LENTE GÁBOR

Vízilónaptej
ÉS MÁS TÖRTÉNETEK KÉMIÁBÓL
A könyv kiadását a Magyar Tudományos Akadémia,
illetve a könyvkiadói program keretében a Nemzeti
Kulturális Alap támogatta.

Copyright © Lente Gábor, Typotex, 2017

Engedély nélkül semmilyen formában nem másolható!

Témakör: kémia, természettudomány, tudománytörténet

Kedves Olvasó!
Köszönjük, hogy kínálatunkból választott olvasnivalót!
Újabb kiadványainkról, akcióinkról a www.typotex.hu és a
facebook.com/typotexkiado oldalakon értesülhet.

KIADJA A TYPOTEX ELEKTRONIKUS KIADÓ KFT.

Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa
Főszerkesztő: Horváth Balázs
Felelős szerkesztő: Gerner József
A kötetet gondozta: Leiszter Attila
A borítót tervezte: Nagy Norbert
Művészeti vezető: Sosity Beáta

ISBN 978-963-279-914-8

Elektronikus könyv Bíró Botond

 TARTALOM
I. TERMÉSZETTUDOMÁNY ÉS SZÉPIRODALOM
Odüsszeusz a csillagok fényében

Túl a varázshegyen

Ózon az irodalomban. Tévedések vígjátéka Shakespeare nélkül

Ózon álruhában

Ózon, az igaz védelmező és hamis megváltó

Szuperjég. Világvége kémikus módra Mi lehetett

Nessus vére?

Honnan nézte Poszeidón Trója ostromát?

Egy eposzi trigonometria-feladat

Shakespeare és a természettudomány

II. HÍRESEK ÉS KÉMIKUSOK

Margaret Thatcher

Isaac Asimov

Martinovics Ignác

Alekszandr Porfirjevics Borogyin

Primo Levi

Angela Merkel

Neumann János

Sherlock Holmes

Ezésez Géza, avagy Dévényi (Deutsch) Tibor

Ferenc pápa

Görgey Artúr

Kurt Vonnegut

III. MINDENNAPI TUDOMÁNY

„…és lőn világosság.” Fényt kibocsátó kémiai reakciók a világító
rudaktól a szentjánosbogarakig
Távolban egy napvitorla

Metanolgazda(g)ság − a jövő energiája?

A Soai-reakció és a biológiai kiralitás eredete.

Isten valóban nem kockázik?

Mindenképpen meleg vízben kell mosni?

Elemnévadás az uránon túl Vízilónaptej

John Travolta és a triklóretilén

Az első kémiai konferencia

A kilogramm várható új definíciója és ennek következményei

1. Atomszámoláson alapuló módszerek

1.1. Szén-12 alapú módszer

1.2. Avogadro-projekt

1.3. Ionakkumuláció

2. Elektronikus módszerek

2.1. Watt-mérleg

2.2. Amper-alapú meghatározás

Száz éves a Bohr-féle atomelmélet

A Vasa új csatája az elemekkel

Tudomány, de minek és kinek? IgNobel-díjakminden mennyiségben

Lábjegyzetek
 I
TERMÉSZETTUDOMÁNY
ÉS SZÉPIRODALOM
ODÜSSZEUSZ
A CSILLAGOK
FÉNYÉBEN
A két közismert ógörög eposzt évezredek óta elég egyöntetűen
lenyűgöző intellektuális alkotásnak tartja az emberiség. A hátterükben
meghúzódó történelmi tényekről, illetve azok valóságalapjáról viszont
már jelentősen eltérő nézetek léteznek. Míg az Iliász kétségtelenül
megtörtént események élőszóban megőrzött krónikáján alapul, addig
az Odüsszeia esetében ez már korántsem annyira nyilvánvaló. A 19.
század végen Heinrich Schliemann mindenekelőtt a korábbi eposzban
található földrajzi utalások alapján azonosította Tróját, bár – mint azt
archeológusok később minden kétséget kizárva bizonyították – az
ásatások során az egyes rétegek korát illetően többször is nagyot
tévedett. Ezzel szemben Odüsszeusz kalandjainak számos helyszíne
még mind a mai napig talányos. Ogügiét, vagyis Kalüpszó nimfa
nevezetes barlangjának helyét a legtöbben a mai Málta kisebbik
szigetével, Gozóval azonosítják, mások viszont inkább az Atlanti-
óceánban keresik. Még Ithakának, vagyis Odüsszeusz otthonának
elhelyezkedését sem ismerjük bizonyosan. A legvalószínűbb jelölt a
Jón-tengerben, Görögország nyugati partvonala előtt fekvő, mind a mai
napig Ithakának nevezett sziget. Ez viszont meglehetősen kicsi, ezért
néhányan inkább a két közeli, jóval nagyobb méretű sziget, Lefkáda
vagy Kefalónia egyikén keresnék Odüsszeusz palotáját.

Az Odüsszeiában elbeszélt események időtartama nem teljesen

egyértelmű. Kétféle értelmezése is létezik: az egyik a párhuzamos, a
másik a szekvenciális időrend. A kettő abban
különbözik, hogy az eposzban egymás után leírt, eltérő helyszíneken
történő eseményeket az első egyidejűnek tekinti, a másik egymás
utáninak. Mindkét időrend a kérők megölésének napjához viszonyítja
az egyes eseményeket: a párhuzamos szerint az istenek legelső
tanácskozása a –33. napon történik, a szekvenciális szerint pedig a –
40. napon. A két időrend a –33. naptól kezdve csak egyetlen nappal
különbözik, a –4. napon pedig találkozik.

2008-ban két csillagász, Constantino Baikouzis és Marcelo O.

Magnasco hívta fel a figyelmet arra, hogy habár a két időrend között a
szöveg alapján nem lehet dönteni, az események történelmi dátumára
viszont az eposzban szereplő csillagászati utalásokból egyértelműen
következtetni lehet. Odüsszeusz a –28. (a szekvenciális időrend szerint
a –29.) napon indul el Kalüpszó szigetéről (az idézetek Devecseri
Gábor 1947-es fordításából származnak, az utánuk szereplő római
szám a fejezetet, az arab szám a sort azonosítja):

„Vásznait így vígan feszitette ki fényes Odüsszeusz,

kormány mellé ült, s vezetett, jól értve a módját,
s míg ott ült, sose hullt le a szemhéjára az álom;
Pléiaszok fényét, későn lenyugodni Boótészt
s látta a Medvét is – más néven híva Szekér ez –
mint forog egyhelyben, míg Óríónt lesi egyre,
s egymaga nem fürdik meg csak soha Ókeanoszban;
mert úgy mondta Kalüpszó néki, az isteni úrnő,
hagyja a balkeze mellett azt, így járja a tengert.”
V. 269–277.

Itt tehát a szöveg említést tesz a Boótesz (Ökörhajcsár), a Nagy

Medve és az Orion csillagképről, valamint a Plejádokról (Fiastyúk), a
Bika csillagképben található, az egész égbolton
leghíresebb nyílt csillaghalmazról. Ezekben a sorokban már fontos
információ rejtőzik. A Boótesz és a Plejádok nagyon messze vannak
egymástól az égen, ezért a Földközi-tenger vidékéről (és hazánkból is)
csak két-három hétig, a tavaszi és az őszi napéjegyenlőséget követő
rövid időszakban láthatók az égen ugyanazon az éjszakán.
Odüsszeusz a Boóteszt későn látta lenyugodni: ez csak a tavaszi
időpontnak felel meg, mert szeptemberben ez a csillagkép már kora
este nyugszik. A Nagy Medve (amelynek a Göncölszekér is része) bal
kéz felé volt hajózás közben, ebből egyértelmű, hogy a hős kelet felé
haladt, vagyis Ogügiének otthonától nyugatra kellett lennie.

A leírás szerint a Nagy Medve csillagkép egyhelyben forog az égen

és egyedül nem fürdik meg a tengerben. Csillagászatilag ezek is pontos
megállapítások: a Nagy Medve az északi féltekéről nézve az egyetlen
jelentős csillagkép, amely soha nem nyugszik le. Lehet azonban egy
kis hiányérzetünk: miért mondja azt a szöveg, hogy a Nagy Medve
egyhelyben forog? Miért nincsen utalás arra a manapság elég feltűnő
tényre, hogy a forgás a Sarkcsillag körül történik?
 1. ábra A Magyarországról látható csillagok elhelyezkedése az égbolton

Ezekre a kérdésekre egészen meggyőző tudományos magyarázat

van. A Föld forgástengelyének iránya ugyanis történelmi korok alatt
fokozatosan változik. Ezt a csillagászok precessziós mozgásnak
nevezik, s lényege, hogy az égbolt „mozdulatlan” pontjának helye
nagyjából 26 000 éves ciklusidővel kört ír le. Napjainkban a Föld
forgástengelye majdnem pontosan a Sarkcsillagot célozza, ezért úgy
tűnik, mintha az éjszakai égbolt egyetlen mozdulatlannak látszó pontja
világítana, mert fényes csillag közelében van. Az eposz idejében
azonban máshol volt a mozdulatlan pont, s annak a közelében nem volt
feltűnő csillag. Ráadásul a Sarkcsillagról egy ideje már
azt is tudjuk, hogy fényessége évezredek alatt változik: napjainkban
ugyan a 48. legfényesebb csillag, de régebben egész biztosan
haloványabb volt. Ptolemaiosz i. sz. 137-ből származó részletes
feljegyzéseiben sikerült ugyan azonosítani a mai Sarkcsillagot, de
fényessége ekkor kb. 2,5-szer kisebb volt, mint manapság. Egy bő
évezreddel még korábban, Odüsszeusz idejében igencsak
jelentéktelen fényű csillag lehetett, és nem is volt látszólag
mozdulatlan: semmilyen ok nem volt tehát a megemlítésére. „Szilárd
vagyok, mint éjszak csillaga” – mondja Julius Caesar Shakespeare
tragédiájában (harmadik felvonás, I. szín, Vörösmarty Mihály
fordítása), de ezt a mondatot a nagy drámaíró az i. sz. 18. század
elején adta az első római császár szájába. Julius Caesar ilyen néven
egészen biztosan nem ismerhette a Sarkcsillagot, amely – legalábbis
fényességét tekintve – a legkevésbé sem szilárd.

Odüsszeusz elindulásának leírásából egyértelmű tehát, hogy az

események a tavaszi napéjegyenlőség idején kezdődnek. A tavaszra
egyébként az eposzban nem csillagászati jellegű utalás is van később:
„Ott léptem ki, hol erdő állt, dús, sűrüvirágú…”
XIV. 353.

Az Odüsszeia a visszaemlékezéseket nem számítva nagyjából egy

hónap eseményeit írja le. Így elég természetes, hogy a Hold
mozgásáról is lényeges dolgokat örökít meg:
„Még ugyanebben az esztendőben megjön Odüsszeusz.
Majd mikor elfogy a hold, és kezd növekedni az újhold,
akkoron ér haza és bosszút áll mindazokon, kik
sértegetik feleségét és fényes fiusarját.”
XIV. 161–164.
 Ebből világos, hogy Odüsszeusz hazatérésének napján, vagyis az
időrendben a 0. napon éppen újhold volt. Ez az információ az eposzban
még három helyen ismétlődik különböző formákban. A 0. nap előtti
éjszakáról például a következőt tudjuk meg:
„Jött fenyegetve a holdtalan éj, szakadott szakadatlan…”
XIX. 457.

A csillagok egymáshoz képest évezredekig mozdulatlanok az égen,

a Hold pedig havonta ismétli fázisait, így az év azonosítása pusztán
ezen információkra alapozva nem lehetséges. Az eposz azonban a
bolygók helyzetét is több alkalommal megörökíti, ami további
lehetőségeket rejt magában. A –5. nap reggelét a következő sorok írják
le:
„Hát hogy a legragyogóbb csillag föltűnt, mely az éjből jő
ködbőlszülető Hajnal hírével az égre…”
XIII. 93–94.

Kétségtelen, hogy itt az Esthajnalcsillagról, vagyis a Vénusz

bolygóról van szó. A bolygók égbolton végzett mozgásának
legfeltűnőbb jellegzetessége a bolyongás, a magyar „bolygó” szó is
innen ered (néhány más nyelvben is hasonló a helyzet). A bolyongó
mozgás azt takarja, hogy a bolygók a Föld égboltján az állócsillagok
egymáshoz képest rögzített háttere előtt elég bonyolult szabályok
szerint mozognak. A fentebb idézett sorokból nyilvánvaló, hogy a
Vénusz hajnalban volt látható az égen a tavaszi napéjegyenlőség után,
s igen fényes volt.
A hazatérés napjának azonosításához hasznos utolsó láncszem
már jóval kevésbé közvetlen az előzőeknél. Az antik görögök néhány
istenüket bolygókkal azonosították. Hermész (római megfelelője
Merkúr) cselekedeteinek leírása például elég általánosan a Merkúr
bolygó égbolton látott mozgását tükrözi. Az
Odüsszeia elején Hermész gyors utazást tesz Ogügié szigetére, vagyis
nyugat felé, majd azonnal vissza is tér:
„…torlódó habon át ugyanígy utazott tova Hermész.
Végre midőn odaért már arra a messzi szigetre…”
V. 54–55.

A Merkúr és más bolygók mozgásának sajátja, hogy az égen

időnként hurkokat írnak le, vagyis hosszan tartó, a csillagokhoz képest
keleti irányba való haladás után egy rövid ideig megállnak, majd rövid
ideig nyugatra tartó, csillagászati szakkifejezéssel élve: retrográd
mozgást végeznek. Feltételezve, hogy az Odüsszeiában ennek az égi
huroknak a költői leírása található, az i. e. 1250-től i. e. 1100-ig eltelt
150 év alatt a csillagászati számítások szerint csak egyetlen nap volt,
amelyre az összes eddigi információ ráillik: i. e. 1178. április 16. Tehát
az eposz szerint Odüsszeusz csakis ezen a napon ölhette meg a
kérőket. Meg kell még jegyezni, hogy a dátum a történelmi
szokásoknak megfelelően a Julián-naptár szerint van megadva. A
manapság használatos Gergely-naptárat ugyanis csak i. sz. 1582-ben,
XIII. Gergely pápa rendeletére vezették be. A kettő közötti különbség
az, hogy a Julián-naptárban minden néggyel osztható év szökőév, a
Gergely-naptárban viszont a százzal osztható évek közül csak a
négyszázzal is oszthatók szökőévek. A Gergely-naptár bevezetésének
éve furcsa év volt: 1582. október 4. (csütörtök) után azonnal október
15. (péntek) következett.

Az Odüsszeia 0. napjára a csillagászati jelekből kikövetkeztetett

dátumot egy-két további apró megfigyelés is alátámasztja. Az eposz
például semmit nem ír Árész (római megfelelője: Mars) cselekedeteiről,
ami összhangban van azzal, hogy az i. e. 1178. április 16-át megelőző
hetekben a Mars nem volt látható az éjszakai égbolton. Poszeidón
(római megfelelője:
Neptun) viszont szerepel a szövegben:

„Ekkor az aithiopoktól jött s meglátta Poszeidón

őt, Szolümosz bércek tetejéről: látta hajózni hab
hegyiben.”
V. 282–284.

Ez semmiképpen nem lehet a Neptunusz mozgására való utalás,

hiszen ez a bolygó szabad szemmel nem is látható, és a csillagászok
csak jóval a távcső feltalálása után, 1846-ban fedezték fel.
Szakemberek szerint Poszeidón cselekedete a napéjegyenlőség
időszakának ógörög allegóriája, ez a csillagászati információkkal is
összhangban van. Odüsszeusz hazatérésének i. e. 1178-as dátuma
egyébként jól egybevág a trójai háború fennmaradt történelmi, illetve
régészeti maradványairól legmodernebb kormeghatározással szerzett
ismeretekkel, amelyek Trójának az Iliászban megörökített ostromát i.
e. 1192 és 1184 közé teszik.

Theoklümenosz jóslata további, fontos bizonyítékkal szolgál:

„…árnyakkal telt már meg a csarnok, telt meg az udvar,

szállnak a mély Ereboszba, homályba; a nap kialudt már,
nincs odafönt, s a sötétségnek vészes köde terjeng…”
XX. 356–358.

Plutarkhosz, a görög író és filozófus már az i. sz. 1. században

felvetette, hogy ezek a sorok, amelyek a 0. napra vonatkoznak, teljes
napfogyatkozást írhatnak le. I. e. 1178. április 16-án pedig valóban volt
teljes napfogyatkozás! Ennek idejét a csillagászok a naprendszerről
szerzett ismeretek alapján másodpercre pontosan ki tudják számolni.
Az viszont már nehezebb kérdés, hogy a Föld mely helyeiről lehetett
teljesnek látni a napfogyatkozást. A fő problémát az jelenti a
számításokban, hogy
a Föld tengely körüli forgásának ideje (vagyis egy nap hossza)
háromezer év alatt megváltozott valamelyest. Nem kell nagy
eltérésekre gondolni: kb. 50 milliszekundumról, vagyis egy másodperc
huszadrészéről van csak szó a három évezred alatt. A kicsi
különbségek viszont az i. e. 13. század óta eltelt bő 1,1 millió nap alatt
összeadódtak, s a csillagászatban órahiba néven ismert összegzett
hatásuk már számottevő. Írásos emlékek alapján egészen bizonyos,
hogy i. e. 136. április 15-én Babilonban teljes napfogyatkozás volt
észlelhető. Ha semennyit nem változott volna ez idő alatt egy nap
hossza (vagyis nulla lenne az órahiba), akkor ezt a napfogyatkozást
egészen más helyen, a jelenlegi Marokkó területén kellett volna látni.
Éppen a történelmi feljegyzésekből egyértelműen azonosítható
napfogyatkozások adnak lehetőséget arra, hogy a tudósok a Föld
forgási sebességének lassulását megbecsüljék. A legkorábbi ilyen adat
Kínából származik i. e. 709-ből, így már az i. e. 12. századra is lehet
elég jól megalapozott következtetéseket levonni. A ma ismert legjobb
becsléseket használva végzett számítások szerint az i. e. 1178. április
16-i napfogyatkozás a Görögország partjaitól keletre lévő szigetekről,
így Ithakáról nézve is teljes volt!
 2. ábra Az órahiba mértéke a történelmi feljegyzésekben azonosított
napfogyatkozások alapján

Ha jobban belegondolunk, a napfogyatkozásnak más, irodalmi

jellegű szerepe is lehetett. Az Iliász egy hosszú évekig tartó hadjáratot
énekel meg, sok nagyszerű hős küzdelmét és halálát írja le. Az
Odüsszeia ezzel szemben egyetlen király hazatérését örökíti meg,
illetve korábbi kalandokat mesél el, a benne megjelenő szereplők
többsége aligha nevezhető hősnek. Ezek az események az Iliászban
leírtakkal nem azonos történelmi súlyúak, nincsen sorsfordító jellegük
egész népek számára. Alighanem épp a teljes napfogyatkozásban
megnyilvánuló isteni beavatkozás adott Odüsszeusz hazatérésének
eposzi jelentőséget.
 3. ábra Az i. e. 1178. április 16-i napfogyatkozás valószínű sávja Európa
térképén
Első megjelenés: InterPress Magazin, 2011. február, 28–32.
TÚL A VARÁZSHEGYEN
Az irodalomtudomány a 20. századi német irodalom egyik legnagyobb
hatású művének Thomas Mann (1875–1955) 1924-ben megjelent, A
varázshegy című, elég terjedelmes regényét tartja. A könyv eredeti
német címe Der Zauberberg, s az író 1912-ben kezdte el írni.
Eredetileg rövidebb elbeszélésnek szánta, de aztán közbeszólt az első
világháború, így a mű témája alapjaiban megváltozott, terjedelme pedig
jelentősen megnövekedett. 1924-re készült el végleges formában. Nem
sokkal később, 1929-ben Thomas Mannt irodalmi Nobel-díjjal tüntették
ki.
A regény színtere egy Svájcban lévő hegyi szanatórium, ahol
tüdőbetegeket kezelnek. Az ötletet valószínűleg saját élményei adták:
1912-ben háromhetes látogatást tett egy ilyen gyógyintéz-ményben,
ahol beteg feleségét (lánynevén Katia Pringsheimet) ápolták. Az épület
ma is áll, bár már nem szanatóriumként működik, hanem Davos Hotel
Schatzalp néven várja a vendégeket, s internetes oldalán meg is említi,
hogy A varázshegy elképzelt eseményei itt játszódtak.

A regény helyszíneként választott szanatóriumban elsősorban

tuberkulózisos betegeket kezelnek. A tbc az 1950-es évek előtt
népbetegségnek számított. Jó néhány híres ember, művész, politikus
és tudós halálát okozta ez a betegség, például Anders Celsiusét,
Bernhard Riemannét, Erwin Schrödingerét, Simón Bolivárét, Frédéric
Chopinét, Franz Kafkáét, George Orwellét, Richelieu bíborosét, Tóth
Árpádét és Anton Csehovét. Többek munkájára is jelentős hatással volt
a kór: Csehov drámáiban a betegségmotívum vissza-visszatér,
elsősorban saját tbc-s tapasztalatait írja le. Erwin Schrödinger híres
kvantummechanikai egyenletét egy tüdőszanatóriumban fogalmazta
meg először, bár a betegség csak jóval később, hetvenéves kora fölött
súlyosbodott végzetessé. George Orwell leghíresebb művét, az 1984-
et életének utolsó szakaszában írta, amikor már nagyon beteg volt.
Thomas Mann regénye természettudományos szempontból is
rendkívül érdekes mű: számos részében találunk meglehetősen pontos
leírást a tbc-ről, s annak a 20. század első évtizedeiben szokásos
kezeléséről. Előfordul az is, hogy az író a gyógykezelésektől
függetlenül is hosszabb természettudományos gondolatmeneteket
oszt meg az olvasóval. A következőkben néhány idézethez fűzött
magyarázat révén a betegség sajátságait, illetve mai kezelését
mutatjuk be. Ehhez Szőllősy Klára fordítását használjuk fel, az
oldalszámok az Európa Könyvkiadó gondozásában 1974-ben
megjelent kötetre utalnak.
„– Bizony, az idő! – mondta Joachim, és többször egymás után bólintott
egyenesen maga elé, unokabátyja őszinte felháborodására nem is
hederítve. – Ahogy ezek itt bánnak ez ember idejével, ha te azt tudnád!
Három hét annyi nekik, mint egy nap. Majd meglátod. Majd kitanulod –
mondta, és hozzátette: – Az ember fogalmai megváltoznak idefenn.”
12. oldal

Ebben a rövid részletben Thomas Mann a tbc igen lényeges

sajátosságát érzékelteti. A tuberkulózis ugyanis lassú lefolyású
betegség. Angolul egyik szokásos neve consumption, ami magyarra
elfogyásként fordítható leginkább, s ez szintén a fokozatos, általában
hosszan elhúzódó jellegére utal. E lassúság hátterében a betegség
kórokozójának egyedi sajátságai állnak. A betegséget a
Mycobacterium tuberculosis rendszertani nevű baktériumfaj okozza,
amelyet Heinrich Hermann Robert Koch
(1843–1910) német orvos írt le először, s még a felfedezés pontos
napját is ismerjük: 1882. március 24. A tudós 1905-ben a
tuberkulózissal kapcsolatos munkájáért orvosi Nobel-díjat kapott, s a
tudománytörténet azóta a mikrobiológia megalapítójaként emlékezik
rá. A baktériumfaj sajátságai közé tartozik, hogy igen lassan
szaporodik. Tipikusan a baktériumok ideális körülmények között
másfél-két óránként osztódnak, a Mycobacterium tuberculosis viszont
legfeljebb 20 óránként. Így aztán maga a tbc kialakulása is lassú
folyamat, s kezelése hosszan elnyúlik: még a
21. században is a legrövidebb gyógyszeres kezelés időtartama hat
hónap. Ezt a német író A varázshegyben fel is használta
mondanivalójának erősítésére. A könyv viszonylag részletesen
beszámol Hans Castorp szanatóriumbeli látogatásának első három
hetéről, majd amikor kiderül, hogy ő maga is beteg, s maradásra bírják,
akkor egészen megváltozik a regény ritmusa: hét év eseményeiről
olvashatunk közel hasonló terjedelemben, mint az első három hétről. A
szanatórium lakói az általuk „síkföld”-ként emlegetett normális világ
fölött állnak, s nemegyszer erkölcsi értelemben is fölülről néznek le rá:
ők nem részei a lenti világ rohanásának. A kívül- és felülállás erkölcsi
helyzetének érzését fokozza bennük a betegségtudat, illetve a svájci
helyszín is, ugyanis Svájc nem volt hadviselő fél az első
világháborúban (a másodikban sem, de ez már a regény megszületése
utáni történet). Ilyen körülmények között van idő hosszasan töprengeni
az élet kérdésein, van idő mérlegre tenni mások gondolatait, magaslati
nézőpontból és betegen könnyebb morális ítéletet mondani a világ
felett.

„– Ami az orvosi kezelést illeti – jegyezte meg –, azzal nem élek, de hát
benne foglaltatik a napi ellátás árában, nem kívánhatom, hogy
levonják, hogy is vonhatnák le? A fertőtlenítésnél alaposan
megnyomták a tollat, mert tíz frank ára H2CO-t nem használhattak el,
hogy kifüstöljék az amerikai lányt. De mindent összevéve azt kell
mondanom, inkább jutányos, mint drága, ha azt nézzük, hogy mennyit
nyújtanak. – Így hát villásreggeli előtt lementek az »Igazgatóság«-ra,
hogy kiegyenlítsék a számlát.”
160. oldal

A gyógyítás általában igen költséges dolog, ez már egy évszázada

is így volt és ma is így van. Manapság Magyarországon az állam által
megszervezett társadalombiztosítás gyakorlatilag mindenki számára
hozzáférhetővé teszi a gyógykezeléseket, s ez sokakban azt az érzetet
kelti, hogy mindez ingyen van. Pedig valójában pusztán arról van szó,
hogy a költségeket nem közvetlenül a beteg fizeti. Száz éve szociális
szempontból még egészen más világ volt – nem csak Magyarországon,
máshol is. A tbc lényegében egyetlen kezelése akkoriban magashegyi
szanatóriumokban történt, ahol tiszta levegőben, nagyon nyugalmas
körülmények között éltek a betegek, s ápolóik külön figyelmet
fordítottak a bőséges táplálkozásra. Nem véletlen, hogy A varázshegy
eseményeinek jelentős része étkezés közben zajlik! A költségeket a
betegeknek maguknak kellett fizetniük. Ebből az következik, hogy a
tbc-kezelés csak tehetős emberek számára volt hozzáférhető. A
varázshegy összes szereplője jómódban élő, iskolázott ember. Persze
kezelésük költségét nem feltétlenül maguk teremtik elő, hanem
általában a család már meglévő vagyona fedezi; így van ez Hans
Castorp és unokatestvére, Joachim Ziemssen esetében is. Hans
Castorpot a történet során egyszer nagybátyja meglátogatja azzal a
céllal, hogy a síkföldre való visszatérésre bírja, de a fiatal mérnök ekkor
már nem hajlandó feladni a betegség és a családi vagyon által garantált
magaslati kényelmet. A fejezet címe is igen jellemző: Visszavert
támadás.
„– Kifüstölték? Remek – fecsegte kissé összefüggéstelenül, mialatt
megmosta, megtörülte a kezét. – Igen, metilaldehid, azt a legszívósabb
baktérium sem bírja ki. H2CO, de a szaga orrfacsaró, nem? A szigorú
tisztaság persze alapvető feltétel…”
17. oldal

A tbc fertőző betegség, s terjedését megfékezni legkönnyebben úgy

lehet, ha a kórokozókat elpusztítják. A mai magyar kórházi
gyakorlatban is alapkövetelmény, hogy a tbc-s betegeket el kell
különíteni más betegektől, s ha egy tbc-s beteg távozik a kórteremből,
akkor a szobát alaposan fertőtleníteni kell. Ehhez a fertőtlenítéshez ma
már nem formaldehidet használnak (ez a metilaldehid, vagyis a
Thomas Mann által is a H2CO molekulaképlettel jelölt anyag
elterjedtebb neve), hanem hatásosabb, ugyanakkor az emberi
egészségre kevésbé ártalmas vegyszereket. Mindebből az is
következik, hogy megfelelő higiéniás körülmények megteremtésével a
baktériumfertőzés kockázata csökkenthető. Manapság a tbc
jellegzetesen a rossz körülmények között élő, illetve a legyengült
ellenálló-képességű, például HIV-fertőzött emberek betegsége.

„– Amellett még köpetem is van – tette hozzá hanyag s egyben heves

vállvonogatással, ami rosszul illett hozzá, s azzal megmutatott
unokabátyjának valamit, amit ulszterkabátja feléje néző zsebéből félig
kihúzott, és mindjárt megint visszadugott: egy fémzáras, lapos, ívelt
alakú, kék üvegkulacsot. – Ezt a legtöbben hordjuk idefenn –
magyarázta.”
12. oldal

A köpet (latinul sputum) ma is fontos a tbc diagnózisában. Ez

alapjában véve köhögés során a tüdőből a szájba kerülő, nagyon
nehezen folyó anyag. A tbc-baktériumok kimutatása elsősorban ebből,
baktériumtenyésztéssel történik. Egy ilyen tenyésztés
megfelelő táptalajon történik, s ha a Mycobacterium tuberculosis nagy
telepei jelennek meg, akkor pozitívnak számít, vagyis a beteg
bizonyítottan megfertőzhet másokat. Az ilyen betegeket általában arra
kérik, hogy minél kevesebbet menjenek nyilvános
helyekre. Magyarországon bizonyos esetekben
kényszergyógykezelést is elrendelhet a megfelelő hatóság. A tbc-s
betegekkel együtt élő családtagoknak is gyakran ajánlják gyógyszer
szedését, pusztán megelőzés céljából. Szerencse a
szerencsétlenségben, hogy a cseppfertőzéssel terjedő tbc-kórokozó
nem tartozik a nagyon fertőzőképes baktériumok közé: egy
fertőzőképes, kezeletlen beteg a WHO (World Health Organization, az
ENSZ egészségügyi kérdésekre szakosodott szervezete) adatai
szerint egy teljes év alatt várhatóan mindössze 10-15 embernek adja
tovább a betegséget.
„– …Milyen szag van itt tulajdonképpen?

– Oxigén – felelte Behrens. – Az oxigént érzi a levegőben. A

szobazivatar mellékterméke, tetszik tudni… No, most nyissa ki a
szemét! – mondta. – Kezdődik a boszorkányság.
Hans Castorp buzgón engedelmeskedett.

Fogantyú átkapcsolása hallatszott. Motor indult meg, hangja

dühösen bőgve felszaladt, de újabb kapcsolással lefékezték,
egyenletességre kényszerítették. A padló ütemesen remegett. A
hosszúkás, függőleges piros lámpácska csendes fenyegetéssel nézett
át a falról. Valahol villám sistergett. És a sötétségből lassan, teljesen,
mint megvilágosodó ablak, kibukkant az ernyő halvány négyszöge,
Behrens tanácsos előtte lovagolt suszterszékén, combját
szétterpesztve, öklét combjára támasztva, tömpe orrával egészen
közel hajolva az üveglaphoz, amely belátást nyújtott az emberi
szervezet belsejébe.”
265. oldal
 Ezekben a sorokban egy röntgenvizsgálatról van szó. Itt a figyelmes
olvasó tudományos tévedésen kaphatja Thomas Mannt. Kémiai
szempontból annyira súlyos a hiba, hogy akár a fordítót is
meggyanúsíthatnánk természettudományos műveletlenséggel, de
valójában az eredeti német szövegben is ugyanígy szerepel a hibás
megnevezés: a jellegzetes szag, ami a levegőben érződik, nem lehet
az oxigéné! Az oxigén eleve nagy mennyiségben van a levegőben
(térfogatokat tekintve nagyjából 21%-ban), s már csak azért sem lehet
szaga, mert az állandó belégzésénél az ember szervezete nagyon
hamar hozzászokna. A 20. század eleji röntgenkészülékek
működésekor valószínűleg ózon keletkezett. Ez az oxigén
háromatomos módosulata (egy ózonmolekula tehát három oxigénatom
összekapcsolódásával jön létre, képlete O3; ezzel szemben a

szokásos oxigéngáz kétatomos oxigénmolekulákat, O2-t tartalmaz),

amely a közhiedelemmel ellentétben a legkevésbé sem barátságos
anyag, hiszen súlyosan mérgező. Az ózon egy lehetséges keletkezési
módja, ha a levegőn szikrák ütnek át; erre utalhat a szövegben az elég
egyedi „szobazivatar” szó. Az ózon szaga elég jellegzetes és igen
kellemetlen, még a nevét is erről kapta, mert görögül az ozein annyit
tesz: szaglani.

Amiben viszont nem téved Thomas Mann, az a röntgenkészülék

használata. A tuberkulózis elsősorban a tüdő betegsége. A ma ismert
esetek nagyjából háromnegyedében a tüdő tbc-jéről van szó, a
maradék egynegyedben átterjed a kór más szervre, és ott fejti ki a
hatását. Ezért aztán mind a mai napig a mellkasi röntgenfelvétel
készítése a tbc kezdeti diagnózisának elsődleges módszere az
orvostudományban. Ez az 1910-es években még elég kezdetleges
lehetett, mert Konrad Röntgen a róla elnevezett sugarakat csak 1896-
ban fedezte fel, s így az egészségügyi felhasználás is csak ezután
kezdődhetett. A
röntgenkészülékekkel kapcsolatos A varázshegy egyik legelterjedtebb
idézete: Hans Castorp átlát Madame Chauchat testén. Ennek a
regénybeli háttere az, hogy az orosz hölgy a német mérnököt
megajándékozza egy röntgenfelvétellel. Habár ilyen megfogalmazás
valójában szó szerint nincs is a műben, a hozzá legközelebb lévő
mondat „az emberi test átlátszó képe”-ként említi a Castorpnál lévő
felvételt. Mint említettük, a tbc felismerésének manapság a
röntgenfelvétel-készítés az elsődleges módja, többek között ezért is
kell Magyarországon rendszeresen tüdőszűrésre járni.

„Tudja-e, hogy a felvétel néha foltokat mutat, amelyekről azt hiszik,

hogy kavernák, holott csak árnyékok, ezzel szemben ott, ahol csak-
ugyan van valami, a felvételen akárhányszor nem látszik semmi?
Madonna, a felvétel! Volt itt egy fiatal numizmatikus, láza volt, s mivel
láza volt, tisztán látták a kavernákat a röntgenfelvételén. Állítólag még
hallották is! Tébére kezelték, és ebbe belehalt. A boncolás kimutatta,
hogy valami kokkuszok okozták a halálát.”
240. oldal

Ezek a sorok is arra utalnak, hogy akkoriban a mellkasröntgenes

tbc-diagnózis még ugyancsak gyermekcipőben járhatott. Manapság
már ennél sokkal jobb a helyzet, egyrészt, mert a műszeres technika
sokat javult, másrészt a felvételek értelmezésével kapcsolatban is
rengeteg tapasztalat gyűlt össze. Mindezek ellenére a tbc
röntgenfelvételeken látszó tünetei még ma sem egyértelműek,
összekeverhetők más betegségekkel. Magyarországon 2010 körül
több megyében is rendeltek el kötelező tbc-szűrést, s ezt
röntgenfelvételekkel végzik a tüdőszűrő állomások. Akit a felvétel
alapján kiszűrnek, azt általában további vizsgálatokra küldik.

A mellkasröntgen továbbfejlesztett változatát CT-nek hívják;

ez a rövidítés az angol computer tomography kifejezésből származik,
amely magyarul számítógépes, rétegfelvételeken alapuló képalkotó
eljárást jelent. Mellkasi CT-vizsgálat során lényegében röntgenképek
sorozatát veszik fel a fekvő betegről egy mozgó röntgenkészülék
segítségével, s ebből megfelelő számítástechnikai háttérrel a teljes
tüdő háromdimenziós képe megalkotható. Ennek természetesen már
lényegesen nagyobb az információtartalma, mint egyetlen
kétdimenziós felvételnek, de persze jóval drágább is. Az ilyen CT-
felvételek készítésénél kontrasztanyagot is szokás használni: ez a
röntgensugárzást fokozottan elnyeli és így segíti a kép kontrasztjának
növelését. A kontrasztanyagnak általában tartalmaznia kell olyan
elemet, amelynek nagy a rendszáma; mellkasi CT esetén ez
leggyakrabban jódtartalmú vegyület.

„Igen, a derék, türelmes, fejlett jogérzékű, szolgálatra és fegyelemre

beállított Joachim pártütővé lett, fellázadt a »Gaffky-skála« ellen; ez
volt a neve annak a vizsgálati módszernek, mellyel odalenn a
laboratóriumban, vagy ahogy általában mondták: a »laborban«,
megállapították és jelölték, hogy egy-egy páciens milyen mértékben
van bacilusokkal megáldva: (…)
– Megelégeltem, nem hagyom magam tovább az orromnál fogva
vezetni – jelentette ki fennhangon, és vérhullám öntötte el napbarnított,
sötét bronzszínű arcát. – Két hete kettes Gaffkym volt, bagatell, a
legszebb kilátások, ma pedig kilenc, valósággal hemzsegnek, a
síkföldről szó se lehet. Az ördög sem okosodik ki belőle, hogy is áll ez
a dolog, az ember belebolondul. Fenn a Schatzalpon fekszik egy beteg,
egy görög paraszt, Árkádiából jött, egy ügynök küldte fel: reménytelen
eset, gyorstüdővész, akármelyik nap bekövetkezhet az exitus… de a
köpetében sohasem volt bacilus. A kövér belga századosnak ellenben,
aki gyógyultan távozott,
amikor én feljöttem, tízes Gaffkyja volt, csak úgy nyüzsögtek a
sputumában a bacilusok, pedig csak egyetlen kis kavernája volt.
Fütyülök a Gaffkyra! Nem csinálom tovább, hazamegyek, még ha
belehalok is!”
426–427. oldal

A röntgenvizsgálatok, ahogy már szó volt róla, nem teljesen

egyértelműek a betegség azonosításánál. A tbc végső bizonyítéka a
baktériumok tenyésztéses kimutatása a betegtől vett valamilyen
mintában, amikor is laboratóriumban a kórokozók szaporodásához
ideális körülményeket teremtenek, és megfigyelik a változásokat. A
szövegben a Gaffky-szám a baktériumtenyésztés végeredményére
utal, a név Georg Theodor August Gaffky (1850–1918) német
bakteriológusról emlékezik meg, aki a már említett Robert Koch
munkatársa volt. Mivel a Mycobacterium tuberculosis lassan
szaporodik, az eljárás manapság is nagyon lassú: egy tenyésztés
szokásos ideje hat hét. Minél nagyobb tenyészet jön létre ennyi idő
alatt, annál több baktérium volt eredetileg is a mintában. A hosszú
tenyésztési idő ismeretében azt is könnyű megérteni, miért
röntgenvizsgálatokkal végzik a szűréseket: ez utóbbi alig néhány perc
alatt megvan.

Ezek a sorok egy másik, orvosi szempontból nagyon lényeges

dologra is felhívják a figyelmet: a betegség sikeres kezeléséhez a beteg
együttműködése manapság is fontos, és nem mindig vehető biztosra.
A mai tbc-s betegek jelentős része hajléktalan, vagy más, szociális
szempontból hátrányos helyzetű ember. Náluk nem ritka, hogy nem
mennek el a gyógykezelésekre, az egyébként ingyen kapott gyógyszert
sem hajlandók bevenni, vagy nem úgy, ahogy azt az orvos előírja. A
másik probléma az, hogy a betegség lassúsága miatt egy-egy beteg
állapotának romlása is lassú, illetve
a gyógyszeres kezelés hatására a javulás olyan lehet, hogy esetleg
már nincs is a betegben betegségérzet, ezért elhanyagolja a tabletták
nagyon is szükséges szedését. Az idézett sorokban is ilyesmit örökített
meg Thomas Mann: Joachim Ziemssen nem érzi betegnek magát, az
állandó gyógykezelésből pedig nagyon elege van. Ezért a regényben
vissza is tér katonai foglalkozásához, ahonnan viszont néhány hónap
múlva, egészségének fokozatos leromlása után úgy érkezik vissza,
hogy már nem lehet rajta segíteni. „mint jó vitéz, jó katona” hal meg.
„– Fütyül! – válaszolta Hans Castorp. – Fütyült a hasával, ahogy elment
mellettem, mivel magyarázod ezt?
– Ennyi az egész? – nevetett Joachim megvetőn. – Nem a hasával
fütyül, te szamár. Kleefeld kisasszony volt, Hermine Kleefeld. A pneu-
mothoraxával fütyül.
– Mijével? – érdeklődött Hans Castorp. Rendkívül izgatott volt,
maga sem tudta, milyen irányban. Sírás és nevetés közt ingadozott,
amikor hozzátette: – Nem kívánhatod, hogy megértsem az
abrakadabrátokat.
– Gyere már tovább! – sürgette Joachim. – Séta közben is
elmagyarázhatom. Gyökeret vertél? A pneumothorax valamennyire
sebészeti dolog, amint magad is kitalálhatod, ez egy műtét, amelyet
gyakran végeznek idefenn. Behrensnek óriási gyakorlata van benne…
Ha az egyik tüdő nagyon rossz állapotban van, tudod, a másik azonban
egészséges vagy viszonylag egészséges, akkor a beteg tüdő
működését egy időre kikapcsolják, nyugalomba helyezik, hogy
kíméljék… Vagyis: itt fölvágják az embert, valahol itt oldalt, én persze
nem tudom pontosan a helyet, de Behrensnek a kisujjában van az
egész. És aztán gázt engednek az ember mellkasába, tudod, nitrogént,
és így üzemen kívül helyezik az elsajtosodott tüdőlebenyt. A gáz persze
nem tart
sokáig, körülbelül kéthetenként meg kell újítani… az embert feltöltik, így
képzeld el valahogyan.”
63–64. oldal

A pneumothorax (magyarul légmell, vagy rövidítve PTX) a

mellkasban lévő, de a tüdőn kívülre szorult levegőt jelenti. Ez alapjában
véve egy betegség, amely annál súlyosabb, minél nagyobb
mennyiségű a tüdőn kívülre záródott levegő. Kisméretű és más
betegséggel nem társuló PTX esetén gyakran még kezelésre sincs
szükség, nagyobb vagy egyéb egészségügyi problémák
következményeként kialakuló légmell esetében viszont valamilyen
módon el kell távolítani a benne lévő levegőt. Thomas Mann viszont
arról a kicsit talán furcsának tűnő esetről ír, amikor az orvosok tbc-s
betegek kezelése során szándékosan idéztek elő PTX-et. Ezt az
eljárást Carlo Forlanini (1847–1918) olasz orvos vezette be 1888-ban,
és a tbc-ellenes antibiotikumok bevezetéséig használták. Az eljárás
lényege, hogy a légzésben játszott szerepét betölteni már lényegé- ben
képtelen tüdőlebeny méretét jelentősen lecsökkentették, így teljesen
felfüggesztették a működését, „pihentették”. A légmellet persze jól
meghatározott helyen kellett létrehozni, a tüdőn kívüli gáz
utánpótlásáról pedig rendszeresen gondoskodni kellett. Ezért
sebészeti úton egyfajta szelepet ültettek az ilyen betegek mellkasába.
Az idézetben leírt fütyülő zaj akkor hallható, ha a szelepen át a PTX-
ből távozik valamennyi gáz, tehát ha a PTX mérete csökken.

Manapság a tbc megelőzése és kezelése már egészen más.

Gyermekek számára létezik hatásos védőoltás, a BCG (Bacillus
Calmette–Guérin), s ezt Magyarországon kötelező beadatni. Szükség
esetén az oltást akár többször is megismétlik az évek során.
Felnőttkorban azonban már nem véd a fertőzéstől, ezért nagyjából 18
éves kor után már nem is ellenőrzik többé a
hatékonyságát. Felnőttként a gyermekkorban kapott BCG-oltások
ellenére is meg lehet fertőződni tbc-vel.
A tbc-s betegek kezelésében forradalmi változást hoztak az 1950-
es évek. Ekkor fedezték fel ugyanis az izoniazid nevű gyógyszert. Ezzel
hatékonyan és a földrajzi adottságoktól függetlenül lehetett gyógyítani
a kórt, ezért bevezetését követően a magashegyi tbc-szanatóriumok
néhány éven belül sorra be is zártak, vagy más tevékenységbe
kezdtek. A ma vagy korábban használt tbc-gyógyszerek közül hat
hatóanyagának kémiai képletét mutatja be a 4. ábra. Ma
Magyarországon ezek közül csak négy van forgalomban: az izoniazid
(Isonicid), a rifampicin (Rifamed), a PZA és a Sural. Ezek
hatásmechanizmusa eltérő, ezért tbc-kezeléseknél kezdetben mind a
négyet egyszerre kell szednie a betegnek. A nagyon hatékony
gyógyszerek létezése ellenére a tbc mind a mai napig tömeges
betegségnek számít a kevésbé fejlett országokban: a WHO becslése
szerint 2009-ben kb. 1,7 millió halálesetet okozott.

4. ábra A tbc kezelésére használt gyógyszermolekulák kémiai képlete

Első megjelenés: Természet Világa, 2012, 143, 6, 250–253.

ÓZON AZ IRODALOMBAN
TÉVEDÉSEK VÍGJÁTÉKA
SHAKESPEARE NÉLKÜL

Szépirodalmi művek természettudományos információtartalmának

feldolgozása az ismeretterjesztés lényeges eszköze, s időnként egy-
egy mű korbeli elhelyezését és a benne leírtak történeti hitelességét
illetően is fontos adalékokat szolgáltat. A közelmúlt nemzetközi és
magyar szakirodalmában több példát is találhatunk az ógörög irodalmi
művek ilyen típusú elemzésére: az Odüsszeiában lévő csillagászati
információk alapján meghatározták az eposzban leírt események
pontos dátumát, Nesszosz vérét kálium-permanganát és tömény
kénsav elegyeként azonosították, matematikai gondolatmenet alapján
igazolták a görög istenek által trójai kilátóként használt hegy földrajzi
helyét, illetve az eposzi „borszínű tenger” kifejezés megfigyelési alapját
is keresték. Ez az írás az ózonnal kapcsolatos szépirodalmi
hivatkozásokról számol be, illetve annak az okát keresi, miért él olyan
sok tévhit a közvélekedésben erről az anyagról. A szöveg felhasználja
a szerző néhány korábban már publikált gondolatmenetét, időnként szó
szerint átvéve.

Ózon álruhában
Homérosz Iliász című eposzában olvashatjuk a következő sorokat:

„Győzött volna a vész ekkor jóvátehetetlen,

s bárányként beszorultak volna a trójai várba,
észre ha nem veszi ezt a halandók s istenek atyja:
rettentőt dördülve, fehér villámmal ütött le; épp
Diomédésznek paripái elé, be a földbe: rettenetes
lánggal lobogott fel nyomban a kénkő…”

Az Odüsszeiában két helyen is előfordul a következő

szövegrészlet:
„Zeusz iszonyút dörgött s villámot ütött a hajóba:
megrendült a hajó, amikor Zeusz mennyköve érte,
megtelt kénfüsttel, kizuhantak a társak a vízbe.”

Az első idézetben a lánggal fellobogó kénkő esetét még csak-csak

be lehet tudni annak, hogy a paripák előtt lévő földben jelentős
mennyiségű kén lehetett, de az Odüsszeusz hajóját betöltő kénfüst
hallatán már feltétlenül gyanakodni illik, hiszen Homérosz sehol nem
említi, hogy a derék ithakaiak rakományában kén vagy bármilyen más
kéntartalmú anyag is szerepelt volna. Ugyanakkor mindkét idézet
megemlékezik Zeusz villámáról mint a kénköves és kénfüstös ügyek
közvetlen előzményéről. Ez már csak azért is érdekes, mert nagyon is
jól ismert olyan kellemetlen szagú anyag, amely a levegőben villámlás
hatására keletkezik: ez pedig nem más, mint az ózon.

Az ózon az oxigén kémiai elem ritkább, háromatomos molekulákat

tartalmazó allotróp módosulata, amely mind a fizikai, mind a kémiai
tulajdonságaiban nagyon eltér a levegőben is nagy mennyiségben
előforduló, szokásos O2-molekulákból álló oxigéngáztól. Az O2
szobahőmérsékleten nem túlságosan hajlamos kémiai reakciókban
részt venni, ezért is halmozódhatott fel a légkörben. Ezzel szemben az
O3 nagyon reakcióképes és könnyen bomlik. Az O2-gáz nagy
mennyiségben
körülvesz bennünket, ezért nem lehet más, csak szagtalan. Az ózon
kellemetlen szaga viszont olyan kis mennyiségben is érezhető és
annyira jellemző, hogy még a nevét is erről kapta: Christian Friedrich
Schönbein (1799–1868) svájci kémikus 1840-ben alkotta meg ezt a
terminust a görög ozó (οζω), más alakban ozein (όζειν), vagyis „szaglik”
szóból. A görögöknek a kellemetlen szagok kifejezésére választékos
szókészletük lehetett, mert a bróm elem is így kapta a nevét az
eredetileg bakkecskeszagra utaló bromosz (βρῶμος) szóból.

Az ózon a levegőben szikra, más elektromos kisülés, így villám

hatására is előáll kétatomos oxigénmolekulákból. Ha valakinek nincs
kedve szikrát kelteni kísérletezés gyanánt, működő fénymásolók
közelében is szerezhet magának szagbenyomást arról, hogy igaza
volt-e a névadónak vagy sem. Az ózon gyakorlatilag minden szerves
anyagot roncsol, s ha nincs más lehetősége reakcióra, akkor
viszonylag könnyen átalakul a stabilabb kétatomos változattá.
Általában nem állítják elő tiszta formában, felhasználása tipikusan
viszonylag kis mennyiségű ózont tartalmazó oxigéngáz vagy levegő
formájában történik a kémiában, amit folyékony nitrogénbe, vagyis kb.
–200 °C hőmérsékletre lehűtve kékes színű kristályok formájában
fagyott ózon nyerhető. Ez önmagában elég robbanásveszélyes anyag
és súlyosan mérgező is, ugyanis az elemi oxigénnel csak nagyon
lassan, szabályozottan folyó oxidációs folyamatok ózonnal nagyon
gyorsan, molekulák szerinti válogatás nélkül lezajlanak. A szmog
oxidáló vagy Los Angeles típusú változatának éppen az ózon az egyik
legkárosabb alkotóeleme, s a nagyvárosokban egyre többet használt
levegőtisztasági jelentések is beszámolnak koncentrációjáról.
Patkányokon meghatározott LC50-értéke (vagyis a vizsgált populáció
felének halálát okozó koncentráció a
 [1]
levegőben) 9,6 ppm, ami – talán sokak számára meglepetésként
– azt is mutatja, hogy az ózon lényegesen toxikusabb, mint a
méregként közismert ciángáz (azaz hidrogén-cianid), amelyre az LC50-
érték 40 ppm. Az ózon éppen súlyos mérgező hatása és
bomlékonysága miatt használható jól fertőtlenítőszerként;
víztisztítókban a helyszínen előállítva a kórokozókat gyorsan megöli,
majd kis idő múlva akár magától is elbomlik.
A világirodalomban nem Homérosz volt az egyetlen, aki
önkéntelenül megörökítette az ózon tulajdonságait. Thomas Mann A
varázshegy című regényében is a következő részlet olvasható egy
Brehrens nevű orvos és Hans Castorp közötti párbeszédben:

„– …Milyen szag van itt tulajdonképpen?

– Oxigén – felelte Brehrens. – Az oxigént érzi a levegőben. A

szobazivatar mellékterméke, tetszik tudni…”

A „szobazivatar” elég furcsa szó, minden bizonnyal a levegőben

gyakran átütő szikrákra utal, mert a jelenet egy 1910-es években
használt röntgenkészülék mellett zajlik (magát a röntgensugárzást
Wilhelm Konrad Röntgen mindössze szűk két évtizeddel korábban,
1895-ben fedezte fel). A szikrák hatására létrejövő jellegzetes szag
tényében a nagy német írónak teljesen igaza van, de az okot illetően
téved: az oxigén, mint már volt róla szó, szagtalan és folyamatosan
nagy mennyiségben jelen van a levegőben. A kis mennyiségű ózon
teszi itt kellemetlenné a körülményeket.

Ózon, az igaz védelmező

és hamis megváltó
A magyar nyelv érdekes sajátja az „ózondús levegő” kifejezés, amely
a közvélekedés szerint nagyon kellemes dolog. Minden bizonnyal
ennek a reklámerőnek köszönhető, hogy hazánk hegyvidéki területein
található Hotel Ózon nevű szálloda (Heves megye) és Ózon panzió is
(Borsod-Abaúj-Zemplén megye). Nehéz elképzelni, hogy a
tulajdonosok valaha számba vették volna a szálloda kémiai
végzettségű vendégeinek számát vagy véleményét.

