1982

2011
Nagyszakállú Kecskeapó
(Nyaralj velünk az Altaj-hegységben)
 Fényesforrás és a fehér sapkás hegyek

Talán még emlékeztek azokra a kalandjainkra, gyerekek, amelyek akkor

estek meg velünk, amikor tevekaravánnal átkeltünk a Góbi-sivatagon. Hát
ha emlékeztek, akkor azt is tudjátok, hogy engem Bimbának hívnak,
nagycsoportos óvodás vagyok, a testvérem pedig, Dordzsi, éppen most
fejezte be az első osztályt.
Azoknak, akik nem olvasták sivatagi utunk történetét, gyorsan
elmondom, hogy Nagyapóhoz igyekszünk, aki Fényesforrásnál lakik, sok
száz kilométerre Ulánbátortól, Mongólia fővárosától. Úgy volt, hogy
repülőgéppel utazunk, az időjárás azonban közbeszólt: olyan vihar
kerekedett, hogy még a legnagyobb repülőgépek sem mertek útnak indulni.
Szerencsére azonban apukánk találkozott a repülőtéren Mőmő bácsival, a
karavánvezetővel, aki megengedte, hogy karavánjával utazzunk egészen
addig a malomig, ahonnan lisztet szállít a fővárosba. Útközben sok érde-
kesebbnél érdekesebb kalandunk volt, s barátunk is akadt: Gombóc, a kis
fehér tevecsikó.
Miután átkeltünk a hatalmas sivatagon, megérkeztünk a malomhoz, s el
kellett búcsúznunk Mőmő bácsitól is és Gombóctól is. A malom mellett
volt egy repülőtér, ahonnan végre elindulhattunk Fényesforrás felé.
A repülőgép magasan, a felhők felett szállt, és mi nagyon szomorúak
voltunk. Bár tudom, örülnünk kellett volna, hogy hamarosan megérkezünk
Nagyapóhoz, s hogy egész nyáron az Altaj-hegységben nyaralhatunk,
mégis nagyon nehéz volt a szívünk. Hogy is ne lett volna, amikor annyira
megszerettük Gombócot, a kis szeleburdi, fehér tevecsikót! Nem vihettük
azonban magunkkal, hiszen Mőmő bácsi elmagyarázta, hogy ekkora
tevecsikónak az anyukája mellett a helye. Így aztán csak fájt a szívünk, s
még a töltött savanyúcukor sem tudott felvidítani, amit a szép ruhába
öltözött néni adott nekünk, aki minden utastól megkérdezte, hogy nincs-e
valami kívánsága. Amikor tőlem is megkérdezte, legszívesebben azt
feleltem volna, hogy cukor helyett inkább Gombócot szeretném, ha itt
lenne, aztán mégis elfogadtam a töltött cukrot. Hiszen Gombóc már ott ug-
rándozik valahol a pusztán anyukája mellett, s talán már el is felejtett
bennünket…
Kinéztem a repülőgép ablakán, s majdnemhogy kiesett a cukor a
számból. Alattunk, egészen közel, hogy szinte el is érhettem volna őket, ha
nyitva van az ablak, fehér felhő-Gombócok úsztak Fényesforrás felé.
Egymás nyomában, egész karavánra való felhő-Gombóc.
Becsuktam a szemem, hogy ne is lássam őket, s csak szopogattam
szomorúan a töltött cukrot.
Dordzsi, a testvérem, mogorván ült a székében, és nem nézett semerre
sem. Kérdezni sem kellett tőle, hogy mi a baja, hiszen látszott rajta, hogy
neki is Gombóc után fáj a szíve.
Egyszerre aztán a repülőgép megbillent, s a néni, akitől a cukrot kaptuk,
újra visszajött a repülőgép elejéből, és ismét megkínált bennünket cukorral,
pedig nem is kértünk. Bár még mindig sajnáltam Gombócot, ez a
cukordolog fúrni kezdte az oldalam. Miért ad a néni mindenkinek cukrot?
Talán születésnapja van?
Persze, talán ti nem tudjátok, nálunk az a szokás az óvodában, hogy ha
valamelyik gyereknek születésnapja van, hoz egy nagy zacskó cukorkát
vagy csokoládét, esetleg egy egész tortát, s megkínálja a többieket. Azok

pedig sorban vesznek belőle, és boldog születésnapot kívánnak. Talán a

néninek ma van a születésnapja, csak nem meri megmondani?
 Amikor mindenki vett a cukorkából, a néni visszafordult, hogy
bemenjen abba a szobába, amelyet tarka függöny választott el tőlünk.
Ahogy elment mellettünk, és rám mosolygott, bátorságra kaptam, s
megkérdeztem tőle:
Mondd csak, néni, ma van a születésnapod?
A néni meglepődött, és amikor látta, hogy mellettünk van még egy üres
hely, belecsüccsent az ülésbe.
Születésnapom? - kérdezte mosolyogva. - Miért lenne születésnapom?
Hát, hogy mindenkinek adsz a cukrodból.
Láttam rajta, hogy nem érti, mire akarok kilyukadni, ezért aztán
elmagyaráztam neki, hogy mi a szokás nálunk az óvodában.
A néni akkor felnevetett, és megsimogatta a fejem.
Most már értem – mondta. – Hát tudjátok, gyerekek, ez a cukor nem
születésnapi cukor… De nem ám! Ez arra való, hogy el ne duguljon a
fületek!
Erre már Dordzsi is felénk fordult, és félig eltátotta a száját a
csodálkozástól.
A fülünk? – kérdezte, és gyorsan meg is tapogatta mind a kettőt, hogy
nincs-e valami baj velük.
Az bizony, a fületek – mondta a néni. – Majd tanulni fogjátok az
iskolában, hogy minél magasabbra emelkedtek a levegőben, annál kisebb
lesz a levegő nyomása. Ha hirtelen leereszkedtek, megnövekszik a nyomás,
s kattogni kezd a fületek… néha még el is dugul, és nem hallotok semmit.
Ekkor hirtelen eszembe jutott valami.
Nekem már egyszer kattogott… és el is dugult.
Nocsak – mondta a néni. – Hát utaztál már repülőgépen?
 Azon még nem – mondtam csak kirándultunk a hegytetőre, amelyik
ott van nem messze az óvodánktól.
Hát bizony, hegytetőn is előfordul az ilyesmi – simogatta meg a fejem
a néni. – De ha cukrot szopogattok, és nagyokat nyeltek közben, akkor nem
dugul el a fületek… – Aztán felkelt, mindegyikünknek adott még egy-egy
szem cukorkát, és eltűnt az elfüggönyözött szobában.
Éppen azon gondolkoztam, hogy vajon akkor miért nem kaptunk cukrot,
amikor kirándulni voltunk, de megszólalt a pilóta bácsi hangja a
hangszóróban, s mindenkinek be kellett kapcsolnia a biztonsági övét.
A repülőgép pedig a fold felé fordította az orrát, és hamarosan nagyokat
döccent a kereke a repülőtér kifutópályáján.
Amikor kiszálltunk, első pillantásunk a hatalmas hegyekre esett,
amelyek körülfogták a repülőteret. Tetejükön fehérség csillogott, s hideg
szellő bújt a kabátunk alá.
Egyszerre csak kiáltást hallottunk:
Bimba, Dordzsi! Merre vagytok, kisunokáim?
A hang felé fordultunk, és megpillantottuk Nagyapót.
Tenyerét a szeme fölé emelte, és éppen másfelé nézett, mint amerre mi
voltunk.
Itt vagyunk, Nagyapó! Erre vagyunk, Nagyapó! – kiáltottuk, s
odafutottunk hozzá.
Nagyapó megölelgetett bennünket, aztán elindultunk, hogy
megkeressük a csomagjainkat, amelyeket éppen akkor raktak ki a
repülőgép gyomrából.
Hogy utaztatok a sivatagon keresztül? – kérdezte Nagyapó, amikor
már megkaptuk a csomagjainkat, s fel is tettük egy kétkerekű kocsi
tetejére, amelyet tarka lovacska húzott.
Nagyapó felsegített bennünket a kocsira, majd amikor elindultunk, újra

megkérdezte:
Hát akkor meséljetek, gyerekek… Hogy utaztatok a sivatagon
keresztül?
Töviről hegyire elmondtunk mindent. Csak amikor Gombócra került a
sor, szomorodott el a hangunk. Nagyapó, úgy látszik, észrevehette, mert
megköszörülte a torkát, s meg is kérdezte:
Aztán, mondjátok csak, annyira megszerettétek azt a kis fehér
tevecsikót? Azt a Gombócot?
Én nem válaszoltam, mert inkább sírni lett volna kedvem. Dordzsi is
csak hümmögött, és a torkát köszörülte.
Akkor Nagyapó biztatni kezdte a lovacskát, hogy menjen gyorsabban,
és felmutatott az óriási hegyek csúcsára.
Látjátok, gyerekek, ezeket a hegyeket? Tudjátok, mi az a fehér ott
fenn a tetejükön?
Én arra gondoltam, hogy biztosan fehér virágok, vagy talán valaki
fehérre festette a sziklacsúcsokat, de szerencsére nem szólaltam meg.
Dordzsi azonban egészen mást mondott, mint amire én gondoltam.
Az a fehér? Hát, alighanem hó!
Eltaláltad, kisunokám – mondta Nagyapó. – Az bizony hó… Errefelé
azt mondják, hogy fehér sapkája van a hegyeknek. S még a legmelegebb
nyárban sem veszik le senki emberfia előtt!
Nem veszik le? Ez meg hogy lehetséges? – kérdeztem csodálkozva.
Hát csak úgy, hogy akármilyen meleg is van itt a völgyben, a
csúcsokon nem olvad el soha a hó. A hegyek nem veszik le a sapkájukat,
hanem fenn tartják a fejükön!
Most értettem csak meg, hogy Nagyapó úgy beszélt a hegyekről, mintha
azok bizony élő emberek lennének!
Oda is kiáltottam nekik:
 Szervusztok, hegyek! Megjöttünk Ulánbátorból!
S a hegyek válaszoltak is valamit. Morogtak, dübörögtek, mintha csak
üdvözöltek volna bennünket. De a sapkájukat valóban nem vették le a
fejükről.
Már alaposan megéheztünk, amikor végre felbukkant egy fehér jurta az
egyik hegy oldalában. Körülötte virágos rét terült el, s a virágok között
méhecskék döngicséltek. A jurta mögött keskeny patak csobogott, valahol
messze madarak énekeltek.
Nagyapó megállította a lovacskát, s a jurta felé mutatott.
Hát itt fogtok nyaralni, gyerekek! Remélem, jól érzitek majd
magatokat… Ha meleg lesz az idő, fürödhettek is a patakban.
Hangos csatakiáltással vettük birtokunkba a jurtát és környékét. A
patakon túl, a hegy oldalában sok jurta fehérlett, és messziről kutyaugatás
hallatszott.
Az ott a falu – mondta Nagyapó -, és telis-tele van gyerekekkel. Majd
holnap, ha kipihentétek magatokat, megismerkedhettek velük. Már nagyon
várnak benneteket!
Lassacskán besötétedett, mire befejeztük az ebédet, ami tulajdonképpen
már vacsora volt. Nagyapó megvetette a puha ágyakat, s mi nagyon
boldogok voltunk, hogy ismét jurtában aludhatunk, illatos báránybőrök
alatt. Nagyapó hamar elaludt, legalábbis azt hittük, mert elköszönt tőlünk
egy hangos jóéjszakáttal, és a jurta fala felé fordult.
Nekem azonban nem jött álom a szememre, és éreztem, hogy Dordzsi is
ébren forgolódik mellettem.
Egyszer csak hallottam, hogy suttogni kezd.
Alszol, Bimba? – kérdezte.
Nem alszom – feleltem.
Mire gondolsz? – súgta.
Hát te?
Én Gombócra – súgta vissza. – Arra, hogy milyen aranyos volt, és
milyen okos…
Én is rá gondoltam – sóhajtottam.
Láttam az aranyos, buta kis Gombócot, amint vígan kerget egy lepkét,
és egyre beljebb merészkedik a forró, végtelen sivatagban. Utána akartam
futni vagy legalábbis kiáltani, hogy „Gombóc, gyere vissza! Vigyázz,
Gombóc, elcsal a lepke!", de éreztem, hogy nem jön ki hang a számon.
Hogyan is jöhetett volna, amikor már elaludtam…
 Az új Gombóc

