Anyák napja 2020

1 Bevonulás zenére: Kormorán : Anyu végy egy hegyet nékem…

2. Vers:

Milyen szülő kell nekem?

Elmondom én rendre.

Vonatkozik mindenkire,

gonoszra és szentre.

  

Azt akarom, hogy a szülő

tudjon lufit fújni,

és mozgatni bábut,

bújócskában jól elbújni.

Az sem baj, ha nem tud!

(A refrént mindenki együtt mondja.)

3. Tudjon nekem vásárolni

mindenféle dolgot,

babát, rágót, villanymozdonyt.

Az sem baj, ha nem tud!

4. Legyen erős, legyen okos,

legyen szép és nem rút!

Fusson gyorsan, háromszázzal!

 
Az sem baj, ha nem tud!

5. Arca mindig sugározzon

örömöt és nem bút!

Engem mindig vidítson fel!

Az sem baj, ha nem tud!

6. Védjen engem mindenkitől,

süssön rájuk ágyút!

Küzdjön értem oroszlánként!

Hát, az sem baj, ha nem tud!

7. Higgyen bennem, bízzon bennem,

mélyen, mint a mély kút,

akárki mond, akármit is!

Az már baj, ha nem tud!

8. Mégis, mégis a legjobban

 áhítozom azután,

hogy legyen mindörökké

anyukám és apukám!

3. Köszöntő szöveg

1. csapat:
"Az édesanya különleges helyet foglal el szívünkben. Ő az, akikhez örömünkben,
bánatunkban először fordulunk, s tudjuk, hogy számára mindig mi a gyermekei vagyunk a
legfontosabbak."
2. csapat:
"Gyakran észre sem vesszük, mennyit fárad, hogy az asztalon legyen kedvenc süteményünk,
hogy mindig legyen tiszta ruhánk, meleg biztonságos otthonunk."
3. csapat:
"Anya számára mindez természetes. Annyit kér csupán, hogy legyünk jó gyerekei."
4. csapat:
"Néha nem sikerül jónak lenni, néha bánatot okozunk, néha nagy örömet. Előfordul, hogy
elfelejtünk valamit, lehet, hogy fontos dolgokat is."
Minden gyermek:
"Minden évben van azonban egy nap, amiről sosem feledkezünk meg. Ez május első
vasárnapja, ekkor köszöntjük az édesanyákat."

4. Ide valam zene

Szabó István: Anya ujjai

Amikor még kisrügy voltam,

este anyához hajoltam,
s mondtam: Anya, ne varrj már ma,
fektess be a puha ágyba.
Mint a virág, nyílt tíz ujja,
suhant lágyan homlokomra:

volt eggyem: simogatás

kettem: borogatás,
hármam: szelídség,
négyem: játék,
ötöm: mese,
hatom: béke,
hetem: csibepuhaság,
nyolcam: almafavirág,
kilencem: bársony,
tízem: nyugodt álom.

Zelk Zoltán: EGYSZER ÉN A KIRAKATBAN

 
Egyszer én a kirakatban
olyan almát láttam:
mikor néztem, rám nevetett
pirosan és bátran.
 
Van nekem is egy kis almám,
szomorú, nem bátor,
mint a kicsi kutya, hogyha
elviszik anyjától.
 
Lehet, hogy csak gyerekalma,
s vágyik még a fára:
ringatgassa, altatgassa
édesanyja ága.
 
Szél fürössze, nap törölje,
s hogy ne fázzon éjjel:
szálljon hozzá egy jó csillag,
s takarja be fénnyel.
 
Alma, alma, bárcsak mostan
olyan csuda esne:
az én almám nem is alma,
piros labda lenne!
 
Fölhajítanám a plafonra,
a falakra szállna -
bárcsak olyan alma volna,
hogy labdává válna!
 
De ha aztán megint alma
lenne, azt szeretném:
előbb játszadoznék véle,
azután megenném!

