SARAH NAPTHALI

Buddhizmus anyáknak
Harmóniában önmagunkkal és gyermekünkkel
HVG Könyvek
 ELŐSZÓ
Huszonnégy éves koromban angolt tanítottam Indonéziában, Jakartában.
1991-ben Jakarta nem volt valami kellemes hely: az ember órákat állt a
dugóban, a benzingőzben. Bosszúság bosszúság hátán: nem működtek a
telefonok, a tízmilliós város zsongása csak nagy ritkán hagyott alább egy
kis időre, az utcai árusok, koldusok, taxisok és kíváncsiskodók pedig
zavaróan nagy fokú érdeklődést tanúsítottak a külföldiek iránt. A nyílt
szennyvízcsatorna-hálózat az út mellett haladt. Kezdetben élveztem, hogy
minden más, mint otthon, magával ragadott az eleven forgatag, de – ahogy
ez már csak lenni szokott – idővel tele lett a hócipőm.
Bár Indonézia lakossága többségében muszlim, véletlenül ráakadtam az
angol Guy Claxton The Heart of Buddhism: Practical Wisdom for an
Agitated World (A buddhizmus szíve: Praktikus tanácsok egy zavaros
világban) című könyvére. Óriási hatással volt rám. Nekiálltam aláhúzogatni
a fontos részeket. A filc pillanatok alatt kifogyott. Igyekeztem rávenni a
barátaimat, hogy ők is olvassák el, hogy legyen kivel megvitatnom a témát.
A könyvet a rá következő években rendszeresen elővettem.
Az első tanítás, amely szöget ütött a fejembe, az volt, hogy a legtöbben
egész életünkben illúziókat kergetünk. Feltételezzük, hogy a világ, benne
mi magunk és a többi ember, olyanok, mint amilyennek mi látjuk. A
buddhizmus szerint azonban az érzékeink tévútra visznek, minek folytán
többnyire csalóka ábrándok kergetésére pazaroljuk energiáinkat. Ezt a
tanítást rögtön alkalmazni is tudtam az akkoriban megélt kulturális sokkra:
más szemmel kezdtem nézni a körülöttem lévő, bosszantó dolgokat, és ez a
reakcióimat is megváltoztatta. Ami addig mindennapos bosszúságnak tűnt,
most lehetőséget adott a tanulásra.
A buddhizmus arra bátorít, hogy tudatosítsuk magunkban mindazt, amit
érzékelünk, gondolunk és hiszünk, hogy ezáltal megszabaduljunk a kínokat
okozó tévképzetektől. Ha megértjük, hogyan működik az elménk, másként
fogjuk megélni az életet. Buddha szavait idézve:

A szándék minden dolognak az indítéka, lényege.

 Azt, aki igaz szándékkal teszi tettét, szólja szavát, nyomon követi
boldogság, mint árnyéka a lépkedőt.{1}

A buddhizmus tanítása szerint a lelkiállapotunktól függ, mennyire vagyunk

boldogok. Mivel a buddhizmusnak nincs istenképe, gondolataink irányítása
és világképünk újrateremtése teljesen rajtunk áll.
Évekig kizárólag a The Heart of Buddhism alapján próbáltam megérteni a
buddhizmust, míg végül elkezdtem más könyveket is olvasni. Kipróbáltam
a buddhista meditációt, de a buddhizmus elmélete jobban tetszett a
gyakorlatnál. A buddhizmus filozófiájának tanulmányozása távolról sem
bizonyult haszontalannak, az egyetlen gond, hogy az igazi buddhizmus nem
filozófia. Nemcsak kiegészítése az életünknek, hanem olyasvalami, amit jó
esetben minden percben gyakorlunk.
Huszonévesen el sem tudtam képzelni, hogy hasznos időtöltés lehet, ha
az ember becsukja a szemét és a légzésére koncentrál. Egyről a kettőre
akartam jutni, emberekkel találkozni, tanulni és fejlődni, és persze
szórakozni, ha lehet, minél többet. Jól éreztem magam, de a legtöbb
emberrel, akivel megismerkedtem, idővel megszakadt a kapcsolatom; amit
tanultam, annak pedig java részét elfelejtettem. Utólag úgy érzem, többet
ért volna, ha a spirituális fejlődésemre koncentrálok – most sokkal előrébb
tartanék.
A gyerekeim születése után, harmincon túl, egészen más életet kezdtem
élni, és a buddhizmus minden addiginál fontosabbá vált. Szerettem volna
jól csinálni a dolgokat, mégis gyakran azon kaptam magam, hogy olyasmit
gondolok vagy úgy viselkedem, amit és ahogyan nem szeretnék. Úgy
éreztem, változtatnom kell, ha másért nem, a gyerekeim kedvéért:
türelmesebb, együtt érzőbb, optimistább akartam lenni. Világos volt, hogy
önmagában a szándék kevés mindehhez – elkötelezettségre és fegyelemre
lesz szükségem.
Ekkor kezdtem komolyabban venni a spirituális fejlődést. Otthonról
dolgozó anyaként ez elég nagy kihívást jelentett, és be kell vallanom, volt
olyan hónap, amikor a spirituális kérdéseknek szemernyi figyelmet sem
szenteltem. Más időszakokban aztán sikerült megoldanom, hogy legalább
naponta meditáljak, miközben rettentően vágytam rá, hogy elvonulhassak
egy-egy hosszabb, intenzívebb meditációra. Kisgyermekes anyaként erre
persze nem volt lehetőségem, az mégis egyértelműen látszott, hogy már a
spirituális tevékenységek napirendbe való beiktatása is sokat segít. Az
alkalmi meditációs gyakorlatok hatására kiegyensúlyozottabb és
magabiztosabb lettem. A buddhista tanok felnyitották a szemem, és
zökkenőmentesebbé tették a hétköznapjaimat.
Miközben a második fiamat vártam, tudtam, hogy komoly kihívás előtt
állok. Tele voltam szorongással. Nem volt kétséges, hogy az öröm, a
megkönnyebbülés és a hormonok „tobzódása” után jön az alváshiány, a
bezártság, és semmi időm nem jut majd magamra. Szerettem volna lélekben
felkészülni a megmérettetésre, nem akartam depresszióba süllyedni. Újra
előtérbe került a buddhizmus: rendszeresen meditáltam, tanfolyamokra
jártam, igyekeztem tudatosabban, együtt érzőbben és erkölcsösebben élni.
A könyv első vázlatát a terhességem alatt írtam, de csak a második fiam
születése után jöttem rá igazán, hogy szülőnek lenni tényleg nem
tréfadolog. Kiegészítettem a könyvet egy fejezettel a dühről, miután a két
gyerek között lavírozva döbbenten tapasztaltam, hogy nagyobbik fiam, a
három és fél éves Zac, pillanatok alatt ki tud hozni a béketűrésből. A kis
Alex születése előtt szinte soha nem voltam igazán mérges Zacre.
Előfordult, hogy elegem volt, bosszantott vagy akár kétségbe ejtett. Azt a
fékevesztett dühöt azonban, amikor az ember káromkodik és
legszívesebben odavágna, azelőtt sohasem éreztem. Meg ugyan nem
ütöttem, de egyszer belemélyesztettem a körmöm a combjába. Akkor jöttem
rá, hogy ahhoz, hogy az ember fizikai erőszakot alkalmazzon a gyerekével
szemben, nem feltétlenül kell elfajzott szörnyetegnek lenni. Megijedtem.
Tudtam, hogy a düh kezelésének eztán különös figyelmet kell szentelnem a
spirituális gyakorlatok folyamán. Nem voltam egyedül. Sok anyával
beszéltem, aki hozzám hasonló küzdelmeket folytatott. A buddhizmus
szerint a düh fölösleges és kártékony; a tanítások rendre kiemelik a dühtől
való megszabadulás fontosságát.
Amikor egy nő anya lesz, sok minden a feje tetejére áll. A
gyereknevelésről szóló szakirodalom mégis szinte kizárólag a gyerekekkel
foglalkozik, a róluk gondoskodni hivatott anyákkal nem. Az anyák lelki
életéről szóló könyvek főként lehangoló beszámolókat tartalmaznak, és egy
olyan életmód áldozatainak tüntetnek fel minket, amelynek veszélyeire
senki sem figyelmeztetett időben. Úgy éreztem, szükség lenne egy könyvre,
amely egyaránt tudomást vesz bánatról és örömről. Egy könyvre, amely
nem csupán jól használható megküzdési módszereket kínál, de mélyebb
szinten is megváltoztathatja az életünket.
A közismert buddhista irodalom szintén vajmi kevés figyelmet szentel az
anyák speciális helyzetének. Készpénznek veszi, hogy az embernek jut
ideje a napi meditációra, az aktív részvételre a spirituális közösségben és a
visszavonulásra. Az ismert buddhisták többnyire nőtlen férfiak és
hajadonok, szerzetesek, világutazók vagy hírességek – sokat tanulhatunk
tőlük, ugyanakkor nem néznek szembe az anyaság mindennapos
kihívásaival.
A Buddhizmus anyáknak nem gyereknevelési kézikönyv, hanem az
anyáknak szól. Néhány buddhista gyakorlat ismertetésével megmutatja,
hogyan építhetjük újra a kapcsolatot benső önmagukkal, hogyan válhatunk
kiegyensúlyozottabbá, boldogabbá. Nagyon sok buddhista anyának tettem
fel a kérdést: „Hogyan segít a buddhizmus gyakorlása neked mint
anyának?” A válasz többnyire így szólt: „Kiegyensúlyozottabb vagyok
tőle.” Márpedig ha az anya kiegyensúlyozottabb, boldogabb, az az egész
család hasznára válik.
A könyv az anyák életéből indul ki: sorra veszi az őket érintő kérdéseket
és elmagyarázza, hogyan segíthet az adott helyzetben mindaz, amit a
buddhizmus tanít. Egyik fontos témája az itt és most: hogyan tudjuk
megőrizni – a magunk és a gyermekeink érdekében – a nyugalmunkat,
hogyan kezelhetjük a dühünket és lehetünk úrrá félelmeinken. Írok továbbá
arról is, hogyan hat az anyaság a párkapcsolatunkra, a baráti és rokoni
szálakra, valamint az önmagunkhoz fűződő viszonyunkra.
A 2. és a 3. függelékben anyasággal kapcsolatos könyveket és
weboldalakat ajánlok.
Még az elején meg kell vallanom, hogy a buddhizmus általam
alkalmazott megközelítése fölöttébb eklektikus: a legfontosabb buddhista
irányzatok mindegyikéből szemezgettem. Menet közben néha úgy éreztem
magam, mint egy tolvaj, aki összelopkod minden kincset, amit az anyák
számára hasznosnak tart. Mindemellett azon vívódtam, hogy egyáltalán
összeegyeztethető-e ez a buddhizmus szellemiségével, amelynek
értelmében a különböző irányzatok tanait nem lenne szabad keverni
egymással, hanem ki kellene választani a nekünk legmegfelelőbbet és a
tanítót. Az egyes irányzatok között persze nagy az átfedés, a buddhizmus
alaptézisei pedig, irányzattól függetlenül, egységesen érvényesek. Mégis
előfordulhat, hogy bizonyos esetekben olyan kijelentéseket tettem,
amelyeket nem minden iskola fogadna el. Szintén az eklektikus
megközelítés eredménye, hogy a könyv csupán kiindulási pont, egyfajta
ízelítő abból, amit a buddhizmus kínál. Ha komolyan vesszük a
buddhizmust, fel kell térképeznünk szerteágazó világát, és meg kell
keresnünk a hozzánk illő irányzatot, valamint tanítót – ha van ilyen.
Ráadásul teljesen átlagos nő vagyok. A buddhista írók többsége annyi
bizonyítvánnyal rendelkezik, mint bármely fekvő Buddha. Néhányuk lehet,
hogy megvilágosodott. A legtöbben éveket töltöttek visszavonultan, és
csodás tanítóik voltak. Ezzel szemben én két napnál többet sosem töltöttem
távol a világ zajától (akkor is magammal kellett vinnem a fiaimat), és nem
emlékszem rá, hogy valaha is meditáltam volna másfél óránál többet
egyhuzamban. Nem vagyok spirituális nagyágyú, inkább csak botladozom,
és rendre szembesülök azzal, hogy mekkora út áll még előttem. Közben
azért elképedve tapasztalom, hogy a buddhizmus gyakorlása mennyire
megkönnyíti a mindennapjaimat.
Azt remélem, hogy épp amiatt, hogy nincs bennem semmi különleges,
tudok segíteni a hétköznapi életet élő, szokásos kötöttségekkel rendelkező
anyáknak, hogy felfedezzék a buddhizmus kincseinek egy részét. Arra
szeretném buzdítani olvasóimat, hogy ne hagyják abba a vizsgálódást,
miután kiolvasták a könyvet. Lapozzák fel a népszerű Dhammapadát vagy
más szent iratokat, és tanulmányozzák Buddha szavait.
Mivel azonban az ember leginkább a saját tapasztalataiból tanul, végső
soron nem sokat számít, hogy mit írok én vagy bárki más, de még az sem,
hogy mi áll a szent iratokban. A legmegbízhatóbb és leghasznosabb
tanítások a saját életünkből származnak. Ki-ki a maga útját járja. A
buddhista tanok remek magyarázatul szolgálnak arra, amit útközben látunk
és tapasztalunk, és megmutatják a kitaposott ösvényt, amely a
boldogsághoz vezet.
 1.
BUDDHIZMUS ÉS ANYASÁG
A kisgyermekes anyák egyedül vannak. Nemcsak fizikailag szigetelődünk
el más felnőttektől, de az is gyakran előfordul, hogy egyszerűen nincs kihez
fordulnunk, ha segítségre lenne szükségünk. Amikor még nem voltak
gyerekeink, és dolgoztunk vagy tanultunk, valószínűleg tagjai voltunk egy
közösségnek, voltak olyanok, akikkel megvitattuk a sérelmeinket vagy
viccelődtünk a nehézségeken. Amikor aztán az egész hetet egyedül töltjük,
otthon a gyerekekkel, nem sokat találkozunk felnőttekkel. Pedig ez az az
időszak, amikor talán a legnagyobb szükségünk lenne a társaságra.
Előfordul, hogy sem a régi barátaink, sem a családtagjaink nem értenek
meg; vagy mert nincsenek gyerekeik, vagy mert az ő gyerekeik egészen
másfajta kihívások elé állítják őket. Valamiért rendre úgy alakul, hogy a
rossz alvó gyerekek szülei csupa olyan szülővel találkoznak, akinek a
gyereke alszik, mint a bunda, a csínytevésekre hajlamos gyerekek szüleit
pedig csupa nyugodt, jól nevelt gyerek veszi körül. Az is lehet, hogy amikor
előhozakodunk a gondjainkkal, barátaink vagy családtagjaink reakciói
csalódást okoznak. Talán úgy érezzük, hogy meg sem hallgatnak igazán:
míg az aggodalmainkat ecseteljük, ők magukról kezdenek beszélni, kéretlen
jó tanácsokkal bombáznak minket vagy egyszerűen témát váltanak. A
végén az a benyomásunk, hogy meg sem hallgattak, vagy – ami még
rosszabb – elítélnek. Igaz ugyan, hogy más anyák nagyszerű
szövetségeseink lehetnének, de a többségünk nem túl jó hallgatóság; ha más
nem, a gyerekeink folyton közbeszólnak.
Még ha van is egy bölcs bizalmasunk, nem valószínű, hogy ez a kincset
érő személy mindig a rendelkezésünkre áll. Különben is, tapintatosak
vagyunk, nem szeretnénk egy emberre ráönteni az összes aggodalmunkat,
gondunkat és bajunkat.
Persze ott van életünk párja is, aki velünk együtt vállalta a
gyermeknevelés életre szóló feladatát. Legyünk igazságosak: csak egy szent
tudná igazán átérezni azt a lelki és fizikai próbatételt, amelyen
keresztülmegyünk. Márpedig a többség nem szent. De még ha az is lenne,
akkor is kénytelen lenne eljárni dolgozni.
Igen, az anyaság egyfajta önellátó üzemmódra kényszeríti a nőket. Az
egyetlen reményünk az örömteli és bölcs anyaságra az, ha olyan belső
erőforrásokra építünk, amelyekkel magunkat tápláljuk. Mivel rendre mások
igényei szerint ugrálunk – mindig csak adunk és adunk –, elengedhetetlen,
hogy megtaláljuk a feltöltődés módját. Buddha tanításai számos praktikus
eszközzel vérteznek fel, hogy megtanuljuk kezelni kellemetlen érzéseinket
és gondolatainkat, és rájöjjünk, hogyan élhetünk kiegyensúlyozottabban és
boldogabban együtt másokkal.
Az anyaság különösen alkalmassá tesz a buddhizmus befogadására, mert
annak két sarokkövét már jól ismerjük: tudjuk, hogy az életnek része a
szenvedés, és találkoztunk már az igaz szeretettel.

Ki az a Buddha?
Buddha, szó szerint azt jelenti, hogy „megvilágosodott ember”. A
történelem folyamán több buddhista is elérte a megvilágosodás állapotát,
ami azt jelenti, hogy számos múlt-, jelen- és jövőbeli Buddha van. Amikor
azonban Buddháról beszélünk, ez Gautama Sziddhárthára utal, aki
időszámításunk előtt 560 tájékán született a Himalájában. Apja India
számos uralkodójának egyike, de ezt leszámítva Sziddhártha teljesen
közönséges férfi volt, nem rendelkezett isteni hatalommal.
Sziddhártha életének történeteit sok száz évvel halála után foglalták
írásba. Több változat forog közkézen; a buddhistákat hidegen hagyja, hogy
melyik a „hivatalos”. Buddha történeteinél fontosabb maga az üzenet, hogy
van kiút a szenvedésből és a boldogtalanságból.
Buddha élettörténetének legismertebb változata így szól:

Amikor Sziddhártha megszületett, egy látnok azt jövendölte, hogy

az újszülött vagy politikai, vagy szellemi birodalom fölött fog
uralkodni. Apja inkább világi uralkodóként szerette volna látni a
gyermeket, ezért elzárta Sziddhárthát a külvilágtól. A palota
 falain belül igyekezett fényűző életet biztosítani számára, hogy
hozzászoktassa a fiút a hatalomhoz és a gazdagsághoz.
Sziddhártha mégis kikocsizott a falakon kívülre, és négy útja
során négy látomást látott. Elsőként egy öregembert, aztán egy
beteget, majd egy halottat. Végül egy szerzetessel találkozott.
Sziddhártha ekkor határozta el, hogy addig nem nyugszik, amíg
meg nem találja a szenvedés okát és azt, hogyan lehetne
megszabadulni tőle. Huszonkilenc éves korában maga mögött
hagyta a palotát és vele együtt feleségét, valamint újszülött fiát,
Ráhulát is (ami azóta is sok vitára ad okot buddhista körökben).
Sziddhártha hét éven át járta a világot, válaszokat keresve.
Hallatlan szorgalommal igyekezett meggyűlölni a test vágyait, és
koplalt. A koplalás egészen legyengítette, ezért úgy döntött,
felhagy vele, és leült egy fa alá. Ahogy ott ült, megértette a
létezés természetét, azaz megvilágosodott. Megfogadta, hogy
minden tőle telhetőt megtesz, hogy a világ fájdalmán enyhítsen,
és életének hátralevő negyvenöt évét tanítással töltötte.

Buddha saját erőfeszítései eredményeképpen talált rá az általa keresett

válaszra, és minden buddhistának ugyanez a feladata. Buddha halála előtti
utolsó szavai a következők voltak:

Önmagatokban keressetek tehát világosságot, (…) önmagatokban

keressetek menedéket, más menedék nélkül.{2}

Mit tanított Buddha?

Buddha tanításának lényegét a Négy Nemes Igazság foglalja össze. Mind a
négyben szerepel a szenvedés szó, ami alatt érthetünk bármit, ami nem elég
jó, nem tökéletes, ami szorongással tölt el, kényelmetlenséget vagy
bosszúságot okoz – bármit, ami a legkevésbé is kellemetlen. A Négy Nemes
Igazság a következő:

1. a Szenvedés Nemes Igazsága (van szenvedés);

 2. a Szenvedés Okának Nemes Igazsága (a ragaszkodás
szenvedéssel jár);
3. a Szenvedés Megszüntetésének Nemes Igazsága (a szenvedés
véget érhet);
4. a Szenvedés Megszüntetéséhez Vezető Út Nemes Igazsága (a
szenvedés megszüntetésének megvan a maga módja).

A szenvedés és a kellemetlenségek tehát nem fognak egy csapásra véget

érni, de néhány buddhista gyakorlat követésével már ma nekiláthatunk,
hogy jobbá tegyük az életünket.

A földi lét szenvedés, avagy az első Nemes Igazság

A Négy Nemes Igazság közül az első, hogy a földi lét szenvedés. Buddha a
páli dukkha szót használta, ami leginkább úgy fordítható, hogy nem
kielégítő vagy nem tökéletes. Az első Nemes Igazság tehát azt mondja,
hogy az élet, természeténél fogva, nem kielégítő, nem tökéletes. Lehet,
hogy gyermekeink születése előtt ezt a tanítást túlontúl pesszimistának
találtuk. Ha épp nem éreztük jól magunkat a bőrünkben, akkor elmentünk
moziba, felhívtuk egy barátunkat, vagy ezer más lehetőség közül
választottunk valamit, amivel eltereljük a figyelmünket. Ha azonban
gyerekeink vannak, akkor nem sok esélyünk adódik, hogy átengedjük
magunkat a figyelemelterelés efféle módszereinek. Arról nem is beszélve,
hogy túl vagyunk már egy-két terhességen, szülésen, némi csecsemő-, majd
gyerekgondozáson, és az imént vázolt buddhista életszemlélet már nem is
tűnik olyan túlzóan drámainak. Megéltük a fájdalmat, és tudjuk, mi fán
terem a kétségbeesés.
Anyaként rájövünk, hogy az élet nem habos torta. Rengeteg a
kötelezettségünk, és szánalmasan kevés időnk jut magunkra.
Kétségbeesetten aggódunk, hogy gyermekeink egészségesek-e,
„normálisak-e”, és vajon meg tudnak-e felelni az örökké ítélkezni kész
társadalom elvárásainak. Bűntudatunk van, mert rengeteg dologgal nem
foglalkozunk. Nyomaszt, hogy mi lesz a karrierünkkel, ha egyáltalán van
nekünk még olyan. Borúsabb pillanatainkban önbizalmunk hűlt helyén csak
mimikai ráncokat és petyhüdt testrészeket találunk.
Nem egy, nem két anyától hallottam, hogy amióta gyerekeik vannak, más
szemmel nézik a híradót. Anyaként jobban átérezzük a világ fájdalmát. A
bűntények, háborúk vagy drogok áldozatai számunkra mind-mind szenvedő
anyák féltve őrzött gyermekei. Az emberrablásról, gyermekbántalmazásról
és öngyilkosságról szóló hírek szinte elviselhetetlenekké válnak.
Ráébredünk, hogy minden haláleset vagy veszteség egy családot érint, nem
is akárhogyan. A reakcióink azt mutatják, hogy immáron jobban értjük a
szenvedést és azt, hogy az élet nem tökéletes.
Annak, hogy az élet nem tökéletes, részben az a jelenség az oka, amit a
buddhisták az „állandóság hiányának” neveznek. Minden átalakul valami
mássá, semmi sem marad ugyanaz, ami volt. Az életben minden – az
emberek, a körülmények, a tárgyak, de még a legkisebb részecske is –
valahonnan tart valahová, ami azt jelenti, hogy nincs semmi biztos, amiben
megkapaszkodhatnánk. A buddhizmus nem állítja, hogy lehetetlen
boldognak lenni, hiszen nem az. A gond csak az, hogy a boldogság elillan.
Elmúlik, mint minden más. Az élet többnyire születésből, öregedésből,
fájdalomból és halálból áll. Élhetjük úgy az életünket, hogy igyekszünk
nem tudomást venni a dologról, de ettől a tények még tények maradnak.
Gondolhatjuk persze úgy is, hogy a szenvedés része az életnek, de kár
ezen rágódni. A buddhizmus tényleg elég lehangolónak tűnhet, ha
tanulmányozásában sosem jutottunk tovább annál, mint ahol most tartunk.
Szerencsére a következő három Nemes Igazság már jó hírekkel szolgál.
Egyelőre azonban elég, ha összefoglaljuk, hogy mi az a buddhizmus,
Buddha szavaival:

…csak a szenvedést és a szenvedés megszüntetését hirdetem…{3}

Szeretetteljes elme
A második ok, amiért az anyák viszonylag könnyűszerrel hasznosíthatják a
buddhista tanokat az, hogy máris hatalmas lépést tettek abba az irányba,
amit a buddhisták szeretetteljes elmének neveznek. Mint tudjuk, az anyaság
messze nemcsak szenvedés, hanem a tudatunkban szétáradó szeretet
élménye is egyben.
Az anya gyermeke iránt érzett szeretete a legigazabb szeretet. Abból,
ahogy a gyermekünk iránt érzünk, tudjuk meg, hogy milyen is a valódi
szeretet: önzetlen, türelmes és megbocsátó. Megtanuljuk, hogy a szeretet
nem támaszt feltételeket, nem ítélkezik, és szinte semmi viszonzást nem
vár. Előfordul persze, hogy megsértődünk a gyerekeinkre, sikerül elérniük,
hogy kevésbé vonzó oldalunkról mutatkozzunk meg, de a kapcsolatot,
összességében, a mindent elsöprő szeretet jellemzi. Így beszélt erről egy
anya:

Miután megszületett a gyermekem, rájöttem, hogy mindaz a

szeretet, amit korábban éreztem – főleg férfiak iránt –, önző volt.
Mindig csak az járt a fejemben, hogy mit tartogat számomra az
adott kapcsolat. Ha a másik nem felelt meg az elvárásaimnak,
minden, addig iránta érzett gyengédségem elillant. A lányommal
olykor a poklok poklát is megjártam, de nem tudna olyat tenni,
amitől többé már ne szeretném.

A gyermekeink iránt érzett szeretet örömmel, gyönyörűséggel,

boldogsággal tölt el. A legszebb az egészben mégis az, hogy a gyerekek
iránt érzett szeretet megnöveli a mások iránt érzett szeretetre való
képességünket is. Amit gyermekünk iránti érzelmeinkből tanulunk, vég
nélkül alkalmazható más kapcsolatokra is. Sok anya tapasztalata, hogy jóval
együtt érzőbbé válik másokkal, miután tudatosul benne, hogy valaha
mindenki egy anya féltett kincse volt. Ezek az anyák türelmesebbekké
válnak, legyen szó önelégült pénztárosról, erőszakos sofőrről vagy
rászoruló rokonról.
Egyszer elmentem egy buddhista tanfolyamra, amely arról szólt, hogyan
érvényesíthetjük a szerető kedvesség elvét kapcsolatainkban. Amikor az
igaz szeretetről beszélt, a tanár mindig az anyai szeretetet hozta fel
példának. Az anya-gyerek kapcsolaton keresztül mutatta be, milyen
magatartást vált ki belőlünk a szeretet, és hogy milyen előnyökkel jár az
igazi szeretet. Szerencsésnek érzem magam, hogy anyaként saját, első
kézből szerzett tapasztalatom segített megérteni, miről beszél a tanár.
Számomra az anyaságot legpontosabban az a mondás írja le, hogy az
anyaság kétszer olyan rosszá és kétszer olyan jóvá teszi az életet. Van
szenvedés, és egy csomó minden nem tökéletes, de a szeretet megment
minket.

Gyengéd, türelmes és kitartó

A buddhizmus tanulmányozása jól jöhet az anyáknak azért is, mert sokszor
kíméletlenül nagy elvárásokat támasztanak magukkal szemben. Rengeteg
anya igyekszik a lehető legmagasabb szinten megfelelni szerepe összes
elvárásának úgy, hogy közben állandó bűntudat gyötri, amiért nem tud
egyszerre tökéletes anya, partner, rokon, barát, munkaerő, házvezetőnő,
fogyókúrázó és állampolgár lenni. Életünk egy olyan időszakában, amikor
leginkább támogatásra és együttérzésre lenne szükségünk, vég nélkül
kritizáljuk magunkat. A többség soha nem venné a bátorságot, hogy olyan
hangnemben beszéljen másokkal, mint ahogyan önmagát szidalmazza.
A buddhizmus arra tanít, hogy érezzünk együtt minden élőlénnyel,
magunkat is beleértve. Bár a viselkedésre vonatkozó elvárások viszonylag
szigorúak, a buddhizmus nem kívánja, hogy bűntudatra vesztegessük
energiáinkat. Az önvádat, mint haszontalan dolgot, ejtjük. Ha
gondolatainkba vagy cselekedeteinkbe hiba csúszik, elég, ha ezt
észrevesszük, és a jövőben odafigyelünk, nem pedig csak megyünk tovább.
Arra törekszünk, hogy tisztán lássuk az eseményeket. Valamint mindent
elkövetünk azért, hogy tudatállapotunk egészségesebb legyen.
Egyszer egy meditációt oktató tanár azt mondta: „Ne legyetek
csalódottak, ha a gondolataitok esetleg elkalandoznak meditáció közben.
Csak a gyengédség, a türelem és a kitartás segít.” Megjegyeztem a szavait;
éreztem, hogy nemcsak a meditációban, de a hétköznapokban is a
segítségemre lesznek. Ahhoz, hogy önállóvá váljunk, nekünk kell
önmagunk legjobb barátjának lennünk. Ha pedig úgy érezzük, hogy valamit
jobban is csinálhattunk volna, legyünk magunkkal gyengédek, türelmesek
és maradjunk kitartóak, mint ahogy ez az anya is mondja:

Számomra a buddhizmus egyik legnagyobb ajándéka az, hogy

nagyon nagy hangsúlyt helyez az önmagunk iránti türelemre és
együtt érzésre. Szigorú, katolikus családban nőttem fel, és
tizenévesen örökös bűntudattól szenvedtem, mert mindig
vétkeztem valamit. Bárhogy is próbáltam, nem tudtam nem
vétkezni, a végén pedig úgy éreztem, mindez felülkerekedik
rajtam, és egyre kevésbé szerettem magam. A buddhizmus azt
mondja, hogy sokkal mélyebb szinten kell szembesülnünk a
gyengeségeinkkel. Nem az a cél, hogy azonnal megszabaduljunk
a bűntől, hanem hogy megértsük okát és eredetét.
Az egyik rossz tulajdonságom az, hogy hajlamos vagyok
mások felett ítélkezni. A buddhizmus megtanított arra, hogy ha
szembenézek az ítéleteimmel, a mögöttük meghúzódó
gondolatokkal és azoknak tudatomra és testemre gyakorolt
hatásaival, sokkal nagyobb az esély rá, hogy a jövőben együtt
érzőbb leszek másokkal. Semmi szükség, hogy haragudjak
magamra vagy bűntudatom legyen. Megtanultam türelmesebbnek
és elnézőbbnek lenni magammal szemben, és így sokkal
hatékonyabban tudom kezelni a hiányosságaimat, mint ha
állandóan önmagamat vádolnám.
A gyerekeimnek azt tanítom, hogy a szeretet és a feltétlen
elfogadás legyen a viselkedésük kiindulópontja. Mostanában
próbálom elérni, hogy saját magamhoz is így viszonyuljak.

Miben segíthet a buddhizmus az anyáknak?

Képzeljünk csak el egy derűs, kiegyensúlyozott anyát, aki elfogadja
mindazt, amivel az élet szolgál. Aki nem borul ki egy váratlan,
nemkívánatos eseménytől. Nem reagálja túl a dolgokat. Tisztában van vele,
hogy olykor ostobán vagy érzéketlenül viselkedik, de ahelyett, hogy
napokig ezen rágódna, letudja a dolgot annyival, hogy legközelebb
megpróbálja jobban csinálni. Tudatában van cselekedeteinek, de mivel
szeretetet táplál önmaga iránt, nem feszeng kínosan, és nem csak
önmagával foglalkozik, amikor másokkal beszél. A barátai őszinte, gyengéd
és kedves teremtésnek tartják. A testvérei hozzáteszik, hogy jól átlátja az
egyes helyzeteket, és remek döntéseket hoz. Az emberek általában jól érzik
magukat a társaságában, tudják, hogy fontosak neki. Sokan szeretik. A
gyerekei örömmel vannak vele; érzik, hogy számíthatnak rá, és hogy
megérti őket. Kreatív, természetes és sokat nevet, mert bármit is csinál
éppen, tudja, hogy az élet játék, nem pedig munka.
A buddhizmus segíthet, hogy az iménti leírásnak megfelelő, boldogabb
anyává váljunk. Ha nem is egyik napról a másikra, de ha együtt érzőek és
türelmesek vagyunk magunkkal – ahelyett, hogy elemésztene bennünket a
bűntudat és az önvád –, egy kis gyakorlattal egyre közelebb kerülhetünk az
ideális anyaképhez. Nem arról van szó, hogy a buddhizmus megszólalásig
egyforma tökéletes anyákat hoz létre. Sokféle módon válhatunk ilyen
anyává anélkül, hogy feladnánk saját, egyéni vágyainkat.

Mit mondanak a buddhista anyák?

A buddhizmus gyakorlásának egyik fontos hatása lehet, hogy elkezdünk a

jelenben létezni. Nem valahol máshol járunk lélekben – mint ahogy
egyébként ez gyakran előfordul –, hanem arra törekszünk, hogy megéljük a
pillanatot. A 2. fejezetben még bővebben szót ejtek majd erről, de előbb
lássuk néhány anya beszámolóját arról, hogy milyen hatással volt a
buddhizmus a hétköznapjaikra.
Anne, két kislány édesanyja:

A buddhizmus segítségével úgy tekintek az anyaságra, mint egy

spirituális útra. Amikor rémesen mennek a dolgok, arra gondolok,
hogy gyakorlat teszi a mestert. A gyerekeim a tanítóim, akik újra
és újra rákényszerítenek, hogy itt és most éljek ahelyett, hogy
 mindazokról az izgalmas és lelkesítő dolgokról álmodoznék,
amelyeket egyébként csinálhatnék.
Anyaként mindig ott lebeg két kérdés: „Mire van éppen most
szükség?” és „Miért fontos ez?” Amikor rossz napom van, a
lányaim folyvást ugyanazt hajtogatják, mintha tudnák, hogy aki
ott van velük, az csak egy távoli zombi, és úgysem figyel oda
rendesen. Ilyenkor rájövök, hogy ideje visszarángatnom magam a
jelenbe és tényleg odafigyelnem rájuk. A buddhista tanítások
segítenek, hogy tudatos szülő legyek, hogy tisztában legyek azzal,
mi fontos az adott pillanatban, és ne tegyem ki a gyerekeimet
gépies reakcióknak.

Vicki Mackenzie Why Buddhism?: Westerners in Search of Wisdom (Miért a

buddhizmus? Nyugatiak a bölcsesség nyomában) című könyve gyakorló
buddhistákkal készült interjúkat tartalmaz. Mackenzie többek között egy
amerikai anyával, Yvonne Randdel beszélgetett, aki zen pap és tanító.
Yvonne, akárcsak Anne, úgy érzi, hogy a gyereknevelés egyfajta spirituális
gyakorlat.

A meditáció segített a gyereknevelésben, bár a gyerekeim jobban

tudták ezt, mint én. Egyszer a lányom átment egy osztálytársához,
és az anyuka megkérdezte tőle: „Miért meditál az anyukád?” A
lányom azt felelte: „Így sokkal jobb vele lenni, és úgy tűnik, ő is
jobban érzi magát.” Igaza volt. Nekem ez az egész olyan, mintha
egy hosszú álomból ébredtem volna. Rájöttem, hogy úgy
működtem, mint egy gép. Aztán otthonra találtam…
Egyértelművé vált, hogy ha a gyerekeimmel való
kapcsolatomban nem azt teszem, amit a buddhizmusból tanulok,
akkor az egész nem más, csak szemfényvesztés. Ki akartam
próbálni, hogyan befolyásolja a kapcsolatomat a gyerekeimmel
az, hogy megfigyelem a gondolataim áramlását és gyakorlom a
tudatosságot. Nyilvánvalóvá vált, hogy a tudatállapotom óriási
hatással van a gyerekeimre.
Melissának két lánya van, három- és ötévesek. Ő is a buddhizmus
segítségével tartja kordában az érzéseit. Úgy tűnik, Melissának sikerült
elfogadnia önmagát anélkül, hogy önelégültté vált volna.

A buddhizmus segítségével tudatosabban rálátok az elmém

működésére. Hacsak nem feledkezem meg róla, igyekszem
odafigyelni, hogyan beszélek önmagamhoz. Ez figyelmet és
koncentrációt igényel, de a meditáció során igyekszem ezeket a
képességeimet fejleszteni.
Mostanában azt próbálom tetten érni – figyelve a magammal
folytatott belső monológokat –, hogy mikor vagyok negatív. Ha a
gyerekeknek rossz napjuk van, magamban panaszkodom, és
kétségbeesésbe kergetem önmagam. Ha az ember képes
megfigyelni ezt a folyamatot, változtathat azon, ahogyan a
dolgokat látja, és megmentheti önmagát a szenvedéstől.

Ezek a példák mind azt mutatják, hogy ha világosan látjuk az előttünk álló
kihívásokat és észszerűen állunk a helyzethez, valószínűleg jobban fogunk
reagálni.

A gyerekneveléssel kapcsolatos rémálmok elleni biztosíték

A magam részéről szeretném, ha a jövőbeni kihívások, mint például a fiaim

kamaszkora, nem érnének váratlanul. Szeretném, ha rendelkeznék azokkal a
belső erőforrásokkal, amelyek segítségével hasznukra lehetek az életben,
akár mint barát, bizalmas, vagy mint olyan valaki, aki nem üti bele az orrát
a dolgukba, ha a helyzet úgy kívánja. Mint az anyák általában, én is
rettegek, nehogy a kicsikéimnek valami bajuk legyen. Rossz
pillanataimban, lelki szemeim előtt látom őket magányosan, szomorúan,
megalázottan. Ha valamelyikük öngyilkosságot követne el, belepusztulnék.
Az ösztöneim azt súgják, hogy minél bölcsebbé válok, annál nyitottabb is
leszek, és ezzel nő az esély, hogy segíteni tudok a gyerekeimnek, ha baj
van. Ha a gyerekeim tisztelnek, könnyebben a bizalmukba avatnak. Nem
könnyű olyasvalakit tisztelni, aki elveszítette a kapcsolatot önmagával,
képtelen uralkodni az érzésein, és nincs benne együttérzés. Olyasvalakivel
biztosan nem fogják megosztani a gondjaikat, akiről azt látják, hogy
mereven ragaszkodik a saját elképzeléseihez. A buddhizmus, azáltal, hogy
tudatosabbá tesz, segít megszabadulni személyiségünk árnyoldalaitól, és így
sokkal használhatóbbá válunk bajban lévő gyermekeink számára.
Nem kétséges, hogy remek szülők gyermekei is keveredhetnek bajba,
mégis, minél bölcsebb egy szülő, annál kevesebb gyötrelemmel kell a
gyerekeknek szembenézniük. Mint ahogy a XIV. dalai láma írta, The Heart
of Buddha’s Path (Buddha ösvényének szívében) című könyvében:
„Általánosságban szólva, ha egy szülő melegszívű, békés és
kiegyensúlyozott, valószínűleg a gyerekei is ezt a beállítottságot és
magatartásformát képviselik majd.”
A buddhizmus bölcsebbé tehet, márpedig én bölcs szeretnék lenni, ha
másért nem, a gyermekeim kedvéért. De mi a bölcsesség? Ha gyermekeink
benne vannak a slamasztikában, nem feltétlenül egy szakértőre vagy
szaktekintélyre vágynak. Lehet, hogy egyáltalán nem kíváncsiak a témával
kapcsolatos olvasmányélményeinkre, tapasztalatainkra. A buddhizmus
bölcsessége nem azt jelenti, hogy ítéleteket hozunk és tudjuk a választ. Az
élet titokzatos voltának elfogadása, a gépies reakciók elutasítása és a nem-
tudáshoz való szerény hozzáállás – ezek segítenek megőrizni
nyitottságunkat és érzékenységünket minden kapcsolatunkban.

A szenvedés oka, avagy a második Nemes Igazság

Mivel anyaként többségünknek bizonyára volt már része kellemetlenségben
vagy szenvedésben, az első Nemes Igazság megértése és elfogadása
valószínűleg nem okoz különösebb nehézséget. A második Nemes Igazság
kevésbé magától értetődő. Azt mondja, hogy a szenvedés és a
kielégületlenség oka a vágy. A világ, amelyben élünk, folytonosan
vágyakozó lényekké formált minket. Hiába nyerjük el vágyunk tárgyát, nem
lelünk békét; az egyes dolgokért való, véget nem érő küzdelem
következményeivel pedig többnyire nem vagyunk tisztában.
 Szeretnénk fontosak, csodálatra méltóak, gazdagok lenni, és mindenféle
izgalmas dolgot csinálni. Mániákusan kergetjük céljainkat, és azzal
hitegetjük magunkat, hogy ha elérjük őket, minden megoldódik.
Töméntelen mennyiségű holmit halmozunk fel, mert mit nem adnánk érte,
hogy divatos, jó ízléssel megáldott embernek tartsanak; hogy feljussunk
vagy eljussunk valahová, bárhová, akárhová. Miközben úgy tekintünk a
vágyainkra, mint a boldogsághoz vezető út építőköveire, nem vesszük észre
azt, ami itt és most boldoggá tehetne.
Adrienne Howley ausztrál buddhista apáca, akit a XIV. dalai láma
szentelt fel 1982-ben, két gyermek édesanyja. Az egyik fiával beszélgetett:

Nem először fordult elő, hogy azon sopánkodtam, bármit tegyen

is az ember anyámért, bármit ajándékozzon neki, ő soha,
semmivel nem elégedett. Persze elfogadja, amit kap, de véletlenül
sem hagy kétséget afelől, hogy nem tetszik neki az ajándék színe,
formája, vagy különben is, valami egészen másra vágyott.
Mondtam, hogy szerintem azt sem tudja, mit akar. A fiam erre
elmosolyodott és csöndesen megszólalt: „Anya, te ezt nem érted.
Már hogyne tudná, mit akar?! Mindent.” Egy kicsit mindnyájan
ilyenek vagyunk, némelyek pedig képesek hatalmas hűhót csapni,
ha nem kapnak meg mindent. Rettenetesen szenvednek, és ezzel
másoknak is szenvedést okoznak.

Ha megszabadulunk a vágytól, az nem jelenti azt, hogy ne tennénk

erőfeszítéseket, ne törekednénk dolgokra vagy ne kívánnánk ezt-azt. A
szenvedés ott kezdődik, amikor a céljaink, mindaz, amit szeretnénk,
követeléssé vagy szükségletté válnak: ahhoz, hogy elégedett lehessek, meg
kell szereznem x-et, y-t és z-t. Ha sóvárogva epekedünk, és nem engedünk a
huszonegyből, borítékolható a szorongás és a csalódottság, ha mégsem
következik be az, amit szeretnénk. Még ha teljesülnek is a vágyaink, az
örömünk nem tart soká – újabb vágyakat találunk.
Nemcsak attól szenvedünk, hogy vágyunk arra, ami nincs, hanem attól is,
hogy megszabadulnánk attól, ami van. Az, hogy ez az érzés – a ragaszkodás
fonákja – szintén boldogtalanná tud tenni, és különösen igaz az anyákra. Áll
az ember a parkban, a gyerek nem hajlandó hazamenni. Olyan érzés, mintha
már órák óta ott állna. Fázik és éhes. Hullámokban tör rá a csalódottság és a
reményvesztettség érzése, miközben a pöttöm lázadót győzködi, hogy
jöjjön már.
Vagy ez. Napok óta esik. Anya nem aludta ki magát, és be van zárva a
nappaliba, ami úgy néz ki, mint a csatatér. A gyerekek veszekednek és
piszkálódnak, ő közben az általuk választott rémes macskazenét hallgatja.
Kiöntik a narancslevet, elszakad a cérna és azt gondolja magában:
„Gyűlölöm az egészet! Nem akarok anya lenni! Ez az egész egy nagy
félreértés.” Utálatos az egész.
Nem érdemes egyenként megpróbálni szabadulni mindattól, amihez
ragaszkodunk. Buddha szerint, ha megszabadulunk az egyetlen köteléktől,
ami az összes többit okozza, a többi magától szertefoszlik. Ez a kötelék,
hogy hisszük, létezik egy szilárd, különálló, ellentmondásoktól mentes
énünk, az egónk. Az egónk egy életre szolgává tesz, építgeti törékeny
énképünket, hajszolja az élvezeteket és kerüli a fájdalmat. Erről az életre
szóló felfedezésről a 9. fejezetben még részletesebben szó lesz.

A szenvedés megszüntetése, avagy a harmadik

Nemes Igazság
Az egyes buddhista iskolák különbözőképpen határozzák meg és
magyarázzák a megvilágosodást és a szenvedés végét. A megvilágosodás
akkor jön el, ha az elménk minden negatív tudatállapottól szabaddá válik.
Öntudatunkra ébredünk, többé nincsenek téveszméink. Tisztán látjuk az
igazságot, ezért nem hajszoljuk az élvezeteket és nem menekülünk a
fájdalom elől. A szívünk megtelik szeretettel, mert legyőztük az önzést. A
zen iskola szerint a megvilágosodás bármely pillanatban bekövetkezhet.
Más iskolák azt állítják, hogy a folyamat több életet igényel, és több szintje
létezik. Abban mindenki egyetért, hogy a végső felébredés szavakkal nem
írható le, és a nem megvilágosodott elme számára fel nem fogható. Minden
iskola egyetért abban is, hogy a megvilágosodás az egyén felelőssége –
nincs olyan megváltó vagy varázserejű hatalom, amely eldönthetné, mikor
állunk készen.
Amikor a fa alatt meditált, Buddha a következőket mondta a
megvilágosodásról:

Amikor ezt felismertem, amikor ezt megláttam, gondolataim

megszabadultak a kívánságok indulatától, megszabadultak a
létezés indulatától, megszabadultak a tudatlanság indulatától.
Felismertem: „A megváltás a megváltottban van.”{4}

Meditáció közben futó pillantást vethetünk a megvilágosodott elmére, és ez

az, ami tovább ösztökél bennünket. Ahhoz, hogy efféle élményben legyen
részünk, persze igen nagy fokú koncentráció szükséges, és nagy
valószínűséggel többéves gyakorlás. Ahogy a negyedik Nemes Igazság
mondja, minden azon múlik, jó úton járunk-e.

A szenvedés megszüntetéséhez vezető út, avagy a

negyedik Nemes Igazság
A szenvedésből és boldogtalanságból kivezető utat, azaz a negyedik Nemes
Igazságot, Buddha a Nemes Nyolcrétű Ösvénnyel, illetve annak három
részével, a bölcsességgel, az erkölcsösséggel és az elmélyedéssel
magyarázta. Minden buddhista tanítás az alábbi nyolc témakör egyikébe
tartozik.

Bölcsesség
1. Helyes megértés
2. Helyes gondolkodás

Erkölcsösség
3. Helyes beszéd
4. Helyes cselekedet
 5. Helyes élet

Elmélyedés
6. Helyes törekvés
7. Helyes éberség
8. Helyes elmélkedés

A helyes megértés lényege, hogy olyannak látjuk a világot, amilyen, és

főként, hogy megértjük a dolgok átmeneti jellegét és nem kielégítő voltát,
valamint az én hiányát. A helyes gondolkodás azt jelenti, hogy komolyan
vesszük a buddhizmus gyakorlását, elszántan törekszünk a tudatosságra, és
megtisztítjuk gondolatainkat a kapzsiságtól, a gyűlölettől és a téveszméktől.
A helyes beszéd, cselekedet és élet képezik az út morális alapját. Úgy kell
beszélnünk, cselekednünk és olyan megélhetési forrást kell találnunk, hogy
az együttérzést és szerető kedvességet sugározzon mások számára, illetve
tisztességes legyen velük szemben. A bölcsességhez vezető út
megtalálásának feltétele az erényes életmód. A buddhizmus szerint csak
azok élvezhetik igazán a meditáció gyümölcsét, akik tisztességesen élnek.
A helyes törekvés, éberség és elmélkedés a meditáció gyakorlatára
utalnak; ezekkel későbbi fejezetekben foglalkozunk.
Egyelőre valószínűleg ennyit is épp elég megemészteni. A Nemes
Nyolcrétű Ösvényről részletesebben szólok majd az 1. függelékben, a
témakörök némelyikére pedig visszatérek a későbbi fejezetekben.
 2.
TUDATOS NEVELÉS
Szeretek délutánonként Zacért menni az óvodába. Az édes várakozás,
miközben az autótól sétálva keresztülvágok a téren, majd látni, hogy
felcsillan a szeme, amikor észrevesz, és beleolvadni az ölelésébe – olyan
örömteli élmény, amikor teljesen magával ragad a pillanat.
Másnap otthon töltjük a napot, feszült vagyok, türelmetlen és rosszkedvű.
Lassan telik az idő. Ilyenkor nem látom, hogy milyen szép gyerek, milyen
jó a humora, és hogy az egész élete egy kész csoda. Hogy ő maga áldás,
hihetetlen ajándék. Ha jobban odafigyelnék rá, amikor csak lehet, és
szemügyre venném, hogyan változik minden pillanatban, akkor az anyaság
gazdagabb és sokkal több elégedettséget okozó élménnyé válna.
Ha megtanulnánk teljes valójában megélni a pillanatot, ha a jelent
akarnánk felfedezni ahelyett, hogy a múlton rágódunk vagy épp a jövőt
tervezzük, több örömöt – és utánozhatatlan pillanatot – lelnénk az életben.
Ez a fajta odafigyelés a Nemes Nyolcrétű Ösvény hetedik pontja, azé az
ösvényé, amely a szenvedésből a boldogságba vezet. A helyes éberség vagy
tudatosság nem azt jelenti, hogy egyszerre mindenre odafigyelünk, sokkal
inkább azt, hogy tudjuk, mi történik az adott pillanatban.
Hajlamosak vagyunk úgy végigszáguldani egy napon, mintha valami
robotpilóta irányítana bennünket. A gondolatainkba merülünk, és ebből a
mentális labirintusból ki-kitekintve végezzük a dolgunkat. Agyunk hol a
múltat próbálja újraértelmezni, hol a jövőt tervezgeti. Tudatunkban múltbéli
konfliktusok, bántó megjegyzések, sérelmek nyüzsögnek, miközben
álmodozunk, fantáziálunk és sorra vesszük a tennivalókat. Nem kizárt, hogy
csak este jövünk rá: ott sem voltunk, azt sem tudjuk, mi történt egész nap.
Ha időnket a gondolataink között töltjük, valószínűleg:

• nem a feladatainkra koncentrálunk,

• nem figyelünk a gyerekeinkre,
• a második falat után már nem érezzük az étel ízét,
 • nem veszünk tudomást a környezetünkről,
• nem vesszük észre, ha eluralkodik rajtunk a feszültség,
• nem tudatosulnak az érzéseink és nem tudjuk, mi váltotta ki
őket.

Ha gyakoroljuk a tudatos éberséget, bölcsebb szülőkké válunk. Az egyetlen

esélyünk, hogy megértsük a dolgok valódi természetét, azt, hogy „mi van”,
ha a jelen pillanatra koncentrálunk. Ha nem tudjuk „mi van”, akkor csupán
téveszméink ködén át látjuk mindazt, amit az életünknek nevezünk. Ha
odafigyelünk, tisztábban látunk.
Tudatosan jelen lenni a nap minden pillanatában, elképesztően nehéz.
Emlékek és tervek között fel s alá ugráló „majomelménk” napjában
százszor is megakadályozza, hogy a jelenre koncentráljunk. Miért ne
működhetnénk gépiesen? Az odafigyelésnek számos előnye kell hogy
legyen, különben miért törnénk magunkat és próbálnánk elfogadni, hogy
óhatatlanul, rengetegszer kudarcot fogunk vallani.

Tudatos éberség – a gyerekeink kedvéért

Mennyire vagyunk tudatosak legfontosabb szerepünkben, szülőként?
Mennyire maradunk ki gyermekeink első éveiből, csak mert nem a jelenre
koncentrálunk? Beszélgettem egy anyával, aki onnan tudja, hogy milyen
fontos szerepet játszik a gyereknevelésben a figyelem, hogy rá nem
figyeltek oda.

A szüleimmel való kapcsolatom mindig elszomorít és

bizonytalanná tesz. Jó szülők voltak, igazából nem lehet őket
hibáztatni, és én tényleg hálás vagyok nekik. A gond csak az,
hogy nálunk mindenki egy kicsit megbízhatatlan és lökött a
családban. Folyton elkalandozik a figyelmünk, nem figyelünk
egymásra, és ezért igazából soha nem is ismertük vagy értettük
meg egymást. Anyához bármikor odamehetek, de ha el akarok
mondani neki valamit, folyton közbevág, néha egyszerűen témát
 vált, nem is figyel, felteszi a szokásos lemezt, anélkül, hogy
felfogná, amit mondok neki. Igazán nem akarom sajnáltatni
magam, mert tudom, hogy egy csomó elhanyagolt gyerek van,
akiknek sokkal rosszabb, mint nekem volt, de közben mégis
elszomorít, hogy soha nem voltam igazán fontos, hogy soha nem
értettek meg.
A buddhizmus megtanított, hogy mindennek az éberség hiánya
az oka; az, hogy képtelenek vagyunk csöndben, higgadtan
végighallgatni egymást; figyelemmel, türelemmel és nyitottan
állni a másikhoz. Most legalább tanulhatok a családom hibáiból,
és megpróbálhatok jobban jelen lenni a saját gyerekeim számára.
Szeretném, ha ők is – és a férjem is – megélnék a teljes figyelem,
odaadás és kapcsolódás pillanatait, hogy ne kelljen
szembenézniük azzal, amit a zen tanítóm úgy hív: „a hiányzó
élmény”.

Ennek az anyának a szavai azóta is a fülemben csengenek, mert története

veszélyes dologra hívja fel a figyelmet. Amikor olyan napom van, hogy a
figyelmem folyton elkalandozik és mérföldekre járok a jelentől, előfordul,
hogy Zac kétszer vagy háromszor is megkérdez valamit, mielőtt
meghallanám. Gyakran látom ugyanezt más gyerekeknél is, és mindig
félek, hogy értéktelennek, mellőzöttnek vagy láthatatlannak érzik magukat.
Mindnyájunkkal előfordul, hogy nem figyelünk; fölösleges ostoroznunk
magunkat emiatt, arra viszont igenis szükség van, hogy tudatában legyünk a
dolognak és igyekezzünk változtatni. Próbálom Zac hangját úgy kezelni,
mint a figyelem bekapcsoló gombját. Néha noszogatom az apját, a
barátainkat vagy a rokonainkat: „Figyelj, Zac mondani szeretne valamit.”
Gyermekeink számos különleges élménnyel ajándékoznak meg
bennünket: megszületnek, elmosolyodnak, kimondják az első szót,
elkezdenek iskolába járni. Ide-oda cikázó gondolataink fogságában már-már
észre sem vesszük az ennél hétköznapibb dolgokat, és elszalasztjuk annak
lehetőségét, hogy bármelyik, gyermekünkkel töltött pillanat igazán
különleges legyen. Ha rácsodálkozunk a jelenben rejlő mélységre és
árnyalatokra, nagyobbra értékeljük őket és több örömünk telik bennük.
Ha a jelenben élünk, családunk nagyobb biztonságban lesz. A
figyelmetlenségből elkövetett apró balesetek száma éppúgy csökken, mint
annak az esélye, hogy hátulról belehajtunk egy teherautóba. Ráadásul a
gyerekeink szükségleteire is érzékenyebben reagálunk, mint ahogy azt ez az
anya is elmondta:

Rájöttem, hogy amikor szórakozott vagyok, negatívan reagálok

arra, amit a gyerekek tesznek vagy mondanak. Ha viszont
megélem a pillanatot, akkor érzem, hogy mit kell tennem, és
valóban tudok segíteni a gyerekeimnek. A buddhizmus általam
tanulmányozott, Zen ágában a „kezdők szelleméről” beszélünk.
Ez azt jelenti, hogy minden pillanatra friss szemmel tekintünk;
nem a szokott módon reagálunk. Ez nekem nagyon sokat segít a
gyereknevelésben. Ami ma bevált, lehet, hogy holnap nem fog,
mint ahogy ami működött az egyik gyereknél, nem biztos, hogy
fog a másiknál is. Ezért próbálok egészen pontosan arra reagálni,
amit az új pillanat hoz. A gyereknevelés minden, csak nem
kiszámítható, ezért az egyes helyzeteket önmagukban kell
szemlélni, és ennek megfelelően reagálni rájuk.

Ugyanez az anya arra is rámutat, hogy ha odafigyelünk, jobban

megismerjük gyermekeinket, és segíthetünk nekik abban, hogy ne
akarjanak irreális elvárásoknak megfelelni.

Mivel odafigyelek rájuk, olyanoknak látom a gyermekeimet,

amilyenek, és így ki tudom szabadítani őket saját elvárásaim és
félelmeim béklyójából. Hagyom, hogy a saját útjukat járják. Nem
akarom azzal macerálni a lányomat, hogy egyszerre legyen
ügyeletes zseni, balett-táncos, segítse az elesetteket, szeresse az
állatokat és bálványozza az anyukáját. Ha átérzem, hogy őt mi
érdekli, akkor segíthetek neki, hogy elérje a célját, ami jó eséllyel
 úgysem áll majd köszönő viszonyban sem azzal, amit én
kitaláltam.

Tudatos éberség – a saját érdekünkben

Ha éberen figyelünk, magunkról is sokat tanulhatunk, és felismerhetjük,
hogy sokszor a gyerekeink „nevelnek” minket. Az alábbi édesanya is erre
jött rá:

Ha megélem a pillanatot, sok mindent megtudok magamról, és az

idő, amit a gyerekeimmel töltök, egyszersmind tanulásra és
spirituális fejlődésre fordított idővé is válik. Gyakran előfordul,
hogy a saját hibáimból tanulok, de attól az még tanulás. Ha
kiakadok vagy ráförmedek a srácokra, megtehetném, hogy
amilyen gyorsan csak lehet, megpróbálnám elfelejteni a dolgot.
Ehelyett inkább igyekszem a pillanat mélyére nézni, hogy tudjam,
mi az, amit tanulhatok belőle és mi az, amit legközelebb –
hasonló esetben – másképp csinálhatok.
A gondolataimat figyelve ébredtem rá, hányféle irreális igényt
támasztok a gyerekeimmel, és általában az életkörülményeimmel
szemben. Olyan butaságokra gondolok, mint hogy „a lakásban
rendnek kell lenni” vagy hogy „az én gyerekeim legyenek mindig
elégedettek és örüljenek”. Rájöttem, hogy érdemes érzelmileg
jobban elhatárolódni a csip-csup, bosszantó dolgoktól, és
belenyugodni abba, hogy nem lehet mindig minden tökéletes.

Hogy valami könnyedebb témáról is szót ejtsünk, ugyanezt az anyát, aki

igyekszik a jelenben élni, kevesebb baleset éri.

Régebben mindig úgy rohangáltam fel s alá, hogy közben a jövőn

rágódtam. Soha nem arra figyeltem, amit éppen csinálok, ezért
folyton nekimentem valaminek, belerúgtam a bútorokba, a
 csípőm tele volt kék-zöld foltokkal. Mióta a pillanatra, a jelenre
figyelek, nem érnek balesetek.

Az éberség azt jelenti, hogy tudatában vagyunk mindannak, ami az adott

pillanatban történik: tisztában vagyunk testünk állapotával, érzéseinkkel,
benyomásainkkal, feltételezéseinkkel és hajlamainkkal. Megfigyeljük
testünk jeleit, és rájövünk, hogy rossz hangulatunkat talán nem is
gyermekeink viselkedése, hanem a gyomrunkat mardosó éhség vagy
nyakunk zsibbadása okozza. Több figyelmet szentelünk a testünknek, és
felismerjük, milyen ételek esnek jól valójában, melyik testhelyzet a
legkényelmesebb, vagy hogy mennyivel jobban érezzük magunkat némi
testmozgás után. Hogyan vesszük a levegőt? Felszínesen, kapkodva?
Mennyire lazák az izmaink? Hol jön létre a feszültség és mi okozza?
Milyen a testtartásunk és milyen hangulatot jelez?
Ha meg tudjuk figyelni érzelmeink keletkezését és múlását, akkor a maga
teljességében éljük meg az életet, és nem hagyjuk figyelmen kívül azokat a
jelenségeket, amelyekből a legtöbbet tanulhatunk. Feltűnhet, hogy olyasmin
kesergünk, ami – ha jobban belegondolunk – nem is bánt minket igazán.
Inkább csak arról van szó, hogy egyszeriben magával ragad egy múló érzés,
mi pedig keresünk valami sérelmet, hogy igazoljuk érzéseinket. Hívhatjuk
rosszkedvnek, vagy ráfoghatjuk valamire, amit ettünk, a lényeg, hogy
tudatában legyünk a késztetésnek, és ne nagyítsuk fel sérelmeinket, ne
reagáljuk túl őket.
Amikor otthon vagyok a gyerekekkel, a késő délutáni órákban gyakran
olyan gondolatok törnek rám, hogy „az anyaság az őrületbe kerget,
valahogy ki kell lépnem ebből, én erre nem vagyok alkalmas”. Amikor
tudatára ébredek, hogy mi jár a fejemben, emlékeztetem magam, hogy ez
egy átmeneti állapot, és itt az ideje, hogy megkeressem a rossz érzés okát.
Buzgón igyekszem igazolást találni siralmas állapotomra; kitalálom, hogy
milyen elviselhetetlen csalódások és katasztrófák értek. Simán elfelejtem,
hogy majd’ minden délután eljön ez a pillanat: elfáradok, leesik a
vércukorszintem, pihenni kéne. Az érzéseimnek nem sok közük van az
anyasághoz, mert amikor még nem voltak gyerekeim és dolgoztam,
ugyanígy, rendre eljött ez a pillanat: elviselhetetlennek éreztem a munkám,
szabadságról álmodoztam, aztán rávetettem magam egy tábla csokoládéra,
és rendbe jöttek a dolgok. Mindig érdemes feltenni a kérdést: Mi volt előbb,
a rossz érzés vagy a sérelem?
Hasznos lehet megfigyelni, milyen hatást gyakorolnak érzelmeink a
testünkre. Amikor dühös vagyok a gyerekeimre, összeráncolom a
szemöldököm, megfeszítem a jobb vállam és egyenetlenül lélegzem. Ha
időben felfedezem magamon a testi jeleket, némi önuralmat gyakorolhatok
azáltal, hogy először a testi feszültséget próbálom feloldani, mélyeket
lélegzem, megnyugszom.
Az „itt és most” nemcsak belső világunk feltárásában segít, de abban is,
hogy – minden érzékszervünket hasznosítva – észrevegyük a
környezetünket: a levegőt, amint végigsimít a bőrünkön, a levelek zörgését
a talpunk alatt, a látványt, a hangokat, az illatokat. Ha figyelmet szentelünk
környezetünknek, valószínűleg meglepetten szembesülünk vele, hogy
korábban mennyi mindent észre sem vettünk. Lesunyt fejjel,
gondolatainkba merülve sétáltunk, és csak töredékét láttuk mindannak, ami
elénk tárult. Gyakran épp a gyerekeink azok, akik a táj egy-egy részletére
irányítják figyelmünket. Hány csodálatos látnivalót, illatot vagy hangot
szalasztunk el anélkül, hogy észrevennénk. Mióta odafigyelek a
környezetemre, rájöttem, milyen szomorú és megható tud lenni a madarak
éneke. Tolom a babakocsit az utcán, virágokat, fákat, köveket fedezek fel,
látom a színek játékát, a felhők vonulását. Az örömöt nem mindig az élet
nagy, zajos eseményei kínálják.
Az éber figyelem által gazdagabbá válik az életünk, mert energiát,
kiegyensúlyozottságot és tisztánlátást kölcsönöz nekünk.

