1916.

október
Angliában háború van, Clarát pedig a nagynénjéhez küldik vidékre. A
kastélyhoz tartozó kertészlakban azonban titkok fogadják… Egy sötét,
bezárt szoba, egy rosszban sántikáló tolvaj, és egy titokzatos, éjjelente
felbukkanó fiú. Clara ugyancsak titkot őriz a háborúban harcoló
bátyjáról.
Amikor a helyzet veszélyesre fordul, össze kell szednie minden
bátorságát, hogy mentse magát és a szeretteit.
Titkok, rejtély és bátorság ötvöződik ebben a történelmi hátterű
regényben.
 A mű eredeti címe: The Carden of Lost Secrets
First published in the UK in 2019 by Usborne Publishing Ltd.
Text copyright © Ann-Marie Howell, 2019
Hungarian translation © Neset Adrienn 2022
Cover, inside illustrations and map
by Amy Grimes © Usborne Publishing, 2019
All rights reserved.

Kiadta a Manó Könyvek Kiadó Kft., az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja. 2022
1086 Budapest, Dankó utca 4-8.
www.manokonyvek.hu
Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató
Minden jog fenntartva.

Fordította: Neset Adrienn

Szerkesztette: Kertész Edina
Olvasószerkesztő: Dér Adrienn
Műszaki vezető: Rácz Julianna

ISBN 978-963-584-183-7
A családomnak
 1. FEJEZET

Az új otthon

C lara titkának súlya lehúzta a köténye zsebét, miközben magas

szárú cipőjének sarka alatt csikorogtak a kavicsok a kertészlak felé

vezető úton. Elfintorította az orrát. A ház egyáltalán nem úgy festett,
mint egy ház. Egyik oldalával beleépült egy magas, vörös téglafalba,
amely három oldalról fogta közre a konyhakerteket, elválasztva őket a
gróf hatalmas, vidéki birtokának többi részétől. A falba egy ferde,
barna ajtót illesztettek, mint egy képet, amelyet egykor valaki egy picit
jobbra pöccintett, aztán úgy maradt. Az ajtó felett egy rombuszmintás
ablak őrző szemként vigyázta a lankás, sokszínű zöldségágyásokat, a
roskatag madárijesztőket és a gyümölccsel teli almafákat.
Mrs. Gilbert, a gróf házvezetőnője, határozott léptekkel menetelt
Clara előtt az úton. Hullámos, ősz haját gondosan a vászonkalap alá
tűzte. Clara megérintette a saját tincseit. A gesztenyebarna fürtök
kócosan hullottak a vállára. Ezért ráncolta annyira a homlokát Mrs.
Gilbert, amikor megérkezett?
Clara megfordult, és a kertet nézte. Nagyobb volt szülővárosának
legnagyobb parkjánál is, és hepehupás, mintha a föld tétovázna, hogy
emelkedjen, vagy inkább süllyedjen. A kertet délről nem határolta fal,
de egy kis tó csillogott arrrafelé a kora októberi napsütésben. Négy
különböző méretű, üvegfalú melegház állt középen. Apára
visszacsapódott a nagy ablakokon, amelyekre kövér levelek tapadtak,
mintha menekülni próbálnának. Egy görnyedt hátú férfi hangosan és
hamisan fütyörészett, miközben sötét narancssárga tökkel és zöld
cukkinivel megrakott talicskát tolt a melegházak közötti úton,
egyenesen a kislány felé. Két fiatalabb férfi beszélgetett a
gyümölcsösben, hangjuk dallamát meg-megszakította a drótkosarakba
dobált almák halk puffanása. Bal oldalon, az egyik ágyásban egy másik
férfi forgatta villával a földet, és hangosan fújtatott.
A talicskát toló ember meglátta, hogy Clara nézi, és vidáman
integetett neki.
Clara majdnem visszaintett, de meghallotta Mrs. Gilbert ingerült,
az egész kertben visszhangzó hangját:
– Gyerünk már, Clara!
A talicskás ember lehajtotta a fejét, és folytatta útját
Mrs. Gilbert kinyitotta a barna ajtót. Be sem volt zárva. Clara torka
összeszorult, és a titkát is erősebben markolta, amikor belépett a komor
folyosóra Mrs. Gil bért után.
Nyelt egyet, és letette a kis bőröndöt a kikövezett padlóra. A
folyosó végén egy férfi állt, akinek szénfekete, bozontos haja a ház
alacsony mennyezetét súrolta. Egy jegyzetfüzetet és egy ceruzacsonkot
dugott a zsebébe, de a Mrs. Gilbertre vetett szelíd pillantásban
megbúvó szavakat Clara nem értette. A férfi felsóhajtott. Bánat?
Csalódás? Valami teljesen más? Bármi is volt az, Clara biztos volt
benne, hogy az ő érkezésével kapcsolatos.
– Emlékszel a férjemre, Mr. Gilbertre? – kérdezte elhaló hangon
Mrs. Gilbert.
Clara bólintott, és minden erejével azon volt, hogy mosolyt
erőltessen az ajkára. Gilberték utoljára 1913-ban látogatták meg őt és a
családját Kentben. Az három évvel ezelőtt volt, és Clarának csak
néhány emlékképe maradt a férfiról, akinek kipirult, már nem fiatal
arca arról árulkodott, hogy a gróf főkertészeként élete nagy részét a
szabadban tölti. Lovagolt is a hátán egy különösen lármás napon. Az
anyja megszidta, amikor ő és Mr. Gilbert belemártották az ujjukat a
még meleg feketeribizli-lekvárba. A férfi arcára mély ráncokat vésett a
szinte állandó mosolygás. A ráncok most is ott voltak, a mosoly
azonban nem.
– Jó napot! – köszönt neki. A hangja száraz, rekedtes volt a hosszú,
kétnapos vonatút után.
Mr. Gilbert biccentett. Néhány másodpercen át csak bámulta
Clarát.
– Isten hozott! – mondta. A hangja a lányt az anyja kókusztortájára
emlékeztette, az volt ilyen reszelős és sima egyszerre. A férfi kinyitotta
a száját, mintha szeretett volna még valamit mondani, de aztán
szemmel láthatóan meggondolta magát, megfordult, és hajával
lesöpörve egy lengedező pókhálót a mennyezetről (talán egy-két
döglött léggyel együtt), eltűnt egy ajtó mögött a folyosó végén. A
kinyíló, majd becsukódó konyhaszekrények és a teához megterített
asztal koppanó hangjaira Mrs. Gilbert összehúzta az ajkát, és sötétkék
gyapjúkabátjának ujját kezdte piszkálni.
Clara a pókhálófoszlányokat nézte, amelyek a nyitott bejárati ajtón
át besurranó szélben lengedeztek.
A szülei nem ilyen fogadtatásról meséltek neki, és ő is másra
számított. Csüggedten leengedte a vállát.
– Az erdőtől tartsd távol magad! A gróf megengedte a suffolki
puskásezrednek, hogy ott verjenek tábort. Ne vond el a cselédek és a
kertészek figyelmét holmi cseverészéssel! Semmilyen körülmények
között ne menj a gróf melegházainak és a nyári laknak a közelébe, és
nehogy hozzászólj a grófhoz, rá se nézz, ha találkozol vele! A falhoz
épített másik kisházban, a kert végében alszanak a kertészinasok és a
vadőrök. Tőlük is tartsd magad távol! Amíg itt vagy… próbáld meg
magad… hasznossá tenni! – A vakkantásszerű parancsok egy ütemre
koppantak Mrs. Gilbert vastag, harisnyás lábával a fa lépcsőfokokon. A
lépcsősor tetején az asszony megfordult. Az arca ugyanolyan
vörösesbarna volt, mint agyondolgozott kezének ujjai.
Clara igyekezett megjegyezni a puskaropogásra emlékeztető
szavakat, amelyekkel letámadták, de azok molylepkeként libbentek elő
a füléből, és kiszálltak a nyitott ajtón.
– Figyelsz, Clara? Csukd be azt az ajtót! Olyan vagy, mint az apád,
az is mindig nyitva hagyja őket.
– Igenis, nénikém – felelte Clara félénken, és becsukta az ajtót. A
földet forgató ásók fémes hangját, a kacagást, a beszélgetést és a
kertészek sürgölődését csend váltotta fel, amely kipréselte a szuszt
Clara tüdejéből. A zsebébe rejtett papírlap megszúrta a kisujját, ezzel
jelezve, hogy jó lenne elővenni és elolvasni. Clara nem lehetett biztos
abban, hogy a nénikéje elment, hogy végre egyedül lehet, hogy az
asszony nem ténfereg-e ott a lépcsősor tetején.
– Majd később! – suttogta a papírlapnak. Az nem felelt.
– Szólíts Mrs. Gilbertnek! – mondta Mrs. Gilbert olyan halkan,
hogy a szavak szinte lekúsztak a lépcsőfokokon, hogy kígyóként
tekeredjenek a kislány bokája köré.
 Clara addig szorította a lábfejét, míg megfájdultak a lábujjai –
szerette volna, ha a kígyó megsemmisül.
– Megmutatom a. szobádat – folytatta Mrs. Gilbert, még mindig
fanyar, de már kevésbé kígyószerű hangon.
A titkát még mélyebbre rejtve a kötény ráncai közé, Clara
összeszorította a fogát, felemelte a kis bőröndöt, és követte Mrs.
Gilbertet.
 2. FEJEZET

