James Herriot

ÁLLATORVOSI PÁLYÁM
KEZDETÉN…
Fordította: Szász Imre
 1.
Erről nem beszéltek a könyvek, gondoltam, amikor a hó befújt a nyitott
ajtórésen, és ellepte csupasz hátamat.
Hason feküdtem a kockaköves padlón, valami meghatározhatatlan
trágyalétócsában, karom hónaljig a kínlódó tehénben, s lábammal
kaparászva igyekeztem támaszt találni ujjaimnak a kövek között. Derékig
meztelen voltam, s a hó elkeveredett a testemet ellepő piszokkal és alvadt
vérrel. A farmer füstölgő olajlámpát tartott fölém, pislákoló fénykörén túl
nem láttam semmit.
Nem, a könyvek nem beszéltek arról, milyen félhomályban köteleket és
műszereket keresni; hogyan lehet tisztálkodni fél veder állott vízben;
milyen az, amikor a kövek belenyomódnak az ember mellkasába. Sem a
karok lassú zsibbadásáról, az izmok fokozódó bénulásáról, mikor az ember
ujjai a tehén erőteljes kilökő nyomásai ellen dolgoznak.
Nem esett szó a fokozatos kimerülésről, a hiábavalóság érzetéről, a
vakrémület távoli halk hangjáról. Visszagondoltam a szülészeti könyv
képére. Tehén áll a csillogóan tiszta padlón, s egy elegáns állatorvos
makulátlan szülészeti köpenyben tapintatos mélységig beledugja a karját.
Könnyed és mosolygó, a farmer és segítői is mosolyognak, még a tehén is
mosolyog. Sehol semmi kosz, vér vagy izzadság.
Az az ember a képen éppen befejezte kitűnő ebédjét, és átment a
szomszédba egy kis borjaztatásra, puszta élvezetből, mintegy desszertként.
Nem mászott ki vacogva az ágyából hajnali kettőkor, és nem döcögött a
fagyott havon húsz kilométert álmosan előremeredve, míg a magányos farm
fel nem bukkant a reflektorok fényében. Nem kapaszkodott nyolcszáz
métert a fehér domboldalon az ajtótlan pajtáig, ahol a betege feküdt.
Megpróbáltam még néhány centivel beljebb furakodni a tehénbe. A borjú
farfekvéses volt, s én keservesen igyekeztem egy vékony kötélhurkot az
alsó állkapcsa felé tolni az ujjam hegyével. Közben a karomat összepréselte
a borjú és a csontos medence. A tehén minden toló erőfeszítésétől csaknem
elviselhetetlenné vált a nyomás, aztán lazított az állat, és én még néhány
centivel beljebb toltam a kötelet. Azon tűnődtem, meddig bírom ezt. Ha
nem húzom a hurkot hamarosan arra az állkapocsra, soha ki nem szedem a
borjút. Felnyögtem, összeszorítottam a fogamat, és megint előrenyúltam.
 Újabb hópamat zúdult be, s én szinte hallottam a pelyheket sisteregni
izzó hátamon. A homlokomat is kiverte a verejték, és belecsepegett a
szemembe, ahogy a kötelet toltam.
Nehéz ellésnél mindig van egy pillanat, mikor az ember kételkedni kezd,
hogy megnyerheti-e a csatát. Eljutottam erre a fokra.
Különböző beszédecskék villantak át az agyamon. „Talán jobb volna
levágni ezt a tehenet. A medencéje olyan kicsi és szűk, hogy azon aligha fér
ki a borjú.” Vagy: „Szép hízott állat, kitűnő húsa lehet. Nem volna
jövedelmezőbb, ha kihívatná a mészárost?” Vagy talán: „Ez nagyon rossz
fekvés. Egy tágas tehénben könnyű volna megfordítani a fejet, de ebben az
esetben csaknem lehetetlen.”
Persze kiszedhettem volna a borjút embryotomiával: drótot húzok a
nyaka köré, és lefűrészelem a fejét. Oly sokszor végződik az ellés úgy, hogy
a padló tele van fejjel, lábakkal, belsőrészhalmokkal. Vastag könyvek
tanították a borjúfeldarabolás számtalan módozatát.
De itt egyik sem ért semmit, mert a borjú élt. A leghosszabb
nyújtózkodásommal ujjam elért a szájnyílás sarkáig, s meglepetésemre a kis
állat nyelve megmoccant. Nem számítottam rá, mert a borjak ilyen
testhelyzetben rendszerint elpusztulnak, megfulladnak a nyak erős
hajlásától és az anyaállat erőteljes szülőgörcseitől. De ebben a borjúban
még égett az élet egy szikrája, s így egyben kellett előhúzni.
Odamentem a most már hideg és véres vízhez, s némán beszappanoztam
a kezem. Aztán megint lefeküdtem, a kövek még jobban nyomták a
mellkasomat, mint eddig. Megtámasztottam lábujjamat a kövek között,
kiráztam szememből az izzadságot, és századszor benyomtam a tehénbe a
karomat, amelyet szinte már spagettinek éreztem; végig a borjú száraz kis
lábai mellett, amelyek mint a dörzspapír tépték a húsomat, aztán a
meghajlított nyakig, onnan a fülig s végül, gyötrelmesen, a pofa mentén az
alsó állkapocs felé, amely életem fő céljává vált.
Hihetetlennek látszott, hogy már csaknem két órája ezt csinálom:
küszködöm fogyó erővel azért, hogy azt a kis hurkot ráhúzzam az
állkapocsra. Minden mást megpróbáltam – visszanyomni a lábat, tompa
horgot a szemgödrébe akasztva óvatosan húzni, de végül is visszatértem a
hurokhoz.
Nyomorúságos história volt, elejétől végig. A farmer, Mr. Dinsdale kevés
szavú, magas, bánatos férfiú, mintha mindig a legrosszabbra számított
volna. Mellette állt magas, szomorú, hallgatag fia, s kettesben egyre
mélységesebb búval figyelték erőfeszítéseimet.
De a legrosszabb a bácsi volt. Mikor beléptem a domboldali pajtába,
meglepetéssel láttam, hogy egy lapos nemezkalapos, csillogó szemű kis
öregember kényelmesen leereszkedik egy szalmabálára. A pipáját
tömködte, és szemlátomást alig várta a műsort.
– Aggy isten, fiatalember – kiáltotta orrhangon West Riding-i
tájszólásban. – Én Mr. Dinsdale bátyja vagyok. Odaát Listondale-ben
gazdálkodom.
Leraktam a szerszámaimat és bólintottam.
– Jó reggelt! Engem Herriotnak hívnak.
Az öreg átható tekintettel nézett rám:
– Az én állatorvosom Mr. Broomfield. Gondolom, hallott róla – azt
hiszem, mindenki ismeri. Mr. Broomfield nagyszerű ember, kiváltképp
borjazásnál. Tudja, még sose láttam, hogy ne sikerült volna neki...
Kiszorítottam egy halvány mosolyt. Bármikor máskor szívesen hallottam
volna, milyen jó a kollégám, de most valahogy nem, most nem. Sőt a
szavak egy kis lélekharangot kondítottak meg bennem.
– Nem, sajnos nem ismerem Mr. Broomfieldet – mondtam, levetve
zakómat, és igencsak vonakodva, lehúzva fejemen át az ingemet. – De nem
régóta lakom ezen a vidéken.
A bácsi elszörnyedt.
– Nem ismeri! Hát akkor maga az egyetlen ember, aki nem ismeri.
Mondhatom magának, csuda nagyra tartják Listondale-ben. – Megrendülten
elhallgatott, s meggyújtotta gyufával a pipáját. Aztán rápillantott libabőrös
felsőtestemre. – Az a Mr. Broomfield, az ha levetkőzik, olyan mint egy
bokszoló. Én még ilyen izmos embert nem láttam.
Tompán elborított a gyengeség hulláma. Hirtelen ólomlábúnak és
alkalmatlannak éreztem magam. Mikor kiraktam köteleimet és műszereimet
egy tiszta törülközőre, az öregember megint megszólalt:
– És, ha szabad kérdeznem, mikor vizsgázott le?
– Ó, úgy hét hónapja.
– Hét hónapja! – A bácsi elnézően elmosolyodott, lenyomkodta a
dohányt, és büdös kék füstfelhőt fújt a levegőbe. – Hát én azt tartom, hogy
egy kis tapasztalatnak nincs párja. Mr. Broomfield most már több mint tíz
éve dolgozik nálunk, és igazán érti a mesterségit. Nem, a könyvek nem
sokat érnek. A tapasztalat, az az igazi.
 Fertőtlenítőt öntöttem a vödörbe, és gondosan beszappanoztam a
karomat. Letérdeltem a tehén mögé.
– Mr. Broomfield először mindig valami különleges kenőolajat rak a
karjára – mondta a bácsi, elégedetten szippantva a pipájából. – Azt mondja,
megfertőződne a méh, ha csak szappant és vizet használna.
Megkezdtem a vizsgálatot. Ez az a jelentőségteljes pillanat, amelyet
minden állatorvos átél, mikor becsúsztatja a kezét egy tehénbe.
Másodperceken belül kiderül, hogy tizenöt perc múlva felvehetem-e a
zakómat vagy többórás nehéz munkának nézek elébe.
Ez alkalommal nem kísért szerencse; nagyon rossz fekvése volt a
borjúnak. A fej hátul és nincs hely: mintha egy fejletlen üszőben
tapogatnék, nem egy másodszor borjazó tehénben. És teljesen száraz volt –
a „víz” órákkal ezelőtt elfolyhatott. Kinn legelt a dombokon, és egy héttel
az ideje előtt kezdett borjazni: ezért kellett ebbe a félig romos pajtába hozni.
Akárhogy is, hosszú ideig nem térhetek vissza az ágyamba.
– Nos, mit talált, fiatalember? – vágta szét a bácsi metsző hangja a
csendet. – A feje hátra van, mi? Akkor könnyű dolga lesz. Láttam, mit
csinál ilyenkor Mr. Broomfield – körbeforgatja a borjút, és a hátsó lábánál
fogva kihúzza.
Hallottam már ezt az ostobaságot. A rövid praxis megtanított rá, hogy
minden farmer szakértő, ha a másik farmer állatairól van szó. Ha a saját
jószágukkal van baj, többnyire rohannak telefonálni az állatorvosnak, de a
szomszédaiknál magabiztosak és hozzáértők, teli bölcs tanáccsal. És azt is
megfigyeltem, hogy tanácsukat rendszerint értékesebbnek tartják, mint az
állatorvosét. Mint most is, például: a bácsi nyilvánvalóan elismert bölcs
volt, s a Dinsdale-ek alázatosan hallgatták minden megnyilatkozását.
– A másik módja ilyen esetben – folytatta bácsi -, hogy az ember
összeszed egypár erős legényt, és kötéllel kihúzza a jószágot, akárhogy
hátra van is a feje.
Felsóhajtottam, miközben ujjaimmal tapogatóztam.
– Sajnos ilyen szűk helyen lehetetlen a borjút megfordítani. Ha pedig
anélkül húznánk ki, hogy a fejét megfordítjuk, biztosan eltörnénk az
anyaállat medencecsontját.
A Dinsdale-ek összehúzták a szemüket. Nyilván azt gondolták, hogy
kibúvókat keresek a bácsi magasabb rendű tudásával szembesülve.
És most, két órával később, közeledett a vereség. Már-már teljesen
kimerültem. Ott henteregtem s feküdtem megalázva a szennyes köveken,
miközben a Dinsdale-ek mogorva csendben figyeltek, és a bácsiból szünet
nélkül áradt a kísérőszöveg. A bácsi vörös képe lángolt a gyönyörűségtől,
apró szeme szikrázott: évek óta nem volt része ilyen élvezetes éjszakában.
Százszorosan megérte a hosszú kapaszkodás fel a domboldalon. Élénksége
egy pillanatra sem csökkent; minden percet kiélvezett.
Ahogy ott feküdtem, csukott szemmel, kosztól merev arccal, elnyílt
szájjal, a bácsi kezébe vette a pipáját, és előrehajolt a szalmabálán.
– Ebbe beletört a bicskája, fiatalember -, mondta mély
megelégedettséggel. – Mr. Broomfieldnek soha semmibe nem tört bele a
bicskája, de hát neki nagy tapasztalata van. Aztán meg erős ember, igen
erős ember. Azt az embert nem lehet kifárasztani.
A düh úgy áradt el bennem, mint egy korty erős ital. A helyes persze az
lett volna, ha felkelek, ráöntöm a bácsi fejére a vödör véres vizet, lerohanok
a dombról és elhajtok; el Yorkshire-ból, el a bácsitól, a Dinsdale-ektől, el
ettől a tehéntől.
Ehelyett összeszorítottam a fogam, megfeszítettem a lábam, és minden
erőmet beleadva nyomtam be a karom; és a hitetlenség megdöbbenésével
éreztem, hogy a hurok átcsúszik az éles kis metszőfogak felett, be a borjú
szájába. Óvatosan, imát mormolva, bal kézzel meghúztam a vékony kötelet,
s éreztem, hogy a csúszócsomó megfeszül. Hurokba fogtam azt az alsó
állkapcsot.
Végre csinálhattam valamit.
– Fogja ezt a kötelet, Mr. Dinsdale, és tartsa kicsit feszesen.
Visszanyomom a borjút, és ha maga közben egyenletesen húzza, erre kell
fordulnia a fejének.
– És ha lejön a hurok? – kérdezte a bácsi reménykedve.
Nem feleltem. Nekinyomtam a kezemet a borjú lapockájának, és tolni
kezdtem a tehén izomösszehúzódásai ellen. Éreztem, hogy a kis test tőlem
elfelé elmozdult.
– Most húzza egyenletesen, Mr. Dinsdale, de ne rángassa. – Magamban
pedig: „Ó, Istenem, ne engedd, hogy lecsússzon.”
A fej felénk fordult. Éreztem, ahogy a nyak kiegyenesedik a karom
mellett, s az egyik fül hozzáér a könyökömhöz. Elengedtem a lapockát, és
megragadtam a kis orrot. Elrekesztve kezemmel a fogakat a vaginális faltól,
addig vezettem a fejet, amíg oda nem került, ahol lennie kellett: a mellső
lábakra.
Gyorsan kitágítottam a hurkot, míg a fülek mögé nem ért.
 – Most húzza a fejét, mikor a tehén nyom.
– Nem, most a lábait kell húzni! – kiáltott a bácsi.
– Húzzák azt a kurva fejkötelet, ha mondom! – üvöltöttem teljes
hangerővel, s mindjárt jobban éreztem magam, amint a bácsi sértődötten
visszatért a bálájára.
A húzásra kijött a fej, s a test többi része könnyen követte. A kis állat
mozdulatlanul feküdt a kövön, üveges, nem látó szemmel, a nyelve kék
volt, s nagyon megdagadt.
– Nem él. Hát hogy is élne – dörmögte a bácsi újra harcba szállva.
Megtisztítottam a szájat a nyálkától, erősen belefújtam a torkába, és
mesterséges légzést alkalmaztam. Miután néhányat nyomtam a bordákon, a
borjú levegőért kapott, és a szemhéja megremegett. Aztán lélegzeni kezdett,
és egyik lába megrándult.
A bácsi levette a kalapját, és hitetlenkedve a fejét vakarta.
– A mindenit, él. Aszittem, biztos belepusztult abba, amennyit elvacakolt
vele. – A tűz nagy része elszállt belőle, s pipája üresen lógott a szájában.
– Tudom, mi kell ennek a kis jószágnak – mondtam. Megragadtam első
lábainál fogva a borjút, és odahúztam az anyja fejéhez. A tehén az oldalán
feküdt, fejét fáradtan a durva padlóra hajtotta. Bordái fel-alá jártak, szemét
csaknem becsukva tartotta, mint aki már nem törődik semmivel. Aztán
megérezte pofája mellett a borjú testét, és átalakult: tágra nyílt a szeme, és
orra szaglászva vizsgálgatta az új dolgot. Minden szimatolással növekedett
az érdeklődése, nagy keservesen mellére fordult, és orrával bökögette,
tapogatta a borjút, miközben mélyen a mellkasából dörmögő hangok törtek
elő. Aztán módszeresen nyalogatni kezdte a borjút. A természet ilyen
alkalomra tökéletes élénkítő masszázst kínál, s a kis jószág felpúposította a
hátát, amikor a nyelv durva ízlelőbimbói végighúzódtak a bőrén. Egy
percen belül már a fejét rázta, és megpróbált felülni.
Elvigyorodtam. Ez volt az, amit szerettem. A kis csoda. Úgy éreztem, ez
sohasem szürkül el, akárhányszor látom is. Amennyire tudtam,
letisztítottam magamról az alvadt vért és a piszkot, de nagyobb része úgy
rászáradt a bőrömre, hogy a körmömmel sem tudtam eltávolítani. Majd
otthon, a forró fürdő. Fejen át felhúztam az ingemet, s közben úgy éreztem,
mintha hosszasan vertek volna egy vastag bottal. Minden izmom fájt. A
szájam kiszáradt, szinte összeragadt az ajkam.
Egy hosszú, szomorú alak kóválygott felém.
 – Nem inna valamit? – kérdezte Mr. Dinsdale. Éreztem, hogy mocskos
arcom hitetlenkedő mosolyra feszül. Whiskyvel jól felöntött forró tea
látomása úszott elém.
– Nagyon kedves, Mr. Dinsdale, szívesen innék valamit. Nehéz két óra
volt.
– Nem – mondta Mr. Dinsdale, s állhatatosan nézett -, úgy gondolom, a
tehén.
Hadarni kezdtem:
– Igen, persze, hogyne, csakis, adjon neki inni. Biztos nagyon szomjas.
Jót fog tenni neki. Persze, persze, adjon neki inni.
Összeszedtem a holmimat, és kibotorkáltam a pajtából. Kinn még mindig
sötét volt, és erős szél csapta csípősen szemembe a havat. Ahogy lefelé
gázoltam a lejtőn, a bácsi éles és határozott hangja utoljára ütötte meg a
fülemet.
– Mr. Broomfield nem enged inni adni borjazás után. Azt mondja, kihűl
tőle a gyomor.
 2.
Meleg volt a rozoga kis buszban, s ráadásul a rossz oldalon ültem, ahol a
júliusi nap égetett az ablakokon át. Kényelmetlenül mocorogtam a legjobb
öltönyömben, és ujjammal tágítottam szűk fehér galléromat. Ostobaság volt
így öltözni ebben a melegben, de néhány kilométernyire jövendő
munkaadóm várt, s jó benyomást kellett keltenem.
Sok függött ettől a beszélgetéstől. Frissen vizsgázott állatorvos lévén az
Úrnak ebben az 1937-es esztendejében, mintha egyenesen a munkanélküli-
segélyért várók sorába váltottam volna bérletet. A mezőgazdaság
visszaesett az egy évtizedes kormányzati nemtörődömség folytán, az igásló,
a szakma fő támasza eltűnőben volt. A vészterhes próféciák igazolódtak: az
egyetemről ötévi kemény gürcölés után kikerülő ifjú emberek
szembetalálták magukat a lelkesedésük és duzzadó tudásuk iránt közönyös
világgal, A Record hetente csak két-három álláshirdetést hozott, s általában
nyolcvanan pályáztak egyre-egyre.
Nem akartam hinni a szememnek, mikor a levél megérkezett
Darrowbyból, a yorkshire-i Völgységből. Mr. Siegfried Farnon, az
állatorvostudomány doktora szívesen lát péntek délután; jöjjek délutáni
teára, s ha megegyezünk, ott maradhatok segédorvosnak. Hitetlenkedve
markoltam meg a mentőövet; oly sok velem végzett barátom volt munka
nélkül, vagy dolgozott boltokban, vagy segédmunkásként hajógyárakban,
hogy nem reméltem magamnak sem más jövőt.
A sofőr megint megrecsegtette a sebváltót, ahogy befordult egy újabb
éles kanyarba. Az utolsó mintegy huszonnégy kilométert egyenletesen
kapaszkodva tettük meg, mind közelebb jutva a Pennine-hegység távoli kék
domborulatához. Sohasem jártam még Yorkshire-ban, de a név olyan megye
képzetét keltette, amely éppoly nehéz és romantikátlan, mint a róla
elnevezett palacsintafelfújt-körítés; szilárd értékrendre, unalomra és a
vonzerő teljes hiányára számítottam. De ahogy a busz mind följebb zihált,
kétségeim támadtak. Az alaktalan magaslatok magas, füves dombokká és
tágas völgyekké formálódtak. A völgyfenéken patakok kanyarogtak a fák
között, és tömör bazalt farmerházak emelkedtek a művelt földek foltjain,
amelyek zöld félszigetként nyúltak fel a hegyoldalakon, a csúcsokról
lezúduló hanga sötét hullámai közé.
 Láttam, hogy a kerítések és sövények helyét száraz kőfalak foglalják el,
végig szegélyezik az utakat, körülfogják a földeket, és véget nem érően
kapaszkodnak a környező dombokra. Mindenütt ott voltak ezek a falak,
megszámlálhatatlan mérföldeken át, s magasra felnyúlva tagolták a zöld
fennsíkokat.
De célomhoz közeledve újra emlékezetembe tolakodtak a rémtörténetek;
azok, amelyeket a néhány hónapos gyakorlatban megedződött és
megkeseredett veteránok hoztak vissza az egyetemre. A segédorvost
annyiba veszik, mint a kapcarongyot, és halálra éheztetik és dolgoztatják a
főnökeik, akik egytől egyig szívtelenek és gonoszak. Dave Stevens,
miközben remegő kézzel cigarettára gyújtott: „Soha egy szabad este vagy
fél nap. Velem mosatta a kocsiját, ásatta fel a kertjét, nyíratta a füvet,
végeztette el a családi bevásárlást. De amikor azt mondta, hogy tisztítsam ki
a kéményt, otthagytam.” Vagy Willie Johnstone: „Az első munkám az volt,
hogy gyomorszondát nyomjak egy lóba. A légcsőbe nyomtam a nyelőcső
helyett. Néhány gyors pumpálás, és a ló nagy robajjal eldőlt, mint egy darab
fa, holtan. Akkor kezdett őszülni a hajam.” Vagy az a szörnyű történet, amit
Fred Pringle-ről meséltek. Fred megcsapolt egy felfújódott tehenet, és a
farmer annyira elámult a bendőből kisistergő gáz láttán, hogy Fred
nekivadult, és odanyomta az öngyújtóját a csőhöz. Süvöltő lángnyelv
csapott a szalmabálák közé, és az istálló porig égett. Fred utána azonnal
elfogadott egy gyarmati állást – az Antillákon, ha igaz.
A fenébe is, ez az utolsó nem lehet igaz. Átkoztam lázas képzelőerőmet,
s igyekeztem elűzni a pokolbeli tűzvész ropogását, a rémült marhák
bőgését, ahogy mentik ki őket. Nem, ez nem lehetett ilyen szörnyű;
beletöröltem izzadó tenyeremet a térdembe, s igyekeztem arra az emberre
gondolni, akivel találkozni fogok.
Siegfried Farnon. Furcsa név egy állatorvosnak, a yorkshire-i
Völgységből. Talán német, aki Angliában tanult, s úgy döntött, hogy itt
praktizál. És eredetileg nem Farnon lehetett, hanem talán Farrenen. Igen,
Siegfried Farrenen. Kezdett előttem kialakulni: alacsony, kövérkés,
kerekded emberke, a szeme vidám, bugyborékol belőle a nevetés. De
közben elém tolakodott egy termetes, hidegszemű, kefehajú teuton képe,
amely jobban illett az állatorvos főnök közkeletű elképzeléséhez.
Ráébredtem, hogy az autóbusz keskeny utcán csörömpöl végig egy térre,
s ott megáll. Egy szerény fűszerüzlet kirakata felett ezt olvastam:
„Szövetkezeti Társulás, Darrowby”. Megérkeztünk.
 Kiszálltam, s letéve ütött-kopott bőröndömet, körülnéztem. Valami
szokatlant éreztem, de először nem tudtam mi az. Aztán rájöttem: a csend.
A többi utas szétszéledt, a vezető leállította a motort, sehol egy hang, egy
mozdulat. Az élet egyetlen látható jele öregembereknek az a csoportja volt,
amely a tér közepén, az óratorony körül ült, de őket meg mintha kőből
faragták volna.
Darrowbynak nem sok teret szentelnek az útikalauzok. Ha egyáltalán
megemlítik, a Darrow-folyó mentén fekvő szürke kisvárosnak írják le,
amelynek csupán kockaköves piactere és két régi hídja érdemel említést,
más nem nagyon. De ha az ember a saját szemével látja, a fekvése nagyon
szép a kavicsos folyó mentén, ahol a házak sűrűn csoportosulnak és
szeszélyesen felnyomakodnak a Herne-domb alsóbb lejtőire. Darrowbyban
mindenünnen, az utcákról, a házak ablakából láthatja az ember a dombot,
amely nyugodt zöld tömegével több mint hatszáz méterrel a sűrűn
csoportosuló háztetők fölé emelkedik.
A levegő áttetsző volt, a tágasság és levegősség érzete mintha azt sugallta
volna, hogy valamit magam mögött hagytam a síkságon, harminc
kilométerrel korábban. A nagyváros bezártságát, piszkát, füsttét – mintha
mindez máris lehámlott volna rólam.
A Trengate a térről kiágazó csendes utca volt, s innen pillantottam meg a
Skeldale House-t. Tudtam, hogy ez az, mielőtt még elég közel jutottam
volna hozzá, hogy elolvashassam a régimódi réz névtáblán, amely kissé
ferdén lógott a vaskorláton: „S. Farnon, állatorvos”. Felismertem a halvány
téglán egészen a felső ablakokig rendetlenül felkapaszkodó borostyánról.
Az volt, aminek a levél írta – az egyetlen borostyán befutotta ház, s lehet,
hogy itt dolgozom majd, életemben először, mint állatorvos.
Most, hogy a küszöbéhez értem, kapkodtam a levegőért, mintha futottam
volna. Ha megkapom a munkát, itt kell szembesülnöm önmagammal. Sok
mindent kell bizonyítanom.
De tetszett a régi ház. György-korabeli volt, szép, fehérre festett ajtajú.
Az ablakok is fehérek voltak szélesek és kecsesek a földszinten és az első
emeleten, de kicsik és négyszögletesek odafenn, ahol a rájuk boruló
tetőcserepek alól kikukucskáltak. A festés hámlott, a malter hulladozott a
téglák közül, mégis valamilyen maradandó elegancia jellemezte. Előkert
nem volt, csak a vasrács választotta el pár lépéssel az utcát a háztól.
Megnyomtam a csengőt, s abban a pillanatban a délutáni békét távoli, a
farkasfalkáéra emlékeztető üvöltés verte fel. Az ajtó felső része üveg volt, s
ahogy bekukkantottam, láttam, hogy egy kutyafolyam ömlik elő a hosszú
folyosó sarka körül, és őrjöngő csaholással zúdul az ajtó felé. Ha nem
ismerem az állatokat, megfordultam és lélekszakadva elrohantam volna. Így
is óvatosan hátrább léptem, s figyeltem a néha kettesével felbukkanó,
szökellő, villogó szemű, habzó szájú kutyákat. Egy-két perc múlva már meg
tudtam különböztetni őket, s rájöttem, hogy első becslésem, a tizennégy
kutya némiképp túlzottnak bizonyult. Valójában csupán öten voltak: egy
nagy őzbarna agár, akit legtöbbet láttam, mert nem kellett olyan magasra
ugrania, mint a többieknek, egy spaniel, egy skót terrier, egy whippet és egy
apró rövid lábú vadászterrier. Az utóbbi kutyát ritkán pillanthattam meg,
mert az üveg túl magasan volt, de ha felbukkant, még őrjöngőbb hangon
ugatott, mint a többi, mielőtt újra eltűnt volna.
Tűnődtem, ne csengessek-e újból, mikor egy testes nőszemélyt
pillantottam meg a folyosón. Egyetlen éles szóval, mintegy varázsütésre
véget vetett az ugatásnak. Mikor kinyitotta az ajtót, az őrjöngő falka
hízelkedően kúszott a lába körül, mutogatták a szemük fehérjét, behúzott
farkukat csóválták. Soha nem láttam még ilyen szolgai bandát.
– Jó napot kívánok! – mondtam a legnyájasabb mosolyommal. – A
nevem Herriot.
A nő a nyitott ajtóban még nagyobbnak látszott. Úgy hatvanéves lehetett,
de a homlokából szorosan hátrafésült, koromfekete hajában alig volt ősz
szál. Bólintott, és zord jóindulattal végigmért, de mintha további
tájékoztatásra várt volna. A név nyilván nem jelentett neki semmit.
– Mr. Farnon vár rám. Azt írta, hogy ma jelentkezzem.
– Mr. Herriot? – mondta tűnődve. – Rendelés hattól hétig. Ha a
kutyájával van baj, akkor kellene idehoznia.
– Nem, nem – mondtam kimerevítve a mosolyomat. – A segédorvosi
állás miatt jöttem. Mr. Farnon azt mondta, jöjjek a délutáni tea idején.
– Segédorvos? Nagyon jó. – Arcvonásai némileg felengedtek. – A nevem
Mrs. Hall. Én vagyok Mr. Farnon házvezetőnője. Tudja, agglegény. Nem
szólt magáról, de annyi baj, jöjjön, és igyon meg egy csésze teát: Biztos
hamarosan hazaér.
Meszelt falak között mentem utána, cipőm kopogott a mozaikpadlón. A
folyosó végén jobbra fordultunk egy másik folyosóra, s már csodálkozni
kezdtem, milyen messzire nyúlik hátra a ház, mikor bevezetett egy
napsütötte szobába.
 Nagystílűen épített szoba volt, magas mennyezetű, levegős, a vaskos
kandalló két oldalán egy-egy fülke volt. A szoba egyik végén franciaablak,
amely egy hosszú, magas fallal körülvett kertre nyílt. Rendetlen gyepet,
sziklakertet és sok gyümölcsfát láttam. Nagy ágyás pünkösdi rózsa égett a
napfényben, s a kert túlsó végén varjak károgtak egy csoport magas szilfa
ágai között. Fentebb s távolabb zöld dombok emelkedői látszottak.
Köznapi bútorzat állt a nagyon kopott szőnyegen. Vadászmetszetek
lógtak a falon s könyvek hevertek szanaszét, némelyek polcokon a
fülkében, mások a sarokban felbástolva. A kandallópárkány egyik
szembetűnő végét egy félliteres ónserleg foglalta el. Érdekes serleg volt.
Teletömték csekkel és bankjegyekkel annyira, hogy kidagadtak a tetején, és
lefolytak a kandallóra. Ámulattal nézegettem, mikor Mrs. Hall tálcán
behozta a teát.
– Gondolom, Mr. Farnont beteghez hívták – mondtam.
– Nem, átment Brawtonba, hogy meglátogassa az anyját. Nem tudom,
mikor jön vissza. – Azzal otthagyott a teámmal.
A kutyák békésen elhelyezkedtek a szobában, csak a skót terrier és a
spaniel folytatott rövid vitát egy fotel tulajdonjoga körül – más nyoma nem
mutatkozott korábbi vad viselkedésüknek. Barátságos unalommal figyeltek,
s közben reménytelen csatát vívtak az álmosság ellen. Hamarosan lelankadt
az utolsó bólogató fej is, és mély szuszogás kórusa töltötte meg a szobát.
De én nem tudtam velük együtt elengedni magam. A csalódottság érzése
fogott el. Felkészültem egy kihallgatásra, s most csak lógtam a levegőben.
Nagyon furcsa volt az egész. Miért ír valaki egy leendő segédorvosnak,
miért jelöli ki a találkozás idejét, hogy aztán elmenjen az anyjához
látogatóba? Még valami, ha alkalmaznak, ebben a házban lakom, de a
házvezetőnő nem kapott utasítást, hogy nyisson nekem egy szobát. Mi több,
sohasem hallott rólam.
Töprengésemet félbeszakította az ajtócsengő, s a kutyák, mintha
áramütés érte volna őket, üvöltve felugrottak, és egy tömegben kizúdultak
az ajtón. Örültem volna, ha nem veszik kötelességüket ilyen komolyan.
Mrs. Hall nem mutatkozott, így hát odamentem a bejárati ajtóhoz, ahol a
kutyák minden dühüket beleadták a műsorba.
– Kuss! – kiáltottam, és a zaj abbamaradt. Az öt kutya alázatosan
sunyított a lábam körül; szinte a könyökén járva. Leghatásosabb a nagy
agár volt, mentegetőző vigyorral húzta fel ajkát a fogairól.
 Kinyitottam az ajtót, s egy kerek, lelkes arcba bámultam. Tulajdonosa,
egy gumicsizmás zömök férfiú, magabiztosan támaszkodott a kerítésnek.
– Aggy isten jó napot, itthol van Mr. Farnon?
– E pillanatban nincs. Segíthetek valamiben?
– Egen, aggyon át neki egy üzenetet, ha hazagyün. Mongya meg neki,
hogy Bert Sharpe-nak, a Barrow dombrul, van egy tehene, akit föl köll
fúrni.
– Fel kell fúrni?
– Úgy is van, mer csak három hengere jár.
– Három hengere?
– Egen, azt ha nem csinálunk valamit, elromlik az acskó, igaz?
– Valószínűleg.
– Csöcsvészt meg nem akarunk, igaz?
– Nem bizony.
– No jó, hát mongya meg neki. Viszlát.
Elgondolkodva mentem vissza a nappaliba. Bármilyen zavarba ejtő is
volt, életem első esetleírását hallottam, s nem értettem belőle egy szót sem.
Alig ültem le, máris újra szólt a csengő. Ez alkalommal olyan rémisztő
üvöltést hallattam, hogy a kutyák ugrás közben megdermedtek; meg is
értették, és alázatosan visszatértek a székükbe.
Most egy ünnepélyes úr jött, gondosan a fülére passzított
szövetsapkában, az ádámcsutkáján akkurátusan megkötött sálban, a szája
legközepéből kimeredő pipával. Kivette a pipát, és váratlanul ízes
tájszólással szólalt meg.
– Engem Mulligannak hínak, és szeretném, ha a doktor úr kikavarculna
valami orvosságot a kutyámnak.
– Mi a baja a kutyának, Mr. Mulligan?
Kérdően felhúzta a szemöldökét, és egyik kezét a füléhez tette.
Megpróbáltam teli torokból üvölteni.
– Mi a baj?
Egy pillanatig bizonytalanul nézett rám.
– Ukádik, uram. Csúnyán ukádik.
Egyszeriben szilárd talajon éreztem magam, s agyamban forrni kezdtek a
különböző kórmegállapítások.
– Az étkezés után mennyivel okádik?
A kéz megint a fülhöz emelkedett:
– Hogy mongya?
 Közel hajoltam oldalt a fejéhez, teleszívtam a tüdőmet, és bömböltem:
– Mikor ukádik – mármint okádik?
Mr. Mulligan arcát lassan elborította a megértés fénye. Enyhén
elmosolyodott.
– Igen, ukádik. Csúnyán ukádik, uram.
Nem éreztem magamban erőt további kísérletezésre, így hát azt
mondtam, majd elintézem, jöjjön vissza később. Alighanem az ajkamról
tudott olvasni, mert elégedettnek látszott, és elment.
Visszatérve a nappaliba, leereszkedtem egy székbe, és öntöttem
magamnak egy csésze teát. Egy kortyot ittam, mikor megint megszólalt a
csengő. Most már egyetlen vad pillantásomtól visszakushadtak a kutyák a
székükbe; megkönnyebbültem, hogy ilyen gyorsan tanulnak.
Az ajtóban egy csinos, vörös hajú lány állt. Nagyon fehér fogsorát
villogtatva mosolygott.
– Jó napot! – mondta. Csengő, műveltségre valló hangon. – Diana
Brompton vagyok. Mr. Farnon meghívott teára.
Nyeltem egyet, és a kilincset szorongattam.
– Meghívta magát teára?
A mosoly megmerevedett.
– Igen, úgy van – mondta, gondosan tagolva a szavakat. – Meghívott
engem teára.
– Sajnos, Mr. Farnon nincs itthon. Nem tudom, mikor jön meg.
A mosoly eltűnt.
– Ó, – mondta, és mély értelmet adott e hangnak. – De azért talán
bemehetnék.
– Ó, hogyne, jöjjön be, bocsánat – dadogtam, mert hirtelen ráébredtem,
hogy tátott szájjal bámulom. Kinyitottam az ajtót, s ő szó nélkül elsuhant
mellettem. Ismerte a járást, mert amikorra az első fordulóhoz értem, már
eltűnt a szobában. Lábujjhegyen ellopakodtam az ajtó előtt, és vágtatva
végigloholtam a vagy harmincméteres kanyargó folyosón egy hatalmas,
kőpadlós konyhába. Mrs. Hall ott tevékenykedett, s én odarohantam hozzá.
– Egy ifjú hölgy van itt; bizonyos Miss Brompton. Ő is teára jött. – Le
kellett gyűrnöm azt a vágyat, hogy meghúzkodjam a ruhaujját.
Mrs. Hall arca kifejezéstelen maradt. Azt gondoltam, elkezd majd a
karjával hadonászni, de még csak meglepettnek sem látszott.
– Menjen vissza, és beszélgessen vele, én meg viszek be még süteményt
– mondta.
 – De mi a csudáról beszélgessek vele? Mikor jön meg Mr. Farnon?
– Ó, csevegjen vele egy kicsit. Azt hiszem, Mr. Farnon hamarosan
megjön – mondta nyugodtan. Lassan visszamentem a nappaliba, s amikor
benyitottam, a lány újabb széles mosolyra készen megfordult. Nem is
próbálta titkolni rosszkedvét, mikor látta, hogy csak én vagyok.
– Mrs. Hall azt hiszi, hamarosan megjön. Talán addig megiszik velem
egy csésze teát.
Gyors pillantással végigmért borzas hajamtól trottyos cipőmig. Hirtelen
ráébredtem, milyen piszkos és izzadt vagyok a hosszú utazástól. A lány
vállat vont, és elfordult. A kutyák apatikusan nézték. Nehéz csend
ereszkedett a szobára.
Teát töltöttem, és feléje nyújtottam. Nem vett róla tudomást, cigarettára
gyújtott. Nehéz ügy lesz, gondoltam, de próbálkoznom kell.
Megköszörültem a torkom, és könnyedén azt mondtam:
– Most érkeztem ide. Azt remélem, hogy én leszek az új segédorvos.
Ez alkalommal még annyi fáradságot sem vett magának, hogy felém
nézzen. Csak annyit mondott, „ó”, s e magánhangzónak most is átütő ereje
volt.
– Nagyon szép vidék ez – mondtam, újabb támadásba fogva.
– Igen.
– Még sosem jártam Yorkshire-ban, de amit eddig láttam, nagyon tetszett.
– Ó.
– Régóta ismeri Mr. Farnont?
– Igen.
– Úgy hiszem, elég fiatal – úgy harminc lehet.
– Igen.
– Csodaszép az idő.
– Igen.
Bátran és szívósan igyekeztem még vagy öt percig valami eredetit és
szellemeset találni, de végül Miss Brompton felelet helyett kivette a
cigarettát a szájából, felém fordult, és hosszan, kifejezéstelenül rám meredt.
Tudtam, hogy itt a vég, és elhallgattam.
Ezután csak ült, nézett kifelé a franciaablakon, nagyokat szívott a
cigarettáján, s összehúzta a szemét, ahogy a füst előbodorodott ajkain.
Mintha ott sem lettem volna.
Kedvemre nézegethettem, és érdekesnek találtam. Még sohasem volt
szerencsém a társasági lapok eleven illusztrációjával találkozni. Hűvös
vászonruha, szemlátomást drága kardigán, elegáns lábak és vállra omló,
pompás vörös haj.
De érdekes gondolat támadt bennem. Itt ül ez a lány, és szemlátomást
sóvárog egy kis kövér német állatorvos után. Kell valaminek lenni ebben a
Farnonban.
Az életkép végül összetört, amikor Miss Brompton felpattant. Vadul a
kandallóba hajította a cigarettáját, és kivonult a szobából.
Fáradtan felálltam a székemből. Fájni kezdett a fejem, kicsoszogtam a
franciaablakon át a kertbe. Leroskadtam a térdig érő fűben, és
nekitámasztottam a hátam egy magas akácfának. Hol a ménkűben van
Farnon? Csakugyan várt, vagy valaki egy szörnyű viccet csinált velem?
Hirtelen megborzongtam. Az utolsó néhány fontomat költöttem az utazásra,
s ha valami tévedés történt, akkor bajban vagyok.
De körülnéztem, s jobban éreztem magam. A napfény visszaverődött a
magas régi falakról, méhek zümmögtek a tarka virágok tömegében. Lágy
szellő mozgatta a háznak csaknem az egész hátsó falát befutó pompás
lilaakác hervadt virágait. Itt béke volt.
Hátradöntöttem fejem a fatörzsnek, és lehunytam a szemem. Láttam Herr
Farrenent, aki éppen olyan volt, amilyennek elképzeltem, fölém
magasodva. Arcán megdöbbent kifejezés.
– Maka mit csinálta? – pöfögte, és kövér pofazacskói remegtek a dühtől.
– Hamis ürüggyel idejötte házamba, meksért Fráulein Brompton, issza
teámat, eszi ételemet. Mit csinált még, hein? Talán lopta el kanalaimat.
Maga peszél segédorvosról, de nekem nem kell segédorvos. Legjobb lesz
nekem telefonálni rendőrségnek.
Herr Farrenen felemelte húsos kezével a telefont. Még álmomban is
csodálkoztam, hogy beszélhet ilyen rémes kiejtéssel. Hallottam, mikor a
kásás hang azt mondja: „Halló, halló.”
Kinyitottam a szemem. Valaki azt mondta, hogy „halló”, de nem Herr
Farrenen. Magas, vékony férfi támaszkodott a falnak, zsebre dugott kézzel.
Valami mintha mulattatta volna. Miközben talpra kecmeregtem, ellökte
magát a faltól, és kezet nyújtott: – Sajnálom, hogy megvárakoztattam.
Siegfried Farnon vagyok.
Ennyire jellegzetes angolt talán még életemben sem láttam. Hosszú,
humoros, széles állú arc. Kicsi, nyírt bajusz, kócos, homokszőke haj. Régi
tweedzakót és formátlan flanellnadrágot viselt. Foszlott gallérú kockás ing,
hanyagul megkötött nyakkendő. Olyan ember, aki nem időzik hosszan a
tükör előtt.
Ahogy így elnéztem, máris jobban éreztem magam, annak ellenére, hogy
fájt a nyakam, ahol nekitámasztottam a fának. Megráztam a fejem, hogy
teljesen kinyíljon a szemem, és fűcsomók hullottak ki a hajamból.
– Bizonyos Miss Brompton járt itt – nyögtem ki. – Teára jött. Mondtam
neki, hogy önnek el kellett mennie.
Farnon eltöprengett, de nem látszott zaklatottnak. Lassan megdörzsölte
az állát.
– Hm, igen – annyi baj legyen. De elnézését kérem, hogy nem voltam
itthon, mikor megérkezett. Rémes memóriám van, s egyszerűen
elfeledkeztem róla.
Farnon hosszan, vizsgálódva végigmért, aztán elmosolyodott.
– Menjünk be. Körülvezetem a házon.
 3.
A hosszú hátsó traktus a ház mögött a cselédek szálláshelyéül szolgált
egy fényesebb korban. Itt minden sötét és keskeny és silány volt, mintegy a
homlokzati rész szándékos ellentéteként.
Farnon egy sor ajtó közül a legelsőhöz vezetett, amely étertől és karboltól
nehéz levegőjű átjáróra nyílt.
– Ez – mondta rejtett csillogással a szemében, mintha Aladdin
barlangjának titkait készülne feltárni – a gyógyszerszoba.
A gyógyszerszoba a penicillin és szulfonamidok időszaka előtt fontos
hely volt. Csillogó kétliteres üvegek sorai takarták a falat földtől a
mennyezetig. Ízlelgettem az ismerős neveket: Édesnitrát-szesz,
Kámfortinktúra, Klorodin, Formalin, Szalmiáksó, Hexamin, Ólom-acetát,
Linimentum album, Higany-perklorid (szublimát), Vörös hólyaghúzó. A
címkék sora biztató volt.
Beavatottként léptem be régi barátok közé. Kemény munkával
begyűjtöttem tudományukat, kitanultam titkaikat évek hosszú során át.
Ismertem eredetüket, hatásukat és hasznukat és őrjítően változatos
adagolásukat. A vizsgáztató hangja: „És milyen dózist ad a lónak? A
tehénnek? A birkának? – disznónak-kutyának-macskának?”
Ezeken a polcokon állt az állatorvos teljes fegyverzete a betegségek
ellen, s az ablak alatti padon felfedeztem a keverésükre szolgáló
eszközöket; a mértékbeosztású tálakat és kancsókat, a mozsarakat és
mozsártörőket. S alattuk, egy nyitott szekrényben, orvosságosüvegeket,
különböző nagyságú dugók halmát, tablettásdobozokat, porokhoz való
papírtasakokat.
Ahogy körbejártunk, Farnon modora egyre lelkesebbé vált. Szeme
csillogott, gyorsan beszélt. Gyakran kinyúlt és megsimogatott egy-egy
kétliteres üveget a polcon, vagy kiemelt dobozából egy lónak való nagy
pirulát, barátságosan megsimogatta, és gyengéden visszarakta.
– Nézze ezt, Herriot – kiáltott fel váratlanul. – Adrevan! Ez a legkiválóbb
orvossága a lovak vörösférgességének. No, persze, nem olcsó – tíz shilling
egy levél. És ezek az enciánkék, méhbe való gyógypálcák. Ha feltol egy
ilyet a tehén méhébe egy csúf magzatburok-visszatartás után, nagyon szép
színt ad a váladéknak. Olyan, mintha csakugyan hatna is. És ismeri ezt a
trükköt?
Néhány jódkristályt helyezett egy üvegtálkába, és egy csepp terpentint
öntött hozzá. Egy pillanatig nem történt semmi, aztán sűrű lila füst
gomolygott fel nehézkesen a mennyezet felé. Harsogva belenevetett
elképedt arcomba.
– Boszorkánymesterség, igaz? Lovak lábsebeire használom. A kémiai
reakció mélyen belenyomja a jódot a szövetekbe.
– Igazán?
– Hát nem tudom, de az elmélet szerint igen, és meg kell hagyni,
csodálatosnak látszik. Lenyűgözi a legzordabb ügyfelet is.
Némelyik a polcon álló üvegek közül nem ütötte meg azt az etikai
mércét, amit az egyetemen tanultam. Például a „Kólikatisztító” feliratú,
amelynek címkéjén egy harsány színekkel ábrázolt ló hempergett
gyötrelmében. A ló pofája a néző felé fordult, és nagyon emberi kín látszott
rajta. A másikon igen cifra betűkkel ez a felírás állt: „Általános
marhaorvosság” – „kiváló gyógyszer köhögés, megfázás, hasmenés,
tüdőgyulladás, tejláz, tőgygyulladás és mindenféle emésztési zavarok
ellen.” A címke alján, szembeszökő fekete nagybetűkkel, ott állt a biztatás:
„Mindig enyhít a bajon.”
Farnon a legtöbb orvosságról mondott valamit. Mindegyiknek megvolt a
maga helye ötéves praxisának tapasztalatai között; mindegyiknek megvolt a
vonzereje, az egyéni titka. Sok szép formájú, nehéz üvegdugós palackot
láttam, az orvosság latin nevét mélyen belemetszették oldalukba; az
orvosok számára évszázadok óta ismerős neveket, amelyekhez legendák
fűződtek az évek hosszú során.
Ott álltunk kettesben a csillogó polcokat bámulva, s fogalmunk sem volt
róla, hogy itt csaknem minden haszontalan, s a régi orvosságok ideje már-
már lejárt. Hamarosan feledésbe taszítja majd őket az új felfedezések
erőteljes rohama, és soha többé nem térnek vissza.
– Itt tartom a műszereket – vezetett be Farnon egy másik kis szobába. A
kisállat-műszerek zöld posztóval borított polcokon feküdtek takaros
rendben, imponálóan tisztán. Fecskendők, fialófogók, fogmérők, szondák,
kutaszok, és előkelő helyen egy szemtükör.
Farnon szeretettel emelte ki dobozából.
– A legutolsó szerzeményem – dörmögte a műszer sima szárát
simogatva. – Csudálatos szerszám. Nézze meg vele a retinámat.
 Bekapcsoltam az izzót, és érdeklődéssel néztem a szeme mélyének
csillogó, színes szőnyegét.
– Nagyon szép: Adhatok róla egészségi bizonyítványt.
Nevetett, és a vállamra vert.
– Jó, örömmel hallom. Mindig úgy képzeltem, hogy az egyiken van egy
kezdődő szürkehályog.
Ezután a nagyállat-műszereket mutatta meg: horgokról lógtak a falon.
Kurtító– és égetővasak, vértelen herélők, miskárolók, dobóhurkok és
béklyók, elletőkötelek és -horgok. A díszhelyen egy új, ezüstös
magzatdaraboló lógott, de sok műszer, éppúgy, mint a gyógyszerek egy
része, múzeumi darab volt. Kiváltképp az érvágó, a középkor ereklyéje,
amelyet azonban még mindig használtak, hogy bő vért eresszenek egy
vödörbe.
– Lesántulásra még mindig nincs ennél jobb – jelentette ki Farnon
komolyan.
A műtőben fejeztük be a körutat: csupasz, fehér falak, magas asztal,
oxigén és éter, altatókészülék és egy kis sterilizátor.
– A kisállatok kevés munkát adnak ebben a körzetben – simította végig
Farnon az asztalt a tenyerével. – De én megpróbálom kifejleszteni.
Mennyivel kellemesebb, mint hason feküdni egy tehénistállóban. Csak hát
jól kell csinálni. A régi ricinusolaj– és hidrogén-cianid-doktrína nem ér
semmit. Talán tudja, hogy sok öreg állatorvos rá se nézne egy kutyára vagy
macskára, de a szakmának meg kell változtatnia a gondolkodásmódját.
A sarokban álló szekrényhez ment, és kinyitotta az ajtaját. Üvegpolcokon
néhány szikét, érfogót, sebvarró tűt és alkoholosüvegekben ázó bélhúrt
láttam. Elővette a zsebkendőjét, és meglegyintett vele egy fültükröt, mielőtt
gondosan becsukta volna az ajtót.
– Nos, mi a véleménye? – kérdezte, mikor kiértünk a folyosóra.
– Nagyszerű – mondtam. – Szinte mindene megvan, amire szüksége
lehet. Nagyon tetszik.
Szemlátomást dagadt a büszkeségtől. Sovány arca elpirult. Előbb
magában dudorászott, majd reszkető bariton hangon hangosan énekelni
kezdett lépéseink ütemére.
A nappaliban beszámoltam neki Bert Sharpe-ról.
– Valami olyasmit mondott, hogy fel kell fúrni egy tehenet, mert csak
három hengere működik. Acskóról és csöcsvészről beszélt – nem értettem
egészen.
 Farnon nevetett.
– Azt hiszem, le tudom fordítani. Hudson-operációt kíván az egyik
eldugult csecsen. Acskó a tőgy, csöcsvész a mastitis helyi neve.
– Köszönöm. Aztán jött egy süket ír, bizonyos Mr. Mulligan...
– Álljon meg – emelte fel Farnon a kezét. – Hadd találjam ki... ukádik?
– Úgy ám, csúful ukádik, uram.
– Helyes, készítek neki megint egy fél liter bizmutkarbont. Ennél a
kutyánál a távkezelést pártolom. Olyan, mint egy airdale, de akkora, mint
egy szamár és barátságtalan természetű. Párszor már Joe Mulligant is
leterítette – csak lerántja és cibálja, mikor nincs jobb dolga. De Joe imádja.
– És az ukádás?
– Nincs jelentősége. Természetes következménye annak, hogy megeszik
minden útjába kerülő szemetet. No, ideje, hogy kimenjünk Sharpe-hoz.
Aztán van még egy-két egyéb vizit is – nincs kedve velem jönni?
Megmutatnám egy kicsit a körzetet.
Odakünn Farnon egy ütött-kopott Hillman felé irányított. Amikor az
utasülés felől kerültem, riadt pillantást vetettem a lekopott gumikra, a
rozsdás karosszériára, a repedések finom hálójától csaknem áttetszővé
szürkült szélvédőre. Nem vettem észre, hogy az utasülés nincs rögzítve a
padlón, hanem szabadon mozog szánkótalpszerű lábán. Beletottyantam, és
rögtön hanyatt dőltem, fejem a hátsó ülésnek ütődött, lábam a tetőnek.
Farnon felsegített, nagyon kedvesen mentegetőzött, és elindultunk.
Amint elhagytuk a piacteret, az út hirtelen lejtőssé vált, az esti
napsütésben magunk előtt láthattuk az egész Völgységet. A nagy hegyek
körvonalait meglágyította a puha fény, s egy töredezett ezüstcsíkot: a
Darrow-folyót láttam odalenn a völgyfenéken.
Farnon nagyon egyéni stílusú sofőr volt. Nyilván a táj bűvöletében lassan
vezetett le a dombon, könyökét a kormányra támasztva, állát a tenyerébe
fogva. Lenn a völgyben felocsúdott álmodozásából, és felgyorsult óránként
110 kilométerre. Az öreg kocsi eszeveszetten zötyögött végig a keskeny
úton, s az én rögzítetlen ülésem jobbra-balra csúszkált, miközben
nekifeszítettem lábam a padlólemeznek.
Aztán rátaposott a fékre, néhány kitűnő vérvonalú shorthornt (rövid
szarvú marhát) mutatott egy mezőn, s megint továbbrobogott. Sose nézte
előttünk az utat, figyelmét a mellettünk és mögöttünk elterülő vidékre
összpontosította. Ez utóbbi aggasztott a legjobban, mert sokszor vezetett
nagy sebességgel, miközben a válla felett hátranézett.
 Végre elhagytuk az utat, és felkapaszkodtunk egy kapuval elzárt dűlőn.
Nyári gyakorlataim megtanítottak rá, hogy ügyesen ki– és beugorjak a
kocsiba, mivel az egyetemistákat elsősorban kapunyitogató gépeknek
tekintették. Farnon azonban ünnepélyesen megköszönte minden
alkalommal, s amint magamhoz tértem az ámulatból, nagyon kellemesnek
találtam ezt a szokását.
Megérkeztünk egy farmudvarba.
– Egy sánta ló van itt – mondta Farnon. Kihoztak egy erőteljes
Clydesdale-heréltet, s mi ketten figyelmesen néztük, ahogy a farmer fel-alá
futtatta.
– Mit gondol, melyik lába? – kérdezte a kollégám. – Az innenső mellső?
Igen, én is azt hiszem. Van kedve megvizsgálni?
Megfogtam a lábat, s éreztem, mennyivel melegebb a másiknál.
Kalapácsot kértem, és megkopogtattam a pata falát. A ló összerándult,
felemelte a lábát, s néhány pillanatig remegve a magasba tartotta, mielőtt
visszatette volna a földre.
– Úgy gondolom, gennyes a lába.
– Biztosra veszem, hogy igaza van – mondta Farnon. – Mellesleg errefelé
úgy mondják: meggyűlt. Mit gondol, mit csináljunk vele? Milyen kezelést
javasol?
– Felnyitni a talpánál, és kiüríteni a gennyet.
– Helyes. – Felém nyújtott egy patakést. – Megfigyelem a technikáját.
Azzal a kényelmetlen érzéssel, hogy vizsgázom, átvettem a kést,
felemeltem a ló lábát, és két térdem közé szorítottam. Tudtam, mit kell
tennem – megkeresem a sötét foltot a talpon, ahol behatolt a fertőzés, és
követem, míg el nem jutok a gennyig. Lekapartam a rászáradt sarat, és nem
egy, hanem több foltot találtam. Tovább kocogtattam az érzékeny területet,
s végül kiválasztva egy valószínű pontot, vágni kezdtem.
A szaru olyan kemény volt, mint a márvány, s egy-egy késhúzásra csak
vékonyka forgács vált le róla. A ló is mintha méltányolta volna, hogy fájós
lábát felemelték a földről, és hálásan teljes súlyával nekitámaszkodott a
hátamnak. Ilyen kényelemben nem volt része egész nap. Felnyögtem, és
megnyomtam a bordái között a könyökömmel, s bár ettől testtartást
változtatott egy pillanatra, hamarosan megint nekem dőlt.
A folt halványodott, s egy utolsó késvágás után teljesen eltűnt. Halkan
káromkodtam, és másik foltot választottam. A hátam majd megszakadt,
szemembe csorgott az izzadság, s tudtam, ha ez a folt is eltűnik, el kell
engednem a lábat és pihennem. Ezt pedig nem szerettem volna Farnon
fürkésző tekintete előtt megtenni.
Gyötrelmesen farigcsáltam, s ahogy a lyuk mélyült, a térdem
csillapíthatatlanul remegni kezdett. A ló boldogan pihent, hét és fél
mázsáját tartotta ez a figyelmes emberi lény. Már azon tűnődtem, milyen
látvány lesz majd, ha végül hasra esek, mikor a késpenge nyomán vékony
gennysugárt pillantottam meg, amelyet folyamatos csepegés követett.
– Ott jön – dörmögte a farmer. – Most majd megkönnyebbül.
Kitágítottam a csapolólyukat, és elengedtem a lábat. Hosszú időbe telt,
míg fel tudtam egyenesedni, s amikor hátraléptem, éreztem, hogy ingem a
hátamhoz tapad.
– Jó munka volt, Herriot. – Farnon átvette tőlem a kést, és a zsebébe
csúsztatta. – Nem öröm, ha a szaru ilyen kemény.
Tetanuszinjekciót adott a lónak, aztán a farmerhez fordult:
– Felemelné a lábát, míg az üreget fertőtlenítem?
A vaskos kis ember térde közé fogta a ló lábát, és érdeklődéssel figyelte,
ahogy Farnon megtölti a lyukat jódkristállyal és terpentint önt hozzá. Aztán
eltűnt a gomolygó lila függöny mögött.
Lenyűgözve figyeltem az emelkedő s szétterülő vastag palástot. A kis
ember hollétét csak a valahonnan középtájról hallatszó harákolás árulta el.
Amikor már vékonyodott a füst, két döbbent kerek szem bukkant elő.
– A mindenit, Mr. Farnon, egy pillanatig nem tudtam, mi a csuda történt
– mondta köhögve a farmer. Megint lenézett a patában tátongó fekete
lyukra, és tiszteletteljesen hozzátette: – Csudálatos, mire képes manapság a
tudomány.
Még két helyre mentünk, közte egy borjúhoz, amelynek felhasított lábát
összevarrtam, lekezeltem és bekötöztem, aztán az elzáródott csöcsű
tehénhez.
Mr. Sharpe még mindig lelkesen várt bennünket. Bevezetett az istállóba,
s Farnon a tehén felé intett: – Nézze meg, mi a baj.
Leguggoltam, végigtapogattam a tőgyet; félúton felfelé kitapintottam a
megvastagodott szövet tömegét. Hudson-műszerrel kellett felnyitni, hát
elkezdtem feltolni a vékony fémspirált a csecsen. Egy másodperccel később
levegőért kapkodva ültem a trágyacsatornában, ingem elején, éppen a
gyomorszáj felett egy hasított pata világos lenyomatával.
Kínos volt, de nem tehettem semmit, ott ültem levegőért kapkodva, a
szájam tátogott, mint a partra vetett halé.
 Mr. Sharpe eltakarta a száját a kezével: a veleszületett udvariasság
küszködött a pórul járt állatorvos ihlette természetes vidámsággal.
– Bocsánat, fiatalember, de meg kőt vóna mondanom, hogy ez itten egy
igen baráccságos tehén. Szeret kezet fogni.
Aztán, saját szellemességétől elragadtatva nekitámasztotta a homlokát a
tehén hátának, és hosszú, hangtalan nevetőgörcsbe esett.
Idővel magamhoz tértem, és méltóságteljesen felálltam a
trágyacsatornából. Mr. Sharpe fogta a tehén orrát; Farnon pedig felemelte a
tehén farkát, s így sikerült a műszert túljuttatnom a rostos tömegen, s
néhányszor lefelé rántva eltávolítottam az akadályt. Bár az
elővigyázatossági rendszabályok némileg hátráltatták a tehenet képességei
kifejtésében, így is elhelyezett néhány számottevő rúgást a karomon és a
lábamon.
Mikor végeztünk, a farmer megragadta a csecset, melyből hosszú, habzó
fehér folyadéksugár lövellt a földre.
– Nagyszerű. Most már működik a négy henger.
 4.
– Másfelé megyünk haza. – Farnon ráhajolt a kormányra, és kabátujjával
megtörölte a repedezett szélvédőt. – A Bernkstone-hágón át, le Sildale-be.
Nem sokkal hosszabb az út, és szeretném, ha azt is látná.
Erősen emelkedő, kanyargós úton mentünk, egyre magasabbra és
magasabbra kapaszkodva a hegyoldalon, amely meredeken zuhant le egy
sötét szakadékba; a lenti sziklákon egy hegyi patak rohant a nyájasabb
vidék felé. A csúcson kiszálltunk a kocsiból. A nyári szürkületben meredek
hegyoldalak és csúcsok hullámai követték egymást és tűntek el a nyugati
égbolt bíbor és aranyszalagjai között. Keletre egy fekete hegy magasodott
fölénk fenyegető csupasz tömegével. Hatalmas, szögletesre tört
szikladarabok hevertek elszórtan az alsóbb lejtőkön.
Körülnéztem, s halkan elfüttyentettem magam. Ez más volt, mint az a
barátságos dombvidék, amelyet Darrowbyhoz közeledvén láttam.
Farnon felém fordult.
– Igen, egész Anglia egyik legvadabb tájéka. Télen félelmetes. Megesett,
hogy ez a hágó hetekig járhatatlan volt.
Mélyen tüdőmbe szívtam a tiszta levegőt. Semmi sem mozdult a roppant
tágasságban, csak egy póling sírt fel messziről, s a zuhatag távoli morajlása
háromszáz méterrel alattunk éppen hogy eljutott a fülemig.
Már besötétedett, mikor visszaültünk a kocsiba s elindultunk a hosszú
lejtőn Sildale felé. A völgy alaktalan foltnak látszott, de itt-ott fényeket
láttunk, a hegyoldalban megbúvó farmokét.
Egy néma faluba érkeztünk, s Farnon keményen rálépett a fékre.
Könnyedén előreszánkóztam mozgó ülésemen, és nekiütköztem a
szélvédőnek. Fejem hangosat csattant az üvegen, de Farnon nem látszott
észrevenni.
– Remek kis kocsma van itt. Menjünk be, és igyunk meg egy pofa sört.
Ez a kocsma újdonság volt számomra. Egyetlen nagy, kőpadlós
konyhából állt. Egy roppant kandalló és régi fekete tűzhely foglalta el az
egyik végét. A kandalló tetején vízmelegítő, alatta egyetlen hatalmas
fahasáb sistergett és ropogott, gyantás illattal töltve meg a levegőt.
Vagy egy tucat ember ült a magas támlájú padokon a falak mentén.
Előttük félliteres korsók sorakoztak a kortól megvetemedett, repedezett
tölgyfa asztalokon.
Csend fogadott, mikor beléptünk. Aztán valaki azt mondta:
– Aggyisten, Mr. Farnon – nem lelkesen, de udvariasan, s a társaság
barátságos dörmögéssel, bólogatással csatlakozott hozzá. Nagyobbrészt
farmerek vagy béresek voltak, mindennémű hűhó s izgalom nélkül
szórakozván. Legtöbbjüket vörösre égette a nap, a fiatalok közül néhányan
nem hordtak nyakkendőt, izmos nyakuk és mellkasuk kilátszott a nyitott
ingből. Halk motyorgás és koppanások hallatszottak a sarokból, ahol
békésen dominóztak.
Farnon egy ülőhelyhez vezetett, két sört rendelt, s felém fordult:
– A magáé az állás, ha akarja. Négy font hetente és teljes ellátás.
Rendben?
Oly váratlanul ért, hogy nem tudtam megszólalni. Felfogadtak. És heti
négy font! Eszembe jutottak a Record szánalomkeltő hirdetései:
„Gyakorlott állatorvos munkát vállal ellátásért.” A Brit
Állatorvosszövetségnek közbe kellett lépnie, hogy a szerkesztő ne közölje
le ezeket a segélykiáltásokat. Rossz benyomást kelt, ha a szakma tagjai
ingyen ajánlják fel szolgálataikat. Heti négy font valóságos vagyon volt.
– Köszönöm -, mondtam, s igyekeztem nem diadalmasnak látszani. –
Elfogadom.
– Helyes. – Farnon sietősen ivott egy korty sört. – Hadd írjam le a
praxist. Egy évvel ezelőtt vettem meg egy nyolcvanéves öregembertől. Még
praktizált, bizony, szívós öregúr volt. De már nem akart az éjszaka közepén
felkelni, ami nem meglepő. És persze, más módon is hagyta szétesni a
dolgokat – ragaszkodott a régi elképzelésekhez. Azoknak az ősi
műszereknek egy része a rendelőben tőle való. Így vagy úgy, a praxisból
alig maradt valami, s most igyekszem megint felépíteni. Most még nagyon
kevés hasznot hajt, de bízom benne, hogyha néhány évig kitartunk, jól fog
jövedelmezni. A farmerek szívesen látják, hogy fiatalabb ember lépett be,
és örülnek az új kezelési módoknak és operációknak. De ki kell nevelnem
belőlük a három és fél pennys vizitdíjat, mert ennyit számított fel az
öregfiú, s ez bizony kemény küzdelem. Ezek a völgységiek csudálatos
emberek, meg fogja szeretni őket, de nem szívesen válnak meg a pénzüktől,
ha nem bizonyosodnak meg róla, hogy kapnak is érte valamit.
Lelkesen beszélt jövendő terveiről, a sörök egymás után jöttek, és a
kocsma légköre mindinkább felengedett. Lassan megtelt a terem a beözönlő
helybeliekkel, fokozódott a zaj és a meleg, és záróra felé elszakadva
társamtól egy nevető csoport közepén álltam, melynek tagjait mintha évek
óta ismertem volna.
De volt egy furcsa figura, aki ismételten feltűnt a látómezőmben. Egy
öregecske kis ember, koszos fehér panamakalapban, amely öreg csizmához
hasonlatosan barna, sima, időkoptatta arca felett terpeszkedett. A csoport
szélén kóválygott és kacsintott, integetett.
Láttam, hogy valamit akar mondani, így hát kiléptem, s hagytam magam
egy üléshez vezetni a sarokban. Az öreg szemben ült velem, kezét és állát a
sétabotján nyugtatta, és leereszkedő szemhéjai alól figyelt.
– No, fiatalember, vóna valami mondanivalóm néked. Egész életemben
jószágok közt vótam, oszt arrul mondanék én valamit.
A hajam szála kezdett az égnek állni. Már estem így csapdába. Egyetemi
pályafutásom kezdetén felfedeztem, hogy a mezőgazdasági világ
valamennyi idősebb lakója úgy véli, hogy van valami megfizethetetlen
értékű közölnivalója. És a közlés rendszerint hosszúra nyúlik. Riadtan
körülnéztem, de nem volt menekvés. Az öreg közelebb húzta a székét, és
bizalmasan suttogva beszélni kezdett. Sörös leheletrohamok csaptak az
arcomba tizenöt centiméter távolságról.
A történetében nem volt semmi új – a szokásos felsorolása csodálatos
gyógyításainak, csalhatatlanul ható gyógyszereknek, amelyeket csupán ő
ismer, és sok kis tanmese arról, hogyan igyekeztek lelkiismeretlen emberek
kiszedni belőle a titkait, sikertelenül. Csak akkor hagyta félbe, mikor nagy
szakértelemmel egyet-egyet kortyintott a korsójából; apró teste meglepően
sok sört volt képes befogadni.
De élvezte a helyzetet, s én hagytam, hadd folyjon belőle a szó. Még
bátorítottam is, mert meglepetéssel és csodálattal nyugtáztam hőstetteit.
Ilyen hallgatója még nem került a kis embernek. Nyugalomba vonult
kisparaszt volt, s évek óta senki sem tanúsított iránta olyan érdeklődést,
amilyent megérdemelt volna. Arcára ferde vigyor ült, s könnyben úszó
szeme fénylett a baráti érzéstől. De hirtelen komollyá vált, és
felegyenesedett.
– No, mielőtt elmégy innejd, fiatalember, mondok én valamit, amit senki
se tud, csak magam. Sok pízt kereshettem vóna vele. Vótak, akik évekig
zargattak, hogy mongyam el, de biz én nem mondtam.
Jó néhány ujjnyival csökkentette a folyadékszintet poharában, azután
keskeny csíkká húzta össze a szemét.
– A lovak csüdsömörgyinek és ekcémájának orvosságát.
 Felemelkedtem a székemen, mintha a mennyezet készülne rám szakadni.
– Nem mondhatja komolyan – lihegtem. – A csüdsömörét meg az
ekcémáét?!
Az öreg nagyon önelégültnek látszott.
– Bizony azt. Csak rá kék kenni ezt az én kenőcsömet, és a lu
egészségesen mehet. Még jobb is lesz tüle! – Hangja vékony kiáltásig
emelkedett, s karjának vad mozdulatával csaknem lelökte üres poharát a
földre.
Hosszú, hitetlenkedő füttyöt hallattam, és további korsókat rendeltem.
– És igazán megmondja a nevét ennek a kenőcsnek? – suttogtam.
– Meg én, fiatalember, de egy föltétellel. Nem mondhatod el senki
emberfiának. Titokban köll tartanod, akkor csak te fogod tunni meg én. –
Könnyedén leöntött fél korsóval a torkán. – Csakis te meg én, fiam.
– Rendben van, megígérem. Egy léleknek sem mondom el. Hát mi az a
csudálatos szer?
Az öregember lopva szétnézett a zsúfolt teremben. Aztán mély lélegzetet
vett, vállamra tette a kezét, s ajkát csaknem a fülemhez szorította. Egyet
csuklott, ünnepélyesen, aztán reszelős hangon suttogta: –
Fehérmályvakenőcs.
Megragadtam a kezét, és némán ráztam. Az öregember, mély
meghatottságában a megmaradt negyed liter sör nagy részét az állára
folyatta.
De Farnon már integetett az ajtóból. Ideje volt indulnunk.
Kitódultunk új barátainkkal az ajtón, fény és lárma kis szigetét formázva
a csendes falusi utcán. Egy tejfelhajú ingujjas fiatalember veleszületett
udvariassággal kinyitotta a kocsiajtót, s én búcsút integetve, bezuhantam.
Az ülés ez alkalommal a szokásosnál gyorsabban borult fel, s én
hátravágódtam, fejem néhány gumicsizma közé bukott, térdem beszorult az
állam alá.
Csodálkozó arcok sora bámult rám a hátsó ablakon át, de segítőkész
kezek hamarosan feltámogattak, s a csalárd ülést megint felemelték
szánkótalpaira. Eltűnődtem, mióta lehet az ülés ilyen állapotban, s gondolt-
e munkaadóm valaha is arra, hogy megcsináltassa.
Eldübörögtünk a sötétben, s én visszanéztem az integető csoportra.
Láttam a kis embert, panamakalapja, mintha új lett volna, fénylett az ajtón
át kieső fényben. Ujját az ajkára szorította.
 5.
Az elmúlt öt év egyetlen pillanat felé vezetett, de az a pillanat még nem
érkezett el. Már huszonnégy órája voltam Darrowbyban, s még mindig nem
mentem ki egymagam beteghez.
Még egy napot töltöttem Farnonnal utazgatva. Bármily különös,
gondatlannak, feledékenynek és még sok minden másnak látszó ember
létére Farnon kétségbeejtően óvatosan bocsájtotta szárnyára új segédjét. Ma
Lidderdale-ben voltunk, s további ügyfelekkel találkoztam – barátságos,
udvarias farmerekkel, akik nyájasan fogadtak, és sok sikert kívántak. De
Farnon felügyelete alatt dolgozni olyan volt, mintha visszakerültem volna
az egyetemre, s a professzor kísérne szemmel. Nagyon határozottan úgy
éreztem, hogy szakmai pályafutásom nem kezdődik el, míg én, James
Herriot ki nem megyek egy beteg állatot ellátni, segítség és ellenőrzés
nélkül.
Ez az idő azonban már nem lehetett messze. Farnon megint elment
Brawtonba az anyját meglátogatni. Milyen odaadó fiú, gondoltam
eltűnődve. S mivel azt mondta, későn jön vissza, az öreg hölgy aligha nem
szokatlanul későn tér nyugovóra. De annyi baj legyen – az a fontos, hogy
most én vagyok szolgálatban.
Foszlott védőhuzatú karosszékben ültem, s a franciaablakon át néztem az
árnyakat, amelyeket az alkonyi nap vetett a bozontos gyepre. Úgy éreztem,
hogy sokszor fogom még ezt csinálni.
Lustán tűnődtem, hogy milyen lesz az első betegem. Alighanem kevéssé
drámai, a várakozás hosszú évei után. Egy kehes borjú vagy egy szorulásos
disznó. S talán nem is volna rossz olyasmivel kezdeni, amivel könnyen
megbirkózom. Javában elfoglaltam magam e kellemes töprengésekkel,
mikor kinn a folyosón felharsant a telefon. Az állhatatos zaj
természetellenesen hangosnak tetszett az üres házban. Felemeltem a
hallgatót.
– Mr. Farnon? – Mély, kissé nyers hang volt. Nem a helyi tájszólást
beszélte, talán némi délnyugatiasság érződött rajta.
– Nem, kérem, nincs itt. A segédorvos vagyok.
– Mikor jön vissza?
– Sajnos, csak későn. Segíthetek valamiben?
 – Nem tudom, hogy segíthet-e vagy sem. – A hang fölényessé vált. – Mr.
Soames vagyok, Lord Hulton intézője. Egy értékes vadászlovunknak
kólikája van. Tud valamit a kólikáról?
Hátamon felágaskodott a szőr.
– Állatorvos vagyok, tehát úgy vélem, illik tudnom róla valamit.
Hosszú szünet következett, aztán megint felkaffogott a hang:
– Hát, úgy látszik, meg kell elégednem magával. Különben is tudom,
milyen injekció kell a lónak. Hozzon magával arecolint. Mr. Farnon azt
használja. S az isten szerelmére, ne menjen rá a fél éjszaka, míg ideér.
Mikor jön?
– Máris indulok.
– Helyes.
Hallottam, hogy a hallgatót lecsapják a helyére. Égett az arcom, mikor
elléptem a telefontól. Az első esetem nem lesz merő formaság. A kólika
komplikált ügy, s ráadásnak ott van a nyakamban egy Soames nevű
erőszakos mindentudó.
A 13 kilométeres úton emlékezetből újraolvastam a nagy klasszikust,
Caulton Reeks A ló közönséges kólikája című munkáját. Utolsó évemben
olyan sokszor átvettem, hogy egyes részeit fel tudtam volna mondani, mint
a verseket. Az agyonolvasott lapok vezetés közben ott lebegtek előttem
fantom módra.
Valószínűleg enyhe lefolyású lesz, esetleg kisebb görcs. Talán étrendi
változás vagy túl sok jó fű okozta. Igen, ez lesz; a legtöbb kólika ilyen. Egy
gyors arecolininjekció s talán némi klorodin, hogy a rossz közérzetet
enyhítse, s minden rendbe jön. Gondolatban felidéztem a gyakorlatokon
látott eseteket. A ló nyugodtan állt, csak időnként emelte fel egyik hátsó
lábát vagy nézett vissza az oldalára. Igazán nem nagy ügy.
Ezen kellemes képet részleteztem magamban, mikor megérkeztem.
Makulátlan kavicsos udvarra jutottam be, amelyet három oldalról jókora
lóistállók vettek körül. Egy ember állt az udvaron, széles vállú, zömök alak,
nagyon elegáns kockás sapkában és kabátban, jól szabott lovaglónadrágban,
fényes lábszárvédőben.
A kocsi tőle mintegy harminc méterre állt meg, s amikor kiszálltam, az
ember lassan és szándékosan hátat fordított nekem. Átvágtam az udvaron
kényelmesen, s vártam, hogy az a másik megforduljon, de ő mozdulatlanul,
zsebre tett kézzel az ellenkező irányba nézett.
 Néhány lépésre tőle megálltam, de még mindig nem fordult meg. Hosszú
idő telt el, végül eluntam nézni a hátát, és megszólaltam.
– Mr. Soames?
Először nem mozdult, aztán nagyon lassan megfordult. Vastag, vörös
nyaka volt, vörös képe és apró, égő szeme. Nem felelt, csak végigmért
alaposan tetőtől talpig, felmérte a kopott esőkabátot, a fiatalságomat,
tapasztalatlanságra valló magatartásomat. Mikor vizsgálódásait befejezte,
megint másfelé nézett.
– Igen, én vagyok Mr. Soames. – A Mr.-t úgy hangsúlyozta, mint ami
nagyon fontos neki. – Jó barátja vagyok Mr. Farnonnak.
– A nevem Herriot.
Soames mintha nem hallotta volna.
– Igen, Mr. Farnon ügyes ember. Jó barátok vagyunk.
– Úgy tudom, van egy kólikás lova. – Azt kívántam, bár ne csengene a
hangom olyan vékonyan és bizonytalanul.
Soames még mindig valahová az égre nézett. Egy kis dalt fütyörészett
halkan magában, mielőtt válaszolt volna.
– Ott benn – mondta fejével biccentve az egyik istálló felé. – Egyike
őlordsága legjobb vadászlovainak. Úgy vélem, szüksége van hozzáértő
kezelésre. – A „hozzáértőt” kicsit megnyomta.
Kinyitottam az ajtót, és bementem. És megtorpantam, mintha falba
ütődtem volna. Nagyon nagy, vastag tőzegmohával almozott boksz volt.
Egy pej ló tántorgott körbe-körbe a szélén, már mély csapást taposott a
tőzegben. Habos volt a verejtéktől az orrától a farkáig, orrlyuka kitágult,
szeme üresen nézett előre. Feje minden lépésnél imbolygott, és
összeszorított foga közül habcsomók hullottak a földre. Csípős gőz
párolgott a testéből, mintha vágtázott volna.
Kiszáradt a szám. Nehezemre esett megszólalni, s amikor végre sikerült;
szinte suttogtam:
– Mióta van ilyen állapotban?
– Ó, egy kis hasfájása volt ma reggel. Egész nap adtam neki hashajtót,
vagyis ez a fickó adott. Nem volnék meglepve, ha összekutyulta volna az
egészet, hiszen mindent összekutyul.
Ekkor láttam, hogy valaki áll a sarokban az árnyékban, egy nagy, kövér
ember, kezében kötőfékkel.
– Ó, belenyomtam én rendesen a hashajtót, Mr. Soames, de nem segített
rajta. – A nagydarab emberből félelem sugárzott.
 – Maga lóápolónak hiszi magát – mondta Soames -, de nekem kellett
volna ezt a nyavalyás munkát elvégezni. Akkor biztosan jobban volna már.
– Nem elég ennek a hashajtó – mondtam. – Nem közönséges kólikája
van.
– Hát akkor mi a franc a baja?
– Nem tudom megmondani, amíg meg nem vizsgáltam, de az ilyen erős,
állandó fájdalom bélcsavarodásra utalhat.
– Egy fenét bélcsavarodás! Fáj egy kicsit a hasa, ennyi az egész. Nem
ürített egész nap, valamivel meg kell indítani. Hozott arecolint?
– Ha bélcsavarodása van, arecolin volna a lehető legrosszabb. Most is
kínlódik, de attól megőrülne. Az arecolin összehúzza a bélizmokat.
– A szentségit – horkant fel Soames -, ne kezdjen el itt nekem
előadásokat tartani! Csinál valamit a lóval, vagy sem?
A sarokban álló nagydarab ember felé fordultam:
– Tegye fel rá azt a kötőféket. Megvizsgálom.
A kötőfék megállította a lovat. Ott állt reszketve, nyögve, s én bedugtam
kezem a bordái és a könyöke közé, hogy kitapintsam a szívverését. A lehető
legrosszabb volt, rohanó, kihagyó ritmus. Felemeltem ujjammal a
szemhéját, a kötőhártya sötét téglavörös volt. A hőmérő harminckilenc
fokot mutatott.
Átnéztem a boksz túlsó sarkában álló Soamesra.
– Kaphatok egy vödör meleg vizet, szappant és törülközőt?
– Mi a nyavalyának? Még nem csinált semmit, és máris mosakodni akar?
– Végbélvizsgálatot akarok csinálni. Megkaphatom a vizet?
– A mindenségit, én még ilyet nem láttam. – Soames elgyötörten
végighúzta tenyerét az arcán, aztán a nagy emberhez fordult. – Gyerünk, ne
ácsorogjon itt. Hozzon neki vizet, hátha végre csinál is valamit.
Megérkezett a víz, leszappanoztam a karomat, és óvatosan bedugtam az
állat végbélnyílásán. Határozottan éreztem, hogy a vékonybél baloldalt
elmozdult a helyéről, és éreztem egy feszes, dobszerű tömeget is, amelynek
ott semmi keresnivalója nem volt. Amikor hozzáértem, a ló megremegett, s
megint felnyögött.
Dobogó szívvel mostam és töröltem meg a kezemet. Mit csináljak? Mit
mondjak?
Soames ki-be dübörgött a bokszból, magában motyogva, miközben a
fájdalom gyötörte állat vergődött és vonaglott.
 – Fogja meg jól azt a francot! – ordított a lovászra, aki a kötőféket
markolta. – Mi a nyavalyát vacakol vele?
A nagy ember nem szólt. Semmi hibát nem követett el, de csak nézett
vissza bambán Soamesra. Mély lélegzetet vettem:
– Minden ugyanarra mutat. Meggyőződésem szerint a lónak
bélcsavarodása van.
– Jó, jó, legyen magának igaza. Bélcsavarodása van. Csak az isten
szerelmére csináljon már valamit végre. Itt fogunk ácsorogni egész éjszaka?
– Itt nincs segítség. Ezt nem lehet meggyógyítani. Az a fontos, hogy
megszabadítsuk a szenvedéstől, amilyen gyorsan csak lehet.
Soames arca eltorzult.
– Nem lehet meggyógyítani?! Megszabadítani a szenvedéstől?! Milyen
hülyeségeket beszél?! Mire akar kilyukadni?
Összeszedtem magam.
– Kérem, engedje meg, hogy rögtön végezzek vele.
– Mit beszél? – Soames szája tátva maradt.
– Azt, hogy le kell lőnöm, most rögtön. Van a kocsiban taglópisztoly.
Soames mintha minden pillanatban felrobbanhatott volna:
– Lelőni! Maga tisztára meg van bolondulva! Tudja maga, mennyit ér ez
a ló?
– Az nem számít, hogy mennyit ér, Mr. Soames. Egész nap iszonyatosan
szenvedett, s most már végét járja. Már régen ki kellett volna hívnia. Még
elélhet egypár órát, de a kimenetel ugyanaz. És szörnyű, állandó fájdalma
van.
Soames a kezébe temette az arcát.
– Istenem; miért kellett ennek velem megtörténnie. Őlordsága nyaral,
másképp ide hívnám, hogy észre térítse magát. Én mondom, ha a főnöke itt
volna, adott volna neki egy injekciót, és félóra alatt rendbe jönne. Ide
figyeljen, nem várhatnánk, míg Mr. Farnon visszajön, és ő is megvizsgálja?
Valami bennem boldogan kapott az ötleten. Adok neki egy
morfiuminjekciót, és kimászom az ügyből. Másra hagyom a felelősséget.
Olyan könnyű volna. Megint a lóra pillantottam. Folytatta vak körözését a
bokszban, körbe-körbe botorkálva kétségbeesett igyekezetében, hogy maga
mögött hagyja a gyötrelmét. Miközben figyeltem, felemelte imbolygó fejét,
és halkan felnyihogott. Magányos, kétségbeesett, értetlen hang volt, s
bennem mindent eldöntött.
Kimentem a kocsihoz, és behoztam a pisztolyt.
 – Tartsa mozdulatlanul a fejét – mondtam a nagy embernek, s a csövet az
üveges szemek közé nyomtam. Éles csattanás, s a ló lába megroggyant.
Aztán ledobbant a tőzegre, és mozdulatlanul elfeküdt.
Soameshoz fordultam, aki hitetlenkedve bámulta a tetemet.
– Mr. Farnon kijön holnap, és felboncolja. Szeretném, ha Lord Hulton
megkapná a diagnózisom megerősítését.
Felvettem a zakómat, és kimentem a kocsihoz. Mikor beindítottam a
motort, Soames kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét. Halkan beszélt, de
hangjából áradt a düh.
– Tájékoztatni fogom őlordságát a ma este történtekről. És Mr. Farnont
is. Elmondom neki, milyen segédorvost vett a nyakába. És jól figyeljen. Ha
holnap a boncolásnál kiderül, hogy maga tévedett, beperlem. – Bevágta az
ajtót, és elment.
Visszaérkezve a rendelőbe úgy döntöttem, hogy megvárom a főnökömet.
Ott ültem, s igyekeztem elhessegetni azt az érzést, hogy zátonyra vittem a
pályafutásomat, mielőtt még elkezdődött volna. De visszagondolva, tudtam,
hogy nem cselekedhettem másképp. Akárhányszor gondoltam is végig az
egészet, a végeredmény ugyanaz volt.
Éjfél után egy óra volt, mire Farnon hazaért. Az anyjával töltött este
nagyon feldobta. Sovány arca kipirult, kellemes ginszagot árasztott.
Meglepődve láttam, hogy kiöltözködött; bár a szmoking régies szabású, és
csontos alakján kicsit lötyögött, mégis úgy nézett ki, mint egy nagykövet.
Szótlanul végighallgatta, míg beszámoltam neki a lóról. Már éppen
mondott volna valamit, amikor megszólalt a telefon.
– Kései hívás – suttogta, aztán: – Ó, maga az, Mr. Soames. – Bólintott
felém, és elhelyezkedett a székében. Sokáig csak annyit mondott, hogy
„igen”, meg „nem”, meg „értem”, aztán határozottan felegyenesedett, és
beszélni kezdett:
– Köszönöm, hogy felhívott, Mr. Soames, és úgy vélem, hogy Mr.
Herriot az adott körülmények között az egyetlen lehetséges megoldást
választotta. Nem, ebben nem értünk egyet. Kegyetlenség lett volna életben
hagyni. Kötelességeink egyike, hogy a szenvedést megszüntessük. Nagyon
sajnálom, hogy így vélekedik, de én Mr. Herriotot kitűnő állatorvosnak
tartom. Ha én vagyok ott, kétségkívül ugyanazt tettem volna. Jó éjszakát,
Mr. Soames. Holnap találkozunk.
Annyira megkönnyebbültem, hogy csaknem kivágtam egy kis
hálaszónoklatot, de a végén csak annyit mondtam:
 – Köszönöm.
Farnon felnyúlt a kandalló fölötti üveges szekrénybe, és elővett egy
whiskysüveget. Nagyvonalúan töltött egy fél vizespohárnyit, s felém tolta.
Magának is hasonló mennyiséget juttatott, aztán hanyatt dőlt a
karosszékben. Húzott egy jókora kortyot, néhány másodpercig belebámult a
borostyánszín italba, aztán mosolyogva felnézett:
– No, fiam, ma aztán igazán a mély vízbe dobták. Az első esete. És éppen
Soames!
– Jól ismeri?
– Ó, mindent tudok róla. Ronda fráter, mindenkit kihoz a sodrából.
Higgye el, nem barátom. Mi több, a szóbeszéd szerint tisztességtelen ember.
Már régóta őlordsága költségére szedi meg magát. Gondolom, egyszer majd
csak elcsúszik egy banánhéjon.
A whisky tüzes utat égetve szivárgott le a gyomromig, de úgy éreztem,
szükségem van rá.
– Nem szeretném, ha sok olyan esetem lenne, mint a mai, de nem
hinném, hogy az állatorvosi praxis csak ilyenekből áll.
– Nem, nem egészen – felelte Farnon -, de az ember sose tudja, mire
számítson. Furcsa szakma a miénk. Páratlan lehetőséget kínál, hogy az
ember hülyét csináljon magából.
– De gondolom, sok függ az ember képességétől.
– Bizonyos mértékig. Persze, jó ha az ember érti a mesterségét, de még
ha zseni is, akkor is ott leselkedik rá pár lépésre a megaláztatás és a
nevetségesség. Egyszer kihívtam egy kiváló lóspecialistát, hogy operáljon
meg egy félig herélt mént, és a ló lélegzése műtét közben megállt. Mikor
láttam, hogyan ugrál az az ember eszeveszetten a páciense bordáin, rájöttem
egy nagy igazságra – hogy én is épp oly bolondnak látszom majd
meglehetősen szabályos időközönként pályafutásom során.
Nevettem.
– Akkor hát legjobb, ha mindjárt a kezdet kezdetén belenyugszom.
– Erről van szó. Az állatok kiszámíthatatlanok, tehát a mi életünk is
kiszámíthatatlan. Kis diadalok és bukások hosszú sorozata, s az embernek
igazán szeretnie kell, hogy ne adja fel. Ma este Soames volt, máskor valami
más lesz. De az igaz, hogy az ember sohasem unatkozik. Igyon még egy kis
whiskyt.
Ittam s azután megint ittam, s közben beszélgettünk. Szinte észre sem
vettem az idő múlását, s egyszerre az akácfa sötét tömege kezdett
kirajzolódni a szürke fényben a franciaablak mögött, egy feketerigó
köszörülgette a torkát, és Farnon bánatosan rázta ki az utolsó cseppeket az
üvegből a pohárba.
Ásított, megoldotta a csokornyakkendőjét és az órájára nézett.
– Öt óra. Ki hitte volna? De örülök, hogy ittunk egyet – illő
megünnepelnünk az első esetét. Jó próba volt, ugye?
 6.
A két és fél órás alvás szűkre szabott áldás volt, de eltökéltem, hogy hét
harminckor felkelek, és nyolcra lecsutakolva és megberetválva lenn leszek.
Mégis egyedül reggeliztem. Mrs. Hall, közönyösen elém rakva a
rántottát, közölte velem: munkaadóm már korábban elment, hogy
felboncolja Lord Hulton lovát. Szerettem volna tudni, vajon érdemesnek
tartotta-e egyáltalán lefeküdni.
Éppen az utolsó darab pirítós kenyérrel foglalatoskodtam, mikor Farnon
berobbant a szobába. Kezdtem már megszokni bejöveteleit, s alig
rázkódtam össze, mikor beletépett a kilincsbe, és egyből csaknem a szőnyeg
közepéig szökellt. Arca kipirult, nagyon jókedvűnek látszott.
– Maradt még kávé? Én is innék egy csészével. – Belezuhant egy
bánatosan felnyögő székbe. – Ne aggódjon egy percig se. A boncolás
klasszikus bélcsavarodást mutatott ki. Több bélkanyaron át – feketék és
dobszerűek voltak. Örülök, hogy rögtön megszabadította a szerencsétlent a
szenvedéstől.
– Találkozott Soames barátommal?
– Ó, persze, ott volt. Néhányszor megpróbálta piszkálni magát, de
lecsendesítettem. Felhívtam rá a figyelmét, hogy túl későn hívott ki
bennünket, és Lord Hulton nem fog örülni, ha megtudja, mennyit
szenvedett a lova. Ezen rágódott, mikor eljöttem.
Az újság nagymértékben felderítette a kedvemet. Odamentem az
íróasztalhoz, és elővettem a naplót.
– Ezek a mai hívások. Melyiket osztja ki rám?
Farnon kiválasztott egy körútra való esetet, felírta egy papírdarabra a
listát, s átadta.
– Tessék – mondta -, néhány kellemes, komplikációmentes eset, hogy
belemelegedjen.
Már indulni akartam, mikor visszahívott.
– Ó, van még valami, amire megkérném. Az öcsém stoppal jön ma haza
Edinburghból. Ott tanul az állatorvosin, s a félév tegnap ért véget. Amikor
hallótávolságra ér, valószínűleg idetelefonál. Szeretném, ha odamenne és
felszedné.
– Persze, örömmel.
 – Mellesleg Tristannak hívják.
– Tristannak?
– Igen. Persze, már el kellett volna mondanom. Biztosan meglepte az én
furcsa nevem is. Az apám miatt kaptam. Nagy Wagner-rajongó volt. Talán
ez volt az élete fő szenvedélye. Folyton zene, zene, zene – főleg Wagner.
– Én is szeretem.
– Igen, igen, de maga nem kapta reggel, délben, este, mint mi. S hozzá
még olyan névvel legyen megáldva az ember, mint Siegfried. Ámbár
lehetett volna rosszabb is – Wotan például.
– Vagy Pogner.
Farnon meglepődött.
– A mindenit, igaza van! Elfeledkeztem az öreg Pognerról. Úgy látom,
még szerencsésnek mondhatom magam.
A várt hívás késő délután futott be. A vonal másik végén egy
kísértetiesen ismerős hang szólalt meg.
– Itt Tristan Farnon beszél.
– A mindenit, olyan a hangod, mint a bátyádnak!
Kellemes nevetés hangzott fel.
– Mindenki ezt mondja – ó, igazán nagyon kedves. Örülnék, ha
felszednél. A Nagy Északi úton vagyok, a Magyalfa kávézóban.
A hang után munkaadóm ifjabb kiadására számítottam, de a hátizsákon
ülő, alacsony, kölyökképű alak nem különbözhetett volna jobban tőle.
Felállt, kisimította homlokából a sötét hajtincset, és felém nyújtotta a kezét.
Megvesztegető mosolya volt.
– Sokat kellett gyalogolnod? – kérdeztem.
– Meglehetősen, de rám fért egy kis testmozgás. Tegnap este elég
kemény évzáró bulit tartottunk.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és hátradobta a hátizsákot. Míg én beindítottam
a motort, elhelyezkedett az ülésen, mintha pompázatos karosszék volna,
elővett egy papírdoboz Woodbine cigarettát, gyöngéd figyelemmel
rágyújtott, és boldogan leszívta a füstöt. Oldalzsebéből kihúzta a Daily
Mirrort, s a tökéletes elégedettség sóhajával szétnyitotta. A mélyen leszívott
füst előbodorodott a szájából és az orrából.
Nyugatra fordultam a főútról, s a forgalom dübörgése gyorsan elmaradt
mögöttünk. Oldalt pillantottam Tristanra.
– Most vizsgáztál? – kérdeztem.
– Igen, kórtanból és parazitológiából.
 Csaknem megszegtem fő szabályaim egyikét és megkérdeztem, sikerült-e
a vizsga, de időben visszafogtam magam. Ingatag talajra léptem volna. De
amúgy sem szűkölködtünk témában. Tristannak a legtöbb hírrel
kapcsolatban volt valami megjegyeznivalója, időnként felolvasott egy-egy
részletet és megtárgyalta velem. Egyre erősebbé vált bennem a
meggyőződés, hogy egy, a magaménál gyorsabb és elevenebb elmével
kerültem össze. Szinte észre sem vettük, mikor megálltunk a Skeldale
House előtt.
Siegfried úton volt, mikor megérkeztünk, és csak késő délután ért haza.
A franciaablakon lépett be, barátságosan üdvözölt, és elnyúlt a
karosszékben. Éppen az egyik pácienséről számolt be, mikor bejött Tristan.
A szoba hangulata úgy megváltozott, mintha valaki megnyomott volna
egy kapcsolót. Siegfried mosolya gunyorossá vált, hosszan, fürkészve
végigmérte öccsét.
– Szervusz – dörmögte, aztán nyújtózkodva végigfuttatta ujjait a fülke
könyveinek hátlapján. Néhány percig elmerült e foglalatosságban, s én
éreztem, hogy növekszik a feszültség. Tristan arckifejezése megváltozott: a
vonásai teljesen kifejezéstelenné váltak, de a szemében aggodalom ült.
Siegfried végre megtalálta a könyvet, amelyet keresett, levette a polcról,
és kényelmesen lapozgatni kezdte. Aztán, anélkül hogy felnézett volna,
megszólalt:
– Nos, hogy sikerültek a vizsgák?
Tristan nyelt egyet, és mély lélegzetet vett.
– A parazitológia megvolt – mondta tompa hanghordozással.
Siegfried mintha nem hallotta volna. Valami érdekeset talált a könyvben,
s hátradőlt, hogy elolvassa. Elidőzött vele, aztán visszatette a könyvet a
polcra. Megint vizsgálgatni kezdte a könyveket, s még mindig hátat fordítva
öccsének, ugyanolyan halkan megkérdezte:
– És a kórtan?
Tristan a széke peremén ült már, mint aki futásra kész. Szeme ide-oda
szökellt a bátyja és a könyvespolc között.
– Nem sikerült – mondta tompán.
Siegfried nem vette tudomásul. Türelmesen kereste a kívánt könyvet,
időnként kihúzott egy kötetet, megnézte és gondosan visszatette. Aztán
feladta a kutatást, hanyatt dőlt a székben, keze csaknem a földre lógott, és
végigmérte Tristant.
– Szóval kórtanból megbuktál – mondta csevegő hangnemben.
 Meglepve vettem észre, hogy valami, csaknem hisztérikus árnyalattal a
hangomban hadarni kezdek:
– Tudja, ez nem is olyan rossz. Eljutott az utolsó évig, és karácsonykor
leteheti a kórtanvizsgát. Így nem veszít évet, és a kórtan különben is nehéz
tárgy.
Siegfried fagyosan rám nézett:
– Szóval, maga szerint nem olyan rossz? – Hosszú, néma szünet
következett, amelyet öccse felé fordulva egy teljességgel váratlan üvöltéssel
tört meg. – Hát szerintem rossz! Gyalázatos disznóság, az bizony! Mit
csináltál az egész félévben? Gondolom, ittál, nők után futottál, költötted a
pénzemet, csak dolgozni nem dolgoztál. És most van képed idejönni és
közölni velem, hogy kórtanból megbuktál? Lusta vagy, ez a te bajod, igaz?
Lusta vagy, mint egy lajhár!
Csaknem felismerhetetlenné vált. Az arca mélyvörösre sötétedett, a
szeme szikrázott. Vadul tovább ordított az öccsével:
– De most már unom! Elegem van belőled! Nem fogom halálra dolgozni
magam, hogy te csak léháskodj. Kész, vége. Ki vagy rúgva, érted? Kirúgva
egyszer s mindenkorra. Tűnj el innen, látni se akarlak! Gyerünk, mars ki!
Tristan, aki egész idő alatt megőrizte a sértett méltóság légkörét,
csendesen elvonult.
Zavaromban fészkelődve Siegfriedre néztem. Megmutatkozott rajta a
beszélgetés feszültsége. Arca foltossá vált, magában motyogott, és ujjaival
dobolt a szék karfáján.
Nagyon levert, hogy tanúja voltam e szakításnak, és örömmel fogadtam,
hogy Siegfried kiküldött egy beteghez, s elhagyhattam a szobát.
Csaknem sötét volt már, mire visszaértem, s megkerülve a házat, a hátsó
úton a kert alján elkülönített udvarra hajtottam. A garázsajtó nyikorgása
felzavarta az épületek fölé boruló nagy szilfákon felgallyazott varjakat.
Messze fenn a sötétben halk szárnycsapkodás, tompa károgás hallatszott,
aztán csend lett. Miközben hallgatóztam, észrevettem egy alakot a
homályban: ott állt az udvar kapujában, és a kert felé fordult. Mikor felém
fordította az arcát, láttam, hogy Tristan.
Megint zavarban voltam. Nem a legszerencsésebb pillanat rátörni, mikor
szegény flótás ide húzódott, hogy magában búsongjon.
– Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok – mondtam félszegen.
A cigaretta vége fényesen felparázslott, ahogy Tristan erősen megszívta.
– Nem, nem, semmi baj. Lehetett volna sokkal rosszabb is.
 – Rosszabb? Elég rossz volt ez így is. Mit fogsz most csinálni?
– Hogy érted, hogy mit csinálok?
– Hát kirúgtak, nem? Hol fogsz ma éjszaka aludni?
– Látom, nem érted – mondta Tristan. Kivette a cigarettát a szájából, s
láttam hófehér fogának villanását, amint elmosolyodott. – Ne aggódj. Itt
alszom, s reggel lemegyek reggelizni.
– Na és a bátyád?
– Siegfried? Addig elfelejti az egészet.
– Biztos?
– Holtbiztos. Mindig kirúg, és mindig elfelejti. Különben is, minden
nagyon jól alakult. Az egyetlen csiklandós feladat az volt, hogy
megetessem vele a parazitológiavizsgát.
Rámeredtem a mellettem álló árnyalakra. Megint suhogtak a levelek: a
varjak mocorogtak a magas fákon, azután újból megültek.
– A parazitológiavizsgát?
– Igen. Ha emlékszel, csak annyit mondtam, hogy megvolt. Nem
részleteztem.
– Szóval akkor...
Tristan halkan felnevetett, és vállon veregetett.
– Úgy van, parazitológiából sem mentem át. Mind a kettőből
megbuktam. De ne aggódj, karácsonykor leteszem őket.
 7.
Még jobban bebújtam a takaróim közé, ahogy a telefon hosszú, éles
csörr-csörrje végigvisszhangzott az öreg házon.
Három hét telt el Tristan megérkezése óta, s az élet a Skeldale House-ban
meglehetősen szabályossá rendeződött. Mindennap nagyjából ugyanúgy
kezdődött: a telefon megszólalt hét és nyolc között, miután a farmerek
szemügyre vették állataikat.
A házban csak egy telefon volt. Egy polcon állt lenn a kőburkolatú
folyosón. Siegfried értésemre adta, hogy ezekért a korai hívásokért ne
keljek ki az ágyból. A munkát rábízta Tristanra: jót fog tenni neki egy kis
felelősség. Siegfried ezt nyomatékosan ki is jelentette.
Hallgattam a csengetést. Egyre csak csengett – és mintha hangosabbá is
vált volna. Tristan szobájából sem hang, sem mozgás nem hallatszott, s én
vártam a mindennapos dráma következő jelenetét. Mint mindig, azzal
kezdődött, hogy az ajtó kicsapódott, aztán Siegfried kirontott a folyosóra és
lerohant a lépcsőn, hármasával véve a fokokat.
Hosszú csönd következett: elképzeltem, ahogy reszket a huzatos
folyosón, csupasz lába megdermed a kövön, amíg a farmer bőbeszédű
beszámolóját hallgatja a tünetekről. Aztán helyére kattan a kagyló, és vad
lábdübörgés hallatszik a lépcsőkön, ahogy Siegfried az öccse szobája felé
ront.
Aztán nagy reccsenés, ahogy kivágja az ajtót, és dühödt üvöltés. A diadal
árnyalatát fedeztem fel benne, ami azt jelentette, hogy Tristant ágyban
találta, s ez Siegfried határozott győzelmét jelentette, márpedig nem sok
győzelem jutott neki osztályrészül. Tristan rendszerint bevetette
gyorsöltözködési technikáját, és teljesen felöltözve várta a bátyját. Azzal,
hogy ő már a nyakkendőjét kötötte, mikor Siegfried még mindig
pizsamában volt, lélektani előnyre tett szert.
De ma reggel Tristan elszámította magát. Még néhány másodpercet akart
nyerni, s ágyban találták. Hallgattam a kiabálást.
– Miért nem vetted fel azt a nyomorult telefont, ahogy mondtam? Ne
mondd, hogy süket is vagy, nemcsak lusta! Gyerünk, ki az ágyból azonnal!
De tudtam, hogy Tristan hamar kiegyenlít. Ha ágyban érték, rendszerint
szerzett néhány pontot azzal, hogy túl volt a reggeli felén, mire a bátyja
lejött.
Később elnéztem Siegfried arcát, mikor belép, s meglátja, hogy Tristan
vidáman majszolja a pirítósát, a Daily Mirrort nekitámasztva a
kávésibriknek. Siegfried olyan képet vágott, mintha hirtelen fogfájás
hasított volna belé.
A hangulat feszült volt, s megkönnyebbültem, mikor kimenekülhettem
azzal az ürüggyel, hogy összeszedem holmimat a reggeli körútra.
Végigmentem a keskeny folyosón, ahol az éter és karbol ismerős, izgató
szaga köszöntött, ki a magas fallal körülvett kertbe, s onnan a hátsó udvarra,
ahol a kocsikat tartottuk.
Minden reggel egyforma volt, mégis mindig elfogott a meglepetés érzete.
Mikor kiléptem a napsütésbe, a virágok illatába, olyan volt, mintha először
történne meg velem. A tiszta levegőben érződött a közeli láp lehelete. Ötévi
városlakás után nehéz volt mindezt felfogni.
Ilyenkor sohasem siettem. Lehet, hogy sürgős eset várt rám, de akkor is
tempósan mozogtam. Végigmentem a keskeny szakaszon a borostyán
futtatta fal és az épület hosszú nyúlványa között, amelyre a lilaakác
kapaszkodott, betolva a szobákba kocsányait és hervadt virágait. Aztán el a
sziklakert mellett, ahol a kert gyeppé szélesedett, gondozatlan és
elhanyagolt gyeppé, amely mégis hűvösséget és puhaságot kölcsönzött a
viharvert téglafalnak. Szegélyén virágok ragyogtak rendetlen bőségben,
gyomok dzsungelével küszködve.
Innen tovább a rózsakertbe, majd egy ágyás spárgához, amelynek húsos
hajtásai magas, páfrányszerű levéllé nőttek. Ezután következett az eper és a
málna. Mindenfelé gyümölcsfák álltak, ágaik mélyen ráhajoltak az
ösvényre. Őszibarack-, körte-, cseresznye– és szilvafák kordonja
küszködött helyért a déli kerítésfalnál a futórózsákkal.
A virágok közt méhek sürögtek, a feketerigók és énekesrigók vetélkedtek
a magas szilfákon ülő varjak károgásával.
Telítettnek éreztem az életet. Annyi mindent meg kellett tudnom, annyi
mindent be kellett magamnak bizonyítanom. A gyors napok próbára tettek,
rám zúdultak örökös újdonságukkal. De itt a kertben minden megállt.
Mintha minden már rég megállt volna. Mielőtt kiléptem volna az ajtón a
hátsó udvarra, visszanéztem, s mintha valami régi könyvben egy képre
bukkantam volna hirtelen: üres, elvadult kert, s mögötte magas, néma ház.
Sohasem tudtam egészen felfogni, hogy itt van, s hogy én része vagyok.
 S ez az érzés fokozódott, mikor az udvarba léptem. Négyzet alakú és
kockaköves volt, a fű sűrű csomókban nőtt a kövek között. Kétoldalt
épületek; két hajdani kocsiszín, most garázs, istálló és szerszámkamra,
lóistálló és disznóól. A szabadon maradt falnál egy rozsdás vas nyomókút
emelkedett a kővályú fölé.
Az istálló felett szénapadlás, az egyik garázs felett galambdúc, s aztán ott
volt az öreg Boardman: Ő is mintha a fényesebb időkből maradt volna meg,
sánta lábával bicegve, különösebb elfoglaltság nélkül.
Jó reggelt dörmögött a kamrájából, ahol néhány kerti és egyéb
szerszámot tartott. Feje felett a háború emlékei: egy sor Bruce Bairnsfather-
karikatúra színes nyomatai. Akkor rakta fel őket, mikor 1918-ban hazajött, s
még mindig ott voltak, porosak, szélük felpödrődve, s beszéltek neki Vili
császárról és a gránátgödrökről és a sáros lövészárkokról.
Boardman néha megmosta valamelyik kocsit vagy dolgozott egy kicsit a
kertben, de ha egy-két fontot keresett, máris ment vissza az udvarba. Sok
időt töltött a lószerszámkamrában üldögélve. Néha végignézett az üres
kampókon, ahol valamikor a szerszám lógott, s ilyenkor öklével
megdörzsölgette a tenyerét.
Gyakran mesélt a fényes múltról.
– Még most is látom az öreg doktor urat, ott áll a föső lépcsőn, oszt várja,
hogy elékanyaroggyék a hintó. Nagy, elegántos ember vót. Mindég cilindert
meg zsakettet viselt, és emlékszek, hogy legénykoromban hogyan állt ottan,
felhúzta a keztyűjit meg ferdére billentette a kalaptyát, amíg várt.
Boardman vonásai ellágyultak, a szeme felfénylett, mintha inkább
magának beszélne, mint nekem.
– Más vót akkor még ez a ház. Vót házvezető, meg hat cseléd, és minden
ragyogott. Meg állandó kertész vót. Egy szál fű rendetlenül nem állt
akkoriban, és a virág mind szépen sorjázott és a fa mind meg vót metszve
szépen. És ez az udvar – ez vót az öreg doktor úr kedvenc helye. Legyütt,
benézett az ajtón, én itt ültem, pucoltam a lószerszámot, ő meg szép
csendesen elbeszélgetett velem. Igazi úriember vót, de nem vót jó
megmérgesíteni. Ha pár szem port látott idelenn, majd kiugrott a bőribül
mérgiben. De a háborúval vége lett ennek. Mostan mindenki rohan. Nem
törődnek ilyesmivel. Nincs rá semmi, de semmi idejük.
Hitetlenkedve nézte a fűvel benőtt kövezetet, a zsanérukon eszelősen
lógó, hámló garázsajtókat, az üres istállót, a kutat, amelyből nem jött víz.
 Velem mindig barátságos volt a maga álmatag módján, de Siegfrieddel
szemben mintha visszalépett volna korábbi önmagába, kihúzta magát
keményen, és azt mondta, „meglesz, uram”, és egy ujjal ismételten
szalutált. Mintha felfedezett volna benne valamit – az öreg doktor úr erejét
és tekintélyét -, és boldogan visszanyúlt az eltűnt napok felé.
– Jó reggel, Boardman! – mondtam, miközben kinyitottam a garázsajtót.
– Hogy van?
– Hát megvagyok éppenséggel, fiam. – Odabicegett, s nézte, hogyan
veszem elő a kurblit, s kezdek bele a mindennapos műsor következő
feladatába. Egy már csaknem elfelejtett évjáratú apró Austin jutott nekem, s
Boardman egyik önként vállalt kötelessége volt meghúzatni, ha nem akart
beindulni. De ma reggel meglepetésemre a motor hat kurblifordulat után
életre kelt.
Mikor kikanyarodtam a hátsó ösvényre, úgy éreztem, mint minden
reggel, hogy most kezdődnek igazán a dolgok. Várnak a munkám
problémái és izgalmai odakint, s pillanatnyilag kijutott mindkettőből bőven.
Úgy éreztem, rosszkor érkeztem a Völgységbe. Egy nemzedéknyi
elhanyagoltság után a farmerek látták megérkezni a prófétát, a csodálatos új
állatorvost, Mr. Farnont. Úgy jelent meg, mint egy üstökös, maga után
húzva új eszméit. Ügyes, energikus és elbűvölő volt, úgy fogadták, mint
szűz lány a szerelmesét. És most, a mézeshetek csúcsán én betolakszom a
jelenetbe, pedig a kutya sem kíván.
Kezdtem megszokni a kérdést „Hol van Mr. Farnon?”, „Csak nem
beteg?”, „Mr. Farnonra számítottam”. Kicsit lehangoló volt figyelni
megnyúlt arcukat, mikor meglátták, hogy én érkezem meg a farmjukra.
Rendszerint reménykedve elnéztek mellettem, bekukucskáltak a kocsiba,
vajon nem rejtőzködik-e ott az az ember, akit igazából vártak.
Keserves dolog volt állatot úgy vizsgálni, hogy a gazdája a háttérben
füstölgött, tiszta szívből valaki mást kívánva a helyembe.
De meg kell adni, méltányosak voltak. Nem üdvözöltek túláradó
örömmel, s amikor elmondtam, mit tartok az esetről, nyílt kétségekkel
hallgattak, de rájöttem: ha leveszem a zakómat és igazán nekilátok a
munkának, némileg felengednek. És vendégszeretőek voltak. Még ha
csalódtak is, hogy csak én jöttem, behívtak a házukba. „Jöjjön be, és egyen
egy falás ebédet” – ezt a mondatot csaknem mindennap hallottam. Néha
örömmel elfogadtam, s néhány emlékezetes étkezésben részesültem.
 Gyakran becsúsztattak fél tucat tojást vagy egy font vajat a kocsiba,
mikor indulni készültem. Ez a vendégszeretet hagyományos volt a
Völgységben, s tudtam, hogy alighanem bármilyen látogatót így
fogadnának, mégis megmutatta e mosolytalan arcok rejtett barátságosságát,
s ez segített.
Kezdtem megismerni a farmereket, s amit megláttam bennük, az
kedvemre való volt. Szívósságuk és filozofikus magatartásuk nekem
újdonságot jelentett. A balszerencsét, amitől a városlakó legszívesebben
falba verte volna a fejét, ők vállvonogatva fogadták: „Hát bizony megesik
ez.”
Ma is meleg nap ígérkezett, lecsavartam a kocsi ablakait, amennyire csak
tudtam. Az aznapi feladatom tuberkulinpróbák végzése volt: az országos
munkaterv kezdte éreztetni hatását a Völgységben, s a haladóbb farmerek
ellenőrző próbákat kértek.
Nem akármilyen csorda várt rám, Mr. Copfield galloway marhái híresek
voltak a maguk módján. Siegfried mesélt róluk:
– A legkeményebb társaság a körzetben. Nyolcvanöten vannak, és soha
egyik sem volt még megkötve. Sőt, még kézzel is alig nyúlt hozzájuk
valaki. Kinn élnek a dombokon, a szabadban ellik és nevelik fel borjaikat.
Ritkán megy feléjük valaki, így aztán gyakorlatilag vadállatok.
– Mit csinálsz, ha valami bajuk van? – kérdeztem.
– Frankre és George-ra kell hagyatkozni – a két Copfield fiúra. Ezek
mellett a marhák mellett nevelkedtek csecsemőkoruktól fogva – amint járni
tudtak, kezdték a kisborjakkal, aztán fokozatosan áttértek a nagyokra. Ők is
vannak olyan kemények, mint a csorda.
Copfield farmja kopár helyen feküdt. Ha az ember átnézett a gyér füvű
legelőkön a hangafoltokkal tarkított csupasz magaslatokra, könnyen rájött,
miért választott a farmer a helyi shorthornoknál szívósabb fajtát. De ma
reggel a komor körvonalakat meglágyította a napsütés, s a végtelen zöldek
és barnák kopár békességet árasztottak.
Franket és George-ot nem ilyennek képzeltem el. Azok a kemény
emberek, akik napi munkámban segítettek, többnyire sötét bőrűek,
soványak, szíjas izmúak voltak, a két Copfield viszont aranyszőke és sima
bőrű. Velem egykorú, jóképű fiatalemberek, vastag nyakukon, széles
vállukon kicsinek látszott a fejük. Egyik sem nőtt magasra, de
félelmetesnek látszottak, ahogy feltűrt ingujjuk alól kidagadtak birkózóra
valló izmaik; vastag lábuk feszült a posztó lábszárvédőben. Mindketten
fatalpú cipőt viseltek.
A marhákat behajtották az épületekbe, el is foglaltak szinte minden létező
helyet. Vagy huszonöt szorongott a karám melletti hosszú kifutóban; láttam
a korlát felett a fejek töredezett vonalát, a testükből felszálló párát. További
húsz egy régi istállóba került, és húsz-húsz jutott a nagy lóbokszokba.
Néztem a fekete, szelídítetlen állatokat, ők meg néztek vissza rám,
vöröses szemük csillogott a képükbe hulló, durva szőrfüggöny mögül.
Farkukkal megállás nélkül csapkodtak, fenyegetően, rosszkedvűen.
Látszott, hogy nem lesz könnyű bőrbe adott injekciót juttatni
mindegyikbe. Frankhez fordultam.
– Meg tudják fogni ezeket a szörnyetegeket? – kérdeztem.
– Fenemód igyekszünk – mondta nyugodtan, s egy kötőféket hajított a
vállára. Ő is, a bátyja is cigarettára gyújtott, mielőtt bemásztak volna a
kifutóba, ahol a legnagyobb állatok tömörültek össze. Követtem őket, s
hamarosan rájöttem, hogy a galloway marhákról hallott mesék nem
túloztak. Ha szemből közeledtem feléjük, nagy bozontos fejükkel jöttek
nekem, ha hátulról, magától értetődően megrúgtak.
De ámultam a két fivéren. Az egyik rádobta egy állatra a kötőfékét,
belenyomta ujjait az orrába, hagyta magát vonszolni, mikor a jószág úgy
nekiindult, mint a rakéta. Dobálta őket, mint a rongybabát, de ők el nem
engedték; szőke fejük feltűnően himbálódzott a fekete hátak felett; s ami
leginkább lenyűgözött, hogy mindezen hányattatáson át a cigaretta
változatlanul ott fityegett a szájukban.
Fokozódott a hőség az épületekben, már mintha kemencében lett volna az
ember, s a fűkoszton tartott állatok úgy lövellték ki lágy zöldesbarna
béltartalmukat, mint állandó gejzírek.
Az egész mintha csak játék lett volna: aki éppen munkálkodott, megkapta
a biztató kiáltást: „Elkaptad, Frank!” vagy „Taszajcsd be, George!”. Feszült
pillanatokban a fivérek halkan, indulat nélkül káromkodtak: „Szájj le a
lábamrul, te vén dög!” Mindketten abbahagyták a munkát, és őszinte
élvezettel nevettek, mikor egy tehén végigvert az arcomon tocsakos
farkával. Még egy kis jelenet aratott nagy sikert: két karomat magasra
emelve a fecskendőt töltöttem fel éppen, és az egyik tinó, visszahőkölve a
kötőféktől, beletaszította csontos farát a gyomorszájamba. A levegő úgy
nyomódott ki belőlem, mint a csuklás, aztán az állat úgy döntött, hogy
megfordul a keskeny kifutóban, s engem mint a legyet nekinyomott a
korlátnak. Kidülledt a szemem, míg forgolódott, s nem tudtam, a ropogás a
bordáimtól származik-e vagy a mögöttem levő fakorláttól.
A legkisebb borjakkal fejeztük be, s velük tudtunk a legnehezebben
elbánni. A bozontos kis jószágok rúgtak, ágaskodtak, felugrottak a
levegőbe, átfutottak a lábunk között, még a falon is igyekeztek felmászni. A
fivéreknek gyakran rájuk kellett vetni magukat, s földre rántani őket, hogy
beadhassam az injekciót, s mikor a borjak megérezték a tűt, kidugták a
nyelvüket, és süketítően bőgtek. Kintről pedig az aggódó anyák kórusban
válaszoltak.
Délre járt, mire kitántorogtam az istállókból. Mintha egy hónapig lettem
volna benn a fullasztó hőségben, az állandó lármában, a trágya sortüzében.
Frank és George kerített egy vödör vizet és egy súrolókefét, s nagyjából
letisztogattak, mielőtt elindultam. Úgy másfél kilométerre a farmtól
lekanyarodtam a kerítetlen útról, kiszálltam a kocsiból, és elterültem a
hűvös domboldalon. Szétdobva karomat nekidörzsöltem a vállam és
agyonizzadt ingemet a durva fűnek, s hagytam az édes szellőt fújdogálni
felettem. Arcomat sütötte a nap, félig csukott szemmel a ködös-kék eget
néztem.
Fájtak a bordáim, s vagy egy tucat rúgás zúzódásait éreztem a lábamon.
Azt is tudtam, hogy nem lehetek valami jó szagú. Becsuktam a szemem, s
elvigyorodtam arra a nevetséges gondolatra, hogy az imént
tuberkulinpróbákat végeztem. Fura módja egy tudományos eljárás
kivitelezésének; mi több, fura módja a kenyérkeresetnek.
Viszont ülhetnék egy irodában, szorosan zárt ablakok mögött, hogy ne
törjenek be a benzingőzök és a forgalom zaja; az íróasztallámpa
számoszlopokat világítana meg, keménykalapom ott lógna a falon.
Lustán kinyitottam a szemem, s figyeltem, amint egy felhő árnyéka áthúz
a völgy túlsó oldalán emelkedő zöld hegyoldalon. Nem, nem... nem
panaszkodtam.
 8.
Alig vettem észre, hogy múlnak a hetek, csak csörömpöltem naponta a
lápi utakon; de a körzet kezdett alakot ölteni, az emberek különálló
személyiségekként kirajzolódni. Majd mindennap volt defektem. A köpeny
mind a négy keréken a vászonig lekopott. Már az is meglepett, hogy
egyáltalán eljutok velük valahova.
A kocsi kevés különszolgáltatásainak egyike volt a rozsdás
„napfénytető”. Borzasztóan csikorgott, mikor hátracsúsztattam, de
többnyire nyitva hagytam az ablakokkal egyetemben, s ingujjban vezettem
az édes levegő örvénylésében. Esős napokon nem sokat használt, ha
becsuktam a tetőt, mert az eső becsorgott az illesztéseknél, és tócsákba
gyűlt az ölemben és az utasülésen.
Nagy ügyességre tettem szert a pocsolyák megkerülésében. Áthajtani
rajtuk hiba lett volna, mert a sáros víz szökőkútként tört fel a padlózat rései
között.
De szép nyár volt, s a szabadban eltöltött hosszú napok úgy lebarnítottak,
hogy vetekedhettem a farmerekkel. Még a defektjavítás sem volt
gyötrelmes a kerítetlen hegyi utakon, ahol repkedő pólingok szolgáltatták a
társaságot, s a szél felhozta a völgyből a virágok és fák illatát. S találtam
más ürügyet is arra, hogy kiszálljak és leüljek a rugalmas fűre, és
végignézzek Yorkshire légi mennyezetén. Mintha az életből szakítottam
volna ki időt. Időt arra, hogy felmérjem az eseményeket, és mérlegeljem
előrehaladásomat. Minden annyira más volt, hogy megzavarodtam tőle. A
vidék, sokévi városlakás után a tanulástól és vizsgáktól való szabadulás
érzése, e munka a maga napi próbatételével. És a főnököm.
Siegfried Farnon hajnaltól estelig égő energiával száguldott a körzetében,
s gyakran eltűnődtem, mi hajtja. Nem a pénz, mert azt nem nagyon tisztelte.
Ha számlát fizettek, a bankjegyeket a kandallón álló félliteres ónserlegbe
rakta, s ha pénz kellett, kimarkolt belőle. Sose láttam, hogy tárcát vett volna
elő, a zsebei viszont dagadoztak az aprópénztől és az összegyűrt
bankjegyektől. Ha elővett egy hőmérőt, felhőben röpködtek körülötte.
Egy-két heti eszeveszett rohanás után egyszer csak eltűnt – néha csak egy
estére, néha egész éjszakára, s gyakran nem mondta meg, hova megy. Mrs.
Hall két személyre tálalt, de amikor látta, hogy egyedül eszem, megjegyzés
nélkül elvitte a felesleges ennivalót.
Siegfried olyan sebesen diktálta reggelente a viziteket, hogy gyakran
rossz címre rohantam el, vagy valamit rosszul csináltam. Mikor később
említést tettem a kínos helyzetről, jóízűt nevetett.
Egyszer maga is csapdába esett. Én vettem át egy bizonyos Mr. Heaton
hívását Bronsettből, hogy boncoljuk fel a döglött birkáját.
– Szeretném, ha velem jönnél, James – mondta Siegfried. – Ma csendes
nap ígérkezik, s úgy tudom, ti legények nagyon újszerű boncolási eljárást
tanultatok. Szeretnélek munka közben látni.
Megérkeztünk Bronsett faluba, és Siegfried balra fordult egy kapuval
elzárt dűlőútra.
– Hova mégy? – kérdeztem. – Heaton a falu másik végén lakik.
– De Seatont mondtál.
– Nem. Egészen biztos...
– Ide figyelj, James, ott álltam közvetlen melletted, mikor beszéltél vele.
Világosan hallottam, milyen nevet mondtál.
Kinyitottam a szám, hogy vitatkozzam, de a kocsi már robogott a
dűlőúton, és Siegfried álla előremeredt. Úgy döntöttem, ráhagyom, hadd
jöjjön rá maga.
Csikorgó fékkel álltunk meg a farmháznál. Siegfried kiugrott a
kocsijából, s már a csomagtartóban kotorászott, mielőtt a kocsi megszűnt
volna remegni.
– A fenébe! – kiáltotta. – Nincs itt a boncolókés. No, nem baj, majd
kérek tőlük kölcsön valamit. – Lecsapta a csomagtartó fedelét, és a bejárati
ajtóhoz sietett.
A farmer felesége nyitott ajtót, s Siegfried szélesen rámosolygott.
– Jó reggelt, Mrs. Seaton! Van egy szeletelőkése?
A derék hölgy felhúzta a szemöldökét.
– Mit mondott?
– Egy szeletelőkést, Mrs. Seaton, egy szeletelőkést, éspedig jó éleset,
kérem.
– Egy szeletelőkést kér?
– Úgy bizony, egy szeletelőkést! – kiáltotta Siegfried, szűkös
türelemtartaléka fogytán. – És kérem, siessen. Nincs sok időm.
A megzavarodott asszony visszahúzódott a konyhába, s odabentről
suttogás és motyogás hallatszott ki. Időnként gyerekfejek kukucskáltak ki,
gyors pillantást vetve Siegfriedre, aki ingerülten toporgott a lépcsőn. Némi
késedelem után az egyik leány jött elő félénken, előrenyújtva egy hosszú,
félelmetes kést.
Siegfried kikapta a kezéből, és végighúzta hüvelykujját az élén.
– Ez nem ér semmit! – kiáltotta elkeseredetten. – Nem értitek, hogy
nekem jó éles kés kell? Hozz egy fenőt.
A lány visszamenekült a konyhába, s bentről hangzavar hallatszott. Eltelt
egy perc, mire egy másik lányt löktek ki az ajtón. Odaoldalazott
Siegfriedhez, kartávolságról átnyújtotta neki a fenőt, és visszamenekült a
biztonságba.
Siegfried büszke volt a késélező-tudományára. Szerette csinálni. Ahogy
húzkodta a kést az acélon, mindjobban belemelegedett a munkába, s végül
dalra fakadt. A konyhából egyetlen hang sem hallatszott, csak acél pengett
az acélon a dallamtalan ének kíséretében; olykor néma szünetek
következtek, mikor gondosan megvizsgálta az élt, aztán megint kezdődött a
zaj.
Mikor megelégedett munkája eredményével, bedugta fejét az ajtón.
– Hol a férje? – kiáltotta.
Nem kapott választ, hát becsörtetett a konyhába, maga előtt hadonászva a
fénylő pengével. Követtem, s láttam, hogy Mrs. Seaton és lányai a távoli
sarokba húzódtak, és nagy, riadt szemekkel merednek Siegfriedre.
Ő nagyot csapott feléjük a késsel.
– Gyerünk, most már elkezdhetem.
– Mit kezdhet el? – suttogta az anya, szorosan magához ölelve családját.
– Felboncolni a birkát. Van egy döglött birkájuk, ugye?
Magyarázkodás és bocsánatkérés következett. Később Siegfried
szigorúan megrótt, hogy a rossz címre küldtem.
– A jövőben jobban kell vigyáznod, James – mondta komolyan. – Az
ilyesmi nagyon rossz benyomást kelt.