Energia

Rengeteg energiát vesztegetünk el a mindennapokban amiatt, hogy nem az

adott pillanatra és annak kívánalmaira figyelünk: hibázunk, olyasmit
mondunk, amit később megbánunk, nem az előttünk álló feladatra
koncentrálunk. Helen Jandamit Nagy-Britanniában született, buddhista, két
fiú édesanyja. Több mint húsz évig tanított meditációt a Nemzetközi
Buddhista Meditációs Központban, Bangkokban. The Path to Peace Within
(A belső békéhez vezető út) című könyvében szemléletes párhuzammal
illusztrálja, hogyan tehetünk szert több energiára:

Képzeljük el, hogy egy vízzel színültig teli tálat tartunk a

kezünkben. Ha kellően odafigyelünk, alig egy kevés fog
kicsöpögni, miközben a tálat a helyére visszük. Ha heves,
fékevesztett mozdulatokkal tesszük ugyanezt, egy csomó víz
kifolyik.

Éberséggel időt és energiát spórolunk. Ha nem koncentrálunk kellőképpen,

bizonyos tevékenységeket újra el kell végeznünk, mert az első alkalommal
figyelmetlenek voltunk. Ha tiszta a tudatunk, nem felejtjük el, mit hová
tettünk, miért mentünk be a szobába, bezártuk-e az autót, vagy akár hogy
hová is akartunk kilyukadni beszélgetés közben. A figyelem legyőzi a
szétszórtságot és élesíti az elmét.
Energiaszintünk növekedését több dolog is kiválthatja. Az egyik, távolról
sem elhanyagolható tényező, hogy némi odafigyeléssel többször leszünk jó
formában, jó lelkiállapotban pedig több energiánk marad, és kevésbé
leszünk levertek. A meditáció során megtapasztalt mentális nyugalom
ráadásul oly mértékben növeli az energiaszintet, hogy sok gyakorlott
meditáló állítja: kevesebb alvásra van szüksége.
Ha tudatosan odafigyelünk arra, miképp reagál a testünk a nap egyes
eseményeire, el tudjuk raktározni energiáinkat. Egy buddhista anya ezt a
következőképpen írta le:

Amilyen gyakran csak lehet, igyekszem tudatosítani magamban

testem jelzéseit, és ez kifizetődik. Ha odafigyelek, mindig érzem
a feszültséget. Azáltal, hogy rendszeresen kiengedem a gőzt, és
tudatosan próbálok lazítani, a nap végére sokkal több energiám
marad, mintha hagytam volna felgyülemleni az indulatokat.
 A nap folyamán sokszor megfeszülnek az arcizmaim. Amikor
észreveszem, tudom, hogy itt az ideje mosolyogni és lazítani egy
kicsit. Az arcizmok ellazítása egyébként a kapcsolataimnak is jót
tesz: ritkábban fordul elő, hogy mereven bámulok valakit.

Kiegyensúlyozottság

A meditáció és a pillanatra való tudatos odafigyelés egyfajta szellemi

kikapcsolódás: nem a szokásos köreinket futjuk, nem aggódunk, nem
tervezünk. Mint minden kikapcsolódástól, ettől is felfrissülünk,
kiegyensúlyozottabbnak érezzük magunkat, és a kihívások, amelyekkel
szembesülünk, már nem is tűnnek annyira nyomasztónak. Ha tudatosan
élünk, boldogabbak leszünk. Nem csoda, hisz elszántan küzdöttünk a
szórakozottság ellen, amely eddig meggátolta, hogy észrevegyük a pillanat
kínálta gyönyöröket. Most a maga teljes gazdagságában kezdjük megélni a
jelent.
A meditáció során lehetőségünk nyílik arra, hogy szembenézzünk negatív
érzelmeinkkel, és ezt a gyakorlatot a hétköznapokba is átültethetjük.
Rájövünk, hogy a negatív érzelmek egy tünékeny szellemi állapotot
tükröznek, ezért nem kell teljesen átadnunk magunkat nekik. Fölösleges
szavakba önteni őket, elnyomni őket, vagy hagyni, hogy különböző
cselekedetekre sarkalljanak. Ha már a keletkezése pillanatában tetten érjük
a rossz hangulatot, akkor egy pillanatra megállhatunk, mielőtt reagálnánk.
Minél inkább tudatában vagyunk negatív érzelmeinknek, annál könnyebb az
ellenőrzésünk alá vonni őket, hogy aztán kiegyensúlyozottan éljünk.
Ha ülünk a dugóban és észrevesszük, hogy egyre idegesebbek vagyunk,
megtehetjük, hogy tudomásul vesszük az érzést, figyeljük, ahogy nő, ahogy
elhatalmasodik, majd eltűnik. Ha tudatosan megfigyeljük, hogyan fogy el a
türelmünk egy hisztiző gyerek társaságában, már meg is találtuk a módját,
hogy kellő távolságot tartsuk ettől az érzelemtől. Megállunk és
összeszedjük magunkat, hogy annak megfelelően reagálhassunk, amit az
adott pillanatban a legbölcsebbnek vagy legátgondoltabbnak érzünk.
 Ma csak a tudatosság mentett meg a teljes kiborulástól. Barátaink jöttek
egy másik államból, és nagyon szerettem volna, ha otthon érzik magukat. A
kicsi belázasodott, egyfolytában visított, csak az ölemben volt jó neki. Zac
hol hisztizett, hol az egyik vendég gyerekkel veszekedett, aki ráadásul nem
fogadta túl jól a dolgot. A vízvezeték-szerelő elzárta a vizet. A tej elfogyott.
Mindenre elszántan igyekeztem kiaknázni a tudatos odafigyelés jótékony
hatását, és alapos önvizsgálatnak vetettem alá magam a délelőtt folyamán.
Elfoglaltam a „megfigyelőállást”, és sorra vettem az egymás hegyén-hátán
tornyosuló negatív gondolatokat (Ez már több a soknál!; Gondolhattam
volna, hogy ez lesz!; Nem hiszem el!) és negatív érzelmeket (csalódottság,
elkeseredettség és egy jó adag düh). Tudtam, ha átadom magam negatív
érzelmeimnek – feladom a megfigyelő nézőpontot, és csak hagyom, hogy
elhatalmasodjanak –, végem van (de nemcsak nekem, hanem annak is, akit
dühömben elpáholok – remélhetőleg nem a vízvezeték-szerelő lesz az).
Amikor csak lehetett, igyekeztem a légzésemre koncentrálni, hogy ne
csússzon ki végképp a lábam alól a talaj.
Tisztán láttam, hogy két lehetőségem van: vagy hagyom, hogy a
hétköznapi katasztrófasorozat idegroncsot csináljon belőlem, vagy
messzebbről szemlélem a helyzetet és igyekszem elhatárolódni, amennyire
csak lehet (holnap úgysem érdekel már az egész). Ahelyett, hogy
utálkozásra és ellenkezésre pazaroltam volna az energiáimat, megpróbáltam
elfogadni a helyzetet. Egy anya nem érezheti magát mindig kellemesen és
nem lehet mindig kiegyensúlyozott, mégis igyekezhetünk arra az
álláspontra helyezkedni, hogy igenis elviseljük a helyzetet, ha már úgyis
minden pillanat a spirituális fejlődésünk része. A zen hagyomány egy
mondása szerint: „Gyógyszer az egész világ.”{5} Mindenből tanulhatunk,
ami velünk történik. A következő fejezetben közelebbről is megvizsgáljuk,
hogyan segít a tudatos odafigyelés a negatív tudatállapotok leküzdésében.

Tisztánlátás

A racionális vagy intellektuális gondolatok és beszéd nem mindig mutatják

meg a tévképzeteinkből, rossz szokásainkból vagy még rosszabb
hajlamainkból kivezető utat. Sokan tapasztaltuk, hogy nem minden
párkapcsolatban válik be, ha beszéddel próbáljuk megoldani a problémákat.
Amikor a beszéd nem használ, mit csinálunk? Tovább beszélünk, amitől
továbbra sem oldódik meg semmi. Hasonlót élhetünk át, amikor próbáljuk
végiggondolni problémáinkat: előfordul, hogy minél többet töprengünk egy
dolgon, annál inkább gúzsba kötjük magunkat. Néha hatékonyabb eszközre
van szükség a változáshoz.
Ez az eszköz a tisztánlátás, vagyis annak képessége, hogy világosan
lássuk a problémát. A megérzés vagy felismerés magától bekövetkezik, ha
tudatosan törekszünk arra, hogy mindig tisztában legyünk vele, mi is
történik valójában. Amikor végül ráébredünk, mely téves elképzelés okozta
önromboló viselkedésünket, mi sem természetesebb, mint hogy elkezdünk
másként viselkedni.
Az egyik buddhista anyának, akivel beszélgettem, erős bűntudata volt,
ezért felkeresett egy zen terapeutát. Olyan figyelemről és elismerésről
álmodott, amit anyaként kevés lehetősége volt megkapni. Ugyanakkor
zavarta, hogy reflektorfényre és dicsérő szólamokra vágyik. A terapeuta
nem elégedett meg annyival, hogy beszélgetnek a témáról, hanem olyan
módszereket tanított, amelyek fejlesztik a mélyebb szinten való megértést
és a tisztánlátást. Az anya így számolt be erről:

Először az elismeréssel kapcsolatos komplikált érzéseimet jártuk

körbe. Aztán mélyebbre mentünk. Megkért, hogy csukjam be a
szemem és koncentráljak arra, hogyan reagál a testem: figyeljek a
légzésemre és minden másra, ami az adott pillanatban előjön.
Halkan figyelmeztetett, hogy egyetlenegy dolgot fog mondani,
majd néhány percre magamra hagy, hogy nyugodtan
gondolkodhassak.
Végül így szólt: „Nincs abban semmi rossz, ha észreveszik az
embert.”
Mozdulatlanul ültem, vártam, hogy leülepedjen, amit mondott,
nem is nagyon gondolkodtam rajta, inkább csak hagytam, hogy
velem legyen. Be kell vallanom, hogy az együtt töltött egy órából
 erre a mondatra – nincs abban semmi rossz, ha észreveszik az
embert – emlékszem leginkább. Sokkal nagyobb hatással volt
rám, mint bármi, amiről előtte beszélgettünk. Ez az egy mondat
olyan volt, mint valami gyógyír: segít, hogy elfogadjam magam
és megbocsássak magamnak azért, amiért egy ilyen kiéhezett
magamutogató vagyok.

A tudatos éberség fejlesztése

Minden pillanat zsúfolásig tele van – részben bennünk, részben rajtunk
kívül játszódó – apró momentumokkal. A cél az, hogy ne felejtsük el
figyelmünkbe idézni vagy észrevenni ezeket. Mind a meditáció folyamán,
mind az egyszerű hétköznapokban könnyen áldozatul eshetünk a
figyelmünket elterelő gondolatoknak és benyomásoknak. Bár ezek a
gondolatok többnyire haszontalanok, mégsem tudunk szabadulni saját,
belső képernyőnk elől. Amikor emlékeztetjük magunkat a tudatosság
fontosságára, sosem ítéljük el magunkat azért, mert gondolataink
elkalandoznak; egyszerűen csak türelmesen visszakalauzoljuk őket a
jelenbe. Nem ürítjük ki az elménket, és nem válunk minden gondolatot
nélkülöző zombikká. A jelen, függetlenül attól, hogy éppen mit csinálunk,
mindig tele van annyi eseménnyel, hogy az bőven lefoglalja gondolatainkat.
Nincs az a mozzanat vagy tevékenység, ami túl jelentéktelen lenne
ahhoz, hogy figyelemre méltassuk. Buddhát idézem:

…amikor a szerzetes megy, akkor tudja: „Megyek”; amikor áll,

tudja: „Állok”; amikor ül, tudja: „Ülök”; amikor lefekszik, tudja:
„Fekszem”…{6}

A szerzetes magában nyugtázza az eseményeket. Bár elsőre furcsának

tűnhet; ha magunkban elmondjuk, hogy mit is csinálunk éppen, ez segít,
hogy megőrizzük éberségünket. Olyan ez, mint a kis biciklin a pótkerék.
Idővel lehet, hogy nem lesz rá szükségünk, mert már eggyé tudunk válni a
pillanattal.
 Az adott pillanat egyes részleteinek megfigyelésekor nem szabad
értékelnünk, hogy ez „jó” vagy „rossz”, „kellemes” vagy épp
„kellemetlen”. A buddhisták arra törekednek, hogy elméjük
kiegyensúlyozott legyen; ne jöjjenek zavarba, ne izgassa fel őket túlságosan
az, amit látnak; olyanok legyenek, mint a hegy, amely minden évszakban
rendületlenül tűri az időjárás viszontagságait. Ha nem vagyunk hajlandóak
értékelni a látottakat, akkor inkább leszünk elfogadóak, mint ítélkezőek,
mert nem kívánjuk többé, hogy az élet más legyen, mint ami. Erről szól a
buddhisták által oly nagyra becsült lelki nyugalom. Ha nem értékeljük a
látottakat, az abban is segít, hogy megszabaduljunk az anyákra oly
jellemző, kínzó bűntudattól és önostorozástól. Többé nem kell
alkalmatlannak éreznünk magunkat vagy leszólnunk a teljesítményünket.
A következő néhány napban próbáljunk meg a jelenben élni. Figyeljük
meg, mi játszódik le a testünkben és hogyan követik egymást a különböző
érzelmi állapotok. Próbáljuk megfigyelni a gondolatainkat, ne hagyjuk,
hogy összevissza csapongjanak múlt és jövő között. Mindez ráébreszt majd,
mennyi kitartást igényel, hogy a jelenben maradjunk.
Lesz, aki úgy találja, hogy kudarcot kudarcra halmoz – kevesen tudnak
hosszabb időn át, mindig az adott pillanatban létezni. Ugyanakkor,
figyelmünk kitartó összpontosítása gyakorlattal fejleszthető. Az erre való
képességet meditációval növelhetjük; ilyenkor az adott pillanat egyetlen
mozzanatára koncentrálunk: általában a légzésünk ritmusára. A figyelem
összpontosításának képességét és a pillanat élvezetét elősegítő meditációról
a 9. fejezetben még bővebben szólok. Éberségünket azonban nemcsak
meditációval fejleszthetjük, hanem bármely nap bármely szakában: az evés,
az ivás, a várakozás, a pihenés, a beszélgetés, a munka pillanatai mind-mind
jó alkalmat szolgáltatnak erre.

Tudatosság, idő szűkében szenvedőknek

Aki épp egy újszülöttel van otthon, hetek óta nem alszik, esetleg a
munkahelye és a gyerekei között próbál egyensúlyozni, könnyen lehet,
hogy nem tud időt szakítani a meditálásra. A tudatos éberség akkor is
hatalmas előnyökkel jár, ha kevés, vagy semennyi időnk nincsen. Aki nem
ér rá meditálni, az ébrenlét bármely pillanatában fejlesztheti éberségét.
Mindössze arra van szükség, hogy ne felejtsük el az eszünkbe idézni a
dolgokat.
Dr. Thynn Thynn, kaliforniai meditációoktató, a Living Meditation,
Living Insight (Élő meditáció, élő tisztánlátás) szerzője, azt vallja, hogy a
meditáció csupán egy segédeszköz; nem szabad, hogy maga a gyakorlás
fontosabbá váljon, mint az, hogy a hétköznapokban a meditáció
szabályainak megfelelően éljünk. Állítja, hogy a meditáció olyan
„dinamikus tevékenység”, aminek át kell hatnia a hétköznapok forgatagát.

A meditáció itt és most történik, miközben az élet alakul, ahogyan

alakul. Egyszer fent, másszor lent, konfliktusok, csalódások,
szívfájdalmak, öröm, siker és egyéb nehézségek jönnek-mennek.
Ebben a káoszban kell gyakorolnunk az éberséget ahhoz, hogy
megtaláljuk önmagunk békéjét, és véget vessünk a szenvedésnek.

Dr. Thynn Thynn azt javasolja, használjunk ki minden kínálkozó alkalmat,

hogy gondolatainkat a pillanatra összpontosítsuk.

Az élő meditáció gyakorlata nem a menekülésről szól, nem arról,

hogy figyelmen kívül hagyjuk a zavaró tényezőket, hanem arról,
hogy épp ezekre a zavaró tényezőkre fókuszálva gyakoroljuk az
éberséget.

Tenzin Palmo angol buddhista apáca tizenkét évet töltött egy barlangban
meditálva. Cave in the Snow (Barlang a hóban) című könyvében amellett
érvel, hogy mindenkinek van ideje meditálni:

Meditálhatunk a folyosón, vagy amíg várjuk, hogy betöltsön a

számítógép, a piros lámpánál, sorban állás közben, a
fürdőszobába menet, fésülködés közben. Csak jelen kell lenni a
pillanatban, mentális értelmezés, értékelés nélkül.
Azt javasolja, kezdetben válasszunk ki egyetlen hétköznapi tevékenységet –
mint például a teázás –, ami közben meditálni fogunk.
Kamala Masters ugyanezt a tanácsot kapta a tanárától. Kamala ma már a
Hawaiin, Mauiban található Vipassana Metta Alapítvány társigazgatója.
Voices of Insight (A tisztánlátás hangja) című művében meséli, hogy fiatal
anyaként nagyon szeretett volna a spirituális úton továbblépni, és állandóan
csalódott volt, hogy semmire sem jut ideje: három gyereket nevelt egyedül,
miközben két munkahelyen igyekezett helytállni. Nem adta fel, talált egy
tanítót, aki házhoz jött hozzá. A tanító két lehetőséget is talált a meditálásra.
Az egyik: mosogatás közben.

Tudatosítsd magadban mindazt, ami a mosogatás során történik: a

kézmozdulataidat, azt, hogy meleg vagy hűvös-e a víz, azt, ahogy
felveszed az edényt, ráteszed a mosogatószert, leöblíted, leteszed.
Most semmi más nem történik, csak a mosogatás.

A tanító felfigyelt rá, hogy Kamala egy nap számtalanszor keresztülmegy

az előszobán. Azt tanácsolta, valahányszor az előszobában jár, használja ki
az alkalmat:

…ne figyelj másra, csak a lépteidre… Minden egyes lépésnél,

ismételd halkan magadban: lépek, lépek, lépek.

Ezek a naponta többször ismétlődő, rövid időszakok segítettek Kamalának

abban, hogy kiegyensúlyozottabb életet élhessen gyermekeivel. Az éberség
gyakorlását hamarosan más házimunkákra is kiterjesztette, és felismerte a
meditáció előnyeit.
A zen kolostorokban a háztartás körüli munkákat kiváló alkalomnak
tekintik a gyakorlásra; néhány kolostorban a legrégebbi tagok végzik a
leginkább szolgai munkákat. Íme, néhány lehetőség az éberség
hétköznapokban való gyakorlására:

• Gyaloglás közben mondjuk magunkban: „most gyalogolok”, és

figyeljük meg, milyen érzés a talaj érintése a talpunkon!
 • Házimunka közben figyeljük meg a feladat minden egyes
részletét!
• Evés közben tudatosítsuk magunkban a kézmozdulatokat, az
étel ízét, a nyelés és az emésztés által kiváltott érzéseket, az étel
érzetét a gyomorban!
• Figyeljük meg testünk történéseit sorban állás közben, például a
bankban vagy a közértben. Lazítsuk el a merev izmokat,
változtassunk testtartásunkon, és tegyük lágyabbá arcvonásainkat!
• Vegyük szemügyre a környezetünket, bárhol vagyunk is.
Próbáljunk meg mindennap felfedezni valami új részletet a
környékünkön!
• Hallgassuk meg figyelmesen, mit mondanak mások, és tartsunk
egy kis szünetet, mielőtt válaszolnánk!
• Tudatosítsuk magunkban a gondolatainkat, amilyen gyakran
csak lehet, anélkül, hogy ítélkeznénk felettük!
• Minden adandó alkalommal koncentráljunk a légzésre; ez
pihenteti az agyat.
• Keressük a csend és nyugalom pillanatait! Néha érdemes
lemondani az autórádióról, a tévéről vagy az üres locsogásról.

Javasolnék még valamit, amit úgy neveztem el: „egyperces módszer”. Ha

az ember az egész napot gyerekekkel tölti, általában akadnak olyan,
többnyire egyperces időszakok, amikor éppen nincs semmi feladatunk.
Ezeket az időszakokat általában a légzésem tudatosítására használom, és
mindig elcsodálkozom azon, mennyit számít, ha az ember csak egy percig
is a légzésére koncentrál. Megnyugszom, és valahogy minden megszépül
egy kicsit. Érdekes, hogy a hatás akkor sem marad el, ha éppen nem tudok
túl jól összpontosítani. Fokozza a hatást, ha erre a rövid időre a
hagyományos, Buddha-féle félmosolyt öltöm az arcomra.
Próbáltam alkalmat keríteni a szertartásosabb, ülőmeditációra is. Nem
sokkal azután, hogy megszületett a második gyermekem, elköltöztünk,
belevágtunk egy lakásfelújításba (a férjem ötlete volt!), és még ezt a
könyvet is be akartam fejezni. Mindezek mellett az ülőmeditációra is időt
találni komoly kihívást jelentett, de azért heti néhány alkalmat sikerült
beiktatnom, többnyire reggel hat óra tájban, miután megetettem a kicsit.
Meditálásomnak majd’ minden esetben a családi élet vetett véget.
Szerencsére, épp ekkortájt hallottam a tibeti Lama Choedak egy beszédét.
Lama Choedak három gyermek édesapja. Hangsúlyozta, hogy a
gyereknevelést és a gyakorlást egységben kell kezelni, nem szabad
egymástól élesen elválasztani. Ha a gyerek felsír – épp a meditáció közepén
–, figyelmünket zökkenőmentesen, vonakodás és magunkban tett
megjegyzések nélkül át kell irányítanunk az adott pillanat elvárásaira: meg
kell nyugtatni a gyereket. Lama Choedak szavaival:

A gyakorlás átvitele fontosabb, mint a gyakorlat maga. A benzint

sem a benzinkútnál használjuk.

Hajlamosak vagyunk úgy élni az életünket, mintha az idő rabszolgái

lennénk: mindig csinálni, építeni akarunk valamit, egyről a kettőre akarunk
jutni. Ha túlságosan elmerülünk ebben a gondolkodásmódban, a végén a
gyerekeinket is az egyéb tennivalóink közé soroljuk, és nemigen vesszük
észre, valójában mire lenne szükségük. Nem élvezzük a gyerekeink
társaságát, mert máshol jár az eszünk. Ha a jelenre koncentrálunk,
megszabadulunk minden terhünktől, egyszerűen csak létezünk, és nyitott
szívvel várjuk, hogy mit hoz a pillanat. Susan Murphy zen tanító és
kétgyermekes édesanya azt vallja, hogy „a tudatosság megszabadít minket
az idő vasmarkából”:

A gyerekek arra hívnak, hogy a jelenben éljünk és játsszunk. Aki

nincs egészen jelen, az nem tud játszani sem. Az éberség
gyakorlásával fokozatosan halmozódnak bennünk a játékosság
kreatív energiái. Gondoljunk csak bele, milyen rengeteg ideig tart
megkerülni egy háztömböt, ha egy kisgyerekkel sétálunk; mennyi
látnivaló, megbeszélnivaló, kérdeznivaló akad. Ha belenézünk
egy pocsolyába, azt látjuk, olyan, mint egy tükör. Tükör vagy
ablak? Magunkat látjuk, vagy egy másik világot? Másnak tűnik,
 mint a mi világunk. Emlékszem, amikor a lányom öt- vagy
hatéves volt, mindig megálltunk, ha mohát találtunk. Az ujjaink
voltak a tündérek, végigsétáltak tündérország tündérfáin. A kis
mohacsomók tényleg úgy néztek ki, mint megannyi mesebeli
tündérfa. A séták hosszúra nyúltak, és velük együtt nyúlt az idő.
A gyerekek addig tudják nyújtani az időt, amíg végül teljesen el
nem tűnik. Ők nem a mi tiktakoló időnk szerint élnek.
Rákényszerítenek, hogy egy időre félretegyük megszokott,
célorientált vágyainkat. Nagyszerű lecke és hatalmas ajándék.

Karma
Amikor a gyerekeink felnőnek, visszatekintve milyen anyát látnak? Mit
mondanak majd rólunk? Mártír? Türelmes? Házsártos? Követelőző? Laza?
Milyen hatással lesznek most kimondott szavaink, mostani viselkedésünk
gyerekeinkre? Milyen példát mutatunk? A buddhisták gyakran mondják,
hogy ha meg akarjuk érteni a jelent, nézzük meg a múltat, ha meg akarjuk
tudni a jövőt, figyeljük a jelent. Nem változtathatjuk meg a múltat, és nem
írhatjuk elő, mi történjék a jövőben; az egyetlen, amire hatással lehetünk, az
a jelen; ezért is fontos, hogy erre figyeljünk. Mostani éberségünk
befolyásolja a jövőnket, és nemcsak a miénket, hanem a gyerekeinkét is.
A karma gondolatának megértéséhez nem kell varázslatokban hinnünk
vagy babonásnak lennünk. Buddha megfogalmazásában a karma egészen
logikusnak tűnik. Nem arról van szó, hogy a világegyetem ítélkezik:
megbünteti a rosszat és jutalmazza a jót. A karma ok és okozat
összefüggése: mindennek, amit csinálunk, gondolunk vagy mondunk,
következménye van. Buddha szerint:

Bárhová mehetsz, bárhol lehetsz, tetteid következményei ott is

utolérnek.

Minden jelenség összefügg, minden cselekedetünk kihat a következőre.

Semmi nem keletkezik önmagából. A következő versben Buddha arról
beszél, milyen fontos szerepet játszanak gondolataink karmánk
kialakulásában:

A gondolat megmutatkozik a szóban;

A szó megmutatkozik a cselekedetben;
Cselekedeteink szokássá válnak;
Szokásaink formálják jellemünket.
Ezért vigyázz mit, s hogyan gondolsz,
Gondolataidat hassa át
A minden élőlény iránt érzett könyörületből fakadó szeretet.

Tegyük fel, édesanyánk mindig segített a barátainak. Találkozunk egy

anyával, aki segítségre szorul, eszünkbe jut édesanyánk példája és segítünk
neki. Tapasztaljuk, hogy nem nagy ügy, ráadásul jó érzéssel töltött el, ezért
legközelebb is segítünk. Aztán segítünk másoknak is, és még mielőtt
észrevennénk, máris segítőkész emberré váltunk, és ennek megfelelő sors
vár ránk.
Egy ismerősünk lekicsinylően beszél a gyerekeinkről. Felháborít az
álszent megjegyzés igazságtalansága. Ahelyett, hogy elengednénk a fülünk
mellett, dühbe gurulunk és a gyerekeink védelmére sietünk. Ez feszültséget
szül köztünk és az ismerősünk között. A legközelebbi találkozáskor
megismétlődik az eset; haragunk nőttön-nő. Idővel szokásunkká válik, hogy
olyan megjegyzésekre reagálunk, amelyek szót sem érdemelnek; és minden
egyes alkalommal egy kicsivel jobban a személyiségünkbe ivódik, hogy
„védekezők” és „sértődékenyek” vagyunk. Ez nemcsak az emberek rólunk
alkotott véleményét és hozzánk fűződő viszonyát befolyásolja, hanem
annak az esélyét is, hogy békére és nyugalomra leljünk.
Mindkét példa jól mutatja, hogyan vezetnek el élményeink olyan
érzésekhez vagy gondolatokhoz, amelyek aztán cselekvésre csábítanak. A
cselekvés többszöri megismétléséből létrejön egy minta, amely hamarosan
szokássá alakul. Szokásaink formálják személyiségünket, személyiségünk
pedig meghatározza sorsunkat. Így jön létre a karma.
 A karma szempontjából sokkal fontosabb a cselekedeteink mögött
meghúzódó szándék, mint maga a cselekedet. A bűntudat vagy
kötelességtudat által vezérelt cselekedetek karmikus szempontból sokkal
kisebb értékűek, mint azok, amelyeket szeretetből vagy odaadásból hajtunk
végre. Érdekes, hogy – Buddha tanai szerint – a szeretetből és odaadásból
eredő gondolatok vannak legjobb hatással karmánkra.
Egy ismerősöm, Lorraine, egy hétvégén a barátainál vendégeskedett, és
nagyon meg volt elégedve magával, mert minden étkezés után ő
mosogatott. Megállapította, hogy ezzel karmikus „pluszpontokat” szerez
magának, de mivel tudta, hogy a cselekedet mögött meghúzódó szándék
fontosabb, mint maga a cselekedet, átgondolta az indítékait. Rájött, hogy
valójában az motiválja, hogy szeretné, ha „kellemes vendégnek” tartanák,
nem lenne terhére másoknak és tiszta lenne a lelkiismerete. Az is felmerült
benne, hogy jó lenne, ha vendéglátói később viszonoznák a dolgot, és ők is
segítenének neki a házimunkában, ha majd ők jönnek vendégségbe.
Amikor Lorraine rájött, hogy bár cselekedete nagylelkűnek tűnik, az
indítékai távolról sem azok, elszégyellte magát. Miközben folytatta a
mosogatást, belekezdett egy szerető kedvesség meditációba, hogy
tevékenységét a vendéglátói iránt érzett szeretetteljes együttérzés táplálja.
Megpróbálta átérezni, mennyire fáradtak lehetnek, arra gondolt, milyen
kedvesek voltak vele, és hogy mennyire hálás a barátságukért. Azt az
őszinte kívánságot táplálta magában, hogy legyenek boldogok és
szabaduljanak meg a szenvedéstől.
Ha egyszer szokásaink és automatikus reakcióink rabjává válunk, nagy
erőfeszítés kell ahhoz, hogy változtatni tudjunk a sorsunkon. Valahányszor
egy adott módon cselekszünk, növeljük a valószínűségét, hogy legközelebb
is hasonló módon cselekszünk majd, mert már elkezdtük erre kondicionálni
magunkat. Visszatérő cselekedeteink kirajzolnak egy mintát, ami valójában
már fel sem tűnik, miközben ezek a minták határozzák meg életünket.
Én a nyughatatlanságommal küzdök. Bezárva a nappaliba azt kívánom,
bárcsak valahol máshol lennék. Figyelem, amint a gondolataim az unalomig
ismert mintába rendeződnek. Arra kondicionálom magam, hogy mindent
egyre borúsabban lássak, miközben effélék járnak a fejemben: unatkozom;
bárcsak több barátunk lakna a közelben, akinek gyereke van; bárcsak több
idejük lenne a környéken lakó barátainknak; bárcsak jönne már Marek; ez
már a huszadik pelenka; rá se tudok nézni a gyerekkönyvekre; nincs
kedvem lemenni a játszótérre; bárcsak ne ettem volna meg azt a rengeteg
tortát; bárcsak nagyobbak lennének a gyerekek; unom, hogy mindig
ugyanazt a házimunkát kell csinálnom; most megint rakhatom be a
mosogatógépet; nem akarok még egy narancslét tölteni!
Ha rendre megadnám magam az efféle gondolatoknak – órákig is el
tudnék merülni bennük –, azzal a dolgokat leginkább feketében látó
személyiséget kezdenék kialakítani magamnak. Buddha számos ötletet
adott arra vonatkozóan, hogy mit kezdjünk negatív gondolatainkkal; ezek
némelyikéről a dühről szóló 4. fejezetben esik szó. Az önsajnálatból való
menekülés egyik – számomra meglepően hatékony – módja, ha elvégzek
pár jógagyakorlatot, akár úgy is, hogy közben a gyerekek rám másznak.
Már önmagában az, hogy a testemre koncentrálok, és minden egyes
nyújtógyakorlatnál figyelek a légzésemre, azonnal és váratlanul annyi
energiával tölt fel, hogy nekiállok fogócskázni, leporolom a babakocsit és
már rúgom is a focilabdát. Arra jöttem rá, hogy a jóga visszarángatja az
embert a testébe olyankor is, amikor a gondolataink egészen másfelé járnak.
Érdekes, hogy a szomszédom, aki egyébként jógaoktató, néha egészen
különösen és vadul játszik a gyerekeivel. Minden jel arra mutat, hogy élvezi
a velük töltött időt, és egyetért velem abban, hogy ha odafigyelünk testünk
szükségleteire, az energiával tölt fel, és elősegíti az éber jelenlétet.
Ha megértjük, mi is az a karma, rájövünk, hogy a jövőnk a mi kezünkben
van. Nem szükségszerű, hogy a jövőben is ugyanolyanok legyünk, mint
amilyenek eddig voltunk, vagy ugyanúgy éljük az életünket, mint ahogyan
eddig éltünk. Van választásunk, de ahhoz, hogy változtatni tudjunk, először
tisztán kell látnunk az eddig kialakított mintákat. Életünk minden
pillanatában döntéseket hozunk, és ezekkel a döntésekkel együtt kell élnünk
életünk további részében. Fölöttébb korlátozott azon lehetőségek száma,
amikor elégedetlenségünkért a szüleinket, a körülményeket vagy a rendszert
hibáztathatnánk. Még a lehető legrosszabb külső körülmények esetén is mi
magunk döntjük el, milyen belső választ adunk az eseményekre: dühbe
gurulunk, megbocsátunk, elszomorodunk vagy együtt érzünk másokkal. A
történésekre adott válaszaink sokkal fontosabbak, mint maguk a történések.
A karma logikájából következik, hogy figyelmünket a jelenre kell
összpontosítanunk, mert csak a jelenben befolyásolhatjuk karmánkat.
Buddha szavaival:

Ha meg akarod ismerni a jövődet, figyeld meg a jelenlegi

cselekedeteidet.

Újra és újra tegyük fel magunknak a kérdést: „Hogyan használhatnám

legjobban a jelen pillanatot?” A buddhizmus optimista választ ad: tudatunk
gyakorlatoztatásával jó karmát teremtünk, és növeljük jövőbeni
boldogságunk esélyét.

Mit tehetünk?
• Amikor a gyerekekkel vagyunk, szánjunk időt az éberség
gyakorlására, hogy érezzék: észrevesszük, meghalljuk és
megértjük őket.
• Figyeljük meg, mennyi különleges pillanatot rejt még a
legátlagosabb nap is.
• Tápláljuk a „kezdők szellemét”, tekintsünk friss szemmel a
pillanatra és arra reagáljunk, amit a pillanat kíván.
• Igyekezzünk jobban megismerni gyermekeinket, ahelyett hogy
saját reményeinket, félelmeinket és elvárásainkat vetítenénk ki
rájuk.
• Az éberség segítségével próbáljunk rájönni, mi mindent
tanulhatunk egy adott helyzetből. Irreális elvárásokat akarunk
támasztani az élettel szemben, vagy inkább elfogadjuk, hogy nem
lehet minden tökéletes?
• Figyeljük meg testi reakcióink változásait, érzéseink és
gondolataink felbukkanását, majd eltűnését; vegyük szemügyre
önmagunkat, hogy fejlődni tudjunk.
• Ne gyártsunk sérelmeket tűnő érzelmi állapotaink igazolására.
• Vegyük észre és tudatosan engedjük el a nap folyamán
felgyülemlő feszültséget.
• Figyeljük meg mindazt, ami körülvesz.
• Ne feledjük, hogy a tudatos lét energiával tölt fel,
kiegyensúlyozottá tesz és lehetőséget biztosít az tisztánlátásra.
• Ismerjük fel, hogy érzelmi reakcióinkról magunk döntünk.
Rajtunk áll, hogy feszülten és idegesen, vagy széles látókörűen és
elfogadóan reagálunk.
• Amikor megfigyeljük egy adott pillanat részleteit, ne
osztályozzuk őket, hogy „jók” vagy „rosszak”, „kellemesek” vagy
„kellemetlenek”.
• Ne feledjük, hogy az éberséget bármikor lehet gyakorolni,
függetlenül attól, hogy éppen mit csinálunk.
• Valahányszor csak időt tudunk szakítani rá – legyen az akár csak
egy perc –, meditáljunk.
• Tudatosítsuk, hogy a jelen az egyetlen, amin dolgozhatunk;
használjuk ki a lehetőséget, hogy a jövőben minél kedvezőbb
legyen a karmánk.
• Készüljünk fel rá, hogy nem mindig sikerül ébernek lennünk, és
fogadjuk el, hogy így van. Legyünk türelmesek önmagunkkal!
 3.
NYUGALOM
Vannak napok, amikor úgy érzem, a gyermekeim egy ördögi terv részei,
amelynek fő célja, hogy én ideg-összeroppanást kapjak. A többségükben
élvezetes napok között elszórva előfordulnak olyanok, amikor egyszerűen
képtelen vagyok elviselni a macskanyávogást, amit ők zenének neveznek, a
vég nélkül ismétlődő videókat és az állandó követelőzést. Az ilyen napok
kitűnő lehetőséget szolgáltatnak a nyugalom fellelésének gyakorlására: ha
követelőző gyerekek társaságában sikerül nyugalomra lelnünk, biztosan
elmondhatjuk: mesterei vagyunk a dolognak.
Rengeteg anya azt érzi, hogy ha megfeszül, sem tudja elvégezni az elé
tornyosuló háztartási teendőket, vagy hogy szétszakad a munkahelye és a
gyermekei által támasztott elvárások között. Mindnyájan megéltünk olyan,
soha véget nem érőnek látszó napokat, amikor az unalom, a türelmetlenség,
a céltalanság vagy akár a kétségbeesettség állapotában vergődtünk,
otthonunk fogságában. Hajlamosak vagyunk olyan állapotként tekinteni a
nyugalomra, ami kizárólag akkor jön el, ha már minden feladatunkat
elvégeztük, a gyerekek pedig vagy alszanak, vagy valaki más vigyáz rájuk.
Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy bárki, akinek akár csak egy órája van
naponta, amikor egy kicsit is ellazul, már igen szerencsésnek mondhatja
magát. A buddhizmus ugyanakkor arra tanít, hogy bármikor nyugalomra
lelhetünk, függetlenül attól, hogy mit csinálunk vagy kik vesznek körül.
Ebben a fejezetben azt vesszük sorra, mit tehetünk, ha ránk tör a kevéssé
kívánatos lelkiállapotok egyike vagy másika, különös tekintettel a
bűntudatra.
Ha a buddhizmust hívjuk segítségül a negatív tudatállapotok elleni
küzdelemben, lassan, kis lépésekben fogunk haladni. Még sosem
találkoztam olyan anyával, aki ne állította volna, hogy a buddhizmus
gyakorlása türelmesebb és kiegyensúlyozottabb szülővé tette, de a változás
fokozatosan következik be, nem pedig egyik napról a másikra. Mint a
spirituális fejlődésnél általában, itt is előfordul, hogy egy lépést teszünk
előre, majd kettőt hátra – ritka, hogy minden zökkenő nélkül, egyenesen
haladnánk előre. Bátorításul szolgál azonban, hogy hosszú távon mindig jól
látható a változás. El fog jönni a nap, amikor egyértelművé válik, hogy
megváltoztunk, és nyugodtabban reagálunk az egyes helyzetekre.
Nem láttam még olyan anyát, aki ne küzdött volna valami nehézséggel,
legyen az a család támogatásának hiánya, a párja és közte kialakult
feszültség, az önmagára fordítható idő szűkössége, az elégtelen alvás vagy a
gyermeke miatti aggódás. Minden anyának kijár egy szekérderéknyi
együttérzés, így aztán kár lenne épp önmagunkat kihagyni. Amikor zavaró
érzésekkel küzdünk, akkor ahelyett, hogy bűntudatosan vagy csalódottan
néznénk önmagunkra, inkább legyünk az átlagosnál is együtt érzőbbek és
türelmesebbek magunkkal, hiszen épp elég baj az, hogy negatív érzésekkel
kell viaskodnunk. Nekem sokat segít, ha újra és újra emlékeztetem magam,
hogy az önmagamra és a saját nehézségeimre irányuló együttérzés az első
lépés a mások iránti együttérzés felé vezető úton.

Negatív tudatállapotok kezelése

Az anyaság során korábban sosem tapasztalt, zavarba ejtő tudatállapotokkal
és szélsőséges érzelmekkel szembesülünk. Life After Birth, What Even Your
Friends Won’t Tell You About Motherhood (Élet a szülés után, amit még a
barátaid sem fognak elárulni az anyaságról) című könyvében Kate Figes ezt
írja:

Gyerekünk mellett újraéljük saját gyerekkorunk kifinomulatlan

érzelmi világát. Egyik szélsőséges érzelmi állapotból a másikba
esünk: végtelen szeretetet, féktelen haragot és gyűlöletet,
szélsőséges szorongást és félelmet érzünk.

Ehhez társul, hogy minden erőnkkel igyekszünk elrejteni a gyermekünk

jóllétével kapcsolatos aggodalmainkat, nehogy csorbítsuk hitét, hogy képes
szembenézni a világgal. Ugyanakkor, nemcsak a gyermekünk által kiváltott
érzelmekkel kell szembesülünk, de azokkal is, amelyeket életmódunk
változása hoz magával, amint anyává válunk. Ha visszagondolunk korábbi,
főként saját vágyaink kielégítésével töltött éveinkre, úgy érezhetjük,
hatalmas áldozatot hoztunk.
Hogyan lehet ezeket az összetett érzelmeket úgy kezelni, hogy némi
belső békére tegyünk szert?

Semmi sem tart örökké

„Elegem van!” „Ami sok az sok!” „Nem bírom tovább!” „Beleőrülök!” „Ez
itt a vég!” „Kész vagyok!” Minden anyával előfordul, hogy ilyen vagy
ehhez hasonló érzelmi mélységekbe süllyed.
Amikor nagyon magam alatt vagyok, gyakran általánosítok: minden
borzalmas, mindig is az volt, mindig is az lesz, és ez az egész az én hibám,
no meg mindenki másé. Ha az embernek jobb kedve van, mindez már-már
nevetségesnek tűnik, de akkor és ott, tényleg el is hiszem, amit gondolok.
Mivel a buddhizmus az átmenetiséget hangsúlyozza, segít észrevenni, hogy
mint minden, ez a hangulat is mulandó, és nem kizárt, hogy néhány óra
múlva már egészen jól fogjuk érezni magunkat, addig meg csak kihúzzuk
valahogy, nem nagy ügy.
Az átmenetiségről szóló tanítás a gyermekeinknek is nagy ajándék, akár
már egészen kis korban. Ha épp túl vannak egy nehezebb érzelmi állapoton,
elbeszélgethetünk arról, hogyan éreztek, felidézhetjük, hogy a rossz érzés
csak néhány percig tartott, majd átadta a helyét más érzéseknek. Így
megtanulják, hogy bár érik őket megpróbáltatások, semmi sem tart örökké.

Mi ebből a tanulság?

Buddhista barátnőm, Joanne, nemrégiben érkezett Ausztráliába, és most

szembesül azokkal a nehézségekkel, amelyeket minden bevándorló átél.
Korábban Dél-Afrikában lakott, ahol ügyvédként olyan nőket védett, akik
erőszakos cselekmények áldozatául estek. Legutóbb épp egy különösen
kimerítő hétvége után beszéltem vele. Azt mondta, Dél-Afrikában nőket
védeni semmi ahhoz képest, amilyen kihívások elé az anyaság állítja az
embert:
 Régen könyveket írtam, védtem az elnyomottakat, tajcsi-órákra
meg agyagozni jártam. Most egész hétvégén hol a kórházba
rohangáltam, hol otthon ültem és borogattam a gyerekek
homlokát, miközben az járt a fejemben, hogy „mire jutottam?”.
Több mint öt éve vannak gyerekeim, de még mindig nem tértem
magamhoz a kulturális sokkból.

Hogy saját magát vigasztalja, Joanne felidézte a zen buddhisták mondását:

„Gyógyszer az egész világ”. Nincs az a helyzet, amelyben ne merülhetne fel
a kérdés: Mi az, amit ebből tanulhatok, hogyan szolgál épülésemre ez a
nehézség? A buddhizmus segít Joanne-nak elgondolkodni azokon a
változásokon, amelyeket az élet ráerőszakolt. Nem sokkal később kaptam
tőle egy e-mailt:

Alázatot kell tanulnom. Ezért vagyok ebben a helyzetben, arra

ítélve, hogy naphosszat csak otthon üljek, ne találkozzak az
ismerőseimmel, ne a „képzettségemnek megfelelő” tevékenységet
végezzek, és hogy küzdjek, hogy megtaláljam a helyemet ebben
az idegen országban. Senki sem vesz rólam tudomást, nem
keresek egy fillért sem, minden vagyok, ami sohasem akartam
lenni (otthonülő, főállású anya, egy férfi kiszolgáltatottja), és
mégis úgy érzem, hogy rengeteg jó van ebben a csendes
várakozásban, amely átmenetet képez aközött, ami voltam és ami
majd leszek.

Az anyaság rákényszerít, hogy átgondoljuk az életünket, azt, hogy mi

fontos, és hogyan szeretnénk élni a jövőben. Górcső alá vesszük
értékrendünket, és az ellenkezőjét kezdjük vallani sok, korábbi
nézetünknek, különösen a gyereknevelés tekintetében. Amikor az anyaság
inkább kínszenvedés, mint öröm, akkor is felfoghatjuk úgy, mint az élet
legnagyszerűbb tapasztalatát, függetlenül attól, hogy egyetértünk-e azokkal
a buddhistákkal, akik azt vallják: amit elmulasztunk megtanulni ebben az
életben, azt kénytelenek leszünk a következőben elsajátítani.
 Vendégszeretet

Ha az érzelmi állapotokat, amelyek napközben felkeresnek bennünket,

igyekszünk jó házigazda módjára fogadni, könnyebben vészeljük át az
érzelmi hullámvölgyeket. Figyelemmel kell öveznünk minden érzelmi
„látogatót”, ha kedves a szívünknek, ha nem; nem kerülhetjük és nem
zavarhatjuk el őket. Mindnyájukat becsülettel fogadjuk, és szánunk rájuk
némi időt; szemügyre vesszük őket anélkül, hogy túlságosan a hatásuk alá
kerülnénk vagy hogy túl komolyan vennénk őket. Nem mondjuk, hogy „ezt
ki nem állhatom”, hiszen már korábban is találkoztunk vele, és akkor is
túléltük; túl fogjuk most is. Nem utazunk vendégünkkel a jövőbe, hogy már
jó előre lássuk, milyen rémálomszerű következményei lesznek a
látogatásnak, hanem maradunk vele a jelenben.
Az egyik ismerősöm – egy buddhista anya, aki hasznosnak találja ezt a
vendégszeretetről szóló hasonlatot – igyekszik minden egyes érzelmet
rögtön a megérkezésekor üdvözölni, vagy legalábbis rögtön, amint
észreveszi a jelenlétét. Olyan szavakat használ, mintha tényleg egy látogató
állna az ajtóban: „Óh, Düh, te vagy az?” vagy „Szia, Unalom! Csak nem
már megint te?” és „Óh, Türelmetlenség! Most te következel.” Állítja, hogy
ez a néma üdvözlés segít megtartani a lépéstávolságot önmaga és az
érzelem között. Mivel látogatóként kezeli az érzelmeket, nem felejti el,
hogy nem maradnak vele örökre.
Ha nem veszünk tudomást ezekről a látogatókról, vagy eltereljük róluk a
figyelmünket, elveszítjük a kapcsolatot az érzéseinkkel, és oda a józan
ítélőképességünk. Alkohollal, drogokkal, vásárlással, kényszeres evéssel
vagy vádaskodással elcsitíthatjuk érzelmeinket. Az effajta menekülés a
problémák elől azonban felerősíti negatív tudatállapotainkat és teret enged
számukra. Így több kárt okozanak, mint kéne, mi pedig elszalasztjuk a
tudatos gyógyulás lehetőségét.
Egyik-másik tudatállapot ijesztő lehet. Talán fájdalmas emlékeket őrzünk
arról, milyen volt, amikor szabadjára engedtük és elveszítettük felette az
irányítást, vagy amikor nem tudjuk elválasztani a tudatállapotot
önmagunktól. Ugyanakkor nem szentírás, hogy ezek az emlékek vagy
félelmek határozzák meg viselkedésünket. Valószínűleg bölcsebben
cselekszünk, ha tudatosan gondolkodunk, nem pedig az ellenszenves
látogatók létének tagadására alapozunk.
Csak úgy tudunk egészségesebb tudatállapotot létrehozni az olyan
érzések helyén, mint a gyűlölet, a magányosság, a zavar, a düh, a bűntudat
vagy a megvetés, ha elfogadjuk létezésüket. Elfogadni az élet
kellemetlenségeit anélkül, hogy harcolnánk ellenük, elmenekülnénk előlük,
vagy kitiltanánk őket a tudatunkból – ez az út vezet a bölcsességhez. Ne
feledjük, ha a maguk teljességében megéljük érzelmeinket, akkor mások
örömét és fájdalmát is mélyebben átérezzük majd.

Tudatos reakciók

Ahhoz, hogy tudatosan szemlélhessük érzelmeinket, távolságot kell

tartanunk tőlük, és nem szabad elítélnünk magunkat miattuk. Mindennemű
bírálat nélkül tudomásul vesszük a hangulatunkat meghatározó
gondolatokat, valamint testünk érzületeit, feszültségét. Az alábbi, éberséget
gyakorló anya ezt így magyarázza:

Anyaként rengeteg frusztráció ér: folyton van valami, amit

csinálni szeretnék, de nem tehetem, mert a gyerekeimre kell
figyelnem. A buddhizmus segít kordában tartani a csalódottságot;
nem úgy, hogy elfojtom az érzést, hanem úgy, hogy megfigyelem
a hatását: a belső monológokat, a váll feszülését, a
szemöldökráncolást, a felületes légzést. Megfigyelem az érzés
kialakulását, hallgatom a fejemben végbemenő csevejt. Tudatosan
kezdek lélegezni, elmosolyodom és ellazítom az izmaimat.

Mint ahogy az éber szerzetes – akiről Buddha is beszámolt – azt

ismételgette magában, hogy most ülök, most állok, most lefekszem stb.,
ugyanígy mi is felcímkézhetjük benső élményeinket, és számba vehetjük,
hogy most ezt érzem…, most ezt…, most pedig ezt. Akár a meditáció
folyamán, akár hétköznapi teendőink közepette, a címkézés segíthet abban,
hogy külső szemlélők maradjunk, hogy a kezünkben tartsuk az irányítást,
ne pedig vadul száguldozó érzelmeink irányítsanak bennünket. Ha érezzük,
hogy kezd gyülemleni bennünk a feszültség, mondhatjuk magunkban
lassan, hogy „feszül… feszül… feszül”, majd esetleg, hogy „lazul…
lazul… lazul”, miközben feloldjuk a feszültséget. A ránk támadó
érzelmeket is felcímkézhetjük úgy, hogy lassan ismételgetjük: „düh…
düh… düh” vagy „bűntudat… bűntudat… bűntudat”. Anélkül, hogy bármit
jónak vagy rossznak bélyegeznénk, megfigyeljük az érzés felbukkanását,
kiteljesedését, majd megszűnését. Idővel minden érzés elillan, nem
törvényszerű, hogy bármelyik is eluralkodjék rajtunk.
Ha reálisan látjuk saját hangulatainkat, előfordulhat, hogy egy pillanatra
minden megvilágosodik. A buddhizmus tanítását akár úgy is
összefoglalhatjuk, hogy „megállni és rácsodálkozni”, ami – egyebek közt –
annyit tesz, hogy észleljük a negatív hangulatot, miközben a lelkünk
mélyén tudjuk, hogy rendelkezésünkre áll egy tisztább, konstruktívabb
tudatállapot is. Ha felismerjük, hogy a negatív tudatállapot másra sem jó,
mint hogy útjába álljon a helyzet javítására irányuló törekvéseinknek, máris
megtettük az első lépést egy pozitívabb alternatíva felé. Ráébredünk, mit
kíván valójában az adott pillanat. Kiléptünk a homályból a világosságba.

Bűntudat
Vannak anyák, akik azt mondják, szinte egy percet sem töltenek nélküle.
Akik dolgoznak, különösen hajlamosak azzal fájdítani a szívüket, hogy
aggódnak: talán nem szánnak elég időt és energiát a gyerekeikre. Minél
kisebb a gyerek, annál nagyobb az aggodalom. A bűntudatnak még számos
más forrása is fellelhető. Úgy érezhetjük, nem vagyunk elég tökéletesek,
mert nem minden gondolatunkat tölti ki az anyaság. Számos kapcsolatunkat
elhanyagoljuk, mondván, nincs rájuk időnk: nem törődünk a partnerünkkel,
a családunkkal, a barátainkkal, a közösséggel, amelynek részei vagyunk.
Bármit tegyünk is, azzal kínozzuk magunkat, hogy valami egészen mást
kéne csinálnunk. Ha megpróbáljuk rendbe szedni a lakást, nyomban úgy
érezzük, hogy inkább a gyereknek kéne olvasnunk, és fordítva.
 A bűntudattal nem egyszerű, mert bár egyértelműen aláássa
boldogságunkat, mégis könnyen elhitethetjük magunkkal, hogy alapjában
véve nem haszontalan. Úgy tekintünk rá, mint önmagunk fegyelmezésének
eszközére. Olyanokat mondunk magunknak, hogy: „Lehet, hogy valamit
rosszul csinálok, de legalább bűntudatom van. Ha még bűntudatom sem
lenne, tényleg egy szörnyeteg volnék.” A bűntudatot – ugyanígy – arra is
felhasználjuk, hogy elhárítsuk magunktól a kritikát: igyekszünk mindenkit
meggyőzni, hogy rémesen érezzük magunkat, mert nem vagyunk merőben
tökéletesek.
A bűntudatot ugyanúgy kezelhetjük, mint az összes többi hozzánk
látogató lelkiállapotot. Oda kell figyelnünk rá, de nem aggodalommal, a
kezünket tördelve, hanem úgy, hogy szembenézünk vele. Rászánjuk az időt,
tudatosítjuk a vele járó testi folyamatokat, és ami talán a legfontosabb,
megpróbálunk rájönni, melyek azok a vélekedéseink, amelyek bűntudatos
gondolatainkat táplálják. Megfigyeljük, mennyi időt szánunk a
bűntudatunkra, és ebből mennyi az, ami valóban a hasznunkra válik.
Ha egy nehéz döntést kell meghoznunk, mint például, hogy mások
felügyeletére bízzuk-e a gyereket vagy sem, legjobb, ha papírt, ceruzát
veszünk elő, és – ha az idő engedi – még mielőtt írni kezdenénk,
meditációval csillapítjuk le tudatunkat. Írás közben tudatosabban
gondolkodunk, így kevésbé valószínű, hogy gondolataink elszabadulnak és
a kínzásunkra indulnak. Írjuk össze azokat a kérdéseket, amelyek
segítségével áttekinthetővé válnak a bennünk kavargó érzések. Van
valamilyen irracionális vélekedésünk vagy elvárásunk, ami bűntudatot
ébreszt bennünk? Lehet, hogy csak egy ítélkező barát, rokon vagy
egyszerűen a társadalom elvárásainak akarunk megfelelni? Létezik bármely,
az aggodalmunkat alátámasztó bizonyíték? Vegyük sorra az érveket és az
ellenérveket, és jelöljük meg azt is, hogy ezek közül melyik, mennyire
fontos. Ily módon tudatossá téve a döntéshozás folyamatát, ellenállhatunk a
késztetésnek, hogy elemésszük saját magunkat.
Épp az imént vázolt okokból, mindig is szerettem naplót írni. Miközben
papírra vetem, ami épp foglalkoztat, helyrerázódik az agyam, rendeződnek
a gondolataim, és számba tudom venni a lehetőségeimet. Tudatosan oldom
meg a problémákat, nem pedig dühből, unalomból, bűntudatból vagy más,
legkevésbé sem előnyös tudatállapotból kiindulva reagálok. Életem majd’
minden fontosabb döntéséhez társul egy érveket és ellenérveket
felsorakoztató lista, és több száz oldalon tanulmányoztam zavaró
érzelmeimet. Ezeket többnyire nem olvasom újra, mégis rengeteget
segítenek abban, hogy tudatosan éljek.
Hasonlóképpen, a meditáció is igen alkalmas a bűntudat megszüntetésére
vagy a bonyolult helyzetek megoldására. Ha ahelyett, hogy a megszokott
módon gondolkodnánk – amikor is hajlamosak vagyunk gúzsba kötni
magunkat, megrekedni vagy megszállottjaivá válni egy gondolatnak –,
inkább meditálunk, és megvárjuk, amíg lecsillapodik az elménk, akkor
távolabbról tudjuk szemlélni a problémát, és sokkal jobban rálátunk.
Kezdjük azzal, hogy a légzésünkre koncentrálva nyugalmat teremtünk. Ha
ez megvan, vegyük szemügyre a problémát úgy, hogy csak a konkrét
tényeket vesszük figyelembe. Álljunk ellen minden egyéb gondolat és
érzelem csábításának, ne hagyjuk magunkat elsodorni, csak nyugtázzuk
reakcióinkat, és tudatosítsuk, melyik milyen hatással van az adott
problémára. Ily módon távolságot teremtve, esélyünk nyílik rá, hogy kreatív
megoldást találjunk, és akár egészen új lehetőségek is felbukkanhatnak
tudatunkban.

Fogadjunk mindent szívesen – egykedvűség

Az „egykedvűség”{7} szót szinte kizárólag a buddhizmussal összefüggésben
hallom. Kár, hogy nem használjuk szélesebb körben, mert lelkesítő és
életigenlő elképzelést takar. Arról van szó, hogy életünk minden aspektusát
belenyugvással és türelemmel fogadjuk, nem pedig a szokásos, túlzó
reakciókkal. Az egykedvűség azt jelenti, hogy megőrizzük nyugalmunkat,
bármi történjék is. Ha valami olyasmi következne be, amit általában
„rossznak” tartunk, akkor is képesek vagyunk kezelni a helyzetet, nem
csúszik ki a talaj a lábunk alól. Hasonlóképpen, ha valami „jó” történik,
anélkül tudunk örülni neki, hogy az adott dolog rabjává válnánk. Tanítások
a szeretetről (Thuong yeu theo phuong phap but day){8} című könyvében,
egy széles körben elismert vietnami szerzetes, Thich Nhat Hanh, az alábbi
szavakkal írja le, milyen is az, ha valaki „egykedvű”:

• befogadó,
• kiegyensúlyozott tudattal rendelkező,
• nem ragaszkodó,
• nem kirekesztő,
• egyensúlyban lévő,
• szélsőségektől mentes és
• elengedő.

Buddha azt tanította, hogy a legnagyobb boldogság abból a békéből ered,

amit nem befolyásolnak a változó körülmények. Aki megvilágosodott,
mindent szívesen fogad, amivel az élet szolgál, semmi nem zaklatja fel,
semmin nem izgatja magát túlságosan. Mi többiek, kiegyensúlyozottabbak
leszünk azáltal, ha tápláljuk magunkban az egykedvűséget. Az egykedvűség
nem azt jelenti, hogy érdektelenné válunk, és többé nem számít, merre
halad az életünk. Inkább olyanná válunk, mint a bölcs szülő, aki – amikor
eljön az ideje – képes elengedni gyermekét, hogy az beléphessen a felnőttek
világába. Nem arról van szó, hogy sorsára hagyná és többé ne törődne vele,
hanem arról, hogy el tudja engedni, és tiszteletben tartja a szabadságát.
Nem kívánja irányítani, nem akar erőszakosan betörni a világába és nem
aggodalmaskodik. Nem követelőzik. Nem kuncsorog.

A tökéletlenség elfogadása

Joanne barátnőm számára a szülés komoly tanulsággal szolgált: ha

boldogulni kíván az új élethelyzetben, ideje, hogy kiengedje kezéből az
irányítást. A szülés minden részletét eltervezte. Szinte nem volt olyan
könyv, amit el ne olvasott volna, olyan mozzanat, amit el ne tervezett volna.
Természetes szülésre készült:

Úgy terveztem, hogy bábák lesznek, gyertyák, tömjén és

fájdalom.
Aztán a következő történt:

Harmincnégy órányi hősies vajúdás után hálásan fogadtam el egy

férfi orvos javaslatát, hogy felszabdalja a hasamat, és ezzel
megszabadít a további szenvedéstől.
Addigi életem meghatározó célkitűzése, hogy mindig a magam
ura leszek, ezzel parkolópályára is került. A nagy harcos, akinek
nyomában eleddig remegve jártak a férfiak, most ott feküdt,
kényére-kedvére kiszolgáltatva egy kis aszott, ET-szerű lénynek,
aki egyszerűen fittyet hányt rá. Nem törődött vele, ki is, mi is
vagyok én valójában; alapjaiban vonta kétségbe minden
magamról alkotott vélekedésemet. Világéletemben azért
harcoltam, hogy független legyek. Hogy tiszteljenek. Hogy én
irányítsak. Most egyszeriben olyan lettem, mint egy meglékelt,
roskatag, rogyadozó zombi.

Az egykedvűség azt jelenti, hogy elfogadjuk „ami van”; nem próbáljuk

irányításunk alá vonni az elkerülhetetlent és mulandót. A buddhizmus
Nyolc Világi Aggályról beszél: az élet nyereség és veszteség, élvezet és
fájdalom, dicséret és szidás, hírnév és szégyen. Bármennyire törekszünk is
elérni vagy elkerülni ezek bármelyikét, idővel mindegyiket meg fogjuk
tapasztalni. Előtűnnek, majd eltűnnek sorban, állandóan változó életünk
folyamán. Sosem tudhatjuk, mit hoz a holnap, és lehet, hogy ettől némiképp
feszengünk. Ugyanakkor azt várni, hogy minden kiszámítható és irányítható
legyen, fölöttébb észszerűtlen, és csak arra jó, hogy a szükségesnél több
szenvedést éljünk át. A kétgyermekes családanya és zen tanító, Susan
Murphy az alábbi szavakkal igyekszik megvigasztalni a tökéletességre
törekvőket:

Fontos, hogy tudatában legyünk: a gyereknevelés ördögien

bonyolult dolog, és nem várhatjuk, hogy tökéletesen menjen. A
világon semmi sem tökéletes, és nekünk sem kell annak lennünk.
Azon az életen munkálkodhatunk, amit valami csoda folytán a
 sajátunknak mondunk, amelyet a szeretet és a fájdalom egyedi
szövedéke. Jelen vagyunk benne, elfogadjuk azt, amit egyik vagy
másik pillanat kínál, és határtalan barátsággal vagyunk minden
létező és önmagunk iránt.

Anyaként sokszor nehéz ellazulni gyerekeink társaságában, mert nem

tudjuk, mi fog történni a következő pillanatban. Felfordulás? Kérés?
Hangulatváltozás? Veszély? Ahhoz, hogy kiegyensúlyozottabbá váljunk,
fontos, hogy kevésbé ragaszkodjunk a kiszámíthatósághoz, az
irányíthatósághoz és a rendhez, és elfogadjuk, hogy a körülményeink
állandóan változnak. Az egykedvűség azt jelenti, hogy feladjuk az örökös
harcot, elfogadjuk az életet olyannak, amilyen, és nem esünk kétségbe az
első nehézség láttán. Igyekszünk türelmesebben állni a világhoz, amint arról
Susan Murphy a következőképpen írt:

A gyermekeink iránt érzett féktelen szeretet miatt képesek

vagyunk egyik pillanatról a másikra kijönni a béketűrésből. A
türelmes hozzáállás nem azt jelenti, hogy köszönjük szépen,
remekül elvagyunk, hanem azt, hogy elfogadjuk a rossz
közérzetet, és ettől megkönnyebbülünk.