Osváth Erzsébet: Meséltél, meséltél   —   vers

Velem voltál örömömben,

velem voltál bajban,
velem voltál, ha sírtam,
velem, ha kacagtam.
Meséltél és meséltél
igazakat, szépet,
kívántam, hogy a meséd
sose érjen véget.
Mit adtam én cserébe?
Te azt sose kérted,
de talán a két szemem
elárulta néked.

Fecske Csaba: Álom útján

Tente-tente,
merre jársz most?
Súgd fülembe!
Mint füvet harmat
lep az álom,
minden neved
kitalálom:
rózsabimbó,
magocska -
Pszt, te, halkan,
elaludt a fiúcska!
Hangját tücsök
fényesíti, álmát anyja
édesíti,
jó neki!

Fecske Csaba: Szárnyaim nőnének

Egyszer ha elmennék
vissza sose jönnék
nagy búzamezőben
nyár-éj csöndje volnék.

Forrás vize volnék,

miután felbuzognék,
napfényben, holdfényben,
hűvösen csillognék.
Mint a cinegének,
szárnyaim nőnének,
bejárnám útjait
a végtelen égnek.

Ó hogyha elmennék,
mindig visszavágynék,
sehol a világon
nyugtot nem találnék.

Janikovszky Éva: KIRE ÜTÖTT EZ A GYEREK?

Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, mindig tudták, hogy

kire hasonlítok.

Nagymama azt mondta: Istenem, akárcsak az anyja!

Nagypapa azt mondta: az ördögbe is, szakasztott az apja!
Emil bácsi azt mondta: a megszólalásig szegény Jolán!
Apukám azt mondta: mintha csak magamat látnám!
És anyukám azt mondta: azért talán rám is hasonlít egy kicsit!

Amíg kicsi voltam, és több eszem volt, mint egy nagynak, anyukám
egy füzetbe írta be, hogy

mikor fordultam a hasamról a hátamra,

mikor ültem fel először,
mikor álltam fel a járókában,
mikor ittam először bögréből,
és mi volt az első szó, amit kimondtam.

Amíg kicsi voltam és aranyos, mindenki így beszélt hozzám:

Anyuka egyetlen boldogsága

Nagymama szeme fénye
Drága csillagom
Kicsi bogaram
Eszem azt az arany kezecskéjét
Hadd pusziljam meg a talpacskáját
Mit hoztam az én kis madaramnak?
Amíg kicsi voltam és bűbájos, apukám albumba ragasztotta a
fényképeimet, hogy mindenki megnézhesse, milyen voltam
háromnapos, kéthetes, négy hónapos és egyéves koromban. Ebben
az időben került az első kinőtt tipegőcipőm anyukám fölé a polcra,
ekkor vágott le a nagyanyám egy fürtöt abból a gyönyörű
aranyhajamból, s ekkor tette apukám a tárcájába, amit neki
rajzoltam.

Amíg kicsi voltam, mindenki csodálta, hogy megint mennyit

nőttem, megint mit mondtam, és nahát, milyen ügyes vagyok. És
apukám lefényképezett az Állatkertben, a játszótéren, Cézárral,
akitől nem féltem, Aranka nénivel, akitől féltem, és az óvodai
záróünnepélyen, ahol nekem tapsoltak a legtöbbet. Pedig a
fényképeken az sajnos nem is látszott, hogy engem minden érdekel,
hogy olyan eleven vagyok, mint a csík, és úgy fog az eszem, mint a
beretva.

Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, aki csak látott, mind
azt mondta:

Micsoda sikerült gyerek!

Igazán büszkék lehettek rá!

És bár a család úgy vélte, hogy ugyan már, hiszen mindegyik

kisgyerek egyformán helyes, azért egymás közt mégis belátták,
hogy igaz, ami igaz, ritka az olyan kisgyerek, amelyik egyformán
okos és kedves és szép.

