Írta: Vi Keeland, Penelope Ward

A mű eredeti címe: Hate Notes

A művet eredetileg kiadta: Montlake Romance, Sea le

Copyright © 2019. Park Avenue Player by

Penelope Ward and Vi Keeland

Copyright © 2018. Hate Notes by Vi Keeland and Penelope Ward
The moral rights of the authors have been asserted.
All rights reserved.

Cover design: Eileen Carey

Fordíto a: Kereki Noémi Valentina

A szöveget gondozta: Kiscsatári Zsó a

A soroza erv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 597 104 6

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Széll Katalin, Gera Zsuzsa
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővíte , illetve rövidíte kiadásának

jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
ada árolást – nem sokszorosítható.
 Kimberlynek,
amiért Reednek és Charlo e-nak
megfelelő o hont találtál.
 1. FEJEZET
CHARLOTTE

EGY ÉVVEL KORÁBBAN be sem te em volna a lábam ilyen helyre.

Félreértés ne essék – nem vagyok sznob. Gyerekkoromban sok
időt töltö ünk anyukámmal a használtruha-boltban fogasok
átfésülésével. És ez még akkor volt, amikor a turkálót Goodwillnek
hívták, és az üzletek döntően a munkásnegyedben voltak. Manapság
a használtat vintage-nek hívják, és az Upper East Side-on árulják egy
kisebb vagyonért.
Én már Brooklyn dzsentri kációja elő az „enyhén kopo ”
műfajban utaztam.
Nem azzal volt bajom, hogy valami másodkézből való. A használt
esküvői ruhákkal azok a történetek voltak a gondom, amiket úgy
képzeltem, hogy magukkal cipelnek.
Miért vannak i ?
Leve em a fogasról egy Vera Wang menyasszonyi ruhát, aminek
keresztpántos mídere és lépcsőzetesen leomló tüllszoknyája volt.
Tündérmesébe illő várakozások. Hat hónap után válás, állapíto am meg.
Egy ki nomult, csipke, sellőfazonú Monique Lhuillier ruha – a
vőlegény meghalt egy borzalmas autóbalesetben. A letaglózo
menyecske, akiből sosem lesz feleség, a templomnak adományozta
az éves zsibvásárra. Egy dörzsölt vásárló bagóért megve e, majd az
újra eladásával megtriplázta a befektete pénzét.
Minden használt ruhának megvolt a története, az enyémnek a
Kiderült, hogy egy hűtlen rohadék állványon volt a helye. Sóhajto am,
majd visszamentem a kasszánál oroszul veszekedő két nőhöz.
– Ez a jövő évi kollekcióból van, ugye? – kérdezte a magasabb,
bizarr, nem egyformán megrajzolt szemöldökű nő.
 Próbáltam nem bámulni a szemöldökét, de nem ment.
– Igen. A Marchesa tavaszi kollekciójából.
A nők katalógusokat lapozga ak, bár húsz perccel korábban,
amikor besétáltam, megmondtam, hogy egy még meg nem jelent
jövőbeli kollekcióból van. Gyaníto am, hogy körülbelül tudni
akarták, mik a tervező eredeti árai.
– Nem hiszem, hogy megtalálják bennük. A leendő anyósom… –
Kijavíto am magam. – Az ex leendő anyósom az egyik tervező
rokona, vagy valami ilyesmi.
A nők egy pillanatig bámultak engem, majd folyta ák a
civakodást.
Jól van, akkor.
– Feltételezem, több időre van szükségük – motyogtam.
A bolt hátulja felé találtam egy EGYETI TERVEZÉSŰ felira al
elláto állványt. Elmosolyodtam. Todd anyja szívrohamot kapo
volna, ha egy olyan helyre viszem, ahol a kiírásokban betűhiba van.
Már azon elborzadt, amikor egy olyan üzletbe mentem ruhát
próbálni, ahol nem kínálták meg pezsgővel, amíg a próbafülkében
voltam. Jó ég, nagyon megszédíte engem ez a Roth-varázs, és én is
majdnem ugyanolyan beképzelt picsává váltam.
Végighúztam az ujjaimat az egyedi tervezésű ruhákon, és
felsóhajto am. Ezeknek a ruháknak valószínűleg még izgalmasabb a
há értörténetük. Menyasszonyok, akik túl szabadlelkűek voltak az
unalmas barátjukhoz vagy férjükhöz. Ezek erős akaratú nők, akik
szembementek az árral, olyan nők, akik politikai megmozdulásokon
vonultak fel, és tudták, mit akarnak.
Megálltam egy A vonalú fehér ruhánál, amit vérvörös rózsák
díszíte ek. A fűző merevítője mentén vörös csíkok futo ak végig.
Elhagyta a bankár barátját a szomszéd francia művészért, és ezt a ruhát
viselte, amikor hozzáment Pierre-hez.
Egyetlen készen kapható ruha sem le volna jó ezeknek a nőknek,
mert ők pontosan tudták, mit akarnak, és nem féltek elmondani. A
szívükre hallga ak. Irigyeltem őket. Régen én is olyan voltam, mint
ők.
A lelkem mélyén én egy egyeti tervezésű lány voltam elírással
együ . Mikor veszíte em el magamat, és le em konformista? Nem
volt merszem elmondani az érzéseimet Todd anyjának, és ezért
kötö em ki a divatos, unalmas esküvői ruhámnál.
Amikor a EGYETI-állvány utolsó ruhájához értem, egy pillanatra
megtorpantam.
Tollak!
Ezek voltak a legszebb tollak, amiket valaha lá am. És ez a ruha
nem fehér volt, hanem mályva. Ez a ruha csodálatos volt. Pontosan az
volt, amit én választo am volna, ha lehete volna egyeti tervezésű
ruhám. Ez nem csupán egy ruha volt a sok közül. Hanem a
nagybetűs A Ruha. A felső része pánt nélküli volt, és egészen
noman ívelt. Apróbb, pelyhes tollak díszíte ék a nyakvonalát. Az
egész fűzőt csipke boríto a, ami egy gyönyörű trombita fazonú
szoknyába vezete . Az alja felé egyre több toll volt. Ez a ruha
megszólalt. Varázslatos volt.
Az elöl lévő nők egyike lá a, hogy szemezek a ruhával.
– Felpróbálhatom?
A nő bólinto , és hátravezete a próbafülkéhez.
Levetkőztem, és óvatosan belebújtam a ruhába. Az álomruhám
sajnos egy számmal kisebb volt nálam. Az utóbbi idők stresszevése
meglátszo rajtam.
Így becipzárazatlanul hagytam a hátulját, és megcsodáltam
magam a tükörben. Ez. Ez a lány nem úgy feste , mint egy
huszonhét éves, aki nemrég te e lapátra a hűtlen vőlegényét. Ez a
lány nem úgy feste , mint akinek azért kell eladnia az esküvői
ruháját, hogy valami mást is tudjon enni a napi két instant
ramentésztán kívül.
Ebben a ruhában úgy éreztem magam, mint akinek a világon
semmi gondja. Nem akartam levenni. De őszintén szólva, izzadtam,
és nem szere em volna tönkretenni.
Mielő leve em, még egyszer megnéztem magam, és
bemutatkoztam egy képzelt embernek, aki éppen az új énemet
csodálja.
Magabiztosan, mindkét kezemet a csípőmre téve álltam, és azt
mondtam: „Üdv! Charlo e Darling vagyok.” Felneve em – egészen
úgy hangoztam, mint egy híradós.
Miután kibújtam a ruhából, a bélésében megakadt a szemem egy
kék folton. Egy irodában használatos cetli volt a belső bélésbe
varrva.
Valami kölcsön, valami kék, valami régi, valami új. Így szólt, igaz?
Vagy más sorrendben?
Eszembe juto , hogy talán ezt szánták a „valami kéknek”?
Közelebb emeltem az anyagot, és hunyorogtam, hogy el tudjam
olvasni az írást. A fejlécében a REED EASTWOOD IRODÁJA felirat
szerepelt dombornyomással. Olvasás közben végighúztam az
ujjamat a betűkön.

Allisonnak
„A lány azt mondta, »Ne haragudj, hogy álmodozó vagyok«, mire a
ú megfogta a kezét, és azt válaszolta, »Ne haragudj, hogy nem jö em
hamarabb, hogy veled álmodjak«.” – J. Iron Word
Köszönöm, hogy valóra válto ad minden álmomat.
Szerelmed,
Reed

Kalapált a szívem. Ez volt a legromantikusabb dolog, amit valaha

olvastam. El sem tudtam képzelni, miként köthete ki i ez a ruha.
Hogyan bírt bármilyen épeszű nő megszabadulni egy ilyen szerelmi
vallomástól? Ha korábban azt gondoltam, ez a ruha a minden…
ekkorra már határozo an tudtam, hogy a minden.
Reed Eastwood szere e ezt a nőt. Jaj, ne! Reméltem, hogy Allison
nem halt meg. Mert egy fér , aki ilyet ír, nem szeret ki csak úgy
senkiből.
– Minden rendben? – szólt be hozzám az eladó.
Elhúztam a függönyt, hogy ránézzek.
– Igen… igen. Igazából azt hiszem, beleszere em ebbe a ruhába.
Kideríte ék, mennyit kaphatok a Marchesámért?
Megcsóválta a fejét.
– Nem adunk pénzt. Le tudja vásárolni.
Bakker.
Tényleg nagy szükségem volt készpénzre.
A mályvaszín tollas ruhára muta am.
– Ez a ruha mennyibe kerülne?
 – Odaadhatjuk annyiért, amennyibe a magáé kerülne.
Csábító volt. Ez a ruha megtestesíte engem, és úgy éreztem, az
üzenetet akár az én képzelt tökéletes vőlegényem is írha a volna.
Ennek a ruhának nem akartam kitalálni a történetét. Meg akartam
élni, a saját történetemet akartam megalkotni. Talán nem ma, de
valamikor a jövőben. Egy olyan fér t akartam, aki megbecsül, aki
szeretne osztozni az álmaimban, és aki feltétel nélkül szeret. Egy
olyan fér t akartam, aki ilyen üzenetet ír nekem.
Ennek a ruhának a szekrényemben kelle lógnia, hogy
mindennap emlékeztessen, az igaz szerelem igenis létezik.
Azelő mondtam ki, hogy meggondolha am volna magam.
– Elviszem.
 2. FEJEZET
CHARLOTTE

Két hónappal később

ÁT KELLETT ÍRNOM AZ ÖNÉLETRAJZOMAT. Két óra netes állásböngészés

után rájö em, hogy kissé ki kell majd cicomáznom a képességeimet.
A béna alkalmi munka, amit ma fejeztem be, feltuningolhatja az
adminisztratív tapasztalataimat. Úgy voltam vele, hogy legalább
papíron jól fog mutatni. Megnyito am az önéletrajznak nehezen
nevezhető irományomat a Wordben, és a legutóbbi munkámhoz
beírtam, hogy jogi asszisztens.
Worman és Társai. Na, végre egy név, ami passzol. David Worman,
az ügyvéd, akinél éppen befejeztem a harmincnapos beugrós
munkámat, valóban félig féreg, félig ember volt. Miután beírtam a
dátumokat és a címet, hátradőltem a székben, és azon
gondolkoztam, hogy még mit tudnék tapasztalatként beírni, amit
abból nyertem, hogy ennek a seggfejnek dolgoztam.
Lássuk csak! Az államhoz kocogta am az ujjam. Mit csináltam ezen
a héten a féregembernek? Hmm… Tegnap eltávolíto am a kezét a
fenekemről, miközben azzal fenyege em, hogy panaszt teszek az
EEOC-nél. Igen, ennek benne kelle lennie. Bepötyögtem:

Alkalmas nagy nyomású környezetben több feladat egy időben

való elvégzésére.

Kedden a féreg megtaníto arra, hogy miként dátumozzam vissza

a bélyegzőgépet, hogy az IRS azt higgye, hogy a kései adóbevallása
időben érkeze , és ne büntessék meg. Hasznos cucc. Ezt is bele kelle
vennem.

Jól boldogul határidők betartását megkövetelő közegben.

Előző héten elküldö a La Perlába két ajándékért – valami szépért

a felesége születésnapjára, és valami szexiért egy „különleges
barátjának”. Talán valami kis apróságot még magamnak is ve em a
seggfej kontójára. Isten lássa lelkemet, mostanában nem
engedhe em meg magamnak egy harmincnyolc dolláros tangát.

Fantasztikus a munkamorálja, és a különleges projektek iránt

tanúsított elhivatottsága.

Miután beleírtam még néhány kamu, lu szavakkal

megfogalmazo eredményt, elküldtem az önéletrajzomat egy tucat
új munkaerő-kölcsönzőnek, és megjutalmaztam magam egy
színültig töltö pohár borral.
Micsoda izgalmas élet. Huszonhét éves, egyedülálló, New York
Cityben egy péntek este, mackónadrágban és pólóban, és még csak alig van
este nyolc. De nem vágytam arra, hogy szórakozni menjek. Nem
vágytam arra, hogy tizenhat dolláros martiniket kortyoljak menő
bárokban, ahol a Todd-féle fér ak drága öltönyben vannak, hogy
elfedjék, kik is ők valójában. Ezért inkább ráka into am a
Facebookra, és úgy döntö em, inkább foglalkozom mindenki más
életével – legalábbis azzal, amit kite ek a világ elé.
A hírfolyamom tele volt tipikus péntek esti posztokkal – happy
hour mosolyok, ételfotók és kisbabák, azoknál a barátaimnál, akiknek
máris volt. Egy ideig csak oda sem gyelve pörge em, miközben
kortyolga am a boromat… amíg egy olyan fotóhoz értem, ami mia
görgető ujjam lefagyo . Todd megoszto egy fotót, amit valaki más
posztolt. Ő és egy nő volt rajta egymásba karolva – egy nő, aki
nagyon hasonlíto rám. Simán lehete volna a testvérem. Szőke haj,
nagy kék szemek, világos bőr, telt ajkak, és bugyuta, rajongó
tekintet, amivel egykor én is néztem Toddra. Abból ítélve, ahogy fel
voltak öltözve, arra gondoltam, hogy egy esküvőre mehetnek. Majd
elolvastam a képaláírást.
 Madeleine Elgin és Todd Roth ezúton bejelentik eljegyzésüket.

Az eljegyzésüket?
Hetvenhét nappal ezelő – nem mintha számoltam volna – ért
véget a mi eljegyzésünk. És máris megkérte valaki más kezét? Az ég
szerelmére, még csak nem is ez a nő volt az, akivel rajtakaptam,
hogy megcsal.
Arra gondoltam, hogy ez biztosan valami tévedés. A kezem
remege a dühtől, ahogy mozga am az egeret, és Todd oldalára
ka into am. De természetesen nem volt tévedés. Többtucatnyi
gratuláló poszt volt – és néhányra még válaszolt is. Todd még az
összefont kezükről is posztolt egy fotót, amin látszo a nő ujján az
eljegyzési gyűrű. Az. Én. Francos. Eljegyzési. Gyűrűm. Az én elegáns
exem még arra sem ve e a fáradságot, hogy bármit megváltoztasson
azon a gyűrűn, amit az arcába hajíto am, amikor ő éppen még a
nadrágja cipzárját cibálta. Kizárt, hogy lecserélte a matracot, amin
két évig aludtunk a kiköltözésem elő . Sőt, Madeleine valószínűleg
máris a Roth-áruházlánc beszerzője – az én régi asztalomnál ül, azt a
munkát végzi, amit én o hagytam, hogy ne kelljen Todd hűtlen fejét
néznem mindennap.
Úgy éreztem magam… nem tudtam pontosan, hogyan érzem
magam. Rosszul. Megtaposva. Felbőszülve. Pótolhatónak.
Furcsa, de féltékenységet nem éreztem amia , hogy a fér , akiről
azt gondoltam, szeretem, továbblépe . Egyszerűen csak nagyon fájt,
hogy ilyen könnyen helye esíthető vagyok. Megerősíte e azt, hogy
ami ke őnk közö volt, egyáltalán nem volt különleges. Miután
megszakíto am vele a kapcsolatot, megesküdö , hogy visszaszerez
engem – azt mondta, hogy én vagyok élete szerelme, és hogy semmi
sem fogja megállítani abban, hogy bebizonyítsa, minket egymásnak
teremte ek. A virágok és az ajándékok két hét után abbamaradtak.
A hívások három hét után. Most már tudtam, miért – megtalálta
élete szerelmét, megint.
Még magamat is megdöbbente em azzal, hogy nem sírtam. Csak
szomorú voltam. Nagyon szomorú. Az életemmel, a lakásommal, a
munkámmal és méltóságommal együ Todd megfoszto a ól az
ideáltól is, amiben mindig hi em – az igaz szerelemtől.
 A szék há ámlájának dőltem, lehunytam a szemem, és ve em
néhány mély, gondola isztító lélegzetet. Majd arra juto am, hogy
nem fogom én ezt a hírt csak úgy annyiban hagyni. Ez szívás! Nem
volt más választásom, mint cselekedni. Úgyhogy azt te em, amit
bármelyik brooklyni félrehajíto lány te volna, miután rájön, hogy
az exvőlegénye meg sem várta, hogy kihűljön az ágy, mielő
hazavi egy másik nőt.
Kii am az egész üveg bort.

***

Ja. Részeg voltam.

Még ha a beszédem egyelőre nem is folyt össze, az, hogy egy
tollas, hátul tátongó cipzárú menyasszonyi ruhában ültem, és
közvetlenül a borosüvegből vedeltem, árulkodó jel volt. Nagyon
nőietlenül hátradöntö em a fejem, a legutolsó cseppeket is kii am,
majd az asztalra csaptam az üveget. A laptopom e ől megrázkódo ,
így felélénkült az alvó állapotból. A boldog pár üdvözölt.
– Veled is ugyanezt fogja tenni. – Mutoga am a képernyőre. –
Tudod, miért? Mert aki egyszer megcsalt, örökké csaló marad.
A ruhán lévő francos tollak újra megcsiklandozták a lábam. Az
elmúlt órában ez úgy egy tucatszor megtörtént, és mégis minden
áldo alkalommal esküdni mertem volna, hogy egy bogár mászik a
lábamon. Amikor lenyúltam, hogy újra odacsapjak, a kezem súrolt
valamit, majd rájö em, mit. A kék üzenetet.
Felemeltem a ruha szegélyét, a bélést kifordítva felhúztam, és újra
elolvastam.

Allisonnak
„A lány azt mondta, »Ne haragudj, hogy álmodozó vagyok«, mire a
ú megfogta a kezét, és azt válaszolta, »Ne haragudj, hogy nem jö em
hamarabb, hogy veled álmodjak«.” – J. Iron Word
Köszönöm, hogy valóra válto ad minden álmomat.
Szerelmed,
Reed

Ő
 Őszintén sóvárogva sóhajto am egyet. Olyan gyönyörű. Olyan
romantikus.
Mi történt ezzel a két emberrel, hogy ez a különleges ruha egy
részeg lányon kötö ki ahelye , hogy megbecsülték volna, és a
lányaiknak adják? Nem kis kihívás volt, de már amúgy sem bírtam
tovább Todd arcát nézni. Úgyhogy bepötyögtem a Facebookon, hogy
Reed Eastwood.
El lehet képzelni, mennyire meglepődtem, amikor New Yorkban
ke őt ado fel. Az első pasas valószínűleg a hatvanas évei közepén
járhato . Bár a ruha egy kissé szexi le volna egy ő korú
menyasszonynak, a ól még meglestem, hogy biztosra menjek. Reed
Eastwoodnak volt egy Madge nevű felesége és egy Clint nevű
golden retrievere. Három lánya is volt, és sírt, amikor előző évben az
oltárhoz kísérte az egyiküket.
Bár megfordult a fejemben, hogy megnézem Reed lányának
esküvői fotóit is, hogy egy kicsit tovább kínozzam magam, inkább a
következő Reed Eastwoodra léptem.
A pulzusom meglódulása visszarángato a józanságba, amikor
felugro a pro lképe a kijelzőn. Ez a Reed Eastwood
megdöbbentően lélegzetelállító volt. Sőt, annyira jóképű, hogy már
arra gondoltam, ez egy modell fotója is lehet, amit valaki viccből
vagy csaliként használ. De amikor a fényképekre ka into am, több
is volt ugyanerről a fér ról. Mindegyik csodálatosabb, mint az előző.
Nem volt túl sok képe, de a legutolsón, amire ka into am, egy nővel
volt, pár évvel ezelő . Eljegyzési fénykép volt – Reed Eastwood és
Allison Baker.
Megtaláltam a kék üzenet szerzőjét és a szerelmét.

***

A mobiltelefonom úgy táncolt az éjjeliszekrényen, mint egy mexikói

ugróbab. Felé nyúltam, és éppen akkor értem el, amikor hangpostára
válto . Tizenegy harminc. Bakker, nagyon kiütö em magam.
Próbáltam nyelni, de porzo a szám. Egy nagy pohár vízre, egy
Motrinra, a fürdőszobára és lehúzo hálószobarolókra volt
szükségem, amik kizárják az istentelen, vakító napfényt.
Kivonszoltam a másnapos fenekemet a konyhába, és erőnek
erejével ráve em magam a folyadékpótlásra, bár az ivástól
émelyegtem. Nem kis esély volt arra, hogy a víz és a pirulák a
közeljövőben megindulnak a másik irányba. Le kelle feküdnöm. A
hálószoba felé elmentem a konyhaasztalon lévő laptop melle .
Fájdalmas emlékeztetőül szolgált a spicces éjszakára – hogy miért
i am ki egy üveg bort egyedül.
Todd jegyben jár.
Haragudtam rá, amiért ilyen szarul éreztem magam ma. És még
jobban haragudtam magamra, amiért hagytam neki, hogy még egy
napomat tönkretegye.
Uhh.
Homályosak voltak az emlékeim, de a boldog pár fényképe
természetesen teljesen kristálytiszta. Hirtelen utolért a pánik – Jó ég,
remélem, nem csináltam semmi őrültséget, amire nem emlékszem.
Próbáltam nem tudomást venni a gondolatról, egészen a hálószobám
ajtajáig visszaértem, de tudtam, hogy képtelen leszek pihenni ezzel a
nyugtalanító érzéssel.
Visszamentem az asztalhoz, feléleszte em a laptopomat, és
azonnal megnyito am az üzeneteket. Megkönnyebbülten
sóhajto am, amikor lá am, hogy nem írtam Toddnak, aztán
visszamásztam az ágyamba.
Kora délután volt, mire végre kezdtem embernek érezni magam,
és lezuhanyoztam. Amikor végeztem, kihúztam a töltőt a telefonból,
az ágyamra ültem törülközőbe csavart hajjal, és átnéztem az
üzeneteimet. Egészen elfelejte em, hogy a telefonom már korábban
felébreszte , amíg meg nem lá am, hogy új hangüzenetem van.
Gondoltam, hogy valószínűleg egy újabb munkaerő-kölcsönző, ami
el akart pazarolni egy napot a meginterjúvolásommal, pedig nem
volt szabad munkájuk. Megnyomtam a „Lejátszás” gombot, majd
felkaptam a fésűmet, hogy a meghallgatása közben kifésüljem a
hajam.
– Üdvözlöm, Ms. Darling! Rebecca Shelton vagyok az Eastwood
Propertiestől. Azért keresem, mert jelezte, hogy szeretné megnézni a
Millennium Towerben lévő penthouse-t. Ma négy órakor van egy
körbevezetésünk. Mr. Eastwood a helyszínen lesz, ha szeretné utána
megnézni. Esetleg ma délután ötkor? Kérem, hívjon fel minket, hogy
alkalmas-e önnek. A számunk…
Nem érte em a telefonszámot, amit meghagyo , mert az ágyamra
ejte em a telefonomat. Ó, atyám! Teljesen megfeledkeztem arról,
hogy meglestem a kék üzenetes pasast. Apró részletek visszajö ek a
homályon át. Az az arc. Az a gyönyörű arc. Hogyan feledkezhe em
meg róla? Emlékeztem, hogy ka intga am a fényképei közö …
majd a bemutatkozása… ahonnan az Eastwood Properties
honlapjára kerültem. Viszont ezután az égegyadta világon semmire
nem emlékeztem.
Felkaptam a laptopomat, rákerestem az előzményekre, és
megnyito am a legutoljára látogato honlapot.

Az Eastwood Properties a világ egyik legnagyobb független

ingatlanközvetítő cége. A legelőkelőbb és legexkluzívabb
ingatlanokat kötjük össze a megválogatott vásárlókkal, mindkét
félnek maximális titoktartást biztosítva. Akár egy parkra néző
luxus New York-i penthouse-t, egy vízparton álló hamptoni
birtokot, egy nyaralónak alkalmas hegyi kúriát vagy egy saját
szigetet keres, az álmai az Eastwoodnál kezdődnek.

Volt egy link, amin az ingatlanokra lehete keresni, így beírtam a

hely nevét, amit a nő említe a hangpostában: Millennium Tower.
Természetesen eladó ingatlanként kiadta a penthouse-t. Csupán 12
millió dollárért enyém lehete volna egy lakás a Columbus Avenue-
n, csodás panorámával a Central Parkra. Hadd írjak önnek egy csekket.
Miután végiglegelte em a szemem egy videón és két tucat fotón,
rányomtam a gombra, hogy időpontot foglaljak az ingatlan
megtekintésére. Felugro egy jelentkezési lap, aminek a tetején ez
állt:

Az eladóink védelme és biztonsága érdekében az összes

leendő vásárlónknak ki kell töltenie egy jelentkezési lapot, hogy
megtekinthesse az ingatlanokat. Kizárólag a szigorú
előválogatási feltételeknek megfelelő vásárlókkal fogjuk
 felvenni a kapcsolatot.

Felhorkantam. Remek előválogatási feltételeid vannak, Eastwood.

Abban sem voltam biztos, hogy arra van-e elég pénzem, hogy
vona al Uptownba menjek megnézni ezt a felvágós helyet, nemhogy
megvegyem. A jó ég tudja, mi mindent írtam össze, ami mia
megfeleltem.
Bezártam a honlapot, és már éppen majdnem becsuktam a
laptopomat és visszamentem az ágyba, amikor úgy döntö em, még
egyszer megkukkantom Mr. Romantikust a Facebookon.
Jó isten, gyönyörű volt.
Mi van, ha…
Nem kellene.
Semmi jó nem sülhet ki a részegen kifundált ötletekből.
Nem lehet.
De…
Az az arc.
És az az üzenet.
Olyan romantikus. Olyan gyönyörű.
Ráadásul… még sosem lá am belülről egy tizenkétmillió dolláros
penthouse-t.
Tényleg nem kellene.
Majd újfent… Az elmúlt két évet azzal töltö em, hogy mindent
úgy csináltam, ahogy kellene. És hova juto am vele?
Pont ide. Rohadtul pont ide juto am vele – másnapos és
munkanélküli voltam ebben a lepukkant lakásban. A változatosság
kedvéért talán ideje volt olyan dolgokat csinálnom, amiket nem
kellene. Felve em a telefont, majd az ujjam elidőzö egy darabig a
„Visszahívás” gomb fölö .
A fene essen bele!
Úgy voltam vele, hogy soha senki nem fogja megtudni. Még
jópofa is lehet – kiöltözni és eljátszani, hogy tagja vagyok a gazdag
Upper West Side-nak, és közben még ki is elégítem a kíváncsiságom
a fér val kapcsolatban. Mi baj származhat ebből?
Nekem semmi nem juto eszembe. De a ól még tudjuk, mit
mondanak a kíváncsiságról.
 Megnyomtam a „Visszahívást”.
– Üdvözlöm. Charlo e Darling vagyok, és azért keresem, hogy
megerősítsem a találkozómat Reed Eastwooddal…
 3. FEJEZET
CHARLOTTE

– NYUGODTAN KEZDJEN EL KÖRÜLNÉZNI, vagy i is maradhat, a hallban

– ahogy tetszik. Mr. Eastwood éppen most végez az előző
találkozóján, és nemsokára csatlakozik önhöz.
Nagyon úgy tűnt, hogy egy embernél több kell ahhoz, hogy
megmutassanak egy luxus penthouse-t. Nem elég, hogy Reed
Eastwood valahol a közelben volt, hanem egy hoszteszt is
megbíztak, hogy fogadjon, és átadjon egy gyönyörű brosúrát az
ingatlannal kapcsolatos tudnivalókról.
– Köszönöm – mondtam, mielő a nő eltűnt.
A hallban álltam, és a fűzöld Kate Spade táskámat szoríto am,
amit a T. J. Maxx kiárusító részlegén lő em, és az az érzésem támadt,
hogy ez talán mégiscsak nagy hiba volt.
Emlékeztetnem kelle magamat, hogy miért is vagyok o . Mi
veszítenivalóm volt? Abszolút semmi. Az életem egy zűrzavar volt,
és ha mást nem, legalább kielégíthetem a kíváncsiságom, hogy ki is a
kék üzenet szerzője, aztán az egész dolgot félretehetem. Egyszerűen
tudnom kelle , hogy mi le vele – velük –, aztán már megyek is az
utamra.
Harminc perccel később még mindig vártam. A hall túloldaláról
tompán beszélgetést hallo am, de még senki nem került elő.
Aztán léptek hangja visszhangzo a márványpadlón.
A szívem gyorsabban vert, hogy aztán újra lelassuljon, amikor
meglá am a hoszteszt, aki éppen egy gazdagnak kinéző párt
vezete át a hallon a kijárat felé. Reed Eastwood sehol.
A nő, akinek a kezében egy pici fehér kutya volt, rám mosolygo ,
majd eltűntek a liftben.
 Hol van Reed Eastwood?
Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy vajon megfeledkeze -e
rólam. Akkora csend volt. Lehete egy hátsó kijárat? Bár
valószínűleg a hallban kelle volna maradnom, arra juto am, hogy
kicsit körülnézek, és végül egy nagy könyvtárba juto am.
Sötét, fér as hangulatú faburkolat volt a helyiségben. Nyito
könyvespolcok boríto ák az összes falat padlótól a plafonig. A
lábam ala egy olyan perzsaszőnyeg volt, ami nagy valószínűséggel
többe került, mint amennyit én egy év ala keresek.
A régi könyvek illata mámorító volt. Az egyik polchoz ballagtam,
és leve em az első könyvet, amin megakadt a szemem – Mark
Twain: Huckleberry Finn kalandjai. Arra emlékeztem, hogy évekkel
ezelő az iskolában hallo am róla, de ha az életem múlt volna rajta,
sem tudtam volna megmondani, miről szól.
– Az első nagy amerikai regény, a ól függően, kit kérdez.
A testem összerezdült a mély, fülbemászó hangja hallatán. Olyan
hang volt, ami egyenesen az emberbe hasít.
Mellkasra te kézzel fordultam meg.
– Megijeszte .
– Azt hi e, egyedül van?
Lefagytam – teljesen lefagytam –, ahogy megemészte em a
látványt.
Reed Eastwoodnak ugyanolyan sötét színei voltak, és
megfélemlítő volt, mint a helyiség. Egy pillantás, és máris remege a
térdem. Még magasabb volt, mint képzeltem, és egy olyan ing volt
rajta, amit egész biztosan rá szabtak. Kesztyűként simult a mellkasa
domborulataira. Csokornyakkendőt és hózentrógert is viselt, amik
mindenki máson talán különcnek hato ak volna. De ezen a fér n –
azon az izmos mellkason – hihetetlenül szexi volt.
Egyszerűen csak állt az ajtóban, engem vizslato , és egy mappa
volt a kezében. Arra gondoltam, hogy ez eléggé udvariatlan, de
őszintén megvallva, nem volt ilyen helyze el kapcsolatos
tapasztalatom. Egy ingatlanközvetítő általában nem nyújt kezet az
ügyfélnek? Kér elnézést a késésért?
– Olvasta? – A hangja újra áthullámzo rajtam.
– Mit?
 – A könyvet, amit fog. A Huckleberry Finn kalandjait.
– Ó! Ühm… igen. Azt hiszem… igen, az iskolában, évekkel
ezelő .
Megborzongtam, ahogy közelede felém, és olyan szkeptikus
pillantással néze rám, mintha átlátna a szitán. Emia nagyon
kellemetlenül éreztem magam. A szeme olyan volt, mint az
étcsokoládé – a barna legsötétebb árnyalata. Végigpásztázta az
testem, e ől megkeményede a mellbimbóm.
– Miért pont ezt a könyvet választo a?
Őszintén válaszoltam.
– A gerince mia .
– A gerince?
– Igen. A fekete és a piros nagyon jól illik a helyiséghez.
Kiugro … feltűnt.
Reed szája egy halvány, cinikus mosolyra húzódo , bár nem
nevete . Úgy tűnt, tanulmányoz engem. Az intenzitása mia
legszívesebben elrohantam volna. Meg akartam feledkezni erről az
őrült kalandról. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek
elképzeltem a kék üzenet kedvessége alapján.
Én nem erre vállalkoztam.
– Legalább őszinte, feltételezem. – Oldalra billente e a fejét. –
Igaz?
Izzadtam.
– Mi?
– Hogy őszinte.
Úgy mondta, mintha próbára tenne. Megköszörültem a torkom.
– Igen.
Lassan közelebb jö hozzám, kive e a könyvet a szorításomból, és
közben az ujjai súrolták az ujjaimat. Ez az apró érintés felvillanyozó
volt. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek a bal kezére, hogy van-e
jegygyűrűje, de nem volt.
– Megosztó könyv volt a maga idejében – mondta.
– Miért is volt ez pontosan? – Pontosan. Mintha valaha tudtam
volna erre a választ.
Miközben a válaszára vártam, beszívtam a pézsmaillatú kölnije
rusztikus illatát.
 Reed végigsimíto az ujjaival a polcon lévő többi könyvön, és
nem néze rám beszéd közben.
– Szatirikusan írja le a századforduló elő i Dél társadalmi
hangulatát, viszont a szerző rasszizmusról és rabszolgaságról
alkoto véleményét sokan másképp értelmezik. Ezért a vita. – Végre
felém fordult. – Valószínűleg ezt akkor taníto ák önnek az
iskolában, amikor éppen nem gyelt.
Nyeltem egyet.
Az első észrevétel Reed Eastwoodról: egy lekezelő seggfej.
Egy lekezelő seggfej – akinek igaza van. Tényleg nem gyeltem.
Visszate e a könyvet a polcra, és rám néze .
– Olvas?
Minden kérdés kihívásként hagyta el a száját.
– Nem. Régen… romantikus regényeket olvastam. De leszoktam
róluk.
Gúnyosan felvonta az egyik szemöldökét.
– Romantikus regényeket?
– Igen.
– Akkor mondja el nekem, Ms. Darling, hogy létezik az, hogy
valakinek, aki nem olvas – leszámítva alkalmanként romantikus
regényeket –, felkelti az érdeklődését egy penthouse, aminek az
egynegyedét egy könyvtár teszi ki?
A legelső gondolatomat böktem ki – igazából bármit, csak
elkerüljem ezzel a fér val a kínos csendet.
– Szerintem a könyvtár egyedivé tesz egy lakást. Nagyon szexi…
o honos, ha az embert könyvek veszik körül… nem tudom.
Egyszerűen van benne valami izgalmas.
Atyám, ez aztán hülye válasz volt.
Reed továbbra is kíváncsian néze rám, mintha többre számítana.
A pillantásától nagyon kényelmetlenül éreztem magam, és nem
csupán azért, mert nagyon komoly volt, hanem mert annyira vonzó.
A sötét haja oldalt volt elválasztva, és minden más részével
ellentétben, ez nem volt tökéletesen megkomponálva. A borostája is
háromnapos volt. Reedet körüllengte valami veszélyes energia, ami
ellentmondo a makulátlan megjelenésének. Valami a tekintetében
azt súgta nekem, hogy nem okozna neki gondot, hogy az asztalra
fektessen, és akkorát csapjon a fenekemre, hogy napokig érezzem.
Vagy legalábbis ide kalandoztak a gondolataim.
Befeszültem a könyvtár csendjében, ennyire átható volt a tekintete
ala .
Végül megszólalt.
– Megnézzük a lakás többi részét is?
– Igen… ha szabad. Ezért jö em.
– Jó – mondta halkan Reed.
Megkönnyebbülten sóhajto am, hálás voltam, hogy más
helyiségbe megyünk. A könyvtár kezdte tömlöc érzetét kelteni.
Reed éppen ugyanannyira volt lenyűgöző hátulról. Ahogy
elnéztem a feneke domborulatát, ahogy az a rászabo nadrágjában
mozog, megpróbáltam a szexuális gondolataimat megfékezni.
Egy bámulatos konyhába vezete .
– Mahagóniparke ája van. Ahogy látja, egy ínyenc helyiség –
séfre gondolva tervezték, és nemrég le felújítva. A konyhapultok
gránitból készültek, a konyhasziget márványból. Bosch
rozsdamentes acél háztartási gépek. Minden csúcsminőségű. A
szekrények egyedi fehér lakkozásúak. Főz, Ms. Darling?
Kihúztam magam a kis fekete ruhámban.
– Igen, alkalmanként igen.
– Remek. Nyugodtan nézzen körbe. Szóljon, ha van bármi
kérdése.
Kezde velem normálisan viselkedni? A pulzusom kissé kezde
lenyugodni.
Lassan körbesétáltam a hatalmas konyhában, a cipőm sarka
kopogo a helyiségben. Reed az izmos alkarjaival a konyhaszigetre
támaszkodo , és a teste mozdulatlan maradt, miközben a
tekintetével követe engem. Az átható kisugárzásában bekövetkező
szünet úgy tűnt, rövid életű volt. Mert visszatért.
Erővel elszakíto am róla a tekintetem, és bólinto am.
– Nagyon szép.
– Van kérdése?
– Nincs.
– Mehetünk tovább?
– Igen.
 A következő állomás a hálószoba volt. A helyiségben félhomály
volt, viszont a hatalmas ablaka, amin keresztül lélegzetelállító
panoráma tárult a városra, több mint kárpótolt ezért.
– Ez a fő hálószoba. Mindenképpen nézzen be a tágas
gardróbszobába. A szobához tartozó fürdőszobában gőzfürdő,
jacuzzi és márványpadló van. Ahogy látja, ebben a szobában van az
egész lakásban a legjobb kilátás.
Nem kapkodtam, utolsó utáni próbálkozásképpen, hogy
komolynak tűnjek, mindent megnéztem. Reed a nyomomban volt,
ami készültségbe helyezte a testem. Nagyon ki voltam hegyezve a
szexualitására, és ez nem tetsze nekem. Ez a fér nem volt kedves.
Nem Reed volt – vagy legalábbis nem az a Reed, akiről én
képzelődtem. Az én Reedemnek újbóli reményt kelle volna adnia.
Ez a Reed viszont lassan kiszívta belőlem az életet.
Amint visszasétáltunk a hálószoba fő terébe, rám néze .
– Kérdés? Vélemény?
Ennek véget kelle vetnem. Mondj valamit!
– Azt hiszem… ühm… hogy talán ez túl nagy nekem.
Reed keresztbe te karral leült az ágyra, a nála lévő mappa még
mindig a kezében volt.
– Túl nagy…
– Igen. Azt hiszem, ez csak nekem talán túl nagy. Én… sokat
dolgozom. És… nem lesz időm kiélvezni.
Meredten rám néze – mármint úgy nagyon.
– Ó, igaz. Kutyaszörfoktató.
Kutya, mi?
– Parancsol?
Reed a mutatóujjával dobolt a mappán.
– A foglalkozása. Kitöltö e a jelentkezési lapot, amiben megadta
az összes adatát. Nagyon bonyolultnak hangzik a munkája – a
kutyaszörfölés. Hogy alakul úgy, hogy valaki ezt tanítja?
Ó, bakker!
Mibe keveredtem?
Ezen a ponton egyszerűbb volt hazudni, mint elmagyarázni az
igazságot.
Elkezdtem hasraütésszerűen beszélni.
Ü
 – Ahogy mondta… nagyon… bonyolult. Ühm… nagyon sok
képzést igényel. Nagyon sok gyakorlást.
– Hogy működik ez pontosan?
Hogy működik a kutyaszörfölés? Kisajtol belőlem mindent.
– AZ oktató a deszka hátulján áll… a kutya az elején… és, ühm…
ő… – elveszíte em a fonalat.
– Szörföl. – A szó nevetésként szakadt ki belőle.
– Igen.
Reed felkelt az ágyról, és felém lépe .
– És jól zet?
Nyeltem egyet, és megráztam a fejem.
– Nem, nem igazán.
A kérdései egyre gyorsabban köve ék egymást.
– Akkor örökölt?
– Nem.
– Ha a munkája nem teszi lehetővé, hogy megengedjen magának
egy ilyen helyet, hogyan tervezi ki zetni?
– Van más megoldásom rá…
Reed pillantása fagyossá vált.
– Valóban? Mert a hitelinformációi alapján nincs rá más
megoldása. Sőt, nagyon úgy tűnik, hogy magának egy tyingje sincs,
Charlo e. – Úgy hagyta el a nevem a száját, mintha valami trágárság
volna.
Előve egy papírlapot a mappából, és elém tarto a.
– Ezt honnan szerezte? – sziszegtem, és kikaptam a kezéből. –
Nyomozo utánam?
Reed hangjából érződö , hogy mérgesebb le .
– Komolyan azt gondolja, hogy há érellenőrzés nélkül
megmutatok valakinek egy tizenkét millió dolláros lakást? Nem
lehet ennyire naiv.
Eluralkodo rajtam a megalázo ság.
– De a beleegyezésem nélkül nem ellenőrizheti a há eremet.
A fér hunyorgo .
– Akkor ado nekem erre engedélyt, amikor ráka into a
jelentkezésre, hogy szeretné megnézni a lakást. Milyen meglepő,
hogy ez a tény látszólag elkerülte a gyelmét.
 Lemondásomban már kevésbé védekeztem.
– Szóval akkor az elejétől fogva tudta?
– Persze hogy tudtam – fröcsögte. – Lássuk csak a többi dolgot,
amire látszólag nem emlékszik, hogy beírt a jelentkezésébe.
Jaj, ne!
Reed kinyito a a mappát.
– Foglalkozás: kutyaszörfoktató. Hobbi és érdeklődési kör: kutyák
és szörfölés. Korábbi munkahely: éjszakai menedzser a
Leszaromban. – Reed félredobta a mappát, jobban mondva inkább
keresztülhajíto a a helyiségen. A tartalma szállt a levegőben.
– Miért van i , Ms. Darling?
Szó szerint kicsit bepisiltem.
– Én csak látni akartam…
– Látni… – Reed csikorga a a világító fehér fogait, miközben
mondta.
– Igen. Látni akartam… – Magát. – Én nem számíto am arra, hogy
ilyen gonosz lesz.
A fér nevetése dühös volt.
– Gonosz? Ön nem tiszteli azt, hogy mennyit ér egy másik ember
ideje, besétál ide egy teljesen hamis pro llal, és még ön nevez engem
gonosznak? Azt hiszem, tükörbe kell néznie, Ms. Darling. Egészen
meglepő, hogy úgy fest, tényleg ez a neve. Az, hogy miért hazudo
minden mással kapcsolatban, és adta meg az igazi nevét, számomra
felfoghatatlan, arról nem beszélve, hogy butaság. Úgyhogy, nem. Ha
gonosz lennék, ebben a pillanatban hívnám a biztonságiakat.
Biztonságiak?
Hogy merészel idáig elmenni? Én csak azért mentem, hogy őt
lássam. Hogy biztosan jól van-e, hogy ők biztosan jól vannak-e. És
bár ezt nem vallha am be, bepöccentem a ól, hogy ilyen utálatossá
vált.
– Jól van. Akarja tudni az igazságot? Kíváncsi voltam. Kíváncsi
voltam erre a helyre… kíváncsi valamire, ami a szöges ellentéte
annak az életnek, amivel az utóbbi időben birkózom. Változást
akartam. Hetek óta levert vagyok, ezért tegnap este kissé becsíptem.
Böngésztem a neten, és megtaláltam ezt az ingatlant – és magát.
Azért jö em, hogy lássam, nem rosszindulatú indítékból, vagy hogy
raboljam az idejét. Csak egy kis reményt akartam, hogy egy nap
talán majd megváltoznak a dolgok. Talán úgy akartam tenni, mintha
a helyzet nem lenne annyira siralmas, mint amilyen. Még csak nem
is emlékszem arra, hogy ezeket a nevetséges adatokat beírtam, érti?
Csak azt tudom, hogy felhívtak, hogy megerősítsék ezt a találkozót,
én pedig belementem, mert talán azt hi em, sorsszerű – hogy el kell
jönnöm, és megtapasztalnom valamit, ami nem a megszoko .
Reed nem szólalt meg. Így folyta am.
– És tényleg olvasok, Reed. Szégyelltem elmondani magának az
igazságot. Még mindig romantikus könyveket olvasok, de már csak
olyanokat, amikben kemény szex van, mert éppen egyáltalán nincs
benne részem, mivel nem bízom meg senkiben annyira, hogy közel
engedjem magamhoz, miután a vőlegényem megcsalt. Úgyhogy,
igen… Olvasok, Reed. Nagyon sokat olvasok. És maximálisan
kihasználnám azt a könyvtárat, csak az én polcaimon lévő könyvek
egyáltalán nem olyanok, amiket kitehetne a kitömö vásárlói elé.
Reed szája kissé felkunkorodo .
– És amit be lehet dobálni egy lassúfőző-edénybe, azt meg tudom
csinálni. De soha nem használnám igazán azt a konyhát. Mert
eszméletlenül sok. Viszont ezt a hálószobát? Teljesen. Egy álom
lenne. Ahogy ez az egész élmény. Az egész egy álom, amiben nekem
soha nem lesz igazán részem. Szóval pereljen be, amiért álmodozó
vagyok, Eastwood!
Kiviharzo am a szobából, de elő e még megbotlo am a
szőnyegben.
 4. FEJEZET
CHARLOTTE

– A FENÉBE! – Sikerült addig visszanyelnem a könnyeimet, amíg a

Millennium Tower előterében találtam egy mosdót. Még valahogy
annyira is meg tudtam őket zabolázni, hogy bemenjek az egyik nagy
fülkébe pisilni. Viszont o nem volt vécépapír, így kinyito am a
táskámat, és előregörnyedve elkezdtem benne zsebkendő után
kutatni. A kezeim még mindig remegtek a kioktatástól, amiben épp
elő e volt részem, majd sikerült az átkozo táskával annyit
bénáznom, hogy a teljes tartalma szétszóródo a padlón. És… a
telefonom is megrepedt, ahogy az előkelő burkolatnak csapódo .
Ekkor jö el az a pont, amikor eltört a mécses, és sírva fakadtam.
Ekkor már magasról te em a baktériumokra, úgyhogy leültem a
vécéülőkére, és mindent szabadjára engedtem.
Nem csupán azért sírtam, hogy fent mi történt. Ez egy régóta
érlelődő sírás volt – egy nagy, emberes, csúnya sírás. Ha az utóbbi
időben tapasztalt érzelmeim egy hullámvasút le ek volna, akkor ez
volt a menetnek az a része, amikor az ember az égbe emeli a kezeit,
és ezerrel száguld lefelé. Örültem, hogy a mosdó üres, mivel volt egy
olyan szörnyű szokásom, hogy magamban beszéltem, amikor igazán
feldúlt voltam.
– Mi az ördögöt képzeltem?
– Kutyaszörfölés? Istenem, akkora egy marha vagyok.
– Nem lehete volna legalább, hogy egy kevésbé zavarba ejtő fér
elő szégyenítsem meg magam? Talán egy olyasvalaki elő , aki nem
egy magas, sötét hajú, magabiztos, lehengerlő Adonisz?
– És ha már fér ak, miért van az, hogy a jóképűek mindig ekkora
pöcsök?
 Bár nem vártam választ, kaptam.
Egy női hang hallatszo a mosdóból valahonnan, a boksz
túloldaláról.
– Amikor Isten a jóképű fér ak mintáját készíte e, megkérdezte
az egyik angyalát, mivel kellene még kiegészítenie, hogy még
vonzóbb legyen. Az angyal nem akart tiszteletlen lenni azzal, hogy
csúnyán beszél, ezért egyszerűen annyit mondo , hogy „Adjon neki
egy nagy karót!”. Sajnos a plusz darabot fordítva illeszte ék rájuk,
ezért most az összes jóképű fér a hátsójába feldugo nagy karóval
születik.
Egy nem túl vonzó szipogással neve em fel.
– I nincs vécépapír. Esetleg tudna nekem adni?
Egy kéz jelent meg a boksz ajtaja ala egy köteg zsebkendővel.
– Tessék.
– Köszönöm.
A papír felét elhasználtam arra, hogy kifújjam az orrom és
leitassam az arcom, a másik felét pedig, hogy megtöröljem magam,
majd ve em egy nagy levegőt, és elkezdtem a táskám tartalmát
összeszedni a padlóról.
– Még mindig i van? – kérdeztem.
– Igen. Gondoltam, megvárom, hogy lássam, minden rendben
van-e magával. Hallo am, hogy sír.
– Köszönöm. De rendben leszek.
A nő egy tükör elő i padon ült, amikor végre felfüggeszte em a
fülkében való bujkálást. Legalább a hetvenes éveiben járhato , de
nadrágkosztümöt viselt, és makulátlanul néze ki.
– Jól vagy, kedves? – kérdezte.
– Igen. Jól vagyok.
– Nem úgy tűnsz, mint aki jól van. Miért nem mondod el, mi
zaklato fel ennyire?
– Nem akarom a problémáimmal terhelni.
– Néha egyszerűbb egy idegennel beszélni.
Gyanítom, jobb, mint magamban beszélni.
– Őszintén, azt sem tudom, hol kezdjem.
A nő megpaskolta a maga melle i helyet.
– Kezdd az elején, drágám!
 Felhorkantam.
– Akkor jövő hétig i lesz.
Kedvesen elmosolyodo .
– Annyi időm van, amennyire csak szükségünk van.
– Biztos benne? Úgy néz ki, mint aki egy elnökségi ülésre megy,
vagy hogy kitüntessék valamilyen jótékonysági eseményen.
– Ez a kevés előnyök egyike, ha az ember a főnök. Te osztod be az
idődet. Most pedig, miért nem kezded a kutyaszörföléssel? Ez
tényleg létező dolog? Mert van egy portugál vízikutyám, akit esetleg
érdekelne.

***

– …és aztán egyszerűen kirohantam. Mármint nem hibáztatom a

pasast, hogy dühös volt, amiért raboltam az idejét. Csak arról van
szó, hogy azt érezte e velem, egy idióta vagyok, amiért vannak
álmaim. – Már több mint egy órája beszélge em az új barátnőmmel,
Irisszal. Pont, ahogy mondta, az elején kezdtem. Végigve ük az
eljegyzésemet, a szakítást, a munkámat, Todd új menyasszonyát, a
részeges megtekintésigénylésemet, és az abból fakadó kioktatást,
ami mia sírva a mosdóban kötö em ki. Valamilyen
megmagyarázhatatlan okból még azt is elmondtam neki, hogy
örökbe fogadtak, és hogy mennyire vágyom arra, hogy valamikor
megtaláljam a szülőanyámat. Nem gondoltam, hogy ennek bármi
köze lenne akármihez, ami aznap felzaklato , de e ől függetlenül
azon kaptam magam, hogy a nyomorúságommal együ ezt is
elmondom.
Amikor végre végeztem a történetemmel, Iris hátradőlt.
– Egy olyan emberre emlékeztetsz, akit rég ismertem, Charlo e.
– Tényleg? Akkor nem én vagyok az első munkanélküli,
egyedülálló totális káosz, aki közel áll ahhoz, hogy ideg-
összeroppanást kapjon, amíg ön próbál kezet mosni?
A nő mosolygo .
– Most én jövök egy történe el, ha van egy kis időd.
– Szó szerint nincs másom az időn kívül.
 Iris belekezde .
– 1950-ben egy atal, tizenhét éves lány elballago a
középiskolából, és azt az álmot dédelge e, hogy főiskolára megy
kereskedelmet tanulni. Abban az időben nem sok nő ment
főiskolára, és nagyon kevés tanult kereskedelmet, amit
fér szakmának tarto ak. Nem sokkal a ballagás után a atal nő egy
este megismert egy jóképű ácsot. Viharos udvarlás volt, és
nemsokára a lány belemerült a ú világába. Elvállalt egy titkárnői
állást, hogy annál a családi vállalkozásnál fogadja a hívásokat,
aminek az ács dolgozo , esténként pedig a ú anyjának segíte
háztartást vezetni. Közben a saját érdeklődését és álmait
parkolópályára te e. 1951 karácsonyának másnapján a fér
megkérte a lány kezét, amit az elfogado . A lány arra gondolt, hogy
a következő évben már az amerikai álmot fogja élni, vagyis, hogy
háztartásbeli lesz. De három nappal karácsony után a út besorozták
a seregbe. Néhány barátjukat is behívták, és sokuk a bevonulás elő
feleségül ve e a szerelmét. Viszont ennek a lánynak az ácsa ezt nem
akarta megtenni. Úgyhogy a lány megesküdö , hogy várni fogja, és
az elkövetkező néhány évben a ú apjának ácsvállalkozásában
dolgozo . Amikor a katonája végül négy év után hazatért, a lány
készen állt az örökké tartó boldogságra. Leszámítva azt, hogy a ú
az első o hon töltö napján bejelente e, hogy beleszerete a bázison
egy titkárnőbe, és hogy felbontja az eljegyzésüket. Még ahhoz is volt
bőr a képén, hogy a gyűrűt visszakérje, hogy odaadhassa az új
barátnőjének.
– Juj! – mondtam. – Azt meséltem, hogy Todd új menyasszonya az
én eljegyzési gyűrűmet hordja? Bárcsak ne vágtam volna hozzá.
Iris folyta a.
– Bárcsak, szerintem is. A lány sem te e. Nem volt hajlandó
visszaadni a gyűrűt, azt mondta a únak, hogy megtartja zetségül a
négy elvesztegete évéért. Néhány nap sebnyalogatás után a lány
leporolta a méltóságát, felszegte a fejét, és gyorsan eladta a gyűrűt. A
pénzt pedig arra használta, hogy ki zesse belőle az első
kereskedelemóráit a főiskolán.
– Hűha! Jól te e.
– Hát, a történet nem egészen ér i véget. Befejezte a főiskolát, de
borzasztóan nehezen sikerült munkát szereznie. Senki sem akarta
(elvenni a cége vezetésére, amikor az egyetlen tapasztalata egy
titkárnői állás volt a volt vőlegénye családi ácsvállalkozásában.
Úgyhogy kicsit kicicomázta az önéletrajzát. Nem azt mondta, hogy
az ácsvállalkozás titkárnője volt, hanem hogy az ügyvezetője. A
feladatainál pedig nem azt sorolta fel, hogy gépelt és hívásokat
fogado , hanem hogy árajánlatokat írt és szerződésekről tárgyalt. A
feljavíto önéletrajzával behívták egy állásinterjúra New York City
egyik legnagyobb ingatlankezelő cégéhez.
– Megkapta az állást?
– Nem. Kiderült, hogy a személyzeti vezető ismerte a volt
vőlegényét, és tudta, hogy hazudo az ácsvállalkozásban betöltö
feladatairól, és jól lehordta az interjú ala .
– Jó ég! Mint ami ma történt velem Mr. Karótnyel el.
– Pontosan.
– És mi le ?
– A sorsnak néha jó humora van. Egy évvel későbbre már jó
pozícióba küzdö e fel magát egy konkurens, kisebb ingatlankezelő
cégnél, amikor kapo egy önéletrajzot Mr. Lockleartől, a ól a
fér tól, aki lehordta őt azon az első interjún. Leépíte ék, és állást
kerese . A lány azzal a szándékkal hívta be, hogy jól visszaadja neki
azt, amit ő kapo . Viszont inkább a jó utat választo a, és felve e a
fér t, mert alkalmas volt, ő meg elvégre hazudo az önéletrajzában.
– Hűha! Mr. Locklear legalább bevált?
Iris elmosolyodo .
– Igen. Miután a nő kihúzta a karót a hátsójából, elég jól együ
tudtak dolgozni. Sőt, végül belevágtak a saját ingatlankezelő
cégükbe, ami az állam egyik legnagyobb vállalatává nő e ki magát.
Mielő a fér meghalt, negyven közös évet ünnepeltek a szakmában,
amiből harmincnyolcat házasok voltak.
A nő mosolyából tudtam.
– Akkor ugye, Iris Locklearhez van szerencsém?
– Igen. És a legjobb, ami valaha történt velem, hogy az a katona
felbonto a az eljegyzésünket. Nekem soha nem az volt az utam,
hogy háztartásbeli legyek. Megfeledkeztem az összes álmomról.
Charlo e, neked az volt álmaid karrierje, hogy beszerző legyél egy
áruházban?
Megráztam a fejem.
– Művészeti főiskolára jártam. Szobrászkodom.
– Mikor szobrászkodtál utoljára?
Előrebuktak a vállaim.
– Néhány éve.
– Vissza kell térned hozzá.
– Abból nem igazán lehet megélni.
– Talán. De ki kell találnod, hogyan szeresd azt az életed, amid
most van, amíg azon az életen dolgozol, amit szeretnél. Találni fogsz
egy munkát, amiből meg tudsz élni, és éjjelente tudsz szobrászkodni.
Meg hétvégente. – Mosolygo . – Ráadásul ez megakadályoz abban,
hogy garázdálkodj az interneten, és kitalált ingatlanmegtekintő
érdeklődéseket küldj él.
– Ez igaz.
– Minden okkal történik, Charlo e. Használd ki ezt az időt arra,
hogy végiggondold az életed, és hogy mit akarsz kezdeni vele. Én
ezt te em. Valódi boldogságot kizárólag magadban találhatsz, nem
egy másik emberben, függetlenül a ól, hogy mennyire fontos
számodra. Tedd magad boldoggá, és a többi magától fog jönni.
Ígérem.
Irisnak teljesen igaza volt. Annyira elfoglalt, hogy szörnyen
érezzem és sajnáljam magam, hogy megfeledkeztem arról, vannak
dolgok, amiket nagyon szeretek, és boldoggá tesznek. A saját
dolgaim. Szobrászkodás, utazás… Különös késztetést éreztem arra,
hogy hazaszaladjak, és készítsek egy listát azokból a dolgokból,
amiket szeretnék megtenni.
– Nagyon köszönöm, Iris. – Jó szorosan megöleltem, és azzal
egyáltalán nem foglalkoztam, hogy egy órája még idegen volt.
– Nincs mit, drágám.
Kezet mostam, majd a tükör elő nagyon igyekeztem letörölni az
elkenődö sminkemet. Amikor végeztem, Iris felállt.
– Kedvellek, Charlo e.
Felhorkantam.
– Persze, mert saját magára emlékeztetem.
Felém nyújto egy névjegykártyát.
 – Van egy szabad asszisztensi pozíciónk. A tiéd, ha szeretnéd.
– Tényleg?
– Tényleg. Hétfő reggel, kilenc óra. A cím a kártyán van.
Tátva maradt a szám.
– Nem is tudom, mit mondjak.
– Ne mondj semmit! Csak hozz nekem valami kerámiát, amit a
hétvégén készítesz!
 5. FEJEZET
CHARLOTTE

EMELLETT A HELY MELLETT a régi irodám egy szemétkupacnak tűnt.

A ruhákból, amit hordo , nem beszélve az előkelő krémszínű,
arany betűkkel nyomo névjegyéből, tudtam, hogy Iris Locklearnek
sikeres a vállalkozása. Csak arról nem volt fogalmam, hogy ő ekkora
nagyágyú.
Elképedve néztem körül a fogadótérben. Egy hatalmas, csillogó
csillár, padlótól plafonig érő, Park Avenue-ra néző ablakok és tér –
hatalmas, szabad tér. Az előtér nagyobb volt, mint az én egész
francos lakásom. Egy csinos, barna hajú nő a nevemen szólíto ,
miközben én bámultam ki az ablakon. Próbáltam leplezni a
kézremegésem, ahogy felé sétáltam.
– Üdvözlöm, Charlo e. Liz Talbot vagyok, a humánerőforrás-
menedzser. Mrs. Locklear szólt, hogy számítsak önre ma reggel. Ő
éppen egy megbeszélésen van, de körülbelül egy órán belül
megérkezik. Addig jöjjön velem hátra, körbevezetem, és addig ki is
tudja tölteni az összes munkaügyi papírt.
– Remekül hangzik. Köszönöm!
A Locklear Properties elfoglalta az egész emeletet, és több mint
száz embert foglalkoztato . Többek közö negyven ingatlankezelőt,
harminc ingatlanközvetítőt, egy tízfős marketingosztályt és több
tucat kisegítő személyzetet. Iris nem viccelt, amikor azt mondta,
hogy felküzdö e magát. A körbevezetés után beléptünk Liz
irodájába, ahol egy nevemre szóló mappában odaado egy halom
papírt.
– Elkísérem az irodájába, és akkor neki is állhat ezeknek. Benne
van a munkaszerződése a választo egészségbiztosítási
konstrukciókról szóló tudnivalókkal együ , információk a nyugdíj-
előtakarékossági lehetőségekről, a bére utalásához szükséges adatok,
illetve az adólevonásról és a foglalkoztatási jogosultságról szóló
formanyomtatvány, amiket szerdáig kell kitölteni és nekünk
odaadni. Fizetés a hónap első és tizenötödik napján van. – A száján
kocogta a a mutatóujját. – Úgy érzem, valamit elfelejtek. De hétfő
van, és eddig még csak egy kávét i am, úgyhogy valószínűleg ez így
is van.
Liz kinyito a az asztala ókját, amiből kive egy hatalmas
kulcscsomót, majd elkísért oda, ahol dolgozni fogok. Kinyito a az
iroda ajtaját és felkapcsolta a lámpát.
– I is vagyunk. Délután csináltatni fogok önnek egy névtáblát az
ajtóra, és egy plusz kulcscsomót is.
– Ühm. Szerintem összetéveszt engem valakivel.
Összevonta a szemöldökét.
– Ön Charlo e Darling, igaz?
– Igen. De nem egy bokszban kellene ülnöm valahol? Ez úgy fest,
mint egy igazgatósági iroda. Kanapé van benne?
Lá am az arcán, hogy átfut rajta a felismerés.
– Ó! – kuncogo . – Olyan régóta dolgozom i , hogy már
elfelejte em, milyen szokatlannak tűnhetnek i dolgok. Az
asszisztens gondoskodik a Locklear család minden személyes
igényéről. Nagyon sok bizalmas információhoz fog hozzáférni, és ez
a család nagyon privát. Nem akarnák ezeket az információkat egy
bokszba kitenni, ahol mindenki láthatja.
– Ó! Rendben. Így érthető. – Bár még mindig túl nagy helyiségnek
tűnt egy asszisztensnek. De ki voltam én, hogy reklamáljak egy saját,
előkelő, Park Avenue-i iroda mia ? Minden szinte túl jónak tűnt,
hogy igaz legyen – egy munka, ahol egy Iris kaliberű nőtől
tanulhatok, kiszámítható zetés ju atásokkal, és nulla Roth család,
akikkel meg kell birkózni. Bár szere em Todd családjának dolgozni,
mindig azt éreztem, hogy néhányan úgy tekintenek rám, mintha a
fér mia kaptam volna meg az állást, akivel egy ágyban aludtam.
Iris a találkozásunkkor sokkal többet ado nekem egy munkánál, és
eltökélt voltam, hogy megmutassam neki, nem követe el hibát.
– Hagyom, hogy nekiálljon. Tudja, merre van az irodám, ha
bármire szüksége lenne. A 109-es mellék az enyém, ha van kérdése.
– Egy-nulla-kilenc. Megjegyeztem. Köszönöm!
Liz mosolygo , és az ajtó felé indult. Megállt, amikor a kanapéhoz
ért, és megpaskolta a há ámláját.
– Jut eszembe, csak egy gyelmeztetés – egyik nőtől a másiknak –,
Max eléggé örtölős tud lenni. Ezen a kanapén fog feküdni, és még a
nap vége elő megpróbál majd önnel szóba elegyedni. De
ártalmatlan. Ne hagyja, hogy kiborítsa.
– Max?
– Mrs. Locklear unokája. Nincs i gyakran. A legtöbb héten csak
hétfőnként jár be. Azt hiszem, az ő hétvégéje keddtől vasárnapig tart.
Ő és a bátyja irányítják a cég ingatlanközvetítő részét. Mármint,
leginkább a bátyja irányítja. Mrs. Locklear pedig az ingatlankezelőt.
Ezek különálló vállalatok saját névvel, de sok alkalmazo , mint ön
és én, mindke őnek dolgozik.
– Ó! Rendben. És köszönöm a Maxszel kapcsolatos tippet.
Zsongo a fejem, miután Liz magamra hagyo . Adtam
magamnak egy percet, hogy vegyek néhány nagy lélegzetet, majd
nekilá am a papírhalmomnak. Irisszal egyáltalán nem beszéltünk a
zetésről, úgyhogy bevallom, kíváncsi voltam, mennyit zet az új
munkám. Még szerencse, hogy ültem, amikor megtudtam.
Hetvenötezer dollár! Több mint amit Rothéknál kerestem. Ez az egész
álomszerű volt.
Majdnem kereken egy óra múlva a nő, aki egy új fejezetet nyito
az életemben, bekopogo az újdonsült irodám ajtaján.
Felálltam.
– Iris. Uhh… Mrs. Locklear. – Észreve em, hogy Liz az utóbbi
néven hívja őt.
– Hívj Irisnak, drágám! Hogy vagy ma reggel?
Arra gondoltam, talán aggódik, hogy érzelmileg instabil vagyok.
– Jól, köszönöm. Nem fogok i kiborulni. Ígérem. Általában elég
kiegyensúlyozo vagyok.
A mosolya szórakozo ságot sejtete .
– Örülök. Liz körbevezete ?
– Igen. Gyönyörű az iroda.
– Köszönöm.
 – Ezt a papírmunkát is odaadta. Még nem végeztem, de este is be
tudom fejezni.
– Csak nyugodtan, nem kell sietni. Majd gyere az irodámba,
amikor végeztél. Amúgy is el kell intéznem néhány hívást.
Átbeszélhetjük néhány feladatodat. Találkoztál már az unokáimmal?
– Még nem. Zárva volt az irodaajtajuk, amikor elmentem elő ük.
Liz azt mondta, hogy nincsenek bent, de nemsokára i lesznek.
– Jól van. Be fogunk mutatni téged, amikor kezdjük a napot.
Akkor nemsokára.
Már az ajtóban volt, amikor eszembe juto valami.
– Iris!
– Igen? – Megfordult.
Kinyito am az asztali szekrényt, ahová a nagy Michael Kors
vászonszatyromat dugtam, és belenyúltam egy halom papír közé.
– Ezt készíte em a hétvégén. Emlékszik, azt mondta, hogy
készítsek önnek egy kerámiát.
Iris visszasétált az asztalomhoz, ahogy kibonto am a vázát, amit
készíte em. Mivel berozsdásodo a korongozásom, egy tucat
próbába került, mire jól sikerült a forma. Viszont végül még szebb
le , mint amire számíto am. Az egész hétvégét a Painted Potban
töltö em, ahol kiége em és megfeste em, de még be kelle vonni
mázzal, és vissza kelle tenni a kemencébe.
– Nincs kész. Még van mit nomítani rajta, és többször ki is kell
égetni, csak szere em volna, ha látja és tudja, hogy ezt önnek
készíte em.
Iris elve e a kezemből a vázát. Élénklila íriszeket feste em rá. Én
elégede voltam a kinézetével, de hirtelen elkapo az idegesség,
hogy megmutassam neki. És ez csak fokozódo , mióta meglá am az
iroda előkelő műtárgyait.
– Ez csodálatos! Tényleg te készíte ed? – Iris forga a a vázát,
hogy az egészet jól szemügyre tudja venni.
– Igen. Nem a legjobb munkám. Kicsit be vagyok rozsdásodva.
Iris felnéze rám.
– Akkor alig várom, hogy lássam a legjobb munkád, Charlo e. Ez
lenyűgöző. Csodás a virágok kidolgozo sága, árnyékolása, és a
forma ki nomult alakja. Te nem kerámiát készítesz, te alkotsz.
 – Köszönöm. Ahogy mondtam, még nincs kész. Csak szere em
volna, ha tudja, tarto am a szavam, és elkészíte em.
Visszaadta nekem.
– Ez nagyon sokat jelent nekem. Az ösztöneimre hallgatok, és
veled kapcsolatban sem tévedtem. Van egy olyan érzésem, hogy az
életed nagyszerű történéseinek a mai az első napja.
Repestem az örömtől, amikor kiment az irodámból. Kitöltö em az
összes nyomtatványt, amit Liz ado , majd eszembe juto , hogy
elmegyek papírtörlőért, amibe beletekerem a vázát, csak utána
fogom újságpapírba. Mivel a váza még nem volt mázzal bevonva, az
alján elkenődö egy kis tinta, ami a papírról kerülhete rá. Nem
akartam, hogy még foltosabb legyen, ezért magammal vi em, hogy
az újracsomagolása elő megpróbáljam letisztítani.
Kiléptem az irodából, majd balra fordultam a konyha felé, amikor
észreve em, hogy rossz irányba megyek. Megtorpantam, és
elindultam a másik irányba. Azt leszámítva, hogy nem néztem körül,
hogy merre is tartok. A második lépésnél nekiütköztem valakinek.
A váza imbolygo a kezemben, ahogy lepa antam egy kemény
mellkasról. Majdnem sikerült, majdnem ki tudtam húzni magam és
elkerülni, hogy az egész hétvégém termését elejtsem. De aztán
elköve em azt a hibát, hogy felnéztem az emberre, akivel
összeütköztem. A váza erre kicsúszo a kezeim közül, aztán a
fenekemre estem.
Mi a…
A fér lehajolt elém.
– Jól van?
Csupán pislogni tudtam válaszként, meglepődésemben
elnémultam a ripityára tört kerámiadarabok közö .
A fér olyan másnak tűnt az arcán lévő mogorva tekintet nélkül,
hogy már elgondolkoztam azon, talán mégis tévedtem – talán csak
egy fér volt, aki kísértetiesen hasonlíto rá. Amíg alaposan meg nem
néze . Egy lassú és pimasz mosoly villant fel a jóképű arcán.
Nem volt tévedés. A fér , aki másodszorra szívta ki a testemből
az életet… egyértelműen Reed Eastwood volt.
 6. FEJEZET
REED

A PISLOGÁS NEM SEGÍTETT. MÉG MINDIG ITT VOLT. Nem képzelődtem.