Az 1840-ben született „ózon” szó használatára a 19. századi

magyar irodalomban is van példa. Internetes források az „ózondús” szó
megalkotását Jókai Mór nevéhez kötik. A nagy mesélő teljes
életművében végzett elektronikus keresés nem teljesen támasztotta
alá ezt a vélekedést: az „ózondús” szót a jelek szerint Jókai soha nem
használta írásaiban, de a Rákóczy fia című regényében fellelhető egy
igen hasonló kifejezés a következő sorban:

„Svájc regényes tájai, magnetikus jéghegyei, ózonteljes levegője…”

Mikszáth Kálmán viszont valóban használta már az ózondús szót

ma is népszerű, Két választás Magyarországon című alkotásában:

„Ózondús levegő, szép, tiszta lakások, árnyékos sétahelyek, remek

koszt, nevetségesen olcsó árak, fölséges kiszolgálat, üdítő ásvány-és
gyógyvizek, gyönyörű kiránduló helyek, lawn tennis, tombola stb.”

Mit is nevezhet akkor a magyar köznyelv „ózondús” levegőnek? A

Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározása lehet iránymutató, amely
így definiálja az ózondús címszót: „Friss,
tiszta, üdítő <levegő(jű terület)>.” Tehát a szótárszerzők – helyesen –
nem teremtettek kapcsolatot az ózon főnév és az ózondús melléknév
között. Néhányan azt állítják, ózondús levegő helyett inkább
oxigéndúsról kellene beszélni. A tények viszont ezt sem támasztják alá:
a szokásosnál sokkal több oxigént tartalmazó levegő sem lenne
egészséges az ember számára, erről Verne Gyula még egy kisregényt
is írt Doktor Ox teóriája címmel. Így hát nem marad más, mint
visszatérni az értelmező kéziszótár bölcsességéhez: az ózondús
szavunk egyszerűen tiszta (vagyis a városokban gyakori szennyező
gázoktól és portól mentes) levegőt jelent, függetlenül az ózontól és
oxigéntől.
Jókai Mór műveire viszont érdemes még egy kicsit visszatérni. Az
1938-ban és 1976-ban is megfilmesített Fekete gyémántok című
regény történetében drámai fordulatot hozó bányatűz eloltásakor
olvasható a következő részlet:
„Csak egy ember nem remegett: a mester.

Nyugodtan figyelt a percingára, a gép hévmérőjére, a légsúlymérő

észrevehető változataira, az ózon, a villany mérlegeire, s jegyezgeté
tárcájába észrevételeit.”

Berend Iván tehát az ózon szintjét méri a bányában. Itt az idő, hogy
ezen fennakadjunk egy pillanatra. Vajon miért is teszi ezt? Az idézett
részletben az oxigén szó kémiai szempontból sokkal logikusabb lenne.
Az ózon külön mérésére nem nagyon lenne szükség, hiszen az emberi
szaglás jelzi, s a remek tudósnak bemutatott Berend Iván minden
bizonnyal ismerte az ózon sajátságait. Az oxigén szintjét viszont
érdemes lehetett mérni, hiszen ez a bányában tartózkodók egészsége
szempontjából lényeges információ. Ugyanebben a fejezetben néhány
bekezdéssel később ezt olvashatjuk:

„Volt is kedve most valakinek vacsorálni! Hisz minden embernek olyan

szűk volt a torka, hogy egy falatot be nem bírt rajta gyűrni. A gőzoszlop
az aknakútból még egyre tódult fölfelé, s most már nagy felhő támadt
körülötte, összevonta a légkör párázatait, s szakadt belőle a zápor
egyre. És szikrázott benne a néma villám.”

A néma villám említéséről aligha túlzás elektromos szikrára

következtetni, vagyis az ózon lehetőségét mégsem zárhatjuk ki
teljesen. Az eddigi információkból tehát nem dönthető el, hogy Jókai
Mór számára világos volt-e az oxigén és az ózon közötti különbség.
Tisztábbá teszi a képet, ha A jövő század regényébe is beleolvasunk
egy kicsit:
„Ha azután az ózonmérő azt mutatja, hogy az éleny megfogyott a
hajóban, akkor az első csövet egy csappal elzárják, az ellenkező
csapját kinyitják, mire az azóttal terhelt tömörült lég hirtelen elillan a
ritkább küllégbe, s azzal újra kezdik a hajó megtöltését friss
ózontartalmú léggel. A hajó belsejében levő aneroidbarométer és
hyperbolikus manométer tehát csak azt jelzik, hogy minő sűrűsége van
a hajóban levő légnek; de nem azt, hogy minő légnyomás van az általa
elért magaslaton.”

Itt már az első mondatban feltűnhet, hogy az ózonmérő az éleny,

tehát az oxigén szintjét mutatja. A nyelvújítás korában ugyanis a kémiai
elemek nevének magyarosításával is megpróbálkoztak. Az „éleny” szót
a történelmi feljegyzések szerint Bugát Pál, Irinyi János és Mannó
Alajos használták először 1842-ben, tehát jóval a Fekete gyémántok
vagy A jövő század regénye születése előtt. 1842 előtt az „életlevegő”,
„savanyító”,
illetve „savító” szavakat is használták oxigén helyett, de hosszú távon
ezeknek sem lett nagyobb sikere, mint az élenynek. A „friss
ózontartalmú lég” is minden bizonnyal arra utal, hogy a hajóban
(léghajóról van szó) lévő elhasználódott, vagyis szén-dioxidban dúsult
levegőt cserélték frissre. Újabb furcsaság viszont az „azóttal terhelt
tömörült lég” kifejezés. A dolgok logikai menete szerint az „azót”-nak
szén-dioxidot kell jelentenie itt, franciául viszont az azote szót a
nitrogén elemre használják. Visszatérve a Fekete gyémántokra: az
azót szó itt is megtalálható hasonló logikai környezetben:

„Tudja azt minden ember, hogy a falevél a megfordított állati tüdő. A

tüdő élennyel táplálkozik, s azótot lehel vissza, a falevél pedig az azótot
szívja fel táplálékul, s élenyt lehel ki.”

Ez már elég világos beszéd: az állatok élenyt lélegeznek be és

azótot lehelnek ki, míg a növények azótból élenyt állítanak elő. Ha az
oxigén és szén-dioxid szavakat helyettesítjük ebbe a mondatba, akkor
a légzés és a fotoszintézis ma is pontosnak elismert lényegét
fogalmazta meg itt Jókai.
Az ózonnal kapcsolatos mai tévhitek egyik fő forrása az lehet, hogy
az ózonrétegről és annak károsodásáról az utóbbi két évtizedben
bőséggel lehetett hallani és olvasni a napisajtóban és a
természettudományos ismeretterjesztő irodalomban. (Az irodalmi
idézetek esetében ez az érv anakronizmus lenne, hiszen az ózonréteg
és szerepe a művek születése idején még csak ismert sem volt,
nemhogy közismert.) A manapság nem szakértők körében is elterjedt
ózonlyuk és ózonpajzs fogalmak igen szemléletes és könnyen
megjegyezhető kifejezések, de sajnos szó szerinti értelmezésük
könnyen tévedések forrása lehet.
 Az ózonpajzs vagy ózonréteg annak az ózonmennyiségnek a neve,
amely nagyrészt a Föld sztratoszférájában, vagyis a légkörnek a
felszíntől kb. 10 és 50 km közötti magasságban lévő részében fordul
elő. Ilyen magasságban a levegő már nagyon ritka, az emberi
lélegzéshez semmiképpen nem elegendő. Ennek az igen híg gáznak
is csak csekély töredéke az ózon, de ez még mindig lényegesen
nagyobb összmennyiség, mint amennyi közvetlenül a Föld felszínének
közelében (a troposzférában) elő szokott fordulni. Az ózonréteget tehát
semmiképpen nem összefüggő pajzsként kell elképzelni, hanem
inkább egy óriási lyukakkal átszőtt, igen ritka, de nagyon vastag
hálóként. Hogy még további félreértési lehetőség adódjon, a tudósok
gyakran szoktak az ózonréteg vastagságáról is beszélni, amit Gordon
Dobson, a 20. század első felében tevékenykedő oxfordi tudós
tiszteletére Dobson-egységnek (Dobson unit, DU) neveznek. Egy DU
az ózon mennyisége a légkörben akkor, ha a tengerszinten szokásos
nyomáson és hőmérsékleten, minden más gázt eltávolítva mellőle 10
mikrométer, vagyis egy ezred centiméter vastag réteget alkotna a Föld
felszínén. A szokásos ózonkoncentrációk 200 és 300 DU között
mozognak, tehát a Föld felszínén összefüggő rétegként elképzelve az
ózonréteg mindössze 2-3 milliméter vastag lenne, holott valójában
nagyjából 40 kilométernyi légrétegben helyezkedik el más gázokban
eloszolva. A légkörben lévő egyéb gázok nemcsak a látható fényt,
hanem az annál rövidebb hullámhosszú, vagyis nagyobb energiájú
ultraibolya (UV-) sugárzást is átengedik. Ez már káros lenne az
élőlényekre, így az emberekre is. Az ózon viszont az ultraibolya
sugárzás éppen legveszélyesebb részét nyeli el. Ironikus helyzet:
súlyosan mérgező anyag, amely a légkör magasabb rétegeiben
előfordulva megvédi az élővilágot a súlyosan káros sugárzástól.
 Az 1970-es évektől kezdve egyre többször megfigyelték a
légkörben lévő ózon mennyiségének csökkenését. Szemléletes, de
összességében pontatlan kifejezéssel ezt nevezték az ózonréteg
vékonyodásának. Valójában nem arról van szó ugyanis, hogy kisebb
lenne az a kb. 40 km-es réteg, amelyben az ózon előfordul, hanem a
változatlan méretű rétegen belül csökkent az ózon mennyisége. Ez a
mennyiség egyébként az évszaktól is elég jelentősen függ, ezért
igazából csak az éves átlagok változásáról van értelme beszélni. A
csökkenés mértéke nagyjából évtizedenként 4% volt, és az utóbbi
néhány évben a jelek szerint meg is állt ez a folyamat.

Az ózonlyuk egy kicsit mást jelent. A Föld légkörének érdekes

sajátsága, hogy benne az ózon mennyiségének csökkenése
elsősorban a sarkok fölötti területen jelentkezik, és ott is nagyrészt
tavasszal (az Északi-sark fölött ez március–április, a Déli-sark fölött
szeptember–október). A két pólus sem egyenértékű ilyen szempontból:
az Északi-sark fölött az eddig megfigyelt legnagyobb csökkenés 30%
körül volt, a Déli-sark fölött viszont már 70%-os is előfordult. Tehát az
ózonlyukat sem egy pajzson lévő átjárható résként kell elképzelni,
hanem a vastag hálóban található szövetanyag igen jelentős
ritkulásaként.
A légköri ózon mennyiségcsökkenésének vizsgálatáért 1995-ben
Paul J. Crutzen, Mario J. Molina és F. Sherwood Rowland kémiai
Nobel-díjat kaptak. A jelenség fő okozói a freonszerű vegyületek
(voltak). Ezek legfontosabb tulajdonsága éppen csekély
reakcióképességük, ezért légkondicionálók és hűtőgépek töltésére,
illetve flakonok hajtógázaként használták őket. A freonok nagyon
sokáig a légkörben maradnak, s gyorsítják az ózon bomlását. Az ózon
ugyan természetes körülmények között is folyamatosan keletkezik és
bomlik a légkörben, de ha ebből egy
anyag csak a bomlást gyorsítja fel, akkor a végeredmény kisebb teljes
ózonmennyiség lesz. A globális problémák felismerése
ellenintézkedéseket eredményezett: 1989-ben érvénybe lépett a
Montréali Egyezmény, amely a freon típusú anyagok jelentős részének
forgalomból való fokozatos kivonását írta elő. Persze ez nem ment
tudományos viták nélkül, amelyek néha elég szélsőségesek voltak: a
freonokat is nagy mennyiségben gyártó amerikai DuPont cég
szakemberei a későbbi Nobel-díjas Sherwood Rowland amerikai tudóst
1988-ig minden előadókörútjára követték azért, hogy saját, nem
utolsósorban üzleti érdekek által meghatározott ellenvéleményüknek
hangot adjanak.

A Montréali Egyezményt 196 ország ratifikálta, s már húsz évnél is

régebben érvényben van, így mára a legtöbb freont kivonták a
forgalomból. Ennek meg is lett a hatása: az Antarktisz fölött kialakuló
ózonlyuk 2006-ban volt a legnagyobb, de azóta az ózon légköri
mennyiségének csökkenése megállt, és talán csekély mértékben
vissza is fordult.
Magyarország 1989. április 20-án csatlakozott az egyezményhez. A
teljes légkört érintő ózonmennyiség-csökkenésnek súlyos
következményei lettek volna, ha az 1980-as években tapasztalt
ütemben folytatódik, de ezek hazánkban közvetlenül csak kevéssé és
nagy késéssel jelentkeztek volna. Magyarország fölött nincs ózonlyuk,
soha nem is volt. Ha esetleg egy nyári napon a magyar hatóságok a
közvetlen napsütés veszélyeire hívják fel a figyelmet, az nem az
ózonmennyiség csökkenése vagy az ózonlyuk miatt van. Ezt
egyszerűen a józan ész diktálja, függetlenül az ózonpajzs állapotától.

Első megjelenés: Egyetemi Meteorológiai Füzetek, 2014, 25, 57–62.

SZUPERJÉG
VILÁGVÉGE KÉMIKUS MÓDRA

Kurt Vonnegut a 20. századi amerikai próza egyik legjelentősebb

képviselője volt. Legismertebb regényei az Ötös számú vágóhíd, a
Börleszk, A Titán szirénjei, az Időomlás, a Bajnokok reggelije és az Éj
anyánk. Kurt Vonnegut természettudományosan is igen művelt volt:
egyetemi diplomáit kémiából és antropológiából szerezte. Írásaiban
nemegyszer jegyzi meg ironikus hangon, hogy természettudományos
végzettségét az írótársadalom soha nem fogja neki megbocsátani. Egy
korai, 1963-ban írt regényében, a Macskabölcsőben olvashatjuk a
következőket:
„− Most pedig tegyük fel − röfögött végtelen élvezettel dr. Breed –, hogy
a víz kristályosodásának, fagyásának többféle lehetséges útja-módja
van. Tegyük fel, hogy a jég, amelyen korcsolyázunk, és amit a
whiskynkbe rakunk − nevezzük »jég-egy«-nek −, csupán többféle jég
egyike. Tegyük fel, hogy a víz mindig jég-eggyé fagyott a földön, mert
nem volt olyan magva, ami megtanította volna, hogyan lehet belőle jég-
kettő, jég-három, jég-négy… És tegyük föl − és öreg kezével megint
megkoppintotta az íróasztalt −, hogy van egy bizonyos forma, nevezzük
jég-kilencnek, avagy szuperjégnek − olyan kemény kristály, mint ez az
asztal −, aminek az olvadáspontja, mondjuk, száz fok Fahrenheit, vagy
talán inkább százharminc fok.

(…)

Dr. Breed egy dologban tévedett: szuperjég igenis létezik.

Méghozzá a földön.

A szuperjég volt Felix Hoenikker utolsó ajándéka az

emberiségnek, mielőtt elnyerte volna méltó jutalmát.

Senki sem tudta, mit csinált. Még csak feljegyzéseket sem hagyott
hátra.
A szuperjég megalkotásához persze bonyolult apparátus kellett, de
az már megvolt a kutatólaboratóriumában. Dr. Hoenikker csak éppen
benézett a laborszomszédokhoz − kölcsönkért ezt-azt, el is átkozta az
egész szomszédság −, míg végül, hogy úgy mondjam, megsütötte az
utolsó tepsi süteményt.
Előállított egy szuperjég-szilánkot. Kékesfehér volt. Az
olvadáspontja száztizennégy egész négy tized fok Fahrenheit.
Felix Hoenikker a szilánkot berakta egy kis üvegbe; az üveget meg
zsebre vágta. Aztán elvonult három gyermekével a Cape Codra, a
nyaralójába, hogy ott ünnepeljék a karácsonyt.
(…)

− A hullamerevség nem áll be néhány másodpercen belül −

jelentette ki dr. von Koenigswald. − Egy pillanatra fordítottam csak hátat
»Papá«-nak. Félrebeszélt…
− Miket mondott? − kérdeztem.

− Fájdalom, jég, Mona… mindenfélét. Azután »Papa« ezt

mondta: »Most pedig elpusztítom az egész világot.«
− Mit értett ezen?

− Ezt mondja minden bokononista, mielőtt öngyilkos lesz. − Von

Koenigswald a mosdótálhoz lépett, kezet akart mosni. − Amikor
hátrafordultam és ránéztem − folytatta, és közben a víz fölött tartotta a
kezét −, már halott volt, merev, akár a szobor, ahogy maga is látta.
Végigsimítottam az ajkát. Olyan különös volt. − És betette a vízbe a
kezét. − Miféle vegyszer lehet az, ami… − A kérdés a semmibe veszett.
 Dr. von Koenigswald felemelte a kezét, és vele jött a mosdótálból a
víz. Már nem víz volt, hanem egy félgömb szuperjég.
Dr. von Koenigswald a nyelve hegyével megérintette ezt a kék-fehér
rejtélyt. Jégvirág verte ki az ajkát. Dr. von Koenigswald jéggé dermedt,
megingott, lezuhant.
A kék-fehér jéggömb szétzúzódott. Darabjai szertespricceltek a
padlón.
Az ajtóhoz ugrottam, és segítségért ordítottam.

Katonák, szolgák jöttek rohanvást.

Megparancsoltam, hogy azonnal hozzák »Papa« szobájába

Franket, Newtot és Angelát.
Íme, megláttam a szuperjeget.”
Borbás Mária fordítása

A Macskabölcsőt sokan Kurt Vonnegut egyik legjobb művének

tartják. Kiderül belőle, miért is szokták stílusát a legsötétebb fekete
humornak tartani. Megismerhetjük a kitalált San Lorenzo szigetét,
amely annyira haszontalan, hogy senkinek sincs kedve megvédeni
mások támadásától. A szigeten egyeduralkodó, szintén kitalált,
bokononizmus nevű vallásnak ma már saját internetes oldala is van
(http://bernd.wechner.info/Bokononism) Bokonon legfontosabb
mondásainak felsorolásával. Már a regény szövege előtti ajánlásban is
Bokonon Könyvét idézi Kurt Vonnegut:

„Irányítsa éltedet a foma*, mert általa leszel bátor és szelíd és

egészséges és boldog.
* Ártalmatlan hazugság.”

Bokonon Könyve I:5

Az író a könyvben lényegében a földi civilizáció és élővilág

teljes pusztulásának vízióját alkotja meg szatirikus alapossággal. A
jeges világvége eljövetelében központi szerepe van a szuperjégnek,
mert ezzel érintkezve minden víztartalmú anyag azonnal megfagy.
Vajon csupán az írói fantázia szüleménye a jég-kilenc, vagy lehet
esetleg tudományos alapokon nyugvó feltételezés is?

A szuperjég ötlete Irving Langmuirnak, az 1932-es kémiai Nobel-

díjasnak köszönhető, aki azt eredetileg H. G. Wellsnek (1866–1946)
vetette fel még az 1930-as években. Az akkor már igen neves
tudományos-fantasztikus író nem mutatott nagyobb érdeklődést a téma
iránt, így vált az ötlet feldolgozójává a nála jóval fiatalabb Kurt
Vonnegut, aki egyébként Langmuirt személyesen is ismerte. Vonnegut
ugyanis a General Electric sajtóosztályán dolgozott egy időben, ahol
azt a feladatot kapta, hogy a cég által támogatott tudósokat és
kutatásukat megismertesse a közvéleménnyel. Langmuir is ebbe a
körbe tartozott. Vonnegut erkölcsi téren meglehetősen negatív
véleményt alkotott a Nobel-díjas tudósról: nagyon hiányolta belőle azt,
hogy kutatási eredményeinek ismertetése előtt azok negatív
felhasználásán is elgondolkodjék. A regénybeli zseniális, de
felelősséget nem vállaló tudós, Felix Hoenikker alakját elsősorban
Langmuir ihlette.

A jég-kilenc tudományos szempontból egyáltalán nem ostobaság:

valóban nagyon gyakori, hogy egy szilárd anyag többféle kristályos
formában is előfordul. Elég, ha csak az elemi szénre gondolunk: kémiai
összetétel szempontjából a grafit és a gyémánt teljesen azonos, csak
a kristályrácsuk különböző. Ebből a példából az is nyilvánvaló, hogy az
eltérő kristályszerkezet gyökeresen eltérő fizikai tulajdonságokat
okozhat: a grafit igen puha, a gyémánt kivételesen kemény.
Szobahőmérsékleten és
légköri nyomáson a grafit a stabilabb módosulat, így elvileg minden
gyémántdarab grafittá alakul át. Az már más kérdés, hogy ez a változás
olyannyira lassú, hogy még évezredek után sem lehet kimutatni a
legérzékenyebb mai műszerekkel sem. A gyémántgyűrűk anyagának
változása egyetlen házasságot sem tett még tönkre…

A legtöbb szilárd kristályos anyagnak több lehetséges kristályrácsa

van, néha egészen sok is. A szilícium-dioxidnak például rengeteg
különböző szerkezete ismert: az α- és β-kvarc, α-és β-tridimit, α- és β-
krisztobalit és a sztisovit hét különböző SiO2-módosulat, de korántsem
az összes ismert. Az is előfordul, hogy az egyik módosulatból a
másikba való átmenet nagyon lassú (hasonlóan a gyémánt–grafit
átalakuláshoz), de az átalakulási sebesség valamilyen külső tényező
hatására hirtelen megnövekedhet. Erre talán a legszélesebb körben
ismert példa az ónpestis. 13,2 °C felett az ón stabil módosulata a β-ón
(fehér ón), amely ezüstösen csillogó színű és jól megmunkálható. 13,2
°C alatt azonban az α-ón (szürke ón) a stabilabb, amelynek fizikai
tulajdonságai már kimondottan kedvezőtlenek, elég könnyen elporlik.
Ennek ellenére a fehér ónból szobahőmérsékleten készült tárgyakat
sokáig lehet nagy hidegben is tartani, mert az átalakulás nagyon lassú.
Ha azonban már egy kis szürke ón jelen van, az felgyorsítja a
folyamatot, vagyis katalizátorként működik. Az ilyen érdekes
átalakulásokat, ahol az átalakulás termékének megjelenése felgyorsítja
a folyamatot, autokatalitikusnak nevezik. A jelenség ezért is kapta az
ónpestis nevet: hosszú ideig sértetlennek tűnő óntárgyak a hidegben
időnként hirtelen elporladnak. Ezt a középkorban leggyakrabban
Európa hűvösebb részein a templomi orgonák sípjainál észlelték. Az
anekdota azt tartja, hogy Bonaparte Napóleon hadseregének
egyenruháin óngombok voltak, s így az ónpestis szerepet játszott
abban, hogy
oroszországi téli hadjáratáról sikertelenül kellett visszafordulnia. A 20.
századból származik a brit sarkkutató, Robert Scott szomorú története.
1910-ben, a Déli-sark elérésére indított expedíciója során az odafelé
úton jelentős készleteket hagyott hátra néhány táborhelyen. A
fűtőanyagot ónvasalású tartályokban szállították. 1912 elején,
visszafelé tartva Scotték a tartályokat üresen találták. A vasalások
valószínűleg az ónpestis áldozatául estek, az expedíció tagjai így nem
élték túl a sarki hideget és viharokat. Bokonon is megmondta:
„Történelem! Olvassátok és sírjatok!”

A Macskabölcsőben tehát Kurt Vonnegut más, elég jól ismert

természeti jelenségekkel párhuzamot vonva azt feltételezi, hogy a
jégnek van egy, a Földön eddig még nem ismert, a szokásos jégnél
stabilabb módosulata, amelynek az olvadáspontja 114,4 Fahrenheit
fok, vagyis 45,8 °C. Így a folyékony víz ezen hőmérséklet alatt
tulajdonképpen egyfajta túlhűtött állapotban van. A fagyást a szuperjég
egy kis darabjával való érintkezés idézheti elő az ónpestishez hasonló
autokatalitikus módon, vagyis egyetlen kis szuperjégkristály elég
ahhoz, hogy a Föld teljes vízmennyiségét megfagyassza, beleértve az
élőlényekben lévő vizet is, és így az élővilág teljes pusztulását okozza.
Ezzel a gondolatmenettel kapcsolatban a rossz hír az, hogy ilyen
szuperjég létezése nem zárható ki teljes bizonyossággal. Jó hír viszont,
hogy igen valószínűtlen. Tudósok hosszú sora tanulmányozta már a
víz és jég tulajdonságait, méghozzá kimerítő alapossággal. Az ilyen
jellegű tanulmányok eredményét fázisdiagram nevű ábrákon foglalják
össze. A víz jelenleg pontosnak ismert fázisdiagramja látható az 5.
ábrán.
 5. ábra A víz fázisdiagramja

Egy fázisdiagram eléggé összetett ábra. A vízszintes tengelyen a

hőmérséklet, a függőleges tengelyén a nyomás szerepel (az utóbbi a
fő ábrán logaritmikus, a betétábrán lineáris skálán). A diagram egyik
legegyszerűbb használati módja az, ha meg akarjuk tudni, hogy adott
hőmérsékleten és nyomáson egy tiszta anyag milyen formája a
legstabilabb. Ekkor csak meg kell keresnünk, hogy a hőmérsékletével
és nyomásával megadott pont a fázisdiagram melyik részére esik. Az
5. ábrán például az 1 Pa nyomáshoz és 300 K (27 °C) hőmérséklethez
tartozó pont a gőz feliratú területen van, így biztosan lehet állítani, hogy
ilyen körülmények között a víz stabil formája a gázhalmazállapot. Ne
ütközzünk meg azon, hogy a hőmérséklet a víz forráspontja alatt van.
Ugyanis az a hőmérséklet, ahol a folyékony víz forrni kezd, függ a külső
nyomástól. A víz forráspontja csak akkor 100 °C, ha a kísérletet a
tengerszinten szokásos légköri nyomáson (kb. 101 000 Pa) végezzük.
A fázisdiagramról megtudhatjuk, hogy mennyi a
víz forráspontja más nyomásértékeken, csak meg kell keresnünk, hogy
az adott nyomás esetén milyen hőmérsékleten van a folyadék és a gőz
közötti határvonal. Mexikóváros például 2300 méterrel a tengerszint
felett fekszik, ezért a légköri nyomás kisebb a tengerszinten mértnél,
csupán kb. 78 000 Pa. Ilyen nyomáson a víz már 93 °C-on forrni kezd.
A Mount Everest tetején pedig a légnyomás már csak kb. 38 000 Pa, a
víz forráshőmérséklete ezért ott 74 °C. Ha egy szakács kuktában főz,
akkor a kuktát a főzés idejére nyomásbiztosan lezárja. A kuktában így
megnövekedhet a nyomás, akár a légköri három-négyszeresére is.
Ezért a víz magasabb hőmérsékleten forr, az étel pedig hamarabb
elkészül, mert magasabb hőmérsékleten a kémiai reakciók, így a főzés
is gyorsabb. A Mount Everest tetején viszont nem tanácsos főzéssel
próbálkozni, de persze ennek nem a forráspontcsökkenés az egyetlen
oka.

Mi történik 1 Pa nyomáson, vagyis a légköri nyomás egy százezred

részénél? Itt már a folyadék és a gőz területe nem is érintkezik
egymással a fázisdiagramon. Ha alaposan átgondoljuk a dolgot, arra
jutunk, hogy 1 Pa nyomáson nem is létezhet folyékony halmazállapotú
víz. A jég közvetlenül gőzzé alakul, vagyis szublimál. Ennek kapcsán
meg kell említeni a fázisdiagram egy nevezetes pontját, a
hármaspontot. Az ábrán H-val jelölt pont nyomásán és hőmérsékletén
(610 Pa és 0,01 °C) a folyadék, gáz és szilárd halmazállapotú forma
egyszerre lehet jelen. A hármasponti nyomásnál kisebb nyomásokon
az anyagok szublimálnak. Egy másik nevezetes pontot K betű jelöl az
5. ábrán, ez a kritikus pont (21,8 MPa és 374 °C). A kritikus
hőmérsékletnél nagyobb hőmérsékleten nincs különbség folyadék és
gőz között. Így folyadékról csak a hármasponti nyomásnál nagyobb
nyomásokon és a kritikus hőmérséklet alatt van értelme beszélni.
 Egy tiszta anyagnak gázhalmazállapota csak egyféle lehet, és
említésre sem érdemesen ritka kivételektől eltekintve folyadék-fázisa
sem lehet több. Így hármaspontja és kritikus pontja minden anyagnak
van, csak éppen más-más hőmérsékleten és nyomáson. A folyékony
vízzel kapcsolatban mind a mai napig gyakran emlegetett tudományos
tévedés történt: az 1960-as évek második felében többen azt vélték
kimutatni, hogy igen keskeny kapillárisokban egy polivíznek nevezett,
második folyékony módosulat létezik, amelynek légköri nyomáson mért
3
fagyáspontja 40 °C, forráspontja 150 °C, sűrűsége pedig 1,2 g/cm
körül van. Később igazolták, hogy nehezen eltávolítható
szennyeződések tévesztettek meg sok-sok kísérletezőt, polivíz pedig
nem is létezik. Bokonon biztosan azt mondaná erre a történetre: foma.
Azt azonban már láttuk, hogy a szilárd állapotok különbözőek is
lehetnek más és más kristályrácsokban. A jég esetében is elég sok
szilárd forma van: az 5. ábrán a folyadék és gőz kivételével az összes
többi terület különböző szerkezetű szilárd fázisokat (vagyis jeget) jelöl.
Így további hármaspontok is vannak a fázisdiagramon: ezek olyan
hőmérsékletet és nyomást jeleznek, ahol szintén három fázis létezhet
egyszerre, de ezek egyike sem gázfázis. A jég különböző módosulatait
római számokkal jelzik, ezeket mutatja be az 1. táblázat. A szokásos,
mindennapokban is előforduló jeget az ábrán a jég–I jelöli. Ennek is két
változata van, az Ih (hexagonális) és Ic (köbös). Légköri nyomáson
még egy jégváltozat fordulhat

3
NÉV KRISTÁLYRENDSZER SŰRŰSÉG (g/cm )
amorf LDA nem kristályos 0,94
amorf HDA nem kristályos 1,17
amorf VHDA nem kristályos 1,25
 jég–Ih hexagonális 0,92
jég–Ic szabályos 0,92
jég–II romboéderes 1,17
jég–III tetragonális 1,14
jég–IV romboéderes 1,27
jég–V monoklin 1,23
jég–VI tetragonális 1,31
jég–VII szabályos 1,50
jég–VIII tetragonális 1,46
jég–IX tetragonális 1,16
jég–X szabályos 2,46
jég–XI rombos 0,92
jég–XII tetragonális 1,29
jég–XIII monoklin 1,23
jég–XIV rombos 1,29
jég–XV pszeudorombos 1,30

1. táblázat A jég ma ismert módosulatai

elő nagyon alacsony hőmérsékleteken, a jég–XI. Érdekes módon a

mindeddig elért legnagyobb nyomáson is ez a forma stabil. Közepes és
nagy nyomáson a jég más kristályszerkezetű formái is ismeretesek. A
különböző rácstípusok egymásba alakulásának vagy megolvadásának
körülményeit ugyanúgy lehet leolvasni az ábráról, mint a víz
forráspontját különböző nyomásokon. Nagyjából 200 MPa nyomáson a
víz fagyáspontja –20 °C alá süllyed, de itt már a jég–III és nem a jég–I
a stabil rácstípus. Egészen nagy nyomáson (1010 MPa) a jég–VII
olvadáspontja már elérheti a víz kritikus hőmérsékletét is.
A fázisdiagramot szemlélve feltűnhet, hogy jég–IV egyáltalán nem
található rajta. Az 1. táblázatban szereplő változatok közül a XII-től
nagyobb sorszámúak is hiányoznak az 5. ábráról. Ez nem
tévedés: a jég–IV és a többi ilyen módosulat előállítható ugyan, de
nincsen olyan nyomás és hőmérséklet, ahol ezek a rácsszerkezetek
lennének a jég legstabilabb módosulatai: a jég–IV például a
körülményektől függően lassan jég–III-má, jég–V-té vagy jég–VI-tá
alakul át. Néhány módosulatot nem is olyan régen fedeztek fel: a jég–
XII-t 1996-ban, a jég–XIII-at és –XIV-et 2006-ban, a jég–XV-öt pedig
2009-ben. Azt is néhány éve tudták meg a csillagászok, hogy a GJ436-
os jelzésű, a Naptól kb. 30 fényévre található csillag körül keringő
óriásbolygón elég sok víz van. Az ott uralkodó körülmények miatt ez
minden bizonnyal jég–VII és jég–X formájában van jelen.

Az 1. táblázat első három sorában amorf jégváltozatok szerepelnek.

Ezek látszólag szilárd anyagok, de nincsen kristályszerkezetük,
bennük a molekulák véletlen összevisszaságban fordulnak elő, vagyis
az üveg felépítésére emlékeztetnek. Az ilyen típusú anyagok inkább a
folyadékokkal rokoníthatók, csak éppen kivárhatatlanul lassan folynak.
Ami pedig a Macskabölcsőt illeti: ha jég-kilencről nem is, de a jég–
IX létezéséről valóban tudunk. Azonban ennek tulajdonságai
korántsem egyeznek meg a Kurt Vonnegut által elképzeltekkel. A
fázisdiagramból láthatóan a jég–IX csak elég nagy nyomáson (~100
MPa) létezik, és nem is határos a folyadékfázissal. Tehát jég–IX-et
melegítve először a jég más szerkezetű, de még mindig szilárd
módosulatai keletkeznek (jég–II és jég–III), és csak utána olvad meg.
Ha fel is fedezi valaki valamikor a szuperjeget, az nagyobb sorszámot
fog kapni a fázisdiagramon.
Nem Kurt Vonnegut az egyetlen író, aki regényében a jég
különleges változatait is megemlíti. 2009-ben jelent meg Lincoln Child
amerikai író magyarul még kiadatlan Terminal Freeze (Halálos fagy)
című regénye. Ez sarki területeken játszódik, s
benne az akkoriban felfedezett jég–XV-ről is szó esik. És hogy hogyan
lehet természetes földi körülmények között elképzelni egy olyan
anyagot, amelyet kémiai laboratóriumban is csak a 21. században
sikerült előállítani? Erről a kérdésről alighanem még maga Bokonon is
hallgatna.
Korábbi megjelenések:
Természet Világa, 2011, 142, 2. különszám, 93–96.
Középiskolai Kémiai Lapok, 2008, 35, 1, 1–9.
MI LEHETETT NESSUS VÉRE?
Arany János nevezetes, Epilógus című versében olvasható a
következő versszak:
„Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.”

Kevésbé közismert vagy legalábbis ritkábban szerepel a

középiskolai tananyagban Shakespeare Antonius és Kleopátra című
színműve. Ebben a IV. felvonás X. jelenetében Antonius a
következőket mondja:
„Jó, hogy elmenél,
Ha jó, hogy élj! Jobb volna, hogy dühöm
Szaggasson össze; egy halállal így
Sok volna megkimélve. – Hé! Eros! –
– A Nessus ünge rajtam. Hercules, Nagy
ősöm, öntsd belém egész dühöd…”
Szász Károly fordítása

Arany János tehát Nessus vérének égető tulajdonságairól,

Shakespeare pedig Nessus ingének minden bizonnyal kellemetlen
viseletéről ír. A két nagy költő nem egy időben és nem azonos helyen
élt, de mindkettőjük számára a klasszikus műveltség része volt a görög
mitológia alapos ismerete. Manapság ez már nem jellemző, az
irodalomtankönyvek pedig viszonylag ritkán magyarázzák el, ki is volt
az a Nessus, és mitől volt égető a vére és kellemetlen az inge.
 Szerencsére egy görög műben részletes magyarázatot találunk.
Szophoklész kevés fennmaradt munkájának egyike a Trakhiszi nők
című színdarab. Ez Héraklész (a római mitológiában Herkules)
haláláról szól, amelyet felesége, Déianeira okozott, ha nem is éppen
szándékosan. Nessus (a görögösebb Nesszosz átírással is előfordul)
kentaur volt, vagyis félig ló, félig ember. Révészként dolgozott: az
Eunosz folyón pénzért vitte át az ott átkelni szándékozókat. Héraklész
és Déianeira első közös útjuk során átkeltek ezen a folyón. A kentaur
a nőt „illetlen kézzel illette”, amiért bosszúból Héraklész a lernai
sárkány mérgező vérébe mártott nyíllal megölte a kentaurt. A haldokló
Nessus utolsó szavait Déianeirához intézte (második jelenet):

„Ha te most fölfogod megalvadt véremet

Gyilkos sebemből, ott ahol a lernai Sárkány
setét nedvébe mártott nyílhegy ért:
Varázserővel őrzi Héraklész szívét
E vér, hogy bármely nőre vessen is szemet,
Ne leljen benne, mint tebenned, több gyönyört.”
Kardos László fordítása

A kentaur megérzése helyesnek bizonyult, valóban eljött az idő,

amikor Déianeira (egyébként nem is indokolatlanul) elkezdett
kételkedni Héraklész férji hűségében. Hogy ekkor mi történt, azt a
színdarab hosszabb részlete meséli el (harmadik jelenet):

„Abból, amit a kentaur mondott, amikor A

fájdalmas nyíl átverte oldalát,
Mit se feledtem − úgy emlékszem arra, mint
Ha ércbe vésték volna minden egy szavát.
Nos, így rendelkezett és így tettem én:
A bűvös szert ne érje napfény és a tűz
Ne férjen hozzá, védett zúgba rejtsem el,
Mindaddig, míg a friss kenésre sor kerül.
Meg is fogadtam. S most, hogy rákerült a sor,
Juhnyájamból szerezve jó gyapjúcsomót,
A szert a házban titkon feldörzsöltem és
A köntöst összehajtva, mint tudjátok is,
Hogy nap ne érje, ládikába zártam el.
De szó azt el nem mondja, ember-ész soha
Nem éri föl, mit visszatérve láttam ott.
A gyapjukócot én a dörzsölés után Eldobtam,
és véletlenül épp úgy esett, Hogy nap sütött
rá; ott a gyapju áthevült És semmivé lett;
elporlott a padlaton; Akár fűrészpor szitál le,
amikor Gerendát fűrészelnek szét az emberek.
Ilyesmi lepte ott a földet; és ahol Hevert,
nyüzsögve szállott föl a búborék, Mint hogyha
ősszel földre loccsan sűrü must, Mely
Bakkhosz isten kéklő fürtjein fakadt.”

Az események sorában már nem lehet megakadályozni, hogy

Héraklész felvegye a vérrel átitatott inget, ami így égető lesz. Balog
János és Schiller Róbert magyar kutatók hívták fel arra a figyelmet,
hogy az idézett sorok egy ténylegesen megfigyelt jelenség leírását
ismertethetik: a gyapjú és Nessus vére között
[2]
kémiai reakció lehetséges. Igazából erre a leírásra sem a drámai
cselekmény, sem a mitológiai információszerzés szempontjából
nincsen szükség. Az idézett sorok viszont meglehetősen élethűnek és
élményszerűnek tűnnek. Ezért a
magyar tudósok olyan anyag keresésére indultak, amelynek a
tulajdonságai a következők:

1. Az ókori görögök (legalábbis Szophoklész korában)

ismerhették.
2. Állagában és színében az alvadt vagy alvadófélben lévő vérre
emlékeztet.
3. Sötétben hosszabb ideig tárolható.
4. A görögországi napsütés hatására eléggé felmelegszik ahhoz,
hogy a vele átitatott gyapjú meggyulladjon.

A keresés nem is volt sikertelen. Kezdjük a gondolatmenetet azzal,

hogy a kentaurok Görögország Magnészia nevű részéből származtak.
Magnészia előbb a magnézium-oxidnak, majd ezen keresztül a
magnézium elemnek is a névadója, s egyéb ásványairól is nevezetes
volt.
A nevezetes magnésziai ásványok között a barnakő, mai
ásványtani nevén piroluzit, vagyis a mangán-dioxid (MnO2) is
szerepelt. Ezt az anyagot az ősidőktől ismert salétrommal (KNO3)
együtt melegítve a reakciókörülményektől függően kálium-
permanganát is előállítható. A kémiai reakció egyszerűsített egyenlete
a következő:
MnO2 + KNO3 → KMnO4 + NO

A reakció végbemeneteléhez szükséges hőmérsékletet fa vagy

faszén égetésével könnyen el lehet érni.
Talán meglepő, de több jel is utal arra, hogy a tömény kénsav már
az ókorban is ismeretes volt, legalábbis néhány kiválasztott számára.
A tömény kénsavat ugyanis néhány szulfátion-tartalmú ásvány
melegítésével elő lehet állítani. Ilyen lehetőség például a zöld vitriol
néven ismert, természetben megtalálható ásvány, vagyis a
kristályvizes vas(II)-szulfát melegítése, amelynek
egyszerűsített kémiai egyenlete a következő:
2FeSO4 . 7H2O → Fe2O3 + H2SO4 + 13H2O + SO2

Manapság természetesen nem így készítenek kénsavat, hanem

kén égetése vagy szulfidásványok pörkölése után a keletkező kén-
dioxid katalitikus oxidációjával. A vas(II)-szulfátból kiinduló eljárást
egyébként Jules Verne is részletesen leírta Rejtelmes sziget című
regényében, amikor a hajótöröttek kénsavat készítenek:

„Cyrus Smithnek már csak egyetlen műveletet kellett végrehajtania,

hogy kénsavhoz jusson: zárt edényben hevítenie a vas-szulfát
kristályokat; ennek az úgynevezett »kalcinációnak« az eredményeképp
kénsavgőz keletkezik, és annak lecsapásával végül is: folyékony
kénsav.
Ehhez a művelethez kellettek a tűzálló edények, amelyekbe
beleszórták a kristályokat; a kemencébe pedig begyújtottak, hogy
annak hőjével párolják le a kénsavat. Az eljárás tökéletesen sikerült, és
május 20-án, tizenkét nappal az egész munka megkezdése után a
mérnök hozzájutott ahhoz a hatékony vegyszerhez, amelyet annyi
módon kívánt fölhasználni a jövőben.”
Első rész, 17. fejezet, Majtényi Zoltán fordítása

Visszatérve a Nessus véréről szóló leíráshoz: ha tömény kénsavat

és kálium-permanganátot különböző arányokban összekeverünk, igen
erős oxidálószerhez jutunk. Ezt a szervetlen kémiai tankönyvek a
mangán-heptoxid ismertetésekor szokták megemlíteni, és a
robbanásveszélyről is rendszeresen megemlékeznek. A keverék sűrűn
folyik, vérvörös színe van, a gyapjú benne már viszonylag alacsony
hőmérsékleten is meggyullad, s a reakciót buborékképződés is kíséri.
Balog János és Schiller Róbert mindezt több különböző arányú
keveréknél
igazolták, eredményeiket mutatja be a 2. táblázat.

2. táblázat A buborékolás elkezdődéséhez szükséges minimális hőmérséklet

tömény kénsav és kálium-permanganát elegyének gyapjúval való
érintkezésekor

FIGYELEM!

A KÍSÉRLET MEGISMÉTLÉSE KÖZÉPISKOLAI

LABORATÓRIUMOKBAN VAGY OTTHON NEM BIZTONSÁGOS.

Habár nem valószínű, hogy kentaurok léteztek a valóságban is, s

még kevésbé valószínű, hogy bármely élőlény vére kénsav és kálium-
permanganát elegye legyen, a Szophoklész drámájában leírtak nagyon
is alapulhattak a valóságban megfigyelt jelenségeken.

A szerző megköszöni Schiller Róbert segítségét.

Első megjelenés: A Kémia Tanítása, 2011, 19, 4, 7–9.
HONNAN NÉZTE
POSZEIDÓN
TRÓJA OSTROMÁT?
EGY EPOSZI TRIGONOMETRIA - FELADAT

A természettudományok és a matematika tanítása színesebbé,

érdekesebbé tehető, ha a megoldandó feladatok történelmi
feljegyzéseken vagy irodalmi műveken alapulnak. Egy ilyen példát
mutat be ez az írás, amelyet az Iliász eposz néhány sora ihletett. A
feladat megoldásához középiskolai trigonometriai ismeretek, ezen
belül is a koszinusztétel, a Pitagorasz-tétel és a koszinusz függvény
inverzének ismerete szükséges.
Amint azt Homérosz eposzaiból tudjuk, a görög isteneket igencsak
élénken érdekelték a halandó emberek cselekedetei, így a trójai háború
is. Az Iliász XIII. énekének 10–14. sorából például megtudhatjuk, hogy
maga Poszeidón is saját szemével tekintette meg a harcot:
„Csakhogy a Földrázó sem ügyelt húnyt szemmel a harcra:
ott ült ő ugyanis, bámulva a harc viadalmát,
thrák Szamosz orma fölött, erdős hegy legtetejében,
mert oda föl jól ellátszott az egész magas Ída és
Priamosznak városa és az akháj hadigályák.”
Devecseri Gábor fordítása

Az Égei-tenger és a benne lévő szigetek térképét kicsit

részletesebben tanulmányozva azt láthatjuk, hogy Trója városa és
Számosz szigete viszonylag messze vannak egymástól. Földrajzi
tanulmányok alapján jól tudjuk, hogy minél magasabban vagyunk a
tengerszint felett, annál messzebbre lehet ellátni.
Azonban ez a látótávolság nem korlátlanul nagy. Vajon Számosz
legnagyobb hegyéről valóban látszik Trója?
Ennek a kérdésnek a megválaszolása elég részletes trigonometriai
számolások elvégzésére kínál alkalmat. Először is határozzuk meg,
mennyire messzire lehet ellátni h tengerszint fölötti magasságból.
Ehhez segítségül vesszük a 6. ábrát.

6. ábra A Föld görbülete által meghatározott látóhatár nagyságának

kiszámolása

A 6. ábrán a HH’ szakasz hossza éppen a tengerszint feletti

magasság, h. Az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy a Föld
tökéletesen gömb alakú, sugara pedig r = 6371,0 km. A látóhatár
nagysága az MH’ körív hossza: ezt viszonylag könnyen ki lehet
számolni a δ szög koszinuszának felhasználásával:

Ne felejtsük el, hogy az arkusz koszinusz függvény eredményét és

a δ szöget radiánban kell megadni az ívhossz kiszámolásához. Egy
részletesebb térképen (például világatlaszban) vagy az ingyen
hozzáférhető Google Earth (http://www.google.com/earth/index.html)
programban könnyen utána lehet nézni, hogy Számosz legmagasabb
hegyének csúcsa 1433 méter magasan van a tengerszint felett. A
képlet használatával kiszámolható, hogy innen a látóhatár nagysága
135 km. A térképre tekintve az lehet az érzésünk, hogy Trója és
Számosz távolsága ennél nagyobb. Viszont ne felejtsük el, hogy a
térkép a gömbfelület síkbeli vetülete, amely mindenképpen torzít. A
leggyakrabban használt vetülettípusokon a két pontot a Föld felszínén
összekötő legrövidebb út nem felel meg a térkép síkjában a két ponton
át húzott egyenesnek! Ezért aztán további meggondolásokra lesz
szükségünk.

A Föld felszínén lévő pontokat földrajzi koordinátákkal szokás

megadni. Ez matematikai szempontból egy olyan gömbi
koordinátarendszernek felel meg, amelyben csak a két szöget kell
megadni, az origótól való távolságot nem, hiszen az minden pont
esetében ugyanannyi. Két, földrajzi koordinátákkal megadott pont (A és
B) közötti távolság kiszámolásához használjuk a 7. ábrán lévő
jelöléseket. Megjegyezzük, hogy az ábra jelölései feltételezik, hogy
mindkét pont az északi féltekén van, de csekély módosítással a
gondolatmenet általánosabbá tehető. A φA és φB
szögek a földrajzi szélesség megfelelői, míg a λA és λB szögek a
földrajzi hosszúságot mutatják. Azt már előre lehet sejteni, hogy a
hosszúságadatokból csak a két szög különbsége számít majd, hiszen
a Földön minden hosszúsági kör egyenértékű, s ezek közül a nulla
kiválasztása önkényes (arról nem is beszélve, hogy a földrajzi nulla
hosszúsági kör megegyezés szerinti helye az írott történelem alatt is
változott). Ugyanez nem igaz a szélességi körökre, hiszen a nulla
szélességi kör kitüntetett kör a Földön, amely az összes szélességi kör
közül a leghosszabb, a neve pedig közismert: Egyenlítő.
 7. ábra Két, földrajzi koordinátákkal megadott pontot összekötő körív
hosszának kiszámítása

A 7. ábrán az A és B pontok egyenlítői síkra eső vetülete legyen A’

és B’. Ekkor az OA’ és OB’ szakaszok hossza egyszerűen megadható:
OA’ = rcosφA

OB’ = rcosφB
 Ezután az OA’B’ háromszögben a koszinusztételt felírva:
2 2 2 2 2 2
(A’B’) = r cos φA + r cos φB – 2r cosφAcosφBcos(λA–λB)

Az X pont a B pont merőleges vetülete az AA’ szakaszon. Ezért az

AX szakasz hosszát a következő képlettel lehet kiszámolni:
AX = AA’ – BB’ = rsinφA – rsinφB

Az ω szög az OAB háromszög O csúcsánál lévő szöge, ezt egy

célszerűen felírt koszinusztétel alapján határozhatjuk meg. Ugyanakkor
felhasználjuk az AXB derékszögű háromszögben felírt Pitagorasz-tételt
is:
2 2 2 2 2 2 2 2
(AB) = r + r – 2 r cosω = (BX) + (AX) = (A’B’) + (AX)
Ennek az egyenletnek a második és negyedik tagját összevetve az
A’B’ és AX szakaszokra korábban levezetett képletekkel a következő
összefüggés adódik:
2 2 2 2 2 2 2
2r – 2r cosω = r cos φA + r cos φB – 2r cosφAcosφBcos(λA–
2
λB) + (rsinφA – rsinφB)
Az első lehetséges egyszerűsítés azon alapul, hogy minden tag
2
osztható r -tel:
2 2 2
2 – 2cosω = cos φA + cos φB – 2cosφAcosφBcos(λA–λB) + sin φA
2
+ sin φB – 2sinφAsinφB
2 2 2 2
További egyszerűsítés az 1 = cos φA + sin φA = cos φB + sin φB
azonosságok segítségével lehetséges:
cosω = cosφAcosφBcos(λA–λB) + sinφAsinφB

Így aztán ki tudjuk számolni az ω szöget, s segítségével végül is az

AB ívhosszt:
AB = rarccos[cosφAcosφBcos(λA–λB) + sinφAsinφB]

A Google Earth program használatával könnyen meg lehet

találni Trója (északi szélesség 39°57’26” és keleti hosszúság
26°14’19”) és Számosz legmagasabb hegyének (északi szélesség
37°43’10” és keleti hosszúság 26°36’46”) koordinátáit. A képlet szerint
a kettő közti távolság 251 km, tehát jóval nagyobb, mint a látóhatár
nagysága a hegyről. Azt már ezek után említeni sem érdemes, hogy a
két pont között elég jelentős hegyek is vannak, amelyek korlátozzák a
kilátást.
Hogyan lehetne ezt az ellentmondást feloldani? Először is
megkérdezhetjük, hogy vajon milyen magas is lehetett Poszeidón. Egy
kis számolás után eljuthatnunk arra az eredményre, hogy ha
Számoszról tényleg ellátott Trójáig, akkor Európa minden hegyénél
magasabbnak kellett lennie. Miért mászna ekkor hegyekre a
távolbalátáshoz ahelyett, hogy egy fél lépéssel közelebb megy? Arról
se feledkezzünk meg, hogy a görög regék szerint Poszeidón
testméretei aligha haladják meg lényegesen az emberekéit. Ha
természetfölötti érzékelést tulajdonítunk az istennek (pl. átlát a föld
rétegein), akkor megint szembesülnünk kell a kérdéssel, hogy miért is
mászna hegyet a leírtak szerint.
Térjük egy kicsit vissza az eredeti idézethez. A szöveg a „thrák
Szamosz orma” megjelölést használja. Lehet, hogy a thrák Sza-mosz
nem azonos Számosszal? Az eposzi jelzőkről közismert, hogy
többnyire a jelzett szó azonosításához nem járulnak hozzá, hanem
egyszerűen csak további információt adnak róla. Odüsszeuszról
például akkor is tudjuk kicsoda, ha a szöveg nem közölné róla, hogy
leleményes. Ennek ellenére egy kis további földrajzi búvárkodás azt
mutatja, hogy ebben a sorban valószínűleg más a helyzet:
Görögország Thrákia nevű része az Égei-tenger északi partja, vagyis
Számosz szigetétől elég messze esik. Ezen a részen van viszont egy
ma Szamothrákénak nevezett sziget. Nem hihetetlen, hogy ennek neve
valamiképpen a
Thrákiában lévő Számosz kifejezésre utal vissza. Szamothrákén is van
elég magas hegy (1448 méter tengerszint felett, földrajzi koordinátái:
északi szélesség 40°27’41”, keleti hosszúság 25°35’15”). Az eddig
levezetett képletek használatával már könnyen kiszámolható, hogy a
hegyről a látóhatár nagysága 136 km, a Trójától mért távolság pedig
63,4 km. A Google Earth programnak van olyan funkciója is, amellyel
ellenőrizhető az eredmény, bár lényegesen könnyebb a trójai síkról
körülnézve meglátni északnyugati irányban a tengerből kimagasodó
hegyet, mint a hegy tetejétől Tróját. Így még az is ellenőrizhető, hogy a
közbeeső Gökceada nevű szigeten nincs akkora magaslat, ami
zavarná a kilátást.

