játékelméletek a személyiségről (gondoljunk pl.
Eric Berne 1980; 1997 munkáira). A mélylélektani
C arl R o g e r s
sokszor eljárásrendszere is továbbra is virágzik.
A különböző viselkedésterápiás eljárások a közvet­
len beavatkozás igényét képviselik, bár többnyire
fellazítva a passzív emberképet. Kondicionálás he­
lyett a viselkedésterápia kognitív változatai egyre
többször a kliens együttműködését igénylő életve­
zetési tervet jelentenek (Comer 1999). Ezzel a
beavatkozási igénnyel a legkülönbözőbb lágy prog­
ramok állnak szemben, melyek hirdetett elveik
szerint nem avatkoznak be a kliens életébe, csak
annak önformálását segítik.
A másik megoszlás a biológiai és a társas moz­
zanatok hangsúlya a klinikai munkában, illetve
az ember determináltságának kérdése. Egyik ol­
dalon egyre határozottabban megfogalmazódnak
a biológiai személyiségelméletek, melyek jórészt
a biokémia fejlődése révén a korábbiaknál határo­
zottabban képviselik a személyiség belső biológiai
determináltságát. Ugyanakkor a lágyabb megha­
tározottságot hirdető felfogások is differenciálód­
nak. Létrejönnek a különböző interperszonális
21.1. táblázat. A gyakorlati pszichológia néhány
jellegzetes alternatív képe az utóbbi évtizedekben
K lasszikus kép A lternatíva
egyénközpontúság szervezet-központúság
determinált ember önalakító ember
magyarázat megértés
szelekció támogatás
hivatásosok önsegítés
alkalmazkodás önmegvalósítás
és a viselkedéses, illetve kognitív pszichoterápiás
gyakorlatok a személyiség élmény-, illetve szokás­
elvű meghatározottságát dolgozzák ki egyre alapo­
sabban, s mindenképpen determináltnak tekintik
a személyiséget. Épp ez utóbbi közös vonásukkal
szemben fogalmazódnak meg a harmadik utas al­
ternatívák. A humanisztikus pszichológia összefoglaló
néven ismert felfogások, melyek vezéralakjai Carl
Rogers (1902-1987) és a motivációkutatás kap­
csán már elemzett Abraham Maslow, az embert
mint lehetőséget hangsúlyozzák, az önalakítást,
a potenciált, szemben a determináltsággal. Ezek a
nemes célok mozgalommá szerveződve azonban
sokszor azt a benyomást keltik, hogy az embernek
a gyötrelmes önmegismerés és küzdelem helyett
az elfogadás, a „minden jól van” attitűdjét ajánl­
ják, s elsősorban amerikai változatukban a pszi­
chológia, a csoportfoglalkozások mint időtöltés
lehetőségét.
„Harmadik” utat jelentenek persze azok a prog­
ramok is, melyek ugyan előtérben tartják az önis­
meretet, de ezt egy lágyabb, a nem versengő világ
felé forduló átalakulással (pl. a keleti filozófiákkal
áthatott pszichoterápiával s hasonlókkal) kapcsol­
ják össze. Valós, emberi alternatívaigény s puszta,
divatos ködteremtés egyaránt fellelhető e mögött.
Általában is elmondható, hogy a népszerű irodalom
felfutásával a professzionális pszichológia mel­
lett kialakul egy „lesüllyedt”, a köznapiságban élő
pszichológiai kultúra is. Mindez nem intézhető el
egy lenéző kézlegyintéssel, mert a „magas” pszi­
chológia is tudja, hogy a pszichológia társadalmi
hatásának legfőbb útja a magunkról alkotott kép
befolyásolása.
A 21.1. táblázat az utóbbi negyven év gyakorlati
pszichológiájában felmerült jellegzetes megoszlá­
sokat mutatja. Az alternatívákat nem úgy kell te­
kinteni, mint amelyek felváltják a klasszikus képet.
Inkább arról van szó, hogy a mai társadalomban a
kétféle kép és gyakorlat egymás mellett él. Valójá­
ban az eszmék és gyakorlatok sajátos piaca állt elő,
bármilyen taszító legyen is az egyelvű gondolkodás
számára maga a „piac”-gondolat szakmai gyakor­
latát illetően.
Ezt a vázlatos képet fontos mozzanatként ki­
egészíti az alternatív társadalmi mozgalmak hatása.
A feminizmus, a többkultúrájúság, az „egydimen­
ziós emberkép” mind megjelennek az alternatív
pszichológiai mozgalmak sokszor nem is olyan
toleráns ihletőjeként.
21. FEJEZET: Útban a mai pszichológia felé 5 4 9
 VITATOTT KÉRDÉSEK

A szigorú és az életszerű kutatás dilemmája

Az utóbbi évtizedekben maga a ku­
tatás is kétfelé húzó erő hatása alatt
áll. A regisztrálás, adatfeldogozás,
statisztika fejlődése a vizsgált jelen­
ségeket mint természeti tárgyakat
tekintő hozzáállás irányába visz el.
Negyven évvel ezelőtt két csoport
statisztikai összehasonlítása is ki­
elégítő volt. Ma a több szempontos
varianciaanalízisek és a faktoranalízi­
sek már a harmadrendű kutatónak is
mindennapi fegyvertárába tartoznak
(persze a gépi eljárások hozzáférhető­
sége révén). Ez nemcsak a személyte-
lenedés veszélyével jár, hanem pozi­
tív oldala is sokszor okoz gondokat.
A több szempontos és többváltozós
adatfeldolgozás bonyolultabb kísér­
leteket tesz lehetővé. Ugyanakkor
ezzel olyan hatásokat állítunk elő­
térbe, melyeknek nincsen közvet­
len szemléletes értelmük a kutató
számára sem. Közvetlenül átlátható,
szemléletes kérdés az, hogy pl. a szi­
dás javítja-e a teljesítményt. Közvet­
lenül látom a vizsgált gyerekeknél,
s erre készítek statisztikai próbát.
Azt azonban, hogy a szidás hatása
hogyan függ egyszerre a gyerek okos­
ságától, a szülő foglalkozásától s a
szidó személy tekintélyétől és szere-
tetétől - közvetlenül látni nem lehet.
Ennek veszélyei nagyok: spekulatív
értelmezések, felhőkakukkvárak jö­
hetnek létre.
Ez a tárgyszerű trend nemcsak a
laboratóriumi kísérletezésben igaz,
érvényesül a szociálpszichológiában
és a személyiséglélektanban is: ke­
zeljük a társas életet s a személyt is
mint természeti tárgyat. Folytatódik
ma is a dezantropomorfizáló iránya.
Ez utóbbi területeken s a nyelvku­
tatásban az ellentétes irányzat is
fellép azonban. Ennek közvetlen
módszertani oldala az, hogy meg­
jelenik a törekvés a valódi élő társas
világ kutatására. A klinikai pszicho­
lógia és pszichoterápia játékelméleti
megközelítéseiben ez meglehetősen
egyértelmű folyamat. Értelmezzük a
viselkedési zavarokat a személykö­
zi konvenciók keretében, nem mint
természeti, hanem mint szabály alkal­
m azási problémákat. A nyelvben is
tekintsük nem elsősorban a a gon­
dolat kifejezést, hanem a személyközi
szabályozás oldalát (Goffman 1980).
Újabban azonban ez a hozzáállás ki­
terjed az emberi viselkedés egészére.
Sok pszichológus és szociológus tár­
salgásokat elemez vagy stadionbeli
verekedések koreográfiáját vizsgálja
(Harré 1970). Nemcsak a szó tech­
nikai értelmében kerülnek közel a
hétköznapi élethez, hanem új kuta-

A kísérleti lélektan hogy a képzeletkutatás reneszánszáról szóló Hebb-

átalakulása: a kognitív
pszichológia megjelenése
Az utóbbi négy évtizedben az általános pszicho­
lógia és az ennek gerincét alkotó kísérleti pszi­
chológia gyökeres átalakuláson ment keresztül. A
fordulatot sokszor kognitív forradalomként emle­
getik. Erőteljes hangsúlyeltolódásról van szó, mely
a kutatás arányait megváltoztatja, s egy új szemlélet
révén erőteljes csoporttudatot is kialakít.
Az új irány lényege a megismerő ember újrafel­
fedezése. Mondhatnánk azt is, hogy az akadémi­
kus pszichológiában az inga visszalendül. A beha-
viorisztikus objektív pszichológiák több évtizedes
uralma után visszatérünk a wundtiánus megismerő
emberképhez. Ez a beállítás azonban több okból is
félrevezető. A váltás nem független a behavioriz-
musnak azoktól a belső átalakulásaitól, melyeket
a 19. fejezetben láttunk. A II. világháború után a
behavioristák is felfedezik a jelentés és az informá­
ció problémáját. Ennek megfelelően kerül előtérbe
elemzéseikben az észlelés és a nyelv, a tanulás
kutatása pedig átcsúszik az emlékezeti modellek
problémájába. Vagyis a „száműzött visszatérése”,
dolgozat (1980) címéből kölcsönözzünk, részben
szerves fejlődés eredménye. Ráadásul a megismerő
ember újrafelfedezése nem jár együtt az önmegfi­
gyelés megkérdőjelezhetetlen adatforrásként történő
rehabilitációjával.
A kognitív pszichológia is objektivisztikus ma­
rad. Felhasználja a szubjektív adatokat, de csak
mint egytípusú adatot. Az önbeszámolót is mint
tárgyi adatot kezeli, nem rehabilitálja annak vélt
csalhatatlanságát, mely a wundti mintázatra jellem­
ző. Ebben az értelemben is igaz, hogy a kognitív
pszichológia megőrizve szünteti meg a behavio-
rizmust, a behaviorista forradalom módszertani
következményeit nem kérdőjelezi meg. Nem tudja
zárójelbe tenni a modern pszichológia egészét át­
ható funkcionalizmust sem. Az embert (s sokszor
az állatot is) a kognitív szemlélet a környezetet
modelláló lényként fogja fel, ahol a belső modellek
a viselkedés döntő meghatározói. A modellek azon­
ban nem önmagukban, hanem az alkalmazkodást
szolgálva értelmeződnek. Mindez együtt járt persze
egy kézenfekvő változással: ismét az emberi kísér­
letezés vált a kutatás alapvető részévé. A dekontex-
tualizáció megmaradt, csak most már a törvények
újra az általában vett emberre vonatkoznak, s nem
az emlőstanulásra.

550 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyomában és árnyékában

tási ideológiák révén is. Megjelenik
a társadalm i jelenségek szabályirá­
nyította jellegének W ittgensteinre
(1992) alapozó ideológiája a fővonal­
beli pszichológiában is. Az emberi
viselkedés szabálykövető jellegű; a
pszichológus feladata nem a viselke­
dés tárgyi leírása lenne, hanem annak
a szabályrendszernek a rekonstruk­
ciója, melyet a személy viselkedése
során, s mások m egértésekor követ.
Valójában a száz év előtti szellem-
tudom ányos a ttitű d újul fel s újul
meg a szabály fogalmára alapozva.
Az etnom etodológiától kezdve az
etogenikus megközelítésig terjed ez
a szemlélet, mely a kutatás céljának
a naiv ember által használt rendszer
rekonstrukcióját tartja. A szabály­
követés előtérbe állítása mellett ezen
irányok jó része fenomenológusként
azonosítja m agát. Ez annyira más
újrafelvétel, hogy Stumpf, H usserl
és az alaklélektan fenom enológiá­
jához képest (lásd 9. fejezet) itt a
kiindulópont a cselekvés; közelebb
áll Merleau-Ponty, m int Husserl fe­
nom enológiájához. A fenom enoló­
gia m int jelszó a pszichológiába is
betolakszik a klinikusok egy részétől
kezdve a kom m unikációkutatókon
át a m esterséges intelligencia kuta­
tásáig. Érvényes ez persze a társada­
lom tudom ányok egészére is (erről
jó összefoglalást ad Hernádi Miklós
1980-as szöveggyűjteménye).
Az idő még nem döntött a kétféle
hozzáállás közt. Saját meggyőződé­
sem szerint nem is fog. Részben az
akadémikus kutatás is integrálni pró­
bálja a szabálykövető ember elkép­
zelését. Miközben beolvasztja, meg­
fosztja fenomenológiai hangsúlyaitól.
Ha a laboratórium ban vizsgáljuk a
közvetett felszólítások m egértését
vagy a történetm egértés során hasz­
nált tengernyi hétköznapi értelmezési
sémát, adatainkat kezeljük ugyanúgy
is, m intha értelm etlen szótagok fel­
ismerési görbéi vagy pedálnyomások
lennének. A laboratóriumba behozva
a legillékonyabb fenom enologikus
adat is veszít eredeti sejtelmes ízé­
ből. A fenomenologikus megközelítés
azonban az integrációs próbálkozá­
sok közepette is fent fog maradni,
m int az ember értelm ezésének egy
másik, nem kauzális, hanem jelentés­
középpontú modellje. Mindenesetre
fontos látnunk, hogy a mai kutatást
a módszereket illetően mindkét erő
mozgatja, viszonylag kevés érintke­
zéssel közöttük. Ez a kettősség azt is
jelenti, hogy a pszichológia oly sok­
szor remélt egysége ma egyre inkább
illúziónak tűnik. Lehet, hogy józanul
be kell látnunk, hogy a már a 20. szá­
zad elején felvetett vízió a megértő s
magyarázó attitűd egymásra redukál-
hatatlanságáról, voltaképpen mindig
is velünk marad. Ami változik az csak
az, hogy mire érvényesül a kettősség
(pl. klinikai szemlélet és kutatás), s
mely területek vizsgálhatóak m ind­
két attitűddel (pl. a társas élet).

A megismerés diadalútja észlelési folyamatokat mint az érzékied bemenet

a pszichológiában: háttér és okok
A megismerő ember előtérbe kerülésében két fon­
tos belső ok vezető szerepet játszott. Az egyik az
ötvenes évek észleléskutatásának diadalútja. Ez
ugyan nem vindikálta még magának az új paradig­
ma szerepet. „Csak” mint a percepciókutatás egy
iskolája, az új szemlélet (New Look) vált ismertté.
Jerome Bruner (sz. 1915) a Harvard Egyetemen és
sokan mások, pl. George Postman látszólag a beha-
viorista mintába illeszkedve vizsgálták tapasztalat
s percepció összefüggéseit, a perceptuális tanulást.
Másik ihletésük természetesen az alaklélektan.
Annak nativista szemléletét kérdőjelezik meg a
perceptuális szerveződéssel, amikor a tapasztalat
és a kontextus szerepét hangsúlyozzák az észlelés­
ben. Kimutatják, hogy a felismerést az elszigetelt
egyedi ingeren túl számos tényező befolyásolja: a
többi inger nyújtotta kontextus, a gyakoriság, az
ismerősség, a motivációs érték mind hatnak (Bru­
ner 1975). Eközben fokozatosan olyan felfogás
körvonalazódik, mely az ingereket egyre gazdagabb
belső minták hatálya alá helyezi: a beérkező inger
viselkedésmeghatározó szerepének értelmezéséhez
belső mintákhoz való illesztést kell feltételeznünk.
Ez a felfogás az akkoriban körvonalazódott infor­
mációelméleti szóhasználat keretében értelmezi az
kódolását. Másképpen fogalmazva ez azt jelenti,
hogy az idegrendszer meglévő mintái segítségével
elébe megy az ingereknek. Egyébként már olyan
egyszerű jelenségeket sem tudnánk értelmezni,
mint azt, hogy mondatokban álló szavakat köny-
nyebb felismerni, mint elszigetelt szavakat.
Történetileg tekintve ez a felfogás annak a Helm-
holtztól származó nézetnek a felújítása, hogy az
észlelés hipotézistesztelés (az egész irány bemu­
tatására lásd Marton L. Magda 1975). Az ingerfel­
dolgozás ilyetén módjának hangsúlyozása már az
ötvenes években túlterjed a közvetlen észlelés­
kutatáson. Bruner a percepciós kutatások szem­
léletet kiterjesztve dolgozza ki a fogalomalkotás
hipotézistesztelő modelljét, mely szerint környeze­
tünket állandóan aktívan kérdezve jutunk előre a
megismerésben, és nincs határvonal észlelés és
gondolkodás között, az észlelés is kategóriákat
és hipotéziseket használ, ami persze a helmholtzi
program (6. fejezet).
Az új szemlélet mellett a kognitív felfogás kör-
vonalozódásának belső, kísérleti pszichológiai haj­
tóerői közé tartozik az emlékezet- és a képzelet­
kutatás újra respektálttá válása. A tanulás- és em­
lékezetkutatás belső modelleket és átalakításokat
megengedő felfogásának kialakulását a 19. fejezet
érintette már. Érdemes azonban újra hangsúlyozni,
hogy Broadbent (1958), Sperling (1960), Posner

21. FEJEZET: Útban a mai pszichológia felé 551

 (1978) és mások munkái révén olyan kép alakul
majd ki, mely szerint az emberi megismerésben
legalább három információtároló rendszer külö­
nítendő el. Ezek eltérnének egymástól mind idői
paramétereikben, mind abban, hogy az ingerek mi­
lyen tulajdonságai szerint szerveződnek, s hogy mi
okozza bennük a felejtést. A szenzoros tár másod­
percnél rövidebb ideig tart, az ingerek fizikai jellege
szerinti leképezést érvényesít (pl. az eredeti látvány
szinte fotografikus lenyomata), viszonylag nagy ka­
pacitású; az ezt követő rövid idejű tár időtartama
néhány másodperc, leképezési módja idői-szekven-
ciális, kapacitása korlátozott (a bűvös 7, plusz-mí­
nusz 2 elem); végül a hosszú távú tár kapacitása
gyakorlatilag korlátlan, szervező elve a jelentés.
Mindennek részletei nem érdekesek számunkra.
Az utóbbi évtizedben egyébként szakmai értelme­
zésük is megváltozott. A hosszú távú háttértárnak
például jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítunk
magának az észlelésnek a folyamatában, a formai
és szemantikai jegyek szerinti leképezés közötti
választást hajlékonyabbnak, kontextusfüggőbbnek
tartjuk stb. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy
ezekkel az emlékezetkutatásokkal alakult ki egy
olyan felfogás, mely a modelláló ember tanulmá­
nyozásában a leképezés (reprezentáció) fogalmát
helyezte előtérbe. A képzelet mint ingerfüggetlen
jelenség újrafelfedezése úgy illeszkedik majd abba
a kutatási keretbe, hogy vajon minden reprezen­
táció egynemű, absztrakt, kijelentésszerű-e vagy
vannak-e szemléletes leképezési formák is.
Ahhoz sem kell nagy fantázia, hogy belássuk, ez
a korszak fedezi fel majd a megismerés-központú
fejlődéslélektan klasszikusait: a még élő s igen ak­
tív Piaget munkássága mellett Vigotszkij is szerves
része lesz a kognitív mozgalomnak. A behavioriz-
mus kumulatív fejlődésképével szemben, mely a
fejlődést pusztán szokások egymásra rakodásaként
képzeli el, ők képviselik azt a gondolatot, hogy a
fejlődésben minőségi átalakulások vannak. A szociál­
pszichológiában pedig az attitűdök és vélemények
szerveződésére alakulnak ki, illetve általánosítód-
nak a különböző adaptációs szint- és összhangel­
méletek, melyek az egyedi dolgokkal kapcsolatos
vélekedésekből előálló, azokra ráépülő rendszert
s belső, a fejünkben zajló dinamikát tételeznek fel.
Maga a fővonalbeli behaviorizmus is fellazult,
mint a 19. fejezetben láttuk. A különböző mediá-
ciós és egyéb bonyolult fogalmi masinériát használó
elméletek saját sírjukat ássák. Egyrészt azzal, hogy
ők is a sajátosan emberi megismeréssel foglalkoz­
nak, a tematikát tehát elterelik az állati tanulásról.
Másrészt, ahogyan kezelik ezeket a folyamatokat,
kezd riasztóan bonyolult skolasztikává válni. Ami­
kor belső mozgásválaszok produkálta ingerlések­
552 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyomában és árnyékában
ről beszélünk, ez csak egy skolasztikus szintaxis
kényszere: inger után válasz jön, de az maga is
lehet inger egy másik válasz számára. Nem lenne
egyszerűbb gondolkodásról beszélni?
Információ és jelentés:
a form ális tudom ányok kutatása
Az átalakulásban külső okok is vezető szerepet ját­
szottak. Az egyik közöttük a formális tudományok
és a nyelvészet fejlődése. A matematikában és a
számítástudományban létrejöttek azok az elméleti
megoldások, melyek a formalizálás lehetőségén
keresztül módot adnak arra, hogy a pszichológus
úgy beszéljen a belső folyamatokról, hogy közben
megőrizze a tudományosság auráját. Ilyen volt az
információelmélet is, ahonnan az új szemlélet a
kódolás, átkódolás s hasonló fogalmakat merítet­
te: néha szigorú, formális értelemben, néha csak
metaforikusán. A percepciókutatás új szemlélete
intenzíven alkalmazta is az információelméletet.
Visszatérő téma minden területen a szekvenciális
vagy egyidejű bizonytalanság értelmében felfogott
információ és az észlelés összefüggése. Hogyan
befolyásolja például betűk bejósolhatósága a szófel­
ismerést (pl. a probléma esetén könnyű, eset esetén
nehéz dolgunk van, a könnyű betű az első esetben
kevés, a másodikban sok információt hordoz, ne­
hezebben bejósolható).
A kognitív szemlélet a „tudás tudománya”. Ami­
kor azt tekintjük, hogy milyen tudásfajtákat kü­
lönböztet meg, valójában túl is megyünk a taxonó­
mián. A kognitív pszichológia szűkmarkúsága az
emberképet illetően úgy is megfogalmazható, mint
azzal kapcsolatos korlát, hogy mely tudásfajtákat
tételeznek fel központiakként, s melyekkel akarnak
foglalkozni. A klasszikus elmélet e szempontból
úgy is megfogalmazható, mint amely szerint:
Tudásunk egynemű, tudni, mit jellegű, kijelentésszerűen
szerveződött tudás, mely forrásaitól és bizonyosságának
szintjétől eltekintve vizsgálható.
Ez a felfogás számos szempontból alábecsüli az em­
ber bonyolultságát. Számos, már a jelenbe vezető
újraértelmezés vitatja az egynemű tudásfelfogást.
A készségek, a „tudni, mit”, a dekoratív tudás vilá­
gával szembeállított „tudni, hogyan” a „hallgatóla­
gos tudás” (Polányi 1994) világa mind megkérdő­
jelezik a tudás száraz és leíró felfogását.
Az algoritmus és a heurisztika fogalmai is átvé­
telek a „formális tudományokból”, de ilyen a gon­
dolkodási folyamatok logikai elemzésének igénye
is, ahogy az először Herbert Simon (1984) és Alan
Newell (1989) munkáiban megjelenik. Természete-
sen ez a támasz és inspiráció megjelenik a kor nagy
technikai újításának, a számítógépnek a modellként
vételében is. A számítógép a kutatási lehetőségeket
is megváltoztatja: nélküle nemcsak a már említett
rafinált adatfeldolgozás, de például időzített inger­
adás, mesterséges ingerek (pl. szintetizált hangok)
s modern pszichofiziológia sem lenne. A gép azon­
ban modell is lesz. A kognitív pszichológia elkezdi
az embert is információfeldolgozó, -átalakító és
-tároló rendszerként kezelni. Az alapvető analógia
hosszú időn át az lesz, hogy az emberi megismerést
is egy lineárisan működő, egyetlen központi egysé­
gű információfeldolgozó rendszerként képzelik el.
Ez az ún. Neumann-típusú számítógép. A valósá­
gos számítógépek évtizedekig ilyenek voltak. Az
így felfogott emberi rendszernek a számítógéphez
hasonlóan egy korlátozott kapacitású rövid távú és
egy korlátlan kapacitású hosszú távú (háttér-) tá­
rolója, emlékezete van.
Az analógia kapcsán érdemes megemlíteni a kog­
nitív szemlélet egy különleges kettősségét a fejezet
elején említett dilemma tekintetében. A kognitív
pszichológia az információt és a jelentést állítja a
kutatás előterébe. Eközben tiszta formáiban nem
is törődik a megvalósító rendszerrel. Az információ
középpontba állítása révén az embert nem tárgyként
kezeli. Ugyanakkor nem csúszik át a fenomenológu-
sok vagy a szabályközpontú szociálpszichológusok
megértő attitűdje felé sem. Voltaképpen platoniszti-
kus, a tiszta megismerés formáit feltevő szemléletet
képvisel, mint az információfogalom s az informá­
ciókezelő gépek hatására sok filozófus is. A hétköz­
napi gyakorlatban ez azonban nem így van. Amikor
a személyt képernyők elé ültetjük, s azt várjuk tőle,
hogy fél órán át gombokat nyomogasson, s mikor a
kapott reakcióidőkből egy gép által is kivitelezhető
algoritmikus modellt készítünk, akkor az embert
mégis tárgyként kezeljük. A kognitív pszicholó­
gus mondandójában információs lényként kezeli
az embert (márpedig az információ nem tárgy),
míg kutatási stílusában továbbra is mint tárgyat
vizsgálja. Számos belső feszültségének s a kogni­
tív szemlélettel való elégedetlenségnek ez az egyik
végső alapja. Ennek az információs platonizmus­
nak a megjelenési formája a gépi funkcionalizmus
(Putnam 1960; Fodor 1968). Ahogyan Haugeland
(1996) kifejti, a kognitivizmust az a hit irányítja,
hogy lehet foglalkozni a gondolkodással az alapját
képező megvalósító folyamatok vizsgálata nélkül.
Mindez csak illusztráció arra, hogy mi volt ennek
a katonai, műszaki, s egyéb jelentősége. Az ötvenes
évekre, amikor „nyilvánossá” vált ez az információs
gondolkodást elsőként megvalósító elmélet, egyre
nagyobb inspiráló szerepe lett mind a természet-
tudományokban, mind számos humán tudomány­
ban arra nézve, hogy egy megfogható matematikai
modell segítségével általában jellemezni tudjuk a
jelhasználat és ajelezés folyamatait. Puskin versei­
nek statisztikájától a telefonbeszélgetések jellem­
zéséig mindenre ugyanazt a formális matematikai
modellt tudjuk ráhúzni.
A kognitív szemlélet alakulásában egy másik,
időben távolinak s technikainak tűnő inspiráló té­
nyező a kibernetika kialakulása volt. Norbert Wiener
amerikai matematikus szintén a negyvenes évek­
ben fogalmazta meg a kibernetika legáltalánosabb
alapelveit. (Magyarul lásd Wiener 1974; a Szalai
Sándor 1965, szerkesztette kötet írásait, illetve
Ashby 1972, tankönyvét.)
A kibernetika legáltalánosabban a szabályozás
tudománya, élő és nem élő rendszerekben. Alap-
gondolata az, hogy a szabályozás, akárcsak az in­
formáció, olyan általános fogalom, amely ugyanúgy
jellemzi a gőzgép működését, mint az emberi szerve­
zetet, vagy akár az emberi gondolkodást. A Wiener
körvonalazta kibernetikai gondolkodásmódban
az információelmélet a szabályozás egyik oldalá­
val, magukkal a jelekkel foglalkozik, a kibernetika
azonban ennél tágabb dologgal. A kibernetikai
gondolatmenetben a szabályozás és a visszajelentés
fogalma, ugyanúgy, mint az információfogalom,
emberi és gépi rendszerekre egyaránt érvényes.
A m ondattan és a belső reprezentációk:
Chomsky szerepe
Hogy lép be a képbe Chomsky? Chomsky (1957;
1959; 1995) volt az első, aki Lashley (1951) dol­
gozatának következményeit levonta egyáltalán az
emberről való gondolkodásra.
Chomsky ebben a gondolatmenetben az em­
beri nyelvről gondolkozva jutott arra a következ­
tetésre, először is, hogy egyáltalán van nyelvtan,
pontosabban mondattan, amely nincsen tekin­
tettel a szemantikára. Fel kell tételeznünk, hogy
az emberek beszédét egy rejtett szabályrendszer
irányítja. Enélkül sem a nyelvi tevékenység, sem a
nyelvelsajátítás kreativitása és egyetemessége nem
lenne érthető. Innen azután egy egész hosszú út
bontakozik ki a mentális, belső reprezentáció el­
méletéről a megismeréskutatásban.
Információ és szabályozás
a mindennapi életben
A harmadik mozzanatot a kognitív szemlélet ke­
letkezésében a mindennapi élet változásai jelentik.
Persze a mindennapi élet a fenti, egyre absztrak-
21. FEJEZET: Útban a mai pszichológia felé 553
21.2. táblázat. A kognitív szemlélet mint modelláló homeosztatikus visszajelző kör viselkedését kell
gondolatrendszer alakítói figyelemmel kísérnie és irányítania. Ember és gép
közötti kapcsolat új formái lépnek fel itt. Az ember
Terület Hatás, vonzás ugyanolyan információkezeléseket végez, mint a
gépben lévő automaták. Megjelenik a robotpilóta,
behaviorizmus objektivitás, aki ugyanazt tudja csinálni, mint Kovács József,
kimenet-bemenet a M a l é v első osztályú kapitánya. A mindennapi
életben a termelés átalakulása is elősegíti ezt az
információelmélet ingerek jellemzése
információs robbanást, vagyis annak a szemlé­
számokkal
letnek a megjelenését, hogy az ember is elsősorban
kibernetika szabályozás és döntés információkezelő lény. Néhány évtized múlva ennek
az információáramlási elméletnek egy újabb verzió­
matematika struktúrák, formalizálás jaként érünk el oda, ahol az információs hálózatok
fogják az ember modelljét és metaforáját adni.
számítástechnika a gép mint analógia, A felfedezett belső embert ez az új pszichológia
folyamatábrák már nem tartja közvetlenül, a belső szem uralma
révén megismerhetőnek, hanem csak közvetve, a
nyelvészet mentalizmus (kompetencia), viselkedés és a modellálás kerülő útján keresztül.
szabályok és struktúrák Számos szakmai kérdés konvergenciájaként jött
etológia faj specifikus modellálás, létre ez az irányzat, melyek mindegyike egy közös
kiváltó ingerek mozzanat felé mutatott: az ember környezetét mo­
delláló lény, s viselkedését a modellekre vonatkoz­
modern technika információkezelés, kódolás tatva tudjuk értelmezni. Ezt a szemléletet erősíti
a modern biológia is, mind a genetika, mely az át­
öröklést mutatja be kódolási kérdésként, mind az
tabbá váló tudományfejezetekből sem iktatódik etológia, mely a magasabb rendű állatokat prezen­
ki. A z a j mérnöki fogalmában mindig jelen van a tálja sokoldalúbb, a környezetet tagoló rendszer­
kiinduló valóságos zaj, és a szabályozás mögött ott ként (Csányi 1979; 1999). A 21.2. táblázat ezeket a
áll a gőzgép, meg a röppályaszámítás. Bruno Latour konvergens mozzanatokat foglalja össze. A táblázat
(1999) általános megfogalmazásának megfelelően azt mutatja be, milyen irányzatok összességeként
a modernitás világában csak látszólag megy vég­ alakult ki az a klíma, az az intellektuális hangulat,
be a hétköznapok s a tudomány elválása, a kettő ami a kognitivizmust átfogóan jellemzi.
mindig átfolyik egymásba. Hétköznapok és tudo­
mány hibridizációja itt is a szétválasztás állandó
kiegészítője.
Az ötvenes években még csak elméletileg, a
A kognitív szemlélet
hatvanas években gyakorlatilag is alapvetően kiterjedése
megváltozott az ipari társadalmakban az emberi
munkavégzés jellege. Tudjuk, hogy milyen nagy A kognitív pszichológia különböző formákban
jelentősége volt az ipari forradalomnak, amikor az (klasszikus információfeldolgozó modelljétől a
ember és az állat energiaadó szerepét felváltotta a kognitív pszichofíziológiáig és a konnekcionista el­
gőzgép. A 20.század közepén végbemenő máso­ képzelésekig) máig él, s igen aktív. (A mozgalomra
dik ipari forradalomban pedig megjelennek azok s klasszikus mondandójára lásd Neisser 1967; 1984;
a gépek, amelyek az információkezelésben társai, valamint Eysenck és Keane 1996.) Ha rosszindulatú
majd versenytársai lesznek az embernek. A mun­ módon, technikai paradigmája felől indulunk ki: a
kában egyre nagyobb szerepe lesz az információ­ billentyűket nyomogató ember igen rövid reakció­
nak, megjelennek olyan munkák, ahol az ember időit vizsgálja, hogy - ez lenne a filozofikus, opti­
részéről is egyre inkább az információ kezelése mista célkijelölés - feltárja az ember mint modellá­
kerül előtérbe. Gondoljunk egy olyan egyszerű ló lény jellemzőit. A kritikusok nem jogosulatlanul
dologra a mindennapi életben, mint az ötvenes kérdezik persze, mit is modellál a valós emberi
évek végén megjelenő sugárhajtású utasszállító életből a gombnyomogatás, vagy akár a sakkozás,
gépek vezetése. Itt már nem egyszerűen az a for­ vajon nem olyan-e sok mindenben a klasszikus
radalmi újdonság, hogy nem az ember vagy az állat kognitív pszichológia, mint az állatlélektan. Nem
az energiaforrás, hanem az, hogy magának az em­ azzal foglalkozik, mit csinál az ember vagy az ál­
bernek egy hallatlanul komplex rendszer, sok száz lat - ez érdekelné a megismerés etológiáját, vagy