Tényleg ő volt.
A munkahelyemen.
Az a platinaszőke haj.
Azok a jégkék szemek.
A skandináv Barbie múlt hétről – Charlo e Darling – a fenekén
ült elő em, és olyan ijedtnek tűnt, mintha szellemet láto volna.
Felegyenesedtem, felé nyújto am a kezem és felsegíte em.
Ha ennyire megijesztem, miért követ engem?
Nem volt sok időm átgondolni a mondandómat, mielő a szavak
kiszaladtak a számból.
– Turnézik a műsorával, Miss Darling? Nem emlékszem, hogy
jegyet válto am volna az őrültek házába. Mit keres i ?
– Én… ühm… – Megrázta a fejét, mintha kábulatból tért volna
magához, majd a mellkasára te e a kezét. – Reed… Eastwood. Maga
mit keres i ?
Miféle játékot űz?
– Azt kérdezi tőlem, hogy mit keresek a saját cégemben? Ki
engedte az irodámba?
Zaklato nak tűnt, lenéze , majd megigazíto a a szoknyáját.
– I dolgozom.
Hogy mit csinál?
Zubogo a vérem.
Bár én hagytam, hogy eljöjjön megnézni a lakást, de csak azért,
hogy lehordhassam, amiért játszadozik és pazarolja az időmet, utána
viszont megbántam, hogy milyen durván viselkedtem. De teljesen
rászolgált.
– Tudja, igazából sajnáltam kissé, amikor múlt héten feldúltan
kiviharzo a Millennium Towerből. De azzal, hogy idejö , átlépe
egy határt. Hogyan juto át a biztonságiakon?
A B betűs szó említése kiválto belőle valamit. Ugyanaz a nő, aki
néhány pillana al korábban még meghúzta magát, erre kihúzta
magát, és egyenesen a szemembe meredt. Emlékezhe em volna a
legutóbbi alkalomról, hogy a biztonságiak emlegetésével garantáltan
fel lehet húzni.
Felém hajolt, és felemelte a hangját.
– Fejezze be a fenyegetőzést, hogy rám hívja a biztonságiakat.
Nem hallo a, hogy azt mondtam, i dolgozom?
A ól, hogy megéreztem valami édest a leheletében, egy pillanatra
elveszíte em a gondolatmenetemet. Mázas fánk, talán. Gyorsan
kijózanodtam ebből a pillanatnyi koncentrációkiesésből, amikor
Charlo e lehunyta a szemét, és őrült mód mozga a az ujjait,
mintha… gépelne. Igazából, pontosan ezt is csinálta – valamit gépelt
a levegőben.
Meg kelle kérdeznem.
– Az isten szerelmére, mit művel?
Válaszolás közben folyta a a mozdulatokat.
– Legépelek mindent, amit igazából mondani szeretnék magának,
hogy anélkül adjam ki magamból, hogy ki kellene mondanom.
Higgyen nekem, ez a legjobb mindke őnk számára. – Az ujjai
mozogtak tovább.
Nem bírtam megállni, hogy halkan ne nevessek.
– Inkább fest úgy, mint egy bolond ahelye , hogy kimondaná,
amit gondol?
Végül nem mozga a tovább az ujjait.
– Igen.
– Nem felejte e el megnyomni a Küldés gombot? – gúnyoltam.
Charlo e nem találta viccesnek a szarkazmusomat.
– Nem le volna pro hoz méltó, ha elmondom magának, hogy
mit gondolok. Nem akarom megkockáztatni, hogy a legelső
napomon elveszítsem a munkámat.
– Látom, nagyon sokat tanult a pro zmusról a Leszaromnál töltö
ideje ala .
– Csessze meg!
– Hűha! Valakinek szüksége van a Backspace gombra.
Jézusom. Őszintén élveztem őt bosszantani – jól érzem magam a
bolond társaságában. Emlékeztetnem kelle magam, hogy
illetéktelenül tartózkodik o .
– Elmondaná még egyszer, hogyan juto be ide, Miss Darling?
Mert az hétszentség, hogy maga nem dolgozik i . Ez az én cégem.
Biztosíthatom, hogy arról tudnék, ha felve em volna.
Megjelent a nagyanyám, és közbelépe .
– Gyakorlatilag ez az én cégem. – Charlo e felé fordult. – Elnézést
kérek az unokám viselkedéséért.
– Unokája? – Charlo e feltarto a a mutatóujját, amíg a
nagymamám és köztem kapkodta a tekintetét. – Ő… az unokája?
Ő… az a pasas, akiről meséltem önnek aznap a mosdóban – a
nagyképű seggfej ingatlanos!
– Sajnálom, Charlo e. Nagyon úgy fest, hogy nem raktam össze a
képet. – A szavai ellenére a nagyanyám egyáltalán nem úgy tűnt,
hogy túlságosan meglepődö . – Sosem gondoltam volna, hogy a
lekezelő pöcs, akiről meséltél, Reed.
– Mosdó? Miről beszéltek? – kérdeztem.
Charlo e magyarázatba kezde .
– Amikor o hagytam a Millennium Towerben, az előterében
elmentem a mosdóba. O futo unk össze Irisszal. Nyilván
fogalmam sem volt, hogy ő a maga nagymamája. Lá a, hogy feldúlt
vagyok. Mindent elmondtam neki, ami magával történt a lakás
bejárása közben. O maradtunk egy picit és beszélge ünk – egy
hullámhosszra kerültünk –, és ekkor ajánlo a fel nekem az i eni
személyi asszisztensi állást.
Ó, a francba, ne!
A francba! Ne. Ez a nő dinka volt. Kizárt dolog, hogy hozzáférése
legyen a személyes ügyeimhez.
– Nagymama, tudunk váltani néhány szót az irodámban?
– Természetesen. – Mosolygo , majd Charlo e-ra néze , aki
lehajolt, hogy összeszedje a törö váza darabjait. – Charlo e, miért
nem mész vissza az irodába, és ismerkedsz meg a céges
adatbázissal? Megkértem Stant az IT-soktól, hogy menjen az
irodádban, ha bármi kérdésed lenne. Sajnálom, hogy az a gyönyörű
váza, amit nekem készíte él, eltörö . Nem kell feltakarítanod.
Megkérhetek rá valakit.
– Semmi baj. Majdnem megvan az összes darab. Viszont szükség
lehet valakire, aki összeporszívózza a szilánkokat. – Felállt, a törö
darabokat egy közeli kukába dobta, majd villódzó szemekkel felém
fordult. – Talán Stan azon is tudna dolgozni, hogy egy empátiachipet
telepítsen az unokájába. Úgy tűnik, az nincs neki.
Cse inte em az ujjaimmal.
– Biztos akkor felejte ék el visszatenni, amikor telepíte ék a
kamuszenzoromat.
Tényleg le kellene állnom azzal, hogy élvezem ezt.
Charlo e pillantása elidőzö a komoly tekintetemen, majd hátat
fordíto . Furcsa érzés kavargo a mellkasomban, ahogy néztem,
ahogy elsétál, és közben hintáznak szőke loknijai. Tudtam, hogy
kezd utolérni a lelkiismeret-furdalás. Az volt az egyetlen jogos
reakció, ahogy én viselkedtem, ismerve az őrültségét, de valahogy
totális seggfejnek éreztem magam.
A nagymamám csendben követe az irodámba.
Becsuktam mögö ünk az ajtót.
– Az ember abból tudja, hogy jól megy a napja, ha a saját
nagyanyja pöcsnek hívja.
– Hát, néha határozo an úgy viselkedsz. – Úgy néze ki, mint aki
jól szórakozik a dühömön. – Csinos lány, igaz?
Naná, ha a kifejező szemét, a telt ajkát és az 1950-es évekbeli pin-up
modelleket idéző testét „csinosnak” tartjuk. Inkább kriptonit.
Charlo e külső szépsége vitathatatlan volt. De nem volt az az
isten, hogy ezt bevalljam. Az „őrültsége” elhomályosíto a a
szépségét.
Grimaszoltam.
– Nagymama… miben mesterkedsz?
– Remek új tagja lesz a csapatunknak.
Visszamuta am az ajtóra, és felkiálto am.
– Ez a nő? Ennek a nőnek nincs tapasztalata. Arról nem is
beszélve, hogy őrült és egy közismert hazudozó. Látnod kelle
volna, milyen nevetséges dolgokat írt a jelentkezésébe, hogy
megnézhesse azt a penthouse-t.
A nagymamám gunyorosan elvigyorodo .
– Kutyaszörfölés, tudom.
– Te tudtál erről, és így is felve ed? – elkezdtem járkálni, a
vérnyomásom kezde felszökni. – Már ne haragudj, de meg kellene
nézetned a fejed. Hogyan lehet neked az rendben, hogy ő kezelje a
legkényesebb és legszemélyesebb ügyeinket?
A nagymamám leült az asztalommal szemközti szófára.
– Nem tudta, mit csinál, amikor kitöltö e azt a jelentkezést – még
csak nem is emlékszik arra, hogy megte e. Részegség okozta botlás
volt az észszerűségben. Mindannyiunknak voltak ilyen estéi.
Legalábbis nekem biztos. Nem fogok neked elmondani mindent,
amiről beszéltünk, mert személyes, de nagyon jó oka volt a te einek.
Lá am benne valamit, ami magamra emlékeztete . Szerintem
eltökélt, és van egyfajta vibráló energiája, amire i szükségünk van.
Viccel?
Vibráló.
Nekem Charlo e olyan volt, mint a vakító napfény, ami a
másnapos ember arcába világít. Vibráló, talán – de végtelenül
kellemetlen.
A nagymamám egy kedves és empatikus ember volt, aki a jót lá a
az emberekben. Ezt tiszteletben tarto am, de felötlö bennem, hogy
ez esetben manipulálták-e.
– Hazudozó – nyomatékosíto am újra.
– Hazudo … de nem megrögzö hazudozó. Van különbség.
Hibázo . Charlo e megnyílt elő em – egy vadidegen elő . Nem
kelle volna megtennie. Ő az egyik legőszintébb ember, akivel
valaha találkoztam.
Kereszteztem a karjaimat, és hitetlenségemben inga am a fejem.
– Nem tudok vele dolgozni.
– A foglalkoztatása nem vita tárgya, Reed. Bőven van arra pénzed,
hogy felvegyél saját személyi asszisztenst, ha nem szeretnéd a közöst
igénybe venni, de én nem fogom őt kirúgni.
– Hozzá fog férni az összes személyes adatomhoz. Nem kelle
volna ebbe nekem is beleszólásomnak lennie?
 – Miért? Van valami rejtegetnivalód?
– Nem, de…
– Tudod, mi a véleményem?
– Mi? – fújta am.
– Nagyon rég nem lá alak téged ennyire szenvedélyesnek.
Egészen pontosan a Carnegie Hallban tarto karácsonyi koncert óta.
Összerezdültem.
– Megtennéd, hogy arra nem emlékeztetsz?
A nagymamám imádta felhozni a úkórusban töltö rövid
pályafutásomat gyerekként. Régen nagyon odavoltam a vidám
dalokért, amíg nagyobb nem le em, és kezdtem a kórust egy hülye
hobbinak tartani. O hagytam, a nagymamám pedig utána nem
győzte azt sulykolni, hogy szerinte elszalaszto am a hivatásom.
– Jó vagy sem, de ez a lány fellobbanto benned valamit –
mondta.
Kipillanto am az ablakon a lenti forgalomra, és nem voltam
hajlandó bármi igazságot adni ennek a kijelentésnek, de közben
átmelegede a bőröm.
– Ne viccelj…
A nagymamám rátapinto . A lelkem mélyén tudtam, hogy igaza
van.
Charlo e tényleg kiválto belőlem valamit. Külsőleg dühben
nyilvánult meg. Viszont belül leírhatatlan izgato ságot éreztem.
Igen, felhúzo , hogy aznap a lakás körbemutatásával pazarolta az
időmet. De mire kioktato , majd kiviharzo a hálószobából, olyan
hatást te rám, amit nem igazán tudtam megmagyarázni. Egész
éjszaka csak ő járt a fejemben. Aggódtam, hogy túl durva voltam
vele, hogy akaratlanul valamiféle ideg-összeroppanást okoztam neki.
Elképzeltem, ahogy szétfolyt sminkkel botorkál Manha anben, és
abban a francos magas sarkúban megbotlik a saját lábában. Végül
többé nem gondoltam rá, és nem is juto újra eszembe, amíg néhány
perccel korábban szó szerint nekem nem ütközö . És e ől egy
villámcsapásra az összes bizarr energia megint a felszínre tört, ami
újfent felé irányuló dühben nyilvánult meg. De miért? Miért érdekelt
engem egyáltalán annyira, hogy hatással legyen rám?
A nagymamám szakíto a meg a gondolatmenetemet.
 – Tudom, hogy ami Allisonnal történt, teljesen padlóra küldö .
De ideje továbblépni.
Allison említésétől összeugro a gyomrom. Arra gondoltam,
bárcsak ne keverte volna őt ebbe bele a nagymamám.
Folyta a.
– Környezetváltozásra van szükséged. Mivel nem mész sehova, én
hoztam ide neked Charlo e felvételével. Inkább szeretném, hogy o
kint veszekedjél vele, mint hogy az irodádban ülj egyedül.
– Nem lehet veszekedni egy olyan emberrel, akinek az a
kommunikációs módszere, hogy a mondandóját némán a levegőbe
gépeli.
– Micsoda?
– Jó ég, nem lá ad, hogy ezt csinálja? – Nem bírtam megállni,
hogy ne kacagjak fel. – Azt mondta, nem akarja elmondani, hogy
pontosan mit gondol, mert fél, hogy elveszíti a munkáját, ezért úgy
te , mintha a levegőbe gépelne, mint egy bolond, hogy kiadja
magából. Egy ekkora dilinyóst ve él fel.
A nagymamám hátravete fejjel nevete .
– Ez igazából remek ötlet. Néhány politikus példát vehetne róla.
Valószínűleg mindannyian tanulhatnánk abból, hogy
gondolkozzunk mielő beszélünk, még ha ez gépelést jelent is a
szóbeli kimondás helye . Na, erről beszélek vele kapcsolatban.
Kivételes.
Forga am a szemem.
– Kivételes, jól van.
A nagymamám arckifejezése ellágyult, ahogy a vállamra te e a
kezét.
– Megtennéd nekem azt a szívességet, hogy legalább megpróbálod
azt éreztetni vele, hogy örülünk neki?
– Nem úgy hangzik, mintha lenne más választásom. – Eltúlzón
sóhajto am egyet.
– Akkor ezt igennek veszem. Holnap gyakorolhatsz
Hamptonsban. Ő fog neked segíteni a Bridgehampton-birtokon.
Lorena szabadságon van a héten. Úgy lesz, mint régen, a céges
személyi asszisztens helye esít, amikor Lorena nem tud o lenni,
hogy segítsen a körbevezetések ala .
 Nagyszerű. Egy teljes nap Charlo e-tal.
A nagymamám felállt, és az ajtó felé indult, de még egyszer
utoljára visszafordult.
– Charlo e tud egy s mást a szívfájdalomról. Több közös van
bennetek, mint azt te hiszed.
Minden alkalommal bosszanto , amikor az Allisonnal való
szakításomra utalt. Nem pusztán nem volt helye ebben a
beszélgetésben, hanem így kénytelen voltam olyan dolgokon
gondolkozni, amiket megpróbáltam elfelejteni. Tényleg igyekeztem
túltenni magam a fájdalmon, ami annak a kapcsolatnak a
befejezésével járt.
Az elkövetkező fél óra nagyjában kifelé bámultam az ablakon, az
ujjaimmal babráltam, és próbáltam feldolgozni, hogy Charlo e
nálunk dolgozik. Meglehetősen bizarr véletlennek tűnt, hogy nálunk
kötö ki. Kizárt volt, hogy mi úgy dolgozzunk együ nap nap után,
hogy ne csapjunk folyamatosan össze.
Úgy döntö em, bemegyek az irodájába, és lefektetek néhány
szabályt – körvonalazom, hogy mik lesznek az elvárásaim abban az
időben, amit másnap az irányításom ala fog dolgozni.
Ala am.
Gyorsan elhessege em apró testének képét ala am. Ez volt a
különös abban, ha olyasvalakivel kapcsolatban van az embernek
ellenérzése, aki vonzó. Olyan volt, mint az ész és a test csatája, amit
normális körülmények közö a test volt hivato megnyerni.
De ezek nem voltak normális körülmények. Charlo e Darling
messze volt a normálistól, nekem pedig óvatosnak kelle lennem.
Felvérteztem magam, hogy jól megmondom neki a magamét,
végigrobogtam a folyosón, majd ve em egy nagy levegőt, mielő
kopogás nélkül benyito am az irodájába.
Az öcsém, Max látványa, ahogy felte lábakkal a kanapén ül,
teljesen meghökkente . Bár nem kelle volna meglepetésnek lennie,
amiért kezét-lábát törte, hogy jó benyomást keltsen a csinos új
asszisztensben.
– Segíthetek, Mr. Eastwood? – kérdezte Charlo e távolságtartón.
Max vigyorgo .
– Charlo e, tudom, hogy ti ke en már találkoztatok, de hadd
mutassam be neked hivatalosan a bátyámat, akit más néven gonosz
nagyúrként emlegetnek.
Pompás.
A hímringyó Ken nem pazarolta az időt, hogy rámozduljon a skandináv
Barbie-ra.
 7. FEJEZET
CHARLOTTE

ABBAN A PILLANATBAN GYÖKERESEN MEGVÁLTOZOTT A HANGULAT, ahogy

Reed belépe a helyiségbe. A légkör valamennyire arra
emlékeztete , mint amikor általános iskolás voltam, és a tanár
hirtelen lekapcsolta a lámpát, hogy lehiggassza a lármázó osztályt. A
jókedvnek hivatalosan is vége le .
Hirtelen megint izzadt le a tenyerem.
Belekortyoltam a jeges karamelles macchiatóba, amit Max hozo
nekem a szemközti Starbucksból, és próbáltam összeszedni magam,
de nem ment. Reeddel kapcsolatban minden feszélyeze – a
tes artása, a csokornyakkendője és hózentrógere, a mély hangja. De
a legijesztőbb mégis az volt, hogy gyaníto am, utál engem. Szóval,
ez volt a helyzet.
Az öccse, Max viszont a szöges ellentéte volt – elbűvölő és
közvetlen. Ha ez egy középiskola le volna, és nem egy amerikai
nagyvállalat, Max le volna az osztály bohóca. Reed pedig a
mogorva tanár.
Maxnek sikerült egy pillanatra elfeledtetnie velem Reed korábbi
fenyegetését. De az átmeneti megkönnyebbülés rövid életű volt.
Reed gorombán néze Maxre.
– Mit keresel i ?
– Minek tűnik? Üdvözlöm a legújabb alkalmazo unkat, ami rólad
nem mondható el.
Reed szeme szikrákat szórt. Még zaklato abbnak tűnt amia ,
hogy elmeséltem Maxnek, mi történt kint korábban. De nem bírtam
megállni. Max megkérdezte, mi a baj, és úgy döntö em, őszinte
leszek.
 A baj Reed Eastwood volt.
A atalabb Eastwood viszont azt mondta, hogy semmit ne vegyek
magamra, amit a bátyja mond vagy csinál, és hogy Reed néha még
magával is kemény tud lenni. Biztosíto arról, hogy Reed nem
annyira gonosz, mint amilyennek tűnhet. Csak durva éve volt.
Nagyon nehéz volt elképzelni, hogy ő ugyanaz az ember, aki azt a
szívből jövő kék üzenetet írta. Ami mia elméláztam Allisonon. A
viselkedése mia hagyta el a fér t? Egyértelműen nem volt földtől
elrugaszkodo gondolat. Apró lelkiismeret-furdalást éreztem amia ,
hogy tudok a meghiúsult esküvőjéről, és hogy neki fogalma nincs
arról, hogy egészen pontosan miként találtam rá.
Reed az öccse felé mutato .
– Nem kell – nem is tudom – menned, hogy kifényesí esd a
cipődet vagy valami ilyesmi, Max?
Max keresztbe fonta a karjait.
– Nem. Igazából jól megvagyok. Mára nincs dolgom.
– Micsoda meglepetés!
– Ne már… tudod, hogy én vagyok az üdvözlőbizo ság elnöke –
Max belekortyolt a kávéjába, és még jobban befészkelte magát a
fekete bőrkanapéba.
– Érdekes, hogy az üdvözlőbizo ság milyen válogatósnak tűnik.
Nem lá alak lent a könyvelésen, hogy üdvözöld az új könyvelőt, aki
szintén ma kezde .
– Odamentem volna ezután.
– Ja. – Reed meredten Maxet nézte.
Ők ke en hasonlóak voltak, mégis különbözők. Bár hasonlóan
jóképűek voltak, Max sötét haja hosszabb volt, illetve vadabbnak és
gondtalanabbnak tűnt az önelégült vigyorával. Reed összeszede
volt, és állandóan mérges. Az utóbbi nem kelle volna, hogy tetszen,
viszont volt valami az elérhetetlenben, amit mindig vonzónak
találtam. A rámenős örtölésével Max egyértelművé te e, hogy
valószínűleg az enyém lehetne, ha akarnám. És emia valahogy
hidegen hagyo . Ezzel szemben még abban sem voltam biztos, hogy
Reed utál-e, mégis elbűvölt a rejtélyes személyisége.
– Hát, én viszont szeretnék Charlo e-tal beszélni – mondta Reed.
– Valós ügyekről, nem úgy, mint aminek te hívod azt a valamit, amit
i éppen csinálsz. Hagyj magunkra, légy szíves!

***

Jobban kihúztam magam a székemben, amíg Reed becsukta az ajtót

az öccse mögö . Maxszel ellentétben ő nem ült le a kanapéra. Nem,
ez a fér inkább keresztbe te karokkal állt, és felszege fejjel néze
le rám. Én pedig ezt nem voltam hajlandó tovább elviselni.
Felálltam, lerúgtam a magas sarkúmat, és felléptem a székemre.
– Mégis mit művel? – Rám hunyorgo .
A tes artását utánozva keresztbe te karral álltam, és felszege
fejjel meredtem le rá.
– Én nézek le magára.
– Jöjjön le!
– Nem.
– Ms. Darling, nagyon gyorsan jöjjön le, mielő leesik és
megsérül. Biztos vagyok benne, hogy a sok év, amit a szörfdeszkája
elején lévő kutya egyensúlyozásának gyakorlásával töltö , elhite e
magával, hogy képes egy gurulós széket meglovagolni, de
biztosíthatom arról, hogy fájdalmas lesz leesni és az asztal szélében
betörni a fejét.
Jó ég, ez a fér egy akkora beképzelt seggfej volt.
– Ha azt akarja, hogy lejöjjek, le kell ülnie, hogy beszéljen velem.
Reed sóhajto .
– Rendben. Jöjjön le.
Kizárólag a szórakozás kedvéért úgy te e em, mintha
meginognék leszállás elő . Reed odarohant mellém, hogy elkapjon.
Hát, mifene, Mr. Gonoszkának van egy lovagias oldala? Nem bírtam
leplezni a vigyorom.
Mogorván néze rám.
– Ezt szándékosan csinálta.
Leugro am, majd az asztalom túloldalán lévő székek felé
muta am.
– Mit szólna, ha mindke en leülnénk, Mr. Eastwood?
Morgo valamit, amit nem tudtam kivenni, de leült.
 Egymásra te em a kezeimet az asztalon, majd felvillanto am a
hófehér mosolyomat.
– Szóval, mit szerete volna megbeszélni?
– A holnapi utunkat.
Iris említe e, hogy holnap majd segítenem kell egy ingatlan
megmutatásában, de mivel akkor még fogalmam sem volt, hogy
Reed az unokája, nem raktam össze a dolgot. Remek, egy teljes nap a
fér val, aki utál engem. Én meg még azt hi em, hogy a tökéletes új
munkám egyben egy új kezdet is. Ehelye kaptam egy fér t, aki alig
várja, hogy elszúrjam, miközben sasszemmel gyel minden
pillanatban.
– Mit szeretne elmondani az ú al kapcsolatban? – Előve em egy
jegyze ömböt, és előkészíte em egy tollat.
– Hát, kezdésnek azt, hogy öt harminckor indulunk, pontban.
– Reggel?
– Igen, Charlo e. Az emberek általában szeretik a hatalmas telken
álló birtokokat napsütéses órákban megnézni.
– Nem kell ennyire lekezelőnek lennie. Új vagyok, ha nem tudná.
– De, sajnos nagyon is tudom.
Forga am a szemem, és felírtam a jegyze ömbre, hogy öt
harminc, plusz mellé írtam a PONTBAN szót csupa nagybetűvel,
kétszer aláhúzva, miközben ő ezt végignézte.
– Akkor öt harminc – mondtam. – A pályaudvaron találkozunk?
– Autóval megyünk.
– Rendben.
– Van egy hétórai hívásom egy londoni ügyféllel. Amikor
Lorenával egész napra megyünk egy helyszínre, általában én
vezetek körülbelül az első órában. Amikor az autópálya végére
érünk, reggelizünk, majd ő vezet az út hátralévő részében, hogy
elintézhessem a hívásaimat, és megírhassam az e-mailjeimet még
mielő az ingatlanhoz érünk.
– Ühm, én nem vezetek.
– Hogy érti, hogy nem vezet?
– Úgy értem, hogy nincs jogosítványom, úgyhogy nem fogom
tudni váltani.
– Nem szó szerint érte em a kérdést. Hanem hogy egy
huszonvalahány éves nőnek miért nincs még jogosítványa?
Megvontam a vállam.
– Egyszerűen nincs. A városban élők közül sokan nem vezetnek.
– Soha nem is próbálta megtanulni?
– A terveim közö szerepel.
Reed újra hangosan sóhajto , és inga a a fejét.
– Rendben. Akkor én fogok vezetni végig. Küldje el e-mailben a
címét, elmegyek magáért. És legyen kész.
– Nem.
Felvonta a szemöldökét.
– Nem?
Gyaníto am, hogy ez a fér nincs ahhoz szokva, hogy túl gyakran
mondanak neki nemet.
– Az irodában találkozunk.
– Egyszerűbb magának, ha ilyen korán o hon veszem fel.
– Nem gond. Nem érzem jól magam a gondola ól, hogy lássa, hol
élek.
Reed megdörzsölte az arcát.
– Azt tudja, ugye, hogy be tudok lépni a munkavállalói
adatbázisba, és bármikor kikereshetem a címét?
– Azzal nincs gond. De tudni, hogy hol lakom, és látni, hogy hol
lakom, az két külön dolog.
– Miben is?
– Hát… – Hátradőltem a székben, és a ruhámra muta am. – Tudja,
hogy meztelen vagyok ala a. De ez nem jelenti azt, hogy meg kell
mutatnom magának a melleimet.
Reed telt ajkai pajkos mosolyra húzódtak, ahogy lepillanto a
blúzból valamennyire felsejlő dekoltázsomra.
– Nem egészen hiszem, hogy ez a két dolog ugyanolyan. De
ahogy gondolja.
Ennek a fér nak megvolt a képessége arra, hogy egyetlen
pillantásától az inába szálljon a bátorságom.
– És még?
– A bridgehamptoni birtokot mutatjuk meg két családnak. Ez egy
hétmillió dolláros ingatlan, és az ügyfeleink titoktartást várnak
tőlünk. A bejárati ajtónál kell majd lennie, hogy senki ne jöjjön be a
házba a körbevezetés ala . Ha a második család túl korán érkezik, az
ön feladata, hogy az elöl lévő nappaliban maradjanak, ami távol esik
a fő előtértől.
– Rendben. Ez menni fog.
– Intézze el, hogy a cateringes i terítsen meg, hogy
megkínálhassa a vendégeket valamivel, amíg várakoznak.
Természetesen mindkét családot kínálja meg, amikor megérkeznek.
De ez egyben diszkrét módja annak, hogy a túl korán érkező vevőket
betereljük egy helyiségbe, amíg én végzek a körbevezetéssel.
– Cateringes?
– Citarella. A beszállítójegyzékben van. Érdemes letöltenie az
elérhetőségüket a telefonjára arra az esetre, ha bármi gond lenne.
Oldalra billente em a fejem.
– Az hogy létezik, hogy a bridgehamptoni érdeklődők kapnak
ételt, én viszont nem kaptam? A penthouse drágább volt.
Reed vigyorgo .
– Ez azért lehet, mert szóltam Lorenának, hogy ne kínálja meg
étellel, mivel addigra már tudtam, hogy kamuzik.
– Ó!
– Igen. Ó!
– És kérem, öltözzön az alkalomnak megfelelően. Semmi olyan
szoros ne legyen magán, ami elterelheti a gyelmet.
Ezt a megjegyzést sértőnek találtam. Mindig a munkához
megfelelően öltöztem.
– Eltereli a gyelmet? Ez meg mit jelent? És hagy kérdezzem
meg… kinek tereli el a gyelmét?
Reed megköszörülte a torkát.
– Felejtse el! Csak valami olyanban legyen, mint most. Munkanap,
nem pedig szórakozásból kirándulás a Hamptonsra. És… hadd a
helyes.
– Hadd? Micsoda?
– Azt mondta, hogy hagy kérdezzem meg. De hadd a helyes.
Forga am a szemem.
– Maga egy olyan csak ú magániskolába járt, ugye?
Reed nem foglalkozo a kérdésemmel.
– Van a mappában egy szép prospektus az ingatlanról. Fel kellene
készülnie a felszereltségéből, hogy válaszolni tudjon bármilyen
kérdésre, ami a távollétemben felmerülhet.
Felírtam emlékeztetőül.
– Rendben. Van még más?
Reed a nadrágzsebébe nyúlt, és előve e a mobilját.
– Írja be a számát, ha esetleg lenne valami változás.
Elkezdtem pötyögni.
Keresztnév: Charlo e
Vezetéknév: Darling
Cég: Magamban vigyorogtam, ahogy elméláztam azon, hogy
beírom a Leszarom céget, de aztán meggondoltam magam.
Legalábbis azt hi em, hogy magamban vigyorgok.
– Miben mesterkedik? – Reed nyújtoga a a nyakát, és kukucskált,
hogy lássa a telefonját.
– Semmiben.
– Akkor miért lá am az arcán egy pillanatra a huncutságot?
Felé nyújto am a kezem, benne a telefonnal.
– A nagymamám mindig azt mondta, hogy egy igazi hölgy
angyalian mosolyog, és megtartja magának az ördögi gondolatait.
Reed morgo , majd felállt.
– Nem csoda, hogy Irisszal ilyen könnyen egy hullámhosszra
kerültek.
Anélkül, hogy mondta volna, hogy a beszélgetésünknek vége,
Reed az ajtóhoz ment.
– Jut eszembe, a telefonomat néztem sétálás közben, amikor
magának ütköztem. A nagymamám azt mondta, hogy egy váza volt
az a kezében, ami összetört a padlón. Hozza be nekem a számlát, és
ki zetem.
Megráztam a fejem.
– Erre nincs szükség. Az alapanyag csupán néhány dollár volt. Én
csináltam.
A fér ráncolta a homlokát.
– Maga csinálta?
– Igen. Szobrászkodom. És kerámiákat készítek. Mármint inkább
régebben készíte em. Amikor Irisszal találkoztunk a mosdóban,
megemlíte em, hogy hiányzik. Bátoríto , hogy újra vágjak bele, és
csináljam megint azokat a dolgokat, amik boldoggá tesznek.
Úgyhogy az egész hétvégét a korongozónál töltö em a vázával.
Néhány éve volt utoljára ilyen, és hát, igaza volt. Azokra a dolgokra
kell koncentrálnom, amik boldoggá tesznek, ahelye , hogy a múlton
töprengek, amin már nem tudok változtatni. Annak a vázának az
elkészítése volt az első lépés számomra a jó irányba.
Reed furcsán néze rám hosszú ideig, majd megfordult, és egy
szó nélkül kiment.
Mekkora egy seggfej! Egy csodálatos, arrogáns seggfej, aki éppen
olyan jól néze ki távozóban, mint érkezőben.

***

Délután meglá am, hogy egy kék üzenet van az asztalomon.

Egészen váratlanul ért, és mielő felve em, egy pillanatra meg
kelle állnom. Ez pedig azért volt, mert pontosan ugyanaz a kék
levélpapír volt, mint a menyasszonyi ruha bélésében.
Végigfuto a hátamon a borzongás. Már szinte megfeledkeztem a
gyönyörű üzenetről, és az érzelmekről, amiket a felfedezésekor
éreztem. Elképzelni sem tudtam, hogy az a kellemetlen fér , akit
megismertem, valaha tudo ilyen romantikus is lenni. A Reed,
akivel én találkoztam, pragmatikus és rideg volt. Ez csak még jobban
felkelte e a kíváncsiságomat, hogy mitől savanyodo meg egy
egykor ennyire édes fér .
Sóhajto am.
Egy kék üzenet Reedtől.
Nekem címezve.
Ez szürreális.
A fejlécében a REED EASTWOOD IRODÁJA felirat szerepelt
dombornyomással. Nagy levegőt ve em, és elolvastam a többit.

Charlo e!
Ha van bármi kérdése Bridgehamptonnal kapcsolatban, nyugodtan
gépelje a levegőbe nekem.
Reed
 8. FEJEZET
REED

TIZENÖT PERCCEL KORÁBBAN ÁLLTAM MEG A SARKON a lámpánál.

Charlo e már o volt, az épület elő állt. Mivel pirosat kaptam,
volt egy kis időm meg gyelni őt a távolból. Az órájára pillanto ,
majd körbenéze a járdán, és egy padka melle lévő üres
vizespalackhoz sétált. Felve e, és körülnéze , van-e még.
Mi az ördögöt csinált? Manha an utcáin üvegeket keres, hogy
elvihesse az ötcentes visszaváltóba? Ez a nő kétségtelenül őrült.
Kinek van ideje ilyen szarságra? Néztem, ahogy odamegy valami
máshoz, lehajol, hogy felvegye, majd odébb sétál néhány lépést, és
újra. Mi a…
A lámpa zöldre válto , így jobbra kanyarodtam, majd
befordultam az épületünk elő i egyirányú utcába. Charlo e
elővigyázatosságból hátralépe , majd lehajolt, hogy lássa, ki az. Ez a
nő bacilusoktól hemzsegő kincsekre vadászo New York utcáin, és
a ól tarto , hogy egy mellé húzódó Mercedes S 560 rosszat akarhat.
Leengedtem a sötétíte ablakomat.
– Mehetünk?
– Ó! Igen. – Jobbra pillanto , majd balra, aztán feltarto a a
mutatóujját, és elsétált a háztömb feléig. – Egy pillanat. – Köve em a
tekintetemmel, ahogy egy elhajíto üdítősdobozhoz ment, majd
bedobta azt a szart, amit felszede . Remek. Nem elég, hogy a városi
utcákat takarítja hajnalok hajnalán, de miközben ezt csinálja, a feneke
fantasztikusan néz ki abban a szoknyában.
Kinyito a az anyósülés ajtaját, és beült.
– Jó reggelt!
Jókedvű is. Tökéletes.
 A kesztyűtartóra muta am.
– Van o kéztörlő.
A kis orrát értetlenségében ráncolta.
Sóhajto am.
– Hogy megtörölje a kezét.
Visszatért az az ördögi vigyor. Charlo e tenyérrel felém feltarto a
mindkét kezét, legyezte az arcom elő , és incselkede .
– Germafóbiás?
– Csak törölje meg a kezét! – Ez egy oltári hosszú napnak
ígérkeze .
Elhúzódtam a járda mellől, és az alagút felé tarto am, miközben ő
megtörölte a kezeit. Egyikünk sem szólt egy szót sem, amíg ki nem
értünk a városból és sorban álltunk, hogy Manha an túloldalán
útdíjat zessünk.
– Nincs olyan bérlete? – kérdezte, és a fejünk fölö lévő nagy
CSAK KÉSZPÉNZ feliratot nézte.
– E-ZPass. Igen. De legutoljára a másik autómmal használtam, és
benne maradt.
– A másik autója egy furgon vagy mi?
– Nem. Egy Range Rover.
– Miért van szüksége két autóra?
– Miért tesz fel ennyi kérdést?
– Tyű! Nem kell ennyire gorombának lennie. Csak próbálok
beszélgetni. – Kibámult az ablakon.
Az igazság az, hogy az autó Allisoné volt. De ebbe a
darázsfészekbe nem akartam belenyúlni ezzel a nővel. Két autó volt
elő ünk a sorban, így a zsebembe kotortam egy húszasért, de
rájö em, hogy a kesztyűtartóba dobtam a pénztárcámat.
– Elővenné a pénztárcámat a kesztyűtartóból?
Ő továbbra is bámult ki az ablakon.
– Mi lenne, ha a kérem szót használná egy mondatban?
E ől befeszültem, és mivel már csak egy autó volt köztem és az
útdíjbeszedő közö , odahajoltam és kive em magam. Ebből a
tes artásból viszont csodásan rálá am Charlo e napbarníto ,
izmos, formás lábaira. Becsaptam a kesztyűtartó ajtaját.
Amint átjuto unk a díj zetésen, és a Long Island Expresswayen
voltunk, úgy döntö em, próbára teszem, mennyire tarto a be az új
asszisztensünk, amit kértem.
– Hány hálószoba és fürdőszoba van az ingatlanban, amit ma
fogunk megmutatni?
– Öt hálószoba és hét fürdőszoba. Bár fogalmam sincs, mit csinál
valaki hét fürdőszobával.
– Medenceszerkezet?
– Vasbeton. Fűtö . Egy hegyi tóra emlékeztető alakkal, importált
olasz csiszolatlan márványborítással és egy csobogóval.
Elvégezte a házi feladatát… e ől függetlenül… feldobtam még
neki néhány magas labdát.
– Alapterület?
– 4752 négyzetláb a főépület. Plusz 650 a medenceépület, ami
szintén fűtö .
– Kandallók száma?
– Négy bent, egy kint. A bentiek mind gázzal fűtö ek, a kinti
fatüzelésű.
– Berendezések?
– Viking, Gaggenau és Sub-Zero. Pontosabban, van egy külön Pro
Series Sub-Zero hűtő és mélyhűtő a konyhában, és egy kombinált a
medenceépületben. És ha megfordult volna a fejében, a három
hűtőszekrény együ többe kerül, mint egy új Prius. Megnéztem.
Hmmm. Azt akartam, hogy valamiben tévedjen, ezért beszúrtam
egy kérdést, amire a prospektusban nem volt válasz.
– És még hagy kérdezzem meg, ki volt a lakberendező?
– Carolyn Applegate az Applegate és Mason Interiorstól.
Nagyon különös harc dúlt bennem. Bár meg akartam akasztani,
hogy egyet elrontson, magamban ujjongtam, hogy jól mondta.
– És hadd… – motyogta, és a végén elhallgato .
– Parancsol?
– Azt mondta, hogy hagy kérdezzem meg, ki volt a lakberendező.
Hadd a helyes.
Köhögést kelle te etnem, hogy elrejtsem a mosolyomat.
– Jól van. Örülök, hogy elvégezte a házi feladatát.
Egy órával az első körbevezetés elő értünk a bridgehamptoni
birtokra. A cateringesek már nagyban teríte ek. Telefonálnom kelle
néhányat és válaszolni néhány e-mailre, így mondtam Charlo e-nak,
hogy járja be az ingatlant, hogy megismerkedjen vele. Fél óra múlva
a hatalmas nappaliban találtam meg, ahogy éppen egy festményt
tanulmányozo .
Mögé sétáltam.
– A tulajdonos művész. Egyetlen festmény sincs az árban.
– Igen. Olvastam. Elég csodálatos nő. Tudta, hogy időso honokba
jár, és meghallgatja, hogyan ismerkedtek meg az emberek a
párjukkal, majd lefesti a képet, amit a szerelmi történetüket hallva
lát? Azon gondolkozom, hogy ez vajon egy-e közülük. Olyan
romantikus.
A mű egy párt ábrázolt, aki egy é eremben volt randevún, de a
nő látszólag egy másik fér t néze , aki a vele szemközti asztalnál
ült, és lopva rámosolygo .
– Melyik része romantikus ennek? Az, hogy a nő egy másik
fér val szemez, mint aki zeti a számlát, vagy hogy a szegény ótás,
akivel örtöl, még nem tudja, hogy néhány hónapon belül vele
ugyanezt fogja csinálni?
A festményre néztem, és csendben szimpatizáltam a mit sem sejtő
bolonddal. Higgy nekem, pajti, jobb, ha most derül ki, hogy a nő nem
hűséges.
Charlo e megfordult, hogy rám nézzen.
– Hű, maga aztán felvidítja az embert, nem mondom.
– Realista vagyok.
Charlo e csípőre te e a kezét.
– Ó, valóban? Akkor mondjon velem kapcsolatban valami
pozitívat. Egy realista meglátja az emberekben mind a pozitívat, mind
a negatívat. Az egyetlen, amit bennem észrevesz, amióta
találkoztunk, az a negatív.
Charlo e alacsony volt, még magas sarkúban is. És a ól, hogy
milyen közel álltunk egymáshoz, egyenesen belá am a
selyemblúzába. Nem gondoltam, hogy értékelné az éppen aktuális
pozitív gondolataimat. Úgyhogy megfordultam, és o hagytam.
– A konyhában leszek, amikor az első ügyfelek megérkeznek.
 ***

Még a seggfejek is adnak elismerést alkalomadtán, ha annak helye

van. És talán egyszerűen túl kemény voltam Charlo e-tal. De volt
benne valami, ami felbőszíte . Valami ártatlanság, amivel
kapcsolatban késztetést éreztem, hogy összezúzzam, és nem tudtam
pontosan, miért.
– Remek munkát végze ma. – Bezártam a bejárati ajtót, majd
Charlo e felé tarto am a kezem, hogy menjen le elő em a lépcsőn.
Mivel nem tudta meghazudtolni a szokásos akadékoskodó énjét,
nem bírta pusztán elfogadni a dicséretet. A füléhez emelte a kezét, és
vigyorgo .
– Mit is mondo ? Nem hallo am jól. Meg kell ismételnie!
– Okostojás. – Együ sétáltunk az autóhoz. Kinyito am az
anyósülés felőli ajtót, megvártam, amíg beszáll, majd becsuktam.
Miközben tola am ki a hosszú bejárón, megkérdeztem:
– Egyébként honnan tudta mindezt Carolyn Applegate-ről? – Az
első ügyfélt nem ve e le azonnal a lábáról a ház lakberendezése, de
miután Charlo e látszólag csak úgy megemlíte egy tucat
hírességet, akiknek az o honát nemrég ugyanez a lakberendező
tervezte, a nő rózsásabb fényben lá a a helyet. A kis elhintés lehet,
hogy megváltozta a a mai látogatás teljes kimenetelét.
Charlo e furcsa volt, az hétszentség, de el kelle ismernem, hogy
a nagymamám megérzései általában bejö ek. Nem véletlen juto el
oda, ahova. Iris jó emberismerő volt, és kezde úgy tűnni, hogy a
Charlo e-tal kapcsolatos véleménye sem volt teljesen
megalapozatlan. Talán hagytam, hogy egy másik gyönyörű szőkével
kapcsolatos érzelmeim árnyalják valamennyire az első
benyomásomat.
– Google – mondta. – Beírtam a mostani tulajdonosok nevét, és
megtaláltam őket a lakberendező honlapján ügyfélként felsorolva.
Aztán nyomoztam a többi ügyfelük közül néhány után. Amikor
megemlíte em, hogy a lakberendező csinálta Christie Brinkley
néhány mérföldre lévő házát is, Mrs. Wootennek felcsillant a szeme.
Úgyhogy megnyito am a honlapot, és megmuta am neki a fotókat
Christie házából, ahol hasonló anyagból készültek a kanapé
díszpárnái.
– Hát, bejö . Megváltozta a a nő házról alkoto első véleményét.
A második párt pedig lekenyerezte azzal, hogy úgy te , mintha
kedvelné a kis szörnyetegüket.
Charlo e ráncolta a homlokát.
– Nem te e em. Az a kis ú bűbájos volt.
– Egész idő ala üvöltö .
– Hároméves.
– Mindegy. Örülök, hogy el tudta hallga atni.
Charlo e inga a a fejét.
– Egy szerencsétlen nőnek maga lesz egy nap a szörnyű férje, és
egy gyereknek pedig a türelmetlen apja.
– Nem, nem leszek.
– Ó? Kedvesebb azokkal a nőkkel, akikkel csak randizik?
– Nem, egyszerűen nem tervezek megházasodni vagy gyereket
vállalni. – A bütykeim elfehéredtek, olyan erővel szoríto am a
kormányt.
Charlo e csendben volt, de az arcára vete gyors
oldalpillantásból ítélve tudtam, hogy egy olyan témát sikerült szóba
hoznom, amit ő az egész hazaút ala boncolgatni terveze .
Muszáj volt ezt csírájában elfojtanom, úgyhogy visszatereltem a
szót a munkára.
– Majd szeretném, hogy a nevemben mindkét párnak küldjön egy
utánkövető e-mailt. Köszönje meg, hogy eljö ek megnézni az
ingatlant, és beszéljen meg egy időpontot, amikor jövő héten tudunk
telefonon beszélni.
– Rendben.
– És hívja fel a Bridgestone Propertiest is Floridában. Kérje Neil
Capshaw-t. Mondja meg neki, hogy ön az új asszisztensem, és
kérdezze meg, hogy áll a Wootens’ Boca ingatlan, amit árulnak.
Nagyon sok munkát küldünk az ügynökségüknek, úgyhogy
örömmel fog információt adni. Ha Wootenséknek van vevője, ők
talán hajlanának arra, hogy hamarabb megvegyék a Bridgehampton
nyaralót.
Charlo e előve e a telefonját, és elkezde egy jegyzetet
bepötyögni.
– Rendben. Utókövető e-mailek az ügyfeleknek. Capshaw-t
felhívni. Érte em.
– És van egy holnapi találkozó a naptáramban, amit szeretném, ha
eltenne négy óráról. Kérdezze meg, hogy esetleg lehet-e fél öt.
– Rendben. Kivel van a holnap négyórai találkozója?
– Irisszal.
Charlo e felnéze a pötyögésből.
– Azt szeretné, hogy hívjam fel Irist – a saját nagymamáját –, hogy
eltegyek egy megbeszélést?
– Igen. Ön az asszisztensem. Ezt csinálják az asszisztensek.
Megbeszéléseket egyeztetnek, megbeszéléseket tesznek el, sőt még
alkalmanként le is mondanak megbeszéléseket. Nem kapo arról
tájékoztatást, hogy ez is része a munkakörének?
– De ő a nagymamája. Nem minden kapcsolatot kell üzletként
kezelni, még ha üzletről is beszélnek. Nem kellene inkább magának
felhívnia?
– Miért?
Charlo e inga a a fejét, és fújt egyet.
– Hagyjuk!
Szerencsémre ezután egy ideig csendben haladtunk. Nem nagyon
volt forgalom, és sikerült anélkül eljutnunk a gyorsforgalmi útra,
hogy a kis Miss Vigyori elmondaná, hogyan végezzem a munkámat.
Már majdnem felhajto am a 495-ösre, amikor Charlo e keresztezte,
majd újra egymás mellé te e a lábait, mire a másodperc törtrészére
leve em a tekintetem az útról. Nem lehete több ennél. Mégis a
következő, amit észleltem, hogy Charlo e felkiált, és kinyúl, hogy
valamibe belekapaszkodjon.
– Vigyázz!
Ösztönösen beletapostam a fékbe, még mielő egyáltalán esélyem
le volna arra, hogy rájöjjek, mi az ördög mia kell vigyáznom.
Minden, ami ezután történt, lassíto felvételként hato .
Felnéztem.
Egy kis szőrös teremtés futo át elő ünk az úton.
Az autóm csikorogva megállt, én pedig megnézhe em, mit
ütö em el majdnem.
 Egy mókust.
Egy francos mókust.
Charlo e egy utat átszelő rágcsáló mia hozta rám a frászt.
Hihetetlen volt. Már éppen készültem jól megmondani neki a
magamét, amikor egy óriási csa anás belém fojto a a szót. Annyira
megdöbbentem, hogy kelle egy perc, hogy rájöjjek, mi történt.
Valaki belénk jö hátulról.
 9. FEJEZET
CHARLOTTE

– A FRANCBA! – sziszegte Reed, majd kiszállt az autóból, és becsapta

az ajtót. Nem tudta az út szélére vezetni az autót. Akármi is történt,
a ól vezethetetlenné vált.
Dübörgö a szívem.
Nincs baj.
Jól vagyunk.
A mókus is.
Mindenki jól van.
Még mindig sokkos állapotban voltam, amikor kiszálltam, és
távolról észleltem az elmosódo hangokat, ahogy Reed veszekszik a
piros SUV sofőrjével, aki hátulról belénk jö .
– Miben tudok segíteni? – kérdeztem.
– Hívd a rendőrséget! Szükségünk lesz egy jegyzőkönyvre. Majd
keresd ki a legközelebbi autómentőt, amíg én megtudom ennek az
ürgének a kötelező adatait. – Kive valamit a pénztárcájából. – I
van az AAA-kártyám. Mondd meg nekik, hogy nemrég hagytuk el a
70-es kijáratot Manorville-ben!
Másfél óra múlva a rendőrség végre elment, egy autómentő
érkeze , és elvi minket a legközelebbi autószerelőhöz.
Hosszú idő után végre kijö a szerelő, hogy beszéljen velünk.
Sajnos az ítélete Reed Benzéről nem volt jó.
A fér letörölt egy kis olajat a homlokáról.
– Behorpadt a lökhárítójuk, ami dörzsöli a kereküket. Elvileg
holnap reggelre meg tudnom csinálni maguknak.
Aggodalom futo át Reed arcán.
– Holnap reggel? Ma este vissza kell érnünk a városba.
 – Ez a leggyorsabb szolgáltatás, amit a környéken kaphat. A
legtöbben valószínűleg néhány napot vagy még többet mondanának.
Reed idegességében egy nagyot fújt, majd beletúrt a hajába.
– Hogyan fogunk visszajutni? – kérdeztem.
– Nem hiszem, hogy ma este visszamegyünk. Ha nem tetszik a
gondolat, hogy i aludj a városban, hívj magadnak fuvart, és írasd a
számlát a cég nevére! Ha maradsz, foglalj két szobát a közelben!
Nincs értelme annak, hogy autót béreljek, és két órát vezessek a
városba, ha ide kell jönnöm reggel a kocsiért.
A szerviz tulajdonosa félrehívta Reedet, hogy megbeszéljék az
anyagiakat, amíg én azon töprengtem, hogy mit csináljak. Bár
Reednek megvolt a képessége arra, hogy felbosszantson, nem
gondoltam, hogy jó benyomást lehetne kelteni azzal, ha a főnökömet
Long Island kellős közepén hagynám. Nagyon sok lehetőség volt a
fejlődésre a cégnél, és minden adandó alkalmat meg kelle
ragadnom, hogy bizonyítsam a ráterme ségem – főleg a rázós
indulás után. Világos volt, hogy mit kell tennem. Nekiálltam
kikeresni a helyi hotelek telefonszámát.
Reed még frusztráltabbnak tűnt, amikor visszaért a pul ól.
– Eldöntö ed, mit csinálsz?
– Foglaltam magunknak két szobát a közeli Holiday Innben.
– Holiday Innben? Nincs más?
– Gyanítom, te valószínűleg a Gansevoorthoz vagy a Plazához
vagy szokva. De én szeretem a Holiday Innt. Mi a baj a Holiday
Innél?
Reed halkan dörmögö valamit.
– Semmi. Nincs semmi… – Megtorpant, majd ve egy nagy
levegőt. – Jó lesz. Köszönöm.
– Hívtam egy Ubert is. Néhány percen belül i lesz.
Fogcsikorgatva mosolygo .
– Remek.
Lá am rajta, hogy mérges emia az egész helyzet mia . A
gondolat, hogy a szükségesnél több időt töltsön velem, valószínűleg
bosszanto a. Engem is bosszanto , mert aznap egész jól kijö ünk.
Sőt, igazából meglepe , hogy milyen jól dolgoztunk együ . Ez a
helyzet keresztbe te egy egyébként igazán eredményes napnak.
 Sajnos az Uber-sofőr, aki értünk jö , egy Mini Coopert vezete .
Reeddel alig fértünk el a hátsó ülésen. Reed motyogo valamit a
bajsza ala , ahogy összepréselődtünk. Össze kelle húznia hosszú
lábait. A sofőr vezetésmódja őrületes volt. Minden egyes éles
irányváltással Reed kemény testének nyomódtam. Próbáltam nem
tudomást venni arról, ahogy a testem minden alkalommal reagált,
ahogy egymáshoz értünk.
Szóltam a sofőrnek.
– Esetleg meg tudna állni o , a Walmartnál? Ígérem, gyors leszek.
Reedet majdnem szétvete e az idegesség.
– Mire van szükséged a Walmartból?
– Néhány tisztálkodószerre, egy fürdőruhára és néhány
ropogtatnivalóra a szobába.
Elkerekede a szeme.
– Fürdőruhára?
– Igen. A hotelben fűtö , beltéri medence van – mosolyogtam.
– Hány éves vagy te… tíz? Ez nem nyaralás. Vacsorázni meg a
Chuck E. Cheesebe menjünk?
Olyan lenéző tudo néha lenni!
– A felnő ek is élvezhetik az úszást, ha nem tudnád. Remek
módja a kikapcsolódásnak, egy stresszes nap és a városi élet okozta
feszültség levezetésének, és nekem ritkán van alkalmam
medencében úszni. Úgyhogy az hétszentség, hogy én lefogyasztom a
pénzem ebben a szállodában. Mármint, a te pénzed. – Megálltam,
mielő kiszálltam. – Kérsz valamit?
– Nem.
– Öt perc, és i vagyok – mondtam, majd becsaptam az ajtót.
Tizenöt perc múlva, amikor visszaértem a cuccaimmal a kocsihoz,
Reed mérgesnek tűnt.
– Ez nem öt perc volt.
– Elnézést. Az elő em álló fér az orrszőrnyíró ára mia
veszekede a pénztárossal.
– Komolyan mondod?
– Még ha akarnám, sem tudnék ilyet kitalálni.
Reed túlzón sóhajto egyet. Akármilyen mérgesnek is tűnt, még
mindig őrületesen jóképű volt, sőt, talán még inkább, amikor dühös
volt. Aznap kissé hétköznapibb ruhában volt, sötétkék rövid ujjúban,
ami rásimult a széles vállaira, és teveszínű vászonnadrágban.
Átkozo ul szexin feste .
Belekotortam a Walmart-szatyorba, és kive em belőle a cukorkát,
amit ve em. Kinyito am, majd letéptem egy darabot az epres
medvecukorból, és Reed arca elé tarto am.
– Twizzlerst?
Megrázta a fejét és felkuncogo – végre úgy tűnt, mint aki
megbarátkozo a helyze el, amit kénytelen volt elviselni.
Meglepetésemre, ahelye , hogy újra kigúnyolt volna, elve e a
Twizzlerst, és befalta. Olyan vonzón mélyedt bele a foga, ahogy
húzta, hogy gyakorlatilag a húsomban éreztem a harapását.
Megborzongtam. Amikor végze , kinyújto a a kezét, így jelezve szó
nélkül, hogy még kér. Most először vált számomra nyilvánvalóvá,
hogy a fellengzős külseje ala van egy közvetlenebb énje is.
Bizakodóvá váltam a ól a lehetőségtől, hogy lehet vele jobb a
munkakapcsolatom.
A Mini csikorogva áll meg, és te ki minket a Holiday Inn-nél.
Reed elkérte a kulcsainkat, és miközben zete , a pénztárcája
kicsúszo a kezéből, és a márványpadlóra ese . Egy fénykép, ami
bele lehete dugva, a földön hevert. Azonnal felismertem, mert az
eljegyzési fotó volt a Facebook-pro ljáról.
Atyavilág! Még mindig nála van a nő fotója.
Miért?
Ez volt az első alkalom, amikor tagadhatatlanul rájö em, hogy a
kék üzenetet író fér még valahol megvolt benne. Talán tényleg nem
változo olyan sokat. Talán csak te e e, hogy megváltozo .
Többet akartam tudni, de közömbösen kelle viselkednem, hogy
ne gyanítsa, tudok bármit, amiről nem kellene tudnom.
Lehajoltam, hogy felvegyem a pénztárcát és a fényképet, majd
játszo am a hülyét, ahogy odaadtam neki mindent.
– Ki ez a nő?
– Senki.
A szívem dübörgö , ahogy a lifthez mentünk. Csendben mentünk
fel az emeletünkre.
Reed a szobámhoz kísért, ami három ajtóra volt az övétől.
 Arra gondoltam, hogy ennyi? Egyszerűen úgy fog tenni, mintha
az a valaki, akiről fotót hord a pénztárcájában, nem jelentene neki
semmit? És azt várta, hogy én ezt elhiggyem?
Az izgato ságtól, hogy talán kideríthetem a Reed Eastwood-
kirakós egy hiányzó darabját, tovább mentem.
– Nem hiszem el, hogy ez egy senkiről készült fénykép.
– Parancsolsz?
Kibuktak belőlem a szavak.
– Egyszer meglestelek Facebookon. Ez volt az eljegyzési fotód.
Allisonnak hívják. Tudom, hogy nem tartozik rám, de innen tudom,
hogy hazudsz.
Ó! Bakker!
Mi bajom van!
– Hogy mit csináltál? – köpte.
– Sajnálom. De nekem ne mondd, hogy te soha nem csináltál
olyat, hogy… rákerestél valakire.
– Nem, nem csináltam. Nem űzöm foglalkozásszerűen a
kukkolást, mint egyesek.
Szinte féltem megkérdezni.
– Mi történt vele?
Reed nem ve tudomást a kérdésemről.
– Ilyet nem illik kérdezni.
– Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon ő-e az oka annak,
hogy olyan vagy, amilyen.
– Tessék? Amilyen vagyok?
– Zárkózo és keserű. Nagyon boldognak tűntél azon a
fényképen.
És aztán… o volt az a kék üzenet. Ezt akartam mondani.
Egyre nagyobb lendüle el vágtam magam ala a fát.
Reed szeme elsötétült, nem állt jól a szénám.
– Egy nagyon veszélyes határt lépsz át, Charlo e.
A durva szavai ellenére valamiért azt gondoltam, hogy én
megértem, milyen, ha valakinek összetört a szíve, és ez talán kissé
megnyitja őt.
– Én… nem tudom, mi történt veled és vele… de tudom, milyen,
amikor egy olyan ember bánt meg, aki fontos volt számodra – vagy
azt gondoltad, hogy fontos számodra. Talán, ha beszélsz róla,
megszabadulhatsz valamennyi dühtől.
A hangja visszhangzo a hosszú folyosón.
– Az egyetlen ember, aki feldühít, az te vagy. Kizárólag gondot
jelentesz a ól a pillana ól fogva, hogy besunnyogtál az életembe.
Lehunyta a szemét, mintha azonnal megbánta volna a szavai
gorombaságát. De már késő volt. Az ütést bevi e. Bár szégyelltem
magam, hogy így sarokba szoríto am, a folyamatos sértegetése
elfogadhatatlan volt. Úgy voltam vele, hogy nem fogom ezt aznap
este tétlenül elviselni. Basszus, már nem is volt munkaidő.
Francba ezzel!
– Elegem van abból, hogy így beszélsz velem. Az este további
részében nem bosszantalak. Reggel találkozhatunk a kontinentális
reggelin. Hé ől van. Ingyenes… nem mintha érdekelne téged.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de harcoltam
ellenük. Nem akartam hagyni, hogy lássa, mennyire felzakla ak a
szavai.
Reed te néhány lépést a folyosón a szobája felé. Az ajtóban állt,
és engem néze , ahogy sorozatosan nem sikerült lehúznom a
szobám kártyáját. A hibát jelző piros fény újra meg újra felvillant.
Ugye, ez most vicc? Így aztán nem lehet gyorsan eltűnni a színről.
Léptek közeledtek felém. Megszégyenülve álltam, nem néztem fel
rá. Elve e tőlem a kártyát, és az a kis érintés, ahogy a kezével
hozzám ért, nem maradt észrevétlen. Az ajtó sípolt, és felvillant a
zöld fény, ahogy Reed kinyito a.
Természetesen neki elsőre sikerült.
Még mindig nem bírtam ránézni.
– Köszönöm – su ogtam.
Elindult, de megállíto am.
– Várj!
Három zacskó Twizzlerst ve em. Előhúztam a bontatlant a
Walmart-szatyorból, odaadtam neki, majd bementem a szobába, és
becsuktam az ajtót.
 10. FEJEZET
REED

CIKÁZTAK A GONDOLATAIM A ZUHANYBAN, ahogy zuhogo rám a víz.

Nem volt annyi hotelszappan, ami lemosha a volna rólam, hogy
milyen szarul érzem magam.
Persze fognia kelle magát, és odaadnia azt a hülye Twizzlerst,
hogy még nagyobb seggfejnek érezzem magam.
Ki csinál ilyet?
Ki ad cukorkát egy olyan embernek, aki épp elő e úgy bánt vele, mint a
szarral?
Charlo e Darling. A vidám, lelkes, élénk, őrülten optimista
Charlo e Darling. És én a ól fogva, hogy találkoztunk, semmi mást
nem csináltam, csak próbáltam a lelkesedését lehűteni, nehogy a
kurva sziporkázásából valami átragadjon rám.
Amia , hogy szóba hozta Allisont, muszáj volt határozo abban
védekeznem, mint valaha. Mert az egyetlen őszinte válasz azt
jelente e volna, hogy meg kell nyílnom neki. Csak a legközelebbi
családtagjaim tudták, hogy mi történt egykori menyasszonyom és
köztem. És ennek így kelle maradnia.
Őszintén szólva elfelejte em, hogy az a fénykép még mindig a
tárcámban lapul. De érte em, hogy miként festhe em mia a – mint
egy érzelgős papucs. Talán az is voltam azelő , hogy Allison mia
elveszíte em a hitem a szerelemben. Charlo e biztos arra gondolt, a
fotó mia felhatalmazása van arra, hogy megpróbáljon rávenni,
hogy kiöntsem neki a lelkem.
A derekamra kötö törülközővel és csuromvizes hajjal hanya
dőltem az ágyon, és elgondolkoztam azon, hogy egyszerűen
elalszom így. De semmit nem e em egy egész zacskó Twizzlersen
kívül. Ki kelle mennem a szobából, hogy ennivalót szerezzek.
Legalábbis ezt mondtam magamnak.
Az igazi ok pedig az volt, hogy nem bírtam Charlo e-ot kiverni a
fejemből. Arra gondoltam, hogy talán jobban fogok aludni, ha
bocsánatot kérek, amiért ráronto am.
Visszave em a ruháimat, majd elsétáltam Charlo e szobájáig.
Nagy levegőt ve em, és kopogtam néhányszor. Eltelt jó néhány
másodperc válasz nélkül. Újra kopogtam. Még mindig semmi
válasz.
Hát, autó nélkül nem juthato túl messzire. Lif el lementem az
előtérbe, és bekukkanto am az edzőterembe, de semmi nyoma nem
volt.
Az egyetlen másik é erem gyalogtávolságon belül a Ruby
Tuesday volt. Ahogy kiléptem a Holiday Inn automata ajtaján,
szitáló eső érte az arcom. Esőcseppek csillogtak az autókon, ahogy
átsétáltam a parkolón az é erem felé.
Amint beléptem, meglá am, hogy az üdvözlő alkalmazo helye
üres. Késő volt, valószínűleg közel a záráshoz, így csupán alig
néhány vendég volt. Néhány pillanatba került, mire a szemem
megállapodo Charlo e-on. A sarki bokszban ült, és úgy tűnt, mint
aki nagyon gondolkodik, miközben a tolla végét rágta. Aztán
valamit elkezde a szalvétájára írni. Kuncogtam, mert arra
gondoltam, hogy talán a szavak káromkodások, és engem küld el a
fenébe.
Tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem, de abban a pillanatban
sokkal jobban élveztem, hogy a tudta nélkül csak nézem őt. Annyira
védekezhe em ellene, amennyire csak akartam, viszont sokkal
nehezebb volt hazudnom magamnak, sőt lehetetlen. Nem volt olyan
porcikám, ami ne kedvelte volna őszintén ezt a nőt. Csak az a tény
nem tetsze , hogy mindarra emlékeztete , amit én próbáltam
elfelejteni. Nem csupán az bőszíte fel, hogy beleütö e az orrát a
dolgomba. Egészen egyszerűen a vidám hangulat, ami mindig
vibrált belőle, az életemnek arra az időszakára emlékeztete , amikor
boldog voltam. Fájdalmas volt erre gondolni, főleg azért, mert
részben még mindig vágytam arra a boldogságra.
Elindultam felé, és úgy döntö em, ugratni fogom.
 – Kifogytak a színezőkből?
Charlo e összerezzent. Akármit is írt, annyira belefeledkeze ,
hogy nem ve e észre, ahogy a jobbján állok.
Megfordíto a a szalvétát.
– Mit keresel i ?
– Azt hallo am, van egy salátabár, ahol annyit lehet enni,
amennyit szeretnék. És jól jönne egy ital is.
– És egy nyugtató.
– A ke őt nem keverhetem, úgyhogy a sörnél fogok maradni. –
Leültem vele szemben. – Csatlakozhatok?
– Nem tudom, hogy tetszik-e az ötlet, hogy megpróbálsz a
vacsorázásomba sunnyogni, Eastwood.
Sunnyogni. A saját szavaimat használta ellenem. A picsába. Meg is
érdemeltem.
– Elnézést kérek, hogy ezt a kifejezést korábban veled
kapcsolatban használtam. És elnézést kérek, amiért elveszíte em az
önuralmam.
– Egyszerűen mondha ad volna azt, hogy nem akarsz erről
beszélni. Nem kell mindennel kapcsolatban ilyen gonosznak lenned.
– Charlo e ki volt vörösödve. Nagyon mérges volt.
– Igazad van.
Charlo e ráncolta a homlokát.
– Egyetértesz velem? Most először.
– Nekem ma nagyon sok elsőm volt.
– Például?
Odajö hozzánk a pincérnő, hogy felvegye a rendelésemet, így
megakaszto abban, hogy válaszolni tudjak Charlo e kérdésére.
Amikor újra ke esben voltunk, nem hagyta, hogy válasz nélkül
maradjon.
– Szóval, milyen első alkalmakról van szó?
– Hát… – megvakartam a borostát az államon. – Ez az első
alkalom, hogy egy Ruby Tuesdayba te em a lábam. – Felneve em. –
Ma volt az első alkalom is, hogy Miniben ültem. Első alkalommal
szállok meg életemben Holiday Innben. Első alkalommal volt
autóbalesetem…
Charlo e döbbentnek tűnt.
 – Komolyan?
– Igen. Hála neked.
– Hála nekem? Te veze él.
– Elterelted a gyelmem.
– Nem gyeltél. Ezért nem lá ad a mókust.
Ez igaz. Nem gyeltem, mert a szemem a lábadra szegeződö . Pont
ahogy most éppen az ajkaidra szegeződik.
– Talán egy kicsit elkalandoztam. – Egy pillanatnyi csend erejéig
összekapcsolódo a tekintetünk, aztán témát válto am. – Szóval, mit
írtál le?
Charlo e a szalvétára te e a kezét, ezzel megakadályozva, hogy
elvegyem.
– Nem vagyok benne biztos, hogy igazán el szeretném neked
mondani.
– Miért?
– Mert van egy olyan érzésem, hogy ki fogsz nevetni – mondta, az
arckifejezése komoly volt.
Apám, tényleg egy érzéketlen seggfejnek skatulyázo be.
– Veled kapcsolatban már semmi sem tud igazán meglepni,
Charlo e. Ezen a ponton bármire fel vagyok készülve. Tegyél
próbára!
Felfordíto a a szalvétát, és vonakodva elém tolta.
Egy számozo listába fogo . A tetején a Bassza meg!-lista felirat
szerepelt.
– Bassza meg!-lista! Mi ez?
– Olyan, mint egy bakancslista. De én az enyémet Bassza meg!-
listának hívom, mert teljesen őszintén, így érzem magam. Az élet
rövid, és soha nem szabadna azt feltételeznünk, hogy rengeteg időnk
van megcsinálni azokat a dolgokat, amiket szeretnénk. Úgyhogy,
bassza meg! Mármint ma majdnem meghaltunk!
A megjegyzésétől hangosan felneve em.
– Majdnem meghaltunk? Nem túlzás ez egy kicsit? Ez maximum
egy koccanásos baleset volt. Minek neveznénk az elhalálozásunkat…
mondjuk… mókus okozta halál?
– Tudod, hogy értem! Lehete volna sokkal rosszabb. Egyikünk
sem tudja, mikor jön el az időnk. Úgyhogy ez a mai egész élmény
arra sarkallt, hogy megfontoljam, miket szeretnék azok közül
megcsinálni, amiket folyamatosan félrete em.
– Fontossági sorrendben vannak?
– Nem. Csak ahogy eszembe juto ak. Még csak most kezdtem. A
többin komolyan kell gondolkoznom.
– Éppen azt akartam mondani… hogy remélem, nem ezek a
legfontosabb dolgok számodra… mert az első – kifaragni egy meztelen
fér t – mindenképpen bizarr.
– Lehet, hogy neked bizarrnak tűnik, de számomra ez lenne az
egyik legnagyobb kihívást jelentő és legizgalmasabb projekt, amibe
művészként valaha belevágtam. Egy álom volna egy ilyen lehetőség.
Erről eszembe juto a váza, amit készíte – és amit mia am
összetört. Abból, amire emlékeztem, nagyon úgy tűnt, hogy tényleg
van hozzá tehetsége.
A második még… izgalmasabb volt.
– Egy idegennel táncolni az esőben?
– Ezt egy romantikus regényből ve em, amit egyszer olvastam.
Két idegennel kezdődö , a fér magához húzta a nőt egy táncra.
Majd elkezde rájuk ömleni az eső. Szerintem király lenne
véletlenszerűen táncolni egy idegennel, és még csak romantikusnak
sem kell lennie. A zene és az anyatermészet összehoz két embert.
Pusztán az a tény kapcsolja őket össze, hogy mindke en élnek.
Mindegy, mik a politikai vagy vallási nézeteik. Semmit nem tudnak
egymásról. Csak annyi számít, hogy abban a csodálatos pillanatban
egyek, amit egyik sem fog elfelejteni, míg élnek.
– Szóval valami mit sem sejtő ember idén tangózni fog veled…
– Talán… ha van elég merszem véghez vinni.
– Nekem semmi kétségem, hogy van elég merszed. De miből
fogod tudni, hogy eljö a megfelelő alkalom?
– Én hiszem, hogy az ember ezt egyszerűen tudja.. Ahogy nagyon
sok mindent az életben.
– És, ennyi? Csak ez a ke ő?
– Hát, a többi még nem juto eszembe. Megzavartad az
ötletelésemet. Kilencet még ki kell találnom.
– Miért kilencet?
– Hát, igazából tízet. De úgy érzem, egyet tartósan szabadon kell
hagynom, mert valószínűleg van valami, amiről még nem tudok,
hogy szeretném. Úgyhogy egyelőre kilenc.
Ez a nő tényleg senkihez nem volt fogható, akivel valaha
találkoztam. Sok mindenben jóval bölcsebb volt a koránál, más
dolgokban viszont olyan, mint egy kisgyerek.
Valamennyire egyetérte em az éljünk a mának felfogásával, mert
soha nem tudhatjuk, mikor lesz az életünkben egy váratlan fordulat.
Én úgy képzeltem, hogy ekkorra már házas leszek, a kertvárosban
élek, és kutyaneveket választok. A valóságban viszont nagyon más
volt a helyzetem. Gondolom, érdemes a dolgokat akkor kiélvezni,
amikor jól mennek, ahelye , hogy azt várnám, mikor fordulnak
rosszra.
– Ki vagy te, Charlo e?
Nagyon sokáig csendben volt, majd komoly le az arca.
– Nem tudom.
– A kérdésem inkább költői volt – tisztáztam. – De hogy érted,
hogy nem tudod?
Nagyot fújt, csak utána szólalt meg.
– Hát, akkor viszont a kérdésed ironikus volt. Mert tényleg nem
tudom, hogy honnan származok.
– Örökbe fogadtak?
– Igen.
– Titkos örökbefogadás volt?
– Ennél titkosabb már nem is lehete volna. – Kipillanto az
ablakon az esőcseppekre. – Elhagytak. Valaki a helyi templomnál
hagyo . Becsengete a parókiába, majd elfuto , engem pedig a
lépcsőn hagyo .
Alig tudtam elhinni. Megfeszült a testem. Ez nehéz téma volt,
nem olyasmi, amire készen álltam reagálni. Nem voltak szavaim.
Elképzelni sem voltam képes, hogyan tudja bárki elhagyni a
gyerekét. A saját elhagyással kapcsolatos érzelmeim eltörpültek
emelle .
– Sajnálom. Hű!
– Nem kell. – Elhallgato , úgy néze ki, mint aki elmélkedik. –
Nem volt tragédia. Két nagyszerű szülőm le . De természetesen a
tudat, hogy miként kerültem hozzájuk, olyasmi, amiről nem igazán
É
tudok megfeledkezni. És azt biztosan érzem, hogy egy nagy részem
hiányzik. Akárki is az anyám, megbocsátok neki. Biztosan nagyon
kétségbeese lehete , de gondoskodo arról, hogy biztonságban
legyek. Csak szeretném őt megtalálni, hogy elmondhassam neki,
hogy megbocsátok, ha esetleg bűntudata lenne.
Charlo e reakciója szíven ütö . Milyen érdekes vélemény! Azt
nem mondha am, hogy én ugyanígy éreznék, ha a szüleim ezt te ék
volna.
– Gondoltál már valaha arra, hogy felkérj egy magánnyomozót,
hogy segítsen megtalálni?
– Persze… ha ki tudnám zetni… mondjuk… földimogyoróval?
Soha nem tudnám megengedni magamnak.
Ez kétségtelenül egy hülye kérdés volt tőlem, és azonnal meg is
bántam.
Amikor az ember jómódból származik, könnyű megfeledkezni
arról, hogy nem mindenkinek ugrálnak kénye-kedve szerint.
– Valóban.
Lete egy húszdollárost az asztalra.
– Mennem kell.
– Miért?
– Mert a medence fél óra múlva bezár.
– Tedd el a pénzt, én zetek.
– Hát, nem szeretnék szemtelen lenni, de köszönöm. – Visszave e
a húszast.
Elindult az ajtó felé, amikor utánaszóltam.
– Charlo e!
Megfordult.
– Igen?
– Miért adtad nekem a Twizzlerst?
– Hogy érted?
– Mármint… épp elő e hordtalak le. Mérges voltál. De aztán
nekem adtad a cukorkát, mintha semmi nem történt volna.
Elgondolkozo .
– Lá am rajtad, hogy feldúlt vagy. Tudtam, hogy ennek semmi
köze hozzám, hanem inkább ahhoz, amin a kérdésem mia muszáj
volt gondolkoznod. Nem ve em magamra a dühödet – a sunnyogás
kifejezés használatát leszámítva. A dühöd felém irányult, azt hiszem,
de igazából nem nekem szólt. És az az igazság, hogy… akármennyire
is kíváncsi vagyok rád… ami történt, nem rám tartozik.
Felvontam a szemöldököm.
– Miért vagy annyira kíváncsi rám?
A tekintete egyenesen az enyémbe fúródo .
– Mert a ól a pillana ól fogva, hogy találkoztunk, tudtam, hogy
nem az az ember vagy, akinek mutatod magad.
– Hogy juto ál erre a következtetésre ennyire gyorsan?
Úgy tűnik, túl sokat kérdeztem, mert válasz nélkül egyszerűen
elsétált.

