1981

2011
Utazz velünk tevekaravánnal
 Utolsó nap az óvodában

Olyan csodálatos volt a mai reggel, olyan szép, amilyet talán még sohasem
láttam. A nap jó korán felkelt, s amikor édesanyám befonta a copfomat,
éppen bekukucskált az ablakon.
Ti most talán azt gondoljátok, hogy én kislány vagyok, mert copfba van
fonva a hajam. Pedig ha hiszitek, ha nem, kisfiú vagyok, és Bimbának
hívnak. Csak ti biztosan nem tudjátok, hogy erre mifelénk, Mongóliában, a
kisfiúknak is befonják a haját, ha még óvodások. Amikor iskolába mennek,
akkor aztán levágják, és olyan lesz nekik, mint a testvéremnek, akiről
később még mesélek.
Szóval Bimbának hívnak, és óvodás vagyok. Hát persze, ti azt sem
tudjátok, hogy mit jelent a Bimba név. Bimba annyit jelent, hogy szombat.
Azért kaptam, mert szombaton születtem.
Ahogy apukám később elmesélte, akkor is ilyen szép nap volt, mint ez a
mai. Éppen otthon volt mindenki; lehet, hogy éppen azért, mert szombat
volt. Még a testvérem sem ment át a szomszéd gyerekekhez játszani, mert
megmondták neki, hogy hamarosan megszületik a kistestvére. Hát csak ott
ült az előszobában, és úgy tett, mintha könyvet olvasna. Pedig nem is
olvasott, csak úgy csinált. Annyira izgatott volt, hogy nem is látta a
betűket. Hát persze, nem születik mindennap kistestvére az embernek.
Mellette meg ott ült a Nagyapó, aki a hegyek közül jött el hozzánk a
városba, hogy találkozzon velem. Csak ült, és a botját forgatta. Ő nem
olvasott, mert otthon felejtette a szemüvegét.
Akkor egyszerre csak nagy sírás hallatszott. Aki sírt, az én voltam, mert
akkor még nem tudtam, hogy egy óvodásnak nem illik mindenért bőgnie.
És ezenkívül akkor még nem is voltam óvodás.
A doktor bácsi becsomagolt egy pólyába, aztán azt mondta a
testvéremnek, hogy megnézhet ő is meg a Nagyapó is. Nagyapónak
mindjárt nagyon megtetszettem, a testvéremnek azonban nem. Ő azt
mondta, hogy nagyon kicsi vagyok, ráadásul kopasz, az arcom is ráncos,
egyszóval nincs velem sok dicsekednivaló. Persze azért mindjárt letette a
könyvet, és elszaladt a szomszédokhoz, hogy elújságolja mindenkinek az
érkezésemet. Kopasz vagyok, meg bőgök is, de azért mégiscsak kistestvér
vagyok.
Nagyapó a karjába vett, elénekelt egy csendes nótát, amitől egyszerre
megnyugodtam. Akkor letett anyukám mellé, és azt mondta, hogy én
vagyok a legszebb kisfiú a világon. Ezzel mindenki egyetértett; anyukám
is, apukám is, sőt még a doktor bácsi is.
Nagyapó később megkérdezte, hogy mi legyen a neve az új kisfiúnak,
azaz nekem. Anyukám nagyot sóhajtott, és azt mondta, hogy ő bizony
csupa-csupa lánynevet választott ki, mert már van egy kisfia, ez ugye a
testvérem, és ő azt hitte, hogy én lány leszek. Persze azért nem nagy baj,
hogy fiú lettem, csak most egy megfelelő nevet kell keresni nekem.
Nagyapó újra leült, forgatni kezdte kezében a botját, aztán megkérdezte
az apukámat, hogy milyen nap is van ma. Apukám először nem tudta
megmondani az izgatottságtól, majd megnézte a naptárt, és azt mondta,
hogy, „ja persze, szombat!". „Akkor jó – mondta Nagyapó –, akkor legyen
a neve Bimba."
 Így lettem hát Bimba, ami tulajdonképpen szép név, és nincs is sok
belőle. Úgy látszik, kevés gyerek születik szombaton; ez nem is meglepő,
mert ilyenkor senki sem dolgozik, talán még a kórházban sem. Lehet, hogy
ezért születtem én is otthon. Persze ez azért nem annyira biztos, mert a
barátomat Megmárnak hívják, ami keddet jelent, és ő is otthon született.
Később már a testvérem sem mondogatta, hogy csúnya meg kopasz,
hanem inkább azzal dicsekedett, hogy már kinőtt a hajam, és négy fogam
van. Ami azért nem volt egészen igaz, mert akkor még csak két fogam volt,
a másik kettőnek csak a helye púposodott.
Persze mire a szomszédok átjöttek megnézni, a testvéremnek sem kellett
pirulnia; addigra kinőtt a másik kettő is. Sőt újabb kettőnek púposodott a
helye.
Aztán egyre nagyobb lettem, s beírattak a bölcsődébe. Erre nem
emlékszem, mert hiába volt sok fogam, azért még kicsi voltam. A
testvérem mesélte, hogy a gondozó néni nagyon szeretett, mert keveset
bőgtem, és mindig megettem rendesen a tejberizst meg a spenótkonzervet
is. S a hideg víztől sem féltem. Azt meg kifejezetten szerettem, ha befonták
a copfomat.
Később abba az óvodába kerültem, ahova most is járok. Ide a szomszéd
sarokra, a testvérem iskolája mellé.
Így aztán reggelente együtt megyünk; a testvérem fogja a kezem, és
elvezet a kapuig. Ott barátságosan meghúzza a hajamat, és elszalad az
iskolába.
Persze az is igaz, hogy egyedül is el tudnék menni az óvodába; tudom
én már, hogy mire kell vigyázni. Tudom, hogy csak akkor mehetek át az
úttesten, és akkor is csak a zebrán, ha zöldet mutat a lámpa. Ha meg
elromlik, ott a rendőr bácsi, akit mindig megkérhetek, hogy vezessen át. S
ha véletlenül nem lenne ott mégsem, mindig akad egy néni vagy egy bácsi,
aki átvisz a túloldalra.

A testvérem azonban nagyon büszke, hogy segíthet nekem. Fogja a

kezem, és egy pillanatra sem engedi el. Látom rajta, nagyon örül, hogy
vigyázhat a kistestvérére. Hát, ha ennyire szereti fogni a kezem és átvezetni
a túlsó oldalra, miért ne szerezzek neki örömet?
Óvodába nagyon szeretek járni. Nagy kertje van s benne fából lovak,
tevék, sőt még egy elefánt is. Én legjobban a tevén szeretek ülni a két
púpja között. Onnan nehéz leesni, és olyan magasról lehet látni a világot!
A ló sokkal kisebb, és lepottyanni is könnyebb róla.
Ezen a napos reggelen is, amiről az előbb beszéltem, óvodában voltam.
Már megettük a reggelit, a kezünket is megmostuk, és éppen elkezdtünk
játszani.
Akkor azonban Dólma néni, az óvó néni maga köré gyűjtött bennünket,
leültetett, és beszélgetni kezdett velünk.
Na, gyerekek – kérdezte –, meg tudjátok-e mondani, hogy milyen nap
van ma?
Én nem tudtam, de az egyik gyerek azt mondta, hogy péntek.
Dólma néni megsimogatta a fejét, és beleegyezően bólintott.
Persze hogy péntek, de milyen péntek?
Ezt aztán már senki nem tudta. Péntek, és kész.
Pedig ez egy híres-nevezetes péntek – mondta mosolyogva Dólma
néni. – Ez az utolsó nap, amikor még eljöttetek az óvodába. Holnap
szombat, azután meg kezdődik a szünidő. S bizony, bizony, ősszel már
iskolába mentek!
Ez aztán rettenetesen szomorú volt. Volt, aki elkezdett sírni, s nekem is
nagyon elszomorodott a szívem. Itt kell hagyni a tevét meg az elefántot
örökre. Az iskolában biztosan nincs ilyen.
Egyszerre odafutottunk a faállatokhoz, és simogatni kezdtük őket. Én
leginkább a tevét simogattam és az elefántot. De aztán a lovacskát is
megsajnáltam, hogy itt kell hagyni, és őt is megsimogattam, pedig azt nem
is szerettem annyira, mert mindig leestem róla.

Dólma néni akkor ismét magához hívott bennünket.

Nem kell annyira elkeseredni, gyerekek – mondta. – Hát az iskolában
sem kell mindig tanulni, jut majd elég idő játékra ott is!
Akkor már nem szomorkodtunk annyira, de azért nagyon vidámak sem
voltunk.
Most pedig meséljétek el sorban, hogy hová mentek nyaralni – kérte
Dólma néni, és leültetett bennünket a hosszú tornapadra.
El is kezdtük kiabálni egyszerre, hogy ide meg oda meg amoda. Dólma
néni akkor összecsapta a kezét, és ijedten mondta:
Jaj, hát ha egyszerre beszéltek, nem értek semmit! Láttatok már sok-
sok verebet a fán, amikor egyszerre csicseregnek?
Hát persze hogy láttunk.
Látjátok – mondta Dólma néni –, ha egyszerre beszéltek, olyanok
vagytok, mint a verebek. Egymás hangját se halljátok…
Így aztán sorban kezdtünk beszélni.
Mi a sivatagba megyünk – mondta az egyik kislány csillogó szemmel.
A sivatagba? – kérdezte csodálkozva Dólma néni. – Aztán mit
kerestek ti a sivatagban?
Az apukám ott dolgozik – mondta a kislány.
Egyszerre elcsendesedtünk, és csodálkozva hallgattuk. Mit keres Szuren
apukája a sivatagban?
Az én apukám vizet keres – folytatta Szuren. – Ott nincs más, mint
sok-sok homok. És a növények mind elszáradnak, mert sohasem esik az
eső. És az állatok is sokat szenvednek, mert nem tudnak inni.
Hát ha meg nincs víz, akkor hiába keres az apukád! – mondta egy fiú,
akiről tudtam, hogy a testvére a bátyámnál nagyobb, és biztosan okosabb
is. Lehet, hogy most is igaza van?
Csakhogy van ott víz… – mondta Szuren.
 Hát nem most mondtad, hogy nincs? – kérdeztem én is, mert nem
értettem az egészet. – Van vagy nincs?

Van, csak a homok alatt – mondta Szuren. – És az én apukám mély

kutakat ás, hogy fel tudjon jönni a víz a homok alól, és az állatok tudjanak
inni, és a növényeket is lehessen öntözni. Kutakat ás, bizony!
Csodálkozva hallgattunk, és, még az a fiú sem szólt egy szót sem,
akinek a testvére nagyobb az enyémnél. Szuren apja majdnem olyan, mint
a varázsló, akit a cirkuszban láttunk. Vizet talál ott is, ahol nincs!
És te hová mész, Bimba? – kérdezte egyszerre Dólma néni.
Akkor visszaemlékeztem rá, hogy mit mondott tegnap este az apukám.
Mi az Altaj-hegységbe megyünk nyaralni. Oda, ahol Nagyapó lakik.
Én és a testvérem, és apukánk is elkísér bennünket.
Hűha – mondta Dólma néni –, ez aztán szép nyaralás lesz. Tudjátok,
hogy az Altaj-hegység csúcsán még nyáron is van hó?
Ezt nem tudtuk. Akkor Dólma néni sok érdekeset mesélt nekünk a
sivatagról is és az Altaj-hegységről is. Majd mindannyiunknak adott egy-
egy füzetet, amelyben csupa-csupa üres lap volt.
Minden gyerek rajzolja bele ebbe a füzetbe, hogy mit látott a nyáron,
milyen érdekes állatot, fát vagy hegyet. Vagy hogy mi történt vele. Kivel
játszott és mit. Aztán mielőtt még iskolába mennétek, hozzátok el nekem!
Jó lesz, gyerekek?
Nagyon megörültünk a szép füzetnek, és el is határoztuk, hogy
telerajzoljuk.
Akkor Dólma néni mindannyiunkat megcsókolt, és máris vége volt a
napnak, mert jöttek értünk a szüleink. Értem most is a testvérem jött, és
kézen fogva vezetett haza. Csak most a bal kezemet fogta, mert a másikban
a füzetet tartottam. És egész úton csak azt ügyeltem, hogy nem látok-e
valamit, amit máris belerajzolhatnék a füzetembe.
 Kaland a repülőtéren

