Amycus mindigis gyűlölte a kastélyt.

A pöffeszkedően magasra emelt mennyezetét, és az azt

támasztó elnyúló oszlopokat, amelyek minden adandó alkalommal egyre termetesebbnek tűntek.
Meg mert volna esküdni rá, hogy soha nem állnak meg a növésben. Elvégre Klaus elmondása
szerint a kastély is egykoron csatákat vívott, képes volt tapintható alakot ölteni, s a tanács tagja volt.
Az összes istenség közül a valaha volt legeslegnagyobb: Fahd, a párducisten. Akit a saját
rosszindulata győzött le, aki megszállottan le akarta vadászni a Nap fényes sugárpajzsai megett
rejtőzködő gyáva nap- azaz oroszlánisteneket. A legenda szerint a tompa éjszakai sötétség
elvándorolt érte a fényes birodalomba, s tenyerébe vonta haldokló testét. Az égbe emelte maga
mellé, s mikor utolsó lehellete is elhagyta lénye tüdejét, csillagokká foszlott, s a mennyboltra
vándorolt. Párszáz év elteltével visszatért, s újjászületett e kastély képében. Azóta is ugyanitt áll,
csupán kissé zsúfoltabbá lett az utóbbi években. Amycus biztos volt benne, hogy őse jobban örülne
a magánynak, de a többi istenség más véleményen volt. Az első alkalom, hogy felszólalt egy
tanácsülésen. Újból meg nem tenné.
Az öntelt fehér színű folyosókat szelte. Párducalakja az elméjében pihent, jelenleg alaktalan volt,
csupán egy vándorló aranyos fény. Mintha lassú ütemben hullámzott volna alatta a padló. Bár
meglehet, hogy csak a kastély lélegzett alatta, úgy érezte émelyeg. A tanácsterem felé tartott
görcsösen. Őse, Azrael párduc hirtelen felszívódása miatt azonnal tanácstagnak avatták, hogy a
párducisteneket képviselje, és értük szólaljon fel. De nem tudott az újdonsült szerepével azonosulni.
Hiszen mégha a ''felsőbbrendű hatalmak'' (mint ami ő is volt) köreiben nem is léteznek ‘‘gyerekek,‘‘
ő annak érezte magát. Hogy mennyire szerencsétlennek és tapasztalatlannak gondolta magát,
próbálta titkolni a többiek elől, de még egy vak is méterekről kiszagolta, mennyire nincsen készen a
feladatra. Ez alapjáraton nem is nagyon zavarta volna a párducot, ha nem kerítette volna hatalmába
az az érzés, hogy kudarcot fog vallani az őseivel szemben. Vagy talán már vallott. Ők ezer meg ezer
csatában és háborúban harcoltak, ők harcoltak ki dicsőséget, s miattuk tisztelik a párducokat. S
mire minden lecsendesült, Amycusnak harctechnikák nélkül kell bizonyítania. Szinte nevetségesnek
tartotta az őt bántó gondolatokat. Amiért minden egyes gyűlés után a szobájában szipog. Amiért
rühellte a kastélyt és minden lakóját. Hiszen ez mind semmi ahhoz képest, amit egy párducistennek
szokásosan le kéne tunkolnia a torkán.
Két apró fénycsóvát növesztett ki testéből, majd babrálni kezdett velük mikor betért a folyosóra,
minek végében a tanácsterem ajtaja tátongott. Nem nézett ki különösebben az átjáró. A megszokott
egyszerű hetyke fehér szín pihent errefelé is. Előtte mintha a nyílt ajtó gúnyosan nevetett volna
rajta. Amycus a fényéből egy grimaszt küldött felé, majd felmordulva közeledett. Mély lélegzetet
vett, s felvette alakját. Mikor testét egyensúlyba helyezte, kihúzta magát és átlépte a küszöböt.
Valami mellső mancsai útjába akadt, nyikkanó hangot hallatott. Sietve emelte föl, ezzel rabságából
szabadítva egy apró könyvmolyt, ami rögvest iszkolt is. Egy falba fúrt parányi járaton távozott.
– Amycus! – hangzott Klaus isten lágy hangja.
Amycus párducfüleit a nyugati irányba hegyezte. Elfordította fejét. A hatalmas nyolcélű asztal körül
megpillantotta a tanácstagokat állati alakjukban. Kerülték a tekintetét, csak Klaus tárta felé óriási
medvemancsait. Kerek szemüvege orrán pihent. Feljebb tolta.
– Ideje volt! – sóhajtott Draco isten nyúlalakjában. Végigmérte a párducot – Legalább azt tudod
milyen nap van ma – vakarta meg fülét.
Draco a nyúlisten állati alakjában állandóan vakarózott.
Amycus halkat fújtatott, majd ő is az asztalhoz merészkedett.
Hogyan is felejthetné el? Hiszen ma van pontosan 100 éve, hogy Azrael elindult az emberek közé. S
köddé vált. Amycus többet nem tudott. Sosem avatták be a részletekbe.
– Amycus párducisten – szólította Klaus morgó hangján.
Amycus nyelt egyet és szaporábban kezdte venni a levegőt, mikor nem is lett volna rá szüksége.
Csupán az izgalom utasította így.
– ...és a többiek – sóhajtott a hatalmas medve.
Draco felhúzott szemöldökkel méregette.
– Eljött az ideje, hogy mindannyian a hátatokra vegyétek az igazság súlyos terhét.
Amycus el akart szaladni. Bárcsak itt lenne Azrael. Hogy ismét 50 éves szobafogságra ítélte volna, s
most nem kéne itt lennie.
Draco nyúl csak végignyalt a fogán, közben alig láthatóan bólogatva pislangatott Klaus irányába. Ő
szemét lesütve ingatta a fejét, majd mély levegőt vett (nem mellesleg neki sem lett volna erre
különösebb szüksége).
– Elmesélem mi történt régi barátunkkal, a bátor ambár meggondolatlan – ingatta ismét jobbra-balra
medvekobakját – Azrael párducistennel.