554 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyomában és árnyékában


Erik Erikson
az újabb zsargonban az evolúciós pszichológiát
hanem azt tekinti, hogy mire képes az ember, ha
erőltetik, ha lehetőségei határaiig feszítik. Részle­
ges válasz lehet persze erre a kritikára, hogy bizony
a modern élet, az autóvezetés és az üzleti döntések
világa erőlteti is az embert például a gyorsaság s
a stratégikus gondolkodás irányába, s mi valóban
egy információ-központú életet élünk, bár nem ez
az egyetlen lehetséges élet.
A kognitív gondolkodásmód nemcsak a labora­
tóriumi kísérletezők szellemét hatja át. Megjelenik
a kognitív szociálpszichológia is, mely döntőnek
tartja a megismerési templátok használatát a társas
életben: a társsal való viselkedést szociális meg­
ismerési (értelmezési sémák) irányítják. Ebben a
folyamatban a magyar pszichológia is részt vesz.
A hetvenes évektől egyik vezető témája lesz az
atttitűdök és vélekedések szerveződése (Halász,
Hunyady és Marton 1979; Hunyady 1979). Ugyan­
ilyen felhanggal jelenik meg a kognitív szociológia
és a kognitív néprajz is: a kultúra, melyet csak egy
évtizeddel korábban viselkedésirányító rendszer­
nek értelmeztek, felfogható mint belső, mentális
rendszer, s a kutató feladata ennek rekonstrukciója
lenne, nem pedig eleve meglévő determinációs
Terület V ezértém a
kognitív pszichológia információfeldolgozás reprezentáció, kódolás, tárak
kognitív antropológia kultúrák m int modellek
kognitív szociológia szociális reprezentáció
kognitív nyelvészet nyelv és megismerés
kognitív etológia faj függő modellálás
sémák ráhúzása a kultúrában élő emberre, illetve
viselkedési mintázatok keresése. A személyiség­
lélektanban ennek a kognitív iránynak az egyik leg­
kézenfekvőbb jele az identitáselméletek karrierje.
Ez az Erik Erikson munkái révén népszerűvé vált
fogalom úgy kapcsolódik a kognitív pszichológiá­
hoz, hogy a viselkedés meghatározásában a sa­
ját magunkra vonatkozó kognitív képződmények
meghatározó szerepét hangsúlyozza: azt, hogy mit
teszek, nagymértékben megszabja az, hogy hogyan
gondolkodok magamról. Az identitáselmélet persze
jóval több ennél. Az egyéni életútnak is új felfogá­
sát hirdeti a klasszikus mélylélektani fejlődéskép­
pel szemben. Az ifjú- és felnőttkor szakaszát is ta­
goltnak tekinti, s az életpályát nem hamar lezáruló,
hanem nyitott útnak tartja (Erikson 1989). De még
a klinikai lélektanban is felütik fejüket a kognitív
elméletek: számos terápiás irány jön létre, melyek a
gyógyulás útját a helyzetnek adott új értelmezésben
látják. A depressziósnak például, mondják, meg
kell szabadulnia attól a kognitív sémájától, hogy a
körülmények kiszolgáltatottja, s az eseményeket
meg kell tanulnia mint saját ellenőrzése alatt lé­
vőket értelmeznie. A kísérleti pszichológia kognitív
szemlélete tehát nem magányos harcosként él a
mai társadalomtudományokban.
Más tudományokban is megjelent ez a kogniti-
vizálódás. Az antropológiában s a szociológiában
közvetlenül, öncímkézésben is: a társadalmat s a
társadalmak eltérését is mint modellálási problémát
kezdik sokan felfogni. Az 21.3. táblázat mutat egy
összefoglalást - ha nem is kimerítő igénnyel - ezek­
ről a szaktudományi kognitív irányzatokról.
A kognitív pszichológia, amikor az egyén meg­
ismerési folyamatait állítja a középpontba, mint­
egy kényszerül is arra, hogy kapcsolatba kerüljön
az „ismeret” hagyományos kutatásával, vagyis az
ismeretelmélettel és a logikával. Másrészt legfőbb
inspirátorai, modelljei érvényességének ellenőr­
zői és rémei egyszerre a megismerés feladatait
maguknak (is) vindikáló gépek. Igazából a gépek
és a filozófia - vagy ha tetszik, a gépek filozófiai
diszkussziója - az a mozzanat, amely a hetvenes
évek végétől kibontakoztatja a második „kognitív
forradalmat”, mely, úgy is fogalmazhatunk, még
K ulcsfogalm ak
relativizmus, osztályozás
szabályok, besorolás
metafora, koherencia 21.3. táblázat
Néhány szakma kognitív
kiváltók, viselkedésmodell
irányzatai
21. FEJEZET: Útban a mai pszichológia felé 555
egy szinttel absztraktabb kérdéseket vet fel. Ideig­
lenesen már a pszichológus is eltekintetett attól,
hogyan is valósítja meg az idegrendszer a megisme­
rést, a kognitív tudomány viszont egyáltalán attól
tekint el, hogy milyen lény csinálja ezt. A mesterséges
intelligencia ígérete, a sok tudományban a hatvanas
évek elején végbement kognitív forradalmat a het­
venes évek második felére fokozatosan átlépteti a
megismeréstudományi érdeklődés irányába.
Miért jött létre ez az újabb „forradalom”? Nyil­
ván vannak szociológiai okai. Egyre több kereszte­
zett identitású fiatal dolgozik a mesterséges intel­
ligencia, a mérnöki világ, a matematika, a filozófia,
a pszichológia s az idegtudományok különböző
kombinációiban. Identitásuk nem teljesen felel meg
egyik területének sem. A pszichológusok egyre töb­
bet foglalkoznak formális kérdésekkel, a mestersé-
gesintelligencia-kutatók egy jó része pedig nem
gyakorlati, hanem elméleti kérdéseket vet fel. Gépi
intelligencia helyett az értelem természetére kíváncsi,
melyben a gépek eszközök számára, az emberre
vonatkozó modellek explicitté tételéhez. Eközben
számos mesterségesintelligencia-kutató maga is naiv
pszichológussá válik, egyes esetekben, mint pél­
dául Roger Schank (1975, 1986; Schank és Abelson
1977), naiv szociálpszichológussá. Mindebben, az
absztrakció szeretetében s a megismerés előtérbe
kerülésében bizonyára vannak divatelemek. Bizo­
nyára önáltató kép az, mely a világ helyett a világ
képére helyezi a hangsúlyt, s amely a racionalitás
ideálját terjesztené ki zsigeribb lényünkre is. A kog­
nitív szemlélet, az ipar és a technológia finanszírozó
szerepe révén ebben a szárazabb, gépiesebb beszéd­
módban jött létre. Az utóbbi évtizedben azonban
felváltja ezt egy egyik oldalról biológiaibb, a másik­
ról pedig szociálisabb felfogás.
A kognitív pszichológia néhány vonása
Történetileg a kognitív pszichológia, mint láttuk,
megszüntetve megőrzése a neobehaviorizmusnak.
Sok képviselőjében megőrzi annak mechanisztikus
tendenciáit. Most azonban már nem az állati tanulás
lesz a mechanisztikus redukció analógiás modellje
vagy tényleges alapja, hanem az információkezelő
gép. Nem véletlen, hogy a behavioristák egy egész
nemzedéke, James Deese, George Miller, David
Palermo és mások átállnak a kognitív táborba. Ezt a
dezertálást a tudományos paradigmafogalom hir­
detői az új paradigmák győzelmének egyik fontos
szociológiai bizonyítékaként kezelik. Tekintsük át
összefoglalóban az irányzat néhány jellemzőjét!
1. A kutatás közvetlen tárgya az ember. Paradox ezt
pszichológiai újdonságként kezelni, de voltakép­
556 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyomában és árnyékában
pen a behaviorista metateoretikus előfeltevésekkel
való legátfogóbb szakítást jelentette a hatvanas
években. Látványosan jelent ez meg új, a humán
kísérleti pszichológiának és a gépi modellálásnak
szentelt folyóiratokban (Cognition, Cognitive Psy­
chology), vagy a legkorábbi, a behaviorista hagyo­
mányból való indulást címében is éreztető Journal
of Verbal Learning and Verbal Behavior lapjain, amely
mára Journal of Memory and Language címre váltott,
ezzel is kifejezve a váltás véglegességét a klasszikus
folyóiratok profiljának átalakulásában. A Journal of
Experimental Psychology például több külön tematikus
folyóirattá válik. Ma a prototipikus kísérleti pszi­
chológiai dolgozat nem a patkány diszkriminációs
tanulásának alakulása a megerősítési elrendezés s
az ingerszám függvényében, hanem az emlékezeti
letapogatás sebessége a prototípussal való hason­
lóság függvényében.
2. Az információfeldolgozási keret. Az uralkodó kog­
nitív szemlélet közel másfél évtizeden át tulaj­
donképpen az 1958-ban, Donald Broadbent angol
kísérletező Észlelés és kommunikáció című könyvében
körvonalazott elméleti keretben fogalmazódott
meg. Eszerint az emberi megismerés: egyre elvon-
tabb információsajátosságoknak megfelelő kódolási
lépésekből áll. Egy beérkező szó „feldolgozása”
során először annak fizikai jegyeit azonosítjuk
(akusztikai, grafikus leképezés). Ennek kimenetein
működne a fizikai jegyeken alapuló figyelmi szűrés.
Ezen az elsődleges szinten a rendszer párhuzamos
működésű és nagy kapacitású. Ezt követné az át­
kódolás a korlátozott kapacitású rövid emlékezeti
tárba, egy szekvenciális folyamaton keresztül. Majd
a szemantikai átkódolásnál már a hosszú távú em­
lékezetben tárolt összes, a szóval kapcsolatos in­
formáció mozgósítódna, mint a 19.8. ábra mutatja.
A szakaszok, a nekik megfeleltetett tárak nem
puszta absztrakciók. Szellemes, évtizedes kísérlet­
sorozatokat elindító alapkísérletek kapcsolódnak
mindegyikhez. A figyelmi szűréshez pl. a koktél­
parti-paradigma (mit tudunk kihallani párhuzamos
beszélgetésekből); a rövid emlékezethez a betűfel­
idézés hibázásai néhány másodperces közbeiktatott
számlálás után s így tovább.
A Broadbent, Sperling, Posner, George Miller és
mások elindította szemlélet öntudatosodásában ki­
tüntetett szerepe volt Ulric Neisser 1967-ben meg­
jelent Kognitív pszichológia című összefoglalójának,
mely világosan úgy mutatja be az információfel­
dolgozási szemléletet, mint új tudományos mintát,
mely szakított a behaviorizmussal.
3. „Torzítás” a megismerő ember irányába. A kognitív
pszichológia egyik sokat emlegetett hiányossága a

Donald Broadbent
tematikaváltással kapcsolatos. Miközben a hang­
súlyt a megismerő emberre helyezi, fennáll a ve­
szély, hogy erre szűkíti le az emberi pszichológia
kutatását: háttérbe szorítja az érzelmek, a motívu­
mok, általánosságban az ember „zaftosabb” moz­
zanatainak kutatását. Az erők elvonását, a szellemi
energiákkal való gazdálkodást illetően kétségkívül
sokáig jogos volt az aggály. Belső tartalmában pedig
arra utal, hogy a kognitív pszichológia csak akkor
tud nem fejezet, hanem teljes megújulás lenni, ha
a megismerés folyamatát és fejlődését annak teljes
emberi összefüggésrendszerében vizsgálja. Vannak
ilyen törekvések. Már a hatvanas években kialakult
az amerikai Stanley Schächter (1967) munkáiban
az érzelmek kognitív elmélete. Schächter szellemes
kísérleti helyzeteket hozott létre: a szimpatikus,
vegetatív izgalmat kiváltó adrenalininjekció hatá­
sa közben a személyek vidám vagy dühödt közeg­
ben voltak. Kiderült, hogy érzelmi átélésük ennek
megfelelően variált, ha pedig tudták, hogy milyen
hatás várható az injekciótól, nem éltek át semmi­
lyen érzelmet. Az érzelmi élmény tehát a vegetatív
izgalom és az annak forrására vonatkozó kognitív
értelmező rávetítés együttes hatásából áll elő.
Hasonlóképpen a szociálpszichológia és a labo­
ratóriumi kognitív pszichológia határán is létrejöt­
tek olyan törekvések (részben Schächter munkája
is ilyen), melyek a társas cselekvés rendszerében
elemzik a kognitív folyamatokat (arra kíváncsiak
például, hogy valóságos események emlékezeti
szerveződése mennyire csoportinterakció-függő,
milyen viszony van interakció, hangulat és elméle­
tek között). A nyelv és ezen belül külön kiemelten
a gyermeknyelv kutatása egy további terület, ahol
megjelentek a steril kognitivizmussal szembeni
alternatívaként a társas és motivációs szempon­
tok. A társalgás elemzésében, de a nyelvelsajátítás
kutatásában is kialakult egy olyan szemlélet, mely
a nyelvi közlések cselekvésértékére helyezi a hang­
súlyt. Közléseink nem pusztán leírnak, hanem
társas cselekvés értékük van (gondoljunk olyan
kifejezésekre, mint ígérem, gratulálok), társalgás
során az összehangolás ezekre a cselekvésekre
vonatkozik sokszor ravasz átkulcsolásokkal. (Pró­
báljunk kérdésként válaszolni arra, hogy: Meg tud­
ná mondani, hány óra? Én ne tudnám!) A nyelv­
elsajátítás kutatásában ez a társas keret kiterjed
arra, hogy milyen szerepe van a társalgásnak a
nyelvi rendszer kialakulásában, milyen etológiái
rendszer maga a nyelvelsajátítás folyamata s így
tovább (lásd ezekről a Pléh, Terestyéni és Síklaki
[1997], szerkesztette kötetet). Minden részben
úgy is tekinthető, mint a cselekvéselméleti és fe­
nomenológiai hagyomány átfordítása a kísérleti
tudomány beszédmódjába.
Ezek a törekvések azonban nem jelentenek fel­
tétlen győzelmes irányt a kognitív pszichológiában.
Épp a nyelv a jellegzetes példa arra, hogy miközben
vannak, akik ki akarnak lépni a száraz kognitivista
keretekből, továbbra is velük van a nyelvi rendszer
önmagában tekintésének koncepciója. A nyelvészet
és a pszicholingvisztika egy része nyíltan hirdeti is,
hogy szemlélete visszatérés Descartes-hoz: a meg­
ismerés önmagában tekintett kartéziánus modellje
(Chomsky 1966; 1995). A félelem, hogy a „kognitív
forradalom”, ami a pszichológiát illeti, visszavezet
a wundti modellhez, nem megalapozatlan tehát, de
sokan szeretnék elkerülni ezt.
4. Rivális modellek a kognitív pszichológiában. Mára
a kognitív pszichológia korántsem egy osztatlan
szemléletű irányzat. Modellek, egymással rivalizáló
elképzelések jellemzik az egyes részterületeket is.
A figyelmi szűrés terén például a fizikai jegyeken
alapuló teljes szűréstől (amire nem figyelünk, arról
semmit sem tudunk), a halványításon keresztül a
teljes párhuzamos feldolgozásig (minden informá­
ció jelentését is feldolgozzuk, csak a szükségtelent
azután elvetjük) terjednek a modellek (értékelő át­
tekintésükre lásd Czigler 1994). Ugyanez a széles
skála mondható el az emlékezeti modellekről. Ez
a burjánzás számos módszertani kérdést is felvet:
szabad-e például általános elméletet építeni egyet­
len kísérleti helyzet alapján, nem is töprengve a
feltételezett folyamat ökológiai relevanciáján, azon,
hogy milyen szerepet tölthet be az emberi alkal­
mazkodásban. Helyes-e az a „gépesítő” hozzáállás,
mely az információfeldolgozási modellálást irányítja?
21. FEJEZET: Útban a mai pszichológia felé 557
Nevezetesen, hogy a kísérleti helyzetekben kapott
eredményekből, például és főként reakcióidő-ada­
tokból kiindulva feltételezünk egy ostoba gépeze­
tet, mely csak a kísérletező által figyelembe vett
tényezőket használja, s algoritmizálható lépések­
ben ugyanilyen eredményt adna. Valójában már
az is kérdéses, hogy szerencsés-e minden modell
lényegi támpontjaként az időt használni. Hiszen
ez eleve elkötelez amellett, hogy pl. egy mondat
megértése során döntéseinket szigorú egymás­
utánban hozzuk, s az egyik elemzési szinten (pl. a
hangfelismerésnél) hozott döntések függetlenek
a más szintektől (pl. a jelentésre vonatkozó el­
várásainktól). Sokan vitatják is ezt az összegződő
időkomponens-elemzési filozófiát. De még ha ezt
követjük is, amikor sikerül megtalálnunk az idői
adatokért felelőssé tehető modellt, úgy véljük, hogy
egyben magyarázatot kaptunk a vizsgált folyamat­
ra. A funkcionális modell egyben magyarázat sze­
repében is tetszeleg, pedig valójában csak leírás,
újabb, külső érvek kellenek annak igazolására, hogy
a személyek ténylegesen így jártak el. A magyarázat
kereséséhez ki kell lépni a kognitív kutatás szokásos
laboratóriumi kereteiből: a biológiai funkciókhoz, a
kultúrához s az evolúcióhoz. Bruner igen világo­
san fogalmazza meg ezt, mint egy toleráns attitűd
szükségességét a kognitív kutatásban (is). A 21.4.
táblázat pedig a „klasszikus szemlélettel”, ezzel a
pofozógéppel szemben megfogalmazott alterna­
tívákat összegezve mutatja be. Biztos az is, hogy
a mindenáron eredetiségre törekvés is belejátszik a
modellek burjánzásába.
Egységes elvek vagy sokféleség uralkodik a megismerés­
ben? A kognitív pszichológia eredendően kétség­
kívül egy rácsodálkozó hozzáállásból indult ki: a
behavioristák számára demonstrálni akarta, hogy
az emberi elme bonyolultabb, semmint azt az egy­
szerű kapcsolatképzési tanulási elvek le tudnák
fedni. Újabban azonban világossá vált, hogy a tá­
bor e tekintetben megosztott. Kialakultak olyan
felfogások, melyek szerint az emberi megismerés
lényegében egységes elveket követ minden terüle­
ten. Ennek egyik változata Herbert Simon (1982;
Newell 1989; Newell és Simon 1982) és munka­
társainak felfogása. Ennek lényege, hogy minden
folyamatban ugyanazok az általános problémameg­
oldási elvek érvényesülnek. Az emberi megismerés
„produkciós rendszernek” nevezett algoritmusokat
dolgoz ki ismételten felmerülő problémákra. Ezek
szerkezete azonban mindig ugyanolyan: keresnek
egy bemenetet, s ebből logikai következtetésszerűen
jutnak el az eredményhez. Az elmeműködés semle­
ges nyelve a logikai kalkulus; minden megismerési
folyamatban azonban minden tárolt háttérismere­
tünk is részt vesz.
A másik egységes felfogás régi ismerősünk, Piaget
(1990; 1993) nézetrendszere. Az értelem fejlődési
szakaszai s a rájuk alkalmazott dialektikus triász
(asszimiláció, akkomodáció, adaptáció) világosan
áthatják az ember egész lényét, a fizikai világra
vonatkozó felfogástól a társas képzetekig és a tár-
21.4. táblázat. A klasszikus kognitivizmus
és az alternatív irányok jellegzetes szembenállásai

K lasszikus elm élet M egkérdőjelezés

Az emberi evolúció és történelem adott volta mellett mi, és finom ítás
kognitív tudósok tévedünk, amikor egyetlen megismerési
modellt, egyetlen elmemodellt hangsúlyozunk. Bármelyi­ egységes moduláris
ket is. S hasonló módon jól tesszük, ha kerüljük azokat
szimbolikus szubszimbolikus
a jelentéselméleteket, amelyek kizárólag a természet-
tudomány és az analitikus filozófia szükségleteihez kap­ propozicionális hálózati elv
csolódnak. A jelen kognitív forradalma jól indult: azzal,
szekvenciális párhuzamos
hogy megmagyarázza, hogyan értenek meg dolgokat az
emberek, ahelyett hogy csak válaszolnának. Ideje, hogy atomisztikus készségszerű
erőteljesebben a megértés, a jelentésalkotás különböző
explicit implicit
módjaira koncentráljunk. A kognitív tudomány az elme
lehetséges használataira vonatkozó tudásunk tárháza logikus, deduktív intuitív, élményelv
kell legyen. egyéni szociális
Jerome Bruner: M egfog-e állni valaha is testetlen testre vonatkozó
a kognitív forradalom? 1997, 289. o.
önmagában tekinthető evolúciós
modellálható kimeríthetetlen
Vannak azonban olyan irányzatok, melyek nem
egy területre vonatkoznak, hanem a megismerés­ gépies, automatikus emberi, jelentésorientált
pszichológia egészét áthatják, alternatív felfogások igazságorientált vágy irányította
az egész emberi pszichikum felépítéséről. Ezekből
tudásfüggetlen tudás áthatotta
tekintsük most néhány fontosabbat!

558 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyom ában és árnyékában

sas viszonyokig. Különösen a nyelvelsajátításra
fogalmazta meg ezt Piaget világosan polemizálva a
rivális elképzelésekkel, mint a 17. fejezetben láttuk.
A nyelv is olyan rendszer, melyben egyértelműen
az intellektus fejlődésének általános elvei érvénye­
sülnek. A gyermek első mondatai például csupán
szenzomotoros sémáinak kifejeződései egy általá­
nos szemiotikái (jelezési) működés keretében, s
nem valami sajátos nyelvtani képződmények.
Az egységes elméletek legszélsőségesebb ellen­
fele a nyelvészetből kiinduló modularitáskoncep-
ció, melyet legharcosabban Jerry Fodor (1983; 1996b)
képvisel. Ez a felfogás az egységes elméleteknek
azt a hiányosságát ragadja meg, hogy nem tudnak
mit kezdeni az észlelés sajátos folyamataival, azzal,
hogy a látvány világával s a hallott világgal például
nyilván eltérő kódolási rendszerek révén küzdünk
meg. „Bemeneti” rendszereknek nevezik azokat a
feltételezett idegrendszeri egységeket, melyek az
érzékeleti kódolás egyes feladatait egymástól füg­
getlenül, genetikailag meghatározott rend szerint
végzik, s egymás számára csak kimenetűk válik
hozzáférhetővé. Fodor ezt a felfogást általánosítja
az egész emberi elme moduláris felfogásává. Ön­
magukba zárt, bizonyos típusú feladatokra specia­
lizálódott, a tapasztalattól független modulokból,
egységekből áll lényegében az emberi megismerés
egésze. Ez a neurológiai és számítástechnikai mo­
dul fogalomból is merítő felfogás kis helyet azért
ad a tapasztalatra építő általános megismerésnek,
de nem jó szívvel, terepét igyekszik minél inkább
csökkenteni. A nyelvben például feltételezi, hogy a
kontextusnak vagy a gyakoriságnak a szófelismerés
közvetlen mechanizmusára nincsen hatása, csak
utólagos, a felhasználás könnyedségét befolyásoló
szerepe van. Vagy hasonló módon a megértés szó­
tári, mondattani és szemantikai tényezői között
nincsen kölcsönhatás, mindegyik mint külön, ön­
magába zárt rendszer működik, interakciók csak
eredményeik között jelennek meg.
Mik a jellemzői Fodor felfogásában a bemeneti
rendszereknek?
I. Területspecifikus. Ez a Johannes Müller-féle speci­
fikus érzékszervi energiák törvényének moderni­
zációja. Látásunk például csak elektromágneses
hullámokkal foglalkozik, s azon belül is csak bizo­
nyosokkal. A moduláris elképzelések egyik vissza­
térő témája lesz, hogy vajon a területek mennyire
tartalomspecifikusak. Van-e például az emberi arcra
vagy a személynevekre sajátos modul?
II. Kötelező determinisztikus feldolgozást végez. Anya­
nyelvemen a hallott dolgokat akkor is szónak hallom,
ha tartalmát ignorálom, vagy nem is értem.
III. Korlátozott hozzáférés. Más feldolgozórendszerek
és az általános tudás számára a modulban folyó
feldolgozás nem hozzáférhető, csak a feldolgozás
kimenete az. Például a szó jelentése nem befolyá­
solhatja mondattani szerepének feldolgozását.
IV. Gyors. A moduláris feldolgozás, szemben a nagy
keresést igénylő, tudáson alapuló feldolgozással
Fodor elképzelésében igen gyors. Ez a tulajdonság
a kötelező feldolgozással együtt eredményezi azt a
furcsa szóhasználatot, hogy Fodor szerint a modu­
láris feldolgozás „reflexszerű”, ebben az értelemben
automatikus.
V Enkapszulált. Vagyis a modulok önmagukba zár­
tak. Tudásunk nem képes beléjük hatolni, ilyen ér­
telemben nem intelligens rendszereket képeznek.
VI. Lapos komputáció. A moduláris feldolgozó rend­
szer nem végez következtetéseket, végső kimene­
tében egyedi propozíciókhoz juthat csak el.
A gyorsaságért a moduláris feldolgozás buta­
sággal fizet.
Ha történeti összefüggéseiben tekintjük, ez a
koncepció éppen a kognitív szemlélet keletkezé­
sében olyan nagy szerepet játszott Új Szemlélettel
szemben fogalmazódik meg. A percepciót áthatol-
hatatlannak tételezi az ismeretek felől, ebben az
értelemben tagadja a folytonosságot a megismerés
különböző szintjei között. Minél nagyobb szerepet
igyekszik adni az automatikus, szinte kényszerűen
végbemenő folyamatoknak. Ebben a tekintetben
párhuzamos vele a fiatalon elhunyt David Marr
(1945-1980) látáselmélete is. A forma- és a tér­
látás elemzésében ugyanis Marr is olyan felfogást
képvisel, mely a pontosan, algoritmizálhatóan s az
egyedi helyzetre vonatkozó tapasztalattól független
megoldásokat keresi. Történetileg tekintve ezek az
új törekvések a 19. századtól élő vitákat juttatják
eszünkbe a térlátás tapasztalatos és örökletes elmé­
leteiről. Van azonban egy újdonság, melyet éppen
Marr munkája mutat világosan. A vizuális rend­
szer által megoldandó feladatokat a kutató először
pontosan megfogalmazza; ez a kutatás logikájának
komputációs szintje. Ehhez képest következő lépés
a tényleges megvalósítás, a valóságosan az em­
ber által használt algoritmusok feltárása. Elvileg
ugyanazokat a distinkciókat többféle megvalósítás
is elérheti. A nyelvészet mellett, mely szintén a
produktum, a rendszer előzetes semleges nyelven
való jellemzéséből indul ki, éppen ezért válik Marr
munkája a megismeréstudományi megközelítés
mintapéldájává.
A moduláris gondolatmenet számos finomítást
is ihlet: Karmiloff-Smith (1992; 1996) a modula-
ritás helyett modularizációról beszél a fejlődésre
nézve. A magukba zárt feldolgozó rendszerek a
fejlődés végpontjai, s nem kiindulásai lennének. Ez
2 1. FEJEZET: Ú tb a n a m a i p sz ic h o ló g ia fe lé 559
a modularitás innátista kiindulópontját kérdőjelezi
meg, akárcsak Donald (1991) kulturális felfogása,
mely a tanult modularitás rendszerek (például az
írás) szerepét emeli ki az emberi kultúrában. Mithen
(1996) pedig az emberré válás döntő mozzanatának
tartja a moduláris rendszerek hajlékonnyá válását.
Megjelent az utóbbi néhány évben, többek között
a nyelvi megértés elemzéséből kiindulva, a modu­
laritás alternatívája is: a radikális neoasszociácio-
nizmus, mely konnekcionizmus néven azt hirdeti,
hogy tulajdonképpen minden megismerési folya­
mat modellálható az érintkezési asszociációval. Ha,
s ez egy fontos újítás a korábbi elképzelésekhez
képest, párhuzamos működéseket tételezünk fel,
s különböző szinteken érvényesülő asszociációkat.
Egy nyomtatott szó felismerése során például pár­
huzamosan aktiválódnának az összes lehetséges
szójelöltek, a fejünkben lévő szótárban a betűk
facilitálják a szavakat, a szavak pedig a betűket, s
a legvalószínűbb szó azáltal kerülne előtérbe, mert
azt többoldalú aktiváció éri (a kontextus felől is).
Ismertetésére lásd Clark (1995) és a Pléh (1997)
szerkesztette kötetet.
Összességében tehát, a kognitív pszichológia
sok olyan vonást is mutat, melyek a technológiai
metaforák igézetében olyan mechanisztikus képet
mutatnak be az emberről, mely „hangulatában”
nem mindig idegen a neobehavioristák gondos­
kodásmódjától. Ez persze nem mindenkire egy­
formán jellemző. A mechanisztikus modellek és
a mindent egy alapelvre visszavezető redukciós
gondolkodásmód szinte az inga biztonságával visz
ismét vissza az asszociációk világához. Az ezzel
szembekerülő élettelibb, a szimplifikálással szem­
ben az emberi megismerés „többleteit”, illetve
biológiai értelmezését hangsúlyozó felfogás nem
könnyű sétagaloppban érvényesül, hanem olyan
viták s sokszor harcok közepette, melyek igencsak
felidézik a múltat.
5. Fiziológia és kognitív pszichológia. A neobeha-
viorista elméletalkotás intim kapcsolatban volt a
pszichofiziológiával. Megjelent ez mind a tanulás­
elmélet és a feltételezett agykérgi dinamika közötti
kapcsolatok hangsúlyozásában, motivációs kutatás
és a motiváció fiziológiája közötti kapcsolatkere­
sésében, mind pedig a Hebbéhez hasonló, a rep­
rezentációs folyamatok fiziológiai alapjait hirdető
felfogásokban. Ehhez képest kezdetben a kognitív
pszichológia eltávolodni látszott a szolid fiziológiai
keretektől. Mára ez a helyzet megváltozott. Bár to­
vábbra is sokan vannak, akik a hétköznapi kutatás­
ban „tiszta” kísérleti pszichológiát művelnek, igen
szoros kapcsolat is létrejött. Ennek egyik formája
a kognitív pszichofiziológia. A kognitív kísérletek
5 6 0 IV. R ÉSZ: A nagy iskolák nyom ában és árnyékában
kiegészülnek fiziológiai mutatókkal. Különösen
előszeretettel használják az eseményektől függő, át­
meneti agyi változásokat (pl. a kiváltott potenciált)
mint a perceptuális kódolás mutatóját s elméle­
teinek támaszát. Ezen a területen Marton Lajosné
(1994), Szirtes József s Czigler István (1996) mun­
kái révén egyébként a magyar pszichológia is élen
jár. Az utóbbi évtized fejleménye pedig a neurális
képalkotó eljárások összekapcsolása a kognitív ku­
tatással (22. fejezet).
A másik összekapcsolási forma az elméleti agy­
modellek és a kognitív pszichológia összekapcso­
lása. Itt nem konkrét agyi indikátorokat használó
kísérletezésről van szó, hanem átfogó idegrend­
szeri modellálás és kognitív modellálás összekap­
csolásáról. Mind a modularista, mind a Marr-féle
komputációs, mind a konnekcionista felfogásnak
például határozott elméleti agymodellek felelnek
meg. A konnekcionista felfogásnak olyan modell
feleltethető meg, amely kevés tulajdonsággal felru­
házott elvont kapcsolóállomásként elképzelt neuro-
nokat tételez fel a kognitív hálózatok szimbolikus
csomópontjait helyett. Ebben a rendszerben azután
a tanulás mint a szinaptikus átvitel erősödése je­
lenik meg az együtt tüzelő neuronok között, s az
asszociatív modell kapcsolatainak (konnekcióinak)
közvetlen alapja a neuronhálózat lesz. Ezzel a kör
némileg bezárul. A konnekcionisták neurológiai
gondolkodásuk legfőbb inspirátoraként Hebb mun­
kásságát fedezik fel újra. Az elméleti agymodellek
különleges típusát alkotják a neurális darwiniz­
mus képviselői. Ezek a felfogások kiterjesztik a
darwini szelekciós paradigma érvényességét az
idegrendszer egyedfejlődésére is. Az idegrendszer­
ben kialakuló kapcsolati mintázatok a különböző
lehetséges mintázatok közötti versengés közepette
alakulnak ki: a sokszor ismétlődő mintázatok sta­
bilizálódnak, válogatódnak ki. Ezek a koncepciók
- a francia Changeux (1983) és az amerikai, ere­
detileg immunológus, Nobel-díjas Edelman (1984)
munkái a tanulás-tapasztalatszerzés hagyományos
instrukciós felfogásával is szakítani kívánnak. A ta­
pasztalat, mondják, nem hoz létre új képződménye­
ket az idegrendszerben, csak a meglévőből válogat.
A meglévő pedig a fejlődés igen korai szakaszai­
ban létrejövő nagyfokú változatosság. A fejlődés
úgy is tekinthető, mint degeneráció - a sokféleség
beszűkülése, sokszor a sejtek tényleges elhalása,
kapcsolatok sorvadása révén.
Mindez részleteiben természetesen egy kidolgo­
zott kémiai és genetikai felfogást eredményez arról,
hogyan jön létre az idegrendszer fmomszerkezete
az egyedfejlődés során úgy, hogy nem túl sok dolog
van genetikailag előrehuzalozva. Pszichológiailag
két dolog kapcsolja a kognitív elméletekhez. Egy-