Reggel arra ébredtünk, hogy az ajtón befúvó szellő megcsattogtatja a

kifeszített vásznat. Ilyenkor nyáron ugyanis a jurta gazdái leveszik az ajtót,
helyére vászonlapot függesztenek, hogy a friss levegő betalálhasson a jurta
belsejébe. Ennek a vászonlapnak a lebegő vége csattogott a falon, amikor
felébredtem.
Dordzsi is felült mellettem, morgott valamit, s álmosan dörzsölgette a
szemét. Aztán egészen felébredhetett, mert arrafelé fordult, ahol Nagyapó
aludt, és hangosat köszönt:
Jó reggelt, Nagyapó!
Nagyapó ágyán azonban semmi sem moccant. Csak akkor vettem észre,
hogy a báránybőr takarókat már eligazgatta valaki. Szépen lesimítva
hevertek az ágy tetején.
Nagyapó elment – mondta Dordzsi kicsit ijedten, s talán azt hitte,
hogy itt hagyott bennünket.
Akkor Nagyapó ágya tetején megpillantottam egy összehajtott fehér
papírlapot.
Nézd csak, Dordzsi! – kiáltottam. – Ott egy levél! Biztosan nekünk írt
Nagyapó!
Sietősen kikászálódtam az ágyból, és odavittem Dordzsinak a levelet.
Dordzsi megfogta, fontossága tudatában sokáig forgatta a kezében, aztán
olvasni kezdte. Persze csak magában, így aztán nem is hallottam belőle
semmit.
Egy darabig vártam, hogy majd csak mond valamit, de végül is eluntam

a várakozást.
Mit ír Nagyapó, Dordzsi? – kérdeztem türelmetlenül, és el is
határoztam magamban, hogy ősszel az iskolában azon nyomban
megtanulok olvasni. Akkor majd nem kell Dordzsinak könyörögnöm, hogy
olvassa fel Nagyapó levelét!
Dordzsi letette a papírt maga mellé, aztán körülnézett a jurtában.
Ott kell lennie a teának a láda tetején! – mondta, s a jurta hátulsó
részére mutatott. S valóban. A láda tetején két magas üvegpohárban
fehéren csillogott a tejes tea.
Már teáztunk, amikor Dordzsi ismét megszólalt.
Nagyapó bement a faluba – mondta. – Azt írja, hogy nézzünk addig
körül, amíg visszatér… Csak ne menjünk messzire… Mosakodni ott a
patak.
Nekem elég is volt ennyi. Felkaptam Nagyapó ágyára fektetett
törülközőmet, s kifutottam az ajtón, hogy jó reggelt köszönjek a rétnek, a
csacsogó pataknak és a hegyeknek. A hegyek fehér csúcsa vakítóan
csillogott, sapkájuk oldalán vidám táncot jártak a napsugarak.
Nagyokat ugrottam a zöld réten, futottam a patak felé, törülközőmet fel-
feldobtam a levegőbe.
S akkor, abban a pillanatban megláttam Gombócot és az anyukáját. Ott
álltak nem messze tőlem, a patak kanyarulatában, s engem néztek. Gombóc
odabújt az anyukája oldalához, s látható aggodalommal szemlélte, hogy
fel-feldobom törülközőmet a levegőbe.
Gombóc! – kiáltottam, ahogy csak kifért a torkomon, s elindultam
feléje. Aztán egyszerre csak megtorpantam. Hiszen ez nem lehet az igazi
Gombóc! Gombóc ott maradt a sivatagban Mőmő bácsival! Biztosan ide is
elkísért a délibáb, amivel a sivatagban már találkoztam!
Letettem a törülközőmet, hogy el ne riasszam, s szomorúan bámultam a
délibáb- Gombócot és délibáb-anyukáját. Tudtam, hogy hamarosan
eltűnnek a levegőben.

Aztán csak vártam, vártam, de a délibáb nem akart elröppenni. Gombóc

ott állt az anyukája oldalán, majd egyszerre csak elindult felém. Tett
néhány lépést, és ugrándozni kezdett. Éppen úgy, mint a sivatagban.
Valami azonban fúrni kezdte az oldalam. Hiszen a sivatagban, a
délibábban, minden a feje tetején állt. Itt meg Gombóc is és anyukája is a
lábaikon állnak, sőt még Gombóc nyöszörgését és szipákolását is hallom!
„Nem fogsz ki rajtam, délibáb! – gondoltam gyanakodva. – Nem fog
kinevetni sem Dordzsi, sem Nagyapó!" Ezzel gyorsan a fejemre álltam,
úgy, ahogy az óvodában a tornateremben szoktuk. Azt hittem, hogy most
majd történik valami csoda, s talán közelebb jön hozzám ez a csodaszép
délibáb.
Hiába álltam azonban a fejemen, nem történt semmi. Kicsit furcsán,
igaz, de egyre csak ott láttam Gombócot és az anyukáját, ahol az előbb.
Eszük ágában sem volt eltűnni a levegőben.
Ekkor bukfenceztem egyet, és talpra ugrottam. Aztán akkorát
kiáltottam, hogy a hegyek is bizonyára meghökkentek, s talán még a
sapkájukat is megbillentették ijedtükben.
Dordzsi! Dordzsi! Itt van Gombóc! Gombóc utánunk jött!
S meg sem vártam, amíg a jurtából kirontó Dordzsi a nyomomba
szegődik, futottam Gombóc és az anyukája felé.
Amikor Gombóc meglátta, hogy feléjük futok, visszabújt az anyukája
mellé, s aggodalmasan dugta felém rózsaszínű orrát. Beleszimatolt a
levegőbe, mintha meg akart volna szagolni.
Akkorra már Dordzsi is odaért, és gyanakodva szemlélte Gombócot, aki
még mindig az anyukája mellett állt, s két kis púpja izgett-mozgott, mintha
félne valamitől.
Mitől félsz, Gombóc? Gyere ide gyorsan! – kiabáltam, és már éppen
hozzá akartam ugrani, hogy átöleljem a nyakát, amikor Dordzsi megfogta a
kezem.
Állj meg, Bimba – mondta. – Ez nem a mi Gombócunk!

Erre megtorpantam.
Nem a mi Gombócunk? Hát kinek a Gombóca? Gombóc csak egy
van… És ha jól tudom, a mi játszópajtásunk!
Ez egy másik Gombóc – mondta Dordzsi. – Emlékszel a mi
Gombócunk homlokára?
Emlékszem hát! – bólogattam. – Volt rajta egy fehér folt… Olyan,
mint egy csillag!
Akkor nézd csak meg ennek a Gombócnak a homlokát – mutatott a kis
fehér tevecsikóra Dordzsi.
Amikor jobban odanéztem, egyszerre legörbült a szám széle, s
majdhogynem elpityeredtem. Hiszen ennek a Gombócnak is volt éppen
csillag a homlokán, csak nem fehér, mint a miénken, hanem fekete!
Tényleg… Nem a mi Gombócunk… – mondtam. – De hát akkor kinek
a Gombóca?
Egyszerre csak megmozdult valami, nem messze tőlünk, a patak partján.
Eddig nem vettük észre, mert nagyon figyeltük Gombócot, azonkívül a
kisfiú, aki felállt a parton, magas fűben feküdt, úgyhogy még a feje búbja
sem látszott ki belőle. Sárga kaftánt hordott, s éppen akkora volt, mint én.
Odaballagott hozzánk, ránk nézett, aztán Gombócra mutatott.
Én hoztam nektek… Nagyapátok, Sagdar apó mondta, hogy mennyire
búsultok sivatagi játszópajtásotok után… Hát nekünk meg éppen volt egy
ilyen fehér tevecsikónk… Pár napja született. Gondoltam, elhozom
errefelé… Barátkozzatok csak össze!
Téged hogy hívnak? – kérdeztem a kisfiútól, és egyre csak a fekete
csillagos Gombócot nézegettem.
Engem Csolónak – mondta a kisfiú, és újra barátságosan ránk
mosolygott. – És ha nem tudnátok, az unokatestvéretek vagyok.
Unokatestvér? Az meg micsoda? – kérdeztem csodálkozva.
 Fél szemmel, ahogy Dordzsi felé pislantottam, láttam, hogy összehúzza
a szemöldökét, amit olyankor szokott, ha valami olyasmit mondok vagy
kérdezek, amit ő már tud, s szerinte nekem is tudnom illenék. Csak hát én
még óvodás vagyok, és nem tudhatok mindent, amit ő!
Tényleg nem tudod, hogy mi az az unokatestvér? – kérdezte Csoló
csodálkozva.
Láttam, hogy Dordzsi elpirul, és közbe akar szólni. Biztosan attól
tartott, hogy új ismerősünk kinevet bennünket.
Tényleg nem tudom! – mondtam bátran.
A kisfiú azonban nem nevetett ki, hanem komolyan rám nézett, és
magyarázni kezdett:
A te anyukádnak van két testvére, akik itt laknak a hegyek alján…
Csak nagyon ritkán utaznak oda messzire, ahol ti laktok, Ulánbátorba.
Egyikük Dordzshand, az én anyukám… Az én anyukám és a te anyukád
testvérek. Ezért mi unokatestvérek vagyunk… A testvérek gyerekei
unokatestvérek… Érted már?
Hát persze hogy megértettem. Gombóc eközben újra közelebb
merészkedett hozzánk, és néhány lépésről egyre csak a levegőbe
szimatolgatott.
Hát neki mi a neve? – kérdeztem Csolót.
Még nem neveztük el – vonta meg vállát az unokatestvérem. –
Tudjátok, errefelé annyi a teve, hogy nincs mindegyiknek külön neve…
Bár igaz, hogy a fehér teve ritkaság, s megérdemli, hogy szép nevet
adjanak neki!
Akkor hát… tulajdonképpen… elnevezhetnénk Gombócnak is –
mondtam óvatosan, mert nem tudtam, hogy frissiben szerzett
unokatestvérem mit szól majd hozzá.
Csolónak azonban láthatóan tetszett az ötlet.
Hát persze – mondta. – Ha akarjátok, legyen Gombóc… S
meglátjátok, ez is lesz olyan okos és kedves, mint amilyet a sivatagban
hagytatok! Gombóc! Legyen hát a neved Gombóc! – kiáltotta a tevecsikó
felé.
Az azonban meg sem moccant, csak állt, és rózsaszínű orrával a levegőt
szimatolta.
Ekkor visszaemlékeztem arra, hogy hogyan adtunk nevet a sivatagi
Gombócnak.
Közelebb mentem hozzá, és magamra mutattam.
Én Bimba vagyok… Érted? Bimba! Te meg Gombóc… Én Bimba, te
Gombóc…
Aztán hátat fordítottam neki, s két lépést tettem a jurta felé. Majd
visszafordultam és rámosolyogtam.
Gombóc! – szóltam neki. – Gyere ide, Gombóc!
Gombóc az anyukájára nézett, lábai remegni kezdtek; látszott rajta,
hogy legszívesebben odafutna hozzánk.
Az anyukája azonban csak állt mozdulatlanul, és bennünket nézett. Én
meg egyre csak ezt ismételgettem:
Gombóc! Gyere ide, Gombóc!
Akkor a teveanyuka megmozdult, megbiccentette a fejét, és legelni
kezdett. Majd horkantott egyet.
Erre Gombóc megiramodott, ugrott néhányat a zöld füvön, odafutott
hozzám, és simogatásra nyújtotta apró, fehér púpocskáit…
Mi meg megfogtuk egymás kezét, kört csináltunk, mint az óvodában, s
énekelni kezdtünk egy dalt, amit Csoló is ismert. Gombóc meg csak ott
álldogált a kör közepén, s látszott rajta, hogy nagyon-nagyon jól érzi

magát.
Amikor később Nagyapó megérkezett a faluból, már igazi jó barátok
voltunk mind a négyen. Ott játszottunk a jurta mögött, s Gombóc ott
ugrándozott körülöttünk.
Éppen ideje ebédelni – mondta Nagyapó, és magához intett
bennünket.
Lemegyünk a faluba valamennyien. Csoló anyukája finom ebédet
főzött a tiszteletetekre…
Amikor a falu felé ballagtunk, Gombóc már úgy hozzánk tartozott,
mintha mindig is a barátunk lett volna.
 Az óriások konyhájában

Egyik reggel Nagyapó korán felkeltett bennünket. Akkor már barátunk volt
a falu összes gyereke. Kiderült, Csolón kívül még másik három
unokatestvérünk is van. Sokat játszottunk együtt a falu jurtái között, s a
játékban természetesen nem maradt el Gombóc sem. Ott ugrándozott
naphosszat körülöttünk, csak ha megéhezett, akkor futott vissza az
anyukájához.
Hát, amint mondtam, ezen a reggelen Nagyapó korán felkeltett
bennünket.
Jó reggelt, gyerekek! – kiáltotta, s megcsiklandozta a takaró alól
kilátszó talpunkat.
Nevetve ugrottunk ki az ágyból, és a jurtaládához futottunk, amelynek a
tetején már ott állt a reggeli, az elmaradhatatlan tejes teával.
Nagyapó azonban ezen a reggelen figyelmeztetően felemelte a
mutatóujját.
Csak óvatosan a teával, gyerekek! – mondta, és elmosolyodott a
bajusza alatt. – Ma a hegyi óriások látnak vendégül bennünket. Ha most
teleisszátok magatokat teával, nem tudjátok majd megenni, amit főztek…
Én meg szégyellhetem magam, hogy jóllakott vendégeket hoztam a
vendégszerető óriások asztalához.
Sok mindent akartam kérdezni, de Dordzsi megelőzött.
Nincsenek is óriások! – biggyesztette le a száját. – Az iskolában
tanultuk, hogy sem óriások, sem pedig törpék nincsenek!
Erre Nagyapó ismét csak elmosolyodott.

