Hélène Cixous

A MEDÚZA NEVETÉSE1

A női írásról {écriture féminine} fogok beszélni; arról, amit tenni fog. A nőnek kell megírnia magát. A
nőnek kell a nőről írnia és a nőket kell beavatnia az írásba, amelytől éppoly erőszakosan el lettek sza kítva,
mint saját testüktől, ugyanazon oknál fogva, ugyanazon törvény szerint, ugyanazon végzetes cél érdekében.
A nőnek a saját lendületétől vezérelve kell belépnie a szövegbe éppúgy, mint a világba és a történelembe is.
Többé ne a múlt teremtse meg a jövőt. Nem tagadom, hogy a múlt hatásai még jelen vannak. De nem
akarom, hogy ismétlésük által állandósuljanak; nem akarok a sorshoz hasonlatos nehézkedést kölcsönözni
nekik; és nem akarom a biológiait a kulturálissal összekeverni. Elé kell menni a jövendőnek.
Ezek a gondolatok, mivel egy olyan területre vonatkoznak, amelynek a felfedezése éppen csak
megkezdődött, szükségszerűen annak az időnek jelét viselik magukon, amelyben élünk és amelyben az új
megszabadul a régitől, a feminin a maszkulintól. Éppen ezért, mivel nincs egyetlen talpalatnyi hely sem, ahol
egy (új) diszkurzus gyökeret verhetne, csak egy ezeréves és sivár talaj, amely feltörésre vár, két arculata és
két törekvése van annak, amit mondok: egyfelől lerombolni, megsemmisíteni; másfelől előre látni az előre
nem láthatót, tervezni.
Mint nő írom ezt a többi nőnek. Mikor azt mondom, „nő", arról a nőről beszélek, aki elkerülhetetlen
harcban áll a „klasszikus férfival", és egy olyan univerzális nő-szubjektumról, aki hozzásegíti a nőket saját
érzékeikhez és történelmükhöz. De mindenek előtt ki kell jelentenem, hogy általános, tipikus nő ma sem
létezik, még azon hatalmas elfojtás ellenére sem, amely „sötétségben" tartotta őket, mely sötétséget saját
jellemzőjükként akarják elfogadtatni velük. Azt azonban elmondom, hogy mi bennük a közös. Csodálattal
tölt el sajátságos felépítésük határtalan gazdagsága: nem beszélhetünk egyetlen, egységes, jól
körülhatárolható női szexualitásról, sem pedig hasonló tudattalanról. A nők képzeletvilága oly
kimeríthetetlen akár a zene, a festészet, az írás: fantáziájuk folyama határtalan. Már többször bámulatba ejtett
az a saját, a gyermekkor óta titokban látogatott világ, amelyet egy-egy nő írt le nekem. Ez a világ, a test
működéseinek szisztematikus kitapasztalásából, valamint az erogén zónák pontos és szenvedélyes
vallatásából kiinduló keresés, a tudás kialakításának világa. Ez a fantasztikusan gazdag, invenciózus
gyakorlat – főként a maszturbációé -formák megteremtésében, egy igazi esztétikai tevékenység
kialakításában teljesedik be, amit az élvezet minden fázisában egy harsány vízió, egy kompozíció, egy szép
dolgot kiváltó élvezet {jouissance} kísér. A szépség többé nem lesz tiltott dolog, így hát arra vágytam, hogy a
nő megírja és hirdesse ezt a példátlan birodalmat: azért, hogy más nők, más titkos uralkodónők felkiáltsanak:
én is kiáradok, vágyaim új vágyakat keltettek életre, testem eddig sohasem hallott dalokat ismert meg, én is
annyiszor éreztem, hogy robbanásig telve vagyok azokkal a fényes áradatokkal és képekkel, amelyek sok -
kalta szebbek, mint amelyeket bekeretezve büdös bagóért adnak-vesznek. És én sem mondtam semmit, nem
mutattam meg semmit; nem nyitottam ki a számat, nem festettem újra a világ hozzám tartozó felét.
Szégyelltem magam. Megijedtem, és magamba fojtottam szégyenérzetemet és félelmemet. Azt mondtam
magamban: őrült vagy! Mik ezek a szárnyalások, áradások, feltörő lélegzetek? Hol az a forrongó és végtelen
nő, a naivságában elmerült, a szülői-hitvesi-fallogocentrikus nagy marok által sötétségben és ön-
megvetésben tartott nő, aki ne szégyenkezett volna saját hatalma miatt? Hol az a nő, aki ne vádolta volna
magát azzal, hogy szörnyeteg, mikor ösztöneinek fantasztikus felfordulása meglepte és elborzasztotta (hiszen
elhitették vele, hogy egy rendes, normális nő mindig istenien nyugodt)? Aki ne hitte volna magát betegnek,
mikor bolond vágyat érzett (éneklésre, írásra, kibeszélésre, egyszóval valami új megteremtésére)? Holott az a
szégyenletes betegsége, hogy ellenáll a halálnak, hogy olyan sok eldolgozásra váró szálat hagy.
És te miért nem írsz? Írj! Az írás érted van, te magadért vagy, a tested a tiéd, vedd el. Tudom, miért nem
írtál. (És én miért nem írtam 27 éves korom előtt.) Mert az írás maga az emelkedettség, a nagyság számodra,
a nagyoknak van fenntartva, vagyis a „nagy férfiaknak"; az írás „butaság". Egyébként már írtál egy keveset,
titokban. De nem volt jó, azért nem, mert titokban tetted, mert büntetted magad, amiért írtál, mert nem
csináltad végig; vagy mert nem azért írtál – nem lévén képes ellenállni, mint ahogy a maszturbálást is
titokban csináltuk –, nem azért, hogy előbbre juss, hanem hogy enyhítsd a feszültséget, épp csak annyira,
hogy ki ne boruljon a pohár. Meg aztán mihelyt élveztünk, máris sietünk bűntudatot érezni – hogy
megbocsássanak nekünk; vagy igyekszünk felejteni, temetni a legközelebbi alkalomig.
Írj, hogy senki se tarthasson vissza, hogy semmi se állíthasson meg: se ember, se kapitalista gépezet,
melyben a kiadók egy olyan gazdaság előírásainak ravasz és alázatos közvetítői, amely ellenünk és belőlünk
él; sem te magad.

1
In Testes Könyv II. Ictus és JATE Szeged, 1997. Eredeti: Héléne Cixous: „LeRire de la méduse", in: L'Arc 61 (1976), 39-54. o.
 Az igazi női szövegek, a női nemiséget kifejező szövegek nem szereznek örömet nekik; félelemmel,
undorral töltik el őket. Nagypofájú olvasók, díszpintyek, úrhatnám főnökök.
„Nőit írok": a nőnek a nőt kell írnia. A férfinak pedig a férfit, így tehát itt alattomos reflexiók találhatók
csupán a férfiról, akiről el kell majd mondani, hogy miként viszonyul a férfiassághoz és nőiességhez: de
minket ez csak akkor fog érinteni, amikor felfedezik önmagukat. 2
A nők messziről jönnek vissza: a mindigből: a „kinn"-ből, olyan területekről, ahol a boszorkányok tovább
élnek; alulról, a „kultúrán" innen-ről; a gyerekkorukból, amelyet olyan igyekezettel akarnak elfeledtetni
velük, és melyet nyugalomra {l'inpace} kárhoztatnak. Kislányok, befalazva „neveletlen" testükbe.
Konzerválva, saját maguktól érintetlenül, a jégben. Frigiditásra ítélve. De hogy mozog ott a mélység! Milyen
erőfeszítéseket kell a szex zsaruinak újra és újra tenniük, hogy megakadályozzák fenyegető visszatérésüket.
A harc eme nagy erőkifejtése mindkét fél számára évszázadokra rögződött egy holtponttól remegő
egyensúlyban.