A narratív csizma (Lust Iván)
Ahogyan az analitikus páciensét,
úgy a mester tanítványát arra biztat­
ja, hogy szemlélje belső folyamatait
éberen, semleges érdeklődéssel. Né­
hány tanács a bennünk felbukkanó
gondolatok kezeléséhez:
„Légy nyitott, befogadó, megértő gon­
dolataiddal és érzéseiddel szemben.
Viselkedj velük úgy, mintha egy
bölcs öregember lennél, aki figyeli a
játszadozó gyermekeket.
Akármire is gondolsz, hagyd, hogy
ezek a gondolatok feltörjenek és min­
den erőszak nélkül megnyugodjanak.
Ne kapaszkodj beléjük, ne tápláld őket,
ne hagyd hogy elragadjanak. Ne kö­
VITATOTT KÉRDÉSEK
vesd a gondolataidat, és ne idézd fel ereszd el... Koncentrálj a testtartá­
őket. sodra, és minden mást hagyj elmúlni.
Légy olyan, mint az óceán, ahogy Egy idő múlva tudattalanod tartalma
az tekint saját hullámaira, vagy mint a felszínre emelkedik [...] Hagynod
az égbolt, amely letekint a rajta át­ kell, hogy feljöjjön, így végül majd
úszó felhőkre. Hamarosan felisme­ elkopik...” Deshimaru 1995.
red, hogy a gondolatok olyanok, mint
a szél, jönnek és mennek. Jelentős különbségnek látszik, hogy
Szogjal Rinpocse 1996. a pszichoanalitikus folyamatban meg
T ib e ti k ö n y v é le tr ő l, h a lá lró l. kell fogalmazni az érzéseket és ki kell
Magyar Könyvkiadó, Budapest. mondani a gondolatokat. Fontosnak
tartjuk, hogy az átélést kognitív struk­
„A zenben hagynod kell a gondolatai­ túrákban is megragadjuk. A klasszikus
dat tovatűnni. Amint egy gondolat felfogásban ezt a célt szolgáljak az ér­
felbukkan, ereszd el. Ha pénz jön telmezések. Pácienseink is igénylik,
vagy egy fiatal nő, ha szex, ha éte­ hogy „megtudjanak” valamit, legyen
lek, Buddha, isten, vagy a zen, csak az egy darabka élettörténeti rekonst-

részt a szelekcióstanulás-felfogás módot ad arra, A narratív felfogás az énről,

hogy olyan tételeit értelmezzük finomabban szá­
mos kognitív felfogásnak, mint pl. az innátizmus,
s világosabban lássuk a kritikus periódusok jelen­
tőségét, illetve evolúció, idegrendszer és a megis­
merés klasszikus filozófiai kérdéseinek kapcsolatát
(Changeux és Ricoeur 2000). Másrészt, különösen
Edelman felfogása határozott percepció-központú
kognitív elméletet is magába foglal. Az egyéni élet
során folyó (szomatikus) szelekcióban kialakult
idegrendszeri mintázatok - egyben a világ osztá­
lyozásának alapvető perceptuális kereteit is adják.
Az idegrendszeri mintázat - szelekció - egyben
fogalomképzés is. Ez a gondolkodásmód természe­
tes szövetségesre talál azután a megújuló evolúciós
pszichológiában (vö. 7. fejezet). Az idegrendszeri
modellek ősi környezeti adaptációkból származ­
nának.
Ú j é r te lm e z é s e k
a p s z ic h o ló g ia jö v ő jé r ő l
Számos radikális és kevésbé radikális átfogó új javas­
lat is megjelent a pszichológiára. Ezek persze nem
történeti elemzés tárgyai még, s igazából buzdító
értékűek. Megállapításba burkolják, milyen pszicho­
lógiát is szeretnének. Mégis, elősorolok néhányat,
pontosan azért, mert jellegük mutatja, hogyan is­
mételünk meg száz éve felmerült kérdéseket. Nem
a közvetlen alkalmazás, hanem az elméleti pszi­
chológia alternatív útjait mutatom be. Ezek mögött
azonban ott állnak az újszerű gyakorlatok is.
a világról s a lelki fejlődésről
Az egyik vezető alternatíva, sőt vezérfonal, kezdve
a kognitív pszichológiától, folytatva a pszichote­
rápián át egészen a gyermeki fejlődésig, a narratív
felfogás. Ezek a kiterjesztett narratív koncepciók,
ahogy Jerome Bruner megfogalmazza, mint az esz-
szencializmussal szembeállított narratív modellek je­
lennek meg, mint olyan felfogások, amelyek a sta­
bil, biztos kiindulópontnak tekintett Én s a stabil
tárgyakból álló világ (ez lenne az esszencializmus
Bruner szóhasználatában) helyett, egy elbeszélé­
seink révén szociálisan megkonstruált világból és
megkonstruált Énből indulnak ki.
A kibontott narratívum nem egyszerűen beszámoló ar­
ról, hogy mi történt, hanem sok mindent implikál az
eseményekkel kapcsolatban felvett pszichológiai pers­
pektívákról is. Ezért annak, hogy történeteket mondunk
magunknak (vagy gyóntatónknak, analitikusunknak,
illetve bizalmasunknak) egyik fontos oka pontosan az,
hogy „értelmet adjunk” annak, amivel életünk során ta­
lálkozunk - a cselekvések természetes argumentumainak
narratív kidolgozása révén.
Jerome Bruner és John Luciarello:
A m o n o ló g m in t a v ilá g n a r r a tív
re k o n s tr u k c ió ja . 1989, 79. o.
A narratív modelleknek az esszencializmusal szem­
beni felhasználásának jellegzetes példája a pszicho­
analízis megújítása. Ennek narratív rekonstrukció­
jában Ricoeurtől (1999) kezdve megjelenik egy

2 1. FEJEZET: Ú tban a m ai pszichológia fe lé 561

> rukció vagy egy aktuális élmény áttéte-
li-viszontáttételi jellegének megvilágí­
tása. A kultúra, amelyben élünk, elvár­
ja, hogy az analízis nagy munkájával
bevilágító, mások számára is érthető
magyarázatokat tudjunk adni belső
életünkről, tüneteink, problémáink
eredetéről, azaz képesek legyünk ra­
cionálisan elszámolni azzal, hogy mit
is végeztünk. Ez a követelmény annyi­
ra magától értetődik, hogy kétségbe­
vonása veszélyeket hordoz.
Amikor azonban mi azt mondjuk
páciensünknek, hogy minden fontos,
ami a fejében megfordul, akkor nem
sugalljuk-e azt is, hogy egyik sem
különösebben fontos? Továbbá, az
élettörténeti rekonstrukciók hiteles­
ségét egyre inkább kétségbe vonjuk,
és újabban inkább a terápiás munka
során a pacienssel közösen létreho­
zott k o n s tr u k c ió k r ó l beszélünk. A ré­
gebben központi jelentőségűnek tar­
tott értelmezéseknek is egyre inkább
az elhangzás időpontjában aktuális
érzelmi, kapcsolati jelentőségét hang­
súlyozzuk a közlés konkrét, ha úgy
tetszik, kognitív tartalmával szemben.
A megértést szavakban keresni any-
nyi, mint csizmán keresztül vakarózni
- mondja Huj Kaj szerzetes 1229-ben.
A kimondott szó, a szöveg és a szö­
vegszerűen megjelenő gondolatok,
a narratív csizma az, amin keresztül
közelíteni igyekszünk a megértéshez.
A vállalkozás eredményességet Huj
Kaj mester mellett pszichoanalitikus
szerzők is kétségbe vonják, így pl.
Lacan. A pszichoanalitikus folyamat
eredményének, narratív hozadéká-
nak kergetése helyett előtérbe kerül a
személyes tapasztalat. Ferenczi meg­
különböztetett figyelmet fordított az
ülések érzelmi atmoszférájának vál­
tozásaira, Bálint pedig a regresszív
állapotok kezelésével kapcsolatban
fogalmazza meg a szóbeliség határain
túli tapasztalatok pozitív változtató
hatását. Ezek az értékes tapasztalatok
akkor ismerhetők fel, ha figyelmünket
a terápiás folyamat során mindig a
jelenre, az itt-és-most-ra tudjuk irá­
nyítani. És itt újra találunk közös
mozzanatot: a pszichoanalitikus fo­
lyamatban és a buddhista meditáció­
ban egyaránt mindig „most” van.
Lust Iván: R a g a s z k o d n i és elen g ed n i.
H a s o n ló s á g o k é s k ü lö n b sé g e k
a p s z ic h o a n a litik u s és a b u d d h is ta
m a g a ta r tá s b a n . 1998, 704. o.

olyan felfogás, mely a beteg beszédében nem belső
eszenciák (pl. a libidó fejlődés természeti erőként
kibontakozó szakaszai) tünetét látja, hanem szöve­
get, s a pszichoanalitikus munkáját „puszta” szö­
vegértelmezésnek tartja, egy történet újraírásának
(László 2005). Hadd álljon itt ennek illusztrálására
a v it a t o t t k é r d é s e k b e n s egyben az alternatív élet-
filozófiákkal való kapcsolatának megvilágítására a
magyar pszichoanalízis új nemzedékének egy sze­
mélyes megnyilatkozása Lust Ivántól. A beszámoló
azt is mutatja, milyen rokonság van a narratív újra­
szerkesztések és a meditativ életformák előtérbe
állítás között.
A narratív Én-felfogás
A narratív metateória nem minden ironikus csavar
nélküli képviselője Dániel Dennett (1991; 1998a).
Dennett elképzelésében magát az Én fogalmát is
újra kell csomagolnunk: hasonlóan, mint Mach tette
(9. fejezet), megkonstruáltnak tartjuk, de a konst­
rukcióban ma már a történeteket állítjuk be közép­
pontiként. Egy posztmodern regényírást gúnyoló
könyvre hivatkozva fejti ki ezt legvilágosabban.
Robyn [a könyv hőse] szerint (pontosabban a gondolko­
dását e kérdésekben befolyásoló szerzők szerint) nincs
olyasmi, mint a „Self”, amin a kapitalizmus és a klasszi­
kus regény alapul. Vagyis nincs egy olyan véges egyedi
lélek vagy lényeg, mely a személy azonosságát alkotná.
Pusztán egy alanyi helyzet van szövegek végtelen háló­
jában - a hatalom, a szex, a család, a tudomány, a köl­
tészet stb. -, diskurzusaiban. S hasonlóképpen nincsen
szerző sem, vagyis olyasvalaki, aki ex nihilo hoz létre egy
szépirodalmi művet... Jacques Derrida híres szavaival
„il n’y a pás de hors-texte”, semmi sincs szövegen kívül.
Nincsen eredet, csak produkció, s selfünket nyelvünkben
produkáljuk. Nem „az vagy, amit eszel”, hanem „az vagy,
amit mondasz”, „az vagy, ami mond téged”, ez Robyn
filozófiájának axiómája, amit, ha el kellene nevezni, „sze­
miotikái materializmusnak” nevezhetnénk.
Robyn s én hasonlóan gondolkodunk - s természe­
tesen mindketten saját beszámolónk szerint kitalált
szereplők vagyunk.
Dániel Dennett: A tu d a t m a g y a r á z a ta .
1991,410-411.0.
A Dennett ajánlotta felfogás (vö. Pléh 1996) egy­
szerre válasz két válságra. Az Én helyét újra úgy
leli meg, hogy egy elbeszélő rendben jelenik meg a
szétesett élmények világában. Élményeinket állan­
dóan értelmeznünk kell. Erre - s itt nem Dennett
saját kifejezéseit használom - oksági és szándék­
tulajdonító attribúciós, indokkereső s szándékköz­
pontú gondolati alrendszereket használunk. Ezeket
az értelmező rutinokat kényszerítő erővel rávisszük
mindenre, ami ér minket. így válik a világ kohe­
renssé, s véljük azt, hogy van egy valaki, aki mű­
ködteti mindezeket az automatákat.
Az egyes okságilag s teleologikusan értelmezett
esemény - atomok normális idői feltételek és kö­
rülmények között egy további nyugvó (relaxációs)
pontot keresnek: egy olyan rendet, melyben egy­
máshoz is kapcsolódnak. Ez felel meg a kommuni­
káció világában a koherenciának, s ez lesz a belső
világban a történetek világa. A belső koherencia a
magunk számára gyártott történetek koherenciája.
Az egyedi események közt az ismétlődő szereplők
révén hosszú oksági láncokat gyártunk. De hol van

562 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyom ában és árnyékában

az Én, aki mindezeket gyártja? Dennett koncepciója
tagadja a homonculuskoncepciót. Nincsen egy kü­
lön Én, aki a történeteket rendezné egy kartéziánus
színházban. Maga a self a történetek valamiféle
közös nézőpontja lesz.
Vagyis az Én integrációs fikció, de fontos fikció,
mely az elbeszélés kontinuitásából fakad. Ugyan­
akkor a másik irányba tekintve, az elbeszélés in­
tegritását sem adja többé egy esszencialista Én
megléte. Egy konstruált elbeszélő biztosítja ezt, s
nem valami előtte s eleve létezett Én.
Képzetáramlásunkban ugyanakkor nincsen egy
kitüntetett narratívum. Számos történetet kreálunk
ugyanarra az eseménysorra. A tudat s a tudatos
ágens illúziója onnan származik, hogy ezek közül
egyeseket a szokvány idői rendben (megszokott
ingerlési körülmények között) gyakrabban élünk
meg mint végleges változatokat. Hasonló ez ahhoz,
ahogy a látásban is a retinakép számtalan változa­
tot tesz lehetővé arról, hogy mi is hozta létre az
adott ingerlést, bizonyos evolúciós hipotézisek
révén (pl. szilárd tárgyak, állandó kontúrok felte­
vése) a „logikailag” lehetséges hipotézisek között
vannak kitüntetettek.
Hogyan egyeztethető össze mindez egy olyan el­
mélettel, melynek központi mozzanata az intencio­
nális ágensek tételezése? Dennett megvédi magát.
Ami a makroszinten ágens s intenció lehet, az a
mikroszinten nem ágens s intenció, hanem puszta
automatizmus. Vagyis Dennett intencionális pszicho­
lógiát hirdet, de úgy, hogy fejünk világában szerinte
nem egy koherens színpad van, hanem a történő
események többszörös leképeződéseire többféle
sztorit adunk. Belül koherenciateremtés van, de
nem egyetlen helyes változat. A szövegszerkesztő
analógiáját használva azt mondja: nincs egyetlen
végső kézirat, csak számos nyersfogalmazványunk
(multiple drafts) létezik élményeinkre.
Kettős elmélet ez, akárcsak 100 éve Bergsoné
(lásd 9. fejezet). Van egy első szintje, ahol az értel-
mezetlen élmények léteznek, s egy második szintje,
ahol a történetek uralkodnak, a szándékrendszerbe
való beillesztés, a koherencia keresése. Ez a ket­
tősség nyíltan vagy rejtve megvan a mai kognitív
elméletek két másik, szélsőségesen eltérő változa­
tában is. Az elme nyelve, Fodor híres linqua mentis
koncepciója, illetve a Reprezentációs Gondolkodás
Elmélet azt tételezi, hogy fejünk prepozíciókba ren­
dezi a dolgokat. Ez kétségtelenül lehetővé teszi a
logikát és az ellentmondásmentesség értelmében
vett logikai koherenciát. Ahhoz azonban, hogy
tényleges társalgásaink s élményeink az összefüg­
gőség értelmében, a relevancia, az egymásra vonat­
koztatás értelmében koherensek legyenek, ahhoz
kell legyen egy másik szint, mely megkonstruálja
az elemi prepozíciók között a relevánsnak tartott
konkrét kapcsolatokat. Hasonló módon, az értel-
mezetlen mechanikus asszociációk szintjéből induló
konnekcionista felfogás második nemzedéke (Clark
1996) szintén feltételezi, hogy van egy másik szint,
ahol - igaz, hogy nem az elme belső szerkezetének
megfelelően, hanem kívülről jőve - ráépül ezekre
egy koherenciateremtő szerveződés.
Mindkét esetben arról van szó, hogy a mentális
reprezentáció elméletében van egy eleve adott ki­
induló szint - csak az első esetben ez egy szintak-
tikailag értelmezett, a jólformáltság köré szerveződő
szint, a másodikban, a konnekcionistáknál viszont
ez a szint teljesen interpretálatlan, nem tartalmaz
eleve meglévő mentális rendet. M indkettőnek
szüksége van azonban egy további szintre. Fodor­
nál és a konnekcionisták java részénél ez a szint
nem az elme előre rendezett „edényeihez” tartozik,
hanem valami külső másodlagosság. A tapasztalat
ismétlődő sémái Vigotszkij felfogására emlékeztető
módon, az egyén elméjéhez képest külső konst­
rukciók a konnekcionistáknál, Éodornál pedig az
Általános Megismerés esendő, kissé „zűrös” vilá­
gához tartoznak.
Dennett s tágabban a narratív elmélet képvise­
lőinek újdonsága vagy specifikuma itt kettős. Ezt a
további szintet egyértelműen a narratív és intencio­
nális értelmezési modellhez kapcsolja, másrészt - s
most tekintsünk el az eredettől - magának a szub­
jektumnak a konstituálásáért ezt teszi felelőssé.
Dennett egy provokatív munkájában elhelyezi
attitűdjét a hermeneutikához s a humán tudományi
narratív modellekhez képest is. Azt mutatja meg,
hogy az emberi dolgok értelmezésénél ugyanazt a her-
meneutikai attitűdöt használjuk, legyen szó akár a
klasszikus terepről, a szövegekről, akár személyek
értelmezéséről (szándéktulaj donitás), akár tárgyak
funkcióinak értelmezéséről, akár a felépítés megér­
téséről a biológiai evolúcióban. Mindegyik esetben
igaz, hogy vannak triviálisan értelmezhető esetek,
ahol az eredeti terv, szándék, funkció áttetsző, a
másik végponton pedig vannak olyanok, melyek
valójában leváltak eredeti funkcióikról. Nemcsak a
panda hüvelykujja s a Gould (1990) elemezte szá­
mos, az adaptációval szembeállított evolúciós exap-
tációs melléktermék ilyen, de a szövegszerkesztők
is, hisz a számítógépeket bizonyosan nem az írógép
kiváltására találták ki eredetileg. S mindháromra
érvényes az a diktum, hogy amikor a funkciót ér­
telmezzük, legjobb, ha eltekintünk a szerző szán­
dékától, a tervtől s a fosszilis anyagtól. A funkciót
magában vizsgáljuk, ha tetszik, hermeneutikusan,
de ez igaz mind a természeti, mind az emberalkot­
ta mesterséges tárgyakra. A narratív modell vég­
ső kitekintésében, miután zárójelbe tette az Ént,
21. FEJEZET: Ú tb a n a m a i p sz ic h o ló g ia fe lé 563
posztmodern fricskákhoz jut el: lágy tényezőkkel
helyettesíti a kemény esszencialista stabilitást, s
ezzel ironikusan nyitott világnézeti összképet hir­
det. Örök nagy történeteink akár örökkévalóságot
is megengednek, a lazaságban kritériumunk csak
egy van - nem tehetünk fel stabil szubsztanciákat.
Ez egy változás-átmenet hangsúlyú, ugyanakkor
Bruner (1985; 1990; 1997) értelmezésében az al­
ternatív értelmezésekre nyitott, hajlékonyabb pszi­
chológia filozófiáját körvonalazza.
De ha a világ ilyen mobilis és eluzív, s fogalmaink
hajlékonyak, hogyan éltünk velük magabiztosan
oly sokáig, s mit is jelent ezek válsága? Az evolu­
cionista válasz erre valami olyasmi lehetne, hogy
hipotéziseink voltak a lélekről. Ezek hosszú időn
át beváltak, jól működtek. Az Én, akárcsak a sza­
badság vagy a jól alkotott történet feltételezése,
mint gyorsírásos rövidítés jól működött számos
tapasztalati dologra. Amikor egy narratív modellel
helyettesítjük őket, kevésbé vagyunk szenvedélye­
sek, mint a lélekzsákot, Ént s hasonlókat kiűző
hagyományos pozitivista pszichológia. Nem az a
fontos, hogy leleplezzük, a király meztelen, csak
annak bemutatása, hogy ezek konstrukciók, képze­
tek, melyek jól irányítják életünket, de nem igazak
esszenciális értelemben. A leleplezés szkeptikus
komorsága helyett inkább egy könnyed felismerés,
afféle elbeszélő könnyedség jellemző az Én e leg­
újabb megszüntetésére, ezzel adva nyitott progra­
mot egy erchiációs hangsúlyú új pszichológiának.
A Wittgenstein-kártya
A pszichológia sorsára kínált új alternatíváknak,
különösen a kognitív szemlélet vélt stratégiáival
szembeállítva, jellegzetes felfogásai a szabályt s egy­
általán Wittgenstein örökségét, a szociális konstruk-
cionizmus értelmezését kínáló munkák. Rom Harré
(1989) e mozgalom egyik jellegzetes képviselője,
félúton a filozófia és az elméleti pszichológia között.
Sajátos antropológiai koncepciója a kognitív forra­
dalom bírálatából indul. Az ott középponti mester­
séges intelligencia fogalomrendszeréhez viszonyítva
adja meg, szerinte mi is az emberi elme többlete
(például) a gépi modelláláshoz képest.
1. Az elme történeti (-leg változó) kategória. Ez
megkérdőjelezi átfogó modellálhatóságát, de
- tehetnénk hozzá - a „népi pszichológia” egye­
temességét is (vö. az utóbbiról Clark 1996).
2. Az elme közösségi termék, melyet jórészt a nyelv
közvetít. Ezt kapcsolja össze Harré Vigotszkij
nevével.
564 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyom ában és árnyékában
3. A nyelvi jelentés nem rögzített, hanem vitatható
és revideálható.
4. A mentalitás társalgásban alakul, ezért az ellent­
mondás néha tolerálható.
5. A mentalitás a teljes emberhez kapcsolódik, a
self és a készségek szintjéhez. Ennek megfele­
lően hirdeti Harré (1988), hogy az „első” kog­
nitív forradalom alapjában véve a moduláris fel­
fogás miatt téves, mert az ember felosztásával
dehumanizál.
Harré a nyelvközpontú társas konstrukcioniz-
mus nagyon határozott képviselője. Egy új, sza­
bályközpontú szociologizmus ez, mely módszer­
tani elégedetlenséget is hordoz. Alapvető ellenfele,
akárcsak a 100 év előtti szellemtudományos irá­
nyoknak, a kísérleti pszichológia naturalizmusa.
A felfogásnak van azonban legalább egy inherens
problémája. A Vigotszkij- vagy Mead-féle ihletés­
ből a szociális meghatározottság több koncepciója
származhat: az egyik társas, s azt hangsúlyozza,
hogy a közvetlen (s nyilvánvalóan etológiailag is
értelmezhető) társas kapcsolatok hogyan formál­
ják a mentális világot, s a társadalomként szerve­
zett tágabb szociális világokból hogyan közvetítik
a normatív mozzanatokat az egyén felé. A másik
értelmezés közvetlenebbül társadalmi: a mentális
világot közvetlenül a normatív társadalmi világ
hozza létre. Harré számos esetben azt mutatja,
hogy az utóbbi értelmezés mellett áll ki, ahogy azt
a fenti (1) és (2) mozzanat is sugallja. Koncepciója
egyértelműen a normativitást állítja be újításként.
Jól mutatja ezt, amikor a Chomsky-féle pszicho-
lingvisztikai szabályfogalommal állítja szembe saját
koncepcióját.
Fontos emlékeztetni rá, hogy a „szabály” fogalmát a
nyelvfilozófus inkább arra használná, hogy valamely nor­
matív szabályszerűséget fejezzen ki vele, mintsem egy
annak magyarázatára vonatkozó pszichológiai elmélet
részeként, hogy az emberek hogyan képesek helyesen
cselekedni és grammatikusán beszélni.
Harré 1997, 11. o.
A hermeneutikai kérdés
A pszichológia klasszikus felfogásának legerőtelje­
sebb bírálata az individualizmus kritikája mellett
a megértő hagyományt újítja fel. Mindez egy tágabb
antropológiai vitába illeszkedik a naturalizmus ér­
tékéről és eredetéről. A filozófia általános gondja­
ként Márkus György (1994) leleplezést mutat be
arról, hogy a természet olvasása és a természet
kérdezése, e két jellegzetes önmeghatározó meta-
fora a természettudományban árulkodóan mutatja,
hogy emberek emberi viszonyok mintájára kezelik
minden dolgukat. Kommunikációs kapcsolatot té­
teleznek fel a természettel, s - tehetnénk hozzá -
állandóan feltételezik, hogy annak jelentése van,
mint ahogy embertársaink minden megnyilvánu­
lásának is hajlamosak vagyunk jelentést s szándé­
kot tulajdonítani.
Ebből a kriticizmusból azonban többféle út vezet.
Az egyik az ontológiai meggyőződésekből fakadó
elkeseredett meditáció arról, hogy egy jelentés-
telen, hideg világ vesz körül, annak felismerése,
hogy a természetnek nincsen jelentése, s az a kö­
vetkezmény a pszichológiára, hogy az hiába is pró­
bál természettudományos lenni. Van azonban egy
maibb út is, amit például Dennett (1998a) képvisel.
A szövegek, az élővilág, és az emberi artefaktumok
közös vonása, hogy értelmezésükhöz valamilyen
racionális-intencionális rekonstrukcióhoz fordu­
lunk, a középső esetben pl. a teremtőhöz. A dolog
ontológiai oldala az, hogy nem biztos, hogy igaz
ez a rekonstrukció. A nem minden irónia nélküli
modern oldala azonban, s Dennett erre helyezi a
hangsúlyt, nem biztos, hogy segíti az interpretá­
ciót. A kör - ha nem is a hermeneutikai, hanem a
természettudomány és a humaniórák különbségei­
re hivatkozó - bezárul: a humán tudományoknak
kiindulópontot jelentő szövegek s a természetben
elég érdekes élőlények hermeneutikája meglehető­
sen hasonló gondokkal küzd.
Intencionalitás
Kulcskérdés a mai filozófiában és pszichológiában
mind a naturalista, mind a konstrukcionista tábo­
rok számára a szándék helye az emberképben. Az
intencionalitással a földhözragadt akadémikus pszi­
chológia is tele van ma. Mint Szummer (1992) és
Gergely (1992) egy korábbi vitája nálunk is előtérbe
helyezte, kiderült, hogy a freudi gondolatrendszer
értelmezésének is elsődleges kérdése ez.
Az intencionalitás kérdése többféle pszichológiá­
hoz vezet (lásd erről Dennett 1998a), legalább há­
romféléhez. A hermeneutika egyik fő hiányossága
itt, hogy úgy tesz, mintha az intencionalitás előtérbe
állításából egyetlen út vezetne, a hermeneutika, a
magyarázat helyetti interpretáció útja s ezzel a ter­
mészeti elvű pszichológia zárójelbe tétele. Brentano
hagyományának (9. fejezet) teljesen idealisztikus
és bensőséges értelmezése e z . Véleményem szerint
azonban a hermeneutika megértő problematikáját
nem ugyanúgy kellene kezelni, mint azt a kérdést,
egyáltalán van-e szándék. A szándék problémája
központivá vált legalább két tudóskodó pszicholó­
giában is. Az egyik, a Fodor (1969) hirdette felfogás
lényegében valóságosnak s oki tényezőnek tartja a
szándékot. Dennett többször említett koncepciója
pedig evolúciósán kialakult hipotézisnek, egy mű­
ködő értelmezési hozzáállásnak.
Tudomány és köznapok viszonyában talán to­
vábbra is fel kell tennünk, hogy miközben az ember
racionális ágens, a tudomány új típusú racionális
kritériumokat érvényesít. Nem elszakad azonban
a mindennapi gondolkodástól, csak kritizálja azt.
Ellenőrizni próbálja annak éppen a tények helyett
a nyelven, a meglévő rendszeren alapuló hamis ál­
talánosításait. Attól, hogy szemantikai sztereotípiá­
kon alapuló és a relevanciaigényből fakadó félreér­
téseink vannak, még nem következik, hogy ezeken
nem lehet túllépni.
Ha ezen a fonalon haladnánk tovább, a herme­
neutikai kérdés is visszahelyezhető lenne saját
terrénumára. A megértő racionalitás a hétköznapi
gondolkodás belső szemantikai viszonyait akarja
rekonstruálni, nem triviális esetekben. Ez nem
szükséges rossz vagy zsákutca, hanem igen fontos
jellemzés a naiv értelmezési sémákról, inherens-
társ-elméletünkről. Ez azonban más, mint a tudo­
mány, mert az utóbbi éppen ezt akarja meghaladni,
amikor mindennek befolyásoló feltételeit keresi,
amikor magyarázni is próbálja ezeket az életünket
irányító jelentés-összefüggéseket. Kiinduló lépé­
seik, megmagyarázatlan előfeltevéseik azonban
akár azonosak is lehetnek, de bizonyítottságuk, a
priori jellegük kétségkívül hasonló. A mai pszicho­
lógiának ezek olyan dilemmái, ahol gondjaink a mai
tudományosság, az életfilozófia és az értékek tágabb
problematikájával érintkeznek. Újfent kiderül, hogy
az autonóm tudomány és szakma saját útján kanya­
rodik vissza a legátfogóbb kérdésekhez.
2 1. FEJEZET: Ú tban a m ai pszichológia fe lé 565

etnometodológia
etogenikus elmélet
etológia
evolúciós pszichológia
Szakirodalmi eligazító
Az alkalmazott lélektan terjedéséről Clark (1957) könyve
az Amerikai Pszichológiai Társaság egy felméréséről
máig tanulságos. A pszichológia profetizmusáról Larsch
könyve gondolatébresztő esszé, az önsegélyezési alter­
natívákról pedig a Gerevich József (1989) szerkesztette
kötet. A társadalomtudományi lágy hangokról Hernádi
Miklós (1984) kötete a társadalomtudományi fenome­
nológiáról, a Wittgenstein-követő Winch és Goffman
jó kiindulópontok magyarul, továbbá Váriné (1982)
összefoglalója az ún. etogenikus irányról. Rogers ma­
gyarul is olvasható, róla pedig Mérei (1987) jó értékelést
ad. Erikson és az identitáskutatás ismertetésére Pataki
(1982; 1987) az alapolvasmány.
A biológiai személyiségelméletek igen erőteljesek a ma­
gyar pszichológiában is. Kulcsár Zsuzsanna már emlí­
tett személyiségtipológiai kutatásai is ebbe az irányba
fejlődtek, de pszichiáterek új nemzedéke is képviseli
ezt a megújított biológiai emberképet. Pethő Bertalan
kötete mellett Kulcsár Zsuzsanna írásai tájékoztatnak. A
lágyabb, játékközpontú személyiség- és klinikai felfogás
legkönnyebben Buda Béla könyveiből ismerhető meg.
A kognitív pszichológia előzményeihez az Új Szemlélet
bemutatására Marton L. Magda (1975) válogatása a jó
kiindulás. Neisser (1967; 1984) könyvei jó általános
eligazítást adnak, a történeti értékelés vitatott kérdéseit
pedig Pléh és Lányi (1984) bemutatja. Számos említett
szerző (Neisser, Simon, Chomsky) magyarul is olvasható.
566 IV. RÉSZ: A n a g y is k o lá k n y o m á b a n és á rn y é k á b a n
Kulcsfogalmak
fenomenológia kognitív tudomány
generatív nyelvtan konstrukcionizmus
humanisztikus pszichológia narratív felfogások
információelmélet neurális darwinizmus
A generatív nyelvészet mentalizmusáról Pap Mária dolgo­
zata máig kitűnő forrás, az egész irányzat tevékenységé­
nek népszerűsítésére pedig a Kenesei István szerkesztette
kötet. Chomsky és a pszicholingvisztika kapcsolatáról vö.
Pléh (1980) összefoglalóját. A kognitív szociálpszichológiá­
ról. Forgás mellett Hunyady (1984) szöveggyűjteménye
jó kiindulás. Hunyady Györgynek a véleménydinamikát
vizsgáló kutatásai, Halász László és László János mun­
kái a szociális minták szerepéről a szövegmegértésben,
jellegzetes hazai példái a szociálpszichológia kognitív
irányának. Az identitáskutatás is megjelent a magyar
pszichológiában. Pataki Ferenc (1982; 1987) mellett egy
egész fiatal nemzedék témájává is vált, számos, a magyar
társadalomtörténetre illesztett alkalmazással (pl. Erős
Ferenc munkái a zsidó identitásról).
Az állati modellálásról s a tanulás korlátáiról Kardos
(1988), valamint Csányi (1980) szólnak tanulságosan.
A neoasszociácionizmus két változata: Anderson és Bower
(1973), illetve Rumelhart és McClelland (1986) párhuza­
mos-megosztott feldolgozási elmélete. Az intencionalitás-
ról Dennett (1998a), a narratív elméletekről Bruner (1997),
Dennett (1998a) és Pléh (1994), László (2005), valamint
Lust Iván (1998) említett dolgozata ad jó eligazítást.
Marr-ról Kovács Ilona cikke kitűnő értékelés a bemutatás
mellett, a modularitásról pedig Fodor mellett Gergely
Györgytől több alkalmazás is olvasható. Erről lásd még
a Pléh (1996) szerkesztette kötetet.
2 2 . FEJEZET______________________
Az ezredforduló pszichológiája
Komolyan gondolom azt, hogy a pszichológia ráborítja az asztalt a fizikára és az egzakt tudományokra,
s kognitív forradalma révén ő az úttörő a tudományban a tudományos és oksági magyarázat keresésében.
Ugyanaz a paradigma, mely a pszichológiában arra szolgált, hogy az emergens mentális állapotok új interaktív
oksági szerepet nyerjenek, érvényes az emergens jelenségekre más tudományokban s más szinteken is. Vagyis a
kognitív forradalom a tudomány forradalma...
A mai vitatott értelmezések bizonytalanságai közepette a kognitív (tudati) forradalom mint a pszichológiára igen
sajátos szilárd bizonyosság emelkedik ki. Nincs más diszciplína vagy versenytárs forradalom,
mely a régóta elfogadott dogmákat kétszer forgatta volna fel.
Először megfordítva az elme és a tudat értelmezését, majd másodszor az 1960-as évek közepének „redukcionista
eufóriáját" forgatva fel, megkérdőjelezve a redukcionizmust és a mikrodeterminista paradigmát. Ezt helyettesítette
a mai példátlan lelkesedéssel az egészleges magyarázatok iránt. Ennek következtében a tudomány által képviselt
korábbi merev, szigorúan fizikai, értékmentes és értelem nélküli kozmoszt kognitív és szubjektív minőségek,
értékek s mindenféle gazdag emergens makrojelenségek hatják át.
Roger Sperry (1995)

TARTALOM
A pszichológiai m agyarázat sok rétű ség e
A kogníciótól a társas m egism erésig
Az inform ációs társadalom és a pszichológia
/