Hát, majd meglátjuk – mondta, azzal kinyitotta a jurtaládát, és elővett

belőle három tarisznyát; egy nagyobbat és két kisebbet. Aztán még egy
kicsit kotorászott a láda fenekén, s előszedett néhány tojást. A tojásokat
szépen elosztotta háromfelé, mindegyik tarisznyába tett belőle, majd felénk
nyújtotta a kis batyut.
Akasszátok csak a nyakatokba – mondta. – Nem illik üres kézzel
vendégségbe menni.
Míg a nyakunkba akasztottuk a tarisznyákat, én lopva Dordzsira
pillantottam. Láttam rajta, hogy erősen gondolkodik. Tudtam, azon töri a
fejét, hogy kinek higgyen; az iskolának-e, vagy Nagyapónak? Vannak-e
igazából óriások, vagy nincsenek? Szólni azonban nem szólt semmit.
A jurtaajtónál Csoló várt bennünket. Álmosan ásított, és a patak felé
mutatott.
Itt van Gombóc is… Észrevette, hogy hozzátok jövök, és addig-addig
nyöszörgött, amíg elhoztam magammal… Úgy látszik, nagyon szeretne
velünk jönni.
Nagyapó aggodalmasan felnézett a hegyekre, majd Gombócra
pislantott.
Hát, nem bánom – mondta végül. – Majd ha elfárad, pihenünk egy
kicsit… Elvégre Gombócot is vendégül láthatják az óriások!
Gyorsan megmostuk az arcunkat a patakban, s meg sem kellett
törülköznünk: szinte azon nyomban felszárította a már kora reggel melegen
tűző nap.
Akkor hát indulás, gyerekek! – adta ki a jelszót Nagyapó, s elindult
egy keskeny csapáson, amely a hegyek közé vezetett.
Amikor már felfelé kapaszkodtunk az egyre meredekebbé váló
ösvényen, odalopakodtam Csoló mellé, és halkan, hogy se Dordzsi, se
Nagyapó ne hallja, odasúgtam neki:
 Hé, Csoló! Nem tudod véletlenül, merre megyünk?
Csoló csodálkozva nézett rám.
Hogyhogy merre? Hát a hegyekbe megyünk kirándulni… Nagyapó
nem mondta?
Dehogynem mondta. Csakhogy mást is mondott… Hogy is hívják azt
a helyet, ahova megyünk?
Az óriások konyhájának – mondta Csoló komolyan.
És te… te már jártál ott? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel. Tehát
Nagyapónak van igaza, nem Dordzsi iskolájának… Mégiscsak vannak
óriások!
Még nem jártam arrafelé – felelte Csoló, és egyáltalán nem látszott
rajta, hogy félne. – De az iskolások gyakran kirándulnak oda… Hé,
Gombóc! Gyere csak gyorsan utánunk!
Gombóc bizony el-elmaradt mögöttünk, és viháncolva szagolgatta az
ösvény melletti virágokat. Amikor aztán meghallotta Csoló kiáltását,
mellénk szökkent, és figyelmesen felénk fordította az orrát.
Csoló komoly arcot vágott, és szigorúan megfenyegette az ujjával.
Ha elmaradozol tőlünk, Gombóc, akkor hazaküldelek! Nem is tudod,
hogy mennyi veszély leselkedik errefelé egy kis magadfajta tevecsikóra…
Ugrándozzál inkább csak előttünk!
Gombóc, úgy látszik, megértette Csoló szidását, mert lehorgasztotta a
fejét, és ránk sandított. Én erre nagyon megsajnáltam, és megsimogattam a
púpjait.
Jól van, jól, Gombóc… Csak viselkedj rendesen! Ne maradj el tőlünk,
akkor nem lesz semmi baj.
Úgy tűnt, a korholás fogott Gombócon, mert attól kezdve ott baktatott
Nagyapó mögött, s le nem tért volna az ösvényről.
Még az út mentén tarkálló virágok felé is csak messziről nyújtogatta az

orrát.
Ahogy felfelé kapaszkodtunk az ösvényen, egyre hűvösebb lett, s egyre
jobban elfáradtunk. Egyszerre csak valami nagyot kattant a fülemben.
Kattog a fülem, Dordzsi – fordultam a bátyámhoz -, éppen úgy, mint a
repülőgépen.
Az enyém is – csodálkozott Csoló – És mintha el is dugult volna.
Gombóc meg csak odafutott hozzánk, s ijedten rázogatta elálló, hófehér
fülét, amiből azonnal kitaláltuk, hogy neki is alighanem baja lehet a két kis
fehér lapátocskával.
Errefelé már ritkább a levegő – mondta lihegve Nagyapó, és
előremutatott. – Még néhány perc az egész… Aztán ott vagyunk az óriások
konyhájában!
Erre aztán igyekeztem odasomfordálni Nagyapó mellé, hogy közel
legyek hozzá, ha az óriások elé érünk. Ki tudhatja végül is, hogyan
fogadnak majd bennünket?
Hirtelen fehérré változott a levegő, mint az ulánbátori állomáson,
amikor a mozdony kiengedi a gőzét. Fehér pamacsok gomolyogtak felém
valahonnét messziről, ahova a fehérségtől nem lehetett ellátni. Nagyapó
akkor megállt, és előremutatott.
Az már az óriások konyhája… Alighanem fortyog a vizük.
Láttam, hogy Dordzsi is megszeppen, s legszívesebben
belekapaszkodna Nagyapó ruhájába. Egy iskolás azonban nem lehet gyáva,
így hát Dordzsi visszahúzta Nagyapó felé nyújtott kezét, és csak nagyokat
nyelt. Alighanem sikerült is lenyelnie a gyávaságot.
Egyszerre csak vége lett az útnak; a magasból szellő csapott a keskeny
völgyre, amely előttünk feküdt. A völgy közepén három forrás gőzölgött,
bugyborékolta ki magából a forró vizet. A víz keskeny kis patakocskává
változott, és csörgedezve tűnt el a bogyókkal teli bokrok között.
 Furcsa, keserű szag csapott felénk. Gombóc is elfintorította az orrát, és a
farkincáját fordította a források felé.
Az óriások konyhája – mondta Nagyapó, és egészen közel ment a
forrásokhoz. – Gyertek ide ti is bátran… Csak vigyázzatok, bele ne
nyúljatok vagy bele ne essetek a vízbe… És vigyázzatok Gombócra is!
Óvatosan a források mellé kapaszkodtunk, és tisztes távolságban
leültünk a zöld fűre. A források csak zubogtak, bugyborékoltak, mintha
valaki a föld alatt melegítené őket.
Aztán mondd csak, Nagyapó, hol vannak az óriások? – kérdeztem.
Nagyapó elmosolyodott, és felfelé mutatott a levegőbe.
Nézzetek csak fel! Ott vannak mind a hárman… Mindegyik óriásnak
van egy forrása!
Kicsit megszeppenve néztünk felfelé, s három hatalmas sziklacsúcsot
pillantottunk meg, amint méltóságteljesen emelkedtek szinte egészen az
égig.
Dordzsi láthatóan megkönnyebbült, és barátságosan megsimogatta
Gombóc oldalát.
Látod, Gombóc, én meg már azt hittem, hogy valódi óriások élnek itt
fenn a hegyekben.
Ezen aztán jót nevettünk, s barátságosan integettünk a hegycsúcs-
óriások felé.
Vegyétek csak elő a tojásokat, gyerekek – szólt akkor Nagyapó, és a
maga táskájából Csoló kezébe nyomott két tojást. – Figyeljétek csak,
hogyan csinálom…
Ezzel felemelkedett, oldalra lépett a bokrok közé, s kisvártatva négy
óriási lapulevéllel tért vissza.
 Ez lesz a tojásfőző – mondta, és kiosztotta a leveleket. Aztán
megfogta a magáét, a zsebébe nyúlt, s négy egyforma hosszúságúra vágott

szíjat húzott ki belőle, majd Csolóhoz fordult.

Ott a bokrok között találsz száraz ágakat… Hozzál négy hosszabbat
belőlük!
Csoló a bokrok közé ugrott, s máris a kezében volt négy ág.
Akkor Nagyapó beletett két tojást a lapulevélbe, összehajtogatta, s
legfelül összekötötte. A két tojás úgy elrejtőzött a levél belsejében, mintha
csak zsákba bújt volna.
Végül Nagyapó hurkot formált a szíjból, s beleakasztotta a bot végét.
Majd megemelte a tojásos zsákot, és az egészet belelógatta a vízbe.
Csináljátok ti is utánam! – buzdított bennünket.
Erre mind a hárman nekiláttunk, s néhány szempillantás múlva főztük is
már a tojásokat az óriások konyháján, csak Gombóc téblábolt szomorúan
mögöttünk, mivel neki nem jutott lapulevél.
Amikor készek lettünk a főzéssel, Nagyapó kihúzta lapulevél-zsákját a
vízből, és mi is a miénket. Aztán olyan főtt-tojás-lakomát csaptunk, hogy
még az óriások is irigykedve néztek ránk.
Visszafelé ballagtunk már, amikor odasündörögtem Nagyapó mellé.
Mondd csak, Nagyapó, hogyan lehetséges, hogy ilyen forró víz jön ki
a földből? Ki melegíti odalenn?
Nagyapó megveregette a vállam.
Tudod, a Föld belsejében nagyon meleg van, kisfiam. Minél
mélyebbre megyünk, annál melegebb. Ez a forrás onnan tör fel, ahol a
kövek olyan forróak, hogy felmelegítik a vizet… Úgy is hívják őket, hogy
hőforrások. Olvastam az újságban, hogy jövőre fürdőt építenek ide, a
források mellé… Mert azt mondják, hogy ez a meleg víz sokféle
betegséget meggyógyít.
Harsány kiáltást hallottunk a völgy felől, s láttuk, hogy a barátaink
integetnek odalentről. Mi is meglengettük a kezünket, aztán Gombóccal
együtt futásnak eredtünk a völgy felé, hogy minél előbb elmesélhessük
nekik a lakománkat.
 Nagyszakállú Kecskeapó

Ezen a délutánon Nagyapó bement a faluba, hogy ezt-azt vásároljon a

mozgóboltban. Igyekeznie kellett, hogy elélje, mert ez olyan bolt, amelyik
elunja magát, ha nincsenek vásárlói, s hipp-hopp, máris továbbáll.
Korábban már meséltem nektek, hogy a pásztorok, főleg nyáridőben,
nem sokáig laknak egy helyen. Legeltetik állataikat, a bárányokat, lovakat
és teheneket, aztán ha a nyájak, a ménesek és a csordák már minden füvet
lelegeltek, továbbhajtják őket. A pásztorok felszedik a jurtáikat,
szétszerelik, kocsira rakják, s akkor állítják fel ismét, amikor újabb, friss
legelőt találtak állataik számára.
Az ilyen vándor falvakban a boltok is vándorolnak. Minden héten
kétszer- háromszor megjelenik egy hatalmas teherautó, amelynek az
oldalára nagybetűkkel ez van felírva: VEGYESBOLT.
Nos hát, Nagyapó lement a faluba, hogy vásároljon ezt-azt a boltban. Mi
pedig a jurta körül játszottunk. Gombóc természetesen ott ugrándozott
körülöttünk, s egyre a hegyek felé nézegetett, mintha újra el akarna
látogatni az óriások konyhájába, ahol a tojást főztük. A hegycsúcsok között
most sűrű, fekete felhők gomolyogtak, mintha csak az óriások
megharagudtak volna, hogy hívatlanul meglátogattuk a konyhájukat.
Egyszerre csak Csoló abbahagyta a játékot, és felnézett a
hegycsúcsokra. Én azonnal tudtam, hogy lát valami érdekeset, és tüstént
meg is kérdeztem tőle:
 Mit látsz, Csoló? Csak nem az óriások kergetik a felhőket odafenn?
Csoló egy darabig pislogott, aztán felfelé mutatott, a csúcsok közé:
Ott, messze… Nem látod?
Nyitott tenyeremet a szemöldököm fölé emeltem, ahogy a sivatagban
láttam Mőmő bácsitól. A nap így már nem sütött a szemembe, az igaz, de
én mégsem láttam semmit.
Mit kellene látnom? – kérdeztem, és bármennyire is erőltettem a
szemem, nem sikerült megpillantanom semmit.
Akkor már Dordzsi is ott állt mellettünk, és felfelé bámult a hegyek
közé. Sőt Gombóc is ott lopakodott és hunyorgott az erős napfényben,
mivel neki nem volt keze, hogy árnyékot vessen vele a szeme fölé.
Csoló akkor leeresztette a kezét, és ránk nézett.
Igazán nem látjátok? Pedig éppen bennünket néz!
Én akkor egy kicsit megijedtem, mert még mindig azt hittem, hogy
valamilyen mesebeli óriás leskelődik a hegyek közül.
Már éppen arra gondoltam, hogy beszaladok a jurtába a füzetemért, és
gyorsan belerajzolom a hegyek csúcsai mögött leselkedő óriást, aztán
mégsem mentem érte, mivel eszembe jutott, hogy Dólma néni az óvodában
úgysem hinné el. Hiszen ő szokta mondogatni, hogy óriások csak a
mesében vannak.
Nagyszakállú Kecskeapó! – rikkantott Csoló, és barátságosan
integetni kezdett. – Ott lakik a hegycsúcsok között… Néha aztán lejjebb
merészkedik, mint most is… Nem is lehet olyan messze tőlünk… Csak
nem látjátok, mert éppen olyan a színe, mint a sziklának… hogy a
vadászok ne vegyék egykönnyen észre… Látjátok?
Dordzsi is meg én is újra kimeresztettük a szemünket, és csodák
csodájára csakugyan megpillantottuk Nagyszakállú Kecskeapót. Ott állt
egy hatalmas sziklatömb tetején, mintha csak egy szobrász mintázta volna