Este időben kellett lefeküdnünk, mert azt mondta az apukám, hogy másnap
korán fogunk felkelni. A repülőgépek korán szeretnek indulni.
Csak akkor tudtuk meg, én is és Dordzsi, a testvérem is, hogy
repülőgéppel utazunk Nagyapóhoz. Nagyon meglepődtem, és talán egy
kicsit meg is ijedtem. Repülőgéppel? De hiszen az olyan magasan száll,
mint a madár, vagy még annál is magasabban…
Mondtam is Dordzsinak: lehetséges, hogy sírni is fogok a repülőgépen,
ha olyan borzasztóan zajos lesz, mint amilyennek itt a földön hangzik.
Vagy ha éppen sírni nem is, de biztosan nagyon félek majd. Dordzsi csak
nevetett rajtam, és azt mondta, hogy először is nem zajos, mert a repülőgép
olyan gyorsan megy, hogy elhagyja a hangját.
Ezt aztán végképp nem értettem. Hogyan hagyhatja el valaki a hangját?
Én is elég gyorsan tudok futni, sőt talán a leggyorsabban az egész
nagycsoportból, s kiabálni is szoktam futás közben, de még sohasem
hagytam el a hangomat. Se az enyémet, se másét. Mindig hallom, hogy mit
kiabálok, és hogy mit kiabálnak nekem.
Dordzsi akkor elmagyarázta, hogy a repülőgép nagyon gyorsan repül
előre, a hang meg a motorjaiból hátrafelé lökődik ki. Meg aztán a hang
jóval lassúbb, mint a repülőgép. Mire kijön a motorokból, és elindul, a gép
már hetedhét határon túl jár…
Ekkor Dordzsi a falnak fordult és elaludt. Én is lehunytam a szemem, és
mielőtt elaludtam volna, arra gondoltam, hogy milyen jó, ha van az
embernek egy nagy testvére, aki mindent megmagyaráz neki. De azért

nagyon kíváncsi voltam, hogy az a hang valóban elmarad-e a repülőgép

mögött.
 Másnap reggel a nap éppen olyan szépen sütött az égen, mint tegnap.
Gyorsan felöltöztünk, megmosakodtunk, megreggeliztünk, és elköszöntünk
Anyutól. Ő ugyanis nem jön velünk Nagyapóhoz. Anyu nagyon jól
dolgozott a munkahelyén, ezért az igazgató bácsi őt is meg Aput is
külföldre küldte nyaralni. Apu csak elkísér bennünket Nagyapóhoz, aztán
már fordul is vissza, hogy Anyuval külföldre menjenek. Valahova messze,
egy másik országba, ahol a csoportunkból még egyetlen gyerek sem járt.
Egy nagy tóhoz, amit Balatonnak hívnak, és Magyarországon van. Majd
egyszer én is elmegyek oda a testvéremmel, mondta apukám, mert hallotta,
hogy ott gyerektábor is van. Persze ehhez az kell, hogy előbb iskolás
legyek.
Amíg ezen gondolkoztam, már ki is értünk a repülőtérre.
Láttatok már igazi repülőteret? Mert én most láttam először, és sohasem
gondoltam, hogy ilyen izgalmas dolog ez a repülőtér. Képzeljetek el egy
hatalmas, füves játszóteret, amelynek a közepén néhány széles járda van.
Csakhogy ezeken a járdákon nem emberek meg gyerekek járnak, hanem
repülőgépek. Oda szállnak le, és onnan szállnak fel.
Amikor kiértünk, a fejünk felett éppen egy hatalmas, nagy szárnyú
repülőgép szállt el, s ez éppen nem hagyta el a hangját, mert annyira
dörgött, hogy alig értettük egymást. Aztán egyszerre csak, hipp-hopp, és
nem láttunk belőle semmit.
Amikor bementünk az épületbe, én mindjárt odaszaladtam a nagy
ablakhoz, ahonnan a gépeket lehet látni. Az a repülőgép, amelyik a fejünk
felett szállt el, már a földön állt, a járda közepén, farka tetején meg a
szárnya végein piros, zöld és sárga lámpák villogtak.
Néhány bácsi egy lépcsőt tolt a gép oldalához, éppen oda, ahol
egyszerre csak kinyílott egy ajtó.
Aztán a lépcsőn bácsik meg nénik jöttek lefelé; az utasok. Már akkor

csend volt, mert a repülőgép nem dörgött tovább, s én hallottam, hogy akik
kijöttek belőle, vidáman kiabálnak egymásnak. Azt azonban nem értettem,
hogy mit, mert nem a mi nyelvünkön beszéltek. Ebből aztán mindjárt
gondoltam, hogy külföldiek.
Apukám azt mondta, hogy váljunk, amíg ő elmegy a pénztárhoz, és
megveszi a jegyeket. Vártunk is türelmesen. Anyukám reggel elmondta,
hogy aki utazik, annak türelmesnek kell lenni, mert lehet, hogy sokáig tart
az utazás.
Apukám azonban nem látszott nagyon türelmesnek, amikor visszajött.
Éppen úgy húzta össze a szemöldökét, mint amikor nagyon haragszik
valakire.
Dordzsi még mindig a repülőgépet nézte, és nem vette észre Apu
haragos szemöldökét.
Haragszol, Apu? – kérdeztem, mert nem szeretem, ha Apu haragszik.
Ő azonban megsimogatta a fejem, és leeresztette a szemöldökét.
Dehogy haragszom, gyerekek – mondta. – Csak azt hiszem, hogy egy
kis baj lesz az utazással.
Ekkor már Dordzsi is visszanézett, és láttam rajta, hogy nagyon
megijed.
Azt mondta a menetirányító bácsi, hogy ma nem indul repülőgép
Nagyapóhoz. Valahol nagyon rossz az idő. A repülőgép meg nem tudja
elkerülni, és viharba kerülhet.
Akkor most mi lesz? Nem megyünk Nagyapóhoz? – kérdeztem, és
nagyon elszomorodtam. Mit fogok rajzolni a füzetembe, ha itthon
maradok? Itt a városban, Ulánbátorban nincsenek se hósapkás hegyek, se
sivatag.
Az irányító bácsi mindjárt visszajön – morogta Apu. – Azt mondta,
még megkérdezi, hogy milyen arrafelé az időjárás.
 Amikor ezt kimondta, éppen arrafelé jött egy bácsi, akinek szép zöld
ruhája volt, tányérsapkája s a kabátja ujján aranycsíkok.
Megvakarta az orrát, amikor odaért hozzánk, és barátságosan köszönt.
Szervusztok, gyerekek. Ti akartok Fényesforráshoz utazni, a
nagyapátokhoz?
Mondtuk, hogy mi.
Hát pedig arra lehet, hogy várni kell néhány napot, de talán tudok
segíteni rajtatok. Repülőgép nem indul, egészen biztosan nem. Itt van
azonban valaki…
Apukám nagyon megörült, amikor az irányító bácsi ezt mondta. Aztán
még valami mást is mondhatott, sőt biztosan mondott is, de hogy mit, azt
egyikünk sem hallotta, sem Dordzsi, sem én. Dordzsi ugyanis belecsípett a
karomba, és csak annyit mondott:
Oda nézz!
Én oda is néztem, ahova mutatott, és először nem láttam semmit. Csak
repülőgépeket, közöttük az embereket, meg olyan kerekes kocsikat, amiken
a csomagokat szállítják.
Mit nézzek? – kérdeztem csodálkozva.
Ej! Hát nem látod, te buta?
Ekkor még jobban kimeresztettem a szemem, és már én is megláttam
őket. Egy csoport kisbárányt, amint átbújtak a repülőtér messzi távolban
lévő korlátja alatt, s éppen azon igyekeztek, hogy végigmenjenek a járdán,
vagy ahogy a felnőttek mondták, a kifutópályán, amin a repülőgépek
szállnak fel és le.
Hirtelen ismét mennydörgés támadt a távolban, s Dordzsi megszorította
a kezem.
 Hallod? Egy repülőgép!
Azok a szegény kisbárányok meg csak bégettek ott a kifutópálya

közepén, és nem gondoltak másra, mint a zöld fűre, amely nem volt ugyan
messze tőlük, de rajta állt néhány kerekes kocsi, tele csomagokkal. A
bárányok nem mertek közelebb menni, csak álldogáltak egymást lökdösve
a betonpályán, s egyre arra vártak, hogy majd eltolják az emberek a
kocsikat a fűről. Az egyre erősödő dörgésre ügyet sem vetettek, hiszen nem
messze születtek a repülőtértől, mindennap sokszor hallottak ilyet, nem is
féltek hát tőle. A fű meg nagyon csábította őket, hiszen szép zöld volt, nem
olyan lerágott és sárga, mint a kerítésen kívül.
„Bee" – mondták türelmetlenül, és legszívesebben elhajtották volna a
kocsikat is, meg a lassan rakodó embereket is, hogy végre
megkóstolhassák a finom füvet. És csak álltak, álltak a járda közepén,
ahová hamarosan le fog szállni a repülőgép.
Ekkor Apu hozzánk fordult.
Itt váljatok, és el ne mozduljatok! Én elmegyek, és megkérdezem,
hogy tényleg megy-e karaván. Dordzsi, vigyázz az öcsédre!
Ezzel ő is meg az irányító bácsi is eltűntek a folyosó kanyarulata
mögött.
Dordzsi csak erre várt. Megrántotta a kezem, és nagyot kiáltott:
Gyerünk!
S mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy mit akar csinálni, már
húzott is maga után azon a folyosón, amerre Apu eltűnt az irányító
bácsival. A folyosó végén lépcső vezetett arrafelé, ahol bejöttünk az
épületbe. Dordzsi kinyitotta az ajtót, kilesett, aztán a fejével intett.
Gyerünk tovább!
Én csak futottam mögötte, és egyre meg akartam kérdezni, hogy mit
akar csinálni, de nem jött ki hang a számon a sok levegőtől, amelyet
lenyeltem.
Egyszerre csak előttünk volt egy kapu, mögötte ott zöldült a fű, s
valahonnan messziről mintha ezt hallottuk volna: „Beee, beee."
Az ajtó mellett azonban ott állt egy katona bácsi, még puska is lógott a
vállán. Szerencsére felfelé nézett az égre, ahol a repülőgép szállt nagy
dübörgéssel.
Gyere! – mondta még egyszer Dordzsi, és hirtelen elfutottunk a bácsi
mellett.
Hé! Álljatok csak meg! Hova szaladtok, gyerekek?! Gyertek azonnal
vissza! – hallottuk magunk mögött, s én talán meg is álltam volna, ha
Dordzsi nem húzza a kezemet.
Azután a nagy dübörgésben már nem hallottunk semmit, mert a
repülőgép ott lehetett valahol éppen felettünk. Behúztam a nyakamat, és
láttam, hogy Dordzsi is az övét.
A barikák pedig ott álltak előttünk; egészen kicsik voltak és hófehérek.
És nem volt velük egyetlen birkaanyuka vagy birkaapuka sem.
Csak álltak és mondták, hogy „beee!".
Akkor Dordzsi eleresztette a kezemet, és hadonászni kezdett.
Huss! – kiáltozta. – Huss! Menjetek innen, buták! Fussatok! Elüt
benneteket a repülőgép!
A barikák ránk néztek, és nem mozdultak.
Fussatok! – kiáltottam én is. – Elüt benneteket a repülőgép!
Aztán úgy tettem, mintha meg akarnám fogni őket.
Ettől a barikák kicsit megijedhettek, mert lesétáltak a fűre, csak egy
maradt a járdán, a legkisebb.
Éreztem, hogy valahonnan erősen fújni kezd a szél, és nagyon dörög az
ég is. Azért mégis odafutottam hozzá, megfogtam, és bár nagyon
kapálódzott, kihúztam a fűre. Dordzsi közben eltűnt mellőlem, mert nem
láttam semerre.
Egyszerre csak éreztem, hogy valaki felkap, és már bukfenceztünk is a

füvön; én, Dordzsi, az a katona bácsi, aki a kapunál állt és a barika.

Mellettünk pedig már ott állt a járdán egy hatalmas, ezüstösen csillogó
repülőgép.
Hűha! – mondta a katona bácsi, és feltette leesett sapkáját. – Nem
tudjátok, hogy ide tilos bejönni?
Csak a barikák miatt – mondta Dordzsi, és láttam, hogy mindjárt
elkezd sírni.
Ekkor már sokan futottak felénk, néhány katona bácsi, mögöttük Apu és
egy öreg bácsi is, akinek nagy bajusza és szakálla volt.
Amikor hozzánk értek, Apu szólni sem tudott, csak felkapott bennünket,
és összevissza csókolt, meg a katona bácsit is.
Majdnem elütött benneteket a repülőgép – mondta végre Apu, amikor
szóhoz jutott. – Megérdemelnétek, hogy ne engedjelek el benneteket
Nagyapóhoz.
Hagyja csak, hagyja őket – szólalt meg ekkor az öreg bajuszos bácsi.
– Hiszen jót akartak. Féltették a báránykákat, és közben elfeledkeztek róla,
hogy nekik is bajuk eshet. Ne féljen, majd én vigyázok rájuk!
Apu még mindig mérges volt, és nem szólt semmit. A katona bácsik is
hallgattak, és a fejüket csóválták. Csak a barikák fordultak felénk a
kerítésen kívülről, és ezt mondták: „Beee!"
Ami birkanyelven annyit jelent, hogy „köszönjük szépen, gyerekek!".
 Készülődik a karaván

Hát bizony, gyerekek – mondta a nagy bajuszú bácsi, amikor

visszaballagtunk a repülőtér épületébe –, nagyon kell vigyázni még akkor
is, ha másokon akartok segíteni. Nehogy a végén ti kerüljetek bajba!
Mi csak hallgattunk, Dordzsi is meg én is, és izgultunk, mi lesz, ha Apu
mégsem enged el bennünket Nagyapóhoz. Apunak közben kisimult a
szemöldöke, s a hangja sem volt már olyan mérges, mint amikor a katona
bácsi megfogott bennünket a repülőgép mellett.
Ez itt Mőmő bácsi – mutatta be Apu a bajuszos bácsit. –
Mutatkozzatok be ti is, fiúk!
Én Dordzsi vagyok – mondta a testvérem.
Én meg Bimba – mondtam én.
A bácsi megsimogatta a fejünket.
Derék gyerekek vagytok – mondta. – Aztán jártok-e iskolába?
Én elsős voltam – mondta büszkén Dordzsi.
Én meg óvodás. De nagycsoportos.
Ejha. Ez igen. Nem is gondoltam, hogy ilyen kiváló útitársaim
lesznek.
Én nem mertem kérdezni semmit.
Dordzsi is csak hümmögött előbb, aztán Apuhoz fordult, és halkan
megkérdezte:
Apa! Miért mondja a bácsi, hogy az útitársai leszünk? Csak nem
pilóta?
Akármilyen halkan is kérdezte Dordzsi Aputól, a bácsi mégis

meghallotta, és nagyot nevetett.