Uj alkalm azott pszichológiák: a hivatás változásai

A pszichológiatörténet-írás átalakulásai

VITATOTT KÉRDÉSEK

• V iták a red u k cio n izm u sró l - Az agyi képalkotás ú jdonsága

• A pszichológia k iterjesztései - A kognitív tu d o m á n y példája
• Az in n átizm u s és az okos babák diadala
A pszichológiai magyarázat
sokrétűsége
Az ezredforduló pszichológiáját, tekintsük akár a
hivatást, akár a tudományt, a módszerek gazdago­
dása és a társadalmi beágyazás egyre sokrétűbbé
válása jellemzi. Mondhatnánk az egyik oldalról azt,
hogy a szekér halad, a pszichológia a maga intellek­
tuális kérdései s a társadalmi igények kialakította
úton kumulatívan fejlődik. Eszerint nincsen sem­
mi újdonság az ezredfordulón. A másik felfogás
szerint az ezredfordulón - nem az ezredforduló
valamiféle misztikus ereje, hanem az egyéb társa­
dalmi változások miatt - a pszichológia magyará­
zati modelljei és társadalmi beágyazottsága újfent
gazdagodik. Ennek több módszerbeli összetevője
is van. Egyre jobbak például módszereink a sértet­
len agy működésének vizsgálatára, egyre többet
tudunk a genetikai változatosság pszichológiai kö­
vetkezményeiről, s a babák s gyermekek fejlődési
folyamatainak megfigyelése s kísérleti feltárása is
igencsak újszerűvé vált. Hasonlóan megváltoznak
a társadalom-lélektani kutatás módszertani lehe­
tőségei is, például az interneten alapuló kutatási
módszerek elterjedésével, a képrögzítés digitali­
zálásával, a nyelvtechnológia stabilizálódásával.
Ezeknek a kutatási átalakulásoknak a következ­
tében jelennek meg igen újszerű kapcsolatok a
mai lélektan és a klinikai, a fejlődési és vezetési
gyakorlatok között.
Átfogó új társadalmi mozzanat az információ-
technológia kibontakozása és fejlődése is. Ennek
révén megváltoznak a kutatási technikák - a számí­
tógép segítette biológiai kísérleti módszerektől az
internetes kísérletezésig -, megváltozik a szakiro­
dalmi hozzáférés és nyilvántartás, de megváltozik
a pszichológiai szolgáltatások elérési útja is, meg­
jelennek például a webalapú tanácsadások, sőt te­
rápiák is. Mindez a pszichológusokat az emberkép
újragondolására is készteti: új módon jelenik meg a
klasszikus kérdés, nyelv és gondolkodás kapcsolata,
most már mint a gondolkodás és érzés architektú­
rájának kapcsolata a közlési módszerekkel.
Nem is próbálok teljes panorámát adni. Először
a tudomány átalakulásait mutatom be, majd a hi­
vatás változásait. Végül röviden rátérek magának
a pszichológia önreflexiójának, a pszichológiatör­
ténet-írásnak a változásaira is.
568 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyom ában és árnyékában
A pszichológiai magyarázat
három oldala: új szemmel
A 19. század közepe, a pszichológia megszületése
óta tartó dilemma a természettudományos és a
szellemtudományos, a magyarázó és a megértő
kettősség kiterjesztése a pszichológiára is, mint a
10. fejezetben láttuk. Ez a számos egzisztenciális és
intellektuális mozzanatot kiemelő feszültség végig­
vonult a 20. századi pszichológián, többnyire nem­
csak módszertani, hanem tematikai és célkijelölési
kettősséget is eredményezve. Az egyik, az embert
biológiai lénynek tekintő pólus célja a magatartás
és az élmény belehelyezése a természettudományos
kánonba, gyakorlati célja is befolyásolás, az alakí­
tás, a beavatkozás irányítása. A másik pólus az em­
bert hol társadalmi, hol szellemi lényként kezelve
azt emeli ki, hogy a jelentések világa nem vezethető
le a természetből, hanem megkonstruált, illetve
valami külön szellemi létszférában adott, s a pszi­
chológia célja nem az instrumentális beavatkozás
a lelki életbe, hanem az értelmezés.
Különböző változataiban a két felfogás szervezeti
következményekkel is jár, s ez máig igaz. A pszi­
chológiát intézményesen hol a bölcsészeti, hol a
társadalomtudományi, hol a természettudományi,
hol az orvosi karok világához közelítik és kötik.
Ugyanakkor ez a dichotóm szembenállás nem kö­
vetkezetes: a matematizáló statisztikai eljárások és
elméletek megjelennek például a nem természettu­
dományos kutatási programokban is, s valójában a
szociálpszichológia és a személyiséglélektan egésze
tekinthető úgy is, mint az eredetileg szellemtudo­
mányi kérdések vizsgálata lágy adatokra alkalma­
zott természettudományos módszertant követve.
Számos, a feszültséget átélő és meghaladni kí­
vánó szintéziskísérlet is felmerült már a klasszi­
kus pszichológiában a 20. század közepén, mint
a 18. fejezetben láttuk. Kari Bühler (1927/2004)
például a pszichológia úgynevezett válsága köze­
pén a jeltani háromszögre alapozva szerette volna
egységesíteni a pszichológiát. Kiemelte, hogy min­
den viselkedésre jellemző a jelek irányító szerepe
és az értelemteli egészleges szerveződés, továbbá
hogy a viselkedési, a belső, élménybeli és a tárgyi
vonatkozás mint a jelek három oldala egységesíti
a kor uralkodó pszichológiai irányzatait. Piaget
„genetikus ismeretelmélete” néhány évtizeddel
később, miközben fogalmi törekvéseiben meg­
haladta a kettősségeket, a pszichológiát egyben
központi embertudománnyá is igyekezett tenni.
Ötven-nyolcvan évvel ezelőtt ez a szintézis kora­
érett volt, mégis tanulságos a mai fejlemények
megértése szempontjából. Egyik pillérét a gyermek,
a másikat a műveleti alapú funkcionalizmus adta.
Piaget szerint minden emberi folyamat kulcsa a
kibontakozás megértése lenne, melyben a külső
eredetű (akkomodáció) és a belső indítású (asszi­
miláció) folyamatok együttese adja meg a mentális
alkalmazkodás (adaptáció) kereteit, ami viszont a
biológiai alkalmazkodás elveinek folytatása, s vég­
pontjában tiszta formális struktúrákat hoz létre.
Ez máig elfogadott elv, noha kételkedünk Piaget
analógiás gondolataiban, melyek a gyermeki lélek
kibontakozását és a tudomány fejlődését túlzottan
összekapcsolták. Nem bízunk az ezzel összekap­
csolt folytonos tökéletesedés elvében sem, amit
mai Darwin-olvasatunk alapvetőn megkérdőjelez,
és sok kétely illeti azt az emberképet is, amely
egységes értelmi architektúrát tételez fel. Hason­
ló, de más elveket, a szocializáció és jelviszonyok
elsődlegességét hirdető klasszikus szintetikus fel­
fogás volt Vigotszkij (1971) gondolatmenete is
(20. fejezet).
Az utalásokkal csupán azt akarom érzékeltetni,
hogy a mai szintézispróbálkozások nem előzmény
nélküliek. Ma azonban sokkal adatgazdagabbak
az új törekvések. Azt reméljük, hogy több ismeret
birtokában az oksági mechanizmusokat jobban
el tudjuk különíteni az analógiáktól, nem esünk
könnyű verbális megoldások csapdájába. Az ezred­
forduló pszichológiája, meghaladva a pozitivista és
technologikus szerénységet, ismét bátran be meri
vallani, hogy van emberképe. Az egyedi kutatások
nagyszámú adatából és esetlegességeiből kibonta­
kozva és azokat mintegy rejtve motiválva, határo­
zott elképzelése van arról, hogy milyen is a maga
összetettségében az emberi lény. Hasonló módon
teszi ezt, ahogy a modern etológusok, például Csá-
nyi Vilmos (1999), ki merik mondani, hogy a klasz-
szikus „dialmatosok” által oly sokat kárhoztatott,
mert statikusnak tartott „emberi term észetről”
szólnak. A pszichológia is bevallhatja, hogy kuta­
tásait emberképek mozgatják és integrálják.
Már a neopozitivisták egységes tudományfel­
fogása is azt hirdette, hogy a viselkedéselvű pszi­
chológia beilleszthető lesz egy egységes fizikalista
természettudomány keretébe. A viselkedéselvű
pszichológia maga pedig úgy gondolta, hogy egy­
ségesíteni képes az akkoriban Amerikában meg­
jelent vagy oda átvándorolt európai irányzatokat.
Az alaklélektan úgy illeszkedett volna a viselkedé­
ses képbe, mint a viselkedést meghatározó érzéki
mozzanatok bonyolult integrációs folyamatainak
tanulmányozása, a pszichoanalízis pedig úgy, mint
a tanuláselmélet egy különleges fejezete, amely a
kora gyermekkori tapasztalatok jelentőségével,
illetve az érzelmi és viselkedéses mozzanatok kö­
zötti egyensúlyozással foglalkozna. Kimble (1999;
2002), a viselkedéselvű tanuláselmélet egyik még
aktív teoretikusa még ma is viselkedéselvű egysé­
gességet hirdet, kiegészítve egy evolúciós-funkcio-
nalista szemponttal.
De az egységesítő hit új megfogalmazásokban
velünk élt a kognitív forradalomtól, a hatvanas
évektől kezdve is. Az a gondolatmenet irányította
ezt a felfogást, hogy az emberi megismerés tágan
értelmezett koncepciójában az egész lelki élet úgy te­
kinthető, mint a valóság sajátos modellálása, a viselkedést
pedig ezek a belső modellek irányítják. Ilyen értelemben
minden kérdés (az érzelmi vagy a mozgatóerőkkel
kapcsolatos, pszichodinamikai kérdések is) fel­
fogható, értelmezhető lenne a kognitív paradigma
keretében. A kognitív gondolkodásmód ilyen átfo­
gó értelme az lenne, hogy az ember nem pusztán
a fizikai és társas ingereknek kiszolgáltatott lény,
hanem azokat szervezeti konstellációinak, belső
modelljeinek megfelelően interpretálja, és a visel­
kedést ez az értelmezett környezet határozza meg,
illetve így értelmezhető az ember.
Évtizedeken át magam is hittem ebben a meg­
haladó értelemben vett egységesítési koncepcióban
(Pléh 2003a), abban, hogy eljön egy olyan egységes
pszichológia, amely közös fogalomkeretben kezeli,
azonos mechanizmusokat is értelmezve, az alkal­
mazott pszichológia problémáit - pl. a gyermeki
fejlődés meghatározóit vagy a pszichopatológiai
folyamatokat -, az érzelmi és a motivációs éle­
tet, a megismerést. Ez a közös keret, a modelláló
emberképfelfogás a kognitív pszichológia kerete
lett volna.
Az utóbbi másfél évtizedben ezt az egységesí­
tő felfogást számos kétely illette. Kételyek persze
már korábban is voltak. Sigmund Koch (1959), aki
a hatvanasas években még az egységesítő felfogás
egyik vezető képviselője volt, a nyolcvanas évek­
ben már határozottan kiállt amellett, hogy többféle
pszichológia van. Ezt az átmenetet jól mutatja ma­
gyarul is megjelent, még a hatvanas évek közepén
született írása (Koch 2004). A többféleséget elis­
merő felfogások klasszikusan pesszimisták voltak,
szemben a század közepének Bühler, Vigotszkij és
Piaget fémjelezte optimista felfogásaival, a tudo­
mányfilozófiában pedig Mach és Neurath nézetei­
vel. Kochék viszont önsajnálattal, lemondással és
a pszichológia tudományosságának jellegét illető
kérdőjelekkel fogadták el a többféle pszichológia
létét. Az utóbbi másfél évtized, az ezredforduló
újdonsága, hogy optimista keretekben fogalmazzuk
meg azt, hogy többféle pszichológia lehetséges. En­
nek egyik jellegzetes megjelenése Sternberg (2002)
számos munkája.
Az intelligencia- és érzelemkutató Sternberg az
utóbbi évtizedekben a pszichológiai elmélet kér­
2 2 . FEJEZET: A z ezredforduló pszichológiája 569
déseivel foglalkozik. Ennek a történeti elemzésnek
kiinduló és visszatérő mozzanata nála az unifiká-
ciós elméletek megkérdőjelezése a pszichológia
történetében. Stenberg felfogása szerint az egysé­
ges pszichológia hite helyett egy toleráns optimiz­
mus világában kell élnünk. Ez a toleráns optimizmus
abból indul ki, hogy a pszichológia mint komplex,
interdiszciplináris tudomány, egyszerre vizsgálja az
ember többféle beágyazottságát. Az embert mint
viselkedő, mint mozgatóerők által irányított és
mint megismerő lényt tekinti. Mindezek a mozza­
natok egyszerre tartoznak az emberi természethez,
ezért hasonló módon, ahogy a szakágak (iskola­
pszichológia, műszaki pszichológia, klinikai pszi­
chológia stb.) a meghatározó folyamatok sokféle­
sége révén sokféle pszichológiát vizsgálnak, ugyan­
így a mai elméleti pszichológiának is többféle
emberképet kell feltételeznie. A pszichológiának
nemcsak a terület, hanem az előtérbe állított oksá­
gi viszonyok és meghatározottságok révén is el­
kerülhetetlenül sokféle modellje van.
A pszichológia így felfogott, egymással versengő
megközelítéseinek sokaságából nem a klasszikus,
az iskolákhoz sorolható, hanem a kutatási témák­
hoz és módszerekhez szorosan kapcsolódó, nyílt
vagy rejtett emberképi mozzanatokat szeretném
előtérbe állítani. Három olyan kérdést emelek ki,
amelyek világosan megmutatják, hogy a modern
pszichológia a társadalom egésze és a többi tudo­
mány számára is jellegzetes elkötelezettségeket
tartalmaz, illetve jellegzetes problémákat állít elő­
térbe.
A biológiai meghatározottság
A 19. század utolsó harmadától megjelenő mo­
dern pszichológiának vezető emberképe az, amely
módszertanilag a természettudományok mintájára
képzeli el a lélektan művelését, tartalmilag pedig
az ember lelki jelenségeit természeti jelenségnek
tartja. A természeti folyamatként felfogott lelki je­
lenségek egyik értelmezésében azt hangsúlyozza,
hogy folytonosság van a testi, az idegrendszeri és
a lelki folyamatok hármassága között, sőt egyene­
sen azt hirdeti, hogy a lelki jelenségek azonosak
valamely idegrendszeri izgalmi folyamattal, vagy
legalábbis visszavezethetők arra. A másik irányból
pedig Darwin örökségeként azt hirdeti, hogy a lel­
ki jelenségek eredetüket tekintve természetiek: a
testi tulajdonságokhoz hasonlóan sok millió éves
evolúciós folyamat eredményeként bontakoztak
ki, és azért stabilizálódtak, mert valamilyen adap­
tív, alkalmazkodási hasznuk van. Százhúsz éve
570 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyom ában és árnyékában
vitatják a filozófusok, gondoljuk csak Husserlre
(1910), és a más elkötelezettségű pszichológusok
- a századfordulón például Spranger (1927) vagy a
pszichoanalitikusok egy része, a kulturális pszicho­
lógia -, hogy helytálló-e ez a hol rejtett, hol nyíltan
kimondott redukcionizmus. (A kulturális pszicho­
lógia ilyen összefoglalására lásd Cole 2005.) Az
utóbbi két évtized újdonsága nem maga az a tény,
hogy újra határozottan felmerül a lelki jelenségek
neurobiológiai lehorgonyzásának vagy redukció­
jának, illetve evolúciós visszavezetésének prog­
ramja, hanem az, hogy ezeket a visszavezetéseket
megpróbáljuk összekapcsolni egymással, evolú-
ció-élmény-kultúra-idegrendszer négyszögében
gondolkozunk, s ezzel megpróbáljuk meghaladni
a másfél századdal ezelőtti természeti emberképek
ismétlődően kritizálható, naiv szemléletét.
A mai pszichológia háromféle vélt szakadék meg­
haladásából indul ki:
• biológiai és társadalmi emberkép,
• szellemi értékek követése, a tények világa,
• individuális és szociális ember.
Olyan természetelvű, naturalista pszichológiát fo­
galmazunk meg, amely a társas világot és a kultúrát
is természeti jelenségként kezeli. Hadd idézzek egy
korábbi könyvemből (Pléh 2003a, 10-11. o.):
„A mai naturalisztikus pszichológia három - rész­
ben új, részben felújított, új adatokkal alátámasz­
tott - mozzanatot hangsúlyoz, hogy meghaladja
ezt a kettéosztást. Az első a szocialitás kiinduló
tényezőként történő felvétele. Ez a gondolatmenet
már a hagyományos értelemben »szocializálatlan«
csecsemő életében is felfedezi a szocialitást, mint
azt meggyőzően illusztrálja Gopnik, Meltzoff, és
Kuhl (2005) bevezető tankönyve. Ez a világkép az
embert természetétől fogva tartja társas lénynek,
a társadalmat vezeti le az ember biológiai tágassá­
gából, s nem fordítva. Ennek a társas gondolatme­
netnek egyik középponti mozzanata a másik ember
belső világának feltételezése, vagyis az a különös
vonásunk, hogy nemcsak igazodunk társainkhoz,
hanem a társakat gondolkodó lényeknek tekintjük,
s fontos is számunkra, mi is jár éppen a másik fe­
jében. Alapvető mozzanat ez abban az értelemben,
hogy az evolúció nyújtotta kiindulópont bizonyo­
san az egyik legdöntőbb adaptáció az emberré vá­
lás során. A mai naturalizmus egyik újdonsága a
szocialitás evolúciós levezetése, a másik, hogy ezt
a csecsemőkori kiinduló feltételekre is bizonyítja,
illetve hogy a kultúra egészét ezekre a kiinduló
gondolattulajdonításnak megfelelő kulturális tanu­
lási mechanizmusokra vezeti vissza (Gergely 2002;
Tomasello 2002; Csibra és Gergely 2007).
 A másik naturalista újdonság, mely az etoló­
giában és a csecsemőkutatásokban összefonódik
az elsődleges elemi szocialitás doktrínájával, az a
gondolat, hogy az ember sajátosan értelmező lény,
aki mind az oksági értelmező modelleket, mind
a szándéktulaj donítást mint praktikus hermeneuta
használja. Az ember ilyen értelemben különösen
jó pszichológus, s éppen ez a »pszichológus« volta
teremti meg a kultúra lehetőségét. Maga a kultú­
raalkotás képessége kulcsfontosságú kiinduló bio­
lógiai feltételünk. Olyan vonás lenne ez, melyben
összekapcsolódik a szocialitás és az intencionális
mozzanat: az ember a másikra figyelve, annak szán­
dékrendszerét próbálja feltárni, s ez lenne a gon­
dolatok terén folyó társas integráció legfontosabb
útja is. Dan Sperber (2001), az antropológus hor-
ribile dictu egyenesen arról beszél, hogy a modern
embertudománynak kettős materialista attitűddel
kell élnie. Ez a kettős materializmus a gondola­
tok, reprezentációk fogalma köré szervezi az em­
bertudományt. Ezek a megfoghatatlannak tűnő
entitások kétféleképpen anyagiak. Egyik oldalon
anyagi létezők az egyes gondolathordozók privát
reprezentációit megvalósító pszichofiziológiai fo­
lyamatokban, a másik oldalon pedig mint nyilvános
reprezentációk a jelek anyagi világában terjednek,
s ennek a terjedési és stabilizálódási mintázatnak
a feltárása a kultúrakutatás feladata.
A harmadik új mozzanat a mai pszichológia na­
turalizmusában az idegkutatás és a pszichológiai
vizsgálódás közötti kifinomultabb viszony.”
Ennek m u t a t j a n é h á n y o ld a l á t a Viták a redukcio-
nizmusról című vitatott KÉRDÉSEK-szövegdoboz.
Mindennek következtében a mai naturalisták
számára a 22.1. ábrán látható gondolati keret kí­
nálkozik.
A társas élet biológiája
A hármas összekapcsolás kitüntetett terepe a szo­
cialitás biológiájának elemzése. Ilyenkor tulaj­
donképpen az történik, hogy Vigotszkij (1971)
Evolúciós folyamatok
Neurális folyamatok Kulturális folyamatok
22.1. ábra. A lelki jelenségek
hármas beágyazottsága
kulturális pszichológiai hagyományát mintegy be­
lehelyezzük az agyba, amint azt már a nagy orosz
gondolkodó követői a század harmincas éveiben is
megtették, gondoljunk csak Lurija (1975; 1987)
munkásságára a kulturális eredetű agykérgi funk­
cionális szervekről. Mai értelmezésünkben, míg
az ember ember mivoltát különleges biológiai
adaptációk biztosították, ezek kultúra- s majd tár­
sadalomépítő adaptációk, de eredetileg az elemi
szocialitás körülményeit hozták létre (Tomasello
2002; Tomasello és mtsai 2007). Ennek az elemi
szocialitásnak pedig meg lehet közvetlenül talál­
ni a neurobiológiáját. Két példán szeretném ezt
illusztrálni.
A tükörneuronok és a szociális tanulás
A 19. század vége óta hangsúlyozzák az én és az
öntudat társas keletkezésének modelljei, James
Baldwin (1894) vagy Georg Herbert Mead (1973),
vagy a francia közegben Henri Wallon (1971) mun­
kásságától kezdve, hogy a társasság valahol a társas
interakciókból fakadó külső burok az ember sze­
mélyiségén. Ezt sokan, például az említett francia
Wallon is, kiegészítik egy belső modellel, amelyet
legerőteljesebben Ernst Mach (1927) fogalmazott
meg a 19. század végén: az Én vonatkoztatási kerete
a saját testvázlat. A gyermeki fejlődés vizsgálatában
és a patológiában, különösen a neurológiában min­
dig előtérben állt egy olyan felfogás a századforduló
óta, amely a testvázlatnak és az elemi szocialitás­
nak valamiféle érintkezési pontját vagy kapcsolatát
kereste. Az utóbbi tíz év neurobiológiai kutatásai
azonban meglepően lehorgonyozni képesek ezt a
kissé spekulatív, evolúciós és fejlődési felfogást, s
összekapcsolják a társassággal.
Rizzolatti és mások kutatásai a tükörneuronok-
ról kimutatták, hogy a majmok idegrendszerében
vannak olyan jellegzetes sejtcsoportok, amelyek
egyaránt reagálnak akkor, amikor az állat saját maga
valamilyen szándékos cselekvést végez, s akkor,
amikor egy másik állatnál vizuálisan feldolgozza,
látja a megfelelő mozdulatot. A saját mozdulat és
a látott fajtárshoz rendezett másik mozdulat egy
közös képbe kerülnek itt, konvergens idegrendszeri
területek izgalma kapcsolódik hozzájuk. (Össze­
foglalásukra lásd Rizzolatti és Craighero 2004;
Marton 2001; 2003, újabb kísérletekre pedig Ne-
lissen és mtsai 2005.) Számos klasszikus kutatás,
például a magyar szakirodalomban Marton Magda
munkái (1970) már rámutattak viselkedéses alapon
arra, hogy a saját testkép finomodásának milyen
kitüntetett jelentősége kellett legyen az emberré
válásban. A tükörneuronok felfedezése - nevü­
ket onnan kapták, hogy a saját mozgás és a másik
2 2. FEJEZET: A z ezredforduló pszichológiája 571
 VITATOTT KÉRDÉSEK

V itá k a redukcionizm usról - A z agyi képalkotás újdonsága

Természetesen minden hagyományos
m aterialista felfogás kulcskérdése is
a neurális és a pszichológiai szint
közötti viszony elemzése. Az utóbbi
két évtizedben az új mozzanat tehát
nem maga a kérdés, hanem az ideg­
tudom ány fejlődésének köszönhe­
tően annak hangsúlyai és módszer­
tani lehetőségei. Manapság három
új m inőségi sajátosság jellem zi a
régóta meglévő kapcsolatokat ideg­
tudomány és pszichológia között.
1. A m ai hum án neurobiológiai ku­
tatás bonyolult viselkedési és kognitív
fogalm akból indul ki. Sokkal komple­
xebb kérdésekre keres magyarázatot,
m int korábban tette, például amikor
a képzeleti képek, a nyelvtani sza­
bályok vagy az erkölcsi szabályozás
neurobiológiáját kutatja, igen részle­
tes pszichológiai elméletekből indul.
(Erre a kifinom ultságra példaként
lásd a Vizi és m tsai 2002, valamint
a Pléh, Gulyás és Kovács 2003 szer­
kesztette köteteket. Az evolúcióval
való összekapcsolásra pedig Pinker
1994; 2003 igen érdekes forrás.)
2. A z idegkutatás, a pszichológia és a
genetika szorosabb kapcsolatba került az
idegrendszer epigenezisének vizsgálatában.
Ez megjelent már számos átfogó mo­
dellben is, például Changeux (2000;
2008; lásd még a Changeux és Ricoeur
2001 vitakönyvet is) munkáiban. Szá­
mos konkrét, kisebb léptékű változa­
ta is van, amikor a pszichológusok a
genetikai zavarok, az idegrendszeri
szerveződés és a kognitív szerveződés
viszonyát elemzik; például az autiz-
mus, a nyelvfejlődési zavarok vagy a
Williams-szindróma esetében, illetve
az egyéni különbségek kutatásában
halad együtt genetika, pszichológia és
idegtudomány. (Jó bemutatását adja
a magyar törekvéseknek e téren a
Racsmány és Pléh [2001], valamint a
Czigler, Halász és Marton [2002] szer­
kesztette kötet. A nemzetközi törek­
véseknek pedig érdekes tükre Sachs
1999 és Schächter 2002, a két kiváló
neuropszichológus könyve.)
3. A z idegkutatás öszekapcsolódik
elemi szocialitás és személyiség vizsgá­
latával. Ennek is hosszú m últja van
persze, a mostani újdonság „csak” a
kidolgozottabb szociális koncepciók
használata, amikor például a prefron-
tális területek, az érzelmi leképezés
és a szociális felelősség kapcsolatát
vizsgáljuk (Damasio 1996), vagy az
énreprezentációk keletkezését (Chan­
geux és Ricoeur 2001).
Az agyi képalkotó eljárások hasz­
nálata révén szinte megvalósult az
álom, hogy a kísérletező által mani­
pulált ingerhelyzetek közepette vizs­
gáljunk konkrét lelki jelenségeket
és m űködésében a sértetlen ideg-
rendszert, amikor például a kísérleti
személy egy verset m ond fel, vagy
egy riasztó hírről értesül, egy kedves
vagy egy morcos arcot lát. Az igazi
újdonság azonban a gazdagon alkal­
m azott idegtudom ányi m ódszerek
révén előálló komplex folyamatelem­
zés, s nem csupán az egyedi techno­
lógiai eredmény. Tizenöt évvel ez­
előtt még az volt a nagy újdonság,
hogy szavak észlelése során például
aza pozitronemissziós tomográfiái el­
járás (PÉT) segítségével egyáltalán
kim utatták, hogy valóban a neuro-
pszichológiából ism ert aktiváció fi­
gyelhető meg, például és főként a

mozgása számára tükröt képez a mindkettőre rea­
gáló kérgi sejtcsoport - azt eredményezi, hogy ez
a spekulatív vonulat, amely az emberi éntudat és
az elemi szocialitás összekapcsolására törekedett,
közvetlen neurobiológiai alapot kap. Az empátia és
hasonló, meglehetősen körvonalazatlan, de sokat
ígérő fogalmak a pszichológiában, amelyek ereden­
dően utánmozgást és ennek megfelelő utánérzést
feltételeznek, itt közvetlen lehorgonyzást kapnak.
Ezt az értelmezést mutatja be maga Rizzolatti is
(Gallese és mtsai 2004; valamint a klasszikus anya­
got és a mai idegtudományt ötvözve Marton 2001;
2003).
Ilyenkor tehát olyan remények jelennek meg a
kutatásban, hogy nem pusztán fogalmilag jön létre
új integráció a modern természeti emberképben a
háromféle hagyomány, a kulturális, a neurobioló­
giai és az evolúciós emberkép között, hanem ennek
közvetlen evolúciós eredetű és ugyanakkor neu­
robiológiai lehorgonyzását is megkapjuk. Vagyis
reménykedünk, hogy ha konceptuálisán nem is,
de tényszerűen valóban van új azon a téren a nap
alatt, hogy az elemi szocialitást összekapcsoljuk az
evolúcióval és a neurobiológiával.
Evolúciós spekulációk a neurális verbuválásról
Számos adat, például kétnyelvűek nyelvreprezen­
tációjának elemzése utal arra, hogy a nyelv onto-
genetikus kibontakozása során hajlékony és elsajátí­
tásikontextus- és rendszerfüggő az a mód, ahogyan
az idegrendszert mintegy verbuváljuk sajátos fel­
adatokra. Ez talán evolúciós szempontból is igaz.
Azt a módot, ahogyan Chomsky (1995) elképzeli a
nyelv kialakulását exaptációk révén, rafináltabban
is meg lehet fogalmazni. Stanislas Dehaene tette
ezt meg az írás rendszerére vonatkoztatva.
Agyi képalkotó módszerekkel azt találták, hogy a
legkülönbözőbb írásrendszerek esetén lényegében
ugyanott, a parieto-okcipitális-temporális terüle­
ten, vagyis a fali, a tarkó- és a halántéklebeny talál­
kozási helyén alakul ki a vizuális szóforma terület. Ez
az érzékeny terület evolúciósán nem azért alakult
ki, hogy olvasni tudjunk. Azért alakult ki, hogy na­
gyon kis látószögű textúrákat tudjunk élesen látni,
ami nagyon fontos például kedvesünk arckifejezé­
sének kibogozásánál vagy a szerszámkészítésben a
szerszámok és a megmunkálni kívánt, megcélzott
tárgyak textúrájának egymáshoz illesztésében. Az

572 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyom ában és árnyékában

halántéklebeny Wernicke-területén.
Külön érdekesség volt, hogy ezeket
a kutatásokat az a Michael Posner
(Posner és Raichle 1994) kezdte el,
aki évtizedeken keresztül a puszta
kognitív pszichológiai megközelítés
vezető képviselője volt. O volt an­
nak a „kivonásos szem léletnek” a
felújítója (Posner 1975), amely az
egyre bonyolultabb feladatok közben
m utatott reakcióidő-mintázatokból
következtetett a személy által vég­
rehajtott m entális átalakítások ter­
mészetére. Ugyanez a Posner vált a
kilencvenes években az új „mentális
röntgenezés” legkiemelkedőbb úttö­
rőjévé, aki azt kezdte hirdetni, hogy
az új, nagy érzékenységű és főként
jó téri felbontású, az ép személyekre
alkalm azható neurobiológiai m ód­
szerekkel ténylegesen lokalizálni
lehet az egykor feltételezett puszta
kognitív modelleket.
Két évtized során a képalkotó el­
járások révén ma már minden adott
részkérdésben, például a szófelisme­
résben, évente sok száz közlemény
jelenik meg, amelyek mind egy picit
árnyalják a képet. Hogyha egyetlen
agytérképre vetíten én k rá az ösz-
szes talált eredményt, akkor szinte
az derülne ki, hogy bizonyos terüle­
tek kivételével a szófelismerés során
szinte az egész agykéreg aktiválódik.
Az adatok nagy komplexitása révén,
amikor sok ezer adat áll rendelkezés­
re, amelyek részben ellent is m on­
danak egymásnak, akkor észre kell
vennünk, hogy egy egyszerűnek és
egy helyre lokalizálhatónak tekintett
folyamatnál - m int a szófelismerés
esetében is - bonyolult funkcioná­
lis modellre van szükségünk, amely
sokszoros determ inációt hirdet és
soklépéses feldolgozásokat (Levelt,
Roelofs és Meyer 1999). Magyarán,
a költséges neurobiológiai módsze­
rek önmagukban nem adnak választ
a mentális folyamatok idegrendszeri
szerveződésének kérdésére. A vá­
laszhoz valódi komplex feltételva­
riáló pszichológiai kísérletekre és
kom plex kérdésekre van szükség.
Az új technológia tulajdonképpen a
redukcionizmus kérdésének kifino­
m ultabb felvetését kényszeríti ki a
pszichológustól.
A technológia teh át az első lel­
kesedések elmúltával átgondoltabb
m o d ellalk o tásra kötelez. K érdés
azonban, hogy a term észeti ember­
kép világában valóban vannak-e új­
donságok a 19. század végi felfogá­
sokhoz képest. Úgy érzem, vannak,
s ezek javarészt a 19. század végén
kialakult kétféle elképzelés, a neuro­
biológiai és az evolúciós biológiai
redukció összekapcsolásából fakad­
nak. Különös és sajátos módon ezek
az összekapcsolások a legizgalma­
sabban o tt jelennek meg, ahol egy
harmadik pólust is bekapcsolnak: az
elemi szocialitást. A magyar nyelv
igen szerencsés, amikor a social ki­
fejezésnek két megfelelőjét használja
m ind a köznyelvben, m ind a szak-
irodalomban. Számunkra nem jelent
nehézséget a társas és társadalmi meg­
közelítés m egkülönböztetése, míg
az angol és francia terminológiában
ez igen körülm ényes (gondoljunk
csak a societal kifejezés karrierjére
az utóbbi két évtizedben). Amikor
biológiai természetű magyarázatokat
keresünk, ezeket nem a társadalmi,
hanem a társas folyamatokra keres­
sük. Maga ez a m egkülönböztetés
újdonság a 19. század végi szociál-
darw inista koncepciókhoz képest,
am elyek túl könnyedén ug ro ttak
az egyéntől a társadalomhoz. Mi az
egyéntől közvetlenül csupán a társas
közeghez ugrunk.

olvasás mint kulturális rendszer ezt az agykérgi
területet verbuválja. Izgalmas kérdés, hogy nem
lehet-e maga a nyelv is ilyen verbuvált rendszer?
Nem lehetséges-e, hogy a természetes nyelv sem
úgy alakult ki, hogy a Broca- és Wernicke-terü-
let speciálisan adaptívan szelektálódott a nyelvre,
hanem valamilyen más funkcióra választódott ki,
mint például a gyorsan változó mozgások produ­
kálására, ez lenne a Broca-terület, illetve a gyorsan
változó hangminták elemzésére (Wernicke-terület).
A nyelv, amikor mint emberek közötti gyakorlat lét­
rejött, ugyanúgy, mint az írás, meglévő agyi struk­
túrákat verbuvált volna. Dehaene metaforája erre
a neurális reciklálás. Amikor a kulturális fejlődés
meglévő idegrendszeri struktúrákat felhasznál, ak­
kor nem biztos, hogy magára a kulturális újításra,
például a nyelvre kell, hogy legyen egy adaptációs
történetünk.
A nyelv már meglévő olyan rendszereket használ
fel, amelyek a finom mozgások és a finom hang­
elemzés szerveződésére bontakoztak ki az emberi
nyelv megjelenése előtt. Dehaene és Cohen (2007)
megfogalmazásában a neurális újraciklálás a követ­
kező feltevésekből indul ki:
„1. Az emberi agyi szerveződést az evolúciótól
örökölt erős anatómiai és kapcsolati korlátok jel­
lemzik. A csecsemőkorban már igen korán meg­
jelennek a rendezett neurális térképek, és ezek a
későbbi tanulást bizonyos irányba befolyásolják.
2. A kulturális elsajátításnak (pl. az olvasás el­
sajátításának) meg kell találnia a maga neurális
fülkéjét, vagyis olyan idegrendszeri hálózatokat,
amelyek elég közel állnak a kívánt működéshez, és
elég hajlékonyak ahhoz, hogy neurális erőforrásaik
jó részét erre az új használatra irányítsák át.
3. Amikor az evolúciósán végbement működé­
sekre dedikált kérgi területeket új kulturális tár­
gyak szállják meg, ezek korábbi szerveződése nem
teljesen törlődik ki. Vagyis a korábbi neurális kor­
látok jelentős hatást gyakorolnak a kulturális elsa­
játításra és a felnőttkori szerveződésre.”
Ez a sajátos evolúciós felfogás azt is jelenti, hogy
még a mai kultúra informatikai rendszereinek em­
beri használatát is megpróbáljuk beilleszteni egy
olyan emberképbe, ahol a kiinduló paraméterek
szabják meg a modernizációs eszközök kereteit. A
videoklipek világa az eredendő vizualitás újrameg-