Türelemre úgy tehetünk szert, ha felfedezzük elménk tágasságát, és

óvakodunk a szűklátókörűségtől, a kicsinyességtől. Ha egy kanál mérget
teszünk egy pohár vízbe, egy korty is halálos lehet. Ha ugyanezt a mérget
egy hatalmas folyóba öntjük, gond nélkül ihatunk belőle egy kortyot. Egy
ismerősünk érzéketlen megjegyzést tesz. Ha az elménk szűk, túlreagáljuk a
dolgot és akár napokig is füstölgünk. Ha az elménk tág, megrántjuk a
vállunkat: érdektelen az egész.

Sok kis apróság

Gondoljunk csak bele, hányszor fordul elő, hogy valamin felbosszantjuk

magunkat, és ezzel elszalasztjuk a lehetőségét, hogy békésen töltsük az
egyedüliként fontos, jelen pillanatot. Amin kiborulunk, gyakran semmiféle
hosszú távú következménnyel nem jár, és ha elveszítjük a fejünket, azzal
csak megfosztjuk magunkat attól, hogy az egyéb lehetséges módok
valamelyikén reagáljunk.
Képzeljük csak el, mennyire máshogy zajlanának a mindennapok, ha tág
elmével, egykedvűen állnánk a világhoz. A gyerek kilöttyinti a tejet a
szőnyegre: egykedvűség. A fiunk egész este nyafog: egykedvűség. A
lányunk ostobán viselkedik: egykedvűség. A férjünk sokáig dolgozik:
egykedvűség. Kellemetlen hangok, szagok, látvány: egykedvűség. Annyi
zavaró apróság létezik, hogy ha mindegyiken fölöslegesen felbosszantjuk
magunkat, akkor türelmetlen reakcióink hamarosan szokássá válnak.
Elfelejtjük, hogy nem törvényszerű, hogy apró bosszúságok irányítsanak
minket. Fokozatosan megtanulhatjuk olybá venni, hogy kaptunk egy
lehetőséget a türelem gyakorlására. Thich Nhat Hanh például azt tanácsolja,
hogy mosolyogjunk a piros lámpára. Bár a javaslat elsőre kicsit furának
tűnik, én mégis úgy tapasztaltam, hogy segít az ellazulásban, és abban,
hogy jobb állapotban legyek, amikor végül elérem úti célomat.
Fionának két fia van, egyikük három-, a másik tizennégy éves. Fiona
három éve gyakorló buddhista, és arról mesél, hogyan befolyásolta ez a
hétköznapi életüket:

Azt gondolom, hogy szelídebb lettem, nem jövök ki olyan hamar

a béketűrésből, és – tekintve, hogy egy kamasszal élek együtt –
erre elég büszke vagyok. A másik, amit észrevettem, hogy ha
valami „baleset” történik otthon, például felborul egy pohár ital,
vagy beleesik a törülköző a kádba, nem húzom fel magam. Az
ember feltakarít, és kész.

A buddhizmus gyakorlása nyilvánvalóan segített Fionának, hogy

egykedvűen tudja szemlélni a mindennapos, bosszantó dolgokat.
Az egykedvűség azonban nem csak a „rossz” dolgokra vonatkozik.
Amikor valami, általunk „jónak” minősített dolog történik, hajlamosak
vagyunk olyan erős kötődést kialakítani az adott dolog iránt, ami aztán a
szorongásnak ágyaz meg. Ha a boldogságunk bizonyos kellemes
események függvénye, az azt jelenti, hogy hozzájuk vagyunk láncolva. Ha
egykedvűen szemléljük gyermekünk helyesírási versenyen elért, kimagasló
teljesítményét vagy úszóversenyen aratott győzelmét, akkor anélkül tudunk
örülni neki, hogy mindenáron ismétlést követelnénk. Nagyra értékelhetjük
szomszédunk felajánlását, hogy majd vigyáz a gyerekünkre vagy főz
nekünk, de nem haragszunk meg, ha végül mégsem így történik. Örömmel
elfogyaszthatunk néhány csokis kekszet, de nem ragaszkodunk hozzá, hogy
az egész dobozt felfaljuk egy ültő helyünkben.

Úton az egykedvűség felé

Aki egykedvű, tudja, hogy minden pillanat egyformán számít. A

pelenkacsere, az orrtörlés, a meseolvasás vagy a sorban állás mind-mind
alkalmat teremtenek az éberség gyakorlására és a tanulásra. Minden pillanat
egyedi és megismételhetetlen. Épp az adja az értékét, hogy elillan,
átváltozik valami mássá. A valóság igazsága benne rejlik minden
pillanatban. Csak annyi kell, hogy teljesen elfogadjuk, ne ítélkezzünk, ne
osztályozzuk, ne követelőzzünk és – ami persze a legfontosabb – vegyük
észre.
Buddha azt mondta:

Nem kéne a múltba kapaszkodnotok,

sem a jövőben bíznotok.
Ami elmúlt – magunk mögött,
a jövő pedig, el még nem jött.

Bármi is legyen éppen jelen,

tisztán látod éppen akkor, éppen ott.
Zavartalanul, rendíthetetlenül,
így fejleszted a szíved.{9}

A meditáció során úgy gyakoroljuk az egykedvűséget, hogy tartózkodunk

attól, hogy bármit is megítéljünk. A figyelmünk elkalandozik: nem teszünk
magunknak szemrehányást, egyszerűen csak visszatereljük a légzésünkre.
Viszket a karunk: nem kezdünk azonnal vakarózni, előbb várunk egy kicsit,
és megfigyeljük az érzést. Türelmetlenek vagyunk vagy unatkozunk:
továbbra sem ítéljük el magunkat azért, ahogyan érzünk, hanem inkább
megfigyeljük érzéseink keletkezését, kibontakozását, majd múlását.
Buddha útmutatása a következő:

Ha látsz, csak láss. Ha hallasz, csak hallj. Ha egy illatot érzel,

csak érezd. Ha megízlelsz valamit, csak ízlelj. Ha tapintasz,
tapints. Ha érzed, hogy felbukkan valami a tudatodban, érezd.
Hagyd, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, és a tisztánlátás
magától bekövetkezik.

Az éberség gyakorlása segít, hogy kiegyensúlyozottak és békések legyünk,

hogy minden eseményre rálássunk.
Úgy tűnhet, hogy az egykedvűség gyakorlásával elnyomjuk az
érzelmeinket, vagy legalábbis megpróbáljuk kontrollálni az erősségüket.
Nem ez a helyzet. Az egykedvűség – a buddhizmus gyakorlása és a
spirituális fejlődés következményeként – mintegy magától következik be.
Nem hagyunk figyelmen kívül egyetlen tudatállapotot sem, és nem
menekülünk előlük. Ha a düh vagy az ingerlékenység kopogtat az ajtón,
megfigyeljük, ahogy megérkezik, elfoglalja helyét, majd távozik, anélkül,
hogy hatalmat adnánk neki. Megéljük az érzelmeinket, de higgadtan
reagálunk rájuk, nem hagyjuk, hogy behálózzanak.

Abszurditás iránti érzék, humorérzék

Ha sikerül elsajátítanunk az egykedvűséget és a távolságtartást, azt vesszük

észre, hogy olyasmin is nevetünk, amit régebben felháborítónak találtunk.
Álljon itt egy rövid kakitörténet (anyák között nem szokatlan az ilyesmi):

Amikor elsőszülött fiam kétéves volt, egy esős vasárnapon a

férjem a Sydney-i Egyetem sportcsarnokában játszott. Alig
vártam, hogy békében elolvassam az újságot, ezért nekiálltam
körbe-körbe autókázni a fiammal, Zackel, az egyetem épületei
 körül, remélve, hogy előbb-utóbb álomba szenderül. Tizenöt
perccel később még mindig ébren volt, én pedig éreztem, hogyan
gyűlik bennem a feszültség. Hogy megnyugtassam magam,
elkezdtem a légzésemre koncentrálni, és figyeltem a testi jeleket.
Ekkor Zac bejelentette: „Kakilni kell.”
Fogalmam sem volt, merre lehet a vécé, az azonban nem volt
kétséges, hogy nem érünk rá keresgélni. Megálltam a „megállni
tilos!” tábla közvetlen tőszomszédságában, kikecmeregtünk az
esőbe, Zac elvégezte a dolgát. Miközben a nadrágját húztuk,
beleejtettem a kulcscsomómat a kakiba. Teljesen elsüllyedt.
Rohantam a kocsihoz – ahol rájöttem, hogy nincs nálam
zsebkendő – láttam, hogy valamivel távolabb ott áll egy
rendőrautó, a rendőr meg épp felém sétál. Nem volt más
választásom, gyorsan kerestem néhány nedves falevelet és sietve
letakarítottam a kulcsot, miközben a fiam ezt kérdezgette: –
Anya, miért dobtad a kulcsot a kakiba?

Az volt az érdekes, hogy miközben a kulcsaimat takarítottam,

elmosolyodtam. Az egész helyzet annyira szánalmas volt, hogy az már
nevetséges. Miközben a férjem jól érzi magát egy meleg és száraz
tornateremben, én ott állok csuromvizesen, kakis kézzel, és esélyem sincs
rá, hogy elolvassam az újságot. Minden anyának megvannak a maga
hasonló történetei. Minitragédiák ezek, amelyeknek semmi hosszú távú
következményük nincsen, mégis simán kiborítanak, ha hagyjuk. Az ilyen és
ehhez hasonló történetekbe vagy teljesen belehergeljük magunkat, vagy
nevetünk rajtuk. Az egykedvű elme segít, hogy nevessünk, hogy távolról
szemléljük az eseményeket, és ne váljunk érzelmileg igazán érintetté.
Azok a buddhista tanítók, akikkel alkalmam volt találkozni, mindig
készen álltak a nevetésre. Még ha valami teljesen komoly dologról
beszéltek is, rendszeresen kuncogtak. Egy ideig nem értettem, min
nevetnek, mígnem egyszer rájöttem, hogy ők már tényleg megtanulták
felfedezni a hétköznapi jelenségek humoros oldalát. Számomra az egyik
legkedvesebb hang, amit valaha hallottam, az őszentsége, a XIV. dalai láma
nevetése volt. Ha létezik ragályos nevetés, hát az övé az.

Buddha-természetünk
A lelki béke és kiegyensúlyozottság kulcsát magunkban találjuk. Felemelő
a buddhizmus üzenete, mely szerint alapjában véve mindenki Buddha,
mindnyájan magunkban hordozzuk azt a szeretetet és bölcsességet, ami egy
Buddha sajátja. Ez valódi természetünk. A magunk teljességében és
jóságában létezünk, csupán félelmeink és vágyaink szabnak gátat ezek
érvényesülésének. Életünk küldetése, hogy megvalósítsuk, életre keltsük
valódi önmagunkat, azaz Buddha-természetünket.
Buddhism Plain and Simple, The Practice of Being Aware Right Now,
Every Day (Buddhizmusról egyszerűen: A tudatosság gyakorlása itt és
most, mindennap) című könyvében Steve Hagen zen pap egyszerűen,
közérthetően szól a bennünk rejlő jóságról:

Már megvilágosodtál. Nem kell mást tenned, mint hogy nem

akadályozod tovább magad, és komolyan odafigyelsz arra, ami a
pillanatban történik. Mindened megvan. Egyetlen dolgod, hogy
ne akadályozd a látásod és ne értelmezd át a látottakat.

Steve Hagen állítja, hogy bármely pillanatban esélyünk van ráébredni a –

kizárólag az adott pillanatban létező – valóságra. Ha minden pillanatban
tisztán látunk, akkor eggyé válunk Buddha-természetünkkel.
Buddha-természetünk mindig hozzáférhető; amikor kutatjuk, nem valami
rajtunk kívül álló dolgot üldözünk, hanem olyasvalamit igyekszünk
felfedni, ami jelen van. Hagen felhívja figyelmünket Buddha utolsó
szavaira:

Önmagatokban keressetek menedéket, más menedék nélkül.{10}

Ha világunk összezsugorodik, ha úgy érezzük, csapdába estünk és le

vagyunk sújtva, idézzük eszünkbe, hogy létünk magasztosabb célja valódi
természetünk feltárása, és szánjunk rá időt, hogy megpróbáljuk a lehető
legtöbbet kihozni magunkból. Ahhoz, hogy vigaszt találjunk, nem kell mást
tennünk, mint befelé fordulni. Buddha-természetem keresése segített
táplálni az önmagam iránti együttérzést. Mint ahogy magasabb énem szereti
és táplálja a gyermekeimet, ugyanúgy szerethet és táplálhat engem is. Ha
meditálás közben azon elmélkedem, hogy lakozik bennem egy Buddha, aki
teljes odaadással szeret engem, akkor utána erősebbnek és önállóbbnak
érzem magam, ez pedig megnyugvással tölt el.
Nem kell bejárnunk a világot, mély benyomást keltő tapasztalatokat
gyűjtenünk vagy egyik célt teljesítenünk a másik után, hogy teljesnek
érezhessük magunkat. Amit keresünk, bennünk van. A megoldás abban
rejlik, hogy máshol kutakodunk, mint eddig.

Mit tehetünk?
• Miközben felbukkanó, majd eltűnő érzelmeinkkel viaskodunk,
legyünk megértők önmagunkkal.
• Ne feledjük, hogy bármilyen erőteljes legyen is jelenlegi érzelmi
állapotunk, el fog múlni. Osszuk meg ezt a tanítást
gyermekeinkkel is.
• Tegyük fel magunknak a kérdést: mit tanulhatok ebből a nehéz
helyzetből? Ne feledjük: gyógyszer az egész világ.
• Minden érzelmet fogadjunk úgy, mint vendégszeretetre méltó
látogatót: ne akarjuk figyelmen kívül hagyni vagy elnyomni!
Fogadjuk el érzelmeinket.
• Figyeljük és nevezzük meg érzéseinket, vagy úgy, hogy
„érzés… érzés… érzés”, vagy ennél pontosabban, például
„nyugtalanság… nyugtalanság… nyugtalanság”.
• Ha nehezen tudunk kilábalni egy romboló érzelmi állapotból,
hagyjunk magunknak egy kis időt, álljunk meg egy pillanatra,
hogy nyugtázhassuk az érzést, illetve hogy rábukkanhassunk egy
másik, hasznosabb érzésre.
• Ha bűntudattal küzdünk, írjunk vagy meditáljunk, ez segít az
érzelmek tudatos rendezésében.
• Próbáljuk elfogadni, hogy nem minden tökéletes és nem minden
kellemes – a harc ellenük csak további feszültségeket szül.
• Ha csak egy mód van rá, szemléljük távolról az apró
bosszúságokat.
• Igyekezzünk értékelni minden pillanatot.
• Ne feledjük, hogy mindenkiben egy tökéletes Buddha lakozik.
Engedjük, hogy Buddha-természetünk vagy magasabb énünk erőt
és megnyugvást hozzon.
 4.
A DÜH KEZELÉSE
Életünk párja érzéketlen megjegyzéseket tesz, sokáig dolgozik, nem segít,
horkol vagy túl hangosan eszik. A gyerekeink nem fogadnak szót,
verekednek, kötekednek vagy hisztiznek. A család már csak ilyen, szinte
mindig ad rá okot, hogy haragot érezzünk. Van, hogy csak kicsit vagyunk
dühösek, inkább csak idegesít vagy bosszant valami. Ilyenkor ráripakodunk
a gyerekre, vitázunk a párunkkal. Máskor elönt minket a pulykaméreg,
gyilkos gondolataink támadnak, és bosszúért kiáltunk. Bizonyára családon
kívül is találunk olyan embert – talán nem is egyet –, aki ellenséges
érzelmeket vált ki belőlünk. Még vadidegenek is képesek kihozni a
sodrunkból: az autóvezetés olykor a legszelídebb embereket is kegyetlen
harcosokká változtatja.
Általában nincs hiány olyan eseményekből, amelyek egy anya dühét
táplálhatják. Már önmagában a családi élet – többé-kevésbé zökkenőmentes
– fenntartásához szükséges munka mennyisége, állandósága, illetve – ebből
fakadóan – az önmagunkra fordítható idő hiánya is elegendő okot szolgáltat
a bosszankodásra. Rosszabb időszakokban, már az is kész csoda, ha
eljutunk a zuhanyzóig, és vannak anyák, akiket a végtelenségig kimerítenek
a gyerekekkel töltött hétköznapok. Adrienne Rich az Of Woman Born
(Született nők) című könyvében beszámol róla, hogyan érzett, amikor végre
sikerült némi időt szakítania az írásra…, és erre megjelent a gyermeke.

Abban a pillanatban tisztességtelennek éreztem minden igényét;

úgy tűnt, mintha csak engem akarna megfosztani még attól a
csekélyke tizenöt perctől is, amit végre magamra szánnék.
Fellobbant bennem a harag, meg voltam róla győződve, hogy
minden, önmagam megmentésére irányuló próbálkozás eleve
kudarcra van ítélve, és merőben igazságtalannak éreztem a
helyzetet: az én igényeim folyvást egy gyerek igényeivel állnak
szemben, és a kérdés mindig az ő javára dől el. Annyival jobban
 tudnám szeretni – gondoltam magamban –, ha csak egy
negyedórára magamra hagyna, azzal foglalkoznék, amivel csak
akarok, és nyugi lenne.

Hasonló hangulatban írta Joanne, egy buddhista anya, az alábbi verset arról,
hogyan adta fel korábbi életét és hogyan fojtotta el dühét:

…szégyelli
Hogy elfutja a pulykaméreg
Valahányszor gyermekei (istennek hála értük) ezt-azt elkövetnek.
Ki gondolta volna, hogy ekkora indulat forr ott
Hol az ember csak némi nyugtot szeretne.
Menekül emlékbe, menekül álomba
Mint csinos szalvétán
Hajtogatja a kilógó széleket
Ne látsszon a folt, ne legyen piszok
Rejti zabolátlan énje csodáit
Hogy ez az élet, ez a tökéletesen boldog élet
Csordogáljon tovább gond nélkül
Tragédia nélkül.
Magának írja a dalt
Arról az önmagáról
Akinek mostanság senki sem énekel.

Az anyaság által támasztott követelmények – mint oly sokunkat – az idézett

két nőt is felháborítják.
A buddhizmusban a düh – és különösen a dühből elkövetett cselekedet –
ellenségnek számít. Ha ügyesen irányítjuk, a düh olyan belső erőforrásokkal
vértezhet fel, amelyek kiválóan felhasználhatóak az elesettek
védelmezéséért vagy az igazság érvényesítéséért folytatott küzdelemben. A
düh megfigyelése és feloldása során a dolgok mélyére látunk, és ezáltal
bölcsebbé válunk. Ugyanakkor, mivel a düh a szerető kedvesség ellentéte,
gyakoribb, hogy pusztító hatású. A düh – lelki békénkre és együtt érző
képességünkre gyakorolt, nyugtalanító hatása miatt – jelentős veszélyekkel
jár spirituális életünkre nézve. Buddha azt mondta:

A haragot megölve
nyugodt az álma.
A haragot megölve
nem éri a bánat.

Mérgezett gyökerű,
édes tetejű a harag.
Ezt levágni, dévata,
a Nemesek dicsérik.
Ezt megölve,
a bánat őket nem éri.{11}

Bizonyára vannak köztünk, akik úgy vélik, nem különösebben haragos a

természetük. A düh azonban nem csak heves érzelmi kitörésekben vagy
ellenséges kirohanásokban nyilvánul meg. A harag számtalan formát ölthet,
ilyen a mogorvaság, a visszahúzódás, az, ha valaki ridegen viselkedik vagy
rosszindulatú megjegyzéseket tesz. Mivel a nők dühe társadalmilag kevésbé
elfogadott, sokan magukba fojtják. Gyakran csak a meditáció során
ébredünk rá, mennyi harag lakozik bennünk – éberségünk
eredményeképpen jobban tudatára ébredünk felszín alatt meghúzódó
érzéseinknek. Sokan, akik meditálnak, döbbenten tapasztalják, mennyi
dühöt halmoztak fel az évek folyamán.

Mi a baj a dühvel?
Az Alex születése utáni első hetekben átlag napi négy órát aludtam, több
részletben. Amikor Alex a mellemre cuppant, olyan érzés volt, mintha egy
tűzőgépet hordana a szájában; napjában többször is visítani tudtam volna a
fájdalomtól. Odáig voltam a gyönyörűségtől a baba miatt, de közben a
családi élet teljesen felborult, és azt sem tudtam, hol áll a fejem. Kész
érzelmi jojó. Egyik szombaton a férjem arra vetemedett, hogy bal lábbal
kelt fel, és a nap jelentős részét ennek megfelelő hangulatban töltötte. Majd’
felrobbantam. Úgy gondoltam, ha itt valaki megengedheti magának, hogy
nyűgös legyen, akkor az én vagyok. Az ő feladata az lett volna, hogy
támogasson és bátorítson a családunk életben maradásáért folytatott
heroikus küzdelmemben. Mindazonáltal, egész nap tartottam a számat.
A férjem azt gondolja rólam, hogy általában türelmes vagyok, így nem
kevéssé volt meglepve, amikor este beviharzottam a hálószobába,
megfogtam az éjjelilámpát és a fejéhez vágtam. El is tört (mármint a
lámpa). Nem volt túl jó ötlet, mert innentől kezdve a férjem volt az, aki nem
állt szóba velem. Visszavonultam az újszülött szobájába, és azon
gondolkoztam, hogy most mi legyen, amikor eszembe jutott, hogy
buddhista volnék, aki a légynek sem árt, és nem cselekszik felindultságból.
Visszamentem a hálószobába, bocsánatot kértem, majd csendes, de hatásos
beszédet tartottam (ha már amúgy is az események hatása alá kerültem)
arról, hogy ezekben a fárasztó és megpróbáltatásokkal teli hetekben inkább
össze kéne tartanunk, és segítenünk kellene egymást. Beszélgettünk, a
feszültség elszállt, és megint jó volt minden. Szívesen mondanám, hogy a
végén hatalmasat szeretkeztünk, de egy pár hetes csecsemő szülei lévén,
annyira fáradtak voltunk, hogy ez fel sem merült.
Sok anya úgy tekint a dühre, mint egy bástyára, amely megvédi attól,
hogy végképp kihasználják – ha nem gurulna dühbe, a többiek átgázolnának
rajta. Igen ám, de anélkül is lehetünk határozottak a gyerekeinkkel és
magabiztosak másokkal, hogy átadnánk magunkat a haragnak. A düh,
valójában, csak további bonyodalmakat szül. Először is nem tesz jót a
karmánknak: valahányszor dühből cselekszünk, nő az esélye, hogy
legközelebb is dühből fogunk cselekedni, mígnem vége-hossza nem lesz a
háborúskodásnak.
Miután hangot adtunk haragunknak, egy pillanatra talán
megkönnyebbülést érzünk. Nagyszerű, dicsőséges pillanat ez, amikor
elmondhatjuk: most aztán jól megmutattam nekik! A düh iróniája azonban
az, hogy több kárt tesz bennünk, mint azokban, akikre irányul, legyenek
azok családtagok, barátok, ismerősök vagy idegenek. Felfoghatjuk úgy,
hogy a düh elkerülhetetlen reakció, de ezzel csak megfosztjuk magunkat
attól, hogy egy kedvezőbb alternatívát találjunk. A kontrollálatlan düh
felemészti energiánkat, veszélyezteti egészségünket és aláássa annak
lehetőségét, hogy bölcs döntést hozzunk. A neheztelés megmérgezi
lelkünket, és arra ösztönöz, hogy igazolást találjunk cselekedeteinkre, ami
viszont lehetetlenné teszi, hogy szembenézzünk önmagunkkal.
A düh és a gyűlölet kéz a kézben jár, és gyakran olyan ördögi kört indít
be, amely csak erőszakot és pusztítást hoz. Hány nemzet és hány vallási
csoport életében tapasztaltuk, hogy minden egyes atrocitás csak a haragot
fokozza, és vége-hossza nincs az erőszaknak. Buddha azt mondta:

Mert gyűlöletet sohasem szüntet meg másik gyűlölet.

Örök törvény: ha nem gyűlölsz, úgy szűnik meg a gyűlölet.{12}

Kapcsolatainkban azt tapasztaljuk, hogy az egyik fél dühödt cselekedetei a

másikból hasonlóan dühös cselekedeteket, de legalábbis védekező
reakciókat váltanak ki. A széthúzás megfékezésének egyetlen módja, ha
több szeretetteli cselekedeteket hajtunk végre. Egy anya ezt tapasztalta:

Volt néhány év, amikor a férjem és én nem tudtunk kitörni a düh

körforgásából. Rendszeresen veszekedtünk, de ezek az
összecsapások egyikünknek sem segítettek abban, hogy elérjük a
célunkat. Ha én támadtam le, ő azon nyomban védekezni kezdett
anélkül, hogy egyáltalán megfontolta volna, lehet-e bármi igazság
abban, amit mondtam, és persze én sem viselkedtem másként, ha
ő támadott le. Végül rájöttünk, hogy ha így folytatjuk, csak mind
távolabb kerülünk egymástól, és mindketten egyre jobban meg
leszünk győződve a magunk igazáról. Mondanom sem kell, hogy
amúgy sem volt valami túl jó a hangulat otthon. Tudtuk, hogy
valami egészen mást kell kieszelnünk a nézetkülönbségeink
elsimítására, főleg a gyerekek kedvéért. Elkezdtük tudatosan
felszámolni az indulatokat. Nekiláttunk higgadtan és átgondoltan
 megbeszélni a sérelmeinket, és ha kezdett túlságosan
felforrósodni a levegő, akkor inkább kimentünk a szobából.

A düh megszelídítése
Annak érdekében, hogy megfelelően tudjuk kezelni haragunkat, érdemes
tudatosítanunk magunkban az átmenetiség és a szenvedés igazságát.
Kezdjük azzal, hogy emlékeztetjük magunkat, hogy bár a düh az adott
pillanatban, teljesen elboríthat minket, akkor is csak egy átmeneti, múló
állapot. Ha egy ilyen átmeneti állapotból kiindulva cselekszünk, azzal
károkat okozunk, ezért jobb, ha önmérsékletet tanúsítunk, és egy pillanatra
megállunk. Emlékeztethetjük magunkat az első Nemes Igazságra is: a
dolgok nem tökéletesek, nem kielégítőek, és a szenvedés elkerülhetetlen
része az életnek. A dühöngés ezen mit sem változtat, ezért aztán kár
ilyesmire pazarolni érzelmi energiáinkat.
Mit tehetünk tehát, ha dühbe gurulunk? Nem segít, ha még jól le is
szidjuk magunkat – dühösnek lenni magunkra azért, mert dühösek voltunk,
csak olaj a tűzre. Inkább meredjünk dühünkre elszántan, és várjuk meg,
amíg átváltozik valami mássá, vagy amíg szertefoszlik és elillan.
Vigyázzunk, hogy ne merüljünk el dühünkben, ne hagyjuk, hogy
magával sodorjon. Úgy tekintsünk rá, mint a sok látogató egyikére; ne
engedjük, hogy érzelmileg ugráltasson minket. Vicki Mackenzie Why
Buddhism? című interjúkötetében Yvonne Rand édesanya és zen pap arról
mesélt, miként tette magáévá az átmenetiség tanítását és a dühvel
kapcsolatos intelmeket:

…amikor a gyerekeim kicsik voltak, ha valamitől megijedtem,

dühbe gurultam, utána pedig rémesen éreztem magam. Számomra
a meditáció egyik nagyon fontos hozadéka, hogy megtanultam,
hogyan boldoguljak ezzel az erős, negatív érzéssel anélkül, hogy
akár elfojtanám, akár szabadjára engedném. Rájöttem, hogy van
egy harmadik lehetőség is: eltölthetek vele némi időt anélkül,
hogy letagadnám, elnyomnám vagy kiereszteném. Ha dühös vagy
 szomorú vagy, megpróbálhatsz arra figyelni, mi játszódik le a
testedben: mi történik a gyomroddal, hogyan szorul össze a
torkod, szűknek érzed-e a mellkasod. Lehet, hogy rájössz, hogy
rengeteg méreg tör utat magának valahonnan belülről. Egy dolog,
ha az ember megfigyeli és tudomásul veszi a dühöt, és egy másik,
ha dühös cselekedetekre ragadtatja magát. Nemsokára azt vettem
észre, hogy bármely érzés bukkanjon is a felszínre, mindig
meglepően hamar szerte is foszlik. Mindez nagyon hasznosnak
bizonyult a gyerekeimmel való kapcsolatomban.

Geshe Kelsang Gyatso, tibeti tanító írja számos könyve egyikében, a

Transform Your Life-ban (Alakítsd át az életed!), hogy a düh három
összetevőből áll:

1. Észlelünk valamit, amit kellemetlennek találunk.

2. Eltúlozzuk ránk gyakorolt, káros hatását.
3. Kialakul bennünk az érzés, hogy kárt akarunk tenni.

Nemrégiben elvonultam a két fiammal néhány napra, egy családok számára

kialakított menedékházba. Minden „elvonulót” külön megkértek, hogy az
esti órákban ügyeljen a csendre, különösen a hálótermek környékén. Este
fél tíz körül lehetett; a fiam Zac eddigre már teljesen kimerült a napi
kalandoktól. Minden különösebb ok nélkül elkezdett ordítani – pont úgy,
ahogy a fáradt háromévesek ordítani szoktak –, épp a hálótermek közvetlen
közelében. Pánikba estem, igyekeztem a szájára tapasztani a kezemet –
mindhiába –, és már láttam magam előtt az álmukból felriasztott gyerekeket
és szitkozódó szüleiket. Végül egy másik táborlakó sietett a segítségemre,
átvette a csecsemő Alexet, én pedig megragadtam Zacet, és dühödten
rángattam magammal a szobába.
Elképesztően mérges voltam, főleg hogy Zac továbbra sem hagyta abba a
bömbölést, és azt magyarázta a másik táborlakónak, hogy én bántottam. A
szomszédos hálótermekre való tekintettel még csak rá sem kiabálhattam. A
kelleténél egy kicsivel erősebben szorítottam a kezét, és a fogaim között
sziszegve azzal fenyegetőztem, hogy nyomban véget vetek az egész
nyaralásnak. A másik táborlakó csak bámult, a kiegyensúlyozott,
szeretetteli buddhista anyáról alkotott kép szertefoszlott, én pedig majd’
elsüllyedtem szégyenemben. Végül a másik táborlakó fektette le Zacet,
mert időközben Alex is rázendített, és meg kellett etetnem. Zac szinte abban
a pillanatban elaludt, hogy segítőnk kihúzta a lábát a szobából, én pedig
elkeseredetten sóhajtottam. Amikor másnap reggel megjelentünk a
reggelinél, egyszeriben tizenöt arc fordult felém. Meggyőződésem volt,
hogy mindent tudnak az előző esti jelenetről. Tévedtem. A gyerekek
többsége mélyen aludt, a felnőttek pedig az erre a célra kialakított szent
helyen meditáltak.
A düh mindhárom alkotóeleme szerepel az iménti jelenetben. Észleltem
valamit, amit kellemetlennek találtam: Zac kiabált, én pedig aggódtam,
hogy felébreszt másokat. Eltúloztam a kár mértékét: mindenki fel fog
ébredni, haragudni fognak, és másnap a reggelinél mindenki rólam fog
beszélni és engem fog bámulni. Kárt akartam tenni a fiamban: rá akartam
ijeszteni azzal, hogy véget vetek a nyaralásnak, szerettem volna rákiabálni,
hogy megijedjen, és szót fogadjon nekem. Az sem kizárt, hogy egy bennem
lakozó, sötét alak egy pillanatig szerette volna kitekerni a nyakát, de ezt
már nem tudom biztosan, túl régen történt az egész.
A düh arra sarkall, hogy kárt tegyünk valakiben vagy valamiben, ami –
ha a spirituális fejlődés útját szeretnénk járni – erősen kerülendő. Az
elkerülésnek két fázisa van: első lépésben tudatosítjuk magunkban a düh
romboló erejét, és ellenségként tekintünk rá; majd magunkba nézünk,
megpróbáljuk feltárni a kiváltó okokat és megszüntetni őket. A düh
többnyire külső jelenségekre irányítja a figyelmünket, és ezáltal
megnehezíti a befelé fordulást és az okok feltárását. Ezért van, hogy a
dühvel általában együtt jár mások hibáztatása és a kétségbeesett önigazolás.
Ha mégis befelé figyelünk, rájövünk, hogy „jónak” és „rossznak”
minősítettük az eseményeket, hogy egyes dolgokhoz ragaszkodtunk,
másoktól pedig viszolyogtunk.
Amikor magamba néztem az elvonuláson történt incidens után, rájöttem,
hogy mindig is rettegtem attól, hogy esetleg magamra haragíthatok
másokat, még akkor is, ha nincs igazuk. Gondolkodás nélkül kétségbeesem
már a lehetőségétől is, hogy valakinek esetleg csalódást okozok, vagy
valakinek nem tetszik, amit csinálok. Mintha arra vágynék, hogy kivétel
nélkül mindenki kitűnő bizonyítványt állítson ki rólam. Saját félelmeimtől
vezérelve azt vártam a – fejlődésének egocentrikus szakaszában járó –
hároméves gyerekemtől, hogy vegye figyelembe mások igényeit, és olyan
csendben legyen, mint egy kisangyal. Amikor még mélyebben magamba
néztem, találkoztam belső kritikusommal, aki azt állította, hogy ha
megzavarok másokat, akkor nem vagyok igazán értékes ember. Ha nem
teszek mindig mindenkinek a kedvére, akkor eláshatom magam. Milyen
nevetségesnek tűnnek irracionális meggyőződéseink, ha egyszer nevükön
nevezzük őket, és mégis hagyjuk, hogy az egész életünket meghatározzák.
Visszatekintve úgy érzem, jobban jártam volna, ha meglátom a helyzet
komikumát, nem pedig még olajat öntök a tűzre. De legalább nem kellett
volna Zac kitörését ennyire túlreagálnom.
Geshe Kelsang Gyatso azt javasolja, hogy – meditáció segítségével –
határozzuk el erősen, hogy magunk mögött hagyjuk a dühöt mint
tudatállapotot. Ismételgessük magunkban, hogy „nem engedek a düh
késztetésének” vagy azt, hogy „magam mögött hagyok minden haragot”. Ez
az előre végrehajtott óvintézkedés felkészíti tudatunkat – ha úgy tetszik,
átprogramoz minket – az olyan esetekre, amelyek amúgy dühöt
válthatnának ki belőlünk. A cél, hogy olyan, türelmes és elfogadó tudatot
hozzunk létre, amelyik képes elfogadni a világot olyannak, amilyen.
Az élet tele van bosszúsággal és szenvedéssel. Tartós boldogságot csak
úgy élhetünk meg, ha türelmesek vagyunk és elfogadjuk mindazt, amit az
élet kínál. Amíg külső feltételekhez kötjük saját boldogságunkat, soha nem
lelünk nyugalmat. Spirituális fejlődésünk előrehaladtával egyre
türelmesebbé és elfogadóbbá válunk. Kimunkáljuk magunkban az
egykedvűséget. Ez nem azt jelenti, hogy tétlenségre vagy nemtörődömségre
kárhoztatnánk magunkat, hanem hogy a cselekedeteinket az érzelmi
szélsőségek helyett a higgadt bölcsesség irányítja.

A következmények kezelése
És mi van akkor, ha már késő: felcsattantunk és kiéltük dühünket? Betsy
több mint tizenkét éve gyakorolja a buddhizmust, és különböző iskolákban
tart előadásokat a témában. Van egy hétéves fia, Sam. Betsy úgy véli, nem
árt, ha Sam tisztában van vele, hogy mivel foglalkozik, sőt, Sam hároméves
kora óta Betsy néha be is avatja őt az egyes gyakorlatok részleteibe. Betsy
nevetve ismeri be, hogy gyakran a fia látja el őt tanácsokkal – Sam mára
pontosan tudja, hogy Betsy többnyire nem miatta jön ki a béketűrésből,
hanem saját lelki problémái miatt.
Betsy hangsúlyozza: ha azt szeretnénk, hogy gyerekeink bocsánatot
kérjenek, ha rossz fát tettek a tűzre, nekünk kell jó példával elöl járnunk.
Valahányszor Betsy elveszíti a türelmét, igyekszik felelősségteljesen
beismerni, hogy hibázott. Ilyenkor Sammel közösen átbeszélik a helyzetet
és a) tisztázzák, hogy Betsy reakciója nem vitte előre a dolgokat és b)
leszögezik, hogy valami más módszert kell találni. Ezután megbeszélik,
hogyan lehetne eljárni hasonló helyzetekben. A beszélgetés során Betsy
hangsúlyozza a karmáról szóló tanításokat, azaz, hogy minden
cselekedetnek megvan a maga következménye: ha azt mondod x, én azt
érzem y, vagy ha teszel egy a dolgot, akkor b fog történni.
Betsy még egy táblázatot is készített: a „Bántó szavak listája” neki is és
Samnek is segít, hogy felelősségteljesebben viselkedjenek. Ha valaki a hét
folyamán bántó szót használ, és némi beszélgetés után belátja, hogy ez
valóban az volt, akkor a neve mellé tesznek egy ikszet. Akinek a hét végén
kevesebb iksze van, kap valami ajándékot. Betsy készséggel elismeri, hogy
az ajándékot nem ő szokta kapni, ugyanakkor azt mondja, a táblázat
kapcsán néha nagyon hasznos beszélgetések alakulnak ki, például arról,
hogy mi a különbség az erőteljes, határozott véleménynyilvánítás és a
helytelen, agresszív nyelvhasználat között.
Sok buddhista anya, akivel beszéltem, fontosnak tartja, hogy bocsánatot
kérjen a gyerekétől, ha egyszer elszakadt nála a cérna. Azt mondják, a
bocsánatkérés segít, hogy „ne szálljunk el magunktól” és „elengedjük” a
haragot. Egyikük így ír erről:
 A hatalom egy részét átadod a gyereknek – nem akarod mindet
megtartani magadnak. A bocsánatkérés különösen jól kifejezi ezt.
Sok szülő azt gondolja, hogy tökéletesnek kell látszania a gyerek
előtt, de szerintem nagyobb szívességet teszünk a gyerekeknek
azzal, ha megtanítjuk őket, hogy akkor is boldogulhat az ember,
ha nem tökéletes. Ha időnként azt tudjuk mondani, „hibáztam”,
lehet, hogy egy szép napon ők is elismerik majd saját
tévedésüket. Ekkor elmondhatod, hogy megtanultak felelősséget
vállalni a tetteikért.
Azt gondolom, jeleznünk kéne gyermekeinknek, ha rossz
hangulatban vagyunk, vagy úgy érezzük, hogy nem boldogulunk.
Ha megosztjuk velük az érzéseinket, nem fogják magukra venni a
dolgot. Fontos, hogy a gyerekeink tudják: ha rosszkedvünk van,
az nem feltétlenül az ő hibájuk.

Ha agresszív autóvezetők, mogorva főnökök vagy más, ideges halandók

kívánják próbára tenni türelmünket, vegyünk példát a tibetiekről. A XIV.
dalai láma és mások is beszámoltak róla, hogyan élte túl sok tibeti a
kínzásokat anélkül, hogy maradandó lelki károsodást szenvedett volna.
Azok, akik a spiritualitás útján előrébb jártak, olykor együtt is éreztek
kínzóikkal, mert tisztában voltak vele, hogy viselkedésük zavart elméjük
megnyilvánulása. A karma törvényeinek ismeretében azt is tudták, hogy
kínzóik még sokat fognak szenvedni tisztátalan és tévhitekkel teli tudatuk
miatt. Számunkra, akik a nyugati világban élünk, különösnek tűnhet a
reakciójuk, ugyanakkor nagyon tanulságos, és hasznunkra is válhat
problémáink kezelésekor. Tisztázhatjuk magunkkal, hogy nem feltétlenünk
a mi feladatunk megbüntetni azokat, akik sértőn vagy bántón viselkednek;
ezt a karma törvényei megteszik helyettünk – sőt megpróbálhatunk
megfelelni az önmagunk által támasztott kihívásnak és együtt érezni
azokkal, akik rossz karmát teremtenek önmaguknak.
Buddha az alábbi szavakkal bátorít, hogy magunk mögött hagyjuk a
dühöt, valamint a dühből fakadó cselekedeteket:
 Aki megsérti a másikat
miután az megsértette őt,
magának s a másiknak is kárára van.
Akkor válsz tudatossá igazán,
ha bár sértve érzed magad
a másiknak mégsem ártasz.
Ha ezt gyakorlod, az mindkettőtök hasznára válik.
Ha mindkettőtök haragjának
gyökerét felleled,
elméd békés lesz, könnyű és örömteli.
Orvos leszel, meggyógyítod önmagad és a másikat.
Ám ha mindezt nem érted,
azt hiszed majd, bolond az, ki haragra nem gerjed.

Megbocsátás
Némely kapcsolatainkban eljuthatunk egy pontra, amikor már nincs más
választásunk, mint hogy amnesztiát adunk a másiknak, és megbocsátunk
neki. Ha múltbeli sérelmeinket dédelgetve továbbra is ellenséges
érzelmeket táplálunk, akkor tudatunk beszűkül, és nem tudjuk élvezni az
életet. Bár úgy tűnhet, a megbocsátás nem túl észszerű válasz az érzéketlen
viselkedésre; ha meg tudunk bocsátani, akkor elengedjük a szenvedésünket
okozó fájdalmas érzéseket és emlékeket. Egy olyan együtt érző cselekedetet
hajtunk végre, ami méltán tölt el büszkeséggel, és joggal örvendezhetünk
spirituális fejlődésünk láttán. Előfordul, hogy ez az egyetlen esély a szeretet
és az együttérzés kifejezésére.
Semmi kétség, gyakran irreális elvárás azt feltételezni, hogy a bennünk
forrongó dühöt nyomban megbocsátássá tudjuk változtatni. Nem tudunk
csupán azért megbocsátani, mert ez volna helyes; hiába erőltetjük, ha még
nem állunk rá készen, lehet, hogy dolgoznunk kell az ügyön. Ennek része
lehet a helyes beszéd alkalmazásával történő párbeszéd, illetve az
odafigyelő meghallgatás (lásd 7. fejezet). Az is elképzelhető, hogy szerető
kedvesség meditáció segítségével hintjük el a magját annak a
szándékunknak, hogy végül megbocsássunk (lásd 9. fejezet).
A megbocsátás olykor hosszú távú cél, és éveket vehet igénybe, hogy
eljussunk odáig. Míg várakozunk, megfigyelhetjük, hogyan változnak
apránként a múltbéli eseménnyel kapcsolatos érzelmeink. Dühünk
intenzitása idővel enyhül, helyét átveszi a kevésbé bénító beletörődés. A
megbocsátáshoz vezető út gyötrelmes lehet, de megéri, mert a végén
megszabadulunk a neheztelés börtönéből.
A megbocsátás néha nem más, mint észszerű tudomásulvétele a ténynek,
hogy mindnyájan tévhitekkel küzdünk, hajlamosak vagyunk
összezavarodni, és nem vagyunk tökéletesek. Talán segít, ha
emlékezetünkbe idézzük azokat az alkalmakat, amikor mi okoztunk
fájdalmat másoknak, amikor mi viselkedtünk önző módon, és mi szorultunk
mások bocsánatára. Az is lehet, hogy ideje szembenézni a konfliktusban
játszott szerepünkkel: makulátlan volt-e minden szándékunk, tettünk és
kijelentésünk?
Tudatosítsuk magunkban, milyen hatással van szervezetünkre, ha nem
akarunk megbocsátani. Hol tároljuk a feszültséget? Hogyan befolyásolja ez
a tudatunkat? Érdemes szembenézni azzal, hogy a sérelem őrizgetésének
következményei vannak ránk és a karmánkra nézve. Próbáljuk meg
elképzelni, milyen érzés lenne, ha megszabadulnánk a nehezteléstől.

A helytelen gondolatok megszelídítése

Ha megfigyeljük, hogyan tör elő belőlünk a harag, azt tapasztaljuk, hogy a
gondolataink táplálják: „Ez aztán már több a soknál!” „Teljesen
elviselhetetlen!” „Kutyába sem vesz engem!” „Minimális tisztelettel sincs
irántam!” „Hogy merészel így keresztülgázolni rajtam?!” Sok esetben a
problémát saját gondolataink okozzák. Amikor a karmáról írtam, idéztem
Buddha szavait arról, hogyan formálják gondolataink a személyiségünket,
és ezért mennyire vigyáznunk kell, hogy szeretetteljesen gondolkodjunk
(lásd 50. oldal).
 Ha szeretnénk megszelídíteni dühünket, a gondolatainkkal kell
kezdenünk. Az első feladat, hogy ne engedjük, hogy magukkal ragadjanak,
egyszerűen csak vegyük tudomásul őket. Előfordul, hogy olyan erőteljes,
annyira magával ragadó egy gondolat, hogy igen messzire visz a jelentől.
Ilyenkor érdemes „megállni és nyugtázni” vagy „eszünkbe idézni, hogy ne
feledjünk odafigyelni”. Döntsük el, melyek azok a helytelen, hátráltató
gondolatok, amelyek boldogságunk és kiegyensúlyozottságunk útjában
állnak.
Buddha, a gondolatok kordában tartásáról szólva, öt lehetőséget vázol a
zavaró gondolatok leküzdésére. Tömören, a következőket javasolja:

1. Elmélkedjünk pozitív dolgokról!

2. Számoljunk gondolataink következményeivel!
3. Tereljük el gondolatainkat!
4. Vegyük számba az alternatívákat!
5. Használjuk akaraterőnket!

A fentiek egyike sem okoz különösebb meglepetést. Rendre kapunk ilyen és

ehhez hasonló tanácsokat, mert ez az, ami már évezredek óta beválik. Amit
mégis érdekesnek találok, hogy Buddha öt választási lehetőséget emleget.
Nem mondja például, hogy ha zavaró gondolataink támadnak,
elmélkedjünk pozitív dolgokról. Azt sem mondja, hogy akaraterőnk
segítségével szabaduljunk meg zavaró gondolatainktól. Tapasztalatból
tudjuk, hogy egyik módszer sem működik minden esetben. Eldönthetjük,
hogy pillanatnyilag mely kombináció tűnik a legcélravezetőbbnek.

Elmélkedjünk pozitív dolgokról!

Az első lehetőség, amit Buddha ajánl:

Előfordul, hogy miközben egy szerzetes valamely képzetet

megjelenít magának, valamely képzetre gondol, aközben bűnös,
gonosz gondolatai támadnak, mohóságot gerjesztők, gyűlöletet
gerjesztők, tévelygést gerjesztők. Ilyenkor a szerzetes azzal a
 képzettel ellentétes, üdvös képzetre gondoljon. (…) Mint ahogyan
az ügyes kőművesmester vagy kőművessegéd egy vékonyabb
ékkel a durvább éket kiüti, kilöki, eltávolítja…{13}

Megfelelő mennyiségű alvás, energia vagy mindkettő hiányában, anyaként

könnyen kerülhetünk abba a helyzetbe, hogy úgy járkálunk fel s alá, hogy
közben haragban állunk a fél világgal: a gyerekeinkkel, mások gyerekeivel
és mindazokkal a felnőttekkel, akiknek „igazán több eszük lehetne”. Amit
tehetünk, az, hogy sorra vesszük az érintettek kedves cselekedeteit és
pozitív tulajdonságait – remélve, hogy ők sem tesznek majd másként,
amikor mi hozzuk ki őket a béketűrésből. Igyekszem mentálisan
feljegyezni, valahányszor egy barátom vagy rokonom nagylelkűen és
kedvesen viselkedik. Ha valaha is úgy alakulna, hogy negatív színben tűnik
fel előttem, így könnyűszerrel fel tudom idézni pozitív cselekedeteit. A
most következő anya ugyanígy tesz a férjével való kapcsolatában:

Amikor elönt a pulykaméreg, napokig szent meggyőződésem,

hogy a házasságunknak befellegzett, és kizárt, hogy mi ketten
közösen járjuk végig az életünket. Amikor aztán sikerül
kiszállnom a hullámvasútból, ahová gondolataim sodortak,
eszembe jut, hány jó tulajdonsága van a férjemnek, hányszor
voltam hálás a nagylelkűségéért és a megfontoltságáért.

Szintén jó megoldás lehet, ha még az előtt kételkedni kezdünk, mielőtt

negatív gondolataink átvennék a terepet, és felismerjük: nem biztos, hogy
nekünk szól egy adott megjegyzés. Az például, hogy az emberek olykor
elkésnek, nem rólunk szól, hanem arról, hogy képtelenek tisztességesen
beosztani az idejüket. Gyermekünk felháborító viselkedése nem személyes
támadás, hanem pusztán a felborult napi ritmus következménye.

Számoljunk gondolataink következményeivel!

A Buddha által javasolt második lehetőség a következő:

 És ha ennek a szerzetesnek, noha azzal a képzettel ellentétes,
üdvös képzetre gondolt, mégis bűnös, gonosz gondolatai
támadnak, mohóságot gerjesztők, gyűlöletet gerjesztők,
tévelygést gerjesztők, akkor az a szerzetes vegye fontolóra
azoknak a gondolatoknak a hitványságát : „Óh, hiszen ezek a
gondolatok gonoszak, szennyesek, ezek a gondolatok szenvedést
teremnek!”{14}

Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy a haragnak igen furcsa természete

van: sokkal több kárt tesz bennünk, mint abban, aki haragunkat kihívta.
Gondoljunk a karmánkra. Valahányszor dühödten reagálunk, ahhoz
szoktatjuk magunkat, hogy legközelebb is így tegyünk. Hogyan akarunk
békét teremteni a tudatunkban, ha közben dühös embert faragunk
magunkból?
Én személy szerint nagyon fájdalmas emlékeket őrzök azokról az
időkről, amikor dühvel reagáltam a nehézségekre. Évekig hagytam
felgyülemleni magamban a feszültséget. Amikor végül kitört, nemcsak
bolondot csináltam magamból, de helyrehozhatatlan károkat is okoztam a
kapcsolataimban. Megtanultam, hogy ahhoz, hogy ne dühből reagáljak, és
ne tegyek kárt másokban, elengedhetetlen, hogy a dühöt óvatos
távolságtartással kezeljem.
Fel kell tennünk magunknak a kérdést: hová vezetnek ezek a gondolatok?
Ha továbbra is így gondolkodom, egyszer majd kitör belőlem minden, mint
egy vulkánból? Második fiam, Alex születése után, anyai teendőim
megszaporodtával, éreztem, hogy bármit tesz is nagyobbik fiam, szinte
azonnal kijövök a béketűrésből. Ijesztő volt látni, mennyire türelmetlen, sőt
erőszakos lettem. Nem okolhattam a végtelenségig egy háromévest a rémes
családi jelenetekért, így kénytelen voltam belátni, hogy valószínűleg saját
dühödt kirohanásaim sem mozdították előre a helyzetet. Milyen anya
akarok lenni? Milyen kapcsolatra vágyom a gyerekeimmel? Szeretném, ha
miattam szenvednének? Már csak a saját, jól felfogott érdekemben is
kénytelen voltam kontrollálni újdonsült indulataimat, különben talán a
szellemi épségem forgott volna kockán.
 Tereljük el gondolatainkat!

A Buddha által javasolt harmadik lehetőség a következő:

Ha nem veszi figyelembe ezeket a gondolatokat, nem törődik

velük, akkor ezek a bűnös, gonosz, mohóságot gerjesztő,
gyűlöletet gerjesztő, tévelygést gerjesztő gondolatok eltűnnek,
elenyésznek. Mint ahogyan a jó szemű ember, ha nem akarja látni
a szeme elé kerülő alakot, akkor behunyja a szemét, vagy másfelé
fordítja tekintetét…{15}

A buddhista tanítások gyakran említik, hogy hajlamosak vagyunk „nem

helyénvaló” figyelmet szentelni jelentéktelen eseményeknek, és ezáltal
dühös magatartásra sarkallni önmagunkat. Előfordul, hogy megszállottan
újra és újra ugyanazt a gondolatot járjuk körül, egyre csak egy múltbéli
eseményen rágódva. Legyünk résen; vegyük észre, ha nem helyénvaló
figyelmet tanúsítunk, és szegüljünk ellen. Gyakori, hogy ha
megszabadulunk a nem helyénvaló figyelemtől, akkor egyben a dühtől is
megszabadulunk. Mindehhez az kell, hogy másra koncentráljunk. Ha
elkezdünk a légzésünkre figyelni, akkor ellazulunk, és megálljt
parancsolhatunk a nem helyénvaló figyelemnek. Érdemes mélyeket
lélegezni, hogy megnyugodjunk, és ismét érezzük a talajt a lábunk alatt.
Gyerekeink születése előtt többnyire az bizonyult a legcélravezetőbb
módszernek, ha eltereltük figyelmünket a romboló gondolatokról. Általában
tudtunk időt szakítani arra, hogy félrevonuljunk egy jó könyvvel vagy
beüljünk egy moziba. Mára megváltozott a helyzet: gyermekeink igényei
nem tűrnek halasztást, nekünk pedig helyt kell állnunk. Mégis, amikor
kínzó vagy hátráltató gondolatainkkal épp a kívánt hatás ellenkezőjét érjük
el, még mindig megváltoztathatjuk gondolataink menetét.
Egyszer csak rájöttem, hogy a gondterhelt lelkiállapot kitűnő ellenszere,
ha az ember vacsoravendégeket hív. Hogy buddhista vetülete is legyen a
dolognak, őszintén törekedtem rá, hogy a vacsorát szeretetből készítsem, és
a vendégeim kitűnően érezzék magukat. Egész héten a vacsora részleteit és
a menüt tervezgettem. Ma is jó szívvel emlékszem vissza arra az estére.
Néha hatékony figyelemelterelő hadműveletnek bizonyul, ha az egész
családot kiköltöztetjük a szabadba. Esetleg áthívhatunk egy barátot, hogy
szert tegyünk némi felnőtt-társaságra. Megfejthetünk egy keresztrejtvényt.
Elolvashatunk egy nyúlfarknyi cikket. Írhatunk verset. Nyomozhatunk
jobbnál jobb receptek után. Rendezgethetjük a fényképeinket.
Ahogy a többi lehetőség, úgy figyelmünk elterelése sem jelent minden
esetben jó megoldást. Távolról sem helyénvaló például olyankor, amikor
szembe kell néznünk az érzéseinkkel, hogy megfejthessük őket.

Vegyük számba az alternatívákat!

A Buddha által javasolt negyedik lehetőség ez:

Mint hogyha egy ember gyorsan menne, és eszébe jutna: „Miért

menjek gyorsan? Mehetek lassan is”, és lassan menne. Ekkor
eszébe jutna: „Miért menjek lassan? Meg is állhatok”, és
megállna. Ekkor eszébe jutna: „Miért álljak? Le is ülhetek”, és
leülne. Ekkor eszébe jutna : „Miért üljek? Le is fekhetek”, és
lefeküdne. Így ez az ember fokozatosan feladja a hevesebb
mozdulatokat, és fokozatosan nyugodtabbakra tér át.{16}

Kíváncsiságtól vezérelve vegyük sorra gondolatainkat: Miért így

gondolom? Mi vezetett erre a következtetésre? Aztán: Van egyszerűbb
megoldás? Valami, ami zökkenőmentesebbé tenné életem folyását? Nem
muszáj elköteleződnünk egyetlenegyféle, fojtogató világlátás mellett.
Gondolatok jönnek, mennek, és többnyire kevés közük van a valósághoz.
Nem muszáj hatalmassá tennünk őket azáltal, hogy töretlenül hiszünk
bennük. Akik kipróbálják a tudatosság meditációt, többnyire úgy vélik: a
gondolataim csak gondolatok, nem azonosak sem velem, sem a valósággal.
Ahogy Buddha is rendszeresen figyelmeztet: ki-ki tudatával teremti meg
a maga valóságát. Fontosabb, hogy mit gondolunk, mint maga a helyzet.
Rajtunk áll, mekkora jelentőséget tulajdonítunk egy-egy kellemetlen
eseménynek. Ha bosszúsak vagy mérgesek vagyunk, legjobb, ha elismerjük,
hogy mi magunk döntöttünk úgy, hogy tudomást veszünk a zavar
okozójáról és azt rossznak minősítjük. Lehet-e vajon másként is értelmezni
a helyzetet? Biztos, hogy csak rólunk szól a dolog? Vajon megér ez a
helyzet ekkora érzelmi befektetést? A düh az egyetlen lehetséges reakció?
Mire kérdéseink végére érünk, lehet, hogy már nem is leszünk olyan rémes
lelkiállapotban.
Egy anya a másodperc azon töredékéről mesél, amikor sikerül menet
közben megváltoztatnia kisgyermeke viselkedésére adott, gépies reakcióját:

Morcos hangulatban vagyok, és épp huszadszor készülök

leteremteni a lányomat valamiért. Aztán ahelyett, hogy rászólnék,
„Ahhoz ne nyúlj!”, inkább azt mondom, „És ha megcsikizlek?”,
és már hempergünk is a földön; teljesen megváltozott
hangulatban. Először nem is ezt akartam mondani, a hangulatom
mégis gyorsan alkalmazkodott a szavaimhoz.

Használjuk akaraterőnket!

A Buddha által javasolt ötödik lehetőség a következő:

Mint ahogy az erős ember a gyengébb embert fejénél megragadva

vagy vállánál megragadva megfékezi, megbénítja, legyűri –
ugyanúgy, […] a szerzetes szorítsa össze a fogát, feszítse nyelvét
szájpadlásához, gondolkozása erejével fékezze meg, bénítsa meg,
gyűrje le elméjét…{17}

Ha tényleg elszántuk magunkat, hogy egészségesebben fogunk

gondolkodni, és gyakorlásra is hajlandók vagyunk a cél elérése érdekében,
akkor elképzelhető, hogy olykor pusztán akaraterőnk segítségével is
legyőzhetünk helytelen gondolatokat. Gyengéden, de határozottan azt
mondhatjuk magunknak: „Hagyd elmenni!” vagy „Elég legyen!”
Ahogy Geshe Kelsang Gyatso is javasolja, miközben meditálunk,
eltökélhetjük, hogy magunk mögött hagyjuk a dühös tudatállapotot. Lehet,
hogy csak fel kell tennünk a kérdést: „Mennyire fontos, hogy egészséges
kapcsolataim legyenek?”, vagy hogy „Mennyit ér a spirituális fejlődésem?”

Mit tehetünk?
• Ne feledjük, hogy a dühös szavak és gondolatok ártanak a
karmának.
• Tudatosítsuk, hogy a düh csak egy múló állapot, ne engedjük
elhatalmasodni.
• Vegyünk tudomást dühünkről, töltsünk el némi időt a
társaságában anélkül, hogy átadnánk magunkat neki – figyeljük
meg, milyen fizikai hatással jár, hogyan változik, majd hogyan
tűnik el.
• Nézzünk magunkba a düh okai után kutatva, hogy
megszüntethessük őket.
• Néha meséljünk gyermekeinknek az erőfeszítéseinkről, hadd
tanuljanak ők is a hibáinkból – fölösleges úgy tenni, mintha
tökéletesek lennénk.
• Ha hibáztunk, kérjünk bocsánatot a gyerekektől.
• Ha rosszkedvünk van, mondjuk el a gyerekeknek, ne higgyék,
hogy az ő hibájuk.
• Fontoljuk meg, nem tudnánk-e megbocsátani azoknak, akikre
haragszunk – ha másért nem, a saját érdekünkben.
• Tartsuk észben a Buddha által javasolt öt lehetőséget, hogy
megszabaduljunk a kellemetlen gondolatoktól:
1. Elmélkedjünk pozitív dolgokról!
2. Számoljunk gondolataink következményeivel!
3. Tereljük el gondolatainkat!
4. Vegyük számba az alternatívákat!
5. Használjuk akaraterőnket!
 5.
AGGÓDÁS GYERMEKEINKÉRT
Néhai nagyanyám remekül tudott aggódni. Máshoz is értett, ő volt például
az önfeláldozás mintaképe. Végigkísérte a gyermekkoromat, egyfolytában
rám meg a két testvéremre vigyázott, mesélt nekünk, megtekintette
„előadásainkat”, hallgatta gyerekes locsogásunkat. Ha épp nem nekünk
szentelte minden figyelmét, akkor a ház egyik – nem makulátlan – szegletét
sikálta. Csak azért élt, hogy minket kiszolgáljon, került mindenkit, aki „nem
tartozott a családba”. Egy vele folytatott telefonbeszélgetés legalább fél
óráig tartott, és egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy ő tette volna le
először a kagylót.
Családunk azon tagjai, akik kritikusabb szemmel nézték, néha
megjegyezték, hogy a nagyi nem is boldog, ha nem aggódhatja halálra
magát. Olyan művészi szintre emelte az aggódást, hogy megegyeztünk,
semmit nem mondunk el neki, ami esetleg beindíthatja a fantáziáját – ettől
viszont drasztikusan leszűkültek a társalgás lehetőségei. Gyermekei – az
anyám és a nagybátyám – a világért nem számoltak volna be neki
olyasmiről, hogy például a tengerentúlra utaznak, kórházi kezelésre
szorulnak, vagy szembe kell nézniük akár csak a legkisebb kihívással is.
Nagyi nemes lelkű volt, csordultig szeretettel, de sajnos, mivel
megrögzötten aggódott, az életünk jelentős részéből kimaradt. Nem lehetett
beavatni semmibe, nem lehetett vele beszélgetni vagy tanácsot kérni tőle,
ha mi, a szerettei, gondban voltunk.
Szokványos történet: a gyerekek nem számolnak be az őket érintő
nehézségekről, mert nem akarják „idegesíteni anyát”. Mégis, hogyan
kívánunk segíteni gyermekeinknek, ha nem engedjük, hogy a bizalmukba
avassanak? Hogyan akarunk kiállni mellettük, ha csúfolják vagy droggal
kínálják őket, ha depressziósak, vagy ha ne adj’ isten, felmerül bennük az
öngyilkosság gondolata? Ahhoz, hogy a segítségükre siethessünk az ilyen
és hasonló helyzetekben, az kell, hogy erősnek, talpraesettnek és bölcsnek
tartsanak minket. Hősiesen el kell rejtenünk irántuk való szélsőséges
aggodalmainkat.
Édesanyám remek bizalmas volt. Én és a testvéreim mindig megosztottuk
vele, ami a szívünket nyomta, és gyerekkorunkban soha egy pillanatra sem
jutott eszünkbe, mekkora terhet teszünk rá ezzel. Az egyik legfájóbb
emlékem, hogy amikor a húszas éveim elején egy nagyon nehéz időszakon
mentem keresztül, úgy éreztem, zsákutcába jutottam, és el voltam
keseredve, meglátogattam anyámat, és beszámoltam neki a helyzetről.
Később hazafelé indultam, de útközben eszembe jutott, hogy ottfelejtettem
valamit, ezért visszafordultam. Ott találtam anyámat, könnyáztatta arccal.
Állította, hogy minden rendben. Mikor ismét hazafelé vettem az irányt,
rájöttem, mennyire hálás vagyok neki. Akkor vált világossá számomra,
hogy anyám valószínűleg jobban hasonlít a nagyira, mint gondoltuk. Fájt
neki, hogy a gyerekei szenvednek, de soha nem mutatta.
Egy bizonyos fokig az aggódás hasznos lehet, mert arra kényszerít, hogy
terveket szőjünk, átgondoljuk a lehetőségeinket vagy cselekedjünk.
Ugyanakkor, ennél általában sokkal tovább megyünk, és akkor is aggódunk,
amikor pontosan tudjuk, hogy semmi értelme. Ha az aggódás szokássá
válik, többé nem lesz nyugtunk. Úgy tűnik, az aggódásnak két fő fajtája
van: az első a fölösleges vagy elképzelt helyzeteken való aggódás. Ahogy a
Mark Twainnek tulajdonított bölcsesség mondja: „Jó néhány szörnyű
dolgon keresztülmentem már életemben, amelyek közül néhány valóban
meg is történt.” A második, amikor nem alaptalanul, hanem joggal
aggódunk, például, ha a gyermekeink tényleg szenvednek.