Íme visszatértek, a mindenkori érkezők: mert a tudattalan bevehetetlen. Körbe-körbe kóboroltak a szűk
babaszobában, ahová bezárták, ahol agytalanító, halálos nevelésben részesítették őket. Valóban, be lehet
börtönözni, le lehet lassítani, hosszú időn át sikerrel lehet alkalmazni az Apartheidet, de csak egy ideig. Meg
lehet nekik tanítani, mihelyt beszélni kezdenek, a nevük elsajátításával együtt azt, hogy az ő régiójuk fekete:
mivel Afrika vagy, fekete vagy. A világrészed fekete. A fekete veszélyes. A sötétben nem látsz, félsz. Ne
mozogj, mert könnyen eleshetsz. És főleg ne menj az erdőbe. És ezt a sötéttől való irtózást interiorizáljuk.
A férfiak elkövették a nők ellen a bűnök legsúlyosabbikát: álnokul, erőszakosan rábírták őket, hogy
gyűlöljék a nőket, hogy saját ellenségükké váljanak, hogy a nők hatalmas erejüket egymás ellen fordítsák,
hogy férfias feladataik végrehajtói legyenek.
Anti-nárcizmusra kényszerítették őket! Nárcizmusra, amely nem ön-szeretet, csak annak a szeretete, ami
a nőknek nincs! A férfiak megteremtették az antiszeretet gyalázatos logikáját.
Mi, a koraérettek, mi, a kultúra elfojtásra ítéltjei, a hímporral elállított lélegzetűek, felpeckelt szép szájak,
mi, a labirintusok, a létrák, a kitaposott térségek; mi, a meglopottak – „feketék" vagyunk és szépek.
Háborgók vagyunk, ami a miénk, anélkül szakad el tőlünk, hogy félnünk kellene az elgyengüléstől:
tekinteteink elhagynak, mosolyaink elszöknek, ajkaink nevetései lehervadnak, véreink kiomlanak és szét-
áradunk anélkül, hogy kimerülnénk; gondolatainkat jeleinket, írásainkat nem tartjuk vissza, és nem félünk a
nélkülözéstől.
Boldogságot nekünk, nélkülözőiteknek, az öröklések jelenetétől megfosztottaknak! Kifulladás nélkül
lélegzünk ki és be, mindenütt ott vagyunk!
Ki mer nekünk ezentúl, örök érkezőknek, ha megszólalunk, ellentmondani?
Itt az ideje megszabadítani az Újat a Régitől; ismerjük meg, szabadítsuk ki, késlekedés nélkül haladjuk túl
a Régit, azáltal, hogy elébe megyünk annak, amiből az Új lesz majd, mint amikor a nyíl elhagyja a húrt,
amely összegyűjti és egyszersmind szét is választja a zene hullámait azért, hogy önmagánál több lehessen.
Azt mondom, kell: mert egy-két ritka kivételtől eltekintve nem volt eddig a nőiségből táplálkozó írás. Oly
ritka, hogy amikor különböző idők, nyelvek és kultúrák 3 írásait átfutjuk, megrémülünk ettől a majdhogynem
hiábavaló hajtóvadászattól: tudjuk, hogy a női írók száma (bár egész kevéssel nőtt a 19. század óta) mindig is
nevetségesen alacsony volt. Haszontalan és önáltató tudás ez, ha a női írók számából rögtön le nem vonjuk
azt a többséget, akiknek a technikája semmiben sem különbözik a férfi írástól, és akik vagy istenítik a nőt,
vagy a nő klasszikus ábrázolásait (érzékeny – intuitív – álmodozó stb.) reprodukálják. 4
Zárójelben jegyzem meg, hogy nem véletlenül mondtam férfi írást. Minden kétértelműséget kizárva
hangsúlyozom, hogy vannak megbélyegzett írások; az írást a jelen pillanatig jóval elterjedtebb, elfo-tottabb
2
A férfiaknak mindent el kell még mondaniuk és meg kell írniuk a szexualitásról. Mert amit kijelentettek, az javarészt az
aktivitás/passzivitás ellentétéről, az erőviszonyokról szól, melyekben mint kötelező, mindent elárasztó, gyarmatosító férfiasság
jeleníti meg magát, a nőt pedig mint „behatolásra" és „békítésre" termett „fekete kontinenst" képzeli el (tudjuk, hogy a békítés
valójában nem más, mint a másik meghamisításának és önmaga félreismerésének művelete). A meghódítás egyenlő volt az
egymás partjaitól való eltávolodással, az egymás szem és test elől tévesztésével. Ahogy a férfi kilép önmagából abba a nőbe, akit
a sajátjaként és nem egy másikként kezel, azzal – és ezt ő is tudja – megfosztja önmagát saját testi biro dalmától. Abból, ahogy
összetéveszti magát a pénisszel, és ahogy az ostromba veti magát, megértjük, mennyire viszolyog és retteg attól, hogy a nő
megszerzi őt, hogy elvész, felszívódik vagy egyedül marad a nőben.
3
Most csak arról a helyről beszélek, amelyet a Nyugat tart fenn a nő számára.
4
Akkor hát melyek azok az írások, amelyekről azt mondhatnánk, hogy „nőiesek"? Itt csak példákat fogok megjelölni: olyan
olvasatokat kellene kihozni belőlük, melyek képesek arra, hogy felszínre hozzák – a jelölő jelentésességében – azt, ami a
nőiességet árasztja. Amit máshol meg is fogok tenni. Franciaországban (felfigyeltek-e már végtelen szegénységünkre ezen a
területen? Az angolszász országok ennél jelentősebb forrásokkal rendelkeztek) ha átnézzük azt, amit a XX. század engedélyezett,
igen kevés nőiséget találtunk, s azt is csak Colette-nél, Marguerite Duras-nál... és Jean Genet-nél.

2
formában, mintsem gyanítanánk vagy bevallanánk, egy libidinális és kulturális ökonómia irányította – tehát
politikai, tipikusan férfi jellegű. Az írás egy olyan területet jelentett, ahol a nő elfojtása megismétlődött,
többé-kevésbé tudatosan és visszafogottan, mivel az írás gyakorlata miszticizáló vagy a fikció megtévesztő
bájaiba burkolódzó. Olyan terület ez, amely kendőzetlenül magával hozta a nemi ellentét (és nem a másság)
összes jelét, és ahol a nő sosem jutott szóhoz, ami már csak azért is súlyos és megbocsáthatatlan, mivel az
írás maga a változás lehetősége, az a tér, ahonnan a felforgató gondolatok útjukra indulhatnak, a szociális és
kulturális struktúrák változásainak előfutáraiként.

Az írás csaknem egész története egybemosódik a gondolkodás történetével, amelynek egyszerre