Mert ott van például a szegény Ilonkáék fia,

Vagy ott van a szegény Istvánék lánya,
És aztán a nagymamának eszébe jutott, hogy
Na és ott van a Déneske,

És abban mindenki egyetértett, hogy a Déneskéről jobb nem is

beszélni. Apukám és anyukám ilyenkor szerényen mosolygott, és
azt mondta, hogy persze, még mindegyik kinőheti magát.

Amióta megnőttem, és butaságokat beszélek, és elviselhetetlen

vagyok, és rossz rám nézni, aki csak meglát, azt mondja:

Ez volna a ti fiatok?
Szinte hihetetlen!
Nem lehet ráismerni!

És a család szégyenkezik, mert arra persze nem számítottak, hogy

én is kinövöm magam.
Amióta nagy vagyok és nyegle és idétlen, hogy csak ülnek és
sóhajtoznak, hogy kire ütött ez a gyerek.

Nagymama azt mondja: én nem tudom, kire, de az anyjára biztos

nem!
Nagypapa azt mondja: én nem tudom, kire, de az apjára biztos nem!
Emil bácsi azt mondja, hogy szerencse, hogy szegény Jolán már
nem érte meg!
Apa azt mondja: most láthatja az anyja, hogy nem kellett volna
mindent ráhagyni!
Anya pedig azt mondja: te vagy az apja, hát mért nem pofozod
meg?

És bár a család jól tudja, hogy minden kamasz elviselhetetlen,

egymás között mégis belátják, hogy ami sok, az sok, az ő
türelmüknek is van határa, és ez így nem mehet tovább. Csak még
azt nem tudják pontosan, hogy akkor hogyan is menjen.

Nagymama szerint valakinek, ugye, nevelni kellene ezt a gyereket,

mert csak nő, mint a dudva.
Nagypapám szerint szigorúbban kellene fogni ezt a gyereket, mert
első a kötelesség.
Aranka néni szerint meg kellene válogatni, hogy kikkel barátkozik
ez a gyerek, mert aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.
Anya szerint többet kellene aludnia ennek a gyereknek, mert sosem
alussza ki magát.
Apa szerint többet kellene tanulnia ennek a gyereknek, mert így
nem viszi semmire.
Emil bácsi szerint ez szomorú, mert ugye, az ő családjukban
mindenki normális volt, és attól fél, hogy ez, sajnos, a Rezső vére.

Megkérdeztem, hogy ki a Rezső, abban mindenki egyetértett, hogy

a Rezső az nem tartozik rám. Abban az időben sokat álmodtam a
Rezsővel, de aztán a nagymama mondta, hogy ne higgyek Emil
bácsinak, a Rezső jó gyerek volt, csak megszédült, és megmutatta a
fényképét is. Azóta nem álmodok vele.

Amióta nagy vagyok és ütődött és nyegle és idétlen, azóta nem

lehet hozzám szólni. De azért szólnak. Pedig tudják, hogy ha
hozzám szólnak, az olyan, mintha a falnak beszélnének. Nem
tudom, a fal miért nem válaszol, én azért, nem, mert abból csak baj
van. Én ugyanis tisztességesen válaszolni se tudok. Ha azt kérdezik
tőlem, hogy mondd, édes fiam, mire használod te a fejedet? Én csak
úgy magamtól azt válaszolnám, hogy azzal szoktam fejelni, azon
növesztem a hajamat, és azon van a fülem is, amit mozgatni tudok.
Ez persze nem tetszene nekik, mert már sokszor megmondták, hogy
a fejem azért van, hogy gondolkozzam vele. Ha azt kérdezik tőlem,
hogy csak tudnám, hogy mit csináltál egész délután, hogy késő este
fogsz hozzá a leckéhez!