Első megjelenés: A Matematika Tanítása, 2011, 19, 4, 16–18.

SHAKESPEARE
ÉS A TERMÉSZETTUDOMÁNY
2016 tavaszán emlékezett meg a világ William Shakespeare halálának
400. évfordulójáról. Hogy pontosan melyik napon is, az vita tárgya.
Halálának napján Stratfordban 1616. április 23-át írtak. Európa jelentős
részén viszont – a Brit Birodalommal ellentétben – már nem a Julián-,
hanem a Gergely-naptárt használták ekkor, amely szerint május 3-a
volt.
Shakespeare műveire természettudományos körökben nem
szoktak különösebben gyakran hivatkozni. Elvégre sokan azt
gondolják, hogy a 16. század végén és a 17. század legelején a mai
értelemben vett természettudomány nem is létezett. Azonban ennek az
időszaknak köszönhető néhány olyan alapvető tudományos gondolat –
például Kopernikusz heliocentrikus világképe, Galilei megfigyelései és
kísérletei, vagy Francis Bacon empirizmusa –, amelyet nemcsak
manapság tartunk fontosnak, hanem már az akkor élő művelt emberek
is jól ismerték. Vajon hagytak-e nyomot ezek a nagy intellektuális
teljesítmények Shakespeare munkáiban is?

Mielőtt még példákkal felelnénk erre a kérdésre, egy irodalmi-

nyelvészeti érdekességet is említsünk meg. Shakespeare műveit
magyar nyelvre legtehetségesebb költőink és íróink fordították; az
ebben a cikkben idézett részek magyarra ültetése például többek
között Arany János, Vörösmarty Mihály és Kosztolányi Dezső nevéhez
fűződik. Vagyis a világirodalom óriásának szavait a magyar irodalom
óriásainak tolmácsolásában olvashatjuk: már önmagában is nagy
szerencse, hogy ezek a művészek ilyesmire is
vállalkoztak. Shakespeare szövegei magyarul ma is frissnek hatnak és
könnyen érthetőek, hiszen a nyelv változásának a hatását könnyű
„kivédeni” úgy, hogy újra és újra lefordítják őket. Az eredeti szöveggel
persze korántsem ez a helyzet: Shakespeare nyelve a ma élő angol
anyanyelvű emberek számára sem könnyű szöveg. Gondoljunk bele:
számunkra is igen nagy erőfeszítésbe telik a 17. században született
magyar szövegek olvasása, például a Szigeti veszedelem a legtöbb
mai magyar embernek aligha hangzik természetesen. A fordítás
tényéből azonban következik egy másik, már sajnálatosabb hatás is:
időnként az eredeti angol szövegben megtalálható utalások nem
jelennek meg a magyar nyelvű változatban. Ez a tudományosként (is)
értelmezhető kifejezéseknél különösen gyakori, mert a fordítók
elsősorban a szöveg művészi és ritmikai elemeire koncentrálnak.

A ma természettudományosnak nevezett ismeretek közül talán a

csillagászat az, amelyre a legtöbb utalás esik Shakespeare írásaiban.
A Julius Caesarban olvashatók például a következő sorok:

„De én
Szilárd vagyok, mint éjszak csillaga,
Melyhez kimérten nyugvó szerkezetre
Hasonló nincs az égnek boltozatján,
Számtalan szikra festi az eget,
És mindenik tűz, fénylő mindenik,
De egy vagyon csak, mely a helyén marad…”
Vörösmarty Mihály fordítása

Itt Shakespeare azt az egyébként közismert megfigyelést írja le,

hogy az égbolt csillagai mozogni látszanak a Föld forgása
következtében. Az egyetlen, amelyik ezt nem teszi, az „éjszak csillaga”.
Ez természetesen nem az éjszaka csillagát jelenti, hiszen
melyik csillag nem az éjszaka csillaga? Itt észak csillagáról, vagyis
magyarul a Sarkcsillagról van szó. Valóban, az égbolt látszólagos
mozgása során a Sarkcsillag az egyetlen mozdulatlan pont, a többi
csillag ezt járja körbe. Vagy legalábbis így látszik ma, illetve így látszott
bő négyszáz éve is. Ezeket a sorokat azonban a drámában Julius
Caesar mondja, akiről manapság már tudjuk, hogy valójában nem
mondhatott ilyesmit. Homérosz ugyan nem élt egy időben a nagy római
császárral, de korszakban sokkal közelebb volt hozzá, mint
Shakespeare. Az Iliászban is találhatunk egy hasonló leírást az égről:

„Ráremekelte a földet, rá az eget meg a tengert és

a sosempihenő napot is meg a szép teleholdat.
S minden csillagot is, mely az ég peremét koszorúzza,
Óriónt s a Fiastyúkot, meg a Hűaszokat mind, vélük a
Medvét is – más néven híva Szekér ez – mint forog
egyhelyben, míg Óriónt lesi egyre,
s egymaga nem fürdik csak meg soha Ókeanoszban.”
XVIII. 483–489, Devecseri Gábor fordítása

Tehát Homérosz a Nagy Medve csillagképről írja azt, hogy

egyhelyben forog, s azt nem említi, hogy ez a forgás a Sarkcsillag körül
történne. Vajon miért? Nem tartotta volna fontosnak megemlíteni egy
ilyen, viszonylag részletes leírásban sem?
 8. ábra A Föld forgástengelyének vándorlása az égbolton

Nem erről van szó. Manapság már tudjuk, hogy a Föld

forgástengelye, amely jelenleg majdnem pontosan a Sarkcsillag felé
mutat, időben változtatja irányát. Így az égbolt mozdulatlannak látszó
pontja történelmi idők alatt vándorol. A csillagászok azt is tudják, hogy
ez a pont az égen mintegy 26 000 év alatt egy teljes kört ír le. A
nevezetes, mozdulatlannak látszó pont éppen a mostani évtizedekben
van a legközelebb a Sarkcsillaghoz, távolságuk 2016-ban még a Hold
látszólagos átmérőjénél is kisebb. Négyszáz éve még kicsit nagyobb
volt ez a
távolság, de még mindig elég csekély ahhoz, hogy a Sarkcsillag erről
a sajátságról kapja a nevét. Kétezer éve viszont egészen más volt a
helyzet. A Sarkcsillagnak egy másik érdekessége is van: Klaudiosz
Ptolemaiosz alexandriai tudósnak az i. sz. második évszázadban
készült feljegyzései között már azonosítani lehet ezt a csillagot, de
akkor a fényessége még kb. 2,5-szer kisebb volt a mainál. A jelenlegi
állapot szerint a Sarkcsillag a teljes égbolt 48. legfényesebb csillaga,
és mintegy 30 fokos szögtávolságban nincs is fényesebb nála.
Ptolemaiosz idejében viszont még a saját csillagképében (Ursa Minor
– Kis Medve) is volt nála jóval fényesebb csillag. Tehát az ókori rómaiak
számára a Sarkcsillag sokkal jelentéktelenebb volt, és a Föld tengelye
sem rá mutatott: ezért akkoriban neve sem volt.

Kopernikusz forradalmi műve a heliocentrikus világképről még

bőven Shakespeare születése előtt, 1543-ban megjelent. Angliában
Thomas Digges publikálta először ezeket a gondolatokat. Ő
Kopernikusznál is radikálisabb új képet festett, egyik művében a Nap
csak egy a sok csillag között, s a csillagok sorának nincs határa a
térben. Erre a szemléletre a Hamletben találhatunk is utalást:

„Ó, boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám, s végtelen birodalom

királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim.”
Arany János fordítása

Ez az idézet részben arra is példa, hogy a magyar fordításban

elvész egy lényeges természettudományos információ. Ahol Arany
János „végtelen birodalom”-ról ír, ott az eredeti szövegben „infinite
space” szerepel, vagyis végtelen tér. A végtelen tér fogalma ma
egyáltalán nem számít különlegességnek: de a Hamlet megírása idején
annyira szokatlan volt, hogy ez könnyen lehet utalás a Thomas Digges
által kifejtett tudományos
nézetekre.

Nemrégiben érdekes dologra figyeltek fel a Cymbeline című, kicsit

kevésbé ismert Shakespeare-drámában. Ennek utolsó felvonásában a
színpadi utasítások így szólnak:
„Jön, mint jelenés, Sicilius Leonatus, Posthumus atyja, egy aggastyán
harczias öltözetben, kezén vezet egy öreg asszonyt, feleségét,
Posthumus anyját; zene előzi meg őket. Aztán, más zene után
következik a két ifjú Leonatus, Posthumus testvérei, sebekkel, a mint a
harczban elestek. Mindnyájan körűlveszik az alvó Posthumust.

(…)

Jupiter sason ülve dörgés és villámlás közt leszáll, kezében menny-

kövei; a szellemek térdre borúlnak.”
V. felvonás, I. szín, Rákosi Jenő fordítása

Shakespeare a Cymbaline-t 1610 végén vagy 1611 elején írhatta.

Galileo Galilei újonnan elkészített távcsöve segítségével 1610
januárjában fedezte fel a Jupiter négy nagy holdját. Az utasításokat
könnyű úgy értelmezni, hogy a Jupiter e négy holdjának mozgását
szimbolizálják (Jupiter leszáll a szellemek közé, akik éppen négyen
vannak). Itt is meg kell említeni, hogy az eredeti angol szövegben a
„Mindnyájan körűlveszik az alvó Posthumust” magyar mondatnak
„They circle Posthumus Leonatus round, as he lies sleeping” felel meg,
vagyis ott egyértelmű, hogy a szellemek körben mozognak Posthumus
körül.

A mai csillagászoknak minden bizonnyal nagy örömöt szerez, hogy

Shakespeare – noha a drámáiból általában nehéz kiolvasni az egyes
elméletekről vagy akár még erkölcsi kérdésekről alkotott saját
véleményét – az asztrológiával kapcsolatos súlyos
ellenérzéseinek egyértelműen hangot adott. A Julius Caesar
tragédiában Cassius egy helyen ezt mondja:
„Sorsának ember néha mestere. Nem
csillaginkban, Brutus, a hiba, Hanem
magunkban, kik megbókolunk.”
Vörösmarty Mihály fordítása

Ugyanezt a gondolatot jóval hosszabban fejti ki a Lear királyban:

„GLOSTER: Ezek az utóbbi nap- s holdfogyatkozások nem jót

jelentenek nekünk: ámbár a természet ezt így is, úgy is magyarázhatja,
de a természetet végre is igazolják a bekövetkező események: a
szeretet meghűl, a barátság meghasonlik, a városokban zendülés,
viszály a falukon, palotákban árulás s a viszony felbomlik apa s fiú
között. Ez az én gazfiam is e jóslat alá esik; itt a fiú az apa ellen van. A
király kivetkezik természeti hajlamából, s az apa feltámad gyermeke
ellen. Megettük kenyerünknek javát. Fondorság, csel, árulás, romboló
zavargás kísérnek nyakra-főre sírunkba. Keresd fel ezt a gazfiút,
Edmund; nem vallod kárát. Legyen rá gondod. S a nemes és hűséges
Kent számkivetve! Vétke becsületesség. Különös, nagyon különös.
(El.)
EDMUND: Ez a legfölségesebb bohózat a világon, hogy midőn
szerencsénk beteg (mi pedig többnyire erkölcseink megzabálásából
ered), balsorsunkra vetünk: napra, holdra, és a csillagokra, mintha
gazemberek kényszerűségből volnánk, bolondok az ég akaratjából,
semmirekellők, tolvajok, országárulók a szférák hatalmánál fogva,
részegesek, hazugok, házasságtörők csupa megrögzött
engedelmességből a planétai befolyások iránt, szóval a mi rosszban
leledzünk, az mind isteni unszolásból történnék. Csodálatos kibúvási
mód a kurafinak, bakkecske hajlamait a csillagokra hárítani. Atyám a
sárkányjegy alatt közösködött anyámmal, s
születésem a nagy medve alá esik, azért vagyok én durva és korhely.
Eh! Én biz az lettem volna, a mi vagyok, ha mindjárt a legszűziesebb
csillag pislogott volna az ég boltozatán, mikor engem fattyúvá
nemzettek.”
Vörösmarty Mihály fordítása

Shakespeare műveiben a csillagászaton kívül más

természettudományhoz kapcsolódó fogalmakra és jelenségekre is
lehet utalást találni: például egyértelműen kiderül, hogy Shakespeare
ismerte az atom szót, de sajnos csak az eredeti angol szövegből. A
Romeo és Júliában Mercutio mondja a következőket:
„No nézd, a Mab királyné járt tenálad, A
tündérek bábája, oly parányi Alakban
jön, mint városi szenátor Mutatóujján a
gyűrűs agátkő. Aprócska, kis könnyű
fogatba hajt át Az emberek orrán, mikor
alusznak.”
Kosztolányi Dezső fordítása

Az „Aprócska, kis könnyű fogatba hajt át” sor eredetije „Drawn with
a team of little atomies”, vagyis kis atomok csoportjairól van szó. A
modern kémiai atomelmélet csak a 19. század elején született meg, így
erről természetesen nem lehet szó ebben a kifejezésben. Az
atomelmélet filozófiai előfutára, az atomizmus viszont már görög
eredetű, Démokritoszig vezethető vissza, és a 16. században sem volt
ismeretlen.
Shakespeare műveiben gyakran esik szó gyógyszerekről, illetve
gyógyászati eljárásokról. Családi kapcsolata is volt orvosokkal,
legidősebb lánya 1607-ben ment férjhez John Hall stratfordi doktorhoz.
Talán ezért is van, hogy Shakespeare műveiben – különösen a
késeiekben – az orvosok gyakran pozitív fényben tűnnek fel.
Egyébként a történészek szerencséjére Dr.
Hall orvosi feljegyzései fennmaradtak az utókornak, egyik ilyen leírása
a saját feleségének kezeléséről szól.
A gyógyszerekkel, illetve gyógyászati eljárásokkal szoros
kapcsolatban mérgekről is gyakran lehet olvasni Shakespeare
drámáiban. Ezeknél viszonylag ritkán lehet azonosítani azt, hogy
milyen anyag lehetett a méreg. A Romeo és Júliában például Lőrinc
barát ezekkel a szavakkal adja át Júliának a tetszhalált okozó szert:

„Fogd ez üvegcsét s hogyha ágyba fekszel,

Párolt italját idd ki hirtelen:
Álmos, hideg nedv nyargal át azonnal
Véred csatornáin: verőered
Természet-adta lüktetése megszűn:
Hő s lélegzet nem mondja már, hogy élsz,
Orcádon-szádon hamvadoz a rózsa,
Szemednek ablaka is becsukódik,
Akár halál zárná ki a verőfényt.
Minden tagod elvesztve símaságát
Görcsös-feszes lesz, hűs, mint a halálé:
S kölcsön-mezében a meredt halálnak
Fekszel te így negyvenkét óra hosszat,
Majd mint üdítő álomból fölébredsz.”
Kosztolányi Dezső fordítása

Tehát a tüneteket egészen részletesen megismerjük, viszont arról

nincs szó, hogy honnan származik a szer, vagy mi lehet benne. Az
olvasó joggal gyanakodhat arra, hogy ilyen anyagot Shakespeare nem
is ismert, csak a történet megalkotásának érdekében volt szüksége rá.
Más a helyzet viszont a Hamletben, ahol a címszereplő atyjának
szelleme a következőképpen meséli el, hogyan ölte meg
őt nagybátyja:

„…Amint kertemben alvám

– Ez volt szokásom minden délután –
Meglopta bátyád ezt a biztos órát,
Üvegben átkos csalmatok levével, S
fülhézagomba önté e nedű
Bélpoklos csöppeit, melyek hatása
A vérnek oly halálos ellene,
Hogy gyorsan átfut, mint a kéneső,
A testbe minden ösvényt és kaput,
S mint tejbe csöppent oltó a tejet,
Megoltja, összerántja hirtelen
A híg, az ép vért…”
Arany János fordítása

Itt egyértelmű a helyzet: Claudius a csalmatok levét öntötte a király

fülébe, és ez okozta a mérgezést. Az Arany János által csalmatoknak
nevezett növény ma is ismeretes, elterjedtebb neve bolondító beléndek
(Hyoscyamus niger). A mérsékelt égövi Ázsiá-ban, az indiai
szubkontinensen, Észak-Afrikában, Európában és ezen belül a Kárpát-
medencében is terem, a burgonyafélék (Solanaceae) családjába
tartozik. A jellemzően fél méter magas növény főleg parlagokon,
szántókon fordul elő. Már az egyiptomiak is tudták, hogy halálos méreg,
ezt a benne lévő alkaloidok okozzák, amelyeket manapság gyógyászati
célokból a növény leveleiből vonnak ki. Az alkaloidok között az atropin
és a hioszciamin is megtalálható, de a legfontosabb a kokainnal rokon
kémiai szerkezetű szkopolamin (vagy más néven hioszcin), amely a
beléndek magjaiban kivételesen nagy mennyiségben fordul elő.
A szkopolamin a szervezet egy igen fontos ingerületátvivő
molekulájának, az akaratlagos és az akarattól független
izommozgásokban egyaránt nagy szerepet játszó acetilkolinnak a
működési mechanizmusába avatkozik bele. A szkopolamin csökkenti
az acetilkolin szintjét, ezért gyógyhatása az izmok túlzott aktivitásának
csökkentésén, egyfajta nyugtatáson alapul; így hasmenés és hányás
visszaszorítására vagy tengeribetegség tüneteinek enyhítésére
használják. A vegyület élettani hatása annyira erős, hogy belőle 15
milligramm (vagyis egy gramm kb. hetvenedrésze) már gyors halált
okozhat.
A Shakespeare által leírt mérgezési mód aligha nevezhető
hétköznapinak: a fül nincs átlyuggatva, így a fülbe öntött folyadék csak
nehezen juthat be a szervezetbe, hogy ott mérgezést okozzon. Ezért
sokáig költői túlzásnak vélték ezeket a sorokat. 2002-ben azonban egy
argentin orvos, Basilio Kotsias egy szakmai cikkében részletesen
elemezte azt, hogy a szkopolaminnak jelenlegi tudásunk szerint
megvan az a képessége, hogy a fülben lévő szöveteken átdiffundáljon
és a véráramba kerüljön. Ilyen módon akár több milligrammnyi is
bekerülhet a szervezetbe, aminek már komoly mérgező hatása lehet.
Persze az már csak az igazán szakértőknek tűnik fel, hogy a
Hamletben leírt mérgezési tünetek valójában nem a szkopolamin
hatására emlékeztetnek, hanem egy másik természetes méregére: ez
a ricin.

Egy kis kitérőként vegyük észre a magyar szövegben a „kéneső”

szót is. Ez Arany János korában a higany neve volt; magát a higany
szót csak a 19. század elején, a nyelvújítás során alkották meg, s
használata nem terjedt túlságosan gyorsan. A „kéneső” szó
etimológiájából viszont az derül ki, hogy sem a kénhez, sem az esőhöz
nincsen köze: magyar eleink minden bizonnyal a török kenesü szót
vették át.
Visszatérve a szkopolaminhoz: ez az alkaloid több
növényfajban is előfordul. Neve a Scopolia növénynemzetség nevéből
származik, a növények pedig Giovanni Antonio Scopoli (1723–1788)
olasz növénytudósról kapták latin nevüket. Ezeknek a növényeknek a
veszélyes volta már ősidők óta ismeretes. A beléndeken kívül
szkopolamint tartalmaz például a csattanó maszlag (Datura
stramonium) és a mandragóra, amely több különböző, de egymáshoz
nagyon hasonlító faj (pl. Mandragora officinarum, Mandragora
turcomanica vagy Mandragora chinghaiensis) együttes neve. A
mandragóra a középkorban igencsak hírhedt volt: a közhiedelem
szerint a démonok birodalmába tartozott – talán a furcsa, emberekre
emlékeztető alakú gyökere miatt. Ugyancsak elterjedt nézet volt, hogy
a földből való kihúzáskor a növény rettenetes sikoltást hallat, amely ha
nem is feltétlenül gyilkol, de legalábbis az őrületbe kergeti az embert.
Ezt a feltételezést még Shakespeare is megörökítette Romeo és Júlia
című tragédiájában. Júlia a negyedik felvonásban azon mereng, hogy
milyen lesz eszméletre térni a tetszhalál állapotából a kriptában. Ennek
a pillanatnak a szörnyűségeit így képzeli el:

„– nem eshetik meg itt, hogy Későbben

érzek fel, büdös szagok közt, Sikolyt
hallok, mitől az agy megőrül, Mint
amikor mandragórát szakítnak?”
Kosztolányi Dezső fordítása

A szkopolamin még nem halálos, de viszonylag nagy dózisban

valóban okozhat elmezavarszerű állapotot, így ez a legenda valós
megfigyeléseken alapulhat.
Shakespeare egy alkalommal, A vihar című színműben egyes
emberek kellemetlen testszagát is megörökítette az utókornak. Itt az
egyik szereplő, Trinculo így panaszkodik egy másikról,
Calibanról:

„Mi ez itt? Ember vagy hal? Halott vagy eleven? Hal: bűzlik, mint a hal;
mint a nem egészen friss szárított tőkehal. Furcsa egy hal!”
Fábri Péter fordítása

Az 1970-es években ismerték fel, hogy az ilyen jelenséget egy ritka

genetikai rendellenesség okozza, a szagot pedig egy trimetil-amin nevű
anyag. A szindróma neve így trimetilaminúria lett. Oka az, hogy
génhiba miatt az ilyen emberekben nem működik megfelelően egy
enzim, a 3-as számú flavintartalmú monooxigenáz (FMO3), amely az
élelmiszerekben jelen lévő, vagy más anyagok elbomlásakor a
szervezetben keletkező, meglehetősen kellemetlen, rothadó halra
emlékeztető szagú trimetil-amint továbbalakítja úgy, hogy a benne lévő
nitrogénhez egy oxigénatomot kapcsol. Az így keletkező molekula már
szagtalan, a szervezetben pedig még tovább bomlik. Ha egy
szervezetben nem működik megfelelően az FMO3, akkor a személy
lehelete, testszaga és vizelete is a normálisnál sokkal több trimetil-
amint tartalmaz, amit az emberi orr nem éppen vonzó sajátságként
érzékel. Becslések szerint az emberiség akár 1%-a is hordozhatja a
génhibát, de a szindróma csak azoknál jelenik meg, akiknek mindkét
génjük hibás, vagyis az öröklődés recesszív. A trimetilaminúriát
gyógyítani nem lehet, a tünetek (és így a szag intenzitása)
enyhítéséhez kerülni kell a nagy trimetil-amin tartalmú ételek (például
hal, tojás, máj, brokkoli) fogyasztását.
 9. ábraA szkopolamin (C17H21NO4) és a trimetil-amin (C3H9N) kémiai szerkezeti

képlete

Szakértők időnként rámutatnak arra, hogy Shakespeare műveiben

gyakoriak a fénytani jelenségekre való utalások. Noha Shakespeare
kortársa volt Johannes Keplernek és Willebrord Snelliusnak, akiknek a
munkássága jelentősen előrevitte az optikát, a színművekben való,
általában igen egyszerű utalásokból a legkevésbé sem derül ki, hogy
ismerte-e az ő gondolataikat. Az írás lezárásaként – és mintegy
emlékeztetőül arra, hogy Shakespeare nem csak színműveket írt –
szerepeljen itt egy idézet a 62. szonettből, amelynek meglátása
pszichológiai szempontból sokkal mélyebb, mint optikai oldalról:

„De ha tükröm mutatja, hogy kiszáradt

Arcomba ráncot vénség sava rág, Egész
másra tanít az önimádat, De így csak
bűn volna a butaság.”
Szabó Lőrinc fordítása
Első megjelenés: Természet Világa, 2016, 147, 5, 196–199.
 II
HÍRESEK
ÉS KÉMIKUSOK
MARGARET THATCHER
Margaret Hilda Thatcher (1925–2013, leánykori családi neve Roberts)
a közelmúlt egyik legnagyobb hatású brit politikusa, Nagy-Britannia 20.
századi történelmének legtovább hivatalban lévő miniszterelnöke, s
Theresa May megválasztásáig az egyetlen nő, aki betöltötte ezt a
posztot. 2012-ben mutatták be az életéről készült mozifilmet A Vaslady
címmel, amelyben Meryl Streep alakítja a címszereplőt. Nem
valószínű, hogy sokan tudják: a neves politikus kutató vegyészként
kezdte pályafutását.
Margaret Thatcher Angliában a Nottinghamhez közeli Granthamben
töltötte gyermekkorát, ahol politikai szerepvállalásáról is közismert
édesapja, Alfred Roberts élelmiszerüzleteket vezetett, majd 1945–46
között a város polgármestere is volt. Lánya a helyi általános iskolába
járt, ezt követően pedig a Kesteven and Grantham Girls’ School
középiskolába, ahol érdeklődése a természettudományok felé fordult.
Egyetemre az oxfordi Somerville College-ba jelentkezett kémia szakra.
A feljegyzések szerint először elutasították felvételét, de egy
visszalépés következtében mégis lehetőséget kapott a
továbbtanulásra. Oxfordba 1943-ban költözött, nem sokkal azután,
hogy Dzsaváharlál Nehru lánya, aki később Indira Gandhi néven lett
indiai miniszterelnök, tanulmányai befejezése nélkül hagyta el a
Somerville College-ot.

A fiatal Margaret kémiai BSc diplomáját 1947-ben szerezte meg,

bár már ekkor is többeknek feltűnt, hogy szabadidejét nem tudományos
problémákon való gondolkodással, hanem politizálással tölti.
Diplomamunkáját röntgendiffrakciós szerkezeti kutatásokból írta,
témavezetője az a Dorothy Mary
Hodgkin (1910–1994, leánykori családi neve Crowfoot) volt, aki 1964-
ben fehérjéken végzett röntgenkrisztallográfiai vizsgálataiért kapott
osztatlan kémiai Nobel-díjat. Ő így emlékezett tanítványára: „Végül is
jó érdemjegyet adtam neki. Bármikor tudott olvasható, értelmes
dolgozatokat írni.” Hodgkin ekkoriban a penicillin
szerkezetmeghatározásán dolgozott elsősorban, és így a
Szovjetunióban néhány évvel korábban felfedezett antibiotikus hatású
vegyület, a gramicidin-S néhány kristályát is megkapta. Az anyag
vizsgálatára a német menekültként Oxfordban élő Gerhardt Schmidt
posztdoktori ösztöndíjast kérte meg, s ebbe a munkába kapcsolódott
be Margaret Thatcher. Ha nem is feltétlenül tisztán tudományos
szempontból, de Dorothy Hodgkin nagy hatással volt rá: a tudósnő
fényképét a nyolcvanas években a brit miniszterelnöki rezidencia
látogatói is megszemlélhették.

Nincs nyoma annak, hogy Margaret Thatcher valaha is publikált

volna saját szakterületén. A Somerville College vezetője ebben az
időben a hematológus Janet Vaughan volt, aki vegyes érzelmekkel
emlékezett a későbbi miniszterelnöknő tudományos képességeire:
„Kémiai ismeretei minden szempontból kielégítőek voltak. Valójában
azonban senki nem tartotta őt semmire. Tökéletes másodrangú
kémikus volt, egy béta-vegyész.”
A diploma megszerzése után az oxfordi egyetem segítségével a
British Xylonite (BX) Plastics cégnél talált munkát Colchesterben.
Kutatóként a polivinil-klorid fémekhez való kémiai kötésének
problémáján dolgozott; későbbi politikai nézeteinek fényében igencsak
ironikus, hogy ekkor szakszervezeti tag is volt. Gyorsan fölfelé ívelő
közéleti karrierje viszont messzire szólította: Dartfordban lett
képviselőjelölt, ezért 1949-ben a körzethez közelebb lévő
Hammersmithben talált új munkát magának a J.
Lyons & Co. élelmiszer-ipari cégnél. Baloldali brit körökben elterjedt
élcelődés szerint itteni munkájának fénypontja a „puha jégkrém”
feltalálása volt: ez a jégkrém a szokásosnál több levegőt tartalmazott,
ezért minősége gyengébb volt, a gyártó számára viszont több hasznot
hozott. A J. Lyons & Co. valóban kifejlesztett ilyen terméket, de nincs
rá bizonyíték, hogy ehhez Margaret Thatchernek is köze lett volna, aki
valójában leginkább minőségbiztosítási területen dolgozott.

1951 februárjában egy, a választáshoz kapcsolódó összejövetelen

találkozott Denis Thatcherrel, egy festékipari cég üzletileg sikeres,
elvált vezetőjével, akivel decemberben összeházasodtak. Margaret
felmondott munkahelyén és jogot kezdett tanulni. 1953-ban szerzett
diplomát, s ebben az évben ikergyermekei születtek, akik a Carol és a
Mark nevet kapták.
Pályafutásának későbbi részét már sokkal jobban ismeri a
közvélemény. 1959-ben lett parlamenti képviselő, 1970-től 1974-ig
oktatási miniszter, 1975 és 1979 között az ellenzékben lévő
Konzervatív Párt árnyékkormányának vezetője, majd 1979 és 1990
között miniszterelnök volt. Vezetésével vett részt Nagy-Britannia a
Falkland-háborúban. Politikai felfogását és intézményrendszerét
manapság thatcherizmus néven emlegetik. A találó Vaslady nevet
szovjet újságírók terjesztették el Margaret Thatcherről, akinek furcsa
sajátsága volt, hogy személyes politikusi népszerűsége rendszeresen
elmaradt az általa vezetett Konzervatív Párt mutatóitól. 1990-ben John
Major követte őt a kormányfői székben, s az 1992-es választásokon
már nem is indult a képviselői székért. A következő másfél évtizedben
több könyvet jelentetett meg, s a sajtóban annak is jelentős visszhangja
volt, hogy a Munkáspárt vezetőjéről, Tony Blairről rendszeresen
pozitívan nyilatkozott. Fél évszázadon át kitartó házastársa,
Denis Thatcher 2003 júniusában hunyt el. 2007 februárjában Margaret
Thatcher lett az első brit miniszterelnök, akinek még életében szobrot
állítottak a londoni Parlamentben. A szobor bronzból készült, egy
parlamenti beszéd közben örökíti meg a Vasladyt, aki ezt az alkalmat
fel is használta kémiai ismereteinek megcsillantásához: „A vas jobban
tetszene, de azért a bronz is megteszi… Legalább nem rozsdásodik.”
Első megjelenés: Magyar Kémikusok Lapja, 2012, 67, 12, 382–383.
ISAAC ASIMOV
Isaac Asimov (1919/1920–1992) a tudományos-fantasztikus irodalom
történetének egyik legjelentősebb alakja volt. Ötszáznál is több könyvet
írt vagy szerkesztett, az elsők egyike egy kémiatankönyv volt.
Tucatszámra jelentek meg tudományos ismeretterjesztő művei is,
ezekből tíznél több foglalkozik kémiával.

Noha Isaac Asimov születésnapját január 2-án ünnepelte,

valójában születéséről nem maradt fenn pontos információ: csak annyi
bizonyos, hogy 1919. október 4. és 1920. január 2. között született az
oroszországi Petrovicsiban, a mai fehérorosz határ közelében. Szülei,
Anna Rachel Berman Asimov és Judah Asimov egymás között mindig
jiddis nyelven beszéltek, így Isaac sem gyermekkorában, sem később
nem tanult meg oroszul. Eredetileg nevét jiddisül ‫וי ד שטיווא וואמיסא‬
‫קיזייא‬, oroszul Исаак Юдович Озимов formában írták, de mire oroszra
kezdték fordítani a könyveit, addigra ez utóbbi feledésbe merült, s az
angolból cirill ábécére átírt Айзек Азимов változatot használták. Két
testvére volt, Marcia (1922–2011) és Stanley (1929–1995). Családja
1923-ban emigrált az Amerikai Egyesült Államokba, s New York
Brooklyn városrészében működtetett édességüzleteket.
Isaac már ötéves korában önállóan megtanult olvasni. Brooklynban
járt iskolákba, majd egyetemi tanulmányait zoológia szakon kezdte
meg, de a boncolásoktól való viszolygása miatt hamarosan átváltott
kémiára. 1939-ben a Columbia Egyetemen szerzett diplomát, majd
háborús civil és háború utáni katonai szolgálatát követően 1948-ban
doktori fokozatot is kapott ugyanott biokémiából. Ezután a Boston
University
Orvostudományi Karára vették fel, ahol biokémiát oktatott.

Asimov saját bevallása szerint inkább akart kitűnő tanár lenni, mint
középszerű kutató. Ez abban is tükröződik, hogy míg a Journal of the
American Chemical Societyban mindössze két
[3]
cikkben szerepel a neve szerzőként, addig a Journal of Chemical
Education című lapba tíz alkalommal is írt. Az ilyen hozzáállás
tudományos körökben már akkoriban is megbocsáthatatlan bűnnek
számított, s ezzel Asimov is tisztában volt. Írással viszont már tizenéves
korától foglalkozott, sőt, íróként fokozatosan egyre jelentősebb hírnevét
a Boston University is értékelte: munkahelyén véglegesítették, s 1979-
ben professzornak is kinevezték, bár állása 1958-tól pusztán
tiszteletbeli volt, mert nem tartott igényt egyetemi jövedelmére. 1965-
ben az Amerikai Kémiai Társaság is elismerte tevékenységét a James
T. Grady-díj révén, amelyet a kémiai ismeretterjesztésben játszott
kiemelkedő tevékenységért adnak.

Legnevesebb írásai az Alapítvány-sorozatba tartoznak. Sokan

indokolatlannak tartják a tudományos szó használatát a tudományos-
fantasztikus műfajra, mondván, ezekben a művekben semmiféle
tudomány nincsen. Asimov más véleményen volt. Szerinte egy író
képzelete a jövőbe helyezett történetben megváltoztathat akár
természeti törvényeket is, de ilyenkor ennek logikus
következményeihez szigorúan ragaszkodnia kell: az Én, a robot című
művében például megalkotta a robotika törvényeit, amelyeket sok más
író is átvett tőle. Kevesen tudják viszont, hogy tudományos-fantasztikus
írásain kívül tudományos ismeretterjesztéssel is nagyon sokat
foglalkozott. Tevékenysége nem korlátozódott a kémiára, fizikai és
csillagászati témákról is rengeteget írt. A Magazine of Fantasy

& Science Fiction című folyóiratban megjelent kémianépszerűsítő

írásait Asimov on Chemistry címmel gyűjtötték egy kötetbe és adták ki
(ez sajnos magyar fordításban még nem jelent meg). Ugyanakkor
nyolcszáz oldalas útmutatót is írt Shakespeare drámáihoz!

Magánélete nem volt különösebben viharos. 1942-ben feleségül

vette Gertrude Blugermant, házasságukból két gyermek született,
David (1951) és Robyn Joan (1955). 1973-ban elvált, majd röviddel
később feleségül vette Janet O. Jeppsont, akivel haláláig New Yorkban
élt együtt. Asimov klausztrofil volt, vagyis nagyon szerette a szűk,
bezárt helyeket. Félt a repüléstől (talán a sok ablak és az ezekből nyíló
kilátás miatt), ami igencsak furcsa egy űrutazásról ennyire sokat író
embertől. Életében mindössze kétszer ült repülőgépen, mindkétszer
katonai kötelességei miatt. A hajóutakat viszont szerette, nemegyszer
szórakoztató, de tudományos előadásokat is tartott hajókörutak során.
Több regényben is visszatérő főhőse, Elijah Bailey jellemében Asimov
számos tulajdonsága tetten érhető.
A népszerű írót 1977-ben szívroham érte, s 1983-ban szívműtétet
hajtottak végre rajta. A műtét során HIV-vírussal fertőzött vért kapott, s
halálát az emiatt kialakult veseelégtelenség okozta 1992. április 6-án,
de AIDS-es betegsége tényét családja csak bő egy évtizeddel később
hozta nyilvánosságra. Személyes levelezését Bostonban, a Mugar
Memorial Libraryben őrzik, ahol a teljes hagyaték 71 méter
hosszúságban foglalja el a polcokat.

Tudományos és kémikusi képzettsége nem csak ismeretterjesztő

műveiben mutatkozik meg. A halál fuvallata című bűnügyi történetének
főhősei például vegyészek, s a történet középpontjában álló gyilkosság
elkövetési módja az, hogy a tettes a vegyszeres üvegekben felcseréli
a nátrium-
acetátot a nátrium-cianiddal.

Előfordult, hogy ugyanazt a regényt, a Fantasztikus utazást, két

különböző módon is megírta. Erről írt sorai irodalmi és tudományos
szempontból is betekintést nyújtanak Asimov gondolataiba:

„Fantasztikus utazás című regényem 1966-ban jelent meg. Valójában

egy mások által készített trükkfilm regényváltozata. A meglévő
cselekményt a lehető legszorosabban követtem, attól eltekintve, hogy
jó néhányat helyretettem a benne előforduló, elfogadhatatlan
tudományos pongyolaságokból. Sohasem voltam teljesen elégedett
azzal a regénnyel… pusztán azért, mert sohasem éreztem igazán a
magaménak. Amikor fölmerült egy hasonló témájú könyv megírásának
lehetősége − amelyben egy parányi hajó közlekedik egész
legénységével egy eleven ember testén belül −, csak azzal a feltétellel
vállaltam, hogy teljesen a magam elképzelése szerint írom meg. Íme,
itt van a Fantasztikus utazás 2. − Végcél az agy!”

Füssi-Nagy Géza fordítása

Első megjelenés: Magyar Kémikusok Lapja, 2013, 68, 2, 51.
MARTINOVICS IGNÁC
Martinovics Ignác (1755–1795) ferences rendi szerzetest egy szomorú
vonatkozásban Antoine Laurent Lavoisier-hoz hasonló sorsú
kémikussá tette a történelem: mindkettőjüket lefejezték.
Martinovics Ignác 1755. július 20-án született Pesten. Apja
Martinovics Mátyás, akinek albán származású családját egy ortodox
pátriárka telepítette át Magyarországra. Az apa halálakor mind a hét
gyermeke fiatal volt még, ezért az özvegy – saját nehézségeit
enyhítendő – a két legidősebb fiút papneveldébe adta. Így került Ignác
a pesti piarista gimnáziumba, ahonnan azután egyenes út vezetett a
ferences rendbe. Baján és Budán tanult tovább, 1779-ben a
mennyiség- és a bölcselettan tanára lett. A magyar és latin nyelvek
mellett németül, angolul, franciául és olaszul is megtanult, általában
tanári segítség nélkül.
A szerzetesélet nem nyerte el tetszését, ezért 1782-ben Potocky
Ignác lengyel főúrral Lemberg (a mai ukrajnai Lviv) városába utazott,
ahol 1783 őszétől a természettan segédtanára lett az akadémián.
Lembergben az egyetemet 1661-ben alapították, majd amikor a város
1772-ben a Habsburg Birodalom fennhatósága alá került, állami
akadémiává szervezték át, ahol nagyrészt latinul tanítottak. II. József
császár 1784 őszén újra egyetemnek minősítette az intézményt; ekkor
már Martinovics tanárként dolgozott ott. Az egykori lembergi egyetem
jelenleg Ivan Franko Egyetem néven működik. Az egyetem történetét
bemutató internetes oldal is megemlíti Martinovics Ignácot mint a
fizikatudomány tanárát a 18. század végén. Ugyanez az összefoglaló
az előadásai alapján készült, Praelectiones physicae experimentalis
címet viselő könyvről is említést tesz, amely (a
címével ellentétben) elsősorban nem fizikai, hanem kémiai ismereteket
tartalmazott. Ez volt az egyik első olyan tankönyv, amely már idézte a
kortárs (és későbbi sorstárs) Lavoisier munkáit, noha maga Martinovics
a nagy francia tudóssal ellentétben a flogisztonelmélet híve maradt.
Nyolc éven át végzett fizikai és kémiai kutatásokat az egyetemen, s
rendszeresen jelentetett meg szakmai közleményeket, elsősorban a
Lorenz Florenz Friedrich von Crell (1744–1816) által alapított
Chemische Annalen für die Freunde der Naturlehre, Arzneygelährtheit,
Haushaltungskunst und Manufacturen című folyóiratban, amely a világ
első kémiára szakosodott kiadványa volt, és a kortársak körében csak
Crell Annalenje néven emlegették. Martinovics Ignác ma is gyakran
felidézett kísérletei egy részét a nevéhez méltóan robbanásveszélyes,
durranóaranynak nevezett anyaggal végezte; a durranóarany
arany(III)-klorid és ammónia vizes oldatainak összeöntésekor
keletkezik, s legvalószínűbbnek tartott összetétele (ClAuNH2)2NH.
Tanulmányaival a flogisztonelméletet akarta alátámasztani, egyik
közleményében a következőket írta: „Lavoisier úrnak és követőinek
abba kell hagyni a Stahl-féle tan [a flogisztonelmélet] üldözését.
Angliában a nagy Priestley, Németországban Westrum, a híres
kémikus másokkal együtt behatóan bebizonyította, hogy az ő
antiflogisztikus elméletük megbízhatatlan.”

Valószínűleg Martinovics volt a világon az első, aki a kőolaj

részletes vizsgálatával foglalkozott. A Galíciában megtalálható
ásványolajról írta Chemische Untersuchung des Galizischen Bergöhls
című közleményét, amely Crell már említett folyóiratában jelent meg
1791-ben a 162. oldaltól kezdődően. A munkában megtalálható a
kőolaj első frakcionált desztillációjának leírása is. Három különböző
frakciót kapott, amelyek sűrűsége különbözőnek bizonyult (0,811
3
g/cm , 0,867
 3 3
g/cm és 0,961 g/cm ).
Martinovics 1791-ben Bécsbe költözött, bár látszólag még nem
szakított véglegesen a tudománnyal, hiszen II. Lipót király udvari
kémikussá nevezte ki. A történetírás szerint azonban ez csak fedőállás
volt, Martinovics a titkosrendőrség ügynökeként dolgozhatott. II. Lipót
1792. március 1-i halála után megszűnt a megbízása, mert az új király,
I. Ferenc számára nem volt rokonszenves az ifjú ügynök. 1794-ben két
titkos politikai szervezetet is alapított Pesten, amelyek céljait a francia
forradalom eszméi, valamint a nemzeti függetlenség kivívása ihlették.
A társaság tagjait augusztusban tartóztatták le, a vezetőt négy társával
együtt felségsértés vádjával halálra ítélték. Az ítéletet 1795. május 20-
án, a budai Vérmezőn hajtották végre.
Napjaink történetírása Martinovics Ignácot az iskolai
történelemkönyvek jellemzésével éles ellentétben notórius
hazudozónak és üldözési mániában szenvedő elmebetegnek tartja, aki
a legtöbb társaságban összeférhetetlennek mutatkozott. Ha ez így is
volt, a fennmaradt publikációk szerint az is kétségtelen, hogy egy teljes
évtizeden át kora európai kémiáját jól ismerő, elismert
természettudósként dolgozott a neves lembergi egyetemen.

Első megjelenés: Magyar Kémikusok Lapja, 2013, 68, 4, 124.

ALEKSZANDR
PORFIRJEVICS
BOROGYIN
Alekszandr Porfirjevics Borogyin (1833–1887) orosz kémiaprofesszor
zeneszerzőként vált világhírűvé. Tudományos munkássága alighanem
annak a NASA-kutatócsoportnak a tetszését is elnyerhette, akik
nemrégiben olyan baktériumot véltek felfedezni, amely a DNS-ébe
arzént képes beépíteni: Borogyin doktori disszertációját ugyanis az
arzénsav és foszforsav kémiai és toxikológiai hasonlóságáról írta 1858-
ban.
Borogyin Szentpéterváron született, egy grúz nemesember, Luka
Szemjonovics Gedevanishvili (általánosan használt nevén Gegyianov)
és egy 24 éves orosz nő, Jevdokija Konstantinovna Antonova
házasságon kívüli gyermekeként. Jevdokija a tényleges apa egyik
szolgálója volt, aki Porfirij Borogyin fiaként anyakönyveztette a
gyermeket. Borogyin aztán kitűnő iskolákba járt, természettudományt
és zenét is a legjobb mesterektől tanulhatott. A bevezetőben már
említett doktori értekezése Oroszországban nyelvi szempontból is
úttörő jelentőségű volt, mert az Orvosi-Sebészeti Akadémia
történetében elsőként nem latin, hanem orosz nyelven írta és védte
meg. Doktori címével együtt orvosi diplomát is kapott, noha soha nem
praktizált, s a feljegyzések szerint a vér látványát igen rosszul viselte.
A tudós zeneszerző 1859 és 1862 között a németországi
Heidelbergben Emil Erlenmeyer és az olaszországi Pisában de Luca
és Tassinari laboratóriumában dolgozott. Minden bizonnyal így jutott el
1860 szeptemberében Karlsruhéba, az első kémiai konferenciára is,
amelyen hat orosz honfitársa is részt vett, köztük a periódusos
rendszer atyja, Dmitrij Ivanovics Mengyelejev is. A feljegyzések szerint
a rendezvény egyik estéjén Borogyin saját zeneműveivel szórakoztatta
a résztvevőket.
Hazatérése után, 1862-ben Milij Alekszejevics Balakirevtől tanult
zeneszerzést, bár a zenei szakirodalom mind a mai napig amatőr
zeneszerzőként tartja számon. 1863-ban feleségül vette Jekatyerina
Protopopova zongoristát. Leghíresebb műve a ma is széles körben
ismert, Igor herceg című opera. Ennek Polovec táncok című részletét
önállóan is játsszák, a dallamát még rap-énekesek (Warren G és Sissel
Kyrkjebø, 1998) is feldolgozták. Zeneszerzőként az Orosz Ötök
csoportjának tagja volt (Milij Balakirev, Mogyeszt Muszorgszkij,
Nyikolaj Rimszkij-Korszakov és Cezar Kjui mellett), amelynek fő
művészi célkitűzése az orosz nemzeti romantikus zenei stílus
képviselete volt. Az orosz kémiaprofesszor európai zenei hírnevét
elsősorban Liszt Ferencnek köszönhette, akinek javaslatára Borogyin
I. szimfóniáját 1880-ban Németországban is bemutatták. Művei között
operákon és két szimfónián kívül vonósötös, két vonósnégyes és
zongoradarabok szerepelnek; számos közülük befejezetlenül maradt.
Borogyin életét végig egészségi problémák kísérték: volt kolerás és
átesett több kisebb szívrohamon is. Hirtelen érte a halál 1887-ben egy
akadémiai bálon.

A kémiai kutatómunkában Borogyin érdeklődését leginkább a

szerves kémia kötötte le. A karbonsavak oxidatív dekarboxile-zésére
alkalmas, manapság Hunsdiecker-reakció néven ismert folyamatot
Oroszországban Borogyin-reakcióként emlegetik, ami talán nem is
teljesen indokolatlan, hiszen Heinz és Cläre Hunsdiecker csak a 20.
század közepén publikálták saját megfigyeléseiket, Borogyin akkor már
majdnem nyolcvan évvel korábbi munkáját nem is ismerve. Ezenkívül
az aldehidek
kémiájával foglalkozott, itt az aldolkondenzáció felfedezésében
elsőbbségi vitába is keveredett August Kekuléval (1829–1896) és
Adolphe Wurtzcal (1817–1884). A szájhagyomány szerint ez a vita még
az Igor herceg befejezését is jelentősen késleltette. Noha az utókor
nemegyszer úgy állította be a történteket, hogy Borogyintól lényegében
ellopták eredményeit, valójában nincs arra bizonyíték, hogy ő maga is
így látta volna a dolgokat. Tudatában volt annak, hogy kutatási
lehetőségei korlátozottak a nyugat-európaiakhoz képest, s
Németországban eltöltött évei kivételével lassan publikálta
eredményeit. Cikkeinek mai megtalálását nehezíti, hogy nevét latin
betűkkel hol Borodin, hol Borodine formában írták át. Publikációi
leggyakrabban a Berichte der deutschen chemischen Gesellschaft,
Journal für Praktische Chemie, Justus Liebigs Annalen der Chemie,
Annalen der Chemie und Pharmacie, Zeitschrift für Chemie und
Pharmacie, Il Nuovo Cimento és a Comptes Rendus folyóiratokban
jelentek meg. Utolsó közleményét 1875-ben küldte be, ezután a jelek
szerint elveszítette a tudományos kutatás iránti érdeklődését.

Továbbra is jelentős szerepet játszott viszont az oktatásban.

Kitartásával elérte, hogy intézményében a nők is folytathattak orvosi
tanulmányokat. Utódja a tanszékvezetői székben saját fogadott
lányának férje, Alekszandr Pavlovics Dianin volt, akinek
legnevezetesebb eredménye a biszfenol-A és az aceton kondenzációs
reakciójának felfedezése volt.
Borogyinról halála után Mengyelejev a következőket mondta:
„Elsőrangú kémikus volt, akinek a kémia sokat köszönhet.” Ugyanezen
feljegyzések szerint Mengyelejevtől külföldi útjai alkalmával ismerősei
gyakran érdeklődtek arról, hogy mi újat talált ki Borogyin. A mai
tudománytörténészek kételkednek ebben; szerintük Borogyin ugyan jó
nevű vegyész volt, de nem ért
el kiemelkedő eredményeket, s elsősorban a zenei hírneve miatt
tartják még ma is számon kémikusként.
Első megjelenés: Magyar Kémikusok Lapja, 2013, 68, 6, 192.
PRIMO LEVI
Primo Levi (1919–1987) a 20. század egyik leghíresebb olasz írója volt.
Olvasói számára minden bizonnyal nem újdonság, hogy
nyugdíjazásáig a vegyiparban dolgozott, mert ez a tény művei jelentős
részében is fontos szerepet kap. A periódusos rendszer című
elbeszélésgyűjteménye a Brit Királyi Intézet 2006-os szavazásán a
„Minden idők legjobb tudományos könyve” címet kapta meg.

Primo Levi Torinóban született liberális zsidó családban. Édesapja,

Cesare az első világháború előtt évekig Budapesten dolgozott a Ganz-
gyárban, majd 1944-ig a cég olaszországi képviselője volt. Cesare
nagyon szeretett olvasni, és felesége, Ester is igen művelt volt. A
családnak a torinói Corso Re Umberto utcában volt lakása, Primo Levi
kisebb megszakításokkal szinte egész életében ott élt.
Primo kitűnő tanuló volt, 1934-től a Massimo d’Azeglio Liceo
Classico középiskolában tanult, amely képzési színvonala mellett
antifasiszta érzelmű tanárairól is nevezetes volt. Az oktatók között volt
Cesare Pavese (1908–1950) is, aki később kora egyik leghíresebb
olasz regényírója lett. Primo Levi iskolásként olvasta a Sir William
Henry Bragg (1862–1942), az 1915-ös fizikai Nobel-díjas tudós által írt,
A dolgok természete című könyvet, melynek hatására a kémiát
választotta élethivatásául. 1937-ben vették fel a torinói egyetemre, s
1941-ben végzett kitűnő eredménnyel. Az akkoriban elfogadott
antiszemita törvények miatt nehezen talált diplomamunkájához
témavezetőt, végül Dr. Nicolò Dallaporta irányítása mellett vizsgálta a
királis vegyületek konfigurációjának megváltozásával járó Walden-
inverziót.
 Primo Levi már egyetemista korában is nagyon szeretett a
hegyekben kirándulni, így 1941 decemberében örömmel fogadta el egy
bánya állásajánlatát: munkája során az ott képződő meddő
nikkeltartalmát kellett kinyernie. Az antiszemita törvények miatt
álnéven, hamis papírokkal dolgozott. A helyzet tragikus iróniája, hogy
kutatásainak végső célja mindenekelőtt a háborús német
fegyvergyárak nikkelhiányának enyhítése volt. 1942 júniusától
Milánóban dolgozott egy svájci cégnél azon, hogy zöldségekből
cukorbetegség elleni gyógyszert állítson elő. Hamar felismerhette,
hogy a feladat megoldhatatlan, de ennek bizonyítása természetesen a
vállalat egyetlen alkalmazottjának sem volt érdeke. 1943 őszétől az
olasz partizánmozgalom néhány tagjával a hegyekben bujkált, de
csoportjuk semmiféle kiképzést nem kapott, így egy fasiszta milícia
szinte azonnal elfogta őket. Először olaszországi munkatáborba került,
majd Auschwitzba szállították, ahol a 174517-es azonosítószámot
kapta. David Blaine, az 1973-as születésű amerikai illuzionista ezt a
számot tetováltatta a bal alkarjára.