***

Azt mondoga am, hogy nem fogok a szobámba visszavezető úton a

medencéhez merészkedni. De muszáj volt elmennem melle e, hogy
a lifthez jussak.
Talán csak egy kis kukkantás.
Ha Charlo e úszik, akkor csak bedugom a fejem, és köszönök.
Éreztem, ahogy áramlik ki a gőz az ajtó ala i résen, ahogy a
beltéri medence bejáratánál álltam, és az üvegablakon keresztül
kukucskáltam. Az egész Charlo e-é volt. Szőke haja szé erült a
vízben. Egy sellőre emlékeztete , gördülékeny pontossággal
mozgo . Egyszer csak megállt, hogy hátrasimítsa az arcából a
nedves haját, így egy pillantást vethe em a vizes dekoltázsára.
Olyan volt, mintha a leggyönyörűbb hegyről nézné az ember, ahogy
csörgedezik a víz. Elkaptam a tekintetem a melléről, és nem azért,
mert nem akartam látni, hanem mert ezt valahogy hátborzongatónak
és kukkolásnak éreztem, hiszen neki fogalma sem volt arról, hogy
nézem.
Folyta a tovább az úszást a medence egyik végéből a másikba.
Irigyeltem, hogy bele tudo feledkezni a vízbe. Minél többet
néztem, annál nagyobb csábítást éreztem arra, hogy beugorjak.
Ezen a gondolaton szó szerint hangosan felneve em.
El tudjuk ezt képzelni? Milyen lenne, ha beugranék, és csatlakoznék
hozzá?
Charlo e valószínűleg infarktust kapna. Azt gondolta, már
beskatulyázo engem egy távolságtartó, nyomorult embernek.
Azóta próbál megfejteni, hogy találkoztunk, nagyon úgy tűnt. Egy
dologban biztos voltam – az le volna a legutolsó, amire tőlem
számít, hogy beugrom abba a medencébe.
Éppen ezért vágytam arra, hogy bárcsak lenne hozzá bátorságom.
Talán az a kis listája volt hatással rám – nem tudtam pontosan. De
hirtelen késztetést éreztem arra, hogy kilépjek a komfor ónámból –
és a nadrágomból.
 11. FEJEZET
REED

Charlotte Darling – pötyögtem be a keresőbe.

HAT HÓNAPJA LÉPTEM BE UTOLJÁRA A FACEBOOKRA. A közösségi média

nem az én világom volt. De már elmúlt éjfél, és még mindig nem
tudtam elaludni. Meglepő módon az ágy egész kényelmes volt egy
sima, pénztárcabarát szállodai szobához képest, amit a zizi
asszisztensem foglalt. Egyszerűen nyugtalannak éreztem magam, és
valamiért nem bírtam elaludni.
Mivel Charlo e befurakodo a magánéletembe, és meglese , arra
juto am, hogy ezt viszonzom. A fényképeivel kezdtem. A legutolsó
fotó néhány órával korábban került fel – egy művészinek tűnő
felvétel a szállodai medencéről valami lterrel. A képaláírás az volt,
hogy Csak ússz tovább! Ez a három szó elég jól összefoglalta Charlo e
Darling életfelfogását. Megőrjíte , hogy képes volt egy negatív
helyzetben meglátni a pozitívumot, mégis muszáj volt valahogy
csodálnom ezért. Karambolozás és egy háromcsillagos hotelben
ragadás? Amíg én dörmögtem, és „kellemetlenségre” és „agyi
poloskára” gondoltam, Charlo e felkapta a pomponjait, és
„hotelmedencét” és „Ruby Tuesdayt” kiálto .
A következő fotóra klikkeltem. Mi a franc? Ez… én vagyok?
Biztosan lesből készíte e a képet a kifelé vezető úton. A fotón csak
a kezem látszo , így rajtam kívül senki más nem tudha a, hogy ki
van rajta. De én természetesen megismertem a saját francos kezem.
Az ujjaimmal átkulcsoltam a kormányt, és annyira szoríto am, hogy
úgy tűnt, mintha próbálnék belőle vizet facsarni. A bütykeim
elfehéredtek, a kezemen és az alkaromon lévő erek pedig
kidülledtek. Miért fojtoga am azt a szerencsétlen kormányt?
Lepillanto am, hogy milyen szöveget írt a képhez: Engedd el!
Mi az ördög? Volt mersze lefotózni, és a közösségi médiában
posztolni, még ha senki meg nem állapíto a volna, hogy én vagyok.
Engedd el! Késztetést éreztem arra, hogy három ajtóval odébb
masírozzak, és jól elengedjem a hangomat, ha az kell.
Mi mást posztolhato még rólam Ms. Darling? A következő fotóra
ka into am. Egy lila virágokkal megfeste vázáról készült fénykép
volt. A képaláírás az volt, hogy Alkosd meg a saját boldogságod!
Alkoss íriszeket! Valószínűleg ez volt az a váza, amit kivertem a
kezéből, és amit a nagymamámnak készíte . Belenagyíto am a
fotóba. Ejha! Ha ezt ő készíte e, Charlo e tényleg tehetséges –
valóban gyönyörű volt.
A következő fotó egy közeli felvétel volt Charlo e-ról és egy
idősebb nőről, akiről azt gondoltam, hogy talán az anyukája. Az
arcukat összenyomták, és hatalmasat mosolyogtak. A képaláírás:
Miattad vagyok.
A következő fotón ő és egy körülbelül vele egyidős nő volt, ahogy
a strandon állnak bikiniben és nagy szalmakalapban, és feltartják a
koktélesernyős italukat. Bakker! Charlo e-nak nem semmi teste volt
– rengeteg idom egy ilyen pici lányon. Nem volt olyan
nádszálkarcsú, mint Allison. És Allisonnal ellentétben, akinek
tökéletesen felfújt, kerek, műmellei voltak, Charlo e-nak telt,
természetes, nőies mellei voltak. Meglehet, hogy egy ideig ki-be
nagyíto am a képbe, és elgondolkoztam azon, hogy vajon
mennyivel lennének puhábbak a kezemben.
Picsába!
Ez rossz ötlet volt.
Visszaka into am a saját Facebook-oldalamra, nehogy még
jobban beszippantson ez a kis szőke forgószél. Nálam nem sok
látnivaló volt. A legutolsó közzéte fotók Allisonról és rólam
készültek egy hajón, múlt nyáron. Emlékeztem arra, amikor az
utolsót készíte e a telefonommal, és szemügyre ve em. Boldognak
tűntünk. Legalábbis akkor azt hi em, azok vagyunk. Mekkora egy
marha voltam. Úgy néztem rá, mintha ő lenne a nap, ami melengeti
az arcomat. Mit sejte em én akkor, hogy jól be kelle volna kennem
magam naptejjel, mert nemsokára megégetem magam?
Egy hatalmasat fújtam. Miért nem posztoltam azóta semmit?
Aztán eszembe juto , hogy mégis mi az ördögöt posztolnék? Én
este tizenegykor az irodában? Egy egyszemélyes elviteles kínai?
Talán egy fotó a kutyámmal? Ó, hát persze. Allison őt is magával
vi e, amikor a többi szarát is összepakolta.
Nem bírtam tovább nézni. Elkezdtem becsukni a laptopom, de
megálltam, és inkább visszaka into am Charlo e oldalára.
Elképesztő számú fényképe volt az utóbbi időből. Nem tudtam, mit
keresek, de képtelen voltam abbahagyni a kutatást. A következő
fotóra ka into am, majd az azt követőre, aztán az az utánira.
Megakadt a szemem egy fotón, amin Charlo e-ot átöleli valami
pasas. Mindke en ki voltak öltözve, és a fér átölelte Charlo e
karcsú derekát, miközben csókolóztak. Charlo e az egyik kezével
átkulcsolta a fér nyakát, a másikat pedig az ujjait szé árva a
kamera elé tarto a. Lenéztem, hogy elolvassam a képaláírást, Igent
mondtam, majd visszapillanto am a fotóra, hogy jól megnézzem a
drágakövet az ujján. Már nem hordta ezt a gyűrűt. Talán Miss Kis
Bolondban és bennem mégiscsak van valami közös… azon túl, hogy
mindke őnknek tetsze piros bikiniben.

***

Másnap reggel lementem a szállodában, hogy kávét szerezzek.

Hirtelen megtorpantam, amikor meglá am Charlo e-ot a kis
edzőteremben, és benéztem rá az üvegajtó tetején keresztül. Mi az
ördögöt művel? Egyedül volt az apró, tükrös teremben. Viszont nem
edze . Egy nagy gumilabdán ült, le-föl rugózo , miközben a falon
lévő tévét nézte, és Twizzlerst rágcsált.
Megcsóváltam a fejem, és felkuncogtam. Jó ég, mennyire bolond!
Amikor benyito am, hátrakapta a fejét, hogy megnézze, ki ment
be, és e ől elveszíthe e az egyensúlyát. Felfelé pa ant, majd a
csípőjével a labda szélére érkeze , ami mia a következő pa ogása
után fenékkel a padlóra ese .
 Basszus!
Odamentem hozzá, és felé nyújto am a kezem.
– Jól vagy?
Megütöge e a mellkasát, és krákogó hangon szólalt meg.
– Épp most tüdőztem le mia ad egy darab Twizzlerst.
– Mia am? Hogy lehet ez az én hibám?
– Megijeszte él.
Kérdőn néztem rá.
– Ez egy nyilvános edzőterem egy hotelben, Charlo e. Az
emberek jönnek-mennek. Így működnek a közönség számára nyito
létesítmények. Nem szükséges időpontot foglalni.
Megszoríto a a kinyújto kezem, és erősebben megránto a, mint
szükség le volna ahhoz, hogy felkeljen.
– Atyám, olyan lekezelő vagy! Hallod magad?
Már állva leporolta magáról, a ruhájáról és a kezéről a
képzeletbeli koszt. Ekkor lá am meg először, hogy miben van.
Annyira lefoglalt, hogy nézzem, ahogy le-föl rugózik azon a hülye
labdán, hogy addig észre sem ve em.
– Mi a franc van rajtad?
Lenéze .
– Betsy adta. Van egy halom új ruhájuk, amiket a helyi
vállalkozók adományoztak vészhelyzetekre. Tudod, mint amikor a
vendégeknek nincs meg a bőröndjük, meg hasonló.
– Betsy?
– A recepciós hölgy, aki becsekkolt minket? Bemutatkozo , és
névtáblája is van.
Tök mindegy. Charlo e ruházata, mondjuk úgy, érdekes volt. Egy
Applebee-feliratos fekete póló volt rajta egy fér Gold’s Gym
rövidnadrággal, amit felhajto a derekán, de így is a térdéig ért. De a
legkülönösebb darabja a szerelésének az edzéshez való lábbelije volt
– egy fehér fro írpapucs, ami vagy négy számmal nagyobb volt, és a
„Holiday Inn” felirat szerepelt az elején.
– Ebben nem használhatod a gépeket. Nem biztonságos.
Charlo e forga a a szemét.
– Tudom. Ezért tornáztam inkább a labdán.
Erre mindkét szemöldököm felszaladt.
 – Tornáztál? Te így hívod a labdán ülést és rugózást, miközben
cukorkát eszel?
Csípőre te e a kezét.
– Épp befejeztem az edzést, és pihenőt tarto am.
– Hogy Twizzlerst egyél…
– Gyanítom, ha összehasonlítanánk egy zacskó Twizzlers és egy
üveg Gatorade hozzávalóit, nem lenne sok különbség.
– A Gatorade folyadékot biztosít, illetve elektrolitok és kálium van
benne. A Twizzlers színtiszta cukor.
Charlo e morcosan néze rám.
– Jó ég, olyan bosszantó vagy.
Nagyon úgy tűnt, hogy megint befejeztük a beszélgetést, mert
kinyito a az ajtót, és egy szó nélkül távozo .

***

Szarul néze ki, de működö . Az autószerelőnek sikerült rögzítenie

a betört lökhárítómat, ami le yedt és dörzsölte a kerekemet,
viszont a városba visszaérve el kelle vinni az autót a
márkakereskedésbe, hogy kijavítsák a karosszériát.
Éppen o készültem felhajtani az autópályára, ahol előző nap a
Mókusarmageddon történt. Fejemet csóválva az emléken,
megszólíto am utasomat.
– Tiszta a terep? Nem szeretném, ha átfutna egy mezei egér az
úton, én pedig összeszednék újabb tízezer dolláros kárt.
Charlo e rám meredt.
– Ma egy mezei egér vagy egy mókus, holnap meg arról fogok
olvasni, hogy elütö él egy úton átkelő idős hölgyet.
Elrejte em a vigyorom.
– Élénk a képzelőerőd. Áruld el, Charlo e, így beszéltél a régi
főnököddel is? Mert akkor nem csoda, hogy munkanélküli voltál.
Oldalra pillanto am, és lá am, hogy elkomorul az arca. Én csak
viccelődtem, de úgy tűnt, hogy a gúnyos megjegyzésem érzékeny
pontra tapinto .
Kibámult az ablakon, miközben válaszolt.
 – A főnököm a Roth-áruházláncnál egy mocsok volt. Sokkal
rosszabbat érdemelt egy kis ugratásnál.
Éreztem, hogy elszorul a mellkasom. Charlo e-ra kaptam a
tekintetem, majd vissza az útra.
– Zaklato ?
– Nem. Nem igazán. Legalábbis nem úgy, ahogy gondolod. Bár
azon kaptam, hogy a titkárnője egyik este torkos csütörtököt játszik
az asztala ala .
– Orális szexen kaptad?
Még mindig bámult ki az ablakon.
– Aha.
– Basszus! És mit csináltál?
Sóhajto .
– Hozzávágtam az eljegyzési gyűrűmet.
Beletelt néhány pillanatba, mire felfogtam, hogy mit mondo .
– A főnököd volt a vőlegényed?
– Hát, nem a közvetlen főnököm volt. Hanem a főnököm főnöke.
– Bakker! Sajnálom.
Vállat vont.
– Jobb az esküvő elő , mint után megtudni.
Na, ezt első kézből tudom, hogy igaz.
– Ezelő milyen munkát végeztél?
– Beszerzési asszisztens voltam a Roth’snál, a női részlegen. Az
exvőlegényem Todd Roth. A családjáé az áruházlánc.
– Te mondtál fel, vagy annak a seggfejnek volt képe kirúgni?
Elmosolyodo a kedves kifejezésen.
– Én mondtam fel. Nem tudtam neki és a családjának tovább
dolgozni az eljegyzés felbontása után. Meg igazából soha nem is
akartam ilyen téren dolgozni, úgyhogy nem arról volt szó, hogy
álmaim munkáját csinálom. Bár visszagondolva, felmondás elő
valószínűleg kelle volna keresnem egy másik munkát. Végül
hónapokon át béna átmeneti munkákat végeztem, és ez anyagilag
teljesen padlóra küldö .
– Ő veszíte – mondtam.
Charlo e szomorúan mosolygo .
– Köszi.
 Nem voltam túl jó az együ érzés kimutatásában, bár átéreztem
Charlo e helyzetét. Az ember ilyenkor nem csupán egy társat veszít
el, hanem rájön, hogy olyan soha nem is volt neki.
Megkönnyebbültem, amikor Charlo e telefonja megrezzent, és ez
elterelte a gyelmét. Néhány percig pötyögö , majd újra beszélt.
– Wootenséknek van egy ajánlata a oridai ingatlanra. Neil
Capshaw azt mondta, hogy ez egy teljesen készpénzes, gyorsan
átfutó ügylet. Lebeszéltem neked egy hívást péntek reggelre Mr.
Wootenssel, és á e em a találkozódat Irisszal, ahogy kérted.
A műszerfalon lévő időre pillanto am. Még tizenegy óra sem
volt, és mindent elintéze , pedig előző nap délután adtam neki egy
listányi elintézendő dolgot, közvetlenül a baleset elő .
– Remek. Köszönöm.
Visszate e a telefonját a táskájába.
– Egyenesen az irodába megyünk?
– Nem terveztem. Egyig kell visszaérnünk a városba. Nincs
semmim háromig, úgyhogy arra gondoltam, hazamegyek lefürdeni
és átöltözni. De te kiveheted a délutánt. A tegnap épp elég hosszú
nap volt.
– Nem, inkább nem szeretném kivenni. De köszönöm, hogy
felajánlo ad. Iris ado néhány feladatot, ha visszaérek, és szeretnék
nekilátni. Bár én is hazaszaladnék és lefürdenék gyorsan, mielő
bemegyek.
– Oké. Kiteszlek bárhol, ahol mondod, aztán később találkozunk
az irodában.
Egy pillanatig csendben volt.
– Nem lenne baj, ha o hon tennél ki? Nem lakom túl messze az
irodától, csak napközben dolgoznak az A vonalon, ami mindent
lelassít, én viszont gyorsan vissza akarok menni az irodába, hogy
nekiláthassak.
– Persze, nem gond. – Eszembe juto az érvelése, hogy előző
reggel miért nem engedte, hogy o hon vegyem fel. – Gondolom,
akkor most már nincs gondod azzal, hogy meztelenül lássalak.
Charlo e erre elpirult.
– Micsoda?
– Nyugalom! – neve em. – Nem ajánlatot te em. Csak az
analógiádat használtam tegnapról, amikor azzal nem volt bajod,
hogy tudom, hol laksz, azzal viszont igen, hogy lássam az épületet.
Bár gyaníto am, hogy átvi értelemben mégiscsak
lemeztelenede elő em az elmúlt huszonnégy órában. Tudtam a
szakítása részleteiről, hogy örökbe fogadták, sőt még néhány dolgot
az őrült Bassza meg!-listájáról is. Aggaszto , hogy közelebb éreztem
magam hozzá a ól, hogy mindezeket megtudtam.
– Ó! – Charlo e nevete , és befészkelődö az ülésébe. – Igen, azt
hiszem, már nincs azzal gondom, hogy meztelenül láss.
Ezután ellazult a városba vezető út hátralévő részére. Én viszont
határozo an nem lazultam el, mert cikáztak a gondolataim, amiért
Charlo e-nak nem volt gondja azzal, hogy meztelenül lássam.
 12. FEJEZET
CHARLOTTE

AZ IRODÁBAN KÍSÉRTETIES CSEND VOLT.

Korán volt, de nem annyira, hogy megfordult volna a fejemben,
hogy én fogom kinyitni az irodarész ajtaját. Bár előző este hét után
indultam haza, nem haladtam annyit Iris feladatlistájával, mint
akartam. Úgyhogy ma reggel hat harmincra mentem be, hogy korán
kezdjek.
Miután felkapcsoltam az összes lámpát és elindíto am a
számítógépemet, visszamentem a pihenőszobába, hogy készítsek
egy kancsó kávét. Amíg vártam, hogy lefőjjön, arra juto am, hogy
feltakarítok néhány foltot a hűtőben, amit még hétfőn ve em észre.
Úgy feste , mintha valamikor felborult volna egy narancsleves
doboz a polcon, és senki nem foglalkozo azzal, hogy feltörölje.
Letéptem néhány papírtörlőt és elcsíptem egy Formula 409-et a
mosogató alól, majd lehajoltam, hogy megpucoljam a hűtő középső
üveglapját, miközben a lecsöpögő kávé illata elkezdte megtölteni a
levegőt. A hűtő hátsó falán is volt pár megkeményede narancsos
trutyi, amit csak úgy értem el, hogy kissé kihúztam a polcot, majd
bedugtam az egész karomat az oldalsó fala mentén hátra. Pontosan
ebben a testhelyzetben voltam, előregörnyedve, ahogy takaríto am a
hűtő belsejét, a fenekem feltűnő módon premier plánban, amikor
valahonnan mögülem halálra rémiszte egy fér hangja.
– Mi a fenét csinálsz?
Felugro am, és jól bevágtam a fejem az éppen takaríto rész
fölö i polcba.
– Áúcs! Basszus.
Próbáltam felállni, de rájö em, nem elég, hogy bevágtam a fejem,
még a hajam is becsípődö valamibe a hűtőben.
– Mi a szar, Charlo e?
Naná, hogy Reednek kelle lennie.
Elképzeltem, hogy mit láthat, aztán ve em egy nagy, nyugtató
levegőt, mielő megszólaltam.
– Beszorultam.
– Hogy mi?
Kezemmel a hajam felé inte em, ahol becsípődö .
– A hajam. Beszorult valahová. Meg tudnád nézni?
Dörmögö valamit, amit nem tudtam kivenni, majd odajö
mögém. Lehajolt, és kénytelen volt a fenekem fölö áthajolni, hogy
lássa, mibe akadt a hajam.
– Hogy a francba? A hajad rátekerede egy fogantyúra, amivel a
polcot feljebb vagy lejjebb lehet állítani.
– Le tudod róla fejteni? Vagy vágd le azt a darabot, ha muszáj.
Nem mondanám, hogy ez egy kényelmes tes artás.
– Ne mozogj! Ne cánkolj! Csak még feszesebbé válik a ól, ahogy
mozogsz.
Amennyire csak bírtam, mozdulatlan maradtam, amíg Reed az
egyik kezét a fejemre helyezte, a másikkal pedig próbálta kibontani,
bármibe is akadtam. Nem volt egyszerű, mivel a testem elég
komolyan érzékelte a közelségét. De amint felhagytam a mozgással,
alig néhány másodpercébe került, hogy kiszabadítson.
Megdörzsöltem a fejem, ahol meghúzta a hajam, és felálltam.
– Köszönöm.
Reed keresztbe fonta a karjait.
– Akarom egyáltalán tudni?
– Éppen egy foltot takaríto am, és beakadt a hajam.
– Azért jö él be reggel hétre, hogy kitakarítsd a hűtőt? Vannak
takarítóink, ugye, tudod?
– Nem. Azért jö em, hogy kávét készítsek. De amíg vártam, arra
juto am, hogy ki is törölhetném azt a foltot, amit valamelyik nap
meglá am.
A kávéfőző csipogo , ezzel jelezve, hogy elkészült, úgyhogy
megfordultam, fogtam a bögrét, amit behoztam, majd öntö em bele.
Visszafordultam Reed felé, és felemeltem a kancsót.
 – Van bögréd?
– Nincs. Én azokat a hungarocelleket használom, amiket fent
tartunk a szekrényben.
Ráncoltam a homlokom.
– Azok nagyon károsak a környezetre. Venned kell egy bögrét.
Reed rám hunyorgo .
– Iris szólt, hogy mondd ezt nekem?
– Nem. Miért?
Elnyúlt a fejem fölö , kinyito a a szekrényt, megragado egy
hungarocellpoharat, majd kive e a kancsót a kezemből.
– Mert évek óta nyaggat emia .
Negédesen rámosolyogtam, majd belekortyoltam a kávémba.
– A változatosság kedvéért talán hallgathatnál rá.
Hagytam, hogy megfontolja ezt a gondolatot, majd egyedül
hagytam a pihenőszobában.

***

Amíg Reed és az öccse döntően az ingatlanok értékesítésével

foglalkozo , Iris üzletrésze azokat az ingatlanokat kezelte, amik az
Eastwood család birtokában voltak, illetve menedzsmentet
biztosíto a kereskedelmi ingatlant tulajdonló ügyfeleknek. Habár
voltak átfedések, amikor a úk megtarto ak menedzselésre egy
épületet, ha eladták, vagy ha kapcsolatban álltak a tulajdonossal.
Iris listáján az egyik feladat az volt, hogy készítsek egy adatbázist
az összes takarítócégről, amikkel dolgoztak, hogy megtakarítás
céljából árajánlatokat kérhessen több ingatlan együ es rendben
tartására. Ehhez be kelle lépnem mindegyik ingatlan saját
mappájába, és előkeresni a velük kapcsolatos összes információt.
Míg Max fájljai katasztrofálisak voltak, mindenü szanaszét Word-
dokumentumok, Excel-táblázatok, és semmilyen rendszer nem volt a
fájlelnevezésben, Reedé olyan rendeze volt, mint arra számíto am.
Mindegyik ingatlannak külön mappája volt az utca címével
elnevezve, és mindegyik mappában külön almappák voltak
logikusan rendszerezve, mint például a KARBANTARTÁS nevű,
ahol megtaláltam az információ döntő részét, amire szükségem volt.
Néhány órába telt összeszednem szinte mindent. Reed egyetlen
ingatlanáról, a Buckley Street 1377-ről hiányzo az információ.
Miután másodszor is leellenőriztem az ingatlan mappáját,
beleka into am néhány másik mappába, amik nem voltak címmel
elnevezve. Az egyik ilyen mappának egyszerűen SZEMÉLYES volt a
neve. Benne egy tucat almappa volt. Átbogarásztam a címeket, hogy
hátha valami félre le nevezve, és olyan mappákat találtam, mint
ORVOSI, SZERZŐDÉSEK, JOGI…, még egy ESKÜVŐ nevű is volt.
Kíváncsi voltam, így ráka into am a jobb egérgombbal, hogy
lássam, mikor nyito ák meg utoljára ezt a mappát. Több mint hat
hónapja nem nyúltak hozzá. Már éppen majdnem kiléptem, hogy
Reed irodájához menjek megkérdezni, tudja-e, hol találok
információt a kimaradt épületről, amikor meglá am egy magányos,
mappátlan Word-dokumentumot. Ez a fájl BAKANCS-ként volt
elnevezve.
Gondolkodás nélkül ráka into am, hogy lássam, mi van benne.
Amit találtam, teljesen ledöbbente . Reed csinált egy saját Bassza
meg!-listát.

***

Egész reggel nem bírtam kiverni a fejemből Reed listáját. Bár nem
feltétlenül a lista tartalma mia , hanem az nem fért a fejembe, hogy
egyáltalán írt egyet. Ez a fér nevete , amikor elmondtam neki,
hogy a listámon dolgozom. És mégis megírta a saját bakancslistáját?
Leellenőriztem a fájl dátumát. Előző este nyolc órakor készíte e, és
nem sokkal tíz után módosíto a utoljára. Még az irodában volt,
amikor én hét körül eljö em. Egyszerűen nem tudtam elképzelni,
hogy még órákig maradt, és a saját listáján agyalt. Teljesen jellemétől
idegennek tűnt. Reed Eastwoodnak egyértelműen két énje volt – egy,
amit nekem és mindenki másnak mutato , és egy másik, amit titkolt.
Azt a gyönyörű kék üzenetet leíró fér ról természetesen el tudtam
képzelni, hogy van egy bakancslistája azokról a dolgokról, amiket el
szeretne érni az életben, viszont a jórészt lekezelő Reedről egyáltalán
nem. Aztán eszembe juto , hogy voltak röpke pillanatok, amikor
úgy éreztem, hogy megpillanto am a másik Reedet. De ezek soha
nem tarto ak sokáig.
A gondolataimba belefeledkezve sétálga am kosárral a kezemben
egydolláros vegyesbolt sorai közö az ebédidőmben. Ezüst színű
tepsikért, papírtörlőért és gumikesztyűért jö em – három dologért,
amiből nagyon sokra volt szükségem, amikor agyaggal dolgoztam –,
de még soha nem jö em ki ilyen boltból egy halom kacat nélkül,
amikre nem is volt igazán szükségem. A kosaramban volt
zsebkendő, néhány műanyag tál, hajgumik és egy rakás fűszer, amik
túl olcsók voltak ahhoz, hogy o hagyjam őket, bár fogalmam sem
volt, hogy mire fogom használni. Amikor az évszakra kihozo
bögrék polcához értem, úgy döntö em, veszek egyet Reednek, hogy
ne a hungarocelleket használja a kávéjához.
Végighúztam az ujjamat az elejükre nyomo halloweentökökön,
Valentin-napi szívecskéken és menórákon, majd felhorkantam,
amikor egy bizonyos piros bögréhez értem. Karácsonyi témájú volt,
és az elején lévő rajzon egy pulcsit és sálat viselő úcsoport volt,
akik karácsonyi dalokat énekeltek. Nem tudtam o hagyni, hiszen
tudtam, mit írt harmadikként a bakancslistájára.
Kórusban énekelni.

***

Valamikor a délután közepén leese , hogy Reed talán azért mente e

azt a listát a szerverre, hogy engem szekáljon. Lehet, viccet űz
belőlem? Vagy megvilágosodo , miután hallo az én listámról, és
őszintén el akarta készíteni a sajátját? Nem igazán állha am elé ezzel
a kérdéssel, mert azzal bevallo am volna, hogy körülnéztem a
személyes fájljai közö . Mármint, természetesen megtehe em volna,
de a legutóbbi alkalommal, eléggé felhúzta magát. Így arra juto am,
hogy a neki ve bögrére ado reakciójából fogok tájékozódni. Úgy
voltam vele, hogy ha csapdából csinálta azt a listát, és írta rá azt az
őrült tételt, hogy egy fér kórusban szeretne énekelni, talán látni
fogom az arcán. Úgyhogy öt óra körül készíte em egy kancsó friss
kávét, és kitöltö em egy adagot a főnököm új bögréjébe.
Reed éppen egy halom papírt olvaso , amikor kopogta am a
nyito irodaajtaján. Ez volt az első alkalom, hogy szemüvegben
lá am. Teknőspáncél mintájú, téglalap alakú – intelligenciát sugalló
– volt, ami nagyon jól ille az éles arcvonásaihoz. Jó ég, úgy néz ki,
mint egy szexi Clark Kent! Biztos csak olvasásra használta, mert
leve e, amikor felnéze .
– Szükséged van valamire?
Abban a pillanatban jó néhány, nagyon nem munkahelyre illő
válasz ugro be. Kiráztam a fejemből ezeket a gondolatokat, és
előreléptem a teli bögre gőzölgő kávéval. Az elején lévő kép viszont
még mindig felém volt.
– Arra gondoltam, hogy jól jönne neked egy kávé.
Rám néze , a bögrére, majd újra rám, aztán az asztalra te e a
szemüvegét.
– Találtál nekem egy bögrét, mi?
– Ami azt illeti, igen. Ebédidőben elmentem a vegyesboltba, és
ve em neked egyet, hogy ne kelljen a hungarocellt használnod.
– Ez kedves tőled.
Mosolyogtam.
– Semmiség. A szezonon kívüli termékeik közül van. Remélem,
nem bánsz egy kis karácsonyi hangulatot júliusban. –
Megfordíto am a bögrét, hogy lássa az elején lévő rajzot, és az arcát
vizsla am, hogy észrevegyem, ha bármit reagál.
Reed nagyon hosszú ideig csak bámulta a kórusban éneklő úkat
a bögrén. Az értetlen pislogásából egyértelmű volt, hogy ez teljesen
váratlanul érte. Mivel még egy picit sem nevete , kizárt volt, hogy
csak csaliként készíte e a listát, hogy engem ugrasson. Érte e volna
a viccet, ha így le volna.
Felnéze rám.
– Miért ezt választo ad?
Ühm…
Jaj, ne!
Éreztem, hogy kezd rám törni idegességemben a kuncogás.
Alkalmanként előfordult, hogy amikor sarokba szorítanak,
egyszerűen nevetek. És amint ez kezd utat törni magának,
megállíthatatlanná válik.
Ez nem volt jó hír.
Válasz helye elkapo a röhögőgörcs, ami szolidnak indult, majd
hisztérikussá vált. Könnyes le a szemem.
– Sajnálom. Nagyon sajnálom! – mondtam, ahogy próbáltam
abbahagyni. Majdnem egy percig így ment – én neve em, Reed
pedig csak hitetlenkedve meredt rám.
Végül megkérdezte.
– Mi az ördög ilyen vicces ezen a bögrén, Charlo e?
Atyavilág!
Úgy voltam vele, vagy bevallom, hogy nyomoztam, és megtaláltam a
bakancslistáját, vagy azt fogja gondolni, hogy viccet csinálok a kórussal
kapcsolatos vágyából.
Na, azt már soha! Soha nem bírtam volna olyan kegyetlen lenni,
hogy nevessek valakinek az álmain. Úgy értem, azt hi em, hogy ő
viccel velem – hogy csak kitalálta a listát. A nevetésem inkább annak
szólt, hogy egy ciki helyzeten kaptak. Magamon neve em… de ő ezt
nem tudha a.
Csak egyetlen megoldás volt. El kelle mondanom az igazságot.
– Sajnálom. Ez egy félreértés.
– Elmagyaráznád?
– Én… rábukkantam a bakancslistádra. Amit a céges szerverre
mente él.
Reednek megfagyo az arca. A szívverésem felgyorsult a válaszát
várva.
Fújt egyet, utána szólalt meg.
– A szerveren volt, igen, de egy személyes mappában, Charlo e.
– Így igaz.
– A személyes fájljaim közö szaglásztál, és ezzel a bögrével
szeretnél viccet űzni abból, amit találtál?
– Nem! Teljesen félreérted. Nézd… egyszerűen nem tudtam
elhinni, hogy egyáltalán írnál egy bakancslistát. Egészen olyan volt,
mintha kigúnyoltál volna az enyém mia . Nem akartam bevallani,
hogy megnyito am azt a fájlt, bár arra juto am, hogy a céges
szerveren semmi nem lehet személyes, még ha „Személyes” felira al
is van ellátva. De elnézést kérek. Tévedtem. E ől függetlenül arra
gondoltam, hogy talán szándékosan hagytad o nekem a listát,
viccként. Próbáltam szondázni a reakciódat ezzel a bögrével, hogy
jól sejte em-e. De egyértelművé vált, hogy nagyot tévedtem. Nem
azért neve em, mert énekelni szeretnél – egyáltalán nem. Szeretném,
ha ezt tudnád. A helyzeten neve em, amibe kevertem magam.
Idegességemben neve em. Most pedig összevissza beszélek.
Elnézést.
Ő közben csak ült, engem néze , és ivo néhány kortyot a
bögréből. Elcsíptem az arcán egy egészen apró vigyort. Úgy tűnt,
mint aki élvezi, hogy magyarázkodni lát.
Végül megszólalt.
– Szörnyen bosszantó vagy, tudod?
Szabadjára engedtem a mosolyt, amit visszatarto am.
– Szóval… igaz? Azért fogtál bele egy bakancslistába, mert
akartál? Igaziból?
Reed lete e a bögrét, és megdörzsölte a halántékát. Sötétbarna
szemeivel az enyémbe meredt, ahogy felnéze .
– Igen.
– Komolyan?
– Nem most mondtam, hogy igen?
Leültem vele szemben, kereszteztem a karjaimat, és az asztalára
hajoltam.
– Mi ve rá?
– Elég jó érveket hoztál. Sosem mondtam, hogy hülyeség a listád.
És soha nem is gúnyoltalak mia a, mint ahogy azt gondolod.
Úgyhogy igen, inspiráltál arra, hogy elgondolkozzak egy hasonló
listán.
Libabőrös le em. Újfent bizonyíto a, hogy az érzékenyebb fér ,
akinek eredetileg képzeltem őt, amikor megtaláltam a kék üzenetet,
valahol megvolt benne.
– Hűha, ez csodás.
Reed forga a a szemét a lelkesedésemen.
– A bakancslista mondanivalója nem annyira csodás.
– Úgy értem… még csak azt sem hi em, hogy kedvelsz engem.
Közben pedig… inspiráltalak? Ez olyan klassz!
Reed hirtelen felpa ant a székéből, és a szoba túlsó felébe ment.
 – Azért ennyire ne ragadtassuk el magunkat. – Láthatóan úgy te ,
mintha dokumentumokat nézne át, hogy megússza ezt a
beszélgetést.
– Szóval, észreve em, hogy jó néhány dolgot leírtál. Elmondod,
miért ezeket választo ad? A hegyet mászni teljesen érthető. Mármint,
el tudom képzelni, hogy egyszerűen pezsdítő. De ez a fér kórusos
dolog… Énekelsz?
Reed hatalmasat fújt, majd felém fordult.
– Nem fogok tudni kibújni ez elől a kérdés elől, ugye?
– Kizárt.
Reed visszajö az asztalánál lévő helyéhez, és kii a a maradék
kávéját.
– Igen, Charlo e. Éneklek. Vagyis inkább énekeltem… atalabb
koromban. De közbeszólt a kamaszkori egó, és felhagytam ezzel a
hobbival. Inkább nem szeretnék a részletekbe menni, azon túl, hogy
ez a pici rajz a bögrén szinte teljesen kifejezi… ijesztő, mennyire. Ha
bármit szeretnél tudni az éneklésemről, Iris boldogan el fog neked
mondani mindent. Jó néhány kaze ája van róla, és közismert arról,
hogy zsarol is velük.
– Komolyan? Mindenképpen meg fogom kérdezni.
– Csodás.
– Tudod… – mosolyogtam. – Egy bakancslista értelmetlen, ha nem
próbálsz semmit tenni érte. Hadd segítsek ezek közül egy-ke őt
megcsinálni!
– Megvagyok.
– Mindenkinek szüksége van motivációra. Segíthetek neked
végigcsinálni. Lehetnénk amolyan bakancslistapajtik… vagy az én
esetemben basszameg-pajtik.
Ez valahogy rosszul hangzo – mint a „baszós pajtik”. Izzadság
kezde kiülni a homlokomra.
– Miért érdekel ez téged egyáltalán, Charlo e? Mi ebben a trükk?
– Semmi. Mármint gyanítom, a trükk az, hogy neked segítened
kell abban, hogy haladjak a saját terveimmel. Lehetünk egymás
szurkolói.
Reed hátravete fejjel nevete .
– Jól van, higgadjunk le egy kicsit.
 – Legalább megfontolod, hogy hadd segítsek neked? Mármint az
alkalmazo ad vagyok. Miért ne használnál ki?
Reed mélyebb hangon szólalt meg, ami mia bizserge a bőröm.
– Azt akarod, hogy kihasználjalak?
Iris ebben az alkalmatlan pillanatban lépe az irodába.
Összecsapta a kezét, és vidáman mosolygo .
– Ó… örülök, hogy ti ke en végre kijö ök egymással!
Megköszörültem a torkom.
– Helló, Iris!
Reedhez fordult.
– Épp most hallo am erről a hamptonsi autóbalesetről. Nem is
meséltél róla! Mi történt egészen pontosan?
– Charlo e próbált megmenteni egy mókust, amiből egy
koccanásos baleset le .
– Hát, ez nagyon nemes dolog tőled, Charlo e.
– Mit is mondhatnék? Valakinek vigyáznia kell rájuk. A mókusok
imádnak érte. – Vállat vontam, majd a nyugodni nem hagyó témára
tereltem a szót. – Iris, igaz az, hogy Reed régen énekelt?
A kérdésem látszólag meglepte.
– Persze, az, de nem hiszem el, hogy bevallo a neked! Reed
eléggé titkolózó ezzel kapcsolatban. – Lehunyta a szemét, és
sóhajto . – Neki volt a legszebb hangja, tökéletes tenor. Bármilyen
zenei képzést ki ze em volna neki, amit csak akar. Óriási kár, hogy
nem folyta a.
Reed gyorsan témát válto .
– Minek köszönhetem a látogatást, nagymama?
– Igazából, bíztam benne, hogy még elcsípem Charlo e-ot, mielő
hazamegy. Úgy döntö em, hogy az éves céges nyári bulit inkább a
bedfordi házban tartom meg, ezért néhány dologban szükségem van
a segítségére.
Bár Iris Manha anben élt, megtarto a a családi házat a
külvárosban. O voltak Eastwoodék és Locklearék nagy családi
összejövetelei, és ahol az ünnepeket töltö ék. Reed szülei is o éltek
az évnek ennek a szakában, amikor éppen nem járták a világot.
Szemlátomást Mr. és Mrs. Eastwood úgy döntö ek, hogy korán
nyugdíjba vonulnak Floridában, és kicsit élvezik az életüket, míg
Irisnak olyan hatalmas munkabírása volt, hogy soha senkire nem
akarta volna bízni cégen belül a saját munkakörét.
– Azt hi em, idén kibérlünk egy helyszínt a városban – mondta
Reed.
– Másképp döntö em. A bedfordi birtok nagyon jól bevált az
elmúlt néhány évben. Bérelnünk kell majd néhány nagy fehér sátrat,
és ki kell találnunk, hova tegyük át a cateringest. Jared is i lesz azon
a hétvégén, úgyhogy tökéletes az időzítés.
Irisra néztem.
– Jared?
– A másodunokaöcsém – a húgom unokája. Csupán néhányszor
volt eddig az Államokban, úgyhogy a látogatása ala igazából
nagyban fogok rád számítani, Charlo e, hogy biztosan jó sora
legyen.
Reednek látszólag nem tetsze az ötlet. Dörmögö .
– Miért kell Jarednek bébiszi er?
– Nem kell. Csak azt gondoltam, hogy Charlo e-tal jól
kijönnének. Megmutathatja neki a várost, és elviheti felkapo
helyekre – tudod, ahova manapság a atalok járnak.
– Örömmel megmutatom Jarednek az összes kedvenc helyemet!
– Köszönöm, drágám. Biztos vagyok benne, hogy nagyon fogja
élvezni. Nem gondolod, Reed?
Vártam Reed válaszát, de nem szólt semmit, csak megsemmisítő
pillantással nézte a nagymamáját.
 13. FEJEZET
REED

A NAGYMAMÁM NAGYON RÁMENŐS VOLT.

Jared Johansen volt London egyik leghírhedtebb agglegénye, és
ezt Iris pontosan tudta, amikor úgy döntö , a Szöszire sózza. Ez
teljes mértékben arról szólt, hogy engem felpaprikázzon, semmi
köze nem volt ahhoz, hogy az unokatestvérem mennyire való
Charlo e-hoz.
Jared napközben árutőzsdei kereskedő volt, éjszaka playboy. A
gyors autók és a még gyorsabb nők voltak a gyenge pontjai, így
kizárt volt, hogy hagyja elúszni az alkalmat, hogy behúzzon egy
olyan szépséget, mint Charlo e. Egy pillantást vet a gyönyörű,
kíváncsi szemére és a bomba testére, és azonnal a tökéletes nyári
partinak fogja gondolni. Az egyetlen reményem az volt, hogy
Charlo e átlát majd Jared mázán.
Néhány éve járt utoljára az Egyesült Államokban, de Jared
nagyon is el tudo igazodni New York Cityben. Iris játszmázo , és
próbált újra felpiszkálni Charlo e-tal kapcsolatban. De nem voltam
hajlandó belemenni a játékba.
Aznap délután, amikor Jared megérkeze , meghúzódtam a
há érben, amíg ő és Charlo e a városban kóricáltak. A
meghúzódtam ala pedig azt értem, hogy Charlo e közösségi
médiáját köve em, hogy virtuális térképként tudjam, merre járnak.
Lá am, hogy elmentek a Museum of Modern Art
kerámiakiállítására, és megálltak a Magnolia Bakeryben mu nt
enni.
Utáltam, hogy érdekelt, és hogy vonzódtam Charlo e-hoz.
Utáltam, hogy mia a hosszú idő után újra úgy éreztem, hogy élek.
De leginkább azt a tényt utáltam, hogy Charlo e valószínűleg még
így is jobban járt volna a nőcsábász unokatestvéremmel, mint velem.
Fájt beismerni. De ez volt az igazság. Egy nap ő meg tudná adni
Charlo e-nak azokat a tejfölszőke kisgyerekeket és életet, amit
megérdemel.
És bármennyire kihagytam volna a bulit, az Eastwood/Locklear
nyári rendezvénye nem olyasmi volt, amit egyszerűen lefújha am.
Mindenki elhiheti, gondolkoztam azon, hogyan vághatnám ki
magam belőle, de elég nehéz volt úgy, hogy az enyém a cég. Nem
csupán azért, mert számíto ak arra, hogy o leszek mosolyogni,
hanem mert beszédet is kelle tartanom és kiosztani az este során az
alkalmazo ak nívódíját. A nagymamám néhány évvel korábban
testálta rám az utóbbi feladatot, mert az ő szavaival élve, én
beszéltem a legjobban a családban. Ez volt az az egy este évente,
amikor az alkalmazo jaimmal smúzoltam, ez pedig mentálisan
kimerítővé te e. Ehhez jö még hozzá Charlo e és Jared, szóval már
az este kezdete elő alig vártam a végét.

***

A családi házunk emeletén lévő hálószobámban időztem, ameddig

csak lehete , és közben néztem a lenti ünnepséget. Öt hatalmas
sátrat húztak fel az épület elő i óriási pázsiton, egy jazz-zenekar
pedig élőben játszo . A vendégek jártak-keltek, beszélge ek a
naplementében, miközben a pincérek előételekkel kínálták őket. Az
órámat babráltam, majd gondolatban jól seggbe rúgtam magam, és
lementem, hogy szembenézzek a felada al.
Charlo e és Jared a bárnál voltak. Charlo e a cosmójában lévő
vékony szívószállal játszo . Jared a hangos zenét használta
ürügyként arra, hogy a füléhez hajolva beszéljen. Ismertem ezt a
trükköt. Csak kifogás volt arra, hogy közel kerüljön Charlo e-hoz.
Épphogy a fülét nem szopoga a minden egyes szónál.
Tudomást sem véve róluk elsétáltam melle ük, odamentem az
alkalmazo ak egy csoportjához csevegni.
Miután letudtam a kötelező beszédemet, továbbra is körbejártam
és beszélge em, hogy elérjem azt a pontot, amikor már egyszerűen
csak ihatok, és nem kell a ól tartanom, hogy valakivel beszélgetnem
kell. Akármikor tévedt a tekintetem Charlo e-ra, észreve em, hogy
engem néz. Igazából nem úgy tűnt, mintha bármennyire is lekötné
az, amit Jared mond.
Max szakíto a meg a gondolatmenetemet, amikor mögém osont.
– Aranyfürtöcske látszólag kurvára unja magát. – Felém nyújto
egy vodkát jégen.
– Hát, hála az égnek. Nem úgy tűnik, hogy bevenné a kamuzást,
amit Jared próbál előadni.
– Nem is értem egyébként, hogy a nagyi mit gondolt, hogy
elküldte vele ma várost nézni.
Az öcsémre hunyorogtam.
– Meglep, hogy egyáltalán tudod, mi folyik bent. Napok óta nem
lá alak.
– Követem Instán – mondta.
– Gondolha am volna.
– Mindegy is, felbosszant.
Hirtelen be akartam mosni neki.
– Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel téged Charlo e.
– Szívesen megismerném jobban. – Max látha a a dühöt a
tekintetemben. – Miért festesz úgy, mint aki kész most azonnal
megölni?
– Miről beszélsz?
– Amint kiejte em, hogy érdekel Charlo e, az arckifejezésed
száznyolcvan fokos fordulatot ve . Valamit el szeretnél nekem
mondani?
– Ugye, nem kell felhívnom a gyelmed a fraternizálást tiltó
szabályzatunkra? – mondtam, és kii am a vodkát.
– Nincs fraternizálást tiltó szabályzatunk.
– Most már van.
Egy önelégült vigyorral odaadtam neki a poharamat, és gyorsan
elsétáltam, mielő még jobban belevonhato volna egy kínos
beszélgetésbe, amiben bármilyen racionális magyarázat nélkül
megtiltom neki, hogy Charlo e közelébe menjen. Az érzéseim
bonyolultak voltak, és Max kezdte összerakni, hogy érdekel
Charlo e. Ez egy olyan téma volt, amit nem vele akartam
megbeszélni, főleg hogy Charlo e nem az a nő volt, akit komolyan
megkörnyékezhe em.
Egyértelmű volt, hogy rossz irányba tartok, mert Charlo e felém
sétált.
– Eastwood, csak képzelem, vagy ma este engem leszámítva már
mindenkinek köszöntél?
Nem érzékeltem, hogy ennyire átlátszóan viselkedem.
– Mondd meg te, mivel egész este engem nézel.
– Amúgy, szia!
– Szia! – Megköszörültem a torkom. – Milyen napod volt?
– Sűrű.
– Igen? Nagyon fárasztó lehete mu nnal tömni a fejed.
– Ezt te meg honnan tudod? – Cse inte . – Ó… megnézted az
Instámat.
– Hát, nyilvános, nem úgy, mint – ó, nem is tudom – valaki
személyes fájljaiban kotorászni.
Charlo e nevete .
– Kukkoló vagy.
– Te már csak tudod.
Jared szakíto félbe minket.
– Bratyó! Örülök, hogy látlak.
Jól néze ki szőke hajával, kék szemével és magas termetével.
Arra gondoltam, bárcsak ne lenne így.
– Jared – mondtam fogcsikorgatva. – Rég nem lá alak. Milyen
eddig az utad?
– Kiváló. Charlo e ma nagyon jól gondomat viselte.
Csak szeretnéd.
Jared Charlo e felé fordult, és gyakorlatilag levetkőzte e a
tekintetével.
– Táncoljunk, mit szólsz hozzá?
Felhúztam magam és elindultam.
– Hagylak titeket.
Charlo e megfogta a karom, hogy megállítson.
– Várj! Azt mondtad, hogy meg fogjuk beszélni azt az üzleti
dolgot.
 Rám kacsinto ?
Charlo e Darling egyértelműen engem próbált arra használni,
hogy ne kelljen Jareddel táncolnia. Ez jólese , bár tudtam, hogy ha
ezt így érzem, az a saját végem lesz.
Úgy döntö em, hogy belemegyek a játékba.
– Ó, igen. A mókusprojekt. Igaz. Erről akartunk beszélni.
Jared értetlennek tűnt.
– Üzleti megbeszélés, most?
Charlo e nem késlekede helyeselni.
– Csak valami, amit még a holnap elő meg kell beszélnünk. Ugye
nem baj?
– Egyáltalán nem. Iris amúgy is szerete volna még egyszer
táncolni velem. Nemsokára találkozunk, Charl.
Amikor Jared hallótávolságon kívül volt, Charlo e rám néze .
– Utálom, hogy Charlnak hív. Köszi, hogy belementél. Csak kicsit
el kelle szakadnom tőle. Gyanítom, azt hiszi, csak azért, mert
kedves vagyok vele, valami történni fog közö ünk, de csúnyán
téved. Nem szeretném megbántani a nagymamádat, de nem
randizom olyan srácokkal, akiknek szebben manikűrözö a kezük,
mint az enyém. Arról nem is beszélve, hogy kizárólag az autóiról és
a hatalmas angliai garázsáról beszélt. Nem is érdekelhetne kevésbé.
És ezzel Charlo e megint nő a szememben.
Megálltam, hogy jól megnézzem őt, majd ve em egy nagy
levegőt, hogy elnyomjam a mellkasomban lévő sajgást. Charlo e
egészen egyszerűen lélegzetelállítóan néze ki a kültéri lámpák és a
csillagos égbolt ala . Egy halvány rózsaszín ruhát viselt, ami nem
volt sokkal sötétebb, mint a bőre. A felfogo hajával egy bale -
táncosra emlékeztete – akinek hastáncos teste van. Ez a ruha
semmit nem lepleze őrületes idomaiból.
Egyszerűen csak el kelle volna sétálnom. Ehelye a tekintetem a
dekoltázsára vándorolt, majd meg is szólaltam.
– Hozhatok neked még egy italt?
– Nagyon jólesne.
– Mindjárt jövök.
Játékosan elvigyorodtam, a mosoly az arcomon ragadt a bárig
vezető úton végig.
 Viszont hamar lehervadt egy felém sétáló ismerős szőke lá án,
akinek sikerült két évvel ezelő kitépnie a szívemet. Hirtelen
minden energiám elillant.
Allison.
 14. FEJEZET
CHARLOTTE

NEM HITTEM A SZEMEMNEK.

Ő volt az. Reed exmenyasszonya, Allison. A bárnál.
Mit keres i ?
A kíváncsiságom nem hagyo nyugodni, észrevétlenül feléjük
araszoltam.
Allisonnak az enyémnél sötétebb szőke haja volt. Magas volt,
majdnem annyira, mint Reed. De gyönyörű, és nem tudtam megálljt
parancsolni a hirtelen rám törő féltékenységnek, ahogy először
megpillanto am őket.
Két olyan emberhez képest, akik egyszer nagyon szerelmesek
voltak, szörnyen kellemetlenül érezték magukat egymás
társaságában.
Sürgetőbb volt a vágy, mint valaha, hogy tudjam, igazából mi
történt közö ük. Meredten néztem őket, mintha csupán a
meg gyelésükből megfejthe em volna.
Reed csüggedtnek tűnt, és az óráját babrálta, miközben
udvariasságból szót válto ak.
Allison nagy levegőt ve , majd fújt egyet.
– Jól nézel ki.
– Köszönöm – válaszolta Reed, de nem néze a nőre.
– Meglá am a felhúzo sátrakat, ahogy épp a szüleimhez
tarto am, és arra gondoltam, beugrok köszönni, megtudni, hogy
vagy.
Észreve em, hogy Reed a nyakkendője felé nyúlt, hogy
megigazítsa, csak nem volt rajta nyakkendő. Mintha nem tudta
volna, mihez kezdjen a kezeivel.
 Nem az én feladatom volt közbelépni, de a megérzéseim azt
súgták, hogy Reed ki akar keveredni ebből a beszélgetésből. Nem,
szüksége volt rá.
– Elnézést kérek a zavarásért, Mr. Eastwood, de tényleg meg kell
beszélnünk a mókusprojektet. Nemsokára mennem kell, és igazán
nem szeretném elszalasztani az alkalmat, hogy kikérjem a
véleményét.
Allison ke őnkre néze .
– Milyen projekt?
Reed úgy tűnt, mint aki nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen.
– Ó, igen, nagyon fontos. Ezt el kell intéznem, Allison. Nagyon
örülök, hogy lá alak. Valamikor majd máskor pótoljuk.
– Én is nagyon örülök, hogy lá alak.
Reed utánam jö , és csak csendben mentünk, amíg elég távol
értünk az ünnepségtől. Úgy éreztem, mintha legalább fél mérföldet
sétáltunk volna.
Annyira sok földjük volt! És kültéri lámpák voltak mindenhol, az
egész többhektáros birtokon.
Végül egy kis tónál álltunk meg, amely a birtok mentén terült el.
Leültem a fűbe, Reed csatlakozo hozzám.
Felnéze az égboltra, miközben beszélt.
– Honnan tudtad, hogy ki szeretnék keveredni abból a
beszélgetésből?
– Az arcodból. Úgy tűnt, mintha nagyon kellemetlenül érezned
magad, hogy beszélgetned kell vele. Arra gondoltam, hogy legalább
megpróbállak kimenteni. Azt mondoga am magamban, hogy ha
tévedek, akkor úgysem kell belemenned.
– Köszönöm.
– Úgy volt, hogy i lesz?
Reed egyszerűen megrázta a fejét.
– Miért jö ?
– A családjuk birtoka az út végén van. Beugro köszönni. A
biztonságiak ismerik, és valószínűleg azért engedték be, mert azt
hi ék, meg van híva.
Olyan nagyon meg akartam kérdezni újra, hogy mi történt
közö ük, de aztán eszembe juto , hogy mi történt a Long Island-i
hotelben, amikor rám förmedt.
Reed a csillagokat nézte. Meglepetésemre, részben megválaszolta
a kimondatlan kérdést.
– Nagyon csúnyán megbánto , amikor rájö , hogy az általa
terveze közös jövőnk kicsit másképp fog kinézni, mint azt mindig
képzelte. Anélkül, hogy a részletekbe mennék, bebizonyíto a, hogy
a szerelme egyértelműen feltételekhez kötö .
– Nem létezik feltételekhez kötö szerelem.
– Igazad van – mondta. – De nekem ezt nehéz volt felismernem.
Hi em, hogy feltételek nélkül szeretem őt. Amikor a szerelem
viszonzatlan, meg kell tanulni kiszeretni a másikból. Az elméd azt
mondja, hogy már nem kellene érezned iránta, de a szív nem hallgat
rá olyan könnyen.
– Még mindig szereted?
– Nem ugyanúgy, de az érzelmeim bonyolultak.
Megszakadt érte a szívem, ugyanakkor irigyeltem is Allisont,
amiért valaki őszintén szere e őt. Todd soha nem szerete engem.
Ezt most már tudtam. Az pedig, hogy Allison Reed iránti szerelme
feltételekhez kötö volt, egyértelműen megsemmisíte e a kék
üzenet megtalálásakor róluk alkoto elképzelésemet. Rájö em, hogy
semmit sem tudok igazán, de féltem nagyon kíváncsiskodni. Ezzel
együ megmelenge e a szívem, hogy lá am, Reed még mindig
birkózik az érzelmeivel, és reményt ado , hogy léteznek fér ak, akik
őszintén képesek a szerelemre.
Reed pro lját néztem. Jó ég, tényleg léteze annál szexibb, mint
egy lenyűgöző fér , aki csak arra vágyo , hogy szeresse egy nő?
A füvet tépkedte.
– Bárcsak ne jö volna el!
A tekintetem a földön lévő hosszú, fér as ujjaira szegeződö .
– Én örülök, hogy felbukkant, mert szembe kell tudnod nézni vele
ahhoz, hogy továbblépj. Jó gyakorlás volt. Plusz, lá ad, milyen arcot
vágo ? Nagyon össze volt zavarodva, amikor o hagytad. És ezért
igazán megérte.
– Mókusprojekt – vigyorgo magában.
Felkuncogtam.
– Mókusprojekt. Meghatározás: a nem létező, szigorúan titkos
üzleti ügy, ami ezentúl tökéletes kibúvóként szolgál bármilyen
kellemetlen helyzetből.
Reed sóhajto .
– Nagyon jólesne egy ital, de még nem szeretnék visszamenni.
Elkezdtem felkelni.
– Szeretnéd, hogy hozzak magunknak italt? Te i maradhatsz.
– Nem. – A lábamra te e a kezét, ezzel jelezve, hogy üljek vissza.
Egy ideig csendben ültünk.
– Ez a tó a tiétek?
– Igen. A birtok része.
– Azta!
Abban a pillanatban eszembe juto valami fantasztikus. Hát, nem
egészen voltam abban biztos, hogy Reed majd fantasztikusnak
találja. De az én fejemben ka ogtak a fogaskerekek. Nagyon úgy
tűnt, hogy az örömöm kívülről is látható.
– Mit forgatsz a fejedben, Charlo e?
– Mindjárt kiugrok a bőrömből. Sürgetést érzek arra, hogy valami
őrültséget csináljak.
– Most?
– Mostanában írtam még néhány dolgot a Bassza meg!-listámra. És
az egyikhez kell egy tó. Egyszerűen azt érzem, hogy épp most
adódo számomra az alkalom.
– Mit értesz azon, hogy kell egy tó?
– Meztelenül fürdeni éjszaka egy tóban. Sosem vagyok tóparton
éjszaka. Jó ég tudja, mikor fog ez újra megtörténni. Egyszerűen
sorsszerűnek érzem. De nem akarom rád hozni a frászt, ha te inkább
nem szeretnéd, hogy megcsináljam.
– Komolyan nem csak kitaláltad ezt a hülyeséget? Tényleg rajta
van a listádon?
– Esküszöm.
Megdöbbente a válaszával.
– Akkor szerintem meg kellene csinálnod.
– Tényleg?
– Igen. Tökéletesen illene ennek a bizarr estének a lezárására.
– Szerinted valaki elmerészkedik idáig? Nem szeretnék lebukni.
– Kétlem. De siess! Én majd őrködöm. És nem nézek oda.
 – Tényleg biztatsz, hogy megcsináljam?
– Gondolj bolondnak, de nekem minden létező gyelemelterelésre
szükségem van ma este, még ha ez a te őrültséged formájában is
nyilvánul meg. Még nem szeretnék visszamenni a buliba, úgyhogy
akár el is üthetjük az időt. Most megfordulok.
Reed há al állt nekem. Örömömben felsikíto am, ahogy gyorsan
kibújtam a ruhámból, majd a vízbe ugro am, ami meglepően meleg
volt.
Amint elmerült a testem, felé kiálto am.
– Nyugodtan megfordulhatsz!
Reed zsebre te kézzel állt, és engem néze , ahogy a vízben
ugrálok. Nem mozdult a helyéről, és meredten engem néze , csak
ritkán pillanto hátra, hogy nem jön-e valaki.
Felé kiálto am.
– Látod… ez a különbség a Bassza meg!-lista és a bakancslista
közö – a spontaneitás. A Bassza meg!-listát inkább a pillanat ihleti. A
Bassza meg!-lista mantrájának a része, hogy amikor lehetőség adódik,
meg kell ragadnod. És én pont ezt csinálom.
Felvillanyozó volt meztelenül lenni éjszaka azon a birtokon. És
izgalmas is volt, mert olyan huncutnak tűnt, főleg, hogy Reed
néhány lépésnyire állt tőlem. A mellbimbóim megkeményedtek e ől
a gondola ól.
Büszke voltam magamra, hogy megragadtam az alkalmat.
Valószínűleg meg sem fontoltam volna a Todd-dal való jegyeségem
ala , hogy valami ilyen hirtelen ötle ől vezérelt dolgot csináljak.
Ebben az értelemben a szakítás nem pusztán erősebbé, hanem
kalandvágyóbbá is te .
Miután már elég volt, szóltam Reednek.
– Kijövök!
Hátat fordíto nekem. Visszahúztam a ruhámat a vizes testemre,
és közben kezde leesni, hogy mit is csináltam.
– Hogyan magyarázzuk meg, hogy csuromvíz vagy? – kérdezte.
– Nem tudom. Hogyan magyarázod te meg, Reed? – vigyorogtam
huncutul.
– Rám fogod ezt kenni, Darling? Ez egy kihívás?
– Ha van kedved elfogadni.
 Mire visszaértünk a buliba, szerencsére úgy tűnt, hogy Allison
már távozo .
Az emberek értetlenül néztek minket, főleg Max és Jared.
Mindenki meg volt hökkenve, kivéve Iris, aki ragyogóan mosolygo .
– Mi az ördög történt veled, Charlo e? – kérdezte.
Reedre néztem, és a válaszát vártam, közben nagyon próbáltam
nem elröhögni magam.
Végül válaszolt a nagymamája kérdésére.
– Charlo e-tal sétáltunk, hogy megbeszéljünk egy üzleti ügyet.
Meglá a, hogy egy mókus a tóba fut. Sötét volt, a kis rágcsáló pedig
kézzel-lábbal kapált az életéért, és próbált a felszínen maradni.
Ennyi éppen elég volt Charlo e-nak, aki nem gondolkodo , hanem
egyből a tóba ugro , és megmente e… kiszabadíto a, és
megmente e az életét.
Reed Oscar-díjat érdemelt volna, ahogy megingathatatlan
komolysággal előadta ezt a nevetséges történetet.
– Charlo e, állandóan lenyűgözöl engem – mondta Iris.
– Igen, egészen lenyűgöző – mosolygo Reed.
Vártam, hogy valamit hozzátesz, ami tönkreteszi ezt a kedves
mondatot, mondjuk, hogy „egészen lenyűgöző egy őrülthöz képest”.
De nem te .

***

Úgy éreztem, hogy sokkal tartozom Reednek. Segíte a tavas

kalandomban, és nagyon jó cinkostárs volt utána.
Ekkor, hogy már tudtam, milyen remek érzés kihúzni az első
dolgot a listámról, még motiváltabb voltam, hogy segítsek neki a
saját listájában.
A következő szerdán tovább az irodában maradtam, hogy
utánanézzek, milyen kórusok vannak New York államban.
Azt éreztem, hogy megütö em a főnyereményt, amikor
rábukkantam a Brooklyn Tabernacle Choirra. Rögtön írtam nekik
egy e-mailt, hogy felvesznek-e új tagokat.
A kórusvezető azonnal válaszolt az e-mailemre, és elküldö
néhány dátumot, hogy a közeljövőben mikor lesznek nyílt
próbameghallgatások.
Kinyomta am az összes dokumentumot, és elgondolkoztam
azon, hogy Reed miként fog reagálni.
Amikor az irodájához értem, lá am, hogy nincs o , ezért az
összes információt egy mappába téve az asztalán hagytam egy
üzene el, amin ez állt:

Most te jössz. Hajrá!

***

Másnap reggel korán értem az irodába, és egy Reedtől érkeze kék

üzenetet találtam az asztalom közepén. Akármikor lá am meg ezt a
levélpapírt, libabőrös le em, és eszembe juto , amikor egy ilyen kék
papírdarabot a ruhában találtam.

Kedves Charlo e!
Tudod, miért szeretnek téged annyira a mókusok?
Mert HANGYÁS vagy.
Reed

Inga am a fejem, és magamnak su ogtam.

– Mostanában ilyen szerelmes üzeneteket osztogatsz. Eastwood? –
neve em. – Ez inkább sértegető kék üzenet.
 15. FEJEZET
REED

NEM TERVEZTEM ELMENNI.

Legalábbis magamnak ezt mondoga am. Az, hogy egy lehetséges
vevővel Brooklyn Cobble Hill részében beszéltem meg a találkozót,
annak semmi köze nem volt ahhoz, hogy ugyanaznap tizenkét
háztömbbel odébb nyílt meghallgatások voltak.
A találkozómnak hat harminckor sikerült véget érnie, a Smith
Streeten észak felé hajtva pedig pont sikerült elmennem egy
bizonyos grandiózus templom melle . A következő pillanatban azt
ve em észre, hogy leparkoltam, és birka módjára köve em egy
csoport embert.
– Isten hozta a Tabernacle-ben! – Egy idősebb fér a bejáratban
kedves mosoly kíséretében odaado egy brosúrát. – A tehetség Isten
ajándéka. Azzal, hogy i megosztja, viszonozza ezt az ajándékot.
Sok szerencsét ma este!
Bár az üdvözlő gesztusnak éppen meg kelle volna nyugtatnia,
pont az ellenkezőjét érte el. Legszívesebben kirohantam volna. De ha
már idáig eljuto am, elfojto am a késztetést a menekülésre, leültem
a leghátsó sorban, és néztem az összes izgato arcot, ahogy a
templom első soraiba gyűlik.
– Nem bánja, ha ön mellé ülök? – Az előbb üdvözlő fér állt a
folyosón annak a sornak a végén, ahol én ültem. Körbepillanto am a
templomban. Elő em vagy harminc teljesen üres sor volt.
Érte e az arckifejezésemet.
– Szeretek az ajtó melle ülni, ha bármi történik, vagy a késők
zajongnak.
Bólinto am, és odébb csúsztam a sorban, hogy helyet adjak. Hét
elmúlt. Az emberek már nem tömörültek befelé, de a meghallgatás
még nem kezdődö el.
– Új i ? Nem emlékszem, hogy már lá am volna.
– Csak beugro am, hogy… – Mégis mi a fenét kerestem i ? – …
hogy megnézzem, mi van i .
– Akkor nem énekel?
– Nem. Igen. Nem. Igen. Mármint… régen igen. Nagyon régen.
Bólinto .
– Miért hagyo fel a templomba járással?
Nem mondtam, hogy felhagytam a templomba járással. Csak arra
utaltam, hogy egykor énekeltem, de már nem.
– Honnan tudja, hogy nem járok egy másik templomba?
Mosolygo .
– Jár?
Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek fel kicsit.
– Nem. Nem járok.
A hátsó sorokra mutato .
– Amikor az emberek hosszú szünet után térnek vissza,
hajlamosak a hátsó sorokba ülni.
Bólinto am.
– Könnyebb elmenekülni.
– Mennyi idő telt el?
– Hogy énekeltem?
Megrázta a fejét.
– Nem. Hogy Isten házában járt.
Gondolkodás nélkül tudtam erre a választ. A legutolsó alkalom,
amikor templomba te em a lábam, Allisonnal volt. A diakónussal
megbeszélt találkozónk elő mentünk misére. Két hé el volt az
esküvőnk napja elő , amikor odaadtuk neki, hogy melyik
szövegrészleteket és dalokat választo uk a szertartásra. Ironikus
módon ugyanaznap jártunk Isten házában, aminek estéjét Allison a
megvilágosodásra választo a.
– Egy ideje.
– Terrence vagyok. – A fér felém nyújto a a kezét. – Isten hozta
újra.
– Reed. – Megráztam. – Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg
visszatértem.
– Minden út az első lépéssel kezdődik. Fontolgatja, hogy részt
vesz a meghallgatáson?
– Még nem döntö em el. Arra gondoltam, hogy ma este
megnézem, miként működik. Jövő héten lesz a második
meghallgatás, ugye?
– Így van.
Kinyílt a templom ajtaja, és egy gondnoki ruhában lévő pasas jö
be. Kiszúrta Terrence-t, és megszólíto a.
– Valami gond van a pincében lévő bojlerrel. Jól jönne egy kis
segítség odébb tenni az iratszekrényeket, amiket Miss Margaret
tetete oda velünk. Nem tudunk mia uk hozzáférni a
vízvezetékhez.
Terrence bólinto , és felém fordult.
– Sosem fogyunk ki i a munkából. – Felállt, és megpaskolta a
vállam. – Remélem, megtalálja, amit keres.