Még valamit érdekesnek találtam új életemben: a Skeldale House-on

átvonuló nők állandó forgalmát. Mind felsőbb osztálybeliek voltak,
többnyire szépek, s egyvalami közös volt bennük – a sóvárgás. Jöttek egy
italra, teára, vacsorára, de igazából azért, hogy úgy bámulják Siegfriedet,
mint a szomjúság gyötörte utazók egy oázist a sivatagban.
 Bántotta az önérzetemet, mikor felismerés vagy érdeklődés nélkül
elsuhant tekintetük mellettem, és mohón rászegeződött kollégámra. Nem
irigykedtem, de nem értettem a dolgot. Olykor titokban tanulmányoztam,
megpróbáltam kideríteni vonzerejének titkát. Elnéztem a keskeny vállain
lógó kopott zakót, a kifoszlott inggallért, a jellegtelen nyakkendőt, s
kénytelen voltam arra a megállapításra jutni, hogy nem az öltözéken múlik.
Volt valami vonzó a hosszú, csontos arcban, a humoros kék szemben, de
ezt az arcot gyakran olyan nyúzottnak és beesettnek láttam, hogy már
betegségre gyanakodtam.
Gyakran felfedeztem Diana Bromptont a sorban, s ilyenkor le kellett
győzni a kísértést, hogy bebújjak a heverő alá. Nehéz volt felismerni benne
azt az első délután látott fensőbbséges szép lányt, mikor olvatagon nézett
Siegfriedre, csüggött a szavain és iskolás lányként vihorászott.
Dermesztőnek találtam a gondolatot, hogy Siegfried őt választhatja ki a
tömegből, s feleségül veszi. Nagyon aggasztott, mert tudtam, hogy
távoznom kell, éppen mikor már kezdtem élvezni mindent Darrowbyban.
De Siegfried semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy bárkit is elvegyen,
s a menet csak jött folyvást, reménykedve. Végül megszoktam, és
megszűntem aggódni.

Megszoktam munkaadóm heves álláspontváltozásait is. Egyik reggel

vörös karikás szemét fáradtan dörzsölgetve jött le a reggelihez.
– Hajnali négykor hívtak ki – nyögte, s fásultan vajazta a pirítósát. – És
nem szívesem említem, James, de a te hibádból.
– Az én hibámból? – kérdeztem meghökkenve.
– Igen, fiam, a te hibádból. A tehénnek enyhe bendőelzáródása volt. A
farmer maga vacakolt vele napok óta; egyik nap fél liter lenmagolaj, a
másik nap egy kis szódabikarbóna és gyömbér, és hajnali négykor úgy dönt,
hogy ideje kihívni az állatorvost. Mikor megmagyaráztam, hogy várhatott
volna még néhány órát, azt mondta, hogy Mr. Herriot arra biztatta, ne
habozzon telefonálni – ő éjjel-nappal bármikor kijön.
Úgy ütögette a tojás tetejét, mintha az erőfeszítés meghaladná erejét.
– Igen, nagyon helyes lelkiismeretesnek lenni és a többi, de ha valami
kibír több napot, akkor kibír még néhány órát. Elkényezteted ezeket a
fickókat, James, és én iszom meg a levét. Utálom és unom már, hogy
semmiségekért kirángatnak az ágyamból.
 – Igazán sajnálom, Siegfried, nem akartam, hogy ez történjék veled.
Talán túl tapasztalatlan vagyok. Ha nem mennék ki, azon aggódnék
állandóan, hogy az állat elpusztul. Ha hagyom reggelig és az állat elpusztul,
mit éreznék?
– Úgy van! – csattan fel Siegfried. – Semmi nem téríti őket úgy észre,
mint egy állat pusztulása. Legközelebb majd hamarabb kihívnak.
Megemésztettem e jó tanácsot, s igyekeztem ennek megfelelően
cselekedni. Egy hét múlva Siegfried azt mondta, hogy beszélni szeretne
velem.
– James, tudom, hogy nem veszed rossz néven, ha megemlítem, hogy az
öreg Sumner panaszkodott ma rád. Azt mondta, felhívott a minap éjjel, s te
nem voltál hajlandó kimenni a tehenéhez. Jó kliensünk, és igazán kedves
pasas, de most nagyon epésen beszélt. Nem volna jó, ha ilyen embereket
elvesztenénk.
– De hát csak krónikus tőgygyulladása volt – mondtam. – Kicsit
besűrűsödött a tej, annyi az egész. Csaknem egy hétig maga kezelte valami
házi szerrel. A tehén rendesen evett, hát úgy gondoltam, nyugodtan várhat
másnapig.
Siegfried a vállamra tette a kezét, arca mérhetetlenül türelmes kifejezést
öltött. Megacéloztam szívemet. A türelmetlenségét nem bántam;
megszoktam és elviseltem. De a türelmét nehéz volt kibírni.
– James – mondta szelíden -, a mi munkánknak van egy alapszabálya,
amely megelőz minden mást, s én megmondom, mi az. KI KELL MENNI!
Ez az a szabály, és ezt lángbetűkkel a lelkedbe kell írni. – Jelentőségteljesen
felemelte a mutatóujját. – KI KELL MENNI! Ezt sose feledd, James, ez
mindennek az alapja. Mindegy, milyenek a körülmények, ha süt, ha esik, ha
nappal van, ha éjszaka, amikor hív az ügyfél, neked menned kell, éspedig
vidáman. Azt mondod, ez nem látszott sürgős esetnek. Nos, végtére is csak
a gazda leírásából indulsz ki, s neki nincs meg a tudása ahhoz, hogy
eldöntse: sürgős-e vagy sem. Nem, fiam, menned kell. Még ha maguk
kezelték is az állatukat, a betegség rosszabbra fordulhatott. És ne feledd –
billegtette az ujját ünnepélyesen -, hogy az állat elpusztulhat.
– De hát azt mondtad, hogy semmi sem téríti őket úgy észre, mint ha
elpusztul az állatuk – ellenkeztem.
– Micsoda? – kaffogta Siegfried elámulva. – Életemben nem hallottam
még ilyen marhaságot! Ebből elég! Ne felejtsd! – KI KELL MENNI!
 Néha életmódbeli tanácsokat adott. Például, mikor ott görnyedtem a
telefon mellett, amelyet éppen lecsaptam, s a falra meredve halkan
átkozódtam magamban.
Siegfried fölényesen mosolygott.
– Mi a baj, James?
– Egy dühös tízperces beszélgetésem volt Rolstonnal. Emlékszel, hogy
kitört nála a járványos borjútüdőgyulladás. Órákat töltöttem azokkal a
borjakkal, öntöttem beléjük a drága orvosságot. Egy sem pusztult el: És
most kifogásolja a számlát. Egy szó köszönetet sem mond. A francba, nincs
igazság.
Siegfried odajött, és vállamra tette a karját. Megint a türelmes
arckifejezését öltötte fel.
– Drága barátom – búgta -, nézd meg magad. Vörös az arcod, csupa
feszültség vagy. Ne hagyd magad így kihozni a sodrodból; próbáld
elengedni magad. Mit gondolsz, miért dőlnek ki sorba a szakemberek az
egész országban infarktussal és gyomorfekéllyel? Azért, mert hagyják
magukat felhúzni mindenféle semmiséggel, mint te is most. Igen, igen,
tudom, hogy az ilyesmi bosszantó, de tudomásul kell venni. Nyugalom,
James, nyugalom. Nem éri meg – úgy értem, száz év múlva is így megy
minden.
Békés mosollyal mondta el prédikációját, s biztatóan veregette a
vállamat, mint a pszichiáter, aki dühöngő páciensét csillapítja.
Néhány nap múlva éppen címkét írtam egy vörös hólyaghúzót tartalmazó
üvegre, mikor Siegfried berobbant a szobába. Alighanem úgy rúgta be az
ajtót, mert az nagy erővel nekivágódott a gumiütközőnek, és csaknem
visszapattant a képébe. Odarohant az íróasztalhoz, ahol ültem, s a
tenyerével verni kezdte. Szeme vadul villogott kivörösödött arcában.
– Most jöttem meg attól a rohadt disznó Holttől! – kiabálta.
– Mármint Ned Holttól?
– Igen, tőle, hogy a fene enné meg! Meglepődtem. A kicsi Mr. Holt a
megyei tanács alkalmazásában álló útmunkás volt. Mellékesen tartott négy
tehenet, és soha nem fizetett az állatorvosnak, de vidám emberke volt, és
Siegfried évek óta belenyugvóan szolgálatára állt fizetség nélkül.
– Az egyik kedvenced, igaz? – kérdeztem.
 – Csak volt, az istenit, csak volt – horkant fel Siegfried. – A Muriel nevű
tehenét kezeltem, tudod, azt a nagy vöröset, amelyik az istállója túlsó
végétől számítva a második helyen áll. Ismétlődő felfúvódása volt – minden
este csúnyán felfúvódva jött be a legelőről -, és én mindent megpróbáltam.
Semmi sem használt. Aztán eszembe jutott, hogy hátha recésgyomor-
actinobacillozisa van. Beadtam a vénájába valamennyi nátrium-jodidot, s
amikor ma megnéztem, a változás hihetetlen volt – ott állt vidáman, és
kérődzött. Vállon veregettem magam a remek diagnózisért, és tudod, mit
mondott Holt? Azt mondta, tudta, hogy ma jobban lesz, mert tegnap beadott
neki fél font magnézium-szulfátot korpában. Attól gyógyult meg.
Siegfried kivett néhány üres dobozt és üveget a zsebéből, és vadul a
papírkosárba hajította. Megint kiabálni kezdett.
– Tudod, az elmúlt két hétben szünet nélkül azon a tehénen töprengtem,
aggódtam miatta, már szinte vele álmodtam. Most megtaláltam a baj okát, a
legkorszerűbb gyógykezelést alkalmaztam, s az állat meggyógyult. És mi
történik? Hálás köszönetet mond a tulajdonos a tudományomért? Fenét
mond az egész dicsőség a fél font magnézium-szulfáté. Amit én tettem, az
merő időpocsékolás volt.
Megint félelmeteset csapott az íróasztalra.
– De megijesztettem, James – mondta kimeredő szemmel. – Biz' isten
megijesztettem. Mikor bemondta a magnéziumot, felüvöltöttem, „Maga
barom!”, és el akartam kapni. Azt hiszem, megfojtottam volna, de beszaladt
a házba, és benn is maradt. Nem is láttam többé.
Siegfried ledobta magát egy székbe, és csavargatni kezdte a haját.
– Magnézium-szulfát! – morogta. – Uramisten! Az embernek elmegy az
életkedve.
Gondoltam, azt mondom neki, hogy engedje el magát, száz év múlva is
ugyanígy lesz minden, de munkaadóm még mindig egy üres
szérumosüveget lóbált. Elvetettem az ötletet.
Aztán eljött a nap, mikor Siegfried úgy döntött, hogy újra kell fúratni a
kocsim hengereit. Állandóan napi egy liter olajat fogyasztott, s azt nem
sokallta, de amikor felment két literre, úgy vélte, valamit tenni kell.
Elhatározására valószínűleg az a farmer késztette, aki az egyik piacnapon
megjegyezte, hogy mindig tudja, mikor jön a fiatal állatorvos, mert
mérföldekről látja a kék füstfelhőt.
Mikor a kis Austin visszajött a szerelőtől, Siegfried úgy sürgölődött
körülötte, mint egy öreg tyúk.
 – Gyere ide, James – mondta. – Beszélni szeretnék veled.
Láttam, hogy megint türelmes az arckifejezése, és lélekben összeszedtem
magam.
– James – mondta körbejárva az ütött-kopott járművet, kapargatva a
felpattogzott festéket. – Látod ezt a kocsit?
Bólintottam.
– Felfúrták a hengerét, James, nagy költséggel felfúrták, és én erről
akarok veled beszélni. Most mondhatni, egy új kocsi van a birtokodban. –
Némi erőfeszítéssel kinyitotta a kallantyút, s a motorháztető nagy por– és
rozsdazuhatag közepette nyikorogva felemelkedett. Rámutatott a fekete,
olajos motorra, amely körül különböző vezetékek és gumicsövek füzére
lógott. – Ez egy finom szerkezet, és szeretném, ha tisztelettel bánnál vele.
Láttam, hogy úgy robogsz, mint egy őrült, de annak vége. A következő
három-ötezer kilométeren át finoman kell bánnod ezzel a géppel. Óránként
ötven kilométer teljesen elegendő. Én bűnnek tartom azt, ahogy némelyik
ember bánik az új motorjával – be kellene csukni őket -, így hát, fiú, ne
felejtsd, nincs repesztés, mert velem gyűlik meg a bajod.
Óvatosan lecsukta a motorháztetőt, kabátja ujjával megtörölte a repedt
szélvédőt, és elment.
Az erélyes szavak olyan hatást gyakoroltak rám, hogy körútjaimon
majdnem sétalépésben másztam egész nap.
Aznap este éppen ágyba készülődtem, mikor bejött Siegfried. Két
parasztlegény volt vele, mind a kettőjük arcán buta vigyor. Erőteljes sörszag
töltötte meg a szobát.
Siegfried méltósággal beszélt, nagyon enyhén motyogva.
– James, ezekkel az urakkal este a Fekete Bikában találkoztam. Több
nagyszerű dominópartit játszottunk, de sajnos lekésték az utolsó buszt.
Légy szíves, hozd elő az Austint, én hazaviszem őket.
A háza elé vezettem a kocsit, s a parasztlegények bemásztak, egyik a
hátsó, másik az első ülésre. Láttam, hogy Siegfried bizonytalanul
ereszkedik le a vezetőülésre, s úgy döntöttem, hogy velük megyek. A hátsó
ülésre ültem.
A két fiatalember az Északi-láp egyik farmján lakott, és mi öt kilométerre
a várostól elhagytuk a főutat, fényszórónk a sötét hegyoldalban kanyargó
dűlőút egy darabját világította meg.
Siegfried sietett. A gázpedált deszkáig nyomta, a motor hangja
gyötrelmes sivításig emelkedett, s a kocsi rohant előre a sötétben. Elszántan
kapaszkodva előrehajoltam, hogy belekiálthassak munkaadóm fülébe.
– Ne felejtsd, hogy ezt a kocsit most fúrták fel – bömböltem túl a zajt.
Siegfried türelmes mosollyal fordult hátra.
– Igen, igen, nem felejtettem el. Mit izgulsz?
Miközben beszélt, a kocsi levágódott az útról, és óránként száz
kilométeres sebességgel zötyögött a füvön. Úgy dobálódtunk, mint dugó a
hullámokban. Zavartalanul vezetett tovább ugyanazzal a sebességgel, míg
vissza nem tért az útra. A buta vigyor eltűnt a legények képéről, mereven
ültek ülésükön. Senki sem szólt egy szót sem.
Az utasokat kitettük egy néma farmon, s kezdődött a visszaút. Mivel
egész úton lejtőnek mentünk, Siegfried úgy találta, hogy még gyorsabban is
vezethet. A kocsi sivító motorral ugrált és zökögött az egyenetlen úton.
Több kurta, de feszült látogatást tettünk a környező lápba, de hazaértünk.
Egy hónappal később Siegfriednek megint módja nyílott rá, hogy
felelősségre vonja a segédjét.
– James, fiam – mondta bánatosan -, nagyszerű gyerek vagy, de biz' isten
nem kíméled a kocsit. Nézd ezt az Austint. Nemrég fúrták fel a hengereit,
kitűnő állapotban volt, és tessék – már megint zabálja az olajat. Nem
tudom, hogy sikerült ilyen gyorsan tönkretenned. Rémes alak vagy.
 9.
– Az elsőt kérem – mondtam, mikor kinéztem a váróba. Egy öreg hölgyet
láttam, papírdobozban hozott macskájával, két kisfiút, akik egy nyulat
próbáltak féken tartani s valakit, akit először nem ismertem meg. Aztán
eszembe jutott – Soames volt az.
Mikor rá került a sor, bejött a rendelőbe, de nagyon különbözött attól az
embertől, akit megismertem. Behízelgően mosolygott. Feje le-fel
bólogatott, miközben beszélt. Sugárzott róla az igyekezet, hogy kedvemben
járjon. A legérdekesebb azonban az volt, hogy bedagadt, széles kék és
fekete sávval körülvett jobb szemét nem tudta kinyitni.
– Remélem, nem veszi rossz néven, hogy felkerestem, Mr. Herriot –
mondta. – Az igazság az, hogy felmondtam állásomat őlordságánál, és most
másik helyet keresek. Azt gondoltam, hogy talán ön és Mr. Farnon
szólhatna az érdekemben, ha hallanak valamiről.
Túlontúl meglepett az átváltozás, semhogy sokat tudtam volna mondani.
Azt feleltem, megtesszük, ami tőlünk telik, Soames pedig áradóan
hálálkodott, és hajlongva távozott.
Mikor elment, Siegfriedhez fordultam.
– Ehhez mit szólsz?
– Ó, én mindent tudok az ügyről. – Siegfried fanyar mosollyal nézett
rám. – Emlékszel, mondtam, hogy csinált egy-két kétes manipulációt –
olykor eladott néhány zsák kukoricát vagy fél mázsa műtrágyát. Sok kicsi
sokra megy. De nem tartott örökké; elővigyázatlanná vált, és a pofáján
csúszott ki, mielőtt felfogta volna, mi történik.
– És az a szép monokli?
– Ó; azt Tommytól kapta. Biztos láttad Tommyt, mikor ott jártál. Ő a
lovász.
Eszembe jutott az a kellemetlen éjszaka s a csendes ember, aki a ló fejét
tartotta.
– Emlékszem rá. Nagydarab, kövér fickó.
– Igen, jókora legény, és nem szeretném, ha szemközt vágna. Soames
pokollá tette az életét, s amint Tommy meghallotta, hogy kirúgták,
felkereste, hogy kiegyenlítse a számlát.
 Mostanára kényelmesen beilleszkedtem a Skeldale House életrendjébe.
Először nem tudtam, hogyan illik bele Tristan a képbe. A gyakorlati
munkával kell ismerkednie, vagy vakáción van, vagy dolgoznia kell, vagy
mi? De hamarosan kiderült, hogy amolyan mindenes; kimérte és átadta az
orvosságot, kocsit mosott, kezelte a telefont, sőt, végszükség esetén, még
beteghez is kiment.
Legalábbis Siegfried így kívánta, s voltak bevett fogásai, amikkel
sakkban igyekezett tartani. Például váratlanul hazajött, vagy berobbant a
szobába abban a reményben, hogy semmittevésen éri Tristant. Nem látszott
tudomást venni arról a nyilvánvaló tényről, hogy az egyetemi szünetnek
vége, s Tristannak már vissza kellett volna mennie. Az elkövetkező néhány
hónapban arra a véleményre jutottam, hogy Tristannak biztosan valami
rugalmas egyezménye van az egyetem vezetőségével, mert diák létére
meglepően sokat időzött otthon.
Ő maga a szerepét másként értelmezte, mint bátyja, s Darrowbyban
laktában éles értelmének jelentékeny részét annak az ügynek szentelte,
hogy lehetőleg minél kevesebbet csináljon. Mikor otthon hagytuk, hogy
orvosságot méricskéljen, míg mi körutunkon jártunk, minden alkalommal
ugyanazt az eljárásmódot alkalmazta. Félig töltött egy félliteres üveget
vízzel, beletett néhány gramm klorodint és egy kis ipekakuánát,
bedugaszolta, és átvitte a nappaliba, hogy kedvenc széke mellett álljon. A
céljainak csodálatosan megfelelő szék volt; régimódi, magas támlájú,
oldaltámaszokkal, melyeknek nekidönthette fejét.
Elővette a Daily Mirrorját, rágyújtott egy Woodbine-ra, s elhelyezkedett,
majd elaludt. Ha Siegfried berontott, Tristan megragadta az üveget, és vadul
rázni kezdte, időnként szemre véve a tartalmát. Aztán visszament a
gyógyszerszobába, feltöltötte az üveget, és felcímkézte.
Okos, hasznos módszer volt, egy nagy hátránnyal. Sose tudhatta, hogy
Siegfried jön-e vagy más, mikor nyílt az ajtó, s gyakran jöttem úgy be, hogy
ott találtam félig fekve a székében, amint riadt, álomködös szemmel rázta
az üvegét.
Esténként többnyire ott ült a Hajcsár Fogadóban egy magas széken a
söntéspultnál, és könnyedén társalgott a csaposlánnyal. Máskor a helyi
kórház valamelyik fiatal ápolónőjével randevúzott – az intézményt mintegy
ügynökségnek tekintette, amely gondoskodik számára nőtársaságról.
Egészében véve sikerült meglehetősen mozgalmas életet élnie.

Szombat este 10 óra 30. Éppen a vizitjeimet foglaltam össze, mikor

megszólalt a telefon. Mormoltam egy átkot, aztán a szerencséhez
fohászkodva felvettem a kagylót.
– Itt Herriot beszél.
– Ja, maga az – mondta széles yorkshire-i kiejtéssel egy komor hang. –
Aggya Mr. Farnont.
– Sajnálom, Mr. Farnon nincs itthon. Segíthetek valamiben?
– Hát meglehet, de inkább a főnöke kéne nekem. Itt Sims beszél Beal
Close-bul.
(Jaj istenem, ez nem lehet, Beal Close szombat éjjel! Kilométerekre fenn
a hegyek közt, egy hepehupás dűlőút végén, amelyet nyolc kapu zár el.)
– Igen, Mr. Sims, mi a baj?
– Hát az az egy mán biztos, hogy baj van. Van nekem egy igen jó nagy
kiállítási lovam. Megüti a tizenhét markot. Csúnyán megvágta magát a
háccsó lábán, ippen a csánkja fölött. Azonnal össze kék varrni.
(Ó magasságos! A csánkja felett. Sebvarrásra a legkellemesebb hely! Ha
nem nagyon nyugodt természetű, ez igazi táncmulatság lesz.)
– Milyen nagy a seb, Mr. Sims?
– Milyen nagy? Igen nagy, vagy harminc centi hosszú, oszt vérzik, mint a
rossz nyavalya. És ez a lu olyan fürge, mint az angolna. Ki tudná rúgni egy
légynek a szemit. Sehogy se tudok a közelibe kerülni. Ha meglát valakit,
fölmászik a falon. A szencségit, a minap elvittem a kovácshoz, az úgy félt
tüle, mint a tűztül. Fene nyugtalan egy lu.
(A ménkű csapjon beléd, Mr. Sims, a ménkű csapjon Beal Close-ba, és a
ménkű csapjon a fene nyugtalan lovadba!)
– Máris indulok. Gyűjtsön össze egypár embert, hátha le kell döntenünk.
– Ledűteni? Ezt a lovat ugyan le nem dűti. Előbb megöli az magát. De
különben sincsen itt senki emberem, magának köll egymagában
boldogulnia. Aztat tudom, hogy Mr. Farnon nem hívna segiccségül egy
csomó embert.
(Ó, de kedves! Ezt fel kell majd jegyezni a naplóba.)
– Rendben, indulok is, Mr. Sims.
 – Ó, majd elfelejtettem. Az utat elmosta tennap az eső. Az utolsó két
kilométert gyalog köll megtennie. No, induljon mán, ne kölljön egész
éccaka magára várnom.
(Ez már sok egy kicsit.)
– Ide figyeljen, Mr. Sims, nem tetszik nekem ez a hangnem. Azt
mondtam, hogy indulok, s amilyen hamar csak lehet, odaérek.
– Nem teccik ez a hangnem? Hát nekem meg nem tetszenek azok a
semmit érő fiatal gyakornokok, akik az én kitűnő jószágaimon akarnak
kitanulni, hát ne pimaszkoggyék velem! Úgyse tud semmit se errül a
munkárul.
(Ez aztán betetőzte.)
– Ide figyeljen, Sims. Ha nem sajnálnám a lovat, egyáltalán nem volnék
hajlandó kimenni magához. Mit képzel, kicsoda maga? Ha még egyszer így
próbál beszélni velem...
– Állj, állj, Jim, ne hergeld magad. Nyugi, öregfiú. Ha így folytatod,
megüt a guta.
– Ki az ördög...?
– Ó, Jim, csillapodj le végre! Az az indulatos természeted. Igazán
vigyáznod kell vele.
– Tristan! Honnan a fenéből beszélsz?
– A Hajcsár melletti fülkéből. Öt korsó van bennem, és kissé tréfás
kedvemben vagyok. Gondoltam, felhívlak.
– Istenemre mondom, egy nap megöllek, ha nem hagyod abba ezt a
hülyéskedést. Éveket öregszem tőle. Néha nem olyan rossz vicc, de ezen a
héten ez volt már a harmadik.
– Ó, de messze ez volt a legjobb, Jim. Igazán nagyszerű volt. Mikor
kezdted magad teljes magasságodban kihúzni – majd belepusztultam.
Istenem, csak hallottad volna magadat. – Beléfojtotta a szót az
ellenállhatatlan nevetés.
És az én gyenge visszavágási kísérleteim. Remegve odakúszom egy
elhagyatott telefonfülkéhez. Torokhangú károgás:
– A fiatal Mr. Farnonnal beszélek? Itt Tilson beszél, High Woodból.
Szeretném, ha tüstén kigyünne. Egy rettenetes...
– Ne haragudj, hogy félbeszakítlak, Jim, de valami baja van a
manduláidnak? Akkor jó. Akkor folytasd, amit elkezdtél, öregfiú. Nagyon
érdekesen indult.
 Csak egyszer esett meg, hogy nem én húztam a rövidebbet. Kedd volt – a
fél napom -, és 11 óra 30-kor megszólalt a telefon. Méhelőesés egy
tehénnél. A falusi praxisban ez a legnehezebb munka, s szokás szerint
végigfutott rajtam a hideg.
Ez olyankor történik, ha a tehén ellés után tovább erőlködik, míg végül
kinyomja az egész méhet, s az lelóg az állat csánkjáig. Nagy szerv, és
kétségbeejtően nehéz visszahelyezni, főképp mivel a tehén, ha már egyszer
megszabadult tőle, nem akarja visszakapni. És az ember és állat közti
erőpróbában a tehénnek sokkal jobbak az esélyei.
Az öreg állatorvosok a hátsó lábánál fogva felfüggesztették a tehenet,
hogy kiegyenlítsék valamelyest az esélyeket, s az ötletesebbek mindenféle
szerkezetekkel próbálkoztak, mint például a méhtartóval, amely állítólag
kisebb térfogatúvá szorította össze a méhet. De az eredmény rendszerint
ugyanaz volt órák hosszat tartó derékszakasztó munka.
Az epidurális érzéstelenítés bevezetése mindezt könnyebbé tette, mert
megszüntette a méh érzékelését, s ezáltal megszakította a tehén erőlködését,
de azért az a pár szó a telefonon, hogy „kidűlt a borjúágy”, garantáltan
letörölte a mosolyt bármelyik állatorvos arcáról.
Úgy döntöttem, hogy magammal viszem Tristant, hátha szükségem lesz
néhány kilogramm plusz tolóerőre. Eljött, de kevés lelkesedést tanúsított az
elképzelés iránt. Még kevesebbet mutatott, mikor meglátta a beteget, egy
nagyon kövér shorthornt, amely közömbösen feküdt az istállóban. Mögötte
a méh véres tömege, placenta, trágya és szalma terült el a csatornáig.
A tehén nem sok hajlandóságot mutatott felállni, de némi kiáltozás és
válltaszigálás után felkelt, és unottan bámult.
Nehéz volt az epidurális üreget a gerinccsatorna végén, közel a farok
tövéhez megtalálni a zsírhurkák között, s nem voltam biztos benne, hogy jó
helyre adtam-e be az érzéstelenítőt. Eltávolítottam a placentát, letisztítottam
a méhet, s a farmer és fivére által tartott tiszta lepedőre tettem. Mindketten
törékeny termetűek voltak, csak arra jók, hogy vízszintesen tartsák a
lepedőt. Nem nagyon számíthattam a segítségükre.
Intettem Tristannak. Levetettük az ingünket, tiszta zsákot kötöztünk a
derekunkra, és karunkba vettük a méhet.
Csúnyán bevérzett és megdagadt, s egy óránkba került, míg
visszahelyeztük. Az elején volt egy hosszú időszak, mikor egyáltalán nem
jutottunk előre, s a gondolat, hogy a hatalmas szervet betoljuk egy kis
lyukon, nevetségesnek látszott: mintha kolbászt akarnánk egy tűbe fűzni.
Aztán néhány percen át úgy gondoltuk, pompásan haladunk, míg rá nem
jöttünk, hogy a lepedő egy szakadásán dugdossuk át a méhet. (Siegfried
mesélte, hogy egyszer fél délelőtt próbálta feltolni a méhet egy tehén
végbelébe. Attól ijedt meg igazán, mondta, hogy majdnem sikerült.) Végül,
mikor már halványult a remény, elkövetkezett az áldott pillanat, s az egész
lassan belecsúszott a tehénbe, és eltűnt a szemünk elől.
Valamikor félidőben mind a ketten megpihentünk, s ott álltunk lihegve,
az arcunk csaknem összeért. Tristan arca csinosan ki volt mintázva:
lefröcskölte egy lövellő artéria. Mélyen belenéztem a szemébe, s ott
mélységes undort láttam az egész üggyel szemben.
Miközben leszappanoztam magam a vödörben, s éreztem a sajgást a
vállamban és hátamban, egy pillantást vetettem Tristanra. Úgy húzta
magára az ingét, mintha ereje maradékát használná fel. A tehén elégedetten
majszolt egy pofa szénát: őt viselte meg a legkevésbé a história.
Kinn a kocsiban Tristan felnyögött:
– Tudom, az ilyesmi nem tesz jót nekem. Úgy érzem magam, mintha
átment volna rajtam az úthenger. A mindenit, de keserves néha ez a
mesterség.
Ebéd után felálltam az asztaltól.
– Most elmegyek Brawtonba, Triss, s azt hiszem, jobb ha megmondom,
hogy lehet még dolgod azzal a tehénnel. Ezek a balesetek néha
megismétlődnek, s megeshet, hogy az a kis csomag megint kijön. Ha kijön,
tiéd az egész, mert Siegfried még órákig nem tér vissza, s én, akármi
történik is, kiveszem a fél napomat.
Tristant ez alkalommal cserbenhagyta a humora. Nyúzottá vált, hirtelen
megöregedett.
– Istenem – nyöszörögte -, ne is beszélj róla. Teljesen kész vagyok. Még
egy ilyen munkába belepusztulnék. És egymagamban! Én mondom, az
lenne a halálom.
– Ugyan – mondtam szadista kéjjel -, ne izgasd magad. Lehet, hogy nem
lesz semmi baj.
Az ötlet akkor támadt fel bennem, mikor megláttam a telefonfülkét
tizenöt kilométerre a brawtoni úton. Megálltam, és kiszálltam a kocsiból.
– Vajon – dünnyögtem -, vajon sikerül-e ez egyszer?
 A fülkében erős ihlet szállt meg. Rátekertem zsebkendőm a kagylóra,
feltárcsáztam a rendelőt, s amikor meghallottam Tristant a vonalban, teljes
hangerővel ordítani kezdtem:
– Maga vót az fiatalember, aki visszadugta a tehenünkbe a bornyuágyat
ma reggel?
– Igen, én voltam az egyik – Tristan hangjából feszültség érződött. –
Miért, valami baj van?
– De még mennyire hogy van – bömböltem. – Megincsak kitaszajtotta.
– Megint kitaszította? Az egészet? – Csaknem sikított.
– Ja, és fene csúnyán néz ki. Dűl belüle a vér, és kéccer akkora, mint
reggel vót. Nehéz dóga lesz vele.
Hosszú szünet következett, s már-már azt hittem, elájul. Aztán
megszólalt, rekedten és elszántan:
– Rendben van, rögtön indulok.
Megint szünet következett, majd csaknem suttogva kérdezte:
– Teljesen kinn van?
Ekkor megtörtem. A hangból olyan sóvárgás hallatszott, hogy nem
tudtam neki ellenállni; a kétségbeesett remény, hogy hátha túloz a farmer, s
talán csak egy kis darabka nyomódott ki. Felnevettem. Szívesen játszottam
volna még egy kicsit az áldozatommal, de képtelen voltam rá. Hangosabban
nevettem, és levettem a zsebkendőt a kagylóról, hogy Tristan halljon.
Pár másodpercig hallgattam az eszeveszett átkozódást a vonal másik
végén, aztán finoman letettem a kagylót. Ilyenben valószínűleg nem lesz
többé részem, de édes volt, nagyon édes.
 10.
– Mr. Herriottal akar beszélni? Hogyne, mindjárt hívom. – Siegfried
eltakarta a kagylót a tenyerével. – Gyere, James, megint valaki, akinek te
kellesz, nem én. – Rápillantottam, de mosolygott. Örült neki.
Míg átvettem a telefont, eszembe jutott a sok mese, amit másféle
főnökökről hallottam, olyan emberekről, akik nem tudták elviselni, hogy
apró piedesztáljukról letaszítsák őket. És eszembe jutott az is, mennyire
megváltozott a farmerek magatartása néhány hét alatt. Most már nem
néztek el mellettem abban a reményben, hogy Mr. Farnon is eljött velem.
Kezdtek elfogadni, s szerettem elhitetni magammal, hogy nemcsak
vendégszerető hagyományuk miatt hívtak meg „egy falás ebédre”.
Ez nagyon fontos volt, mert az idő múlásával mind többre becsültem a
Völgység lakóit, és tartózkodóan felkínált barátságuknak mind több értéket
tulajdonítottam. Minél magasabban laktak, annál jobban szerettem őket. A
völgyfenéken, ahol a síkság kezdődött, a farmerek olyanok voltak, mint a
farmerek bárhol, de egyre érdekesebbé váltak, ahogy a terep emelkedett, s a
kopár csúcsok közelében húzódó szétszórt tanyákon színesebbnek találtam
egyéniségüket, méltóságukat és egyszerűségüket, nyers függetlenségüket és
vendégszeretetüket.
E vasárnap reggel Bellerbyék jelentkeztek; ők a fő Völgységből kiágazó
kis völgy, a Halden magaslatain laktak. A kocsi zötyögve és csörömpölve
tette meg a földút utolsó, egyenetlen szakaszát a méterenként feltorlódó
sziklahátakon.
Kiszálltam, s magaslati figyelőhelyemről jól láttam a hegyek különös
formájú hasadékait, a megszámlálhatatlan patakocska szabdalta és szántotta
meredek hegyoldalakat – a patakok a zúgó Halden Becket táplálták, amely
mélyen lenn bukdozott sziklás medrében. Lenn fákat és megművelt földeket
láttam, de közvetlenül mögöttem a vad vidék szinte lezúdult a farmházat
körülvevő mélyedésbe. Halsten Pike, Alstang, Birnside – a barbár nevű
roppant hegyoldalak nagyon közel estek.
Idefenn a civilizáció kellékei nagyon távolinak tűntek. Az időálló
gazdasági kőépületeket évszázadokkal ezelőtt építették, azzal a kizárólagos
céllal, hogy oltalmat nyújtsanak az állatoknak. Azokat a régi kőműveseket
nem zavarták a világításra és a szellőzésre vonatkozó előírások, s a
tehénistálló vastag falú, homályos, csaknem ablaktalan volt, a padló
töredezett és gödrös, és a teheneket korhadó deszkafalak választották el
egymástól.
Bementem, tapogatózva, míg szemem meg nem szokta a gyenge fényt.
Nem várt senki, de egy cédulát találtam az egyik borzderes tehén farkára
kötve. Mivel ez megszokott módja volt az állatorvossal való érintkezésnek,
felemeltem a tehén farkát, és ezt olvastam: „Tőgygyulladás hátul”.
Arrább taszigáltam a tehenet, s szemügyre vettem a hátsó csecseket.
Éppen fejni kezdtem a szálas, elszíneződött tejet, mikor megszólított egy
hang az ajtóból.
– Maga az, Mr. Herriot? Nagyon örülök, hogy ma délelőtt jött el
hozzánk. Tehetne nekünk egy nagy szívességet.
Felnéztem, s megpillantottam a harmincas éveinek vége felé járó, szép
Ruth Bellerbyt. Ő volt a család legvállalkozóbb kedvű tagja, értelmes és
érdeklődő. Erősen hitt abban, hogy a völgységieknek fejleszteniük kell
önmagukat.
– Szívesen megteszek mindent, amit tudok, Miss Bellerby. Mit kíván
tőlem?
– Hát tudja, Mr. Herriot, hogy ma délután a darrowbyi templomban
előadják a Messiást, s mi nagyon szeretnénk elmenni, de olyan keserves
befogni a lovat a csézába, és olyan lassú az út. Ha bevinne a kocsiján,
biztosan találnánk valakit, aki hazahozna. Olyan jót tenne velünk.
– Persze, hogy beviszem magukat – feleltem. – A legnagyobb örömmel.
Én is megyek a Messiásra. Nem olyan gyakran lehet jó zenét hallani
Darrowbyban.
Örültem, hogy módomban áll segíteni ezeket a kedves embereket.
Mindig ámulattal tekintettem a Bellerbykre. Mintha egy más korból
származtak volna alá, s világukban az időtlenség uralkodott. Sohasem
siettek; felkeltek, ha kivilágosodott, lefeküdtek, ha elfáradtak, ettek, amikor
éhesek voltak, s ritkán néztek az órára.
Ruth felvezetett a házhoz.
– Csak anya, apa meg én megyünk. Bobot sajnos nem érdekli az ügy.
Kicsit hátrahőköltem, mikor beléptem a házba. A család éppen
nekikezdett a vasárnapi ebédnek, s mindnyájan munkaruhájukat viselték.
Lopva órámra pillantottam: háromnegyed tizenkettő, s az előadás délután
kettőkor kezdődik. No jó, alighanem elegendő időm van.
 – Jöjjön, fiatalember – mondta a kis Mr. Bellerby. – Üljön le, és egyen
egy falás ebédet.
Megbántás nélkül visszautasítani ezeket a meghívásokat mindig kissé
kínos volt, de elmondtam, hogy vár az ebéd, mikor hazaérek, és
méltánytalanság esne Mrs. Hallon, ha az étel pocsékba menne.
Érvemet gyorsan elfogadták, s letelepedtek a tisztára súrolt konyhaasztal
körül. Mrs. Bellerby egy jókora kerek palacsintafelfújtat tálalt ki
mindenkinek, s nagy adag mártást öntött rá egy literes zománcozott
kancsóból. Kemény délelőttöm volt, s az aranyló halomról lecsurgó mártás
illata édes gyötrelmeket okozott. De megvigasztaltam magam azzal a
gondolattal, hogy jelenlétem siettetni fogja őket.
A felfújtat kényelmes csöndben fogyasztották, aztán Bob, egy kedves,
huszonéves zömök fiatalember előrelökte a tányérját. Nem szólt egy szót
sem, de anyja a tányérjára borított még egy felfújtat, s megöntözte a
mártásos kancsóból. A szülei és a nővére jóakaratúan figyelték, ahogy
módszeresen elpusztította a vastag, nehéz tésztát.
Ezután egy roppant darab sült hús került elő a sütőből, és Mr. Bellerby
addig fűrészelte, nyeszetelte, míg mindenkinek nem került egy halom
vastag szelet a tányérjára. Krumplipüréhegyek csatlakoztak hozzá a lavór
nagyságú edényből. Melléje apróra vágott répa került, s a család megint
munkába fogott.
Sietségnek nyoma sem látszott. Nyugodtan és higgadtan ettek,
mindenféle fecsegést mellőzve. Bob még egyszer kért a krumplipüréből.
Bellerbyék derűs kényelemben ültek, de magamról nem mondhattam el
ugyanezt. Vadul gyötört az éhség, s órámon a percek könyörtelenül
ketyegtek előre.
Meglehetős szünet után Mrs. Bellerby odament a sarokban álló öreg
tűzhelyhez, kinyitotta a sütő ajtaját, s kihúzott egy hatalmas tepsi gőzölgő
almás pitét. Aztán vágott egy-egy 30 X 30 cm-es darabot mindenkinek, s
elárasztotta vagy fél liter vaniliamártással egy másik feltornyosuló
zománcozott kancsóból.
A család nekilátott, mintha most ültek volna ebédhez, s megint tevékeny
csend ereszkedett a társaságra. Bob könnyed stílusban kitakarította a
tányérját, és szó nélkül az asztal közepére lökte. Anyja máris kimért neki
egy hatalmas pitenégyszöget bőséges vaniliaöntettel.
Nagyon szorít az idő, gondoltam, de most már biztosan végeznek majd.
Ráébrednek, hogy nagyon múlik az idő, és átöltöznek. De
megdöbbenésemre, Mrs. Bellerby lassan odaballagott a tűzhelyhez, s
feltette a vízmelegítőt, miközben férje és Bob hátratolta a székét, s
kinyújtotta a lábát. Mindketten kioldott fűzőjű térdnadrágot viseltek, s
lábukon roppant jancsiszöges bakancsot. Bob végigkutatva zsebeit elővett
egy gyűrött csomag cigarettát, s boldog ájulatban hátradőlt, mikor anyja
elébe tett egy csésze teát. Mr. Bellerby előhalászott egy zsebkést, és
dohányrudat darabolt a pipájába.
Miközben újra elrendezkedtek az asztal körül, és lassan hörpölni kezdték
a forró teát, ráébredtem, hogy a feszültség valamennyi klasszikus tünete
kijött rajtam. Rohanó pulzus, szorosan összeharapott fogak s kezdődő
fejfájás.
A második csésze tea után mutatkozni kezdtek a tevékenység jelei. Mr.
Bellerby nagy nyögéssel felállt, megvakarta az inge elejét, és kéjesen
nyújtózkodott.
– No, fiatalember, egy kicsit lemosdunk és átöltözünk. Bob itt marad, és
beszélget magával – ő nem jön velünk.
Sűrű fújások, fröcskölések hallatszottak a konyha túlsó végéből a nagy
kőmosogató felől, ahogy tisztálkodásukat végezték, azután eltűntek az
emeleten. Nagy megkönnyebbülésemre nem tartott sokáig, míg átöltöztek.
Mr. Bellerby hamar lejött, sötétkék, enyhén zöldes árnyalatú, fényes
szerzsöltönyében teljesen átalakulva. Felesége és lánya hamar követte
lángoló virágmintás kartonruhában.
– No lám, mindenki kész. Készen vannak, ugye? – Szívélyességemben
hisztéria bujkált. – Nagyon jó, akkor indulunk. Csak önök után, hölgyeim.
De Ruth nem mozdult. Fehér kesztyűit húzkodta, s a székben elterülő
öccsét nézte:
– Szégyellheted magad, Bob – tört ki. – Mi elmegyünk azt a szép zenét
hallgatni, te meg itt fekszel a koszban, és fütyülsz az egészre! Téged nem
érdekel a kultúra. Téged annyira sem érdekel, hogy tanultabb légy, mint
azokat az ökröket ott kinn.
Bob kényelmetlenül mocorgott a váratlan támadástól, pedig még nem
volt vége.
Ruth toppantott:
– Szétrobbanok, ha csak rád nézek. És tudom, hogy mi még ki sem
léptünk az ajtón, te már alszol. Egész délután hortyogsz, mint a disznó! –
Körbefordult Mrs. Bellerby felé. – Anya! Döntöttem. Nem hagyom itt
horkolni. Velünk kell jönnie.
 Éreztem, hogy homlokomat kiüti a verejték. Dadogni kezdtem:
– De nem gondolja, hogy talán... egy kicsit már késő... kettőkor
kezdődik... az ebédem...
De senki nem figyelt rám. Ruth már jól a foga közé kapta a zablavasat:
– Kelj fel, Bob! Kelj fel azonnal, és öltözz fel! – Szorosra zárta a száját,
és előretolta az állát.
Bob nem mérkőzhetett meg vele. Bár félelmetes evő volt, nem sok önálló
véleménye lehetett. Duzzogva dünnyögött, és odacsoszogott a
mosogatóhoz. Levette az ingét; mindenki leült, és figyelte, hogyan
szappanozza be a felsőtestét egy nagy darab mosószappannal és öblíti le a
fejét és a nyakát a mosogató mellett álló nyomókút karját mozgatva.
A család boldogan figyelte, örültek, hogy velük jön, s elégedettséggel
töltötte el őket az a tudat, hogy ez javára szolgál. Ruth a szeretet fényével
szemében figyelte fröcskölését. Olykor rám nézett, mint aki azt mondja:
„Hát nem nagyszerű?”
Ami engem illet, én éppen csak megálltam, hogy ne tépjem ki a hajamat
marokszám. A kényszeres vágy, hogy felugorjak és fel-alá járkáljak, hogy
teljes hangerővel felsivítsak, mutatta, hogy türelmem végéhez közeledem.
Szemlehunyva küszködtem ezzel az érzéssel. Alighanem jó sokáig tartottam
őket csukva, mert amikor felnyitottam, Bob ott állt mellettem, éppolyan
öltönyben, mint az apja.
Később nem nagyon emlékeztem arra az utazásra, Darrowbyba.
Homályosan rémlett, hogy a kocsi óránként hatvannégy kilométeres
sebességgel zúdul le a köves dűlőúton. Én magam kidülledt szemmel
meredek előre, a család pedig, összeszorulva, de vidáman élvezi az utazást.
Még a rendíthetetlen Mrs. Hall is összeszorította kissé a száját, mikor
kettő előtt tíz perccel berontottam a házba, s magamba dobálva kitűnő
főztjét, kettőkor megint ki.
Elkéstem. A zene már elkezdődött, mikor beóvakodtam a templomba, s a
helytelenítő tekintetek között valóságos vesszőfutásra kényszerültem. A
szemem sarkából láttam Bellerbyéket, egy sorban ültek, mereven kihúzva
magukat. Úgy láttam, mintha ők is helytelenítően néznének rám.
 11.
Újra megnéztem a cédulát, amelyre vizitjeimet jegyeztem fel. „Dean,
Thomson udvar 3. Öreg kutya beteg.”
Sok ilyen „udvar” volt Darrowbyban. Valójában aprócska utcák voltak,
mint egy Dickens-regény illusztrációi. Némelyik a piactérről nyílt, de a
legtöbb szétszórtan a főutak mögött húzódott meg a város régi részében.
Kintről az ember csak egy boltívet látott, s mindig meglepődtem, mikor a
keskeny átjárón keresztüljutva hirtelen kis házak szabálytalan során
lyukadtam ki – kettő sem volt egyforma, s ablakaik két és fél méterről
meredtek egymásra a macskakövek fölött.
Némelyik ház előtt keskeny kertcsíkot ástak, és büdöske meg
sarkantyúvirág kókadozott a nyers kövek fölött, de az udvar túlsó végén a
házak roskatag állapotban voltak, némelyik már lakatlanná vált, s ablakait
bedeszkázták.
A hármas szám ide esett, s látszott rajta, hogy nem sokáig tart ki már.
Az ajtó korhadó fáján megremegtek a málló festékfoszlányok, mikor
kopogtam; fent a külső fal veszélyesen kidagadt mindkét oldalt egy hosszú
repedés mentén.
Egy kicsi, fehér hajú ember jött ajtót nyitni. Beesett, barázdás arcát két
vidám szem töltötte meg élettel. Agyonstoppolt gyapjúkardigánt, foltozott
nadrágot és papucsot viselt.
– A kutyáját jöttem megnézni – mondtam, s az öregember elmosolyodott.
– Örülök, hogy eljött, uram – mondta. – Kezd nyugtalanítani az öreg
legény. Kérem, jöjjön be. – Bevezetett az apró nappaliba. – Egyedül élek
uram. Az asszonyt több mint egy éve elvesztettem. Imádta az öreg kutyáját.
Mindenfele a szegénység komor tanúbizonyságai: kopott linóleum, tűz
nélküli kandalló, a hely nyirkos, penészes szaga. A tapéta elvált a nedves
falfoltoktól, s az asztalon ott állt az öregember magányos ebédje: egy
falatnyi szalonna, néhány zsírban sült krumpli, egy csésze tea. Ilyen életet
nyújtott az öregkori nyugdíj.
A sarokban egy takarón feküdt a betegem, egy korcs labrador. A maga
idejében nagy, erős kutya lehetett, de a kor megmutatkozott az orra körüli
ősz szőrszálakban és szeme mélyének halvány fátyolosságában. Nyugodtan
feküdt, és ellenséges indulat nélkül nézett rám.
 – Öregszik már, igaz, Mr. Dean?
– Biz a' öregszik. Már majdnem tizennégy, de a legutóbbi hetekig úgy
futkárzott, mint egy kölyök. Bob nagyszerű kutya a korához képest, és
egész életében sohasem akart senkit sem megharapni. A gyerekek azt
tehetnek vele, amit akarnak. Ő az én egyetlen barátom – remélem,
hamarosan meggyógyítja.
– Nem kell neki az étel, Mr. Dean?
– Egy csepp se, és ez igen furcsa, mert a mindenit, enni azt tudott.
Étkezéskor mindig mellettem ült, és a térdemre tette a fejét, de újabban már
nem csinálta.
Fokozódó szorongással néztem a kutyát. A hasa nagyon feldagadt, s
láttam a fájdalom beszédes jeleit: az elakadó lélegzetet, a felhúzódott
ajkakat, a szem aggodalmas, gyötrődő kifejezését.
Mikor a gazda megszólalt, a kutya farka kettőt dobbantott a takarón, s
pillanatnyi érdeklődés mutatkozott az öreg szemekben. De hamarosan
eltűnt, s visszatért az üres, befelé néző tekintet.
Óvatosan végighúztam kezemet a kutya hasán. Súlyos hasvízkór
mutatkozott, és a folyadék annyira összegyűlt, hogy a nyomás nagyon
erőssé vált.
– Gyere, öreg legény – mondtam -, lássuk, át tudlak-e fordítani. – A
kutya nem állt ellen, s én lassan a másik oldalára fordítottam, de amikor a
művelet végére értem, felnyüszített és körülnézett. A baj okát most már
könnyű volt megtalálni.
Gyengéden kitapogattam. Az oldal vékony izomzatán keresztül kemény,
hullámos tömeget éreztem: kétségkívül epe– vagy májrákot, rendkívül
nagyot, és teljesen operálhatatlant. A kutya fejét simogatva megpróbáltam
összeszedni gondolataimat. Ez nem lesz könnyű.
– Sokáig beteg lesz? – kérdezte az öregember, s megint felhangzott a
farok dobolása a szeretett hang hallatán. – Olyan rossz érzés, hogy Bob
nincs a nyomomban, mikor a házban teszek-veszek.
– Sajnos, Mr. Dean, ez nagyon komoly ügy. Látja ezt a nagy felfúvódást?
Belső daganat okozza.
– Úgy érti... rák? – kérdezte a kis ember halkan.
– Sajnos igen, és túlságosan kifejlődött, semhogy bármit is lehessen
csinálni. Nagyon szeretnék valahogy segíteni rajta, de nincs rá mód.
Az öregember riadtan nézett rám, s az ajka remegett.
– Tehát el fog pusztulni?
 Nagyot nyeltem.
– Nem hagyhatjuk csak úgy elpusztulni magától. Most is szenved, de
hamarosan sokkal, de sokkal rosszabbul lesz. Nem gondolja, hogy a
legkíméletesebb volna elaltatni? Végtére is szép, hosszú távot futott be. –
Mindig igyekeztem kurtán, tárgyilagosan beszélni, de a régi klisék most
üresen csengtek.
Az öregember először hallgatott, aztán azt mondta:
– Egy pillanat -, és lassan, nehézkesen letérdelt a kutya mellé. Nem
beszélt, de újra és újra végigsimogatta a szürke öreg pofát, a füleket, s
közben a farok egyre dobolt a padlón.
Hosszan térdelt, én pedig álltam a barátságtalan szobában, néztem a
megfakult képeket a falon, a foszladozó, koszos függönyöket, a törött
rugójú karosszéket.
Az öregember végül talpra kecmergett, s nyelt néhányat. Anélkül, hogy
rám nézett volna, rekedten azt mondta:
– Rendben van. Most fogja megcsinálni?
Megtöltöttem a fecskendőt, s mondtam, amit mindig mondani szoktam:
– Ne aggódjon, ez teljesen fájdalommentes. Egyszerűen nagy adag
érzéstelenítő. Igazán könnyű lesz az öregnek a távozás.
A kutya nem mozdult, mikor beleszúrtam a tűt, s ahogy a barbiturát
folyni kezdett a vénába, a szorongó kifejezés eltűnt az arcáról s az izmai
elernyedtek. Mire kiürült a fecskendő, megszűnt lélegzeni.
– Ez volt az egész? – suttogta az öregember.
– Igen, ez – mondtam. – Véget értek a kínjai.
Az öregember mozdulatlanul állt, csak a kezét tördelte. Mikor
szembefordult velem, fényes volt a szeme.
– Így van jól, nem hagyhattuk szenvedni, és hálás vagyok azért, amit tett.
És mivel tartozom a vizitért, uram?
– Ó, az rendben van, Mr. Dean – mondtam gyorsan. – Semmi az egész –
semmiség. Éppen erre jártam – nem okozott semmi gondot.
Az öregember meglepődött.
– De hát nem csinálhatja ingyen.
– Kérem, ne beszéljünk róla többet, Mr. Dean. Mint mondtam, éppen erre
jártam. – Köszöntem, s kimentem a házból, ki az átjárón az utcára. A
nyüzsgésben, a fényes napfényben csak a rideg kis szobát, az öregembert és
halott kutyáját láttam.
 Ahogy a kocsim felé mentem, kiáltást hallottam hátulról. Az öregember
csoszogott felém izgatottan, papucsban. Arcára nedves csíkokat húztak a
könnyek, de mosolygott. Kezében kis, barna tárgyat tartott.
– Maga nagyon kedves volt, uram. Szeretnék adni magának valamit. –
Odanyújtotta a tárgyat, s én megnéztem. Ütött-kopott volt, de fel lehetett
ismerni benne egy régi ünnepség becses emlékét.
– Tessék, a magáé – mondta az öregember. – Gyújtson rá erre a szivarra.
 12.
Szerencsétlen ötletnek bizonyult, hogy Siegfried rábízta a könyvelést az
öccsére, mert a Skeldale Housera éppen a béke időszaka köszöntött, s én ezt
nagyon megnyugtatónak találtam.
Csaknem két héten át alig hallatszott hangos vagy dühös szó, egy
kellemetlen közjátékot kivéve, mikor Siegfried hazajött, és rajtakapta
öccsét, hogy a folyosón kerékpározik. Tristan a kiabálást és a dühöt teljesen
érthetetlennek találta – neki jutott a terítés munkája, s a konyhától hosszú út
vezetett az ebédlőig. A lehető legtermészetesebb dolognak látszott, hogy
behozza a biciklijét.
Az ősz csípős levegővel köszöntött be, s esténként a fahasábok fényesen
égtek a nagy szobában, imbolygó árnyakat vetítve a kecses fülkék fölé s a
magas, stukkós mennyezetre. Mindig jól éreztük magunkat, mikor az egész
napi munka után mindhárman hátradűltünk a viharvert karosszékekben, és
kinyújtottuk lábunkat a lángok felé.
Tristan a Daily Telegraph keresztrejtvényével foglalatoskodott – minden
este megfejtette. Siegfried olvasott, én szunyókáltam. Zavarba hozott, ha
részt kellett vennem a keresztrejtvény megfejtésében. Siegfried némi
gondolkodás után rendszerint hozzájárult valamivel, de Tristan meg tudta
volna fejteni az egészet, míg én az első kérdéssel küszködtem.
A szőnyeget lábuk körül elfedték a kutyák, ott feküdtek mind az öten
egymás hegyén-hátán, mélyen szuszogó rétegekben, s fokozták a
bajtársiasság és megelégedettség légkörét.
Mintha jeges fuvallat vágott volna át a szobán, mikor Siegfried
megszólalt:
– Holnap piacnap, s a számlákat éppen kiküldtük. Itt állnak majd sorban
a pénzükkel, így hát azt szeretném, Tristan, ha az egész holnapi napot annak
szentelnéd, hogy elvedd tőlük a pénzt. Jamesnek és nekem sok dolgunk
lesz, tehát te egymagadban intézed az egészet. Nincs más dolgod, mint
hogy átveszed a csekkjüket, elismervényt adsz, és beírod a nevüket a
bevételi könyvbe. Gondolod, hogy képes vagy ezt elvégezni anélkül, hogy
mindent összekutyulnál?
Összerezzentem. Ez volt hosszú idő óta az első barátságtalan hang, s
elevenbe vágott.
 – Azt hiszem, ezzel még úgy-ahogy megbirkózom – felelte Tristan
fensőbbségesen.
– Jó. Akkor feküdjünk le.
De másnap bárki láthatta, hogy a megbízatás Tristan testére volt szabva.
Az íróasztal mögött posztolva marékszám vette át a pénzt, s közben egész
idő alatt beszélt. De nemcsak úgy vaktában: mindenkivel szemben
személyes hangot ütött meg.
A szigorú metodistával az időjárásról, a tehenek áráról és a falusi
szervezet tevékenységéről beszélt. A mulatós fajta, aki félrecsapta a
sapkáját és sörgőzöket lehelt, megkapta a legfrissebb illetlen történeteket.
De csúcsformába a hölgyekkel emelkedett. Ők amúgy is mindjárt a pártjára
álltak ártatlan fiús arca miatt, s amikor rájuk irányította vonzerejének teljes
sugarát, végképp megadták magukat.
Ámulva hallgattam az ajtó mögül a kuncogásokat. Örültem, hogy a fiú
ilyen jól boldogul. Most az egyszer nem lesz semmi hiba.
Tristan ebédnél önelégült volt, a délutáni teánál meg egyenesen hetyke.
Siegfried is meg volt elégedve a napi bevétellel, amelyet öccse csinosan
felírt s a lap alján összeadott számok oszlopával mutatott be.
– Köszönöm, Tristan, jó munkát végeztél. – Csupa nyájasság volt
minden.
A nap végén hátul az udvarban éppen az üres üvegeket dobáltam a kocsi
csomagtartójából a szemétvödörbe. Forgalmas nap volt, s a megszokottnál
nagyobb rakomány üres üveget gyűjtöttem össze.
Tristan zihálva jött ki a kertből.
– Jim, elvesztettem a bevételi könyvet!
– Mindig ugratni akarsz, mindig viccelsz – mondtam. – Miért nem
hagyod pihenni egy kicsit a humorérzékedet? – Jót nevettem, és csattanva
utánadobtam a többinek egy sebolajos üveget.
Megrángatta a zakóujjamat.
– Nem viccelek, Jim, hidd el. Igazán elvesztettem azt a rohadt vacakot. –
Ez egyszer elhagyta a hidegvére. Szeme tágra nyílt, arca fehér volt.
– De hát nem tűnhetett el csak úgy – mondtam. – Biztosan előkerül.
– Az már soha. – Tristan a kezét tördelte, s ide-oda járkált egy darabig a
kockaköveken. – Két teljes órán át kerestem. Felforgattam a házat. Eltűnt,
ha mondom.
– No de nem számít. Átvezetted a neveket a főkönyvbe.
– Épp ez a baj. Nem vezettem. Ma este akartam megcsinálni.
 – Ez azt jelenti, hogy azok a farmerek, akik ma fizettek, megkapják
ugyanazt a számlát a jövő hónapban.
– Alighanem. Legfeljebb csak két-három ember nevére emlékszem.
Nehézkesen leültem a kővályúra.
– Akkor isten irgalmazzon mindnyájunknak, kiváltképp neked. Ezek a
yorkshire-i pofák nem szeretnek egyszer sem megválni a lóvéjuktól, de ha
másodszor is megkéred – jaj, drága barátom!
Valami eszembe jutott, s kissé kegyetlenül megkérdeztem:
– És Siegfried? Neki már megmondtad?
Tristan arca megvonaglott.
– Nem, most ért csak haza. De most megmondom. – Kihúzta magát, és
kiballagott az udvarról.
Úgy döntöttem, hogy nem megyek be utána. Nem éreztem magam elég
erősnek a jelenethez, amelyre minden bizonnyal számítani lehet. Inkább
kimentem a hátsó ösvényre, majd megkerülve a házat, ki a piactérre, ahol a
Hajcsár fogadó kivilágított bejárata hívogatott a szürkületben.
Egy korsó sör társaságában ültem, mikor bejött Tristan: olyan volt,
mintha valaki éppen lecsapolt volna belőle egypár liter vért.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Hát tudod, csak a szokásos. Valamicskével rosszabb talán. De egyet
mondok neked, Jim. Nem szeretnék egy hónappal öregebb lenni.

A bevételi könyv sose került elő, s egy hónap múlva újra kiment
valamennyi számla, szokás szerint úgy időzítve, hogy egy piacnap reggelén
érkezzen meg.
Aznap csendes volt a praxis, s késő délelőttre végeztem a körutammal.
Nem mentem be a házba, mert a váró ablakán át láttam, hogy farmerek
ülnek tömött sorban a fal mentén, s mindnyájuk arcára ugyanaz a sértett,
önérzetes kifejezés ül ki.
Elosontam a piactérre. Ha volt időm, élvezettel mászkáltam a régi teret
elfoglaló standok között. Az ember vehetett gyümölcsöt, halat, antikvár
könyveket, sajtot, ruhaneműt, voltaképpen szinte mindent, de a
porcelánosstand volt a kedvencem. Egy leedsi zsidó úriember vezette –
kövér, magabiztos, izzadó, kábító eladási technikával dolgozó férfi.
Napokig el tudtam volna nézni. Megigézett. Ma csúcsformában volt, ott állt
egy kis térségen, körülvéve minden oldalról az edények halmaival, s
kívülről a farmerfeleségek tátott szájjal hallgatták szónoklatát.
– Én nem vagyok jóképű – mondta. – Én nem vagyok okos, de annyi
szent, hogy beszélni osztot tudok. Lukat beszélek én akárki hasába. No ide
nézzenek! – Felemelt egy olcsó csészét, és a magasba tartotta, de
gyengéden, vastag hüvelykujja és mutatóujja közé csippentve, s a kisujját
finoman eltartotta. – Hát nem szép? Hát nem gyönyörű? – Áhítatosan a
tenyerére helyezte, és megmutatta a hallgatóságnak. – Én mondok
maguknak, hölgyeim, hogy esztet a teáskészletet moguk megkapják
Connersnél Bradfordban három font tizenötért. Nem viccelek, nem tréfálok,
ottan ennyi neki az ára. De nálam az ára, hölgyeim? – s itt előhalászott egy
törött fogantyújú, öreg sétapálcát. – Nálam mennyi az ára ennek a szép
teáskészletnek? – Végén fogva a botot, csattanósat rávágott egy üres
teásládára. – Nem ám három font tizenöt! – Puff? – Nem ám három font! –
Puff! – Nem ám harminc shilling! – Puff. – Tessék, tessék, ki ad érte egy
fontot? – Egy lélek sem mozdult. – Jó van, jó van, látom osztot, hogy ma itt
nekem van nehéz dolgom. Tessék, tizenhét shilling hat penny az egész. –
Egy utolsó megsemmisítő csattanás, s a hölgyek kezdtek integetni és a
kézitáskájukban kotorászni. Egy kis ember bukkant elő a stand mögül, s
osztogatta a teáskészleteket. A rítust betartották, s mindenki elégedett volt.
Nagy gyönyörűséggel vártam a virtuóz következő mutatványát, mikor
észrevettem, hogy egy zömök, kockás sapkát viselő alak vadul integet
felém a tömeg széléről. Keze a zakójában volt, s én tudtam, mit keres.
Habozás nélkül lebuktam egy disznóvályúkkal és kerítésdróttal borított
stand mögé. Csak néhány lépést tehettem, s máris egy másik farmer
üdvözölt céltudatosan. Kezében borítékot lóbált.
Úgy éreztem, csapdába estem, de megpillantottam a menekülés útját.
Gyorsan megkerülve egy hamis ékszereket árusító pultot, bevettem magam
a Hajcsár Fogadó ajtaján, s elkerülve a farmerekkel teli ivót, becsúsztam az
üzletvezető irodájába. Itt biztonságban voltam, s mindig szívesen láttak.
Az üzletvezető felnézett az íróasztala mögül, de nem mosolygott.
– Ide figyeljen – mondta metsző hangon. – A közelmúltban elvittem
magukhoz vizsgálatra a kutyámat, és annak rendje s módja szerint
megkaptam a számlát. – Bensőmben összerezzentem. – Postafordultával
fizettem, s nagy meglepetésemre ma reggel azt láttam, hogy újabb számlát
állítottak ki: Itt van az elismervényem, az aláírás...
Nem bírtam tovább.
 – Nagyon sajnálom, Mr. Brooke, de tévedés történt. Majd helyrehozom.
Elnézést kell kérnünk.
Ez megszokott refrénné vált az elkövetkező napokban, de a
legkellemetlenebb élmény Siegfriednek jutott. Kedvenc helyén, a Fekete
Hattyú ivójában odalépett hozzá Billy Breckenridge, egy barátságos, vidám
kis ember, egyike Darrowby jeleseinek.
– Hé, emlékszik arra a három shilling hat pennyre, amit a rendelőjében
fizettem? Megint számlát kaptam róla.
Siegfried elegánsan bocsánatot kért – volt módja begyakorolni -, és
rendelt a panaszosnak egy italt. Jó barátságban váltak el.
Sajnos azonban Siegfried, aki ritkán emlékezett bármire is, erre sem
emlékezett. Egy hónap múlva, ugyancsak a Hattyúban, megint
összetalálkozott Billy Breckenridge-dzsel. Ez alkalommal Billy nem volt
olyan tréfás kedvében.
– Hé, emlékszik arra a számlára, amit kétszer elküldtek? Most megint
megkaptam.
Siegfried megtett minden tőle telhetőt, de a kedvesség lepattant a kicsi
emberről. Meg volt sértve. – Rendben, látom, nem hiszi el, hogy kifizettem
a számlát. Kaptam átvételi elismervényt az öccsétől, de elvesztettem. –
Félresöpörte Siegfried tiltakozását. – Nem, nem, ezt csak egyféleképpen
lehet elintézni. Én azt mondom, kifizettem a három shilling hat pennyt,
maga azt mondja, nem. Rendben, játsszunk fej vagy írást.
Siegfried elgyötörten tiltakozott, de Billyt nem lehetett eltántorítani.
Elővett egy pennyt, és nagy méltósággal a hüvelykujja körmére helyezte.
– Rendben, maga választ.
– Fej – motyogta Siegfried, és fej jött ki. A kis embernek arcizma sem
rándult. Még mindig méltóságteljesen átadta a három shilling hat pennyt
Siegfriednek.
– Most talán lezárhatjuk az ügyet. – Kisétált az ivóból. Mármost sokféle
rossz emlékezőtehetség van, de Siegfriedé az ihletettek közé tartozott.
Valamiképpen elfelejtette feljegyezni ezt az utolsó tranzakciót, s a hónap
végén Billy Breckenridge megkapta a negyedik felszólítást, hogy fizesse ki
azt, amit már kétszer kifizetett. Ekkortájt történt, hogy Siegfried ivót
változtatott, s a Két Kulcsba kezdett járni.
 13.
Ahogy az ősz télbe fordult, s a hegycsúcsokon megjelentek az első hó
pászmái, megmutatkoztak a völgységi praxis kényelmetlenségei.
Órák hosszat dermedt lábbal vezetni, metsző szélben, amely felperzselte
és lelapította a merev hegyi füvet, felkapaszkodni a magasan fekvő
pajtákhoz. A végeérhetetlen nekivetkezés huzatos épületekben, kéz– és
mellkasmosás egy vödör hideg vízben mosószappannal, gyakran egy
zsákdarabba törülközve.
Megtudtam, mit jelent a kicserepesedett kéz. Mikor sok volt a munka,
sohasem sikerült a kezemet teljesen megszárítani, s a kis vörös repedések
csaknem a könyökömig felkúsztak.
Ilyenkor áldott könnyebbség volt a kisállatgyógyítás. Kilépni átmenetileg
a nyers, kemény mindennapokból. Meleg nappaliba lépni tehénistálló
helyett, s a lónál, bikánál kevésbé félelmetes lénnyel megbirkózni. S a sok
kényelmes nappali között is a legcsábítóbba, Mrs. Pumphreyéba.
Mrs. Pumphrey korosodó özvegy volt. Elhunyt férje, egy sörgyáros,
akinek serfőzdéi és ivói behálózták Yorkshire széles kebelét, hatalmas
vagyont hagyott rá, s egy gyönyörű házat Darrowby külterületén. Itt lakott a
hölgy szép számú cseléddel, kertésszel, sofőrrel és Tricki Wooval. Tricki
Woo kínai palotapincsi volt, úrnője szeme fénye.
Ott állva a káprázatos bejáratnál, lopva letöröltem a cipőm orrát a
nadrágszáram hátsó részébe, és fagyott kezemet lehelgettem. Szinte láttam
magam előtt az ágaskodó lángok mellé húzott mély karosszéket, a sós
kekszes tálat, a kitűnő palack sherryt. A sherry miatt mindig ügyeltem,
hogy vizitjeimet fél órával ebéd előttre időzítsem.
Csengetésemre egy szobalány jött elém, sugárzóan mosolyogva rám,
mint egy várva várt vendégre, s bevezetett a drága bútorokkal zsúfolt,
elegáns képes hetilapokkal s a legújabb regényekkel teleszórt szobába. A
kandalló melletti magas hátú székben ülő Mrs. Pumphrey örvendező
kiáltással tette le könyvét:
– Tricki! Tricki! Itt van Herriot bácsi!
Hamar kineveztek bácsinak, s én, megérezve a kapcsolat előnyeit, nem
tiltakoztam.
 Tricki, mint mindig, felpattant párnájáról, felszökellt egy szófa hátára, és
vállamra helyezte mancsát. Aztán alaposan végignyalta a képemet, mielőtt
kimerülten visszavonult volna. Gyorsan kimerült, mert nagyjából kétszer
annyit kapott enni naponta, amennyit a hozzá hasonló nagyságú kutyának
kellett volna. Éspedig a legalkalmatlanabb táplálékot.
– Ó, Mr. Herriot – mondta Mrs. Pumphrey aggodalmas pillantást vetve
kedvencére -, úgy örülök, hogy eljött. Tricki már megint popsizik.
Ez a betegség, amelyet egyetlen szakkönyv sem említ, Mrs. Pumphrey
sajátos beszámolója volt Tricki végbélnyílás körüli feszes mirigyeinek
tüneteiről. Mikor a mirigyek feltöltődtek, a kutya kellemetlen közérzete
jeléül séta közben hirtelen leült, s úrnője feldúlva rohant a telefonhoz.
– Mr. Herriot! Kérem, jöjjön ki, már megint popsizik.
Felemeltem a kis kutyát egy asztalra, s a végbélnyílást vattával
megnyomva kiürítettem a mirigyeket. Meglepett, hogy a pincsi mindig
olyan örömmel fogadott. Az olyan kutyának, amelyik szeretni képes
valakit, annak ellenére, hogy az minden találkozásnál nyakon fogja és
megnyomkodja a fenekét, hihetetlenül jámbor természetűnek kell lennie.
De Tricki sohasem neheztelt, sőt, kiváltképp kiegyensúlyozott, csupa
értelem kis állatnak bizonyult, s őszintén megszerettem. Öröm volt a
háziorvosának lenni.
Befejezvén a nyomkodást, leemeltem betegemet az asztalról, s feltűnt a
megnövekedett testsúly, a bordákat kipárnázó felesleges hús.
– Látja, Mrs. Pumphrey, már megint túltáplálja. Mondtam, hogy hagyja
el azokat a tortadarabkákat, és adjon neki több fehérjét.
– Ó, igen, Mr. Herriot – siránkozott Mrs. Pumphrey. – De mit csináljak?
Unja a csirkét.
Vállat vontam: reménytelen ügy volt. Hagytam, hogy a szobalány a
királyi fürdőszobába vezessen, ahol a műtét után mindig elvégeztem rituális
kézmosásomat. Óriási helyiség volt, benne zsúfolt öltözőasztal, testes zöld
tégelyek és számtalan kozmetikai cikkel teli üvegpolc. Személyes
vendégtörölközőm ott feküdt kikészítve a drága szappan mellett.
Aztán visszatértem a nappaliba, már várt a teli töltött sherrys poharam, s
én leültem a kandalló mellé, hogy meghallgassam Mrs. Pumphreyt.
Társalgásnak ezt nem nevezhettem, mert csak ő beszélt, de mindig nagyon
tanulságosnak éreztem.
Mrs. Pumphrey szeretetre méltó volt, sokat áldozott jótékonyságra, s
bárki bajbajutotton készségesen segített. Értelmes volt, szórakoztató, csupa
fecsegő báj, de legtöbb embernek van valami gyengéje, az övé Tricki Woo
volt. A róla szóló mesék messze átcsaptak a fantázia világába, s én lelkesen
vártam a következő folytatást.
– Ó, Mr. Herriot, rendkívül izgalmas újságaim vannak. Trickinek
levelezőtársa akadt. Igen, levelet írt a Kutyavilág szerkesztőjének,
mellékelve némi adományt, s közölte vele, hogy noha kínai császárok
hosszú sorának leszármazottja, úgy döntött, hogy leereszkedik, és szabadon
elvegyül a közrendű kutyák társaságában. Kérte a szerkesztőt, hogy
keressen neki az ismerős kutyák között egy levelezőtársat, hogy
mindkettejük hasznára leveleket válthassanak. Erre a célra, mondta Tricki,
felveszi a Mr. Tökfej nevet. És tudja, valami csudaszép levelet kapott a
szerkesztőtől. (Szinte láttam, ahogy az értelmes ember kapva kap ezen az
aranybányán.) Azt mondta, szeretné bemutatni Fotheringham Bonzót, egy
magános dalmatinert, aki boldogan levelezne egy új yorkshire-i baráttal.
Kortyolgattam a sherryt. Tricki az ölemben horkolt. Mrs. Pumphrey
folytatta:
– De az új pavilon olyan nagy csalódás – tudja, Tricki kedvéért
építtettem, hogy ott ülhessünk kettesben a meleg nyári délutánokon. Olyan
csinos, egyszerű kis menedék, de Tricki nagyon nem szereti. Egyszerűen
utálja – nem hajlandó belépni. Ha látná, milyen rémes arckifejezéssel nézi.
És tudja, minek nevezte tegnap? Ó, meg sem merem mondani. –
Körülnézett a szobában, mielőtt közel hajolt s a fülembe súgta volna: –
„Rohadt kunyhónak” nevezte.
A szobalány fellobbantotta a tüzet, s újra teletöltötte poharamat. A szél
egy marék havas esőt vágott az ablakhoz. Ez a jó élet, gondoltam. Vártam a
folytatást.
– Mondtam már magának, Mr. Herriot, hogy Tricki megint szép summát
nyert tegnap? Tudja, biztosra veszem, hagy tanulmányozza a turflapot, mert
olyan jól ítéli meg a lovak formáját. Szóval azt mondta nekem, hogy
tegyem meg Okosfiút a tegnapi redcari háromórás futamban, s mint
többnyire, most is nyert. Egy shillinget tett meg oda-vissza, és kilenc
shillinget kapott.
A fogadások mindig Tricki Woo nevén mentek, és én együttérzéssel
gondoltam a helyi bukmékerek reakciójára. Darrowbyban a bukmékerek
zaklatott és űzött társaság voltak. Olykor megjelent egy hirdetés valamelyik
sétány végén, biztatva a lakosságot, hogy helyezze el tétjeit Joe Downsnál,
garanciával. Joe néhány hónapig borotvaélen egyensúlyozva mérte össze
furfangosságát a polgárokéval, de a vég mindig ugyanaz volt: néhány
favorit sorozatban nyert, s Joe eltűnt az éjszakában, magával vive
hirdetőtábláját. Egyszer kifaggattam egy helybelit az egyik ilyen
szerencsétlen nomád hirtelen eltűnése felől. Közönyösen azt mondta: „Ó,
tönkretettük.”
Folyamatosan veszíteni egy kutyával szemben nehezen elviselhető
kereszt lehetett a szerencsétlen embereknek.
– Múlt héten olyan rémes élményem volt – folytatta Mrs. Pumphrey. –
Biztosra vettem, hogy ki kell hívnom magát. Szegény kis Tricki – tisztára
bolondkutyává vált.
A bolondkutyát magamban így a popsizás mellé raktam, mint új
kutyabetegséget, és részletesebb felvilágosítást kértem.
– Borzasztó volt. Halálra rémültem. A kertész karikákat dobált Trickinek.
Tudja, mindennap félóra hosszat ezt csinálja. – Többször tanúja voltam
ennek a mutatványnak. Hodgkinnak, egy savanyú, hajlott hátú öreg
yorkshire-inek, aki minden kutyát utált, kiváltképp Trickit, mindennap ki
kellett mennie a gyepre, és kis gumikarikákat dobálnia újra meg újra. Tricki
utánuk szökellt, s visszahozta őket, s vadul ugatott, míg a művelet meg nem
ismétlődött. Az öregember arcának keserű vonásai mind jobban
kirajzolódtak a játék folyamán. Ajkai szüntelenül mozogtak, de nem lehetett
megérteni, hogy mit mond.
Mrs. Pumphrey folytatta:
– Hát szóval ezt játszotta, és imádja ezt a játékot, mikor egyszer csak,
minden előzmény nélkül, bolondkutyává változott. Elfeledkezett a
karikákról, és körbe-körbe kezdett rohangálni, és nagyon furcsán ugatott és
csaholt. Aztán az oldalára zuhant, és úgy feküdt, mint valami halott kicsi
jószág. Tudja, Mr. Herriot, én tényleg azt hittem, hogy meghalt, mert olyan
mozdulatlanul feküdt. És ami legjobban fájt, az az volt, hogy Hodgkin
nevetni kezdett. Huszonnégy éve dolgozik nálam, és soha még mosolyogni
se láttam, de amikor lenézett arra a mozdulatlan testre, valami furcsa,
vékony hangú kuncogás tört ki belőle. Rémes volt. Már éppen rohanni
akartam a telefonhoz, mikor Tricki felállt, és járni kezdett – teljesen
normálisnak látszott.
Helytelen táplálkozás és túlzott izgalom okozta hisztéria, gondoltam.
Letettem a poharamat, és mereven Mrs. Pumphreyra szegeztem a szemem.
– Ide figyeljen, ez az, amiről beszéltem. Ha továbbra is azzal a cifra
szeméttel eteti Trickit, tönkreteszi az egészségét. Most már igazán ésszerű
kutyatáplálékra kell fognia – egy vagy legfeljebb két kis darab hús és barna
kenyér vagy egy kevés keksz naponta. És közbül semmi.
Mrs. Pumphrey a mélységes bűnbánat megtestesítőjeként összehúzódott
a székében.
– Kérem, ne beszéljen így velem. Megpróbálom azt adni neki, amit kell,
de olyan nehéz. Nem tudok nemet mondani, amikor azokért a kis
ínyencfalatkákért könyörög. – Zsebkendőjével megtörölgette a szemét.
De én nem engedtem:
– Rendben van, Mrs. Pumphrey, ez a maga dolga, de figyelmeztetem, ha
így folytatja, Tricki mind gyakrabban lesz bolondkutya.
Vonakodva hagytam el a kényelmes menedéket, s megálltam a kavicsos
kocsifelhajtón, hogy visszanézzek az integető Mrs. Pumphreyra és Trickire,
akik mint mindig, az ablaknál álltak, s a kutya széles pofáján még javában
kiült a szívbéli nevetés.
Hazafelé menet eltűnődtem, milyen hasznos Tricki bácsikájának lenni.
Mikor a tengerpartra ment, dobozszám küldött nekem tölgyfaparázson
füstölt heringet; mikor beértek üvegházában a paradicsomok, minden héten
küldött egy-két kilót. Rendszeresen érkezett a pipadohány, olykor
szeretetteli ajánlást hordozó fénykép társaságában.
De akkor, amikor a karácsonyi ajándékkosár megérkezett a Fortnum és
Mason áruházból, úgy döntöttem, hogy nagyon szerencsés helyzetben
vagyok, s a szerencsét egy kicsit elő kell mozdítanom. Ez ideig csak
telefonáltam és köszönetet mondtam Mrs. Pumphreynak az ajándékokért, s
ő meglehetősen hűvösen viselkedett, érzékeltetve, hogy Tricki küldte az
ajándékokat, s neki kellene köszönetet mondanom.
A kosár megérkeztekor vakítóan szemembe szökött, hogy súlyos taktikai
hibát követtem el. Nekiláttam, hogy levelet írjak Trickinek. Bujkálva
Siegfried gúnyos pillantása elől, megköszöntem kutya unokaöcsémnek a
karácsonyi ajándékot s korábbi bőkezűségét. Kifejeztem őszinte
reményemet, hogy az ünnepi étrend nem ártott meg érzékeny gyomrának, s
azt javasoltam, hogy ha bármi kényelmetlenséget érez, folyamodjék ahhoz a
fekete porhoz, amelyet bácsikája mindig felír neki. A szakmai szégyenkezés
homályos érzését egykettőre félresöpörték a heringek, paradicsomok és
kosarak lebegő látomásai. A borítékot így címeztem meg: Tricki Pumphrey
úrfi, Barlby Grange, és csak enyhe bűntudattal csúsztattam be a
postaládába.
Következő vizitemen Mrs. Pumphrey félrevont.
 – Mr. Herriot – suttogta -, Tricki nagyon megörült a kedves levelének, és
megőrzi élete végéig, de valami nagyon elkedvetlenítette – maga Tricki
úrfinak címezte, ő pedig ragaszkodik a Mister megszólításhoz. Először
rettenetesen megsértődött, egész magánkívül volt, de amikor látta, hogy a
levél magától jött, hamarosan helyreállt a kedélyállapota. Nem is tudom,
honnan veszi ezeket a kis rigolyákat – talán onnan van, hogy egyetlen kutya
-, azt hiszem, az egyke kutya több rigolyát szed fel, mint a nagy családban
élő.
Belépve a Skeldale House-ba, mintha egy hidegebb világba tértem volna
vissza. Siegfried belém ütközött a folyosón.
– Nocsak, ki jön itt? Ha jól látom, a drága Herriot bácsi. És mit csináltál,
bácsi? Gondolom Barlby Grange-ben gürcöltél. Szegény ember, biztosan
holtfáradt vagy. Igazán úgy gondolod, hogy megéri halálra dolgozni magad
egy újabb kosárért?
 14.
Visszatekintve, alig látszik hihetőnek, hogy olyan sok órát töltöttünk
orvosságok készítésével. De az orvosság nem gyári csomagolásban érkezett
hozzánk, s mielőtt útnak indultunk volna, tele kellett raknunk a kocsit
mindenféle gondosan összeállított és nagyobbrészt haszontalan orvossággal.
Mikor Siegfried aznap reggel odajött hozzám, éppen szemmagasságban
tartottam egy háromdecis üveget és parazita elleni coccilana-szirupot
öntöttem bele. Tristan kedvetlenül gyomorporokat kevert egy mozsárban
mozsártörővel, és felgyorsította csapásszámát, mikor meglátta, hogy bátyja
figyeli. Porok csomagjai vették körül, s távolabb a padon szép rendben
méhpálcaoszlopok álltak, amelyeket most készített el, celofánhengerekbe
bórsavat töltve.
Tristan buzgónak látszott: könyöke vadul járt, ahogy az ammónium-
karbonátot és a nux vomicát őrölte. Siegfried jóságosan mosolygott.
Én is mosolyogtam. Nyomasztott a feszültség, mikor a fivérek
összekülönböztek, de láttam, hogy a mai a kellemes délelőttök egyike lesz.
Határozottan javult a légkör karácsony óta, mikor Tristan könnyedén
visszasurrant az egyetemre, s látszólag mindennemű felkészülés nélkül
nekiment és letette a vizsgáit. És ma a főnököm ragyogott a belső
megelégedettségtől, mintha biztosan tudná, hogy valami jóra számíthatunk.
Belépett, és becsukta az ajtót.
– Van egy jó hírem.
Belecsavartam a dugót az üvegbe:
– Ne tarts bennünket feszültségben. Halljuk.
Siegfried egyikünkről a másikunkra nézett, és somolygott.
– Emlékeztek, milyen baromi zűrzavar volt itt, mikor Tristan kezelte a
számlákat?
Öccse félrenézett, és még gyorsabban törte a port; de Siegfried
barátságosan a vállára tette a kezét.
– Nem, ne aggódj, nem kérlek meg arra, hogy megint te csináld. Mi több,
soha többé nem kell csinálnod, mert mostantól fogva ezt a munkát egy
szakember fogja végezni. – Elhallgatott, és megköszörülte a torkát. –
Titkárnőnk lesz.
Mi bambán meredtünk rá, ő pedig folytatta:
 – Igen, én magam választottam ki, s úgy vélem, tökéletes.
– Mégis milyen? – kérdeztem. Siegfried az ajkát csücsörítette:
– Nehéz leírni. De gondolkodj. Milyen titkárnő kell nekünk? Nekünk
nem kell valami szeleburdi fiatal, aki csak császkál itt. Nekünk nem kell
egy csinos kis szőke, aki csak ül az íróasztal mögött, púderozza az orrát és
szemez mindenkivel.
– Nem kell? – vágott közbe Tristan szemlátomást értetlenül.
– Nem, nem kell! – csattant rá Siegfried. – Az ideje nagy részében a
fiúiról ábrándozna, s éppen mire megtanítanánk a munkarendünkre, fogná
magát és férjhez menne.
Mintha ez nem győzte volna meg Tristant, s a bátyja ingerültté vált, arca
kivörösödött.
– És van még valami. Hogy tarthatnánk egy csinos fiatal lányt veled egy
házban? Egy pillanatra sem hagynád békén.
Tristan felbosszankodott:
– És te?
– Rólad beszélek, nem rólam! – bömbölte Siegfried.
Lehunytam a szemem. Nem tartott soká a béke. Úgy döntöttem, hogy
közbeszólok:
– Jó, jó, most beszélj az új titkárnőről.
Siegfried némi erőfeszítéssel legyűrte indulatát.
– Olyan jó ötvenes, nyugdíjas, harminc évig dolgozott a Green és
Moultonnál Bradfordban. A könyvelés vezetője volt, s a cég csodálatos
minősítést adott róla. Azt mondják, példás rendet tartott, s nekünk ez kell itt
a praxisban – rend. Túlságosan hanyagok vagyunk. Tiszta szerencse, hogy
idejött Darrowbyba lakni. Egyébként néhány perc múlva találkoztok vele –
tíz órára idejön.
A toronyóra éppen ütött, mikor megszólalt a csengő. Siegfried sietett
ajtót nyitni, és diadalmasan vezette be nagy felfedezését a szobába:
– Uraim, ismerkedjetek meg Miss Harbottle-lal.
Nagydarab, erős mellű nő volt, arca egészséges kerek, szemén
aranykeretes szemüveg. Kalapja alól feltűnően nagyon sötét hajbodrok
tömege bújt elő; festettnek látszottak, s sehogy sem illettek szigorú
öltözékéhez és trottőrcipőjéhez.
Attól nem kell tartanunk, hogy fogja magát és férjhez megy, gondoltam.
Nem mintha csúnya lett volna, de erős állától s természetesen parancsoló
magatartásától minden férfi lélekszakadva elmenekült volna.
 Kezet fogtunk, s meglepett Miss Harbottle kézfogásának keménysége.
Egymás szemébe néztünk, s néhány másodpercig álltuk a barátságos
erőpróbát, ő azután megelégedett a döntetlennel, és elfordult. Tristant
teljesen készületlenül érte s riadalom futotta el arcát, mikor a kezét
megmarkolták, és csak akkor szabadult, mikor a térde megroggyant.
Miss Harbottle végigjárta a rendelőt, Siegfried meg mögötte sündörgött,
kezét dörzsölve. Olyan volt, mint egy üzletvezető a kedvenc ügyfelével. A
hölgy megállt az íróasztalnál, amelyen magasan tornyosultak a beérkező és
kiküldendő számlák, a mezőgazdasági minisztérium kérdőívei,
gyógyszergyárak körlevelei s itt-ott kóbor tablettásdobozok és
tőgykenőcstubusok.
Utálkozva belepiszkált a rendetlen halomba, előhúzta a szamárfüles régi
főkönyvet, s a mutató– és hüvelykujja közé csíptetve felénk tartotta:
– Ez mi?
Siegfried odaügetett.
– Ó, ez a főkönyvünk. Ebbe vezetjük át a vizitjeinket a naplóból, ami itt
van valahol. – Kotorászni kezdett az íróasztalon. – Igen, itt van. Ebbe írjuk
a hívásokat a beérkezés sorrendjében.
Miss Harbottle néhány percig tanulmányozta a két könyvet, s arcán az
ámulat kifejezését zord humor váltotta fel.
– Önöknek, uraim, meg kell tanulniuk írni, ha én vezetem a könyveiket.
Három különböző írást látok itt, de ez messze a legrosszabb. Kié ez?
Egy bejegyzésre mutatott, amely egyetlen hosszú, szakadozott, időnként
hullámossá váló vonalból állt.
– Ez történetesen az enyém – mondta Siegfried egyik lábáról a másikra
állva. – Biztos nagyon siettem aznap.
– De mindegyik ilyen, Mr. Farnon. Nézze ezt, meg ezt, meg ezt. Ez nem
lesz jó.
Siegfried a háta mögé dugta a kezét, és lehorgasztotta a fejét.
– Gondolom, itt tartják a levélpapírt és a borítékokat. – Kihúzta az
íróasztal egyik fiókját. Teli volt régi vetőmagos zacskóval, sok közülük már
kirepedt. Néhány szem zöldborsó és zöldbab gurult le lassan a halom
tetejéről. A következő fiókot dugig megtöltötték a szennyes borjazókötelek,
amelyeket valaki elfelejtett lemosni. Szaguk nem volt valami jó, s Miss
Harbottle sürgősen hátrahúzódott; de nem lehetett egykönnyen elriasztani,
így reménykedve rántott egyet a harmadik fiókon. A fiók dallamos
csilingeléssel nyílt ki, s Miss Harbottle egy sor üres sörösüveget pillantott
meg.
Lassan kiegyenesedett, és türelmesen megkérdezte:
– És ha szabad tudnom, hol tartják a pénzesdobozt?
– Hát csak úgy benyomkodjuk a pénzt ide – Siegfried a kandallópárkány
sarkán álló félliteres ónserlegre mutatott. – Igazi pénzesdobozunk nincsen,
de ez is nagyon jól megteszi.
Miss Harbottle szörnyülködve nézte a serleget.
– Csak beledugdossák. – Gyűrött csekkek és bankjegyek kukucskáltak rá
a serleg pereme fölött; sok társuk már kibuggyant, le a kandallóra. – Azt
akarja mondani, hogy elmennek, és itt hagyják ezt a pénzt nap mint nap?
– Sohasem történik semmi baja – felelte Siegfried.
– És az aprópénzt?
Siegfried zavartan kuncogott.
– Hát az is ott van. Minden pénz – apró és nagyobb.
Miss Harbottle pirospozsgás arca némileg megsápadt.
– Nahát, Mr. Farnon, ez nem jól van így. Nem tudom, hogyan voltak
képesek így élni ilyen sokáig. Egyszerűen nem értem. De bízom benne,
hogy hamarosan rendbe hozom a dolgokat. Az üzletmenetük láthatóan nem
nagyon bonyolult – az egyszerű kartotékrendszer nagyon megteszi
könyvelésnek. A többi apró dolgot – hitetlenkedve visszapillantott az
ónserlegre – nagyon gyorsan elrendezem.
– Pompás, Miss Harbottle, pompás. – Siegfried a szokottnál
erőteljesebben dörzsölte a kezét. – Hétfőn reggel várjuk.
– Pontosan kilenckor, Mr. Farnon.
Távozása után csend támadt. Tristan élvezte a látogatást, és tűnődve
mosolygott, de én bizonytalannak éreztem magam.
– Tudod, Siegfried – mondtam -, lehet, hogy a rend démona, de egy kicsit
túl kemény.
– Kemény? – Siegfried hangosan s meglehetős rekedten felnevetett. –
Egy cseppet sem az. Bízzátok rám. Én tudok vele bánni.
 15.
Az ebédlőben nem sok bútor volt, de a hely nagysága és nemes vonalai
finomabbá tették a hosszú tálalót s a szerény mahagóniasztalt, amelynél
Tristan és én reggeliztünk. Az egyetlen nagy ablakot jégvirág mintázta, s
kinn az utcán a járókelők lépései ropogtak a friss hóban.
Felpillantottam a lágytojásról, mikor egy kocsi megállt a ház előtt. A
tornácról toporgás hallatszott, aztán becsapódott a külső ajtó, és Siegfried
robbant be a szobába. Szó nélkül a tűzhöz ment, s fölébe hajolt, könyökét a
szürke márványkandalló párkányára támasztva. Csaknem a szeméig
bundába és sálba volt burkolva, de ami kilátszott az arcából, az liláskékbe
játszott.
Könnyező szemmel az asztal felé fordult:
– Tejláz az öreg Heseltine-nél. Az egyik hegyi épületben. Úristen, milyen
hideg volt odafönt. Alig tudtam lélegezni.
Miközben lehúzta kesztyűjét és elgémberedett ujjait rázogatta a lángok
előtt, gyors oldalpillantásokat vetett az öccsére. Tristan széke állt
legközelebb a tűzhöz, s élvezettel ette a reggelit, mint ahogy mindent
élvezett: vidáman kente a vajat a pirítósra, és fütyörészve rakta meg
narancsdzsemmel. Daily Mirrorját a kávéskancsónak támasztotta. Szinte
látni lehetett, hogyan áradnak belőle a kényelem és megelégedettség
hullámai.
Siegfried vonakodva otthagyta a tüzet, és lezökkent egy székre.
– Csak egy csésze kávét kérek, James. Heseltine nagyon kedves volt,
meghívott, hogy üljek le véle reggelizni. Egy szép szelet háziszalonnát
adott – kicsit talán zsíros volt, de az íze! Még most is érzem.
Egy csörrenéssel letette a csészéjét.
– Tudjátok, nincs annak semmi értelme, hogy a fűszerestől vegyük a
szalonnát és a tojást. A kert végében van egy kifogástalan tyúkól, az
udvarban disznóól és kondér a mosléknak. A háztartási hulladékon disznót
hízlalhatnánk. Valószínűleg igen olcsó lenne.
Tristan felé fordult, aki éppen meggyújtott egy cigarettát, s a rá jellemző
leírhatatlan gyönyörűséggel nyitotta szét az újságját.
– És neked hasznos munka volna. Nem sokat produkálsz, csak ülsz itt
egész nap a seggeden. Egy kis állattartás jót tenne neked.
 Tristan úgy tette le az újságját, mintha minden vonzerő kiszállt volna a
papírból.
– Állattartás? Hiszen most is én etetem a kancát.
Nem szerette Siegfried új vadászlovát gondozni, mert valahányszor
kihajtotta az udvarra itatni, a ló futtában játékosan felé rúgott.
Siegfried felugrott.
– Nagyon jól tudom, de nem megy rá az egész napod, igaz? Nem
pusztulnál bele, ha a tyúkokat és disznókat is ellátnád.
– Disznókat? – Tristan meghökkent. – Az előbb csak egy disznóról
beszéltél.
– Igen, disznókat. Végiggondoltam. Ha veszünk egy alom választási
malacot, eladhatjuk a többit, s egyet megtarthatunk magunknak. Így
semmibe se kerülne.
– Ingyenmunkával biztos nem.
– Munkával? Munkával? Tudod is te mit jelent az! Csak nézd meg
magad, ahogy itt hátradőlsz és pöfékelsz. Túl sokat szívsz azokból a rohadt
cigarettákból.
– Te is.
– Velem ne törődj, most rólad beszélek! – kiabálta Siegfried.
Mély sóhajjal felálltam az asztaltól. Elkezdődött a nap.

Ha Siegfriednek valamilyen ötlete támadt, nem vacakolt sokáig. Azonnal

megcsinálni, ez volt a jelszava. Negyvennyolc órán belül tíz kismalacból
álló alom telepedett be a disznóólba, és tizenkét sussexi kendermagos csirke
kapirgált a tyúkól drótkerítése mögött. Siegfried kiváltképp örült a
csirkéknek.
– Nézd meg őket, James. Nagyon jól tojó vérvonal. Eleinte csak hébe-
hóba potyogtatnak tojást, de ha belelendülnek, ki sem látszunk majd belőle.
Nincs jobb a fészekből melegen kiszedett tojásnál.
Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy Tristan nem osztozik bátyja
tyúkok iránti lelkesedésében. Gyakran ott-találtam a baromfiudvaron kívül,
amint unott arckifejezéssel időnként kenyérhéjat dob át a drótkerítésen. A
rendszeres etetésnek, a kiegyensúlyozott táplálkozásnak, amit a
szakemberek ajánlottak, semmi jelét nem láttam. A tyúkok nem érdekelték
mint tojásgyártók, de némi érdekességet talált bennük. Furcsa
kotkodácsolás, sajátságos járás – az ilyesmi szórakoztatta.
 De tojást nem láttunk, s ahogy múltak a hetek, Siegfried mind
ingerültebbé vált.
– Csak várjatok, míg találkozom azzal a fickóval, aki ezeket a tyúkokat
eladta nekem. Disznó csibész! Egy frász jól tojó vérvonal!
Szánalomra méltó volt, ahogy minden reggel megvizsgálta az üres
tojódobozokat.
Egy délután éppen átmentem a kerten, amikor Tristan odaszólt:
– Gyere ide, Jim. Ez valami új. Fogadok, hogy ilyet még nem láttál. –
Felfelé mutatott, s a szilfák ágain egy csapat szokatlanul színes, nagy
madarat pillantottam meg. A szomszéd almafáin még többet. Ámultan
néztem.
– Igazad van, ilyet még nem láttam. Mik ezek?
– Ugyan már – mondta Tristan boldog vigyorral. – Csak felismered őket.
Nézd meg jobban.
Megint felpillantottam.
– Nem, sose láttam ilyen nagy madarakat, ilyen egzotikus tollazattal. Mi
ez – eltévedt vándormadarak?
Tristan hangosan felnevetett:
– A mi tyúkjaink!
– Hogy a fenébe jutottak oda fel?
– Eltávoztak hazulról. Kiszöktek.
– De csak hetet látok. Hol a többi?
– Isten tudja. Nézzük meg a falon túl.
A málladozó vakolat elegendő lábtámaszt nyújtott a téglák között, s
átnéztünk a szomszéd kertbe. A hiányzó öt tyúk ott volt, s elégedetten
kapirgált a káposzták között.
Hosszú időbe telt, míg mindet visszahoztuk a tyúkólba, s ettől fogva
naponta többször is meg kellett ismételni ezt a fárasztó munkát. Mert a
tyúkok nyilvánvalóan meguntak Tristan fennhatósága alatt élni, s úgy
döntöttek, hogy jobb sorsuk lesz a szabadban. Nomádokká váltak, s mind
messzebbre távoztak a megélhetésüket keresve.
A szomszédok eleinte kuncogtak. Áttelefonáltak, hogy a gyerekeik
összeterelik a tyúkokat, nem jönnénk át értük? De az idő múlásával tréfás
kedvük elapadt. Végül Siegfriednek néhány kellemetlen beszélgetést kellett
letudnia. A tyúkjai, közölték vele, rengeteg bosszúságot okoznak.
Egy kiváltképp kellemetlen tárgyalás után Siegfried úgy döntött, hogy a
tyúkokon túl kell adni. Ez keserű csalódás volt, s haragját szokás szerint
Tristan ellen fordította:
– Bolond voltam, mikor azt hittem, hogy a rád bízott tyúkok majd tojnak.
De őszintén szólva, nem gyalázat ez? Ezt a semmi kis munkát adom neked,
s az ember azt hinné, ezt aztán nehéz lesz összekutyulnod. De nézd meg, mi
a helyzet három hét után. Egy árva szem tojást sem láttunk. A kurva tyúkok
úgy röpködnek szanaszéjjel, mint a galambok. Kapcsolatunk a
szomszédokkal végképp elhidegült. Alapos munkát végeztél, ugye? – A
kudarcot vallott tojástermelő éles hangokat váltott ki Siegfriedből.
Tristan arckifejezése csak a sértett ártatlanságról árulkodott, de
meggondolatlanul védekezni is kezdett:
– Ami azt illeti, én kezdettől fogva furcsának láttam azokat a tyúkokat –
motyogta.
Siegfried az önuralom maradványait is lerázta magáról:
– Furcsa! – üvöltötte vadul. – Te vagy furcsa, nem azok a szegény
tyúkok. Te vagy a legfurcsább szarházi a világon. Az istenit, menj innen –
tűnj el a szemem elől.
Tristan higgadt méltósággal visszavonult.
Némi időbe tellett, míg a baromfi-vállalkozás utolsó visszhangjai is
elültek, de két hét múlva, mikor ott ültem az ebédlőasztalnál Tristannal,
biztosra vettem, hogy mindez a múlté. Így hát a végzet különös
munkálkodásának éreztem, mikor Siegfried bevonult a szobába, és
fenyegetően öccse fölé hajolt.
– Gondolom, emlékszel azokra a tyúkokra – mondta csaknem suttogva. –
Talán arra is emlékszel, hogy odaadtam őket Mrs. Dale-nek, annak az
öregségi kegydíjasnak a Brown udvarban. Épp most beszéltem vele. Nagy
öröme telik bennük. Este és reggel forró kását ad nekik, és naponta tíz tojást
szed össze. – Hangja csaknem sikoltásba csapott át: – Tíz tojást, hallod, tíz
tojást!
Gyorsan lenyeltem az utolsó korty teát, és elnézést kértem. Végigügettem
a folyosón, ki a hátsó ajtón, s át a kerten a kocsimhoz. Útközben elhaladtam
az üres tyúkól mellett. Olyan kihaltnak látszott. Az ebédlő messze esett, de
még innen is hallottam Siegfriedet.
 16.
– Jim. Gyere és nézd meg ezeket a kis nyavalyásokat. – Tristan áthajolt a
disznóól ajtaján, és izgatottan nevetett.
Átmentem az udvaron.
– Mi az?
– Most kapták meg a moslékot, s egy kicsit még meleg. Nézd meg őket. –
A kismalacok felkapták az ételt, elejtették, és gyanakodva körbejárták.
Aztán odakúsztak, megérintették a forró krumplit az orrukkal, és riadtan
visszaugrottak. Nyoma sem volt az etetés szokásos szörcsögésének, csak
tanácstalan röfögés hallatszott.
Tristan kezdettől fogva érdekesebbnek találta a malacokat, mint a
tyúkokat, ami szerencse volt, mert a baromficsőd után helyre kellett
állítania a hírnevét. Sok időt töltött az udvarban, olykor etetett vagy
kialmozott, de gyakrabban az ajtóra könyökölve figyelte gondozottjait.
Mint a tyúkok esetében, most is jobban érdekelte az egyéniségük, mint
hús– és szalonnatermelő képességük. Miután a vályúba öntötte a moslékot,
mindig megigézve figyelte a malacok első rohamát. A nekikeseredett falást
hamarosan a nyugtalanság jelei váltották fel. Az apró állatok oldalt
pillantgattak, míg a kényszer, hogy rájöjjenek, mit élveznek annyira a
társaik, elviselhetetlenné nem vált, akkor eszeveszetten cserélgetni kezdték
a helyüket, egymás hátára másztak, és beleestek a moslékba.
Az öreg Boardman készséges közreműködő volt, főleg tanácsadói
minőségben. Mint minden vidéki ember, úgy vélte, mindent tud az
állattartásról és állatbetegségekről, s mint kiderült, a disznókat tekintette
specialitásának. A sötét szobában a Bairnsfather-karikatúrák alatt hosszú
tanácskozások folytak, s az öregember fellelkesedett, amikor leírta a
hatalmas, gyönyörű állatokat, amelyeket ugyanebben a disznóólban nevelt.
Tristan tisztelettel hallgatta, mert Boardman hozzáértésének
kézzelfogható bizonyítékát látta abban, ahogy az öreg a régi téglakatlant
kezelte. Tristan be tudott alatta gyújtani, de a tűz kialudt, amint hátat
fordított neki, Boardman kezének azonban engedelmeskedett. Gyakran
láttam, amint Tristan csodálkozva hallgatja az állhatatos bugyborékolást,
miközben az öregember folyvást locsog, s a fővő takarmányburgonya finom
illata elborítja mindkettőjüket.
 De egyetlen állat sem alakítja át az ételt gyorsabban a disznónál, s ahogy
múltak a hetek, a kis rózsaszín jószágok riasztó gyorsasággal változtak át
tíz testes, igazi hízóvá. Az egyéniségük is megváltozott. Elvesztették
minden bájukat. Az etetés már nem volt mulatság, hanem csata, amelyben
Tristan esélyei mind rosszabbá váltak.
Láttam, hogy ez megszínesítette az öreg Boardman életét, s mindig
minden munkát abbahagyott, ha látta, hogy Tristan moslékot mer a
katlanból.
Szemlátomás élvezte a mindennapos mérkőzést a kővályún ülve. Tristan
nekidurálta magát, figyelte a vödör csörömpölésére felvisító disznókat,
magát bátorítandó néhány félelmeteset kiáltott, aztán elhúzta a reteszt, és
bevetette magát a röfögő, lökdösődő állatok közé; a széles, mohó orrok
belefurakodtak a vödörbe, éles paták tiportak Tristan lábujjain, nehéz testek
ütődtek a lábszárának.
Mosolyognom kellett, mikor eszembe jutott, milyen kedélyes játék volt
ez valamikor. Most nem nevetett senki. Tristan végül is rákényszerült, hogy
egy vastag bottal hadonásszon, mielőtt be mert volna menni. Ha már benn
volt, csak úgy remélhetett talpon maradni, ha a disznók hátát verve csinál
magának egy kis helyet.

Egy piacnapon, mikor a disznók már majdnem elérték a vágósúlyt,

Tristant kedvenc székében elterülve találtam. De valami szokatlannak
látszott: nem aludt, nem volt nála orvosságosüveg, sem cigaretta, sem újság.
Karja bénán csüggött le a szék oldalán, szemét félig lehunyta, s a homlokán
verejték csillogott.
– Jim – suttogta -, a mai volt életem legszörnyűbb délutánja.
Megrémített a külseje.
– Mi történt?
– A disznók – krákogta. – Megszöktek.
– Megszöktek? Hogy a csudába tudtak megszökni?
Tristan a haját húzkodta:
– Akkor történt, mikor a kancát etettem. Szénát adtam neki, s gondoltam,
megetethetem egyszersmind a disznókat is. Tudod, milyenek voltak
mostanában – no, hát ma egyenesen megvesztek. Amint kinyitottam az
ajtót, egy tömbben kirohantak. Fellöktek a levegőbe vödröstül, aztán
végigtiportak rajtam. – Megborzongott, és kitágult szemmel nézett rám. –
Én mondom, Jim, mikor ott feküdtem a kövön moslékkal borítva s ez a
banda végigtiport rajtam, azt hittem, mindennek vége. De nem téptek meg.
Teljes vágtában kirohantak az udvar ajtaján.
– Az ajtó nyitva volt?
– Sajnos igen. Éppen ma hagytam nyitva. – Tristan felült, és a kezét
tördelte. – Először azt hittem, nincs nagy baj. Mert amikor az útra kerültek,
lassítottak, és kényelmesen kiügettek elöl az utcára, nyomukban Boardman
és én. Ott egybeverődtek. Nem tudták, merre menjenek. Biztosra vettem,
hogy vissza tudjuk terelni őket, de éppen akkor az egyik meglátta magát
Robson üzletének kirakatüvegében.
Kiválóan bemutatta a néhány pillanatig tükörképébe bámuló, majd riadt
röffenéssel hátraugró disznót.
– Ez aztán betette a kaput, Jim. A bolond állat pánikba esett, és elrohant a
piactér felé óránként nyolcvan kilométeres sebességgel, a többi meg utána.
Elakadt a lélegzetem. Tíz nagy disznó szabadon azok között a zsúfolt
standok és az embertömeg között – még elképzelni is nehéz volt.
– Uramisten, látnod kellett volna! – Tristan kimerülten hátrahanyatlott a
székében. – A nők és a gyerekek sikoltoztak. Az árusok, a rendőrök és
mindenki más engem szidott. Szörnyű forgalmi dugó is keletkezett – másfél
kilométeres kocsisor dudált, mint a fene, míg a forgalmi rendőr azzal
foglalkozott, hogy engem neveljen. – Megtörölte a homlokát. – Ismered azt
a gyors beszédű árust a porcelánstandon – no hát ma elakadt benne a szó. A
tenyerén egyensúlyozott egy csészét, és javában mondta, mikor egy disznó
felrakta a mellső lábát a standjára, és egyenest az arcába meredt. Úgy
elhallgatott, mintha lelőtték volna. Más körülmények között vicces lett
volna a dolog, de attól féltem, hogy a büdös állat összerombolja a standot.
Már mozgott a pult, mikor a disznó mást gondolt, és elfutott.
– Mi a helyzet most? – kérdeztem. – Visszahajtottad őket?
– Kilencet visszahajtottam – felelte Tristan hátradőlve, és lehunyta a
szemét. – A kerület csaknem egész férfilakosságának segítségével kilencet
visszahajtottam. A tizediket utoljára észak felé látták jó tempóban
elvonulni. Isten tudja, hol lehet most. Ó, nem is mondtam – az egyik
bejutott a postára. Elég hosszú időt töltött odabenn. – Kezével eltakarta az
arcát. – Most megjártam, Jim. Ezért a törvény kezére kerülök. Semmi
kétség.
Odahajoltam, és rácsaptam a lábára.
– Ne aggódj. Nem hiszem, hogy komoly kárt okoztak volna.
 Tristan felnyögött:
– De van még valami. Miután visszahajtottam a disznókat az ólba és
becsuktam az ajtót, úgy éreztem, mindjárt összeesem. Zihálva
támaszkodtam a falnak, s akkor vettem észre, hogy a kanca eltűnt. Igen,
eltűnt. Mikor kirohantam a disznók után, elfelejtettem becsukni a bokszát.
Nem tudom, hol lehet. Boardman azt mondta, körülnéz – nekem nincs
hozzá erőm.
Tristan remegő kézzel rágyújtott egy cigarettára.
– Ez a vég, Jim. Siegfried most nem fog kegyelmezni.
Miközben beszélt, kivágódott az ajtó, s berontott a bátyja.
~ Mi a fene történik itt? – bömbölte. – Most beszéltem a tiszteletessel, s
azt mondta, a kancám az ő kertjében van, s eszi a sárgavioláit. Rettenetesen
dühös, és nem hibáztatom érte. Gyerünk, te lusta csirkefogó! Ne feküdj itt,
menj át a parókiára azonnal, és hozd vissza!
Tristan nem mozdult. Bénán feküdt, s nézett fel a bátyjára. Ajka erőtlenül
mozgott.
– Nem – mondta.
– Micsoda? – üvöltötte Siegfried hitetlenkedve. – Azonnal kelj fel abból
a székből! Menj, és hozd vissza a kancát!
– Nem – válaszolta Tristan.
Jeges rémület fogott el. Ilyen lázadásra még nem volt példa. Siegfried
arca nagyon kivörösödött; s én felkészültem a robbanásra. De Tristan
szólalt meg.
– Ha ennyire kell a kancád, hozd el magad. – Hangja csendes volt,
egyáltalán nem kihívó. Olyan embernek látszott, mint akinek nem számít a
jövő.
Még Siegfried is észrevette, hogy ez egyszer Tristannak elege van.
Néhány percig az öccsére meredt, aztán megfordult, és kiment. Maga hozta
vissza a kancát.
Az eseményről több szó nem esett, de a disznókat sürgősen elszállították
a vágóhídra, és soha többé nem jött új a helyükbe. Az állattartási terv véget
ért.
 17.
Mikor beléptem, Miss Harbottle lehajtott fejjel ült az üres kassza fölött,
mintegy gyászban. Fényes, új fekete doboz volt, tetején fehér betűkkel a
felirat: készpénzkassza. Benne vörös könyvben szabályos oszlopokban
bejegyezve a bevétel és a kiadás. De pénz nem volt a dobozban.
Miss Harbottle erőteljes válla beroskadt. Zaklatottan felvette mutató– és
hüvelyujjával a vörös könyvet, s a lapjai közül egy magános hatpennys
gurult elő, s belecsörgött a dobozba.
– Már megint megtette – suttogta Miss Harbottle. Lopakodó léptek
hallatszottak a folyosóról.
– Mr. Farnon! – kiáltott ki a titkárnőnk. Aztán nekem: – Igazán
nevetséges, ahogy ez az ember mindig el akar osonni az ajtó előtt.
Siegfried becsoszogott. Kezében szonda és pumpa, zakója zsebét
kinyomták a kalciumosüvegek, s a másik kezében egy vértelenkasztráló-
műszer himbálózott.
Vidáman mosolygott, de láttam rajta, hogy feszélyezett, nemcsak
magával hurcolt rakománya, hanem rossz taktikai pozíciója miatt is. Miss
Harbottle az ajtóval szemben, ferdén a sarokba állította az íróasztalt, és
Siegfriednek hosszú utat kellett megtennie a szőnyegen, hogy odaérjen. A
Miss tökéletes stratégiai helyzetben volt. A sarokból a nagy szoba minden
centiméterét látta, még a folyosóra is kilátott, ha nyitva állt az ajtó, a bal
kézre eső ablakon át pedig ki az utcára. Semmi sem kerülte el a figyelmét –
hatalmi helyzetben volt.
Siegfried lenézett az íróasztal mögött ülő szögletes alakra.
– Jó reggelt, Miss Harbottle, szüksége van rám valamiben?
A szürke szem megvillant az aranykeretes szemüveg mögött.
– De még mennyire, Mr. Farnon. Megmagyarázhatná, miért ürítette ki
megint a készpénzkasszámat?
– Ó, elnézést. Át kellett sietnem Brawtonba tegnap este, s nem volt elég
pénz nálam. Máshonnan igazán nem vehettem.
– De, Mr. Farnon, a két hónap alatt, mióta itt vagyok, már legalább egy
tucatszor megbeszéltük ezt. Mire jó az, ha én pontos könyvelést vezetek a
pénzről, mikor ön folyton ellopja és elkölti?
 – Hát, gondolom, a régi serleges időkben szoktam rá. Igazán nem volt az
rossz rendszer.
– Az nem volt rendszer. Az anarchia volt. Nem lehet így egy üzletet
vinni. De ezt már annyiszor elmondtam, s ön mindig megígérte, hogy
megváltoztatja a szokásait. Kétségbe vagyok esve.
– Ó, sose bánja, Miss Harbottle! Vegyen ki a bankból, és tegye be a
dobozába. Az helyrehoz mindent. – Siegfried felvette a szonda laza karikáit
a földről, és megfordult, hogy kimenjen, de Miss Harbottle figyelmeztetően
köszörülte a torkát.
– Van még egy-két más ügy is. Szíveskedjen kérem megtartani a másik
ígéretét, hogy mindennap beírja a könyvbe a vizitjeit és egyúttal az árat is.
Csaknem egy hete nem írt be semmit. Hogy küldhetem akkor én ki a
számlákat elsején? Ez nagyon fontos, de hogy várhatja el tőlem, ha így
akadályoz?
– Igen, igen, elnézését kérem, de egy csomó beteg vár rám. Igazán
mennem kell. – A fele utat megtette a szobában, s a szonda megint
letekeredett, mikor meghallotta a háta mögött a baljós torokköszörülést.
– És még valami, Mr. Farnon. Nem tudom megfejteni az írását. Ezek az
orvosi kifejezések amúgy is elég nehezek, tehát kérem, hogy ne firkáljon.
– Rendben van, Miss Harbottle. – Sietős léptekkel kiment az ajtón a
folyosóra, ahol úgy látszott, biztonság és béke várta.
Boldogan csattogott a mozaikon, mikor az ismerős moraj utolérte. Miss
Harbottle meglepően messzire el tudta juttatni a hangot, némi külön
nyomást adva neki, s ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett.
Hallottam, hogy Siegfried fáradtan leteszi a pumpát és a szondát a padlóra;
a kalciumosüvegek alighanem nyomták a bordáit, mert hallottam, hogy
azokat is letette.
Megint megjelent az íróasztal előtt. Miss Harbottle az ujját rázta feléje.
– Ha már itt van, szeretnék még valamit megemlíteni, ami nyugtalanít.
Nézze ezt a naplót! Látja ezeket a cédulákat, amik kiállnak belőle? Ezek
mind kérdések – megvan tán ötven is -, és addig nem jutok előre, amíg nem
tisztázza őket velem. Ha megkérem, soha sincs rá ideje. Hajlandó őket most
átnézni?
Siegfried sietősen hátrált.
– Nem, nem, most nem. Mint mondtam, van néhány sürgős hívásom.
Nagyon sajnálom, de el kell halasztanunk. Amint tudok, bejövök, és
megbeszéljük. – Kitapogatta maga mögött az ajtót, s utolsó pillantást vetve
az íróasztal mögött ülő nagydarab, szemrehányó alakra, megfordult, és
elmenekült.
 18.
Már hat hónap kemény gyakorlati tapasztalatra nézhettem vissza.
Kezeltem tehenet, lovat, disznót, kutyát, macskát heti hét napon át; délelőtt,
délután, este s olyan időpontban, amikor a világ aludt. Borjaztattam tehenet,
malacoztattam kocát, hogy a karom belefájdult s lehámlott róla a bőr.
Fellöktek, rám tiportak és bőségesen teleszórtak mindenféle trágyával.
Meglehetős keresztmetszetét láttam az állatbetegségeknek. És mégis, az
agyam mélyéről egy kicsi hang egyre csak piszkált; azt mondta, nem tudok
semmit, de semmit.
Ez furcsa volt, mert az a hat hónap ötévi elméletre épült; ezernyi tény
lassú, keserves összegyűjtésére és tudástöredékekre, amelyeket úgy
raktároztam el, mint mókus a diót. Kezdve a növényekkel és az élet
alsóbbrendű formáival, eljutva az anatómiai laboratóriumi boncoláshoz és
élettanhoz és a gyógyszerészet hatalmas, lélektelen területéhez. Aztán a
kórtanhoz, amely letépte a tudatlanság függönyeit, és először engedett a
mély titokba pillantani. Aztán a parazitológiához, a férgek, bolhák és
rühatkák nyüzsgő másik világához. Végül a belgyógyászathoz és a
sebészethez, tanulmányaim kikristályosodásához és az állatok mindennapi
bajaira való alkalmazásához.
És még annyi minden volt, például fizika, kémia, egészségügy; semmit el
nem hagytak volna. Miért érzem akkor, hogy nem tudok semmit? Miért
kezdem úgy érezni magam, mint a csillagász, aki távcsövén egy ismeretlen
galaxist néz? Az érzés, hogy csak tapogatózom egy végtelen tér szélein,
lehangoló volt. És különös, hiszen mindenki más oly sokat látszott tudni a
beteg állatokról. Az a pofa, aki a tehén farkát fogta, a szomszéd farmer, az
emberek a kocsmában, a napszámoskertészek; ezek mind tudták, és
kéretlenül és magabiztosan adtak tanácsot.
Megpróbáltam végiggondolni az életemet. Volt idő, mikor én ennyire
biztosan hittem a magam tudásában? Aztán eszembe jutott.
Még Skóciában voltam tizenhét évesen, és az állatorvosi egyetem boltíve
alatt mentem ki a Montrose Streetre. Három napja voltam diák, de a mai
délutánig még nem éreztem a kielégültség gyönyörét. Botanikával és
zoológiával vacakolni nem volt rossz, de ma délután már találkoztam az
igazi tudománnyal: meghallgattam az első előadást az állattenyésztésről.
 A téma a ló részei volt. Grant professzor felakasztotta egy ló
életnagyságú képét, és az orrától a farkáig végigment rajt, ismertetve a
marját, a csűdöt, a csánkot, a fejalakulást, s a többi ízes lovászati kifejezést.
És a professzor bölcs volt: hogy érdekesebbé tegye az előadást, bevetett
néhány kis gyakorlati kérdést, mint „itt nőhet lágy pók vagy kemény pók”,
vagy „itt lehetnek szerszámtól feltörések”. Beszélt „megnyilallásról”, a
kötéssel rögzített sínekről és a „körömepéről”. Olyasmiről, amit a hallgatók
csak négy év múlva fognak tanulni, de ettől az egész megelevenedett.
A szavak még mindig forogtak a fejemben, amint lassan ballagtam lefelé
a lejtős utcán. Ezért jöttem. Úgy éreztem, mintha felavattak volna, és egy
zárt körű klub tagja lettem volna. Igazán ismertem a lovakat. És vadonatúj
lovaglókabátot viseltem, amelyről mindenféle csat és öv lógott s
nekiverődött a térdemnek; mikor a domb alján befordultam a forgalmas
Newton Roadra.
Nem hittem a szerencsémnek, mikor megláttam a lovat. Ott állt a
könyvtár előtt a Queen's Crosson túl, mint valami más kor maradványa.
Kedvetlenül kornyadozott az autók és buszok forgatagában szigetként álló
szenestaliga két rúdja között. A gyalogosok érdektelenül elsiettek mellette,
de én úgy éreztem, rám mosolygott a szerencse.
Egy ló. Nemcsak kép, hanem igazi, valódi ló. Az előadás egy-egy szava
úszott át elmémen: csüd, alsó lábszárcsont, párta és a jelek: csillag, fehér
folt, hátsó bal lábon harisnya. Álltam a járdán, és kritikusan vizsgáltam az
állatot.
Úgy gondoltam, minden járókelő világosan látja, hogy itt egy igazi
szakértő áll. Nemcsak egy kíváncsi bámészkodó, hanem olyan ember, aki
ismeri és érti az egészet. Mintha a lószakértelem látható fényköde vett
volna körül.
Néhány lépést tettem fel-alá, kezemet mélyen az új lovaglókabát zsebébe
dugva, szemem buzgón kereste az esetleges patkolási hibákat, pókot,
ínpókot. Oly alapos vizsgálatot folytattam, hogy átkerültem a ló jobb
oldalára is, és veszélyes helyzetben álltam a rohanó forgalomban.
Rápillantottam a siető emberekre. Senki sem törődött velem, még a ló
sem. Nagy ló volt, legalább tizenhét markos; egykedvűen nézett végig az
utcán, s váltogatva emelgette a hátsó lábait merő unalmában. Nem szívesen
hagytam ott, de befejeztem a vizsgálatot, s ideje volt továbbmennem. De
úgy éreztem, tennem kell egy gesztust, mielőtt távoznék, valamit, ami közli
a lóval, hogy megértem a problémáit, s mi ketten ugyanahhoz a testvéri
szövetséghez tartozunk. Fürgén előrementem, és megveregettem a nyakát.
A ló gyorsan, mint a támadó kígyó, lecsapta a fejét, és nagy, erős fogával
megragadta a vállamat. Hátrasunyta a füleit, gonoszul forgatta a szemét, és
csaknem a levegőbe emelt. Ott lógtam tehetetlenül, mint egy félrebillent
bábu. Kapálóztam és rugdalóztam, de a fogak eltávolíthatatlanul
belemélyedtek a kabátom anyagába.
Most már nem lehetett kétségem a járókelők érdeklődése felől. A
groteszk látvány, hogy egy ember lóg a ló szájában, hirtelen megállította
őket; egész tömeg gyűlt össze, az emberek egymás válla felett bámultak,
mások hátulról furakodtak, hogy lássák, mi történt.
Egy rémült öreg hölgy felkiáltott: „Ó, szegény fiú! Segítsen neki valaki!”
Néhányan megpróbáltak húzni, de a ló baljósan nyihogott, és még
szorosabban fogott. Egymással ellentétes tanácsokat kiáltoztak
mindenünnen. Szégyenkezve láttam, hogy két csinos lány az első sorban
ellenállhatatlanul vihog.
Megdöbbenve helyzetem abszurditásán, vadul csapkolódni kezdtem: az
inggallérom összeszorult a nyakamon; a ló nyála végigcsöpögött a kabátom
elején. Éreztem, hogy fulladozom, s már feladtam a reményt, mikor egy
ember furakodott át a tömegen.
Nagyon kicsi ember volt. Szénportól fekete arcából dühösen villogott a
szeme. Karján két üres zsák lógott.
– Mi a ménkű ez? – kiáltotta. Egy tucat felelet keveredett össze a
levegőben.
– Nem tuggya ezt a kurva lovat békinhagyni? – bömbölte az arcomba.
Nem feleltem, mert a szemem kidülledt, félig megfulladtam, és semmi
kedvem nem volt a társalgáshoz.
A szenesember a ló ellen fordította a dühét:
– Engedd el, te vén dög! Gyerünk, engedd mán el! – Mivel nem kapott
választ, vadul beledöfött hüvelykujjával az állat hasába. A ló azonnal
megértette, s elengedett, ahogy az engedelmes kutya elejti a csontot. Térdre
estem, s egy darabig a csatornában meditáltam, míg könnyebben nem
kaptam levegőt. Mintegy nagy távolságról még mindig hallottam, hogy a
kis ember kiabál velem.
Egy idő után felálltam. A szenesember még mindig kiabált, és a tömeg
élvezettel hallgatta:
 – Mit gondol, mi csinál itten? Ne nyújjon ehhez a kurva lóhoz – mingyár
hívom a röndért.
Végignéztem az új kabátomon. A vállát nyálas péppé rágta a ló. Úgy
éreztem, menekülnöm kell, s kezdtem keresztüloldalazni a tömegen.
Némelyik arcon aggodalmat láttam, de a legtöbben vigyorogtak. Amint
kijutottam, sietve elindultam, s amikor befordultam a sarkon, még utolért a
szenesember utolsó, távoli kiáltása.
– Ne macerájjon olyasmit, amihö nem ért!
 19.
Lustán végigpergettem a reggeli postát. A számlák, körlevelek, új
gyógyszerek élénk színű hirdetéseinek szokásos halma: néhány hónap alatt
eltűnt a varázsuk, s alig vettem magamnak a fáradságot, hogy elolvassam
őket. Már csaknem a halom aljára értem, mikor valami más bukkant a
szemem elé: egy nehéz, hullámos szélű papírból készült drága boríték,
személyesen nekem címezve. Feltéptem, s kihúztam egy aranyozott szélű
kártyát, amelyet gyorsan átfutottam. Éreztem, hogy elvörösödöm, mikor
belső zsebembe csúsztattam.
Siegfried éppen kipipálta a viziteket, s felnézett.
– Mitől vagy olyan bűntudatos, James? Utolért a múltad? Mit kaptál –
levelet egy felháborodott anyától?
– Hát tessék – mondtam szégyenlősen, s előhúzva a kártyát, átnyújtottam
neki -, nevess egy jót. Gondolom, amúgy is rájönnél.
Siegfried kifejezéstelen arccal hangosan felolvasta a levelet: „Tricki
tisztelettel meghívja Herriot bácsit pénteken, február 5-én. Italok, tánc.”
Felnézett, és komolyan megszólalt:
– Igazán kedves. Alighanem ez a legbőkezűbb palotapincsi egész
Angliában. Nem elég, hogy füstölt heringet, paradicsomot, csemegekosarat
küld – még estélyre is meghív.
Elkaptam a kártyát, és eltüntettem a szem elől.
– Jó, jó, tudom. De mit tegyek?
– Mit tegyél? Most mindjárt leülsz, és írsz egy levelet, hogy nagyon
szépen köszönöd, és ott leszel február ötödikén. Mrs. Pumphrey estélyei
híresek. Egzotikus ételek halomszám, patakokban folyik a pezsgő. Ezt aztán
el ne szalaszd.
– Sok ember lesz ott? – kérdeztem egyik lábamról a másikra állva.
Siegfried nyitott tenyerével a homlokára ütött.
– Persze, hogy sok ember lesz. Mit gondoltál? Azt hitted, csak ti lesztek
kettesben Trickivel? Megisztok pár pofa sört együtt, aztán táncolsz vele egy
lassú foxtrottot? Ott lesz a megye színe-java teljes pompában, de úgy
sejtem, a legszívesebben látott vendég Herriot bácsi lesz. Hogy miért? Mert
a többieket Mrs. Pumphrey hívta meg, téged azonban Tricki.
 – Jó, jó – nyögtem. – De egyedül leszek, és nincs frakkom. Nem
lelkesedem érte.
Siegfried felállt, és vállamra tette a kezét.
– Drága barátom, ne vacakoljál. Ülj le, és fogadd el a meghívást, aztán
menj Brawtonba, és kölcsönözz ki egy frakkot aznapra. Nem leszel sokáig
egyedül, az első bálos lányok egymást fogják legázolni, hogy
táncolhassanak veled. – Még egyszer megveregette a vállam, aztán mielőtt
kilépett volna, komoly arckifejezéssel visszafordult: – És az istenért, el ne
felejtsd, hogy nem Mrs. Pumphreynak kell írnod. Címezd a borítékot
Trickinek, különben véged.