Az aggódás ára
Az aggódásnak – mind szellemi, mind fizikai értelemben – ára van. Az
orvosok állítják, hogy rosszat tesz a vérképzésnek, gyengíti a testi
funkciókat, magas vérnyomáshoz, szívelégtelenséghez vezet,
gyomorfekélyt és légzési nehézségeket okoz. Azt orvosok nélkül is tudjuk,
hogy az aggódás álmatlan éjszakákkal, fáradékonysággal és zaklatottsággal
jár. Ha hajlamosak vagyunk az aggódásra, előfordulhat, hogy kerülünk
bizonyos helyzeteket, és ezzel korlátozzuk nemcsak a saját, de a gyerekeink
lehetőségeit, esélyeit is.
Az aggódás zaklatottá teszi elménket, és gátolja hatékonyságunkat:
elveszítjük a tisztánlátás képességét, és vele együtt annak esélyét, hogy
rálássunk a problémákra és higgadtan reagáljunk rájuk. Ahogy Adrienne
Howley buddhista apáca és két gyermek édesanyja írja a The Naked Buddha
(A meztelen Buddha) című könyvében: „Ha mindig csak azon jár az
agyunk, amihez ragaszkodunk és ami után sóvárgunk, ha örökösen
aggódunk valami miatt, amit biztonságnak nevezünk, helytelenül fogunk
reagálni, és a végén csalódunk.” Howley arra buzdít, hogy tudatosan
vizsgáljuk meg és elemezzük a helyzetet, hogy olyannak lássuk a dolgokat,
amilyenek, s így keressünk megoldást problémáinkra.
Ahogy ez a nagymamámmal is történt: minél inkább szokásunkká válik a
fölösleges aggódás, annál nehezebb véget vetni neki. Az aggódás
nagymamám karmájává vált, beleivódott a személyiségébe, a végzete lett.
Valahányszor aggódott, megerősödött benne a szokás, míg végül
természetes állapotává vált. Az aggódás az egyik leginkább szokásformáló
magatartás – arra kényszerít, hogy egy elképzelt, örömtelen világ képét
dédelgessük magunkban, és nem engedi, hogy tudatosan szemléljük a jelen
pillanatot.
Egy buddhista anya, Sue, szembesült az aggódás mélységes szenvedést
okozó következményeivel. Egyre fokozódó fájdalommal szemlélte, hogy
lánya arcvonásai ugyanazokat a – kevéssé előnyös – jegyeket hordozzák,
amelyektől ő maga, annyit szenvedett kamaszkorában. Sue mindig is úgy
érezte, hogy arca aránytalan – egyes részei túl-, mások alulméretezettek; és
ezzel sajnos sok, csúfolódni kész iskolatársa is egyetértett.

Egyszerűen nem hiszem el, hogy szegény lányom révén kell

újraélnem életem legrémesebb élményeit. Összefacsarodik a
szívem, ha arra gondolok, hogy akár csak a töredékét is ki kell
állnia annak, amiben nekem részem volt. Néha teljesen magam
alatt vagyok. Nemigen beszélek senkivel a félelmeimről, mert
úgy érzem, ezzel elárulnám őt. Talán kinevetnének, elkezdenének
 pletykálni és szánakoznának. Egyedül kell megoldást találnom.
Néha azon kapom magam, hogy őt nézem, és bár gyönyörűnek
találom, a szívem megtelik keserűséggel. Előfordul, hogy a
komor gondolatok az egész napomat tönkreteszik. Ha hallom,
hogy a gyerekek megjegyzéseket tesznek rá, úgy érzem, mintha
gyomorszájon vágtak volna. A lányom egyelőre nem törődik az
egésszel, de mi lesz később?

Sue rájött, hogy az aggódás olyan súlyos teherként nehezedik a vállára,

hogy esélye sincs megnyugodni. Ráébredt, ha így folytatja, nem lesz más,
mint egy elgyötört lélek. Elhatározta, hogy megváltoztatja a karmáját.

Tudtam, hogy rendbe kell szednem a gondolataimat, még mielőtt

végképp elveszítem felettük az uralmat. Egyik nap nekiültem és
addig meditáltam, amíg meg nem nyugodtam. Akkor felálltam,
átültem az asztalhoz, és csak írtam és írtam. Leírtam minden
érzést, amit a külsőm miatt kamaszkoromban átéltem:
kirekesztettséget, megalázottságot, az érzést, hogy kimaradok
valamiből, hogy nem tisztelnek. Szavakba öntöttem a kusza
érzelmeket, és ezzel sikerült megragadnom őket.
Ekkor rákényszerítettem magam, hogy megnevezzem a lányom
megjelenésével kapcsolatos összes félelmemet, majd igyekeztem
ezeket hasznosabb gondolatokkal, illetve ellenérvekkel párosítani.
Lehet, hogy a lányom nem lesz olyan érzékeny és félénk, mint én
voltam: kevésbé vagy másként fog szenvedni. Tény és való, hogy
én elég búskomor gyerek voltam, olyan, aki hajlamos hosszan
rágódni a problémákon. Ráadásul az ő élményei, tapasztalatai
nyilván mások lesznek, mint az enyémek voltak, és mások, mint
amit én most elképzelek. Teljesen bizonytalan, hogy mi fog
történni, akkor meg minek vesztegessem az energiáimat arra,
hogy megpróbálom kitalálni, milyen szörnyűségekkel kell esetleg
később szembenéznie.
 Lehet, hogy számos megnyerő tulajdonsággal – például remek
humorral – fogja ellensúlyozni megjelenése hiányosságait, és
azon szeretetre méltó emberek egyike lesz, akik „sosem veszik
magukat túl komolyan”. Én pedig segíthetem abban, hogy
rátaláljon, miben tehetséges, milyen képességekre alapozhatja
majd az önbizalmát. Szerető otthont és családot biztosítok
számára, ami bizonyos mértékű védelmet jelent, bármilyen csapás
érje is. A jó otthoni környezet amúgy is a legfontosabb tényező,
ha egy gyerek boldogságáról beszélünk.
Gondoljuk csak meg, hány olyan ember van, akinek szintén
nem tökéletes a külső megjelenése, mégis boldog, sikeres életet
él. Akár fel is vehetném a kapcsolatot néhány ilyen emberrel,
hogy a lányom lássa, így is lehet. Hozzám hasonlóan az ilyen
emberek többsége valamilyen más személyiségjegy kiemelésével
ellensúlyozza megjelenését, és többnyire mély érzelmi életet él.
A szenvedés, ami előtt – valószínűleg – áll, segítségére lehet
abban, hogy érett, kialakult személyiségű emberré fejlődjék.
Megtanulhatja, milyen fontos a másokkal való együttérzés. Talán
oka van annak, hogy mindketten így nézünk ki, lehet, hogy van
valami, amit ebből tanulnunk kell. Ha ügyesen csinálom, a
lányom akár tanulhat is az én tapasztalataimból, és ezáltal
közelebb kerülhetünk egymáshoz.
A lista, amit írtam, sokat segít, valahányszor úgy érzem, hogy
lassan elhatalmasodik rajtam az aggódás. Nem mondhatom, hogy
megszabadultam a félelmeimtől, de a felsorakoztatott
ellenérvekbe kapaszkodva tisztábban látok. Nem merülök el
végképp a sivár kilátások tengerében, képes vagyok legyűrni
ellenérzéseimet. Mindez azért fontos, mert csak akkor tudok a
lányomnak segíteni, ha én magam kiegyensúlyozott és
összeszedett maradok.

Vajon hányan mondhatják el magukról, hogy nem válna javukra az őket

aggasztó témák alapos vizsgálata? Akár papíron, akár formális meditációs
ülés keretében, mindnyájunkban megvan a képesség, hogy szembeszálljunk
a minket nyugtalanító dolgokkal, sőt bizonyos mértékig talán még arra is,
hogy eloszlassuk aggodalmainkat.

Némi szenvedés elfogadható

A technika vívmányainak hála, a gyorsszervizek, az azonnali megoldások
és a munkakímélő eszközök korát éljük. Reklámok hada gondoskodik arról,
hogy még véletlenül se jusson eszünkbe elviselni bárminemű
kényelmetlenséget, bármit, ami „rossz”. Körömszakadtig harcolunk minden
ellen, ami kényelmetlen, nem vagyunk hajlandók beletörődni, hogy
ilyesmivel is együtt kell élnünk. Megfeledkezünk az első Nemes Igazságról,
elfelejtjük, hogy a szenvedés létezik, és hogy alapjában véve az élet nem
habos torta.
A történelem folyamán a nők többsége keservesen küzdött a háztartás
körüli teendőkkel, gyermekeik gyakran megbetegedtek, vagy akár meg is
haltak, férjük saját tulajdonaként bánt velük, ha pedig a házasság végképp
zátonyra futott, nem sok más lehetőségük volt, mint hogy szolgálónak vagy
prostituáltnak álljanak. A nők többsége – semmiféle társadalmi ranggal nem
rendelkezve – nem sok együttérzésre számíthatott szorult helyzetében. Ők
még az élet természetes velejárójaként értelmezték a szenvedést és a hiányt.
Ma is rengeteg nő él hasonló körülmények között, szerte a világon.
Hozzájuk képest mi elkényeztetettnek számítunk a magunk 1,8 gyerekével,
modern kényelmével és viszonylagos szabadságával.
A magasabb életszínvonal azonban számunkra sem biztosítja a szenvedés
nélküli létet, sem a tökéletességet, bármit ígérjenek is a technológia
vívmányai vagy a reklámok. A mai nők – és férfiak – csupán a szenvedés
más formáit tapasztalják meg, mert az élet természetétől nem
menekülhetnek. A modern szenvedés azért jár annyi fájdalommal, mert
felkészületlenül ér minket; szentül hisszük, hogy a szenvedés szükségtelen,
hogy képtelenek vagyunk kiállni bármiféle kellemetlenséget, és
körömszakadtig küzdünk, hogy kiirtsunk az életünkből mindent, ami
tökéletlen. Azt várjuk, hogy az élet más legyen, mint ami, ragaszkodunk az
elképzeléseinkhez, majd mélységes csalódottságot érzünk meghiúsuló
várakozásaink láttán.
Amitől félünk, ami miatt aggódunk, az többnyire nem is egy adott
helyzet, hanem a helyzet által belőlünk kiváltott érzelmek. Aggódunk,
hogyan fogunk megélni egy rettegett eseményt, vagy hogy mennyi félnivaló
áll még előttünk. A szenvedéstől való idegenkedés és a szenvedés elleni
érzelmi küzdelem valójában több fájdalmat okoz, mint maga a szenvedés
vagy a kielégítetlenség. Ahelyett, hogy igyekszünk minden külső tényezőt
az irányításunk alá vonni, lehet, hogy jobban megérné, ha saját érzelmi
reakcióinkat vennénk górcső alá. Így talán hatékonyabban tudnánk
mérsékelni a szenvedést. Adrienne Howley azt mondja erről: „Az
aggódástól megszabadított tudat (…) tisztában van vele, hogy elsősorban
nem az számít, hogy mi történik velünk, hanem az, hogy hogyan
reagálunk.” Ha nem tudjuk megtisztítani életünket mindattól, amitől félünk,
célravezetőbb, ha az aggódás helyett inkább a türelmet, az elfogadást és az
egykedvűséget gyakoroljuk. Az elkerülhetetlen elleni harc csak
szenvedésünket és boldogtalanságunkat táplálja.

Az aggódás kezelése
Az általános feltételezéssel szemben aggodalmaink nem valahonnan
„kívülről” sújtanak le ránk, hanem a saját elménk szülöttei. Ha
valamennyire sikerül uralmunk alá hajtanunk tudatunkat, akkor minőségileg
befolyásolhatjuk tapasztalatainkat. Buddha mindezt többféleképpen is
elmondta:

A szándék minden dolognak az indítéka, lényege.

Azt, aki igaz szándékkal teszi tettét, szólja szavát,
nyomon követi boldogság, mint árnyéka a lépkedőt.{18}

Nem tud akkora kárt okozni

ellenség az ellenségnek, gyűlölködő
a gyűlölködőnek, mint amekkora kárt
 a rosszul irányított elme okozhat nekünk.
Sem az apánk, sem az anyánk, sem bármely
rokonunk nem tehet értünk annyit,
mint amekkora szolgálatot
a jól irányított elme nyújthat nekünk.{19}

A szándék minden dolognak az indítéka, lényege.

Azt, aki gonosz szándékkal teszi tettét, szólja szavát,
nyomon követi szenvedés, mint igavonót a kerék.

Akit nem téveszt meg tévhit, eltépte kötelékeit,

vágyat, reményt levetkőzött, a legkiválóbb férfi az.{20}

A meditáció és a tudatos életmód lehetőséget biztosít rá, hogy megfigyeljük

gondolatainkat, és nyomon tudjuk követni az általunk kiagyalt, ijesztő
történeteket. Idővel felismerjük, hogy gondolataink lavina módjára követik
egymást: mindegyik egy kicsivel drámaibb, mint az előző. Tisztán látjuk,
hogyan működnek a valóságot eltorzító vagy eltúlzó gondolataink, és
minden további nélkül átérezzük a Vásott szülők (Parenthood) című
filmnek azt a jelenetét, amelyben a gyereknevelés nehézségeivel küszködő
Steve Martin egy játszótéri tömegmészárlás elkövetőjeként képzeli maga
elé kisfiát.
Mint ahogy azt már a düh esetében is láttuk, az aggódás gyakran a nem
megfelelő figyelem eredménye – csak egy vékonyka szeletét fogjuk fel a
valóságnak, azt eltúlozzuk, rágódunk rajta; ezzel lehetővé téve érzékeink
számára, hogy börtönbe zárjanak minket. A közismert vietnami szerzetes,
Thich Nhat Hanh, Tanítások a szeretetről című könyvében elmagyarázza,
miért fontos, hogy szigorúak legyünk önmagunkhoz, valahányszor
aggódáson kapjuk magunkat: „Ha odafigyelünk, (…) fülön csíphetjük a
helytelen figyelmet, és azt mondhatjuk: »Tudom, hogy ez a helytelen
figyelem sem az én, sem a szeretteim javát nem szolgálja«”.

Foggal-körömmel?
Jó lenne lerántani a leplet az aggodalmunkat okozó irracionális
nézeteinkről. Aggodalmaink abból fakadnak, hogy hiedelmeink,
meggyőződéseink nem esnek egybe a tapasztalatainkkal. Azt gondoljuk,
hogy a dolgoknak egy bizonyos módon kéne lenniük, és mégsem úgy
vannak. Nem árt, ha rendre megkérdőjelezzük az aggódásunk alapjául
szolgáló nézeteinket. Az alábbi anya arra jött rá, hogy ha túlságosan
ragaszkodik a véleményéhez, annak bizony ára van:

Vallásos neveltetésem következtében hajlamos voltam feketén-

fehéren látni a világot: vannak jó és rossz dolgok, van menny és
pokol, boldogság és szomorúság, biztonság és veszély. Most az a
dolgom, hogy meghaladjam ezt a dualisztikus elképzelést. Ez a
merev, fekete-fehér, vagylagos gondolkodás csak feszültséget és
szorongást hozott az életembe. Igyekszem megszabadulni a jóhoz
és rosszhoz fűződő szigorú értékítéleteimtől. Egykedvűségre és
rendíthetetlenségre törekszem.

Tegyük fel, úgy véljük, elviselhetetlen lenne látni, hogy a gyerekeink

szenvednek; ők csak boldogok lehetnek. Amikor az ember ráébred, hogy ez
az elképzelése, érdemes feltennie magának a kérdést: Mennyire reális, amit
gondolok? Valószínűleg azt fogja felelni magának, hogy nem túlságosan. A
gyerekeknek – éppúgy, mint nekünk – szükségük van arra, hogy tanuljanak
a csalódásból, a szenvedésből. Elhatározhatjuk tehát, hogy eztán
józanabbul, elfogadóbban állunk a gyermekeinket érő szenvedéshez. A
pszichológusok állítják, hogy a gyermekkorban megélt nehézségek
felkészítik a gyereket a felnőtt életre, és hogy az, akit a széltől is óvnak, jó
eséllyel csak botladozni tud majd felnőttkorában. Ha minden próbatételtől
óvjuk őket, gyermekeink nem lesznek sem bölcsek, sem együtt érzők, sem
érzékenyek.
Martin Seligman professzor, az Egyesült Államok egyik
legtekintélyesebb pszichológusa, a következőket mondta a Myths of
Childhood (A gyermekkor mítoszai) című dokumentumfilm-sorozatban:
 Azt gondolom, hogy a szülők és a pedagógusok arra irányuló
törekvései, hogy a gyerekek mindig jól érezzék magukat,
legyengítik a gyerekeket. Megfosztják őket annak lehetőségétől,
hogy talpraesetten állják a sarat, amikor életük során kudarcokkal
és elutasítással találkoznak. Azok a mozgalmak, amelyek azt
képviselik, hogy gyerekeinknek mindig jól kell érezniük magukat,
megfosztják őket annak lehetőségétől, hogy elsajátítsák a
depresszió leküzdésének módszereit, és oly mértékben táplálják a
felnőttkori rossz érzéseket, mintha szó szerint kigáncsolnánk vagy
megaláznánk a gyerekeket, valahányszor csak egy lépést is
tesznek a fejlődés útján.

Buddha apja a saját bőrén tapasztalta, hogy hiába minden gazdagsága és

uralkodói pozíciója, a fiát, Sziddhárthát, nem tudja megvédeni a világtól.
Bármennyire igyekezett is, hogy fiának tökéletes gyermekkora legyen, és
semmiben se szenvedjen hiányt, a fiú ragaszkodott hozzá, hogy olyannak
láthassa a világot, amilyen. Akárcsak Sziddhárthának, vagy bármely
embernek, aki valaha is létezett, a gyermekeinknek is meg kell
tapasztalniuk a szenvedést. Minél jobban tiltakozunk, minél jobban
próbálunk ellenállni, annál jobban fog fájni. Bármilyen mélyen
foglalkoztasson is gyermekeink sorsa, bármennyire igyekezzünk is segíteni
nekik, hogy elviseljék a szenvedést, meg kell védenünk elménket a
szüntelen, céltalan aggódás pusztításától.
Ha vesszük a bátorságot, és megvizsgáljuk aggodalmainkat, kiderül,
milyen elvárásokat támasztunk az élettel szemben; vagy – a buddhisták
körében bevett kifejezéssel élve – melyek a szenvedést és szorongást okozó
ragaszkodási területeink. Minél több az elvárásunk, annál jobban félünk.
Nem lehet, hogy csökönyös követeléseinket valami kevésbé szigorú
formába öntsük, és teszem azt, azt mondjuk: „ennek jobban örülnék”? Mi
lenne, ha ahelyett, hogy kijelentenénk: „Muszáj, hogy a gyerekem
kiemelkedően teljesítsen az iskolában”, csak azt mondanánk: „Örülnék, ha a
gyerekem kiemelkedően tudna teljesíteni az iskolában, de ha nem, hát abba
sem fogok belehalni”? A második hozzáállás egyértelműen előnyösebb, ha
az a célunk, hogy minden családtag megtalálja a lelki békéjét.
Van egy nagyon okos barátnőm, Anna, akinek a kilencéves fia
kiskorában az átlaghoz képest némiképp lemaradt a beszédfejlődésben. Ma
sem teljesít különösebben jól az iskolában, és elég esetlenül mozog a
sportpályán is. Ugyanakkor nagyon szeret bütykölni, bármit helyrepofoz,
megjavít, megépít, összeszerel, és elképesztően találékony. Anna nem
igazán érti, hogy néhány családtagja miért aggódik és izgul amiatt, hogy a
fia nem állja meg mindenhol tökéletesen a helyét; ő nem ragaszkodik
hozzá, hogy a gyerek tökéletes legyen, és az sem zavarja különösebben, ha
valamivel elmarad az osztálytársai mögött. Anna természetesen minden tőle
telhetőt megtesz, hogy segítsen neki, és különórákra is viszi, de úgy fogadja
el és olyannak szereti, amilyen, és nem hajlandó olyasmin aggódni, amin
úgysem tud változtatni. Anna távolról sem érdektelen, egyszerűen csak nem
aggódik. Odafigyel, de nem bosszankodik; ezzel különben is csak
megbántaná fiát, azt a jó kedélyű kisfiút, aki egyébként látványosan élvezi
az életet.
Esetenként a gyermekeinkkel szemben támasztott elvárásaink inkább
tanúskodnak ragaszkodásról, mint szeretetről. Ha azt akarjuk, hogy
büszkévé tegyenek minket, vagy hogy növeljék az önbecsülésünket, az
ragaszkodás. Természetesen előfordulhat, hogy pusztán az ő boldogságuk
érdekében ragaszkodunk valamihez, de ha mindenáron azt szeretnénk, hogy
a gyermekünk olyan teljesítményt nyújtson, amire valójában nem képes,
azzal kikövezzük az utat az aggódásnak. Fontos, hogy gyermekünk
elfogadja önmagát, függetlenül bármiféle teljesítménytől vagy eredménytől.
Az iskolai versenyszellem tükrében ez nem is olyan egyszerű, de mi
segíthetünk azzal, ha elfogadjuk „ami van”, és elismerjük gyermekünk
kiemelkedő erőfeszítéseit.

Meditációval

Akárcsak a düh esetében, az aggódás ellenszereként is jól alkalmazható a

meditáció; ha másért nem, azért, mert némi kikapcsolódást biztosít
agyunknak. Mint ahogy a számítógépet is újraindítjuk, ha végképp
összekuszálódtak a dolgok, ugyanígy, kiegyensúlyozottabban tudjuk
folytatni az életünket, ha felfrissítjük tudatunkat. Ha aggódunk, próbáljuk
tudatunkat a jelenben lévő dolgokra irányítani, mert a jelen az egyetlen,
amit befolyásolni tudunk – a tudatos légzés meditáció a legjobb módja az itt
és mostra való koncentrálás gyakorlásának. Az aggódás beszűkíti
világunkat, a meditáció viszont tág teret nyújt. Egy sokkal szélesebb
univerzumhoz kapcsolódunk általa, mint az a kicsiny világ, amit
magunknak létrehoztunk. Ráébredünk, hogy az élet jóval több, mint a
pillanatnyilag minket foglalkoztató, átmeneti nehézség.
Problémáink szűk látókörű vizsgálata könnyen szokásunkká válhat. Már
szinte észre sem vesszük, hogy újra és újra ugyanazon agyalunk,
gondolataink szertelenül csaponganak, miközben eszünkbe sem jut, hogy
megkérdőjelezzük a problémához való elsődleges hozzáállásunkat. Vannak
helyzetek, amelyek akkora érzelmi töltettel bírnak, hogy a puszta tényeket
már-már semmibe vesszük. A meditáció nyugodt, koncentrációra alkalmas
teret biztosít, így segíthet a probléma mélyére látni. Ennek a „mélyre
látásnak” a részét képezi, hogy elképzeléseinket és gondolatainkat
megkérdőjelezzük, nem pedig kész tényként kezeljük őket. Ha olyan
kérdéseket teszünk fel magunknak, hogy „Milyen eredményre vezetett az
eddigi megközelítésem?” vagy hogy „Mekkora a baj valójában?”, akkor
sokkal kreatívabban tudunk alternatív megoldások után kutatni.
Valahányszor elkalandoznak a gondolataink, irányítsuk figyelmünket ismét
a légzésünkre, majd ha már mélyen és egyenletesen lélegzünk, térjünk
vissza ismét a tudakozódásra.
Ha elszomorodunk, pánikba esünk vagy kétségbeesettnek érezzük
magunkat; ha aggodalmunk tárgya már-már valóságosnak tűnik, valaminek,
ami kiszívja belőlünk az életerőt, sokat segíthet, ha a légzésünk
szabályozásával megnyugtatjuk magunkat. Subhana Barzaghi három fiú
édesanyja, zen tanító és pszichoterapeuta. Azt javasolja, hogy egy kis ideig
lélegezzünk együtt az aggodalommal: figyeljük meg, testünk mely részében
gyülemlik fel az aggódás okozta feszültség, koncentráljunk az adott pontra,
és kilégzés közben szabaduljunk meg a feszültségtől. Képzeljük magunk
elé, ahogy minden egyes kilégzéssel adagokban távozik belőlünk a
feszültség és a negatív beállítódás; mindaz, ami szenvedésünket okozza.
Subhana állítja, hogy ezzel a gyakorlattal elvesszük az érzések
intenzitásának „élét”.

Mosollyal

Az is elképesztően sokat segít, ha olyan gyakran mosolygunk, amilyen

gyakran csak lehet, különösen, ha azon kapjuk magunkat, hogy aggódunk.
Vannak, akik meditáció közben is igyekeznek mosolyogni, épp ahogy
Buddha is tette. Mások arra törekednek, hogy minél többet mosolyogjanak
a nap folyamán. Figyeljük meg, mekkora hatással van az elménkre és a
testünkben fellelhető feszültségre, ha most nyomban elmosolyodunk.
Igyekezzünk többet mosolyogni, miközben másokkal beszélgetünk, és
figyeljük meg, mennyivel jobban érezzük majd magunkat.

Amikor legrémesebb félelmeink válnak valóra

Hogyan segíthet a buddhizmus, ha félelmeink és aggodalmaink valóban
megalapozottak? Előfordul, hogy hiába kutatunk gondolatainkban, hogy
megtudjuk, mekkora részben kell magunkat okolnunk saját
szenvedésünkért: a kín minden kétséget kizáróan jelen van, és szinte
elviselhetetlen. A gyerekünk súlyos beteg, nem boldogul az iskolában,
kiközösítik a játszótéren. 2011 márciusában megjelent egy cikk az egyik
népszerű, sok anyának is nyilvánosságot biztosító ausztrál szülői
magazinban, a Sydney’s Childban. A „When They Were Bad – My Daughter
is Exiled and We Suffer a Season in Hell” (Amikor rosszak voltak – A
lányomat kiutálták az iskolából, a poklok poklát járjuk) című cikket egy
édesanya írta lánya első középiskolai évének tapasztalatairól: „Az elején
»tök menő« volt, a végére pedig ő lett az első számú közellenség. A többiek
kibeszélték, utálták, megvetették, nem hívták meg, kicsúfolták, de főként –
és ez volt a legkegyetlenebb – egyszerűen levegőnek nézték.”
 A történetből kiderül, hogy özönlöttek a gonoszkodó e-mailek, hogy a
gyereknek nem volt egyetlen barátja sem, akivel elmehetett volna valahová
az iskolai szünetben, és hogy reggelenként arra ébredt, rosszul van, és nem
akar iskolába menni. Kétségkívül ilyen esetben bármelyik anya csordultig
lenne szorongással és félelemmel. A kislány anyja így folytatja:
„Lassanként elveszítem önmagam. Kerülöm a barátaimat, nem járok
bulizni, inkább vele együtt szenvedek. Meddig mehet ez így? Meddig
bírjuk?”
A tanév végéig nem változott a helyzet, akkor azonban a lány átment egy
másik iskolába, és ezzel minden egy csapásra megoldódott. Hogy mit tanult
az anya ebből a rémálomból? Az ő szavaival: „Nem lehet valakit immunissá
tenni a sértésekkel szemben. Kegyetlenség ellen nincs orvosság. Hiába
igyekszem megóvni a lányomat az élet nehézségeitől, azzal nem jut
előrébb. Kíméletlen lecke volt.”
Ilyenkor érezzük át igazán az első Nemes Igazságot: a szenvedés és az
elégedetlenség létező dolgok. Semmi értelme, hogy megpróbáljuk
felvidítani magunkat, vagy hogy eltereljük figyelmünket a fájdalomról.
Nincs más választásunk: szembe kell néznünk a legkellemetlenebb érzéssel.
Közhely, de igaz: ha nem tudjuk megkerülni, kénytelenek leszünk
keresztülmenni rajta. Némi vigaszt jelenthet, hogy a buddhista tanítások
hangsúlyozzák: a szenvedés elmélyíti az arra irányuló képességünket, hogy
együtt érezzünk más szenvedőkkel. Az újságcikkben szereplő lány
hamarosan összebarátkozott egy másik lánnyal, akit az ő távozása után
pécéztek ki maguknak a többiek. Az anya – aki annak idején maga is
megtapasztalta az iskolai terrort – ebben a nehéz időszakban megtanulta,
hogyan nyújthat vigaszt a lányának.
A nehéz életszakaszokban további vigaszt jelenthet a buddhizmusnak az
a tanítása, hogy semmi sem állandó. Amint az a buddhista iratokban, a
Milarepa százezer dalában (Mi-la-ras-pa’i mgur ’bum) szerepel:

Korábbi szenvedéseidtől nem undorodsz?

Mostani kínjaid nem rettentenek halálra?
Szenvedéseid olyanok, mint a folyó hullámzása,
 Amíg nem vagy képes megszabadulni tőlük, addig újra és újra
felbukkannak.{21}

Bármit is éljünk át, idővel elmúlik. De még mielőtt elmúlna, más alakot ölt,
és az intenzitása is megváltozik. A középiskolás lány által elszenvedett
iskolai erőszak is veszített kezdeti erejéből – nem annyira, hogy a lány ne
akarjon iskolát változtatni, de mint a szenvedés minden formájának, ennek
is folyamatosan változott a természete addig, amíg végül a szenvedés
megszűnt.
Lyn három fiú buddhista édesanyja. Azt meséli, hogy az első
gyermekénél még minden felmerülő nehézséget tragikusan fogott fel,
legyen az evéssel, az egyes fejlődési szakaszokkal vagy az iskolai
teljesítménnyel kapcsolatos. Gyakran azonban abban a kellemes
meglepetésben volt része, hogy a problémák – mintegy maguktól –
megoldódtak. A második fia születésekor már sokkal nyugodtabb volt, a
harmadiknál pedig – meséli nevetve – már nemigen látott okot az
aggodalmaskodásra. Most visszatekintve már azt sem igazán érti, hogy
egyes dolgokon hogyan aggódhatott egyáltalán.
Myla Kabat-Zinn szavaiból szintén bátorságot meríthetünk. Myla is
három gyereket nevel, és buddhista férjével együtt írták az Everyday
Blessings, The Inner Work of Mindful Parenting (Hétköznapi áldás, a
tudatos nevelés belső működése) című könyvet, amelyben hangsúlyozzák,
hogy az ember már azzal rengeteget segít a gyerekeinek, ha egyszerűen
csak elfogadja őket olyannak, amilyenek. Amikor amellett érvel, hogy nem
érdemes ágálni azok ellen a tulajdonságok ellen sem, amelyek egyébként
kevéssé tűnnek szimpatikusnak, Myla a következőket írja: „Azok a
gyerekek, akik bármikor visszatérhetnek hozzánk, hogy megmerítkezzenek
a feltétlen szeretet kútjában, sokkal ellenállóbbaknak mutatkoznak, ha
nehézségekkel vagy kihívásokkal találják szemben magukat. A teljes
lényük iránt tanúsított tiszteletünk az, ami a fejlődésüket és a gyógyulásukat
segíti.”

Hallgassuk meg gyermekeinket!

Miközben első fiamat vártam, nagy naivan beiratkoztam egy telefonos
tanácsadói tanfolyamra. Naivan, mert a szoptatás eleve kizárta, hogy az
előírt négyórás műszakban dolgozzak, arról nem is beszélve, hogy a családi
kötelezettségek nemigen teszik lehetővé, hogy egy kisgyerekes anya
rendszeresen ennyi időt töltsön távol otthonától. Még Zac születése előtt
sikerült befejeznem a tanfolyamot, és mintegy tíz napot végig is dolgoztam,
ami lehetővé tette, hogy egyet s mást elsajátítsak mások hatékony
meghallgatásának alapelveivel kapcsolatban. Később, a gyereknevelési
kézikönyveket lapozgatva láttam, hogy ugyanazok az alapelvek
ismétlődnek, és hogy ezek ráadásul mind összhangban vannak a
buddhizmus tanításaival.
Mások meghallgatása akár a meditáció egy formája is lehet, mivel
mindkettő figyelmet, tartózkodást és egy kis ideig való néma hallgatást
igényel. A néma figyelem módszere, amelyet a formális meditáció során is
gyakorolunk, azt jelenti, hogy gondolatainkat és véleményünket –
amennyire csak lehet – kizárjuk a meghallgatás folyamatából annak
érdekében, hogy a valóság a beszélő által megfogalmazott változatára
tudjunk összpontosítani. Amikor a gyerekek olyan érzelmeket fejeznek ki,
mint a düh vagy a szomorúság, ezzel esélyt adnak nekünk arra, hogy a
bizalmasukká váljunk, hogy megtanítsuk nekik, az érzelmektől nem kell
megijedni, és hogy a negatív érzelmekkel való megküzdésnek megvannak a
maga – pozitív – módszerei. Mire a komolyabb, kamaszkori kihívások elé
néznek, már bizonyítottunk. Egy anya azt mesélte, hogy a figyelmes
hallgatás a buddhista gyakorlat leghasznosabb elemének bizonyult számára.
Ha tudatosan odafigyelve szeretnénk meghallgatni gyerekeinket, arra
bizony időt kell szakítanunk. Nemcsak a mi nyitottságunkra és
odafigyelésünkre van szükség, de viszonylagos csendre, és arra is, hogy a
többi gyerek ne nagyon álljon elő – ugyanebben az időben – igényekkel. A
megfelelő körülmények előteremtése érdekében tett erőfeszítések hosszú
távon megtérülnek. Ha a szülő megengedi, hogy gyermeke érzelmei teljes
skáláját kimutassa, akkor a gyermek megfelelően fejlődhet, anélkül, hogy a
kevésbé kellemes érzelmeit elfojtaná vagy idővel teljesen érzelemmentessé
válna.

Figyelem, ítélkezés nélkül

A gyerekek problémái a felnőttek számára olykor nevetségesnek tűnhetnek.

Mégis – legyen szó a ruhásszekrényben rejtőző szörnyről vagy a ceruzákat
elcsenő szomszéd kisfiúról – egy a gyerek számára fontos kérdésről
beszélünk. Tegyük félre a felnőtt énünket, és vizsgáljuk meg a problémát a
gyerek szemszögéből; lépjünk be az ő belső világába és érezzük át a helyzet
súlyát. Amikor olyanokat mondunk, hogy „Ne butáskodj!” vagy „Ne legyél
már ilyen érzékeny!”, amikor elengedjük fülünk mellett a gondjaikat, akkor
a gyerekek úgy érzik, hogy az ő valóságról alkotott képük nem fontos, nem
számít.

Engedjük, hogy kibeszéljék!

Ha a gyerek rosszkedvű, teremtsünk lehetőséget, hogy nyugodt

körülmények között elmondhassa, mi bántja. Szinte semmit sem kell
mondanunk – elég egy-egy „És aztán?” vagy „Tényleg?” –, de ha csak
hallgatunk, az sem baj. Olykor nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy
nyomban előrukkoljunk a megoldással, de a gyereknek fontos, hogy
meghallgassuk. Érdemes várni egy kicsit saját véleményünk vagy
tapasztalataink átadásával – „Velem is történt ilyen, és…” –, és helyette
inkább a gyerek problémájára összpontosítani. Sok gyerek azért nem
őszinte a szüleivel, mert azok nem hagyják szóhoz jutni.

Éreztessük velük, hogy megértjük őket!

Ahelyett, hogy kérdésekkel bombáznánk a gyereket, inkább fogalmazzuk

át, amit elmond: ismételjük el a lényeget saját szavainkkal anélkül, hogy
véleményt nyilvánítanánk. Például:
 GYEREK: Nem tudtam használni a saját ütőmet. Mindenki az
enyémet használta, én meg nem jutottam hozzá.
SZÜLŐ: Nem hagyták, hogy te is sorra kerülj.

A gyerek azt érzi, hogy megértették, és nyugodtan folytathatja

mondanivalóját; nem kell megszakítania, hogy kérdésekre válaszoljon.

Koncentráljunk az érzésekre!

A gyerekeknek joguk van az érzéseikhez, függetlenül attól, hogy ezek

mennyire erőteljesek vagy társadalmilag elfogadottak. Meg kell értetnünk
velük, hogy nincsenek helytelen érzések, csak helytelen viselkedés van.
Minél nagyobb az érzelmekkel kapcsolatos szókincsük, annál jobban tudják
kommunikálni negatív érzelmeiket, és annál könnyebben tudják ők maguk
beazonosítani a saját problémáikat.
Ha segíteni szeretnénk a gyereknek abban, hogy érezze, megértettük,
visszatükrözhetjük az érzéseit. Az alábbi – a négy leggyakoribb érzésre
vonatkozó – szinonimalista használatával segíthetünk gyermekünknek,
hogy megtalálja az érzéseire illő, megfelelő kifejezést: „Úgy tűnik, …-nak
érzed magad.”

mérges, csalódott, feldúlt, dühös, haragos, türelmetlen,

ingerlékeny, nyugtalan, bosszús, mogorva, nyűgös, durcás,
felindult

szomorú, elutasított, csüggedt, reményvesztett, sértett,

depressziós, mélabús, letargikus, lelombozott, nyomott,
búvalbélelt, kiábrándult, elkenődött

feszült, feldúlt, ijedt, ideges, felindult, döbbent, ingerült,

ingerlékeny, nyugtalan, izgatott, kétségbeesett, morcos, zaklatott

zavarodott, zaklatott, elbizonytalanodott, összezavarodott,

aggódó, elveszett, csapdába esett, bizonytalan, tétova,
 megsemmisített, döntésképtelen, üres, nem érzi magát
biztonságban

Engedjük, hogy ők oldják meg a problémáikat!

Hagyjuk, hogy a gyerek döntse el, hogyan kíván megoldani egy adott
problémát, még akkor is, ha pillanatnyilag egyszerűbbnek tűnik, ha
megmondjuk, mit csináljon. Persze azért vagyunk ott, hogy segítsünk neki,
és javaslatokkal álljunk elő, de engedjük, hogy amennyire csak tudja, ő
irányítsa a folyamatot. Így akkor is könnyebben megbirkózik majd egy
problémával, ha esetleg nem vagyunk jelen. Kérdezzük meg a gyereket:

• Szerinted mit kellene tenni?

• Ha ez esetleg nem válna be, akkor hogyan tovább?
• Mi az, amivel már próbálkoztál?

Vizsgáljuk meg a felmerülő lehetőségeket a család értékrendjének

figyelembevételével! Tisztességes megoldás? Becsületes? Tiszteletben
tartja mások érdekeit? Megsérülhet bárki is? Ne feledjük, hogy a konkrét
megoldásra csak azután kerülhet sor, ha meghallgattuk a gyereket, és
tisztában vagyunk az érzéseivel. Nagyon bosszantó, amikor valaki úgy
próbál tanácsot adni egy problémával kapcsolatban, hogy valójában még azt
sem tudja, hogy mi az.
Gyakoroljuk a tudatosságot. Figyeljük meg érzéseinket és reakcióinkat,
és tegyük fel magunknak a kérdést: „Mit kellene most tennem?” Különösen
fontos megfontolnunk, hogy jobb-e, ha beszélünk vagy maradjunk inkább
csöndben. Legyünk szemfülesek, és tanuljunk a hibáinkból. Sokat segít, ha
később átgondoljuk a beszélgetést, és feltesszük magunknak a kérdést:
„Nem szakítottam félbe?” „Nem beszéltem túl sokat, még mielőtt
elmondhatta volna, amit szeretne?” „Nem oldottam meg helyette a
problémát anélkül, hogy egyáltalán megadtam volna neki az esélyt?”

A szenvedés erősebbé tesz

Spirituális életet élni nem túl nehéz, ha épp minden megy, mint a
karikacsapás. Ha kevés a gond és sok az öröm, jó passzban vagyunk, és a
gyakorlatok is könnyebbnek bizonyulnak. Csak akkor derül ki, hogy
valójában mennyit haladtunk előre a spiritualitás ösvényén, amikor utolér a
szenvedés. Amikor nehéz idők járnak, akkor kínálkozik a legtöbb lehetőség,
hogy új dolgokat tudjunk meg magunkról, és fejlesszük én-tudatosságunkat.
A legnagyobb erőpróba mégis az, ha gyermekeink szenvednek.
Path with Heart (A szív ösvénye) című könyvében Jack Kornfield az
alábbi szavakkal bátorítja a szenvedő szülőket:

A spirituális lét akkor válik igazán valósággá, amikor a helyzet

bonyolódik. Gyermekeink óhatatlanul belefutnak balesetekbe és
betegségekbe. Tragédiák is előfordulnak. Az ilyen helyzetekben
van igazán szükség állhatatos szeretetre és bölcsességre. E kettő
által a gyakorlat velejéig hatolunk és rátalálunk spirituális
erőnkre.

Joggal siránkozhatunk, hogy családi kötelezettségeink mellett nem jut kellő

időnk a formális spirituális gyakorlatokra. Ne feledjük azonban, hogy a
családi élet, ha megfelelően használjuk, spirituális gyakorlat a legjavából.

Mit tehetünk?
• Tudatosítsuk, hogy aggódó elménket magunknak kell kezelésbe
vennünk, hogy ne a gyerekek lássák kárát.
• Ne feledjük: az aggódás még több aggódást szül. Minden
gondolat karmikus hatású.
• Fontoljuk meg, hogy az írás nem segítene-e az aggodalmak
tudatos feltérképezésében és kezelésében.
• Gyűjtsünk össze az aggodalmainkat tápláló gondolatoknak
ellentmondó, pozitív gondolatokat.
• Fogadjuk el, hogy valamennyi szenvedés így is, úgy is az élet
része; vegyük észre, hogy a szenvedéssel való csatározás és
ellenkezés néha több fájdalommal jár, mint maga a szenvedés.
• Figyeljük meg gondolatainkat, és vegyük észre, ha azok lavina
módjára követik egymást, vagy ha eltorzítják a valóságot.
• Legyünk tudatában, ha „helytelen figyelmet” tanúsítunk valami
iránt, és hívjuk segítségül az akaraterőt.
• Ismerjük fel hátráltató meggyőződéseinket, mint például „az én
gyerekem nem szenvedhet”.
• Tudatosítsuk (nem tudatos) elvárásainkat, és igyekezzünk
kevésbé erőszakos formába önteni őket.
• Meditáljunk, hogy teret nyerjünk, és csillapodjon a feszültség.
• Vessük tudatos vizsgálat alá aggodalmainkat, figyeljük meg, mit
tapasztalunk, és maradjunk nyitottak az új irányokra.
• Mosolyogjunk. Bárhol, bármikor.
• Emlékezzünk rá, hogy bármin megyünk is keresztül, az idővel
más formát ölt, megváltozik az intenzitása, majd eltűnik.
• Hallgassuk meg a gyerekeket bírálat nélkül: engedjük, hogy
kibeszéljék a dolgokat. Éreztessük velük, hogy megértjük őket,
összpontosítsunk az érzéseikre, és hagyjuk, hogy ők oldják meg a
saját gondjaikat.
• Ne feledjük, hogy a szenvedés gazdagíthatja spirituális
életünket.
 6.
SZERETETTELJES KAPCSOLATOK
Semmi sem tart örökké. Minden múlékony és változó. Mindez különösen
egyértelmű, ha arra gondolunk, hogyan befolyásolta a szülővé válásunk
barátainkhoz és családtagjainkhoz fűződő kapcsolatunkat. Évek óta
meghatározott ritmus szerint zajló kapcsolataink komoly változásokon
mennek keresztül. A szüleinkhez és a házastársunk szüleihez fűződő
viszonyunk számtalan módon átalakulhat. Lehet, hogy sokkal többet
találkozunk velük, mint korábban, de az is lehet, hogy kevesebbet. A
gyerekünkre és az új szerepünkre adott reakciójuk egyaránt ösztönözhet
minket hálára, és válthat ki belőlünk neheztelést. Nem kizárt, hogy saját
bőrünkön tapasztaljuk az amúgy jól ismert jelenséget: a nagyszülők és az
unokák összefognak a közös ellenség ellen, azaz ellenünk.
Szülői kötelezettségeink áldozatává válhatnak gyermektelen barátainkkal
való kapcsolataink is. A gyerekek felemésztik az időt, amit korábban a
barátainkra szántunk, és nem hagynak beszélgetni, sem élőszóban, sem
telefonon. Lehet, hogy idővel azzal szembesülünk, hogy a kapcsolat
természete merőben megváltozott – vajon mennyire érdeklik az anyaság
részletei barátunkat, akinek nincs gyereke? Erős barátság kell legyen, amely
kiállja a gyerekek próbáját. Egyik-másik régi barátunk felszívódik, mások
fokozatosan tűnnek el az életünkből. Egyik variáció sem kevésbé fájdalmas
a másiknál – sem számunkra, sem barátaink számára.
Más szülőkkel való kapcsolatunk – a közös érdeklődés révén –
ugyanakkor elmélyülhet. Különleges kapocs jöhet létre, ha gyermekeink
szívesen játszanak együtt, mi pedig támaszt és társaságot biztosítunk
egymásnak. Az is előfordul azonban, hogy kapcsolataink a szülőtársakkal
csak újabb okot adnak a versengésre, ítélkezésre és féltékenykedésre.
Végtére is, nem gondolkozunk egyformán a karrierünk szerepéről, a
családon kívüli kapcsolatok fontosságáról és a gyereknevelésről. Sokaknak
nehezére esik elfogadni, hogy más anyák más értékrend alapján más
döntéseket hoznak.
 Mindezeknél is fontosabb a szűk családdal való kapcsolatunk. A
partnerünkhöz fűződő viszony külön fejezetet érdemel (lásd 7. fejezet), és
nem kérdés mennyire fontosak mindnyájunk számára a gyerekek. Ha azt
mondom, ők a spirituális tanítóink, keveset mondtam. Olyanok inkább, mint
egy bentlakó zen mester, aki rendre visszarángat minket a jelenbe,
megoldandó problémákkal szembesít, és rákényszerít, hogy
megkérdőjelezzük feltevéseinket. Mintha direkt azért küldték volna őket,
hogy kétségbe vonják elvárásainkat, vélekedéseinket és
személyiségjegyeinket. Egy tanár sem tudná náluk jobban bizonyítani, hogy
semmi sem tart örökké: amint úgy éreznénk, sínen van a velük való
kapcsolatunk, máris új kihívásokat támasztanak, vagy új korszakba lépnek.
A kapcsolatok a buddhista tanítások kitűnő gyakorlóterepei.
Mondhatnánk, hogy a kor előrehaladtával egyre bölcsebbek leszünk, de
hogy sejtésünk valóban helyes-e, az csak a kapcsolataink tükrében dönthető
el. A kapcsolataink megmutatják, vajon jól használjuk-e a gyakorlatokat.
Mindenki, akivel kapcsolatban állunk, egyfajta spirituális tanító. Ha
megnézzük, hogyan viselkedünk másokkal, miket mondunk nekik, és
hogyan gondolunk rájuk, ismerőseink olyanok lesznek, mint egy-egy két
lábon járó bizonyítvány, amelyből nyomban kiolvashatjuk, vajon tényleg
annyira türelmesek, kedvesek és tisztességesek vagyunk-e, mint azt hinni
szeretnénk, valamint hogy gondolataink valóban mentesek-e a kapzsiságtól,
a gyűlölettől és a tévképzetektől.

A nézeteinkhez és ítéleteinkhez való

ragaszkodásról
Ott találjuk magunkat egy gyerekkel, és egyszeriben ráébredünk, hogy az
életről alkotott elképzeléseink jelentős része képlékennyé vált, kezdve
azzal, hogy kik vagyunk, mire vagyunk képesek, egészen odáig, hogy
miként vélekedünk a gyereknevelésről, vagy – kis túlzással – bármi másról.
Ahogy barátnőm, Joanne megjegyezte: „Szelíd megadással konstatálom,
hogy bár több dologról is azt képzeltem, hogy tudom, valójában már
nemigen tudok semmiről semmit, leszámítva, hogy Tinky-Winky, Dipsy és
Po – a „Teletubbies" gyereksorozat szereplői – mind nagyon szeretik
egymást.”
Buddhista nézőpontból a régi elképzelések ilyetén átdolgozása vagy
kiselejtezése hasznos, mert a nézeteinkhez vagy ítéleteinkhez való
ragaszkodás éppúgy szenvedést okoz, mint a ragaszkodás bármely más
formája. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem jó, ha véleményünk van,
csupán azt, hogy a véleményünkhöz mindenáron való, merev ragaszkodás
szenvedést okoz.
Ahogy életünk sok más epizódja, az anyaság is magában rejti annak
veszélyét, hogy tudatunk beszűkül, gondolkodásunk sekélyessé válik.
Amikor fáradtnak, elgyötörtnek érezzük magunkat – ami anyák esetében
nem ritkaság –, kevésbé hajlunk rá, hogy a legjobb oldalukról vegyük
szemügyre az embereket, viszont könnyebben teret engedünk a dühnek és a
tévképzeteknek. Előfordulhat például, hogy azon kapjuk magunkat, hogy
anyatársainkat bíráljuk. „Állandóan dolgozik, nem csoda, hogy így
viselkednek a gyerekei.” „Nem dolgozik; könnyű neki!” „Túl szigorú, nem
csoda, hogy mindig olyan rosszkedvűek a gyerekei.” „Nem elég szigorú; a
gyerekei úgy rohangálnak fel-alá, mint az őrültek.”
Ha valaki ránk tenne ilyen megjegyzéseket, máris készen állnánk a
válasszal: ezer és egy észszerű magyarázattal tudnánk alátámasztani
viselkedésünket; mint ahogy egyébként bármelyik másik anya is. A helyzet
többnyire sokkal összetettebb annál, mint hogy egy kívülálló igazságosan
meg tudja ítélni. A külső megfigyelő sosem tudhatja, épp milyen napja van
a szóban forgó anyának, mennyi támogatásban van része, vagy milyen
megfontolásból cselekszik úgy, ahogy. A kívülálló nem ismeri az anya
magatartását befolyásoló családi körülményeket, elképzelése sincs róla,
hogy mennyit alszik, vagy hogy milyen érzelmi állapotban van.
Gyakran hallani, hogy régi barátságok hullanak darabjaikra, mert a felek
eltérően gondolkodnak a gyereknevelésről. Ez többnyire akkor fordul elő,
amikor az anyák foggal-körömmel ragaszkodnak a saját álláspontjukhoz és
nézeteikhez. A buddhizmus nem ítéli el a véleményformálást, de ha
túlságosan azonosulunk a véleményünkkel, ha hagyjuk, hogy vélekedéseink
határozzák meg, kik és mik vagyunk, ha véleményünket annak igazolására
használjuk, hogy miért nem bánunk másokkal szeretettel, akkor az már
ragaszkodás. Márpedig, ahogy azt a második Nemes Igazságból már tudjuk,
a ragaszkodás szenvedést okoz.
Engem először meglepett, hogy a buddhizmus azt tanítja: a nézeteinkhez
való ragaszkodás veszélyes lehet. Nyugati típusú neveltetésünk részét
képezi, hogy vitatkozzunk, és álljunk ki az igazunkért – ezáltal látszunk
erősnek és tájékozottnak. Ha nincsenek elképzeléseink, nincs szilárd
véleményünk, már-már senkik sem vagyunk – az identitásunkat bizonyos
mértékig a nézeteink határozzák meg. Érdekes, hogy nézeteink eltérő
voltával azt is könnyűszerrel igazolni tudjuk, ha valakit nem kedvelünk, és
elzárkózunk tőle. Miközben arról beszélgettünk, hogy a szülők milyen
könnyen ítélkeznek egymás fölött, egy barátom megjegyezte: „Ha minden
gyereket a közvetlen szomszédja nevelne, egészen tökéletes lenne a világ.”
A buddhizmus révén jöttem rá, hogy az évek során a barátaimmal átélt
konfliktusok jelentős része abból származott, hogy túlságosan
ragaszkodtam a nézeteimhez. Számtalan helyzetben sokkal bölcsebb lett
volna, ha visszafogottan viselkedem, de én ragaszkodtam hozzá, hogy
kifejezésre juttassam a véleményemet, akkor is, ha ezzel belegázoltam
barátaim lelkébe. Dédelgetett elveimet védtem, így nem tudtam igazán
nyitottan meghallgatni másokat; gyakran annyira igyekeztem hangot adni a
véleményemnek, hogy teljesen figyelmen kívül hagytam a helyzet
összetettségét.
Szülőként úgy érezzük, egy csomó dologban jogunk van véleményt
formálni. Én például előszeretettel kötözködöm, ha azt látom, hogy
gyerekek chipsen, ropin és efféléken élnek. Elképzelhető, hogy az anya
hetek óta nem alszik, alaposan megfázott vagy zűrös hete van –
mindezekről én persze nem tudok. Ráadásul a chips meg a ropi nem teljesen
és nem mindig „rossz”, miért ragaszkodom hát a saját véleményemhez úgy,
mintha az valamiféle szentírás lenne? (Nem beszélve arról, hogy egynémely
zűrösebb napon én is kész vagyok „jutalomfalatokkal” békét vásárolni;
ráadásul naponta befalok egy adag csokoládét.) Más szülők kritizálása egy
pillanatra az önelégültség felemelő érzésével ajándékoz meg, ugyanakkor
erősen visszavet arra való törekvésemben, hogy toleráns, megértő és
türelmes legyek.
Bátran fenntarthatom a chips-ropi kérdésről alkotott nézetemet, de ha
annyira ragaszkodom hozzá, hogy mintegy önmagam definíciójaként
értelmezem, és ezzel elidegenítek másokat magamtól, akkor több kárt
csináltam, mint hasznot. A buddhizmus nyitottságra ösztönöz; arra, hogy
gyermeki ártatlansággal, ne pedig felnőttes előítéletekkel szemléljük az új
helyzeteket. Lássuk meg, mennyiféle válasz adható az élet nagy kérdéseire,
koncentráljunk a rejtelmekre a „tények” helyett. A meditáció és a tudatos
lét során gyakoroljuk annak képességét, hogy ellen tudjunk állni az
ítélkezés és az osztályozás csábításának, hogy ne csak a berögzült
vélekedéseinket rántsuk elő, ne mindig gépiesen reagáljunk.
Ahelyett, hogy megítélnénk és értékelnénk a többi szülőt, reagáljunk több
együttérzéssel, és adjunk nekik időt. Gondoljunk arra, hányszor reméljük
magunk is, hogy kapunk majd egy második esélyt a környezetünktől, ha
éppen nem voltunk csúcsformában. Tapasztalt szülők állítják, hogy az egyik
gyerek akár kétszer annyi kihívás elé állíthatja az embert, mint a másik; és
mivel nincs két egyforma gyerek, az anyák sem nevelhetik gyermekeiket
egyformán.
A buddhizmus tanításai arra ösztökélnek, hogy saját tapasztalatainkból
tanuljunk és fejlődjünk. Ha azon kapjuk magunkat, hogy pálcát törünk
mások felett, próbáljuk kinyomozni az okát, nézzünk mélyen magunkba.
Fontos, hogy kegyetlen őszinteséggel válaszoljunk az önmagunk által feltett
kérdésekre. Miért engedem, hogy ez a személy beszűkítse tudatomat,
összezsugorítsa szívemet? Esetleg valami olyasmire emlékeztet, amivel én
magam nem boldogulok igazán? Vagy olyasmire, amire még gondolni sem
szeretek? Versengeni akarok? Mit tanulhatok ebből a kapcsolatból? Hogyan
tudnám negatív érzéseimet együttérzéssé alakítani?

A barátainkhoz és szeretteinkhez való

ragaszkodásról
Buddha azt tanította, hogy szenvedésünk és boldogtalanságunk oka a
ragaszkodásban rejlik. Ez különösen igaz a kapcsolatainkra. A ragaszkodás
minden mások iránti jó szándékunkat feltételessé teszi: ha valaki nem felel
meg szigorú elvárásainknak, iránta való barátságos érzéseink elpárolognak.
Kimondatlan követeléseket támasztunk, azt várjuk a másiktól, hogy ezeket
valahogyan kitalálja, majd ha ez mégsem sikerül neki, keserű csalódottságot
érzünk. A ragaszkodás nem szeretet, még csak nem is törődés. Nem a másik
boldogsága iránti igényünket táplálja, hanem arra késztet, hogy a nyakán
csüngjünk, és kiszolgáltatottá tesz.
Az igaz szeretet a másik boldogságát kívánja, és azt, hogy a másik úrrá
legyen a szenvedésen. Az igaz szeretet nem támaszt feltételeket; a másik
viselkedése nem befolyásolja iránta való együttérzésünket. Ha mindez
irracionálisan hangzik, gondoljunk csak gyerekeinkre, akik viselkedhetnek
bármilyen gyalázatosan egész nap, akár irántunk való gyűlöletüket is
kifejezésre juttathatják, mi mégis végtelenül szeretjük őket.
A legrosszabb, amikor a ragaszkodás felébreszti bennünk a birtoklás
vágyát, és már-már tulajdonunknak tekintjük a másikat: ő az „enyém”, meg
kell védenem a kapcsolatunkat minden fenyegetéstől. Képesek vagyunk
elvárni, hogy mások ugyanolyanok legyenek, mint mi vagyunk,
ugyanazokat a nézeteket vallják, ugyanaz iránt érdeklődjenek, és
ugyanolyan legyen az ízlésük. Megpróbáljuk irányítani őket, és az, ami
nemrégiben még az öröm forrása volt, egy szempillantás alatt keserűséggé
válik. Az igaz szeretet ezzel szemben teret és szabadságot biztosít
barátainknak és családtagjainknak ahhoz, hogy önmaguk legyenek.
Ha kapcsolatainkat a ragaszkodás érzése határozza meg, barátainkat
sokkal inkább tekintjük saját boldogságunk eszközeinek, semmint önálló
embereknek, de gondoljunk csak bele, tisztességes dolog-e másokat
felelőssé tenni saját boldogságunkért.
Kapcsolataink éppúgy nem állandóak, mint ahogy semmi más nem az.
Maguk a kapcsolatban részt vevő személyek sem változatlan, sziklaszilárd
entitások, ők is folytonosan változnak. Ha túlzott mértékben másokra
alapozzuk boldogságunkat, boldogtalanok leszünk. Követelések nélkül,
saját lábunkon megállva kell együtt léteznünk másokkal. Ha nem
csüngenénk másokon, sokkal békésebb tudatállapotba kerülnénk,
megszabadulnánk a szorongástól, az aggódástól és a félelemtől.
Anyaként különösen ügyelnünk kell rá, hogy ne ragaszkodva szeressük
gyermekeinket. Bátorítsuk őket, hogy önmaguk legyenek, és szeressük őket
olyannak, amilyenek; ne saját mohó vágyainkat akarjuk rájuk erőszakolni.
Igyekezzünk nem félelmeink, vágyaink és szükségleteink függönyén át
nézni őket, hanem őszinte elfogadással. Ne az ő teljesítményük szolgáljon
önbecsülésünk alapjául, és fogadjuk el őket képességeiktől, preferenciáiktól
és személyiségjegyeiktől függetlenül.
Vannak szülők, akik gyermekeiktől várják saját, egykori álmaik
megvalósítását – ez a jelenség igen jól megfigyelhető a gyerekek számára
rendezett sporteseményeken. Pedig sokkal inkább úgy kéne tekintenünk
gyermekeinkre, mint akik a védelmünk – és nem pedig az irányításunk –
alatt állnak; és azt is csak egy rövid ideig.
Egy hároméves kisfiú anyukája a következőket mondta erről:

Egy időben úgy éreztem, hogy a fiam az én felségterületem.

Rossz néven vettem, ha akár barátok, akár rokonok utasítgatták.
Kifejezetten rosszulesett, ha valaki rászólt, hogy mondja, „légy
szíves”, hogy ne durvuljon vagy hogy beszéljen halkabban – ez az
én dolgom, ő csak ne szóljon bele! Elváltam, és már azt is
nehezemre esett elfogadni, hogy a volt férjemnek is lesz némi
szerepe a gyerek felnevelésében. Nem lehet minden úgy, ahogy
én akarom, nem csak az én szabályaim érvényesülnek.
Idővel megértettem, hogy a fiam nem a tulajdonom. Nem
rendelkezhetek vele. Egy csomó ember szereti, mindnyájan a
legjobbat akarják neki, része a közösségnek. Ezeknek az
embereknek ugyanannyi joguk van megtanítani őt a mások iránti
tiszteletre vagy a viselkedés szabályaira, mint nekem.
Valamelyest sikerült megbékélnem a helyzettel, és ma már
hagyom, hogy mindazok hassanak rá, akik szeretik őt.

A szeretet fontossága
Az egyetlen lényeges pont, amiben minden vallás megegyezik, hogy
szeretettel és megértéssel kell viseltetnünk egymás iránt. Jézus azt mondta:
„Szeressétek egymást, a miképen én szerettelek titeket.”{22} A Koránban ezt
olvassuk: „Senki sem igaz hívő közületek, amíg nem kívánja testvére
számára ugyanazt, amit magának kíván.”{23} Buddha így szólt: „Terjessze ki
az ember szívét határtalanul, mindenre, ami csak él.”{24} A buddhizmus
meghatározása szerint a szeretet az arra irányuló őszinte vágy, hogy a másik
boldog legyen, megszabaduljon a szenvedéstől és a zaklatottságtól. A
szeretet energia, amely segít, hogy megvalósíthassuk mindazt, amit
szándékunkban áll megvalósítani.
Buddha tizenegy előnyét sorolta fel annak, ha elérjük a szerető kedvesség
tudatállapotát (hogy mi mindent mondott még Buddha a szerető
kedvességgel kapcsolatban, megtalálható a 4. függelékben):

1. Könnyen elalszol.
2. Könnyen ébredsz.
3. Kellemes álmokat látsz.
4. Az emberek szeretni fognak.
5. Mind az ég lakói, mind az állatok szeretni fognak.
6. Az ég lakói megvédelmeznek.
7. Nem fenyegetnek külső veszélyek.
8. Arcod tündöklővé válik.
9. Elméd derűs lesz.
10. Tiszta tudattal halsz majd meg.
11. Egy boldog birodalomban születsz majd újjá.

Dióhéjban, a szeretetteljes tudat pihentetőbb alvást, viszontszeretetet,

védelmet és derűt hoz magával. Ha a szeretetteljes élet ennyi előnnyel jár,
akár azt is mondhatnánk, hogy a mások iránti együttérzés nem más, mint
önzés, avagy minden csak nem önfeláldozás. Idővel megértjük, mennyi
örömet jelent szeretetteli elmével élni.
 A szeretet pozitív hangulatot áraszt, segít, hogy békésnek és boldognak
érezzük magunkat. A hozzánk közel állók többre tartanak minket. Akik
eddig nem kedveltek, kezdenek megenyhülni irányunkban. Egyre többen
barátkoznak velünk, mert az emberek bíznak bennünk és jól érzik magukat
velünk. A szenvedőkkel való együttérzés következtében az a benyomásunk,
hogy mindenkihez közünk van. Több örömteli pillanatban lesz részünk,
mert őszintén átérezzük mások örömét.
A szeretetteljes életmód leegyszerűsíti az életünket, mert megtisztítja a
tudatot, és megszabadítja kapcsolatainkat egy csomó bűntudattól, dühtől és
feszültségtől. Megéljük a mentális stabilitást, mert kevesebbet gondolunk
önmagunkra. Már nem érezzük olyan jelentősnek problémáinkat, tudatunk
kitisztul, és jobban tudunk koncentrálni. Kevésbé leszünk kicsinyesek, nem
ítélkezünk, és nem keressük más szemében a szálkát, hiszen mások jólléte
egyre fontosabbá válik számunkra. A buddhizmus szerint mindez
önbecsülésünk és magabiztosságunk növekedését eredményezi, miáltal
pedig több bátorságra, nagyobb fokú ellenálló képességre és céltudatosságra
teszünk szert, ahogyan azt az alábbi anya is megtapasztalta:

Számomra nem magától értetődő, hogy szeretettel és

együttérzéssel viszonyuljak másokhoz. Aggaszt, hogy rendre
megtalálom a hibát másokban. Amikor olyanokkal beszélgetek,
akik közel állnak hozzám, a társalgás jelentős része mások
kicsinyes kritizálásával telik. Amikor ráébredek, hogy milyen
negatívan gondolkozom másokról, érzem, hogy szűk látókörű
vagyok és utálatos. Nem vagyok túl büszke magamra.
A szerető kedvesség gyakorlása a meditáció során és a
hétköznapi életben segít kitágítani, elfogadóbbá és
szeretetteljesebbé tenni gáncsoskodó tudatomat. Ez a pozitívabb
tudatállapot azt eredményezi, hogy – ha akarom, ha nem – jobban
szeretem önmagam, és ez az élet minden területén
magabiztosabbá tesz.
A szeretetteljes tudat zökkenőmentessé teszi spirituális utunkat, és az egész
életünk megváltozik. A buddhizmus szerint a boldogság forrása a másokról
való gondoskodás. Hogy Robert Thurmant, az Inner Revolution (Belső
forradalom) szerzőjét, ötgyermekes családapát és az első, tibeti
hagyományoknak megfelelően felszentelt, nyugati világból származó férfit
idézzem: „Minél kevésbé törődtem magammal, annál boldogabb lettem.”
Minél több embert becsülünk, annál több boldogságban lesz részünk. Ha
átjár minket a szeretet, nem marad hely az üresség, az elszigeteltség és a
céltalanság érzésének.