A fiú

A gödrös matracba süppedve Clara mély levegőt vett. Apa hátára

gondolt, ami egyenes, mint a nád, és sötét, hullámos hajára, amit anya
mindig megpróbál lelapítani. Kizárt dolog, hogy az apja és ez a nő
rokonok – pedig tényleg azok voltak.
Apa sohasem mesélt sokat a nővéréről. Amikor mégis, mindig jó
szívvel emlegette – aranyszínű, kacagással teli nyarakról mesélt,
amikor faházakat és a bugyogó patakban gátakat építettek. Három
évvel korábban Mrs. Gilbert meleg öleléssel és egy kosárnyi rubinpiros
málnával köszöntötte Clarát, amit egészen Suffolkból cipelt magával.
Ez alkalommal sem málna, sem ölelés nem volt, csak egy kurta
biccentés és egy feszült (egyáltalán nem nagylelkű) mosoly.
– Emlékszel még Elizabeth nénikédre, aki egy grófnak dolgozik
Suffolkban? Ő és a férje befogadnak téged egy időre, amíg nem áll
bejavulás – mondta anya Clarának pár napja.
Clara arca úgy megnyúlt, mint a rétestészta. Az elmúlt héten apa
egyre csúnyábban köhögött. Anya gyakran üldögélt az ágya mellett,
fogta a kezét. Néha, amikor Clara elment a szobájuk ajtaja előtt, a
suttogó beszélgetés félbemaradt. Anya becsukta az ajtót, mire Clara
szíve görcsösen összeszorult. Apa nem szerette a csukott ajtókat. „Az
ajtók és ablakok elengedhetetlenek egy otthon leikéhez – mondta. – Ha
szomorú vagy, nyisd ki őket, hogy kiröppenjen rajtuk a bánat! Ha
boldog vagy, azért nyisd ki őket, hogy az egész világ veled
örülhessen!” Az ő otthonukban mindig tárva-nyitva voltak az ajtók és
az ablakok. Apa még a tél közepén is szerette beszívni a csípős reggeli
levegőt. Egészen a világháborúig. Amíg gázmérgezést nem kapott.
 – Csak egy rövid időre – mondta anya, miközben lehajolt
megsimogatni Neptunuszt, a macskát. Neptunusz dorombolni kezdett,
és anya lábánál tekergőzött.
– Rövid időre – ismételte meg Clara. Még soha nem volt távol az
otthonától. És Suffolk bizonyosan nagyon messze van, mert a nénikéje
már régóta nem látogatta meg őket. – Mi lesz az iskolával? Itt kellene
maradnom, segíthetnék apát ápolni. Jobban van, ugye?
Anya felemelte a fejét, és halványan Clarára mosolygott.
– Apa Devonba megy. Ott jobb a levegő. Még lábadoznia kell. Én
is megyek. De csak egy rövid időre – ismételte meg anya, aztán nekiállt
teát főzni. A szeme alatt karikák sötétlettek, mintha valaki szenet kent
volna oda az ágymelegítő lábasból. Clara azt kívánta, bár gyémánttá
változna a szénpor, bár úgy csillogna anya szeme, bár úgy kacagna,
mint régen. De ilyesmi nem történt az óta a nap óta, amelyre Clara
gondolni sem akart.
– Ne aggódj, Clara! Írok neked, amikor csak tudok. Fogd úgy fel,
mint egy kis kalandot! Nemsokára megint mindannyian együtt leszünk.
– Amikor anya ezeket az utolsó szavakat mondta, megfényesedett a
tekintete, és a teáskanna fütyülve-kotyogva táncolni kezdett a
tűzhelyen, mire Clara felkapott egy konyharuhát, levette vele a kannát a
tűzről, és a melegítőlapra helyezte.
Clara bezárta az emlékei ajtaját, és előhúzta a borítékot a zsebéből.
Maga mellé fektette a párnára. Hová rejtse el? Visszaemlékezett az
útközben látott madárijesztőkre a kertben, szakadt kabátjuk repedésein
át potyogott a tömés. Megnézte a matracát. Jó régi volt, az alján az
egyik varrás felfoszlott. Clara óvatosan felhúzkodta a cérnát,
becsúsztatta a borítékot, csapkodva eligazította körülötte a matrac
tömését, majd ráborította a takarókat, mint egy köpenyt.
Miután elrejtette a borítékot, felállt, és köszöntötte új szobáját. Apa
azt mondta, hogy udvariasságból illik köszönni az új környezetnek.
Clara mindig jókat kuncogott rajta, amikor elmentek egy új helyre.
„Szervusz, múzeum! Köszönjük, hogy fogadsz minket!” – mondta
mindig, amikor beléptek a hatalmas ajtón. Clara ott ugrándozott
mellette. „Szervusztok, festmények! Szervusztok, szobrok!
Szervusztok! Szervusztok! Szervusztok!”
Clara a tenyerét a padlásszoba fehér, mésszel festett falára
simította.
 – Szervusz, fal!
– Szervusz neked is! – mondta egy göcsörtös, ingatag lábakon álló
asztalnak.
– Szervusz! – mondta, és felkapta az ágya végébe hajtogatott
horgolt takarót, amit aztán az arcához szorított. Eszébe jutott az otthoni
szobája, a könyvekkel megrakott kis polccal, amelyen a mackói és a
babái (régi barátai, akiktől képtelen volt búcsút venni) is helyet kaptak.
Nem sok mindent hozott otthonról. A dzsungel könyve egy kopott
példányát. Levélpapírt, töltőtollat és egy üveg tintát, hogy írhasson a
szüleinek. A sietős pakolásban megfeledkezett a mackókról és a
babákról. Gombóc keletkezett a torkában, amikor játék barátaira
gondolt, akik otthon ülnek, és várják, hogy hazatérjen hozzájuk.
Az ő házukban csak egy lépcsősor volt, és a szobák olyan közel
voltak egymáshoz, hogy a család hangjai sohasem távolodtak el tőle.
Amikor a padlásszoba csöndje beburkolta, érezte, hogy itt másképpen
mennek a dolgok.
Mély lélegzetet vett, és felpillantott a durva gerendákra és a
mennyezetre, amely olyan meredeken lejtett, hogy Clara csak a szoba
közepén tudott kiegyenesedni.
– Jaj, és szervusz nektek is! – mondta egy hosszú lábú
pókcsaládnak, amelynek tagjai a gerendák közötti hálókba
kapaszkodtak. Anya félt a pókoktól, és a tollseprővel mindig addig
csapkodta a hálókat, amíg a fátyolszerű minták és a pókok kemény
munkája megsemmisült. Clara elmosolyodott. A pókok maradhatnak.
Nem árt, ha van társasága az ismeretlen ház ereszei alatt.
Utoljára a rombuszmintás ablaknak köszönt. A köténye sarkával
csikorgó hangot keltve megtörölgette az üveget, majd kinyitotta a zárat,
és szélesre tárta az ablakot. Mélyen beszippantotta a kora esti levegőt,
tekintete végigfutott a kanyargós téglafalon. A melegházak ablakai
elhalványultak a tompuló fényben. Az egyik ajtó kinyílt. A kitóduló
párafelhő, mint egy sárkány lehelete, körülölelt egy fiút. Clara kihajolt
az ablakon, amennyire csak mert. A fiú az arcába húzta a sapkáját, de
körülbelül tizenhárom évesnek tűnt – egy évvel lehetett öregebb, mint
ő. Clara körülnézett, és a kertészeket kereste, akiket a megérkezése után
látott, de teljes volt a csend, leszámítva a madárijesztőkre fittyet hányó
varjakat, amelyek bátran csipegették a vetést.
 A fiú ideges volt, mint egy ugrásra készülő nyúl. Körülnézett
jobbra is, balra is. Aztán felpillantott, és tekintete találkozott Claráéval.
Megmerevedett.
Clara gyorsan beszívott egy kis levegőt, és lebukott az ablakból.
– Clara! – kiáltotta Mrs. Gilbert. – Gyere, segíts va sorát főzni! – A
hangja bosszúsan csengett, és a hang színe pont olyan volt, mint az arca
és az ujjai.
A lány lassan felállt, és átkukucskált az ablak peremén. Pislogott. A
fiú eltűnt, úgy párolgott el az esti levegőben, mint a köd.
 2. FEJEZET