Igencsak vegyes érzések kavarogtak bennem, mikor február ötödikén este

beállítottam a Pumphrey-házba. Szobalány vezetett az előcsarnokba, s
láttam az ajtóban Mrs. Pumphreyt, amint a vendégeket fogadja, s mögötte
az elegáns gyülekezetet, poharakkal a kezükben. Megütött a jó modorú
társalgás zsivaja, a jómód légköre. Megigazítottam bérelt öltözékem
nyakkendőjét, mély lélegzetet vettem, és vártam.
Mrs. Pumphrey édes mosollyal fogott kezet az előttem lévő párral, de
amikor engem észrevett, arca sugározni kezdett.
– Ó, Mr. Herriot, milyen kedves, hogy eljött. Tricki úgy örült a levelének
– be is kell most mindjárt mennünk hozzá. – Átvezetett az előcsarnokon.
– A reggelizőszobában van – suttogta. – Magunk között mondva, ezeket
az alkalmakat meglehetősen unalmasnak tartja, de nagyon dühös lesz, ha
nem viszem be magát hozzá egy pillanatra.
Tricki összekuporodva feküdt egy karosszékben a lángoló kandalló
mellett. Mikor meglátott, felugrott a szék hátára, és boldog ugatásban tört
ki, nagy, nevetős szája egészen kettévágta a pofáját. Igyekeztem elhárítani
kísérleteit, hogy képen nyaljon, mikor megláttam két nagy ételes edényt a
szőnyegen. Egyikben lehetett vagy fél kiló apróra vágott csirke, a másikban
egy halom összemorzsolt torta.
– Mrs. Pumphrey! – mennydörögtem az edényekre mutatva. Szegény
asszony a szájára tette a kezét, s elhúzódott mellőlem.
– Ó, bocsásson meg – jajgatta bűnbánó arccal. – Ez különleges alkalom,
mert ma este egyedül lesz. És olyan hideg idő van. – Összefonta a kezét, és
alázatosan nézett rám.
 – Megbocsátok – mondtam komoran -, ha elviszi a fele csirkét és az
összes tortát.
Szelesen, mint egy haszontalanságon kapott kislány, megtette, amit
mondtam.
Sajnálkozva hagytam ott a kis pincsit. Nehéz napom volt, s a csípős
hidegben töltött órák elálmosítottak. Ez a szoba a kandallóval és tompított
fényeivel hívogatóbbnak látszott, mint a bálterem zajos csillogása, s én
szívesebben összekuporodtam volna itt Trickivel a térdemen egy-két órára.
Mrs. Pumphrey felélénkült.
– Jöjjön, és ismerkedjen meg néhány barátommal.
Bementünk a bálterembe, ahol három metszettüveg-csillárból áradt a
fény, és vakítóan visszatükröződött a krém– és aranyszínű, soktükrű falról.
Csoporttól csoporthoz mentünk a bemutatás során, s feszengtem
zavaromban, mikor Mrs. Pumphrey mint „Tricki drága kedves bácsiját” írt
le. De ezeknek az embereknek vagy nagy önuralmuk volt, vagy ismerték a
háziasszony gyengéjét, mert a közlést teljes komolysággal fogadták.
Az egyik fal mentén egy öttagú zenekar hangolt, fehér kabátos pincérek
siettek a vendégek között ételes és italos tálcákkal. Mrs. Pumphrey
megállította az egyik pincért.
– Francois, egy kis pezsgőt az úrnak.
– Igen, asszonyom. – A pincér odakínálta a tálcát.
– Nem, nem, nem ezt. Egy nagy poharat.
Francois elsietett, és visszatért egy nyeles, leveses csésze nagyságú
pohárral. Színültig töltve pezsgővel.
– Francois.
– Igen asszonyom.
– Ez Mr. Herriot. Nézze meg jól, kérem.
A pincér felém fordította szomorú spanielszemét, és néhány pillanatig
beitta személyemet.
– Szeretném, ha gondoskodna róla. Ügyeljen, hogy a pohara tele legyen,
és bőven kapjon enni.
– Meglesz, asszonyom. – A pincér meghajolt és továbbment.
Beletemettem arcom a jéghideg pezsgőbe, s amikor felnéztem, ott állt
Francois, felém nyújtva egy tálca füstölt lazacos szendvicset.
Így ment egész este. Francois mindig ott volt mellettem, újratöltötte a
hatalmas poharat vagy csemegéket tartott az orrom alá. Nagyon élveztem: a
sós falatkáktól megszomjaztam, a szomjamat nagy korty pezsgőkkel
csillapítottam, aztán az újabb falatkák megint szomjassá tettek, s Francois
holtbiztosan felbukkant a családi pezsgősüveggel.
Életemben először állt módomban félliterszám pezsgőt inni, s ez nagyon
felemelő élmény volt. Hamarosan csodálatos könnyedséget s az érzékelés
fokozódását észleltem. Már nem nyomasztott ez az új világ, már kezdtem
élvezni. Táncoltam mindenkivel, aki a szemem elé került – karcsú fiatal
szépségekkel, előkelő idősödő hölgyekkel s kétszer a kacarászó Mrs.
Pumphreyval.
Vagy beszéltem. És milyen szellemesen – ismételten meglepődtem
csillogó ötleteimtől. Egyszer megláttam magam a tükörben – elegáns úr,
kezében pohár, a bérelt öltözék finoman és kecsesen áll rajta. Elállt a
lélegzetem.
Ettem, ittam, beszéltem, táncoltam, s az este elrepült. Mikor eljött a
búcsú ideje s már felvettem kabátomat és éppen kezet fogtam Mrs.
Pumphreyval az előcsarnokban, megjelent újfent Francois egy csésze forró
levessel. Mint aki aggódik, hogy útban hazafelé megroggyanok.
A leves után Mrs. Pumphrey azt mondta:
– És most jöjjön és mondjon jó éjszakát Trickinek. Sose bocsátaná meg
magának, ha elmulasztja.
Bementünk a szobába, s a kiskutya a szék öbléből felénk ásított, és
csóválta a farkát. Mrs. Pumphrey a karomra tette kezét.
– Ha már itt van, nem volna szíves megvizsgálni a körmét? Úgy aggaszt,
hogy esetleg túl hosszúra nőtt.
Sorra kezembe vettem a mancsokat és megnéztem a körmöket, miközben
Tricki lustán nyalogatta a kezemet.
– Nem, ne aggódjon, teljesen rendben vannak.
– Nagyon köszönöm, igazán olyan hálás vagyok. Jöjjön kezet mosni.
Míg a gőzölgő víz folyt a csapból, körülnéztem az ismerős
fürdőszobában, amelyben tengerzöld mosdók álltak, a falon zománcozott
halak tarkálltak, az öltözőasztalon s az üvegpolcokon üvegek sorjáztak.
Saját törülközőm ott volt a mosdókagyló mellett, akárcsak a szokásos új
szappan – szappan, amely azonnal habzott, és a gazdagság illatát árasztotta.
Ez volt a betetőzése egy csodálatos estének, néhány órányi pompának és
fénynek, s én magammal vittem emlékét a Skeldale House-ba.
Lefeküdtem, eloltottam a lámpát, s hanyatt fekve néztem felfele a
sötétben. A fejemben még zenefoszlányok csilingeltek, s már kezdtem
visszalebegni a bálterembe, mikor megszólalt a telefon.
 – Itt Atkinson beszél Beck Cottage-ből – mondta egy távoli hang. – Van
itten egy kocám, amék nem tud lemalacozni. Este óta próbálja. Kigyünne?
Miközben letettem a kagylót, az órára pillantottam. Hajnali kettő volt.
Belezsibbadtam. Malacozás a pezsgő, a füstölt lazac s a fekete kaviárral
megrakott apró kekszek tetejébe. És Beck Cottage-ban, a körzet egyik
legprimitívebb tanyáján. Ez nem igazságos.
Álmosan levetettem a pizsamámat, s felvettem az ingemet. Mikor a
merev, kopott kordruhámért nyúltam, amelyet munkában viseltem,
igyekeztem nem nézni a szekrény sarkában lógó, bérelt frakkra.
Végigtapogatóztam a hosszú kerten át a garázshoz. A sötét udvarban
becsuktam a szemem, s a nagy csillárok megint felragyogtak, a tükrök
villogtak, a zenekar játszott.
Beck Cottage csak három kilométerre volt. Egy laposban állt, s télen
sártenger borította. Hátrahagytam a kocsit, és a ház ajtajához cuppogtam a
sötétben. Kopogtatásomra nem jött ki senki, így hát átmentem a szemközti
épületcsoporthoz, s kinyitottam a tehénistálló fél ajtaját. Megcsapott a
meleg, édeskés tehénszag, s az istálló túlsó végében pislákoló, homályos
fényben kivettem egy álló alakot.
Végigmentem az egymás mellett álló, töredezett deszkafallal elválasztott
tehenek árnyba borult sora és a mögöttük felkupacolt trágyadombok
mellett. Mr. Atkinson nem volt híve a túl gyakori almozásnak.
A töredezett padlón botorkálva, csobogó húgytócsákon keresztül
érkeztem az istálló végébe, ahol lécajtóval elkerített karámot alakított ki a
gazda a sarokban. Éppen csak ki tudtam venni a fényben egy világos színű,
oldalán fekvő disznó alakját. Vékony szalmaágy volt alatta, s oldalának
remegését leszámítva mozdulatlanul feküdt. Mialatt figyeltem, zihált, majd
megpihent néhány pillanatra, aztán tovább erőlködött.
Mr. Atkinson különösebb lelkesedés nélkül fogadott. Középkorú ember
volt, egyhetes sza-kállt viselt, a fején ócska kalap, amelynek karimája a
fülére lekonyult. Görnyedten támaszkodott a falnak, egyik keze rongyos
zsebében, a másikkal egy kimerülőben lévő elem táplálta biciklilámpát
tartott.
– Csak ennyi világításunk van? – kérdeztem.
– Ennyi – felelte Mr. Atkinson szemlátomást meglepődve. A lámpáról
rám nézett, olyan „minek kell neki ennél több” arckifejezéssel.
– Hát akkor nézzük. – A gyenge fénysugarat betegemre irányítottam. –
Fiatal disznó, ugye?
 – Ja, még szinte süldő. Az első alom.
A disznó megint erőlködött, megrázkódott, és mozdulatlanul feküdt.
– Úgy látom, valami megakadt benne – mondtam. – Hozzon kérem egy
vödör meleg vizet, szappant és törülközőt.
– Nincs meleg víz. A tűz kialudt.
– Rendben, akkor hozzon, ami van.
A farmer kezében a lámpával végigcsattogott az istállón, s a sötétben
megint felhangzott a zene. Egy Strauss-keringő, és én Lady Frenswickkel
táncoltam: fiatal volt, nagyon szőke, s nevetett, ahogy megforgattam.
Láttam fehér vállát, a nyakán csillogó gyémántokat és a kavargó tükröket.
Mr. Atkinson csoszogva visszajött, és ledobbantotta a vödröt a padlóra.
Belemártottam az ujjamat: a víz jéghideg volt. S a vödör sok nehéz évet
megélt – vigyáznom kell, hogy fel ne sértsem a karomat ezen a cikcakkos
peremen.
Gyorsan levetettem a zakómat, és az ingemet, és elakadt a lélegzetem,
ahogy a komisz huzat megcsapta a hátamat egy repedésen át.
– A szappant kérem – mondtam összeszorított foggal.
– Benne van a vödörben.
Belenyomtam karom a vízbe, megborzongtam, s addig tapogatóztam,
míg meg nem találtam a kerekded, nagyjából golflabda nagyságú tárgyat.
Kihúztam, és szemügyre vettem: kemény volt, sima és pöttyös, mint egy
tengerparti kavics. Optimistán megdörzsöltem a két kezem között s végig a
karomon, várva, hogy habzani kezdjen. De a szappan konok volt, s nem
adott semmit.
Elvetettem az ötletet, hogy másikat kérjek, mert utóbb még ez is újabb
kifogásnak vétetik. Ehelyett elkértem a lámpát, s végigmentem az istállón,
ki az udvarra, a sár szívta le rólam a gumicsizmát, a mellem lúdbőrzött.
Körültapogatóztam a kocsi csomagtartójában vacogó foggal, míg rá nem
bukkantam egy tégely antiszeptikus kenőcsre.
Az ólban karomra kentem a krémet, letérdeltem a disznó mellé, és
óvatosan bedugtam a kezemet a hüvelyébe. Beljebb nyomtam a kezem, s
amikor eltűnt a csuklóm és a könyököm a disznóban, kénytelen voltam az
oldalamra fordulni. A kő hideg és nedves volt, de elfeledkeztem
kényelmetlenségemről, mikor ujjammal hozzáértem valamihez: egy apró
farokhoz. Majdnem keresztfekvésű nagyocska malac, úgy megakadt, mint
dugó az üvegben.
 Egy ujjammal előrepiszkáltam a hátsó lábait, míg meg nem fogtam őket,
s ki nem húztam a malacot.
– Ez csinálta a bajt. Sajnos elpusztult – túl sokáig volt ott benn
összenyomva. De lehet még benn néhány élő. Újra kitapogatom.
Bekentem a karomat, s megint nekifeküdtem. Benn a méhszájban
jóformán karhossznyira találtam egy másik malacot, s éppen a képét
tapogattam, mikor egy sor apró, de nagyon hegyes fog mélyedt az ujjamba.
Felsivítottam, s felnéztem a farmerre kőágyamról.
– Ez biztosan él. Hamarosan kihúzom.
De a malac másképp képzelte. Semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy
elhagyja meleg menedékét, s valahányszor sikerült ujjaim közé fognom
csúszós kis lábát, mindig elrántotta. Egy-két percnyi ilyen játszadozás után
éreztem, hogy görcs áll a karomba. Lazítottam és hanyatt feküdtem, fejemet
a kövekre téve. Karom még mindig a disznóban volt. Behunytam a
szemem, s máris ott voltam a bálteremben, a melegben, a ragyogó fényben.
Roppant poharamat tartottam, s Francois teletöltötte a családi
pezsgősüvegből. Aztán táncoltam, ez alkalommal közel a zenekarhoz, s a
karmester, fél kézzel vezényelve az ütemet, hátrafordult, és az arcomba
mosolygott; mosolygott és meghajolt, mintha egész életében rám várt volna.
Visszamosolyogtam, de a karmester arca eloszlott, csak Mr. Atkinson
nézett le rám kifejezéstelenül, borotválatlan álla és bozontos szemöldöke
baljós domborműként bontakozott ki a biciklilámpa felverődő fényében.
Megráztam magam, és felemeltem arcom a kőről. Ez nem lesz jó.
Elaludni munka közben. Vagy nagyon fáradt vagyok, vagy még mindig van
bennem pezsgő. Megint kinyúltam, keményen megragadtam két ujjammal a
lábat, s ezúttal küszködése ellenére, a malac napvilágra bukkant. Ha egyszer
már megérkezett, elfogadta a helyzetet, és filozofikusan körbetotyogott az
anyja emlőjéhez.
– A koca semmit sem segít – mondtam. – Olyan régóta csinálja, hogy
teljesen kimerült. Adok neki egy injekciót.
Újabb dermesztő expedíció a sáron át a kocsihoz, egy adag pituitrin a
disznó combjába, s perceken belül megindult az akció a méh erőteljes
összehúzódásával. Most már nem volt akadály, s hamarosan egy vonagló
rózsaszín malac került ki a szalmára; aztán elég gyorsan még egy és még
egy.
– Futószalagon jönnek – mondtam.
 Nyolc malac született, s a lámpa fénye csaknem kihunyt, mikor a
méhlepény tömege kibuggyant a kocából a szalmára.
Megdörzsöltem fázó karomat.
– No, úgy látom, kinn van mind. – Hirtelen fázni kezdtem; nem tudnám
megmondani, meddig álltam ott, figyelve a csodát, amelyre nem lehetett
ráunni: azt, ahogy a kismalacok lábra kaptak, és irányítás nélkül odamentek
a csecsek hosszú, kettős sorához, az anya pedig első családja körében úgy
helyezkedett el, hogy minél hozzáférhetőbbé tegye emlőjét az éhes
szájaknak.
Jobb lesz gyorsan felöltözni. Még egyszer megpróbálkoztam a
márványszerű szappannal, de ugyanolyan könnyedén legyőzött, mint
először. Kíváncsi lettem volna rá, mióta van a családban. Jobb oldalamon az
arcomra, a bordáimra végig piszok és váladék tapadt. Igyekeztem tőlem
telhetőleg lekaparni a körmömmel, aztán leöblítettem a vödör hideg vizével.
– Van törülköző? – lihegtem.
Mr. Atkinson szó nélkül átnyújtott egy zsákot. A széle merev volt a
rászáradt trágyától, és hajdani daratartalma dohszagát árasztotta. Átvettem,
és dörzsölni kezdtem a mellemet, s ahogy a dara savanyú szemcséi
beborították a bőrömet, a pezsgő utolsó buborékai is eltávoztak belőlem,
felszálltak a tetőcserép rései között, és bánatosan elpukkantak a kinti
sötétségben.
Felhúzkodtam szutykos hátamra az inget, s éreztem, hogy visszatérek a
saját világomba. Begomboltam a kabátomat, felvettem a fecskendőt és a
pituitrines üveget, és kimásztam a karámból. Távozás előtt még egyszer
visszapillantottam. A kerékpárlámpa utolsó halvány fénysugarában be
kellett hajolnom az ajtó felett, hogy lássam a buzgón, teljes önfeledtséggel
szopó kismalacok sorát. A koca óvatosan fészkelődött, aztán felröffent.
Mély megelégedéssel.
Igen, visszatértem, s így volt jól. Átvezettem a sáron, fel a dombra, ahol
ki kellett szállnom, hogy kinyissak egy kaput, s a fagyos fű tiszta, hideg
szagával telített szél az arcomba csapott. Egy darabig ott álltam, elnéztem a
sötét mezők felett, s az éjszakára gondoltam, amely most volt véget érőben.
Eszembe jutottak tanulóéveim s az öregúr, aki a pályáról beszélt az
évfolyamnak. Azt mondta: „Ha úgy döntenek, hogy állatorvosok lesznek,
sohasem gazdagodnak meg, de az életük mindig érdekes és változatos lesz.”
Hangosan felnevettem a sötétben. Még akkor is kuncogtam, amikor
beültem a kocsiba. Az öregfiú nem tódított. Változatos. Az aztán igen –
változatos.
 20.
Amikor átnéztem a hívások listáját, feltűnt, hogy Siegfried ezúttal nem
egészen úgy állt szemben Miss Harbottle-lal, mint egy iskolás gyerek.
Először is, nem vonult be egyenesen az íróasztal elé; ez katasztrofális volt, s
már vereséget szenvedett, mielőtt megszólalt volna. Ehelyett az utolsó
néhány méteren elkanyarodott, s háttal az ablakhoz állt. Így Miss Harbottle-
nak némileg el kellett fordítania a fejét, hogy szembenézzen vele, s amellett
háttal állt a fénynek.
Zsebre dugta a kezét, s nekidőlt az ablakkeretnek. Türelmes
arckifejezését öltötte fel, tekintetében nyájasság volt, s arcát csaknem
üdvözült mosoly világította meg. Miss Harbottle szeme összehúzódott.
– Szeretnék pár szót váltani magával, Miss Harbottle. Egy-két apróságot
megbeszélni. Először is itt van a készpénzdoboza. Csinos doboz, s úgy
vélem, nagyon jól tette, hogy beszerezte, de gondolom, egyetért velem
abban, hogy a készpénzdoboz legfőbb funkciója készpénzt tartalmazni. –
Felnevetett. – Mármost tegnap este volt itt a rendelőben néhány kutya, és a
tulajdonosok nyomban fizetni akartak. Nem volt nálam apró, s a dobozából
akartam kivenni, de teljesen üres volt. Azt kellett mondanom, hogy majd
elküldöm a számlát, és ez nem jó üzleti stílus, igaz, Miss Harbottle?
Furcsán vette ki magát, így hát nagyon megkérem, hogy tartson készpénzt a
készpénzdobozában.
Miss Harbottle szeme hitetlenkedve kitágult.
– De Mr. Farnon, ön elvitte az egész tartalmát, hogy a vadászbálra
menjen...
Siegfried felemelte a kezét, s a mosolya földöntúlivá vált:
– Kérem, hallgasson végig. Van még egy apróság, amire fel szeretném
hívni a figyelmét. Ma a hónap tizedik napja van, s az elszámolások még
nem mentek ki. Ez pedig nagyon kevéssé kívánatos állapota a dolgoknak, s
több pontot meg kell fontolnunk.
– De Mr. Farnon...
– Egy pillanat, Miss Harbottle, hadd magyarázzam meg. Tudott tény,
hogy a farmerek szívesebben kifizetik a számlájukat, ha a hónap első
napján kapják meg. Aztán egy még fontosabb tényező. – A szépséges
mosoly eltűnt az arcáról, s helyét a bánatos komolyság kifejezése foglalta
el. – Vette magának valaha is a fáradságot, hogy kiszámítsa, mennyi
kamatot veszít a praxis azon a sok kinnlévő pénzen, mert maga későn küldi
ki az elszámolásokat?
– Mr. Farnon...
– Mindjárt befejezem, Miss Harbottle, és higgye el nekem, elszomorít,
hogy így kell beszélnem. De az igazság az, hogy nem áll módomban így
pénzt veszíteni. – Az elbűvölő őszinteség gesztusával tárta szét a kezét. –
Így hát, ha hajlandó volna ezzel az aprósággal foglalkozni, biztosra veszem,
hogy minden rendbe jön.
– De megmondaná, hogyan küldhetném ki az elszámolásokat, ha nem
hajlandó felírni a...
– Összefoglalóul, Miss Harbottle, hadd mondjam el, hogy nagyon meg
vagyok elégedve azzal a fejlődéssel, amit hozzánk való belépése óta
tanúsított, s biztosra veszem, hogy idővel megoldja azokat a kisebb
problémákat is, amelyeket az imént említettem. – Egy kis csibészség villant
át a mosolyán, és oldalt hajtotta a fejét. Miss Harbottle erős ujjai szorosan
összezárultak az ébenfa vonalzón.
– Rend – mondta Siegfried szemével hunyorítva. – Erre van szükségünk
– rendre.
 21.
A tálcára dobtam a sebvarró tűket, s hátraléptem, hogy szemügyre
vegyem a befejezett munkát.
– Hát, nem illik dicsérni magam, de nagyon csinos munka.
Tristan az eszméletlen kutya fölé hajolt, és megvizsgálta a tiszta metszést
s a szabályos öltések sorát.
– Nagyon csinos csakugyan, fiú. Magam sem csinálhattam volna jobban.
A nagy fekete labrador békésen feküdt az asztalon, nyelve kilógott,
üveges szeme nem látott. Csúnya daganat volt a bordái felett, s úgy ítéltem
meg, hogy egyszerű lipoma, egészen jóindulatú, s operálásra nagyon
alkalmas. És annak is bizonyult. A daganat szinte nevetségesen könnyen
elvált, gömbölyűen és fényesen, mint kemény tojás a héjától. Nincs
vérömleny, nem kell félni az újra kinövéstől.
A csúf daganat helyét elfoglalta a szabályos seb, amely néhány héten
belül láthatatlan lesz. Elégedett voltam.
– Jobb lesz, ha itt tartjuk, míg magához tér – mondtam. – Segíts, hogy
áttegyük ezekre a takarókra. – Kényelembe helyeztük a kutyát egy
villanyhősugárzó elé, s én elindultam délelőtti körutamra.
Ebédnél hallottuk először a furcsa hangot. Középúton volt a nyöszörgés
és vonítás között, egész halkan kezdődött, de süketítő hangerőig
emelkedett, mielőtt fokozatosan lejjebb esett volna skálán az elhallgatásig.
Siegfried riadtan felnézett a leveséből:
– Az istenért, mi ez?
– Alighanem az a kutya, amelyiket reggel operáltam – feleltem. –
Némelyik így csinál, mikor magához tér az altatás után. Biztos hamar
abbahagyja.
Siegfried kétkedve nézett rám.
– Hát remélem is – ezt hamarosan megunnám. Az idegeimre megy.
Átmentünk, és megnéztük a kutyát. Erős pulzus, mély és szabályos
lélegzés, a nyálkahártyák színe jó. Még mindig mozdulatlanul nyúlt el, s a
visszatérő öntudat egyetlen jele a vonítás volt, amely beállt a tíz
másodpercenkénti ismétlődésre.
– Igen, teljesen rendben van – mondta Siegfried. – De micsoda szörnyű
lárma! Menjünk ki innen.
 Gyorsan befejeztük az ebédet, teljes csendben, leszámítva az állandó
háttérüvöltést. Siegfried alighogy lenyelte az utolsó falatot, máris felugrott.
– Rohannom kell. Rengeteg összejött délutánra. Tristan, azt hiszem, jó
volna áthozni a kutyát a nappaliba s a kandalló mellé tenni. Akkor
ottmaradhatsz mellette, és szemmel tarthatod.
Tristan megdöbbent:
– Úgy gondolod, hogy egész délután egy szobában legyek azzal az
üvöltéssel?
– Igen, pontosan. Ilyen állapotban nem küldhetjük haza, s nem
szeretném, ha valami baja esne. Gondoskodásra és ápolásra szorul.
– Ne tartsam talán a mancsát vagy ne vigyem tolókocsiban a piactérre?
– Nem kérek a szemtelenségeidből. A kutyával maradsz, és ez parancs.
Tristan és én áthordágyaztuk takarókon a nehéz állatot, aztán indulnom
kellett a délutáni körútra. Megálltam és visszapillantottam a tűz mellett
fekvő, nagy fekete testre és a székében elkeseredetten kuporgó Tristanra. A
zaj döbbenetes volt. Sietve becsuktam az ajtót.
A sötéttel értem haza, s az öreg ház fölém magasodott feketén és némán a
fagyos ég előterében. Azaz némán, az üvöltést leszámítva, amely még most
is visszhangzott a folyosón, és kísértetiesen kiszivárgott a néptelen utcára.
Becsaptam a kocsiajtót, és az órámra néztem. Hat óra volt, tehát
Tristannak négy órán át kellett helytállnia. Felrohantam a lépcsőkön, végig
a folyosón, s amikor kinyitottam a nappali ajtaját, a lárma belehasított a
fejembe, Tristan háttal felém állt, s a franciaablakon nézett ki a sötét kertbe.
Keze mélyen a zsebében, füléből vattapamatok lógtak ki.
– No, hogy megy a dolog? – kérdeztem.
Nem kaptam választ, hát odamentem, és a vállára vertem. A hatás
látványos volt. Tristan felugrott a levegőbe, és körbepördült. Az arca
hamuszürke volt, s egész testében remegett.
– Az isten szerelmére, Jim, majdnem szörnyethaltam. Nem hallok az
égvilágon semmit ezeken a füldugókon keresztül – csak persze a kutyát.
Attól semmi sem véd meg.
Letérdeltem a labrador mellé és megvizsgáltam. Az állapota kitűnő volt,
de a gyenge szemreflexet leszámítva, semmi sem mutatta, hogy magához
térne. S egész idő alatt szabályos időközönként áthatóan felvonított.
– Borzasztó soká tér magához – mondtam. – Ilyen volt egész délután?
– Igen, ilyen. Semmi változás. És ne pazarold erre a vonító dögre a
részvétedet. Boldog, mint a vízbe esett hal – az egészről nem tud semmit.
De én! Széttépi az idegeimet, hogy órák óta hallgatom. Ha még soká így
megy, nekem is be kell adnod egy nyugtatót. – Remegő kezét végighúzta a
haján, s az arca rángatózni kezdett.
Megfogtam a karját.
– Gyere, egyél valamit. Evés után jobban érzed majd magad. – Ellenállás
nélkül hagyta magát az ebédlőbe vezetni.
Étkezésnél Siegfried kitűnő formában volt. Feldobott hangulatában
teljesen kisajátította a társalgást, s egyszer sem célzott a másik szobából
áthangzó kísérőzenére. Afelől azonban nem lehetett kétségem, hogy
Tristant most is nyomasztja.
Mikor kifelé mentünk a szobából, Siegfried a vállamra tette a kezét.
– Ne feledd, hogy ma este összejövetelünk van Brawtonban, James.
Reeves beszél a birkabetegségekről. Nagyon jó szokott lenni az öreg. Kár,
hogy te nem jöhetsz, Tristan, de sajnos a kutyával kell maradnod, míg
magához nem tér.
Tristan összerezzent, mintha megütötték volna:
– Ó, nem! Még egyszer kettesben azzal a rohadt állattal!? Beleőrülök.
– Sajnos, nem tehetünk mást. James vagy én felválthattunk volna ma
este, de részt kell vennünk ezen az összejövetelen. Rossz vért szülne, ha
elmaradnánk.
Tristan visszatántorgott a szobába, én felvettem a kabátomat. Mikor
kiléptem az utcára, megálltam egy pillanatra, és hallgatóztam. A kutya még
mindig vonított.
Az összejövetel nagyon sikeres volt. Brawton egyik elegáns
szállodájában tartották, s szokás szerint a legjobb részének az bizonyult,
mikor az állatorvosok utána összeverődtek az ivóban. Végtelenül vigasztaló
volt hallani mások problémáit és tévedéseit – kiváltképp a tévedéseket.
Azzal szórakoztam, hogy körülnéztem a zsúfolt helyiségben s
megpróbáltam kitalálni, miről beszélnek az egyes kis csoportok. Odaát az
az ember, aki mélyen lehajol és a levegőt szabdalja a kezével – az csikót
herél álló helyzetben. S amaz, aki teljes hosszában kinyújtja a karját s az
ujjai buzgón fogdossák a semmit – az csaknem biztosan lovat ellet,
valószínűleg elülsőláb-visszahajlást igazít ki. És milyen könnyedén. Az
állatorvosi mesterség gyerekesen egyszerű egy meleg ivóban, néhány pohár
ital után.
Tizenegy óra volt, mire mindnyájan kocsiba ültünk, s indultunk a
magunk yorkshire-i zuga felé némelyek West-Riding nagy ipari városaiba,
mások a keleti part tengerparti településeire, Siegfried meg én pedig
örömmel siettünk vissza a kőfalak között kanyargó keskeny úton az Északi-
Pennine-hegységbe.
Bűntudattal gondoltam arra, hogy az utóbbi néhány órában elfeledkeztem
a virrasztó Tristanról. De hát csak javult a helyzet estére. A kutya mostanára
biztosan lecsendesült. De amikor kiugrottam a kocsiból Darrowbyban,
dermedten megtorpantam, mert halkan vékony jajgatás csapott ki a Skeldale
Houseból. Hihetetlen volt, már éjfél utánra járt, s a kutya még mindig
vonított. És Tristan? Nem szívesen gondoltam rá, milyen állapotban lehet.
Csaknem félve fordítottam el a nappali ajtajának gombját.
Tristan széke kis szigetként magasodott ki az üres sörösüvegek
tengeréből. A fal mellett felfordított láda, és Tristan nagyon egyenesen és
ünnepélyesen ült a helyén. Átláboltam a romokon.
– Nagyon rossz volt, Triss? Hogy érzed magad?
– Rosszabbul is lehetnék, öreg fiú, sokkal rosszabbul. Alighogy
elmentetek, átslisszantam a Hajcsárba egy láda sörért. Ez megoldotta a
dolgot. Három-négy üveg után már nem idegesített a kutya – sőt, most már
órák óta én is visszavonítok neki. Egész érdekes esténk volt. Különben is,
már kezd magához térni. Nézd.
A kutya felemelte a fejét, és szemében felismerés tükröződött. Az üvöltés
abbamaradt. Odamentem hozzá, megveregettem, és a hosszú fekete farok
egész sikeresen próbált csóválódni.
– Ez már igen, öreg fiú – mondtam. – De most aztán viseld jól magad.
Rémes egy napot csináltál a te Tristan bácsidnak.
A labrador azonnal válaszolt: talpra kecmergett. Néhány imbolygó lépést
tett, és összeesett az üvegek között. Siegfried megjelent az ajtóban, és
utálkozva nézett Tristanra, aki még mindig nagyon egyenesen ült bírói
arckifejezéssel, s a kutya az üvegek között kepesztetett.
– Micsoda pokoli rendetlenség. Nem tudod a legkisebb munkát sem
elvégezni anélkül, hogy ne változtatnád orgiává?
Hangjára a labrador talpra billegett, és a túlzott önbizalom rohamában
bizonytalanul csóválva a farkát, feléje akart futni. Nem jutott messzire,
összeesett, mint a rongycsomó, s meglökött egy üres sörösüveget, amely
lassan Siegfried lábához gurult.
Siegfried lehajolt, és megsimogatta a fényes fekete fejet.
– Kedves, barátságos állat. Azt hiszem, pompás kutya lehet, ha magánál
van. Reggelre normális lesz, de az a probléma, hogy mit csináljunk vele
most. Nem hagyhatjuk, hogy itt tántorogjon, a lábát törheti. – Tristanra
pillantott, akinek egyetlen izma sem moccant. Még jobban kihúzta magát,
mereven és mozdulatlanul ült, mint egy porosz generális.
– A legjobb az volna, ha felvinnéd magaddal a szobádba ma éjszakára.
Ha már ennyire rendbe jött, nem akarjuk, hogy megsérüljön. Igen, ez lesz a
jó, veled tölti az éjszakát.
– Köszönöm, nagyon hálásan köszönöm – mondta Tristan tompa hangon,
még mindig maga elé meredve.
Siegfried egy pillanatig összehúzott szemmel nézte, aztán elfordult.
– Helyes, akkor takarítsd el ezt a szemetet, és menjünk lefeküdni.
Az én hálószobámat és Tristanét ajtó kötötte össze. Enyém volt a nagy
szoba, hatalmas, négyszögletes, magas mennyezetű, oszlopos kandallóval
és kecses fülkékkel, mint a lentiek. Mindig egy kicsit hercegnek éreztem
magam, mikor itt feküdtem.
Tristannak a régi öltözőszoba jutott, amely hosszú és keskeny volt, kis
ágya az egyik végében lapult, mintha el akarna rejtőzni. A sima, fényezett
padlón nem volt szőnyeg. Egy halom takaróra fektettem a kutyát, és
vigasztalóan beszéltem Tristan párnán nyugvó, kimerült arcához.
– Most már nyugodt – úgy alszik, mint a kisbaba, s azt hiszem, így is
marad. Most már élvezheted a jól megérdemelt pihenést.
Visszamentem a szobámba, gyorsan levetkőztem és ágyba bújtam.
Azonnal elaludtam, s nem tudtam volna megmondani, mikor kezdődtek a
zajok a szomszéd szobában, de hirtelen arra ébredtem, hogy dühös üvöltés
harsan a fülembe. Aztán csúszkálás hallatszott, majd egy csattanás, és
Tristan újabb zavarodott kiáltása.
Visszariadtam a gondolattól, hogy átmenjek az öltözőszobába – amúgy
sem tudtam volna semmit tenni -, így hát még jobban összehúztam
magamon az ágyneműt, és hallgatóztam. Újra meg újra félálomba
zuhantam, majd felébredtem, mikor újabb csattanások és kiáltások jöttek át
a falon.
Úgy két óra múlva a zajok változni kezdtek. A labrador, úgy látszik, úrrá
lett a lábain, és fel-alá vonult a szobában, körmei szabályos tk-a-tk, tk-a-tk,
tk-a-tk ütemet kopogtak a fapadlón. És így ment ez végeérhetetlenül.
Időnként felharsant Tristan immár rekedt hangja:
– Hagyd abba, az istenért! Ülj le, te kurva kutya!
Mélyebb álomba zuhanhattam, mert amikor felébredtem, a szobát
szürkére festette a hideg hajnali fény. Hátamra fordultam, és hallgatóztam.
Még mindig hallottam a körmök kopogását, de most már szabálytalan volt,
mintha a labrador sétálgatna, s nem vakon törtetne a szoba egyik végéből a
másikba. Tristant nem hallottam.
Felkeltem, s ahogy a szoba jeges levegője megcsapott, megborzongva
felvettem az ingemet és a nadrágomat. Lábujjhegyen átlopakodtam a
szobán, kinyitottam az összekötő ajtót, és csaknem hanyatt estem, mikor két
nagy mancs nekitámaszkodott a mellemnek. A labrador nagyon megörült
nekem, és szemlátomást teljesen otthon érezte magát. Szép barna szeméből
sugárzott az értelem és a jó közérzet, s széles, lihegő vigyorral mutogatta
csillogó fogsorát és hibátlan rózsaszín nyelvét. Messze lenn a farok lázasan
csapkodott.
– Látom, jól vagy, pajtás – mondtam. – Nézzük meg azt a sebet. –
Leemeltem a kérges mancsokat a mellemről, és végigtapogattam a varratot
a bordáin. Se duzzanat, se fájdalom, a kutya nem is reagált rá.
– Pompás! – kiáltottam. – Gyönyörű. Mintha újjászülettél volna. –
Játékosan a kutya farára csaptam, amitől őrjöngő örömben tört ki.
Karmolászva, nyaldosva ugrándozott fel rám.
Igyekeztem elhárítani, mikor rémes nyögést hallottam az ágy felől.
Tristan a félhomályban szörnyen nézett ki. A hátán feküdt, két kézzel
markolta a paplant, s a szeme vadul csillogott.
– Egy szemhunyást nem aludtam, Jim – suttogta. – Egy kurva
szemhunyást sem. A bátyámnak csodálatos humorérzéke van, hogy
összezárt éjszakára ezzel az állattal. Boldog lesz tőle, ha meghallja, min
mentem keresztül. Csak figyeld majd – bármibe lefogadom, hogy kiül a
képére az öröm.
Később, a reggelinél Siegfried végighallgatta öccse kétségbeejtő
éjszakájának részleteit. Csupa együttérzés volt. Hosszasan kifejezte
részvétét, és elnézést kért mindazért a bajért, amit a kutya okozott neki. De
Tristannak igaza volt. Az öröm kiült a képére.
 22.
Mikor beléptem a műtőbe, láttam, hogy Siegfriednek egy betege van a
műtőasztalon, Gondterhelten simogatta egy öregecske s meglehetősen
elesett border terrier fejét.
– James – mondta -, szeretném, ha átvinnéd ezt a kis kutyát Grierhez.
– Grierhez?
– Állatorvos Brawtonban. Ő kezelte, mielőtt a gazdája átköltözött volna a
mi körzetünkbe. Megvizsgáltam egypárszor – kő van a hólyagjában.
Azonnal operálni kell, s úgy vélem, jobb, ha Grierre hagyom. Érzékeny
pofa, s én nem akarok a tyúkszemére lépni.
– Azt hiszem, hallottam róla – mondtam.
– Valószínűleg. Egy kötekedő aberdeeni. Mivel divatos városban
praktizál, elég sok diák kerül hozzá, s nagyon meggyötri őket. Az
ilyesminek híre megy. – Felemelte a terriert az asztalról, s átnyújtotta. –
Minél hamarabb végzel, annál jobb. Nézd végig az operációt, s utána hozd
ide vissza a kutyát. De vigyázz – ne ingereld fel Griert, mert valamiképpen
leveri rajtad.

Amint megláttam Angus Griert, mindjárt a whiskyre gondoltam. Ötven

körül járhatott, s valaminek felelősnek kellett lennie a húsos, májfoltos
arcért, a ködös szemekért, a kiugró orrán egymást kergető bíbor erek
hálózatáért. Arcán az örökös sértődöttség kifejezése ült.
Nem pazarolt rám semmi kedvességet; bólintott, dörmögött valamit, és
kikapta karomból a kutyát. Aztán ujjával egy törékeny, szőkés, fehér
köpenyt viselő ifjúra bökött.
– Ez Clinton – utolsó éves diák. Nem gondolja, hogy manapság
buziforma alakok kezdenek a szakmába kerülni?
Az operáció alatt állandóan piszkálta a fiatalembert, s én, hogy másra
tereljem a szót, megkérdeztem tőle, mikor megy vissza az egyetemre.
– Jövő hét elején – felelte.
– Igen, de holnap hazamegy – recsegte Grier. – Pocsékolja az idejét,
mikor itt tanulhatna.
A diák elpirult.
 – Most már több mint egy hónapja részt vettem a prakxisban, s úgy
érzem, illene egypár napot anyámmal töltenem, mielőtt a félév elkezdődik.
– Ó, tudom, tudom. Maguk mind egyformák futnak vissza a csecshez.
Az operáció simán lezajlott, s amikor Grier az utolsó öltést tette, felnézett
rám.
– Nem lehet visszavinni a kutyát, míg magához nem tért az altatásból. Ki
kell mennem egy beteghez – időtöltésül eljöhet velem.
Ami a kocsiban folyt, azt nem nevezhetnénk társalgásnak. Monológ volt:
hosszú felsorolása a gonosz ügyfelektől és a mohó kollégáktól elszenvedett
sérelmeknek. Legjobban a nyugalmazott admirális története tetszett, aki
megkérte Griert, hogy végezzen általános vizsgálatot a lován. Grier azt
mondta, hogy az állatnak rossz a szíve, hátaslónak nem alkalmas, mire az
admirális dühbe gurult, és egy másik állatorvost hívatott, hogy az is
vizsgálja meg a lovat. A másik állatorvos azt mondta, hogy nincs a ló
szívének semmi baja, és egészségesnek ítélte az állatot.
Az admirális levelet írt Griernek, és meglehetősen zamatos fedélzeti
nyelven közölte vele, hogy mi a véleménye róla. Miután így kiadta magából
a mérgét, felüdült, és kiment lovagolni. Ennek során, teljes vágtában a ló
holtan rogyott össze, és ráborult az admirálisra, aki nyílt lábtörést és
medencecsonttörést szenvedett.
– Barátom – mondta Grier mélységes átérzéssel -, barátom, hogy én
ennek hogy örültem!
Egy feltűnően piszkos farmudvarban álltunk meg, s Grier hozzám
fordult.
– Egy tehenet kell kitisztogatnom.
– Értem – mondtam – nagyon jó. – Hátradőltem az ülésen, és elővettem a
pipámat. Grier, félig kinn a kocsiból megállt:
– Nem jön segíteni?
Nem értettem. A tehén „kitisztítása” egyszerűen a visszamaradt
magzatburok eltávolítását jelenti, és egy embernek való munka.
– De hát nem sokat tudnék csinálni – mondtam. – És a gumicsizmám
meg a kabátom a kocsimban maradt. Nem tudtam, hogy farmra megyünk –
nem sok értelme volna, hogy összekoszoljam magam.
Mindjárt éreztem, hogy rosszat mondtam. Grier varangyos álla sötétebb
vörösre váltott. Rosszindulatú pillantást vetett felém, mielőtt elfordult
volna, de félúton az udvarban megállt, néhány pillanatig tűnődött, aztán
visszajött a kocsihoz:
 – Most jutott eszembe. Van valami nálam, amit felvehet. Ennyi erővel
velem jöhetne – odaadhatja a rnéhpálcát, amikor szükségem van rá.
Ezt bolondságnak tartottam, de kiszálltam a kocsiból, s hátrakerültem.
Grier egy nagy faládát halászott ki a csomagtartóból.
– Itt van, ezt felveheti. Elletőszerelék, régebben vettem. Nem sokat
használtam, mert kicsinység nehéznek találtam, de magát fáintosan
megóvja a bepiszkolódástól.
Belenéztem a ládába, s egy fénylő fekete gumiból készült öltözéket
láttam. Kivettem a felsőrészt: szinte elborították a cipzárak és
patentgombok, és nehéz volt, mint az ólom. A nadrág meg még nehezebb,
tele csatokkal és kapcsokkal. Az egész lenyűgöző alkotást nyilvánvalóan
olyasvalaki tervezte, aki sose látott elletést, s megvolt az a hátránya, hogy
viselőjét nagyjából mozgásképtelenné tette.
Egy pillanatig tanulmányoztam Grier arcát, de a vizenyős szemek nem
árultak el semmit. Levettem a zakómat – őrültség volt, de nem akartam
megsérteni.
És Grier tényleg fel akarta vetetni velem az öltözéket, mert segítőkészen
tartotta. Kétemberes művelet volt. Először a fényes nadrágot kellett felvenni
és elöl-hátul becippelni, azután került sor a felsőrészre, amely csudálatos
darab volt, derékban szoros, és rövid, tizenöt centis ujjának erős, gumírozott
vége elszorította a bicepszemet. Mielőtt belebújhattam volna, fel kellett
hajtogatnom az ingujjamat a vállamig, aztán Grier nyögve és erőlködve
belegyömöszölt. Hallottam, hogy a cippzárak a helyükre surrognak, az
utolsó hátul a nyakamon a magas, merev gallért zárta le, és fejemet az
alázatos áhítat helyzetében tartotta, államat az ég felé emelve.
Grier csakugyan szívét-lelkét beleadta, s betetőzésül elővett egy fekete
gumi fejfedőt. Megrémültem tőle, s kezdtem tiltakozni, amennyire a gallér
engedte, de Grier ragaszkodott hozzá:
– Ne mozogjon még egy kicsintég. Végezzünk rendes munkát.
Mikor végzett, hátralépett, és megcsodált. Groteszk látvány lehettem
tetőtől talpig fekete tokba bújva, vállig csupasz karokkal, amelyek szinte
derékszögben elálltak tőlem. Grier nagyon elégedettnek látszott.
– Hát akkor menjünk, ideje, hogy munkához lássunk. – Megfordult, és az
istálló felé sietett, én meg nehézkesen lépkedtem utána, mint egy
robotember.
Megérkezésünk nagy felbolydulást okozott az istállóban. A farmer volt
jelen, két tehenész meg egy kisleány. Az emberek ajkára fagyott a vidám
köszöntés, amikor a fenyegető alak lassan, eltökélten bevonult. A kisleány
könnyekre fakadt, és kifutott.
A „tisztogatás” büdös és piszkos munka az orvosnak és unalom a
nézőnek, aki akár húsz percig is ott ácsoroghat, anélkül hogy látna valamit.
De ez alkalommal a nézők nem unatkoztak. Grier a tehénben ügyködött s
valamit motyogott az időjárásról, de az emberek nem figyeltek rá: le nem
vették volna a szemüket rólam, amint ott álltam mereven, mint a falnak
támasztott páncélöltöny. Álmélkodva sorra végigtanulmányozták a
szerelést. Tudtam, mit gondolnak: vajon mi lesz, ha ez a félelmetes
ismeretlen akcióba lép? Aki így van öltözve, arra valami roppant feladat
vár.
A gallér erős szorítása a gégémen megakadályozta, hogy részt vegyek a
társalgásban, s ettől biztos még titokzatosabbá váltam. Kezdtem izzadni az
öltözékben.
A kislány összeszedte a bátorságát, s odahívta a testvéreit, hogy nézzenek
meg. Láttam az ajtón bekukucskáló kis fejek sorát, s kínok közt
hátracsavarva a nyakam, igyekeztem bátorítóan rájuk mosolyogni, de a
fejek eltűntek, s hallottam az udvaron átfutó lábak dobogását.
Nem tudnám megmondani, meddig álltam ott, de Grier végre befejezte a
munkát, s odaszólt:
– Rendben, most maga jön. – A légkör hirtelen feszültséggel telt meg. Az
emberek felegyenesedtek, és kissé kinyílt szájjal bámultak rám. Ez volt az a
pillanat, amelyre vártak.
Ellöktem magam a faltól, s némi nehézséggel jobbra fordultam, mielőtt a
méhpálcákat tartalmazó doboz felé indultam volna. Alig néhány méternyire
volt tőlem, de nagyon távolinak látszott, amint robotként, felszegett fejjel,
kétoldalt mereven kinyújtott karral közeledtem felé. Mikor odaértem a
dobozhoz, új nehézséggel találtam magam szemben: nem tudtam lehajolni.
Néhány tornamutatvány után sikerült belenyúlnom a dobozba, aztán új
purgatórium, fél kézzel le kellett vennem a papírt a méhpálcáról: az
emberek némán, megigézve figyeltek.
Levettem a papírt, óvatosan körbefordultam, s kimért léptekkel
végigballagtam az istállón. Mikor a tehén vonalába értem, mereven
kinyújtottam a karom Grier felé, aki elvette a méhpálcát, és beleillesztette a
méhbe.
Aztán visszaálltam korábbi helyemre a fal mellé, míg kollégám
megtisztálkodott. Orrom mentén lepillantottam az emberekre:
arckifejezésük nyílt hitetlenkedést tükrözött. A titokzatos emberre ennél
bizonyára nehezebb feladatot bíztak – csak nem viseli ezt az öltözéket azért,
hogy egy méhpálcát nyújtson át? De amikor Grier belefogott a
patentkapcsok felpattintásának és a cipzárak lehúzásának bonyolult
munkájába, rájöttek, hogy a mutatványnak vége, s a csalódottság érzését
hamarosan a mulatság váltotta fel.
Míg életet igyekeztem dörzsölni dagadt karjaimba, amelyeket
elszorítottak a gumírozott ujjak, vigyorgó arcok vettek körül. Úgy
képzeltem, alig várják, hogy este a kocsmában elmeséljék a történetet.
Méltóságom foszlányait összeszedve felvettem a zakómat, és beültem a
kocsiba. Grier lemaradt, hogy néhány szót váltson az emberekkel, de azok
nem rá figyeltek, hanem rám, aki az ülésen kuporogtam. Még mindig nem
akartak hinni a szemüknek.
A rendelőben a border terrier már kezdett magához térni az altatásból.
Felemelte a fejét, és vitézül igyekezett a farkát csóválni, mikor meglátott.
Pokrócba bugyoláltam, karomba vettem, s már indulni készültem, mikor
megpillantottam Griert egy kis raktárhelyiség félig nyitott ajtaján keresztül.
A faláda egy asztalon előtte állt, s éppen a gumiöltözéket vette elő, de
valahogy furcsán csinálta, mintha különös roham vett volna erőt rajta: teste
rázkódott és rángatózott, foltos arca furcsán eltorzult, s ajkáról félig elfojtott
jajongás tört elő.
Ámulva néztem. Azt mondtam volna, hogy képtelenség, de itt történt a
szemem előtt. Kétség sem férhetett hozzá – Angus Grier nevetett.
 23.
A tejláz egyike az egyszerű betegségeknek, de most, lenézve a
barátságtalan hajnali fényben a patakra, ráébredtem, hogy a mai egyike volt
bizarrabb megjelenési formáinak. A betegség mindjárt a leborjazás után
jelentkezett, s a tehén lecsúszott az agyagos parton a vízbe. Eszméletlen
volt, mikor megérkeztem, hátsó része teljesen víz alá merült, feje egy
sziklalapon nyugodott. Borja csapzottan és szánalomra méltóan reszketett
mellette a csapkodó esőben.
Dan Cooper szemében szorongás ült, mikor leereszkedtünk.
– Félek, hogy elkéstünk. Kimúlt, ugye? Nem látom, hogy lélegzene.
– Eléggé odavan, sajnos – feleltem. – De azt hiszem, van még benne élet.
Ha sikerül kalciumot juttatni a vénájába, még magához térhet.
– Nagyon remélem, a mindenit – dörmögte Dan. -A legjobb tejelőim
egyike. Mindig a jókkal esik meg a baj.
– Legalábbis a tejláz. Tessék, fogja meg ezeket az üvegeket. – Kihúztam
a fecskendősdobozt, és egy vastag tűt választottam. Alig bírtam megfogni,
mert ujjaimat megbénította az a sajátos dermedtség, amit az ember kora
reggel érez, ha vérkeringése lomha, gyomra pedig üres. A víz mélyebb volt,
mintsem gondoltam, s az első lépésre befolyt a gumicsizmám szárán.
Elakadt lélegzettel lehajoltam, és benyomtam hüvelykujjamat a nyaktövi
gödörbe. A véna kinyomódott, s amikor belenyomtam a tűt, a vér melegen
és sötéten végigfutott a kezemen. Kihalásztam a szárnyas szelepet a
zsebemből, benyomtam egy üveget az összekötő cső végébe, s a másik
végét beillesztettem a tűbe. A kalcium folyni kezdett a vénába.
Ott álltam a jeges patakban, véres ujjammal magasra tartottam az üveget,
éreztem, hogyan hatol be az eső a gallérom alá, s igyekeztem a sötét
gondolatokat távol tartani magamtól, elfeledkezni mindazokról az
ismerősökről, akik még mindig ágyban vannak, s akik csak akkor kelnek
fel, ha megszólal az ébresztőórájuk; aztán reggelinél elolvassák az újságot,
és kocsival elmennek kényelmes bankjukba vagy biztosítóintézetükbe.
Talán orvosnak kellett volna mennem – azok a szép meleg hálószobában
kezelik a betegeiket.
Kihúztam a tűt a vénából, és kidobtam a partra az üres üveget. Az
injekciónak nem mutatkozott hatása. Fogtam a másik üveget, s további
kalciumot nyomtam a bőr alá. Bármily hiábavalónak látszik is,
végigcsinálom a műveletsort. Mikor a bőr alatti injekciót kezdtem
bedörzsölni, észrevettem, hogy a tehén szemhéja megremeg.
Megkönnyebbülés és izgalom bozsgott végig bennem. Felnéztem a
farmerre, és elnevettem magam:
– Még él, Dan. – Megpöcköltem a tehén fülét, s az állat tágra nyitotta a
szemét. – Várjunk pár percig, aztán próbáljuk hasmánt fordítani.
Negyedóra múlva dobálni kezdte a fejét, s én tudtam, hogy eljött az idő.
Megragadtam a szarvát és húztam, Dan pedig a hórihorgas fiával a
lapockáját tolta. Nem sokra mentünk vele, de többszöri együttes erőfeszítés
után a tehén maga is megmozdult, és hasra feküdt. Mindjárt minden
rózsásabbnak látszott; ha egy tehén az oldalán fekszik, mindig a pusztulás
érződik rajta.
Meglehetősen biztosra vettem, hogy meg fog gyógyulni, de nem
hagyhattam ott a patakban fekve. A tejlázas tehén napokig elfekszik, de az
volt az érzésem, hogy ez itt hamarosan felkel. Úgy döntöttem, hogy
maradok még egy darabig.
A tehén, úgy látszik, nem élvezte a hideg vízben való fekvést, mert
eltökélt kísérleteket tett, hogy felálljon, de beletelt még egy félóra, s a
fogam leküzdhetetlenül vacogott, mire végre talpra kecmergett.
– Megáll az eszem! – mondta Dan. – Nem hittem volna, hogy még
egyszer lábra áll. Igen jó szert adhatott be neki.
– Kicsit gyorsabb, mint a jó öreg biciklipumpa – nevettem. Az intravénás
kalcium látványos hatása még mindig eléggé újdonság volt ahhoz, hogy
lenyűgözzön. A tejlázas tehenek nemzedéken át egyszerűen elpusztultak.
Aztán a tőgy felfúvása sokat megmentett, de az igazi a kalcium volt – mikor
egy órán belül felálltak, mint ez is, mindig sikeres bűvésznek éreztem
magam.
Felvezettük a tehenet a partra, s fenn a tetőn teljes erővel megcsapott a
szél és az eső. A ház csak százméternyire esett, arrafelé nyomakodtunk, elöl
Dan és a fia vitte a borjút a kettejük közt kifeszített zsákban. Az apró jószág
ide-oda himbálódzott, s forgatta a szemét erre a kemény világra, amelybe
megérkezett. Szorosan a nyomukban ment az aggódó anya, még mindig
bizonytalan lábakon, de tőle telhetően igyekezett orrát a zsákba nyomni. Én
hátul cuppogtam.
A tehenet egy meleg pajtában, térdig szalmában hagytuk. Már erőteljesen
nyalogatta a borját. A ház tornácán a másik kettő kötelességtudóan levette a
gumicsizmáját, s én, követve példájukat, mindegyik csizmából kiöntöttem
vagy fél liter patakvizet. Mrs. Cooper kardos menyecske hírében állt, aki
vaskézzel uralkodik Danen és a családján, de korábbi találkozásainkból az
az érzésem támadt, hogy Dannak nincs olyan nagyon rossz sora.
Most is így gondoltam, mikor megláttam a vaskos, de kellemes
megjelenésű asszonyt, aki éppen egy iskolába készülő kislány haját fonta
copfba. A tűzhely fénylő rézedényei ropogó tüzet tükröztek vissza, s a tiszta
farmerotthon szaga mögött sülőfélben lévő, házilag füstölt szalonna illata
érződött.
Mrs. Cooper felszalajtotta az emeletre Dant és a fiát, hogy harisnyát
váltsanak; aztán rám szegezte nyugodt tekintetét, s nézte, hogyan csöpög
belőlem a víz a linóleumpadlójára. Fejét csóválta, mintha haszontalan
gyerek volnék.
– Le azzal a harisnyával – csattant rám – A kabátot is vegye le, és hajtsa
fel a nadrágját, aztán üljön ide, és törölje meg ezzel a haját. – Tiszta
törülköző hullott az ölembe, s Mrs. Cooper fölém hajolt. – Nem kellene
kalapot hordania?
– Sajnos, nem lelkesedem érte – motyogtam, s az asszony megint a fejét
csóválta.
Forró vizet öntött a vízmelegítőből egy nagy lavórba, és mustárt tett
hozzá egy félkilós dobozból.
– Tessék, dugja bele a lábát.
Virgoncan engedelmeskedtem parancsának, s önkéntelenül is
felkiáltottam, mikor érintkezésbe kerültem a bugyborékoló keverékkel.
Mrs. Cooper dühös pillantást vetett felém, s én ügyeltem rá, hogy lábam a
lavórban tartsam. Ahogy ott ültem összeszorított foggal, gőzbe burkolva,
egy félliteres bögre teát nyomott a kezembe.
Régimódi kezelés volt, de hatásos. Mire félig kiittam a bögrét, úgy
éreztem, mintha tűz emésztene. A patakágyi didergés eltűnt, mikor Mrs.
Cooper feltöltötte a lavórt egy újabb liter lobogó vízzel.
Ezután megfogta a széket és a lavórt, és körbepördített, míg az asztal
mellé nem fordultam, még mindig vízbe áztatva lábamat. Dan és a gyerekek
már a reggelijüket ették, s előttem is ott állt egy tányéron két tojás, egy jó
darab szalonna és több kolbászka. Már eléggé megtanultam a völgységi
szokásokat, hogy evés közben hallgassak; mikor megérkeztem a körzetbe,
úgy véltem, az én kötelességem, hogy a vendégszeretetet könnyed
társalgással viszonozzam, de az egymással váltott kérdő pillantások
csakhamar elhallgattattak.
Így hát most minden teketória nélkül nekiestem az ételnek, de az első
falatnál majdnem megszegtem új szabályomat. Most kóstoltam először
yorkshire-i házi kolbászt, s nehéz volt elfojtani a lelkes kiáltást, amely más
körökben természetes lett volna. De Mrs. Cooper figyelt a szeme sarkából, s
észre kellett vennie elragadtatott arckifejezésemet. Kényelmesen felállt,
odahozta a serpenyőt, s még néhány párat gördített a tányéromra.
– Múlt héten öltünk disznót – mondta, s kinyitotta a kamra ajtaját. Láttam
a darabolt hússal, oldalassal, májjal megrakott tálakat, a hússal töltött
pástétomos kosarak hosszú sorát, halvány aranykérgükön fénylő
kocsonyával.
Befejeztem az evést, felvettem a Dantől kölcsönzött vastag pár harisnyát
és a száraz cipőmet. Már indulni készültem, mikor Mrs. Cooper a hónom
alá dugott egy csomagot. Tudtam, hogy további kamrai kóstolókat
tartalmaz, de Mrs. Cooper tekintete elnémított. Csak pár szó köszönetet
motyogtam, s kimentem a kocsihoz.
A toronyóra negyed tízet ütött, mikor megérkeztem a Skeldale House-
hoz. Jól éreztem magam kimelegedve, tele remek ennivalóval s a tehén
gyors magához térésének kellemes emlékével. S ott volt a csomagom a
hátsó ülésen – mindig szerencsésnek mondhattam magam, ha disznóölés
után kerültem valamelyik farmra, mert a vendégszerető farmerek
rendszerint megajándékoztak valamivel, de ezek a kolbászkák
felejthetetlenek voltak.
Egy ugrással vettem a rendelő lépcsőit, s végigügettem a folyosón, de
amikor befordultam a sarkon, megtorpantam: Siegfried állt ott, mereven,
hátát a falnak nyomva. Vállán egy hosszú, hajlékony bőrszonda lógott.
Közöttünk volt az iroda félig nyitott ajtaja, s Miss Harbottle világosan
látható volt az íróasztala mögött.
Vidáman integettem:
– Helló, helló, mégy egy fuldoklóhoz?
Siegfried arca kínosan megrándult, kezét intően felemelte. Aztán osonni
kezdett az ajtó előtt, lábujjhegyen egyensúlyozva, mint egy kötéltáncos.
Már túljutott az ajtón, s teste feszült izmai felengedtek, mikor a himbálódzó
szonda rézvége nekicsattant a falnak, s mintegy válaszul felhangzott Miss
Harbottle szögletéből az ismerős moraj. Siegfried egyetlen kétségbeesett
pillantást vetett rám, és megroggyant vállal lassan bement a szobába.
 Ahogy elnéztem, álmélkodva eltűnődtem azon, hogyan alakultak a
dolgok a titkárnő megérkezése óta. Most már nyílt háború folyt, s az életet
még érdekesebbé tette figyelni a két fél taktikáját.
Eleinte úgy látszott, hogy Siegfried könnyedén nyer. Ő volt a munkaadó,
s Miss Harbottle tehetetlennek tűnt obstruktív stratégiájával szemben. De
Miss Harbottle harcos volt, mégpedig ötletes harcos, s én bámulattal
néztem, hogyan használja fel a rendelkezésére álló fegyvereket.
Az elmúlt héten neki fújtak kedvező szelek. Úgy fárasztotta Siegfriedet,
mint gyakorlott horgász a lazacot, ismételten odahozta az íróasztalához,
hogy jelentéktelen kérdésekre válaszoljon. Torokköszörülése dühös
ugatássá alakult át, áthatolt az egész házon. S új fegyverre is szert tett:
papírdarabokra felírta Siegfried írnoki szamárságait; a helyesírási hibákat, a
téves összeadásokat, a hibás bejegyzéseket – valamennyit hűségesen
lemásolta.
Miss Harbottle munícióként használta ezeket a cédulákat. Sose vette elő
őket, mikor lanyha volt az üzletmenet és munkaadója a rendelőben
téblábolt. Akkorra tartogatta, mikor Siegfried nyomás alá került; olyankor
orra alá dugott egy cédulát, és megkérdezte:
– Ez mi?
Ezt mindig kifejezéstelen arccal tette, s nem tudhatta az ember, mennyi
gyönyörűsége telik benne, hogy Siegfried sunyít, mint a megvert állat. De a
befejezés ugyanaz volt – Siegfried motyogva magyarázkodott és
mentegetőzött, Miss Harbottle pedig diadalmas igazságérzettől sugározva
kijavította a bejegyzést.
Utánanéztem Siegfriednek a félig nyitott ajtón, amint bement a szobába.
Tudtam, hogy vár rám a reggeli körút, de lebéklyózott a beteges
kíváncsiság. Miss Harbottle élénken és célszerűen egy bejegyzést ütögetett
a tollával, Siegfried pedig egyik lábáról a másikra állt, és motyogva
válaszolt. Többször sikertelenül megpróbált elmenekülni, s ahogy múlott az
idő, láttam, hogy nem sokáig bírja már. Fogát összeszorította, szeme
kigúvadt.
Megszólalt a telefon, s a titkárnő vette fel. Munkaadója ismét az ajtó felé
igyekezett, de ő boldogan utánaszólt:
– Brent ezredes keresi.
Siegfried úgy fordult meg, mint az alvajáró. Az ezredes, egy versenyló-
tulajdonos, régóta púp volt a hátunkon a panaszaival s állandó
kérdezősködésével meg vizsgálódásával. Az ő telefonhívásától nagy
valószínűséggel felment a vérnyomásunk.
Láttam, hogy ma is ez történik. Múltak a percek, és Siegfried arca mind
vörösebbé vált. Elfulladt hangon felelgetett, végül már-már kiabálva.
Végezetül lecsapta a kagylót, és zihálva az íróasztalra támaszkodott.
S akkor – alig akartam hinni a szememnek – Miss Harbottle kihúzta a
fiókot, amelyben a papírdarabokat tartotta. Előhalászott egyet, köhögött, és
Siegfried orra alá tartotta.
– Ez mi? – kérdezte.
Ellenálltam a vágynak, hogy lehunyjam a szemem, s rémülten figyeltem.
Néhány másodpercig nem történt semmi, a feszültséggel teli csendben
Siegfried teljesen mozdulatlanul állt. Aztán eltorzult az arca, s karjának
kaszáló mozdulatával kikapta a cédulát a titkárnő kezéből, és vad
buzgalommal darabokra tépte. Egy szót sem szólt, de tépdesés közben
előrehajolt az íróasztal felett, és szikrázó szemei egyre közeledtek Miss
Harbottle-hoz, aki lassan tologatta hátra a székét, míg neki nem szorult a
falnak.
Döbbenetes kép volt, Miss Harbottle kissé nyitott szájjal hátrafeszült,
festett fürtjei rémülten lobogtak, Siegfried pedig közel tolva dúlt vonásait az
övéhez, még mindig eszelős erővel tépkedte a papírdarabot. A jelenet azzal
ért véget, hogy Siegfried, minden erejét beleadva mozdulatába, mint a
gerelyvető, a papírkosár felé hajította az összetépett cédulát. Az lágyan,
mint a konfetti hulldogált alá a kosárba s a kosár mellé, és Siegfried, még
mindig szótlanul, maga köré tekerte a szondát, és kiment a szobából.
A konyhában Mrs. Hall kinyitotta a csomagot, és kivett egy pástétomos
kosárkát, egy darab májat és egy füzérre valót a finom kolbászból.
Vizsgálódó szemmel nézett rám:
– Úgy látom, ma nagyon meg van elégedve magával, Mr. Herriot.
Nekidőltem a tölgyfa almáriumnak.
– Igen, Mrs. Hall, éppen elgondolkodtam valamin. Biztosan nagyon jó
lehet egy praxis főnökének lenni, de segédorvosnak lenni se rossz.
 24.
Rosszul kezdődött a nap. Tristant tetten érte a bátyja, mikor hajnali
négykor hazatért a Harangozók Kirándulásáról.
Az esemény évente megismétlődött: egy buszrakomány környékbeli
templomi harangozó kiruccant Morecambe-be. Nagyon kevés időt töltöttek
azonban a tengerparton, s amikor éppen nem az egyik fogadóból a másikba
vándoroltak, akkor a magukkal hozott láda söröknek estek neki.
Mikor a hajnali órákban begördült a busz Darrowbyba, utasainak nagy
része eszméletlen volt. Tristant, a társaság megbecsült vendégét kirakták a
Skeldale House mögött, a hátsó úton. Tristan erőtlenül integetett a távozó
busz után, de az ablakon vakon kibámuló arcok nem viszonozták
üdvözlését. Végigtántorgott a kerti ösvényen, s rémülten látta, hogy
Siegfried szobájában ég a villany. Nem volt menekvés, s amikor kérdőre
vonták, hogy hol járt, többször is megpróbálta kimondani a Harangozók
Kirándulását, sikertelenül.
Siegfried látta, hogy csak az idejét fecsérli, s eltette haragját reggelre.
Ekkor mesélte el nekem Tristan a történetet – épp mielőtt bátyja bejött az
ebédlőbe, s nekiesett.
De mint mindig, az ügy jobban megviselte Siegfriedet: homlokát
ráncolva s a kiabálástól rekedten indult el körútjára. Távozása után tíz
perccel Tristan már vidáman üldögélt Boardman kuckójában, s Boardman
kuncogva élvezte a legújabb illetlen történeteket.
Az öregember sokkal vidámabbá vált, mióta Tristan hazajött; sok időt
töltöttek kettesben a félhomályban, ahol az apró ablakon beszivárgó fény
éppen csak megvilágította a rozsdás szerszámok sorát s a falról letekintő
Bairnsfather-karikatúrákat. Boardman rendszerint zárva tartotta a kuckót, és
nem fogadott vendéget, de Tristant mindig szívesen látta.
Arra jártomban gyakran bekukucskáltam, s láttam, amint Tristan
nagyokat szív a cigarettából, Boardman pedig csak mondja-mondja.
– Hat hete vótunk a lövészárokban. A franciák tőlünk jobbra vótak, a
skótak balra... – Vagy: – Szegény Fred – egyik pillanatban ott állt
mellettem, a másikban meg mán odavót. Még egy árva gombját se találtuk
meg...
 Ma reggel Tristan nagy hangon üdvözölt, s megint csodáltam ellenálló
képességét s a tehetségét, hogy mint a fűzvessző, meg tud hajolni a balsors
szelében, aztán sértetlenül visszacsapódik. Két jegyet mutatott fel.
– Falusi bál ma este, Jim, és garantálom, jó mulatság lesz. Néhányan
eljönnek a kórházbeli hárememből is, tehát gondoskodni tudok rólad. És ez
még nem minden – ide nézz. – Bement a lószerszámos kamrába, felemelt
egy meglazult deszkát, s elővett egy üveg sherryt. – Jut majd egy pofa ital
két forduló között.
Nem kérdeztem, honnan való a jegy meg a sherry. Szerettem a falusi
bálokat. A zsúfolt termet, egyik végében a háromtagú zenekarral –
zongorával, dobbal, nyikorgó hegedűvel -, a másik végében a büfében
buzgólkodó idősebb hölgyekkel. Nagy pohár tejek, szendvicshalmok,
sonka, házi kocsonya, gyümölcsös piskóta tejszínhabbal megpúpozva.
Aznap este Tristan elkísért az utolsó vizitemre, s a kocsiban csak a bálról
beszélgettünk. Egyszerű esethez hívtak – egy fertőzött szemű tehénhez, de a
farm messze volt; a Völgység egyik hegyi falujában, s mire végeztünk,
szürküllött. Jól éreztem magam, minden olyan világosan és
jelentőségteljesen kirajzolódott. Az egyetlen üres, szürke köves utca, az
utolsó vörös sávok az égbolton, a körbefogó dombok sötétlilája. Nem fújt
szél, de lágy lehelet jött a csendes láp felől, édesen, frissen, teli ígérettel. A
házak között mindenütt érezni lehetett a fafüst pezsdítő szagát.
Visszaérkezve a rendelőbe, nem találtuk ott Siegfriedet, de a
kandallópárkányra feltámasztva egy üzenet várta Tristant. Ennyit mondott
csak: „Tristan, menj haza: Siegfried.”
Ez megtörtént korábban is, mivel mindennek szűkében voltunk a
Skeldale House-ban, kiváltképp ágynak és takarónak. Ha váratlan vendég
érkezett, Tristant elküldték, hogy lakjon az anyjánál Brawtonban. Rendesen
szó nélkül felült egy vonatra, de a mai este más volt.
– Az istenit! – mondta. – Biztosan itt alszik valaki, s persze nekem kell
eltűnnöm. Remek; jó elrendezés, mondhatom. és nem kedves ez a levél?
Mit számít, hogy én esetleg valami magánprogramot csináltam? Ó nem!
Engem meg sem kérdeznek, hogy nem alkalmatlan-e, ha el kell mennem.
Csak „Tristan, menj haza”. Udvarias és figyelmes, igaz?
Nem szokta magát ennyire felheccelni. Próbáltam lecsillapítani:
– Ide figyelj, Triss, jobb, ha kihagyjuk ma ezt a bált. Lesz még elég.
Tristan ökölbe szorította a kezét.
 – Miért tűrjem el, hogy így löködjön? – füstölgött. – Én is ember vagyok,
vagy nem? Megvan a magam élete, és közlöm veled, hogy nem megyek ma
este Brawtonba. Úgy rendeztem el, hogy bálba megyek, és ha a fene fenét
eszik is, bálba fogok menni.
Ez harcias beszéd volt, de bennem feltámadt az aggodalom.
– Várj csak. És Siegfried? Mit mond, ha hazajön és itt talál?
– Siegfried menjen a fenébe! – mondta Tristan. Ennyiben hagytam.
Siegfried akkor jött haza, mikor mi az emeleten átöltöztünk. Én értem le
elsőnek, s ott találtam a tűz mellett. Olvasott. Nem szóltam, csak leültem és
vártam a robbanást.
Néhány perc múlva bejött Tristan. Gondosan választott szerény
ruhatárából, és nagyon elegáns volt sötétszürke öltönyében, lecsutakolt arca
világított gondosan fésült haja alól, és tiszta gallért viselt.
Siegfried felnézett a könyvéből, és elvörösödött.
– Mi a fészkes fenét csinálsz te itt? Megmondtam, hogy menj el
Brawtonba. Joe Ramage jön ma este.
– Nem tudtam elmenni.
– Miért nem?
– Nincs vonat.
– Mit jelent az, hogy nincs vonat?
– Pontosan azt – nincs vonat.
A szóváltástól elfogott a szokásos feszültség. A párbeszéd kezdte
felvenni megszokott képletét: Siegfried felbőszül, arca vörös; öccse
kifejezéstelen, tompa hangon válaszol, védelmi harcot vív a hosszú
gyakorlat adta ügyességgel.
Siegfried visszaroskadt a székébe, pillanatnyilag tanácstalanul, de a
szeme sarkából figyelte az öccsét. Az elegáns öltöny, a lenyalt frizura, a
fényes cipő még ingerültebbé tette.
– Rendben van – mondta hirtelen. – Még talán jó is, hogy maradsz.
Szeretném, ha megcsinálnál valamit. Nyisd fel a vérömlenyt Charlie Dent
disznajának a fülén.
Ez bombaként robbant. Charlie Dent disznajának a füléről nem szoktunk
beszélni.
Néhány héttel ezelőtt maga Siegfried ment ki a városszéli utcában fekvő
kisbirtokra, hogy megvizsgáljon egy dagadt fülű disznót. Vérömleny volt a
fülkagylóján, melynek egyetlen gyógymódja a felszúrás, de valamilyen
oknál fogva Siegfried nem végezte el a munkát, hanem engem küldött ki
másnap.
Nem értettem a dolgot, legalábbis eleinte. De amikor bemásztam a
disznóólba, felemelkedett a szalmáról egy akkora koca, amekkorát még
életemben nem láttam, és dühösen felhorkanva, hatalmas száját kitátva
nekem rohant. Nem vitatkoztam vele. Vagy tíz centivel a disznó orra előtt
sikerült feljutnom a falra és átszökkennem a kijáróba. Ott álltam,
mérlegelve a helyzetet, s töprengve néztem gonosz, apró vörös szemeit,
habzó száját, hosszú sárga fogait.
Rendszerint rá se hederítettem, ha a disznók rám horkantak vagy rám
röfögtek, de ez itt komoly szándékot sejtetett. Mialatt azonban tűnődtem, mi
legyen a következő lépés, a disznó dühösen felbömbölt, felágaskodott a
hátsó lábára, s át akart jutni a falon, hogy elérjen. Gyorsan döntöttem.
– Sajnos nincs velem a szükséges műszer, Mr. Dent. Majd eljövök
valamelyik nap, és felnyitom a fülét. Nem komoly dolog – apró műtét.
Viszontlátásra.
Ennyiben hagytuk a dolgot, és senki sem igyekezett felemlíteni
mostanáig.
Tristan megdöbbent:
– Azt akarod, hogy ma este odamenjek? Szombat este? Biztosan jó más
időpont is. Bálba készülök.
Siegfried keserűen mosolygott széke mélyéből.
– Most kell elvégezni. Ez parancs. Utána elmehetsz a bálba.
Tristan mondani akart valamit, de tudta, hogy máris csaknem túlfeszítette
a húrt.
– Rendben – mondta. – Megyek és elintézem.
Méltóságteljesen kivonult a szobából, Siegfried újra könyvébe mélyedt,
én pedig a tűzbe meredtem, azon tűnődve, hogyan fog Tristan ezúttal
boldogulni. Nagyon találékony fiú volt, de most nehéz próbának nézett
elébe.
Tíz perc múlva visszatért. Siegfried gyanakodva nézett rá.
– Felnyitottad azt a fület?
– Nem találtam meg a helyet. Biztos rossz címet adtál. Azt mondtad, 98-
as szám.
– 89, és te is nagyon jól tudod, hogy az. Most menj vissza, és végezd el a
munkád.
 Az ajtó becsukódott Tristan mögött, s én megint vártam. Tizenöt perc
múlva újból kinyílt, és megjelent Tristan meglehetősen diadalmas képpel.
Bátyja felnézett a könyvből.
– Megcsináltad?
– Nem.
– Miért nem?
– Az egész család moziba ment. Szombat este van, ha nem tudnád.
– Nem érdekel, hogy hol a család. Menj be a disznóólba, és szúrd fel azt
a fület. Na indulj, és most már végezd el a munkát.
Tristan megint elvonult, s kezdődött az új virrasztás. Siegfried egy szót
sem szólt, de éreztem, hogy nő a feszültség. Eltelt húsz perc, s Tristan
megint csatlakozott hozzánk.
– Felnyitottad a fülét?
– Nem.
– Miért nem?
– Töksötét van odabenn. Hogy képzeled, hogy ott dolgozni lehet? Csak
két kezem van, egyikben a kést tartom, a másikban a lámpát. Mivel fogjam
a fülét?
Siegfried eddig erősen uralkodott magán, de most felrobbant.
– Elég volt a nyavalyás kifogásaidból! – ordította a székéből felpattanva.
– Nem érdekel, hogyan, de istenemre mondom, még ma este felnyitod
annak a disznónak a fülét vagy végeztem veled! Most eridj a fenébe, és ne
gyere vissza, míg nem végeztél!
Vérzett a szívem Tristanért. Rossz lapot osztottak neki, s nagy
ügyességgel játszotta meg, de most már nem maradt semmije. Néhány
pillanatig szótlanul állt az ajtóban, azután megfordult, és kiment.
Hosszú óra következett. Siegfried élvezni látszott a könyvét, s jómagam
is megpróbáltam olvasni, de nem fogtam fel a szavak jelentését, s
megfájdult a fejem attól, hogy nézem őket. Jólesett volna fel-alá járkálni a
szőnyegen, de ezt Siegfried jelenlétében aligha tehettem volna. Már éppen
úgy határoztam, hogy elnézést kérek és kimegyek sétálni, mikor
meghallottam, hogy nyílik a külső ajtó s Tristan végigjön a folyosón.
Egy pillanattal később belépett a végzet embere, de az átható disznószag
előtte nyomult be a szobába, s amikor odament a tűzhöz, csípős
hullámokban tarajozódott körülötte. Csinos öltönyét, tiszta gallérját, arcát és
haját bőséges disznótrágya borította. Nadrágja fenekére nagy folt jutott
belőle, de ő viharvert külseje ellenére is megőrizte nyugalmát.
 Siegfried sietősen hátralökte székét, de arckifejezése nem változott.
– Felnyitottad azt a fület? – kérdezte csendesen.
– Igen.
Siegfried megjegyzés nélkül újra könyvébe temetkezett. Úgy látszott,
hogy az ügy le van zárva, s Tristan egy kis ideig bátyja lehajtott fejét nézte,
majd megfordult, és kivonult. De a disznóól szaga még távozása után is úgy
lebegett a szobában, mint egy felhő.
Később a Hajcsárban elnéztem Tristant, amint a harmadik korsó sörét
issza. Átöltözött, s ha nem is volt a megjelenése olyan imponáló, mint az
este legelején, de legalább tiszta és csupán enyhén disznószagú volt. Még
nem kérdeztem semmit, de szemében már kezdett csillogni a régi fény.
Odamentem a söntéspulthoz, s kértem magamnak a második pikolót,
Tristannak a negyedik korsót, majd mikor letettem a poharakat az asztalra,
úgy gondoltam, hogy talán most már eljött az ideje.
– No, mi történt? – kérdeztem.
Tristan mély megelégedéssel nagyot húzott a söréből, és rágyújtott egy
cigarettára. – No, szóval, Jim, az egész elég könnyű műtét volt, de az elején
kezdem. Képzelheted, mikor ott álltam egymagamban a disznóólnál,
töksötétben, s az a rohadt nagy disznó csak röfögött és hörgött a fal másik
oldalán. Mondhatom, nem éreztem magam valami jól. Képébe világítottam
a lámpával, ő meg felugrott, és nekem rohant ordítva, mint egy oroszlán, és
mutogatta a koszos sárga fogait. Már azon voltam, hogy feladom és
nyomban hazamegyek, de eszembe jutott a bál meg minden, s hirtelen
elhatározással átugrottam a falon. Két másodperc múlva a hátamon
feküdtem. Bizonyára nekem rohant, de nem látott eléggé, hogy belém
harapjon. Csak egy kaffantást hallottam, szörnyű súlyt éreztem a lábamnak
ütődni, s már feküdtem is. Hát, szóval, ez furcsa dolog, Jim. Tudod, nem
vagyok erőszakos fickó, de ahogy ott feküdtem, minden félelmem elmúlt, s
nem éreztem mást, csak hideg gyűlöletet a rohadt állat iránt. Benne láttam
minden bajom okát, s mielőtt még tudtam volna, mit csinálok, talpon
voltam, s rugdostam a seggét körbe-körbe az ólban. És tudod, a disznó nem
tanúsított semmi ellenállást. A szíve mélyén gyáva volt.
Még mindig nem láttam tisztán.
– De a füle – hogyan sikerült felnyitnod a vérömlenyt?
– Semmi probléma, Jim. Elvégezte helyettem.
– Csak nem azt akarod mondani...
 – Igen – mondta Tristan, s a lámpa felé emelve korsóját, a mélyén lebegő
apró, idegen testeket tanulmányozta.
– Igen, csakugyan nagy szerencsém volt. Mikor ott a sötétben csatáztunk,
a disznó nekirohant a falnak, s maga fakasztotta ki. Mégpedig nagyon
szépen.
 25.
Hirtelen ráébredtem, hogy itt a tavasz. Március vége felé jártunk, s én
birkákat vizsgáltam egy hegyi akolban. Lefelé jövet, egy kis fenyőerdő
szélárnyékában háttal nekitámaszkodtam egy fának, s egyszerre tudatosult
bennem a zárt szemhéjaimat melegítő napfény, a pacsirták zajongása, a szél
tompa tengerzúgása fenn, a magas ágak között. És bár a hó még hosszú
pásztákban húzódott végig a falak mögött s a fű élettelen és télsárgította
volt, érződött a változás, már-már felszabadulás, mert öntudatlanul
teknőchéjjal vettem körül magam a vashónapok, a kíméletlen hideg ellen.
Nem volt ez meleg tavasz, csak száraz, az éles szelek végigborzolták a
hóvirágok fehér fejét és megdöntötték a nárciszokat a falu közterén.
Áprilisban az út menti rézsűk élénken sárgállottak a kankalinoktól.
És áprilisban jött a bárányellés időszaka is. Nagy árhullámként jött az
állatorvos évének legelevenebb és legérdekesebb szakasza, az éves
körforgás csúcspontja, s mint mindig, most is akkor jött, mikor a legjobban
lefoglalt a többi munkánk.
Tavasszal a jószág megérzi a hosszú tél hatását. A tehenek hónapokon át
állnak ugyanazon a pár lépésnyi istállórészen, s nagy szükségük van már
zöld fűre és a hátukat sütő napra, borjaik pedig nagyon kevéssé tudnak
ellenállni a betegségeknek. S éppen mikor azon töprengünk, hogyan
győzzük a köhögést, megfázást, tüdőgyulladást és acetonaemiát (az aceton
felszaporodása a vérben), elért a hullám.
A furcsa az, hogy az év tíz hónapjában a birkák alig játszanak szerepet az
életünkben. Egyszerűen gyapjas jószágok fenn a hegyoldalon. De a
maradék két hónapban csaknem minden mást kiszorítanak.
Először jönnek a korai bajok, a vemhességi toxémiák (a vemhesség
következtében a vérben felszaporodnak a méreganyagok), a
méhsüllyedések. Aztán egy rohamban az ellés, utána a kalciumhiány, a
szörnyű, üszkös masztitisz, amelytől a tőgy feketévé válik és lefoszlik; és a
bárányokra támadó betegségek – a mozgászavarral járó agyvelői tünetek,
lágyvesebetegség, dizentéria. Aztán lassul az ár, majd erecskévé csökken, s
május végére már csaknem kiszárad. A birkák ismét gyapjas jószágok a
hegyoldalon.
 De az első évben lebilincselt ez a munka, s lebilincsel azóta is. Úgy
éreztem, a bárányellés ugyanolyan pezsdítő és érdekes, mint a borjazás,
nehéz fizikai erőfeszítés nélkül. Annyiban rendszerint kényelmetlen volt,
hogy a szabadban kellett levezetni: vagy szalmabálákból és léckapukból
rögtönzött huzatos aklokban, vagy még többször kinn a legelőn. A
farmereknek, úgy látszik, nem jutott eszébe, hogy a juh szívesebben hozná
világra családját valami meleg helyen, vagy hogy az állatorvos esetleg nem
élvezi, ha órák hosszat ingujjban kell térdelnie a szakadó esőben.
De maga a munka olyan könnyű volt, mint a pihe. A borjazás
komplikációinak kiigazítása terén szerzett tapasztalataim után öröm volt
ezeket a kis jószágokat kezelni. A bárányok rendszerint kettesével,
hármasával születnek, s néha csudálatos kavarodások támadhatnak; fejek és
lábak összegubancolódnak a nagy igyekezetben, hogy elsőnek jöjjenek ki, s
az állatorvos dolga, hogy, szétválassza őket és eldöntse, melyik láb melyik
fejhez tartozik. Kéjelegtem ebben. Jóleső változatosságot jelentett, hogy
most az egyszer erősebb és nagyobb vagyok a páciensemnél, de nem éltem
vissza ezzel az előnnyel; azóta sem változott meg a véleményem, amire
akkor jutottam: juhelletésnél két dologra kell ügyelni – a tisztaságra és a
kíméletes bánásmódra.
És a bárányokra. Minden fiatal állat vonzó, de a bárány mértéken felül
elragadó. Eszembe jutnak emlékek, egy keservesen hideg este, mikor
ikreket segítettem világra egy széltépte hegyoldalon; a bárányok görcsösen
rázták a fejüket, s egyikük perceken belül feltápászkodott, és tántorogva,
térdroggyantva elindult a tőgy felé, a másik meg elszántan követte térden
csúszva.
A juhász, akinek vörös, viharvert arca csaknem eltűnt a füléig magára
húzott kabátban, halkan felkuncogott:
– Hunnan a fenébül tuggyák?
Ezerszer látta ugyanezt, s mégis csodálkozott. Akárcsak én.
Egy másik emlék: kétszáz bárány egy akolban, egy meleg délután
lágyvese-betegség ellen oltottuk őket, s nem tudtunk beszélgetni a bárányok
vékony hangú tiltakozása s a kívül aggodalmasan keringő, csaknem száz
juh szüntelen mély bégetése miatt. El nem tudtam képzelni, hogyan
választják majd ki ezek a juhok a magukét a csaknem azonos apró jószágok
ekkora tömegéből. Órákba fog telni.
Mintegy huszonöt másodpercbe telt. Mikor befejeztük az oltást,
kinyitottuk az ajtókat, s a kiözönlő bárányokat a kétségbeesett anyák
összehangolt rohama fogadta. Eleinte süketítő volt a lárma, de gyorsan
alkalmi bégetésekké halkult, ahogy az utolsó elkóboroltakat is megtalálták.
Aztán szépen, párokra szakadozva, a nyáj nyugodtan elindult a legelő felé.
Májusban és kora júniusban a világom melegebbé és lágyabbá vált. Elült
a hideg szél, s a levegőben, amely üde volt, mint a tenger, a legelőket
tarkító sok ezer vadvirág enyhe illata szállt. Időnként igazságtalanságnak
látszott, hogy fizetést kapjak a munkámért, azért, hogy útnak indulok kora
reggel, mikor a földek ragyognak az első halvány napfénytől, s a magas
tetőkön még mindig ködfoszlányok lebegnek.
A Skeldale House-ban a lilaakácvirágok zendülése robbant ki: benyúltak
a nyitott ablakokon, s reggelente, amikor borotválkoztam, beszívtam a tükör
mellett csüggő, hosszú fürtök szédítő illatát. Az élet idilli volt.
Csak egy mozzanat zavarta meg: elkövetkezett a lovak ideje. A
harmincas években még mindig elég sok ló volt a farmokon, bár a traktorok
figyelmeztető lélekharangja már megszólalt. A Völgység aljában fekvő
farmokon, amelyekhez elég sok szántóföld tartozott, az istállók már félig
üresek voltak, de maradt még elég ló ahhoz, hogy kényelmetlenné tegyék a
májust és júniust. Ilyenkor végeztük el a herélést.
Ezt megelőzte az ellés, és meglehetősen köznapi látvány volt a kanca,
amint csikaja mellette üget vagy elnyúlik a földön, míg anyja füvet csipked.
Ha manapság egy igáslovat látnék a csikajával a mezőn, megállnék a
kocsival, hogy jobban megnézzem.
Ott volt az összes elletéssel kapcsolatos munka: a kanca kitisztítása, a
csikó farkának kurtítása, az újszülött betegségeinek kezelése – ízületi
gyulladások, visszamaradt magzatszurok. Kemény és érdekes munka volt,
de mikor az idő felmelegedett, a farmerek heréltetni akarták az egyéves
csikókat.
Nem szerettem ezt a munkát, s mivel akár százra is sor került,
beárnyékolta az első tavaszt s még sok elkövetkezőt is. Nemzedékeken át
úgy csinálták, hogy pányvát vetettek a lóra, és megkötözték, mint a sütésre
előkészített csirkét. Kissé vesződséges eljárás volt, de az állatot tökéletesen
megfékezték, s az ember a munkájára összpontosíthatott. Mire azonban én
végeztem az egyetemen, mind divatosabbá vált az álló helyzetben való
herélés. Ez pedig egyszerűen annyiból állt, hogy egy orra csavarandó nyeles
hurkot, pipát illesztettek a ló felső ajkára, helyi érzéstelenítést
fecskendeztek mindkét herébe, s aztán nekiláttak. Kétségtelenül sokkal
gyorsabban ment.
 A nyilvánvaló hátránya az volt, hogy az állatorvost és segítőit tízszer
annyira fenyegette a sérülés veszélye, de a módszer ennek ellenére gyorsan
népszerűvé vált. Egy Kenny Bright nevű helyi farmer, aki haladó
gondolkodásúnak tartotta magát, kezdte bevezetni a körzetben. Felkérte
Farley őrnagyot, a lóspecialistát, hogy egyik csikóján mutassa be a
módszert, s a farmerek nagy számban összegyűltek nézőközönségnek.
Kenny önelégülten, fontossága tudatában tartotta a pecket, és szélesen
mosolygott a társaságra, miközben pártfogoltja fertőtleníteni készült az
operáció helyét. Mihelyt azonban az őrnagy hozzáért fertőtlenítőjével a
herezacskóhoz, a csikó felágaskodott, s mellső lábával nagy reccsenéssel
Kenny fejére vágott. Kennyt egy kapun vitték el, betört fejjel, és hosszú időt
töltött kórházban. A többi farmer heteken át nevetett rajta, de az esemény
nem riasztotta vissza őket. Az álltában herélés elterjedt.
Azt mondtam, hogy gyorsabb volt. Igen, ha minden simán ment, de
olykor a csikó rúgott vagy ránk dőlt, vagy teljesen megvadult. Tíz eset
közül kilenc könnyen ment, a tizedik valóságos rodeo volt. Nem tudom,
mennyi szorongást épített ki a dolgok ilyetén állapota a többi állatorvosban,
de én a herélés reggelén tagadhatatlanul teli voltam feszültséggel.
Persze részben azért, mert nem voltam; nem vagyok és soha nem is
leszek lovas ember. A kifejezést nehéz meghatározni, de meggyőződésem,
hogy a lovas ember vagy annak születik, vagy kora gyerekkorában szerzi
meg a képességet. Tudtam, hogy nem érdemes a húszas éveim közepe táján
belefogni. Ismertem a lóbetegségeket, úgy éreztem, eredményesen
gyógyítok beteg lovakat, de az igazi lovas embernek az a hatalma, amellyel
képes lecsillapítani, megnyugtatni egy állatot és értelmileg uralkodni rajta,
reménytelenül távol állt tőlem. Még csak ámítani sem próbáltam magam.
Kár, hogy így van, mert a ló kétségtelenül érzi ezt. A tehén egészen más
eset, annak nem számít sem ez, sem az; ha a tehén meg akar rúgni, meg is
fog rúgni, fütyül rá, hogy szakember vagyok-e vagy sem. De a lovak tudják.
Így hát azokon a reggeleken sohasem csapott magasra bennem a harci
kedv, míg vezettem a kocsit, s a műszereim a hátsó ülésen egy zománcozott
tálcán csörömpöltek és gurultak. Vad lesz vagy nyugodt? Milyen nagy
lehet? Hallottam könnyedén nyilatkozni arról, mennyivel jobban szeretik
egyesek a nagy lovakat – a kétévesekkel sokkal könnyebb, mondták, az
ember jobban meg tudja fogni a heréjüket. De bennem nem volt soha
semmi kétség. Én a kicsiket szerettem, annál jobb, minél kisebbek.
 Egy reggel, az évad csúcspontján, mikor már kezdett elegem lenni a
lovakból, Siegfried kifelé menőben odaszólt:
– James, van a White Cross-i Wilkinsonéknál egy hasdaganatos ló. Menj
és vedd le, ha lehet még ma, ha nem, csináld meg, amikor neked alkalmas,
rád bízom.
Némileg zúgolódva, hogy a sors az évszakos feladatokat még megfejelte
valamivel, kifőztem egy szikét, daganatkanalakat és fecskendőt, s a
tálcámra tettem a helyi érzéstelenítőszerrel, a jóddal és a tetanusz elleni
savóval egyetemben.
Mögöttem a baljósan csörgő tálcával kikocsiztam a farmra. Ebben a
zajban mindig valami fenyegető felhangot éreztem. Eltűnődtem a lovon –
lehet hogy csak egyéves, azokon néha kifejlődik olyan kis nyeles daganat,
amit a farmerek fityegőnek neveznek. A tíz kilométeres úton sikerült
kialakítanom egy lágy szemű, lógó hasú, túl hosszú szőrű kiscsikó
megnyugtató képét; nehezen vészelte át a telet, alighanem tele van
gilisztával – mi több, rogyadozik a lába a gyengeségtől.
Wilkinsonéknál nagy csend fogadott. Az udvar üres volt, leszámítva egy
tíz év körüli legénykét, aki nem tudta, hol a főnök.
– És a ló hol van? – kérdeztem.
A fiú az istálló felé mutatott.
– Odabenn.
Bementem. Az istálló végén magas, nyitott tetejű boksz állt, fafalait
vasráccsal toldották meg a tetején, s bentről mély torokhangú nyihogást és
horkantást hallottam, majd egy sor roppant döngést a boksz oldalán.
Megdermedtem. Az odabenn nem kiscsikó.
Kinyitottam a felső fél ajtót, s bentről egy hatalmas állat nézett le rám;
nem tudtam, hogy ló ilyen nagyra nőhet; egy pej mén, büszkén ívelt nyakú,
s a patái akkorák, mint egy aknafedél. Lapockáin és combján vonagló
izomkötegek ragyogtak, s amikor megpillantott, hátrasunyta a fülét,
kifordította a szeme fehérjét, és vadul belerúgott a falba. Félméteres forgács
repült magasan a levegőbe, mikor a hatalmas patkó nekivágódott a
deszkának.
– Szent isten! – sóhajtottam, és gyorsan becsuktam a fél ajtót. Háttal
nekitámaszkodtam, és hallgattam a szívem kalapálását.
A gyerekhez fordultam.
– Hány éves ez a ló?
– Elmúlt hat, uram.
 Megpróbáltam higgadtan gondolkodni. Hogyan lehet elbánni egy ilyen
emberevővel? Ekkora lovat még sohasem láttam – többet nyomhat egy
tonnánál. Megráztam magam; még csak egy pillantást sem vetettem a
daganatra, amelyet el kell távolítanom. Megemeltem a kallantyút, vagy öt
centire kinyitottam az ajtót, és bekukucskáltam. Jól láthattam, ott csüggött a
hasán, valószínűleg papilloma volt, kriketlabda nagyságú, lebenyes
felszínű, amitől olyannak látszott, mint egy kis karfiol. A ló mozgásától
enyhén ingott ide-oda.
Ezt nem gond levenni. Jó keskeny nyaka van; bele néhány köbcenti helyi
érzéstelenítőt, aztán könnyen leforgathatom a kanalakkal.
De van egy nyilvánvaló nehézség. Be kell bújnom az alá a fényes
hordóhas alá, a nagy paták közelébe, és tűt szúrni abba a pár centis
bőrfelületbe. Nem valami lelkesítő gondolat.
De visszakényszerítettem figyelmemet a gyakorlati dolgokra, például
hogy kell egy vödör meleg víz; szappan és törülköző. És a pipához jó erős
ember kell. Elindultam a ház felé.
Kopogtatásomra nem kaptam választ. Újra próbálkoztam – megint semmi
-, senki sem volt otthon. A világ legtermészetesebb dolgának látszott, hogy
mindent halasszak el máskorra; eszembe sem jutott, hogy addig mászkáljak
az épületekben és a földeken, míg nem találok valakit.
Csaknem ügetve mentem a kocsihoz, csikorgó gumikkal hátramenetben
megfordultam, és kirepesztettem az udvarról.
Siegfried meglepődött.
– Senki sem volt ott? Nahát, ez nagyon furcsa. Majdnem biztos, hogy ma
vártak. De annyi baj legyen, a te kezedben van a dolog, James. Hívd fel
őket, és beszélj meg egy időpontot, amilyen hamar csak lehet.

Csudálatos könnyűnek találtam, hogy az elkövetkező napokban és

hetekben elfeledkezzem a ménről, kivéve mikor védtelen állapotban
voltam. Éjszakánként legalább egyszer táguló orrlyukakkal és repkedő
sörénnyel átdübörgött az álmaimon, s kialakult bennem az a kellemetlen
szokás, hogy hajnali ötkor felébredtem, és nekiálltam operálni a lovat.
Általában hússzor levettem azt a daganatot minden reggel, reggeli előtt.
Mondtam magamnak, hogy sokkal könnyebb volna kitűzni a munka
időpontját és túlesni rajta. Különben is mire várok? Működik bennem
valami tudat alatti remény, hogy ha elég soká várok, történik valami, s én
megszabadulok? A daganat leesik, vagy összezsugorodik és eltűnik, vagy a
ló holtan esik össze.
Átadhattam volna az egészet Siegfriednek – tudott bánni a lovakkal -, de
anélkül is eléggé megcsappant az önbizalmam.
Egy napon aztán véget értek a kétségeim: Mr. Wilkinson telefonált. Egy
cseppet sem nyugtalanította a hosszas késedelem, de világosan közölte,
hogy tovább nem várhat:
– Tuggya, fiatalember, el akarom adni ezt a lovat, és hát nem adhatom
oda azzal a lógó micsodával, igaz?
A Wilkinsonékhoz vezető utat nem vidította fel a hátsó ülésen fekvő tálca
ismerős csörömpölése; eszembe juttatta, hogy legutóbb még azon tűnődtem,
mi vár rám. Most már tudtam.
Mikor kiléptem a kocsiból, szinte testetlennek éreztem magam. Mintha
néhány centivel a föld felett járnék. A bokszból visszhangzó lárma
üdvözölt, az a dühös nyerítés és deszkatörő dobogás, amit korábban is
hallottam. Igyekeztem merev arcomat mosolyra kényszeríteni, mikor a
farmer odajött hozzám.
– A fiúk kötőféket raknak rá – mondta, de szavát elakasztotta a bokszból
jövő dühös sivítás, és két iszonyú dobbanás a deszkafalon. Éreztem, hogy
kiszárad a szám.
A zaj közeledett, azután kivágódott az ajtó, s a nagy ló kirepült az
udvarra, maga után húzva két termetes legényt a kötőfék szárán. A kövezet
szikrázott az emberek csizmájától, ahogy végigcsúsztak rajta, de képtelenek
voltak a hátráló, ágaskodó mént visszafogni. Úgy képzeltem, hogy a föld is
megrázkódik alattam, amikor a ló patái lezúdultak.
Végül hosszas manőverezés után az emberek odaállították a lovat jobb
oldalával a csűr fala mellé. Egyikük felhurkolta a pipát a felső ajkára, és
gyakorlottan megszorította, a másik keményen megfogta a kötőféket, és
felém fordult:
– Kész vagyunk, uram.
Átszúrtam a kokainosüveg gumisapkáját, felhúztam a fecskendő
pumpáját, s néztem, ahogy a tiszta folyadék megtölti az üvegcsövet. Hét,
nyolc, tíz köbcenti. Ha ezt be tudom nyomni, a többi gyerekjáték, de a
kezem remegett.
Úgy mentem oda a lóhoz, mintha valami filmben látnám magam. Nem is
én mentem ott – az egész valószínűtlen volt. A ló bal oldali szemével
vészjóslóan rám pislantott, mikor bal kezemmel végigsimítottam a
nyakizmait, sima, remegő oldalát s a hasát, míg el nem értem a daganatot.
Most már a kezemben volt, a lebenyeket szilárdnak és csomósnak érezték
az ujjaim. Finoman lefelé húztam, megfeszítve a barna bőrt, amely a tumort
a testhez kapcsolta. Ide nyomom a helyi érzéstelenítőt, van néhány jó
kitüremkedés. Nem lesz olyan nehéz. A mén hátrasunyta a fülét, és
figyelmeztető horkantást hallatott.
Hosszú, mély lélegzetet vettem, jobb kezemmel felemeltem a fecskendőt,
rátettem a tűt a bőrre, és beleszúrtam.
A rúgás olyan robbanásszerűen gyors volt, hogy először csak meglepetést
éreztem: hogyan tud egy ekkora nagy állat ilyen gyorsan mozogni. Még
csak nem is láttam a villámszerű oldalrugást, s a pata a jobb combom belső
felét találva, tehetetlenül megpörgetett. Mikor földet értem, mozdulatlanul
elfeküdtem, és csak valami különös zsibbadást éreztem. Aztán próbáltam
mozdulni, s a lábamba belenyilallt a fájdalom.
Kinyitottam a szememet, s láttam, hogy Mr. Wilkinson hajol fölém.
– Nem esett baja, Mr. Herriot? – Aggodalom csengett a hangjában.
– De igen. – Meglepett, milyen higgadtan mondom ki ezeket a szavakat,
de még különösebbnek találtam azt az érzést, hogy végre megbékéltem
magammal, először hetek óta. Nyugodt voltam, és teljesen ura a helyzetnek.
– El tudja végezni a műtétet, Mr. Herriot?
– Sajnos nem, Mr. Wilkinson. Legjobb lesz, ha visszaviszik a lovat a
bokszba – majd máskor próbálkozunk vele újra -, és legyen szíves, hívja fel
Mr. Farnont, hogy jöjjön ki értem. Nem hiszem, hogy tudnék vezetni.
A lábam nem tört el, de az ütés helyén jókora vérömleny képződött, s
azután az egész végtagon hihetetlen színskála bontakozott ki, a pasztell
narancsszíntől a legmélyebb feketéig. Még mindig bicegtem, mint egy
veterán a krími háborúból, mikor két héttel később Siegfried és én
visszamentünk a segítők kisebb hadseregével, megkötöztük a mént,
kloroformmal elaltattuk, és eltávolítottuk a kis kinövést.
A combizmomban egy mélyedés emlékeztet arra a napra, de származott
jó is az esetből. Rájöttem, hogy a félelem rosszabb a valóságnál, s a
lovakkal való foglalatosság azóta nem aggaszt annyira.
 26.
Phin Calverttel először kinn az utcán, a rendelő előtt találkoztam, mikor
Julian Coutts-Browne dandártábornokkal beszélgettem a vadászkutyáiról. A
dandártábornok csaknem színpadi megjelenítése volt az angol
arisztokratának: roppant magas, görbe tartású, karvalyképű, magas hangú és
vontatott beszédű. Beszéd közben egy vékony szivar füstje szállongott
ajkairól.
A járdán csattogó nehéz csizmák hangjára hátrafordítottam a fejem. Egy
zömök alak dübörgött gyorsan felénk, kezét a nadrágtartójába dugta, tágra
nyílt viharvert zakója feltárta gallértalan ingének domborodó elejét, zsíros
sapkája alól őszes hajcsomók lógtak. Szélesen mosolygott, csak úgy
általában a világra, és buzgón dudorászott.
A dandártábornok rápillantott.
– Reggelt, Calvert – dörmögte hűvösen. Phineas kellemesen meglepődve
felkapta a fejét:
– Hé, Charlie, hogy vagy? – kiáltotta.
A dandártábornok olyan volt, mintha hirtelen felhajtott volna egy korsó
ecetet. Remegő kézzel kivette szájából a szivart, s a távolodó hát után
meredt. – Arcátlan csibész – motyogta.
Aki látta Phint, nem gondolta volna, hogy jómódú farmer. Egy hét múlva
ki kellett mennem a farmjára, s meglepve néztem a tekintélyes házat és
épületeket, és a mezőn legelő szép tejelő csordát.
A hangját hallottam, még mielőtt kiszálltam volna a kocsiból.
– Helló, 'elló', 'elló! Hát emmeg kicsoda? Új fiú? No van kitül tanulni. –
Kezét most is a nadrágtartójába fűzte, és a lehető legszélesebben vigyorgott.
– Herriot vagyok – mondtam.
– Igazán? – Phin oldalt hajtotta a fejét, és végigmért, aztán a mellette álló
három fiatalemberhez fordult. – Kedvesen mosolyog, igaz, legények? Igazi
Vidám Vili.
Megfordult, és átvezetett az udvaron.
– No, jöjjön, aztán meglátjuk, milyen fábul faragták. Remélem, ért
valamicskét a borjakhoz, mert van itt nehány, aki ölég elesett.
Mikor bementem a borjúistállóba, reméltem, hogy képes leszek valami
látványosat bemutatni – talán a kocsimban lévő új gyógyszerek és
szérumok közül használok egyet-mást, mert itt tekintélyt szerezni nem lesz
könnyű.
Hat jól kifejlett, csaknem üsző nagyságú fiatal jószág állt benn, s három
nagyon furcsán viselkedett: csikorgatta a fogát, habzott a szája, és úgy
botorkált a karámban, mintha nem látna. Mialatt néztem őket, az egyik
egyenest nekiment a falnak, és orrát a kőnek nyomva megállt.
Phin, látszólag jókedvűen, az egyik sarokban dudorászott. Mikor
elővettem a hőmérőmet a tokjából, hangos szöveggel kísérte:
– No, most mit csinál? Aha, kezdődik a bál, ide mindenki!
Az a fél perc, amit a hőmérő egy állat végbelében tölt, rendszerint sebes
gondolkodással telik el. De ez alkalommal nem kellett töprengenem a
diagnózison: a vakság könnyűvé tette. Szemügyre vettem a borjúistálló
falait. Sötét volt, közel kellett arcomat nyomnom a kőhöz.
Phin megint járatni kezdte a száját:
– Hé, micsinál? Maga éppoly haszontalan, mint a borjak, álmatagon
odanyomkodja az orrát. Mi a csudát keres ott?
– Festéket, Mr. Calvert. Csaknem bizonyos vagyok benne, hogy a
borjainak ólommérgezé-sük van.
Phin azt mondta, amit minden farmer mond ennél a fordulatnál.
– Az nem lehet. Harminc éve tartok itt borjút, és még sose esett bajuk.
Különben sincs itt fösték.
– Hát ez mi? – Bekukucskáltam a legsötétebb sarokba, és előhúztam egy
deszkadarabot.
– Ó, az csak egy kis fa, a múlt héten szögeztem ide, hogy lezárjak egy
lukat. Egy régi tyúkólbul való.
Néztem a húszéves festéket, amelynek fellazult, málladozó lemezeit a
borjak oly ellenállhatatlannak szokták találni.
– Ez okozta a bajt – mondtam. – Nézze meg, látni a fognyomokat, ahol
belekaptak.
Phin közelről szemügyre vette a deszkát, és kétkedve dörmögött:
– No, és most mit csinálunk?
– Mindenekelőtt ki kell vinni ezt a festett deszkát, aztán hashajtót adunk
a borjaknak. Van itthon?
Phin vakkantva felnevetett.
– Van ám, egy fene nagy zsákra való, de nem tud valami jobbat? Nem ad
nekik inekcijót?
 Némileg zavarba ejtő helyzet volt. A fémmérgezés ellenszereit még nem
fedezték fel, s az egyetlen, ami néha használt, a magnézium-szulfát volt,
mert kihajtotta a feloldhatatlan ólom-szulfátot.
– Nem – mondtam. – Nincs olyan injekció, ami használna, s még az sem
biztos, hogy a hashajtó segít. De szeretném, ha naponta háromszor beadna
nekik két púpozott evőkanállal.
– Ó, a fenébe, hiszen halálra fosatja a szerencsétleneket.
– Az meglehet, de más orvossága nincs – mondtam.
Phin odalépett hozzám, sötét bőrű, mély ráncokkal barázdált arca egész
közel volt az enyémhez. A hirtelen ravasszá vált, foltos barna két szemével
néhány pillanatig mereven nézett, aztán elfordult.
– Rendben – mondta. – Gyüjjön be, és igyon egy pohárral.
Bedübörgött előttem a konyhába, hátravetette a fejét, és akkorát bömbölt,
hogy az ablakok belerázkódtak.
– Annyuk! Ez az ember inna egy pohár sört. Gyere és ismerkedj meg
Vidám Vilivel.
Mrs. Calvert varázslatos gyorsasággal megjelent, és üvegeket meg
poharakat rakott le. A címkére pillantottam: Smith Dióbarna Sör, és
töltöttem magamnak. Történelmi pillanat volt, bár akkor még nem tudtam: a
kezdete a Dióbarnák hihetetlen sorozatának, amit annál az asztalnál
megittam.
Mrs. Calvert leült egy pillanatra, kezét összefonta az ölében, és
bátorítóan mosolygott.
– Tud valamit csinálni a borjakkal? – kérdezte. Phin közbevágott, mielőtt
megszólalhattam volna.
– Tud hát. Hashajtót rendelt nekik.
– Hashajtót?
– Azt hát, annyuk. Mikor meggyütt, aszontam, most valami igazán
ügyeset és tudományosat látunk. Nincs különb a fiatalságnál meg a modern
elgondolásoknál. – Phin komolyan kortyolgatta a sörét.
A következő napokban a borjak állapota fokozatosan javult, s két hét
múlva valamennyi rendesen evett. A legbetegebben még mindig
mutatkozott némi vakság, de bíztam benne, hogy el fog múlni.
Rövidesen újra találkoztam Phinnel. Kora délután a rendelőben ültem
Siegfrieddel, mikor bevágódott a külső ajtó, és jancsiszögek kopogása
hallatszott a folyosóról. Egy éneklő hangot hallottam – tala-lalala. Phineas
ismét megjelent körünkben.
 – Nicsak, nicsak! – bömbölt szívélyesen Miss Harbottle-ra. – A Manci!
És hogy van az én aranycsillagom ezen a szép napon?
Miss Harbottle gránitvonásai meg sem rezdültek. Jegesen meredt a
betolakodóra, de Phin már Siegfried felé fordult sárga fogú vigyorral:
– No, vén betyár, hogy ityeg a fityeg?
– Köszönöm, jól vagyunk, Mr. Calvert – felelte Siegfried. – Miben
állhatunk rendelkezésére?
Phin felém bökött az ujjával.
– Ez az én emberem. Szeretném, ha egykettőre kigyünne hozzám.
– Mi a baj? – kérdeztem. – Megint a borjak?
– Nem, a mindenségit. Bárcsak az vóna! Az én jó bikám, az. Úgy zihál,
mint a fújtató – olyasformán, mint a tüdőgyulladásnál, de rosszabb annál.
Rettentő állapotban van. Mintha dögrováson vóna. – Phint egy pillanatra
elhagyta a tréfás kedve.
Hallottam már erről a bikáról: pedigrés shorthorn, kiállításgyőztes, Phin
csordájának alapja.
– Máris megyek, Mr. Calvert. Csak induljon előre.
– Derék fiú. Akkor megyek. – Phin megtorpant az ajtónál:
nyakkendőtlen, rendetlen alak, buggyos nadrágja kiduzzadt vastag derekán.
Megint Miss Harbottle felé fordult, és cserzett képét bolondos vigyorba
facsarta: – Pá-pá, Manci! – kiáltotta, s eltűnt.
Egy pillanatig a szoba nagyon üres és csendes volt, leszámítva Miss
Harbottle maró megjegyzését:
– Micsoda alak! Borzasztó! Borzasztó!
Gyorsan odaértem a farmra, ahol már várt rám Phin és a három fia. A
fiatalemberek borúsnak látszottak, de Phin kedvét nem lehetett letörni.
– Itt van! – kiáltotta. – Itt van Vidám Vili. Most már semmi vész! – Még
dalra is fakadt, miközben a bikaállás felé tartottunk, de amikor benézett az
ajtó felett, feje a mellére csuklott, és kezét mélyebben fúrta a nadrágtartója
alá.
A bika úgy állt középen, mintha odagyökerezett volna. Olyan nehéz
lélegzés emelte-süllyesztette hatalmas mellkasát, amilyent még sohasem
láttam. Szája tágra nyílt, buborékos hab lógott az ajkáról és merész
orrlyukairól: rémülettől kidülledt szeme a szemközti falra meredt. Ez nem
tüdőgyulladás volt, hanem eszeveszett csata a levegőért, éspedig
vesztettnek látszó csata.
 Nem mozdult, mikor bedugtam a lázmérőmet, s bár agyam vadul
dolgozott, sejtettem, hogy az a fél perc nem lesz elég nekem. Számítottam
felgyorsult légzésre, de nem ilyenre.
– Szegény öreg jószág – dünnyögte Phin. – A legszebb borjakat csinálta
nekem; és amellett olyan jámbor, mint a birka. A kis unokáim a hasa alatt
mászkálnak, ez meg rá se ránt. Fáj, hogy így szenved. Ha nem tud rajta
segíteni, csak mongya meg, máris hozom a puskát.
Kivettem a hőmérőt, és megnéztem. Negyvenhárom fok. Ez képtelenség.
Erőteljesen leráztam, és visszadugtam.
Ezúttal csaknem egy percet vártam, hogy tovább gondolkozhassam. A
hőmérő másodszor is ugyanannyit mutatott, s az a kellemetlen
meggyőződés támadt bennem, hogy ha a hőmérő fél méter hosszú volna, a
higany akkor is felszaladna a csúcsáig.
Mi az isten csudája lehet ez? Tálán lépfene... annak kell lennie... és
mégis... Végignéztem az ajtó felett sorjázó fejeket: várták, hogy mondjak
valamit, és némaságuk kihangsúlyozta a gyötrődő nyögést és zihálást.
Elnéztem a fejek felett a négyszögnyi mélykékre s a nap előtt elhúzó fodros
felhőre. Amikor elment, egy vakító sugártól be kellett csuknom a szemem, s
valami mintha megmozdult volna az agyamban.
– Kinn volt ma? – kérdeztem.
– Igen, kinn volt legelni kötélen egész délelőtt. Olyan szép és meleg volt
az idő.
Az agybéli mocorgás diadalmasan meglódult.
– Gyorsan hozzanak egy öntözőcsövet. Húzzák rá arra a csapra az
udvaron.
– Öntözőcsövet? Mi a fenének...
– Igen, olyan gyorsan, ahogy csak tudják. Napszúrása van.
Egy perc sem telt bele, s már felrakták a csövet. Teljesen kinyitottam a
csapot, s kezdtem a hideg vízsugárral pásztázni a hatalmas testet – a képét,
a nyakát, végig a bordákat, fel s alá a lábakat. Vagy öt percig csináltam, de
azt az időt, amíg a javulás első jele mutatkozott, sokkal hosszabbnak
éreztem. Már azt hittem, rossz nyomon vagyok, mikor a bika egyet nyelt.
Ez már jelentett valamit. Eddig képtelen volt lenyelni a nyálát
kétségbeesett erőfeszítésében, hogy levegőt juttasson a tüdejébe. S most
már csakugyan láttam változást a nagy állaton. Kétségtelenül egy kissé
kevésbé nyomorultnak látszott, s nem lassult valamennyire a légzése?
Aztán megrázta magát a bika, elfordította a fejét, és ránk nézett.
 – A mindenit, használ neki! – suttogta döbbenten az egyik fiatalember.
Ezután már élvezkedtem. Nem emlékszem olyan esetre életem munkája
során, ami több örömet jelentett volna, mint ott állni a rekeszben, irányítani
az életmentő vízsugarat és nézni, milyen jólesik a bikának. Legjobban azt
szerette, ha a képébe kapta, s ahogy a farka felől végigöntöztem gőzölgő
hátát, orrát egyenesen a vízsugárba fordította, és boldogan pislogva lóbálta
jobbra-balra a fejét.
Félóra múlva már csaknem egészségesnek látszott. A mellkasa még
mindig zihált egy kicsit, de már nem szenvedett. Megint megmértem a
lázát. Lement negyvenre.
– Most már rendbe jön – mondtam. – De azt hiszem, az egyik legénynek
még locsolnia kellene vagy húsz percig. Nekem most mennem kell.
– Van még ideje egy italra – dörmögte Phin.
A konyhában az „annyuk” bömbölésből mintha hiányzott volna a
megszokott zengzet. Leroskadt egy székre, és belemeredt a Dióbarnájába.
– Vili – mondta -, én mondom, hogy kifogott rajtam. – Sóhajtott, és
szemlátomást hitetlenkedve az állát dörzsölgette. – Most az egyszer nem
tudom, mi a ménküt mondhatnék magának.