Primo Levi azon kevesek közé tartozott, akik túlélték a

koncentrációs tábor borzalmait. Ebben két véletlennek is nagy szerepe
volt: egyrészt a későbbi neves író kémiai szakértelme fontosnak
számított a táborban működő IG Farben’s Buna műgumit előállító
vegyipari üzemében, és így egy csekély védelmet jelentett számára.
Másrészt súlyos betegség támadta meg közvetlenül mielőtt a Vörös
Hadsereg 1945. január 18-án elérte Auschwitzot. A skarlátos, magas
lázzal küzdő Primo Levit a sietve visszavonuló német csapatok
egyszerűen sorsára hagyták.
1946 januárjától Torinóban a DUCO (DuPont Company)
festékgyárában talált munkát, s ekkor kezdte irodalmi pályafutását is.
Azon írók közé tartozik, akik elsősorban a saját
élettörténetüket akarták megosztani az olvasókkal. Első regényének
címe Ember ez? (Se questo è un uomo?), amely 1947 őszén jelent
meg. Ekkor a szerző már saját tanácsadó céget tartott fenn egy
barátjával, Alberto Salmonival, amely elsősorban ón(II)-kloridot
szállított üveggyáraknak. 1948 áprilisában újra váltott, a SIVA
márkanevű festékeket gyártó cégnél lett kémikus, majd 1950-től
műszaki igazgató.
Első műve eleinte nem váltott ki különösebb visszhangot, egy
évtized alatt mindössze 1500 példányt vásároltak belőle. 1958-ban
azonban újra kiadták, s ekkor már nemzetközi körökben is felfigyeltek
rá, rövidesen lefordították angolra és németre is. Az 1960-as évektől
kezdve Levi egyre többet írt, a torinói La Stampa napilap rendszeres
publicistái közé tartozott, és Damiano Malabaila néven tudományos-
fantasztikus történeteket is megjelentetett. 1977-ben végleg nyugdíjba
ment a SIVA-tól, s csak ettől fogva tekintette magát hivatásos írónak.

A periódusos rendszer (Il sistema periodico) című

novellagyűjteménye összesen 21 írást tartalmaz, mindegyik címe egy-
egy elem neve. Az írások közül tizenkettő magyarul is olvasható a
2009-ben kiadott Angyali pillangó című válogatásban. A Vas című, az
író egyetemi éveiről szóló elbeszélés egy rövid részlete igen jól
érzékelteti Levi kémia iránti szenvedélyes lelkesedését:

„A fizikát már együtt tanultuk, és Sandro elképedve hallgatta, amikor

megpróbáltam kifejteni neki néhányat az akkortájt fejemben kavargó
eszmék sokaságából. Hogy az Ember nemessége, melyet száz
évszázad megpróbáltatásai és tévedései árán vívott ki magának,
abban nyilvánul meg, hogy úrrá lett az anyagon, és én azért iratkoztam
be a vegyészetre, hogy hű maradjak ehhez a nemes emberi
eszményhez. Hogy az anyagot azzal győzzük le, ha
megértjük, és azért kell megértenünk, hogy megértsük a
világegyetemet és önmagunkat; és hogy éppen ezért Mengyelejev
periódusos rendszere, melyet azokban a hetekben kezdtünk igazából
áttekinteni, tulajdonképpen egy költemény, nagyobb és megrendítőbb,
mint bármelyik vers, amit a gimnáziumban tanultunk: sőt, ha úgy
vesszük, még rímei is vannak. S ha keresné a hidat, a hiányzó
láncszemet az írott világ és a dolgok világa között, nem kéne messzire
mennie: ott van az Autenrieth-ben, azokban a mi füstös
laboratóriumainkban meg a jövendő mesterségünkben.”
Székács Vera fordítása

Primo Levi 1987. április 11-én halt meg, miután lakóházának

lépcsőházában háromemeletnyi magasságból lezuhant. A hivatalos
iratok öngyilkosságnak minősítették a történteket, de néhány életrajzíró
kételkedik ebben, inkább gyanakodnak balesetre. Noha Primo Levi
valóban hajlamos volt a depresszióra, közeli ismerői szerint abban az
időszakban jelentős tervek foglalkoztatták. Őket igazolja az is, hogy
búcsúlevelet nem hagyott hátra, s kémiai ismeretei is meglettek volna
ahhoz, hogy az öngyilkosságnak jóval kevésbé fájdalmas módját
válassza.
Első megjelenés: Magyar Kémikusok Lapja, 2013, 68, 10, 305–306.
ANGELA MERKEL
2013. december 17-én a német parlament, a Bundestag előtt harmadik
alkalommal tette le a szövetségi kancellár hivatali esküjét Angela
Merkel. Pártja, a CDU/CSU a szeptemberi parlamenti választásokon a
szavazatok 41,5%-ának megszerzésével a német történelem egyik
legnagyobb győzelmét aratta. Pályafutása igen jelentősen eltér más
nagy hatású politikai vezetőkétől: például egyike azon nagyon kevés
kormányfőknek, akik természettudományos doktori fokozatot
szereztek.
Angela Dorothea Kasner az akkori Nyugat-Németországban,
Hamburgban született 1954. július 17-én. Édesapja Horst Kasner
(1926–2011) protestáns lelkész volt, aki Berlinben született Horst
Kaźmierczak néven. Családja 1930-ban németesítette nevét. Horst
1948-tól Heidelbergben, lánya születésekor pedig éppen Hamburgban
végzett teológiai tanulmányokat. Feleségének leánykori neve Herlind
Jentzsch; ő az angol és latin nyelv tanáraként dolgozott, s 1928-ban
született a mai Lengyelországban található Gdańskban. Néhány héttel
Angela születését követően édesapját a brandenburgi Quitzow faluba
helyezték lelkésznek, 1957-től pedig az ugyancsak brandenburgi
Templin városkában szolgált, így a későbbi kancellár egészen a német
újraegyesítésig az NDK-ban élt. A család akkoriban igen kivételes
módon meglehetősen szabadon utazhatott Nyugat-Németországba is,
így a templini lelkész minden bizonnyal jó viszonyban volt az uralkodó
kommunista párttal.

A középiskolás Angela folyékonyan beszélt oroszul, nyelv- és

matematikatudásáért kitüntetést is kapott. 1973 és 1978 között a lipcsei
egyetemen fizikadiplomát szerzett. 1977-ben férjhez ment
diáktársához, Ulrich Merkelhez, akinek vezetéknevét mind a mai napig
viseli, noha házasságuk 1982-ben válással végződött. Angela Merkel
1978 és 1990 között a Berlin-Adlershof Tudományos Akadémia
Központi Fizikai Kémiai Intézetében dolgozott. Itt 1983-tól 1986-ig
marxizmus-leninizmust is kellett tanulnia; ezen tanulmányait elégséges
(genügend) minősítéssel fejezte be, bár ez a tény későbbi politikai
pályafutása szempontjából aligha bizonyult balszerencsésnek.
Szakmai előrehaladása viszont sokkal jobb volt. Kvantumkémiáról
szóló értékezésével doktori (Dr. rer. nat.) fokozatot szerzett, és
összesen mintegy tíz tudományos publikáció szerzője volt: a
legrangosabb ezek közül 1988-ban jelent meg a Journal of the
American
[4]
Chemical Society folyóiratban. Habár diplomáját fizikából szerezte,
munkája és kvantumkémiai kutatási témája is a fizika és a kémia közötti
határterületen húzódott, publikációi pedig egyértelműen kémiai
folyóiratokban jelentek meg (pl. Zeitschrift für Physikalische Chemie).
Az akadémiai kutatóintézethez kötődik második házassága is: jelenlegi
férje Joachim Sauer, a kvantumkémia professzora. Csak hosszú együtt
töltött évek után, 1998-ban kötöttek házasságot, közös gyermekük
nincsen, bár férje egy előző házasság révén két fiú apja. Férjével egy
közös
[5]
publikációt is jegyez. Joachim Sauer kerüli a nyilvánosságot, nagyon
ritkán jelenik meg hivatalos alkalmakkor a kancellárral együtt.

Angela Merkel 1989-ben a Berlini Fal leomlásakor kezdett politizálni

a Demokratikus Ébredés nevű párt soraiban. A Lothar de Maizière által
vezetett, újraegyesítés előtti utolsó NDK-s kormány helyettes szóvivője
volt. 1990-ben a Bundestag tagjának választották, politikai mentorává
az akkori kancellár, Helmut Kohl vált, aki egyszerűen „mein Mädchen”
(„az én lányom”) néven
emlegette őt. A szociáldemokraták és Gerhard Schröder 1998-as
győzelmekor Merkel az ellenzék vezetője lett, majd 2005-ben első
ízben választották kormányfővé.
Németország jelenlegi kancellárja nevezetes arról, hogy szereti a
labdarúgást: a német válogatott mérkőzéseit nemegyszer a helyszínen
tekinti meg, s időnként a Bundestag ülései alatt is sportközvetítéseket
hallgat rádión. Természettudományos diplomája, konzervatív politikai
pártban játszott szerepe és kormányzati sikerei miatt sokak a néhai brit
miniszterelnök, Margaret Thatcher (1925–2013) alakjával állítják
párhuzamba. Az „Iron Lady” mintájára ezért időnként Merkelt angolul
„Iron Girl” vagy akár „Iron Frau” néven is emlegetik, bár az Otto von
Bismarckra (1815–1898) utaló, magyarul is jól hangzó „Vaskancellár”
szót is használták már rá. Németországban leggyakrabban használt
beceneve „Mutti” („mama”), ezt a Spiegel magazinnak köszönheti.
Német kancellári hivatalánál fogva az Európai Unió de facto vezetője,
a Forbes magazin 2012-ben a Föld második legbefolyásosabb
emberének tartotta.

Angela Merkel természettudományos előképzettségét politikai

céljainak elérése érdekében is kedvezően tudja kamatoztatni: a
Science tudományos folyóirat kétszer is ismertette véleményét
[6]
tudományfinanszírozási kérdésekben.
Első megjelenés: Magyar Kémikusok Lapja, 2014, 69, 3, 83.
NEUMANN JÁNOS
Neumann János (1903–1957), vagy ahogy a világ nagy része ismeri a
nevét, John von Neumann, minden idők egyik legismertebb tudósa.
Habár rendkívüli hírnevét matematikai és számítógép-tudományi
tevékenységének köszönhette, első diplomáját vegyészmérnökként
szerezte.
Neumann János matematikai tehetsége már tízéves kora előtt
nyilvánvalóvá vált, csodagyerekként tartották számon. Anyanyelve
mellett németül, franciául, latinul és ógörögül is tudott. A Fasori
Evangélikus Gimnáziumba járt, iskolatársa és jó barátja volt a későbbi
Nobel-díjas Wigner Jenőnek. Mindketten a legendás matematikatanár,
Rátz László tanítványai közé tartoztak. Kármán Tódor
visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy János édesapja, Neumann Miksa
nem különösebben rajongott a matematikusokért, ezért fiát inkább a
kémiatanulásra próbálta rábeszélni. Az apa szándéka nem maradt
sikertelen: János egyetemi évei nagy részét a zürichi Szövetségi
Műegyetemen (ETH) töltötte, 1925-ben megszerezte a
vegyészmérnöki diplomát. Közben azért hallgatta Pólya György
matematikus előadásait is, Budapesten pedig rendszeresen vizsgázott
matematikából, így 1926-ban doktorált. Energiájából még arra is
futotta, hogy Albert Einstein fizikaszemináriumaira járjon – Berlinben.
1930-ban Neumann az Amerikai Egyesült Államokba utazott, s más
emigránsokkal ellentétben fenntartások nélkül megszerette az
országot, amely új hazájává vált. Autót vezetni is megtanult, bár
gyakran nem szentelt kellő figyelmet a forgalomra, ezért számos kisebb
balesetet okozott. A Princeton Egyetemen dolgozott oktatóként, Albert
Einsteinhez hasonlóan az Institute
for Advanced Study első professzorai közé tartozott. A harmincas
évektől haláláig részt vett titkos kutatásokban, s Eisenhower elnökké
választásával az egész USA legbefolyásosabb tudósa lett. 1955
nyarán diagnosztizáltak nála csontrákot, de még betegágyánál is
folyamatosan politikusok és tábornokok látogatták meg újabb és újabb
tanácsokért. Betegségének végső stádiumában állandóan legalább
ezredesi rangú katonák őrizték, nehogy lázálmaiban hadititkokat
áruljon el. Az elővigyázatosság feleslegesnek bizonyult, Neumann
ilyenkor mindig magyarul beszélt.

Kémiai örökségébe leginkább kvantummechanikai eszmefuttatások

tartoznak. Amikor megismerkedett az új fizikai elmélettel, Werner
Heisenberg mátrixmechanikai és Erwin Schrödinger hullámmechanikai
megközelítésének ekvivalenciája még nem volt nyilvánvaló. Ezért
1926-ban Neumann hozzáfogott a kvantummechanika
axiomatizálásához. Azonnal átlátta, hogy a kvantumrendszer állapotát
egy úgynevezett Hilbert-tér egy pontjának kell tekinteni, s a klasszikus
fizikai mennyiségeket (például hely és lendület) ezen a téren ható
lineáris operátorként kell kezelni. A kvantummechanika fizikája így a
Hilbert-tér lineáris hermitikus operátorainak matematikájával vált
egyenértékűvé. Az ezen alapról elindulva kapott új eredményeit 1932-
ben ismertette a Mathematische Grundlagen der Quantenmechanik
című, alapvető jelentőségű könyvében. Neumann absztrakt
szemléletmódja szembeállította a determinisztikus és a nem
determinisztikus álláspontokat, s arra a következtetésre vezetett, hogy
a kvantummechanika nem származtatható egy, a klasszikus
mechanikához hasonló determinisztikus elmélet statisztikai
megközelítéséből. A matematikusok számára ez a megközelítés
elegáns volt és kielégítő, de a fizikusok addigra már Paul Dirac 1930-
ban
megjelent értelmezését fogadták el. A kémiai kvantummechanikában
azonban nem merültek teljesen feledésbe Neumann gondolatai, erről
tanúskodik Gérard G. Emch Foundations of quantum mechanics:
Building on von Neumann’s heritage című cikke, amelyet az
International Journal of Quantum
[7]
Chemistry folyóiratban publikált 1997-ben. Mindezek ellenére
Neumann János számos tudományos közleménye közül csak egyetlen
egy címében lelhető fel a „kémia” kifejezés. Ez 1955-ben jelent meg,
és a Massachusetts Institute of Technologyn tartott, Impact of atomic
energy on the physical and chemical sciences
[8]
című beszédét adta közre.
Neumann Jánost minden ismerőse a világ legokosabb emberének
tartotta. Teller Ede szerint „Neumannról azt mondták, hogy agya
gyorsabban dolgozott, mint bárki másé”. Einstein pedig a következő
sommás jellemzést adta: „Neumann ist kein Saugetier, er ist ein
Denktier.” („Neumann nem emlős, hanem elmés.”)

Első megjelenés: Magyar Kémikusok Lapja, 2014, 69, 1, 15.

SHERLOCK HOLMES
Sherlock Holmes minden bizonnyal a történelem legismertebb
kémikusa, noha hírnevét inkább magánnyomozói gyakorlatának
köszönheti. Az eseteket megörökítő Dr. John H. Watson időnként
részletesebben is ír lakótársa tudományos hobbijáról.
Sherlock Holmes fiatalkoráról és családjáról keveset lehet megtudni
az 56 rövidebb és 4 hosszabb történetből. A születési dátuma egyes
jelek szerint 1854, más következtetések szerint 1861 lehetett. Szüleit
soha nem említette, őseiről egyszer annyit mondott, hogy vidéki
úriemberek voltak. Hét évvel idősebb bátyja, Mycroft Holmes három
történetben is szerepel. Sherlock műveltsége és érdeklődési területei
alapján rajongói arra következtettek, hogy a cambridge-i Sidney
Sussex College-ba járhatott egyetemre. Noha Dr. Watson első
benyomásai szerint a nyomozó irodalmi tájékozottsága nulla, a későbbi
történetekből kiderült, hogy eredeti latin nyelven tudott római kori
epigrammákat olvasni (a 19. század második felében a latin amúgy is
kötelező volt minden angol egyetemen), rendszeresen idézett a
Bibliából, Shakespeare és Goethe műveiből. Egy ízben Flaubert egy
levelének francia mondatával zárt le egy történetet.
Életének legismertebb szakaszában, 1881 és 1904 között a Baker
Street 221b alatt élt, hosszú ideig Dr. Watson volt a lakótársa. Háza ma
múzeum. Érdekes módon a 237-es és 241-es házszámú épületek
között található. 1891 és 1894 között halottnak hitte a világ. Ekkor két
évet töltött Tibetben, s megismerkedett a dalai lámával. Utazásairól a
norvég Sigerson álnéven számolt be. Perzsiában és Mekkában is járt,
sőt a khartumi kalifánál is tiszteletét tette Szudánban. Londonba
visszatérve folytatta magánnyomozói munkáját. Nyugdíjba vonulása
után vidékre, Sussexbe költözött, ahol mind a mai napig elsősorban
méhészkedéssel foglalkozik, s könyvet is írt ilyen jellegű
tapasztalatairól. A Baker Street 221b címre küldött levelekre ma is
rendszeresen válaszol.
Ahogy az idézetek is mutatják, Sherlock Holmes kémiai
képzettségének és anyagismeretének nyomozás közben is gyakran
nagy hasznát vette. Talajmintákat és elégett dohánymaradványokat
szinte ránézésre tudott azonosítani, de cigarettacsikkek és lövedékek
elemzésében is nagy gyakorlata volt. Személyiségének sötétebb
oldalához tartozott a kábítószer-használat: ha nem akadt elméjének
kellő kihívást jelentő probléma, általában kokaininjekciókkal enyhített
unalmán, időnként pedig morfint is használt. Ezek a 19. század
második felében engedélyezett szerek voltak Angliában.

Tudományos tevékenységének elismeréseként 2002-ben az angol

Királyi Kémiai Társaság (Royal Society of Chemistry) tiszteletbeli
tagjává választotta. Mind a ma napig ő az egyetlen képzeletbeli
személy, akit ez a megtiszteltetés ért.
Végezetül álljon itt néhány kémiai idézet Sherlock Holmes
kalandjaiból:
„– Fölfedeztem! Fölfedeztem!

A kémcsővel a kezében rohant felénk.

– Fölfedeztem egy reagenst, amely hemoglobinnal aljat ad.

Ha kincset talált volna, akkor sem mondta volna nagyobb örömmel.

– Dr. Watson, Sherlock Holmes – mutatott be Stanford
egymásnak.
 – Örvendek – szólt Holmes kedvesen, mialatt nagy erővel
szorította meg kezemet. – Ön Afganisztánban volt, amint látom.
– Honnan tudja ezt? – kérdeztem csodálkozva.

– Mindegy az – szólt Holmes nevetve. – Most a hemoglobinról van

szó. Ön biztosan érti felfedezésem jelentőségét.
– Kémiailag értékes – szóltam –, azonban kérdés, hogy a
gyakorlatban beválik-e.
– Tisztelt uram, ez a legérdekesebb felfedezés már régóta a
törvényszéki orvostanban. Nem látja, milyen biztos módszer vérfoltokat
felismerni? De jöjjön csak!
És megfogta a karomat és odahúzott kísérleti asztalához.

– Vegyünk csak friss vért – mondta, mialatt egy tűt szúrt ujjába és a
vért egy vegyületbe csöppentette. – Most adjunk hozzá egy liter vizet,
amely által a keverék olyan lesz, mint a tiszta víz. Olyannyira feloldódik
benne, hogy csupán egy milliomod részét képezi, azonban biztosan
tudom, hogy a reakció be fog állni.
Mialatt beszélt, az üvegbe néhány kristályt dobott bele s azután
néhány csöppet öntött hozzá a preparált folyadékból. A tartalom egy-
két pillanat múlva már homályos színt mutatott, és valami barnás
üledék ereszkedett a fenekére.”
A bíborvörös dolgozószoba, Tury Gyula fordítása

„Már majdnem hat óra volt, amikor elszabadultam, és az első kocsival

a Baker Streetre hajtattam, azon izgulva, nehogy lemaradjak a kis
rejtély leleplezéséről. Sherlock Holmest azonban még egyedül
találtam, amint hosszú, vékony tagjaival a karosszék mélyébe
kuporodva szendergett. Az asztalon sorakozó lombikok, kémcsövek, a
sósav átható, tiszta szaga mind arról árulkodott, hogy a napot egyik
kedvenc foglalatosságával, vegytani
kísérletezéssel töltötte.

– Nos, megoldotta? – kérdeztem, amint beléptem.

– Igen! Báriumbiszulfát volt!

– Nem, én a rejtélyre gondolok! – mondtam.”

Az eltűnt vőlegény, Nikowitz Oszkár fordítása

„Szobáink mindig tele voltak vegyszerekkel és hajdani bűnügyek

ereklyéivel, és ezek a legváratlanabb pontokon bukkantak fel, például
a vajtartóból kerültek elő, vagy még ennél is kevésbé kívánatos
helyekről.”
A Musgrave-szertartás, Katona Tamás fordítása

„Mindez a nyári szünet első hónapjában történt. Londonba jöttem, és

hét héten keresztül szerves kémiai kísérleteket végeztem. Egy szép
napon, már ősszel, a szünet vége felé táviratot kaptam a barátomtól.”

A Gloria Scott, Katona Tamás fordítása

„Holmes a kis asztalnál ült házikabátban, valami vegytani kísérletet

végzett. A kékes fényű Bunsen-lámpa fölött vadul fortyogott valami
nagy retortában, a lepárolt cseppek egy kétliteres mérőedényben
gyűltek össze. A barátom alig nézett rám, amikor beléptem, és én,
látva, hogy a kísérlet fontos, egy karosszékbe telepedtem, és vártam.
Holmes néhány csepp vegyszert szippantott fel különböző üvegekből
a pipettájával, és a végén egy oldatot tartalmazó kémcsővel állt meg az
asztal mellett. Jobb kezében egy darabka lakmuszpapírt szorongatott.
– Sorsdöntő pillanatra érkezett, Watson – mondta. – Ha a papír kék
marad, minden rendben van. Ha pirosra változik, egy ember eljátszotta
az életét.
Betette a papírt a kémcsőbe. Nyomban piszkosvörösre változott
a színe.”
A haditengerészeti szerződés, Katona Tamás fordítása
Első megjelenés: Magyar Kémikusok Lapja, 2014, 69, 7–8, 245.
EZÉSEZ GÉZA, AVAGY DÉVÉNYI
(DEUTSCH) TIBOR
Ha létezik a tudományos kultuszregény műfaja, akkor az 1975-ben
megjelent, Dr. Ezésez Géza karrierje című írás minden bizonnyal az
egyetlen magyar nyelvű képviselője. Szerzője Dévényi Tibor (született
Deutsch Tibor, 1927–2003), akinek csak a neve azonos a
médiaszemélyiség Dévényi Tibi bácsiéval. A magyar tudományos-
fantasztikus irodalom kedvelőinek valószínűleg nem hangzanak
ismeretlenül az általa írt Pannónia űrbázis vagy Gamma-kommandó
regények címei. Emellett, de talán korántsem mellékesen, Dévényi
Tibor nemzetközi szinten is elismert biokémikus volt.

Dévényi (Deutsch) Tibor 1927. november 7-én született Buda-

pesten. A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett vegyész-
diplomát 1949-ben. 1950-től 1985-ig a Magyar Tudományos Akadémia
Biokémiai Intézetében dolgozott (ennek neve 1978-ban Enzimológiai
Intézetre változott), 1973-ban az aminosavak kutatása terén végzett
tudományos munkáját Állami Díjjal ismerték el, amelyet Sajgó Mihállyal
és Szabolcsi Gertrúddal megosztva kapott. Dévényi Tibor, Elődi Pál,
Keleti Tamás és Szabolcsi Gertrúd a hatvanas évek közepére
mindannyian megírták nagydoktori értekezésüket, amelyek közös
kötetbe szerkesztve és kiegészítve 1969-ben az Akadémiai Kiadó
gondozásában is megjelentek német nyelven (Strukturelle Grundlagen
der biologischen Funktion der Proteine). Érdekesség, hogy az
Enzimológiai Intézet vezetője hosszú időn át az a Straub F. Brúnó
(1914–1996) volt, akinek neve a legtöbb honfitársunk számára a
Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának utolsó
elnökeként (1988. június 29. – 1989. október 23.), vagyis
Magyarország egykori államfőjeként lehet ismerős.
Dévényi írói munkásságának első jelentős sikere a már említett, és
egyértelműen önéletrajzi ihletettségű Dr. Ezésez Géza karrierje című,
erősen szatirikus hangvételű regény volt. Ebben a magyar tudományos
kutatói lét majdnem minden visszásságának elmés megfogalmazása
megtalálható. Ezekkel a szavakkal ajánlotta művét kollégáinak:
„A kutatói hivatás szeretetével és tiszteletével ajánlom e
néhány fricskát mindazoknak,
akik már tudnak saját magukon nevetni.
Vagy legalábbis másokon.”

Dévényi Tibor első önálló tudományos-fantasztikus kötete 1981-

ben jelent meg Hová lett Artúr? címmel. Saját maga azonban nem
tartotta írásait sci-finek: „Én szeretek játszani a jövővel. Rólam, rólunk
beszélek, száz évvel későbbi körülmények között.” Művei a 21.
században, egységes világban, kivétel nélkül Magyarországon vagy
magyar kötődésű űrbeli helyszíneken játszódnak. A humor forrása
bennük az volt, hogy korának jellegzetes hazai problémáit (amelyek
egy jelentős része persze mind a mai napig létezik) vetíti ki jövőbeli
körülmények közé, nemegyszer persze jelentősen eltúlozva és
kiélezve őket. Hőseinek és az írásaiban megtalálható futurisztikus
eszközöknek a neve gyakran beszédes, önmagában is humoros hatást
kelt.
Egykori munkatársa, Pongor Sándor biológus akadémikus a
következőképp emlékezik vissza rá:
„Dévényi Tibort csakugyan jól ismertem, sőt – mint később kiderült
– már néhai édesapám is ismerte még egyetemi éveiből. Én
nagyjából akkor kerültem hozzá dolgozni, mikor az Ezésez Géza
megjelent; ezután már tényleg egyre intenzívebben az írás felé fordult.
Tibor az írást későn kezdte művelni, és Ezésez Géza könyvével
szerintem nagyot alkotott. Többi művét is olvastam, de azok már
kevésbé ragadtak meg, jóllehet említette, hogy egy Csongor nevű
mellékalakot rólam mintázott. Szerintem sok más alaknál is
munkatársait használhatta mintaként.”

Valóban: Dévényi Tibor Hová lett Artúr? című regényében az egyik

szereplőt Csongrády Cs. Csongornak hívják.
Az írás lezárásaként érdemes felidézni néhány máig érvényes sort
a Dr. Ezésez Géza karrierje regény „Az előadás művészete” című
fejezetéből:
„»Amit nem tudsz harminc perc alatt
elmondani, jobb, ha titokban marad.«
(Dr. Hora et Dr. Labora)
A Tudós felfedezéseit kétféle úton bocsáthatja az emberiség
rendelkezésére: cikkírás és előadás útján. Előadni nehezebb.
Rendkívül sajátságos adottságok szerencsés keveredése kell ahhoz,
hogy a Tudós felfedezését (mondanivalóját) úgy tálalja (adja elő), hogy
az nemcsak a tárgyilagos tényekre épülő kísérleteket tükrözze, de
szellemes következtetéseivel magával is ragadja a végül tombolva
ünneplő közönséget.
A nehézségek elsősorban egy sajátos ellentmondásból adódnak.
Gondoljuk csak el, mi is van tulajdonképpen, ha egy színész színpadra
lép és elmondja Hamlet monológját? A nézők (= hallgatóság) döbbent
csendben hallgatják a felejthetetlen shakespeare-i sorokat. A
gyönyörűségtől ájultan. És a végén? Vörösre tapsolják a tenyerüket.
De kik ülnek a hallgatóság
soraiban? Háziasszonyok, kútfúrók, orvosok, diákok, kalauzok,
ügyvédek, esztergályosok. Lehet, hogy egy-két színész is. Nem
valószínű, de lehetséges. (Véletlenül vagy kíváncsiságból, netán
irigységből stb.) Az biztos, hogy a három-négyszáz főnyi nézősereg
nem áll három-négyszáz színészből.
Mi van akkor, amikor a Tudós mondja el a monológját?

Először is, azt nem Shakespeare írta. Ő maga. A hallgatósága sem

áll háziasszonyokból, kútfúrókból, orvosokból, diákokból stb.
Egyáltalában nem. A harminc vagy háromszáz »néző« (hallgatóság)
harminc vagy háromszáz pályatárs (kolléga, konkurencia stb.). Miért
várhatnánk azt, hogy harminc vagy háromszáz pályatárs a
gyönyörűségtől leszaggatja a csillárt a 31. vagy 301. pályatárs
előadásának meghallgatása után?
Nyilvánvaló tehát, hogy a Tudós előadásával kapcsolatos
problémák egyik forrását a hallgatóság összetételében kell keresnünk.”

Első megjelenés: Magyar Kémikusok Lapja, 2016, 71, 1, 10–11.

FERENC PÁPA
Habemus papam? Habemus chemia!

Ez a hír járta 2013. március 13-án, amikor felszállt a fehér füst a római
Sixtus-kápolna kéményéből azt jelezve a világnak, hogy XIV. Benedek
pápa lemondása után az argentin bíborost, Jorge Mario Bergogliót
pápává választották. Ugyan sok internetes forrás szerint Ferenc
pápának MSc diplomája van kémiából, a hivatalos vatikáni életrajza
„csak” vegyésztechnikusi oklevelet említ.

Jorge Mario Bergoglio 1936. december 17-én született Buenos

Aires egyik peremkerületében, Floresben. Édesapja Mario José
Bergoglio volt, akinek családja 1929-ben költözött el Olaszország
Piemont Asti megyéjéből, Benito Mussolini fasiszta
államberendezkedése elől menekülve. Édesanyja, Regina María Sívori
már Buenos Airesben született, de családja szintén piemonti gyökerű
volt. Az édesapa könyvelőként dolgozott, míg felesége napjait öt
gyermekük nevelése töltötte ki: közülük Jorge volt a legidősebb.
A későbbi szentatya a ma is működő Buenos Aires-i Escuela
Nacional de Educación Técnica N° 27 Hipólito Yrigoyen
szakközépiskolában szerzett vegyésztechnikusi képesítést. Iskoláját
befejezve az argentin fővárosban működő Hickethier– Bachmann
Laboratorynál talált állást. Bergoglio munkája elsősorban élelmiszerek
kémiai analízisére irányult. Közvetlen főnöke a paraguayi születésű
Esther Balestrino de Careaga kémikus volt, aki harcos kommunista
nézeteket vallott, ennek ellenére beosztottjával jó barátok lettek.
 Bergoglio 21 éves korában súlyos tüdőgyulladást kapott, emiatt
műtéttel eltávolították tüdejének egy részét. Ekkor már papnak tanult,
s 1958. március 11-én belépett a jezsuita rendbe. A San Miguelben
lévő Colegio de San Joséban 1963-ban filozófiából, majd 1970-ben
teológiából szerzett diplomát.
Az argentin történelem sötét napjaiban volt főnöke, Esther
Balestrino egy eltűnt embereket kereső szervezet aktivistája lett, ezért
1977. december 8-án fegyveresek több társával együtt elrabolták őt a
Buenos Aires belvárosában található Santa Cruz templomból.
Holttestét repülőgépről a tengerbe dobták, de a partra sodródott, s
később bűnügyi laboratóriumi eszközökkel azonosították. Ekkoriban
Jorge Bergoglio már Buenos Aires érseke volt, ő engedélyezte, hogy
Esther Balestrino maradványait a Santa Cruz templom kertjében
temessék el.
Ferenc pápa megválasztása után sem felejtette el természet-
tudományos elkötelezettségét. Ennek egyik jele, hogy a Vatikán az
utóbbi időkben környezetvédelmi kérdésekben egyre határozottabb
véleményt fogalmaz meg, s a katolikus egyház útmutatásaiba
mindinkább beépülnek a fenntartható fejlődés szempontjai is. Ennek
része volt 2014 májusában a Pápai Tudományos Akadémia által, 36
jelentős tudós és egyházi vezető részvételével szervezett
„Fenntartható emberiség, fenntartható természet: a mi felelősségünk”
konferencia is, amelyen a Science tudományos folyóirat beszámolója
szerint Ferenc pápa minden egyes résztvevővel
magánbeszélgetéseket is folytatott. A közvélekedés szerint a katolikus
egyháznak igen fontos szerepe lehet a környezetvédelmi problémák
társadalmi kezelésében.
Bergoglio kedveli a labdarúgást, mindig is a San Lorenzo de
Almagro klub szurkolói közé tartozott. Sajnos arról nem készült
feljegyzés, hogy a 2014-es német–argentin világbajnoki döntőt
elődje, XIV. Benedek, vagyis a német Joseph Aloisius Ratzinger
társaságában tekintette-e meg.
Első megjelenés: Magyar Kémikusok Lapja, 2015, 70, 5, 164.
GÖRGEY ARTÚR
Görgői és toporci Görgey Artúr (1818–1916) nevét mindenki ismeri, aki
valaha egy kicsi magyar történelmet tanult. Az 1848– 49-es forradalom
és szabadságharc magyar tábornokáról azt viszont már jóval
kevesebben tudják, hogy eredeti hivatása a kémiához kötötte.

Családja egészen IV. Béla uralkodásáig vezette vissza nemesi

kiváltságait, ennek ellenére vagyonuk nem volt. Ez volt az oka annak,
hogy Görgey Artúr katonának tanult; az ausztriai Tuln utásziskolájába
járt. Apja halála után, 1845-ben kilépett a hadseregből és a prágai
Károly Egyetemre iratkozott be kémia szakra. Josef Redtenbacher
professzor tanítványa lett, aki akkoriban a zsírok vizsgálatával
foglalkozott, így Görgey a kókuszzsírt kezdte elemezni. 1848-ban meg
is jelent munkáját összefoglaló cikke az Annalen der Chemie und
Pharmazie (később Justus Liebigs Annalen der Chemie), akkoriban
tekintélyesnek számító folyóiratban „Über die festen, flüchtigen, fetten
Säuren
[9]
des Cocosnussöles” címmel, amelyben a 12 szénatomos
pichurinsavat is azonosította; később ez laurinsav néven vált
közismertté. Eredményei révén elterjedt a neve a kémikusok körében,
erre fél évszázaddal később Than Károly, majd Ilosvay Lajos is
emlékezett még. Utóbbi 1907-ben a Magyar Chemiai Folyóiratban
cikket jelentetett meg „A kókusz- olaj szilárd és
[10]
folyékony zsírsavjairól” címmel.
1848-ban Görgey Artúr visszatért Magyarországra és egyetemi
oktatói állást keresett. A sors azonban mást tartogatott számára: nem
professzor lett, hanem a magyar szabadságharc tábornoka.
Számos katonai siker fűződött a nevéhez, bár a világosi fegyverletétel
miatt sokan – így Kossuth Lajos is – árulónak tartották. Árulásának
bizonyítéka volt, hogy az osztrákok más honvédtábornokoktól eltérően
őt nem végezték ki. Ennek azonban más oka is lehetett: a 13 aradi
vértanúval ellentétben Görgey Artúr a szabadságharc kitörésekor a
császári hadseregben formálisan sem volt aktív katona, hiszen már
1845-ben leszerelt. Így aztán semmi jogalapja nem volt annak, hogy
katonai törvényszék ítélkezzék felette.

Őt magát is élethosszig gyötörte, hogy nem osztozott a vértanúk

sorsában. Márpedig, ahogy a halálos ítélettől megmenekülők között
nem ritka, igen hosszú életet élt: még az első világháború kitörését is
megérte. 1916. május 21-én, egyik legnagyobb katonai sikerének,
Buda bevételének 67. évfordulóján halt meg Budapesten. Ma is
igencsak időszerű egy neki tulajdonított kémiai intelem:

„Mert a tisztán elméleti vegytan hasonló a puszta parlaghoz, melyen a

tévtanok gyomjai tenyésznek, ha nem vetjük be azt a lelkiismeretes
kísérletek vetőmagjával, hogy rajta igazságokat arassunk.”

Görgey Artúr tetteinek és személyének megítélése az 1848–49-es

szabadságharc óta számtalan alkalommal és igen széles skálán
változott. Talán nem véletlen, hogy a kérdésben véleményt mondott az
ugyancsak felvidéki gyökerű nagy magyar író, Mikszáth Kálmán, akinek
Fekete város című híres regényében Görgey Pál a főhős, a regény
helyszínei között pedig Görgő és Toporc is szerepel. Egy másik
művében, az Új Zrínyiászban a feltámadt Zrínyi Miklós találkozik az
akkor nyolcvanéves Görgey Artúrral:
„…az amabilis kedélyhangulatban Gyulai Pál is odaférkőzött Zrínyihez
és megfogván őt, elvitte Görgey Arthurhoz, hogy bemutassa őket
egymásnak.
Zrínyi hosszabban társalgott a daliás, széparcú öreg úrral, kinek
fehér haja egészséges piros arcot borít, kinek a fején levő nagy
forradás kemény koponyáról tanúskodik, míg okos szemeiből szelíd
lélek néz ki.
Mikor elváltak, Zrínyi kíváncsian kérdezé, ki volt ez a derék, igen
okos úr.
– Ez a jelenkori Magyarország legnagyobb hőse – felelte Gyulai,
de mások se mondtak ellent.
Zrínyi arca úgyszólván kipirult az érdeklődéstől.

– És mit csinált?

Elmondták röviden a hadjáratait, győzelmeit – lélegzet-elfojtva

hallgatta, mint egy gyönyörű tündérmesét.
– És aztán, aztán? – sürgeté mohón.

– Aztán letette a fegyvert Világosnál.

– De hát mért tette azt?! – pattant fel Zrínyi, és villámok cikáztak

haragos fekete szemeiben.
– Mert nem tehetett egyebet. Derék dolog volt tőle. Mert ezer meg
ezer magyar életét mentette meg vele.
Zrínyi lehajtotta a fejét lehangoltan a két könyökére, és
elgondolkozott a hallottakon. Összehasonlította az ő életét amazéval.
Komor ködként gomolygott előtte a két pálya egy percig: »Miket
beszélnek ezek, s miket tettem én? Milyen felfogás! Lehet-e ez?« –
aztán hirtelen felocsúdva, mintegy magának mondá.
– Vagy én, vagy ő, de valamelyikünk semmi esetre se hős.”
Első megjelenés: Magyar Kémikusok Lapja, 2015, 70, 4, 133.
KURT VONNEGUT
Kurt Vonnegut Jr. (1922–2007) a 20. század legjelentősebb amerikai
írói közé tartozik. Habár gyakran a tudományos-fantasztikus írók közé
sorolják, valójában ez csak pályája első szakaszára jellemző, és ilyen
jellegű írásait akkor is inkább megélhetési problémák és nem irodalmi
szándékok inspirálták.
Nevének nyilvánvaló német eredete sok félreértést okozott
életében, holott már nagyszülei is mind az Amerikai Egyesült
Államokban születtek. Nevének szokásos amerikai kiejtése „kört
vonegat”, szemben a Magyarországon elterjedt, német kiejtési
szabályokat követő „kurt fonegut” változattal. Bátyja, Bernard Vonnegut
a University at Albanyn dolgozott légkörkémikusként, a SciFinder
adatbázis szerint 1936 és 1995 között összesen 65 tudományos cikk
szerzője volt, ebből 18 a nagy nevű Science folyóiratban jelent meg.
Kurt is kémia szakon kezdett a Cornell Egyetemen, de ott nem bizonyult
kellőképpen tehetségesnek, s tanulmányai befejezése helyett inkább
önkéntesnek jelentkezett a második világháborús amerikai
hadseregbe. Hadifogolyként közvetlen közelről látta Drezda
bombázását, ez későbbi humanista nézeteire és írói tevékenységére is
nagy hatással volt. Leghíresebb regényei A Titán szirénjei, az Éj
anyánk, a Macskabölcső és a Bajnokok reggelije. Érdekes egybeesés,
hogy az Amerikai Humanisták Egyesületének tiszteletbeli elnöki címét
a kémiával ugyancsak szoros kapcsolatban álló Isaac Asimov
utódjaként kapta meg.

Vonnegutot a legfeketébb fekete humor, illetve az akasztófahumor

nagymesterének tartják. 2007-ben elhunyt, de utána örökösei még
számos, korábban kiadatlan írásának
megjelenéséről gondoskodtak. Maga Vonnegut minden bizonnyal így
kommentálta volna: az író halála megjelenő új köteteinek számában az
olvasók számára örvendetes növekedést hozott.
Műveiben visszatérő motívum a természettudományokkal való
kapcsolat. Talán nem is lenne illő, hogy az általa már olyan elegánsan
leírtakat újrafogalmazzuk a jelen írás kedvéért, ezért inkább kémiával,
humanizmussal és akasztófahumorral kapcsolatos véleményét három
rövidebb és egy hosszabb idézetben ismertetjük…

„Nem a Cornell tehet róla, hogy nemigen kedvelem ezt a helyet, ha

netán valamelyik öregdiák titkár vagy káplán könnyekben akarna
kitörni. Az apám tehet róla. Azt mondta, legyek én is vegyész, mint a
bátyám, és ne fecséreljem az időmet meg az ő pénzét olyan
tantárgyakra, amiket ő merőben hamis ékszereknek tart – irodalomra,
történelemre, filozófiára. Nem volt tehetségem a
természettudományhoz. És ami még ennél is sokkal rosszabb:
diákegyesületemben valamennyi fiú mérnökhallgató volt.”
Hogyan veszítettem el ártatlanságomat, Borbás Mária fordítása

„Csakhogy már Freud írt az akasztófahumorról, amely jellegzetesen

közép-európai humor. Az emberek a politikai tehetetlenségükön
nevettek. Az akasztófahumor az Osztrák– Magyar Monarchia népeihez
kapcsolódik. Éltek ott zsidók, szerbek, horvátok – sok kis
embercsoport, összeszorítva egy valószerűtlen birodalomban. És
rettenetes dolgok történtek velük. Kiszolgáltatott, gyámoltalan népek
voltak, ezért gyártottak vicceket. A frusztrációjukkal szemben nem volt
más eszközük. Itt és ma a Freud által meghatározott akasztófahumort
zsidó humornak nevezzük: ez a humor reménytelen helyzetben élő,
gyenge és intelligens emberekről szól.”

Playboy-interjú, Révbíró Tamás fordítása

„Tiszteletbeli elnöke vagyok az amerikai humanisták AHA néven ismert
szövetségének. E lényegében funkciótlan minőségben a nemrég
elhunyt, lenyűgözően termékeny író és tudós, a nagy Dr. Isaac Asimov
megüresedett székét foglaltam el. Az AHA elődöm tiszteletére tartott
emlékmiséje során többek között a következő mondat hagyta el a
számat: »Isaac már a mennyben jár.« Az egybegyűlt humanistáknak
mulatságosabbat nem is mondhattam volna. Csak úgy gurultak a
nevetéstől. Egek! Percekbe tellett, mire legalább az ünnepélyesség
látszata helyreállt.”
Áldja meg az Isten, Dr. Kevorkian, Hideg János fordítása

„RIPORTER: Diplomát szerzett kémiából?

VONNEGUT: Már az első félévben sikerült mindenből elhasalnom.

Boldogan vonultam be és mentem el háborúzni. A háború után
beiratkoztam a Chicagói Egyetemre, ahol nagy kedvvel tanultam
antropológiát. Ez a tudomány jobbára költészet, és jóformán semmi
matek nincs benne. Akkor már házas voltam, és hamarosan gyerekünk
is született, Mark. Később persze bedilizett és írt erről egy kitűnő
könyvet, The Eden Express (Éden expressz) címmel. Épp most lett ő
is apa, az első unokámé, egy Zachary nevű fiúé. Mark most végzi
második évét a Harvard orvoskarán, és körülbelül egyetlen lesz az
évfolyamon, aki nem adósodik el, mire lediplomázik – hála a könyvnek.
Ez elég tisztes gyógyulás egy összeroppanásból, szerintem.
RIPORTER: Antropológiai tanulmányai később színezték írásait?

VONNEGUT: Megerősítettek ateizmusomban, ami egyébként is

atyáim vallása volt. A vallásokat úgy mutatták be és tanították, mintha
Rube Goldberg tök felesleges találmányai volnának – aminek mindig is
gondoltam őket. Nem engedték, hogy egyetlen kultúrát is magasabb
rendűnek találjunk bármelyik másiknál.
Elfenekeltek, ha túlságosan sokat emlegettük a fajtákat. Roppant
idealisztikus volt.
RIPORTER: Szinte már vallás?

VONNEGUT: Pontosan. És számomra az egyetlen. Mindeddig.

RIPORTER: Mi volt a disszertációja?

VONNEGUT: A Macskabölcső.

RIPORTER: Dehát azt évekkel azután írta, hogy otthagyta

Chicagót, nem?
VONNEGUT: Chicagót úgy hagytam ott, hogy nem írtam
disszertációt. És nem kaptam diplomát. Valamennyi disszertációs
témajavaslatomat elvetették, és nem volt egy vasam se, hát állásba
mentem Schenectadybe, a General Electrichez mint PR ember. Húsz
év múlva levelet kaptam a chicagói új dékántól, aki átlapozta a
dossziémat. Az egyetemi szabályzat szerint, írta, egy nyomtatásban
megjelent, magas nívójú mű helyettesítheti a disszertációt, én tehát
jogosult vagyok az oklevélre. Bemutatta a Macskabölcsőt az
antropológia szakon, és azt mondták, hogy félig-meddig tisztességes
antropológia, hát postán elküldték a diplomámat. Tehát 1972-ben
végeztem, vagy valahogy úgy.
RIPORTER: Gratulálok.

VONNEGUT: Semmiség volt. Gyerekjáték.

RIPORTER: Igaz-e, hogy a Macskabölcső némelyik szereplőjét

olyan emberekről formázta, akiket a G. E.-nél megismert?
VONNEGUT: Dr. Felix Hoenikker, a szórakozott tudós, Mr. Irving
Langmuirnak, a G. E. Kutatólaboratóriuma sztárjának a karikatúrája.
Ismertem valamelyest. A bátyám együtt dolgozott vele. Langmuir
csodálatosan szórakozott volt. Egy alkalommal fennhangon tűnődött:
vajon amikor a teknősbéka behúzza a fejét,
akkor meghajlik vagy összehúzódik-e a gerince. Ezt beleírtam a
könyvbe. Egy alkalommal borravalót hagyott a tányérja alatt, miután a
felesége felszolgálta a reggelijét odahaza. Ezt is beleírtam.
Legfontosabb hozzájárulása azonban annak a gondolata, amit én
»Szuperjég«-nek neveztem: megfagyott víz, ami szobahőmérsékleten
sem enged fel. Nem közvetlenül nekem mondta el. Legenda volt ez
laborszerte – körülbelül azóta, hogy H. G. Wells Schenectadyben járt.
Ez jóval az én időm előtt történt. Kisfiú voltam akkor – hallgattam a
rádiót, repülőgép-modelleket fabrikáltam.

RIPORTER: Utána meg?

VONNEGUT: Wells eljött Schenectadybe, és Langmuirt nevezték ki

a házigazdájának. Langmuir úgy gondolta, elszórakoztathatja Wellst
egy sci-fi történetbe illő ötlettel. Beszélt neki a jégről, ami
szobahőmérsékleten is szilárd marad. Wellst nem érdekelte az ötlet,
legalábbis sohasem használta fel. Aztán Wells meghalt, és végül
meghalt Langmuir is. Gondoltam: Azé, aki megtalálta – enyém az ötlet.
– Langmuir egyébként az első tudós volt a magániparban, aki elnyerte
a Nobel-díjat.
RIPORTER: Hogyan viszonyul ahhoz, hogy Bellow megkapta az
irodalmi Nobel-díjat?
VONNEGUT: Ez volt a lehető legjobb módja egész irodalmunk
megtisztelésének.
RIPORTER: Könnyen tud vele szót érteni?

VONNEGUT: Igen. Körülbelül háromszor adódott rá alkalmam. Egy

ízben én voltam a házigazdája az Iowai Egyetemen, ahol én tanítottam,
ő pedig előadást tartott. Nagyon jól ment. Mindenesetre volt egy közös
tulajdonságunk…
RIPORTER: Mégpedig?
 VONNEGUT: Mindketten a Chicagói Egyetem antropológia
szakjának a termékei vagyunk. Tudomásom szerint Bellow sohasem
vett részt néprajzi tanulmányúton, és én sem. Ehelyett iparosodás előtti
népeket találtunk ki – én a Macskabölcsőben, ő a Henderson, az
esőkirályban.
RIPORTER: Tehát tudóskollégák.

VONNEGUT: Én egyáltalán nem vagyok tudós. De annak örülök,

hogy apám és bátyám természettudományos pályára kényszerítettek.
Megértem, hogyan működik a tudományos logika és játékosság, még
ha nincs is tehetségem, hogy magam is részt vegyek benne. Élvezem
a tudósok társaságát, könnyen jövök izgalomba, és szórakoztat, amikor
elmesélik, mit csinálnak. Sokkal többet időztem tudósok társaságában,
jobbára bátyám barátaival, mint irodalmárokéban. Élvezem a
vízvezeték-szerelők és asztalosok és autószerelők társaságát is. Csak
az utóbbi tíz évben ismerkedtem meg irodalmárokkal, kezdve azzal a
két évvel, amit tanítással töltöttem Iowában. Ott, Iowában, egyszerre
olyanokkal kerültem barátságba, mint Nelson Algren és José Donoso
és Vance Bourjaily és Donald Justice és George Starbuck és Marvin
Bell és így tovább. Elképedtem. Most, legutóbbi könyvem, a Börleszk
kritikáiból ítélve, az emberek legszívesebben kipöccintenének az
irodalmi létesítményből, visszaküldenének oda, ahonnan jöttem.”
Öninterjú, Borbás Mária fordítása
Első megjelenés: Magyar Kémikusok Lapja, 2016, 71, 4, 130–131.
 III
MINDENNAPI
TUDOMÁNY
„…ÉS LŐN VILÁGOSSÁG.”
FÉNYT KIBOCSÁTÓ KÉMIAI REAKCIÓK
A VILÁGÍTÓ RUDAKTÓL
A SZENTJÁNOSBOGARAKIG

Meglehetősen ritka dolog, hogy kémiai reakció közvetlen

eredményeként fény is keletkezzen. Az égések ugyan gyakoriak, és
gyertyalángként évezredek óta világításra is használják őket, azonban
ezekben a reakciókban a fény keletkezése inkább a magas
hőmérséklettel és a másodlagos folyamatokkal van kapcsolatban. Egy
megfelelő mennyiségű levegővel szabályozott gázláng majdnem
színtelen (de persze közben forró, ezért gyakran balesetveszélyes is).
A lángokban a fényt okozó jelenségeket a legtöbb esetben pusztán a
hőmérséklet növelésével, az ott zajló kémiai reakcióktól függetlenül is
létre lehet hozni.

Azt a jelenséget, amely során kémiai folyamatban keletkezik fény,

kemilumineszcenciának nevezik, hogy más mechanizmusú
fényképződésektől megkülönböztessék. Látványos kémiai bemutató
kísérletekben gyakran lehet látni ilyesmit: ilyenkor egy lombik tartalma
kemilumineszcencia miatt sötétben jól látható kékes színnel világít, de
közben egyáltalán nem melegszik a környezet hőmérséklete fölé.