Én ugyan elmondhatnám, hogy délután fölvettem a magnóra három

számot, ]aztán visszahallgattam, aztán megpróbáltam leírni a
szövegüket, ]aztán kerestem hozzá szótárt, aztán találtam a
szótárban két képeslapot, amiről eszembe jutott a
képeslapgyűjteményem, ami egy nagy borítékban volt, de persze
megint eltette valaki, mert mindent elrámolnak, de azért csináltam a
képeslapgyűjteménynek egy képeslapgyűjtemény-tartót, mert
nálunk semmi se veszhet el, és majd ha megtalálom, akkor abba
fogon tenni, igazán nagyon jó kis képeslapgyűjteményt csináltam,
csak sajnos közben a ragasztó ráfolyt az íróasztalomra, akkor
kerestem benzint, hogy föloldja, és föl is oldotta, de sajnos a
lakkozást is a tetején, akkor kerestem lakkot, hogy lelakkozzam, de
a csónaklakkos dobozban valami más volt, mert mindig mindent
összeöntenek, és le kellett smirglizni az egészet, erről eszembe
jutott, hogy jó volna feltalálni egy olyan lakkot, amit nem kell
smirglizni, hanem egyszerűen le lehet húzni, és alatta van egy
másik lakkréteg, ami még egészen új. Erről eszembe jutott, hogy
kémiából holnapra három példa van feladva, csak azt nem tudom,
hogy melyik három, és ezért felhívtam a Lazaricsot, mert az valami
fantasztikusan magjegyzi az ilyesmit, és tényleg tudta, és én
belejátszottam neki a telefonba a három új számot, amit fölvettem,
hadd halljon ő is valami normálisat, és akkor hazajöttek.

Ha én ezt mind elmondom, akkor az egészből csak annyit értenek

meg, hogy megint tönkretettem az íróasztal lapját. Ezért inkább
csak a vállamat vonogattam, amire azt kérdezték, hogy csak
tudnám, hogy kitől tanulod ezt a tempót! Mintha magamtól nem
jöhetnék rá valamire. A végén úgyis azt mondják, hogy én nem
tudom, hogy milyen gyerek vagy te! Pedig ők mindnyájan tudják,
hogy milyen gyerek vagyok, csak én nem.

Nagymamám szerint az a baj, hogy ideges ez a gyerek,

Nagypapám szerint az a baj, hogy nem sportol ez a gyerek,
Aranka néni szerint az a baj, hogy zárkózott ez a gyerek,
Emil bácsi szerint az a baj, hogy nem érdekli ezt a gyereket semmi,
Anya szerint az a baj, hogy túlterhelt ez a gyerek,
Apa szerint az a baj, hogy nem gondolkozik ez a gyerek,

De abban mindnyájan egyetértenek, hogy nincs bennem semmi

jóérzés. Én nem tudom, pontosan, hogy mi az a jóérzés, de nekem
mindig kapar a torkom, ha válogatott meccsek előtt eljátsszák a
Himnuszt, vagy győzünk a versenyen, és felhúzzák a zászlót, még
most is polcomon tartom az öreg macimat, és mindig sajnálom a
halat, amit kifogok a vízből.

És az sem igaz, hogy nekem eszembe se jut, hogy segítsek valamit,

mert a múltkor is elmosogattam a Borinkáéknál a buli után, és a
végén még a konyhát is felmostam. Mondta is a Borinka
nagymamája, hogy a Borinka lány létére példát vehetne rólam,
amiért persze a Borinka bosszút állt, és megvárta a nagymamámat
az ABC előtt, és elvette tőle a két szatyrot, és hazáig cipelte. Azóta
én példát vehetek még a Borinkáról is, aki ugyan nem egy szépség,
de legalább van benne jóérzés. Persze még így sem értik, hogy mit
eszek én éppen a Borinkán, mikor itt van az Istvánék lánya, aki itt
lakik a szomszédban, vagy itt van a Déneske húga, aki mégiscsak
komoly lány. És mért nem barátkozom a Déneskével, mikor a
Déneskétől csak jót tanulhatnék? Mert az se normális, hogy folyton
csak itthon penészedek, a rossz levegőben, és bőgetem a magnót.

Az én koromban se apukám, se anyukám nem heverészett világos

nappal a rekamién, nem ült a földön görbe háttal a magnó mellett,
hanem ebéd után azonnal nekifogtak a leckének, aztán ahogy
befejezték, szaladtak ki a szabadba, és szívták a jó levegőt.
Énszerintem azért, mert se apukámnak, se anyukámnak nem volt
magnója.