***

Néhány nap múlva még mindig nem döntö em el, hogy vissza
fogok-e menni a Brooklyn Tabernacle egyetlen következő
meghallgatásestjére. Viszont, amikor megnyito am az online
naptáramat, észreve em, hogy bekerült egy megbeszélés arra az
estére. A naptár szerint Charlo e írta be az időpontot, viszont a
kihúzo időben információként pusztán egy halom betű szerepelt,
amik együ nem jelente ek semmit: AMLFÉ.
Fogtam a telefont, és felhívtam a mellékét.
Második csörgésre ve e fel.
– Bonjour, Monsieur Eastwood. Je peux vous aider?
Mi a…
– Charlo e?
– Oui.
Aztán leese . Amikor egyik nap meglestem a Bassza meg!-listáját,
észreve em, hogy a Franciául tanulni hozzá le adva. Korábban
lá am a pihenőszobában, hogy fülessel ebédel, és közben motyog
Í
valamit magában. Így már érthető volt. Mármint Charlo e
Darlinggal kapcsolatban érthető. Kifejezéseket hallgato , és
gyakorolta a kimondásukat.
Szerencsére én is tanultam valamennyi franciát.
– Ne tenez-vous pas la langue anglaise assez? – Lefordítva: Nem elég
az, amit az angol nyelvvel teszel? Eltakartam a kagylót, és
kuncogtam, mert halványlila gőzöm sem volt, hogy vajon az én
megfogalmazásom egyáltalán pontos-e.
Válaszolt.
– Ühm. Tessék?
Kuncogtam.
– Pont ezt gondoltam.
– Még tanulok.
– Ki nem találtam volna…
– Fogd be! Keresel valamiért, vagy csak vágyat éreztél arra, hogy
valakiből viccet űzz, és automatikusan az én mellékemet hívtad?
– Okkal hívlak. Csak annyira egyszerű veled viccelődni.
– Mit szere él volna?
– Van egy találkozó a naptáramban jövő szerdán hétkor. AMLFÉ
névvel. Te tudod, mi ez?
– Persze. AMLFÉ: a mennyben lévő ckónak énekelni. – Kódolva
írtam, hogy rajtunk kívül senki ne értse.
Inga am a fejem.
– Úgy érted, rajtad kívül.
– Mindegy is. Izgato vagy? Gyakoroltál?
– Nem veszek részt a meghallgatáson, Charlo e. – Még ha az
ellenkezőjéről is döntö em volna, kizárt, hogy ezt neki elmondjam.
Évek óta nem énekeltem, és azok a próbaéneklő emberek nagyon jók
voltak. Kételkedtem abban, hogy egyáltalán az első körön
továbbjutnék. Nem mellesleg, ha valami csoda folytán mégis
átmentem volna a meghallgatáson, biztos voltam benne, hogy
minden egyes előadás alkalmával o le volna az első sorban.
Valószínűleg meghívná az egész irodát, és még néhány gondnokot is
az épületből, akikkel még soha nem találkoztam.
Szinte lá am magam elő , ahogy beszéd közben lebiggyed a
szája.
– Miért nem?
– Csak azért, mert írtam egy listát, az még nem jelenti azt, hogy
lóhalálában neki akarok esni.
– Ó! – Egy pillanatig csendben volt. Majd újra megkérdezte. –
Miért nem?
– Csak töröld ki azt az időpontot a naptáramból, Charlo e!
– Jó.
Miután lete em, egy kicsit rosszul éreztem magam, amiért pöcs
voltam vele. Úgyhogy megnyito am az ő naptárát, ráka into am az
összes következő heti feladatára és emlékeztetőjére, majd nekiálltam
neki lefordítani őket franciára, hogy átrágja magát rajtuk.
Az egyik feladata az volt, hogy „Iris gépe délután 5-kor száll le. 4-
kor telefonálni, hogy így van-e”. Úgyhogy lefordíto am: Le vol d’lris
atterrit à 17h. Appelez pour confirmer à 16h. Aztán úgy döntö em,
beleírok néhány saját feladatot neki elvégzésre:
Prendre rendez-vous avec rétrécis. Fordítás: Kérj időpontot az
agyturkásztól. Legalábbis ezt próbáltam leírni.
Egy másik emlékeztető szerint „Véget ér a leárazás a Victoria’s
Secretben. Fizetés után új alsóneműket rendelni!”. Ezen hangosan
felneve em. Egészen biztosan Charlo e volt az egyetlen
huszonvalahány éves ismerősöm, aki az alsónemű szót használta.
Erre jó kis fordítást adtam neki.
Commandez des pantalons et des soutiens-gorge. Rendelj
nagyibugyikat és sportmelltartókat.
Jól szórakoztam, kezdtem belejönni a szekálásába, amíg a
következő időpontjához nem értem. „Vakrandi 9-kor.”
Váratlan düh bugyogo fel bennem. Bár nem volt jogom így
érezni, ez nem csökkente e a torkom marását. Valami seggfej
teljesen ki fogja használni Aranyfürtöcskét. Nem féltékeny voltam,
hanem… félte em. A lelke mélyén, minden őrület ala Charlo e egy
olyan nő volt, aki hi a tündérmesékben. A seggfej vőlegénye céges
tintába márto a a pennáját o , ahol Charlo e dolgozo , ő pedig
továbbra is olyan hülyeségeket oszto meg a Facebookon, hogy
Csak ússz tovább!, meg Alkosd meg a saját boldogságod! Vannak,
akik sosem tanulnak. Ő nem ismerte volna fel, hogy a csillogó
páncélú lovagja egy alufóliába csomagolt seggfej, amíg az át nem
veri. És felbosszanto , hogy ennyire vak volt. Ez az érzés pedig
mérhetetlenül rosszabb le , amikor rájö em, hogy a kis Victoria’s
Secretes vásárolgatása valószínűleg közvetlenül összefügg a nagy
vakrandijával.

***

– Tedd az asztalomra! – utasíto am anélkül, hogy felnéztem volna.

Az illatából éreztem, hogy az irodámba jö . És ez csak még jobban
felbosszanto – hogy megismertem az illatát. Hogy tetsze a francos
illata.
Charlo e az asztalra te e a jelentést, amin nekem dolgozo , majd
megfordult, hogy kimenjen. Viszont megállt az ajtóban.
– Valami rosszat csináltam, Reed?
Néhány napja elég gorombán viselkedtem vele – azóta, hogy
megnyito am a naptárját.
– Nem. Csak sok a dolgom.
– Hozhatok neked kávét vagy bármit?
– Nem. – Az ajtóra muta am, és még mindig nem néztem fel a
brosúrából, amit éppen szerkeszte em. – De kifelé menet
becsukhatod az ajtómat.
Miután ka ant az ajtóm, az asztalra dobtam a tollam, és
hátradőltem a székemben. Ekkorra már az egész francos irodának
olyan illata volt, mint neki. Néhány perccel később még mindig
képtelen voltam koncentrálni, ezért kinyito am a laptopomat, és
sebtiben írtam egy e-mailt a bosszantó asszisztensemnek.

Címzett: Charlotte Darling

Tárgy: Te
Nagyon hálás lennék, ha kevesebb parfümben fürdetnéd
magad. A szaglóreceptorjaim húsz perccel azelőtt, hogy egy
szobába lépsz, bedurrantják az allergiaszenzorjaimat.
 Különben is, egy nőnek a visszafogottság áll a legjobban.

Miután ezt kiadtam magamból, újra tudtam koncentrálni a valós

munkámra. Egészen néhány percig, amíg egy halk csengőhang új e-
mail érkezéséről nem tájékoztato . Már azelő tudtam, ki az, hogy
feléleszte em volna a gépemet a képernyőkímélő üzemmódból.

Címzett: Reed Eastwood

Tárgy: A szaglóreceptorjaid
Kár, hogy a szaglóreceptorjaid ennyire érzékenyek. Próbáltad
már kitenni magad az allergénnek, hátha az közömbösíti a
hatást? Talán segítene, ha néha megállnál, és megszagolnád a
rózsákat, ahelyett, hogy áttrappolsz a kerten. A világ tele van
nők csokraival. Különben is, egy férfinak a jó modor áll a
legjobban.

Másnap este mielő hazamentem, beléptem Charlo e irodájába

odaadni neki néhány számlát, hogy elkészíthesse a havi
költségkimutatásomat. Már majdnem nyolc volt, ezért feltételeztem,
hogy már elment. A hangja állíto meg éppen azelő , hogy az
ajtajához értem.
– És mennyibe kerül egy hálófülke?
Csend, majd folyta a.
– Hmm. Rendben. És mekkorák az ágyak a fülkében?
Újabb csend.
– Hűha! És nincs olyanjuk, amiben elférne két ember? Talán egy
dupla vagy hasonló?
Nevete .
– Rendben. Hát, gondolom, az is egy lehetőség. Most még nem
tudok foglalni. De nagyon köszönöm az információt.
Nem akartam, hogy azon kapjon, a folyosón hallgatóztam, de azt
sem tudtam megállni, hogy ne legyek seggfej. Az irodájába sétáltam,
az asztalára dobtam a kiadásos borítékomat, majd megszólaltam.
– A céges telefont használni a munkahelyen nyaralás tervezésére?
Nem valami pro hozzáállás, Charlo e.
Rám meredt. Bájosnak találtam ráncolt orrát, hunyorgó szemét és
kivörösödő arcát. Ezt a gondolatot viszont bölcsen megtarto am
magamnak.
Charlo e felkapta a telefonját az asztalról, és felém integete vele.
– A saját mobilomat használtam, nem a céges telefont. És a
munkanapom három órája véget ért. Úgyhogy gyakorlatilag az
egyetlen céges dolog, amit használok, az ez a szék.
Lepleztem a vigyorom.
– Utazol valahova? Nem is tudtam, hogy máris ki tudsz venni
szabadságot.
– Nem mintha bármennyire is rád tartozna, de csak érdeklődtem
egy európai vonatos utazásról. Szeretek álmodozni dolgokról,
amiket meg szeretnék csinálni, és néha segít, ha elképzelem, az
milyen.
Összeállt a kép. A toszkán napfény ala . Előző nap a Bassza meg!-
listájához adta az Először szeretkezni egy fér val egy hálókocsiban, egy
Olaszországon át vezető vonatúton. Ha tudta volna, hogy kukkolom a
listáját a szerveren, úgy ve e volna, hogy szeretnék a
bakancslistapajtása lenni, ezért nem te em arra utalást, hogy tudom,
miről beszél. Úgyhogy inkább másfelől közelíte em meg. Onnan,
ami biztosan a pokolba vezet.
– Talán, ha több időt töltenél a munkával és kevesebbet az
álmodozással, hatékonyabb lennél, és nem kellene este nyolcig bent
maradnod.
Erre elkerekede a szeme. Egy pillanatig meredten néze rám,
majd kinyito a az asztali ókját, kiránto a belőle a táskáját, az
asztalra csapta, majd visszalökte a ókját. Becsukta a laptopját,
felállt, és a vállára ránga a a táskáját. Az ajtó felé ronto , ahol én
még mindig álltam. Nem gondoltam arra, hogy megáll, amikor
odaér hozzám, ezért elővigyázatosságból te em egy lépést hátra,
mert arra számíto am, hogy félrelök.
Ehelye lehunyta a szemét, felemelte a kezeit, és az ujjaival vadul
elkezde gépelni a levegőben.
Komolyan. Kurvára. Őrült.
És olyan gyönyörű, amikor dühös.
Miután, feltételezem, a képzeletbeli Enterre ütö , ve egy nagy
levegőt, kinyito a a szemét, és egy szó nélkül kisétált az irodából.
 Meglehet, hogy egész kifelé menet néztem, ahogy ringatózik a
feneke.
Mindke őnknek átkozo tanácsadásra le volna szüksége.
 16. FEJEZET
REED

NÉHÁNY NAPIG MINDENÁRON KERÜLTEM ŐT, viszont amikor Iris

Charlo e-tal a nyomában jelent meg egy üzleti ebéden, már nem
tudtam tovább. Ma hew Garamound, a könyvelőnk, az öcsém és én
már helyet foglaltunk. Bár bosszanto , hogy Cahrlo e is o van,
felálltam, ahogy az asztal felé sétált. Köszönésképpen biccente em,
majd kihúztam a melle em lévő széket, Garamound közben
ugyanígy te Irisnak.
– Charlo e.
– Igazából, szeretnék Max mellé ülni az asztal túloldalára, ha ő ezt
nem bánja. Nem szeretném, ha a parfümöm előhozná az allergiádat.
Iris szeme összeszűkült.
– Nem is vagy allergiás a parfümökre.
– Nemrég alakult ki.
Max megvillanto a a borzasztóan idegesítő megawa os
mosolyát, és felállt, hogy kihúzzon egy széket.
– A bátyám vesztesége, én csak nyertem ezzel. – Charlo e-hoz
hajolt, lehunyta a szemét, és színpadiasan belélegze . – Csodás
illatod van.
Dörmögtem valamit magamban, hogy mennyire helytelen a
viselkedése, ahogy mind az öten leültünk. Gyorsan egyértelművé
vált, hogy Charlo e kerülni fogja velem a szemkontaktust, amit
eleinte tökéletesnek tarto am, amíg rá nem jö em, hogy amikor nem
felém néz, nekem korlátlan lehetőségem adódik, hogy az arcát
bámuljam. Átkozo ul elterelte a gyelmemet. Erőltetnem kelle a
tekintetem, hogy valami másra koncentráljak, ezért a könyvelőnket
mustráltam.
 Ma hew Garamound tíz évvel biztosan idősebb lehete a
nagymamámnál. Ősz hajú és napbarníto bőrű volt, és mindig egy
amerikai zászlót ábrázoló kitűzőt biggyeszte a nyakkendőjébe.
Azóta volt a cég könyvelője, hogy Iris elindíto a a vállalkozását, és
négyen minden évben menetrendszerűen négyszer találkoztunk –
két hé el a negyedévek után. Most csak az volt a bökkenő, hogy egy
hónappal ezelő volt a negyedéves megbeszélésünk, és sosem
vi ünk asszisztenst ilyen jellegű találkozókra.
Miután a pincér felve e az italrendelésünket, Ma hew összete e
a kezeit az asztalon, és megköszörülte a torkát.
– Szóval… biztos azon gondolkoztok, miért is találkoztunk ma.
Max Charlo e-hoz hajolt, és su ogo neki, bár mindannyian jól
hallo uk.
– Nekem igazából az jár a fejemben, hogy milyen parfümöt
használsz.
Csikorgó fogakkal válaszoltam.
– Mi lenne, ha az alkalmazo jaink zaklatását arra az alkalomra
korlátoznád, amikor az irodájukban lévő kanapén fekszel?
Ma hew rám, majd az öcsémre néze . Miközben nekem mogorva
volt az arckifejezésem, a megjegyzésem látszólag tetsze Maxnek.
– Igen, na szóval – folyta a Garamound. – Én kértem meg Irist és
Charlo e-ot, hogy szervezzék meg ma ezt a találkozót, mert sajnos
van néhány rossz hírem.
Azonnal arra gondoltam, hogy beteg.
– Minden rendben veled, Ma ?
– Ó! – Rájö , mire gondoltam. – Igen, igen. Jól vagyok. A cégről,
és azon belül is egy alkalmazo ról van szó. Egészen konkrétan
Dorothyról.
– Dorothyról? – Ráncoltam a homlokom. – Dorothy beteg?
Iris ve e át a szót.
– Nem, Reed. Mindenki jó egészségnek örvend. Kezdjük inkább
az elején, jó? Amint azt tudjátok, megkértem Charlo e-ot, hogy
gyűjtse listába a takarítócégeket, akikkel együ működünk, hogy
átlássam, hány partnerrel dolgozunk, és nagyobb kedvezményt
kapjunk a szolgáltatásaikra. A projekt részeként arra is megkértem,
hogy listázza szolgáltatónként az összes ki zete számlát az elmúlt
hatvan napból.
– Értem, igen, tudtam, hogy Charlo e ezen dolgozik.
– Nos. Talált néhány számlát, amik rosszul le ek ki zetve – fel
le ek cserélve a számok. Például az egyik számla 16,292 dollár volt,
mégis 16,922 dollárt ze ünk. Egy másik 2,300 dollárról szólt, és
3,200 dollárt ze ünk. Egyik sem tért el sokkal – mindegyik
kevesebb mint ezer dollárral. Viszont Charlo e ezt négy különböző
számlán ve e észre, ezért szólt nekem. Nézzétek, Dorothy majdnem
olyan idős, mint én, és azóta van velem, mióta ti megszüle etek,
úgyhogy azt feltételeztem, erősebb szemüvegre van szüksége, ezért
megkerestem, hogy beszéljünk. – A nagymamámnak elkomorult az
arca, amiből tudtam, mi következik. – Nagyon furcsán viselkede .
Ezért megkértem Ma hew-t, hogy nézzen utána néhány
tranzakciónak.
Garamound o folyta a, ahol a nagymamám abbahagyta.
– Auditáltam az összes tranzakcióját az elmúlt tizenkét hónapból,
és azt találtam, hogy ötvenhárom különböző számlán cserélte fel a
számokat. Azokhoz hasonlóan, amiket Charlo e talált, ezek sem
voltak nagy hibák, és első ránézésre egyszerű számfelcserélésnek
tűntek. Viszont a hibák sosem a mi javunkra történtek. Ez az
ötvenhárom számla összesen több mint harminckétezer dollárral le
túl zetve. Amikor egy kicsit mélyebbre ástam, azt találtam, hogy az
összes ki zetés két különböző számlára ment – a helyes összeg a
szolgáltatóhoz, viszont volt egy külön eseti átutalás is a
különbözetről, amik mind egy számlára kerültek.
Mély levegőt ve em.
– Dorothy saját zsebre dolgozo .
Garamound bólinto .
– Sajnos igen. Nem mentem vissza az idők kezdetéig, de legalább
már néhány éve.
– Jézusom, Dorothy szinte családtag!
Irisnak könnyes volt a szeme.
– Van egy beteg unokája.
Amint megemészte em ezt a hírt, feltört az epe a torkomba.
Charlo e is csatlakozo , az ő szeme is csupa könny volt.
– Á étes érhártyadaganat. Nagyon ritkán fordul elő gyerekeknél.
Philadelphiába hordta a kis út egy kísérleti kezelésre, amit nem
nanszíroz a biztosító.
– Fogalmam sem volt.
Az ebéd hangulata ezután drasztikus fordulatot ve .
Egy dolog alkalmazo at lopáson kapni, de teljesen más régi
munkatársat, akinek ráadásul átkozo ul jó oka volt rá. Mindannyian
egyetérte ünk abban, hogy át kell gondolnunk a helyzetet, és majd
összeülünk a hét végén újra, hogy megbeszéljük, miként kezeljük.
Az ebéd végén Iris felém fordult.
– Nekem van egy megbeszélésem a belvárosban. Vissza tudod
vinni Charlo e-ot az irodába?
Max válaszolt, bár a nagymamánk nem neki szólt.
– Én vissza tudom vinni.
– Kedd van, és te általában akkor nem jössz az irodába. –
Begomboltam a zakómat. – Nincs masszázsidőpontod, vagy valami
más sürgető ügyed, amit el kell intézned?
Az öcsém a zsebébe csúszta a a kezét, és előre-hátra hintázo a
lábán.
– Nincs. Szabad vagyok egész délután.
Már volt egy sikkasztás az irodában, legkevésbé egy szexuális
zaklatásos ügyre le volna még szükségünk. Charlo e derekára
te em a kezem.
– Nekünk valós ügyet kell megbeszélnünk. Úgyhogy találkozunk
az irodában.

***

Egyikünk sem szólt egy szót sem az irodába tartó belvárosi út első öt
percében.
Végül én törtem meg a csendet.
– Szép munka, hogy kiszúrtad ezt a számlákkal kapcsolatos zűrt.
Charlo e kibámult az ablakon, és sóhajto egyet.
– Nem túl jó érzés. Igazából elég pocsék.
– Sosem jó rájönni, hogy egy ember, akiben bíztál, becsapo .
– Tudom. Hidd el nekem, hogy tudom. De én Christian mia
érzem magam rosszul.
– Christian?
– Dorothy unokája. Csak hatéves. És a rák nem csupán a
szemében van. Hónapokon át volt beteg a tüdejében lévő daganat
kezelése mia , hogy aztán az á erjedjen a szemére is. Baseballoznia
kellene, nem o hon tanulnia és hotelekben élnie, amíg az anyukája
úgy rohangál körülö e kétségbeese en, mint a mérgeze egér.
Azt ve em észre, hogy egy pontot dörzsölök a mellkasomon,
pedig belül fájt. Oldalra pillanto am Charlo e-ra.
– Honnan tudsz ennyit a kis ú betegségéről?
Vállat vont.
– Beszélgetünk.
– Beszélge ek? Mennyi ideje vagy a cégnél… három vagy négy
hete?
– És? Ez nem jelenti azt, hogy nem szerezhetek barátokat. Lá ad
azt az édes képet az asztalán a cserkészegyenruhás Christianról?
Nem, de kibújtam a válasz alól.
– Mi van vele?
– Hát, megjegyeztem a második napomon, hogy milyen helyes
ú, Dorothy erre egyszerűen sírva fakadt, és elmesélte nekem a
történetet. Ezután néhányszor együ ebédeltünk. – Megállt. – Most
meg én vagyok az, aki bajba keverte.
– Ez nem a te hibád, Charlo e. Ő keverte magát bajba. Megértem,
hogy rosszul érzed magad. De te nem csináltál semmi rosszat.
Charlo e továbbra is bámult ki az ablakon, ahogy egy pillanatnyi
csend állt be. Olyan átkozo ul érzékeny volt mindenki érzéseire, ami
csodálni való volt, de hátrány is az üzleti életben. Bár, ha egy rákos
kisgyerekről van szó, minden a feje tetejére áll. Az egész helyzet
borzalmas volt.
– Mit fogtok csinálni Dorothyval? – kérdezte végül.
Charlo e-ra pillanto am, majd vissza az útra.
– Te mit csinálnál az én helyemben?
Kicsit gondolkozo a válaszon.
– Nem rúgnám ki. Nagy szüksége van a munkára. Amit te ,
teljességgel helytelen, de nem vagyok benne biztos, hogy én nem
ugyanezt csináltam volna, ha nincs más lehetőség. Az emberek nem
tökéletesek, és néha mérlegre kell tennünk az egy rosszat, amit
te ek, az összes jóval, amit eddig csináltak. Dorothy nagyon régóta
dolgozik nektek, és csak a lányát és az unokáját segíte e.
Bólinto am. Ezután sokáig mindke en csendben voltunk.
Végül Charlo e rángato ki mindke őnket a nagy
gondolkozásból. Felém fordult.
– Egyébként hálás vagyok a francia fordításokért. Még nem
köszöntem meg. Viszont még jó, hogy van Google, különben
véletlenül nagyibugyikat ve em volna a nemlétező párizsi utamra –
forga a a szemét.
– Látom, leellenőrizted a munkámat. – Kuncogtam. – És, de rien.
Szívesen.
– És miért hagytál fel a franciaórával o , ahová a Vakrandit írtam
be?
Próbáltam kikerülni a kérdést.
– Hogy érted?
– Pont o hagytad abba a beosztásom fordítását. Ez volt az utolsó
elő i bejegyzés, és úgy döntö él, o abbahagyod. Ez véletlen volt?
Nincs francia fordítása a vakrandinak?
Basszus! Hogyan fogom ezt kimagyarázni?
Hát, Charlo e, azért hagytam fel a fordítással, mert a gondola ól, hogy
valami isten tudja, milyen fér val randizni mész, gyilkolni tudnék.
– Már nem volt hozzá kedvem, úgyhogy abbahagytam. –
Összeszoríto am az állkapcsomat, és felé pillanto am.
– Egyébként meg miért mész vakrandira? Ebben a világban annyi
alkalom adódik új emberekkel találkozni. Egy magadfajta nőnek
nem kell ehhez folyamodnia.
– Jól van… és mit értesz azala , hogy magamfajta?
Naná, hogy azt akarta, rágjam a szájába.
– Valaki, aki… csinos és közvetlen személyiség, annak nincs
szüksége arra, hogy vakrandira járjon. Ez túl kockázatos, főleg ebben
a városban. Tényleg el kellene végezned a házi feladatodat, mielő
belemész abba, hogy találkozol valakivel.
– Mint te? Te ezt csinálod? Utánanézetsz a nőknek, akikkel
randizol? Mint ahogy engem is leellenőrizte él a Millennium-
penthouse megmutatása elő ?
 – Nem. Bár nem jelentene gondot ezt megtennem. De
mindenekelő nem mennék vakrandira.
– Erről jut eszembe – mondta. – Sosem kérdeztem meg. Ha aznap
tudtad, hogy hazudtam a jelentkezésemmel kapcsolatban, miért
mentél bele, hogy megmutasd a penthouse-t?
– Mert meg akartalak leckéztetni és szégyeníteni, amiért
elpocsékoltad az időmet.
– Lázba hoz, ha megalázhatsz embereket?
– Ha megérdemlik? Igen.
Éreztem a súlyát annak, ahogy meredten néz engem. Hirtelen azt
éreztem, hogy a nyakkendőm fojtogat. Kicsit meglazíto am.
– Mi az? – csa antam fel.
– Randiztál bárkivel Allison óta?
Pompás. Csapdába estem az autóban, és tudtam, hogy nem fogom
tudni megúszni a kérdést. Nem vágytam arra, hogy a randizási
szokásaimat megbeszéljem Charlo e-tal.
– Ez nem tartozik rád.
Az igazság az volt, hogy volt néhány semmit nem jelentő
légyo om, de semmi komolyabb.
– Hát, te azt hiszed, hogy az én dolgom rád tartozik, úgyhogy
talán először nézz magadba, mielő randizási tanácsokat adsz
nekem – fújt egy nagyot. – A vakrandi amúgyis csak egy kód volt.
– Kód mire?
– Nem akartam, hogy a többiek tudják, hogy Maxszel fogok
randizni. És mielő bármit szólsz… tudom, hogy a cégnél nincs
fraternizációt tiltó szabályzat.
Hogy micsoda?
Egy adrenalinlöket cikázo végig az ereimen. Az autó csikorogva
megállt, ahogy a fékbe tapostam a manha ani forgalom kellős
közepén, ami ala néhány gyalogost majdnem elgázoltam.
– Micsoda? – fröcsögtem, pedig teljesen jól hallo am.
Mögö em dudák harsogtak, de alig ve em észre őket.
Megismételte.
– Maxszel holnap este randizni megyünk. És jobb, ha elindítod ezt
az autót, mielő még egy koccanásba sodorsz minket.
Igaza volt, félre kelle húzódnom.
 Szabálytalanul megálltam a Dean & Deluca elő , és benyomtam a
vészvillogót.
Néhány pillanatig csendben voltam, majd Charlo e felé
fordultam, és egyenesen a szemébe néztem.
– Nem randizol Maxszel, Charlo e.
– Miért nem? Ő…
– Charlo e… – Figyelmeztető hangsúllyal hagyta el a számat a
neve. Úgy éreztem, mintha égne a fülem.
– Igen? – mosolygo .
A dühöm láthatóan jól szórakozta a.
Olyan volt, mintha egy féltékeny vadállat, amit már nem lehete
tovább megfékezni, felszínre tört volna a testemből.
– Nem. Randizol. Maxszel.
Semmilyen valódi indokom nem volt a viselkedésemre, ezért csak
vártam a reakcióját. Nem tudtam megfogalmazni, hogy miért volt
megtiltva neki, hogy randizzon az öcsémmel, mert még én sem
érte em igazán a dühömet. Csak azt tudtam, hogy nem bírom
elviselni Charlo e és Max gondolatát.
Nagy vitára számíto am, amiben ő köti az ebet a karóhoz, hogy
nincs jogom megmondani neki, hogy kivel randizzon. De meglepe
a válaszával.
– Megmondom, mi legyen. Egy feltétellel lemondom a randimat
Maxszel.
A pulzusom elkezde normálissá lassulni.
– Mi az?
Akármi is az, kurvára megfogom tenni.
– Holnap este van az utolsó meghallgatás a Brooklyn Tabernacle-
ben. Lemondom Maxet, ha elmész.
Jézusom! Ezt nem mondhatja komolyan. Szöszi most már zsaroló
is?
– Te zsarolsz engem?
– A zsarolásnak több értelme van, mint annak az indokolatlan
alfahím-viselkedésnek, amit éppen minden magyarázat nélkül
felvonultatsz, nem gondolod?
Kizárt volt, hogy én tétlenül nézzem, ahogy ő elmegy az
öcsémmel randizni, úgyhogy az egyetlen lehetséges választ adtam.
 – Rendben.
– Rendben, egyetértesz a zsarolással kapcsolatos kijelentésemmel,
vagy rendben, beleegyezel, hogy elmész a meghallgatásra?
– Rendben. Benne vagyok, elmegyek Brooklynba. De egyedül
megyek. Világos?
Charlo e túlontúl elégede nek tűnt magával.
– Igen.
– Jó.
Sebességbe te em a kocsit, majd visszasoroltam a forgalomba, és
folyta uk az utunkat az irodába. Egy lassú, elégede mosoly terült
szét Charlo e arcán, ahogy a nyakát hátradöntö e a fejtámlának, és
lehunyta a szemét.
Az, hogy mégis hogy az ördögben juto unk az út ala Dorothy
unokájától hirtelen oda, hogy belementem a meghallgatásba,
számomra felfoghatatlan volt. De ez annyira Charlo e-ra vallo . A
szokásosan idegesítő, makacs, néha kás, de mindig… gyönyörű
Charlo e-ra. A kurvára gyönyörű Charlo e-ra. A kurvára gyönyörű
Charlo e-ra, aki nem fog az öcsém közelébe menni.
Egyelőre távol tudtam tartani a ól, hogy Maxszel randizzon, de
nem volt jogom irányítani az életét. Ennek a vágyamnak véget kelle
vetni. Találnom kell valamit, ami elvonja a gyelmemet erről a nőről,
méghozzá sürgősen.
Amikor visszaértünk a belvárosba, Charlo e látszólag nagyon
siete , hogy az irodájába jusson. Én meg egyenesen az előtér felé
ve em az irányt, hogy megbeszéljek valamit Irisszal, ami azóta járt a
fejemben, hogy eljö ünk a munkaebédről.
Épp végze egy hívással, amikor felnéze rám.
– Nagyi, de jó. I vagy. Azt hi em, még a megbeszéléseden vagy.
Felállt, és megkerülte az asztalát, hogy elé álljon.
– Nem volt megbeszélésem.
Elfelejte e, hogy ezt hozta fel ürügyként, hogy miért nem tudja
visszahozni Charlo e-ot az ebédről? Ekkor ese le, hogy nagy
valószínűséggel csak azt mondta, hogy megbeszélése van, hogy
Charlo e velem jöjjön. Nem volt kedvem ebbe belemenni vele.
Úgyhogy annyiban hagytam.
– Csak most értetek vissza? – kérdezte. – Azt hi em, meg fogtok
előzni. Mi tarto ennyi ideig?
– Ebben a pillanatban jö ünk meg. Charlo e-tal volt egy kis
problémánk.
Iris elmosolyodo .
– Értem. Úgy tűnik, ez gyakran megesik veletek.
Hát, ja.
Leültem, és örömmel válto am témát.
– Figyelj, beszélnünk kell Dorothyról.
– Igen. Egész nap nem bírtam másra gondolni.
– Számon kell kérnünk rajta a lopást. Nem úszhatja meg.
– Tudom, Reed, de…
– Hallgass meg!
– Rendben. – Úgy tűnt, mint aki aggódik, hogy mit fogok
mondani.
– Bár azt gondolom, hogy tudnia kell, rájö ünk… nem hiszem,
hogy ki kellene rúgnunk. Éppen elég mindenen megy át. És egészen
idáig hűséges alkalmazo unk volt. Értem, hogy valaki, aki az ő
helyzetében van, kétségbeese en tud viselkedni. Az emberek furcsa
dolgokat csinálnak, amikor a szere eik veszélyben vannak. Lopo
tőlünk, de nem hiszem, hogy kárt akart okozni. Számára ez egy
élethalál kérdés volt.
A nagymamám arcán látszo a megkönnyebbülés.
– Egyetértek, boldog vagyok és büszke, hogy így látod.
A ól a pillana ól fogva, hogy megérte em, mi a helyzet, tudtam,
mit szeretnék csinálni. Iris nagylelkű ember volt, és mindig jó
példával járt elő em ezen a téren. Jó érzés volt, hogy nem csupán
segíteni tudunk ezen a családon, hanem a nagymamámat is
büszkévé tehetem.
– Ki szeretném zetni az unokája kezelését.
Ezen látszólag megdöbbent.
– Biztos vagy benne? Nagyon sokba is kerülhet.
– Igen, biztos. El sem tudom képzelni, hogy az embernek van egy
haldokló gyereke vagy unokája, és nincs anyagi forrása megmenteni
őt. Úgy értem, van olyan, amit az ember ne tenne meg egy beteg
unokáért?
A nagymamám megtorpant, és egyenesen a szemembe néze .
– Nem. Nem, nincs.
 17. FEJEZET
CHARLOTTE

KIFULLADVA ÉS KIMERÜLVE LÉPTEM AZ IRODÁMBA, és amilyen gyorsan

csak bírtam, előkerestem Max mobilszámát.
Első csöngésre felve e.
– Ó, helló! Minek köszönhetem ezt…
– Max! – vágtam közbe. – Figyelj! Kérnék egy szívességet. Ugye,
nem beszéltél a délutáni ebédmegbeszélés óta Reeddel?
– Nem. Végül csak nem mentem vissza az irodába, hazajö em.
Mizu?
A mellemre te em a kezem, és megkönnyebbülten sóhajo am.
– Hazudtam a bátyádnak. Azt mondtam neki, hogy holnap este
veled randizok.
Max nevetése visszhangzo a fülemben.
– Ühm… jól van. Csak hogy értsem. Az első naptól fogva
próbállak rábeszélni arra, hogy randizz velem. Minden egyes
alkalommal visszautasítasz, mégis azt mondod másoknak, hogy
randizunk?
– Hát… igen. Mármint csak Reednek.
– Fura vagy, Charlo e. Mit… próbáltad felbőszíteni? Nektek
ke őtöknek valami egészen elcsesze dinamikátok van.
– Próbáltam megleckéztetni… fogjuk rá. Bonyolult. E ől
függetlenül megtilto a, hogy veled randizzak.
– Mekkora egy pöcs! – nevete .
– Ha bármit mondana neked erről, megtennéd, hogy kicsit
belemész? Valószínűleg valamikor el fogom mondani neki az
igazságot.
– Bármikor örömmel hergelem fel és hozom ki a sodrából a
bátyámat. Mondhatom azt neki, hogy te kezdeményeztél, ha
szembesít?
– Jobban örülnék, ha nem tennéd.
A fülembe nevete .
– Rendben.
– Alkut kötö em Reeddel. Nem olyasmi a téma, amit
megoszthatok, de a vége az le , hogy én lemondom a randit.
Úgyhogy most lemondom.
– Lemondod a randit, ami soha nem is léteze . Világos.
– Igen. És amúgy meg köszönöm. Tartozom neked.
– Mit szólnál egy jövő heti vacsorához?
– Hajthatatlan vagy.
– Nem lehet hibáztatni egy fér t, amiért próbálkozik.
Miután lete ük, az asztalomnál ültem, és az Eastwood véreken
gondolkoztam. Max egy gondtalan playboy volt, de jó srác, és
tudtam, hogy nagyon fontos neki Reed. Max volt egyértelműen az
őrültebb vér. Valakik még azt is mondták róla, hogy jóképűbb, de
ez ízlésfüggő. Az biztos, hogy vadabb. Viszont szerintem a
borongós, komoly Reed sokkal szexibb volt. Sőt, még sosem
tarto am szexibbnek annál, mint korábban az autójában, amikor
felém fordult, és követelte, hogy tartsam távol magam Maxtől. Todd
soha nem szentelt nekem ilyen kizárólagos gyelmet, és jó érzés volt
megtapasztalni. Bár néhány nő azt tanácsolta volna, hogy abban a
pillanatban vágjam ezért tarkón, én nem bírtam megállni, hogy ne
induljak be Reed védelmezése mia . Az sem árto , hogy a nap a
gyönyörű eszpresszószínű szemébe világíto , amikor követelőzö ,
és hogy az autóját megtöltö e a mámorító Ralph Lauren kölnijének
az illata.
A testem könyörgö azért, hogy azt az intenzitást másképp is
kiélje rajtam. De egyértelműen volt egy láthatatlan fal, amit Reed
ke őnk közé emelt.

***

Másnap reggel, amikor az irodámba léptem, egy kék üzenet bámult

rám az asztalomról.

REED EASTWOOD IRODÁJA

Charlo e!
Gratulálok, hogy precedenst teremte él. Lásd a munkavállalói
kézikönyvet a szerveren, amibe bekerült az Eastwood/Locklear új,
fraternizálást tiltó szabályzata. Plusz én jól meggondolnám, hogy
megzsarolom-e még egyszer a főnökömet. Ez is ok a kirúgásra.
Ui.: Késtél. Én csináltam a saját kávémat, ami azt jelenti, hogy végre
nem volt tele tejszínnel. Mostantól próbálj pontos lenni.
Reed

Füstölögve arra juto am, hogy nem adom meg neki azt az
örömöt, hogy reagálok, így megtarto am magamnak a
gondolataimat a délelő nagy részében, és inkább haladtam a
teendőimmel.
Miután kora délutánra lehiggadtam, az irodája felé
merészkedtem, hogy kiderítsem, milyen kedve van, és hogy érzelmi
támogatást nyújtsak, mivel aznap este volt a meghallgatása a
Tabernacle-ben.
Meglepetésemre egy gyönyörű vörös hajú nővel volt, aki nem
szemben ült vele, mint a legtöbb látogató, hanem közvetlenül
melle e. Nem nálunk dolgozo , úgyhogy biztosan ügyfél lehete .
Reedhez hajolt, és nevete mindenen, amit mondo .
Egy olyan drága, piros talpú magas sarkú volt rajta, és gyöngysor
a nyakában – egyértelmű volt, hogy tehetős. A teste Reedéhez ért,
miközben ő ingatlanokat mutato neki a számítógépén.
Bevillant az emlék, amikor Todd irodájába sétáltam, és abban a
kompromi áló helyzetben találtam. Borzalmas érzés volt ennyire
vaknak lenni, és rájönni, hogy az egész kapcsolat csak egy illúzió
volt. Az a tapasztalat mindig arra fog példaként szolgálni, hogy a
dolgok egy szempillantás ala megváltozhatnak. A tény, hogy
hasonló rémületet éreztem, nagyon árulkodó volt a Reeddel
kapcsolatos érzelmeimet illetően. Még csak nem is jártunk, mégis
valahogy kissé árulásnak éreztem.
 Hirtelen rosszul éreztem magam, amikor kopogtam, hogy ezzel
jelezzem a jelenlétem.
– Szia! – mondtam. – Csak azért jö em, hogy megkérdezzem,
minden rendben van-e az esti találkozóddal kapcsolatban, és hogy
szükséged van-e valamire.
Reed felnéze .
– Igen, minden. És nem, nincs szükségem semmire. – Majd
visszafordult a nő felé, és nem ve rólam tudomást.
– Az remek – mondtam, jóformán a falnak.
Te em néhány lépést feléjük, és bemutatkoztam Reed
vendégének.
– Charlo e vagyok, Reed asszisztense. És ön?
– Eve Lennon, Mr. Eastwood egy magánügyfele. Ma megmutat
nekem néhány ingatlant.
Reed végül megszólíto .
– Charlo e, ha már i vagy, fel tudnád hívni a Le Coucou-t, és
szólni nekik, hogy körülbelül tizenöt percen belül érkezem? És kérd
meg őket, hogy két főre terítsenek egy asztalt. – A nő felé fordult. –
Először ebédelni megyünk.
Magamra erőlte em egy mosolyt.
– Természetesen.
Miután egy kicsit elidőztem az ajtóban, Reed hirtelen leve e a
szemüvegét, rám néze , és a legdurvább hangon szólalt meg.
– Elmehetsz.
Most ugye viccel?
Engedélyt ad, hogy elmenjek? Milyen kedves tőle!
Rosszkedvűen az irodám felé tarto am a foglalást elintézni, de
elő e beléptem a konyhába egy jól megérdemelt kávéért, hogy
kezeljem a hasogató fejfájásomat. Még mindig próbáltam felocsúdni
a stílusból, ahogy Reed beszélt velem, és közben minden kiese a
kezemből – először egy feltépe cukros tasak, aztán a kávékeverő.
Iris o volt, és észrevehe e, hogy minden kicsúszik a kezemből.
– Charlo e, minden rendben? Zaklato nak tűnsz.
Megkevertem a kávémat.
– Ki Eve Lennon?
– A Lennon család évek óta ügyfelünk. Miért kérdezed?
 – Eve Reeddel van az irodában, és volt egy olyan érzésem, hogy
van közö ük valami. Teljesen Reedre mászo . Mindegy, nem az én
dolgom.
Iris szemében lá am, hogy érti, miről van szó.
– De, a te dolgod… mert mindennap Reeddel kell dolgoznod, és
az élete minden területével foglalkozol. Reed nagyon is a te dolgod,
Charlo e. – Megtorpant. – Érzel iránta valamit, ugye?
– Nem úgy… – megtorpantam, fújtam egyet, majd rájö em, hogy
Iris elő nincs mit takargatnom. – Nem tudom. Csak… állandóan
annyira furcsák közö ünk a dolgok. Az egyik pillanatban kedves,
aztán teljesen elutasító velem. Nem igazán értem őt. Tudja, mit
mondo , amikor az irodájába mentem, és Eve o volt?
– Mit?
Elmélyíte em a hangom, hogy a lehető legjobban utánozzam
Reedet.
– Elmehetsz. Így. Elmehetsz. Olyan lekezelő tud lenni!
Irist láthatóan elszomoríto a, hogy ennyire bántanak engem a
Reeddel történtek. Biccente , hogy csatlakozzak hozzá az egyik
asztalnál.
Közelebb hajolt.
– Az unokámmal az a helyzet… hogy folyamatosan dúl benne egy
harc aközö , aki ő igazán, és aközö , akinek gondolja, hogy lennie
kellene… aközö , amit igazán akar, és amit gondol, hogy
megérdemel. Megvan az oka arra, hogy néha miként viselkedik. De
egyvalamit nyugodtan mondhatok neked, Eve a nyomodba sem ér.
És ha Reed téged elhesseget, és azt a nőt engedi a maga közelébe,
akkor emberi pajzsként használja valami olyan ellen, aminek
különben nem tud ellenállni.
 18. FEJEZET
REED

ISZONYATOSAN BUNKÓ VOLTAM CHARLOTTE-TAL, ÉS EZ EMÉSZTETT. Úgy

ment ki az irodámból, mint egy fülét, farkát behúzó kiskutya.
Általában legalább egyszer visszaszólt. Ezú al még azt sem.
Éppen elég rossz volt, hogy Eve teljesen rám tapadt, amikor
Charlo e belépe . Bár semmi nem volt Charlo e és köztem, lá am
rajta, hogy kellemetlenül érzi magát a ól, hogy Eve-vel lát. De éppen
ezért jelentkeztem, hogy három ingatlant megmutatok Eve-nek,
nem? Hogy jelezzem Charlo e-nak, hogy nem érdeklődöm iránta, és
hogy más irányba tereljem a farkam. Az öcsémmel közös randiján
való kiborulásom után úgy éreztem, komoly gyelemelterelésre van
szükség. Ez a gyelemelterelés pedig éppen a lábfejét próbálta a
lábamhoz dörgölni az asztal ala , a Le Coucou-ban.
Arra gondoltam, hogy bárcsak kívánnám Eve-et. Mert pontosan az
a fajta nő volt, akire szükségem van az életemben – akiről tudtam,
hogy szexnél és drága dolgoknál nem akar majd többet tőlem. Aki
nem akarja a fejembe és a szívembe fészkelni magát, aki nem akar
semmi hosszú távút.
Eve már kétszer elvált, és nem vágyo se házasságra, se
gyerekekre. Tökéletes. De ahogy ebéd közben vele szemben ültem,
nagyon elkalandoztak a gondolataim.
– Akkor melyik ingatlant nézzük meg először? – kérdezte.
Összenéztünk, de nem juto el az agyamig, hogy mit mond.
– Hmm?
Megismételte.
– Hova megyünk először?
– Igen. A Tribecában lévő lakásra gondoltam, mert az van a
legközelebb.
Eve megvillanto a a világító fehér fogait.
– Pompás.
Amikor Eve kiment a mosdóba, eszembe juto , hogy megnézem a
telefonomat. Megszokásból ka into am az Instagramra, és
rákerestem Charlo e pro ljára. Aznapról semmi új nem volt,
úgyhogy céltalanul tekertem végig az előző heti fotóit, és találtam
egyet, amit a tévéje képernyőjéről készíte , kávézóasztalra felte
lábakkal. Szőrös papucs volt rajta. A kép aláírása az volt, hogy Este 9
egy szerda este. Tudjuk, ez mit jelent! Vakrandi. A legjobb műsor a
tévében.
Minden kezde összeállni a fejemben. Az este kilenc órás
Vakrandi bejegyzés a naptárában. A tény, hogy Max nem libbent az
irodámba az első adandó alkalommal, hogy elújságolja, sikerült
randit kérnie Charlo e-tól. Az megfordult a fejemben, hogy ez
mennyire nem vall rá, de túl mérges voltam még ahhoz is, hogy
szembesítsem, és kiderítsem, mi a helyzet.
Charlo e hazudo .
Teljes mértékben kitalálta a randit Maxszel, hogy belemenjek az
esti meghallgatásba.
Nem tudtam, melyik a rosszabb: hogy a csala ntasága mia
beleegyeztem, hogy elmegyek, vagy hogy tudta, milyen reakciót fog
kiváltani belőlem annak a veszélye, hogy Maxszel randizik.
A délután további része összefolyt, ahogy gyorsan
végigpörge em a három ingatlan megmutatását, miközben csak arra
tudtam koncentrálni, hogy szembesítsem Charlo e-ot.
Miután hazavi em Eve-et, átverekedtem magam a legnagyobb
dugón, és közben reméltem, hogy még hazamenetel elő elérem
Charlo e-ot.
Az irodájában sötét volt, az egyetlen fény a kis asztali lámpájából
jö . Szinte már mindenki elment, viszont Charlo e a számítógépénél
ült, és inkább tűnt úgy, hogy az interneten szörföl, nem pedig úgy,
hogy dolgozik.
Amikor észreve e, hogy az ajtóban állok, kissé összerezzent.
– Neked nem éppen Brooklyn felé kellene tartanod? Hétkor
vannak a meghallgatások. Oda kell menned.
 – Nem – mondtam, ahogy az ajtó becsukódo mögö em. – Nem
megyek Brooklynba.
Charlo e felkelt a székéből, és keresztezte a karjait.
– Azt hi em, megállapodtunk.
– Miféle játékot űzöl velem, Charlo e?
– Hogy érted?
– Hazudtál… miért? Hogy lásd, ahogy elveszítem az eszem?
Tudtad, hogy milyen reakciót fogsz látni. Ez jelenti neked a
szórakozást?
Szemmel látható volt a bűntudat az arcán.
– Honnan tudtad, hogy hazudtam? Max elmondta?
– Ő is benne van ebben? Remek.
– Nem… csak megkértem őt, hogy… ühm… – Elveszíte e a
fonalat.
Előve em a telefonomat a zsebemből, megnyito am az
Instagram-posztját, és az arca elé tarto am.
– Rájö em. Vakrandi kilenckor. Ráadásul Max soha nem tartana
magában egy ilyet. Megragadná az első adandó alkalmat, hogy az
arcomba dörgölje. Most már értem.
– Csak nem akartam, hogy lemaradj a meghallgatás lehetőségéről.
Ennyi az egész.
Charlo e arckifejezése csupa sajnálat volt. Nem az volt a
szándékom, hogy szomorúvá tegyem. Csak számon akartam kérni
rajta a hazugságát.
De jó ég, az arckifejezése mia legszívesebben elfelejte em volna
mindent… és megcsókoltam volna.
Meg akartam csókolni.
Meg akartam kóstolni az ajkait, és eltüntetni azt a savanyú
ábrázatot az arcáról, közben tudtam, hogy ha volt ezen a világon egy
pár ajak, ami számomra tilto volt, az Charlo e Darlingé. Ő nem
csupán egy szép arc és dögös test volt. Ő a lelkembe akart férkőzni,
és tudtam, hogy ez soha nem fog megtörténni.
Egyszerűen ki kelle volna mennem. Ehelye teljesen
belefeledkeztem a pillanatba. Lélegzetelállító volt mögö e a kilátás a
városra, de semmi sem volt lélegzetelállítóbb Charlo e levegő után
kapkodó mellkasánál, a homlokán gyöngyöző izzadságnál, a velem
kapcsolatos reakciójánál. Vonzalma szinte tapintható volt irántam.
Alig egy lépésnyire álltunk egymástól, és már csak a francos
parfümjét éreztem.
Eltelt egy hosszú pillanat.
– Mit művelsz velem? – motyogtam, és a szavak csuklásként
hagyták el a számat, nem tudtam visszatartani őket.
– Te mit művelsz velem? – su ogta.
Egy pillanatra lenéztem, és akkor ve em észre az asztala melle a
földön a rózsaszín csíkos Victoria’s Secret-szatyrot.
Rekedtes volt a hangom.
– Mi az?
– Iris a munkaidő felénél elküldö szünetre, hogy szellőztessem ki
a fejem. Ma volt a leárazás utolsó napja, úgyhogy vásárolni mentem.
– Miért kelle kiszellőztetned a fejed?
– Mert felbosszanto ál.
Atyavilág, szexi volt, amikor dühében csikorga a a fogait.
Elgondolkoztam azon, hogy vajon még mit tudnának azok a fogak
tépni.
Basszus! Hagyd abba!
Mégis közelebb mentem.
– Mutasd meg, mit ve él magadnak munkaidőben!
Charlo e nyelt egyet, majd a szatyorhoz sétált. Lehajolt, kive e,
ami benne volt, és lefejte egy matricát a selyempapírról. Visszajö
elém, kinyito a, hogy megmutasson jó néhány, a szivárvány minden
színében pompázó csipkebugyit.
Megakadt a tekintetem egy fekete csipketangán, aminek apró
selyemrózsa volt a dereka tetejére varrva.
Kiemeltem a halomból, a kezembe ve em, kiélveztem a puha
csipke érzését, és elképzeltem a feketét Charlo e krémfehér bőrén.
Végighúztam az ujjam a hátsó pánton, és azt is elképzeltem, hogy ez
miként nézne ki a tökéletes formájú feneke vágásában. Az ujjaimat
összezárva a markomba fogtam, úgy, ahogy akartam őt egyben
felfalni.
Charlo e szinte transzba esve néze engem.
Én pedig tudtam, hogy túl messzire mentem. A főnöke voltam, és
épp azt kértem, hogy mutassa meg a fehérneműjét. Simoga am azt.
É
És ha lenéze volna, azt is lá a volna, hogy kemény vagyok.
Hivatalosan is elveszíte em az átkozo eszem, ha róla volt szó.
Az értelem hangja szólalt meg a fejemben gyelmeztetőleg. Indulj!
Úgy döntö em, hallgatok rá.
– Szép estét! – mondtam, ahogy visszaadtam neki a bugyiját, és
sebtiben távoztam az irodájából.
Miközben mentem lefelé a lif el, komolyan megfordult a
fejemben, hogy elmegyek egy bárba, és a sárga földig iszom magam,
pedig már ritkán i am.
Ehelye céltalanul veze em egy ideig, majd valahogy a Brooklyn
Bridge-en kötö em ki.

***

A meghallgatások fele már lement, mire beslisszantam. A

múltkorihoz hasonló módon egyedül ültem le a hátsó sorban, és
körbenéztem.
Az évek során nagyon sok üzleti ügyem volt Brooklynnak ezen a
részén, úgyhogy jól ismertem a környéket. Kamasz voltam, amikor a
templom ebbe a bizonyos épületbe, a volt Loew’s Metropolitan
Színház helyére költözö . Olyan tizenhárom, tizennégy éves
lehe em, amikor elkezdték az épület átfogó restaurációját. Irisszal
abban az időben elmentünk melle e egyszer. Félreállt, hogy
meséljen nekem az épületről. A nagyszüleim ide jö ek az első
randevújukon, amikor ez még színház volt. Abból, ahogy elmesélte
nekem a történetet, hogy mennyire lenyűgözte őt, hogy a nagyapám
egy háromezer-hatszáz férőhelyes színházba vi e őt – abban az
időben az ország legnagyobbjába, azt gondolná az ember, hogy a
nagyapám építe e az egészet. Elmosolyodtam az emléken.
Felnézve megérte em, miért volt a nagymamám annyira
lenyűgözve. A díszes, kidolgozo mintákat kézzel restaurálták a
mennyezet több rétegén, és több emelet magasban emelkede
galéria a zenekar fölé. Az építészet és az épület grandiózusságának
bűvöletében ültem, rég nem szántam időt arra, hogy megálljak, és
ezt megtegyem. Amíg a gyelmem a színpad elejére nem terelődö .
Egy egészen hihetetlen, fantasztikus hangú nő énekelt a színpadon.
Bakker! Aretha Franklinnel felvehe e volna a versenyt. Mia a
megkérdőjeleztem, hogy elment-e az eszem, hogy egyáltalán
fontolóra ve em a meghallgatást. Közel sem voltam olyan jó, mint
ezek az emberek. Mégis o ültem, elégede en azzal, hogy egyáltalán
nézhetem a műsort.
A tizenöt perces szünet ala a munkahelyi e-maileket néztem át,
amikor egy ismerős hang megszakíto .
– Ezekre szüksége lesz.
Felnézve Terrence-t lá am meg, az idős önkéntest, akit az előző
alkalommal ismertem meg, ahogy papírokat nyújt felém. Elve em
őket.
– Mik ezek?
– Jelentkezés a templomigazgatásnál. – Az állával a sor felé
biccente , ahol ültem. – Menjen arrébb! Egész nap i voltam, és a
virgácsaimnak szükségük van egy kis pihenésre.
Odébb csúsztam, hogy legyen helye, de visszaadtam neki a
papírokat, amiket kaptam.
– Köszönöm. De nem csatlakozom a templomhoz.
Nem emelte a kezét, hogy elvegye a papírokat.
– Tagnak kell lenni, hogy részt vehessen a kórus meghallgatásán.
Részt kell venni egy tagfelvételi órán és egy vízben keresztelésen, de
ha a jelentkezés folyamatban van, engedik, hogy próbát tegyen. Csak
töltse ki ezeket a papírokat, én rápecsételek, és már mehet is.
– Nem veszek részt a meghallgatáson.
Terrence hunyorgo .
– Nem vesz részt a meghallgatáson és nem csatlakozik a
templomhoz, mégis egy hét ala kétszer van i . Akkor meg miért
jö ?
Inga am a fejem, és neve em magamon.
– Fogalmam sincs. Várjon, igazából ez nem igaz. Azért vagyok i ,
mert Aranyfürtöcske mia teljesen kifordultam magamból.
– Aha. – Terrence arcán átfuto a felismerés. – Egy nő. Egy olyan,
aki mia megkérdőjelezi magát.
Felhorkantam.
– Jól van, eléri, hogy megkérdőjelezzem magam – leginkább azért,
hogy vajon elment-e a józan eszem.
A fér mosolygo .
– Annak látja magát, aki, és emia jobb ember akar lenni. Ne
hagyja őt kicsúszni a kezei közül.
– Nem erről van szó.
Terrence a vállamra te e a kezét.
– I lenne, ebben a templomban ülne, ha nem erről lenne?
Elgondolkoztam ezen.
– Nem, valószínűleg nem.
– Fontolóra ve e mia a, hogy miként kellene bánnia másokkal?
Azonnal Dorothy juto eszembe. Néhány hónappal korábban
nem biztos, hogy nem rúgtam volna ki.
– Elég sajátos módon tekint a dolgokra, ami mia úgy tűnik, nem
egy alkalommal hagyo ki az ítélőképességem. De az
alkalmazo am, és talán tág értelemben a barátom is. Semmi több.
Terrence megvakarta az állát.
– Mit szólna, ha azt mondanám, az Aranyfürtöcskéje ma este egy
jó kiállású atal agglegénnyel randevúzo ?
Megfeszült az állkapcsom, Terrence tekintete pedig rászegeződö .
Kuncogo .
– Pont ezt gondoltam. Még mindig harcol ellene. Fogadok, hogy
majd megjön az esze. És gyanítom azt is, nem ez a legutolsó alkalom,
hogy ebben a sorban látom. – Felállt, és felém nyújto a a kezét. – De
addig is, legyen magánál a jelentkezés, és fogadjon meg egy tanácsot
egy olyan öregembertől, aki már több hibából tanult, mint maga
egyáltalán most gondolja, hogy el lehet követni. Mindig lesz egy
másik fér , aki örömmel fog élni a lehetőséggel.
 19. FEJEZET
CHARLOTTE

– REED EASTWOOD IRODÁJA. MIBEN SEGÍTHETEK? – A fejhallgatómon

keresztül ve em fel a telefont, és egy újabb hatalmas lépéssel a
következő kitörésemet csináltam, amíg vártam, hogy a telefonáló
megszólaljon. Éppen az ebédidőm volt, de nem volt senki a
környéken, aki fogadha a volna a hívásokat, így az asztalomnál
e em meg a salátát, amit o honról vi em, utána pedig az irodában
kitöréseket csináltam és guggoltam. Ha az amerikai elnök tud időt
szorítani a mozgásra, hétszentség, hogy én is.
– Bent van? – csa ant fel a hívó.
Ráncoltam az orrom a vonal másik végén lévő nő viselkedése
mia , és jobban nekidőltem a hátul lévő lábam nagyujjának, hogy
feszesebb legyen a kitörés.
– Nincs. Mr. Eastwood késő délutánig nem fog visszaérni.
Átadjak neki egy üzenetet, vagy segíthetek egy időpont keresésében?
A vonal túlsó végén lévő hisztérika hangosan felsóhajto .
– Hol van?
Mekkora picsa. Felálltam két kitörés közö .
– Sajnálom, de nincs felhatalmazásom arra, hogy megosszak ilyen
információt. Viszont szívesen segítek azzal, hogy megbeszélünk egy
találkozót, vagy átadok neki üzenetet.
– Mondja meg neki, hogy hívja fel Allisont, amint beér!
Tudtam a választ, de azért megkérdeztem.
– Szabadna a vezetéknevét is, és hogy milyen ügyben keresi?
Egy újabb hangos sóhajtás – bár kételkedtem abban, hogy ez azért
van, mert az ebédidejében éppen kitöréseket csinál, közben fogadja a
hívásokat, és próbálja megőrizni a türelmét a vonalban lévő
udvariatlan emberrel.
– Baker, és a nászutunkkal kapcsolatos.
Azért a mondat második fele kissé összezavart.
– Ühm… rendben.
Klikk.
A picsa rám te e a telefont.
– Hát, önnek is legyen szép napja – motyogtam.
Bedugtam a fejhallgatómat az iPhone-omba, feltekertem a zene
hangerejét, és megújult erővel folyta am a kitöréseket.
Állat fel.
Mellet ki.
Hát egyenes.
Nagyot lépni.
Sarkat a plafon felé emelni.
És…
Megtartani. Jó ég, azért ennek a nőnek volt bőr a képén! Mi a franc
mia kelle ennyire bosszúsnak lennie? Mindene megvolt – a tollas
ruhája, a fantasztikus és gazdag vőlegénye, egy fér , aki romantikus
üzeneteket írt neki. Nekem kelle volna bosszúsnak lennem. Nekem
mim volt? Az ő kiszuperált ruhája, amit nem tudtam felhúzni, nulla
fér az életemben, és az ő romantikus vőlegénye, akiből egy olyan
fér le , aki ugyanarra a sznob, kék levélpapírra beszólogatós
üzeneteket ír.
Picsa.
Mekkora picsa.
Már legalább fél órája nyomtam a kitöréseket az irodámban, és a
lábaim kezdték megadni magukat. Úgy döntö em, i a vége, ezért
csináltam még egy utolsó kitörést, lehunytam a szemem, és addig
tarto am a pózt, amíg kiült az izzadság a szemöldököm fölé, és a
lábaim elkezdtek remegni.
Egy vagy két perc megerőltető egyensúlyozás után, volt egy olyan
furcsa érzésem, hogy néznek. Kipa ant a szemem, és
bebizonyosodo , hogy nem tévedtem. Az irodám ajtaja tárva nyitva
volt, és Reed bámult engem. Annyira megdöbbentem a nem várt
látogatótól, hogy elveszíte em az egyensúlyom, és egyenesen a
fenekemre estem.
 Reed jóformán már azelő melle em volt, hogy földet értem.
– Jézusom, Charlo e! Mi a fene? Jól vagy?
Félrehessege em a kinyújto kezét, és letéptem magamról a
fejhallgatómat.
– Nem. Nem vagyok jól. Berontasz ide, és halálra rémisztesz. És
nem ez az első alkalom, hogy a kopogásod hiányában ez történik.
Reed kérdőn néze rám.
– Nem ronto am be. Kopogtam. Te nem válaszoltál. Ezért bejö em,
hogy valamit az asztalodon hagyjak. Talán, ha egy kicsit jobban része
lennél annak, hogy mi zajlik körülö ed, hamarabb észreve él volna.
Egyébként meg mi az ördögöt csináltál?
– Kitöréseket.
– Miért?
– Hogy a fenekem ne úgy nézzen ki, mint a túró, azért.
Reed lehunyta a szemét, motyogo valamit, és inga a a fejét.
– Nem úgy érte em, hogy úgy általában miért csinálsz kitöréseket.
Értem a mozgás lényegét. Úgy érte em, hogy miért csinálod őket az
irodádban, a nap kellős közepén?
Felkeltem a földről, majd leporoltam a kezemet és a szoknyámat.
– Mert, ha az elnöknek van elég ideje, nekem is.
– Halványlila gőzöm sincs, hogy ez mit jelent.
Rámeredtem.
– Mi hír, Reed? – Bár bosszús voltam, ezt nem tudtam kihagyni.
Az akaratlan rímek egyszerűen viccesek voltak. Kissé
elmosolyodtam, amiről azt hi em, hogy elég jól leplezem.
Reed rám hunyorgo .
– Te éppen egy rímmel szórakozta ad magad, ugye?
– Igen. Délben. – Óriásit vigyorogtam azon, hogy milyen vicces
tudok lenni.
Reed forga a a szemét, de lá am, hogy megmoccan a szája sarka.
– Csak i hagyom neked a számlákat, amiket szeretném, ha
feldolgoznál. – Reed az asztalomhoz ment, majd visszafordult az ajtó
felé. Már majdnem megfeledkeztem a hívásról, ami muníciót
biztosíto az edzésemnek.
– Ühm… volt egy hívás, amíg nem voltál. Nem tudtam még
elküldeni neked a részleteket, mert épp a kitöréseim kellős közepén
voltam, amikor jö .
– Semmi gond. Csak mondd el. Ki volt?
Egyenesen a szemébe néztem, és gyeltem a reakcióját.
– Allison Baker.
Reed állkapcsa megfeszült, és ránc csúfíto a el a vonzó arcát.
– Köszönöm.
Megfordult, és újra az ajtó felé indult. De nem bírtam ennyiben
hagyni.
– Azt mondta, hogy a nászutatokkal kapcsolatos.

***

Órák múlva rosszul éreztem magam a ól, ahogy Reeddel bántam.

Még csak meg sem kérdeztem, előző este elment-e a meghallgatásra,
majd egy olyan témájú hírrel ronto am rá, amiről tudtam, hogy
érzékeny terep, csak hogy lássam a reakcióját. Jóformán azért
gorombáskodtam, mert féltékeny voltam Allison hülye hívása mia .
Ahogy aznapra kezdtem becsukni a dolgokat a gépemen,
észreve em, hogy egy zöld pö y világít a neve melle a cég belső
levelezésénél, ami azt jelente e, hogy még ő is bent volt. Bármilyen
túlgondolás nélkül pötyögtem neki egy üzenetet a cseten.

Charlotte: Szia! Lassan indulok haza. Tudok még bármiben

segíteni, mielőtt elmegyek? Kávé vagy valami?

Egy perccel később felugro a válasz.

Reed: Nem, köszönöm. Megvagyok.

Egy percig rágtam a körmöm, majd írtam.

Charlotte: Elfoglalt vagy? Kérdezhetek valamit?

Reed: Egyáltalán nem vagyok elfoglalt. Éppen kitöréseket
csinálok az irodámban.

Elkerekede a szemem.
 Charlotte: Komolyan??
Reed: Természetesen nem, Charlotte. Milyen bolondnak
képzelsz te engem?

Ezen a válaszon szó szerint felneve em.

Charlotte: Szóval… a kérdés…

Reed: Bökd ki, Darling!

Természetesen Darling volt a vezetéknevem, és gyerekkoromban

gyakran hívtak így az emberek. Viszont amikor elolvastam ezt az
utolsó mondatot, úgy olvastam, mintha Reed hívna így – vagyis mint
kicsim, szívem, édesem, drágám. Mosolyogtam magamban, tetsze ,
ahogy hangzo , és lehunytam a szemem, hogy megpróbáljam Reed
mély hangján hallani, ahogy nagy kezdőbetű nélkül így hív.
Amikor kinyito am a szemem, egy új üzenetet lá am Reedtől a
képernyőmön.

Reed: Remélem, tudod, hogy a vezetékneveden hívtalak

Darlingnak… nem kedveskedésként darlingnak.

Bármennyire is tiltakozna ő ez ellen, sokszor járt ugyanazon az

eszünk. Úgy döntö em, a saját szövegével vágok vissza neki.

Charlotte: Természetesen tudom, Reed. Milyen bolondnak

képzelsz te engem?
Reed: Ott a pont.
Charlotte: Szóval, ami a kérdéseket illeti…

Reed közbevágo egy másik üzene el, amíg én írtam.

Reed: Szóval már kérdésekről, és nem kérdésről van szó?

Nem reagáltam.

Charlotte: Hogy sikerült tegnap este a meghallgatásod?

Reed: Már kezdtem aggódni miattad. Szinte eltelt huszonnégy
 óra, és még nem kérdezted.
Charlotte: Óóó… ez édes. Aggódsz miattam. Szóval, hogy
ment? Bejutottál a következő körbe?
Reed: Elmentem, de nem vettem részt a meghallgatáson.
Charlotte: Micsoda? Miért?
Reed: Egészen őszintén, nem vagyok elég jó. Meghallgattam
néhányukat, és rájöttem, hogy sok munkámba kerülne, hogy
olyan állapotba jussak, ahol reális esélyem van bekerülni.

Csalódo voltam. De úgy hangzo , legalább egy kicsit magába

néze azzal, hogy elment.

Charlotte: Mindig van következő év! Kezdj el órákat venni!

Reed: Talán ezt is fogom csinálni. És köszönöm, Charlotte.
Bármennyire is megőrjítettél ezzel, tényleg élveztem nézni a
meghallgatásokat.
Charlotte: Nincs mit. Örülök, hogy bevethettem az őrjítő
képességeimet, és segíthettem.
Reed: Késő van. Miért nem mész haza?

Nem gondoltam, hogy ez egy olyan kérdés, amire választ vár,

e ől függetlenül hangosan válaszoltam a számítógépemnek. Mert
nincs miért hazasietnem.

Charlotte: Kérdezhetek még valamit?

Reed: Hát persze. Imádom a személyes kérdéseket este
hétkor, amik megzavarnak munka közben.
Charlotte: Feltételezem, ezt szarkasztikusan értetted, de attól
még megkérdezem. Hová terveztetek nászútra menni?

Reed nem válaszolt. Néhány perc után a zöld pö y pirosra válto ,

ami azt muta a, hogy kijelentkeze a céges levelezésből. Nagyon
úgy tűnt, hogy újra átléptem a láthatatlan határainkat. Úgyhogy
befejeztem a gépem lezárását, és összepakoltam az asztalomat.
Meglepődtem, amikor Reed megjelent az ajtómban, de legalább
ezú al nem estem el.
 A karjára hajtva volt a zakója, a bőrtáskája pedig a vállán.
– Hawaiira – mondta. – Hawaiira mentünk volna a nászutunkon.
Tudtomon kívül ntorogha am.
Felvonta egyik szemöldökét.
– Nem helyesled?
– Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű. Én csak… valami
egyedibbet gondoltam volna neked. Hawaii nekem nem igazán illik
hozzád.
Reed megdörzsölte a borostát az állán.
– Mi illik hozzám?
Válasz elő ezt alaposan átgondoltam.
– Afrika. Talán egy szafari.
Elmosolyodo .
– Én pont oda akartam menni a nászutunkon.
– Gyanítom, Allison nem.
– Nem. Allison számára egy szuper nyaralás egy ötcsillagos
spahotelből áll, ahol naponta van masszázs és strandon napozás,
miközben kókuszhéjból issza a koktélesernyős, gyümölcsös italokat.
– És akkor azt csináltad, amit ő akart?
– Kompromisszumot kötö em. Az első választása még rosszabb
volt. Hawaiin legalább én falat mászha am volna, amíg ő a strandon
sü eti magát.
– Te falat mászol?
– Régebben szoktam.
– Miért hagytad abba?
Reed megrázta a fejét.
– Jó éjt, Charlo e!