Pilóta? Hát, ami azt illeti, majdnem… Csakhogy nem a levegőben,
hanem a földön!
Én talán még a számat is eltáthattam a csodálkozástól, és nem értettem,
hogyan lehet valaki pilóta a földön.
Még Apu is elmosolyodott, aztán azt mondta:
Mőmő bácsi karavánvezető!
Az bizony! – mondta a bajuszos bácsi. – Földi pilóta! Vagy talán ti
nem tudjátok, mi az a karaván?
Dordzsi a füle tövéig elvörösödött, és úgy látszik, valami érdekeset
vehetett észre a falon, mert egyre csak oda bámult, és nem szólt semmit.
Én meg egyre csak azt néztem, hogy Dordzsi mit néz, de semmit sem
láttam a falon.
Akkor aztán Mőmő bácsi így szólt:
A karaván sok-sok tevéből áll. A tevék egymás után mennek,
libasorban, mint a vasúti kocsik. Mindegyik teve hátán néhány zsák liszt
vagy valami más áru. A karavánt arra használják, hogy árut szállítsanak
vele. A tevék nagyon erősek, és sokat elbírnak.
Én már láttam karavánt – mondta Dordzsi.
Ne mondd! – csodálkozott a bácsi. – És hol?
Hát a cirkuszban! – vágta rá büszkén a testvérem. – Az egész osztály
ott volt a cirkuszban. A tanító néni vitt el bennünket. És volt ott két teve.
Azok is egymás után mentek, rajtuk meg nénik és bácsik ültek és
tornásztak a púpjaik között. Az is karaván volt, nem? Talán tornakaraván?
Erre Apu meg Mőmő bácsi nagyot nevettek.
Az nem karaván – mondta Mőmő bácsi. – A karaván csak az, amelyik
valamit szállít. És nagy távolságokra, néha sok száz kilométerre is.
Hát akkor, gyerekek – szólalt meg újra Apu –, nem véletlen, hogy
Mőmő bácsi karavánról beszélt nektek. Mőmő bácsi ugyanis néhány óra
múlva elindul a karavánjával a sivatagon keresztül, hogy lisztért menjen
egy malomba. A malom nagyon messze van, a sivatagon túl. S a malom
mellett van egy repülőtér. Mire odaértek, biztos megjavul az idő, és onnan
elrepülhettek Nagyapóhoz. Ő Fényesforrásnál vár benneteket. Addig meg
Mőmő bácsi vigyáz rátok. Rendben van, srácok?
Egyszerre örültünk is, meg féltünk is egy kicsit. Mőmő bácsi nagyon
barátságosnak látszott, de azért mégis idegen volt. És repülni is nagyon
szerettünk volna.
Mivel nem szóltunk semmit, Apu még egyszer megkérdezte:
Rendben van?
Erre aztán mit mondhattunk volna? Bólintottunk, és azt mondtuk, hogy
rendben.
Hát akkor én el is megyek – mondta Apu Mőmő bácsinak, majd
megcsókolt bennünket.
Vigyázzatok magatokra, gyerekek, és mindig hallgassatok Mőmő
bácsira. Nehogy valami olyan butaságot csináljatok, mint az előbb is.
Mőmő bácsi azonban félbeszakította:
Legyen csak nyugodt! Hiszen már majdnem felnőttek ezek a fiúk.
Igazán itt az ideje, hogy karavánnal utazzanak!
Mégis nagyon szomorúak voltunk, amikor Apu felszállt az autóbuszra,
és visszament a városba. Integettünk neki, aztán ott maradtunk Mőmő
bácsival.
Hát akkor, hamarosan megkezdődik az utazás, gyerekek – mondta
Mőmő bácsi. – Megjön a mi autónk is, aztán mehetünk a tevékhez.
Ebben a pillanatban tülkölés hallatszott, s megállt az épület előtt egy
zöld autó.
Mi már készen vagyunk, Mőmő bácsi! – kiáltotta egy hang.
Gyertek velem, gyerekek. Én majd viszem a csomagokat! – szólt
nekünk Mőmő bácsi.
Kimentünk az épületből, ahol már várt bennünket az autó.
Autó is jön velünk a karavánnal? – kérdezte Dordzsi.
Még csak az kellene, öcsém! – nevetett a sofőr bácsi. – A sivatagban
el nem megy ám az ilyenfajta szerkezet! Ott csak púpos autóval lehet
közlekedni!
Jót nevettem magamban, mert megértettem, hogy a bácsi a tevét hívja
púpos autónak.
Elhagytuk a repülőteret, és arrafelé mentünk, ahol a Tola folyó folyt. S
amint odaérkeztünk, annyi tevét láttunk a partján, amennyit még életemben
soha. Körülöttük bácsik sürgölődtek, megfogták egy-egy kétpúpúnak a
kötelét, amely a fejéről lógott előre, és levezették a folyóvízhez. Ott aztán a
teve nekifeküdt, és inni kezdett. Még az autó berregésére sem emelte fel a
fejét.
Mit csinálnak a tevék? – kérdeztem, pedig láttam, hogy isznak.
Amíg lerakták a csomagjainkat, Mőmő bácsi pipára gyújtott, és
magyarázni kezdett.
Tudjátok, gyerekek, amerre megyünk, nincsen víz. Vagy ha van is,
nagyon kevés. De a teve kibírja az utat víz nélkül is. Most jól teleissza
magát, aztán egy hétig meg sem szomjazik.
Egy hétig? – csodálkozott Dordzsi.
Sőt enni sem eszik. Ha nincs mit, azt eszi, ami a púpjában van.
A púpjában? – kérdeztem csodálkozva. – Hát nem igazi a púpja? Én
azt hittem, hogy oda van neki nőve. És nem olyan, mint egy… mint egy
hátizsák!

Erre aztán Mőmő bácsi nagyot nevetett.

Hátizsák? Hát igaz, ami igaz, majdnem olyan. Csak tényleg oda van
nőve. Figyeljetek csak ide! Mondtam az előbb, hogy a teve sokat iszik
egyszerre, és ezért sokáig bírja víz nélkül. Így van ez az élelemmel is. Ha
egy-két hétig rendesen iszik, sokat legel, amit megevett, átalakul zsírrá, és
tele lesz vele a púpja. És akkor szépen egyenesen áll a sok zsírtól. Aztán,
ha rossz idők következnek, nincs mit ennie, akkor azért nem hal éhen, mert
ezt a zsírt használja fel a szervezete. Le is lapul ilyenkor a púpja, s olyan
lesz, mint az üres hátizsák. Egészen addig, ameddig nem talál újra finom
fűre, ahol kilegelheti magát.
Akkor olyan ez a púp, mint egy éléskamra – mondta a testvérem.
Ugye, most már azt is sejtitek, hogy miért éppen tevékkel járnak a
sivatagban? Miért tevékből és nem lovakból áll egy karaván?
Mert a lovaknak nincs púpjuk – kottyantottam közbe. Mőmő bácsi
nagyot szívott a pipájából.
Bimbának igaza van – mondta. – A lónak tényleg nincs púpja. A teve
az egyetlen állat, amelyik hosszú ideig kibírja élelem és innivaló nélkül.
Ezenkívül nagyon erős. A lovaknak mindennap kell enni is és inni is. El is
hullanának olyan hosszú úton, mint amilyenre mi megyünk.
Minden tevének két púpja van? – kérdezte Dordzsi.
A mongol tevéknek igen – felelte Mőmő bácsi. – De másutt,
Afrikában, vannak egypúpú tevék is.
Eközben úgy látszott, a bácsik megitatták a tevéket.
Az egyiket éppen ott vezették el mellettünk, s láttuk, hogy valami
fényes csillog az orrában.
Mi az ott a teve orrában, Mőmő bácsi? – kérdezte Dordzsi. – Mintha
egy gyűrű lenne…
Hát, olyasféle, az igaz – mondta Mőmő bácsi az az orrkarika.
 Erre én nagyon megsajnáltam a tevéket.
Szegény tevék – mondtam –, karika van az orrukban.

Nem kell őket sajnálni – vigasztalt Mőmő bácsi –, hiszen nem fáj
nekik. Olyan helyen fúrják át az orrukat, ahol nem fáj. Észre sem veszik, és
hipp-hopp, máris benne van a karika!
És miért kell nekik az az orrkarika?
Mőmő bácsi ismét nagyot szívott a pipájából.
A karika azért kell, hogy összefűzzék őket. Egyiket a másik után. Az
első tevének az orrkarikájába belefűznek egy kötelet, és a kötél másik
végét hozzáerősítik az utána következő teve orrkarikájához. Persze csak jó
lazán, hogy tudják mozgatni a fejüket. Így aztán nem tudnak elcsatangolni
és megállni sem. Elég, ha a legelső teve púpjai között ül egy bácsi,
akárcsak a vonaton a mozdonyvezető, és elvezeti az egész karavánt.
 Milyen hosszú egy karaván? – kérdezte Dordzsi.
Nemsokára meglátod – felelte Mőmő bácsi. – De néha hosszabb, mint

egy vonat… Még ötven teve is baktat egymás után.

És mi? – kérdeztem. – Nem esünk le a tevékről?
 Ti kocsiban utaztok – mondta Mőmő bácsi.
Kocsiban?
Van néhány kocsink is, olyan kétkerekűek. Mindjárt meglátjátok őket.
Aztán eltette a pipáját, és egy közeli házra mutatott.
Gyertek, gyerekek, bemegyünk és harapunk valamit! Nekünk nincs
púpunk, így hát ennünk és innunk is kell naponta legalább háromszor. Az
emberek is elkészülnek addig. Akkor aztán indulhat a karaván!
 A sivatagban

Ti még bizonyára nem utaztatok úgy, gyerekek, ahogyan én és a testvérem,

Dordzsi. Pedig nagyon szeretném, ha egyszer velünk jönnétek egy ilyen
utazásra. Annál izgalmasabbat és érdekesebbet biztosan nem láttatok, mint
egy karaván.
Képzeljétek csak el, a sok-sok púpos teve egymás után és olyan lassan
lépked, hogy még én is eléjük kerülhetek, ha szedem a lábam. Meg is
próbáltam, de pórul jártam. Úgy elfáradtam, hogy le kellett ülnöm a földre
és a testvéremnek is, Dordzsinak. Bezzeg a tevék, azok nem fáradnak el
sohasem. Csak mennek-mennek egymás nyomában, megállás nélkül.
Mőmő bácsi elmondta, hogy egy malomba mennek lisztért, felrakják a
sok-sok zsákot a tevék hátára, azok meg elhozzák Ulánbátorba. Bizony,
egy hónapba is beletelik, amíg megfordulnak Ulánbátor és a malom között.
S mire kettőt fordulnak, vége a szünidőnek.
Amikor elfáradunk, felülünk a kétkerekű kocsira. Ezt a kocsit is tevék
húzzák, és éppen olyan lassan megy, mint a karaván. Ponyva van a tetejére
terítve, hogyha esne az eső, meg ne ázzunk.
Bár Mőmő bácsi azt mondta, hogy amióta errefelé jár, még sohasem
volt itt eső, ami elég nagy szó, mert Mőmő bácsi már harminc éve jár
errefelé.
Első éjszaka a kocsiban aludtunk, és a ponyvatetőt is leszerelték, mert
esőnek nem volt se híre, se hamva. Felettünk ott ragyogtak a csillagok, s
Mőmő bácsi megmutatta, hogy melyik a Göncölszekér, vagy ahogy erre
mifelénk mondják, a Hét Öregember. Sokáig nézegettük a csillagokat, míg
végre elaludtunk.
Másnap aztán beérkeztünk a sivatagba. Errefelé már nem láttunk mást,
csak követ és füvet meg bokrokat.
Ez lenne a sivatag? – kérdezte a testvérem csodálkozva. – Hiszen én
azt olvastam a könyvünkben, hogy a sivatag az csupa-csupa homok.
Ekkora buckák vannak benne, ni! – és mutatta a kezével. – Itt meg minden
csupa-csupa zöld! Hiszen errefelé alig van homok, csak kő. És mennyi kő!
Mőmő bácsi elmosolyodott.
Sivatag is sokféle van, gyerekek. Amiről Dordzsi olvasott, az biztosan
afrikai sivatag.
Az bizony! A Szahara! – mondta büszkén Dordzsi.
Az pedig egészen másféle sivatag, mint ez. Mi is ennek a neve, ahol
most vagyunk? – kérdezte Mőmő bácsi nagy ravaszul.
Ez? Hát a Góbi-sivatag! – kiáltottam közbe, mert emlékeztem rá,
hogy apukám azt mondta a repülőtéren, hogy a Góbi-sivatagon megyünk
majd keresztül.
Az bizony – bólogatott Mőmő bácsi. – A Góbi-sivatag.
Aztán megtömte a pipáját, mert ha magyarázott valamit, mindig pipára
gyújtott.
A Góbi-sivatag pedig egészen másféle, mint a Szahara…
Miért? – kérdezte Dordzsi. – A sivatag az sivatag, nem?
Nem bizony – mosolygott Mőmő bácsi. – A Góbi az nem olyan
homoksivatag, mint az afrikai, a Szahara.
Akkor hát nincs is benne homok? – kérdeztem elszontyolodva, mert
már alig vártam, hogy végre homokozhassak egy jót egy akkora
homokozóban, mint egy sivatag.