A látható fény egy fotonjának energiája olyan tartományba esik,

amelyik a kémiai kötési energiákkal és általában a kémiai reakciókkal
járó energiaváltozásokéval azonos. Emiatt a fény gyakran hatással van
a kémiai reakciókra, az ilyen kölcsönhatások tanulmányozásával a
fotokémia foglalkozik. Ez viszont legtöbbször egyirányú: a fény ugyan
gyakran okoz kémiai
reakciókat (ilyen például a zöld növényekben lejátszódó fotoszintézis),
de a folyamat fordítottját, tehát a kemilumineszcenciát bizony kitartóan,
és persze a legtöbb esetben sötétben kell keresni, mert ha elő is fordul,
a kibocsátott fény intenzitása általában eltörpül még egy felhős téli nap
fényereje mellett is.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a lumineszcenciának többféle

változata is ismert a kemilumineszcencián kívül. Talán a leggyakoribb
a megvilágítás hatására történő fénykibocsátás, amelyet lehetne
szabatosan fotolumineszcenciának is nevezni, de ez a kifejezés nem
igazán terjedt el a tudományban. Ez a jelenség elsőre talán magától
értetődőnek tűnik, hiszen az anyagok legtöbbje visszaveri a ráeső
fényt; a fotolumineszcencia esetében azonban nem erről van szó:
maga az anyag bocsátja ki az új fotonokat. Ezt az egyszerű
fényvisszaverődéstől többféleképpen is meg lehet különböztetni; a
legegyszerűbb olyan irányban vizsgálni egy anyag fotonkibocsátását,
amerre eleve nem verheti vissza a ráeső fényt. A fotolumineszcencián
belül fluoreszcenciának nevezik azt az egyébként meglepően gyakori
jelenséget, amikor egy anyag addig bocsát ki maga is fényt, amíg a
megvilágítás tart. Ha az anyag a beeső fény megszűnése után is világít
még egy ideig (általában csak a másodperc egy tört részéig, de
kivételes esetben akár percekig is), akkor a jelenséget
foszforeszcenciának hívják. Létezik még az úgynevezett
tribolumineszcencia, ahol a fénykibocsátást mechanikai behatás
okozza; erre viszonylag látványos, az interneten is számos videón
látható példa az a kísérlet, amelynek során teljes sötétben kockacukrok
összetörésekor kék felvillanásokat látunk. Az elektrolumineszcencia
sem ismeretlen jelenség; ilyenkor a fénykibocsátást elektromos áram
vagy erős elektromos tér hozza létre.
 Minden lumineszcenciajelenségben közös, hogy egyes molekulák
úgynevezett gerjesztett állapotba kerülnek: ez többnyire azt jelenti,
hogy a molekulában lévő elektronok közül néhány többletenergiára
tesz szert valami módon, és a kötések ugyan még nem hasadnak fel,
de megváltoznak, gyengébbekké válnak. Az ilyen gerjesztett
állapotokból a legstabilabb állapotba jutás közben az energiafelesleg
egy foton, vagyis fény formájában távozik. Persze nem ez a
fénykibocsátás egyetlen lehetséges módja: a leghagyományosabb
villanyégőkben az izzószál azért világít, mert minden meleg test
elektromágneses sugárzást bocsát ki, s az izzószál hőmérsékletén
ennek egy része a látható fény tartományába esik. Ebből persze azt is
ki lehet találni, hogy a hagyományos izzók hatékonysága igen kicsi:
először is energia kell az izzószál felmelegítéséhez, majd a magas
hőmérséklet fenntartásához, s a kibocsátott sugárzásnak is csak
viszonylag csekély része esik a szemmel látható tartományba. Ezért a
lumineszcencián alapuló fényforrások (pl. a fluoreszcenciát használó
fénycsövek vagy az elektrolumineszcencián alapuló LED-ek) sokkal
hatékonyabb világító eszközök, mint a hagyományos izzók, s így a régi
izzókat az európai uniós szabályok szerint fokozatosan ki is kell vonni
a forgalomból.

A lumineszcencia már felsorolt különböző fajtái között az az elvi

különbség, hogy a molekulák hogyan jutnak gerjesztett állapotba. A
kemilumineszcencia esetében kémiai reakció, vagyis kötések
átrendeződése zajlik le, s a folyamatban felszabaduló energia (vagy
annak egy része) hozza gerjesztett állapotba a molekulát. Ez
meglehetősen ritka dolog: a kémiai reakciókban az energiafeleslegtől
való megszabadulásnak sokkal valószínűbb módja a molekulák
mozgási sebességének növelése, azaz a hőmérséklet emelkedése.
Ezért a kemilumineszcenciás reakciók
ritkák, és akár kivételesnek sem túlzás nevezni őket.

A legismertebb – és látványos kísérletként gyakran bemutatott

– fénykibocsátással járó vegyi folyamatban a luminol nevű vegyület
játssza a főszerepet. Ennek a szerkezeti képletét mutatja a 10. ábra (A
molekula). A luminol híg és gyengén lúgos
kémhatású (például kevés nátrium-hidroxiddal összekevert) vizes
oldatát hidrogén-peroxiddal (H2O2) reagáltatva nagyon kis
mennyiségű katalizátor hozzáadására beindul a fénykibocsátás. A
katalizátor többféle anyag is lehet, az egyik legegyszerűbb lehetőség a
hipóként ismert háztartási tisztítószer hígított oldatát használni.

10. ábra Kemilumineszcenciát mutató molekulák szerkezeti képlete:

A: luminol (C8H7N3O2); B: difenil-oxalát (C14H10O4); C: a szentjánosbogárban
megtalálható luciferin (C11H8N2O3S2); D: a Latia fajokban megtalálható luciferin
(C15H24O2)

A luminol laboratóriumban könnyen előállítható, s ezért viszonylag

olcsón megvásárolható anyag. E sorok írásakor egy kilogrammot
mintegy 3,5 millió forintért árulnak. Ez első látásra mindennek tűnhet,
csak olcsónak nem, de azt is figyelembe kell venni, hogy luminolból egy
kilogramm hatalmas mennyiségnek számít: egy viszonylag nagyobb
térfogatú lombikban bemutatott
kísérlet elvégzéséhez egy gramm tizedrésze is bőven elegendő.

A luminol fénykibocsátási sajátságai akár valamelyik Helyszínelők

tévésorozatból is ismerősek lehetnek a nagyközönség számára, hiszen
ezen alapul a vérfoltok azonosításának egy igen jól bevált módszere.
1928-ban H. O. Albrecht német kémikus fedezte fel, hogy a vér jelentős
erősítő hatással van a luminol fénykibocsátására. Egy szűk évtizeddel
később az is világossá vált, hogy ezért a hatásért a vérben lévő
számtalan különböző anyag közül a vasat is tartalmazó hematin a
felelős. A módszer több okból is különösen alkalmas a bűnügyi
vizsgálatokra. Igen gyorsan, a helyszínen végrehajtható, nem
szükségesek hozzá laboratóriumi eszközök. A beszáradt vagy alvadt
vérben több a hematin, mint a frissben, ezért ezek kimutatása igen kis
mennyiségben is lehetséges, így igen gyakran akár egy alaposabb
tisztítást követően is kimutathatók a vérfoltok maradványai. Ráadásul
a hematin nem bomlik el a reakció közben, hanem klasszikus
katalizátorszerepet játszik, így a teszt akár többször is megismételhető;
azaz bármiféle kétség eloszlatható a vizsgálatok újbóli elvégzésével,
esetleg gondosabban szabályozott vagy megváltoztatott körülmények
között.

Maga a teszt a legegyszerűbben úgy végezhető el, hogy a gyanús

foltra a vizsgálatot végző a luminol és az oxidálószer oldatának
keverékét permetezi. A fénykibocsátás mintegy fél percig tart, persze a
szabad szemmel való észleléshez viszonylag sötét helyen kell
tartózkodni. A fénykibocsátást megfelelő technika alkalmazásával akár
le is lehet fényképezni, így dokumentálható a teszt eredménye. A
módszer hátránya, hogy nemcsak a hematin van katalitikus hatással a
folyamatra, hanem egyes réztartalmú anyagok is. Mi több, a
háztartásokban gyakori
hipó (amely egyébként kémiailag nátrium-hipoklorit lúgos oldata) is
mutathat ilyen jelenséget. Tehát ha valaki vérfoltot hipóval akar
eltávolítani, a luminoltesztben általában a teljes hipóval kezelt felület
világítani kezd. Így ilyen esetben a vérnyomok már nem láthatók, mert
elfedik őket a tisztítás általában sokkal kiterjedtebb nyomai.

A fényt kibocsátó kémiai reakciók adják az alapját a

Magyarországon főleg az augusztus 20-i ünnep alkalmával, illetve
szilveszter környékén árusított világító rudak működésének. Ezek
általában fényt átengedő műanyagból készülnek, és a reakció belül,
minden zavaró hatástól elszigetelve játszódik le bennük. Az aktiválás
során lényegében összekeverik a két reaktánst; ez gyakran egy, a
rúdon belüli, vékony falú üvegampulla összetörésével történik, s a
rudak utána órákig fényt bocsátanak ki. Sem kikapcsolni, sem
újraindítani nem lehet őket, vagyis csak egyszer használatosak.
Nagyjából két tucat olyan anyagot fejlesztettek ki eddig, amelyet
világító rudakban használnak, az egyik leggyakoribb közülük a 10.
ábrán B betűvel jelzett difenil-oxalát, amely kémiai szempontból szintén
nem számít bonyolultnak és a luminolhoz hasonlóan az ára is kedvező.
Maga a luminol nem ideális ilyen célú felhasználásra, mert a reakció
viszonylag gyorsan, percek alatt véget ér, vagyis a rúd csak rövid ideig
világítana.

Minden eddig használt világító rúdban közös, hogy a fényt okozó

reakcióban ugyanarra az oxidálószerre, a hidrogén-peroxidra van
szükség. A fénykibocsátás a szerves kemilumineszcens anyag és az
oxidálószer közötti reakcióban történik. Habár a kibocsátott fény színe
valamelyest befolyásolható a használt szerves vegyület
megválasztásával, igazából önmagában ezzel nem lehetne
látványosan sok színű
világító rudakat készíteni. Ezért egy harmadik komponens is
megtalálható az ilyen elegyekben, ez általában egy fluoreszcenciát
mutató festék. Rengeteg különböző anyag fluoreszkál, s a kibocsátott
fény színe is könnyen szabályozható a molekulák szerkezetének
megválasztásával. Így egy ilyen világító rúdban lényegében az történik,
hogy a kémiai reakcióban kibocsátott kékes színű fény jelentős részét
a festék még a rúdban lévő oldatban elnyeli, majd a saját
fluoreszcenciájának megfelelő színű fényt bocsát ki, amely már
elhagyja a rudat.
A világító rudaknak az ünnepek hangulatának emelésén kívül
sokkal fontosabb gyakorlati szerepük is van. Hordozhatóak,
vízhatlanok, nagy külső nyomás alatt is működnek, hőt gyakorlatilag
nem termelnek, és nem szükséges elektromos áram a működésükhöz,
ezért vészhelyzetek esetén fényforrásként alkalmazzák őket. Sokan
azt tartják, hogy természeti katasztrófák, például nagy földrengések
esetén a világító rúd az egyetlen biztonságosan használható
fényforrás. Katonai
támaszpontok vészvilágító rendszere is gyakran kemilumineszcencián
alapuló módszert használ fel. Búvárok is előszeretettel használnak
világító rudat, különösen nagyobb mélységekben. A Guinness rekordok
könyve nyilvántartja a világ legnagyobb világító rúdját, ezt az angliai
Camber Sandsben egy fesztivál megnyitásakor használták 2009.
április 24-én: 254 cm magas volt és a Csillagok háborúja
filmsorozatban szereplő fegyverhez, a fénykardhoz hasonlított.

Ugyan nem könnyű kemilumineszcenciát mutató reakciót találni a

természet „laboratóriumában”, a több milliárd évnyi evolúció során
azért kifejlődött néhány olyan állatfaj, amelyek szervezete ilyen elven
bocsát ki fényt. Az élővilágban előforduló, fénykibocsátással járó
jelenséget biolumineszcenciának is
nevezik. Igazából a hagyományos kemilumineszcenciától való
megkülönböztetésnek nincsen elvi jelentősége, hiszen a jelenség a
megfelelő molekulák segítségével élő szervezeteken kívül,
laboratóriumban is előidézhető. Meg kell jegyezni, hogy időnként a
foszforeszcencia is előfordul a természetben; ilyenkor az élőlény
lényegében a nappali világosságot „konzerválja” az éjszaka egy
részére.
A biolumineszcencia legszélesebb körben ismert példája a
szentjánosbogár esti fénykibocsátása. A biológusok a
szentjánosbogár-félék (Lampyridae) családját a rovarok (Insecta)
osztályában a bogarak (Coleoptera) rendjébe sorolják, ezen belül pedig
a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe. A családhoz nagyjából
2000 különböző faj tartozik, melyek a sarkvidékeken kívül gyakorlatilag
mindenhol előfordulnak. A trópusi és szubtrópusi éghajlat a
legkedvezőbb számukra, de a hazánkhoz hasonló klímájú, mérsékelt
övben sem ismeretlenek. Magyarországon három fajt találtak eddig:
ezek a nagy szentjánosbogár (Lampyris noctiluca), a kis
szentjánosbogár (Lamprohiza splendidula) és a törpe szentjánosbogár
(Phospaenus hemipterus).

A Magyarországon előforduló szentjánosbogarak mérete öt

milliméter és két centiméter között változik. Testük általában viszonylag
lapos, külső kitinvázuk nem különösebben kemény, csápjuk rövid.
Fejük a tor alá mélyen behúzott, így nem is látható felülről. A világító
szervük a potrohuk utolsó szelvényeiben van. Lárváik ragadozó
életmódot folytatnak: csigákat, apró rovarlárvákat fogyasztanak.
A bogarak fénykibocsátásának pontos színe, időtartama és
gyakorisága fajonként változik. A fénykibocsátás célja elsősorban a
hímek és a nőstények egymásra találása. E célból főleg az
ivarérett nőstények világítanak, de a jelenség már korábbi
életszakaszokban is megfigyelhető: a lárvák, bábok és tojások is
bocsátanak ki némi fényt. Sajnos az elmúlt évtizedekben
Magyarországon igen megritkultak ezek a bogarak, így egyre
kevesebben figyelhetik meg őket nyári estéken. A bogárfaj közkeletű
angol neve firefly, amit tűzlégynek lehetne fordítani. Vajon magyarul
akkor miért Szent Jánosról nevezték el? A titok nyitja az időbeli
egybeesés: a szentjánosbogarak rajzása általában a nyári napforduló,
vagyis június 21. környékén a leglátványosabb. Keresztelő Szent
János születésnapja június 24-re esett, a katolikus egyház ezt ünnepli
Szent János napjaként, így a látványos fényjelenséget is erről nevezték
el eleink.
A szentjánosbogarakban is a már bemutatott, mesterségesen
megtervezett módszerekhez hasonló kémiai reakciók eredményezik a
fénykibocsátást. A benne központi szerepet játszó szerves
vegyületeket összefoglaló néven luciferinnek hívják: az eddigi
kutatások azt mutatták, hogy különböző fajokban a luciferinek kémiai
szerkezete nagyon eltérő is lehet. Két molekula szerkezeti képletét
mutatja be példaként a 10. ábra (C és D molekulák). A laboratóriumi
kísérletekhez hasonlóan az élőlényekben is szükséges valamilyen
oxidálószer a jelenség kiváltásához, itt azonban ezt a szerepet a
levegőben lévő oxigén játssza, katalizátorként pedig a luciferáz nevű
enzim szolgál. Ennek szerkezete igen összetett: sok-sok
aminosavegységből álló fehérje, és összetétele is függ attól, hogy
melyik fajban található meg.

A luciferin és luciferáz név alighanem ördögidézőnek tűnhet az

olvasók szemében, s a biolumineszcencia általában kékes, gyengén
derengő megjelenése is erősítheti ezt a vélt kapcsolatot. Valójában
azonban lényegesen ártatlanabb a név eredete: a
lucifer eredeti melléknévi jelentése latinul fényhozó, főnévként pedig
gyakran az esthajnalcsillagra, vagyis az égbolton fénylő Vénusz
bolygóra utalt. Csak jóval később kezdte a keresztény hagyomány ezt
a szót az ördög megnevezésére használni.
Bár a luciferineket az adott élőlények szervezete előállítja,
mesterséges előállításuk lényegesen drágább, mint a luminolé vagy a
difenil-oxaláté, ezért nem is használják őket széles körben. A
mesterségesen előállított luciferin (a 10. ábrán C) már egyetlen
grammjáért is ötmillió forintot kérnek, a luciferáz enzim pedig legalább
tízszer ennyibe kerül. Persze ebből a felhasználók nagyon ritkán
vesznek többet, mint egy gramm századrésze.
A biolumineszcencia jelensége nem korlátozódik a
szentjánosbogarakra. Rovarok, halak, polipok, puhatestűek, gombák
és baktériumok több tucat családja ismeretes, amelyek
fénykibocsátásra képesek. A 10. ábrán látható D molekula például egy
olyan luciferin szerkezeti képletét mutatja be, amelyet az Új-Zéland
északi szigetén élő Latia neritoides édesvízi csigafajból izoláltak.
Egyes halak biolumineszcenciája a Disney hollywoodi
szakembereinek figyelmét is felkeltette. A 2003-ban bemutatott Nemo
nyomában című rajzfilm gonosz világító hal figuráját is egy
biolumineszcenciát mutató halfajról mintázták (púpos horgászhal,
Melanocetus johnsonii). Bízom benne, hogy a cikk olvasói a jelenségre
így már megfelelően részletes magyarázatot tudnak majd adni kíváncsi
gyermeküknek!
Első megjelenés: Természet Világa, 2015, 146, 2. különszám, 60–63.
TÁVOLBAN
EGY NAPVITORLA
A modern tudomány szerint minden anyagnak kettős természete van:
egyszerre mutat részecske- és hullámsajátságokat. A fény ebből a
szempontból kivételesen fontos a fizikában, mert más hétköznapi
jelenségekkel szemben mind a hullám-, mind pedig a
részecskesajátságát viszonylag könnyű tanulmányozni. A fény
részecskesajátságainak egyike, hogy mechanikai nyomást fejt ki arra a
felületre, amelyen elnyelődik vagy visszaverődik. A fizikusok ennek a
hatásnak a leírására a Maxwell–Bartoli-tételt használják, amelynek
gyakori formája az egy adott felszínt ϑ beesési szögben érő fénynyaláb
által kifejtett p nyomást adja meg:

p = w (1 + r – d) cos ϑ (E1)

A képletben r a felület fényvisszaverő képessége (tehát annak a

valószínűsége, hogy egy adott foton visszaverődik róla), míg d az
áteresztőképesség. Ezen r és d számok összege soha nem lehet
nagyobb 1-nél, míg az 1 – r – d különbség pedig pontosan megadja
egy beeső foton elnyelődésének valószínűségét. Az E1 egyenletben
egy mennyiséget nem definiáltunk még: w a fénysugár
energiasűrűségének időbeli átlagértéke. Itt érdemes megemlíteni azt,
hogy a térfogati energiasűrűség (energia/térfogat) és a nyomás
(erő/felület) fizikai dimenziói megegyeznek.

A fénynyomással kapcsolatban gyakran megemlített demonstrációs

eszköz a Crookes-féle radiométer vagy más néven fénymalom. Ez
lényegében egy vákuumba helyezett, tű hegyére
illesztett négykarú lapátos kerék, amelynek lapátjai egyik oldalukon
kormozottak. A kerék napfény vagy mesterséges fény hatására is
látványosan forgásba jön. Habár valójában a jelenség magyarázata
meglehetősen bonyolult, és benne a lapátok két oldalán kialakuló
hőmérsékletkülönbség hatása a legfontosabb, a fénynyomásnak is van
szerepe a mozgás létrejöttében. Fénymalmot először Sir William
Crookes (1832–1919) brit fizikus és kémikus készített, miután felfigyelt
arra, hogy a vákuumban végzett nagy pontosságú tömegmérést a
közvetlen napfény megzavarja.

A Nap, hasonlóan más csillagokhoz, igen sok fényt bocsát ki, ezért
felmerül az ötlet, hogy ennek a fénynek a nyomását – a Földön
vitorlázásra használt szélenergiához hasonlóan – akár űrhajók
mozgatására is fel lehet használni. Egy kis félreértésre adhat okot,
hogy létezik napszélnek nevezett jelenség is, de ez igazából nem a
fény nyomására utal, hanem a Napból kiáramló egyéb részecskékre:
elektronokra, protonokra és alfa-részecskékre. Tehát a napvitorlázás
igazából nem a napszelet, hanem a napsugárzás fénynyomását
használná fel.
A fényenergia ilyen típusú felhasználásának lehetőségére már
Jules Verne is utalt 1865-ben írt, Utazás a Holdba című regényében:

„Mi azonban ráérős emberek vagyunk, nekünk semmi sem sürgős: a

mi sebességünk nem haladja meg a 9900 mérföldet, s ez a sebesség
is egyre lassúdni fog. Kérdezem önöket: érdemes-e ezért annyira
lelkesedni? Nyilvánvaló, hogy úgyis túlhaladjuk egyszer ezt a
sebességet, ennél jóval nagyobb sebességet érünk majd el,
valószínűleg a fény vagy a villamosság mozgatóerejének
felhasználásával!”
19. fejezet, „A népgyűlés”, Kilényi Mária fordítása
 Ezen sorok különlegessége, hogy Verne mindössze egyetlen évvel
azután említi meg a fény mozgatóerejét, hogy James Clerk Maxwell
(1831–1879) skót elméleti fizikus publikálta az elektro-mágneses
sugárzásokról szóló, manapság a róla elnevezett négy egyenletben
összefoglalt elméletét.
Svante Arrhenius (1859–1927), a Nobel-díjas kémikus 1908-ban
megjelent, Worlds in the Making című könyvében már tudományos
alapossággal is megvizsgálta a fénynyomás felhasználásának
lehetőségét csillagközi utazásra. A napvitorlázás tudományos-
fantasztikus filmek alkotóinak a fantáziáját is megmozgatta: a Csillagok
háborúja című filmsorozat második részének végén Dooku gróf
űrhajója nyit ki egy látványos vitorlát, míg James Cameron nagy sikerű,
Avatar című filmjében az Interstellar Vehicle Venture Star nevű
űrhajónak is van ilyen célt szolgáló, nagy felületű, tükröződő része.

Visszatérve a tudományos realitásokhoz: az E1 egyenletet érdemes

részleteiben is elemezni. Minél jobban visszaveri a fényt egy felület
(minél közelebb van r az 1-hez), annál nagyobb lesz a rá ható
fénynyomás. Tehát az ideális vitorla egy minden ráeső sugárzást
visszaverő, tökéletes tükör. A teljes hajtóerőt a nyomás és a felület
szorzata adja, ezért aztán ilyen céllal minél nagyobb tükröt érdemes
készíteni.
Az E1 képletben szerepel a napsugárzás energiasűrűsége (w) is:
ez természetesen függ a Naptól mért távolságtól; értéke a
Naprendszerben kifelé haladva gyorsan csökken. Részletes
számítások szerint a Naptól d távolságban w a következőképpen
adható meg:
2
w = PNap / (4πd c) (E2)

Az E2 képletben a PNap mennyiség a Nap által egységnyi idő

 26
alatt kisugárzott energia, vagyis a Nap fényteljesítménye (3,85 × 10
8
W), c pedig a fénysebesség (3,00 × 10 m/s). A Föld átlagos távolsága
a Naptól mintegy 150 millió km; ilyen távolságban a napsugárzás
fénynyomása egy rá merőleges, tökéletesen tükröző felületre (r = 1 az
–6
E1 egyenletben) nagyjából 9 µPa (9 × 10 Pa), vagyis a Föld felszínén
uralkodó légköri nyomásnál mintegy tízmilliárdszor kisebb.
Mire elég ez a hajtóerő? Ez sok mindentől függ. Az első
összehasonlítást talán a gravitációval érdemes megtenni. Az E2 képlet
azt fejezi ki, hogy a fénynyomás a gravitációhoz hasonlóan a távolság
négyzetével fordítottan arányosan csökken. A két törvény
összehasonlításából viszonylag egyszerű kiszámolni, hogy egy 1 kg
2
teljes tömegű napvitorlásnak ideális körülmények között 650 m
tökéletesen tükröződő felületre van szüksége ahhoz, hogy a Nap
gravitációját éppen kiegyenlítse. Azonban az 1 kg tömegnek magát a
vitorlát is tartalmaznia kell! Ha ezt a feltételt figyelembe vesszük, egy
alumíniumból készített tükör (amelynek egyébként igen kedvezőek a
visszaverési sajátságai) vastagsága legfeljebb fél mikrométer lehet,
amely nagyjából huszadrésze a ma az iparban előállított legvékonyabb
alufóliáénak. Ugyanakkor még fél mikrométer is nagyjából 2000
atomnyi vastagságot jelent, így elvi akadálya nincsen akár még
vékonyabb vitorla készítésének sem. Ha elképzelünk egy, a Földről
2
elindított, 10 kg teljes tömegű űrszondát 10 000 m (nagyjából egy
focipálya méretével megegyező) felületű vitorlával, ez a Naprendszert
majdnem egyenes vonalban el tudná hagyni és bő harmincezer év alatt
eljuthatna a legközelebbi csillagig, a Naptól 4,24 fényévre lévő Proxima
Centauriig (11. ábra, 1. napvitorla). Persze a Naptól eltávolodva a
fénynyomás már annyira kicsiny értékre csökken, hogy egy ilyen űrhajó
két-három év után akár be is vonhatná a vitorláját…
 11. ábra Elméleti napvitorlázási pályák a Naprendszerben.
2
1. napvitorla: 10 kg tömeg és 10 000 m felület (napsugarakra merőleges);
2
2. napvitorla: 1000 kg tömeg és 100 000 m felület (napsugarakra merőleges);
2
3. napvitorla: 10 kg tömeg és 10 000 m felület (napsugarakkal ideális szögben)

A Naprendszerben való mozgáshoz azonban egyáltalán nem

szükséges az, hogy a gravitációt meghaladó erők hajtsák az űrhajót.
Képzeljünk el egy jóval nagyobb, 1000 kg tömegű űrszondát 100 000
2
m -es vitorlával. Az 1000 kg talán nem tűnik soknak, de valójában a
jelenlegi űrhajók tömegének igen nagy hányadát az üzemanyag teszi
ki, amire egy napvitorlásnak nincsen szüksége. Az E1 egyenlet alapján
azt gondolhatnánk, hogy a vitorlát mindig a napsugárzásra
merőlegesen érdemes
tartani, hiszen a beesési szög ekkor nulla, vagyis a fénynyomás és a
hajtóerő így lesz maximális. Valójában ez azonban korántsem ideális:
egy ilyen programozású szonda a Földről indulva még a Marsot is csak
kb. 13 millió kilométerre tudná megközelíteni, elérni nem lenne esélye
(11. ábra, 2. napvitorla).
A Föld óceánjain közlekedő vitorlás hajók mozgásának
érdekessége, hogy nem teljes hátszélben haladnak a
leghatékonyabban: az oldalszél kedvezőbb. Ugyan egészen más
okokból, de ez a napvitorlásokra is érvényes: az ideális vitorlabeállítási
szög pontosan félúton van az űrszonda mozgási iránya és a
napsugárzás iránya között. Az előző gondolatmenetben elképzelt
napvitorlás így programozva sokkal kijjebb juthat (11. ábra, 3.
napvitorla). A Szaturnusz eléréséhez szűk tíz évre lenne szükség, ami
első pillantásra talán soknak tűnik, de valójában a jelenlegi,
üzemanyagot felhasználó meghajtáshoz képest még előrelépést is
jelentene: a Cassini– Huygens űrszondának például 17 évre volt
szüksége ahhoz, hogy elérje a gyűrűiről híres bolygót.

Ugyanakkor nem szabad feledni azt sem, hogy a napvitorlázás a

Naprendszeren belüli mozgásra alkalmas, a Föld felszínéről az űrbe
juttatáshoz gyakorlatilag semmilyen segítséget nem jelent. Vagyis a
napvitorlásokat is rakétával kellene kiszabadítani a Föld gravitációs
teréből.
A napvitorlázás révén egy trükkel akár a Naprendszert viszonylag
hamar elhagyó űrszondát is lehetne építeni. Az ötlet az, hogy nagyon
meg kell közelíteni a Napot, így − még ha rövid ideig is − elég nagy
gyorsító erőre lehet szert tenni. Hasonló gravitációs „trükkök” a
fénynyomás nélkül is ismeretesek: például a bolygók megfelelő
időpontban és szögben való megközelítése jelentősen felgyorsíthat
egy olyan űrszondát,
amely a Naprendszer külső része felé tart. Ezt gravitációs
hintamanőverként is szokták emlegetni, és az érdekessége az, hogy
időnként még akkor is érdemes a Nap (pontosabban a Vénusz vagy a
Merkúr) felé elindulni, ha egyébként távolodni akarunk tőle.

A 12. ábra mutat egy modellszámítást a napközeli pálya hatásának

felmérésére. Az űrszonda ugyanaz volt, mint a 11. ábra
2. és 3. napvitorlásánál: a tömege 1000 kg, a napvitorla felülete
2
100 000 m , a vitorla beállítási szöge pedig ideális. A pálya napközeli
pontjának Naptól mért távolsága a Merkúr pályasugarának egytized
része (7 millió kilométer) volt. A Föld pályájának elhagyásakor a szonda
sebességének nagysága (kb. 30 km/s) nem, csak az iránya változott
megfelelően; ez tűnik a legtakarékosabb lehetőségnek. Útban a Nap
felé a vitorla csak akadály lenne, ezért annak kinyitását éppen a
napközeli pontra időzítette a számolás. Egy ilyen pályán haladva a
szonda 36 nap alatt eléri a Naphoz legközelebbi pontot. Ekkorra a
sebessége 114 km/s-ra növekszik. A visszaút a Föld pályájáig a
napvitorla gyorsító hatásának köszönhetően már csak 17 napig tart,
vagyis az 53. nap után már tényleg kifelé tartana, s a sebessége ekkor
93 km/s lenne. Ez a napvitorla nélküli űrhajózásban eddig
elképzelhetetlen lehetőségeket jelent: a Jupiter pályáját a küldetés
134. napján keresztezné a szonda, a Szaturnuszét pedig a 220.
napon. A szonda túllépné a Naprendszer elhagyásához szükséges
szökési sebességet, végül kb. 86 km/s-mal már majdnem egyenes
vonalban távolodna a Naptól, és szűk két év alatt a Neptunusz pályáján
kívülre jutna. Összehasonlításként: a gravitációs hintamanővert
egyébként nagyon hatékonyan felhasználó New Horizons űrszondának
ugyanehhez mintegy nyolc év kellett.
 12. ábra Elméleti napvitorlázási pályák a Naprendszerben.
2
1000 kg tömeg és 100 000 m felületű napvitorla (A) (napsugarakkal ideális szögben).
A szonda pályája napvitorla nélkül (B): lézerrel hajtott, 1000 kg tömegű űrszonda

Persze ha alaposabban belegondolunk, közel sem ennyire rózsás

a helyzet. A Nap sugara mintegy 700 000 km, vagyis ha a szonda a
Nap középpontját 7 millió km-re megközelíti, akkor az a csillag
felszínétől már csak 6,3 millió km távolságban van. Igencsak jóféle
szerkezeti anyagokból kellene készíteni, hogy az ezzel járó intenzív
sugárzást (nem csak fényt!) károsodás nélkül elviselje. Különösen a
vitorla anyaga kritikus kérdés, hiszen ennek igen vékonynak kellene
lennie ahhoz, hogy a saját tömege minél kisebb legyen.

Van egy másik probléma is. Ugyan a szonda Föld mellőli

indításánál a sebességet nem kellene növelni, a sebesség irányán
viszont kb. 73°-ot kellene forgatni. Habár (fizikai értelemben vett)
munkavégzés ehhez elvileg nem szükséges, mert a sebességváltozást
előidéző erő lehet mindig merőleges a sebességre, erőlökés (a ható
erő megszorozva az idővel) valójában igencsak nagy kell egy ilyen
manőverhez. Ha viszont ezt az erőlökést mind irányváltoztatás nélküli
gyorsításra használnánk, a 30 km/s-os kiindulási sebességről egészen
70 km/s-ra lehetne gyorsítani a szondát! Ez pedig már önmagában is
elég a Naprendszer elhagyásához; a Neptunusz pályáját két és fél év
múltán keresztezné a szonda. Minek ide napvitorla?
Összességében a Nap közelében elérhető nagy gyorsulás fontos
lehet, de a valóságban ennek a felhasználásához bonyolultabb
műveletek sorát kell majd kitalálni és elvégezni. Például kezdetben
lehetne a sebesség csökkentésére használni a napvitorlát (ez csak
szögbeállítás kérdése), aztán összecsukni és a Vénusz mellett
elhaladva egy gravitációs hintamanőverrel sebességet is nyerve
megközelíteni a Napot, itt pedig újra vitorlát bontani.

A Naprendszerben kifelé napvitorlázással az az alapvető baj, hogy

a fénynyomás tolóereje a Naptól mért távolság négyzetével fordítottan
arányos. Több helyen is felvetették már, hogy a Földön üzemeltetett
hatalmas lézerek felhasználásával is lehetne gyorsulni az űrben. Ekkor
nagyméretű vitorlára sem lenne szükség, mert egy lézernyaláb
széttartása nagyon kicsi. Persze „célozni” igen jól meg kellene tanulni.
Azonban a lézert nem kell feltétlenül a Földre képzelnünk, tehetjük a
Merkúr pályájára is azért, hogy hatékonyabban használhassa fel a
napenergiát. Itt négyzetméterenként 6000 W teljesítményt lehetne
2
nyerni, és 20 000 m felületű napelem már elvileg akár 1 N tolóerejű
lézert
 2
hajthat. Ha csak 10% a konverzió hatékonysága, akkor is 200 000 m
elég az 1 N-hoz, a méretnövelés pedig itt nem probléma, hiszen a
napelemeket nem kell mozgatni. A 12. ábrán a vmin ponttal jelzett vonal
1000 kg tömegű fényvitorlás pályáját mutatja, amelyet a Földről
indítanak és a Merkúr pályáján lévő lézer hajt. Eleinte lassulva
távolodna a Naptól. Az indítás után 2,1 évvel, az aszteroidaövezetben
érné el kb. 14 km/s-os minimális sebességét (vmin), innentől viszont az
1 N tolóerő meghaladná a szondára ható gravitációs erőt, vagyis
gyorsulni kezdene. A Szaturnusz pályáját szűk négy évvel az indítás
után keresztezné, de ekkorra már neki is elegendő mozgási energiája
lenne a Naprendszer elhagyásához. A mozgás érdekessége, hogy az
állandó tolóerő igazából nem a Nap, hanem a Merkúr felől jön, de minél
kijjebb jutunk a Naprendszerben, annál kisebb a két irány közti
különbség.

Természetesen a fénynyomás mozgató hatásának elvi lehetőségét

a szakemberek nagyon régóta ismerik, és már jó néhány kísérlet is
történt ennek felhasználására űrrepülés közben. A Vénuszt
tanulmányozó Mariner–10 (1973–1975) és a Merkúr körül keringő
Messenger (2004–2015) űrszondák a Naphoz viszonyított helyzetük,
vagyis orientációjuk szabályozásához felhasználták a fénynyomást is,
így üzemanyagot takarítottak meg, noha igazi vitorlával nem is
szerelték fel őket. Ez a megoldás már csak ezért is kézenfekvő volt,
mert a két szonda közelebb került a Naphoz, mint a Föld, vagyis az E1
egyenletben w értéke emiatt is nagyobb volt. Az aszteroidakutatásban
kiemelkedő szerepet játszó, sok üzemzavart átvészelő japán
Hayabusa (2003–2010) űrszonda esetében a fény szerepe már
nélkülözhetetlen volt a meghibásodások ellensúlyozására. A
Himawari–6 (2005–, más néven MTSAT–1R) nevű, Föld körül keringő
műholdon egy kis
méretű napvitorla segíti a stabil pozíció fenntartását. 1993. február 4-
én még a Mir űrállomás kozmonautái is végeztek ilyen jellegű kísérletet:
sikerrel nyitották ki a Znamja–2-nek elnevezett, 20 méter széles
napvitorlát, bár végül a hajtóerő tesztelésére már nem került sor.
Az első komoly űrvitorlás a Japán Űrügynökség (Japan Aero-space
Exploration Agency, JAXA) IKAROS nevű szondája volt; ez a Földet
2010. május 21-én hagyta el. 7,5 mikrométer vastag, poliamid típusú
műanyagból készült, 14 m × 14 m-es, négyzet alakú vitorláját 2010.
június 3-án sikerrel nyitotta ki, és segítségével 2010. december 8-án
elérte a Vénuszt. Az IKAROS így bekerült a Guinness rekordok
könyvébe, mint az első olyan eszköz, amely a fény nyomását sikeresen
használta bolygóközi utazásra. Ezzel a szonda tudományos
pályafutása igazából véget is ért, bár mozgását azóta is követik:
jelenleg olyan Nap körüli pályán van, amelyen a keringési idő mintegy
10 hónap. Teljes eddigi működési ideje alatt az IKAROS a
napvitorlának köszönhetően mintegy 1500 km/h-val tudta
megváltoztatni a sebességét.

Alig néhány hónappal a japán példa után, 2010. november 19-én az

amerikai űrkutatást koordináló Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal
(National Aeronautics and Space Administration, NASA) állította Föld
körüli pályára saját kísérleti napvitorláját, amely a NanoSail–D nevet
kapta. Ez egy úgynevezett CubeSat volt, amely teljes egészében
belefér egy 30 cm × 10 cm × 10 cm méretű dobozba, s tömege
mindössze 4 kg. Az ilyen típusú műholdakat általában lelkes és nagyon
is hozzáértő amatőrök készítik, s nagyobb hordozórakétákkal mintegy
mellékesen állítják pályára: egyik lényeges szerepük, hogy a rakéta
által szállított tömeg egészen pontosan megegyezzen az
előzetesen tervezettel. A NanoSail–D a Föld felszínétől 650 km-re
2
keringett, napvitorlája pedig mintegy 10 m felületű volt. Így nagyobb
felszíni távcsövekkel fényképet is lehetett készíteni róla. A kísérletet
nem tervezték túl hosszúra: az űrszonda a pályára állítása után 240
nappal visszatért a légkörbe és elégett, de előtte sok értékes
információval gazdagította a napvitorlák tervezőit.
Persze nem minden eddigi kísérletet koronázott siker. A Nano-Sail–
D első prototípusa 2008-ban a hordozórakéta üzemzavara miatt
visszazuhant a Csendes-óceánba. A Carl Sagan (1934–1996) által
alapított amerikai Planetary Society különösen balszerencsésnek
érezheti magát, hiszen 2001-ben és 2005-ben is rakéta-meghibásodás
akadályozta meg, hogy a már megépített kísérleti napvitorlásuk
eljusson az űrbe. 2005-ben duplán is fájdalmas volt a veszteség, mert
a műholdnak (Cosmos–1) – a többi kísérlettől eltérően –
propellerszerű, lapátokból álló napvitorlát kellett volna tesztelnie.
A két kudarc ellenére a Planetary Society 2009. november 9-én
(éppen Carl Sagan születésének 75. évfordulóján) újabb kísérlet
előkészületeit jelentette be a sajtónak. A napvitorla ezúttal a LightSail–
A nevet kapta. A NanoSail–D-hez hasonlóan CubeSat méretű műhold
viszonylag gyorsan el is készült, de az űrbe juttatására hosszú időn át
nem volt remény, mert egyetlen olyan rakétán sem találtak neki helyet,
amely a Földtől elég távoli pályára tudta volna állítani. A földi tesztelés
közben hibákra bukkantak a vezérlőrendszerben, ezek kijavításához
pedig idő és mindenekelőtt pénz kellett. 2013-ban aztán végre a
szerencse is rámosolygott egy kicsit a LightSailre: a NASA egy olyan
programot indított, amely során CubeSatok pályára állítását
lényegében ingyen, az űrkutatás népszerűsítéseként végzi el. Így került
a LightSail–1 egy Atlas–V rakétára, amelyet 2015. május 20-
án indítottak el a floridai Cape Canaveralből, s olyan pályára állt,
amelyről az előzetes előrejelzések azt mutatták, hogy a vitorla kinyitása
után is tartható néhány napig, s ez bőven elegendő a tervezett tesztek
elvégzéséhez.
A korábbi tapasztalatok alapján talán nem is volt meglepő, hogy
nem ment minden a tervek szerint. A földi irányítás nem sokkal a
pályára állítás után egy szoftverhiba miatt elvesztette a kapcsolatot az
űrszondával. A problémát május 31-re sikerült részben orvosolni, de a
hibás szoftver helyett a próbálkozások ellenére sem sikerült javított
verziót feltölteni. Június 7-én kissé akadozó kommunikációval kezdték
el a vitorla kinyitását, amelyet azután már nem gátoltak újabb
2
üzemzavarok. A vitorla teljes felülete 32 m , anyaga pedig egy Mylar
márkanevű, a fényt nagyon jól visszaverő műanyag: lényegében az
üdítős-ásványvizes flakonok anyagaként közismert PET (polietilén-
tereftalát) egy módosított változata. A teljes vitorla négy háromszögű
darabból állt össze; kinyitott állapotban a róla visszaverődő napfény
által okozott élénk felvillanások szabad szemmel is jól láthatóak voltak
a földfelszínről. Június 10-re meggyőződtek arról, hogy a vitorla
kinyitásának bonyolult művelete sikeresen befejeződött. A
várakozásoknak megfelelően feladatának elvégzése után, június 14-én
a szonda a légkörbe való visszatérés közben megsemmisült.

A napvitorlázás megvalósítása már eddig is sok kreatív embert

foglalkoztatott, így biztosak lehetünk benne, hogy a jövőben is lehet
majd hallani ilyen kísérletekről. A legközelebbi alkalomig már nem is
kell olyan sokat várni: 2017 tavaszára tervezik a LightSail–1
nagytestvérének, a LightSail–2-nek a pályára állítását.

Első megjelenés:
Természet Világa, 2015, 146, 9, 392–394.
ScienceBits blog, 2016. április 15.
METANOLGAZDA(G)SÁG
− A JÖVŐ ENERGIÁJA?
„Mi és mikor váltja majd fel az olcsó kőolajat?” – ez volt 2005-ben, a
Science tudományos folyóirat 125. születésnapját ünneplő számában
az egyik azon 25 kiemelten fontos tudományos probléma közül, amely
a szerkesztők szerint manapság a kísérleti és elméleti tudományos
kutatások hajtóerejét jelenti.
Az emberi civilizáció energiaigénye egyre növekszik, ennek
megbízható fedezése visszatérő kérdés a tudomány történetében. A
következő sorokat Jules Verne (1828−1905) francia író vetette papírra
1875-ben A rejtelmes sziget című regényében:
„– De vajon milyen fűtőanyagot találnak ki majd szén helyett? –
tudakolta Pencroff. – Van-e róla fogalma, Cyrus úr?
– Hát nagyjából-egészéből igen, barátom.

– No és mivel tüzelnek majd utódaink, ha kifogy a szenük?

– Vízzel – válaszolta Cyrus Smith.

– Vízzel? – kiáltott föl Pencroff. – Vízzel fűtik a gőzhajókat és

mozdonyokat, vízzel forralják föl a vizet?
– Úgy bizony, méghozzá alkotóelemeire bontott vízzel – felelte
Cyrus Smith –, s a víz fölbontását kétségkívül elektromosság végzi
majd el, amely addigra hatalmas, de mindazonáltal könnyen kezelhető
erővé válik; a nagy találmányok ugyanis (és ez szinte
megmagyarázhatatlan törvényszerűség) többnyire azonos korszakban
születnek, és kiegészítik egymást. Igen, barátaim, szentül hiszem,
hogy a vizet egy szép napon még tüzelőanyagként fogják fölhasználni,
és alkotóelemei, a hidrogén és az oxigén,
egymástól elkülönítve, de együttesen alkalmazva, kimeríthetetlen hő-
és fényforrást jelentenek majd, hatásfokuk pedig akkora lesz,
amekkora szénnel soha el nem érhető. Egyszer még eljön az idő,
amikor a gőzösök kamráit és a mozdonyok szerkocsiját szén helyett
sűrített gázzal töltik meg, amely sohasem sejtett hatásfokú
hőmennyiséget termel majd a kazánokban. Nincs tehát mitől félnünk.
A föld, amíg csak lakott lesz, ki is elégíti lakói szükségleteit, s az
emberiség sohasem szenved majd hiányt sem fényben, sem
melegben, mint ahogy nem nélkülözi majd a növény-világ, az
ásványvilág vagy az állatvilág termékeit sem. Hiszem tehát, hogy ha a
szénbányák egyszer csakugyan kimerülnek, az emberiség vízzel fűti a
gépek kazánját s a lakások tűzhelyét. A víz a jövő szene.”

Majtényi Zoltán fordítása

Habár Verne a kőolaj és földgáz energiahordozóként való

felhasználását nem látta előre ezekben a sorokban, az alapgondolat
ma sem számít elavultnak, mi több: a hidrogén minél szélesebb körű
felhasználására nagy erőfeszítéseket tesznek világszerte tudósok,
mérnökök és kormánytisztviselők egyaránt. Az ilyen jellegű kutatások
és fejlesztések megnevezésére John Bockris (1923−2013), dél-afrikai
születésű professzor használta először a hidrogéngazdaság (eredeti
angol nyelven hydrogen economy) szót 1970-ben, a General Motors
egy fejlesztési központjában tartott előadásán.

Vernét a szén elfogyásának lehetősége aggasztotta, de hasonló

kétségek az elmúlt évtizedekben inkább a kőolajjal kapcsolatban
foglalkoztatják a szakértőket és a közvéleményt. Az ilyen félelmek
megalapozottságának megítélésére gyakran alkalmas egy szemléletes
gazdasági mutató, amelyet úgy számolnak, hogy egy adott
energiahordozó ismert kitermelhető készleteinek összes
mennyiséget elosztják a Föld országainak teljes egyéves
fogyasztásával. Az így kapott szám azt mutatja meg, hogy az ismert
készletek változatlan fogyasztási sebesség mellett hány évig
tartanának ki. A 13. ábra bemutatja, hogyan alakult ezen mutató értéke
az elmúlt bő harminc évben a kőolaj és a földgáz esetében. A kőolaj
ilyen mutatója 1980-ban nagyjából 27 év volt, vagyis az akkori állapot
szerint legkésőbb 2010-re a kőolajkészletek elfogyását jósolták. 2010-
re viszont a mutató értéke jelentősen növekedett, és elérte a 45 évet.
Ebből az következik, hogy az elmúlt három évtized alatt gyorsabban
fedezték fel az új kőolajkészleteket, mint ahogy a fogyasztás
növekedett. A földgáz esetében 1980-tól 2010-ig kb. 48 évről mintegy
60 évre növekedett ugyanez a típusú mutató. Tehát az elkövetkező
három-négy évtizedben semmiképpen nem várható a kőolaj- vagy
földgázkészletek kiapadása; még akkor sem, ha közben új lelőhelyeket
egyáltalán nem fedeznek fel.

Közgazdasági szempontból amúgy sem túlságosan reális, hogy

elfogyjon a kőolaj vagy földgáz, ugyanis ha valóban jelentősen
csökkennek a készletek, akkor ezek ára jelentősen növekedni fog, ami
a fogyasztást is csökkenti. A legkevésbé sem véletlen, hogy az első
mondatban feltett kérdés nem egyszerűen kőolajra, hanem az olcsó
kőolajra vonatkozott. Ugyanakkor jelenleg is ismeretesek olyan
kőolajkészletek, amelyek kitermelése a mai árak mellett rossz üzlet
lenne, mert a technológiai nehézségek miatt a költségek meghaladnák
a várható bevételt. A növekvő ár viszont alapjában változtatja meg a
helyzetet, vagyis a gazdaságosan kitermelhető készleteket
önmagában is növelheti. Persze a Földön bármilyen anyag, így a kőolaj
és földgáz mennyisége is véges, így aztán nem lehet arra számítani,
hogy ötszáz év múlva is benzint tankolnak autóikba kései utódaink.
Tanulságos az a történelmi megfigyelés is, hogy a kőkor nem azért ért
véget, mert
elfogyott a kő. Vagyis a technikai fejlődés a kőolaj és a földgáz
felhasználását idővel akkor is elavulttá teheti, ha egyébként jelentős
készletek elérhetőek ésszerű áron. Ennek jegyében manapság igen
intenzív tudományos kutatás folyik a kőolajszármazékokat felváltó
energiahordozók technológiájának kifejlesztésére.