A Négy Isteni Lakhely

Hogyan győződhetünk meg arról, hogy mások iránt érzett szeretetünk
mentes a ragaszkodástól? Mik a jellegzetességei a szeretet ezen tisztább
formájának? Buddha állította, hogy az igaz szeretet négy tulajdonsággal
rendelkezik: szerető kedvesség, együttérzés, mások örömében való osztozás
és egykedvűség. A Négy Isteni Lakhely egymással kölcsönös
összefüggésben, egymást átfedve létezik; úgy működik, mint a fékek és
ellensúlyok rendszere, amelynek segítségével megállapíthatjuk, hogy vajon
őszintén szeretünk-e.

Szerető kedvesség

A „szerető kedvesség” kifejezés a páli mettā szóból ered, és gyakran

„korlátlan barátságosságnak” is fordítják. A szerető kedvesség egy olyan
bennünk rejlő energia, amit ha megfelelően táplálunk, a szeretetre való
képességünk megsokszorozódik (ez a szerető kedvesség meditáció célja,
amelyről a 9. fejezetben bővebben is szólok). Ahhoz, hogy a
boldogtalanságból kivezető és a bölcsességhez elvezető ösvényen
előrehaladhassunk, ki kell fejlesztenünk elménkben az arra vonatkozó
kívánságot, hogy „minden élőlény boldogan és szenvedéstől mentesen
élhessen”. Buddha arra buzdított, hogy ne csak családunk és barátaink
boldogságát kívánjuk, hanem mindazokét, akiket ismerünk, akiket nem
ismerünk, sőt azokét is, akikkel nem értünk szót egykönnyen.
Az itt következő anya külön erőfeszítéseket tesz, hogy a szerető
kedvességet ne csak saját gyermekei irányában gyakorolja, hanem minden
gyerekre kiterjessze, akivel csak találkozik:

Könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy annyira csak a saját

gyerekeinkre figyelünk, hogy mások csemetéinek szükségleteit
már észre sem vesszük. Úgy érzem, az anyák igazán hálásak, ha
azt látják, hogy valaki szívén viseli a gyermekeik sorsát.
Elbeszélgetek a gyerekekkel, megismerkedem velük, örülök, ha
jól érzik magukat velem – én így gyakorolom a szerető
kedvességet. Mindnyájan azt szeretnénk, ha a gyermekeink
gondoskodó közegben nőnének fel, annyi szerető felnőttől
körülvéve, amennyitől csak lehet. Nagyszerű érzés, ha a barátaink
érdeklődnek és megbecsülést tanúsítanak a gyerekeink iránt, és ez
az ő részükről szinte semmibe sem kerül.

Visszagondolva a gyerekkoromra, elképesztően hálás vagyok annak a

néhány felnőttnek, aki anélkül, hogy bármi konkrét köze lett volna hozzám,
mindent megtett értem. Kedvességük nagyban hozzájárult ahhoz, hogy
önbizalommal nézzek szembe a világgal.
Fontos, hogy amikor szerető kedvességből teszünk valamit, nem várunk
viszonzást, de amint azt már említettem, az anyaság megtanítja az embert
anélkül adni, hogy ellenszolgáltatást várnánk cserébe. A szerető kedvesség
gyakorlásakor teljesen érdektelenné válik, hogyan reagálnak az emberek,
hiszen a szeretetteljes tudatállapot önmagában bőséges jutalommal szolgál.
Ha bajba kerülünk, magunkban keressük a bátorság forrását, nem pedig
azoktól várunk ellenszolgáltatást, akikhez mi magunk kedvesek voltunk.
Ezt sugalmazza Adam Lindsay Gordon verse is:

Éltünk hab- s tajtékárjában

Két szikla-elv marad:
 Légy jóságos máshoz bajában,
S bátran álld a sarat!

Röviden, azért viselkedünk kedvesen, mert a bátorság mellett a kedvesség a

legfontosabb tulajdonság.
Az alábbi, igazán különleges anya a szerető kedvesség mindennapokban
betöltött szerepéről mesél:

Sok mindenkivel találkozom, mert nagyra értékelem a felnőttek

társaságát, és mert szeretek kimozdulni otthonról. A más
anyákkal együtt töltött idő temérdek lehetőséget biztosít a szerető
kedvesség gyakorlására, és rájöttem, hogy rengetegféleképpen
hasznossá tudom tenni magam. Van, akinek a gyerekére kell
vigyázni, más örül, ha néha főznek neki, de a helyi baba-mama
klubok és óvodák is szívesen veszik a segítséget. Sok
összejövetelt szervezek különböző parkokba és kávézókba, mert
szeretném, ha az anyák, akiket ismerek, úgy éreznék, hogy egy
támogató közösséghez tartoznak.
Érdekes volt magamba nézni és megvizsgálni, mi késztet
minderre. Rájöttem, hogy jobban érzem magam a bőrömben, ha
szerető kedvességből segítek másoknak, mint ha azt mérlegelném,
miért mit kapok cserébe, mondjuk: ha én vigyázok az ő
gyerekére, akkor lehet, hogy ő is segíteni fog nekem.
Szánalmasan hangzik, és nem szívesen vallom be, de volt olyan
időszak, amikor azért segítettem másoknak, mert úgy gondoltam,
„ha segítek neki, akkor jobb véleménnyel lesz rólam és jobban
fog szeretni”. Azt hiszem, néha azért segítettem, hogy
meggyőzzem magam, „jó” ember vagyok. Most, hogy a szerető
kedvességre került a hangsúly, a segítség sokkal inkább a másik
emberről szól. Különös, de ettől sokkal jobban érzem magam.
Ráadásul, ha mégis az önző oldalát nézzük a dolognak, tudom,
hogy a saját karmámat óvom azzal, ha odafigyelek mások
igényeire.
Korábban említettem, hogy a szerető kedvességet néha korlátlan
barátságosságnak is fordítják. Azt mindnyájan tudjuk, hogyan kell
barátságosan viselkedni, így ezen a téren nem sok tanulnivaló van. Tudjuk,
mekkora erő rejlik egyetlen mosolyban, egy érintésben vagy néhány dicsérő
szóban. Ami mégis kihívást jelent, hogy ne felejtsünk el barátságosnak
lenni és nyitottan várjunk minden kínálkozó lehetőséget. Tegyük fel
magunknak rendszeresen a kérdést: Tehetek bármit azért, hogy ez az ember
jobban érezze magát? Könnyíthetek valahogy a szenvedésén?
Ha a szerető kedvesség kapcsolatainkban betöltött szerepére gondolunk,
világossá válik, milyen fontos, hogy meghallgassuk a másikat. Csak akkor
tudunk segíteni, ha belelátunk a másik életébe. Ehhez viszont az kell, hogy
intenzíven érdeklődjünk ne csak a saját, hanem mások élete iránt is,
valamint hogy kellő időt szenteljünk annak, hogy átérezzük, hogyan
gondolkodnak, mit éreznek mások. Ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy a
másiknak mire van szüksége, lehet, több kárt okozunk, mint hasznot. Ám ha
tényleg betekintést nyerünk a másik életébe, méltán remélhetjük, hogy
segítő igyekezetünkkel nem megyünk az illető agyára.
A témánál maradva: ma is megborzongok, ha eszembe jut az a néhány
anya, aki visszautasította a felajánlott segítségemet. Abbéli
igyekezetemben, hogy játszótársat szerezzek a fiamnak, miközben a szerető
kedvességet gyakorlom és kikapcsolódási lehetőséget biztosítok más anyák
számára, felajánlottam, hogy vigyázok a gyerekeikre. Az igazság az, hogy
elég érzéketlen voltam. Alig néhányszor találkoztunk, a férjemet pedig
egyáltalán nem ismerték, így aztán elég kínosan és kényelmetlenül
érezhették magukat. Ráadásul a gyerekekkel sem voltam különösen jóban –
vajon hogyan érezték volna magukat egy ismeretlen házban, egy félig
idegennel? A buddhizmus arra biztat, hogy a kellő érzékenység birtokában,
a megfelelő módon ajánljuk fel segítségünket.
Érdemes időről időre megfigyelni, mennyi szeretetet küldünk ki a
nagyvilágba. Előfordul, hogy annyira elmerülünk saját gondolatainkban,
hogy teljesen megfeledkezünk a kedvesség lehetőségét magukban hordozó
pillanatokról. Szinte tudomást sem veszünk a körülöttünk lévőkről,
elmulasztjuk a sok apró kapcsolódási lehetőséget, pedig még az is lehet,
hogy vannak, akik különlegesnek éreznék magukat általunk. Mindnyájunk
hatalmában áll, hogy másokat bátorítsunk, és tisztelettel adózzunk
méltóságuk iránt. Teréz anya bölcs és sokat idézett szavaival: „Ebben az
életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk nagy
szeretettel.”

Együttérzés

Az együttérzés arra irányuló késztetés, hogy enyhítsük mások fájdalmát. Ha

megértjük az első Nemes Igazságot, tudjuk, hogy minden élőlénynek része
van szenvedésben és boldogtalanságban, ezért együttérzéssel viseltetünk
mások iránt. Ahogy ez a buddhista anya mondja:

Amikor ráébredtem az együttérzés fontosságára, teljesen

megváltoztak a kapcsolataim. Bármilyen nehézségeket támasszon
is egy kapcsolat, ha képes vagyok felidézni, hogy a másik
szenved, és egy ideig elmerengek azon, hogy vajon mi mindenen
megy keresztül, nem marad más, csak az együttérzés.

Az együttérzés nem azonos a sajnálattal, már ha sajnálaton valamiféle

leereszkedő szánakozást értünk; sokkal inkább annak felismerése, hogy egy
a sorsunk, mindnyájan boldogságra vágyunk és arra, hogy megszabaduljunk
a szenvedéstől.
Buddha szerint az, hogy különálló személyiségeknek látjuk magunkat,
csupán illúzió. Ha tisztában lennénk azzal, hogy mindnyájan egyek
vagyunk, annak ellenére, hogy külön fizikai testtel rendelkezünk,
természetessé válna, hogy segítünk mások fájdalmát csökkenteni. Anyaként
mindnyájan megtapasztaljuk ezt az egységet a gyermekeinkkel való
kapcsolatunkban: gyermekünk gyötrelmét látva nyomban átérezzük
fájdalmát, és úgy sietünk a segítségére, mintha mi magunk szorulnánk
támogatásra. Ugyanezt – a gyermekeinkkel való viszonyunkban természetes
– együtt érző reakciót megpróbálhatjuk más kapcsolatainkra is átültetni.
 Ha valóban megéljük saját fájdalmunkat – mint ahogy arra a buddhizmus
bátorít –, érzékenyebbé válunk mások fájdalmára. Ha minden fájdalomra
valamiféle figyelemelterelő hadművelettel reagálunk, nagy valószínűséggel
mások fájdalmára is hasonló gyógyírt javasolunk majd; azt várjuk tőlük,
hogy varázsütésre viduljanak fel, anélkül, hogy számot vetnének
érzéseikkel. Anyaként egyszeriben hálás lettem minden nehézségért,
amelyet iskolai éveim alatt éltem át. Ha egy anya maga is megtapasztalta,
milyen az, ha csúfolják, ha kiközösítik vagy megjegyzéseket tesznek rá,
sokkal jobban átérzi, min megy keresztül gyermeke hasonló helyzetben.
Ahhoz, hogy együttérzéssel legyünk mások iránt, mentálisan részesévé
kell válnunk az életüknek, és soha nem szabad alábecsülnünk
aggodalmaikat. Ha kijelentjük, hogy a másik túlreagálja a problémát,
fájdalmának nincs jelentősége (vagy érdektelen), azzal bezárjuk a kapukat
az együttérzés előtt. Mi sem egyszerűbb, mint más baját jelentéktelennek
minősíteni és félresöpörni. „Ne aggódj! Próbálj meg felvidulni egy kicsit!”
Az ilyen válasz azonban nem sokat segít a nehézségekkel küszködőnek.
Mindannyian szeretjük érezni, hogy történetünk meghallgatásra, mi magunk
pedig megértésre találunk. Ha alábecsüljük mások fájdalmát, akkor
valószínűleg vonakodunk magunkévá tenni az első Nemes Igazságot, és
elismerni, hogy a szenvedés létezik, az élet pedig nem tökéletes.
Egy buddhista anya, a fentiekkel egyetértésben, a következőt mondta:

Mindig azt vágtam a gyerekeim fejéhez, hogy ok nélkül sírnak.

Mivel nem vettem tudomást a fájdalmukról, többnyire így
válaszoltam: „Ne csináld már! Ugyan, nem is fájt.” Persze vannak
esetek, amikor az ilyen kijelentések helyénvalóak lehetnek, de én
tudom, hogy túl sokat használtam őket, mert nem akartam
szembenézni azzal, hogy a gyerekeim szenvednek. Ma már
megpróbálom átérezni a fájdalmukat, és igyekszem
érzékenyebben reagálni.

Az anyaságnak ebben a kihívásokkal teli időszakában – a dackorszak

hisztijei közepette – sem kéne megfeledkeznünk az együttérzésről. A
szakértők szerint a kisgyerekek azért sírnak, mert még nem tudják kifejezni
magukat – nincsenek szavaik, így kénytelenek a könnyekre és a visításra
hagyatkozni. Tehetetlennek érzik magukat, és az életben való jártasságuk
híján még nem tudnak mit kezdeni az ilyen kellemetlen érzésekkel. Nem
tudják, mit tegyenek, ha túlságosan elfáradtak. Nem értik, miért nem lehet
minden úgy, ahogy ők szeretnék. Csak azt tudják, hogy mindez rémes,
kiállhatatlan érzés.
Anyaként, az ilyen kitörések a düh, a reménytelenség, a levertség és – ha
a hiszti a nyilvánosság előtt zajlik – a szégyen érzését válthatják ki
belőlünk, de a gyermek szenvedése iránt tanúsított részvét enyhítheti
reakciónkat. Ki ne ismerné el, hogy a gyermek fejlődésének minden
szakaszában van helye az együttérzésnek? Számomra különösen kedvesek
Myla Kabat-Zinn-nek az Everyday Blessingsben elhangzó szavai:

Ha egy gyerek – bármilyen idős legyen is – érzi, hogy elfogadjuk

őt, érzi, hogy szeretjük akkor is, ha épp nem a simulékony,
szeretetre méltó, vonzó oldaláról mutatkozik meg, hanem
kiállhatatlan, ellenszenves és bosszantó, azzal tápláljuk őt, és
biztosítjuk számára a szabadságot, amely által
kiegyensúlyozottabbá és teljesebbé válhat.

Egyik reggel az én Zacem órákon át csak a „kiállhatatlan, ellenszenves és

bosszantó” oldalát mutatta, és meghiúsított minden arra irányuló törekvést,
hogy összekészüljünk, és végre elinduljunk az óvodába. Amikor napközben
felhívtak az óvodából és mondták, hogy Zac bárányhimlős, már azt
kívántam, bár lettem volna vele türelmesebb. A gyerekek többnyire nem
csak úgy, ok nélkül rosszalkodnak, ahhoz azonban, hogy erre rájöjjünk,
meg kell próbálnunk beleképzelni magunkat a helyükbe, vagy legalább
elfogadnunk: lehet, hogy oka van a dolognak. Talán összekuszálódott a
napirendjük, nem kaptak elég figyelmet, vagy nincsenek igazán tisztában a
korlátokkal. Lehet, hogy csak fáradtak vagy rossz napjuk van. Myla Kabat-
Zinn nem azt mondja, hogy tűrjünk el bármilyen viselkedést. Egyszerűen
csak próbáljuk meg a gyerek szemszögéből látni a dolgokat, és némi
részvétet tanúsítani ahelyett, hogy zsigerből, minden megfontolás nélkül
reagálnánk.
Néha félre kell tennünk családot, barátokat és gyerekeket, mert az
önmagunk iránt tanúsított részvét minden más együttérzés alapja. Ha
belefáradunk a másokkal való törődésbe, ha elgyötörtek leszünk, kevesebb
jut mindenkinek. A saját egészségünket is óvnunk kell, időt kell
szakítanunk a békés, nyugodt pihenésre. Az együttérzés gyakorlásakor
kedvesen szólunk magunkhoz, és megfigyeljük, hogy a belülről jövő hang
támogató és barátságos-e, vagy inkább ítélkező és követelőző. Legyünk
türelemmel magunk iránt, hiszen szülőként mindig új és új helyzetekkel
szembesülünk, így a gyereknevelésben örökké amatőrök maradunk. Az
anyaságnak az én-tudatosságot, nem a bűntudatot kell erősítenie.

Osztozni mások örömében

Gondoljuk csak el, mennyivel boldogabbak lennénk, ha minden élőlény

örömét átéreznénk. A XIV. dalai láma szavaival élve, az örömre való
esélyünk „hatmilliárdszorosára növekedne”. Az anyák a mások örömében
való osztozás igazi mesterei, ha a gyerekükről van szó. Nincs annál
felvillanyozóbb érzés, mint ha a gyerekünk sikeres és boldog. Gondoljunk
csak vissza, micsoda élvezettel szemléltük, ahogy gyermekünk fokozatosan
megtanult járni, beszélni, kapcsolatot létesíteni másokkal. Emlékezzünk
csak, micsoda melegség járta át a szívünket, valahányszor azt láttuk, hogy
kitörő lelkesedéssel ugrálnak a medencében, egy születésnapi bulin vagy a
trambulinon. Az ő örömük számunkra maga a mennyei boldogság.
Nem győzöm hangsúlyozni, mennyi tanulsággal szolgálhat a
gyermekeink iránt érzett szeretet más kapcsolatainkra. Milyen gyakran
fordul elő például, hogy ugyanannyira örülünk egy másik gyerek
győzelmének, mint a sajátunkénak? És ha már itt tartunk, hányszor
ünnepeljük más felnőttek boldogságát? Hogyan érzünk, ha azt halljuk,
valami jó dolog történt velük? Ujjongunk? Vagy inkább irigykedve
hátrálunk egy lépést? Vajon képesek vagyunk-e osztozni a másik
megkönnyebbült sóhajában, izgalmában vagy vágyai beteljesedésében?
 Gondoljunk bele, milyen hálásak vagyunk, ha egy barátunk tiszta szívből
örül a szerencsénknek, és együtt ünnepel velünk. A barátság abban a
pillanatban elmélyül, mert öröme ékes bizonysága, hogy bízhatunk abban,
valóban a mi boldogságunkat kívánja. Valahányszor más örömében leljük
kedvünket, megerősödik bennünk az érzés, hogy nem vagyunk egészen
egyedül a világban. Hogyan is érezhetnénk elszigeteltnek magunkat, ha
érzelmileg részesei vagyunk mások életének?
Ha azt tapasztaljuk, hogy barátaink nem osztoznak az örömünkben, nem
marad más hátra, mint hogy feltegyük magunknak a kérdést: mennyit ér ez
a barátság, ha még csak nem is a legjobbat kívánják nekem, ha nem értik,
mi az, ami nekem számít?
Ha úgy érezzük, nehezünkre esik együtt örülni jókedvű barátunkkal,
vegyük komolyabban szemügyre mindazt a fájdalmat, ami része az
életének, hogy megértsük szenvedését. Egy anya arról ír, hogyan tanulta
meg mindezt:

Az egyik közeli barátnőmmel elég küzdelmessé vált a

kapcsolatom. A lánya ugyanannyi idős, mint az enyém. Ezer éve
vagyunk barátnők, de a lányok születése óta mintha versengene
velem, és ez eléggé megmérgezte a kapcsolatunkat. Folyton
összehasonlítgatja a gyerekeket, és valahogy mindig az ő lánya
tűnik fel jobb színben. Előbb kezdett járni, előbb kezdett beszélni,
és most az iskolában is ő az osztályelső. A barátnőm másról sem
beszél, mint a lánya elképesztő eredményeiről, ami már csak azért
sem esik jól, mert én meg egy kicsit aggódom, hogy vajon az én
lányom minden téren kellően fejlődik-e. Barátnőm érzéketlensége
annyira feldühít, hogy sokszor azon kapom magam, neheztelek a
lányára, és szeretném, ha végre valamiben kudarcot vallana.
A Négy Isteni Lakhelyet számba véve beláttam, hogy a mások
örömében való osztozás területén nem állok valami jól. Minden
lehetőség adott, hogy örüljek barátnőm jó szerencséjének, amiért
ilyen okos gyereke van; én mégis inkább féltékeny vagyok és
dühös. Tudom, hogy sem a bűntudat, sem az, ha semmirekellőnek
 tartom magam, nem segít, ezért inkább igyekszem táplálni
magamban az együttérzést. Arra gondolok például, hogy a
barátnőm egy mesés karriert áldozott fel a lányáért. Rengeteget
aggódik amiatt, hogy vajon képes lesz-e később visszatérni, és
tudom, hogy ez jelentős fájdalmat okoz neki. Senki sem
hibáztathatja azért, hogy szeretné tökéletesen felnevelni a lányát,
ha már a munkahelyét feladta érte. Látszólagos dicsekvése lehet
némiképp érzéketlen, de ha megpróbálok mindent
összefüggéseiben nézni, és látom az összes problémát, amivel
szembesül anyaként és feleségként, akkor együtt érzek vele, és
mindjárt jobban tudok osztozni a lányával kapcsolatos
boldogságában.

A Négy Isteni Lakhely kölcsönös összefüggésben áll egymással, azaz

bármelyik hiánya ellehetetleníti a tiszta szeretetet. Csak akkor osztozhatunk
mások örömében, ha részvétet tanúsítunk irántuk. Barátunk jókedvét csak
akkor érezzük át, ha fájdalmában is osztozunk; enélkül csupán
érdekbarátság a miénk. Ha megéljük mások életének szenvedéseit, mi sem
természetesebb, mint hogy örülünk, ha rájuk mosolyog a szerencse.
Akárcsak az együttérzés esetében, a mások örömében való osztozásra is
igaz, hogy nem jöhet létre anélkül, hogy figyelmesen meghallgatnánk a
másikat, és hogy őszinte érdeklődést tanúsítanánk iránta. Ennek hiányában
nem érthetjük meg igazán, és nem tudhatjuk, mi teszi boldoggá. Időről
időre lehetőséget kell teremtenünk rá, hogy többet megtudjunk azokról,
akik életünk részét képezik, és hogy elgondolkozzunk, milyen lehet az
életük. Ezzel felkészülünk arra, hogy együtt ússzunk a boldogságban,
együtt élvezzünk minden aprócska részletet. Ilyen az igaz barátság.

Egykedvűség

A 3. fejezetben több-kevesebb részletességgel már szóltam az

egykedvűségről. Ha ezt a tulajdonságot gyakoroljuk – életünk minden
jelenségét türelemmel és elfogadással szemléjük –, akkor elkerüljük a
megszokott szélsőséges reakciókat. Az egykedvűség – a higgadt és
rendíthetetlen tudatállapot eredménye – lehetővé teszi, hogy ne reagáljuk
túl se a kellemeset, se a kellemetlent.
Mint már említettem, a Négy Isteni Lakhely kölcsönös összefüggésben
áll egymással, így e negyedik tényező nélkül nem lehet teljes a szeretetünk.
Egykedvűség híján csak akkor cselekszünk a szerető kedvesség jegyében,
ha tudjuk, hogy szándékunkat mások nagyra értékelik vagy viszonozzák
majd. Egykedvűség nélkül csak akkor tudunk részvétet tanúsítani mások
iránt, ha biztosak vagyunk benne, hogy a másik nem fog túlságosan
elárasztani minket a fájdalmával. Egykedvűség nélkül a mások örömében
való osztozás könnyen átadhatja helyét az irigykedésnek vagy a
versengésnek.
A Négy Isteni Lakhely kontextusában az egykedvűség kifejezés magában
foglalja azt az elképzelést, hogy minden élőlény egyformán értékes. Ha
családban gondolkozunk, akkor például mind az anya, mind az apa számára
gyakran könnyebb szerető kedvességgel, együttérzéssel és örömmel
fordulni a gyerekek felé, mint egymás felé. Egyszer, reggeli közben, a
férjem (viccesen) megjegyezte, hogy míg a fiaimat úgy üdvözöltem, mint
egy izgatott kölyökkutya, őt szinte észre sem vettem. Mindnyájan
tapasztaljuk, hány házasság megy tönkre, mert a partnerek többé már nem
egymást, csupán egymás szülői teljesítményét értékelik.

Egyek vagyunk
Az, hogy szerető kedvességgel, együtt érzőn, mások örömében osztozva és
egykedvűen éljünk, nem jelentene problémát, ha éreznénk, hogy
összetartozunk, ha megértenénk, hogy minden élőlénnyel egységben
létezünk. Ha saját magunk részeként tekintünk mindazokra, akik
körülvesznek, akkor nagylelkűséggel, érzékenységgel és szívességekkel
halmozzuk el egymást. Anyaként úgy szolgáljuk gyermekeinket, mintha a
mi részünket képeznék: az ő kényelmük a mi kényelmünk. Embert próbáló
feladat, hogy alkalmazzuk ezt a fajta szeretetet és együttérzést minden
kapcsolatunkra, addig tágítva a kört, míg végül senki sem reked kívül.
Thich Nhat Hanh vietnami szerzetes így ír erről:

Te magad és szereteted tárgya nem lehet két külön dolog. Addig

[meditálj], amíg fel nem fedezed önmagad a világ
legkegyetlenebb emberében, az éhező gyermekben…, az
élelmiszerbolt összes vásárlójában, a sarkon álló emberekben, a
koncentrációs tábor lakóiban.

Ha megértjük ezt a nem-elkülönülést, akkor örömünket leljük mások

boldogságában, osztozunk a szenvedésükben, és közben mindvégig átjár
bennünket az egység és az egymáshoz fűző kapcsolat derűje. Az, hogy
önmagunkat másoktól külön állónak képzeljük, téveszme; ugyanakkor,
amíg tudatunkra nem ébredünk, nem találjuk a téves értelmezésből kivezető
utat. Ha ráébredünk létünk valódi természetére, az elszigeteltség, az
elkülönülés és a magány érzése nem kísért többé.
Érdekes, hogy a tudományos világ tagjai – különösen a fizikusok –
gyakran ugyanazokra a következtetésekre jutnak, mint Buddha 2500 évvel
ezelőtt. Albert Einstein például magyarázattal szolgált az én téveszméjével
és az egység igazságával kapcsolatban:

Az emberi lény része a mindenségnek, melyet világegyetemnek

nevezünk, térben és időben behatárolt. A többi dologtól
elkülönülten érzékeli magát, gondolatait és érzéseit – ez tudatának
egyfajta érzéki csalódása. Ez az érzékcsalódás börtönt jelent
számunkra, személyes vágyaink s a hozzánk közel állók iránt
érzett vonzalmaink rácsai közé zár. Az a feladatunk, hogy
együttérzésünk köreit állandóan bővítve megszabaduljunk ebből a
börtönből, s magunkhoz öleljünk minden élőlényt és az egész
természetet teljes szépségében.

Susan Murphy zen tanító és két gyermek édesanyja úgy véli,

csecsemőkorunkban még nem voltunk rabjai a különállóság téveszméjének:
 A csecsemők születésükkor egységben látják a világot és annak
minden teremtményét. Az ő szemükben a csillagok és az egész
végtelenség lassan forog. Nem kell mást tenned, mint
belepillantanod eredeti természeted e tükrébe (úgysem tudsz
ellenállni neki), és meglátod a meztelen tudatot.
Aztán elkezdődik a felejtés folyamata. A kisgyermek szeme
egyre inkább részekre bontja a világot, az egészhez idomult szem
átalakul részekre szakosodott szemmé. Ahhoz, hogy fogalmakat
sajátíthassunk el, hogy megtanuljunk egy nyelvet, hogy tudjunk
másokkal kommunikálni, alkotóelemeire kell bontanunk a
világot, de utána a következő feladat az, hogy visszatérjünk ahhoz
a szemlélethez, amelynek tükrében még egy, összefüggő
egységnek láttuk a világot és benne önmagunkat.

Gyakorlott meditálók mesélik, hogy a koncentráció egy magasabb fokán

olykor egy pillanatra ráláthatunk a minket minden élőlénnyel, sőt minden
jelenséggel összekötő egységre, és hogy ez megváltoztatja az ember életét.
Robert Thurman erről az egységre vetett pillantásról beszél, amelyet a
meditáció során élhet át az ember:

Minden határ szertefoszlik, megszűnik a küszködés feszültsége,

és megtapasztalunk (…) egy olyan valóságot, amely (…) minden
élőlénnyel, minden dologgal kapcsolatban áll. Ez az igazi énünk,
a béke és a boldogság kiapaszthatatlan forrása, amely magában
foglal mindent, beteljesít minden vágyat, és mindenkit magához
ölel anélkül, hogy önmagát elhanyagolná. Ez a lényege annak,
amit Buddha, a saját meditációja során látott.

Vannak, akik úgy érzik, az anyaság közelebb viszi őket az egység

megéléséhez. Az egyik anya ezt mondta:

Amikor az újszülött arcába néztem, felismerni véltem benne

anyámat, aztán a nagynénémet, majd még egy sor más rokont.
Éreztem az összeköttetést, a kapcsolatok generációkon átívelő
 áramlását. Az újszülött révén immáron szorosabban kötődtem a
férjemhez is, és a férjem egész múltbéli és jelenlegi családjához.
Mintha sikerült volna egyetlen létbe sűrítenünk kettőnk életét, és
valamiféle megerősített kötelékkel kapcsolódtunk volna
egymáshoz.

Addig is, amíg sikerül valóban magunkévá tenni ezt az egységet, annyit
mindenképp beláthatunk, hogy minden élőlény egyformán boldogságra
vágyik, és arra, hogy megszabaduljon a szenvedéstől. A buddhista tanítások
nem győzik hangsúlyozni ennek a megállapításnak a fontosságát.
Mindnyájan egy hajóban evezünk, mindnyájan ugyanarra vágyunk, és a
bajtársiasság érzése segíthet, hogy legalább elméletben megértsük: egyek
vagyunk. A spiritualitás útját járva, idővel, aztán majd nagyobb fokú
megértésre teszünk szert.

Ne ragaszkodjunk annyira!
Ha egyszer megértjük, milyen hatással van a ragaszkodás kapcsolatainkra,
hogyan táplálja az elvárásokat, a követelőzést és a kiszolgáltatottságot,
megdöbbenünk, milyen romboló hatású. Ahhoz, hogy a szeretet egy
tisztább fajtájával helyettesíthessük, tudatára kell ébrednünk másokkal
kapcsolatos szándékainknak, gondolatainknak és vágyainknak.
Cselekedeteinket irányító tudatunk tartalmát végtelen őszinteséggel kell
feltárnunk magunk előtt. Az alapvető kérdés az, hogy vajon szeretetből
csinálom/mondom/gondolom-e azt, amit, vagy a saját érdekemben?
Még ha úgy találjuk is, hogy szándékaink vagy érzéseink nem igazán
szeretetteljesek, elkezdhetünk ezen az úton járni. Ha szeretetteljesen
cselekszünk, rájövünk, milyen kellemes érzés, és ez szeretetteljesebb
gondolatokat és érzéseket ébreszt bennünk. Jó eséllyel azt fogjuk
tapasztalni, hogy az emberek szeretetteljes cselekedeteinkre adott reakciója
további – most már inkább szívből jövő – cselekedetekre sarkall minket. A
szeretetteljes viselkedés előnyeit annyiféleképpen – gyakorlati, érzelmi,
spirituális és fizikai szinten is – megtapasztaljuk, hogy egy idő múlva
észszerűtlennek fog tűnni, hogy bármi más módon cselekedjünk. A
szeretetteljes viselkedés jelentős hasznot hajt számunkra.
Ha aktívan törekszünk szeretetteljes tudatunk kiművelésére, szeretetteljes
cselekedeteink idővel szeretetteljes szándékkal és gondolatokkal
párosulnak. A szerető kedvesség meditáció során arra törekszünk, hogy a
mások iránti szerető kedvesség érzését tápláljuk magunkban, és ezáltal
megváltoztatjuk tudatunk természetét. Lassan ráébredünk, hogy szeretettel
sokkal több mindent elérünk, mint azt valaha képzeltük, és egészen más
távlatok nyílnak meg előttünk. Mi, anyák hiszünk a szeretet erejében,
hiszen megtapasztaltuk, hogy a gyermekeink iránti szeretet mekkora
forradalmat hajt végre az ember tudatában.

Mit tehetünk?
• Ne feledjük, hogy életünk minden résztvevője spirituális tanító,
különösen a gyerekeink. Minden kapcsolatból tanuljunk valamit.
• Próbáljuk meg lazábban kezelni a saját véleményünket, mert
ezáltal csökkenthető a szenvedés mértéke, és közelebb
kerülhetünk másokhoz.
• Ha ítélkezésen vagy kritizáláson kapjuk magunkat, tudatosan
vegyük szemügyre érzéseinket. Gyakran azoktól tanulunk a
legtöbbet, akikkel a legnehezebb a viszonyunk.
• Vizsgáljuk meg kapcsolatainkat a ragaszkodás jeleit keresve.
Elvárjuk, hogy mások teljesítsék ki nem mondott igényeinket,
vagy hogy egyetértsenek velünk?
• Fogadjuk el a gyermekeinket anélkül, hogy kivetítenénk rájuk
saját vágyainkat vagy félelmeinket – a gyerekeink nem képezik a
tulajdonunkat, csak a védelmünk alatt állnak.
• Vegyük észre, mennyire fontos, hogy másokat szeressünk, és ne
feledjük, hogy a szeretet bennünket is boldogabbá és tisztábbá
tesz.
• Tudatosítsuk, hogy a szeretetnek négy összetevője van: a szerető
kedvesség, az együttérzés, a mások örömében való osztozás és az
egykedvűség.
• Igyekezzünk ráébredni, hogy mindnyájan egyek vagyunk. Ez
segíti a Négy Isteni Lakhely szabad áramlását.
• Kezdjük szeretetteljes cselekedetekkel. Idővel a megfelelő
szándék is követni fogja cselekedeteinket.
 7.
EGYÜTTÉLÉS A PARTNERÜNKKEL
A tudósok szerint a szenvedélyszerelem érzése mintegy 18–30 hónap alatt
elmúlik. Amíg feltüzel minket a kezdeti szenvedély, a kapcsolat szinte
magától működik, és ahogy mi lényegében vakok vagyunk a partnerünk
hibáira, úgy partnerünk sem igen látja a mi hiányosságainkat. Néhány
együtt töltött év és a gyerekek születése után azonban majd minden
kapcsolatba beköszönt egy rázósabb időszak. Vannak párok, akik
megerősödve lábalnak ki ebből a kihívásokkal teli időszakból, mások
épphogy átvergődnek rajta és vannak, akik különválnak.
A kapcsolatok esetében éppúgy fennáll a mulandóság igazsága, a
változás elkerülhetetlensége, mint mindenben. Még azok az anyák is, akik –
úgy tűnik – lelki társukkal élnek együtt, elismerik, hogy míg egyes
időszakokban élnek-halnak partnerükért, máskor úgy érzik, „csináljon, amit
akar”. Minden kapcsolatnak megvannak a maga fázisai. Mégis, a vita
hevében, vagy ha éppen ránk jár a rúd, hajlamosak vagyunk mindent
egységesen sötét színben látni, és nagy általánosságban kijelenteni, hogy
„soha nem voltam vele boldog”, hogy „mindig olyan rosszkedvű” vagy
hogy „már nem érezzük jól magunkat egymással”.
De valójában nem csak a kapcsolatunk minősége változik. Partnerünk
egyénisége éppúgy fejlődik, mint a miénk, nekünk pedig nyitottnak kell
maradnunk. Nem ragaszkodhatunk valami régmúlt képhez, mert mint ahogy
a saját „énünk” sem viselkedik tökéletes következetességgel, ugyanúgy a
partnerünké sem. (A 8. fejezetben részletesen is szót ejtek arról, hogyan zár
elvárásaink börtönébe az énképhez való ragaszkodás.) Ugyanígy, ha nem
vesszük tudomásul partnerünk változásait és következetlenségét, akkor nem
tudjuk kellő figyelemmel hallgatni, pedig ez mindkettőnknek igencsak a
javára válna.
Megállapíthatjuk, hogy igaz szeretettel vagyunk-e partnerünk iránt, ha
megvizsgáljuk érzéseinket a ragaszkodás jelei után kutatva, majd sorra
vesszük a Négy Isteni Lakhelyet. A személyes felelősségvállalás szintén
alapvetően fontos egy kapcsolat sikeréhez. Vajon mindketten tisztán látjuk a
cselekedeteink mögött meghúzódó szándékokat és azt is, hogyan
befolyásolja a viselkedésünk a másikat? A jó kapcsolat további
kulcsfontosságú eleme a megfelelő kommunikáció, aminek egyfelől része
az, amit mondunk, másfelől az, hogy kellő figyelemmel tudjuk
meghallgatni a másikat.
Ha egy kapcsolat kevésbé szeretetteljes, mint lehetne, elképzelhető, hogy
csak a kezdeményezőkészségen múlik az egész. Valakinek be kell indítania
a fejlődés folyamatát. Eldönthetjük, hogy a végtelenségig várunk, hátha
egyszer majd másként viselkedik partnerünk, vagy elhatározzuk, hogy mi
magunk fogunk szeretetteljesebben viselkedni. Persze sok anya eleve úgy
érzi, hogy egyenlőtlen a szerepe, és elsősorban ő felel a szeretetteljes
cselekedetekért és a kapcsolat ápolásáért. A buddhizmus tanításai nekik is
hasznukra válhatnak, de nem lenne rossz, ha valahogyan a partnerükkel is
meg tudnák osztani őket.
A család olyan egységet képez, amelyen belül bármely kapcsolatot érintő
egyensúlyvesztés kihat az organizmus többi szereplőjére is: ha szeretetben
élünk a partnerünkkel, az egész családunk boldogabb lesz. A gyerekek
megfigyelik szüleik kapcsolatát, és tanulnak belőle. Tudják, hogyan
kezeljük a feszültséget, hogyan szólunk egymáshoz és hogyan oldjuk meg a
konfliktusokat. Mindenki jobban jár, ha tudatosan kezeljük a partnerünkhöz
fűződő kapcsolatunkat, nem pedig automata üzemmódban cirkálunk.

A gyermekeink által megtépázott szerelmi élet

Ha a mérleg pozitív oldalát nézzük, gyermekeink együtt felfedezett, közös
érdeklődést hoznak a kapcsolatba. A gyermekvállalás sokszor a közös jövő
iránti biztos elköteleződést szimbolizálja. Párunkkal osztozunk a gyermek
fejlődésének minden örömében. Együtt nevetünk, ha bohóckodik vagy
huncut megjegyzéseket tesz. Együtt fürkésszük az oly régóta várt újszülött
arcát, együtt csatározunk a nyughatatlan kétévessel, együtt csodáljuk az élet
egyszerű örömei iránti lelkesedését. Mindezek az élmények a
kapcsolatunkat táplálják. Közelebb érezzük magunkat a partnerünkhöz.
Ezek ám a szép idők!
A gyerekek által előidézett felfordulás ugyanakkor sértettséget vagy akár
ellenséges érzelmeket válthat ki bármelyik félből. A gyerekek elképesztő
nyomást gyakorolnak a kapcsolatra: kevesebb időnk és energiánk jut
egymásra, kialvatlanok vagyunk, folyamatosan figyelemre és segítségre
szorulnak, félbeszakítják a beszélgetéseinket, ráadásul örökké jelen vannak.
Nem egy, nem két pár azon kapja magát, hogy szinte már nem is emlékszik,
milyen egy kellemes beszélgetés, egy közös felfedezés, egy kirándulás
kettesben, romantika, szex…
Egy gyermek születésével ezer probléma szakad a párok nyakába. A
feminista Joanne ügyvéd volt, mielőtt beütött az anyaság. Így számol be a
tapasztalatairól:

A szülői feladatok megosztásával kapcsolatban az volt a bökkenő,

hogy amikor a kicsi felsírt, akkor az én mellemet akarta, nem
pedig az amúgy egyáltalán nem szexista és különben is végtelenül
segítőkész páromét. Lőttek a korábban kiharcolt párkapcsolati
egyenlőségnek. Szégyentelenül belesüppedtünk a szokványos
nemi szerepekbe. Az anyaság gúnyt űzött a bennem élő
feministából. Életemben először a feminista énemnek torkán
akadt a szó.

A gyerekek megsokszorozzák a házimunkát, ami a tisztességes

feladatmegosztás körüli vitákhoz vezethet. A párok késhegyre menő vitákat
tudnak folytatni a gyereknevelés egyes kérdéseiről, különösen, ha ők maguk
elég eltérő családból származnak. A pénz – vagy talán inkább annak hiánya
– további feszültségeket okozhat, nemcsak a megnövekedett költségek, de
gyakran a bevétel csökkenése miatt is, hiszen az egyikünk kénytelen
kevesebb fizetett munkát vállalni. A munkahelyek többsége még mindig
nem túl családbarát intézmény, ami azt jelenti, hogy túlórákkal és más,
rugalmatlan intézkedésekkel nehezítik tovább amúgy sem egyszerű
helyzetünket.
 Sok háztartásban a két szülő világa – az egyik, aki otthon van a
gyerek(ek)kel, a másik, aki dolgozik – annyira távol áll egymástól, hogy
lassan már azt sem tudjuk, mi bennünk a közös, és azon versengünk, kinek
nehezebb a helyzete: „Még hogy neked volt nehéz napod, amikor én…!” A
legrosszabb forgatókönyv szerint egyszer aztán arra ébredhetünk, hogy a
kapcsolatunk kátyúba jutott. Felcsattanunk, veszekszünk, neheztelünk
egymásra, és – sok esetben – beletörődünk, hogy ez már így is marad.
Párkapcsolati problémák esetén különösen értékes a buddhizmus „állj
meg és nyugtázd magadban” üzenete. Meg kell állnunk, tudatosítanunk kell
magunkban, hogy miként viszonyulunk egymáshoz, és látnunk kell, hogy
létezik ennél egészségesebb alternatíva is. Párkapcsolatunk a spirituális
erények fejlesztésének kiváló gyakorlóterepe. Dönthetünk úgy, hogy nem
teszünk olyasmit, ami árt a kapcsolatunknak – rajtunk áll. A párkapcsolat,
akárcsak a gyereknevelés, a spirituális gyakorlat egy újabb formája. Ha
ekként tekintünk rá, lelkesebben fogunk dolgozni rajta.
Ha egy párkapcsolat épségben átvészeli a gyerekek által előidézett
megpróbáltatásokat, akkor átment a legnagyobb teszten, és különösen
értékes. Hogyan segít a buddhizmus, hogy ezt a szinte csodával határos
eredményt elérjük?

Szeressük tisztábban partnerünket!

Ha a buddhizmus szellemében élünk, minden élőlénnyel szerető kapcsolatot
kell ápolnunk, és ebbe a partnerünk is beletartozik. Ahhoz, hogy tisztán
szerethessük párunkat, érdemes megvizsgálni kapcsolatunkat mind a
ragaszkodás, mind az elkülönülés illúziójának szempontjából.
Gondoskodnunk kell a Négy Isteni Lakhely – a szerető kedvesség, az
együttérzés, a mások örömében való osztozás és az egykedvűség –
meglétéről is. Mivel még nem értük el a megvilágosodás állapotát,
várhatóan egyik-másik téren nem teljesítünk tökéletesen, tehát a
partnerünkkel való kapcsolatunk csak javulhat.

Szeretet vagy ragaszkodás?

A kapcsolatunkat átható egészségtelen ragaszkodásra utal, ha azt vesszük
észre, hogy jellemzően a saját igényeinkkel és elvárásainkkal foglalkozunk,
illetve azzal, hogy vajon a partnerünk megfelel-e ezeknek a kívánalmaknak;
viszont nem sok időt töltünk azzal, hogy az ő szemszögéből is
megvizsgáljuk az eseményeket. Elvárjuk, hogy partnerünk olvasson a
gondolatainkban, jöjjön rá, hogy mit szeretnénk, és mi tesz boldoggá. Azt
gondoljuk: ha igazán szeretne, ezt, vagy azt, vagy amazt csinálná.
Az elégedettség érzésének belülről kell fakadnia; ne a partnerünktől
várjuk, hogy boldogságunk tartós forrása legyen! A párkapcsolati
problémák egy részét olykor saját belső világunk elhanyagolása okozza –
tipikus csapda ez egy túlterhelt családban.
Segíthet, ha feltesszük magunknak a kérdést:

• Úgy érezzük, rá vagyunk utalva a másikra, rajta csüggünk,

érzelmileg kiszolgáltatottak vagyunk? Esetleg a partnerünk ilyen?
• Szerelmi életünk tele van elvárásokkal, követelőzéssel?
Befolyásolja-e a másik iránti érzelmeinket, hogy teljesülnek-e az
elvárásaink?
• Elegendő teret biztosítunk-e egymásnak a fejlődésre, a
változásra, a növekedésre?

Átérezzük-e, hogy egyek vagyunk?

Mint azt az előző fejezetben említettem, abban a tévhitben élünk, hogy van
egy különálló „énünk”, melynek az érdekei szemben állnak „másokéval”.
Nem veszünk tudomást a köztünk lévő alapvető összeköttetésről. Még ha
nem is tudjuk átérezni, hogy minden élőlénnyel egyek vagyunk, legalább
tudatosíthatnánk magunkban, hogy mindnyájan boldogságra vágyunk, és
arra, hogy megszabaduljunk a szenvedéstől. Ezzel találtunk egy fontos
közös pontot, ami még a tőlünk legkülönbözőbb emberrel is összeköt.
Hogy lássuk, mennyire érezzük magunkat egynek a partnerünkkel,
feltehetünk magunknak néhány kérdést:
 • Megfertőzte-e kapcsolatunkat az elkülönülés, a különállás
téveszméje; az „én” és a „te” szembenállása?
• El tudjuk-e képzelni, hogy a másik érdekét szem előtt tartva
valójában a saját érdekünket is védjük?

Ahhoz, hogy a szeretet létezni tudjon, mind a Négy Isteni Lakhely

jelenlétére szükség van. Ha a Négy Isteni Lakhelyet szeretnénk
megvizsgálni, tegyük fel magunknak a következő kérdéseket:

Jelen van-e a szerető kedvesség?

• Őszintén kívánjuk-e mindketten, hogy a másik boldog legyen,

megszabaduljon a szenvedéstől és minden kellemetlenségtől?
• Teszünk-e erőfeszítéseket annak érdekében, hogy kitaláljuk,
hogyan kedveskedhetnénk, szerezhetnénk egymásnak boldog
pillanatokat?
• Kifejezzük-e a másik iránti nagyrabecsülésünket? Mennyit
dicsérünk, mennyit kritizálunk?
• Figyelmesen meghallgatjuk-e egymást annak érdekében, hogy
belelássunk a másik életébe, és tisztában legyünk azzal, hogy a
másiknak mire van szüksége?

Együtt érzünk-e a másikkal?

• Milyen gyakran vesszük fontolóra a partnerünk helyzetéből

fakadó nehézségeket?
• Tudjuk-e mindketten, hogy mi az, amitől a másik szenved?
• Meghallgatjuk-e egymás panaszait, és szeretnénk-e enyhíteni a
másik fájdalmát?
• Hangot adunk-e rendszeresen annak, hogy érdekelnek a másik
által megélt nehézségek; érdeklődünk-e ezekről?
• Meg tudjuk-e bocsátani egymásnak a múltban elkövetett
hibákat?
 Megéljük-e a másik örömét?

• Osztozunk-e egymás örömében? Tudunk-e együtt ünnepelni?

• Szerepet játszik-e életünkben a féltékenység vagy a versengés,
esetleg azért, mert neheztelünk valamiért?
• Tudunk-e eleget egymás életéről ahhoz, hogy tisztában legyünk
vele, mi okoz örömet a másiknak?

Jelen van-e az egykedvűség?

• Azt várjuk-e, hogy partnerünk majd biztosítja mindazt, amire

szükségünk van? Esetleg szeretetteljes kapcsolatot ápolunk
számos más emberrel is annak érdekében, hogy ne támasszunk
túlzott elvárásokat partnerünkkel szemben, ne az ő vállát nyomja
minden emberi kapcsolatra való igényünk?
• El tudjuk-e fogadni, hogy egy kapcsolatban különböző
időszakok váltják egymást, hiszünk-e benne, hogy a télre tavasz
jő?

Felelősségvállalás
Ha tudatosan megfigyeljük a nap során a különböző eseményekre adott
reakcióinkat, rájövünk, hogy többnyire hajszoljuk a kellemes dolgokat, a
kellemetlenek elől pedig menekülünk. Nemigen szeretünk felelősséget
vállalni a partnerünkkel kapcsolatos negatív gondolatainkért és
viselkedésünkért. Nem túl jó érzés belátni, hogy valamit túlreagáltunk vagy
hogy tévedtünk. A magam részéről az egyszerű bocsánatkérés gesztusát
ünnepi alkalmakra tartogatom, nem mintha túl gyakran sikerülne akár csak
egyetlen hetet is úgy eltöltenem, hogy elmondhatom magamról: én voltam a
megtestesült, önzetlen erény.
Természetes reakció, hogy igyekszünk elhárítani magunkról a
felelősséget. Ha feszültség támad, jobbnak látjuk elterelni a gondolatainkat,
hogy ne kelljen azon rágódnunk, mekkora szerepünk is volt a dologban.
Bűntudatos érzéseinket a szőnyeg alá söpörjük, és nekilátunk a következő
fontos feladatunknak, vagy leülünk egy doboz fagyival a tévé elé.
Többnyire egyszerűbbnek tűnik a partnerünket hibáztatni, ám mérgünkben
nem vizsgáljuk a saját szerepünket. Ezt az állapotot onnan lehet felismerni,
hogy ilyenkor minden, a partnerünkkel kapcsolatos gondolatunk negatív,
pedig kétséges, hogy párunknak egyetlen jó tulajdonsága sem lenne.
A felelősségvállalás azt jelenti, hogy megállunk és tudatosítjuk a
dolgokat. Mindkét félnek meg kell állnia, és fel kell tennie a kérdést, hogy
vajon helyesen viselkedett-e a másikkal szemben. A helyes viselkedés a
szeretetet, míg a helytelen az elkülönülést erősíti. Mindnyájan tudjuk,
hogyan kell helyesen viselkedni: érdeklődünk a másik iránt, időt és
figyelmet fordítunk rá, megdicsérjük és igyekszünk örömet szerezni neki.
Többnyire nem abban van a hiba, hogy ne tudnánk, hogyan viselkedhetünk
helyesen, sokkal inkább abban, hogy nem vesszük észre, mekkora a
jelentősége, hogy valóban így is tegyünk.
Egy buddhista anya, Meredith felismerte, hogy amikor férjének
rosszkedve van, az ő erre adott reakciója az, ami valójában feldúlja a
családi békét. Meredith igyekszik felelősséget vállalni a konfliktusban
betöltött szerepéért.

Ha a férjemnek nehéz napja volt a munkahelyén, előfordul, hogy

elég rosszkedvűen tér haza. A zsigeri reakcióm az, hogy utálom
az egészet, és fölöttébb rossz néven veszem, hogy mindenki
hangulatát tönkreteszi, ahogy savanyú arccal, gondolataiba
merülve mászkál. Szembe kellett néznem azzal, hogy ha nem
vagyok hajlandó elfogadni a rosszkedvét, éppúgy tönkreteszem a
hangulatot, mint ő a mogorvaságával. Ha nekiesek, csak
feldühödik, én meg közben elárasztom a házat a negatív
érzéseimmel. Tudomásul kellett vennem, hogy mindenkivel
előfordul, hogy rosszkedvű, vele is, velem is, idővel pedig úgyis
elpárolog a rosszkedve, nem kell mindjárt nekiesni.
Meg kellett tanulnom visszafogni magam ahelyett, hogy
azonnal nekiállnék veszekedni, mert a veszekedéssel csak
rontottam a helyzeten. Tudatosan megfigyeltem, hogyan reagálok
 a férjem rosszkedvére, és rájöttem, hogy gyűlöletet érzek amiatt,
hogy nem száz százalékig tökéletes. Nem éreztem át a benne zajló
feszültséget, nem vettem tudomásul, hogy egy kimerítő
munkanap után nem könnyű mindjárt belevetnie magát a családi
életbe.
Végtére is nem valami főbenjáró bűnt követett el. Meg kell
találnunk rá az alkalmat, hogy érdemben beszélgessünk a
dologról, lehetőleg olyankor, amikor a gyerekek már alszanak.
Neki is felelősséget kell vállalnia az itthon tanúsított
viselkedéséért. A lényeg, hogy mindketten felelősek vagyunk, és
hogy semmi jóra nem vezet, ha megpróbálom úgy beállítani a
helyzetet, mintha én lennék az áldozat, akivel örökké méltatlanul
bánnak, és aki egy szörnyeteggel él együtt.

Bár nyilván vannak alkalmak, amikor a párunk hibázik, de ha a nehézségek

felmerülésekor hajlandóak vagyunk magunkra vállalni a felelősség egy
részét, azzal tanulunk, épülünk és megerősítjük a kapcsolatot. Ritka, hogy
egyik fél sem hibás semmiben. Én például tudom, hogy ha valamit meg kell
beszélnem Marekkel, érdemes azzal indítani, hogy belátom, én sem vagyok
tökéletes. Például így szólok: „Tudom, hogy még mindig nem sikerül
rávennem Zacet, hogy szedje össze a játékait maga után, de azért jó lenne,
ha a lábad elé néznél, amikor a kicsi a kezedben van!” Ez azért mégiscsak
más, mint ha ráförmednék, hogy: „Az ég szerelmére, nézz már a lábad elé!”
Érdemes megvizsgálni, milyen szándék vezérel bennünket, amikor
valami olyasmit teszünk, ami a partnerünket is érinti. Jó karmát teremtünk
magunknak, vagy csak megkeményítjük a szívünket? A felelősségvállalás
nemcsak azt jelenti, hogy odafigyelünk, mit mondunk ki hangosan, hanem
azt is, hogy odafigyelünk, magunknak mit mondunk a kapcsolatról.
Tudnunk kell azt is, hogy viselkedésünkről mi döntünk: nincsenek
elkerülhetetlen reakciók.
Vannak napok, amikor – akár bevalljuk, akár nem – kizárólag a saját
világunkkal, a saját kényelmünkkel vagyunk elfoglalva, és teljesen
figyelmen kívül hagyjuk, mi történik a partnerünkkel. Aztán vannak napok,
amikor őt nem érdekli a mi világunk, és ha mindez túl gyakran előfordul,
akkor érdemes körültekintően kiválasztani egy időpontot, amikor – jól
megválasztott szavakkal – tudunk beszélni a dologról. A helyes beszéd
felbecsülhetetlen érték; a fejezet későbbi részében még szót ejtek róla, mit
mondott Buddha a Nemes Nyolcrétű Ösvénynek erről a részéről.

Önmagunk szeretete
Ha tudunk róla, ha nem, sokszor hasonlóan bánunk másokkal, mint ahogy
magunkkal. Ha a saját fájdalmunkkal nem törődünk, esélyes, hogy másokét
sem vesszük túl komolyan. Ha durván ítélkezünk önmagunk felett,
ugyanezt könnyen megtesszük másokkal is. Önmagunk elfogadása minden
együttérzés alapja, ideértve a partnerünkkel való kapcsolatot is. Ráadásul,
ha nem vagyunk hajlandóak elfogadni önmagunkat, fennáll a veszély, hogy
kiszolgáltatottak és követelőzőek leszünk partnerünkkel szemben. Nem
kizárt, hogy párunktól várjuk el mindazt, amit nem vagyunk készek
megadni saját magunknak.
A buddhizmus számos tanáccsal szolgál, hogyan fejleszthető az
önmagunk iránti szeretet. Akár a szerető kedvesség meditáció során, akár
csak egyszerűen a nap folyamán, felidézhetjük saját jóságunkat.
Visszaemlékezhetünk egy korábbi, nagylelkű cselekedetünkre, és
felfedezhetünk egy meggyőző okot arra, hogy jobban szeressük magunkat.
Emlékeztethetjük magunkat, hogy mennyi szeretetet tudunk nyújtani, és
kereshetünk valamit, ami büszkeséggel tölt el; ezzel megszakítva a
szokásos, kritikus, önmagunkat bíráló gondolatok áramlását. Lehet, hogy
korábban azt tanultuk, hogy önmagunk szeretetéhez elég „jónak” kell
lennünk, kiemelkedő teljesítményt kell nyújtanunk valamely területen, vagy
arra van szükségünk, hogy mások szeressenek. Felszabadító érzés, ha
felismerjük, hogy azért is szerethetjük magunkat, mert vigyáztunk a
szomszéd gyerekére, mert részvétet éreztünk egy szenvedő iránt, vagy mert
segítettünk egy bajba jutotton.
Önmagunk szeretetét azzal is tápláljuk, ha a Buddha-természetünkről
meditálunk, vagy egyszerűen csak emlékeztetjük rá magunkat. Bátran
tudatosíthatjuk magunkban, hogy egy tökéletes, szerető és bölcs lény
lakozik mindnyájunkban. Ha kapcsolatba kerülünk a Buddha-
természetünkkel és az általa önmagunk és mások felé árasztott szeretettel,
kevésbé szorulunk rá arra, hogy partnerünk előre meghatározott módon
mutassa ki a szeretetét.
Sokan csalódottságot érzünk, ha partnerünk nem úgy szeret, mint
ahogyan azt elgondoltuk. Lehet, hogy párunk nem szeret intim
beszélgetéseket folytatni, nem igazán megértő vagy gondoskodó, esetleg
nehezére esik kimutatni – nem szexuális jellegű – gyengéd érzelmeit. A
probléma gyökere sokszor nem a másik szívében keresendő; meglehet,
hogy csak nem tudja oly módon kifejezésre juttatni érzéseit, ahogy azt
szeretnénk. Ha a Buddha-természetünkből merítünk szeretetet, az olyan,
mintha ráakadnánk a tökéletes szeretet forrására: sokkal önellátóbbak
leszünk általa.
Az önmagunkkal való együttérzés egy másik fontos eleme, hogy tudjunk
örülni az egyedüllétnek, és alkalmat is teremtsünk rá. Napirendünk
természetes része, hogy időt szakítunk szeretteinkre; tudjuk, hogy enélkül
nem működne a kapcsolat. Miért ne szánhatnánk időt az önmagunkkal ápolt
– szintén igen fontos – kapcsolatra is? A meditáció és a tudatos lét
lehetőséget teremthet e kapcsolat ápolására, ami aztán az összes többi
kapcsolatunkat is megerősíti.

A szeretet igazságos – a házimunka megosztása

A gyereknevelés elképesztő mennyiségű házimunkával jár; ennek igazságos
felosztása a legtöbb családban feszültségeket okoz. Távolról sem ritkák az
olyan beszámolók, amelyekben dühös és kimerült anyák ecsetelik,
mennyire nem érzik igazságosnak a háztartási teendők felosztását. Sok nő
feladja az igazságosságért folytatott küzdelmet, mások állandó sértettségben
élnek. Sokan úgy vágunk bele a kapcsolatba, hogy egyenlőnek gondoljuk
magunkat, később pedig azt érezzük: átvertek.
Előfordul, hogy társunk – vagy azért, mert a munkahelye rugalmatlan,
vagy azért, mert nem is akarja – nem tölt érdemi időt a gyerekekkel, és
ezzel megfoszt minket azoktól a felbecsülhetetlen értékű, gyerekmentes
időszakoktól, amelyekre pedig oly nagy szükségünk volna. Míg néhányan
hősies erőfeszítéseket tesznek, hogy biztosítsák számunkra a jól
megérdemelt pihenést, sokuk nem szívesen marad magára a gyerekekkel,
ezért gondoskodik róla, hogy kellően bűntudatosan hagyjuk el a házat.
Bár a legtöbb háztartásban mindkét felet jelentős mértékben igénybe
veszi a családi élet, többnyire mégis a nő húzza a rövidebbet, ha alvásról,
kikapcsolódásról vagy házimunkáról van szó. Lényegesen jobbak a
körülményeink, mint nagyanyáink idejében voltak, mégis úgy tűnik, a harc
távolról sem ért véget.
Sok anya aggódik, hogy az adakozást, az egymás segítését és a szeretetet
hangsúlyozó buddhista tanítások végképp mások kapcarongyává teszik
őket. Hogyan ápolhatjuk spirituális értékeinket, ha közben azon aggódunk,
hogy a többiek kihasználnak minket? Hogyan érhetjük el, hogy
igazságosabb legyen a munkamegosztás, ha nem adunk hangot dühünknek?
Hogyan szeressük tisztán életünk párját, ha magasról tesz rá, hogy mi
milyen életet szeretnénk élni? Bonyolult kérdések ezek, és sokunk számára
napi szintű fejtörést okoznak, míg mások inkább feladják, csak hogy béke
legyen.
Mivel minden helyzet egyedi, a buddhizmus nem ad kézzelfogható
tanácsot ezekre. Saját ítélőképességünkre kell hagyatkoznunk. Nagy
általánosságban, nem tehetünk mást, mint hogy megtaláljuk a módját, hogy
szeretettel és helyesen kezeljük a problémáinkat. Ugyanakkor, ha a
buddhizmust vesszük alapul, egy dolog biztos: a düh nem megoldás. Bár a
düh gyakran jól bevált reakció azokra az esetekre, amikor nem bánnak
velünk tisztességesen, a buddhizmus mégis azt mondja, hogy a dühös
tudatállapot nekünk magunknak több kárt okoz, mint hasznot – káros a
boldogságunkra, az egészségünkre és a spirituális fejlődésünkre nézve –, és
hogy rossz üzletet kötünk, bármi legyen is az, amit a düh segítségével
elérünk.
Mi ebből a tanulság? Tűrjünk megadással minden igazságtalanságot? A
buddhizmus álláspontja szerint nem kell eltűrnünk a rossz körülményeket,
ha tehetünk megváltoztatásuk érdekében. Vegyük szemügyre, az alábbi,
gyakorta idézett versszakot Sántidéva A bódhiszattva életútja
(Bodhicaryāvatāra) című művéből{25}:

Mert ha van a bajra ellenszer,

Mire jó a csüggedés?
És ha nincs rá ellenszer,
Csüggedésnek mi haszna?