22. FEJEZET: A z ezredforduló pszichológiája 573

 VITATOTT KÉRDÉSEK

A pszichológia kiterjesztései - A kognitív tudom ány példája

Az új, nyitottabb interdiszciplinaritás
sok mindent jelent mind a pszicho­
lógusszakm a intellektuális arcula­
tában, mind szociológiájában. Az új
interdiszciplinaritás színvonalában
ismét olyan, m int a 19. századi. Nem
akadémiai szintű pszichológiát kap­
csol össze középiskolai nyelvtannal,
ha például nyelvpszichológiát vizs­
gál, vagy nem középiskolás genetiká­
ból, hanem mai genomikából indul,
amikor a személyiség genetikai alap­
jait keresi. Vagyis profinak kell lenni
az összekapcsolt területek mindegyi­
kében. Ritka ma már, hogy valaki ezt
Helmholtzként vagy W undtként egy
fejben tudja egyesíteni. Hatékony ku­
tatócsapatok jelennek meg, ahol a
döntő mozzanat a valós együtt dol­
gozás. A pszichológiai publikációk
átalakulása, a sokszerzős csapatcik­
kek, a sok tucat szerzős kézikönyvek
megjelenése Magyarországon is jól
mutatja ezt. Ennek egy oldalát m uta­
tom be, a kognitív kiterjesztést. En­
nek jogosságát, a kognitív mozgalom
középponti szerepét alátám asztja a
Nobel díjas Sperrytől származó posz­
tum usz m ottó a fejezet elején.
A kognitív kiterjesztés
A pszichológián belül az 1950-es
évek második felétől a hetvenes éve­
kig uralkodott (persze ma is létezik)
kísérleti kognitív pszichológia informá­
ciófeldolgozó paradigm ájának (21.
fejezet) számos nagy sikere volt, és
számos kérdésben rendkívül izgal­
mas és érdekes elképzeléseket fogal­
m azott meg. (Egy mai összefoglaló a
fél évszázados jubileum kapcsán ad
ezekről az ígéretekről áttekintést,
Proctor és Vu 2006.). Ez a sikeres
mozgalom vált fokozatosan a pszi­
chológia egyik maga terem tette in­
terdiszciplináris kiterjesztésének, a
kognitív tudományi kiterjesztésnek
a kiindulópontjává.
Olyan elképzeléseket állított elő­
térbe az információfeldolgozó meg­
közelítés, amelyek a 19. századi első
mintájú kognitív kutatás szemléletét
felújították, de egyben sokkal pre­
cízebbé is tették. A 19. században,
a mai kor perspektívájából nézve,
két eltérő kognitív kutatási m inta
fogalmazódott meg. Mindkettő a né­
m et tudom ányosságban született.
Az egyik, a „tudatlélektan” néven
emlegetett, lényegében szenzualista
kognitív tudományi program (6. fe­
jezet). Ez is feltételezi, hogy az em­
beri megismerésben reprezentációk
vannak, de ezeket a reprezentációkat
- összhangban az empirizmus alulról
felfelé építkező logikájával - m ind
szenzoros mozzanatokra vezeti visz-
sza. Ehhez képest a gondolati világ
és egyáltalán m ár maga a fogalom-
rendszer is interpretált, másodlagos
- létező dolog, de nem elemi. Ennek
a kutatásnak a kísérleti paradigma a
vezérelve, és idők és hibák mintáza­
tait rendeli különböző megismerési
folyamatokhoz.
Ezzel szem ben a m ásik modell,
Frege modellje (magyarul: 1980) a
gondolat elvont form ájából indul ki (9.
fejezet). Pontosan a korai pszicholó­
gia szenzualista elkötelezettségével
való elégedetlenségnek a keretében
azt hangsúlyozza, hogy az em beri
gondolkodást propozicionális szer­
veződés jellemzi. A kijelentések vi­
szont nem vezethetők le képzetek
asszociációiból, eltérően attól, ahogy
például John Stuart Mill gondolta
volna. Frege azt vallotta, hogy a ki­
jelentés-forma az elsődleges a gon­
dolatban. Ennek megfelelően alkotta
meg a gondolkodás propozicionális
kalkulus függvényszerű elképzelé­
sét. Fontos azonban tudni, hogy ezt
ő nem az egyéni gondolkodókhoz
rendelte, hanem platonisztikus fel­
hanggal, testetlenül kezelte a gon­
dolat formáját.
A behaviorista kitérő, kaland, pa­
radigma után a 20. század közepén
újraszülető kognitív eszme nagy újí­
tása - éppen a számítógép és az in­
formációelmélet hatására -, hogy a
kísérleti paradigmába visszacsempé­
szi a fregei gondolatmenetet. Úgy is
m ondhatjuk, hogy Frege újraértel­
meződik, individualizálódik, akár­
csak a 19. század közepén Kant örök­
sége. A lényeges mozzanat az, hogy
a logikai jellemzés nem platóni esz­
mei szinten tételeződik, hanem maga
a kijelentésszerű szerveződés lesz az
egyik legfontosabb elv a kognitív ku­
tatásokban.
A gondolat nyelve (Fodor 1975)
keretében történő besűrítés a végső

jelenése lesz, a csevegőszobák az embert körülvevő szervező mozzanatát nem az idegrendszer m ű­

közeli társas burkot valósítják meg újra, s így tovább
(Nyíri 2002 kötete sok ilyen elemzést mutat be).
A kogníciótól
a társas megismerésig
Az alternatív pszichológiai emberképek egyik leg­
régebbike szintén a 19. század második feléből
származik, és eredetileg Dilthey (2004) nevéhez
fűződött. Ez a felfogás az ember lelki jelenségeinek
ködésmódjában, nem is sajátos, emberspecifikus
idegrendszeri struktúrában, de nem is a törzsfejlő­
désnek az embert alakító szorítóerőiben látja. Ezzel
szemben magát az individuumot az őt körülvevő
kultúra termékének tartja. Az ember mentális fo­
lyamatainak értelemszerű, legfontosabb mintázatot
adó szervező elve a kultúrából származik. Míg a ter­
mészeti felfogások centrifugálisak, ez centripetális.
Kívülről befelé irányuló nyomások, megszorítások
következményeinek tartja az egyén mentális szer­
veződését. A mai pszichológiában számos módon
kerül ellentmondásba ez a felfogás a természeti

574 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyom ában és árnyékában

közös nevezője az egyes moduláris
szenzoros élményeknek. Az informá­
ciós paradigma számos vitát eredmé­
nyez a képi és kijelentésreprezentá­
ció képviselői között. De emellett új
fogalmakat is behoz. Az emlékezeti
rendszerek elm életét például. Az
igen rövid idejű (szenzoros), rövid
idejű és a hosszú távú em lékezeti
ren d szerek elkülönítésével olyan
rendszerezést adnak az em lékezet­
p szich o ló g ia későbbi tén y ein ek ,
amelyek az idői lejárat, a reprezen­
táció elvontsága és a felejtést okozó
folyamatok természete tekintetében
minőségileg elkülönített „tárak” me­
taforájában képzelik el a gondolati
leképezést. Elkezdődik ennek a vita­
tása is, a tárak helyett megjelennek
dinamikusabb elképzelések, amelyek
a feladat szempontjából adaptívnak
tekintik a formai és a jelentésalapú
reprezentáció kialakulását.
A klasszikus kognitív pszichológiá­
nak jellegzetes nagy sikerei a nyelvi
megértés modelljei, amelyek szintén jól
illeszthetők a különböző átkódolási
folyam atokba, ahol arról lesz szó,
hogy hogyan alakul át valami egyik
leképezésből, például a fonetikai le­
képezésből a szóalapú, lexikai leké­
pezésig, hogy azután m ozgósítani
tudja a jelentést. A nyelvi megértés
vizsgálatának különleges, mindmáig
érvényes központi problémája az is,
hogy az algoritm izálható és a heu­
risztikus folyamatok hogyan kapcso­
lódnak egymáshoz. Mikor vannak
átlépések, ahol a tudás és világisme­
ret alapvetően meghatározza a meg­
értést, s ez vajon kezdettől jellemző,
vagy csak az utolsó lépéseiben.
Jellegzetes v itatém ája ennek a
kornak, hogy a még a behaviorizmus
vége felé kidolgozott hagyományos
perceptuális tanulási elképzelések,
amelyek az érzékelési leképezésben
a kontextus, a gyakoriság és az el­
várás szerepét hangsúlyozzák, vajon
azonnaliak-e, vagy később megjele­
nő, m ásodlagos folyamatokban ér­
vényesülnek-e, vajon kétszakaszos
ren d szerb en kell-e elképzelnünk
őket, stb. (lásd erről Marton Magda
[1975] szöveggyűjteményét). Olyan
kérdés ez is, amely már Helmholtz és
Hering vitáiban a 19. század végét is
jellemzi. Az új, sokkal technologizál-
tabb, sokkal adatgazdagabb kognitív
pszichológia precízebben körül tudja
határolni az alulról felfelé és a fe­
lülről lefelé m űködő folyamatokat,
vagy ha szám ítógépes m etaforákat
akarunk használni, adat meghajtotta
és fogalom m eghajtotta folyamatok
megfelelő viszonyát.
Egy másik jellegzetes vitatém a a
szekvenciális és párhuzamos folya­
matok és a figyelem helye ezek elem­
zésében. Vajon milyen mélységű fel­
dolgozásig érvényes a párhuzam os­
ság, és honnantól kezdve jelenik meg
a szekvencialitás? Ez az évtizedekig
tartó, szám os kísérleti tényt érin ­
tő vita a nyolcvanas években azután
átmegy egy új szakaszba, amikor a
m indent uralni igyekvő, átfogó kon-
nekcionista tanulási modellek majd
azt hangsúlyozzák, hogy minden fo­
lyamatunk végső soron önmagukban
m űködő, értelm etlen feldolgozási
egységek m űködésének eredménye.
A szekvencialitás pusztán a nyelvi
gondolkodásm ód mintegy em ulált
betolakodása lenne. Vagyis m ásod­
lagosan vagyunk szekvenciálisak, és
elsődlegesen mindig párhuzamosak.
Ha a dolog technikai hasonlatait néz­
zük, akkor a klasszikus felfogás va­
lahol egy újabb és újabb átiratokat
eredményező szövegszerkesztőnek,
a modern felfogás viszont egy mul­
tim édia-rendszernek képzeli el az
emberi gondolkodást.
A kognitív pszichológiától
a kognitív tudományig -
üres absztrakció
vagy interdiszciplinaritás?
Miközben ez a fejlődés a pszicholó­
giában végbemegy 1970 és 1985 kö­
zött, egy további abszorpciós lépés
révén kialakul a gépi ihletésű kognitív
tudomány. Ennek jelszava az egységes
információfeldolgozó paradigma. Ez a
paradigma a pszichológiát új keretbe
helyezi. A kognitív tudomány, illetve
- más szóhasználatban - tudományok
egyike lesz. Vagy úgy értelmeződik,
m int egy átfogó kognitív szemlélet
egyik megnyilvánulása, vagy pedig
mint egy metszet egyik eleme. Ezt a
két felfogást mutatja a 22.2. ábra.
Az ábra bal oldala azt m utatja,
hogy a hetvenes évekre a pszicho­
lógusok, a nyelvészek stb. felismer­
ték, hogy maga ez az egységesnek
tűnő információfeldolgozó szemlélet
igen sok területen megjelenik. Van
egy közös attitűd, amely valami kö­
zös címkét igényel. A kognitív tudo­
mány ebben a felfogásban egy olyan
integratív tudomány programja len­
ne, amely a különböző területekből a ►

emberképpel. Ha pedig nem is kerül vele ellent­
mondásba, rivális alternatív emberképet állít a
természeti felfogással szembe.
Az egyik ilyen a relativizmus sokat vitatott kér­
dése. A kulturális pszichológia régi hagyománya,
valójában már Humboldtra visszavezethető hagyo­
mány, amely az emberi élménymódok sokféleségét
a kultúrák sokféleségével kapcsolja össze, s valami­
lyen hol cirkuláris, hol egyirányú oksági viszonyt
is feltételez a kettő között. Hol azt hirdeti, hogy a
mentalitások különbségei szabják meg a kultúrák
különbségeit, és utána a kultúrák eltérései mintegy
önfenntartó módon fenntartják a kultúrák különb­
ségeit; hol pedig azt mondja, hogy a kultúra mint
egy külső esetlegesség szabja meg a mentalitások
eltéréseit (Cole 2005). Jó néhány kérdésben, pél­
dául a téri észlelés és a téri nyelv kapcsolatának
viszonyában, nagyon is konkrét módon vitatkoznak
a természetelvű pszichológusok a kultúraelvűekkel.
Vajon egyféleképpen tud-e szerveződni a tér tago­
lódása, és ez határozza-e meg a téri nyelvet, vagy
pedig alapvetően és radikálisan eltérőek lehetnek
az énközpontú és az égtájközpontú orientációs
sémák attól függően, hogy milyen tárgyi környe­
zetben él egy kultúra, és ennek megfelelően milyen
nyelvi felfogást alakít ki.

22. FEJEZET: A z ezredforduló pszichológiája 575

 A kognitív tudomány mint A kognitív tudomány mint
sok helyütt megjelenő szemlélet átfedési terület
22.2. ábra. A kognitív tudomány m int közös szemlélet, illetve mint
átfedési területek koncepciója
hasonló szemléleteket emeli ki. Nem amihez új fiókokat kellene nyitnunk
külön tanszékekre, hanem az együtt­ a fejünkben és a tanszékek és kutató-
m űködésre helyezi a hangsúlyt. A csoportok világában, hanem egysze­
m ásik felfogás viszont, am elyet az rűen egy új attitűd válik szükséges­
ábra jobb oldala mutat, úgy gondolja, sé. A másik felfogás szerint viszont
hogy a nyelvészet, biológia, logika, az érintkezések révén új fejezetek
m atem atika stb. szaktudom ányok, jönnek létre, és a tudom ányos te ­
am elyeknek van egy közös átfogó rületeknek állandó burjánzása lesz,
szakterülete, amely a megismerés és ennek megfelelően a kognitív etoló­
a tudásreprezentációk problémáival gia külön tanszékként jelenik majd
foglalkozik. E szemléletben a kognitív meg. E két attitűd számos kísérleti
tudomány nem attitűdök megjelené­ pszichológus, pszichofiziológus vagy
se a legkülönbözőbb területeken, ha­ fejlődéskutató számára új azonosu­
nem különböző tudományok metsze­ lási m intákat és érvényesülési tere­
te, ahol a közös nézőpont elsősorban peket is jelent. Magyar kritikusok,
az emberi megismerés vizsgálata. Boros (2004) és Margitay (2006) is
Ez a kétféle felfogás a tudományok felhívják a figyelmet itt a fülkésedés
történ ete szem pontjából is kétféle veszélyeire. Igazából azonban nem
attitűdöt képvisel. Az egyik szerint erről van szó. A pszichológia és a
a tudományok többé-kevésbé kiala­ kognitív tudomány „flörtjének” sze­
kult rendszerében újabb és újabb repe az, hogy működő és használha­
attitű d ö k alakulnak ki. Például ha tó - például a gyakorlat felé nyitott
kognitív etológiáról beszélünk, ak­ és az ifjúságot inspiráló - modelleket
kor nem jön létre valami új fejezet, alakítson ki a megismerésről. Tágabb
kereteket ad, s egzisztenciális moz­
gási szabadságot.
Az utóbbi két évtizedben azonban
kiderült, hogy ez a száraz, pusztán
reprezentációs m egism erési világ
nemcsak emberi okokból, de tartalmi
okokból is tarthatatlan. A tiszta meg­
ism erés eszm ényét egy interpretált
kognitív tudom ány veszi át. Olyan in­
terpretált kognitív tudomány, amely
egyik lehetőségként a neurobiológi-
ával kacsint össze, proximális bioló­
giai modelleket keres a megismerési
folyamatokra (Pléh, Kovács és Gulyás
2004). Kibontakozik a kognitív idegtu­
domány. Ez adja a proximális, a közeli
magyarázatokat, vagy ha az evolúció
felől nézzük, a megvalósító mecha­
nizmusokat. Mára nem egyszerűen
pszichofiziológia vagy agyi képal­
kotás használata ez viselkedéses kí­
sérletezés közben, hanem egy olyan
attitűd, amely a puszta viselkedéses
adatgyűjtést is az idegrendszeri há­
lózatokra, területekre, a szisztémás
idegtudom ány hagyományos terré­
numára vonatkoztatva értelmezi. Az
öntudatos mai pszichológia szerepe
itt sajátos: ő adja meg a megmagya­
rázandó dolgokat, és a viselkedés
elemzésével valójában kulcsa annak,
miről is kell szóljon az idegtudomá­
nyi értelm ezés, többé nem valami
m egtűrt falusi rokon (lásd erről a
Nobel-díjas élettanász s kiemelkedő
kognitív pszichológusok közös ál­
láspontkifejtő dolgozatát: Albright,
Kandel és Posner 2000). A gond itt
is megvan: a túl sok agyi lokalizáció
a perspektíva elvesztésével fenyeget,
amit csak a klasszikus komputációs
logikából, például a David M arrtól

Számos közbülső, kompromisszumos megoldás középpontjába az emberi gondolati kohézió meg­

is kialakult, amelyek azt hirdetik, hogy a kultúrák
eltérései nem szabják meg a pszichológiai folya­
matoknak az elemi természeti szerveződését, de
a figyelem irányítása és egyéb lágyabb folyama­
tok mintegy beállító rendszerek révén igenis meg
tudják szabni a mentalitások eltéréseit (Lukács és
mtsai 2003; Pléh 2003a).
A kultúrakutatás új mozzanata azonban az is,
hogy az új tudáshordozók, az internet és a háló-
zatjellegű virtuális rendszerek megjelenésével egy
olyan provokatív társadalomtudományi szemlélet
is kialakult, amely a természeti metaforákat állítja
teremtéséről. Ennek leghíresebb példája Dawkins
(1984) mémelmélete, de ilyen Dan Sperber (2001)
fertőzéselmélete is. A két elmélet lényegében azt
akarja hangsúlyozni, hogy nemcsak hagyományos
társadalomtudományi modellek, hanem természeti
modellek is kellenek arra, hogy hogyan terjednek
és hogyan stabilizálódnak gondolat- vagy hiedelem-
rendszerek az emberi társadalomban. Az, amit a
hagyományos folklór tanulmányoz ebben az emel-
kedettebb hálózati és információterjedési felfo­
gásban, mint egy átfogó elméleti probléma jelenik
meg. Az egyéni interakciók világából kiemelkedve,

576 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyomában és árnyékában

ism ert feladatelemzés tud feloldani
(Kovács 1991; ennek mai változata
Changeux 2008).
Em ellett az evolúciós pszichológia
keretében megjelenik a disztális bio­
lógiai értelmezés fontossága is, ahol
az em beri m egism erés rendszerét
próbáljuk meg elhelyezni az evolú­
ciós rendszerben. Próbáljuk a nyelvet
úgy tekinteni, m int evolvált rend­
szert. Próbáljuk a színlátás funkcióit
tekinteni. Darwin és az evolúció esz­
ménye jelenik meg vezető elvként
ebben az evolúciósán értelm ezett
kognitív tudományban (Pléh, Csányi
és Bereczkei 2001).
Végül a harmadik interpretáció a
társadalmi minták világa, ahol meg­
próbáljuk a társadalommal érintke­
ző, a társadalomban közlekedő em­
ber megismerési folyamatait a tár­
sadalom szem pontjából tekinteni.
A színek világától a társas alkudozás
m echanizm usainak elem zésén át a
mai házassághirdetések elemzéséig
- ki dicsekszik erőforrásaival, s ki a
fiatalságával? - erőteljesen megjelent
az a törekvés, amely a mégoly mai
ember lelki jelenségeit is évszázez­
rekkel ezelőtti adaptációkkal magya­
rázza. A pszichológia tekintetében
magyarázó törekvés ez. Az evolúciós
tudományok teljes palettáján pedig
két fontos jellegzetessége van: magát
a belső embert, az élményvilágokat, a
preferenciákat nem m ellékterm ék­
nek tartja, hanem az evolvált m űkö­
dések tartós fenntartását biztosító
rendszernek. Sem a szeretet, sem a
szelíd táj preferenciája nem tűnik el,
hanem funkciót kap (Bereczkei 2003
m ellett a M agyar Tudomány 2002/1.
száma jó bem utatása e törekvések­
nek, összes konceptuális gondjukkal
együtt). M int m indegyik új irány­
nak, az evolúciós pszichológiának is
megvan a saját veszélye: túl könnyű,
meseszerű magyarázatokat kreálhat,
post hoc mindenre. Mint Ketellar és
Ellis (2000) rám utat, hosszú távon
azonban van kiút ebből, a lokális
magyarázatokból kibontakozhatnak
ellenőrizhető hipotézisek, amelyek
már a klasszikus hipotetikus-deduk-
tív tudom ányeszménynek megfele­
lően működnek.
A kognitív pszichológia és a kog­
nitív tudom ány kibontakozásának
viszonya jól illusztrálja, hogy egy új
irányzat keletkezésében tetten érhető
három mozzanat. Az egyik mozzanat
ennek előkészítése, a m eghaladott
régi paradigma vagy régi irányzat vi­
lágában, együtt az új nemzedék lá­
zadási igényével. Az új nem zedék
igénye akkor kap mozgalmi jelleget,
ha külső tényezők ezt segítik. Ilyen
külső tényező volt a pszichológusok
világában a múlt század ötvenes évei­
ben a számítástechnika megjelenése
és az ehhez kapcsolódó matematikai
és logikai, a gondolat világát forma­
lizáló fejezetek (információelmélet,
kibernetika stb.) megjelenése. „Ha a
gépek is gondolkodnak, akkor talán
az ember is gondolkodhat”, hangzott
a felismerés. A másik jellegzetes moz­
zanat, hogy az új irány egyszerre lesz
fejezet a szakmán belül, és ugyanak­
kor iskola vagy paradigma, amely arra
törekszik, hogy mindent kisajátítson.
Mind a kognitív pszichológia a lélek­
tan saját történetén belül, mind a ké­
sőbb megjelenő kognitív tudomány
mindenevő. Ezért jelenik meg ennek
vonzása az 1990-es évektől új, hason­
ló általánosságokra törekvő próbálko­
zásokra, m int például affektiv tudo­
mány, magatartás-tudomány stb.
Ezek a törekvések azonban nem
jelentenek feltétlen győzelmes irányt
a kognitív pszichológiában. Épp a
nyelv a jellegzetes példa arra, hogy
miközben vannak, akik ki akarnak
lépni a száraz kognitivista keretek­
ből, továbbra is velünk van a nyelvi
rendszer önm agában tekintésének
koncepciója. A nyelvészet és a pszi-
cholingvisztika egy része nyíltan hir­
deti is, hogy szemlélete visszatérés
D escartes-hoz: a m egism erés ön­
magában tekintett kartéziánus m o­
dellje. A félelem, hogy a „kognitív
forradalom”, ami a pszichológiát il­
leti, visszavezet a wundti modellhez,
nem megalapozatlan tehát, de sokan
szeretnék elkerülni ezt.
Reflexióra érdemes és tanulságos,
hogy miben volt kitüntetett a kogni­
tív forradalom és/vagy mozgalom,
m iért nem vele azonos súlyúak az
azóta keletkezett újabb törekvések. A
behaviorizmus-kognitivizmus átme­
netben a lélektan történetét érintő
s abban sokszor visszatérő, alapve­
tő attitűdváltásról van szó. A lelki
jelenségek term észetét tekintve a
harm adik személyű nézőpont vál­
tódik fel itt ismét az első személyű
nézőponttal. Ezt azonban egy olyan
módszertan kíséri, amely megtartja
a behaviorizmusból a harmadik sze­
mélyű nézőpontot. Ez a kettős atti­
tűd adja a modern kognitív személet
egyedülálló ízét, s ez sikerének titka
is, kombinálva a kísérleti és logikai >

természeti analógiákat vagy mechanizmusokat le­
het találni arra, hogy általában hogyan megy végbe
a gondolati integráció.
A kulturális tanulás
mint faj specifikus adaptáció
Az ember egyik különleges vonása, és ezt már James
Mark Baldwin is tudta száz évvel ezelőtt, a kultu­
rális tanulás. Rendkívül sok időt töltünk önkényes
kulturális rendszerek elsajátításával, kisgyermek­
korunkban a nyelvvel és a családdal küzdve, épp­
úgy, mint serdülőkorunkban, a társadalmi léttel és
az erkölcsi szabályozással küzdve. Az ember agy­
fejlődése és tanulási fejlődése kéz a kézben halad
egymással. Illúzió azt gondolni, hogy csak az első
néhány év fontos. Ma már tudjuk, hogy a kulturá­
lis tanulás bizonyos aspektusai szempontjából a
tizenegy-tizenhét éves életkor ugyanolyan fontos,
mint a kisgyermekkor.
Michael Tomasello (2002), a mai evolúciós ala­
pú kulturális pszichológia legjelentősebb szerzője
azt mondja, hogy kultúra és evolúciós örökség
viszonyában nem az az üdvözítő, ha azt gondol-

22. FEJEZET: A z ezredforduló pszichológiája S ÍI

hagyomány ötvözésével. A frissebb
újítások e téren, az első és harmadik
személyi! nézőpont kombinálásában
nem újítanak, csupán divatszerűen
akarnak egy fejezetet diszciplínává
tenni. A kognitív fordulat esetében
azonban többről volt szó: a diszcip-
linarizálódás úgy fedezett fel újra fe­
jezeteket, hogy egyben az alapvető
ontológiai és módszertani attitűdök
korábban nem látott új kombináció­
ját vezette be.
A másik jellegzetesség, hogy m i­
közben az új irány, az új fejezet vagy
új diszciplína egy attitűdből bontako­
zik ki, létrejöttével olyan erőteljesen
m eghatározza a szakm a fejlődését
(új folyóiratok, új tanszékek stb.),
hogy ez a mindenevő attitűd mintegy
új egységként próbálja a térképre he­
lyezni. Ez feszültségektől sem m en­
tes. Magyarországra is igaz ez. A filo­
zófiai kételyeket már említettem. De
így van ez a pszichológián belül is.
Miközben az 1960-as években a
behaviorista kezdetekből kibonta­
kozva idehaza is elindult a kognitív
pszichológia fejlődése, évtizedeken
keresztül szám os akadályba ü tk ö ­
zött, éppen diszciplináris öntudata
miatt. Anélkül, hogy dramatizálnám
az ilyen jellegű mozgásokat, a veze­
tő és kezdeményező Eötvös Loránd
Tudom ányegyetem ről m integy k i­
radírozták a kognitív pszichológiát
- nem valamiféle felsőbb hatóságok,
maguk a pszichológusok - az 1990-
es évek végén, hogy azután 2005-
ben új kezdetként, m ost m ár m int
egy tanszék újra m egjelenjen, egy
évtizeddel azután, hogy a kognitív
pszichológia szervezetileg eltűnt az
egyetemről, pontosan azért, m ert a
kognitív pszichológia túl provokatív
volt a szakmabeliek számára.
Ö nm agában nem a provokatív
mozzanat s az azt követő józan be­
látás itt az érdekes, hanem az, hogy
ezzel állandóan felmerül a tudom á­
nyok burjánzásának veszélye vagy
problémája. Vajon a kognitív tudo­
mány valóban új diszciplína-e? Igé­
nyébe új tanszékeket (miként létre­
jött egy Kognitív Tudományi Tanszék
2004-ben a Budapesti M űszaki és
G azdaságtudom ányi Egyetem en),
vagy valójában a szemlélet m int at­
titű d m egjelenése elegendő a leg­
több területen? Mindez azért fontos
a tudományok jövője szempontjából,
mert hasonló szaporodások, amelyek
hol az érintkezésen, hol az attitűdön
alapulnak, m ásutt is létrejöttek. Az
1970-1980-as évek terméke például
maga az idegtudom ány. Korábban
csupán az anatómia, a fiziológia, a
szövettan, a pszichiátria, a n eu ro ­
lógia, a farmakológia volt jelen. Az
1970-1980-as évek jellemzője az a
felism erés, hogy azok a fejezetek,
amelyek az idegrendszerrel foglal­
koznak az anatóm ián, az idegélet­
tanon stb. belül, feljogosítanak egy
közös, új m etszeti terület, az ideg­
tudomány kialakítására, amely a leg­
különbözőbb diszciplínák attitűdjeit
és metodikáját használja egy sajátos
életjelenség sokoldalú vizsgálatára
(lásd erről Cowan, Harter és Kandel
2000 történeti áttekintését).
Ugyanakkor az utóbbi évtizedek­
ben kialakult újabb érintkezési te ­
rület, a kognitív idegtudomány nem
fülkésedik annyira, m int az idegtu­
domány, nem igazán akar új diszcip­
lína lenni. A kognitív idegtudomány-
nyal foglalkozók megtartják eredeti
identitásukat, m int pszichológusok,
m int neurológusok, m int biológu­
sok, pszichiáterek stb. akkor, amikor
a m egism erési folyam atok sajátos
idegtudományi interpretációjára tö­
rekszenek.
Mi is a tanulság mindebből? Az
egyik tanulság, hogy állandóan végig
kell gondolnunk, vajon elkerülhetet­
len folyamat-e adott területen a disz­
ciplínák szaporodása? A tudomány­
szociológusok szerint igen, m ert a
nagy szakmákban kicsi a kommuniká­
ció. Véleményem szerint nem. Nem
a diszciplínák szaporodnak, hanem
a hozzáállások finomulnak ki a tudo­
mány mennyiségi fejlődése következ­
tében. Ezek a hozzáállások pedig azt
a látszatot akarják kelteni, m intha
diszciplínák lennének. Ugyanakkor
ez a szaporodás láthatóan kétféle di­
nam ikának megfelelően halad. Az
egyik a tudások felszaporodása egy
adott területen, együtt egy alapvető,
szinte világnézeti érvényű attitűdvál­
tással. Ez hozta létre például a kogni­
tív pszichológiát. A másik az érintke­
zésekből összeálló, dialógus-közpon­
tú (inter) diszciplínává válás, ez hozza
létre például a kognitív tudományt,
amely igazán jól működő rendszerei­
ben nem annyira intézményesedni,
hanem egymáshoz illeszkedni, közös
párbeszédet alakítani szeretne. És ezt
egészíti ki, miként már Wundt korá­
ban is, az egzisztenciális mozzanat.
Az új attitűdök nyújtotta új intézmé­
nyek ökológiai fülkét teremtenek az
újítás képviselői számára.

juk, hogy a kultúra hoz létre különleges tanulási
formákat, például az utánzást vagy a társas tanu­
lást, hanem fordított a folyamat. Az emberré válás
során az ember, és csakis az ember - noha a kutyák
és a csimpánzok egészen kis kivételeket mutatnak
- vált képessé arra, hogy összehangolja a figyel­
mét, az összehangolt figyelemből közös célokat,
közös döntéshozatalt eredeztessen, és ezen a furcsa
együttműködési rendszeren keresztül tanuljon. To-
masello felfogásában nem a kultúra magyarázza a
kulturális tanulást, hanem a kulturális tanulás mint
különleges biológiai forma magyarázza azt, hogy
kultúra egyáltalán van. Valamikor a csimpánzok és a
mai ember közt eltelt hatmillió év során, valószínű­
leg több nagy fordulattal - az egyik kétmillió évvel
ezelőtt történt, a másik kétszázezer évvel ezelőtt
- jö tt létre az a különleges tanulási forma, hogy az
embercsecsemő és az emberfelnőtt a másik tekinte­
téből tanul, a másik tekintetére ráhangolódva képes
összehangolni a figyelmét. A 22.3. ábra mutatja
ennek az összehangolási folyamatnak a szerkezetét.
Két magyar kutató, Csibra Gergely és Gergely
György (2007) természetes pedagógia elméletükben túl­
lépnek Tomasellón, és azt hangsúlyozzák, hogy a
kulturális tanulás nem egyszerűen a figyelmek ösz-
szehangolása, hanem sajátos rámutató támpontokon
nyugszik. Ilyen rámutató támpont például a csecsemő
életében a hozzá intézett, sajátos nyomatékú, lassú