Nem esett meg gyakran, hogy Phinnek elakadt a szava, de hamarosan

megindult újra a farmerek szakmai csoportjának következő találkozóján.
Egy tudós és komoly úriember az állatorvosi gyógyszerelés fejlődését
taglalta, mondván: a farmerek most már számíthatnak rá, hogy jószágaikat
úgy kezelik a legújabb orvosságokkal és eljárásokkal, mint az
emberorvosok a betegeiket.
Ez túl sok volt Phinnek. Felugrott, és odakiáltotta:
– Asziszem, maga zagyvaságokat beszél. Van egy fiatal legény
Darrowbyban, alighogy kigyütt az egyetemrül, és mindegy neki, hogy
mihez híjják ki, nem használ mást, csak hashajtót és hideg vizet!
 27.
Siegfried egyik hatásfoknövelő kampánya során történt, hogy Merrick
ezredes tehene drótot nyelt. Az ezredes személyes barátunk volt, amitől az
ügy még kényelmetlenebbé vált.
Mindenki megszenvedte, mikor Siegfriedre rájöttek ezek a rohamok.
Rendszerint olyankor kaptak lábra, amikor valamilyen szakkönyvet
olvasott, vagy új technikai eljárásról látott filmet. Ilyenkor körbeviharzott,
és buzdította lapító háza népét, hogy szedjék össze magukat és javuljanak
meg. Egy ideig megszállottként sóvárgott a tökéletességre.
– Különbnek kell mutatkoznunk ezeknél az operációknál a farmokon.
Nem jó az, ha előhalászunk egy-két öreg műszert egy zsákból, és nekiállunk
nyiszálni az állatot. Tisztaság kell, a kórokozók távol tartása, amennyire
lehetséges, és szabályos technika.
Így azután ujjongva állapította meg a traumatikus reticulitist (idegen test
a második gyomorban) az ezredes tehenénél.
– Most majd igazán látni fog valamit az öreg Hubert. Olyan képét az
állatorvosi mesterségnek, amit soha el nem fog felejteni.
Tristant és engem asszisztensként szolgálatba rendelt, s bevonulásunk a
farmra csakugyan mély benyomást kelthetett. Siegfried vezette a menetet,
szokatlanul elegánsan az új tweedzakójában, amelyre nagyon büszke volt.
Nagyvilági emberként fogott kezet a barátjával.
Az ezredes kedélyes volt:
– Hallom, megoperáljátok a tehenemet. Kiveszitek a drótot? Szeretném
megnézni, ha nincs ellene kifogásod.
– Persze, Hubert, nézd csak. Nagyon érdekesnek fogod találni.
Az istállóban Tristannak és nekem kellett sürgölődnünk. Asztalokat
állítottunk a tehén mellé, s rájuk új fémtálcákat raktunk, ezekre pedig az új,
fényes, sterilizált műszerek sorát. Szikéket, késirányítókat, szondákat,
érfogókat, fecskendőket, sebvarró tűt, fonalat és selymet üvegfiolákban,
vattatekercseket és többféle üveg szeszt és fertőtlenítőt.
Siegfried buzgón fontoskodott, mint egy iskolás gyerek. Ügyes kezű
lévén, érdemes volt nézni sebészi munka közben. Minden nehézség nélkül
tudtam olvasni a gondolataiban. Ez, mondta magában, szép munka lesz.
 Mikor minden kedvére elrendeződött, levétette a zakóját, és felvett egy
vakítóan fehér köpenyt. Odaadta a zakót Tristannak, és csaknem nyomban
dühösen felbömbölt:
– Hé, ne dobd csak úgy oda arra a fémvödörre! Add ide. Majd én találok
neki jó helyet. – Gyengéden leporolta az új ruhadarabot, és felakasztotta
egy falba vert szögre.
Közben én leberetváltam és fertőtlenítettem az operáció helyét a tehén
oldalán, s minden készen várta a helyi érzéstelenítést. Siegfried fogta a
fecskendőt, és gyorsan elérzéstelenítette a területet.
– Itt hatolunk be, Hubert. Remélem, nem vagy kényes gyomrú.
Az ezredes sugárzott.
– Ó, láttam már én vért. Ne aggódj, nem fogok elájulni.
Siegfried a szike lendületes mozdulatával átvágta a bőrt, majd az
izmokat; s végül óvatosan, finoman a fénylő hashártyát. Kibontakozott a
rumen (a nagy első gyomor) sima fala.
Siegfried új szikéért nyúlt, s nézte, hol volna a legalkalmasabb metszeni,
de hogy a kést felemelte, a rumen hirtelen kidagadt a vágás helyén.
– Szokatlan – dünnyögte. – Alighanem egy kis rumengáz.
Hidegvérrel óvatosan visszanyomta a duzzanatot, s megint metszeni
készült; de amint visszahúzta a kezét, a rumen utánatódult, s ott volt a
futball-labdánál nagyobb rózsaszín tömeg. Siegfried visszanyomta, de
azonnal kipattant, megdöbbentően nagyra fúvódott fel. Ezúttal két kézzel
látott munkához, s addig nyomta, tolta, míg el nem tűnt a szem elől. Keze a
tehénben, egy pillanatra megállt, és nehezen lélegzett. Két izzadságcsepp
csordult le a homlokán.
Óvatosan kihúzta a krzét. Nem történt semmi. A gyomor, úgy látszik,
megült. Hátranyúlt a késéért, mikor a rumen, mint egy élőlény, nagy
ugrással kitódult. Olyan volt, mintha az egész szerv megszökne a vágás
nyomán – a síkos, csillogó tömeg addig dagadt és emelkedett, míg egy
vonalba nem került Siegfried szemével.
Siegfried feladta a nyugalom látszatát, s kétségbeesetten küzdött, két
karral átfogva s teljes erejével befelé nyomva a gyomrot. Odasiettem
segíteni, s amikor a közelébe értem, rekedten suttogta:
– Mi a fene ez? – Nyilván azon tűnődött, hogy ez a lüktető szövethalmaz
vajon olyan része-e a tehén anatómiájának, amelyről sohasem hallott.
Némán visszaerőltettük a duzzanatot, míg egy vonalba nem került a
bőrrel. Az ezredes feszülten figyelt. Nem számított rá, hogy az operáció
ilyen érdekes lesz. Szemöldökét kissé felhúzta.
– Biztos gáztól van – lihegte Siegfried. – Add ide a kést, és állj hátrább.
Belenyomta a kést a rumenbe, és élesen lefelé metszett. Örültem, hogy
hátrább léptem, mert a vágáson át magas nyomású sugárban szökellt ki a
félfolyékony gyomortartalom: zöldesbarna, bűzös vízözön, amely lávaként
tőrt elő a tehén mélyéből.
Az első telitalálat Siegfried arcát érte. Nem engedhette el a rument, mert
visszacsúszott volna a gyomorüregbe, és megfertőzte volna a hashártyát.
Így hát csak markolta kétoldalt a vágást, s a rémes ár végigfolyt a haján, le a
nyakán s véges-végig a szép, fehér köpenyén.
Az egyenletes sugarat időnként felváltotta egy hirtelen robbanás,
amelytől az erjedő lé gonoszul lefröcskölt mindent a közelben. Egy percen
belül teljesen elborította a tálcákat és a csillogó műszereket. A tamponok
csinos sora, a vatta hófehér csomagjai nyom nélkül eltűntek, de a
legkegyetlenebb az volt, amikor egy kiváltképp erős sugár bőségesen
lefröcskölte a falon lógó új zakót. Siegfried arca túlságosan eltűnt, semhogy
kifejezésének változását megfigyelhettem volna, de ennél a katasztrófánál
igazi gyötrelmet fedeztem fel a tekintetében.
Az ezredes most már egészen felhúzta a szemöldökét, s tátott szájjal,
hitetlenkedve bámulta a zűrzavaros jelenetet, amelynek központjában
Siegfried volt. Még mindig eltökélten fogta a gyomrot és tocsogott a
gumicsizmáját fél lábszárig elborító, bűzös mocsárban. Csigákba
merevedett hajával, barna arcában fehéren forgó szemével nagyon
hasonlított egy Fidzsi-szigeti bennszülöttre.
Idővel a sugár csurgássá lassult, majd megállt. Már képes voltam a
sebszájat szétfeszíteni, s Siegfried bedugta a karját, és kitapogatta a recés
gyomrot. Néztem, ahogy turkált a lyukacsos szervben, messze benn,
láthatatlanul, a rekeszizom közelében. Egy megelégedett nyögés tudtomra
adta, hogy megtalálta a hegyes drótot, s pillanatokon belül eltávolította.
Tristan közben eszeveszetten mentette és mosta a sebvarró anyagot, s
hamarosan bevarrtuk a vágást a rumenen. Siegfried hősi helytállása nem
volt hiábavaló – a hashártya nem fertőződött meg.
Némán és ügyesen összefogta fonállal az izmokat és a bőrt, és
letamponozta a sebet. Minden nagyon rendben volt. A tehén egykedvűen
állt: az érzéstelenítő hatására mit sem tudott a belső részeivel folytatott
titáni küzdelemről. Sőt, megszabadítva a szúró drót kellemetlenségétől,
máris mintha jobban lett volna.
 Időbe tellett, míg eltakarítottuk a rendetlenséget, de a legnehezebb
munkának Siegfried elfogadhatóvá tétele bizonyult. Megtettük, ami tőlünk
tellett, vödör vizekkel öblögettük, miközben egész idő alatt bánatosan
kapargatta az új zakóját egy spatulával. Nem sokra ment vele.
Az ezredes szívélyes volt, és csupa lelkes gratuláció.
– Gyere be, kedves barátom. Gyere be, és igyunk egyet. – De a meghívás
hamisan csengett, s az ezredes igyekezett legalább három méter távolságra
állni a barátjától.
Siegfried vállára vetette csapzott zakóját.
– Nem, köszönöm Hubert. Nagyon kedves tőled, de mennünk kell. –
Kiment az istállóból. – Azt hiszem, a tehén enni kezd majd egy-két nap
múlva. Két hét múlva visszajövök, hogy kivegyem a varratot.
A kocsi szűk terében Tristan meg én nem távolodhattunk el tőle annyira,
amennyire szerettük volna. Még akkor is elég kellemetlen volt, ha fejünket
kidugtuk az ablakon.
Siegfried két vagy három kilométert némán vezetett, aztán vigyor ült ki
szennycsíkos képére. Megtörhetetlen természete volt.
– Ebben a játékban sose lehet tudni, fiaim, mi vár ránk a következő
fordulóban. De egyet ne felejtsetek – ez az operáció sikerült.
 28.
Hárman álltunk a kedélytelen udvaron, Isaac Cranford, Jeff Mallock és
jómagam. Egyedül Mallock mutatkozott derűsnek, s ez így is volt rendjén,
mert bizonyos értelemben ő volt a házigazda. Övé volt a dögfeldolgozó, s
jóindulattal figyelt bennünket, akik az általa éppen felnyitott tehéntetembe
kukucskáltunk.
Darrowbyban a Mallock név vészterhesen csengett. Temetőjét jelentette a
jószágnak, a farmerek célkitűzéseinek, az állatorvosok reményének. Ha egy
állat nagyon megbetegedett, valaki előbb-utóbb biztos megszólalt: „Úgy
vélekszek, hamarost Mallockhoz kerül.” Vagy: „Jeff Mallocké lesz a
végin.” És a helyszín tökéletesen beleillett a képbe: kietlen vöröstégla-
épületek csoportja többteleknyi távolságra az úttól, s egy vaskos kémény,
amelyből vég nélkül dőlt a gyászfekete füst.
Nagyon közel menni Mallock birodalmához csak a jó gyomrúak
merészkedtek, így hát a városlakók kerülték a helyet, de ha az ember
odabátorkodott a dűlőúton és bekukucskált a fém csúszóajtókon, lidérces
világot látott. Mindenfelé döglött állatok hevertek. Legtöbbjük
feldarabolva, s nagy darab húsok lógtak a kampókon, de itt-ott látott az
ember egy-egy felfúvódott birkát, zöldes, felpüffedt disznót, amelyet
Jeffnek sem volt kedve felnyitni.
Helyenként koponyák és száraz csontok halmozódtak fel a mennyezetig,
és a sarkokban húsliszt barna halmai álltak. A szag mindig rossz volt, de
amikor Jeff kifőzte a dögöket, egyenesen leírhatatlanná vált. A Mallock
család földszintes háza az épületcsoport közepén állt, és az idegennek meg
lehetett bocsátani, ha azt gondolta, hogy összeszáradt gnómok laknak
benne. De Jeff a negyvenes éveiben járó, kerubképű ember volt, a felesége
mosolygós, duci és csinoska. Gyerekeik sora egy kimondottan szép
tizenkilenc éves lánnyal kezdődött és egy vaskos ötéves fiúval végződött.
Az ifjú Mallockok nyolcan voltak, s egész életükben tuberkulotikus
tüdőknek s a salmonellától a lépfenéig terjedő roppant baktériumskálának a
szomszédságában játszottak. Ők voltak a környék legegészségesebb
gyerekei.
Az ivókban az a hír járta, hogy Jeff a vidék leggazdagabb embere, de a
sörüket kortyolgató helybélieknek el kellett ismerniük, hogy megdolgozott
a pénzéért. A nap és az éj bármely órájában kicsörömpölt rozoga
teherautóján a környékre, felcsörlőzte a tetemet, hazavitte a feldolgozóba,
és feldarabolta. Kétszer egy héten megjelent egy brawtoni
kutyaeleségkereskedő a furgonjával, és megvette a friss húst. A többit Jeff
belapátolta az üstjébe, hogy húslisztet készítsen belőle, amire nagy kereslet
volt: a disznó– és baromfitápba keverték. A csontokból műtrágya készült, a
bőrt megvette a cserző; és a meghatározhatatlan diribdarabokat megvette
egy lángolószemű egyén, akit csak a „macskás ember” néven ismertek.
Néha, a változatosság kedvéért, Jeff hosszú, furcsa szagú szappantömböket
készített, amelyek hamar elkeltek a boltpadlók súrolására. Igen, mondták az
emberek, Jeffnek kétségkívül jól megy. De biz' isten megdolgozik érte.
Én gyakorta kapcsolatban álltam Mallockkal. Egy dögfeldolgozó telep
hasznára van az állatorvosnak. Kezdetleges boncteremként szolgál,
végzetes esetekben itt ellenőrizheti diagnózisát; s olyankor, mikor teljesen
tanácstalan, a titok feltárul Jeff kése alatt.
A farmerek persze gyakran beküldtek olyan állatot, amelyet én kezeltem,
és megkérdezték Jeffet, „mi baja vót”, s itt keletkezett némi súrlódás, mert
Jeff hatalmi helyzetben volt, ritkán tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ki
ne használja. Bár sem írni, sem olvasni nem tudott, nagy volt benne a
szakmai büszkeség; nem szerette, ha dögnyúzónak nevezték, a
„bőrkereskedő” jobban kedvére volt. Szíve mélyén úgy vélte, hogy húsz-
egynéhány évi dögdarabolás után többet tud, mint bármelyik állatorvos, s a
helyzetet meglehetősen kényelmetlenné tette, ha a farmerközösség habozás
nélkül egyetértett vele.
A napomat mindig sikeresen elrontotta, ha egy farmer bejött a rendelőbe,
s közölte velem, hogy Jeff Mallock újfent megtromfolta a diagnózisomat.
„Hé, emlékszik arra a tehénre, amit magnéziumhiánnyal kezelt? Nem állt
többé lábra, aztán odattam Mallocknak. Hát tuggya, mi vót igazábul a baja?
Féreg vót a farkában. Jeff aszongya, csak le kellett vóna vágni a farkát, oszt
lábra állt vóna.” Nem volt érdemes vitatkozni, magyarázni, hogy nincs
farokféreg. Jeff mondta – és kész.
Ha Jeff kihasználta volna megfizethetetlen lehetőségeit, hogy a józan
észnek megfelelő tudást összeszedjen, nem lett volna semmi baj. Ehelyett
azonban egy saját, groteszk kórtant alakított ki, s megtámogatta fekete
mágiás gyógyszerekkel, amelyeket a farmerközösség primitívebb tagjaitól
szedett össze. Négy alapbetegsége a tüdőrenyheség, a fekete üszök, a
gyomorfekély és az epehúgyhólyag volt. E négyestől több mérföldes
körzetben reszkettek az állatorvosok.
Egy másik kereszt, amit az állatorvosoknak cipelniük kellett, az a sajátos
képessége volt, hogy csak ránézett egy kimúlt állatra a farmon, s máris
közölte a pusztulás okát. A farmerek, akiket bámulatba ejtett e tudomány,
mindig azt kérdezték, én miért nem vagyok képes rá. De nem tudtam
haragudni Jeffre. Emberfeletti jelleműnek kellett volna lennie, hogy a
fontosság csábításának ellen-álljon, és tetteit nem vezette rosszindulat.
Időnként mégis kényelmetlen helyzetbe hozott, s én szerettem a helyszínen
lenni, ha lehetett. Kiváltképp, mikor Isaac Cranfordról volt szó.
Cranford kemény ember volt, olyan ember, aki életét a vasfegyelem
formáiba öntötte. Szívós alkudozó volt, mindenáron nyerni akaró, s olyan
vidéken, ahol a szűkmarkúság általános, kitűnt fukarságával. Az Alsó-
Völgység legjobb földjein gazdálkodott, shorthornjai rendszeresen díjakat
nyertek, de senki sem tekintette barátjának. Mr. Bateson; északi szomszédja
így jellemezte: „Ez az ember megnyúzna egy szúnyogot a bőriért”. Mr.
Dickson, déli szomszédja másképp fogalmazott: „Ha kézbe vesz egy
bankót, az már biz' isten olyan, mintha börtönbe rakta volna.”
A ma délelőtti találkozás az előző napban gyökerezett. Mr. Cranford kora
délutáni telefonjában.
– Villám csapott az egyik tehenembe. Ott fekszik döglötten a legelőn.
Meglepődtem.
– Villám? Biztos benne? Ma nem volt vihar.
– Lehet, hogy maguknak nem vót, de nekünk itt vót.
– Hm, rendben. Megyek, és megnézem.
Útban a farm felé nem sikerült magamban nagy lelkesedést keltenem a
várható beszélgetés iránt. Ez a villámhistória még okozhat némi fejfájást.
Minden farmer biztosította magát villámcsapás ellen – rendszerint
tűzbiztosításuk részeként -, s komoly égiháború után elég megszokott volt,
hogy megszólaltak az állatorvosok telefonjai, elhullt állatok vizsgálatát
kérve.
A biztosítótársaságok józanul kezelték az ügyet. Ha igazolást kaptak az
állatorvostól, hogy véleménye szerint villámcsapás okozta az elhullást,
rendszerint hűhó nélkül fizettek. Kétség esetén boncolást kértek, és egy
másik állatorvos véleményét. A nehézség az, hogy nincsenek eligazító
diagnosztikus boncolási tünetek; olykor a bőr alatti szövet sérülése, de más
semmi. A legszerencsésebb az volt, ha az állaton megtalálták az árulkodó
perzselést a fülétől le a lábáig, amely földelésként szolgált. Az állatot
nemegyszer olyan fa alatt találták meg, amelybe láthatóan belecsapott a
villám, és felhasította. Ilyenkor könnyű volt a diagnózist felállítani.
A farmerek kilencvenkilenc százaléka csak tisztességes ténymegállapítást
kívánt, s ha az állatorvos más nyilvánvaló okát találta az elhullásnak,
belenyugvással elfogadták az ítéletét. De némelyik nagyon sok nehézséget
támasztott.
Hallottam, mikor Siegfried mesélt egy öreg farmerről, aki kihívta, hogy
igazolja a villámcsapás okozta elhullást. A hosszú perzselés a tetemen
tökéletes volt, és Siegfried, szemügyre véve a nyomot, szinte líraivá vált:
„Gyönyörű, Charlie, gyönyörű. Sose láttam még jellegzetesebb nyomokat.
Csak egy baj van.” Karjával átfogta az öregember vállát. „Milyen kár, hogy
a gyertyafaggyút rácsöpögtette a bőrre.”
Az öreg jobban megnézte, és öklével a tenyerébe csapott. „A fenébe is,
igaza van, uram! Elszúrtam a dógot. Pedig hát mennyit veszkődtem vele –
kis híján egy óra hosszat.” Motyogva elment. Nem jött zavarba, csak a
maga technikai hibái bosszantották.
De ez, gondoltam, amíg elsuhantak a kocsi mellett a kőkerítések, nagyon
más lesz. Cranford megszokta, hogy az ő akarata érvényesüljön, akár igaza
van, akár nincs, s ha nem érvényesül ma, abból baj lesz.
Behajtottam a farm kapuján, s végig a jó bitumenúton a szántóföldön át.
Mr. Cranford mozdulatlanul állt az udvar közepén, s – nem először –
megdöbbentett, mennyire hasonlít egy nagy, éhes madárhoz. A meghajlott,
keskeny váll, az előretolt, horgas orrú arc; a csontos testen lazán lógó, sötét
kabát. Nem lepődtem volna meg, ha kiterjeszti szárnyát, és felreppen az
istálló tetejére. Ehelyett türelmetlenül biccentett felém, és rövid, botladozó
léptekkel gyorsan elindult a ház mögötti föld felé.
Nagy legelő volt, s az elpusztult tehén csaknem a közepén feküdt. Sehol
egy fa, sövény vagy akár egy bokor. Reménykedő ábrándom a villámütött
fa alatt fekvő tetemről nyomban szétfoszlott, s szorongó űrt hagyott maga
után.
A tehén mellé értünk, és Mr. Cranford szólalt meg elsőnek.
– Biztos villám vót. Nem lehetett más. Azok a ronda viharok
elpusztították ezt a derék jószágot. Megnéztem a füvet a nagy shorthorn
körül. Föl volt túrva, tépve, csupasz földsávokat láttam.
– De hát nem esett össze egyszerre. Görcsök közepette pusztult el – látni,
hol rúgta fel a lába a füvet.
 – Jó, görcsökben pusztult el, de azokat villám okozta. – Mr. Cranfordnak
égő, apró szeme volt, s gyors pillantásokat lövellt vele az inggallérom, a
kabátövem, a gumicsizmám felé. Képtelen volt rá, hogy bárkinek is a
szemébe nézzen.
– Nem hinném, Mr. Cranford. A villámcsapás egyik jele, hogy az állat
vergődés nélkül esik össze. Némelyiknek még szájában a fű.
– Ó, jól tudom én azt – csattant fel Cranford, s keskeny arca kipirult. –
Ötven éve jószág mellett élek, nem ez az első villámütötte állat, amit látok.
Nem egyformák ám, tuggya.
– Persze, tudatában vagyok, de ennek az elhullását annyi minden
okozhatta.
– Micsoda?
– Hát, először is lépfene, magnéziumhiány, szívbaj – hosszú a lista. Azt
hiszem a biztonság kedvéért fel kellene boncolnunk.
– Szóval azt akarja mondani, hogy valami nem rengyén valót akarok
csinálni.
– Dehogyis! Csak azt mondom, hogy biztosnak kell lennünk a
dolgunkban, mielőtt igazolást írok. Menjünk el és nézzük meg, mikor
Mallock felnyitja, s ha nem találom semmilyen nyilvánvaló okát az
elhullásnak, megadom az ártatlanság vélelmét. A biztosító nagyon rendes
ilyen esetben.
Mr. Cranford ragadozóképe mélyebbre bukott a gallérjába. Dühödten a
zsebébe fúrta a kezét.
– Vót mán dógom állatorvossal. Igazi, tapasztalt állatorvossal. – A kis
szemek a bal fülem felé villantak. – Azok sohase vacakutak. Mire jó az a
sok veszőcség? Minek kell magának olyan szőrszálhasogatónak lennie?
Csakugyan minek, gondoltam. Miért szerezzek egy ellenséget?
Meglehetősen befolyásos ember a körzetben. Fontos tagja a helyi
Farmerszövetségnek, benne van sok mérföldes körzetben minden
mezőgazdasági bizottságban. Gazdag, sikeres ember, s ha nem szeretik is,
tisztelik a tudását, és hallgatnak rá. Sok kárt okozhat egy fiatal
állatorvosnak. Miért ne írjam meg az igazolást s menjek haza? Ezennel
igazolom, hogy a fent említett állatot megvizsgáltam, és véleményem
szerint az elhullás oka villámcsapás. Oly könnyű volna, és Cranford
megenyhülne. Véget érne az egész ügy. Mire jó felbőszíteni ezt a veszélyes
alakot semmiért? Különben is meglehet, hogy csakugyan villámcsapás volt.
 Szembefordultam Mr. Cranforddal, de hiába próbáltam a szemébe nézni,
mert az utolsó pillanatban mindig elkapta a tekintetét.
– Sajnálom, de úgy vélem, meg kell néznünk belül ezt a tehenet.
Felhívom Mallockot, és megkérem, hogy szállítsa el, aztán holnap délelőtt
megvizsgálhatjuk. Tízkor találkozunk nála. Jó lesz ez így?
– Ha egyszer így kell lenni – prüszkölte Cranford. – Ostobaság az egész,
de gondulom, a kedvibe kell járnom. De ne felejcse – ez jó tehén vót,
megért nyolcvan fontot. Nem engedhetem meg magamnak, hogy annyi
pénzt elvesziccsek. Ragaszkodom ahhoz, ami jár.
– Biztos, hogy meg is kapja, Mr. Cranford. És mielőtt elvitetném, jobb ha
vérmintát veszek, hogy a lépfenét kizárjuk.
A farmerre egyre nagyobb nyomás nehezedett. A metodista egyház
oszlopa lévén, kifejezéseinek skálája korlátozott volt, így hát
összegyülemlett indulatait a tetem vad rugdalásával vezette le. Lábujja a
rugalmatlan gerinccel került összeütközésbe, s néhány másodpercig
féllábon táncolt. Aztán elsántikált a ház felé.
Egyedül maradtam, mikor bemetszettem a tetem fülébe a késemmel, és
vért kentem két üveglapra. Ez nem volt kellemes találkozás, és a holnapi
sem ígért sok jót. Gondosan beraktam a vérmintát egy kartondobozba, s
elindultam a Skeldale House felé, hogy mikroszkópon megvizsgáljam.

Így hát nem valami vidám társaság gyűlt össze másnap délelőtt a
dögfeldolgozóban. Még Jeff is, bár megőrizte szokásos Buddha-szerű
kifejezését, mélyen meg volt sértve. Csak töredékes beszámolót kaptam
ugyan tőle, mikor megérkeztem, de összeállt belőle a kép. Jeff kiugrott a
teherautójából Cranfordnál, átható tekintettel végigmérte a tetemet, aztán
megadta a maga ragyogó gyors diagnózisát.
– „Tüdőrenyheség. Mindég tudom a szemük állásábul, meg abbul, ahogy
a szőr elfekszik a hátukon.” – Magabiztosan várta az ámuldozó sóhajokat, a
gratuláló beszédeket, amelyek e bűvészmutatványt mindig követni szokták.
Mr. Cranford azonban csaknem ugrált dühében:
– „Fogd be azt a nagy buta szádat, Mallock, nem tudsz te semmit! Ezt a
tehenet villámcsapás érte, jobb, ha eszedbe vésed!”
És most, a tetem fölé hajolva, sehol sem találtam eligazítást. A lenyúzott
bőr alatt sehol egy horzsolás. A belső szervek tiszták és normálisak.
 Felegyenesedtem, és végighúztam ujjam a hajamban. Az üst halkan
bugyborékolt, és illattal teli gőzfelhőket bocsátott ki a máris túlterhelt
légkörbe. Két kutya buzgón nyalogatta a húsliszt halmát.
Aztán megdermedtem a rémülettől. A kutyáknak versenytársuk támadt.
Egy aranyfürtös kisfiú nyomta bele mutatóujját a halomba, aztán bedugta a
szájába, és mennyei élvezettel nyalogatta.
– Odanézzen! – károgtam.
A dögnyúzó arca kivirult az atyai büszkeségtől.
– Igen – mondta boldogan. – Nemcsak a négylábúak szeretik ám a
lisztemet. Csuda jó anyag – igen tápláló.
Jókedve teljesen helyreállván, gyufát gyújtott, és élvezettel szívni kezdte
kurta pipáját, amelyre vastagon rászáradtak szörnyű mesterségének
bizonyítékai. Visszakényszerítettem figyelmemet a munkámra.
– Vágjon bele a szívbe, Jeff, legyen szíves – mondtam.
Jeff ügyesen kettévágta a nagy szervet aljától a tetejéig, és én tudtam,
hogy vége a keresgélésnek. A szívfülecskéket és a kamrákat csaknem
teljesen elzárta a billentyűkből kinövő, karfiolszerű tömeg. Endocarditis
verrucosa (idült, növekedéses szívbelhártya-gyulladás), közönséges a
disznóknál, de szarvasmarhánál ritka.
– Ez ölte meg a tehenét, Mr. Cranford – mondtam. Cranford a szív felé
célzott az orrával.
– Mesebeszéd! Csak nem akarja azt mondani, hogy az ilyen semmiség
megöl egy ekkora nagy állatot?
– Nem olyan kicsi az. Elég nagy, hogy megállítsa a vérkeringést.
Sajnálom, de nincs kétség – a tehene szívelégtelenségtől hullott el.
– És a villám?
– Sajnos, semmi nyoma. Maga is láthatja.
– És mi lesz a nyolcvan fontommal?
– Őszintén sajnálom, de nem változtat a tényeken.
– Tényeken! Milyen tényeken? Elgyüttem ma délelőtt, és semmit nem
tudott mutatni, amitől megváltozott volna a véleményem.
– Többet nem tudok mondani. Az eset világos.
Mr. Cranford megmerevedett. Kezét a kabátja előtt tartotta, és a mutató–
és hüvelykujja úgy dörzsölődött össze szüntelenül, mintha a szeretett
bankókat dédelgetné, amelyek kicsúsznak a kezéből. Mélyen gallérjába
süllyedt arca mintha még élesebbé vált volna.
 Aztán felém fordult, és riasztó kísérletet tett a mosolygásra.
Kabáthajtókámra szegezett tekintete hősiesen megpróbált feljebb kúszni.
Volt egy kurta pillanat, amikor találkozott az én tekintetemmel, de aztán
riadtan elugrott.
Félrehúzott, és beszélni kezdett az ádámcsutkámhoz. Volt valami
noszogató felhang a rekedt suttogásában.
– Hát ide figyeljen, Mr. Herriot, mindketten a világban jártas emberek
vagyunk. Maga éppúgy tuggya, mint én, hogy a biztosítótársaság jobban
megengedheti magának ezt a veszteséget, mint én. Hát mért nem mongya
azt, hogy villámcsapás?
– Akkor is, ha azt hiszem, hogy nem az volt?
– Mi a jó nyavalyát számít az? Mondhatja, hogy az vót, igaz? Senki sem
fogja megtudni.
Megvakartam a fejemet.
– De engem az zavarna, Mr. Cranford, hogy én tudnám.
– Maga tudná? – A farmer nem értette.
– Úgy van. És nem megy. Nem adhatok igazolást erről a tehénről, és
kész.
Mr. Cranford arcán bosszúság, hitetlenség, tehetetlenség váltogatta
egymást.
– Hát én mondok magának valamit. Nem hagyom az ügyet annyiban.
Beszélek a főnökivel. – Hátraperdült, és a tehénre mutatott. – Nincs rajta
nyoma a betegségnek. Azt próbálja bebeszélni nekem, hogy azok a kis
valamik a szívben okozták! Maga nem ért a mesterségéhez – még azt sem
tuggya, mik azok a valamik.
Jeff Mallock kivette leírhatatlan pipáját a szájából.
– De én tudom. Amit mondtam. A tüdőrenyheséget a tejcsatornábul a
testbe visszakerülő tej okozza. Végül eljut a szívbe, oszt kész. Azok
tejcsomók, amiket ott lát.
Cranford ellene fordult.
– Fogd be a szád, te félnótás! Te is egyhúron pendülsz ezzel az emberrel.
Az én jó tehenemet villám pusztította el! Villám! – Csaknem visított. Aztán
összeszedte magát, és halkan azt mondta nekem: – Még hallani fog erről,
Mr. Tudomány, és egyet máris mondok magának. Maga be nem teszi a lábát
többé az én farmomra. – Megfordult, és gyors járásával elsietett.
Elköszöntem Jefftől, és fáradtan a kocsimba másztam. Minden pompásan
sikerült. Ha az állatorvoslás csak beteg állatok gyógykezeléséből állna. De
nem áll. Annyi minden más van. Begyújtottam a motort, és útnak indultam.
 29.
Mr. Cranfordnak nem kellett sok idő, hogy fenyegetését beváltsa.
Másnap, nem sokkal ebéd után megjelent a rendelőben: Siegfried és én
éppen étkezés utáni cigarettánkat élveztük a nappaliban, mikor
meghallottuk az ajtócsengő berregését. Nem keltünk fel, mert a legtöbb
farmer csengetés után egyszerűen bejött.
A kutyák azonban elkezdték a szokásos ramazurit. Aznap reggel nagyot
futottak a lápon, s nemrég nyalták tisztára etetőtáljukat. Fáradtan és
degeszre lakva rogytak le horkoló halomba Siegfried lába köré. Mit sem
kívántak jobban, mint tíz perc nyugalmat, de mivel odaadóan játszották a
vad házőrző maguk választotta szerepét, egy pillanatig sem haboztak.
Ugatva felpattantak a szőnyegről, és kizúdultak a folyosóra.
Az emberek gyakran csodálkoztak, miért tart Siegfried öt kutyát.
Nemcsak tartja, hanem mindenhová magával viszi őket. Körútjain nehéz
volt őt megpillantani a kocsiban a bozontos fejek és a legyező farkak
között, s ha valaki a kocsihoz közeledett, rémülten visszahőkölt a vad
ugatástól és az ablakok keretéből feléje villogó agyaraktól és szemektől.
– Bizony isten nem értem – szokta Siegfried öklével a térdét csapkodva
kijelenteni -, miért tartanak az emberek csak úgy szórakozásból kutyát. A
kutyának legyen valami haszna. Használják terelőkutyának,
vadászkutyának, vezetőkutyának. De nem megy a fejembe, miért akarja
valaki csak úgy a ház körül tartani őket.
Gyakran tette ezt a kijelentést, nemegyszer kocsijában ülve, himbálózó
fülek és kilógó nyelvek függönyén át. Hallgatója csodálkozva nézett a nagy
agárról az apró terrierre, a spanielről a whippetre és a skót terrierre, de soha
senki nem kérdezte meg Siegfriedtől, hogy ő miért tart kutyát.
Úgy sejtettem, hogy a falka a folyosó fordulójában esett neki Mr.
Cranfordnak. Helyében sok gyengébb legény elmenekült volna; de ő
makacsul előreküzdötte magát. Mikor belépett a nappali ajtaján, már levette
a kalapját, és azzal verte el magától a kutyákat. Ez nem volt bölcs dolog, s
az ugatás magasabbra csapott. Mr. Cranford szeme kimeredt, az ajkai
folyvást mozogtak, de semmit sem lehetett hallani.
Siegfried, udvariasan, mint mindig, felállt, és egy székre mutatott. Az ő
ajkai is mozogtak, bizonyára néhány nyájas üdvözlő szótól. Mr. Cranford
meglengette fekete kabátját, átreppent a szőnyegen és felgallyazott. A
kutyák körülülték, és a képébe csaholtak. Kimerítő mutatványuk után
általában lerogytak, de Mr. Cranford küllemében vagy szagában volt
valami, ami nem tetszett nekik.
Siegfried hátradőlt a karosszékében, összefonta az ujját, és bírói
arckifejezést öltött. Időnként megértően bólintott vagy összehúzta a szemét,
mint aki egy érdekes érvre figyel. Mr. Cranfordnak jóformán a szavát sem
lehetett hallani, de olykor a felszínre vergődött egy-egy szó vagy kifejezés.
...komoly panaszom van... ...nem ért a munkájához... ...nem engedhetem
meg magamnak... nem vagyok gazdag... ...ezek a francos kutyák... ...be nem
teszi a lábát... ...nem mész innen, kutya... ...tiszta rablás...
Siegfried teljesen elengedetten, szemlátomást tudomásul sem véve a
lármát, figyelmesen hallgatta, de ahogy teltek a percek, láttam, hogy a
feszültség egyre jobban erőt vesz Mr. Cranfordon. Szeme kigúvadt
szemgödréből, az erek kidagadtak sovány nyakán, ahogy a mondanivalóját
mindenáron érthetővé akarta tenni. Végül aztán nem bírta tovább: felugrott
és egy szökellő barna hullám az ajtóig sodorta. Még egy dühös kiáltást
hallatott, szétcsapott a kalapjával, és eltűnt.

Néhány héttel később beléptem a gyógyszerszoba ajtaján; főnököm épp

egy kenőcsöt kevert odabenn. Nagy gonddal dolgozott, egy márványlapon
oda-vissza kavargatta a nyúlós masszát.
– Mit keversz? – kérdeztem.
Siegfried ledobta a spatuláját, és kiegyenesítette a hátát.
– Kenőcs egy kannak. – Elnézett mellettem Tristanra, aki éppen belépett.
– És nem tudom, miért nekem kell csinálnom, mikor egyesek csak
üldögélnek a hátsó felükön. – A spatulára mutatott.
– Gyerünk, Tristan, láss neki. Mármint akkor, ha elszívtad a cigarettádat.
Arckifejezése megenyhült, mikor Tristan gyorsan elnyomta a cigarettáját
s kezdett a márványlapon ügyködni.
– Bizony ez elég sűrű kulimász. Nem könnyű keverni – mondta Siegfried
elégedetten, öccse lehajtott fejét nézve. – Már beleállt tőle a fájás a
nyakszirtembe.
Felém fordult.
– Most jut eszembe, biztosan érdekel, hogy Cranford barátod részére
csináljuk. A díjnyertes kanjának. Csúnyán kidörzsölte a hátát, és a gazdája
halálra aggódik érte. Kiállításokon sok pénzt nyer vele, s az ilyen
szépséghiba katasztrofális volna.
– Szóval Cranford még a mi ügyfelünk.
– Igen, furcsa dolog, de nem tudunk megszabadulni tőle. Nem szívesen
veszítek el ügyfeleket, de ezzel a pofával örömest kivételt tennék. Téged
látni sem akar a tanyája környékén azóta a villámhistória óta, s nagyon
határozottan érezteti, hogy engem sem tart sokra. Azt mondja, nem válok
hasznára az állatainak – jobban járna, ha sose hívna ki. És jajgat, mint a
bolond, mikor megkapja a számlát. Több baj van belőle, mint haszon, és
ráadásul a hátam is borsózik tőle. De nem akar itthagyni bennünket az
istennek se.
– Tudja, hogy hány pár nyolc kalács – mondtam. – Első osztályú
kiszolgálást kap, s a jajgatás része a módszernek, hogy leszorítsa a
számlákat.
– Lehet, hogy igazad van, de jó volna valami egyszerű megoldást találni,
hogy megszabaduljunk tőle. – Megütögette Tristan vállát. – Rendben van,
nehogy megszakadj bele. Jó lesz már. Tedd be ebbe a kenőcsösdobozba, és
írd rá: „Naponta háromszor bekenni vele a kan hátát, és ujjal jól
bedolgozni.” És add fel Mr. Cranfordnak. S ha már benne vagy, nem adnád
fel ezt az ürülékmintát a laboratóriumnak Leedsbe, hogy vizsgálják meg
Jöhne-kórra? – Feléje nyújtott egy melaszosdobozt, amely csordultig volt
rossz szagú hasmenéssel.
Szoktunk ilyen mintát venni és elküldeni Jöhne-vizsgálatra,
féregszámlálásra stb., s minden minta egy dologban hasonlított a többire –
abban, hogy nagy adag volt. A vizsgálathoz elég lett volna egy
kávéskanálnyi, de a farmerek bőkezűen bántak a mennyiséggel. Örömteli
meglepetéssel fogadták, hogy az állatorvos csupán némi trágyát kíván a
trágyalefolyóból; természetes óvatosságukat félretéve vidáman
telelapátolták a legnagyobb dobozt, amit találtak. A tiltakozást semmibe
vették: „vigyen, amennyit akar, van belőle bőven” – ezt sugallta a
magatartásuk.
Tristan finnyásan átvette a dobozt, és végignézett a polcon.
– Úgy látom, nincs kis mintának való tégelyünk.
– Így van, elfogyott – mondta Siegfried. – Már akartam rendelni. De
annyi baj legyen – tedd rá a fedelet az edényre, nyomd jól rá, és tekerd be
jól csomagolópapírba. Eljut úgy is a laboratóriumba.
 Alig három napba tellett, s Mr. Cranford neve megint felbukkant.
Siegfried a reggeli postát bontotta fel, a körleveleket félredobta, a számlákat
és elismervényeket halomba rakta, s egyszer csak megállt. Egy kék papíron
írt levél felett dermedt meg, s úgy ült, mint a szobor, míg el nem olvasta.
Végül felemelte a fejét, az arca kifejezéstelen volt.
– James, ez alighanem a legepésebb levél, amit valaha is olvastam.
Cranford írta. Végzett velünk egyszer s mindenkorra, és azon gondolkodik,
hogy perbe fogjon.
– Már megint mit csináltunk? – kérdeztem.
– Azzal vádol, hogy csúnyán megsértettük, és veszélyeztettük a kanja
egészségét. Azt mondja, küldtünk neki egy melaszosdobozra való
tehénszart azzal az előírással, hogy kenje be vele a kan hátát naponta
háromszor.
Tristan, aki félig lehunyt szemmel ült, teljesen felébredt. Sietség nélkül
felállt, és az ajtó felé indult. Keze a kilincsen volt, mikor rámennydörgött a
bátyja hangja:
– Tristan! Gyere vissza! Ülj le. Azt hiszem, meg kell beszélnünk valamit.
Tristan elszántan felnézett, s várta a kitörő vihart, de Siegfried váratlanul
nyugodt volt. A hangja meg szinte nyájas.
– Szóval megint bemutatkoztál. Mikor tanulom meg végre, hogy a
legegyszerűbb feladatot sem bízhatom rád? Ez nem volt nagy munka, igaz?
Két kis csomagot feladni – aligha nevezhető nehéz feladatnak. De neked
sikerült összekutyulnod. Rosszul raktad fel a címkéket, ugye?
Tristan fészkelődött a székében.
– Elnézést, nem is tudom, hogyan...
Siegfried felemelte a kezét.
– Ne aggódj. Melléd állt a szokásos szerencséd. Ez a baki bárki másnál
katasztrófát jelentene – de Cranfordnál isteni gondviselés. – Megállt egy
pillanatra, és szemében álmodozó kifejezés jelent meg. – Ha jól emlékszem,
a címke azt mondta, hogy dolgozza be jól az ujjaival. És Mr. Cranford azt
írja, hogy reggeli közben bontotta ki a csomagot... Igen, Tristan, azt hiszem,
te megtaláltad a megoldást. Ez, úgy gondolom, elrendezte a dolgot.
– Na és a per? – kérdeztem.
– Ó, azt úgy vélem, elfelejthetjük. Mr. Cranford sokat ad a méltóságára.
Gondold el, hogy hangzana ez a bíróság előtt. – Összegyűrte a levelet, és a
papírkosárba pottyantotta. – Hát akkor lássunk munkához.
 Ő vezette kifelé a menetet. A folyosón hirtelen megállt, és szembefordult
velünk.
– Van persze még valami. Kíváncsi vagyok, mire jut a laboratórium,
mikor azt a kenőcsöt megvizsgálja Jöhne-kórra.
 30.
Ezúttal csakugyan aggódtam Trickiért. Megálltam a kocsival, mikor
megpillantottam az utcán úrnője társaságában, és megdöbbentett a
megjelenése. Rettenetesen elhízott, olyan volt, mint egy felfúvódott kolbász
a négy sarkán egy-egy lábbal. Véreres, váladékos szeme egyenesen
előremeredt, nyelve kilógott a szájából.
Mrs. Pumphrey sietve megmagyarázta:
– Olyan bágyadt volt, Mr. Herriot. Mint akiben nincs energia. Azt
gondoltam, alultáplált, így aztán adtam neki külön falatkákat is az étkezések
között, hogy megerősödjön. Egy kis borjúlábkocsonyát és malátát,
csukamájolajat és egy tálka Ovomaltint esténként, hogy jobban aludjon –
igazán semmiségeket.
– És csökkentette az édességeket, ahogy mondtam?
– Ó, igen, egy darabig, de olyan gyengének látszott. Engednem kellett.
Imádja a habos süteményt és a csokoládét. Képtelen vagyok megtagadni
tőle.
Megint szemügyre vettem az apró kutyát. Itt gyökerezett a baj. Tricki
egyetlen hibája a falánksága volt. Soha ott nem hagyott ételt, bármikor, a
nap vagy éjszaka bármelyik órájában hajlandó volt enni. És eszembe jutott
mindaz, amit Mrs. Pumphrey nem említett: a vékony kekszekre kent
pástétom, a karamelles cukor, a rakott piskóta – Tricki imádta valamennyit.
– Eleget mozog?
– Hát, amint látja, sétálgat egy kicsit velem, de Hodgkin ágynak esett
lumbágóval, így aztán karikadobálás mostanában nem volt.
Igyekeztem szigorúnak látszani.
– Komolyan beszélek. Ha nem csökkenti az ennivalóját és nem futtatja
többet, nagyon beteg lesz. Meg kell keményítenie a szívét és nagyon
szigorú diétára fognia.
Mrs. Pumphrey a kezét tördelte.
– Úgy lesz, Mr. Herriot. Tudom, hogy igaza van, de olyan nehéz, olyan
nehéz. – Lehajtott fejjel elindult, mint aki el van szánva rá, hogy az új
rendszert azonnal működésbe hozza.
Fokozódó aggodalommal figyeltem őket. Tricki csak botorkált a kis
tweedkabátkájában; egész ruhatára volt ilyen kabátokból – meleg tweed
vagy skót kockás anyag, ha hideg van, ballon, ha esik. Roskadozva,
kínlódva ment a pórázán. Úgy gondoltam, hogy Mrs. Pumphrey hamarosan
jelentkezni fog.
A várt hívás néhány napon belül befutott. Mrs. Pumphrey kétségbe volt
esve. Tricki nem eszik semmit. Még a kedvenc ételeit is visszautasítja,
azonfelül hányásrohamok jönnek rá. Egész nap a szőnyegen fekszik,
zihálva. Nem akar sétálni menni, nem akar semmit csinálni.
Már előre megcsináltam terveimet. Az egyetlen megoldás: egy időre
elhozni Trickit a házból. Azt javasoltam, hogy két hétre orvosi felügyelet
alá kell helyezni.
Szegény hölgy csaknem elájult. Még soha nem vált meg a drágaságától,
és biztosra vette, hogy szegény elsorvad és belepusztul, ha nem látja őt
mindennap.
De én határozott voltam. Tricki nagyon beteg, és csakis így lehet
megmenteni; sőt, úgy véltem, a legjobb azonnal elvinni, és Mrs. Purnphrey
jajgatásától kísérve, karomon a pokrócba csavart kis kutyával, kivonultam a
kocsihoz.
Az egész személyzet felbolydult, szobalányok rohantak ki-be, hozták a
nappali ágyát, az éjszakai ágyát, a kedvenc párnáit, játékait és gumikarikáit,
reggelizőedényt, ebédelőedényt, vacsoraedényt. Ráébredve, hogy a
kocsimba nem férne be az egész cucc, elindultam. Mrs. Pumphrey
kétségbeesett kiáltással bedobott egy ölre való kis kabátot a már mozgó
kocsi ablakán. Mielőtt befordultam volna a felhajtóút végén, belenéztem a
visszapillantó tükörbe: mindenki zokogott.
Kinn az utcán lepillantottam a mellettem ziháló szerencsétlen kis állatra.
Megveregettem a fejét, és Tricki vitéz erőfeszítéssel megpróbálta a farkát
csóválni.
– Szegény gyerek – mondtam -, nincs benned egy mákszemnyi erő sem,
de én, azt hiszem, meg tudlak gyógyítani.
A rendelőben a házi kutyák áradata vett körül. Tricki fénytelen szemmel
nézett le a falkára, s amikor letettem, mozdulatlanul lefeküdt a szőnyegre. A
többi kutya néhány pillanatig szaglászta, aztán úgy döntöttek, hogy
érdektelen tárgy, és nem törődtek vele.
Ágyat csináltam neki egy meleg kis karámban a kutyák hálóhelye
mellett. Két napig figyeltem, nem adtam neki enni, csak inni bőségesen. A
második nap végén némi érdeklődést tanúsított a környezete iránt, s a
harmadikon nyüszíteni kezdett, mikor meghallotta a kutyákat az udvaron.
 Kinyitottam az ajtót, Tricki kiügetett, és egyszeriben eltűnt Joe, az agár
és barátai között. Miután felborították és alaposan megvizsgálták, elindultak
a kertbe. Tricki a felesleges hájtól enyhén imbolyogva, de szemlátomást
érdeklődve követte őket.
Aznap később jelen voltam az etetésnél. Figyeltem, miközben Tristan az
edényekbe merte az ételt. A szokásos vad roham következett, majd a gyors
evés neszei; mindegyik kutya tudta, hogyha elmarad a többitől,
valószínűleg versenytársai támadnak az étkezés utolsó falatjainál.
Mikor végeztek, Tricki körüljárta a fénylő tálkákat, s egyik-másikba
hanyagul belenyalt. Másnap ő is kapott egy tálkát, s örömmel láttam,
hogyan furakodik feléje.
Ettől fogva gyorsan javult. Gyógyszert egyáltalán nem kapott, de egész
nap futkározott a többi kutyával, és részt vett barátságos csetepatéikban.
Felfedezte, hogy micsoda öröm, ha fellökik, megtiporják és összenyomják
minden öt percben. Elfogadott tagja lett a bandának, oda nem illő selymes
kis jószág a bozontos társaságban; étkezéskor úgy küzdött, mint a tigris, és
éjszaka patkányra vadászott a régi tyúkólban. Soha életében ilyen jól még
nem szórakozott.
Mrs. Pumphrey egész idő alatt aggodalmasan lebegett a háttérben, s
naponta egy tucatszor is felhívott a legújabb hírekért. Kibújtam a kérdés
alól, hogy rendszeresen átfordítottam-e a párnáit, s viseli-e az időjárásnak
megfelelő kabátkáját; de annyit mondhattam, hogy a kis kutya túl van a
veszélyen, és szépen lábadozik.
A „lábadozik” szó nagy hatással volt Mrs. Pumphreyra. Attól fogva friss
tojást hozott, alkalmanként két tucatot, hogy Tricki erőt gyűjthessen. E
boldog időszakban mindenki két tojást kapott reggelire, de a helyzet
lehetőségei csak akkor világosodtak meg a háznép előtt, mikor érkezni
kezdtek a sherrys üvegek.
Az általam oly jól ismert pompás évjáratból valók voltak, s Tricki vérét
kellett volna dúsítaniuk. Az ebéd ünnepi alkalommá vált, két pohár étkezés
előtt és több pohár étkezés közben. Siegfried és Tristan felváltva mondtak
pohárköszöntőt Tricki egészségére, és a szónoklás színvonala napról napra
emelkedett. Mint pártfogónak, nekem kellett válaszolnom.
Alig hittünk a szemünknek, mikor megjött a brandy. Két üveg Gordon
Bleu, Tricki szervezetének végső felerősítésére. Siegfried előásott néhány
hasas poharat, amelyek az anyjától származtak. Eddig még nem láttam őket,
de most néhány estén át állandó szolgálatban voltak, megöblögettük bennük
a finom szeszt, belélegeztük, és hódolattal megittuk.
A mély elégedettség napjai voltak ezek; jól kezdtük reggel a
különtojásokkal, délben a sherry kényeztetett és élénkített, s fényűzően
fejeztük be a tűz mellett, brandyt szopogatva.
Nagy kísértés volt, hogy Trickit ott-tartsuk állandó vendégnek, de
tudtam, hogy Mrs. Pumphrey szenved, és két hét múlva úgy éreztem, illő
telefonálnom s megmondanom neki, hogy a kis kutya meggyógyult,
elviheti.
Perceken belül vagy tíz méter csillogó fekete fém állt meg a rendelő előtt.
A sofőr kinyitotta az ajtót, s én éppen csak hogy megpillantottam a
kocsiban csaknem elvesző Mrs. Pumphreyt. Kezét szorosan összefonta
maga előtt, ajka remegett.
– Mr. Herriot, kérem, mondja meg az igazat. Csakugyan jobban van?
– Igen, kitűnően. Nem kell kiszállnia a kocsiból, megyek és idehozom.
A házon át kimentem a kertbe. Egy halom kutya rohangált körbe-körbe a
gyepen, s a legközepén ott volt Tricki libegő fülű, fakrcsóváló, aranyszínű
kis alakja. Két hét alatt átalakult fürge, izmos állattá, jól bírta a falka iramát,
elnyúlva hosszúkat szökellt, mellkasa csaknem súrolta a fölet.
Kivittem a folyosón át a ház elé. A sofőr még mindig nyitva tartotta a
kocsi ajtaját, s amikor Tricki megpillantotta úrnőjét, hatalmas szökelléssel
kiugrott a karomból, és Mrs. Pumphrey ölébe vitorlázott. Ő egy riadt „ó”-t
sikkantott, aztán védekeznie kellett, mert a kutya csak úgy nyüzsgött rajta,
nyalogatta az arcát és ugatott.
Míg az izgalom tartott, segítettem a sofőrnek kihozni az ágyakat,
játékokat, párnákat, kabátkákat, tálkákat, amelyek közül egyet sem
használtunk. Mikor a kocsi elindult, Mrs. Pumphrey kihajolt az ablakon.
Szemében könnyek ragyogtak. Ajka remegett.
– Ó, Mr. Herriot – kiáltotta -, hogyan tudom én ezt magának
megköszönni? Ez az orvostudomány diadala!
 31.
Hirtelen és riadtan ébredtem, szívem egy ütemre vert-kalapált a telefon
makacs riadójával. Ezek az ágy melletti telefonok kétségkívül sokkal
jobbak voltak a régi rendszernél, amikor is az embernek le kellett vágtatnia
az emeletről és dideregve állnia mezítláb a folyosó mozaiklapjain; de ez a
robbanás a fülemtől néhány centiméterre a hajnali órákban, amikor a test
gyenge és az ellenálló képesség csekély, félelmetes volt. Biztosra vettem,
hogy nem tesz jót nekem.
A telefon másik végén a hang bántóan vidám volt.
– Ellik a kancám, de sehogy se akar sikerülni neki. Gondulom, rosszul
fekszik a csikó – ki tudna gyünni segíteni?
Gyomrom apró labdává rándult össze. Ez azért már sok: elég rossz
egyszer felkelni az éjszaka közepén, de kétszer, az méltánytalanság, sőt
egyenesen kegyetlenség. Nehéz napom volt, s boldogan bújtam a takaró alá
éjféltájban. Egy órakor kirángattak egy nagyon faramuci borjúelletéshez, és
háromra kerültem újra ágyba. Most hány óra van? Negyed négy. Szent
isten! Csak néhány percet aludtam! És csikóellés! Rendszerint kétszer olyan
nehéz, mint a borjúellés. Micsoda élet! Micsoda rohadt élet!
– Rendben van, Mr. Dixon, máris megyek – motyogtam a telefonba, és
ásítozva, nyújtózkodva végigcsoszogtam a szobán, a karom és a vállam
még mindig fájt. Ránéztem a székre hányt ruhahalomra; levettem; újra
felvettem, aztán megint levettem ma éjszaka, s valami lázadozott bennem
az ellen, hogy újra felvegyem. Fáradt nyögéssel felemeltem az
esőkabátomat az ajtóról és felvettem a pizsamámra, lementem, a
gumicsizmám ott állt a gyógyszerszoba ajtajánál, belebújtam. Meleg
éjszaka volt, minek öltözzek fel, a farmon úgyis újra neki kell vetkezni.
Kinyitottam a hátsó ajtót, és lassan végigbandukoltam a hosszú kerten,
fáradt agyam alig vett tudomást a sötétségből áradó illatról. Elértem hátul
az udvart, kinyitottam a behajtóútra szolgáló kétszárnyú kaput, és kihoztam
a kocsit a garázsból. A néma városban fehéren megvillantak az épületek,
amikor a fényszóró végigpásztázott a lehúzott redőnyű boltokon, a szorosan
összehúzott függönyökön. Mindenki aludt. Mindenki, kivéve engem, James
Herriotot, aki sajgó testtel és kimerülten vonszolta magát az újabb nehéz
munka felé. Mi az ördögnek döntöttem úgy, hogy vidéki állatorvos leszek?
Elment az eszem, hogy olyan munkát válasszak, amelyben heti hét napon át
dolgozik az ember, és még éjszaka is? Néha úgy éreztem, hogy a praxis egy
rosszindulatú élőlény; próbára tesz, vizsgáztat, egyre nagyobb nyomással
nehezedik rám, hogy megtalálja azt a pontot, amikor holtan esem össze.
Egy teljességgel öntudatlan reakció emelt ki önsajnálatom fürdőjéből s
hagyott csöpögve a peremén: kezdtem megint a velem született optimizmus
részleges feltámadásával vizsgálni a közeljövőt. Először is, Dixon otthona a
Völgység lábánál van, nem messze a főúttól, s rendelkezik a
villanyvilágítás szokatlan fényűzésével. És nem lehetek annyira fáradt
huszonnégy éves koromban, összes készségem birtokában. Nem olyan
könnyű engem agyonverni.
Mosolyogtam magamban, s belemerültem a félig visszafogott
élénkségnek abba a hangulatába, ami ilyenkor természetes állapotom volt:
álmosan elfüggönyözve mindazon érzékeléseket, amelyekre nem lesz
szükségem a rám váró munkában. Az elmúlt hónapokban sokszor szálltam
ki az ágyból, s messze kikocsiztam a vidékre, eredményesen elvégeztem a
munkámat és visszabújtam az ágyba anélkül, hogy teljesen felébredtem
volna.
Dixonnal kapcsolatban jól ítéltem. A kecses clydesdale kanca egy jól
világított bokszban volt, s én mélységes hálaérzettel raktam ki köteleimet és
műszereimet. Miközben fertőtlenítőt öntöttem a gőzölgő vödörbe, néztem,
hogy erőlködik, emelgeti végtagjait a kanca. Az erőfeszítés nem
eredményezett semmit: nem nyúltak ki lábak a vulvából. Majdnem biztosan
rossz fekvéssel álltunk szembe.
Még mindig feszülten gondolkodva levettem az esőköpenyemet, de
révületemből a farmer hangos nevetése szakított ki:
– Te nagyúristen, mi ez, maskarabál?
Végignéztem a pizsamámon, halványkék volt, rajta csinos széles vörös
csík.
– Ez, Mr. Dixon – feleltem méltósággal -, az éjszakai öltözékem. Nem
vesződtem azzal, hogy felöltözzem.
– Ó, értem. – A farmer szeme huncutul csillogott. – Elnézést, azt hittem
egy pillanatig, valaki idegen keveredett ide. Láttam egy pofát tavaly
Blackpoolban – épp olyan öltönyt viselt, mint maga, csak csíkos cilindere
és pálcája is volt. Csuda helyre kis táncot adott elő.
– Sajnos, azzal nem szolgálhatok – mondtam halvány mosollyal. – Most
éppen nem vagyok olyan hangulatban.
 Nekivetkőztem, s érdeklődéssel néztem a mélyvörös árkokat, amelyeket
a borjú foga okozott pár órája. Olyanok voltak a fogai, mint a borotva,
szabályos kis bőrtekercseket hámoztak le rólam, valahányszor bedugtam
mellettük a karomat.
A kanca megremegett, mikor kezdtem belül kitapogatni. Semmi, semmi,
aztán csak egy farok és a medencecsont, s a test meg a hátsó lábak eltűntek
kartávolságon túl. Farfekvés; tehénnél könnyű ügy olyannak, aki érti a
mesterségét, de lónál csiklandós munka, a csikó roppant hosszú lábai miatt.
Félóra izzadásba, zihálásba tellett, míg kötelekkel és egy hajlékony pálca
végére erősített tompa horoggal előrehoztam egy lábat. A második már
könnyebben jött, s a kanca mintha megérezte volna, hogy nincs már
akadály. Nagyot nyomott, a csikó velem egyetemben kirepült a szalmára, én
még mindig fogtam a karommal, és hegyibe huppantam. Nagy örömömre
éreztem, hogy a kis test görcsösen megrándul; mialatt dolgoztam, nem
észleltem mozgást, s úgy véltem, kimúlt, de nagyon is eleven volt, rázta a
fejét és tüszkölte ki a magzatvizet, amit beszívott a hosszú világrajövetel
alatt.
Megtörölköztem, s hátrafordulva láttam, hogy a farmer szokatlanul
merev arccal tartja felém tarka kabátomat, mint egy komornyik.
– Engedje meg uram – mondta ünnepélyesen.
– Jó, jó – nevettem -, legközelebb rendesen felöltözöm. – Miközben
beraktam holmimat a csomagtartóba, a farmer hanyagul egy csomagot
dobott a hátsó ülésre.
– Egy kis vaj – dörmögte. Beindítottam a motort, s Dixon lehajolt az
ablakhoz. – Nagyon jó kanca ám ez, és igencsak szerettem vóna tüle egy
csikót. Köszönöm, fiam, nagyon köszönöm.
Integetett, mikor elindultam, s még hallottam a búcsúkiáltását:
– Ahhoz képest, hogy zenebohóc, igen jól csinálta.
Hátradőltem az ülésen, s nehéz szemhéjaim alól néztem a halvány hajnali
fényben kibontakozó üres utat. Feljött már a nap – sötétbíbor labda,
alacsonyan a ködös földek felett. Mélységes elégedettséget éreztem,
eltöltött a feltérdelni igyekvő csikó emléke, nevetségesen hosszú s még
irányíthatatlan lábai. Pompás, hogy a kis nyavalyás mégiscsak életben
maradt – van valami leverő abban, ha az ember egy élettelen lényt hoz
világra.
A Dixon-farm a laposon volt, ahol a Völgység kiszélesedik és a nagy
yorki Síkságban folytatódik. Át kellett vágnom egy kanyarulatán a
forgalmas útnak, amely a West Ridinget összekötötte az ipari északkelettel.
Vékony füstszalag szállt fel az egész éjszaka nyitva tartó út menti büfé
kéményéből, s amikor lelassítottam, hogy beforduljak a sarkon, gyenge, de
átható konyhaillat hatolt be a kocsiba; csak egy szippantásnyi, de teli a sült
kolbász, bab, paradicsom és hasábburgonya képével.
Istenem, de éhes voltam. Megnéztem az órámat: öt óra tizenöt, még
sokáig nem jutok ételhez. Beálltam a teherautók közé a széles betoncsíkon.
A még mindig kivilágított épület felé sietve elhatároztam, hogy nem
leszek mohó. Semmi látványosat, csak egy finom szendvicset. Jártam már
itt néhányszor, a szendvics nagyon jó volt, és megérdemlek némi táplálékot
a nehéz éjszaka után.
Beléptem a meleg helyiségbe, ahol teherautó-sofőrök csoportjai ültek
felpúpozott tányérok fölött, de amikor beljebb mentem, a lárma elhalt, és
feszült csend lépett a helyébe. Egy kövér bőrkabátos ember dermedten ült,
megrakott villája megállt fele úton a szája felé, a szomszédja pedig, olajos
kezével hatalmas teásbögréjét fogva, kigúvadt szemmel nézte az
öltözékemet.
Akkor jutott eszembe, hogy az élénkvörös csíkos pizsama és a
gumicsizma kicsit szokatlannak látszhat ebben a környezetben, s gyorsan
begomboltam az esőkabátomat, amely duzzadozva úszott mögöttem. Még
begombolva is rövidecske volt, s legalább harminc centi pizsamanadrágszár
kilátszott a csizma fölött.
Elszántan a pulthoz mentem. Egy piszkos fehér köpenyéből kidagadó
szőke, mellzsebén „Dora” felirattal, kifejezéstelen tekintettel meredt rám.
– Egy sonkás szendvicset és egy csésze húslevest kérek – mondtam
rekedten. Miközben egy kávéskanál húskivonatot tett a csészébe és
feltöltötte sziszegő forróvíz-sugárral, feszélyezetten tudatában voltam a
hátam mögötti csendnek és a lábszáramra irányított szemek ütegének.
Jobbra, a szemem sarkából láttam a bőrkabátost. Szájába dugta az ételt; és
elgondolkodva rágcsálta néhány pillanatig.
– Hát sokféle ember van, igaz, Ernest? – mondta határozottan.
– Úgy ám, Kenneth, úgy ám – felelte a társa.
– Gondolod, Ernest, hogy ez a yorkshire-i vidéki urak közt a divat idén
tavasszal?
– Meglehet, Kenneth, meglehet.
A hátulról jövő kuncogás hallatán úgy döntöttem, hogy ezek ketten
közismert kocsmai tréfacsinálók. Legjobb gyorsan végezni az evéssel és
távozni. Dora odalökte elém a pulton a hússal jól megrakott szendvicset, és
egy alvajáró lendületével mondta:
– Egy shilling lesz.
Becsúsztattam kezem a kabát alá, s éreztem a zsebtelen flanelt. Szent
isten, a pénzem otthon van Darrowbyban a nadrágzsebemben! Émelygős
rémület öntött el, miközben kapkodva és értelmetlenül keresgéltem az
esőkabátzsebemben.
Ránéztem a szőkére, s láttam, hogy a szendvicset a pult alá csúsztatja.
– Nézze, nem hoztam magammal pénzt. Már jártam itt – tudja ki vagyok?
Dora unottan ingatta a fejét.
– Nem baj – hadartam. – Beugrom a pénzzel legközelebb, mikor erre
járok.
Dora arckifejezése nem változott, de egyik szemöldökét hajszálnyit
felhúzta; nem mutatott hajlandóságot arra, hogy a szendvicset elővegye
rejtekhelyéről.
Most már csak a menekülésen járt az eszem. Kétségbeesetten kortyoltam
a tűzforró folyadékot. Kenneth hátralökte a székét, és egy gyufaszállal a
fogát kezdte piszkálni.
– Ernest – mondta, mint aki súlyos következtetésre jutott -, az én
véleményem szerint ez az úr egy különc.
– Különc? – kuncogott Ernest a teájába. – Inkább bolond talán.
– Nem olyan bolond, Ernest. Nem elég bolond, hogy fizessen a kajáért.
– Ebben igazad van, Kenneth, nagyon is igazad van.
– Meghiszem azt. Iszik egy jó csésze húskivonatot a büfé költségére, és
ha gyorsabb a keze, elkapta volna a szendvicset is. Csak Dora kicsit fürgébb
vót nála – még öt másodperc, és már tömte vóna az etetőjébe a sonkát.
– Igaz, igaz – dünnyögte Ernest, megelégedve a becsületes ember
szerepével.
Kenneth eltette a gyufát, hangosan megszívta a fogát és hátradőlt.
– Aztán van még valami, amire nem gondoltunk. Lehet, hogy szökésben
van.
– Úgy érted, szökött rab, Kenneth?
– Úgy bizony, Ernest.
– De hát azoknak a paliknak mindnek nyíl van az egyenruháján.
– Igen, némelyiknek. De hallottam valahun, hogy olyik börtönben
mostanság csíkokat használnak.
 Elegem volt belőle. Leöntöttem torkomon az utolsó égető csepp
folyadékot, és nekiindultam az ajtónak. Mikor kiléptem a korai napsütésbe,
még hallottam Kenneth utolsó kinyilatkoztatását.
– Valószínűleg egy munkacsapattól szökött meg. Nézd azt a
gumicsizmát...
 32.
Láttam, hogy Mr. Handshaw egy szavamat sem hiszi. Ránézett a
tehenére, és szája makacs vonallá húzódott össze.
– Eltört a medencecsontja? Azt akarja mondani, hogy nem fog soha
felállni? Hát nézze, hogy kérődzik! Egyet mondhatok magának, fiatalember
– az én apám, ha élne, egykettőre felállítaná.
Már egy éve állatorvos voltam, s megtanultam egyet-mást. Például azt,
hogy a farmereket nem könnyű meggyőzni – kiváltképp a yorkshire-i
Völgységbe valókat.
És amit az apjáról mondott. Mr. Handshaw az ötvenes éveiben járt, és
megható volt hite elhunyt apja ügyességében és ítéletében. De nagyon jól
meglettem volna nélküle.
További bosszúságot jelentett egy olyan esetnél, amely amúgy is elég
nehéz volt. Mert kevés dolog keseríti el úgy az állatorvost, mint egy tehén,
amely nem tud felállni. A laikus furcsának találja, hogy egy állatot látszólag
meggyógyítanak eredeti betegségéből, s mégsem tud felállni a földről, de ez
megesik. És érthető, hogy egy csak feküdni tudó fejőstehén nem sokat ér.
Az ügy azzal kezdődött, hogy Siegfried elküldött tejlázat kikezelni. Ez a
hirtelen fellépő kalciumhiány jól tejelő állatoknál jelentkezik ellés után, és
összeeséshez és fokozódó kómához vezet. Mikor megpillantottam Mr.
Handshaw tehenét, mozdulatlanul feküdt az oldalán, s alaposan meg kellett
vizsgálnom, hogy nem pusztult-e el.
Én azután könnyed fölénnyel elővettem a kalciumos-palackjaimat, mert
szerencsémre akkor végeztem az egyetemen, mikor a szakma végül fölébe
kerekedett ennek az ez ideig végzetes betegségnek. A fordulat, a tőgy
felfúvásával, jó néhány évvel korábban következett be, s én még mindig
cipeltem magammal a kis felfúvókészletet (a farmerek biciklipumpát
használtak), de a kalciumgyógymód megérkeztével az ember sütkérezhetett
az olcsó dicsőség fényében, mert perceken belül visszahozta az állatot a
beállni készülő halálból. Nagyon kevés tudomány kellett hozzá; de nagyon-
nagyon mutatós volt.
Mire befecskendeztem a két palack kalciumot – és Mr. Handshaw
segítségével hasmánt fordítottuk a tehenet – már mutatkozott a javulás; a
tehén körülnézett, és rázta a fejét, mint aki azon tűnődik, hol lehetett az
elmúlt néhány óra alatt. Biztosra vettem, hogyha volna időm elácsorogni itt
egy kicsit, látnám, amint talpra áll. De más munkák vártak.
– Hívjon fel, ha délre nem áll fel – mondtam, de pusztán formaságból.
Biztosra vettem, hogy többet nem találkozom vele.
Mikor a farmer délben felhívott, hogy a tehén nem állt fel, csak apró
bosszúságnak éreztem. Némely esetben kell még egy palack ráadásnak –
majd rendbe jön. Kimentem, újra beadtam a kalciumot.
Nem aggódtam igazán, mikor megtudtam, hogy másnap sem állt fel, de
Mr. Handshaw, kezét mélyen a zsebébe dugva, vállát előreejtve, mélységes
csalódással állt a tehene felett.
– Ideje vóna, hogy felkeljen a vén dög. Mi haszna, ha csak fekszik.
Biztos tud vele csináni valamit. Öntöttem ma reggel egy üveg vizet a fülibe,
de még attul se mozdult meg.
– Mit csinált?
– Hideg vizet öntöttem a fülibe. Apám úgy szokta üket fölállítani, és ő
osztán nagyon értett az állatokhoz.
– Biztos nagyon értett – mondtam mereven. – De azt hiszem, még egy
injekció inkább hasznára válik.
A farmer borúsan figyelte, hogyan nyomok be még egy fiolával. Az ő
szemében a művelet elvesztette varázslatát.
Mialatt elraktam a műszert, tőlem telhetőleg igyekeztem vidám lenni.
– Nem kell aggódni. Sok marad fekve egy-két napig. Holnap reggel
alighanem járni fog.
A telefon reggeli előtt szólalt meg, s a gyomrom összeugrott, mikor
meghallottam Mr. Handshaw hangját. Áradt belőle a rosszkedv.
– Hát, ugyanúgy van most is. Fekszik, oszt zabál, de meg se próbál
főkelni. Mit tud vele csinálni?
– Csakugyan mit? – gondoltam, útban kifelé a farmra. A tehén immár
negyvennyolc órája feküdt ez sehogy se tetszett nekem.
A farmer azonnal támadásba kezdett.
– Apám mindég aszonta, hogy féreg van a farkukban, mikor így
lefekszenek. Aszonta, ha levággyuk a farka végit, attul rendbe gyün.
Kedvem még mélyebbre zuhant. Már volt bajom ezzel a mesével. A
csalafintaság az volt benne, hogy azok, akik még éltek a barbárságnak ezzel
az örökségével, gyakran állíthatták, hogy eredményes, mert ha a tehén farka
végét levágták, a földet érintő csonk okozta fájdalom sok makacs tehenet
kényszerített talpra kecmeregni.
 – Farokféreg nem létezik, Mr. Handshaw – mondtam. – És nem gondolja,
hogy kegyetlenség egy tehén farkát levágni? Hallottam, hogy az Állatvédő
Liga bíróság elé állított egy embert a múlt héten ilyesmiért.
A farmer összehúzta a szemét. Nyilván azt gondolta, hogy mellébeszélek.
– Hát, ha azt nem csinálja, akkor mi a frászkarikát fog csinálni? Valahogy
föl kell állítani ezt a tehenet.
Mély lélegzetet vettem.
– Biztos vagyok benne, hogy a tejlázból kigyógyult, mert jól eszik és
egészségesnek látszik. Valami hátsó bénulás miatt nem tud felállni. Nincs
értelme több kalciumot adni neki, ezért kipróbálom ezt az élénkítő
injekciót.
Bár előérzetem kudarcot jelzett, mégis megtöltöttem a fecskendőt. Egy
mákszemnyit sem hittem az élénkítő injekcióban, de valamit tennem kellett.
Az utolsó cseppeket csavartam ki a citromból.
Már indulni akartam, mikor Mr. Handshaw utánam szólt.
– Hé, uram, eszembe jutott még valami, amit az apám szokott csinálni.
Belekajabált a fülibe. Sok tehenet felállított így. Nekem nem ölég erős a
hangom – maga megpróbálhatná.
Most már késő lett volna a méltóságomat óvni. Odamentem az állathoz,
és megmarkoltam a fülét. Pattanásig teleszíva a tüdőmet lehajoltam, és
vadul belebömböltem a szőrös mélységekbe. A tehén pár pillanatra
abbahagyta a kérődzést és kérdően nézett rám, aztán álmos szemmel
elégedetten tovább rágott.
– Adunk neki még egy napot – mondtam fáradtan. – S ha még holnap
sem kel fel, megpróbáljuk felemelni. Ide tudna hívni segíteni néhány
szomszédot?
Miközben a többi betegemhez vezettem, belül szinte görcsbe húzott a
kudarc érzete. A fene egye meg az egészet! Mi a nyavalyától nem tud
felkelni? És mit tehetek még? Ez 1938-ban történt, s a lehetőségeim igen
korlátozottak voltak. Ma, harminc évvel később is vannak tejlázas tehenek,
de az állatorvosnak sokkal nagyobb fegyvertár áll a rendelkezésére, ha a
kalcium nem hat. A kitűnő Bagshaw-emelő, amely a medencecsontot fogja
meg és természetes tartásban emeli fel az állatot, a foszforinjekció meg az
elektromos ösztöke is, amely gyors áramütést ad, ha a fart megérintik vele,
amitől sok, kényelmesen heverésző tehén sértett bőgéssel szökken lábra.
Ahogy vártam is, a következő nap sem hozott változást, s amikor
kiszálltam a kocsiból Mr. Handshaw udvarán, egy csapat szomszéd fogott
körül. Ünnepi kedvükben voltak, magabiztosan vigyorogtak, és dőlt belőlük
a segítőkész tanács, mint a farmerekből mindig, ha más állatáról van szó.
Sok volt a nevetés, az ugratás, miközben zsákokat húztunk a tehén teste
alá, s elhangzott egy csomó bizarr javaslat, amiket igyekeztem nem
meghallani. Aztán egyesült erővel nekifeszültünk és felemeltük a tehenet,
előre látható eredménnyel: a tehén csak lógott békésen, himbálózó lábakkal,
miközben tulajdonosa a falnak támaszkodva nézte, mind sötétebb
búbánattal.
Sok-sok zihálás és nyögés után leengedtük a tehetetlen testet, s mindenki
rám nézett, hogy mi lesz a következő lépés. Kétségbeesetten kutattam az
agyam mélyén, mikor Mr. Handshaw megint közbekotyogott:
– Apám annak idején aszonta, egy idegen kutya mindég fölzavarja a
tehenet.
Az egybegyűlt farmerek egyetértően dörmögtek, s azonnal kutyákat
ajánlottak. Igyekeztem rámutatni, hogy egy kutya is elég lenne, de
tekintélyem megfogyatkozott, s egyébként is mindenki be akarta mutatni a
kutyája tehénfelkeltő képességét. Hirtelen lázas izgalomban kivonult
mindenki, még Mr. Smedley, a falu boltosa is eszeveszett sebességgel
elkerekezett border terrierjéért. Szinte csak percek múltak el, s az istállóban
már nyüzsögtek a kaffogó, morgó kutyák, de a tehén nem törődött velük,
csak éppen a szarvát rázta figyelmeztetően a túl közel merészkedők felé.
A csúcspont akkor következett be, mikor megérkezett Mr. Handshaw
saját kutyája a legelőről, ahol birkát terelni segített. Sovány, kemény,
verekedő kis állat volt, villámgyors reflexű és dühös természetű. Merev
lábbal, felborzolt szőrrel bevonult az istállóba, egyetlen ámult pillantást
vetett a területére bemerészkedett idegenek falkájára, és néma dühvel hadba
indult.
Másodperceken belül életem legpompásabb kutyaviadala bontakozott ki;
hátraléptem, és teljesen feleslegesnek érezve magamat; csak figyeltem a
jelenetet. A farmerek túlüvöltötték a morgást és csaholást. Egy
rettenthetetlen ember a csetepaté közepébe ugrott, s visszatért egy apró Jack
Russell-terrierrel, amely elszántan kapaszkodott a gumicsizmája sarkába. A
Clover Hill-i Mr. Reynolds két rövid pálcával dörzsölte a tehén farkát, s
közben azt üvöltötte, hogy „Kuss! Kuss!”, s míg én tehetetlenül bámultam,
egy vadidegen ember meghúzkodta a kabátom ujját, és a fülembe suttogott:
– Próbált már beadni neki egy kávéskanál Jeyes-cseppet fél liter öreg
sörben kétóránként?
 Úgy látszott, hogy a fekete mágia összes erői áttörtek s elborítanak, és én,
a sovány tudományos tartalékaimmal képtelen leszek megerősíteni a gátat.
Nem tudom, hogyan hallottam meg a nyikorgó hangot ebben a lármában –
talán azért, mert lehajoltam Mr. Reynoldshoz, s igyekeztem rábeszélni,
hogy hagyja abba a farokdörzsölést. De abban a pillanatban a tehén kicsit
megmozdult, s én világosan hallottam. A medencecsont felől jött.
Némi időbe tellett, míg magamra vontam a figyelmet – azt hiszem,
mindenki elfelejtette, hogy ott vagyok -, de végül szétválasztották és
számtalan darab zsinórral megkötötték a kutyákat, mindenki abbahagyta az
ordítozást, Mr. Reynoldsot elvonszolták a tehén farkától, s enyém volt a
dobogó.
Mr. Handshaw-hoz fordultam:
– Kérem, hozzon nekem egy vödör meleg vizet, szappant és törülközőt.
Elballagott morogva, mint aki nem sokat vár az új kezdeménytől.
Árfolyamom igen mélyre zuhant. Levetettem a zakómat, beszappanoztam a
karomat, és bedugtam a kezem a tehén végbelébe, míg meg nem éreztem a
kemény fancsontot. Megragadva a végbél falán át, felpillantottam a
nézőközönségemre.
– Maguk ketten fogják meg a csípőcsontot, és óvatosan billegtessék a
tehenet az egyik oldalról a másikra.
Igen, semmi kétség, megint jelentkezett. Hallottam is, éreztem is –
valami lazaságot; halk nyikorgást, csaknem reszelős hangot.
Felálltam, és lemostam a karomat.
– No, most már tudom, miért nem kel fel a tehene – eltört a
medencecsontja. Valószínűleg első este, mikor a tejláztól tántorgott. Azt
hiszem, az idegek is megsérültek. Sajnos, reménytelen. – Bár rossz hírekkel
szolgáltam, könnyebbséget jelentett, hogy valami ésszerű magyarázatra
bukkantam.
Mr. Handshaw rám meredt:
– Reménytelen? Mért vóna az?
– Nagyon sajnálom – mondtam -, de ez a helyzet. Nem tehet mást, mint
elviszi a mészároshoz. Nincs erő a hátsó lábában. Soha többé nem fog
felállni.
Ekkor robbant fel Mr. Handshaw, és hosszú beszédbe fogott. Nem volt
igazán kellemetlen vagy sértő, de határozottan rámutatott
készületlenségemre, és újból megsiratta a szomorú tényt, hogy apja, aki
mindent rendbe tenne, nincs közöttünk. A többi farmer körbeállva, tágra
nyílt szemmel hallgatta, és minden szavát élvezte.
Végül hazaindultam. Nem tehettem már semmit, és különben is Mr.
Handshaw úgyis elfogadja majd az én érveimet. Az idő igazolni fog.
Amint másnap reggel felébredtem, eszembe jutott a tehén. Nem volt
éppen szerencsés epizód, de legalább valamennyire megnyugodtam abban a
tudatban, hogy elmúltak a kétségek. Tudtam, mi a baj, tudtam, hogy nincs
remény. Minek emésszem magam tovább?
Meglepődtem, hogy Mr. Handshaw máris jelentkezett telefonon. Úgy
véltem, beletelik két-három napba, mire ráébred, hogy tévedett.
– Maga az, Mr. Herriot? Jó reggelt kívánok! Csak azért hívtam föl, hogy
megmongyam, hogy a tehenem fölállt és jól van.
Két kézzel szorosan megmarkoltam a kagylót.
– Micsoda? Mit mondott?
– Mondtam, hogy a tehenem fölállt. Ma reggel mán járkált az istállóban,
egészségesen, mint a makk. Nem hitte vóna az ember, hogy valami baja vót.
– Néhány pillanatig hallgatott, aztán komor eltökéltséggel, mint egy
leckéztető tanító, folytatta: – És maga itt állt, és rám nézett és aszonta, soha
többé nem fog lábra állni.
– De... de…
– Persze, szeretné tudni, hogy csináltam. Hát egyszerre eszembe jutott
szegény apámnak egy másik régi fogása. Elmentem a mészároshoz, és
elkértem tőle egy frissen leölt birka bőrét, és a tehén hátára raktam.
Egykettőre felállt. Gyűjjön el, és nézze meg. Csudálatos ember vót az apám.
Vakon botorkáltam az ebédlőbe. Ezt meg kell beszélnem a főnökömmel.
Siegfried álmát félbeszakította egy borjúellés hajnali háromkor, és sokkal
öregebbnek látszott a harminc-egynéhány événél. Némán meghallgatott,
befejezte a reggelijét, aztán félretolta a tányérját, és töltött magának még
egy utolsó csésze kávét.
– Balszerencse, James. Szóval a régi jó birkabőr? Furcsa – most már több
mint egy éve itt vagy a Völgységben, és ezzel még nem akadtál össze.
Gondolom, most már kezd valamicskét kimenni a divatból, de van valami
csöppnyi értelem benne, mint a legtöbb ilyen régi gyógymódban.
Elképzelheted, hogy sok hő fejlődik egy friss birkabőr alatt; olyan, mint egy
nagy forró priznic az állat hátán – egy idő után csakugyan felpiszkálja, s ha
a tehén puszta komiszságból fekszik, gyakran felkel, hogy megszabaduljon
tőle.
 – De a fene egye meg, mi van a törött medencecsonttal?! Mondom, hogy
nyikorgott és billegett jobbra-balra.
– Nem te vagy az első, James, aki ennek beugrott. Néha a medencecsont
inszalagjai az ellés után néhány napig nem húzódnak össze, s az ilyen
érzetet kelt.
– Ó, istenem – nyögtem a terítőt bámulva. – Micsoda baromi hülyeséget
csináltam!
– Dehogy csináltál. – Siegfried cigarettára gyújtott, és hátradőlt a
székében. – Az öreg tehén valószínűleg már játszadozott a gondolattal,
hogy felkel járni egyet, mikor az öreg Handshaw a hátára dobta a bőrt.
Ugyanúgy megtehette volna valamelyik injekciód után, és akkor tied volna
a dicsőség. Nem emlékszel, mit mondtam, mikor idejöttél? Nagyon vékony
a választóvonal aközött, hogy az ember nagyszerű állatorvosnak látsszon
egyrészt, kapitális szamárnak másrészt. Ilyesmi mindnyájunkkal megesik,
James, felejtsd el.
De nem volt olyan könnyű elfelejteni. A tehén híres személyiséggé vált a
körzetben. Mr. Handshaw büszkén megmutatta a postásnak, a rendőrnek, a
gabonafelvásárlóknak, a teherautó-sofőröknek, műtrágyaügynököknek,
mezőgazdasági minisztériumi tisztviselőknek, s azok mind megemlítették
nekem, kéjes mosollyal. Mr. Handshaw szövege mindig ugyanaz volt,
mondták, és zengzetes, diadalmas hangon adta elő:
– Itt az a tehén, amelyikről Mr. Herriot aszonta, hogy sose áll lábra!
Biztosra veszem, hogy a farmert nem rosszindulat sarkallta. Nyert egy
menetet a fiatal, okoskodó állatorvos ellen, és senki sem hibáztathatja, ha
parádézott vele egy kicsit. És bizonyos értelemben jó szolgálatot tettem
annak a tehénnek: számottevően meghosszabbítottam élettartamát, mert Mr.
Handshaw jóval a hasznossága idején túl is megtartotta mint kiállítási
tárgyat. Évekkel azután, hogy naponta már nem adott többet, mint nyolc-tíz
liter tejet, még mindig vidáman legelt az út menti mezőn.
Az egyik szarva furcsán felfelé csavarodott, erről könnyen meg lehetett
ismerni. Gyakran megálltam a kocsival, és bánatosan néztem a tehenet,
amelyik nem fog többé lábra állni.
 33.
Siegfried kifejezéstelen arccal ellépett a telefontól.
– Mrs. Pumphrey hívott. Szeretné, ha megnéznéd a cocáját.
– Pontosabban a kutyáját – mondtam.
– Nem, a malacát. Van egy hathetes malaca, s azt akarja, hogy vizsgáld
meg, egészséges-e.
Zavartan nevettem. Viszonyom a korosodó özvegy palotapincsijéhez
kényes téma volt.
– Jó, jó, ne kezdd el újra. Mit akar mégis? Tricki Woonak megint baja
van a fenekével?
– James – mondta Siegfried komolyan. – Nem szoktál sohasem
kételkedni a szavamban. Megismétlem Mrs. Pumphrey üzenetét és elvárom,
hogy e szerint cselekedj azonnal, további kérdezősködés nélkül. A hölgy
arról tájékoztatott, hogy tulajdonosa lett egy hathetes malacnak, s alaposan
meg akarja vizsgáltatni. Tudod, hogy mi a véleményem ezekről a
vizsgálatokról, és nem szeretném, ha a munkát csak úgy átabotában
végeznéd el. Különös figyelmet szentelnék a tüdejének – jól meg kell
futtatni a kifutóban, mielőtt elővennéd a sztetoszkópot, és az istenért, ne
kerülje el a figyelmedet semmi nyilvánvaló, például futás közben a
zablatartás és a hörgő hang. És én a helyedben a magasságát is megmérném.
A mérőpálcát megtalálod a...
Hangja elhalt, ahogy végigsiettem a folyosón. Ez kissé érthetetlen volt:
rendszerint állnom kellett egy kis ugratást, mióta Tricki, a palotapincsi
fogadott nagybátyja lettem és rendszeresen kaptam tőle leveleket,
ajándékokat és dedikált fényképeket, de Siegfried nem szokta ennyire
túlhajtani a tréfát. Mrs. Pumphrey egy malaccal – ez képtelen gondolat volt
-, elegáns lakhelye nem volt haszonállat tartására berendezve. Ó, Siegfried
biztosan rosszul értette.
De nem. Mrs. Pumphrey örvendező kiáltással üdvözölt.
– Ó, Mr. Herriot, hát nem csodálatos, Egy cuki kismalacom van.
Látogatóban jártam gazdálkodó unokatestvéreimnél, és ott választottam ki.
Olyan jó társaság lesz Trickinek – hiszen tudja, mennyit aggódom, hogy
egyke kutya.
 Zavarodottan csóváltam a fejemet, miközben átvágtam a tölgyfa
burkolatos hallon. Itteni látogatásaimat bizonyos mértékig átszőtte a
fantáziálás; de most úgy éreztem, elvesztettem lábam alól a talajt.
– Azt akarja mondani, hogy a malac itt benn van a házban?
– Hát persze. – Mrs. Pumphrey meglepődött. – A konyhában van. Jöjjön,
és nézze meg.
Voltam már néhányszor a konyhában, s mindig csaknem megszeppentett
makulátlan tisztasága, a csempézett falak és padló laboratóriumi jellege, a
mosogatórendszer, tűzhely, hűtőszekrény csillogó felülete. Ma egy
kartondoboz foglalta el az egyik sarkot, s egy apró malacot láttam benne;
hátsó lábán állt, a két mellsővel a doboz szélére támaszkodott, és
elégedetten tekintett körül új lakhelyén.
Az idősebb szakácsnő hátat fordított nekünk, s nem fordult meg, mikor
beléptünk; sárgarépát szeleteit és hajigált be egy lábasba, véleményem
szerint szükségtelen erővel.
– Hát nem édes? – Mrs. Pumphrey lehajolt, és megcsiklandozta a kicsi
fejet. – Olyan izgalmas, hogy saját malacom van. Mr. Herriot, úgy
döntöttem, hogy Nugentnek fogom hívni.
Nagyot nyeltem.
– Nugentnek? – a szakácsnő széles háta mozdulatlanná merevedett.
– Igen, a nagybátyám, Nugent után. Kicsi rózsaszín ember volt, apró
szemű és turcsi orrú. Megdöbbentő a hasonlatosság.
– Értem – mondtam, és a szakácsnő megint fröcskölni kezdett.
Néhány pillanatig tanácstalan voltam; a szakmai etika tiltakozott bennem
a képtelenség ellen, hogy ezt az egészséges kis jószágot megvizsgáljam.
Már-már azt mondtam, hogy teljesen egészségesnek látom, mikor
megszólalt Mrs. Pumphrey.
– Gyere, Nugent – mondta. – Légy jó fiú, és hagyd, hogy Herriot
bácsikád megnézzen.
Ez hatott. Elfojtva nemesebb érzéseimet, megragadtam a madzagforma
farkat, és csaknem fejjel lefelé tartottam Nugentet, míg meghőmérőztem.
Aztán ünnepélyesen meghallgattam a szívét és a tüdejét, belenéztem a
szemébe, végigfuttattam ujjam a végtagjain, és hajlítgattam az ízületeit.
A szakácsnő hátáról csak úgy sütött a merev helytelenítés, de én
makacsul folytattam. Úgy tapasztaltam, hogy egy eb unokaöcs mérhetetlen
sok előnnyel jár; nemcsak a gyakori ajándékok – s még mindig éreztem a
csodálatos füstölt heringek ízét, amelyeket Tricki Whitbyből küldött -,
hanem a kényelem érzete nyers életrendemben, az ebéd előtti sherry, Mrs.
Phumphrey kandallójának melege és fényűzése. Úgy gondoltam, ha már
hasonló típusú malac unokaöcs került az utamba, akkor Herriot bácsi lesz
az utolsó, aki beleavatkozik a sors kifürkészhetetlen útjaiba.
Végezve a vizsgálattal, Mrs. Pumphreyhoz fordultam, aki aggodalmasan
várta az ítéletet.
– Egészséges minden tekintetben – mondtam pattogósan. – Mi több, igen
szép malac. De egyet mondhatok – nem lakhat a házban.
A szakácsnő most először fordult felém, s arcáról néma esedezést
olvastam le. Együtt éreztem vele, mert a disznó ürítkezése kiváltképp
párolog, s még egy ilyen aprócska jószág is, mint Nugent, máris enyhén
megváltoztatta a maga szagosságával a konyha légkörét.
Mrs. Pumphrey először megdöbbent a gondolattól, de amikor
biztosítottam, hogy a malac nem kap tüdőgyulladást, sőt vidámabb és
egészségesebb lesz odakinn, engedett.
Egy ácsot fogadott fel, hogy a kert sarkában kacsalábon forgó disznóólat
építsen; volt benne egy meleg hálószoba megemelt deszkapadozaton, és egy
kifutó.
Láttam, mikor Nugentet betelepítették, boldogan összegömbölyödött a
tiszta szalmaágyon. Vályúját naponta kétszer pompás koszttal töltötték tele,
s mindig jutott neki külön csemege is, egy lédús sárgarépa vagy pár
káposztalevél. Mindennap kiengedték játszani, s egy óra hosszat szertelenül
rohangászott a kertben Trickivel.
Egyszóval, Nugent karriert csinált, de nála kedvesebb disznót bajos lett
volna találni; igaz, fajának legtöbb tagjában van valamelyes váratlan
barátságosság, de ez Nugentben rendkívüli mértékben kifejlődött.
Egyszerűen szerette az embereket, s a következő néhány hónapban jelleme
kivirágzott az emberi lényekkel való állandó személyes kapcsolattól.
Gyakran láttam nagy barátságban ballagni Mrs. Pumphreyval a kertben, s
az óljában ideje nagy részében a hátsó lábán állt, csülkét a drótkerítésre
támasztva, és epedve várta a látogatókat. A disznó gyorsan nő, s Nugent
hamarosan túljutott a rózsaszín csecsemőkoron, de bája nem csökkent.
Legfőbb gyönyörűsége az volt, ha a hátát vakarták; mély hangon röfögött,
szemét révülten égnek fordította, aztán roskadozni kezdtek a lábai, és végül
az oldalára dőlt.
Nugent napsugaras létére csak egyetlen felhő vetett árnyékot, az öreg
Hodgkin, a kertész, akinek véleményét a házikedvencekről mindörökre
megsavanyította az, hogy mindennap gumikarikákat kellett dobálnia
Trickinek, s most kinevezték egy disznó személyes komornyikjának. Az ő
kötelessége volt Nugentet etetni, megágyazni neki, és felügyelni rá játék
közben. Az a gondolat, hogy mindezt egy disznónak kell megtennie,
amelyik ráadásul még kolbásszá és hurkává sem alakul át soha, csaknem
elviselhetetlen volt az öreg parasztnak; arcának éles vonásai még mélyebbé
váltak, valahányszor megfogta az etetővödröt.
Mikor első orvosi vizsgálatomra mentem védencéhez, borúsan így
üdvözölt:
– Elgyütt megnézni Nudistát? – Eléggé ismertem Hodgkint, hogy tudjam:
ez nem lehet szeszélyes szójáték, hanem őszinte igyekezet, hogy felfogja a
nevet; és unokaöcsém hosszú pályafutása során végig „Nudista” maradt az
öregnek.
Van egy szívem szerinti emlékem Nugentról. Egy nap éppen ebéd után
megszólalt a telefon; Mrs. Pumphrey hívott, és döbbent hangjából tudtam,
hogy valami jelentős esemény történt; ez a hang írta le Tricki Woo
popsizásának és bolondkutyázásának különleges tüneteit is.
– Ó, hála isten, Mr. Herriot, hogy otthon van. Nugent! Félek, hogy
rettenetesen beteg.
– Igazán? Hát ez rossz hír. Mit csinál?
Egy darabig csak ziháló lélegzés hallatszott a telefonból, aztán megint
megszólalt Mrs. Pumphrey:
– Hát, nem tud... nem képes... a kis dolgát elvégezni.
Tudtam, hogy mit jelent nála a kis dolog, a nagy dolog.
– Úgy érti, nem tud vizelni?
– Hát... hát – érezhetően zavarban volt. – Nem rendesen.
– Furcsa – mondtam. – Rendesen eszik?
– Azt hiszem, de... – aztán hirtelen kibökte: – Ó, Mr. Herriot, olyan
borzasztóan aggódom. Hallottam, hogy emberek szörnyű betegek
lehetnek... éppen így. Egy mirigyről van szó, ugye?
– Ó, amiatt nem kell aggódnia. Disznóknál nem lép fel ez a baj, és
különben is, azt hiszem, négy hónapos lévén, túl fiatal ahhoz, hogy
prosztatanövekedésről beszéljünk.
– Ó, úgy örülök, de valami... akadályozza. Eljön, ugye?
– Máris megyek.
Elég hosszan várakoztam Nugent ólja mellett. Vaskos kis süldővé nőtt, és
barátságosan röfögve vizsgálgatott a drótkerítésen át. Nyilván valami
játékra számított, s türelmét vesztve néhányszor merev lábbal fel-alá ügetett
a kifutóban.
Már-már úgy véltem, vizitem eredménytelen lesz, mikor Mrs. Pumphrey,
aki kezét tördelve fel-alá járkált, hirtelen megállt, és remegő ujjal a disznóra
mutatott.
– Ó, istenem – suttogta. – Nézze! Nézze! Most csinálja! – Minden szín
eltűnt az arcáról, halálsápadt lett. – Jaj, borzasztó! Nem bírom nézni! – Egy
jajdulással elfordult, és kezébe temette az arcát.
Közelről szemügyre vettem Nugentet. Ügetés közben megtorpant, és
elégedetten könnyített magán, a normális kan disznó szakaszosan fröcskölő
sugaraival.
Mrs. Pumphreyhoz fordultam.
– Én nem látok itt semmi bajt.
– De... de... – még mindig nem mert odanézni – úgy csinálja... elkezdi,
abbahagyja!
Meglehetős gyakorlatot szereztem abban, hogy arcizmom se ránduljon
Mrs. Pumphrey jelenlétében, s erre most nagyon is szükségem volt.
– De mindegyik így csinálja, Mrs. Pumphrey.
Félig megfordult, és a szeme sarkából remegve nézett Nugentra.
– Úgy érti, minden fiú disznó?
– Minden egyes fiú disznó, amelyikkel találkoztam, így csinálta.
– Ó... ó... furcsa, nagyon furcsa. – Szegény hölgy a zsebkendőjével
legyezte magát. Arcszíne rohamosan visszatért.
Hogy leplezzem zavarát, nagyon szakszerűvé váltam.
– Igen, igen, úgy van. Biztosíthatom, hogy nagyon sokakat megtéveszt.
Hát akkor talán indulnék is örülök, hogy a legény ilyen jól néz ki és vidám.
Nugentnek hosszú és örömteli élet jutott, és sokszorosan megfelelt
várakozásaimnak; ajándékaival éppolyan bőkezű volt, mint Tricki, és
akárcsak a kis pincsi esetében, most is balzsamként hatott a
lelkiismeretemre, hogy csakugyan kedveltem. Siegfried gunyoros
magatartása, mint mindig, most is kissé kényelmetlenné tette a dolgot;
eleget szenvedtem a múltban, mikor autogramos fényképeket kaptam a kis
kutyától – de a disznó fényképét meg nem mutattam volna neki.
 34.
Angus Grier, az állatorvos-tudomány doktora sohasem volt nagyon
vonzó látvány, de most, ahogy ott ült feltámasztva az ágyában, rosszkedvű,
foltos arc, a kidülledő szem a rózsaszín steppelt ágykabát felett, a
legbátrabbak szívét is megremegtette volna. Kiváltképp reggel nyolckor,
amikor rendszerint a napi első audienciára jelentkeztem nála.
– Már megint késett – mondta reszelős hangon. – Nem tud felkelni?
Százszor is megmondtam, hogy nyolcra már úton kell lennie.
Én mentegetőztem, ő meg idegesen cibálta a paplanhuzatot, és növekvő
undorral méregetett.
– Még valami. Az a rémes térdnadrág, amit hord. Ha már mindenáron
térdnadrágot kell hordania munkába, az isten szerelmére menjen és
csináltasson egyet valami jó szabóval. Ennek olyan faramuci a szabása –
állatorvos nem hordhat ilyet.
Most csakugyan elevenbe talált. Nagyon szerettem ezt a térdnadrágomat.
Harminc shillinget adtam érte egy kiselejtezett katonai felszerelést árusító
boltban, s magamban meg voltam győződve róla, hogy jól mutatok benne. S
Grier támadása még fájdalmasabb volt, ha eszembe jutott, hogy alighanem
ingyen dolgozom neki; biztosra vettem, hogy Siegfried a fizetség
gondolatát is elhárítja.
Egy hete voltam itt, de ez örökkévalóságnak tetszett. Tudtam, hogy
messze a múltban derűsebb, boldogabb életet éltem, de már az emléke is
kezdett elhalványodni. Siegfried őszintén mentegetőzött aznap reggel
Darrowbyban:
– James, levelet kaptam Griertől Brawtonból, Úgy veszem ki, hogy
csikót herélt, és az állat rávetette magát; megrepedt néhány bordája. A
segédorvosa, úgy látszik, nemrégiben otthagyta, így hát nincs senki, aki
ellássa a körzetét. Azt kéri, hogy küldjelek át egy-két hétre.
– Jaj, ne! Itt valami tévedés történt. Engem nem szeret.
– Senkit sem szeret. De nincs tévedés, itt van a levélben – és őszintén
szólva, mit tehetnék?
– Egyszer találkoztam vele, akkor is rám erőltetett egy szörnyű
gumiruhát, amiben olyan voltam, mint akit a bolondokházából
szalasztottak.
 Siegfried bánatosan mosolygott.
– Emlékszem, James, emlékszem. Ronda fráter, és igazán sajnálom, hogy
ilyesminek teszlek ki, de nem utasíthatom vissza, igaz?
Akkoriban nem akartam elhinni. A gondolat valószínűtlennek látszott.
De most, mikor Grier ágyának lábánál álltam, s hallgattam a szónoklatait,
ugyancsak valóságos volt. Már megint egzecírozott.
– Még valami – a feleségem azt mondja, nem ette meg a zabkásáját. Nem
ízlett?
Egyik lábamról a másikra álltam.
– De igen, nagyon finom volt. Csak éppen nem voltam éhes ma reggel. –
Kanalammal piszkálgattam az íztelen masszát, és igyekeztem tőlem
telhetően megbirkózni vele, de végül legyőzött.
– Valami hibádzik az olyan emberrel, aki nem tudja megenni a jó
früstökömet. – Grier gyanakodva nézett rám, aztán felém nyújtott egy
papírcsíkot. – Itt a mai betegek listája. Szép számmal vannak, hát nem
nagyon múlathatja az idejét egynél-egynél. Ez itten Adamson Grentonban –
méhnyakelőesés egy tehénnél. Azzal hite szerint mit fog kezdeni?
Zsebembe dugtam a kezem, megmarkoltam a pipámat, aztán megint
visszaejtettem. Grier nem szenvedhette a dohányzást.
– Hát epidurális érzéstelenítést adok neki, helyére rakom az előesést, és a
vulván keresztül sebvarró fonállal rögzítem.
– Egy csudát, jó ember, egy csudát! – horkantott Grier. – Ez csak olyan
cifrálkodás. Semmi szükség rá. Szorulástól van az egész. Nyomja vissza azt
a vackot, tegyen deszkát a tehén hátsó lába alá, hogy megemelje, aztán
fogja lenmagolajra néhány napig.
– De ha nem varrom be, megint kijön – mondtam.
– Frászkarikát jön – kiáltotta Grier mérgesen. – Csak tegye, amit
mondok. Ebben nekem nagyobb a tudományom, mint a magáé.
Valószínűleg nagyobb volt. Így is volt rendjén – harminc éve dolgozott
állatorvosként, én még csak a második évemnek indultam neki. Néztem,
ahogy feküdt mogorván a párnáján, és egy pillanatig eltűnődtem
kellemetlen viszonyunk tényein. Egy yorkshire-i, aki a mi kétfajta skót
tájszólásunkat hallja Grier érdes aberdeenijét, s az én torokhangú clydeside-
i kiejtésemet -, úgy vélhette volna, hogy van valami összetartó erő köztünk,
legalább nemzeti alapon. De nem volt.
– Rendben van, úgy csinálom, ahogy mondja.
 Kimentem a szobából le a földszintre, hogy összeszedjem a
felszerelésemet.
Mikor elindultam körutamra, azt éreztem, amit minden reggel –
megkönnyebbülést, hogy kikerültem a házból. Mindennap halálosan
kimerültem, mire végeztem a munkával, de élveztem. A farmerek többnyire
készek elnézni egy fiatalember tapasztalatlanságát, és Grier ügyfelei
barátságosan bántak velem, de vissza kellett jönnöm étkezésekre ebbe az
örömtelen háztartásba, s ez egyre terhesebbé vált.
Mrs. Griert éppoly kellemetlennek találtam, mint az urát. Keskeny ajkú,
bámulatosan sovány nő volt; s igen spártai háztartást vezetett, amelyben a
lucskos zabkásának kiemelkedő szerep jutott. Zabkása reggelire, zabkása
vacsorára s közbül nyomorúságos sorozata a híg tokányoknak, íztelen
vagdalt húsoknak és megnevezhetetlen leveseknek. Bármit főzött is, nem
volt annak semmi íze. Angus Grier harminc éve jött Yorkshire-ba fillértelen
skótként, akárcsak jómagam, és jól jövedelmező praxisra tett szert a
klasszikus módszerrel: elvette a főnöke lányát. Így aztán tálcán kapta a
jómódot, de vele kapta Mrs. Griert is.
Ő pedig, ha jól láttam, még mindig úgy érezte: ő az úr a házban –
valószínűleg azért, mert egész életében itt lakott, s a hely teli volt apja
emlékével, aki kialakította a praxisát. Mindenki betolakodónak látszott, s én
megértettem az érzéseit; végtére is gyerektelen volt, nem valami érdekes
élet jutott neki osztályrészül, s férjül Angus Griert kapta. Olykor
megsajnáltam.
De ez nem jelentett semmit, mert nem tudtam szabadulni tőle: minden
mozdulatomat úgy figyelte, mint egy rosszalló szellem. Ha hazaérkeztem
körutamról, már várt a kérdések sortüzével:
– Hol járt ennyi ideig? Vagy: – Már nem tudtam, merre jár, eltévedt
talán? Vagy: – Van itt egy sürgős ügy. Miért olyan lassú maga? – Talán azt
gondolta, hogy egy-két órára beugrottam a moziba.
Esténként a rendelő meglehetősen megtelt kis állatokkal, s Mrs. Griernek
megvolt az az ocsmány szokása, hogy ott ólálkodott az ajtón kívül, s
hallgatta, mit mondok az ügyfeleknek. Igazán formába azonban a
gyógyszerszobában lendült: élesen figyelt, kritizálta a receptjeimet, és
állandóan a szememre hányta, hogy pazarlom a gyógyszert.
– Túl sok klorodint tesz bele. Nem tudja, hogy az nagyon drága?
Mély együttérzéssel gondoltam a segédorvosra, aki szó nélkül
elmenekült; nehéz volt munkát kapni, és a kezdő diplomások csaknem
mindent elviseltek, hogy dolgozhassanak, de rájöttem, hogy ennek az
árnyalaknak nem volt más választása.
Adamsonnak kis gazdasága volt a város szélén. Talán azért, mert nemrég
beszéltem Grierrel, ellenpontként a farmer barázdált, türelmes arcát és
barátságos szemét rendkívül nyájasnak és vonzónak találtam. Ösztövér
testén szakadozott khakiköpeny lógott. Kezet fogott velem.
– Szóval új ember jött ma? – Egy-két másodpercig méregetett. – És úgy
nézem, meglehetősen újonc ebben a munkában.
– Úgy van – mondtam. – De gyorsan tanulok.
Mr. Adamson elmosolyodott.
– Emiatt ne aggódjon, fiatalember. Én hiszek a friss vérben és az új
gondolatokban – az kell nekünk a gazdálkodásban. Túl soká álltunk egy
helyben. Gyüjjön az istállóba, és megmutatom a tehenet.
Volt vagy tizenkét tehén, nem a megszokott shorthornok, hanem
szemlátomást jól tartott és egészséges yorkshire-ek. Betegemet könnyen
felfedeztem a futball-labda nagyságú, rózsaszínen duzzadó hüvelyfalról és a
hullámos méhnyakról. De a farmer idejében hívott: a massza tiszta és
sértetlen volt.
Figyelmesen nézett, ahogy a kiduzzadást letamponoztam fertőtlenítővel
és visszatoltam, aztán segített földből és deszkából emelvényt építeni a
tehén hátsó lába alá. Mikor befejeztük, az állat lejtőn állt, a farka
magasabbra került a fejénél.
– És azt mondja, hogyha lenmagolajat adok neki néhány napig, az a
vacak nem jön ki újra?
– Erről van szó – mondtam. – Ügyeljen rá, hogy mindig így felemelve
álljon.
– Ügyelek, fiatalember, és nagyon köszönöm. Biztosra veszem, hogy jó
munkát végzett, és remélem, hamarosan újra találkozunk.
A kocsiban felnyögtem. Jó munkát! Hogy a fenében maradhat az a vacak
a helyén varrás nélkül? De azt kellett tennem, amire utasítottak, és Grier, ha
kellemetlen fráter is, nem bolond. Talán igaza van. Nem foglalkoztam vele
tovább, hanem folytattam a beteglátogatást.
Alig egy héttel később éppen reggeliztem, turkálva az elkerülhetetlen
zabkásában, mikor Grier, aki lemerészkedett a földszintre, hirtelen rám
horkant:
– Kaptam egy lapot Adamsontól. Azt mondja, nem szolgált
megelégedésére a maga munkája. Ki kell szállnunk ma délelőtt, és
megnéznünk, mi a baj. Nincsenek kedvemre ezek a panaszok. – Arcának
örökösen sértődött normális kifejezése még sértődöttebbé vált, s a nagy
halvány szemek csordultig úsztak a nedvességben, annyira, hogy azt hittem,
telesírja a zabkását.
A farmon Mr. Adamson bevezetett az istállóba.
– Nos, erről mi a véleménye, fiatalember?
Ránéztem a kicsúszott szervre, és összerándult a gyomrom. Az
ártatlannak látszó rózsaszín duzzanat átalakult nagy, püffedt lila tömeggé.
Rászáradt a piszok, és egy csúnya seb húzódott végig az egyik oldalán.
– Nem maradt benn sokáig, igaz? – mondta csendesen a farmer.
A szégyentől szólni sem tudtam. Szörnyű volt ilyet tenni egy jó tehénnel.
Éreztem, hogy elvörösödik az arcom, de szerencsére velem volt a
munkaadóm: ő majd megmagyaráz mindent. Grierhez fordultam, aki
szipogott, motyogott, sűrűn pislogott, de nem szólt egy szót sem.
A farmer folytatta:
– És látja, felsértette. Biztos beleakadt valamibe. Mondhatom, sehogy se
tetszik nekem.
Nem illett ennek a rendes embernek a természetéhez, hogy
kellemetlenkedjen, de nagyon dúlt volt.
– Talán jobb volna, ha most maga végezné el a munkát, Mr. Grier –
mondta.
Grier, aki még mindig nem szólt egyetlen érthető szót sem,
tevékenykedni kezdett: nyírta a szőrt és epidurális érzéstelenítést
alkalmazott, megmosta és fertőtlenítette a masszát, és nagy erőfeszítéssel
visszatolta. Aztán odaerősítette több erős sebvarró szállal, amelyekre kis
kétcolos gumicsöveket húzott, hogy ne vágjanak a húsba. A kész munka
rendesnek és szakszerűnek látszott.
A farmer szelíden megfogta a vállam.
– Ez már valami. Látni, hogy nem fog kijönni, igaz? Miért nem ezt
csinálta, mikor a múltkor kijött?
Megint Grierhez fordultam, de most erős köhögőroham fogta el. Még
rámeredtem egy darabig, de mivel most sem mondott semmit,
megfordultam, és kimentem az istállóból.
– Kár haragudni, fiatalember – szólt utánam Mr. Adamson. – Gondolom,
mindnyájunknak tanulni kell, és nincs párja a tapasztalatnak. Ugye, igazam
van, Mr. Grier?
 – Igen, igen, igazsága van. Úgy biz' a, úgy biz' a, nincs efelől semmi
kétség. – motyogta Grier. Beültünk a kocsiba.
Hátradőltem, és vártam, hogy valamilyen magyarázatot adjon. Kíváncsi
voltam rá, mit fog mondani. De a kékes eres orr egyenesen
előreszegeződött, és a kidülledt szemek üresen az előttünk kanyargó útra
szegeződtek.
Némán utaztunk vissza a rendelőbe.
 35.
Griernek hamarosan vissza kellett feküdnie az ágyba: kezdett erősen
nyöszörögni, tapogatta a sérült bordáit, s rövidesen újra elfoglalta helyét az
emeleten, párnákkal feltámasztva, a kis rózsaszín, nyakig gombolt
ágykabátjában. Fájdalmait csak a whisky csillapította, s az ágya mellett álló
üveg folyadékszintje bámulatos gyorsasággal süllyedt.
Az élet visszazökkent a maga nyomasztó mindennapjaiba. Mrs. Grier
rendszerint jelen volt, mikor jelentést tettem a férjének: a hálószobaajtó
mögül heves suttogás hallatszott, de amint beléptem, abbamaradt. Mialatt
átvettem az utasításokat, Mrs. Grier az ágy körül sürgölődött, betűrt ezt-azt,
összehajtott zsebkendővel szárítgatta a férje homlokát, s egész idő alatt
ellenszenvvel teli pillantásokat lövellt felém. Amint kiléptem az ajtón, újra
kezdődött a suttogás.
Egy nap meglehetősen késő este – úgy tíz óra körül – hívott fel
bennünket Mrs. Mallard. A kutyájának csont akadt a torkán, volna szíves
Mr. Grier azonnal kijönni? Kezdtem volna mondani, hogy beteg, én
helyettesítem, de elkéstem vele: a telefon kattant egyet, a hívó letette a
kagylót.
Grier a hírre szinte révületbe zuhant: álla a mellkasára hanyatlott, s
csaknem egy percig mozdulatlanul ült, gondosan fontolgatva az ügyet.
Aztán hirtelen felegyenesedett, és felém bökött az ujjával.
– Nincs csont a torkában. Legföljebb egy kis garatgyulladása van, attól
köhög.
Meglepett a határozottsága.
– Nem gondolja, hogy jó volna hosszú fogót magammal vinni, a
biztonság kedvéért?
– Hiszen éppen most mondottam, hogy nem. Nem lesz ott semmiféle
csont. Menjen ki, adjon be neki egy kicsi csillagvirágpor-szirup és
ipekakuána keveréket. Még valamire ügyeljen – ha nincs a kutyának semmi
baja, el ne kottyantsa. Mondja a hölgynek, hogy garatgyulladás, és írja elő a
kezelési módot – igazolást kell találni a vizitre, érti?
Némileg tanácstalanul töltöttem meg egy deciliteres üveget a
gyógyszerszobában, de vittem magammal néhány fogót is; valamelyest
bizalmatlanabbá váltam Grier távdiagnózisai iránt.
 Meglepődtem, mikor Mrs. Mallard kinyitotta a csinos sorház ajtaját.
Valamilyen oknál fogva egy öreg hölgyre számítottam, előttem pedig egy
nagyon csinos, negyven körüli szőke nő állt, haját magasra tornyozta
káprázatos rétegekben, a kor divatja szerint. És nem számítottam a hosszú,
csillogó zöld estélyi ruhára, a hatalmas, himbálózó fülbevalókra, az erősen
kikészített arcra.
Mrs. Mallard is meglepettnek látszott. Bambán bámult rám, míg meg
nem magyaráztam a helyzetet.
– A kutyájához jöttem – Mr. Grier helyettese vagyok. Ő, sajnos, beteg.
Meglehetős időt vett igénybe, míg felfogta a közlés értelmét, mert csak
állt az ajtóban, mint aki nem érti, miről beszélek; aztán magához tért, és
tágra nyitotta az ajtót.
– Igen persze, elnézést, kérem, jöjjön be.
Elmentem mellette a parfümillat csaknem tapintható falán keresztül, be a
hallból balra nyíló szobába. Itt még erősebb volt az illat, de jól illett az
egyetlen rózsaszín ernyős lámpához, amely halvány, de rózsás fényt vetett a
pislákoló tűz közelébe húzott széles díványra. Valahonnét az árnyékból egy
lemezjátszó halkan duruzsolta a „Test és lélek” című dalt.
Betegemnek nyomát sem láttam, és Mrs. Mallard határozatlanul egyik
fülbevalóját tapogatva nézett rám.
– Itt vizsgáljam meg? – kérdeztem.
– Ó, igen, persze. – Felélénkült, és kinyitotta az ajtót a szoba túlsó
végében. Azon nyomban előpattant egy kis west highland terrier, átszökellt
a szőnyegen, és boldog vakkantással rám vetette magát. Hatalmas ugrással
megpróbált mindenáron képen nyalni, s jó darabig ezt csinálta volna, ha el
nem kapom a levegőben.
Mrs. Mallard idegesen mosolygott.
– Mintha most sokkal jobban volna.
Karomban a kis kutyával letottyantam a díványra, és kifeszítettem a
száját. Még a homályos lámpafényben is nyilvánvaló volt, hogy nincs
semmi a torkán. Finoman átcsúsztattam az ujjam a nyelve felett, s a terrier
nem tiltakozott, mikor a gégéjét tapogattam. Aztán leraktam a szőnyegre, és
meghőmérőztem – nem volt láza.
– Hát, Mrs. Mallard – mondtam -, csont biztosan nincs a torkában, és láza
sincs. – Már-már hozzátettem, hogy a kutya teljesen egészségesnek látszik,
mikor eszembe jutott Grier búcsúfigyelmeztetése – igazolnom kell a vizitet.
Harákoltam egyet.
 – Az azonban lehetséges, hogy enyhe garatgyulladása van, attól köhög
vagy bukákol. – Megint kinyitottam a kutya száját. – Látható, hogy a torok
hátul eléggé gyulladásos. Lehet, hogy enyhe fertőzés lépett fel vagy valamit
nyelt, ami ingerli. Van nálam a kocsiban gyógyszer, az hamarosan
helyrehozza. – Ráébredtem, hogy összevissza beszélek, és gyorsan
befejeztem a szónoklatot.
Mrs. Mallard feszülten figyelt minden szóra, aggodalmasan kukucskált a
kis kutya torkába, és hevesen bólogatott.
– Igen, látom – mondta. – Nagyon köszönöm. Milyen jó, hogy kihívtam.
Másnap este félig végeztem a zsúfolt rendelővel, mikor bejött egy kövér
ember feltűnően élénk színű tweedzakóban, és letett az asztalra egy
szomorú szemű basset houndot.
– Rázogatja a fejét – harsogta. – Alighanem gennyes a füle.
Kivettem a műszerszekrényből a fülvizsgálót, s kezdtem a kutya fülét
vizsgálni, mikor a kövér ember újra megszólalt:
– Láttam, tegnap este felénk járt. Mrs. Mallard szomszédja vagyok.
– Igen – mondtam, s végignéztem a megvilágított fémcsövön. –
Csakugyan ott jártam.
Az ember néhány pillanatig ujjával dobolt az asztalon.
– Hát az a kutya sokat betegeskedik. Az állatorvosi kocsi a mindig ott áll
a ház előtt.
– Őszintén szólva, én nem hinném. Egészséges kis állatnak látszik. – Az
egyik fül vizsgálatát befejeztem, s nekikezdtem a másiknak.
– Márpedig úgy van, ahogy mondom. – felelte az ember. – Szegény
kutyának mindig van valami baja, és furcsa módon többnyire késő este.
Hirtelen felnéztem: volt valami furcsa abban, ahogy mondta. Egy
pillanatig ártatlanul tágra nyílt szemmel nézett rám, aztán az egész arca
cinkos vigyorba torzult. Rámeredtem.
– Csak nem azt akarja mondani...
– Hogy azzal a csúf vén pasassal? Nehezen hihető, igaz? – A nagy vörös
arcban ülő szemek vidáman csillogtak.
Nagy zördüléssel az asztalra ejtettem a fülszondát, s a karom lehullott az
oldalam mellé.
– Ne bámuljon így, fiatalember! – kiáltotta a kövér ember, és játékosan
mellbe bokszolt. – Bolond világ ez, tudja.
De engem nemcsak Grier emlékképe töltött el iszonyattal, hanem
önmagam is, amint abban a háremi hangulatban garatgyulladásról
értekezem, háttérben a „Test és lélek” dallamával, egy nőnek, aki tudja,
hogy zagyvaságot beszélek.

Két nap múlva Angus Grier szemlátomást meggyógyult; egy segédorvost

is sikerült szerződtetnie, aki azonnal munkába állt. Mehettem.
Miután közöltem, hogy kora reggel indulok, fél hétkor útra keltem, hogy
reggelire Darrowbyba érkezzem. Nem volt kedvem szembesülni további
zabkásákkal.
Ahogy nyugatnak tartottam a yorki Síkságon át, meg-megpillantottam a
sövények felett és a fák között a Pennine-hegység hosszú gerincét, amint a
hajnali égbolton kirajzolódott; abból a távolságból halványlilának s
elmosódottnak látszott a korai napfényben, de hívogatóan integetett felém.
És később, mikor a kis kocsi keményebben dolgozott az emelkedő terepen,
és megritkultak a fák, s a sövények helyét tiszta mészkősziklafalak foglalták
el, azt éreztem, amit mindig: a világ kitágult, a bilincsek lehullottak. És
végre felbukkant a Herne-domb ismerős tömege alatt szunnyadozó
Darrowby s mögötte a Völgység nagy zöld lankái.
Semmi sem mozdult, mikor végigcsörömpöltem a macskaköves
piactéren, majd a csendes utcán a Skeldale House-ig, amelynek öreg
téglafaláról rendetlen burjánzással csüggött a borostyán, és a ferde táblán
ott állt: „S. Farnon, állatorvos.”
Azt hiszem, végignyargaltam volna az üvegajtó mögött a folyosón, de át
kellett furakodnom a körülöttem tolongó, örömükben ugató házi kutyák
öttagú csődületén.
Csaknem összeütköztem Mrs. Hall félelmetes tömegével: éppen a
kávéskannát vitte ki az ebédlőből.
– Szóval visszajött – mondta, s láttam, hogy csakugyan örül, mert
majdnem mosolygott. – Menjen be, üljön le. Sütök egy kis házi szalonnát
magának.
Kezem a kilincsen volt, mikor meghallottam a testvérek hangját. Tristan
valamit motyogott, Siegfried viszont teljes hangerővel mondta:
– Hol a fenében voltál az éjjel? Hallottam, hogy hajnali háromkor
dübörögsz, és a szobád olyan büdös, mint egy serfőzde. Uramisten, bárcsak
látnád magad! A szemed olyan, mint egy húgy vájta lyuk a hóban.
Mosolyogva kitártam az ajtót. Odamentem Tristanhoz, aki meglepődve
felnézett, megragadtam a kezét és megráztam; éppoly kisfiúsan ártatlannak
látszott, mint mindig, kivéve a szemét, amely némileg mélyre süllyedt, de
azért most is úgy csillogott, mint mindig. Aztán odamentem az asztalfőn ülő
Siegfriedhez. Ünnepélyes belépésemtől meghökkenve torkán akadt a falat.
Elvörösödött, könnyek csurogtak le sovány arcán, kis kese bajsza remegett.
De felállt, meghajtotta a fejét, és egy márki kecsességével kezet nyújtott.
– Üdvözöllek, James – prüszkölte, és enyhén bepermetezett
pirítottkenyér-morzsával. – Üdvözöllek itthon.
 36.
Csak két hétig voltam távol, de ezalatt újra ráébredtem, hogy a
dombvidéken dolgozni olyasmit ad, amit máshol nem kapok meg. Első
utamon eljutottam egyikére azoknak a keskeny, kerítetlen utaknak, amelyek
összekötik Sildale-t és Cosdale-t, s amikor első sebességben felvergődtem a
tetőre, azt tettem, amit már annyiszor – kiálltam az útszéli fűre, és
kiszálltam.
[1]
Az az idézet, amelyik azt mondja, hogy nincs idő megállni és tűnődni –
rám sose illett. Mintha életem jó részét, talán túl nagy részét azzal töltöttem
volna, hogy csak álltam és nézelődtem, s ma reggel megint csak ezt
csináltam. Innen fentről az ember ellátott a yorki síkság felett a Hambleton-
hegység vonulatáig, jó hatvan kilométerre keletre, mögöttem pedig a
lápvidék szakadozott pereme nyúlt alásüllyedve, majd átbukva a
dombtetőkön. Egyéves darrowbyi tartózkodásom alatt igen sokszor álltam
itt, de a látkép a síkság felett mindig más volt: télen néha a völgyi rész sötét
árok volt a hóborította Pennine-hegység és a Hambleton távoli fehér
csillogása között, és áprilisban a szélhajtotta eső lassú, sűrű fátyolként
húzott át a nagy zöld és barna foltos síkságon. Volt olyan nap is, amikor
ragyogó napsütésben álltam itt fenn, s lenéztem a sűrű ködre, amely úgy
terült el, mint egy hullámzó réteg vatta, s a fák és hegytetők sötét pamacsai
itt-ott áttörtek rajta.
De ma a földek végtelen rongyszőnyege szunyókált a napsütésben, s a
levegő, még itt a hegyen is, megtelt a nyár illataival. Tudtam, hogy
dolgoznak ott lenn a farmokon, de egyetlen lelket sem láttam, s teljesen
megtöltött a béke, amit mindig megtaláltam a lápvidék csendjében és
ürességében.
Ilyenkor mintha kívül kerültem volna magamon, és higgadtan felmértem
előrehaladásomat. Könnyű volt visszafelé átugrani az éveket egész addig az
időig, mikor elhatároztam, hogy állatorvos leszek. Még a percre is pontosan
emlékszem. Tizenhárom éves voltam, és egy cikket olvastam a fiúknak való
pályákról a Meccano Magazine-ben, s olvasás közben mind erősebbé vált
bennem a meggyőződés, hogy ez való nekem. Pedig hát mire alapoztam?
Csak arra, hogy szerettem a kutyákat és macskákat, és az irodai munka nem
nagyon vonzott; ingatag alap ahhoz, hogy az ember erre építse a
pályafutását. Semmit sem tudtam a mezőgazdaságról, a haszonállatokról, és
bár egyetemi éveim alatt tanultam róluk, csak egy jövőt láttam magam előtt:
kisállat-sebész leszek. Ez egészen a diplomázásig tartott – amolyan
látomásféle arról, hogy a házi kedvenceket a magam állatkórházában
gyógyítom, ahol minden nemcsak modern, hanem egyenesen forradalmian
új. A teljesen felszerelt műtő, laboratórium, röntgenszoba; minden
kristálytisztán állt elmémben, míg állatorvossá nem avattak.
Hogy a csudába történhetett hát, hogy itt ülök egy yorkshire-i dombon
ingujjban, gumicsizmában, s enyhe tehénszagom van?
Szemléletemben a változás gyorsan jött – szinte rögtön Darrowbyba való
megérkezésem után. A munka főnyeremény volt a munkanélküliségnek
azokban a napjaiban, de akkor úgy gondoltam, csak egy lépcsőfok igazi
célkitűzéseim felé. De minden átfordult szinte egy pillanat alatt.
Talán a levegő elképzelhetetlen édessége tette: mindig meglepett,
valahányszor kiléptem a Skeldale House öreg elvadult kertjébe reggelente.
Vagy talán a kecses öreg házban folyó élet színessége, tehetséges, de
változékony főnököm, Siegfried és kelletlen diák öccse, Tristan
társaságában. Vagy talán rájöttem arra, amit nem is sejtettem: hogy
teheneket, disznókat, birkát, lovat kezelni vonzó és érdekes munka; s ettől
új kép alakult ki magamról, mint egy apró kerékről az angol mezőgazdaság
nagy gépezetében. Ez józan megelégedéssel töltött el.
Talán az tette, hogy nem is álmodtam olyan helyről, mint a Völgység.
Nem hittem volna, hogy napjaimat egy magasan fekvő, tiszta, szélfútta
vidéken tölthetem, ahol mindig megcsapja az embert a fű vagy a fák illata, s
ahol még a csapkodó téli esőben is éreztem a levegőben a szél hideg
ölelésében megbúvó növekedés üdeségét.
Akárhogy is, minden megváltozott számomra, s a munkám most abból
állt, hogy farmról farmra menjek Anglia tetején, mind erősebb
meggyőződéssel; hogy kivételezett személy vagyok.
Visszaültem a kocsiba, és megnéztem a betegek listáját; jó volt megint itt
lenni, s a nap gyorsan elszaladt. Este hét felé, mikor már azt gondoltam,
befejeztem, felhívott Terry Watson, egy fiatal béres, akinek két saját tehene
volt. Az egyiknek, mondta, nyári tőgygyulladása van. Július közepe még
kissé korai volt rá, de a későbbi nyári hónapokban százával kezeltük az
ilyen eseteket; a farmerek jó része egyenesen „augusztusi tőgy”-nek
nevezte. Kellemetlen állapot volt, csaknem gyógyíthatatlan, s
eredményeként a tehén rendszerint elvesztett egy tőgynegyedet (a tőgynek
azt a részét, amelyik a csecseket ellátja tejjel) és olykor az életét is.
Terry Watson tehene nagyon betegnek látszott. Fejésidőben sántikált be,
jobb hátsó lábával nagy ívben kanyarított, hogy távol tartsa fájó tőgyétől, s
most ott várt remegve az állásban, szeme szorongva maga elé meredt.
Finoman meghúztam a fertőzött csecset, s a tej helyett sötét, rossz szagú
savó sugara fröcskölt a kezemben tartott konzervdobozba.
– Ezt a szagot nem lehet félreismerni, Terry – mondtam. – Ez bizony
valódi nyári tőgygyulladás.
Végigtapogattam a forró, duzzadt tőgynegyedet, s a tehén gyorsan
felemelte a lábát, mikor megérintettem az érzékeny szövetet.
– Elég kemény. Sajnos, itt baj van.
Terry komor arccal végigsimította a tehén hátát. A farmer húszas éveinek
elején járt, felesége s csecsemőkorú gyereke volt, s ahhoz a fajtához
tartozott, amelyik kész egész nap másnak dolgozni, aztán hazajönni és
munkához látni saját néhány állata körül. Két tehene, pár disznaja és tyúkja
sokat jelentett olyannak, akinek heti harminc shillingből kellett megélnie.
– Nem értem – motyogta. – Elapadt tehenek szokják ezt megkapni, ez
meg most is megadja a napi tíz litert. Ha elapadt lett volna, már régen
bekenem szurokkal.
(A farmerek be szokták kenni az elapadt tehenek csecseit szurokkal, hogy
távol tartsák a legyeket – azt tartották róluk, hogy ők terjesztik a fertőzést.)
– Nem, sajnos, minden tehén megkaphatja, főleg azok, amelyek
kezdenek elapadni. – Kihúztam a végbélből a hőmérőt – negyvenegy fokot
mutatott.
– Most mi lesz? Tud rajta segíteni?
– Megteszem, ami tőlem telik, Terry. Adok neki injekciót, maga meg
tisztítsa ki a csecset, amilyen sűrűn csak lehet, de hát maga is éppoly jól
tudja, mint én, hogy az ilyesmi ritkán fordul jóra.
– De mennyire, hogy tudom. – Borúsan figyelte, mikor benyomtam a
tőgygyulladás elleni vakcinát a tehén nyakába. (Még ma is így kezeljük a
nyári tőgygyulladást, mert sajnálatos tény, hogy az antibiotikumok modern
választékából egy sem hat rá igazán.) – Elveszti a negyedét, ugye, s talán
még ki is nyúlik?
Igyekeztem vidámnak látszani.
– Azt nem hiszem, hogy elpusztulna, s ha a negyed odavan is, a másik
három pótolni fogja. – De bennem volt a tehetetlenség érzése, mint mindig,
mikor keveset segíthettem olyasmiben, ami nagyon sokat jelentett. Mert
tudtam, milyen csapás ez a fiatalembernek: egy háromcsecsű tehén sokat
veszít a piaci értékéből, márpedig ennél jobb kimenetelre nem számítottam.
Nem szívesen gondoltam arra, hogy az állat el is pusztulhat.
– Mongya, én nem csinálhatnék valamit? Gondolja, hogy nagy a baj? –
Terry Watson sovány arca sápadt volt, s amint elnéztem a kissé hajlott hátú,
karcsú alakot, azt gondoltam, nem most először, hogy nem látszik elég
erőteljesnek erre a kemény mesterségre.
– Nem garantálhatok semmit – mondtam. – De azok az állatok vészelik át
leginkább, amelyeket legtöbbet tisztogatnak. Lásson hát neki ma este –
minden félórában, ha bírja. Azt a szennyet a negyedből nem árthat, ha
kifeji, mihelyt összegyűlt. És azt hiszem, jó volna meleg vízzel füröszteni
és masszírozni a tőgyét.
– Mivel dörzsöljem be?
– Mindegy, hogy mit használ. A fő az, hogy mozgassa a szövetet, és
minél többet kinyomjon abból a bűzös vacakból. A vazelin megteszi.
– Van egy edényre való jó libazsírom.
– Rendben, használja azt. – Eszembe jutott, hogy a legtöbb farmon
alighanem van egy edény libazsír, ez a mindenre jó kenőcs és ír, embernek,
állatnak egyaránt.
Terry mintha megkönnyebbült volna attól, hogy módja van tenni valamit.
Előhalászott egy öreg vödröt, lába közé nyomta a fejőszéket, és
lekuporodott a tehén mellett. Furcsa, dacos kifejezéssel felpillantott rám.
– Rendben – mondta. – Máris elkezdem.
Másnap kora reggel történetesen egy tejlázas beteg állathoz hívtak ki, s
hazafelé menet úgy döntöttem, hogy benézek Watsonékhoz. Nyolc óra felé
járt, s amikor beléptem a kis, kétállásos épületbe, Terry ugyanabban a
tartásban ült ott, mint az elmúlt este távoztamkor. Fejte a fertőzött csecset
behunyt szemmel, arcát a tehén oldalának támasztva. Úgy riadt fel, mintha
álmából ébreszteném, mikor megszólaltam.
– Jó reggelt! Látom, megint nekifogott.
Hangomra a tehén is hátranézett, s az öröm egy hullámával mindjárt
láttam, hogy mérhetetlenül jobb állapotban van. Eltűnt az üres tekintet, egy
egészséges szarvasmarha futó érdeklődésével tekintett rám, s ami a legjobb
volt: állkapcsai azzal a lassú, szabályos oldalmozgással őröltek, ami minden
állatorvos örömére szolgál.
 – A mindenit, Terry, sokkal jobban néz ki! Mintha nem is ugyanaz a
tehén volna.
A fiatalember mintha nehezen tartotta volna nyitva a szemét; de azért
mosolygott.
– Igen, és gyüjjön ide, nézze meg ezt a végit is.
Lassan felállt a székről, apránként kiegyenesítette a hátát, és könyökével
a tehén farára támaszkodott.
Lehajoltam a tőgyhöz, óvatosan tapogatva kerestem a tegnap esti
fájdalmas daganatot, de kezem sima, rugalmas felületet talált. Hitetlenkedve
nyomkodtam a szövetet. Az állat nem jelzett semmilyen fájdalmat.
Megdöbbenve végighúztam a mutató– és hüvelykujjamat a csecsen; a
tőgynegyed csaknem üres volt, de sikerült egy fröccsenet tiszta fehér tejet a
tenyeremre nyomnom.
– Mi történik itt, Terry? A hátam mögött kicserélte a tehenet? Ugrat,
ugye?
– Nem, főnök – mondta a fiatalember lassú mosollyal -, ez biz ugyanaz a
tehén. Csak éppen jobban van.
– De hát ez lehetetlen! Mi a csudát csinált vele?
– Amit maga mondott. Dörzsöltem és fejtem.
Megvakartam a fejem.
– De hát teljesen rendbe jött. Én ilyet még nem láttam.
– Azt aztán meghiszem. – Női hang volt, s megfordulva ott láttam a fiatal
Mrs. Watsont, az ajtóban állt, karján a babával. – Mert nem látott még olyan
embert, aki egész éjszaka dörzsölne és fejne egy tehenet.
– Egész éjszaka? – kérdeztem.
Az aggodalom és bosszúság vegyülékével pillantott a férjére.
– Igen, itt ült azon a széken azóta, mióta maga tegnap este elment. Se le
nem feküdt, se enni nem jött be. Hoztam ki neki néhány falatot, meg pár
csésze teát. Ilyen bolond – bele is pusztulhatott volna.
Ránéztem Terryre, s szemem a sápadt arcról átsiklott a vékony, kissé
imbolygó testre, majd a lábánál álló, csaknem üres libazsíros edényre.
– Szent isten, ember! – mondtam. – Véghezvitte a lehetetlent, de biztosan
teljesen kikészült. Egyébként is a tehene jobb, mint új korában – nem kell
vele már semmit csinálni, hát menjen be, és pihenjen egy kicsit.
– Nem, aztat nem tehetem. – A fejét rázta, és kihúzta magát. – Munkába
köll mennem, és amúgy is elkéstem már.
 37.
Óhatatlanul kicsit önelégültnek éreztem magam, mikor kinyomtam a
fényes piros gumilabdát a kutya hasán ejtett metszésen át. Elég kisállat-
munkánk került Darrowbyban, hogy kellemes változatosságnak tekintsük a
farmok körüli normális munkánk közben, de ahhoz nem elég, hogy
közönyössé tegyen bennünket. A nagyvárosi praxissal rendelkező orvos
bizonyára érdektelen rutinmunkának tekint egy gyomorfelmetszést, de
engem, amikor elnéztem az asztalon végigguruló és a rendelő padlóján
felpattanó kis piros labdát, a siker melege öntött el.
A nagy, vánszorgó vörös szetterkölyköt aznap délelőtt hozták be; úrnője
azt mondta, két napja szenved és időnként hány – éppen mióta a kislányuk
labdája titokzatosan eltűnt. Nem volt nehéz a diagnózis.
Visszatűrtem a gyomorseb széleit, s kezdtem lezárni sebvarró fonállal.
Kellemes könnyedség fogott el, nem úgy, mint Tristant, aki nem gyújthatott
cigarettára a mögötte üvegpalackban bugyborékoló éter miatt, amely a
kutya pofája elé tartott altatómaszkba szivárgott; kedvetlenül meredt a
betegre, és szabad kezének ujjaival az asztalon dobolt.
De hamarosan átszállt rám a feszültség, mert a műtő ajtaja kivágódott, és
bevonult Siegfried. Nem tudom miért, de valahányszor Siegfried figyelt
munka közben, mindig szétestem: mintha nagy hullámok gördültek volna ki
belőle – türelmetlenség, kétségbeesés, kritika, ingerültség. Máris éreztem,
hogy a hullámok lökdösnek, noha munkaadóm arca kifejezéstelen volt; ott
állt csendben az asztal végén, de ahogy teltek a percek, egy kitörni kész
vulkán érzetét keltette bennem. A kirobbanás akkor következett be, amikor
kezdtem a hasizom mély rétegét összevarrni. A bélhúrt húztam ki egy
üvegedényből, mikor heves lélegzetvételt hallottam.
– Az istenért, James! – kiáltotta Siegfried. – Ne húzkodd már azt a rohadt
bélhúrt! Tudod mibe kerül az félméterenként? Még szerencse, hogy nem
tudod, mert elájulnál. És az a drága hintőpor, amit összevissza szórsz – van
belőle vagy negyed kiló a kutyában. – Elhallgatott, s néhány pillanatig
zihálva lélegzett. – Még valami: ha tamponozni akarsz, elég egy kis vatta –
nem kell minden alkalomra egy fél négyzetméter, amennyit te használsz.
Add ide azt a tűt. Megmutatom neked.
 Sietősen kezet mosott, és átvette a műtétet. Először egy csipetnyi
jodoformport vett, és finoman a sebbe szórta, olyanformán, ahogy egy idős
hölgy eteti az aranyhalait, aztán levágott egy kis darab bélhúrt, és
folyamatosan összevarrta az izmot; alig hagyott eleget kívül, hogy csomót
kössön a végére. Bizonytalan is volt, hogy sikerül-e, de végül néhány
pillanatig tartó feszült összpontosítás után megkötötte.
A műveletet vagy tízszer megismételte, mikor összezárta a bőr sebét
selyem sebvarróval; orra csaknem hozzáért a beteghez, mikor a rövid
végekre csipesszel csomót kötött. Mire befejezte, némileg kidülledt a
szeme.
– Helyes, állítsd le az étert, Tristan – mondta, s közben két centi vattát
tépett, és finomkodva letörölte a sebet.
Felém fordult, és nyájasan mosolygott. Elszorult szívvel láttam, hogy
arcát elönti a türelmes kifejezés.
– James, kérlek, ne érts félre. Kitűnő munkát végeztél ezen a kutyán, de
ügyelned kell a takarékossági szempontokra is. Tudom, hogy ez most neked
semmit sem jelent, de egyszer majd kétségkívül neked is meglesz a saját
praxisod, s akkor majd megérted azokat a gondokat, amelyek az én vállamat
nyomják. – Megveregette a karomat, és én megacéloztam a lelkem, mikor
oldalt hajtotta a fejét, s mosolya egy parányit csibészessé vált. – Végtére is,
James, te is egyetértesz azzal, hogy valamennyi nyereségre is szert kell
tenni.