Röviden összefoglalva: tegyük meg, ami tőlünk telik, aztán éljünk

boldogan. Ha partnerünk semmi jelét nem adja, hogy hajlandó lenne
változtatni, mi pedig valamiért nem tudjuk elhagyni, akkor gyakoroljuk a
türelmes elfogadást. Én, személy szerint – tudatában annak, hány bátor és
hősies nő folytatott már véget nem érő küzdelmet a nők egyenjogúságáért –
valamiféle gyógyírt keresnék. Van, aki felvesz egy bejárónőt, van, aki listát
ír a tennivalókról, és van, aki vég nélküli egyeztetésekbe bocsátkozik
partnerével. A dühös összecsapások helyett próbáljunk leülni és higgadt
beszélgetést kezdeményezni, amelynek során elismerjük partnerünk
érdemeit, nyugtázzuk, hogy nehéz helyzetben van, mégis kérjük, hogy
tegyen meg ezt vagy azt. Ha úgy érezzük, a téma annyi feszültséget vált ki,
hogy képtelenek vagyunk róla higgadtan beszélni, esetleg írhatunk egy jól
előkészített, gondosan megfogalmazott levelet.
A buddhista tanítások arra biztatnak, hogy legyünk együtt érzőek a
partnerünkkel folytatott megbeszélések vagy egyezkedések során. Könnyű
saját szenvedésünket szem előtt tartani, főleg, hogy az sokszor
jelentősebbnek tűnik, mint partnerünké, de ne feledjük: mint minden ember,
párunk szintén szenved. Semmit sem veszíthetünk azzal, ha
elgondolkozunk, min megy keresztül, és ha együtt érzünk és törődünk vele.
Ha mindez túl nehéznek tűnik, gondoljunk a tibeti vezetőkre, akik a
kínaiakkal való tárgyalásokat megelőzően tudatosan táplálják önmagukban
az együttérzést, hogy építő legyen a hozzáállásuk. Mindazok után, amit a
kínaiak Tibetben műveltek, az ő példájuk igazán tanulságos lehet.
Mindamellett, hogy a buddhizmus sokra tartja a nagylelkűséget,
szükségünk lesz némi ítélőképességre is. A szerető családi környezet azt
jelenti, hogy mindenki megteszi a magáét, és senki sem érzi úgy, hogy
lábbal tipornák. Ha igazságtalanul sok terhet vállalunk magunkra, akkor
nem viselkedünk szeretetteljesen önmagunkkal. Ha engedjük ellustulni
családtagjainkat, azzal rossz karmájukat tápláljuk, mert szokásaik idővel
személyiségjegyekké válnak. A karma – maga a tény, hogy cselekedeteink
következményekkel járnak – nemcsak családtagjainkat befolyásolja, hanem
a szélesebb társadalmat és a következő generációkat is. Ha gyermekeink azt
látják, hogy a nő nem más, mint házicseléd, ez nemcsak lányainkat és az ő
lányaikat fogja gyötörni, de a fiainkat is, akik továbbviszik az
igazságtalanságot, növelve a nemek közötti feszültséget.
Spirituális barátom úgy véli, hogy a türelmes elfogadásnak minden
kapcsolatban helye van. Nemrégiben fejezte be a modern házasság
problematikájáról szóló diplomamunkáját, és ezt mondja:

A házasságon belüli egyenlőség problémáját történelmi távlatból

kell szemlélnünk. Rengeteg energiát vesztegetünk el, ha azon
dühöngünk, hogy miért a történelem egy adott pontján járunk,
miért nem valahol később. Olyan ez, mintha azt mondanám, hogy
szeretnék doktori fokozatot szerezni, aztán jól felhúznám magam,
hogy miért nem kaphatom meg most rögtön. Az előttünk járó
generáció idején hatalmas előrelépés történt a nők
életkörülményei terén, a mi feladatunk pedig dühöngés helyett az,
hogy továbbvigyük ezt a folyamatot.

Nincsenek ügyes vagy tökéletes megoldások; a helyzetek, amelyekről

beszélünk, fölöttébb összetettek. A buddhizmus nem ad részletes
útmutatást, csupán néhány irányvonalat vázol, amelyek mentén
elindulhatunk, és megoldhatjuk a problémákat ahelyett, hogy egy ördögi
körben forognánk.

Helyes beszéd
A helyes beszéd a Nemes Nyolcrétű Ösvény egyik eleme. Érdekes, hogy
Buddha nem a helyes cselekedetek kategóriájába sorolta, pedig a beszéd
kétségkívül cselekvés. Ő mégis úgy érezte, külön hangsúlyt érdemel, ami –
ha jobban belegondolunk – nem csoda. Visszanézve látjuk, hogy egyes,
akár évtizedekkel ezelőtt elhangzott megjegyzések még ma is fájdalmat
tudnak okozni. Buddha azt mondta, a beszéd olyan, mint egy fejsze: nagy
hasznot hajtó, igen precíz eszköz, ami ugyanakkor hatalmas károkat képes
okozni. A buddhizmus tíz nem üdvös cselekedetet ismer, ebből három a
testre vonatkozik, három a tudatra és négy a beszédre, ez a négy pedig a
hazugság, a rágalmazás, a becsmérlés és az üres fecsegés. (A 4.
függelékben megtalálható a tíz nem üdvös cselekedet felsorolása.)
A helyes beszéd életünk minden területén felbecsülhetetlen érték, de
különösen otthon az. A társunknak mondhatjuk ki leginkább mindazt, ami a
szívünket nyomja, ő az, aki előtt leginkább önmagunk lehetünk. A vele való
kapcsolatunkban szerencsére elfogadható, ha egy problémáról mindjárt a
keletkezése pillanatában beszélünk. Ha sérelmeinket azonnal
felhánytorgatnánk barátainknak, könnyen lehet, hogy a végén magunkra
maradnánk. A társunkkal való szólásszabadságnak azonban – mint ahogy
ezt többségünk jó eséllyel megtapasztalta – ára van, hiszen magában
hordozza a konfliktusok lehetőségét.
Helyes beszéddel elkerülhetők a konfliktusok. Beszédstílusunk átragad a
másikra. Ha ingerlékenyek vagyunk, vélhetően a másik is az lesz. Ha
partnerünk kitörő örömmel üdvözöl minket, akárhogyan érezzük is
magunkat, várhatóan mi is ellazulunk egy kicsit, és hasonló fogadtatásban
részesítjük. Beszédmódunk meghatározza otthonunk hangulatát, és ez
fontosabb, mint gondolnánk. Egy a Flinders és a La Trobe egyetemek által
végzett, 750 ausztrál családot vizsgáló (a külföldi tanulmányokkal
egybehangzó) kutatás szerint a családi otthon társas és érzelmi légköre a
kamaszok kiegyensúlyozottságának legfontosabb tényezője.
Beszédünk felfedi a véleményünket és az aggodalmainkat, és mivel
gondolatainknak és érzéseinknek igyekszünk tudatában lenni, az is fontos,
hogy magával a beszédünkkel és annak hatásaival is tisztában legyünk.
Amikor a férjemmel beszélek, előfordul, hogy kritizálok másokat,
panaszkodom a nehézségekről, vagy kijövök a béketűrésből. Ha
átgondolom a beszélgetéseinket, nem nehéz rájönnöm, hogy a spiritualitás
mely területeire kéne koncentrálnom. Egyes buddhista iskolák bevezettek
egy érdekes gyakorlatot, amely a „60 másodperces gyakorlat” nevet kapta.
Lényege, hogy két ember úgy beszélget egymással, hogy minden
válaszadás előtt 60 másodperc szünetet tartanak, így elősegítve az építő
jellegű, segítő szándékú beszédet. Anyaként nemigen tarthatunk ekkora
szüneteket, arra azonban megtalálhatjuk a lehetőséget, hogy egy picit
várjunk, mielőtt megszólalnánk.
Hogyan határozta meg tehát Buddha a helyes beszédet? Először is azt
mondta róla, hogy igaz. Ez annyit tesz, hogy nyíltan, őszintén, egyszerűen
nyilatkozunk, és kerüljük a hazugságot. Aztán azt mondta, hogy beszédünk
legyen kedves és gyengéd. Tartózkodjunk a durva nyelvhasználattól,
kerüljük a gonoszkodó, bántó vagy önmagukért való megjegyzéseket.
Beszédünk legyen továbbá segítőkész. Ez azt jelenti, hogy óvakodjunk a
pletykálkodástól, mások titkainak felfedésétől és attól, hogy hallgatóságunk
figyelembevétele nélkül tartsunk „kiselőadást”. Egy anya arról mesél, hogy
az iménti tanítás milyen változást hozott az életébe:

Rájöttem, hogy abba kell hagynom a káromkodást. Ha azt

szeretném, hogy beszédem kedves, gyengéd és segítőkész legyen,
meg kell tisztítanom. Nem mintha korábban különösebben
szabadszájú lettem volna, de egyes szavak túlzott erővel
rendelkeznek.

Néhány példát is említ:

Le akartam szokni az olyan kifejezésekről, mint hogy „eldurrant

az agyam” vagy, hogy ez vagy az „le se szart”. Nem akartam azt
mesélni a férjemnek, hogy milyen „idióta, hülye, marhákkal”
találkoztam – hogyan érezhetnék együtt másokkal, ha ilyen
szavakat használok. Amikor az ember erős kifejezéseket használ,
azt a benyomást kelti, hogy mérgesebb, mint valójában, és ezzel
 fölösleges feszültséget gerjeszt. Ha véget tudunk vetni annak,
hogy ilyen negatív szavakkal fejezzük ki magunkat, azzal jelentős
lépést teszünk az egykedvűség irányába.

Néhány további buddhista alapelv, amelyet érdemes észben tartanunk:

• Megfelelő személy. Vannak, akik szeretik túlbeszélni a dolgokat

ahelyett, hogy befelé fordulnának. Ha minden problémánkkal a
partnerünkhöz vagy másokhoz szaladgálunk, akkor előfordulhat, hogy
épp csak önmagunkban nem keressük a választ, és ezzel elzárjuk az
utat saját megérzéseink elől. Lehet, hogy a többiek úgy elárasztanak
tanácsokkal, véleményekkel és történetekkel, hogy a végén már nem
halljuk saját benső hangunkat. Meg kell találnunk az arany középutat,
ami mások esetében pedig épp azt jelentheti, hogy nyitottabban, több
emberrel kellene kommunikálniuk.

• Jó időben, jó helyen. Mark rákiabál néhány éves gyermekére, mert

kilöttyintette a müzlijét. Sharon számára nyilvánvaló, hogy Mark
túlreagálta a dolgot, és nyomban vitába száll vele. Mark védekezésül
rátámad Sharonra. Az egész vita elkerülhető lett volna, ha Sharon
megvárja, amíg Mark lecsillapodik, és egy nyugodt pillanatban hozza
szóba a témát, hogy mi az, ami elvárható egy néhány éves gyerektől,
és mi az, ami nem.
Érdemes átgondolni, mikor álljunk elő egy adott problémával.
Nem biztos, hogy az a legalkalmasabb pillanat, amikor eszünkbe
jut a dolog. Ha társunk megkritizál minket, nem feltétlenül bölcs
válasz, ha nyomban védekezni kezdünk. Később, amikor már volt
időnk átgondolni a dolgot, és még mindig úgy érezzük, hogy a
kritika jogtalan volt, felvethetjük a témát egy nyugodt pillanatban,
olyankor, amikor higgadtan tudunk gondolkodni.
Sokat segít, ha egyszerűen nem vagyunk hajlandóak részt venni
parázs vitákban, a problémák ugyanis ritkán oldódnak meg
 ilyenkor. Lehet, hogy nem becsüljük kellőképp a
visszafogottságot.

• Megfelelő téma. A megfelelő téma kiválasztásához egyfelől tudnunk

kell, hogy mi az, ami a hallgatóságunkat érdekli, másfelől, hogy mi a
szándékunk a beszélgetéssel. Mielőtt megszólalnánk, feltehetjük
magunknak a kérdést: „Miért ezt mondom? Segíteni szeretnék,
kritizálni, dicsekedni, manipulálni, befolyásolni, bántani?”

Nem kell más, mint hogy emlékeztessük magunkat: panaszkodjunk

kevesebbet, és adjunk többször hangot mások iránti megbecsülésünknek.
Már ez is csodálatos változásokat idézhet elő otthonunk hangulatában.
Ahogy az alábbi anya meséli:

Évekig vártam, hogy a férjem több elismeréssel, gyengédséggel

legyen irántam, hogy megemlítsen bármit, akármit, amit kedvel
bennem. Aztán elolvastam egy jó könyvet, ami megihletett, és
innentől fogva szóvá tettem, amikor úgy gondoltam, hogy jól néz
ki, köszönetet mondtam a jó tulajdonságaiért, gyakrabban
átöleltem. Lehet, hogy egyszerűen csak szerencsém volt,
mindenesetre elkezdte viszonozni ezeket az apró kedvességeket.
El sem akartam hinni, hogy ennyire egyszerű jobb irányba terelni
a házasságunkat. Hány évet vesztegettem el!

Összefoglalva, mielőtt beszélni kezdenénk, fontoljuk meg: Igaz, amit

mondani készülünk? Kedves? Hasznos? Esetleg bántó? Ez a megfelelő
pillanat? Érdemes beszélni róla egyáltalán? Ezeknek a kérdéseknek a
feltevésével okulhatunk hibáinkból, amelyekből én például jó néhányat
elkövettem. Jóllehet a helyes beszéd elsajátítása nem fog menni egyik
napról a másikra, de legalább hosszú időn át élvezhetem a folyamatos
fejlődést.
Egyes buddhisták úgy vélik, hasznos lehet, ha halkabban vagy lassabban
beszél az ember, ha másért nem azért, mert így talán nem feledkezünk meg
az óvatosságról. Mások tudatosan
mielőtt válaszolnának. Persze senki
megfosztani magát a beszélgetés
elmozdulás iránti elköteleződés
bánkódástól, mind a rossz karmától.
kivárnak, tartanak egy kis szünetet,
sem szeretné a túlzott óvatosság miatt
örömétől, de a helyes irányba való
megszabadíthat mind a későbbi

Mások meghallgatása
A szeretet egyik hatásos kifejezési módja, ha igazán odafigyelünk a
másikra, ha teljes valónkkal jelen vagyunk a beszélgetésben. Nem csekély
ajándék, ha valaki csöndben, figyelmesen, ítélkezés nélkül meghallgatja a
másikat, és ezzel lehetőséget biztosít számára a maga valóságának
feltárására, ötletek felfedezésére, kiteljesedésre. Esélyt ad, hogy kreatívak
legyünk, és arra is, hogy terheinket megosszuk másokkal. A másik felet
meghallgatni igazán nem bonyolult, és mégis mekkora ajándék ez egy
kapcsolatban!
Igen ám, de a türelmes odafigyelés a legtöbbünk számára nem is olyan
egyszerű. Hány embert ismerünk, aki tényleg jó hallgatóságnak bizonyul,
aki kézen fog és végigkísér a történetünkön? Hogyan érezzük magunkat,
amikor ez bekövetkezik? Minden helyreállt, felszabadult vagy örömteli?
Mások meghallgatása készség, és mint ilyen, gyakorlatot igényel, valamint
azt, hogy képesek legyünk tanulni a saját hibáinkból.
Mindannyian arra vágyunk, hogy megértsenek, olyannak szeressenek,
amilyenek vagyunk. Ha elköteleződünk amellett, hogy meghallgatjuk a
másikat, jobban meg fogjuk érteni partnerünket, és érzékenyebben fogjuk
szeretni egymást. Ha érezzük, hogy társunk ért és megért minket, és ez
kölcsönös, akkor bizonyságot nyer, hogy még mindig érdeklődünk egymás
iránt. Egy kapcsolat veszélyes vizeken jár, ha nem hallgatják meg egymást.
Furcsamód sokszor épp azokra a legnehezebb figyelnünk, akik a
legközelebb állnak hozzánk. Partnerünkre sokkal jobban odafigyeltünk a
kapcsolat elején, amikor még minden megnyilvánulás az újdonság ígéretét
hordozta magában. Lelkesek voltunk, az új szerelem kiváltotta hormonok
pedig tették a dolgukat. Idővel aztán már csak fél füllel hallgattuk: automata
üzemmódra kapcsoltunk, és elkezdtünk jobban figyelni magunkra, mint
arra, amit a partnerünk mond.
Nem vesszük tudomásul az igazságot, hogy minden csak átmeneti, és
feltételezzük, hogy ismerjük partnerünket, és úgyis tudjuk, mit akar
mondani. Esetleg hagyjuk, hogy az elvárásaink, az igényeink vagy az
ítéleteink elhomályosítsák a másik szavait. Ahhoz, hogy igazán meg
tudjunk hallgatni valakit, be kell látnunk, hogy soha nem tudhatunk róla
mindent. Minden ismerősünk komoly változásokon megy keresztül nap
mint nap. A másik meghallgatásához az kell, hogy mozgásba hozzuk a
képzeletünket, hogy be tudjunk lépni partnerünk valóságába.
Mások meghallgatása is lehet meditáció, hiszen többnyire csöndben
vagyunk és figyelünk. Tudatosan a másikra irányítjuk a figyelmünket.
Előfordul, hogy elkalandozunk, ítélkezünk, vagy megpróbáljuk megoldani a
helyzetet a másik helyett, de mindig visszatereljük a figyelmünket az általa
elmondott valóságra. Tudatosan, minden szempontból megfigyeljük az
elhangzottakat. Koncentrálunk a testbeszédre, a hanghordozásra, és ami a
legfontosabb, a szavak mögött meghúzódó érzelmekre is.
Ha táplálni akarjuk a bizalmat, ami lehetővé teszi a másik számára, hogy
megnyíljon előttünk, ki kell engednünk a kezünkből a beszélgetés
irányítását. Az „én” – vagy ha úgy tetszik az ego – a háttérbe húzódik, és
átadja helyét a mások iránti együttérzésnek. Ugyanúgy, mint amikor
meditálunk, félretesszük a véleményünket: Semmi sem „jó” vagy „rossz”.
Még ha nem is értünk egyet, vagy helytelenítünk valamit, akkor is adunk
egy esélyt a másik által ábrázolt valóságnak. Várólistára tesszük saját
mondandónkat; nem akarunk okosnak vagy bölcsnek tűnni. Nem szakítjuk
félbe a másikat, nem sajnálkozunk, nem adunk tanácsokat és nem tereljük
vissza a témát saját magunkra.
Ha kérdésekkel bombázzuk a beszélőt, azzal gyakran csak át akarjuk
venni a beszélgetés irányítását, vagy a kíváncsiságunkat szeretnénk
kielégíteni. Hadd mondja el ő, amit szeretne. Ha biztosak akarunk lenni
abban, hogy nem hozakodunk elő akaratlanul is a saját mondókánkkal,
foglaljuk össze, mit mondott a másik, vagy hogy szerintünk mit érez.
Például, mondhatjuk egy adott helyzetre: „Nagyon bosszantó lehetett.”
Ilyenkor a beszélő megkönnyebbül, hogy értjük, amiről beszél, és
valószínűleg további részleteket is felfed. Akárcsak a helyes beszéd esetén,
itt is sokat tanulhatunk abból, ha utólag átgondoljuk a beszélgetést, és
megkérdezzük magunktól: mennyire figyelmesen hallgattam a másikat?
Ítélkeztem? Képes voltam megállni, hogy előhozakodjam a
véleményemmel, vagy megoldási javaslatokat tegyek? Mennyire
koncentráltam?
Ha jó hallgatóságnak bizonyulunk – olyannak, aki figyel és a háttérben
marad –, azzal nagyon fontos menedéket szolgáltatunk nemcsak a
partnerünknek, de a gyerekeinknek is. Mások meghallgatása biztos kivezető
út az önzőségből és az énközpontúságból – kitágítja a világot.

Mit tehetünk?
• Fogadjuk el, hogy a kapcsolatok – és a benne élők külön-külön
is – különböző időszakokon mennek keresztül; a kapcsolat
egyetlen szakasza sem állandó.
• Legyen bátorságunk kezdeményezni a kapcsolat tökéletesítését.
• Ne feledjük, hogy gyermekeink abból tanulnak, amit a szüleik
kapcsolatában látnak.
• Álljunk meg és tudatosítsuk magunkban, ha belekerültünk a
veszekedés, a hibáztatás és a kritizálás ördögi körébe.
• Figyeljünk arra, hogy a partnerünk iránti szeretet ne ragaszkodás
legyen, az egységről szóljon, és legyen része a szerető kedvesség,
az együttérzés, a másik örömében való osztozás és az
egykedvűség.
• A kapcsolatban felmerülő nehézségek során vállaljuk a saját
felelősségünket.
• Legyünk tudatában, hogy magunk választjuk meg a
reakcióinkat; egy reakció sem az adott helyzet elkerülhetetlen
eredménye.
• Igyekezzünk minél többször a partnerünk szemszögéből is
megvizsgálni a dolgokat, és biztassuk őt is ugyanerre.
• Vegyük észre, milyen fontos az önmagunkkal való együttérzés.
Idézzük fel jó cselekedeteinket, és ne feledkezzünk meg a
mindenkiben ott lakozó Buddha-természetről.
• Szakítsunk időt az önmagunkkal való kapcsolatunk ápolására.
Élvezzük az egyedüllétet.
• Rendezzük diplomatikusan a házimunka megosztásának
kérdését. Ne keressük a nyílt konfliktust, és ne nyugodjunk bele
olyan megoldásba, amely az elnyomásunkat és a családtagok
felelőtlenségét vonja maga után.
• Tudatosítsuk magunkban, hogy a beszédstílus ragályos.
• Gondoljuk végig a partnerünkkel folytatott beszélgetéseket,
hogy kiderüljön, mely területekre kell spirituálisan is
koncentrálnunk.
• Tartsunk egy kis szünetet, mielőtt megszólalnánk.
• Igyekezzünk, hogy mondandónk igaz, kedves, gyengéd és
segítőkész legyen.
• A megfelelő emberrel beszéljünk – ez néha nem más, mint
önmagunk.
• Ismerjük fel a visszafogottság és a kivárás értékét.
• A hallgatóságunk igényeinek és érdeklődésének
figyelembevételével beszéljünk.
• Igyekezzünk partnerünk felé jobban kifejezni
nagyrabecsülésünket, és kevesebb szemrehányást tenni.
• Szánjunk rá időt, hogy ítélkezés, közbeszólás vagy a beszélgetés
irányításának szándéka nélkül meghallgassuk partnerünket.
 8.
A BOLDOGSÁG MEGTALÁLÁSA ÉS AZ
ÉNKÉP ELVESZTÉSE
Hány órát töltöttem azzal, hogy a boldogságról ábrándoztam! Hol találom?
Hogyan tarthatom meg? Elképzelhető, hogy valaha is tökéletesen boldogok
legyünk? Az esetek jelentős részében a boldogság aggodalommal párosul:
mit tegyek, hogy ne veszítsem el? Megérdemlem egyáltalán? Jogom van-e a
boldogsághoz, amikor oly sokan szomorúságban élnek?
Sokan vagyonokat kerestek azzal, hogy piacra dobták a „boldogság tíz
titkát”. Van egyáltalán titka a boldogságnak? Egy emlékezetes estén egy
buddhista tanító elém tárta azt, amit akkor a boldogság első számú titkának
gondoltam. A felismerés pillanata volt ez, ami aztán elmélyítette a
buddhizmus gyakorlása iránti elköteleződésemet. Úgy éreztem, mintha a
boldogság kirakós játékának első darabja került volna a kezembe. A tanító
azt mondta: „Mindaz a boldogság, amit a magunkon kívüli világból
szedegetünk össze, mulandó. A mély és tartós boldogság belülről fakad.”
Felidéztem magamban az életem során megélt örömteli, békés
pillanatokat, és arra jutottam, igaza van. A kívülről jövő boldogság valóban
átmenetinek bizonyult, ráadásul többnyire aggodalommal párosult. Amikor
az újszülött Zacet először tartottam a karjaimban, az maga volt a mennyei
boldogság…, ami aztán hamarosan átadta a helyét a kétségek és
aggodalmak sorának. Életben marad? Nem fogják elrabolni? Jó anya
leszek? Mire kettőt pislogtam, boldogságom tárgya minden este többórás,
menetrendszerű visítást rendezett, amitől úgy kikészültem, mint még soha
életemben.

Hol ne keressük a boldogságot?

Az, hogy „a boldogság belülről fakad”, idejétmúlt sablonszövegnek tűnhet.
Hallottuk nem egyszer, nem kétszer, és még ha el is fogadtuk, rengeteg időt
áldozunk a kívülről jövő boldogság hajszolására, ahelyett, hogy befelé
fordulnánk. Ki tudja, miért, mindig magunkon kívül keressük a
boldogságot, mintha képtelenek lennénk elhinni, hogy a boldogság bármely
pillanatban a rendelkezésünkre áll.
Életünk tele van a világra vonatkozó vágyakkal, reményekkel és
határozott elvárásokkal. Kijelentjük, hogy a világ köteles biztosítani
számunkra egy szerető társat; néhány gyereket, akikre büszkék lehetünk;
megfelelő karriert; rengeteg tárgyat, amit birtokolhatunk; némi rendszeres
izgalmat; és ez még csak a lista eleje. Ha úgy találjuk, hogy valamely
terület nem működik kielégítően, akkor erre koncentrálunk, és felruházzuk
a hatalommal, hogy boldogtalanná tegyen minket. Ha egyik vagy másik
területen szerencsésnek bizonyulunk, akkor átmenetileg nagyon boldogok
vagyunk, aztán ez egyszer csak elmúlik.
Még ha az élet meg is felelne várakozásainknak, akkor is emelnénk a
lécet, és arra a következtetésre jutnánk, hogy még többre van szükségünk.
Most, hogy már van kényelmes otthonunk, inkább csodálatos otthonra
vágyunk – akkor aztán boldogok leszünk, egyszer és mindenkorra.

Bárcsak szindróma

Örökösen azzal áltatjuk magunkat, hogy a boldogság már a sarkon

ólálkodik, de csak a jövőben jön el. „Bárcsak vége lenne már az
iskolának!”, aztán „Bárcsak találnék egy jobb állást!”, majd „Bárcsak
találnék valakit, akit szeretni tudok!” és így tovább, életünk végéig. Hányan
mondták már, hogy „Bárcsak lennének gyerekeim, de boldog lennék”?
Mígnem hamarosan megtapasztalták, hogy a gyerekek tényleg rengeteg
örömöt jelentenek, ugyanakkor számtalan akadály és szomorúság forrásai
is. Ha abban a tudatban élünk, hogy a boldogság mindig a túlsó sarkon vár,
könnyen előfordulhat, hogy anélkül jutunk az életünk végére, hogy valaha
is megengedtük volna magunknak, hogy akkor és ott boldogok legyünk, és
ezzel rengeteg lehetőséget vesztegettünk el az öröm megélésére.
Tapasztalatainkat megállás nélkül osztályozzuk, „jó” és „rossz”
kategóriába rendezzük. Aztán megpróbáljuk úgy intézni az életünket, hogy
elkerüljük a „rosszat”, és magunkhoz édesgessük a „jót”. Minden
erőfeszítésünk ellenére kudarcot kudarcra halmozunk. Mint ahogy azt
bármelyik zen buddhista megmondhatja: az élet „tízezer öröm és tízezer
bánat”. A fájdalom éppúgy része az életünknek, mint a gyönyörűség, ezért
hiábavaló dolog külső körülményekhez láncolni boldogságunkat.
Tisztább pillanatainkban egy rövid időre talán rálátunk helyzetünkre – az
átmeneti boldogság vég nélkül való hajszolása teljességgel hiábavalónak
tűnik, de mi mást tehetünk? Ahelyett, hogy tudatosítanánk magunkban a
belső boldogság hiányát, még erőteljesebben próbálkozunk odakint,
mondván, hogy nyilván többre van szükségünk mindabból, amit a világ
kínál. Meggyőzzük magunkat, hogy világ körüli útra, szerelmi kalandra,
esetleg karrierváltásra van szükségünk. És ismét a külvilágtól várjuk, hogy
teljesítse követeléseinket.
Rohangálunk fel-alá, mint az őrült, és talán sikerül is elterelnünk a
figyelmünket belső világunkról, de végül érezzük, hogy ideje megállni és
egyszerűen csak létezni. Egy buddhista írónő, Sylvia Boorstein könyvének
ezt a címet adta: Don’t Just Do Something, Sit There (Ne csak úgy csinálj
valamit, ülj). A meditáció és a tudatos lét által összeköttetést teremtünk
belső önmagunkkal. Ha megtanuljuk, hogy belül keressük a boldogságot
anélkül, hogy külső feltételeket szabnánk, megtaláljuk az erőt, hogy
szembenézzünk mindazokkal a kihívásokkal, amelyeket az élet ránk zúdít.
Véget kell vetnünk annak, hogy kívül keressük a boldogságot. A magunk
belső útján kell elindulnunk.
A boldogság vagy annak hiánya olyasvalami, amivel az anyák
kétségbeesetten igyekeznek megbirkózni. Ez különösen igaz akkor, amikor
egy második gyerek érkezik a családba A Sydney’s Child című ausztrál
szülői magazin beszámolt egy tanulmányról, mely szerint: „…a második
gyermek születése utáni egy év a nők életének az a szakasza, amikor a
legkevésbé elégedettek az életükkel. Egy másik vizsgálat kimutatta, hogy
sok kétgyermekes anya olyan mértékű stresszt él át, hogy valójában orvosi
kezelésre szorulna.”
Az anyák rengeteg időt töltenek különböző elintézendőkkel: házimunka,
ide menni, oda menni, papírmunka, telefonok, gyerekek fuvarozása,
időpontok, születésnapok. Minden családtagra időt szánni, tartani a
kapcsolatot a rokonokkal. Annyi megjegyeznivaló kavarog az agyunkban,
hogy időnként úgy érezzük, felrobbanunk.
A családi kötelezettségek kereszttüzében nincs rá mód, hogy saját
boldogságunk nyomába eredjünk. Kevesebb időnk jut a munkánkra, a
hobbijainkra, a barátainkra, és rájövünk, hogy a „családi nyaralás” egy
önmagának ellentmondó fogalom. Vannak időszakok, amikor a
leghalványabb esély sem kínálkozik a boldogságra, mert a csecsemő ordít, a
kisgyerek hisztizik, az egyik alvási nehézségekkel küzd, a másik
antiszociálisan viselkedik, a munkahelyünk pedig rugalmatlan. Az egész
egy véget nem érő vesszőfutás. Vannak időszakok, amikor a boldogság
olyan távolinak tűnik, hogy szerényen beérnénk már egy kis „békével és
nyugalommal” is.
Természetesen a boldogság számos új, külső forrása áll az anyák
rendelkezésére: látják, hogyan alakul gyermekeik egyénisége, nevetve
figyelik viháncolásukat, és még az is lehet, hogy új barátokra tesznek szert.
Mégis, gyakran csak toljuk magunk előtt a boldogságot, azt kívánva,
„bárcsak iskolába járnának már”, „bárcsak túllennénk már ezen a
korszakon”, „bárcsak elköltöznének”.
Néha azt halljuk, hogy egyik vagy másik tapasztaltabb anya így tűnődik:
„olyan gyorsan felnőnek, nem igaz?” Lehet, hogy hitetlenkedéssel fogadjuk
szavaikat, pedig igaz, hogy életünknek ez a szakasza is elmúlik majd, és
éppen ez az, ami értékessé teszi. A buddhista írónő, Anne Cushman
pontosan érti ezt:

Szembesíthet-e jobban bármi az átmenetiség igazságával, mint

hogy egy szétszórt, a világra fittyet hányó gyereket szeretek? …
És még ha minden tökéletesen megy is, tudom, hogy ez a Skye –
aki most itt csicsereg, szenvedélyesen szopogatja a gumikacsája
csőrét, és pancsol velem a kádban – úgy eltűnik majd, mint a
szappanbuborék. Tegnap még egy kis dudor volt, aki a hasamat
rugdosta, miközben én a hosszokat róttam a júliusi napsütésben,
holnap pedig középkorú férfi lesz, és könnyes szemmel szórja
hamvaimat valamelyik hegyi tóba.
Az 5. függelékben megtalálható az írónő egyik cikke, amelyben buddhista
nézőpontból ír az újszülöttek gondozásáról.
Ha várni akarunk a boldogsággal, amíg a gyerekeink idősebbek lesznek,
egy nagyon fontos szakaszt hagyunk ki az életünkből. Előfordulhat, hogy itt
ülünk majd idősebb korunkban, lapozgatjuk a fotóalbumot, melynek
minden lapjáról a gyerekünk mosolyog vissza ránk, és sajnálni fogjuk, hogy
nem élveztük a helyzet minden percét. Tanulmányok sora bizonyítja, hogy a
gyerekek lelki és szellemi fejlődése szempontjából az első néhány év
meghatározó – egy újabb tényező, ami a kisgyerekeinkkel töltött pillanatok
értékére figyelmeztet.

Énkép a slamasztikában
Gyermekeink születése előtt úgy szervezhettük az életünket, hogy
beleférjenek az énképünket megerősítő tevékenységek. Ha nem voltunk
igazán elégedettek a munkánkkal, még mindig foglalkozhattunk más, az
érdeklődési körünkbe tartozó dolgokkal, amelyek megelégedéssel töltöttek
el, és az egyéniségünkbe vetett hitünket táplálták. Fiatalok voltunk, és úgy
éreztük, azok is maradunk. Bár voltak gondjaink, életünk – összességében –
sokkal egyszerűbb volt, és temérdek lehetőség állt rendelkezésünkre, ha el
akartuk terelni gondolatainkat a világ problémáiról. Könnyebb volt elbújni
az első Nemes Igazság elől, mely szerint a szenvedés és a kielégületlenség
létező dolgok – az öregedés, a betegség és a halál utolsók voltak
gondolataink sorában.
Aztán gyerekeink lettek. Ez többnyire nem tett jót a karrierünknek,
ráadásul a munkán és a családon kívül már nemigen jut időnk másra.
Egyszeriben szembesülünk a kérdéssel: „ki vagyok én?”, és már nem
nagyon tudjuk a választ. Hogy fogjuk így összerakosgatni az énképünket?
Bár vannak különleges, „született anyák”, legtöbben azonban úgy érezzük,
hogy a gyerekek egész napos kiszolgálása nem különösebben támogatja az
énképünket. Amikor egy barátom tájékoztatásul közölte hároméves
lányával, hogy „nem vagyok a szolgád”, azt a választ kapta, hogy „de
igen”.
Vannak időszakok, amikor büszkeséggel tölt el az anyaság, és úgy
érezzük, minden a helyén van. Néha azonban énképünk komoly sérüléseket
szenved, amikor úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk megbirkózni a
gyereknevelés feladataival, az életünk pedig nem más, mint áldozatok
végtelen sorozata. Mindnyájan hallottunk már anyákat panaszkodni:
„Annyira kevés időm jut magamra, és ha mégis jutna, képtelen lennék
bármit is csinálni, mert összeesem a fáradtságtól.” „Lőttek a karrieremnek.”
„Mást sem csinálok, mint hogy másokat kiszolgálok.” És ami talán a
legrosszabb: „Már azt sem tudom, ki vagyok valójában.” Ezek a
kijelentések mind-mind a megtépázott énképről árulkodnak.
Ahogy buddhista barátnőm, Joanne mondta:

A második gyermekem születését követő hónapokban éreztem,

hogy olyan messzire távolodik tőlem mindaz, ami valaha voltam,
hogy az jutott eszembe, talán ilyen az, amikor valaki megőrül. A
rá következő hónapokban tehetetlenül kellett végignéznem, ahogy
a bennem élő tökéletes anya hirtelen, kegyetlen halált hal.

Hogyan táplálhatja egy anya önnön pozitív énképét, ha az egész napja olyan
tevékenységekkel telik, amelyek vagy a gyerek fejlődését segítik, vagy
ahhoz szükségesek, hogy ne ússzon el az egész háztartás? Sokan a
munkavállalásban látják a megoldást, de vajon mennyire megbízhatóan
segíti énképünk megalkotását egy állás? Könnyen lehet, hogy a munka,
amit elvállalunk, inkább rombolja, semmint alátámasztja az önmagunkról
alkotott képet. Az is előfordulhat, hogy a munkahelyi körülmények hirtelen
változásával énképünk egyik pillanatról a másikra szertefoszlik. Arról már
nem is beszélve, hogy ha a munka és a gyerekek között egyensúlyozunk,
úgy érezhetjük, egyik helyen sem tudunk megfelelően helytállni.
Mit mond ebben a témában a buddhizmus? Két szó elég az énképpel
kapcsolatos buddhista álláspont kifejezésére: FELEJTSD EL! Valójában a
buddhizmus egészen odáig megy, hogy azt állítja, az énkép – az ahhoz való
ragaszkodás, hogy valamiféle stabil, konzisztens, állandó formában
létezünk – boldogtalanná tesz.

Az identitás hajszolása
Az önazonosság iránti vágyakozásunk jelentős teher. Úgy érezzük, a
boldogságot ki kell érdemelni, kellően „értékesnek” kell lenni hozzá.
Listákat gyártunk a fejünkben jó és rossz tulajdonságainkról, és folyamatos
megfigyelés alatt tartjuk teljesítményünket. Mások akarunk lenni, mint
amilyenek most vagyunk.
Nem sokan vallanák be, hogy egyetlen céljuk az életben az, hogy pozitív
énképet teremtsenek maguknak, hiszen ez olyan, mintha azt mondanák: „A
legtöbb energiát abba fektetem, hogy igyekszem büszke lenni önmagamra.”
Elképesztően hangzik, de ha közelebbről megvizsgáljuk gondolatainkat és
cselekedeteinket, valójában ez az, amit tapasztalunk. Nem kizárt, hogy a
pozitív énkép iránti vágyunk kielégítésének szenteljük egész életünket.
Milyen gyakran találjuk úgy, hogy:

• mindent elkövetünk, hogy tökéletes anyák, munkaerők,

otthonteremtők legyünk, akkor is, ha az egészségünk vagy a józan
eszünk bánja?
• bűntudatunk van, ha nem felelünk meg a saját elvárásainknak?
• összehasonlítgatjuk magunkat másokkal?
• azon aggódunk, hogy vajon mások mit gondolnak rólunk?
• a leghalványabb kritikára is ugrunk?
• mások elismerésére vágyunk?

Lehet, hogy csak a halálos ágyunkon vesszük majd észre, hogy egész
életünkben az önbecsülésünket kerestük – pedig biztos van ennél jobb élet.
A buddhista álláspont a következő: Minek hajszoljak valamiféle pozitív
énképet, ha még „énem” sincsen? Mindez annyit tesz, hogy nincs egy
alapvető, stabil, konzisztens, folyamatosan létező én. A nem létező én
tanítása elsőre vérlázítónak tűnhet, de behatóbb vizsgálat után, meglepődve
tapasztalhatjuk, mennyi igazság van benne.

Mégis, ki vagyok én?

Ha papírra tudnánk vetni minden gondolatunkat, hogyan nézne ki a
végeredmény? Egy színész mond egy hosszú monológot? Vagy egy csomó
színész van és mindegyik más mellett érvel? Figyeljük meg ennek az
anyának a gondolatait:

Lehet, hogy fel kéne hívnom Anne-t… biztosan magányos…

annyi dolgom van, nem érek rá… mindig olyan jó barátnőm volt,
többet kellene vele törődnöm… nincs kedvem cseverészni, fáradt
vagyok… fel kell hívnom a könyvelőt.

Olyan, mintha több személy lakna az agyunkban: az egyik javaslatokkal áll

elő, a másik megvétózza őket, a harmadik arra buzdít, hogy vegyük
figyelembe mások érzéseit – egy egész bizottság verseng azért, hogy neki
legyen igaza. Az egymást túlkiabáló hangok teljes zavart és
döntésképtelenséget idézhetnek elő, vagy azt eredményezhetik, hogy a
leghangosabbnak engedelmeskedünk, a többit meg eltesszük későbbre.
Melyik hang vagyok én magam? Mindegyik hang a mi fejünkben létezik,
mégis, mintha mindegyik más személyiség lenne. Ha meghallgatjuk, mi
zajlik a fejünkben, vajon mindvégig egyetlen, következetes hangot hallunk?
Elképzelhető, hogy az, hogy önmagunkat egyetlen koherens egységként
látjuk, téveszme csupán?

Önmagunk keresése

A buddhizmus kétségbe vonja, hogy észszerű lenne hinni egy állandó,

megingathatatlan én létezésében. Kezdjük azzal, hogyan definiálnánk az
ént. Mi az én pontosan? Körül tudjuk írni valahogyan? „Türelmetlen
vagyok és pesszimista, ugyanakkor szeretetteljes és társaságkedvelő.” Ha
ily módon címkézzük magunkat, azzal leszögezzük, hogy
személyiségjegyeink soha nem változnak. Ugyanakkor tudjuk, hogy egyik
nap türelmetlenebbek vagy szeretetteljesebbek vagyunk, mint a másikon, és
ez az összes többi tulajdonságunkra is igaz. Egyetlen tulajdonságunk sincs,
ami feltétlen jellemző lenne ránk egész életünk folyamán.
Lehet, hogy múltbéli tapasztalataink összességével tudnánk meghatározni
magunkat? Ez esetben minden az emlékezetünkön múlik, amiről viszont
tudjuk, hogy teljességgel megbízhatatlan. Az ember emlékezete csal: egyes
emlékeket mélyen eltemetünk magunkban, míg másokat százszor is
felelevenítünk, menet közben mindig egy kicsit kiszínezve. Emlékeinket
átszerkesztjük, felcicomázzuk, olyan részletekkel egészítjük ki, amelyek
talán soha nem is léteztek. Lehet, hogy ha évekkel később, ugyanabban a
helyzetben találnánk magunkat, egészen másként viselkednénk, és ezzel
egy az egyben átírnánk a történetet. De még ha tökéletesen működne is az
emlékezetünk, múltbéli tapasztalataink akkor sem határoznának meg
minket. Lehet, hogy az iskolában az áldozat szerepét töltöttük be, de az már
a saját döntésünk, hogy azonosítjuk-e magunkat ezekkel az emlékekkel;
ettől még nem feltétlenül válunk egy életre áldozattá.
Mi van, ha szerepeink tükrében határozzuk meg magunkat? A különböző
társasági eseményeken rendre elhangzik a kérdés: „Mivel foglalkozol?” Így
próbálunk többet megtudni egymásról. Ugyanakkor kevéssé valószínű,
hogy foglalkozásunk teljes képet festene rólunk, főleg ha esetleg nem is
szeretjük a munkánkat. Olyan, további szerepeink, mint hogy „szerető
házastárs”, „szófogadó gyermek”, „gondoskodó anya”, szintén nem
határozzák meg teljes lényünket. Az ezen szerepek betöltésére irányuló
képességünk és vágyunk idővel rengeteget változhat.
Minden jel arra mutat, hogy van egy testünk, amelyik független mások
testétől és a világ többi részétől. Tekinthetünk-e azonban úgy erre a testre,
mint rendíthetetlen, állandó énünkre? A testünkben a születésünktől
halálunkig végbemenő változás, valamint a tény, hogy sejtjeink állandóan
pusztulnak és megújulnak, arra enged következtetni, hogy testünkben hiába
is keresnénk állandó, változatlan énünk kulcsát.
Aki életében először meditál, elhatározva, hogy kizárólag a légzésére fog
figyelni, nyomban tapasztalja, hogy hány, a fejében nyüzsgő hang szakítja
meg a folyamatot. Gondolataink kiszámíthatatlanul száguldoznak a
szélrózsa minden irányába. Meglepetten szembesülünk azzal, hogy jelen
helyzetben, nem mi irányítjuk az „énünket”, éppen úgy nem, mint ahogy az
álmainkat sem tudjuk befolyásolni, sőt még azt sem, hogy egyáltalán
emlékszünk-e rájuk.
Számtalan dolog szolgálhatna éntudatunk alapjául. Melyiket válasszuk
tehát? Próbáljuk meg mások szemén át látni magunkat? De mi van, ha nem
kedvelnek minket? Néha úgy érezzük, énünk az, ami a tükörből visszanéz
ránk: ha nem tűnünk kimondottan vonzónak, akkor érdemtelenebbnek,
értéktelenebbnek képzeljük magunkat. Lehet, hogy azok vagyunk, amit
megeszünk; amit tegnap a naplónkba írtunk; vagy az, amit a tegnapi
viselkedésünk elárul rólunk. Inkább vagyunk az önéletrajzunk, vagy inkább
a képek a fotóalbumban? Mindegyik és egyik sem. Minél többet
gondolkozunk, annál bonyolultabbnak tűnik énünk meghatározása.

Az eredmények

Úgy tűnik, az énnek nincs bombabiztos definíciója. Mindaz, ami vagyunk,

ezer apró, egymásnak ellentmondó, semmilyen logikus módon össze nem
illő, örökké változó darabból tevődik össze. Énünk nem fellelhető,
következésképpen nem is támaszkodhatunk rá stabilitást keresve. Az én
egymással kölcsönhatásban álló folyamatok eredménye, és mint ilyen, nem
állandó, hanem folytonosan alakul; sokkal inkább igék egy csoportja, nem
pedig főneveké vagy mellékneveké. Mint ahogy arra Buddha a fa alatt ülve
rájött, az éntudat nem más, mint képzeletünk szüleménye.
Mindebből leginkább talán az következik, hogy nem azok vagyunk,
akinek képzeljük magunkat; hogy valójában fogalmunk sincs róla, kik
vagyunk. Egyszerűen nem létezünk abban a formában, ahogyan azt
elképzeljük.
Annak ellenére, hogy nincs rá döntő bizonyítékunk, hogy az „én” létezik,
cselekedeteink törékeny egónk védelmére irányulnak; folyamatosan olyan
kategóriákban szemléljük a világot, mint az „én” és az „enyém”. A
buddhizmus megtanít rá, hogy az „én” keresése boldogtalanná tesz – jobb,
ha elfelejtjük. Ugyanakkor oly mértékben a szokás rabjai vagyunk, annyira
belénk épült, hogy nem könnyű feladni.
Sok buddhista úgy véli, hogy a nem létező én tanítását óvatosan kell
kezelni; a félreértéseket elkerülendő, csak oly mértékben szabad átadni,
hogy az megfeleljen a hallgató befogadókészségének. Előfordulhat például,
hogy valaki arra a következtetésre jut, hogy nem is létezünk, így nem is
számítunk, tehát minden mindegy. Ez a téves elképzelés azt sugallja, hogy a
buddhizmus a közönyt és az élettől való visszavonulást hirdeti, ami
egyáltalán nem felel meg Buddha szándékának. A tanítás összetett, és
ellentétes a megérzéseinkkel; magunknak kell felfedeznünk saját magunk
számára.

Jó hír a nem létező énnel kapcsolatban

Kissé fenyegetve érezzük magunkat a nem létező én gondolatának hallatán,

mert úgy véljük, hogy ez aláássa minden eddigi törekvésünket, hogy „azok
legyünk, akik ma vagyunk”. Megszoktuk, hogy van énünk, mindig is ennek
megfelelően gondolkodtunk; az elme forradalmát jelenti, ha el tudjuk
engedni ezt az elképzelésünket.
Egy másik részünk azonban megkönnyebbüléssel reagálhat erre a
tanításra: végre feladhatjuk önmagunk definiálására irányuló kínzó
erőfeszítéseinket, nem kell tovább védelmeznünk kiagyalt énképünket.
Különben is, mire jó egy kimunkált énkép? Nélküle végre kiállhatunk, ami
mellett csak akarunk, anélkül, hogy korlátoznának minket azok az
elképzelések, amelyekkel önmagunkat meghatároztuk. Például „utálom a
bulikat”, „azt mondom, amit az emberek elvárnak tőlem”, „kerülöm a
kockázatot”, „meg kell látogatnom a rokonaimat”, „nem szabad
költekeznem”. Minden múltban használt, önmagunk korlátozására irányuló
szabály jelentéktelenné válik. Ha megértjük, hogy Buddha-természetünk az
igazi, nem pedig az önmagunkról alkotott hamis kép, akkor kisétálhatunk a
ketrecből.
Kezdetben zavaróan hathat az elképzelés, hogy nincs énünk – mi szükség
rá, hogy felelősségteljesen viselkedjünk vagy cselekedjünk, ha nincs énünk,
ami a viselkedésünket irányítja? –, de a buddhizmus arra tanít, hogy ha
félretesszük az én téveszméjét, akkor kibontakozik valódi, bölcs és együtt
érző Buddha-természetünk. Ekkor a kérdés már úgy hangzik, hogy „Mire
van szükség ebben a pillanatban?”, nem pedig úgy: „Hogyan reagálok én
ilyen esetben?”, és lehetővé válik, hogy friss, előítéletektől mentes, tiszta
fejjel szemléljünk minden egyes pillanatot. Susan Murphy szerint ez az,
amit anyaként is teszünk, amikor igazán jó passzban vagyunk:

A gyereknevelés során szinte minden megkérdőjeleződik, amiről

eddig azt hittük, hogy tudjuk, kezdve azzal, hogy kik is vagyunk
valójában. (Nem azok vagyunk!) A gyerekek elképesztő
tehetséggel cincálják széjjel szerepeinket, újra és újra azt
követelve, hogy itt és most legyünk jelen, nézzünk szembe az
életünkkel, a nehézségekkel, hogy minden egyes pillanatban
vegyük észre és oldjuk meg „a másik” elképesztő rejtélyét.
Ahhoz, hogy ezt megtehessük, kénytelenek vagyunk levetni
becses felnőttálarcunkat, és valahogy újra hozzáférni ahhoz a
belső maghoz, aminek nincsen neve, a forráshoz, ahová a
meditáció során is törekszünk.

A téveszme, hogy függetlenek és különállóak lennénk, elvágva másoktól és

a „külvilágtól”, szintén az „én” hamis képzetéből ered. Egónkhoz való
ragaszkodásunk elválaszt bennünket a körülöttünk élőktől; figyelmen kívül
hagyjuk, hogy valójában mindnyájan egyek vagyunk: egymással
összeköttetésben alkotunk egészet. Fontos, hogy a különálló „én” hamis
képzete jelenti a legnagyobb akadályt a buddhista „szeretetteljes tudat”
kimunkálásának folyamatában. Ha az életünk során magunkra
koncentrálunk, és mindarra, ami a miénk, rejtve maradnak előlünk mások
igényei. Hajlamossá válunk arra használni másokat, hogy igazolják,
mennyire szeretetre méltóak vagy erősek vagyunk, esetleg, hogy lemérjük,
hányan szeretnek minket. Aszerint bánunk másokkal, hogy ők mit tesznek
értünk, vagy hogy miként érezzük magunkat a társaságukban. A helyzet
iróniája, hogy ez az énközpontú megközelítés mégsem tesz minket
boldoggá.
Én-mániánk abban is hátráltat, hogy másokat igazán meg tudjunk
hallgatni. Miközben öntudatosan, önmagunkba mélyedve vagy saját
önértékelésünk növelése érdekében tevékenykedünk, számos kínálkozó
alkalmat mulasztunk el, hogy tartalmas, hasznos beszélgetéseket
folytassunk másokkal. Észre sem vesszük, hogy segíthetnénk másoknak,
pedig sokszor nem is kerülne nagy erőfeszítésünkbe. Szinte semmi
pluszterhet nem jelent, ha barátunk gyerekére is vigyázunk, amikor neki
egy kis időre lenne szüksége, de annyira elmerülünk a saját gondjainkban,
hogy eszünkbe sem jut felajánlani a lehetőséget. Semmibe sem kerül
néhány biztató szóval bátorítani egy szenvedő rokont, de mi annyira el
vagyunk foglalva önmagunkkal, hogy mindjárt magunkra tereljük a szót:
„Ugyanez volt velem is, amikor…”
A gond az, hogy annyira hozzászoktunk „énünk” pátyolgatásához, hogy
nem csekély időbe és erőfeszítésünkbe kerül megválni tőle. Még ha
elméletben el is fogadjuk a nem létező én gondolatát, a gyakorlat más
tészta. Lehet, hogy a felszínen megértjük, hogyan lehetetlenít el bennünket
éntudatunk, de minderre mélyen rá kell látnunk ahhoz, hogy a tanítást a
maga teljességében átélhessük – ez pedig csak a meditáció és a belőle
fakadó tudatosság révén érhető el.

Tükröm, tükröm, ne tedd ezt velem!

Egy nő énképe nem lehet teljes a tükörből rá visszanéző kép nélkül. A
felszínes fogyasztói társadalom, amelyben élünk, mindent elkövet, hogy
elhiggyük: lényünk, énünk, személyes értékünk meghatározó eleme a
kinézetünk. A legtöbben mindezt már a középiskolában magunkba szívjuk,
de későbbi éveinkben is elenyésző azoknak a nőknek a száma, akik képesek
elfogadni magukat olyannak, amilyenek, a korral járó változásokról már
nem is beszélve. Nincs semmi, ami jobban felgyorsítaná az idősödés
folyamatát, mint a gyerekek. Még ha sikerül is átvészelnünk a terhesség és
a szoptatás időszakát anélkül, hogy jó pár kilót magunkra szednénk, a
rendszeres kialvatlanság akkor is könyörtelenül nyomot hagy maga után.
Barátnőm, Rachel, aki néha elküldi nekem e-mailben a cikkeit, fizikai
hanyatlásáról panaszkodik:

Öregszem. Nem vészesen, de ha már 35 évesen nem tűnök

kimondottan fiatalosnak, akkor – tudatában annak, ami még
előttem áll – nem ártana hozzászokni a gondolathoz. Gyerekeket
szültem, végigcsináltam a velük járó álmatlan éjszakákat, és ez
nyomot hagyott az arcomon, a testemen.
Valójában az zavar, hogy egy csomó időt töltök azzal, hogy a
megjelenésemen szomorkodom. Egy kisgyerek és egy újszülött
mellett nincs időm arra, hogy szellemileg fejlődjek, arra azonban
mindig megtalálom az alkalmat, hogy a homlokomat ráncolva
belepillantsak a tükörbe (pedig a homlokráncolás kerülendő,
hiszen tovább mélyíti a ráncokat). Amikor épp nem magamat
fixírozom a tükörben, akkor a gyerekeim tökéletes arcát nézem,
és nem győzök ácsingózni hibátlan bőrük és selymes hajuk láttán.
A fejem régen értékes gondolatokkal volt tele. Most tág
pórusokról, ritkuló hajról és szarkalábakról elmélkedem, és akkor
a hasam átformálásának reménytelenségével kapcsolatos
gondolatokról még nem is beszéltem. Tegnap este a férjem
kijelentette, hogy szerinte támogatásra van szükségem – nem
érzelmire gondolt.
Meg vagyok átkozva egy modelleket megszégyenítő húggal.
Nemrégiben ment férjhez, az esküvője olyan volt, mintha a női
nem szépségét ünnepelnénk. Miután kétmillió-hatszázezer
esküvői fotót végignéztem, amelyeken én, a koszorúslány, úgy
néztem ki, mint valami tébolyodott unokatestvér,
megállapítottam, hogy nem ok nélkül aggódtam a megjelenésem
miatt. Kétségbeesésemben felhívtam pár plasztikai sebészt, hogy
megvitassam velük az általam szükségesnek ítélt, tizenháromféle
beavatkozást. Az egyiket még meg is csináltattam. Igaz, hogy
 rajtam kívül senki nem vette észre a változást, én látom, hogy
jobb a helyzet.

Mint az élet minden más problémája, az öregedés is lehetőséget teremt arra,

hogy elmélyítsük bölcsességünket. Míg fiatalságunk tovatűnik, a buddhista
tanítások a segítségünkre lehetnek.

Szembenézni az öregedéssel
Mint ahogy azt Rachel esete is szemlélteti, nem kívánunk belenyugodni
testünk változásának elkerülhetetlen folyamatába. Nem mintha baj lenne, ha
igyekszünk fittek maradni, ha szemránckrémet használunk vagy, akár, ha
elvégeztetünk egy plasztikai műtétet. A buddhizmus álláspontja szerint a
gond ott kezdődik, ha annyira ragaszkodunk a fiatalság és a szépség
eszményéhez, hogy kétségbeesetten hajszoljuk, és elhisszük, hogy hosszú
távon boldoggá tehetne. A ragaszkodás az, ami – a második Nemes Igazság
értelmében – a szenvedésünket okozza. Még az is lehet, hogy látjuk, hogy a
ragaszkodás miatt szenvedünk, mégsem vagyunk hajlandóak feladni. Az is
lehet, hogy tisztában vagyunk vele, hogy a ragaszkodás megmérgezi
másokkal való kapcsolatunkat, mint ahogy Rachel is tudatában van húga
iránti féltékenységének.
Ragaszkodásunk, vágyaink alapját igen sokszor az „én” birtoklásának
téveszméje képezi. Rachel fiatalságra és szépségre vágyik, hogy
önértékelését táplálja, annak ellenére, hogy az önértékelés végtelen
hajszolása nemigen vezet boldogsághoz. Azzal áltatja magát, hogy
elégedettebb lesz, ha sikerül formásabbá tennie a hasát. Pedig a lelke
mélyén tudnia kell, hogy nem ez a helyzet. Ha egyszeriben lapos hasa
lenne, egy rövid időre megkönnyebbülne, de ez az érzés hamar
szertefoszlik, és ekkor elkezdene a tokája vagy a combja miatt aggódni.
Az öregedéssel kapcsolatos aggodalmaink vizsgálata fellebbenti a fátylat
az egyik, boldogtalansággal és szenvedéssel kapcsolatos buddhista
igazságról: sokszor rosszabbul érezzük magunkat amiatt, hogy
megpróbálunk ellenállni a szenvedésnek, mint amennyi kínnal maga a
szenvedés járna.
Sem az „úszógumi”, sem a homlokunkon megjelenő ráncok nem sokat
ártanak valójában. Vannak kultúrák, ahol tiszteletet parancsolónak
számítanak, és társadalmi rangot kölcsönöznek viselőjüknek. Az
öregedéstől való idegenkedésünk az, ami boldogtalanná tesz: az
elkerülésébe fektetett energia, a félelemben töltött idő. Az, hogy elhitetjük
magunkkal, sokkal jobban éreznénk magunkat szarkalábak nélkül,
valamint, hogy zavarba jövünk mások előtt, mert meggyőződésünk, hogy
hervadásunk jeleit tanulmányozzák.
Valójában rajtunk múlik, mennyire lesz fájdalmas az öregedés folyamata.
Megpróbálunk szembeszállni az elkerülhetetlennel? Pánikba esünk?
Siránkozunk? Borongós lesz a kedvünk? Vagy megtesszük, ami tőlünk
telik, hogy minél jobban nézzünk ki, aztán éljük tovább az életünket? Mint
ahogy azt a buddhista írónő, Sylvia Boorstein oly bölcsen megjegyezte: „A
szenvedés elkerülhetetlen, a fájdalom szabadon választott.”
Mindez nem azt jelenti, hogy le kéne tagadnunk vagy el kéne fojtanunk
az öregedéshez fűződő valódi érzelmeinket. Ha az öregedés fájdalmas,
akkor meg kell vizsgálnunk érzéseinket, le kell nyúlnunk a gyökerekig.
Milyen elképzeléseink vannak a témával kapcsolatban, és mennyire
racionálisak? Tényleg azzal van-e a baj, ahogy kinézünk, vagy inkább
valami mélyebben nyugvó dologgal, mint a magány, az irányíthatatlan
irányításának vágya vagy az elégtelenség fájdalmas érzése? Mint ahogy azt
bármely buddhista tanító elmondhatja, az elfogadás az egyetlen lehetséges
megoldás egy olyan folyamat – az öregedés – vonatkozásában, amely fölött
igen kevés hatalommal rendelkezünk.

Szembenézni a halállal
Az öregedés elutasítása rokon a halál elutasításával. Rémisztő dolog, mégis
mi haszna tagadni, hogy egyszer úgyis utolér. A buddhisták fontosnak
tartják, hogy tudatosan viszonyuljanak mind az öregedéshez, mind a
halálhoz. Ezzel mindjárt megragadhatjuk az átmenetiség fogalmát. Vannak
nők, akikben épp az anyaság révén tudatosodik, hirtelen és fájdalmasan,
önnön halandóságuk. Mint ahogy azt buddhista barátnőm, Joanne leírta:

A szülés kínjai közepette ébredtem rá életemben először, hogy

egy napon én is meg fogok halni. Rettenetesen megrémültem,
mert nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy a gyermekem anya
nélkül marad. Egyszeriben úgy éreztem, vigyáznom kell
magamra. A halandóság érzése csak tovább fokozódott bennem
az újszülött törékenysége láttán. Éreztem, hogy mennyire
szerencsés vagyok, és ez még tovább fokozta rettegésemet.
Tisztán láttam, hogy ez az újszülött egy napon meg fog halni. A
világra hoztam valakit, akinek véges az élete. Eléggé földhöz
vágott, ahogy mindez tudatosult bennem.

Kultúránk része, hogy furcsának érezzük, ha valaki a halandóságon mereng:

már a halál gondolatától is rosszul érezzük magunkat, így aztán, ha csak
lehet, kerüljük a témát. Tekintve azonban, hogy a halál az egyetlen, ami
biztos az életben, lehet, hogy mégis több figyelmet érdemelne. Ha
hajlandóak lennénk eltűnődni rajta, milyen lenne, ha elveszítenénk egyik
lábunkat, többre értékelnénk a tényt, hogy kettő van. Ha elhatároznánk,
hogy néhány percig a betegségen fogunk gondolkodni, jobban értékelnénk,
hogy egészségesek vagyunk. Ha gondolunk a halállal, talán
megfontoltabban éljük az életünket.
Hallottunk már olyan emberekről, akik egy halálközeli élmény hatására
ráébredtek életük értékére, és drasztikus változtatásokat vittek véghez. A
továbbiakban nem tekintették készpénznek az életet, és elhatározták, hogy
hasznosabban töltik a hátralévő időt. Rájöttek, hogy mi az, ami valójában
számít, és mi az, ami fölösleges.
Hogy emlékeztessék magukat a halál bizonyosságára, egyes buddhisták
azzal a gondolattal kelnek fel reggel, hogy: „Ejha! Sikerült anélkül
túljutnom az éjszakán, hogy meghaltam volna.” Vannak, akik ezt
mantrázzák: „Születés, öregedés, fájdalom és halál.” Megint mások testük
hanyatlásáról vagy akár magáról a halálról meditálnak. Maguk elé képzelik,
hogy testük a földben pihen, látják, ahogy lassan elrohad a bőr, és porrá
omlanak a csontok. Ezek a gyakorlatok egytől egyig azt szolgálják, hogy ne
feledkezzünk meg mulandóságunkról. Kétlem, hogy a női magazinok
felkarolnák az ötletet, de ha reálisabban és elfogadóbban állnánk a halálhoz,
az valószínűleg segítene elfogadnunk, hogy az öregedés elkerülhetetlen.