A bezárt ajtó

C larát egy hatalmas, szürke-fehér husky kutya szorította le, és a

fogát vicsorítva arra készült, hogy kimarcangoljon egy darabot a lány

torkából.
– Ne! – sikoltotta Clara, és ütésekkel próbálta elűzni az állatot. A
kutya szőre durva volt, nem olyan selymes, mint amilyennek látszott.
Az állat teljes testsúlyával ránehezedett.
– Szállj le rólam, menj innen! – kiáltotta a lány. Markolta, tépte a
kutya szőrét, csípte a húsát.
– Hagyd abba! Hagyd abba, te buta kislány!
Clara felriadt álmából, és felült az ágyában.
Mrs. Gilbert tornyosult fölé a félhomályban, és fura, cincogó
hangokat hallatott.
Clara valami puha dolgot markolt. Egyből eszébe jutott az álma.
Kinyitotta az öklét, és a döbbenettől tágra nyílt a szeme. Szürke
kutyaszőrcsomó feküdt a tenyerén. Megérintette. Vastag volt, és
drótszerű.
A lépcsőn súlyos léptek dübögtek lefelé. Mr. Gilbert állt az ajtóban
hálóingben, csupasz lába olyan volt, mint egy ványadt csirkéé.
– Mi a pokol folyik itt? – kérdezte, és belépett a szobába.
Clara a férfira, a kezében markolt szőrcsomóra, majd Mrs.
Gilbertre nézett. Képtelen volt gondolatban összefüggést találni a
három dolog között.
– A… a… a hajam… – mondta Mrs. Gilbert, és reszkető ujjával
Clara nyitott tenyerére mutatott. – Próbáltam felébreszteni, mire ő…
megcibált.
 Ó, gondolta Clara. Forróság öntötte el a testét. A nyitott ablaknak
esőcseppek verődtek, mintha az együttérzésüket szerették volna
kifejezni.
– Bocsánat – mondta a lány ernyedten. – Rémálmom volt… egy
nagy… kutyáról.
– Egy kutyáról – ismételte meg Mr. Gilbert. Félrehajtott fejjel
nézett Clarára.
– A torkomra… támadott – tette hozzá Clara, és óvatosan
megérintette a nyakát, de nem voltak fognyomok rajta. Lenézett. A
hálóingét sem csúfították bíborvörös vércsíkok.
– A hajam! – sipította Mrs. Gilbert megint, és a fejét tapogatta.
Clara kinyújtotta a kezét, tenyerén a kóccal. Nem akarta ő
visszaadni Mrs. Gilbertnek, az udvariatlanság lett volna. De nem is az
övé volt, hogy megtartsa.
Mrs. Gilbert pofonja csattanós, fájdalmas volt.
A hajcsomó úgy lebegett le a padlódeszkákra, mint egy ereszkedő
felhő. A lány az arcához kapta a kezét, és az apjára gondolt.
„Bátor vagy. És amikor bátor vagy, az lehetsz, aki csak akarsz” –
mondta esténként Clarának, amikor ágyba dugta.
„Bárki lehetek?” – kérdezte a kislány mohón.
„Lehetsz kutyaszánt vezető felfedező, aki havas hegycsúcsokon át
utazik, légballonon átszelheted a forró sivatagokat, lehetsz botanikus,
aki az Amazonas dzsungelében lel fantasztikus kincsekre, orvos, aki
meggyógyítja az összeroncsolt tüdőmet. Csak legyél bátor, Clara!
Legyél bátor!” Amikor ezt mondta, az apja tekintete ellágyult és
távolivá vált, mintha nem is Clara napfényes szobácskájában ülne,
hanem valahol teljesen máshol, miközben köhögött és köhögött, és az
anyja zsebkendőkkel, tinktúrákkal és csésze teákkal sürgölődött
körülötte.
Az iskolában Clara itta tanára minden szavát, mintha nála
szomjasabb lány nem létezne a világon, mert apa azt mondta, hogy a
tudás a leggyorsabb út az álmok megvalósításához. Azt azonban nem
tudta, hogy a Clara számára elképzelt jövőképek közül több kegyetlen
rémálmokat okozott, tele éles agyarú kutyákkal, dühös, köpködő
tevékkel és olyan mély mocsarakkal, amelyek a kislányt egészben
elnyelték.
 – Öltözz fel! – sziszegte Mrs. Gilbert. Hangosan behúzta az
ablakot. – Felsúrolhatod a padlót, amíg a Nagyházban vagyok.
Mr. Gilbert az állát dörzsölgette, mintha egy makacs foltot szeretett
volna eltüntetni. A tekintete olyan szelíd volt, mint amikor a kislány
előző nap megérkezett. Szóra nyitotta a száját. Clara a levegőt is
visszatartotta. Meg fogja védeni? De mielőtt' a férfi megszólalhatott
volna, Mrs. Gilbert megragadta a karját, és az ajtó felé rángatta.
Clara szálfaegyenesen ült, a térdét átkarolva. Igyekezett
meghallani, miről sugdolózik a Gilbert házaspár az alatta levő
emeleten, de csak szófoszlányok kúsztak fel a lépcsőn.
„… ez már elvégeztetett…” (Mr. Gilbert)
„… nehezebb, mint gondoltam …” (Mrs. Gilbert)
„… azt kell tennünk, amit a szülei kértek …” (Mr. Gilbert)
„… tényleg így a legjobb?” (Mrs. Gilbert)
Egy könnycsepp folyt végig Clara sajgó arcán. Gyorsan letörölte a
lepedő szélével, amely helyenként viseltes volt, de tiszta és
rózsavízillatú. Életében eddig csak egyszer ütötték meg, az anyja,
amikor az iskola kapujából kirohant az útra, és majdnem elütötte egy
lovashintó. Az anyja ütése fájt a combja hátsó részén, de megérdemelt
figyelmeztetés volt, egy méhcsípés. Mrs. Gilbert pofonja viszont tele
volt elszánt dühvel.
A horgolt takaró az ágyon olyan volt, mint a kert, amelyet az
ablakból látott: halványbarna, fűzöld és fakósárga foltokból állt.
Kézimunkának tűnt, helyenként leejtett szemekkel. Hogyan voltak
képesek Mrs. Gilbert kivörösödött ujjai ilyen kedves munkára? Clara
lenyúlt, és megérintette a matrac szélén az öltések közötti rést. A
boríték ott volt, de teljes szívéből azt kívánta, bár ne lenne ott, bár a
jogos tulajdonosainál lenne. Kihúzta, az arcához simította, lehunyta a
szemét, és minden igyekezetét összeszedve próbált nem az otthonára
gondolni. Ahogy az anyja is megmondta, csak egy rövid időről van szó.