következménye, támasza és privilegizált alibijeinek egyike. Azonos volt a fallocentrikus hagyománnyal.
Maga az önmagát figyelő, önmagát élvező és önmagát üdvözlő fallocentrizmus.
Vannak kivételek: mert botlások is előfordultak ebben a hatalmas, évszázadok óta forgó és az „igazát"
ismételgető gépezetben, ennek hiányában nem is írnék (én a megmenekült „női én"). Akadtak költők, akik
mindenáron valami eltérőt próbáltak belevinni a hagyományba, férfiak, akik képesek voltak szeretni a
szerelmet, tehát szeretni és akarni a másikat, akik képesek voltak elgondolni a nőt, amint ellenáll az
elnyomásnak, amint fenséges, egyenlő, „lehetetlen", tehát a jelen szociális rendszer számára elviselhetetlen
szubjektummá formálja önmagát. A költő erre a nőre csak úgy vágyhatott, ha lerombolta az őt tagadó
szabályokat. A megjelenésével ha nem is egy forradalmat – mivel a bástya megingathatatlan volt –, de
legalábbis fülhasogató robbanásokat vont maga után. Néha egyébként éppen ebbe a földrengés okozta
törésbe csempészi be a nőt a költő. Ilyenkor egy materiális felfordulás a dolgok gyökeres változását okozza;
minden struktúra megzavarodik egy időre, és egy pillanatnyi vadság elsöpri a rendet, így tett Kleist is, aki
halálosan akarta, hogy létezzenek a soha meg nem alkuvó nővér-szeretők, anya-lányok, anya-nővérek.
Amiért, mihelyt a hivataloskodás bástyái újra állnak, ezeknek az ellenőrizhetetlen elemeknek az azonnali és
véres kivégzésével kell fizetni.
Csak a költők kivételek, az ábrázolással szolidáris regényírók nem. Azért a költők, mert a költészet a
tudattalanból merít erőt, és mert a tudattalan, a másik határok nélküli tájék az, ahol az elfojtottak, a nők, vagy
ahogy Hoffmann mondja, a tündérek, életben maradnak.
A nőknek meg kell „írniuk magukat", mert ez egy új, lázadó írás feltalálása, amely a felszabadulás
pillanatában lehetővé teszi az elszakadásnak és a történelméhez nélkülözhetetlen változásoknak a meg-
valósítását, először is két, egymástól elválaszthatatlan szinten:
a) Egyénileg: a nő, önmagát írván, vissza fog térni a testéhez, ame lyet több mint elkoboztak tőle, amelyet
a térben, a betegségben és halálban olyan aggasztóan idegenné tettek, és amely oly gyakran rossz társaság, a
gátlások oka és helye. A test cenzúrázásával együtt a lélegzet, a beszéd is cenzúra alá esik.
Írd meg magad, muszáj, hogy a tested hallassa magát. Ekkor törnek majd fel a tudattalan hatalmas
erőforrásai. Kőolajunk ez, mely dollár, arany vagy szén nélkül is terjeszteni fogja a világon azokat a meg
nem becsült értékeket, amelyek meg fogják változtatni a régi játszma szabályait.
Az írás aktus, amely nemcsak meg fogja „valósítani" a nő cenzúrától mentesített kapcsolatát tulajdon
szexualitásával, női-létével, utat nyitván saját erejéhez, de vissza is fogja adni neki tulajdonait, örömeit,
szerveit, pecsét alatt tartott hatalmas testi birodalmait, ki fogja szakítani a mózesi struktúrákból, ahol mindig
csak a bűnös szerepe jutott neki (a nő mindig, mindenért bűnös: azért, mert vannak vágyai, és azért, mert
nincsenek; azért, mert frigid, és azért, mert túl „meleg"; azért, mert nem egyszerre mindkettő; azért, mert
túlságosan is anya, és azért, mert nem eléggé az; azért, mert van gyereke, és azért, mert nincs; azért, mert
táplál, és azért, mert nem táplál...). És mindez a kutató, analizáló, megvilágító munka által történik, és annak
a – róla szóló – csodálatos szövegnek a felszabadulásával jön létre, melyet a nőnek sürgősen meg kell
tanulnia beszélni. Egy test nélküli nő, egy néma nő, egy vak nő nem lehet jó harcos. A harcos szolgájává,
árnyékává kárhoztatták. Meg kell ölni a hamis nőt, amely megakadályozza az igazit a lélegzetvételben. A
teljes nő lélegzetét kell írásba vésni.
b) Olyan aktus is, melyben a nő magához veszi a szót {Prise de la Parole}, ez pedig a nő zajos belépését
jelenti a Történelembe, abba a történelembe, amely mindig is a nő elfojtására épült. A logosz elleni fegyver
megkovácsolása végett kell ími. Azért, hogy a nő végre kedve és joga szerint, integráns és kezdeményező
résszé váljon minden szimbolikus rendszerben, minden politikai eljárásban.
Itt az ideje, hogy a nő nyomot hagyjon az írott és a beszélt nyelvben.
Minden nő megismerte a beszélt nyelv meglelésének gyötrelmét, a szív fulladásig tartó verését, majd a
nyelv elvesztésekor átélt bukást, a talaj, a nyelv elrejtőzését, mindent, amit a nyilvános beszéd – sőt: maga
az, hogy kinyitja a száját – jelent a nő számára: vakmerőséget, törvényszegést. Kettős keserűség ez, mert
akkor is, ha törvényt szeg, beszéde majdnem mindig süket férfi fülekre talál, akik csak a férfi mondanivalót
hallják meg a nyelvben.

3
 A nőtől a nő felé áramló írás és a fallosztól vezérelt diszkurzus kihívásának elfogadása által fogja a nő a
nőt másként megerősíteni, mint a szimbólumban és a szimbólum által neki rendelt helyén, vagyis csönd ben.
A nő lépjen ki a csapdaszerű csendből. Ne engedje, hogy a marginalitásba vagy a háttérbe kényszerítsék.
Hallgasd meg, hogy beszél egy nő egy összejövetelen (ha ugyan a lélegzete fájdalmasan el nem áll): nem
„beszél"; levegőbe löki remegő testét, szabadjára ereszti magát, szárnyal, lényének teljes egésze bele-
feledkezik a hangjába, testével erőteljesen támasztja alá beszédének „logikáját". A teste igazat beszél. Átadja
magát. Valójában testet ad a gondolatainak, a testével fejezi ki őket. Egy bizonyos mértékig eljátssza, amit
mond, mert nem tagadja meg a vágytól a beszéd fegyelmezhetetlen és szenvedélyes részét. „Teoretikus"
vagy politikai diszkurzusa sohasem egyszerű vagy lineáris, soha nem „objektív" és általánosító: történetét
magával viszi a történelembe.
A nőnél nincs jelen a beszélt diszkurzus logikája és a szöveg logikája közötti szakadás, megosztottság,
mellyel az átlag férfi operál, akit feszültté tesz az a régi és lealacsonyító viszony, mely az uralkodáshoz köti.
Innen a foghegyről odavetett jelentéktelen diszkurzus, amely csak a test legkisebb részét és az álarcot érinti.
Akárcsak az írásban, a női beszédben sem szűnik soha annak az éneknek a visszhangja, amely valaha
átjárt minket, észrevétlenül, mélyen megérintett, és amely meg is tartotta a hozzánk szólás képességét. Az
első zenéé, a szerelem első szólamáé, amelyet minden nő elevenen őriz. Miért ez a kiváltságos kapcsolat a
hanggal? Mert egyetlen nő sem halmoz fel annyi ösztön-ellenes védekezést, mint a férfi. Te nem dúcolod alá,
nem falazod be magad, nem távolodsz el olyan „óvatos-szemérmesen" az örömtől, mint a férfi.
Még ha a fallikus misztifikáció általában megfertőzte is a jó kapcsolatokat, a nő sosem került messze az
„anyától" (ezen a szerepen kívülit értem, a neve-nincs „anyát", a jó forrását). A jó anyatejből mindig marad
benne egy kevés. Fehér tintával ír.