Ha magnózom, Emil bácsi csak sóhajt, hogy pedig kiskoromban

mennyire szerettem a zenét, anyukámnak meg az jut az eszébe,
hogy az sincs rendjén, hogy nekem nincsenek barátaim. Mert nem
hiszik el, hogy vannak, csak azok is otthon ülnek görbe háttal a
rossz levegőben, és naphosszat bőgetik a magnót. Esetleg
heverésznek világos nappal a rekamién.

Persze arra nem gondol se anya, se apa, hogy ha nem volnának

barátaim, akkor én se tudnám naphosszat bőgeti a magnót, mert
nem volna, aki kölcsönadja az új szalagokat.

Apa azt mondja, hogy ő örül, ha vannak barátaim, de szeretné látni,

hogy kik azok. Aztán amikor eljönnek, és látja őket, akkor meg
nem szereti nézni. Mert micsoda társaság ez, hogy egyik sem törli
meg a lábát, de mindegyik zsebre dugja a kezét, hogy egyik se tud
tisztességesen köszönni, de nyugodtan leveti a cipőjét, és egyiknek
sincs egy normális szava, mert vagy nyerítenek, mint a lovak, vagy
hallgatnak, mint a kukák.

Mert anyukámnak és apukámnak az én koromban nem volt se

magnója, se lemezjátszója, se táskarádiója, de megvolt a maga jó
társasága, akikkel kirándulni jártak, társasjátékot játszottak, és
értelmes emberek módjára beszélgettek. Apa és anya barátaiból
egytől egyik nagy ember lett, kivéve azt, aki sajnos elkallódott.

Nagymamám szerint az én barátaimnál azt se lehet tudni, hogy

melyik a fiú, és melyik a lány, mert egyforma maskarában járnak,
hogy rossz rájuk nézni. Ha meg nem járnak egyformában, és lehet
tudni, hogy melyik a fiú, és melyik a lány, akkor meg megáll az
embernek az esze, hogy manapság mit meg nem engednek
maguknak, hát van ezeknek a lányoknak egyáltalán anyjuk?
Azért az érdekes, hogy Borinka nagymamája ugyanezt kérdezte,
mikor én először fönt voltam náluk, pedig ő tudta rólam, hogy én
fiú vagyok.

Amikor mindenki látta már otthon a barátaimat, nagyapám azt

mondta, hogy azért lehetne bennem annyi belátás, hogy a szüleim
dolgozó emberek, és nekik is csak ez az egy vasárnapjuk van, és
előtte csak egy szombat, amikor végre pihenhetnének, hát legalább
ilyenkor szeretnének csöndet és nyugalmat az otthonukban.

Énbennem volt annyi belátás, és ezért fogtam a magnót, hogy

elmenjek egy barátomhoz. Anya örült ugyan, hogy végre
kimozdulok, és nem ülök itthon görbe háttal a rossz levegőben, és
nem is heverészek világos nappal a rekamién, de tudni akarta a
barátom nevét, címét, utolsó bizonyítványát és a papája
foglalkozását, mert őt ugyan nem érdekli, hogy ki kinek a fia, mert
az nem számít, de azt előre megmondja, hogy nem viszem el a
magnót sehova, mert nem azért vették nekem drága pénzen, hogy
más elrontsa nekik. Ez azért van, mert egyszer a Blazsek elvitte a
magnót, és véletlenül éppen akkor romlott el. Apukám akkor is azt
mondta, hogy tudtam, tudtam, előre megmondhattam volna!

Mert a felnőttek mindent előre tudnak.