A víz lötyögött a vödörben, amikor Clara felcipelte a lépcsőn. A lány

letérdelt, és súrolni kezdte a padlódeszkákat a lépcsősor tetején, a
Gilbert házaspár szobája előtt. A palackzöld tapétán a gesztenyebarna
ágak olyan hatást keltettek, mintha egy komor téli napon az erdőben
járna, és ettől nem derült jobb kedvre. Ilyen kalandokra gondoltál?,
kérdezte magában az anyjától.
 Miért ilyen undok velem Mrs. Gilbert? Egy picit sem kedvel.
Ugyanakkor véletlenül tényleg kitépett egy csomót Mrs. Gilbert
hajából, tehát nem is volt meglepő, hogy a rossz kezdet után a dolgok
még rosszabbra fordultak.
A cipője orrával megbökve kinyitotta Gilberték szobájának ajtaját.
– Szervusz, Mr. és Mrs Gilbert szobája! – mondta halkan, és
tenyerét a sötét komódra simította. Amikor Mrs. Gilbert utoljára
meglátogatta őket, Clarának azt mondták, hogy hívja Elizabeth
néninek. Miért nem hívhatja most a nénikéjének? Furcsa és
meglehetősen hivatalos volt Mrs. Gilbertnek szólítani, mintha a tanára
volna az iskolában. Az orrát ráncolva az ablakhoz lépett, a táncoló
fényeket nézte a kis tavon, amelynek tükre a kert legdélibb határát
őrizte. Fajdtyúkok káricáltak a nádasban. Libák gágogtak. A falevelek
kavarogva hullottak a földre, leszálltak a tó vizére, és kis csónakokként
lebegtek tovább egy izgalmas utazásra. Ettől valamivel jobb kedve
kerekedett.
A Gilbert házaspár kétszemélyes ágyán egy másik gyönyörű
horgolt takaró hevert. Ez viszont lehangolóbb volt annál, mint amit a
saját ágyán talált – komor, szürke és fekete holmi. Clarát valahogy meg
sem lepte, hogy Mrs. Gilbert nem kedveli a ragyogó színeket.
Amikor kisöpörte és felmosta a szobát, visszatért a
lépcsőfordulóba. Volt egy ajtó Gilberték szobája mellett. Clara
megpróbálkozott a rézgombbal. Az ajtó nem nyílt ki. A homlokát
ráncolta. Mrs. Gilbert azt mondta, hogy az egész házat fel kell sikálnia,
nem igaz? Lehajolt, és bekukucskált az apró kulcslyukon. A helyiséget
pont olyan sötétzöld tapéta díszítette, mint a folyosót. Az ablak alatt
íróasztal állt, rajta egy halom papír – borítékoknak tűntek. Az egyik fal
mellett vetett ágy. A kandallót kitakarították és megrakták.
– Szervusz, kicsi erdős szoba! – suttogta Clara.
– Te meg mit művelsz? – Mrs. Gilbert állt harisnyás lábán a
lépcsőforduló másik végén. Az arca kipirult, néhány hajtincs
kiszabadult a sapkája alól.
– Én csak… takarítok, ahogy kérte… – dadogta Clara, és felállt.
Mrs. Gilbert szeme ragyogott, mintha valaki tüzet gyújtott volna
benne.
– Hagyd békén azt a szobát, megértetted? – suttogta, és egy lépést
tett Clara felé.
 Clara hátrálni kezdett, és megtámaszkodott a falon. Megint pofont
kap?
– Azt kérdeztem, megértetted? – ismételte meg Mrs. Gilbert. A
szeme szürke volt, mint a kovakő.
Clara addig bólogatott, míg úgy nem érezte, hogy mindjárt leesik a
feje, és végiggurul a folyosón.
Mrs. Gilbert Clarára meredt, kinyitotta a szobája ajtaját, és úgy
bevágta maga mögött, hogy a falról leesett egy darabka vakolat a
padlóra, Clara lába mellé. Clara felkapta, és a tenyerére fektette.
Megnézte a helyet a falon, ahonnan lepottyant. A vakolatot fedő tapéta
is elengedett egy kicsit. A lány lábujjhegyre állt, és óvatosan
visszafejtette a tapétát a szélénél. Egyik réteg a másikat fedte. Az erdei
jelenet alatt egy másik fa ágait találta, egy narancssárga mandarin ívét
és egy törékeny, fehér virágot. Az ajkába harapott. Miért fedne le bárki
egy gyönyörű tavaszt idéző falat, hogy télivé változtassa?
 4. FEJEZET

A melegház

K ét nappal azelőtt, hogy Clarát elküldték a nagynénjéhez és a

nagybátyjához, kopogtattak a kis sorház ajtaján. Clara édesanyja éppen

apáról gondoskodott, így a lány vette át a levelet a kék sapkás, komoly
tekintetű postásfiútól, és megígérte neki, hogy azonnal odaadja a
szüleinek. A levél küldőjének nevét és címét a bal alsó sarokba
nyomtatták: Hadügyminisztérium.
Clara most a nyomtatott betűkre meredt, és a borítékban várakozó
szavakra gondolt. A lelkiismeret-furdalás kemény gombócként nyomta
a mellkasát. Nem akarta elrejteni a levelet. A zsebébe csúsztatta, csak
annyi időre, hogy az apja köhögése csillapodjon. Csak amíg anya
tekintete egy kicsit csillogóbb nem lesz. De nem csillapodott a
köhögés, és a szempár sem csillogott, őt viszont elküldték, már túl
késő, hogy bármit is csináljon. Oda akarta adni Mrs. Gilbertnek… de a
pofon után a gondolattól, hogy elmagyarázza a körülményeket,
amelyek között átvette a borítékot (és Mrs. Gilbert valószínű
reakciójától), görcsbe rándult a gyomra. Talán az az egyetlen megoldás,
ha vár egy kicsit, és személyesen adja át anyának és apának. Anya azt
mondta, csak egy rövid ideig marad Gilbertéknél. De mi lesz, ha a
néhány napos várakozás miatt minden rosszabbra fordul? Mi van, ha a
levélben írtak olyan fontosak, hogy azonnal tudniuk kellene róla?
Clara mély sóhaj kíséretében elfújta az ablakpárkányon álló
gyertyát, a tenyerébe támasztotta az állát, és a kertet nézte. Égette a
bűntudat, miközben az alacsonyan függő, ragyogó holdat bámulta,
amely mindent reszketeg kék fénybe burkolt. Elképzelte, hogy a
bűntudat és a zavar kilebegnek a sötétségbe a kacskaringózó
gyertyafüsttel együtt. A gondolatok örvénylettek a fejében, körbe-körbe
jártak, mint egy kör alakú sínen járó kisvonat.
 Csinos, zöld egyenruhás katona trappol a sorházak között.
Egy maréknyi haj.
Egy fölé magasodó, vicsorgó kutya.
Egy bezárt, erdős szoba.
A boríték.
Clara kapkodta a csípős levegőt.
Bumm!
Ratatata!
A lány belekapaszkodott az ablakpárkányba, és szíve vad
kalapálásba kezdett, amikor a hirtelen fegyverropogást meghallotta.
Ratatata!
Bumm-bumm!
Bumm-bumm-bumm!
Biztosan a puskásezred tart éjjeli gyakorlatot. Mr. Gilbert elmesélte
neki (a reggeli főtt tojás mellett), hogy az ezred több, magasan képzett
lövészét az előző évben megölték a második Ypres-i csatában.
Néhányan közülük a grófnak dolgoztak, akit mélyen elkeserített a
veszteség. Elhatározta, hogy ő is hozzájárul a háborús erőfeszítésekhez,
ezért engedte meg, hogy az ezred új katonáit az ő földjén táboroztassák
és képezzék ki. Mr. Gilbert áthajolt az asztal felett, és halkan mondta
Clarának, hogy készüljön a késő éjszakai fegyverropogásra, mert az
ezred Franciaországba készül, talán a Somme-i csatamezőkre.
Miközben Mr. Gilbert beszélt, Clara apa napilapjára gondolt, amely
tele volt a Somme-i csatáról szóló cikkekkel. A korai beszámolók
pozitívak voltak, kevés áldozatról és sok sikerről írtak. De apa a fejét
csóválta, és azt mondta, a valóság különbözik ettől, és hogy Clara ne
higgyen el mindent, amit olvas. Ha apának igaza van, az azt jelenti,
hogy a gróf birtokán táborozó és kiképzést kapó új katonák közül
néhányan nem fognak visszatérni. Clara letette a kanalat, mert elment
az étvágya.
A fegyverek hangja felijesztett egy, a fák ágai között fészkelő rajt,
a madarak kavarogva repültek az ég felé. Misztikus szárnyas
lényekként vijjogtak az ágyások fölött. A néma madárijesztők
hallgatták és nézték őket, a szalmafejek meglepetten billentek oldalra.
Más is nézte őket, hátrahajtott fejjel bámulta a látványt. A fiú! Hátát a
melegházakkal szemben egy alacsony falnak támasztotta. A madarak
eltűntek, a fiú pedig újra az ölében fekvő valaminek szentelte a
figyelmét. Túl sötét volt, és Clara túl távol volt ahhoz, hogy lássa, mi
az. A fiú előregörnyedt, és azt a valamit figyelte. Hirtelen felállt, a
kabátzsebébe dugta a titokzatos tárgyat, és eltűnt.
Clara pislogott, és kihajolt az ablakon, amennyire csak mert. A
mozdulatlan levegő takaróként burkolta be. Hogyan tűnhetett el
megint? Szellem? Varázsló? A fiú feje felbukkant, újra előkerült. Clara
megdörzsölte a szemét.
A fiú rázni kezdett egy takarót, mint ahogyan egy poros szőnyeget
ráz ki az ember. Leterítette a fűre, és lefeküdt, arcával a kék hold felé
fordulva, mintha a napfény melegében szeretné megfürdetni. Clara a
visszhangzó bumm-bummok és ratataták között leste, bár a
fegyverhangok már az erdő mélyéből szóltak. Úgy figyelte a fiút, mint
egy kém. Érezte, hogy nem helyes, de nem ludta róla levenni a szemét.
Addig-addig nézte, míg a szemhéja ólomsúlyúvá nem vált, és kezdett
lecsukódni.
Visszamászott az ágyába, magára húzta a takarót, szorosan a
nyakáig. Volt valami fondorlatos ebben a fiúban, ami miatt szerette
volna tudni, ki ő. Addig hallgatta a távoli rdtatatákat és bummokat,
amíg nyugtalan álomba nem merült, tele fegyverropogással és
katonákkal, az anyjával és az apjával, felbontatlan levelekkel és egy
fiúval, aki szeretett a napfényt utánzó holdfényben feküdni.