***

Imádtam Irisszal dolgozni. Nem elég, hogy mindig tanultam valami

újat a vállalkozásról, bármikor is vont be egy projektbe, hanem egy
őszinte, nők közö kö ete kapcsolatot is éreztem vele. Amikor
megkérdezte, mi újság, elhi em, hogy valóban hallani szeretné a
választ, a legtöbb emberrel ellentétben.
É
 Éppen a végére értünk a negyedéves pénzügyi számok
összegyűjtésének, hogy elküldjük a könyvelőnek, amikor
megkérdeze .
– Hogy érzed magad a munkában, Charlo e? Eddig boldog vagy
i ?
Ez volt valószínűleg a kevés kérdés egyike, aminek a
megválaszolásán nem kelle gondolkoznom.
– Imádok i lenni. Nagyon boldog vagyok, Iris. Már el szere em
volna ezt mondani önnek. Tudom, hogy nagy kockázatot vállalt a
felvételemmel, és hogy őszinte legyek, valószínűleg eredetileg nem a
jó okokból vállaltam el a munkát, azt leszámítva, hogy tudtam, ön
egy olyan nő, akinek a társaságában szeretnék lenni. De sokat
tanulok, és úgy érzem, passzol hozzám ez a munka. Többet
szeretnék tanulni. Mindent meg szeretnék tanulni!
Iris kuncogo .
– Örülök, hogy ezt hallom, drágám. Mindannyian érezzük a
lelkesedésedet. Felpezsdíte ed az irodát. Mi a helyzet a
művészeteddel? Még mindig dolgozol rajta?
– Igen. És azt hiszem, végre megtaláltam a helyét az életemben.
Mindig azt gondoltam, hogy az álommunka az lenne számomra, ha
egész nap agyaggal dolgoznék. De azt tapasztalom, hogy sokkal
jobban élvezem, ha kikapcsolódásra és menekülésre használom.
– Ez csodás. És az unokáim? Velük mi a helyzet?
– Hát, Maxszel minden remek. Nagyon kedves.
Iris lecsúszta a a szemüvegét az orra hegyére, és fölö e néze
rám.
– És a másik unokám?
Vállat vontam.
– Hát, tegnap fellökö , és a volt menyasszonyával csevegtem a
nászútjukról, úgyhogy azt hiszem, az a dolog nem áll olyan jól.
Iris ke őt pislogo .
– Hogy mi történt?
Felneve em.
– Hát, a szó szoros értelmében nem lökö hanya . Csak
megijeszte a kitöréseim közben. Az exével való csevegésem pedig
arról szólt, hogy Allison sokat pöfögö , udvariatlan volt, majd rám
te e a telefont.
Iris mosolygo .
– Ez Allisonra vall.
– Viszont elértem, hogy Reed kétszer elmenjen a templomba,
nekem pedig ma este van az első falmászó órám. És bár ő ezt soha
nem vallaná be, mondhatjuk azt, hogy jó hatással voltunk a másikra.
– Templom? Falmászás? Azt hiszem, kicsit fel kell világosítanod,
drágám. Azután elveszte em a fonalat, hogy Allison mocsok módon
viselkede .
– Hát, az egész a Bassza meg!-listámmal kezdődö . Már bocsánat.
Igazából ön inspirált arra, hogy belevágjak a listába. A mosdóban
történt hosszú beszélgetésünk és ennek a szuper munkának az
elnyerése után úgy döntö em, készítek egy listát mindarról, amit
szeretnék megcsinálni.
– Mint egy bakancslista.
– Igen. Azt leszámítva, hogy nem tervezek a közeljövőben
meghalni, úgyhogy én Bassza meg!-listának neveztem el.
– Kreatív. Folytasd!
– Hát, röviden összefoglalva, meséltem Reednek a listámról, és
egyik este megtaláltam, hogy ő is belefogo a sajátjába.
Valami megváltozo Iris arcán.
– Az unokám írt egy bakancslistát?
– Aha. Tudom. Én is alig hi em el. De így derült ki a titkos álma,
hogy kórusban énekeljen. Úgyhogy nyomoztam egy kicsit, és
megtaláltam, hogy a Brooklyn Tabernacle Choirnak meghallgatásai
lesznek, és ezt elmondtam Reednek.
Iris egész döbbentnek tűnt.
– És elment?
– Igen. Kétszer. Végül nem ve részt a meghallgatáson, mert
dolgoznia kell a hangján, de szerintem jó, hogy o volt. Én pedig a
falmászást adtam a listámhoz, miután elmesélte, hogy régen
mászo . Mindig ki akartam próbálni. Vagány hobbinak tűnik.
– Reed visz el falat mászni?
– Ja, nem. Azt mondtam, hogy elviseljük egymást, és a távolból
vagyunk egymásra hatással. Azt hiszem, még messze vagyunk a ól,
hogy játszópajtások legyünk. Csak megemlíte e, hogy a hobbija volt,
én pedig arra gondoltam, megnézem, milyen. Találtam egy nyílt órát
a Hatvanke edik utcában, ami ma este hétkor kezdődik.
– Értem. Hát, addig minden rendben, amíg nem akadékoskodik
veled.
– Nem akadékoskodik. Vicces, mert minél jobban próbál
gonoszkodni, annál jobban látom, hogy falat emel, hogy távol tartsa
magától az embereket. Tudom, hogy nem az én dolgom, de vágyat
érzek arra, hogy megpofozzam ezt az Allisont, bármi is volt, amit
Reeddel te .
Egy kedves mosoly terült szét Iris arcán.
– Te érted az unokámat. Megtennél nekem egy szívességet? Ne
mondj le róla. Ígérem, hogy ha közel enged magához, az megér
minden erőfeszítést. Még ha csak barátságról is van szó.
Bólinto am.
Mivel aznapra végeztünk, összeszedtem az irodája asztalán
szanaszét szórt papírokat, és jó éjszakát kívántam. Iris megállíto
kifelé menet.
– Charlo e?
– Igen?
– Még valami. Ha bármikor alkalmunk adódna ennek az
Allisonnak a megpofozására, mögém kell állnod a sorban.
Hatalmasat vigyorogtam.
– Nem gond. Szép estét, Iris!
 20. FEJEZET
REED

NAGYON ÚGY TŰNT, hogy mostanában új útvonalon hagyom el az

irodát.
Bár az eddigi nyolc évben minden este ugyanúgy távoztam –
balra fordultam az irodámból, végigmentem a hosszú folyosón, és
egyenesen ki a főbejáraton –, most automatikusan jobbra fordultam,
majd balra, aztán jobbra, és mint a mérgeze egér cikáztam a
bokszok közö , hogy átverekedjem magam a bejárati ajtóig.
Duplaannyi időbe telt, és bár be nem vallo am volna, hogy a plusz
lépéseket azért teszem meg, hogy elmenjek Charlo e irodája elő ,
mégis volt bennem egy kellemetlen csalódo ságérzés, amikor
lá am, hogy aznapra már bezárta az ajtaját.
A nagymamám irodája csupán néhány ajtónyira volt Charlo e-
étól, és pont akkor lépe ki a kabátját fogva, amikor elmentem
melle e.
– Ó, Reed! Nem tudtam, hogy még i vagy. Korábban elmentem
az irodádhoz, de már le volt kapcsolva a lámpa.
– Volt a belvárosban egy megbeszélésem, csak beugro am néhány
dokumentumért, ami a reggeli körbevezetéshez kell. Szükséged van
valamire?
– Hát… tulajdonképpen igen. Emlékszel Helen barátnőmre?
– Bradburyre?
– Igen. Nos, az unokája nemrég elkezde falat mászni, és úgy fest,
hogy a ú valami másodosztályú felszerelést ve magának. Jövő
héten lesz a tizennyolcadik születésnapja, és ismered Helent,
nagyobb bulit szervez a legtöbb esküvőnél. Arra gondoltam, kedves
lenne, ha a únak vennék néhány eszközt ajándékba. Biztos vagyok
benne, hogy e ől Helen is megnyugodna. Azt leszámítva, hogy…
fogalmam sincs, mit kell venni.
– Segíthetek néhány dolgot kiválasztani. Mi lenne, ha holnap
megmutatnék neked néhány honlapot, amikor délután visszajövök,
és megrendelhetjük a cuccokat jövő hétre.
– Ó, jövő hetet mondtam? Holnapra gondoltam. Holnap van a
buli.
Hunyorogtam.
– A nagy buli egy hétköznap van?
– Ühm… igen. Helen ragaszkodik ahhoz, hogy a születése napján
tartsák a bulikat. Mindegy is, én is kinéztem környékbeli helyeket, és
van egy bolt, ami kiváló minőségű felszerelést árul a Hatvanke edik
utcában – egészen útba esik neked hazafelé.
Bólinto am.
– Az Extreme Climb. Ismerem a helyet. Tartanak mászóórákat, és
csoportos utakat is szerveznek.
A nagymamám mosolygo , és felém bökö az ujjával.
– Arról van szó. – Az órájára néze . – Már majdnem hét, és
nyolckor van egy megbeszélésem a belvárosban. A bolt kilenckor
zár. A ól tartok, hogy én nem fogok addig odaérni. Esetleg
megtennéd nekem, hogy hazafelé beugrasz és kiválasztasz egy
bukósisakot?
– Persze. Nem gond. Veszek valamit, és behozom holnap az
irodába.
Iris megölelt.
– De édes vagy! És ha esetleg látsz még valami érdekeset, amíg o
vagy, azt se szalaszd el.
– Ühm. Rendben.
– Legyen csodás estéd, Reed!
– Neked is.

***

Az Extreme Climb nem sokat változo abban a két évben, amíg nem
voltam. A hatalmas edzőterem inkább a beltéri falmászásra
szakosodo , mint a felszerelések értékesítésére, és bár több mint
tízezer négyzetlábnyi felületük és három edzésre alkalmas faluk
volt, amik közül az egyik negyven láb magas, a hely állandóan
zsúfolásig tele volt.
A recepción lévő srác emlékeze rám. Amikor kezdtem,
elmentem néhány mászókirándulásukra.
– Eastwood, igaz?
Kezet ráztunk.
– Jó a memóriád. Sajnos, az enyém nem ennyire penge.
Elmosolyodo .
– Nem gond. Joe vagyok. Rég nem lá alak. Sérülés?
– Á, csak szünetet tarto am.
– Újra i egy emlékeztető órára? Kezdők estje van. Nem hinném,
hogy a huszonöt lábas falat velük akarod megmászni. De a hátsó
rész nyitva van, ha érdekel. Megkérhetem az egyik srácot, hogy
tartsa rajtad a szemét.
– Talán majd egy másik este. Csak egy ajándék bukósisakért
ugro am be.
– Épp most jö ek meg az új Pe l Trios sisakok tiszta feketében. –
Fü yente . – Elég szép darab. Még nincs kitéve, de kihozhatok
egyet, hogy megnézd.
– Aha, az szuper lenne.
– Akkor kérek néhány percet. Ha közben szórakoznál, nézd a
kezdők óráját. Néhányan fordítva csatolták fel a bukósisakot. Biztos
mókás lesz nézni.
Kuncogtam.
– Lehet, rájuk nézek.
Amikor Joe eltűnt, járkálni kezdtem. A ól, hogy lá am, ahogy
mindenki falat mászik, vagy izgato az első próbálkozása mia ,
eszembe juto , hogy régen mennyire imádtam ezt a sportot. Talán
újra adnom kellene neki egy esélyt.
Srácok egy csoportja gyűlt össze a kezdők fala ala , és egy felfelé
mászó nőt néztek. Már majdnem az alacsony, huszonöt láb magas fal
tetején járt, és élénk rózsaszín szívecskés fenekű rövidnadrágot
viselt. Azt hi em, hogy ez lehet a fér ak hatalmas mosolyának oka.
Aztán meghallo am a nyögést.
 Minden alkalommal, amikor a nő egy újabb fogás után nyúlt, egy
nyöszörgés, nyögés és sóhajtás furcsa, hibrid keverékét halla a.
Hasonlóan Venus Williamshez egy teniszmeccsen, csak annál sokkal
szexibben. Egyértelmű volt, hogy nem szándékos, mert nyújtózo ,
és nagyon erőlködö , hogy feljusson a tetejére. De e ől még egy
cseppet sem le kevésbé érzéki a hang. Újra nyúlt, a fülledt nyögés
pedig egyenesen a farkamba nyilallt.
Bakker! Rég nem hallo am ezt a hangot. Túlságosan rég.
Valamilyen okból Charlo e juto róla eszembe. Fogadni mertem
volna, hogy remek hangokat adna, és hogy átkozo ul gátlástalan is
volna. A benne felgyülemle összes őrület biztosan tüzes
érzékiségként nyilvánulna meg az ágyban.
A nőnek sikerült még néhány lábnyit felmásznia, és még egy
utolsó, hangos nyögéssel a legfelső kapaszkodót megragadnia.
Nagyot nyújtózo , és meghúzta a csengőt a tetején. A tőlem néhány
lépésre álló kukkoló srácok tapsoltak és fütyültek. A csoport
legmagasabbja megszólalt.
– Baszki! El fogom hívni randizni. Fogadjunk, hogy ugyanolyan jó
hangja lenne ala am, mint fölö em.
Bár nem voltam jobb nála – mert o álltam, és egy nő fenekét
bámultam, miközben azon járt az eszem, hogy egy másik nőnek
milyen hangja lenne az ágyban –, felbosszanto a srác megjegyzése.
Visszatereltem a gyelmem a mászóra, amikor az visszhangozva
egy juhú!-t kiabált, és úgy emelte az ég felé a kezeit, mintha a Mount
Everestet hódíto a volna meg.
Az a hang.
Jaj, ne!
Bakker!
Nem létezik…
A nő újra kurjanto .
De ez…
Bárhol felismerném ezt a kiáltást.
Elkezde lejönni. Meghökkenve néztem, mert még mindig nem
tudtam elhinni, hogy ő az.
– Charlo e? – Hangosabb voltam, mint akartam, jóformán
visszhangzo az én hangom is.
 Megfordult, hogy rám nézzen, és megtorpant, hogy kifújja magát,
majd teljesen elveszíte e a koncentrációját, és kicsavarodo
tes artásban a földre ese .
– Aú… aú!
Basszus!
Odasie em hozzá, és letérdeltem.
– Jól vagy?
Zavarodo an néze rám, a kék szeme csillogo .
Atyám, de gyönyörű. Még akkor is, amikor szét van esve.
– Mit… mit keresel i ?
– Tudod mozgatni a lábad?
– Leginkább a bokám és a lábfejem ütö em meg. De mindenem
fáj.
Néhány dolgozó ve minket körbe.
– Szükségetek van segítségre?
Charlo e kinyújto a a kezét.
– Nem, megleszek.
– Hívhatunk mentőt. Biztos vagy benne? – kérdezte az egyikük.
– Igen. – Felém fordult. – Nem válaszoltál. Mit keresel i ?
Miért érdekelte ez annyira, amikor alig bírt mozogni?
– Ez most tényleg fontos? Iris kért meg, hogy intézzek i el neki
valamit.
– Ez furcsa. Mondtam neki, hogy ide jövök. Miért nem kért meg
engem?
Volna egy ötletem.
Amikor újra megpróbálta a bokáját mozgatni, összerezdült.
– Aú!
– Jobban járunk, ha megnézetjük. Elviszlek a kórházba. Fel tudsz
állni?
Fújt egyet.
– Próbáljuk meg!
Felé nyújto am a kezemet, és lassan felsegíte em.
Charlo e-nak azonnal megrándult az arca, amikor lépni próbált.
– Ez nem lesz jó. – Sántikálás közben rám támaszkodo .
Megkértem, hogy várjon meg a bejáratnál, amíg elmegyek az
autómért.
 Besegíte em.
– Meg vagyok lepve, hogy ilyen egyszerűen kibillentél. Néztelek,
mielő történt – mielő rájö em, hogy te vagy. Lenyűgöző az
egyensúlyérzéked.
– Hát, ha tudtam volna, hogy nézel, biztos vagyok benne, hogy a
koncentrációm kárát látja. És azért billentem ki, mert megijeszte él,
amikor a nevemet kiabáltad. Nem kelle volna o lenned.
Elölről megkerültem az autót.
– Talán fontolóra kellene venned, hogy valami olyat viselj, ami
többet takar. Egy fér akból álló elég komoly szurkolótábor csodálta
a forrónacidat.
– Te is köztük voltál? – Felvonta a szemöldökét, majd hátratolta az
ülését, és felte e a lábát a műszerfalra.
Naná, hogy igen…
Nem voltam hajlandó tudomást venni a kérdéséről.
Felnevete .
– A válasz a némaságodban van, Eastwood.
Cikáztam a forgalomban.
– A főnököd vagyok, Charlo e. Csupán annyit kellene
mondanom, hogy úgy néztem rád, és feljelenthetnél szexuális
zaklatás mia .
– Én ilyet sosem tennék veled, soha.
Hi em neki. Charlo e nem próbált csapdába csalni. Opportunista
sem volt. Néha azt kívántam, bárcsak az volna, hogy valami igazi
hibát is találjak benne.
Charlo e-tal az autóban mindig kihívás volt az úton tartani a
szemem.
Rápillanto am.
– Falmászás, mi? Közvetlenül azután, hogy elmeséltem neked,
hogy falat másztam. Eredeti. Látom, a kukkoló hajlamaid még
mindig virulnak. Vagy azt akarod mondani, hogy ez egy véletlen?
– Egyáltalán nem. Te adtad az ötletet. Nem okoz gondot ezt
bevallani. Arra juto am, hogy ha te szere ed, akkor biztosan megéri,
mivel látszólag olyan kevés dolgot élvezel.
Ezen kuncogtam.
– És ezt a véleményed mire alapozod?
 – Sokáig dolgozol, aztán hazamész. Kevés idő van bármi másra.
– Honnan tudod, hogy mit csinálok, miután hazamegyek?
– Hát, rálátásom van szinte az egész időbeosztásodra.
Feltételezem az órákat látva, hogy nincs sok időd munkán kívüli
elfoglaltságokra. Hétvégente is nagyon sok ingatlant mutatsz meg.
– Ha valamit a tudtodon kívül akarnék tenni, meg tudnám,
Darling.
– Darling, mármint a vezetéknevem, nagy D-vel, nem kicsivel,
igaz? Nincs ezzel baj, szeretem a nagy dolgokat.
Ezt most komolyan kimondta?
Fogadjunk, hogy szereted, Charlo e. És egy másik életben talán meg is
adnám neked.
 21. FEJEZET
CHARLOTTE

REED A NEW YORK-PRESBYTERIAN SÜRGŐSSÉGIJÉRE VITT. Kilépe a

folyosóra, hogy fogadjon egy hívást, amikor az orvos belépe a
szobába.
– A röntgeneredményei azt mutatják, hogy csak egy cam.
Nagyon szerencsés, Miss Darling. – Odaadta a papírokat az engem
ellátó nővérnek.
– És akkor mit kell tennem?
– Pihentesse a lábát néhány napig. I hagyom magának ezt a
bokarögzítőt és két mankót. – Segíte belecsúsztatni a lábfejemet a
rögzítőbe, majd kiment a szobából.
Reed találkozo az orvossal, amikor visszajö a folyosóról.
– Segítesz felkelni az ágyról? – kérdeztem.
Lenéze a rögzítőre, majd fel, rám.
– Persze.
– Köszönöm.
Felém nyújto a a kezét. Megfogtam, és önző mód nagyon
élveztem, hogy az elmúlt két órában többször értem Reedhez, mint
az ismeretségünk egész ideje ala . Ráadásul még nagyon szexin is
feste . A haja kicsit kuszán állt, és a gallérját meglazíto a.
Egyenesen munkából jö az Extreme Climbba öltönyben és
csokornyakkendőben, de az este során lassan kicsit lazult a kinézete.
Nagyon tetsze a laza Reed.
– Mit mondo az orvos?
– Azt mondta, hogy egy… – Megtorpantam, úgy döntö em, kicsit
módosítok az igazságon. – Azt mondta, hogy legalább néhány…
hétig fel kell tennem a lábam. Talán. – A nővér, aki a
zárójelentésemet írta, Reed válla mögül rám néze . Tudta, hogy
kamuzok, de nem szólt mia a.
Hirtelen döntés volt, hogy kicsit füllentsek. Rosszul éreztem
magam amia , hogy a gyógyulásom terveze idejéről hazudok, de
magamban alá tudtam azzal támasztani, hogy ez segíte közelebb
kerülni Reedhez. Imádtam a gyelmet, amit kaptam tőle, és még
nem álltam készen arra, hogy véget érjen.
– Bakker, jól van – mondta, és megdörzsölte az állát. – Miben
tudok segíteni neked?
– Hazavihetnél.
– Igen, persze. Gyere, ju assunk téged haza!

***

Reed körülnéze , ahogy beléptünk a Sohóban lévő lakásomba.

– Helyes. Nagyon… o honos.
– Shabby chic stílusú a berendezés. Örülök, hogy tetszik.
Nem hi em neki. Az én ízlésem nom és nőies, nagyon nem Reed
Eastwood-os. Bár addig még nem lá am, milyen belülről az ő lakása,
volt ötletem, hogyan nézhet ki: sötét, fényes és modern.
Bár a lakásom a városban volt, a dekor inkább volt vidékies a
világos, légies színek mia . A kanapén virágos lenhuzat volt, és
hozzá illő, varrato függönyök.
Reed látszólag bizonytalan volt, hogy teljesen belépjen-e a
nappalimba. Néhány lépésre az ajtajától állt meg.
– Annyi időt vehetsz ki, amennyit csak szeretnél – mondta.
– Köszönöm, de e ől még szeretnék dolgozni járni. Csak nem
szabad terhelnem a lábamat. Viszont szükségem lehet egy fuvarra a
munkába.
– Ezt meg tudom oldani. – A zsebébe csúszta a a kezét, és még
mindig a bejárat közelében állt. – Éhes vagy?
– Igen. Nagyon.
– Szerzek valami vacsorát, és visszahozom neked.
– I maradsz majd velem enni?
– Szeretnéd, hogy maradjak?
 – Azt hiszem, igen. Nem igazán szeretnék egyedül lenni.
Elgondolkozo , majd sóhajto .
– Akkor maradok egy picit.
Kiengedtem a levegőt.
– Köszönöm.
– Mihez van kedved?
– Bármi jó.
– Ez nem igazán segítség, Charlo e.
– Legyen az, amit te szeretsz.
Reed úgy tűnt, mint akit idegesítek, majd hirtelen a konyhámba
ment, ami a nappalira néze .
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Megnézem, mi van a konyhádban.
Reed a szekrényeimben kotorászo . Szürreális érzés volt.
Reed a konyhámban van!
Előve egy csomag capellini tésztát, egy nagy konzerv hámozo
paradicsomot, fűszereket és egy üveg kalamata olajbogyót.
A válla fölö hátranéze rám.
– Van friss fokhagymád?
– Igen. A mosogató ala tartom.
– Vörösbor?
– A bortartón, a sarokban.
– Oké, ezekből ki tudok valamit hozni.
Elkerekede a szemem.
– Tényleg főzni fogsz?
– Miért ne?
– Nem gondoltam, hogy főzős típus vagy.
– Nem gondoltam, hogy falmászós típus vagy.
– Szemlátomást nem megy túl jól.
– Jól csináltad… egy darabig. – Visszanéze rám, és egy ritka,
mégis őszinte mosolyt lá am rajta. – Elég gyakran főzök magamnak.
– Le vagyok nyűgözve.
– Amikor esténként hazaérek, gyakran nincs kedvem újra
elindulni, úgyhogy megtanultam főzni. Néha élvezem is.
Teljes bűvöletben feküdtem a kanapén, és néztem, ahogy felhajto
ingujjal aprít. Minden mozdulata csemege volt a szememnek, ahogy
olajat csorgato , kevert, és egy lábasba dobta a tésztát. Az átható illat
nagyon jó volt, jobb mint bármi, amit addig valaha éreztem a
konyhámban. Résnyire nyito a az ablakot, így befújt a nom, esti
fuvallat. Utolért egy kis szomorúság. Nagyon hiányzo , hogy egy
fér legyen körülö em, bár olyan sosem volt, aki főzö volna
nekem. Todd csak házhoz rendelt volna valamit. Az exemmel
ellentétben Reed nem félt felhajtani az ingujját és bepiszkolni a
kezeit. Ezt imádtam benne.
Lá am, hogy két személyre tálal.
– Odamenjek az asztalhoz?
– Nem. Maradj, ahol vagy. Odaviszem majd neked.
Ez az este csak egyre jobb és jobb le . Reed lete egy pohár bort a
kávézóasztalra, és odaadta a tányéromat.
– Fantasztikusan néz ki. Mi ez?
– Fűszeres pasta pu anesca, ahogy én készítem. Remélem, bírod a
csípőset.
– Nem is kicsit!
Reed újra elmosolyodo . Egyértelműen kezde ellazulni.
– Többször kellene megsérülnöm, ha az ilyen ellátást jelent –
kacsinto am.
A velem szemközti székre ült.
– Részben felelősnek érzem magam a balesetedért, úgyhogy
örömmel csinálom.
– Csak kimondtad a nevem. Én voltam, aki teljesen kiakadt, hogy
o látlak.
Eve egy falat tésztát.
– Az egészen biztos, hogy furcsa reakciókat váltunk ki egymásból,
nem?
– De, viszont élvezem… még amikor kis kék beszólós üzeneteket
is küldesz nekem. Minden percét élvezem a civódásunknak.
Reed egy pillanatra abbahagyta a rágást. Szinte úgy néze ki,
mintha fájna neki ezt hallani. Megköszörülte a torkát.
– Hozok neked egy szalvétát.
Nem hagytam, hogy felálljon.
– Nem kell, megvagyok. – Visszaült.
– Úgy festesz, mint aki szeretne valamit mondani, Charlo e. –
Reed látha a rajtam, hogy valami jár a fejemben.
És így is volt. Egy kérdés, ami nem hagyo nyugodni. Persze,
nem tartozo rám, de a ól még megkérdeztem.
– Miért kerese Allison egy olyan nászút mia , ami meg sem
történt?
Reed megtorpant, és lete e a villáját, ami a tányérján koppant.
– Mindent ki ze ünk előre, viszont az üdülő nem akarta
visszaadni a pénzünket. Csak egy utalványt, amit lelakhatunk az
egyik helyszínükön. Allison folyamatosan ragaszkodo ahhoz, hogy
én legyek az, aki felhasználja.
– Mert ő vete véget a kapcsolatnak. Ezért úgy érzi, te érdemled
meg?
– Igen. Úgy tűnik, az utalvány három hónapon belül lejár. De
egyáltalán nem érdekel, és időm sincs rá. Megmondtam neki, hogy
használja fel, vagy hagyja lejárni.
– Használd fel, Reed! Szoríts rá időt!
– Akkor sem használnám fel az utalványt, ha lenne rá időm! –
csa ant fel.
Jobban belegondolva, valószínűleg én is ugyanígy éreztem volna
magam, ha Todd-dal le volna az összeomlás elő egy terveze
utunk. Tudva azt, hogy Reednek mennyire erősek voltak az érzelmei
Allison iránt, érthető volt, hogy nem akar elmenni arra az útra, ami a
mézeshetük le volna. Hirtelen rosszul éreztem magam amia , hogy
felvete em.
– Érthető. Igazad van. Bocs, hogy kíváncsiskodtam.
Kérdőn néze rám.
– Tényleg sajnálod?
– Nem igazán – mosolyogtam. – Bár még mindig nem tudom, mi
történt vele, mert nem vagy hajlandó elmondani, de szeretném
megjegyezni, hogy szerintem óriásit hibázo .
– Nem, nem hibázo . Elkerült valami végzetest. – Hirtelen
felpa ant, és a konyhába vi e az üres tányéromat.
Oké. Ez meg mi volt?
Eltelt egy kis idő, mire visszajö a nappaliba. Az ablakhoz ment,
rövid ideig kibámult rajta, majd felemelte az egyik bekereteze
fényképemet.
 Fogtam a mankóimat, és odamentem hozzá.
– Ők a szüleid? – kérdezte. Há al állt nekem.
– Miből jö él rá? A koromfekete hajukból? – Vicceltem. – Ők.
Frank és Nancy Darling. A legjobb szülők, akiket kívánha am
magamnak.
– Jó embernek tűnnek ebből a fotóból ítélve, de igen,
tagadhatatlanul másképp néznek ki. – Megfordult, hogy velem
szemben legyen, majd meglepe a folytatással. – Észreve em, hogy
valamelyik nap új dolgot írtál a Bassza meg!-listádra.
– Kémkedsz a listám után, mi?
– Ami a szerveremen van, az az enyém, Darling – nagy D-vel. És
nem kémkedek.
– Igen, hozzáírtam valamit, amit egy ideje halogatok.
– Meg akarod tudni, honnan származol.
Tudtam, hogy ez a plusz tétel a listámon nagyban különbözik az
összes többitől. Az utóbbi időben valahogy az érdeklődésem
középpontjába került, hogy megtudjam, pontosan ki is vagyok.
Kicsit elveszíte em magam, amikor Todd-dal voltam – próbáltam a
karrierjébe, az életmódjába, a hobbijaiba illeszkedni, ahelye , hogy
azt csináltam volna, ami engem boldoggá tesz. És nem nagyon
lehete anélkül megfejteni, hogy ki vagyok, hogy tudnám, honnan
származom.
– Egy nap majd igen, szeretném. Hozzáírtam, bár ez igazából
inkább egy bakancslistás, mint Bassza meg!-listás tétel. Nem olyasmi,
amit egy nap ala kipipálhatok, és nem is feltétlenül egy azok közül,
amik örömöt szereznek.
– Hát, szerintem ez bátor dolog. Akárkik is ők… le lesznek
nyűgözve, hogy milyen emberré váltál.
– Köszönöm. Én meg még azt hi em, hogy hangyásnak tartasz.
– Hangyás is vagy… de sok kedves tulajdonságod is van.
– Köszönöm.
Eltelt néhány pillanat a következő kérdése elő .
– Mennyit tudsz arról a napról, amikor megtaláltak téged?
– Rákereshetsz arra, hogy „A poughkeepsie-i Saint Andrew’s
templom kisbabája”. Az összes információ megtalálható a régi
híradásokban. És körülbelül ennyi, amit én is tudok. Abban az
időben ezt elég nagy érdeklődés övezte. De a mai napig nem tudja
senki, hogy ki hagyo o .
– Ez elképesztő.
– Azt hiszem.
Reed megérezte, hogy nem igazán szeretnék erről beszélni, és
témát válto . Valószínűleg ez volt az egyetlen dolog az életemben,
amiről nem beszéltem szívesen. A lelkem mélyén tudtam, hogy
vannak gondjaim az elhagyástól való félelemmel. De mindig
egyszerűbb volt tagadásban élni, mint foglalkozni a problémával.
– És, hol szobrászkodsz?
Fogtam a mankóimat, és a fejemmel biccente em, hogy kövessen.
– Gyere, megmutatom.
– Nem kellene mozognod.
– Jó ez így.
Odaveze em, ami igazából régebben a hálószobám volt. Reed
meglepe nek tűnt, amikor rájö , hogy ez már nem egy hálószoba.
Műanyag fólia volt leterítve a padlóra. Egy korongozó állt a szoba
közepén. Az ágyam, ami tele volt minden kaca al, a falhoz volt
tolva. A fal menti polcokon feste és festetlen termékek sorakoztak.
– Hol alszol?
– A nappaliban lévő kanapé egész jó kis ágyként funkcionál.
Nemrég alakíto am át a szobámat műhellyé. Egyszer majd lesz
külön hálószobám és korongozó műhelyem, de egyelőre most ez így
van.
Körbesétált, megnézege e a munkáimat.
– És gondolom, ezeket mind te készíte ed.
– Aha.
– Egyszer mintha azt mondtad volna, hogy művészeti főiskolára
jártál, ugye?
– A providence-i Rhode Island School of Designra jártam. De
végül o hagytam.
– Miért?
– Mert rájö em, hogy a művésziét egyik szépsége az, hogy nincs
nyomás az emberen az alkotásra. És amikor nyomást helyeztek rám,
jóformán o le vége a kreativitásomnak. Én szeretek csak egy darab
nyers agyagot a korongozóra dobni, és gyelni, hogy mi történik.
Egy tál váratlanul vázává alakul, és fordítva. Néha a munkámból
egy haszontalan darab bénaság lesz, máskor viszont valami
gyönyörű.
– Mint az, amit Irisnak készíte él, és mia am törtél el. Az a
szépek közül való volt, ugye?
– Sajnos igen.
– Jellemző – mosolygo . Reed mosolya olyan volt, mint egy
ajándék. Ritka, viszont amikor megtörtént, teljesen megbabonázo ,
amíg tarto . – Van kedvenced? – kérdezte.
– Lehet, furcsának találod. – Lassan a szoba sarkába mentem, és
felve em egy kis tálat. – De igazából ez az. Első ránézésre nem tűnik
nagy kunsztnak, de ha jól megnézed, és megbarátkozol vele, látod,
hogy tökéletesen harmonikus. Pici, nem feltűnősködő, mégis színes.
Egészen rendkívüli.
– Igen – válaszolta, és közben mélyen a szemembe néze . Olyan
érzés volt, mintha egyre melegebb lenne a szobában. – Őszintén
fogalmam sem volt, hogy ennyire tehetséges vagy. Nagyon
lenyűgöző.
– Azta, lenyűgöztem Reed Eastwoodot.
– Nem könnyű.
– Nem.
Reed szokásos szigorú arca teljesen ellágyult. A tekintete az
enyémet kuta a, és abban a pillanatban valami
megmagyarázhatatlan, mégis nagyon erős kapcsot éreztem ke őnk
közö . Közel volt hozzám a teste, és olyan érzés volt, mintha
könnyedén oda tudna hozzám hajolni, és megcsókolni. Talán ez csak
azért volt, mert olyan nagyon akartam, hogy megcsókoljon. Aznap
este olyan bensőségességet értünk el, ami elő e nem léteze . Talán
emia le a zikai igényem is még erősebb.
Éreztem magamon a leheletét, amikor megszólalt.
– Jobb, ha leülsz, és felteszed a lábad.
 22. FEJEZET
REED

ROSSZUL VOLTAM.
Arra gondoltam, hogy így reagáltam Charlo e tündérporára,
vagy akármilyen bűbájára, amivel delejez engem.
Az elmúlt néhány napban én vi em az irodába. A gondom nem
az volt, hogy nem akartam csinálni. Pont az ellenkezője. Vártam,
hogy minél tovább tartson az út, amíg i am az illatát. Vártam a
kacagása hangját és a nevetséges vágyát arra, hogy két különböző
reggelizőbe menjünk, az egyikbe kávéért, a másikba pedig egy
különleges mu nért.
Ez az érzés a kis balesetének estéje óta velem volt. A lakásában,
amikor a születése rejtélyéről beszélge ünk, olyan védtelenséget
lá am a tekintetében, mint korábban még soha. És amikor bevi a
műhelyébe, teljesen lenyűgözö a tehetsége.
Amikor aznap este hazaértem, nem bírtam nem rá gondolni, és
egy órát kerestem a Google-ön A poughkeepsie-i Saint Andrew’s
templom kisbabáját.
Talán egyvalami volt helyesebb az aktuális Charlo e Darlingnál,
ez pedig az ő kipirosodo arcú pu ócska kiadása huszonhét évvel
korábbról. Még az is lehet, hogy kinyomta am a fotót, és jól
elsüllyeszte em. És tudtam, hogy ezt az információt magammal
fogom vinni a sírba.
A történet jóformán teljesen az volt, ahogy ő elmesélte – kész
rejtély. Egy bebugyolált kisbabát találtak egy kosárba téve a
templom parókiája elő . Valaki megnyomta a csengőt, majd elfuto ,
a kisbaba Charlo e-ot a templom, majd az állam gondjaira bízva, aki
végül az örökbefogadó szüleinél kötö ki.
 Talán a kislány szépsége mia , de a hír egy ideig főcím maradt,
végigkövetve Charlo e sorsát a legelejétől egészen hat hónappal
későbbig, amikor örökbe fogadták.
Ahogy az irodámban ültem, és Charlo e-on gondolkoztam, pont
elsétált az iroda elő , néhány csomagot cipelve. Észreve em, hogy
tökéletesen jár – sántikálás nélkül. Még ma reggel sem ez volt a
helyzet.
Hmm.
Eszembe juto , hogy talán valami játékot űz velem.
Úgy döntö em, írok neki.

Reed: Abból ítélve, ahogyan elszambáztál az irodám előtt, úgy

fest, a bokád sokkal jobban van. Gondolom, holnap már nem
lesz szükséged sofőrre.
Charlotte: LOL. Azt hittem, hogy az Upper West Side-on vagy
ebéd megbeszélésen.
Reed: Lemondták.
Charlotte: Ó, hát, igen, sokkal jobban vagyok. Nagy segítség
volt, hogy ennyiszer elhoztál a munkába. És bár élveztem az
elbűvölő reggeli énedet, igazad van. Azt hiszem, már
elboldogulok egyedül is. A felépülés gyorsasága jóval
túlszárnyalta az elképzeléseimet.
Reed: Az enyémeket is, egészen annyira, hogy teljes
képtelenségnek tűnik. De akárhogy is van, örülök, hogy jobban
vagy. Gondolom, akkor már el tudsz menni a ruhatisztítóba a
dolgaimért. Van néhány ing, amiket el kellene hozni a Union
Street Cleanersből.

Bár az olyan cselédmunkák, mint a kávé felszolgálása, része volt

Charlo e gyakorlati munkaköri leírásának, eddigre már alig kértük
meg ilyen dolgok elvégzésére. A legtöbb rábízo feladatot irodán
belül vagy ingatlanok megmutatásán kelle elvégeznie. A cégen
belüli feladata egyre nő . Úgyhogy csak ugra am, amikor
megkértem, hogy hozza el a ruhatisztítóból a dolgaimat.

Charlotte: Örömmel elmegyek az ingeidért. Kész vannak?

 Reed: Csak vicceltem. Én is el tudok menni az ingeimért. Nem
kell ezt csinálnod.
Charlotte: Ó!

Néhány pillana al később megjelent az ajtómban. Ki volt pirulva,

és úgy néze ki, mint aki komoly dolgokon töri a fejét.
– Bejöhetek?
– Nem kell megkérdezned. – Egyértelműen látszo rajta, hogy
ideges. Leve em a szemüvegem, és az asztalra te em. – Mizu?
Becsukta az ajtót, magas sarkúja kopogo , ahogy lassan
közelede az asztalom felé.
– Minden rendben, Charlo e?
– Igen. – Megtörölte mindkét tenyerét a szoknyájában. – Csak
ideges vagyok amia , hogy megkérdezzek tőled valamit. De azt
mondoga am magamnak, hogy a ól még megteszem.
– Értem…
– Arra gondoltam… hogy szeretnél-e… hát…
– Csak mondd ki!
Charlo e lenéze a lábfejére.
– Az utóbbi időben azt hajtoga am magamban, hogy nagyobb
erőfeszítést fogok tenni azért, amit szeretnék az életben, mondhatni
kezembe veszem a sorsom irányítását. És hát… nagyon jól érzem
magam a társaságodban. Azon gondolkoztam, hogy esetleg lenne
kedved valamikor munkán kívül elmenni velem valahová? –
Hosszan fújt egyet. – Egy randira?
Úgy éreztem, hogy az összes levegő kipréselődö a testemből.
Erre. Nem. Számíto am.
Charlo e randizni hívo .
Őrült volt. És tökös. És olyan kurvára édes.
És én igent akartam mondani. Isten látja a lelkemet, jobban igent
akartam mondani erre, mint régóta bármi másra.
De tudtam, hogy nem hülyíthetem, bármennyire is jól éreztem
magam vele. Bármennyire is boldog voltam a társaságában. És
bármilyen átkozo ul gyönyörűnek is tarto am.
A válaszom hiánya mia elkezde hátrálni.
– Atyavilág, Reed! Felejtsd el, hogy bármit mondtam! Csak egy
hirtelen ötle ől vezérelt dolog volt. Nagyon élveztem ezen a héten
az együ töltö időt, és nagyon… vonzónak talállak… és néha úgy
nézel rám, mintha talán te is így éreznél, és az az egész tangás dolog
egyik este az irodámban… furcsa volt, mégis szexi… és csak arra
gondoltam, hogy talán…
– Nem lehet, Charlo e. Sajnálom. Most nem randizhatok senkivel.
Az okok túl bonyolultak ahhoz, hogy belemenjek. De annak, hogy
nemet mondok, kizárólag hozzám van közé, hozzád semmi.
Rendkívülinek tartalak. Szeretném, ha ezt tudnád.
– Rendben. – Charlo e csak folyamatosan bólogato . – Rendben.
El tudnánk felejteni akkor, hogy ezt megkérdeztem?
– Máris elfelejte em.
Megfordult, és jóformán elmenekült.
Miután kiment az irodámból, úgy éreztem, mintha kitépték volna
a szívemet a mellkasomból. Amit az előbb te , ahhoz hatalmas
bátorság kell. Tudtam, hogy bármit is mondtam, ő ezt valahogy
magára fogja venni, és e ől megszakadt a szívem. Borzalmasan
éreztem magam. Fogalma sem lehete arról, hogy mennyire igent
akartam mondani.
És a vakmerősége… őrülten szexi volt. A ól, hogy tudtam, akar
engem, még nehezebb volt elfogadni, hogy nem lehet majd az
enyém.
Ahogy telt a délután, folyamatosan azon ka ogtam, hogy
megbánto am Charlo e-ot. Azon gondolkoztam, létezik-e olyan
megoldás, hogy mégis együ töltsünk időt munkán kívül, de az ne
számítson randinak.
A lelkem mélyén tudtam, hogy magamat csapom be. De arra
gondoltam, hogy ha soha nem adok esélyt arra, hogy ke esben
maradjunk, mégis mi baj származhat abból, ha időt töltök vele?
Új fent, a lelkem mélyén tudtam, hogy ez kamu, de e ől
függetlenül mentem tovább az irodája felé.
– Charlo e, tudunk váltani néhány szót?
Kifejeze en távolságtartónak tűnt.
– Igen…
Odahúztam egy széket az asztala elé.
– Gondolkoztam azon, amit korábban kérdeztél, és az járt a
fejemben… hogy talán egy randi helye lenne kedved valami más
minőségben velem időt tölteni – inkább barátként?
– Hogy érted?
Az elsődleges célom az volt, hogy jobb kedvre derítsem a
visszautasítás után. Tudtam, hogy bizonyos értelemben ez a felvetés
csak még tovább bonyolítja a helyzetet. De valamivel viszonozni
akartam a brutális őszinteségét, még ha ezzel ki is hívtam magam
ellen a sorsot.
– Nagyon örülnék, ha segítenél néhány dolgot kipipálni a
bakancslistámról – kezdésnek nevezetesen a falmászást, hiszen
mostanra már a szakértője le él. Kültéri mászásra gondoltam. Van
egy hely az Adirondac-hegységnél, ahol irányíto mászást tartanak.
El tudom neked küldeni a tudnivalókat. Felmehetnénk most
szombaton. Egy éjszakát aludnánk o . Természetesen külön
szobában. Lenne kedved?

***

Épp amikor csuktam be az ajtómat péntek este, megrezdült a

telefonom. Már elmúlt hét óra, és az iroda csendes volt. A
változatosság kedvéért aznap még Charlo e is időben hazament. Bár
ez nem akadályozo meg abban, hogy a kitérő utamon távozzak,
csak hogy elmehessek az irodája elő .
Bezártam az ajtót, majd előástam a rezgő telefonomat a
zsebemből. Josh Decker neve villant fel a kijelzőn. Josh egy New
York-i nyomozó volt, aki nyugdíjas korára magánnyomozóvá
avanzsált. Ő végezte az összes alkalmazo unk há érvizsgálatát.
Néhány évvel korábban sajnos megége ük magunkat, amikor
megfelelő ellenőrzés nélkül felve ünk egy ingatlanügynököt, aki
fedősztoriként arra használta az Eastwood Propertiest, hogy
bejusson a gazdag ügyfeleink o honába, és meglopja őket. A
há érellenőrzéseink olyan mélyrehatóak voltak, hogy néha már
olyan érzésem volt, hogy átlépünk egy határt, és egy lehetséges
alkalmazo unk magánszférájában vájkálunk.
– Helló, Josh! Mi a helyzet?
 – Semmi különös, semmi különös. Sokáig dolgozom, hogy legyen
ürügyem arra, miért nem eszem meg Beverly tonhalas sült tésztáját.
– És mi van, ha elteszi neked a maradékot?
– Ó, mindig azt csinálja. Én meg a ház elő i kukába dobom,
mielő bemegyek. Egyszer megpróbáltam az iroda körüli kóbor
állatoknak adni, de még az éhező macskák sem voltak hajlandók
megenni.
Vigyorogtam.
– Hogy sikerült az Erickson-nyomozás? – Joshsal utánanéze em
egy bérbeadással foglalkozó ügynöknek, akin gondolkozunk, hogy
felvesszük.
– Egészen tiszta. Egyszer letartózta ák, mert füveze az
egyetemen, de azt eltünte ék.
– Eltünte ék, mi? Ez nem azt jelenti, hogy elsikálták az
okmányaiból? Te meg éppen erről mesélsz.
– Nincs olyan, hogy elsikálják. Mindig vannak ujjlenyomatok,
am.
Balra fordultam, és végigsétáltam a folyosón a kijárat felé, majd
lelassíto am, ahogy egy bizonyos bezárt ajtó felé közelíte em.
CHARLOTTE DARLING. Megálltam, és elolvastam az arany névtáblát az
ajtaján. Erről pedig eszembe juto , hogy mit is írt nemrég a Bassza
meg!-listájára.
– Josh… hadd kérdezzek valamit… szerinted meg tudnád találni
valakinek a vér szerinti szüleit?
– Néhány hónapja megtaláltam egy nőnek az apját. A pasas húsz
évvel korábban eladta a spermáját az egyetemen, ma pedig
hajléktalan, és egy vasúti híd ala lakik Brooklynban.
Azta. Charlo e nevét bámultam, és egy percig vívódtam
magamban.
– Van számodra egy munkám. Szeretném, ha megkeresnél valakit.
Személyes ügy, az Eastwood Propertiesen kívüli. Úgyhogy
szeretném ezt diszkréten kezelni. Ne tegyél erről említést se a
nagymamámnak, se bárki másnak! Főleg ne az adminisztráción
dolgozóinknak! Megoldható?
– A diszkréció a második nevem. Küldj egy e-mailt a személyes
ókodból, és írd meg a részleteket!
Í
 – Így lesz. Kösz, Josh. – Lete em a telefont, és végighúztam az
ujjam a névtáblán. – Úgy tűnik, kiderítjük, ki is vagy valójában,
Charlo e Darling.
 23. FEJEZET
CHARLOTTE

AZ ÖSSZES RUHÁM EGY NAGY HALOMBAN ÁLLT A KANAPÉN, amikor Reed

csengete értem szombat reggel öt harminckor. Megnyomtam a
mikrofont, majd a beengedőt, hogy kinyissam lent az ajtót.
– Kicsit késésben vagyok. Gyere fel, és igyál egy kávét!
Résnyire nyito am a lakásom ajtaját, majd visszamentem, hogy
őrülten kapkodva megtaláljam a megfelelő ruhát. Csinos akartam
lenni – talán egy kicsit szexi is –, de nem akartam úgy kinézni, mint
aki próbál szexinek tűnni. Aztán o volt az a plusz bonyolító tényező,
hogy a ruhának alkalmasnak kelle lennie egy francos hegy
megmászására.
Reed kopogo az ajtón, mielő belépe . Vad ábráza al
elsuhantam melle e a konyhában, és a fürdőszoba felé tarto am
hajgumikért. Látha a rajtam, milyen kedvem van, mert óvatosan
szólalt meg.
– Jó reggelt, napsugár!
– Nincs egy rongyom se!
Reed a földre néze , és inga a a fejét.
– Bármi jó, ha kényelmes.
Felmordultam, majd újra elkezdtem szétkapni a
ruhásszekrényemet. Ő öntö magának egy bögre kávét, majd az
ajtóba állt, és nézte, ahogy szenvedek a csomagolás befejezésével.
A már dugig lévő bőröndöm felé emelte a bögréjét.
– Azt ugye, tudod, hogy csak egy éjszakára megyünk?
Rámeredtem. Ez olyan egyszerű volt a pasiknak. Rajta egy
sportnadrág volt és egy testre simuló rövid ujjú. Ami egyébként
nagyon jól állt rajta.
 – Nem tudom, mit csomagoljak.
Vigyorgo .
– Az a kis rövidnadrág, amit a falmászásra ve él fel, jó nagy sikert
arato .
Csípőre te em a kezem.
– Azt hi em, szerinted túl sokat mutat.
Reed megdörzsölte a borostát az állán, amit én oltárira szere em.
– Hadd kérdezzek valamit! Szombat van, szóval gyakorlatilag
nem a főnököd vagyok, ugye?
– Igen, a hétvégék nem részei a munkahetemnek. Mire akarsz
kilyukadni?
– És barátok vagyunk, igaz? A barátok megvédik egymást. Ez
normális, igaz?
– Nyögd már ki, Eastwood…
– Hát, a kis nadrágod a ól mutato sokat, ahogy a feneked
kinéze benne. Nem feltétlenül azért, mert nem szabadna
rövidnadrágot felvenned a mászáshoz. Sőt, ha egy hivatásos mászót
kérdezel, ő azt mondaná, hogy feszes ruhát vegyél fel, akár még
olyan testhezálló kis rövidnadrágot is, mint amiben voltál. De a
barátodként, és nem fér ként, el kell mondanom neked, hogy szuper
feneked van, ezért ha nem akarod, hogy az ala ad lévő fér ak azt
mustrálják, talán valami buggyosabbat kellene választanod.
Kérdőn néztem rá.
– Szóval nem fér ként állapíto ad meg ezt a fenekemről. Akkor
csupán barátként?
Keresztbe fonta a karjait.
– Pontosan.
– Utánam fogsz ma mászni?
– Ez a dolgok rendje, igen. A tapasztaltabb mászó van általában
hátul. Így én előre tudok nézni, és még irányítani is tudlak, hogy hol
kapaszkodj. És ha leesek, nem rád fogok zuhanni.
Nehéz volt nem elvigyorodnom. Éppen ezzel segíte eldönteni,
hogy mit vegyek fel.
– Ez segíte . Mindjárt jövök. Átöltözök.
A ruhásszekrényem legalsó ókjában volt egy élénklila jógasze ,
amit előző évben ve em, de még soha nem viseltem. Imádtam a
homályosan megvilágíto boltban, de amikor hazaértem, rájö em,
nem elég, hogy teljesen rám simul, de még kissé csillog is. Arról nem
is beszélve, hogy kilátszo belőle a hasam, és egy sportruhához
képest túl sok dekoltázst mutato . Túl szexinek tarto am ahhoz,
hogy sportolásra használjam, ezért elsüllyeszte em. De mivel Reed
csupán egy barát, és nem egy fér volt ezen a hétvégén, meg voltam
arról győződve, hogy ezt nem fogja észrevenni. Elnyomtam egy
kuncogást, miután belebújtam és megnéztem magam a tükörben. A
falmászós élénk rózsaszín rövidnadrágom szemérmesnek tűnt
emelle a sze melle .
Visszamentem a nappaliba, és nagyon igyekeztem közömbösen
viselkedni. Reed éppen a kávéját kortyolta és a falamon nézege e a
bekereteze képeket. Kétszer kelle rám néznie, amikor meglá a,
miben vagyok.
– Ebben jössz?
– Igen. Tetszik? – Lányosan megperdültem, hogy megmutassam,
hátul pont olyan feszes, mint elöl. – Kicsit passzentos, de azt
mondtad, hogy ezt javasolnák a szakik. És mivel egész nap ala am
leszel, arra juto am, hogy csak egy barát fogja egész nap a feszes
nadrágban lévő fenekemet bámulni – nem egy fér .

***

Arra nem is igazán gondoltam, hogy Reed napja milyen lesz a ól,
hogy egy zöldfülűvel kell falat másznia. Azt hiszem, egyszerűen
csak elképzeltem magunkat, ahogy megmásszuk a Mount Everestet,
ahelye , hogy milyen is a való életben megtanulni a szabadban
mászni. Mivel a csoportban, amibe be zete minket, kizárólag
kezdők voltak, egész reggel alap mászótechnikákat tanultunk,
például a kötélen leereszkedést és a rögzítést. Anélkül mentünk
ebédszünetre, hogy a gyakorlás ala bárki öt lábnál magasabbra
juto volna.
– Szörnyen érzem magam. Muszáj végighallgatnod ezt az egész
képzést, amikor mászhatnál. – A kirándulást szervező cég
mindenkinek hozo hideg ebédet, Reeddel pedig a csopor ól távol,
egy lapos kőre ültünk enni.
– Nem baj. Egy ideje nem másztam. Ez egy olyan sport, amiben az
ember határozo an inkább az óvatosságra megy, úgyhogy egy
felfrissítő óra nem árthat.
Kicsomagoltam egy sonkás-sajtos szendvicset. Reed pulykásat
választo , ami nagyon jól néze ki.
– Szereted a sonkát? Van kedved felezni?
– Persze.
Hatalmasat haraptam.
– Jóságos ég! Vagy ez a leg nomabb dolog, amit valaha e em,
vagy csak ennyire éhes vagyok?
Reed mosolygo .
– A szabadtéri mászástól nagyon meg lehet éhezni. Órákon át
mászhatok falat beltéren, és közben sosem éhezem meg. Viszont ha
i kint mászom, éhen halok. Biztosan a friss levegő okozza, és a
plusz izgato ság, hogy nem felcsavarozo , szintetikus anyagból
készült kövekbe kell kapaszkodni.
Igaza volt. Alig másztam pár lábnyit a reggeli órán, és már ez is
teljesen bezsongato .
– Mikor másztál utoljára?
– Majdnem két éve, talán.
– Miért tarto ál szünetet?
Valami megváltozo Reed arcán. A gondtalanból és nyito ból
feszül é és zárkózo á vált egy egyszerű kérdés mia .
– Ideje volt – mondta.
Mivel aznap nem tudo hova menekülni, nem hagytam ennyiben.
– Ez elég tág így. Mi lenne, ha konkrétabban válaszolnál?
Egy hatalmas darab szendvicset tuszkolt a szájába. Egyértelműen
időt akart nyerni a válaszolás elő . Nem ve em le róla a szemem, ezzel
tuda am vele, hogy kivárom. Ráadásul, elképesztően szexi volt,
ahogy nyelés közben az ádámcsutkája le-föl mozgo .
– Nagyon sok változás volt az életemben az elmúlt évben,
úgyhogy gondolom, a falmászás a há érbe szorult.
– Mármint Allison mia ?
– Többek közö , igen.
– Mi más van még?
 – Charlo e… – Reed gyelmeztető hangon mondta ezt.
– Ne charlo e-ozz engem! Elvileg barátok vagyunk, emlékszel? Ezt
csinálják a barátok. Beszélgetnek. Megosztanak egymással dolgokat.
– Egy srác és egy lány nem üldögélnek együ , beszélnek az
életükről, és osztanak meg egymással titkokat, hacsak nem egy pár.
Kihúztam magam.
– Akkor csinálj úgy, mintha egy úbarátod lennék.
Reed a dekoltázsomra néze , majd újra a szemembe.
– Az lehetetlen.
Hangosan sóhajto am.
– Tudod, mi történik, amikor az emberek megnyílnak egymás
elő ?
Reed nem válaszolt, úgyhogy inkább megmuta am.
Összeszoríto am a kezeimet, mintha egy labdát tartanék közö ük.
– Ez egy olyan ember, aki kizárt másokat. Senki sem tud bejutni.
Viszont ki sem tud jutni semmi. – Kinyito am a kezeimet, és egymás
melle tarto am őket, mintha arra várnék, hogy valaki beletegyen
valamit. – Látod? Ilyen, ha nyito … lehet, hogy valakit be kell
engedned, akire nem számíto ál, de… akik bent ragadtak, azok így
távozni tudnak.
Reed sokáig meredten néze engem, majd hirtelen felpa ant.
– Megyek, sétálok egyet. Visszajövök, mire kezdődik a délután
egyes óra.

***

Reed éppen akkor ért vissza, amikor kezde összeverődni a csoport.

Ami gyanítom, a célja volt. Nem noszogatha am egy tucat idegen
elő . Mármint, megtehe em volna… de okkal bízo abban, hogy nem
fogom.
Közvetlenül mellém állt, miközben az oktató az éppen következő
első mászásunkról beszélt. Bizserge a bőröm, és ennek semmi köze
nem volt a hőmérséklethez. Reed komoly hatással volt rám. És meg
voltam arról győződve, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Tudtam,
hogy voltak alkalmak, amikor az ő teste is így reagált rám. Az
egyetlen különbség az volt, hogy én nem akartam ez ellen harcolni.
Hozzá hasonlóan én is megége em magam valakivel, aki fontos volt
számomra, mégis ki akartam deríteni, hogy mi van közö ünk.
Éreztem, hogy a meleg lehelete csiklandozza a tarkómat, és ekkor
valamit megérte em. Rosszul próbáltam megközelíteni a dolgokat
Reeddel. Azzal akartam közelebb kerülni hozzá, hogy beszédre és
megnyílásra bírom. De annyira be volt feszülve, hogy minden egyes
próbálkozásom lepa ant róla. Arra gondoltam, hogy talán mégsem a
beszélgetéssel lehete közel kerülni hozzá. Még egy gyémántnak is
volt gyenge pontja, ahol a drágakövet fel lehete nyitni. Reed
gyenge pontja nem a verbális kommunikáció volt – hanem a testi
vonzalma irántam. Nem szégyelltem azt a kevés módszert
alkalmazni, ami rendelkezésemre állt.
Te em egy lépést hátra, így a fenekem súrolta a testét, majd
elfordíto am a fejem, hogy odasúgjak neki valamit – ami egy
látszólag ártatlan gesztus volt.
– Sajnálom, hogy az előbb ennyire kíváncsiskodtam.
Reed megköszörülte a torkát, és visszasu ogo .
– Semmi baj.
Nem léptem előre a rövid szóváltásunk után. És Reed sem hátra.
Valami azt súgta nekem, hogy amikor sikerül beférkőznöm ennek a
fér nak a gyenge pontjába, akkor a gyenge lesz a legutolsó, amit
találok.

***

– Atyavilág! Megcsináltam! – Miután felhúztam magam a fal

peremén, amit meg kelle másznunk, felálltam, aztán ugráltam
örömömben.
Reed közvetlenül mögö em volt, és őszintén elmosolyodo .
– Ügyes voltál.
Bár valószínűleg csak harminclábnyi lehete a fal, ami a síkhoz
vezete , ahol megálltunk, úgy éreztem, mintha egy hegyet másztam
volna meg. Mindkét kezem a levegőbe emeltem, és elkiabáltam
magam.
 – Egy gekkó vagyok!
Reed elneve e magát.
– Egy mi?
– Egy gekkó, tudod. – Egymás után néhányszor gyorsan
kidugtam a nyelvem. – Az a gyíkszerű valami a Geico-reklámból,
egy gekkó. Azok falat másznak, nem?
Reed inga a a fejét.
– Hát, inkább néztél ki Póknőnek, mint gekkónak, de teljesen
értem az érzést. Én is rég csináltam már. Elfelejte em, hogy
mennyire élőnek érzi tőle magát az ember.
– Van az irodában halloweenbuli? Tuti, hogy Póknőnek fogok
öltözni. Neked pedig Pókembernek kell! – Nem tudtam uralkodni a
hablatyolásomon. – Jóságos ég! Ez annyira jó volt!
– Örülök, hogy a következő sík rész megmászásáig tartunk egy
félórás szünetet. Úgy festesz, mint aki képes lenne felrohanni a falon,
az elő ed lévők hátán keresztül, annyira tele vagy energiával.
– Most már teljesen értem, hogyan válhat ez függőséggé. Történik
valami az ember testében. A ól a pillana ól fogva re egtem, ahogy
nem volt a földön a lábam, bár tudtam, hogy csak két láb magasan
vagyok, és nem lesz bajom, ha leugrom. A vér elkezde dübörögni
az ereimben, a szívem kalapált, de aztán erőt ve em magamon, hogy
lépjek fel még egyet, aztán valami hihetetlen érzés uralkodo el
rajtam. Mintha vonzo volna a hegy teteje, és tudtam, hogy meg kell
másznom. Minél feljebb mentem, annál veszélyesebbé vált, mégis
annál kevésbé aggódtam a leesés következményei mia . Csak arra
vágytam, hogy elérjem a tetejét, és még ha akartam volna, se tudtam
volna megállni. Te éreztél ilyet?
Reed meredten néze engem, az arckifejezése már kevésbé volt
szórakozo , inkább komoly.
– Igen.
A jógafelsőmre egy könnyű pulcsit ve em, de a mászástól
összegyűlt az izmaimban a meleg, és felment a testhőm. Így, hogy
megálltam, elkezde belőlem ömleni az izzadság. Ez akkor is
megtörtént, amikor edze em. Amint abbahagyom a mozgást,
hirtelen őrülten elkezdek izzadni. Kicipzáraztam a pulcsimat,
kibújtam belőle, és a derekamra kötö em, miközben beszéltem.
 – Teljesen el tudom képzelni, hogy néhány napig ezen az érzésen
kívül semmi másra nem tudok majd gondolni. Biztos, nehéz lehet
ezt az embernek maga mögö hagyni, és nem agyalni rajta, mi?
– Fogalmad sincs, mennyire. – Reed hangja viccelődő volt, viszont
amikor felpillanto am, rájö em, miért. A tekintete az izzadt
dekoltázsomra szegeződö . Ezt látva legalább annyira küszködve
kapkodtam a levegőt, mint néhány perccel korábban, a fal
mászásakor. Erről eszembe juto Reed gyenge pontja is. Felé léptem
egyet, majd lábujjhegyen pipiskedve adtam egy puszit az arcára.
– Köszönöm, hogy ezt megoszto ad velem, Reed.
Ő megköszörülte a torkát, és pislogo néhányszor.
– Nincs mit.
Egy újabb vérpezsdítő mászás után az oktatónk befejeze nek
tekinte e a napot. Reeddel csak mára iratkoztunk be, viszont amikor
az oktató azt mondta, hogy holnap kora reggel van egy középhaladó
mászásóra, bizta am Reedet, hogy vegyen részt rajta.
– El kellene menned. Én sokáig fogok aludni, és talán még egy
masszázsra is elmegyek. Olyan izmokat használtam ma, amikről
nem is tudtam, hogy léteznek. Biztos vagyok benne, hogy holnap
izomlázam lesz. De te egész nap rám gyeltél. Menj el a reggeli
középhaladó mászásra! Megérdemled. – Mielő nemet mondhato
volna, odamentem az oktatóhoz, aki éppen a felszerelését
csomagolta el, és szóltam neki, hogy szeretném beíratni egy
barátomat a reggeli mászásra.
– A barátod már mászo korábban?
Reed befejezte a saját csomagja összerakását, és a beszélgetés
közepén jö oda hozzánk.
– Igen. Lelkes mászó volt, de tarto egy kis szünetet.
– Rendben. Mondd meg neki, hogy a túraútvonal bejáratánál
találkozzunk.
Az oktató rólam Reedre néze , és vissza.
– Ó! Reedre gondoltál?
– Igen.
– Azt mondtad, egy barátod. Azt hi em, hogy ti ke en egy pár
vagytok. – Reedre néze . – Reggel hétkor kezdődik. Nem én leszek a
túravezető, hanem Heath. Találkoztatok, amikor elhozta nekünk a
felszerelést, amit használtunk.
Reed bólinto , és felém fordult.
– Biztos, hogy nem baj?
– Egyáltalán nem. Majd elfoglalom magam. Mia am ne aggódj!
Az óraadó hezitált egy kicsit, majd megszólalt.
– Én túrázok vasárnap reggelente. Nem túrát vezetek vagy
ilyesmi. Csak én és a természet, szórakozásból. Nincs kedved
csatlakozni, amíg a barátod mászik?
– Ühm… – Reedre pillanto am, és meglá am, hogy egy ér ki van
dülledve a nyakán. – Köszi a meghívást, de azt hiszem, túl fáradt
leszek a mászáshoz.
Reed gyilkos pillantására ügyet sem vetve az oktató a farzsebébe
nyúlt, és előve e a pénztárcáját. Előhalászo belőle egy
névjegykártyát, és sármos mosollyal felém nyújto a.
– A mobilszámom rajta van a kártyán. Túrázhatnánk egy rövidet,
utána pedig együ reggelizhetnénk. Gondold meg!
– Ühm. Oké. Köszi.
Reed csendben volt, amíg az autóhoz sétáltunk. Szokásos módon
először az én felemre ment, hogy kinyissa nekem az ajtót.
Leszámítva azt, hogy ezú al nem becsukta, ahogy általában szokta.
Hanem becsapta azt a szart. A kínos hangulat egyre fokozódo ,
ahogy némán vezete a hotel felé. Tudtam, hogy fel van paprikázva
– nem mintha jól tudta volna leplezni a szemmel látható
féltékenységét. Csak kíváncsi voltam, hogy mihez fog ezzel kezdeni.
Úgyhogy én sem próbáltam beszélgetést kezdeményezni. Hagytam,
hadd főjön a levében.
Leparkolt a hotelnél, és végül megszólalt. Hát, a dörmögés
helytállóbb leírás le volna.
– Legyél óvatos a holnapi túrádon!
Komolyan azt hi e, hogy elmegyek?
– Hallo ad, hogy azt mondtam, megyek?
– Elve ed a névjegyét.
– Udvarias voltam.
– Nem tudtam, hogy az udvariasságba beletartozik a örtölés és a
fér ak megvezetése.
Kiguvadt a szemem.
 – Flörtölés? Fér ak megvezetése? Te azt mondod, hangyás
vagyok, de azért neked is hiányzik néhány kereked, Eastwood!
Azért kérdeztem meg, hogy te menj mászni. Egyáltalán nem
örtöltem! És határozo an nem tervezem felhívni.
– Nem hiszem, hogy ő ve e az adást.
Feldühödve a levegőbe emeltem mindkét kezem, majd a lábaimra
csaptam.
– Tudod, mit? Cseszd meg! – Kinyito am az ajtót, majd
visszafordultam. – Talán fel is fogom hívni! Nagyon rég feküdtem
már le bárkivel! És isten a tanúm, hogy te meg lepa into ál, amikor
randizni hívtalak. Úgyhogy talán jobban teszem, ha továbblépek, és
keresek valakit, akivel kiereszthetem a gőzt! – Elléptem az autó
ajtajából, és legalább olyan erővel csaptam be, mint korábban ő.
Utánam kiabált, miközben én a lift felé trappoltam.
– Charlo e!
Hátrafordulás és megtorpanás nélkül a vállam fölé emeltem a
középső ujjam.
Cseszd meg, Reed Eastwood! Én befejeztem.
 24. FEJEZET
REED

ÚJFENT ELBASZTAM.
Úgy tűnt, ez gyakran előfordul, ha Charlo e Darlingról van szó.
Mondok vagy csinálok valamit, ami felzaklatja, mert én ki vagyok
akadva, majd órák múlva megbánom, és utálom magam a
viselkedésemért. Általában jól kezelte az ilyen helyzeteket. Már
kialakult egyfajta rutinunk – én vagy féltékeny le em, amiért
kapcsolatba került egy másik fér val, vagy frusztrált, mert nem
szorítha am a falhoz, és mutatha am meg neki, mit érzek iránta.
Aztán ráförmedtem, ő pedig dühös le . A dühe zaklato sággá
csitult, engem pedig elemészte a bűntudat. Én bocsánatot kértem,
és újra barátok le ünk. És ezt újra meg újra.
Ezú al viszont nem engede bocsánatot kérni. Bár a hotelszobája
közvetlenül az enyém melle volt, és hallo am, ahogy járkál, de úgy
te , mintha nem lenne bent, amikor kopogtam. Egy üzenetet is
küldtem neki, amin látszo , hogy elolvasta, de marhára nem reagált
arra sem. Most hívtam másodszorra a szobáját, de a telefon csak
csenge és csenge .
Lezuhanyoztam, válaszoltam néhány munkahelyi e-mailre, majd
arra juto am, hogy szükségem van egy italra. A hallban lévő bár felé
menet még egyszer utoljára bekopogtam Charlo e szobájába. Nem
meglepő módon nem reagált. Miután egy percig csendben álltam az
ajtajában, bentről mozgást hallo am, úgyhogy megragadtam az
alkalmat, és ajtóhoz nyomo homlokkal megszólaltam.
– Lemegyek enni valamit. Tudom, hogy seggfej vagyok. Ha van
kedved csatlakozni, és kiabálni velem egy steak és egy pohár bor
fölö , tudod, hol találsz. – Te em néhány lépést az ajtajától, majd
visszamentem. – Remélem, csatlakozol hozzám, Charlo e.
Az első whisky lecsúszo , úgyhogy rendeltem egy másodikat is,
és a steak helye mege em a bárnál egy marék földimogyorót. A
sarokba helyezkedtem, a bejára al szemben, hogy lássam, ki jön be.
Akármikor belépe valaki, szánalmas szívem gyorsabban vert. Majd
rájö em, hogy nem Charlo e az, és a bánatomat egy újabb korty
borostyánszínű folyadékba fojto am. Miután másfél óra ala
megi am három pohárral, arra juto am, hogy kihagyom a vacsorát,
és inkább alszom.
Jóformán kibukdácsoltam a liftből az emeletre. Charlo e ajtaja
elő szobaszervizes zsúrkocsi volt. Felemeltem a vacsoráján lévő
fémbúrát, hogy lássam, mit eve , és egy érintetlen sajtburgert
találtam. Volt egy szelet saj orta is, amiből egy kanálnyi hiányzo ,
és… egy parafadugó. Úgy tűnt, ugyanazt vacsoráztuk.
Ve em egy nagy levegőt, és az esélytelenek nyugalmával, még
egyszer kopogtam az ajtaján, hátha ezú al reagálni fog a
bocsánatkérésemre – egyáltalán nem számíto am arra, hogy ajtót
fog nyitni. De nyito . És amikor az ajtó kinyílt, a bocsánatkérés volt
a legutolsó, amire gondoltam.
Charlo e mindössze egy fekete csipke melltartóban és – bugyiban
állt elő em.