meg kőből vagy bronzból. Fejét a levegőbe emelte, két óriási szarva az
égre meredt, szakállát ide-oda lengette a hegyek között fúvó szellő.
 Juj, de félelmetes! – mondtam, és megborzongtam. Gombóc is
megrázkódott, és egészen odabújt hozzám.
Pedig nagyon kedves állat – mondta Csoló. – Nem bánt senkit… a
falubeli gyerekek is szeretik. – Aztán két ujját a szájába vette, és óriásit
füttyentett.
Szállt, repült Csoló füttyentése; átszállt a zöld legelő felett, felült a
szellő hátára, s meg sem állt Nagyszakállú Kecskeapó füléig. A vadkecske
akkor felkapta a fejét, és felénk nézett. Farkával megcsapkodta az oldalát,
megbillentette többször is a fejét. Mintha csak hívott volna bennünket.
Csoló abbahagyta a fütyülést, és felénk fordult.
Nagyszakállú Kecskeapót valami baj érte… Még sohasem láttam ilyen
szomorúnak.
Honnan tudod, hogy szomorú? – kérdeztem Csolót. – Hiszen ilyen
messziről alig lehet látni!
Biztos, hogy szomorú! Nem láttátok, hogyan intett nekünk a fejével?
Erre aztán nem tudtunk mit mondani. Tényleg láttuk, hogy
Nagyszakállú Kecskeapó hívott bennünket. Még Gombóc is felfigyelt rá,
bár őt jobban érdekelték a virágokon zümmögő méhecskék, mint
Kecskeapó.
De hát mi történhetett vele? – kérdezte tanácstalanul Dordzsi.
Nem tudom… – mormogta Csoló. – Talán meg kellene nézni…
De hiszen Nagyapó meghagyta, hogy ne menjünk messzire…
Kecskeapó pedig messze van… – mondtam, és bár nagyon sajnáltam a
szomorú Kecskeapót, mégsem szerettem volna megszegni Nagyapó
tilalmát.
Eh! – mondta Csoló, és kihúzta magát. – Nincs is olyan nagyon
messze… Nagyapó meg még csak éppen az előbb indult el… Mire
megvásárolja a boltban, amire szüksége van, mi is visszajövünk… Hátha
nagy bajban van a Kecskeapó…
Lopva Dordzsira pillantottam; láttam rajta, hogy erősen gondolkozik a
dolgon. Aztán csak ennyit mondott:
Hát akkor gyerünk gyorsan!
Csoló meg Dordzsi rám pislantottak, mintha nekem kellett volna
kimondanom az utolsó szót. Én nagyot sóhajtottam, és mivel nem akartam
gyávábbnak látszani náluk, bólintottam.
Persze hogy megyünk… Hátha valóban bajban van Kecskeapó!
Ezzel el is indultunk a hegyek felé. Gombóc ijedten és kelletlenül
ballagott mögöttünk, majd megállt a patak partján, és nyekeregni kezdett.
Olyan bánatosan, mintha éhes lenne.
Mi az, Gombóc, csak nem félsz? – kérdezte Dordzsi, és én
megéreztem a hangján, hogy legalább annyira fél, mint Gombóc. Nagyapó
nélkül, egyedül a hegyek között. Nem mindennapi kalandnak ígérkezett, az
már biztos!
Végül is Gombóc is velünk jött, igaz, nagyon kelletlenül, s készen rá,
hogy azonnal elfusson, ha valami váratlan dolog történne velünk.
Szerencsére azonban semmi ilyesmi nem történt, amikor felfelé
kapaszkodtunk a hegyoldalon. Nagyszakállú Kecskeapó ott állt a
sziklaszirt tetején, és a jövetelünket figyelte.
Egyszerre csak sötét árnyék vetődött fölénk. Gombóc rémülten nyihogni
kezdett, és a fűre lapult. Akkor az árnyék ellibbent a fejünk felől, majd újra
visszatért.
Óvatosan az égre pillantottam, és annyira megijedtem, hogy majdnem
Gombóc mellé lapultam. Óriási, nagy csőrű madár lebegett felettünk,
kiterjesztett szárnyával talán még egy jurtát is be tudott volna takarni.

Legalábbis én így láttam a földről.

Saskeselyű! – mondta Csoló, és óvatosan felpillantott a madárra. – Az
embert nem meri megtámadni.
Éppen idejében szólt, mert én már majdnem futásnak eredtem, hogy
Gombóccal a hátam mögött meg se álljak Nagyapó jurtájáig.
A madár néhány kört írt le felettünk, majd elrepült arrafelé, amerre
Nagyszakállú Kecskeapó állt a sziklacsúcs tetején. Aztán ott kezdett
körözni Kecskeapó felett.
Csoló megállt, és felfelé mutatott.
Alighanem valami baj történt… Talán valamelyik kiskecske leesett a
szikláról, és a sas el akarja ragadni… Kecskeapó meg ott őrködik felette.
Gyerünk, hátha tudunk neki segíteni!
Egyszerre csak apró bokrok közé érkeztünk, amelyek sűrűn borították a
hegyoldalt. A sasmadár egyre ott körözött felettünk, s ahogy beljebb
merészkedtünk a bokrok közé, vijjogni kezdett. Gombócnak felborzolódtak
a fehér pihék a hátán, és úgy elkezdett remegni, mint a nyárfalevél.
Csoló lehajolt, és a kezébe fogott egy száraz ágat.
Kapjatok fel ti is egyet-egyet! – kiáltotta, és botját a sasmadár felé
emelte. – Hess innét! Ne merd bántani Kecskeapó családját!
A madár egyre vijjogott, de látszott rajta, hogy megijedt Csoló botjától.
Amikor aztán mi is a kezünkbe kaptunk egyet-egyet, magasabbra
emelkedett, és bosszúsan csattogtatta a csőrét.
Egyszerre csak Dordzsi hangosat kiáltott:
Oda nézzetek! – s a bokrok közé mutatott.
Abban a pillanatban én is megpillantottam a kiskecskét, Nagyszakállú
Kecskeapó unokáját, amint ott feküdt a bokrok között. Lába beleakadt a
bokrok közét borító futónövényekbe, és nem tudta kiszabadítani.
Leesett a kis buta a szikláról – mondta Csoló, és a sasmadár felé
lendítette a botját. – Hess innen! Ma nem eszel kiskecskét, te gonosz!
A kiskecske, amikor meglátott bennünket, megijedt, és rángatni kezdte a

lábát, hogy kiszabadítsa a futónövények közül. Azok azonban olyan erősen

csavarodtak rá, hogy alig tudott mozdulni tőlük.
 Nagyon megsajnáltuk szegényt, még szerencse, hogy idejében
érkeztünk. Ha egy kicsit is később jövünk, Nagyszakállú Kecskeapó
unokáját alighanem elvitte volna a sas.
Odatérdeltünk mindhárman a kiskecske mellé, sőt még Gombóc is
hozzádugta az orrát, és megszagolgatta.
Dordzsi és Csoló ügyes mozdulatokkal kiszabadították a lábát, én meg
közben a hátát és az oldalát simogattam, hogy ne féljen annyira.
Ne félj, kiskecske – mondtam neki. – Hiszen nem akarunk mi
bántani… Kiszabadítunk, és máris mehetsz vissza Nagyapóhoz… De aztán
vigyázz: legközelebb óvatosan ugrándozzál a sziklákon!…
A kiskecske lehajtotta a fejét, és mintha bólintott volna. Úgy látszott,
megértette, amit mondtam neki.
Csoló végre eltépte az utolsó kúszónövényt is, és a kiskecske
kiszabadult. Lassan felállt, megrázta magát, és hálásan ránk nézett. Aztán
csak ennyit mondott:
Mek, mek, mek… – s két-három ugrással fenn termett a szikla tetején,
nagypapája mellett.
Nagyszakállú Kecskeapó megszaglászta a kiskecskét, majd felénk
lengette a szakállát.
Mek, mek, mek – mondta ő is, ami kecskenyelven természetesen
annyit tesz, hogy: „Köszönjük szépen, gyerekek!" Ekkor Dordzsi is és én is
visszaemlékeztünk az ulánbátori repülőtérre, ahol kis barikákat mentettünk
meg attól, hogy egy leszálló repülőgép elgázolja őket.
A dühös saskeselyű egyre ott vijjogott felettünk, és nem is mertük
elhajítani a botjainkat egészen addig, ameddig csak vissza nem érkeztünk a
patak partjára. Nem szóltunk egy szót sem, de mindannyian igazi hősnek
tartottuk magunkat. Mégis a legbátrabb vitéznek Gombóc érezhette magát,
hiszen olyan bátran kergette a lepkéket a virágok között, mintha csak
saskeselyű lett volna valamennyi.
 A forradalom ünnepe és a nyíllövőverseny

Néhány nappal azután, hogy megmentettük Nagyszakállú Kecskeapó

unokáját a saskeselyűtől, Nagyapó így szólt hozzánk:
Reggeli után besétálunk a faluba, gyerekek… Ma nagy ünnep van
odalenn.
Ekkor azonnal eszembe jutott, amit még tegnap láttam. Amint a patak
partján játszadoztam Gombóccal, valami szokatlan zajra lettem figyelmes.
Ahogy aztán felszaladtam az egyik kis dombocska tetejére, észrevettem,
hogy teherautók igyekeznek a falu felé, telis-tele ünneplő ruhába öltözött
emberekkel. A tarka ruhás bácsik és nénik vígan énekeltek az autók tetején,
ameddig csak el nem takarták őket a faluszéli fák. Az autók vezetőfülkéje
felett zászlókat lengetett a szél, s az utasok kezében is kisebb zászlókat
láttam.
Milyen ünnep van a faluban, Nagyapó? – kérdeztem, amíg a teát
szürcsölgettem.
Ma van Mongólia legnagyobb ünnepe – mondta Nagyapó. – Majd
tanulni fogsz róla az iskolában… Minden évben július 11-én ünneplőbe
öltözik az egész ország. Ma van a forradalom évfordulója.
A forradalomról már hallottam valamit, Apu is mesélt róla, és az
óvodában Dólma néni is, de azért hátha Nagyapó is tud mondani róla
valami érdekeset.
Mikor volt az a forradalom, Nagyapó? – tudakozódtam.
 Hát bizony, Bimba, az már nagyon régen… Te még meg sem
születtél, és az apukád is talán akkora lehetett, mint most te.

És ki harcolt a forradalomban? – kérdeztem, és visszagondoltam rá,

hogy én bizony már láttam forradalmat a televízióban. Sok-sok katona
futott egymás után, és puskákból meg ágyúkból lőttek… Aztán a néni a
televízióban azt mondta, hogy mi győztünk ebben a forradalomban.
Nagyapó megsimogatta a fejem.
Tudod, Bimba – mondta –, a forradalom előtt Mongólia nagyon
szegény ország volt. Gazdag kánok uralkodtak a szegény nép felett. A
kánoknak volt bőségesen enni- és innivalójuk, kincstáraik tele voltak
arannyal meg mindenféle drágakővel, a szegény pásztornép pedig éhezett,
mert a kán katonái mindenüket elvették. Még a gyerekeknek sem jutott
ennivaló.
A gyerekeknek sem? – kérdeztem csodálkozva, és ha nem Nagyapó
mondta volna, talán el sem hittem volna, hogy valaha is volt a világon egy
olyan ország, ahol a gyerekeknek nem jutott ennivaló.
Még nekik sem – bólintott Nagyapó. – Azután egyetlen iskola sem
volt az egész országban…
Ezen aztán már valóban nevetni kellett.
Nem tévedsz te, Nagyapó? – kuncogtam. – Egy egész ország iskola
nélkül? Talán csak te nem tudtál róluk, Nagyapó?
Nagyapó azonban szomorúan megcsóválta a fejét.
Nem tévedek, kisunokám… Egyetlenegy iskola sem volt Mongóliában
a forradalom előtt… Óvoda meg bölcsőde mégúgy sem… Egyetlenegy
sem. A szegény pásztorok gyerekei nem is tanulhattak meg írni és
olvasni… Ott kellett dolgozniuk a gazdag kánok állatai mellett… Ők
legeltették a gazdagok lovait és bárányait. Ha meg lázadozni mertek, a
gazdagok katonái egykettőre elfogták őket, és börtönbe csukták… Úgy
bizony!
Én aztán nem engedtem volna, az biztos! – mondtam mérgesen, és el
sem tudtam képzelni azokat a régi gyerekeket, akik sem írni, sem olvasni
nem tudtak, és csak úgy hagyták magukat börtönbe zárni. Én bizony nem
hagytam volna!
Csakhogy a kánok katonáinak volt fegyverük, a szegényeknek pedig
nem. Így aztán a katonák voltak az erősebbek. Egészen addig…
Meddig? – vágtam közbe izgatottan.
Amíg csak a szegények össze nem fogtak… Elhatározták, hogy véget
vetnek a gazdag kánok uralmának. Elveszik a fegyvert a kánok katonáitól,
és olyan országot teremtenek, ahol mindenkinek jut elég ennivaló, ahol
minden gyerek járhat iskolába és óvodába. Úgy bizony, kisunokám!
Ekkor Dordzsi bejött a jurtába, és én jónak láttam befejezni a
beszélgetést. Most már mindent tudtam, amit akartam.
Lefelé ballagtunk a falu felé, amikor Nagyapó így szólt hozzánk:
Aztán tudjátok-e, gyerekek, hogy miről nevezetes ez az ünnep, a
nádam?
Hát arról, hogy mindenki a forradalomra gondol… – mondtam.
Ez igaz – bólintott Nagyapó. – Hát még?
A versenyekről – mondta Dordzsi, és egyre a falu felé figyelt,
ahonnan hangos zeneszó hallatszott.
Aztán meg tudjátok-e mondani, hogy miféle versenyeket rendeznek
ilyenkor? – kérdezte Nagyapó, és felemelte a kezét, hogy az ujjával
számolja, hány versenyt mondunk.
Dordzsi már éppen kezdte volna sorolni őket, amikor közbevágtam.
Először is nyíllövőverseny – mondtam, és láttam, hogy Nagyapó
felemeli az egyik ujját -, aztán birkózóverseny, és végül lóverseny!
Ki nem tudja, hogy hány verseny van ilyenkor? – legyintett Dordzsi.
 A falu jurtái közül egy csapat gyerek vágtatott felénk. Valamennyiük
előtt ott ügetett Gombóc; farkát az ég felé tartotta, füle meg úgy lebegett,

mint két kis madárszárny.