„Semmilyen körülmények között ne menj a gróf melegházainak

közelébe!” Másnap reggel Mrs. Gilbert hangja visszhangzott Clara
fejében, miközben a melegház környékén ólálkodott, ahol a fiú utoljára
feltűnt. Látta Mr. Gilbert és néhány más kertész görnyedt hátát, akik a
petrezselyemgyökereket húzogatták ki az ágyásokból a kert másik
oldalán. Egy férfi cigarettázott a gyümölcsfák mellett, a lába előtt
fehér-barna spániel gömbölyödött össze.
Clara az üvegre simította a tenyerét. Nyirkos volt. Kis kört, két
szemet, orrot és mosolygó szájat rajzolt rá. Végighúzta az ujját az
üveglapokon, miközben befordult a sarkon, és odaért a melegház
ajtajához. A közelében egy kitört fa csonkja állt, kérgén puha mohával.
Clara megkerülte, és lement az öt lépcsőfokon az ajtóig. Gyorsabban
szedte a levegőt. Kezét az arcához emelte, oda, ahol Mrs. Gilbert
megütötte. Még mindig sajgott, amikor megnyomta.
 Óvatosan megtolta az ajtót, ami nyikorogva kinyílt. A balzsamos,
meleg levegő szinte arcon vágta. Mélyet lélegzett. Vett egy újabb
levegőt, és a nyakából lassan eltűnt a feszültség. A fiú nem volt ott. Hát
persze, hogy nem. Csak éjjel került elő, mint a rókák és a borzok.
A két, emelt ágyás felé pislogott, amelyek előtte magasodtak. A
földből vastag fémcsövek emelkedtek ki, és az ágyások hosszában
futottak végig. A lába közelében levő cső gurgulázott egyet. Lehajolt és
megérintette.
– Jaj! – Gyorsan elkapta a hüvelykujját a forró fémtől, és a szájába
vette.
Az ágyások tetején, cserepekben tüskés, ovális gyümölcsök voltak,
hosszú, éles levelekből álló koronával a fejükön. Ananász! Clara
elmosolyodott, és miközben végigment az egyik ágyás mellett, elhaladt
egy kertészszerszámokkal megrakott asztal előtt – fém öntözőkannák,
egy drótkosár, egy kis ültetőkanál és egy villa volt rajta.
Ahogy a melegház végéhez közeledett, az ananászok egyre
nagyobbak és nagyobbak lettek. Úgy néztek ki, mint azok a matrjoska
babák, amelyeket egyik évben a karácsonyi harisnyájában talált.
„Ugye tudod, hogy bele kell ültetned az egyiket a másikba?” –
kérdezte anya vidám mosollyal.
„De sajnálom a kicsiket. Nem akarnak a sötétben ücsörögni” –
felelte Clara, és felsorakoztatta őket az ablakpárkányon.
Clara lehajolt, és a hüvelykujját belenyomta az egyik ananász
kemény, tüskés héjába.
– Szervusz, gyümölcs! – mondta halkan.
Clara számára az ananász különlegesség volt. A zöldségesnél
gyakran látott egész darabokat, de ő csak a konzervananászt kóstolta,
amelyet annyira megédesítettek, és olyan sok szirupban úszott, hogy a
sárga gyümölcshúsba belesajdult a foga. Az előző évben az anyja egyik
barátnője kölcsönzött egy hazai termesztésű ananászt, hogy a fia
lakodalmas asztalának éke legyen. Clara is körbejárta, ott álmélkodott a
többiekkel együtt. Mintha egy értékes műkincset csodáltak volna meg
egy múzeumban.
– Egy heti fizetésem ráment a kölcsönzésre – mondta az anyja
barátnője büszkén. Kikölcsönözni egy gyümölcsöt és meg sem kóstolni
a világ legostobább dolgának tűnt Clara számára. Amikor a vendégek
kivonultak a kertbe hangos (és hamis) éneklésre és táncra, Clara
visszaosont az ebédlőbe, és megállt az ananász előtt. Megérintette az
egyik tüskét. Teljesen maga alá gyűrte a vágy, hogy megfogja,
nekiálljon egy késsel, apró darabokra vagdalja, és elrágcsálja.
Most is ugyanez a vágy tört rá. Mélyen bedugta a kezét a köténye
zsebébe (anya három kötényt is elpakolt neki, és arra kérte, hogy
mindennap újat vegyen fel, hogy a ruháját odakint megóvja), és
kitapogatta a boríték sarkát. Felsóhajtott, előhúzta a levelet, és leült a
földre, a ruha és a kötény gombaként dagadtak körülötte. A körmét
rágta. Kinyissa? Nem a rettegett, rózsaszín távirat volt, amelyből az
utcában lakó Mrs. Buxton értesült a fia haláláról. A szerencsétlen
asszony lefeküdt, és még négy hónappal később is az ágyat nyomta,
behúzott függöny mögött. De a hadügyminisztérium levele csakis két
dolgot jelenthet, sérülést vagy halált, nem igaz? Az igazság mindent
megváltoztatna. Készen áll az igazságra? Készen áll bármelyikük is?
A melegház lépcsőjén súlyos léptek dübögtek lefelé. Az ajtó mögül
elfojtott köhögést hallott.
Clara gyorsan feltápászkodott, és a levelet visszadugta a zsebébe.
Körmét a tenyerébe vájva visszatartotta a lélegzetét is, mikor a
melegház ajtaja kitárult, és friss levegő zúdult le a lépcsőn.
 5.FEJEZET