Nő a nőknek: a nőben mindig megmarad a másik teremtő ereje, különösképp a másik nőé. Őbenne, aki
maga a méh, az anya, a ringató odaadás, egyszerre a saját anyja, gyermeke és húga. Azt mondod nekem: és
az, aki egy rossz anya hisztérikus ivadéka? Minden meg fog változni, mikor a nő odaadja a nőt a másik
nőnek. Benne, rejtetten, mindig tettre készen, forrás rejtőzik; és hely a másik számára. Az anya is metafora:
kell, elég ha a nő a legjobbat kapja magából egy másik nőtől, hogy szeretni tudja magát és szerelemmel
övezni a saját, önmagának „született" testet. Te, ha akarod, érints meg, simogass meg, te, az eleven névtelen,
add magad nekem és engem is önmagamnak. Az „anyához" kapcsoló gyönyörök és erőszakok viszonya
éppúgy nincs megszakítva, mint a gyerekkorhoz fűződő kapcsolat (az a gyerek, aki ő volt, aki most ő, akit
létrehoz, újra létrehoz és eloldoz, akiben ő maga is feloldódik). Szöveg, az én testem: éneklő írásfolyamok
járnak át; hallgass meg, ez nem egy tapadó, ragaszkodó „anya"; ez, mivel hatással van rád, a téged megérintő
egyenhang, amely leendő kebledtől a nyelv felé terel téged, és meglendíti a te erődet; ez a ritmus, amely rád
nevet; az intim befogadó, amely lehetővé és kívánatossá teszi az összes metaforát, a teste(ke)t, amely éppoly
nehezen írható le, akár az isten, a lélek vagy a Másik; az a részed, amely átjár, térré nyit, és arra ösztönöz,
hogy női stílusodat beírd a nyelvbe. A nőben többé-kevésbé mindig van valami az anyá ból, aki helyrehoz és
táplál, és ellenáll az elválásnak, olyan erő, amely nem engedi, hogy visszaszorítsák, de amely kifúllasztja a
szabályokat. Mi újra fogjuk gondolni a nőt testének összes formájában és idejében. „We are all lesbians"
(mindnyájan leszbikusok vagyunk) – emlékeztetnek minket az amerikai nők: vagyis ne törd meg a nőt, ne
tedd azt vele, amit veled tettek.
Mivel „ösztön-ökonómiája" pazar, mikor átveszi a szót, képtelen arra, hogy ne alakítsa át, közvetlen vagy
közvetett módon, a férfi takarékosságon alapuló összes csererendszert. Libidója jóval radikálisabb politikai
és szociális változtatásokban rejlő hatásokat fog produkálni, mint azt gondolhatnánk.
Minthogy az öröklétből érkezik elevenen, egy új történelem kezdetének, vagy inkább több, egymást
keresztező történelembe történő átmenetnek vagyunk szemtanúi. A történelem szubjektumaként, a nő egy
időben mindig több helyen van jelen. Gondolatban szétszedi az egységesítő, utasítgató történelmet, amely
homogenizálja és irányítja az erőket, és a gyakorlatban egyetlen harctérré egyszerűsíti az ellentmon dásokat.
A nőben összetalálkozik az összes nő történelme, saját történelme, a nemzeti és a nemzetközi történelem.
Harcosként valamennyi felszabadításnak részese. Messzire kell látnia. Nem lépésről lépésre. Előre látja,
hogy felszabadulása több lesz egyszerű erőviszony-módosulásnál vagy a labda ellenfélhez passzolásánál:
maga után fogja vonni az összes emberi kapcsolat, gondolat, gyakorlat átalakulását. Nem egyszerűen csak
osztályharcról van szó, amelyet egyébiránt kiterjedtebb mozgásra fog ösztönözni. Ahhoz, hogy harc(ok)ban-
álló-nő legyél, nemcsak ki kell lépni az osztályharcból vagy le kell azt tagadni, de meg is kell nyitni, szét kell
hasítani, meg kell sürgetni, alapvető harccal kell megtölteni azért, hogy megakadályozzuk: az osztályharc és
bármilyen más osztály- vagy népfelszabadító harc ne csak egy elfojtásra alkalmas sürgető kérést, egy, az
elkerülhetetlen és az erőviszonyok és egyéniségteremtő kapcsolatok megrázó elváltozásának halogatására
szolgáló ürügyet jelentsen. Ez az elváltozás már itt van: az Egyesült Államokban például, ahol ringyók

4
milliói robbantják szét a családot és bomlasztják szét az egész amerikai társadalmi életet. 5
Jön az új történelem, nem lesz egy álom, de meghaladja a férfi képzelőerőt, és okkal: meg fogja őket
fosztani fogalmi ortopédiájuktól, és azzal kezdi majd, hogy lerombolja illúziógépezetüket.
Lehetetlen meghatározni a női írás gyakorlatát, örökéletű lehetetlenség ez, mivel sohasem fogjuk tudni
teoretizálni, körülhatárolni, szabályokba foglalni ezt a gyakorlatot, ami nem jelenti azt, hogy ne létezne. De
mindig meg fogja haladni azt a diszkurzust, amelyet a fallocentrikus rendszer irányít; máshol van és lesz
helye, kívül a filozofikus-teoretikus uralomnak alávetett területeken. Kizárólag az automatizmus-romboló
szubjektumok, a szabadságot kedvelők, a szélen futók gondolhatják el, akiket soha semmilyen hatalom nem
igázhat le.

Innen a lendület bizonyításának, az átjárókról, a közeli és távoli utakról szóló információk közlésének
szükségessége. Azzal kell kezdenünk, hogy emlékeztetünk: l. A szexuális szembenállás, amely mindig a
férfinak hozott hasznot, olyannyira, hogy az írást is a törvényei alá kényszerítette, nem más, mint történelmi-
kulturális korlát. Már van, és ezentúl egyre erősebben és egyre gyorsabban lesz jelen egy megingathatatlan
nőies hatásokat létrehozó fikció. 2. A mindkét nembeli olvasók, kritikusok, írók többsége tudatlanságuk
következtében habozik elfogadni, vagy egyenesen tagadja a női írás/férfi írás különbözőségének lehetőségét
vagy érvényességét. Könnyedén fogják állítani – kiürítvén ezáltal a szexuális különbözőséget –, hogy
minden írás, ahogyan létrejön, női; és megfordítva, ám ez végső soron ugyanaz, miszerint az írás gesztusa a
férfi maszturbáció megfelelője (és ezért a nő, aki ír, egy papírpéniszt farag magának); vagy, esetleg, hogy az
írás biszexuális, tehát semleges, kizárva ezzel a különbözőséget. Ahhoz, hogy elismerjük: írni annyit tesz,
mint dolgozni a „köztesben", vallatni az „azonos" és a „más" folyamatát, ami nélkül semmi sem létezik,
szétbontani a halál munkáját, ahhoz mindenekelőtt akarni kell a kettő és a kettők, az egyik és a másik
együttesét anélkül, hogy belemerevednének a harc és elutasítás váltogatásába vagy az elpusztítás egyéb
formáiba. De mindezt úgy, hogy a két különböző szubjektum közötti folytonos cserét a végtelenségig
dinamizálnák, anélkül, hogy ismernék egymást és csak a másik eleven partjából indulnának ki: többszörös és
kimeríthetetlen útvonal ez, találkozások és változások millióival az azonosból a másikba és a közöttesbe,
olyan út, amelyből a nő a formáit meríti (és a férfi is a sajátjait, de ez az ő másik története).
Úgy fogalmaztam: „biszexuális, tehát semleges", a biszexualitás klasszikus felfogására utalva, amely a
kasztrációtól való félelem súlya alatt roskadozva, egy „teljes" (de két részből álló) ember fantáziaképe révén
el akarja tüntetni a veszteséggel járó operációként, a metszhetőség félelmetes jeleként megélt
különbözőséget.
Ezzel az egybemosó, feledtető hatású biszexualitással, amely a kasztrációért könyörög (az író, aki azt
hirdeti: itt biszexuálist írunk, fogadok, győződjenek meg róla, hogy ő sem az egyik, sem a másik),
szembeállítom a másik biszexualitást, azt, amelyből minden egyes szubjektum, aki nincs a fallocentrikus
reprezentáció hamis színházába bezárva, felépíti a maga erotikus univerzumát. Biszexualitás, vagyis önmaga
és a két nem kinél-kinél különböző mértékben és erősséggel megnyilvánuló jelenlétének egyéni felfedezése
ez, tehát nincs szó sem a különbözőség, sem az egyik nem kizárásáról, és ebből a „szabadságolásból"
kiindulva, amelyet önmagunknak adunk, a saját test és a másik test minden részén jelentkező vágy
megsokszorozódásának lehetünk tanúi.
Egyébként előfordul, történelmi-kulturális okok következtében, hogy a nő nyílik meg és merít ebből az
önkívületben lévő biszexualitásból, amely nem semmisíti meg, hanem áthatja, nyomon követi és fokozza a
különbözőségeket: egy bizonyos módon „a nő biszexuális". A férfi senki számára sem jelent titkot, lévén,
hogy idomítva van a dicsőséges fallikus monoszexualitás utáni törekvésre. Addig bizonygatták és használták
fel a dicsőséges fallosz elsőbbségét, míg a fallokratikus ideológia több áldozatot is szedett: nőként a jogar
roppant árnyéka elhomályosíthatott, és azt mondták nekem: imádd, hiszen nem tarthatod a kezedben. De
ezzel együtt, a férfi azt a groteszk és, gondolj bele, kevéssé irigylésre méltó sorsot kapta, hogy csupán agyag-
here-bálvánnyá redukálódjék, és hogy rettegjen attól, amint ezt Freud és követői megjegyzik, hogy nő
legyen! Mivel a pszichoanalízis a nőből indul ki és a nőiséget hivatott elfojtani (elfojtás, amely – a férfiak a
tanúk rá – nem is annyira sikeres), a férfi szexualitásról jelenleg nehezen vitatható leírást ad; mint minden
„humán" tudomány, a pszichoanalízis is a maszkulint termeli újra, melynek egyik okozata.
Itt a kikerülhetetlen, a jó öreg freudi mezőn meredező sziklaférfival találkozunk, aki átkerül oda, ahol a
nyelvészet „újként" konceptuali-zálja, míg Lacan megőrzi őt a kasztráció hiányának „menedékében"
megbúvó Fallosz szentélyében! „Szimbolikus rendjük" nagyon is létezik, hatalma van, ezt mi, összezavarók
túlságosan is jól érezzük. De semmi nem kényszerít minket arra, hogy ezekben a hiányban kokban helyezzük
el az életünket; hogy úgy gondoljunk a szubjektum alakulására, mint véres drámák ismétlődésére, hogy
5
Ám, ennek a folyamatnak (hacsak nem következik be valamilyen, most még megjósolhatatlan változás) hamar útját fogja állni
egy gazdasági és metafizikai gát!