A gyerekek hangos kiáltozással fogtak közre bennünket, Gombóc pedig
boldogan hozzánk dörzsölte az orrát.
Éppen jókor érkeztetek – mondta Csoló, és a falu melletti rétre
mutatott.
Most kezdődik a nyíllövés…
Nagyapónak ugyancsak igyekeznie kellett, ha nem akart lemaradni
mögöttünk. Így aztán, hipp-hopp, hamarosan a rét mellett termettünk.
A réten már minden készen állt a nyíllövőversenyre: felállították a kör
alakú céltáblákat, közepükön fekete körrel. Aki oda beletalál, az nyeri a
versenyt.
A versenyzők valamennyien szép selyemruhába voltak öltözve, fejükön
nagy karimájú kalappal.
Hogy ne süssön a szemükbe a nap, és jobban tudjanak célozni – súgta
Csoló.
Egy hosszú asztal mellett néhány bácsi ült; ők voltak a versenybíróság.
Egyikük hirtelen felemelkedett, és meglengette a kezében tartott tarka
kendőt.
Most kezdődik a verseny – súgta ismét Csoló izgatottan.
Ekkor az egyik bácsi kilépett a versenyzők közül, levette válláról az íját,
ráhelyezett egy vesszőt, amelyet övére akasztott tegezéből vett elő,
kifeszítette, célzott, majd kilőtte a vesszőt. Szállt, repült a nyílvessző, s
egyszerre csak, nagyot koppanva, éppen a céltábla kellős közepébe, a
fekete körbe fúródott.
Lett ám erre nagy öröm mindenfelé! A bácsi, aki a vesszőt lőtte,
táncolni kezdett örömében, s hangosan dalra fakadt. A versenybíróság is
felemelkedett az asztal mögül, és ők is belekapcsolódtak az éneklésbe.
Mindenkinek énekelnie is kell? – kérdeztem Csolót, aki már nem
először ünnepelte a forradalmat.
Csak aki beletalál a közepébe – mondta. – Az ő tiszteletére dalolnak a
többiek is… Aztán odavisznek hozzá egy csésze kumiszt…
Kumiszt?
Azt bizony… Tejből készül, és nagyon finom. Gyerekeknek is szabad
inni belőle… Majd holnap megnézzük, hogyan csinálják!
Ekkor a bácsik közül odajött valaki hozzánk, és így szólt:
Na, gyerekek, ki próbálja meg eltalálni a céltáblát?
A gyerekek mosolyogtak, de nem mert senki jelentkezni,
A szemem sarkából jól láttam, hogy Dordzsi jelentkezni akar, ezért
gyorsan odaálltam a bácsi elé.
Én megpróbálnám…
A bácsi nevetve nézett rám.
Megpróbálnád? Hát akkor gyere velem… – S ezzel odavezetett a többi
bácsi közé.
Itt egy új versenyző! – mutatott rám a bácsi, majd a kezembe nyomott
egy íjat: jóval kisebbet, mint amiből a felnőtt bácsik lőttek. – Hát akkor
rajta!
Kicsit kifeszítettem az íjat, célba vettem a táblát, s láttam, hogy
Dordzsinak piros lesz az arca. Biztosan nagyon szégyellte magát, hogy
majd mellélövök, és mindenki kineveti a kistestvérét.
De én vidáman arra gondoltam, hogy fog itt mindenki csodálkozni…
Ezzel eleresztettem a vesszőt. Az pedig pontosan beleállt a fekete pont
kellős közepébe.
Egyszerre csak csend lett, nagy csend. Aztán felállt egy bácsi a
versenybíróságtól, és énekelni kezdett. Majd többen is folytatták, végül
már mindenki énekelt. Nekem énekelték – én lettem a bajnok.
Még tartott a dalolás, amikor felvettem a földről egy újabb vesszőt, és

azt is pontosan belelőttem a fekete pontba.

Ekkor a bácsik a csodálkozástól már énekelni sem tudtak. Csak Dordzsi
és Csoló tapsolt hangosan, meg a többi gyerek. Gombóc meg olyan vadul
ugrándozott, mintha csak lepkékre vadászott volna.
Éljen a győztes! Éljen a győztes! – kiáltották az ünneplőbe öltözött
bácsik és nénik, s aki csak tehette, kezet fogott velem, vagy megsimogatta
a fejem.
Nagyapó megajándékozott egy óriási csokoládéval, s amíg minden
gyerek tört egy darabot belőle, a fülemhez hajolt.
Hol tanultál meg ilyen jól nyilazni, Bimba? Én el nem hiszem, hogy
most láttál először íjat és nyílvesszőket!
Óvatosan körülnéztem, s amikor láttam, hogy a gyerekek még mindig el
vannak foglalva a csokoládéval, Nagyapó fülébe suttogtam:
Az óvodában is szoktunk nyilazni… Csak ott olyan tapadós
gumikorong van a vesszők végén… És ott is én vagyok a bajnok!
Aztán összenevettünk Nagyapóval, és elindultunk, hogy megnézzük a
birkózókat.
 Birkózás és lóverseny a javából!

Amikor a birkózáshoz érkeztünk, éppen befejeződött a nyíllövőverseny,

így hát azok a gyerekek is utánunk futottak, akik eddig a nyilazókat
figyelték. A birkózás azonban talán még a nyíllövésnél is érdekesebbnek
ígérkezett.
A zöld mező közepén már ott álltak a falu és a szomszéd települések
legerősebb emberei, hogy megmérkőzzenek az Altaj-hegység bajnokának
címéért. Hajlítgatták a lábukat, tapogatták az izmaikat, s igen komoly arcot
vágtak, ahogy jövendő bajnokokhoz illik.
Hát még a ruhájuk, az volt ám csodaszép!
Mindegyikük ragyogó, színes selyemből készült nadrágocskát viselt,
alig nagyobbat, mint egy fürdőnadrág. Efelett pedig ugyancsak színes
selyemből varrott mellénykét. Végül kunkori orrú, vastag talpú csizmába
volt bújtatva a lábuk, hogy jobban meg tudjanak kapaszkodni a talajon.
Aztán tudjátok-e, gyerekek, hogy ki a győztese egy mérkőzésnek? –
kérdezte Nagyapó.
Mivel én már láttam birkózóversenyt a televízióban, csak mosolyogtam
Nagyapó kérdésén, és hagytam, hadd válaszoljon Dordzsi.
Hát az, aki két vállra fekteti a másikat – mondta fölényesen a
testvérem.
A falubeli gyerekek erre csak összenéztek, és kuncogtak.
Dordzsi a füle tövéig elvörösödött, és sértődötten kérdezte:
 Miért, talán nem?
Láttam, hogy Nagyapó válaszolni akar, de Csoló megelőzte.
Nem bizony! – mondta. – Ez egészen másfajta birkózás, mint a
televízióban… De figyeljük csak!
 Éppen ebben a pillanatban lépett az első pár a gyepre. Megálltak
egymással szemben, meghajoltak, majd behajlították a lábukat,
kiterjesztették a karjukat, s úgy ugrándoztak egymás körül, mint a
sasmadarak.
Dordzsinak is és nekem is tátva maradt a szánk a csodálkozástól.
Ez a híres sastánc! – súgta Csoló. – így üdvözlik egymást a
versenyzők.
A birkózók pedig csak kerülgették egymást, és táncolták a sastáncot.
Ekkor odalépett hozzájuk egy idősebb, szakállas bácsi, és én tudtam,
hogy ő a bíró. Kezében színes selyemből készített süveget tartott. Ezzel
adott jelet a mérkőzés megkezdésére.
Az győz, aki a másikat a földre tudja rántani – mondta Csoló. – Itt
nem szükséges két vállra fektetni, mint abban a fajta birkózásban, amit a
televízióban láttál…
A versenyzők megragadták egymást, és igyekeztek földre rántani a
másikat.
Közben nagyokat nyögtek, és úgy kidagadtak karjukon az izmok, hogy
olyan vastagoknak látszottak, mint azok a kötelek, amelyekkel a legvadabb
tevéket kötik ki.
Jaj de szeretnék én is ilyen erős lenni! – mondta vágyakozva Dordzsi.
Én már tanulok birkózni az iskolában – dicsekedett Csoló. – Talán
jövőre már én is részt veszek az ünnepségen…
Ebben a pillanatban az egyik birkózó nagyot rikkantott, megfeszítette
minden erejét, és földre rántotta a másikat.
Lett is nagy üdvrivalgás a nézők között. Integettek, kiáltoztak, és valaki
még dalra is fakadt.
 A bíró bácsi akkor felemelte a kezében tartott selyemsüveget, és a
győztes fejére tette.
Ez a jutalma a győzelemért – súgta Csoló, és tapsolt örömében, mert a
győztes bácsi éppen a szomszédos jurtában lakott, és jól ismerte Csolót.
Nézd csak, Bimba – mondta Nagyapó, és a birkózókra mutatott.
Most következik a győztes tánca!
Újra eltátottam a számat a csodálkozástól, mert nem mindennapi látvány
következett. A vesztes birkózó, akit a másik a földre rántott, szégyenlősen
összekuporodott, lehajtotta a fejét, míg a másik kiterjesztette két karját, s –
fején a nyertesnek kijáró sapkával – táncba kezdett, a sasmadár táncát
utánozva.
A nézőközönség pedig hangosan tapsolt; éltette a győztest, és
vigasztalta a vesztest.
Amikor vége lett az első pár birkózásának, újabb és újabb párok léptek a
gyepre.
Hirtelen odafutott hozzánk egy falubeli gyerek.
Tessék csak jönni gyorsan! – kiáltotta Nagyapónak. – És ti is,
gyerekek… Azonnal megérkeznek a versenyzők.
Ismét futásnak eredtünk, nyomunkban Nagyapóval és Gombóccal.
A falutól nem messze, egy kis bokros liget széléről indították a
versenyzőket, és ide is kellett visszaérkezniük.
Kik indulnak a lóversenyen, Nagyapó? – kérdezte Dordzsi, amikor
messziről halk dobogást hozott felénk az enyhe szellő.
Nagyapó helyett azonban Csoló válaszolt:
Csak gyerekek… Minden környékbeli iskolából indul öt-öt gyerek…
és a legjobb lovakat lovagolják. Csak úgy, nyereg nélkül. Tavaly én is
versenyeztem – tette hozzá büszkén. – Az idén azonban éppen akkor lettem
beteg, amikor kiválasztották az iskolánk csapatát… De talán jövőre!

Ebben a pillanatban feltűntek az első lovasok. Aki legelöl vágtatott,

szép, foltos-tarka, szürke lovat lovagolt, varkocsa lobogott a levegőben, s
hallottam, hogy nagyokat rikkant.
Amikor aztán közelebb érkezett, Csoló akkorát kiáltott, hogy szinte
megijedtem:
Hajrá, Ceceg! Hiszen ez a testvérem, Ceceg!
Valamennyien biztatni kezdtük Ceceget, aki egyre közelebb ért, s végül
is elsőnek vágtatott át a célon.
Odafutottunk hozzá, és összevissza ölelgettük. Dordzsi is és én is jól
ismertük Csoló húgát, Ceceget, s csak azt nem értettem, hogy hogyan
indulhat az iskolások között, amikor Ceceg még csak óvodás, akárcsak én.
Az óvodások külön indultak – mondta Csoló nagy büszkén. – Most
figyeljetek… Most jönnek az iskolások.
Messziről újra felhangzott a dobogás, s én kimeresztettem a szemem,
hogy megpillanthassam az első lovast, de Dordzsi megzavarta
figyelésemet.
Ide figyelj, Bimba! – mondta izgatottan. – Gombóc megint
elkeveredett valahol…
Nyugtalanul nézegetett jobbra-balra, s én is követtem a példáját. Hiába
meregettük azonban a szemünket akármerre, nem láttuk Gombócot sehol.
Hiszen Gombóc itthon van a faluban – próbáltam megnyugtatni
Dordzsit. – Hátha hazafutott az anyukájához.
Dordzsi megvakarta a feje búbját, és nagyot nyelt. Láttam rajta, hogy
nagyon zavarja Gombóc eltűnése, és legszívesebben otthagyná a versenyt,
hogy a rakoncátlan tevecsikó után nézzen.
A lódobogás eközben megerősödött, s a falut szegélyező bokros liget
mögül kifordult az első lovas.
Egy bácsi rózsaszínű selyemszalagot kötött egy levert fadúcra, a szalag
végét pedig egy másik dúchoz kötötte.
A rózsaszín szalag szépen megfeszült, s hívogatóan csillogott a
napfényben.
Mit csinál az a bácsi? – kérdeztem Nagyapót.
Hát ott a cél – mondta Nagyapó. – Aki a szalagot elsőként szakítja át,
az nyeri a versenyt… Nem láttad, hogy Ceceg is elszakított egyet?
Én bizony nem láttam, Nagyapó – feleltem. – Csak Ceceget figyeltem
a ló hátán… A szalagot meg nem is vettem észre…
Hát akkor most figyeld! – mondta Nagyapó izgatottan. – Lássuk csak:
ki szakítja át elsőnek?
Ebben a pillanatban az első versenyző már-már elhagyta a liget bokrait,
s gyorsan közeledett. Varkocsa lobogott a szélben, s ő is hangosakat
rikkantott, mint az előbb Ceceg.
Ekkor azonban váratlan dolog történt. A bokrok közül kiugrott egy kis
fehér gombolyag, két apró púppal a hátán, és a lovasok elé vágott. Füle úgy
röpködött a levegőben, mint két kis madárszárny. Farkincáját az égnek
emelte, s olyan sebesen vágtatott a cél felé, hogy nem volt lovas, aki
utolérje.
Azt hittük először, hogy rosszul látunk. Aztán Dordzsi nagyot kiáltott:
Gombóc! Ott van Gombóc!
És valóban ő volt. Előrenyújtotta a nyakát, és úgy vágtatott a cél felé,
mint a leggyorsabb lovak.
A nézőközönség előbb nem jutott szóhoz a csodálkozástól, aztán amikor
felismerték a hófehér tevecsikót, mindenki nagy nevetésben tört ki, és
biztatni kezdték:
Hajrá, Gombóc! Gyerünk, Gombóc!
 A pajkos tevecsikó pedig, mintha csak megértette volna a biztatást, még
gyorsabb ügetésbe fogott. Púpocskái jobbra-balra billegtek, füle pedig mint

apró zászló úszott a szélben.