Tisztánlátás
Kamaszkoromban, amikor szanaszét állt a hajam, és tele voltam
pattanásokkal, édesanyám – miután biztosított róla, hogy gyönyörű vagyok
– felhívta rá a figyelmemet, hogy ha az ember körülnéz a pályaudvaron, a
bankban vagy csak úgy az utcán, igen kevés embert lát, aki a reklámok
szépségideáljának is megfelel. Saját vizsgálódásaim során úgy tapasztaltam,
hogy igaza van, és bizonyára a „hétköznapi” embereknek is van szerető
családjuk. Néhányuknak izgalmas a munkája, mások valamilyen hobbiért
élnek-halnak. Ha Rachelt sarokba szorítanánk, valószínűleg ő is belátná,
hogy a teljesen közönséges kinézetű emberek is megtalálhatják azt, ami
lelkesíti őket az életben, és hogy a fiatalság és a szépség nem hoz örök
békét és boldogságot. Lehet, hogy eszébe jutna, hány kétségbeesett és
önpusztító magatartást tanúsító gyönyörű hírességet látott már a világ.
Tudatosulhatna benne, hogy a szépségnek is megvan a maga hátránya, mint
például az irigység, vagy az, hogy nem azért szeretnek, aki vagy, hanem
azért, ahogyan kinézel.
A tisztánlátás – annak a képessége, hogy azt lássuk, ami van – segít
felismerni, ha gondolataink és cselekedeteink nincsenek összhangban azzal,
amiről úgy tudjuk, hogy igaz. Előfordul, hogy elméletben tökéletesen
tisztában vagyunk egy állítás – mint például, hogy a szépség nem boldogság
– igazságával, mégis úgy viselkedünk, mintha fogalmunk sem lenne róla.
Alaposan meg kell figyelnünk a gondolatainkat ahhoz, hogy ráébredjünk,
melyek azok a pontok, ahol nem annak megfelelően élünk, amit igaznak
gondolunk. Ugyanilyen fontos, hogy figyelemmel kísérjük mindazokat a
vélekedéseket és feltevéseket, amelyekhez körömszakadtig ragaszkodunk,
mert gyakran ezek okozzák a problémáinkat.
 Például, ha Rachel átgondolja szavait, az alábbi feltevéseket tárhatja fel:
„Ha szép leszek, jól fogom érezni magam.” „Ha elég sok pénzt szánok rá,
nem fogok megöregedni.” „Ha fegyelmezetten követem a
szépségprogramot, fiatal maradok.” Ráébredhet az élettel kapcsolatos
elvárásaira is: „Ahhoz, hogy értékes embernek tudjam magam, jól kell
kinéznem.” „Muszáj, hogy a férjem azt lássa, jól nézek ki, és ezt meg is
mondja.” „A drága kezelések biztosan eredményesek.”
Vegyük például a fogyókúrát. A fél világ fogyókúrázik, de közben
figyelmen kívül hagyja az alapvető problémákat. Tudjuk, hogy a
fogyókúrák nem működnek, és nem veszítünk mást általuk, mint az
önmagunkba vetett hitünket. Annyira rabul ejt minket a vágyott testforma,
hogy elképzelésünk sincs arról, miként válaszolnánk a probléma mélyén
meghúzódó, sokkal fontosabb kérdésekre:

• Egyáltalán, miért érzem, hogy nem vagyok jó úgy, ahogy

vagyok?
• Ez a kellemetlen érzés örökre megszűnne, ha vékony lennék?
Mennyire észszerű a testem formájára alapozni az
önbecsülésemet?
• Mely gondolatok azok, amelyek miatt túl sokat eszem?
• Miért nem érzem jól magam a bőrömben, és miért segít ezen az
evés?

Ha Rachel feltárná kimondatlan feltevéseit és elvárásait, talán arra a

következtetésre jutna, hogy ezek, és nem pedig a megjelenése okozzák
elégedetlenségét.
A buddhista hagyományok többsége szerint – figyelembe véve
gondolataink bolondos, megbízhatatlan áramlását – nem mindig hatékony,
ha gondolkodás révén akarjuk elérni az tisztánlátás képességét. Mivel épp a
gondolkodás az, ami a szellemi zűrzavart előidézi, nem biztos, hogy ez a
legjobb eszköz a rendteremtésre. Állításuk szerint a leghatékonyabb
módszer a tisztánlátás elérésére a tiszta tudat meditáció, amelynek során
meghaladjuk racionális, gondolkodó tudatunkat, és a maguk valójában
látjuk gondolatainkat. Ha feltárulnak előttünk téveszméink, helytelen
nézeteink és rossz szokásaink erőfeszítés nélkül semmivé válnak. Ha ez
mégsem következne be, vagy ha helytelen nézeteink ismét előtérbe
kerülnének, az annyit jelent, hogy nem láttuk őket elég tisztán.
Megfigyelni gondolatainkat, miközben sorban felbukkannak, egyáltalán
nem könnyű feladat, főleg nem a kezdők számára. Bárki, aki próbált már
meditálni, tudja, hogy „majomelménk” önálló életet él, és szertelenül,
csapongva ugrál; akár tetszik nekünk, akár nem. Ha azt szeretnénk, hogy
hosszabb ideig tudjunk koncentrálni, ahhoz fegyelemre és türelmes,
meditációval töltött órák sorára van szükség. A meditáció kitartó
gyakorlásával tudatunk tisztább és fegyelmezettebb lesz, és eljuthatunk a
tapasztalatainkat és az egész életünket is megváltoztató tisztánlátáshoz.

Mit tehetünk?
• Vegyük észre, hogy az igazi és tartós boldogság csak belülről
fakadhat – ne a rajtunk kívüli világtól várjuk, hogy elhozza
nekünk.
• Ne halogassuk a boldogságot, élvezzük a pillanatot.
• Teremtsünk időt rá, hogy néha ne csináljunk semmit, csak
„legyünk”. Például meditáljunk.
• Ismerjük fel, hogy a pozitív énkép szolgamód való ápolása nem
vezet boldogsághoz.
• Ne ragaszkodjunk egy adott énképhez. A buddhizmus szerint az
önmagunkról alkotott képet csak kitaláljuk.
• A nem létező én tanítását igazán csak meditáció segítségével
érthetjük meg. Mindez sokkal inkább tisztánlátás és mély
felismerés kérdése, nem az intellektuális megértésen múlik.
• A fiatalsághoz és szépséghez való ragaszkodás szenvedést okoz,
mert az öregedés és a halál elkerülhetetlen. Próbálkozzunk az
elengedéssel és az elfogadással.
• Vegyük észre, hogy nem az öregedés fáj, hanem az, ha
megpróbálunk ellenállni neki.
• Szánjunk rá időt, hogy elmerengjünk a halálról, mert ez az
egyetlen, ami biztos az életben. Így tudatosabban fogjuk élni az
életet.
 9.
MEDITÁCIÓ
Miért szakítana egy anya időt épp a meditálásra, amikor úgysem jut soha
elég ideje semmire? Fölöttébb nyomós érveket kell felhozni mellette. És
lehet is. A 2. fejezetben láthattuk, hogy a meditáció során gyakorolt
tudatosság energiát biztosít napi feladataink elvégzéséhez,
kiegyensúlyozottságot negatív érzéseink kezeléséhez és tisztánlátást, ami
hozzásegít a tanuláshoz és a spirituális fejlődéshez. A tudatosság segít,
hogy figyelmes szülőkké váljunk, és tisztán lássuk saját helyzetünket. Azt is
láttuk, hogy minél inkább a jelenben élünk – ahogy azt meditáció közben
gyakoroljuk –, életünk annál teljesebbé válik, és annál több örömben lesz
részünk.
Ahogyan azt Buddha is mondta: a tudatunkkal teremtjük meg a világot.
Minél egészségesebb, pozitívabb és kedvesebb tudattal rendelkezünk, annál
több boldog pillanatot élünk meg, és annál jobb lesz a gyerekeinknek. A
buddhizmus azt tanítja, hogy a tudat formálásának legjobb eszköze a
meditáció. A meditáció során lehetőségünk nyílik a pozitívabb
tudatállapotokkal való megismerkedésre, arra, hogy elmerüljünk bennük, és
hogy megérezzük a tisztaság, a kiegyensúlyozottság és a kedvesség ízét. A
meditáció folyamán a létezés egy magasabb fokát gyakoroljuk, amit aztán –
fokról fokra – átültetünk mindennapi életünkbe.
Orvosi vizsgálatok sora bizonyítja, hogy a meditáció pozitívan hat az
egészségi állapotunkra. Dr. Herbert Benson, a Harvard Egyetem orvosi
karának professzora közel harminc évig tanulmányozta a meditáció hatásait,
és arra a megállapításra jutott, hogy azok, akik meditálnak, harmadával
kevesebbet járnak orvoshoz, mint a nem meditálók. Benson azt állítja, hogy
amikor a test mély nyugalomban van, beindulnak egyes öngyógyító
folyamatok. Míg a stressz kizökkenti testünket egyensúlyi állapotából, és
gyengül ellenálló képességük a fertőzésekkel és a betegségekkel szemben,
addig a mély relaxáció egyensúlyt teremt, és ezzel gyógyuláshoz vezet.
 Távolról sem dr. Benson az egyetlen, aki ezt állítja. Más kutatók arról
számoltak be, hogy a meditáció során átélt nyugalom egész napra feloldja a
bennünk lévő feszültséget, akár 50%-kal is csökkentheti a vérnyomást, és
javítja a szívműködést. Bizonyítást nyert az is, hogy a meditációtól jobban
alszunk, és javul az általános közérzetünk. Az American Association of
Health Plans (Egészségkasszák Amerikai Szövetsége) által végzett felmérés
szerint tízből nyolc orvos úgy véli, hogy a meditációt – mind az orvosok,
mind a betegek érdekében – az orvosi képzés részévé kellene tenni. Lassan
közhellyé válik, hogy ha a meditációt tabletta formájában árulnák, készek
lennénk egy vagyont fizetni érte.
Ha egy anya meditál, az az egész családnak hasznára válik. Ha anyáknak
tesszük fel a kérdést, miért meditálnak, a következőket mondják:
„Kiegyensúlyozottabb vagyok tőle.” „Nehezebben jövök ki a sodromból.”
„Távolabbról tudom szemlélni a bosszantó dolgokat.” „Jókedvű
vagyok/nem tűnnek olyan zavarosnak a dolgok/kevésbé vagyok zsémbes
vagy mogorva.” Ahogyan ez az anya is mondta:

A meditáció segítségével tartom kordában a dühömet, a

szorongásaimat és nagy általánosságban a negatív
hozzáállásomat. Ugyanakkor nemcsak a negatív dolgok
kezeléséről szól, hanem arról is, hogy kapcsolódni tudok
mindenhez, ami pozitív, utat nyitok az öröm és a boldogság
számára, és teljesen máshogy látom az egész életemet.

Chittaprabha a Nyugati Buddhista Rend Barátainak (Friends of the Western

Buddhist Order) felszentelt tagja. Hosszú szőke hajával és energikus
viselkedésével fiatalabbnak tűnik nálam, pedig öt unokája van.
Chittaprabha érdekes megállapításokat tett a meditáció hasznával
kapcsolatban:

Ha mindig csak a feladatainkra koncentrálunk, megfosztjuk

magunkat a teljes jelenlét alapvető élményétől és attól, hogy
odafigyeljünk és reagáljunk a minket körülvevő szépségre és
 szenvedésre. A meditáció által nagyobb rálátásom nyílik a
dolgokra, mélyebben megélem a világhoz fűződő kapcsolatomat
és közelebbi, bizalmasabb kapcsolatba kerülök önmagammal.
Nagyobb távlatokban látom a világot, és nem erőből, hanem
szeretettel oldom meg a dolgokat. Rájöttem, hogy a tágasságnak
ezt az érzését a gyerekekkel is meg tudom osztani, néha a
természet nagyrabecsülésén, néha pedig az állatokkal való kedves
bánásmódon keresztül.
A meditáció és a fokozott tudatosság megtanított rá, hogy az
élet sokkal tovább terjed az én közvetlen szükségleteimnél vagy
körülményeimnél. Sokkal mélyebben átérzem, hogy az életben
minden mindennel összefügg. Fontos, hogy kezdek ráébredni,
milyen következményei vannak a cselekedeteimnek, és ezáltal
sokat finomodott az etikai érzékem.

Ha számba vesszük az előnyöket, kiderülhet, hogy a meditáció életünk

egyik legnagyobb felfedezése. Persze minden kezdet nehéz, így nem csoda,
ha eleinte elbizonytalanodunk vagy engedünk más tevékenységek
csábításának. Ugyanakkor a meditáció olyan pozitív hatást gyakorol életünk
minden területére – legyen az érzelmi, fizikai, spirituális vagy lelki –, hogy
hamarabb elköteleződhetünk mellette, mint várnánk.
A buddhizmus számos különböző meditációs technikát ismer, így
mindenki kiválaszthatja a helyzetének és a személyiségjegyeinek
legmegfelelőbbet. Ebben a fejezetben a két legismertebb technikáról szólok
majd: a tudatos légzés meditációról és a szerető kedvesség meditációról. Ne
feledjük azonban, hogy az összes buddhista hagyomány hangsúlyozza,
hogy a meditációt közvetlenül egy képzett tanítótól kell megtanulni.

Kezdjük az elején!
Buddhista tanítók gyakran javasolják, hogy különítsünk el egy helyet
kifejezetten a meditáció céljára. Vannak, akik szeretik különböző,
értelemmel bíró jelekkel díszíteni ezt a helyet, mint például egy Buddha-
képpel, egy szoborral, tömjénnel, gyertyákkal, tanítójuk vagy más,
szívükhöz közel álló buddhista képével, esetleg a szent iratokból vett
idézetekkel. Bárki létrehozhatja a saját oltárát. Ha sikerül egy hangulatos
helyet kialakítanunk, azzal vonzóbbá tehetjük a gyakorlást, de mindez nem
feltétlenül szükséges. A férjem például idegenkedik attól, hogy egy ilyen
hely legyen a házában, az én drágaságom „túl bizarrnak” érzi a dolgot,
úgyhogy megvagyok nélküle. Épp elég neki, hogy a felesége szeret
„transzban ücsörögni”, nem hiányoznak a különböző furcsa kellékek;
úgyhogy nem erőltetem a dolgot.
Hagyományosan a meditálók keresztbe tett lábbal ülnek a földön, de egy
egyenes támlájú szék is megteszi. Fontos, hogy kihúzzuk magunkat; a
görnyedt testtartás hátfájást és álmosságot okoz. Idő hiányában az ember
késztetést érezhet, hogy felébredés után, az ágyban meditáljon, ez azonban
kevéssé helyettesíti a szabályszerű meditációt, mert így nehéz a megfelelő
koncentráció szintjét elérni. Ugyanakkor vannak napok, amikor tényleg
egyáltalán nincs időnk. Ilyenkor még mindig jobb, ha megpróbálunk az
ágyban meditálni, mint ha csak ott fekszünk, azon merengve, hogy vajon
hogyan fogjuk túlélni ezt a napot. Mint a nap bármely szakában, ilyenkor is
lehetőségünk nyílik a tudatosság gyakorlására. Bármilyen testhelyzetben is,
de igyekezzünk résnyire nyitott szemmel meditálni. Lehet, hogy először
furának tűnik, de a fény segít, hogy ne álmosodjunk el.
Ha egy mód van rá, érdemes mindjárt ébredés után meditálni, mert
ilyenkor az ember feje még nincs tele mindenfélével. Ugyanakkor teljesen
egyéni, hogy kinek melyik időpont válik be leginkább. Van, aki reggel még
túl kába, és úgy érzi, hogy ha elalvás előtt meditál, akkor jobban tud aludni.
Mások épp ellenkezőleg, azt mondják, hogy az esti üléstől túlságosan
felébrednek vagy túlságosan feltöltődnek, és utána nem tudnak elaludni. Ha
előtte valami nyugodt tevékenységet végzünk, az segíthet abban, hogy
felkészítsük tudatunkat a meditációra – jógázhatunk, olvashatunk spirituális
tartalmú könyveket, vasalhatunk, összehajtogathatjuk a tiszta ruhát, vagy
csinálhatunk bármi mást, ami segít lelassulni és koncentrálni.
Bár a buddhisták számos, különböző meditációt alkalmaznak, van egy,
amit minden iskola elsőként tanít, és ez a tudatos légzés meditáció. Annyit
kell tennünk, hogy nyugodtan ülünk, ellazulunk, becsukjuk a szemünket és
arra figyelünk, ahogy beszívjuk és kifújjuk a levegőt. Nem kell a
levegővételen gondolkodni vagy bármi módon irányítani. Nem kell
különösebben erősen koncentrálni sem. A cél az, hogy ellazuljunk, és
figyelve a lélegzetünket, végül eggyé váljunk vele. Ha figyelmünk
elkalandozna, türelmesen, bármiféle néma megjegyzés nélkül visszatereljük
a légzésre.
Aki most meditál először, általában még nem tudja irányítani a figyelmét,
ezért gyakran alkalmaznak a meditáció részeként egy-két segítő elemet is.
Sok meditáló úgy találja, hogy segít a légzésére való összpontosításban, ha
fokozatosan hangolódik rá a feladatra. Az én meditációtanárom lépésről
lépésre juttatja el a csoportot a légzés tudatosságáig úgy, hogy először az
ellazulásra helyezi a hangsúlyt. Lassan adja az instrukciókat:

Csukjátok be a szemeteket, és figyeljetek meg minden hangot…

Irányítsátok figyelmeteket a teremre és a benne lévő emberekre…
Most gondoljatok a saját testetekre: az alakjára, azokra a
pontokra, ahol a talajjal érintkezik… Fentről lefelé haladva
figyeljétek meg a testetek egyes részeit, és tudatosítsátok
magatokban, ha valahol feszültséget tapasztaltok, kezdjétek a
fejetek búbjával… Most az arcizmok következnek, lazítsátok el,
mintha puha, olvadó vaj lenne… most a nyak…

Miután végigértünk a testünkön, elkezdünk a ki- és a belégzésre

koncentrálni.
A lélegzetvétel számolása további segítséget jelenthet a figyelem
kordában tartásában. A Nyugati Buddhista Rend Barátai által tartott kezdő
tanfolyamokon a meditáció alább bemutatott négy szakaszát alkalmazzák.
Amikor az ember úgy érzi, hogy tiszta a feje, és jól tud összpontosítani,
akkor elhagyhatja a négy szakaszt, és koncentrálhat egyszerűen a légzésére.
A négy szakaszhoz bármikor vissza lehet térni, ha mégis túl gyakran
elrévedeznénk. Kezdőknek általában azt javasolják, hogy mintegy öt percet
töltsenek egy-egy szakasszal, de nem érdemes túl sokat nézni az órát. Aki
még sosem meditált, és túl nehéznek érzi, kezdheti mindössze néhány
perccel, majd később minden alkalommal növelheti az időtartamot.

Tudatos légzés meditáció

1. Amikor elkezdjük a légzésünkre irányítani a figyelmünket,
kezdetben a kilégzéskor számoljuk a lélegzetvételeket. Egytől
tízig számolunk, folyamatosan ismételve. A számolás segít a
figyelmünk irányításában, de a lélegzetünkre összpontosítsunk, ne
a számokra.

2. A második szakaszban tovább számoljuk a lélegzetvételeket,

de most nem a ki-, hanem a belégzéskor. Nem nagy a különbség
az első szakaszhoz képest, de a változás mégis a koncentráció
mélyülését eredményezi.

3. A harmadik szakaszban már nem számolunk tovább, hanem a

légzés teljes folyamatára koncentrálunk, és mindazokra az
érzésekre, amelyeket a légzés kivált. Megfigyelhetjük a két
lélegzetvétel közötti nyugalom pillanatát, a hasüreg süllyedését és
emelkedését vagy légzésünk hangját.

4. A negyedik szakaszban, úgy finomítjuk a folyamatot, hogy

légzésünk egyetlen aspektusára rögzítjük a figyelmünket.
Megfigyeljük, milyen érzést vált ki légzésünk azon a ponton, ahol
a levegőt beszívjuk és kifújjuk, azaz az orrlyukak körül vagy az
orrunk hegyén. Észrevehetjük például, hogy a beszívott levegő
egy kicsivel hűvösebb, mint az, amit kifújunk.
A negyedik szakasz lezárásaként ismét a teljes légzési
folyamatra irányítjuk a figyelmünket, majd a testünkben
megjelenő érzésekre koncentrálunk. Fokozatosan abbahagyjuk a
meditálást, és kinyitjuk a szemünket. Egy másik lehetőség, hogy a
tudatosságot gyakorolva ülünk még egy darabig kettesben
 önmagunkkal, és élvezzük a nyugalmat. Ilyenkor egyszerűen csak
megfigyeljük mindazt, ami történik, és ami jön; egyszerűen csak
vagyunk.

Amikor a meditáció végeztével visszatérünk napi kötelezettségeinkhez,

igyekszünk olyan hosszan megőrizni a meditáció során elnyert tudatosság
és nyugalom állapotát, amilyen hosszan csak lehet. Komoly elszántsággal
törekszünk rá, hogy a nap folyamán mindvégig az aktuális pillanatra
koncentráljunk, arra figyeljünk, amit magunk előtt vagy magunkban látunk.
Ugyanúgy, mint a meditáció egyes szakaszainál, ha elkalandozik a
figyelmünk a múlt vagy a jövő irányába, türelmesen, kitartóan és
gyengéden visszatereljük gondolatainkat a jelenbe.

Helyes erőfeszítés

Emlékszem, amikor először hallottam a meditáció imént vázolt négy

szakaszáról, a tanár figyelmeztetett, hogy előfordulhat, hogy
megfeledkezünk a számolásról, és csak akkor kapunk észbe, amikor,
mondjuk, már tizenhétnél járunk. Azt gondoltam: Hogyan számolhat el az
ember tizenhétig, anélkül, hogy észrevenné? Mindjárt a rá következő héten
negyvenötnél jártam, amikor észbe kaptam – elég álmos lehettem.
Az igazság az, hogy az ember tudata igenis elkalandozik. Nincs ebben
semmi különös, kár emiatt bosszankodni vagy önmagunkat ostorozni. A
három kulcsszó: türelem, kitartás, gyengédség. Ha érezzük, hogy kezd
eluralkodni rajtunk a feszültség, vagy már ráncoljuk a homlokunkat az
erőlködéstől, akkor valószínűleg túl szorosan fogjuk a gyeplőt. A cél az,
hogy szellemi erőfeszítés nélkül kövessük nyomon a légzésünket. A Nemes
Nyolcrétű Ösvény értelmében a meditáció során kell eljutni a helyes
erőfeszítéshez. Ez azt jelenti, hogy meg kell találni a középutat a hevesség
és az álmosság, a túlzott erőfeszítés és a tunyaság között.

Tisztánlátás és meditáció
A négy szakaszra bontott meditáció során elkalandozó figyelmünket rendre
visszairányítjuk a légzésünkre. A meditációban rejlő további lehetőségeket
tárhatunk fel azonban, ha hagyjuk, hogy gondolataink a maguk útját járják,
mi pedig közben tudatosan megfigyeljük őket. Ez sokkal nehezebb, mint az
első módszer, főleg azok számára, akik még kezdők a meditáció terén, és
nem tudnak olyan jól koncentrálni. Az, hogy gondolatainkat tudatosan
megfigyeljük anélkül, hogy engednénk, hogy magukkal ragadjanak,
hosszabb távú célkitűzés lehet, arra az időre, amikor már jobban tudjuk
összpontosítani a figyelmünket. Tény, hogy saját gondolataink
megfigyelése révén olyan tisztánlátás birtokába kerülhetünk, ami az egész
életünket megváltoztatja, és segít megszabadulni önsorsrontó nézeteinktől
és magatartásunktól.
Akár megfigyeljük gondolataink áramlását, akár gátat vetünk neki, nem
azért meditálunk, hogy ráébredjünk valamire – egyszerűen csak megfelelő
körülményeket teremtünk ahhoz, hogy megtisztítsuk elménket. Helen
Jandamit meditációt oktat, és jó érzékkel választja meg hasonlatait.
Elmagyarázta, hogyan készíti elő a meditáció a terepet a tisztánlátás
számára: „A légzés megfigyelése idővel olyanná válik, mint egy fehér
háttér. Könnyebb észrevenni a porszemet egy fehér háttéren, mint egy
piszkos felületen.”
Kellő gyakorlat birtokában és a koncentráció elmélyülésével egyre
jobban körvonalazódik a porszem és annak minden jellegzetessége. Ha
felismerjük legmélyebben megbúvó hajlamainkat, és annak látjuk őket,
amik, akkor elveszítik felettünk hatalmukat. A tisztánlátás képessége teszi
lehetővé, hogy valóban megértsük, mi történik az életünkben, hogy tudatára
ébredjünk berögződött reakcióinknak és viselkedésünknek, illetve hogy
változtassunk ezeken.
Az tisztánlátás arra is lehetőséget teremt, hogy ne csak intellektuálisan
fogjuk fel Buddha tanításait, hanem közvetlenül is megtapasztaljuk őket,
ami nagyban előmozdítja a változást. Handbook for Mankind (Az
emberiség kézikönyve) című művében Buddhadasa Bhikkhu felsorol
néhányat azok közül a tanítások közül, amelyeket a tisztánlátás birtokában
sokkal világosabban láthatunk:
 A „dolgok valódi természetébe való betekintés” arra utal, hogy
látjuk a dolgok átmeneti, nem kielégítő jellegét, azt, hogy nincs
önmagában álló egyéniség; látjuk, hogy semmit sem érdemes
megszerezni, semminek sem érdemes lenni, látjuk, hogy nincs
semmi a világon, amit érdemes lenne megragadni, amin érdemes
lenne csüngeni azt gondolva, hogy ez az énünk vagy annak egy
része, hogy jó vagy rossz, vonzó vagy visszataszító.

Tisztánlátás meditáció
Ez a meditáció jobban elősegíti a tisztánlátást, mint a négy szakaszból álló
módszer, viszont itt valamivel nehezebb a figyelem fenntartása. Éppúgy,
mint a négy szakaszból álló meditációnál, először a légzésünkre irányítjuk a
figyelmünket, majd elnevezzük a belégzést „emelkedésnek”, a kilégzést
pedig „esésnek”. Ahelyett, hogy ellenállnánk a felbukkanó érzéseknek vagy
gondolatoknak, elnevezzük őket, és lassan mondogatjuk magunkban, hogy
„érzés, érzés, érzés” vagy „gondolat, gondolat, gondolat”. Hagyjuk, hogy
felbukkanjanak a gondolatok és az érzések, szabadon engedjük őket létezni,
majd távozni. Ekkor visszatérünk légzésünk megnevezéséhez.
Ha észrevesszük, hogy figyelmünk már nem a légzésünkön jár, fejben
tudatosítjuk megfigyelésünket: ha fájdalmat érzünk, azt mondjuk „fájdalom,
fájdalom, fájdalom”, egészen addig, amíg a fájdalom el nem múlik; ha egy
régi vita jár a fejünkben, elnevezzük emlékeinket, „emlék, emlék, emlék”,
mielőtt ismét visszatérnénk légzésünkhöz. Ha valami hangot hallunk, ami
eltereli a figyelmünket, azt mondjuk, „hallás, hallás, hallás”, ha pedig az jut
eszünkbe, hogy vajon mit főzünk majd vacsorára, ezt is elnevezzük,
mondván „tervezés, tervezés, tervezés”.
További mentális élményeket is elnevezhetünk, például: sértettség,
ellazulás, ellenszegülés, mosoly, vágy, sóvárgás – bármit, ami csak
felmerül. Ha nehezünkre esik megtalálni a megfelelő kifejezést, minden
további nélkül hagyatkozhatunk a legalapvetőbb kategóriákra, mint hogy
„gondolat” és „érzés”. Olyan szavakat használunk, amelyek többnyire egy
folyamatra utalnak, ezzel is érzékeltetve, hogy az egyes tudatállapotok egy
folyamat részei, és idővel más tudatállapotokká alakulnak.
Ha fájdalmat, viszketést vagy bármilyen más kellemetlenséget észlelünk,
figyeljük magát az érzést és a rá adott reakciónkat, egészen addig, amíg az
érzés meg nem szűnik. Ha nem múlik el hamarosan, akkor megvakarhatjuk
a viszkető testrészt vagy testhelyzetet válthatunk, de igyekezzünk elkerülni,
hogy minden fizikai jelre gondolkodás nélkül reagáljunk. A meditáció során
a kellemetlenség pozitív töltetet nyer, mert nehéz figyelmen kívül hagyni,
így az adott pillanatra irányítja a figyelmünket. A kényelmetlenség arra is
lehetőséget biztosít, hogy gyakoroljuk a szenvedéssel és a
kellemetlenségekkel való együttélést, és azt, hogy menekülés helyett inkább
szembenézzünk velük.
Azok a meditálók, akiket bosszant, ha gondolataik elkalandoznak, nagyra
értékelik a tisztánlátás meditációt, melynek során minden, ami csak
történik, a meditáció részévé válik, így aztán a figyelmet elterelő
gondolatok, hangok és érzések kevesebb bosszúságot okoznak. Ha
megtanuljuk elnevezni a tudatunkban zajló folyamatokat, képesek leszünk
irányítani őket. Kisebb eséllyel engedjük, hogy magukkal ragadjanak, és
kevésbé azonosulunk velük. Apránként megtanuljuk, hogy semmit, ami
bennünk felmerül, ne minősítsünk jónak vagy rossznak; ami igen hasznos,
ha türelemmel kívánjuk állni a sarat, bármit hoz is az élet.

Nehézségek
A meditáció élvezetes, megnyugtató, csodálatos és örömteli tud lenni. Néha
pedig pont az ellenkezője. A meditáció gyakorlatának kialakítása nem
mindig meg úgy, mint a karikacsapás. Kevésbé gyakorlott meditálók
gyakran bosszantónak találják, hogy a gondolataik elkalandoznak, és
kétségeik támadnak a meditáció hasznával kapcsolatban. Esetleg úgy érzik,
hogy „nincsenek a megfelelő hangulatban”. Miközben igyekeznek a négy
szakasz módszerét alkalmazni, valami ilyesmi megy végbe a fejükben:
„Egy, kettő, viszket a lábam…, megvakarjam? Nem tudom, teljesen
begyógyult-e már az a seb. Állj!… Három, négy, öt… Jaj nekem, nem
küldtem el azt a levelet, most mit csináljak, ja… Hat, hét, nem tudom, jól
csinálom-e…, az biztos, hogy tegnap totál elszúrtam… Nem lenne szabad
gondolkodni! Nem megy ez nekem…”
Némi gyakorlat birtokában javul a koncentrálóképesség, kevesebb lesz az
elkalandozás, és a kezdő magabiztosabbá válik. Hamarosan felfedezi,
hogyan gazdagodott az élete a tudatosság fejlesztése által, és ez kellő
motivációként szolgál a nehezebb napokon is. Némi elkötelezettség
birtokában végül eljut arra a szintre, amikor a meditáció már éppoly
természetes része a napnak, mint a zuhanyozás vagy a fogmosás, és
igencsak hiányzik, ha egyszer valamiért kihagyja az ember.
A thaiföldi író, Gunaratana az Eight Mindful Steps to Happiness, Walking
The Buddha’s Path (Nyolc tudatos lépés a boldogság felé, Buddha ösvényén
járva) című művében megemlíti, hogy furcsa módon a meditációt
elsajátítani szándékozó nyugatiak sokszor túl szigorúak magukhoz.
Gunaratana ambiciózusnak, hajszoltnak, célratörőnek és bizonytalannak
látja őket. Ezt írja: „Szigorú ellenőrzésnek vetik alá elméjüket, és
igyekeznek pusztán akaraterővel irányítani azt (…) gyakran korholják
magukat és durvák.” Rámutat, hogy a meditáció célja az, hogy
„megfigyeljük”, nem pedig az, hogy „irányítsuk” elménket.
Tudva, hogy követőinek gondot okoz majd a meditáció, Buddha öt
várható nehézségre vagy akadályra hívta fel a figyelmet. Ezek a
következők:

1. kínzó gondolatok,
2. rosszindulat, düh vagy más negatív hangulat,
3. álmosság,
4. nyugtalanság,
5. kétség.

Egy képzett tanár tanácsot adhat abban, hogyan küzdjük le a fenti

nehézségeket.
Emlékszem, amikor elkezdtem meditálni, többnyire végigálmodoztam az
egészet, az elmém egyszerűen nem akart elcsendesedni – gyakran úgy
éreztem, hogy az egész csak időpocsékolás. Több hónapos kitartó gyakorlás
után tapasztaltam először valami fejlődést: hosszabbak lettek a két
csapongó gondolat közti szünetek, és már tudtam, hogy el tudom érni a
feltöltődést jelentő nyugalom állapotát.

A szeretetteljes tudat táplálása

Ahhoz, hogy elménk szeretetteljes legyen, fel kell ismernünk, hogy minden
élőlény értékes. Ehhez segítséget nyújthat, ha emlékeztetjük magunkat,
hogy az érték nem az általunk értékesnek vélt tárgyakban lakozik, hanem a
saját elménkben. Gondoljunk csak egy darab gyémántra és egy tál vízre.
Melyik az értékesebb? Ha valaki éppen elveszetten bolyong a sivatagban,
annak a víz az értékesebb. Egy ékszerész számára a gyémánt. A dolgok
értéke szubjektív – sokkal inkább tudatunk, mint a szóban forgó dolog
tulajdonságai határozzák meg. Ahhoz, hogy szerethessünk, elsősorban
szeretetteljes tudatra van szükségünk, nem pedig szeretetre méltó
emberekre. Mások iránti szeretetünk nem feltétlenül az ő személyes
tulajdonságaikon, viselkedésükön vagy a velünk való kapcsolatukon múlik,
hanem a mi szeretetteljes tudatunkon.
Még olyanokat is szerethetünk, akikkel nehéz kijönni, ha másért nem,
azért, mert fontos szerepet töltenek be életünkben mint spirituális tanítók.
Hálásak lehetünk nekik ezért. Ha mindig csak szeretetre méltó emberekkel
találkoznánk, sosem válnánk igazán bölccsé. Ez persze nem csak azokra
vonatkozik, akikkel nehéz kijönni – mindenkinek hálásak lehetünk, akivel
csak találkozunk, mert esélyt adnak, hogy bölcsebbé váljunk és fejlesszük
szeretetteljes elménket.
A szerető kedvesség meditáció a szeretetteljes tudat táplálásának
módszere. A lényege, hogy jókívánságokkal halmozzuk el magunkat és
másokat. A szerető kedvesség továbbításával alkalmassá tesszük tudatunkat
arra, hogy minden élőlényt szerethessünk. Ez környezetünk számára
kimondottan praktikus előnyökkel jár, hiszen van valaki az életükben, aki
törődik velük, és a legjobbat kívánja nekik.
 Kezdetben a szerető kedvességet önmagunk irányába gyakoroljuk.
Később kiválasztunk valakit szeretteink közül, majd valakit, akit nem
ismerünk túlságosan, végül valakit, akit nem igazán kedvelünk. A szerető
kedvesség küldését végül kiterjesztjük minden élőlényre, kezdve azokkal,
akik a közelünkben élnek, fokozatosan tágítva a kört, míg az egész világ
bele nem fér. Miközben az egyes emberekre koncentrálunk, emlékeztetjük
magunkat, hogy hozzánk hasonlóan ők is boldogan szeretnének élni, meg
akarnak szabadulni a boldogtalanságtól és a szenvedéstől, és hogy ez a
közös késztetés az, amely mindnyájunkat összeköt.
Míg a tudatosság meditációnál megfigyeljük gondolatainkat, majd újra a
légzésre összpontosítunk, a szerető kedvesség meditáció során aktívan és
kreatívan gondolkodunk. Ha például olyasvalakire koncentrálunk, akivel
nehezen jövünk ki, akkor lehet, hogy előbb át kell éreznünk az életében
jelen lévő szenvedést és elégedetlenséget ahhoz, hogy együtt érezhessünk
vele. Lehet, hogy át kell gondolnunk a helyzetét – a küzdelmeit, a
csalódottságát – ahhoz, hogy elismerjük, értékes.

Szerető kedvesség meditáció

Becsukjuk a szemünket, ellazulunk és felkészülünk az összpontosításra. A
gondolkodás lelassításában és a tudat lecsendesítésében segíthet, ha
kezdetben a légzésre koncentrálunk.

1. Az első szakaszban az önmagunkra irányuló szerető

kedvességet ápoljuk. Könnyebb szeretettel viszonyulni mások
felé, ha önmagunk irányába kedvességet tanúsítunk. Kezdhetjük
azzal, hogy eltöprengünk önmagunk jóságáról, például
gondolhatunk egy nemrégiben végrehajtott kedves
cselekedetünkre. A buddhisták a gondolatok és a képek végtelen
számú változatát használják a szerető kedvesség fejlesztéséhez;
gyakran Buddha-képeket vagy fénynyalábokat alkalmaznak. A
legelterjedtebb módszer a következő kifejezéseket használja:
Szeretném, ha jól lennék.
 Szeretném, ha mentesülnék a szenvedés alól.
Szeretném, ha mentes lennék a kapzsiságtól, a
gyűlölettől és a tévképzetektől.
Szeretnék szeretetben élni.
Szeretnék biztonságban lenni.
Szeretnék boldogságban élni.
Szeretnék bölcs és együtt érző lenni.

2. Miután egy ideig önmagunk szeretetére összpontosítottunk,

továbblépünk a második szakaszba, amelyben egyik szerettünknek
küldünk szerető kedvességet. Elképzeljük egyik gyerekünket,
családtagunkat vagy közeli barátunkat, és azt kívánjuk, legyen
boldog.
Szeretném, ha szeretetben élne.
Szeretném, ha örömben lenne része.

3. Ezután továbblépünk a harmadik szakaszba, és egy számunkra

semleges személy felé fordulunk, olyasvalaki felé, akivel
kapcsolatban sem pozitív, sem negatív érzéseket nem táplálunk.
Lehet ez a helyi közértes, egy utcai járókelő vagy valaki a
munkahelyünkről. Lehet, hogy soha nem beszéltünk az illetővel,
mégis szerető kedvességet küldünk felé. Építhetünk az előző
szakaszban keletkezett jó érzéseinkre, amelyek akkor támadtak,
amikor egy szerettünkre koncentráltunk. Azzal, hogy szerető
kedvességet tanúsítunk egy számunkra semleges személy
irányában, azt gyakoroljuk, hogy akkor is szeressük az embereket,
ha ők személy szerint semmit sem tehetnek értünk.

4. A negyedik szakaszban kiválasztunk valakit, akivel nem

zökkenőmentes a kapcsolatunk, akit akár „ellenségünknek” is
nevezhetnénk. Ez bárki lehet, aki iránt nem táplálunk barátságos
érzéseket. Hogyan érezhetünk együtt egy ilyen valakivel? Esetleg
számba vehetjük pozitív tulajdonságait. Elképzelhetjük, hogy
 milyen volt gyerekként, és hogy mennyire szerette őt az
édesanyja. Felidézhetjük a szenvedését, az aggodalmait, a
csalódásait. Tudatosíthatjuk magunkban, hogy a minket zavaró
viselkedés lehet szenvedés vagy fájdalom következménye.
Induljunk ki abból, hogy amikor a gyerekünk dühödten vagy önző
módon viselkedik, mi nem szűnünk meg szeretni őt. A tanítók
ugyanakkor általában azt javasolják, hogy azokat, akikkel valóban
nagyon nehezen jövünk ki, akik esetleg mélyen megbántottak,
hagyjuk akkorra, amikor már gyakorlottabb meditálókká válunk.
A meditációnak ezen a pontján nem mindig egyszerű
megakadályozni, hogy a gondolataink elkalandozzanak, de mint
mindig, most is az a helyes, ha türelmesen visszatereljük
figyelmünket az előttünk álló feladatra.

5. Végül szerető kedvességet küldünk a világ összes lényének.

Kezdjük a közvetlen közelünkben élőkkel, vagy azokkal, akiket
ismerünk, majd fokozatosan tágítsuk a kört, belefoglalva
mindenkit, aki az országban él, aki a világon él, végezetül pedig
az összes élőlényt. Azt a szívből jövő kívánságot tápláljuk, hogy
minden élőlény mentesüljön a szenvedéstől és a
boldogtalanságtól.

Önző szempontjainkat félretéve egyre kedvesebben gondolunk másokra, ha

megszabadulunk az elkülönültség érzésétől. Persze, több évbe is beletelhet,
mire sikerül igazán szeretetteljessé formálnunk tudatunkat, főleg akkor, ha
elkezdünk az igazán bonyolult kapcsolatainkon dolgozni. Ugyanakkor már
egy kezdő is érezheti, mennyivel szeretetteljesebb lett nem sokkal a szerető
kedvesség meditáció gyakorlásának megkezdése után. A meditáció során
ötleteink támadnak, hogyan segíthetnénk másoknak. Eszünkbe jut, hogy
valakit fel kéne hívni, vagy küldeni kéne neki egy képeslapot, mert szenved
vagy mert éppen ünnepel valamit. Sok meditáló szereti azzal befejezni a
meditációt, hogy kigondol egy kedves cselekedetet, amit aztán az
elkövetkezendő néhány órán belül végrehajt.
 Meghajlás

Vannak meditálók, akik hasznosnak találják a szerető kedvesség meditáció

során, ha elképzelik, hogy meghajolnak az előtt, akinek a szerető
kedvességet küldik. A nyugatiak többnyire viszolyognak a hajlongástól, de
hozzáállásunk főként azon múlik, milyen képzeteket társítunk ehhez a
gesztushoz. Ne úgy gondoljunk rá, mintha alantas csibészként hajlonganánk
egy kegyetlenül zsarnokoskodó király vagy egy félelmetes varázserővel
bíró istenség előtt.
Számos buddhista számára a meghajlás nem más, mint a tisztelet és a
hála kifejezésének eszköze. A meghajlással a másik ember méltóságának,
emberiességének és értékes voltának adózunk. A pozitív értelemben vett
szerénység megnyilvánulása ez, mivel félretesszük ítélkezésre és
fensőbbséges magatartásra való hajlamunkat, és együtt érzünk a másikkal –
nem szánalomból, hanem mert tiszta szívből becsüljük, mint értékes
élőlényt. Úgy is tekinthetünk a meghajlásra, mint hálánk jelére mindazért,
amit az adott személy – legyen bár kapcsolatunk szeretetteljes vagy
ellenséges – tanít nekünk. Hálásan meghajlunk a lehetőség előtt – amit a
másik biztosít számunkra –, hogy bölcsebbé váljunk, és hogy gyakoroljuk a
szeretetet.
Nekem az vált be, hogy elképzelem, amint Buddha közvetlenül a fejem
fölé helyezi a kezét, és szerető kedvességet áraszt felém. Aztán elképzelem,
hogy én helyezem a kezem mások feje fölé, és továbbítom nekik a szerető
kedvességet.

Mikor végezzünk szerető kedvesség meditációt?

A szerető kedvesség meditáció egyik célja, hogy tápláljuk a minden élőlény

szeretetére irányuló képességünket, legyen szó magunkról, szeretteinkről,
számunkra semleges emberekről vagy olyanokról, akikkel meggyűlt a
bajunk. Mivel a feladat nem egyszerű, a szerető kedvesség meditációt olyan
gyakran végezzük, amilyen gyakran csak lehet. Ismét felmerül a kérdés:
Hogyan lesz nekünk erre időnk anyaként? A szerető kedvesség meditáció
gyakorlata könnyen beilleszthető a napirendbe. Ideális esetben persze
ülőmeditációként gyakoroljuk, de az is éppolyan értékes, ha akkor küldünk
szeretetet, amikor másokkal beszélünk, vagy akár miközben vásárolunk és
rójuk az utcákat. Szerető kedvességünket bárkire irányíthatjuk, akit csak
meglátunk. Először talán furcsának tűnik, de hamar meg lehet szokni, és
biztosan sokkal jobb, mint ha gondolatainkban elmerülve kóvályognánk. A
szerető kedvesség csodát művel tudatunkkal; látni fogjuk, mennyivel
pozitívabban állunk mindenhez, és mennyivel több energiával tudunk
szembenézni a mindennapok kihívásaival.
Különösen hasznosnak találom a szerető kedvesség meditációt társasági
összejövetelek előtt és alatt. A következőkben segít:

• figyelmesebben hallgatok másokat, anélkül, hogy

félbeszakítanám őket;
• kedvesebben szólok másokhoz;
• észben tartom, hogyan tudnék másoknak segíteni;
• nem beszélek hiábavalóan, vég nélkül magamról, tekintettel
vagyok a másikra;
• jobban érzem magam, mert kevésbé vagyok feszélyezett, nem
vagyok különösképpen elfoglalva magammal.

A szerető kedvesség továbbítása éppúgy hasznos, ha a napot a

munkahelyünkön töltjük, vagy ha bármi más módon kerülünk kapcsolatba
másokkal. Érzékenyebbé válunk mások iránt, így értékes szerepet tudunk
betölteni bármilyen helyzetben.

Hogyan találjunk időt a meditációra?

Az anyák számára valószínűleg nagyobb kihívást jelent a meditációhoz
szükséges idő előteremtése, mint bármely más kihívás, amivel a meditáció
során szembesülnek.
Mégis, megfontolva a meditáció előnyeit, nincs valami, amit esetleg
kiiktathatnánk a napirendből? Mondjuk valamelyik tévéműsort? Az
átlagember napi két-három órát tölt a tévé előtt. Bár az anyák valószínűleg
csökkentik az átlagot, mégis, ha csak fél órát tévézünk naponta, sokkal
jobban járnánk, ha ezt az időt meditálással töltenénk. Időt szakíthatunk a
meditációra azzal is, ha valamivel kevesebb házimunkát végzünk, ha egy
kicsivel korábban kelünk, vagy ha rendszeresen elküldjük a család többi
tagját egy rövid sétára.
Chittaprabha, a Nyugati Buddhista Rend Barátainak tagja, például,
amikor a gyerekei még kicsik voltak, korán kelt, hogy meditálni tudjon.
Aztán mikor valamivel nagyobbak lettek, Chittaprabha rendszeresen
elvonult egy-egy hétvégére vagy akár egy egész hétre. Azt mondja, sokkal
jobb anya tudott lenni azáltal, hogy ezt az időt önmagára szánta.

A meditáció nem csak a saját szükségleteim kielégítésére szolgál;

sokkal inkább tisztába kerülök mások igényeivel is, valamint
pozitívabban és kreatívabban állok hozzá mindenhez, amit csak
teszek. Azáltal, hogy jobban rálátok az életem értelmére és a
valódi természetemre, mélyebben megélem az örömöket, az
elégedettséget és az egykedvűséget, és ez az egész
környezetemnek hasznára válik.
A cél az, hogy a meditáció során kifejlesztett tudatosság az
egész életünket áthassa. Anyaként ez a fajta tudatosság segített
rálátni, hogyan viselkedem a gyerekeimmel, és hogy mindez
milyen következményekkel jár. Nem követtem el újra és újra
ugyanazokat a hibákat, mert a tudatosság segítségével képes
voltam változtatni, és el tudtam engedni a régi, rossz
beidegződéseket.
A gyereknevelés nagyon fontos és gazdagító része az
életünknek, de az élet nem kizárólag ebből áll. Ha minden
figyelmemet egyedül a gyerekek vágyainak szentelném, azzal
csak a közvetlen környezetemre koncentrálnék, és megfosztanám
magam annak esélyétől, hogy valódi egyéniséggé váljak. Miután
– a meditáció hozományaként – kiszélesedett a látóköröm,
kreatívabb és szabadabb lettem, fogékonyabbá váltam mindarra,
 ami körülvesz – már nem kapaszkodtam olyan kétségbeesetten a
gyerekeimbe és minden egyébbe, ami örömet okoz.
Ha az ember túl szorosan kapaszkodik a gyerekeibe, akkor
kevesebb örömét leli a velük való szeretetteljes kapcsolatban és a
spontán együttlétben. Ezért inkább igyekszem minél többféle
egészséges örömforrást találni úgy, hogy közben ne ragaszkodjak
foggal-körömmel ezek egyikéhez sem.

Két lánya, Michelle és Cara nevetve emlékeznek vissza, hogyan mondták

gyerekkorukban mindig az anyjuknak: „Anya, szerintem ideje lenne egy
kicsit visszavonulnod.” Vicces, hogy sok buddhista szülő arról számol be,
hogy gyakran a gyerekeik figyelmeztetik őket, hogy most már meditálniuk
kéne.
Chittaprabha azt is kiemeli, hogy ha felelősségteljes, figyelmes
gyerekeket akarunk nevelni, akkor meg kell tanítanunk őket, hogy
felismerjék és tiszteletben tartsák mások igényeit, a szüleikét is beleértve.
Amikor a gyerekek még egészen kicsik és énközpontúak, akkor ez nem
egyszerű, de idővel be kell látniuk, hogy nekünk is szükségünk van
valamennyi térre.
Chittaprabha arra biztatja az anyákat, hogy mindennap biztosítsanak
maguknak valamennyi időt – ha csak egy percet, akkor egy percet –, amikor
valami olyasmin gondolkoznak, ami túlmutat saját magukon és az éppen
aktuális élethelyzetükön:

Mindennap szenteljünk némi időt annak, hogy megpróbálunk a

legnemesebb valónkban megmutatkozni. Olvashatunk vagy
eltűnődhetünk egy rövid versen. Meggyújthatunk pár gyertyát
vagy némi tömjént, hogy felajánljuk Buddhának. Meditálhatunk.
Ha eddig nem fordítottunk időt ilyesmire, feltehetjük magunknak
a kérdést: mi az, ami kellő vonzerőt jelentene ahhoz, hogy a
továbbiakban időt áldozzunk rá? Van, aki ezt a természetben
találja meg, van, aki az olvasásban, és olyan is, aki inkább egy
 spirituális barátjával beszélget, vagy részt vesz egy spirituális
közösség életében.

Ne feledjük, hogy tudatosságunk fejlődésével több időnk is jut mindenre.

Mint ahogy erről már szó esett, ha jobban összpontosítunk, és tisztább a
tudatunk, akkor hatékonyabban használjuk fel a rendelkezésünkre álló időt
és energiát. Számos meditáló állítja, hogy kevesebb alvással is beéri, mert a
meditáció során elért mély koncentráció jobb alvást eredményez.
 10.
ELMÉLETBŐL GYAKORLAT
A kicsit a karomban tartva félbehagytam a vacsora kavargatását, hogy
felvegyem a telefont. Erősen kellett koncentrálnom, hogy a szokásos,
vacsora körüli hangzavar mellett ki tudjam venni a szavakat:
„Oliver egy ideje látni sem akarja Zacet, mert Zac mindig bántja. Zac
bulijába sem akar elmenni. Az utóbbi időben ezért is nem találkoztunk –
Oliver nem akar Zac közelébe menni, mert fél, hogy Zac bántani fogja. Én
igazából soha nem láttam, hogy Zac bántaná, de nem hiszem, hogy Oliver
csak kitalálta volna az egészet, mert most már kétszer vagy háromszor is
szólt. Oliver nem egy erős gyerek és nem szeret verekedni. Gondoltam,
jobb, ha szólok.”
Oliver volt Zac legjobb barátja. Egy héttel korábban ünnepeltük Oliver
negyedik születésnapját, és most eszembe jutott, hogy Oliver tudomást sem
vett Zacről: valahányszor Zac a közelébe ment, ő odébbállt. Megdöbbenten,
zavarodottan álltam, és ezt feleltem:
„Hát, köszönöm, hogy elmondtad. Biztosan nem volt könnyű összeszedni
a bátorságodat, de nagyon örülök, hogy nem tartottad magadban. Nem
tudom, mit mondjak, én sem láttam sosem, hogy Zac bántaná.”
Elégedett voltam magammal, úgy éreztem, higgadtan,
kiegyensúlyozottan reagáltam. Aztán letettem a telefont, és elindultam
lefelé a lejtőn. „Vészhelyzet!” – jelentettem a férjemnek.
Lehet, hogy a fiam tényleg egy kegyetlen szadista, ahogy azt négyéves
informátorunk állítja? Tudtam, ha Zacet megütik, visszaüt. Tudtam, hogy
erős és néha durva is, de nemigen láttam, hogy valaha is csak úgy nekiment
volna valakinek. Éreztem, hogy gyűlik bennem a düh Oliver iránt. Nyilván
összeveszett Zackel, és most ki akar szúrni vele. Aztán Oliver anyjára
lettem mérges. Hogyan adhat egy négyéves szavára, aki nyilvánvalóan
maga sem egy angyal? Arról már nem is beszélve, hogy Oliver buliján az
összes fiú elég durván viselkedett, folyvást egymásnak ütköztek az
ugrálóvárban. Persze az is lehet, hogy tényleg igazuk van. Nem tudtam mire
vélni a dolgot.
Másnap felhívtam Zac óvó nénijét, aki elmondta, hogy Zac pont annyira
durva, mint az összes többi fiú az ő korában, és bár előfordul, hogy elveszíti
a fejét, és odacsap valakinek, „kifejezetten a visszafogottabbak közé
tartozik”. Azt el kellett ismernünk, hogy otthon Zac mostanában viszonylag
hamar kijön a béketűrésből, de ezt eddig a tesztoszteron hatásának tudtuk
be. Arra jutottam, legjobb, ha beszámolok Zacnek a dologról, hátha ő is
levonja a maga következtetéseit. Arról nem is beszélve, hogy rendszeresen
nyaggatott, hogy találkozni szeretne Oliverrel. Zac először tagadta, hogy
valaha is megütötte volna Olivert, aztán azt mondta, hogy Oliver kezdte,
majd sírt egy kicsit. Ezzel nem kerültem közelebb az igazsághoz, de azt
legalább örömmel láttam, hogy Zac komolyabb lelki törés nélkül vészelte át
bejelentésemet.
Egész nap ki voltam borulva a telefon miatt. Este aztán láttam a hírekben,
hogyan érkeztek haza két – lyukas hajókban és menekülttáborokban töltött
– év után az afgán menekültek, miközben én azon gyötrődtem, hogy két
négyéves összeveszett egymással. Lehet, hogy Zac most éppen egy
agresszívabb korszakát éli, de némi odafigyeléssel ez az egész hamarosan el
fog múlni – zártam le magamban az ügyet. Akkor meg miért reagáltam
ennyire túl a dolgot? Miért ragadtam bele egy negatív tudatállapotba, amely
boldogtalanná tett? A buddhizmus által megfogalmazott, második Nemes
Igazság volt az oka. A vágyakozás – illetve ez esetben épp az ellenkezője,
az idegenkedés – szenvedést okoz.

Hogyan alkalmazzuk a buddhizmust az anyaság

nehézségeire?
Mindig arra vágytam, hogy a világ másmilyen legyen, mint amilyen. Azt
kívántam, hogy a fiam pacifista legyen. Azt szerettem volna, ha van egy
legjobb barátja, aki hűséges és lojális hozzá. Szerettem nézni, ahogy Oliver
és Zac együtt játszanak. Leginkább mégis az fájt, hogy nem akartam, hogy
Zacet valaha is visszautasítás érje. Miután tudatosan megvizsgáltam
gondolataimat, rájöttem, hogy ez az eset előhozta bennem azt a fájdalmat,
amit egyszer régen éreztem, amikor a barátaim váratlanul, minden
magyarázat nélkül hátat fordítottak nekem. Tehetetlennek és szomorúnak
éreztem magam. Nem akartam, hogy Zac valaha is megélje ezt, főleg nem
ebben a sérülékeny korban, négyévesen. Ez az eset rákényszerített, hogy
szembenézzek a félelmemmel. A helyzet iróniája, hogy míg én ezen
rágódtam, Zac már rég továbblépett és kengurusat játszott a szomszéd
gyerekekkel.
Hogyan segített a buddhizmus ebben a helyzetben? Ha ugyanez tíz évvel
korábban történik, már a telefonban védekezően reagáltam volna,
különböző vádakkal illettem volna a másik anyát, és számonkértem volna
rajta a gyereke viselkedését. A buddhizmus azonban megtanított arra, hogy
valahányszor dühből cselekszem, kárt okozok, nem utolsósorban
magamnak. A buddhizmus segít, hogy ellenálljak az olyan zsigeri
reakcióknak, mint a tagadás, a vádaskodás és a védekezés, és hogy jobban a
mélyére nézzek annak, ami éppen történik. Az igazi kihívás az, hogy tisztán
lássam az eseményeket, ahelyett, hogy csak védekeznék.
A buddhizmus gyakorlata megtanított megfigyelni, milyen belső utat jár
be ez a minidráma, így azonosítani tudom a boldogtalanságomat jelentő
gondolatokat, vélekedéseket és érzelmeket. Lehetőségem nyílt a
spiritualitás gyakorlására, megláttam, mi az, amibe foggal-körömmel
kapaszkodom, mi az, amit el kell engednem ahhoz, hogy türelmes
elfogadással viseljem mindazt, amin úgysem tudok változtatni.
A buddhizmus arra is megtanított, hogy nem célravezető, ha azonnal
messzemenő következtetéseket vonok le, majd ragaszkodom az
álláspontomhoz. Ahelyett, hogy helyből tagadnám, hogy Zac akár
agresszívan is viselkedhet – mert szívem szerint ezt tenném –, minden
lehetőséget számba kell vennem, és nyitottan meg kell figyelnem a
viselkedését. Ahelyett, hogy kígyót-békát kiabálnék Oliver családjára,
mindössze annyit mondok, hogy „nem tudom”, és megadóan várom, mi
bontakozik ki ebből a titokzatos helyzetből.
 Vannak, akik azt mondják, túl sokat agyalok. És milyen igazuk van!
Amire valójában szükségem volt, az az, hogy elvonuljak a meditációs
párnámmal, mint ahogy a következő hétvégén sikerült is negyven percet
zavartalan meditációval töltenem. Tudatos légzés meditációval kezdtem, és
egy ideig csak élveztem a nyugalmat és a rendelkezésemre álló teret. Nem
sokkal korábban tanultam egy technikát, amelynek segítségével növelhetjük
a boldogság iránti elkötelezettségünket, így lassan azt ismételgettem
magamban: „átformálom a tudatomat”, hogy ezzel kiküszöböljem a
különböző negatív tudatállapotokat. Az ülés után nemcsak hogy
kiegyensúlyozottabb lettem és feltöltődtem, de az egész eset egy távoli
emléknek tűnt csupán, és már nem is értettem, miért csináltam belőle ilyen
nagy ügyet. Mint ahogy azt bölcs anyósom egy vállrántás kíséretében
megjegyezte: „A gyerekek összeverekednek. Van ilyen.” Amikor a fiam
előáll vele, hogy találkozni szeretne a barátjával, az néha még mindig
felszakítja a sebet, de a buddhizmus gyakorlása segít, hogy felnőttként
álljam a sarat.

Akkor most mi is az a buddhizmus?

A modern buddhizmus – a maga 2500 éves történelmével és kulturális
változataival – olyan hatalmas és összetett, hogy sokan úgy érezték,
érdemes összefoglalni, egyetlen jól hangzó üzenetbe tömöríteni mindazt,
amit tudni lehet róla. Vannak, akik azt mondják, a buddhizmus nem más,
mint tudatosság és ráébredés a jelen pillanatra. A 15. századi zen mester,
Ikkyu szavaival:

Figyelem. Figyelem. Figyelem.

A buddhizmus egy másik – ebben a könyvben már korábban említett –

összegzése azt emeli ki, hogy megszokott gondolatainkat és
cselekedeteinket bármikor felválthatjuk egészségesebb gondolatokkal és
cselekedetekkel:

Állj meg és nyugtázd magadban.

Vannak, akik úgy jellemzik a buddhizmust, hogy:

A bölcsesség és az együttérzés pallérozása.

Ez az összefoglalás általában kiegészül azzal a megjegyzéssel, hogy

együttérzés nélkül nincs bölcsesség, és bölcsesség nélkül nincs együttérzés.
A buddhizmusban a szíven keresztül közelítünk mindahhoz, ami isteni: a
buddhizmus a szeretetről szól. A XIV. dalai láma gyakran mondja:

Az én vallásom a kedvesség.

Megint mások a Négy Nemes Igazsággal és a Nemes Nyolcrétű Ösvénnyel

írják le a buddhizmust, vagy Buddha tömör kijelentését idézik:

…csak a szenvedést és a szenvedés megszüntetését hirdetem…{26}

Ahhoz, hogy a Nemes Nyolcrétű Ösvény kívánalmainak megfeleljünk, nem

korlátozhatjuk gyakorlatunkat pusztán a meditáció időszakára, gondosan
elkülönítve azt életünk többi részétől, hanem ki kell terjesztenünk
tudatosságunkat létünk valamennyi területére, hogy minden pillanatban
olyan tudatosan, együtt érzően és etikusan éljünk, amennyire csak
lehetséges. Ennek a gondolatnak az általam igen kedvelt, tömörebb
változata így szól:

Tanulj meg jót cselekedni. Többé ne okozz kárt. Tisztítsd meg a

tudatodat.

Ez az, amit sok buddhista megjegyez, majd mantraként használ a nap

folyamán vagy meditáció közben. Megnyugtatóan egyszerű összefoglaló,
amihez bármikor visszanyúlhatunk, ha úgy érezzük, átmenetileg megfekszi
a gyomrunkat a túl sok tan.

Amit különösen kedvelek a buddhizmusban

Hosszú időre visszanyúló története és rengeteg kulturális változata
lehetetlenné teszi, hogy biztonsággal tehessünk általános kijelentéseket
arról, hogyan gyakorolják az emberek a buddhizmust; bármit is mondjunk,
lesz kivétel. Én mégis szeretnék néhány általános megállapítást tenni saját
tapasztalataim alapján, tudván tudva, hogy lesznek, akik nem értenek egyet
velem.
A buddhizmus felnőttként kezeli az embert. Nem vallás. Semmit sem kell
elhinnünk, ami nem vág egybe személyes tapasztalatainkkal. Saját,
bölcsességből és együttérzésből fakadó ítélőképességünket használjuk
ahelyett, hogy bárki megmondaná, mi „lészen tenéked”. Csakis mi vagyunk
felelősek spirituális fejlődésünkért. Mi választjuk meg az ütemet. A
buddhizmusban nincs isten, nincs teremtő, nincsenek szabályokat felállító
bírák, akik szemmel tartanának és értékelnék viselkedésünket. Sokan
megkönnyebbüléssel fogadják, hogy a buddhisták inkább a tévképzeteknek,
semmint a „bűnnek” üzennek hadat. A tévképzetek ellen sem bűntudat vagy
elnyomás által küzdenek, hanem a tudatosítás és a rálátás segítségével.
Buddha nem várta, hogy vakon kövessék, épp ellenkezőleg: a kérdezésben
rejlik a lényeg. Buddha azt mondta:

…ne menjetek a szóbeszédek, legendák, hagyományok, szent

iratok, logikai találgatások és következtetések, hasonlóságok,
mérlegre tett megfontolások, valószínűség vagy ama gondolat
mentén, miszerint „e szerzetes a mi tanítónk”. Ha magatoktól
rájöttök, hogy „ezek a dolgok hasznosak, ezek a dolgok
ártalmatlanok, ezek a dolgok dicséretesek, s e dolgokat elfogadva
az ember cselekedetei örömet okoznak és boldogsághoz
vezetnek”, akkor magatokévá tehetitek e dolgokat és időzhettek
bennük.{27}

Arra bátorítja őket, hogy kérdezzenek, így követői egyre bölcsebbé válnak.
A hangsúly a tudakozódáson van; azon, hogy saját magunk próbáljuk ki a
tanításokat, és személyes tapasztalataink alapján mérlegeljük őket.
 Buddha nem várta el, hogy vakon kövessük a buddhizmus minden
tanítását. Én személy szerint nem igazán tudom magamévá tenni a
reinkarnáció elképzelését, pedig sok buddhista egyértelműnek vagy teljesen
logikusnak találja. Nem mintha bármi döntő bizonyítékkal tudnék szolgálni
ellene, de ha a halálra gondolok, nekem az elsődleges benyomásom az,
hogy fogalmam sincs. Hálás vagyok érte, hogy a reinkarnációval
kapcsolatos kételyeim nem szolgáltatnak okot arra, hogy bármely buddhista
közösség kizárjon a soraiból.
Buddha nem egy „vallási” vezető hangján szól hozzánk; vegyük
szemügyre például az alábbi idézetet:

Nem azért tanítalak, hogy a tanítványaimmá legyetek. Nem

kívánlak elszakítani régi mestereitektől. A céljaitokat sem
kívánom megváltoztatni, hiszen a szenvedéstől mindenki
szabadulni vágyik. Felismertem valamit. Próbáld ki és dönts
felőle magad. Ha úgy látod, fogadd meg szavaimat.