Egy hét múlva éppen egy alvó csikó nyakán térdeltem a mező közepén, a
nap forrón sütötte a hátamat, s én néztem a békésen lehunyt szemeket, a
keskeny pofát, amely eltűnt a kloroformos vászon álarcban. Még néhány
csepp altatót cseppentettem a szivacsra, aztán visszacsavartam az üveg
tetejét. Eleget kapott.
El sem tudnám mondani, hányszor végigjátszottuk Siegfrieddel ezt a
jelenetet: a ló fekszik fűágyában, munkaadóm szabdalja az egyik végét, én
meg a fejét figyelem. Siegfriedben egyedülállóan keveredett a született
lovas ember és az ügyes sebész, ezzel én nem vetélkedhettem, így hát
óhatatlanul altatóorvossá alakultam át. Szerettünk a szabadban operálni; így
tisztább volt, s ha a ló megvadult, kevesebb módja nyílott kárt tenni
magában. Mindig reménykedtünk a szép időben, s ma szerencsénk volt. A
korai párában végigpillantottam a számtalan boglárkán; teli volt velük a
mező, mintha egy fénylő sárga tengerben ültem volna. A virágpor
beborította a cipőmet s alattam a ló nyakát.
Minden nagyjából úgy történt, ahogy szokott. Bementem a csikóval a
bokszba, rácsatoltam az altatókosarat a fejszerszámra, aztán nyugodtan
kivezettem a mező egy puha, vízszintes darabjára. Egy emberre rábíztam,
hogy tartsa hosszú száron a fejszerszámot, és ráöntöttem az első köbcenti
kloroformot a szivacsra. A csikó prüszkölt és fejét rázta az idegen szagtól.
Az ember lassan körbevezette, s én folyvást adtam a csikónak még egy kis
kloroformot, míg végül tántorogni és imbolyogni nem kezdett; ez az állapot
mindig eltartott néhány percig, s én magabiztosan vártam Siegfried kis
beszédét, amely ilyenkor volt esedékes. Nem csalódtam.
– Nem fog lefeküdni, James. Nem kellene egyik mellső lábát felkötnünk?
Szokásomhoz híven süketnek tettettem magam, s néhány másodperc
múlva a csikó egy utolsót kóválygott, és az oldalára zuhant. Siegfried,
megszabadulva kényszerű tétlenségétől, működésbe kezdett.
– Ülj a fejére! – kiáltotta. – Kössenek egy kötelet a felső hátsó lábára, és
húzzák előre! Hozzák ide azt a vödör vizet! Gyerünk – mozgás!
Vad változás volt ez. Pillanatokkal előbb még béke és csend, most meg
emberek rohannak mindenfelé, s egymásba ütköznek, Siegfried kiáltásaitól
ösztökélve.
Harminc év múltán még mindig lovakat altatok Siegfriednek, és ő még
most is azt mondja:
– Nem fog lefeküdni, James.
Manapság leginkább intravénás Thiopentone injekciót alkalmazok, s a ló
úgy tíz másodperc alatt elalszik tőle. Nem sok időt hagy Siegfriednek, hogy
elmondja a mondókáját, de azért rendszerint sikerül neki beszorítania a
hetedik és a tizedik másodperc közé.
Aznapi betegünk megsérült. Mégpedig elég súlyosan ahhoz, hogy az
altató alkalmazását igazolja. A kitűnő vadászkancától származó csikó
körbevágtatott a karámjában, s hirtelen vágyat érzett, hogy meglátogassa a
kinti világot. Kiválasztotta az egyetlen hegyes karámoszlopot, s a felett
próbált átugrani, s karóba húzta magát a mellső lábai között. Igyekeztében,
hogy szabaduljon, sok kárt tett a szügye körül; szinte mészárszéki látvány
volt nagy területen felhasogatott bőrével, a kilógó nagy mellizmokkal,
amelyeket mintha hentesbárddal vágtak volna át.
– Fordítsák a hátára – mondta Siegfried. – Most jó. – Elővett egy szondát
a füvön mellette fekvő tálcáról, és gondosan átvizsgálta a sebet. – Csont
nem sérült – dörmögte, még mindig a mélységbe kukucskálva. Aztán
elővett egy csipeszt, és kihalászott minden szabad diribdarabot, majd
hozzám fordult.
– Jó nagy sebvarró munka az egész. Folytathatod, ha akarod.
Miközben helyet cseréltünk, eszembe jutott, hogy csalódott, amiért nem
valami érdekesebb esetet kezelünk. Biztosan nem kérne meg, hogy vegyem
át, ha valami rejtetthere-operációról vagy hasonlóról volna szó. Aztán,
mikor kézbe vettem a tűt, emlékezetembe beugrott a kutyán végzett
gyomoroperáció. Talán próbára tesz pocsékoló szokásaim miatt. Most
azonban vigyázni fogok!
Apró darab bélhúrt fűztem a tűbe, beleszúrtam az átmetszett izomba, s
némi erőfeszítéssel a helyére varrtam. De vesződséges munka volt csomót
kötni a kurta végekre – háromszor annyi időmbe került, mint kellett volna.
Mindazonáltal makacsul kitartottam. Figyelmeztettek, s nem akartam újabb
kioktatásban részesülni.
Vagy fél tucat varratot raktam be, mikor megéreztem a hullámokat.
Munkaadóm a közelemben térdelt a ló nyakán, és a helytelenítés tajtékos
habjai közelről vágódtak nekem. Még két varraton át kitartottam, akkor
Siegfried vad suttogásban robbant ki:
– Mi a fenét vacakolsz, James?
– Hát varrok. Mi a baj?
– De miért lacafacázol azokkal a kis darab bélhúrokkal? Itt töltjük az
egész kurva napot.
Újabb csomókat pisztergáltam az izomba.
– A takarékosság okából – suttogtam vissza öntudatosan.
Siegfried úgy pattant fel a nyakról, mintha megharapta volna a ló.
– Ezt nem bírom tovább! Add ide, majd én csinálom!
Odalépett a tálcához, kiválasztott egy tűt, s megragadta az üvegedényből
kinyúló bélhúr szabad végét. Karjának kaszáló mozdulatával hatalmas
tekercs húrt húzott ki, az orsó olyan vadul pörgött az edényben, mint egy
legyezőorsó, ha nagy lazac van a horgon. Visszatért a lóhoz, kicsit
megbotlott, mert a húr a bokájára tekeredett, aztán varrni kezdett. Nem
ment könnyen, mert karját teljesen kinyújtva sem volt képes szorosra húzni
a sebvarró fonalat, s minduntalan fel kellett állnia és leguggolnia. Mire
visszarakta az izmokat eredeti helyükre, zihált, és némi verejtékharmatot
láttam a homlokán.
 – Valahonnan vér szivárog – motyogta, s megint meglátogatta a tálcát,
ahol vadul letépett egy darabot a nagy tekercs vattából. Rendetlen fehér
uszályt vontatva maga után a boglárkákon, visszajött, és kitamponozta a
sebet a vattatömeg egy sarkával.
Megint vissza a tálcához.
– Egy kis por, mielőtt bevarrnám a bőrt – mondta könnyedén, és
megmarkolt egy kilós dobozt. Egy pillanatig célzott a seb felett, aztán
csuklója szertelen rándulásaival szórni kezdte a port. Sok került a sebbe, de
még sokkal több szállongott a ló más testrészeire, rám, a boglárkákra, s egy
különlegesen szeszélyes lökés elhomályosította a lábkötelet tartó ember
izzadó arcát. Mikor abbahagyta a köhögést, nagyon hasonlított Cocóra, a
bohócra.
Siegfried több méter fonállal összevarrta a bőrt, s amikor hátralépett és
szemügyre vette a szép tiszta végeredményt, láttam, hogy nagyszerű kedve
van.
– No, hát ez pompás. Az ilyen fiatal ló egykettőre meggyógyul. Nem
lepődnék meg, ha nyoma sem maradna.
Miközben a műszereket mostam a vödörben, odajött hozzám, és
megszólított:
– Bocsáss meg, James, hogy így kilöktelek, de őszintén szólva nem
tudtam, mi ütött beléd – olyan voltál, mint egy öreg tyúk. Tudod, az nem
kelt jó benyomást, ha az ember hitvány kis mennyiségű anyaggal dolgozik.
Az embernek bizonyos... szóval... nagyvonalúsággal kell operálnia, ha
szabad így fogalmaznom, s az nem megy, ha fukarkodsz.
Lemostam, megtörölgettem és rátettem a tálcára a műszereket. Aztán
felemeltem a tálcát, és elindultam a mező végében nyíló kapu felé.
Siegfried mellettem jött, és vállamra tette a kezét.
– Kérlek, ne gondold, hogy hibáztatlak, James. Talán a skót neveltetésed
az oka. És ne felejtsd el, ez a neveltetés annyi, számomra oly rokonszenves
tulajdonságot plántált beléd – becsületességet, szorgalmat, hűséget. De
biztosra veszem, hogy ti skótok, a te véleményed szerint is – itt megállt és
az ujját billegtette felém -, olykor túlontúl spórolósak vagytok. – Aprót
nevetett. – Tehát jegyezd meg, James, hogy ne légy túl – hm – takarékos
operáció közben.
Végigmértem. Ha gyorsan ledobom a tálcát, akkor biztosan le tudom
teríteni egy jobbhoroggal. Siegfried folytatta.
 – De tudom, hogy nem kell tovább szövegelnem neked, James. Te mindig
odafigyelsz arra, amit mondok.
Hónom alá szorítottam a tálcát, és újra elindultam.
– Igen – mondtam. – Odafigyelek. Minden egyes alkalommal.
 38.
– Látom, szereti a disznókat – mondta Mr. Worley, mikor befurakodtam a
disznóólba.
– Látja?
– Igen, mindig meg tudom mondani. Amint bement szép nyugodtan, és
megvakarta Regina hátát meg beszélt hozzá, azt mondtam magamban: ez
olyan fiatalember, aki szereti a disznókat.
– Értem. Ami az illeti, teljesen igaza van. Szeretem a disznókat. – Az
igazat megvallva, nagyon óvatosan csúsztam el Regina mellett, s lestem,
hogyan viselkedik. Hatalmas állat volt, és a malacos koca idegenekkel néha
nagyon ellenséges. Mikor beléptem az épületbe, felállt szopó malacai közül,
és tartózkodó röfögéssel mért végig, amiről eszembe jutott, hányszor
hagytam el disznóólat sokkal gyorsabban, mint ahogy bementem. Egy nagy,
kaffogó, tágra nyílt szájú koca mindig nagyon fürge mozgásra késztetett.
Most, hogy benn voltam a keskeny ólban, Regina, úgy látszott, elfogad.
Megint röffentett, de békésen, aztán óvatosan lehanyatlott a szalmára, és
kitárta emlőit a mohó kis szájaknak. Ebben a helyzetben meg tudtam
vizsgálni a lábát.
– Igen, az az – mondta Mr. Worley aggodalmasan. – Alig tudott bicegni,
mikor ma reggel felállt.
Nem volt komoly a baj. Az egyik köröm szarulemeze kicsit túlnőtt és
dörzsölte az érzékeny talpat, de ilyen apróságért nemigen szoktak kihívni
bennünket. Levágtam a túlnőtt részt, és bekentem a kidörzsölt helyet
„általános” kenőcsünkkel (ung. pini sedativum), közben pedig Mr. Worley
ott térdelt Regina fejénél, simogatta és dúdolgatott a fülébe. Nem értettem a
szavait – lehet, hogy disznónyelven beszélt, mert a koca mintha csakugyan
válaszolt volna, kis, halk röffenésekkel. Akárhogy is, jobban hatott, mint az
érzéstelenítő, és mindenki örült, beleértve a kettős emlősoron buzgólkodó
malacok hosszú sorát.
– Rendben van, Mr. Worley. – Felegyenesedtem, és átadtam neki a tégely
kenőcsöt. – Naponta kétszer dörzsölje be egy kevéssel, és azt hiszem,
egykettőre meggyógyul.
– Köszönöm, köszönöm, nagyon hálás vagyok. – Lelkesen rázta a
kezemet, mintha az állat életét mentettem volna meg. – Nagyon örülök,
hogy megismertem, Mr. Herriot. Mr. Farnont már ismerem persze egy-két
éve, és sokra tartom. Az aztán szereti ám a disznókat. És az öccse is járt itt
egyszer-kétszer – úgy vélekszek, az is kedveli a disznókat.
– Imádja őket, Mr. Worley.
– Igen, gondoltam. Mindig megérzem. – Egy ideig párás szemmel nézett,
aztán nagyon elégedetten elmosolyodott.
Kimentünk hátra – voltaképpen egy fogadó hátsó udvarába. Mr. Worley
ugyanis nem volt szabályos farmer, hanem a Langthorpe Falls Hotel
tulajdonosa, és féltett jószágait a fogadó hajdani istállóiban és
kocsiszínjeiben zsúfolta össze. Valamennyi tamworth volt, és akármelyik
ajtót nyitotta is ki az ember, vörhenyes szőrű disznókkal nézett szembe; volt
néhány süldő és egy-egy hízó, de Mr. Worley büszkeségei a kocák voltak.
Hat darab – Regina, Hercegnő, Rubin, Aranyvirág, Delila és Kikerics.
Tapasztalt farmerek éveken át biztosították Mr. Worleyt, hogy nem fog
boldogulni a disznaival; ha az ember tenyészteni akar, mondták, akkor
megfelelő épületek kellenek, nem ér semmit betuszkolni a kocákat ilyen
átalakított helyiségekbe. És Mr. Worley kocái éveken át azzal válaszoltak,
hogy páratlan létszámú almokat produkáltak, és gyöngéd gondoskodással
nevelték fel őket. Mind jó anya volt, nem falták föl a családjukat, nem
nyomták össze ügyetlenül a kicsiket, így hát Mr. Worley bámulatos
rendszerességgel nyolchetenként tizenkét gömbölyű választási malacot
vihetett a piacra.
Ez alighanem megkeserítette a farmerek sörét – egyik sem vetélkedhetett
vele, s az még keserűbbé tette, hogy a fogadós az ipari West Ridingből jött
– talán Halifaxből -, alacsony, rövidlátó, kis nyugdíjas újságárus volt,
mindenféle mezőgazdasági háttér nélkül. Igazság szerint nem lehetett
semmi esélye.
Elhagyva az udvart, az út egy nyugodalmas kanyarulatához érkeztünk, itt
parkolt a kocsim. Kicsivel hátrébb az út meredeken lejtett egy fa
szegélyezte szakadékba, melyben a Darrow hatalmas sziklapadon vetette át
magát útban az Alsó-Völgység felé. Innen, ahol álltam, nem láttam le a
szakadékba, de hallottam a víz távoli moraját, és magam elé képzeltem a
fortyogó folyóból meredeken kiemelkedő fekete sziklát s a túlparton az
enyhe füves lejtőt, ahová a városbeliek szoktak kijárni, hogy leülve
csodálják a látványt.
Most is itt voltak néhányan. Megállt egy nagy, fényes kocsi, és utasai
kikászálódtak. A kinyalt, kövér és tekintélyes sofőr felénk ballagott, és
odakiáltott:
– Teát kérünk.
Mr. Worley feléje perdült.
– Kaphat is, jó uram, ha majd végeztem. Fontos beszélnivalóm van ezzel
az úrral. – Hátat fordított neki, és az utolsó utasítások iránt érdeklődött
Regina lábát illetően.
A sofőr nyilvánvalóan meghökkent, és én nem hibáztattam. Úgy éreztem,
Mr. Worley tanúsíthatott volna egy kicsivel több tapintatot – végtére is étel
és ital felszolgálásából élt -, de amikor jobban megismertem, rájöttem, hogy
elsők voltak a disznai, és minden más csak bosszantó zaklatás.
Jobban megismerni Mr. Worleyt bizonyos előnyöket jelentett. Én egy
pohár sört legszívesebben nem este iszom, mikor az ívók nyitva vannak,
hanem fél öt körül egy kánikulai délutánon, miután fiatal szarvasmarhákkal
birkóztam egy fullasztóan meleg tehénistállóban. Gyönyörűséges volt
visszahúzódni, izzadva és fáradtan, Mr. Worley hátsó konyhájának árnyas
szentélyébe, és kortyolgatni a hideg, habzó, egyenesen a pincéből hozott
keserű sört.
A rendszer sima működését megkönnyítette a helyi zsaru, Dalloway
közrendőr magatartása: jóságos természete és a nyitva tartási időt
szabályozó törvények rugalmas alkalmazása révén általános tiszteletet
vívott ki magának a körzetben. Időnként csatlakozott hozzánk, levette
egyenruhazakóját, és ingujjban, nadrágtartóban elfogyasztott egy korsó sört,
a rá jellemző nehézkes méltósággal.
De többnyire csak kettesben voltunk Mr. Worley-val, s amikor felhozta a
magas kancsót a pincéből, leült, és azt mondta:
– Na, most beszéljünk disznóságokról. – Ez a sajátos kifejezés azt a
gyanút keltette bennem, hogy hátha némi humorral nézi a maga megszállott
érdeklődését a sertések felekezete iránt. Lehet, hogy így volt, de
beszélgetéseink akkor is a legnagyobb gyönyörűségére szolgáltak.
Beszéltünk orbáncról és sertésvészről, konyhasómérgezésről és
paratifuszról, a száraz és vizes táp viszonylagos előnyeiről, miközben
páratlan kocáinak díjszalagos képe nézett le ránk a falakról.
Egy alkalommal, az elletőházak szellőztetésének kiváltképp elmélyült
tárgyalása közben Mr. Worley hirtelen elhallgatott, majd sűrűn pislogva
vastag szemüvege mögött, kitört:
– Tudja, Mr. Herriot, amikor itt ülök magával és ilyesmiről beszélgetünk,
nem cserélnék Anglia királyával sem!
 Odaadásának eredményeként gyakran apróságok miatt is kihívott, s én
bőségesen káromkodtam a bajszom alatt, mikor egyszer éjszaka egykor
meghallottam a hangját a vonal másik végén.
– Aranyvirág megellett ma délután, Mr. Herriot, és azt hiszem nem sok
teje van. A kismalacok úgy látom nagyon éhesek. Kijönne?
Nyöszörögve felkeltem, lementem a lépcsőn, át a hosszú kerten az
udvarra. Mire kivittem a kocsit az útra, felébredtem, s amikor odagördültem
a fogadóhoz, már viszonylag vidáman tudtam üdvözölni Mr. Worleyt.
De szegény ember nem válaszolt. Az olajlámpa fényében az arca nyúzott
volt az aggodalomtól.
– Remélem, hogy gyorsan tud csinálni valamit. Nagyon aggódom miatta
– csak fekszik, nem csinál semmit, pedig olyan szép az alom. Tizennégyet
ellett.
Megértettem az aggodalmát, mikor benéztem az ólba. Aranyvirág
mozdulatlanul feküdt az oldalán, az apró malacok meg nyüzsögtek az
emlője körül; csecstől csecsig rohantak visítva, egymáson átesve a táplálék
utáni kétségbeesett hajszában. Apró testük keskenysége, üressége mutatta,
hogy nincs semmi a gyomrukban. Nagyon bántott, ha egy alom malac
belepusztul az éhezésbe, de ez könnyen megtörténhet. Elkövetkezik az az
idő, amikor már nem próbálnak szopni, csak elfekszenek az ólban. Ezután
már nincs remény.
Lekuporodtam a koca mellé, s hőmérőmet a végbelébe dugva
vévignéztem dagadó oldalán. Rézvörös volt a lámpafényben.
– Evett ma?
– Igen, kinyalta egy cseppig, mint mindig.
A hőmérő normális hőmérsékletet mutatott. Végigsimítottam az emlőt, és
sorba meghúzkodtam a csecseket. Az éhes malacok elkapták ujjamat
hegyes fogaikkal, mikor félrelöktem őket, de erőfeszítéseim egyetlen csepp
tejet sem eredményeztek. Az emlő tele volt, túlságosan is, de egy cseppet
sem tudtam lejuttatni a csecs végéig.
– Nincs benn semmi, ugye? – suttogta Mr. Worley szorongva.
Felálltam és feléje fordultam.
– Ez egyszerű tejhiány. Nincs csecsgyulladás, és Aranyvirág nem igazán
beteg, de valami akadályozza a tejkibocsátást. Bőven van teje, s egy
injekcióval meg kell tudni indítani.
Beszéd közben igyekeztem nem diadalmas képet vágni, pedig ez volt
egyike kedvenc bűvészmutatványaimnak. Ilyen esetekben van valami
varázsszerű a pituitrin-injekcióban; egy percen belül hat, s bár nem kíván
nagy tudományt, az eredmény nagyon látványos.
Aranyvirág nem tiltakozott, mikor beledöftem a tűt, és benyomtam
három köbcentit mélyen a combizmába. Túlságosan elfoglalta a gazdájával
való társalgás – csaknem összeért az orruk, úgy váltottak egymással lágy
disznóhangokat.
Eltettem a fecskendőt, s pár pillanatig hallgattam az elölről jövő búgó
hangokat, azután úgy gondoltam, talán már itt az ideje. Mr. Worley
meglepődve pillantott fel, mikor újból az emlőhöz nyúltam.
– Most mit csinál?
– Kitapogatom, hogy lejött-e már a tej.
– A fenébe is, hát az nem lehet. Hiszen csak most adta be neki, és száraz,
mint a tapló.
Ó, ez pompás lesz. Dobpergés illene a pillanathoz. Mutató– és
hüvelykujjammal megfogtam az egyik csecset az emlő felduzzadt hátsó
végénél. Azt hiszem, valami önmutogató hajlam van bennem, hogy
ilyenkor mindig a szemközti falnak irányítom a tejsugarat; ezúttal azonban
úgy véltem, látványosabb lesz, ha lövésemmel a fogadós bal füle mellé
célzok; röppályaszámításom azonban téves volt, s a szemüvegét
fröcsköltem tele.
Levette, lassan megtörölgette, mint aki nem hisz a szemének. Aztán
lehajolt, és maga is megpróbálta.
– Hát ez csoda! – kiáltotta, mikor a tej erőteljesen a kezére fröccsent. –
Ilyet még nem pipáltam.
A kismalacok egykettőre észbe kaptak. Pár pillanaton belül abbahagyták
a tusakodást és sivalkodást, és hosszú, néma sorba rendeződtek.
Elragadtatott kifejezésük arról árulkodott, hogy be akarják hozni az
elvesztegetett időt.
Bementem a konyhába kezet mosni, s az ajtó mögött lógó törülközőt
használtam, mikor valami furcsát vettem észre: társalgás fojtott zsongása,
sok hang halk dörmögése hallatszott. Hajnali kettőkor ez szokatlan volt egy
fogadóban, tehát benéztem az ivóba a résnyire nyitott ajtón. A hely
zsúfolásig tele volt. Egyetlen gyenge villanykörte fényénél a pultnál ivó
emberek sorát láttam, mások habzó söröskorsók mögött a fal menti
falócákon ültek.
Mr. Worley elvigyorodott, mikor meglepődve feléje fordultam.
 – Ugye nem számított erre a társaságra? Hát elmondom magának, hogy
az igazi ivók nem jönnek záróráig. Igen – faramuci dolog -, minden este
bezárom az első ajtót, és ezek a legények bejönnek a hátsón.
Bedugtam a fejem az ajtón, hogy még egyszer körülnézzek. Mintha a
bűnügyi nyilvántartót láttam volna Darrowbyban. Szinte a város összes
kétes alakja összegyűlt abban a teremben, olyan nevek, amelyek
rendszeresen színesítették a hetilap oldalait. Ittasság és garázdaság,
elmaradt lakbér, asszonyverés és súlyos testi sértés – szinte láttam a
címsorokat, ahogy végignéztem az arcokon.
Észrevettek. Sörös üdvözlő kiáltások harsantak fel, s egyszerre
ráébredtem, hogy minden szem rám szegeződik a füstös légkörben. A többi
fölé emelkedve, megszólalt egy hang:
– Iszik velünk valamit? – Én leginkább az ágyam után vágyódtam, de
nem szült volna jó vért, ha becsukom az ajtót, és elmegyek. Beléptem, és
odamentem a söntéspulthoz. Úgy látszott, sok barátom van itt, mert pár
pillanat múlva, kezemben söröskorsóval, egy vidám csoport központja
voltam.
Legközelebbi szomszédom egy közismert darrowbyi kitűnőség, Gobber
Newhouse volt, egy elképesztően kövér ember, akinek mindig sikerült az
életét munka nélkül élnie. Idejét ivással, kötekedéssel és szerencsejátékkal
töltötte. E pillanatban gyöngéd hangulatban volt, hatalmas izzadó képe,
amelyet közel nyomott az enyémhez, bajtársi vigyorba torzult.
– No, Herriot, hogy megy a kutyabót? – érdeklődött udvariasan.
Szakmát még sohasem hallottam így nevezni, s azon tűnődtem, hogyan
válaszoljak, mikor észrevettem, hogy a társaság várakozóan néz rám. Mr.
Worley unokahúga, aki a pult mögött szolgált fel, ugyancsak várakozóan
nézett rám.
– Hat korsó sör, hat shillinget kérek – mondta, tisztázva a helyzetet.
Előkapartam zsebemből a pénzt. Első benyomásom, hogy valaki
meghívott egy italra, nyilvánvalóan tévedésen alapult. Végignéztem az
arcokon, de nem tudhattam, ki hívott meg, s ahogy a sör eltűnt, a pult körüli
csoport mintegy varázsütésre eloszlott; tagjai mintegy véletlenül
elsodródtak, s végül egyedül maradtam. Már nem voltam érdekes, és senki
sem figyelt rám, mikor kiittam a poharamat, és távoztam.
A disznóólból szivárgó fény áthatolt a sötétségen; odamentem, s a
disznó– és emberhangok halk moraja értésemre adta, hogy Mr. Worley még
mindig az eseményeket beszéli meg a kocájával. Felnézett mikor beléptem,
s láttam a tompa fényben arcán az elragadtatást.
– Mr. Herriot – suttogta -, hát nem gyönyörű ez?
A kismalacokra mutatott, amelyek mozdulatlanul feküdtek egyetlen
réteges halomban, egymáson elnyúlva, mindenféle rendszer vagy terv
nélkül, szorosan csukott szemmel és Aranyvirág bőséges tejétől feldagadt
hassal.
– Csakugyan az – mondtam, s megböködtem ujjammal az alvó tömeget,
de egy-egy lusta szemnyitáson kívül más választ nem kaptam. – Nem
könnyű különbet találni.
És csakugyan együtt éreztem örömével: ez egyike volt a sikerélményt
adó kis munkáknak. Kocsiba szállván úgy éreztem, megérte az éjszakai
vizitet, még ha könnyedén bebolondítottak is, hogy fizessek egy rundot, a
viszonzás reménye nélkül. Nem mintha több italt kívántam volna –
gyomrom nem szokott hozzá a korsó sörök befogadásához hajnali kettőkor,
s máris jelentkezett a meglepetésnek és méltatlankodásnak néhány
panaszhangja -, egyszerűen csak bosszantott egy kicsit az a könnyed, profi
stílus, ahogy azok az urak benn az ivóban elbántak velem.
Hazafelé kanyarogva az üres, holdsütötte úton, nem is sejtettem, hogy a
megtorlás keze már ott lebeg a vidám társaság felett. A mai éjszaka ugyanis
végzetes volt, mert távozásom után tíz perccel Mr. Worley fogadójában
razziát tartottak. A szó talán túlságosan drámai, de történetesen a körzeti
rendőr évi rendes szabadságán volt, s helyettese, egy fiatal rendőr, aki nem
osztozott Mr. Dalloway liberális nézeteiben, odament kerékpárral és
mindenkit letartóztatott.
A Darrowby and Houlton Times beszámolója a bírósági eljárásról jó
olvasmányt nyújtott. Gobber Newhouse-t és társait fejenként két fontra
büntették, és jövendő viselkedésüket illetően figyelmeztetésben részesültek.
Az ülnökök, nyilvánvalóan szívtelen társaság, nem hatódtak meg Gobber
szenvedélyes tiltakozásától, hogy a poharakban lévő sört záróra előtt vették
s ő és barátai a következő négy órában eltársalkodtak felette.
Mr. Worleyt tizenöt fontra bírságolták, de nem hiszem, hogy ez nagyon
bántotta volna; Aranyvirág és malacai jól érezték magukat.
 39.
Ez volt az utolsó kapu. Én szálltam ki, hogy kinyissam, mert Tristan
vezetett. Visszanéztem a farmra, amelyet messze odalenn hagytunk, s
keréknyomainkra a meredek, füves emelkedőkön. Némelyik völgységi farm
furcsa hely volt – ehhez például nem vezetett út, még keréknyom sem.
Onnan lentről az ember áthajtott a földeken kaputól kapuig, míg ki nem
jutott a völgy felett vezető főútra. Most jutottunk az utolsó kapuhoz: még
tízpercnyi út és hazaérünk.
Tristan sofőrködött nekem, mert a bal kezem megfertőződött egy nehéz
borjazásnál, s karomat felkötve hordtam. Nem hajtott át a kapun, hanem
kiszállt a kocsiból, hátát a kapuoszlopnak támasztotta, és cigarettára
gyújtott.
Szemlátomást nem sietett haza. Sejthettem, hogy a tarkójára sütő
napfényben, a hasában kényelmesen megülő két üveg sörrel igen jól érzi
magát. Ami azt illeti, minden rendjén ment a farmon. Levett néhány
szemölcsöt egy üsző tőgyéről, s a farmer azt mondta, fiatal létére igen
ügyes („No, ezt szépen csinálta, öcsém!”), s behívott bennünket egy üveg
sörre, mert nagyon meleg volt. A lázas sebesség, amellyel Tristan a magáét
elfogyasztotta, arra késztette, hogy még egy üveggel megkínálja.
Igen, minden jól ment, s láttam, hogy Tristan is így vélekedik. A teljes
megelégedettség mosolyával hosszat, mélyet kortyolt a lápvidéki levegőből
és a cigarettából, és lehunyta a szemét.
Gyorsan kinyitotta, mikor a kocsi felől csikorgó zajt hallott.
– Jézusom! Elindult, Jim! – kiáltotta.
A kis Austin lassan hátrafelé gurult a lejtőn – valószínűleg kilökte a
sebességet, fékje pedig mondhatni nem volt. Mindketten utánaugrottunk.
Tristan állt közelebb, s még sikerült elérnie a motorháztetőt az ujjával, de a
kocsi már gyorsan gurult. Feladtuk, és figyeltük.
A meredek domboldalon a kocsi hamar felgyorsult, és eszelősen ugrált az
egyenetlen talajon. Tristanra pillantottam: agya mindig gyorsan és
világosan működött kritikus pillanatokban, és sejtettem, hogy mit gondol.
Alig két hete borult fel a Hillmannel, mikor bálból vitt haza egy lányt. A
kocsi totálkáros lett, s a biztosító emberei meglehetősen kellemetlenül
viselkedtek. Siegfried persze őrjöngött, s végül is egyszer s mindenkorra
kirúgta Tristant – látni se akarja többé a házban.
De annyiszor kirúgták már. Tudta, hogy csak el kell húzódnia szem elől
egy kis ideig, és a bátyja elfeledkezik róla. És ezúttal szerencséje volt, mert
Siegfried rábeszélte a bankja igazgatóját, hogy egy gyönyörű új Rovert
vehessen, s ez minden mást kiszorított az elméjéből.
Határozott balszerencse volt, hogy ez akkor történik, mikor ő, mint
vezető, elvben felelős az Austinért. A kocsi most már mintegy száz
kilométeres sebességgel rohanhatott rémisztően zúdulva alá a hosszú, zöld
dombon. Az ajtók egyenként kivágódtak, már mind a négy vadul
csapkodott, s a kocsi úgy száguldott lefelé, mint egy hatalmas, esetlen
madár.
A nyitott ajtón át üveg, műszer, kötés, vatta zuhogott ki a fűre, hosszú,
töredezett csapást képezve. Időnként kiröppent egy csomag nux vomica
vagy bikarbonátos gyomorpor, és fölrobbant, mint egy bomba, élénkfehéret
terítve a zöldre.
Tristan égnek emelte a karját.
– Nézd! A rohadék egyenesen annak a kunyhónak tart! – Mélyebbet
szívott a cigarettájából. Csakugyan egyetlen akadály volt a csupasz
domboldalon – egy kis épület a domb lábánál, ahol a talaj vízszintesbe ment
át -, s az Austin, mintha mágnes húzná, egyenest feléje dübörgött.
Nem bírtam nézni. Az ütközés előtt elfordultam, s figyelmemet Tristan
cigarettavégére irányítottam, amely vörösen izzott, mikor a csattanást
meghallottam. Végignéztem a domboldalon, s az épület már nem állt.
Teljesen összeomlott, s nekem eszembe juttatta mindazt, amit a
kártyavárakról hallottam. Az összezúzott gerendák tetején békésen feküdt a
kis kocsi, kerekei még lustán forogtak.
Miközben lefelé vágtattunk a dombról, könnyű volt Tristan gondolatait
kitalálnom. Nem szívesen gondolt arra, hogy Siegfriednek meg kell
mondania: összetörte az Austint. Sőt, e tényt elméje szinte nem volt
hajlandó tudomásul venni. De ahogy közeledtünk a pusztulás színhelyéhez,
útközben fecskendőket, szikéket, oltóanyagos üvegeket magunk mögött
hagyva, nehéz lett volna más lehetőséget elképzelni.
A kocsihoz érve, aggodalmasan megvizsgáltuk. A már régtől fogva ütött-
kopott karosszérián nehéz volt az új sérüléseket felfedezni. A hátulja
alaposan behorpadt, de az nem nagyon látszott. Az egyetlen szembeszökő
kár egy összezúzott hátsó lámpa volt. Visszatérő reménnyel elindultunk a
farmra segítségért.
A farmer barátságosan köszöntött.
– Mi van, legények, visszagyüttek sörözni?
– Nem volna rossz – felelte Tristan. – Volt egy kis balesetünk.
Bementünk a házba, s a vendégszerető ember még néhány üveget
kinyitott. A kunyhó pusztulása nem zaklatta fel.
– Nem, az nem az enyim. A golfklubé – az a klubház.
Tristan felhúzta a szemöldökét.
– Jaj, nem! Csak nem azt akarja mondani, hogy ledöntöttük a Darrowby
Golf Klub székházát?
– Márpedig alighanem úgy történt, öcsém. Az az egyetlen faház ezeken a
fődeken. Azt a részt bérbe adtam a klubnak, és csináltak rajta egy kis
kilenclyukas pályát. Ne aggódjék – alig is játszik rajt valaki, főként a
bankigazgató -, azt az embert meg nem szeretem.
Mr. Prescott kivezetett egy lovat az istállóból, visszamentünk a kocsihoz,
és felállítottuk. Tristan kicsit reszketve beült, és megnyomta az indítót. Az
erős kis motor azonnal magabiztosan zúgni kezdett, s Tristan óvatosan
kivitte a kocsit az elfekvő deszkafalakon át a fűre.
– Nagyon köszönjük, Mr. Prescott – kiáltotta. – Úgy látszik, megúsztuk.
– Ez mán döfi, öcsém! Új korába se vót jobb. – Aztán a farmer kacsintott,
és felemelte az ujját. – Aztán maga se beszéljen errül a dologrul, meg én se
beszélek. Érti?
– Értem. Gyere, Jim, ülj be. – Tristan rálépett a gázra, és hálásan újra
felkapaszkodtunk a dombra. Útközben gondterheltnek látszott, s nem szólt,
míg ki nem értünk a kövesútra.
– Tudod, Jim, ez mind nagyon jól van, de azt a hátsó lámpát azért be kell
vallanom Siegfriednek. És persze megint megkapom a magamét. Kicsit
igazságtalan, nem gondolod, hogy bármi történik a kocsijaival, engem
hibáztat? Láthattad már egypárszor rohadt csotrogányokat ad a kezem alá, s
ha szétesnek, akkor az mindig az én hibám. Az ócska köpenyek vászonig
koptak, de ha defektet kapok, kitör az égzengés. Ez nem igazságos.
– Hiszen tudod, hogy Siegfried nem képes némán szenvedni – mondtam.
– Csapkodnia kell, s te vagy hozzá legközelebb.
Tristan egy pillanatig hallgatott, aztán mélyebbet szívott a cigarettájából,
felfújta az arcát, és bírói arckifejezést öltött.
 – Nem azt akarom mondani, hogy a Hillmann esetében teljesen vétlen
voltam – kilencvennel vettem azt az éles kanyart Dringleyben, fél karral
egy kis ápolónőt ölelve -, de egészében véve egyszerűen csak
balszerencsém volt. Igazából, Jim, az előítélet tehetetlen áldozata vagyok.
Siegfried némileg gyengélkedett, mikor a rendelőben találkoztunk.
Kezdődő nyári náthájával szenvedően szipogott, de azért sikerült a hírektől
hirtelen erőre kapnia.
– Te eszelős hülye kölyök! Szóval most meg a hátsó lámpa? A jó istenit,
én csak arra dolgozom, hogy a javítási számlákat fizessem az általad
okozott károkért?! Tönkre fogsz tenni, mielőtt végzel! Eridj, tűnj el a
fenébe! Végeztem veled!
Tristan méltósággal elvonult, és szokása szerint meghúzódott. Másnap
reggelig nem találkozott a bátyjával. Siegfried állapota romlott; a megfázás
ráment a torkára, amely mindig különösen érzékeny volt, s most gégehurut
döntötte ágynak. Nyakára ecetbe áztatott hőfejlesztő vattapriznicet kötött, s
amikor Tristannal beléptünk a hálószobába, éppen a Darrowby and Houlton
Times lapjait forgatta erőtlenül.
Elgyötörten suttogott.
– Láttátok ezt? Azt mondja, hogy a golfklubházat ledöntötték tegnap, és
semmi nyoma annak, hogyan történt. Nagyon furcsa ügy. Prescott birtokán
van, ugye? – Feje hirtelen felemelkedett a párnáról. Rámeredt az öccsére. –
Tegnap ott jártál! – nyekeregte, aztán motyogva visszahanyatlott. – Ó, nem,
nem elnézést, ez nevetséges – és helytelen, hogy mindenért téged
hibáztatlak.
Tristan csak bámult. Ilyen beszédet még sose hallott Siegfriedtől. Belém
is belém nyilallt a szorongás; lehetséges, hogy a főnököm lázában
félrebeszél?
Siegfried kínosan nyelt egyet.
– Épp most kaptam egy sürgős hívást Armitage-től Sortonból. Egyik
tehene tejlázas – szeretném, ha most mindjárt kivinnéd oda Jamest.
Gyerünk, gyerünk – induljatok már.
– Sajnos nem lehet – vont vállat Tristan. – Jim kocsija Hammond
műhelyében van. Kicserélik a lámpát – úgy egy óra múlva lesz kész.
– Istenem, persze, és azt mondták, nem tudnak cserekocsit adni.
Armitage meg pánikban van – a tehén egy órán belül elpusztulhat. Mi a
csudát csinálhatunk?
 – Ott a Rover – mondta Tristan csendesen. Siegfried teste hirtelen
megmerevedett a takaró alatt, és szemében vad rémület villant. Néhány
pillanatig fejét görgette a párnán, és hosszú, csontos ujjaival idegesen
csipkedte a paplant, aztán nagy erőfeszítéssel oldalára emelkedett, és öccse
szemébe meredt. Lassan beszélt, és hangjának gyötrelmes sziszegése
fenyegetéssel telítette a szavakat.
– Rendben, el kell vinnetek a Rovert. Nem hittem volna, hogy valaha is
engedem vezetni ilyen pancsernak, mint te vagy. De egyet mondhatok. Ha
csak egy karcolást is ejtesz azon a kocsin, megöllek. A puszta két
kezemmel öllek meg.
Beállt az alaphelyzet. Siegfried szeme kigúvadt; sötét pír borította el az
arcát, Tristan arcáról viszont eltűnt minden kifejezés.
Erejének végső maradványait összeszedve, Siegfried feljebb tornászta
magát.
– Gondolod, hogy képes vagy elvezetni azt a kocsit – kilenc kilométert
Sortonig és vissza, anélkül hogy összetörnéd? Rendben van, menjetek, és ne
felejtsd, mit mondtam.
Tristan sértett némaságban elvonult, s én, mielőtt követtem volna, utolsó
pillantást vetettem még az ágyban fekvő alakra. Siegfried hátradőlt, és lázas
szemmel a mennyezetre meredt. Ajka kicsit mozgott, mintha imádkozna.
Odakinn Tristan élvezettel dörzsölgette össze a kezét.
– Micsoda alkalom, Jim! Egyszer egy életben van ilyen lehetőség! Sose
hittem volna, hogy akár száz éven belül is a Rover kormánya mögé ülhetek.
– Suttogásig halkította a hangját. – Látod – minden jóra fordul.
Öt perccel később óvatosan kifarolt az udvarból az útra, s mihelyt elértük
a sortoni utat, láttam, hogy kezdi élvezni a dolgot. Három kilométer
hosszan egyenesen vezetett az út és üres volt, kivéve egy távolból közeledő
tejesautót; tökéletes hely, hogy kipróbálja, mit tud a Rover. Elhelyezkedett a
pompás bőrkárpitozáson, és lenyomta a gázpedált.
Könnyedén mentünk százharminccal, mikor észrevettem, hogy egy kocsi
előzni kezdi a tejesautót; öreg, szögletes tetejű, magas építésű jármű volt,
mint egy kerekeken járó kekszesdoboz, alkalmatlan arra, hogy bármit is
megelőzzön. Vártam, hogy visszahúzódik, de csak jött. És a tejeskocsi,
amelynek talán vetélkedő hajlamú sofőrje volt, mintha gyorsított volna,
hogy versenyezzenek.
Növekvő riadalommal figyeltem a két járművet egymás mellett, amint
csak pár száz méter távolságból felénk törnek, anélkül hogy egy félméternyi
hely volna bármelyik oldalon. Persze, az öreg kocsi majd visszahúzódik a
teherautó mögé – azt kell tennie, nincs más lehetőség -, de nagyon
késlekedik vele. Tristan rálépett a fékre. Ha a teherautó sofőrje ugyanezt
teszi, a másik kocsi éppen át tud bújni közöttünk. De másodperceken belül
rádöbbentem, hogy ilyesmiről szó sincs, s ahogy felénk dübörögtek, néma
iszonyattal felkészültem a frontális ütközésre.
Mielőtt becsuktam a szemem, futtában láttam még a nagy, riadt arcot az
öreg kocsi kormánya mögött, aztán tépő csattanással nekivágódott valami a
Rover bal oldalának.
Mikor kinyitottam a szemem, már álltunk. Csak Tristan volt ott, meg
jómagam: néztünk előre az útra, amely üresen és nyugodtan kanyarodott be
távolabb a békés zöld dombok közé.
Mozdulatlanul ültem, figyeltem zakatoló szívemet, aztán hátranéztem, s
láttam, hogy a teherautó nagy sebességgel eltűnik egy távoli kanyarban;
futtában érdeklődéssel néztem Tristan arcát – még sohasem láttam teljesen
zöld arcot.
Meglehetősen hosszú idő után huzatot éreztem balról. Óvatosan arra
pillantottam. Azon az oldalon nem voltak ajtók – az egyik néhány méterre
mögöttünk az út mentén feküdt, a másik egyetlen törött zsanéron lógott, s
miközben figyeltem, az is lecsörrent az útra, a bevégzettség kurta zajával.
Lassan, mintegy álomban kiszálltam, és szemügyre vettem a kárt: a Rover
bal oldala deformált fémsivatag volt, ott, ahol az öreg kocsi az utolsó
másodperc töredékében visszavágódva az útpadkáról, beleszántott.
Tristan kifejezéstelen arccal eldobta magát a füvön. Egy csúnya karcolás
a dukkón talán vakrémületbe ejtette volna; ettől a teljes pusztulástól
azonban megbénultak az érzékei. De nem tartott soká ez az állapot; pislogni
kezdett, majd összehúzta a szemét, és a cigarettája után tapogatózott. Fürge
agya már megint működött, s nem volt nehéz a gondolataiban olvasni. Most
mit tegyen?
A helyzet rövid felmérése után úgy véltem, három lehetőség közül
választhat. Az első és a legvonzóbb: örökre távozni Darrowbyból, ha kell,
emigrálni. Másodszor, egyenesen kimehet a pályaudvarra és felszállhat egy
brawtoni vonatra, ott ellakhat csendben az anyjánál, míg elmúlik a vihar.
Harmadszor, s ez elviselhetetlen gondolat volt, visszamehet Skeldale
House-ba, és megmondhatja Siegfriednek, hogy összetörte az új Rovert.
Miközben a lehetőségeket mérlegeltem, megpillantottam az öreg kocsit,
amely nekünk jött; hátára fordulva feküdt, úgy ötven méterre tőlünk az út
menti árokban. Feléje sietve hangos kotkodácsolást hallottam belülről, és
eszembe jutott, hogy piacnap van, és sok farmer hoz be ketrecszám tyúkot s
tán húsz-harminc tucat tojást eladni. Benéztünk az ablakon, és Tristan
levegő után kapkodott. Egy láthatóan sértetlen kövér ember feküdt az
összetört tojások nagy tócsájában. Arcán széles, biztató mosoly – sőt, egész
arckifejezése kedveskedő volt, amennyire az arcát elborító tojásálarcon át
látni lehetett. A kocsi belseje egyebütt teli volt nekivadult tyúkokkal,
amelyek az ütközésnél megszöktek ketrecükből, s most keresték a kivezető
utat.
A kövér ember, boldogan mosolyogva tojáságyából, kiabált valamit, de
nem lehetett jól hallani a vad kotkodácsolás miatt. Egy-egy mondatot
elkaptam: Nagyon sajnálom – az én hibám – megfizetem a kárt. – A szavak
vidáman szálltak fel, miközben tyúkok kepesztettek át az ember sugárzó
arcán, és tojássárgák csurogtak végig lomhán a ruháin.
Tristan nagy erőfeszítéssel kirántott egy ajtót, de a tyúkok rohamától
hátrahőkölt. Némelyek különböző irányba elvágtattak, míg el nem tűntek a
szem elől, a kevésbé kalandos kedvű társaik pedig filozofikusan
szemelgetni kezdtek az út mentén.
– Nem esett baja? – kiáltotta Tristan.
– Nem, nem, fiatalember. Nem sebesültem meg. Kérem, ne aggódjon
miattam. – A kövér ember hasztalan küszködött, hogy felkeljen a szortyogó
masszából. – Ó, nagyon sajnálom, de biztos lehet benne, hogy megtérítem.
Kinyújtotta csöpögő kezét, s mi kisegítettük az útra. Átázott ruhája, a
hajához és bajuszához tapadó tojáshéjdarabkák ellenére sem vesztette el
tartását. Sőt, sugárzott belőle a magabiztosság, ugyanaz a magabiztosság,
gondoltam, amitől azt hitte, hogy öreg kocsijával megelőzheti a felgyorsuló
teherautót.
Tristan vállára tette a kezét.
– Egyszerű a magyarázat: szemembe sütött a nap.
Déli tizenkettő volt, és a kövér ember egyenest észak felé vezetett, de
nem lett volna értelme vitatkozni.
Felvettük az összetört ajtókat az útról, betettük a Roverbe, kimentünk
Sortonba, kezeltük a tejlázas tehenet, és visszatértünk Darrowbyba. Tristan
egyetlen kétségbeesett pillantást vetett rám, aztán kihúzta magát, és rögtön
bevonult a bátyja szobájába. Én szorosan a nyomában.
Siegfried rosszabbul volt. Arcát vörösre festette a láz, szeme mélyen
égett szemüregében. Nem mozdult, mikor Tristan az ágy végéhez ment.
 – No, sikerült? – Alig hallhatóan suttogott.
– Kitűnően, a tehén már lábra állt, mikor eljöttünk. De van valami még –
volt egy kis ütközésem a kocsival.
Siegfried eddig hortyogva-sípolva lélegzett s a mennyezetre meredt, de
most megszűnt a lélegzés, mintha lekapcsolták volna. Kísérteties csend
támadt, aztán két fulladozó szó szakadt ki a teljesen mozdulatlan alakból.
– Mi történt?
– Nem az én hibám volt. Egy pofa előzni akart egy teherautót, és nem
sikerült neki. Elkapta a Rover oldalát.
Megint a csönd, majd a suttogás.
– Nagy a kár?
– Az első és hátsó sárvédő sajnos alaposan összegyűrődött – és mindkét
bal oldali ajtó leszakadt.
Mintha erős rugó mozgatná, Siegfried felült az ágyban. Megdöbbentően
olyan volt, mintha egy holttest kelne életre, s a hatást még fokozták a
vattatekercsek, amelyek kinyíltak, és szemfedőszerű koszorúban csüggtek a
sovány fejen. Siegfried szája néma sikoltásra nyílott.
– Te féleszű! Ki vagy rúgva!
Visszazuhant a párnájára, mintha a gépezet hátramenetbe kapcsolt volna,
s mozdulatlanul feküdt. Néhány pillanatig aggodalmasan figyeltük, de
amikor hallottuk, hogy megindul a lélegzés, lábujjhegyen kimentünk a
szobából.
A lépcsőfordulón Tristan felfújta az arcát, és elővett a csomagból egy
cigarettát.
– Ez kutyaszorító volt, Jim, de tudod, mit szoktam mondani. – Gyufát
gyújtott, és élvezettel szívta le a füstöt. – A dolgok rendszerint jobban
alakulnak, mint az ember várná.
 40.
Sok völgységi farmnak nem volt neve, ezt azonban szerencsére világosan
megjelölték. „Heston Grange”, jelezték a fekete nagybetűk a kapun.
Kiszálltam a kocsiból, és kinyitottam a kallantyút. Jó kapu volt, könnyen
fordult a zsanérjain, nem kellett vállamat a felső keresztrúd alá nyomva
vonszolni. A tömör, szürke kőből épült farmház alattam feküdt, két zárt
erkélyét alighanem egy jómódú Viktóriakorabeli ember toldatta az eredeti
épülethez.
A farm lapos, zöld földnyelven épült a folyó kanyarulatában, s a buja
zöld fű és a környezet csendes termékenysége éles ellentétben állt a
távolabbi kopár dombokkal. Magas tölgy– és bükkfák árnyékolták a házat, s
a domb alsóbb lejtőit sűrű fenyőerdő borította.
Körüljártam az épületeket, és kiabáltam, mint mindig, mert némelyek
enyhe sértésnek tekintették, ha az ember odament a házhoz és megkérdezte,
hogy itthon van-e a farmer. Jó farmer csak étkezéskor tartózkodik a
házában. De kiabálásomra nem érkezett válasz, így hát odamentem, és
kopogtam a viharvert kövek között mélyen álló ajtón.
– Szabad – felelte egy hang, és én beléptem egy hatalmas, kőpadlós
konyhába, amelyben sonkák és oldalszalonnák lógtak horgokon a
mennyezetről. Egy sötét hajú lány kockás blúzban és zöld vászonnadrágban
tésztát dagasztott vájdlingban. Felnézett, és elmosolyodott.
– Elnézést, hogy nem magam engedtem be. Tele van a kezem. –
Feltartotta könyökig lisztes karját.
– Nem baj. A nevem Herriot. Egy borjút jöttem megvizsgálni. Úgy
tudom, lesántult.
– Igen, azt hisszük, eltört a lába. Talán megakadt egy lyukban rohangálás
közben. Ha hajlandó egy percig várni, odakísérem. Apám és az emberek a
földeken vannak. Egyébként a nevem Helen Alderson.
Megmosta és megtörölte a karját, és rövid gumicsizmát húzott.
– Vegye át a kenyeret, Meg, kérem – mondta egy öregasszonynak, aki a
belső szobák felől lépett be. – Meg kell mutatnom a borjút Mr. Herriotnak.
Kinn felém fordult, és felnevetett.
– Sajnos, gyalogolnunk kell egy keveset. A felső épületek egyikében van.
Nézze, éppen csak látni odafenn.
 A domboldalon jó magasan álló lapos kőpajtára mutatott. Ismertem jól
ezeket a felső épületeket; szétszórtan ott álltak az egész dombvidéken, és
sokszor részesítettek jó, egészséges testmozgásban. Széna és más
raktározására és a hegyi legelőkön tartott állatok védelmére használták őket.
Néhány másodpercig néztem a lányt.
– Annyi baj legyen, én nem bánom. Egyáltalán nem bánom.
Átmentünk a mezőn egy keskeny hídig, amely átívelt a folyón, s míg ott
mentem a lány mögött, megcsapott egy gondolat: a női nadrágviseletnek ez
az új divatja meglehet kissé forradalmi, de sok minden szól mellette. Az
ösvény átvitt a fenyőerdőn, s itt a napfény fényszigetekké szakadozott a
sötét törzsek között, elhalkult a folyó hangja, s mi halkan jártunk a fenyőtűk
vastag szőnyegén. Az erdő hűvös volt és csendes, leszámítva egy-egy
madárkiáltás visszhangját a fák között.
Tízpercnyi kemény gyaloglás után megint kijutottunk a nyitott harasztos
forró napsütésébe, s az ösvény még meredekebben kanyargott az egymást
követő sziklacsoportok körül. Kezdtem lihegni, de a lány gyorsan járt
könnyű lépteivel. Örültem, mikor sík talajra értünk a tetőn, s megint
megpillantottuk a pajtát.
Kinyitottam a fél ajtót, de alig láttam betegemet odabenn a sötét
épületben, amely tele volt a tetőig felrakott széna illatával. Nagyon kicsi és
nagyon bánatos állat volt, mellső lába járás közben használhatatlanul
kalimpált a szalma borította padlón.
– Megfogná a fejét, amíg megvizsgálom? – kérdeztem.
A lány szakértelemmel elkapta a borjút, egyik kezével az álla alatt,
másikkal egyik fülébe markolva. A kis jószág reszketve állt, míg
végigtapogattam a lábát, képéről sugárzott a bánat.
– Igen, a diagnózisuk helyes volt. Az alkar csontjai eltörtek, de
egymástól nem nagyon mozdultak el, úgyhogy gipszben helyre kell jönnie.
– Kinyitottam a táskámat, elővettem néhány gipszkötést, aztán egy közeli
forrásnál megtöltöttem a vödröt. Beáztattam az egyik kötést, felraktam a
borjú lábára, utána a másodikat, majd a harmadikat, míg a lábat könyöktől
patáig be nem fogta egy gyorsan keményedő tok.
– Várunk néhány percig, míg egészen megkeményedik, aztán
elengedhetjük. – Ütögettem a gipszet, míg meg nem győződtem róla, hogy
kemény, mint a kő. – Rendben – mondtam végül. – Most már mehet.
Amint elengedték a fejét, a kis állat elbaktatott.
 – Nézze – kiáltott a lány -, már ránehezedik! És sokkal vidámabbnak
látszik! – Mosolyogtam. Úgy éreztem, csakugyan csináltam valamit. A
borjú most már, hogy a törött csontvégeket rögzítettem, nem érzett
fájdalmat, s a félelem, ami mindig demoralizálja a sebesült állatot, mintegy
varázsütésre eltűnt.
– Igen – mondtam. – Csakugyan gyorsan nekividult. – Szavaimat
csaknem elnyelte egy hatalmas bömbölés, s a fél ajtó fölötti darabka
kékséget hirtelen elsötétítette egy hatalmas bozontos fej. Két nagy,
könnyben úszó szem tekintett le aggodalmasan a kis borjúra, amely vékony
hangú nyekergéssel válaszolt. Hamarosan fülsiketítő duett alakult ki.
– Ez az anyja – kiáltotta túl a lány a lármát. – Szegény öreg jószág, egész
délelőtt itt ácsorgott, nem tudta, mit csináltunk a borjával. Nem szereti, ha
különválasztják tőle.
Kinyújtóztam, és elhúztam a reteszt a záron.
– Most már bejöhet.
A nagy tehén csaknem fellökött, mikor elrohant mellettem. Aztán
borjának gondos, szimatoló vizsgálatába fogott, körbetaszigálta az orrával, s
közben mélyen a torkából halk, tompa bőgés jött fel.
A kis jószág boldogan átengedte magát a buzgólkodásnak, s mikor az
véget ért s anyja megnyugodott, bicegve odakerült a tőgyéhez, és lelkesen
szopni kezdett.
– Gyorsan visszatért az étvágya – mondtam, és mindketten nevettünk.
Az üres dobozokat bedobtam a táskámba, s becsuktam.
– Egy hónapig rajta marad a gipsz. Hívjon majd fel, és én kijövök és
leveszem. Tartsák azért szemmel, és vigyázzanak, hogy a lába ki ne
sebesedjen a kötés teteje körül.
Mikor kiléptünk a pajtából, úgy ránk zúdult a napfény és az édes meleg
levegő, mint egy nagy hullám. Megfordultam, és átnéztem a völgyön a
magasba szökő zöld csúcsok felé, amelyek lágyan, hatalmasan és
elmosódottan rajzolódtak ki a déli hőségben. Lábam alatt a füves lejtő
meredeken bukott le arrafelé, ahol a folyó csillogott a fák között.
– Csudaszép itt fenn – mondtam. – Nézze azt a szakadékot odaát. És azt a
zöld dombot – akár hegynek is nevezhetném. – Egy óriásra mutattam,
amely hanga tarkította vállát magasan a többi fölé emelte.
– Az a Heskit-csúcs. Csaknem nyolcszáz méter magas. Az meg mögötte
Eddleton, a másik oldalon meg a Wedder-csúcs, aztán a Colver és a Sennor.
 A vad északi csengésű nevek könnyedén jöttek ki ajkain: úgy beszélt
róluk, mint régi barátokról, s éreztem a szeretetet a hangjában.
Leültünk a meleg fűbe a domboldalon, a haraszt virágainak fejét enyhe
szellő borzolta, valahol egy póling kiáltott. Darrowby és a Skeldale House
meg az állatorvosi mesterség mintha ezer kilométerre lett volna.
– Szerencséje van, hogy itt lakhat – mondtam. – De nem hinném, hogy
ezt tőlem tudta meg.
– Nem, szeretem ezt a vidéket. Sehol sincs igazán hozzá fogható. –
Elhallgatott, és lassan körülnézett. – Örülök, hogy magának is tetszik.
Sokan túl kopárnak és vadnak találják. Szinte megijednek tőle.
Nevettem.
– Igen, tudom, de ami engem illet, én sajnálom azt a sok ezer állatorvost,
aki nem a yorkshire-i Völgységben dolgozik.
Kezdtem a munkámról beszélni, és csaknem önkéntelenül meséltem az
egyetemi éveimről, a vidámságokról, az ott kötött barátságokról, a
reményeinkről és célkitűzéseinkről.
Jómagam is meglepődtem ettől a beszélhetnéktől – általában nem voltam
nagy csevegő -, s úgy éreztem, biztosan untatom a társamat. De ott ült
nyugodtan, átnézett a völgyön, karját zöld nadrágos lába köré kulcsolta, s
időnként bólintott, mint aki érti. És akkor nevetett, amikor kellett.
Elálmélkodtam azon az érzésen is, hogy szeretnék a nap további
feladatairól megfeledkezni s itt maradni ezen a napos domboldalon.
Eszembe jutott, milyen régen nem ültem s nem beszélgettem korombéli
lánnyal. Már csaknem elfeledtem, milyen is az.
Nem siettem lefelé az ösvényen s át az illatos fenyőerdőn, mégis
egykettőre átkeltünk a fahídon s a farm feletti mezőn.
Kezemet a kocsiajtó kilincsén nyugtatva megfordultam.
– Egy hónap múlva találkozunk. – Rettentő hosszú időnek tetszett.
A lány mosolygott.
– Köszönöm, hogy segített. – Mikor begyújtottam a motort, intett, és
bement a házba.
– Helen Alderson? – mondta Siegfried később, ebédnél. – Persze hogy
ismerem. Nagyon csinos lány.
Tristan az asztal túloldalán nem tett megjegyzést, de letette kését, villáját,
áhítatosan a mennyezetre emelte a szemét, és halkat, hosszút füttyentett.
Aztán tovább evett.
Siegfried folytatta:
 – Igen, nagyon jól ismerem. És csodálom. Az anyja meghalt pár éve, s
most ő maga viszi a háztartást. Főz és gondját viseli az apjának, húgának és
öccsének. – Néhány kanál krumplipürét tett a tányérjára. – Udvarlója? Ó, a
körzet legényeinek a fele szalad utána, de úgy látszik, állandó fiúja nincs.
Azt hiszem, válogatós.
 41.
Mikor kilencedszer kepesztettem fel Mr. Kay földjén, ráébredtem, hogy
ez aligha lesz az én napom. Egy ideje már KÁF voltam, fontos tulajdonosa
egy kis igazolványnak, miszerint James Herriot, az állatorvos doktor a
Földművelési és Halászati Minisztérium Körzeti Állatorvos Felügyelője. Ez
annyit jelentett, hogy sok rutinmunkában vettem részt, például ellenőrző
vizsgálatokban és tuberkulinpróbákban. Egyúttal rávilágított valamire, amit
már régóta gyanítottam – hogy a völgységi farmerek időérzéke különbözik
az enyémtől.
Akkor jól működött, mikor kimentem hozzájuk egy beteg állatot
megvizsgálni; rendszerint vártak rám, és a jószágot bezárták valamilyen
épületbe, mire megérkeztem. Egészen más volt azonban az eset, ha egy
lapon értesítettem őket, hogy kimegyek a fejősteheneiket megvizsgálni,
vagy letesztelni a csordájukat. A lap világosan megmondta, hogy az
állatokat be kell gyűjteni egy épületbe, s hogy én egy adott időpontban
érkezem. A napomat is aszerint osztottam be: tizenöt perc egy ellenőrző
vizsgálat, s a csorda nagyságától függően több óra a tuberkulinteszt. Ha tíz
percet kellett várnom minden ellenőrző vizsgálatnál, míg beterelték a
teheneket a legelőről, akkor hat vizit után már egy óra késésben voltam.
Amikor odaértem Mr. Kay farmjára, hogy tuberkulintesztet készítsek, a
teheneket az istállóba kötve találtam, így hát megkönnyebbülve
felsóhajtottam. Egykettőre végeztünk velük. Már azt gondoltam, hogy
pompásan kezdődik a nap, mikor a farmer azt mondta, hogy hátravan még
fél tucat üszője. Hanem amikor kikerültem az épületek közül, s megláttam a
nagy legelő túlsó végében elégedetten legelésző bozontos borzdereseket és
vöröstarkákat, belém állt a régi baljós érzés.
– Azt hittem, behozta őket, Mr. Kay – mondtam neheztelve.
Mr. Kay kiverte pipáját a tenyerébe, a dohányüledékbe néhány gonosz
küllemű szálat kevert a dohányból, és visszanyomkodta az egészet a
kupakba.
– Hát nem – mondta élvezettel pöfékelve -, nem akartam üket illen szép
napon bezárni. Majd főhajtyuk mindet ahhoz a kis házhoz. – A hosszú,
meredeken emelkedő legelő végében álló roskatag, szürke kőből épült
pajtára mutatott, és fojtogató füstfelhőt fújt ki. – Nem tart soká.
 Utolsó mondatától egy jeges kéz markolt belém. Annyiszor hallottam
már e szörnyű szavakat. De most talán rendben lesz a dolog. Kimentünk a
mező végére, és az üszők mögé kerültünk.
– Netene! – kiáltotta Mr. Kay.
– Netene! – tettem hozzá én is bátorítóan, kezemmel a combomat
csapkodva.
Az üszők abbahagyták a fűtépést, és enyhe érdeklődéssel néztek
bennünket, az állkapcsuk lustán mozgott; majd újabb kiáltásoktól
ösztökélve könnyedén kacskaringózva elindultak fel a dombon. Sikerült a
pajta ajtajáig hajtanunk őket, de ott megálltak. A vezetőjük egy pillanatra
bedugta a fejét az ajtón, aztán hirtelen megfordult, és lerobogott a hegyről.
A többiek azonnal követték, és hiába táncoltunk, hadonásztunk, úgy
elfutottak mellettünk, mintha ott se lennénk. Tűnődve néztem a
domboldalon lefelé dübörgő fiatal állatokat: magasra tartották a farkukat,
felrúgtak, mint a musztángok – örömük tellett ebben az új játékban.
Megint le a dombon, majd a lassú noszogatás fel az ajtóig, aztán a
hirtelen kitörés. Ez alkalommal az egyik különvált, s amíg én hasztalanul
nyargalásztam ide-oda, hogy megfordítsam, a többiek kárörvendve
átrobogtak a résen, s megint le a lejtőn.
Hosszú, meredek emelkedő volt, s amikor harmadszor felkapaszkodtam
rajta a hátamat égető napsütésben, kezdtem sajnálni, hogy olyan gondot
fordítok az öltözékemre; az új KÁF-oknak küldött utasításban a
minisztérium hangsúlyozta, hogy elvárja tőlük: illő öltözékben tegyenek
eleget kötelességüknek. Ezt meg is fogadtam, és felszerelkedtem az előirt
egyenruhával, de most rájöttem, hogy a hosszú viharkabát és a gumicsizma
nem eszményi az efféle munkához. Verejték csöpögött a szemembe, s az
ingem hozzám tapadt.
Mikor harmadszor is elnéztem a dombon vidáman lefelé vágtató hátakat,
úgy gondoltam, ideje már tenni valamit ellene.
– Egy pillanat – szóltam oda a farmernek. – Kezdek kimelegedni.
Levettem a kabátot, összetekertem, és jó messze a pajtától letettem a
fűbe. Miközben csinos halomba raktam a fecskendőmet, a tuberkulinos
dobozt, a kalibrálót, ollót, noteszt és ceruzát, minduntalan feltámadt
bennem a gondolat, hogy valamiképpen becsapnak. Végtére is a
minisztériumi munka könnyű – ezt mondaná minden állatorvos. Nem kell
felkelni az éjszaka kellős közepén, megszabott időpontban dolgozik az
ember, s nem kell igazán megerőltetnie magát. Könnyen szerzett pénz –
kellemes lazítás az igazi munka után. Letöröltem verejtékező homlokomat,
s enyhén zihálva megálltam egy pár pillanatra – ez nem volt igazságos.
Újra kezdtük, s amikor negyedszer jutottunk el a pajtához, úgy
gondoltam, nyertünk, mert egy híján valamennyi üsző kényelmesen
besétált. De az az egy nem állt kötélnek. Könyörögve „neteneztünk”,
hadonásztunk, sőt, elég közel jutottunk hozzá, hogy a farát megbökjük, de
csak állt a bejáratnál, és mélységes gyanakvással nézett befelé. Aztán
feltűnt társainak feje az ajtóban, s tudtam, hogy megint veszítettünk:
eszeveszett kiabálásom és ugrabugrálásom ellenére egyenként kivonultak, s
aztán elindultak együtt vidám lejtmeneti vágtájukra. Ez alkalommal a
kudarc kínjától ösztökélve magam is utánuk rohantam lefelé.
Még próbálkoztunk néhányszor, s az üszők most már variáltak: néha
félúton felfelé kitörtek, máskor körülkocogták a pajtát, és félénken
kukucskáltak ránk az öreg kövek mögül, mielőtt ismét leszökelltek volna a
völgybe.
A nyolcadik völgymenet után esedezve pillantottam Mr. Kayre, aki
nyugodtan újra meggyújtotta a pipáját, s egyáltalán nem látszott
zaklatottnak. Az időbeosztásom darabokra esett, de úgy hiszem, ő észre sem
vette, hogy már vagy negyven perce küszködünk.
– Ide figyeljen, így nem jutunk semmire – mondtam. – Még nagyon sok
munkám van hátra. Nem tudunk valamit kitalálni?
A farmer lenyomta a dohányt a hüvelykujjával, többször élvezettel
nagyot szívott a pipán, aztán némi meglepetéssel rám nézett.
– No, lássuk csak. Kihozhattyuk a kutyát, de azzal nem sokra megyünk.
Fiatal kutya.
Visszabaktatott a házhoz, s kinyitott egy ajtót. Egy bozontos korcs
vágódott ki, ugatva gyönyörűségében. Mr. Kay kihozta a mezőre.
– Kerítsd! – kiáltotta, s az újból legelésző marhák felé intett. A kutya
rohanva mögéjük került. Feltámadt bennem a reménység, ahogy felfelé
mentünk a dombon, a bozontos kis állat be-beugrott, belekapott az üszők
csánkjába, de a pajtánál megint bekövetkezett a baj. Láttam, hogy az üszők
érzik a kutya tapasztalatlanságát, s egyiküknek sikerült állon rúgnia, mikor
beugrott. A kis állat felvonított, és leengedte a farkát. Tétován megállt,
nézte a feléje közeledő, szarvukat fenyegetően rázó marhákat, aztán úgy
döntött, hogy eloldalog. A fiatal marhák növekvő sebességgel üldözték, s
egy pillanaton belül rendkívüli látvány tárult elém: a kutya elnyúlva rohant
le a dombról, és az üszők szorosan a nyomában dübörögtek. A völgyben a
kutya eltűnt egy kapu alatt, s többé színét sem láttuk.
Valami mintha megpattant volna a fejemben.
– Az istenit! – üvöltöttem. – Soha az életbe nem fogjuk ezeket a dögöket
megvizsgálni! Én megyek. Nem tudom, mit szól hozzá a minisztérium, de
nekem ebből elegem volt!
A farmer töprengve rám nézett. Mintha ráébredt volna, hogy mindjárt
felrobbanok.
– Emmán így nem megy – mondta, s kiverte pipáját a sarkán. – Ide köll
hozni Samet.
– Samet?
– Ja, Sam Broadbentet. A szomszédnak dógozik. Az majd behajtja őket.
– Hogy a csudába?
– Tuggya utánozni a legyet.
Egy pillanatra megszédültem.
– Azt mondta, utánozni a legyet?
– Azt hát, tuggya, a bögölyt. Kicsit lassú legény, de legyet utánozni biz'
isten nagyon tud. Megyek, oszt idehívom – odale van innen kétteleknyire.
Hitetlenkedve néztem a távolodó farmer hátát, aztán levetettem magam a
földre. Más alkalommal élveztem volna, hogy fekszem a lejtőn, arcomba
süt a nap s a fű hűti izzadó hátamat; a mozdulatlan levegő sűrű volt a lóhere
illatától, s amikor kinyitottam a szemem, a völgyalj szelíd kanyarulata maga
volt a békesség. De az agyam kóválygott. Előttem egy egész napi
minisztériumi munka, s máris egy órát vesztettem. Megjelent
képzeletemben a rám váró s lelkesen átkozódó farmerek hosszú sora. A
feszültség egyre növekedett bennem, s végül már nem bírtam: talpra
ugrottam, s lerohantam a lenti kapuhoz. Onnan láttam az utat, s
megkönnyebbülésemre Mr. Kayt is visszafelé jövőben.
Mögötte egy nagydarab kövér ember lassan tekert egy nagyon kis
kerékpárt, sarka a pedálon, lábát és térdét derékszögben kitartotta. Zsíros
fekete hajfürtjei szeszélyesen kilógtak a tökfödője alól, amely olyan volt,
mint egy karima nélküli régi keménykalap.
– Sam eljött segíteni – mondta Mr. Kay csendes diadallal.
– Jó napot – mondtam, s a nagy ember lassan felém fordult, és biccentett.
A kerek, borotválatlan arcból üres és közönyös szemek néztek rám, s én
úgy véltem, hogy Sam csakugyan kicsit lassúnak látszik. Nehéz volt
elképzelni, hogy bármiben is képes legyen segíteni.
 A közelben ácsorgó üszők lomha érdeklődéssel figyeltek bennünket,
mikor bejöttünk a kapun. Nyilvánvalóan élvezték a reggeli mulatság
minden pillanatát, s láthatóan készek voltak a további játszadozásra, ha
éppenséggel azt akarjuk, de ez persze tőlünk függ, nekik így is, úgy is jó.
Sam nekitámasztotta biciklijét a falnak, és ünnepélyesen előreballagott.
Hüvelyk– és mutatóujjából kört formált és ajkára tette. Arca úgy mozgott,
mintha mindent helyére akarna tenni, aztán mély lélegzetet vett. És
valahonnan egyszerre mintha egy dühös hang csapott volna fel, gonosz
zümmögés és zúgás, olyannyira, hogy riadtan körülnéztem: hol a bősz
rovar, amely vérszívó szándékkal céljára tart.
Az üszőket mintha áramütés érte volna. Fensőbbséges magatartásuk
eltűnt, helyébe lépett a szorongás; aztán, hogy a zaj ereje fokozódott,
megfordultak, és felrohantak a dombra. De most már nem a korábbi játékos
szökelléssel – nem dobálták a fejüket, nem lóbálták a farkukat, nem rúgtak
ki; most váll váll mellett, rémült csoportban futottak.
Mr. Kay és én, kétoldalt ügetve, odairányítottuk őket az épülethez, ahol
csoportba verődtek, és idegesen nézegettek.
Várnunk kellett egy darabig, míg Sam utolért. Szemlátomást kimért
járású ember volt, és sietség nélkül jött fel a dombon. Fenn megállt, hogy
lélegzethez jusson, üres tekintetét az állatokra szegezte és ujját a szájához
igazította. Egy pillanatnyi feszült csend után előtört a zümmögés, még
dühösebben és makacsabbul, mint korábban.
Az üszők tudták, hogy vereséget szenvedtek. Kórusban riadtan felbőgtek,
megfordultak, berohantak az épületbe, és én becsaptam mögöttük a fél ajtót.
Aztán rátámaszkodtam, és nem hittem el, hogy vége a szenvedéseimnek.
Sam csatlakozott hozzám, és benézett a sötét belső térbe. Mintegy végképp
biztosítandó uralmát, hirtelen éles szisszentést hallatott, ezúttal az ujjai
nélkül, és áldozatai még közelebb húzódtak a túlsó falhoz.
Néhány perccel Sam távozása után boldogan nyírtam és oltottam a
nyakukat. Felnéztem a farmerre.
– Tudja, én még most is alig hiszem el, amit láttam. Olyan volt, mint egy
varázslat. Csuda tehetsége van ennek az embernek.
Mr. Kay kinézett a fél ajtó felett, s én követtem tekintetét le a füves
lejtőn, az útig. Sam már a kerékpárját hajtotta, s a furcsa fekete fejfedő
éppen csak látható volt, amint fel-alá bukdozott a kőfal mentén.
– Az mán igaz, hogy a bögölyt tuggya utánozni. Szegény gyerek, másra
se való.
 42.
Mr. Kaytől a következő tuberkulin-vizsgálathoz sietve eszembe jutott,
késtem ugyan egy órát, de szerencsémre Hugillékhoz kell mennem. A négy
fivér és családjuk akkora csordát tartott, amely tehenekkel, üszőkkel és
borjakkal együtt majd kétszázra rúgott, s nekem végig kell tesztelnem őket;
de tudtam, hogy késésem nem hoz a fejemre zsörtölődő megjegyzéseket,
mert Hugillék rendkívüli fokra fejlesztették az udvariasság völgységi
hagyományát: Kapujukon belül az idegennel úgy bántak, mint a királyi
család tagjával.
Amikor behajtottam az udvarra, láttam, hogy mindenki abbahagyja a
munkáját, és sugárzó arccal közeledik felém. A fivérek vezették a menetet.
Megálltak velem szemben, mikor kiszálltam a kocsiból, s mint mindig,
most is azt gondoltam, hogy sohasem láttam ilyen egészséges embereket. A
rangidős a hatvanéves Walter volt, majd Thomas és Fenwick következett, s
végül a legifjabb, William, aki a negyvenes éveinek vége felé járhatott. Az
átlagsúlyuk, úgy gondolom, mintegy kilencvenöt kiló lehetett. De nem
voltak kövérek, csak hatalmas, vaskos, fénylő vörös arcú és tiszta szemű
emberek.
William kilépett a csoportból, s tudtam, mi következik: ez mindig az ő
feladata volt. Hirtelen elkomolyodva előrehajolt, és az arcomba nézett.
– Hogy van, uram? – kérdezte.
– Nagyon jól, köszönöm, Mr. Hugill – feleltem.
– Akkor jó! – mondta William lelkesen, és fivérei kórusban
megismételték: – Akkor jó! Akkor jó! – mélységes megelégedéssel.
Wiiliam mély lélegzetet vett:
– És hogy van Mr. Farnon?
– Nagyon jó egészségnek örvend, köszönöm.
– Akkor jó! – s utána mögüle a válaszok gyorstüzelése: – Akkor jó, akkor
jó.
William még nem fejezte be. Megköszörülte a torkát:
– És hagy van a fiatal Mr. Farnon?
– Nagyszerűen.
– Akkor jó! – De ez alkalommal William engedélyezett magának egy
röpke mosolyt, s mögüle néhány méltóságteljes „haha” hallatszott. Walter
lehunyta a szemét, s széles válla hangtalanul remegett. Valamennyien
ismerték Tristant.
William kiszabott feladatát elvégezvén, visszalépett a sorba, s
mindnyájan bevonultunk a tehénistállóba. Végignéztem a hátak hosszú
során, a legyeket csapkodó farkakon, és összeszedtem magam. Nem csekély
munka várt rám.
– Elnézést, hogy ennyire megkéstem – mondtam, miközben felszívtam a
fecskendőbe a tuberkulint. – Az előző helyen feltartottak. Nehéz előre
megmondani, mennyi időt vesznek igénybe ezek a vizsgálatok.
A négy fivér lelkesen válaszolt.
– Igaza van, uram. Nehéz megmondani. Nagyon nehéz megmondani.
Igaza van, mennyire igaza van, nehéz megmondani. – Folytatták, míg az
utolsó szemet is ki nem csépelték a mondatból.
A fecskendő megtelt, elővettem az ollómat, és befurakodtam az első két
tehén közé. Szorosan álltak, s én enyhén ziháltam a fullasztó légkörben.
– Kicsit meleg van itt – mondtam. Megint az egyetértés sortüze.
– Igaza van, uram. Igen, meleg van. Nagyon meleg van. Igaza van.
Meleg van. Meleg van csakugyan. – Ezt roppant meggyőződéssel és élénk
bólogatással mondták, mintha valami hihetetlen felfedezést tettem volna, s
ahogy végignéztem a komoly, figyelmes arcokon, amelyekre még mindig
kiült a ragyogó megjegyzésem okozta töprengés, éreztem, hogy kezd
oldódni a feszültségem. Szerencsém van, hogy itt dolgozhatom. Hol is
találkozhatnék másutt ilyen emberekkel, mint Yorkshire dombvidékén?
Félrenyomtam a tehenet, s megfogtam a fülét, de Walter halk köhintése
megállított.
– Nem, Mr. Herriot, nem kell megnézni a fülüket. Fölírtam minden
számot.
– Nagyszerű. Azzal sok időt megtakarítunk. – Mindig úgy véltem, hogy a
fülzsírt lekaparni a tetovált fülszámról nem tartozik a legjobb szórakozások
közé. S örömmel hallottam, hogy Hugillék elvégzik az írnoki munkát; a
minisztériumi kérdőíven volt egy rubrika, amely azt mondta: „Rendben
vannak az állatok iratai?” Mindig azt írtam be, hogy „Igen”, nagy
fohászkodással, mert eszembe jutottak a régi számlákra, tejtermelési
kimutatások hátára s mindenféle papírokra kapirgált számok.
– Igen – mondta Walter -, rendesen beírtam őket egy könyvbe.
– Pompás! Idehozná, kérem?
 – Nem kell uram, itt van nálam. – Nem kétséges, hogy Walter volt a
főnök. Teljes egyetértésben éltek, de ha gond támadt, Walter automatikusan
átvette az irányítást. Ő volt a társaság szervezője, elismert esze. Az ütött-
kopott puhakalap, amelyet a többiek sapkájának ellenpontjaként mindig
hordott, külön tekintélyt kölcsönzött neki.
Mindenki tisztelettel figyelte, ahogy lassan és megfontoltan elővett egy
szemüvegtokot a belső zsebéből. Kinyitotta s kiszedett egy acélkeretes
szemüveget, majd lefújta a szalma– és szecskatörmeléket, ami vastagon
borította a tok belsejét. Nyugodt méltósággal, sietség nélkül beakasztotta a
szárat a fülébe, és kicsit fintorgott, hogy minden a helyére kerüljön. Aztán
bedugta kezét a mellényzsebébe.
Mikor előhúzta, tartott benne valamit, de nehéz volt felismerni, mert
csaknem eltakarta roppant hüvelykujja. Aztán láttam, hogy egy apró, fekete
kötésű miniatűr notesz, vagy öt négyzetcenti – az a fajta újdonság, amit
karácsonyra szoktak ajándékozni.
– Ez a csordanapló? – kérdeztem.
– Igen, ez. Ide minden be van írva. – Walter finoman végigpörgette a
lapokat kérges mutatóujjával, és beléjük kancsalított a szemüvegén
keresztül. – Hát ez az első tehén – ez a nyolcvannégyes.
– Remek! – mondtam. – Ezt az egyet ellenőrzöm, aztán mehetünk a
könyv szerint. – Bekukucskáltam a fülbe. – Érdekes – én huszonhatnak
látom.
A fivérek is megnézték.
– Igaza van, uram, igaza, van. Huszonhat bizony.
Walter összecsücsörítette a száját.
– De hát ez Harangvirág bornya, igaz?
– Nem a – mondta Fenwick -, hanem az öreg Boglárkáé.
– Az nem lehet – motyogta Thomas. – Az öreg Boglárkát elattuk Tim
Jeffersonnak, mielőtt ez megszületett vóna. Ez Brénda bornya.
William a fejét rázta.
– Én meg aszondom, hogy üszőként vettük Bob Ashby árverésin.
– Rendben van – mondtam, felemelve a kezemet. – Huszonhatot írunk
be. – Közbe kellett szólnom. Nem vitatkoztak, csak kényelmesen
megtárgyalták a dolgot, de látszott, hogy eltarthat még egy darabig. Beírtam
a számot a noteszomba, és beoltottam a tehenet. – Hát a következő?
– Ezt aztán tudom – mondta Walter magabiztosan, s a notesz egyik
bejegyzésére bökött. – Annyi szent, hogy ez az ötös.
 Benéztem az állat fülébe.
– Itt azt mondja, hogy százharminchét.
Megint kezdődött:
– Ott vettük, igaz?
– Nem, nem, az öreg Riska bornya.
– Nem gondunám, mert Riskának csak bikabornyúi vótak...
Megint felemeltem a kezem.
– Azt hiszem, gyorsabb lesz, ha minden fület megnézünk. Múlik az idő.
– Úgy van, igaza van, uram, de hogy múlik.
Walter bölcs belenyugvással visszatette a csordanaplót a mellényzsebébe,
s nekiláttunk a bonyodalmas munkának: szőrt nyírtunk, megmértük a
bőrredő vastagságát, és beoltottunk minden állatot, és hozzá még szeszben
áztatott ronggyal ledörgöltük belül a fülüket, hogy felismerjük a számot,
amely gyakran néhány összefüggéstelen ponttá halványodott. Walter
időnként belepillantott apró könyvecskéjébe:
– Úgy is van, kilencvenkettő. Gondutam. Ide minden be van írva.
A szabadon járó állatokkal küszködni a gazdasági udvar körül álló
épületekben olyan volt, mint piszkos gőzfürdőt venni viharkabátban. A
fivérek könnyedén elkapták a nagy állatokat, s még a legerősebb tinó is
hamar bátorságát vesztette e hatalmas karokkal küszködve. De észrevettem
valami különös jelenséget: az emberek ujjai olyan nagyok és vastagok
voltak, hogy a puszta merevségük folytán gyakran kicsúsztak az állatok
orrából.
Borzasztó soká tartott, de csak a végére jutottunk. Az utolsó kisborjúnak
már kinyírták egy darabon a szőrét a bozontos nyakán, s erőteljesen bőgött,
mikor megérezte a tűt; azután kinn voltam a jó levegőn, és kabátomat a
kocsi csomagtartójába dobtam. Az órámra néztem: három óra. Már két
órával elmaradtam a napi beosztásomtól, melegem volt és elfáradtam, a
jobb lábam ujjairól leszedte a bőrt egy rálépő tehén, a bal rüsztöm
felhorzsolódott, mert Fenwick hirtelen ráengedte a negyvenhatos
jancsiszöges bakancsát egy kiváltképp heves csetepaté során. Mikor
lecsuktam a csomagtartót és a kocsi ajtajához bicegtem, némiképp
eltűnődtem ezen a könnyű minisztériumi munkán.
Walter fölém magasodott, és kecsesen lehajtotta a fejét:
– Jöjjön be, üljön le, és igyon egy teát.
– Nagyon szépen köszönöm, és szívesen mennék is, Mr. Hugill. De még
hosszú sor vizsgálat vár rám, s nem tudom, mikor kerülök oda. Túl sok
helyre bejelentkeztem, és alábecsültem az időt, ami a maguk tesztjéhez
kellett. Teljesen hülye vagyok.
És a fivérek őszintén rázendítettek:
– Igen, igaza van, uram, igaza van, igaza van.

Hát több tesztet aznap nem kellett végeznem, de még hátravolt tíz
vizsgálat, s az elsőn már két órája túl kellett volna lennem. Elrepesztettem, s
éreztem, hogy gyomromban összehúzódik az a kis labda, mint mindig, ha
az idővel küszködtem. Fél kézzel a kormányt markolva, a másikkal
kitapogattam az ebédcsomagomat, s kihúztam egy darabot Mrs. Hall sonka-
tojásos pitéjéből, s menet közben majszolni kezdtem.
De rövidesen úrrá lett rajtam az értelem. Ez így nem jó. A pite kitűnő,
miért ne élvezném. Leálltam a kerítetlen út mentén a fűre, leállítottam a
motort, és tágra nyitottam az ablakokat. Mögöttem a farm olyan volt, mint a
tevékenység szigete a csendes tájban, s most, hogy eltávolodtam az
épületek zajától és fülledtségétől, a csend és üresség úgy fogott körül, mint
egy enyhet adó takaró. Hátratámasztottam fejemet az üléstámlának, és
végignéztem a kis földek zöld kockáin a domboldalak mentén: felfelé
törekedtek a falak között, míg át nem engedték a terepet a kiugró szikláknak
és a hanga élénk barnájának, amely elborította a fenti vad vidéket.
Mire továbbindultam, jobban éreztem magam, s nem nagyon bántott,
hogy a farmer az első szemlénél mogorván üdvözölt.
– Most nem egy óra van, jó uram! – kaffantotta. – A tehenek benn voltak
egész délután, és nézze, milyen koszt csináltak. Ítéletnapig se tudom
kitisztítani.
Egyet kellett vele értenem, mikor megláttam a tehenek mögött
felhalmozódott trágyát; ez egyike volt a bajoknak, ha legeltetési időszakban
istállóztatták az állatokat. És a farmer arckifejezése még sötétebb lett, mikor
mintegy üdvözletül a legtöbb felcsapta a farkát és újabb réteget rakott a
halomra.
– Most már nem tartom fel soká – mondtam élénken, és kezdtem
végigmenni a soron. Mielőtt a tuberkulinteszt rendszere létrejött volna, csak
ilyen ellenőrző vizsgálatokkal lehetett a gümőkóros teheneket felfedezni.
Állattól állatig menve megtapogattam a tőgyüket, hogy van-e valami
szokatlan csomósodás. A rutinvizsgálatokat a szakma tréfásan
„zacskómarkolásnak” vagy „tehénrángatásnak” nevezte, s hamar ráunt az
ember.
Egyetlen védekezést találtam a csaknem őrjítő unalom ellen: állandóan
figyelmeztettem magam, hogy miért vagyok itt. Így azután mikor egy lógó
tőgyű, sovány vörös tehénhez érkeztem, felegyenesedtem, és a farmerhez
fordultam.
– Ettől tejmintát veszek. A bal hátsó tőgynegyed kicsit kemény.
A farmer szipákolt.
– Csak tessék. Nincsen ennek semmi baja, de gondulom, meg köll
dógozni a fizetségér.
Tejet spricceltem a tőgynegyedből egy féldecis üvegbe, s eszembe jutott
Siegfried állatorvos barátja, aki mindig egy fél liter mintát vett a
legegészségesebb csecsből, hogy az ebédszendvicseivel megigya.
Felcímkéztem az üveget és a kocsiba raktam. A Skeldale House-ban volt
egy kis villanycentrifugánk; ma este majd kipergetem a tejet, és az üledéket
tárgylemezen megvizsgálom, miután megfestettem Ziehl-Neelsen módszere
szerint. Valószínűleg nem találok semmit, de néha különös izgalom fogott
el, mikor a mikroszkópon át egy csomó élénkvörös, szivárványos
tébécébacilust pillantottam meg. Ha így történt, a tehenet azonnal levágták,
és nekem mindig eszembe jutott, hogy talán a halálos ítélettől szabadítottam
meg egy gyereket – agyhártyagyulladástól, gerinc– és tüdőfertőzéstől, ami
oly mindennapi volt akkoriban.
Visszatérve az istállóba, a szemle befejezéséül megvizsgáltam a falat
mindegyik tehén előtt.
A farmer morózusan nézett:
– Most mit keres?
– Ha a tehén kehes, gyakran találni köpetet a falon. – Igazság szerint,
több gümőkóros tehenet találtam így, mint bármilyen más módszerrel:
lekapartam egy kis köpetet egy tárgylemezre, és aztán megfestettem.
A mai fiatal állatorvos sohasem találkozik tébés tehénnel, hála istennek,
de a „görbe pálcikák” nagyon is közönségesek voltak harminc évvel ezelőtt.
A magas Pennine-hegységben ritkán mutatkoztak, de a völgyekben és a
síkságon az ember megtalálta azokat a teheneket, amelyek „nincsenek jól”,
amelyek halkan, lassan köhögnek és felgyorsult a lélegzésük. Néha jó
tejelők voltak és jól ettek, de gyilkoltak, és én megtanultam, hogyan
válasszam ki őket. Aztán ott voltak a másik fajta, a nagy, kövér, fényes
állatok, amelyekben mégis ott bujkált a betegség. Ezek alattomosabban
gyilkoltak, és senki sem tudta kiválasztani őket. Ezt már a tuberkulinteszt
végezte el.
A következő négy helyen a farmerek meguntak rám várni, és kihajtották
a teheneket. A legelőről kellett behozni őket, és lassan, kelletlenül jöttek; ez
nem volt ugyan olyan keserves, mint a rodeo Mr. Kay üszőivel, de azért sok
időt vesztettem. Az állatok megpróbáltak visszafordulni a legelőre, én pedig
úgy rohangáltam körülöttük, mint egy eszement pásztorkutya; s ahogy így
ziháltam ide-oda, mindegyik farmer ugyanazt mondta: a tehenek csak fejési
időben jönnek be szívesen.
Eljött azután a fejés ideje is, és három csordát is elkaptam fejés közben,
de hat óra lett, mire fáradtan és éhesen az utolsó előtti szemlére
megérkeztem. Síri csend volt, s miután körülkiáltoztam az épületeket
anélkül, hogy valakit is találtam volna, bementem a házba.
– Itt van az ura, Mrs. Bell? – kérdeztem.
– Nincs, be köllött mennie a faluba, hogy megpatkoltassa a lovat, de
hamarosan visszatér. Benn hagyta magának a teheneket – felelte a farmer
felesége.
Nagyszerű. Hamarosan végzek ezzel a társasággal. Csaknem futottam az
istállóba és kezdtem a rutinmunkát, miközben már utáltam a tehenek szagát
és látványát, és untam a tőgyek tapogatását. Csak gépiesen dolgoztam,
mikor egy sovány, hosszú lábú, keskeny, vörös és fehér képű tehénhez
értem; shorthorn-ayrshire keresztezés lehetett. Alig értem a tőgyéhez, máris
villámgyorsan kirúgott, és a térdkalácsom felett talált el.
Fél lábon körbetáncoltam az istállót, kínomban nyögve és káromkodva:
Eltelt némi idő, mire képes voltam visszabicegni és újra próbálkozni.
Megvakartam a hátát és hízelkedő hangon csitítottam, mielőtt óvatosan a
lába közé csúsztattam volna kezem. Ugyanaz történt megint, csak ez
alkalommal az éles peremű, hasított pata valamivel feljebb vágódott a
combomnak.
Nekizuhanva a falnak összekuporodtam, és csaknem sírtam a fájdalomtól
és a dühtől. Pár pillanat alatt döntöttem. Vigye el az ördög. Ha nem akarja,
hogy megvizsgáljam, magára vessen. Elegem volt egy napra – semmi
kedvem a hősködéshez.
Nem véve róla tudomást, továbbmentem az istállóban, és megvizsgáltam
a többit. De visszafelé el kellett haladnom mellette, s megálltam, hogy még
egyszer megnézzem. Hogy azután a puszta makacsság vezetett-e vagy azt
képzeltem, hogy kinevet, nem tudom, de úgy döntöttem, hogy megint
megpróbálom. Talán nem szereti, ha hátulról jövök. Ha oldalról közelítem
meg, talán nem veszi olyan rossz néven.
Óvatosan benyomakodtam közéje és a szomszédja közé, s elakadt a
lélegzetem, mikor a kiálló medencecsont belevájt a bordáim közé. Ha
odábbjutok, gondoltam, szabadon dolgozhatom. Nagyot tévedtem. Amint
odajutottam, a tehén kezdett komolyan megdolgozni. Gyorsan elforgatva a
hátsó részét, hogy elvágja a menekülés útját, módszeresen rugdosni kezdett
a fejemtől a lábamig. Előrerúgott, s olykor magasan a mellkasomon talált
el, amint hátrahúzódtam a falhoz.
Azóta rengeteg tehén rúgott meg mindenféle helyzetben, de soha olyan
mestere a műveletnek, mint ez. Nagyon ritka a rosszindulatú szarvasmarha,
s ha valamelyik a lábát használja, azt rendszerint ösztönösen teszi,
fájdalmában vagy rémületében. És vakon rúgnak. De ez a tehén megnézett
magának minden egyes rúgás előtt, s a távolságot remekül mérte fel. S
ahogy egyre közelebb űzött a fejéhez, a változatosság kedvéért módjában
állt a hátamba döfni a szarvaival. Meggyőződésem szerint gyűlölte az
emberi fajt.
Kétségbeejtő helyzetben voltam. Csapdába estem, s még csak rontott a
dolgon, hogy a szomszédos, láthatóan jámbor tehén is akcióba lépett:
szarvaival elfelé böködött magától, mikor nekiszorultam.
Nem tudom, mi vitt rá, hogy felnézzek, de az istálló vastag falában egy
fél négyzetméteres lyukat pillantottam meg: innen már kipotyogtak a
málladozó kövek. A magam számára is meglepő fürgeséggel
felhúzódzkodtam, s amikor fejjel előre kimásztam, édes illat csapott meg.
Egy szénapajtába kerültem, s látva magam alatt a legfinomabb lucerna mély
ágyát, a térbe vetettem magam, és nagyon sikeres bukfencet hajtottam végre
a levegőben, mielőtt biztonságosan a hátamra pottyantam volna.
Ott feküdtem agyonhorzsolva és zihálva, a kabátom elejét sűrűn
mintázták a patanyomok, s most végképp feladtam azt a lappangó illúziót,
hogy a minisztériumi munka gyerekjáték.
Éppen nagy keservesen lábra álltam, mikor beballagott Mr. Bell.
– Elnézést, el köllött mennem – mondta, és érdeklődve végigmért. – De
mán le is mondtam magárul. Fenemód elkésett.
Leporoltam magam, s kiszedtem néhány szál szénát a hajamból.
– Igen, bocsásson meg. De semmi baj, sikerült elvégeznem a munkát.
– De... tán lefeküdt egy kicsit szunyókálni?
 – Nem, nem éppen. Egy tehenével meggyűlt a bajom. – Nem lett volna
értelme a méltóságomat óvni. Elmondtam neki a történetet.
Még a legbarátságosabb farmer is örömét leli az állatorvos
megpróbáltatásaiban, és Mr. Bell egyre szélesebb vigyorral hallgatott. Mire
végeztem, kétrét görnyedt, térdnadrágos térdét verte a kezével.
– El tudom képzelni. Az az ayrshire keverék. Ronda dög. Olcsón vettem
a vásárban múlt tavasszal, és aszittem, jó bótot csináltam, de hamarosan
kibújt a szög a zsákbul. Két hétbe tellett, míg meg tuttuk kötni.
– Hát jó lett volna, ha tudok róla – mondtam elég barátságtalanul.
A farmer felnézett a falon tátongó lyukra.
– És azon mászott ki... – Megint nevetőgörcs fogta el; eltartott egy
darabig, a végén levette a sapkáját, és a bélésével megtörölte a szemét.
– Jaj, édes istenem – nyögte elgyengülten -, bárcsak itt lettem vóna.

Az utolsó vizitre már Darrowby határában került sor, s amikor

elmerevedve kiszálltam a kocsiból, hallottam, hogy a toronyóra negyed
nyolcat üt. A kormány szolgálatában eltöltött könnyű nap után úgy éreztem,
testben és lélekben megtörtem, és vissza kellett fojtanom a sikolyomat,
mikor megláttam a rám váró tehénhátuljak hosszú sorát. A nap már
alacsonyan járt, és a nyugaton összetorlódó sötét viharfelhők baljós
sötétségbe borították a tájat; s a régimódi, lőrésablakos istállóban az állatok
formátlannak és elmosódottnak látszottak.
Rendben van, semmi vacakolás. Ezt a munkát gyorsan elintézem, s
megyek haza; otthon vár az étel és a karosszék. Más vágyam nincs is. Tehát
bal kéz a faroktőre, jobb kéz be a hátsó lábak között, gyors körültapogatás
és jöhet a következő. Félig lehunyt szemmel, tompa aggyal mentem
tehéntől tehénig, úgy végezve el a műveleteket, mint egy robot, s az istálló
túlsó vége az ígéret földjének látszott.
És végül eljutottam oda, az utolsó állathoz a fal mellett. Bal kéz a
farokra, jobb a lábak közé. Fáradt agyam először nem vette tudomásul a
tényt, hogy itt valami más van... de valami nagyon más. Rengeteg hely és
tőgy helyett egy mélyen hasított, csüggő valami, amelyen nincsenek
csecsek.
Hirtelen felébredtem, és végignéztem az állat oldalán. Egy hatalmas,
bozontos fej fordult felém, és két távol ülő szem nézett rám kérdően. A
homályban éppen csak észrevettem a rézgyűrűt az orrában...
 A farmer, aki eddig némán figyelt, most megszólalt.
– Csak pocsékolja az idejét, fiatalember. Az ő acskójával nincs semmi
baj.
 43.
A kártya az öreg hölgy ágya felett lógott. Ez állt rajta: „Isten közel van”,
de mégis más volt, mint a megszokott vallásos szövegek. Se kerete, se
díszítése. Csak egy keménypapír csík; mintegy húsz centi hosszú, rajta
egyszerű betűk, amelyek azt is mondhatták volna; hogy „Tilos a
dohányzás” vagy „Kijárat”. Csak úgy hanyagul felhurkolták egy régi
gázcsatlakozásra, hogy Miss Stubbs a fekvőhelyéről felnézhessen rá, és
elolvashassa a szögletes fekete nagybetűket: „Isten közel van.”
Sokkal többet ennél Miss Stubbs nem látott, talán kétméternyi
fagyalsövényt a kirojtozódott függönyön át, de legfőként a zsúfolt kis
szobát, amely annyi év óta az egész világát jelentette.
A szoba a földszinten volt, a ház utcai frontján, s ahogy átjöttem a
dzsungelen, amely valaha kert volt, láttam, hogy a kutyák felugranak az
öreg hölgy ágyára, s onnan figyelnek. S amikor kopogtam az ajtón, a hely
szinte felrobbant az ugatásuktól. Mindig így történt. Már több mint egy éve
rendszeresen jártam ide, s a képlet sohasem változott; előbb a dühödt
ugatás, majd Mrs. Broadwith, aki Miss Stubbsot gondozta, a betegem
kivételével az összes állatot kitaszigálja a hátsó konyhába, aztán kinyitja az
ajtót, én belépek, és meglátom Miss Stubbsot az ágyában s a kártyát az ágy
felett.
Hosszú ideje feküdt itt, és soha többé nem kelhetett fel. De sohasem
beszélt a betegségéről és a fájdalmairól; csakis a három kutyájával és két
macskájával törődött.
Ma éppen az öreg Princ volt a soron, és én aggódtam érte. A szíve miatt –
ilyen látványos billentyűelégtelenségről még csak hallani sem hallottam.
Már várt rám, mikor bejöttem, örült nekem, mint mindig, s csóválta hosszú,
zászlós farkát.
E farok láttán mindig arra gondoltam, hogy sok írszetter-vérnek kell
Princben lenni, de ahogy továbbnéztem a felpúposodó hátat, a fehér testet,
egészen a bozontos fejig és farkaskutyafülekig, megváltozott a
véleményem. Miss Stubbs gyakran „Mr. Heinz”-nek hívta, s ha nem is
keveredett el benne 57 fajta, hibrid életereje jó szolgálatot tett neki. Ilyen
szívvel már rég el kellett volna pusztulnia.
 – Úgy gondoltam, jobb, ha kihívom, Mr. Herriot – mondta Mrs.
Broadwith. Megnyugtató, idősebb özvegy volt, szögletes vörös arca éles
ellentétben állt a párnán fekvő lesoványodott arccal. – Egész héten csúnyán
köhögött, s ma reggel egy kicsit bizonytalanul állt a lábán. De azért jól
eszik.
– Abban biztos vagyok. – Végighúztam kezemet a bordákat fedő
zsírpárnákon. – Nagy megrázkódtatás kellene ahhoz, hogy az öreg Princnek
elmenjen az étvágya.
Miss Stubbs nevetett az ágyban, s az öreg kutya tátott szájjal, csillogó
szemmel szinte érteni látszott a tréfát. Szívére tettem a sztetoszkópot és
meghallgattam, bár jól tudtam, mit fogok hallani. Azt mondják, a szívnek
így kell vernie: „Lub-dup, lub-dup”, de Princé így vert: „si-su, si-su”.
Mintha ugyanannyi vér szivárgott volna vissza, mint amennyi a
vérkeringési rendszerbe pumpálódott. És még valami: a „sisu” sokkal
gyorsabb volt, mint a legutolsó alkalommal. A kutya szájon át kapott
digitáliszt, de az aligha lehetett gyógyhatású.
Borúsan arrébb mozdítottam a sztetoszkópot a mellkas más tájaira. Mint
minden krónikus szívgyengeségben szenvedő öreg kutyának, ennek is
örökös hörghurutja volt, és én nem nagy lelkesedéssel hallgattam a
sípolások, hörgések, fújások és bugyborékolások szimfóniáját, amely Princ
tüdőműködését jelezte. Az öreg kutya nagyon egyenesen és büszkén állt,
még most is lassan csóválta a farkát. Mindig roppant kitüntetésnek érezte,
ha megvizsgáltam, s ma is kétségkívül élvezte a dolgot. Szerencsére a
betegsége nem volt nagyon fájdalmas.
Felegyenesedtem, megveregettem a fejét, s ő azonnal válaszolt:
megpróbálta mancsát a mellemre tenni. Nem sikerült egészen, és ettől a kis
erőfeszítéstől is járni kezdtek a bordái és kilógott a nyelve. Adtam neki egy
digitáliszinjekciót az izomba, aztán morfium-hidrokloridot – ezt látható
élvezettel fogadta, mint a játék részét.
– Remélem, ettől jobban működik a szíve és a lélegzése, Miss Stubbs. A
nap hátralévő részében kicsit kába lesz majd, s az is jót tesz. Adják neki
tovább a tablettákat, s hagyok itt orvosságot a hörghurutjára is. –
Átnyújtottam egy üveggel alaporvosságomból, az ipekakuána és
ammónium-acetát keverékből.
Most sor került a vizit következő szertartására: Mrs. Broadwith hozott
egy csésze teát, s kiengedte a többi állatot a konyhából. Bejött Ben, a
sealyham, Sally, a cocker spaniel, és fülsiketítő ugatóversenyt rendeztek
Princcel. Szorosan nyomukba jöttek a macskák, Arthur és Susie: kecsesen
bevonultak, és a nadrágszáramhoz törleszkedtek.
Ez volt a megszokott forgatókönyv, miközben sok-sok csésze teát
megittam Miss Stubbsnál az ágya felett lógó kártya alatt.
– Hogy van? – kérdeztem.
– Ó, sokkal jobban – felelte, s mint mindig, most is azonnal témát váltott.
Legszívesebben az állatairól beszélt, azokról is, amelyeket
kislánykorában ismert. Sokat beszélt a régi időkről, amikor még élt a
családja. Szerette leírni három fivérének csínytevéseit. Ma egy fényképet
mutatott, amelyet Mrs. Broadwith talált meg egy fiók fenekén.
Átvettem tőle, és három, a kilencvenes évek térdnadrágját és kis kerek
sapkáját viselő fiatalember mosolygott rám a megsárgult fényképről,
mindhárman hosszú pipát tartottak a kezükben, s kifejezésük huncut
humora megfakulatlanul túlélte a hosszú éveket.
– Szavamra, igazán eleven legényeknek látszanak, Miss Stubbs –
mondtam.
– Ó, fiatal csibészek voltak! – kiáltott fel. Hátravetette a fejét, nevetett, és
egy pillanatra sugárzóvá tették arcát az emlékei.
Eszembe jutott, amit a faluban hallottam a jómódú apáról és a családról,
amely régen a nagy házban lakott. Aztán a külföldi befektetésekről,
amelyek csődbe vitték őket és a körülményeik hirtelen változásáról. –
Mikor az öreg meghótt, már nem sokja maradt – mesélte egy öregember. –
Nincs mán ott pénz.
Talán lehetett annyi pénze, hogy teljen belőle Miss Stubbs és az állatok
megélhetésére, és Mrs. Broadwith fizetésére. Arra már nem elég, hogy
gondoztassák a kertet, vagy kifestessék a házat, vagy más normális szerény
fényűzést megengedhessenek maguknak.
Ott ültem s ittam a teámat, a kutyák egy sorban feküdtek az ágy mellett, a
macskák meg kényelmesen elhelyezkedtek az ágyon, s én azt éreztem, amit
már oly sokszor – kicsit féltem a rám háruló felelősségtől. Ennek a bátor
öregasszonynak az életébe némi örömet csak e szőrös társaság nyilvánvaló
odaadása hozott, az, hogy a szemüket mindig az ő arcára szegezték. Sajnos
azonban ezek az állatok már mind öregecskék voltak.
Eredetileg valójában négy kutya volt, de egyikük, a nagyon öreg arany
labrador néhány hónapja elpusztult. Nekem pedig vigyáznom kellett a
többire, és egyikük sem volt tíz évnél fiatalabb.
 Bármily élénken viselkedtek is, mindnyájukon mutatkoztak az öregedés
jelei: Princ a szívével szenvedett, Sally olyan sok vizet ivott, hogy
gyanakodni kezdtem: nincs-e gennyes méhgyulladása. Bent egyre jobban
lesoványította vesegyulladása. Nem adhattam neki új vesét, és nem nagyon
bíztam a hexamin tablettákban, amelyeket felírtam neki. A másik különös
dolog az volt Bennél, hogy folyton le kellett vágnom a körmeit: elképesztő
gyorsan nőttek.
A macskák jobb állapotban voltak, bár Susie-t kissé girhesnek találtam,
és szorongva gyúrtam bundás hasát, hogy nem találok-e rosszindulatú
daganatra utaló jeleket. Arthur tartotta magát a legjobban a társaságból,
soha semmi baja nem volt, azonkívül hogy gyakran jelentkezett nála fogkő.
Miss Stubbs is erre gondolhatott, mert miután megittam a teámat,
megkért, hogy nézzem meg a macskát. Átemeltem a takarón, és kinyitottam
a száját.
– Igen, a szokásos baj. Ha már itt vagyok, elrendezem.
Arthur hatalmas szürke herélt macska volt, eleven cáfolata mindazon
elméleteknek, hogy a macskák hideg természetűek, önzők és így tovább.
Szép szeme mindent átfogó jóindulattal és türelemmel nézett a világra a
legszélesebb macskaarcból, amelyet valaha is láttam. Minden mozdulatát
roppant méltóság jellemezte.
Mikor kaparni kezdtem a fogát, melléből olyan mély dorombolás tört elő,
mint egy távoli csónakmotor hangja. Nem kellett senkinek lefogni.
Nyugodtan ült, és csak egyszer mozdult meg – mikor fogóval törtem le egy
kemény darab fogkövet az egyik hátsó fogról, és véletlenül becsíptem az
ínyét. Könnyedén felemelte jókora mancsát, mintha azt mondaná, „Vigyázz,
haver”, de a karmait nem engedte ki.
Egy hónap sem telt el a következő vizitig: Mrs. Broadwith hívott ki
sürgősen este hatkor. Ben összeesett. Beugrottam a kocsimba, és alig tíz
perc múlva már az előkert magasra nőtt füvén gázoltam át, miközben az
állatok az ablakból figyeltek. Mikor kopogtam, kitört az ugatás, de Bené
hiányzott. Bementem a kis szobába, és láttam, hogy ott fekszik az öreg
kutya az oldalán, mozdulatlanul.
MNÉ, szoktuk a naplóba írni. Megérkezéskor nem élt. Három szó csak,
de annyiféle helyzet bújik meg mögöttük – tejlázas tehenek, felfúvódott
tinók, görcs kínozta borjak pusztulása. S ma este a betűk azt jelentették,
hogy nem fogom többé az öreg Ben körmét levágni.
 Ezek a vesegyulladás-esetek nem szoktak ilyen hirtelen véget érni, de a
kutya húgyfehérjéje az utóbbi időben veszélyesen megnőtt.
– Hát legalább gyors halál volt, Miss Stubbs. Biztos vagyok benne, hogy
a kisöreg egyáltalán nem szenvedett. – Szavaim tompán csengtek.
Az öreg hölgy tökéletesen uralkodott magán. Semmi könny, csak valami
merevség a tekintetében, ahogy az ágyról lenézett sok éven át hű társára.
Úgy gondoltam, hogy kiviszem a kutyát, amilyen gyorsan csak lehet, s alája
csúsztattam egy takarót, és felemeltem. Mikor kifelé indultam, Miss Stubbs
utánam szólt:
– Várjon egy pillanatra. – Nagy erőfeszítéssel oldalára fordult, és Benre
nézett. Még mindig ugyanazzal az arckifejezéssel kinyúlt, és futtában
megérintette a kutya fejét. Azután nyugodtan visszafeküdt, én pedig
kisiettem a szobából.
A hátsó konyhában suttogó tanácskozásba kezdtem Mrs. Broadwithtal.
– Leszaladok a faluba és kihívom Fred Mannerst, hogy temesse el –
mondta. – Ha van ideje, maradjon itt az öreg hölggyel, míg elvagyok.
Beszélgethetne vele, az jót tenne neki.
Visszamentem, és leültem az ágy mellé. Miss Stubbs néhány pillanatig
kinézett az ablakon, aztán felém fordult:
– Tudja, Mr. Herriot – mondta -, most már rajtam a sor.
– Hogy érti ezt?
– Hát ma este eltávozott Ben, és én leszek a következő. Biztos vagyok
benne.
– Ugyan már! Most egy kicsit levert, ennyi az egész. Bárki így érezne, ha
ilyesmit kell átélnie. – De felkavart. Soha még csak célozni sem célzott
ilyesmire.
– Nem félek – mondta. – Tudom, hogy valami jobb vár rám. Ebben
sohasem kételkedtem. – Csend telepedett ránk, ő felnézett a
gázcsatlakozáson lógó feliratra.
Aztán megint felém fordult feje a párnán.
– Csak egytől félek. – Arckifejezése megdöbbentően gyorsan
megváltozott, mintha lehullott volna róla az álarc. A bátor arc csaknem
eltűnt. Valami rémület villant a szemében, és váratlanul megragadta a
kezemet.
– A kutyáimra és a macskáimra gondolok, Mr. Herriot. Attól félek, hogy
soha többé nem látom őket, ha már eltávoztam, és ettől annyit gyötrődöm.
Tudja, abban biztos vagyok, hogy újra találkozom a szüleimmel és a
fivéreimmel, de... de...
– És az állataival miért nem?
– Épp erről van szó. – Forgatta a fejét a párnán, s most először könnyeket
láttam a szemében. – Azt mondják, az állatoknak nincs lelke.
– Ki mondja?
– Ó, olvastam róla, és tudom, hogy sok vallásos ember hisz benne.
– Hát én nem hiszek. – Megveregettem a kezét, amely még mindig fogta
az enyémet. – Ha a lélek annyit jelent, hogy képessé tesz a szeretetre,
hűségre, hálára, akkor az állatok különbek sok embernél. Ezen nincs mit
gyötrődnie.
– Úgy remélem, hogy igaza van. Néha éjszakánként álmatlanul ezen
gondolkodom.
– Tudom, hogy igazam van, Miss Stubbs, ne is vitatkozzon velem. Mi,
állatorvosok sokat tanulunk az állatok lelkéről.
Eltűnt arcáról a feszültség, s a régi bátorságával felnevetett.
– Bocsásson meg, hogy ilyesmivel untatom, többet nem beszélek róla. De
mielőtt elmenne, szeretném, ha teljesen őszinte lenne velem. Nem bátorítást
kérek, hanem az igazságot. Tudom, hogy nagyon fiatal – de miben hisz?
Velem jönnek az állataim?
Feszülten a szemembe nézett. Fészkelődtem a székemben, és nyeltem
egyet-kettőt.
– Miss Stubbs, sajnos ez nekem egy kicsit homályos – mondtam. – De
egyben teljesen biztos vagyok. Ahová maga megy, oda mennek ők is.
Rám meredt, de az arca megint nyugodt volt.
– Köszönöm, Mr. Herriot, tudom, hogy őszinte volt velem. Tehát ebben
hisz.
– Ebben hiszek – mondtam. – Tiszta szívemből.