Homok azért lesz majd, csak nem olyan sok, mint Afrikában. Mert a
Góbinak az a része, amerre most megyünk, elsősorban kősivatag. Sok-sok
kő van egymás mellett, közöttük pedig fű nő. Sőt még bokrok is nőnek
meg mindenféle cserjék.
Akkor ez nem is igazi sivatag – mondta csalódottan Dordzsi. – Jobb
lenne a Szaharában!
Dehogynem igazi sivatag! Mert azért víz itt sincs. Még egy csepp
sem. Nem figyeltétek meg, gyerekek, hogy amióta jövünk, egyetlen állattal
sem találkoztunk?
Tényleg – mondta Dordzsi. – Miért nincsenek erre állatok, ha fű van
elég?
Mőmő bácsi nagyot szívott a pipájából.
Nagyon mélyen, a kő alatt van víz, csak kutakat kell fúrni. Ezek a
növények, amiket itt láttok, megélnek víz nélkül is. Majd tanuljátok az
iskolában. Itt sohasem vagy csak nagyon ritkán esik az eső. Folyó meg
patak sem folyik errefelé. Hiába van fű, hiába tudnának legelni az állatok,
ha szomjan halnának.
Amikor Mőmő bácsi befejezte a mondókáját, felmásztam a kocsi
tetejére, és előkerestem a füzetemet, amit az óvó néni adott.
Aztán elővettem a színes ceruzáimat is, és rajzolni kezdtem
mindenfélét. Előbb rajzoltam egy sivatagot, sok-sok homokkal, sárga
színessel, a homokba meg belerajzoltam egy egypúpú tevét. Aztán szóltam
Dordzsinak, és megkértem, úja alá, hogy ez egy homoksivatag, és
Afrikában van, akárcsak az egypúpú teve.
Aztán rajzoltam egy másik sivatagot, de ez köves volt, és a kövek között
füvek meg cserjék nőttek. A fű közé rajzoltam néhány kétpúpú tevét, amint
az orruknál össze vannak fűzve, és mennek egymás után. Dordzsi ez alá
meg odaírta, hogy ez a Góbi-sivatag, s a kétpúpú tevék mongol tevék.
 Éppen készen lettem a rajzzal, amikor odajött hozzánk Mőmő bácsi, és
azt mondta, hogy ma jurtában fogunk aludni.

Errefelé laknak a rokonaim. Estefelé éppen odaérkezünk hozzájuk.

Aludtatok már jurtában?
Megráztuk a fejünket. Mi városi gyerekek vagyunk, és kívülről már
láttunk jurtát, de még nem aludtunk benne.
A nap már éppen lenyugodni készült, amikor Mőmő bácsi
előremutatott.
Nézzétek csak, gyerekek! Látjátok?
Előrenéztünk, és én láttam is egy fekete egyenes vonalat, amely az égig
ért, és olyan volt, mintha én húztam volna a fekete színesemmel.
Azt a feketét? – kérdezte Dordzsi.
Azt bizony!
Egy kicsit megijedtem, mert mindig megijedek, ha valami olyasmit
látok, amit nem ismerek.
Csak nem vihar közeledik? – kérdeztem.
De nem ám! – mondta Mőmő bácsi mosolyogva. – Ott laknak a
rokonaim. Az meg a jurtájuk füstje. Ha nincs szél, olyan egyenesen száll az
égre, mintha ceruzával húzták volna!
Erre aztán nagyon büszke lettem, mert pontosan így gondoltam én is.
Ekkor messziről egyszerre kutyaugatást hallottunk.
Kapaszkodjatok csak fel a szekérre – mondta Mőmő bácsi, mert akkor
éppen a kocsi mellett sétálgattunk. – Óvatosnak kell lenni ezekkel a
sivatagi kutyákkal!
Éppen csak annyi időnk maradt, hogy beüljünk a kocsiba, s máris
mellettünk termett két hatalmas kutya. Ugattak, ahogy a szájukon kifért, és
egyre a lábunk után kapkodtak.
Nem szégyellitek magatokat? – kérdezte tőlük Mőmő bácsi, és
megfenyegette őket az ujjával. – Megugatni a vendéget?
Messziről lódobogás hallatszott, s felbukkant az orrunk előtt két lovas.
Olyan gyorsan vágtattak, hogy csak úgy lobogott a copfjuk.
Kidugtuk az orrunkat a kocsi oldala mögül, és csodálkozva láttuk, hogy
a lovasok éppen akkorák lehetnek, mint mi, az egyik kisfiú, a másik
kislány.
Jó estét, Mőmő bácsi! Megjött Mőmő bácsi! – kiáltozták, aztán
odalovagoltak a kocsihoz, és ránk mosolyogtak.
Szervusztok, gyerekek! – mondta Mőmő bácsi, és a kutyákra
sandított. – Ezek új kutyák? Még sohasem láttam őket.
Vitéznek meg Rókának hívják őket.
Hé, Vitéz, Róka, gyertek csak ide!
 A kutyák abbahagyták az ugatást, s odasomfordáltak a kocsihoz.
Ez itt Mőmő bácsi, ezek meg vendégek. Nehogy bántsátok vagy

megijesszétek őket! És senkit, aki a karavánnal jött! Megértettétek?

A két kutya morgott valamit, és lehajtotta a fejét, mintha szégyellné
magát. Aztán két lábra álltak, és nagy fekete orrukkal megszaglásztak
bennünket. Nem mondom, féltem egy kicsit, amikor a nagyobbik, a Vitéz
hozzám nyomta nagy, fekete orrát, de aztán, amikor hozzám dörzsölte a
fejét is, megéreztem, hogy barátkozni akar. Megsimogattam hát a nyakát,
és kész is volt a barátság.
Ekkorra már egész közel voltunk a jurtához.
Hát persze, ti nem tudjátok, milyen a jurta.
Figyeljetek akkor rám, tüstént elmesélem!
A jurta sátor, csak egészen gömbölyű, nincsen sarka. Vastag nemezből
van az oldala, olyasmiből, mint a jó vastag, meleg pokróc. Így aztán télen
is lehet benne lakni, főleg, ha ég a kályha. A jurta tetején egy lyuk van,
ezen vezetik ki a kályha kéményét, hogy a füst ne csípje az emberek
szemét.
A jurta oldalán van az ajtó: ezen lehet ki- meg bejárni. Van benne asztal
is, szék is, ágy is, sőt ebben a jurtában még televízió is volt meg rádió. A
televízió antennája ott fénylett a kémény mellett.
Mőmő bácsi – kérdezte Dordzsi, amikor lekászálódtunk a kocsiról –,
miért laknak a rokonaid jurtában, miért nem házban?
A rokonaim vadászok – mondta Mőmő bácsi. – Most éppen sivatagi
rókára vadásznak.
Ezért laknak jurtában? – kérdeztem, mert nem értettem a dolgot.
Ők is meg azok is, akik állatokat tenyésztenek, jurtában laknak –
mondta Mőmő bácsi. – Képzeljétek csak el, hogy a lovak lelegelik a füvet
valahol. Egy ménesben néha sok ezer ló is van, ilyenkor tovább kell őket
hajtani, új füvet kell keresni nekik, amit még nem legelt le senki. Ha a
pásztorok, a csikósok házban laknának, ami kőből épült, nagy baj lenne. El
kellene menniük új legelőt keresni, de a házukat nem vihetnék magukkal.
Hol aludnának akkor?

Az ám – mondtam én –, hol?
Nahát, erre jó a jurta. A jurtát könnyű lebontani és újra felállítani. Ha
tovább kell hajtani a jószágot új legelőre, friss füvet kell keresni nekik, a
pásztorok lebontják a jurtát, kocsira rakják, és amikor új legelőt találtak,
ismét felállítják. Ezt a kőházzal nem tehetnék meg!
Nem bizony! – mondta egy ismeretlen bácsi, aki akkor jött ki a jurta
ajtaján. – Mi is holnap már továbbállunk. Még szerencse, hogy itt találtatok
bennünket.
Bementünk a jurtába, ahol egy néni éppen teát főzött a tűzhelyen. Mi
meg játszani kezdtünk a gyerekekkel. Nagyon érdekes játékuk volt,
csontból készült, mint a társasjátékban a dobókocka.
Ennek is hat oldala volt, s mindegyik oldala másféle. Fel kellett dobni a
levegőbe, s az nyert, akinek mind a két kocka egyforma oldalára esett.
Megteáztunk, megvacsoráztunk, aztán újra játszottunk egy kicsit, amíg
Mőmő bácsi a jurtabeli bácsival meg nénivel beszélgetett.
Egyszer csak Mőmő bácsi azt mondta:
Na, gyerekek, ideje lefeküdni. Holnap korán indulunk tovább. Ha
akartok, itt alhattok a jurtában. Megfértek a gyerekek mellett.
Hogyne akartunk volna. Kényelmesen elfértünk mind a négyen a széles
ágyakon.
Akkor Mőmő bácsi elmosolyodott a bajusza alatt, s azt mondta:
Tudjátok, gyerekek, az a szokás, hogyha valaki olyan helyen alszik,
ahol még sohasem aludt, meg kell számolnia, hogy hány sarka van a
szobának. Akkor biztosan szépet fog álmodni.
Amikor Mőmő bácsi kiment, elkezdtem számolni a sarkokat, hogy
szépet álmodjak. Csak amikor a gyerekek nevetni kezdtek, értettem meg,
hogy Mőmő bácsi jól becsapott, hiszen a jurta gömbölyű, nincsen egy
sarka sem.
Én is velük nevettem, amíg csak el nem aludtunk.
 Találkozás tarbagán vitézzel

Reggel, amikor felébredtünk, a nap besütött a jurta nyitva hagyott ajtaján.

A jurtabeli gyerekek anyukája ott matatott a tűzhely környékén, aztán
egyszerre csak összecsapta a tenyerét.
Keljetek fel, hétalvók! Nem látjátok, hogy már a nap is felkelt?
Olyan finom meleg volt a báránybőr takarók alatt, hogy se Dordzsinak,
se nekem, de még a jurtabeli gyerekeknek sem akaródzott felkelni.
Reggelire tejes teát ittunk, és finom lekvárt ettünk.
Dordzsi búcsúzáskor egy papírra felírta a nevünket meg azt is, hogy hol
lakunk Ulánbátorban, s odaadta a gyerekek anyukájának, aki megígérte,
hogyha arrafelé járnak, meglátogatnak bennünket. A gyerekek is nagyon
örültek, hogy meghívtuk őket, hiszen még sohasem jártak Ulánbátorban.
Különösen a Vidámparkra voltak nagyon kíváncsiak.
A karaván lassan ballagott a füvei benőtt dombok között. Mi ott
bandukoltunk a kocsi mellett, Dordzsi köveket gyűjtött, én meg azt
figyeltem, hogy mit rajzolhatnék bele a füzetembe.
Egyszer aztán látom ám, hogy valami megiramodik a fű között, fut egy
kicsit, aztán eltűnik.
Erre nagyon kíváncsi lettem, és odakiáltottam Mőmő bácsinak:
Mőmő bácsi! Itt futott valami a fű között, aztán meg úgy eltűnt,
mintha a föld nyelte volna el!
Mőmő bácsi arrafele nézett, amerre mutattam, aztán bólintott egyet.
 Úgy van bizony. Elnyelte a föld!
Még hogy a föld? – csodálkozott Dordzsi. – És egyáltalán, mi futott
ott a fű között?
Mőmő bácsi elnevette magát.
Mit csodálkoztok annyira? Na, gyertek csak utánam. Hamarosan
találkozni fogunk tarbagán vitézzel!
Erre mind a ketten nagyon megörültünk, hiszen eddig csak képen
láttunk tarbagánt, ezt a mormotához hasonló kis állatot, meg a múzeumban.
Csakhogy a múzeumi tarbagán egy üvegdobozban állt, és nem mozgott. A
múzeumőr bácsi azt mondta, hogy ki van tömve. Ez pedig, amit Mőmő
bácsi szerint elnyelt a föld, aligha lehetett kitömve, mert mozgott, sőt futott
is. Örültünk hát, hogy végre látunk egy élő tarbagánt.
Gyertek csak ide, gyerekek! – kiáltotta Mőmő bácsi, és odahívott
bennünket a kocsihoz.
Odaszaladtunk, s Mőmő bácsi Dordzsi kezébe nyomott egy botot. Olyan
volt, mint egy vékony faág, csak már egészen száraz.
Mőmő bácsi akkor lecsatolta övéről a kését, kihúzta a tokjából, aztán
megveregette a vállam.
Az a bot csak maradjon Dordzsié! Gyere, Bimba, mi majd keresünk
magunknak másikat!
Dordzsi ott maradt a kocsi mellett, mi pedig keresgélni kezdtünk az itt-
ott felbukkanó bokrok között. Sajnos, ezeknek a sivatagi bokroknak
nagyon rövidek az ágai, így hát elég sokáig tartott, amíg két szép egyenes
ágat találtunk.
Ezeket aztán Mőmő bácsi lenyisszantotta, s azt mondta, hogy ők fognak
megismertetni bennünket tarbagán vitézzel.
 Én ugyan nem értettem, hogy ezek az ágak hogyan ismertethetnének
meg bennünket vele, de megtanultam, hogy Mőmő bácsit nem szabad

feleslegesen kérdezgetni. Úgyis megmagyaráz mindent, ha eljön az ideje.