Az emberek nehezen bújnak ki a bőrükből, így vannak buddhisták, akik a

buddhizmust vallásos színbe igyekeznek öltöztetni. Mint az minden
gondolati rendszerrel megesik, a buddhizmust is próbálták már átpolitizálni,
szexistának feltüntetni vagy rítusok mögé bújtatni. Oly régóta és oly sok
országban gyakorolják a buddhizmust, hogy nem csoda, ha rárakódott némi
egzotikus máz. Mindez azonban eltörpül a fontos tanítások mellett, és
bátran figyelmen kívül hagyható, ha hátráltatná gyakorlatunkat.
A buddhisták senkit nem akarnak megtéríteni. Nem kell „megmenteni”
az embereket, felajánlani az elsőszülötteket, vagy addig nyüstölni
partnerünket, amíg be nem adja a derekát. A férjem elkötelezett ateista, nem
érdeklődik a buddhizmus iránt, és valószínűleg soha nem is fog. Eltérő
nézeteink soha nem okoztak konfliktust, esetenként viszont élénk, izgalmas
beszélgetéseket eredményeztek. Mivel kiegyensúlyozottabbá és boldogabbá
tesz, a buddhizmus sokat tett kapcsolatunk életben tartásáért, ahelyett, hogy
éket vert volna közénk.
 A vallások többnyire kész válaszokkal szolgálnak az élet értelmére
vonatkozóan. A buddhizmus ahhoz nyújt iránymutatást, hogy mindenki
megtalálja a maga válaszát, és – ami talán még ennél is fontosabb – a maga
kérdéseit, hiszen az életet mint rejtelmek sorozatát fogja fel. A buddhizmus
arra bátorít, hogy nyitottan fogadjunk minden új élményt, anélkül, hogy
nyomban előhúznánk előítéleteinket és megfáradt vélekedéseinket. Mint
ahogy azt a kiváló zen mester, Shunryu Suzuki mondta: „A kezdő tudatában
még sok a lehetőség, a szakértőében, már igen kevés.”

A lassítás szükségességéről
Előfordul, hogy annyira elfoglaltak vagyunk, hogy egyszerűen nincs időnk
átérezni a pillanat varázsát, megfigyelni a környezetünket vagy meditálni.
Nincs terünk, hogy rálássunk az életünkre, hogy átgondoljuk, merre tartunk,
és hogy egyáltalán akarunk-e oda menni. Ha azt sem tudjuk, hol áll a
fejünk, elesünk a szeretetteljes cselekedetek lehetőségétől is, hiszen nincs
időnk meghallgatni a másikat, rájönni, hogyan érzi magát és segíteni neki.
Hogy Buddhát idézzem:

Mindig, mindig
jól alszik
a teljesen szabad bráhman,
aki nem tapad
az érzéki örömökhöz,
akit semmi nem nyomaszt és lenyugodott.

Elvágva minden köteléket és

szívében legyőzve a félelmet,
lecsendesült,
jól alszik,
elérte az éberség békéjét.{28}
Aki egyszerre dolgozik és gyereket is nevel, pontosan tudja, mennyire nincs
türelme az embernek a gyerekekhez olyankor, amikor ki sem látszik a
munkából. Nincs annál idegtépőbb, mint egy parkban lődörögni, amikor
pedig az embernek „fontos dolga” lenne. Ha már mániánkká vált a
hatékonyság, nehéz felvenni a gyerekek ritmusát, megélni és elfogadni
mindazt, amit a pillanat kínál.
Van, amikor nincs más választásunk, tényleg sok a dolgunk – a család
ezzel jár. Életünk más időszakaiban azonban nem árt, ha feltesszük
magunknak a kérdést: vajon nem csak azért menekülünk-e mindenféle
tevékenységbe, mert félünk szembenézni a fontos kérdésekkel? Nem arról
van-e szó, hogy képtelenek vagyunk elviselni a szervezetlenséget, ezért
inkább minden percünket beosztjuk? Ha ez a helyzet, mekkora árat fizetünk
az elfoglaltságtól való függőségünkért? A többség ebben a helyzetben úgy
érzi, elidegenedett az őt körülvevő emberektől, és a lehetőségét is
elveszítette, hogy részese legyen egy családnak vagy közösségnek, pedig
erre a lelke mélyén mindenkinek szüksége van. Mások elidegenednek
önmaguktól, stresszfüggőkké válnak, és képtelenek örömet lelni az életben.
Ha szeretnénk előrehaladni a spirituális úton, némi teret kell
biztosítanunk életünkben. Gyermekeink születése előtt, ha túl sok minden
nehezedett ránk, egyszerűen belevetettük magunkat a munkába, a társasági
életbe, esetleg választottunk egy új hobbit – bármit, amivel elterelhettük a
figyelmünket a magányos órákban ránk törő kétségeinkről. Szülőként
fennáll a veszély, hogy ha ilyen időt rabló módját választjuk a
figyelemelterelésnek, a végén elhanyagoljuk gyermekeinket. Meg kell
találnunk a módját, hogy harmóniában éljünk mind önmagunkkal, mind a
családunkkal.

Teremtsünk időt!

Vajon hogyan teremthetjük elő az olyan spirituális törekvéseink

megvalósításához szükséges időt, mint a meditáció, a spirituális
tanulmányok, a természet élvezete vagy valakinek a teljes figyelemmel való
meghallgatása? Mi lenne, ha kevesebb időt töltenénk a tévé előtt? Ha
ellenállnánk a késztetésnek, hogy bekapcsoljuk a rádiót? Ha kevesebbet
fecsegnénk?
A spirituális úton előrehaladva sok ember változtat jelentősen az
életmódján, hogy több idő álljon rendelkezésére. Van, aki megválik kevés
kielégülést hozó munkájától; van, aki olcsóbb környékre költözik; mások
eladnak néhány vagyontárgyat, amivel úgyis csak a gond volt; némelyek
véget vetnek romboló kapcsolataiknak, és vannak, akik kevesebb társasági
életet élnek vagy kevesebbet költenek.
Hogyan tudnánk egyszerűsíteni az életünket? Ha rendet raknánk?
Elajándékoznánk dolgokat? Kevesebb időt töltenénk a „hírek”
böngészésével (aminek nagy részét úgyis elfelejtjük)? Az, ahogyan
kikapcsolódunk, csak még jobban felpörgeti az életünket, vagy segít
lassítani és belső békét teremt? Buddha több alkalommal is javasolta, hogy
legyünk „visszafogottak a táplálkozás terén”. Együnk egyszerűbb ételeket –
ne olyanokat, amelyek csak kiszívják belőlünk az energiát –, aludjunk és
mozogjunk eleget. Buddha arra intett, hogy óvjuk az egészségünket,
másként nem jut energiánk a spirituális fejlődésre.

Kötelességünk őrizni testünk egészségét, mert ha nem tesszük,

nem tudjuk táplálni bölcsességünk lámpását, és elménk nem
képes erős és tiszta maradni.

Segít, ha rendszeresen feltesszük a kérdést: mivel tölteném ezt a napot,

hetet vagy hónapot, ha tudnám, hogy ez az utolsó? Más szóval, mi az, ami
tényleg fontos, és mi az, ami csak sürgés-forgás? Ha rájövünk, mire van
szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk, többé nem kell energiát
vesztegetnünk tévképzeteinkre. Az is segít, ha ráébredünk, hogy amire
igazán vágyunk az életben, az valójában nem egy tárgy vagy egy élmény,
hanem az a pozitív tudatállapot, amit az adott tárgyhoz vagy élményhez
társítunk. Nem lenne bölcsebb, ha ugyanezt a tudatállapotot belső munkával
érnénk el, ahelyett, hogy a külsőségeket kergetjük? Ahogy a vicc mondja:
ha a nyaralás örömének felét a tervezgetés adja, akkor maradj otthon és
tervezz kettőt.
 Ha sikerülne egy kicsit átszervezni az életünket, és megszabadulni némi
zűrzavartól, mihez kezdenénk a rendelkezésre álló térrel?
Élvezhetnénk a csöndet, a nyugalmat, a meditációt. Elmerenghetnénk
alvó gyermekeink fölött, belenézhetnénk a csecsemő szemébe,
sétálhatnánk, megfigyelhetnénk a természetet, írhatnánk naplót,
elkölthetnénk egy kényelmes, nyugodt vacsorát, vagy hallgathatnánk a
környezetünkből érkező hangokat. Esetleg a pillanat varázsának engedve
virágot szedhetnénk, szóba elegyedhetnénk egy idegennel, vagy felfedező
útra indulhatnánk a környéken. Az ilyen spontán tevékenységek segítenek
visszatalálni önmagunkhoz, energiával töltenek fel, és emlékezetünkbe
idézik, hogy az élet könnyebb, természetesebb és élvezetesebb is lehet.

Találjunk egy spirituális közösséget!

Meglehet, időről időre felrémlik előttünk, hogyan élhetnénk jobban, miképp
válhatnánk nagyszerűbb emberré, esetleg, mi az, amit rosszul csinálunk. A
világosság pillanatai ezek. Talán olvastunk egy jó könyvet, eltűnődtünk egy
kicsit, vagy találkoztunk valakivel, aki megihletett. A lényeg az, hogyan
kamatoztathatjuk ezeket az ihletett pillanatokat. Hogyan változtathatunk az
életünkön úgy, hogy annak tartós hatása legyen? Ha elolvassuk az első
buddhizmusról szóló könyvet, ami a kezünkbe akad, megismerkedhetünk a
gyakorlattal, de ettől az eszme még nem lesz igazán a sajátunk, és talán
idővel sutba is dobjuk az egészet. A buddhizmus egy lesz azon módszerek
közül, amelyek segítségével szükség esetén jobban érezzük magunkat;
mondjuk, úgy félévente vagy pár évente egyszer.
Aki szeretne elköteleződni a spirituális fejlődés mellett, jobban teszi, ha
csatlakozik egy spirituális közösséghez. Egy képzett tanítóval az
oldalunkon, sok más ember társaságában, akik szintén azon igyekeznek,
hogy átültessék a tanításokat a gyakorlatba, a motiváció többé nem
probléma. A három ékkő, amely Buddha szerint megtartó erejű a
spiritualitás útján, a Buddha (aki megvilágosodásra késztet), a Dharma (az
ő tanítása) és a Szangha (a spirituális közösség).
 Egy írónő, Julie Henderson, aki több mint húsz évet töltött tibeti
lámákkal, érdekes magyarázattal szolgál arra nézve, miért van szükség a
szanghára:

Elképesztő mértékben befolyásolnak bennünket az ősi, törzsi

szükségletek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy be akarunk
illeszkedni a minket körülvevő közösségbe. Sokkal nagyobb az
esély arra, hogy átvegyük a körülöttünk élők létezésének
állapotát, mint hogy egy „tisztább” állapotot teremtsünk a
magunk számára. Még ha nyomorúságos vagy kellemetlen is a
körülöttünk élők állapota, akkor is könnyebb ebben részt vállalni,
mint megteremteni a sajátunkat, függetlenül másoktól. Ez a
felismerés vezetett a szangha azon értelmezéséhez, miszerint a
szangha olyan emberek csoportja, akik tevékenyen és tudatosan
igyekeznek megtestesíteni a négy alapállapotot, és ezzel egymás
törekvéseit is segítik.

Nem könnyű ellenállni a minket körülvevő anyagias társadalom üzenet-

áradatának, főként, ha a körülöttünk élők nem kérdőjelezik meg ezeket az
üzeneteket. Könnyen előfordulhat, hogy mások úgy vélik, minden további
nélkül megtalálják a maguk boldogságát autókban, pénzben, ingatlanban,
szépségben és fiatalságban, és bizony, nekünk magunknak sem esne
nehezünkre magunkévá tenni ezt az értékrendet. Felüdít, ha
megmerítkezhetünk egy olyan kultúrában, amelyik ennél lényegesen
tartalmasabb értéket képvisel, olyanokat, mint a szerető kedvesség, az
együttérzés, a mások örömében való osztozás és az egykedvűség.

Válasszunk irányzatot!
Heti egy „szabad estémen” – amikor mentesülök a családi kötelezettségek
alól – egy időben a várost jártam, és feltérképeztem a környéken található
buddhista iskolákat. Egyik este tibeti nyelven szavaltam, a másikon ötven
meditáló társaságában lassan sétáltam körben egy gyertyafényes teremben.
Az egyik központban kreatívan látványos utazásban volt részem, a
másikban szerető kedvességet küldtem minden élőlénynek. A különböző
tanárokkal és gyakorlókkal való találkozás magával ragadott és
fellelkesített.
Ha azonban komolyan el akarunk indulni a spirituális úton, akkor ki kell
választanunk egy tanárt és egy iskolát, különben csak a sokféle gyakorlat
felszínén mozgunk anélkül, hogy bármelyikben is elmélyülnénk. A
buddhizmusban a „származás” a tanár kiválasztásának fontos szempontja.
Egy képzett tanító tanár-diák kapcsolatok hosszú sorát tudja maga mögött,
egészen Buddháig visszanyúlva. Valószínű, hogy mindegyik utódlási
vonalban találunk tanfolyamokat vagy más programokat, amelyek
segítségével eljuthatunk az általunk kívánt szintre. A tanulást annyira
vesszük komolyan, amennyire nekünk tetszik: végigjárhatjuk a teljes
felszentelésig vezető utat, de az is lehet, hogy csak benézünk egy-egy
előadásra.
Valószínűleg a következő iskolák egyikét választjuk majd: zen, tibeti
vagy théraváda{29}. Az alapvető üzenet lényegében minden buddhista
iskolában megegyezik, a különbség általában a gyakorlat megközelítésében
rejlik. Lehet, hogy okosabb, ha a szanghát a tanárral való kapcsolatunk
alapján, nem pedig a buddhizmus iskolái szerint választjuk. Ha reálisan
nézzük a helyzetet, könnyen lehet, hogy anyaként az iskola közelsége vagy
az órák időpontja játszik majd meghatározó szerepet választásunkban.
Nagy általánosságban fel lehet vázolni az egyes iskolák közötti
különbségeket, de mivel a buddhizmus többnyire alkalmazkodik a
kultúrához, amelyben gyakorolják, ezek csak durva általánosítások. A
nyugati buddhizmus – bármelyik iskolát képviselje is – rendszerint
kevesebb jelentőséget tulajdonít a szabályoknak, rítusoknak és
szokásoknak. Figyelmen kívül hagyva az iskolákon belüli iskolákat – nagy
óvatossággal –, nagyjából a következőket mondhatjuk.
Valószínűleg a tibeti buddhizmus szolgál a legtöbb egzotikus
különlegességgel – mantrázás, szobrok, rítusok –, talán ez is egy módja a
tibeti kultúra megmentésére irányuló törekvéseknek. Az Ausztráliában
található, közelmúltban alakult nyugati buddhista központok többségét
tibeti tanítók hozták létre. A tibeti buddhizmusban a hangsúly az
együttérzésen van, és a megvilágosodásra irányuló erőfeszítések hátterében
is megjelenik az élőlények segítésének szándéka. Érdekes, hogy a tibeti
buddhizmus a többi iskolához képest fontosabbnak tartja a szent szövegek
memorizálását és a szerzetesek közötti filozofikus vitapárbajokat. A
meditáció során jelentősebb szerepet élvez a kreatív vizualizáció és az
ábrázolás.
A théraváda buddhizmust Srí Lankán, Thaiföldön, Laoszban,
Kambodzsában és Mianmarban (Burma) gyakorolják; és nemritkán úgy
beszélnek róla, mint a legegyszerűbb, legkevesebb formaságot tartalmazó
irányzatról. Nagy fontosságot tulajdonít a tisztánlátásnak: ennek eléréséhez
a meditáció során tudatosítják elkalandozó gondolataikat, nem pedig kiűzni
igyekeznek őket tudatukból. A théraváda buddhizmust gyakran a
legkonzervatívabb irányzatnak tartják, mert követői Buddha eredeti
tanításait alkalmazzák, a Páli Kánonban feljegyzett, legkorábbi formájában.
A zen buddhizmus, amit főként Kínában, Koreában és Japánban
gyakorolnak{30}, a legszigorúbb iskola: a hangsúly a kitartó munkán és a
meditáció során való küzdelmen van. A népszerű vietnami szerzetes, Thich
Nhat Hanh által vezetett zen buddhista iskola tanait ugyanakkor többen
gyengédnek és a nyugatiak számára viszonylag könnyen befogadhatónak
tartják. A hagyományos zen iskola nem az észbeli képességeket tekinti
fontosnak; úgy tartja, a könyvek, a beszélgetések, a gondolkodás és a
tanítás csak elterelik a figyelmet a valódi gyakorlatról. Bár az együttérzés a
zen fontos eleme, a hangsúly elsősorban annak a képességnek a fejlesztésén
van, hogy az adott pillanatban, itt és most jelen legyünk. A rindzai zen
buddhizmus a kóanok alkalmazásáról ismert, amelyek megoldásával a
meditálók órákat, heteket vagy akár hónapokat töltenek. A leghíresebb
példa minden bizonnyal az a kérdés, hogy „hogyan szól egy tenyér, ha
csattan?” A kóanok célja a racionális elme korlátainak, illetve annak
bizonyítása, hogy a tisztánlátás eléréséhez át kell lépni a racionalitás
határait.

Gyakorló szülők útja

Egy 8. században élt indiai bölcs, Sántidéva tette fel a kérdést: tekintve,
hogy igen sok a bogáncs, tüske és kavics, nem egyszerűbb-e szandált húzni,
mint az egész földet bőrrel borítani. Ugyanezen az alapon vajon nem
egyszerűbb-e megváltoztatni tudatunkat, mint az egész világot? Sajnos sok
időbe telik, míg megtanuljuk, hogy a világ megváltoztatására irányuló
erőfeszítéseink hiábavalóak. Nem könnyen adjuk fel arra vonatkozó irreális
elképzeléseinket, hogy megfelelő szervezéssel elkerülhető a szenvedés, és
minden, ami nemkívánatos. Sok év szokásait kell levetkőznünk, és mélyen
gyökerező tévképzeteket kell kiirtanunk. Lehet, hogy évekig kell
gyakorolnunk a tudatosságot, hogy egyáltalán ráébredjünk egyik-másik
téveszménkre. Rendszeresen emlékeztetnünk kell magunkat, hogy a rajtunk
kívüli világ nem biztosít tartós, megbízható boldogságot, belső békére kell
törekednünk. A buddhizmus megtanít arra, hogy a romantika, a gazdagság,
az eredmények és a kapcsolatok, mind-mind gyötrelemmel járnak, ha túl
erősen és kétségbeesetten ragaszkodunk hozzájuk. Ahhoz, hogy boldogok
lehessünk, a tudatunkat kell átalakítanunk.
A szülők élen járnak, ha a külvilág gyönyöreiről való lemondásról van
szó: a gyerekeink úgysem hagyják, hogy akár megközelítőleg is annyi ilyen
örömben legyen részünk, mint szeretnénk. Arra kényszerítenek, hogy
feladjuk a kívülről jövő boldogság utáni hajszát; a nappaliban töltsük az
esős napokat, a játszótéren a verőfényeseket és a bevásárlóközpontban a
borúsakat. A figyelemelterelés eszközeinek java részét kiiktatják az
életünkből, és ezzel arra kényszerítenek, hogy befelé forduljunk, és ott
keressük a boldogságot. Igen gyakran még tükröt is tartanak elénk, hogy
lássuk, milyen is a tudatunk valójában. Néha nem tetszik, amit a tükörben
látunk, és megállapítjuk, hogy lenne mit tennünk. Igen, a gyerekeknél nincs
kérlelhetetlenebb, kegyetlenebb spirituális tanító.
A gyerekeink újra és újra avatatlanná tesznek bennünket. Egyik
korszakból a másikba lépnek, mi pedig hol lépést tudunk tartani az
eseményekkel, hol nem; hol tudjuk és akarjuk gyakorolni a buddhizmus
tanait, hol nem. Ha azonban sikerül némi belső békét teremtenünk, a
külvilág eseményei kevésbé fognak felzaklatni vagy elszomorítani. A belső
béke segítségével némi teret hozunk létre a külvilág eseményei és saját
belső reakcióink között. Ezzel gyermekeinket is segítjük, mert több
figyelemmel vagyunk irántuk, és jobb példát mutatunk nekik.
Amikor elkezdjük átültetni a gyakorlatba a buddhizmus tanításait,
életünk számos területén drasztikus javulást tapasztalhatunk. Vannak
változások, amelyeknek a bevezetése nem okoz különösebb problémát –
nem kell megfeszülnünk ahhoz, hogy egy kicsivel kedvesebbek legyünk a
környezetünkben élőkhöz, több szeretettel forduljunk családtagjaink felé, és
pozitívabban álljunk a világhoz. Már egészen rövid idő alatt örömmel
tapasztalhatjuk, milyen jó hatással volt az életünkre a buddhizmus
gyakorlása. Készen kell állnunk azonban, hogy eljön egy pont, amikor a
fejlődés stagnál – életünk számos területén csak többéves gyakorlat
eredményeképpen mutatkozik fejlődés. Előfordulhat, hogy hosszú évekbe
telik, hogy megtisztítsuk elménket a káros gondolatoktól, megbocsássunk
azoknak, akik megsebeztek, és legyőzzük a negatív tudatállapotokat.
Senki sem járja be egyenletes tempóban a maga spirituális útját; továbbra
is igaz, hogy egyszer fent, másszor lent, és életünk változásával az
elkötelezettségünk mértéke is változik. Érzelmi életünk akár rosszabbra is
fordulhat, mielőtt javulásnak indulna. Azoknak a sebeknek a feltárása,
amelyekről eddig vagy nem vettünk tudomást, vagy mélyen eltemettünk
magunkban, nem kellemes élmény, és váratlan érzelmi reakciókat válthat ki.
Ezek gyógyítása valószínűleg elsődleges fontosságúvá válik, ha évekig
tagadtuk vagy figyelmen kívül hagytuk belső fájdalmunkat. Hosszú távon
biztosan hasznunkra válik a belső tavaszi nagytakarítás, amelynek során
eltávolítunk minden szemetet, ami az örömteli élet útjában áll.
After the Ecstasy, the Laundry (Extázis után mosnivaló) című, népszerű
könyvében, Jack Kornfield, aki évtizedekig gyakorolta és tanította is a
buddhizmust, ezt írja:

Szinte mindenki úgy jár, hogy… a mélységes béke és az újra

megtalált szerelem időszakát gyakran a veszteség, a bezárkózás, a
félelem vagy a cserbenhagyás felismerésének időszaka követi,
 hogy aztán ennek helyét ismét átvegye az egykedvűség és az
öröm.

A spirituális út nem azt jelenti, hogy megmenekülünk a szenvedéstől, sőt

lehet, hogy még inkább szembesülünk vele. Mégis, idővel, ahogy tudatunk
egyre egészségesebb hellyé válik, biztosan fejlődést tapasztalunk életünk
minden területén.

Zárszó
Ha a meditáció ennyire hatásos, miért nem fektetjük minden energiánkat
ebbe, és felejtjük el a buddhizmusról szóló részt? Szerte a világon
rengetegen teszik le a voksukat a meditáció mellett, hogy ezzel is óvják
egészségüket, kezeljék a stresszt, vagy előrelépjenek céljaik elérésében.
Felmerül a kérdés: Milyen világban szeretnénk élni? Olyanban, ahol
mindenki önmaga művelésén fáradozik, és csakis önmaga számára
igyekszik kényelmesebbé tenni a világot? Vagy inkább olyanban, ahol az
egymással kapcsolatban álló élőlények törődnek egymással, a közösséget
szolgálják, szeretik és segítik egymást?
A modern világban tapasztalt elkülönüléssel és a közösségi érzés
hiányával kapcsolatos egyik lehetséges eljárás az, ha előnyben részesítünk
egy olyan szemléletet, amely nem csak rólunk és a saját kis világunkról
szól. Én nem szeretném csupán azért a meditáció kultúráját éltetni, hogy a
tudatosság magasabb fokára jussak, gyógyítsam magam és elérjem a
magam világi céljait. Sokkal inkább szeretnék egy olyan mozgalom tagja
lenni, amelyik lehetővé teszi, hogy ismét felvegyük a kapcsolatot
egymással, és elismeri az emberek értékét és sebezhetőségét. A
buddhizmusban azáltal teremtünk kapcsolatot mindazzal, ami isteni, hogy
részvéttel vagyunk egymás iránt.
A mindnyájunk által figyelmen kívül hagyott Igazság roppant nagyságát
nem lehet szavakkal leírni. Utalásokat tehetünk, de mindazt, amit
megtapasztalhatunk és akivé válhatunk, nem tudjuk pontosan körülírni. A
buddhizmus tanítása szerint sokkal többek vagyunk, mint egy test, öt
érzékszerv és egy észszerű elme; lehetőségeink sokkal messzebbre
terjednek annál, mint amit feltételezünk. A szenvedés és az élet
hiányosságainak állandó tudatában a buddhizmus mégis reményre ad okot.
Minden bizonnyal ez magyarázza, hogy népszerűsége oly rohamosan nő.
 1. FÜGGELÉK:
A NEMES NYOLCRÉTŰ ÖSVÉNY
A Nemes Nyolcrétű Ösvény a buddhizmus majd minden tanítását magában
foglalja. Fegyelmet igénylő életmód, amely a megszabaduláshoz vezet.

Bölcsesség
Helyes megértés

A helyes megértés azt jelenti, hogy olyannak látjuk az életet, amilyen:

megértjük a Négy Nemes Igazságot a szenvedésről, a szenvedés végéről;
valamint az állandóság hiányának és a nem létező énnek az igazságát. Ha
kezdetben fel is érjük ésszel ezeket az igazságokat, elég egy pillantást vetni
arra, ahogyan az életünket éljük, máris észrevesszük, nem értjük őket a
maguk mélységében. Ha a meditáció és a spirituális növekedés által
megtisztítjuk elménket, nő az esély arra, hogy a maguk teljes valójában
lássuk ezeket az igazságokat.

Helyes gondolkodás

A helyes gondolkodás arra a törekvésre utal, hogy növeljük

tudatosságunkat, és megtisztítsuk gondolatainkat a kapzsiságtól, a
gyűlölettől és a tévképzetektől. Ha valamelyest irányítani tudjuk a
gondolatainkat, akkor számos érzésünk és cselekedetünk is a helyére kerül.
Gondolatainkkal teremtjük meg a magunk valóságát – az életben szerzett
tapasztalataink minősége nagymértékben a gondolkodásunkon múlik.
Rajtunk áll, hogy gondolatainkkal boldogságot vagy szomorúságot érünk-e
el. Gondolkodásmódunk a környezetünk életét is szebbé teheti vagy
megkeserítheti.

Erkölcsösség
 Helyes beszéd

Buddha azt mondta, hogy a helyes beszéd igaz, kedves, gyengéd és

segítőkész. Arra kellene törekednünk, hogy a megfelelő dolgot mondjuk, a
megfelelő időben, a megfelelő személynek; azaz nem árt odafigyelni, mit
mondunk. Ha mondandónk nem segíti hallgatóságunkat vagy nem hasznos
a számára, jobb, ha visszafogjuk magunkat. Tartózkodjunk a durva
beszédtől, ne mondjunk rosszindulatú, bántó, öncélú dolgokat. Ne
pletykáljunk, és ne avassunk be senkit mások titkába. Vegyük fontolóra,
hogy mondandónk hasznára válik-e annak, akihez beszélünk, vagy csak az
idejét vesztegeti velünk. (Bővebben a helyes beszédről a 168. oldalon.)

Helyes cselekedet

Tetteink – és a mögöttük meghúzódó szándékaink – legyenek etikusak és

együtt érzőek. Ha tudatosan tekintünk önmagunkra, felfedezhetjük, mi
motiválja cselekedeteinket. A helyes cselekvés részét képezi az alábbi öt
szabály betartása is:

1. Nem szabad életet kioltani;

2. Nem szabad lopni;
3. Tartózkodni kell a helytelen szexuális viselkedéstől;
4. Nem szabad hazudni;
5. Nem szabad az ítélőképességünket elhomályosító drogokat
vagy alkoholt fogyasztani.

Hogy a szabályokat mennyire értelmezik szó szerint, az iskoláról iskolára,

sőt még egyes iskolákon belül is változik. Általánosságban elmondható:
fontosabb, hogy minden helyzetben bölcsen és együttérzéssel reagáljunk,
mint hogy betartsuk a szabályokat.

Helyes élet
A buddhistáknak olyan megélhetési forrást kell választaniuk, amely nem
okoz kárt másoknak. Különösen kerülendő a fegyverkereskedelem; az
alkoholos italok árusítása; bármely szakma, amely állatok meggyilkolásával
jár és a csalás. Akár gyári munkásként, akár könyvelőként dolgozunk,
bizonyára lesznek kenyérkereső foglalkozásunknak elveinkkel ellenkező
vonásai. Előfordulhat, hogy egy – a fogyasztóink egészségét vagy a
környezetet veszélyeztető – eljárással szemben kell kiállnunk, vagy fel kell
szólalnunk egy tisztességtelen reklámkampány vagy a másokkal való
tisztességtelen bánásmód ellen.

Elmélyedés
Helyes törekvés

Helyes törekvésre mind a meditáció során, mind hétköznapi életünkben

szükség van. A meditáció folyamán nem próbálunk fogunkat összeszorítva,
minden erőnkkel koncentrálni; nem egy szigorú iskolaigazgató elismerését
igyekszünk kivívni. Ugyanakkor nem is engedjük el magunkat annyira,
hogy megfeledkeznénk a koncentrációról, vagy elaludnánk. Az a cél, hogy
megtaláljuk az arany középutat. A hétköznapokban a helyes erőfeszítés arra
utal, hogy igyekszünk egészséges tudatállapotban létezni, és tisztán tartani
elménket a kapzsiságtól, a gyűlölettől és a tévképzetektől.

Helyes éberség

Az éberség azt jelenti, hogy nemcsak a meditáció során, de a nap minden

pillanatában tudatosítjuk magunkban az eseményeket. Meg kell tanulnunk
szemlélődve élni, az örökösen változó „mostra” összpontosítani ahelyett,
hogy múltbéli beszélgetésekkel és történésekkel vagy jövőbeni vágyainkkal
és félelmeinkkel lennénk elfoglalva. Buddha a tapasztalás négy szintjének
tudatosságáról beszélt:

1. a test – és a benne keletkező érzületek, fájdalom, viszketés,

feszültség, kellemes érzések;
 2. érzések – érzelmek és tudatállapotok, ideértve a dühöt, az
örömöt, a szomorúságot és a békét;
3. gondolatok – tervek, álmok, megbánás, emlékek, ítéletek;
4. az élet egyetemes törvényeihez való hozzáállás – a dolgok
átmeneti jellege, a nem létező én és a nem létező elkülönülés.

Helyes elmélkedés

A helyes elmélkedést gyakran egyhegyűségnek is nevezik, és arra a

képességre utal, hogy tapasztalataink egyetlen aspektusára koncentrálunk
anélkül, hogy elrévedeznénk. Irányítást nyerünk a gondolataink felett.
 2. FÜGGELÉK:
AJÁNLOTT IRODALOM
Vicki Mackenzie: Why Buddhism?: Westerners in Search of Wisdom (Miért
a buddhizmus? Nyugatiak a bölcsesség nyomában)
Sydney-ben és környékén nemigen találkoztam senkivel, akit érdekel a
buddhizmus, és ne olvasta volna ezt a könyvet. A könyv tizenhat –
többségében népszerű, közismert buddhistákkal készült – interjút tartalmaz.
Mackenzie azt próbálja feltárni, interjúalanyai hogyan kerültek kapcsolatba
a buddhizmussal, mi vonzotta őket, hogyan vált teljesebbé az életük. A
könyv minden szereplője nyugatról, mégis eltérő környezetből származik.
Dióhéjban olvashatunk az életük történetéről, és saját szavaikkal mesélik el
buddhizmussal kapcsolatos tapasztalataikat.

Adrienne Howley: The Naked Buddha: A Simple Explanation of a ‘New’

Old Religion (A meztelen Buddha: Egy „új” régi vallás egyszerű
magyarázata)
A hetvenes éveiben járó Adrienne Howley-t, két fiú édesanyját 1982-ben
szentelte fel a XIV. dalai láma. Könyve – mely „alapmű” a buddhizmusról
szóló könyvek sorában – hangsúlyozza, hogy személyes tapasztalatainkra
kell alapoznunk gyakorlatunkat és elképzeléseinket is. Ismerteti a
buddhizmus legfontosabb tanait, bemutatja a kolostorok életét, és beszél a
buddhizmus különböző kultúrákban betöltött szerepéről is. Lenyűgözően
sokat tud a buddhizmus keleti és nyugati ágáról egyaránt, és rengeteg első
kézből szerzett tapasztalata van.

Helen Jandamit: The Path to Peace Within: A Guide to Insight Meditation

(A belső békéhez vezető út: Útmutató a tisztánlátás meditációhoz)
Ez a vékony könyvecske kitűnő összefoglalást nyújt a théraváda tisztánlátás
meditációról, illetve megtalálható benne a sétálómeditáció részletes
magyarázata is. Jandamit néhány fejezetben ismerteti a legfontosabb
buddhista tanításokat – igen közérthetően, hála annak a rengeteg
tapasztalatnak, amit Thaiföldön, meditációt oktató tanárként szerzett.
Geri Larkin: Stumbling Toward Enlightment (Botladozva a megvilágosodás
felé)
A Szex és New York (Sex and the City) találkozása a buddhizmussal. Geri
Larkin állítja, hogy a buddhizmus gyakorlása előbbrevaló, mint a kutatása:
„Miért akarna bárki remek szexről olvasni, ha a részese is lehet? Az egyik
fejezet címe: „Amikor még mindig csak a szexre gondolsz”. Geri Larkin,
két gyermek édesanyja, jól fizetett üzletvezetési tanácsadó volt, és átlag
hetvenkét órát dolgozott egy héten. Idővel elkezdett egyre kevesebbet
dolgozni, megvált csodálatos házától és ingóságaitól, és bevonult egy
templomba. Könyve élvezetes, könnyű olvasmány, tele humorral. Larkin
elképesztő őszinteséggel vall a spiritualitás útján átélt ballépéseiről,
küzdelmeiről és kudarcairól. Kimondottan ösztönző, lelkesítő és bátorító.

Christopher Titmuss: Light on Enlightment: Revolutionary Teachings on the

Inner Life (A megvilágosodás megvilágítása: Forradalmi tanítások belső
életünkről)
Christopher Titmuss újságíró volt, majd hat évet töltött Thaiföldön és
Indiában buddhista szerzetesként. Mostanában tisztánlátás meditációt tanít,
szerte a világon. Bár nincsenek gyerekei, könyvét mégis ajánlom, mert igen
közérthetően magyarázza el a buddhizmus fogalmait. Néhány a
fejezetcímek közül: „A Négy Nemes Igazság”, „A Nyolc Világi Aggály”
vagy „A Tudatosság Négy Alapja”. A tanításokat mai példákkal illusztrálja,
nyelvezete könnyen érthető. Minden tanítás után egy sor hasznos, az olvasó
önvizsgálatát segítő kérdés következik, mint például: „Van-e jövőképed,
szenvedélyed, érdeklődésed és képességed?” „Mi motiválja legfontosabb
cselekedeteidet?” „Teszel-e azért dolgokat, mert nem tudod, mi mást
csinálhatnál?”

Sharon Salzberg: Lovingkindness: The Revolutionary Art of Happiness

(Szerető kedvesség: A boldogság forradalmi művészete) és A Heart as Wide
as the World: Stories on the Path of Lovingkindness (A szív, amely átéri a
világot: Történetek a szerető kedvesség útjáról)
Sharon Salzberg az egyik legnépszerűbb ma élő buddhista író. A híres,
massachusettsi Társaság a Tisztánlátás Meditációért (Insight Meditation
Society) megalakítója; szerte a világon gyakorolja és tanítja a meditációt.
Szenvedélyes követője a buddhizmus szeretetről szóló tanításainak;
különösen a Négy Isteni Lakhely – a szerető kedvesség, az együttérzés, a
mások örömében való osztozás és az egykedvűség – foglalkoztatja. Írásai
magával ragadóak, és annyira lelkesítőek, hogy bizonyosan
forradalmasítják az olvasó hozzáállását a kapcsolataihoz. A
legmegfáradtabb cinikusból is képes lenne kedvesebb embert faragni.
Oroszországban, Mianmarban, Indiában, Thaiföldön, Ausztráliában és
otthonában, az Egyesült Államokban átélt személyes történetei éppoly
megindítóak, mint amennyire egzotikusak.

Stephanie Dowrick: Forgiveness and other Acts of Love (Megbocsátás és a

szeretet más ajándékai) és The Universal Heart (Az egyetemes szív)
Stephanie Dowrick az egyik kedvenc íróm. Nagyon nagy hatással van rám,
és könyvei közül ez a kettő a kedvencem. Lebilincselően ír a szeretet
témájáról: megmutatja, mennyire vonzó és izgalmas szeretetben élni.
Komoly pszichoterápiás tapasztalatát felhasználva, anekdoták sorozatával
illusztrálja mondanivalóját. Annak ellenére, hogy több spirituális
hagyományból táplálkozik, és a buddhizmus csak egy ezek sorában, írásai
számomra igen jól tükrözik a buddhizmus üzenetét. A Forgiveness and
other Acts of Love című könyvben egy-egy fejezetet szentel a bátorság, a
hűség, a visszafogottság, a nagylelkűség, a tolerancia és a megbocsátás hat
erényének. A The Universal Heart arról szól, hogy miért előnyös, ha
mindenkit szeretünk, nem csak az emberek egy maroknyi csoportját, hogy
mi a haszna, ha a hozzánk közel állókat tisztábban szeretjük, és miért jó, ha
szeretjük önmagunkat is. Mindkét könyvet érdemes többször is elolvasni, és
időnként bele-belepillantani, hogy ösztönzést nyerjünk általa.

Jack Kornfield: A Path with Heart: A Guide Through the Perils and
Promises of Spiritual Life (A szív ösvényén: Útmutató a spirituális élet
veszélyeihez és ígéreteihez) és After the Ecstasy, the Laundry: How the
Heart Grows Wise on the Spiritual Path (Extázis után mosnivaló: Hogyan
válik bölccsé a szív a spirituális úton)
Valószínűleg Jack Kornfieldnek van a legmeggyőzőbb önéletrajza a
buddhizmus világában. Thaiföldön, Mianmarban majd Indiában volt
szerzetes, 1974 óta tanít buddhizmust. Termékeny író, a nagy hírű Társaság
a Tisztánlátás Meditációért alapító tagja, és kulcsszerepet játszott a
buddhizmus elterjesztésében nyugaton. PhD-je van pszichológiából, egy
lány édesapja. A nyugati gondolkodók számára közérthető formában tárja
olvasói elé kedvenc témáit; beszél az én-tudatosságról, a figyelemről és az
együttérzésről. Rengeteg tapasztalattal rendelkezik, mivel az évek során
számos meghitt beszélgetést folytatott több ezer diákkal, tanárral és
buddhista vezetővel. Megközelítése realisztikus, egyszerű és józan.
Meglepő nyíltsággal beszél – apjával, feleségével és saját démonaival
folytatott – küzdelmeiről.

Dr. Ian Gawler: A lélek csendje (Peace of Mind){31}

Bár nem buddhista írás, mégis betekintést nyújt a meditáció előnyeibe,
sorra veszi a különböző módszereket és megközelítéseket. Dr. Gawler a
meditáció három típusát különbözteti meg: az egészség-meditációt, az
éleslátás-meditációt és a kreatív meditációt. A tudatosság meditáció során
elérhető hét szintjét tárja elénk. Mivel a könyv nagyon motiváló, különösen
hasznos olyankor, amikor kétségek közt vergődünk, vagy átmenetileg
csökken a gyakorlat iránti elkötelezettségünk. Dr. Gawlert sokkal inkább az
eredmények, semmint a spiritualitás érdekli: a meditáció egészségmegőrző
és stresszkezelésben betöltött szerepét hangsúlyozza. Ez nem is meglepő, ha
figyelembe vesszük, hogy dr. Gawler tíz évvel ezelőtt „halálos” beteg volt,
de sikeres küzdelmet vívott a rákkal; tapasztalatai pedig több ezer embert
segítettek hozzá, hogy a betegség – elsősorban a rák – leküzdésének
érdekében megtanuljanak meditálni.
 3. FÜGGELÉK:
AJÁNLOTT WEBOLDALAK
www.buddhanet.net
Egy hatvanéves ausztrál szerzetes, Pannyavaro tartja karban a világ
legnagyobb, buddhizmussal foglalkozó internetes oldalát. A rengeteg
információt tartalmazó oldalon megtalálhatóak többek között a világ
buddhista központjainak adatai, előadások hanganyagai, e-könyvek,
meditációval kapcsolatos útbaigazítások és sok más kiegészítő információ.
Az oldal gyerekek számára is érdekességekkel szolgál, van egy külön
gyerekeknek szóló aloldal keresztrejtvényekkel, tananyagokkal és
tanácsokkal arról, hogyan lehet a szerető kedvesség meditációt az esti
lefekvés programjának részévé tenni. Közismert buddhista nőkről is
találunk információkat, és eszmecserét folytathatunk a nők szerepéről a
buddhizmus történetében.

www.tricycle.com
A Tricycle egy negyedévente megjelenő buddhista magazin, amelyet New
Yorkban adnak ki. A magazin weboldala látszólag végtelen méreteket ölt,
akár egy hétig is lehet olvasgatni. Megtalálhatóak a régebbi lapszámok
kivonatai, „A buddhizmus alapjai” című részben pedig a kezdőknek
szolgálnak információkkal. Népszerű, naponta frissített blogjából a
legkülönbözőbb témákban – és gyakorlatilag bármely, buddhizmussal
kapcsolatos kérdésben – olvashatunk eszmefuttatásokat, megismerhetjük a
világ aktuális eseményeit, és a legjobb buddhista könyvekről is
tájékozódhatunk.

www.whatdoyouthinkmyfriend.com
Az oldal neve: „Mit gondolsz, barátom? (Buddhizmussal kapcsolatos
írások)”. Cikkeket olvashatunk, vannak kérdések és válaszok, és az oldal
számos látogatója közöl írásokat arról, ők miként alkalmazzák a
buddhizmust hétköznapi életükben. Akik szeretnék Buddha bölcsességét
eredetiben tanulmányozni, azok olvassák el a Dhammapada 423 versét.
 4. FÜGGELÉK:
A SZENT IRATOKBÓL
Rajagahai beszéd:
Abhaja herceg eközben az ölében tartotta karonülő kisfiát. A Magasztos így
szólt Abhaja herceghez:
– Herceg, mit gondolsz: ha a te gondatlanságod, vagy a dajka
gondatlansága miatt a gyermek a szájába venne egy fa- vagy
cserépszilánkot, mit tennél?
– Kivenném, uram. Ha nem tudnám egyből kivenni, akkor bal kézzel
megfognám a fejét, jobb kezem egyik ujjával horgot formálva kiszedném,
még ha meg is sebzem. És miért? A gyermek iránti együttérzésből, uram.
– Ugyanígy, herceg, amiről a Tathágata tudja, hogy valótlan, hamis és
haszontalan, továbbá másoknak kellemetlen és bántó is: azt nem mondja.
Amiről a Tathágata tudja, hogy valós és igaz, de haszontalan, emellett
másoknak kellemetlen és bántó: azt sem mondja. Amiről a Tathágata tudja,
hogy valós és igaz, emellett hasznos, de másoknak kellemetlen és bántó: azt
alkalmas időben kifejti. Amiről a Tathágata tudja, hogy valótlan, hamis és
haszontalan, noha másoknak kellemes és jóleső: azt nem mondja. Amiről a
Tathágata tudja, hogy valós és igaz, de haszontalan, noha másoknak
kellemes és jóleső: azt sem mondja. Amiről a Tathágata tudja, hogy valós és
igaz, emellett hasznos, továbbá másoknak kellemes és jóleső is: azt
alkalmas időben kifejti.
És miért? A lények iránti együttérzésből.{32}

A nem üdvös tettek tíz fajtája:

Fizikai:
• az élet elvétele,
• olyan dolog elvétele, ami nem a miénk,
• erkölcstelen szexuális viselkedés,
• valótlanság állítása.
 Szóbeli:
• rágalmazó beszéd,
• hangos, éles, nyers beszéd,
• üres beszéd, pletykálkodás.

Elmebéli:
• sóvárgás, vágyakozás más vagyona után,
• rosszakarat (aktívan kívánni mások ártalmát, szenvedését vagy
megsemmisítését),
• helytelen nézet (különösen azok a makacs, hibás
meggyőződések, amelyek tagadják az erkölcsi tettek
hatásosságát).

Tartózkodva e fenti dolgoktól, kifejleszthető ezek ellentéte, a tíz üdvös tett.

{33}
 5. FÜGGELÉK:
BUDDHIZMUS KISMAMÁKNAK
Anne Cushman: „Mothering as Meditation Practice” (Anyaság mint
meditáció)
(Részlet a Tricycle magazin 2001. őszi számából, New York)

Skye fiam életének első néhány hetében csak akkor volt hajlandó aludni, ha
hallotta a szívverésemet. Éjféltől pirkadatig a mellkasomon feküdt, fejét a
nyakam mélyedésébe nyomta és kétóránként felkelt enni. Napközben az
ölemben hintáztattam, és figyeltem az arcán átfutó érzelmi
megnyilvánulások jeleit – öröm, elkeseredés, vidámság, félelem, döbbenet
– mintha élete hátralévő részére gyakorolna. Ha vettem a bátorságot, és
áttettem a mózeskosarába, dühödt ordítással ébredt, vöröslött a feje, a keze
pedig járt, mint a cséphadaró. Sírt, ha megpróbáltam beletenni a
hordozókendőbe, a kenguruba, a babakocsiba vagy az autósülésbe. Sírt, ha
kicseréltem a pelenkáját. És sírt minden este héttől kilencig, ki tudja, miért.
Skye kéthetes volt, amikor egy este feketebabos kukoricalepényt ettem
vacsorára. Reggelig visított, egész testét megfeszítve, ökölbe szorított
kézzel. Míg én vele zokogtam, a férjem felhívta az ügyeletet, ahol a
szolgálatban lévő nővér kedvesen közölte, hogy valószínűleg szélgörcs.
Másnap délelőtt egy barátom, aki táplálkozási tanácsadó, megnyugtatott,
hogy minden rendben lesz, csak ne egyek tejterméket, búzát, élesztőt,
szóját, kukoricát, hüvelyeseket, fokhagymát, hagymát, paradicsomot,
cukrot, borsot, brokkolit és citrusféléket (de legjobb lenne, ha a halat, a
gombát és a tojást is hanyagolnám). Amikor Skye végre elaludt a jobb
karomon, amúgy köntösben lerogytam a kanapéra és hideg barna rizst ettem
bal kézzel, Skye hajára potyogtatva a rizsszemeket.
Nagyjából ekkortájt jutottam arra a következtetésre, hogy ez az egész
olyan, mint egy intenzív meditációs elvonulás. Minden adott volt: hosszú
órákon át tartó csendes ücsörgés, előre-hátra járkálás. Nem megyünk
sehova. Kimerítő napirend, végtelenül kevés alvás. Remélhetőleg
hipnotikus hatású, talányos szövegű énekek („…becsukta a kemencét / jól
elverte kis Bencét…”) Az apránként előretörő felismerés, hogy nincs mire
várni, minden marad úgy, ahogyan most van. Az egésznek a
középpontjában pedig ez az őrült, pelenkás tanítómester, aki olyan
kíméletlenséggel írja elő a gyakorlatokat, hogy olyat egyetlen indiai
utazásom alatt sem láttam. Ilyeneket például, hogy: „Ma este, két óra
hosszan járkálj körbe-körbe a nappaliban, a mesterrel a karodban, minden
második lépésnél rogyaszd be mélyen a térdedet, és közben kántáld, hogy
»ugyu-bugyu-ugyu-bugyu, ügyü-bügyü-ügyü-bügyü«.” Vagy: „Cipeld
magaddal éjfélkor alvó mesteredet a vécére, és oldd meg a következő kóant:
»Hogyan húzod le a pizsamaalsódat anélkül, hogy a kezedet használnád?«”
Mint a spirituális gyakorlatok általában, ez is csak azt a célt szolgálta,
hogy egy kicsit felrázza az egómat. Kénytelen voltam sutba vágni a dolgok
rendjére vonatkozó minden elképzelésemet (ülök a kertben, a
levendulabokrok közelében, a hintaágyban, az újszülött pedig édesdeden
alszik a lábamnál, a mózeskosárban), rávenni magam, hogy erőnek erejével
nyissam meg szívemet azelőtt, ahogyan a dolgok a valóságban vannak
(állok a pelenkázóasztalnál, tornáztatom a hasfájós Skye-t, és
üdvrivalgással köszöntök minden egyes mustársárga vulkánt, ami a
hátsójából előtör). Ugyanakkor, „kis sesshinem” minden lélegzetvételével
megnyílik előttem a lehetőség, hogy mint egy újszülött Buddhát ringassam
karjaimban, és figyeljem, ahogyan feltárul előttem a titok…
Újdonsült anyaként, egyre az járt a fejemben: Vajon más anyák hogyan
egyeztetik össze a buddhizmus gyakorlását a szülői teendőkkel? Milyen
hatással van a buddhizmus arra, ahogyan szülőként viselkednek? Milyen
hatással van az anyaság arra, ahogyan a buddhizmust gyakorolják? Vajon az
amerikai anyák átformálják a buddhizmust?
És a számomra legfontosabb kérdés: Az anyaság éppoly érvényes módja
lehet a buddhizmus gyakorlásának, mint a szerzetesi élet? Ha leszívom a
beteg csecsemő orrát, az lehet ugyanolyan egyszerű és tiszta cselekedet,
mint az apácák földre borulása? A pelenkásvödör kimosása elvezethet
„Buddhának és elődeinek megvilágosodásához”?
 Ha úgy vesszük, a kérdés fölöttébb abszurd. Mi sem állhatna távolabb
egy szabályszerű elvonulás során megélt, egységes menetelésnél, mint az
anyaság összevissza ugrabugrálása. Az olvasóasztalomon tornyosuló
könyvek korábban arról szóltak, hogyan kerülhetünk közelebb a
Világossághoz a Himalájában. Most arról, hogyan kerüljük a világosságot a
gyerekszobában. Ahol korábban az oltárom állt, most ott a pelenkázó;
meditációs párnáim pedig Skye testi épségét védik a játszósarokban. Kizárt,
hogy öt percig majszoljak egyetlen szem mazsolát, és képtelenségnek
érzem, hogy afféle intelmekhez igazodjak, mint hogy „ha eszel, ne csinálj
semmi mást”. Fülemen a telefon, Skye-t a csípőmön egyensúlyozom, a
konnektorokhoz próbálok gyerekbiztos védődugót rendelni, közben hideg
zöldséges tekercset eszem kézzel, egyenesen a papírdobozból, és frissen
felbüfögött tejmaradványt dörgölök a szőnyegbe, mindezt fél pár zoknival a
lábamon. Arra sem igen van időm, hogy elmagyarázzam magamnak, hogy
mindebben van valami spirituális, mert éppen Skye fél pár kesztyűjét
keresem…
Szembesíthet-e jobban bármi az átmenetiség igazságával, mint hogy egy
szétszórt, a világra fittyet hányó gyereket szeretek? A franciaágyon
ejtőzünk – feje a mellkasomon, az orromat belefúrom sötét, selymes hajába
–, nézem, hogyan emelkedik és süllyed minden egyes lélegzetvétellel az a
kis, puha folt a koponyáján. Kinek van ideje az autópályák forgalma, a
plutónium vagy a lopakodó bombázók miatt aggódni, amikor szigorúan
figyelmeztettek, hogy akár egy, a bölcsőben felejtett játékmackótól is
megfulladhat. Éjszakánként, ha néhány óráig csönd van, beosonok a
szobájába, és csak állok a sötétben – moccanni sem merek, nehogy
megcsikorduljon a padló –, és addig várok, amíg fel nem sóhajt.
És még ha minden tökéletesen megy is, tudom, hogy az a Skye, aki most
itt csicsereg, szenvedélyesen szopogatja a gumikacsája csőrét és pancsol
velem a kádban, úgy eltűnik majd, mint a szappanbuborék. Tegnap még egy
kis dudor volt, aki a hasamat rugdosta, miközben én a hosszakat róttam a
júliusi napsütésben, holnap pedig középkorú férfi lesz, és könnyes szemmel
szórja hamvaimat egy hegyi tóba. Nézzük, amint Skye répapürét dörgöl a
szempillájába, majd a férjem megszólal: „Annyira gyönyörű, hogy az már
fáj.”
Érzem, úgy állok összeköttetésben a világgal, mint még sosem.
Miközben a testemből táplálom a gyermekemet, látom, hogyan táplál
engem a Föld teste. Anyák láncolatához kapcsolódom, és egy egész sor még
meg nem született gyerekhez, akik egy olyan világot tudhatnak majd
magukénak, amit én el sem tudok képzelni. Szeretném, ha Skye unokái
úsznának majd a Csendes-óceánban, túráznának Sierra Nevada
gránitvonulatain, és tátott szájjal néznék a Bolinas-lagúnában egy lábon álló
szürke gémeket.
Ez „ragaszkodás”? Vagy kapcsolódás?
Nem akarom túlbecsülni a dolgot. Tudom, hogy ami felmerült bennem,
nem szamádhi ősi gyémántja. Sokkal képlékenyebb felfedezés annál,
nyállal és Cheerio-morzsákkal keverve. De lehet, hogy ez a buddhizmus
anyaságon keresztül való gyakorlásának előnye – egyfajta be- és elfogadás,
ami nem rekeszti ki a káoszt, a tisztátlanságot, a tökéletlenséget. Nem az
irányítás, nem a rendszeretet képezi az alapját.
Helyet ad szívében a nappali közepén felejtett műanyag dömpernek
éppúgy, mint az éjszaka, ajtó alatt kiszűrődő rapzenének. Nem oson ki az éj
leple alatt, hogy a megvilágosodás nyomába eredjen. Otthon marad
Ráhulával, a béklyóval, és ott világosodik meg.
Anyaként, mit kezdjünk azzal a történettel, hogy Buddha éjnek évadján
elhagyta a családját?
Megkérdeztem Fu Schroedert, aki így válaszolt:
„De hát amikor a gyermekét elhagyta, még nem volt Buddha! Egy fiatal
herceg volt, telve fájdalommal! Akinek elméjében világosság honol, nem
hagyja el a gyermekét. Hová is mehetne?”
A fordítás alapja:
Sarah Napthali: Buddhism for Mothers:
A Calm Approach to Caring for Yourself and Your Children
Allen & Unwin, Crows Nest, Australia, 2003

Copyright © Sarah Napthali, 2003

 Fordította © Székely Ágnes, 2015
Szerkesztette: Kugler Judit
Lektorálta: Péter Alexa
Felelős szerkesztő: Tanács Eszter
Borítóterv: Szabó Balázs

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2015

Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős kiadó: Szauer Péter

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos

reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel –
elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó engedélye
nélkül közölni.

www.hvgkonyvek.hu
{1}
Dhammapada – A Tan ösvénye (Dhammapada). Ford.: Vekerdi József. Budapest, Terebess, 1999.
5.
{2}
Buddha beszédei. Ford.: Vekerdi József. Budapest, Helikon, 1989. 34.
{3}
Uo. 88.
{4}
Uo. 18.
{5}
Jün-men Ven-ien mester (864–949) bölcsessége. In: Terebess Gábor: Folyik a híd.
http://mek.oszk.hu/00200/00224/00224.htm
{6}
Nyanaponika Thera: Szatipatthána – A buddhista meditáció szíve (The Heart of Buddhist
Meditation: Satipaṭṭhāna). Ford.: Pressing Lajos. Budapest, Orient Press, 1994. 159.
{7}
A magyar „egykedvűségnek” fordítja a páli upekkhá itt kifejtett fogalmát. Angol fordítása
„equanimity”, amely a magyar kifejezéssel ellentétben a köznyelvben lelkierőre, nyugalomra utal,
nem pedig közönyre, beletörődésre. (A Szerk.)
{8}
Thich Nhat Hanh: Tanítások a szeretetről (Thuong yeu theo phuong phap but day). Ford.: Béresi
Csilla. Budapest, Édesvíz, 2005.
{9}
A Közepes Gyűjtemény (Majjhima Nikāya). Ford: Fenyvesi Róbert 131.1. http://a-buddha-
ujja.hu/Szutta/Majjhima-131-fr
{10}
Buddha beszédei. Ford.: Vekerdi József. Budapest, Helikon, 1989. 34.
{11}
A Témák Szerinti Gyűjtemény (Saṃyutta Nikāya). Ford.: Gambhīro Bhikkhu. 1.71. http://a-
buddha-ujja.hu/Szutta/Samyutta-1-71-gb
{12}
Dhammapada – A Tan ösvénye (Dhammapada). Ford.: Vekerdi József. Budapest, Terebess,
1999. 5.
{13}
Buddha beszédei. Ford.: Vekerdi József. Budapest, Helikon, 1989. 74.
{14}
Uo. 74.
{15}
Uo. 74.
{16}
Uo. 75.
{17}
Uo. 75.
{18}
Dhammapada – A Tan ösvénye (Dhammapada). Ford.: Vekerdi József. Budapest, Terebess,
1999.
{19}
A Kisebb Gyűjtemény – Az Igazság Útja (Khudakka Nikāya: Dhammapada). Ford.: Fórizs László
3.1. http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Dhammapada-3-fl
{20}
Dhammapada – A Tan ösvénye (Dhammapada). Ford.: Vekerdi József. Budapest, Terebess,
1999. 5., 13.
{21}
Milarepa százezer dala (Mi-la-ras-pa’i mgur ’bum). Ford.: Péter Alexa. Padma Karpo
Translation Committee, 57. fejezet, T0072. számú szöveg.
{22}
Jn 15,12
{23}
an-Nawawri 40 Hadit 13
{24}
A Kisebb Gyűjtemény – Szövegek a korai időszakból (Khudakka Nikāya: Sutta Nipāta). Ford.:
Farkas Pál. 1.8. http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Suttanipata-1-8-fp
{25}
Sántidéva: A bódhiszattva életútja (Bodhicaryāvatāra). Ford.: Végh József. Ceglédbercel, 2006.
39–40.
{26}
Buddha beszédei. Ford.: Vekerdi József. Budapest, Helikon, 1989. 88.
{27}
A Számok Szerinti Gyűjtemény (Aṅguttara Nikāya). Ford.: Kovács Zoltán. 3.65. http://a-buddha-
ujja.hu/Szutta/Anguttara-3-65-kz
{28}
A Témák Szerinti Gyűjtemény (Saṃyutta Nikāya). Ford.: Fenyvesi Róbert és Sándor Ildikó. 10.8.
http://a-buddha-ujja.hu/Szutta/Samyutta-10-8-fr-si
{29}
Indiából a buddhizmus két ága indult ki: a théraváda és a mahájána irányzat. A tibetiek a
mahájánán belül létrejött vadzsarjána vagy tantrajána irányzatot követik. (A Lekt.)
{30}
A japán zen a kínai csan buddhizmusból származik, ezért a zen elnevezést csak Japánban
használják. Koreában is a kínai csan buddhizmus egy korai változata terjedt el. (A Lekt.)
{31}
Ian Gawler: A lélek csendje – Hogyan tanulhatsz meg meditálni? (Peace of Mind). Ford.: Szabó
Kristóf . Budapest, Hungalibri, 2004.
{32}
A Közepes Gyűjtemény (Majjhima Nikāya). Ford.: Vekerdi József. 58.1. http://a-buddha-
ujja.hu/Szutta/Majjhima-58-cs1
{33}
Bhikkhu Bódhi: Erkölcsi alapokon megkülönböztetett kamma-fajták – Üdvös és nem üdvös
kammák (Types of kamma based on ethical grounds: wholesome and unwholesome kamma). Ford.:
Sándor Ildikó. http://a-buddha-ujja.hu/Article/Kamma-erkolcs-bodhi

196
 Table of Contents
ELŐSZÓ
1.BUDDHIZMUS ÉS ANYASÁG
Ki az a Buddha?
Mit tanított Buddha?
A földi lét szenvedés, avagy az első Nemes Igazság
Szeretetteljes elme
Gyengéd, türelmes és kitartó
Miben segíthet a buddhizmus az anyáknak?
A szenvedés oka, avagy a második Nemes Igazság
A szenvedés megszüntetése, avagy a harmadik Nemes Igazság
A szenvedés megszüntetéséhez vezető út, avagy a negyedik
Nemes Igazság
2. TUDATOS NEVELÉS
Tudatos éberség – a gyerekeink kedvéért
Tudatos éberség – a saját érdekünkben
A tudatos éberség fejlesztése
Tudatosság, idő szűkében szenvedőknek
Karma
Mit tehetünk?
3. NYUGALOM
Negatív tudatállapotok kezelése
Bűntudat
Fogadjunk mindent szívesen – egykedvűség
Buddha-természetünk
Mit tehetünk?
4. A DÜH KEZELÉSE
Mi a baj a dühvel?
A düh megszelídítése
A következmények kezelése
Megbocsátás
 A helytelen gondolatok megszelídítése
Mit tehetünk?
5. AGGÓDÁS GYERMEKEINKÉRT
Az aggódás ára
Némi szenvedés elfogadható
Az aggódás kezelése
Amikor legrémesebb félelmeink válnak valóra
Hallgassuk meg gyermekeinket!
A szenvedés erősebbé tesz
Mit tehetünk?
6. SZERETETTELJES KAPCSOLATOK
A nézeteinkhez és ítéleteinkhez való ragaszkodásról
A barátainkhoz és szeretteinkhez való ragaszkodásról
A szeretet fontossága
A Négy Isteni Lakhely
Egyek vagyunk
Ne ragaszkodjunk annyira!
Mit tehetünk?
7. EGYÜTTÉLÉS A PARTNERÜNKKEL
A gyermekeink által megtépázott szerelmi élet
Szeressük tisztábban partnerünket!
Felelősségvállalás
Önmagunk szeretete
A szeretet igazságos – a házimunka megosztása
Helyes beszéd
Mások meghallgatása
Mit tehetünk?
8. A BOLDOGSÁG MEGTALÁLÁSA ÉS AZ ÉNKÉP ELVESZTÉSE
Hol ne keressük a boldogságot?
Énkép a slamasztikában
Az identitás hajszolása
Mégis, ki vagyok én?
Tükröm, tükröm, ne tedd ezt velem!
 Szembenézni az öregedéssel
Szembenézni a halállal
Tisztánlátás
Mit tehetünk?
9. MEDITÁCIÓ
Kezdjük az elején!
Tudatos légzés meditáció
Tisztánlátás és meditáció
Tisztánlátás meditáció
Nehézségek
A szeretetteljes tudat táplálása
Szerető kedvesség meditáció
Hogyan találjunk időt a meditációra?
10. ELMÉLETBŐL GYAKORLAT
Hogyan alkalmazzuk a buddhizmust az anyaság nehézségeire?
Akkor most mi is az a buddhizmus?
Amit különösen kedvelek a buddhizmusban
A lassítás szükségességéről
Találjunk egy spirituális közösséget!
Válasszunk irányzatot!
Gyakorló szülők útja
Zárszó
1. FÜGGELÉK: A NEMES NYOLCRÉTŰ ÖSVÉNY
Bölcsesség
Erkölcsösség
Elmélyedés
2. FÜGGELÉK: AJÁNLOTT IRODALOM
3. FÜGGELÉK: AJÁNLOTT WEBOLDALAK
4. FÜGGELÉK: A SZENT IRATOKBÓL
5. FÜGGELÉK: BUDDHIZMUS KISMAMÁKNAK