578 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyomában és árnyékában


beszédmód, a szemkontaktus felvétele, amelyek a
gyereket kiemelik az egyedi kontingenciák, a vélet­
len tanulási helyzetek világából. Amikor a gyerek
felismeri, hogy most éppen tanítják, akkor felismeri
a kulturális önkényeket, ami majd a kulturális nor­
máknak felel meg. Sajátos, összehangolt rendszer
ez, amelyben az embergyerek nemcsak hajlandó a
szociális tanítást elfogadni, hanem el is várja, hogy
tanítsák. Ez a természetes pedagógia, és a két kuta­
tó szerint ez lenne az emberi kultúrát lehetővé tevő
sajátos biológiai adaptáció.
Lorenz és mások kapcsán (16. fejezet) már lát­
tuk, hogy az etológusok ötven éve hangsúlyozzák,
hogy az állatvilágban fajspecifikus tanulási formák
vannak. Tomasello, illetve Gergely és Csibra újítása
az, hogy az embernél ezeket a faj specifikus tanulási
formákat a társas tanuláshoz kapcsolják. Azt mond­
ják, hogy a társas tanulásra való biológiai adaptáció
lenne a kultúraalkotás különleges képességének
alapja az embernél.
Oksági versu s hermeneutikai
hozzáállás
A mai pszichológia alternatív emberképeiben is ál­
landóan felmerül az a végső kérdés, hogy vajon ok­
sági tudomány-e a pszichológia, vagy ahogy Dilthey
és követői gondolták, pusztán jelentésviszonyok
értelmezése. Ma azt látjuk, hogy például a narratív
versus teoretikus hozzáállás feltételezésével meg­
engedhető egy olyan értelmezés, amely szerint itt
nem ellentmondásról van szó, hanem arról, hogy
az emberi elme működésmódját tekintve kétféle
„gépezet” - hogy szabadjon ezt a kognitív zsargont
használnom. Az emberi elme gondolkodásmódja
egyszerre okságtulajdonító és értelmezéstulaj doni-
tó gépezet. Mindenképpen koherenciát próbál ke­
resni a világban, és amikor emberszerű vagy ember-
szerűen kezelhető eseményekkel találkozik, akkor
22.3. ábra. Tomasello és munkatár­
sai (2007) felfogása a közös célok és
a közös figyelem keletkezéséről m int
kulturális tanulási mechanizmusról
megpróbál szándékalapú koherenciát teremteni. Az
intencionális hozzáállás mint egy különleges emberi
mód sajátos természeti szerveződésként jelenik
meg (Dennett 1998a). Az, amit hermeneutikának
tartunk, nem kiemel a természetből, hanem a hi­
dat alkotja a kultúra és emberi biológiai természet
között. Mi úgy vagyunk jelentésértelmező lények,
hogy a természet teszi ezt lehetővé.
Selfelméletek
Az Énre vonatkozó különböző képzetek a modern
pszichológia visszatérő témái Mach, Freud és Bald­
win óta. Nem újdonság, hogy ma, a megzavart
identitások korában újra nagy ez iránt az érdeklő­
dés. Nyíri (1980) már negyedszázada rámutatott,
hogy az identitás társadalmi válságai vezetnek az
Én filozófiai és pszichológiai újraelemzéséhez. A
társadalmi felfordulásoknak megvan a tudományos
hozamuk. A mai újdonság az identitás kibonta­
kozásának, zavarainak és változatainak elemzésé­
ben hármas. Megjelenik a világos összehasonlító
szempont, amikor a gyökeresen eltérő kulturális
viselkedési minták mögött eltérő énkoncepciókat
keresnek, például szociálisan megosztott seifet
(Fülöp Márta 2009 kötete jól bemutatja ezt). A
modern identitáskutatás másik újítása a részle­
tesebb fejlődési kép kialakítása, amely sokat ad a
klinikum számára is, s új fényben láttatja Freud
örökségét, valamint összekapcsolja a korai én­
fejlődést a cselekvésreprezentáció elméleteivel.
Ebben a fejlődési képben kitüntetett szerepet kap
az a felismerés, hogy a személyiség önformáló
mechanizmusainak jó része a magunknak mon­
dott történetekből, magunk és a világ narratív
megkonstruálásából táplálkozik (Bruner 2004).
Ez a narratív építkezés a személy válságainak meg­
értéséhez is fontos kulcsot ad (vö. Pataki 1987;
László és Thomka 2001).
22. FEJEZET: A z ezredforduló pszichológiája 579
Az információs társadalom
és a pszichológia
Az utóbbi két évtized drámai változásokat eredmé­
nyezett az egész társadalomban az információs hoz­
záférés és hozzáférhetőség világában. Megváltozott
köznapi életünk. Mint egy négy-öt évvel ezelőtti, te­
hát mára jócskán elavult, egyetemisták körében vég­
zett vizsgálatunkban kimutattuk (Pléh, Krajcsi és
Kovács, in Pléh 2008b), pusztán a személyes elekt­
ronikus távkommunikációban (e-mail, mobilhívás,
sms) körülbelül napi ötven interakció történik.
Természetesen megváltozik a pszichológiai szak-
irodalom hozzáférése is. A nemzetközi elektronikus
hozzáférést nyújtó PSYCHINFO (http://www.apa.
org/pubs/databases/psycinfo/index.aspx) adat­
bázisnak ma a következő jellemzői vannak (2009.
novemberi frissítésből származó adatok):
• az 1800-as évektől tartalmaz kereshető és le­
tölthető szakirodalmat,
• 49 országból, 29 nyelven (magyarul is),
• 2,7 millió rekordot tartalmaz, heti frissítéssel,
• 2450 címet, ennek 99%-a lektorált folyóirat,
• 933 928 cikk, 38 millió hivatkozással.
Ez együtt jár a referáló munka erősödésével. Ha
ennyi minden olvasható, megnő a közvetítők szere­
pe, de mostanra már ők is elektronikusak lesznek.
Ismét népszerű az Annual Review of Psychology, s
megjelennek az új elektronikus referáló folyóiratok,
a Trends, a Nature Reviews. Mindez drámaian meg­
változtatja a szakma művelését, az intellektuális
integrációt és számonkérhetőséget.
A napi gyakorlat is megváltozik a pszichológiában
az új információtechnológiai eszközök hatására.
2010. január 9-én a pszichológiai tanácsadás on line
kereső kifejezésre 35 700 webhely jelenik meg. A
psychological consultation on line angol kifejezésre
pedig 948 000 webhely.
Megváltozik azonban elképzelésünk az emberi
gondolkodás és lelki élet építményéről is.
Az új kommunikációs technikák
és a mentális építmény
Számos módon közelíthetünk ahhoz a mai kognitív
tudomány, pszichológia és kommunikációfilozófia
keretében központi témához, hogy milyen viszony
van a mai kultúra hallatlanul gyors kommunikációs
átalakulásai és az ember mentális szerveződései
között.
580 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyom ában és árnyékában
1. Elemezhetjük az átalakulásokat abból a meg­
fontolásból kiindulva, hogy a mai információtechnoló­
giai átalakulások hasonlíthatóak az emberré válás folya­
matában, illetve az emberi kultúra nagy átalakulásai során
bekövetkezett alapvető kommunikációs fordulatokhoz.
A gondolati építkezés eredetét tekintve beszélünk
biológiai eredetű, ősibb és újabb architektúrákról,
melyek a fejünkben együtt élve valósítják meg a tel­
jes emberi architektúrát. Számos elképzelés komp­
romisszumot hirdet az architektúrák változékony­
ságát illetően. Feltételezik, hogy vannak viszonylag
rögzített megoldási módjaink, vannak azonban a
kulturális közeg, s így a kommunikációs rendszerek
hatása alatt álló architektúráink. A modern kultúra a
középutas felfogás szerint a megismerési architektú­
rák felsőbb szintjeit befolyásolja, nem ír át mindent,
de meglehetősen erőteljes a hatása, másodlagos
architektúrákat teremt. Ebbe természetesen bele­
tartozik az is, hogy a mai információtechnológiai
változások is alakítják gondolkodásunkat, új másod­
lagos architektúrákat alakítva ki. Ennek kiemelkedő
elméleti bemutatását adják Merlin Donald (2001a,
b) könyvei. Az architektúra fogalmával, ezzel az
eredetileg informatikai ihletésű fogalommal operá­
ló felfogások valójában új módon fogalmazzák meg
azt a klasszikus tézist, hogy a nyelv a gondolkodás
életének közege. Az új felfogásban az általánosabb
tézis úgy hangzik, hogy a megjelenítési (reprezen­
tációs) rendszerek és a közlési rendszerek együtt
alakultak ki és együtt változnak.
2. A mai információtechnikai eszközök azt a
kérdést is felvetik, hogy vajon ezek az új eszközök
megváltoztatják-e érzésvilágunkat, életszervezésünket is,
hasonló ismereti, tudásbeli és időgazdálkodási vál­
tozásokat eredményezve, mint annak idején az írás
kialakulása, majd a könyvnyomtatás (az utóbbinál
gondoljunk csak Don Quijote világára).
3. A harmadik megközelítés a modern infokom­
munikációs világban érintett architektúrák részletesebb
elemzésére törekszik. A mai megismeréskutatás egyik
kiinduló gondolata, hogy a megismerést sajátos
szerkezeti rendszerek jellemzik, melyek megadják
az egyedi mentális események és tartalmak - ké­
pek, szavak, szimbólumok - architektúráját, szer­
veződési elveit. Olyan kérdéseket takar az architek­
túra fogalma a mai kommunikációra vonatkoztatva,
mindenütt a viszonylagos súlyt s a változást állítva
előtérbe, mint például az alábbiak:
• Milyen tudástípusokat használunk (kijelentések,
képek, készségek)?
• Milyen idői paraméterek jellemzik ezeket (pl. a
különböző emlékezeti rendszerek)?
• Milyen belső szerveződésük van ezeknek a rend­
szereknek, pl. kategorikus vagy elbeszélőalapú?
 22.1. táb lázat. A nagy kulturális változások m int kognitív architektúrák

Kultúra típusa Korszak Tudásszerveződés Átadási mód, közlés

Epizodikus főemlősök, 5 millió év események nincsen

Mimetikus H. erectus, 1,5 millió év testtel reprezentál, lejátszás, utánzás
gesztussal közöl
Mitikus H. sap. sáp., 50 ezer év nyelvi reprezentáció történetek és kategóriák
Teoretikus modern ember, 10 ezer év belső és külső memóriamegosztás írás-olvasás, rögzített tárak
Gutenberg nyomtatás tömeges mémterjedés személytelen autoritás
Hálózati utolsó 10 év m egosztott tudásképviselet gyors elektronikus hálók

A m eg lé v ő b io ló g ia i a rc h ite k tú r á k a t és a k u ltú ­ 22.2. táblázat. Hagyományos és új információ-

ra sajá to s a rc h ite k tú ra a la k ító felfo g ását e g y a rá n t
k o m m u n ik á c ió sá n é rte lm e z ő felfogás legátfogóbb
v á lto z a ta M erlin D o n ald (2001a, b) koncepciója.
K o m m u n ik á c ió és re p re z e n tá c ió , k ü ls ő és b e lső
világ, n eu ro p szich o ló g iai szerv ező d és és k u ltu rális
re n d sz e re k e g y ü tt je le n n e k m eg nála. Felfogását a
m ai tu d á sh o rd o z ó k irányába tágítva ki, a 22.1. tá b ­
lázat foglalja össze. A tá b lá z a t é re z te ti, hogy v an ­
n ak igen gyorsan m ű k ö d ő , évm illiók a la tt kialak u lt
inform ációkezelési m ódjaink, s v an n ak a k u ltu rális
fejlődés so rá n k ialak u lt új, az egyénnél v isz o n t la s­
sab b an k ib o n tak o zó m áso d lag o s h áló zatain k .
D o n ald e m b e rré válási kon cep ció jáb an a h á ro m
re p re z e n tá c ió s re n d sz e r lényege az e lté rő e n szer­
veződ ő tu d á s. A z e m b e rré válás h á ro m fo rd u la ta a
m im etik u s kultúra, a m itik u s k u ltú ra és az elm életi
k u ltú ra , ahol a szem élyhez k ö tö tt tu d á s t felváltja a
szociális, tá rsa s tu d á s és átad ás, k e z d e tb e n a g esz­
tu s o k , k é ső b b a te rm é s z e te s n y elv k e re té b e n . A
fogalm ak e ttő l kezdve az e m b e re k k ö z ö tt „elosztva
je le n n e k m e g ”, m eg jelen n ek a sz e rv e z ett „ o k tatási
fo rm á k ”, m e g je le n ik a k o o rd in á c ió a k o m m u n i­
káció n és a k ö zö s re p re z e n tá c ió k o n k e re sz tü l. A
szociális m o z z a n a t D o n ald szám ára a te rm é sz e te s
n y elv b en is alap v ető : „K u ltu rális s z in te n a nyelv
n e m szavak kitalálása, h a n e m c so p o rto s tö r té n e t­
m o n d ás. A nyelveket az elb eszélés szin tjén találják
ki tu d a to s elbeszélők k ö zö sség ei.” (D o n ald 2001b,
292. o.)
A h a rm a d ik fo rd u la t az e lm é le ti k u ltú ra lé tre ­
jö tte , am ely az első tech n o ló g ia i k o m m u n ik á c ió s
re n d s z e rt em eli be az em b eri m e n tá lis a rc h ite k tú ra
alak u lásáb a. A z írá ssa l k ü lső tu d á s tá ro ló , tő lü n k
fü g g e tle n e d e tt re n d sz e r je le n ik m eg, s így m u n k a -
m e g o s z tá s jö n lé tre sa já t m u n k a e m lé k e z e tü n k s
a k ü lső tá m o g a tó e m lé k e z ete k , a k ö n y v ek világa
k ö z ö tt. A k ü ls ő e m lé k e z e t sz á m o s fizikai d o lo g ­
ban v a ló su lh a t m eg, ko rlátlan , állan d ó , és m in d ig
h o z z á fé rh e tő . O ly an re n d s z e rré v álik ez, m ely a
g o n d o la ti é p ítk e z é sb e n e lv o n a tk o z ta tá s t e re d m é ­
és tudásátadás
Hagyományos Hálózati
Évtizedes tanulás Kevesebb iskola kell
Gyorsabb hozzáférés
Lassú hozzáférés
Tudástulajdonlás A tudás megosztott
A bizonyosság A bizonyosság
kiharcolt erény m ost alakul
nyez. (E n n ek filozófiai érte lm e z ésé h e z lásd Nyíri
1995; 2002.)
A z írásb eliség á ta lak ítja az em lék ezeti szerv ező ­
d é st is. N e m kell m in d ig m in d e n n e k a fejü n k b en
lennie, a k u ltú ra olyan szám u n k ra a rö g z íte tt ism e ­
reteivel, m in t egy nagy, n y o m ta to tt enciklopédia.
A fe jü n k b en csak célzáso k at kell tá ro lju n k erre a
ren d szerre. A négy k u ltú ra D onald értelm ezéséb en
n e m felváltja egym ást, h a n e m ben n fo g laló v iszo ­
n y o k at te re m t. É p p en ez a b en n fo g lalás e re d m é ­
nyezi, hogy a közlési és rep rezen táció s ren d szerek
ú jfajta tu d a to s s á g o t, ö n sz e rv e z é s t és k re a tiv itá st
v aló sítsan ak m eg.
Architekturális változások
és a mai információs technológia
A D o n ald és m áso k k ép v iselte m egengedő, a k ü l­
ső és a b első kö zti ö ssz h a n g o t k ereső felfogások
új m ó d o n en g ed n ek rá te k in te n i a m ai inform ációs
technológiai eszközök ered m én y ezte esetleges vál­
to z á s o k ra is, a m ely ek et a 2 2 .1 . tá b lá z a t a lsó s o ­
rá b a ille s z te ttü n k . A 2 2 .2 . tá b lá z a t n é h á n y le író
sze m p o n tb ó l veti össze, hogy m ilyen v álto záso k at
is e re d m é n y e z h e tn e k a m ai te c h n o ló g ia i e re d e ­
tű , új k o m m u n ik á c ió s m ó d sz e re k . (S zán d ék o san
n e m b e sz é lü n k a tö m eg k ö zlésrő l. A z a rc h ite k tú ­
ra á ta la k ító e szk ö zö k m in d ig k ö lcsö n ö sek , eb b en

22. FEJEZET: A z ezredforduló pszichológiája 581

 VITATOTT KÉRDÉSEK

A z innátizmus és az okos babák diadala

Új fejlődéstan is kialakult, amely sok­
ban emlékeztet a száz év előtti pedoló-
giára, komplex gyermektanulmányra,
mikor a gyermeki fejlődést a genetika,
a fejlődésbiológia és a pszichológia
együttesében és együttes módszerta­
nával követi. Sok meglepetést, valódi
fogalmi újdonságot ad ez az irány. Az
egyik a kompetens csecsemő koncep­
ciója, annak feltárása, hogy milyen
összetett, feltehetően veleszületett
teljesítményekre képesek szinte már
az ú jszülöttek, m ennyire terü let-
specifikusak ezek a rejtett tudások,
s milyen korán tanulnak bonyolult
dolgokat, amikor például ráhangolód­
nak a jellegzetes arcformákra vagy az
anyanyelv hangrendszerére (Csibra és
Gergely 2007). A másik oldal viszont
számos gyorsnak tekintett folyamat
lassúságának felism erése, például
a látás kései, óvodás- és iskolásko­
ri strukturális fejlődésének feltárása
(Kovács 2005).
M indehhez kapcsolódik számos
nagyon is gyakorlati kérdés: a fejlő­
dés újraindulásának lehetőségei, a
kritikus fejlődési szakaszok term é­
szete. Mi az, ami egész életen át nyi­
tott marad például a látórendszerben
vagy a nyelvi rendszerben (gondol­
junk az arcokra és a szavakra), s mi
az, ami rendesen korán zárul (pl. a
nyelvtani rendszer), vajon ez utóbbi
újra megnyitható-e (Julesz és Kovács
1995)? Vagy mi a döntő az értékrend
alakulásában: a kisgyermekkor vagy
a serdülőkor?
A biológiai, neurális és pszicholó­
giai elméletek kölcsönhatásaként a
mai pszichológia a fejlődés mecha­
nizmusainak is kifinomultabb lehe­
tőségeit vitatja. Szembekerül egy­
mással a gondviselési, az instrukciós
és a szelekciós szemlélet. A hagyo­
mányos pedagógia a gondviselési, a
m indentudó külső ágensből induló,
a pszichológia az instrukciós, a ta­
pasztalat hatására újat létrehozó fel­
fogásokat képviselte. A mai nóvum a
szelekciós elgondolás előtérbe kerü­
lése, amely - akár az immunrendszer
analógiájára is (lásd Piatelli-Palma-
rini, in Pléh 1996) - a kezdeti sok
kapcsolat, majd csökkenés, illetve
jel-zaj arány változásának ciklusai­
ban képzeli el a tanulást. Az egyes
területeken az izgalmas kérdés en­
nek a felfogásnak az összekapcsolása
a kritikus szakaszokkal és a fejlesztés
lehetőségeivel.
Kritikus periódusok a fejlődésben
Feltehető a kérdés, hogy vajon van­
nak-e életperiódusok, am ikor bi­
zonyos készségek elsajátíthatók, s
kritikus szakaszok, am ikor valami
lezárul.
A csecsemő már két-három hóna­
pos korában statisztikailag leképezi
anyanyelve hangszerkezetét, a tanu­
lás és a ráhangolódás tehát az aktív
beszédnél sokkal korábban végbe­
megy (Mehler, Dupoux és Gervain
2008). De ez láthatóan nem zárja le
a kritikus periódust: az ötéves gyer­
mek még anyanyelvi szinten tudja el­
sajátítani egy újabb nyelv hangrend-
szerét. Ötéves korig nagyon köny-
nyen, öt- és tizenegy éves kor között
is viszonylag könnyen tanulunk meg,
a prepubertáskorig (mintegy tizen­
egy-tizenkét éves korig) is jó hatás­
fokkal sajátítunk el újabb nyelveket
is, viszonylag nyitottak vagyunk. Te­
hát nincs arról szó, hogy egy nagyon
korai tanulás után nagyon korai lezá­
rás menne végbe - amit nehezen tu ­
dunk megmagyarázni. A másik, ami
nehezen m egm agyarázható, hogy
egyáltalán m iért megy végbe maga
a lezárás. Mondhatnánk: azért, mert
az ember butul, de tudjuk jól, hogy
ez a válasz nem elégséges.
Nézzünk egy magyarázó példát. A
látórendszer bizonyos sejtcsoportjai­
ban már a hat-tizenkét hónapos kor­
ban elhalás mutatkozik. Ezután más
alrendszerekben, négy- és hatéves
kor között sejtszaporulat jelenik meg,
amit szinaptikus szaporulat egészít
ki. Tehát például a látás esetében is
nagyon sokféle folyamat megy végbe
kb. tizenöt-tizenhat éves korig (Ko­
vács 2005). De lezárul-e a rendszer?
Nem. Honnan tudjuk ezt? Kétségte­
len, hogy struktúrájában lezárul, de
például az emberi arcfelismerő rend­
szer is egész életünkben nyitott. Ez
roppant fontos, m ert azt m utatja,
hogy azért alakult így, mert m int fő­
emlősök folytonosan szociális világ­
ban élünk. Emberőseink egyenként
ismerték azt a száz-százötven társu­
kat, akivel együtt éltek: egyedenként,
az arcuk alapján felismerték őket.
Van, aki úgy értelmezi a nyelv el­
sajátításának kritikus periódusát a
nyelvoktatás szem pontjából, hogy
a serdülőkor után és a felnőttkorban
továbbra is rendelkezésünkre áll az a
struktúrakiemelő, spontán elsajátí­
tó rendszer, amivel pici gyermekko­
runkban élünk, csak gátlódik. Steven

az értelemben kommunikációs jellegűek, ami a
tömegközlésről nem mondható el. Alakítja véle­
ményünket és érzéseinket, de nem azt a módot,
ahogyan gondolkodunk.)
Az új eszközök a kijelentésszerű tudásokat
könnyen hozzáférhetővé teszik. Ennek fényében
érdemes végiggondolni, milyen is az emberi mű­
veltségben az explicit tudások szerepe? Mekkora
tudást kell közvetlenül a használóhoz mint önjáró,
mindenütt működőképes utazó adattárhoz rendel­
nünk? A készségek súlya megnövekszik a keresett
tartalmakhoz képest, amikor már nem csak „szent
könyvek” a tudás tárházai: fölös tudásokat nem kell
megtanulnunk. A készség apoteózisa közben nem
szabad elfelednünk azonban, hogy neurobiológiai
értelemben is olyan rendszer vagyunk, amelynek az
explicit és implicit összetevői egyaránt fontosak. Ez
kulturálisan is igaz: gondoljunk akár az orvoslásra,
akár a mérnöki munkára: a készségek nagy belső
adattárakra vonatkoztatva működnek. Éppen ebben
térünk el a kuruzslótól. Újra meg kell találnunk
készség és explicit tudás egyensúlyának alapját.

582 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyom ában és árnyékában

 ennek a felfogásnak a leg­
K ra sh en ,
pregnánsabb képviselője azt mondja,
hogy tulajdonképpen akkortól válik
nehézzé a nyelv elsajátítása, amikor
okossá és szégyenlőssé válunk. Hi­
szen a serdülőkortól kezdve nagyon
érzékenyek vagyunk a nevetségesség­
re, és ezért nem merünk próbálkozni
a nyelvben olyan struktúrákkal, ami­
ket nem ismerünk (nem tudjuk, ho­
gyan kell mondani), ezáltal beszűkül
a mozgásterünk. Másrészt logikusak
vagyunk: ha egy felnőttet új szavakkal
és új nyelvtani szerkezetekkel „táma­
dunk meg”, akkor azonnal megállítja
a nyelvtanárt: „most akkor vagy sza­
vakat tanulunk, vagy nyelvtant”. A
nyelvtant régi szavakkal, a szavakat
meg régi m ondatszerkezettel tanít­
juk. A kétéves gyermek azonban nem
tudja azt mondani, hogy álljunk csak
meg. A g y e r m e k e g y s ze r re ta n u l h a n g o t,
s z a v a k a t, n y e lv ta n t és sz o c iá lis s z a b á ly o ­
k a t, a m e ly e k a n y e lv e t k ö r ü lv e s z ik . Ste­
ven Krashen szerint módunkban áll
visszajutni ebbe az állapotba. A mai
nyelvoktatási módszerek jó része is
azért „társalogtató”, mert ezt a gyer­
meki elemet próbálja másodlagosan
visszahozni a nem gyermeki világba.
Az e m b e r i f e jlő d é s m e g h a tá r o z ó
té n y e z ő i
Természetesen régi probléma, s visz-
szavezethető legalább Arisztotelész
és Platón szembeállítására és az új­
kori racionalista-em pirista vitákra
is, hogy milyen viszony van a gene­
tikus mozzanatok és a környezeti in­
terakciók között az emberi fejlődés
meghatározásában. Ez a klasszikus
term észet v e r s u s nevelés dilemma,
éppen a mai term észettu d o m án y
fejlődése következtében, a korábbi­
nál sokkal komplexebbé vált. Már az
1910-es évektől megjelent William
Stern m unkájában, korai m egjele­
nésben már gyermeknyelvi kutatá­
saiban is (Stern és Stern 1907) az a
konvergenciaelmélet, amely szerint
az öröklés és a környezet nem egy­
szerűen kölcsönhatásban van, ha­
nem konvergens m ódon határozza
meg a fejlődést. Ez a konvergencia
Stern szám ára azt jelentette, hogy
kell valami közös, mintegy összegző
területet találni - ez volt számára a
személyiség fogalma -, ahol a kör­
nyezeti és genetikai összetevők egy­
m ással interakcióba lépnek. A szó
legtágabb intellektuális értelmében
Stern m odern követőinek tekinthe­
tők azok az elméletifejlődés-interp-
retációk, mint például Oyama (2000)
munkái, amelyek szintén azt emelik
ki, hogy félrevezető maga az örök­
lés és környezet m int meghatározó
tényezők különválasztása. Vannak
azonban olyan értelmezések is, ame­
lyek nem pusztán teoretikus újdon­
ságot vagy felújítást, hanem éppen
a genetikából kiinduló komplexebb
képet hangsúlyoznak. Tézisszerűen
fel lehet sorolni, hogy melyek azok
a tényezők, amelyek révén a modern
genetika eredményei az egész szer­
vezet, és ezen belül a mentális rend­
szer fejlődésének komplex felfogását
állítják előtérbe.
a ) A g e n o m k o r lá tá i. A mai geneti­
kának a pszichológiát is érintő fontos
felismerése, hogy az emberi genom
sokkal korlátosabb, m int azt koráb­
ban gondoltuk, kevesebb m in t 30
ezer génnel számolhatunk a fejlődés
meghatározásában. Ez nagyon nehe­
zen vetíthető le azokra a felfogásokra,
amelyek számos egyedi viselkedéses
vonást, például olyan nyelvi tényező­
ket, m int mondjuk az érzékenység a
nyelvtani egyeztetésre, bizonyos ízek
iránti preferencia stb., mind geneti­
kai m eghatározottságúnak tartanak.
Szakítanunk kell a viselkedésgeneti­
kában és a pszichológiai folyamatok
genetikai értelmezésében is az egy az
egyben való megfeleltetés eszményé­
vel, ahol minden viselkedési feno-
típusnak egy egyedi gén felelt volna
meg. A legtöbb viselkedési mozzanat
genetikai értelemben poligénes meg­
határozottságúvá válik.
b ) S z a b á ly o z ó g é n e k e lő té r b e á llítá s a .
Testi tulajdonságok esetében is szá­
mos igen részletesen kidolgozott és
bizonyított genetikai modell van arra
nézve, hogy a gének sajátos időzítő,
szabályozó genetikai rendszerek ha­
tálya alatt fejtik ki hatásukat. Azt,
hogy például egy állat testfelülete
milyen szelvényezettségű és csíko-
zottságú lesz, nem a szelvényezett-
ségért felelős külön gének, hanem
bizonyos sejtszaporodási folyama­
tokat irányító időzítő, szabályozó
gének befolyásolják. Ezek a szabá­
lyozó gének rendkívül jelentősek az
idegrendszer fejlődésében és követ­
kezésképpen az emberi fejlődésben
oly fontos szerepet játszó kritikus
periódusok meghatározásában is.
c) A n y i t o t t r e n d s z e r g e n e tik á ja . Az
emberre leginkább jellemző mentális
folyamatok, például a nyelv, nyilván­
valóan nyitott rendszerek abban az
értelemben, hogy az egyéni élet so­
rán történő beállítást feltételeznek,
de ugyanez érvényes az arcpreferen-
cia-rendszerre, és így tovább. Olyan
genetikai m odelleket kell tehát ke­
resnünk a fejlődés meghatározóinak
vizsgálatában, ahol magában a gene­
tikai modellben mintegy elvárásként >

A kép olcsó és tömeges megjelenése újra felveti,
hogy mennyire alapvető és elsődleges a képi tudás
az emberi megismerésben (lásd Nyíri 2001; 2003).
Ez egyben az oktatás és a tanítási eljárások új szer­
vezését veti fel. Vajon milyen legyen a különböző
megjelenítési módok adagolása különböző tudások­
ra? Ehhez kapcsolódik az a tézis, hogy az ember, az
állatvilágban egyedülállóan, tanító lény (Tomasello
2002; Csibra és Gergely 2007). Ennek a tanító és
tanuló rendszernek hagyományos szervező kerete
a vertikális, nemzedékek közötti információátadás
túlsúlya egy viszonylag stabil környezetben. Együtt
jár ezzel, hogy a készségformálás s az explicit tudá­
sok átadása is meghatározott korai életszakaszokra
összpontosul, még a várható életkor megnöveke­
dése mellett is. A gyorsabban változó környezet, a
növekvő életkor és az új kommunikációs minták
révén nemcsak az élethosszig tartó tanulás jelenik
meg, hanem a tanítás oldalirányú, horizontális
mozzanatai is. (A hasonló változások átfogó evo­
lúciós értelmezésére lásd Lalland és mtsai 2000.)
A gyorsan változó környezetben a nemzedéken

22. FEJEZET: A z ezredforduló pszichológiája 583

benne van a környezeti interakciók
világa, amelynek m egfelelően sta­
bilizálódik például m ár az első év
során az anyanyelv hangrendszere
egy sokkal nagyobb repertoárból, és
így tovább.
d) Szelekciós és instrukciós modellek.
Ennek a nyitott rendszerű genetikai
szabályozásról szóló gondolatnak a
sajátos megnyilvánulása a mentális
és idegrendszeri folyamatok gene­
tikai m eghatározottságában a sze­
lekciós modellek előtérbe helyezése.
Olyan szelekciós modelleké azonban,
amelyek egy mozgó em bert feltéte­
leznek, miként azt először Edelman
(1987) és Changeux (2000) a hetve­
nes években kifejtették. A szelekció
nem egyszerűen az evolúció term é­
ke, hanem az idegrendszeri hálóza­
tok bizonyos kritikus periódusaiban
az egyéni élet során végbemenő fo­
lyamat. A hagyományos tanulás- és
fejlődéselképzelés instrukciós szem­
lélete úgy gondolja, hogy m inden
kulturális mozzanat, minden sajátos
em beri m ozzanat egyszerűen kör­
nyezeti utasításokból származik. A
szelekciós felfogás szerint viszont a
kultúraképző em beri idegrendszer
maga m integy variációkat hoz lé t­
re, amelyek ugyanakkor elvárják a
környezettel meglévő interakciót.
A környezeti interakció, am it h a­
gyományosan tanításnak nevezünk,
itt valójában m int sajátos szelekciós
ágens működne. Ennek különleges
modelljei is kialakulnak, például To-
masello (2002; Tomasello és mtsai
2005) felfogása vagy Gergely György
és Csibra Gergely modellje a peda­
gógiai hozzáállásról (Gergely 2002;
Gergely és Csibra 2005; Csibra és
Gergely 2005), amelyek a tanító kul­
túra m int figyelemirányító rendszer
tanulásszerkezetet is m eghatározó
jelentőségét emelik ki.
A sokrétű meghatározottság kissé
m etaforikus átfogó m odelljét adta
meg Waddington (1957; 22.4. ábra)
W addington m unkáiból általában
a középső ábrát (b) szoktuk idézni,
amely azt mutatja, hogy epigeneti-
kus térképként kell elképzelnünk
az evolúciós m eghatározottságot,
ahol ennek a térképnek két felszíne
van. A felső az epigenetikus fejlő­
dési boríték. A golyó útja pedig az
em beri egyedfejlődés. K ezdetben
sokfelé m ehet ez az egyéni út. De
egy idő után beszalad bizonyos, evo­
lúciósán előkészített csatornákba,
és onnantól kezdve a csatornában
halad tovább. Ezt a mintázatot, ezt
a csatorna-domborzatot alakította az
evolúció. Ennek genetikai ácsolata a
felszín alulról nézve. Az alsó ábra (c)
m utatja azt, hogy hogyan képzeli el
Waddington ennek az epigenetikus
útnak a genetikai összefüggéseit. Az
ábrán látható kis hasábok a gének. A
vonalak az oksági láncok, a genotí­
pustól a fenotípus felé. Waddington
érvelése szerint nem szabad a visel­
kedésre nézve olyan „egy gén - egy
v iselkedés” determ in áció t elkép­
zelni, m int azt naivan elgondoljuk,
hiszen a gének egy sokrétű oksági
láncolatban feszítik ki azt a felüle­
tet, amely az egyedfejlődést, a go­
lyó útját meghatározza. Ha csak egy 22.4. ábra. Conrad Waddington
madzagot elvágunk, attól még a töb­ (1957) elképzelése a fejlődés
útját preferáltan alakító genetikai
bi madzagtól ugyanúgy működhet a
tájképről, a) Egy valós tájkép.
lepedő. A gének teh át nem merev
b) A fejlődési tájkép, c) A mögöttes
meghatározottságban tartják fenn a genetikai rendszer. A sötét hasábok
rendszert. Fontos, máig tartó üzenet a gének, az összekötő vonalak a
ez az evo-devo program irányába. fenotípushoz vezető sokrétű oksági
Egyben felveti, hogy az evolúció és láncok
az egyedfejlődés is lankákkal vagy
szakadékokkal jellemzett-e?

belüli tanulás-tanítás jelentősége megnő. Ennek
megfelelő elrendezése és értelmezése az intézmé­
nyes nevelés világában még várat magára.
Az emberi fordulatok viszont Donald felfogásá­
ban onnan indulnának el, ahol a saját idegrendszer
önmagába zárt világában a múlt megjelenítésére
képes epizodikus kultúrát felváltaná a szociális sze­
mantika megjelenése a megosztott tapasztalatokkal.
A testi leképezésen alapuló, s a fejlettebb, gyorsabb
nyelvi reprezentációt egyaránt egy szociálishárom-
szög-séma jellemzi az epizodikus kultúra lineáris
szemantikájával szemben, miként a 22.5. ábra ér­
zékelteti.
A teoretikus kultúra fennkölt névvel Donald az
írás megszületését illeti. Ennek fontos mozzana­
ta a szellemi közösségek szerveződésében - mint
eszmetörténet és közlési rendszerek kapcsolatát
vizsgálva Nyíri (1995; 2002) rámutat - az objek­
tív tudás eszméjének megszületése, az a gondolat,
hogy önmagunk és a szociális szemantika által
behozott személyközi helyzet világán túl is létez­
het bizonyosság, amit a könyvek hordoznak. Ez a