Akkor visszamentünk a kocsihoz, Mőmő bácsi újra felmászott a
tetejére, rövid ideig matatott, majd ismét leugrott. Mi csak tartottuk a
botokat a kezünkben, és vártuk, hogy mit csinál majd Mőmő apó.
Miközben kíváncsian vártunk, innen is meg onnan is – mintha kisvasút
járt volna a dombocskák között – halk füttyentések hallatszottak.
Mőmő bácsi, mi fütyül a dombok között? Csak nem valami eltévedt
kisvasút? – kérdeztem.
Mőmő bácsi elmosolyodott.
A tarbagán vitézek fütyörésznek. Hívnak, hogy lessük meg őket!
Valahonnan a kocsi mélyéről színes kendőcskéket húzott elő, s
mindegyikünknek adott egyet.
Itt vannak ezek a kendők. Kössetek egyet-egyet a bot végére. De
vigyázzatok! Csomózzátok oda őket jó erősen, nehogy elvesszenek.
Én már az óvodában megtanultam kötni, a cipőmet is magam fűzöm be,
és kötöm is meg, minden áldott nap. Csak ha egy-egy reggel nagyon álmos
vagyok, akkor szokta az apukám megkötni helyettem.
Most aztán szépen megkötöttem a csomót. Jó erősre, nehogy a kendő
elvesszen a dombocskák között. Nekem piros kendő jutott, Dordzsinak
kék, Mőmő bácsinak meg fehér.
Akkor Mőmő bácsi magyarázni kezdett:
A tarbagán a föld alatt él, lyukakban, maga ásta barlangocskákban.
Majdnem akkora, mint a róka. Télen téli álmot alszik. Aztán tudjátok-e,
hogy miről híres a tarbagán?
Nem tudtuk.
Nahát, arról híres – mondta Mőmő bácsi –, hogy nagyon finom a
bundája és meleg. Nem láttatok még tarbagánszőrből készült füles sapkát?
Füles sapkát már láttam, nekem is van, hiszen télen minden gyerek
abban jár, hogy le ne fagyjon a füle. Azt azonban nem tudtam, hogy
tarbagánbundából készült-e vagy valami másból.
Hát ha jól látom, arrafelé rejtőznek a tarbagán vitézek – mondta
Mőmő bácsi. – Gyertek csak mindig mellettem, és azt csináljátok, amit
mondok!
Aztán szép lassan, nyugodtan elkezdtünk ballagni a dombok felé.
Amikor melléjük értünk, Mőmő bácsi mutatta, hogy feküdjünk le a fűre,
s kúszni kezdett az egyik dombocska teteje felé. Mi is követtük a példáját,
és hamarosan fel is érkeztünk a csúcsára.
Akkor Mőmő bácsi, még mindig fekve, óvatosan körülnézett. Mi is
kidugtuk a fejünket a domb csúcsa mögül. S valóban, mintha egy tarbagánt
láttunk volna elsuhanni a fű között.
Mőmő bácsi akkor elégedetten elmosolyodott, és így szólt:
Most figyeljetek csak rám! Azt csináljátok, amit én is csinálok!
Ezzel felemelte a zászlót, és meglengette. Mi is ugyanezt tettük, közben
pedig egyre csak lestünk kifelé a dombocska teteje mögül.
Egyszerre valahonnan a közelből izgatott füttyentést hallottunk, majd
még egyet, újra egyet és már sok-sok füttyentést.
Fütyörésznek a tarbagán vitézek – mondta Mőmő bácsi mosolyogva.
– Tudjátok, ezzel a füttyszóval figyelmeztetik egymást, ha valamelyikük
valami szokatlan dolgot lát. Például ha megpillant egy rétisast,
figyelmezteti a többieket, hogy meneküljenek be egy lyukba, mert veszély
közeledik. A tarbagán vitézek füttyszóval beszélgetnek.
Most a zászlónkra fütyülnek? – kérdeztem.
Arra bizony – mondta Mőmő bácsi. – Nem tudják, hogy mi az, félnek
is tőle, de nagyon kíváncsiak is. Meglátjátok majd, hogy mennyire
kíváncsiak. Álljatok csak fel szépen!
Egyszerre felálltunk a domb tetején, kezünkben a zászlókkal.

S csodák csodájára, amerre csak néztünk, tarbagánok figyeltek

bennünket tágra meresztett szemmel. Két lábon álltak, a két hátulsó
lábukon, és egyre csak a zászlóinkat figyelték.
Válasszatok ki egyet! – súgta Mőmő bácsi.
Akkor én kiválasztottam egy nagyra nőtt tarbagán vitézt. Két lábon állt
ő is, két első fogát kivicsorította, bajuszkája szinte remegett az izgalomtól.
Szép állat, az igaz! – mondta Mőmő bácsi. – Ritkán látni ekkorát. És
milyen szép nagy fehér folt van a feje tetején!
Tényleg, akkora folt volt a két füle között, hogy szinte világított.
Lengessétek csak a zászlót, és induljunk feléje – mondta Mőmő bácsi
hangosan. Erre szép lassan elindultunk arrafelé, ahol a foltos tarbagán vitéz
állt. És a tarbagán vitézek csak álltak, álltak, nézték a zászlót, és
elfelejtettek bebújni a lyukaikba.
Egyszerre csak olyan közel voltunk már a miénkhez, hogyha kinyújtom
a kezem, szinte meg is foghattam volna. S ő még mindig nem mozdult,
csak a zászlót figyelte.
Aztán valamelyik tarbagán vitéz egy nagyot füttyentett, s a foltos is
megmoccant. Felénk vicsorította a fogát, és huss! Már el is tűnt a lyukban!
Innen is, onnan is zörgés meg fütyülés hallatszott, s mire körülnéztünk,
üres volt a puszta.
Amikor már a kocsi felé mentünk, megkérdeztem Mőmő bácsit:
Mondd, Mőmő apó, miért hívják őket tarbagán vitéznek?
Mőmő apó elgondolkozott.
Hát, a régi öregek azt mesélték, hogy a tarbagán valaha híres vitéz
volt, csak nagyon hetvenkedő. Szeretett dicsekedni. Egyszer azzal
kérkedett, hogy egyetlen nyíllövéssel lelövi a Napot az égről. Amikor aztán
összecsődült a sok nép, hogy megfigyelje, vajon sikerül-e neki, ki is lőtte a
nyilát a Napra. Akármilyen magasra is repült azonban a nyílvessző, a
Napot szerencsére nem érte el. Ekkor aztán a hetvenkedő vitéz
szégyenében lyukat ásott, és tarbagánná változott. A Nap meg azóta is

világít.
Igaz történet ez, Mőmő bácsi? – kérdeztem tőle, és sajnálni kezdtem
szegény hetvenkedő tarbagán vitézt.
 Mőmő bácsi megsimogatta a fejemet.
A régi öregek biztosan el is hitték. De ti tudjátok, hogy az emberek
nem tudnak átváltozni, legfeljebb Meseországban – mondta, és futni
kezdett, hogy utolérjük a karavánt.
Még egyszer meglengettük a zászlókat, búcsút intettünk a tarbagán
vitézeknek, aztán futottunk Mőmő bácsi után.
 Gombóc és a drágakövek

Egyszer Mőmő bácsi odaballagott hozzánk, amikor a kocsin ültünk, és így

szólt:
Gyertek csak utánam, gyerekek, mutatok valami érdekeset, ilyet
valószínűleg még nem láttatok!
Azonnal leugrottunk a kocsiról, mert tudtuk, hogyha Mőmő bácsi
valamire azt mondja, hogy érdekes, hát az biztosan az is.
Errefelé már egyre több lett a homok, és egyre kevesebb a fű. De a sok
fehér, lapos kő még mindig ott hevert a homok között.
Mőmő bácsi egyenesen a tevék felé ment, amelyek csendben
álldogáltak, s az ég felé nyújtották a nyakukat.
Egyszerre csak valami kis fehér gombolyag mozdult meg az egyik teve
lábánál. Ahogy aztán jobban odanéztünk, hát láttuk ám, hogy egy icike-
picike tevécske.
Amikor meglátott bennünket, odalapult anyukája oldalához, s félénken
felénk pislogott.
Jaj de aranyos! – mondtam, és legszívesebben megsimogattam volna.
Úgy látszik, Dordzsi is ilyesmire gondolhatott, mert meg is kérdezte Mőmő
bácsit:
Megsimogathatom?
Mőmő bácsi azonban nyugalomra intett bennünket.
Várjatok csak egy kicsit, hadd szokjon meg benneteket, ő is meg az
anyukája is. Éjszaka született.
Anyukája előbb felénk fordította fejét, jól megnézett bennünket, majd

pislogott, és megnyalta a picike tevét.

Most már odamehettek – mondta Mőmő bácsi. – Menjetek csak! Most
már nem félti a fiacskáját tőletek!
Óvatosan odalopództunk a kicsike mellé, s kezünket kinyújtva
megsimogattuk a púpját. Megrázkódott úgy, hogy beleremegtek a lábai.
Visszahúztuk a kezünket, mert azt hittük, hogy nem tetszik neki a
simogatásunk.
Már éppen vissza akartunk sündörögni Mőmő bácsihoz, amikor a pici
teve nyögött egyet, és felénk nyújtotta a fejét.
Dordzsi csak rám nézett csodálkozva, én azonban tudtam, hogy mit kell
tenni. Megsimogattam a tevecsikó fejét, s mintha a barátom lenne az
óvodában, ezt mondtam neki:
Jól van, jól, hát persze hogy barátok vagyunk!
A picike akkor újra az anyukájára nézett, mire az bólogatni kezdett,
mintha azt mondta volna: „Látod, te kis csacsi… Nem kell tőlük félni,
hiszen ők a barátaid. Ha jóllaktál, eredj, játssz a fiúkkal!"
A kicsi akkor ugrott egyet, két hátulsó lábával felrúgott a levegőbe,
meglengette farkincáját, és odafutott hozzánk. Aztán csak ott állt
mellettünk, és várta, hogy játsszunk vele.
Látjátok, milyen gyönyörű! Tiszta hófehér!
Nagy ritkaság az ilyen – dicsérte Mőmő bácsi a pici tevét. – Eredjetek
és játsszatok vele!
Dordzsi azonban gondterhelten megvakarta a fejét.
Baj van, Mőmő bácsi. Nincs neve neki, és anélkül nem lehet játszani.
Ezen könnyű segíteni – mondta Mőmő bácsi –, adjunk neki nevet!
Talán legyen a neve Fürge. Te mit gondolsz, Dordzsi?
Talán… talán…
Én tudom! – kiáltottam közbe. – Olyan szép fehér és gömbölyű, mint
egy gombóc. Legyen a neve: Gombóc!
Hm – morogta Mőmő bácsi –, nem is rossz… És neked mi a
véleményed, Dordzsi?
Gombóc… Nekem tetszik, Mőmő bácsi. De próbáljuk ki, neki vajon
tetszik-e?
Majd Bimba kipróbálja – mondta Mőmő bácsi. – Hiszen ő találta ki a
nevet!
A picike tevecsikó ott lábatlankodott mögöttünk, s egyre a fejét
nyújtogatta, hogy simogassuk meg.
Néhány lépésnyire odébb mentem a homokon, aztán megfordultam, s
szólongatni kezdtem:
Gombóc! Gombóc, gyere csak ide!
Gombóc csak pislogott, előbb rám, majd a többiekre.
Gombóc… Hát nem érted a neved?
Akkor újra rám nézett, bólintott, odafutott hozzám, és az oldalamhoz
dörgölődzött.
Éljen Gombóc! – kiáltotta Dordzsi, és Mőmő bácsi is elnevette magát.
Gombóc pedig vidáman ott ugrándozott körülöttünk, és látszott rajta,
hogy nagyon boldog. Miért is ne lett volna, amikor ettől fogva nem volt
névtelen tevecsikó többé, hanem Gombócnak hívták.
Amikor a nap pontosan az ég közepére ért, a karaván megállt, és mi
ebédhez láttunk. Mőmő bácsi meg a hajcsár bácsi tüzet gyújtottak, teát
főztek, Gombóc pedig visszaszaladt az anyjához, hogy szopjon egyet. Mert
egyelőre Gombócnak nem kellett más, csak tejecske, a fűszálakat csak
szagolgatta, de a szájába venni még nem merte őket.
Ebéd után Mőmő bácsi így szólt:
 Ha akarjátok, sétálhatunk egyet, amíg a karaván pihen. Hátha találunk
valami érdekeset.

És Gombóc? Ő is velünk jöhet?