***

– Annyira tetsze neked a szatyorban, arra gondoltam, hogy talán

szeretnéd látni, milyen felvéve.
A tekintetem már a tangája derekára varrt kis vörös rózsára
fókuszált. Miután az irodában megkértem, hogy mutassa meg
nekem a fehérneműt, amit vásárolt, hetekig arról álmodoztam, hogy
éjszaka az én kedvemért veszi fel. A fogaimmal akartam megragadni
azt a rózsát, és lehúzni a csipkés anyagot a csodás lábain. De bármi,
amit elképzeltem, meg sem közelíte e azt a látomást, aki elő em
állt.
Charlo e egészen egyszerűen lenyűgöző volt. Ahogy
végignéztem rajta, kiszaladt a levegő a tüdőmből. A tejfehér, feszes
bőre és azok a bombázó domborulatok abban a két darab sokat
sejtető fekete csipkében. A picsába. Telt keblei szinte könyörögtek
azért, hogy kiszabaduljanak abból a mély kivágású melltartóból,
és… az átlátszó anyagon keresztül lá am a megkeményede
mellbimbóit. Buja, kemény, rózsaszín mellbimbók, amik csak arra
vártak, hogy megszívják őket.
Tudtam, hogy néz engem, de nem bírtam annyi időre sem levenni
a testéről a tekintetem, hogy az arcára nézzek.
– Mit szólsz? – su ogta. Lassan, csábítón megfordult, és közben
megállt, hogy egy jó hosszú pillantást vethessek a tanga anyagát
leszámítva meztelen fenekére. Elképzeltem, hogyan nézne ki a
kezem nyoma azon a tejfehér, gömbölyű fenekén.
Amikor visszafordult, hogy újra velem szemben legyen,
összefonódo a tekintetünk. Nem maradt önuralmam. Jobban
vágytam arra, hogy megszívjam a bőrét, mint bármi másra valaha.
Annyira erősen akartam szívni, hogy nyomokat hagyjak, és hallani,
ahogy a nevemet kiáltja, amikor a fogaim a bőrébe mélyednek.
Tudtam, hogy ez nem lesz gyengéd, közel sem.
– Charlo e… olyan kurvára gyönyörű vagy. Mindened… a tested,
az arcod. Te… kívül és belül. – Rekedtes hangon küszködtem a
beszéddel. Nem volt egyszerű úgy, hogy hevesen zubogo lefelé a
vérem.
– Most neked kell levetkőzni – mondta. – Én megmuta am,
nekem mim van, most neked kell megmutatni az enyémet. –
Mosolyogtam, mert először azt hi em, milyen édes, ahogy
elronto a, amit mondani próbált. Aztán… csuklo egyet. Majd
kuncogo .
Próbáltam nem tudomást venni a megérzésemről, még úgy sem,
hogy minden egyes porcikámban éreztem a gyelmeztetést. Annyira
kurvára akartam őt. De… Egy parafadugó a szobaszervizes
zsúrkocsiján. Eltéveszte mondanivaló. Csuklások és kuncogások.
A válla fölö elnézve meglá am egy üres borosüveget a
szekrényen.
– Egyedül i ad meg azt az egész üveg bort?
– Nem hagytam neked semennyit – hukk –, főnök.
A francba.
 A francba.
Majdnem megte em. Majdnem megragadtam, és elve em azt,
amit a ól a pillana ól akartam, hogy megjelent az életemben.
Mármint, amíg rá nem jö em, hogy egészen pontosan mennyire
kapatos. Ez visszarángato a valóságba. Úgy tűnt, megfeledkeztem
arról, hogy amúgy sem lehet az enyém.
Charlo e továbbra is csak üveges tekintetével néze . Én is félig el
voltam ázva, és nagyon nem volt kedvem annyira sem elmozdulni a
helyemről, hogy visszamenjek a szobámba. Úgyhogy csak bámultam
tovább a gyönyörű testét.
– Néha úgy rám nézel, Reed, hogy esküdni mernék, a fenekemre
akarsz csapni.
– Az akarom nem fejezi ki eléggé, hogy mit akarok csinálni a
fenekeddel.
Picsába! Miket beszélek? Kezdtem elveszíteni a fonalat.
Charlo e lefelé néze . A farkam teljesen cserben hagyo , mivel
nekifeszült a nadrágom elejének, így teljesen nyilvánvalóvá vált a
merevedésem. Pokolian kemény voltam, és nem tudtam ellene mit
tenni.
– Úgy tűnik, valaki örül, hogy lát engem, még ha te próbálod is
magad meggyőzni az ellenkezőjéről. Talán segíthetek tisztázni a
zavart?
Charlo e a háta mögé nyúlt.
Mit csinál?
Kikapcsolta a melltartóját, és hagyta a földre esni.
Ne! Ne! Ne!
A csodás mellei ezennel premier plánban voltak. Nyeltem egyet,
és alig bírtam kordában tartani a vágyamat, hogy megnyaljam őket.
A mellbimbói kemények voltak, és körülö ük a bőre libabőrös volt.
A tekintetem a dekoltázsa közepén lévő kis csoport szeplőn
állapodo meg. Charlo e mellei gyönyörűek voltak, és
természetesen lógtak, nem úgy, mint Allison merev szilikonja.
Ugrálj nekem, Charlo e! Szeretném látni, ahogy himbálóznak.
– Érj hozzám! – pihegte.
Szó szerint a hátam mögé te em a kezeimet.
– Alapból sem érhetek hozzád, Charlo e. De főleg nem érhetek
hozzád, amikor részeg vagy.
– Mi van bennem, ami mia minden egyes alkalommal
megtorpansz? Egyértelműen akarsz engem. Az egész szívedet
odaadtad egy Allison-féle nőnek, de visszautasítod, hogy akár csak
egy kicsit is megpróbáld velem felfedezni, mi lehetne ke őnk közö .
Hogy lásd, mi sül ki belőle. Csak mondd el, mi a baj velem! Kibírom.
Jó ég, utáltam, hogy azt hiszi, a hezitálásomnak bármi köze van
Allisonhoz. Mármint, volt, de egyáltalán nem úgy, ahogy ő gondolta.
Te felém két lépést, és úgy tűnt, mint aki elveszíti az
egyensúlyát. Aztán átkulcsolta a nyakamat. Mielő felfogha am
volna, mi történik, az enyémre tapaszto a a száját.
Egy felismerhetetlen hang tört fel belőlem. Úgy éreztem, mintha a
testemben lévő összes oxigén Charlo e szájába szakadt volna, ahogy
átadtam magam a vágynak, hogy megcsókoljam. Úgy ragadtam meg
a haját, mintha az életembe kapaszkodnék. Felfaltam a számmal.
Édes, megbabonázó íze volt egy leheletnyi fehérborral. Hagytam,
hogy a nyelvem néhány pillanatig a szájába csússzon, és az élvezet
egyszerűen túl sok volt.
Kétségbeese utolsó próbálkozásként elszakíto am magam tőle,
hogy ne kövessek el egy olyan hatalmas hibát, amiből sosem fogok
rendbe jönni.
A kézfejemmel letöröltem a nyálát a számról, és nem azért, mert
nem akartam, hogy o legyen. Épp ellenkezőleg. Remege a kezem.
Eltakarta a mellét, borzasztóan megalázo nak tűnt. Lehajolt a
melltartójáért és visszave e. Zaklato abbnak tűnt, mint amilyennek
valaha lá am. Nem tudtam hibáztatni. Biztos voltam benne, hogy
számára ennek semmi értelme.
Villogo a szeme, ahogy rám kiabált.
– Menj el!
– Nem tudok.
– Mi?
– Nem tudlak i hagyni, amikor ennyire zaklato vagy.
– Baszd meg, Eastwood! – vágta hozzám, majd az ágyhoz ment. A
párnájába teme e az arcát. Nem tudtam megállapítani, hogy sír,
vagy éppen elájul. Valószínűnek tűnt, hogy holnap erre az egészre
nem fog emlékezni. Legalábbis reméltem, hogy nem fog.
 Zsebre te kézzel álltam o , mint egy pöcs, és néztem, ahogy
hason fekszik.
Néhány perc után megmozdultam, és az ágya szélére ültem, majd
végül felte em a lábam. A szoba kicsit forgo körülö em. Felé
fordultam, és néztem, ahogy párnába temete arccal o fekszik, a
légzése még mindig kapkodó.
Gyengéden szólaltam meg.
– Charlo e! Mit csináljak veled?
A félig meztelen fenekére pillanto am, a farkam azóta is kemény
volt. A golyóim sajogtak.
– Értem, hogy számodra ennek nincs semmi értelme. – Kezdtem
megnyílni, mivel tudtam, hogy ez valószínűleg hozzá nem fog
eljutni. – Sajnálom, hogy megbánto alak. Már nem tudom, hogyan
viselkedjek a társaságodban. Ne téveszd össze a félelmemet az
érdeklődés hiányával. Valójában pont az ellenkezőjéről van szó, ez
egy folyamatos harc. Az az igazság, hogy nagyon régóta harcolok a
veled kapcsolatos érzelmeimmel. És ez a legnehezebb, amit valaha
meg kelle tennem. De száz százalékig biztos vagyok abban, hogy
nem én vagyok a megfelelő fér számodra. Te egy álmodozó vagy,
Charlo e. A létező legnagyobb. És egy olyan embert érdemelsz, aki
soha nem fog téged az életedben hátráltatni.
Lehunytam a szemem, és fújtam egy nagyot.
– Nagyon próbálok helyesen cselekedni. Ha megingok, és
megengedem magamnak, hogy az enyém legyél, soha nem akarlak
majd elengedni. És ez nem lenne tisztességes. Ábrándozom arról,
hogy milyen lenne, ha teljesen beléd feledkezhetnék, ha semmi
gondom nem lenne a világon. Jó ég, valószínűleg le akarnál
tartóztatni, ha tudnál mindarról, amit gondolatban csináltam veled.
Kurvára őrült dolgokat szeretnék csinálni veled. És mindez annyira
közel van, hogy szinte érzem, viszont a valóságban mégis annyira
messze. Szóval, sajnálom. Sajnálom, hogy ma este megbánto alak.
Jobbat érdemelsz. A világot érdemled. És egy nap majd valami
szerencsés rohadékot a világ legboldogabb emberévé fogsz tenni. –
Elszorult a mellkasom. Fizikailag rosszul le em a gondola ól, hogy
Charlo e egy másik fér val van. De nem lehete az enyém, úgyhogy
meg kelle fejtenem, hogyan engedjem el.
 A légzése lelassult. Szinte biztos voltam benne, hogy elaludt.
Semmire nem vágytam jobban, mint a hajába fúrni az arcomat, és
addig beszívni az illatát, amíg elalszok. Ehelye megelégedtem
kevesebbel. Felráztam a párnámat, és közelebb fészkelődtem hozzá,
hogy legalább az illatát érezzem anélkül, hogy hozzáérnék.
Lehunytam a szemem, és hagytam magam elbóbiskolni.
Ennél közelebb nem kerülhe em a gyönyörhöz.
 25. FEJEZET
CHARLOTTE

PISLOGVA KINYITOTTAM A SZEMEM, és az ágy másik felére néztem. Nem

emlékeztem, hogy Reed mikor ment el éjszaka. Jóformán nem
emlékeztem semmire.
Az órán látható idő mia viszont felszisszentem. Délig aludtam?
Mi a franc? Reed miért nem hívo , hogy felébresszen?
Valami derenge abból, hogy halkan beszélt hozzám, és
bocsánatot kért az előző estéért, de nem tudtam megfejteni, hogy
vajon csak álmodtam-e az egészet. És… tényleg csókolóztunk? Azt
gondoltam, igen, de ebben sem lehe em biztos, hogy csak
képzeltem-e. Üresség érzése telepede rám, és közben lüktete a
fejem. Megcsörrent a mobilom. Egy ismeretlen szám volt.
– Igen?
– Szia, Charlo e. John vagyok.
John volt az előző napi oktató, aki próbált rávenni arra, hogy
menjek el vele randizni.
– Hogy szerezted meg a számom?
– A regisztrációs lapodon volt.
– Ó. Miben segíthetek?
– Reed barátodat épp most vi ék be a kórházba. Az oktató
vezete . De jól van.
A szívverésem felgyorsult.
– Micsoda?
Aztán eszembe juto , hogy Reed helyet foglalt egy kora reggeli
mászásra.
– Aha. Reggel mászo , és leese . Kicsuklo ak alóla a lábai. Céges
előírás, hogy meg gyelésre vigyük be az ügyfelet a kórházba, ha
bármi történik vele a felügyeletünk ala .
– De azt mondtad, jól van, ugye?
– Igen. Magánál volt… ment, meg minden. Csak kicsit bicege .
Még egyszer mondom, ez pusztán a protokoll.
– Melyik kórházban van?
– A Newton Memorialban.
– Oda tudnál vinni?
Hezitált.
– Ühm… persze. Aha.
Johnnal a szállás elő találkoztunk, majd elvi a néhány
mérföldre lévő kórházba. Ragaszkodtam ahhoz, hogy csak tegyen ki,
mert arra gondoltam, hogy Reeddel majd hívunk egy Ubert, hogy
visszamenjünk a hotelbe, akármikor is engedik el.
Hosszas keresés után meglá am Reedet az egyik
vizsgálószobában. Egy orvossal beszélt. Nem voltam benne biztos,
hogy jelezzem-e, o vagyok, ezért inkább az ajtó elő várakoztam.
Nem tudtam megállni, hogy ne hallgassak bele a beszélgetésükbe.
– Az a helyzet… hogy az utóbbi időben tényleg remekül voltam.
Nem vállalkoztam volna erre a kirándulásra, ha tudom, hogy az
izomrángások visszatérnek.
– Akkor már tapasztalt tüneteket…
– Igen, de gyorsan elmúlnak. Még mindig a nagyon korai
szakaszban vagyok.
– Hát, a szklerózis multiplex nagyon ala omos tud lenni. És az az
igazság, hogy eltelhet jó néhány hét vagy hónap tünetek nélkül,
majd egyszer csak visszatérnek. Tapasztalt mást is az utóbbi
hetekben?
– Az enyhe szédülésen kívül mást nem.
– Egyedül jö az Adirondackbe?
– Nem, egy bará al. Ő nem tudja, hogy kórházban vagyok, és
semmit nem tud az SM-ről.
SM?
Reednek… SM-je van?
Reednek SM-je van.
Micsoda?
Mintha forgo volna körülö em a kórház előtere. Úgy éreztem,
hogy a szívem majdnem felrobban, ahogy végigrohantam a folyosón
a liftig. Levegőre volt szükségem.
Amint kiértem, a lábaim közé hajto am a fejemet a kórház elő i
füves területen.
Lélegezz!
Hirtelen minden kezde értelmet nyerni. A lemondo esküvő.
Hogy mindenki azt mondta, megvoltak Reed okai arra, amilyen.
Hogy miért nem engedi meg magának, hogy velem legyen. A
bakancslista. Jóságos ég! A bakancslista.
Rázkódtak a vállaim, ahogy a kezembe sírtam. Soha életemben
még nem éreztem ekkora fájdalmat egy másik emberért.
Ugyanakkor valami más is felszakadt belőlem, ahogy a Reeddel
közös összes pillanatom felvillant a szemem elő .
Bizonytalan voltam, hogy az érzelmeimet szerelemnek nevezzem-
e. Csak annyit tudtam, hogy még korábban soha nem éreztem ilyet.
Régóta tudtam, hogy a Reed iránti érzelmeim túlléptek a szokásos
belehabarodáson. És ekkor, hogy már azt is tudtam, miért állja útját
annak, hogy megtegyük a következő lépést, hagytam, hogy először
úgy igazán megtapasztaljam a vele kapcsolatos érzelmeimet. Abból,
hogy nem értek semmit, mindent megérte em. Mindent.
Reed azt gondolta, hogy megkímél engem.
Egy olyan embert érdemelsz, aki soha nem fog téged az életedben
hátráltatni.
Ez meg honnan jö ? Ő mondta ezt nekem? Valahol el volt temetve
a tudatomban. Éjszaka mondta volna?
Aztán a ruhára és a kék üzenetre gondoltam. Nem tudta, mi vár
rá, amikor azt az üzenetet írta Allisonnak. Reed reményei és álmai
nem sokkal utána törhe ek ripityára. De miért kelle ennek így
lennie? Az nem léteze , ugye, hogy csak azért feladja, mert Allison
elhagyta? Amia a gyáva nő mia , aki sosem szere e őt igazán.
Lassan kezde leesni, hogy Allison mit is te vele igazán. A SM-je
mia hagyta el. Ő sosem hallo az egészségben, betegségben részről?
Aztán belegondoltam, hogy én még azt hi em, hogy a ruhájába varrt
üzenet a feltétel nélküli szerelmet jelképezte. A tündérmese egy
illúzió volt. A helyzet az volt, hogy Allison akkor sem értené meg a
feltétel nélküli szerelem jelentését, ha a szájába rágnák.
 Hirtelen eluralkodo rajtam az érzés, hogy muszáj többet
tudnom. Megfogadtam, hogy aznap este mindent elolvasok az
interneten az SM-ről, amit csak lehet, amíg ki nem esik a szemem.
Minden létező apró információmorzsát meg kelle találnom, hogy
reményt adjak Reednek.
Eszembe juto , hogy a tévében néztem annak a beszélgetős
műsornak a házigazdáját, Montel Williamset. SM-je volt, súlyzózo ,
és egészségesebbnek tűnt, mint a legtöbb ember. Kelle lennie
valami megoldásnak. Szükségem volt arra, hogy legyen remény. Reed
nem hagyha a, hogy ez irányítsa az életét.
Újra megjelentek a könnyek. Azon gondolkoztam, mégis hogy az
ördögben kellene tudnom magam aznap összekapni, ha nem
mondom el neki, hogy tudom? Az egyértelmű volt, hogy soha nem
akarta, hogy értesüljek a diagnózisáról. Soha nem mondta volna el
nekem. Ezt egészen egyszerűen tudtam.
Ezen hosszan és keményen kelle gondolkoznom, mert nem
akartam felzaklatni. Joga volt a maga módján elmondania nekem.
Az, hogy én megtudtam, a magánéletének az akaratlan megsértése
volt.
A szívem. Olyan nehéznek éreztem, mintha az egész testemet
lehúzná.
Felhívtam Johnt, hogy jöjjön vissza értem, és megkértem, hogy ne
szóljon Reednek arról, hogy voltam a kórházban.
Az üdülőbe visszatérve a szobámba mentem, és azonnal
megnyito am a WebMD oldalt a telefonomon. Pörge em egymás
után a cikkeket, és mindent megte em, hogy többet megtudjak az
SM-ről abban a rövid időben, amíg Reed visszaér.
Meg kelle fejtenem, hogyan fogom ezt megközelíteni, ezért arra
juto am, hogy nem fogom elmondani neki, hogy tudom. Legalábbis
még nem. Amikor megcsörrent a telefonom, felve em.
– Reed. Hol vagy?
– Hogy vagy ma?
– Kicsit másnaposan, de megvagyok. Miért nem ébreszte él fel
reggel?
– Higgy nekem, szükséged volt az alvásra. – Megtorpant. –
Figyelj, tudnod kell róla, hogy… megcsúsztam a reggeli mászáson. A
biztonság kedvéért elküldtek a kórházba. Néhány horzsolás és
zúzódás, de jól vagyok. Már újra a szobámban vagyok.
Próbáltam úgy tenni, mintha meglepődtem volna.
– Biztos, hogy jól vagy?
– Igen. Vissza fogok tudni vezetni a városba.
– Mikor indulunk?
– Amikor szeretnél.
– Szeretnék hamar menni – mondtam.
– Rendben. Mit szólnál, ha húsz perc múlva a szobádnál
találkoznánk? Vehetünk valami ebédet, aztán indulhatunk is.
– Jól hangzik.

***

A Manha anbe tartó utunk nyugalmas volt. A ól tarto am, hogy ha

kinyitom a számat, nem fogom tudni leplezni az érzéseimet.
Úgyhogy inkább nem mondtam semmit.
Reed felém fordult, ahogy a nap kezde lemenni az autópálya
fölö .
– Jól vagy?
Végre ránéztem.
– Aha, jól.
Úgy néze ki, mint aki aggódik. Egy újabb csend után szólalt
meg.
– Emlékszel bármire az éjszakából?
Éjszaka.
Még ha emlékeztem is volna a részeg légyo unkra a szobámban,
a délután mellbevágó hírén kívül minden homályos volt.
– Apróságokra.
Halkan beszélt.
– Emlékszel… a csókra?
Szóval megtörtént.
– Halványan.
Beharapta a száját.
– Semmi más nem történt. Már ha megfordult volna a fejedben.
 – Nem fordult. – Emia aggódtam a legkevésbé.
– Elájultál. Egy ideig maradtam. Aztán elaludtam. Hajnalban
mentem ki.
– Miért maradtál?
– Nem éreztem helyesnek, hogy o hagyjalak. Zaklato voltál.
– Hát, köszönöm… hogy maradtál.
– Teljes mértékben enyém a felelősség, hogy a szobádhoz mentem,
de soha többé nem ragadtathatjuk el így magunkat.
Csak bóloga am. És éreztem, hogy könnyek gyűlnek a
szemembe. Bakker! Na, ezért nem tudtam vele beszélgetni.
Elfordíto am a fejem, hogy kinézzek az ablakon, és csak
reménykedtem abban, hogy nem veszi észre a teljes
szétcsúszásomat.
Reed feltekerte a rádió hangerejét, amikor felcsendült Bonnie Rai
I Can’t Make You Love Me című dala. A szövege nagyban a Reeddel
való helyzetemre emlékeztete , mert tényleg ennyi hatásunk van
egy másik ember érzelmeire. Nem tudtam rávenni, hogy úgy lássa a
jövőjét, mint én. Saját magának kelle erre a felismerésre jutnia. A
szám nem segíte a helyzetemen.
– Charlo e, nézz rám! – Amikor felé fordultam, meglá a a
könnyeimet. – Mi a fene? Ne sírj! Miért sírsz?
Mert SM-ed van.
És mert azt hiszed, hogy engem érdekelne.
Feltarto am a kezem.
– Nem amia van, amit mondtál. Csak érzékeny hangulatomban
vagyok. Ez a Bonnie Rai -szám, ami arról szól… hogy nem tudlak
rávenni, hogy szeress. Lehangoló – hazudtam –, ráadásul meg is jö .
Reed egyszerűen bólinto , hogy így már érti. Látszólag további
kérdezés nélkül elfogadta ezt a magyarázatot.
Kezde utolérni, hogy mindent magamban tartok, és még csak
néhány óra telt el azóta, hogy megtudtam. Még egy egész nap sem,
és már nem bírtam nem szétesni.
A hazafelé tartó út hátralévő része csendes volt.
Amint Reed kite o hon, hívtam egy Ubert, hogy vigyen el
Irishoz.
A portása már ismert, így felengede .
 Amint kinyito a az ajtót, kibuko belőlem.
– Ön tudta? – Elsuhantam melle e a lakásába.
A tekintetében aggodalom látszo .
– Mire célzol, Charlo e?
Kifulladva szólaltam meg.
– Az SM-re.
Iris lehunyta a szemét, és a kanapé felé indult.
– Gyere, ülj ide!
Leültem, és a kezembe teme em az arcom.
– Iris, megszakad a szívem. Mondja meg, mit csináljak!
A térdemre te e a kezét.
– Ő mondta el?
– Nem. Semmit nem szabadna tudnom. Véletlenül tudtam meg.
Döbbentnek tűnt.
– Hogyan?
– Röviden összefoglalva, elmentünk az Adirondackbe falat
mászni. Reed jól van, de leese , és ki kelle vizsgálni. Nem voltunk
együ , amikor ez történt. Utánamentem a kórházba. Meghallo am,
hogy miről beszélnek az orvossal. Azt sem tudja, hogy egyáltalán o
voltam, vagy tudok erről. – Újra a kezembe teme em az arcom, és
megint kerülgete a sírás. – Nem tudom, hogyan álljak ehhez. Nem
tehetek úgy, mint aki nem tud róla. De a ól tartok, hogy nagyon
mérges lesz, ha megtudja.
Iris értőn bólogato .
– Adj egy kis időt a dolognak! Meg fog jönni a helyes válasz.
Felnéztem rá.
– Igaza volt. Mindig azt mondta, hogy jó oka van Reednek arra,
hogy ennyire zárkózo , de erre sosem gondoltam.
Iris nagyot fújt.
– Charlo e… tudod… az SM nem egy halálos ítélet. Reed
igazából óvatosan bizakodó volt, amikor diagnosztizálták.
Manha an összes jó specialistájánál járt, és mindegyikük biztosíto a
arról, hogy sokan tökéletesen normális életet élnek vele, csak
vannak, akik nem ilyen szerencsések. Tényleg nem lehet tudni, hogy
Reed melyik csoportba fog tartozni. Csak az idő fogja ezt eldönteni.
Viszont amikor Allison arra juto , hogy ő nem tud megbirkózni a
legrosszabb forgatókönyvvel, Reedet ez mellbe vágta. Egy olyan más
szemszögből lá a a helyzetét, amiből egyikünk sem bírta kirángatni.
Elkezde a negatívumra koncentrálni… a mi lesz, ha
forgatókönyvekre. Elveszte e a hitét, amit még nem tudo
visszanyerni.
– Nagyon szere e Allisont… – Ez olyasvalami volt, amit a
kezdetektől tudtam.
– Igen. De szemlátomást nem ő volt az igazi. Reed a fejébe ve e,
hogy nem engedi be a szerelmet, Charlo e. Nem is tudom teljes
magabiztossággal azt mondani, hogy ezen a téren valaha meg fog
változni a véleménye. Viszont a gondola ól, hogy az unokám
anélkül éli az életét, hogy megtapasztalná az igaz szerelem örömeit,
és lenne saját családja, nagyon fáj a szívem.
Könnyek csípték a szemem. Az én szívem is nagyon fájt a
gondola ól, hogy van esély arra, hogy Reed talán soha nem fogja
tudni újra megtapasztalni a szerelmet.
 26. FEJEZET
REED

NEM VOLT KÉRDÉS, hogy valami komolyan nem stimmel Charlo e-tal,
amióta visszaértünk az Adirondackből.
Az elmúlt néhány napban került engem, és bár tudtam, hogy
igazából így a legjobb, nem hagyo nyugodni a kíváncsiság.
Beoszto am, hogy jöjjön el velem, és segítsen a teljes karrierem egyik
legcsodálatosabb ingatlanját megmutatni. Ragaszkodo ahhoz, hogy
sofőrszolgálatot hívjon, és ne velem menjen Hamptonsba, és erre
valami béna kifogást hozo az időbeosztásával kapcsolatban. De
tudtam, hogy azért van, mert nem akar velem ke esben maradni.
Emia boldognak kelle volna lennem. De csak össze voltam
zavarodva. Amia volt, hogy visszautasíto am a kezdeményezését?
Nem voltam benne biztos.
Az easthamptoni ház olyan közel volt a vízhez, hogy jóformán az
óceánban állt. A húszmillió dolláros, európai stílusú birtokot
padlótól plafonig a legkiválóbb importanyagokból tervezték, és
biztos volt, hogy nem marad sokáig a piacon. Egymás után három
időpontunk volt, és arra készültem, hogy másnap pontot is teszünk
az ügy végére, miután a feleknek volt idejük végiggondolni a
versenyképes ajánlatukat.
Mikor a körbevezetések véget értek, akkor volt csak először
igazán alkalmunk Charlo e-tal beszélni. Leve e a cipőjét, ahogy a
homokos vízparton sétálga unk.
– Hadd kérdezzek valamit, Reed!
– Jó…
– A lelkesedésedből, hogy megmutathatod ezt az ingatlant, és a
szemed csillogásából, amikor a Gatsby-szerű, lenyűgöző
eleganciájáról beszéltél, az volt az érzésem, hogy… nagyon tetszik
neked. De tényleg laknál i , ebben a házban?
Ezen nem kelle gondolkoznom.
– Teljes mértékben, igen.
– És mi lenne, ha azt mondanám, én azért nem élnék i , mert
olyan közel van a vízhez, hogy félnék, mi történne, ha valaha jönne
egy nagy hurrikán?
– Azt mondanám, hogy kész bolond vagy.
Oldalra biccente e a fejét.
– Tényleg? Miért?
Hová akar kilyukadni ezzel?
– Mert ez a legcsodálatosabb ingatlan, amit valaha volt alkalmam
képviselni. Azért nem élni i , és tapasztalni meg napi szinten a
pompáját, mert egy vihar eshetősége mia aggódsz, az nevetséges.
– Akkor nem hiszed, hogy a félelmemnek meg kellene
akadályoznia abban, hogy teljes mértékben kiélvezzem ezt a
gyönyörű házat…
– Nem, nem hiszem.
Folyta a.
– Mert talán sosem lesz vihar.
– Így van.
– Szóval, ha ez a ház szimbolizálja az életet… akkor nem hiszed,
hogy a félelemnek kellene vezérelnie az életet.
A komoly arckifejezése mia elhallga am. Megálltam. Az óceán
szellője fújta az arca körül a haját. Ahogy egyenesen a szemembe
néze … valami nem stimmelt. Charlo e okkal te e fel ezt a kérdést.
Nem is igazán a házról beszéltünk.
Hirtelen végigszáguldo bennem az adrenalin. Rájö ? Valahogy
hozzáfért az orvosi leleteimhez? Létezik, hogy tud a
diagnózisomról? Nem. Ez lehetetlen. Minden tőlem telhetőt
megte em, hogy az összes információt bizalmasan kezeljem.
De Charlo e Darlingról volt szó. Bármi elképzelhető volt.
Tudnom kelle .
– Miről beszélsz igazából, Charlo e?
Nem válaszolt azonnal. Aztán egyszerűen csak kibökte.
– Tudok róla, Reed.
 – Miről… tudsz?
– Tudom, hogy SM-ed van.
Úgy éreztem, hogy kihagy a szívem. A szavai gyomorszájon
vágtak. Egyszerűen… meztelennek éreztem magam.
– Mondd el, hogyan tudtad meg! – követeltem.
Kezde elvörösödni.
– Véletlen volt. Kérlek, ne legyél mérges. Elmentem a kórházba,
hogy megtudjam, mi van veled. Az ajtó elő álltam, amikor az
orvosoddal beszéltél. Nem tehetek arról, hogy hallo am.
Bár az volt az ösztönös reakcióm, hogy ráförmedjek, ez nem le
volna tisztességes. Nem kémkede . Semmi rosszat nem csinált. Az
aggodalom a tekintetében pedig őszinte volt.
Az arcára simíto am a tenyeremet.
– Gyere, üljünk le!
Charlo e követe egy, az óceánra néző nagy sziklához.
– Nem vagy dühös?
Egy nagyot fújtam, és csendben megráztam a fejem, hogy nem.
– Hála az égnek, azt hi em, az leszel.
– Részben megkönnyebbültem, hogy tudsz róla. De szeretném, ha
tudnád, hogy ez nem változtat semmin, Charlo e.
– Figyelj! Nagyon sokat olvasga am, és…
– Hadd fejezzem be! – vágtam közbe.
– Rendben.
– Gondolom, végigbogarásztad az internetet, hogy olyan
információt találj, ami mia jobb érzésed van ezzel kapcsolatban.
Tudom, hogy milliónyi pozitív példát szedtél össze. De az az
igazság, hogy… nem tudok róla nem tudomást venni. Vannak
pillanatok, amikor nehezemre esik a mozgás, amikor elhomályosul a
látásom, vagy amikor nem érzem a lábaimat. Amikor úgy érzem,
mintha megőrülnék. Múló pillanatok, de léteznek.
Beszívtam egy kis óceáni levegőt, hogy összeszedjem magam.
– Ez az egész most még csak felsejlik, de az a helyzet…, hogy egy
nap igenis utol fog érni. Éppen elég ez egymagában, mint azon
aggódni, hogy valaki más terhére legyek. Nem bírok úgy élni, hogy
tudom, ez megtörténhet, Charlo e. Az egyetlen szívesség, amit
Allison valaha te nekem, hogy azelő elhagyo , mielő eddig
fajult.
Charlo e felemelte a hangját.
– Allison hatalmas hibát követe el, amikor azt gondolta, hogy
nem érdemes veled élnie az életét. Én sosem fogom úgy látni a
dolgokat, ahogy te, Reed. Sosem fogom megérteni, valaki miért nem
hajlandó akár kevesebb minőségi időt eltölteni azzal az emberrel,
akit szeret, hanem választja inkább a semmit. És újfent mondom, az
nem szerelem, ha valakit o tudsz hagyni. Az élet nem tökéletes.
Engem holnap elüthet egy busz. Sőt, ma reggel majdnem el is ütö !
Ezen nem kelle volna nevetnem. Egyáltalán nem volt vicces, de
volt valami abban, ahogy mondta, amin vigyorognom kelle .
Charlo e folyta a.
– Ezzel együ megértem a félelmeidet. Az egyetlen, amit nem
tudok megtenni, hogy rád erőltessem azt, hogy úgy lásd a dolgokat,
ahogy én. Ha te tényleg így érzel, akkor szeretném, ha tudnád, hogy
én mindig i leszek legalább barátnak. – Aztán lenéze a telefonjára,
és hirtelen felállt.
– Mennem kell.
– Hová mész?
– Megjö az autóm.
Felálltam.
– Azt hi em, velem jössz vissza a városba.
– Nem. Sofőrszolgálatot hívtam.
Értetlenül kapkodtam a tekintetem.
– Rendben.
Bár ragaszkodo a távozáshoz, Charlo e nem volt jól.
Úgy néze ki, mint aki mindjárt sírva fakad, amikor megszólalt.
– Bonnie Rai nek igaza volt. – Majd ezzel fogta magát, és elsétált,
o hagyo engem az óceánparton állva.
Bonnie Rai nek igaza volt.
Bonnie Rai nek igaza volt.
Ez mit jelent? Aztán eszembe juto . A dal.
I Can’t Make You Love Me.
Egy ideig még a parton maradtam, és Charlo e szavain
gondolkoztam. Arról nem is beszélve, hogy az a francos szám a
fülembe ragadt. Eldöntö em, nem hagyom, hogy Charlo e
Ú
elbizonytalanítson. Úgy álltak a dolgok, ahogy kelle . Charlo e nem
tudta számba venni a velem levés hosszú távú következményeit,
mert ő kizárólag rózsaszín szemüvegen keresztül lá a a világot.
Nekem kelle ebben észnél lennem. Biztos voltam benne, hogy ő a
lehető legpozitívabb kimenetelt képzeli, nem gondolja, hogy esetleg
ágyhoz vagy kerekesszékhez leszek kötve, képtelen leszek
kommunikálni vagy rendesen enni. Viszont a helyzet a ól még az
volt, hogy a legrosszabb forgatókönyv sem volt elképzelhetetlen.
Allison olyan döntést hozo , amiről azt gondolta, hogy számára a
legjobb, és feltételezte, hogy a legkisebb kockáza al jár. Nem le egy
krónikus betegséggel élő, egyre leépülő férje, aki keresztbe tesz az ő
szabadságának. És én ezt akartam Charlo e-nak, hogy megélhesse
az összes Bassza meg!-álmát anélkül, hogy bármi visszatartaná.
Megcsörrent a telefonom, és megszakíto a a gondolatmenetemet.
A hívó nevére néztem, és lá am, hogy Josh az, a magánnyomozó.
Felve em.
– Reed vagyok.
– Eastwood… Csak mondanék pár szót erről a Charlo e Darling-
nyomozásról, amit adtál nekem Poughkeepsie-ben. Azt hiszem,
találtam valamit.
 27. FEJEZET
REED

MINDIG IS JÓ TITOKTARTÓ VOLTAM.

Mégis valamiért alig bírtam a héten Charlo e-ra nézni, mintán
Josh felhívo , hogy megosszon velem néhány információt a vér
szerinti anyjával kapcsolatban. Persze, tudtam, hogy az információ
visszatartása a helyes, amíg Josh meg tud erősíteni mindent, amit
előáso . Főleg mivel jó része szóbeszéd volt. Nem volt olyan isten,
hogy én egy ilyen megerősítetlen fülest elmondjak Charlo e-nak.
Aztán o volt az is, hogy fogalmam sem volt, hogyan fog reagálni
arra, amit te em. Nem volt idegen ke őnktől, hogy a másik
magánéletében vájkáljunk. Furcsa, de úgy tűnt, így működünk. Én
meglestem a neten és kinyito am a Bassza meg!-listáját. Ő cserébe
ve nekem egy karácsonyi bögrét, amin az a legszemélyesebb
gyerekkori álmom szerepelt, amit sosem oszto am meg vele. De az
anyját előkeríteni, kideríteni, ki is ő valójában, és mi az éle örténete,
na, ez egy egészen új szintre emelte az elcsesze séget. És az sem
segíte a helyzeten, hogy ami előkerült, nem volt jó hír.
Kora délután írtam egy üzenetet Charlo e-nak, hogy megtudjam,
mikor tervez este hazamenni az irodából. Visszaírta, hogy hatkor,
így fél hétig vártam, hogy betegyem az irodájába az aktákat, amiken
szere em volna, hogy másnap dolgozzon. A mesterkulcsommal
nyito am ki az ajtaját, és arra számíto am, hogy nem lesz bent
senki.
Leszámítva azt, hogy Charlo e még nagyon is o volt.
– Bakker! Te nem tudsz kopogni? – Felránto a a ruháját, ami a
csípőjéig volt felhúzva, és ezzel eltakarta a melltartóját.
Lefagyva álltam és bámultam, ahelye , hogy udvariasan
elfordultam volna.
– Bocsánat. Azt mondtad, hatkor mész el, és az ajtód zárva volt.
– Bezártam, hogy át tudjak öltözni.
Pislogtam néhányszor, és végre sikerült kirángatnom magam
ebből az állapotból.
– Bocsánat. – Kihátráltam, és kezdtem behúzni az ajtót, amikor
Charlo e utánam kiabált.
– Várj!
Valamennyire becsukva tarto am az ajtót, hogy ne lássam őt.
– Mi az?
– Esetleg… tudsz segíteni a cipzárral? Állandóan beakad.
Felnéztem az plafonra, és gondolatban elszámoltam tízig.
– El vagy takarva?
– Igen.
Kinyito am az ajtót, és akkor először néztem meg, hogy Charlo e
miben is van. Annyira elterelte a gyelmem a csipkés fekete
melltartójának és krémfehér bőrének kontrasztja, hogy egy
bohócjelmezt is felvehete volna, én észre sem veszem.
Próbáltam csak az arcát nézni, de nem ment. A kis fekete ruha,
amiben volt – aminek olyan mély kivágása volt, hogy a
dekoltázsának jó nagy része kilátszo –, túl ellenállhatatlan volt
ahhoz, hogy kihagyjam. Kicsivel a térde fölö ért véget, ami mia a
formás lábai végtelennek tűntek a hegyes orrú magas sarkújába
bújtatva. Odaadtam volna a jobb karomat, hogy érezzem a hátamba
vájni.
Nyeltem egyet.
– Mész valahová?
Megfordult, így há al állt nekem, és félrehúzta egy oldalra a
haját. A ruhája félig volt becipzározva, a melltartója fekete
csipkéjénél ért véget.
– Fel tudnád húzni? Már így is késésben vagyok.
Odamentem, mögé álltam, és mélyen beszívtam az illatát.
– Gyönyörű vagy. De hová mész?
– Egy barátommal találkozom néhány italra.
Megdermedt a kezem a cipzáron. Charlo e egy kis fekete ruhát
viselt, kurva jó illata volt, és valahogy mégis megdöbbentem a
válaszán.
– Egy barátoddal? – Úgy éreztem, mintha elgázolt volna egy
kamion.
– Igen. És késésben vagyok. Úgyhogy, ha esetleg fel tudnád…
A csodával határos módon sikerült felhúznom a cipzárját, pedig
csak arra vágytam, hogy letépjem róla a kurva ruhát, és
megmondjam neki, hogy nem megy szórakozni egy bará al.
Megfordult, és kisimíto a a ruháját.
– Hogy nézek ki?
Hogy nézel ki? Úgy nézel ki, mint aki az enyém.
Tudatosan erőfeszítést te em, hogy ellazítsam az ökölbe szoríto
kezem.
– Már mondtam. Gyönyörű vagy.
Éreztem, hogy meredten néz engem, de nem bírtam a szemébe
nézni. Egy perc után megfordultam, hogy elmenjek.
– Szép estét, Charlo e!

***

Haza kelle volna mennem. De nem mentem. Mint egy hülye,

elmentem abba a bárba, ahová a haverjaimmal jártam még mielő
megismertem Allisont. Fogalmam sincs, mit gondoltam, de akármi is
volt az, nagy faszság volt.
Hátradöntö em a harmadik italt is. Éppen annyira volt
felvizeze , hogy szar íze legyen, de a ól még megte e a hatását. A
zsebembe kotortam, egy százdollárost dobtam a pultra, és szóltam a
csaposnak.
– Még egyet fogok kérni.
– Biztos? Elég gyorsan gurítod le őket, pajtás.
– A nő, akiért kurvára odavagyok, megkért, hogy húzzam fel a
cipzárt a szexi kis ruháján, amit a ma esti randijára ve fel.
A csapos bólinto .
– Hozom őket szép sorban.
Amíg elfojto am a bánatom, egy nő csusszant a melle em lévő
bárszékre.
 – Reed? Gondoltam, hogy te vagy.
Hunyorogtam, és próbáltam megfejteni, honnan ismerem őt. Az
arca ismerős volt, de nem tudtam hová tenni.
– Nem emlékszel rám? – biggyeszte e le a száját. – Maya, Allison
barátnője. Mármint… a volt barátnője lenne, azt hiszem, a helyes.
A tekintetem a mellére siklo . I kelle volna kezdenem. Éppen
elég csinos volt, de a hatalmas mellei voltak azok, amiket nem
lehete elfelejteni. Eszembe juto , hogy Allison folyamatosan
ócsárolta őt – hogy biztosan műmellei vannak, és hogy régen
sztriptíztáncos volt –, de szemtől szembe mégis mindig kedves volt
vele. Ennek kelle volna első gyelmeztető jelként szolgálnia, hogy a
nőből, akivel járok, hiányzik a tisztesség.
Olyan kurvára vak voltam.
Félig már részeg voltam, de lehangoló érzelmi roncs már teljesen,
úgyhogy még csak nem is tudtam megfelelően leplezni, hogy mi
kelte e fel a gyelmem. Mayát ez látszólag nem zavarta. Büszkén
tolta előre a melleit.
– Látom, már emlékszel rám – örtölt.
Nem ve em tudomást a megjegyzéséről, és hátradöntö em a
poharam tartalmát.
– Volt barátnő?
– Aha. Néhány hónapja összevesztünk. Azóta nem beszéltünk.
Bólinto am. A legutolsó, akiről beszélni akartam, Allison volt.
Odajö hozzánk a csapos, és megszólíto a Mayát.
– Neked mit hozhatok?
– Egy Long Island jeges teát kérnék. És amit ő iszik, akármi is az. –
A poharamra mutato . – A következő körét én zetem.
– Erre nincs szükség.
– Talán nincs. De ünneplünk.
Ránéztem.
– Mit ünneplünk?
– Hogy mindke en megszabadultunk a ól a picsa Allisontól.

***
Mayának nehezére ese leszállni a bárszékről. Kétségtelenül túl
sokat i unk.
– El kell mennem a kislányok helyiségébe. – Kuncogo . – Őrizd
meg a helyem!
– Úgy lesz. – Majdnem fél órája mondták, hogy ez lesz az utolsó
kör. A bár már majdnem üres volt. Gondoltam, hogy nem fog nagy
erőfeszítésbe kerülni őrizni a helyét.
Kii am az italomat. Sokáig ültünk ugyano . Mayáról kiderült,
hogy igazából egészen kedves. Bár nekem nem volt kedvem
Allisonról beszélni, részletesen beszámolt a veszekedésükről. Úgy
tűnt, az exem egy olyan pasassal találkozo , akivel Maya is randizo
elő e néhányszor, bár Allison tudta, hogy ők ismerkednek.
Az alkoholtól általában összekuszálódtak a gondolatok. De
valamiért aznap este számomra inkább egyértelművé te dolgokat.
Minél többet gondolkoztam a nőn, akinek megkértem a kezét, annál
inkább rájö em, hogy igazából szívességet te nekem azzal, hogy
lapátra te . A nő, akit gondoltam, hogy ismerek, hűséges és kedves
volt. Azt mondják, a szerelem vak, de úgy tűnt, az én esetemben
süket, hülye és vak is.
Intege em a csaposnak, hogy felhívjam a gyelmét. Picsába az
utolsó körrel! Kelle még egy ital.
Mindenki kurvára randizo – Maya, a volt menyasszonyom,
Charlo e… Én voltam mostanában az egyetlen önmegtartóztató
seggfej. Talán erre volt szükségem – hogy lefeküdjek valakivel. Hogy
teljesen megfeledkezzek a kék szemű, szexi kis fekete ruhát viselő
optimistáról, aki ma este valami seggarccal randizik.
Maya visszajö a mosdóból. Tényleg csinos volt, anélkül is, hogy
az arcától lejjebb néznék. Hatalmas barna szemével, sűrű szempilláit
rebegtetve, mosolyogva – fejezte ki a kimondatlant. Ahelye , hogy
visszaült volna a bárszékre, odasimult hozzám, és azokat az óriási
melleit a karomhoz nyomta.
– Mindig azt gondoltam, hogy túl jó vagy Allisonnak.
Felnéztem az ajkaira.
– Ó, valóban?
– Tudod, még mit gondolok?
– Mit?
 Megfogta a combomat.
– Hogy nincs jobb bosszú annál, mint hogy hazajössz velem.
Teljesen igaza volt. Allison kiborult volna, ha megtudja, hogy
lefeküdtem Mayával. A gond az volt, hogy leszartam Allisont, vagy
hogy bosszút álljak rajta. És bár a farkam nagyon is haza akart vele
menni, egyszerűen nem éreztem hozzá indí atást.
A kezére te em a kezem.
– Gyönyörű vagy, és elképzelni sem tudod, mennyire csábító az
ajánlat. De van valakim.
– Randizol valakivel?
Megráztam a fejem.
– Nem. De a ól még úgy érezném, mintha megcsalnám.
Maya egy ideig meredten néze engem, majd lábujjhegyre állt, és
megpuszilta az arcomat.
– Remélem, tudja, milyen egy szerencsés ribi. Mert Allisonnak
fogalma sem volt.

***

Másnap reggel nagyon szarul éreztem magam. Miután az utolsó

pillanatban lemondtam a nyolcórai megbeszélésemet, és
visszaaludtam még egy órát, aztán bevonszoltam szánalmas
seggemet az irodába.
Egy futár állt a recepciónál pont, amikor beléptem. A
gyomorégésem okozta sav marta a torkomat, miközben megszólalt.
– Miss Charlo e Darlingnak jö küldeménye.
A recepciós aláírta, a kulcsos kasszából előve neki borravalót, én
meg közben csak bámultam a tucat sárga rózsát.
Egy kurva nagy barom vagyok.
Egy hatalmas barom.
Egy önmegtartóztató kurva nagy barom.
Én visszautasíto am egy éjszakányi bosszúszexet, miközben
Charlo e valami olyat csinált, ami több száz dollárnyi rózsát
érdemelt. Bará al találkozo a seggem! Tudtam, hogy hazudik.
Füstölni kelle volna az orromnak és a fülemnek a ól, ahogy
hirtelen éreztem magam.
A recepciós felemelte a telefonkagylót. Gondoltam, hogy
Charlo e-ot felhívja.
– Ne hívja! Majd én beviszem őket Ms. Darling irodájába.
Megfordult a fejemben, hogy a vázát a kukába tömöm, és
egyszerűen elmegyek az irodája elő , de nem bírtam megállni, hogy
lássam Charlo e arcát, amikor odaadom neki. Éppen telefonált,
amikor beronto am.
– Küldeményed érkeze . – Leszakíto am a kártyát, ami a
celofáncsomagolásra volt tűzve. Csöpögö a hangom a
szarkazmustól. – I is van, hadd olvassam fel neked, ha már annyira
keményen dolgozol. – Feltéptem a kis borítékot, miközben ő
próbálta gyorsan lekeverni az embert a telefonban. Megköszörültem
a torkom a felolvasáshoz.
– Örülök a beszélgetésnek. Remélem, nemsokára találkozunk.
Blake.
Blake! Kész faszfejnek hangzik.
Charlo e lete e a telefont, és az asztala fölé hajolt, hogy kikapja a
kártyát a kezemből.
– Add azt ide!
Hátrébb húztam, hogy ne érje el, és a fejem fölé tarto am.
– Nem gondoltam, hogy ilyen könnyű téged lefektetni, Charlo e.
Azt hiszem, tévedtem.
Erre elvörösödö .
– Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok a magánéletemben.
– Na, ebben tévedsz. Ha a magánéleted akadályozza a munkádat,
ahhoz nagyon is van közöm.
A csípőjére kapta a kezét.
– A magánéletem nem akadályozta a munkámat.
– Ez a mai virágküldemény akadályozás. Elterelte a gyelmed, és
ez hatással van a munkádra.
– Azt hiszem, neked van elterelve a gyelmed.
Charlo e az asztala mögül nagy léptekkel odajö hozzám, és
felállt a melle em lévő vendégszékre. Kitépte a kártyát a kezemből,
és olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy az orrunk szinte összeért.
– Nem áll jól a féltékenység, Eastwood.
 – Nem vagyok féltékeny – válaszoltam csikorgó fogakkal.
Egy lomha, ördögi mosoly terült szét az arcán.
– Komolyan? Akkor nem zavarna, ha azt mondanám, Blake
milyen jóképű?
Le akartam törölni az arcáról azt a vigyort – azzal, hogy a szájába
tolom a nyelvem.
– Charlo e, ne baszakodj velem…
– Baszakodom? – Közelebb hajolt, az orrunk ekkor már szó szerint
összeért. – Szóval akkor mégis akarsz Blake-ről beszélni.
– Az ég szerelmére! – A nagymamám hangja szakíto a félbe az
ordítópárbajunkat. Bevágta maga mögö az ajtót, így mindhárman
Charlo e irodájába szorultunk. – Nektek meg mi bajotok van? Az
egész iroda hallja, ahogy ordítotok egymással.
Picsába! Beletúrtam a hajamba. Ez a nő megőrjíte . Én vagyok az,
aki másokra rászól, hogy legyenek halkabbak, amikor kezd túl
hangos lenni az iroda – nem az, akire rászólnak, hogy kussoljon. És
ráadásul a nagymamám, ki más? A legutolsó alkalom, amikor
leszido , valószínűleg akkor volt, amikor gyerekként Maxszel
verekedtünk egy játék mia .
Charlo e szólalt meg először.
– Iris. Nagyon sajnálom. Nem ve em észre, hogy ennyire
hangosak vagyunk.
– Szállj le arról a székről! – csa ant fel a nagymamám. Mérges volt.
Charlo e lemászo , és mellém állt. Mindke en leszege fejjel
vártuk a dühöt, ami tudtuk, hogy következni fog.
– Mindke őtöknek fel kell nőnie. – Először hozzám beszélt. –
Reed, az unokám vagy, és nagyon szeretlek téged. De néha egy
seggfej vagy. Az élet szarul bánt veled, igen. De ez nem azt jelenti,
hogy bedobjuk a törülközőt. Ez azt jelenti, hogy veszünk egy nagy
levegőt, fogjuk az összes szar lapunkat, amink van, bedobjuk
középre, és húzunk négy újat. Szedd össze magad, am! Ne add
meg magad, mint egy beszari! – Charlo e-ra néze , és a hangja
ellágyult. – És drágám, New York Cityben élünk. Két dolog van, ami
után nem kell futnunk: a metró és a fér ak. Mert mindig lesz egy
következő, aki közvetlenül az első után kész minket felvenni.
A nagymamám sarkon fordult, és a kilincs után nyúlt.
Visszapillanto , és folyta a.
– Most kimegyek, becsukom az ajtót, és adok nektek két percet.
Aztán elvárom, hogy mindke en a szokásos módon folytassátok a
munkátokat.
Miután Iris távozo , egymásra néztünk. Ve em egy nagy levegőt.
– Elnézést kérek a viselkedésemért.
– Bocsánatkérés elfogadva. Én pedig sajnálom, hogy narcisztikus
rohadéknak hívtalak.
Kérdőn néztem rá.
– Nem is hívtál.
Elmosolyodo .
– Ó, hát, akkor csak gondoltam.
Ezen muszáj volt vigyorognom.
– Hangyás vagy, Darling. – Felé nyújto am a kezem. – Barátok?
A kis kezét az enyémbe te e.
– Barátok.
Az ajtóhoz mentem, kinyito am, de Charlo e megállíto .
– Reed?
Megfordultam.
– Nem vagyok könnyűvérű. Semmi sem történt Blake és köztem.
Próbálta elérni, hogy jobban érezzem magam, de e ől csak még
rosszabb le . Mert kihallo am a mondatából hiányzó ki nem
mondo szót.
Semmi sem történt Blake és köztem – még.
 28. FEJEZET
CHARLOTTE

– ITT VANNAK A HUDSON-INGATAN KÖLTSÉGÖSSZESÍTŐ táblázatai, amiket

kért. – Lete em a dokumentumokat Iris asztalának a sarkára.
Mindenü papírok voltak. Bár már majdnem este hét volt, nem úgy
néze ki, mint aki nemsokára hazamegy.
– Köszönöm, drágám.
Bólinto am, majd megfordultam, hogy kimenjek, de mondanom
kelle valamit.
– Iris?
Felnéze .
– Hmm?
– Tényleg nagyon sajnálom a reggelt. Teljesen szakmaiatlan volt,
és nem fog újra előfordulni. Ígérem. – Váratlanul könnyek gyűltek a
szemembe.
Iris leve e a szemüvegét.
– Csukd be az ajtót, Charlo e! Beszéljünk.
Megkerülte az asztalát, és leült a négy közül az egyik hatalmas
kárpitozo fotelbe, amik egymással szemben voltak elhelyezve az
irodája túlsó végében.
– Foglalj helyet!
Még soha nem voltam ennyire ideges Iris társaságában. Ő volt az
a nő, akinek kiöntö em a szívemet a női mosdóban való
megismerkedésünket követő három perc után.
Izzadt a tenyerem, és ellen kelle állnom a késztetésnek, hogy
tördeljem a kezeimet.
– Szeretnél róla beszélni? Ugye, tudod, hogy bármit elmondasz,
az köztünk marad?
 – Igen.
– Mesélj arról a fér ról, aki azokat a gyönyörű rózsákat küldte!
Bizonytalan a szíved? Esetleg tovább szeretnél lépni, de küszködsz?
Tudom, hogy Reed fontos számodra.
– Igen. Nem. Igen.
Iris mosolygo .
– Világos.
Ve em egy nagy levegőt, és hangosan kifújtam.
– Nem küszködöm, és nem is vagyok bizonytalan. Blake egy srác,
akit a főiskolán ismertem meg. Tegnap este egy barátommal
találkoztam, és összefuto unk. Beszélge ünk kicsit. Elhívo
randizni, de nemet mondtam. A virágok semmi másról nem szóltak,
mint hogy próbál rávenni arra, hogy gondoljam meg magam. De ezt
így konkrétan nem mondtam el Reednek, amikor meglá a a
virágokat. Félreérte e, féltékeny le , és tetsze , hogy így érez.
– Értem.
– Bármikor kezdünk közel kerülni egymáshoz, falat húz maga
köré. – Elkezdtem egy nem létező szálat kihúzkodni a székemből. –
Megpróbáltam elérni, hogy átlépjen egy határt… hát, ő az unokája,
úgyhogy nem szeretném kiborítani. De akkor mondjuk úgy, hogy
visszautasíto minden közeledést, amivel megpróbálkoztam, még a
félmezteleneket is. Egészen odáig elmentem, hogy azt mondtam
neki, Maxszel randizom.
– Mert azt hi ed, ha féltékennyé teszed, talán kivált belőle
valamit?
Ráztam a fejem, miközben a padlót néztem.
– Hát, normális esetben azt mondanám, hogy egy fér , aki
játszmázás nélkül nem mutat érdeklődést, csak szórakozik, és nem
érdemli meg az időt. De tudjuk, hogy az unokám kínlódása nem
arról szól, hogy egy agglegény, aki nem akar megállapodni. A ól fél,
hogy az állapotával terhére lesz valakinek, akit szeret.
– Erről van szó. Reed azt hiszi, ő a teher. De az az igazság, hogy
neki van egy terhe, amivel könnyebb megbirkózni, ha többen
osztoznak rajta.
Iris meredten néze rám.
– Nagyon beleszere él, igaz?
 Egy meleg könnycsepp gördült le az arcomon, ahogy bólinto am.
– Tudom, hogy én is fontos vagyok neki. Látom.
– Igazad van. Ez a helyzet. Ti ke en úgy veszekedtek, mint egy
öreg házaspár, örtöltök, mintha középiskolában lennétek, és
megbíztok egymásban, mintha ezer éve legjobb barátok volnátok. Az
unokám nem azért lök el magától, mert fél a ól, hogy beléd szeret.
Azért lök el, mert már beléd szerete .
– Mit tegyek?
– Feszülj neki! Akárhogy is kell. Észhez fog térni. Csak abban
bízom, hogy nem lesz késő, amikor megteszi. – Iris felém nyúlt, és
megfogta a kezem. – Már egyszer megége ed magad, és Reeddel
egy újabb kemény csatát vívsz. Ne feledd, hogy helyezd magad első
helyre. Noszogasd Reedet, de foglalkozz a saját fejlődéseddel is,
Charlo e.

***

Minél többet gondolkoztam az Irisszal való beszélgetésünkön, annál

inkább rájö em, hogy igaza van. Erőfeszítéseket kelle tennem
magamért, és továbbra is tennem olyan dolgokért, amiket a
megelőző években hagytam elsikkadni. Úgyhogy megfogadtam,
hogy legalább a Bassza meg!-listámmal haladok minden héten,
mindegy, milyen keveset. Előástam a listát, amit kinyomta am, és a
ókomba rejte em, majd öntö em magamnak egy pohár bort,
leültem a konyhaasztalomhoz, és azon morfondíroztam, hogy
melyikkel haladjak először.
Kifaragni egy meztelen fér t.
Egy idegennel táncolni az esőben.
Franciául tanulni.
Elefánton ülni.
Meztelenül fürdeni éjszaka egy tóban.
Hát, ezt kihúzhatom, nem igaz?
Megtalálni a vér szerinti szüleimet.
Először szeretkezni egy fér val egy hálókocsiban, egy Olaszországon át
vezető vonatúton.
 Előző héten egy új tételt írtam a listámra, amíg egy Uber hátsó
ülésén utaztam az autópályán, és néztem, ahogy a hatalmas
járművek suhannak az úton.
Megtanulni 18 kerekű kamiont vezetni.
A tollam kupakját rágtam, amíg eldöntö em, melyiknek essek
neki először.
Volt egy, amihez állandóan visszatértem. Őszintén, már ideje volt.
Megtalálni a vér szerinti szüleimet.
Egész életemben kíváncsi voltam rájuk. Az anyukám és az
apukám mindig nyíltan beszéltek arról, hogy örökbe fogadtak, és
bizta ak, hogy én is beszéljek erről. Mégis mindig féltem a ól, hogy
ha megteszem, a ól úgy fogják érezni magukat, mintha nem
lennének elegek, pedig több mint elegek voltak. Mindent
megtestesíte ek, amit egy gyerek akarhat. De valahogy ez mégsem
töltö e ki azt az űrt, amit az okozo , hogy semmit nem tudtam a
családom történetéről. Ismerni szere em volna a vér szerinti szüleim
történetét. Fiatalok voltak? Szere ék egymást? Azt is akartam, hogy
tudják, jól vagyok – a döntés, amit hoztak, volt számomra a legjobb,
és egész jó ember le belőlem.
Kii am a pohár boromat, majd ve em egy nagy levegőt, és
felemeltem a telefonom.
Kicsenge egyszer.
Majd másodszor.
Anyukám harmadikra ve e fel.
– Szia, anyu!
– Charlo e? Minden rendben? – Ijedséget hallo am a hangjában.
Menetrendszerűen minden vasárnap délután telefonáltam, de akkor
éppen péntek volt.
– Igen. Minden szuper.
– Ó. Rendben. Akkor jó. Mit csinálsz ma este?
– Ühm… – Arra gondoltam, hogy meghátrálok. De aztán eszembe
juto , amit Iris mondo – foglalkozz a saját fejlődéseddel is. – Igazából
listát írok azokról a dolgokról, amiket szeretnék megtenni. Olyan
bakancslista-féleség, de nem teljesen, mert se beteg, se öreg nem
vagyok.
– Biztos, minden rendben, kincsem?
 A szokásostól eltérő időben telefonáltam, és egy bakancslista
írásáról kezdtem beszélni. Rájöhe em volna, hogy meg fog ijedni.
Jobban el kelle magyaráznom, különben tudtam, hogy aggódni fog.
– Igen, tényleg minden rendben, anyu. Én csak… valahogy
elfelejte em, ki is vagyok, amikor Todd-dal voltunk. Valahogy
beleolvadtam az életébe, és azokat a dolgokat, amiket ki akartam
hozni az életből, parkolópályára te em. Úgyhogy készíte em egy
listát azokról a dolgokról, amiket szeretnék megcsinálni, hogy
emlékeztessem magam, hogy saját magamért éljek. Van ennek
értelme?
– Van. Úgy hangzik, mintha sokat gondolkoztál volna magadon.
Jó hallani, magadra fogsz koncentrálni. Viszont remélem, ezek közül
semmi sem veszélyes.
– Nem azok.
Anyu sokáig csendben maradt. Ismert engem.
– Van bármi a listádon, amiben esetleg tudok segíteni?
Ve em még egy nagy levegőt.
– Igen, anyu… van.
– Gondolkoztam azon, hogy valamikor bemennék a városba. Mit
szólnál, ha vasárnap meglátogatnálak, és akkor tudnánk
személyesen beszélgetni?
– Jó ötlet.
– Rendben. A dél jó lenne?
– Az tökéletes.
Még egy kicsit beszélge ünk, kerülge ük a témát, amiről
mindke en tudtuk, hogy lóg a levegőben. Megkérdezte a szokásos
dolgokat – a munkámról, barátokról, anyagiakról. De közvetlenül
azelő , hogy lete ük, még megszólalt.
– Charlo e, nincs semmi okod a lelkiismeret-furdalásra. Tudom,
hogy szeretsz.
Ellazultak a vállaim.
– Köszi, anyu.

***
Hétfő reggel a szokásosnál korábban értem az irodába. Előbb
terveztem a többieknél kezdeni a napomat, hogy időben
végezhessek, és átmehessek a Centre for Artsba beiratkozni egy
szobrászképzésre.
De annyira belefeledkeztem a telefonomon való olvasásba, amíg
vártam, hogy lefőjön a kávé, hogy észre sem ve em a szenzor
csipogását, ami azt jelezte, hogy végze , és azt sem, hogy valaki
mögém sétált.
– Baseball? Nem is ve em észre, hogy rajongó vagy.
Ijedtemben kibillent a telefon a kezemből, és leese a földre.
– Halálra rémiszte él!
Reed lehajolt, és felve e a mobilomat.
– Ma reggel még magadhoz képest is nagyon izgága vagy. – A
kijelzőre pillanto . – Mész a ma esti meccsre?
– Milyen meccsre?
Vigyorgo .
– Azt hiszem, ez megválaszolta a kérdést. – Odaadta a
telefonomat, leve e a bögrénket a szekrényből, és elkezde kávét
önteni. – A Houston Astros logóját lá am a telefonodon, amikor
beléptem. Statisztikát olvasga ál, ugye?
– Ó. Igen.
Kérdőn néze rám.
– Baseballrajongó vagy?
– Nem igazán.
– Szerencsejáték?
– Mi?
– Mi másért olvasgatna valaki baseballstatisztikákat, ha nem megy
a meccsre, nem baseballrajongó, vagy fogad?
– Engem csak… lenyűgöznek a statisztikák.
Reed arcán azonnal látszo , hogy tudja, kamuzok.
– Mi az? Így van.
Befejezte a kávék kiöntését, majd odaadta a bögrémet. A sajátját
kortyolta, és közben egyenesen a szemembe néze .
– Mi az igazi ok, Charlo e?
Sóhajto am. Nem volt okom hazudni neki.
E ől függetlenül azáltal, hogy hangosan beszéltem arról, hogy
meg szeretném találni a vér szerinti szüleimet, mindig úgy éreztem
magam, mintha cserben hagynám az örökbefogadó anyukámat.
Kínlódtam, bár ő előző este megerősíte abban, hogy ez nincs így.
Reed már úgyis lá a a Bassza meg!-listámat, úgyhogy tudtam, ő meg
fogja érteni.
– Tegnap beszéltem az anyukámmal az örökbefogadásomról.
Igazából szinte már mindent tudtam abból, amit elmondo . Az
egyetlen igazi új információ az volt, hogy a templomnál egy
Houston Astros-takaróba tekerve találtak.
Valami megrándult Reed arcán.
– Egy Houston Astros-takaróba?
Bólinto am.
– Nem tudtam, hogyan néz ki a logójuk, ezért rákerestem az
interneten, és a csapat oldalán kötö em ki. Gyanítom, beszippanto
a mindenféle statisztika olvasása, amíg a gondolataim kalandoztak.
Reed rám meredt, mintha a tekintetével nem fókuszált volna.
Határozo an furcsán viselkede .
– Yankees-szurkoló vagy, és nem lehetünk barátok, vagy mi?
Azért, mert egy Astros-takaróba voltam pólyálva? – viccelődtem.
– Mennem kell – mondta hirtelen. – Késésben vagyok egy
megbeszélésről.
 29. FEJEZET
REED

A TEXASBA VEZETŐ NYOM HATALMASNAK BIZONYULT.