Azt is, hogy leesem onnan, azt is, hogy összetöröm, azt is, hogy
felgyújtom, azt is, hogy kiöntöm, azt is, hogy megfázom, és azt is,
hogy nem lesz ennek jó vége. Csak azt nem értem, hogy akkor mért
mérgesek, amikor a végén igazuk lesz. Én nem szeretem előre tudni
semminek a végét, kivéve a matekpéldákat, de azt mindig
megkérdezem a Lazaricstól.
Amióta nagy vagyok, és az ötéves húgomnak is több esze van, mint
nekem, arra is kíváncsiak, hogy mondd, édes fiam, tulajdonképpen
hogy képzeled te el az életeted?

Az életet olyankor kéne elképzelnem, amikor hangosan bőgetem a

magnót, amikor sárosan hagyom a cipőmet az előszobában, amikor
kölcsönadom apukám fényképezőgépét a Blazseknak, amikor későn
jövök haza, amikor nem tudnak reggel fölkelteni, amikor sokáig
vagyok a fürdőszobában, amikor egész nap nézem a tévét, és
amikor már hétfőn elköltöttem a heti zsebpénzemet. Persze ilyenkor
nem tudom az életet elképzelni, mert mással vagyok elfoglalva.

Az életet akkor próbálom elképzelni, amikor leülök tanulni, mert

olyankor van rá időm, vagy amikor kijövök a moziból, mert akkor
van hozzá kedvem, vagy ha Borinka fölfütyül értem, mert olyankor
eszembe jut. Énszerintem az élet az elég tűrhető, és nem kell vele
az embert folyton ijesztgetni, én egész jól érzem magam az életben,
ha nem is látszik rajtam. Azért gondolom, hogy nem látszik, mert
különben nem mondanák mindig, hogy más boldog volna,

Ha ilyen szép otthonban élhetne,

Ha ilyen drága télikabátban járhatna,
Ha nyelveket tanulhatna,
Ha minden reggel kakaót ihatna,
Ha ennyi könyve, játéka, ruhája lenne,
És ennyit foglalkoznának vele a szülei.

Csak az a baj, hogy én már jó dolgomban azt se tudom, hogy mit

csináljak. Ez azért nem igaz, mert én jódolgomban mindig tudom,
hogy mit csináljak.

És azt is tudom,

hogy felnőtt koromban majd megenném még azt a sok finom ételt,
amiben most turkálok,
majd hálás leszek Aranka néninek, aki csak a javamat akarta,
majd megbecsülöm a pénzt, amit nekem kell megkeresnem,
majd visszasírom még a gyerekkoromat, amikor mindenem
megvolt,
és majd megtanulom, hogy milyen az élet, de sajnos a magam
kárán.

Csak az a baj, hogy nekem ezek közül egyik se olyan fontos, hogy
siessek miatta felnőni, és különben is, szeretek mindent az utolsó
percre hagyni.

Hiába is kérdezi tőlem apa, hogy milyen ember lesz így belőlem,
mert én sem tudom, pedig már sokszor gondolkodtam rajta. Lehet,
hogy még növök öt centit, de hármat biztosan, és egy vagy két
számmal nagyobb cipőt hordok, és remélem, megerősödnek a
karizmaim, és szélesebb lesz a vállam, és szakállam is fog nőni. De
azért egy kicsit hasonlítok majd az apura, és egy kicsit az anyura, és
ha majd ők öregek lesznek, és ott ülnek a parkban a padon, akkor
újra mutogatni fogják mindenkinek a fényképemet, hogy ez pedig a
nagyfiunk, biztosan látta már a tévében, és olvasta az újságban,
mert világhírű, igen, ő az,

aki elérte és bejárta és felfedezte,

megnyerte és túlszárnyalta és megdöntötte,
megtalálta és elfogta és megmentette,
legyőzte és felszabadította és kikiáltotta,
átélte és megírta és megzenésítette.

És akkor majd mindenki köréjük gyűlik, és csak csodálkoznak és

ámuldoznak, hogy nahát, ez volna a maguk fia?!
Szinte hihetetlen!
Büszkék lehetnek rá!
És akkor végre apukám se fogja mondani, hogy tudtam, tudtam,
előre megmondhattam volna.