5
állandóan talpra állítsuk az apa vallását. Minthogy nem kívánjuk. Nem a legfőbb lyuk körül forgunk körbe-
körbe. Nincs semmilyen női okunk, hogy hűség-esküt fogadjunk a negatívnak. A nő igenléssel állít (és a
költők gyanították ezt): „... and yes I said yes I will Yes" („... és igen azt mondtam igen én fogok Igen"). És
igen, mondta Molly, magával ragadva az Ulyssest minden könyvek fölé, az új írás felé, igent mondtam, Igent
akarok.
A „fekete kontinens" sem nem fekete, sem nem felderíthetetlen: azért felderítetlen még, mert elhitették
velünk, hogy túl sötét a felderítéshez. És mert el akarják hitetni velünk, hogy ami minket érdekel, az a fehér
kontinens, a maga Hiány alkotásaival. És mi elhittük. Két rettenetes mítosz közé fagyasztottak: a Medúza és
a szakadék közé. Lenne mivel a fél világot nevetésre fakasztani, ha ez nem folytatódna. Hiszen a
fallogocentrikus felmentősereg itt van, harcosan, a régi sémák újrateremtőjeként, a kasztráció dogmáiba
horgonyzottan. Semmit sem változtak: teoretizálták a vágyukat azért, hogy valós legyen. Reszkessenek a
papok, meg fogjuk mutatni nekik a szextáinkat!
Úgy kell nekik, ha összeroskadnak a felfedezés súlya alatt, hogy a nők nem férfiak, vagy hogy az anyának
nincsen. Ám ez a félelem nem teszi helyre őket. De nem az-e, vagy nem az lenne-e a legrosszabb, hogy a nő
nincs kasztrálva, hogy elég neki, ha abbahagyja a szirén hallgatását (mert a szirének férfiak voltak) ahhoz,
hogy a történelem irányt változtasson? Elég, ha szembenézünk a medúzával, hogy lássuk: nem is halálos.
Szép és nevet.
A férfiak azt mondják, két dolog van, amit lehetetlen megjeleníteni: a halál és a női nem. Mert szükségük
van arra, hogy a nőiség a halállal legyen összekapcsolva, félelemből kötik össze! saját maguknak! szükségük
van arra, hogy féljenek tőlünk! Nézd, hogy jönnek felénk a remegő Perszeuszok, a gonosz ellen
felvértezetten, apotropikusan elfordulva, hátrálva! Szép kis hátak! Egyetlen vesztegetni való percünk sincs.
Törjünk ki.
Igyekezzünk: a kontinens nem áthatolhatatlan sötétség. Gyakran jártam ott. Egy alkalommal örömmel
találkoztam ott Jean Genet-vel. A Pompes funébresben {Temetési menet} volt: Jean vezette, úgy érkezett.
Vannak olyan férfiak (nagyon kevesen), akik nem félnek a nőiségtől. 6
A nőiségről a nőknek majdnem mindent meg kell még írniuk: a szexualitásukról, vagyis a végtelen és
változó összetettségről, eroti-zációjukról, testük földrajzának apró-hatalmas, ragyogó izzásairól, nem a
sorsról, hanem az ösztönök, utazások, átkelések, előrejutások, hirtelen és lassú ébredések kalandjáról, egy
valaha félénk, ám hamarosan felbukkanó zóna felfedezéseiről. Ha majd a nő engedi, darabokra zúzva az igát
és a cenzúrát, hogy teste, ezer és egy tüzesség forrása, megfogalmazza a jelentések bőségét, melyek minden
irányban átszelik, bizony több nyelvet fog majd a jó öreg anyanyelv egy csapásra megszólaltatni.
Elfordultunk a testünktől, mert szégyenletes módon megtanították nekünk, hogy ne ismerjük meg, hogy
buta prüdériával kezeljük. A bolondját járatták velünk: mindenki szeretni fogja a másik nemet, mondták. Én
neked adom a testedet, te nekem adod az enyémet. De kik azok a férfiak, akik a nőknek adják a testet,
amelyet ők vakon visszaadnak nekik? Miért van ilyen kevés szöveg? Azért mert még olyan kevés nő nyeri
vissza a testét. A nőnek a testével kell írnia, hogy feltalálja a bevehetetlen nyelvet, amely áttöri az
elrekesztetéseket, osztályokat és retorikákat, utasításokat és szabályokat, hogy elsüllyessze, áttörje, leküzdje
a legvégsőkig fenntartott diszkurust, azt is beleértve, amelyik csak nevet azon, hogy ki kell mondania:
„csönd", s amely, megcélozván a lehetetlent, hirtelen megtorpan a „lehetetlen" szó előtt, és úgy írja le, hogy
„vége".
Ilyen a női erő, amely ha magával ragadja a szintaxist és elvágja azt a híres fonalat (csak egy egész kicsi
fonal, mondják ők), amely a zsinórt helyettesíti a férfiak számára, hogy megbizonyosodjanak arról – s
enélkül nem élveznének –, hogy a jó öreg anya mindig mögöttük áll és nézi, amint falloszt fabrikálnak; akkor
a nők eljutnak a lehetetlenig.

Amikor az ő kultúrájuk, az ő társadalmuk „Saját (férfi) Elfojtottja" tér vissza, az egy robbanó, teljességgel
romboló, felforgató, egy még soha fel nem szabadított erővel fellépő visszatérés, olyan, mint a leg-
nagyszerűbb elnyomás: mert a Fallosz korszakának végén a nők vagy megsemmisülnek, vagy a legnagyobb
és leghevesebb izzásba vetik őket. Történelmük tompa-süket menetében a nők álomban, testben éltek, de
szótlanul, csendben, hangjavesztett lázadásokban.
És „törékenységükben" is milyen erősen: ez a törékenység, sebezhetőség összehasonlíthatatlan
intenzitású. Nem szublimálódtak. Hála istennek: megmentették a bőrüket, energiájukat. Nem igyekeztek,
hogy berendezkedjenek a jövő nélküli életek zsákutcájában. Dühödten éltek ebben a fényűző testben:
elragadó hisztérikák, akik annyi érzéki és bevallhatatlan pillanatot szereztek Freudnak, mozaik-szobrát hús -
vér és szenvedélyes szó-testeikkel bombázva, nem hallható és megsemmisítő vádjaikkal kísértve, a prüdéria
hét fátyla alatt is meztelenül, káprázatosán. Ők, akik testük egy szavába beleírták egy olyan történelem óriás
6
Vö. Pompes funébres, 185-186. o. 370