Josh végül két hetet töltö Houstonban az én költségemen. Több
időre volt szükségem, hogy megfejtsem, hogyan mondjam el
Charlo e-nak, mi történik, és mivel tereljem el a gondolatait a vér
szerinti szüleinek megtalálásáról, amíg száz százalékig biztosan
tudom, ezt miként közelítsem meg.
Ezért úgy döntö em, megoldom én a gyelemelterelést – valami
olyannal, ami mia meg kelle volna nézetnem a fejemet.
Észreve em, hogy Charlo e nemrég felve e a szerveren lévő Bassza
meg!-listájára, hogy Megtanulni 18 kerekű kamiont vezetni. Csak
Charlo e tud ilyet kitalálni.
Arra juto am, hogy a lehető legjobb gyelemelterelés egy péntek
délutánon az, ha ezt megvalósítom, és sikerült is kibérelnem egy
igazi 18 kerekű kamiont egy logisztikai cégtől. Hobokenben
parkoltak le vele egy üres telken.
Már nem sokáig volt világos, amikor bekanyarodtunk. Charlo e-
nak fogalma sem volt, miért vagyunk o .
– Nem azt mondtad, hogy egy új ingatlant megyünk megnézni?
Miért vagyunk ezen az üres telken?
Leállíto am az autót.
– Tényleg nagyon keményen dolgoztál a cégért ebben az elmúlt
néhány hónapban. Akármilyen bonyolult is a mi személyes
kapcsolatunk, a főnököd is vagyok. Úgy érzem, nem mondom el
neked elégszer – a főnöködként –, hogy milyen nagyra értékelünk.
– És ezt elmondani egy elhagyato hobokeni parkolóba kelle
hoznod? Ha már Jersey-ben vagyunk, egy étkezde jobb le volna.
 – Nézz oda!
Charlo e tekintete megállapodo a nagy járművön.
– Egy kamion.
– Nem akármilyen kamion. Egy 18 kerekű.
Végre rájö , hogy mire célzok.
– Kémkedtél utánam.
– Miért, nem te írtad nemrég a Bassza meg!-listádra, hogy egy ilyen
rossz út vezess?
Leese neki, és kivirult az arca.
– Komolyan mondod? Azért vagyok i , hogy vezessek egyet?
– Hát, az útra nem mehetünk ki vele. Főleg mert még autó
vezetésére sincs jogosítványod. Nem hiszem, hogy bármelyikünk
készen áll ma este meghalni. De ebben a parkolóban szórakozhatsz.
– Lá am, hogy az oktatónknak gondolt fér közeledik felénk, így
Charlo e felé biccente em, hogy ő is szálljon ki az autóból.
– Gyere!
Charlo e melle em sétált a járműhöz, aminek az oldalán a JB
LEMMON DISTRIBUTION felirat szerepelt. Egy ápolatlan, hosszú,
ősz szakállú fér szállt ki egy régebbi Ford Taurusból.
– Jó estét, atalok! – Végignéze Charlo e-on. – Magácska lehet
Charlo e.
– Igen, uram.
– Ed vagyok. Készen áll a vezetésre?
Charlo e rám néze , és elmosolyodo , majd hátrafelé hintázo a
sarkán.
– Készen!
Charlo e a sofőr helyére ült, míg az oktató, akit Ednek hívtak, az
anyósülésre. Én mögö ük guggoltam a sofőr alvófülkéjének kinéző
helyen.
– A legelső, amit tennie kell, hogy ellenőrzi, mi a helyzet a
folyadékokkal.
– Ó, jól vagyok. Nagyon sok vizet i am ma.
A fér felnevete .
– A folyadékok a kamion elejében vannak, szivi. Megmutatom
magának.
Charlo e fülébe su ogtam.
 – Szivi. Mostantól nekem is ezt kellene mondanom?
Charlo e gyorsan utánament, majd visszajö ek.
– Most pedig ezekkel a gombokkal be kell állítania az ülését.
Egészen annyira fel kell jönnie, hogy a lehető legjobban ellásson a
motorháztető fölö .
A fér tagadhatatlanul teljes mértékben kihasználta a helyzetet,
ahogy az anyósülésről Charlo e-hoz hajolt. Ez az egész élmény
felbőszíte .
– Most pedig elindíthatja a motort, de még mielő megteszi, be
kell nyomnia a kuplungot, és ellenőriznie, hogy biztosan ke esben
van-e.
Charlo e gyújtást ado . A felbőgő dízelmotorba beleremege a
helyiség, és füst szivárgo a levegőbe.
– Most pedig tegyen úgy, mintha körülnézne, hogy jönnek-e más
járművek. Ha tiszta, lassan engedje fel a kuplungot.
Charlo e továbbra is precízen köve e az utasításait.
– Most adjon egy kis gázt. Pörgesse fel a fordulatszámot 1200-ra.
Aztán engedje fel a kuplungot, és újra nyomja ki.
Charlo e úgy te fel kérdéseket, mintha komolyan azt tervezné,
hogy valamikor majd vezet egy ilyet.
Én pedig közben nem tudtam levenni a tekintetem a kezéről,
amire a fér ráte e a sajátját, miközben válto ak. Gyöngyözö a
homlokom az izzadságtól, ahogy a kamion elkezde mozogni.
Menthetetlen voltam.
– Juhú! – kiálto Charlo e, amint megte e az első kanyart a
parkolóban.
Fél óra vezetés után megállíto a a kamiont.
Ed kiszállt, és Charlo e-tal ke esben maradtunk.
– Ez egészen varázslatos volt, Reed.
– Örülök, hogy jól érezted magad.
Ami egy időhúzó eszközként indult, olyan élménnyé vált, amit
örültem, hogy vele élhe em meg. Charlo e vidámsága mindig
ragadós volt. És amia is jól éreztem magam, hogy így sikerült még
egy tételt kipipálnia a listájáról.
Csend volt a kamionban. Az egyetlen zaj a távolban lévő
autópályáról beszűrődő halk forgalom volt.
 Charlo e úgy döntö , hogy hátramászik oda, ahol ültem, és
lefekszik az ágyra, ami közvetlenül a sofőr ülése mögö volt a
fülkében. Én gyorsan előreültem az anyósülésre.
Felte e a lábait.
– Szóval így élnek a kamionosok, mi? Szerintem egész menő
munka lenne, utazni az országban, különböző helyeken megállni és
aludni.
– Leszámítva annak a kockázatát, hogy az ember elalszik és
kinyírja magát… gyanítom… jó móka lehet – mondtam
szarkasztikusan.
Ő játékosan hozzám vágo egy párnát.
– Persze, egyedül csinálják. Én nem akarnék egyedül utazni.
Ahogy befészkelte magát, hogy kényelmesebben legyen,
egyértelmű volt, hogy Charlo e nem terveze egyhamar kiszállni a
kamionból. Jó ég, mennyire le akartam mellé feküdni. Ha tudtam
volna, hogy egy kerekeken lévő szexbarlangba viszem, hétszentség,
hogy átgondoltam volna ezt a kamionos kalandot. Az meg sem
fordult a fejemben, hogy lesz benne ágy.
Én továbbra is kapaszkodtam az anyósülésembe, eltökéltem, hogy
nem hagyom magam beszippantani az örvényébe.
– Lóghatunk i egy picit? – kérdezte.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
– Miért nem? Olyan békés.
– Szerintem pedig jobb, ha visszamegyünk a városba.
– Mert nem bízol magadban, ha velem vagy?
Erre nem válaszoltam, ehelye inkább rátereltem a szót.
– Neked nem kell valahová menned, például egy randira… Blake-
kel? – Mint egy káromkodás, úgy hagyta el a számat a neve.
– Nem… Nem randizom Blake-kel. De miért kérdezed… féltékeny
lennél, ha igen?
Nem akartam neki hazudni, ezért inkább csak csendben
maradtam. A féltékenységem már amúgy is elég nyilvánvalóvá vált
néhány hé el korábban.
– Miért lennél féltékeny, ha tudod, hogy a tiéd lehetnék, Reed?
– Nem lehetsz az enyém – csa antam fel.
– Ó, de igen. Csak félsz.
 – Fejezd be! – mondtam fogcsikorgatva, pedig igazán csak arra
vágytam, hogy elmondjon néhány dolgot, amit hagyna, hogy
megtegyek vele. Inga am a fejem, és sóhajto am. – Ki vagy te,
Charlo e?
– Mindig ezt kérdezed tőlem. Bár azt nem tudom megmondani,
hogy honnan származom, azt pontosan tudom, hogyan kerültem az
életedbe. Van… valami, amit nem tudsz. Valami, amit soha nem
mondtam el neked.
Mire célzo ?
– Nem tudlak követni…
– Elmondhatom a történetét a találkozásunknak?
– Tudom, hogyan találkoztunk.
– Azt hiszed, hogy igen, de mégsem. Te mindig azt hi ed, hogy
valami játékot űztem, amikor elmentem a Millennium Tower
körbevezetésére. De többről van szó.
Mindig kíváncsi voltam, hogyan történt ez az egész, hogyan
bukkant fel o egyáltalán. Sosem állt össze teljesen. Valami
hiányzo .
– Akkor miért nem világosítasz fel? Hogyan kerültél az életembe,
Charlo e Darling?
Megpaskolta maga melle az ágyat.
– Ide jössz? Mellém ülsz?
– Inkább nem.
– Kérlek.
Vonakodva mellé ültem az ágyra. A vállunk összeért, amikor felé
fordultam.
– Jól van, Charlo e. Meséld el, hogyan találkoztunk!
– Sorsszerű volt – mondta magától értetődően.
Kuncogtam.
– Sorsszerű…
– Igen.
– Ezt honnan tudod?
– Bevi em a menyasszonyi ruhámat egy bizományi boltba eladni.
Amíg o voltam, beleszere em egy gyönyörű halvány rózsaszín,
tollas ruhába.
Tollas ruha.
 Hirtelen ez már nem volt szórakoztató. Nyeltem egyet, mert
pontosan tudtam, hogy melyik ruháról beszél. Bár állítólag
balszerencsét hoz, ha a vőlegény az esküvő elő meglátja a
menyasszony ruháját, Allison ragaszkodo ahhoz, hogy bólintsak rá.
Bár szokatlan volt a ruha, amit választo , lélegzetelállítóan
gyönyörű is.
– Ismerem a ruhát – su ogtam.
– Akkor lá ad? Megmuta a neked?
– Igen.
– Megtaláltam a kék üzenetet, amit a levélpapírodra írtál. Bele
volt varrva. Innen tudtam a neved. Végül hazavi em a ruhát, mert
csak levásárolni tudtam volna az enyémet. Úgyhogy ugyanannyiba
beszámíto ák. Még mindig megvan. A szekrényemben lóg. Kíváncsi
voltam a fér ra, aki az üzenetet írta, mert egyszerű volt, mégis olyan
gyönyörű.
Nem hi em a fülemnek. Beharaptam az ajkam, és csendben
maradtam, amíg folyta a a történetet.
– Amikor rád kerestem a Facebookon, voltak arra utaló jelek, hogy
az esküvőből végül nem le semmi. Mindegy, a többit már mind
tudod, hogy mi történt, miután lefoglaltam az időpontot. Arra
természetesen soha nem számíto am, hogy minden úgy alakul,
ahogy. De az a ruha megszólíto . És most már tudom, hogy sokkal
több volt egy puszta ruhánál. Arról nem is beszélve, hogy Irisszal
találkoztam a mosdóban. Én örökre azt fogom gondolni, hogy
nekem meg kelle találnom téged.
Szent szar.
Abban a pillanatban muszáj volt a kezéért nyúlnom. Viccelődtem
Charlo e Darlingról és az ő tündérporáról. Mindig volt valami
varázslatos benne, ahogy egyszer csak felbukkant az életemben, és a
feje tetejére állíto a. Be kelle vallanom, hogy ez a történet egy kicsit
rám hozta a frászt. De ugyanakkor nagyon is érthető volt.
Megköszörültem a torkom.
– Nem tudom, mit mondjak.
– Nem haragszol rám?
– Miért haragudnék rád ezért?
– Mert megsérte em a magánéleted?
 – Nem tudok haragudni rád. Annak ellenére, hogy miként
kerültél ide… belecsöppentél a világomba, és akkor leheltél bele
életet, amikor nagy szükségem volt rá.
– És most meg eltaszítasz magadtól.
– Charlo e… ezt már megbeszéltük.
Elhallgato , majd megszólalt.
– Tudod, annak ellenére, hogy megbántva éreztem magam, nem
bánom azt, ahogy az egész indult. Az az üzenet sokban segíte
nekem. Elolvastam, és reményt ado , hogy a szerelem és a
romantika igenis léteznek… abban az időszakban, amikor annyira
csalódo voltam az éle el és a szerelemmel kapcsolatban. Még ha
csak egy illúzió is volt, segíte jobbá válnom.
Annyira őszinte volt. Miért nem tudtam ezt valamennyire
viszonozni neki? Szere em volna, ha tudja, hogy nem az egész volt
illúzió.
– Annyira nem tévedtél, Charlo e – böktem ki. – Az üzenet
őszinte volt. Csak visszatekintve tudom annak látni a helyzetet, ami
volt, vagyis hogy Allison szerelme nem ért fel az enyémmel.
Úgyhogy az iránta érze szerelmem egy hamis elképzelésen alapult.
De a fér , akit gondoltál, hogy abból az üzenetből megismertél…
bizonyos értelemben tényleg léteze . – Kifújtam egy nagy,
szaggato lélegzetet. – Vicces. Az az üzenet neked kifejeze valamit.
Én is kapaszkodtam egy üzenetbe. Egybe, amit Allison írt, de
teljesen más okból. Amikor felbonto a az eljegyzésünket, az nem
éppen egy lélekmelengető pillanat volt. Egy hé el az esküvőnk elő
jelent meg az irodámban, leült velem szemben a vendégfotelbe, és
azt mondta, hogy amikor belement abba, hogy a feleségem legyen,
azt gondolta, én fogom az ő gondját viselni élete végéig, nem
fordítva. Azt hiszem, sokkos állapotban voltam, miközben még
néhány percig beszélt ezután. Az egész nagyon rideg és hivatalos
volt. De még mielő elment, letépe egy darabot az asztalomon lévő
levelezőpapíromról, és felírta rá az új telefonszámát. Egyértelmű
volt, hogy addigra már ve egy új telefont, mert egyébként a céges
csomagomban volt. Nagyon sokáig őrizge em azt a fecnit a legfelső
ókomban. Nem azért, mert valaha is megfordult volna a fejemben,
hogy felhívjam, hanem hogy eszembe jusson, hogyan éreztem
magam abban a pillanatban. – Inga am a fejem, és lenéztem. –
Mindennap, amikor meglá am azt az üzenetet, olyan volt, mintha
feltéptek volna egy sebet. Aztán két napja kinyito am a ókot, még
egyszer ránéztem, majd összegyűrtem, és a kukába dobtam. Még
csak azt sem tudom, végül mi ve rá, hogy ezt megtegyem. Azt
hiszem, egyszerűen ideje volt.
Charlo e meredten néze , ahogy csend telepede a kamionra.
Minden eltelt másodperccel egyre inkább azt éreztem, hogy
veszélyes ke esben lenni vele a kamionban úgy, hogy ez a sok
érzelem a levegőben cirkál.
– Minden egyes alkalommal, amikor rajtam van, rád gondolok.
Most is rajtam van – mondta.
Beletelt néhány pillanatba, amíg rájö em, hogy miről beszél. Nem
a ruháról. Most is rajta van.
Ó.
– Szeretnéd látni?
Igen.
Igen.
Kurvára igen.
– Nem.
Úgy döntö , nem hallgat rám, amikor felhúzta a szoknyáját,
szé e e a lábait, így kilátszo a kedvenc fekete tangám, azzal a
vörös rózsamotívummal. Egyértelmű volt, hogy próbál kinyírni.
– Akármikor veszem fel, arra gondolok, ahogy a csipkét
simoga ad.
Rekedtes volt a hangom.
– Zárd össze a lábad.
– Miért? Azt hiszed, lotyó vagyok a ól, hogy meg akarom neked
mutatni? Mert tényleg nem vagyok az – lotyó. Ezer éve nem
szeretkeztem, és bár az van bennem, hogy bárcsak tovább léphetnék,
te vagy az egyetlen fér , akivel intim viszonyt szeretnék.
A testem gyorsan kezde felhevülni.
– Engedd le a szoknyádat.
– Tényleg ezt akarod? Mert nem úgy nézel ki. Izzadsz, és nem
veszed le róla a tekinteted. Nem igazán gondolom, hogy ezt akarod.
Szerintem az agyad mond neked valamit, a tested pedig az ellenkező
irányba húz. De jól van, összezárom a lábaimat.
De pont, amikor a pulzusom kezde volna egy kicsit is
megnyugodni, rájö em, hogy miért is te e össze a lábait. Mert éppen
kibújt a tangájából.
Charlo e felemelte.
– Szeretnéd?
Igen.
Igen.
Kurvára, igen.
– Nem.
– Tessék. – Kinyito a a kezem, belete e a tangát, majd ráhajto a
az ujjaimat.
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy nedvességet érzek a
tenyeremben. Nem elég, hogy odaadta nekem a bugyiját, a nedves
bugyiját adta oda. Megrándult a farkam.
Charlo e átkulcsolta a térdeit, és nézte, ahogy szétesek.
Képtelen voltam ellenállni, így a csipkés anyagba fúrtam az
orrom, és mélyen beszívtam a felizgultsága édes, nőies illatát. És
ennyi volt. Ez volt az, ami végül átszakíto a a gátat, mint egy drog,
ami mia elillantak a gátlásaim.
Többre volt szükségem.
Felé fordultam a testemmel, a fejemet a hasára hajto am, és
próbáltam belekapaszkodni az épeszűség bármilyen maradékába.
Nem volt mibe. Lehunytam a szemem, ahogy a lábaihoz hajoltam a
fejemmel, és széthúztam a térdeit. Charlo e egy halk, ideges
kuncogást hallato .
– Azt hiszed, ez vicces? – kérdeztem, ahogy vadul csókoltam a
belső combjait.
– Igen. Én… – abban a pillanatban hagyo fel a beszéddel, ahogy
a számat keményen a puncijára szoríto am, ami teljesen csupasz
volt. Nem bírtam betelni a puha bőrével, miközben a nyelvemmel a
duzzadt húsán cikáztam. A borostám lehet, hogy karistolta, de nem
úgy tűnt, mint akit ez zavar. A lüktető csiklója volt erre a bizonyíték.
Csak most az egyszer, mondoga am magamban. Egészen idáig
soha nem akartam még egy hüvelybe sem zokogni. Mert a gondolat,
hogy ebben soha többé nem lesz részem, kínzás volt. Tudtam, hogy
ez az íz, ez a punci… ez a nő lesz a végem. A csontjaimban, a
szívemben tudtam, hogy Charlo e-ot nekem teremte ék. És az
elengedése ugyanannak az univerzumnak lesz az arculcsapása, ami
hozzám küldte őt.
Fogalmam sem volt, hogyan fogom őt elengedni.
– Finomabb vagy, mint azt valaha képzeltem.
A kezei közé fogta a fejem, és még mélyebbre húzo magába. Ez a
nő, aki után olyan régóta epekedtem, hirtelen elélveze a számban.
Szürreális érzés volt. Nem számíto am arra, hogy ennyire gyorsan
orgazmusa lesz. A farkam majdnem felrobbant.
– Ne haragudj! – mondta.
– Nehogy elnézést kérj! Ez volt a legszebb dolog, amit valaha
megtapasztaltam.
– Hát, akkor csak egyetértünk néhány dologban – mondta
Charlo e, miközben felkelt, és az ölembe ült. – Te jössz!
– Nem. – Bár tiltakoztam, megragadtam a derekát, és a csupasz
punciját nadrágomnak nekifeszülő kőkemény farkamra húztam.
A szájára tapaszto am a számat. Lehunytam a szemem, és
kiélveztem a melegét, ahogy hozzám dörgölőzö . Keményebben
csókoltam, és a selymes hajába túrtam. Fogalmam sem volt, hogy
fogok leállni.
Ajkait csókolva beszéltem.
– A farkam a nadrágomban marad. Ennél többet nem
csinálhatunk. Értesz? Ez a pillanatnyi sebezhetőség marhára nem
változtat semmin.
A szavaim lehet, hogy dacosak voltak, de a te eim gyengék.
Áthúztam a blúzát a fején, és feltoltam a melltartóját. O voltak azok
a gyönyörű mellek, amikről az Adirondack óta álmodoztam. Nem
húztam az időt, a mellére tapaszto am a számat, és olyan erősen
szívtam, hogy azt lehete volna hinni, hogy nektárt szeretnék belőle
kinyerni.
Kit próbáltam átverni? Rájö em, hogy i nem én fogok nyerni.
Megcsörrent a telefonom, de nem ve em róla tudomást.
– Nem kell felvenned? – kérdezte Charlo e.
– Nem. Menjen a fenébe! – dörmögtem, és még erősebben szívtam
a mellét.
 Amikor újra csöngö , és én még jó néhányszor próbáltam róla
nem tudomást venni, vonakodva, de éppen annyira elhúzódtam
Charlo e-tól, hogy megnézzem, ki hív, hogy nincs-e vészhelyzet.
Josh volt, a magánnyomozó. Miért hívna többször, ha nincs éppen
valami nagy gáz? Ez visszarángato a való világba. Charlo e még
mindig az ölemben ült, amikor felve em.
– Igen?
Josh hangja komoly volt.
– Eastwood… azt hiszem, jobb, ha csomagoltok, és minél előbb
lejö ök.
 30. FEJEZET
CHARLOTTE

REED ZAKLATOTTNAK TŰNT, miközben hallga a, amit a vonal. túlsó

végén a hívója mond. A farka még mindig lüktete ala am a
nadrágján keresztül. Én még mindig a fellegekben éreztem magam a
hívás látszólag sürgős jellege ellenére.
A szívem gyorsan kezde dübörögni, amikor végre kezdtem
tényleg megérteni, hogy valami baj van.
– Mi történik? – vágtam közbe.
Reed feltarto a a mutatóujját, miközben továbbra is keményen
koncentrált az információra, amit mondtak neki.
– Küldd el nekem mindezt e-mailen, amint tudod! – Elhallgato . –
Rendben. Szép munka, Josh. Köszönöm.
Félredobta a telefonját, és beleszánto a hajába.
– Öltözz fel, Charlo e! Beszélnünk kell.
– Mi folyik i ?
Reed ideges volt.
– Kérlek. Csak öltözz fel!
– Rendben.
Miután visszave em a ruháimat, szólalt meg.
– El kell mondanom neked valamit, ami fel fog zaklatni. De
szeretném, ha tudnád, hogy a lehető legjobb szándék vezérelt.
– Jó…
– Charlo e, nem számít, ke őnk közö mi történik, az egyik
legfontosabb embernek tartalak az életemben. Szeretném, ha
végérvényesen pontot tudnál tenni, és békére lelnél azzal
kapcsolatban, hogy honnan származol. Szere em volna segíteni
neked, hogy megtaláld a vér szerinti szüleidet. Tudtam, hogy ha ez
egyedül rád hárulna, évekbe telhetne, ha egyáltalán valaha
megtalálnád őket. Van egy magánnyomozó, akivel dolgozom, és
teljes munkaidőben ráállíto am erre.
– Atyavilág. Hogy mit csináltál?
– Josh hetek óta ezen dolgozik. Nagyon sok időt töltö
Poughkeepsie-ben és Houstonban is.
– Houstonban?
– Igen.
– És mit talált?
– Úgy tűnik, hogy egy hé el a megtalálásod elő volt egy lány,
életet ado egy kisbabának, aki viszont nem kapo
társadalombiztosítási azonosító jelet. A kamasz lány azelő elhagyta
a kórházat, hogy ezt kérte volna. Josh megszerezte a lány
betegfelvételi lapját. Magának egy álnevet írt be, de a legközelebbi
hozzátartozójának egy Brad Spearst, és ez a név stimmelt.
Megkereste Bradet, aki elmondta a barátja igazi nevét, aki évekkel
korábban eltűnt. Lydia Van der Kampnek hívják. Texasból
származik, és úgy tűnik, hogy a szülei elől leplezte a terhességét.
A szívverésem kezde felgyorsulni.
– Lydia az anyukám?
Reed bólinto .
– Úgy tűnik. Ez a Brad és Lydia levelezőpartnerek voltak, amikor
a nő elszökö a vallásos családjától, és New Yorkba jö . Nem ő volt
a kisbaba apja, de Brad szerelmes volt Lydiába. Az volt a terv, hogy
Lydia marad, megszüli a kisbabát, majd együ megszöknek. Ez az a
rész, ahol a dolgok kissé homályossá válnak. Lydia valamiért
meggondolta magát. Eltűnt a kórházból, és Brad értesítése nélkül
magával vi e a kisbabát. A fér ennyit tud. Nem sokkal később
megtaláltak téged a templomnál. Josh Houstonban bukkant Lydia
Van der Kampre. Ő volt az egyetlen ilyen nevű ember a környéken.
Ekörül mesélted el nekem, hogy egy Astros-takaróban találtak meg.
Ez megerősíte e a texasi vonalat.
A szám elé kaptam a kezem.
– Úristen!
– Josh azóta Texasban van, és már beszélt Lydia gyerekeivel.
– Gyerekeivel?
 Vannak testvéreim?
Reed halványan elmosolyodo .
– Igen. Két a van. Megerősíte ék, hogy az anyjuk nemrég
vallo a be, hogy kamaszkorában o hagyo egy gyereket egy New
York-i templomnál. Nem csinálta unk vérvizsgálatot, hogy bármit
bizonyítsunk, de azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy
megtaláltuk az édesanyádat.
Tudni akartam, hogyan néz ki.
– Van róla fényképed?
– Nem, sajnos nincs. De kérhetek neked egyet.
Folyamatosan bóloga am, hogy mindezt felfogjam.
– Rendben…
Volt egy olyan érzésem, hogy Reed vacillál, hogy elmondjon-e
még valamit.
– Van még más is?
Ve egy nagy levegőt, és lehunyta a szemét.
– Haldoklik, Charlo e.
Úgy éreztem, mintha darabokra hullo volna a szívem.
– Micsoda?
– Ebben a telefonhívásban értesültem néhány nyugtalanító hírről.
Úgy tűnik, hogy Lydia a Crohn-betegsége okozta komplikációktól
szenved, ami nagyon súlyosan és korán érte. Valami sclerotizáló
cholangitis nevű betegsége van, aminek máj elégtelenség le a
következménye. Lélegeztetőgépen van, és nem gondolják, hogy túl
fogja élni.
Az édesanyám haldoklik? Olyan atal!
– Atyavilág. Ez mit jelent?
Reed egy pillanat után szólalt meg.
– Azt jelenti, hogy te meg én Texasba megyünk.
 31. FEJEZET
REED

UTÁLTAM, HOGY CHARLOTTE-OT ebbe a helyzetbe kényszeríte em, de

mi más lehetőség volt? Élete végéig bánta volna, ha nem jön el
Texasba.
Ahogy a kórház elő álltunk a tikkasztó hőségben, a borús égbolt
jó há érként szolgált ennek a baljóslatú napnak.
Charlo e közvetlenül a bejárat elő torpant meg.
– Még nem állok készen, hogy bemenjek.
– Kint maradhatunk, amíg csak szeretnéd. – A vállára te em a
kezem. – Hozhatok neked bármit?
– Egy kis víz jólesne, azt hiszem.
– Akkor menjünk a büfébe.
– Nem. I kint szeretnék maradni. Lehet, hogy megveszed nekem
a vizet, és visszahozod ide?
– Persze.
Charlo e egyértelműen nem volt ma teljesen rendben. De ki
hibázta a volna? Ezt még inkább alátámaszto a az, aminek
szemtanúja voltam, amikor újra kimentem.
Az ég leszakadt, ömlö az eső. Visszafelé mentem két üveg vízzel,
amikor észreve em, hogy Charlo e azzal a fér val táncol, aki kint
cigare ázo , amikor o hagytam őt. Mosolyogtak, neve ek,
miközben előre-hátra ringatóztak összekulcsolt kezekkel.
Mi a fasz?
Aztán leese .
Egy idegennel táncolni az esőben.
Charlo e úgy döntö , megragadja az alkalmat, hogy kipipáljon
egy tételt a Bassza meg!-listájáról. Egészen furcsa pillanatot választo
erre, de aki ismerte Charlo e-ot, tudta, hogy bármire számítani
lehet. Valószínűleg szüksége volt arra, hogy valami elterelje a
gyelmét az éppen aktuális stressztől, és élt a lehetőséggel.
Igyekeztem nem hagyni, hogy utolérjen a féltékenység.
Charlo e felhagyo a tánccal, amikor meglá a, hogy közelítek.
– Ez a atalember volt olyan kedves, hogy kisegítsen. Meséltem
neki a Bassza meg!-listáról.
– Ne aggódjon! – mosolygo a fér . – Boldog házasságban élek.
Nem akartam gondot okozni.
Az arckifejezésem egyértelmű lehete .
– Nem okozo .
Charlo e a fér felé fordult.
– Köszönöm. Nagy szükségem volt erre.
– Örömmel.
Ahogy elsétáltunk, Charlo e füléhez hajoltam.
– Hogy hívják?
– Fogalmam sincs. Úgy nem le volna értelme.
Inga am a fejem, és vigyorogtam.
– I a vized.
– Köszi. – Charlo e kinyito a az üveget, és egy nagy kortyban
kii a a felét.
Néhány percig még az ajtó elő álldogáltunk, majd felé
fordultam.
– Készen állsz?
Hosszan fújt egyet, és megfogta a hasát.
– Annyira, amennyire bármikor leszek.
Miután megszárítkoztunk, gond nélkül beengedtek Lydia Van der
Kamp szobájába csupán annyival, hogy a családja vagyunk. Senki
sem bajlódo azzal, hogy megkérdőjelezzen bármit. Nem voltunk
benne biztosak, hogy össze fogunk-e futni a gyerekeivel, de amikor a
szobába léptünk, csak egy nővér volt bent.
A nő kedvesen ránk mosolygo .
– Jó napot!
– Jó napot! – mondta Charlo e, a tekintete a kómában lévő nőre
szegeződö , akinek csövek lógtak a szájából.
– Miss Lydiát jö ek meglátogatni?
 – Igen.
– Maga biztos a lánya. Ugyanúgy néznek ki. Csak az ágyneműjét
húzom át.
– Hallja, amit mondunk? – kérdezte Charlo e.
– Hát, nagyon erősen szedálva van. Nem egészen tudjuk
pontosan, mit hall, és mit nem.
A nővér távozása után a szoba sarkában időztem, hogy teret adjak
Charlo e-nak. Odament Lydia ágya mellé.
A nő idősebbnek tűnt a koránál, valószínűleg a betegsége okozta
stressz mia . Jó néhány cső lógo ki belőle és úgy néze ki, mint
akiből kiszívták az életet. Mindennek ellenére nyomokban lá am
benne a lányát.
Beletelt egy kis időbe, mire Charlo e összeszedte a bátorságát,
hogy megszólaljon.
– Szia, Lydia… nem tudom, hogy hallasz-e engem. Charlo e
vagyok, a… lányod. Igazából csak most szereztem tudomást a
létezésedről. Azonnal idesie em, amint kiderült, hogy beteg vagy.
Más körülmények közö álmodtam meg a találkozásunkat.
Sajnálom, hogy ez történt veled. Nem igazságos. Látom, hogy
mennyire hasonlítunk egymásra. Most már tudom, kitől örököltem a
platinaszőke hajamat.
Charlo e rám néze . A szeme csillogo , és ezt jelnek ve em,
hogy menjek oda mellé, mert arra gondoltam, hogy támogatásra van
szüksége. Megfogtam a kezét, amíg ő beszélt tovább Lydiához.
– Szóval azért vagyok i , hogy elmondjak neked valamit. Ha
esetleg van bármi bűntudatod amia , hogy a templomnál hagytál
engem, engedd el. Minden úgy alakult, ahogy kelle . Két csodás
szülőm van, akiket imádok. Úgyhogy ne érezd úgy, hogy valami
rossz dolgot te él. Fiatal voltál, és olyan döntést hoztál, amit te a
legjobbnak gondoltál. Köszönöm, hogy a templomot választo ad…
és nem… nem tudom… egy benzinkutat, vagy találomra valami más
helyet. Jó gondomat viselték o . Remélem, hallasz engem. Mindenki
megérdemli a békét, és remélem, én ezt megadhatom neked.
Köszönöm, hogy úgy döntö él, vállalsz engem. Ezért mindig hálás
leszek neked. És mindig szeretni foglak azért, hogy életet adtál
nekem.
 Charlo e noman Lydia szinte éle elen teste mellé te e a fejét az
ágy szélére. Megfogta Lydia kezét, és tarto a.
Néhány pillant múlva Charlo e összerezzent.
– Lá ad ezt?
– Mit?
– Az előbb megszoríto a a kezem!
– Nem lá am. De ha így érezted, az csodálatos.
– Remélem, ez azt jelenti, hogy hallo engem.
Mindkét kezem a vállára te em. Én is reméltem. Nagyon
sajnáltam Charlo e-ot. Elképzelni sem tudtam, hogy ilyen
körülmények közö találkozzak először az édesanyámmal. Nagyon
erős volt, és nagyon büszke voltam rá.
A kinti cigare ázó, aki Charlo e-tal táncolt az esőben, váratlanul
megjelent az ajtóban. Miért volt i ?
– Segíthetek? – kérdeztem.
– A ól függ. Vissza tudja hozni az anyámat az életbe? – mondta,
ahogy belépe a szobába.
Charlo e megdermedt.
– Csak most jö em rá, ki vagy, Charlo e. Mindennap beszéltünk
rólad, amióta az a nyomozó elment. Kint gondoltam, hogy ismerős
vagy, de csak most jövök rá, hogy azért, mert úgy nézel ki, mint a
mama atalabb korában. Már találkoztunk… de Jason vagyok… az
öcséd.
Charlo e szemébe könnyek szöktek, ahogy magához ölelte.
– Atyavilág! Szia!
Jason kezei remegtek kicsit, ahogy átölelte Charlo e hátát.
Cigare aszagú volt, de első benyomásra rendes embernek tűnt.
Ez egészen hihetetlenül szürreális volt. Biztos az apjára
hasonlíto , mert soha nem találtam volna ki, hogy ez a sötét hajú
srác Charlo e öccse.
– Mióta van ilyen rossz állapotban? – kérdezte meg a fér t.
– Körülbelül egy hónapja.
– Van bármi remény?
Jason ráncolta a homlokát.
– A ól tartok, nincs. Most már a gépek tartják életben. Elég nehéz
döntések meghozatalában vagyunk.
 Charlo e visszatért a helyére, Lydia mellé, majd felnéze Jasonre.
– Nagyon sajnálom.
– Szerete téged, Charlo e. Csak nemrég mesélt nekünk rólad.
Mama félt téged keresni, mert arra gondolt, hogy talán utálni fogod.
De a szívében voltál.
A még visszafojto könnyek elkezdtek csorogni Charlo e arcán,
ahogy az újonnan felfedeze öccsét nézte meredten.
– Maradhatok? Amíg… én… én szeretnék időt tölteni vele. És
veled. És a másik öcsémmel. Ha nem baj.
Jason mosolygo .
– Mama ennek örülne. Sőt, szerintem a világon semmi más nem
tudna neki nagyobb békét hozni, mint hogy te ma i vagy vele.
– Mennyi ideje van?
Jason az anyja – anyjuk – másik oldalára sétált, és a nő kezére te e
a kezét.
– Nem sok. Hetek… napok… talán csak órák. Nehezünkre ese ,
hogy lekapcsoltassuk őt a lélegeztetőgépről. Mindannyiunknak az
volt az érzése, hogy még nincs i az ideje. – Felnéze Charlo e-ra. –
Most már érthető. Mindannyian rád vártunk. Ő rád várt.

***

– Szia! – su ogta Charlo e, és kipislogta az álmot a szeméből, ahogy

felnéze rám. Néhány órával korábban összegömbölyödö egy
széken az édesanyja melle , és elaludt. Már majdnem hajnali ke ő
volt, texasi idő szerint. Nyújtózo , és egy nagyot ásíto . – Mennyit
aludtam?
– Nem eleget. Csupán néhány órát.
– Jason elment?
Helyes volt a Jasonnel kapcsolatos első benyomásom. Igazán
rendes srácnak tűnt. Azt a néhány órát, amíg Charlo e aludt,
egymás megismerésével töltö ük. Csak huszonkét évesen már négy
évet szolgált a hadseregben, és a középiskolai szerelmét ve e
feleségül. Ráadásul ő volt az egyedüli ápolója Lydiának az elmúlt
néhány hónapban, amióta az állapota meredeken romlásnak indult,
és az egyértelmű volt, hogy az anyja jelenti számára a mindent.
Csóváltam a fejem.
– Lement, hogy hozzon nekünk kávét. Én nem akartam ennyire
messzire menni, hogyha közben éppen felébrednél, és össze lennél
zavarodva.
Charlo e szomorúan mosolygo rám.
– Összezavarodva, hogy miként voltam én még tegnap egyke, aki
kávét töltö New Yorkban a főnökének, most meg az ország
túloldalán vagyok, és az öcsém hoz a főnökömnek kávét?
Felé nyúltam, és megszoríto am a térdét.
– Aha, arra, okostojás.
– Aludtál bármennyit?
– Még nem. De amíg te horkoltál, foglaltam a közelben
magunknak egy hotelszobát.
Charlo e kérdőn néze rám.
– Egy hotelszobát? Mármint egyet, nem többet?
– Egy lakosztályt ve em ki két ággyal. Nem szeretném, hogy
egyedül legyél.
Odahajolt hozzám, és a fülembe súgo .
– Vagy… talán abban reménykedtél, hogy újra felemelem neked a
szoknyámat?
Jason pont belépe a szobába, ezzel megmente a ól, hogy
válaszolnom kelljen. Igazából másfél órán keresztül vívódtam, hogy
hány szobát vegyek ki. Végül arra juto am, hogy már lá am
Charlo e-ot meztelenül, megkóstoltam a punciját, és megőrültem
érte. Mérföldekkel átléptem már azt a bizonyos határt – az, hogy
vigasztalom, és melle e vagyok, ahogy átmegy ezen a nehéz
időszakon, már nem tudo mélyebbre ásni engem. Az öccse felém
nyújto egy kávét a karton pohártartóból, majd Charlo e felé
fordult.
– Neked egy tejszínes, cukrost hoztam. Nem tudtam, hogyan
iszod. A mamával mi gyengén és édesen, és arra gondoltam, hogy az
ízlés talán örökletes, vagy valami ilyesmi.
Charlo e mosolygo .
– Tökéletes így. Köszönöm.
Jason az ágy túloldalán ült le.
 – Nem tudom, meddig terveztek maradni, de valószínűleg
aludnotok kellene. Az én kis lakásomban nincs sok hely. Egy
stúdiólakásban élünk a feleségemmel. De nyugodtan aludjatok a
mamánál, ha szeretnétek. Nálam vannak a kulcsai, és nincs túl
messze innen. Talán tizenöt perc észak felé.
– Köszi, de Reed már foglalt nekünk szobát egy közeli hotelben.
– Rendes férjed van. – Rám néze . – Bár azt hiszem, nem ártana
neki egy kis alvás. Végig úgy gyelt téged, mint egy sólyom, amíg
aludtál, és pont olyan ideges volt, mint te, amikor ébren voltál.
Egészen eddig le sem ese , hogy nem neveztük nevén a
kapcsolatunkat. Figyelembe véve, hogy egész idő ala Charlo e
melle voltam, logikus volt a következtetése.
– Ó! Reed nem a férjem. Ő… – kínlódo Charlo e – a főnököm.
Jason felvonta a szemöldökét, és belekortyolt a kávéjába.
– Főnököd?
– Igen, ő a főnököm New Yorkban. A cégénél dolgozom.
– Abból ítélve, hogy amikor kint táncoltunk, úgy néze rám, mint
aki meg akar ölni, és ahogy néze téged alvás közben… csak
feltételeztem.
Charlo e rám pillanto , majd vissza az öccsére.
– Ühm… ez bonyolult.
Jason elvigyorodo .
– Azt képzelem.
Miután megi uk a kávénkat, Jason újra azt javasolta, hogy
aludjunk egy keveset. Bár Charlo e bizonytalannak tűnt, belement,
amikor az öccse azt mondta, hogy délelő tíz körül kellene
visszajönnünk, mert akkor van a vizit.
A szálloda, ahová a telefonomon foglaltam, sétatávolságra volt a
kórháztól, a bejelentkezés pedig problémamentes és gyors volt. Csak
amikor ke en maradtunk a csendes szobában, kezdtem el kételkedni
abban, vajon okos dolog volt-e tőlem, hogy egy két hatalmas ággyal
berendeze helyiségbe költözte em magunkat.
– Gyorsan lezuhanyozom – mondta Charlo e.
– Éhes vagy? A hotelnek huszonnégy órában elérhető
szobaszervize van. Mi lenne, ha rendelnék magunknak valamit?
Azóta nem e él, hogy eljö ünk New Yorkból.
 – Oké. Aha. Azt hiszem, ennünk kellene. Köszönöm.
– Mit szeretnél enni?
– Amit te eszel. – Charlo e előrebukó válla és a hangjában lévő
szomorúság mia megszakadt a szívem.
– Szóval két dupla sajtburger, nagy sült krumpli, tejturmix és egy
desszert?
– Szuper.
Csak ugra am – bár nem hi em, hogy tényleg szeretné ezt az
összes ételt.
Úgyhogy próbára te em, gyelt-e.
– Rendben. Akkor rendelek még két csülköt és sült mókust.
Amikor ránéztem, válaszolt.
– Jól hangzik.
Fogalma sem volt, mit beszélek.
A szobaszerviz pont akkor érkeze meg, amikor Charlo e előjö
a fürdőszobából. Nem voltam benne biztos, hogy ők voltak ilyen
gyorsak, vagy a zuhanyozás volt nagyon hosszú. Felemeltem az
ezüst fedőt az első tányérról.
– Csirkés cézársaláta? – Lete em, és felemeltem a második
kupolát. – Vagy penne alla vodka?
– Ne haragudj, de nem igazán vagyok éhes – sóhajto Charlo e.
Egy vastag fehér szállodai köntöst viselt, a vizes hajára pedig a
törülközőből turbánt tekert. Alapból nem volt nagy, de mindezek
ala egyenesen aprónak tűnt. Megdörzsöltem egy pontot a
mellkasomon, bár a fájdalom belül volt.
– Gyere ide! – Szé ártam a két karomat, ő pedig nem késlekede ,
hogy közéjük sétáljon. Lehunyta a szemét, és még egy hangosat
sóhajto , ahogy szorosan átöleltem. Simoga am a hátát.
– Hosszú nap volt. Vagy két nap. Aludnod kellene egy kicsit.
Nem mozdult, hogy ellépjen, csak bólinto .
– Átölelsz? Úgy értem, mellém fekszel?
– Természetesen.
A hálószobába mentünk. Én kibújtam a cipőmből és leve em az
ingemet, de a nadrágom és a fehér alsótrikómnál megálltam.
Charlo e-nak a támogatásomra volt szüksége, nem a fenekét bökő
merevedésemre.
 Visszahajto am a paplant, bebújtam az ágyba, és kinyújto am
neki a karomat. Lecsavarta a fejéről a törülközőt, és hozzám bújt, a
nedves fejét pont a szívem fölé hajto a a mellkasomra.
Akartam mondani valamit – valamiféle szóbeli támogatást
nyújtani. De olyan érzés volt, mintha a szavak a torkomon akadtak
volna. Ehelye azt te em, amit ösztönösnek éreztem, és az egyik
kezemmel a fejét, a másikkal a hátát simoga am.
Körülbelül tíz perc után azt hi em, hogy már elaludt, de su ogni
kezde :
– Köszönöm ezt az ajándékot, Reed. Bár a szívem ezer apró
darabra tört, mert elveszítem, és soha nem lesz alkalmam
megismerni, különös módon most először érzem, hogy megvan az
összes darabkám. Mindig úgy éreztem, hogy valami hiányzik.
Megcsókoltam a feje búbját, és szorosabban öleltem.
– Nincs mit, Charlo e. De bárcsak más volna a helyzet az
egészségével.
Néhány perccel később álomba szenderült. Én inkább ébren
maradtam, és kiélveztem az érzést, hogy békésen a karjaim közö
alszik. Annyira helyénvalónak éreztem. Annyira csodálatos volt
semmit sem tenni, csak feküdni úgy, hogy a nő, akibe beleszere em,
a mellkasomra hajtja a fejét, és úgy tenni, mintha ez volna az életem.
Mindennél jobban akartam, hogy ez legyen az életem.
De látva Charlo e érzelmi kikészülését a ól, hogy egy olyan nőt
lát haldokolni, akit éppen csak megismert, volt az ordító
gyelmeztető jel arra, hogy nem lehet ez az életem.
Ennek a lánynak végre megvolt minden darabkája, és én nem
akartam egy olyat elvenni, amit talán soha nem tudok neki
visszaadni.
 32. FEJEZET
CHARLOTTE

– SZENVEDNI FOG?
Reed mögém állt, és megszoríto a mindkét vállam, miközben az
orvossal beszéltünk Lydia szobája elő . Jason azt mondta, hogy
nehéz döntések elő állnak, de hallani az orvosi csapatot ma reggel,
hogy a lélegeztetőgép lekapcsolását javasolják, valóssá te e. Nagyon
is valóssá.
– Altatót és fájdalomcsillapítót adunk neki, hogy nyugodt és békés
állapotban maradjon – mondta dr. Cohen. – A lélegeztetőről való
lekapcsolás elő megnövelnénk a dózist, így nem érezne semmilyen
fájdalmat.
– Mennyi ideig… egyáltalán képes most magától lélegezni? –
kérdezte Jason.
– Nehéz megmondani. Mindig vannak kivételek, de általában az
édesanyja állapotában lévő betegek néhány napnál többet nem élnek
meg. Valószínűleg kevesebbet.
Jason nyelt egyet. Lá am rajta, hogy próbálja visszanyelni a
könnyeit.
Reeddel a vizitelni érkező három orvos balján álltunk, az öcsém
egyedül, a jobbjukon. Odamentem Jason mellé, és megfogtam a
kezét. Rám néze , bólinto , és megköszörülte a torkát.
– Van még egy öcsénk, aki Kaliforniában jár főiskolára. Holnap
érkezik. Szeretném megvárni, hogy megbeszéljük vele, és
lehetőséget adjunk neki, hogy ő is lássa a mamát.
– Természetesen – mondta dr. Cohen. – Nem kell kapkodniuk,
hívják össze a családot. Nem sie etjük önöket. Az édesanyjuk nem
érez semmit. Egyszerűen ezen a ponton nincs reális esélye egy élhető
Ú
minőségű felépülésre. Úgyhogy ez idő kérdése, de az időpontnak
önöknek és a családjuknak kell, hogy alkalmas legyen. Ha azt
gondolnám, hogy szenved, jobban erőltetném. De szánjanak rá egy-
két napot, és gondolják át. – A fehér köpenye mellzsebébe nyúlt,
amiből előve egy névjegykártyát és egy tollat.
Valamit rá rkanto a hátuljára, és Jason felé nyújto a.
– A mobilszámom a hátulján van. Ha önnek vagy a családjának
bármi kérdése van, csak hívjon. Bármikor. Holnap reggel újra jövök,
hogy ellenőrizzek mindent.
– Köszönjük – mondtuk mindannyian, egymás után.
Néhány percig még beszélge ünk az orvosokkal a folyosón, majd
hárman visszamentünk Lydia szobájába. Éreztem, hogy Jason
szeretne egyedül lenni, ezért megkértem Reedet, hogy jöjjön el velem
sétálni, és szóltam az öcsémnek, hogy veszek ebédet.
A texasi hőség fojtogató volt a kórházon kívül. Láthatóan
mindke en a gondolatainkba feledkeztünk, ahogy egymás melle
sétáltunk a kórház körüli úton.
– Fel kell hívnom Irist – mondtam. – Szörnyen érzem magam,
hogy szabadságot kell kivennem, amikor még csak néhány hónapja
dolgozom nálatok, de nem tudok most innen elmenni.
– Ez természetes. És nem kell felhívnod, kivéve, ha szeretnél vele
beszélgetni. Én tarto am vele a kapcsolatot, és tudja, mi történik.
Volt egy hosszú távú helye esítőnk még mielő Iris felve téged,
úgyhogy felhívtam az ügynökséget, ahol volt, hogy kiderítsem,
szabad-e egy harmincnapos megbízásra. Gondoltam, hogy
szükséged lesz i – rám néze – és utána egy kis időre.
– Köszönöm. – Inga am a fejem. – Őszintén nem tudom, hogyan
köszönjek meg neked mindent, Reed. Hogy megtaláltad Lydiát,
hogy idehoztál, hogy velem maradsz, hogy tartasz, amíg alszom.
Semmi nem valósulhato volna meg nélküled.
– Ne köszöngesd nekem folyton, Charlo e. Ha fordíto
helyzetben lennénk, te ugyanezt megte ed volna értem. Ebben
biztos vagyok.
Jóleső csendben kerültük meg kétszer a kórházat. De nem tudtam
másra gondolni, csak mindarra, amit Reed értem te . Teljesen igaza
volt abban, hogy ha fordíto le volna a helyzet, és én tudtam volna
segíteni, megte em volna. Ami mia elgondolkoztam az előző
kapcsolatom értékén.
A volt vőlegényemmel eltöltö négy év után szerencsém volt,
hogy ha Todd egy csirkelevest hozo nekem a kínai é eremből,
amikor beteg voltam. És a hely melle ment el, mikor hozzám jö .
Reed felfüggeszte e az életét, mert szükségem volt rá a sajátomban.
Még azt sem tudtam pontosan, mikor egyeztete a hotellel vagy
beszélt Irisszal – biztosan akkor végze el dolgokat, amíg aludtam,
hogy teljesen rám koncentrálhasson, amikor ébren vagyok.
Észreve em, hogy nem a telefonja pörgetésével töltö e a közös
időnket. Egy újabb valami, amit Todd képtelen volt megtenni értem.
Jó ég, Allison egy idióta. Reed teljes erőbedobással és feltétel nélkül
ado – még nekem is, akinek nem tervezte jóban-rosszban a szívét
adni.
Sajnos, minél többet agyaltam azon, hogy Reed milyen nagylelkű
volt, annál inkább rájö em, hogy már így is éppen elég idejét
sajátíto am ki. Reed általában napi tíz-tizenkét órát dolgozo . A kis
utunk mia többhétnyi munkával maradhato le.
– Vissza kellene menned New Yorkba. Megleszek egymagam.
– Nem hagylak i egyedül, Charlo e.
– Komolyan… rendben vagyok.
Reed olyan arcot vágo , amiről lerí , hogy tudja, ez kamu.
– Utálom, hogy ezt kell mondanom, de egy normális napon sem
vagy rendben, Darling.
Neve em.
– Ez igaz. De nem maradhatsz i , és foghatod a kezem örökké.
Fogalmunk sincs, meddig fog tartani. Hetek is lehetnek.
Reed megállt. Néhány lépésbe került, mire rájö em, hogy egyedül
sétálok. Amikor megfordultam, akkor szólalt meg.
– Szeretnéd, hogy i legyek veled?
– Természetesen. De dolgoznod kell. Már így is olyan sokat te él!
– Nagyon sok munkát a távolból is el tudok végezni.
– De a körbevezetéseket nem.
– Vannak alkalmazo jaim, akik be tudnak ugrani helye em.
Addig maradok, amíg szükséged van rám. – Felém nyújto a a kezét.
– És nagyon élvezem fogni a kezed, ha szeretnéd tudni az igazságot.
 Az övébe te em a kezem, és felé léptem ke őt, hogy ne legyen
közö ünk távolság. Lábujjhegyre álltam, megpusziltam az arcát.
– Az az Allison… egy kibaszo idióta – súgtam a fülébe.

***

Kilenc nappal azután, hogy Houstonba értünk, Lydia Van der Kamp
egy vasárnap este, 11:03-kor meghalt. Reed, Jason, a kisebb öcsém,
Justin és én mind az ágya melle voltunk, amikor egyszerűen az
utolsó lélegzetét ve e. Kevesebb mint huszonnégy óra telt el azóta,
hogy lekapcsolták a lélegeztetőgépről.
Semmi sem készíthete volna fel erre a pillanatra. Miután az
orvos halo á nyilváníto a, egy pap jö be, és mondo néhány szót.
Aztán egymás után köszöntünk el tőle. Reed felajánlo a, hogy velem
marad, amíg elmondom az enyémet, de úgy éreztem, ez olyasmi,
amit egyedül kell megtennem.
Lydia elment, de reméltem, hogy a lelke hallo a mondandóm
közben.
– Szia, anyu! Örülök, hogy megismertelek. Valószínűleg azt
gondolod, hogy kicsit bolond vagyok, amiért azt mondom, hogy
megismertelek, amikor az egész i létem ala ébren sem voltál. Pedig
tényleg megismertelek, mert találkoztam a két öcsémmel, akiket
felneveltél. Jólelkűek és kedvesek, olyan fér ak, akik a jó nevelés élő
példái. Így amíg nekünk talán nem volt alkalmunk beszélgetni,
rajtuk keresztül megismertelek téged. És tényleg szuper vagy. –
Letöröltem néhány könnycseppet az arcomról. – Tudom, hogy nem
lehete könnyű engem feladnod. Az öcséim azt mondták, hogy
mindig úgy érezted, mintha magammal vi em volna egy darabot a
szívedből, amikor o hagytál a templomnál. Hát, én most ugyanígy
érzek. A szívemnek egy darabja, amit csak most találtam meg, újra
hiányzik. Eltűnt, amikor az utolsó lélegzetedet ve ed. Egy nap majd
újra találkozunk, és egésszé tesszük egymást. – Lehajoltam, és még
egyszer utoljára megpusziltam az arcát. – Addig pedig lesz egy
angyal, aki vigyáz rám.
Arra sem emlékeztem, hogy utoljára kisétáltam a szobájából, vagy
hogy egyáltalán elköszöntem-e az öcséimtől, mielő eljö ünk a
kórházból.
A hotelbe vezető úton Reed folyamatosan azt kérdezge e, hogy
jól vagyok-e. Azt gondoltam, igen. Bár megbékéltem azzal, hogy
megtaláltam és el is veszíte em egy hét leforgása ala , már nem
sírtam és nem is voltam zaklato , furcsa mód. De van különbség a
béke meglelése és az eltompulás közö . Amikor a szobánkba értünk,
és a fürdőbe mentem, szakadt rám az egész. Ruhában álltam a víz
alá.
A forró víz ömlö a hátamra, ami mia a súly lehúzta a ruháimat.
Összeszoríto am a szemem, és elkezdtem sírni. A vállam rázkódo
és a zokogás rázta a testem, de az első húsz vagy harminc
másodpercben mégsem hagyta el hang a számat. Aztán elpa ant egy
húr, és az egész kezde kiszakadni belőlem. Sírni kezdtem.
Zokogtam. Egy rémisztő, vonyító hang tört fel a torkomból. Nem is
volt olyan hangja, mintha belőlem jönne. A csempének dőltem, hogy
állva maradjak.
Távolról hallo am, ahogy a fürdőszoba ajtaja kinyílik, de Reed
jelenlétét egészen addig nem érzékeltem, amíg közvetlenül
mögö em nem állt a zuhanyban. Hátulról ölelte át a derekamat.
– Semmi baj. Engedd ki. I vagyok.
Hátradőltem, a fal helye a mögö em álló fér ra engedtem a
súlyom, és a mellkasához nyomtam a fejem. Olyan sok minden mia
sírtam – Lydia ilyen korán halt meg, az öcséim anya nélkül
maradtak, sosem volt alkalmam hallani a hangját vagy látni a
szemét, az anyukám, a csodálatos örökbefogadó anyukám, aki
mindent jól csinált, és mégis csak a szívem kilencvenkilenc
százalékát tudtam nyújtani neki, mert a maradék egy százalék egy
olyan nőé volt, akit soha nem ismertem.
Reed csak o állt, egy kézzel engem tarto , a másikkal pedig a
csuromvizes hajamat simoga a. Sokáig maradtunk így, amíg a víz ki
nem hűlt. Végül, amikor elapadtak a könnyeim, elnyúlt melle em,
hogy elzárja a vizet. Nyikorgo a csap, ahogy csavarta.
– Hadd vegyem le rólad ezeket a ruhákat.
Reszketve bólinto am.
Elém hajolt, és kigombolta a nadrágomat. Lehúzta az átázo
farmert a lábamon, felnéze rám, és halkan szólalt meg.
– Fogd meg a vállam! Lépj ki belőle!
Azt csináltam, amit mondo , kihúztam az egyik lábfejem, majd a
másikat.
– Le fogom venni az összes ruhádat, hogy valami szárazba
bújtathassalak. Jó?
Újra bólinto am.
Reed lehúzta a lábamon a vizes bugyimat, és pedig kiléptem
belőle – ezú al legalább nem kelle mondani.
– Emeld fel a karodat!
Áthúzta a csuromvizes pólómat a fejemen, kikapcsolta a
melltartómat, és hagyta, hogy a nehéz ruhák egy nagy placcsanással
a zuhany aljára essenek. Én még mindig nem mozdultam, amikor ő
kilépe a tusolóból, megragado egy törülközőt, szétrázta, és körém
tekerte.
– Jól vagy? – kérdezte újra.
Újabb bólogatások.
– Gyere. Vegyünk fel valami meleget, és bújj be az ágyba a paplan
alá.
Végül megszólaltam.
– De te is el vagy ázva.
– Én majd leveszem a ruháimat, miután téged elrendeztünk.
Felemeltem a fejem.
– Nem. Megvárom.
Reed rám emelte a tekintetét, és látszólag azon rágódo , amit
mondtam. Bár vacillált, tudtam, hogy abban a pillanatban nem fog
tőlem semmit megtagadni. Lehunyta a szemét, és bólinto .
A légkondicionáló dermesztő volt, ami mia elviselhetetlenül
hideg volt vizes ruhában lenni. Még száraz törülközőbe tekerve is
reszke em. Reed egészen biztosan megfagyo , mégsem muta a.
Kigombolta az átázo ingét, és hagyta, hogy egy kupacban a zuhany
aljára hulljon. Aztán a vékony trikója következe . Megtorpant a
farmerje gombjánál, és még egyszer felnéze rám, mielő
kigombolta. Én csak bámultam és vártam, amíg ő folyta a.
Lehámozta a nadrág egyik szárát a hosszú lábán, majd a másikat is,
mielő kilépe belőle.
 Amikor újra felegyenesede , meglá am, miért vacillált ennyire.
Az alsónadrágja kidülledésétől dübörögni kezde a szívem.
Reed lenéze a nedves anyagnak feszülő merevedésére. Egy ránc
rondíto gyönyörű arcába.
– Sajnálom. Én… nem tudok mit tenni.
– Ne sajnáld – su ogtam. – Csalódo lennék, ha nem így lenne.
Az arcomat kuta a, nyelt egyet, majd a hüvelykujjait
beleakaszto a az alsónadrágja derekába.
Visszafojto am a lélegzetem, amíg kibújt alsóneműjéből.
Kőkemény farka a hasa alsó felének csapódo , ahogy kiszabadult.
Nem számíto , hogy a szobában jéghideg volt, és egy halom ázo
ruha közö álltunk, hirtelen végigfuto az egész testemen a
melegség.
Reed a tekintetemet kuta a, miközben én végigpásztáztam a
gyönyörű bőrét. Még soha nem lá am ennyire tökéletes testet –
kontúros hasat, deltás vállat, keskeny derekat, de a letagadhatatlan
merevedése volt az, amire állandóan visszapillanto am. Amikor
akaratlanul megnyaltam a számat, Reed felnyögö .
– A picsába, Charlo e! Ne nézz így rám!
Rákaptam a tekintetem.
– Hogy?
– Mintha jobban éreznéd magad a ól, ha azt mondanám, hogy
térdelj le, és elégíts ki szájjal. Mintha e ől az a mosoly, amit annyira
hiányolok, visszatérne a szép arcodra.
Lepillanto am, majd csábítón fel.
– Szerinted mi mástól mosolyognék még?
– Charlo e… – gyelmeztete .
Megváltozo a hangulat. Mindke en éreztük. Sercege a
feszültség a levegőben. Egészen őrület volt, az érzelmeim miként
csaptak át ilyen rövid idő ala abból a vágyból, hogy tartson,
miközben sírok, oda, hogy szeretném, hogy bennem legyen. Bár
eléggé biztos voltam abban, hogy éppen kiszámíthatatlan vagyok,
arról is meg voltam győződve, hogy semmit sem fogok megbánni,
ami ke őnk közö történik. Bármi is lobbanto a be a lángot, nem
számíto . Azt akartam, hogy égessen.
Egy puhatolózó lépést te em felé. Arra gondoltam, hogy Reed
talán soha nem fogja nekem adni a szívét, de legalább úgy akartam
tenni, mintha egy napig az enyém volna. A megelőző héten
tapasztalt közelség mia és hogy talpon tarto , amikor majdnem
elestem, könnyű volt úgy érezni, hogy tényleg egy pár vagyunk. A
többit is érezni akartam. A szívem kalapált a bordáim mögö .
– Akarlak, Reed. Csak szeretnék ma este érezni valamit, ami nem
fájdalmas. – Lepillanto am a széles makkjára, majd fel, és a
tekintetünk összekapcsolódo . – Hát, lehet, hogy ez is fájdalmas, de
másfajta fájdalom.
Kitágult az orrlyuka. Olyan volt, mint egy zárt kapu mögül lebegő
vörös posztót néző bika. Ki akartam tárni a kaput, és nézni, ahogy
rohamoz. Felnyúltam a körém tekert törülköző csomójához,
meglazíto am, és a földre hullo .
Reed állkapcsában megfeszült az izom, ahogy a tekintetével
végigpásztázo rajtam. Erőlködő hangon szólalt meg.
– Nem akarod ezt, Charlo e. Te ezt nem érted.
– Na, ebben tévedsz, Reed. Nagyon is értem. A múlt hét után
jobban értem, mint bárki más. Mert inkább megéltem ezt a kilenc
napot az édesanyámmal, ami fájdalomban végződö , mint hogy
soha ne ismerjem. Nem érdekel, ha kevesebb időnk van, vagy az
nehezebb – én csak akarom azt, amire lehetőségünk van.
Reed mellkasa zihált.
– Tönkrementél kilenc napban. Gondolj bele, milyen lenne kilenc
év után, ha nincs szerencsém?
Olyan közel léptem hozzá, hogy már nem maradt közö ünk hely,
és a bőrünk összeért, majd dacosan felnéztem rá.
– Gondolj bele, mi mindent megélhetnénk abban a kilenc évben.
Reed lehajto a a fejét.
– Nem tudok neked fájdalmat okozni, Charlo e. Egyszerűen nem
megy.
Éreztem, hogy újra kicsusszan a kezeim közül. Az ajtó elkezde
bezáródni bármi hosszú távú említésére. Tudtam, hogy Reed nem
fog megígérni nekem semmit, ami elköteleződést jelent, mert nem
hi e, hogy meg tudja úgy valósítani őket, ahogy azt én várnám tőle.
De aznap este mindentől függetlenül szükségem volt rá. Bárhogyan
és akárhogyan. Elfogadtam volna belőle bármit, még ha az nem is a
szíve.
– Akkor csak add nekem a ma estét. Szükségem van rád, Reed.
Segíts felejteni! – Nem derogált a könyörgés. – Csak egy éjszakát.
Rám meredt. Lá am, ahogy belül vívódik. Arra juto am, hogy a
szavaknál talán többre van szükség, hogy az én javamra dőljön el a
dilemma, ke őnk közé nyúltam, lassan és noman végighúztam a
hüvelykujjamat csillogó, duzzadt makkján. Aztán a számhoz
emeltem a hüvelykujjam, és lenyaltam róla az előváladékot. Reed
szeme vibrált. Hátradöntö e a fejét, és felmordult.
– Picsába.
Hirtelen a hátam a zuhany falának ütközö . Reed mindkét
oldalamon a csempéhez nyomta a kezét, nekem pedig nem sikerült
uralkodnom a légzésemen.
– Ezt akarod? – Lehajolt, és megszívta az egyik mellbimbómat.
Keményen.
Az ajkaim elnyíltak, és egy nyüszítés volt a válasz a kérdésére.
Ráharapo , és a sajgó mellbimbómat a fogai közé szorítva húzta.
– Ezt akarod? Válaszolj!
– Én… érezni akarlak.
Pimasz vigyor ült ki az arcára, ahogy az enyémmel egy magasba
emelte a fejét. Összeért az orrunk.
– Egy éjszakára akarsz érezni engem. Elérem, hogy napokig érezz.
Reed a számra tört, és elnyelt egy sokk okozta felszisszenést. Az
öklei köré tekerte a hajamat, ezt használta arra, hogy hátradöntse a
fejem, és még jobban csókoljon. A bőrünk összesimult, a falhoz
voltam szorítva és a hajam is erősen tarto a – és még így sem volt
elég. Mindennél jobban eggyé akartam válni ezzel a fér val. Egyedül
ez tűnt helyesnek.
Mindkét kezemmel átöleltem a nyakát, majd felemeltem a
lábaimat, és átkulcsoltam velük Reed derekát. Erősen hozzám
dörgölte a farkát, a csiklóm dörzsölése mia majdnem elveszíte em
az eszem. A szemem fennakadt, ahogy egyszerre szívta a nyelvem,
és mozga a fel-le a farkát. Még soha nem voltam ennyire felizgulva,
soha nem vágytam ennyire senkire. Tocsogtam a lábaim közö , és
ennek semmi köze nem volt a zuhanyzáshoz.
Reed a számba dörmögö .
 – Nincs gumi. Anélkül akarlak.
– Jó ég, igen.
Elszakíto a az enyémről az ajkát, és csak éppen annyira húzódo
hátra, hogy a szemembe tudjon nézni. Levegő után kapkodo ,
tekintete ködös volt úszva a vágytól, ahogy megzabolázta magát, és
engem vizslato . Látszólag meg akart arról bizonyosodni, hogy
tényleg rendben van-e nekem az, amit mondo .
Megerősíte em.
– Fogamzásgátlót szedek.
Néhány kínzó pillanat után lehunyta a szemét, én pedig arra
gondoltam, hogy talán meggondolja magát. De ennél nagyobbat
nem is tévedhe em. Inga a a fejét.
– Az első találkozásunk óta álmodozom arról, hogy benned
vagyok. Abban a kis fekete ruhádban voltál, a penthouse-ban
sétálga ál, amit éppen megmuta am, és teljesen ártatlanul
viselkedtél. Előre akartalak dönteni, és elfenekelni, amiért pazaroltad
az időmet. – Nem bírtam visszafojtani a vigyorgásomat. Pontosan azt
éreztem, hogy aznap ezt akarja velem csinálni. Tisztán emlékeztem
az érzésre, hogy Reednek volt valami veszélyes energiája, ami nem
volt összhangban a rá szabo öltönyével és precíz
csokornyakkendőjével. Akkor azt hi em, hogy csak képzelődöm.
– Meg kelle volna tenned. Nem tudtam, hogy erre is van
lehetőség a hely luxus felszerelésén túl.
– Aznap, amikor a virágokat hozták neked a ól a Blake-től. – Úgy
köpte a nevet, mint egy káromkodást. – Hazamentem, és arra a
gondolatra maszturbáltam, hogy hátulról keféllek téged, miközben
az a seggfej az ablakból néz. Te az ablak felé hajoltál előre, így láto
téged, de mindkét kezemmel eltakartam az arcod, hogy még azt se
lássa, ahogy az én farkammal magadban mész el. Ilyen kurvára
utáltam a gondolatát annak, hogy egy másik fér val vagy.
A vallomásától tátva maradt a szám. Azt tudtam, hogy vonzódik
hozzám, sőt még érzelmei is vannak irántam, de azt sosem
gondoltam, hogy hallani fogom, hogy annyira a megszállo am, mint
én vagyok neki. Ez tovább fűtö e a bátorságomat.
A vállait elengedve a hajába túrtam, az ujjaim elvesztek a nedves
tincsekben.
 – Csinálhatjuk ezt, ha szeretnéd. Felhívhatom, és…
Reed közbevágo .
– Ne! Ne beszélj arról, hogy felhívsz egy másik fér t! Ma este ne!
Lenyúlt, megmarkolta a farkát, és a bejáratomhoz igazíto a. Újra
rám pillanto , ajkaimra hajolva beszélt.
– Ma este… ma este kurvára az enyém vagy.
Előrebillente e a csípőjét, és noman, de határozo an belém
hatolt. A szemem akaratlanul, rebegve becsukódo .
– Nyisd ki, Charlo e! – A hangja rekedtes volt.
Kinyito am, és összekapcsolódo a tekintetünk.
– Ne csukd be. Hadd lássalak! Szeretném nézni a gyönyörű arcod,
ahogy befogadod a farkam. Az álmodozásnál róla már csak élőben
jobb látni. – Néhányszor ki- és becsúszo . – Picsába! Olyan nom
vagy.
Ezer éve nem szeretkeztem, Reed pedig vastag és hosszú volt.
A testem gond nélkül fogadta be. Mosolyogtam.
– Te pedig… nagy vagy.
Reed visszamosolygo . A látvány lélegzetelállító volt. Bennem
volt, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a világon semmi gondja nem
lenne.
A kezét a bőrömön végighúzva lenyúlt a fenekemhez,
megmarkolta, és felemelt, hogy beigazítson minket. A csípőmnek
ezzel az apró megbillentésével még mélyebbre tudo hatolni. A
mosolya komoly koncentrációba halványult.
– Picsába!
Felnyögtem, amikor lenyúlt, és két ujjal elkezdte simogatni a
csiklómat. Éreztem, hogy egyikünk sem fogja sokáig bírni. A testem
zsibbadt, és a lábam remegni kezde . Reed egyre erősebben hatolt
belém.
– Be akarlak tölteni. Olyan mélyre lövellni beléd, hogy egy rész
belőlem örökre benned maradjon.
Jóságos ég. Olyan mocskos volt, mégis egyszerre olyan gyönyörű.
A nevét nyögtem, ahogy átsöpört rajtam az orgazmus. A
körmeimmel a hátába vájtam, a testem remegni és rángatózni
kezde , és elveszíte em minden érzékelésemet a körülö em lévő
világról. Egy alagútban voltunk, csak mi ke en, mindentől elzárva.
Reed a szemembe néze , és megengedte magának, hogy sokkal
többet adjon a testénél. Olyan szinten váltunk eggyé, amit korábban
még soha nem tapasztaltam. Az elménk, a testünk és a lelkünk
tökéletes harmóniában volt.
Amikor a testem kezde elernyedni, Reed már nem fogta vissza
magát. Egyre intenzívebben hatolt belém, majd megmerevede a
teste, és a forró orgazmusával telelövellt.
Egyszerűen elképesztő. Jobb, mint a július negyediki tűzijáték.
Utána még sokáig mozgo bennem ki és be, közben csókolt, és
újra meg újra elmondta, hogy milyen gyönyörű vagyok. Úgy
éreztem, hogy eltűnt a gerincem, ezért szorosan kapaszkodtam belé,
miközben próbáltam rendezni a légzésemet. Reed csókolta a
nyakamat, a kulcscsontomat és az arcomat – még a szemhéjamat is.
Olyan intimnek éreztem a pillanatot, mintha egy kis buborékban
élnénk védve a kinti világtól.
Aztán viszont végül kihúzódo belőlem, és lábra állíto . Az
enyémhez érinte e a száját.
– Köszönöm a ma estét, Charlo e.
Látszólag ártalmatlan mondat volt – még akár édes is. Mégis
kegyetlenül kipukkanto a a buborékomat. Azért köszönte meg a ma
estét, mert nem lesz holnap este.
 33. FEJEZET
REED

MI A FASZT CSINÁLTAM?
Nem akartam megbánni azt, ami éppen akkor történt. A
megbánás azt jelente e volna, hogy hiba volt, hogy valami rosszat
csináltunk. Viszont ami Charlo e és köztem történt… a rossz
ellentéte volt. Semmit sem éreztem még életemben ennyire
helyesnek. De ez nem jelente e azt, hogy nem volt hülyeség.
Egy éjszaka.
Charlo e nem egy egyéjszakás típusú nő volt, és bár ezt mondtuk,
tudtam, hogy végül csak még jobban meg fogom bántani. És ekkor,
hogy már a vér elhagyta a duzzadt farkamat, és visszaért az
agyamba, fájón tudatában voltam ennek.
Az elmúlt kilenc éjszaka, mivel az első éjszaka addig öleltem,
amíg elaludt, ügyeltem arra, hogy Charlo e után feküdjek le.
Mindegy, milyen kimerült voltam, megvártam, amíg ő elaludt, majd
úgy te e em, mintha elaludtam volna a kanapén. Ez volt a
legkevesebb, amit meg tudtam tenni, hogy egy kis távolság
maradjon ke őnk közö . De szar ötletnek tűnt, hogy azok után, amit
csináltunk, fogjam a laptopom, és úgy tegyek, mintha dolgoznék.
Különös le a hangulat, miután mindke en átöltöztünk a
lefekvéshez.
Időhúzás gyanánt szereztem egy törülközőt a vizes hajamhoz,
Charlo e pedig közben bebújt a hálószobában lévő két ágy egyikébe.
Amikor elkezdtem a bőröndömben kotorni, hogy még több időt
nyerjek, hangosan sóhajto .
– Elő fogod venni az összes ruhádat, és újrahajtogatod, csak hogy
ne kelljen mellém feküdnöd?
 Naná, hogy tudta.
Kuncogtam, majd kive em egy pólót, és az ágy szélére ültem.
– Nem tudom, hol kellene aludnom.
Charlo e vigyorgo .
– Nem mondod…
– Okostojás.
– Feküdj le, Reed. – Felhajto a a paplant. – És ha bármi kételyed
lenne… erre az ágyra gondolok.
Igazából sehol máshol nem le em volna. És úgy voltam vele,
hogy a fenébe is… egy éjszaka több mint egy óra a fürdőszobában.
Nem kelle kétszer kérnie.
Odamentem a lámpához, lekapcsoltam, majd csatlakoztam
Charlo e-hoz az ágyban. Pont olyan természetesnek éreztem azt,
ahogy elhelyezkedünk, mint mindig volt, hogy hozzáérek. Én háton
feküdtem, Charlo e pedig a vállam ívébe fészkelte magát. Átöleltem
őt, és a feje búbját simoga am.
Néhány perc után megszólalt.
– Hiszel Istenben, Reed?
A diagnózisom után hónapig gondolkoztam ugyanezen a
kérdésen. Nem voltam benne biztos, hogy igen. De aztán rájö em,
hogy félek nem hinni, ami azt jelente e, hogy igazából igenis hi em
abban, hogy van valami, amitől félni kell.
– Igen.
– És a mennyországban?
– Azt hiszem.
– Szerinted a kutyák o vannak?
Mosolyogtam a sötétben. Ez annyira Charlo e. Azt hi em, hogy
valami lozó ai eszmecserébe kezdünk a menny és a pokol
létezéséről, közben ő amia aggódo , hogy a kutyák hova kerülnek.
– Igen. Van egy konkrét, aki mia aggódsz?
– Richard Stamps.
– Ki?
– A régi kutyám. Tizenhét éves voltam, amikor meghalt. Richard
Stampsnek hívták.
– Valakiről le elnevezve?
– Fogjuk rá…
 A vonakodásából tudtam, hogy ezzel kapcsolatban van valami
történet. Ami olyan charlo e-os lesz.
– Bökd ki, darling! Honnan kapta a nevét?
– Nagy D-vel vagy kis d-vel?
– A fürdőszoba után nem fogunk semmi olyanról beszélni,
aminek kis d-hez van köze.
Kuncogo . Atyám, imádtam ezt a hangot.
– Megígéred, hogy nem fogsz nevetni? – kérdezte.
– Kizárt.
A mellkasomra paskolt.
– Amikor ovis voltam, megtanultuk a Hűségesküt. Mivel még
csak akkor kezdtünk olvasni, és sok szó nehéz volt, a tanító néni
soronként taníto a meg nekünk. Nagyon büszke voltam, hogy én
megjegyeztem. Úgyhogy egy nap kicsavartam a zászlót, amit a
szüleim a verandán tarto ak egy zászlórúdban, és vacsora után
felálltam, hogy megmutassam, milyen okos vagyok.
– Folytasd…
Charlo e felült az ágyban. Sötét volt, de ki tudtam venni, hogy a
mellére te e a kezét.
– „I pledge allegiance to the Flag of the United States of America,
and to the republic for Richard Stamps, one Nation under God,
indivisible, with liberty and justice for all.”{1}
Felneve em.
– Azt hi ed, hogy a which it stands, az Richard Stamps?
– A szüleim is viccesnek gondolták. Egy családi kis poén le
belőle. Apu akármikor megkérdezte anyutól, hogy „Mi is volt annak
a hapsinak a neve, akivel néhány napja a partin találkoztunk?”, anyu
azt válaszolta, hogy „Richard Stamps”. Így amikor a szüleim a
hetedik születésnapomon egy kiskutyával leptek meg, a nevének
nyilvánvalóan Richard Stampsnek kelle lennie.
– Nyilvánvalóan.
– Te gúnyolódsz velem?
Neve em.
– Richard Stamps a mennyben van, Charlo e. Biztos vagyok
benne, hogy a többi Spot és Lady nevű kutya nagyon irigykedik a
menő nevére.
Charlo e visszafeküdt. Ezú al a szívem fölé hajto a a fejét.
– Remélem, anyuval van.
– Vele van, szépségem. Vele.
Ezután sokáig csendben volt. Már kezdtem azt gondolni, hogy
elaludhato . De minden bizonnyal nem csak Richard Stampsen
gondolkozo .
– Miért hagyja Isten, hogy valaki ilyen atalon haljon meg?
– Sokat gondolkoztam ugyanezen a kérdésen. És a válasz az, hogy
fogalmam sincs. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy erre
bárkinek van válasza. De én szeretek erre úgy gondolni, hogy a
mennyország jobb hely, mint ez, és a halál sem mindig büntetés,
hanem néha jutalom, hogy az emberek ne szenvedjenek tovább.
Charlo e felfelé billente e a fejét, hogy rám nézzen.
– Hű, nagyon szép így gondolni erre.
Az arcára te em a kezem.
– Lydia jó helyen van. Nehezebb azoknak, akik i maradnak.
– El sem tudom képzelni, az öcséim min mennek át. Úgy érzem,
mintha egy lyuk lenne a szívemben, és nekem még csak nem is
lehe ek közös élményeim vele.
Charlo e szavai a levegőben lógtak.
Megcsókoltam a feje búbját, és szorosan átöleltem.
– Aludj egy kicsit. Holnap intézkedni fogunk, hosszú nap lesz.
Ásíto .
– Rendben.
Pont amikor kezdtem volna álomba szenderülni, su ogva
megszólíto .
– Reed? Alszol?
– Már nem…
– Csak szeretnék még valamit mondani. – Megállt. – Szerintem
jobb azzal tölteni éveket, hogy megbecsülünk egy emléket, ami néha
fáj, mint soha meg sem szerezni.

