Babits ars poeticájának változása: A hallgatástól a prófétaságig

Babits Mihály élete eseményekben meglehetősen szegényes volt. A könyvek bástyái mögé húzódott (poéta doctus),
sok-sok témáját olvasmányaiból merítette. Első kötetének - Levelek Iris koszorújából (1909) régebbi alkotásaiból
válogatta össze. Témák, hangnemek, korok, stílusok, versformák gazdagsága jellemzi már legelső kötetét is.
Egyszerre volt hagyományőrző és újító: a klasszicitást és a modernséget együtt akarta megvalósítani. 
 
 A Levelek Iris koszorújából utolsó verse, A lírikus epilógia című elégia.
Babits önmagát, törekvéseit és ezek eredményeit vizsgálja A lírikus epilógjában. A nagy filozófiai műveltségű költőt a
modern lélektani irányokkal áthatott agnoszticizmus is izgatja. 
Az első strófában már felhangzik a hiábavaló erőfeszítés panasza. /”de még magamnál tovább nem jutottam”/ A
mindenséget, megverselni vágyó költő csak az “én”-ről, önmagáról tud énekelni. Az önmagába zártság keserűséget
érzékeltetik az újabb metaforákat. “első s utolsó” 
Az énen kívüli “mindenség” ezzel párhuzamosan egyre halványul. /A külvilág egyre távolabb kerül/  Az első versszak
még világosan beszél a mindenség létéről. “a mindenséget vágyom versbe venni”. A következőben az “azt hiszem”
már kétségbe vonja a mindenség létezését. A harmadik strófa a „jól tudom” szókapcsolata határozottan tagadja az
énen kívüli világot.
Az utolsó szakasz visszakapcsol az elsőre: magányos, elszigetelt a versei világában is a lírai én.
Az alfa és az ómega, a kezdet és a vég a világmindenség ősi szimbóluma. A vers lezárásában a „mindenség” azonosult
az „én”-nel. Az egyén önmagában fedezte fel a sokszínű világ végtelenségét.  /ebben a kötetben a lírai én áll a
középpontban/
 
Az első világháború után szemlélete elkomorodott. Magatartását a visszahúzódás, az elzárkózás jellemezte.
Költészetében új témák is jelentkeztek. Fölerősödött a szociális érzékenysége, s megszólalt verseiben a mások iránti
szánalom.
 
Cigány a siralomházban
Az emberi együttérzés és rokonszenv közelítette a városi szegények szenvedése felé. A vers Babits „költői
fejlődésrajzának öntükröző szimbóluma”, költészetének számvetése. Az első három strófa a babitsi költészet egy-egy
korszakát jelzik. A „hajdan” ifjúkori (szecessziós) formaművészetét idézi. „Később” a háború alatt születtek a
tiltakozását kifejező trombitahangú (expresszionizmus) versei. „De ma” „halkan, elfolyva, remegve” születik a vers. A
könny-hasonlat az új költemények megváltozott tartalmáról vall. A szomorúságnak külső okai is vannak, köztük az
urbanizáció. Kiúttalan, siralomházi világot fejeznek ki a leírt képek, innen csak öngyilkossággal lehet menekülni.
Ebben a siralomházban csak „riadva muzsikál” a dal. S visszatérve a verset indító képekhez a lírai én elhessegeti a
pályakezdés bravúros alkotásait. Fölöslegesnek érzi az erővel zengő trombitaszót is, mert nem holtakat ébresztő
utolsó ítéleti harsonaszózat.
Jónás könyve
A Jónás könyvét Babits operációja után a betegágyon vetette papírra, amikor némaságra ítélve csak beszélgető
füzeteivel tartotta a kapcsolatot a külvilággal. 1938-ban, Ausztria német megszállása után Babits egész Európa és a
hazája pusztulásától rettegett. Ebben a történelmi helyzetben új erővel vetődött fel az a kérdés: mit tehet a költő, a
művész a barbár erők ellenében.
A harmincas évektől kezdve Babits még magányosabbnak érezte magát, humanista értékei egyre idegenebbek lettek
a fasizálódó világban. Babits művének végső tanulsága: a próféta nem menekülhet a kötelessége elől, semmiképpen
sem hallgathat, ha szólnia kell: „mert vétkesek közt cinkos aki néma. Atyjafiáért számot ad a tesvér…”.