MÓRA FERENC:Anyának

Álmomban az éjszaka
aranykertben jártam.
Aranykertben aranyfán
aranyrigót láttam.
Aranyrigó énekét
a szívembe zártam.
Ahány levél lengedez
szél ringatta ágon,
ahány harmatcsepp ragyog
fűszálon, virágon
Édesanyám, fejedre
annyi áldás szálljon.

 
Mándi Stefánia: Almafa, körtefa

Almafa, körtefa,
csipkefa, hárs –
este is, reggel is
mind haza
vársz.

Ha közel, ha messze,
ahol csak járok,
világok végibül
hozzád
találok.

Hó rebben, vad fagyok

zeng a vihar –
egy gondod: hol vagyok,
nem ér-e
baj?

Árván ha kint állok

tél közepén,
tenéked kiáltok,
üzenek
én.

Tűz a nap, forróság,

árnyad terül,
tiednél jobb jóság
sose
kerül.

Nem látom, hol vagyok,

merre az út?
Akinek hold ragyog,
mind haza
jut.

Ébresztőm, altatóm,
ringattató,
tűnt dalod hallgatom,
most lennék
jó.

Kisgyerek, nagy gyerek,

ott legyen nálad,
ha bú ér, ha öröm,
csak haza
várlak!

Ádám Erika: Dúdoló

Föléd hajolok,
hajlik a sás.
Nevedet mondom,
szél dudorász.
Megsimogatlak,
ringat a tó.
Játszani hívlak,
szól a rigó.
Csikót itattam,
bórsony az ég.
Holnap is hívlak
játszani még.

Szentmihályi Szabó Péter: Kicsi szívem

Kicsi szívem kicsit ér

mégis minden belefér
csinálok én ott helyet
puha ágyat is vetek
betakarlak felhővel
elringatlak szellővel
szegény szívem megdobban,
megcsókollak álmomban
kicsi szívem kicsit ér
neked adom semmiért!

DONÁSZY MAGDA :Nagymaminak

Anyák napján, mikor a nap felkel,

Nagymamám elé állok sok-sok szeretettel.
Édes jó anyámat felnevelte nékem.
Most értem fárad, mint anyámért régen.
Ha nincs itt, hiányzik, jöttét várva várom.
Nála jobb nagyi nincs is a világon.
Mesét mond, ha kérem, főz, vasal naponta,
 Mintha mindnyájunknak édesanyja volna.
Anyák napján reggel, mikor a nap felkel,
Őt is felköszöntöm hálás szeretettel.

ZENE

Halász Judit: Mindannyian mások vagyunk

Úgy érkeztünk mindannyian, hogy nem volt szavunk

Egyikünk sem kérte, mégis mind itt vagyunk
Piciny magból kikeltünk, mint nyíló virág
Ahány ember annyiféle csodálatos világ

Kisgyermekként tükörbe nézve magunkra ismerünk

De gyakran felnőttként se tudjuk, mit miért teszünk
Megpróbáljuk megérteni a természet szavát
De ahány ember annyiféle csodálatos világ

Mindannyian mások vagyunk

Bár egyben-másban hasonlítunk
Mindannyian mások vagyunk
Még jó, hogy van néhány közös dalunk

Mindannyian vágyakozunk, hogy boldogok legyünk

De nem tudjuk, hogy honnan jöttünk, s hová érkezünk
A lelkünk mélyén őrzi titkát a kék virág
Ahány ember annyiféle csodálatos világ

Mindannyian mások vagyunk

Bár egyben-másban hasonlítunk
Mindannyian mások vagyunk
De jó, hogy van néhány közös dalunk

Ezen a földön mindannyian látogatók vagyunk

Ha elmegyünk magunk után, ki tudja, mit hagyunk
Tanítsuk meg gyermekeinknek a szeretet dalát
Ahány ember annyiféle csodálatos világ

Mindannyian mások vagyunk

Bár egyben-másban hasonlítunk
Mindannyian mások vagyunk
Jó, hogy van néhány közös dalunk

Zene:

Hová mész te kisnyulacska

Halász Judit : Mit tehetnék érted

VERSMONDÓ 1.:
Édesanya, mondd el nekem,
Milyen voltam kiskoromban?
Amíg meg nem születtem,
A hasadban kuporogtam?
Benned nőttem nagyra neked
S együtt voltam mindig veled?