Hát persze – mondta Mőmő bácsi. – Neki se árt, ha megismerkedik a
világgal.
S mintha csak meghallotta volna, hogy róla beszélünk, Gombóc már ott
is ugrált körülöttünk.
Gyere, Gombóc! Kirándulni megyünk – súgtam neki, amitől csak még
jobban ugrált.
Aztán nem ám elcsavarogni! – fenyegette meg tréfásan az ujjával
Mőmő bácsi. Gombóc, úgy látszik, még nem nagyon érthette a tréfát, mert
hozzám bújt, és gyanakodva nézett Mőmő bácsira.
Na, hát akkor indulás! – mondta Mőmő bácsi, és nekivágott a
szaporodó homokbuckáknak.
Akárhogy is nézem, mi is egy kis karaván voltunk, ahogy ott mentünk
egymás nyomában: elöl Mőmő bácsi, mögötte Dordzsi, aztán én és
legvégül Gombóc. És ráadásul tevekaraván, mert Gombóc, akármilyen
okos is, de mégiscsak teve volt.
Mőmő bácsi felment egy nagy homokhalom tetejére, homloka fölé
emelte a tenyerét, hogy a nap ne süssön a szemébe, aztán valahova
messzire nézett, talán a sivatagon is túlra.
Mit látsz, Mőmő bácsi? – kérdezte Dordzsi kíváncsian.
Csak nem tarbagán vitézt? – kérdeztem én is.
Gombóc is nyikkantott egyet, biztos ő is kérdezni akart valamit.
Nézzetek csak oda, gyerekek! – mondta Mőmő bácsi, s oda mutatott a
homokdombok és kődarabok közé.
Hirtelen valami piros sugár csillant meg ott messze, ahova Mőmő bácsi
mutatott.
Az a piros? – kérdezte Dordzsi, mert addigra már ő is meglátta a
csillogást.
 Az bizony! – mondta Mőmő bácsi, és leballagott a domb oldalán. –
Gyertek csak utánam, gyerekek!
Újra elindultunk libasorban, ahogy az oviban szoktunk tornaórán.
Egyszerre csak Mőmő bácsi lehajolt a lába elé, felemelt valamit, aztán
felénk mutatta.
Látjátok?
Köréje sereglettünk Gombóccal együtt. Mőmő bácsi tenyerén egy piros
üvegdarab vagy kövecske feküdt, és amikor Mőmő bácsi megmozdította,
szikrázni kezdett a napfényben.
Jaj de szép! Jaj de gyönyörű! – kiáltoztuk.
Akkor nézzetek csak körül – s Mőmő bácsi a puszta felé mutatott.
Odanéztünk, felkiáltottunk a csodálkozástól, és mozdulni sem mertünk.
Mintha kigyulladt volna körülöttünk a puszta. Mindenütt piros, zöld vagy
éppen sárga fények világítottak a kövek között. Akár az ünnepi fenyőfán,
úgy ragyogtak, csillogtak- villogtak az apró fények.
Meg szabad fogni őket? – kérdeztük.
Hát persze, ne féljetek, nem égeti meg a kezeteket – nyugtatott meg
Mőmő bácsi. – Csak visszaverik a napsugarakat, s azért van olyan színük,
mint a parázsnak.
Ahogy körülnéztem, éppen a lábamnál hevert egy csodakő. Csakhogy
ez nem piros volt, mint Mőmő bácsi tenyerén, hanem kék, akár a tenger
lehet, amiről az óvó néni annyit mesélt. Lehajoltam érte, és felvettem.
Valóban nem égetett, csak ott feküdt a tenyeremen, s csillogott- villogott.
Gombóc is odalopakodott egyikhez-másikhoz, és az orrával turkálni
kezdte őket.
Hogy kerültek ide ezek a gyönyörű kövek, Mőmő bácsi? – kérdezte
Dordzsi.
Az öreg a kabátja ujjával tisztítgatni kezdte a tenyerén fekvő piros
követ.
Hát bizony, gyerekek, nehéz erre válaszolni. Talán azóta fekszenek itt,
amióta a föld kialakult. Vagy vulkán, tűzhányó hegy röpítette ki magából.
Azt is mondják a tudósok, hogy valaha réges-régen, itt, amerre a szemetek
ellát, tenger hullámzott, s lehet, hogy az csiszolta őket ilyen szép simára.
Ki tudja? Azt is mondják, hogy a tündérek könnyei… pedig csak
féldrágakövek. Nem olyan értékesek, mint az igazi drágakövek.
És mit csinálnak belőlük, Mőmő bácsi? – tudakolta Dordzsi.
Hát mindenféle szépet. Gyűrűket, nyakláncokat, ékszereket. Nagyon
sok van errefelé a sivatagban.
Amit találtunk, a miénk lehet? – kérdeztem, mert nagyon szerettem
volna megtartani azt a gyönyörű szép kék követ, amely ott lapult a
tenyeremben.
Hát persze – mondta Mőmő bácsi. – Mindenki magával vihet egyet
emlékbe. A többit meg itt hagyjuk. Hallottam a városban, hogy nemsokára
természetvédelmi terület lesz itt, s nem szabad semmihez hozzányúlni.
Mi az a természetvédelmi terület, Mőmő bácsi? – kérdeztük.
Olyan, mint a múzeum, csak nem házban van, hanem a szabadban. Ott
nyugodtan élhetnek az állatok, senki sem vadászik rájuk, s a köveket sem
szedi fel senki. Csak nézelődni szabad, és gyönyörködni a táj szépségében.
Azért nagyon örültünk, hogy egy kövecskét magunkkal vihettünk
emlékbe.
Már visszafelé mentünk, amikor odasomfordáltam Mőmő bácsihoz, és
megkérdeztem, ami nagyon fúrta az oldalamat:
 Mőmő bácsi! Ki mondta neked, hogy a kövek tündérek könnyeiből
lettek?

Mőmő bácsi felnevetett.

Hát azok, akik már jártak Tündérországban! Azok mesélték, hogy a
tündérek, mikor sírnak, ilyen szép színes kövekké változik a könnyük. A
törpék aztán összeszedik őket, zsákba rakják, és kiöntik a pusztára!
Ezen aztán mindannyian jót nevettünk, mert tudtuk, hogy Tündérország
bizony csak a mesékben van.
 Mit láttunk a délibábban?

Mőmő bácsi valahol az állatok körül tevékenykedett, s Dordzsit, a

testvéremet sem láttam sehol. Felültem hát a kocsi tetejére, és behunytam a
szemem.
Arra gondoltam, hogy milyen jó is tevekaravánnal utazni a sivatagon
keresztül, s milyen jó, ha olyan barátja van valakinek, mint Gombóc.
Alighanem el is szundikálhattam egy kicsit, mert arra ébredtem, hogy
Dordzsi kiabál a fülembe:
Ébredj, Bimba! Ébredj! Nagy baj történt!
Gyorsan kidörgöltem az álmot a szememből, és körülnéztem. Nem
dörgött, nem villámlott, a tevék is békésen bandukoltak, és mintha Mőmő
bácsi hátát is ott láttam volna felbukkanni közöttük. Nem értettem hát,
hogy mi lehet az a nagy baj, ami miatt Dordzsi felébresztett.
Mi történt, Dordzsi?
Dordzsi sápadtan csak annyit mondott:
Elveszett Gombóc!
Aztán láttam, hogy legörbül a szája széle, és elkezd pityeregni. Nekem
is egyszerre könnyes lett a szemem, de aztán eszembe jutott Dólma néni,
aki mindig azt mondta, hogy egy óvodás nem bőg feleslegesen, és
igyekeztem visszatartani a könnyeimet.
Hol veszett el? Mikor veszett el? – kérdeztem összevissza, s láttam,
hogy Mőmő apó felénk tart.
 Nem tudom – motyogta Dordzsi. – A hajcsár bácsi mondta, hogy az
anyja sírt utána. Addig nem is vették észre, most meg hol keressék ebben a

rettenetes nagy sivatagban?

Mőmő bácsi akkorra odaért mellénk. Mindig mosolygós arca most
komoly volt, de azért barackot nyomott a fejemre.
Nem kell úgy elkeseredni, gyerekek – vigasztalt. – Máskor is
előfordult már, hogy az ilyen haszontalan kis ugribugrik elcsavarogtak.
Nem is olyan régen, a repülőtéren…
Erre aztán lehajtottuk a fejünket, és nem szóltunk semmit.
Végül Dordzsi mégiscsak megszólalt.
És ha elcsavarognak… Meg is találják őket?
Hát persze – mondta Mőmő bácsi. – Miért ne találnánk meg? Hiszen
még kicsike, nem mehetett nagyon messzire. Meglátjátok, ott lapul valahol
egy homokdomb alján, és sírdogál, mert nem talál vissza, és biztosan éhes
is, szomjas is már…
Akkor vigyünk neki valamit! – javasoltam.
Én is arra gondoltam – morogta Mőmő bácsi, és az övén függő
kulacsra mutatott. – Megtöltöttem hideg vízzel. De most aztán gyerünk! A
nap egyre melegebben süt!
Láttam még, hogy Mőmő bácsi hátára veszi a puskáját, s jobbra-balra
nézeget a homokban.
Mit keresel, Mőmő bácsi? – kérdezte Dordzsi, és ő is úgy tett, mintha
keresne valamit. – Csak nem vesztettél el valamit?
Valahol itt kell lenni a nyomának – mutatott Mőmő bácsi a homokra.
– Induljunk csak visszafelé, ahonnan jöttünk! A karaván majd megvár
bennünket.
Szó nélkül mentünk visszafelé Mőmő bácsi után.
Az öreg a homokra szegezte a szemét, és csak ritkán szólt hozzánk.
Látszott rajta, hogy minden figyelmét leköti a nyomkeresés.
Egyszerre aztán megállt, és felénk intett:
 Gyertek csak ide gyorsan!
Odafutottunk hozzá, és izgatottan toporogtunk mögötte.

Nézzetek csak ide! Mit láttok a homokban?

Én ugyan nem láttam semmi különöset. Csak a sok-sok tevepata nyomát
meg a két szalagot, amit a kocsikerék csinált.
Mit kellene látnunk, Mőmő bácsi? – kérdezte Dordzsi, és le nem vette
volna a szemét a homokról.
Én ugyan nem látok semmit!
És ez micsoda? – mosolyodott el Mőmő apó, és két alig észrevehető
patácska nyomára mutatott, amely egyszerre csak elvált a karaván
nyomától, s oldalra indult. Felvezetett egy kis homokdomb oldalára, aztán
eltűnt a messzeségben.
Akkor már erősen tűzött a nap, és Mőmő bácsi szaporán törölgette a
homlokát.
Itt szökött meg a ti kis barátotok, és nem vette észre senki. Ti azt
hittétek, hogy az anyjánál van, az anyja meg azt, hogy nálatok… Talán egy
lepke csalhatta el.
Nagyon sajnáltuk szegény Gombócot, és haragudtunk a pillangóra,
amely elcsalta szegényt. S ugyanebben a pillanatban arra is repült egy
lepke, akkora, mint a tenyerem. Csúfondárosan ráült egy magas kóróra, és
hívogatóan mozgatta a szárnyait.
Dordzsi óvatosan felé indult, s úgy tett, mintha meg akarná fogni. A
pillangó felröppent, egy másik kóróra szállt, majd egy harmadikra: egyre
beljebb csalta Dordzsit a sivatagba.
Látjátok? – mutatta Mőmő bácsi. – Biztosan így történt Gombóccal is.
De most gyerünk! Keressük meg kis barátunkat!
Keveset kellett csak gyalogolnunk, s a sivatag hirtelen kisimult.
Eltűntek a dombocskák; olyan egyenes lett minden, mint otthon az
asztalunk.
Mőmő bácsi homloka fölé emelte a kezét, és szétnézett. Mi is követtük a
példáját, de nem láttunk semmit.
Aztán egyszerre csak Dordzsi nagyot kiáltott, és eltakarta a szemét. Ha

lett volna hova, biztosan el is futott volna a rémülettől.

Én is arrafelé néztem. Ott volt nem messze tőlünk Gombóc, de milyen
állapotban!…
A kis tevének olyan hosszúak voltak a lábai, hogy a homoktól egészen
az égig értek. Nem tévedek, egészen biztos, hogy így volt. Gombóc
ugyanis fejjel lefelé állt, púpja a homokban, lába az égben, s akkora volt,
mintha három-négy felnőtt teve egymás hátára állt volna. De mégis
Gombóc volt, egészen biztos, csak borzasztóan nagy, és a fején állt.
Mőmő bácsi azonban nem riadt meg a látványtól, csak megállt, és újra
megtörölte a homlokát.
Mi ez, Mőmő bácsi? – kérdezte Dordzsi remegő hangon – Csak nem
varázslat?
Mőmő bácsi megigazította hátán a puskát, aztán nagyot nevetett.
Varázslat? Még hogy varázslat? Nincsen ebben semmi varázslat,
gyerekek. Ez, amit láttok, délibáb!
Délibáb? – kérdeztük csodálkozva.
Az hát. Még sohasem hallottatok róla?
Még nem tanultuk az iskolában – védekezett Dordzsi.
És mi sem az óvodában – mondtam én.
Hát akkor, figyeljetek ide – és Mőmő bácsi az óriási Gombócra
mutatott, aki hangtalanul tátogott a szájával. Biztosan segítséget akart kérni
tőlünk, de a hangja nem ért el idáig. – A sivatagban sok furcsa dolog
megtörténhet, ilyesmi a délibáb is. Ha a nap nagyon melegen süt, a homok
felett felmelegszik a levegő. Ez aztán furcsa dolgokat csinál: mint egy
óriási mozivászonra, felvetíti annak az alakját az égre, aki éppen arra jár.
De miért fordítva? – kérdezte Dordzsi.
Mert a meleg levegő egyszerűen megfordítja annak a képét, akit
lefényképez. De most gyerünk! Keressük tovább Gombócot!
 Állj meg, Mőmő bácsi! – kiáltotta Dordzsi. – Hiszen Gombóc arra
van! Te meg erre indultál!
A délibáb nagyon könnyen becsaphatja az embert – nevetett Mőmő
bácsi. – Lehet, hogy éppen ellenkező irányba csalogat, mint ahol az van,
akit keresünk. Éppen úgy, mint a pillangó! Mi csak kövessük tovább
Gombóc nyomát!
Ahogy aztán mentünk, mendegéltünk, egyre jobban elfáradtunk. De
nem mertünk szólni, nehogy közben valami baj történjék Gombóccal.
Egyszerre a délibáb úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna az égen. Majd
szinte ugyanabban a pillanatban néhány bácsi jelent meg fejjel lefelé:
guggoltak, és valamit kotorásztak a homokban.
Mellettük pedig, persze ugyancsak fejjel lefelé, valami hatalmas, óriási
torony állt. Gombóc azonban nem volt sehol.
Mőmő bácsi előre mutatott.
Nemsokára valami érdekeset fogunk látni! De előbb keressük csak
tovább kis barátotokat!
Már nem is csodálkoztunk rajta, amikor a délibáb újra eltűnt. Aztán
halk, fáradt nyöszörgést hallottunk nagyon messziről.
Erre úgy nekiiramodtunk, hogy Mőmő bácsi messze elmaradt
mögöttünk. S én voltam az, aki elsőnek pillantotta meg Gombócot.
Nagyon fáradtan és nagyon szerencsétlenül álldogált egy homokkupac
tövében, és csendesen sírdogált. Amint meglátott bennünket, csodálkozva
odafutott hozzánk, s mint egy kiskutya, hozzánk dörgölődzött. Jobbra-balra
csóválta a farkát; látszott rajta, hogy nagyon boldog.
Csak akkor ijedt meg újra, amikor Mőmő bácsi is mellénk ért.
Lehajtotta a fejét, hátracsapta a fülét, és várta a megérdemelt szidást.
 Mőmő bácsi azonban csak megveregette az oldalát, és ezt dörmögte:
Látod, látod, te csacsi! Így jár az, aki nem szól az anyukájának,

mielőtt el akar menni valahová! Remélem, többé nem fordul elő.