***
Az emberek imádták őt. Fér ak, nők, atalok, idősek, mindegy.
A ravatalozó helyiség hátuljából néztem, ahogy Charlo e egy
idősebb párral beszélget. A ravatal elő kizárólag a két öccsével
találkozo . Ma mégis, ahogy az emberek érkeztek, hogy leróják a
tiszteletüket, mindenki megismerte őt, és néhány percnyi kedves
beszélgetés után egy mosollyal távozo .
Úgy kezdtük a napot, hogy melle e álltam, mert a közelében
szere em volna lenni, ha szüksége lenne a támogatásomra. Charlo e
örökbefogadó anyukája előző este repült Texasba, hogy a lánya
támasza legyen. Együ töltö ünk egy kései vacsorát, majd
desszertet egy másik é eremben e ünk, amiről az anyukája olvaso
a repülőn egy magazinban, ami éppen elég idő volt arra, hogy
rájöjjek, Charlo e különcsége az öröklés-környezet kérdésében a
környezeti hatásból származo . Nancy Darling odajö ahhoz a
padsorhoz, ahol én ültem. Lehúzta laza selyemkendőjét a nyakából,
és azzal törölte le a tiszta és üres helyet melle em, mielő leült –
észreve em, hogy ezt mindig megcsinálta, bárhol is ült le.
Charlo e felé böktem az állammal.
– Látszólag jól van. Ön hogyan viseli?
– Furcsa i lenni, de megvagyok. Örülök, hogy volt alkalmam egy
kicsit Lydiával ke esben lenni, mielő nagy le a jövés-menés.
Nagyon sok mindent kelle megköszönnöm neki.
Bólinto am.
– Nem egészen tudtam, Charlo e hogyan fog megbirkózni a mai
nappal. Kemény hete volt. De látszólag jól van.
– Ó, kezdő hiba. Majd megtanulja – viccelődö Nancy, azt
leszámítva, hogy igazából nem viccelt. – Ne hagyja, hogy a lányom
mosolya megtévessze. Én amia az érzelem mia aggódom, amit a
megerőltető időkben mutat.
Charlo e-ra hunyorogtam, és néztem, ahogy újra mosolyog. Úgy
néze ki, mint aki jól van.
– Hogy érti?
Nancy habozo .
– Úgy látom, közel állnak egymáshoz, és mivel együ dolgoznak,
maga sokkal többet lesz vele, mint én. Úgyhogy talán helye em is
gyelhet rá.
 – Igen…
– Nem tudom, hogy tud-e róla, de Charlo e-nak vannak lappangó
elhagyástól való félelmei. Nem szokatlan örökbefogado gyerekek
esetében. De nagyon eltérő tud lenni, hogy kinek miként
nyilvánulnak meg a szorongásai. Az elhagyás egy trauma, és
posz raumás stresszt okoz – a legtöbben észre sem veszik.
– Nem ve em észre, hogy bármilyen hosszú távú problémáktól
szenvedne – mondta.
– Mindenkinek vannak problémái. Charlo e-nak csak szokása a
sajátjait eltemetni, majd impulzívan viselkedni, hogy ne kelljen azt
éreznie, amit valójában érez.
Picsába! Impulzívan. Például, hogy az egyik pillanatban sírt, a másikban
már a zuhanyban akar szexelni.
– A legnehezebb időszak azoknak, akiket veszteség ér, általában
akkor van, amikor már mindennek vége – mondta Nancy. – Nincs
több kórházi virrasztás vagy családi összetartás. Minden eltemetődik
– szó szerint és átvi értelemben is. Aztán körülö ünk mindenki
visszatér a normális kerékvágásba, de mi még nem állunk készen.
Na, ez az, amikor a legjobban aggódom Charlo e-ért.
– Hogyan tudok segíteni?
Nancy megpaskolta a lábamat.
– Csak legyen o neki. Amikor az az ember, akinek a leginkább az
ember melle kellene állnia, elmegy, akkor hajlamosak vagyunk
kissé nyugtalanok lenni. A párkapcsolata azzal a balfék Todd-dal,
sem segíte benne megerősíteni azt, hogy az emberek kitartanak
melle e. A legjobb, amit Charlo e-nak biztosíthatunk, az a
folytonosság – legyünk megbízhatók, amikor a leginkább szüksége
van ránk, akármit is jelentsen ez.
 34. FEJEZET
REED

ÚJRA NEW YORKBAN VOLTUNK, de semmi sem volt olyan, mint Texas
elő . Úgy éreztem, minden megváltozo .
Charlo e az igencsak szükséges szabadságát töltö e, kelle neki
egy kis idő, hogy kiszellőztesse a fejét mindazok után, amin átment
Houstonban. Az iroda teljesen jellegtelen volt nélküle. Úgy döntö ,
hogy a szüleinél lesz egy ideig Poughkeepsie-ben, én pedig ezt az
ötletet teljes mellszélességgel támoga am. Kelletlen, de
szükségszerű szünet volt, ami ala megfejteni szándékoztam, hogy
mit fogok vele kezdeni.
Tetsze , hogy úgy döntö , a szüleire támaszkodik, és nem rám.
Nem mintha én nem akartam volna melle e állni. Sajogtam a
vágytól, hogy megvigasztalhassam. De azok után, ami a texasi
hotelszobában történt közö ünk, túl sok le volna zikailag a
társaságában lenni. A racionális agyam teljesen hasztalan volt,
amikor vele voltam. Nagy döntéseket kelle meghoznom, amikhez
szükségem volt az agyamra.
Egyedül voltam az irodámban, és folyamatosan Charlo e
anyukájának a szavait hallo am ismétlődni.
A legjobb, amit Charlo e-nak biztosíthatunk, az a folytonosság –
legyünk megbízhatók, amikor a leginkább szüksége van ránk.
Nancy Darlingnak valószínűleg fogalma sem volt, hogy bár én
rövid távon tudom biztosítani a lányának a folytonosságot és a
megbízhatóságot, a jelenlétem Charlo e későbbi életében a
hátrányára lenne. Charlo e azt hi e, tudja, mi számára a legjobb.
Fiatal volt, vidám és naiv. A velem kapcsolatos helyzet nem volt
annyira egyszerű, mint amivé ő te e. Azt mondta, hogy inkább
lenne korlátozo időt valakivel, mint semennyit. Ezt a döntést nem
tudta meghozni egymaga. Könnyű valamit úgy mondani, amikor
mindenki egészséges.
Ugyanígy érezné magát, ha nem lennék egészséges, és a lassú
leépülésem éveket venne el az életéből?
Óvatosnak kelle lennem. Egy jó nagy határt léptünk át azzal,
hogy szeretkeztünk.
Elképesztő, észveszejtő, elemi szex, amit nem felejtek el, amíg élek.
Megmondtam neki, hogy csak egyetlen éjszakáról van szó, és
megvolt a lehetőségem, hogy álljam a szavam, és ne basszak el
mindent egy életre. Tudtam, hogy hacsak nem leszek Charlo e-tal
hosszú távon, nagyon fontos, hogy soha többé ne feküdjek le vele.
Amint megszegjük az egyalkalmas szabályt… vége. Nagyon nehéz
le volna onnan visszafordulni. Arról nem beszélve, hogy még
jobban kötődne hozzám.
De azt akartam, hogy kötődjön hozzám, nem?
Na, ez volt benne az elcsesze .
Tépelődtem az önző vágy, hogy megengedjem magamnak, hogy
Charlo e-tal legyek, és az okos döntés közö , hogy elengedjem őt.
Utáltam ezt mondani. Nagyon utáltam ezt mondani, de
szükségem volt az öcsémre. Max az ideje felében a fellegekben járt.
Magával volt elfoglalva, és nem igazán volt képben az életemmel.
Részben ezért döntö em úgy, hogy nem nyílok meg elő e Charlo e-
tal kapcsolatban. Viszont amikor beütö a krach, mindig hozzá
fordultam tanácsért az utolsó pillanatban.
Mivel Charlo e szabadságon volt, tökéletes alkalom adódo arra,
hogy megkérjem Maxet, találkozzunk az irodában egy rögtönzö
beszélgetésre. Bár nem a szokásos nap volt a héten, amikor úgy
döntö , hogy megtisztel minket a jelenlétével, Max a sürgető
hangüzenetem után külön bejö , hogy találkozzunk.
Egy doboz fánkkal és két kávéval ballago be az irodámba, mert a
sürgető ügyek szemlátomást fánkot igényeltek. Max volt az
ismerőseim közül az egyetlen ember, aki végtelen mennyiségű szart
tudo megenni, és mégis megőrizte az izmos, kőkemény testét.
Beleharapo a fánkjába, majd teli szájjal szólalt meg.
– Haver… haldokolsz, vagy mi van? Nem emlékszem, mikor
hívtál be utoljára csak azért, hogy beszélgessünk.
Én emlékeztem. Azután, hogy megtudtam, SM-em van. Szó
szerint az volt az utolsó alkalom, amikor megkértem Maxet, hogy
találkozzunk egy sürgős megbeszélésre.
– Ülj le, öcsi – mondtam.
– Miről van szó?
– Charlo e-ról.
– Odavagy érte. A nagyi mesélte, hogy segíte él neki megtalálni a
vér szerinti anyját Texasban, aztán a nő meghalt. Ez őrület. Charlo e
hogy van?
– A szüleinél van, kive egy kis szabadságot. A texasi út nekem is
bete , több értelemben.
Rám hunyorgo .
– Lefeküdtél vele, mi? – A tagadásom hiánya elég volt ahhoz,
hogy folytassa. – Te mázlista mocsok!
Nagyot fújtam.
– Szeretném, ha segítenél nekem ezt megoldani, Max.
– Mit kell i megoldani?
– Tudod, mit. Soha nem akartam összejönni vele, soha nem
akartam idáig elmenni a diagnózisom mia . Totálisan elbasztam.
– Totálisan megbasztad. Én ezzel kapcsolatban semmi problémát
nem látok. – Kive még egy fánkot, és felém mutato vele. – Azt
várod tőlem, hogy mondjam meg, miként szabadulhatnál meg a
legjobb dologtól, ami valaha történt veled, és mindezt úgy, hogy ne
fájjon pokolian? Te azt hiszed, hogy én valami kurva varázsló
vagyok? Erre nincs egyszerű válasz, mert szerelmes vagy a csajba,
nem igaz?
Nagy levegőt ve em, hosszan kifújtam, és bevallo am.
– Fülig szerelmes.
– Akkor legyél vele. Mindent tud rólad. Elfogadta. Legyél vele,
Reed.
– És ha nem tudok? Mi van, ha túl nagy a bűntudat? Hogyan
hagyjam el? Mondd meg nekem, hogyan hagyjam el!
– Nincs boldog átmenet. Vagy vele vagy, vagy befejezed. Egyszer,
és mindenkorra. Nem hülyíted tovább, nem próbálsz a barátja lenni,
vagy a kibaszo hőse, mert mindke en tudjuk, hogy ez totál kamu.
É
Már túl vagy ezen a ponton. És utálom ezt mondani, de tényleg nem
tudtok együ dolgozni, ha úgy döntesz, ennek hátat fordítasz. Ez a
szarság nem fog működni. Folyamatosan meg fogsz botlani, és
ugyanebben a helyzetben leszel, és az nem tisztességes. Úgyhogy
vagy állj bele, vagy kopj le. És jobban teszed, ha keresel neki egy új
munkát, ha úgy döntesz, ez neked nem kell. Ő meglesz. Higgy
nekem, jó sok fér van, aki boldogan nyalogatná a sebeit.
Tudtam, hogy az utolsó mondatot azért te e hozzá, hogy próbára
tegyen. Biztosra ve e, hogy ez majd megvadít. A szavai durvák
voltak, de rohadtul igazak is. Charlo e-tal nem volt középút. Vagy
mindent felte em, vagy semmit.
– Max, te aztán nem kertelsz. Köszönöm. Kelle ez a pofon.

***

Aznap éjszaka, ahogy egyedül voltam a lakásomban, és a városképet

bámultam, semmivel sem voltam biztosabb abban, hogy mit kellene
tennem. Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, hogy Charlo e-tal
mi egyszerűen soha nem tudunk csak barátok lenni. És fájdalmas le
volna azt is végignézni, ahogy továbblép. Tudtam, soha nem lesz
olyan, hogy nem akarom jobban Charlo e-ot, mint a következő
lélegzetemet.
Amikor a telefonom éjfél után csenge , már majdnem inkább
hagytam, amíg meg nem lá am, hogy ő az.
Felve em.
– Mit csinálsz ilyen későn?
– Nem tudtam aludni.
A testem összerezzent csupán a hangja hallatán, megmutatva,
milyen gyenge vagyok, ha róla van szó. Sokkal könnyebb volt a
Charlo e-tal való szakításon gondolkozni, amikor nem néztem vagy
hallga am őt. Még úgy is, hogy nem volt melle em, folyamatosan
kemény voltam csak a ól, hogy a közös éjszakánkra gondoltam.
– Sajnálom, hogy nem tudsz aludni.
– Felébreszte elek? – kérdezte.
– Nem. És az sem számíto volna, ha igen. Mi a helyzet o hon?
 – Nagyon elvesze nek érzem magam, mintha i volnék, és
mégsem. Nem igazán tudom, hogyan magyarázzam el. Olyan sok
időt töltö em az életemből azzal, hogy azon gondolkoztam, honnan
származom. Most egy furcsa űrt érzek. De többről van szó, többről
az anyám halálánál. Úgy érzem, hogy egy fordulóponthoz érkeztem
az életemben, de egy olyanhoz, ahol még azt sem tudom, mik a
lehetőségeim, csak azt, hogy valaminek meg kell változnia. Közben
nincs erőm ezeken egyáltalán gondolkozni, vagy megfejteni. Még
csak az ágyból sem akartam legtöbb nap felkelni.
– Ez depresszió, Charlo e. Jól ismerem, mert sokáig tapasztaltam
ezt, főleg a diagnózisom után, amikor a gondolataim a legrosszabb
forgatókönyvre terelődtek. Jól leszel. Ígérem. Csak ki kell belőle
keveredned.
– Mire gondoltál konkrétan akkor? – kérdezte.
Bár nem akartam, hogy ez a beszélgetés rólam szóljon, elkezdtem
kissé megnyílni.
– Elkezdtem magam cselekvő- és mozgásképtelennek képzelni,
ilyesmi. És e ől csak még rosszabb le a depresszió.
Egy rövidebb csend után szólalt meg.
– Azt ugye, tudod, ha valaki igazán szeret téged, akkor inkább
választaná a bármennyi időt, mint a semennyit? Amikor szeretsz
valakit, még ha gondoskodni is kell róla, amikor nem tud magáról,
az megtiszteltetés, nem béklyó.
Az volt az elbaszo dolog, hogy már tényleg kezdtem elhinni,
hogy Charlo e így érez. Én csak egyszerűen nem tudtam elképzelni,
hogy valaki olyannak vagyok a terhére, akit szeretek, függetlenül
a ól, hogy ő miként lá a a helyzetet. Elszorult a mellkasom. El
kelle terelnem a szót erről a témáról.
– Térjünk vissza hozzád. Ez az első alkalom, hogy ilyesmin mész
át?
– Aha. Még soha nem történt velem ilyen.
– Azt fogják neked mondani, hogy kelj fel és csinálj valamit, tereld
el róla a gondolataidat, de még csak pontosan meg sem tudod
mondani, hogy mit érzel. Csak egy ürességérzés, ami követ
mindenhová. Néha csak az kell, hogy elmúljon magától. El fog
múlni. A gondolataid majd kitisztulnak, kitalálod, mit szeretnél, és
vissza fogod kapni az életkedvedet.
– Mizu az irodában?
Kurvára nyomorúságos nélküled.
– Nincs semmi különös. Semmiről nem maradsz le. Emia ne
aggódj.
– Azt mondtad, ugye, hogy harminc napig van a beugró?
– Tovább, ha kell. Vegyél ki annyi időt, amennyire csak szükséged
van.
– Lehet, hogy tényleg több időre van szükségem. Azon
gondolkozom, hogy kicsit utaznék.
Összeugro a gyomrom.
– Hová mész?
– Még nem döntö em el.
– Charlo e, ha bármire szükséged van, pénzre, bármire, kérlek,
szólj.
– Nem. Nem, nem szeretnék pénzt kérni tőled. Már éppen eleget
te él értem. – Rövid szünet után szólalt meg. – Mindegy is, jobb, ha
hagylak aludni.
– Egész éjjel fent tudok maradni, ha szükséged van rám.
– Semmi gond. Megpróbálok én is aludni.
– Hívj újra. Kérlek, értesíts a fejleményekről.
– Így lesz. Jó éjt, Reed!
– Charlo e?
– Igen?
Nem is tudtam, miért mondtam ki a nevét, miért nem hagytam
egyszerűen, hogy letegye. Nem mintha ki tudtam volna mondani
azokat a dolgokat, amiket annyira szere em volna.
Megszakad a szívem, amiért szenvedsz.
Gyere velem haza! Hadd vigyázzak rád!
Szeretlek.
Szeretlek, Charlo e.
– Vigyázz magadra – mondtam egyszerűen.
 35. FEJEZET
CHARLOTTE

AZ E-MAILBEN KÜLDÖTT ÉRTESÍTÉSBEN LÁTTAM, hogy épp az előbb

utaltak át nekem ötezer dollárt. Egyértelműen ez volt a legtöbb pénz,
amit valaha egy összegben kaptam. Allison egyedi tervezésű
menyasszonyi ruhája kevesebb, mint egy nap ala elkelt az eBay-en.
Ehhez aztán nem kelle sok idő. A ruha sokkal többet ért –
legalább húszezret –, de nekem gyorsan volt szükségem a pénzre,
hogy nanszírozni tudjam az európai utamat. Pontosabban a
jegyeket már megve em, de szükségem volt készpénzre, hogy a
hónap végén érkező izmos hitelkártyacsekket ki tudjam zetni. Az
egyetlen módja annak, hogy gyorsan jussak pénzhez, az volt, ha
áron alul adom el.
Még nem szóltam Reednek, hogy újra a városban vagyok. Úgy
tudta, még mindig Poughkeepsie-ben voltam a szüleimmel. Csak
annyi időt terveztem i lenni, hogy postázzam a ruhát és a hétvégi
repülés elő összecsomagoljam a dolgaimat.
Arra juto am, hogy Párizsba repülök, ahol néhány napot
csavargok a városban, majd egy éjszakai vona al átmegyek Rómába.
Egy alvófülkét foglaltam le. Nem pont az a forgatókönyv volt,
amiben a Bassza meg!-listámon reménykedtem, de ennél többet ebből
nem tudtam kihozni.
Miután óvatosan kifejte em Reed kék üzenetét a ruhából, a
kezemben tarto am, és néhányszor elolvastam.

Allisonnak
„A lány azt mondta, »Ne haragudj, hogy álmodozó vagyok«, mire a
ú megfogta a kezét, és azt válaszolta, »Ne haragudj, hogy nem jö em
 hamarabb, hogy veled álmodjak«.” – J. Iron Word
Köszönöm, hogy valóra válto ad minden álmomat.
Szerelmed,
Reed

Mennyire vágytam arra, hogy Reed szeressen! De talán már nem

tudo úgy szeretni, mint amikor papírra vete e ezt az üzenetet.
Megkeményede . Bármennyire is szere em volna, hogy úgy lássa a
dolgokat, ahogy én, egyszerűen nem tudtam ráerőszakolni. Az
ellenállása kifáraszto . Ezt párosítva az utóbbi idők zsibbadtságával,
egyszerűen nem volt erőm semmivel sem harcolni, legkevésbé Reed
Eastwooddal.
Ahogy a ruhát szépen egy nagy, lapos, fehér dobozba
csomagoltam, reméltem, hogy szerencsét fog hozni a wisconsini
Madisonban élő Lily Houle-nek. Arra gondoltam, hogy a varázsa,
ami rám már nem hato , majd Lilyt fogja segíteni.
Belegondoltam, hogy ez a ruha miként változta a meg az
életemet. Ez hozta Reedet, és bár tudtam, hogy ke őnk közö semmi
több nem lesz már, mint ami megtörtént, megváltozta a az életemet.
Olyan dolgokat éreztem mia a, amiket elő e még sosem, és
megadta a lezárást, amire szükségem volt a gyökereimmel
kapcsolatban.
A doboz becsukása elő még egyszer utoljára a ruhára néztem, –
készen álltam lezárni a tündérmesét. A szerelem nem egy gyönyörű
ruháról, egy üzenetről, vagy akár szívbe markoló szavakról szólt.
Hanem arról, hogy jóban-rosszban valakivel vagyunk, akit nem
csupán az élet legjobb, hanem a legrosszabb pillanataiban is
támogatunk. Arról szólt, hogy támaszai vagyunk valakinek, aki én
le em volna, ha Reed hagyja. A vér szerinti édesanyámra
gondoltam. Az igazi szeretet a megbocsátásról is szólt.
Elszomorodtam, amiért úgy éreztem, hogy lemondok Reedről,
főleg a Houstonban eltöltö éjszakánk után. De ha az a csodálatos
szeretkezés nem tudo minket összehozni, mi tudo volna? Nagyon
hiányzo a teste, és hogy milyen érzés volt magamban érezni. A
vágy mia az utóbbi időben nem tudtam elaludni. Testileg eggyé
váltunk, érzelmileg viszont még mindig annyira óvatos volt, még
mindig annyira távol tőlem. Hányszor bírom elviselni, hogy egy fér
elutasítson? Inkább voltam egyedül, mint egy megközelíthetetlen
Reed melle , aki véget nem érő macska-egér játékot játszo . Nem
akartam felmondani az Eastwoodnál, de úgy voltam vele, hogy
valószínűleg majd muszáj lesz. Nagy döntéseket kelle meghoznom,
és bíztam benne, hogy a tengerentúli út majd elhozza a tisztánlátást.

***

A Párizsban töltö első nap a kenyérről és a sajtról szólt, amit kenyér

és még több sajt követe .
A La Fromagerie elő ültem, és azon agyaltam, hogy vajon el
fogok-e érni annál többet ezen az úton, mint hogy hízok három kilót.
Abban biztos voltam, hogy nem a bage ben fogom meglelni a
megoldásokat. Mégis úgy tűnt egyedül enni akarok. És ez a
kirándulás éppen annyira szólt arról, hogy nem csinálok semmit,
mint arról, hogy valami jelentőségteljesre jutok.
Cigare ázó és kávéjukat kortyoló párizsiak voltak körülö em, és
egy olyan nyelven beszéltek, amit hiába próbáltam nagy
erőfeszítések árán megtanulni, nem igazán érte em. A saját
világomban maradva kiélveztem a gyümölcsös saj álat, amit
rendeltem.
Elhatároztam, hogy annyi kávézót látogatok meg, amennyit csak
tudok, mielő fel kell szállnom az Olaszországba tartó vonatra.
Bármilyen egyedül is voltam, nem éreztem magam magányosnak,
leginkább azért, mert a körülö em lévő többi ember mind élvezte az
egyedüllétet. O volt példának a sarokban ülő művész, aki éppen
skiccelt valamit. Jó társaságom volt az egyedüllétben. És ez
megnyugtató volt.
A távolban lévő Ei el-torony lélegzetelállító emlékeztetőként
szolgált, hogy néha-néha nézzek fel a tányéromból, és ne
feledkezzek meg a pompáról, ami körülvesz. Hotel helye inkább
egy Airbnb-ben szálltam meg a Saint Germain des Prés
városrészben, egy pici, de bájos környéken, nem messze a toronytól.
Másnap szünetet terveztem tartani a gasztronómiai túrámban, hogy
ellátogassak a Notre Dame-ba és a Louvre-ba.
A tekintetem egy fér ra kalandozo , aki hátulról úgy néze ki,
hogy akár Reed is lehete volna – sötét haj, öltöny, deltás testalkat. A
gondola ól, hogy milyen csodás volna, ha velem lenne, kihagyo a
szívem.
A fér egyedül ült, és újságot olvaso . Hirtelen mellbevágo ,
hogy átutazhatjuk az Atlanti-óceánt, a világ összes
gyelemelterelését megkereshetjük, hogy elnyomjuk a szívünk
fájdalmát… de csak egy apró emlékeztetésbe került, hogy minden
széthulljon. Néhány pillana al később egy nő és két pirospozsgás
gyerek csatlakozo a fér hoz. Felkelt a székéből, majd lehajolt, hogy
átölelje a két kis pu ót. Még mindig hátulról nézve a fér jóformán
Reed volt számomra. És a látvány, aminek szemtanúja voltam, Reed
volt a gyerekeivel – egy élet, amit akár élhete volna, ha nincsenek a
félelmei. Egy élet, amit akár élhe em volna, ha nincsenek a félelmei.
Könnyek kezdtek el csorogni az arcomon. Szép kis látvány
lehe em a sírás és a rágás közepe e.
Éppen, ahogy készülődtem felállni, és elindulni a következő
gasztronómiai célpontomhoz, a sarokban lévő művész odajö
hozzám. Valami mondo franciául, amit nem érte em, majd
kacsinto és odaadta a portrét, amin dolgozo . Elrobogo – szó
szerint, motorral –, mielő alkalmam le volna bármit válaszolni.
Lenéztem, és felszisszentem. Ez volt a legszörnyűbb kép rólam. És
nem azért volt szörnyű, mert rosszul volt megrajzolva, hanem mert
nagy valószínűséggel ma pontosan így néztem ki. A rajzon nyitva
volt a szám, ahogy éppen egy darab kenyeret tömtem az arcomba. A
szemem kiguvadt, és pü edtnek tűnt a könnyek mia . Holnap úgy
terveztem, hogy elmegyek és megnézem a nyugodt, összeszede
Mona Lisát. A kezemben lévő totális szétesés annak a szöges
ellentéte volt.
Viszont ahogy bámultam tovább a rólam készült portrét, leese ,
hogy bár úgy éreztem, az életem egy káosz volt, ez az idegen talált
bennem valami művészetre érdemest. Csupán azzal, hogy voltam, és
kiélveztem a jelen pillanatot, valahogy megihle em. Még tovább
bámultam a képet. Minél tovább néztem, annál kevésbé lá am az
elvesze , kenyeret evő lányt, és egyre jobban egy független nőt. Aki
épp elő e találta meg és veszíte e el az édesanyját, és valahogy
mégis ment tovább – és annak ellenére, hogy szerelmes volt egy
fér ba, aki soha nem lehete az övé. Mégis túlélte. Sajtevéssel. Talán
ez arról volt egy tanítás, hogy jól vagyok úgy, ahogy vagyok –
egyedül, megélve azt, amit az élet dob elém. Talán tényleg elég
vagyok.
Elég vagyok.
Abban a pillanatban érte em meg, hogy talán egy kis időbe telik,
de tényleg jól leszek a ól függetlenül, hogy mi történt Reed és
köztem – mert én o leszek magamnak. És erős voltam – tökéletesen
tökéletlen.

***

Aznap később pont elsétáltam a Rue du Commerce-en egy butik

elő , ami használt esküvői ruhákat árult.
Nem bírtam ki, hogy ne álljak és csodáljam meg a ruhát a
kirakatban. Lélegzetelállító volt, de nem úgy, mint Allison halvány
rózsaszín tollas ruhája. Ez trombita fazonú, fehér ruha volt,
i erekkel beborítva. Letisztult stílusú, viszont volt egy gyönyörű
öve, ami egyedivé te e, és az egész megjelenését összefogta.
Visszagondoltam a legutolsó esküvőiruhabutik-élményemre sok
hónappal korábbról, és hogy mennyi minden történt azóta, mennyit
változtam. Az ízlésem az életemmel kapcsolatban sok minden
mással együ beért.
Nagyon sok minden maradt bizonytalan. Maradok-e az
Eastwoodnál, vagy visszamegyek az iskolába? Sok dolgot kelle
végiggondolnom a hazaérkezés után. A bizonytalanságok ellenére
volt sok más, amikkel kapcsolatban viszont biztos voltam. Mármint,
hogy mit akarok az éle ől.
Biztos voltam abban, hogy olyan fér t érdemlek, aki úgy tud
szeretni, mint Reed szerethete volna, ha nem fél. És tudtam, hogy
nem szabad feladnom a reményt, hogy ezt megtalálom. Még az
édesanyám is megtalálta a szerelmet, és egy boldog – bár rövid –
életet élt mindazok után, amin átment a lemondásomat követően.
 Még egyszer a kirakatban lévő ruhára néztem. Olyan ruha volt,
amit talán aznap választo am volna magamnak – nem hivalkodó,
mint a tollas ruha, de nem is egyszerű. Ha a tollas ruha egy hamis
ideált testesíte meg, ez… engem.
Egyszerű, mégis elegáns, nagyon sok csillogással.
 36. FEJEZET
REED

NEM VOLT EGYSZERŰ ÚGY TENNI, mintha nem gondolkoznék a nap

minden pillanatában azon, hogy Charlo e hol van és mit csinál.
Megfogadtam, hogy teret adok neki, és nem avatkozom bele az
életébe. De nem bírtam megállni, hogy ne agyaljak azon, hogy
biztonságban van-e, vagy hogy még mindig szomorú és depressziós.
Csak annyit tudtam, hogy Franciaországba és Olaszországba megy,
és hogy néhány hétig tervez maradni. A levegőben hagyta lógni a
hazaérkezésének dátumát is. Megfordult a fejemben, hogy
egyáltalán vissza tervez-e jönni az Eastwoodhoz.
Minden nappal egyre nehezebb volt koncentrálni a munkára.
Valami olyat csináltam, amit szinte még soha: ebédidőben
kimerészkedtem a Central Parkba, és úgy döntö em, hogy csak
leülök egy padra, és gondolkozom. Az őszi falevelek szálltak
körülö em a levegőben, miközben a Charlo e-tal kapcsolatos
gondolataim emészte ek. Mindazzal együ , amit ez a város kínálni
tudo , elképesztő volt, hogy milyen laposnak tűnt az élet, amikor az
egyetlen ember, aki fontos, hirtelen eltűnik. Azt hiszem, egészen
eddig a pontig egyáltalán fel sem fogjuk, hogy a másik mennyire
fontos – amíg el nem hagynak.
Hirtelen érzékeltem a perifériámban, hogy van valaki körülö em.
Amikor balra fordultam, észreve em, hogy egy atal srác
kerekesszékben a szomszédos padhoz teker.
Úgy tizennyolc vagy tizenkilenc lehete , és akár a saját atalabb
kiadásom is lehete volna a sötét hajával és metsze vonásaival.
Jóképű srác volt.
Felé biccente em.
 – Helló!
Eddig nem ve rólam tudomást, de ekkor felém fordult.
– Helló!
Úgy éreztem, mintha kellene még mondanom valamit.
– Szép nap, mi?
– Ühm… aha. – Félmosolyra húzta a száját, és közben úgy tűnt,
mint akinek egy tucat jobb dolga van, mint velem beszélgetni.
– Csak kijö él élvezni a jó időt? – kérdeztem.
– Nem… ühm, igazából, egy Tinder-randira várok.
Ó?
Biztosan észreve e a meglepetést az arcomon, mert hunyorgo .
– Mi az? Szerinted egy kerekesszékes nem jöhet be senkinek?
– Nem mondtam ilyet.
– Aha, hát, az arcifejezésed viszont ezt sugallta.
– Sajnálom, hogy így tűnt. – Néhány másodperc csendben telt.
Felnéztem az égboltra, majd felé fordultam. – Szóval, Tinder, mi?
Neked bevált?
– Ó, igen. El sem hinnéd, hány csaj van, aki megmentőt akar
játszani velem. Mármint, az arcommal nyerem meg őket a legelején.
Kapcsolatba lépünk, majd ezután tudják meg, hogy kerekesszékes
vagyok. Azt hiszed, lelécelnek? Kurvára nem. Igazából ezzel ütöm
nyélbe a dolgot. Olyan, mintha azt hinnék, hogy ők fognak
megmenteni engem, vagy valami hasonló szarság. Közben én csak
szexelni szeretnék. És megkapom. Minden egyes alkalommal.
Úgyhogy mindenki jól jár. Úgyhogy tartsd meg magadnak ezt a
sajnálkozó arcot! Én vagyok az, akit ma lefektetnek. – Felém hajolt. –
Szex kerekeken.
Szex kerekeken.
Hátravete fejjel neve em. Valami azt súgta, hogy soha nem
fogom elfelejteni ezt a kölyköt. Ennyit az előítéletekről. Ez a srác egy
fenegyerek volt.
Pár pillana al később egy kiskutyát sétáltató csinos, vörös lány
közelíte meg minket.
– Te biztos Adam vagy.
A srác felé gurult.
– Ashley… még gyönyörűbb vagy élőben.
 A lány elpirult.
– Köszönöm.
Adam egy kis vigyorral rám néze , majd a lányhoz szólt.
– Mehetünk?
– Naná.
Adam biccente egyet.
– Jó volt beszélgetni, haver.
– Igen. Vigyázz magadra! – Néztem őket, amíg eltűntek.
I volt ez a srác, aki jóformán a legnagyobb rémálmomat élte, és
ki volt virulva. Azt bizonyíto a, hogy az életben minden hozzáállás
kérdése. Sugárzo róla a magabiztosság, és nem maradt ki
semmiből, mert elhi e, hogy többet érdemel, és úgy döntö , él, nem
bujkál.
Vicces volt, hogy az univerzum néha miként tesz elénk valamit,
amit pont látnunk kell, és azt a pont megfelelő időben.
Jó ég, úgy beszéltem, mint Charlo e.
Az ég felé böktem a mutatóujjammal.
– Bakker, jó vagy. Már majdnem meggyőztél.

***

Az órámat birizgáltam Iris irodájában.

– Tudsz valamit Charlo e-ról?
– Nem, de egy fájlban elküldte nekem az útitervét, ha bármi baj
történne, hogy tudjam, hol van.
– És?
– Hát, épp nemrég néztem meg, és lá am, hogy néhány nap
múlva fog éjszakai vona al Franciaországból Olaszországba menni.
– Úgy érted… egy hálófülkében?
– Igen. – A nagymamám arckifejezése elkomorult. – Reed, nem
vagyok benne biztos, hogy egyedül utazik.
Felgyorsult a pulzusom.
– Miből gondolod?
– Csak egy megérzés. Szerintem lehet, hogy az a Blake vele van.
Ekkor leese .
 A tétel a Bassza meg!-listáján.
Először szeretkezni egy fér val egy hálókocsiban, egy Olaszországon át
vezető vonatúton.
Elkezde utolérni a pánik. Mi van, ha Irisnak igaza van? Mi van,
ha Charlo e nincs egyedül? Nem volt önmaga. Charlo e túl
sérülékeny volt ahhoz, hogy okos döntéseket hozzon. Arról nem is
beszélve, hogy nem tudta, pontosan mit érzek iránta. Mi van, ha erre
az útra Blake-kel ment, hogy bosszantson, amiért lefeküdtem vele,
majd leléceltem? Az utóbbi időben távolságtartó volt, és soha nem
mondta ki, hogy a Blake-kel való dolog véget ért.
Charlo e-nak fogalma sem volt, hogy mekkora hatással volt az
életemre, és milyen komolyak az érzelmeim iránta, mert soha nem
mondtam el neki. Ki hibáztatha a volna azért a gondolatáért, hogy
ezen a ponton nincs mit veszítenie? Bassza meg, ha fordíto
helyzetben le ünk volna, én is egy hálófülkében le em volna Blake-
kel.
Hónapokon keresztül ámíto am magamat és Charlo e-ot. Azt
hi e, hogy azt az üzenetet író fér nagy részben megszűnt. De az
igazság az volt… hogy ha még nem is volt egy másik fér val, én
akartam az lenni, akivel szeretkezik azon a vonaton.
– Jól vagy, Reed?
Ekkor már hadartam.
– Nem. Nem, nem vagyok. A ól félek, hogy nagyon elszúrtam a
dolgokat Charlo e-tal. Azt hi em, tudok nélküle élni, de nem tudok.
Most meg már lehet, hogy túl késő helyrehozni a dolgokat. Az egyik
tétel a Bassza meg!-listáján, hogy először szeretkezzen egy fér val egy
hálófülkében. Ha ezzel a Blake-kel van, vele fog lefeküdni azon a
vonaton.
Felálltam, és le-föl jártam.
– Nem túl késő, Reed. Charlo e veled akar lenni. Még ha egy
másik fér val is van, ez csak azért van, mert te elűzted őt. Te vagy
az, akire vágyik. Meg kell keresned, és elmondanod, hogy mit érzel.
Hirtelen megperdültem.
– És mi van, ha vele van?
– Akkor is megteszed. Nem hagyhatod veszni.
Jóságos ég, igaza van!
Ő Ő
 – Nem, azt nem. Ő az igazi, nagyi. – Ő az igazi, és ez a felismerés
rémisztő volt… de tagadhatatlan.
– Akkor menj! Nincs sok időd utolérni, mielő felszáll arra a
vonatra.

***

Nem juto am fel arra a repülőre, amivel elértem volna Charlo e

párizsi vonatát. Az egyetlen esélyem feljutni arra a vonatra az volt,
ha pont elcsípem Velencében, ahol Róma – az útiterve alapján
Charlo e célja – felé menet megáll. Ez nagyon könnyen jelenthe e
azt, hogy mire megérkezem és megtalálom Charlo e-ot, már teljesült
a vágya, hogy Blake-kel szeretkezzen egy hálófülkében, mivel mire a
vonat Velencébe érkezik, már reggel lesz.
Ezt a kockázatot vállalnom kelle .
Amikor leszálltam Velencében, egyszerűen csak el kelle jutnom a
pályaudvarra. Arra hagyatkoztam, hogy úgyis van internet a
telefonon, az majd segít tájékozódni. De valamiért nem talált
szolgáltatót. Ráadásul az életem árán sem találtam senkit, aki beszélt
volna angolul. Bár hálózatom nem volt, SMS-t tudtam írni.
Fel kelle vésnem magamnak, hogy soha ne bízzak abban, hogy
Max komolyan vesz, amikor megkérem, hogy valamit fordítson le
nekem olaszra. Mert ahelye , hogy a legközelebbi pályaudvaron
találtam volna magam, a legközelebbi kuplerájnál kötö em ki.
Ne felejtsem majd o hon kitekerni a nyakát.
És bár a szolgáltató megle , ez a kitérő legalább fél órámba került.
A picsába Maxszel! Nagyon pengeélen táncoltam.
Végül csak megérkeztem a Venezia Santa Lucia pályaudvarra.
Tizenhat vágány volt, és meg kelle fejtenem, hogyan derítsem ki,
Charlo e éjszakai vonata melyiken fog megállni. Szemlátomást
néhány utasnak Velence volt az első megállója, és egyben a
célállomása is. Akik továbbmentek Rómába, a vonaton maradtak.
Nem elég, hogy fogalmam sem volt, hogy Charlo e vajon tényleg a
vonaton van-e, azt sem tudtam, hogy azzal a sráccal van-e. Az
idegeim kivoltak. Émelyegtem.
 Végre beszéltem valakivel, aki érte angolul, így ki tudtam
deríteni, hogy melyik vágányra érkezik a vonata. Megve em a
jegyem Rómába, majd átmentem a pályaudvar másik oldalára, hogy
a síneknél várakozzak.
A gondolataim cikáztak. Mit fogok mondani neki?
Úgy éreztem, hogy két különböző mondandóval kell készülnöm
két különböző forgatókönyv esetére. Tele voltam érzelemmel, de úgy
éreztem, hogy a szavak nem jutnak el az agyamig. Csak abban
bíztam, hogy valami értelmeset össze tudok szedni, ha lehetőségem
adódik beszélni.
A vonat pontosan, délelő 11:05-kor gördült be a pályaudvarra. A
szívem kalapált, ahogy néztem, amint egy seregnyi ember leszáll az
első kocsiból, és elkezdik a csomagjukat összeszedni.
Odaadtam a jegyem a kalauznak, majd felléptem a vonatra,
kerestem egy helyet magamnak, és türelmetlenül várakoztam.
Semmi olyat nem akartam tenni, ami bajba sodort volna, amíg a
vonat áll, mert arra gondoltam, hogy kevésbé valószínű, hogy
kirúgnak, amikor mozgunk.
Amint a vonat újra elindult, felkeltem a helyemről, hogy
odamenjek, ahol a fülkék vannak. Minden egyes ajtón kopogtam.
Vagy nem volt válasz, vagy olyan emberek szóltak vissza –
alkalmanként nem túl szívélyesen –, akik nem Charlo e Darling
voltak.
Egyáltalán ezen a vonaton van?
Ezen a ponton már arra gondoltam, hogy inkább nem találom
meg, mint hogy egy másik fér val találjam valamiféle orgazmus
utáni helyzetben.
A szívem viszont egy pillanatra kihagyo , amikor beléptem az
utolsó vagonba, az étkezőkocsiba. Üres volt, csak egy gyönyörű
szőke angyal ült a sarokban, az ablakon kinézve croissant-t eve –
egyedül.
 37. FEJEZET
CHARLOTTE

Az ÉJSZAKAI VONAT HIBA VOLT. Egész éjjel nem bírtam aludni. A

rángatózó mozgás a saját túlpörgő agyammal párosítva
megakadályozo benne.
Egyáltalán nem olyan volt hálókocsiban Olaszországon keresztül
utazni, mint elképzeltem. Magányos és kényelmetlen élmény volt.
Hiányzo az o honom.
Hiányzo Reed.
Akármilyen szánalmas is voltam emia , ez volt az igazság.
Úgy döntö em, hogy elmegyek az étkezőkocsiba valami
reggeliért, majd az ablak mellé ültem, az egész kocsi csak az enyém
volt. Még mindig a francia ételek bűvöletében voltam, így rendeltem
magamnak egy croissant-t és egy kávét.
Az ablakon keresztül csodáltam a festői olasz tájat. A tekintetem a
kinti szántóföldekre szegeződö , amíg az ablaküvegben meg nem
lá am egy fér képét tükröződni, aki szörnyen hasonlíto Reedre.
Hallucináltam.
A túl sok tejterméktől lehet hallucinálni?
Pislogtam. Amikor még mindig o volt, balra fordultam, és a
mellkasomra kaptam a kezem, amint meglá am.
Reed?
Atyavilág, Reed!
Remege a szája, ahogy meredten engem nézve állt o .
– Egyedül vagy?
Nem bírtam megszólalni, így csak bólinto am.
A válla emelkede és süllyedt. Megtépázo és borotválatlan volt,
mint aki eddig hátizsákkal járta Európát. Oldalzsebes nadrág és
bakancs volt rajta.
Álom ez?
– Úgy nézel ki, mint aki háborúba megy – mondtam.
– Azt hi em, az lesz. – Nagyot fújt. – Azt hi em, egy fér val vagy.
– Azért jö él egészen idáig, mert azt hi ed, egy fér val vagyok?
– Igen. – Lehunyta a szemét. – Mármint nem. Nem tudom. Azt
hiszem, mindentől függetlenül jö em volna. Annyi mindent
szeretnék mondani, Charlo e.
– Nem hiszem el, hogy i vagy.
Végül odajö hozzám, a melle em lévő ülésre rogyo , az
ölelésembe.
Jól megszoríto am, és elsírtam magam.
– Annyira hiányoztál, Reed!
A nyakamba fújt.
– Ó, szépségem. Te is hiányoztál nekem. – Hátrahúzódo , hogy
rám nézzen. – Bonnie Rai nek tényleg igaza volt…
– Hogy érted?
Néhány pillanatig csak meredten néze a szemembe.
– Nem lehet kényszeríteni, hogy szeressünk valakit. De az
ellenkezője is igaz. Senkit sem lehet kényszeríteni, hogy ne szeressen
valakit. Nagyon igyekeztem nem szeretni téged, Charlo e. De teljes
szívemből szeretlek.
Még jobban potyogtak a könnyeim, ahogy átkulcsoltam a nyakát.
– Jó ég, Reed, annyira szeretlek!
– Be tudunk menni a hálófülkédbe? – hajolt a fülemhez.
Elkapo az izgalom.
– Igen.
Mindke en gyorsan felpa antunk a helyünkről, és a fülkém felé
indultunk. Amint az ajtó becsukódo utánunk, a számra tapaszto a
a száját. Nem bírtam volna elviselni, ha még egyszer azt mondja,
hogy nem lehetünk együ . Szere em ezt a fér t, és soha többé nem
akartam egy pillanatot sem élni nélküle.
A merevedése a hasamnak nyomódo , ahogy letolt engem az
ágyra.
– Annyi mindent el kell mondanom – beszélt a számba, ahogy
fele em volt. – De benned szeretnék lenni, amikor mondom. Kérlek!
 Levegő után kapkodva bólinto am.
– Igen.
Ügyetlenkede a farmerom levételével, ezért anélkül, hogy akár
egy pillanatra megszakíto am volna a csókunkat, segíte em neki
lehúzni a lábaimon.
Mire a vastag makkjával a hüvelyembe hatolt, már nagyon nedves
voltam. Egy erős lökéssel teljesen bennem volt. Úgy szeretkeze
velem, mintha csak ezért utazta volna át a világot. Gyaníto am,
hogy ez így is volt.
Beletúrtam a már amúgy is kócos hajába. A borostája dörzsölte
arcom, ahogy falta a számat.
A fülembe su ogo , miközben belém hatolt.
– Szeretlek, Charlo e. Nagyon szeretlek, és ne haragudj, hogy
nem tudom, miként álljak le. Kurvára nem tudok leállni. Egy önző
rohadék vagyok. És szeretném, hogy melle em legyél, még ha ez
végül tönkre is teszi az életed. Szükségem van rád.
– Megmente ed az életem, és soha többé nem akarok nélküled élni.
– Amíg lélegzem, nem is kell.
A beszéd abbamaradt, ahogy erősebben mozgo . Recsege
ala unk az ágy. A vonat már elindult, de valahogy olyan érzés volt,
mintha mi mozgatnánk. Az első alkalmunk Texasban észveszejtő
volt, de arra nem voltak szavak, hogy ez milyen jó érzés volt. Az
orgazmusom gyelmeztetés nélkül érkeze . Az eksztázistól
felsikíto am, Reed teste pedig megremege , ahogy a forróságát
belém lövellte.
Talán ezért volt ezú al más érzés, mert biztosan tudtam, hogy ő
az enyém.
– Ez igaz, Reed?
Még mindig bennem volt, és csókolta a nyakamat.
– Ez a legigazabb, amit valaha tapasztaltam. Mindent akarok,
Charlo e. Feleségül akarlak venni, szeretném, ha gyerekeket szülnél
nekem, ha te is vágysz erre, és mindent meg akarok adni neked,
amiről valaha álmodtál.
A kijelentése mia könnyekben törtem ki.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezte.
– Nem. Nagyon boldog vagyok, Reed.
 Egymás szemébe néztünk, és elmosolyodtunk. Az arcán látható
boldogság az enyémet tükrözte.
Lassan kihúzódo belőlem, a karjában ringato , és a bőrömnek
beszélt.
– Tudod, egészen addig, amíg megismertelek, sosem tekinte em
igazán áldásként Allisonra. Ha nem hagyo volna el, soha nem
ismerlek meg. A szerelmem irántad túl van azon, amit bárki iránt
éreztem, Charlo e. Nem összehasonlítható.
– Részben azért sírtam, mert megemlíte ed a gyerekeket.
Valamiért féltem a ól, hogy tartasz majd a gyerekvállalástól. Hallani
azt, hogy tőlem szeretnéd őket, egy valóra vált álom.
– Sosem beszéltünk erről igazán, de mindig gyaníto am, hogy
szeretnél gyerekeket – mondtam.
– Igen, de nem jobban, mint téged.
– Hát, mindke őt meg szeretném neked adni. Bíznom kell
annyira a gondviselésben, hogy jól döntö em. Tudod, hogy
aggódom amia , hogy tudok-e rólad és róluk gondoskodni. De
semmire nem vágyom jobban, mint egy kis Charlo e-ra.
Újra könnyes le a szemem.
– Nagyon boldog vagyok, Reed.
– Én is. – Egy csók után folyta a. – Alig várom, hogy lássam veled
Rómát. Mit szólnál, ha néhány napra még visszarepülnénk Párizsba?
Elkerekede a szemem.
– Komolyan?
– Veled szeretném látni. Még sosem voltam.
– Annyi mindent meg tudok mutatni neked! Nagyon sok kávézót
találtam. Rengeteg jó kenyér és sajt van!
– Sajt, mi? Hát, most aztán nagyon izgato vagyok.
Elkezdtem visszajátszani az elmúlt fél óra történéseit.
– Te… miért gondoltad, hogy egy fér val vagyok i ?
– Iris mia . Ő ülte e el a bogarat a fülembe, hogy Blake i van
veled.
Lehunytam a szemem, és nevetnem kelle . Iris nagyon jól tudta,
hogy nem mentem el randizni Blake-kel. Azért mondta, hogy Reedet
féltékennyé tegye. Jól átejte e.
Észben kelle tartanom, hogy majd köszönjem meg neki.
 38. FEJEZET
REED

Három hónappal később

AZ OLYAN ÉRTEKEZLETEK, AMIKEN CHARLOTTE IS OTT VOLT, mindig

elterelték a gyelmem.
Nem számíto , hogy a lakásomba költözte em, és minden
éjszakát vele tölthe em. Akármikor volt a közelemben, semmi másra
nem tudtam koncentrálni.
De aznap ez az érzés kifejeze en erős volt, és pontosan tudtam,
miért.
Iris mindig folyamatosan mosolygo , akármikor voltunk
Charlo e-tal együ vele egy helyiségben. A nagymamám máris a
család tagjának tekinte e Charlo e-ot. Az előző heti vasárnapi
bedfordi vacsorán Iris előve e a régi kórusfelvételeimet. Kérhe em
volna, hogy ne tegye, de hagytam, hogy lejátssza őket Charlo e-nak.
Ennyire biztos voltam Charlo e irántam érze szerelmében, hogy
semmi sem tudta megingatni abban, ahogy rám tekint, mindegy, az
milyen kínos.
A könyvelő csak mondta és mondta a magáét a negyedéves
beszámolókról, és őszintén mondom, hogy egy szót nem hallo am
abból, amit beszélt.
Diszkréten megnyito am a laptopomon a mappát, amiben a
bakancslistás dokumentumom volt, és hozzáírtam egy tételt:
Feleségül venni Charlo e Darlingot.
Charlo e rám pillanto , mire azonnal becsuktam a
dokumentumot, bár egyébként nem látha a, hogy mit írok. De úgy
éreztem, tudja, hogy készülök valamire.
 A megbeszélés vége után fogtam a tollam, és rá rkáltam a
levelezőpapíromra.

REED EASTWOOD IRODÁJA

Charlo e!
Vedd ki a délután hátralévő részét.
A főnök utasítása.

Odacsúszta am neki az üzenetet, ahogy a többiek kezdtek

elszállingózni az értekezletről.
Lenéze , és hunyorgo .
– Miben sántikálsz… főnök?
– Lemondtam a délutáni megbeszéléseimet. Menjünk haza, és
pihenjünk.
– Ki vagy te? Sokat változtál ahhoz a munkamániáshoz képest,
akit ismertem.
– Aha, hát, manapság jobb dolgom is van. Nevezetesen, te.

***

A lakásban voltunk, és Charlo e éppen akkor lépe ki a zuhanyból,

amikor úgy döntö em, hogy elárulok neki néhány meglepetést,
amivel készültem.
– Emlékszel az első közös körbevezetésünkre Bridgehamptonban?
A tulajdonos egy művész volt, aki arról feste portrékat, hogy a
párok hogyan ismerték meg egymást?
– Aha, emlékszem, hogy nagyon menőnek tarto am.
– Hát… megkerestem, és megkértem, hogy készítsen egyet
nekünk.
Charlo e szája tátva maradt.
– Viccelsz? – Majd láthatóan kicsit elgondolkozo rajta. – Várj…
arról, hogy hogyan találkoztunk? Az nem éppen a legromantikusabb
élmény volt, sőt pont az ellenkezője. Ez érdekes lesz.
A pu fóliát lefejtve lassan kibonto am. Még én sem lá am, mert
pont annyira meg akartam lepődni, mint Charlo e.
 – Atyavilág! – kiálto a Charlo e. A szája elé kapta a kezét, és
őrülten kezde nevetni.
Én is a hasamat fogtam a nevetéstől.
A művész fenomenális munkát végze : Charlo e-ot és engem egy
szörfdeszkán ábrázolt – egy kutyával elő ünk. Kutyaszörföltünk.
Charlo e arcának ábrázolása tökéletes volt. Igazi fényképeket adtam
a művésznek, hogy azokkal dolgozzon. A festményen én voltam a
szörfdeszka hátulján, holtra váltan kapaszkodtam az életemért,
miközben Charlo e úgy nevete , mint akinek semmi gondja a
világon. A kutya nyelve kilógo , és a szemein látszo a
megszállo ság. Ez egy igazi mestermű volt, és tudtam, hogy örökké
központi helyen lesz kitéve, bárhol is fogunk lakni.
Charlo e nagyon vigyorgo .
– Ez komolyan… a legjobb ajándék, amit valaha kaptam.
– Még nem egészen végeztem mára az ajándékokkal – mondtam.
– Ó?
Összedörzsöltem a tenyereimet, és felkészültem a következő
meglepetésemre.
– Szóval arra gondoltam… hogy a legutóbbi ellenőrzés alkalmával
csak egyetlen tételt lá am a Bassza meg!-listádon, amit még nem
csináltál meg.
Jobbra-balra néze , mintha gondolkoznia kellene rajta.
– Kifaragni egy meztelen fér t…
– Igen. – Idegesen mosolyogtam. – Szóval… szeretnék a modelled
lenni.
– Komolyan mondod?
– Halál komolyan.
A vendégszobám le Charlo e műhelye. Fogalmam sem volt,
hogy egyáltalán éppen megvannak-e ehhez a megfelelő eszközei, de
reménykedtem, hogy belemegy.
– Ez őrültség… de jó értelemben. – Ragyogo . – Imádnálak téged
kifaragni.
– Hát, én vagyok az embered.
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg meg akarod tenni.
– Miért nem? Nem mintha szeretném, hogy egy másik meztelen
pasast faragj ki, ugye?
 – Azt hiszem, értem.
– És egészen biztos vagyok benne, hogy ennek valahogy szex lesz
a vége. Úgyhogy azt is várom.
– Azt tudod, hogy egy ideig állnod kell majd?
– Hosszú távra tervezek.
Egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.
– Én is, Reed. – Tudtam, hogy nem csak az aznapra utal.
– Emlékszel a legelső alkalomra, amikor a lakásodban voltam, és
azt mondtam, hogy Allison elkerült valami végzetest?
– Aha.
Mindkét kezem a vállára te em, és a szemébe néztem.
– Én voltam az, aki elkerült valami végzetest, Charlo e. El sem
tudom képzelni, mi le volna, ha végül feleségül veszem. Sosem
tudtam volna meg, hogy az egyetlen igaz szerelmem még vár
engem. Amit irántad érzek, felülmúl mindent, amit valaha éreztem.
Még az SM-mel is… mindennek pontosan úgy kelle történnie,
ahogy történt, hogy veled lehessek. Semmin se változtatnék, ha csak
így találha am rád. Örökké hálás leszek Allisonnak, hogy elhagyo ,
mert most már tudom, hogy sokkal nagyobb szerelemre vagyok
képes, mint azt valaha elképzelhetőnek tarto am. Tragédia le volna
ezt soha nem megismerni. Csak remélem, hogy olyan boldoggá
tudlak tenni, mint te teszel engem.
– Már így is a világ legboldogabb nőjévé te él. Nem tudom, hogy
a ruha varázsa volt, a sors vagy Isten, de valami hozzád vezete .
Soha egy pillanat sem volt, amikor igazán kételkedtem volna abban,
hogy meg kelle téged találnom, és a tiéd kelle , hogy legyek.
Mindig éreztem a szerelmed irántam, még amikor fenemód harcoltál
is ellene. Emia nem mondtam le rólad. Soha nem fogok rólad
lemondani, Reed. Hosszú távra tervezek, és azért, mert így akarom.
Érted?
– Már értem, kicsim.
– Helyes.
Elmosolyodtam.
– Akkor menjünk a műhelybe?
– Csak utánad.
Charlo e felkapcsolta a villanyt, és elkezdte összeszedni az
eszközeit.
– Normális esetben csak a felsőtestet csinálnám. De most nagyon
szeretnék megpróbálkozni a derék ala i résszel is.
– Meg akarod formázni a farkam? Van elég agyagod? –
kacsinto am.
– Valahogy megoldom.
– Ha mereven szeretnél, vedd le a pólód. Ez csak úgy tisztességes,
ha egy órát kell i meztelenül állnom, ha nekem is van mit néznem.
Örömömre megte e, belement, hogy a gyönyörű fedetlen melleit
mutatva formázzon meg engem.
Elbűvölő volt őt ennyire koncentrálni látni. Egy nagy darab
agyagot te egy fémrúdra, és egy spatulának kinéző valamivel
egyenge e.
Egyszer csak megszólalt.
– Ki kell mennem egy kis vízért. Mindjárt jövök.
Na, tessék. I volt az alkalmam, hogy megvalósítsam a tervem.
Valahogy muszáj volt állva maradnom ahhoz, hogy ez működjön.
Maradj állva!
Maradj állva!
Úgy, hogy Charlo e és a gyönyörű mellei nem voltak a szobában,
ez nem volt garantált. A nadrágzsebembe nyúltam, kive em belőle a
kis selyemszütyőt, és a zsinórból egy hurkot kötö em a végére.
Ráhúztam a még mindig merev farkamra, és úgy lóga am le, mintha
egy dísz volna.
Amikor visszajö , felve em a sztoikus tes artásomat, és vártam,
hogy észrevegye.
Néhány pillanat múlva lenéze .
– Mi az?
– Mire gondolsz?
– Az a fekete valami, ami a farkadon lóg.
Elnyomtam a nevetésem.
– Nem tudom, miről beszélsz.
Oldalra billente e a fejét.
– Reed…
Lenéztem.
– Ó! Ez… igen. – Felé biccente em. – Miért nem jössz ide, és
nézed meg?
Charlo e megtörölte a kezét, lassan odajö hozzám, és óvatosan
lehúzta rólam a selyemszütyőt.
– Mi van ebben, Reed?
Elve em tőle.
– Bár a meztelen testem megformázásával egyelőre teljesül a te
Bassza meg!-listád, én éppen ma írtam az enyémhez egy nagyon
fontosat, ami nélkül nem lenne kerek az életem. – Fél térdre
ereszkedtem, kinyito am a szütyőt, és kive em egy kétkarátos, körte
formájú, gyémánt eljegyzési gyűrűt. – Charlo e Darling, segítesz a
legnagyobb bakancslistás álmomat valóra váltani? Leszel a
feleségem?
A kezem remege , ahogy az ujjára húztam a gyűrűt. Charlo e-
nak elakadt a szava. Lenéze rám, én pedig megnyugtatón
mosolyogtam, mert nem voltam hajlandó elhinni, hogy ez remegés,
és meggyőztem magam, hogy csak az idegesség teszi.
Ne most, bassza meg!
Patakokban folytak le a könnyek az arcán.
– Igen! Igen, persze hogy igen!
Még mindig anyaszült meztelenül a levegőbe emeltem a póló
nélküli szépségemet.
– Épp most te él a világ legboldogabb fér jává.
– Nem hiszem el, hogy ezt a tudtom nélkül megcsináltad.
– Nem kelle hozzá kemény munka.
Lenyúlt a farkamhoz.
– Ezzel ellenkeznék.
 EPILÓGUS
CHARLOTTE

Huszonhat évvel később

RAGYOGÓ CSILLÁROK VILÁGÍTOTTÁK BE A RUSZTIKUS VILLÁT, ami buja

virágokból készíte magasodó asztaldíszektől pompázo . A
plafonról leomló textilanyag te e teljessé a tündérmeseszerű
hangulatot.
Ahogy a táncparke re néztem, muszáj volt arra gondolnom, hogy
bárcsak Iris i volna, és látná a dédunokáját férjhez menni.
Elérzékenyülve nyúltam Reed kezéért, miközben néztük, ahogy a
lányunk, Tenley Iris és Jake, az újdonsült férje Louis Armstrong
„What a Wonderful World” című dalára táncolnak.
Tenley kétségtelenül az apja génjeit örökölte – sötétebb haj és sötét
szem –, míg a unk, Thomas rám hasonlíto a szőke hajával és kék
szemével. A gyelmem a főasztalra terelődö . Max bácsikája melle
ült Thomas, aki fülig érő szájjal vigyorgo , miközben a nővérét nézte
táncolni az új férjével. Örültem, hogy hétvégére hazajö a Brownról.
A terem másik sarkában a két öcsém ült a családjával. Az évek
ala közelebb kerültünk egymáshoz, és minden második ünnepet
Texasban töltö ük. Azt sosem sikerült kideríteni, hogy ki az apám.
Az öcséim azt mondták, hogy az édesanyám elmondása szerint egy
a városon csak átutazó ú volt, aki végül elköltözö . Még Reed
ügyre állíto nyomozójával sem találtuk meg soha.
Amikor a tánc véget ért, a DJ bejelente e, hogy eljö az apa-lány
tánc ideje. Libabőrös le em.
Lenéztem Reedre.
– Készen állsz?
 – Igen – vágta rá hezitálás nélkül.
Tenley odajö hozzánk, az apja felé nyújto a mindkét kezét, aki
lassan és óvatosan kelt fel a kerekesszékéből. Bár a férjem nem volt
hozzákötve, gyakran meg kell pihennie, ha egész nap lábon volt.
Tudtam, hogy az összes energiáját erre a táncra akarja megspórolni.
A nap korábbi részében te templomi fellépése sokat kive belőle,
érzelmileg és zikailag is. Az én csodás férjem mindannyiunkat
meglepe , amikor végre megcsinálta azt a fellépést, amit mindig is
akart azzal, hogy az esküvői szertartás ala a templom kórusával
énekelt. Még egy rövid szólója is volt.
Az évek során az SM lassan utolért minket, de nem törte meg
Reed életkedvét és elszántságát. Voltak jó napok, amikor erősebbnek
érezte magát, mint máskor, és mindent összevetve a jó napok
felülkerekedtek a rosszakon. De az SM már nem olyasmi volt, amiről
lehete nem tudomást venni – bármennyire is akartam volna.
Amikor felcsendült Cass Elliot „Dream a Li le Dream” című dala,
megborzongtam. Tenley választo a ezt a számot, mert Reed ezt
szokta neki énekelni kislány korában.
Összekulcsolt kezekkel ringatóztak a dal ritmusára. Reed minden
tőle telhetőt megte , hogy ne látszódjon a küszködése. Én teljesen
meg voltam hatódva, hogy Reed képes erre. Olyan sokat jelente ,
főleg, hogy az utolsó tétel, amit a bakancslistájára írt, az a Táncolni
Tenley-vel az esküvőjén volt.
Úgyhogy ez a tánc volt a minden.
A könnytől elhomályosult a tekintetem. A vendégek különösen
hangosan ünnepelték őket, amikor a tánc véget ért. Tenley és Reed
kéz a kézben sétáltak vissza hozzám, és hárman megöleltük
egymást.
Reed aztán gyorsan visszaült a kerekesszékébe. Tudtam, hogy
minden csepp erejét felhasználta ehhez a tánchoz, és pihennie kelle .
Akkor is táncolt volna a lányával, ha ez a legutolsó, amit életében
meg tud tenni.
Tenley elsiete , így Reeddel ke esben maradtunk.
Lehajoltam, hogy megcsókoljam.
– Szuper voltál.
Huncutul felvigyorgo rám.
 – Tudod, mivel szeretném befejezni ezt a napot?
– Mivel?
– Hogy meglovagolsz engem ezen a cuccon.
Van, ami soha nem változik.
– Szex kerekeken? – Mosolyogtam.
Mindke en hangosan felneve ünk. Reed elmesélte annak a
Central Park-os srácnak a történetét, aki oly sok évvel ezelő komoly
hatással volt rá. Gyakran viccelődtünk a „szex kerekeken” ötle el,
amikor a kerekesszéket kelle használnunk. És tényleg szexeltünk
kerekeken, nem is egyszer.
Tenley a ruhája szoknyarészét fogva siete felém.
– Anyu? Nem szeretnék az üzene el a ruhámban táncolni.
Nehogy történjen vele valami. Ki tudnád venni?
– Persze. – Felemeltem az anyagot, és óvatosan kitűztem belőle az
üzenetet.
Valami kékként Tenley azt a kék üzenetet szere e volna a
ruhájába tűzni, amit Reed ado nekem az esküvőnk napján –
ugyanazt az üzenetet, amit én viseltem a saját ruhámban.
– Köszi, anyu. – Lehajolt, hogy adjon egy puszit az apjának, majd
elsiete .
Elmosolyodtam azon, milyen büszke arckifejezéssel nézi a terem
túloldalán a lányát. Mielő a díszes borítéktáskámba te em volna,
még egyszer elolvastam az üzenetet.

REED EASTWOOD IRODÁJA

Egyetlen igaz szerelmem és lelki társam, Charlo e!

Nincs szükségem egy költő segítségére ahhoz, hogy szavakba foglaljam
az irántad érze szerelmemet. De nem fejezné ki pontosan az
érzelmeimet, ha megpróbálnám őket néhány mondatban összefoglalni.
A legvadabb álmaimban sem tudtam volna soha elképzelni, hogy lehet
annyira szeretni, mint amit ma érzek. A legvadabb álmaimnál is több
vagy. Az irántad érze szerelmem végtelen. Te. Vagy. A. Minden.
Szerelmed:
Reed
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mindenekelő köszönjük az összes bloggernek, aki lelkesen terjeszti

a könyveink hírét. Örökké hálásak vagyunk mindazért, amit tesztek.
A szorgalmatok az, ami segít fokozni a várakozást, és megismertet
minket olyan olvasókkal, akik különben még talán soha nem
hallo ak rólunk.
Julie-nak – köszönjük a barátságodat, a mindennapos
támogatásodat és bátorításodat. Alig várjuk a hamarosan érkező
többi fenomenális könyvedet!
Lunának – mihez kezdenénk nélküled? Köszönjük, hogy mindig
számíthatunk rád barátként és annál sokkal többként, és hogy
megtisztelsz minket az elképesztő kreatív tehetségeddel.
Erikának – köszönjük a barátságodat, a szeretetedet és a
támogatásodat. A sasszemed is egészen lenyűgöző.
Az ügynökünknek, Kimberly Browernek – köszönjük, hogy
fáradhatatlanul dolgoztál azon, hogy ez a könyv megszülessen.
Nagyon szerencsések vagyunk, hogy a barátunknak és az
ügynökünknek is hívhatunk. Izgato an várjuk a következő évet, és
hálásak vagyunk, hogy te egész idő ala velünk leszel.
A csodás szerkesztőnknek a Montlake-nél, Lindsey Fabernek, és
Lauren Plude-nak, illetve az egész Montlake csapatnak – köszönjük,
hogy olyan keményen dolgoztatok azért, hogy a Kék üzenetek a lehető
legjobb legyen. Hatalmas öröm volt veletek dolgozni.
J. Iron Wordnek – köszönjük, hogy engedted használni a
gyönyörű idézetedet, ami megihle e a történetünket.
És utoljára, de nem utolsósorban, az olvasóinknak – azért írunk,
mert ti annyira szeretitek a történeteinket. Imádunk meglepni titeket,
és reméljük, annyira élveztétek ezt a könyvet, mint amennyire mi
szere ük megírni. Mint mindig, most is köszönjük a
lelkesedéseteket, a szereteteteket és a hűségetek. Hálásak vagyunk
értetek!
Sok szerete el:
Penelope és Vi
 IRATKOZZ FEL!

Kedves Olvasók!
Reméljük, hogy szere étek a Kék üzeneteket!
Kérünk titeket, hogy iratkozzatok fel a levelezőlistánkra, hogy
kapcsolatban maradhassunk. Gyakran küldünk exkluzív bónusz
anyagokat és történeteket kizárólag a hírlevelünkre feliratkozó
tagoknak!

h ps://www.subscribepage.com/MailingListSignup

Sok szerete el: Penelope és Vi

{1}
Hűséget fogadok az Amerikai Egyesült Államok zászlajának és a köztársaságnak,
amelyet jelképez / Richard Stamps: egy és oszthatatlan Nemzet az Isten színe elő , amely
szabadságot és igazságosságot nyújt mindenkinek.