Aztán hipp-hopp, Gombóc egy utolsó, hatalmas ugrással elszakította a
célszalagot.
Hangos kiáltozással futottunk Gombóchoz, aki büszkén álldogált az
elszakított szalag mellett, s az orrával megpiszkálta a rózsaszínű pántlikát,
biztosan azért, hogy megpróbálja, nem lehetne-e megenni.
Dordzsi és Csoló megveregették a púpocskáit, de azért a szidás sem
maradt el.
Nem szégyelled magad, Gombóc?! – kiáltotta Csoló. – Megzavarni a
versenyt?
Gombóc lehajtotta a fejét, és bűntudattal pislogott ránk. Persze azért
látszott rajta, hogy örül a győzelmének.
Az igazi győzteseket már javában ünnepelte a közönség. Ceceg is, aki
az óvodások versenyét nyerte, és egy iskolásfiú is, szép, ezüstből készült
serleget kapott, amelynek az oldalára egy bácsi ott a helyszínen rávéste a
győztesek nevét.
Hát Gombóc meg merre van?
Gombóc, ahogy meghallotta, hogy őt keresik, behúzta a fülét, és elbújt
mögöttünk. Csak a hátunk mögül nyújtogatta kíváncsian a nyakát, hogy
vajon mit akarhat tőle az az ismeretlen bácsi.
A vésnök bácsi akkor elővett a zsebéből egy szép nagy, kerek
ezüstlapot, amely rózsaszínű szalagra volt fűzve.
Nézzetek csak ide! – mutatta.
Dordzsi a kezébe vette az érmet, s vígan felkiáltott:
Hiszen itt van rajta Gombóc! Nézzétek csak, gyerekek!
Az érem közepén valóban ott díszelgett Gombóc; alatta a következő
felirat:
 „A teveverseny egyetlen indulójának és győztesének: Gombócnak."

Valamennyien jobbra-balra dőltünk a nevetéstől, amikor a vésnök bácsi

Gombóc nyakába akasztotta a győztesnek járó érmet.
 Gombóc és a szárított túró

Ezen a reggelen aztán igazán volt mit csinálnom. Mivel nem akartam, hogy
bárki is zavarjon, csendben kisompolyogtam a patakocska partjára, és
leheveredtem a selymes fűre. Körülöttem ezernyi méhecske zümmögött a
virágokon, közöttük lepkék kergetőztek; Gombóc még aludt lenn a faluban,
így aztán nem volt, aki megkergesse őket.
Ölembe vettem füzetemet és a színes ceruzáimat, s törni kezdtem a
fejem, hogy mit is rajzoljak bele a füzetbe.
Először is belerajzoltam az óriások konyháját, amint ott ülünk a
források partján, és főzzük a tojásokat. Aztán Gombócot, amint
beleszimatol a meleg vízbe, és elfintorítja az orrát. Azután lerajzoltam a
nyíllövő versenyt és azt, amint éppen a fekete pont kellős közepébe találok
a nyílvesszőmmel.
De lerajzoltam Gombócot is, amint megnyerte az egyszemélyes
teveversenyt, és ahogy az a bácsi a nyakába akasztotta az első helyezettnek
járó díjat.
Éppen kész lettem, amikor a falu felől harsány kiáltozást, nyihogást
hallottam. Fel sem kellett néznem, tudtam, hogy Gombóc és Csoló
igyekszik a jurta felé.
Dordzsi merre van? – kérdezte a sietéstől kifulladva Csoló.
Benn a jurtában – mondtam.
Ebben a pillanatban Dordzsi kidugta a fejét az ajtón, s amikor meglátta,
hogy Csoló és Gombóc megérkeztek, kiszaladt a rétre, és futott, ahogy
csak bírt.
Ma hova megyünk kirándulni? – kérdezte Csolót, és bukfencezett
egyet a zöld réten.
Ma sehova. Anyukám azt kéri, hogy segítsünk neki. Ma túrót szárít…
Vigyázni kell a kiteregetett túróra! Értitek?
Összenéztünk Dordzsival. Szólni egyikünk sem mert; nem akartuk,
hogy Csoló butának tartson bennünket. Hogyhogy szárítani a túrót? A túrót
megvesszük a boltban, betesszük a hűtőszekrénybe, aztán ha megéhezünk,
megesszük. Szárítani meg minek? Hiszen éppen akkor rossz a túró, ha
megszárad és kemény!
Csolóék jurtája körül már nagy volt a sürgés-forgás, amikor
odaérkeztünk. Tejet öntöttek nagy dézsákba, s hatalmas fakanalakkal
kavargatták őket; a gyerekek meg ott futkostak a dézsák között, s ha a
felnőtteknek valami dolga akadt, nagy lelkesedéssel fogták meg a kanalak
nyelét.
Csoló anyukája örömmel fogadott bennünket.
Szeretitek a túrót és a tejből készített finomságokat, gyerekek? –
kérdezte tőlünk.
Szeretjük bizony! – mondta Dordzsi, és én is bólintottam. Hiszen
tényleg szeretjük a túrót is és a sajtot is, csak azt nem tudtuk elképzelni,
hogy ezekből a tejes kondérokból hogyan jön ki a túró?
Ekkor Csoló anyukája gyanút foghatott, mert hozzám fordult, és
megkérdezte tőlem:
Aztán mondd csak, Bimba, tudod-e, hogy honnan vesszük a tejet?
Mi a boltból! – mondtam büszkén.
 A gyerekek körülöttem kuncogni kezdtek, s én nem értettem, hogy
miért. Igenis, mi a boltból vesszük a tejet!

Na és a boltba honnan kerül a tej? – kérdezte az anyuka kíváncsian.

„Nem tetszik kifogni rajtam, Ulánbajir néni – gondoltam nagy
ravaszul."
Hát alighanem a tejgyárból… Egyszer meg is akartuk látogatni a
tejgyárat az óvodával, csak aztán valamiért mégsem mentünk… Pedig ott
van a tejgyár nem messze az óvodától!
Csoló anyukája akkor hangosan felnevetett, és megsimogatta a fejem.
Persze, honnan is tudnád – mondta. – Pedig, akárcsak régen, most is a
tehenek adják a tejet… Most is éppen úgy megfejik őket, mint régen,
legfeljebb géppel, és nem kézzel… A gépet meg úgy hívják, hogy
fejőgép…
És a kisborjak? – kérdeztem, és nagyon megsajnáltam őket, hogy az
emberek elisszák előlük a finom tejecskét.
Marad azoknak is elég – felelte Csoló anyukája. – Csak annyit fejnek
ki, amennyi nem kell a borjaknak. Meg aztán a kisborjak nem is szopnak
nagyon sokáig… Jobban szeretik a friss, zöld füvet… De azért is hívtalak
benneteket ide, hogy jól nézzetek meg mindent. Ilyet a városban úgysem
láthattok! – Ezzel tapsolt néhányat a tenyerével. – Hát akkor, gyerekek,
kezdődhet az altáji túrógyártás!
Csoló anyukája egy lapos fával elsimította a zsákból kiöntött, folyékony
valamit, ami olyasféle volt, mint a kenősajt.
Tudjátok, gyerekek – magyarázta -, a tejből ki kell választani a zsírt és
a tejfölt. Ezt pedig úgy csináljuk, hogy köpüljük a tejet… A köpülés annyit
jelent, hogy egy fadézsába öntjük, s egy hosszú bottal, a köpülőfával addig
rázzuk, kevergetjük, amíg a tej föle és a zsírja külön nem válik. Ezt aztán
leszűrjük, zsákba tesszük, felaprítjuk, aztán a napon megszárítjuk… Majd
meglátjátok, hogy milyen finom lesz! Mars innen, Gombóc! Legelj csak
füvet, az való neked!
 Amikor Csoló anyukája szép egyenletesre kente a zsákok tartalmát,
bement a jurtába, kihozott még egy sátorlapot, és azt is a fűre terítette.

Most pedig szétvagdaljuk a túrót, így ni! – Ezzel mindegyikünknek

adott egy kést, és megmutatta, hogyan kell. Szép vékony csíkokat vágott le
a túrólapból, majd amit levágott, a másik sátorlapra tette, vigyázva, hogy a
levágott csíkok ne éljenek össze. Éppen olyanok voltak így, mint a
csokoládészeletek, csak nem barnák, hanem fehérek.
Amikor az összes túrót felszeleteltük, Csoló anyukája felegyenesedett,
megropogtatta a derekát, aztán így szólt:
Most jön a legnehezebb feladat, gyerekek… Ezért is kértem, hogy
segítsetek nekem… Addig kell őrizni a túrót, amíg meg nem szárad. Ha itt
hagynánk őrizetlenül, egykettőre megennék az egészet a madarak. Így
meg, ha ti itt vagytok, nem leselkedik rá veszély. Talán csak Gombóc. Őt
meg tartsátok féken, és zavarjátok el a madarakat. Nekem még sok dolgom
van az állatok körül. Mire délutánra visszajövök, meg is szárad a túró…
Hát akkor viszontlátásra, gyerekek!
Csoló anyukája elment a többi felnőttel, mi pedig egyedül maradtunk.
Egy darabig még ott tébláboltunk a száradó túró mellett, aztán
meguntuk. Elhatároztuk, hogy őrt állítunk a sátorlap mellé, mi pedig
elmegyünk messzebbre játszani.
Csodák csodájára azonban senki sem akart őr lenni. Végül is Csoló
ráparancsolt a húgára, Cecegre, hogy őrködjön egy kicsit, amíg mi
játszunk. Láttam, hogy Cecegnek nem nagyon tetszik a dolog, de hát végül
mégiscsak elvállalta az őrséget. Mi pedig játszottunk a jurta mögött.
Egyszerre csak eszembe jutott, hogy szegény Gombóc mekkora
szemeket meresztett a túróra, és hogy milyen örömmel evett volna belőle.
Ha megszárad, úgysem tudja elrágni, hiszen még a füvet is alig tudja
elnyámmogni.
Gombóc mintha csak megsejtette volna, hogy miről gondolkozom,
odafutott hozzám, és megnyalta a kezem.
Gyere, Gombóc, kapsz egy kis túrót – súgtam neki, és észrevétlenül
odalopakodtunk a sátorlaphoz. Ceceg éppen a babáját öltöztette, így aztán
gyorsan elcsentem Gombócnak két túrócsíkot. Gombóc szempillantás alatt
befalta mind a kettőt, és vágyakozva nézett rám.
Többet nem szabad, Gombóc – mondtam, és szomorú szívvel
visszalopakodtunk a többiekhez. Játszás közben nagyon gyorsan múlt az
idő, és egyszerre csak azt vettük észre, hogy Csoló anyukája már vissza is
jött, és a túrócsíkokat szemléli. Összeráncolta a szemöldökét, megcsóválta

a fejét, de aztán nem szólt semmit. Én egy kicsit megijedtem, mert biztos
voltam benne, hogy azt hiányolja, amit Gombócnak adtam.
 Uzsonnára aztán jól belakmároztunk a finom altáji túróból, s Ulánbajir
néni Gombócot is megkínálta. Gombóc azonban, csodák csodájára csak
elfintorította az orrát, és elinalt az anyukája felé. De mintha ma
gömbölyűbb lett volna a pocakja, mint máskor…
Ebéd után aztán nem bírtam tovább a titkomat, és bevallottam a fiúknak:
Csak azt nem értem, hogy Gombóc miért nem kért a túróból… Hiszen
nem is száradt meg annyira… És amikor adtam neki délelőtt kettőt…
titokban… azt megette.
Dordzsinak erre elpirult a füle.
Én is adtam neki kettőt, és azt is megette…
Amit én adtam, azt is megette – mondta Csoló is.
Kiderült, hogy titokban valamennyien sorban megvendégeltük a ravasz
tevecsikót. Így aztán nevetve néztünk utána, ahogy anyukája felé futott,
tele pocakkal, s valóban olyan volt, mint egy óriási Gombóc.
 Az óriások fürdőszobájában

Éppen Gombócra vártam a patak partján, amikor Nagyapó kijött a jurtából,

nagyot nyújtózott, ásított, és az eget kezdte kémlelni.
Mit csinálunk ma, Nagyapó? – kérdeztem.
Elmegyünk kirándulni – felelte Nagyapó, és felmutatott a hegyek
csúcsára. – Felmegyünk oda, ni! Ma alighanem ellátogatunk az óriások
fürdőszobájába. Mit szóltok hozzá, gyerekek?
Én nagyot kiáltottam örömömben, és bukfencet vetettem a fűben,
Dordzsi pedig eltűnt a jurta belsejében, és egy-két szempillantás alatt
magára kapkodta a ruháit.
Nagyapó előkészítette tarisznyáinkat, aztán a csak nemrégen felkelt nap
felé nézett.
Hm… Nem tudom, hol késhetnek… Hiszen már itt kellene lenniük!
Hurrá! Hurrá! – kiáltottuk Dordzsival, mert kitaláltuk, hogy Nagyapó
Csolót és Gombócot is meghívta a kirándulásra. S csakugyan. Alighogy a
nap egy picikét feljebb kapaszkodott az égi létrán, a falu felől hangos
nyihogás hallatszott. Oda sem kellett néznünk, úgyis tudtuk, hogy Gombóc
ugrándozik a zöld mezőben, kajla füle lobog a szélben, nyomában pedig
Csoló szedi a lábát. Kezdődhet hát a régen várt kirándulás!
Már a hegyoldalban kapaszkodtunk felfelé, amikor eszembe jutott
valami, amit Nagyapó korábban mondott. Ezért aztán gyorsan meg is
kérdeztem tőle:
 Mit is mondtál az előbb, Nagyapó? Hova megyünk ma kirándulni?
Nagyapó hamiskásan elmosolyodott.