A tejszemű ifjú

E gy mustárságával bélelt kertészkabátot viselő fiatal férfi nézett

szembe darával a melegház lépcsőjéről, és a homloka olyan barázdás

volt, mint az ágyások, amelyekbe frissen ültették el a magot. Kerek
szemüvegét feltolta az orra nyergén, miközben Clara még mindig
visszatartott lélegzettel várta, hogy összeszidják, ami ki is járt neki.
– Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte a fiatalember. Clara
kétségbeesetten igyekezett valami hihető választ kigondolni. Mondja
azt, hogy fázott, és melegedni jött be? De hát odakint is meleg van, az
októberi nap ragyogó üdvözlete majd csak hetek múlva tűnik el. Talán
azt mondhatná, hogy erre járt, zajt hallott, és bejött szétnézni. Vagy
elárulhatja az igazságot: kíváncsi volt, Mrs. Gilbert miért erősködik,
hogy a melegházakat elkerülje.
– Kíváncsi… voltam – bökte ki végül.
Az ifjú összehúzta a szemét. Clara látta, hogy a bal oldalit tejszínű
hártya borítja. A fiatalember odalépett hozzá.
– Alfred unokahúga vagy, ugye?
– Alfred? – kérdezte zavartan Clara, és igyekezett nem bámulni a
másik fehéres szemét.
– Mr. Gilbert.
– Ó, igen! – felelte Clara, és a vörösség indaként kúszott fel a
nyakán.
Most, hogy a férfi közelebb ért hozzá, Clara látta, mennyire fiatal:
talán tizenhat-tizenhét éves lehetett.
A fiú a munkapadnak támaszkodott.
– Azt gondolom, a kíváncsiság van olyan jó ok, mint bármi más.
Robert vagyok, kertészinas. Te pedig…?
 – Clara – felelte a lány félénk mosollyal. – Izé… remélem nem
bánod, hogy megkérdezem, de mi az a kertészinas?
Robert elmosolyodott, és felkapott egy fém ültetőkanalat a pádról.
– Úgy is mondhatom, hogy Mr. Gilbert asszisztense vagyok. Értek
egy kicsit a növényekhez és a szerszámokhoz. Bár sokan jóval
ügyesebben kertészkednek nálam. Ha őszinte akarok lenni, az egész
néha nagyon zavaros.
– Igen, ezt el tudom képzelni – mondta Clara.
– Szóval… mit gondolsz a melegházakról? A gróf büszkeségei –
folytatta Robert, és az egyik növény körül szurkálni kezdte a földet a
kanállal.
– Szépek. A növények pedig… annyira mások, mint a kintiek –
felelte Clara.
Robert felnézett.
– A gróf gyűjti a trópusi növényeket. Azt hiszem, szeret
felfedezőként gondolni magára, bár nem ő maga talál rá egy-egy
darabra. Az embereit küldi el a tengerentúlra.
– Gyakran meglátogatja a melegházakat? – kérdezte Clara, és az
ajtó felé pislogott. Nem lenne jó, ha a gróf itt bukkanna rá. Amikor
elképzelte, mit szólna Mrs. Gilbert, meg kellett kapaszkodnia a
munkapadban.
– Már nem. – Robert letette a kanalat, és megsimogatta az egyik
ananászlevelet. – Mostanában gyakrabban üldögél a nyári lakban.
– A nyári lakban? – kérdezte Clara.
Robert a hüvelykujjával a háta mögé, az ajtó irányába bökött.
– A tóra néz. Kicsi téglaépület nagy ablakokkal és ajtókkal.
Fűthető, mint ezek a melegházak, de a növényeknek kevés. A grófi
család ott fogadja a vendégeit, és hajó az idő, szeretnek ott ücsörögni.
– De milyen szomorú, hogy a gróf nem látogatja meg a növényeit!
Tartani valakit, aki felneveli és begyűjti, de ő maga soha meg sem nézi
őket… – jegyezte meg Clara.
Robert elmosolyodott, aztán az arca álmodozó, távoli kifejezést
öltött.
– Szeretnék elmenni oda, ahol az ananász terem. Néha lejövök ide,
és elképzelem a selymes homokot a parton, az azúrkék tengert,
amelynek a vize olyan meleg, mintha kádban ülnék, és tele van
szivárványszínű halakkal és korallokkal. – Mélyen felsóhajtott, mintha
nehéz súly telepedett volna a vállára. – Bár a háború miatt erre nem sok
esély van.
Robert úgy beszélt, mint Clara apja. A lány azt kívánta, bár
folytatná, de a fiú hallgatott, lehajtott fejjel pergette a földet az ujjai
között.
– Az apád a háborúban van? – kérdezte Robert hirtelen.
Clara válla megmerevedett.
– Ott volt – felelte. Egyenruhás katona. Menetel. Elnyomta a
gondolatokat, mielőtt azok rátelepedhettek volna a tüdejére, hogy
megnehezítsenek minden lélegzetvételt.
A meleg levegőben besűrűsödött a csend.
Robert keze félbehagyta a mozdulatot. Felnézett.
– Szóval visszajött?
Clara bólintott.
– A bal szememre majdnem vak vagyok, így születtem. Nem
mennék át az orvosi szűrővizsgálaton, ha jelentkeznék a seregbe –
mondta a fiú. Újra lehajtotta a fejét, de Clarának úgy tűnt, az arca még
pirosabb, mint előtte. – Mr. Gilbert öt kertészét besorozták. Ami azt
jelenti, hogy nekünk több munka jut. Szóba került, hogy a faluból is
feljön néhány asszony segíteni, olyan kevés a férfi. – Robert lelapogatta
a földet az egyik ananásznövény tövénél. – De megteszem én is a
magamét. Ma vittem egy kocsi zöldséget és gyümölcsöt a kertből a
katonai kórházba. Mostantól kezdve minden héten viszünk négy
kocsival. A gróf azt mondja, hozzá kell járulnunk a háborús
erőfeszítésekhez.
Clara fejében kirajzolódni látszott egy ötlet. „Tedd magad
hasznossá”, mondta neki Mrs. Gilbert, amikor megérkezett.
– Segíthetek én is? – kérdezte halkan.
– Segíteni? – kérdezett vissza Robert.
– A kertekben. Én is… szedhetnék almát, zöldséget, akármit. A
kórháznak.
Robert elmosolyodott.
– Ennyit tudsz a kertészkedésről, igaz?
Clara érezte, hogy kipirult arcába újra felszökik a vér.
– Meg tudnám tanulni.
Robert jó szeme elgondolkodónak tűnt.
 – Kevés a kertész. – Az állát kocogtatta. – Beszélek a
nagybátyáddal.
Clara köszönetképpen elmosolyodott, és már majdnem elindult.
– Ó, az a fiú, aki a kertben dolgozik… ő ki?
Robert felállt, és letörölte a földet a tenyeréről.
– Fiú? – A homlokát ráncolta. Tett egy lépést a lány felé. –
Egyetlen fiú dolgozik itt, Veres, a háziszolga.
– Háziszolga?
– Fogalmad sincs, hogyan működnek itt a dolgok, igaz? – kérdezte
Robert álmélkodva. – Veres fűt be, cipőt tisztít, minden munkát
elvégez, ami másnak büdös, és teszi mindezt fillérekért.
– És Veres a neve? – kérdezte Clara, az orrát fintorítva.
– A haja miatt – felelte Robert vigyorogva.
A fiúnak, akit Clara a kertben látott, nem vörös haja volt, ez biztos.
– Hogy nézett ki az a fiú? – kérdezte Robert félrehajtott fejjel.
– Biztosan káprázott a szemem. Néha… rémálmaim vannak. –
Clara igyekezett könnyedén felelni, és remélte, hogy Robert nem
érzékeli a hangja remegését.
– Hmm – dünnyögte Robert, és zsebre vágta a kezét.
Az ajtóban Clara megfordult.
– Légy szíves, ne mondd el Mrs. Gilbertnek, hogy itt jártam!
Megkért… hogy tartsam távol magam a melegházaktól.
Valami megvillant Robert arcán. Túl gyors volt ahhoz, hogy Clara
leolvashassa, mit jelent.
– Megőrzöm a titkodat – mondta a fiú.
Clara rámosolygott, kilépett az ajtón, felszaladt a lépcsőn,
egyenesen a szellős napsütésbe.
– Ó, és Clara!
A lány megfordult.
Robert az ajtóban állt. Feljebb tolta a szemüveget az orrán.
– Ha véletlenül újra meglátod ezt a fiút, és kiderül, hogy nem
rémálomról van szó, meséld el nekem is!
Clara egy pillanatig az ifjúra meredt, majd biccentett. Robert nem
hiszi, hogy a fiú csak a képzeletében létezik, ez világos. De valami azt
súgta a lánynak, hogy jobb titokban tartani a létét Robert – és mások –
előtt, amíg ki nem deríti, hogy ki ő, és mit keres a gróf kertjeiben.
 6. FEJEZET