6
zavarodottságát, amely nyílként vált le az emberiség egész történelméről, a biblicizáló-kapitalista
társadalomról, ők, a tegnap meggyötörtjei, ők azok, akik megelőzték az új nőket, azokat, akik után már
egyetlen interszubjektív kapcsolat sem lehet a régi. Te vagy az, Dóra, te, a fékezhetetlen, a költői test, a
Jelölő igazi „szeretője". Hatásosságodat már a holnap előtt láthatjuk munkálkodni, amikor a beszéded többé
nem lesz betakarítva, az irónia sem lesz ellened fordítva, hanem a másik ellen íródik majd.
Testként: a nők testek; sokkal inkább, mint a társadalmi sikerre, a felemelkedésre hivatott férfi. A nő
inkább test, tehát inkább írás. Sokáig testként válaszolt a gyötrésekre, a családi-hitvesi háziasítási kísérletre,
a kasztrálás ismétlődő próbálkozásaira. Ő az, aki tízezerszer hétszer meggondolta, hogy mit ne mondjon, s
ebbe vagy belehalt, vagy pedig jobban ismeri a nyelvét és a száját bárkinél. Most, az én-nő felrobbantom a
Törvényt. A robbanás ezentúl lehetséges és elkerülhetetlen lesz, és most azonnal menjen is végbe, mégpedig
a nyelvben.
Ne hagyjuk magunkat csapdába csalni a régi automatizmusoktól rosszul szabaddá tett analízis által: nem
kell attól félni, hogy a nyelvben legyőzhetetlen ellenség lakozik, amiért ez a férfiak nyelve és az ő
nyelvtanuk. Nem kell nekik egy olyan helyet hagyni, ami nem egyedül az övék, mint ahogy mi sem vagyunk
az övék.
Ha a nő mindig a férfi diszkurusában létezett, mint jelölő, mindig az ellentétes jelölőhöz utasítva, amely
megsemmisíti speciális energiáját, elhallgattatja vagy megfullasztja az olyannyira különböző hangjait, itt az
ideje, hogy a nő áthelyezze ezt a ,,-ban"-t, hogy felrobbantsa, megfordítsa és elfoglalja, a magáévá tegye,
úgy, hogy megértse, a saját szájába vegye, fogaival megharapja a nyelvét, ideje, hogy feltaláljon egy nyelvet
azért, hogy beléhatolhasson. És meglátod majd, milyen ügyesen fel tud törni ebből a ,,-ban"-ból, ahol idáig
szunnyadt, az ajkakig, melyet tajtékával eláraszt.
Arról sincs szó, hogy magunkévá tennénk az eszközeiket, a fogalmaikat, a helyüket, és arról sem, hogy
uralmi pozíciójukra pályáznánk. Abból, hogy tudunk az azonosulás kockázatáról, nem következik az, hogy
megadjuk magunkat. Hagyjuk rá az aggódókra, a férfi félelemre és az uralkodás működéséhez való
lidércnyomásos viszonyára, a „tudjuk, hogyan működik, hogy működtethessük"-re. Ne eltulajdonítsuk azért,
hogy belsővé tegyük vagy manipuláljuk, hanem egy csapással járjuk át és „lopjuk el". 7
A lopás a nő gesztusa, lopni a nyelvben, ellopatni. A lopást, a számtalan technikájú művészetet,
mindannyian megtanultuk, azóta, hogy évszázadok óta csak lopással sajátíthattuk el a dolgokat, hogy lopás-
ban, a lopásból éltünk, a vágyhoz egy szűk, rejtett, átjárható utat találva. Nem véletlen, hogy a „lopás" két
szárnyalás közt játszódik, és mind az egyikből, mind a másikból örömet merít, és eltéríti az érzékek
ügynökeit. Nem véletlen: a nő a madártól és a tolvajtól származik, mint ahogy a tolvaj is a nőtől és a
madártól: siklanak, osonnak, élvezik, hogy összekuszálják a tér rendjét, hogy megváltoztatják a vagyon, a
dolgok, az értékek helyét, hogy töréseket okoznak, hogy kiürítik a struktúrákat, tótágast állítják a tulajdont.
Melyik az a nő, aki nem lopott? aki nem érezte, nem álmodott róla, nem tette meg ezt a gesztust, amely
kerékkötője a társadalmiságnak? Aki nem döntötte le az elkülönítés korlátját, nem űzött csúfot belőle, aki
nem jelölte testével a különbözőséget, nem lyukasztotta át a párok és ellentétek rendszerét, aki egy
áthágással nem rombolta földig a folytonosságot, az összefüggés, a körkörös egybeolvadás falát?
A női szöveg nem teheti meg, hogy ne legyen több, mint felforgató: mikor a szöveg írja magát, azt csak
úgy teszi és nem másként, hogy közben feltépi, vulkán módjára, az öreg, mozdulatlan kérget, amely a férfi
invesztálás hordozója; nincs a nő számára hely, ha nem férfi? Ha ő nő, az csak azért van, hogy mindent
összetörjön, hogy darabokra szedje az intézmények alapzatait, hogy levegőbe röpítse a törvényt, hogy az
„igazságot" kétrét görnyessze a nevetéstől.
Mert amint a nő a szimbolikusban saját utat tör magának, nem teheti meg, hogy ne teremtsen űrzűrt
{chaosmos} a „személyes" és névmásai, főnevei és vonatkozásai klikkjei körében. És okkal: hiszen ott a
nőirtás {gynocide} hosszú története, melyre emlékeznek a tegnap gyarmatosítottjai, a dolgozók, a népek,
azok a fajták, akikből a férfiak Történelme aranyat csinált. Azok, akik megismerték az üldözés aljasságát,
egy majdani és makacs nagyzási vágyat merítettek belőle. A bezártak bezáróiknál jobban ismerik a szabadság
levegőjének ízét. Történelmüknek hála, a nők ma tudják (csinálni és akarni) azt, amit a férfiak csak jóval
később gondoltak el: azt mondom, hogy a nő felfogatja a „személyest": mivel a nőtől mindig megvonták,
törvény, hazugság, zsarolás, házasság útján az önmagához s vele egyetemben a nevéhez való jogát, még
magában a halálos elidegenedés folyamatában is képes volt meglátni a „tulajdon" hiábavalóságát, a férfi-
hitvesi szubjektív ökonómia sorvasztó zsugoriságát, amelynek kétszeresen is ellenáll: egyfelől
szükségszerűen átalakult azzá a „személlyé", aki képes elveszíteni önmaga egy részét anélkül, hogy saját
maga elveszne. De titokban, csöndben, a lelke mélyén, kibontakozik és megsokszorozódik, mivel másrészről
sokkal többet tud az életről meg az ösztön ökonómiája és az én irányítása közötti kapcsolatról bármely
7
Itt és a következő mondatokban Cixous a voler igét használja, ami a franciában egyszerre jelenti azt, hogy 'lop', és azt, hogy
'repül', 'szárnyal'. (A ford.)

7
férfinál. A férfival ellentétben, aki annyira ragaszkodik a rangjához, az állásaihoz és az anyagi értékekhez,
fejhez, koronához, és mindenhez, amiben vezetőként szerepel, a nő fütyül a lefejezéstől (vagy kasztrációtól)
való félelemre, és elkalandozik az anonimitásban – a férfi által átélt rettegés nélkül –, amelyben
megsemmisülés nélkül feloldódik: azért, mert a nő képes adni.
Sokat tudnék beszélni az adás becsapós problematikájáról. A nő természetesen nem az a Nietzsche által
megálmodott nő, aki csak azért ad, hogy kapjon. Ki gondolna az adásra úgy, mint adás-amely-elvesz
folyamatára, hacsak nem a férfi, aki mindent el akarna venni?
Ha van a nőnek „sajátossága", az paradox módon az a képessége, hogy számítás nélkül tudja saját magát
tulajdon-mentesíteni {dépro-prier}: a nő végtelen, „vég", főbb „részek" nélküli test, ha ő egész, az egy
részekből álló egész, s e részek is egészek, nemcsak egyszerű részleges tárgyak, hanem egy mozgó és
változó összesség, határtalan kozmosz, melyet Erósz fáradhatatlanul bejár, hatalmas csillagtér, amely nem
rendeződik egy még csillagabb nap köré.
Ez nem azt jelenti, hogy a nő egy meg nem különböztetett magma, hanem azt, hogy nem veti
egyeduralom alá a testét és a vágyát. A férfi szexualitás a pénisz körül gravitál, így nemzve ezt a centralizált
testet (politikai anatómia) a részek diktatúrája alatt. A nő nem hajtja végre magán ezt a régiókra való osztást a
fej-szex páros javára, amely csak a határokon belül érvényesül. A nő libidója kozmikus, ahogy a tudattalan is
világméretű: az írása is csak folyamatos lehet anélkül, hogy rögzülne vagy körvonalaiban kijelölődne,
megkockáztatva ezeket a szédítő átkeléseket a másikba, a múlékony és szenvedélyes tartózkodásokat
önmagában, a nőkben, a férfiakban, nem sajnálva az időt arra, hogy a tudattalanhoz a legközelebb láthassa
őket, mihelyt feltámadnak, hogy az ösztönhöz legközelebb szerethesse őket, és aztán távolabb, teljesen
átitatva ezektől a rövid, azonosító ölelkezésektől, tovább megy és átjut a végtelenbe. Egyedül ő merészeli és
akarja megismerni a belsőt, melyből ő, a kitaszított, sosem szűnt meg kihallani az élő nyelv visszhangját.
Hagyja beszélni a másik ezer nyelvű nyelvet, amely nem ismeri sem a falat, sem a halált. Az élettől semmit
sem tagad meg. A nyelve nem tartalmaz, hanem hordoz, nem visszatart, hanem lehetővé tesz. Vagy ha a
nyelve zavart fejez ki, azt a csodát, hogy többen vagyunk, nem védekezik saját ismeretlenjei ellen, akik ben
meglepődve saját magát észleli, s közben örül adományának, a megváltoztathatóságnak. Tágas, éneklő hús-
vér Test vagyok, amelyhez ki tudja milyen, többé-kevésbé emberi „én" illeszkedik, de elsősorban élő, mivel
változásban van.
Írj! és önmagát kereső Szöveged jobban ismeri majd magát, mint a hús és a vér, mint az áradó, dagadó,
felkelő tészta, a harsány, illatos hozzávalók, a szárnyaló kombinációja, az általunk táplált, tengerbe ömlő
lombok és folyók. Ó! íme a nő tengere, mondja majd nekem a férfi, a másik, aki felém tárja a kicsi fallikus
anyától származó, vízzel teli medencéjét, amelytől nem tud megszabadulni. Igen ám, de a ten gerünk olyan,
amilyenné tesszük, halban bővelkedő vagy sem, zavaros vagy átlátszó, vörös vagy fekete, bő vizű vagy
sekély, keskeny vagy parttalan. És mi magunk is tenger, homok, korallok, algák, partok, apályok és
dagályok, úszók, gyerekek, hullámok vagyunk.
Mivel többé-kevésbé hullámzóan mi magunk vagyunk a tenger, a föld és az ég, milyen anyag utasítana
vissza minket? Mindegyikük nyelvén beszélünk.
Heterogénként, igen, boldog előnyére a nő erogén, a heterogenitás erogenitása ő; nem önmagához
ragaszkodik, ő a tér úszója, a tolvaj. Szétszórható, pazar, kábító, vágyódó, és képes a másikra, a másik nőre,
aki lesz belőle, a másik nőre, aki nem ő, a férfira, rád.