Úgy egy hónappal később, teljesen véletlenül tudtam meg, hogy utoljára
láttam Miss Stubbsot. Ha egy magányos, teljesen vagyontalan, öreg nő
meghal, az emberek nem rohannak oda hozzánk az utcán, hogy
beszámoljanak róla. Jártam a körutamat, s egy farmer megemlítette, hogy a
ház Corby faluban eladó.
– És mi van Miss Stubsszal? – kérdeztem.
– Ó, ő hirtelen meghalt vagy három hete. A ház, úgy mondják, rossz
állapotban van – éveken át nem csináltak vele semmit.
 – Mrs. Broadwith még ott lakik?
– Nem, úgy hallom, a falu másik végébe költözött.
– Nem tudja, mi történt a kutyákkal és a macskákkal.
– Miféle kutyákkal és macskákkal?
Gyorsan végeztem a vizittel. És noha csaknem ebédidő volt, nem
mentem egyenest haza. Ehelyett tiltakozó kis kocsimat csúcssebességre
kényszerítve Corbyba rohantam, s megkérdeztem az első utamba kerülőt,
hol lakik Mrs. Broadwith. Kicsi, de kellemes házhoz kerültem, és Mrs.
Broadwith maga jött ki az első kopogtatásra.
– Ó, jöjjön be, Mr. Herriot. Milyen kedves, hogy eljött. – Bementem, és
leültünk egymással szembenézve egy gyalult asztal felett.
– Szegény öreg hölgy – mondta.
– Igen, épp most értesültem róla.
– Akárhogy is, békés véget ért. Csak úgy elaludt.
– Ennek örülök.
Mrs. Broadwith körülnézett.
– Szerencsém volt, hogy sikerült ezt a helyet megszereznem. Mindig
ilyenről álmodoztam.
Nem tudtam magam tovább visszatartani.
– Mi történt az állatokkal? – szaladt ki belőlem.
– Itt vannak a kertben – mondta ő nyugodtan. – Nagy darab telkem van
itt hátul. – Felállt, kinyitotta az ajtót, és nagy megkönnyebbüléssel néztem,
hogyan tódulnak be a barátaim.
Arthur egy pillanat alatt a térdemen termett, hátát kéjesen a karomnak
púpozta, csónakmotorja halkan zümmögött a kutyaugatásban. Princ, a
szokott sípoló lélegzetével, a farkával legyezve boldogan felnevetett rám
két vakkantás között.
– Nagyon jól néznek ki, Mrs. Broadwith. Meddig maradnak itt?
– Végképp. Én is szeretem őket annyira, mint az öreg hölgy, el nem
hagynám őket semmi pénzért. Nálam jó helyen lesznek, amíg élnek.
Ránéztem a tipikus yorkshire-i arcra, a vaskos orcákra, amelyeknek
komor vonásait meghazudtolták a nyájas szemek.
– Nagyszerű – mondtam. – De nem lesz... szóval... egy kicsit... hm...
költséges az etetésük?
– Az ne aggassza. Félretettem valamicskét.
– Hát az nagyon jó. Majd benézek időnként, hogy jól vannak-e. Úgy két-
három naponként keresztülmegyek a falun. – Felálltam, és elindultam az
ajtó felé.
Mrs. Broadwith felemelte a kezét.
– Egyvalamit szeretnék, ha megtenne, mielőtt kiárusítják a házbeli
holmikat. Volna szíves beugrani és összeszedni azt, ami az orvosságaiból
megmaradt? Az első szobában van.
Átvettem a kulcsot, és a falu másik végéhez vezettem. Mikor benyomtam
a rozoga kaput és elindultam az összefonódott fűben, a ház furcsán
élettelennek látszott az ablakban megjelenő kutyapofák nélkül; s amikor az
ajtó nyikorogva kinyílt és én bementem, a némaság olyan volt, mint egy
nehéz palást.
Semmit nem mozdítottak el a helyéről. Az ágy az összegyűrt takarókkal
még mindig a sarokban állt. Körbejártam, összeszedtem a félig üres
üvegeket, a tégely kenőcsöt, a Ben tablettáit tartalmazó dobozt – sokra ment
velük szegény.
Mikor mindent begyűjtöttem, lassan körülnéztem a kis szobában. Többé
nem jövök ide. Az ajtónál megálltam, és utoljára elolvastam a feliratot,
amely az üres ágy felett lógott.
 44.
A kedd estét úgy töltöttem, ahogy minden kedd estét – Helen Alderson
tarkóját bámultam a Darrowby Zenei Egyesületben. Meglehetősen lassú
útja volt ez az alaposabb megismerkedésnek, de jobb ötlet nem jutott
eszembe.
Mióta helyreigazítottam a borjú lábát fenn a hegyen, rendszeresen
átfutottam az előjegyzési naplót, abban a reményben, hogy újra ki kell
mennem a farmra. De Aldersonéknak, úgy látszik, sajnálatosan egészséges
jószágállományuk volt. Meg kellett elégednem azzal a gondolattal, hogy
eljön majd a hónap végén a vizit, mikor leveszem a gipszet. A
megsemmisítő csapás akkor ért, mikor Helen apja telefonált, és közölte,
hogy a borjú rendesen jár, ő tehát saját maga levette a gipszet. Örömmel
mondhatja, hogy a törés tökéletesen beforrt, sántaságnak semmi jele.
Megtanultam csodálni a völgységiek önállóságát és
kezdeményezőkészségét, de most hosszan átkoztam. És beléptem a Zenei
Egyesületbe. Láttam, hogy Helen bemegy a tanterembe, ahol az
összejöveteleket tartották, és a kétségbeesés bátorságával követtem.
Ez hetekkel ezelőtt történt, és – gondoltam leverten – egy lépéssel sem
jutottam előre. Nem tudom, hány tenor, szoprán és férfikórus jött és ment,
sőt egy alkalommal a helyi rezesbanda is bezsúfolódott a kis terembe és
csaknem megrepesztették a dobhártyámat, de egy csepp teret sem nyertem.
Ma este egy vonósnégyes húzta buzgón, de alig hallottam őket. Szemem,
szokás szerint Helenre összpontosult, aki több sorral előttem ült két öreg
hölgy között – mindig magával hozta őket. Ez is oka volt a bajnak – a két
öreg lány mindig jelen volt, s nem adott módot a négyszemközti
beszélgetésre, még a félidei teaszünetben sem. Aztán meg a hely légköre: a
tagok nagyrészt idősebbek voltak, s mindent elborított a tinta, füzetek,
kréta, ceruzák erőteljes iskolaszaga. Ilyen helyen az ember nem mondhatta
kellő előkészítés nélkül: „Van valami programja szombat estére?”
A nyiszálás megszűnt, és mindenki tapsolt. A tiszteletes felállt az első
sorban, és szélesen a társaságra mosolygott:
– És most, hölgyeim és uraim, azt hiszem, tizenöt perc szünetet
tarthatnánk, mivel látom, hogy készséges segítőink elkészítették a teát. Az
ára, szokás szerint három penny. – A közönség nevetett, és mindenki
hátratolta a székét.
A terem végébe mentem a többiekkel, letettem a három pennymet egy
tányérra, és fogtam egy csésze teát meg egy süteményt. Ilyenkor próbáltam
Helen közelébe kerülni abban a vak reményben, hogy hátha történik valami.
Ez nem volt mindig könnyű, mert gyakran elkapott az iskolaigazgató és
mások is, akik a zeneszerető állatorvost különlegességnek tekintették, de
ma este sikerült, mintegy véletlenül, Helen csoportjába furakodnom.
Rám nézett a csészéje fölött.
– Jó estét, Mr. Herriot, tetszik az előadás? – Uramisten, mindig ezt
mondta. És Mr. Herriot! De mit tehettem. „Szólítson Jimnek” csuda jól
hangzott volna. Azt válaszoltam, amit mindig:
– Jó estét, Miss Alderson. Igen, nagyon jó, ugye? – Már megint nem
sikerült semmi.
Majszolgattam a süteményt, közben az öreg hölgyek Mozartról
beszélgettek. Ez is olyan lesz, mint a többi kedd. Ideje, hogy feladjam.
Vereséget szenvedtem.
A tiszteletes, még mindig mosolyogva, odajött a csoportunkhoz.
– Sajnos, meg kell kérnem valakit, hogy vegye át a mosogatóügyeletet. A
két fiatal barátunk talán elvállalja ma este. – Barátságos tekintete Helenre
csillant, azután rám, és megint vissza.
Teáscsészék mosogatását sohasem találtam nagyon vonzó
foglalatosságnak, de most mintha az ígéret földjét pillantottam volna meg.
– Igen, hogyne, örömmel – mármint, ha Miss Alderson elfogad.
Helen mosolygott.
– Persze, hogy elfogadom. Hiszen mindnyájunkra sor kerül.
Kitoltam a csészékkel és csészealjakkal teli zsúrasztalt a mosogatóba.
Zsúfolt, keskeny helyiség volt, benne egy mosogató és néhány polc, s csak
éppen annyi hely, hogy ketten beférjünk.
– Mosogatni akar vagy törölgetni? – kérdezte Helen.
– Mosogatok – feleltem, és meleg vizet engedtem a mosogatóba. Most
már nem lesz nehéz, gondoltam, arrafelé terelnem a beszélgetést, amerre
szeretném. Soha jobb alkalom, mint most, hogy beszorultunk Helennel ebbe
a kis helyiségbe.
De az idő meglepően gyorsan szállt. Öt egész perc, s még másról sem
beszéltünk, csak zenéről. Fokozódó kétségbeeséssel láttam, hogy csaknem
végeztünk az edényhalommal, és semmit sem értem el. Ez az érzés szinte
pánikká vált, mikor kivettem az utolsó csészét a mosószeres vízből.
Most vagy soha! Kinyújtottam a csészét Helen felé, s ő át akarta venni
tőlem; én azonban csak markoltam a csésze fülét, ihletre várva. Kicsit
meghúzta, de én szívósan fogtam. Az egész kötélhúzássá kezdett válni.
Aztán rekedt károgást hallottam, amelyben éppen csak felismertem a
magam hangját.
– Találkozhatom magával valamikor?
Egy pillanatig hallgatott, s én igyekeztem az arcából olvasni.
Meglepődött vajon, vagy bosszankodott vagy megdöbbent? Elpirult, és azt
mondta:
– Ha akarja. – Megint a károgást hallottam.
– Szombat este? – Bólintott, eltörölte a csészét és kiment.
Dörömbölő szívvel mentem vissza az ülőhelyemre. Ki figyelt rá, hogyan
gyilkolja Haydnt a vonósnégyes. Végre sikerült. De igazán van kedve
velem jönni? Nem akarata ellen szorítottam bele? E gondolattól kivert a
veríték, de azzal a tudattal vigasztaltam magam, hogy így vagy úgy, de
előreléptem egyet. Igen, végre sikerült.
 45.
Reggelizés közben kinéztem a korai napfényben oszladozó őszi ködre.
Megint szép napra számíthattunk, de ma reggel volt valami fagyosság az
öreg házban, valamilyen didergés, mintha kinyúlt volna egy hideg kéz,
hogy eszünkbe juttassa: elmúlt a nyár, s közelednek a kemény hónapok.
– Itt azt írják – mondta Siegfried, a Darrowby and Houlion Times aznapi
számát nekitámasztva a kávéskancsónak -, hogy a farmerek érzéketlenek az
állataik iránt.
Megvajaztam egy pirítóst, s feléje pillantottam.
– Mármint hogy kegyetlenek?
– Nem egészen, de ez a pofa azt állítja, hogy egy farmer a jószágot csak
kereskedelmi értéknek tekinti – nincs benne érzés, nincs benne szeretet
iránta.
– Hát az nem volna jó, ha mind olyanok lennének, mint szegény Kit
Bilton, igaz? Mind megőrülnének.
Kit teherautó-sofőr volt, s mint annyi munkás Darrowbyban, tartott egy
disznót a kert végében házi fogyasztásra. A baj ott volt, hogy amikor
elérkezett a disznóölés ideje, Kit három napig sírt. Egyszer ilyenkor
mentem el hozzá, s a felesége meg a lánya keményen dolgozott, vagdosta a
húst pitének és kocsonyának, Kit meg könnyben úszó szemmel,
nyomorúságosan kucorgott a konyhatűz mellett. Hatalmas ember volt, egy
nyolcvankilós liszteszsákot puszta karlendítéssel felhajított a teherautójára,
de most megmarkolta a kezemet, és azt zokogta felém:
– Nem bírom, Mr. Herriot. Olyan volt az a disznó, mint egy keresztény,
tisztára mint egy keresztény.
– Az nem volna jó, igazad van. – Siegfried átnyúlt és lefűrészelt egy
szeletet Mrs. Hall házi kenyeréből. – De Kit nem igazi farmer. Ez a cikk
olyan emberekről szól, akiknek sok állatuk van. Az a kérdés, képesek-e az
ilyen emberek érzelmet is adni. Például a tejtermelő, aki talán ötven tehenet
fej, megszeretheti-e bármelyik tehenét is, vagy csak tejtermelő gépnek
tekinti őket.
– Érdekes kérdés – mondtam. – És azt hiszem, igazad van: a létszám a fő
kérdés. Tudod, hogy sok farmerünk a hegyvidéken csak néhány jószágot
tart. Ezek mind nevet adnak a teheneiknek – Daisy, Mabel, sőt a minap egy
Heringfilével is találkoztam. Azt hiszem, ezek a kisfarmerek szeretik az
állataikat, de nem tudom elképzelni, hogyan szerethetnék a nagyobbak.
Siegfried felállt az asztaltól és kéjeset nyújtózkodott:
– Valószínűleg igazad van. Különben is, ma egy igazán nagy emberhez
küldelek. John Skiptonhoz Dennaby Close-ba – fogat kell lereszelni. Van
egypár öreg lova, és egyre jobban lerobbannak. Legjobb, ha mindenféle
műszert viszel, akármi megeshet.
Átmentem a folyosó végi kis szobába, és szemügyre vettem a fogászati
műszereket. Mindig teljesen középkorinak éreztem magam, ha nagyállat-
fogászatra kényszerültem, márpedig az igáslovak korában ez mindennapos
feladat volt. S az egyik legközönségesebb munka a fiatal lovak
farkasfogának kiszedése volt. Nem tudom, honnan kapta a fog a nevét, de
az ember ott találta közvetlenül a zápfogak előtt a kis farkasfogat, s ha egy
fiatal ló nem fejlődött kellőképpen, mindig ezt okolták.
Hiába tiltakozott az állatorvos, hogy egy ilyen apró, elcsökevényesedett
tárgy nem befolyásolhatja a ló egészségét, s a bajt alighanem férgek
okozzák. A farmerek rendíthetetlenek voltak: a fogat ki kellett venni.
Ezt úgy csináltuk, hogy sarokba szorítottuk a lovat, egy fémrúd villás
végét nekitámasztottuk a fognak, és éleset ráütöttünk egy nevetségesen
nagy fakalapáccsal. Mivel a fognak nincs igazi gyökere, az operáció nem
volt nagyon fájdalmas, de azért a ló nem szerette. Rendszerint egy pár
mellső láb hadonászott a fülünk körül minden kalapácsütésre.
A bosszantó az volt, hogy miután elvégeztük a munkát, és közöltük a
farmerrel, hogy ezt a kis fekete mágiát az ő kedvéért adtuk elő, a ló azonnal
rendbe jött, s attól fogva egyenletesen gyarapodott. A farmerek rendszerint
igen szűkszavúak a sikeres munkánkkal kapcsolatban, attól való
félelmükben, hogy utóbb még megfejeljük valamelyest a számlát, de ilyen
esetekben mindig szélnek eresztik az óvatosságot. Átkiáltanak a piactéren:
– Hé, emlékszik arra a lura, akinek kiverte a farkasfogát? Attul fogva
olyan egészséges, mint a makk.
Újfent utálkozva néztem végig a fogászati műszereket; a gonosz küllemű,
félméteres nyelű fogókat, az éles pengéjű ollókat, szájpeckeket,
kalapácsokat és vésőket, reszelőket és csiszolókat: mintha a spanyol
inkvizíció egy csendes zugában lettem volna. Volt egy hosszú, fogantyús
fadobozunk e holmik szállítására, s én a jókora választékkal kitántorogtam a
kocsihoz.
 Dennaby Close nem egyszerűen egy nagy farm volt, hanem egy ember
szívósságának és szakértelmének emlékműve. A szép régi ház, a
nagyszámú épület, a szélesen elnyúló buja legelő az alsóbb lejtőkön mind
azt bizonyította, hogy az öreg John Skipton elérte a lehetetlent: tanulatlan
napszámosként kezdett, s most gazdag földbirtokos.
A csoda nem egykönnyen következett be: az öreg John egy élet olyan
gyilkos gürcölését tudta maga mögött, amibe a legtöbb ember belehalt
volna, egy életét, amelyben nem jutott hely feleségnek, családnak,
kényelemnek, de ennél is több kellett hozzá, az a ragyogó érzék
mezőgazdasági dolgokban, ami az öreget legendává tette a környéken. „Ha
az egész világ egyik irányba megyen, én menek a másik irányba” – ez volt
egyik sokat idézett mondása, és való igaz, hogy a Skipton birtok
jövedelmezett azokban a nehéz időkben is, amikor más farmok
tönkrementek. Dennaby csak egyike volt John farmjainak; még volt neki
két nagy, mintegy kétszáz hektáros szántóföldje lejjebb a Völgységben.
Győzött; de sokan úgy látták, hogy közben őt győzték le. Oly hosszú
évekig csatázott rossz esélyekkel s oly vadul hajtotta magát, hogy már nem
tudott leállni. Most már mindenféle fényűzést megengedhetett volna
magának, de nem volt rá ideje; azt mondták, hogy a legszegényebb bérese
is jobban él, mint ő.
A kocsiból kiszállva megálltam és bámultam a házat, mintha még
sohasem láttam volna; újból elámultam az eleganciáján, amely kiállta
háromszáz év kegyetlen időjárását. Messziről jártak ide emberek, hogy
lássák Dennaby Close-t, és lefényképezzék a kecses udvarházat, a magas
ólomüveg ablakokat, a moha benőtte régi zsindely fölé tornyosuló, vaskos
kéményeket; vagy hogy átsétáljanak az elhanyagolt kerten, és
felkapaszkodjanak a lépcsősoron a bejárat tágas kő boltívéig és a nagy,
fémveretes ajtóig.
Illett volna ide egy gyönyörű nő, aki hegyes kalapban leskel ki azon az
osztott szárnyas ablakon, vagy egy fodros gallért és térdnadrágot viselő
lovag, aki fel-alá járkál a magas fal csúcsos oromkövei alatt. De csak az
öreg John döcögött türelmetlenül elém szakadozott, gombtalan kabátjában,
amelyet csak egy darab kötözőmadzag fogott össze a derekán.
– Jöjjön be egy pillanatra, fiatalember – kiáltotta. – Ki akarok fizetni egy
számlácskát. – Előttem ment a hátsó bejárathoz, s míg mögötte lépkedtem,
arra a furcsaságra gondoltam, hogy Yorkshire-ban mindig „számlácskáról”
beszélnek. A kőpadlós konyhán keresztül egy tágas, elegáns szobába
jutottunk, amelyben azonban nem volt más bútor, csak egy asztal, néhány
faszék és egy megroggyant dívány.
Az öreg odacsoszogott a kandallópárkányhoz, és az óra mögül
kihalászott egy papírcsomót. Átforgatta, egy borítékot az asztalra dobott,
azután elővette a csekkönyvet, és lecsapta elém. Megtettem, amit szoktam –
fogtam a számlát, felírtam az összeget a csekkre, és odatoltam eléje, hogy
írja alá. Nagy összpontosítással írt, keskeny, viharvert arcát mélyre hajtotta,
az öreg szövetsapka ellenzője csaknem érintette a tollat. Nadrágja
felcsúszott a lábán, mikor leült, s kilátszott a vékony lábikrája és csupasz
bokája. A nehéz bakancsban nem viselt harisnyát.
Mikor zsebre vágtam a csekket, John talpra ugrott.
– Le köll mennünk a folyóhoz, a lovak odale vannak. – Csaknem ügetve
ment ki a házból.
Kiemeltem a műszeresdobozt a kocsi csomagtartójából. Furcsa mód
valahányszor nehéz felszerelést kellett cipelnem, a pácienseim mindig
messze tartózkodtak. A doboz mintha ólommal lett volna tele, és aligha lesz
könnyebb lefelé menet a legelőkön át.
Az öreg felkapott egy villát, beledöfte egy szénabálába, aztán könnyedén
a vállára emelte. Megint megindult, ugyanolyan fürgén. Mentünk egyik
kaputól a másikig, gyakran át a földeken. John nem csökkentette a
sebességet, én meg kicsit zihálva bukdácsoltam mögötte, s igyekeztem
elfeledkezni arról, hogy legalább ötven évvel idősebb nálam.
Úgy félúton lefelé találkoztunk néhány emberrel, akik a „faltoldás” ősi
mesterségével foglalkoztak – beraktak egy rést, s a szakadásokat reparálták
a száraz kőfalakon, amelyek végigmintázták a Völgység zöld lejtőit. Az
egyik ember felnézett.
– Szép napunk van, Mr. Skipton – kiáltotta vidáman.
– Ott egye a fene. Inkább dolgozzatok – dörmögte válaszul az öreg John,
s az ember olyan elégedetten mosolygott, mintha dicséretet kapott volna.
Örültem, mikor leérkeztünk a völgyaljba. A karom mintha több
centiméterrel megnyúlt volna, s éreztem, hogy gyöngyözik a homlokom. Az
öreg Johnon nem látszott semmi; lebillentette a villát a válláról, és a bála a
fűre huppant.
A hangra a két ló felénk fordult. Csüdig a kavicsos sekélyben álltak egy
kis homokpad mögött, amely beleveszett a fű zöld szőnyegébe, s fejtől-
fartól állva finoman dörzsölték állukat a másik hátához. Nem vették észre
közeledtünket. A túlpartról kinyúló magas szikla tökéletes szélfogóul
szolgált, s mellettünk kétoldalt tölgy– és bükkrezulák izzottak az őszi
napfényben.
– Szép helyen vannak a lovak, Mr. Skipton – mondtam.
– Igen, melegben találnak hűvöset, és itt a pajta, ha jön a tél. – John egy
alacsony, vastag falú, egyajtós épületre mutatott. – Úgy jönnek-mennek,
ahogy a kedvük tartja.
Hangjára a lovak merev ügetésben kijöttek a vízből, s amikor a
közelünkbe értek, látszott rajtuk, hogy igen öregek. A kanca barna volt, a
herélt világos pej, de szőrüket annyira bepettyezte a szürke, hogy csaknem
deresnek látszottak. Legszembetűnőbben a pofájukon mutatkozott az
öregség: a fehér szőrcsomók, a mélyen ülő szemek és a szem feletti mély
horpadás igazán elaggottnak mutatta őket.
Ennek ellenére élénken és játékosan ugrándoztak John körül,
dobbantottak, lóbálták a fejüket, orrukkal szemére lökték a sapkáját.
– Ölég vót, el innen! – kiáltotta. – Vén bolondok. – De szórakozottan
meghúzgálta a kanca sörényét, és futtában végigsimogatta a herélt nyakát.
– Mikor dolgoztak utoljára? – kérdeztem.
– Úgy számolom, tizenkét éve.
Johnra meredtem.
– Tizenkét éve! És azóta itt lenn vannak?
– Igen, hát csak játszódnak itt, olyan nyugdíjasok. Megdógoztak érte. –
Néhány pillanatig némán állt, görnyedt háttal, kezét mélyen a kabátja
zsebébe dugva, aztán halkan megszólalt, mintha csak magának beszélne. –
Ők is rabszógák vótak, mikor én rabszóga vótam. – Megfordult és rám
nézett, és egy megvilágosító pillanatig megláttam fakó kék szemében
valamit abból a gyötrelemből és küszködésből, amit megosztott az
állatokkal.
– De tizenkét év! Egyébként hány évesek?
John egyik szája sarka felkunkorodott.
– Hát maga az állatorvos. Maga mongya meg.
Magabiztosan előreléptem, agyam megtelt a „kupa” vájatával, jelek
alakjával, a kopás fokával és a többivel; megragadtam a béketűrő kanca
felső ajkát, és megnéztem a fogát.
– Szent isten! – akadt el a lélegzetem. – Ilyet még nem láttam. – A
metszőfogak roppant hosszúak voltak, s előrenyúltak annyira, hogy úgy
negyvenöt fokos szögben találkoztak. Jegyek nem voltak rajtuk már rég
eltűntek.
 Elnevettem magam, és az öreghez fordultam.
– Nem megy, csak találgatnék. Magának kell megmondania.
– Hát a kanca úgy harminc lehet, a herélt meg egy-két évvel fiatalabb. A
kancának tizenöt pompás csikaja volt, és soha nem betegeskedett,
leszámítva ókor-ókor egy kis fogbajt. Lereszeltettük már eccer-kéccer, most
úgy gondolom, megint itt vóna az ideje. Mindegyik gyengül, és félig rágott
szénacsomókat potyogtatnak ki a szájukbul. A herélt leginkább – nehéz
neki megrágni az ennivalót.
Bedugtam a kezem a kanca szájába, megfogtam a nyelvét, és féloldalt
kihúztam. A zápfogak gyors végigtapogatása igazolta a gyanúmat: a felső
fogak külső széle túlnőtt és fűrészessé vált, izgatta a pofát; az alsó zápfogak
belső széle hasonló állapotban volt, és kissé tépte a nyelv bőrét.
– Mindjárt segítek rajta, Mr. Skipton. Ha leszedjük azokat az éleket, tipp-
topp lesz megint. – Kivettem a reszelőt hatalmas dobozomból, fél kézzel
megfogtam a ló nyelvét, belehelyeztem a szájterpesztőt, és lereszeltem a
fogak érdes felszínét, időnként ellenőrizve az ujjammal, míg az élet
kellőképp le nem simítottam.
– Most már rendben van – mondtam pár perc múlva. – Nem akarom
túlságosan simára csiszolni, mert nem tudná megőrölni az ennivalóját.
– Jól van – dörmögte John: – Most nézze meg a másikat. Azzal nagyobb
baj van.
Megtapogattam a herélt fogát.
– Ugyanaz, mint a kancáé. Hamar rendbe hozom ezt is.
De ahogy tologattam a reszelőt, az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy
valami hiba van. A reszelő nem ment el teljesen a száj végéig, valami
megállította. Abbahagytam a reszelést, és megint tapogattam, benyúlva az
ujjaimmal olyan mélyre, amilyen mélyre csak tudtam. És valami nagyon
különösbe ütköztem, valamibe, aminek semmi keresnivalója nem volt ott.
Mintha egy nagy darab csont türemkedett volna lefelé a szájpadlásról.
Ideje volt, hogy alaposan megnézzem. Kivettem a zseblámpámat, és
bevilágítottam a nyelv teteje felett. Könnyű volt felismerni a bajt: az utolsó
felső zápfog túlnőtt az alsón, s ennek eredményeképpen hátsó pereme
roppantul megnőtt. Ennek következtében egy kardszerű, vagy hét-nyolc
centiméter hosszú hegy döfött bele a fogíny érzékeny szövetébe.
Ezt ki kell szedni – most mindjárt. Hetykeségem eltűnt, s elfojtottam a
borzongást – tehát használnom kell a szörnyű ollót, azt a hosszú nyelű
szerszámot, amelyen a csavart egy keresztvas működteti. A hátam borsózott
tőle, mert egyike vagyok azoknak, akik nézni sem bírják, ha valaki
léggömböt fúj fel, s ez is olyasmi, csak még rosszabb. Az ember rögzíti az
éles pengeéleket a fogon, és kezdi a keresztvasat forgatni, lassan, lassan. A
fog hamarosan nyögni és csikorogni kezd a roppant feszültség alatt, s az
ember tudja, hogy bármelyik pillanatban letörhet, az pedig olyan, mintha a
füle mellett sütnének el egy puskát. Ilyenkor szokott elszabadulni a pokol,
de ez szerencsére nyugodt, öreg ló, s nem valószínű, hogy táncolni kezd a
hátsó lábán. A ló nem érez fájdalmat, mert a túlburjánzott részben nincs
ideg – a zaj okozza a bajt.
Visszatérve ládámhoz, elővettem a szörnyű műszert s vele a Haussman-
szájterpesztőt, amelyet ráillesztettem a metszőfogakra, s addig húztam szét
a keretet, míg a száj tágra nem nyílott. Most már mindent jól láttam, s
persze ott volt egy nagy nyárs a száj másik szélén, pontosan olyan, mint az
első. Igazán nagyszerű, tehát kettőt kell letörnöm.
Az öreg ló türelmesen állt, csaknem teljesen lehunyt szemmel, mint aki
már mindent látott, és semmi a világon nem hozza ki a sodrából. A hajam is
égnek állt, úgy hajtottam végre a műveletet, s amikor a reccsenés
bekövetkezett, a fehér keretes szemek tágra nyíltak, de csak enyhe
meglepetés tükröződött bennük. A ló meg sem mozdult. Mikor a másik
oldalban ügyködtem, rám se hederített; sőt, a szájterpesztő szétfeszítette
állkapcsaival olyan volt, mintha ásítana unalmában.
Miközben elraktam a műszereket, John felszedte a csontos tüskéket a
fűből, és érdeklődve tanulmányozta őket.
– Szegény öreg jószág. Jó, hogy kihíttam, fiatalember. Gondulom, most
mán sokkal jobban érzi majd magát.
Visszaúton a bálájától megszabadult John kétszer olyan gyorsan ment: a
villát botnak használva, eszeveszett tempóval vágtatott fel a dombra. Én
mögötte ziháltam, pár percenként áttéve a ládát egyik kezemből a másikba.
Úgy félúton kicsúszott a kezemből, s ez módot adott arra, hogy
megálljak, és kicsit kifújjam magam. Miközben az öreg türelmetlenül
motyogott, visszanéztem, s láttam a két lovat: visszatértek a sekély vízbe és
játszottak, darabosan kergették egymást, s lábuk alatt fröcskölt a víz. A
szikla sötét hátterül szolgált a képhez – a csillogó folyóhoz, a bronz– és
aranyszínben égő fákhoz és a fű édes zöldjéhez.
Fenn a farmudvarban John félszegen megállt. Bólintott egyet-kettőt.
– Köszönöm, fiatalember – mondta, aztán hirtelen megfordult, és elment.
 Boldogan raktam a ládát a csomagtartóba, mikor megpillantottam az
embert, aki lefelé menet megszólított. Ugyanolyan vidáman ült egy napos
zugban, hátát egy zsákoszlopnak támasztotta, s elővette ebédcsomagját egy
öreg katonai táskából.
– Megvizsgálta a nyugdíjasokat? No, az öreg John oszt igazán ismeri arra
a járást.
– Rendszeresen lejár?
– Rendszeresen? Isten minden áldott napján láthatja az öreget lebaktatni.
Ha esik, ha fúj, el nem hagyná. Oszt mindig visz valamit – egy zsák
kukoricát, szalmát alomnak.
– És tizenkét éve csinálja?
Az ember kicsavarta a termosz tetejét, és töltött magának egy csésze
fekete teát.
– Úgy ám, és azok a lovak egész idő alatt egy szemernyit se dógoztak,
pedig kaphatott vóna jó pénzt értük a lóhúskereskedőktől. Furcsa dolog,
igaz?
– Úgy van – mondtam -, furcsa dolog.
Hazaúton is azon tűnődtem, milyen furcsa. Eszembe jutott az aznap
reggeli beszélgetésem Siegfrieddel: úgy döntöttünk, hogy az olyan ember,
akinek sok állata van, aligha érez szeretetet egy-egy iránt. De azok az
épületek mögöttem tele voltak John Skipton állataival – több száz
jószággal.
Akkor mi vitte rá, hogy lekepesztessen azon a domboldalon mindennap,
akármilyen időben? Miért töltötte meg annak a két lónak az utolsó éveit
békével és szépséggel? Miért adta meg nekik azt az utolsó könnyebbséget
és kényelmet, amit magától megvont? Csakis szeretetből.
 46.
Minél tovább dolgoztam Darrowbyban, annál jobban elbűvölt a Völgység
varázsa. És napról napra jobban ráébredtem, hogy van egy számottevő
előnye a vidéknek – a völgységi farmerek mind állattartók. Igazán tudták,
hogyan kell állattal bánni, és egy állatorvos számára, akit a páciensei
állandóan akadályozni vagy megsebezni igyekeznek, ez különleges
áldásnak bizonyult.
Így hát ma reggel megnyugodva néztem a két embert, aki fogta a tehenet.
Nem várt rám nehéz munka – csak egy intravénás magnézium-laktát-
injekció -, de azért biztonságot adott, hogy két ilyen markos legény a
segítségem. Maurice Bennison, aki ugyan csupán középtermetű volt, de
olyan szívós, mint a hegyi jószágai, jobb kezével az egyik szarvat fogta, bal
keze ujjaival a tehén orrába markolt; bennem ettől az a jóleső érzés
dolgozott, hogy a tehén nem ugorhat nagyot, amikor beledöföm a tűt.
Maurice bátyja, George, akinek az volt a feladata, hogy kinyomja a vénát,
lazán tartotta a fojtószárat sárgarépacsomóhoz hasonló, roppant kezében.
Százkilencven centiméteres magasságából barátságosan levigyorgott rám.
– Rendben van, George – mondtam. – Húzza meg a kötelet, és
támaszkodjon a tehénnek, hogy ne tudjon felém fordulni. –
Benyomakodtam a tehén és szomszédja közé, elhaladtam George
sziklaszerű testtömege mellett, és ráhajoltam a nyaki vénára. Nagyon
szépen kidagadt. Céloztam a tűvel, s közben éreztem a vállam fölött
kukucskáló nagy ember könyökét magamon, aztán gyorsan a vénába
szúrtam.
– Remek! – kiáltottam, mikor kiszökellt a sötét vér, és vastagon a lenti
szalmaalomra fröccsent. – Lazítson a kötélen, George. – Zsebemben
kotorásztam a csatlakozó szelep után. – És az istenért, ne tehénkedjen rám.
George nyilvánvalóan úgy döntött, hogy mind a kilencven kilóját rám
támasztja a tehén helyett, s amíg kétségbeesetten igyekeztem a csövet a
tűhöz kapcsolni, éreztem, hogy rogyadozik, a térdem. Könyörögve megint
felkiáltottam, de nem mozdult, állát a vállamon nyugtatta, és harsányan
zihált a fülembe.
Ennek csak egyféle kimenetele lehetett. Hasra estem, és ott vonaglottam
a mozdulatlan test alatt. Kiabálásommal nem értem el semmit: George
eszméletlen volt.
Mr. Bennison figyelmét felkeltette a zűrzavar, és éppen időben jött be az
istállóba, hogy lássa, amint legidősebb fia alól kimászom.
– Vigyék ki gyorsan – kiáltottam -, mielőtt megtiporják a tehenek! –
Maurice és az apja szó nélkül megfogtak egy-egy bokát, és egy ütemben
elhúzkodták. George kiröppent a tehenek alól, feje gyorsan dobolt a
kockaköveken, átkelt a trágyacsatornán, aztán elpihent az istálló kövezetén.
Mr. Bennison visszajött a tehénhez, s várta, hogy folytassam az injekciót,
de én az elnyúlt test jelenlétét zavarónak találtam.
– Nem támaszthatnánk neki a falnak és nyomnánk a fejét a térde közé? –
javasoltam mentegetőzve. A másik kettő összenézett, aztán mintegy
elhatározták, hogy a kedvemben járnak; megragadták George vállát, és
átvonszolták a köveken olyan emberek szakértelmével, akik műtrágyás– és
krumpliszsákokat szoktak hajigálni. De szegény fickó nem volt szívvidító
látvány még akkor sem, mikor a nyers köveknek támaszkodott, s a feje
előrebiccent, nagy hosszú karjai lazán lógtak.
Óhatatlanul kicsit felelősnek éreztem magam.
– Nem gondolja, hogy inni kéne adni neki?
De Mr. Bennisonnak elege volt ebből.
– Nem, majd rendbe gyün – motyogta ingerülten. – Folytassuk a munkát.
– Nyilván úgy érezte, máris túlságosan elkényeztette George-ot.
Ez az esemény elgondolkodtatott azon, hogyan reagálnak az emberek a
vér látványára és más felzaklató realitásokra. Bár még csak praxisom
második évében jártam, máris megfogalmaztam a magam szabályait;
például azt, hogy mindig a legnagyobb emberek esnek össze. (Ekkorra már
kidolgoztam még néhány, alkalmasint tudománytalan elméletet, például:
nagy kutyát azok tartanak, akik kis házban laknak és fordítva. Ügyfelek,
akik azt mondják ”a költség nem számít”, soha nem fizetik ki a számlát. Ha
útbaigazítás után tudakozódtam a Völgységben, s azt mondták „nem
tévesztheti el”, akkor tudtam, hogy hamarosan reménytelenül eltévedek.)
Mióta Sid Blenkhorn egy este betámolygott a Skeldale House-ba,
kezdtem tűnődni, hogy a falusiak, bármennyire közelebbi kapcsolatban
állnak is alapvető dolgokkal, talán érzékenyebbek, mint a városiak. Arca
falfehér volt, s szemlátomást megrázó élményen ment át.
– Van kéznél egy korty whiskyd, Jim? – hápogta, s amikor én egy
székhez vezettem, és Siegfried kezébe nyomta a poharat, elmondta, hogy
Dr. Allinson elsősegély-előadásán volt, pár házzal lejjebb az utcán.
 – Erekről, ütőerekről és ilyesmikről beszélt – nyögte Sid, és megtörölte
kezével a homlokát. – Úristen, szörnyű volt! – Fred Ellisont, a halárust
eszméletlenül vitték ki tíz perc után, és Sid maga éppen csak eljutott az
ajtóhoz. Nagy zűrzavar volt.
Érdekelt a probléma, mert ilyesmi, tapasztalatom szerint, bármikor
megtörténhetett. Gondolom, nekünk több efféle bajunk van, mint az
emberorvosoknak, mivel orvoskollégáink, ha vágniuk és trancsírozniuk
kell, többnyire kórházba küldik a betegeiket, míg az állatorvos csak leveszi
a zakóját, és a helyszínen operál. Ami annyit jelent, hogy az állatok
tulajdonosai és gondozói közre kell hogy működjenek segítőként, tehát ki
vannak téve a szokatlan látványnak.
Így hát még az én rövid pályafutásom során is meglehetős szakemberévé
váltam a „furán érzem magam” különböző megnyilatkozásainak.
Gondolom, korai lett volna még statisztikákat összeállítani, de nőt vagy
apró férfit sohase láttam elájulni, habár rajtuk is mutatkoztak a rosszullét
skálájának különböző árnyalatai. A legbiztosabb tipp a nagydarab fickó
volt, kiváltképp a nagyszájú, túl magabiztos fajta.
Élénken emlékszem egy nyári estére, mikor bendőmetszést kellett
végrehajtanom egy tehénen. Rendszerint hajlamos voltam várni, ha idegen
tárgyra gyanakodtam – oly sok más betegség mutatott hasonló tüneteket,
hogy sohasem siettem kilukasztani az állat oldalát. De ez alkalommal
könnyű volt a diagnózis: hirtelen csökkenés a tejtermelésben, a kérődzés
elmaradása, nyögés és a tehén merev, beesett szemű külleme. Hogy még
biztosabb legyek, a farmer elmondta, hogy tyúkólat javított a tehénlegelőn,
meglazult deszkákat szegezett vissza. Tudtam, hová tűnt el az egyik szög.
A főutcán fekvő farm kedvenc találkozóhelye volt a helyi legényeknek.
Mikor kiraktam műszereimet egy szalmabálára terített tiszta törölközőre,
egy sor vigyorgó arc figyelt az istálló fél ajtaja felett; nemcsak figyelt,
hanem pajzán kiáltásokkal biztatott is. Mikor már hozzáfogtam volna,
eszembe jutott, hogy a plusz segítség jól jönne, és az ajtó felé fordultam.
– Legények, nem volna kedve valakinek asszisztálni? – Egy vagy két
percig még nagyobb lett a lárma, aztán kinyílt az ajtó, és egy hatalmas,
vörös hajú fiatalember ballagott be az istállóba. Pompás látvány volt a
roppant vállával s a nyitott ingallérból kiemelkedő napbarnította
oszlopnyakával. Ha hozzátettem még a fényes, kék szemeket, a
pirospozsgás arcot a széles pofacsontokkal, máris eszembe jutott, hogy a
vikingek ezer éve eljutottak a Völgységig. Ez is egy viking volt.
 Feltűrettem vele az inge ujját, ledörzsöltettem kezét egy vödör meleg
vízben és fertőtlenítőben, én pedig helyi érzéstelenítést nyomtam a tehén
oldalába. Mikor a legény kezébe tettem az érfogót és az ollót, fel-alá
parádézott, döfködő mozdulatokat tett a tehén felé és bömbölve nevetett.
– Talán kedve volna operálni? – kérdeztem. A viking kifeszítette
hatalmas vállát.
– Úgy ám, megpróbálnám – és a fejek az ajtó felett kéjesen éljeneztek.
Mikor végre a tehénhez emeltem új, borotvaéles pengéjű Bard Parker-
szikémet, a levegő megtelt tenyeres-talpas szellemességekkel. Úgy
döntöttem, hogy ezúttal valóban azt a bátor metszést alkalmazom, amit a
sebészeti könyvek ajánlanak: ideje már, hogy előrelépjek arról a fokról,
amikor csak idegesen kapirgálok a bőrön. „Valóságos ütés”, írta le az egyik
tudós szerző. Hát most az lesz.
Odaérintettem a pengét az oldal lenyírt részéhez, és egy gyors
csuklómozdulattal huszonöt centiméteres sebet nyitottam. Visszalépve,
néhány másodpercig gyönyörködtem a bőr tiszta vágásfelületében; csak
néhány hajszálér vérezte be a fényes, rángatózó hasi izmokat. Ugyanakkor
észrevettem, hogy a fejek megszűntek nevetni és kiáltozni, s helyette
kísérteties csend támadt, amit csupán egy nehéz puffanás tört meg
mögöttem.
– A fogót kérem – mondtam, hátranyújtva a kezemet. De nem történt
semmi. Hátranéztem: a fél ajtó teteje üres volt – egyetlen fej sem látszott.
Csak a viking feküdt kezét-lábát szétvetve a padló közepén, állát a
mennyezetnek meresztve. Olyan teátrális volt a tartása, hogy azt hittem,
még mindig bolondozik, de a közelebbi vizsgálat eltörölt minden kétséget: a
viking elájult. Alighanem egyenest hanyatt esett, mint egy villámcsapta
tölgy.
A farmer, egy hajlott hátú kis ember, aki aligha nyomott többet ötven
kilónál, a tehén fejét tartotta. Szemében a humor apró villanásával rám
nézett:
– Úgy látszik, csak ketten maradtunk, főnök. – Kikötötte a szárat egy
falba eresztett gyűrűhöz, alaposan kezet mosott, és elhelyezkedett
mellettem. Az operáció során végig adogatta a műszereimet, letamponálta a
szivárgó vért és vagdosta a sebvarró fonalat, és közben unottan fütyörészett
valami dallamtalan nótát a foga között. Érzelmet csak akkor mutatott,
amikor kivettem a bűnös szöget a recés gyomor mélyéből. Kissé felhúzta a
szemöldökét, azt mondta, „Nocsak!”, aztán megint fütyörészni kezdett.
 Túlontúl elfoglaltak voltunk, semhogy segíthettünk volna a vikingen.
Fele idő táján felült, megrázta magát néhányszor, aztán felállt, és tettetett
könnyedséggel kiballagott az istállóból. Szegény, mintha azt remélte volna,
hogy talán nem vettünk észre semmit.
Amúgy sem hinném, hogy magához tudtuk volna téríteni. Csak egy
alkalommal sikerült az azonnali felélesztés módszerére rájönnöm, akkor is
véletlenül.
Akkor történt, mikor Henry Dickson megkért, hogy mutassam meg,
hogyan kell kiherélni egy sérves disznót anélkül, hogy duzzanat maradna.
Henry nagyban tenyésztett disznókat, és égett benne a vágy, hogy
állatorvosi tudománnyal felszerelkedjen.
Mikor megmutatta a nagy hereduzzanatos fiatal disznót, visszakoztam:
– Henry, ez azt hiszem, állatorvosnak való munka. Herélje ki az ép
disznait, ha akarja, de nem hinném, hogy ilyesmit el tudjon végezni.
– Aztán miért nem?
– Hát ott van a helyi érzéstelenítés, a fertőzés veszélye, és igazán jól kell
ismernie az anatómiát, hogy tudja, mit csinál.
Henry szeméből a gúzsba kötött sebész tekintett ki.
– Istenem, de szeretném tudni, hogy köll csinálni!
– Mondok valamit – feleltem. – Mi volna, ha ezen most bemutatnám,
aztán eldöntheti saját maga. Elaltatom, akkor nem kell fognia.
– Helyes, ez jó ötlet. – Henry gondolkodott egy pillanatig. – Mennyiért
csinálja meg?
– Hét shilling hat penny.
– Hát, gondolom, maga is a piacról él. Csinálja.
Befecskendeztem pár köbcenti nembutalt a disznócska hashártyájába:
dülöngélt egy kicsit, azután elterült a szalmán és mozdulatlanul feküdt.
Henry felállított egy asztalt az udvaron, rátettük az alvó állatot. Éppen neki
akartam kezdeni, mikor Henry elővett egy tízshillinges bankjegyet.
– Jobb, ha most fizetek, mielőtt elfelejteném.
– Rendben, de a kezem tiszta már – dugja a zsebembe, és visszaadok
majd, ha végeztünk.
Jó tanítónak képzelem magamat, s hamarosan belemelegedtem a
feladatba. Óvatosan felvágtam a bőrt a lágyékcsatorna fölött, és kihúztam a
heréket, érintetlenül a burkukban.
– Látja, Henry, a belek lejöttek a csatornán, és együtt vannak a herékkel.
– Rámutattam a belekre, amelyek halvány rózsaszínnek látszottak az
áttetsző hártyák mögött. – Namármost, ha ezt csinálom, akkor vissza tudom
őket tolni a hasüregbe, ha itt megnyomom, megint kibuknak. Látja, hogy
működik? Tessék, most eltűntek; most meg megint kinn vannak. Még
egyszer eltüntetem őket, és hoppla, megint itt vannak. Hogy állandóan a
hasüregben tartsam őket, fogom a spermavezetéket, és burkával együtt
szorosan rácsavarom a...
De hallgatóságom cserbenhagyott. Henry leroskadt a felfordított
olajoshordóra, és rábukott az asztalra, fejét a karjára hajtva. Erős csalódást
éreztem, s a munka befejezése, a seb bevarrása az asztalvégen alvó diákom
jelenlétében szomorúan érdektelen volt.
Visszaraktam a disznót az óljába, és összeszedtem a felszerelésemet.
Aztán eszembe jutott, hogy nem adtam vissza Henrynek. Nem tudom miért,
de fél korona helyett egy shillinget és hat pennyt csaptam le az asztalra, pár
centire az arcától. A zajra felnyitotta a szemét és pár másodpercig bambán
nézte az érméket, aztán szinte ijesztően hirtelenül felegyenesedett,
hamuszürke arccal, de éberen, szikrázó szemmel.
– Hé! – kiáltotta. – Még egy shilling jár!
 47.
Az állatorvosok haszontalan teremtmények, a mezőgazdasági közösség
parazitái, költséges semmittevők, akik valójában semmit sem tudnak az
állatokról vagy azok betegségeiről. Jobb, ha az ember Jeff Mallockot, a
dögkereskedőt hívja, mint egy állatorvost.
Legalábbis ez volt a Sidlow család gyakorta kifejezett véleménye. Mi
több, ha igazán belegondolt az ember, sok mérföldre az egyetlen, aki értett a
beteg állatok kezeléséhez, maga Mr. Sidlow volt: Ha egy tehenük vagy
lovuk megbetegedett, akkor Mr. Sidlow lépett elő varázsorvosságainak
fegyvertárával. Felesége és nagy családja előtt istenszerű tekintélye volt, s
valamennyien hittel vallották, hogy apa tévedhetetlen ezekben a dolgokban;
az egyetlen, aki valaha is megközelítette a tudományát, a rég elhunyt
Sidlow nagypapa volt, akitől apa annyi gyógymódot tanult.
Hangsúlyozni kell, hogy Mr. Sidlow igazságos és emberséges ember volt.
Öt vagy hat napi odaadó ápolás után, amelynek során talán lenyomott vagy
negyed kiló zsírt és mazsolát a tehén torkán naponta háromszor, erőteljesen
dörzsölgette a tőgyét terpentinnel vagy esetleg levágott egy darabkát a farka
végéből, hogy kiengedje a rosszat, végül mindig kihívta az állatorvost. Nem
mintha bármire menne vele, de minden lehetőséget meg akart adni az
állatnak. Mikor az állatorvos megérkezett, mindig egy beesett szemű, végét
járó jószágot talált, és a kétségbeesett kezelés olyan volt, mint az utolsó
kenet képletes feladása. Az állat mindig elpusztult, így a Sidlow-k
ismételten megerősödhettek véleményükben, hogy az állatorvosok nem
érnek semmit.
A farm kívül esett megszokott körzetünkön, s mi voltunk a harmadik cég,
amellyel Mr. Sidlow kapcsolatba lépett. Kliense volt a brawtoni Griernek,
de nem találta megfelelőnek, és átment Wallace-hoz Mansleybe. Wallace-
ban súlyosan csalódott, így hát úgy döntött, hogy megpróbálkozik
Darrowbyban.
Már több mint egy éve a mi páciensünk volt; de a kapcsolat feszélyezetté
vált, mert Siegfried mélyen megsértette mindjárt az első vizitnél. Egy
haldokló lóról volt szó, és Mr. Sidlow előadva az eddigi kezelést, közölte,
hogy nyers hagymát dugott fel a ló végbelébe; és nem értette, miért toporog
annyira. Siegfried rámutatott, hogy ha Mr. Sidlow végbelébe hagymát
dugnának, bizonyára ő is toporogna.
Rosszul indult a dolog, de már nem maradt elérhető állatorvos. Ránk
kellett hagyatkoznia.
Elképesztő szerencsémre sohasem kellett kimennem erre a farmra, noha
már több mint egy éve dolgoztam Darrowbyban. Mr. Sidlow ritkán hívott
fel bennünket rendes munkaidőben, mert miután pár napig birkózott a
lelkiismeretével, mindig úgy este tizenegy körül vesztette el a csatát (olykor
kivételesen vasárnap délután), és minden alkalommal olyankor, amikor
Siegfried tartott éjszakai ügyeletet. Siegfried vonszolta ki magát hozzá
halkan káromkodva, és tért vissza kicsit kigúvadt szemmel hajnalban.
Így hát mikor végre rám került a sor, nem nagy lelkesedéssel rohantam
ki, noha csak egy fuldokló tinóról volt szó, s az nem okozhatott
nehézségeket. (A marháknak néha megakad egy darab répa vagy krumpli a
torkán, s akadályozza a gázok felböfögését, ettől az állat felpuffad és
belepusztulhat. Rendszerint úgy szüntettük meg a felfúvódást, hogy
szúrcsapoltuk a hasat vagy óvatosan letoltuk az akadályt a gyomorba egy
hosszú, hajlékony bőrműszer segítségével, amit probangnak neveznek.)
Mindenesetre most rájöttek, hogy nem várhatnak napokig, s a változatosság
kedvéért még csak délután négyre járt.
A farm közelebb esett Brawtonhoz, mint Darrowbyhoz, és a Yorki Síkság
laposában feküdt. Ránézvést sem tetszett a hely: nyomasztónak éreztem a
roskatag téglaépületeket a sivár szántóföldek között, s a laposságot csak
egy-egy burgonyaprizma dombja szakította meg.
Mikor megláttam Mr. Sidlow-t, eszembe jutott, hogy ő és családja egy
fanatikusan korlátolt vallási szekta tagja. Láttam már ezt a szikár arcot, a
kék állat, a szenvedő szemeket: régi történelemkönyvek lapjairól meredt
rám. Az az érzésem támadt, hogy Mr. Sidlow minden lelkiismeret-furdalás
nélkül megégetett volna a máglyán.
A tinó a gazdasági udvar mellett egy borongós istállóban állt. A család
több tagja betódult velünk: két huszonéves fiatalember és három tizenéves
lány, valamennyien csinosak a maguk sötét bőrű, cigány módján, de
mindegyiken ott ült az apjuk feszes, mosolytalan arckifejezése. Ahogy az
állatot vizsgálva járkáltam, még valami különöset vettem észre –
mindnyájan gyors oldalpillantásokkal, a fejük mozdítása nélkül néztek rám,
a tinóra, egymásra. Senki sem szólt egy szót sem.
 Szívesen megtörtem volna a csendet, de nem jutott eszembe semmi
vidám mondanivaló. Az állat nem a szokásos fulladásos esetnek látszott.
Kívülről egészen világosan ki tudtam tapintani a krumplit félúton a
nyelőcsőben, de körülötte ödémás tömeg nyúlt le és fel a nyak bal oldalán.
Sőt mi több, véres hab csöpögött az állat szájából. Valami furcsa volt itt.
Támadt bennem egy gondolat:
– Megpróbálták lenyomni a krumplit valamivel?
Csaknem éreztem a szökellő tekintetek ütegét, és Mr. Sidlow
összeszorított állán az izmok rángatózó peremként dagadtak ki. Nyelt egyet.
– Igen, próbálgattuk.
– Mit használt?
Megint a vonagló állkapocsizmok a sötét bőr alatt.
– Partvisnyelet és egy darabka kis öntözőcsövet. Mint mindig.
Ez elég volt: az elveszettség érzése fogott el. Szép lett volna az első
állatorvosnak lenni, aki itt jó benyomást tesz, de nem ez fog történni. A
farmerhoz fordultam.
– Sajnos, felszakította a nyelőcsövet. Igen kényes cső, s csak egy kicsit
erősebben kell megbökni, már átszakad. Látja, hogy gyűlik a folyadék a
szakadás körül. – Remegő csendet kaptam válaszul. Tovább erőlködtem. –
Már láttam ilyet. Nagyon rosszak az esélyek.
– Rendben van – préselte ki Mr. Sidlow. – Mit fog vele csinálni?
Hát most már benne voltunk. Mit fogok csinálni? Talán most, harminc
évvel később megpróbálnám összefoldozni a nyelőcsövet, megrakni
antibiotikus porral, és penicillininjekció-sorozatot adnék. De ahogy
elnéztem ott, azon a barátságtalan helyen a fájdalmasan nyeldeklő, türelmes
állatot, amint vércseppeket köhög fel, tudtam, hogy vereséget szenvedtem.
Egy átszakított nyelőcső a legreménytelenebb esetek közé tartozik.
Gondolkodtam, hogy mit kellene mondanom.
– Sajnálom, Mr. Sidlow, de nem tudok semmit sem csinálni. – A
tekintetek csattogtak körülöttem, s a farmer hangosan levegőt vett az orrán
át. Nem kellett megmondani, mit gondolnak valamennyien – már megint
egy semmit érő, használhatatlan állatorvos. Mély lélegzetet vettem, és
folytattam: – Még ha elmozdítanám is a krumplit, a seb megfertőződne,
amikor az állat enni próbál. Egykettőre elüszkösödik, s az kínos pusztulást
jelent. Elég jó kondícióban van – én a maga helyében azonnal levágatnám.
Az egyetlen válasz az állkapocsizmok virtuóz mutatványa volt. Más
stratégiával próbálkoztam:
 – Kiállítom az igazolást. Biztosra veszem, hogy a hús fogyasztásra
alkalmas.
Nem fogadták örömkiáltások a megjegyzést. Sőt, Mr. Sidlow
arckifejezése még ridegebbé vált.
– Ez még nem kész vágóállat – suttogta.
– Nem, de amúgy is hamar eladná – úgy egy hónapon belül. Biztosra
veszem, hogy nem sokat veszít rajta. Mondok valamit – kínkeservesen
igyekeztem nyájas lenni -, ha bemehetek a házba, megírom most azt a
papírt, és akkor végeztünk. Mást igazán nem lehet tenni.
Megfordultam, és átvágtam a gazdasági udvaron a konyha felé. Mr.
Sidlow szótlanul követett a családdal. Gyorsan megírtam az igazolást, s
körülöttem csapkodtak a helytelenítés hullámai a néma szobában. Mikor
összehajtottam a papírt, hirtelen az a meggyőződésem támadt, hogy Mr.
Sidlow rá se hederít a tanácsomra. Vár egy vagy két napig, hogy lássa,
hogyan alakulnak a dolgok. A nagy, értetlen állat képe, amint hiába próbál
nyelni növekvő éhségében és szomjában, túl sok volt nekem. Odamentem
az ablakpárkányon álló telefonhoz.
– Felhivom Harry Normant a vágóhídon. Tudom, hogy rögtön kijön, ha
megkérem. – Elrendeztem a dolgot, visszatettem a kagylót, és elindultam az
ajtó felé. Útközben Mr. Sidlow profiljához beszéltem. – Rendben van.
Harry itt lesz félórán belül. Legjobb ezt azonnal elintézni.
Mikor az udvaron átmentem, le kellett győznöm a hajlandóságot, hogy
futni kezdjek. A kocsiban eszembe jutott Siegfried tanácsa: „Kellemetlen
helyzetben mindig fordulj meg előbb a kocsival, mielőtt megvizsgálnád az
állatot. Hagyd a motort járni, ha szükséges. A gyors távozás nagyon
fontos.” – Igaza volt, soká tartott a hátramenet és a manőverezés a
láthatatlan szemek kereszttüzében. Nem pirulok könnyen, de az arcom
égett, mikor végre elhagytam a farmot.
Ez volt az első vizitem Sidlow-éknál, s azon imádkoztam, hogy az utolsó
is legyen. De elfogyott a szerencsém. Attól fogva valahányszor hívtak,
mindig az én ügyeletem idején történt. Inkább nem beszélek az általam
kezelt esetekről, csak annyit jegyzek meg, hogy valami mindig balul sült el.
A puszta Sidlow név a balsors hírnökévé vált. Akármit csináltam, semmi
sem sikerült azon a farmon, s így rövid idő alatt kialakult rólam a családban
a határozott kép, hogy az állatnépességnek nálam nagyobb veszedelmével
még nem találkoztak. Általában sem sokra tartották az állatorvosokat, s
találkoztak már egy-két díszpéldánnyal, de én voltam messze a legrosszabb.
Helyzetem, mint valamennyi állatorvos közt a legagyalágyultabbé,
rendíthetetlenné vált.
A helyzet annyira romlott, hogy ha megláttam egy Sidlow-t a városban,
beugrottam egy mellékutcába, hogy elkerüljem, s egy nap a vásártéren
abban a megrendítő élményben volt részem, hogy láttam az egész családot
egy nagy öreg kocsiba belepréselve pár lépésre tőlem elhaladni. Minden arc
feszesen előremeredt, de tudtam, hogy minden szem rosszindulatúan felém
fordul. Szerencsére éppen a Hajcsár fogadó előtt álltam, így hát
betántorogtam, és megerősítettem magam egy korsó extra sörrel.
Sidlow-ék azonban eszembe sem jutottak akkor szombat reggel, mikor
Siegfried megkért, hogy menjek át és működjek közre a brawtoni
lóversenyen.
– Megkértek rá, mert Grier szabadságon van – mondta. – De én már
megígértem, hogy átmegyek Casborough-ba és segítek Dick Henleynek egy
rejtetthere-operációnál. Nem hagyhatom cserben. Nem sok tennivaló van a
versenyen: ott lesz a rendes pályaállatorvos és majd eligazít.
Alig néhány perce ment el, mikor felhívtak a versenypályáról. Egy ló
elesett, mikor kivezették a bokszából, és megsértette a térdét. Jöjjek
azonnal.
Még ma sem vagyok versenylószakértő; az a praxisnak egy külön kis ága
a maga gondjaival és titkaival. Kurta pályafutásom alatt Darrowbyban
nagyon kevés dolgom akadt velük, mivel Siegfriedet minden ló lebilincselt,
és bármi adódott e területen, magának kaparintotta meg. Így hát gyakorlati
tapasztalattal nem nagyon dicsekedhettem.
Korántsem éreztem magabiztosnak magam, mikor megláttam a
betegemet. A „térde” szörnyű állapotban volt. Megbotlott a rámpa alján, és
teljes súlyával elzuhant a köves talajon. A tépett bőr véres szalagokban
lógott, s vagy tizenöt centiméter hosszan kivillant a forgó, és a nyújtóinak
átlátszottak az izomhüvely tépett rétegén. A gyönyörű hároméves remegve
emelte a lábát, csak a patavég érte a földet; a szétmarcangolt elülső
lábtőízület nyers kontrasztja volt a sima, gondosan ápolt szőrnek.
Megvizsgáltam a sebet, óvatosan körültapogattam a forgót, s valamiért
azonnal hálát éreztem: nyugodt állattal volt dolgom. Némelyik könnyű ló
olyan ideges, hogy a legkisebb érintésre felágaskodik, de ez alig mozdult,
mikor megpróbáltam a bőr kirakós játékát összeilleszteni. Még egy
szerencsés mozzanat – semmi sem hiányzott.
 A kis, zömök főlovászhoz fordultam, aki mélyen kabátja zsebébe dugva a
kezét, mellettem állt és figyelt.
– Kitisztítom és összevarrom a sebet, de szakértő kezelésre lesz
szüksége, mikor hazaér. Meg tudja mondani, ki kezeli.
– Igen, uram, Mr. Brayley-Reynolds. Az ő gondjára lesz bízva.
Guggoltomból hirtelen felálltam. A név úgy visszhangzott egyetemi
éveimből, mint a trombitaszó. Ha az ember lovakról beszélt, előbb-utóbb
Brayley-Reynoldsról is beszélt. Elképzeltem a nagy embert, amint
szemügyre veszi a kezem munkáját. „És mit mond, ki kezelte? Herriot?...
Herriot?”
Gyorsabban lüktető szívvel folytattam a munkát. Szerencsére a térdízület
és az ínhüvelyek sértetlenek voltak – nem szivárgott az ízületi nedv.
Chinosol oldattal kitamponáltam a seb minden zugát, a föld fehér volt
körülöttem a vattacsomóktól, aztán jodoformport fújtam bele, és levarrtam
az izomhüvely lógó foszlányait. Most a bőrt kellett igazán rendbe hozni;
hogy a deformálódást, amennyire lehet, elkerüljük. Vékony selymet és
nagyon kis sebvarró tűt választottam, és megint leguggoltam.
Csaknem egy órát lehettem ott, a bőrdarabokat gondosan a helyükre
húztam, és megszámlálhatatlan sok apró varrattal rögzítettem. Van valami
lenyűgöző egy roncsolt seb helyrehozásában, s én mindig nagy gonddal
csináltam, akkor is, ha a képzeletbeli Brayley-Reynolds nem kukucskált át a
vállam felett. Végül felegyenesedtem, de olyan lassan, mint egy öregember,
lazítva a hát és a nyak görcseit. Remegő térddel lenéztem a főlovászra, s
alig ismertem meg. Mosolygott.
– Jó munkát végzett – mondta. – Csaknem olyan, mint új korában.
Köszönöm uram – ez a ló egyik kedvencem, nemcsak azért, mert jó ló,
hanem mert barátságos is. – Megveregette a hároméves oldalát.
– Remélem, rendbe jön. – Elővettem egy csomag gézt és fáslit. – Ezzel
bekötöm a térdét, aztán tehet rá egy térdszorítót. Adok neki tetanusz elleni
oltást, és kész.
Már raktam el a holmimat a kocsiba, mikor a főlovász megint mellém
somfordált.
– Szokott fogadni?
Nevettem.
– Nem, szinte soha. Nem értek hozzá.
– Annyi baj legyen. – A kis ember körülnézett, és halkabbra fogta a
hangját. – De adok magának egy tippet ma délutánra. Kemal az első
futamban. A mi lovunk, és nyerni fog. Jól fog fizetni.
– Köszönöm, legalább lesz mit csinálnom. Megteszem fél koronával.
A kemény kis arc bosszúsan eltorzult.
– Nem, nem, tegye meg öt fonttal. Megéri, komolyan mondom. Ne
beszéljen róla, de tegyen rá egy ötöst. – Sietve odább ment.
Nem tudom, milyen elmebaj fogott el, de mire visszaértem Darrowbyba,
úgy döntöttem, hogy megfogadom a tanácsát. Volt valami kényszerítő
abban az utolsó rekedt suttogásban, és a fekete kavicsszemek teljes
magabiztosságában. A kis legény jót akart nekem. Láttam, hogy megnézi
öreg zakómat, gyűrött nadrágomat, amelyek annyira különböztek a tipikus
lóállatorvos csinos öltözékétől. Talán úgy vélte, szükségem van a pénzre.
Bementem a Midland Bankba, és kivettem öt fontot, akkori tőkémnek
mintegy a felét. Gyorsan elintéztem a hátralévő viziteket, bekaptam az
ebédemet, és felvettem a legjobb öltönyömet. Elegendő időm volt, hogy
kiérjek a versenypályára, találkozzam a rendezőkkel és megtegyem az öt
fontommal Kemalt a 2.30-kor induló első futam előtt.
A telefon akkor szólalt meg, mikor már indulóban voltam. Mr. Sidlow
hívott. Egy hasmenéses tehene azonnali kezelést kíván. Hát persze,
gondoltam tompán, a sóvár készülődés pillanataiban régi balvégzethozóm
kinyújtja hideg kezét, és megragad. És szombat délután van, ez is beleillik a
képbe. De megráztam magam – a farm közel esett Brawtonhoz, és egy
hasmenéses tehén kezeléséhez nem kell sok idő. Még időben odaérhetek.
Mikor megérkeztem, makulátlan megjelenésem azonnal kiváltotta az
egybegyűlt család pillantásrohamát; Mr. Sidlow merev ajka és kifeszített
válla pedig tanúsította, hogy bátorsággal kész elviselni újabb vizitemet.
A bénaság érzete fogott el, mikor bementünk az istállóba. Akkor is
tartott, mikor Mr. Sidlow leírta, hogy harcolt hónapokon át a tehén
ismétlődő hasmenésrohamai ellen; először csak tojáshéjat darált
zabkásalevesbe, s a végén már a legerősebb orvosságot alkalmazta,
gyermekláncfűteát rézgáliccal, de az sem használt... Alig hallottam, mert
első pillantásra is elég világosnak látszott, hogy a tehénnek Jöhne-kórja
van.
Biztos persze nem lehettem benne, de az állat erős leromlása, különösen
a hátsó felén, és a buborékos, bűzös hasmenés, ami kijött belőle, mikor
beléptem, csaknem meghatározó diagnózist adott. Ösztönösen
megragadtam a farkát, és bedugtam a végbelébe a hőmérőt; nem nagyon
érdekelt a hőmérséklete, de nyertem vele egy-két perc gondolkodási időt.
 Ez alkalommal azonban csak öt másodpercem volt, mert a hőmérő
minden figyelmeztetés nélkül eltűnt az ujjaim közül: Valami szívóhatás
behúzta a tehénbe. Körültapogattam ujjaimmal a végbél belsejét – semmi.
Betoltam a kezemet siker nélkül. Fokozódó rémülettel feltűrtem az ingem
ujját, és kotorásztam, de hiába. Nem volt mit tenni – egy vödör meleg vizet,
szappant és törülközőt kellett kérnem és nekivetkőznöm, mintha valami
nagyobb operációra készülnék. Sok alkalmat fel tudok idézni harminc-
egynehány éves pályafutásomból, amikor hülyét csináltam magamból, de
annak az emléke, ahogy ott állok, derékig meztelenül, ellenséges
pillantások gyűrűjében és eszeveszetten turkálok a tehén belsejében,
különlegesen fájó. Akkor csak arra gondoltam, hogy Sidlow– éknál vagyok,
és itt minden megtörténhet. Elmebéli zavaromban félretoltam minden
patológiai és anatómiai ismeretemet, és magam előtt láttam a kis
üvegcsövecskét, ahogy gyorsan előrehalad a bélutakon, míg végül átszúr
valami létfontosságú szervet. Az a szörnyű fantáziakép is felbukkant, hogy
végre kell hajtanom egy nagy operációt, egy teljes hasműtétet a
hőmérőmért. Nehéz leírni a csodálatos megkönnyebbülést, ami elárasztott,
mikor végre megéreztem ujjaim között a szökevényt; kihúztam koszosan,
csepegve, és bambán bámultam a cső fokbeosztására. Mr. Sidlow
megköszörülte a torkát.
– Oszt mit mond? Van neki láza?
Megpördültem, és átható pillantást vetettem rá. Lehetséges, hogy ez az
ember tréfál? De a sötét, zárt arcon nem látszott semmilyen kifejezés.
– Nem – motyogtam válaszul. – Nincs láza.
A vizit többi része hál' istennek elmosódott az emlékezetemben. Tudom,
hogy letisztogattam magam, felöltöztem, és megmondtam Mr. Sidlow-nak,
hogy véleményem szerint a tehénnek Jöhne-kórja van, az pedig
gyógyíthatatlan, de a biztonság kedvéért viszek el székletmintát. A részletek
elhomályosodtak, de tudom, hogy egyetlen pillanatig sem villant fel a
remény. A szokásosnál is jobban megszégyenülve hagytam el a farmot, és
deszkáig nyomva a gázt mentem Brawtonba. A lóversenytéren
bedübörögtem a speciális parkolóba, berohantam a tulajdonosok és trénerek
bejáróján, és elkaptam a kapus karját.
– Lement az első futam? – ziháltam.
– Igen, most ért véget – felelte vidáman. – Kemal nyert – tíz az egyhez.
Megfordultam, és lassan a kifutó felé mentem. Ötven font! A kegyetlen
sors egy vagyont tépett ki a kezemből. És a tragédia felett ott lebegett Mr.
Sidlow komor kísértete. Megbocsátom Mr. Sidlow-nak, gondoltam, hogy
mindenféle lehetetlen időpontokban kirángat; megbocsátom neki, hogy a
reménytelen esetek hosszú sorával lát el, amitől önbecsülésem a lehető
legmélyebbre süllyed; megbocsátom neki, hogy azt gondolja, én vagyok a
legnagyobb idióta Yorkshire-ban, s hogy véleményét közel s távol hirdeti.
De azt az ötven fontot sohasem bocsátom meg neki.
 48.
– Szóval a Reniston? – Zavartan fészkelődtem. – Kicsit túl előkelő, nem?
Tristan inkább feküdt mint ült kedvenc székében, és bámult át a
cigarettafüstön.
– Persze hogy előkelő. Londont leszámítva ez a legfényűzőbb szálloda az
országban, de neked csak ez felel meg. Ide figyelj, a mai a nagy
lehetőséged. Mély benyomást akarsz tenni a lányra. Hát hívd fel, és mondd
meg neki, hogy a Renistonba viszed. Az étel csodálatos, és minden szombat
este tánc van. Ma pedig szombat van. – Hirtelen felült és kitágult a szeme. –
Nem látod magad előtt, Jim? Árad a muzsika Benny Thornton harsonájából,
s te tele homár á la Thermidorral lebegsz a parketten a hozzád bújó
Helennel. Az egyetlen baj, hogy egy halom pénzbe fog kerülni, de ha
hajlandó vagy kétheti béredet rákölteni, igazán szép estéd lesz.
A végét alig hallottam, csak a hozzám bújó Helen vakító álomképére
figyeltem. Ez a kép elnyomott minden mást, például a pénzt, s én félig
nyitott szájjal állva a harsonát hallgattam. Egész tisztán hallottam. Tristan
félbeszakított.
– Még valami – van szmokingod? Szükséged lesz rá.
– Hát, nem állok jól estélyi öltözékkel. Szó ami szó, mikor Mrs.
Pumphrey estélyére mentem, Brawtonban béreltem frakkot, de most arra
nincs időm. Elhallgattam, s egy pillanatig gondolkodtam. – Megvan az első
és egyetlen szmokingom, de azt tizenhét éves koromban kaptam, s nem
tudom, beleférek-e.
Tristan erre csak legyintett. Mélyen leszívta a cigarettafüstöt a tüdejébe,
és kis foszlányokban és gomolyagokban vonakodva engedte ki beszéd
közben.
– Nem érdekes, Jim. Ha a megfelelő szereléket viseled, beengednek, s az
ilyen nagydarab, jóképű palinál, mint te vagy, nem számít az öltöny
szabása.
Felmentünk, és kiszedtük a ruhadarabot a bőröndöm aljáról. Az egyetemi
táncdélutánokon nagyon elegáns voltam benne, s bár a tanulmányi idő
végére nagyon szűk lett már, mégis igazi estélyi öltözék volt, s mint ilyen,
bizonyos tiszteletet vívott ki.
 Most azonban szánalmasnak, hitványnak látszott. Megváltozott a divat,
bejöttek a kényelmes zakók és a puha, keményítetlen ingek. Ez pedig
hibátlanul a régi irányzatot követte, s hozzá tartozott egy hajtókás,
nevetséges kis mellény s egy merev, fényes elejű ing, magas, szárnyas
gallérral.
A bajok ott kezdődtek igazán, mikor felvettem az öltönyt. A kemény
munka; a Pennine-hegység levegője és Mrs. Hall jó konyhája kitöltött; s a
hasamon a zakó szűkebb volt vagy tizenöt centivel a kelleténél. Mintha meg
is nőttem volna, mert a mellény alja és a nadrág között jókora üres tér
maradt. A nadrág csak úgy feszült a fenekemen, lejjebb viszont
nevetségesen bő volt.
Tristan magabiztossága elpárolgott, mikor elvonultam előtte, s úgy
döntött, hogy kikéri Mrs. Hall tanácsát. Mrs. Hall közönyös asszony volt, és
észrevehető reakció nélkül elszenvedte a Skeldale House szabálytalan
életmódját, de amikor bejött a hálószobába és rám nézett, arcizmait hosszú,
rángatózó görcs fogta el. Végül azonban erőt vett gyengeségén, és nagyon
gyakorlatiassá vált.
– Egy kis toldás hátul a nadrágban csodát tehet, Mr. Herriot, s azt hiszem,
ha egy darabka selyemzsinórt teszek elöl a zakóra, az nagyon jól megtartja.
No, persze, marad egy kis rés, de nem hiszem, hogy az zavarná. És jól
kivasalom az egész öltönyt – attól mindjárt más lesz.
Sohasem voltam híve a nagymértékű pámpillázásnak, de aznap este
igazán munkálkodtam magamon, lecsutakoltam és kenekedtem, és
többféleképpen próbáltam elválasztani a hajamat, mielőtt döntöttem volna.
Tristan kinevezte magát öltöztetőmesternek, és finoman felhozta az öltönyt,
még melegen Mrs. Hall vasalódeszkájáról. Aztán, mint egy hivatásos
komornyik, segédkezett az öltözködés minden szakaszában. A magas gallér
okozta a legtöbb nehézséget, és Tristan fulladozó káromkodásokat
fakasztott belőlem, mikor a nyakam húsát becsíptette a gallérgomb alá.
Mikor végül is ott álltam teljes díszben, többször körüljárt, húzkodta-
veregette az anyagot, és finom kis igazításokat tett itt-ott.
Végül abbahagyta a körbejárást, és elölről vett szemügyre. Még sose
láttam ilyen komolynak.
– Remek, Jim, remek – nagyszerűen nézel ki. Olyan előkelő vagy. Nem
mindenki tudja viselni a szmokingot – sokan bűvésznek látszanak benne, de
te nem. Várj egy pillanatig, hozom a kabátodat.
 Úgy beszéltük meg, hogy hétre megyek Helenért, s amikor a házuk előtti
sötétben kimásztam a kocsiból, furcsa feszélyezettség vett erőt rajtam. Ez
most más volt. Korábban mint állatorvos jöttem ide – mint olyan ember, aki
ért hozzá, akit hívtak, aki segíteni jött a bajban. Soha eszembe sem jutott,
mennyire hat ez a szemléletemre, amikor bemegyek egy farmra. Most
egészen más volt. Azért jöttem, hogy vacsorázni vigyem ennek az
embernek a lányát. Meglehet, hogy nincs kedvére, sőt egyenesen rossz
néven veszi.
A ház ajtaja előtt mély lélegzetet vettem. Nagyon sötét és csendes este
volt. A közeli fákról semmi hang sem hallatszott, csak a Darrow távoli
zúgása zavarta meg a csendet. Sok eső esett mostanában, s a kényelmesen
ballagó folyót rohanó zuhataggá alakította át, amely helyenként kicsapott
medréből, és elárasztotta a part menti réteket.
Helen öccse vezetett be a konyhába. Kezét a szájára tette, hogy elrejtse
széles vigyorát. Úgy látszott, mulatságosnak találja a helyzetet. Az asztalnál
házi feladatát végző kishúga úgy tett, mintha az írásra figyelne csak, de az ő
arcára is rámerevedett a mosoly, miközben a könyvébe mélyedt.
Mr. Alderson a Farmer és Állattenyésztőt olvasta kigombolt
nadrágtartóban, harisnyás lábát kinyújtva a lobogó fahasábok felé. Felnézett
a pápaszeme felett.
– Jöjjön be, fiatalember, és üljön a tűzhöz – mondta, szinte oda se
figyelve. Az a kényelmetlen benyomásom támadt, hogy unja a legidősebb
lányáért beköszönő fiatalemberek gyakori látogatását.
Leültem a tűz másik oldalán, és Mr. Alderson folytatta a Farmer és
Állattenyésztő tanulmányozását. Egy nagy falióra nehéz tiktakja zúgott bele
a csendbe. A tűz vörös mélységeibe meredtem, míg fájni nem kezdett a
szemem; aztán felnéztem a kandalló felett lógó nagy, aranykeretes
olajfestményre. Bozontos marhákat ábrázolt, amelyek térdig állnak egy
rendkívül kék tó vizében; mögöttük a háttérben félelmetes, lehetetlen
hegyek, melyeknek csipkés csúcsát kénes köd borítja.
Elfordítva a szemem sorra tanulmányoztam a mennyezetbe eresztett
horgokon sorban lógó oldalszalonnákat és sonkákat. Mr. Alderson lapozott.
Az óra ketyegett: Az asztal felől a gyerekek kuncogó neszezése hallatszott.
Vagy egy év múlva lépéseket hallottam a lépcső felől, aztán bejött Helen
a konyhába. Kék ruhát viselt – azt a vállpánt nélküli szabásút, amely
mintegy varázslat révén marad meg viselőjén. Sötét haja ragyogott az
egyetlen porlasztós petróleumlámpa alatt, amely megvilágította a konyhát,
és árnyékba borította a nyaka és válla lágy hajlatait. Fehér karján teveszőr
kabátot tartott.
Elakadt a lélegzetem. Olyan volt, mint egy ritka drágakő a kőpadló és
meszelt falak nyers foglalatában. Szokott nyugodt, barátságos mosolyával
üdvözölt, és odajött:
– Helló, remélem nem várakoztattam meg nagyon.
Válaszul motyogtam valamit, és rásegítettem a kabátját. Odament
apjához és megcsókolta, ő azonban fel sem nézett, csak bágyadtan intett. Az
asztalnál megint kitört a kuncogás. Kimentünk.
A kocsiban szokatlanul feszültnek éreztem magam, s az első két-három
kilométeren csupán néhány bárgyú megjegyzést tettem az időjárásra, hogy
el ne akadjon a társalgás. Azután később már-már felengedtem, mikor egy
kis púpos hátú hídon vezettem át a völgybe bukó úton. És a kocsi hirtelen
leállt. A motor párat köhentett, és aztán ott ültünk a csendben és sötétben. S
még valami baj volt: a lábam és a bokám szinte megdermedt.
– Szent isten! – kiáltottam. – Elöntött útszakaszra értünk! A víz bejött a
kocsiba! – Oldalt pillantottam Helenre. – Kérem bocsásson meg – biztos
csupa víz a lába.
De Helen nevetett. Felhúzta lábát az ülésre, térde az állához ért.
– Igen, kicsit vizes lettem, de nincs értelme itt ülni. Nem kéne megtolni a
kocsit?
Kilábolni a fekete jeges vízbe, lidérces élmény volt, de meg kellett tenni.
Szerencsére a kocsi kicsike volt, s kettesben sikerült áttolnunk az elöntött
szakaszon. Aztán zseblámpa fényénél kiszárítottam a gyertyákat, s újra
beindítottam a motort.
Helen megborzongott, mikor visszatocsogtunk a kocsiba.
– Sajnos vissza kell mennem cipőt és harisnyát váltani. És magának is.
Van másik út Fensleyn keresztül. Az első elágazásnál forduljon balra.
A farmon Mr. Alderson még mindig a Farmer és Állattenyésztőt olvasta,
s ujját a sertésárakon tartva, bánatos pillantást vetett rám a pápaszeme felett.
Mikor megtudta, hogy kölcsön akarom kérni a cipőjét és harisnyáját,
elkeseredve ledobta az újságját, és nyögve felállt a székből. Kicsoszogott,
és hallottam, hogyan motyog felfelé menet a lépcsőn.
Helen követte, s én egyedül maradtam a két kisebb gyerekkel.
Leplezetlen gyönyörűséggel tanulmányozták ázott nadrágomat. A
fölösleges víz nagy részét kifacsartam belőle; de az eredmény figyelemre
méltó volt. A Mrs. Hall vasalta nadrágél csak a térdemig tartott, attól fogva
átvette helyét a káosz. A nadrág gyűrött, formátlan masszaként lógott, s
ahogy a tűz mellett szárítkoztam, enyhe gőz szállongott körülöttem: A
gyerekek tágra nyílt szemmel és boldogan bámultak rám. Remek esti
mulatságuk akadt.
Végül megjelent Mr. Alderson, és lábamhoz ejtett egy pár cipőt és durva
szövésű harisnyát. A harisnyát gyorsan felvettem, de a cipő láttán
visszariadtam. A század elejéről származó eszkarpen volt, repedezett
lakkját széles fekete selyemcsokor díszítette.
Tiltakozni akartam, de Mr. Alderson mélyen beleásta magát a székébe, s
megint megtalálta a sertésárak listáját. Úgy éreztem, ha másik cipőt kérek,
Mr. Alderson rám támad a tűzpiszkálóval. Felvettem az eszkarpent.
Körbe kellett mennünk, hogy kikerüljük az áradást, de nyomtam a gázt,
és félórán belül elhagytuk a Völgység meredek lejtőit, és kifelé tartottunk
az elnyúló síkságra: Már jobban éreztem magam. Jól haladtunk, s a remegő,
nyikorgó kis kocsi szépen ment. Már azt gondoltam, hogy nem is nagyon
késünk el, mikor a kormány kezdett félrehúzni.
Majd mindennap volt defektem, s azonnal felismertem a tüneteket.
Szakértőjévé váltam a kerékcserének, s elnézést kérve Helentől, mint a
villám kipattantam a kocsiból. A rozsdás emelő és a csavarkulcs gyors
működtetésével három perc alatt levettem a kereket. A megroggyant kerék
felülete egészen sima volt, kivéve a világosabb, foszladozó részeket, ahol
átütött a vászon. Mint az ördög dolgoztam; felcsavaroztam a pótkereket, de
összeszorult a gyomrom, mert láttam, hogy ez is ugyanolyan állapotban
van, mint a másik. Állhatatosan elhessentettem magamtól a gondolatot,
hogy mit teszek, ha ennek a gyenge szövete is feladja a harcot.
Nappal a Reniston úgy uralkodott Brawtonvn, mint egy hatalmas
középkori erődítmény, tarka zászlók lobogtak gőgösen négy tornyán, de
most este olyan volt, mint egy sötét szirt, s benne utcaszinten egy derengő
barlang. Itt rakták ki a Bentleyk fényes rakományukat. Nem vittem a kocsit
a főbejárathoz, hanem eldugtam szépen a parkoló hátsó részén. Egy
pompázatos ajtónálló nyitotta ki az ajtót, s mi zajtalanul végigbaktattunk az
előcsarnok vastag szőnyegén.
Itt elváltunk, hogy letegyük a kabátunkat. A férfimosdóban eszeveszetten
súrolgattam olajos kezemet. Nem sokat használt: a kerékcsere fekete
peremmel látta el körmeimet, ami ellenállt a közönséges szappannak és
víznek. És Helen várt.
 A tükörben ránéztem a mögöttem törülközővel várakozó fehér kabátos
ruhatárosra. Szemlátomást lenyűgözte az öltözékem, és meredten nézte
széles csokrú Pierrot-cipőmet és gyűrött nadrágszáramat. Mikor átnyújtotta
a törülközőt, szélesen elmosolyodott, mintegy hálából ezért a kis külön
színért az életében.
A recepciónál csatlakoztam Helenhez, s odamentünk a pulthoz.
– Mikor kezdődik a tánc? – kérdeztem. A lány a pult mögött
meglepődött.
– Sajnálom, uram, de ma este nincs tánc. Minden második héten van.
Elkeseredetten Helenhez fordultam, de ő bátorítóan mosolygott.
– Annyi baj – mondta. – Nekem mindegy, mit csinálunk.
– Mindenesetre megvacsorázunk – mondtam. Igyekeztem vidámnak
hangzani, de mintha egy kis fekete felhő alakult volna ki a fejem felett.
Sikerül-e bármi is ma este? A fényűző szőnyegen lépkedve éreztem, hogyan
roskadozik a tartásom, s az étterem látványa sem segített éppenséggel.
Akkorának látszott, mint egy labdarúgópálya. Nagy márványoszlopok
tartották a stukkós, festett mennyezetet. A Renistont a késő viktoriánus
időszakban építették, s annak az időnek minden gazdagsága és ragyogása
megőrződött ebben a roppant teremben. A legtöbb asztalt a vidéki
arisztokráciából és a West Riding-i gyárosokból összekeveredő
törzsvendégek foglalták el. Sosem láttam még annyi szép nőt és parancsoló
külsejű férfit egy fedél alatt, s egy kis rémülettel vettem észre, hogy a
férfiak mindenfélét viselnek, sötét öltönytől bolyhos tweedig, de egyetlen
szmoking sem látható.
Egy méltóságteljes, frakkos, fehér nyakkendős alak nyomult felénk.
Magas homlokából hátrahulló fehér sörényével, dagadó derekával, horgas
orrával és parancsoló arckifejezésével teljesen olyan volt, mint egy római
császár. Szeme gyakorlottan végigvillant rajtam, s tompa hangon
megkérdezte.
– Asztalt óhajt, uram?
– Igen, kérem – motyogtam, s éppen csak megálltam, hogy ne szólítsam
én is viszonzásul „uramnak”. – Kétszemélyes asztalt.
– Nálunk van, uram?
Nem értettem a kérdést. Hogy vacsorázhatnék itt, ha nem volnék „náluk”.
– Igen, itt vagyok.
A császár feljegyzett valamit egy jegyzettömbre.
– Erre szíveskedjék, uram.
 Nagy méltósággal elindult az asztalok között, én pedig alázatosan
követtem Helennel. Hosszú utat kellett megtenni az asztalig, s igyekeztem
nem tudomást venni a fejekről, amelyek utánam fordultak. Leginkább Mrs.
Hall toldása aggasztott, s úgy képzeltem, jelzőtűzként világít a kurta zakó
alól. S a szó szoros értelmében égette a fenekemet, mire a helyünkre értünk.
Az asztal jó helyen volt, és egy sereg pincér rohant meg bennünket,
kihúzták a székünket, elhelyeztek rajta, kirázták a szalvétánkat és az
ölünkbe terítették. Mikor szétoszlottak, ismét a császár vette át az uralmat.
Jegyzettömbje fölött tartotta a ceruzáját.
– A szobaszámát kérném, uram.
Nagyot nyeltem, és felnéztem rá a veszélyesen kidagadó ingmellem
felett.
– A szobaszámomat? De hát nem lakom a szállodában.
– NEM lakik itt?! – Egy pillanatig rajtam tartotta jeges tekintetét, azután
szükségtelen hevességgel kihúzott valamit a jegyzettömbben. Valamit
motyogott az egyik pincérnek, és eltávozott.
Ekkor hatolt belém a bukás érzete. Fejem felett a fekete felhő szétterült
és alászállt, és beburkolt a nyomorúság sűrű fellegébe. Az egész este
katasztrofálisan alakult, és valószínűleg még rosszabb lesz. Bolond voltam,
hogy erre a pompázatos helyre olyan öltözékben jöttem, mint egy
vándorkomédiás. Iszonyatos melegem volt a rémes öltönyben, és a
gallérgomb csípte a nyakamat.
Átvettem az étlapot egy pincértől, s megpróbáltam begörbített ujjal
tartani, hogy elrejtsem piszkos körmeimet. Minden franciául szerepelt, s
bénult állapotomban a szavak jórészt nem jelentettek semmit, de valahogy
sikerült rendelnem, s evés közben kétségbeesetten igyekeztem társalogni.
De a hallgatásnak mind több széles sivataga terült el közöttünk: úgy
tetszett, mintha csak Helen és én hallgatnánk a környező nevetésben és
csevegésben.
A legrosszabb volt az a kis hang, amely azt mondta, hogy Helen amúgy
sem akart velem vacsorázni jönni. Csak udvariasságból tette meg, és
igyekszik átvészelni az unalmas estét.
A hazafelé út illő betetőzése volt az egésznek. Előremeredtünk a
reflektorfénybe, amely kirajzolta a Völgységbe visszakanyargó utat.
Egyetlen megjegyzéseket tettünk, aztán megint ránk telepedett a feszült
némaság. Mire a farmnál megálltunk, elkapott a fejfájás.
 Kezet fogtunk, és Helen megköszönte a kellemes estét. Hangja kicsit
remegett, s a holdfényben arcán szorongást és tartózkodást láttam.
Elköszöntem, beültem a kocsiba, és hazamentem.
 49.
Ha lett volna fékje a kocsimnak, biztosan gyönyörködve nézek le Worton
falura a hegyről. A folyó innenső partján egyenetlenül szétszóródott öreg
kőházak kellemes szürke színfoltot jelentettek a völgy zöldjében, s a nyírt
gyepű kis kertek valamelyest lágyabbá tették a Völgység másik partján
emelkedő kopár domboldalakat.
De az egész látványt elhomályosította az a tudat, hogy le kell jutnom
azon a 25°-os lejtőn s a két komisz S kanyaron. Ülőhelyemről nézve olyan
volt, mint egy csaknem lefelé tekeredő kígyó. És mint mondtam, nem volt
fékem.
Persze a járművet eredetileg felszerelték a megállítására szolgáló
eszközökkel, s az év nagyobb részében, mióta vezettem, a pedál vad
nyomása elérte a kívánt hatást, noha valamelyest imbolygott tőle a kocsi az
úton. De újabban gyengült a hatás, és most már el is tűnt.
A fokozatos romlás idején olykor megemlítettem az ügyet Siegfriednek, s
ő kifejezést adott együttérzésének és aggodalmának.
– Ez nem lesz jó, James. Beszélek róla Hammonddal. Bízd rám.
Néhány nappal később, mikor újból esedeztem:
– Ó, istenem, persze. El akartam rendezni Hammonddal. Ne aggódj,
James, elintézem.
Végül meg kellett neki mondanom, hogy ha lábam a fékre teszem, semmi
sem történik, s egyedül úgy tudom megállítani a kocsit, ha a sebességet az
elsőbe vágom.
– Milyen pech, James. Biztos nagyon bosszant. De ne törődj vele,
mindent elrendezek.
Kicsivel később megkérdeztem Mr. Hammondot a szervizben, hogy
beszélt-e Siegfrieddel, de nem beszélt. A szerelő mégis beugrott a kocsiba,
és lassan vezette az utcán. Vagy ötven méterrel odább rángatózva, billegve
megállt, és kiszállt a kocsiból. Meg sem próbált hátramenetben visszajönni,
hanem elgondolkodva odaballagott hozzám. A rendes körülmények között
kizökkenthetetlen ember meglehetősen sápadtnak látszott, s csodálkozva
nézett rám.
– És azt akarja mondani, fiam, hogy ezzel a kocsival járja a körútjait?
– Igen, ezzel.
 – Akkor kitüntetést kellene kapnia. Én nem mernék átmenni a piactéren
ezzel a rohadt vacakkal.
Nem tehettem semmit. A kocsi Siegfried tulajdona volt, s nekem várni
kellett nagyúri beleegyezésére. Persze volt már ilyen élményem korábban is
a mozgékony utasülés képében, amelyet saját kocsijában tartott, mikor
Darrowbyba jöttem. Mintha sohasem vette volna észre, hogy valahányszor
beleülök, hanyatt esem benne, s nem hiszem, hogy bármit is csinált volna,
ha nem történik meg az az eset egyszer piacnapon, amikor is észrevett egy
Darrowbyba gyalogló idős nőt, kezében nagy kosár zöldséggel, és
udvariasan felajánlotta, hogy elviszi.
– A szegény öreg lány lába felemelkedett a magasba, ő maga meg eltűnt
hátul. Kutya nehéz volt kiszednem – már azt hittem, csigát meg vonóhorgot
kell hozni. A káposzta meg a karfiol szanaszét gurult.
Megint lenéztem a meredek útra. Az ésszerű persze az volna, ha
visszamennék Darrowbyba, és az alsó úton közelíteném meg Wortont. Arra
nincs veszély. De ez csaknem tizenhat kilométeres kerülőt jelentene, s igen
jól láttam a kis gazdaságot, amelyhez el akartam jutni, vagy háromszáz
méterrel alattam. A beteg ízületű borjú abban a zöld ajtós pajtában van –
sőt, most jön ki az öreg Mr. Robinson a házból, és keresztülbotorkál az
udvaron, kezében vödörrel. Ha kinyújtanám a kezem, szinte
megérinthetném.
Arra gondoltam, s nem most először, hogy ha az embernek fék nélküli
kocsit kell vezetnie, akkor rosszabb helyet erre Angliában nem választhatna
a yorkshire-i Völgységnél. Még a síkságon is bajos így vezetni, de egy-két
hét alatt hozzászoktam, s el is feledkeztem róla. Például akkor, amikor egy
tehénnel foglalatoskodtam, s a farmer bepattant a kocsimba, hogy arrább
vigye, s az embere elmehessen mellette a traktorral. Egy szót sem szóltam,
mikor a gyanútlan ember gyorsan és magabiztosan hátratolatott, és
hajmeresztő reccsenéssel nekiütközött a csűr falának. Jellegzetes yorkshire-
i illendőséggel csak ennyit mondott:
– A fékje nem túl goromba, uram.
De hát döntenem kellett. Megyek vissza Darrowbyba vagy egyenest le a
lejtőn? Megszokott helyzetté vált ez, s mindennap átéltem a magammal
való küszködést egy dombtetőn, dobogó szívvel, mint most is. Tucatszám
játszódtak le ezek a nézőközönség nélküli drámák a dombok zöld
csendjében. Végül begyújtottam a motort, és azt tettem, amit mindig – a
gyorsabb utat választottam lefelé.
 De ez a domb különleges volt, hírhedt még ezen a vidéken is, s ahogy
óvatosan ráereszkedtem, mintha az egész világ alázuhant volna előttem.
Első sebességben tartva a sebességváltót, száraz szájjal mentem le a
betoncsíkon, amely most csaknem függőlegesnek látszott.
Meglepő, mennyire felgyorsulhat az ember még első sebességben is, ha
más nem fogja vissza, s amikor az első kanyar felém rohant, a kis motor
tiltakozásul mind hangosabban sivított. Mikor beleértem a kanyarba,
kétségbeesetten jobbra húztam a kormányt, a gumik a padka kövein és laza
talajában pörögtek egy pillanatig, aztán megint az úton voltunk.
Most hosszabb szakasz jött, s még meredekebb: mintha hullámvasúton
lettem volna, ugyan-úgy azt éreztem, hogy nem irányíthatom a magam
sorsát. Amikor belezúdultam a kanyarba, képtelenségnek látszott, hogy
ilyen sebességgel kanyarodjak, de vagy kanyarodom, vagy egyenest
lerohanok az útról. Rémülten lehunytam a szemem, és balra feszítettem a
kormányt. Ez alkalommal a kocsi egyik oldala felemelkedett, s biztosra
vettem, hogy felfordulunk, de aztán átzökkent a másik oldalára, s egy-két
rettenetes másodpercig így folytatta, míg végül úgy döntött, hogy nem borul
fel, s megint mehettem tovább.
Ismét egy tátongó meredek. De ahogy a kocsi sivító motorral rohant
lefelé, különös tompultságot vettem észre magamon. Úgy látszott, elértem a
félelem végső határát, s észre sem vettem, mikor végigzúgtunk a harmadik
kanyaron. Még egy volt hátra, s végre kezdett enyhülni a lejtő: sebességem
gyorsan csökkent, s az utolsó kanyart legfeljebb harminc kilométerrel
vehettem. Sikerült leérnem.
A birkákat csak az utolsó egyenesben vettem észre. Több százan voltak,
elborították az utat. Kőkerítéstől kőkerítésig gyapjas hátak folyama. Csak
néhány méterre voltak tőlem, s még mindig lefelé mentem. Habozás nélkül
elfordítottam a kormányt, s egyenest nekimentem a kőkerítésnek.
A kár nem látszott nagynak. Néhány kő lepattant, a motor lefulladt és
elhallgatott.
Lassan hátradőltem az ülésen, és kilazítottam összeharapott
állkapcsomat, egyenként kiegyenesítettem ujjaimat, amelyek vadul
markolták a kormányt. A birkák egyre csak özönlöttek el mellettem, s én
egy oldalpillantást vetettem az emberre, aki terelgette őket. Nem ismertem,
és azon imádkoztam, hogy ő se ismerjen meg engem, mert ebben a
pillanatban az ismeretlen őrült szerepe látszott a legideálisabbnak. Legjobb
meg sem szólalni; aligha kínál kellemes társalgásra alapot az, hogy valaki
kijön egy kanyarból, és szándékosan nekivezet a falnak.
A birkák még mindig vonultak, s hallottam, hogy az ember szólongatja a
kutyáit:
– Kerítsd, Jess! Gyerünk, Nell! – De én állhatatosan meredtem magam
elé a réteges kőfalra, noha az ember pár lépésre haladt el tőlem.
Gondolom, némelyek megkérdezték volna, hogy mi a csudát csinálok, de
nem egy völgységi pásztor. Nyugodtan elment mellettem, nem háborgatott
magánéletemben, de néhány pillanat múlva láttam a tükörben, hogy az út
közepén állva meredten néz vissza felém, pillanatnyilag megfeledkezve a
birkáiról.

Mindig könnyű felidézni „féktelen” életszakaszomat. Van valami

metszően éles az emlékben, s ettől eleven maradt a mai napig. Gondolom,
csak pár hétig tartott, de vég nélkül folytatódhatott volna, ha nem keveredik
bele Siegfried maga is.
Akkor történt, mikor együtt mentünk ki egy esethez. Valamilyen okból
úgy döntött, hogy az én kocsimmal megyünk; és beült a vezetőülésbe. Én
aggódva kuporogtam mellette, mikor szokásos élénk tempójával elindult!
Hinchcliffe farmja vagy jó másfél kilométerre fekszik Darrowbytól a főút
mentén. Jókora gazdaság, széles egyenes út vezet be a házig. Nem oda
készültünk, de ahogy Siegfried teljes sebességgel repesztett, láttam, hogy
Mr. Hinchcliffe kényelmesen poroszkál előttünk az út közepén a nagy
Buickjában. Mikor Siegfried kihúzódott, hogy előzzön, a farmer hirtelen
kidugta a karját, és jobbra fordult a farmja felé – pontosan előttünk.
Siegfried keményen rálépett a fékpedálra, s a szemöldöke felszaladt, mikor
semmi sem történt. Egyenest a Buick oldalának tartottunk, s balról nem volt
elég hely, hogy kikerüljük.
Siegfried nem esett pánikba. Az utolsó pillanatban jobbra fordult a
Buickkal együtt, és a két kocsi egymás mellett dübörgött a házhoz vezető
úton. Mr. Hinchcliffe közvetlen közelről kigúvadt szemmel meredt rám. Ő
megállt az udvaron, mi azonban kénytelenek voltunk továbbmenni a ház
körül.
Szerencsére egészen meg lehetett kerülni a házat, s mi átcsörömpöltünk a
szérűskerten s vissza a ház elé Mr. Hinchcliffe mögé kerülve, mert ő már
kiszállt a kocsijából, s a saroknál nézte, hova mentünk. Ámultan
megperdült, s tátott szájjal figyelt bennünket elhaladtunkban. Siegfried
végig megőrizte hidegvérét, biccentett s intett, mielőtt visszarepültünk
volna a bekötő útra.
Mielőtt befordultunk volna a főútra, visszanéztem Mr. Hinchclifle-re.
Még mindig figyelt bennünket, s volt valami merevség a tartásában, ami a
juhászéra emlékeztetett.
Az úton azután Siegfried óvatosan egy parkolóba vezetett, és megállt.
Néhány pillanatig szó nélkül előremeredt, s én éreztem, hogy nehezen
sikerül neki türelmes arckifejezését felöltenie; de amikor végre felém
fordult, az arca átalakult csaknem angyalivá.
Körmömet a tenyerembe vájtam, mikor nyájas tekintettel rám
mosolygott.
– Ejnye, James! – mondta. – Nem értem, miért hallgatsz el dolgokat.
Isten tudja, mióta lehet a kocsid ilyen állapotban, de te nem szólsz. –
Felemelte a mutatóujját, és türelmes arckifejezése bánatos komolyra váltott.
– Hát nem érted, hogy most meghalhattunk volna? Miért nem szóltál
nekem?
 50.
Nincs sok értelme annak, hogy egy milliomos totószelvényeket töltsön
ki, de ez volt az öreg Harold Denham életének egyik mozgatórugója. És
roppant erősen összekapcsolt bennünket, mert bármennyire imádta is a
totózást, Harold nem értett a labdarúgáshoz, sose látott meccset, képtelen
lett volna egyetlen játékost megnevezni a bajnokságban; s amikor rájött,
hogy én tájékozottan tudok társalogni nemcsak az Evertonról és a Preston
North Endről, hanem még az Arbroathról és a Cowdenbeathről is, az a
tisztelet, amit mindig tanúsított irántam, bámuló alázattá mélyült.
Persze először az állatai mellett találkoztunk. Jókora gyűjteménye volt
kutyákból, macskákból, nyulakból, törpepapagájokból és aranyhalakból, s
ezért gyakori látogatója lettem a poros öreg udvarháznak, amelynek múlt
századbeli tornyai mérföldekre ellátszottak Darrowbytól a körülövező erdők
felett. Ismeretségünk elején a vizitjeim teljesen szokványosak voltak – a
foxterrierje elvágta a talpát, vagy az öreg szürke cirmost kínozta az
orrmelléküreg-gyulladása de később már eltűnődtem. Oly gyakran hívott ki
szerdánként, és az ürügy olykor oly átlátszó volt, hogy komolyan
gyanakodni kezdtem: nincs is semmi baja annak az állatnak, csak
Haroldnak támadtak nehézségei a totószelvény kitöltésénél.
Egészen biztos persze sohasem lehettem benne, de furcsa volt, ahogy
mindig ugyanazokkal a szavakkal köszöntött:
– Mr. Herriot, hogy megy a totó? – A szót elnyújtva, dédelgetve ejtette
ki: totóóó. Ez a kérdés nem változott azóta, hogy egyszer tizenhat shillinget
nyertem. Nem felejtem azt az áhítatot, ahogy a Littlewoodék kis vényét
tapogatta, s hitetlenkedve pillantott a pénzesutalványra. Ez volt az egyetlen
alkalom, amikor nyertem, de nem számított – mégis vitathatatlanul én
maradtam a bölcsesség kútfeje. Harold soha, soha nem nyert semmit.
A Denhamek jeles família voltak Észak-Yorkshire-ban. A múlt század
roppantul gazdag gyárosai a mezőgazdaság világában is vezetőkké váltak.
„Úri gazdák” voltak, akik pénzükből pedigrés tejelőtehéncsordákat és
sertéstenyészetet építettek ki. Kiszántatták a dombvidéki, köves harasztot,
termékennyé tették és gabonát termesztettek, lecsapoltak savanyú
mocsarakat, és burgonyát meg répát kényszerítettek ki belőlük; bizottságok
elnökei, rókavadászat falkamesterei, a vidéki társaság vezetői voltak.
 De Harold mindebből korán kilépett. Elutasította az ősi mondást, hogy az
ember a teljes semmittevésben nem lehet boldog; egész nap, minden nap
elbíbelődött a házában és a néhány rendetlen hektárján, nem érdekelte a
külső világ, még annak sem volt egészen tudatában, mi folyik a közvetlen
szomszédságában, de tökéletes megelégedettségben élt. Nem hinném, hogy
valaha is érdekelte volna mások véleménye, szerencséjére, mert az gyakran
kíméletlen volt; bátyja, a jeles Basil Denham mindig úgy emlegette: „az a
féleszű”, a falusiak pedig azt mondták, „nincs ki a négy kereke”.
Én magam mindig találtam valami vonzót benne. Jóindulatú volt,
barátságos, volt humorérzéke – szívesen mentem hozzá. Ő és felesége
mindig a konyhában étkeztek, sőt mintha idejük legnagyobb részét ott
töltötték volna, így hát rendszerint a hátsó bejárathoz kerültem.
Ezen a napon azért, hogy megvizsgáljam dán dog szukáját, akinek éppen
kölykei születtek, s gyengélkedni látszott; mivelhogy nem szerdai nap volt,
úgy éreztem, csakugyan valami baja lehet, és odasiettem. Harold a szokott
módon köszöntött – nagyon megnyerő hangja volt, lágy, zengő, tömör, mint
egy püspöké, és vagy századszor gondoltam, milyen különös, hogy ezek az
orgonaszerű hangszálak olyan triviáliákat zengetnek, mint Mansfield Town
vagy Bradford City.
– Szeretném, ha tanácsot adna, Mr. Herriot – mondta, mikor kiléptünk a
konyhából s bejutottunk egy hosszú, rosszul megvilágított folyosóra. –
Keresek egy olyan csapatot, amely idegenben győz, s arra gondoltam, talán
a Sunderland volna az az Aston Villa otthonában.
Megálltam, s mélyen gondolataimba merültem. Harold pedig
aggodalmasan figyelt.
– Hát, nem vagyok benne biztos, Mr. Denham – feleltem. – A Sunderland
jó csapat, de történetesen tudom, hogy Raich Carter nagynénje mostanában
nincs nagyon jól, s ez rossz hatással lehet a fiú játékára szombaton.
Harold leverten és komolyan bólintott párat; aztán néhány másodpercig
vizsgálgatott, és hangos nevetésbe tört ki:
– Ó, Mr. Herriot, már megint ugrat. – Elkapta a karomat, megszorította,
és mély hangon kuncogva továbbcsoszogott a folyosón.
Borongós, pókhálós átjárók labirintusán keltünk át, mire bevezetett a kis
fegyverszobába. Betegem egy emelt fa kutyaágyon feküdt, s felismertem
benne a hatalmas dán dogot, amely korábbi vizitjeimen körbeugrált.
Sohasem kezeltem, de első pillantásra csapást mért új teóriáim egyikére –
arra, hogy nagy házakban nincsenek nagy kutyák. Számtalanszor láttam
szelindekeket, német juhászokat, óangol juhászkutyákat kirobbanni
Darrowby apró, mellékutcabeli házaiból, pórázon maguk után húzva
tehetetlen gazdájukat, míg a nagy udvarházak tágas szobáiban és hatalmas
kertjében csak border terriereket és Jack Russelleket találtam. De Harold
persze ebben is más volt.
Megveregette a szuka fejét:
– Tegnap kölykezett, és csúnya sötét váladék jön belőle. Jól eszik, de
azért szeretném, ha megvizsgálná.
A dán dogok, mint a legtöbb nagy kutyafajta, rendszerint higgadt állatok:
a szuka meg sem mozdult, mikor meghőmérőztem. Oldalán feküdt,
elégedetten hallgatta családja vissantásait; a vak kis jószágok egymás
hegyén-hátán mászkáltak, hogy a duzzadt emlőkhöz férjenek.
– Igen, van egy kis láza, és igaza van a váladékkal kapcsolatban. –
Gyengéden megtapogattam a hosszú, horpadt oldalt. – Nem hinném, hogy
van még benne kölyök, de jobb, ha kitapintom a biztonság kedvéért.
Kaphatnék meleg vizet, szappant és törülközőt?
Mikor az ajtó becsukódott Harold mögött, tunyán körülnéztem a
fegyverszobában. Nem sokkal volt nagyobb egy szekrénynél, s mivel
Harold egyik mániája az volt, hogy sohasem ölt meg semmit, teljesen
hiányoztak a fegyverek. Az üvegezett állványok csak a Blackwood's
Magazine és a Country Life dohos bekötött évfolyamait tartalmazták. Vagy
tíz percig álldogáltam, s nem értettem, mit csinál ennyi ideig az öreg fiú,
aztán megfordultam, és szemügyre vettem egy régi nyomatot a falon: a
szokásos vadászjelenet volt, s ahogy kukucskáltam át a koszos üvegen,
eltűnődve rajta, hogy miért rajzolják mindig a patakon átszökellő lovakat
olyan hosszú lábúnak, valami hangot hallottam a hátam mögül.
Halk morgás volt, mély dörmögés, lágy, de fenyegető. Megfordultam, s
láttam, hogy a szuka nagyon lassan felemelkedik az ágyról. Nem úgy állt
lábra, ahogy kutyák szoktak: mintha a mennyezetről lógó zsinórokon
emelnék fel, a lába csaknem észrevétlenül, fokozatosan egyenesedett ki, a
teste merev volt, minden szőrszála felborzolódott. Közben hunyorítás
nélkül állandóan rám meredt, s életemben először jöttem rá, mit jelentenek
a lángoló szemek. Csak egyszer láttam ilyesmit, mégpedig A sátán kutyája
egy öreg példányának címlapján. Akkoriban úgy véltem, a grafikus
nevetségesen kicifrázta, de most két szem meredt rendületlenül az enyémbe
ugyanolyan sárga tűzzel.
 Persze azt gondolta, hogy a kölykeit akarom elvenni. Végtére is a gazdája
kiment, és csak ez az idegen áll itt mozdulatlanul s némán a szoba sarkában,
nyilvánvalóan nem jó szándékkal. Egy bizonyos: bármelyik pillanatban
nekem ugorhat, s áldottam a szerencsét, hogy éppen az ajtó mellé állított.
Óvatosan, centiméterenként a kilincs felé nyúltam a bal kezemmel, a szuka
meg rémísztő lassúsággal felemelkedett, s közben a mellkasa mélyéből
állandóan hallatszott a morgás. Csaknem elértem már a kilincset, mikor
elkövettem azt a hibát, hogy gyorsan feléje nyúltam. Éppen mikor a fémhez
értem, a szuka rakétaként pattant fel az ágyról, és a csuklómba mélyesztette
a fogát.
Jobb ököllel a fejére vágtam. Elengedett, és magasan belekapott a bal
combom belső felébe. Ettől felkiáltottam, s nem tudom, mi lett volna a
sorsom, ha nem ütközöm neki az egyetlen széknek a szobában. Öreg és
ingatag szék volt, de megmentett. Amikor a szuka, nyilvánvalóan elunva,
hogy a combomat rágja, hirtelen az arcom felé ugrott, felkaptam a széket, és
azzal tartottam távol.
További szereplésem a fegyverszobában amolyan paródiája volt egy
oroszlánszelídítő-számnak, s a pártatlan néző nagyon jól szórakozott volna
rajta. Mi több, a későbbi években sokszor kívántam, bár volna filmem az
epizódról; de akkor, mikor a nagy állat kerülgetett azon a szűk, pár
négyzetméteres helyen, vér csordogált végig a lábamon és csak egy rozoga
szék szolgált védelmemre, semmi kedvem sem volt nevetni. A kutya
rémisztő eltökéltséggel követett, s az őrült tekintet egy pillanatra sem
fordult el az arcomról.
A kölyköket felbőszítette, hogy olyan kurtán-furcsán eltávozott a meleg
és a táplálék gyönyörűséges forrása, és vakon, torkuk szakadtából
sivalkodva mászkáltak az ágyon mind a kilencen. Ez ösztönzőként hatott a
szukára, s mennél nagyobb lett a lárma, ő annál hevesebben támadott. Pár
másodpercenként nekem vetette magát, és én ide-oda táncolva böködtem
feléje a székkel, a legjobb cirkuszi stílusban. Egyszer nekilökött székestül a
falnak; hátsó lábán állva olyan magas volt, mint én, s így módom volt
riasztóan közelről megnézni a hörgő, tátott állkapcsokat.
A legnagyobb gondom az volt, hogy a széken kezdtek a használat jelei
mutatkozni; a szuka két keresztlécet már könnyedén elroppantott, s én
igyekeztem nem gondolni rá, mi lesz, ha az egész szétesik. De lassan az ajtó
felé hátráltam, s amikor hátamban éreztem a kilincset, tudtam, hogy valamit
kell vele csinálnom. Egy végső, megfélemlítő kiáltást hallattam, a szék
maradékát odavágtam a szukához, és kiugrottam a folyosóra. Mikor
becsaptam az ajtót magam mögött és nekitámaszkodtam, éreztem, hogy a
deszkák megremegnek a nekik lóduló nagy állattól.
A földön ültem, hátamat a folyosó falának támasztva, nadrágom a
bokámra tolva, s a sebeimet vizsgálgattam, amikor megláttam a folyosó
túlsó végén keresztülvágó Haroldot, kezében egy lavór gőzölgő vízzel s
vállán egy törülközővel. Most már tudtam, miért késett annyira – egész idő
alatt így bolyongott összevissza; Haroldról lévén szó, lehetséges volt, hogy
eltévedt a saját házában. Vagy pedig az idegenben lejátszódó meccseken
töprengett.
A Skeldale House-ban el kellett tűrnöm néhány lelketlen megjegyzést az
ó-lábú járásommal kapcsolatban, de később, a hálószobámban eltűnt a
mosoly Siegfried arcáról, mikor megvizsgálta a lábamat.
– Szent isten, egészen fenn! – Lassú, döbbent fütty tört ki belőle. –
Tudod, James, gyakran viccelünk azzal, hogy mit tehet velünk egy dühös
kutya. Hát mondhatom neked, fiú, csaknem megesett veled.
 51.
Ez volt a második telem Darrowbyban, így hát nem döbbentem meg
annyira, mikor kezdett igazán komisz lenni novemberben. Ha lenn a
síkságon permetezett az eső, fenn a hegyek között pár óra alatt fehér takaró
borította az utakat, eltakarta az ismerős tájékozódási pontokat, s átalakította
világunkat valami idegen, új világgá. Erről beszélt a rádió, mikor azt
mondta: „A magasabb helyeken hó.”
Ha komolyan havazni kezdett, az egész körzetet szinte megbénította. A
forgalom keservesen araszolt a hóekék felnyomta halmok között. A Herne-
domb úgy magasodott Darrowby fölé, mint egy nagy, csillogó bálna, s a
városban az emberek ösvényeket ástak a kapujukhoz, és elkotorták a
hófúvást az ajtajuk elől. Mindenféle hűhó nélkül csinálták, a megszokás
nyugalmával s abban a tudatban, hogy holnap alighanem újra meg kell
csinálniuk.
Minden újabb hóesés új csapás volt az állatorvosoknak. Sikerült legtöbb
esetünkhöz eljutnunk, de nagyon megizzadtunk érte. Néha szerencsénk volt
és eldöcöghettünk egy tanácsi hóeke nyomában, de többször addig mentünk
kocsival, ameddig lehetett, az út további részét pedig gyalog tettük meg.
Aznap, mikor reggel felhívott bennünket Mr. Clayton Pike House-ból,
egész éjszaka havazott.
– Fiatal jószág, kicsit megfázott – mondta. – Kijönnek?
Hogy odaérjünk hozzá, át kellett jutni a Pike-gerincen és leereszkedni
egy kis völgybe. Nyáron nagyon kellemes út volt, de most haboztam.
– Milyen az út? – kérdeztem.
– Az út? Az út? – Mr. Clayton reakciója jellegzetesen könnyed volt. A
nehezen megközelíthető helyen lakó farmerek mindig félvállról vették az
ilyen kérdéseket. – Az úttal nincs baj. Kicsit vigyázni kell, akkor ideér
rendben.
Siegfried korántsem volt biztos benne.
– Biztos, hogy gyalog kell átmenned a gerincen, s kétséges, hogy a
hóekék már megtisztították az alsó utat. Neked kell döntened.
– Megpróbálom. Nem sok munka van ma délelőtt, s kedvem van egy kis
testmozgáshoz.
 Az udvarban láttam, hogy az öreg Boardman roppant munkát végzett a
maga csendes módján; kiásta a nagy dupla ajtót, és utat lapátolt a
kocsiknak, hogy kihajthassanak. Egy kis hátizsákba tettem azt, amiről úgy
gondoltam, hogy szükséges lehet – köptetőt, szirupot, fecskendőt és néhány
ampulla tüdőgyulladás elleni szérumot. Aztán behajítottam hátra téli
felszerelésem legfontosabb darabját, a széles lapátot, és elindultam.
A fontosabb utakat már megtisztították a tanácsi hóekék, amelyek hajnal
óta csörömpöltek a Skeldale House előtt, de a felület egyenetlen volt, s
lassan zöködve haladtam. A Clayton-farm több mint tizenhat kilométerre
esett. Egyike volt azoknak a dermesztő napoknak, amikor a jég vastagon
ráfagy a szélvédőre, s perceken belül mindent eltakar. De ma reggel diadal
töltött el – most vettem egy csodálatos új találmányt: bakelitcsíkra erősített
két szál drótot, amelyet gumikoronggal lehetett a szélvédőn rögzíteni. A
kocsi akkumulátoráról működött, és tisztán tartott egy darabka ablakot.
Nem kellett úgy kilométerenként fáradtan kiszállnom és lekaparnom a
befagyott üveget. Élvezettel kukucskáltam ki egy makulátlanul tiszta,
mintegy húsz centiméter széles félkörön, s a táj úgy pergett előttem, mint
egy film; a szürke kőfalvak a némán és tartózkodóan a rájuk nehezedő fehér
palást alatt; az út menti fák megterhelt alsó ágai.
Annyira élveztem, hogy alig éreztem a fájdalmat a lábujjaimban. A
fagyos láb köznapi volt akkoriban, a kocsifűtés előtti időben, kiváltképp, ha
az ember látta az elvillanó utat a kocsipadló lyukain át. Hosszú utak végén
igazán szenvedtem. Ma is ez történt, mikor kiszálltam a kocsiból a Pike-
gerinc lábánál; s a kézujjaim is fájdalmasan lüktettek, miközben toporogtam
és csapkodtam a karommal.
A hóekék meg sem kísérelték megtisztítani a kis mellékutat, amely
felfelé, majd le a völgybe kanyargott. A vastag, habos, sűrű töltelék, amely
kőfaltól kőfalig borította, azt mondta: „nem, itt nem jöhetsz fel”, azzal a
közönyös határozottsággal, amit már oly jól ismertem. De mint mindig,
még csalódott kedvemben is, ámulva néztem a formákat, amelyeket a szél
éjszaka kifaragott: a legtökéletesebben sima drapériák tűhegyes alakba
keskenyültek el, mély vájatokat borotvaéles perem határolt, csúcsok
emelkedtek a magasba, és kihajló szélük csaknem áttetszően finom volt.
Vállamra akasztottam a hátizsákot, s valami fojtott lelkesedés fogott el.
Nyakig begombolt bőr golfzakómban, külön pár vastag zoknival a
gumicsizmában késznek éreztem magam bármire. Kétségkívül úgy
gondoltam, van valami lenyűgöző és lovagias az odaadó fiatal
állatorvosban, amint varázsitalaival a hátán megküzd a nehéz
körülményekkel, hogy segítségére siessen egy tehetetlen állatnak.
Egy pillanatig felfelé bámultam a dombra, amely tisztán és hidegen
emelkedett a komor ég felé. Várakozó csend telepedett a földekre, a
befagyott folyóra és a dermedt fákra, mikor elindultam.
Jó tempóban mentem. Előbb át egy hídon, amely alatt fehéren és némán
állt a folyó, aztán fel, fel, keresve az utat a hófúvásban, míg el nem
kanyarodott, csaknem láthatatlanul, néhány alacsony szikla alatt. A hideg
ellenére is kezdte csípni hátam az izzadság, mire a tetőre értem.
Körülnéztem. Sokszor jártam itt júniusban és júliusban, s emlékeztem a
napfényre, a meleg fű szagára, a virágok és fenyőfák illatára, amely a lenti
völgyből szállt fel a hegyre. De nehéz volt összekapcsolni az elmúlt nyár
mosolygó vidékét ezzel az elhagyatottsággal.
A tetőn a sík haraszt roppant fehérsége a látóhatárig nyúlt el, s az ég úgy
hajolt le rá, mint egy sötét takaró. Láttam lenn a mélyedésben a farmot, s az
is más volt most: kicsi, távoli, mint egy szénrajz a mögötte simán és fehéren
felpúposodó hegyek előterében. A fenyőerdő sötét folt volt a lejtőn, de a
képről eltűnt a legtöbb ismerős vonás.
Csak helyenként láttam az utat – a falakat csaknem végig hó borította, de
a farm egész idő alatt látható volt. Vagy egy kilométert mehettem feléje,
mikor egy hirtelen szélroham finom részecskék felhőjévé kavarta a felszín
havát. Néhány másodpercig teljesen egyedül maradtam. A farm, a környező
harasztos, minden eltűnt, és kísérteties elhagyatottságot éreztem, míg el
nem oszlott a fátyol.
Nehéz volt a járás a mély hóban, és a hótorlaszokban csizmaszáron felül
elsüllyedtem, de mentem leszegett fejjel, míg pár száz méterre meg nem
közelítettem a kőépületeket. Éppen azt gondoltam, hogy voltaképpen egész
könnyű volt, amikor felnéztem, és milliónyi fekete pontból álló, hullámzó
függönyt láttam felém zúdulni. Meggyorsítottam lépteimet, s mielőtt elért
volna a hóvihar, megjegyeztem, merre van a farm. De tíz perc bukdácsolás
és csúszkálás után rájöttem, hogy eltévesztettem. Egy nem létező, csak az
agyamban kirajzolódó forma felé tartottam.
Néhány pillanatra megálltam, s megint rám jött a magányosság
dermesztő érzése. Meg voltam győződve róla, hogy túlságosan balra
tartottam, s néhány ziháló lélegzetvétel után jobbra indultam. Hamarosan
rájöttem, hogy megint rossz irányba tartok. Egyre-másra mély gödrökbe
estem hónaljig a hóba, s ez eszembe juttatta, hogy itt fenn a lápvidék nem
igazán lapos, mert számtalan tőzeggödör szaggatja fel.
Miközben küszködtem, azt mondtam magamnak, hogy ez az egész
nevetséges. Nem lehetek messze a Pike House meleg kandallójától – ez
nem az Északi-sark. De eszembe jutott a nagy üres lápi síkság a farm
mögött, s el kellett fojtanom a vakrémület érzését.
A dermesztő hideg elnyomta az időérzékemet. Hamarosan sejtelmem
sem volt róla, mióta potyogok a gödrökbe s mászom ki belőlük. Tudtam,
hogy egyre nehezebb lesz kikapaszkodnom. És egyre erősebb lett a kísértés,
hogy leüljek és pihenjek, még tán aludjak is; volt valami hipnotikus abban,
ahogy a nagy fehér pelyhek hangtalanul végigsimították a bőrömet, és
vastagon megültek lecsukott szememen.
Igyekeztem nem foglalkozni azzal az érzéssel, hogy ha még sokszor
elesem, nem tudok majd felállni, s akkor egyszerre egy sötét forma
homálylott fel előttem. Aztán széttárt karom valami keményhez és érdeshez
ért. Hitetlenkedve tapogatóztam a négyszögletes kőtömbök mentén, míg
egy sarokhoz nem értem. Túl rajta fény négyszögét láttam – a farm
konyhájának ablakát.
Megdöngettem az ajtót, és tátott szájjal, fájdalmasan ziháló mellel
nekidőltem a sima gerendáknak. Roppant megkönnyebbülésem alighanem
már-már hisztériába csapott, mert úgy éreztem, hogy amikor kinyitják az
ajtót, nekem fejjel előre be kell buknom a szobába. Agyam eljátszott az
elnyúlt alakot körülfogó, brandyvel itatgató család képével.
Mikor azonban kinyílt az ajtó, valami talpon tartott. Mr. Clayton csak állt
egy pár pillanatig, és szemlátomást nem indította meg a zavarodott hóember
látványa.
– Maga az, Mr. Herriot? Jobbkor nem is gyühetett vóna, épp befejeztem
az ebédemet. Várgyon egy pillanatig, míg felveszem a kalapom. A jószág
oda túl van az udvar másik végiben.
Benyúlt az ajtó mögé, fejébe nyomott egy ütött-kopott puhakalapot,
zsebre vágta a kezét, és fütyörészve átballagott a macskaköveken. Felemelte
a borjúistálló kallantyúját, s én a szabadulás mélységes érzetével beléptem a
kegyetlen hidegből, a magába szívó, kavargó hóból az állati melegbe és
szénaillatba.
Míg megszabadultam a hátizsáktól, négy hosszú szőrű, kicsi tinócska
figyelt nyugodtan egy korlát mögül, ritmikusan mozgó állkapoccsal.
Megjelenésem éppúgy nem foglalkoztatta őket, mint a gazdájukat. Némi
érdeklődést tanúsítottak, semmi mást. A bozontos fejek mögött
megpillantottam egy ötödik kis jószágot, amelyre zsákot kötöttek, s
amelynek orrából gennyes váladék szivárgott.
Erről eszembe jutott a vizitem célja. Miközben dermedt ujjaim a
zsebemben kotorásztak a hőmérő után, egy nagy szélroham döngette meg
az ajtót, a kallantyú halkan kattogott, és egy kis porhó szállt be az istálló
sötétjébe.
Mr. Clayton megfordult, és kabátja ujjával letörölte az egyetlen kis ablak
üvegét. Hüvelykujja körmével fogát piszkálva kikukucskált az üvöltő
hóviharba.
– Hát igen – mondta, és jólesőt böfögött -, olyan normális idő.
 52.
Miközben arra vártam, hogy Siegfried átadja a délelőtti listámat, feljebb
húztam a sálamat, míg már-már a fülemet is el nem takarta, felhajtottam a
kabátom gallérját, és szorosan begomboltam az állam alatt. Aztán felhúztam
egy pár lyukacsos gyapjúkesztyűt.
Metsző északi szél hordta vadul a havat csaknem vízszintesen az ablak
előtt, s a nagy, kavargó pelyhek eltakarták az utcát és minden mást.
Siegfried az előjegyzési könyvre hajolt.
– No, lássuk, mink van. Barnett, Gill, Sunter, Dent, Cartwright... – Egy
jegyzettömbre firkált. – Igen, és meg kell néznem Scruton borját. Tudom,
hogy te kezelted, de ott megyek el a ház előtt. Mondanál valamit róla?
– Igen. Egy kicsit szaporán lélegzik, és majd negyvenfokos láza van – de
nem hinném, hogy tüdőgyulladása volna. Sőt, inkább azt gyanítom, hogy
kialakuló diftéria – az állkapocs kicsit duzzadt, és a nyaki mirigyek
megnőttek.
Mialatt beszéltem, Siegfried tovább írt a jegyzőtömbre, és csak egyszer
állt meg, hogy odasúgjon valamit Miss Harbottle-nak. Aztán élénken
felpillantott.
– Szóval tüdőgyulladás? Hogy kezelted?
– Nem, én azt mondtam, nem hinném, hogy tüdőgyulladás.
Prontosilinjekciókat adtam, s hagytam ott kenőcsöt, hogy a nyaktájat
kenegessék.
De Siegfried már megint lázasan írt. Nem szólt, míg össze nem állította a
két listát. Egyiket letépte a tömbről, és odaadta.
– Helyes, szóval kenőcsöt alkalmaztál a mellkasra. Talán használ is.
Milyen kenőcsöt?
– Lin. methyl. sál.-t, de a borjú nyakát kenik vele, nem a mellkasát. – De
Siegfried már elfordult, hogy elmondja Miss Harbottle-nak a vizitjei
sorrendjét, s én azon kaptam magam, hogy a tarkójának beszélek.
Végül kiegyenesedett, és eljött az íróasztaltól.
– Nagyon jó. Megkaptad a listát – gyerünk. – De félúton lelassította a
lépteit, és hátrafordult. – Mi a csudának kenegetteted azzal a kenőccsel a
borjú nyakát?
– Gondoltam, könnyít valamennyit a gyulladáson.
 – De James, miért volna ott gyulladás? Nem gondolod, hogy a kenőcs
jobban használna a mellkas falán? – Siegfried megint a türelmes
arckifejezését öltötte fel.
– Nem, nem gondolnám. Borjúdiftéria esetében semmiképpen.
Siegfried féloldalra billentette a fejét, és angyali édességű mosoly
árasztotta el az arcát. Vállamra tette a kezét.
– Kedves James, talán jó lenne, ha elkezdenéd az elején. Nem kell
sietned – van időnk. Beszélj lassan és nyugodtan, és akkor nem zavarodsz
bele. Azt mondtad, hogy egy tüdőgyulladásos borjút kezelsz – most itt
folytasd.
Mélyen a zsebembe dugtam a kezem, és piszkálgatni kezdtem állandó
tartalmát: hőmérőt, ollókat, apró üvegeket.
– Ide figyelj, mindjárt az elején megmondtam, hogy nem tartom
tüdőgyulladásnak, hanem egy diftéria kezdeti stádiumának. Láza is van –
majdnem negyven fok.
Siegfried elnézett mellettem, ki az ablakon.
– Istenem, nézd azt a havat! Lesz egy kis szórakozásunk ma az úton. –
Tekintetét visszakényszerítette az arcomra. – Nem gondolod, hogy
negyvenfokos láznál prontosilinjekciókat kellene adnod? – Oldalt felemelte
és leejtette a karját. – No, persze, ez csak egy javaslat, James – a világ
minden kincséért sem akarok beleszólni, de őszintén szólva azt gondolom,
ebben a helyzetben némi prontosilt kellene alkalmazni.
– De a szentségit, hiszen alkalmazom! – kiáltottam. – Már régen
elmondtam neked, de te nem figyeltél. Ahogy tőlem tellett, igyekeztem
megértetni veled, de képtelen voltam...
– Ugyan, ugyan, drága barátom. Nem kell felizgatnod magad. – Siegfried
arcát átalakította a belső sugárzás. Mindent elborító hullámban áradt belőle
a nyájasság, a jóindulat, a megbocsátás, türelem és szeretet. Le kellett
gyűrnöm magamban a vágyat, hogy a lábszárába rúgjak.
– James, James. – A hang simogató volt. – Semmi kétségem, hogy
megpróbáltad a magad módján elmondani az esetet, de nem mindnyájan
áldattunk meg a közlés tehetségével. Te nagyszerű fickó vagy, de szem előtt
kell tartanod a következőt: egyszerűen állítsd rendbe a tényeket, és add elő
őket normális modorban. Akkor nem zavarodsz bele, mint ma reggel.
Biztosra veszem, hogy csak gyakorlat kérdése az egész. – Bátorítóan intett,
és eltűnt.
 Gyorsan hátramentem a raktárszobába, s megpillantva a földön egy nagy
üres dobozt, dühödten belerúgtam. Annyi mérget adtam bele a rúgásba,
hogy a lábam átszakította a doboz falát, s igyekeztem kiszabadítani, mikor
bejött Tristan. Éppen a tüzet rakta meg, és tanúja volt a párbeszédnek.
Némán figyelte, ahogy a szobában tombolok, s káromkodva próbálom
lerázni a dobozt.
– Mi van, Jim? Idegeidre ment a kedves bátyám?
Végre megszabadultam a doboztól, és leroskadtam az egyik alsó polcra.
– Nem tudom. Miért most megy az idegeimre? Jó ideje ismerem, és
mindig ilyen volt. Sose viselkedett másképpen, de azelőtt nem bosszantott –
legalábbis nem ennyire. Máskor csak legyintenék ilyesmire. Mi a fene ütött
belém?
Tristan lerakta a szenesvödröt, és elgondolkodva nézegetett.
– Nincs veled semmi komoly baj, Jim, de egyet mondhatok: egy kicsit
feszült vagy, mióta vacsorázni vitted az Alderson lányt.
– Uramisten – nyögtem, és behunytam a szemem. – Ne emlékeztess rá.
Egyébként sem láttam, sőt nem is hallottam felőle azóta, így hát vége is van
a dolognak, és nem hibáztatom érte.
Tristan elővette a cigarettásdobozát, és leguggolt a szenesvödör mellett.
– Igen, ez rendben is van, de nézd meg magadat. Szenvedsz, éspedig
feleslegesen. Jó, volt egy katasztrofális estéd, és ő szépen túladott rajtad. No
és? Tudod, hányszor rúgtak már ki engem?
– Kirúgtak? Én még el se kezdtem.
– Jól van, de úgy járkálsz, mint egy hasfájós tinó. Felejtsd el, fiú, és lépj
ki a nagyvilágba. Az élet dús szövete vár rád. Figyeltelek – folyton
dolgozol, ha meg nem dolgozol, a tankönyvekben olvasol az eseteidről, s
mondhatom, ez az odaadó állatorvoskodás bizonyos határig rendben is van.
De élned is kell egy kicsit. Gondolj arra a sok csinos leányzóra
Darrowbyban, annyi van, hogy lépni is alig tudsz tőlük. S mind ilyen nagy,
jóképű pofára vár, hogy elragadja a fehér lován. Ne okozz nekik csalódást!
– Előrehajolt, és a térdemre csapott. – Mondok valamit. Engedd, hogy
csináljak egy kis programot. Szépecskén négyesben – ez kell neked most.
– Nem tudom. Nem vagyok igazán lelkes.
– Szamárság! – mondta Tristan. – Nem is értem, hogy nem jutott
hamarabb eszembe. Ez a szerzetesi lét rosszat tesz neked. Bízd rám a
részleteket.
 Úgy határoztam, hogy korán lefekszem, és tizenegy tájban arra ébredtem,
hogy nehéz súly zuhan az ágyra. A szobában sötét volt, de engem mintha
sörszagú füst fogott volna körül. Köhögtem és felültem.
– Te vagy az, Triss?
– Én bizony – mondta az árnyalak az ágy végében. – És jó híradást
hozok. Emlékszel Brendára?
– Arra a kis ápolónőre, akivel jársz?
– Arra hát. Van egy barátnője, Connie, aki még nála is szebb. Négyesben
kedden elmegyünk a poultoni művelődési házba táncolni. – A hang teli volt
sörös diadallal.
– Úgy érted, én is?
– Úgy bizony, és olyan jól fogsz szórakozni, mint még soha. Erről
gondoskodom. – Egy utolsó fojtogató füstfelleget fújt az arcomba, és
kuncogva kiment.
 53.
– Meleg vacsora lesz, és muzsika.
Magam is megleptem azzal, ahogy ezeket a szavakat fogadtam. Sokféle
érzés kavarodott fel bennem, de mind kellemes: kiteljesülés, boldog
elfogadás, szinte diadalérzés.
Ma már tudom, hogy semminemű esélyem sincs arra, hogy valaki az
Állatorvosok Királyi Kollégiuma elnökének kérjen fel, de ha megtörtént
volna, nem tudom, jobban örülök-e, mint amikor a meleg vacsoráról
hallottam.
Az oka ennek, gondolom, az lehetett, hogy a szavak egy tipikus
völgységi farmer irántam való érzelmeit tükrözték. S ez fontos volt, mert
bár egyévi munka után állatorvosként elfogadtak, mindig éreztem a
szakadékot, amely óhatatlanul elválasztja ezeket a hegyi embereket tőlem, a
várositól. Bármennyire is csodáltam őket, mindig tudatában voltam annak,
hogy mások vagyunk; tudtam, hogy ez természetes, de azért fájt. Így hát a
barátság őszinte megnyilvánulása egyikük részéről mély visszhangot keltett
bennem.
Kiváltképp, ha olyantól származott, mint Dick Rudd. Dickkel először
múlt télen találkoztam a Skeldale House lépcsőjén hat órakor, egy olyan
sötét reggelen, amikor a vidéki állatorvos eltűnődik, hogy jó szakmát
választott-e. Az örökös huzat meglódította a pizsamanadrágom szárát, és én
dideregve gyújtottam fel a villanyt és nyitottam ki az ajtót. Kinn egy régi
katonaköpenybe és gyapjúsapkába burkolt kis ember támaszkodott a
kerékpárjára. Mögötte a lámpafény kiszivárgott néhány lépésnyit az eláradt
járdára, amelyet az eső vad nyalábokban vert.
– Bocsánat, hogy ilyen korán becsengettem, főnök – mondta. – A nevem
Rudd, a Nyírfa-farmról, Coulstonból. Egy üszőm borjazik, és nem boldogul
vele. Kigyünne?
Jobban megnéztem a keskeny arcot: víz csorgott le rajta és csöpögött az
orra végéről.
– Rendben, felöltözöm és máris megyek. De hagyja itt a bicajt, és jöjjön
velem kocsival. Coulston vagy jó hat kilométer, és maga biztos bőrig ázott.
– Nem, nem, jó lesz az így. – Az arcra a lehető legvidámabb vigyor ült, s
a lucskos kötött sapka alól két élénkkék szem csillant rám. – Úgyis vissza
kéne gyünnöm, hogy elvigyem. Én máris indulok, s akkor nem sokkal előbb
ér oda nálam.
Gyorsan felszállt a kerékpárra, és elhajtott. Bár jelen lettek volna azok,
akik azt hiszik, a farmerkedés kellemes és könnyű, hogy lássák, hogyan
tűnik el a meggörnyedt alak a sötétben és a zuhogó esőben. Nincs kocsija,
telefonja, egész éjszaka fenn volt az üszőjével, tizennégy kilométert
kerekezik az esőben, és egy derékszakasztó nap áll előtte. Valahányszor
eszembe jutott a kisfarmer életformája, hozzá képest az én alkalmi
tevékenységi rohamaim csekélységnek látszottak.
Nagyon szép üszőborjút produkáltam azon az első reggelen Dicknek, s
később, hálásan szürcsölve a meleg teát a ház konyhájában, meglepődve
néztem a körülöttem kavargó ifjú Ruddok tömegét: heten voltak, és
meglepően nagyok. A koruk húsz-egynéhánytól lefelé úgy tízévesig terjedt,
pedig én nem gondoltam Dicket középkorúnak: a Skeldale House ajtajának
homályos világításában, majd az egy szál kormos olajlámpa megvilágította
istállóban olyan élénken és rugalmasan mozgott, mint egy harmincas férfi.
De most, ahogy ránéztem, láttam, hogy a kurta dróthajat szürke csíkok
tarkítják, és szemétől az orcájáig finom ráncok hálója terjed.
Kora házaséletükben Ruddék, akik mint minden farmer fiúgyereket
szerettek volna, bosszúsan vették tudomásul öt lány egymás utáni érkezését.
– Akkor csaknem lehúztuk a rolót – mondta egyszer bizalmasan Dick; de
nem húzták, és kitartásukat végre két pompás fiú jutalmazta. Egy farmer a
fiaiért farmerkodik, s most már volt Dicknek is miért dolgoznia.
Amikor már jobban megismertem őket, csodálkozva nézegettem el a
családot. Az öt lány mind magas, erős végtagú és csinos volt, s a két vaskos
fiú is tetemes növekedést ígért már. Elnéztem mellettük a törékeny kis
szülőket – „egyikünkre se hajaznak”, ahogy Mrs. Rudd szokta mondani -,
és álmélkodtam a csodán.
Azt sem értettem, hogyan képes Mrs. Rudd a Dick néhány bozontos
tehenétől származó tejpénzzel felfegyverkezve etetni őket, mi több, ilyen
testi kiválóságot adni nekik. Az első magyarázatot akkor kaptam, mikor egy
nap néhány borjút vizsgáltam, s meghívtak, hogy egyek velük „egy falás
ebédet”. A mészárostól származó hús ritka árucikk volt a hegyi farmokon, s
ismertem a szokásos eszközöket, amelyekkel megtöltötték a korgó
gyomrokat a főfogás előtt: a nehéz palacsintafelfújt-szeletet vagy a halom
faggyúgombócot. De Mrs. Ruddnak saját módszere volt – előételnek egy
nagy tál rizsfelfújtat adott sok tejjel. Ez nekem új volt, s láttam, hogy lassul
le a család, miközben átrágja magát rajta. Majd éhen haltam, mikor leültem,
de a rizs után az ebéd további részét teljes közönnyel néztem.
Dick szeretett mindenre állatorvosi tanácsot kérni, így aztán gyakori
látogató voltam a Nyírfa-farmon. A vizsgálat után mindig ugyanaz a
szertartás következett; behívtak a házba egy csésze teára, s az egész család
lerakta a szerszámokat, és nézett, amíg ittam. Hétköznap a legidősebb lány
odavolt munkában és a fiúk iskolában, de vasárnap a ceremónia teljes
fényében pompázott: én kortyolgattam a teát, a kilenc Rudd pedig – nem
nevezhetem másnak – csodáló körben körülült. Minden megjegyzésemet
köröskörül bólintások és mosolyok fogadták. Nem kétséges, hogy jót tett az
önérzetemnek a szavaimon a szó szoros értelmében csüngő család, de
ugyanakkor furcsán alázatos érzéssel is eltöltött.
Alighanem Dick jelleme miatt. Nem mintha különleges lett volna
bármiben – ezer hozzá hasonló kisfarmer volt -, de megtestesíteni látszott a
völgységiek legjobb tulajdonságait: az elpusztíthatatlanságot, a kemény
életszemléletet, a gondolkodás nélküli nagylelkűséget és vendégszeretetet.
S ehhez jöttek még Dick saját jellemvonásai: a becsület, amit mindig
kiolvashattam állhatatos tekintetéből, és a humor, ami mindig kéznél volt.
Dick nem volt szellemes, de mindig igyekezett köznapi dolgokat
mulatságosan elmondani. Ha megkértem, hogy fogja meg a tehén orrát,
ünnepélyesen így felelt: „kísérletet teszek rá”, vagy emlékszem, amikor
egyszer megpróbáltam felemelni egy rétegelt falemezdarabot, amely
beszorított egy borjút a sarokba, s azt mondta: „Egy pillanat, mingyár
fölhúzom a kapurostélyt.” Amikor elmosolyodott, ragyogás öntötte el
nyúzott vonásait.
Ha „fogadást” tartottam a konyhában, s az egész család Dick szemléletét
tükrözte élénk nevetésével, elcsodálkoztam, mennyire meg vannak elégedve
a sorsukkal. Egyikük sem ismerte a könnyű, puha életet, de nem törődtek
vele; barátjuknak tekintettek, és én erre büszke voltam.
Valahányszor távoztam a farmról, mindig találtam valamit a kocsi ülésén
– egypár házi pogácsát, három tojást. Nem értettem, hogyan tudja Mrs.
Rudd nélkülözni őket, de soha el nem hagyta volna.
Dickben égett a becsvágy, hogy javítsa az állatállományát, míg olyan
tejelő csordája nincs, amilyet megálmodott. Mivel nem állt mögötte pénz,
tudta, hogy keservesen lassú ügy ez, de eltökélte magát. Valószínűleg nem
sikerül az ő életében, de valamikor, talán mikor a fiai felnőnek, az emberek
majd idejárnak, és csodálattal nézik a Nyírfa-farm teheneit.
 Jelen voltam a legkezdeténél. Mikor Dick egy reggel megállított az úton
és megkért, hogy jöjjek el vele a farmjára, elfojtott izgalmából tudtam, hogy
valami nagy dolog történt. Bevezetett az istállóba, és némán megállt. Nem
is kellett semmit mondania, mert hitetlenkedve bámultam egy
szarvasmarha-arisztokratára.
Dick úgy kapargatta össze a teheneit az évek során, s meglehetősen
vegyes társaságra tett szert. Sok volt köztük az öreg állat, amit más jobb
módú farmer kiselejtezett lógó tőgye vagy „háromcsöcsűsége” miatt.
Másokat Dick nevelt fel borjúkora óta, s ezek többnyire durva szőrű,
bozontos jószágok voltak. De félúton az istállóban, csaknem goromba
ellenpontjaként a szomszédainak, állt egy szerintem tökéletes shorthorn
tejelő tehén.
Manapság, amikor a fríz marhák fehér-fekete áradatként özönlöttek
Angliába, és elöntötték még a Völgységet is, a shorthorn szülőhazáját,
olyan tehén, amilyent Dick Ruddnál szemügyre vettem, már nem látható, de
ez fajtájának minden büszkeségét és dicsőségét megtestesítette. Pompás
vállakba és finom fejbe keskenyedő széles medence, a hátsó lábak között
visszanyúló, vízszintes tőgy és csodálatos szín – sötét borzderes. Ezt
szokták „jó színnek” mondani. Amikor világra segítettem egy-egy sötét
borzderes borjút, a farmer azt mondta: „jó színű bornyú”, s ennek
megfelelően értékesebb is volt. A genetikusoknak persze teljesen igazuk
van: a sötét borzderes tehén nem ad több tejet, mint a vörös vagy a fehér, de
mi szerettük őket, és csakugyan nagyon szépek voltak.
– Honnan vette, Dick? – kérdeztem, még mindig a tehénre bámulva.
Dick hangja mesterkélten könnyed volt.
– Átmentem Weldonékhoz Cranbybe, és ott választottam ki. Teccik?
– Csudaszép – kiállítási jószág. Életemben sem láttam jobbat. –
Weldonék voltak a legnagyobb fajtehéntenyésztők az északi Völgységben, s
én nem kérdeztem, hogy Dick levette-e a lábáról a bankja igazgatóját vagy
évek óta erre gyűjtötte a pénzt.
– Igen, ha beindul, akkor harmincliteres, a legmagasabb zsírtartalommal.
Gondulom, ad annyit, mint a két másik tehenem, és a borja is megér majd
egy keveset. – Előrelépett, és végigfuttatta kezét a teljesen vízszintes, sima
húsú háton. – Nagy cifra törzskönyvi neve van, de az asszony elnevezte
Epernek.
Amint ott álltam a primitív, kőpadlós, deszka választófalas, nyerskő falú
istállóban, tudtam, hogy nem egyszerűen egy tehenet látok, hanem egy új
tenyészet megalapítását és Dick Rudd jövőbeni reménységét.
Úgy egy hónappal később telefonált.
– Jöjjön és nézze meg Epert – mondta. – Pompásan volt, ontotta a tejet,
de ma reggel valami baja támadt.
A tehén nem látszott betegnek, sőt éppen evett, mikor megvizsgáltam, de
észrevettem, hogy a nyelése akadozik egy kicsit. Láza nem volt, a tüdejét is
tisztának találtam, de amikor a feje mellett álltam, gyenge harákoló hangot
hallottam.
– A torka, Dick – mondtam. – Lehet, hogy csak egy kis gyulladás, de az
is megeshet, hogy valami kis tályog nő benne. – Könnyedén beszéltem, de
nem volt jó kedvem. A garat mögötti tályog az én korlátolt tapasztalataim
szerint csúf dolog. Elérhetetlen helyen ül, lenn a torok mélyén, és ha nagyra
nő, komolyan akadályozhatja a lélegzést. Eddig még szerencsém volt azzal
a néhánnyal, amelyet láttam: vagy kicsik voltak és visszafejlődtek, vagy
maguktól kifakadtak.
Prontosilinjekciót adtam, és Dickhez fordultam.
– Mossa le jól ezt a területet az állkapocs mögött meleg vízzel, és
dörzsölje be utána jól ezzel a kenőcscsel. Talán sikerül így kifakasztani.
Csinálja meg legalább háromszor naponta.
A következő tíz napban többször is megnéztem a tehenet, és a kép a
tályog állandó fejlődéséről tanúskodott. A tehén még nem volt igazán beteg,
de jóval kevesebbet evett, lefogyott, és elapadóban volt a teje. Többnyire
tehetetlennek éreztem magam, mivel tudtam, hogy csak a tályog kifakadása
hozhat enyhülést, s a különféle injekciók, amiket adtam, nem sokat érnek.
De az átkozott tályog nem akart kifakadni.
Úgy esett, hogy Siegfried éppen elment egyhetes lovaskonferenciára; így
aztán pár napig teljes gőzzel dolgoztam, s nem jutott időm a tehénnel
foglalkozni, míg Dick egy reggel be nem kerekezett hozzám. Vidám volt,
mint mindig, de érzett rajta a feszültség.
– Kijönne megvizsgálni Epert? Az utóbbi három napban egészen
leeresztett. Sehogy se teccik nekem.
Azonnal kirohantam, és ott voltam a Nyírfa-farm istállójában, mielőtt
Dick a feleútig ért volna. Eper látványától megtorpantam, és kiszáradt
szájjal néztem a hajdani kiállítási tehenet. A hús hihetetlenül leolvadt róla,
szinte már csak csont és bőr volt. Reszelős lélegzetét hallani lehetett az
egész istállóban, s a pofája furcsa megduzzasztásával fújta ki a levegőt –
ilyet még sohasem láttam. Rémült szeme az előtte lévő falra szegeződött.
Időnként fájdalmas kis köhhentés szakadt ki belőle; s ilyenkor nyál csordult
ki a száján.
Hosszú ideig nézhettem, mert arra figyeltem fel, hogy Dick áll mellettem.
– Dögrováson van – mondta komoran. Belül összerezzentem.
– A mindenit Dick, nagyon sajnálom. Fogalmam se volt róla, hogy ilyen
állapotba került. Nem tudom elhinni.
– Hát igen, hirtelenformán történt. Még sose láttam, hogy tehén ilyen
gyorsan megváltozzék.
– A tályog biztosan teljesen kifejlődött – mondtam. – Most már nincs sok
helye lélegzetet venni. – Míg beszéltem, a tehén lábai remegni kezdtek, s
egy pillanatig azt hittem, elesik. Kirohantam a kocsihoz, és behoztam egy
doboz kaolinborogatást. – Gyerünk, tegyük a nyakára. Hátha segít.
Mikor végeztünk, Dickre néztem.
– Azt hiszem, ma éjjel ki kell már fakadnia.
– És ha nem, akkor hónap kinyúlik – dörmögte. Nagyon búbánatosnak
látszhattam, mert hirtelen felvillant a legyőzhetetlen vigyora. – Ne törődjön
vele, fiatalember, maga megtett mindent, amit meg lehet termi.
De kifelé menet nem voltam ebben olyan biztos. Mrs. Rudd a kocsi
mellett várt. Kenyérsütés napja volt, s ő markomba nyomott egy kis cipót.
Ettől még rosszabbul éreztem magam.
 54.
Aznap este egyedül ültem a Skeldale House nagy szobájában, és
töprengtem. Siegfried még nem jött meg, nem volt akihez forduljak, és
szerettem volna tudni, mit csináljak reggel Dick tehenével. Mire
lefeküdtem, úgy döntöttem, hogy ha nincs újabb fejlemény, késsel be kell
hatolnom az állkapocsszár mögött.
Tudtam, hol van a tályog, de mélyen volt, s útközben utamban olyan
ijesztő dolgok álltak, mint a nyaki ütőér és a torkolati véna. Erősen
igyekeztem nem gondolni rájuk, de álmomban is kísértettek: nagy, lüktető
részek, melyeknek drága tartalma bármely pillanatban áttörheti a vékony
falat. Hatkor felébredtem, s miután egy óra hosszat kétségbeesetten
bámultam a mennyezetet, nem bírtam tovább. Felkeltem, és mosdás meg
borotválkozás nélkül kimentem a farmra.
Szorongva belopakodtam az istállóba, s gyomorgörcsös ijedelemmel
láttam, hogy Eper állása üres. Szóval vége. Kimúlt. Végtére is már tegnap is
sejteni lehetett. Épp elfordultam, mikor Dick odaszólt az ajtóból.
– Átvittem a túloldali istállóba. Úgy gondoltam, egy kicsit kényelmesebb
lesz ott neki.
Csaknem futottam a macskaköveken, s amikor az ajtóhoz közeledtünk,
megütötte fülünket a szörnyű lélegzés hangja. Eper már nem állt a lábán –
ereje maradékát felemésztette, hogy átjött ebbe az istállóba; mellén feküdt,
fejét egyenesen maga elé nyújtotta, orrlyuka kitágult, szeme előremeredt,
pofája felduzzadt a levegőért való kétségbeesett kapkodásban.
De élt, s a hirtelen megkönnyebbülés tettre ösztökélt, elfújta
habozásomat.
– Dick – mondtam -, meg kell operálnom a tehenét. Ez a tályog nem fog
időben kifakadni, tehát vagy most, vagy soha. De egyet tudnia kell – azt
hiszem, csak egyféleképpen lehet csinálni, ha behatolok az állkapocs
mögött. Még sose csináltam ilyet, sose láttam vagy hallottam róla, hogy
csinálták volna. Ha megsértem valamelyik nagy eret, egy percen belül
elpusztul.
– Így sem húzza sokkal tovább – dörmögte Dick. – Nincs mit veszteni –
fogjon hozzá.
 Nagy szarvasmarhák operációjánál többnyire kötéllel kell lehúzni az
állatot, s aztán elaltatni, de Epernél nem volt erre szükség. Túlságosan
odavolt már. Csak meglöktem kicsit a vállát, máris az oldalára fordult, és
mozdulatlanul elfeküdt.
Gyorsan befecskendeztem a fül és az állkapocsszár közötti területet helyi
érzéstelenítővel, aztán kiraktam a műszereimet.
– Nyújtsa ki egyenesen és kissé hátrafeszítve a fejét, Dick – mondtam. A
szalmán térdepelve bemetszettem a bőrt, óvatosan átvágtam a fejbiccentő
izom vékony rétegén, és terpesztővel szétfeszítettem a rostokat. Célpontom
valahol ott lenn volt a mélyben, s igyekeztem világosan felidézni a testtáj
anatómiáját. A felső állkapocs erei éppen itt futnak össze, hogy a nagy
torkolati vénát kialakítsák, és mélyebben ott van a veszélyesebb, szétágazó
nyaki verőér. Ha benyomom a szikémet egyenesen itt, az alsó állkapocs
nyálmirigye mögött, éppen célba találok. De ahogy a borotvaéles pengét a
felnyitott pont felett tartottam, remegni kezdett a kezem. Megpróbáltam
megállítani a remegést, de olyan voltam, mint a maláriás. Szembe kellett
néznem a ténnyel, hogy túlontúl félek, nem metszhetek tovább. Letettem a
szikét, felemeltem egy hosszú érfogót, és belenyomtam az izmokon nyitott
lyukba. Úgy éreztem, hogy hihetetlenül mélyre jutottam, mikor csaknem
hitetlenkedve, vékonyan csorgó gennyet pillantottam meg a csillogó fém
mentén Elértem a tályogot.
Óvatosan kinyitottam a fogót, amennyire tudtam, hogy kitágítsam a
lecsapolólyukat, s ekkor a szivárgás sűrű áradássá vált, amely végigfutott a
kezemen, le a tehén nyakán a szalmára. Mozdulatlanul álltam, míg abba
nem maradt, aztán kihúztam a fogót.
Dick rám nézett a fej túloldaláról.
– Most mi lesz, főnök? – kérdezte halkan.
– Hát, kiürítettem a tályogot, Dick – mondtam -, és minden szabály azt
mondja, hogy hamarosan sokkal jobban kéne lennie. Gyerünk, fordítsuk át
megint a mellkasára.
Mikor kényelmes helyzetbe fektettük a tehenet és egy bála szalmával
megtámasztottuk a lapockáját, csaknem könyörögve néztem rá. A javulás
valamilyen jelének mutatkoznia kellene. Biztosan megkönnyebbült a nagy
kiürítéstől. De Eper változatlan állapotban volt. A lélegzése, ha lehet még
rosszabb lett.
A szennyes műszereket egy vödör fertőtlenítős forró vízbe dobtam, és
mosni kezdtem őket.
 – Tudom, mi a baj. A tályog fala megvastagodott és megkeményedett,
mert sokáig fejlődött. Várnunk kell, amíg összeesik.
Másnap, mikor átsiettem az udvaron, hetykén magabiztos voltam. Dick
éppen kijött az istállóból, s én odakiáltottam neki:
– Na, hogy van Eper?
Habozott, és kedvem a nullfokra zuhant. Tudtam, mit jelent ez:
megpróbál valami jót mondani.
– Hát, úgy vélem, nem változott.
– De a mindenit – kiáltottam -, sokkal jobban kéne lennie! Nézzük meg.
A tehén állapota nem változatlan volt, hanem sokkal rosszabb. Az egyéb
tünetek betetőzéséül még a szeme is beesett – ez rendszerint a közeledő
halál jele a szarvasmarhánál.
Mindketten csak néztük a valaha gyönyörű tehén szomorú roncsait, aztán
Dick halk szavakkal megtörte a csendet:
– No, mi a véleménye? Hívjam Mallockot?
A dögkereskedő neve betetőzte a kétségbeesést. És csakugyan, Eper
éppen olyan volt, mint más, Mallocknak szánt, pusztuló állat.
Leverten toporogtam.
– Nem tudom, mit mondjak, Dick. Én már itt nem tehetek semmit. – Még
egy pillantást vetettem a ziháló, előremeredő fejre, az ajak és orr körüli
buborékos habra. – Maga sem akarja, hogy szenvedjen és én sem. De mégse
hívja még ki Mallockot: Eper nyomorúságos állapotban van, de nincsenek
fájdalmai, és szeretnék neki még egy napot adni. Ha ugyanilyen holnap is,
vitesse el. – A szavak üresen csengtek – minden ösztönöm azt súgta, hogy
az eset reménytelen. Megfordultam, hogy induljak, úgy meggörnyedve a
kudarc súlya alatt, ahogy még soha. Mikor kiértem az udvarra, Dick utánam
szólt.
– Ne egye magát, fiatalember. Ilyesmi megesik. Köszönöm mindazt, amit
tett.
Mintha korbáccsal vágtak volna végig a hátamon. Ha elátkoz, sokkal
jobban érzem magam. Mi köszönnivalója van, mikor a tehén, élete egyetlen
jó tehene odabenn haldoklik? Ez a csapás földhöz veri Dick Ruddot, s még
ő mondja, hogy ne egyem magam.
Mikor kinyitottam a kocsi ajtaját, egy káposztát találtam az ülésen. Mrs.
Rudd is folytatja tehát. Rákönyököltem a kocsi tetejére, és ömlött belőlem a
szó. Mintha a káposzta látványa kinyitotta volna kudarcom zsilipjét:
monológot mondtam a közönyös zöldségnek, végigpásztázva sokféle
ügyetlenségemen. Rámutattam, milyen igazságtalan, hogy ha olyan kedves
emberek, mint Ruddék, akiknek kétségbeejtően szükségük van a hozzáértő
állatorvosi segítségre, éppen Mr. Herriotot hívatják, az meg hálából pofára
ejti őket. Felhívtam a figyelmet arra a tényre, hogy Ruddék, ahelyett hogy
elzavarnának, őszintén köszönetet mondanak, és káposztával ajándékoznak
meg.
Elég hosszan folytattam, s amikor a végére értem, kicsit
megkönnyebbültem. De nem nagyon, mert hazaúton egyetlen
reménysugarat sem találtam. Ha annak a tályognak a falai össze akarnak
esni, már megtették volna. El kellett volna küldeni a tehenet Mallockhoz –
reggelre úgyis elpusztul.
Annyira meg voltam róla győződve, hogy másnap nem siettem ki a
Nyírfa-farmra. Beleillesztettem a körútba, és csaknem délre járt, mire
behajtottam a kapun. Tudtam, mi vár rám: az állatorvos kudarcának
szokásos komor jelei: nyitott istállóajtó, a vonszolás nyoma, ahogy Mallock
odacsörlőzte az udvaron át a tetemet a teherautójához. De minden olyan
volt, mint máskor, s amikor a néma istállóhoz értem, összeszedtem magam.
A dögkereskedő még nem érkezett meg, de az holtbiztos, hogy a betegem
kimúltan fekszik odabenn. Aligha maradhatott életben mostanáig. Ujjaim
ügyetlenkedtek a kallantyún, mintha nem akarnék benézni, de egy végső
rántással feltártam az ajtót.
Eper ott állt, és szénát evett a rácsból; nemcsak hogy ette, hanem szinte
játékosan rángatta ki a rácson keresztül, ahogy a nagy élvezettel evő
tehenek szokták. Mintha nem tudta volna elég gyorsan kihúzni, nagy illatos
csomókat tépett és kanyarította reszelőszerű nyelvével a szájába. Miközben
bámultam, hátul az agyamban egy orgona szólalt meg; nem egy kicsinyke
orgona, hanem hatalmas zeneszerszám, amelynek csillogó sípjai magasra
emelkednek a katedrális mennyezetének árnyékai közé. Bementem az
istállóba, behúztam magam mögött az ajtót, és leültem a szalmára a
sarokban. Régóta vártam erre. Most ki akartam élvezni.
A tehén csaknem eleven csontváz volt, szépséges sötét borzderes bőre
megfeszült a kiálló csontokon. A valaha büszke tőgy összezsugorodott
zacskóként haszontalanul himbálódzott a csánkjai felett. Álltában remegett
a gyengeségtől, de a szeme fénylett, az evése nyugodtan eltökélt volt, s ettől
biztosra vettem, hogy hamarosan visszaszerzi régi dicsőségét.
Csak ketten voltunk az istállóban; Eper időnként felém fordította a fejét,
és ritmikusan mozgatva állkapcsait, állhatatosan nézett. Tekintetét
barátságosnak éreztem – még az sem lepett volna meg, ha rám kacsint.
Nem tudom, meddig ültem ott, de kiélveztem minden percet. Beletellett
egy időbe, míg felfogtam, hogy az, amit látok, csakugyan megtörtént; Eper
könnyedén nyelt, nem folyt a nyála, nem zihált hangosan. Mikor végre
kimentem és becsuktam magam mögött az ajtót, a katedrális orgonájának
valamennyi regisztere teljes hangerővel zúgott, s az ujjongó futamok
visszaverődtek az íves boltozatról.
A tehén bámulatra méltóan magához tért. Három héttel később láttam
újra, a csontjait varázslatszerűen hús borította, a bőre fénylett, s ami a
legfőbb, a fenséges tőgy hatalmasan duzzadozott alatta, s minden sarkából
büszkén meredt ki egy-egy kis csecs.
Ugyancsak meg voltam elégedve magammal, de persze az eset higgadt
értékelése egyet mondhatott volna: hogy kezdettől fogva alig csináltam
valamit is jól. Már az elején be kellett volna hatolnom a tehén torkáig
szikével, de akkoriban még nem tudtam, hogyan kell. A későbbi években
sok tucat ilyen tályogot nyitottam fel, benyúlva egy szájpecken keresztül az
ujjaimhoz kötött szikével. Ez meglehetősen hősies vállalkozás volt, mert a
tehén vagy tinó nem szerette, s gyakran földhöz vágta magát, miközben én
csaknem vállig benne voltam. Bármikor eltörhetett volna a karom.
Ha erről beszélek a mai fiatal állatorvosoknak, többnyire értetlenül
néznek rám, mert a legtöbb ilyen tályog kétségkívül tuberkulotikus eredetű
volt, s a bizonylati kötelezettség óta ritkán bukkan fel. De gondolom,
kortársaim arcára fanyar mosoly ül, ha emlékeiket így megmozgatom.
A garat mögötti operációban az volt a szép, hogy látványos és gyors
gyógyulást hozott, s én kivettem a részemet ezekből a kis diadalokból. De
egyik sem töltött el akkora elégedettséggel, mint az az első, amit rosszul
csináltam.