Kutatás a fiú után

M iért telik ilyen lassan az idő? – elmélkedett Clara, hanyatt

fekve a combmagasságig érő vadvirágok között, a kert keleti fala

mellett. Kihúzott egy hosszú fűszálat, sípolni szeretett volna vele. Csak
egy vérszegény fütty telt tőle. Felsóhajtott, és leejtette a füvet.
Már öt napja volt Gilbertéknél (bár inkább tűnt öt hónapnak). Nem
volt se iskola, se lecke, ami lefoglalta volna. Nem volt gyakorlatozás az
udvaron Mrs. Philpot-tal, aki a Szent Miklós Iskolában vég nélkül
meneteltette a lányokat helyben járva (a fiúknak sokkal érdekesebb
volt, őket bokszolni tanították). Nem voltak ott a barátnői, akikkel
ebédnél beszélgethetett volna (bár Clara elismerte, hogy Gilberték
frissen sült kenyere, a vadas piték és a nyelvét csiklandozó
savanyúságok jobban ízlettek az iskolai zsíros kenyérnél). Emiatt a
napok igazodási pontok nélkül, rétestésztaként nyúllak előtte a
végtelenségig. Mintha valaki elorozta volna az értelmüket, vagy
elrejtette volna a láthatár mögé, szemnek láthatatlanul.
Az utóbbi néhány napban a kertekben bóklászott, és kereste a fiút,
akit a padlásszoba ablakából látott. Körülnézett az ágyások között,
bepislogott a melegházak üvegén, amikor senki sem járt a környéken.
Az édesen illatozó alma- és körtefák között keringett, amelyek egyenes
sorokban nőttek a déli fal mentén. A keleti fal melletti, gondozatlan
területet is bejárta a vulkánokhoz hasonló komposzthalmok, a
vadvirágok és csalánosok között. De a fiú sehol sem volt. Talán tényleg
egy rémálomban tűnhetett fel?
Robertet látta néhányszor a kertben. Messziről nézte őt és a többi
kertészinast, akik almát szedtek, vagy talicskán tolták a
zöldségmaradékot a Nagyházból a komposzthalmokhoz. A munka nem
tűnt nehéznek, csak elfoglaltságnak, és neki pont elfoglaltságra volt
szüksége.
Robert egyszer-kétszer barátságosan integetett neki, és köszönt, de
nem jött oda hozzá beszélgetni, nem mondta, hogy Mr. Gilbert
megengedte Clarának, hogy segítsen. A végtelen szabadidő utat nyitott
a honvágynak, anyának és apának, hogy befészkeljék magukat a
gondolatai közé. Előhúzta a borítékot a kötényzsebéből, és felemelte,
hogy eltakarja a napot. Nem. Ez így nem lesz jó. Az elképzelés, hogy mi
állhat benne, borzalmas volt, nem engedhette, hogy megragadjon.
– Te gyalázatos! Add vissza a hálómat, Constance! – szólalt meg
egy csengő hang.
Clara gyorsan felült, a borítékot zsebre vágta. Két kislány szaladt át
a kerten, egyenesen felé, talán hét- vagy nyolcévesek lehettek –
mindketten pitypangsárga szalagos, zöld ruhában, amelyet Clara
megcsodált. A kisebbik két lepkehálót lengetett, és kuncogott.
Clara felkapta a szalmakalapját (Mrs. Gilbert ragaszkodott ahhoz,
hogy mindenhová magával vigye), és a fejébe csapta.
– Greta, kérem, fegyelmezze meg a kislányokat! Nem járja, hogy
egy ilyen meleg napon futkározzanak, és kárt tegyenek a ruhájukban.
Vigye őket a nyári lakba frissítőért! – mondta egy karcsú hölgy, akinek
csipkeszegélyes napernyő volt a kezében.
Egy másik hölgy is megjelent az első mögött. Ő bézs színű ruhát
viselt, és barna szalagot a derekán. Szorosan hátrafésült haján mókás,
kerek kalapka ült, olyan, mint egy keksz. Clara látott már hasonló
öltözetű hölgyeket otthon a parkban, babakocsit toltak, bennük alvó
(néha síró) kisbabákkal. Ő lehetett a kislányok dajkája.
– Nézd, anya! Egy lány rejtőzik a fűben! – mondta a lepkehálós
kislány. A hölgyek megálltak, és Clara leié néztek.
A vörösség felkúszott Clara nyakán, megfestette az arcát. Nem
rejtőzködött ő, csak… nos, tulajdonképpen semmit sem csinált.
A vékony hölgy suttogott valamit a dajkának, aki szigorúan,
rosszallóan bámulta Clarát.
Hajjaj, gondolta a lány. Most mit tegyen? Álljon fel, és mondja
meg, hogy Gilberték unokahúga? Nem akarta, hogy azt higgyék, tiltott
helyen jár. Azonban ha a Nagyházból jöttek, tudják egyáltalán, kik
azok a Gilberték? Valamelyik nap Mrs. Gilbert azt mesélte (dölyfös
szipogás kíséretében), büszke arra, hogy házvezetőnőként a grófi család
számára láthatatlanul, csendesen végzi a dolgát.
Clara lesimította a kötényét, és már állt volna fel, hogy
bemutatkozzon (úgy határozott, hogy udvariatlanság lenne, ha nem
tenné), amikor a hölgy meglendítette a csipkés napernyőt, sarkon
fordult, és elindult a másik irányba. A dajka magához hívta a két tátott
szájú kislányt, mint ahogyan a kacsamama gyűjti be a kicsinyeit, és
sietve a nyári lak felé kormányozta őket.
Clara visszafeküdt a földre, a kalapja lecsúszott a fejéről. Tenyerét
forró arcára simította, és mélyen belélegezte a vadvirágok, a talaj és a
friss levegő illatát, ezzel csillapítva zavarát. A gróf családtagjainak több
dolga volt, mint neki, még akkor is, ha leginkább ruhákkal és
lepkevadászattal ütik el az időt. Valaminek hamarosan változnia kell,
különben bizonyosan megbolondul egy kicsit. A tünékeny fiú
rejtélyének megoldása talán lefoglalja a gondolatait, amíg haza nem
mehet.
 7. FEJEZET