584 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyomában és árnyékában


Elme Külvilág
Elme Külvilág
Mimetikus és nyelvi reprezentáció
22.5. ábra. A reprezentációs rendszerek változásai
és a társas szemantika megjelenése Donald
rendszerében
váltás a megismerési erőforrások szerveződésében
a tudás társadalmi megoszlásában, a gondolatok
gyorsabb terjedésében is gyökeres változásokkal jár
- hiszen az írás révén eszméket most már nem csak
interakciós helyzetben tudunk átvenni. Határozott
változás jelenik meg - mint sok elemzés hangsú­
lyozza - az erőforrásokkal történő gazdálkodásban
az egyén szintjén is. Olyan gondolkodásmód jön
léte, amely abban az értelemben elvontabb, hogy
minden helyzetben és a kontextusoktól függetlenül
koherenciára törekszik, s mindenütt s mindenkor
alkalmazni képes a logikai következtetési sémákat
(Cole 2005). Donald értelmezésében ennek az
átalakulásnak döntő eleme a tudás szerveződése
szempontjából a testen belüli emlékezeti rendszer
és a testen kívüli emlékezeti tárak (a könyvek) kö­
zötti új munkamegosztás. Ezzel egy új architektú­
ra jön létre: a belső emlékezet állandóan számít a
külső tárakra, onnan frissíti magát, ezáltal sokkal
gazdaságosabbá válik.
A szomatikus, belső és a külső emlékezeti rend­
szerek eltérnek egymástól a hatékonyságban és
ökológiai tulajdonságaikban is, amint a 22.3. táblá­
zat mutatja. Ezek a vonások a külső rendszerek
fölényét mutatják; ne feledjük azonban, hogy a bel­
ső rendszernek is van egy nagy előnye: a hordozha­
tósága. Emlékeink és műveltségünk mindig velünk
van, míg könyveink nincsenek velünk, miként a
táblázat utolsó sora mutatja. A klasszikus iskolázás
alapvető célja ezzel kapcsolatban az volt, hogy a
háttértudásból minél többet pakoljon bele a hordoz­
ható rendszerbe, a memoriter világába. Tulajdon­
képpen a mai hálózatos információs technológiák s
az újabb mobil információ-hozzáférési utak nagy
újdonsága éppen az, hogy a körülményes könyvtár­
ral szemben a külső tárakat a hozzáférhetőségi utak
révén virtuálisan hordozhatóvá teszik. Ennek nagy
lépése már az internet, s a használó korlátlan moz­
gékonysága révén újabb lépése a mobil közlési rend­
szerek belépése a tudáshozzáférés világába.
Szokványosán - és most ezt a szokványos ér­
telmezést fogom használni - az emlékezeti rend­
szereket nem a társadalmi csoportokra, hanem az
egyénekre vonatkoztatva értelmezzük. A mai em­
lékezetpszichológiai szóhasználat és felismerések
sokat segítenek abban, hogy megértsük a különbö­
ző szelekciós mechanizmusok közötti lehetséges
kölcsönhatások terepét. Két fontos megkülönböz­
tetés alapvető e téren. Az egyik a munkamemória
és a megőrző, hosszú távú emlékezet kapcsolata.
A munkamemória-rendszerek sajátos rövid távú
feldolgozó rendszerekként arra képesek és azt ered­
ményezik, hogy gyors, ökonomikus módon átte­
gyék a negyedik ciklusból származó hatásokat a
harmadik cikluson keresztül a másodikba. Vagyis a
munkamemória-rendszerek alkalmasak arra, hogy
a kulturális hatásokat személyes interakciókon ke­
resztül közvetítsék az egyén reprezentációs rend­
szere felé. Az egyéni tanulás szelekciós ciklusában
a munkamemória-rendszer azt biztosítja, hogy az
egyéni percepció és az éppen érvényesülő kultu­
rális ráhatás között megfelelő kölcsönhatás jöjjön
létre. A munkamemórián keresztül válnak a kul­
turális memóriában rögzített dolgok, a tudások és
eljárások az egyéni hosszú távú memóriarendszer
részévé. A másik oldalon, a működés szempont­
jából viszont a kultúra biztosít lehetőséget arra,
hogy a munkamemória gazdaságossága révén ál­
landóan felfrissítsük tudásunkat, illetve mintegy
utalásokat alkalmazzunk arra nézve, hogy milyen
elkötelezettségeink vannak, és milyen kulturális
mozzanatokat szeretnénk kultiválni. A munkame­
mória mintegy vázlatokat tartat a fejünkben arról,
aminek a kiegészítő memóriarészei a kulturális
emlékezetben vannak.
Ennek következtében az emlékezeti rendszerek
a biológiai emlékezettől a kulturális emlékezetig
hierarchiát képeznek abban a tekintetben, hogy
22.3. táblázat. A kétféle tárolási rendszer
néhány eltérése
Szomatikus emlékezet Külső emlékezet
Korlátozott kapacitású Korlátlan kapacitású
Megszabott formátum Változékony formátum
Gyors halványulás Nincsen halványulás
Rögzített hozzáférés Változékony hozzáférés
Hordozható Rögzített
22. FEJEZET: A z ezredforduló pszichológiája 585
hogyan vagyunk képesek mint élő szervezetek meg­
szabadulni az itt és most kényszereitől. A munka­
emlékezet kitágítja az idői léptéket, és fokozato­
san, folytonosan frissül, élettörténeti emlékezetbe
megy át, másrészt, az időjegy nélküli szemantikai
emlékezettel, ezzel a kulturálisan kódolt tárházzal
való kölcsönhatásunk révén távolságok, jövők és
múltak világába visz el. Ilyen értelemben lehet azt
mondani, hogy a mai információs eszközök, ami­
kor a globális hozzáférés lehetőségét teremtik meg,
egyben az emlékezet újabb szabadságdimenzióit
jelenítik meg. A hozzáférés itt egyszerre jelenti azt,
hogy bizonyos rendszerek, például az elektronikus
levelezés és a mobiltelefon használata révén mi ma­
gunk állandóan hozzáférhetőek vagyunk, másrészt,
hogy tudásrendszerek állandóan hozzáférhetőek
számunkra. Meg tudjuk nézni a „lexikonok világát”
bárhonnan és bármikor. Ezzel emlékezetünk felsza­
badul, és így további kapacitásokat nyerünk.
/ ról. A mai evolúciós pszichológia mind radikális,
Uj mentális architektúrák?
Az egyéni szocializáció során éppen a kultúra adná
meg az architekúra - magam ehhez hozzátenném:
a másodlagos architektúra - kereteit. Ilyen keret az
elbeszélések és a kategóriába sorolás mint alapvető
értelmezési elvek megléte, a tudásnak a könyvek
és az iskola képviselte autoritáson alapuló formája,
amely feltételezi, hogy mindig van biztos tudás, s
annak vannak elfogadott letéteményesei.
Ebből a szempontból a hálózati információhor­
dozókra nézve az alapvető lélektani kérdés az, hogy
- a puszta metaforákon túl - létrejöttük elindít-e
egy újabb reprezentációs és architektúraszervezési
forradalmat. Mint sok elemzés rámutat, ennek
egyik vezető kérdése, hogy a hipertext-szervező-
déssel és a képek elárasztó jellegével megváltozik-e
a gondolkodás szekvenciális, egy központú, lineáris
szerveződése, amely úgymond az íráshoz kapcso­
lódott volna.
Nem mindenki hiszi így. Vannak felfogások,
amelyek szerint a lineáris és kijelentésszerű (pro-
pozicionális) szerveződés valójában a legalapve­
tőbb, biológiai, nem hajlékony architektúrák közé
tartozik (Fodor 2000). Ezek a viták - „mennyire
változtat meg az információs technológia? - tulaj­
donképpen egy tradicionális kérdést is érintenek:
a gondolati rend forrásainak kérdését. Hagyományo­
san él az emberi gondolkodás szervezettségéről
egy belülről indított felfogás, amely a racionalitást
kiindulópontnak tekinti, a döntő mozzanatnak a
képzeteket (a reprezentáció világát) tartja, szemben
a másik felfogással, amely a belső rendet kívülről
586 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyomában és árnyékában
építi fel. Ennek kiindulópontja az interakció és a
kommunikáció, ez lesz mind a személyiség, mind
a logika forrása (lásd erről Pléh 2001).
A „gépi determinista felfogások” ennek a kívül­
ről befelé építkező elképzelésnek egyik változatát
adják. Olyan változat ez, amely szerint nemcsak
a Popper értelmében vett szellemi objektivációk,
hanem a magunk alkotta eszközök is alakítják gon­
dolkodásunkat. Ez az a determináció, amit a brit
percepciókutató tiszteletére a Gregory-féle lények
kérdésének nevez Dennett (1996a; 1998a). A men­
tális világot, a készségek világát a tárgyakban meg­
testesült tudások alakítják, mint már Vigotszkij
(1971) is hirdette, s a döntő kérdés ma az, hogy
vajon az új információs technológiák is új módon
szervezik-e meg belső világunkat. Amikor ezzel
kapcsolatban kételkedők vagyunk, igazából a kí­
vülről determinált emberkép általános sémájával
is küzdünk.
Sokat vitatkozunk eközben a kulturális változatok­
mind lágyabb változataiban izgalmas kérdéseket
fogalmaz újra. Vajon a modern ember is az emberré
válás során kialakult adaptációk segítségével oldja
meg a feladatait? Ma gyorsan változó kultúrában
élünk. A kulturális változatokban vajon felismer-
hetők-e egyetemes minták? Robin Dunbar (1996;
2003) szerint igen. Például még mai kapcsolatvi­
lágunkban, az elektronikával segített rendszerben
is megjelenik az az ősi mozzanat, hogy az embert
három különböző erősségű társas burok veszi kö­
rül. Vannak olyan emberek, akikkel napi távkapcso­
latban vagyunk, vannak, akikkel heti néhány kap­
csolatban, és vannak külső kapcsolataink. Ennek
az értelmezésnek a logikája azt mondja, abban az
értelemben konzervatívak vagyunk, hogy a meg­
lévő jellegzetes kapcsolatképző módjaink hosszú
évezredeken keresztül velünk élnek.
Az új információtechnológia teremtette értelme­
zési és kutatástechnikai váltásnak különleges oldala
az, amikor a természettudósok felfedezik, hogy az
emberi kapcsolati hálózatokat úgy is tanulmányoz­
ni lehet, hogy nem nyúlunk a hagyományos társa­
dalomtudományok módszereihez. Nem vagyunk
kíváncsiak arra, hogy ki miért beszél valakivel, ki
mennyire szeret valakit vallomása szerint, pusztán
annak révén állítunk fel hálózatikapcsolat-elmélete-
ket, hogy megnézzük, milyen módon oszlanak meg
a kapcsolatteremtő költségek az elemző felhaszná­
lása szerint. Barabási Albert László (2003), Kertész
János és Vicsek Tamás (2006) vagy a filozófus Nyíri
Kristóf (1995) munkáiban ez Magyarországon is
jelentősen előtérbe került. Az információmegosztó
és kapcsolatteremtő optimális hálózatoknak ebben
a tekintetben az emberi hálózat csupán egy esete,
mint Csermely (2005) sejthálózatokkal foglalkozó
munkái is mutatják.
Az, amit a hagyományos szociálpszichológia
ötven évvel ezelőtt véleményirányító elméletnek
nevezett, feltételezte, hogy a valóságos társas cso­
portokban, mondjuk egy faluközösségben, a né­
zetek terjedésének vannak kitüntetett személyei,
és ezáltal egy kétlépcsős kommunikációs terjedési
modellt dolgozott ki. Ma mindez pusztán az inter­
netes vagy telefonálási hálózatok költségszokásai­
nak elemzéséből elvezet az átkapcsolóállomások
(hub) kitüntetett jelentőségének elemzéséhez. Eb­
ben a tekintetben a véleményirányító személy csak
egy különleges esete lesz a sajátosan optimalizált
hálózatszerveződés általános problémájának.
A kihívás itt valójában az, hogy ezek az új mo­
dellek és új kutatások azt mutatják meg, hogy a
társadalomtudománynak költséges adatképzési
módszereit újra kell értékelnie. Vajon mi többet
tudunk meg szociometriái kérdőívekből például az
emberi hálózatok általános szabályszerűségeiről,
mint a Barabási-féle puszta hálózatelemzésből?
A kultúraelmélet szempontjából a kihívó mozzanat
pedig az, hogy mindezek a kutatások felvetik an­
nak a lehetőségét is, hogy az emberi kultúra, mint
sajátos szerveződési mód, nem is annyira sajátos,
csak az egyik optimalizációs megoldása bármilyen
összehangolandó nagy rendszernek, ahol persze a
számunkra dédelgetett különbség az, hogy nálunk
az összehangolás a vélemények összehangolásán
keresztül megy végbe.
A kételyekkel együtt érdemes végignézni, milyen
új mozzanatokat eredményezhet logikájában az új
tudáshordozók világa. A 22.4. táblázat erről mutat
egy elemzést.
Maga a hálózati típusú információ használata is fel­
veti, hogy új készségek születnek az új rendszerekkel.
Új típusú kereséseket, bizonyossági elveket, idő-
gazdálkodást is el kell sajátítanunk az új közegek
22.4. táblázat. Lehetséges új m intázatok a mai
kommunikációs tudáshordozókban
Hagyományos Hálózati
Évtizedes kódtanulás Kevesebb iskola kell
Lassú hozzáférési utak, Gyorsabban el lehet jutni
körülményesség
Linearitás Egyidejűségek
A keresési utakat tanítják A keresési utakat keressük
Együttlét Virtualitás
Tudástulajdonlási viszony A tudás m egosztott
A bizonyosság kiharcolt A bizonyosság kérdéses,
erény éppen keressük
világában. Az emberi gondolkodásban bizonyosan
létrejött egy gyökeres új állványzat az írás, majd a
könyvnyomtatás megjelenésével. Nincs még elég
távlatunk, hogy megítéljük, vajon a mai világban
hasonló változások indulnak-e el. Az egyik lehet­
séges jelölt a hálózati információtárolás. A tudásról
való új reflexió, a linearitást felváltó egyidejűségről
folyó meditációk mellett a készségek új típusú kul-
tivációját is eredményezheti ez, és új célkijelölést
az explicit és a készségszerű tudások viszonyában.
A radikálisan mobilis közlés és információ-hozzá­
férés két izgalmas további kérdést vet fel. Nem
fognak-e ezek az idő- és helyszétbontó technikák
zavarokhoz vezetni helyhez kötődő tudásmozgó­
sításunkban, s vajon milyen új közösségek és új
szabályok alakulásához vezetnek? Lesz-e a mobil­
etikettből új időszemléletű mentalitás?
A gondolkodásmódok és a közlésmódok alakulá­
sában az evolúciós, az egyedfejlődési és a kulturális
működések között sajátos analógiák figyelhetők
meg. Különböző alrendszerek közötti analógiák
közepette jellegzetes oksági kölcsönhatások is van­
nak. Ezek lényege, hogy az emlékezeti rendszerek
egyre szélesebb körű válogatást és tágabb leképe­
zést valósítanak meg.
Új alkalmazott pszichológiák:
a hivatás változásai
A mai pszichológia életbeágyazottsága új módon
szervezi az alkalmazott lélektanokat is. Nemcsak
elméleti téren lazulnak a hagyományos diszcipli­
náris határok, hanem a gyakorlatban is. Egyrészt
kiszélesednek a klasszikus területek. A modern
pszichiátria, valamint a mentális zavarok társadal­
mi szaporodásának hatására sokkal kifinomultabbá
válik a klinikai lélektan, de az orvoslás új területei
és szemléletei, a viselkedéses orvoslás gondolat­
rendszere is megjelenik például az egészségpszi­
chológiában (Buda, Kopp és Nagy 2001 kézikönyve
jól mutatja ezt az új illeszkedést medicina és pszi­
chológia között).
A klasszikus területek átalakulása mellett egé­
szen új alkalmazott területek is körvonalazódnak.
Két, hazánkban is virágzó példát említenék. A
modern gazdaságpszichológia (Hunyady és Szé­
kely 2003) például egyszerre használja a lokális
gazdasági kölcsönhatások szociálpszichológiáját
és a nagy folyamatok belső közvetítőit. Nehéz
megmondani, mikor figyel pszichológus-, s mikor
közgazdászszemmel. E tekintetben messze túllép
a hagyományos pszichológiai kereteken. A klini­
kai nyelvészet pedig a gyermeki és felnőtt nyel­
22. FEJEZET: A z ezredforduló pszichológiája 587
vi zavarok elemzésében egyszerre akar nyelvész,
pszichológus, neurológus és logopédus lenni. A
mai újdonág itt nem csupán az egymásra találás,
hanem az, hogy ugyanarról a betegről ma már nem
három történetet akarnak elmondani, hanem egy
közöset. Gól bemutatja ezt a Pszichológia folyóirat
2002/3. tematikus száma Csépe Valéria szerkesz­
tésében.)
Ezekben az új alkalmazásokban jogosan merül
fel, hogy a különböző kompetenciák találkozásában
mi marad a lélektan szerepe? Nem kell féltenünk
magunkat, hogy feloldódunk. A viselkedés és ér­
zés modelljei, a pszichológiai kérdések adják meg
a redukciós modellek számára a megmagyarázan-
dót. A neurológus és a nyelvész között például a
pszichológus ad „működő” modelleket a mentális
szókincs szerveződéséről. A magasabb társadalmi
szerveződéseket vizsgálók számára viszont éppen a
cselekvők, a gazdaságot, jogot mozgató emberekre
vonatkozó pszichológiai modellek lesznek mintegy
„alsó megszorítások”. Röviden, a nagy interdisz-
ciplinaritás közben újra felfedezzük a szerveződési
szintek kérdését, s a pszichológiát már nem szé­
gyenkezve, hanem büszkén képviseljük közbülső
tudományként.
Az önállóság alapvetően fontos figyelmeztetést
hordoz a magyar pszichológiára nézve is. A mai
egyetemi szervezeti átalakulások közben, amikor
a népszerűség révén a pszichológia eltartottból
eltartóvá válik, nagyon meg kell fontolnia, hogy
milyen bölcs taktikával védje önállóságát. Ez nem
csupán az egyetemek gondja, és semmiképpen
sem képzelt veszély. A tudományfinanszírozásban,
a szakrendben, az akkreditációs rendszerben is
újra összekapcsolódik a pszichológia a nevelés-
tudománnyal. Ez három tekintetben is aggályos.
Nem elhanyagolható a jelképes mozzanat. Ez az
összekapcsolás a pszichológia megszüntetve alá­
rendelésének korszakát, az ötvenes éveket idézi.
Aggályos azért is, mert komplex beágyazottsága
révén a pszichológiának, miként Piaget (1967b)
már közel fél évszázada kiemelte, az ideális „helye”
a fizikai, a biológiai, a formális és a társadalomtu­
dományok között, azok érintkezései világában van,
egyszerűen tárgyának beágyazottsága révén. Végül
aggályos ez az (ön) elhelyezés, mert a mai világban,
legalább egy évtizede virágzik az a jelszórendszer,
amely a bölcsésztudások művelésének és oktatásá­
nak korlátozását tűzi ki célul.
A pszichológia fontos taktikai érdeke is ebben
a helyzetben, hogy közelebbinek mutassa magát a
természettudományokhoz. Ráadásul ez a valóság is.
Olyan embertudományt szeretnénk csinálni, amely
az emberi megismerés és érzés világát egyszerre
tekinti proximális és disztális biológiai beágyazott­
588 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyomában és árnyékában
ságában, kibontakozásának kulturális interakciós
meghatározottságában, s egyben mint formaalkotó
rendszert is látja és láttatja (22.6. ábra).
A bölcs taktika itt egy harmadik, egzisztenciális
mozzanatra is vonatkozik. A száz évvel ezelőtti vi­
ták s a mai, virágzónak indult német pszichológia
sokáig nehezen heverte ki a két rivalizáció közötti
vergődést; a filozófia és a pedagógia versengtek vele
ugyanazért a szellemi territóriumért s kenyérért. Ez
volt az elsődleges belső oka annak, hogy az 1940-es
évekre az amerikai pszichológia vált egyértelműen
vezetővé, ahol már az első nemzedék is önálló ok­
tatási egységeket teremtett. Tanulságos ennek idői
dinamikája a tudományos viták tartalmáról, mint
azt a 9. fejezet elemezte.
A pszichológia, ezen belül a magyar
pszichológia professzionalizációja
A nemzetközi pszichológiai életben már meglehe­
tős hagyománya van a kvantitatív „önreflexiónak”.
A sort Kenneth Clark (1957) átfogó munkája nyi­
totta meg, amely az Amerikai Pszichológiai Társaság
megbízásából idézési statisztikákat, folyóiratok
olvasottságát, kiemelkedő pszichológusok életrajzi
hátterének elemzését, egyetemi hallgatók nyomon
követő vizsgálatát s egyéb módszereket használva
elemezte a második világháború utáni Amerikában
robbanásszerűen elterjedtté vált pszichológusi fog­
lalkozást, a hivatásbeli sikert meghatározó tényező­
ket, a tudományos kiválóság lehetséges mércéit, a
szakma egyes ágazatainak orientációit stb. Azóta
a pszichológia mint tudomány s mint szakma ön­
vizsgálatában egyaránt visszatérően nagy szerepet
játszanak a hasonló kvantitatív módszerek, ami
módot ad néhány tanulságos összehasonlításra a
magyar és a külföldi pszichológia között.
Az 1920-as években az európai, s ezen belül a
német pszichológia is az alkalmazott szakma felé
mozdult el, azonban számos nehézséggel kellett
Természettudomány
Bölcsészet Társadalom-
tudomány
Formális tudomány
22.6. ábra. A pszichológia a tudományok
rendszerében (Pléh 2008a)
megküzdenie. W. Stern és K. Bühler 1929-ben pe­
tíciót kénytelenek megfogalmazni, azt kérve, hogy
korábban pszichológusok vezette tanszékek ne
pedagógusok uralma alá kerüljenek (Ash 1980b).
Általában jellemző a korra, hogy a két háború közti
korszakban, az alaklélektan virágzása közepette, a
német akadémikus pszichológia egyre inkább a pe­
dagógia uszályába kerül. Hasonló változás ez, mint
a harmincas években a Szovjetunióban, illetve az
ötvenes évek Magyarországán.
A húszas-harmincas évek világa az amerikai típu­
sú intézményesülés győzelmét hozza. Amerikában
a pszichológusok már az 1890-es évektől saját tan­
székek kialakítására törekszenek a Clark Egyete­
men, a Stanfordon, a Columbián. Ez érik be a két
háború között. Ennek köszönhető a stabil intéz­
ményesedés és az amerikai szakirodalom növekvő
fölénye, mint azt nap mint nap tapasztaljuk.
Az európai országok jó része a német mintát
követte. A pszichológiai részlegek az egyetemi vi­
lágban többnyire a filozófia valamilyen tagozatai
voltak, s csak a második világháború után jelent
meg az akadémikus önállósulás. Európa keleti ré­
szén, így Magyarországon is ezt a folyamatot sok
ideológiai és társadalmi alapú megtorpanás kísérte.
Az embert önmagában tekintő, s viszonylag sta­
bil paraméterekkel tudományosan vizsgálhatónak
tartó pszichológia sokféle rendteremtő és gyors
változást hirdető mozgalom számára gyanús. A
Szegedi Egyetemen 1929-től működött Pszicholó­
giai Intézet (Szokolszky 2009), elsősorban a tanár­
képzést befolyásolva. A Budapesti Egyetemen - a
későbbi ELTE világában - a harmincas években
Harkai Schiller Pál vezetésével a bölcsészeién belül
működik egy Lélektani Szeminárium. Csak 1947-
ben jött létre egy fennmaradó Lélektani Tanszék
Kardos Lajos vezetésével, de a valódi szakképzés
csak 1963-ban indulhatott be.
Az önállósuló akadémiai szakma életében min­
denütt évtizedekig tartott, amíg a gyakorlati pszi­
chológia fölénybe került az elméleti pszichológiával
szemben. Az Egyesült Államokban csak a második
világháború után ment végbe ez a folyamat (Clark
1957), Magyarországon pedig csak az 1970-es évek
végére. Hosszú folyamatról van tehát szó. Ma azon­
ban a legtöbb országban nagyon jellegzetes profilt
mutat a hivatások aránya. A 22.7. ábra mutatja a
legnagyobb múltú társaság, az Amerikai Pszicho­
lógiai Társaság (American Psychological Association -
APA) esetében a nagy foglalkozási csoportokat. Az
akadémikus specializáció 1948 és 2005 között 41
százalékról 12 százalékra csökken a teljes tagság­
ban, összhangban a hivatásszerű pszichológia ki­
bontakozásával. Ugyanakkor a klinikai jellegű fog­
lalkozások aránya 18 százalékról 33 százalékra nőtt.
■ Akadémikus
35 000
M Klinikai
1948
22.7. ábra. Az Amerikai Pszichológiai Társaság
szekciótagságának alakulása fél évszázad során
(abszolút számok, http://w w w .apa.org/about/
division/num bers.pdf alapján összevonásokkal;
Pléh 2008b nyomán)
Hasonló, bár kisebb történeti részletességű ada­
tok Európából is rendelkezésünkre állnak. Az Eu­
rópai Pszichológiai Társaság adatai (22.8. ábra)
szerint 2003-ban a lakossági telítettségi arány 1
pszichológus 1850 lakosra, míg az EFPA (Euro­
pean Federation of Psychologists’ Associations) elvárásai
szerint 2010-re az arány 1:1500 lesz. A deklarált
foglalkozási arányok hasonlítanak az amerikai hely­
zethez, azzal a finomítással, hogy a klinikai hivatá­
sok még dominálóbbak.
Látható, hogy a társadalom bajai és az egészség­
ügyjelentik a pszichológia legfontosabb alkalmazá­
si területeit. A pszichológusok kétharmada, három­
negyede a világon mindenütt az egészségügyben,
klinikai területen dolgozik. A klinikai pszichológia
évszázados hagyományok során, fokozatosan pro-
fesszionalizálódott. Ez a professzionalizálódás a
legtöbb országban rendkívül finom lépéseket igé­
nyelt. Az egyik ilyen finom lépés volt az eltávolodás
a kifejezetten orvosi gyakorlattól, s a különbségté-
| Akadémikus
| Klinikai
Á Nevelés-
és iskola-
QJ Munka- és
s z e rv e z e t-
22.8. ábra. A pszichológusi hivatás különböző ágai
százalékos arányban az ezredforduló táján
(az európai pszichológiai társaságok adatszolgáltatása
alapján; az összegek 100% feletti értéket adnak,
m ert többszörös hovatartozást is lehetett deklarálni;
Pléh 2008b nyomán)
22. FEJEZET: A z ezredforduló pszichológiája 589
tel a klinikai pszichológus és a pszichiáter munkája
között. Sok esetben gyakorlatilag ez azt jelenti a
terápiás munka során, hogy míg a pszichológus
nem írhat fel gyógyszert, addig az orvos felírhat,
de természetesen mindenhol léteznek sajátos jogi
és különböző egészségügyi megoldások is.
A professzionalizáció sajátos oldala a klinikai
szakmákban a továbbképzések rendszerének ki­
alakulása. Ez az a terület, ahol - hasonlóan az or­
vostovábbképzés világához - többnyire többszin­
tű ráképzésben alakul ki a klinikai pszichológusi
kompetenciák rendszere. Magyarországon például
még az 1960-as években az ötéves egyetemi kép­
zés második szakaszában kaptak a pszichológusok
klinikai képzést. Az 1970-es évek közepétől csak
utólagos, az egyetem utáni hároméves képzést kö­
vetően jogosultak a klinikai szakpszichológusi cím
használatára. A pszichoanalízis terjedése révén a
gyakorlati pszichológia egyik ágában igen határo­
zott követelmény az igazi beavatási mozzanat, ez
a beavatás a pszichológia egészében m indenütt
évtizedig tart. A professzionalizáció általában to­
vábbi differenciációt is jelent. Nemcsak a klinikai
szakpszichológusi cím meglehetősen erősen sza­
bályozott, de különböző alágak jönnek létre, mint
például felnőtt- és gyermekklinikus stb., szinte
minden országban, és külön technikai tanfolyami
igények keletkeznek bizonyos eljárások használa­
tára. A pszichoterápia különösen erőteljesen sza­
bályozott, végzéséhez további eljárások és további
ellenőrzési lépcsők vannak beiktatva.
Az iskola és a gyermeki fejlődés témája a modern
pszichológia hivatástudatának másik fő táplálója
már a századforduló óta. Európában Binet és Cla-
paréde, majd Jean Piaget és Elenri Wallon, Ameri­
kában John Dewey, Thorndike és mások, Magyaror­
szágon Nagy László, Dienes Valéria, Mérei Ferenc,
Várkonyi Hildebrand, Karácsony Sándor nagyon
sokat tettek azért, hogy a fejlődés gondolata szin­
te mozgalmi erejű téma legyen a pszichológiában.
A fejlődés azért kulcstéma, és ugyanilyen súlyú az
iskola és a gyermek kapcsolata is, mert az opti­
mista pszichológusok ebben látják a jövő zálogát.
Gyógyítani, támaszt nyújtani kétségtelenül fontos
a valamilyen zavarral jellemzett nemzedéknek, de
még fontosabb kinyitni az új nemzedék szemét.
A hagyományosan munkalélektannak nevezett
terület a 20. század során két nagy differenciádon
m ent keresztül. Ezek a differenciációk mind a
munka világának átalakulásával kapcsolatosak.
Az egyik differenciáció a hatvanas évektől jelenik
meg. Hasonlóan ahhoz, ahogy a pszichológia egé­
szét áthatja a számítógép inspirációjára is körvo­
nalazódó kognitív szemlélet, megjelenik a mérnöki
lélektan.
590 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyom ában és árnyékában
A mérnöki lélektan egyik fő témája, hogy hogyan
lehet tanulmányozni azokat az ember-gép rendsze­
reket, ahol - és egy kicsit visszatérünk a 19. száza­
di avítt csillagvizsgálók világához, csak moderneb­
ben - az ember is egy sajátos lépés a műszerek
világában. Egy vadászrepülő, vagy egyáltalán egy
repülőgép, egy atomerőmű vezérlőcsarnoka, egy
villamos teherelosztó mind olyan helyek, ahol a
sajátos műszerek és a műszerekre való emberi rea­
gálás óriási kockázatokkal bírnak. Ezeket a rend­
szereket, az itt megvalósuló optimalizációkat - hogy
milyen legyen a legjobb műszerfal-, milyen legyen
a legjobb nyomógomb-elrendezés stb. - kezdi el
vizsgálni a mérnöki pszichológia, aminek azután
sokaknál kognitív ergonómia lesz az új neve.
A munkapszichológia másik megújulási és ki­
törési pontja a munkaszervezettel kapcsolatos. A
modern vállalatszervezet és munkairányítás ha­
marosan észrevette, hogy sajátos összefüggések
vannak a pszichológia, az emberek lehetséges para­
méterei, a csoportirányítás és a vezetés problémái,
valamint a vállalatok adminisztratív és termelé­
kenységi hatékonysága között. Létrejön egy sajátos
kölcsönhatás, amelyben a szervezetben működő
ember jobb megértése lesz az egyik legfontosabb a
pszichológia jövőbeni alkalmazása szempontjából.
Ez azért is kulcskérdés, mert mindannyian szám­
talan szervezetnek vagyunk részesei, számtalan
módon reagálunk a szervezeti lehetőségekre, és
ennek kapcsán az optimalizáció is több helyzet­
ben vethető fel. Lehet beszélni optimalizációról
úgy, hogy a szervezet elégedetlen a többiekkel, de
lehet úgy, hogy a résztvevők elégedetlenek a szer­
vezettel. A harmincas évektől, Kurt Lewin híres
autoriter-demokratikus vezetési stílusra vonatkozó
kísérletei óta velünk van ez a dilemma, hiszen azok
a kísérleti eredmények arra mutattak rá, hogy egy
csoport sokkal jobb hangulatú és optimistább, ha
demokratikus stílusú a vezetés, de monoton fel­
adatoknál sokkal hatékonyabb autoriter vezetéssel.
Az állandóan kísértő dilemma és kérdés: vajon a
vállalat vagy az egyén érdekei-e az elsődlegesek a
pszichológus munkájának meghatározásában?
Ezek után tekintsük át, hol áll mindebben a
magyar pszichológia? Általánosságban azt mond­
hatjuk, hogy nincsen különösebben elmaradva a
világtól. Tudományos produkciója számos terüle­
ten elsőrendű. Az idegtudományi, evolúciós, eto­
lógiái gondolkodásba való beágyazottságunk igen
erős, s erősödik a más társadalomtudományokkal,
az irodalommal, joggal, közgazdasággal, nyelvé­
szettel, történettudom ánnyal meglévő szerves
kapcsolatok világa, ami ma a tudományos siker
kulcsa. Van persze viszonylagos elmaradásunk, de
annak, hogy mi a tegnapi újságot olvassuk, vannak
előnyei is: reflektívebbek s szélesebb látókörűek
maradunk, összehasonlítva számos naprakészebb
országgal.
Ugyanakkor, miközben a tudomány virul, az
egyetemi oktatást, a jövő tudományának zálogát
sok gond jellemzi. Két okra vezethetőek vissza
ezek a gondok, s egyik sem csak magyar sajátos­
ság. Az egyik a szűkösség. A pszichológia mára a
negyedik legnépszerűbb szakká vált nálunk is - csak
a közgazdaság, a jog és az angol előzi meg -, s az
egyetemek nem tudtak még ennek a tömegképzési
átalakulásnak megfelelően lépést váltani. Az euró­
pai képzési tervekkel összehasonítva, a legnagyobb
gond a szakmai készségek fejlesztésének és a szak­
mai gyakorlatoknak a hiánya. Ez a nyitottabb vi­
lágban fenyegető gondokat okozhat, elsősorban az
elhelyezkedési esélyek beszűkülésével.
A másik ok a magába zárkózás, csak a hagyomá­
nyos kapcsolatok aktiválása. Jobban nyitnia kellene
a magyar pszichológiának a tudomány teljesebb
rendszere felé az egyetemeken is, akár szervezeti
formáiban is - úgy, ahogy azt a kutatásban már
megteszi.
Az alkalmazott pszichológia erősödése a magyar
pszichológiában is végbement. Harminc évvel ez­
előtt néhány tucat gyakorló pszichológus és néhány
tucat tudós művelte a szakmát. Mára a gyakorló
pszichológusok túlléptek az ezres számon, a tu­
dósok száma pedig (legfeljebb) kétszázas nagyság­
rendben mozog (Pléh, Bodor és Lányi 1998).
Nagyjából követjük a nemzetközi trendet. A
22.9. ábra a Magyar Pszichológiai Társaság tagságá­
ban mutatja meg az utóbbi tíz év finomodását, az
új szekciókkal. Ugyanakkor, mint a 22.10. ábrán
látható, az arányok a mennyiségi változás közepet­
te is megmaradtak. Nálunk is a klinikai-támogató
hivatás dominál.
Milyen feszültségei vannak
a hivatásnak?
22.9. ábra. Az MPT-tagság megoszlása 1998-ban és
2008-ban szekciók szerint (Köszönöm Bíró Editnek
és Oláh Attilának az adatok rendelkezésre bocsátását)
pszichológia a terjedő „pszichológia m e n ti” gyakor­
latokkal, p éld áu l a trén in g ip arral. A m ai világban
az ezzel szem b en i fellép ésü n k et so k szo r leszólja a
tá rs a d a lo m , b e n n fe n te s c é h sz e rű sé g g e l v ád o lv a
a p szichológiát.
H á ro m o ly an m o z z a n a t van, a m e ly e k e t a m ai
világban a m agyar pszichológiának is szigorún k ép ­
v iseln ie kell, hogy eleg et tegyen tá rsa d a lm i h iv a­
tásán ak .
1. Az etikai elvek szigorú követése és ismertté tétele.
E zek h á tte r é b e n s o k s z o r a tá rs a d a lm i sz e re p e k
sajátos korláto zása is áll. A p szichológus általán o s­
ságban az „egyén ü g y n ö k e”, sokkal egyénközpon-
tú b b e tik á t képvisel, m in t am ily et so k in té z m é n y
elv árn a tőle.
2. Képzettségi elvárások. Itt n e h é z k ü zd elm ek vár­
nak rá n k az o sz to tt képzési ren d n ek kö szö n h ető en .
A h iv a tá s k é p v ise lő in e k kell a b b a n a k é rd é sb e n
közös n evezőre ju tn iu k , hogy hogyan le h e t ötéves
alap k ép zést elvárni egy o s z to tt re n d sz e rű k ép zés­
ben. M agyarán, tu d ja-e ta rta n i a m agyar pszich o ló ­
gia a z t az elvet, hogy m e ste rsz in tre csak alap szin ­
te n is p szich o ló g iát ta n u lt diák o k at eng ed be? Egy
e h h e z k a p c so ló d ó nagy fe sz ü ltsé g a m e s te rs z in t
k o rlátáib ó l fakad m ajd. M it kezd a tá rsa d a lo m az
ala p sz in te n végzettekkel?