13. ábra A földgáz és a kőolaj ismert készleteinek és éves fogyasztásának

hányadosa

Az energiahordozók egymással való összehasonlításához az

energiasűrűség mennyiségét szokás használni, amelyet lehet
tömegegységre és térfogategységre is vonatkoztatni. Ilyen értékeket
foglal össze a 3. táblázat, amely minden esetben olyan ideális esetre
vonatkoztatott számokat közöl, amikor az egy-egy tüzelőanyagban
tárolt energiát maradéktalanul ki tudják nyerni. A szén, földgáz és
benzin hagyományosnak számító, úgyneve-zett fosszilis
energiahordozók. Látható, hogy a hidrogén tömeg-
egységre vonatkoztatott energiasűrűsége mindegyiknél jobb, a
térfogategységre vonatkoztatott viszont mindegyiknél rosszabb. Ez azt
jelenti, hogy a hidrogén nagy mennyiségű felhasználása esetében a
tárolás hatalmas méretű, viszont igen könnyű tartályokat jelentene. A
3. táblázatban szerepelnek egy újratölthető ceruzaelem adatai is. Az
energiasűrűség-értékek elég jelentősen elmaradnak a szokásos
energiahordozókétól, ami azt mutatja, hogy az elektromos energia
közvetlen tárolása nagyon kevéssé hatékony. Ugyanakkor az is
lényeges szempont, hogy egy mobiltelefonba vagy fényképezőgépbe
egy újratölthető elemet be lehet helyezni, míg a többi energiahordozó
esetében már nem ez a helyzet. A kis áramigényű készülékek ezért
általában üzemeltethetők elemről, az akkumulátoros mosógép vagy
villanytűzhely ötlete viszont alapvető természettudományos
akadályokba ütközne. Meg kell jegyezni még, hogy a mai
mobiltelefonokban vagy számítógépekben használt újratölthető
lítiumelemek tömegegységre vonatkoztatott energiasűrűsége
valamivel kedvezőbb a 3. táblázatban feltüntetett értéknél, de így is alig
haladja meg az 1 MJ/kg értéket, vagyis összességében minden
hagyományos energiahordozóétól elmarad. Ráadásul ezekben az
esetekben a technológia fejlődésétől sem várható túl sok eredmény,
mert a mai eszközök teljesítőképessége már nincs messze az elméleti
maximumtól.

tömegegységre térfogategységre
ENERGIASŰRŰSÉG 3
(MJ/kg) (GJ/m )
metán/földgáz
(légköri nyomáson)
51 0,033
elemi szén/kőszén 33 75
hidrogén
(légköri nyomáson)
118 0,0097
szőlőcukor 16 25
 oktán/benzin 46 32
metanol/metil-alkohol 22 17
etanol/etil-alkohol 27 21
újratölthető elem 0,31 1,1
természetes urán
(maghasadás)
590 000 11 000 000
víz (elképzelt fúziós
erőműben)
68 000 000 68 000 000

3. táblázat Néhány lényeges energiahordozó tömegegységre és térfogategységre

vonatkoztatott energiasűrűsége

A 3. táblázatban szerepel még a metil-alkohol (metanol, kémiai

képlete CH3OH), amellyel ezen írás hátralévő része foglalkozik majd.
Ugyancsak megtalálható a táblázatban az etil-alkohol, amely jelenleg
ez egyik leginkább elterjedt bioüzemanyag, illetve a szőlőcukor, az élő
szervezetek leggyakoribb közvetlen energiaforrása. A szőlőcukor
energiasűrűsége ugyan kisebb, mint a hagyományos
energiahordozóké, de a metil-alkohol és etil-alkohol értékével már
összevethető. A táblázatban szerepel az urán is, amely a ma működő,
maghasadáson alapuló atomerőművek üzemanyaga. Ennek
energiasűrűsége sokkal nagyobb, mint bármely hagyományos
energiahordozóé, így érthető, hogy a nukleáris energia mellett szóló
egyik legerősebb érv az, hogy más lehetőségekhez képest igen kevés
üzemanyagot igényel. A táblázat utolsó sora már a tudományos-
fantasztikus világba tett kirándulás: elvi lehetőség, hogy a vízben lévő
hidrogénatomok fúziós erőművek üzemanyagává váljanak. Egy ilyen
erőmű a Napban lezajló folyamatokhoz hasonlóan termelne energiát, s
működése során nem keletkezne nukleáris hulladék sem. A
franciaországi Cadarache-ban 2007-ben kezdtek építeni egy kísérleti
fúziós erőművet. A jelenleg várható elkészülési dátum
2022, de az erőmű a tervek szerint is csak a technológia tesztelésére
lesz alkalmas, energiatermelésre még nem.
Az energiasűrűség mellett további fontos tényező egy üzemanyag
jellemzésénél a környezetvédelem. Ironikusan hangzik, de manapság
nem létezik olyan energia-előállítási forma, amely ellen egyik vagy
másik környezetvédő szervezet ne tiltakozott volna. A jelek arra
mutatnak, hogy a társadalom igen nagy része szerint az áram
egyszerűen a konnektorból jön…
A fosszilis, szénalapú energiahordozókkal kapcsolatban az egyik
legnagyobb probléma a légkörben lévő szén-dioxid mennyiségének
növekedése, és ennek következménye, a globális felmelegedés. A
Hawaii szigetén lévő Mauna Loa vulkán csúcsának közelében egy
hosszú távú kísérletsorozatban 1958 óta folyamatosan követik a levegő
szén-dioxid-tartalmát. Ez a hely 4100 méterrel a tengerszint felett van,
távol a nagy civilizációs központoktól, így itt valóban a Föld egészére
jellemző, globális változásokat mutathatnak ki. A mérések története
során a napi átlagos koncentráció először 2013. május 9-én lépte túl a
400 ppm-es (0,04%-os), egyébként csak pszichológiai jelentőségű
határértéket. Bő fél évszázada még 315 ppm körüli koncentrációkat
mértek, vagyis valóban jelentős növekedés történik: geológiai
időskálákon szemlélve a sebességet ez akár ijesztőnek is mondható.
A Kiotói Jegyzőkönyv néven ismert nemzetközi szerződésben a világ
kormányai 1997-ben megpróbáltak ugyan gátat vetni a szén-dioxid-
kibocsátás növekedésének, de az azóta eltelt idő alatt az eredetileg
kitűzött céloknak csak nagyon kis hányada valósult meg. Mindezek
ellenére az világos, hogy az elkövetkezendő évtizedekben az
energiatermeléssel kapcsolatos fejlesztésekben a szén-dioxid-
kibocsátás felmérésének is nagyon fontos szerepe lesz.
 Elektromos energiát nagyon sokféleképpen lehet előállítani. Az
erőművekben zajló áramtermelés és az elektromos hálózatok
fenntartása sok szempontból kedvező módszer: könnyen
alkalmazkodik a külső körülmények változásához, illetve a káros
anyagok esetleges kibocsátását is sokkal könnyebb kezelni, mert igen
kicsi területre koncentrálódik. Vajon mégis miért benzinüzemű autók
járnak ma a világban, és nem a hálózatról működő elektromosak? A
kérdés nyitja ez alkalommal nem az árakban rejlik. E sorok írásakor
Magyarországon a benzin átlagos literenkénti ára 400 Ft körül mozog.
A 3. táblázatból kiszámolható, hogy ennyi benzin energiatartalma 0,032
GJ (gigajoule), vagyis 32 MJ (megajoule), ami az elektromos áramnál
szokásos energiaegységre átváltva kb. 8,9 kWh (kilowattóra). Egy kWh
elektromos energia átlagos ára mintegy 40 Ft, tehát 1 liter benzinnel
azonos energiát képviselő elektromos áram fogyasztói ára kb. 360 Ft,
majdnem pontosan annyi, mint egy liter benziné. Ezt a
gondolatmenetet ugyan torzítja valamelyest, hogy a benzin árának igen
nagy hányada adó, vagyis az ár igazából nem az előállítás közvetlen
költségeit tükrözi. Az azonban mégis megállapítható, hogy gazdasági
szempontból egy elektromos autó nagyon is versenyképes lenne a
benzinüzeműekkel. A villamos, a trolibusz vagy a villanymozdonyos
vonat hozzájut az áramhoz a hálózatról, és ezeket üzemeltetni
általában jóval kedvezőbb, mint az autóbuszt vagy a dízelmozdonyt. A
probléma máshol keresendő: ahogy a 3. táblázat adatai mutatják,
elektromos energiát nem lehet hatékonyan tárolni. Egyetlen tank
benzinben egy átlagos családi ház két-három havi
áramszükségletének megfelelő mennyiségű felszabadítható energia
van, amelynek tárolásához egy 1000 kilogramm körüli tömegű
akkumulátorra lenne szükség. Arról nem is beszélve, hogy míg egy
autót teletankolni percek kérdése, ilyen mennyiségű akkumulátor
feltöltése a legjobb esetben is órákba kerülne.

A problémára csakis az lehet jó megoldás, ha az energiát nem

közvetlenül elektromos formában tárolják. A hidrogén és a metanol
kémiai energiatárolási formák: nem számítanak elsődleges
energiaforrásnak, vagyis a természetből közvetlenül nem lehet kinyerni
őket. Szerepük olyan felhasználásokban lehet, ahol közvetlenül az
elektromos hálózathoz kapcsolódni nehézkes vagy nem kivitelezhető.
Egy energiahordozó akkor alkalmas ilyen közvetett, tárolási célokra, ha
könnyen előállítható, szállítható, és könnyen fel is használható. Az
elsődleges energiaforrás bármi lehet, amivel az elektromos hálózatban
áramot lehet előállítani: atomenergia, nap, szél, geotermikus vagy
egyéb megújuló forrás is.

A hidrogéngazdaság ötlete az elemi hidrogén ilyen közbenső

használatát javasolná. A hidrogén előállítása és felhasználása
megoldhatónak tűnik, de a szállítása már sokkal nehezebb kérdés.
Ahogy a 3. táblázat mutatja, légköri nyomáson hatalmas nagy
hidrogéntartályokra lenne szükség. A mai technológiával elérhető
nyomás-, illetve alacsonyhőmérséklet-érték mellett a cseppfolyósítás
sem változtatja meg alapvetően a helyzetet, s ráadásul még a szállítás
energiaigényét is igen jelentősen megnöveli. Földgázt szállítanak
ugyan nagy távolságokra is gázvezetékeken, de ez az infrastruktúra
hidrogén szállítására még nagyobb átalakítások után sem lenne
alkalmas a hidrogén kivételes tulajdonságai miatt.

Ez járhatott a magyar származású, 1994-ben Nobel-díjjal kitüntetett

kémikus, Oláh György (1927–2017) fejében, amikor a Természet
Világa hasábjain 2008-ban így nyilatkozott:
„A hidrogéngazdaságnak nevezett projekt évekig közkedvelt
programja volt sok nyugat-európai országnak és az Egyesült
Államoknak. Mondták, a hidrogéngazdaságé a jövő. Ma már nem
nagyon emlegetik, a hidrogéngazdaság meghalt. Csendben
eltemették, nem voltak gyászbeszédek, nekrológok. Amikor a jó
izlandiak rájöttek erre, akkor valahogyan rátaláltak az én
metanolgazdasági koncepciómra, kémiámra, melyben rámutattam
arra, miként lehet szén-dioxidból és hidrogénből metanolt előállítani.”

Oláh György megoldási javaslata az, hogy közbenső, közvetítő

energiahordozóként nem hidrogént, hanem metil-alkoholt (más néven
metanolt) kellene inkább használni. Ennek az ötletnek a részleteiről G.
K. Surya Prakash (sz. 1953) és Alain Goeppert (sz. 1974)
szerzőtársakkal könyvet is írt Kőolaj és földgáz után: a
metanolgazdaság címmel, melynek eredeti angol változata 2006-ban,
magyar fordítása pedig 2007-ben jelent meg, majd 2009-ben már
második, bővített kiadásban is elérhetővé vált. A metanolgazdaság
tudományos hátterének kifejlesztéséért Oláh György és Surya Prakash
2013. november 12-én Tel-Avivban Benjámín Netanjáhú izraeli
kormányfőtől átvehették a Samson-díjat, amely egyébként egymillió
dollár jutalommal jár; ez nagyjából azonos a Nobel-díj összegével.
Mi is hát a metanolgazdaság lényege? Röviden összefoglalva:
olyan felhasználásokban, ahol nem lehet elektromos áramot
közvetlenül a villamos hálózatból felvenni (például a közlekedésben),
metanolt lenne érdemes alkalmazni közbenső energiahordozóként.

A metanol manapság is széles körben használt folyadék. Légköri

nyomáson az olvadáspontja −97 °C, forráspontja pedig 65 °C. A 3.
táblázatból látható, hogy energiasűrűsége a benzinénél némileg
kedvezőtlenebb, de egyéb előnyei bőven
kompenzálhatják ezt a hátrányt.

Benzint is lehet mesterségesen előállítani, de a metanol ilyen

szempontból sokkal jobb, mert szintézise különféle anyagokból,
változatos módszerekkel és viszonylag könnyen megvalósítható. Az
iparban, elsősorban nem energiahordozóként való felhasználásra a
világon manapság mintegy évi 40 millió tonnát állítanak elő belőle.

Metanolt napjainkban elsősorban szintézisgázból, vagyis szén-

monoxid és hidrogén elegyéből állítanak elő. A kémiai reakció a
következő:
CO + 2H2 → CH3OH

Maga a szintézisgáz régebben kőszén és víz reakciójával készült,

manapság leginkább földgáz és víz felhasználásával. A folyamatokat
leíró kémiai egyenletek:
C + H2O → CO + H2

CH4 + H2O → CO + 3H2

Természetesen ezek a módszerek nem megújulóak, hiszen vagy

kőszén, vagy földgáz szükséges hozzájuk, s az nem keletkezik újra a
folyamat végére. Egyébként ugyanezzel a problémával a
hidrogéngazdaság gondolatrendszere is küzd: a
hidrogén-előállítás gazdaságos módszerei fosszilis energiahordozókat
fogyasztanak; a megújuló alapokon működő hidrogén-előállítási
módszerek sokkal drágábbak. Újabban vannak kísérletek a földgáz fő
komponensének, a metánnak közvetlen metanollá való alakítására is.
Ez papíron egyszerűnek tűnő folyamat, hiszen csak egy oxigénatomot
kell hozzáadni a metánmolekulához:

CH4 + ’O’ → CH3OH

 A valóságban persze sokkal bonyolultabb, mert szabad
oxigénatomok nem röpködnek csak úgy a levegőben; az oxigént
mindenképpen valamilyen kötött formából, egy oxidálószerből kell
nyerni. További gond, hogy a metil-alkohol általában gyorsabban
reagál az oxidálószerekkel, mint a metán, vagyis nagyon nehéz elérni,
hogy egy ilyen folyamatban tényleg metanol és ne valami más
keletkezzen. Egy közvetlen metánoxidációs eljárás igazi jelen- tősége
az lehetne, hogy a gáz halmazállapotú, nehezen szállítható földgázt −
amelynek fő komponense a metán
− a benne lévő energiatartalom egy csekély részének feláldozásával
sokkal könnyebben és olcsóbban szállítható folyadékká alakíthatnánk.
Érdekesebb lehetőség az, hogy biomasszából készítsük a
szintézisgázt, majd belőle metanolt. Így lényegében a növények által
megkötött napenergiát használnánk fel, a metanolban lévő szén
forrása pedig a levegő szén-dioxid-tartalma lenne. A sok lépés miatt
sajnos az eljárás hatékonysága nem lehet túl jó. Még izgalmasabb
lehetőség, ha a légkör szén-dioxid-tartalmát kémiai módszerekkel
lehetne metanollá alakítani (vagy közvetlenül víz és elektromos energia
segítségével, vagy vízből energiabefektetéssel előállított hidrogén
felhasználásával). Ezek a kémiai reakciók a következők:

CO2 + 2H2O + energia → CH3OH +

1,5O2 CO2 + 3H2 → CH3OH + H2O

Egy ilyen reakció mindenképpen külső energiaforrást igényel. Nagy
előny viszont, hogy a metanol a levegő szén-dioxid-tartalmából
készülhetne, ami az üvegházhatású gázok kibocsátása szempontjából
semlegessé tenné az egész metanolgazdaságot, vagyis a metanol
égésekor keletkező szén-dioxid kibocsátását ellensúlyozná a metanol-
előállításhoz
megkötött mennyiség.

A metanol szállítása a hidrogénhez képest meglehetősen könnyű,

hiszen az anyag könnyen kezelhető folyadék, amely fizikai
tulajdonságait tekintve emlékeztet a benzinre. Csekély módosítás után
akár a meglévő benzinkútrendszer is alkalmas lehet arra, hogy ezt az
üzemanyagot forgalmazza. Valójában ez az egyik legjelentősebb
előny, ami miatt a metanolgazdaság gondolata egyáltalán felmerült.
A metanol hátrányai közé tartozik, hogy mérgező: kisebb
mennyiségben vakságot, kicsit nagyobb (nagyjából fél deciliternyi)
mennyiségben már halált is okozhat. Erre az érvre Oláh György
gyakran azt feleli, hogy a benzin is mérgező, de ő még soha nem látott
senkit benzinkútnál az üzemanyagból inni. Ez valóban igaz, de sajnos
pszichológiai tényezőket is figyelembe kell venni. A metanol szaga
majdnem pontosan ugyanolyan, mint az alkoholos italokban lévő etil-
alkoholé (vagyis etanolé). Habár az iparban használt metanol tartályain
hatalmas méretű feliratok figyelmeztetnek az anyag veszélyeire, mind
a mai napig rendszeresen előfordulnak halálos balesetek
metanolfogyasztás következtében. Néhányan ugyanis azt gondolják,
hogy a figyelmeztető feliratok csupán a megtévesztést, ijesztgetést
szolgálják.

A metanolgazdaság számára nagyon fontos az a tény, hogy

metanol felhasználásával úgynevezett tüzelőanyag-elemben köz-
vetlenül elektromos energia állítható elő. Egy ilyen elemben
lényegében a metanol szokatlanul alacsony hőmérsékletű égése zajlik
le, vagyis a levegő oxigénjével a metanolból víz és szén-dioxid
keletkezik a következő egyenlet szerint:
CH3OH + 1,5O2 → CO2 + 2H2O
 Egy tüzelőanyag-elemből az égéskor felszabaduló energiát hő
helyett elektromos áramként nyerik ki. A jövő metanolüzemű autóit
manapság általában úgy képzelik el, hogy villanymotor és tüzelőanyag-
elem hajtja őket.
Metanolt a hagyományos, belső égésű motorokban
közvetlenül is lehet üzemanyagként használni.
Benzinmotorokban az égése általában kevesebb szennyezőanyagot
termel, mint a benziné, amellyel egyébként keverhető is. A metil-
alkohol égési sajátságai a motor hűtését is könnyebben megoldhatóvá
teszik: valószínűleg a léghűtés is elegendő, vagyis nincs feltétlenül
szükség hűtővízre. Hátránya, hogy a metanol tankolása esetén a
kisebb energiasűrűség miatt
nagyobb mennyiségre, vagyis nagyobb méretű üzemanyagtartályra
van szükség – hacsak nem akarunk jóval gyakrabban tankolni. További
probléma, hogy a metanol égése sokkal inkább igénybe veszi a motor
szerkezeti anyagait; ezt figyelembe kell venni az autó tervezésekor. A
feladat korántsem megoldhatatlan: amerikai versenyautókban –
elsősorban tűzvédelmi megfontolásokból – már az 1960-as évektől
kezdve használnak metanolt üzemanyagként. A benzinnel ellentétben
az égő metanol nem füstöl, színtelen lánggal ég. Ez autóversenyeken
csökkenti a kockázati tényezőket: noha a metanoltüzet nehezebb
észrevenni, az nem befolyásolja a versenypályán a látási viszonyokat.
Az is nagyon előnyös, hogy az égő metanolt vízzel is lehet oltani, míg
benzin esetében poroltóra van szükség. Manapság már hétköznapi
használatra is fejlesztenek olyan autókat, amelyek metanollal
üzemelnek. Dízelmotorokba közvetlenül nem lehet metanolt tankolni,
bár biodízel készítéséhez ma is jelentős mennyiségű metanolt
használnak kémiai reakciókban, azaz közvetetten ezeknek a
járműveknek az energiaforrása is lehet a metanol.
 A (bio)etanollal (C2H6O) működő járművek ma már nem
számítanak ritkaságnak. Az etanolnál mindössze egy CH2 csoporttal
rövidebb metanolról (CH4O) mint üzemanyagról is egyre többet
hallhatunk manapság. Ki tudja, talán pár évtized múlva még egy CH2
csoporttal sikerül lerövidítenünk a hajtóanyagot, és valóban megvalósul
Verne víziója, azaz vízből (H2O) előállítható a jövő energiaforrása?
Első megjelenés: Természet Világa, 2014, 145, 4, 152–155.
A SOAI-REAKCIÓ ÉS
A BIOLÓGIAI
KIRALITÁS EREDETE
ISTEN VALÓBAN NEM KOCKÁZIK?

A biológiában fontos szerepet játszó vegyületek aszimmetriája a

molekuláris kiralitás felfedezése óta tudósok ezreit foglalkoztatta és
foglalkoztatja. Ennek kitűnő példája, hogy 2005-ben a Science folyóirat
125. születésnapját ünneplő számában a biológiai kiralitás eredetének
kérdése a szerkesztők által összegyűjtött azon 125 lényeges
tudományos probléma között volt, amelyek manapság a kísérleti és
elméleti tudományos kutatások hajtóerejét jelentik.

Noha a kiralitás fogalma nem számít közismertnek, maga a jelenség

a hétköznapokban is könnyen felismerhető. Egy tárgy akkor királis, ha
nem azonos a tükörképével. Ilyen tárgyra szó szerint mindig kéznél van
a példa, hiszen az ember jobb keze éppen tükörképe a balnak, a kettő
mégsem azonos. Ha valakinek kétsége lenne az utóbbi állítás igazsága
felől, próbáljon a jobb kezére balkezes kesztyűt húzni. Még a kiralitás
szó eredete is a kézre vezethető vissza: az ógörög nyelvben a χειρ
(kheir) kezet jelentett, a manapság beszélt, az ókoritól egyébként
jelentősen különböző újgörögben pedig χερι (kheri) az ennek megfelelő
szó. A tudománytörténet szerint a később Lord Kelvin néven
világhírnevet szerző William Thomson (1824–1907) brit fizikus és
mérnök volt az első, aki 1873-ban definiálta, majd tudatosan használta
a kiralitás fogalmát.

A hétköznapi tárgyak esetében nem mindig könnyű eldönteni,

hogy melyik tárgy királis, és melyik nem. Jó általános útmutató, hogy
ha a tárgynak van tükörsíkja, akkor nem lehet királis. Egy csavarhúzó,
kés, szokásos villa vagy golflabda nem királis, mert szimmetriasíkja
van. Egy csavar, egy olló, egy jól elkészített süteményes villa vagy egy
golfütő viszont királis. A csavarmenetek esetében közmegegyezéssel
a két lehetséges változat közül az egyiket egyszer kiválasztották, s
azóta mindig azt használják, így a barkácsboltban soha nem kérdezik
meg, hogy jobb- vagy balmenetes csavarra van-e szükségünk. A
kifinomultabb süteményes villákat balkezeseknek is jobb kézzel kell
használniuk, ha a villa vastag ágával akarják elvágni a süteményt.
Végül, golfütőkből és manapság már az ollókból is külön gyártanak
jobb- és balkezes változatokat, akárcsak kesztyűkből, így mindenki a
neki megfelelőt vásárolhatja meg.

A molekulák is térbeli testek, így közöttük is vannak királisak.

Érdekes módon a molekuláris kiralitás jelenségét Louis Pasteur (1822–
1895) francia kémikus és mikrobiológus már 1848-ban, tehát jóval a
kiralitás fogalmának megalkotása előtt felismerte. Pasteur a bor egyik
jelentős komponensének, a borkősavnak a tulajdonságait vizsgálta. Azt
tapasztalta, hogy a sav kristályai aszimmetrikusak, s ebből helyesen
vonta le a következtetést, miszerint maguk a molekulák is
aszimmetrikusak. A kémia igen speciális problémája az ilyen
aszimmetrikus molekulapárok (vagyis enantiomerek) elkülönítése. A
nehézséget az adja, hogy a két változat tulajdonságai bármilyen, nem
királis külső hatással szemben azonosak. A laboratóriumi
módszerekkel nagyon gyakran csak két enantiomer 1:1 arányú
keverékét lehet előállítani, ezt szakszóval racém elegynek nevezik. Egy
racém elegyben lévő két enantiomer mesterséges elválasztása a
rezolválás. Pasteurnek híres kísérletében lényegében a borkősav két
enantiomerjét sikerült kristályosítással rezolválnia.
 Az élő szervezetben fontos molekulák közül a sok különböző
szerepet betöltő cukrok (tudományosabb néven szénhidrátok) és a
fehérjék alkotóelemeinek számító aminosavak is királisak. Történeti
okokból a tükörképi molekulapárok egyikét rendszeresen a latin dextro
(jobb) szó miatt D, a másikat a latin bal (levo) szó miatt L betűvel jelölik.
A jelenleg ismert földi körülmények között a D-szénhidrátok és L-
aminosavak jóval nagyobb mennyiségben fordulnak elő, mint a
tükörképi párok, ezt nevezik néha a természet homokiralitásának, vagy
biológiai kiralitásnak. Az utóbbi kifejezés használata talán egy kicsit
indokoltabb, mert kivételes esetekben az élő szervezetekben is
szerephez jutnak a szokásossal ellenkező kiralitású enantiomerek;
néhány D-aminosavnak például szerepe van egyes baktériumok
életfolyamataiban.

A Földön ismert életfolyamatokban a királis anyagok enantio-merjei

nem cserélhetők fel. Ezt egyszerű gondolatmenet alapján be lehet látni:
A biológiában fontos nagyméretű molekulák (biopolimerek) királis
ismétlődő egységek százait vagy ezreit tartalmazzák. Ha csak 200
ilyen ismétlődő egységet képzelünk is el, egy racém építőegységekből
200 60
álló biopolimer potenciálisan 2 (≈ 1,6 . 10 ) különböző molekulát
199 59
tartalmazna 2 (≈ 8 . 10 ) enantiomerpár formájában. Mivel a
molekulák alakja függ az egyes építőegységek relatív kiralitásától,
ezért a Földön elképzelhető körülmények között egy ilyen hipotetikus
„racém” biopolimerben nagyon valószínűtlen lenne két azonos alakú
molekula előfordulása. Ez a gondolatmenet azt is mutatja, hogy a
biológiai kiralitás az élet kialakulásának szükségszerű előfeltétele volt.
Az is nyilvánvaló ebből, hogy élő szervezetekben egy királis molekula
és tükörképi párja nagyon különböző hatást fejthet ki. Erre kitűnő példa
a nevezetes allergiaellenes gyógyszer, a
cetirizin esete (14. ábra). Ezt eredetileg Zyrtec néven hozták
Magyarországon forgalomba, majd mióta minden gyógyszergyártó cég
számára szabadon gyárthatóvá vált, sok különböző néven, de
valójában csak két lényegileg különböző formában kapható. A cetirizin
királis molekula, eredetileg racém formában forgalmazták, egy
tablettában 10 mg hatóanyag volt. Később az egyik enantiomert, a
levocetirzint is forgalomba hozták, de ebből a napi dózis már csak 5
mg, és persze egy kicsivel drágább is. Ez pontosan ugyanazt a hatást
fejti ki, mint 10 mg racém cetirizin. A levocetirizin tükörképi párját, a
dextrocetirizint is elő lehet állítani, de árulni még senkinek nem jutott
eszébe, mert semmilyen hatása nincsen.

14. ábra A cetirizin kémiai képlete

A tudomány álláspontja szerint a világegyetem történetében volt

egy kezdeti pont, amikor még molekuláris királitás nem létezhetett,
ugyanis molekulák sem léteztek. Így a jelenleg megfigyelt királis
aszimmetriának valamikor keletkeznie kellett. Az életnek csak királis
építőelemeken alapuló formáit ismerjük, ezért a kezdeti aszimmetria
minden bizonnyal az életfolyamatok részvétele nélkül, a biológiát
megelőző (prebiotikus) evolúció részeként alakult ki. A későbbiekben
aztán biológiai folyamatok
bizonyára hozzájárultak az aszimmetrikus állapot fenntartásához és
erősítéséhez. A kezdeti kémiai reakciók természetére rengeteg
különböző elméleti gondolatmenetet dolgoztak ki. Az elméletek kísérleti
tesztelésére azonban nem volt lehetőség.

A biológiai kiralitás eredetének tudományos értelmezése során két,

időnként összemosott, de valójában nagyon is különböző kérdéssel kell
foglalkozni. Az első probléma az, hogyan juthatott szimmetrikus fizikai
törvények mellett egyazon molekula két enantiomerjének egyike nagy
feleslegbe. A másik kérdés viszont, hogy miért éppen a D-szénhidrátok
és az L-aminosavak játsszák a lényeges szerepet a földi életben, s nem
a tükörképi párok. Ezen utóbbi témában két álláspont alakult ki,
amelyeket de facto és de lege véleménynek neveznek. A de facto (=
tényszerű) nézet szerint a D-szénhidrátok és L-aminosavak jelenlegi
dominanciája véletlen: ha hasonló biokémiai alapokon, de függetlenül
alakult ki az élet a Földön kívül, annak kiralitása lehet ellentétes is. A
de lege (= törvényszerű) álláspont szerint viszont a D-szénhidrátok és
az L-aminosavak földi elterjedtsége ma még ismeretlen természeti
törvényekből következik. Jelenleg a tudomány által ismert információk
alapján nincs okunk azt feltételezni, hogy egy D-aminosavakra és L-
szénhidrátokra alapozott tükörképi élővilág ne működhetne pontosan
ugyanolyan jól, mint a jelenleg ismert. Ez a megállapítás még nem
teljes mértékben cáfolja a de lege véleményt, mert a két rendszer ilyen
szerkezeti és funkcionális jellegű ekvivalenciája nem feltétlenül jelenti
azt, hogy egyforma valószínűséggel alakulnak ki.

Az elmúlt két évtizedben a Soai-reakció megismerésével megújult

az érdeklődés e kérdések iránt. A speciális folyamat
névadója Kenso Soai, a Tokiói Tudományegyetem professzora. A
kémiai reakció lényege szén–szén kötés kialakítása egy aldehid és egy
cinktartalmú szerves vegyület felhasználásával (15. ábra). A folyamat
egyik kiindulási anyaga sem királis, és a külső körülmények között
sincsenek aszimmetrikusak. A reakció végterméke viszont egy királis
molekula, kémiai szempontból egy alkohol. A korábbi ismeretek szerint
ebben a reakcióban csakis a két enantiomer racém elegye
keletkezhetne. Ezzel szemben a kísérleti eredmények mást mutattak.

15. ábra A Soai-reakció kémiai egyenlete

A legkorábbi, kísérletileg tapasztalt különleges jelenség az

enantioszelektív autokatalízis volt, amelyről 1995-ben jelent meg az
első jelentős szakcikk a Nature folyóiratban. Azt mutatták ki, hogy ha a
termékmolekulák enantiomerjei közül az egyiket még a cinktartalmú
vegyület előtt hozzáadják a reakcióelegyhez, akkor az az enantiomer
sokkal nagyobb mennyiségben keletkezik a folyamatban, mint a másik.
Az ilyen típusú kísérletekhez nagyon kis mennyiségű termék kezdeti
felhasználása is elegendő volt. Ha a két enantiomer keverékét adták
hozzá előzetesen, akkor a végtermékben még akkor is a kezdetben
nagyobb mennyiségben hozzáadott enantiomer halmozódott fel, ha ez
a kezdeti különbség nagyon kicsi volt. Ezért ezt a jelenséget királis
erősítésnek is nevezik.
 16. ábra A Soai-reakcióban tapasztalt enantiomerfeleslegek valószínűségi
eloszlása

2003-ban újabb érdekes tapasztalatról számoltak be a japán

kutatók: bizonyos reakciókörülmények között akkor is nagy feleslegbe
került az egyik vagy a másik enantiomer, ha előzetesen egyáltalán nem
is adtak királis terméket a reakcióelegyhez. Az viszont, hogy melyik
enantiomer keletkezett feleslegben, véletlenszerűen változott. Ezt a
jelenséget abszolút aszimmetrikus szintézisnek nevezték, mert az
egyes kísérletekben úgy lehet az egyik enantiomert nagy feleslegben
előállítani, hogy ennek semmilyen külső oka nincsen. Ugyanazt az
eljárást 37-szer ismételték meg a véletlenszerű jelleg igazolására, majd
később, kicsit más körülmények között egy 84 kísérletből álló sorozatot
is elvégeztek. Ezeknek az eredményeit mutatja be a 16. ábra. Az ábra
az enantiomerfelesleg (ee) fogalmát használja enantiomerkeverékek
összetételének jellemzésére. Az enantiomerfelesleg lényegében a D-
és L-enantiomermolekulák
számának különbsége osztva az enantiomermolekulák számának
összegével:

Ebből az egyenletből az látható, hogy az enantiomerfelesleg mindig

0 és 1 közötti szám. Gyakran százalékban fejezik ki, ilyenkor az érteke
0 és 100% között lehet.
A 16. ábra azt mutatja be, hogy az egyes enantiomerfelesleg-
értékek milyen valószínűséggel alakulnak ki a kísérlet során.
Pontosabban fogalmazva az ábrán a bal szélső oszlop azt fejezi ki,
hogy 0,1-nél (vagyis 10%-nál) kicsit nagyobb volt a valószínűsége
annak, hogy a D változat enantiomerfeleslege 90 és 100% között
legyen a folyamat végén. Az ilyen típusú ábrákat hisztogramnak
nevezik. Igazából még 84 kísérlet is túlságosan kevés ahhoz, hogy jó
minőségű hisztogramot lehessen belőle készíteni, ezért az ábra egy
kicsit torzít. Bonyolultabb módszerekkel ezt a torzítást ugyan ki lehet
küszöbölni, de ezen írás céljainak a hisztogram is megfelel.

Statisztikai tesztekkel kimutatható, hogy a 16. ábrán látható két

kísérletsor (a 37, valamint a 84 ismétlésből álló) lényegében ugyanazt
az információt adja, vagyis közöttük nincsen szignifikáns különbség.
További kísérletekben igazolták, hogy királis szennyeződések akár
még néhány molekulányi mennyiségben is jelentős hatással lehetnek
a reakcióra, illetve szinte bármely királis anyag szándékos
hozzáadásával el lehet érni, hogy a Soai-reakció termékének egyik
vagy másik enantiomerje következetesen nagyobb mennyiségben
keletkezzen.

A kísérletek elméleti értelmezése jelentős kihívás volt. A

szokásos kémiai rendszerekben nem fordulnak elő ilyen mértékű
véletlen ingadozások. Ezek megértéséhez szükségszerű választ
keresni egy nagyon lényeges kérdésre. A kísérleti kémiában az ilyen
jellegzetességeket többnyire reprodukálhatósági problémaként
értelmezik. A reprodukálhatósági problémák oka az, hogy a kísérletek
során egy lényeges, de fel nem ismert külső tényezőnek nagy hatása
van a reakcióra, s ezt nem szabályozzák kellő mértékben. Tehát a
reprodukálhatatlanság lényege az, hogy a külső körülmények a
kísérletező számára ugyan azonosnak látszanak a megismételt
kísérletekben, de valójában mégsem azok. Ezzel szemben a tudomány
más ágaiban (például a biológiában és a fizikában) igen jól ismert
sztochasztikus jelleg azt jelenti, hogy teljesen azonos külső
körülmények között végzett kísérletek is különböző eredményre
vezetnek a rendszer megkerülhetetlen belső sajátságai miatt. Egy
lehetséges módszert dolgoztak ki a két jelenség kísérleti alapú
megkülönböztetésére, mely azon alapszik, hogy a sztochasztikus
jelleget mutató kísérletekben a látszat ellenére az ingadozások olyan
értelemben nem teljesen véletlenszerűek, hogy tulajdonságaik egyes
elemei megjósolhatók. A kiralitással kapcsolatos, ab- szolút
aszimmetrikus reakciók esetében négy általános kritériumot találtak a
két jelenség (azaz a reprodukálhatatlanság és a sztochasztikus jelleg)
közötti különbség kimutatására:

1. Egy valóban sztochasztikus királis reakció autokatalitikus jellegét

bizonyítani kell az enantiomertiszta termék reakció előtti
hozzáadásával. Egy ilyen kísérletben az indukcióhoz használt
enantiomernek kell feleslegben keletkeznie.
2. A királis induktor nélküli (vagyis abszolút aszimmetrikus)
kísérletek során kapott termékelegyben mért enantiomereloszlásnak
szimmetrikusnak kell lennie, azaz a
különböző enantio- merek azonos enantiomerfeleslegének azonos
valószínűséggel kell keletkeznie.
3. Abszolút aszimmetrikus reakciók esetében a kinetikában (azaz
a reakció időbeli lefutásában) is sztochasztikus ingadozásoknak kell
fellépnie, és ezt kísérletileg ki kell tudni mutatni.

4. A kísérleti eredményekben kapott eloszlásnak

térfogatfüggőnek kell lennie akkor is, ha egyébként minden egyéb
körülmény azonos.
Ezen tesztek alapján a Soai-reakció valóban sztochasztikus
jellegűnek tűnik. A statisztikai elemzések szerint például a 16. ábrán
bemutatott enantiomereloszlás tényleg eleget tesz a 2. pont által
megkövetelt szimmetriának. A grafikonon ez abból látható, hogy az x
tengely közepére (a nulla pontra) húzott merőleges egyenes az egész
ábra tükörtengelye.
Az adatok további elméleti tanulmányozása a sztochasztikus
reakciókinetika eszközeivel volt lehetséges. Hagyományosan a
kémikusok egyetlen molekulának nem tulajdonítanak nagy
10
jelentőséget, hiszen igen sok (általában legalább 10 , de nemegyszer
ennél is lényegesen több) molekula alkot csak kísérletileg észlelhető
anyagmennyiséget. A sztochasztikus kinetika viszont olyan kivételes
esetekben is használható, amikor már néhány molekulának is nagy
jelentősége van. Ilyen gondolatmenetek segítségével a Soai-
reakcióban tapasztaltak elméletileg is érthetővé váltak. A folyamatban
az enantioszelektív autokatalízis annyira erős, hogy már a keletkező
első néhány molekulának jelentős hatása van a későbbi eseményekre.
Szélsőséges esetben a legelső keletkező molekula (amely
szükségszerűen vagy D-, vagy L-enantiomer) autokatalitikus hatása a
döntő abban, hogy a reakció végére melyik enantiomer
kerül nagy túlsúlyba. A gondolatmenet finomításával a 16. ábrán
folytonos vonallal jelölt jóslatot lehetett tenni az enantiomereloszlásra,
s ez láthatóan nem áll messze a kísérleti tapasztalatoktól.

Az abszolút aszimmetrikus szintézis jelensége igen fontos a

biológiai kiralitás kialakulásának értelmezése szempontjából. A
korábbi, ilyen jellegű gondolatmenetek általában valamiféle külső
aszimmetrikus hatást (például poláros fényt, aszimmetrikus
kristályfelületet, szimmetriasértő béta-bomlást) feltételeztek. Ezektől
eltérően az aszimmetrikus szintézisen alapuló magyarázatban nincsen
szükség azonosítatlan külső tényezők feltételezésére. Az viszont
sajátja a magyarázatnak, hogy véletlenszerűen dől el, vajon melyik
enantiomer keletkezik nagy mennyiségben a folyamat végére. Ha
valóban ez történt, akkor pusztán a sors szeszélye, hogy a Földön az
L-aminosavak terjedtek el, és nem a tükörképi párjuk, tehát az írás első
részében ismertetett hipotézisek közül a de facto feltételezést kell
elfogadnunk. Albert Einstein a véletlen természeti folyamatokkal
szembeni ellenérzéseit egy manapság is sokat idézett megjegyzéssel
fejezte ki: „Isten nem kockázik.” A modern tudomány számára viszont
úgy tűnik, hogy a természetben nagyon is vannak a véletlen által
meghatározott kimenetelű eseménysorok, s a biológiai kiralitás
kialakulása ezek egyike lehetett.

A Soai-reakció jelentősége a biológiai kiralitás kialakulásának

értelmezése szempontjából vitathatatlan. Ennek ellenére meg kell
jegyezni azt is, hogy ez a jelentőség közvetett: az abszolút
aszimmetrikus reakció kísérleti kimutatásának tényére, és nem magára
a kémiai reakcióban előforduló anyagokra vonatkozik. Ennek oka az,
hogy a folyamatban felhasznált anyagok mind a
vízzel, mind a levegővel heves reakcióba lépnek, így nem játszhattak
szerepet a tényleges biológiai kiralitás kialakulás során.

Első megjelenés: Természet Világa, 2013, 144, 10, 434–437.

MINDENKÉPPEN MELEG
VÍZBEN KELL MOSNI?
Amikor valaki manapság automata mosógépet vásárol, a
leglényegesebb szempontok egyike a gép takarékossága. Ez a
felhasznált víz és elektromos energia mennyiségét egyaránt jelenti; a
mosógépgyártók között jelentős verseny zajlik ezen a téren, s
energiatakarékossági szempontból is rangsorolják a készülékeket.

Gondosan áttanulmányozva a készülékekhez adott információkat

bárki meggyőződhet arról, hogy egy modern mosógép
áramfelhasználása egy ciklus alatt 1 kilowattóra (kWh) közeli érték. Ez
elektromos áram formájában manapság Magyarországon kb. 50 Ft-ba
kerül. Ezzel nagyjából egyenértékű energia ára feketeszén és földgáz
formájában ötödennyi, benzinként pedig nagyjából ugyancsak 50 Ft.
Ceruzaelemek formájában viszont ezerszer többet fizetnénk (nem
véletlenül nem gyárt senki elemes mosógépet!).

A víz kivételesen nehezen, vagyis nagy energiabefektetéssel

melegíthető anyag. Egy liter víz egy Celsius fokos felmelegítéséhez
kicsit több szükséges, mint egy kilowattóra ezredrésze (pontosabban
0,0012 kWh). Ez első látásra nem tűnik soknak, de ha 20 liter víz 20-
ról 40 fokra melegítéséről van szó, akkor a szükséges energia már 0,48
kWh, vagyis majdnem fele annak, amit a mosógép összesen fogyaszt.
Ebből az is nyilvánvaló, hogy a 60 vagy 95 fokon való mosás 1 kWh-
nál lényegesen több energiát fogyaszt a mégoly modern és takarékos
gépek esetében is (érdemes alaposan átnézni a gépkönyvet). Éves
szinten egy modern magyar lakásban akár a felhasznált energia 10%-
át is az automata mosógép működése jelentheti, s mint láttuk, ennek
nagy része a víz melegítéséhez szükséges.
Mennyire energiatakarékos dolog lenne hát hideg vízben mosni!

Ez az ötlet korántsem új. Erről például úgy is meggyőződhetünk, ha

elolvassuk Arany János Ágnes asszony című balladájának (1853) első
versszakát:
„Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.”

A költőnek aligha volt szándéka e sorokkal a mosás technológiá-

jának művészi megörökítése, de ezzel együtt is figyelemre méltó, hogy
Ágnes asszony a patakban mos, tehát minden valószínűség szerint
elég hideg vízben. A ballada végére az is kiderül, hogy Ágnes asszony
kivételével mindenki más szerint sikerrel járt a folyamat. S valóban, az
emberiség évszázadokon át tisztította szennyesét hideg vízben.
Persze valamiféle mosószerre vagy szappanra mindig szükség volt.
A ruhákat bepiszkoló szennyeződések általában nagyon rosszul
oldódnak vízben, ezért nem lehet őket segédanyag nélkül, pusztán
vizes mosással eltávolítani. Kis egyszerűsítéssel az anyagok
molekulaszerkezetük alapján két nagy csoportba sorolhatók: az első
csoportban lévők a vízhez hasonlóan viselkednek, míg a második
csoportban lévők a zsírokhoz hasonlóan. Az egy csoportban lévő
anyagok általában jól keverednek egymással, tehát egy vízszerű anyag
jól oldódik egy
másik vízszerű anyagban, míg egy zsírszerű anyagot egy hozzá
hasonlóval lehet szép egyenletesen összekeverni. Ha azonban valaki
étolajat vagy benzint önt vízbe, akkor azt tapasztalja, hogy a két
folyadék továbbra is elkülönül egymástól, bár nagyon erős keveréssel
esetleg el lehet érni azt, hogy a benzinből vagy olajból a vízben lebegő
kicsiny cseppek keletkezzenek. Gyakran előfordul, hogy melegítéssel
ilyen esetekben is lehet egy picit javítani az anyagok keveredési
tulajdonságain, ezért mosószer nélkül, meleg vízben mosni
valamennyire eredményesebb, mint hideg vízzel próbálkozni.

Visszatérve a ruhákon összegyűlő szennyeződésekhez: ezek

bizony zsírszerűek, tehát eltávolításukhoz is valamilyen zsírszerű
anyagra van szükség. Szigorúan csak az oldódási szempontokat
figyelembe véve például hatékonyan lehetne mosni benzinnel, de a
benzin árának ismeretében a legtöbb ember számára aligha vonzó
lehetőség, a környezetvédelmi hatásokba pedig jobb bele sem
gondolni. Mindezek ellenére az üzletekben (igen borsos áron) kapható
speciális folttisztítók nagy része ilyen elven működik.

Ismerünk olyan kivételes anyagokat is, amelyek a vízzel és a

zsírokkal is jól keverednek. Ilyen például a körömlakklemosókban
megtalálható, jellegzetes, de nem kellemetlen szagú aceton. Egy ilyen
anyagot megfelelő arányban vízhez keverve a zsírszerű anyagok
eltávolítása lehetséges. Azonban acetonból túlságosan is sokat kellene
felhasználni erre a célra, tehát olyan anyagra van szükség, amely
kisebb mennyiségben is hasonló hatású. Ilyen anyagot nagyon régóta
ismer az emberiség: szappannak hívják.

A szappant felépítő molekulák sajátossága, hogy van egy

viszonylag hosszú, zsírszerű részük, s ehhez egy rövidebb,
vízszerű rész kapcsolódik erős kémiai kötésekkel. Vízzel keverve ezek
a molekulák olyan, a tudományban micelláknak nevezett
gömböcskékké állnak össze, amelyek külső felületén már csak
vízszerű részek vannak. Egy ilyen micella belseje viszont zsírszerű,
tehát alkalmas mosás közben a szennyeződések eltávolítására. A
legtöbb mai mosószer ilyen alapelven működik, de persze itt a történet
még közel sem ért véget: a modern mosószerek egy sor más adalékot
is tartalmaznak a folyamat hatékonyságának növelésére. Ilyen például
a lágyítószer, amely a csapvízben természetes okokból jelen lévő
kalcium- és magnéziumionok mosószerekre káros hatását csökkenti,
vagy ilyen az illatanyag is.

Az eddigi komponensek szempontjából a mosás hőmérsékletének

nincs különösebb jelentősége. A tisztító hatás a micellák révén ugyan
picit jobb meleg vízben, de ugyanilyen elven működnek a
hagyományos szappanok is, amelyekkel kezet mosni hideg és meleg
vízben is eredményesen lehet. A versbeli Ágnes asszony a fehér
lepedő mosásához minden bizonnyal hagyományos szappant
használt, amelyben semmilyen adalékanyag nincsen, így a
vízhőmérséklet sem számít különösebben. A lágyítószer és az
illatanyagok működése is nagyjából független a hőmérséklettől.
Azonban a modern mosószerekben van más lényeges hatóanyag is:
ezek kémiai reakciók révén a szennyeződés általában nagy méretű
molekuláit kisebbekre darabolják, s eközben a létrejövő kisebb
molekulák vízben való oldhatóságát is javítják. A legegyszerűbb ilyen
hatású anyag a fehérítéshez használt hipó és származékai, de
élőlényekből kivont nagy molekulák, enzimek is tölthetnek be ilyen
szerepet. Kémiai reakciók esetében a hőmérséklet 10 Celsius fokos
növelése általában a folyamathoz szükséges időt kb. felére-harmadára
csökkenti. Ezért a mosás hatékonyságához a meleg
víz használata nagyon is fontos, ha modern mosószert használunk.

Mindezeket az összefüggéseket senki nem érti jobban, mint a világ

nagy mosószergyártó cégei. Ezért igen jelentős ipari kutatás folyik
azért, hogy a mosószerekben lévő, kémiai reakciókat előidéző
segédanyagok már 20 fokon is hatékonyak legyenek. A Procter &
Gamble, a Henkel vagy a dániai Danlind már több éve forgalmaznak
olyan termékeket, amelyeknél nem kell a vizet felmelegíteni. Ezekkel a
szerekkel egyelőre csak energiát lehet megtakarítani, pénzt nem,
ugyanis más mosószereknél jóval drágábbak. További fejlesztések és
az energiaárak várható növekedése miatt akár egy évtizeden belül is
eljöhet az idő, amikor az automata mosógépekben feleslegessé válik a
fűtőszál.
Első megjelenés: ScienceBits blog, 2016. március 18.
ELEMNÉVADÁS
AZ URÁNON TÚL
Az elemek felfedezésének története bővelkedik érdekességekben.
Ezek közül is a legváratlanabb fejezet az uránnál nagyobb rendszámú
elemekkel kapcsolatos, amelyeket tulajdonképpen nem felfedeztek,
hanem feltaláltak, ugyanis tudatos kísérletsorozatokban hoztak létre
földi körülmények között nem létező atommagokat. Az újonnan
megismert elemek elnevezése hagyományosan az első felfedező joga,
így ha a felfedezés elsőbbségét illetően viták vannak a tudósok között,
az gyakran elnevezési vitákhoz is vezet.

Magát az uránt már két évszázadnál is régebben ismeri a

tudomány, az elemet Martin Heinrich Klaproth (1743–1817) berlini
kémiaprofesszor fedezte fel 1789-ben a manapság uránszurokérc
néven ismert ásványban. Ő is nevezte el az Uránusz bolygóról,
amelynek felfedezése tudományos szenzáció volt 1781-ben, hiszen a
Naprendszer belsőbb, szabad szemmel is látható bolygóit már ősidők
óta ismerték.
A bizmut és az urán közötti elemeket a svéd Jöns Jakob Berzelius
(1779–1848) által 1815-ben azonosított és elnevezett tórium
kivételével a 20. század hajnalán fedezték fel. Az uránnak több mint
egy évszázadig nem volt különlegesebb jelentősége, míg Antoine Henri
Becquerel (1852–1908), Marie Curie Sklodowska (1867–1934) és
Pierre Curie (1859–1906) az uránszurokérc vizsgálatánál fel nem
fedezte a radioaktivitást.
A transzurán (uránon túli) elemeket az 1940-es években kezdte
előállítani és kutatni San Francisco közelében, Berkeley
városában egy nagy létszámú kutatócsoport, amelynek legnevesebb
tagjai Glenn Theodore Seaborg (1912–1999) és Albert Ghiorso (1915–
2010) voltak. Egészen természetesnek tűnt, hogy az akkor már ismert,
Uránuszon túli bolygókról az uránt követő elemek neve neptúnium és
plutónium legyen, habár ezeket a bolygókat már jóval az elemek
felfedezése előtt megismerték (a Neptunuszt 1846-ban, a Plútót 1930-
ban fedezték fel). A Plútótól a csillagászok 2006-ban ugyan megvonták
a bolygó elnevezést, így ezentúl hivatalosan törpebolygónak hívják, de
az elemneveket ez már nem érinti.

Az új elemek előállításával az új bolygók felfedezése nem tudott

lépést tartani, így másféle elnevezési források után kellett nézni. A Pu
utáni három elem elnevezésében a periódusos rendszerben fölötte
lévő ritkaföldfém elnevezési módja volt a minta. Az európium elemet
Európáról nevezték el, így az alatta lévő elem Amerikáról az amerícium
nevet kapta. A gadolínium volt az első elem, amelyet tudósról neveztek
el – Johann Gadolin finn földtudós nevét örökítette meg 1880-ban ilyen
módon a Gd-ot felfedező Jean Charles Marignac francia kutató –, így
a Gd alatti elemet is tudósról, Marie Curie Sklodowskáról nevezték el
kűriumnak. A terbium egy, három másik elemnek (Y, Yb, Er) is
keresztszülőként szolgáló kicsiny svéd városkáról, Ytterbyről kapta a
nevét. Így a Tb alatti elem, a berkélium is egy város nevét viseli,
mégpedig a kutatócsoport otthonát jelentő kaliforniai Berkeleyét. A 98-
as elem fölötti diszprózium neve egy görög szóból származik, amely a
felfedezés nehézségeire utal (diszproszodosz = megközelíthetetlen).
Ennek a névadási módnak az utánzása nem tűnt célszerűnek, viszont
az természetesen adódhatott, hogy Berkeley után Kalifornia állam is
legyen elemnévadó: így lett a 98-as rendszámú elem neve kalifornium.
 Úgy tűnik, ezzel a Berkeleyben dolgozó kutatócsoport által kedvelt
földrajzi helyek is elfogytak, mert a periódusos rendszer rákövetkező
elemeit rendre kiváló tudósokról nevezték el. Albert Einsteint (1879–
1955) aligha kell bárkinek is bemutatni, róla nevezték el az
einsteiniumot. A fermium névadója Enrico Fermi (1901–1954) olasz
fizikus, aki a II. világháború alatt vezette az első atomreaktor építési
munkálatait, s a magyar származású Szilárd Leóval együtt még
szabadalmaztatta is az ötletet. A mendelévium, az első 100-nál
nagyobb rendszámú elem, a periódusos rendszer atyja, Dmitrij
Ivanovics Mengyelejev (1834– 1907) orosz tudós tiszteletére kapta
nevét. A következő elem, a nobélium névadója Alfred Bernhard Nobel
(1833–1896) svéd kémikus, akiről leginkább az általa alapított díj jut az
emberek eszébe manapság. 1961-ben fedezték fel a laurenciumot, s a
nem sokkal korábban elhunyt Ernest Orlando Lawrence (1901–1958),
a ciklotron feltalálójának emlékére nevezték el. Ezzel a felfedezéssel le
is zárult az a korszak, amelyet az amerikai csoport kutatási fölénye
jellemzett. A laurencium mai vegyjele Lr, de néhány korábbi forrásban
Lw is előfordul.

Nagyjából ebben az időben vált igazán jelentőssé az akkori

Szovjetunióban (ma Oroszországban) lévő Dubna városának új elemek
előállításával foglalkozó kutatóintézete. Az elemek felfedezése pedig
technikailag egyre nehezebbé vált, így az amerikai és az orosz csoport
között szinte folyamatos vita volt egyes felfedezésekről, azok
megerősítéséről, az elsőségről és így az elemek elnevezéséről is.
Ennek a következménye volt, hogy a 104-es elemet a szovjet
kutatócsoport ajánlását követve hazánkban is kurcsatóviumnak (Ku)
nevezték, míg a világ nagyobb részén az amerikai javaslatot követve a
radzerfordium név és az Rf vegyjel terjedt el. A tudománytörténet furcsa
fintora, hogy a hidegháború után a két nagyhatalom politikusai kevésbé
érezték presztízskérdésnek az egyébként igencsak költséges
elemkutatások támogatását, ezért ekkor az amerikai és az orosz
kutatócsoport munkakörülményei is jelentősen romlottak, s idővel a
Darmstadtban működő német GSI vált az új elemek szintézisének
vezető kutatóhelyévé.
Az elemelnevezés zavarainak tisztázása felé az első lépést a
kémikusok nemzetközi szervezete, az IUPAC (International Union of
Pure and Applied Chemistry) tette meg 1977-ben. A minden nemzet
kémikusait tömörítő szervezet ekkor fogadta el a 100-nál nagyobb
rendszámú elemek rendszeres nevezéktanát. Innen erednek a sok
periódusos rendszerben feltűnő, hárombetűs vegyjelek. Egy fel nem
fedezett vagy véglegesen még el nem nevezett elem nevét a tízes
számrendszerben leírt rendszámából lehet megszerkeszteni. Mind a tíz
számjegy görög eredetű nevet kapott, és ennek a névnek az első
betűjét írjuk le a vegyjel betűiként. A 4. táblázat tartalmazza a
számjegyekre használt szavakat és betűket. Például a 283-as
rendszámú elem neve így bioktrium, vegyjele Bot, a 713-asé
szeptuntrium és Sut, a 317-esé triunszeptium és Tus. Azonban mindig
is világos volt, hogy ezek a nevek és vegyjelek csak ideiglenesek,
továbbra is triviális neveket kell találni azoknak az elemeknek, amelyek
felfedezését széles körben megerősítették.