Gombóc erre szégyenlősen megrázta a fejét, és mi tudtuk, hogy
komolyan is gondolja a dolgot.
 Víz és ősállatok

Délután Mőmő bácsi hozzánk fordult, és így szólt:

Emlékeztek-e még, gyerekek, a délibábra?
Hogyne emlékeznénk! Hiszen Gombóc volt a délibáb! – kiáltottuk
egyszerre.
Több sem kellett Gombócnak. Ahogy meghallotta a nevét, máris
hozzánk dörgölődzött. Biztosan azt hitte, ismét valami csodálatos
kalandban lesz része.
Csakhogy volt ott ám más is Gombócon kívül – mondta Mőmő bácsi.
Akkor eszembe jutott az a másik délibáb, amelyik nem Gombóc volt.
Volt ott néhány bácsi is azon a délibábon – emlékeztem vissza. – És
éppen úgy fejjel lefelé álltak, mint Gombóc.
Az ám, meg valami magas toronyféle mellettük – tette hozzá Dordzsi.
– De az csak olyan moziféle volt, és a valóságban nem lehet megtalálni,
mint Gombócot, ugye?
Mőmő bácsi megcsóválta a fejét.
Ejnye, hát dehogynem lehet megtalálni. Amit a délibáb mutat, azt
mind meg lehet találni, csak néha nagyon messze van tőlünk. Alighanem
nemsokára találkozunk azokkal a bácsikkal.
Na és a torony? – kérdezte Dordzsi.
A toronnyal is.
Tulajdonképpen nagyon szerettem volna megkérdezni, hogy mi volt az
a torony, és hogy mit csináltak a bácsik fejjel lefelé, de tudtam, hogy úgyis
mindent elmagyaráz Mőmő bácsi, ha rákerül a sor.
És csakugyan, alig játszogattunk egy kicsit Gombóccal a kocsi mellett,
amikor Dordzsi szeme fölé emelte a kezét éppen úgy, ahogy a felnőttektől
látta.
Ott van, éppen most bújt ki a föld alól!
Micsoda? – kérdeztem, és nagyon izgatott lettem. Aztán én is a
szemem fölé emeltem a kezem, de először így sem láttam semmit. Majd
hirtelen megpillantottam a magas tornyot, csak most egyáltalán nem
látszott délibábnak, és nem is volt fejjel lefelé.
Akkor már Mőmő bácsi is felénk igyekezett, a többi bácsi meg
megállította a karavánt.
Messziről kutyaugatás hallatszott, s hamarosan fehér jurtákat is láttunk a
torony körül.
Ismét látogatóba megyünk, gyerekek – mondta Mőmő bácsi. – Persze
csak ha akartok!
Hogyne akartunk volna. Én már mindenről megfeledkezve törtettem
Mőmő bácsi után, amikor éreztem, hogy nedves lesz a kezem. Odanéztem,
hát látom ám, hogy Gombóc lépeget mellettem, s néha-néha megnyalja a
tenyeremet. Olyan bánatosan nézett rám, mint amikor elveszett, és éppen
megtaláltuk.
Nagyon szégyelltem, hogy így megfeledkeztem a játszópajtásomról, de
hát az a torony nagyon megtetszett nekem.
Mőmő bácsi – szóltam, és megsimogattam Gombóc púpját –, Gombóc
is velünk jöhet?
Gombóc? – kérdezte Mőmő bácsi csodálkozva. – Mióta érdekli
Gombócot, hogy az emberek mit csinálnak a sivatagban?
Gombócot minden érdekli – védtem meg a barátomat. – Gombóc
okos!
Hát nem bánom – adta meg magát Mőmő bácsi. – Jöjjön, ha akar,
csak aztán vigyázzatok rá, hogy meg ne ijedjen a kutyáktól!
Gyere, Gombóc, megnézzük a délibábot! – szóltam oda a tevének.
Gombóc erre akkorát ugrott örömében, hogy még Mőmő bácsi is
meglepődött. Ebből is látszott, hogy Gombóc milyen okos, hiszen azonnal
megértette, hogy velünk jöhet.
Ahogy közelebb mentünk a torony felé, az egyre nagyobb lett. Óriási
lábai voltak, s mintha a sok lába terpeszállásban állt volna, mint a miénk az
óvodában a tornaórán. Azután meg mindenféle kötelek lógtak le róla, meg
egy hosszú vas is, ami úgy nézett ki, mint egy cső.
Ahogy közeledtünk, Dordzsi csak hümmögött, és nem szólt semmit.
Pedig biztosan kigondolt valamit magában, csak nem mondta. Irigyeltem is
egy kicsit, és arra gondoltam, hogy majd ha iskolás leszek, én is
kigondolok mindenfélét, de én nem tartom meg magamnak, hanem
elmondom Gombócnak.
Aztán egyszerre csak ott álltunk a jurták mellett, amikből itt három volt.
A torony is ott volt egészen közel, mellette meg néhány bácsi.
Amikor meglátták, hogy ott állunk a jurták mellett, integetni kezdtek,
aztán odajöttek hozzánk. Kék ruhában voltak, és olyasféle sisak volt a
fejükön, mint a katonáknak a díszszemlén.
Jó napot, Mőmő apó, hát megjött a karaván?
Láttunk benneteket a délibábban – mondta Mőmő apó, s amikor a
bácsik megértették, hogy hogyan lett belőlük délibáb, és hogyan dolgoztak
fejjel lefelé, lett nagy nevetés.
Ezen aztán Dordzsi annyira felbátorodott, hogy megkérdezte tőlük:

Mit csináltok ezzel a toronnyal, ha éppen nem vagytok fejjel lefelé a

délibábban?
 Az egyik bácsi jót nevetett, aztán elkomolyodott, és így szólt:
Hát, ha valóban érdekel benneteket, gyertek, megmutatom!
Hogyne érdekelt volna bennünket. Olyan gyorsan indultunk el a bácsi
nyomán, hogy Gombóc is és Mőmő apó is csak úgy botladoztak
mögöttünk.
Tudjátok, hogy miből van a legkevesebb a sivatagban? – kérdezte a
bácsi, amikor odaálltunk a torony mellé.
Persze – mondtam –, például vonatból!
Hát az igaz! – nevette el magát a bácsi. – Az se sok szaladgál errefelé.
Hát folyóval meg patakkal találkoztatok-e?
Azzal bizony eggyel sem – mondtam.
De nekünk nem is kell, mert van vizünk tömlőben meg hordóban, a
tevéknek pedig a púpjában! – magyarázta Dordzsi a bácsinak.
Ejha! Látom, sok mindenre megtanítottak benneteket. Hát az már
igaz, hogy a teve sokáig kibúj a víz nélkül, de a lovak, a juhok és a tehenek
nem bírják ki. Pedig nézzetek csak körül, van itt zöld fű elég. Mennyit
legelhetnének belőle!
A torony és a jurták körül vége szakadt a homoknak, s amerre csak a
szemünk látott, zöld fű hullámzott mindenfelé.
Csak az ám a nagy baj, hogy hiába legelnének szegény állatok, ha
nem tudnak rá vizet inni, szomjan halnak.
Szegények – szomorodtam el, és Gombóc is lehorgasztotta a fejét.
Nos, mi segítünk nekik! – mondta a bácsi büszkén, és a toronyra
mutatott.
Ezzel a toronnyal! Bizony ám. Mert ez fúrótorony! Kutat fúrunk vele,
jó mélyet, egészen addig, ameddig csak nem találunk vizet. Mert azért van
ám errefelé nagyon sok víz, még ha nem is lehet látni. Lent van a föld alatt!
Szuren apukája is vizet keres – mondtam, és visszaemlékeztem rá,
hogy Szuren mit mondott az óvodában Dólma néninek.
Azt hiszem, ismeijük is Szuren apukáját – mondta egy bácsi, aki kicsit
furcsán beszélt, és nagyon oda kellett figyelnem, hogy mit mond.
Dordzsi többet tudott a világról, mint én, és ezért halkan megkérdezte
attól a bácsitól, aki elmagyarázta a kutat:
Miért beszél ez a bácsi olyan furcsán? Talán külföldi?
Az bizony – mondta a kutas bácsi –, Magyarországról jött,
Budapestről. És segít nekünk kutat fúrni.
Budapestről? – kiáltottunk egyszerre Dordzsival. – Hiszen oda utazott
a mi apukánk és anyukánk!
A magyar bácsi elmosolyodott, és megveregette a vállunkat.
Biztosan elutaztok még majd ti is Budapestre, ha nagyobbak lesztek.
Én is ott lakom, megadom a címemet. Ha arra jártok, látogassatok meg!
Nagy örömmel meg is ígértük, ittunk egy teát, amit a kutas bácsik
főztek, aztán elindultunk visszafelé.
Megnézitek a régészeket is, Mőmő apó? – kiáltotta utánunk a kutas
bácsi, és a kezével mutatta, hogy merre kell mennünk.
Mi megint csak nem tudtuk, hogy mi az a régészet, s Mőmő apót sem
akartuk megkérdezni. Gombóc is gondterhelten baktatott mellettünk;
nyilván azon gondolkodott, hogy kik is lehetnek azok a régészek.
Aztán nemsokára mindent megtudtunk. A sivatag szélénél ismét fehér
jurtákkal találkoztunk. Mellettük pedig nagy kalapú bácsik álltak ásókkal,
lapátokkal, mindenféle kerti szerszámmal.
Mőmő bácsit, úgy látszik, az egész világon mindenfelé ismerik, mert
egy szalmakalapos bácsi, aki egy nagy, kiásott gödör mellett állt, és lefelé
kiabált valamit, ránk nézett, és örömmel felénk nyújtotta a kezét.
Jó napot, Mőmő bátyám! Szervusztok, gyerekek! Éppen jókor
jöttetek, most találtunk egy igazi dinoszauruszt!
Mőmő bácsin nem látszott, hogy csodálkozik ezen a furcsa néven, mi
azonban egymásra néztünk Dordzsival.
Na, gyertek csak közelebb! Nézzetek le a gödör fenekére, hogy
milyen szép!
Óvatosan odalopakodtunk a gödör széléhez, és belenéztünk. De csak
annyit láttunk, hogy odalenn két-három bácsi lapátolja a földet, s
körülöttük mintha óriási csontok lennének, csak sokkal nagyobbak, mint a
pusztán fekvő ló- meg tehéncsontok.
Ősállatok csontjai! – mondta a bácsi. – Tudjátok-e, hogy mik azok az
ős- állatok?
Szégyenszemre nem tudtuk.
Na, nem olyan nagy baj – vigasztalt a bácsi. – Biztosan még nem
tanultátok az iskolában. Régen, nagyon régen, sok-sok millió évvel ezelőtt,
olyan hatalmas állatok éltek a földön, mint egy-egy ház. Sokkal
nagyobbak, mint a jurta. Olyanfélék voltak, mint a gyíkok, csak óriásiak.
És képzeljétek el, ezen a helyen éltek, ahol most állunk. Mert ez a föld nem
volt ilyen száraz, hanem ellenkezőleg, tenger borította, a partja pedig
ingoványos volt. Sok fű nőtt itt és nád is. Ezek az óriási állatok pedig
nagyon szerették a friss füvet, és fürödni is szerettek. Némelyik azonban
vigyázatlan volt, és belefulladt a mocsárba. A csontja megmaradt, és most
kiássuk őket. Ezért is hívnak bennünket régészeknek. Olyan dolgokat
keresünk, amiket az emberek már régen elfelejtettek; régi állatok csontjait,
régi házakat, fegyvereket.
Akkor az egyik bácsi felkiáltott a gödörből:

Itt egy tojás! – Egy nagy fehér gömböt emelt magasra.

A régész bácsi nagyon megörült neki.
 Látjátok, gyerekek? Ezek az óriási állatok ilyen nagy tojásokból
keltek ki!
Mi meg alig akartunk hinni a szemünknek.
Sosem hittük volna, hogy létezik akkora tojás is, mint egy futball- labda.
Amikor elbúcsúztunk a régész bácsiktól, az, aki elmagyarázta az
ősállatokat, utánunk kiáltotta:
Ha visszajöttetek a nyaralásból, gyertek be a múzeumba! Akkor majd
megmutatom nektek, hogy milyen ősállatot ástunk ki.
Én azonban már előre belerajzoltam a füzetembe, mert már láttam egy
ilyet az ulánbátori múzeumban.
Ilyen volt, mint itt a rajzon:

Ugye, el sem hinné az ember, hogy valaha is ekkora állatok éltek szerte
a világon?
 Viharral búcsúzik a sivatag

Egyik délután Mőmő bácsi hozzánk fordult, és így szólt:

Látjátok, gyerekek? Magunk mögött hagytuk a sivatagot. Sem homok,
sem kövek nincsenek errefelé, csak magas, selymes fű. Errefelé már akad
víz is, folyók és patakok, és nemsokára találkozunk pásztorokkal is.
A fűtenger barátságosan integetett felénk, s mintha még a tevék is
szaporábban szedték volna a lábaikat. Gombóc egyre ott sündörgött
körülöttünk, s az oldalunkhoz dörzsölte a púpját. Aztán egyszerre csak
megnyikkant, de olyan vékony és keserves hangon, mint amikor elveszett a
sivatagban. Megnyalta a kezemet, ugrándozott egy kicsit, aztán újra
visszaszaladt, és bánatosan nyihogott.
Mőmő bácsi is egyre ott téblábolt körülöttünk, hol az égre nézett, hol
pedig a földre, és gondterhelten összehúzta a szemöldökét.
Gombóc ekkor visszaszaladt hozzánk, Dordzsi lába közé bújt, a púpja
remegett. Mintha csak félt volna valamitől.
Messze elöl az egyik hajcsár bácsi hátrakiáltott valamit, de hogy mit, azt
nem értettük, mert a füveket ringató szél elvitte a hangot.
Mőmő bácsi! – fordult az öreghez Dordzsi. – Tessék csak idenézni!
Mintha félne valamitől Gombóc!
Mőmő bácsi Gombócra nézett, majd ránk, aztán bólogatni kezdett.
Hát bizony, gyerekek, Gombócnak igaza van. Gombóc megérzett
valamit, amit csak azok éreznek meg, akik gyakran utaznak a sivatagban.
 Mit érez Gombóc, Mőmő bácsi? – kérdeztem kíváncsian.
Hát a vihart. Látjátok, hogy a szél egyre erősebben fújja a füvek

csúcsát. Úgy ringatja, mintha csak el akarná altatni a fűszálakat.