Nők! Ne féljetek sem a máshonnantól, sem az ugyanaztól, sem a másiktól. A szemem, a nyelvem, a
fülem, az orrom, a bőröm, a szám, a testem – a másikért vannak, nem mintha be akarnék tömni egy lyukat,
mintha valamilyen saját hiányt el akarnék hárítani, vagy mert felzaklatna a végzetszerű női „féltékenység",
és nem is azért, mert belesodortak a helyettesítés láncolatába, amely a helyettest visszavezeti a legvégső
tárgyhoz. Ebből a Hüvelyk Matyi és a Penisneid-féle mesék keletkeztek, melyeket öreg nagyanyák suttogtak
el nekünk, emberevő óriás szolgálói apai-fiacskáiknak. Az, hogy úgy gondolják, szükségük van arra a hitre
(azért, hogy önmagukból okot gyárthassanak), hogy megdöglünk a vágytól, hogy mi az ő péniszük vágytól
beszegett lyukai vagyunk, az az ő ősrégi ügyük. Ez letagadhatatlanul (a saját kárunkra, de egyben a
szórakozásunkra is ellenőrizzük) arra megy ki, hogy tudassák velünk: erekciót élnek át avégett, hogy mi
megnyugtassuk őket (mi, kicsiny zsebszótár-jelölőik anyai szeretői), hogy még min dig azok, még mindig a
birtokukban van – a férfiak csak azért strukturálódnak, hogy farki egyensúlyozó szerkezettel lássák el
magukat. A gyermekben a nő nem a péniszt irigyli, nem azt a hírhedt húsda rabkát, mely körül az egész férfi
gravitál. A terhesség nem végzetekhez vezet vissza – kivéve a Régi történelem korlátain belül -; nem vezet
ezekhez a mechanikus helyettesítésekhez, melyeket egy örök „féltékeny" tudattalan végez el; sem pedig a
Penisneidhez, a nárcizmushoz, vagy az örökké-ott-lévő anyához kapcsolódó homoszexu-alitáshoz! A
gyermekcsinálással nem jár együtt sem a nő, sem a férfi elkerülhetetlen sémákba esése, a reprodukció

8
áramkörének feltöltése. Ha van is kockázat, nincs elkerülhetetlen csapda: a nőt ne terheljék öntudatra
ébredésnek álcázott pót-tiltások. Hogy akarsz vagy nem akarsz gyereket, az a te dolgod. Senki ne
fenyegessen; a hajdan érzett félelmet attól, hogy az idő „elragad", ne váltsa fel a félelem, hogy ha kielégíted
a vágyad, akkor egyfajta társadalmiság cinkosa leszel. És te férfi, aki mindenkitől elvárod az elvakultságot,
és a passzivitást, vajon te is tartani fogsz attól, hogy a gyerek apát csinál magának, vagyis attól, hogy a nő
egy rossz húzással többet hoz ki a gyerekből, egyszerre nemzvén a gyereket – az anyát – az apát – a
családot? Nem. Neked kell áttörni a régi köröket. A nő és a férfi számára is el kell évülnie a régi viszonynak
és összes következményeinek; és a család-talanítással együtt ki kell gondolniuk egy új szubjektum életre
bocsájtását. Inkább anyátlan-apátlanítsunk, mintsemhogy megfosszuk az anyát testének szenvedélyes
korszakától azért, hogy el lehessen hárítani a nemzés visszaszerzését. Defetisizáljunk. Lépjünk ki a dialek-
tikából, amely úgy tartja, hogy a jó apa a halott apa, vagy azt akarja, hogy a gyerek a szülő halála legyen. A
gyerek az a másik, de az erőszak, a veszteség, a harc nélküli másik. Elegünk van a visszacsomózásból, a
csomók újrakötéséböl, melyeket mindig el kell vágni, elegünk van a kasztrálás litániájából, mely áttevődik és
a családfában tovább terjed. Nem fogunk többé hátrafelé haladni; nem fogunk elfojtani egy olyan egyszerű
dolgot, mint amilyen az élet kívánása. Orális ösztön, anális ösztön, vokális ösztön, minden ösztön a mi jó
tündérünk, és köztük a terhesség ösztöne éppúgy, mint az írás kívánása, vágy arra, hogy belülről éljük meg
magunkat, a has, a nyelv, a vér kívánkozása. Nem fogjuk megvonni magunktól az áldott állapot örömeit, ha
arra vágyunk; a terhességet egyébként dramatizálják, megkerülik vagy átkozottnak ábrázolják a klasszikus
szövegek. Hiszen ha van különösen elfojtott terület, azt épp itt találjuk meg: a terhes nő tabuja, mely sokat
elárul arról az erőről, amellyel ilyenkor a nő fel van ruházva; mert kezdetektől fogva azt gyanítják, hogy
terhesen a nő nemcsak megduplázza a piaci értékét, hanem mindenekelőtt mint nő értékelődik fel a saját
szemében, és ölt testet és nemet kétségbevonhatatlanul.
Ezerféle módon lehet egy terhességet megélni; azzal a még láthatatlan másikkal ki is lehet alakítani meg
nem is egy más intenzitású kapcsolatot. És ha te nem érzed ezt a vágyat, az nem jelenti azt, hogy hiányzik
belőled. Minden egyes test egyéni módon, modell nélkül, norma nélkül osztja szét vágyainak végtelen és
változó totalitását. Határozd meg te magad a helyedet az ellentmondások terében, ahol öröm és valóság
egymást markolja. Keltsd életre a másikat: a nő meg tudja élni az elszakadást; világra hozni nem jelent
veszteséget, sem ön-szaporítást. Hanem azt, hogy az általános életnek odanyújtunk egy másikat. Álmodom?
Félreismerem magam? Ti, az „elmélet" védelmezői, a fogalom áldott igenlői, a falloszon (és nem a péniszen)
trónolók, kiáltsatok „idealizmust", vagy még rosszabb, vágjátok a képembe, hogy „misztikus" vagyok.
És mi van a libidóval? Talán nem olvastam a Fallosz Jelentését? És az elválasztás, testedből az a kis
darab, aminek amputálását elviseled a megszületés érdekében – mesélik a férfiak –, és melyről a vágyad
örökké megemlékezik?
Egyébként nem látszik-e, hogy a szövegeimben a pénisz állandóan jelen van, hogy helyet és vonzerőt
biztosítok a számára? De, bizonyára. Mindent akarok. Vele egészen egésznek akarom magam. Miért
fosztanám meg magam egy résztől magunkból? Mindent akarok tehát magunkból. Persze, hogy a nő irigyli,
szerető és nem féltékeny „irigységgel". Nem azért, mert kasztrálva van, hanem mert ő az a megrövidített, aki
csordultig akar töltődni, az a megsebzett, aki vigasztalódni akar, és bosszút állni. Nem akarok olyan péniszt,
amellyel a testemet díszíteném fel. Hanem a másikra a másikért vágyom, az egészre, egészként; mert élni
annyit jelent, mint mindent akarni, ami van, ami él, és úgy akarni, hogy éljen. A kasztráció? Másnak mesél -
jék! Milyen egy hiányból származó vágy? Egy egészen kicsi vágy. Az a nő, aki hagyja, hogy a nagy fallosz
fenyegesse, a fallosz sürgető instanciájának cirkuszától ámultan, melyet a Derék mester irányít dobszóval, az
a nő a tegnapé. Még léteznek a hajdani nők, számos és könnyű áldozatai a jó öreg bohózatoknak, akár az első
és néma változatban, a testükön, mint régen, a meredező arany fallosz teoretikus emlékszobrával, melyet
sosem látnak merevedni, női titánként elnyúlva a remegésük által keltett hegyek alatt. Akár ma, infáns
korszakukból kilépvén, mikor hirtelen ott látják magukat az analitikus birodalom felépítői által ostromlottan,
és mihelyt megfogalmazzák az új, meztelen, névtelen és felbukkanásával gyengédséget kiváltó vágyat, máris
itt állnak megfürösztve az új vének által, és hopp! a homályos, a moder-nitás ruhájába öltözött interpretáció
démona eladja nekik, hamisan csillogó jelölőknek álcázva, ugyanazokat a bilincseket és más leláncoló
csecsebecséket: ez a második változat, szemérmes lealacsonyításuk „felvilágosulása". Melyik kasztrációt
részesíted előnyben? Melyikét szereted jobban, az anyáét vagy az apáét? Ó, jaj de sép a semed, nézd, sép
kislány, vedd meg tőlem a szemüvegem, és meglátod: az Igazság-Én majd megmondja neked mindazt, amit
hinned kell. Húzd az orrodra, és vess egy fetisiszta pillantást (azt, hogy az vagy, én, a másik analizáló,
elmondom neked) a testedre, és a másik testére. Látod? Nem? Várj, mindent megmagyarázunk, és végre
megtudod majd, hogy a neurotikusok melyik fajtájával állsz rokonságban. Ne mozogj, megalkotják a
portrédat, hogy aztán minél hamarabb hozzá hasonlatossá tedd magad.
Igen, még egész seregnyi van az első és a második fokozat naivjaiból. Az újonnan érkezők, ha a