0 nil n

1 un u

2 bi b

3 tri t

4 kvad q

5 pent p

6 hex h
 7 szept s

8 okt o

9 en e

4. táblázat Száznál nagyobb rendszámú elemek rendszeres elnevezésére és

vegyjelére jóváhagyott szabályokban használt számok

A nyolcvanas évekre az elnevezések körüli vita különösen

ellentmondásossá vált. Végül az IUPAC a probléma megoldására a
fizikusok hasonló szervezetével, az IUPAP-pal összefogva 1986-ban
egy közös munkabizottságot alakított, amelyben az ilyen jellegű
kutatásokban érdekelt valamennyi kutatóhely és minden nemzeti
kémiai egyesület hallathatta véleményét. 1991-re sikerült
megegyezésre jutni az új elemek elnevezésének irányelveiről. A
megegyezés támogatta azt a korábbi gyakorlatot, hogy elemeket
tudósról, helyről, tulajdonságról vagy mitológiai személyekről
nevezzenek el. Elutasították azonban azt, hogy elemek élő személyek
nevét kapják. A 101-es (Md), 102-es (No) és 103-as (Lr) rendszámú
elemek már elterjedt és ellentmondásoktól mentes nevét véglegesen
megerősítették, noha a nobélium első előállításáról szóló bejelentést
megalapozatlannak találták, így a felfedező személye más lett. A 104
és 109 közötti rendszámú elemek nevére és vegyjelére javaslatot
tettek. Megegyeztek abban is, hogy a további elemek elnevezéséhez
az első, széles körben megerősített felfedezésről beszámoló kutatók
tehetnek javaslatot. Ezt a javaslatot a munkacsoport megtárgyalja,
majd az elnevezésről hivatalos ajánlást tesz közzé az IUPAC
folyóiratában. Az ajánlást egy nagyjából féléves időszakon át bárki
véleményezheti. A vélemények megismerése után a bizottság újabb
ülésén véglegesíti a javaslatot, amelyet aztán az IUPAC évente
egyszer megszervezett közgyűlése jóváhagy.
 Míg az új elemek elnevezési eljárását mindenki elfogadta, addig a
104–109-es rendszámú elemekre elfogadott nevek erősen
megosztották a tudóstársadalmat. Az amerikai kutatóknak nagyon
rosszul esett, hogy a számos elem felfedezésében nagy szerepet
játszó Glenn T. Seaborg munkájának elismeréseként a szíborgiumra
tett névjavaslatukat elvetette a bizottság azért, mert élő tudósról nem
akartak elemet elnevezni. Ugyancsak jelentős kritika érte a 107-es
elem nevét, amelyre az 1994-ben elfogadott javaslat a nilszbórium volt,
vagyis a tudósokról elnevezett elemek közötti egyetlen kivételként a
tudós keresztneve is szerepelt volna az elem nevében. A vita tovább
folytatódott, és véglegesen csak 2000 novemberében zárult le. A 104-
es elem neve radzerfordium (Rf) lett Ernest Rutherford (1871–1937)
Nobel-díjas kutató tiszteletére. A 105-ös elem végül a dubnium nevet
kapta a szovjet-orosz kutatócsoport munkájának elismeréseként. A
106-os elem neve szíborgium (Sg) lett, az elnevezés körüli vitát
értelmetlenné tette az a tény, hogy Seaborg professzor 1999. február
25-én elhunyt. A tudósról még életében készült olyan fénykép, ahol
büszkén mutat a periódusos rendszer Sg jelű elemére, s időnként
csípős humorral kommentálta az elnevezési vitát is. A 107-es elem
neve bórium (Bh) lett Niels Henrik David Bohr (1885–1962), a neves
dán tudós tiszteletére. A 108-as elem a GSI német kutatóintézet
otthonául szolgáló német Hessen tartományról a hasszium (Hs) nevet
kapta. A 109-es elemet a maghasadás egyik felfedezőjéről, az életében
méltó módon el nem ismert Lise Meitnerről (1878–1968)
meitneriumnak (Mt) nevezték el. Az 5. táblázat foglalja össze a 2000-
ben elfogadott neveket az előtte elterjedtebben használt nevekkel
együtt.

ELEMNÉV
A NÉV EREDETE
RENDSZÁM VEGYJEL a legstabilabb izotóp és
 felezési ideje korábbi név vagy vegyjel

U urán Uránusz (bolygó)

92
238 9
U, 4,5 × 10 év
Np neptúnium Neptunusz (bolygó)
93
237 6
Np, 2,1 × 10 év
Pu plutónium Plútó (törpebolygó)
94
244 7
Pu, 8,2 × 10 év
Am amerícium Amerika (kontinens)
95
243 3
Am, 7,4 × 10 év
Marie Curie Sklodowska
Cm kűrium
(1867–1934)
96
247 7
Cm, 1,6 × 10 év
Berkeley (város,
Bk berkélium
Kalifornia, USA)
97
247 3
Bk, 1,4 × 10 év
Kalifornia (tagállam,
Cf kalifornium
USA)
98
251 2
Cf, 9,0 × 10 év
Albert Einstein (1879–
Es einsteinium
1955)
99
252
Es, 1,3 év
Enrico Fermi (1901–
Fm fermium 1954)
100

257 2
Fm, 1,0 × 10 nap
 Md mendelévium Dmitrij I. Mengyelejev
101
(1834–1907)

258
Md, 52 nap
Alfred B. Nobel (1833–
No nobélium
1896)
102
259
No, 58 perc
Ernest O. Lawrence
Lr laurencium
(1901–1958)
103
262
Lr, 4 óra Lw
Ernest Rutherford
Rf radzerfordium
(1871–1937)
104
263 Ku, kurcsatóvium;
Rf, 15 perc Db, dubnium
Dubna (város,
Db dubnium
Oroszország)
105
268
Db, 29 óra Jl, zsoliotium
Glenn T. Seaborg (1912–
Sg szíborgium
1999)
106
269
Sg, 3 perc Rf, radzerfordium
Niels H. D. Bohr (1885–
Bh bórium
1962)
107
270
Bh, 61 s Ns, nilszbórium
Hessen (tartomány,
Hs hasszium Németország)
108

269
Hs, 27 s Ha, hánium
Lise Meitner (1878–
Mt meitnerium
1968)
109
278
Mt, 7,6 s
Darmstadt (város,
Ds darmstadtium
Németország)
110
281
Ds, 11 s
Wilhelm C. Röntgen
Rg röntgenium
(1845–1923)
111
282
Rg, 2,1 perc
Nikolausz Kopernikusz
Cn kopernícium
(1473–1543)
112
285
Cn, 29 s
Nh nihonium Japán (ország, Ázsia)
113
286
Nh, 20 s
Georgij Nyikolajevics
Fl flerovium Flerov
114 (1913–1990)

289
Fl, 2,6 s
Moszkva (város,
Mc moszkovium Oroszország)
115

287
Mc, 47 ms
Lv livermórium Livermore (város, USA)
116
293
Lv, 61 ms
Tennessee (tagállam,
Ts tenesszin
USA)
117
294
Ts, 51 ms
 118 Og oganesszon Jurij Oganeszjan (1933-)

294
Og, 0,9 ms

5. táblázat Transzurán elemek nevének eredete

További két elem elnevezését 2003-ban, illetve 2005-ben hagyta

jóvá az IUPAC a már ismertetett eljárás végén. A 110-es elem neve a
GSI kutatóintézet városáról, Darmstadtról darmstadtium, Ds lett. A 111-
es elem egy híres német tudós, a röntgensugárzást felfedező Wilhelm
Conrad Röntgen (1845–1923) nevét örökíti meg, az elem neve
röntgenium. 2016 júniusára a hetedik periódus teljessé vált, vagyis már
a 118-as elemnek is lett javasolt neve, bár az utolsó négyet (Nh, Mc,
Ts, Og) csak 2016 végén hagyták jóvá véglegesen.

Végezetül essen egypár szó az elemek nevének írásmódjáról is. A

kűrium, berkélium, kalifornium és laurencium elemek a névadók eredeti
nyelven írt formájától eltérő, magyar kiejtést követő írásmódja már
évtizedek óta gyökeret vert, és a röntgeniumot is valószínűleg kevesen
írnák le az angolos roentgenium írásmóddal magyar szövegben. Ezen
elemnevek írásmódjának elveit követve helyesebbnek tűnik a
radzerfordium, szíborgium, bórium és hasszium írásmód a mai magyar
szakirodalomban talán kicsit gyakoribbnak mondható rutherfordium,
seaborgium, bohrium és hassium alak helyett. A könyv szövegének
véglegesítéséig még nem dőlt el, hogy a 117-es elem (Ts) nevének
magyar megfelelője tenesszin vagy tenesszinum lesz-e.

Első megjelenés: Középiskolai Kémiai Lapok, 2007, 34, 5, 345–351.

VÍZILÓNAPTEJ
Japán tudósok nemrégiben azonosítottak egy természetes forrásból
származó, korábban ismeretlen szerves vegyületet, amelynek angol
nevét magyarra lefordítani egyrészt igen nehéz, másrész igen könnyű.
Nehéz, mert ezt az anyagot valószínűleg nem nevezte meg még senki
magyarul, másrészt könnyű, mert a japán tudósok által alkotott angol
név eredete latin, s ennek mintájára fordíthatjuk hipposzudorsavnak.
Latinul a hippopotamus szó vízilovat, a sudor pedig izzadságot jelent.
Természetesen az elnevezés a vegyület eredetére utal: erre az
anyagra vízilovak verítékében találtak rá. A felfedezést bejelentő hétfős
japán kutatócsoportból hárman egy yokohamai egyetemen, négyen
pedig egy tokiói állatkertben dolgoznak. A 17. ábra a hipposzudorsav
és egy másik vegyület, az ugyancsak vízilóizzadságban azonosított
norhipposzudorsav szerkezeti képletét mutatja be. A két képlet csupán
a középen lévő karboxilcsoport révén különbözik, élettani körülmények
között valószínűleg a norhipposzudorsav a hipposzudorsavból
képződik a karboxilcsoport elvesztésével.

Hogyan is sikerült rátalálni erre a vegyületre? A kutatócsoport

vállalkozó kedvű tagjai fél éven át minden nap egyszer egy
gézdarabbal letörölték a verítéket kedvenc nílusi vízilovuk arcáról.
Sajnos elkövették azt a megbocsáthatatlan mulasztást, hogy a víziló
nevét nem jegyezték fel az utókor számára. A gézdarabot feldolgozásig
szárazjégbe hűtve tárolták, majd a laboratóriumban vízbe áztatták, s
így az izzadság vízoldható komponenseit kinyerték. Egy alkalommal
csak kevés anyagot lehetett gyűjteni, ezért kellett ilyen sokáig
ismételgetni az eljárást.
 Miután elegendő minta összegyűlt az alapos kémiai elemzéshez,
egy gélszűrés nevű eljárással több lépésben sikerült abból elválasztani
egy vörös és egy narancsszínű vegyület híg vizes oldatát. E vizes
oldatok tömegspektrometriás és magmágneses rezonanciával történő
szerkezetvizsgálata alapján derült fény a vörös (hipposzudorsav) és a
narancsszínű (norhipposzudorsav) anyag 17. ábrán bemutatott
képletére.

17. ábra A hipposzudorsav és a norhipposzudorsav képlete

A két vegyület jelentős alkotórésze a vízilovak verítékének, így

bizonyára van élettani szerepük is. A hipposzudorsav baktériumellenes
hatását mikrobiológiai laborvizsgálatok igazolták: ez azonban csak
másodlagos. Valószínű ugyanis, hogy a két anyag óvja meg a víziló
bőrét a leégéstől a legvakítóbb napsütésben is. A fényvédő hatás
megértéséhez egy kicsit többet kell megtudnunk az anyagok
fényelnyeléséről, s ez természetesen a fény hullámhosszától függően
más és más lehet. Az elnyelést mennyiségileg egy spektrofotometria
nevű módszerrel lehet mérni. Ennek leggyakrabban használt
összefüggése a Lambert– Beer-törvény, amelynek híg oldatra
vonatkozó formája a következő:

λ
Az egyenletben A az abszorbancia, a spektrofotometria
legfontosabb mennyisége. Az abszorbancia dimenziómentes
 λ
szám, vagyis nincs mértékegysége. I0 az oldatra ráeső fény
λ
intenzitása, I pedig a csökkent fényintenzitás az oldaton való
áthaladás után. A felírt egyenlet első fele lényegében az abszorbancia
definícióját adja meg: a beeső és áthaladó fény intenzitásarányának
10-es alapú logaritmusa. A tényleges Lambert–Beer-törvény a második
egyenlőségjel után kezdődik: ez adja meg a kapcsolatot az
abszorbancia és három más fizikai mennyiség között. Ezek közül c az
3
oldatban lévő fényelnyelő anyag koncentrációja (többnyire mol/dm
egységben, amelyet röviden M-mel is jelölnek), ℓ a fény által az
λ
oldatban megtett út hossza (szokás szerint cm-ben mérve), ε az
–1 –1
elnyelő anyagra jellemző moláris abszorbancia (egysége M cm ).
A képletben a fény hullámhosszától függő mennyiségeket felső
indexben λ jelöli.

Ha egy oldat abszorbanciáit a hullámhossz függvényében

ábrázoljuk, akkor az oldat elnyelési színképét alkotjuk meg (gyakori
idegen szóval spektrumnak is nevezik). A hipposzudorsav és a
norhipposzudorsav vizes oldatának színképét mutatja be a 18. ábra. A
koncentráció és a fényúthossz az ábrafeliratban található meg. Híg
oldatban is elég nagy a fényelnyelés, vagyis az anyagok színe igen
erős. A 18. ábrán látható színkép nemcsak a látható (400–800 nm
közötti), hanem az ultraibolya tartományban is mutatja az elnyelést, s
az élettani szempontból fontos UV-A (320–400 nm), UV-B (280–320
nm) és UV-C (200–280 nm) tartományok is be vannak jelölve.

Az ábrából a spektrofotometria egy másik fontos sajátságát is jól

láthatjuk: a megbízhatóan mérhető abszorbanciák nem lehetnek 2-nél
nagyobbak. Ugyanis az A = 2 azt jelenti, hogy az oldat a teljes
fényintenzitás 99%-át elnyeli, vagyis mindössze 1%-át engedi át. Még
nagyobb abszorbanciánál a mintán már alig-
alig jutna át fény, s a beeső fényhez képest csekély intenzitást már nem
lehet kellő pontossággal megmérni.
A 18. ábra kapcsán jegyezzük még meg azt is, hogy egy sav
protonált és deprotonált formájának különböző lehet a színképe és a
színe. Ezen alapul a sav-bázis indikátorok működése. A víziló verítéke
szokatlanul lúgos, pH-ja 8,5 és 10,5 között változik, ilyen körülmények
között a két sav deprotonált formája van jelen. A
18. ábrán ábrázolt színképek mérése előtt pufferrel 6,1-re állították be
a pH-t, így itt is a savmaradékionok színképe látható. A két anyag az
UV-B tartományban kicsi koncentrációban is nagyon nagy részét nyeli
el a fénynek. Itt kell a napsugárzástól leginkább védeni a bőrfelszínt.
280 nm-nél kisebb hullámhosszú sugárzás ugyan sok érkezik a
Napból, de a légkör – elsősorban az ózonréteg – elnyeli azt, s így nem
ér el a földfelszínre. Ezt mutatja be a 19. ábra, ahol a légkör tetején, 30
km magasságban és a földfelszínen napos időben mérhető
fényintenzitások láthatók a hullámhossz függvényében. A függőleges
tengelyen szereplő mennyiség a napsugárzás irányá- ra merőleges (és
nem a földfelszínnel párhuzamos!), egységnyi felületre jutó, 1 nm
széles hullámhossztartományban érkező fény összintenzitása, ezért
furcsa egy kicsit a mértékegység. Az ábrából látható, hogy a
földfelszínre UV-C sugárzás szinte egyáltalán nem,
18. ábra A hipposzudorsav (A) és norhipposzudorsav (B) oldatának elnyelési
színképe 6,1-es pH-n. Koncentráció: 3,4 × 10–5 M (A), 2,6 × 10–5 M (B).
Fényúthossz: 1,000 cm
 19. ábra A napfény intenzitásának hullámhosszfüggése a légkör tetején, 30 km
magasságban és a földfelszínen

UV-B viszont elég jelentős mennyiségben érkezik a Napból. Az UV-A

sugárzás és a látható fény majdnem gyengülés nélkül hatol át a
légkörön, de ezek káros hatása a bőrre már sokkal csekélyebb, mint az
UV-B-é. A két sav elnyelése az UV-C tartományban a legnagyobb, de
ennek a napvédő hatás szempontjából csak annyi jelentősége van,
hogy a vízilovakat a természet bölcsen felkészítette az egyre növekvő
ózonlyuk káros hatásaival való küzdelemre.

Vajon meg lehet határozni a vízilóizzadság napvédő faktorát is?

Erre a kérdésre sajnos nem lehet egyértelmű választ adni. A manapság
minden naptej dobozán megtalálható napvédő faktor
(F) definíciója ugyanis eléggé bonyolult. Figyelembe kell venni a
napfény intenzitásának hullámhosszfüggését (Inap), valamint azt, hogy
a különböző hullámhosszú UV-sugárzásnak a bőrre
 λ
gyakorolt káros hatása (E ) más és más. F értéke kiszámolható a
következő képlettel:

λ
A képletben szereplő A a naptej abszorbanciája, a számlálóban és
a nevezőben lévő összegzést pedig a teljes hullámhossztartományban
el kell végezni. A fényvédő faktor megmutatja, hányszor hosszabb idő
alatt éri a bőrt ugyanakkora károsodás, mint naptej használata nélkül.
Persze mindez a naptej használatának szokásos körülményeire
vonatkozik. Ha valaki vastagabban keni be magát, akkor a védőhatás
is nagyobb. Ebből az is látható, hogy a két sav napvédő faktorának
kiszámításához ismernünk kellene még koncentrációjukat a víziló
izzadságában, s a bőrt fedő verítékréteg átlagos vastagságát is.
A hipposzudorsav talán nem tűnik túl egyszerű molekulának, de élő
szervezetekben nem számít túl bonyolultnak sem: valószínűleg a
fenilalanin és a tirozin aminosavak lebontásakor is keletkező
homogentizinsav két molekulájának reagálásakor keletkezik a 20.
ábrán felvázolt módon. A reakció során két szén– szén kötés
kialakulása és néhány hidrogén eltávozása történik egy időben,
feltehetően egy enzim katalitikus hatására.

20. ábra A hipposzudorsav keletkezése homogentizinsavból

Mindezek alapján azt is hihetnénk, hogy a hipposzudorsav

feltűnhet majd modern és környezetbarát naptejek hatóanyagaként,
hiszen az anyag természetes eredetéhez nem férhet kétség. Azonban
jobban átgondolva a dolgot, több probléma is akad az ötlettel. A
hipposzudorsav elnyelése a látható tartományban is igen jelentős,
vagyis képzeletbeli naptejünk vörös színűre festené a napozók bőrét.
Az eddigi adatok arra utalnak, hogy meglehetősen bomlékony
molekuláról van szó, így félő, hogy a naptej már a boltban való állás
közben hatástalanná válna. Végül gondoljunk bele abba, hogy esetleg
a vegyület szaga is hasonlíthat a vízilóizzadságéhoz…

Első megjelenés: Középiskolai Kémiai Lapok, 2008, 35, 4, 257–262.

JOHN TRAVOLTA
ÉS A TRIKLÓRETILÉN
Az igazságnak ára van. Ez a lényegi tanulsága az 1998-ban
bemutatott, Zavaros vizeken című amerikai mozifilmnek (eredeti angol
címe: A Civil Action). A film főhősét a világhírű John Travolta alakítja
(más, ismert filmjei a Szombat esti láz; Ponyvaregény; Ál/Arc; A vér
kötelez; Nicsak, ki beszél), a szereplők közül pedig Robert Duvall
(Sztálin; A Keresztapa; Tolvajtempó; Deep Impact) és Tony Shalhoub
(Monk, a flúgos nyomozó) arca és neve is valószínűleg mindenki
számára ismerős. A film Jonathan Harr író 1996-ban megjelent, azonos
című regényén alapul, amely valós, az 1980-as években a
Massachusetts államban lévő Woburn városkában megtörtént
eseményeket dolgoz fel. A Zavaros vizeken cím egyébként, úgy tűnik,
a filmkészítők között elég népszerűnek számít, ugyanez a címe a
Columbo (4. évad, 1975) és a JAG (7. évad, 2001) televíziós sorozat
egy-egy epizódjának is. Ez utóbbiakban azonban ama bizonyos víz
zavarosságának egészen más, nem kémiai okai vannak.

A filmnek egy másik főszereplője is van, és ez elég váratlan módon

nem egy személy, hanem egy vegyület: a triklóretilén (21. ábra,
C2Cl3H, angol nevének elterjedt rövidítése TCE). Első ránézésre nem
lehet sok különlegességet találni ebben a molekulában, leszámítva
talán azt, hogy rengeteg különböző kereskedelmi néven hozzák
forgalomba (a 6. táblázat 69-et sorol fel ezek közül, néhány kémiai
szempontból szabálytalan is van köztük). Hogyan kaphatott hát mégis
főszerepet egy filmben? Aligha kell mondani, hogy ez a szerep nem
kimondottan pozitív. A film ugyanis a tri- klóretilénnel szennyezett
ivóvíz egészségre
káros hatásairól, és az ezzel kapcsolatos amerikai perekről szól.

21. ábra A triklóretilén kémiai képlete

A film története azzal indul, hogy egy fehérvérűség miatt kezelt

gyermek édesanyjának feltűnik, hogy Woburnben meglepően gyakran
fordul elő ez a betegség, noha az Amerikai Egyesült Államokban
általában igen ritka. Ezért több érintett családdal összefogva Jan
Schlichtmann (John Travolta) sztárügyvéd segítségét kérik. Ő először
arra a belátásra jut, hogy sem bizonyíték, sem egyértelmű felelős nincs
az ügyben, ezért aligha várható belőle haszon. Később azonban fény
derül arra, hogy két nagy vegyi és élelmiszer-ipari üzem is
triklóretilénnel szennyezte a város ivóvizét, így peres eljárásban nagy
összegű kártérítést lehet követelni tőlük – ami már jogi szempontból is
érdekessé teszi az ügyet és persze a vegyületet.

De mire is használhatták vajon ezek a cégek a triklóretilént? A

vegyületet eredetileg egy brit cég, az Imperial Chemical Industries
fejlesztette ki abból a célból, hogy műtéteknél az altatásra és
érzéstelenítésre használt, de májkárosító hatású kloroformot

etén, triklór- (9CI) Flock Flip Trichloran

etilén, triklór- (8CI) Fluate Trichloren
acetilén triklorid Gemalgene triklóretilén
 Algylen Germalgen triklóretén
Anamenth Germalgene 1,1,2-triklóretén
Benzinol Lanadin 1,1,2-triklóretilén
Blacosolv Lethurin 1,2,2-triklóretilén
Blancosolv Narcogen triklóretilén (CAN)
Cecolene Narkogen Tri-Clene
Chlorilen Narkosoid Trielene
1-klór-2,2-diklóretilén Nialk Trielin
Chlorylea Perm-A-Chlor Trieline
Chlorylen Perm-a-Chlor Triklone
Chorylen Petzinol Trilen
Circosolv Philex Trilene
Crawhaspol TCE Triline
Densinfluat Threthylen Trimar
1,1-diklór-2-klóretilén Threthylene Triol
Dow-Tri Trethylen Tri-plus
Dukeron Trethylene Vestrol
etinil triklorid Tri Vitran
etilén triklorid Triad Fleck-Flip
etilén, 1,1,2-triklór- Trial Westrosol

6. táblázat A triklóretilén különböző tudományos és kereskedelmi nevei

és a könnyen meggyulladó, kellemetlen szagú étert modernebb,

kevésbé veszélyes anyag váltsa fel. 1956-ig, a halotán bevezetéséig
használták is a triklóretilént a gyógyászatban. Addigra azonban több
problémára is fény derült vele kapcsolatban: néha szívritmuszavarokat
okozott, a kloroformhoz hasonló májkárosító hatása is
bebizonyosodott, illékonysága pedig nem volt elég nagy a gyors
altatáshoz. Ezért az egészségügy ma már egyáltalán nem használja a
TCE-t. Az iparban azonban, elsősorban fémalkatrészek
zsírmentesítéséhez, még mindig elég
nagy mennyiségben alkalmazzák. Egy ideig a kevésbé mérgező 1,1,1-
triklóretánt tartották jobbnak erre a célra, róla viszont bebizonyosodott,
hogy jelentős mértékben hozzájárul az ózonréteg lebomlásához, ezért
az 1987-ben aláírt Montréali Egyezmény megtiltotta a használatát.
Emiatt az ipar visszatért a triklóretilénhez, amelynek néhány fizikai
tulajdonságát a 7. táblázat foglalja össze. Ezen tulajdonságok közül az
ipar számára a legfontosabb, hogy a TCE széles hőmérséklet-
tartományban folyadék, kicsi a reakciókészsége, de sok szerves
anyagnak igen jó oldószere.

3
sűrűség 1,46 g/cm (20 °C-on)
olvadáspont –85 °C
forráspont 87 °C
3
vízoldhatóság 1,28 g/dm (25 °C-on)
kritikus hőmérséklet 271 °C
kritikus nyomás 5,0 MPa

7. táblázat A triklóretilén néhány tulajdonsága

Minden bizonnyal e jó tulajdonságok miatt használták a woburni

gyárak is ezt a vegyületet. Jan Schlichtmann-nak alaposan meg is
gyűlik a baja a filmben a jogi procedúrákkal. A per egyre több ember
közreműködését és növekvő anyagi áldozatokat követel, és persze
egyre nagyobb jogászcsapatot is igényel; ennek a csapatnak a tagja
Kevin Conway (Tony Shalhoub) is. Az alperes sem engedheti meg
magának a tétlenséget, a két cég jogászai közül Jerome Facher
(Robert Duvall, ezért az alakításért Oscar-díjra is jelölték) a
legaktívabb. Habár az alperes hajlandó lenne peren kívüli
megállapodással jelentős kártérítést fizetni, Schlichtmann ezt nem
fogadja el, mert kevesli az ajánlatot.
 Az egyik legfontosabb kérdés persze az, hogy lehet-e bizonyítani a
szennyezés és a leukémiás esetek közötti kapcsolatot. De miért is
ennyire nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni? Az viszonylag jól
ismert, hogy nagy mennyiségű triklóretilén hatására hogyan viselkedik
az emberi szervezet, hiszen a TCE-t altatószerként használták. Az
elsődleges hatása a központi idegrendszer gátlása. Nagyobb
mennyiség esetén előbb részegségszerű állapot, fejfájás, szédülés
alakul ki, majd eszméletvesztés után a fellépő légzési és keringési
rendellenességek akár halált is okozhatnak. Azonban ezek mind
egyszeri alkalommal, nagy mennyiségben alkalmazott TCE-re
vonatkoznak. A kis mennyiségekkel való folyamatos és hosszan tartó
érintkezés egészen más. Ennek a tudományos igényű tanulmányozása
is sokkal nehezebb. Ez az oka például annak is, hogy soha nem lehet
majd pontosan megmondani, hány ember halálát okozta a csernobili
atomerőmű-baleset. Ugyanis a katasztrófa fő egészségügyi kockázata
az volt, hogy sok radioaktív sugárzó anyag jutott a környezetbe, ezért
– főleg Fehéroroszország területén – az emberek jelentős részét a
természetesnél nagyobb mennyiségű sugárzás érte. A sugárzás
dózisa még nem érte el azt az értéket, hogy közvetlen sugárbetegséget
okozzon, de ez a kisebb mennyiségű sugárzás is megnöveli a
daganatos betegségek kialakulásának valószínűségét. Rákos
megbetegedések azonban sugárzásnak ki nem tett emberek között is
előfordulnak, s a kialakulás egyértelmű oka legtöbbször nem
állapítható meg. Így az áldozatok számának becslésére az egyetlen
módszer a statisztikai kockázatelemzés. A Nemzetközi Atomenergia-
ügynökség legfrissebb, ilyen módszerekkel készített becslései kb.
4000-re teszik a csernobili baleset áldozatainak számát, bár név szerint
felsorolni őket elvileg sem lehet.
 A statisztikai becslésekhez persze etikai okokból nem lehet
embereken kísérleteket végezni. Így az adatok forrása csak az
állatkísérletekből történő extrapoláció és az emberi egészségügyi
adatok gondos elemzése lehet. A triklóretilén esetében például nyomon
követték a TCE-t előállító gyárakban dolgozó munkások egészségét.
Az ilyen gyárakban az 1970-es évekig acetilénből indult ki a szokásos
eljárás, a későbbiekben viszont inkább etilént használtak
alapanyagnak. A reakciót két lépésben viszik végbe, az elsőben klórral
telítik az etilén kettőskötését, majd a keletkező terméket további klórral
400 °C-ra melegítik (22. ábra). Ez persze azonnal felveti a problémát,
hogy a TCE-gyárakban dolgozó munkásokon

22. ábra A triklóretilén előállítására használt kémiai reakciók

a klór, az etilén és az 1,2-diklóretán esetleges hosszú távú hatásai

együtt jelentkeznek a TCE által okozott károsodásokkal. Gondos
elemzéssel, különböző csoportok összehasonlításával a
bizonytalanságok jelentősen csökkenthetők, de soha nem
szüntethetők meg teljesen.
A TCE-vel kapcsolatos vizsgálatok egér- és patkánykísérletekben a
veserák és a májrák kialakulási valószínűségének megnövekedését
mutatták ki. Ez alapján persze még nem lehet azt állítani, hogy a
triklóretilénnel szennyezett vizet fogyasztók biztosan megbetegednek,
mert a patkányok és egerek szervezete nem ugyanúgy működik, mint
az embereké, és
az egyes emberek közötti különbségek is nagyon nagyok lehetnek.
Még az sem ad egyértelmű okot az aggodalomra, ha valahol TCE
jelenlétét mutatják ki. Egy anyagot ugyanis önmagában nem lehet
mérgezőnek vagy károsnak nevezni, ehhez mindig meg kell adni a
mennyiséget is (nagyon nagy mennyiségben fogyasztva például a
konyhasó is káros az emberi szervezetre). A szennyezőanyagok
kimutatásához használt módszerek általában nagyon érzékenyek,
többnyire a károsnak gyanított mennyiség töredékét is képesek
érzékelni.
A triklóretilén esetében a tömegspektrometriás módszerek igen
előnyösen használhatók kimutatásra. Ennek az az oka, hogy a TCE
35
egy molekulájában három klóratom van. A klór kétféle izotóp, a Cl és
37
a Cl nagyjából 3:1 arányú elegye, így a TCE-molekulában nagyon
jellemző izotópmintázat jön létre (23. ábra), ezért jelenlétét könnyű
felismerni.
Sok-sok kísérlet és megfigyelés együttes elemzése sem
bizonyította azt, hogy a triklóretilén-szennyezés és a leukémia
kialakulása között egyértelmű kapcsolat lenne. Így a filmbeli per végén
(a valós eseményeknek megfelelően) az ítélet az alpereseket felmenti,
vagyis nem találják őket közvetlenül felelősnek a betegségekért. Ettől
persze a szennyezés léte, valamint a gyáraknak a valós tények
elkendőzésében mutatott igyekezete még vitathatatlan, így Jan
Schlichtmann – jogi cége és saját anyagi jóléte feláldozásával – mégis
szerez valamennyi kártérítést a beteg gyermekek családjainak.
 23. ábra A triklóretilén tömegspektruma

A Zavaros vizeken a neves színészek, Robert Duvall Oscar-jelölése

és a kedvező filmkritikák ellenére sem lett népszerű. Az amerikai
mozikban mindössze 56 millió dollár bevételt hozott, ami a film
előállítási költségeit (kb. 75 millió dollár) sem fedezte. Az igazságnak,
úgy tűnik, tényleg ára van, de ezt ebben az esetben nem a
mozilátogatók, hanem a filmkészítők fizették.
Első megjelenés: Középiskolai Kémiai Lapok, 2010, 37, 4, 265–270.
AZ ELSŐ KÉMIAI
KONFERENCIA
A konferenciák manapság annyira gyakoriak, hogy szinte még
elképzelni is nehéz nélkülük a tudományos közéletet. Pedig a
tudománytörténet során elég hosszan kizárólag írásban vagy egymás
munkahelyeit meglátogatva cseréltek eszmét a hasonló problémákon
dolgozó szakemberek. Noha egyes magyar források szerint az első
vagy valószínűleg az első nemzetközi tudományos konferenciát a
Selmecbányai Akadémia, illetve Born Ignác szervezte 1786
szeptemberében az amalgámozás új módszerének megvitatása
végett, a nemzetközi tudománytörténeti szakirodalom szerint az első
konferenciát alig több mint 150 éve, 1860. szeptember 3. és 5. között
szervezték a németországi Karlsruhéban – méghozzá kémiai témában.
A 19. század legelejére, főként Antoine Laurent Lavoisier (1743–
1794) hatására a kémia már jól elkülönült a többi tudományágtól. A
század közepére az alapvető fogalmak értelmezése meglehetősen
kaotikussá vált. A legtöbb szakember ekkor már elfogadta az
atomelméletet, de a molekulaképletekről szinte mindenkinek megvolt a
saját véleménye. Ebben az időszakban a nagy tekintélyű kémikusok
többsége a víz képletét HO-nak tartotta, csak viszonylag kevesen
támogatták a H2O változatot. Az összetettebb molekulák esetében a
helyzet még rosszabb volt: az ecetsavra egy Kekulé által írt korabeli
tankönyv nem kevesebb mint tizenkilenc különböző lehetséges
szerkezetet adott meg. Ez a helyzet például a diákok számára sem volt
éppen kellemes…
 Az egyik fő probléma az volt, hogy az elemek atomtömegét nem
ismerték biztosan. Ez a korabeli ecetsavképletekből is kitűnt, mert
majdnem mindegyikből a C4H4O4 összegképlet következne a

valóságos C2H4O2 helyett. Az atomtömeg a feltételezett vegyértéktől

függően az oxigénre 8 vagy 16, a szénre 6 vagy 12 is lehetett. Ehhez
hasonló problémákkal még Mengyelejevnek is meg kellett küzdenie a
periódusos rendszer megalkotása során: akkoriban az urán elfogadott
atomtömege 120 volt, a berilliumé pedig 12. Ezeket a hibákat a nagy
orosz tudós javította ki, s állapított meg a manapság ismerthez közelítő
értékeket úgy, hogy a rendszerből következő vegyértékekből számolt
atomtömegeket (240-et és 8-at) rendelt ezekhez az elemekhez.
Amedeo Avogadro (1776–1856) már 1811-ben megfogalmazta
tételét, amely szerint azonos állapotú gázok azonos térfogatai azonos
számú molekulát tartalmaznak, s ennek a használatával ma már
könnyedén el lehet jutni a helyes atomtömegekig. Ezt a hipotézist
azonban a 19. század közepén a kémikustársadalom még
meglehetősen egyöntetűen elutasította, amiben annak is szerepe volt,
hogy az olasz tudós érveit olyan folyóiratban ismertette, amelyet
elsősorban fizikusok olvastak.
Sajnálatos módon az 1800-as évek elejének nagy tekintélyű
kémikusa, Jöns Jacob Berzelius (1779–1848) is hozzájárult a
homályhoz. Berzelius arra a helyes felismerésre jutott, hogy ionrácsos
szilárd anyagokban a kötés alapvetően elektrosztatikus természetű.
Ebből viszont túlzott általánosítással már azt is kikövetkeztetni vélte,
hogy az elektrosztatikus erőknek minden kötéstípusnál döntő szerepük
van. Ezt elfogadva értelmetlen lett volna azonos atomokból álló
molekulák létezését feltételezni, mert két azonos atom között pusztán
elektrosztatikus alapon nem jöhet létre kötés.
 A század közepére abban viszont egyetértés alakult ki, hogy a
kémia alapvető problémáit részletes megvitatás után és új, rendszeres
kísérletek végzésével meg lehet oldani. Az első konferencia, tehát sok
tudós egy helyre való összehívásának ötlete a német születésű, de
Belgiumban dolgozó, akkoriban még meglehetősen fiatal Kekulétól
származott. A Párizsban dolgozó Wurtzcal közösen egy tapasztaltabb,
tekintélyes kémikus közreműködését keresték a konferencia
megvalósításához. A Karlsruhéban dolgozó német kémikus, Karl
Weltzien sietett segítségükre. A sors iróniája, hogy manapság Kekulé
és Wurtz nevét rendszeresen megemlítik a kémiatankönyvek, míg az
akkor nagy tekintélyű Weltzien nevéhez semmilyen maradandó
eredmény nem fűződik, kizárólag a konferenciaszervezésben szerzett
érdemeiről emlékezik meg a tudománytörténet. A helyszín
megválasztása szerencsés volt: a német Baden tartomány
Feketeerdőhöz közeli része, ahol Karlsruhe van, akkoriban igen
népszerű és vonzó nyaralóhelynek számított. A tartomány uralkodója,
Friedrich nagyherceg pedig a tudományok közismert pártolója volt, és
jelentős anyagi támogatással segítette a konferencia megszervezését.

Szemben az általában több évre előre eltervezett és alaposan

átgondolt mai konferenciákkal, a karlsruhei összejövetel
meghirdetésétől megnyitásáig viszonylag rövid idő telt el. Weltzien és
kollégái 1860 márciusában kerestek meg néhány neves tudóst, hogy
támogatást kérjenek a konferencia megszervezésének ötletéhez. A
meghívót egy e-mail és gyorsposta nélküli világban csak július végén
küldték szét angol, francia és német nyelven. Ennek hatására Wurtz
feljegyzései szerint 140 kémikus jött el Karlsruhéba. A résztvevők
fennmaradt listáján 127 név áll: 57 német, 21 francia, 18 angol, 7 orosz,
7 osztrák, 6 svájci, 3 belga, 3 svéd, 2 olasz, 1-1 spanyol és portugál,
és –
egyetlen Európán kívüliként – 1 mexikói. Úgy tűnik, a polgárháború felé
sodródó Amerikai Egyesült Államokban visszhangtalan maradt az
esemény. A résztvevők közül többek neve mai tankönyvekben is
gyakran előfordul. A konferencia iránti lelkesedés azonban nem volt
osztatlan. Lothar Meyer például egy közeli barátjának írt levelében a
következőképp fogalmazta meg ellenérzéseit: „…ez az idióta templomi
gyűlés Karlsruhéban, ahol a résztvevők megválasztják majd a
molekulaképletek tévedhetetlen pápáját.”

Szeptember 3., vagyis az első nap estéje, habár igazából senki nem
szervezte így szándékosan, olyan baráti beszélgetések és kölcsönös
bemutatkozások sorozatává vált, amely mind a mai napig szokás a
tudományos konferenciákon. Az este során az élő zenéről egy orosz
kémikus gondoskodott: Alekszandr Borogyin manapság valószínűleg
az összes résztvevő közül a leghíresebb, de ezt zeneszerzői és nem
vegyészi pályájának köszönheti. A legismertebb általa írt dallam az Igor
herceg című opera egy kórusműve, amelyet Warren G és Sissel
Kyrkjebø 1998-ban rap stílusban is feldolgoztak.

A konferencián Kekulé terveinek megfelelően nem volt előre

megszabott program. A résztvevők a helyszínen, maguk határozták
meg, hogy milyen kérdésekkel kívánnak foglalkozni és mennyi ideig.
Az egyes viták levezető elnökeit szavazással választották. Lényegében
a szekciókra bontás mára bevett szokása is megszületett
Karlsruhéban, mert a résztvevők több alkalommal kisebb csoportokra
oszolva vitattak meg egy-egy konkrét kérdést, majd a csoportok
képviselői a teljes közönséggel ismertették az egyeztetett véleményt.
Elég sokáig úgy tűnt, hogy a találkozó teljesen eredménytelen marad,
mert sok kérdésben nem sikerült a többség számára elfogadható,
közös véleményt
alkotni. Azonban nem sokkal a konferencia vége előtt egy akkor még
alig-alig ismert olasz kémikus, Stanislao Cannizzaro hosszú, igen jól
átgondolt és nagy személyes meggyőző erejű előadásban próbálta a
hallgatóságot rávenni Avogadro hipotézisének elfogadására.
Gondolatmenetében felhasznált egy, a fizikusok által 1819 óta ismert
törvényszerűséget, amelyet a mai fizikatankönyvek Dulong–Petit-
szabály néven tartalmaznak: a fémek fajhőjének és atomtömegének
szorzata független a fém minőségétől. Ebből és az Avogadro-tételből
egyértelmű atomtömegek következnek, amelyeket az olasz tudós
általános elfogadásra ajánlott. Az előadás után Cannizzaro egy barátja
a résztvevők között szétosztott egy tudományos cikket, amely az
elhangzottakat összefoglalta. Ez igen jó gondolat volt, mert a hosszú
ideig tartó hazaúton a legtöbben alaposan el is olvasták az írást.

A már említett Lothar Meyer véleménye is gyökeresen

megváltozott. Szerinte Cannizzaro előadása „olyan volt, mintha
felnyitották volna a szememet; egy csapásra eltűntek a kétségeim, s a
helyüket a bizonyosság békés érzése foglalta el”. Mások számára
viszont hosszabb ideig tartott az elhangzottak elfogadása. A
konferencia különösebb formalitások nélkül zárult, a résztvevők
egyszerűen búcsút mondtak egymásnak és hazautaztak. A
sajtóvisszhang igen csekély volt, csak egy angol és egy francia
tudományos lap számolt be az eseményről rövid hír formájában.
Alapvető céljait tekintve a karlsruhei összejövetel 1860 őszén teljes
kudarcnak tűnt. Valójában viszont ennek az ellenkezője az igaz. A
konferenciát követő néhány évben a vitatott kérdések nagy részében
egyetértés alakult ki, s így a molekulák képlete többé már nem volt
komoly vita tárgya a kémikusok között. Az egységes elveken alapuló
atomtömegek elfogadása pedig lehetővé tette, hogy 1869-ben
megszülessen a
periódusos rendszer. A következő kémiai konferenciára ennél
lényegesen többet kellett várni: 1889-ben rendezték Párizsban,
mintegy 300 kémikus részvételével.
A szerző megköszöni Árpád István hasznos megjegyzéseit.

Első megjelenés: Középiskolai Kémiai Lapok, 2011, 38, 1, 1–7.

A KILOGRAMM VÁRHATÓ
ÚJ DEFINÍCIÓJA ÉS ENNEK
KÖVETKEZMÉNYEI
A kilogramm az SI (a Système International d’Unités, vagyis a
Mértékegységek Nemzetközi Rendszere) egyetlen alapegysége,
amelynek definíciója mind a mai napig konkrét tárgyhoz kötődik.
Pontosan egy kilogramm a Párizs melletti Sèvresben őrzött, 39
milliméter magas, 39 milliméter átmérőjű, 90% platinát és 10%
irídiumot tartalmazó ötvözetből készült fémhenger tömege. A
Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Hivatal (Bureau International des
Poids et Measures) által kijelölt három őrnek évente egyszer meg kell
győződnie arról, hogy valóban megvan a páncélszekrényben,
többszörösen elzárva tárolt „őskilogramm”. A tárolóból az etalont csak
több évtizedenként egyszer veszik ki, legutóbb 1990-ben hasonlították
össze néhány ország nemzeti kilogramm-prototípusával. Nagy
pontosságú mérések azt mutatták, hogy a prototípusok tömege kb. 0,5
µg/év sebességgel változik, általában növekszik.

A kilogramm névnek az a rendkívül furcsa és a diákok számára

nemegyszer zavaró sajátsága, hogy az alapvetőként definiált egység
nevében SI prefixet is tartalmaz, ma már csak kevés szakembert zavar.
A legtöbb metrológus viszont akkor sem tartaná szerencsésnek azt a
tényt, hogy egy alapmennyiség mértékegysége egyetlen ténylegesen
létező, megváltoztatható, akár meg is semmisíthető tárgyhoz legyen
kötve, ha annak állandósága bizonyítható és biztosítható lenne. A
kilogramm-prototípusok tömegváltozása azonban elég egyértelművé
tette azt, hogy a többi alapegységhez hasonlóan a tömeg egységének
meghatározását is természeti állandóhoz vagy tetszés szerint
reprodukálható jelenséghez kell kötni. A változtatás szükségességét a
metrológiai szakemberek négyévenként tartott nemzetközi
összejövetelén, a 21. CGPM-en (franciául Conférence générale des
poids et mesures) határozatban is rögzítették 1999-ben, az új
definícióval szemben támasztott legfontosabb követelményeket pedig
egy 2005-ben elkészült ajánlásban fogalmazták meg. Az új definíció
véglegesítéséről a döntést eredetileg a 2011-es, 24. CGPM-re
tervezték, de ez nem történt meg, és azóta is halogatják a folyamatot.
A kérdés jelentősége igen nagy, hiszen a kilogramm a legtöbb
származtatott SI egységben szerepel, és három másik SI alapegység
meghatározásában is szükséges: a mól definíciója közvetlenül, az
amperé és a kandeláé pedig a newton erő-, illetve watt
teljesítményegységen át közvetve tartalmazza a tömegegységet (8.
táblázat). Vagyis ezen alapegységek ismeretéhez már előzetesen
ismerni kell a kilogrammot. Hasonló módon a fénysebességhez kötött
méter modern definíciója feltételezi a másodperc előzetes ismeretét. A
kilogramm újradefiniálása után valószínűleg a másodperc
meghatározásának módosítására is szükség lesz. Így közvetve vagy
közvetlenül a kelvinen kívül az összes alapegységet érinti valamilyen
módon a várható változtatás, s a kelvin új meghatározása mellett is
érvel több metrológus.

Kicsit talán meglepő, de egy alapmértékegység új meghatározása

a metrológusok számára elsősorban nem elvi kérdés, hanem a
gyakorlatban megvalósítható mérések pontosságához kapcsolódik.

Eredet: 1 nap 1/24/60/60-ad része

Jelenlegi definíció: az alapállapotú, nyugalomban
lévő, 0 K hőmérsékletű cézium-
 133 atom két hiperfinom energiaszintje
IDŐ:
másodperc közötti átmenetnek megfelelő sugárzás 9 192
631 770 periódusának időtartama
Új javaslat: a Rydberg-állandóhoz kötve úgy,
hogy annak értéke pontosan 1 097 371,568 52
–1
m legyen
Eredet: a Föld egy hosszúsági körének
negyven- milliomod része
Jelenlegi definíció: az az út, amelyet a fény
HOSSZÚSÁG: méter
vákuumban 1/299 792 458 másodperc alatt
tesz meg
Változtatás nem várható
Történet: 1 gramm az 1 cm élhosszúságú
kockát kitöltő víz tömege
TÖMEG: Jelenlegi definíció: a Sèvres-ben őrzött platina-
kilogramm irídium henger tömege
Várható változtatás: ötféle, elvileg különböző
lehetőség (részletesen a szövegben)
Eredet: 1 g hidrogénben lévő atomok száma
Jelenlegi definíció: pontosan 0,012 kg szén-12-
ANYAGMENNYISÉG: ben lévő atomok száma
mól Várható változtatás: egy pontos szám
megadása, melynek értéke a kilogramm
definíciójától függ
Eredet: egy fok a víz normál forrás- és
fagyáspont-különbségének századrésze
Jelenlegi definíció: a víz hármasponti
HŐMÉRSÉKLET:
kelvin hőmérsékletének 1/273,16-szorosa
Lehetséges változás: a Boltzmann-állandón
keresztül, annak értékét pontosan 1,308 065 ×
−23
10 J/K-ra beállítva
Eredet: a vákuum permeabilitásának
–7
pontosan 4π × 10 H/m értékre történt
beállítása
 Jelenlegi definíció: olyan egyenáram erőssége,
ELEKTROMOS
amely két párhuzamos, egyenes, végtelen
ÁRAMERŐSSÉG:
hosszúságú, elhanyagolhatóan kicsiny, kör
amper keresztmetszetű és vákuumban egymástól egy
méter távolságra lévő vezetőben áramolva e
–7
két vezető között méterenként 2 × 10 newton
erőt hoz létre
Lehetséges változás: másodpercenként 1/1,602
–19
176 × 10 elemi töltés áramlása
Eredet: egy gyertya fényerőssége
Jelenlegi definíció: egy olyan fényforrás
12
fényerőssége, amely 540 × 10 Hz-es
FÉNYERŐSSÉG:
kandela
frekvenciájú monokromatikus sugárzást
bocsát ki, és az adott irányban 1/683 watt per
szteradián nagyságú a sugárzás erőssége
Változtatás nem várható

8. táblázat SI alapmennyiségek eredete, definíciója és javasolt változtatásaik

Az új egységnek olyannak kell lennie, hogy a manapság ismert

technikákkal a korábbi definíciónál nagyobb pontosságot tegyen
lehetővé. Így aztán az új javaslatokat gyakran nem is magáról a
definíció tartalmáról, hanem a definíció alapján megvalósítható mérési
technikáról nevezik el. Kis rosszindulattal az is észrevehető ebben a
felfogásban, hogy a metrológiai szakemberek soha nem maradnak
munka nélkül, hiszen az egyre pontosabb mérési módszerek
kidolgozása az egységek rendszeres újradefiniálásával jár majd együtt.
Az SI alapegységeinek jelenlegi meghatározását foglalja össze a 8.
táblázat. A másodperc lehetséges megújított definíciójára is számos
javaslat létezik, ezek közül a táblázat egyet ismertet. A 8. táblázatban
szintén megtalálható egy javaslat a kelvin egység új definíciójára. A
következőkben rendszerezve áttekintjük a
kilogramm új meghatározására tett javaslatokat.

1. Atomszámoláson alapuló módszerek

1.1. SZÉN-12 ALAPÚ MÓDSZER

Ez a javaslat lényegében a mól mai definícióját adaptálná a
kilogrammra, így már jelentős tapasztalati háttérre támaszkodna. A
javaslat nagy hátránya, hogy nem tartozik hozzá ma fejlesztés alatt
lévő, nagy pontosságú mérési módszer. A kilogramm így javasolt
23 12
definíciója 83⅓ × 6,02214179 × 10 db C-atom tömege lenne. Így
persze a mól mai definíciója értelmetlenné válna. A probléma feloldása,
12
hogy a jelenleg a C-atom tömegmérésének pontossága által
korlátozott Avogadro-állandó nem kísérletileg mért érték, hanem
23
definíció szerint 6,02214179 × 10 lenne.
12
A C-re alapozott új definíció egy változata az Avogadro-állandót
3 23
pontosan 84 446 886 -ként (≈ 6,022140979 × 10 ) rögzítené, vagyis
3 12
egy kilogramm éppen 83⅓ × 84 446 886 db C-atom tömege lenne.
A 84 446 886 számot azért választották, mert köbe maradék nélkül
osztható 12-vel, így egy gramm szén-12 egész számú, egészen
pontosan 50 184 508 190 229 061 679 538 db atomot tartalmazna.

1.2. AVOGADRO-PROJEKT
Szintén az Avogadro-számhoz kapcsolódik az az új definíciójavaslat,
amely a kilogrammot egy teniszlabdához hasonló nagyságú, a
valóságban is igen pontosan elkészíthető szilíciumgömbhöz kötné. A
szilíciumnak azért lehet ilyen kitüntetett szerepe a kilogramm
definíciójában, mert elsősorban a félvezetőtechnika fejlődésének
köszönhetően előállítható igen
nagy tisztaságú egykristály formájában. A szilícium 28-as izotópját
99,99% tisztaságban már jelenlegi technológiákkal is elő lehet állítani.
Az elkészített gömb mérete optikai interferometriával kb. 0,3 nm –
vagyis egy atomréteg – pontossággal mérhető. A meghatározáshoz
felhasználandó szilíciumgömb mintadarabja már több éve készül. Az
1950-es évekbeli NDK-ból elmenekült, ma Ausztráliában élő, nyugdíjas
mester, Achim Leistner tud a világon a legtökéletesebben gömb alakú
tárgyakat készíteni, így a kilogrammgömb prototípusának
elkészítésével is őt bízták meg. A definíciójavaslat hátránya, hogy a
szilícium, eltérően a nemesfém platinától és irídiumtól, levegőn
oxidálódik és felületén 6–10 atomrétegnyi vastag szilícium-dioxid
keletkezik.

28
A Si atomtömegének ma elfogadott értéke 27,976 927 1(7) g/mol.
28
Így ez a javaslat nemcsak az Avogadro-állandót, hanem a Si
12
atomtömegét is definícióként rögzítené, feladva a C definíció szerinti
12,000 000 atomtömegét. Összességében egy kilogramm 6,022 141
26 28
79 × 10 ⁄ 27,976 9271 db Si-atom tömege lenne.