Néhány héttel az Eper-epizód után régi helyemen, a család körében ültem

Ruddék konyhájában. Ezúttal nem állt módomban bölcsességem szokásos
gyöngyszemeit elhullajtgatni, mert Mrs. Rudd almatortájának egy szeletével
birkóztam. Tudtam, hogy Mrs. Rudd finom almatortát tud csinálni, de ez
különlegesség volt, amelyet „kinti munkára” sütött – hogy kivigye Dicknek
és a családnak, mikor a földeken dolgoznak. Addig rágtam az ötcentis
tésztát, míg a szám ki nem száradt. Valahol a mélyben biztosan rejtezett egy
szeletke alma, de eddig még nem sikerült rábukkannom. Beszélni nem
mertem, nehogy morzsapermetet fújjak ki a számon, s csendben azon
tűnődtem, ki fog segíteni. Mrs. Rudd szólalt meg végre.
– Mr. Herriot – mondta a maga nyugodt, tárgyilagos módján -, Dick
valamit mondani akar magának.
Dick megköszörülte a torkát, és kihúzta magát a székében. Várakozva
feléje fordultam, a makacs masszától még mindig dagadó pofával. Dick
szokatlanul komolynak látszott, s rajtam parányi aggodalom futott át.
– Azt akarom mondani – mondta -, hogy rövidesen itt lesz az
ezüstlakodalmunk, és akarunk egy kis murit rendezni. Szeretnénk magát
meghívni.
Csaknem megfulladtam.
– Dick, Mrs. Rudd, ez nagyon kedves maguktól. Boldogan jövök – nagy
megtiszteltetésnek érzem.
Dick komolyan meghajtotta a fejét. Még mindig ünnepélyes volt, mint
aki valami nagy dolgot akar bejelenteni.
– Jó, azt hiszem, jól fogja érezni magát, mert nem akármilyen mulatság
lesz. Foglaltattunk egy szobát Carsleyben, a Királyfő fogadóban.
– Hűha, ez nagyszerű!
– Igen, az asszony és én kispekuláltuk. – Kihúzta keskeny vállát, és
büszkén felemelte az állát.
– Meleg vacsora lesz, és muzsika.
 55.
Ahogy múlt az idő, s én keservesen felrakosgattam elméleti ismereteim
puszta csontjaira a gyakorlati tapasztalat húsát, kezdtem ráébredni, hogy
van az állatorvosi munkának olyan oldala is, amit nem említenek a
könyvekben. A pénz problémája. A pénz mindig korlátot jelentett a farmer
és az állatorvos között. Talán azért, mert sok farmer agyában mélyen
beágyazódva, alighanem tudat alatt ott a meggyőződés, hogy ők többet
tudnak az állataikról, mint bármelyik kívülálló, s a vereség beismerése, ha
valakinek fizetnek a gyógyításukért.
A válaszfal elég magas volt abban a régi időszakban, amikor a maguk
betegségeinek gyógyításáért fizetniük kellett az emberorvosoknak, és nem
működött még az ingyenes mezőgazdasági tanácsadó szolgálat. De ma még
rosszabb a helyzet, hiszen ott az ingyenes betegellátás és az Országos
Mezőgazdasági Tanácsadó Szolgálat, s az állatorvos kíméletlenül
lelepleződik, mint az egyetlen ember, akinek fizetni kell.
Legtöbb farmer persze lenyeli a békát és előveszi a csekk-könyvét, de
van egy töredék – talán tíz százalék-, amelyik mindent megtesz, hogy
kibújjon alóla.
Nekünk is megvolt a magunk tíz százaléka Darrowbyban, s ez kicsi, de
állandó bosszúságot jelentett. Mint segédorvos, pénzügyileg nem érintett, és
Siegfriedet sem ingerelte túlságosan, kivéve a negyedévi számlák idején.
Olyankor igazán felheccelte magát.
Miss Harbottle legépelte a számlákat, és szabályos oszlopban elébe rakta
őket. Ilyenkor kezdődött az egész. Siegfried sorra vette őket, és nyomasztó
élmény volt látni, hogyan megy fel fokozatosan a vérnyomása.
Egy este az íróasztalánál kuporogva találtam. Tizenegy órára járhatott, és
nehéz nap állt mögötte. Ellenállása a nullára csökkent. Minden egyes
számlát megvizsgált, színével lefelé a bal keze mellett álló halomra rakta.
Jobbján kisebb halom állt, s ha odatett egy-egy számlát, azt rendszerint
zsörtölődő megjegyzéssel, olykor dühös kifakadással kísérte.
– Hihetetlen! – dörmögte mikor beléptem. – Henry Bransom – több mint
két éve nem láttunk tőle egy pennyt sem, pedig úgy él, mint egy szultán.
Soha el nem szalasztana egy vásárt a környéken, hetente többször úgy
berúg, mint a szamár, s magam láttam, mikor a múlt hónapban tíz fonttal
tett meg egy lovat a versenyen.
Lecsapta a papírt, és mélyeket lélegezve folytatta a munkát. Aztán az
egyik számla felett megdermedt.
– És nézd ezt! Az öreg Summers Low Nessből. Fogadok, hogy sok ezer
fontot dugdos az ágyában, de az istenért sem hajlandó egyet sem nekem
adni.
Néhány pillanatig hallgatott, és a fő halomra rakta a számlákat, de azután
hangos kiáltással felém fordult, arcomba lobogtatva a papírt.
– Nem, nem! James, ez már túl sok! Bert Mason huszonhét shillinggel és
hat pennyvel tartozik. Ennél többet költhettem arra, hogy esztendőszám
küldöm neki a számlákat, pedig tegnap láttam, hogy itt hajtott el a
vadonatúj kocsijában. A rohadt csibész!
Lecsapta a számlát, és folytatta a vizsgálódást. Észrevettem, hogy csak a
fél kezét használja, a másikkal a hajában turkál. Forrón reméltem, hogy egy
sorozat jó fizetőre bukkan, mert úgy láttam, idegrendszere sokkal többet
nem áll ki. S úgy látszott, reményeim valóra válnak, mert több percen át
nyugodtan vette fel és tette le a papírlapokat. Aztán megmerevedett a
székében, és teljesen mozdulatlanul meredt az íróasztalára. Majd felemelt
egy számlát, és másodperceken át szemmagasságban tartotta. Felkészültem.
Ez biztosan valódi gyöngyszem.
De meglepetésemre Siegfried halkan kuncogni kezdett, majd hátravetette
a fejét, és harsány nevetésre fakadt. Addig nevetett, míg nevetni sem maradt
benne erő, aztán hozzám fordult.
– Ez az őrnagy; James – mondta elgyengülten. – A drága öreg gáláns
őrnagy. Tudod, őszintén csodálom ezt az embert. Egész szép summával
tartozott az elődömnek, mikor megvettem a praxist, és még mindig tartozik.
És nem láttam egy vasat sem azért a munkáért, amit én magam végeztem
neki. Az igazság az, hogy így viselkedik mindenkivel, és megússza. Igazi
művész – a többiek csak ügyetlen amatőrök mellette.
Felállt, felnyúlt a kandallópárkány feletti üvegajtós szekrénybe, és kivette
a whiskysüveget meg két poharat. Nemtörődöm módon óriási adagot töltött
mindkét pohárba, az egyiket nekem adta, aztán visszaereszkedett a székébe,
még mindig vigyorogva. Az őrnagy varázslatosan visszaadta a jókedvét.
Italomat kortyolgatva arra gondoltam, hogy Bullivant őrnagyban mennyi
a színes, lenyűgöző jellemvonás. A világ előtt elegáns patríciusként jelent
meg: gyönyörű Shakespeare-színészi hang, hibátlan modor és nagyszerű
fellépés. Ha kellőképp felengedett, hogy odahajítson egy barátságos szót,
megtisztelve éreztem magam, bár tudtam, hogy ingyen dolgozom neki.
Kis, kényelmes farmja volt, tweedruhás felesége és több lánya, akik saját
lovukon lelkesen vettek részt a helyi falkavadászatokon. Egész
háztartásában minden odaillő és stílszerű volt. De soha senkinek sem
fizetett.
Vagy három éve lakott a körzetben, és megérkezésekor a helyi
kereskedők, akiket elvakított a megjelenése, kezüket-lábukat törték, hogy az
ő kuncsaftjuk legyen: Végtére is éppen nekik való embernek látszott, mert
Darrowbyban az örökölt vagyont szerették. Ellentétben azzal, amit
Skóciában tapasztaltam, itt a saját erejéből feltört embert mélységes
gyanúval szemlélték, és a városbeliek körében nem lehetett elítélőbbet
mondani annál a komoran elmotyogott megjegyzésnél, hogy: „Egy vasa se
volt, mikor idejött.”
Persze, mikor lehullott szemükről a hályog, csatába léptek, de
eredménytelenül. A helyi autójavító lefoglalta az őrnagy öreg Rolls Royce-
át, és sokáig ki nem engedte volna a kezéből, de az őrnagynak sikerült
visszabűvölnie. Egyetlen kudarcát az örökösen kikapcsolt telefonja
jelentette: úgy látszik, a postavezérigazgatóra nem hatottak csáb igéi.
De még a legodaadóbb mesternek is lejár az ideje. Egy nap éppen
Hollertonon, egy körülbelül tizenhat kilométerre eső szomszédos
vásárvároson hajtottam át, mikor megláttam a Bullivant lányokat, amint
nagy kosarakkal felfegyverkezve, elszántan járkálnak üzletről üzletre. Úgy
látszik, az őrnagynak kicsit távolabb kellett kivetnie a hálóját, s nekem
eszembe jutott, hogy talán kész továbbköltözni. El is tűnt pár hét múlva a
körzetből, maga után hagyva egy csomó, sebeit nyalogató embert. Nem
tudom, hogy fizetett-e valakinek távozása előtt, de Siegfried sohasem kapott
egy vasat sem.
Még távozása után sem volt Siegfried igazán dühös, mert az őrnagyot
szívesen látta egyedülálló jelenségnek, mesternek a választott
mesterségében.
– Végtére is, James – mondta nekem egyszer -, ha félretesszük az etikai
meggondolásokat, be kell vallanunk, hogy olyan ember, aki a darrowbyi
borbélynál ötvenfontos adósságot tud csinálni hajvágásból és borotválásból,
kivív bizonyos tiszteletet.
Siegfried magatartása adósaival szemben korántsem volt egyértelmű.
Olykor a nevük hallatára dühbe gurult, máskor valamilyen fanyar
jóindulattal szemlélte őket. Gyakran mondta, hogyha koktélpartit adna az
ügyfeleinek, elsőnek a nem fizetőket kellene meghívnia, mert olyan
elbűvölő pofák. Mindazonáltal könyörtelen háborút folytatott ellenük
fokozatosan szigorodó levélsorozatok útján – ezt a maga UKÜ
rendszerének nevezte (Udvarias, Kellemetlen, Ügyvédi), és erősen hitt
benne. Sajnálatos módon azonban a rendszer ritkán működött az igazán
nehéz embereknél, akik megszokták, hogy reggeli postájukban fenyegető
leveleket kapjanak. Csak ásítottak az udvarias vagy kellemetlen levelek
olvastán, és nem sokat törődtek az ügyvédivel sem, mert tapasztalatból
tudták, hogy Siegfried mindig visszariad, ha a törvény szélső határáig
kellene elmennie.
Ha az UKÜ rendszer csődöt mondott, Siegfried gyakorta valamilyen
szokatlan ötlettel állt elő, hogy megszerezze jól kiérdemelt honoráriumát.
Például olyan tervvel, mint amit Dennis Pratt ellen talált ki. Dennis pohos,
fürge kis ember volt, s önmagáról való nagy véleménye megmutatkozott
abban, ahogy mind a százötvennyolc centis magasságát büszkén kihúzva
hordozta. Mindig mintha felfelé nyújtózkodott volna, mellkasát kifeszítette,
kövér kis fenekét meglepő módon kidugta.
Dennis jelentős összeggel tartozott a cégnek, s vagy tizennyolc hónappal
ezelőtt ki kellett állnia az UKÜ módszer teljes szigorát. Ez rávette, hogy
„törlesztésre” öt fonttól megváljék, de azóta nem jött tőle semmi. Siegfried
válságban volt, mert nem akart keményen bánni a vidám, vendégszerető
emberrel.
Dennis mindig nevetett vagy nevetni készült. Emlékszem, egyszer el
kellett altatnunk egy tehenet a farmján, hogy eltávolítsuk a daganatot a
csecsei közül. Siegfrieddel együtt mentünk a beteghez, s útközben valami
mulatságosról beszélgettünk. Még akkor is hahotáztunk, mikor kiszálltunk a
kocsiból. A ház ajtaja éppen akkor nyílt ki, s előbukkant Dennis.
Az udvar másik végében voltunk, vagy jó harminc méterre tőle. Nem
hallhatott semmit a beszélgetésünkből, de amikor meglátta, hogy nevetünk,
azonnal hátracsapta a fejét, és teli torokból csatlakozott hozzánk. Miközben
átjött az udvaron, annyira rázkódott, hogy azt hittem, elesik. Mikor odaért,
törölgette szeméből a könnyeket.
Munka után mindig meghívott, hogy kóstoljuk meg Mrs. Pratt
süteményeit. Mi több, hideg napokon egy termosz forró kávéval várt, s
kellemetes szokása volt, hogy bőven löttyintett rumot a csészékbe, mielőtt
kitöltötte volna a kávét.
 – Az ilyen embert nem lehet bíróság elé vinni – mondta Siegfried. – De
valahogy módját kell találnunk, hogy kiszedjük belőle a lóvét. – Töprengve
bámulta néhány pillanatig a mennyezetet, aztán öklével a tenyerébe csapott.
– Azt hiszem, kitaláltam, James! Tudod, könnyen megeshet, hogy
Dennisnek nem jut eszébe a számlát kifizetni. Így hát megpróbálom olyan
környezetben sarokba szorítani, ahol igazán rá kell ébrednie. Most küldtük
ki a számlákat, s úgy rendezem a dolgot, hogy itt találkozzam vele két
órakor a következő piacnapon. Azt mondom, hogy meg akarom vele
beszélni a tőgygyulladás problémáját. Itt lesz a sok farmer, aki a számláját
fizeti ki, és én szándékosan köztük hagyom vagy félóra hosszat. Biztosra
veszem, hogy ez majd eszébe juttatja.
Óhatatlanul kétségeim támadtak. Elég régóta ismertem Siegfriedet ahhoz,
hogy tudjam: némelyik ötlete ragyogó, mások meg marhaságok; és annyi
ötlete volt és oly állandó zuhatagban jöttek, hogy gyakran bajosan tudtam
volna megmondani, melyik milyen. Ez esetben nyilvánvalóan olyasforma
meggondolással dolgozott, mint az orvos, aki teljesen kinyitja a vízcsapot,
hogy szorongó betegét képessé tegye az üvegbe vizelni.
A tervnek lehettek érdemei – megeshet, hogy a lobogó csekk-könyvek, a
pénzdarabok csengése, a bankjegyek sustorgása megnyitja Dennisben az
adósság rég eltemetett kútját s a pénz erőteljes áradásban fakad ki belőle -,
de én kételkedtem benne.
Kétségeim megmutatkozhattak az arcomon, mert Siegfried nevetett, és a
vállamra csapott.
– Ne vágj olyan ijedt képet – meg kell próbálni. És működni fog. Csak
várj.
Piacnapon ebéd után kinéztem az ablakon, és láttam, hogy Dennis felénk
tart. Az utcán nyüzsgött a piacnapi forgatag, de őt könnyű volt észrevenni.
Szembetűnő alak volt: álla a magasban, boldogan mosolygott körbe-körbe,
és mindig rugalmas lépte magasan lábujjhegyre emelte. Beengedtem a
bejárati ajtón, ő meg elmasírozott mellettem a folyosón: Piperkőc
sportkabátjának hátulja csinosan borult kidomborodó ülepére.
Siegfried taktikusan Miss Harbottle mellé ültette, ahonnan akadálytalanul
láthatta az íróasztalt. Aztán elnézést kért, mondván, hogy egy kutyát kell
kezelnie a műtőben. Én ott maradtam, hogy az ügyfelek kérdéseire
válaszoljak, s figyeljem a fejleményeket. Nem kellett soká várnom: jöttek
sorra a farmerek szüntelen folyamban, markukban a csekk-könyvükkel.
Némelyek türelmesen az íróasztal mellett álltak, mások sorsukra várva
leültek a fal menti székekre.
A szokásos számlafizetési nap volt, a szokásos adag nyöszörgéssel. A
leggyakoribb kifejezés az volt, hogy Mr. Farnon „nagyon megnyomta a
tollat”, és sokan szerettek volna „egy kicsit levenni” belőle. Miss Harbottle
belátása szerint cselekedett ilyenkor, s ha az állat elpusztult vagy a számla
aránytalanul nagynak látszott, engedett valamennyit belőle.
Egy ember azonban nem úszta meg. Erőszakosan „egy kis barátságot”
követelt a számlájával kapcsolatban, de Miss Harbottle keményen ránézett.
– Mr. Brewiss – mondta. – Ezzel a számlával több mint egy éve tartozik.
Már kamatot kellene fizetnie. Csak akkor adhatok engedményt, ha a
számlát azonnal kifizetik. Maga látja kárát, hogy ilyen sokáig nem
egyenlítette ki.
A mereven ülő, s kezét a térdén nyugtató Dennis láthatóan minden szóval
egyetértett. Helytelenítően csücsörítette a száját, míg a farmert nézte, és
határozottan felháborodott kifejezéssel fordult felém.
A panaszok közé olykor beékelődött egy csokor virág. Egy görnyedt
öregember, aki amolyan udvarias levelet kapott, nem győzött mentegetőzni:
– Elnézést, hogy több hónapja nem fizettem. Az állatorvosok mindig
azonnal kigyünnek, ha hívom őket, hát gondolom, nem rendes tűlem, hogy
megvárakoztatom űket a pénzzel.
Láttam, hogy Dennis teljes mértékben egyetért ezzel a felfogással.
Élénken bólogatott, és jóindulatúan mosolygott az öregre.
Egy másik farmer, egy nyers formájú alak az elismervénye nélkül indult
kifelé, mikor Miss Harbottle visszahívta.
– Jobb, ha ezt magával viszi, különben még újra kérjük a pénzt – mondta
ügyetlenül megjátszva a vagányt.
Az ember, kezét a kilincsen tartva megállt.
– Mondok én magának valamit, kisasszonykám, maguknak fene
szerencséjük van, hogy eccer is megkapták – kéccer ugyan meg nem
kapják.
Dennis benne volt a sűrűjében. Közelről figyelte, amint a farmerek
odacsapták a csekk-könyvüket az íróasztalra, hogy Miss Harbottle töltse ki
(ők sose töltötték ki maguk a csekkjeiket), aztán lassan, körülményesen
aláírták. Nyílt ámulattal nézte az íróasztal fiókjába dugott szabályos
bankjegykötegeket, s én kis kihívó megjegyzéseket tettem, ilyeneket
például:
 – Jó dolog látni, ahogy befolyik a pénz. E nélkül nem csinálhatnánk
tovább, igaz?
A sor kezdett ritkulni, s olykor magunkra maradtunk a szobában.
Ilyenkor mindenféléről beszéltünk: az időről, Dennis állatállományáról, a
politikai helyzetről. Végül bejött Siegfried, én meg elindultam körutamra.
Mire visszaértem, Siegfried már a vacsoráját ette. Szerettem volna
hallani, hogy sült el a terve, de Siegfried furcsán szófukar volt. Végül már
nem bírtam tovább.
– Nos, hogy sikerült? – kérdeztem.
Siegfried átszúrt egy darab marhasültet a villájával, s egy kis mustárt
kent rá.
– Mi hogy sikerült?
– Hát, Dennis, Mire jutottál vele?
– Ó, nagyon jól ment. Nagyon alaposan megtárgyaltuk a tőgygyulladás
problémáját. Kedd délelőtt kimegyek, hogy a csorda minden egyes fertőzött
tőgynegyedét befecskendezzem acriflavinoldattal. Új eljárás – azt mondják,
nagyon jó.
– De tudod, mire gondolok. Mutatott valami hajlandóságot, hogy
kifizesse a számláját?
Siegfried közönyösen rágott néhány pillanatig, aztán lenyelte a falatot.
– Nem, egy fikarcnyit sem. – Letette a kését, villáját, és elgyötört
kifejezés futotta be az arcát. – Szóval nem működött.
– Ne törődj vele. Mint mondtad, meg kellett próbálnunk. – Habozva
elhallgattam. – Van még valami, Siegfried. Sajnos, azt hiszem, mérges
leszel rám. Tudom, hogy azt mondtad, nem szabad gyógyszert adni
olyanoknak, akik nem fizetnek, de rábeszélt, hogy adjak neki két üveg
lázcsillapítót. Nem tudom, mi ütött belém.
– Szóval lázcsillapítót kért? – Siegfried néhány pillanatig az űrbe meredt,
aztán fagyosan elmosolyodott. – No hát felejtsd el. Belőlem kiszedett hat
doboz gyomorport.
 56.
Volt egy ügyfelünk, aki nem kapott volna meghívást az adósok
koktélpartijára. Bizonyos Mr. Horace Dumbleby, az aldgrove-i mészáros.
Mint megátalkodott nem fizető, joggal pályázhatott volna, de kiváltképp
hiányzott belőle a kedvesség.
Hentesboltja a festői Aldgróve falu főutcáján nagy és hasznot hajtó
forgalommal dicsekedhetett, de üzletének zöme a környező kisebb
falvakban és a kerület elszórt tanyáin bonyolódott le. Rendszerint felesége
és férjezett leánya buzgólkodott a boltban, miközben maga Mr. Dumbleby
járta a körzetet. Gyakran láttam a kék furgonja nyitott hátsó ajtaja előtt a
farmer feleségét, aki arra várt, hogy Mr. Dumbleby nagy, ormótlan testével
a deszkára hajolva felszeletelje a húst. Olykor felnézett, s futólag láttam a
hatalmas vérebpofát és a bánatos szemeket.
Mr. Dumbleby szerény mértékben maga is farmer volt. Hat tehén tejét
adta el – egy tiszta kis istállóban tartotta őket a boltja mögött. Hízlalt még
néhány tinót és hízót, s ezek később kolbász, pite, sütni való hús és
karajszeletek formájában jelentek meg a kirakatában. Szó, ami szó, Mr.
Dumbleby sora nagyon jól ment, és állítólag mindenfelé voltak ingatlanai.
De Siegfried csak ritkán látott valamennyit is a pénzéből.
Minden késedelmes fizetőnek volt egy közös tulajdonsága: az állatorvos
késlekedését nem tűrték. Ha bajba jutottak, azonnali cselekvést követeltek.
„Ki tud jönni most rögtön?” „Mikorra ér ide?” „Ugye nem várakoztat
sokáig?” „Kérem, hogy azonnal jöjjön ki.” Mindig megriasztott, mikor
láttam, hogy Siegfried homlokán kidagadnak az erek, s a csuklója
elfehéredik, ahogy a telefont markolja.
Az egyik ilyen, Mr. Dumblebyvel való társalgás után, vasárnap este tíz
órakor dühbe gurult, és rászabadította az UKÜ rendszer teljes dühét. A
mészáros erszénye ettől nem nyílt ki, de ő maga mélyen megsértődött.
Nyilvánvalóan úgy érezte, méltánytalanul bántak vele. Attól fogva,
valahányszor furgonjával egyetemben találkoztam vele a körzetben, lassan
megfordult, és üresen meredt rám, míg el nem tűntem a szeme elől. És
furcsa módon mintha egyre gyakrabban találkoztam volna vele – az egész
nagyon nyugtalanítónak látszott.
 Volt még nagyobb baj is. Tristan s jómagam gyakran előfordultunk a kis
aldgrove-i fogadóban, ahol az ivó kellemes volt, és a sör megütötte Tristan
szigorú mértékét. Annak előtte sose figyeltem igazán Mr. Dumblebyre, bár
mindig ugyanabban a sarokban ült, de most, valahányszor felpillantottam, a
nagy, bánatos szemek mindig helytelenítően rám irányultak.
Igyekeztem elfeledkezni róla, és az illetlen történeteket mesélő Tristanra
figyelni, de mindig magamon éreztem azt a tekintetet. Nevetésem elhalt, s
hátra kellett néznem. Akkor a kitűnő sör ecetté változott a számban.
Menekülni próbálván átszoktam az ivóból az elegánsabb terembe, és
Tristan, igazi lelki nemességet tanúsítván, velem jött olyan környezetbe,
amely idegen volt tőle; ahol szőnyeg fedte a padlót, az emberek kis, fénylő
asztaloknál ültek és gint ittak, és söröskorsót szinte nem is lehetett látni. De
még ez az áldozat is hiábavaló volt, mert Mr. Dumbleby helyet változtatott
az ivóban, hogy a tálalóablakon át be tudjon nézni a másik terembe. Az a
néhány óra, amit ott tölthettem, teljesen groteszkké kezdett válni. Olyan
voltam, mint az az ember, aki kétségbeesetten igyekszik felejteni. De
bárhogy vedeltem is a sört, bárhogy nevettem, beszéltem, még énekeltem is,
egyik felem erősen szorongva várta azt a pillanatot, amikor hátra kell majd
néznem. S amikor hátranéztem, a nagy, bánatos arc még fenyegetőbbnek
látszott a tálalóablak fakeretében. A leleffedt pofazacskók, a lépcsőzetes
toka, a hatalmas, bús szemek – az egészet rémisztően felnagyította
elszigeteltsége abban a falba vágott kis résben.
Nem ment, fel kellett adnom a fogadót. S ez nagyon lehangoló volt, mert
Tristan egészen líraivá szokott válni attól a finom dióíztől, amelyet kiérzett
a csapolt sörből. De én már semmi örömömet nem leltem benne: nem
állhattam tovább Mr. Dumblebyt.
Mi több, igyekeztem tőlem telhetőleg elfelejteni ezt az urat, de újra rám
erőszakolta magát, mikor egy nap hajnali háromkor meghallottam hangját a
telefonban. Ha a hajnali órákban felrobbant az ember fülében az ágy
melletti telefon, akkor csaknem mindig ugyanarról volt szó – borjúellésről.
Mr. Dumbleby sem másért hívott, de meglepően parancsoló volt. Eszébe
sem jutott mentegetőzni, amiért ilyen korán telefonál, ahogy a legtöbb
farmer tette volna. Mondtam, hogy azonnal megyek, de ennyivel nem
elégedett meg: percre pontosan tudni akarta, mennyi idő múlva. Álmosan
ironizálva kezdtem elsorolni a programot: hány perc kell, hogy felöltözzem,
hány, hogy lemenjek, kihozzam a kocsit stb. de attól tartok, hogy nem fogta
fel.
 A faluba érve világosságot láttam a hentesüzlet ablakában. Mr.
Dumbleby szinte kiügetett az utcára, és motyogva fel-alá járkált, amíg
köteleimet és műszereimet kihalásztam a csomagtartóból. Nagyon
türelmetlen, gondoltam, olyan ember létére, aki több mint egy éve nem
fizette ki állatorvosi számláját.
Keresztül kellett mennünk az üzleten, hogy a hátsó istállóhoz jussunk.
Betegem egy nagy, kövér fehér tehén volt, amelyet nem látszott
nyugtalanítani az állapota. Időnként erőlködött, és kinyomott egy pár lábat
néhány centire a vulvájából. Jól megnéztem a két lábat– ez az első jel,
amiből az állatorvos megtudhatja, milyen nehéz munka előtt áll. Ha két
hatalmas pata állt ki egy apró üszőből, mindig eltűnt arcomról a mosoly.
Ezek a lábak is elég nagyon voltak, de nem rendkívüliek, és az anya elég
tágasnak látszott. Nem értettem, mi akadályozza a természetes folyamatot.
– Bedugtam a kezem – mondta Mr. Dumbleby. Van ottan egy fej, de nem
tuttam megfordítani. Vagy félórát húztam eztet a két lábat.
Míg derékig levetkőztem (az elletőoverallt még mindig amolyan
kényeskedésnek tekintették), arra gondoltam, hogy a helyzet lehetne sokkal
rosszabb is. Annyi primitív és huzatos épületben kellett levetnem az
ingemet, de ez modern tehénistálló volt, s a hat tehén kielégítő központi
fűtéssel szolgált. És itt villany világított a füst kormozta olajlámpa helyett.
Leszappanoztam és fertőtlenítettem a karomat, s elvégeztem az első
vizsgálódást. Nem volt nehéz a baj okát megtalálnom.
Csakugyan volt ott egy fej meg két láb, de különböző borjakhoz
tartoztak.
– Ikrek – mondtam. – Ezek, amiket maga húzkodott, hátsó lábak –
farfekvés.
– Vagyis seggel előre?
– Úgyis mondhatjuk. A jó fekvéses borjúnak meg az oldala mellé szorult
a lába. Vissza kell nyomnom, el az útból, hogy előbb kivehessem a másikat.
Keserves munkának ígérkezett. Rendes körülmények között szeretem az
ikerszülést, mert a borjak többnyire aprók, de ezek jó nagynak látszottak.
Bedugtam a kezem a szülőútban lévő kis orrhoz, beböktem ujjammal a
szájba, s jutalmul a borjú rántott egyet rajta, és végignyalintotta: egyszóval
élt.
Kezdtem egyenletesen befelé nyomni a méhbe, s eltűnődtem, mire
vélheti ezt a kis jószág. Csaknem kilépett a világba – orra pár centire esett
csak a külső levegőtől -, s most visszaviszik a startvonalra.
 A tehénnek sem tetszett az ötlet, és sorozatban nyomni kezdett, hogy
szándékomban megakadályozzon. Elég jó eredménnyel, hiszen egy tehén
sokkal erősebb az embernél, de én mereven nekifeszítettem karom a
borjúnak, s bár minden nyomás hátrakényszerített, csak toltam állhatatosan,
míg a medencecsont pereméig nem löktem.
Zihálva Mr. Dumblebyhez fordultam.
– Eltoltam az útból a fejet. Fogja meg azokat a lábakat, és húzza ki a
másik borjút.
A mészáros nehézkesen előrelépett, és két hatalmas, húsos kezében eltűnt
a két láb. Aztán behunyta szemét, és rengeteg fintorral és a keserves
erőfeszítés nyögéseivel úgy tett, mintha húzna. A borjú meg sem mozdult, s
reményeim alászálltak. Mr. Dumbleby a nyögők közé tartozott. (Ez a
kifejezés akkor keletkezett, mikor Siegfried és egy farmer ellésnél egy-egy
lábat fogtak, s a farmer szánalomra méltó hangokat adott ki magából, de a
legkisebb erőfeszítést sem tette. Siegfried hozzá fordult, és azt mondta: –
Nézze, egyezzünk meg valamiben – maga húz, én meg nyögök.)
Nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy hentes segítségére nem számíthatok,
tehát úgy döntöttem, hogy megpróbálom egyedül. Hátha szerencsém van.
Elengedtem az orrot, és gyorsan elkaptam a hátsó lábakat, de a tehén
gyorsabb volt nálam. Éppen sikerült a csúszós lábakat elkapnom, mikor
egyetlen nyomással visszalökte a kettes számú borjút a szülőútba.
Kezdhettem elölről.
Megint nekitámasztottam a kezem a nedves kis orrnak, s nekifogtam a
visszatolás keserves műveletének. Ahogy a nagy tehén nyomása ellen
küszködtem, eszembe jutott, hogy hajnali négy óra van, amikor senki sincs
ereje teljében. Mire a fejet visszakényszerítettem a medencebejárathoz, már
elfogott a lassú, halálos fáradtság, s úgy éreztem, mintha valaki eltávolította
volna a csontok java részét a karomból.
Ez alkalommal vártam néhány pillanatig, hogy kifújjam magam, mielőtt
a lábakhoz kaptam volna, de nem jártam sikerrel. A tehén könnyedén rám
vert egy pompásan időzített tológörccsel. Az a tolakodó fej megint szorosan
benn ült a szülőútban.
Ebből elegem volt. Az is eszembe jutott, hogy az a kis jószág odabenn
alighanem szintén belefáradt már kissé ebbe a huzivoniba. Végigvacogtam
a hideg, üres bolton, ki a néma utcára, és kivettem a kocsiból a helyi
érzéstelenítőt. Nyolc köbcenti az epidurális térbe, s a teljesen
elérzéstelenített méhű tehén már semmiféle érdeklődést nem tanúsított a
műveletek iránt. Sőt, kihúzott egy kis szénát a rács közül, és szórakozottan
rágni kezdte.
Ettől fogva olyan volt, mintha egy postazsákban dolgoznék: amit
visszalöktem, az ott maradt, ahelyett hogy felém zúdult volna. Csak az volt
a dolog bibije, hogy miután mindent elrendeztem, jó lett volna segítőnek a
méhgörcs. Így hát húznom kellett. Nekiveselkedtem az egyik hátsó lábnak,
Mr. Dumbleby meg kínosan zihálva húzta a másikat, s a farfekvéses borjú
hamar világra jött. Elég sok magzatvizet lélegzett be, de fejjel lefelé
tartottam, míg ki nem köhögte. Mikor letettem az istálló kövére, élénken
megrázta a fejét, és megpróbált felülni.
Aztán régi barátomat, a másik borjút kellett elintéznem. Most már jó
mélyen feküdt, nyilvánvalóan durcásan. Mikor végre prüszkölve és
rugdosva napvilágra került, nem sértődtem volna meg, ha azt mondja: –
Döntse el már, hogy ide vagy oda.
Miközben a mellemet törölgettem, azzal az élénk örömmel néztem a
padlón kepesztető két, nedves kis állatot, amit ilyenkor mindig éreztem. Mr.
Dumbleby egy marék szalmával törölgette őket.
– Ikernek nagyok – motyogta a hentes.
A helyeslésnek még ez a szerény kifejezése is meglepett, és úgy véltem,
talán továbblökhetem egy kicsit a dolgokat.
– Igen, két pompás borjú. Az ikerborjak gyakran elpusztulnak, ha így
összekeverednek – jó, hogy sikerült élve kivennünk őket. – Elhallgattam
egy pillanatra. – Hanem tudja, szép pénzt megérhet ez a kettő.
Mr. Dumbleby nem válaszolt, s nem tudtam, hogy a nyíl célba talált-e.
Felöltöztem, összeszedtem a szerelékemet, s követtem őt ki az istállóból,
be a néma boltba, elhaladva a horgokon lógó marhahúsdarabok, a tálcákon
álló belsőségek sora, a frissen készült kolbászok halmai mellett. A kijárati
ajtó közelében megtorpant a hentes, és tétován állt egy pillanatig. Úgy
látszott, erősen gondolkodik. Aztán felém fordult.
– Nem akar néhány kolbászt?
Csaknem hanyatt estem meglepetésemben.
– De igen, köszönöm. – Alig látszott hihetőnek, de megmozdítottam az
érzelmeit.
A pult mögé ment, levágott vagy fél kiló páros kolbászt, gyorsan
zsírpapírba csomagolta, és átnyújtotta a csomagot.
Néztem a kolbászokat, és éreztem hideg súlyukat a tenyeremben. Még
mindig nem hittem el. Aztán egy méltatlan gondolat támadt elmémben.
Tudom, igazságtalan volt – szegény pofa nem nagyon ismerhette a
nagylelkűség gesztusainak fényűzését -, de valami belső démon arra
ösztökélt, hogy próbára tegyem. Nadrágzsebembe tettem a kezem,
megcsörgettem az aprópénzem, és a hentes szemébe néztem.
– Mennyi lesz ez? – kérdeztem.
Mr. Dumbleby nagy teste hirtelen mozdulatlanná merevedett, s pár
pillanatig úgy állt, mint a szobor. Rám meredt, arca teljesen kifejezéstelen
volt, de az arc egy-egy rándulása s a szemét lassan elfelhőző kín elárulta,
micsoda belső harc dúl benne. Aztán megszólalt, rekedten suttogva, mintha
a szavakat egy hatalmán kívül eső erő kényszerítené ki belőle.
– Ez – mondta – két shilling és hat penny lesz.
 57.
Nekem új élmény volt, hogy ott állunk a kórház előtt, és várjuk a nővérek
szolgálatának végét, de megszokott játék Tristannak, aki hetente több este
itt strázsált. Tapasztaltsága többféleképpen megmutatkozott, legkivált
abban, ahogy ravaszul elhelyezkedett az utcai lámpa fénynyalábján kívül, a
gázművek irodaajtajának egyik sötét szögletében. Onnan egyenest rálátott
szemközt a kórház bejáratára és a nővérszálláshoz vezető hosszú fehér
folyosóra. S az is előny volt, hogy ha Siegfried történetesen arra járna,
Tristan láthatatlan, és biztonságban van.
Fél nyolckor oldalba bökött. Két lány jött ki a kórházból le a lépcsőn, és
várakozva megállt az utcán. Tristan aggodalmasan végignézett az utcán
mindkét irányba, aztán megfogta a karomat.
– Gyere, Jim, itt vannak. A bal oldali Connie – a vörösesszőke -, csinos
kis jószág.
Odamentünk, és Tristan a szokásos elbűvölő modorában bemutatott. Be
kellett vallanom, hogy ha az este csakugyan terápiás célkitűzéssel jött létre,
máris jobban éreztem magam. Volt valami gyógyítóerő abban, ahogy a két
csinos lány rám nézett szétnyílt ajkakkal és csillogó szemmel, mintha
álmaik lovagja lettem volna.
Hajukat kivéve meglepően hasonlítottak egymásra. Brenda fekete volt,
Connie viszont szőke, s a haja mély tűzben parázslott, ahol a kapun kiömlő
fény a fejét érte. Mindkettőből csak úgy áradt az egészség – üde orcák,
fehér fogak, élénk szemek, s még valami, amit kiváltképp szívesen
fogadtam: a vágy, hogy kedvünkben járjanak.
Tristan nagyon előkelően nyitotta ki a kocsi hátsó ajtaját.
– Vigyázz vele, Connie, csendesnek látszik, de nagyon ért a nőkhöz.
Messze földön híres szerető.
A lányok kuncogtak, és még nagyobb érdeklődéssel tanulmányoztak.
Tristan a vezetőülésbe pattant, és nyaktörő sebességgel elindultunk.
Ahogy a sötét táj elsuhant az ablakok mellett, hátratámaszkodtam a
sarokban, és hallgattam Tristant, aki csúcsformában volt: talán nagy
nyájasan engem igyekezett felvidítani, talán egyszerűen így hozta a kedve,
de megállás nélkül csevegett. A lányok eszményi hallgatóságnak
bizonyultak, mert boldogan nevettek, bármit mondott is. Éreztem, hogy
Connie rázkódik mellettem. Nagyon közel ült hozzám, a másik oldalán
jókora darab ülést hagyott üresen. A kis kocsi befordult egy éles sarkon, s
nekem lökte Connie-t, aki egész természetesen ottmaradt, fejét a vállamon
nyugtatva. Éreztem haját az arcomon. Nem használt sok kölnit, de tiszta
szappan– és fertőtlenítőillata volt. Eszembe jutott Helen – mostanában
nemigen gondoltam rá. Gyakorlat kérdése volt az egész – amint eszembe
villan, azonnal elnyomni még a gondolatát is. Mostanára már meglehetős
gyakorlatot szereztem benne. Különben is, vége volt – vége, még mielőtt
elkezdődött volna.
Átkaroltam Connie-t, s ő felém emelte az arcát. Hát jó, gondoltam, mikor
megcsókoltam. Tristan hangosan énekelt az első ülésen, Brenda kuncogott,
az öreg kocsi rettentő zörgéssel rohant a hepehupás úton.
Végre megérkeztünk Poultonba, e sehová sem vezető út mentén fekvő
faluba. Egyetlen utcája rendetlenül kapaszkodott fel a domboldalra, s végén
egy kerek füves tér zárta le, azon egy öreg kőkereszt és egy meredek domb,
amelynek tetején állt a művelődési ház.
Itt lesz majd a bál. Tristannak azonban más tervei voltak előtte.
– Van itt egy remek kis csapszék. Iszunk egy kortyot, hogy hangulatba
jöjjünk. – Kiszálltunk a kocsiból, és Tristan beterelt bennünket egy alacsony
kőépületbe.
Odabenn nem volt semmi „ántivilágba” való cifraság: az egyetlen nagy,
négyzet alakú meszelt teremben fekete tűzhely állt, abban fényes tűz
lobogott, s vele szemben hosszú, magas hátú pad nyúlt el. A tűzhely felett
egyetlen hatalmas, időrágta, göcsörtös, füsttől fekete gerenda.
Odasiettünk a padhoz, amely mintegy védfalat kínált a kinti hideg ellen.
Magunk voltunk az ivóban. Bejött a kocsmáros hanyag öltözékben, zakó
nélkül, gallértalan csíkos ingben, nadrágban; a nadrágtartóját egy széles
bőröv támogatta meg a derekán. Vidám kerek arca felderült Tristan láttán.
– Nahát, Mr. Farnon, hogy van?
– Soha jobban, Mr. Peacock, és maga?
– Jól, uram, nagyon jól. Nem panaszkodhatom. És megismerem a másik
urat is. Járt már itt nálam, ugye?
Akkor eszembe jutott. Egy napig végeztem tuberkulintesztelést a
poultoni körzetben s miután órákig birkóztam fiatal jószágokkal a hegyi
harasztoson, ide jöttem be fagyosan és kiéhezve, hogy egyek valamit. A
kocsmáros közönyösen, mindenféle hűhó nélkül fogadott, és azonnal
ügyködni kezdett a serpenyőjével az öreg fekete tűzhelyen, miközben én ott
ültem, és néztem az inge hátát, a nadrágtartóját és a fényes bőrövet. Az
ebéd elfoglalta a tűz melletti egész kerek tölgyfa asztalt: vastag szelet házi
füstölésű sonka, amely lelógott a tányérról s amelynek kebelén két tojás
fészkelt, egy frissen sült cipó, beleszúrva kés, egy tányér házi vaj, némi
lekvár, hatalmas kancsó tea és egy egész, kerek, hófehér, mintegy negyven
centi magas Wensleydale sajt.
Emlékszem, hosszú ideig ettem hitetlenkedve, s befejezésül az egyik
szelet lágy, finom ízesítésű sajtot tüntettem el a másik után. Az egész ebéd
két shilling hat pennymbe került.
– Igen, Mr. Peacock, jártam itt, s ha valaha is éhezem egy magányos
szigeten, arra a csodálatos ebédre gondolok, amit akkor adott.
A kocsmáros vállat vont.
– Nem vót az semmi különös, uram. Csak a szokásos. – De látszott, hogy
örül.
– Mindez nagyszerű – mondta Tristan türelmetlenül -, de mi nem enni
jöttünk, hanem inni, és Mr. Peacocknak olyan csapolt söre van, hogy alig
akad párja Yorkshire-ban. Kíváncsi vagyok a véleményedre, Jim. Lenne
szíves két korsót és két kis korsót hozni, Mr. Peacock.
Észrevettem, hogy a lányokat meg sem kérdi, mit innának, de ők
szemlátomást elégedetten fogadták a rendelést. A kocsmáros kissé
szuszogva jött vissza a pincéből. Magas, fehér zománckancsót hozott,
amelyből vékony barna patakocskát töltött, nagy gyakorlattal váltogatva a
magasságot, míg minden pohárban fehér, habos felszínt nem produkált.
Tristan felemelte a korsóját, és néma tisztelettel nézte. Gondosan
megszagolta, aztán ivott egy kortyot, amelyet, állkapcsát sebesen fel-alá
mozgatva, pár másodpercig a szájában tartott. Aztán lenyelte, néhányszor
nagy ünnepélyességgel megnyalta a száját, majd lehunyta a szemét, és
nagyot kortyolt. Sokáig ült lehunyt szemmel, s amikor felnézett, sugárzott
róla az elragadtatás, mintha gyönyörű látomás jelent volna meg előtte.
– Élmény idejönni – suttogta. – Hordóban tartani a sört nagy
szakértelmet kíván, de maga, Mr. Peacock, valóságos művész.
A kocsmáros szerényen fejet hajtott, s Tristan tisztelgésre emelve
poharát, könyökének könnyed felfelé mozdításával fenékig kiitta.
A lányokból csodálkozó kis ó-ók törtek fel, de láttam, hogy rajtuk lévén a
sor, nekik sem okozott nehézséget felhajtani a sört. Némi erőfeszítéssel
kiittam a korsómat, és a zománckancsó megint azonnal működésbe lépett.
 Mindig hátrányban voltam az olyan mester társaságában, mint Tristan, de
ahogy telt az idő s a kocsmáros újra meg újra lelátogatott a kancsójával a
pincébe, a dolog könnyebbé vált. Sőt, jóval később, mikor magabiztosan a
nyolcadik korsómat ittam, eltűnődtem, hogy miért okozott nekem valaha is
nehézséget a nagy mennyiségű folyadék. Pedig könnyű, nyájas és
vigasztaló. Tristannak igaza van – ez kell nekem.
Nem értettem, hogy mostanáig miért nem fedeztem fel Connie-ban a
legszebb nők egyikét, akit valaha is láttam. Ott a kórház előtt az utcán
csinosnak találtam, de nyilván gyenge volt a világítás, s azért nem vettem
észre, milyen tökéletes a bőre, sem szemében a titokzatos zöldes
mélységeket és csodálatos haját, amely arany és mély bronzvörös fényeket
kapott a lobogó tűztől. És a nevető száját, fényes, szabályos fogát, kis
rózsaszín nyelvét – szinte csak akkor hagyta abba a nevetést, mikor a sörét
itta. Minden, amit mondtam, szellemes volt, sőt csillogóan mulatságos, s
Connie egész idő alatt engem nézett, látható bámulattal kukucskálva rám a
pohara felett. Mélységes magabiztosság fogott el.
Ahogy folyt a sör, az idő lelassult, s végül egy zökkenővel megállt, már
nem volt sem múlt, sem jövő, csak Connie arca és a meleg, gondtalan jelen.
Meglepődtem, mikor Tristan megrántotta a karomat. Elfelejtettem, hogy
ott van, s amikor összpontosítottam rá, ugyanaz történt, mint Connie-val –
egy arc úszott test nélkül egy üres teremben. Csak az ő arca nagyon vörös,
duzzadt és üveges tekintetű volt.
– Akarod látni az őrült karmestert? – mondta az arc.
Mélyen meghatódtam. Íme, újabb jele, mennyire törődik velem a
barátom. Tristan számai közül az őrült karmester utánzása volt a
legkimerítőbb. Roppant energiabefektetést kívánt, s mivel Tristan
semmilyen formáját nem szokta meg a fizikai tevékenységnek, ez alaposan
próbára tette. És mégis, itt áll s kész magát feláldozni. Szirupos érzelmi
hullám öntött el, s egy másodpercig azon tűnődtem, nem volna-e illő
könnyekre fakadni; ehelyett azonban megelégedtem azzal, hogy Tristan
kezét szorongassam.
– Ez a szívem vágya, drága barátom – mondtam. – Hálásan köszönöm a
kedves figyelmet. És hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy megmondjam:
nincs különb úriember Yorkshire-ban T. Farnonnál.
A nagy vörös arc roppant ünnepélyessé vált.
– Megtisztelsz e szavakkal, öreg barátom.
 – Szó sincs róla – motyogtam. – Akadozó mondataim képtelenek
kifejezni, milyen nagy véleménnyel vagyok felőled.
– Túl kedves vagy – csuklott Tristan.
– Dehogy, dehogy. Kitün... kitüntetés... igen nagy kitüntetés téged
ismerni.
– Köszönöm, köszönöm – bólogatott felém Tristan úgy tíz centiméterről.
Mélységes odaadássál bámultunk egymás szemébe, és a párbeszéd soká
folytatódhatott volna, ha nem szól közbe Brenda.
– Hé, ha ti ketten meguntátok majd a cvikipuszizást, innék még egy sört.
Tristan hűvös pillantást vetett rá.
– Várnod kell néhány percig. Valamit meg kell csinálnom. – Felállt,
megrázkódott, és méltósággal a terem közepére ment. Majd szembefordult a
közönséggel, és látszott rajta a megszállottság. Éreztem, hogy a mai
kivételes előadás lesz.
Tristan felemelte a karját, és parancsolóan végigtekintett képzeletbeli
zenekarán, egyetlen tágas pillantásba befogva a vonósok tömött sorait, a
fafúvósokat, rézfúvósokat és ütősöket. Aztán vadul lecsapva karját,
elindította a nyitányt. Ez most Rossini vagy talán Wagner, gondoltam, amint
dobálta a fejét, és ökölbe szorított kezével integetve behozta a hegedűket,
vagy merő tekintettel és reszkető, kinyújtott kézzel buzdította a trombitákat.
Valahol a zenemű közepe táján szokott belépni a téboly, s én lenyűgözve
figyeltem, hogyan kezd rángatózni az arca, vicsorogni a szája. A
karmozdulatok egyre szakadozottabbá váltak, aztán az egész testét rángatni
kezdte a görcs. Szemlátomást közeledett a vég – Tristannak forgott a szeme,
haja az arcába lógott, s elvesztette uralmát a zene felett, amely dübörgött és
hullámzott körülötte. Hirtelen megmerevedett, karja az oldala mellé hullott,
s ő maga a földre zuhant.
Magam is csatlakoztam a tapshoz és a nevetéshez, amikor észrevettem,
hogy Tristan túl nyugodtan fekszik. Fölébe hajoltam, s láttam, hogy beverte
a fejét a pad nehéz tölgylábába, és csaknem eszméletlen. Az ápolónők
hamar munkába fogtak. Brenda szakértelemmel feltámasztotta a fejét,
Connie meg egy lavór meleg vízért és kendőért szaladt. Mire Tristan
kinyitotta a szemét, már az érzékeny daganatot borogatták a füle mögött.
Mr. Peacock aggodalmasan imbolygott a háttérben.
– Nem esett baja? Segíthetek valamiben?
Tristan felült, és elgyengülten kortyolt a söréből. Nagyon sápadt volt.
 – Mindjárt rendbe jövök. Közben maga azzal segíthet, hogy hoz egy
búcsúpohárral, aztán el kell mennünk a bálba.
A kocsmáros elsietett, és visszajött a színültig töltött zománcos
kancsóval. Az utolsó korsó csodálatos módon magához térítette Tristant.
Hamarosan felállt. Aztán melegen kezet fogtunk Mr. Peacockkal, és
távoztunk. Az ivó világossága után úgy terült ránk a sötétség, mint egy
takaró, és botorkálva mentünk fel a meredek utcán, míg meg nem láttuk a
füves dombon álló művelődési házat. Halvány fénysugarak szöktek ki az
ablakfüggönyök résein, s hallottuk a zenét és a ritmikus dübörgést.
Egy vidám fiatal farmer vette át tőlünk a pénzt az ajtóban, s amikor
beléptünk a terembe, elnyelt a táncolók sűrű tömege. A hely zsúfolásig tele
volt merev, sötét öltönyt viselő fiatalemberekkel és tarka ruhás lányokkal,
és mindenki boldogan izzadva ingott és forgott a zene hangjaira.
A terem egyik végében, alacsony dobogón négy zenész játszott
inaszakadtáig – zongorán, harmonikán, hegedűn és dobon. A másik
végében több komótos, középkorú asszony állt egy bakra rakott hosszú
asztal mögött, őrködve a vastag sonkás, húsos szendvicsek, házi piték,
tejeskancsók és tejszínnel bőségesen leöntött rakottpiskóta-halmok felett.
A falak mentén legények álldogáltak a pár nélküli lányokat méregetve.
Felismertem egy fiatal ügyfelünket.
– Hogy hívják ezt a táncot? – bömböltem túl a zajt.
– Éva-foxnak – hangzott a válasz.
Ezt nem ismertem, de azért magabiztosan nekiindultam Connie-val. Sok
volt benne a forgás és dobbantás, s amikor a férfiak lecsapták nehéz
bakancsaikat a padlódeszkára, beleremegett a terem és meg lehetett
süketülni a zajtól. Nagyon élveztem – éppen a csúcsponton voltam, és
könnyedén forgattam Connie-t a sokadalomban. Halványan érzékeltem,
hogy vállammal embereknek ütközöm, de bárhogy igyekeztem is, nem
éreztem, hogy lábam érintené a padlót. A lebegés érzése gyönyörűséggel
töltött el. Úgy döntöttem, hogy életemben ilyen boldog nem voltam.
Vagy fél tucat szám után farkaséhség támadt bennem, s Connie-val az
ételes asztal felé lebegtem. Hatalmas szelet sonkás-tojásos pitét ettünk, s
oly finom volt, hogy megismételtük. Aztán egy kis piskóta következett, s
megint belevetettük magunkat a nyüzsgésbe. Egy Szent Bernát-keringő
felénél éreztem, hogy lábam megint érinti a padlót – meglehetősen nehezen
és némileg csoszogva. Connie-t is nehéznek éreztem. Mintha a karjaimba
rogyott volna.
 Felnézett, nagyon fehér arccal.
– Kicsit furán érzem magam – bocsánat. – Ellépett mellőlem, és
kóvályogva a női mosdó felé igyekezett. Néhány perc múlva kijött, s arca
már nem fehér volt, hanem zöld. Odabotorkált hozzám. – Jó volna egy kis
friss levegő. Vigyél ki.
Kivittem a sötétbe, s úgy éreztem, mintha egy hajó fedélzetére léptem
volna: a talaj imbolygott, billegett a talpam alatt, és terpeszbe kellett
állnom, hogy el ne dőljek. Connie karját fogva sietősen visszavonultam a
ház falához, s nekitámasztottam a hátam. Ez nem sokat segített, mert a fal is
imbolygott. Hullámokban öntött el a hányinger. A sonkás-tojásos pitére
gondoltam, és hangosan felnyögtem.
Tátott szájjal kapkodva a csípős levegőt, felnéztem a tiszta, szigorú
égboltra s a hold hideg arca előtt elsodródó szakadozott felhőkre.
– Ó, istenem – nyöszörögtem az érzéketlen csillagok felé -, miért ittam
olyan rohadt sok sört?
De vigyáznom kellett Connie-ra. Fél karral átfogtam.
– Gyere, jobb ha járunk egyet. – Vakon körözni kezdtünk az épület körül,
s két-három körönként meg-megállva kifújtam magam, és vadul ráztam a
fejem, hogy kitisztuljon az agyam.
De utunk cikcakkos volt, s elfeledkeztem arról, hogy az épület egy kis
meredek dombon áll. Egy pillanatig a semmin lépkedtünk, aztán hanyatt-
homlok lebucskáztunk a sáros domboldalon. Összevissza halomban álltunk
meg odalenn a kövezett úton.
Békésen feküdtem, míg valami szánalmas nyöszörgést nem hallottam a
közelből. Connie! Alighanem legalábbis nyílt törés. De amikor
felsegítettem, meglepő módon sértetlen volt, akárcsak jómagam. A sok
alkoholtól olyan lazák lettünk, mint a rongybabák, mikor leestünk.
Visszamentünk a házba, s megálltunk az ajtón belül. Connie-t nem
lehetett felismerni: gyönyörű haja összevissza csimbókokban lógott az arca
előtt, a tekintete üres volt, és sárfoltos arcán lassan csorogtak le a könnyek.
Az én öltönyömet összekente az agyag, s éreztem, hogy a fél arcomra is
agyag kezd rászáradni. Szorosan egymás mellett álltunk, nyomorúságosan
egymásnak támaszkodva az ajtóban. A táncolók alaktalan folttá mosódtak.
Gyomrom kavargott és hánykolódott.
Ekkor valaki azt mondta:
– Jó estét.
 Női hang volt, s nagyon közelről hallottam. Két alak nézett érdeklődve
bennünket. Alighanem most léptek be az ajtón.
Vadul összpontosítottam, s néhány pillanatra felismerhetővé váltak.
Helen volt, meg egy férfi. A férfi rózsaszín, frissen csutakolt arca; a fején
oldalt simára fésült, fényes szőke haja illett a makulátlan angol felöltőhöz.
Utálkozva meredt rám. Megint elúsztak a szemem elől, és csak Helen
hangját hallottam:
– Benéztünk egy pár percre, hogy lássuk, milyen a bál. Jól mulatnak?
Aztán váratlanul, megint tisztán láttam. Kedves mosolyával mosolygott,
de szemében feszültség volt, mikor rólam Connie-ra, majd ismét rám
tekintett. Nem tudtam megszólalni, csak néztem rá bambán, és a lármában
és zűrzavarban csak nyugodt szépségét láttam. Egy pillanatig a világ
legtermészetesebb dolgának látszott, hogy átkaroljam, de elvetettem az
ötletet, és helyette csak hülyén bólintottam.
– Hát akkor megyünk – mondta, s megint elmosolyodott. – Jó éjszakát.
A szőke férfi hűvösen bólintott, aztán kimentek.
 58.
Úgy látszott, hogy rendjén visszajutok az útra. S ezért hálás voltam, mert
reggel hétkor, mikor az alig derengő téli hajnal éppen csak kezdi
megvilágítani a lápvidék keleti peremét, nem nagy mulatság kiásni a kocsit
a hóból.
Ez a keskeny, bekerítetlen út magas fennsíkot került meg, és elvitt
néhány, még keskenyebb dűlők végén fekvő magányos farmhoz. A korai
híváshoz kifelé jövet – egy tehén méhbeli vérömlenye miatt nem havazott
ugyan, de a szél egyre fokozódott, és hordta a dombtetőt hetek óta borító
fehér takaró felszínét. Fényszóróm megvilágította a kúszó hófúvásokat:
csinos, kinyújtott ujjakat, amelyek araszról araszra tapogatóztak keresztül a
betoncsíkon.
Így szokott kezdődni az útelzáródás, s a farmon, miközben
pituitrininjekciót adtam és bepakoltam a vérző méhnyakat egy darab tiszta
lepedőbe, hallgattam az istállóajtót döngető szelet, és azon tűnődtem,
megnyerem-e a versenyt hazafelé.
Hazaúton a hófúvások már nem voltak csinosak, s fehér párnaként
feküdtek keresztben az úttesten; de kis kocsimnak sikerült átvágni rajtuk,
olykor eszelősen cikcakkozva, kipörgő kerékkel, s most már láttam a főutat
pár száz méterre előttem, biztató feketén a halvány fényben.
De amarra balra, éppen egy szántóföldnyire volt a Cote House. Egy tinót
kezeltem ott – fagyott répát evett -, és mára beszéltük meg a vizitet. Nem
volt kedvem ide visszavergődni, ha elkerülhető, s az ablakban fényt láttam.
A család már felébredt. Elfordultam, és behajtottam az udvarra.
A ház ajtaja kis tornác mélyén állt, s a szél behordta a havat, sima,
félméteres halmot rakva a gerendák mellé. Mikor átnyúltam fölötte, hogy
bekopogjak, a halom teteje megremegett, aztán emelkedni kezdett. Valami
volt alatta, valami meglehetősen nagy. Kísérteties volt ott állni a
félhomályban s nézni, amint kettéválik a hó, s előbukkan egy bundás test;
valami vadon élő lény kederedhetett ide meleget keresve – de nagyobb volt,
mint egy róka vagy bármi más, ami eszembe jutott.
Épp ekkor kinyílt az ajtó, s a konyhából kiáradt a fény. Peter Trenholm
intett, hogy jöjjek be, s a felesége rám mosolygott a kivilágított helyiségből.
Vidám fiatal emberpár voltak.
 – Ez mi? – nyögtem, s az állatra mutattam, amely élénken rázta le
bundájáról a havat.
– Ez? – vigyorgott Peter. – Az öreg Tip.
– Tip? A kutyája? De mit keres a hóbuckában?
– Gondulom, befújta a hó. Itt szok aludni a háccsó ajtó előtt.
A farmerre bámultam.
– Azt akarja mondani, hogy itt alszik a szabadban minden éjjel?
– Igen, mindég. Télen, nyáron. De ne nézzen rám úgy, Mr. Herriot – ő
maga akarja. A többi kutyának van meleg ágya a tehénistállóban, de Tip
nem állhatja. Most mán tizenöt éves, és kölyökkora óta itt alszik.
Emlékszem, az apám, míg élt, minden módon megpróbálta rávenni, hogy
benn aluggyék, de hiába.
Ámulva néztem az öreg kutyát. Most már jobban láttam: nem a szokásos
juhászkutyára formázott, nagyobb csontú volt, hosszabb szőrű, s olyan
kirobbanó életerő sugárzott belőle, ami nem is illett a tizenöt évéhez.
Nehezen hitte el az ember, hogy van ezen a rideg felföldön élő állat,
amelyik szívesen alszik a szabadban – és szinte virul tőle. Alaposan meg
kellett néznem, hogy magas korának bármilyen jelét felfedezzem. Látszott
valami kis merevség a járásában, talán valami aszottság a fején és a pofáján
s persze az árulkodó lencsehomály a szeme mélyén. De az összbenyomás a
töretlen kackiásság volt.
Lerázta az utolsó szem havat a bundájáról, peckesen odasétált a
farmerhez, és rekedten párat vakkantott. Peter Trenholm nevetett:
– Láttya, már indulna – rettentőn szeret dógozni.
Elindult az épületek felé, s én követtem, megmegbotolva a hó alatt
vaskeményre fagyott barázdákban s lehajtva fejemet a metsző szél elől.
Jólesett kinyitni az istállóajtót, és bemenekülni az édes barommelegbe.
Meglehetősen vegyes állattársaság lakott a hosszú épületben. A tejelő
tehenek foglalták el a legnagyobb részt, de állt ott néhány üsző is, meg pár
tinó, s végül egy szalmával vastagon almozott üres állásban a többi kutya.
A macskák is itt tartózkodtak, tehát melegnek kellett lennie. Egyetlen állat
sem tudja jobban felmérni a kényelmet a macskánál, s ezek most épp csak
kilátszottak szőrös labdaként a szalmából. Ők választották a legjobb helyet
a fa választófal mentén, ahová átjött a nagy állatok melege.
Tip magabiztosan végigsétált a kollégái – egy fiatal kan kutya, egy szuka
meg három kamaszkorú kölyökkutya – között. Látni lehetett, hogy ő a
főnök.
 Az egyik tinó volt a betegem, s valamivel jobban nézett már ki. Mikor
tegnap megvizsgáltam, a bendője (az első nagy gyomor) teljesen
mozdulatlan és ingerszegény volt a fagyott répa túl mohó fogyasztásától. A
tinó kissé felfúvódott, és nyögött kínjában. De ma, amikor odanyomtam
fülemet a bal oldalára, normális bendőkorgást és mozgást hallottam a
tegnapi halálos csend helyett. Gyomormosásom nyilván életre csiklandozta,
s úgy véltem, egy újabb mosás rendbe is hoz mindent. Csaknem szeretettel
raktam össze egyik kedves s a haladás áradata által rég elsodort kezelési
módom alkotóelemeit: egy uncia formalint, fél font konyhasót, egy bögre
fekete melaszt a hordóból, amelyet az ember a legtöbb tehénistállóban
megtalált, s mindezt összekevertem egy vödörben tíz liter meleg vízzel.
Beszorítottam a fa szájpecket a tinó szájába és becsatoltam a szarvak
mögött, aztán, miközben Peter tartotta a fogantyúkat, lenyomtam a
gyomorszondát a bendőbe, és bepumpáltam a keveréket. Mikor végeztem, a
tinó meglepődve kinyitotta a szemét, és kezdett a hátsó lábaival evezni.
Megint meghallgattam az oldalát, s hallottam a gyomortartalom biztató
bugyborékolását. Elégedetten mosolyogtam. Hatott. Mindig hatott.
Letöröltem a csövet, s hallottam közben a sistergést: Peter fivére végezte
a reggeli fejést, s indulásom előtt végigjött az istállón egy vödör tejjel,
útban a hűtő felé. Mikor elhaladt a kutyák mellett, beleöntött egy-két liter
meleg tejet a táljukba, s Tip könnyedén odaballagott a reggelijéhez.
Miközben ivott, a fiatal kan kutya megpróbálta odaerőszakolni magát, de
Tip hangtalanul odakapott, s alig hibázta el az orrát. Erre aztán másik tálat
keresett. Észrevettem azonban, hogy az öreg kutya nem tiltakozik, mikor a
szuka és a kölykök csatlakoztak hozzá. A fekete és fehér és szürke és
cirmos macskák nyújtózkodva előkerültek a szalmából, és figyelmes körben
közeledtek. Majd sorra kerülnek ők is.
Mrs. Trenholm behívott egy csésze teára, s mire kijöttem, teljesen
kivilágosodott. De az ég terhes szürke volt, és a ház mellett néhány fa
nekifeszítette csupasz ágait a szélnek, amely hosszú, jeges rohamokban fújt
végig a láp kihalt fehér mérföldjein. A yorkshire-iek azt nevezik „vékony
szélnek” vagy olykor „lusta szélnek”, ami nem körüljárja az embert, hanem
egyenesen keresztülfúj rajta. Úgy éreztem, hogy a világ legjobb helye
odabenn van a konyhában, a fényes tűz mellett.
Legtöbben így éreztek volna, de az öreg Tip nem. Ide-oda ugrándozott,
mialatt Peter megrakott egy lapos szekeret a külső pajtákban lakó fiatal
marháknak szánt szénabálákkal, s amikor Peter megrázta a gyeplőt, s az
igásló elindult a mezőre, a kutya felugrott a kocsi hátuljára.
Bedobtam szerszámos dobozomat a csomagtartóba, és visszanéztem az
öreg kutyára: megfeszített lábbal védekezett a zötyögés ellen, csóválta a
farkát, és kihívóan ugatta a hideg világot. Magammal vittem Tip emlékét,
aki lenézte az elpuhultságot; és az általa választott díszhelyen aludt –
gazdája ajtajánál.
Az ilyen apró esemény mindig felderítette a napomat, és szerencsére a
munkám olyan, hogy adódik ilyesmi. Néha nem is esemény – csak egy
világító mondat.
Egyszer például egy tehenet vizsgáltam, miközben a szomszédját fejték.
A fejő öregember volt, és nehezen boldogult. Jó közel ült a tehénhez,
sapkás fejét belenyomta az oldalába, a sajtárt jól beszorította a térde közé,
de a szék folyton imbolygott, ahogy a tehén fészkelődött és toporgott.
Kétszer felrúgta a sajtárt, s ráadásul még rákapott arra a kis tréfára, hogy
bebalzsamozta a farkát némi kiváltképp folyékony ürülékkel, és aztán arcon
verte az öreget.
Az öreg végül is nem állta tovább. Talpra ugorva erőtlenül rávágott a
tehén csontos hátára, és nekikeseredetten felkiáltott:
– Nyughass már, te szaros vén leveshús!

Vagy amikor ki kellett mennem Luke Benson Hillom falubeli kis

gazdaságába. Luke erőteljes, hatvan év körüli ember volt, és szokatlan
módon mindig összeszorított foggal beszélt. A szó szoros értelmében csak
az ajka mozgatásával képezte a szavakat, s közben kimutatta négyzet alakú,
lószerű, szorosan összeharapott metszőfogait. Ettől a legegyszerűbb
mondata is szenvedélyessé vált. Beszéd közben vadul égett a szeme.
Társalgásának nagy része abból állt, hogy lesújtó megjegyzéseket tett
Hillom többi lakójára. Úgy látszott, hogy általában szívélyes utálatot táplál
az egész emberi nemmel szemben. De furcsa módon nagyon józan
tárgyalópartnernek találtam, kétkedés nélkül elfogadta az állatainak
betegségéről felállított diagnózisomat, és igyekezett barátságosnak
mutatkozni azáltal, hogy ismételten „Dzsemsz”'-nek szólított: összeszorított
fogával ennyire tudta megközelíteni a nevem kiejtését.
Legvadabb gyűlöletét szomszédjának és kisbirtokos társának tartogatta,
egy Gill nevű, sánta kis embernek, akit Luke minden alkalommal
barátságtalanul „mitugrász”-ként emlegetett. Hosszú évek óta vad viszály
dúlt közöttük, s én Luke-ot csak kétszer láttam mosolyogni – egyszer,
mikor Mr. Gill kocája elvetélt, máskor, mikor a boglyája leégett.
Nagy szenzáció volt, mikor Mr. Gill felesége megszökött azzal az
emberrel, aki kefékkel házalt a farmokon. Ilyesmi még sohasem történt
Hillomban, és a falun a kéjes borzadály hulláma söpört végig. Ez alighanem
a csúcspontja Luke Benson életének, gondoltam, s amikor kimentem hozzá,
hogy egy üszőt kezeljek, arra számítottam, hogy ujjongó kedvében találom.
De Luke csak borongott.
Miközben megvizsgáltam és kezeltem a jószágát, egy szót sem szólt,
hallgatott, és csak akkor szólalt meg, amikor bementem a konyhába kezet
mosni.
Aggodalmasan hátrapillantott a feleségére, egy ösztövér, komor képű
nőre, aki grafitporral fényesítette a rostélyt.
– Hallotta, hogy annak a mitugrásznak megszökött a felesége? –
kérdezte.
– Igen – feleltem. – Hallottam. – Kárörömre számítottam, de Luke
furcsán feszélyezettnek látszott. Toporgott, míg meg nem töröltem a kezem,
aztán rám meredt, és kivillantotta erős fogát.
– Mondok én magának valamit, Dzsemsz – csikorogta. – Bárcsak vóna,
aki elvinné az ÉN csoroszlyámat.

Aztán Bramleyéknak az a levele – az igazán örömet okozott. Manapság

már nem találni Bramleyékhoz hasonló embereket: a rádió, televízió, a
gépkocsi elvitte a külső világot a legelszigeteltebb helyre is, így hát az
egyszerű emberek, akikkel régen a magányos farmokon találkoztunk,
gyorsan olyanná válnak, mint a többi ember. Maradt persze még néhány
öreg, akik ragaszkodnak atyáik szokásaihoz -, s amikor valamelyikükkel
találkozom, igyekszem ürügyet találni rá, hogy leüljek és beszélgessek
velük, és hallgassam a régi yorkshire-i szavakat és kifejezéseket, amelyek
csaknem eltűntek már.
De Bramleyék különlegesek voltak még a harmincas években is, mikor
sok helyet még nem ért el a haladás áradata. Négyen voltak: három fivér,
valamennyi középkorú agglegény, s egy idősebb, ugyancsak vénlány nővér.
Farmjuk a dombok egyik tágas, sekély horpadásában állt. Ha az ember
kiállt Drewburn falu ivója elé, éppen látta a Scar House régi zsindelyeit az
árnyat adó fák felső ágai között, s nyáron oda lehetett kocsizni a földeken át
a farmhoz. Megtettem néhányszor az utat, s az üvegek a csomagtartóban
csilingeltek és csörömpöltek, ahogy a kocsi a barázdákon és huppanókon
átbukdácsolt. A másik út éppen az ellenkező irányból vezetett Mr. Broom
szérűskertjén át, s azután egy dűlőúton, amelyben olyan mélyek voltak a
keréknyomok, hogy csak traktor tudott rajta elmenni.
Valójában tehát nem vezetett út a farmra, de ez nem zavarta Bramleyéket,
mert a külső világ nem nagyon csábította őket. Miss Bramley időnként
piacnapon beutazott Darrowbyba élelmiszerért, és Herbert, a középső fivér
1929 tavaszán bejött a városba fogat húzatni, de ettől eltekintve elégedetten
megmaradtak otthonukban.
A Scar House-ba kimenni mindig megrázkódtatást jelentett, mert
legalább két óra elveszett általa a munkanapból. Kivéve a legnagyobb
szárazságot, biztonságosabb volt otthagyni a kocsit Mr. Broomnál, és
gyalog megtenni az utat. Egyik februári este nyolc óra tájt a dűlőúton
tocsogtam, s éreztem, hogyan húzza le a sár a gumicsizmámat: egy kólikás
lovat mentem megvizsgálni, s a zsebem teli volt mindazzal, amire
szükségem lehet – arecalinnal, morfiumfiolákkal, egy üveg
Paraphyroxiával. Szemem félig lehunytam az állhatatosan permetező eső
elleni védekezésül, de vagy egy kilométerre láttam a ház fényeit a fák
között pislogni.
Vagy húsz percig csúszkáltam a láthatatlan pocsolyákban, s nyitogattam
sorra a rozzant, madzaggal összekötött kapukat, míg végre eljutottam a
farmudvarba, és odakanyarodtam a hátsó ajtóhoz. Már-már kopogtattam, de
aztán megállt kinyújtott kezem. A konyhaablakon néztem be, s a
petróleumlámpával homályosan megvilágított belső térben ott ültek
Bramleyék egy sorban.
Nem a tűz köré csoportosultak, hanem összeszorultak egy magas hátú
falócán, amely a túlsó fal mentén állt. A legfurcsább tartásuknak csaknem
teljes azonossága volt: mind a négyen összefonták a karjukat, álluk a
mellükön nyugodott, lábukat előrenyújtották. A férfiak levetették nehéz
bakancsukat, és harisnyában voltak, Miss Bramley azonban egy öreg
posztópapucsot viselt.
A csoport különös mozdulatlanságától lenyűgözve bámultam. Nem
aludtak, nem beszéltek, nem olvastak, nem hallgatták a rádiót – hiszen nem
is volt nekik -, csak ültek.
 Még sohasem láttam embereket, akik csak ülnek, s néhány percig ott
álltam, hogy lássam, mozdulnak vagy csinálnak-e valamit, de semmi nem
történt. Felmerült bennem, hogy ez valószínűleg a szokásos esték egyike:
egész nap keményen dolgoztak, megvacsoráztak, s most csak üldögélnek
lefekvésig.
Egy-két hónappal később a Bramleyk újabb váratlan sajátosságát
fedeztem fel. A macskáikkal támadt bajuk. Tudtam, hogy szeretik a
macskákat: olyan sok és annyiféle nyüzsgött mindenfelé, s ült hideg
napokon magabiztosan a kocsim motorháztetejére, a meleg helyet
tévedhetetlenül megtaláló macskaösztönnel. De nem számítottam a család
teljes kétségbeesésére, mikor a macskák pusztulni kezdtek. Miss Bramley
csaknem mindennap megjelent a Skeldale House ajtajában, karján kosárban
az újabb szerencsétlen beteggel – egy nyomorúságosan kuporgó macskával
vagy néha néhány apró macskakölyökkel.
A macska bélgyulladásának kezelése még ma, a modern antibiotikumok
széles skálájával is hálátlan dolog, s én nem sokra mentem a
szalicilátjaimmal és nem specifikus injekcióimmal. Megtettem, ami tőlem
tellett. Még be is fogadtam és a rendelőben tartottam néhány macskát, hogy
naponta többször kezelhessem, de a halálozási arány magas volt.
Bramleyék gyászba borultak, ahogy a macskáik fogyatkoztak. Bánatuk
meglepett, mert a legtöbb farmer csupán kártevők pusztítójának tekinti a
macskát, semmi másnak. De amikor Miss Bramley egy délelőtt újabb
szállítmány maródival megérkezett, nagyon lehangolt állapotban volt.
Nézett rám a műtőasztal felett, s durva ujjai egyre csak markolászták a
kosár fülét.
– Mindegyik meg fogja kapni? – kérdezte remegő hangon.
– Hát, nagyon fertőző, s úgy látszik, a legtöbb fiatal macskájuk meg fogja
kapni.
Miss Bramley egy pillanatig küszködött magával, aztán álla remegni s
egész arca leküzdhetetlenül rángatózni kezdett. Nem fakadt igazán sírva, de
szeme megtelt könnyel, és néhány csepp végigcsorgott arca ráncain.
Tehetetlenül néztem, ahogy ott állt, s ősz hajfürtök bújtak ki rendetlenül a
hozzá nem illő fekete svájcisapka alól, amelyet mélyen a fülébe húzva
viselt.
– Topsy kölykei miatt aggódom – zihálta végül. – Öten vannak, a
legszebb kölykek.
 Államat dörzsöltem. Sokat hallottam Topsyról, aki páratlan patkány– és
egérfogó nemzetségből származott. Az utolsó kölykei úgy tízhetesek
lehettek, s rettenetes csapás volna Bramleyéknak, ha valami történne velük.
De mi az ördögöt tehetnék? Akkor még nem volt védőoltás a betegség ellen
– vagy várjunk csak, hátha mégis. Eszembe jutott, hogy a szóbeszéd szerint
a Burroughs Wellcome cég dolgozik rajta.
Széket húztam ki.
– Üljön le néhány percre, Miss Bramley. Telefonálok. – Hamarosan
jelentkezett a Wellcome laboratórium. Félig-meddig gunyoros válaszra
számítottam. De kedvesek és segítőkészek voltak. Biztató eredményeket
értek el az új vakcinával, és örömmel adnak öt adagot, ha tájékoztatom őket
az eredményről.
Visszasiettem Miss Bramleyhez.
– Rendeltem valamit a macskakölykeiknek. Nem garantálhatok semmit,
de nincs mit mást tenni. Hozza be őket kedd reggel.
A vakcina pontosan megérkezett, s amíg beoltottam az apró jószágokat,
Miss Bramley a Topsy családfa erényeit taglalta.
– Nézze, mekkora fülük van. Látott már ennél nagyobbat
macskakölykön?
Be kellett vallanom, hogy nem láttam. A fülek óriásiak, vitorlaszerűek
voltak, s ettől az elragadó csinos kis pofák még kisebbnek látszottak.
Miss Bramley bólintott, és elégedetten mosolygott.
– Úgy ám, az ember mindég tuggya ebbül. Ez a biztos jele a jó
egerésznek.
Az injekciót egy héttel később megismételtem. A kölykök még mindig
egészségesnek látszottak.
– Ezzel végeztünk – mondtam. – Most várnunk kell. De ne felejtse, tudni
akarom az eredményt, tehát kérem, feltétlenül értesítsen.
Hónapokon át nem hallottam Bramleyék felől, s csaknem elfeledkeztem
a kis kísérletről, mikor rábukkantam egy piszkos borítékra, amelyet a
rendelő ajtaja alatt dugtak be. Az ígért jelentés volt, s a maga módján
példamutatóan tömör. Megadta az összes szükséges információt
szószátyárság és cifraság nélkül.
Gondos, szálkás betűvetéssel egyszerűen ennyit mondott: „Tiztelt Uram,
azok a kölkök mán felnöt macskák. Tiszteletel R. Bramley.”
 59.
Mikor megállítottam kocsimat a cigányok csoportja mellett, úgy éreztem,
olyasmit látok, amit fényképezőgéppel kellene megörökíteni. Ebben az
útkanyarban széles volt a füves útpadka, s öten guggoltak a tűz mellett: úgy
néztem, az anya, az apa és három kislány. Mozdulatlanul kuporogtak, és
tompán néztek a szállongó füstön át, miközben néhány hópihe lebegett át a
színen lustán megtelepedve a gyerekek kócos haján. Volt valami valóságon
túli ebben a vad tablóban, s én mozdulatlanul ültem az ülésen, néztem ki az
ablakon, elfeledvén, hogy miért vagyok itt. Aztán letekertem az ablakot, és
megszólítottam a férfit.
– Maga Mr. Myatt? Úgy tudom, van egy beteg lova.
A férfi bólintott.
– Úgy van a. Ott áll.
Furcsa tájszólással beszélt, nem yorkshire-ivel. Felállt a tűz mellől,
vékony, sötét bőrű, borotválatlan kis ember, s felém nyújtva valamit, odajött
a kocsihoz. Egy tízshillinges bankjegy volt a kezében, s én a becsületesség
gesztusának vettem.
A cigányokat, akik időnként betévedtek Darrowbyba, mindig bizonyos
mértékű gyanúval fogadták. Myattéktól eltérően többnyire nyáron jöttek,
hogy letáborozzanak a folyó mentén, és eladják a lovaikat, s egypárszor már
becsaptak bennünket. Sokukat hívták Smithnek, s nemegyszer megesett,
hogy mire másnap visszamentünk, a beteg is, a tulajdonos is eltűnt. Így
aztán Siegfried utánam kiáltott, mikor ma reggel elindultam:
– Vedd el a lóvét, ha tudod. – De feleslegesen aggódott: Mr. Myatt
tisztességes volt.
Kiszálltam a kocsiból, és követtem a füvön; elhaladtunk a rozoga, cifra
lakókocsi s a kerekéhez kötött agárkorcs mellett, míg a kipányvázott
lovakhoz nem jutottunk. Könnyű volt megtalálni a betegemet, egy csinos,
úgy tizenhárom markos, szép tiszta lábú és jóvérűnek látszó tarkát. Rossz
állapotban volt. A többi ló járkált a pányváján, és érdeklődéssel nézett
bennünket, a tarka azonban úgy állt, mintha kőből faragták volna.
Már messziről láttam, mi a baja. Csak az akut patairha-gyulladás váltja ki
ezt a kuporgó tartást, s ahogy közelebb értem, láttam, hogy valószínűleg
mind a négy lába beteg, mert hátsó lábát egészen maga alá húzta,
kétségbeesetten próbálva teljes súlyát a csánkjaira tenni.
Bedugtam a hőmérőt a végbelébe.
– Kapott külön élelmet, Mr. Myatt?
– Igen, beléevett abba a zsák zabba tennap este.
A kis ember rámutatott a nagy, félig üres zsákra a lakókocsi hátuljánál.
Nehezen értettem meg, de sikerült elmagyaráznia, hogy a lova elszabadult,
és telefalta magát zabbal. Adott neki egy adag ricinust, ricényusnak”
mondta.
A hőmérő negyven fokot mutatott, s az állat pulzusa gyors és szaggatott
volt. Végigtapogattam a sima, remegő patákat, s éreztem a rendellenes
magas hőt, aztán a feszült pofát, a kitágult orrlyukakat és a rémült szemeket
néztem. Bárki, aki átélt már egy köröm alatti gyulladást, sejtheti, milyen
kínokon megy át a ló, ha a láb érzékeny lemezei begyulladnak, és lüktetnek
a pata kemény fala mentén.
– Meg tudja mozgatni? – kérdeztem.
Az ember megfogta a kötőféket, és húzta a lovat, de az meg sem
mozdult.
Megfogtam a kötőfék másik oldalát.
– Gyerünk, mindig jobb, ha megmozdul.
Kettesben húztuk, Mrs. Myatt pedig rácsapott a ló farára. A ló néhányat
lépett botorkálva, de mintha izzott volna a talaj, nyögött, amikor letette a
lábát. Másodperceken belül csánkjára ereszkedve megint gubbasztott.
– Úgy látszik, nem hajlandó. – Megfordultam, és visszamentem a
kocsihoz. Meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy könnyítsek rajta, s
mindenekelőtt ki kell hajtanom abból a rengeteg zabból annyit, amennyit
lehet. Előhalásztam az arecolinosüveget, s injekciót adtam a nyaki izomba,
aztán megmutattam a kis embernek, hogyan kössön kendőt a paták köré, és
hogy majd hideg vízzel áztatgassa, öntözgesse őket.
Utána hátraléptem, s megint a lovat figyeltem. Az arecolintól bőven
nyáladzott, s megemelve a farkát, kiürítette a beleit; de fájdalma nem
csökkent s nem is csökkenhetett, míg az a roppant gyulladás nem enyhül –
ha ugyan enyhül majd. Láttam olyan eseteket, amikor a vérsavó szivárogni
kezdett a pártából: ez pedig rendszerint a pata ledobását jelentette olykor a
pusztulást.
Miközben e borús gondolatokat forgattam, a három kislány odament a
lóhoz. A legnagyobb átölelte a nyakát és a lapockájának támasztotta a fejét,
a másik kettő meg reszkető oldalát simogatta. Nem sírtak, kifejezéstelen
tekintetük nem változott, de a ló látnivalóan sokat jelentett nekik.
Indulás előtt átadtam egy üveg aconite-tinktúrakeveréket.
– Adjon ebből egy adagot négyóránként, Mr. Myatt, és ne mulasszon el
hideg vizet önteni a lábára. Holnap reggel kijövök, és megnézem.
Becsuktam a kocsi ajtaját, és újra kinéztem az ablakon a lassan felszálló
füstre, a sodródó hópelyhekre és a három fésületlen, rongyos ruhájú
gyerekre, akik még mindig a lovat simogatták.
– Szóval megkaptad a lóvét, James – mondta Siegfried ebédnél, és
hanyagul belenyomta a tízshillinges bankót dagadó zsebébe. – Mi volt a
baj?
– Ilyen csúnya patairha-gyulladást még nem láttam. Meg se tudtuk
mozdítani a lovat, és szörnyen szenved. Megcsináltam a szokásost, de nem
hinném, hogy ez elegendő lenne.
– Szóval, nem valami derűs kilátások?
– Nagyon sötétek. Még ha túljut is az akut állapoton, fogadni mernék,
hogy deformálódik a lába. Vájatos pata, lesüllyedt talp, minden, ami
belefér. És pompás kis ló, egy csinos tarka. Bár tehetnék még valamit.
Siegfried lefűrészelt két vastag szelet hideg birkahúst, és a tányéromra
rakta. Töprengve nézett egy pillanatig.
– Kicsit zaklatott vagy, mióta visszajöttél. Tudom, hogy ezek ronda
ügyek, de kár gyötrődni.
– Nem gyötrődöm igazán, de nem tudom elfelejteni. Talán az emberek, a
Myatték okából. Ilyenekkel még nem találkoztam. Nem e világiak voltak.
És az a három rongyos kislány odavan a lóért. Nagyon nehezen veszik
majd.
Miközben Siegfried a birkahúst rágta, láttam szemében az ismerős
villanást: olyankor jelentkezett, amikor valami lovakkal kapcsolatosról esett
szó. Tudtam, hogy ő maga nem erőltetné, de várja, hogy én tegyem meg az
első lépést. Meg is tettem.
– Szeretném, ha kijönnél velem, és te is megnéznéd. Talán tudnál
javasolni valamit. Elképzelhető ez?
Siegfried letette a kését és villáját, és pár pillanatig maga elé meredt,
aztán hozzám fordult.
– Tudod, James, talán elképzelhető. Ez nyilván ronda eset, és a rendes
gyógyszerek nem fognak használni. Valami mást kell előkaparnunk, s
nekem támadt egy ötletem. De van egy bibije. – Görbén rám mosolygott. –
Lehet, hogy neked nem fog tetszeni.
– Ne törődj velem – mondtam. – Te vagy a lovas ember. Ha segíteni
tudsz ezen a lovon, én nem bánom, mit csinálsz.
– Helyes, akkor edd meg az ebédet, és együtt akcióba lépünk. –
Befejeztük az evést, s Siegfried átvezetett a műszerszobába. Meglepődtem,
mikor kinyitotta a szekrényt, amelyben az öreg Mr. Grant műszereit tartotta.
Az afféle múzeum volt.
Mikor Siegfried megvette a praxist az öreg állatorvostól, aki a
nyolcvanas éveiben még dolgozott, vele kapta ezeket a műszereket, s most
ott feküdtek sorban, használaton kívül, de háborítatlanul. Ésszerű lett volna
kidobni őket, de talán Siegfried is úgy tekintett rájuk, mint én. A csillogó,
furcsa formájú szikéket tartalmazó fényezett fadobozok, a szétmálló
gumijú, rézcsatlakozójú beöntéspumpák és csövek, a régi bélyegzővasak
hat évtized küzdelmeinek néma tanúi voltak. Gyakran kinyitottam a
szekrény ajtaját, és igyekeztem elképzelni az öregembert, amint ugyanolyan
problémákkal küszködik, mint én, ugyanazokat a keskeny utakat járja, mint
én. Teljesen egyedül csinálta hatvan éven át. Én éppen csak elkezdtem, de
már tudtam valamit a diadalokról és a bukásokról, a töprengésről és az
aggodalomról, a reményekről és a csalódásokról – és a kemény munkáról.
Egyébként is, Mr. Grant már meghalt, eltávozott közülünk, s magával vitte
mindazt a szakértelmet és tudást, amit én szívósan igyekeztem
összegyűjteni.
Siegfried hátranyúlt a szekrénybe, és kihúzott egy hosszú, lapos dobozt.
Lefújta a port a bőrborításról, és óvatosan kinyitotta a kapcsot. Benn a
kirojtozódott bársonyágyon érvágó lándzsa csillogott egy kerek, fényezett
ólmosbot mellett.
Álmélkodva néztem munkaadómra.
– Hát eret vágsz rajta?
– Igen, fiam, visszaviszlek a középkorba. – Döbbent arcomra nézett, és
karomra tette a kezét. – De ne kezdj el fejbe verni az érvágás ellen szóló
összes tudományos érvvel. Nekem nincsenek határozott nézeteim egyik
irányba sem.
– De csináltad már? Sose láttam, hogy ezt a készletet használtad volna.
– Csináltam. És láttam utána egy-két furcsa dolgot. – Siegfried elfordult,
mint aki nem akar tovább tárgyalni. Alaposan letisztogatta az érvágót, és
belepottyantotta a sterilizálóba. Aztán kifejezéstelen arccal hallgatta a forró
víz sziszegését.
A cigányok akkor is a tűz mellett kuporogtak, mikor odaértünk, és Mr.
Myatt, érezve, hogy erősítés érkezett, felkászálódott, és egy újabb
tízshillingessel a kezében odacsoszogott.
Siegfried félretolta a pénzt.
– Lássuk, mire megyünk, Mr. Myatt – dörmögte. Átvágott a füvön a
lóhoz, amely még mindig gyötrelmesen kuporogva remegett. Állapota nem
javult, sőt a szeme még vadabbul meredt előre, s hallottam a kis
nyögéseket, mikor óvatosan egyik lábáról a másikra helyezte súlyát.
Siegfried halkan megszólalt, anélkül hogy rám nézett volna:
– Szegény pára. Nem túloztál, James. Légy szíves, hozd ide azt a dobozt
a kocsiból.
Mikor visszaértem, éppen fojtókötést rakott a ló nyaka tövére.
– Húzd meg szorosan – mondta. Ahogy a nyaki véna feszesen kidagadt
barázdájában, gyorsan lenyírt és fertőtlenített egy kis területet, és egy kis
helyi érzéstelenítést alkalmazott. Végül kinyitotta a régi bőrborítású dobozt,
és elővette a steril gézbe csavart érvágót.
Aztán mintha minden egyszerre történt volna. Siegfried rátette az érvágó
kis pengéjét a kidagadó érre, és habozás nélkül, magabiztosan ráütött a
bottal. Azonnal riasztó vérzuhatag szökellt ki a lyukból, és sötét tavat
formált a füvön. Mr. Myattnak elakadt a lélegzete, s a kislányok hirtelen
csivitelni kezdtek. Tudtam, mit éreznek. Sőt magam is azon tűnődtem,
meddig bírja lábon a ló ezt a roppant vérveszteséget.
Siegfried azonban, úgy látszik, kevesellte a kifolyó vért, mert zsebéből
egy másik botot vett elő, benyomta a ló szájába, és mozgatni kezdte az
állkapcsokat. Ahogy az állat összecsappintotta a fogait, a vér még vadabbul
ömlött.
Mikor legalább három-négy liter kifolyt, Siegfried elegendőnek találta.
– Lazíts a kötélen, James! – kiáltotta, aztán vékony fonállal gyorsan
bevarrta a nyaki sebet. Majd odább-ballagott a füvön, és átnézett az út
menti kőfal kapuján.
– Gondoltam – kiáltotta. – Van egy kis csermely ezen a mezőn. Oda kell
vinnünk. Mindenki segítsen!
Szemlátomást élvezte a helyzetet, és jelenléte a szokott módon hatott.
Myattékat hirtelen tettvágy fogta el, és céltalanul összevissza kezdtek
szaladgálni, össze-összeütközve egymással. Bennem erős feszültség és
tettrekészség támadt, s most először még mintha a ló is felfigyelt volna a
környezetére.
Az öt cigány a kötőféket húzta, Siegfried meg én a ló combja alatt
összefontuk a karunkat, mindenki biztató kiáltásokat hallatott, s végre a ló
elindult előre. Keservesen ugyan, de egyre csak ment – át a kapun, keresztül
a mezőn oda, ahol a sekély patakocska folydogált a sás között. Számottevő
part nem volt, így hát könnyen betoltuk a lovat a víz közepére. Ahogy ott
állt, s a jéghideg víz a gyulladt patái körül fodrozódott, mintha szemében
felderengett volna, hogy a dolgok végre jobbra fordulnak.
– Itt kell állnia egy óra hosszat – mondta Siegfried. – Aztán megjártatják
a mezőn. Aztán megint egy óra a patakban. Ahogy javul az állapota, egyre
többet mozgathatják, de vissza kell jönnie a vízbe. Sok munka vár itt
valakire, ki fogja elvégezni?
A három kislány félénken köré sereglett, és tágra nyílt szemmel felnézett
az arcába. Siegfried nevetett.
– Szóval ti hárman vállaljátok a munkát? Rendben van, elmondom, mit
kell tennetek.
Kihúzta a mentacukorkás zacskót, amely mindig jelen volt változatos
tartalmú zsebpoggyászában, s én felkészültem a hosszú várakozásra. Láttam
már működésben farmbeli gyerekekkel, s amikor előkerült a zacskó
cukorka, minden más abbamaradt. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor
Siegfried nem sietett.
A kislányok ünnepélyesen vettek egy-egy cukorkát, aztán Siegfried a
sarkára guggolt, és úgy szólt hozzájuk, mint professzor az osztályához.
Hamarosan felmelegedtek, és maguk is közbevetettek egy-egy szót. A
legkisebb alig érthető beszámolót tartott a ló nevezetes csikókori tetteiről,
és Siegfried időnként komolyan bólogatva, feszülten figyelt. Az idő nem
számított.
Szavai nyilván célba találtak, mert a következő napokban, valahányszor
elmentem a cigánytábor mellett, láttam a három vad kis alakot, amint vagy
a patakban álló ló körül csoportosulnak, vagy hosszú száron húzkodják
körbe a mezőn. Nem kellett beleavatkoznom – láttam, hogy egyre javul.
Úgy egy hét múlva láttam Myattékat, amint elindultak Darrowbyból: a
vörös lakókocsi átimbolygott a piactéren, elöl Mr. Myatt ült fekete
bársonysapkában, mellette a felesége. A lakókocsi különböző részeihez
kötve kocogott a lócsalád, s egészen hátul a tarka: talán kicsit mereven, de
azért egészen jól lépkedett. Rendbe fog jönni.
 A kislányok a hátsó ajtón néztek ki, s amikor észrevettek, integettem.
Mosolytalanul néztek vissza rám, míg csaknem befordultak már a sarkon a
Hallgate-be, akkor egyikük félénken felemelte a kezét. A többiek követték
példáját, s lelkesen integetve tűntek el a szemem elől.
Beballagtam a Hajcsárba, és elgondolkodva a sarokba vittem egy kis
korsó sört. Igaz, Siegfried végrehajtotta a mutatványt, de én nem tudtam,
mire véljem, mert az állatorvosi gyakorlatban nehéz határozott
végkövetkeztetéseket felállítani, még látványos eredmények után is. Csak
képzeltem, vagy csakugyan megkönnyebbült a ló szinte azonnal az érvágás
után? Nem tudtuk volna anélkül megmozdítani?
Igazán az a helyes eljárás ilyen esetben, ha lyukat ütünk a nyaki érbe, és
kiengedünk vagy egy vödörre valót a drága folyadékból? Még ma sem
tudom a választ, mert magam sohasem mertem megpróbálni.
 60.
– Szeretném, ha Mr. Herriot megvizsgálná a kutyámat.
Igencsak ismerősek voltak a váróból behallatszó szavak, de engem a
hang állított meg siettemben az ajtó előtt.
Képtelenség, persze hogy az, de mintha Helen hangja lett volna.
Lábujjhegyen visszalopakodtam, és habozás nélkül bekukucskáltam az ajtó
repedésén. Tristan ott állt, s nézett le valakire, aki kiesett a látószögemből.
Csak a türelmes juhászkutya fején nyugvó kezet, a tweedszoknya szegélyét
és két selyemharisnyás lábat láttam.
Szép lábak voltak – nem vékonyak -, s könnyen tartozhattak olyan
nagydarab lányhoz, mint Helen. Töprengésemnek az vetett véget, hogy egy
fej lehajolt a kutyához, s beszélt hozzá, és én premier plánban láttam
profilban a kis, egyenes orrot és a tejfehér arcba hulló, sötét hajat.
Még mindig ábrándosan kukucskáltam, mikor Tristan kipattant a
szobából, és összeütközött velem. Elfojtott káromkodással megragadta a
karomat, és végigvonszolt a folyosón a gyógyszerszobába. Becsukta az
ajtót, és rekedten azt suttogta:
– Ő az! Az Alderson lány! És téged akar látni! Nem Siegfriedet, nem
engem, hanem téged, magát Mr. Herriotot!
Tágra nyílt szemmel nézett egy darabig, aztán, ahogy ott álltam habozva,
kinyitotta az ajtót, és ki akart tolni a folyosóra.
– Mi a fenére vársz? – sziszegte.
– Hát, egy kicsit kínos, nem gondolod? Azután, ami a bálon történt.
Mikor utoljára látott, szép kis látvány voltam – olyan mólés, hogy még
beszélni sem tudtam.
Tristan a homlokára csapott.
– Az isten szerelmére, te a részleteken rágódsz? Azt mondta, veled akar
beszélni – mit akarsz még? Gyerünk, menj be.
Tétován csoszogva elindultam, mikor felemelte a kezét:
– Egy pillanat. Várj! – Elügetett, és pár pillanat múlva kezében fehér
köpennyel tért vissza.
– Most jött a mosásból – mondta, miközben belebújtatta karomat a
keményített ujjakba. – Remekül nézel ki benne, Jim – a makulátlan fiatal
állatorvos.
 Ellenkezés nélkül tűrtem, hogy begomboljon a ruhadarabba, de
félrelöktem a kezét, mikor a nyakkendőmet akarta megigazítani.
Elindultam, Tristan egy utolsó bátorító intéssel a hátsó lépcső felé vette
útját.
Nem adtam magamnak időt gondolkodni, hanem egyenesen bevonultam
a váróba. Helen felnézett, és mosolygott. A megszokott mosolyával. Semmi
sem bujkált mögötte. Ugyanolyan barátságos, egyenletes mosoly volt, mint
első találkozásunkkor.
Néhány pillanatig némán álltunk egymással szemben, s hogy én nem
szóltam semmit, Helen a kutyára nézett.
– Most Dannek van valami baja – mondta. – Ő a juhászkutyánk, de
annyira szeretjük, hogy olyan, mint egy családtag.
A kutya neve hallatára lázasan csóválta a farkát, de felnyüszített, mikor
elindult felém. Lehajoltam, és megveregettem a fejét.
– Látom, magasban tartja az egyik hátsó lábát.
– Igen. Átugrott reggel egy kerítésen, s azóta ilyen. Azt hiszem, komoly
dolog – nem tud ráállni arra a lábára.
– Rendben van, hozza be a másik szobába, ott megnézem. De vezesse
előttem, kérem, hadd lássam, hogyan megy.
Kinyitottam az ajtót, s Helen előttem ment be a kutyával. Az első pár
méteren azt figyeltem, hogyan jár Helen, de a folyosó hosszú volt, s mire a
második fordulóhoz értünk, sikerült figyelmemet a betegre irányítani.
És istennek hála, csípőficama volt. Arra utalt a láb rövidülése s az, ahogy
a teste alatt vonszolta, mancsával éppencsak érintve a talajt.
Vegyes érzések töltöttek el. Ez ugyan súlyos sérülés, viszont alighanem
gyorsan helyre tudom rakni, s közben jó benyomást keltek. Mert rövid
pályafutásom alatt azt tapasztaltam, hogy a praxis egyik leglátványosabb
művelete a kificamodott csípő helyre rakása. Lehet, hogy eddig szerencsém
volt, de abban a néhány esetben sikerült egy-egy riasztóan sánta állatot
mintegy varázsütésre egészségessé változtatnom.
A műtőben feltettem Dant az asztalra. Mozdulatlanul állt, mialatt a
csípőjét vizsgáltam. Semmi kétség – az ízület feje hátra és felfelé
kimozdult: világosan ki tudtam tapintani a hüvelykujjammal.
A kutya csak egyszer nézett hátra – mikor óvatosan megpróbáltam
behajlítani a lábát -, de mindjárt visszafordult, és eltökélten előrebámult.
Száját kicsit nyitva tartotta, s idegesen lihegett, de mint annyi nyugodt állat,
ő is beletörődött a sorsába, mihelyt a műtőasztalra került. Az a
benyomásom támadt, hogy akkor sem csinálna nagy hajcihőt, ha a fejét
kezdeném levágni.
– Kedves, jámbor kutya – mondtam. – És jó formájú.
Helen megveregette a kutya szép fejét, amelyen széles fehér pihecsík
húzódott végig; a kutya lassan csóválta jobbra-balra a farkát.
– Igen – mondta. – A család kedvence is, meg munkakutya is. Remélem,
nem esett nagy baja.
– Kificamodott a csípője. Csúnya ügy, de egy kis szerencsével vissza
tudom rakni.
– És ha nem sikerül?
– Akkor egy álforgót kell kialakítania. Heteken át nagyon sántítana, és az
egyik lába valószínűleg mindig rövidebb maradna.
– Ó, istenem, azt nem szeretném – mondta Helen. – Gondolja, hogy
rendbe jön?
Néztem a jámbor állatot, amely még mindig állhatatosan maga elé
meredt.
– Azt hiszem, jók az esélyei. Főképp azért, mert nem várt napokig, míg
behozta. Az ilyesmit legjobb minél hamarabb rendbe hozni.
– Akkor jó. Mikor kezd hozzá?
– Most mindjárt. – Odamentem az ajtóhoz. – Kiáltok Tristannak. Ehhez
két ember kell.
– Én nem segíthetek? – kérdezte Helen. – Nagyon szeretnék, ha nincs
kifogása ellene.
Kétkedve néztem rá:
– Hát nem is tudom. Lehet, hogy nem szívesen játszik kötélhúzást úgy,
hogy Dan lesz a kötél. Persze elaltatom, de azért rendszerint sok
húzkodással jár a dolog.
Helen nevetett.
– Ó, én erős vagyok. És nem vagyok kényes. Hozzászoktam az
állatokhoz, és szívesen foglalkozom velük.
– Rendben van. – mondtam. – Vegye fel azt a tartalék köpenyt, és lássunk
hozzá.
A kutyának a szeme sem rebbent, mikor beleszúrtam a vénába a tűt, s
ahogy belefolyt a Nembutal, feje lassan Helen karjára hanyatlott, és
támasztó lába megcsúszott az asztal sima tetején. Hamarosan öntudatát
vesztve elfeküdt az oldalán.
A tűt benn hagytam a vénában, s néztem az alvó állatot.
 – Lehet, hogy még adnom kell egy kicsit. Mélyen kell aludniuk, hogy az
izomellenállás megszűnjön.
Még egy köbcenti, s Dan olyan laza volt, mint egy rongybaba.
Megfogtam a sérült lábat, és átszóltam az asztalon.
– Fonja össze a kezét a combja alatt, és tartsa meg, amikor húzom.
Rendben? Akkor kezdjük.
Meglepően nagy erő kell hozzá, hogy egy kiugrott combcsontot áthúzzon
az ember a combcsonti fejet befogadó ízületi mélyedés peremén. Jobb
kezemmel egyenletesen húztam, s közben bal kézzel nyomtam a combcsont
fejét. Helen jól végezte a munkáját, hátrafeszült a húzással szemben, s az
ajkait kicsit előrecsücsörítette a nagy koncentrációban.
Gondolom, van ennek a műveletnek valamilyen tökéletes módszere,
amely első próbálkozásra eredményes – de én soha nem tudtam rájönni. A
sikert mindig meglehetősen hosszú próbálkozások után értem el, akárcsak
ma. A lógó lábat mindenféle szögbe fordítottam, csavartam, s igyekeztem
nem gondolni rá, hogy mi lesz, ha éppen ezt nem tudom helyre rakni.
Éppen azon tűnődtem, hogy mit gondolhat Helen – aki elszántan tartotta a
kutya másik végét erről a birkózómérkőzésről, mikor meghallottam a tompa
kattanást. Édes, várva várt hang volt.
Egyszer-kétszer meghajlítottam a csípőízületet. Semmi ellenállást nem
éreztem. A forgó megint pontosan ült a helyén.
– Kész – mondtam. – Remélem, ott is marad – ezért kell drukkolnunk.
Megesik, hogy némelyik megint kiugrik, de úgy érzem, ezzel nem lesz baj.
Helen végigsimította az alvó kutya selymes fülét és nyakát.
– Szegény, öreg Dan. Nem ugrott volna át reggel a kerítésen, ha tudja,
hogy mi vár rá. Mennyi időbe telik, míg magához tér?
– Egész nap aludni fog. És szeretném, ha mellette lenne, mikor este
felébred, hogy támogassa, mert ha elesik, megint kificamíthatja a lábát.
Talán telefonálhatna. Szeretném tudni, hogy alakul a dolog.
Karomba vettem Dant, és súlyától imbolyogva végigvittem a folyosón,
mikor Mrs. Hall szembejött velem. Tálcán két csészét hozott.
– Éppen teáztam, Mr. Herriot. Gondoltam, maga meg a fiatal hölgy
szívesen megiszik egy csészével.
Fürkészve néztem rá. Szokatlan dolog. Lehetséges, hogy betársult
Tristanhoz a Cupidó-szerepben? De a széles, sötét bőrű arc érzéketlen volt,
mint mindig. Nem árult el semmit.
 – Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Hall. Előbb lerakom kinn a kutyát. –
Kimentem, és letettem Dant Helen kocsijának hátsó ülésére: csak a szeme
és az orra látszott ki a takaró alól, és láthatóan meg volt békülve a világgal.
Helen már csészével az ölében ült, s nekem eszembe jutott az a másik
alkalom, mikor teát ittam ebben a szobában egy lánnyal. Aznap, mikor
megérkeztem Darrowbyba. Siegfried híveinek egyike volt, s kétségkívül a
legszívósabb.
Ez most annyira más volt. Míg a műtőben küszködtünk, módomban állt
Helent közelről figyelni, s felfedeztem, hogy a szája határozottan fölfelé
ível a két sarkánál, mintha mosolyogni készülne vagy éppen mosolygott
volna. Azt is, hogy szemének meleg mélykékje a szépen ívelt szemöldökök
alatt szédítő szövetséget alkot hajának pompás barna-fekete színével.
Most nem akadozott a beszélgetés. Talán mert hazai pályán voltam –
alkalmasint sohasem engedtem fel teljesen, ha nem volt kéznél egy beteg
állat, de akárhogy is, most erőfeszítés nélkül csevegtem, éppúgy, mint fenn
a dombon, mikor először találkoztunk.
Mrs. Hall teáskannája kiürült, az utolsó keksz is eltűnt, mielőtt kikísértem
volna Helent, s elindultam körutamra.
Ugyanilyen könnyed magabiztosság töltött el, mikor este meghallottam
hangját a telefonban.
– Dan felébredt és járkál – mondta. – Kicsit dülöngél még, de a lába
teljesen meggyógyult.
– Nagyszerű, akkor túljutott az első szakaszon. Azt hiszem, minden
rendben lesz.
A vonal másik végén csend volt, aztán:
– Köszönöm, hogy segített. Nagyon aggódtunk miatta, főképp az öcsém
és a húgom. Nagyon hálásak vagyunk.
– Ugyan már, örülök, hogy segíthettem. Remek kutya. – Haboztam egy
pillanatig – most van itt az ideje. – Emlékszik, hogy ma beszéltünk
Skóciáról? Ma délután elmentem a Plaza előtt, és láttam, hogy a
Hebridákról játszanak egy filmet. Gondoltam, talán... eszembe jutott, hogy
esetleg... eljönne, és megnézné velem.
Megint csend, a szívem gyorsan dobogott.
– Jó – mondta Helen. – Igen, nagyon szívesen.
– Mikor? Péntek este? Köszönöm szépen – a viszontlátásra.
Remegő kézzel tettem le a kagylót. Miért csinálok ekkora ügyet
mindebből? De annyi baj legyen – újból a pályán vagyok.
 61.
A reuma szörnyű betegsége a kutyáknak. Embereknél is fájdalmas, de
egy heveny roham rémült, vonító mozdulatlanságba taszít egy másképpen
egészséges kutyát.
A nagyon izmos állatok szenvednek tőle leginkább, s én nagyon óvatosan
tapogattam az ujjammal a kis staffordshire bullterrier duzzadó tricepszét és
farizmát. Rendes körülmények között kemény kis legény volt, bátor és
barátságos, és magasra szökellve igyekezett az embereket képen nyalni; de
ma mereven, reszketve állt, és szorongva nézett maga elé. Ha valamicskét is
elfordította a fejét, kínjában élesen felvonított.
Szerencsére ezen lehetett segíteni, éspedig gyorsan. Felszívtam a
Novalgint a fecskendőbe, és gyorsan beadtam. A kis kutya, aki nem
törődött semmivel, csak a reuma késéles döféseivel, meg sem mozdult a
tűszúrástól. Kiszámoltam néhány szaliciltablettát egy dobozba, fedelére
ráírtam az adagolást, és átadtam a dobozt a tulajdonosnak.
– Adjon be neki egyet, mihelyt az injekció könnyített rajta, Mr. Tavener.
Aztán ismételje meg négy óra múlva. Biztosra veszem, hogy addigra sokkal
jobban lesz.
Mrs. Tavener elkapta a dobozt, miközben férje az utasítást olvasta.
– Hadd látom – kaffantotta. – Mert persze nekem kell majd csinálnom.
Mindig így ment, mióta először léptem be a szép házba, amelynek
teraszos kertje leért a folyóig. Az asszony szüntelenül piszkálta férjét, míg
az fogta a kutyát. Ha a kutya felvonított, ő kiabálni kezdett:
– Az istenért, Henry, ne markold úgy azt a szegény jószágot, fáj neki! –
Hol ezért, hol azért szalajtotta el, s amikor kiment a szobából, azt mondta:
– Tudja, ennek mind a férjem az oka. Hagyja, hogy a kutya ússzon a
folyóban. Tudtam, hogy ez lesz a vége.
Feleidőben bejött a lányuk, Julia, és az első pillanattól fogva kitűnt, hogy
anyuka mellett áll. Bőséges „Mit csinálsz, apu?” és „Az istenért, apu!”
felkiáltással segített be, és általában sikeresen kitöltötte a szüneteket,
amikor anyja nem működött teljes hangerővel.
Tavenerék az ötvenes éveikben jártak. A férfi nagydarab, pirospozsgás,
jóképű férfi volt, aki milliókat keresett a tyneside-i hajóműhelyekben,
mielőtt kivonult volna a füstből erre a szép lakóhelyre. Első pillanattól
fogva kedveltem: kemény milliomosra számítottam, s találtam egy
melegszívű, barátságos, furcsán sebezhető embert, aki szemlátomást halálra
aggódott a kutyájáért.
Mrs. Tavenerrel szemben, még mindig feltűnő szépsége ellenére,
fenntartásokkal éltem. Mosolya mesterkélt volt, s a szeme kékjéből túl sok
acélosság villant ki. Mintha nem annyira a kutyája érdekelte volna, hanem
az, hogy a férjét ostorozza vele.
Julia, anyja méretarányosan csökkentett mása, az elkényeztetett gyerek
unalmával kóválygott a szobában; üres tekintettel nézett a kutyára vagy
énrám, érdeklődés nélkül kibámult az ablakon a sima pázsitra, a
teniszpályára, a folyó sötét csíkjára a fák alatt.
Utoljára még biztatóan megveregettem a terrier fejét, s térdeltemből
felálltam. Miközben eltettem a fecskendőt, Tavener elkapta a karomat.
– Köszönjük, Mr. Herriot. Nagyon hálásak vagyunk, hogy eloszlatta
aggodalmainkat. Meg kell mondanom, azt hittem, eljött az öreg fiú
végórája, mikor vonyítani kezdett. Hadd kínáljam meg egy itallal, mielőtt
elmenne.
Keze remegett a karomon, míg ezt mondta. A remegést észrevettem már
akkor is, amikor a kutya fejét tartotta, s azon tűnődtem, Parkinson-kór-e,
vagy az idegek, vagy az alkohol. Annyi bizonyos, hogy jókora adag
whiskyt töltött a poharába, de mikor megbillentette az üveget, kezét még
erősebb remegés fogta el, és kilöttyintette a szeszt a fényezett tálalóra.
– Istenem! Istenem! – tört ki Mrs. Tavener. Kiáltásában keserűen
felcsendült a „jaj, nem”, a „már megint”, és Julia a homlokára ütött a
kezével, és az égre emelte tekintetét. Tavener egy gyors, űzött pillantást
vetett a nőkre, aztán a poharat átnyújtva elvigyorodott.
– Üljön le, Mr. Herriot – mondta. – Biztos megengedhet magának pár
perc pihenőt.
Átmentünk a kandalló mellé, és Tavener kellemesen elcsevegett a
kutyákról, a vidékről, a nagy szoba falain függő festményekről. A képeket
körzetszerte számon tartották, sok volt köztük a híres festőtől származó
eredeti, s Tavener életének fő vonzalmát jelentették. A másik szenvedélye
az órák voltak, és ahogy végignéztem a szobában a ritka és gyönyörű
időjelzőket az elegáns korabeli bútorok között, könnyű volt hitelt adni a
szóbeszédnek, amit e falak közé zárt vagyonról hallottam.
A nők nem ittak velünk: eltűntek, mikor előkerült a whisky, de mire
kiürítettem a poharamat, kinyílt az ajtó, és ott álltak, feltűnően hasonlítva
egymásra drága tweedkabátjukban és prémszegélyes kalapjukban. Mrs.
Tavener elővett egy pár autóskesztyűt, és utálkozva nézett a férjére.
– Bemegyünk Brawtonba – mondta. – Nem tudom, mikor érünk haza.
A háta mögül Julia hidegen nézte az apját, ajka kissé felhúzódott.
Tavener nem válaszolt. Mozdulatlanul ült, s én hallgattam az autó
felbőgő motorját és a felcsapott kavics pattogását odakinn; aztán merev
arccal, üres tekintettel nézte a kerti úton sodródó kipufogógáz felhőjét.
Volt valami az arckifejezésében, amitől megdermedtem. Letettem a
poharamat, és felálltam.
– Sajnos, mennem kell, Mr. Tavener. Köszönöm az italt.
Hirtelen ráébredt, hogy ott vagyok: visszatért a barátságos mosoly.
– Ugyan már. Köszönöm, hogy gondját viseli az öreg kutyának. Mintha
máris jobban volna.
A visszapillantó tükörben a lépcső tetején álló alak kicsinek és
magányosnak látszott, míg a magas cserjék el nem rejtették a szemem elől.