VERSMONDÓ 2.:
Édesanya, mesélj nekem,
Milyen voltam kisbabának?
Tényleg kopasz volt a fejem?
Örültem a nagymamának?
Sokat aludtam és ettem,
Mire felcseperedtem?

VERSMONDÓ 3.:
Édesanya, mondd el nekem,
Hogy próbáltam elindulni?
Fogtátok volna a kezem
S én nem hagytam hozzányúlni?
Magam próbálkoztam volna?
Azért estem mindig orra!

VERSMONDÓ 4.:
Édesanya, mondd el nekem,
Gondoltad, hogy ilyen leszek?
Ugye jó, hogy nagyot nőttem,
És egyedül boltba megyek?
Felöltözöm, fogat mosok,
Látod, milyen ügyes vagyok?

VERSMONDÓ 5.:
Édesanya, mondd el nekem,
Majd ha felnőtt lesz belőlem,
És születik kisgyermekem,
Ő is megkérdezi tőlem:
"Milyen voltam - mikor álltam,
Cumiztam vagy sírdogáltam?"
VERSMONDÓ 6.:
Édesanya, beszélj rólam,
Mondj el minden jót és szépet!
Mintha tegnap történt volna,
Nézegessünk régi képet!
Az egészben az a legjobb,
Hogy te itt vagy, s veled én,
Tudom most már, mért szerettél
Az életem elején!

Gárdonyi G: Mikor a gyermek

Mikor a gyermek gőgicsél,

Az Isten tudja, mit beszél!
Csak mosolyog és integet.
Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?

S mint virággal az esti szél,

Az anyja vissza úgy beszél,
Oly lágyan és oly édesen...
De őt sem érti senki sem.

Hogy mit beszélnek oly sokat

Apának tudni nem szabad:
Az égi nyelv ez. Mély titok.
Nem értik, csak az angyalok.

VERSMONDÓ 13.:
Anyuka, ma ismét verekedtem,
S a legjobb ruhám, kissé elszakadt.
A tűt és a cérnát már megkerestem,
De nem találom sehol a lyukat.
Kérlek, fűzd be a cérnát, mint máskor,
És most picikét se haragudj rám, -

(Faltysné Újvári Anna: Rigmusok)

VERSMONDÓ 14.:
Amikor a tükörben nézegetem magam,
Anyu megsimogat,
Ő is vörös és szeplős,
De nagyon szép a magassarkú cipőjében.
Neki nem mondja senki, hogy Cékla meg Pulykatojás...
Igaz az oviban ő sem járt magassarkú cipőben.

Jó leszek! ( svéd gyerekvers )

Ezentúl jó leszek
állíthatom
reggeltől estig
tetőtől talpig
csupa jó leszek.
a füleimet ezentúl
mindig megmosom
rendbe rakom a ruhám
tiszták lesznek a körmeim
köszönök szépen mindenkinek
azt teszem csak,
ami szép és jó.

Ha már jó leszek
és ezután az leszek
nem verekszem
nem csúfolkodom
nem húzom meg a lányok haját
semmit sem teszek
amit nem szabad
a legeslegjobb gyerek én leszek,
ha majd nagy leszek
mert ezt a sok jóságot
észben tartani azért
nem tudja egy ilyen kisgyerek!

Dsida Jenő: Hálaadás

Köszönöm, Istenem az édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban

-itt e földön senki sem szerethet jobban!-
Köszönöm, a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!

Beney Zsuzsa: Anya dúdolja

Azt kérdezed tőlem

hogyan vártalak?
Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jön az alkonyat,
mint ha szellő jelzi
a förgeteget-
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.
Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap illatát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret-
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.
Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget-
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.