1.3. IONAKKUMULÁCIÓ
Ugyancsak egy Avogadro-típusú meghatározás arany- vagy bizmut-
ionok által szállított elektromos áram nagy pontosságú mérése révén
tenné meghatározhatóvá a kilogrammot. Az arany és a bizmut a
legnagyobb tömegű, természetes állapotban egyetlen stabil izotópot
tartalmazó, gyakorlatilag nem radioaktív, biztonsággal megmunkálható
209
elemek. A Bi alfa-bomlását ugyan bizonyították, de felezési ideje,
19
1,9 × 10 év olyan hosszú, hogy az nem jelent gyakorlati problémákat.
26
Egy kilogramm így például 6,022 141 79 × 10 / 196,966 569 (3 057
443 616 231 138
188 734 962) db aranyatom tömege lenne, tehát az Avogadro-állandó
mellett az arany atomtömegét rögzítené pontosan a definíció.

A módszer a nevét onnan kapta, hogy pontosan mért

áramerősséggel leválasztott ionok mennyiségét mérik a
definíciójavaslattal párhuzamosan fejlesztett technikával. Így
elkerülhetetlen, hogy a megújított kilogramm-definíció az elektrontöltést
−19
is rögzítse, pontosan 1,602 176 487 × 10 C értékben, 1 amper
pedig, ugyancsak definíció szerint, másodpercenként 1 ⁄ 1,602 176 487
−19
× 10 (vagyis 6 241 509 647 120 417 390) db elektron áramlását
jelentené egy áramkörben.

2. Elektronikus módszerek

2.1. WATT-MÉRLEG
A Watt-mérleg lényegében egy egykarú mérleg, amely azt az
elektromos teljesítményt méri, ami a mérendő test súlyából származó
erőt éppen kiegyenlíteni képes. A Watt-mérlegen alapuló új kilogramm-
definíció végső soron a Planck-állandóhoz kötné az egységet. A
Planck-állandó így pontosan h = 6,626 068 96
−34
× 10 Js lenne, a kilogramm javasolt definíciója pedig egy olyan
nyugvó test tömege, amellyel egyenértékű energia egyenlő olyan
fotonok energiájának összegével, amelyek frekvenciájának összege
50
1,356 392 733 × 10 Hz.
A kilogramm gyakorlati mérése így nem függene tárgyaktól. A Watt-
mérleges megközelítés hátránya, hogy egy Watt-mérleget üzemeltetni
igen költséges, így a Földön csak kettő vagy három lenne belőle,
eltérően például az elterjedt atomóráktól.
2.2. AMPER-ALAPÚ MEGHATÁROZÁS
E javaslat szerint a kilogramm új definíciója a következőt lenne: az a
−7
tömeg, amelynek gyorsulása pontosan 2 × 10 m/s² akkor, ha két
párhuzamos, egyenes, végtelen hosszúságú, elhanyagolhatóan
kicsiny, kör keresztmetszetű és vákuumban egymástól egy méter
−19
távolságra lévő, másodpercenként 1 ⁄ 1,602 176 487 × 10 (6 241
509 647 120 417 390) db elemi töltésegységnek megfelelő
egyenáramot szállító vezetődarab között egy méterre jutó erőhatásnak
teszik ki.
Ez a javaslat tehát a kilogrammot az amperhez kötné, az ampert
pedig az elemi töltésegységre visszavezetve határozná meg. Így az
−19
elemi töltés pontosan 1,602 176 487 × 10 C lenne. Ennek a
definíciónak jelentős elvi előnye, hogy a tömeget pontosan úgy
definiálná, ahogy azt a fizikában bevezetik: a hatóerő és gyorsulás
viszonyával, s a hozzá kapcsolódó mérési mód független lenne a
gravitációtól is. A javaslat hátránya, hogy nagyon nehéz a gyakorlatban
nagy pontosságú mérésre alkalmas eszközt készíteni. Az eddigi,
mágneses levitáción alapuló ilyen irányú kísérletek pontossága nem
haladta meg a 0,001%-ot a mágneses hiszterézis jelensége miatt.
Első megjelenés: Magyar Kémikusok Lapja, 2008, 63, 11, 325–327.
SZÁZ ÉVES A BOHR-
FÉLE ATOMELMÉLET
Az 1913-as év második fele fontos mérföldkő volt az atomelméletek
fejlődésében: Niels Bohr (1885–1962) dán fizikus ekkor ismertette
atomelméletét három hosszú közleményben a
[11]
Philosophical Magazine-ben, illetve egy rövid olvasói levélben a
[12]
Nature folyóiratban.
Ernest Rutherford (1871–1937) alig néhány évvel korábbi
atommodellje a nagy tömegű atommag körül keringő kicsi elektronokat
feltételezett, de kvantitatív előrejelzésekre nem volt képes. Emellett
néhány alapvető sajátsága is ellentmondott a kísérleti
tapasztalatoknak: nem tudta értelmezni az atomspektrumok akkoriban
már fél évszázada ismert vonalas szerkezetét és az elektronok
stabilitását, ugyanis a klasszikus fizika tanítása szerint a keringő
elektronoknak – mint gyorsuló töltéseknek – elektromágneses
sugárzás kibocsátása közben folyamatosan energiát kellene
veszíteniük.
Niels Bohr ezeket a problémákat posztulátumokkal oldotta meg,
amelyek nem következtek a klasszikus fizikából, de az
elektronmozgást alapjában véve a dinamika és elektrosztatika jól
ismert törvényei segítségével írta le. Az egyik posztulátum a
stacionárius állapotok feltételezése volt. E szerint az atomban kötött
elektronok csak úgy létezhetnek, hogy mozgás közben nem
sugároznak, illetve nem vesztenek energiát. Az atomi spektrumok
vonalainak értelmezéséhez Bohr azt feltételezte, hogy ezek a
stacionárius állapotok kvantáltak, vagyis energiájuk nem lehet
tetszőleges, hanem néhány kiválasztott érték valamelyike. A
kvantáltságot igazából nem is az energia, hanem a pályamozgáshoz
tartozó impulzusmomentumok segítségével volt könnyebb megadni,
amely csak h/2π egész számú többszöröse lehet. Ezek után már
kézenfekvő volt, hogy az atomspektrumokban észlelhető vonalak két
különböző stacionárius állapot közötti átmenetben keletkeznek.

A Bohr-féle atomelmélet egyik legnagyobb, azonnali eredménye az

volt, hogy a hidrogén atomspektrumának elemzése alapján levezetett
7 –1
Rydberg-állandót (RH = 1,097 × 10 m ) visszavezette egyetemes
4 2 3
állandókra: RH = mee /(8ε0 h c) (a képlet a mai SI jelöléseit
használja, me az elektron tömege, e az elektron töltése, h a Planck-
állandó, c a fénysebesség, ε0 a vákuum permittivitása). Erre a kor
ismert tudományos személyiségei is felfigyeltek: Albert Einstein (1879–
1955) fizikus figyelemre méltónak, Bertrand Russell (1872–1970)
természetfilozófus pedig szenzációsnak tartotta. A hidrogénatomon
+
kívül Bohr sikerrel értelmezte a He -ion emissziós spektrumát is. 1913-
as cikkei a röntgensugárzás és az atomok mágneses tulajdonságainak
értelmezése területén is jelentős előrelépésnek bizonyultak; illetve az a
felismerés is hozzá kötődik, hogy a β-sugárzás az atommagok által
kibocsátott elektronokból áll.

Persze az említett három cikkben nem minden gondolatmenet állta

+
ki az idő próbáját: Bohr a vízmolekulát lineáris alkatúnak, a H2 -
molekulaiont pedig instabilnak gondolta. A hidrogénatom
alapállapotáról az bizonyosodott be, hogy a dán tudós elméletének
feltevéseivel szemben az elektronnak nulla a pályaimpulzus-
momentuma. Később Arnold Sommerfeld (1868– 1951) segítségével
az elméletét elliptikus elektronpályák és egy újabb kvantumszám
feltételezésével bővítette ki, amivel a modell egy sor jelenség
magyarázatára vált képessé, de ezzel eljutott
alkalmazhatóságának határáig. Az atomok és molekulák
szerkezetének és viselkedésének adekvát leírásában az újabb jelentős
előrelépés az Erwin Schrödinger (1887–1961) osztrák fizikus által
1926-ban bevezetett, s később róla elnevezett hullámmechanikai
egyenlet és a Werner Heisenberg (1901–1976) német fizikus által
ugyanakkor javasolt „mátrixmechanika” kidolgozása volt. A Bohr-féle
atomelmélettel szemben az új elmélet nem a korábban megalapozott
fizikai összefüggések ad hoc megkötésén, hanem egészen új
posztulátumokon alapult. A manapság kvantummechanikának
nevezett elmélet nemcsak az elektron mozgásának leírására, hanem
gyakorlatilag minden, a mikrorészecskék világában megmérhető
tulajdonság helyes jóslására képes, ami az alapjául szolgáló
posztulátumok helyességét bizonyítja.

Első megjelenés: Magyar Kémikusok Lapja, 2013, 68, 12, 383.

A VASA ÚJ CSATÁJA
AZ ELEMEKKEL
A Vasa hadihajó a svéd haditengerészet igazi büszkesége lehetett
volna – ha valaha is kijut a Stockholmi-öbölből a nyílt tengerre. Mégsem
lett az, mert még vízre bocsátásának napján, 1628. augusztus 10-én
elsüllyedt, miközben alig másfél kilométer utat tett meg a tengeren.
A Vasát, a Balti-tenger legnagyobb tűzerejű sorhajóját II. Gusztáv
Adolf svéd király 1625. január 10-én aláírt megrendelésére készítették
a harmincéves háború (1618–1648) idején. Megépítése rövidesen
nagyon is sürgős lett a svéd haditengerészet számára, mert 1625
őszén egy viharban nem kevesebb mint tíz hadihajójuk süllyedt el a
Rigai-öbölben. A hajót a neves holland hajóácsmester, Henrik
Hybertsson kezdte el építeni, s a gyorsított eljárás miatt eredeti terveit
már a korai szakaszban kénytelen volt több helyen is módosítani. A
szakember nem sokkal az építés kezdete után súlyosan
megbetegedett és 1627 májusában meghalt. A munkát ezért szinte
végig segédje, Hein Jacobsson felügyelte. Ebben a korban még nem
voltak matematikai módszerek a hajók stabilitásának kiszámítására;
ilyen eljárásokat először csak bő száz évvel később dolgoztak ki. A
nagy hadihajók esetében meglehetősen általános jelenségnek
számított, hogy közvetlenül a vízre bocsátás után elég instabilnak
mutatkoztak: ezeket a hibákat az első néhány út megtétele után, utólag
korrigálták. A Vasának azonban – első-sorban a vitorlázási sebesség
növelésének szándékával – olyan magasan a vízvonal fölé került a
súlypontja, hogy az nagyon hamar végzetesnek bizonyult.
 1628. augusztus 10. vasárnap volt. (Svédországban ekkor még a
Julián-naptárt használták: csak az 1700 és 1740 közötti években tértek
át fokozatosan a Gergely-naptár használatára, amely szerint a Vasa
katasztrófájának napja augusztus 20-ra esett.) Az akkorra már teljesen
felszerelt hajó nagy tömeg jelenlétében, délután négy és öt óra körül
hagyta el a Királyi Palota közvetlen közelében lévő horgonyzóhelyét.
Eleinte a partról, kötéllel vontatták, majd az öbölbeli áramlat elértével
sodródni kezdett; ekkor búcsúztatták díszlövésekkel a partról. Nem
sokkal később egy kisebb széllökés hatására megdőlt a hajó. Ekkor
még nagy nehézségek árán ugyan, de visszanyerte egyensúlyát.
Közben a tíz vitorlából négyet felvontak, s ezekbe kapott bele egy
hirtelen támadt szélroham, amelytől az egyébként is kedvezőtlen
súlyeloszlású hajó az előzőnél még inkább megdőlt. A nyitott alsó
ágyúnyílásokon befolyt a tengervíz, s emiatt a hajó mindössze néhány
perc alatt elsüllyedt a 32 méter mély tengerben.

A hajó teljes legénysége harci körülmények között kb. 300 fő körül

lehetett. A balesetkor mindössze kb. 100 tengerész volt a fedélzeten,
de néhányukat a családtagjaik is elkísérték. A katasztrófában mintegy
30-an vesztek a tengerbe, főként olyanok, akiknek nem sikerült időben
kijutniuk a hajó belsejéből. (Sok évvel később, a Vasa kiemelésekor 25
csontvázat találtak, ebből kettő női volt.) A kapitány, Söfring Hansson,
sokáig még menteni próbálta a menthetőt, s az utolsók között hagyta
el a hajót, akárcsak Erik Jönsson altengernagy. Az ő életük hajszálon
múlt ugyan, de sikerült megmenekülniük. Nem volt szerencséje viszont
Hans Jonssonnak, akire egyébként az első tervek szerint a Vasa
vezetését bízták volna: ő azért volt a fedélzeten, mert az új hajók első
útjain általában egy második tapasztalt kapitány is részt vett. A túlélők
egy része mintegy 120 métert úszott a Beckholmen nevű szigetecske
partjáig; többségüket a Vasát kísérő
kisebb hajó mentette ki a vízből.

Az elsüllyedt hajó kiemelését már nem sokkal a baleset után

megkísérelték, de csak annyit értek el, hogy az árboccsúcsok évekig
folyamatosan a víz szintje fölött voltak, így a roncsok elhelyezkedése
felől senkinek sem lehetett kétsége. 1664–65-ben búvárok
segítségével a nagyon értékes bronzágyúkat kiemelték, de a Vasa
ezután hosszú időre feledésbe merült, habár a Stockholmi-öböl
hivatalos térképe még a 19. század közepén is mutatta a roncs vélt
helyét.
Anders Franzén (a svéd haditengerészet mérnöke, amatőr
archeológus) az 1950-es évek elején nagy erőfeszítésekbe kezdett
elsüllyedt hadihajók megtalálására és kiemelésére. A Vasa igen
előkelő helyen szerepelt a listáján. Nils Ahnlund történésznek az
egykori leírások alapján voltak elképzelései a Vasa maradványainak
lehetséges helyzetéről, de ezek a valós helytől jelentősen délebbre
tették a roncsot. Franzén 1954-ben a haditengerészettől kölcsönzött
hajók segítségével, viszonylag primitív módszerekkel kezdte meg a
kutatást, amelyet nem koronázott siker: vaskályhákat, bicikliket,
kidobott karácsonyfákat ugyan talált a vízben, de hajóroncsot nem.
1955 őszén végül rámosolygott a szerencse: Stockholm városa egy
tervezett híd építésének előkészületeként a Beckholmen sziget körül a
tengerfenék részletes feltérképezését kezdte el. Franzén hozzájutott a
térképekhez, s azonnal fel is tűnt neki egy kb. 50 méter hosszú és 6
méter magas kiemelkedés az V. Gusztávról elnevezett szárazdokk
közelében. Szakértők azt mondták neki, hogy ez az 1920-as években
jött létre a dokk építésénél kirobbantott szikladarabokból. A
haditengerészet egyik legtapasztaltabb, roncsmentéssel foglalkozó
búvára, Per Edvin Fälting viszont határozottan úgy emlékezett, hogy az
a törmelék
egészen máshová került.

A következő nyáron tovább folytatták a kutatást: 1956. augusztus

25-én fekete tölgyfadarabokat sikerült a felszínre hozni éppen onnan,
ahol a felmérések a kiemelkedést jelezték. Ennyi bizonyíték már
elegendő volt ahhoz, hogy a haditengerészet búvárcsoportot küldjön
vizsgálódni. Szeptember elején maga Fälting is az első merülők között
volt, így ő fedezte fel a nagy hadihajó elsüllyedt roncsait. Egy ideig a
svéd újságokban még volt vita arról, hogy melyik hajó lehet, de a
történelmi feljegyzések gondos áttanulmányozásával a Vasán kívül
minden más lehetőséget kizártak.

Ezután hatalmas és nagyon összetett művelet indult meg, amelyet

egyesek humorosan a svéd Apolló-programnak is neveztek. A munkát
a Broströms cég vezette, amely a legnagyobb, elsüllyedt értékek
kimentésével foglalkozó vállalat egész Skandináviában. Az is sokat
segített, hogy 1950-től 1973-ig VI. Gusztáv Adolf – a Vasa építtetőjének
névrokona – uralkodott Svédországban. Ő amatőr archeológusként
igen jelentős nemzetközi hírnévre tett szert: a világ sok táján vett részt
ilyen expedíciókban, s többek között a Yale, a Princeton és a
Cambridge egyetem is adományozott neki tiszteletbeli doktori címet. A
király tekintélyével és anyagi befolyásával is segítette a Vasa
kiemelését célzó nagyszabású terveket.

A műveletet igen részletesen átgondolva készítették elő. Ezalatt

számos próbamerülést is végeztek, s már ezek során is sok
17. századi lelet került a felszínre. 1958. szeptember 5-én egy ágyú
felszínre hozását még a rádió is élőben közvetítette. A hajótest
kiemelése 1959. augusztus 20-án kezdődött. A terveknek megfelelően,
megfeszített acélkábelek használatával a hajót sikerült kimozdítani az
iszapból, de a kiemelést csak igen
óvatosan végezték: egy-egy lépcsőben viszonylag szerény mértékben
mozgatták a hajót, s kicsit odébb, némileg sekélyebb vízben újra a
tengerfenékre eresztették, általában egy méternél is kevesebbet
csökkentve a hajótest fölötti vízréteg mélységén. A tizennyolcadik ilyen
lépés után már kellően sekély vízben, mindössze 17 méter mélységben
volt a hajó, s ettől fogva már másik módszert használhattak. Ezt persze
újabb, másfél éves előkészítési szakasznak kellett megelőznie:
megfelelő rögzítési pontokat alakítottak ki, illetve a hajón lévő, könnyen
mozdítható tárgyak többségét eltávolították a súly csökkentése
céljából.
Végül a hajótestet 1961. április 24-én (hétfőn) kilenc óra után
néhány perccel emelték a vízszint fölé – vagyis a Vasa néhány hónap
híján 333 évet töltött a tenger fenekén. A műveletet több ezer ember
kísérte figyelemmel a helyszínen. Ez a lépés viszont még közel sem
jelentette a munka végét: az igazi erőfeszítésekre csak ezután volt
szükség. Három hatalmas szivattyú tíz nap alatt távolította el belőle a
vizet, s május 4-én vontatták be az archeológiai munkálatokra addigra
speciálisan előkészített dokkba.

Oxigénben gazdag tengervízben a faanyag viszonylag gyorsan

lebomlik természetes folyamatok következtében, ezért a nagy méretű,
tengerből kiemelt faleletek elég ritkák az archeológiában. Ehhez képest
a Vasa faanyaga meglepően jó állapotban maradt fenn az évszázados
mártózás közben. Ennek több oka is van. Először is, a Balti-tenger már
önmagában is ideális hely a hajóroncsok jó állapotban való
megőrzéséhez. A sótartalom szokatlanul kicsi, az óceánokban mért
érték egytizede és egyötöde között változik. Ez nem teremt kedvező
életkörülményeket a faanyagon élősködő szervezetek számára (ilyen
például a folyamatos használatban lévő hajókon is gyakran
jelentős károkat okozó hajóféreg [Teredo Navalis]). A Stockholmi-öböl
vizének hőmérséklete alacsony és viszonylag állandó, átlagosan 5 °C
körül van; ez is lassítja a természetes bomlási folyamatokat, például a
faanyagot bontó gombák csak nagyon lassan képesek szaporodni.
Ennek ellenére a Vasa árbocaiban súlyos károkat okoztak olyan
gombafajok (pl. Armillaria fajok és a Pleurotus ostreatus), amelyek
általában élő fákon nőnek.
A faanyag szilárdsága elsősorban a benne található cellulózrostok
erősségétől függ. Egyes baktériumok még vízben oldott oxigén nélkül
is képesek a cellulóz lebontására, így a fából készült tárgyak
mechanikai szilárdságának csökkentésére. Az ilyen körülményeknek
kitett fatárgyak a vízben meglehetősen jó állapotúnak és épnek
tűnhetnek, de kiszáradás közben a víz elvesztésével a szerkezetük
összeomlik. A Vasa esetében a hajó anyagának kémiai elemzése,
mindenekelőtt a kén- és vastartalom arra utalt, hogy ezek a bakteriális
folyamatok elsősorban a faanyag vízzel közvetlenül érintkező
felszínekhez közeli, kb. 2 centiméter vastag rétegét érintették.

Általában is igaz, hogy a tengerfenék közelében – a

mikroorganizmusok jelenlétének, illetve a szerves anyagok kémiai
lebomlási folyamatainak következtében – jóval kisebb az oldott oxigén
koncentrációja, mint a tenger egyéb részeiben. A Balti-tengerben ez a
jelenség kifejezetten érvényesül: a tengerfenék mintegy egynegyede
„halott zónának” tekinthető, ahol gyakorlatilag nincsen oxigén.

A Stockholmi-öböl környezetében már évezredek óta élnek

emberek, s ennek a következményei is elősegítették a Vasa
fennmaradását. Az emberi szennyvíz jelentős része általában tisztítás
nélkül került az öböl vizébe, amely egyébként a nyílt tengerrel csak
áttételesen érintkezik. Háború esetén gyakran
szándékosan le is zárták a kijáratokat. A vízszennyezés a 19. század
elejére már igen nagy problémákat okozott a halászoknak: a korábban
a zsákmány jelentős részét adó lazacok ekkorra gyakorlatilag eltűntek
ezekből a vizekből. A víz szennyezettségének nagy szerepe lehetett
abban is, hogy 1834–35-ben jelentős kolerajárvány ütötte fel a fejét,
Stockholm akkori 80 000 lakója közül majdnem minden tizedik
áldozatául esett a járványnak. A szennyvizek mechanikai tisztítása
csak 1941-ben kezdődött meg a környéken, majd 1970-ben kémiai és
biológiai módszereket is használni kezdtek. Ezek látványos
eredménnyel jártak: már 1973-ban sikerrel telepítették vissza a
lazacokat az öbölbe. Ez viszont már a Vasa kiemelése után történt.
A lebomlási folyamatok szempontjából fontos körülmény még, hogy
a Balti-tengerben szokatlanul nagy a szulfátion koncentrációja.
Oxigénhiányos környezetben egyes baktériumok képesek a szulfátiont
oxigénforrásként használni, ekkor a kéntartalmat toxikus
kénhidrogénné (H2S) alakítják. Az 1940-es években végzett első, ilyen
jellegű mérések során a Stockholmi-öböl vizében is jelentős
mennyiségben mutatták ki az oldott kén-hidrogént, koncentrációja
általában 4 és 8 milligramm volt literenként, ami már a lebontást végző
mikroorganizmusok számára is jelentős mérgező hatással bír. Ezért is
maradhatott a hajótest meglepően ép, de az így végbemenő
kénfelhalmozódás egyben oka volt a később tapasztalható savasodási
problémáknak.

Ezeket az információkat folyamatosan észben kellett tartani, amikor

a hajó konzerválását és kiállításra való előkészítését végezték a
szakemberek. A feladatra frissen diplomát szerzett archeológusokból
állítottak össze tízfős csapatot a tapasztalt szakember, Per Lundström
vezetésével, aki nem sokkal később a
Nemzeti Hajózási Múzeum igazgatója lett. Elővigyázatossági
intézkedésként a leletekkel foglalkozó csapat minden tagja
védőoltásokat kapott olyan, a 17. században gyakori fertőző
betegségek (például a tífusz és a tetanusz) ellen, amelyek kórokozói
akár ilyen hosszú ideig is fertőzőképesek maradhattak a tengerben.

Eleinte éjjel-nappal locsolták a roncsot, hogy megelőzzék a

kiszáradást, amely a faanyag összeomlását okozhatta volna, ezért az
archeológuscsapatnak folyamatosan vízhatlan ruházatban,
kellemetlen, nedves hidegben kellett dolgoznia. Az első kihívás a
mintegy 1000 tonnányi tengeri iszap eltávolítása volt. Közben nagy
mennyiségben kerültek elő ilyen-olyan használati tárgyak: összesen
mintegy 30 000 darab, ebből kb. négyezer pénzérme és a Vasa hat ki
nem bontott vitorlájának a maradványai. Ezek tárolásának a
megoldása is számottevő problémát jelentett, a csoport például ekkor
vásárolta fel a Stockholmban fellelhető összes kiöregedett fürdőkádat.
Eközben a búvárok is folytatták a munkát az elsüllyedés helyén, ahol
még kb. 10 000, a Vasáról származó tárgyat hoztak a felszínre.

A hajótest állagának megőrzéséhez azonban meg kellett oldani azt

a problémát, hogy a faanyag kiszáradása egyben a faszerkezet
összeomlásához is vezet. Az 1960-as években erre nem volt ismert,
megbízható eljárás. A viking Oseberg hajó esetében – amelyet 1904-
ben Norvégiában találtak – timsó (KAl[SO4]2 . 12H2O) alkalmazásával
próbálták megoldani ezt a problémát. Az eredeti elképzelés az volt,
hogy a faanyagba kerülő timsókristályok biztosítják a szükséges
mechanikai szilárdságot. A módszer azonban nem állta ki az idők
próbáját: a külső páratartalom váltakozásának hatására a szilárd
szemcsék rendszeresen átkristályosodtak, és ez a folyamat már
önmagában
repedéseket okozott a faanyagban. Éppen az 1960-as években
fejlesztettek ki egy új módszert tengerből kiemelt fatárgyak
konzerválására, amely polietilén-glikol (PEG) használatán alapult. Ezt
az eljárást viszont azelőtt még soha nem próbálták ki nagyméretű
tárgyakon, így nagyon óvatosan, folyamatos vizsgálatok közepette
kellett alkalmazni.
A polietilén-glikol egy ismétlődő egységekből álló óriásmolekula
(vagyis polimer), kémiai képlete HO-(CH2CH2O)n-H. A monomer-
egységek számát a képletben n jelöli, ez a gyártás körülményeinek
változtatásával szabályozható. A PEG sok szempontból hasonlít a
hétköznapokban nagy mennyiségben felhasznált műanyagokhoz, mint
a polietilén (PE), polipropilén (PP), polisztirol (PS) vagy polivinil-klorid
(PVC), egy tulajdonságában viszont nagyon eltér azoktól: a sok
oxigénatomnak köszönhetően igen jól oldható vízben. A PEG molekulái
képesek mélyen behatolni a faanyagba, s ott a szerkezetben
helyettesíteni a vízmolekulákat, így a szerkezet összeomlását
megakadályozni. Emellett szintén előnyös tulajdonsága, hogy a PEG
lehetővé teszi egyes ionok és kis molekulák mozgását is az anyagban,
egyfajta oldószerszerű sajátságai vannak. A polimermolekulák pontos
tulajdonságai függenek attól is, hogy mennyi a kémiai képletben az n
szám értéke. A kereskedelmi forgalomban általában az átlagos moláris
tömeg megadásával jellemzik a termékeket. Az 1962 és 1971 közötti
időszakban PEG 4000 (n ≈ 90) és PEG 1500 (n ≈ 34) keverékének a
vizes oldatát juttatták folyamatosan a Vasa faanyagának a felszínére,
míg 1971-től 1979-ig PEG 600-at (n ≈ 13) használtak. Az utolsó nyolc
évben a kezelőoldat polimerkoncentrációját fokozatosan 10%-ról 45%-
ra növelték, s közben a későbbi gombásodás megelőzése céljából
bórsavat és bóraxot is adalékoltak. Az összesen 17 évig tartó
konzerválási
folyamat alatt mintegy 250 tonna PEG-et használtak fel. A kezelés
befejezését elhatározó szakmai döntés azonban korántsem volt
egyhangú: Lars Barkman, a konzerválást végző csoport akkori vezetője
például határozottan azon a véleményen volt, hogy még mindig tovább
kellene folytatni, s ezért röviddel a végleges döntés jóváhagyása után
le is mondott.
Az 1979-es évet követően egy bő évtizedig száradni hagyták a
hajótörzset, természetesen eközben is folyamatos vizsgálatokkal
követték a folyamatot. Összesen mintegy 580 tonna víz távozott ez alatt
az idő alatt, de a PEG-es kezelés eredményeként az anyag
zsugorodása nem haladta meg a 6-8%-ot, a szerkezet ép és
mechanikailag stabil maradt. A múzeumot 1990. június 15-én, vagyis a
Vasa kiemelése után bő 29 évvel nyitották meg. Addigra az optimális
körülményeket is meghatározták: a múzeum épületé- ben 20 °C-os
hőmérsékletet, 60%-os páratartalmat biztosítottak, illetve a
megvilágítást is állandó 50 lux körüli értéken tartották.

A gondos előkészületek ellenére már 2000-ben komoly problémák

mutatkoztak a hajótesten. Ebben az évben a nyár kivételesen esős volt,
a múzeum légkondicionáló rendszere időnként nem volt képes arra,
hogy a benti levegő relatív páratartalmát 65% alatt tartsa. Emellett sok
helyen fehéres és sárgás foltok jelentek meg a faanyagon, s a
fafelszínek pH-ja igen savas irányba tolódott el. E jelenségek miatt
Ingrid Hall-Roth, a múzeum vezető kurátora már komolyan aggódni
kezdett, és 2001 februárjára kétnapos tudományos összejövetelt
szervezett vegyészek és archeológusok részvételével. Addigra néhány
előzetes mérést már végeztek a só- kiválások kémiai összetételének
vizsgálatára. A kristályos részekben natrojarozit (NaFe3[SO4][OH]6),

melanterit (FeSO4 . 7H2O), rozenit (FeSO4 .

4H2O), gipsz (CaSO4 . 2H2O), lekontit ([K,NH4]NaSO4 . 2H2O), illetve
elemi kén (S) voltak a fő komponensek. Már e vizsgálatok alapján is
gyanítani lehetett, hogy a probléma eredete kettős: a vas és a kén.
A svéd tudósok rendkívül nagy erőfeszítéseket tettek a jelenség
megértésére és a gondok orvosolására. A Vasa faanyagának részletes
vizsgálatára a kémiai analízis olyan módszereit vetették be, amelyeket
egyébként ritkán alkalmaznak rutinszerűen. A röntgensugárzásnak a
használata ugyan igen kiterjedt a gyakorlatban (gondoljunk például a
kórházakban gyakori röntgenkészülékekre), de az ilyen módszerek
csak akkor használhatók könnyen, ha egyetlen szokásos röntgencső
által kibocsátott sugárzás elegendő hozzájuk, vagyis nem kell a
sugárzás energiáját is szabályozni. Ha viszont ez mégis szükséges,
akkor nagyon speciális módszerekre van szükség, amelyekhez a
változtatható energiájú röntgensugárzást egy szinkrotron biztosítja. Ez
lényegében egy hatalmas méretű részecskegyorsító, amelyből
manapság nagyjából 50 létezik a világon (Magyarországon például
nincs is ilyen), de ezekből csak néhány alkalmas kémiai elemzésekre
is. Így a svéd tudósoknak a Vasából vett mintákat San Franciscóba
kellett szállítaniuk a vizsgálatok elvégzéséhez. Ezek során elsősorban
azt tanulmányozták, hogy a kén milyen mennyiségben és milyen
mélységben jutott be a faanyagba. A fa ugyanis önmagában csak
nyomokban tartalmazza ezt az elemet, a Vasában talált sok kén csak
a Stockholmi-öböl szennyezett vizéből épülhetett be a hajótestbe.

Azt tapasztalták, hogy a vízzel közvetlenül érintkező felszíni

rétegekben lényegesen több kén van, mint a mélyebben fekvő
részekben. Ez önmagában is bizonyítja, hogy a kén évszázadok alatt,
kívülről került a faanyagba a mikroorganizmusok lassú
működésének következményeként. A mérések tanúsága szerint
mintegy 2,5 tonna kén halmozódott fel a roncs anyagában, de ez nem
eredményezett nagyobb kémiai változásokat az oldott oxigéntől
majdnem mentes vízi környezetben. Kiemelés után azonban a levegő
oxigénjének hatására megindult az az önként végbemenő kémiai
folyamat, amely során a kéntartalomból kénsav képződik. Ez a reakció
általában lassú, még évtizedek alatt sem feltétlenül okozna
problémákat. A Vasában viszont elég nagy számban vannak
vasalkatrészek, amelyek egy jó részét a konzerválás közben újakra
cseréltek, mert az eredetiek a tengervízben nagyon elrozsdásodtak. A
vasról ismert, hogy gyorsítja a kén kénsavvá való oxidációját. A
vizsgálatot végző tudóscsoport becslései szerint összességében
évente nagyjából 100 kg kénsav keletkezik a Vasában, s így jöttek létre
a szulfátionokat nagy mennyiségben tartalmazó sókiválások is. A fő
gond az, hogy a kénsav hatására a faanyag túlnyomó többségét alkotó
cellulóz molekulái kisebb darabokra bomlanak, s így az egész test
mechanikai szilárdsága csökken. A probléma súlyosságát tovább
fokozza az a tény, hogy a sav ezt a bomlást úgy gyorsítja fel, hogy
közben a mennyisége nem csökken. További kezelések nélkül a Vasa
idővel fokozatosan szétporladna.

A sókiválás és a savasodás viszont a látszat szerint nem

fokozatosan kezdődött, hanem meglehetősen hirtelen, a 2000-es
évben. Ennek a magyarázatát is sikerült megtalálni: ahogy már szó volt
róla, a konzerválás során a PEG mellett bóraxot is használtak
gombaölőszerként, amely jelentős mennyiségű savat képes
semlegesíteni. Így amíg a konzerválás tartott, a bórax mellékhatása
mindig elegendő volt a keletkező kénsav semlegesítéséhez, s a
múzeum megnyitása után (ettől kezdve már nem vittek be bóraxot) még
tíz évig tartott ez a védőhatás. A folyamatosan keletkező kénsav
mennyisége viszont idővel
meghaladta azt, amit a bórax semlegesíteni volt képes: ekkor néhány
hónapon belül nyilvánvalóvá váltak a problémák.
Miután így sikerült megérteni a jelenség lényegét, a gond
orvosolását is meg lehetett kezdeni. 2004-ben a korábbinál jóval
hatékonyabbra cserélték a Vasa Múzeum légkondicionáló rendszerét,
hogy ezzel a konzervált faanyag környezetét még állandóbbá tegyék.
Ahol lehetett, a vasból készült alkatrészeket eltávolították, illetve más,
kémiailag ellenállóbb anyaggal, például epoxigyantával bevont
szénszálas kompozitokkal helyettesítették. A folyamatosan keletkező
kénsavat rendszeres kezelésekkel semlegesítik mind a mai napig.
Ehhez manapság nem bóraxot használnak, mert gombásodási
problémát még nem tapasztaltak, vagyis gombaölőszerre sincs
szükség. A jelenleg használt savmegkötő a szódabikarbóna
(NaHCO3): ennek segítségével a savasodásnak leginkább kitett
területeken, vagyis a farészek felszínén vissza lehet állítani a közel
semleges körülményeket. A legtöbb tudós azonban egyetért abban,
hogy ez a kezelés csak ideiglenesen orvosolja a problémát, és a Vasa
állagának megőrzése érdekében további kutatásokat kell végezni.

A stockholmi Vasa Múzeum évente egymilliónál is több látogatót

fogad. Internetes oldalai igen sok nyelven, köztük magyarul is
olvashatók (http://www.vasamuseet.se/hu). A múzeumban folyó
állagmegőrzési kutatások a jövőben hasonló roncsok kiemelése és
kiállítása során felbecsülhetetlen értékűek lesznek. Egy hasonló
méretű archeológiai megőrző program éppen folyamatban is van: az
1982. október 11-én kiemelt brit Mary Rose köré épített múzeum már
2013-ban megnyitotta kapuit Portsmouth-ban, de a hajótörzs PEG-es
kezelést követő szárítása csak 2016 nyarán fejeződött be.

Első megjelenés: Természet Világa, 2016, 147, 8, 350–354.

TUDOMÁNY,
DE MINEK ÉS KINEK?
IGNOBEL - DÍJAK
MINDEN MENNYISÉGBEN

A kiemelkedően mulatságos vagy éppen vérlázítóan öncélúnak tűnő

tudományos eredményeket elismerő IgNobel-díjakat minden év
szeptemberében, szűk két héttel a valódi Nobel-díjak bejelentése előtt
adják át a Harvard Egyetemen.
A díj és az elnevezés eredete az internet előtti korok ködös
homályába vész. Az IgNobel írásmód a Nobel-díjakkal való rokonságot
hangsúlyozza, de egyben kapcsolatot teremt a beszélt nyelvben
pontosan ugyanígy hangzó angol ignoble szóval is, amelynek jelentése
magyarul nagyjából „nemtelen, aljas, alantas származású”. A jelenlegi
díjazási formát 1991-ben kezdeményezte Marc Abrahams, az Annals
of Improbable Research folyóirat főszerkesztője, aki azóta is a
nagyjából másfél órás IgNobel-ünnepség házigazdája. Az első néhány
évben a díjat az átadók megfogalmazása szerint olyan tudományos
munkák kapták, amelyeket semmiképpen nem érdemes reprodukálni.
A harmadik évezredre azonban megváltozott kissé az adományozók
hozzáállása: az „elismerést” elsősorban olyan tudományos szakcikkek
szerzői kapják, amelyek előbb megnevettetik az olvasót, majd
elgondolkodtatják. Talán ennek is a következménye, hogy az utóbbi
években egyre több díjazott jön el a ceremóniára (hangsúlyozottan
saját költségén), s egyre kevesebb azoknak a száma, akik nem tudják
vagy nem akarják elfogadni az IgNobel-díjat. A díjaknak időnként napi
politikai tartalmuk is van, ezeket különlegesen abszurd közéleti vagy
törvényhozási teljesítményekért ítélik oda.

Az IgNobel-díjakat minden évben tíz különböző témában adják ki,

de hogy pontosan milyen kategóriákban, az évről évre változik. A
nyertesek hatvan másodperces előadásban mondhatják el
eredményeik lényegét. Az időtartam pontos betartásáról mindig egy
nyolcéves kislány gondoskodik (Miss Sweetie Poo), aki az egy perc
letelte után azt kezdi el ismételgetni: „Please stop. I’m bored.” („Kérem,
fejezze be! Unatkozom.”) A díjként átadott tárgy évről évre változik:
2013-ban például egy üvegezett fedelű dobozba helyezett kalapács
volt, amelyen a felirat a következő utasítást tartalmazta: „Vészhelyzet
esetén a kalapáccsal törje be az üveget.” Ezen kívül az utóbbi években
13
minden díjjal 10 billió dollár jutalom is járt. Mármint 10 billió (10 )
zimbabwei dollár; ez egyetlen bankjegy formájában átadható, érteke
pedig nem haladja meg a papírét, amelyre nyomtatták.

A díjátadó ünnepségek az interneten utólag is teljes egészében

megtekinthetők (http://www.improbable.com/ig). A ceremoniális
résznek több, gondosan kialakított hagyománya is van. Az egyik az,
hogy néhány (valódi) Nobel-díjas vendég a színpadról kíséri végig az
eseményeket, és néha kisebb szerepet is vállal: így gyakoribb
résztvevőnek számít Dudley Herschbach (kémia, 1986), Rich Roberts
(orvostudomány, 1993), Frank Wilczek (fizika, 2004), Roy Glauber
(fizika, 2005), Eric Maskin (közgazdaságtan, 2007) és Carol Greider
(orvostudomány, 2009). A sajtó által is nagy figyelemmel kísért
eseményt a mindössze két szóból álló Welcome, welcome beszéd
nyitja meg, s ugyancsak szokás, hogy a közönség két alkalommal
papírrepülőkkel próbálja eltalálni a színpadon (lassan) mozgó emberi
célpontot. Minden évben találnak egy központi, félig-meddig
tudományos témát, amely az
egész ceremóniát végigkíséri. Az utóbbi években az idő, az élet és az
univerzum fogalmai töltötték be ezt a szerepet.
Az este programjában rövid és érdekes tudományos (általában
fizikai, ritkábban kémiai) bemutató kísérletek is szerepelnek A moment
of science (Egy pillanatnyi tudomány) címmel. Elhangzanak 24/7
előadások is, amelyeknél először a szerző egy teljes tudományos
értekezést mond el 24 másodpercben, majd pedig ugyanezt
közérthetően elmagyarázza mindössze 7 szóban. Az egyik
legemlékezetesebb ilyen előadás 2013-ban hangzott el. Ekkor keltett
nagy szenzációt a NASA asztrobiológusainak azon bejelentése, mely
szerint a DNS-be kivételes esetben arzén is beépülhet a foszfor
helyére. A „felfedezést” nagyon hamar és nagyon sokan megcáfolták,
ennek megfelelően a hétszavas összefoglaló így hangzott: „Only
arsoles believe arsenic can support life.” Ebben az angol nyelvi
lelemény lényege, hogy az arsole egy ismert, arzéntartalmú kémiai
anyag neve, de kiejtése nagyon hasonlít a brit szlengben előforduló
arsehol szóra, amely az amerikai asshole közvetlen megfelelője, vagyis
egy tiszteletre legkevésbé sem méltó személy durva megnevezésére
szolgál.
1995 óta ugyancsak szokás egy miniopera bemutatása. 2011 a
kémia éve volt, ezért az ünnepségen is a kémia játszotta a főszerepet:
a miniopera címe Kémikus a kávézóban volt. Ezzel azért is érdemes
közelebbről megismerkedni egy kicsit, mert a saját műfajában talán
minden idők legsikeresebb darabja. A beharangozóból meg lehet tudni
például azt is, hogy az operát előadó művészek (akik között mindig
képzett operaénekesek is vannak) mindannyian vegyi anyagokból
vannak.
Az első felvonásban („A kémikus belép a kávézóba”) egy megfáradt
kémikus a felfrissülés reményében tér be egy kávézóba. Közben azért
egy dalt is elénekel a kávézó két
felszolgáló hölgye segítségével Johannes Brahms V. magyar táncának
dallamára, ez magyar fülnek ugyancsak kellemesen hangzik. A
második felvonás („Néhány dolog a kávéról”) a miniopera leghosszabb
önálló része Georges Bizet Carmen című operájának két áriájára (a
Habanera és a Torreádor dalra) alapozva. Az átírt szöveg a kávé
hatóanyagairól szól, az eredeti Habanerában sokszor elhangzó l’amour
helyett például mindig a caffeine szó szerepel, s a valóban
kémikushallgatók még a vegyület molekulaképletét is megtudhatják
(C8H10N4O2).
A harmadik felvonás („A kávédiéta”) Jacques Offenbach
Kánkánjának (Orfeusz az alvilágban) dallamára a kávé élettani hatásait
ismerteti, külön is kiemelve a koffein vízhajtó tulajdonságát. A zenéhez
illő táncmozdulatok elvégzésében a színpadon lévők egy részét a
laborköpeny bizony meglehetősen akadályozza. A negyedik felvonás
(„A kávé mélyén”) a szénhidrátkémia alapjaiba vezeti be a nézőket
Luigi Denza olasz zeneszerző híres Funiculì Funiculà című dalának
zenéjére. Hogy teljes legyen a kávéba tett ízesítőkről alkotott kép, a
tejszínről is megemlékezik egy versszak.

Az ötödik felvonás („Az összetevők”) a finálé, mely az ősbemutatón

részt vevő minden (valódi) Nobel-díjasnak munkát adott. A zene
eredetileg Arthur Sullivan angol zeneszerző Penzance kalózai című
zenés vígjátékából származik, de kémikus körökben sokkal híresebbé
vált Tom Lehrer matematikus-zenész feldolgozásában, aki erre a
dallamra az összes kémiai elem nevét felsorolta szűk másfél percben.
Maga Tom Lehrer személyesen is részt vett a legelső IgNobel-
díjátadón, és azóta igen büszke arra, hogy ezt a tettet soha nem
ismételte meg.
Az IgNobel-díj hagyományaihoz az is hozzátartozik, hogy a
miniopera ősbemutatójának napját a színháztörténet – a
zeneszerető közönség osztatlan örömére – az egyetlen bemutató
napjaként őrzi meg.
A kémiai IgNobel-díjakat – ellentétben az időnként
megkérdőjelezett kémiai Nobel-díjakkal – a szakma képviselői
rendszeresen jóváhagyó mosollyal fogadják. 2011-ben például hét
japán kutató kapta az elismerést annak meghatározásáért, hogy a
wasabi (csípős ízű japán retek) aromaanyagának milyen
koncentrációban szükséges jelen lennie a levegőben ahhoz, hogy
vészhelyzetben egy alvó embert fel lehessen vele ébreszteni. 2012-
ben a díj svéd nyertese zöld színű szakállt viselve elevenítette fel
történetét, amely a jelek szerint a tudományos szakirodalomban
publikálatlan maradt, bár több hírügynökség is beszámolt róla.
Anderslöv egy nagyjából kétezres lakású kisváros Svédország déli
részén. Néhányan azt vették észre, hogy a svédeknél gyakori világos
színű testszőrzetük hirtelen zölddé vált. Azonnal az ivóvíz
réztartalmára terelődött a gyanú, de ez a vizsgálatok szerint nem
bizonyult kiugróan nagynak. Azonban a csővezetékben egyszer
felmelegített, majd lehűlő vízben már a normális tízszeresét elérő
koncentrációkat is kimutattak, azaz végül mégis a réz bizonyult
„bűnösnek”. Ez elsősorban újabb építésű házakban fordult elő, ahol a
vezetékeknek nincs belső védőbevonatuk.

2013-ban újra japán tudósok kerültek a reflektorfénybe: azt

igazolták, hogy a hagymában lévő illóanyagok könnyfakasztó
hatásának jóval összetettebb biokémiai háttere van, mint azt korábban
gondolták. Eredményeik szerint megfelelő génmódosítással olyan
hagyma is előállítható lenne, amelynek nincs lakrimátor (azaz
könnyfakasztó) hatása. 2015-ben a díj annak kidolgozását ismerte el,
hogyan lehet egy főtt tojást legalább részlegesen ismét nyerssé
alakítani. 2016-ban a
Volskwagen cég nyerte elsöprő fölénnyel: a dízelmotoros autók
kipufogógázából a levegőbe kerülő szennyezés problémáját oldották
meg olyan módon, hogy az autók automatikusan csökkentették a
teljesítményüket (és így persze a kibocsátásukat is) a hivatalos tesztek
alatt.
Ha valakinek esetleg hiányérzete lenne: 2014-ben a díj
odaítéléséről döntők alighanem megsejtették, hogy a Svéd Királyi
Tudományos Akadémia ebben az évben a valódi Nobel-díjat kémiának
csak igen nagy jóindulattal nevezhető eredményekért adja majd, így
egyszerűbb megoldást választottak: 2014-ben nem tudtak – vagy nem
akartak – kémia IgNobel-díjat kiadni.
A díjazottak között volt már magyar kémikus is: 2008-ban a Szegedi
Tudományegyetem egyik kutatója egy japán együttműködés keretei
között nyálkagombák útkereső módszerének megfigyelésében vett
részt, ez érdemelte ki az IgNobel-díjat a kognitív tudományok területén,
bár ebben az esetben ez az elismerés inkább a téma furcsaságának
szólt, s a legkevésbé sem kérdőjelezte meg az eredmények szakmai
értékét vagy megalapozottságát. 2016-ban az Eötvös Loránd
Tudományegyetem munkatársai kaptak hasonló elismerést két
munkájukért. Az egyikben azt mutatták ki, hogy a fehér szőrű lovakat a
legyek kevésbé zaklatják, mint színesebb társaikat, a másikban pedig
a szitakötők és a fekete sírkövek kapcsolatát tárták fel. A magyar
születésű Teller Ede, aki széles körben elismert fizikai tevékenysége
mellett az 1950-es években a hidrogénbomba, az 1980-as években
pedig az USA csillagháborús programjának atyja volt, 1991-ben (vagyis
a legelsők között) kapott IgNobel-díjat a világbéke megteremtése
érdekében tett szolgálataiért.

Az eddig átadott IgNobel-díjak mulatságos tudományos

hátteréről önmagában is könyvet lehet írni, ezt igazából a díjátadók
állandó ceremóniamestere, Marc Abrahams már meg is tette. Egy kis
ízelítőként a továbbiakban a 2013-as díjakból szemezgetünk. Az orvosi
díjat japán és kínai kutatók nyerték el, akik az operahallgatás
egészségre gyakorolt hatását vizsgálták szívátültetésen átesett
egereken. A díjátadón a cikk szerzői közül hárman vettek részt, ketten
egérjelmezt viseltek, s Verdi Traviata című művének egy részletét elő
is adták, persze csak az egyperces időkorláton belül. A pszichológiai
díjat egy nagyrészt francia kutatócsoport söpörte be, akik azt igazolták,
hogy a magukat részegnek érző emberek egyúttal vonzónak is tartják
saját személyiségüket. Közös biológiai és csillagászati díjat kapott az
a munka, amelyben egy dél-afrikai ganajtúróbogár-fajról (Scarabaeus
satyrus) bizonyították be, hogy jól tud tájékozódni a Tejútrendszer égi
helyzetének megfigyelésével. A valószínűségszámítási díjat brit
kutatók érdemelték ki: részletes analízissel kimutatták, hogy minél
hosszabb ideje fekszik egy tehén, annál valószínűbb, hogy feláll,
viszont ha már felállt, akkor megjósolhatatlan, hogy mikor fekszik le
újra. Alekszandr Lukasenko fehérorosz elnök saját országának
rendőrségével megosztva béke-IgNobel-díjat kapott, azaz kaphatott
volna, ha átveszi. Egy, az elnök által is támogatott törvény
bűncselekménnyé nyilvánította, ha valaki nyilvánosan tapsol; a
rendőrség pedig erre hivatkozva egy alkalommal egy félkarú férfit
tartóztatott le. A közegészségügyi díjat thaiföldi orvosoknak ítélték oda
amputált férfi nemi szervek sebészi beavatkozással való
visszavarrására alkalmas technikák tanulmányozásáért. Habár a
díjazottak személyesen nem jelentek meg, az elismerést azért
elfogadták egy levélben, amelynek teljes szövege ennyi volt:
„Meglepődtünk.”

2014-ben a közgazdasági díjat az Olasz Nemzeti Statisztikai

Hivatal kapta azért a világszenzációt jelentő újításért, amely szerint a
nemzeti össztermék kiszámításában a prostitúcióból, kábítószer-
árusításból, csempészetből és más illegális tevékenységekből
származó bevételeket is figyelembe vette. 2015-ben a díjátadó est
nagy nyertese (vagy vesztese?) a PLoS ONE tudományos folyóirat
volt, amelyet három különböző díjnál is megemlítettek. Az egyik annak
a matematikai modellezéséről szólt, hogy a vérszomjas Mulaj Iszmail
Ibn Sarif marokkói uralkodó valóban nemzhetett-e 888 gyermeket 1697
és 1727 között. Ugyanebben az évben a gyógyszerészeti díjat az a
munka nyerte el, amely az elmélyült csókolózás (és más intim
tevékenységek) gyógyászati hasznát és egészségügyi
következményeit vizsgálta.

Marc Abrahams a díjátadó végén minden évben a következő

mondattal búcsúzik a közönségtől: „Annak, aki nem nyert díjat az idén,
de különösen annak, aki nyert, jövőre több szerencsét kívánunk!”
A szerző IgNobel-díjakról szóló írásai az egyes években:

Magyar Kémikusok Lapja, 2012, 67, 9, 273.

Magyar Kémikusok Lapja, 2013, 68, 9, 282.
Magyar Kémikusok Lapja, 2014, 69, 9, 276–277.
Magyar Kémikusok Lapja, 2015, 70, 9, 283.
Magyar Kémikusok Lapja, 2016, 71, 9, 282.
LÁBJEGYZETEK
1 Azaz egymillió részecske közül 9,6 – a szerk.

2 Balog János – Schiller Róbert: Nessus’ blood: Chemistry in

mythology, Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae,
2008, 48, 339–343.
3 1950, 72, 820.; uo. 5781.

4 110, 8355–8359.

5 H. Mix – J. Sauer – K.-P. Schröder – A. Merkel: Vibrational

properties of surface hydroxyls…, Collection of Czechoslovak
Chemical Communications, 1988, 53, 2191–2202.
6 1998, 281, 336–337; 2006, 313, 147.

7 65, 379–387.

8 Tech. Rev., 1955, 15–17.

9 66, 3, 290–314.

10 13, 8, 113–116.

11 26, 1–25., 476–502., 857–875.

12 92, 231–232.
 Felhasznált betűtípus:
Noto Serif – Apache License 2.0
Open Sans – Apache License 2.0