Hamarosan megerősödik a szél!
 Kicsit elcsendesedtünk, mert a vihart sem Dordzsi, sem én nem
szerettük, még a városban, Ulánbátorban sem, hát még itt a pusztán, ahol a
kocsin kívül nincs semmi, ami alatt megbújhatnánk.
Félni azért nem kell – nyugtatott bennünket Mőmő bácsi. – Mire a
vihar ideérne, eléljük a pásztorokat. A jurtát meg még a legerősebb szél
sem tudja felborítani.
Nem értettem ismét valamit, és vihar ide vagy oda, meg is kérdeztem
Mőmő apótól.
Mőmő apó! Az előbb azt tetszett mondani, hogy a vihart csak az érzi
meg, aki már sokat járt a sivatagban. De Gombóc is megérezte! Sőt még
most is érzi. Tessék csak idenézni!
Gombóc aggodalmasan kucorgott mellettünk, és nyugtalanul hallgatta,
hogy miről beszélünk.
És Gombóc csak először jár a sivatagban – folytattam. – Hiszen csak
most született, pár napja!
Mőmő bácsi elmosolyodott.
Hát persze. Csakhogy Gombóc anyja már sokszor átélt vihart velem
együtt a Góbi-sivatagban. Az állatok is és az emberek is sok mindent
örökölnek a szüleiktől. Igaz, hogy Gombóc még sohasem járt errefelé, és
még vihart sem látott, de mégis tudja, hogy valami közeledik, amitől félni
kell. Igaz, Gombóc?
Gombóc izgatottan bólogatott, és nyugtalanul futkosott mellettünk.
Gyertek, gyerekek, ugorjunk csak fel a kocsira – sürgetett bennünket
Mőmő bácsi, mert a szél egyre erősebb lett, s a kék égen feltűnt néhány
fehér felhő. Olyan sebesen vágtattak a sivatag felé, mint a gyorsvonat a
síneken.
 Esni és villámlani is fog, Mőmő bácsi? – kérdeztem, mert a villámlást
azt nagyon nem szeretem.
Sem eső, sem villámlás nem lesz – mondta Mőmő bácsi, miközben
felhúzta a kocsi tetejére a ponyvát. – Így ni. Most aztán védve vagyunk.
Errefelé csak nagyon ritkán esik. Nyáron szinte sohasem. Alighanem más
fog hullani az égből, nem eső!
Mőmő bácsi már megint olyat mondott, amit nem értettem. Ha nem eső,
akkor mi potyoghat az égből? Hó meg jég biztosan nem, hiszen nyár van.
Akkor meg micsoda?
Kidugtam az orrom a ponyva alól, és kikémleltem, hogy esik-e már az a
csodálatos valami, amit Mőmő bácsi megígért. Csak azt láttam, hogy az
előbbi felhők most éppen visszafelé futnak, a sivatag felől. Gombóc
elégedetten szuszogott a lábunknál, és behunyta a szemét. Elege volt a
szélből és az izgalomból.
Aztán egyszerre mintha dobszó hallatszott volna.
Mőmő bácsi széthúzta a kocsi hátulját takaró ponyvát, és a sivatag felé
mutatott.
Nézzetek csak oda! Ők sem szeretik a vihart!
A dobogás egyre erősebb lett, s csodálkozva láttuk, hogy barna színű,
vékony lábú állatok futnak el a kocsink mellett, olyan sokan, hogy meg
sem tudtuk volna számolni őket. Olyan sebesen futottak, hogy szinte
repülni látszottak a füvek teteje felett.
Mintha csak repülnének! – szaladt ki a számon.
Majdnem olyan gyorsan is futnak, mint a repülőgép – hagyta helyben
Mőmő bácsi. – Ezek a leggyorsabb antilopok. Szedik a lábukat, mert nem
szeretik a homokot. De hallgassatok csak… Halljátok?
 Egyszerre valahonnan a közelből, talán a kocsink ponyvájának a
tetejéről, olyasféle hang hallatszott, mintha tücskök ciripelnének, és mintha

apró lábak kaparták volna a ponyvát.

Ezért futottak az antilopok – mondta Mőmő bácsi. – Nézzetek csak ki
a ponyva alól! – és még jobban széthúzta a nemezlapokat. Ebben a
pillanatban befújt a szél a kocsi belsejébe, s egyszerre tele lett a szemünk
és szánk finom homokkal. Éppen olyannal, amiből olyan sok van a
sivatagban.
Gombóc felugrott, és nyüszíteni kezdett, mint egy kiskutya.
Nyugodj meg, Gombóc! – simogatta Mőmő bácsi. – Hiszen csak
homok, finom homok.
A kocsi tetején eközben folytatódott a furcsa zene, a ciripelés, a halk
kopogtatás.
Mi csinálja ezt a hangot, Mőmő bácsi? – kérdeztem hitetlenkedve.
Csak nem a homok?
De bizony az, képzeljétek csak el, gyerekek, hogy milyen ereje van a
szélnek a sivatagban, ahol nincs erdő meg hegy, ami az útját állja! Olyan
gyorsan száguld, mint a gyorsvonat.
Vagy mint a repülőgép! – mondta Dordzsi.
Vagy akár a repülőgép – bólintott rá Mőmő bácsi. – Aztán egyszerre
csak ez a száguldó szél lecsap a homokra, és felkapja a levegőbe. Bizony, a
homokszemecskék meglovagolják szélparipát, és messzire vágtatnak a
hátán, egészen a sivatagon túlra.
Egészen idáig – kottyantottam közbe.
Még tovább is. Néha a messzi városokban is potyog a homok az
égből. Halljátok, hogy cirpel? Az apró homokszemcsék kaparják a
ponyvát, ezért van ilyen furcsa hangja. Mintha tücskök ülnének a kocsi
tetején.
Aztán talán el is szundítottunk a nagy figyelésben, mert amikor
kinyitottam a szemem, a cirpelés már elhallgatott, és szélparipa
szárnyainak a suhogását sem lehetett hallani.
Mőmő bácsi kinn járhatott a tevék között, s éppen akkor tért vissza a
kocsihoz, amikor Gombóc is fészkelődni kezdett mellettem. Mőmő apó
levette a ponyvát a tetőről, lerázta róla a homokot. Mintha csak puha
hótakaró hullott volna rá, olyan vastagon borították a homokszemcsék.
Eközben besötétedett, s az égen kigyúltak a csillagok. A telihold is ott
ragyogott közöttük, s fehér fénnyel világította meg a pusztát. Itt-ott világos
foltok csillantak meg a fűben; homokdombocskák, amelyek a szél hátán
lovagoltak idáig.
Valahonnan messziről kutyaugatás hallatszott.
Ekkor már Dordzsi is felébredt, és együtt hallgattuk a távoli zajokat.
Hát bizony, gyerekek – mondta Mőmő bácsi, és feldobta az
összehajtogatott ponyvát a kocsira –, lassan véget ér az utazás. Ahol a
kutyák ugatnak, ott van a malom. Holnap már repülhettek is Nagyapóhoz.
Biztosan nagyon örül majd nektek.
Már éppen válaszolni akartam, amikor egyszerre csak azt hittem, hogy
rosszul látok. Mintha millió apró parázs világított volna felénk az
éjszakában.
Jaj, mi ez, Mőmő bácsi? – húzódtunk közelebb hozzá Dordzsival,
csak Gombóc maradt nyugodt, és egyáltalán nem látszott, hogy félne. Az
apró piros golyók meg csak világítottak, világítottak, és annyi volt belőlük,
hogy beborították az egész pusztát.
Bár tudtam, hogy a valóságban nincsenek ördögök, mégis arra
gondoltam, hogy hátha a meséből cseppent ide belőlük néhány.
Aztán egyszerre csak néhány tüzes pont megmozdult a levegőben, és
így szólt: „Beee! Beee!"
 Majd egyre több pont kezdett mozogni, és egyre hangosabban mondták:
– „Beee! Beee!"

Hiszen ezek birkák, Mőmő bácsi! – kiáltott fel Dordzsi

megkönnyebbülve.
Azok bizony. Így világít a szemük a sötétben. Biztosan láttatok már
cicát éjszaka. Hát annak is éppen így világít a szeme!
Hamarosan megláttuk a fehér jurtákat is, amelyekben a pásztorok
laktak. Gyerekek futottak felénk, éppen úgy, mint a sivatagban.
Jó estét, Mőmő bácsi – köszöntötte valaki, és lesegített bennünket a
kocsiról. – Csak nem történt valami bajotok a viharban?
Hamarosan tábortüzet gyújtottunk a jurták között, a tűz fölé pedig
bográcsot állítottak a jurta lakói. Mi a gyerekekkel külön ültünk, és
elmeséltük nekik, hogyan keltünk át karavánnal a sivatagon.
Nézzétek csak – mondta az egyik jurtabeli gyerek, és felmutatott az
égre. – Még a Hét Öregember is hallgatja ezt az érdekes történetet!
Tudtuk, hogy a Göncölszekeret nevezik Hét Öregembernek. De vajon
miért?
Igen régi történet ez – mondta az egyik fiú, és felnézett az égre. – Én
úgy tudom, hogy élt hét öreg bácsi itt a földön, s mert mindenkihez nagyon
kedvesek voltak, segítettek a szegény, beteg embereken, a
szivárványtündér létrát eresztett le nekik az égből, azon felmásztak, és
csillagokká változtak. Onnan világítanak a pusztai vándoroknak, hogy
rátaláljanak a hazavezető útra.
A történet érdekes volt, és én elővettem a füzetemet, s ott, a tábortűznél
lerajzoltam magunkat, amint a tűz mellett ülünk, s fejünk felett világít a
Hét Öregember. Így ni:
 Búcsút veszünk Gombóctól

Ezen az éjszakán ismét jurtában aludtunk a gyerekekkel együtt. Másnap

Mőmő bácsi összecsomagolta két kis bőröndünket, s magához hívott
bennünket.
Búcsúzzatok el szépen a gyerekektől meg a hajcsár bácsiktól,
lemegyünk a városba, a repülőtérre. A karaván lisztért megy a malomba.
Véget ért az utazás, gyerekek!
Szépen elköszöntünk mindenkitől. Gombóc, mintha csak megérezte
volna, hogy szomorú napra virradt, egyre ott futkosott közöttünk és anyja
között. A teveanyuka, aki úgy látszik, tisztában volt vele, hogy mi történik,
felénk bólogatott, mintha csak azt mondta volna:
Köszönöm szépen, gyerekek, hogy játszottatok a kisfiammal,
Gombóccal, nagyon sajnálom, hogy el kell válnunk. Remélem, még
találkozunk!
Én is és Dordzsi is nagyon szomorúak voltunk, hogy el kell búcsúznunk
kis barátunktól, de tudtuk, hogy egy ilyen kis tevefiúcskának az anyja
mellett a helye. Megsimogattuk hát Gombóc púpját, s azt kívántuk neki,
hogy nőjön nagyra. Aztán Mőmő bácsival a repülőtérre mentünk, ő
megvette a jegyünket, s mi elindultunk Nagyapó és az Altaj-hegység felé.
Ahogy felemelkedtünk a levegőbe, kitárult alattunk a puszta. Egy nagy
fehér épületet láttunk éppen a város szélén.
Nézzétek, gyerekek – mutatta mellettünk egy bácsi. – Ott van a városi
malom. S éppen karaván tart a malom felé!
Odaugrottunk az ablakhoz, és az üveghez nyomtuk az orrunkat.

Valóban, hosszú sorban tevék ballagtak a malom felé, s a sor végén

kétkerekű kocsit húzott két teve. A kocsi mellett egy apró, fehér folt
ugrándozott, s két pici púpja mintha búcsút intett volna felénk.
Gyorsan előkaptam a füzetem, és belerajzoltam Gombócot, amint
búcsút int nekünk. Aztán megkértem Dordzsit, hogy írjon alá egy-két sort.
S Dordzsi ide is írta:
 Tartalom

Utolsó nap az óvodában.......................................................... 5

Kaland a repülőtéren ............................................................ 15
Készülődik a karaván............................................................ 26
A sivatagban ........................................................................ 36
Találkozás tarbagán vitézzel ................................................. 47
Gombóc és a drágakövek ...................................................... 56
Mit láttunk a délibábban? ..................................................... 66
Víz és ősállatok..................................................................... 76
Viharral búcsúzik a sivatag ................................................... 85
Búcsút veszünk Gombóctól .................................................... 94