A következő páciensem egy beteg disznó volt, fenn a Marstang-tetőn. Az

út először a termékeny völgyaljban vezetett: folyó menti fák között,
tekintélyes farmok és gazdag legelők mellett kanyargott; mikor azonban a
kocsi elhagyta a kövesutat és felfelé tartott egy meredek dűlőúton, a tájék
átalakult. A változás csaknem drámai volt: a fák és bokrok meggyérültek, és
átadták helyüket a kopár, sziklás domboldalnak és a mészkő kerítések
mérföldjeinek.
A völgyben dúsan zöldellt az új lomb, itt azonban még nem pattantak ki a
rügyek, s az ég felé nyújtózó csupasz ágak még mindig a telet idézték.
Tim Alton farmja a dülőút tetején feküdt, s amikor megálltam a kapunál,
azon tűnődtem, mint mindig, hogyan tudja ez az ember a megélhetését
összekaparni erről a pár barátságtalan hektárról, ahol az örökké fújó szél
elfekteti és megsárgítja a füvet. Akárhogy is, sok nemzedék véghezvitte már
e csodát, élt, küszködött és meghalt ebben a házban, melynek gazdasági
épületei egy csoport megnyomorodott, szél görbítette fa szélárnyékában
álltak, s a hatalmas építőkövek már málladoztak három évszázad vad
időjárásától.
Miért épít valaki farmot ilyen helyen? Kinyitottam a kaput, és
megfordulva lenéztem a kőkerítések között lefelé kanyargó dűlőúton;
egészen a folyó tavaszi napsütésben csillogó, fehér köveiig. Talán itt állt az
építő, s végignézett a hatalmas zöld térségen, beszívta a hűvös, édes
levegőt, és úgy gondolta, ennyi elég.
Láttam, hogy Tim Alton közeledik az udvaron. Itt nem kellett kövezni
vagy betonozni; csak elsöpörték a vékony termőföldet, s a ház és az istállók
között ott volt a lejtős, fugákkal tagolt szikla. Többet ért, mint egy tartós
burkolat – örökkévaló volt.
– Szóval a disznó, Tim? – kérdeztem, s a farmer komolyan bólintott.
– Az ám. Tegnap még egészséges vót, mint a makk, ma reggel meg csak
feküdt, mint a meghótt. Föl se nézett, mikor megtőtöttem a vályúját, és a
mindenit, ha egy disznó nem esik neki a kosztjának, akkor nagy baj van. –
Tim bedugta a kezét széles bőrövébe, amely körülfogta túl nagy nadrágját s
mindig mintha ketté akarta volna metszeni vékony alakját, azután borúsan
bevezetett az ólba. Keserves szegénysége ellenére is olyan ember volt, aki
vidáman tűrte a balsorsot. Még nem láttam ilyen kedvében, s gondoltam,
tudom is az okát: a családi disznó valami személyeset is jelent.
A Tim Altonhoz hasonló kisgazdák néhány tehénnek köszönhették
sovány megélhetésüket: eladták a tejet a nagy tejfeldolgozóknak, vagy vajat
készítettek. És minden évben öltek egy-két disznót, s maguk füstölték fel
házi fogyasztásra. Úgy láttam, mintha a szegényebb helyeken mást sem
nagyon ettek volna: bármelyik étkezésre toppantam be, a konyhai illat
mindig ugyanaz volt – a sülő szalonnáé.
Büszkeség dolga volt a disznót annyira felhízlalni, amennyire csak lehet;
e kis szélfútta farmokon, ahol az emberek, a tehenek és kutyák soványak és
vékonyak voltak, a disznó volt egyes-egyedül kövér.
Láttam már Altonék disznaját. Vagy két hete egy tehén felszakadt csecsét
varrtam össze, s utána Tim a vállamra veregetett, és odasúgta:
– Most gyűjjön velem, Mr. Herriot, mutatok valamit. – Benéztünk az
ólba, ahol egy százhatvan kilós szörnyeteg könnyedén felfalt egy hatalmas
vályúra való moslékot. Emlékeztem a farmer szemében csillogó
büszkeségre s arra, hogyan hallgatta a szürcsölést, csámcsogást, mintha
csodálatos zene volna.
Ma más volt a helyzet. A disznó, ha lehetséges, még hatalmasabbnak
látszott. Csukott szemmel az oldalán feküdt, s úgy betöltötte az ól egész
padozatát, mint egy partra vetődött bálna. Tim egy bottal megkavarta az
érintetlen ételt a vályúban, és biztató hangokat hallatott, de az állat meg sem
mozdult. A farmer elgyötörten nézett rám.
– Rosszul van, Mr. Herriot. Akármi legyen is, komoly baj.
 Megmértem a disznó lázát, s amikor leolvastam a hőmérőt, füttyentettem:
– Negyvenkettő. Ez aztán láz.
Tim elsápadt.
– A szencségit! Negyvenkettő! Akkor reménytelen. Vége van.
Az állat oldalát tapogattam, s biztatóan a farmerre mosolyogtam.
– Ne aggódjon, Tim. Azt hiszem, rendbe jön. Orbánca van. Húzza végig
az ujját a hátán. Érezhet egy csomó lapos duzzanatot a bőrén – azok az
„orbáncos csalánláz” foltjai. Pár órán belül tele lesz kiütésekkel, de most
még nem látja, csak érzi őket.
– És tud rajta segíteni?
– Valószínűleg igen. Adok neki egy ménkü nagy adag szérumot, és
szívesen fogadnék arra, hogy pár napon belül benne lesz az orra abban a
vályúban. A legtöbbjük kigyógyul belőle...
– Hát ez mindenképpen jó hír – mondta Tim, és mosoly öntötte el az
arcát. – Azzal a negyvenkettővel nagyon kéccségbeejtett, a mindenit.
Nevettem.
– Elnézést, Tim, nem akartam megijeszteni. Gyakran szívesebben látok
magas lázat, mint alacsonyat. De szokatlan időszak ez az orbáncra.
Rendszerint nyár végén jön elő.
– No, most az egyszer megbocsátok. Gyűjjön be, és mossa meg a kezit.
A konyhában lekaptam a fejem, de még így is beleütköztem a hatalmas
oldalszalonnába, amely a gerendás mennyezetről lógott alá. A nagy tömeg
lassan lengedezett a kampón – helyenként vagy húsz centi vastag volt -,
tiszta fehér szalonna. Csak közelről lehetett felfedezni benne egy-egy
húscsíkot.
Mr. Alton adott egy csésze teát, s míg iszogattam, Timet néztem, aki
velem szemben egy székbe roskadt, s kezét lógatva elnyúlt; egy pillanatra
behunyta a szemét, s arcára kiült a fáradtság. Már sokadszor arra a
végeérhetetlen munkára gondoltam, amiből e kisfarmerek élete áll. Alton
csak negyvenéves volt, de a teste már meghajlott és megviselődött az
örökös erőfeszítéstől, s az ember leolvashatta életét inas alsókarjáról, durva,
munkától duzzadt ujjairól. Egyszer elmondta, hogy utoljára tizenkét éve
mulasztotta el a fejést, az apja temetése miatt.
Már búcsúztam, mikor megláttam Jennie-t. Ő volt a legidősebb Alton
gyerek, s most éppen buzgón pumpálta a konyhaajtó mellett a falnak
támasztott kerékpár gumiját.
 – Megy valahová? – kérdeztem, s a lány gyorsan felegyenesedve
hátrasimított a homlokából néhány sötét hajfürtöt. Úgy tizennyolc éves
lehetett, arcvonásai finomak, nagy szeme kifejező: vad, érdes csinosságában
volt valami a pólingok csapongásából, a szélből, a napból, a lápvidék tágas
ürességéből.
– Menek a faluba. – Lopva a konyhába pillantott. – Veszek egy üveg sört
apának.
– A faluba! Nagy út az egy üveg sörért. Van vagy három kilométer, és
visszafelé tolnia kell a biciklit fel a dombra. Csak azért az egy üvegért teszi
meg ezt a hosszú utat?
– Igen, azért az egyért – suttogta, és csendes odaadással kezébe számolt
egy hatpennyst és néhány pennyt. – Apa egész éccaka fönn vót – várta,
hogy az egyik üszőnk leborjazzon. Fáradt. Nem tart sokáig, és vacsorára
megihatja a sörét. Azt szereti. – Cinkosan rám pillantott. – Meglepetés lesz
neki.
Mialatt beszélt, apja, még mindig elnyúlva a székben, elfordította a fejét,
és a lányára nézett: elmosolyodott, s egy pillanatra nyugodalmat láttam az
állhatatos tekintetben, nemességet a szabdalt arcban.
Jennie pár pillanatig az apját nézte, boldog titkos pillantást vetve rá
összehúzott szemöldöke alól; aztán gyorsan megfordult, felült a kerékpárra,
és meglepő sebességgel lefelé pedálozott a dűlőúton.
Én lassabban követtem, a kocsi második sebességben zökögött és
imbolygott a köveken. Gondolataimba feledkezve egyenesen
előremeredtem. Agyam szüntelenül a ma látott két ház között csapongott: a
folyó menti csinos udvarház és a most hátrahagyott düledező farmház
között; az elegánsan öltözött, ápolt kezű Henry Tavenerről, a
könyvespolcairól, képeiről és óráiról átszálltak gondolataim Tim Altonra, a
nagy övvel összefogott kopott, mellig érő nadrágjára, a mindennapi, havi,
évi gürcölésére, amivel életben marad azon a kegyetlen dombtetőn.
De vissza-visszatértem a lányokra: a Julia Tavener szemében tükröződő
megvetésre, amivel apjára nézett, és a Jennie Alton szemében csillogó
gyengédségre.
Azért nem volt ez olyan egyszerű: egyre nehezebbé vált eldönteni, ki kap
többet a más-másféle életétől. De ahogy kivezettem a kocsit a dűlőút utolsó
néhány méterén, s a sima aszfaltra fordultam, váratlanul megvilágosodott az
egész. Mindent összevéve, ha választanom kell, a sört választom.
 62.
Tristan az ÁMO-kat pakolta ki. Az üvegekben sűrű, élénkpiros folyadék
volt: utolsó védvonalunk az állatbetegségekkel folytatott harcban. A teljes
név, Általános marhaorvosság ott állt rajta fekete nagybetűkkel, s alatta a
magyarázat, hogy roppant hatásos köhögésre, megfázásra, hasmenésre,
tőgygyulladásra, tejlázra, tüdőgyulladásra, körömágygyulladásra és
felfúvódásra. A végén magabiztosan a következő biztatás állt: „Mindig
enyhít a bajon”, s mi oly sokszor elolvastuk a címkét, hogy félig magunk is
hittünk benne.
Kár, hogy egyáltalán nem használt, pedig mikor az ember a fény felé
tartotta, volt valami lebilincselő rubinszín mélyeiben, s a tömény kámfor-
ammónia illatban, mikor megszagolta – a farmerek ettől pislogni kezdtek,
fejüket rázták, és nagy tisztelettel azt mondták: „A mindenit, erős egy szer.”
De oly kevés speciális gyógyszerünk volt, s a tévedés lehetősége oly nagy,
hogy kétség esetén megnyugtató volt átadni egy üveggel az öreg
mindenesből. Ha Siegfried naplójában vagy az enyémben az állt: „vizit,
tehén megvizsgálása; tanács, 1 ÁMO”, akkor nagy valószínűséggel nem
tudtuk, mi baja van az állatnak.
Az üvegek magasak, formásak voltak, elegáns fehér dobozban érkeztek,
amely sokkalta tekintélyparancsolóbb volt, mint a manapság használt
antibiotikumok és szteroidok szerény csomagolása. Tristan éppen a
teásládából szedte ki, s több sorban a polcra rakta őket. Mikor meglátott,
felhagyott tevékenységével, leült a ládára, és elővett egy csomag cigarettát.
Rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, aztán tartózkodóan rám nézett.
– Szóval moziba viszed?
Tekintetétől kissé feszengve kiborítottam a zsebemből egy csomó vegyes
üres fiolát, dobozt a szemétkosárba.
– Igen. Egy óra múlva.
– Hm. – Összehúzott szemmel nézte a felfelé szálló füstöt. – Hm: Értem.
– Miért nézel most így? – mondtam védekezően. – Baj az, ha moziba
megyünk?
– Nem, nem, nem. Nem. Semmi, Jim. Semmi, semmi. Nagyon épületes
időtöltés.
– Nem tartod jónak, hogy Helent odaviszem?
 – Ezt nem mondtam. Nem, biztos vagyok benne, hogy jól fogjátok érezni
magatokat. Csak az van, hogy... – megvakarta a fejét. – Úgy gondoltam,
hogy valami... szóval... izgalmasabbat kellene csinálnod.
Keserűen felnevettem:
– Ide figyelj, próbáltam izgalmasabbat csinálni a Renistonban. Ó, nem
téged hibáztatlak, Triss, te jót akartál, de tudod, hogy teljes csőd volt. Nem
akarom, hogy ma bármi is félresikerüljön. Biztonsági játékot játszom.
– Ezt nem vitatom – mondta Tristan. – Aligha találhatnál biztonságosabb
helyet a darrowbyi Plazánál.
Később, a hatalmas, huzatos fürdőszobában, a fürdőkádban dideregve
nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Tristannak igaza van. Egy helyi
moziba vinni Helent afféle gyávaság, menekülés a valóságtól a
biztonságosnak remélt, sötét meghittségbe. De mikor ugrándozva, hogy
felmelegedjek, megtörülköztem, s kinéztem a lilaakácfüggönyön át a
sötétedő kertbe, megvigasztalt a gondolat, hogy ez újrakezdés, ha mégoly
csekély is.
Mikor becsuktam a Skeldale House ajtaját, s végignéztem az utcán arra,
ahonnan a boltok fényei integettek a szürkületben, öröm töltött el. Mintha a
közeli dombok lélegzete megérintett volna. Egy röpke illat, amely azt
mondta, elmúlt a tél. Még hideg volt – Darrowbyban mindig hideg van
május derekáig -, de érezni lehetett a napfény, a meleg fű és a lágyabb
napok ígéretét.
Az embernek ki kellett nyitnia a szemét, másképp könnyen elvéthette a
Plazát, amely Pickersgill, a vaskereskedő és Howarth, a patikus közé volt
beszorítva. Épülete sohasem törekedett a nagystílűségre, s a bejárata alig
volt nagyobb az átlagos boltajtónál. De engem legjobban az lepett meg,
mikor közel értem, hogy az egész sötétségbe borult. Jó időben érkeztem, de
az előadás tíz perc múlva kezdődik, s én életnek nyomát sem látom.
Nem mertem megmondani Tristannak, hogy nagy
elővigyázatosságomban itt adtam találkát Helennek. Az én kocsimmal
mindig kétséges volt, hogy időben érkezik-e az ember vagy egyáltalán
megérkezik-e, s bölcsnek véltem, ha minden kockázatot kizárok.
„A mozi előtt találkozunk.” Uramisten, nem valami fényes ötlet.
Emlékeztetett a gyerekkoromra, mikor először hívtam meg lányt. Tizennégy
éves voltam, s útban a találka felé átadtam egyetlen félkoronásomat egy
rosszindulatú glasgow-i villamoskalauznak, és egypennys jegyet kértem.
Epés kedvét úgy élte ki rajtam, hogy átkutatta a táskáját, és a visszajáró
pénzt egy szálig félpennysekben adta oda. Így hát mikor a mozipénztárnál
rám került a sor, álltam kis partneremmel, s mindenki azt nézte, hogy a
shillinges jegycinket egy nagy marékra való rézpénzzel fizetem ki. A
szégyen lassan gyógyult – eltelt négy év, mire újra meghívtam egy lányt.
De a sötét gondolatok eltűntek, mikor észrevettem a piactér
macskakövein közeledő Helent. Mosolygott, és vidáman integetett, mintha
egy meghívás a darrowbyi Plazába volna a leggavallérosabb vendéglátás,
amiről egy lány álmodhat, s amikor odaért hozzám, arcán halvány pír ült, és
a szeme ragyogott.
Hírtelen minden nagyszerű lett. Elöntött a meggyőződés, hogy ez pompás
este lesz – semmi sem ronthatja el. Köszönés után elmondta, hogy Dan úgy
szaladgál, mint egy kölyökkutya, egy cseppet se sántít, és a hír újabb
hullámot adott eufóriám dagályához.
Az egyetlen, ami nyugtalanított, a mozibejárat üres, lakatlan képe volt.
– Furcsa, hogy nincs itt senki – mondtam. – Mindjárt kezdődik.
Remélem, nyitva van?
– Biztosan – mondta Helen. – Vasárnap este kivételével mindennap
nyitva van. Különben is, azt hiszem, ezek az emberek is arra várnak.
Körülnéztem. Sor éppen nem állt, de itt-ott kis csoportok gyűltek össze;
néhány, többnyire középkorú házaspár, egy csapat verekedő s a járdán
hempergőző kisfiú. Senki sem látszott aggódni.
És nem is volt rá ok. Pontosan két perccel az előadás kezdete előtt egy
esőkabátos alak pedálozott eszeveszetten az utcasarok felől, fejét leszegte, a
lába vadul dolgozott, s a kerékpár veszedelmes szöget zárt be a talajjal.
Csikorogva fékezett a bejáratnál, kulcsot dugott a zárba, és kitárta az ajtót.
Majd benyúlt, felkattintott egy kapcsolót, s a fejünk felett egy szál neoncső
kezdett szeszélyesen pislogni, majd kialudt. Ezt megtette még néhányszor,
mintha komiszkodni akarna, míg az ember lábujjhegyre nem állt, és egy
mesteri ökölcsapással móresre nem tanította. Aztán lelökte az esőkabátot, s
elénk tárult hibátlan estélyi öltönye. Megérkezett az igazgató.
Míg ez lezajlott, egy nagyon kövér hölgy bukkant elő a semmiből, és
bepréselte magát a pénztárba. Kezdődhetett az előadás.
Mindnyájan befelé csoszogtunk. A kisfiúk letették a kilenc pennyjüket,
és odacsaptak egymásnak, mikor beléptek a függönyön át a zsöllyébe, míg
mi többiek illedelmesen elindultunk az erkély egy shilling hatpennys
üléseihez. A csillogó ingmellű, fényes hajtókájú igazgató nagyon
udvariasan mosolygott és hajlongott, mikor elhaladtunk előtte.
 A lépcső tetején megálltunk a fogasok soránál, mert néhányan
felakasztották a kabátjukat. Meglepődve láttam, hogy Maggie Robinson, a
kovács lánya veszi el a jegyeket. Őt is izgatta megjelenésünk. Somolygott
és kuncogott, és röpke pillantásokat vetett Helenre. Éppen csak nem bökött
oldalba. Végül elhúzta a függönyt, s bementünk.
Mindjárt ráébredtem, hogy az igazgatóság nem szeretné, ha a nézők
fáznának, mert leszámítva az öreg ülőkék mindent elárasztó szagát, akár
egy trópusi dzsungelben is érezhettük magunkat. Maggie odavezetett
székünkhöz a fullasztó hőségben, s amikor leültem, észrevettem, hogy a két
ülés közt nincs karfa.
– Ezek az udvarlóülések – bökte ki Maggie, és kezét a szája elé kapva
elmenekült.
Még égtek a lámpák, s én körülnéztem az apró erkélyen. Talán csak tíz-
tizenkét ember ült szétszórva, néma türelemmel a dísztelen enyvfestékes
falak között. A vászon mellett az óra mutatói elszántan négy óra húsz percet
jeleztek.
De azért jó volt ott ülni Helennel. Jól éreztem magam, kivéve hogy
aranyhalként tátognom kellett a fullasztó levegőben. Kényelmesen
elhelyezkedtem, mikor a felesége társaságában előttünk ülő kis ember
lassan hátrafordult. A nyúzott arcban mogorván összehúzódott a szája, és
hosszan, kihívóan meredt a szemembe. Pillanatokig némán néztünk
egymásra, aztán megszólalt:
– Vége van – mondta. Rémület nyilallt belém.
– Vége?
– Igen. Vége van. – Lassan elnyújtva ejtette ki a szavakat, gyászos
gyönyörűséggel, és szeme még mindig az enyémbe meredt.
Néhányat nyeltem.
– Sajnálom. Őszintén sajnálom.
Komoran biccentett, és tovább nézett azzal a sajátos feszültséggel,
mintha újabb szavakat várna tőlem. Aztán szemlátomást kelletlenül
megfordult, és elhelyezkedett a székén. Tehetetlenül néztem marcona hátát
s vastag kabátba burkolt, keskeny vállát.
Ki az ördög lehet ez? És miről beszél? Az arca ismerős volt – biztosan
ügyfelünk. És minek van vége? Tehénnek? Juhnak? Kocának? Gondolatban
végigfutottam a múlt hét esetein, de ez az arc nem illeszkedett be sehová.
Helen kérdően nézett rám, s én magamra erőszakoltam egy halvány
mosolyt. De a varázs eltűnt. Mondani akartam valamit, mikor a kis ember
fenyegető eltökéltséggel megint megfordult.
Újfent ellenséges tekintettel meredt rám.
– Nem gondunám, hogy bármi baja lett vóna a gyomrával – jelentette ki.
– Nem gondolja?
– Nem, fiatalember, nem gondulom. – Kelletlenül elvonta tekintetét az
arcomról, és megint a vászon felé fordult.
A második támadás hatását fokozta, hogy hirtelen kialudt a villany, és
hihetetlen, robbanásszerű zaj rázta meg a dobhártyámat. A híradó
következett. A hangszórókat, akárcsak a fűtést, nyilvánvalóan egy Albert
Hall nagyságú helyiségre méretezték, s én hirtelen lebuktam a támadás elől.
Mialatt egy hang részletesen elüvöltötte a két hét előtti eseményeket,
behunytam a szemem, és megint igyekeztem rájönni, ki ez az ember
előttem.
Gyakran nehezemre esik felismerni valakit szokott környezetén kívül, s
ezt a problémát egyszer megbeszéltem Siegfrieddel.
Könnyed volt.
– Van egy jó megoldás, James. Kérdezd meg tőlük, hogy írják a nevüket.
Nem lesz semmi nehézséged.
Egyszer kipróbáltam. A farmer furcsán nézett rám, „S-M-I-T-H”, felelte,
és elsietett. Így hát nem volt mit tenni, csak ültem verejtékezve, szememet a
barátságtalan hátra szegezve, és keresgéltem az emlékezetemben. Mire a
híradó harsány zenével véget ért, már vagy három hetet végiggondoltam
eredmény nélkül.
Néhány másodpercnyi áldott nyugalom következett, mielőtt a bömbölés
újra kezdődött volna. Ez volt a nagyfilm – a Skóciáról szóló később
következett -, és a hirdetés gyengéd szerelmi történetnek nevezte. Nem
emlékszem a címére, csak arra, hogy sok volt benne az ölelés, ami rendjén
is volt, csakhogy a lenn ülő kisfiúk minden csókot hosszan elnyújtott
cuppogással kísértek. A kevésbé romantikusok pukkantgattak a szájukkal.
És egyre melegebb lett. Szélesre nyitottam a zakómat, és kigomboltam az
ingem nyakát, de határozottan kóválygott a fejem. Az előttem ülő, nehéz
kabátjába burkolt kis embert mindez nem zavarta. A vetítő kétszer
elromlott, és hosszú percekig az üres vásznat bámultuk, miközben a
zsöllyéből füttyvihar és lábdobogás hallatszott.
Maggie Robinsont, aki a tompa fényben a függönynél állt, még mindig
lenyűgöztük ketten Helennel. Valahányszor arra néztem, láttam, hogy
tekintetét cinkos vigyorral ránk szegezi. A film felénél azonban megzavarta
érdeklődését a függöny túloldalán valami mozgás, s aztán félrelökte őt a
bezúduló, nagy test.
A hitetlenség érzetével ismertem fel Gobber Newhouse-t. Már
tapasztaltam, mennyire semmibe veszi az italmérési tilalmakat, s
nyilvánvalóan most is így tett. A délután nagy részét a helyi ivók hátsó
szobáiban töltötte, s most eljött, hogy pihenjen egy kicsit a kemény munka
után.
Végigtántorgott a sorok mentén, és rémületemre befordult a mi sorunkba.
Egy pillanatig megpihent Helen ölében, rálépett a lábamra, s végül hatalmas
testével tőlem balra elnyúlt. Szerencsére az is udvarlóülés volt, s nem
zavarta középső karfa, de így is nehezen tudott csak kényelmesen
elhelyezkedni. Mozgott, fészkelődött, s a sötétben azt hihettem volna, hogy
a szuszogás, röfögés, fujtatás egy disznóólból jön. Végül azonban
megtalálta a helyét, s egy visszhangos böffenéssel szunyókálni kezdett.
A gyöngéd szerelmi történetnek addig sem volt sok esélye, de Gobber
meghúzta felette a lélekharangot. Képtelen voltam a finom nüánszokra
figyelni, mikor fülemben zúgott a horkolása, s az állott sör sűrű fellege
fogott körül.
Megkönnyebbültem, mikor az utolsó premier plán véget ért és
kigyulladtak a lámpák. Kicsit aggódtam Helen miatt. Észrevettem, hogy az
este során meg-megrándult az ajka, s időnként homlokát ráncolva
összehúzta a szemöldökét. Nem tudtam, bosszús-e. De gondviselésszerűen
megjelent tálcával a nyakában Maggie, s ott állt előttünk most is
vigyorogva, míg két csokoládéfagylaltot vettem tőle.
Még csak egy harapásnyit ettem belőle, mikor mozgást láttam az előttem
kuporgó kabátban. A kis ember újra támadásba indult. A mogorva arcból
rám meredő szemek éppoly dermesztőek voltak, mint eddig.
– Tuttam – mondta -, eleitül fogvást, hogy rossz nyomon jár.
– Igazán?
– Igen, ötven éve élek jószág mellett, és sose tesznek így, ha a gyomorral
van baj.
– Nem? Valószínűleg igaza van.
A kis ember magasabbra húzódzkodott a székén, s egy pillanatig azt
gondoltam, átmászik hozzám. Felemelte a mutatóujját.
– Először is, a beteg gyomrú jószágnak mindég kemény a ganéja.
– Értem.
– És ha meggondolja, ezé puha vót, igen puha.
 – Igen, igen, persze – mondtam sietve, s oldalt pillantottam Helenre.
Nagyszerű – ez kell nekem, hogy a romantikus hangulat kiteljesedjen.
Az ember szipogott és elfordult, s ismét, mintha így rendezték volna,
sötétbe zuhantunk, és kirobbant a zaj. Reszketve hátradőltem, s akkor
ébredtem rá, hogy valami nincs rendjén. Mi ez a harsány vadnyugati zene?
Aztán megjelent a vásznon a cím: Arizonai pisztolyok.
Riadtan fordultam Helenhez.
– Mi folyik itt? Most a skót filmnek kellene jönnie: Annak, amiért
eljöttünk.
– Annak illene. – Helen elhallgatott, és félmosollyal rám nézett. – De
sajnos nem az lesz. Az igazság az, hogy gyakran előzetes figyelmeztetés
nélkül megváltoztatják a kísérő műsort. Senki se törődik vele.
Fáradtan hátradőltem az ülésen. Hát megint megcsináltam. A
Renistonban nem volt tánc, ma más filmet játszanak. A magam módján
zseni vagyok.
– Nagyon sajnálom – mondtam. – Remélem, nem veszi rossz néven.
A fejét rázta.
– Egy cseppet sem. Most már nézzük meg ezt. Lehet, hogy jó.
De ahogy az ősöreg lovas giccs közhelyes mondanivalója kibontakozott,
feladtam minden reményt. Ez is csak olyan este lesz. Bénultan figyeltem,
mikor az üldöző csapat már negyedszer lovagolt el ugyanazon szikladarab
mellett, s teljességgel váratlanul ért a felcsattanó süketítő sortűz.
Összerezzentem tőle; de még Gobbert is felriasztotta álmából.
– Hé! Hé! Hé! – bömbölte felpattanva s karjával maga körül kaszálva. A
fejemet ért fonákütés erőteljesen odacsapott Helen vállához, s már
mentegetőzni kezdtem volna, mikor észrevettem, hogy megint rájött a
szájrángás és homlokráncolás. De ez alkalommal tovaterjedt, s az arca
mintha összekuszálódott volna. Hangtalanul és tehetetlenül nevetni kezdett.
Még sose láttam lányt így nevetni. Mintha már régóta erre vágyott volna.
Teljesen átengedte magát, fejét hátradöntötte az ülés támlájára, lábát maga
elé nyújtotta, karja oldalt lelógott. Jó időbe tellett, míg az egész kijött
belőle, azután hozzám fordult. Karomra tette a kezét.
– Ide hallgasson – mondta elgyengülten -, legjobb volna legközelebb
egyszerűen csak sétálni menni.
Lecsillapodtam. Gobber már megint aludt, s a korábbinál is hangosabb
horkolása vetélkedett a vászon felől hangzó durrogással és üvöltéssel. Még
akkor sem volt fogalmam róla, ki lehet az előttem ülő kis ember, s úgy
éreztem, még nem végzett velem. Az óra még mindig négy óra húszat
mutatott. Maggie még mindig minket bámult, s a hátamon patakokban
csorgott a verejték.
A környezetet nem mondhattam ideálisnak, de annyi baj legyen. Lesz
következő alkalom.
 63.
Siegfriednek szokása volt, hogy a fülcimpáját húzkodja s tompán maga
elé mered, ha valami foglalkoztatja. Most is ezt csinálta, s a másik,
kinyújtott kezével egy kenyérhéjdarabkát morzsolgatott a tányérján.
Általában nem szoktam beleütni az orrom a főnököm töprengéseibe, s
különben is indulni akartam a délelőtti körútra, de volt valami
jelentőségteljes az arcán, ami megszólalni késztetett.
– Mi a baj? Valami gondod van?
Siegfried lassan felém fordította a fejét, és szeme nem látón rám meredt.
Aztán felocsúdott. Abbahagyta a cimpahúzkodást, felállt, odament az
ablakhoz, és kinézett az üres utcára.
– Van bizony, James, van. Már éppen kérni akartam a tanácsodat. Ezt a
levelet kaptam ma reggel. – Türelmetlenül beletúrt a zsebeibe,
zsebkendőket, hőmérőket, összegyűrt bankjegyeket, beteglistákat húzkodott
elő, míg rá nem talált egy hosszú kék borítékra. – Tessék, olvasd el.
Kinyitottam a borítékot, és gyorsan átfutottam az egyoldalas levelet.
– Ne haragudj, nem értem. Itt csak az áll, hogy H. W. St. J. Ransom
tábornok szívesen lát szombaton a brawtoni lóversenyen. Mi a probléma?
Te szereted a lóversenyt.
– Ó, ez nem ilyen egyszerű – mondta Siegfried, s megint nekiesett a
cimpájának. – Ez afféle felmérés. Ransom tábornok egyike a nagy
embereknek az északnyugati lóversenypályákon, s magával hozza az egyik
haverját szombaton, hogy szemügyre vegyenek. Megvizsgálják, hogy
alkalmas vagyok-e.
Riadt pofát vághattam, mert elvigyorodott.
– No, legjobb, ha az elején kezdem. És rövid leszek. Az északnyugati
körzet tisztségviselői olyan állatorvost keresnek, aki minden versenyen
felügyel. Tudod, hogy a helyi állatorvos jelen van, ha a városában rendezik
a versenyt, és kihívható, ha valami baja esik a lovaknak, de ez más ügy. A
felügyelő állatorvos foglalkozna a serkentőszerek gyanítható adagolásával
és hasonló ügyekkel – voltaképpen afféle specialistának kell lennie.
Fülembe jutott, hogy véleményük szerint alkalmasint én lennék a megfelelő
ember, s erről lesz szó szombaton. Az öreg Ransomot ismerem, de
kollégájával még nem találkoztam. Úgy gondolják, hogy eltöltenek egy
napot velem a lóversenyen, és felmérnek.
– Ha megkapod a megbízatást, akkor abba kell hagynod a körorvosi
munkát? – kérdeztem. És e gondolattól fagyos szél fújt át rajtam.
– Nem, nem, de azzal járna, hogy úgy heti három napot a
versenypályákon kellene eltöltenem, s nem tudom, hogy ez nem lenne-e túl
sok.
– Hát nem tudom. – Kiittam a kávémat, és hátratoltam a széket. – Nem az
én dolgom tanácsot adni neked ebben az ügyben. Nincs semmi
tapasztalatom versenylovakkal, és a lóverseny nem érdekel. Magadnak kell
döntened. De gyakran beszéltél arról, hogy szeretnél lovakra
specializálódni, és szereted a versenypályák légkörét.
– Igazad van, James, csakugyan szeretem. És a különpénz nagyon jól
jönne. Ez kellene minden praxisnak – valamilyen szerződés, rendszeres
jövedelem, hogy az ember ne függjön annyira a számlájukat fizető vagy
nem fizető farmerektől. – Elfordult az ablaktól. – Mindenesetre elmegyek a
brawtoni versenyekre szombaton, és meglátjuk, hogy alakul. És neked is
jönnöd kell.
– Nekem? Miért?
– A levél azt mondja, hogy társával együtt.
– Az valami nőt jelent. Biztos magukkal viszik a feleségüket.
– Akármit jelent is, James, velem jössz. Egy szabad nap és némi
ingyenkaja és -pia jót fog tenni neked. Tristan állhat a vártán arra a néhány
órára.

Csaknem délre járt szombaton, mikor az ajtócsengő megszólalt. Míg

végigmentem a folyosón, könnyen felismerhettem az üvegajtó mögött
állókat. Ransom tábornok alacsony, zömök ember volt, meglepően fekete
bajusza fenyegetően meredt előre felső ajkáról. A magas, sasorrú és hajlott
hátú Tremayne ezredes osztozott társával a tekintélynek abban a csaknem
tapintható légkörében, ami egy élet parancsnoki posztjából árad. Két
tweedbe öltözött nő állt mögöttük az alsó lépcsőn. Ajtót nyitottam, és
éreztem, hogy kihúzom magam, és összecsapom a sarkam a vad,
mosolytalan pillantások össztüzében.
– Mr. Farnon! – kaffogta a tábornok. – Gondolom, vár bennünket.
Egy lépésnyit hátrahúzódtam, és kitártam az ajtót.
 – Igen, természetesen, kérem, jöjjenek be.
A két nő vonult be elsőnek: Mrs. Ransom éppoly zömök, testes és a
férjénél is parancsolóbb megjelenésű volt, mögötte a sokkal fiatalabb és a
maga barátságtalan módján sokkal csinosabb Mrs. Treymane. Egyikük sem
vett rólam tudomást, az ezredes kivételével, aki lezárta a menetet, és egy
pillanatra rám szegezte hideg tekintetét. Siegfried utasításai szerint sherryt
kellett kínálnom, s amint beértünk a nappaliba, máris töltögetni kezdtem
egy metszett palackból. Félig töltöttem a második poharat, mikor belépett
Siegfried. Melléöntöttem valamicske sherryt. Főnököm igazán kicsípte
magát az alkalomra. Sovány alakját makulátlanul szabott halszálkás
lovasöltöny fedte; hosszú, csontos arcát frissen borotválta, kis homokszín
bajszát csinosan megnyírta. Vadonatúj keménykalapot emelt le a fejéről,
mikor bejött, s én lerakva az üveget, tulajdonosi büszkeséggel néztem rá.
Lehet, hogy Siegfried családfáján szerepelt egy-két herceg vagy egy
alkalmi gróf, de akárhogy is, a két katona egy pillanat alatt alacsonyabb
rendűnek és kissé szedett-vedettnek látszott.
Volt valami szinte hízelkedő abban, ahogy a generális Siegfried elébe
ment.
– Farnon, kedves barátom, hogy van? Örülök, hogy újra látom. Hadd
mutassam be a feleségemnek, Mrs. Tremayne-nek és Tremayne ezredesnek.
Az ezredes meglepő módon előhalászott valahonnan egy fanyar mosolyt,
de engem elsősorban a hölgyek viselkedése érdekelt. Mrs. Ransom,
felnézve a meghajló Siegfriedre, egyszerűen elolvadt. Hihetetlennek tűnt,
hogy ez a félelmetes erődítmény leomlik az első lövéstől, de így történt;
arcáról lemosódtak a kemény vonások, s ott állt nagy, érzelgős mosolyával,
mint bármelyikünk anyukája.
Mrs. Tremayne reakciója merőben más volt, de nem kevésbé drámai.
Amint az állhatatos szürke szemek végigfutottak rajta, mintha hervadni
kezdett volna, s rendkívüli fájdalom torzítaná el az arcát. Némi
erőfeszítéssel összeszedte magát; de éhes vággyal nézett Siegfriedre, mikor
az visszafordult a férfiak felé.
Vadul borogattam a sherryt a poharakba. A fene egye meg, megint
ugyanaz az ábra. A régi nóta. Pedig nem csinál semmit, csak rájuk néz. A
mindenit, ez nem igazságos!
Kiittuk a sherryt, kimentünk, és elhelyezkedtünk Siegfried Roverében,
amelynek karosszériáját tökéletesen kijavították a múlt évi baleset óta. A
körülmények lenyűgözőek voltak. A kocsi, Tristan egész délelőtt tartó
öntözőcsöves és szarvasbőrös kényszermunkája nyomán úgy fénylett, mint
a tükör. Siegfried a vezetőülésről elegánsan kinyújtotta kezét az öccsének,
mikor elindultunk. Óhatatlanul úgy éreztem, hogy az egyetlen felesleges
tárgy én vagyok, a kis, leereszthető ülésen, szembe a két katonával, akik
vigyázzban ültek a hátsó ülésen, s keménykalapjuk mereven előremutatott.
Mrs. Tremayne álmodozva meredt Siegfried tarkójára közülük.
A pályán ebédeltünk, Siegfried régi jó ismerősként fogadta a füstölt
lazacot, a hideg csirkét, a pezsgőt. Kétségkívül roppant sikere volt az
étkezés alatt: hozzáértően társalgott a férfiakkal a lóversenyről, és
egyformán árasztotta vonzerejét a feleségekre. A kemény Mrs. Ransom
bávatagon mosolygott, mikor Siegfried beírta programjába a tippjeit.
Biztosnak látszott, hogy ha az új megbízatás a mai viselkedéstől függ, a
szavazás e pillanatban az ő diadalát hozta volna.
Ebéd után lementünk a kifutóhoz, és megnéztük az első futamhoz
felvonultatott lovakat. Láttam, hogy Siegfried megnő, ahogy magába szívja
a színhelyet: a lökdösődő tömeget, a kiabáló bukmékereket, a körbe
lépkedő, gyönyörű állatokat, a kicsi, színes, szívós zsokékat, akik középütt
a trénerekkel csevegtek. Elég sok pezsgőt ivott ebédnél, hogy fogékonyabbá
váljon, s megtestesülése volt annak az embernek, aki tudja, hogy sikeres
nap áll előtte.
Merryweather, a pályaállatorvos velünk együtt nézte az első futamot.
Siegfried ismerte valamelyest, és éppen csevegtek a verseny után, mikor
felment az „állatorvos kéretik” jelzés. Egy ember sietett Merryweatherhez.
– Az a ló, amelyik elcsúszott az utolsó kanyarban, még mindig fekszik,
úgy látszik, nem tud felkelni.
Az állatorvos a korlátok mellett készenlétben várakozó kocsi felé
indulóban hozzánk fordult.
– Maguk ketten nem akarnak velem jönni? – Siegfried kérdően a
társaságára nézett, és kegyes beleegyező bólintásokat kapott. A kollégánk
után siettünk.
Másodperceken belül a pályán száguldottunk az utolsó kanyar felé.
Merryweather a kormányba kapaszkodott, ahogy a füvön rohantunk, s félig-
meddig magának morogta.
– A mindenit, remélem, nincs törése – halálosan gyűlölök lovakat
agyonlőni.
A helyzet nem látszott biztatónak, mikor odaértünk. A kecses állat az
oldalán feküdt, s a bordák kínos emelkedését és süllyedését leszámítva nem
mozdult. Fejénél térdelt a zsoké, felrepedt homlokából folyt a vér.
– Mit gondol, uram? Eltört a lába?
– Nézzük meg. – Merryweather tapogatni kezdte a kinyújtott lábakat,
erős ujjai sorra végigfutottak a csontokon, azután óvatosan meghajlította a
lábak ízületeit.
– Itt semmi baj nincs. Biztos nem törés. – Aztán hirtelen a ló fejére
mutatott. – Nézzék a szemét.
Néztük: üvegesek voltak, és csekély, de kivehető szemrezgést láttunk.
– Agyrázkódás? – kérdezte Siegfried.
– Igen, kapott egy ütést a fejére. – Merryweather felemelkedett
térdeltéből, most már derűsebben. – Gyerünk, fordítsuk hasra. Azt hiszem,
egy kis segítséggel fel tudna állni.
Sok segítő jelentkezett a tömegből, s a lovat könnyen átfordították, míg a
hasán nem feküdt, előrenyújtott mellső lábakkal. Néhány percig ebben a
helyzetben nyugodott, aztán lábra kecmergett, és némileg dülöngélve
megállt. Egy lovászgyerek elvezette.
Merryweather nevetett.
– No, nem volt nagy a baj. Jó ló ez. Azt hiszem, rendbe jön egy kis
pihenő után.
Siegfried válaszolni akart, mikor a korlát mögül pisszegést hallottunk.
Odanéztünk, s láttuk, hogy egy testes, vörös arcú alak hevesen integet
felénk.
– Hé! Hé! – mondta. – Jöjjenek ide egy pillanatra.
Odamentünk. Volt valami az arcban, ami felkeltette Siegfried
érdeklődését. Alaposabban szemügyre vette a vigyorgó, puffadt képet, a
homlokba lógó, olajosfekete hajfürtöket, és örömében felkiáltott.
– Uramisten! Stewie Brannon! Gyere, James, ismerkedj meg még egy
kollégával – együtt, jártunk egyetemre.
Siegfried sokat mesélt Stewie Brannonról. Annyit, hogy úgy éreztem:
régi, jól ismert baráttal fogok kezet. Néha, mikor ránk jött a kedv, Siegfried
meg én hajnalig ültünk egy üveg társaságában a Skeldale House nagy
szobájában, és csócsálgattuk a régi időket, felidéztük az általunk ismert
színes alakokat. Emlékszem, mesélte, hogy úgy feleidőben elhagyta Stewie-
t, és végzett, mikor Stewie még mindig a harmadévével küszködött.
Siegfried teljesen becsvágy nélkülinek, tanulástól idegenkedőnek,
mosdástól, borotválkozástól óckodónak írta le; egészében olyan
fiatalembernek, aki aligha lesz sikeres. De volt valami megható benne:
gyermeki képzelőerő, roppant, általános emberszeretet és rendíthetetlen
vidámság.
Siegfried odaszólt Merryweathernek.
– Kérem, mentsen ki a barátaimnál, ha visszaér. Van itt valaki, akivel
beszélnem kell – pár perc múlva jövök.
Merryweather intett, beült a kocsijába és visszahajtott a pályán, mi meg
átbújtunk a korlát alatt. Siegfried megragadta a testes alak karját.
– Gyerünk, Stewie, hol ihatunk egyet?
 64.
A lelátó alatti hosszú, alacsony ivóba mentünk, s én meghökkentem egy
kicsit. Ez a négy shilling hat pennys részleg volt, s a szolgáltatások némileg
különböztek az első osztálytól. Inni és enni többnyire függőleges
helyzetben lehetett, és a menü főleg húspitéből és kolbászos zsömléből állt.
Siegfried odafurakodott a söntéspulthoz, és három whiskyt hozott.
Leültünk a kevés számú asztalok egyikéhez – egy billegő, fémborítású
tákolmányhoz. A szomszéd asztalnál egy éles arcú egyén a turfot
tanulmányozta, s közben nagyokat ivott a söröskorsójából és vadul falta a
húspitéjét.
– No, fiam – mondta Siegfried -, mit csináltál az elmúlt hat évben?
– Hát, lássuk csak – mondta Stewie, és szórakozottan egy hajtásra kiitta a
whiskyjét. – Nem sokkal azután, hogy elmentél, letettem a képesítővizsgát,
és nem is szerepeltem nagyon rosszul. Elsőre mind a kettőből elhúztak,
aztán vagy kétszer némi kis zűrjeim voltak a sebészettel, de négy évvel
ezelőtt ráeresztettek a gyanútlan állatnépességre: Azóta sokfelé jártam.
Északon, délen, még Írországban is hat hónapig. Igyekeztem olyan helyet
találni, ahol eleget keresek a megélhetéshez. Ez a heti három-négy fontos
vicc nem túl sok, ha az embernek egy családot kell eltartani.
– Családot? Hát megnősültél?
– De még mennyire: Emlékszel a kis Meg Hamiltonra – meg szoktam
hívni az egyetemi bálokra. Összeházasodtunk, mikor utolsó éves lettem.
Már öt gyerekünk van, s jön a hatodik.
Siegfriednek torkán akadt a whisky:
– Öt gyerek! Az ég szerelmére, Stewie!
– De hát csodálatos, Siegfried. Valószínűleg rejtélynek véled, hogy miből
élünk meg. Hát nem tudnám megmondani. Magam sem tudom. De egy
lépéssel mindig az összeomlás előtt járunk, és boldogok vagyunk. Azt
hiszem, most már rendbe jövünk. Néhány hónapja kiraktam a névtáblámat
Hensfieldben, és egész jól megy. Eleget keresek a háztartásra, és egyedül ez
számít.
– Hensfieldben? – mondta Siegfried. Magam elé képzeltem a mogorva
West Riding-i várost. Málló téglaépületek vadonja, s benne gyárkémények:
A másik Yorkshire. – Gondolom, főleg kisállat-munka.
 – Igen. A napi kenyeremet leginkább azzal keresem meg, hogy
megszabadítom a helyi kandúrokat a golyóiktól. Hála nekem, Hensfield
macskahölgyei háborítatlanul járhatnak az utcán.
Siegfried nevetett, és elkapta a mellettünk elsiető egyetlen pincérnő
karját. A pincérnő bosszús arccal és szóval hátrafordult, de aztán megnézte
Siegfriedet, és elmosolyodott:
– Tessék, uram.
Siegfried néhány pillanatig komolyan az arcába nézett, s még mindig
fogta a karját. Aztán halkan megszólalt.
– Szeretném megkérni, hogy lenne szíves három nagy whiskyt hozni, és
megismételni a rendelést, ha látja, hogy a poharaink üresek. Módjában
volna ezt megtenni?
– Természetesen, uram, hogyne. – A pincérnő már elmúlt negyven, de
úgy elpirult, mint egy fiatal lány. Stewie tokája remegett a nevetéstől.
– Farnon, te vén strici! Jólesik látni, hogy nem változtál.
– Igazán? Ezt öröm hallani.
– S a furcsa benne, hogy nem is tudatosan csinálod.
– Tudatosan? Mit?
– Eh, semmit. Hagyjuk – itt jön a whiskynk.
Az italok jöttek, ők meg beszéltek, beszéltek. Nem szóltam bele –
kellemes emelkedettségbe burkolózva hallgattam, és észrevétlenül minden
második poharat odatoltam Stewie elé, aki csuklója egy könnyed
mozdulatával eltüntette.
Mikor Siegfried összefoglalta pályafutását, meglepett, hogy a nagydarab
emberben semmi irigység nincs. Örömmel hallott a növekvő praxisról, a
kellemes házról, a segédorvosról. Siegfried pufóknak írta le mint
egyetemistát, de most, megpróbáltatásai ellenére, kövér volt. És hallottam a
kabátjáról: ez a „matrózszövet” nyújtott neki egyedüli védelmet egyetemi
évei alatt. Már akkor sem lehetett valami kitűnő állapotban, de mostanra
nagyon megviselődött, s a dagadó hús szinte szétfeszítette a varrásnál.
– Ide figyelj, Stewie – Siegfried feszengve forgatta a poharát. – Biztosra
veszem, hogy jól megy majd a sorod Hensfieldben, de ha valami
balszerencse folytán nehéz idők jönnek rád, remélem, nem habozol hozzám
fordulni. Darrowby nincs olyan messze. És hát – elhallgatott és nyelt egyet
-, most rendben vagy? Ha néhány font jól jönne, van nálam elég.
Stewie felhörpintette az alkalmasint tizedik dupla whiskyt, és nyájas
jóindulattal bámult régi barátjára.
 – Rendes vén csibész vagy, Siegfried, de köszönöm, nem kell. Mint
mondtam, eleget keresek a háztartásra, s megleszünk. De azért köszönöm –
mindig nagyon kedves voltál. Furcsa vén csibész, de kedves.
– Furcsa? – Siegfried kíváncsi lett.
– Nem, nem furcsa. Rossz szó. Más. Ez az. Fenemód más voltál.
– Más? – kérdezte Siegfried, s úgy nyelte le a whiskyjét, mintha az már
jó ideje elvesztette volna minden ízét. – Biztos vagyok benne, hogy tévedsz,
Stewie.
– Ne törd a fejed rajta – mondta Stewie, és átnyúlt az asztalon, hogy
vállon veregesse a barátját. De elvesztette a szemmértékét, így aztán a
keménykalapot sodorta le Siegfried fejéről. A kalap a szomszéd asztalnál
ülő ember lába elé gurult.
A beszélgetés alatt láttam, hogy ez az úr kirohan, azután lassan
visszabaktat, hogy folytassa a turf tanulmányozását és újból nekiessen
ételnek, italnak. Most lenézett a kalapra. Arcáról lerítt a nyomorúság és
csalódás, amit a túl sok sörnek, a félig megrágott húspitének és az oktalan
beruházásnak köszönhetett. Görcsösen belerúgott a keménykalapba, s
egyszeriben megkönnyebbült.
A mélyen behorpadt kalap visszarepült Siegfriedhez, aki elkapta, és
háborítatlan nyugalommal visszatette a fejére. Semmi bosszúságot nem
mutatott, láthatóan teljesen természetesnek tekintette a szomszéd tettét.
Mindhárman felálltunk, s én némileg meglepve vettem észre, hogy a
környezetem imbolyog és elhomályosul. Amikor végre nyugvópontra
került, újabb meglepetés ért: a nagy ivó csaknem üres volt. A söröscsapokat
fehér kendő takarta. A csaposlányok az üres poharakat szedték össze.
– Stewie – mondta Siegfried -, a versenynek vége. Tudod, hogy több
mint két óra hosszat dumáltunk? És milyen jó volt. Sokkal jobb, mint
odaadni a nehezen keresett pennyket a bukiknak. – Stewie felkelt, de az
asztalt markolta, és néhány pillanatig pislogva állt.
– De van egy kis baj – mondta Siegfried. – A barátaim. Társasággal
jöttem, s biztos nem tudják, hova tűntem el. Mondok valamit, gyere, és
ismerkedj meg velük. Ha megtudják, hogy évek óta nem láttuk egymást,
megértik a helyzetet.
Elkacskaringóztunk a kifutóhoz. Nyomát sem láttuk a tábornoknak és
társaságának. Végül a kocsiparkolóban találtuk meg őket, mosolytalanul
csoportosultak a Rover körül. A legtöbb kocsi már elment. Siegfried
magabiztosan odalépkedett, fején kacér szögben ült a behorpadt kalap.
 – Elnézést, hogy ennyi ideig távol voltam, de valami nagyszerű történt.
Hadd mutassam be Mr. Stewart Brannont, kollégámat és nagyon kedves
barátomat.
Négy merev pillantás fordult Stewie felé. Nagy, húsos arca a szokottnál is
vörösebb volt. Édesdeden mosolygott verejtéke enyhe harmatán át.
Észrevettem, hogy rosszul gombolta be a matrózszövet kabátját: felül
kimaradt egy gomblyuk, és az alsó szegély nem állt egy vonalban. A
feszülő, elgyötört ruhadarab ettől még groteszkebbé vált.
A tábornok kurtát biccentett, az ezredes, mintha a fogát csikorgatta volna,
a hölgyek szemlátomást megfagytak, és félrenéztek.
– Igen, igen – dörmögte a tábornok. – De már jó ideje várunk itt, és
szeretnénk hazakerülni. – Előretolta az állát, s a bajusza felborzolódott.
Siegfried intett.
– Persze, persze, természetesen. Máris indulunk. – Stewie-hez fordult. –
Hát isten veled fiú. Hamarosan megint összejövünk. Felhívlak.
Keresni kezdte a zsebében a gyújtáskulcsot. Lassan kezdte, de
fokozatosan felgyorsult. Miután vagy ötször átkutatta a zsebeit, megállt,
lehunyta a szemét, és láthatóan átadta magát a feszült gondolkodásnak.
Aztán, mint aki elhatározta, hogy módszeresen dolgozik, sorra kirakta
zsebei tartalmát, a motorháztetőt használva asztalnak, s ahogy nőtt a halom,
úgy nőtt meggyőződésem, hogy közel a bukás.
Nemcsak a kulcs miatt aggódtam. Siegfried sokkal több whiskyt
fogyasztott, mint én, s az ital, a szokásos késedelemmel, most kezdett hatni
rá. Enyhén imbolygott, horpadt kalapja előrecsúszott az egyik
szemöldökére, s egyre-másra leejtette a tárgyakat, amelyeket zsebéből
előhúzott, és pislogva szemügyre vett.
Egy hosszú seprővel és kézikocsival felszerelt ember ballagott át lassan a
parkolón. Siegfried elkapta a karját.
– Ide figyeljen, megtenne nekem valamit? Itt van öt shilling.
– Jól van, uram. – Az ember zsebre vágta a pénzt. – Mit kéne csinálnom?
– Megtalálni a kocsikulcsomat.
Az ember kutatni kezdett Siegfried lába körül.
– Megteszem, ami tőlem telik. Itt ejtette le?
– Nem, nem. Fogalmam sincs róla, hol ejtettem le. – Siegfried
bizonytalanul intett. – Valahol a pályán.
Az ember értetlenül bámult egy pillanatig, aztán végignézett a
többhektárnyi szemetes területen, az eldobott belépők, összetépett
fogadócédulák szőnyegén. Visszafordult Siegfriedhez, és hirtelen kuncogni
kezdett; aztán, még mindig kuncogva, elment.
Egy lopott pillantást vetettem társaimra. Dermedt csendben figyelték a
keresést, s egyikük sem látszott jókedvűnek. A tábornok robbant ki elsőnek.
– Az istenit, Farnon, megvan az a rohadt kulcs vagy nincs meg? Ha
elvesztette azt a vacak kulcsot, jó lesz más megoldást keresnünk. Nem
várakoztathatjuk itt a hölgyeket.
A háttérből halk köhhentés hangzott fel. Stewie még mindig ott állt.
Előrecsoszogott, és valamit a barátja fülébe súgott, Siegfried pedig egy
pillanat múlva lázasan szorongatta a kezét.
– A mindenit, Stewie, ez kedves tőled! Megmentetted a helyzetet. –
Visszafordult a társasághoz. – Semmi ok az aggodalomra – Mr. Brannon
kedvesen felajánlotta, hogy gondoskodik a hazaszállításunkról. Elment a
kocsijáért a másik parkolóba. – Diadalmasan mutatott a kidagadó
matrózkabát fényes hátára: éppen a kapun navigált ki bizonytalanul.
Siegfried megtett minden tőle telhetőt a társalgás folyamatosságáért, de
kemény munka volt. Senki sem felelt könnyed szellemességeire. Aztán
hirtelen elhallgatott, mikor látta, hogy a tábornok arcát hitetlenkedés és düh
önti el. Stewie visszatért.
A kocsi egy apró Austin 7 volt, amelyet még apróbbá tett a testes alak a
vezetőülésen. A rozsdás bordó festékből és a repedezett ablakokból úgy
ítéltem, hogy a legkorábbi modellek egyike lehet, egy „túrakocsi”; teteje
rég szétmállott, s helyette vászonból házilag készített tetőt húztak fel,
amelyet számtalan spárgahurokkal erősítettek az elgörbült tartóbordákhoz.
Stewie kikászálódott, felrántotta a másik ajtót, és szerény büszkeséggel
lehajtotta a fejét. Egy zsákhalom felé mutatott, amely az ülés helyén, a
puszta padozaton állt. Hátul sem volt ülés, csak két szálkás faláda, amelyen
színes címkék hirdették: „Elsőrendű amerikai alma.” A ládákból
összegabalyodva orvosságosüvegek, sztetoszkópok, porok,
fecskendősdobozok kukucskáltak ki.
– Úgy gondoltam, hogy ha a zsákokat a ládára tesszük...
A tábornok nem hagyta, hogy befejezze.
– A mindenit, ezt viccnek szánja? – Az arca téglavörös volt, s nyakán az
erek veszedelmesen kidagadtak. – Meg akarja sérteni a barátomat és ezeket
a hölgyeket? Magát lovaglópálcával kéne megverni a ma délutáni
mutatványért, Farnon. Az kell magának – lovaglópálca.
 A Rover felbőgő motorja megállította. A rangjához illően találékony
ezredes rövidre zárta a gyújtást. Szerencsére az ajtók nem voltak bezárva.
A hölgyek beültek hátra az ezredessel, én meg szerencsétlenül
leereszkedtem a kis ülésre. A tábornok már erőt vett magán.
– Üljön be! Én vezetek! – kaffogta Siegfriedre, mintha egy vétkes
káplárhoz szólna.
De Siegfried tiltakozva felemelte a kezét.
– Egy pillanat – motyogta. – A szélvédő nagyon piszkos. Letörlöm
magának.
A hölgyek némán figyelték, ahogy hátrakóválygott, és kutatni kezdett a
csomagtartóban. A szerelmi fény kihunyt szemükben. Nem tudom, miért
vesződött ezzel Siegfried; talán azért, mert a whiskygőzben úgy érezte, be
kell bizonyítani, hogy ügyes és hasznos tagja a társaságnak.
De erőfeszítése kudarcot vallott, a hatás ellenkezőjére fordult. Egy
döglött tyúkkal törölgette az üveget.

Vagy két héttel később, ugyancsak reggeli közben, odaszólt nekem

Siegfried, aki harmadik csésze kávéja mellett a reggeli lapot olvasta.
– Látom, Herbert Jarvis doktort, a Királyi Hadsereg volt állatorvos
kapitányát nevezték ki az Észak-nyugati Lóversenypályák felügyelő
állatorvosává. Ismerem Jarvist. Rendes fiú, éppen erre a munkára való.
Néztem, hogy mutatkozik-e főnököm arcán a csalódásnak vagy
sajnálatnak bármilyen jele. Nyomát sem láttam.
Siegfried letette a csészéjét, szalvétájába törölte az ajkát, és elégedetten
felsóhajtott.
– Tudod, James, minden esemény a javunkra válik. Az öreg Stewie-t a
gondviselés vagy az ég, vagy amit akarsz, küldte. Nem nekem volt kitalálva
az a munka, és ha megkapom, fenemód szerencsétlen lettem volna. Gyere,
fiú, induljunk a hegyekbe.
 65.
A Helennel moziban töltött este után szinte magától értetődően kialakult
bennem a szokás, hogy alkalmanként benézzek hozzá esténként. S mielőtt
ráébredtem volna, mi történik, már rabja voltam egy napirendnek: nyolc óra
körül a lábam szinte magától el akart indulni Heston Grange-be. Persze
küzdöttem a hajlandóság ellen: nem mentem minden este; néha a munkám
is lefoglalt egész nap, az illendőségre is gondolni kellett, meg Mr.
Aldersonra is.
Helen apja, ez a tartózkodó kis ember, még jobban befelé fordult, mióta
pár éve meghalt a felesége. Tapasztalt állattenyésztő volt, s farmja
vetekedett a legjobbakkal, de gondolatainak jó része gyakran mintha
máshol járt volna. És felvett néhány furcsa kis szokást. Ha nem mentek jól a
dolgok, hosszú motyogó társalgást folytatott önmagával, ha azonban
valaminek kiváltképp örült, hangos, dallamtalan dúdolásban tört ki. Olyan
átható hangon, hogy vizitjeimen gyakran e sajátos zümmögés nyomába
eredve találtam meg a gazdasági épületek között.
Biztosra veszem, hogy észre sem vette, mikor először mentem látogatóba
Helenhez – egyike voltam a lánya körül legyeskedő fiatalembereknek.
Ahogy azonban múlt az idő és látogatásaim sűrűbbé váltak, hirtelen mintha
tudomást vett volna rólam, előbb érdeklődve, majd hamarosan riadtan.
Igazán nem hibáztathattam. Nagyon szerette Helent, és természetesen
nagyszerű partit kívánt neki. És a láthatáron volt legalább egy ilyen – az ifjú
Richard Edmundson, akinek apja régi barátja volt Aldersonéknak, és
csaknem négyszáz hektáron gazdálkodott. Gazdag és hatalmas család, és
Richardnak nagyon tetszett Helen. Hozzá képest egy ismeretlen, pénztelen
fiatal állatorvos nagyon rossz üzletnek látszott.
Amikor Mr. Alderson jelen volt, látogatásaim nagyon feszélyezetté
váltak. Mindketten mintha mindig a szemünk sarkából néztünk volna
egymásra; valahányszor feléje pillantottam, mindig éppen elfordította a
tekintetét, és meg kell vallanom, hogy én is önkéntelenül gyorsan
elfordítottam a szemem, amikor ő nézett felém.
Kár pedig, mert ösztönösen kedveltem. Szeretetre méltó, teljességgel
ártalmatlan természete volt, s más körülmények között nagyon jól kijöttünk
volna egymással. De nem hunyhattam szemet afelett, hogy nem kedvel.
Mégpedig nem azért, mert ragaszkodik Helenhez – önzetlen ember volt, s
különben is, kitűnő házvezetőnőt talált a nővérében, aki nemrégen
özvegyült meg, és ideköltözött Aldersonékhoz. Lucy néni félelmetes
egyéniség volt, teljességgel alkalmas arra, hogy a háztartást vezesse és a két
fiatalabb gyereknek gondját viselje. Mr. Alderson egyszerűen megszokta
azt a kellemes gondolatot, hogy a lánya egy nap feleségül megy régi barátja
fiához és gondtalan bőségben fog élni; és volt benne annyi makacsság, hogy
vadul lázadjon minden lehetséges változás ellen.
Így hát mindig megkönnyebbültem, mikor kiléptünk a házból Helennel.
Akkor minden rendben volt: jártunk a falusi művelődési házak kis
táncdélutánjaira, mérföldeket gyalogoltunk a dombok között vezető régi,
füves bányászdűlőkön, néha még az esti vizitjeimre is elkísért.
Darrowbyban nem adódott semmi látványos program, de a feszültség teljes
hiánya, saját létünk melegsége és önállósága mindent tartalmassá és
jelentőségteljessé tett.
Így folytatódhatott volna tovább a végtelenségig, ha nem kerül sor arra a
beszélgetésre Siegfried és köztem. A Skeldale House nagy szobájában
ültünk, mint oly sokszor lefekvés előtt, megbeszélve a nap eseményeit,
mikor egyszerre felnevetett, és a térdére csapott.
– Bejött ma az öreg Harry Foster, hogy kifizesse a számláját. Nagyon
mulatságos volt – ült, körbenézte a szobát, és azt mondta: „Csinos kis
fészke van, Mr. Farnon, igazán csinos kis fészke.” Aztán, nagyon ravaszul:
„Ideje, hogy egy madár legyen ebben a fészekben, tudja, egy olyan
kismadár.”
Én is nevettem.
– Mostanra már megszokhattad. Te vagy a legjobb parti Darrowbyban.
Az emberek mindig piszkálnak – nem nyugszanak, míg meg nem
házasítanak.
– No, várj egy kicsit, lassan a testtel! – Siegfried elgondolkodva
végigmért. – Én egyáltalán nem hinném, hogy Harry rólam beszélt, hanem
rád célzott.
– Hogy érted ezt?
– Gondolkodj egy pillanatig. Nem mondtad, hogy találkoztál az öreggel,
mikor a birtokán sétáltatok Helennel? Egy szemvillanás alatt felméri a
helyzetet. Egyszerűen arra gondol, hogy ideje lehorgonyoznod.
Hátradőltem a székemben, és átadtam magam a nevetésnek.
 – Hogy én! Megházasodni! No hiszen, arra várhatunk! El tudod
képzelni? Szegény öreg Harry.
Siegfried előrehajolt.
– Mit nevetsz, James? Teljesen igaza van – ideje, hogy megházasodjál.
– Mit beszélsz? – Álmélkodva néztem rá. – Most meg mit forralsz?
– Nagyon egyszerű – mondta. – Azt mondom, hogy meg kellene
házasodnod, éspedig hamar.
– Ugyan már, Siegfried, te tréfálsz.
– Miért tréfálnék?
– Hát, a mindenit, hiszen éppen csak elindultam a pályámon, nincs
pénzem, nincs semmim. Eszembe sem jutott.
– Eszedbe sem jutott... hát akkor azt mondd meg, udvarolsz-e Helen
Aldersonnak vagy sem?
– Hát... szóval... gondolom, annak is mondhatnánk.
Siegfried kényelmesen elhelyezkedett a székében, összeillesztette ujja
hegyeit, és bírói arckifejezést öltött.
– Helyes, helyes. Szóval bevallod, hogy udvarolsz a lánynak. Mármost
lépjünk eggyel tovább. Az én megítélésem szerint nagyon csinos lány –
valósággal forgalmi dugót okoz, mikor végigmegy a macskaköveken
piacnapon. Köztudott, hogy értelmes, jó természetű és kitűnően főz. Ezzel
talán egyetértesz.
– Persze, hogy egyetértek – mondtam bosszankodva a fölényességén. –
De mire való ez? Miért viselkedsz úgy, mint egy felsőbb bírósági bíró?
– Csak ki akarom fejteni a véleményemet, James, amely szerint ott van
előtted az ideális feleség, és te semmit sem teszel érte. Sőt, ha nem akarok
finomkodni, azt mondom, hogy ne vacakolj tovább, hanem lépj a tettek
mezejére.
– De ez nem olyan egyszerű – mondtam emeltebb hangon. – Mondtam
már, hogy jóval jobb anyagi körülmények között kellene élnem, és amúgy is
csak pár hete járok hozzájuk – az ember nem gondol házasságra ilyen
hamar. S van még valami – az öreg nem kedvel.
Siegfried oldalt döntötte a fejét, s nekem megcsikordult a fogam, ahogy a
jóságos kifejezés elöntötte az arcát.
– Várj, öreg fiú, ne dühödj fel, de van valami, amit a te érdekedben el
kell mondanom. Az óvatosság gyakran erény, de a magad esetében túlzásba
viszed. Apró hibája ez a jellemednek, és sokféle módon megmutatkozik.
Például abban, hogy milyen óvatoskodva közelítesz a munkád
problémáihoz – mindig túlságosan aggódsz, félve teszel meg egy-egy
lépést, amikor bátran fejest kellene ugranod az egészbe. Veszélyt látsz ott is,
ahol nincs – meg kell tanulnod kockáztatni, bátran belevágni. Így a magad
kétségei korlátozzák a tevékenységi területedet.
– Szóval leragadok a sárba?
– Ugyan, James, ezt nem mondtam, de ha már beszélgetünk, szeretnék
még megemlíteni valami apróságot. Tudom, hogy nem veszed rossz néven.
Míg meg nem nősülsz, sajnos, nem élvezhetem közreműködésed minden
előnyét, mert őszintén szólva egyre kótyagosabbá és szórakozottabbá válsz,
olyannyira, hogy meggyőződésem szerint többnyire nem is tudod, mit
csinálsz.
– Mi a fenéről beszélsz? Életemben sem hallottam ilyen...
– Kérlek, hallgass végig, James. Amit mondok, a tiszta igazság... úgy
járkálsz, mint a holdkóros, és kialakult benned az a nyugtalanító szokás,
hogy az űrbe meredsz, mikor beszélek hozzád. Ennek csak egy gyógymódja
van, fiam.
– Egyszerű kis gyógymód, mi? – kiáltottam. – Se pénzem, se otthonom,
de azért boldog sikkantással ugorjak bele a házasságba. Az égvilágon
semmi gond.
– Na, látod, már megint a nehézségeket keresed. – Könnyedén
felnevetett, és szánakozó szeretettel nézett rám. – Azt mondod, nincs
pénzed? Eljön a nap, mikor társam leszel. A névtáblád kikerül a kerítésre a
ház előtt, és a mindennapi kenyeredet sohase fogod nélkülözni. Ami pedig
az otthont illeti – gondold el, mennyi üres szoba van ebben a házban. Gond
nélkül kialakíthatsz egy magánlakosztályt odafenn. Egyszóval mindez csak
jelentéktelen részletkérdés.
Zavarodottan beletúrtam a hajamba. Már kóválygott a fejem.
– Ahogy elmondod, minden olyan könnyűnek hangzik.
– De hát könnyű! – Siegfried hirtelen felült a székében. – Menj, és kérd
meg azt a lányt azonnal, és vidd az oltár elé, még ebben a hónapban. –
Intően billegtette az ujját. – Ragadd meg az élet kinyújtott kezét, James!
Rázd le a bizonytalanságaidat, és ne feledd – ökölbe szorította a kezét, és
különleges pózt öltött – „Az emberek dolgának árja van, / Mely
habdagállyal boldogságra visz, / De elmulasztva, teljes életök / Nyomorban,
[2]
s zátonyok közt zárva teng.”
– Jól van, jól van – mondtam, s fáradtan felkeltem a székemből. – Ennyi
elég, megértettem. Most lefekszem.
 Gondolom, van még rajtam kívül más is, akinek az életét alapvetően
befolyásolta Siegfriednek egy-egy alkalmi kitörése. Akkoriban a
véleményét nevetségesnek tartottam, de elültetett egy magot, amely szinte
egyik napról a másikra gyökeret eresztett és kivirágzott. Kétségkívül felelős
azért, hogy még fiatalon családfő lettem, mert amikor megemlítettem a
dolgot Helennek, azt mondta, igen, hozzám akar jönni, és elhatároztuk,
hogy hamar összeházasodunk. Először meglepődött: lehet, hogy ugyanúgy
vélekedett rólam, mint Siegfried, s úgy számított, beletelik egypár évbe,
míg nekilódulok.
Akárhogy is, mielőtt még időm lett volna gondolkodni, már
elrendeződött az életem: és mintegy varázsütésre elszállt belőlem a fanyar
kétség, és azt tervezgettem, hogyan rendezzük be leendő egyszobás
lakásunkat a Skeldale House-ban.
Boldog időszak volt ez, csupán egyetlen felhő borongott a láthatáron, de
az a felhő hatalmasan és félelmetesen elterpeszkedett. Miközben kéz a
kézben sétáltunk Helennel, ő kérlelő tekintettel minduntalan visszacibált a
földre.
– Hát, Jim, igazán muszáj már beszélned apával. Ideje, hogy megtudja.
 66.
Jóval a képesítővizsgám előtt figyelmeztettek, hogy a vidéki praxis
piszkos és büdös munka. Elfogadtam és felkészültem rá, de megesett, hogy
az életnek ez a vonása előtérbe nyomult és csaknem elviselhetetlenné vált.
Mint most, amikor még a hosszan tartó forró fürdő után is bűzlöttem.
Mikor kiemelkedtem a gőzölgő vízből, megszagoltam a karomat, és
éreztem a Tommy Dearlove-nál végzett szörnyű tisztogatás rossz szagú
emlékét diadalmasan átütött minden szappanon és fertőtlenítőn, csaknem
olyan frissen és áthatóan, mint délután négy órakor. Csak az idő távolíthatja
el, más semmi.
De valami tiltakozott bennem, hogy ilyen állapotban ágyba másszak, s
már-már kétségbeesetten néztem végig a fürdőszobapolcon felsorakozó
üvegeken. Megakadt a szemem Mrs. Hall fürdősóján, amely harsány
rózsaszínűen ragyogott üvegedényében. Ezt még sohasem próbáltam.
Beleöntöttem egy kisebb marokravalót a lábam mellett a vízbe. Egy
pillanatra megszédültem, mikor a felszálló gőz megtelt erőszakos
édességgel, aztán hirtelen ötlettől vezettetve a fürdősó nagy részét a vízbe
ráztam, s újból a felszín alá ereszkedtem.
Hosszú ideig feküdtem ott diadalmasan mosolyogva, miközben az olajos
folyadék körülnyaldosott. Még a Tommy Dearlove-féle tisztogatás sem
állhat ellen ennek a kezelésnek.
A művelet elkábított, s már félig aludtam, mikor hanyatt dőltem a
párnámra. Néhány pillanatig gyönyörűségesen lebegtem, aztán édesdeden
elszunnyadtam. S amikor az ágy melletti telefon beleharsant a fülembe, az
igazságtalanság és a személyes sérelem érzése még erősebb volt, mint
máskor. Álmosan pislogva az órára, amely hajnali 1 óra 15-öt mutatott,
felemeltem a kagylót, és belemotyogtam, de hirtelen teljesen felébredtem,
amint felismertem Mr. Alderson hangját. Candy borjazik, és valami baj van
vele. Jöhetnék most rögtön?
Az éjszakai vizitekben mindig ott volt a „most rajtam áll a dolog” érzése.
S ahogy lámpáim végigpásztázták az elhagyatott piactér kockaköveit,
megint rám jött valami olyan érzés, hogy visszatérek az alapvető
dolgokhoz, hogy most igazán önmagam vagyok. A néma házak, a szorosan
behúzott függönyök, a hosszú, üres utcák, amelyek átmentek az országút
két oldalán vég nélkül elsuhanó kerítésekbe. Ilyenkor rendszerint a
visszatartott életműködés állapotában voltam, éppen csak elég éber ahhoz,
hogy a helyes irányba vezessem a kocsit, de ma éjjel teljes ébrenlétben,
szorongva dolgozott az agyam.
Mert Candy nem akárki volt, hanem a házi tehén, egy csinos kis jersey,
Mr. Alderson fő kedvence. Fajtájának egyetlen tagja a csordában, de míg a
shorthornok teje a kannákba került s onnan a nagy tejüzembe, Candy sűrű
sárga adománya minden reggel a családi zabkására jutott, vagy rakott
tésztákon és gyümölcspitéken jelent meg felhalmozva, vagy vaj,
álmodozásra késztető aranyos, krémszerű vaj készült belőle.
Mindezektől függetlenül Mr. Alderson egyszerűen szerette Candyt. Az
istállón végigmenet rendszerint megállt vele szemben, dudorászott
magában, és futtában megvakarta a tehén magasra tartott fejét. És nem
hibáztathattam, mert magam is néha azt kívánom, bár minden tehén jersey
volna; kicsi, kedves; őzszemű jószág, akit baj nélkül lehet ide-oda tolni,
kipárnázott testű, törékeny lábú. Még ha megrúgták is az embert, olyan volt,
mint egy szerelmi fricska, a kemény fríz marhák zuhintásához képest.
Reméltem, hogy Candynek valami egyszerű baja van, mert árfolyamom
nem állt magasan Mr. Aldersonnál, s idegesen éreztem, hogy nem venné jó
néven, ha durva kézzel borjaztatnám le kis kedvencét. De elhessegettem a
félelmeimet: a jerseyk rendszerint könnyen ellenek.
Helen apja jó gazdálkodó volt. Mikor megálltam az udvaron, láttam,
hogy a kivilágított istállóban két vödör gőzölgő víz vár rám. A fél ajtón
törülköző lógott, és Stan meg Bert, a két régi tehenész a főnöke mellett állt.
Candy vastag szalmán feküdt, kényelmesen. Nem erőlködött, és a vulvánál
semmi sem mutatkozott, de gondterhelt, elzárkózó magatartása éreztette,
hogy nincs minden rendben.
Behúztam magam mögött az ajtót.
– Megtapogatta belül, Mr. Alderson?
– Igen, bedugtam a kezem, de nincs ott semmi.
– Semmi?
– Az égvilágon semmi. Már vajúdott néhány órája, és semmi sem
mutatkozott, így bedugtam a kezem, de nincs se fej, se más. És hely se sok.
Akkor hívtam fel magát.
Ez nagyon furcsán hangzott. Felakasztottam a zakómat egy szögre, s
elgondolkodva kigomboltam az ingemet. Éppen lehúztam a fejemen át,
mikor észrevettem, hogy Mr. Alderson elfintorítja az orrát. A két béres is
szimatolni kezdett, és csodálkozva nézett egymásra. Mrs. Hall fürdősója,
amelyet eddig fogságban tartott az öltözékem, émelyítő hullámban tört ki
rabságából, s megtöltötte a belső teret átható üzenetével. Gyorsan
megmostam a karomat, abban a reményben, hogy az idegen szag eltűnik, de
csak erősebbé vált, áradt a meleg bőrömről, és oda nem illően versengeni
kezdett a becsületes tehén-, széna– és szalmaszaggal. Senki sem szólt. Ezek
nem olyan emberek voltak, hogy pikáns megjegyzést tegyenek s ezáltal
módot adjanak, hogy elvicceljem az egészet. A szag félreérthetetlen volt:
érzékien nőies, s Bert meg Stan tátott szájjal bámult rám. Mr. Alderson
legörbült szájszeglettel s még mindig rángatózó orral a túloldali falra
meredt.
Összeszorult a gyomrom, mikor letérdeltem a tehén mellé, de a zavarom
egy pillanat alatt eltűnt. A hüvely üres volt; sima csatorna, amely
hamarosan egy kis, peremes nyíláshoz vezetett, s azon éppen csak be
tudtam dugni a kezemet. Hátrább kitapintottam a borjú fejét és lábát.
Kedvem lelohadt. Méhcsavarodás. Itt nem vár könnyű győzelem.
Hátraereszkedtem a sarkamra, és a farmerhez fordultam:
– Borjúágy-csavarulat. Van benn egy élő borjú, de nem tud kijönni – alig
tudom benyomni a kezemet.
– Igen, gondoltam, hogy valami furcsa dolog. – Mr. Alderson
megdörzsölte az állát, és kétkedve nézett rám. – Mit tehetünk?
– Megpróbáljuk kiegyenesíteni a csavarulatot: át kell fordítaniuk a
tehenet, míg én tartom a borjút. Jó, hogy ilyen sokan vagyunk.
– És attól minden rendbe jön?
Nagyot nyeltem. Nem szerettem az ilyen munkát. Az átforgatás néha
használt, máskor nem, s akkoriban még nem jutottunk el egészen odáig,
hogy császármetszést alkalmazzunk teheneken. Ha nem sikerül,
felkészülhetek rá, hogy megmondjam Mr. Aldersonnak: küldje Candyt a
mészároshoz. Gyorsan elűztem a gondolatot.
– Attól minden rendbe jön – mondtam. Rendbe kell, hogy jöjjön. Bertet a
mellső lábakhoz állítottam, Stant a hátsókhoz, a farmerrel pedig
leszoríttattam a tehén fejét a földhöz. Aztán elnyújtóztam a kemény
betonon, bedugtam a kezem, és megmarkoltam a borjú lábát.
– Most fordítsák át – lihegtem, s az emberek az óramutató járásával
megegyezően átfordították a tehenet lábainál fogva. Vadul fogtam az apró
lábat, miközben a tehén a másik oldalára billent. Ott benn nem történt
semmi.
 – Fordítsák hasra – ziháltam.
Stan és Bert gyakorlottan a tehén alá dugták a lábait, és a szügyére
fordították, belőlem meg fájdalomkiáltás tört ki.
– Gyorsan vissza! Rossz irányba csináljuk! – A hüvely sima gyűrűje
ijesztő erővel, bénítóan összeszorult a csuklómon. Egy pillanatig az a
rémült érzetem támadt, hogy sohasem fogom tudni kihúzni.
De a két ember úgy dolgozott, mint a villám. Candy pillanatokon belül az
eredeti helyzetében feküdt, karomon megszűnt a nyomás, és ott voltunk,
ahol elkezdtük.
Összeszorítottam a fogam, és újból megmarkoltam a borjú lábát.
– Helyes, forgassuk a másik irányba.
Ez alkalommal az óramutató járásával ellentétesen hengerítették át, s
eljutottunk 180 fokig, anélkül hogy bármi is történt volna. Éppen csak hogy
tartani tudtam a lábat – roppant ellenállással kellett megküzdenem. Pár
pillanatra arccal lefelé feküdtem, hogy lélegzethez jussak, s a hátamon
csorgó izzadság friss, egzotikus fürdősópárákat árasztott a levegőbe.
– Rendben. Még egy fordulat! – kiáltottam, és az emberek még egyszer
átbillentették a tehenet.
És ó, milyen csodás érzés volt, amint minden varázslatosan kibogozódott,
s a karom szabadon feküdt egy tágas méhben, körülötte rengeteg hely, s a
borjú már kezdett is felém csúszni.
Candy azonnal felfogta a helyzetet, s most először elszántan tolt a borjún.
Érezvén, hogy nem messze a győzelem, még egyszer hosszasan megfeszült,
s a borjú ettől nedvesen és kapálózva a karomba csusszant.
– A mindenit, ez aztán gyors befejezés – dörmögte Mr. Alderson
álmélkodva. Felvett egy marék szénát, és törölgetni kezdte a kis jószágot.
Boldogan leszappanoztam a karomat az egyik vödörben. Minden ellés
után megkönnyebbül az ember, de ezúttal ez az érzésem mindent elborított.
Nem számított, hogy a boksznak olyan szaga volt, mint egy
fodrászszalonnak, én jól éreztem magam. Elköszöntem Berttől és Stantől,
akik elindultak lefeküdni, s hitetlenkedve még egy utolsót szimatoltak,
mikor elhaladtak mellettem. Mr. Alderson sürgölődött, szólt egy szót
Candynek, aztán megint a borjút vette kezelésbe, pedig már többször
lecsutakolta. Elbűvölte a kis állat. Megértettem, mert olyan volt, mint egy
Walt Disney-figura: halványarany őzbarna, hihetetlenül apró, a szeme nagy
és tiszta, s áradt belőle a bízó ártatlanság. És üszőborjú volt.
 A farmer felemelte, mintha kiskutya volna, s az anyja fejéhez tette.
Candy boldog torokhangokat hallatva végigszimatolta a kis állatot, aztán
nyalogatni kezdte. Néztem Mr. Aldersont. Háta mögött összekulcsolt kézzel
állt, s előre-hátra hintázott a sarkán, szemlátomást elbűvölve a jelenettől.
Bármelyik percben, gondoltam. És igazam volt: feltört a dallamtalan
dúdolás, a szokásosnál hangosabban, mint egy örvendező hálaéhek.
Megmerevedtem a gumicsizmáimban. Ennél jobb alkalom többé nem
adódik. Idegesen köhintve megszólaltam.
– Mr. Alderson – mondtam, s ő félig felém fordította a fejét -, szeretném
feleségül venni a lányát.
A dúdolás hirtelen abbamaradt. Lassan megfordult, míg szemben nem
állt velem. Nem szólt, de a tekintete keservesen fürkészte az arcomat. Aztán
mereven lehajolt, egyenként felvette a vödröket, kiöntötte a vizet, és
elindult az ajtó felé.
– Jobb lesz, ha bejön a házba – mondta.
A család nélkül a konyha elhagyatottnak és üresnek látszott. Egy magas
hátú faszékre ültem a kialudt tűzhely mellett, Mr. Alderson pedig eltette a
vödreit, gondosan megmosta kezét a csapnál, aztán átcsoszogott a
nappaliba, s hallottam, ahogy dübög és csörög a tálalószekrénynél. Kezében
tálcával bukkant fel újra, a tálcán egy whiskysüveg és két pohár zörgött
halkan. A tálca az egyszerű eljárásnak valamilyen ünnepélyességet adott,
amit fokozott a két nehéz, metszett üvegpohár és a whisky szűzi, bontatlan
állapota.
Mr. Alderson letette a tálcát a konyhaasztalra, amelyet közelebb húzott
hozzánk, mielőtt leült volna a tűzhely másik oldalán álló székre. Egyikünk
sem szólt. Én vártam az elhúzódó csendben, ő pedig úgy bámult az üveg
zárókupakjára, mint aki ilyet még sose látott, aztán lecsavarta
aggodalmasan, mintha attól félne, hogy felrobban.
Végül a legnagyobb komolysággal és precizitással kiöntött két adagot,
gyakorta lehajtva a fejét, hogy a szintet a két pohárban összehasonlítsa,
azután az ünnepélyesség utolsó mozzanataként felém kínálta a teli tálcát.
Átvettem a poharamat, és várakozva ültem.
Mr. Alderson egy pillanatig az élettelen tűzhelyet nézte, aztán felemelte
tekintetét a kandallópárkány felett lógó olajfestményre, amely vízben
gázoló teheneket ábrázolt. Csücsörített az ajkával, mint aki fütyülni készül,
de azután mintha meggondolta volna magát, koccintás nélkül kortyolt egyet
whiskyjéből. Ettől köhögési roham jött rá, s jó időbe telt, amíg magához
tért. Mikor visszaállt a normális lélegzete, felegyenesedett, és rám szegezte
két könnyező szemét. Megköszörülte a torkát, s bennem feltámadt a
feszültség.
– Hát igen – mondta -, jó idő ez a szénának.
Ebben egyetértettünk, s Mr. Alderson egy idegen érdeklődő tekintetével
nézett körül a konyhában. Szemlélődését befejezve jókorát kortyintott a
poharából, fintorgott, lehunyta a szemét, hevesen megrázta néhányszor a
fejét, azután előrehajolt.
– De ne felejtsük – mondta -, hogy egy éjszakai eső nagyon jól jönne.
Hangot adtam abbéli véleményemnek, hogy ez csakugyan így van, s
megint beállt a csend. Ezúttal még tovább tartott, és házigazdám úgy
iszogatta a whiskyt, mint aki kezd hozzászokni. S láttam, hogy felenged
tőle: arcának feszült vonásai kisimultak, s szeméből eltűnt a zaklatott
kifejezés.
Több szó nem hangzott el, míg újra nem töltött, ismét nagy műgonddal
ügyelve az egyenlőségre. Kortyintott a második adagjából, aztán lenézett a
szőnyegre, és halkan megszólalt:
– James – mondta -, nekem olyan feleségem volt, hogy ezer között sem
akadt párja.
Úgy meglepődtem, hogy alig tudtam megszólalni.
– Igen, tudom – mormogtam. – Sokat hallottam róla.
Mr. Alderson még mindig a szőnyegre szegezte a szemét, s hangjában
lágy sóvárgással folytatta:
– Igen, sok mérföldes körzetben a legnagyszerűbb lány volt – és a
legcsinosabb. – Halvány mosollyal hirtelen felnézett rám. – Senki se hitte
volna, hogy ilyen embert választ, mint én vagyok. De engem választott. –
Elhallgatott, és félrenézett. – Igen, engem.
Beszélni kezdett halott feleségéről. Higgadtan, önsajnálat nélkül, de
sóvárgó hálával beszélt a boldogságáról. S én rájöttem, hogy Mr. Alderson
más, mint a nemzedékbeli farmerek nagy része, mert nem beszélt arról,
hogy a felesége „jó dógos” volt. A kor asszonyai közül oly sokat főként a
munkaképessége után ítéltek meg. Nem sokkal azután, hogy Darrowbyba
érkeztem, megdöbbentett egy frissen megözvegyült öregember, akinek
részvétemet fejeztem ki. Kitörölte a könnyet a szeméből, és azt mondta:
– Igen, csuda jó dógos vót.
De Mr. Alderson csak arról beszélt, hogy a felesége szép volt, kedves
volt, s ő nagyon szerette. Helenről is beszélt, hogy mit mondott és mit
csinált kislánykorában, s hogy mennyire hasonlít az anyjához mindenben.
Rólam egy szót sem szólt, de egész idő alatt úgy éreztem, hogy ezt rám
tartozónak véli, s a puszta tény, hogy ilyen szabadon beszél, alkalmasint
annak a jele, hogy ledőlnek a korlátok.
Voltaképpen egy kicsit túl szabadon is beszélt. Félig megitta már a
harmadik hatalmas whiskyjét, és tapasztalatom szerint a yorkshire-iak nem
bírják a tömény szeszt. Láttam vaskos, tízkorsós embereket eldőlni a helyi
ivóban a borostyánszín folyadék egyetlen kortyától, és a kis Mr. Alderson
egyáltalán nem szokott inni. Kezdtem aggódni.
De nem tehettem semmit, így hát hagytam boldogan hadarászni. Egészen
hátradőlt a székében, teljesen feloldódott, emlékeitől fénylő szeme valahova
a fejem fölé meredt. Sőt, meggyőződésem szerint el is felejtette, hogy ott
vagyok, mert egy hosszú monológ után lejjebb engedte tekintetét,
meglátott, és egy pillanatig nem ismert meg. Mikor végre sikerült kilétemet
megállapítania, eszébe jutottak házigazdai kötelességei. De ahogy az
üvegért nyúlt, szeme ráesett a faliórára.
– A mindenit, négy óra. Jó soká itt ültünk. Nem nagyon érdemes már
lefeküdni, de azért gondolom, jobb, ha alszunk egy-két órát. – Leöntötte
torkán a whisky maradékát, élénken talpra ugrott, néhány pillanatig tettre
készen körülnézett, aztán ijesztő csörgéssel fejjel előre, a tűzpiszkáló vasak
közé esett.
A rémülettől dermedten indultam, hogy segítsek a kandallónál kepesztő
kis alaknak, de aggodalmam felesleges volt, mert egy-két pillanat múlva
talpra szökkent, és úgy nézett a szemembe, mintha semmi sem történt
volna.
– Mennem kell – mondtam. – Köszönöm az italt. – Nem lett volna
értelme tovább maradni, mert láthatóan nagyon kevés esélye volt annak,
hogy Mr. Alderson azt mondja: „Áldásom rátok, fiam!” vagy valami
hasonlót. De az a megnyugtató benyomásom támadt, hogy minden rendben
lesz.
Mikor az ajtó felé indultam, a farmer tiszteletre méltó erőfeszítéssel
megpróbált kikísérni, de eltájolódott, s tehetetlenül sodródott tőlem elfelé a
konyhán át, míg neki nem zuhant egy magas edényes állványnak. Aztán
nagy tanácstalansággal nézett rám a fűzfalevélmintás tányérok sora alól.
Haboztam, aztán visszafordultam.
– Felmegyek magával a lépcsőn, Mr. Alderson – mondtam közömbös
hangon, s a kis ember nem tiltakozott, mikor megfogtam a karját, és a
túloldali ajtó felé vezettem.
Amint felfelé nyikorogtunk a lépcsőn, megbotlott, és leesett volna, ha
nem kapom el a derekánál. Mikor megfogtam, felnézett rám, és azt
dörmögte:
– Köszönöm, fiú – és egy pillanatig egymásra vigyorogtunk, mielőtt
tovább kapaszkodtunk volna felfelé.
Átsegítettem a lépcsőfordulón a hálószobája ajtajáig, s ő egy pillanatig
habozva állt, mint aki mondani akar valamit. De végül csak biccentett felém
párszor, mielőtt bebújt volna a szobájába.
Álltam az ajtó előtt, némi aggodalommal figyelve a bentről kihangzó
csattanásokat és dobbanásokat, de amikor az ajtódeszkán át meghallottam a
hangos, dallamtalan dúdolást, megnyugodtam. Egészen biztos, hogy
minden rendben lesz.
 67.
Nászutunk nagyszerűen sikerült, ha tekintetbe vesszük, hogy
tuberkulinozással töltöttük el. Mindenesetre jól állta az összehasonlítást sok
olyan ismerősöm élményével, aki életének ezt a fordulópontját napsütötte
tengereken hajózva töltötte, s mégis színtiszta veszteségként könyvelte el.
Helen és én megkaptuk az összes hozzávalót: a nevetést, kiteljesedést,
bajtársiasságot, pedig csak egy hétig tartott. S mint mondtam, azt is
tuberkulinteszteléssel töltöttük.
A helyzet úgy alakult ki, hogy egy nap reggelinél Siegfried, akinek
vöröslött a szeme egy kólikás kanca mellett eltöltött kellemetlen éjszaka
után, épp a reggeli postát nézte át. Nagyot sóhajtott, mikor egy vastag
tekercs űrlap hullott ki egy hivatalos borítékból.
– Uramisten! Nézd ezt a rengeteg tesztelést. – Kisimította az űrlapokat a
terítőn, és lázasan végigolvasta a farmok hosszú listáját. – És azt akarják,
hogy jövő héten haladék nélkül kezdjük el az egészet Ellerthorpe körül –
nagyon sürgős. – Rám meredt egy pillanatig. – Akkor nősülsz, igaz?
Kényelmetlenül mocorogtam a székemen.
– Igen, akkor.
Siegfried kikapott egy pirítóst a pirítósállványból, és úgy csapkodta rá a
vajat, mint egy nekikeseredett kőműves.
– Nahát, ez igazán nagyszerű. A praxis megőrült, egy hétig tesztelni kell
fenn a Völgység végében, az isten háta mögött, és a te nyavalyás esküvőd
pont a közepébe vág. Szépen ellibegsz a nászutadra gond nélkül, én meg
összevissza rohangálok, mint a töketlen kutya. – Beleharapott a pirítósba, és
vadul ropogtatta.
– Sajnálom, Siegfried – mondtam. – Nem akartalak így benne hagyni a
slamasztikában. Nem tudhattam, hogy a praxis épp most ennyire megindul,
s nem számítottam rá, hogy ezt a sok tesztelést a fejünkhöz vágják.
Siegfried abbahagyta a rágást, és felém bökött az ujjával.
– Ez az, James, ez a te hibád – nem nézel előre. Te csak rohansz
egyenesen, gondolkodás nélkül. Még ha egy nyavalyás esküvőről van szó,
akkor sem aggódsz – dehogyis, csináljuk csak, kit érdekelnek a
következmények. – Elhallgatott, hogy felköhögjön néhány morzsát, amelyet
zaklatottságában belélegzett. – Őszintén szólva, nem értem, mire jó ez a
sietség – rengeteg időd van még, hogy megházasodjál, hiszen még kölyök
vagy. És még valami – alig ismered ezt a lányt, csak pár hét óta jársz vele.
– Várj csak, azt mondtad...
– Nem, hadd fejezzem be. A házasság nagyon komoly lépés, nem szabad
beleugrani hosszú és komoly megfontolás nélkül. Mi a csudának kell a jövő
héten megtörténnie? Jövő évben is elég korán volna, és élvezhetnéd a szép
hosszú jegyességet. De nem, neked rohannod kell, és megkötni a csomót,
pedig azt nem olyan könnyű kibogozni.
– Ugyan Siegfried, ez nevetséges. Nagyon jól tudod, hogy te voltál az,
aki...
– Még egy pillanat. A te elhamarkodott házassági terveid komoly
fejfájást okoznak nekem, de hidd el, minden jót kívánok neked. Remélem,
minden jól sikerül, annak ellenére, hogy nincs benned semmi előrelátás, de
emlékeztetnem kell a régi mondásra: „Hirtelen lagzi, hosszú bánat.”
Nem bírtam tovább. Talpra ugrottam, ököllel az asztalra vágtam, és
ráüvöltöttem.
– De a fene egye meg, a te ötleted volt! Én várni akartam vele egy kicsit,
de te...
Siegfried nem figyelt rám. Most már lecsillapodott, és arcát angyali
mosoly öntötte el.
– Ej, ej, James, már megint felizgatod magad. Ülj le, és nyugodj meg.
Nem szabad rossz néven venned, hogy így beszélek hozzád – nagyon fiatal
vagy, s nekem ez kötelességem. Semmi rosszat nem tettél. Gondolom, a
világ legtermészetesebb dolga, hogy korodbéli ember megfontolás nélkül
cselekszik, beleugrik valamibe, anélkül hogy a holnapra gondolna.
Fiatalság, bolondság. – Siegfried vagy hat évvel volt idősebb nálam, de
könnyedén felvette a mindentudó vénség palástját.
Térdembe vájtam az ujjamat, és úgy döntöttem, nem folytatom. Amúgy
sem rúghattam volna labdába, s amellett kicsit aggasztott, hogy eltűnök, s
hagyom őt a munkája alatt összeroskadni. Felálltam, s az ablakhoz mentem,
ahonnét megpillantottam az öreg Will Varleyt, aki a biciklijét tolta az utcán,
a kormányon egyensúlyozva egy zsák krumplit – szinte mindennapos volt
ez a látvány. Aztán visszafordultam munkaadómhoz. Felvillant bennem
ritka ötleteim egyike.
– Ide figyelj Siegfried, én nem bánom, ha a nászutamat Ellerthorpe
környékén töltöm. Ebben az évszakban nagyon szép arrafelé, és
megszállhatnánk a Búzakévében. Onnan járhatnék tesztelni.
 Álmélkodva nézett rám.
– Ellerthorpe-ban tölteni? És tesztelni? Ez lehetetlen – mit szólna Helen?
– Nem bánná. Sőt, elvégezhetné az írásbeli munkát. Csak túrázni
készültünk a kocsival, s így nem csináltunk terveket; bármily furcsa, de
gyakran beszéltük Helennel, hogy szívesen megszállnánk egyszer a
Búzakévében – van valami vonzereje annak a kis fogadónak.
Siegfried határozottan rázta a fejét.
– Nem, James, hallani sem akarok róla. Egyenesen bűntudatot ébresztesz
bennem. Ellátom magam is a munkát, felejtsd el az egészet, utazz el, és
érezd jól magad.
– Nem, döntöttem. Egyre kedvemre valóbb az ötlet. – Gyorsan átfutottam
a listát. – Elkezdhetem a tesztelést Allenéknél, s végezhetek a környékbeli
apróbb farmokkal kedden. Szerdán megesküszünk, és a második injekcióért
és az eredményekért visszamegyünk csütörtökön és pénteken. A hét végére
elintézem a lista nagyobb részét.
Siegfried úgy nézett rám, mintha most látna először. Vitatkozott és
tiltakozott, de most az egyszer én győztem. Kihalásztam a minisztériumi
bejelentőlapokat az íróasztalfiókból, és kezdtem felkészülni a nászutamra.

Kedden tizenkettőkor végeztem Allen hatalmas csordájával, amely

mérföldekre szétszóródott a Völgység tetejének kopár dombjain, s leültem a
vendégszerető családdal az elkerülhetetlen „egy falás ebédhez”. Mr. Allen
ült a gyalult asztal mellett az asztalfőn, velem szemben pedig két fia, a
húszévesforma Jack és a tizenhetedikben járó Robbie. Egész délelőtt
ámulattal figyeltem a nagyszerű erőben lévő, szívós fiatalembereket, amint
birkóztak a vad, szétszórt jószággal, s órák hosszat fáradhatatlanul üldözték
és elkapták őket. Hitetlenkedve bámultam, mikor Jack lefutott egy vágtázó
üszőt a nyílt harasztoson, megragadta a szarvánál fogva, és lassan földre
kényszerítette, hogy beadhassam az injekciót; többször is eszembe jutott,
milyen kár, hogy egy olimpiai válogató nem téved a yorkshire-i
hegyvidéknek ebbe a távoli sarkába – világverő anyagot találhatna itt.
Mrs. Allen, ez a vidám, beszédes asszony mindig ugratni szokott: korábbi
vizitjeimen kíméletlenül az orrom alá dörzsölte, hogy málészájú vagyok a
lányokkal, s hogy szégyenszemre csak egy házvezetőnő viseli gondomat.
Tudtam, hogy ma is belém fog kötni, de kivártam: birtokomban volt a
megsemmisítő visszavágás. Éppen kinyitotta a sütő ajtaját, s ettől a szoba
finom illattal telt meg, s amikor a hatalmas darab egybesült sonkát lerakta
az asztalra, mosolyogva rám nézett:
– No, Mr. Herriot, hát mikor fogjuk magát megházasítani? Ideje, hogy
találjon magának egy helyes lányt, tudja, hogy mindig erre biztatom, de
maga nem vesz róla tudomást. – Kuncogva visszasietett a tűzhelyhez egy
tál krumplipüréért.
Megvártam, míg visszatér, mielőtt felrobbantottam volna a bombát.
– Hát, ami azt illeti, Mrs. Allen – mondtam könnyedén -, úgy döntöttem,
hogy megfogadom a tanácsát. Holnap lesz az esküvőm.
A jó asszony éppen krumplipürét rakott a tányéromra, de erre megállt
kezében a kanál.
– Holnap lesz az esküvője? – Arcáról mintázni lehetett volna a
meglepetést.
– Igen. Gondolom, örömmel hallja.
– De.... de… csütörtökön és pénteken visszajön ide.
– Természetesen. Be kell fejeznem a kezelést. Magammal hozom a
feleségemet – szeretném bemutatni maguknak.
Csend támadt. A fiatalemberek rám meredtek, Mr. Allen abbahagyta a
sonka fűrészelését, és rezdületlen arccal nézett rám, aztán a felesége tétován
felnevetett.
– Ugyan már, nem hiszem el. Csak ugratni akar. Ha holnap házasodik,
akkor nászútra menne.
– Mrs. Allen – mondtam méltósággal -, ilyen komoly dologgal mm
viccelek. Hadd ismételjem meg – holnap lesz az esküvőm, és csütörtökön
elhozom magukhoz a feleségemet.
Mrs. Allen teljesen paffá válva megrakta a tányérokat, s ránk telepedett a
némaság. De tudtam, hogy gyötrődik: gyors kis pillantásokat vetett rám, s
láthatóan majd meghalt, hogy többet kérdezzen. A fiúkat is izgatta a dolog;
csak a magas, halk Mr. Allen, akit az sem izgatott volna talán, ha másnap
egy bankot rabolok ki, pusztította nyugodtan az ételt.
Többet nem beszéltünk, de amikor már indulóban voltam, Mrs. Allen
karomra tette a kezét.
– Ugye viccelt? – Az asszony arca megnyúlt a feszültségtől.
Beültem a kocsiba, és kiszóltam az ablakon.
– Viszontlátásra csütörtökön. Mrs. Herriot és én csütörtökön reggel itt
leszünk.
 Nem nagyon emlékszem az esküvőre. Afféle „csendes ügy” volt, s főként
azt tudom felidézni, hogy szerettem volna, ha minél gyorsabban vége van.
Csak egy dologra emlékszem világosan: Siegfridre, amint a templomban,
közvetlenül a hátam mögött, a szertartás során végig, szabályos
időközökben „Ament”-t zúgott – ezt násznagytól soha máskor nem
hallottam.
Hihetetlen megkönnyebbülés volt, mikor végre Helennel útnak
indulhattunk, s amikor elhaladtunk a Skeldale House mellett, Helen
megragadta a kezemet.
– Oda nézz! – kiáltotta izgatottan. – Látod? Siegfried réztáblája alatt,
amely kicsit mindig ferdén lógott a vasrácson, egy vadonatúj díszelgett.
Modern típusú bakelittábla volt, fekete alapon nagy fehér betűkkel ez állt
rajta: „Dr. J. Herriot, állatorvos”, és nagyon egyenesen és szabályosan
csavarozták fel a vasra.
Visszanéztem az utcán, hogy látom-e Siegfriedet, de már elbúcsúztunk,
csak később mondhatok neki köszönetet. Így hát dagadó büszkeséggel
vezettem ki Darrowbyból, mert tudtam, mit jelent az a tábla: társ vagyok,
igazi helyem van a világban. A gondolattól kissé elakadt a lélegzetem. Mi
több, mindketten kicsit kótyagosak voltunk, és órák hosszat kocsikáztunk a
vidéken ki-kiszállva, ha kedvünk szottyant rá, járkáltunk a dombok között,
és nem törődtünk az idővel. Este kilencre járhatott, s már gyorsan
sötétedett, mire rájöttünk, hogy túlságosan letértünk az utunkról.
Tizenhat kilométert kellett megtennünk egy elhagyatott harasztoson a
dombtetőn, s már teljesen besötétedett, mire lecsörömpöltünk a meredek,
keskeny úton Ellerthorpe-ba. A Búzakéve hivalkodás nélküli része volt az
egyetlen hosszú falusi utcának, alacsony szürke kőépület, melynek ajtaja
felett nem világított lámpa, s amikor beléptünk a kissé dohszagú előtérbe,
balról, az ivóból poharak halk koccanása hallatszott. Mrs. Burn, az idősödő
özvegy tulajdonos kijött egy hátsó szobából, és közönyösen szemügyre vett.
– Már találkoztunk, Mrs. Burn – mondtam, s ő bólintott. Elnézést kértem
késői érkezésünkért, s azon tűnődtem, kérhetek-e ilyenkor még néhány
szendvicset, mikor az idős hölgy nyugodtan megszólalt.
– Ugyan – mondta -, annyi baj legyen. Vártuk magukat, és kész a
vacsorájuk. – Bevezetett az ebédlőbe, ahol unokahúga, Beryl egykettőre
meleg vacsorát szolgált fel. Sűrű lencselevest, utána valamit, amit
manapság „gulyásnak” neveznének, ami azonban egyszerűen ízletes pörkölt
volt gombával, zöldségekkel, s nyilvánvalóan egy szakácszseni
kotyvasztotta össze. A tejszínes egrespitét már nem tudtuk megenni.
Egész idő alatt így ment a Búzakévében. A hely tolakodóan divatjamúlt
volt: ráfért volna egy kis festék, zsúfolva volt csúf viktoriánus bútorokkal,
de akárki láthatta, hogyan tett szert hírnevére. Nem voltak előkelő vendégei,
hanem kövér, kényelemszerető emberek hozták magukkal a feleségüket az
ipari West Ridingből hétvégére, s horgászgattak vagy csak szívták a
páratlan levegőt két étkezés között, amelyek a nap nagy eseményeit
jelentették. Ottlétünkkor csak egyetlen vendég volt – állandó vendég, egy
visszavonult darlingtoni méteráru-kereskedő, aki mindig idejében asztalhoz
ült, álla alá tűrte a hatalmas fehér szalvétát, és csillogó szemmel figyelte,
hogyan hozza be Beryl az ételt.
De nemcsak a házi sonka, a Wensleydale sajt, az ízes hús és vesepite, az
áfonyatortácskák, a halomnyi palacsintafelfújtak nyűgöztek le bennünket
Helennel. Volt az öreg fogadónak valami varázsa, álmos, lopakodó bája,
amire mindig örömmel emlékezünk vissza. Ma is gyakran elmegyek a
Búzakéve mellett, s amikor a vén kőhomlokzatra nézek, amelyen nem
változtatott röpke harminc év múlása, még mindig friss és meleg bennem az
emlék: estéli utolsó sétánk visszhangzó lépései az üres utcán, a kis szobát
csaknem kitöltő öreg rézágy, az éjszakai ég előterében emelkedő dombok
sötét szegélye az ablakon túl, a farmerek halkan felcsattanó nevetése a lenti
ivóból.

Kiváltképpen élveztem az első reggelt, amikor elvittem Helent

Allenékhez tesztelni. Mikor kiszálltam a kocsiból, láttam, hogy Mrs. Allen
kiles a konyhaablakon a függöny mögül. Egykettőre az udvaron termett, és
kidülledt a szeme, mikor odavittem hozzá a feleségemet. Helen egyike volt
a nadrágviselet úttörőinek a Völgységben, s aznap reggel élénklila színűt
hordott, amitől, mai kifejezéssel élve, megállt az emberben az ütő. A farmer
felesége részint döbbenten, részint elbűvölten nézte, de hamarosan rájött,
hogy Helen ugyanarról a tőről fakadt, mint ő, és a két nő másodperceken
belül buzgón csevegett. Mrs. Allen sűrű főbólogatásából és egyre szélesebb
mosolyából úgy ítéltem, hogy Helen könnyít a gyötrelmein, mert minden
körülményt elmagyaráz. Hosszú ideig tartott, s végül Mr. Allennek kellett
félbeszakítani a beszélgetést.
 – Ha menni akarunk, akkor menjünk – mondta kurtán, s elindultunk,
hogy megkezdjük a tesztelés második napját.
Napos domboldalon kezdtünk, ahol egy csapat fiatal állatot karámba
fogtak. Jack és Robbie beugrott az állatok közé, Mr. Allen pedig levette a
sapkáját, és udvariasan leporolta a fal tetejét.
– Az asszonykája ideülhet – mondta.
Már mérni kezdtem volna, de megálltam. Az asszonykám! Most mondták
ezt nekem először. Odanéztem Helenre, aki keresztbe rakott lábbal a nyers
köveken ült, térdén jegyzetfüzettel, ceruzáját készenlétben tartva, s amikor
homlokából visszalökte fénylő sötét haját, észrevette, hogy nézem, és
elmosolyodott; én visszamosolyogtam, és egyszeriben ráébredtem körös-
körül a Völgység tágas, hullámzó nagyszerűségére, a lóhere és a meleg fű
bornál mámorítóbb völgységi illatára. És úgy éreztem, az eddigi két évem
Darrowbyban ennek a pillanatnak volt az előkészítése; hogy életem első
nagy lépését itt fejeztem be, Helen mosolyával és a Skeldale House-ra kitett
új táblám friss emlékével.
A végtelenségig elálltam volna ott, mintegy bűvöletben, de Mr. Allen
célzatosan a torkát köszörülte, és én visszatértem a rám váró munkához.
– Helyes – mondtam, és kalibrálómat az állat nyakára illesztettem. –
Harmincnyolcas szám, hét milliméter, körülhatárolt – mondtam Helennek. –
Harmincnyolcas szám, hét, K.
– Harmincnyolc, hét, K – ismételte a feleségem, és jegyzetfüzetére
hajolva, írni kezdett.
 JEGYZETEK

[1]
Nem állhatsz meg a lombok árnyán tűnődni, mint tehén s a bárány.
William Henry Davies: Nincs idő (Képes Géza fordítása)
[2]
Shakespeare: Julius Caesar IV. 3. (Vörösmarty Mihály fordítása)
 TARTALOM
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
40.
41.
42.
43.
44.
45.
46.
47.
48.
49.
50.
51.
52.
53.
54.
55.
56.
57.
58.
59.
60.
61.
62.
63.
64.
65.
66.
67.
JEGYZETEK