Hát, ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy ellátogatunk az óriások

fürdőszobájába.
 Óvatosan felpislantottam a három magas hegycsúcsra, az óriásokra.
Éppen felhő úszott el az arcuk előtt, ezért aztán nem láthattam, vajon
tetszik-e nekik az ötlet, hogy ismét meglátogatjuk őket. Ez a
fürdőszobadolog azért még mindig fúrta az oldalamat.
Nagyapó – kérdeztem –, honnan tudod, hogy az óriásoknak van
fürdőszobájuk?
Nagyapó megtörölte a homlokát, és egy szusszanásnyi időre
megpihentünk.
Már miért ne lenne? – csodálkozott rám. – Ha konyhájuk van,
fürdőszobájuk is lehet, nem?
Erre aztán nem tudtunk mit mondani. Még Csoló is gondterhelten
ráncolta a homlokát, pedig ő már sok mindent tudott az óriásokról, hiszen
itt nőtt fel a lábuknál. A fürdőszobájukról azonban, úgy látszik, még ő sem
hallott.
Egyedül Gombóc nem törődött az óriásokkal. Egyre csak ott turkált az
orrával az ösvény szélénél, s nagyokat ugrott ijedtében, ha egy lódarázs
dühös zümmögéssel az orra felé repült. Ilyenkor mögénk bújt, és bölcsen
megvárta, amíg elmúlik a veszély.
Egyszerre csak Gombóc hangosat nyikkantott, és ismét bedugta az orrát
a sövény menti fűcsomók közé.
Gyere onnan, Gombóc, mert megcsíp a lódarázs! – figyelmeztette
Gombócot Csoló.
A tevecsikó azonban ügyet sem vetett rá; benyújtotta a nyakát a bokrok
közé, és szinte azonnal hangos csámcsogás verte fel a környéket.
Mondanom sem kell, hogy mind a hárman ott tolongtunk a pajkos
tevecsikó mögött, és lestük, hogy mit talált. S csodák csodájára, az egész
hegyoldalt, amerre csak a szemünk ellátott, mindenütt piros gombolyagok
borították. A gombolyagok közül pedig csoda finom illat kerekedett felénk.
Nagyapó a piros gömböcökre mutatott.
Ökörszem – mondta –, azaz szamóca… Igazán finom csemege.
Megtölthetitek a bendőtöket, és a tarisznyába is tehettek belőle.
Így hát letelepedtünk az ösvény szélére, és lakomázni kezdtünk. Nem
emlékszem, hogy valaha is ettem volna ilyen finomat az életemben. Talán
még a tojás sem esett ilyen jól az óriások konyhájában.
Egyszerre aztán, valahol a közelünkben, megreccsent egy ág, s valami
nagy koppanással Csoló orrára pottyant. Csoló felpattant, és szinte
ugyanabban a pillanatban hasra is esett. Beleakadhatott a lába egy
gyökérbe, és az ránthatta a földre.
Valaki orrba dobott – panaszkodott Csoló, és az orrára mutatott.
S valóban, egészen az orra tövénél piros folt látszott: egy fenyőtoboz
nyoma. Én éppen egy hatalmas ökörszemet találtam, s a számba dugtam,
amikor Gombóc ijedten ugrott egyet, s farkát a hátulsó lábai közé csapta. A
magasról hullott fenyőtoboz Gombóc púpját érte.
Ekkor már én is komolyan megijedtem.
Ne menjünk tovább, Nagyapó! – mondtam, és éreztem, hogy remegni
kezd a lábam. – Dobálnak az óriások!
Nagyapó azonban nem ijedt meg.
Inkább a törpék – mondta nyugodtan, és bekapott néhány szamócát. –
Nézzetek csak fel a fára!
Hiába emeltük azonban fel a fejünket, nem láttunk semmit.
Arra a nagy ágra – mutatta Nagyapó az ujjával. Szemünkkel követtük
az ujja irányát, s egyszerre csak megpillantottuk a mókusokat, amint az
ágon ültek, és bennünket figyeltek. Apamókus, anyamókus és három
csemetéjük. Izgatottan mozgatták a farkukat, s gömbölyű gombszemüket

egy pillanatra sem vették le rólunk.

Mit akarnak tőlünk, Nagyapó? – kérdeztem, és egyszerre elszállt a
félelmem.
Alighanem azt, hogy most már álljunk tovább… Féltik tőlünk a
csemegéjüket. Nem elég, hogy a mackók dézsmálják, még mi is idejövünk,
és elesszük előlük…
Mackók? – kérdezte Csoló ijedten. – Hát medvék is járnak erre?
De járnak ám! – felelte Nagyapó. – Éppen azért jobban is tesszük,
hogyha gyorsan szedjük a sátorfánkat. Vár bennünket az óriások
fürdőszobája.
Így hát folytattuk az utunkat felfelé. Csak akkor pihentünk meg néha-
néha, amikor a tevecsikó elmaradt mögöttünk. Mert bizony a jóllakott
Gombócnak nem volt ínyére a hegymászás.
Egyszer aztán, egy nagyobb kanyarulat után, úgy látszik, végleg
elhatározta, hogy nem jön tovább. Lehevert egy bokor árnyékába, behunyta
a szemét, s nagy ravaszul úgy tett, mintha aludna.
Nagyapó gondterhelten összehúzta a szemöldökét, és azt latolgatta,
hogy itt merjük-e egyedül hagyni Gombócot. Mi lesz vele, ha valóban erre
találna kóborolni egy medve?
Csoló nem szólt semmit, csak letépett egy fűszálat, s piszkálni kezdte
vele Gombóc orrát. A ravasz tevecsikó még mindig behunyva tartotta a
szemét, de akkorákat fintorított az orrával, hogy majd megszakadtunk
nevettünkben. Még Nagyapó is egy fának támaszkodott, és harsogva
hahotázott.
Végre Gombóc nem bírta tovább a csiklandozást, felpattant, és egy
akkorát tüsszentett, hogy majd legurultunk valamennyien a hegyoldalról.
Aztán ránk nézett szemrehányóan, és megadóan bandukolni kezdett
előttünk.
 Ne félj, Gombóc, nem tart már sokáig! – biztatta Nagyapó a lusta
tevecsikót. – Ez az utolsó kaptató!
Néhány perc múlva aztán olyan látványban volt részünk, amilyenben
még soha. Csoló is és Dordzsi is eltátotta száját a gyönyörűségtől, s még
Gombóc is elfelejtette, hogy korábban megsértődött. Izgatottan nyihogott
mellettünk, és örömében a púpjait billegette.
Éppen az orrunk előtt, néhány lépésnyi távolságban, gyönyörű, tiszta
vizű tó csillogott a napfényben, körülötte pedig sötétzöld ruhás fenyőfák
susogtatták tűleveleiket. A fák néha-néha meghajoltak, hogy
gyönyörködjenek tükörképükben, ami ott látszott a tó vizében.
Tengerszem – mondta Nagyapó, és letelepedett a víz partjára. – Az
óriások fürdőszobája!
Az óriások fürdőszobája – suttogtuk megilletődötten valamennyien.
Én akkor felpislantottam az óriásokra, hogy megnézzem, vajon mit
szólnak a látogatásunkhoz. A felhők közben elúsztak a hegycsúcsok elől, s
az óriások arca napfényben ragyogott. Fehér kucsmájuk félrebillent,
mintha csak üdvözöltek volna bennünket. Úgy látszik, tetszett nekik, hogy
megcsodáljuk a fürdőszobájukat.
Tudjátok, hogy hogyan keletkeznek az ilyen hegyi tavak, gyerekek? –
kérdezte Nagyapó.
Csak összenéztünk, és nem válaszoltunk. Még az iskolás Dordzsi sem
tudta.
Hát tűzhányót láttatok-e már? – kérdezte Nagyapó.
Mindhárman bólintottunk.
Én a televízióban – mondta Csoló.
Mi is – tettem hozzá sietve.
 Akkor azt is tudjátok, hogy a tűzhányónak a tetején van egy nagy
lyuk, ahonnan kiömlik a lángoló…
Láva – vágtam közbe.
Úgy van, Bimba – helyeselt Nagyapó. – A tűzhányóból kiömlik a
forró láva… S ha már kiömlött, és a tűzhányó nem tör ki többé, a hegy
tetején ott marad egy nagy üres teknő… Olyan, mint a tölcsér teteje…
Ebben a tölcsérben aztán összegyűlik a víz, mondjuk, beleömlik egy hegyi
patak, és máris kész a hegyi tó… Add csak ide a füzetedet, Bimba!
Előkerestem a füzetemet, és odaadtam Nagyapónak. Ő pedig
belerajzolta a hegyi tavat.
S az egész valóban úgy nézett ki, mint egy óriási tölcsér, amelynek
eltömődött a szára, és a láva nem tudott kijönni többé a föld alól a
felszínre. A tölcsér teknőjében pedig ott csillogott a hegyi tó.
Ez a hegy is tűzhányó volt valamikor? – kérdezte Dordzsi
megilletődve.
Az bizony – mondta Nagyapó. – De már sok-sok ezer éve kihűlt, és
nem is tör ki többé. A tetején lévő mélyedésbe meg, amit úgy hívnak, hogy
kráter, berendezték az óriások a fürdőszobájukat… Beköltöztették a hegyi
tavat!
Csodálkozva és tisztelettel bámultuk a vizet, amíg csak Nagyapó ki nem
adta a jelszót:
Előszedhetitek a fürdőruhátokat… A víz széle ilyenkor már melegebb
szokott lenni… Csak aztán óvatosan… és pár lépésnél ne menjetek beljebb,
mert arra már nagyon mély.
Hangos kiáltozással mártottuk meg magunkat a vízben. S bár a
napsugarak is velünk együtt fürödtek, mégis hideg volt, mintha csak jég
úszott volna a közepén. Hamarosan ki is másztunk, és sokáig süttettük
magunkat a nappal.
Nagyapó közben jóízűen aludt egy bokor árnyékos tövében, Gombóc
pedig értetlenül csóválta a farkát, és nem győzött csodálkozni rajtunk, hogy
miért másztunk bele egy ekkora, óriási vízbe, amikor nem is volt muszáj.
 Találkozás az ős-gombóccal

Alaposan megéheztünk a fürdésben és a napozásban, így aztán hamarosan

előkerültek a tarisznyák, és ebédhez láttunk. Nagyapó mindenre gondolt;
még Gombócnak is hozott egy nagy üveg tejet, s az üveg szájára
gumicumit húzott. A rakoncátlan tevecsikó ott ugrándozott körülöttünk, s
nagy cuccogás közben megitta az összes tejet. Aztán, mint aki jól végezte
dolgát, ismét leheveredett egy bokor árnyékába, és behunyta a szemét.
Gyorsan előkaptam a füzetemet és a színes ceruzáimat, s lerajzoltam,
amint Dordzsi cumiztatja Gombócot. Legszívesebben magamat tettem
volna Dordzsi helyére, de hát még rajzban is mindig igazat kell mondani.
Az igazság pedig az volt, hogy Dordzsi cumiztatta, mert ezen a napon
őrajta volt a sor. Nem tudom, említettem-e már, hogy Gombóc
cumiztatásának szigorú rendje volt: egyik nap Dordzsi, a másikon pedig én
etettem a rakoncátlan tevecsikót. Csoló nem vett részt Gombóc
táplálásában, hiszen falusi gyerek volt, s neki nem volt újdonság egy
mindig éhes kis állat.
Gondosan kiszíneztem a rajzot, s amikorra készen lettem, Nagyapó is
befejezte a csomagolást. Dordzsi kiöblítette Gombóc cumisüvegét a
tengerszemben, Csoló pedig leszedte a bokrok ágaira akasztott
fürdőruhánkat. Csak Gombóc nem csinált semmit; behunyt szemmel hevert
a bokor alján, és csak a lábait mozdította meg néha-néha. Biztosan arról
álmodott, hogy a pusztán csatangol, virágok között, a nagy szárnyú, tarka
lepkék pedig csúfondárosan csalogatják maguk után.
Amikor készen lettünk, várakozón Nagyapóra néztünk. Gondoltuk,