Itt már csupán a hazai helyzetet kommentálom.

A pszichológia hagyományos hivatásrendi hely­
zetében, mint főleg a tudomány vonatkozásában
bemutattam, a foglalkozások között is jellegzetes
szövetséges-rivális viszonyok élnek. A pszicho-
lógia-pszichiátria-pedagógia-szociológia négyes
például a fejlődési problémák megoldásában a ver­
sengések helyett együttműködésre van elhivatva.
A pszichológia szerepe e téren a félelemmentes
kezdeményezés kell legyen, levetkőzve a klasszikus
kisebbségi érzéseit. 22.10. ábra. Az MPT-tagság csoportokba rendezve
Bonyolultabb a helyzet azzal, hogy mit kezdjen a tíz év változásai során

22. FEJEZET: A z ezredforduló pszichológiája 591

 3 . S z ig o r ú k o m p e te n c ia re n d . Mindegyik képzési
szinten, beleértve a posztgraduális szakképzési
formákat, végig kell gondolni, hogy hogyan tudja
biztosítani a képzés, hogy valóban készségalakító
is legyen. Milyen valós emberekkel való találkozást
tudunk biztosítani például egy 150 fős alapszakév­
folyamnak?
Ha azt akarjuk, hogy a hivatássá vált pszicholó­
gia betöltse küldetését, ezeket a kérdéseket nem
megoldhatatlan gondnak, hanem igazi kreatív fe­
szültségnek kell tartanunk. Hogyan tudunk egy
szélesedő szerepű és terepű világban magasabb
minőséget nyújtani úgy, hogy közben megőrizzük
kompetenciáink méltóságát, anélkül hogy elzárkóz­
nánk. Igazi szociális kreativitást igénylő feladatai
ezek a sikeres hivatásnak.
A pszichológiatörténet-írás
átalakulásai
Információs robbanás
és interdiszciplinaritás
Az információs robbanás a pszichológia önreflexió­
ját sem hagyta érintetlenül. Továbbra is gazdagodik
a klasszikus szövegek internetes szövegtára, a C las­
sics in the H isto ry o f Psychology (http://psychclassics.
yorku.ca/). Emellett igen sok szöveg vált elektroni­
kusan elérhetővé. Az Amerikai Pszichológiai Tár­
saság, az APA 220 történeti érdekességű könyvet
is elektronikusan hozzáférhetővé tett ún. p r in t on
d em a n d szolgáltatással (http://search.apa.org/pub-
lications?query=&facet=&pubtype=books&sec-
tion= printondemand) .
A publikációs szokások is gazdagodnak. A két
pszichológiatörténeti lap mellett egyre több törté­
neti munka jelenik meg a filozofikus pszichológiai
lapokban, például a T heory a n d P sychology, a P h ilo ­
so p h y a n d P sychology hasábjain.
Két nagy konferenciasorozat mutatja, hogy az
interdiszciplinaritás az önreflexióban is döntő. Eu­
rópában a E u ropean S o ciety o f th e H isto r y o f H u m a n
Sciences (ESHHS) 2009 júliusában Budapesten már
a 28. kongresszusát tartotta. A hasonló amerikai
társaság, a H is to r y o f th e S o cia l/B e h a v io ra l Sciences
- vagyis Viselkedés- és Társadalomtudomány-tör­
téneti Társaság - szintén a szakmaközi elkötele­
zettséget tükrözi. 2009 nyarán a 41. kongresszusát
tartotta Pennsylvaniában.
592 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyomában és árnyékában
Professzionalizáció
Az utóbbi két évtizedben a pszichológiatörténet­
írás is professzionalizálódott. Ez részben azt jelenti,
hogy a tudománytörténet-írás egészéhez hasonlóan
az oktatási célokból, kötelességből vagy egyéni
érdeklődésből erre specializálódott pszichológu­
sok mellett, sőt többnyire helyett, megjelentek a
történészek, akik a levéltári kutatás, az elsődleges
forráselemzés módszereivel felvértezve tényleges
oksági rekonstrukciókat valósítanak meg egyes
korokról és irányzatokról. A könyv elején említett
hármas beágyazás - intellektuális, társadalmi, sze­
mélyi - levéltári kutatásokkal, oral h isto ry módsze­
rekkel kerül alátámasztásra.
Emellett folytatódik a Kuhn-paradigma (1970;
1999) fogalmának pszichológiai megjelenése és
értelmezése óta kialakult érdeklődés a tudomány-
történet és tudományfilozófia elméleti modelljei­
nek beemelésére a a pszichológiatörténet-írásba.
Ez egyszerre jelent esszéisztikusan kifejtett nagy
modelleket és részletes érvelést az ún. erős prog­
ram mellett, mint Kusch (1996) munkáiban. Az
erős program lényege, hogy maguk a tudományos
elméletek is mint társadalmi tények érdemelnek
teljes rekonstrukciót, a kutatók szellemi világát
beágyazva koruk teljes érdekhálózatába. Mind­
ez azt is eredményezi, hogy a pszichológia a mai
tudománytörténet-írás érdeklődésében bekerült
a fővonalba. Ez nálunk nincs így: a létező hazai
tudománytörténeti tanszékek szakmai profilja a
pszichológiát nem kezeli tudományként.
Ez a professzionális, új módi tudománytörténet­
írás is megtalálta az eredetileg pszichológiai hát­
terű művelőit, akik eredeti módszertani készségük
és ez emberi sorsok iránti érzékenységük teljes
tárházával közelítenek a tudománytörténethez.
Megvan még azonban a klasszikus történetírás
is. Ennek egyik változata a személyes, szinte anek-
dotikus tanúságtétel, amit ma az tesz különösen
aktuálissá, hogy a hatvanas évek nagy mozgalmai,
elsősorban a kognitív pszichológia doyenjei mára
emerituskorba értek, s szükségét érzik az önrefle­
xiónak. George Mandler (2002) könyve jól példáz­
za e megközelítés erényeit s korlátáit. Mandler is,
mint oly sokan mások a 20. század második felének
amerikai újítói közül, közép-európai, osztrák zsi­
dó emigráns, szlovák s magyar rokonokkal, aki a
háború alatt mint kihallgató tiszt ért amerikaivá.
Megkapó a bemutatott családtörténet, a személyes
vallomás az osztrákságról mint ízlés- és preferen­
ciaszervezésről, s forrásértékű a figyelmeztetés:
a belső amerikai fejlődés mögött sok európai ha­
gyomány és sors is kereshető. Ez a hitvallás Mand-
ler egész élete során megmarad, nemcsak állandó
német és osztrák kapcsolataiban, hanem például
saját pszichoanalízisében is, valamint a földalatti
kommunistaságtól a humanista szocializmusig tar­
tó baloldali elkötelezettsége történetében.
A szellemi fejlődés fontos emberi érzékeltetése
mellett izgalmas, ahogyan Mandler érezteti, a beha-
viorista szocializáció, a Hull-iskola, a tesztszoron­
gás kutatása, Hempel bécsi körös hatása a kognitív
mozgalomhoz való csatlakozásban nem akadályok
voltak, hanem szinte szerves átvezetések. Ezt a
viszonylagos folytonosságot bemutatják a Kalifor­
niai Egyetem San Diegó-i részlegén a pszichológia
tanszék formálódásával kapcsolatos anekdoták is:
ez a kognitív fellegvár, Norman, Lindsay, Rumelhart,
a Mandler házaspár, Liz Bates s mások bástyája,
ahol később Richard Atkinson is vezető szerepet
játszott, eredetileg Skinnert, majd másodjelöltként
Osgoodot hívta volna tanszéket szervezni. Mandler
dicséretes őszinteséggel bevallja, hogy számára ez
nem valamiféle furcsa mozzanat, hanem termé­
szetes fejlődés volt. Vagyis olyan képet kapunk
éppen egy résztvevőtől, amely a klasszikus paradig-
maváltás-modelleket sokkal ironikusabban kezeli,
több folytonosságot, s ugyanakkor természetes
nemzedékváltást lát benne. A tudománypolitikus
Mandler sok gúnyos dolgot elmond a Kaliforniai
Egyetem belső világáról, beleértve olyan anekdo­
tákat is, mint a kisebbségek integrációjának nehéz­
sége - kevés volt a potenciális fekete tanár - vagy
a diáklázadások szellemi jelképének, Marcusénak
tartózkodásáról a szerepvállalástól. Megkapja a ma­
gáét a pszichológusszakma is. Sokat megtudunk a
nagy hatalmú APA belső korrupciójáról is. Mand­
ler mint tapasztalt egyetemi vezető vázolja, hogy
a klinikaipszichológus-képzésnek az orvosi, s nem
a bölcsész fakultásokon a helye, miközben szar­
kasztikusán bemutatja, mennyire tekintélyelvűbb,
a tanszékvezetést hitbizománynak tekintő, néme-
tesebb az amerikai orvoskarok világa, szemben a
többi kar szabadabb tanszéki szerveződésével. Van
azonban a szakmai és egyetemi vezetőnek pozitív
üzenete is. Példákon mutatja be, milyen veszélye­
ket is jelent az egyetemek új, tömeges, korporativ
modellje, hogyan hat ez a minőség ellen, milyen
indokolatlan, nem valós piacon alapuló az egyete­
mi „vándor adminisztrátorok” jövedelme, s meny­
nyire nevetséges, az értékek ellen ható növekvő
szerepük, hogyan veszélyezteti az állandó gyakor­
latiasság az egyetem eredeti, a tudást fejlesztő és
megjelenítő funkcióját.
A hagyományos pszichológiatörténet-írás a tan­
könyveiben is tovább él. Megjelenik ugyanakkor
magában a tankönyvírásban is a történet mind
személyileg, mind társadalmilag beágyazottabb
kezelése. Hergenhahn (2008), a sikeres tankönyv-
szerző - tanulásról és személyiségről voltak sokat
használt tankönyvei - történeti tankönyvének ötö­
dik kiadásában főként a tartalmi horizontokban
újít. A tankönyv személyek és irányzatok köré
szervezi az anyagot, de több a nő, több a nem an­
golszász. Beágyazottságában pedig kevésbé marad
meg a klasszikus, „először filozófia, aztán pszi­
chológia” képnél, még Wittgenstein is feltűnik a
tankönyvben.
Schultz és Schultz (2008) először 1975-ben
megjelent, vagyis három évtizedes, igen sikeres
tankönyvének kilencedik kiadása hagyományos
tankönyv. Kis filozófiai előzmény s élettan-törté­
neti háttér nyomán Wundttal indít, s klasszikus
módon az iskolák köré szervezi az anyagot. Két
új vonása alakult azonban ki a több mint negyed
század során, amelyek jól mutatják, hogy a klasz-
szikus közelítést is megtermékenyíti a komplexebb
tudománytörténet-írás, még ha ettől nem is válik
paradigmafetisisztává vagy szociális konstrukcio-
nistává. Az egyik mozzanat a gazdagabb társadalmi
beágyazás. Az intelligenciamérés és a társadalmi
diszkrimináció kapcsolata, a klinikai lélektan szü­
letése s az egyes szerzők életmódjának érzékelte­
tése (beleértve William James nyakkendő-haszná­
lati szokásait) mind új vonások. Érződik bennük
az, hogy Duane Schultz időközben elsősorban az
amerikai polgárháború korszakából származó tör­
téneti életképek sikeres szerzőjévé nőtte ki magát.
A másik újító mozzanat szintén az életközeliség.
A jelentős mozgalmakat és szerzőket rövid, de
mégiscsak életteli eredeti szövegek képviselik. A
tankönyvírás az új pszichológiatörténetből mára
elsősorban a szociális-emberi, kontextuális moz­
zanatot veszi át.
Ez nem triviális kérdés, hiszen Leahey (1987)
tankönyvével elindult egy elméletorientált megúju­
lás is, amely a paradigma s a tudományos normák
köré szervezve törekedett megújításra. Ez az elmé­
leti igény is folytatódik, monográfiákban is. Green­
wood (2004) munkája az elméletorientált, mégis
tényérzékeny modern történetírás kiváló példája
arról, hogy hogyan tűnt el a szociál- a szociálpszi­
chológiából, hogyan követi az amerikai társadalom­
lélektan a módszertani individualizmust. A wundti
néplélektant tárgyaló rész igen részletesen oszlat­
ja a szakmaiatlan tévhiteket, kezdve attól, hogy
Wundt elvileg ellenállt volna a kísérletezésnek ma­
gasabb jelenségeknél, odáig, hogy valami triviális
értelemben lett volna Wundt pszichologista. Gaz­
dag képet kapunk, intellektuális feszültségekkel. A
mai szóhasználatot visszavetítve, meglátjuk, meny­
nyire kizárólagosan reprezentációs tudomány volt
a német alapító számára a néplélektan, szemben a
22. FEJEZET: A z ezredforduló pszichológiája 593
kommunikációs-interakciós szociálpszichológiával,
s így mennyire hasonlított az éppenséggel Wundt
által kissé lebecsült szociológia francia kezdeteihez,
Durkheimhez. Ezt a wundti néplélektant részletei­
ben a változás érdekelte.
A néplélektan Wundt számára elsősorban kultu­
rális fejlődéstudomány, mely ugyanakkor az állandó
változás közben egyetemes mentális törvényeket
szeretne felmutatni. Nem véletlenül tartja Cole
(2005) a modern kulturális pszichológia előfu­
tárának. Ezért is furcsa, hogy Greenwood alapos
elemzés közben nem vesz észre két hiányt. Wundt
néplélektanában nincsen reflexió sem a darwinista
kultúraelméletekre - pedig ilyen a pszichológiában
is jócskán volt, például Stanley Hall munkáiban -,
sem a néplélektani vállalkozást egészében meg­
kérdőjelező Dilthey (1894; 2004) gondolataira, aki
magát az oksági modellt nem tartotta helyesnek
kiterjeszteni a történeti folyamatokra.
Sacha Bem és Huib Looren de Jong (2006) az
európai ízeket képviseli. A holland pszichológia­
történészek számára az „elméleti” bevezetés első­
sorban két mozzanatot jelent. Fogalmi szinten a
pszichológiatörténet-írás összekapcsolása a neo-
pozitivizmus meghaladásával és a Kuhn köréhez
kapcsolódó újításokkal. Tartalmi szinten pedig a
kognitív kérdéskörben a pszichológia, a tudatfilo­
zófia és a test-lélek kérdés komoly elemzése jel­
lemzik őket. Megközelítésük liberális, de világosan
exponálja a kérdéseket, amelyek a megismerés
interdiszciplináris elemzésében rejlenek. A „népi
pszichológiát” például úgy merik a szerzők be­
emelni a pszichológiatörténeti diskurzusba, hogy
a különböző redukciókat, a neurális kiiktatástól a
pragmatikus, társalgáselemző és a konnekcionista
alternatívákig egyaránt bemutatják.
A mai pszichológiatörténet-írás egyik vezető
vitakérdése lassan negyedszázada, Kurt Danziger
(1990a) úttörő munkái óta a deheroizálás. Igen­
csak hasonlóan a politikatörténethez, a különböző
pszichológiatörténeti értelmező „izmusok” (társas
konstrukcionizmus, dekonstrukcionizmus) mind
rámutatnak arra, hogy maguk a hősök és alapí­
tók megkonstruált entitások, melyek az utókortól
származnak. Lehetünk magunk is kritikusak ezzel
a kriticizmussal szemben, de akármi legyen is saját
dekonstruáló hajlandóságunk, az az új történetírás­
nak is alapvető kérdése marad, hogy mi teszi a kivá­
lóságot, hogyan születik a szakmai siker, legyen szó
emberekről, fogalmakról vagy intézményekről.
A Robert Sternberg (2004) által a pszichológia
egységéről szerkesztett kötet jellegzetes példája
ennek az új tudatosságnak. Tíz fejezet tekinti át
az elméleti és történeti kérdésektől az alkalma­
zások sztenderdizálásáig azt a kérdést, vajon egy­
594 IV. RÉSZ: A nagy iskolák nyomában és árnyékában
ségesíthető-e a mai lélektan, és hogyan jelenik ez
meg például az alsóbb évesek oktatásában. Vajon a
sokféle hang s a vidám deheroizálás közepette nem
kellene-e egységes világképeket is tanítanunk? A
történeti elemzésnek kiinduló és visszatérő moz­
zanata nála a már említett toleráns optimizmus. A
tíz fejezet ezt a mondandót bemutatja az Amerikai
Pszichológiai Társaság szervezettörténetében, az
oktatási programokat elemezve, kitérve a fogalom­
történetre, olyan szerzőkkel, mint Arthur Staats,
Gardner vagy Kimble. Az ilyen elemzések érdeme,
hogy megmutatják, maguk a szakma művelői is
válhatnak reflektív történészekké.
Az Ash és Sturm (2009) szerkesztette kézikönyv
jellegzetes példája az új történetírásnak. Törekvése,
hogy a köznapi élet és a szakmai pszichológia közti
kapcsolatokat tárja fel. Nem véletlen, hogy egyik
nagy témája a szabad akarat mint filozófiai és tudo­
mányos téma. A másik nagy csokor a self kérdése.
Az igazán friss mozzanat azonban a pszichológiai
eszközök értő elemzése. Ebbe beletartozik a mé­
rőeszközök története (Gudlach, Gigerenzer), de
az olyan jelenkor-történeti témák is, mint az agyi
képalkotás vagy a tükörneuronok konceptuális je­
lentősége a mai pszichológiában.
Danziger (2008), a mai elméletorientált pszicho-
lógiatörténet-írás doyenje tovább folytatja részle­
tes elemzéseit. Új kötetében az emlékezetkutatás
fogalomtörténetét mutatja be. Sajátos társadalmi
beágyazást követő stílusában az anyagot olyan kér­
désekbe rendszerezi, mint az emlékezet egyéníté-
se és társas modelljei, az emlékezet elhelyezése,
emlékezeti fajták, a metaforák legyőzhetetlensége
az emlékezetkutatásban, az igazság és az emléke­
zet viszonya, idői énmegőrzés. Izgalmas fogalmi
elemzéseket kapunk, amelyek nemcsak az eszme-
történész, hanem a kísérleti kognitív pszichológus
számára is érdekesek.
Az erős program pszichológiai alkalmazása köz­
ben a szakmaiság és a tudom ánytörténeti erős
program ellentmondásai is felszínre kerülnek. A
Dalton és Evans (2003) szerkesztette kötetben
például a sok társadalmi felejtés érzékeny elemzése
mellett igen provokatív fejezetek is helyet kapnak,
pontosan az erős program és a pszichológiatörté­
net összekapcsolása révén. Poppelstone világosan
szembeállítja egymással a hagyományos lineáris
pszichológiatörténet-írást s a leplező szándékú
Foucault-követők szemléletét, mely utóbbiban
minden gyakorlati pszichológiai fejlemény csak
ideológia, megrontás és szolgaság. Poppelstone
az intelligenciatesztek példáján mutatja be, hogy
a Foucault-hívők nemcsak hogy nem pszichológu­
sok, s nem szeretik a szakmát, hanem éppenséggel
a tényekre is érzéketlenek. Kiderülnek azonban
Poppelstone saját korlátái is. Miközben a science
studies mozgalmat bírálja, úgy tesz, mintha nem
lenne harmadik út. Vagy ideológiai kritika van,
vagy hagyományos lineáris eszmetörténet. A ma­
gyarázó tudománytörténet-írás kimarad perspek­
tíváiból.
Mindez azt is mutatja, hogy az „új történet”
több szempontból érdekes és releváns nemcsak
az antikvárius pszichológusok számára. Rámutat
ugyanis arra, hogy saját szakmánk több szempon­
tú eszmetörténeti rekonstrukciója egyben támpont
arra is, hogy mit tud adni a pszichológia a társa­
dalmi-történeti változások elemzéséhez. A saját
történet feltárása egyben esettanulmány is - összes
buktatóival és megoldatlanságaival - a „nagy tör­
ténelem” megértéséhez.
Ilyen elemzések nálunk is születtek már. Mészá­
ros Judit (2009) egyik oldalról a pszichoanalízis
budapesti iskolájának szemléletét mutatja be. Meg­
tudjuk, miben mond ez az irány újat az analitikus
technikában s a csecsemőfejlődés vizsgálatában.
Ugyanakkor számos levéltár alapos feltárására épü­
lő történeti munka is ez, mely a közép-európai,
elsősorban magyar pszichoanalitikusok s ameri­
kai, ausztrál stb. segítőik küzdelmét mutatja be
- nyolcvan oldal csak az iratokat tartalmazó füg­
gelék - a fasizmus előli emigráció nem könnyű
folyamatában.

Kulcsfogalmak

agyi képalkotás infokommunikációs technológiák pszichológiai magyarázat

epigenezis innátizmus redukcionizmus
evolúciós pszichológia kognitív tudomány társas elme
exaptáció neurális verbuválás tükörneuronok
genetikai magyarázat az „okos csecsemő”

Szakirodalmi eligazító

A könyv egészében hivatkozott magyar nyelvű pszicho­ könyv alakban is megjelent: S z ö v e g g y ű jte m é n y a k ís é r le ti
lógiatörténeti szöveggyűjtemény kisebb kiegészítésekkel Budapest: Osiris.
p s z ic h o ló g ia tö r té n e té h e z .
Pléh Csaba és Győri Miklós szerkesztésében 2004-ben

22. FEJEZET: A z ezredforduló pszichológiája 595


agresszió: Fajtárs elleni támadó vi­
selkedés.
agyi képalkotás: Az agyrészek eltérő
mágneses tulajdonságainak, illetve
anyagcsere-folyamatainak (oxigén-
és cukorfelhasználás) m űszeres
elem zésén alapuló képek az agy
anatómiájáról s feladatok közbeni
működéséről.
alak i m in ő ség ek : M achtól és von
E hren felstő l eredő fogalom az
észlelés form ai szervező elvei­
nek magyarázatára. Jellem zői az
összegfelettiség és a transzponál-
hatóság.
alaklélektan: Szőkébb értelemben a
Berlini Egyetem köré csoportosult
pszichológusok elm élete az egé­
szek elsődlegességéről és az ész­
lelés és az egészleges szerveződés
vezető szerepéről. Tágabb é rte ­
lemben a tízes években kialakult
különböző irányzatok összefoglaló
neve, melyek mind az egészleges-
séget állítják előtérbe,
állandóság: 1. Az észlelés invarian­
ciái az ingerfeltételek változása mel­
lett; 2. [Piaget] átfogó vonások, pl.
a m ennyiség és a szám szerűség
invarianciája a mintázat változásai
közepette.
álomfejtés: Sigmund Freud 1900-ban
megjelent művében bem utatott el­
járás, mely a tudattalan szervező­
dés minőségi posztulátum ait és a
pszichoanalitikus szimbolizációs
tant legvilágosabban kifejti,
appercepció: A német filozófiai pszi­
chológiai (Herbart) és kísérleti ha­
gyományban (Wundt) egyaránt köz­
ponti fogalom, mely az érzéki integ­
rációt, a tapasztalatokkal összeve­
tést s a figyelmi szelekciót foglalja
magában. Mai megfelelője részben
a figyelmi szelekció részben az el­
várások perceptuális hatása,
ap p etitív szakasz: Wallace Craik
(1918) és a mai etológia felfogá­
sában az ösztönös viselkedés elő­
Kulcsfogalmak
készítő szakasza, mely a tapasz­
talat számára nyitottabb, m int a
konszum m atív szakasz, és így mó-
dosíthatóbb is.
archetípus: C. G. Jung felfogásában
az em beri faj kollektív tudattalan
szerveződésében megjelenő kul­
túrákon és korokon átívelő ismét­
lődő élmény- és szim bólum m in­
tázatok.
architektúra: A mai kognitív tu d o ­
m ányban a megismerő rendszerek
lassan változó, viszonylag stabil,
a megismerés kereteit adó elren­
dezése, mely például az emléke­
zeti tárak jellegét s a bennük érvé­
nyesülő leképezési módokat adja
meg.
a s s z im ilá c ió -d is s z im ilá c ió : Az
anyagcsere beépítési és leépítési
folyamatai, melyek szembenállá­
sát Hering a színlátásban s más
élménymódokban érvényesülő pszi­
chológiai oppozíciók alapjának tart.
asszociáció: Képzettársítás; a m o­
dern pszichológia egyik alapvető
folyamata. Alapkérdés, hogy tud-e
minden megismerési szerveződést
magyarázni, vagy kell-e m ellette
feltételeznünk organizációt és sza­
bályokat is.
asszociációs metaposztulátumok:
Alapelvek, melyek szerint a men­
tális szerveződés kisszám ú kap­
csolatképző elvre (érintkezés és
hasonlóság) vezethető vissza, s a
bonyolultabb szerveződés sok asz-
szociációval m agyarázható meg.
atletikus alkat: K retschm er alkat­
tanában az izomzat és a csontok
fejlettség e m ellett a viszkózus
temperamentum jellemzi.
attitűd: Beállítódás, illetve tartósan
érvényesülő érzelmi és viselkedé­
si tendencia, készenlét. Típusait s
meghatározóit a szociálpszicholó­
gia vizsgálja.
autoritáriánus személyiség: Adorno
és m unkatársainak kategóriája a
tekintélyelvű etnocentrizmusra s a
minden-vagy-semmi gondolkodás­
ra hajlamos személyiségre.
Bartlett-paradigma: Az emlékezet­
kutatás Frederic Bartlett elindította
irányzata, mely az értelmes emlé­
kezésre, a természetszerű kutatásra
s az elemekkel szem ben a séma
alapú emlékezeti szerveződésre he­
lyezi a hangsúlyt.
beállítódás: Készenlét valamilyen tí­
pusú viselkedésre megfelelő inger­
helyzet és kontextus megjelenése
esetén.
behaviorizm us: Az amerikai pszi­
chológia vezető irányzata 1920 és
1960 között, mely szigorú válto­
zataiban azt hirdeti, hogy a lelki
jelenségek csak a viselkedéssel kap­
csolatosak, míg enyhébb, módszer­
tani változataiban azt, hogy a lelki
élet csak a viselkedésre tám asz­
kodva kutatható.
beleélési (empátiás) elmélet: Má­
sok lelki jelenségeit úgy értjük meg,
hogy beleéljük m agunkat a hely­
zetükbe. A T. Lippstől származó
felfogás mai változataiban m int
szimulációs elmélet jelenik meg.
belső beszéd: A beszélőszervek vagy
a beszédtervező kérgi központok
izgalma gondolkodás közben. Ku­
tatói vagy ennek fiziológiáját, vagy
funkcióját és keletkezését elemzik.
belső gátlás: Elsőként Szecsenov be­
vezette fogalom az idegrendszer
belső folyamataiból eredő gátlásra.
Pavlov rendszerében lesz kitünte­
tett szerepe.
ciklotim alkat: K retschm er alkat­
tanában a kerekded, zsíros te s t­
felépítésű, piknikus a lkatnak a han­
gulatszabályozás köré szerveződő
mániás-depresszív tem peram en­
tum felel meg.
Kulcsfogalmak 597
cso p o rtiélek : A kezdeti spekulatív
szociálpszichológia (néplélektan),
később pedig McDougall kulcs-
fogalma, mely szerint az ember-
csoportok maguk a lelki jelenségek
hordozói.
c s o p o rts z e rk e z e t: A szociálpszi­
chológia egyik alapkérdése, hogy
a csoportban érvényesülő hatalmi,
kommunikációs és érzelmi viszo­
nyok hogyan befolyásolják a cso­
port hangulatát és hatékonyságát.
daruk: D. D ennett megfogalmazásá­
ban az ember létrehozta kulturális
szerveződések visszahatása saját
fejlődésére.
darwini, skinneri és popperi lények:
D. Dennett koncepciója a különbö­
ző szelekciós terek jellemzésére. A
darwini lények életükkel játszanak,
a természetes kiválasztásban a sze­
lekció tétje a túlélés, a skinneri lé­
nyek számára a szelekció a tanulás
világában is megjelenik, s adaptív
szokásokat alakít ki, míg a. popperi
lények a nyílt viselkedéses tanulást
is lerövidítik, gondolatban s elmé­
leteikkel versengve választják ki
„fejben" a viselkedési m ódokat.
dedukció: Az általánosból az egyesre
történő következtetési mód.
dinam ikus elm élet: 1. Woodworth
felfogása a motiváció központi sze­
repéről és a viselkedés magasabb
egységeiről m int a pszichológia
alapjáról. 2. A mélylélektani isko­
lák egyik elnevezése, mivel ezek
is a motivációs m eghatározottsá­
got hirdetik és keresik. 3. A mai
kognitivizmus irányzatai, amelyek a
megismerés idői kibontakozását és
a kölcsönhatásban levő tényezőket
hangsúlyozzák rögzített szimbólu­
mok helyett.
din am ik u s pszichológia: lásd dina­
m ikus elmélet
d is z k rim in á c ió s ta n u lá s : Olyan
tanulási helyzet, ahol az állattól
a m egerősítés függvényében két
inger (pl. kör és négyzet) követ­
kezetes m egkülönböztetését vár­
juk el.
diszpozíció: A pszichológiában vi­
selkedési készenlét. Felkészültség
arra, hogy bizonyos feltételek be­
következtekor a szervezet b izo­
nyos m ódon reagáljon. Részletes
598 K ulcsfogalm ak
elm életét a logikai behaviorizm us
dolgozta ki.
drive: Késztetés; Woodworth dinami­
kus elméletében bevezetett fogalom,
a motiváció pszichológiájának alap­
fogalma. Olyan feszültség, amely
saját megszüntetését eredményező
viselkedésekhez vezet.
E b b in g haus-paradigm a: Az em lé­
kezetkutatásnak az a megközelí­
tése, amely szigorúan ellenőrzött
kísérleti helyzetekben többnyire
értelm etlen anyagok mechanikus
m egtanulását vizsgálja, legfőbb
terepe a laboratórium , s legfőbb
magyarázó elve az asszociáció. A
Bartlett-paradigma áll vele szemben
a maga értelem centrikus és kon-
textuális kutatási stílusával,
égi fogantyúk: Dániel D ennett ki­
fejezése azokra a megoldásokra,
amelyek a darwini szelekció m e­
chanikus, vak erői mellett valami­
lyen értelmi befolyásolót és célirá­
nyosságot is feltesznek az evolúció
folyamatában.
egocentrikus beszéd: Piaget felfogá­
sában a kisgyermek csak magának
szóló, nehezen érthető beszéde,
egocentrizm us: Piaget felfogásában
a kisgyermek kiinduló önközpon­
túsága, melyet fokozatosan vált fel
a decentráció.
életszellem ek: A középkori felfogás­
ban a testi működéseket szervező
kicsiny, szellemi tulajdonságokkal
is felruházott vér elemek. Descartes-
nál már elvész lelki természetük, s
az idegrendszer működéséért fele­
lős vérelemek lesznek belőlük,
elhárítás: Magatartási mechanizmus
a pszichoanalízis felfogásában, mely­
nek lényege a feszültségkeltő gon­
dolatok kiszorítása a tudatból,
elme reprezentációs elmélete: J. Fo­
dor és más mai kognitivisták felfo­
gása arról, hogy mentális világunk
vélekedések és vágyak sokaságából
áll, s mind magunk, mind mások
m egértésének alapvető kerete a
hiedelmek (vélekedések) tulaj do-
nítása.
elm efilozófia: A mai filozófia és a
filozófiai pszichológia érintkezési
területén kialakult diszciplína, amely
az elme természetének (pl. test-lé-
lek viszony), a tudás szerveződé­
sének és az általánost megismerő
alanynak a legáltalánosabb törvény-
szerűségeivel foglalkozik.
em ergens evolucionizm us: A fejlő­
dés során a magasabb szerveződési
szinteken új minőségek jönnek létre.
em lékezeti dob: Emlékezeti anyagok
időzített s váltakozó bem utatásá­
nak eszköze. Eredetileg egy forgó
hengerre (dob) helyezett sokszögű
palástot m ozgatott egy óramű, s
így egy ablakon át egyszerre min­
dig csak a palást egyik felszínén
lévő inger volt látható. Ma term é­
szetesen elektronikus úton is meg­
oldható ugyanez.
em p iricizm u s: A tapasztalat m in­
denhatóságában való hit az emberi
elme felépítését és a tudományos
megismerést illetően.
em pirizm us: 1. Az elme tapasztalat­
elvű értelm ezése. 2. A tudom á­
nyos vizsgálódás előítéletektől men­
tes tapasztalati metodológiája.
Én: A pszichológia történetében több­
féle módon kezelik. 1. A klasszi­
kus racionalizm usban a szilárd,
biztos kiindulópont; 2. az empi­
risták megkérdőjelezik realitását
(Hume), s ezt a vonalat folytatja
a kísérleti pszichológia, amikor az
Én-t visz-szavezeti a testvázlatra
és egyéb konstruktumokra (Con­
dillac, Mach); 3. a pszichoanaliti­
kus felfogás fejlődési összetevőit
hangsúlyozza; 4. a szociálpszicho­
lógia s a Vigotszkij-iskola pedig az
interakciókból való keletkezését,
megkonstruálását.
epifen o m én : Kísérőjelenség; a tu ­
dat olyan felfogása, mely szerint
az nem lép be a világ oksági m a­
gyarázatába, csak kíséri az élet-
folyamatot.
ep ig en ezis: A fejlődés közbeni ki­
bontakozás elm élete. A m odern
p szich o ló g iáb an az a feltevés,
hogy a genetikai alapon kialakult
viselkedési m intázatot befolyásol­
ja a tapasztalat, illetve tapasztalat
szükséges hozzá.
értelm ezés: A pszichológia herme-
neutikai felfogásának kiindulópont­
ja, mely szerint a pszichológiának
mellérendelő vagy kizárólagos mó­
don az oksági gondolkodás mellett
a szemantikai rekonstrukció, a je­
lentésviszonyok feltárása is alap­
feladata.