9
teoretikustól eltávolodva mernek alkotni, a Jelölő zsarujai igazoltatják őket, jegyzőkönyvezik őket és
emlékeztetik a rendre, amelyet ismerniük kellene; ravaszság révén megszabják a pontos helyüket a láncban,
amely mindig egy kitüntetett „jelölő" javára bomlik láncszemekre. Visszafűznek minket a fonalra, amely ha
nem az Apa-Nevéhez visz el titeket, hogy az újabbnak vívmányaival dicsekedhessek, a fallikus-anyához
vezet.
Barátnőm, óvakodj a jelölőtől, amely egy jelölt hatalmához akar téged visszavezetni. Óvakodj a
diagnosztikáktól, melyek nemző hatalmadat szándékoznak visszaszorítani. A „köznevek" is tulajdonnevek,
melyek megalázzák a rendkívüliségedet, mikor fajtába sorolják azt. Törj ki a körökből; ne maradj a
pszichoanalitikus zárkában: fordulj sarkon és vágj át!
És azért van belőlünk egész seregre való, mert a felszabadító háború ma még csak egy kicsiny rést nyitott.
De a nők ott tömörülnek, láttam őket, őket, akik nem lesznek sem háziasítottak, sem rászedettek, akik nem
félnek a nővé válás kockázatától.
Semmilyen kockázattól, semmilyen vágytól, semmilyen még bennük, maguk és mások között vagy
máshol létező felderítetlen tértől nem félnek. Ez a nő nem fetisizál, nem tagad, nem gyűlöl, csak figyel,
közelít, igyekszik meglátni a másik nőt, a gyereket, a szeretőt, nem azért, hogy megerősítse nárcizmusát
vagy hogy ellenőrizze a gazda biztosságát vagy gyengeségét, hanem hogy jobban szeret(kez)hessen, hogy
feltalálja
A Másik Szerelmet:
És kezdetben vala a mi különbözőségünk. Az új szerelem merészeli, akarja a másikat, szédületes
szárnyalásba fog az ismeret és a felfedezés között. A nő, a mindigből érkező, nem marad itt, minden hová
megy, ad és kap, ő a vágy-amely-ad. (Anélkül, hogy fogva tartaná őt az elvevő adás paradoxonja vagy az
egyformába-olvadás. Már nem tartunk itt.) Belép az én és te és az ő közöttibe és a másik énbe, ahol az egyik
végtelenül több, mint egy, és több, mint én, a félelem érzése nélkül, hogy valaha is elérne egy határt: az
önmagunkká válástól élvhajhászan. Nem fogjuk abbahagyni. Átkel a védekező, anyáskodó és felfaló
szerelmeken: túllép a fukar nárcizmuson, a mozgó, nyitott, átmeneti terekben kockáztat: túllép a halálharc, a
szerelemháború ágyba utasításán, mely tetteti, hogy a cserét jelképezi, kineveti Erósz dinamikáját, melyet a
gyűlölet táplálna – a gyűlölet: örökség, még mindig egyfajta maradvány, csaló szolgaság a fallosz számára.
Szeretni, nézni – gondolkodni – keresni a másikat a másikban, de-spekularizálni, de-spekulálni. Nehéz? Nem
lehetetlen: és ez az, ami táplálja az életet, egyfajta szerelem, mely nem ebből az aggódó, a hiányt óvó és a
különöset összekeverni szándékozó vágyból tartja fenn magát, hanem élvezi a sokszorosodó cserét. Ahol a
történelem még úgy jelenik meg, mint a halál története, oda nem lép be. A szembenállás, a hierarchizált
csere, az uralomért folyó harc, mely legalább egy halottal végződik (egy gazda – egy szolga, vagyis két nem-
gazda = két halott), mindez egy fallocentrikus értékek által irányított idő alárendeltje: az, hogy a férfi
rendelkezik még egy jelennel, a nőt nem akadályozza meg abban, hogy máshol kezdje el élete történetét.
Máshol ad. Nem „tudja", mit ad, nem méricskéli; sem a cserepénzt, sem azt, ami nincs neki. Többet ad; a
biztosság nélkül, hogy abból, amit ad, nyereséges lesz. Élni, gondolkodni, változtatni ad. Ezt az „ökonómiát"
már nem tudja közgazdasági szakszavakkal kifejezni. Ahol ő szeret, ott a régi gazdálkodás fogalmait már
túlhaladták. Ott nem a számítását találja meg, egy többé-kevésbé tudatos számítás végére érve, hanem a
különbségeit. Az vagyok neked, ami akarod, hogy legyek, abban a percben, amikor rám nézel, úgy, ahogy
még sosem láttál: minden pillanatban. Amikor írok, mindaz megíródik belőlem, kizárás, előrelátás nélkül,
amit nem tudunk, amik lehetnénk, és minden, amik leszünk: hívogat minket egy fáradhatatlan, kábító,
csillapíthatatlan szerelemkeresés. Soha nem kerüljük el egymást, soha nem szenvedünk hiányt egymásból.
Fordította: Kádár Krisztina

10