hogy valami meglepetést még tartogat a számunkra, hiszen nagyon korán

volt még ahhoz, hogy hazafelé vegyük utunkat. Nagyapó akkor így szólt
Csolóhoz:
Elhoztad az elemlámpát, Csoló?
Elhoztam, Nagyapó – mondta Csoló, és a tarisznyájára ütött.
Dordzsi is meg én is eltátottuk a szánkat a meglepetéstől. Elemlámpa
világos nappal? Csak nem akar Nagyapó este vagy éjszaka is a hegyekben
maradni velünk? Hát aludni hol fogunk? És ha jönnek a medvék vagy a
farkasok?
Nagyapó akkor a tó melletti, hegynek felfelé vezető ösvényre mutatott.
Azon megyünk tovább, gyerekek. Csak egy kis kitartás, és valami
nagyon érdekeset fogtok látni! Hé, Gombóc! Ébresztő, te lustaság!
Elindultunk, szorosan Nagyapó nyomában. Gombóc leghátul baktatott,
megadva magát sorsának.
Én Csoló mellé lopakodtam, és úgy, hogy Nagyapó ne hallja,
megkérdeztem tőle:
Miért kellett elhozni az elemlámpát, Csoló? Csak nem maradunk
éjszakára az erdőben?
Csoló megrázta a fejét.
Biztosan nem… Éjszaka nagyon hideg van, és nincs jurtánk…
Nagyapó kitalált valamit. Csak tudnám, hogy mit!
Ettől aztán nem lettem okosabb. Beletörődtem hát, hogy kivárom a
végét, mit tervezett Nagyapó ma délutánra.
Nagyapó egyszer csak megállt, kicsit félrehúzódott az ösvényen, s
megvárta, míg a kelletlenül bandukoló Gombóc melléjé ér. Megsimogatta a
tevecsikó nyakát, aztán így szólt:
No, Gombóc, hamarosan találkozunk az őseiddel… Köszönj szépen
nekik!
 Ezzel a sor legvégén folytatta az útját.
Mind a hárman egymásra néztünk. Gombóc találkozni fog az őseivel?
Hát ez meg mi? Talán nem is jól értettük, amit Nagyapó Gombócnak
mondott…
Egyszerre csak Nagyapó előreszólt:
Nemsokára egy tisztásra érünk… Ott aztán véget is ér az ösvény.
S valóban, alighogy kimondta, máris felbukkant előttünk a tisztás, ahol
megállapodtunk, és lecsüccsentünk a fűre. Izgatottan vártuk, hogy
Nagyapó megszólaljon.
És Nagyapó meg is szólalt:
Tudjátok-e, gyerekek, hogy sok-sok ezer évvel ezelőtt kik éltek a
Földön?
Mind a hárman gondolkozni kezdtünk, s nekem eszembe jutott a
sivatagban az ősállat, amit a régész bácsik kiástak.
Ősállatok – mondtam. – Ősgyíkok meg mindenféle mások…
És őstigrisek – tette hozzá Csoló.
Úgy van – bólintott helyeslően Nagyapó. – Na és emberek nem éltek?
Biztosan éltek – mondtam habozva. – Ha ősállatok voltak, akkor
biztosan ősemberek is voltak.
Bizony voltak, kisunokám – dicsért meg Nagyapó, és megsimogatta a
fejem. – Ezen a vidéken is, az Altaj-hegységében, éltek ősemberek… És
azt tudjátok-e, hogy mit csináltak ezek az ősemberek? Hogyan éltek, és hol
laktak?
Sajnos, ezekre a kérdésekre nem tudtam válaszolni… Az óvodában nem
tanultuk, apukám pedig még nem mesélt róluk. Láttam, hogy Csoló is
összeráncolja a szemöldökét, és csendben marad. Neki sem mesélhetett
még senki az ősemberekről.
Dordzsi azonban sok mindent tudott.

Persze, neki könnyű, mert iskolás, s egyszer a tanító néni elvitte az

egész osztályt a múzeumba, és töviről hegyire elmagyarázott mindent az
ősemberekről.
Az ősemberek állatokra vadásztak, és ha sikerült elejteni őket,
lenyúzták a bőrüket, és ruhát készítettek belőle maguknak… Hogy ne
fázzanak télen.
Nos, és hol laktak? – kérdezte Nagyapó.
Hát… alighanem barlangokban – felelte tétovázva Dordzsi.
Úgy bizony – helyeselt Nagyapó. – Barlangokban laktak. Ha tüzet
gyújtottak benne, nem fáztak télen sem, ezenkívül a barlang védelmet
nyújtott a vadállatok ellen is… s az ősemberek szépen ki is díszítették
lakóhelyüket.
Kidíszítették? – kérdeztem csodálkozva.
Kifestették a barlang falát – mondta Nagyapó. – Mert az ősemberek is
tudtak festeni, méghozzá nagyon szépen… Nem láttatok még olyan
könyvet, amelyben barlang falára festett képek voltak?
Megráztuk a fejünket.
Sebaj – mondta Nagyapó. – Most megnézhetitek a valóságban. Éppen
a fejünk felett van az ősemberek barlangja.
Izgatottan felkaptuk a fejünket, és felfele néztünk a felettünk magasodó
domboldalra. És pontosan a fejünk felett valóban egy barlang bejárata
látszott. Mellette mindenféle bokrok nőttek, s félig-meddig eltakarták a
nyílást.
Az ősemberek idejében is ilyen lehetett – mondta Nagyapó. – Ha
bokrok voltak a bejárat előtt, az ellenség vagy a vadállatok nehezebben
tudtak rájuk bukkanni…
Hű, de okosak voltak az ősemberek! – mondta Csoló csodálkozva.
Bizony okosak – helyeselt Nagyapó, és elkezdett felkapaszkodni a
meredek domboldalon, mi pedig uzsgyi, utána! S már a fele utat is
megtehettük a barlang szája felé, amikor méltatlankodó nyöszörgés ütötte
meg a fülünket. Hátrafordultunk, s láttuk ám, hogy Gombóc a két hátulsó
lábán ül, és sértődötten mozgatja lapátfölét. Látszott rajta, hogy szeretne
velünk jönni, csak éppen apró kis patáival nem tud megkapaszkodni a
meredek domboldalban.
Gyorsan elhatároztuk hát, hogy mentőexpedíciót szervezünk
Gombócnak. Visszamásztunk hozzá mind a hárman; én átöleltem a nyakát,
és húztam felfelé, Csoló meg Dordzsi hátulról tolták. Így ni, ahogy a képen
látjátok.
 Hamarosan fel is érkeztünk a barlang bejárata mellé. Nagyapó elkérte
Csolótól a zseblámpát, és bevilágított a sötétbe. Hosszú, egyenes út
vezetett valahová a messzeségbe, talán egészen a hegy gyomráig.
Nekem kicsit remegni kezdett a lábam, és láttam, hogy Dordzsit és
Csolót is félelem környékezi. Gombóc meg egyenesen nyüszítésbe fogott,
és felágaskodtak a fehér szőrpihék a púpján.
Nagyapó úgy tett, mintha nem venné észre, hogy félünk, és megindult a
barlang belsejébe. Én még mindig átölelve tartottam Gombóc nyakát,
Dordzsi és Csoló pedig hátulról tolták. A kemény munkában aztán
megfeledkeztünk a félelmünkről.
Egyszerre csak Nagyapó a falra világított a zseblámpával. S még a
lélegzetünk is elállt a meglepetéstől. Egy egész falu volt odarajzolva; sok-
sok ember, amint éppen költözködnek valahova. Nagy, kétkerekű kocsikon
ültek, a kocsik elé pedig tevék voltak fogva. Éppen úgy utaztak, mint mi a
sivatagban.
Ahogy Nagyapó továbbvillantotta a fényt, újabb embereket láttunk,
amint kilőtték nyílvesszőiket az előlük menekülő állatok után. Sőt egyikük
még dárdát is dobott feléjük. Az állatok meg futottak, amerre a szemük
látott.
Egyszerre csak nagyot kiáltottam:
Oda nézzetek, ott van Gombóc!
S valóban, a falról Gombóc nézett ránk. Egy kis fehér tevecsikó volt
odafestve, olyan szépen, mintha csak élő lenne. Szinte vártuk, hogy lelép a
falról, és barátkozni kezd velünk.
Gombócnak a meglepetéstől elállt a lélegzete.
Előbb csak nyihogni kezdett, majd örömteli ugrándozásba fogott, talán
hogy azt a másikat lecsalogassa a falról.
Ez egy ős-Gombóc – suttogta Dordzsi.
Az ős-Gombóc pedig mintha csak megértette volna, hogy róla
beszélünk, ránk mosolygott.
Sokáig nézelődtünk még a barlangban, aztán amikor fázni kezdtünk,
abbahagytuk a szemlélődést.
Hazafelé menet pedig nagyokat hallgattunk, és én tudtam, hogy
valamennyien az ős-Gombócot sajnáljuk, amiért mindörökre ott kell
maradnia abban a sötét barlangban. Szomorúan lógattuk a fejünket, csak
Gombóc nézett hátra szinte minden lépés után kíváncsian, hogy nem fut-e
utána ős-testvérkéje.
 Vége a nyárnak

Olyan gyorsan elrepült a nyár, hogy alig vettük észre. Talán csak az tűnt
fel, hogy Gombóc egyszer csak abbahagyta a szopást, és bősz legelészésbe
kezdett. Aztán az is furcsának látszott, hogy a tevecsikó, aki kezdetben
csak akkora volt, hogy le kellett hajolnunk, ha meg akartuk simogatni, a
fejünkre nőtt. Még mindig szívesen eljátszadozott ugyan velünk, de
gyakran egész délutánokra eltűnt, hogy a többi tevegyerekkel hancúrozzon
a pusztán.
Egyszerre csak megjelentek az első sárga levelek a fákon. A
napocskának is sárga udvara támadt, s a puszta is sárga színt öltött. A
hegyek hósipkája megnövekedett, s az égen vándormadarak repültek dél
felé.
Azon a délelőttön Nagyapó bement a faluba, hogy ügyes-bajos dolgait
intézze. Amikor visszajött, mintha kicsit szomorkás lett volna a szeme.
Matatott valamit a jurtában, aztán hozzánk fordult.
Megérkezett hát az arany ősz, gyerekek – mondta.
Arany ősz? – kérdeztük csodálkozva.
Erre mifelénk, az Altaj-hegységben, így hívják… Hiszen csupa-csupa
arany minden; a fák, a bokrok, a puszta. Megérkezett bizony az arany ősz!
A nyitott ajtón keresztül kilestünk a pusztára, ahol, mintha csak
Nagyapónak helyeselnének, búsan bólogattak a sárga fűszálak.
Nagyapó így folytatta:
 Az arany ősszel együtt egy távirat is érkezett Ulánbátorból.
Megjött Apa és Anya? – kérdeztük egyszerre Dordzsival.
Meg bizony – mondta Nagyapó. – Hazajöttek Magyarországról. S az
is benne áll a táviratban, hogy holnapután várnak benneteket az ulánbátori
repülőtéren… Vége hát a nyárnak, gyerekek!
 Egyszerre voltunk szomorúak is és boldogok is. Szomorúak, mert el kell
búcsúznunk Nagyapótól, Gombóctól, Csolótól, a gyerekektől és a hósipkás
óriásoktól, s boldogok, mert viszontláthatjuk Apát és Anyát, ulánbátori
barátainkat, és én ráadásul még iskolába is megyek…
Aztán elérkezett a búcsú pillanata. Feladtuk a csomagjainkat a
repülőgépre, elköszöntünk Nagyapótól és a gyerekektől. Szinte a falu
összes gyereke kikísért bennünket, s egyszerre tele lett a zsebünk a sokféle
ajándékkal, amit búcsúzóul kaptunk tőlük. Szarvasagancs nyelű kés,
tűzliliom gumója, színes kavicsok kucorogtak zsebünk mélyén.
S a gyerekek között ott állt Gombóc, fülét lehorgasztva, gömbölyű
gombszemével nézett bennünket.
Viszontlátásra, Gombóc! – kiáltottuk, amikor a repülőgép motorjai
beindultak, s megsimogattuk a rakoncátlan tevecsikó púpocskáit. Gombóc
megnyalta a kezünket; látszott rajta, hogy igazán szomorú.
Aztán egyszerre csak felkapta a fejét, s a puszta felé pislogott, ahol
tevecsorda bukkant fel a láthatáron. S a pajkos tevecsikó még nyihogott
egyet felénk, talán elköszönt tőlünk, majd megfordult, és uzsgyi,
elvágtatott a tevék után. Ebből aztán megértettük, hogy Gombóc is felnőtt,
s inkább keresi már a hozzá hasonló tevék társaságát, mint az emberekét.
A repülőgép felemelkedett, s mi meg sem álltunk Ulánbátorig.
Apa és Anya a repülőtéren vártak bennünket. Elmondták, hogy egy-két
év múlva ismét Magyarországra utaznak, s akkor már bennünket is
magukkal visznek. Mondanom sem kell, nagyon örültünk a jó hírnek.
Néhány nap múlva pedig megkezdődött az iskola. Előtte persze még
bementem az óvodába, s odaadtam Dólma néninek a füzetemet, amibe
nyári kalandjaimat rajzoltam.
 S képzeljétek csak el, az első órán, amit már egy új néni, a tanító néni
tartott, a nevemen szólított. Én felálltam, ahogy illik, s akkor a tanító néni
átadott egy szép, nagy mesekönyvet, s mivel még akkor nem ismertem a
betűket, felolvasta, hogy mi van beleírva. Hát ez volt:

„Dólma nénitől Bimbának, aki a legszebb rajzokat készítette a nyáron."

Én persze nagyon büszke voltam rá, de csak rövid ideig, mert

megkezdődött a tanítás, és mindenre nagyon oda kellett figyelnem. Erről
azonban majd máskor mesélek nektek.
 Tartalom

Fényesforrás és a fehér sapkás hegyek .................................... 5

Az új Gombóc ....................................................................... 15
Az óriások konyhájában........................................................ 26
Nagyszakállú Kecskeapó....................................................... 36
A forradalom ünnepe és a nyíllövőverseny ............................. 46
Birkózás és lóverseny a javából! ........................................... 55
Gombóc és a szárított túró .................................................... 65
Az óriások fürdőszobájában .................................................. 73
Találkozás az ős-gombóccal.................................................. 83
Vége a nyárnak..................................................................... 93