Honvágy

A friss kenyérből, száraz cheddar sajtból, okkersárga és

rozsdavörös savanyúságokból álló vacsora után (Mr. Gilbert cseppnyi

büszkeséggel mesélte el Clarának, hogy a kerti termények savanyítása
kevés erőfeszítéssel biztosítja, hogy a zöldségek háboríts időkben a
lehető legtovább tartsanak) Gilberték leültek a gróf tavára néző kis
szalonban.
Clara eltörölgette az utolsó tányérokat, a kezét is teletörölte a
konyharuhába, és ment utánuk. Az ajtóban téblábolt. Mrs. Gilbert
kezében buzgón csattogott a kötőtű és fogyott a tintakék
fonalgombolyag. A napok melegek voltak, de az estéket már átjárta az
ősz hűvössége, és Mr. Gilbert még vacsora előtt begyújtott. Leült a
kandalló elé, és egy kicsi jegyzetfüzetbe írogatott.
Clara a kötényzsebébe dugta a kezét.
– Azt szeretném tudni… érkezett anyától levél? – kérdezte.
Az anyja megígérte, hogy gyakran ír, és hírt ad az apja állapotáról.
Clara ezt úgy értelmezte, hogy mindennap. De eddig akármikor
kérdezte, egy levelet sem kapott. Anya csak talált időt arra, hogy
papírra vesse a gondolatait, borítékba tegye, és keressen egy piros
postaládát! Elképzelte, hogy anya és apa esténként a lármás
tengerparton sétál, a levegőben sirályok keringenek, apa meg
újságpapírba tekert, jól megsózott sült krumplit szorongat. A honvágy
egy hulláma súlyos fekete köpenyként borult a vállára, miközben Mrs.
Gilbert válaszára várt.
– Nem – felelte az asszony. Ujjai mesterien bántak a kötőtűkkel; a
sötét fonal ki-be, körbe és fel-le mozgott.
Clara honvágyának bugyrai kövekkel teltek meg.
Mr. Gilbert felpislantott.
 – Gyere ide, és ülj le, gyermekem! – mondta meleg mosoly
kíséretében.
Clara nehezen vett levegőt. Óvatosan lépett be a szobába, mintha
üvegen járna.
A helyiségben csak két, támlás szék állt, mindkettő foglalt. Még
nem járt a szalonban korábban, csak amikor a padlót mosta fel. Vacsora
után minden este visszatért a padlásszobába, hogy Maugli és Balu
kalandjairól olvasson A dzsungel könyvében, vagy csak kibámuljon az
ablakon, és reménykedjen, hogy felbukkan a rejtélyes fiú, akit már
három napja nem látott. Hova üljön? A kandalló előtti szőnyegre? Clara
Neptunuszra gondolt, aki mindig füstként tekeredett össze az ölében, és
a lángokat nézve dorombolt. Most egy szomszéd vigyáz rá, de a
macska biztosan azon gondolkozik, mi történt a családtagjaival, akik
eltűntek, egyik a másik után.
Ropogott a tűz, az elszenesedő fa illata kaparni kezdte Clara torkát,
miközben leereszkedett a szőnyegre, és átölelte mellkasához húzott
térdét.
Mr. Gilbert rekedten felköhögött.
Csitt-csatt, csattogtak Mrs. Gilbert kötőtűi.
A hangok és az illatok megnyugtatóak voltak, de Clara
fojtogatónak találta őket.
– Hírt azonban hallottam anyádtól – szólalt meg Mrs. Gilbert. Az
ölébe engedte a kötését, és megigazgatta a blúza csipkegallérját, mintha
túl szoros lett volna. – Hosszabb időt fogsz itt tölteni, mint gondoltuk.
Clara összeszorította a száját, pedig a legszívesebben eltátotta
volna.
Mr. Gilbert ceruzája megállt.
Mrs. Gilbert felkapta a kötőtűket, és tovább tekergette-csavargatta
rajtuk a fonalat.
Clara összekulcsolta két kezét, hogy ne remegjen.
– Apa miatt? Elolvashatom anya levelét? Kérem! – motyogta.
Úgy tűnt, Mrs. Gilbert nem hallotta. Húzogatta, tekergette a
fonalat, az ujjai a maguk módján beszéltek.
Mr. Gilbert a feleségére pillantott, aztán a tüzet kezdte bámulni.
– És mi lesz az iskolával? – kérdezte Clara kétségbeesetten. – Ha
tovább is itt leszek, le fogok maradni, és akkor…
 – Majd behozod, amikor hazamész – szólt közbe Mrs. Gilbert. –
Meg kell mondanom, szerintem az iskola luxus ilyen nehéz időkben. –
Megérintette az aranyláncát, amelyen szép kis kereszt lógott a
nyakában. Gyors pillantást vetett Mr. Gilbertre, de az már nem a
feleségét nézte, a jegyzetfüzetbe vésett szavakra meredt, amelyeket
Clara nem látott olyan messziről.
A lány fejében úgy bugyogtak fel a szavak, mint a láva egy
vulkánból. Nem akarok lemaradni az iskolában. Miért nem olvashatom
el az anyám levelét? Mit rejtegettek előlem? Apa még rosszabbul van?
A szája remegett az erőfeszítéstől, hogy magában tartsa őket.
Mrs. Gilbert megköszörülte a torkát.
– Szeretnél mondani valamit?
– Igen – mondta Clara elakadó lélegzettel. Az ajka önálló életre
kelt, magától mozgott. – Néhány nappal ezelőtt találkoztam Roberttel,
az egyik kertészinassal. Azt ígérte, megkérdezi… hogy segíthetek-e
gyümölcsöt és zöldséget szedni a katonai kórház javára. Ha már
iskolába nem megyek, fontos, hogy én is kivegyem a részem a
munkából, nem?
Mr. Gilbert a feleségére nézett.
Mrs. Gilbert a kötőtűket bámulta.
Clara visszatartotta a lélegzetét.
– Nem – felelte Mrs. Gilbert kurtán.
Mr. Gilbert a ceruza végét rágcsálta, és ismét a tűzbe meredt.
– De… – folytatta Clara remegő hangon. Nincs magyarázat, nem
okolja meg a döntést?
– Azt mondtam, hogy nem – mondta Mrs. Gilbert halkan. – Itt bent
tedd magad hasznossá! Holnap lemoshatod az ablakokat.
– Ugyan, Lizzy… – szólalt meg Mr. Gilbert szelíden, letette a
ceruzát, és előrehajolt a széken. – Clara segíthet. A szakács küldött egy
igen hosszú listát, mire van szüksége a Nagyházban felszolgált
ételekhez. És sokat kell szedni a kórházi küldeményekhez is. Annyira
kevesen vagyunk…
– Azt mondtam, hogy nem – ismételte meg Mrs. Gilbert, és a
szoknyájára meredt.
Clara nem is emlékezett arra, hogyan került ki a folyosóra. Nem
tudta, hogy Mr. vagy Mrs. Gilbert csukta-e be mögötte a szalon ajtaját.
Odabentről tompa hangok szűrődtek ki.
 „Mondd meg neki!” (Mr. Gilbert)
„Szerinted azzal hogyan lennénk előrébb?” (Mrs. Gilbert)
„Talán könnyebben megértené…” (Mr. Gilbert)
Clara hallotta Mrs. Gilbert kötőtűit és ujjainak susogó hangját,
mintha a titkaikat a tekergőző fonálba akarták volna belefonni. A
bénultság felkúszott a lány gerincén. Kinyitotta a kertajtót, és szinte
kizuhant a lépcsőre. Mélyen beszívta a hűvös esti levegőt, majd újra és
újra, amíg feszülő bőre ki nem engedett kicsit.
Úgy rakódtak rá a dolgok, mint egy kártyapakli lapjai. Egyesével
megfordítgatta őket. Egy, csak éjszaka felbukkanó fiú. Mr. és Mrs.
Gilbert elsuttogott beszélgetései. Mrs. Gilbert állandó zsémbelése és a
tiltás, hogy nem olvashatja el az anyja levelét. Azokra a kirakósokra
gondolt, amelyeket anya és apa karácsonykor szokott vásárolni, a
vitákra, hogy melyiket vegyék meg: a gőzmozdonyokat, a
repülőgépeket vagy az idilli falusi képet, amelyen a gyerekek répaorrú,
szénszemű hóembereket építenek. Erről a kirakósról vajon mit
gondolnának?
Clara összeszorította az ajkát. Anya és apa nincsenek itt. Devonban
vannak, és tudja, hogy nem zavarhatja őket holmi fura fiúkkal és nem a
fülének szánt beszélgetésekkel. De akkor is, magyarázat kell a
történtekre.
Abban a pillanatban megzördült valami a kertben, valahol az
ajtóból kiszűrődő fény mögött. Róka, vagy valami más? Valaki más?
Clara mély lélegzetet vett, és kilépett a sötétségbe, a szíve hevesen vert
a mellkasában. Ideje összerakni a kirakós darabkáit.
 8. FEJEZET

A mandarin

C lara sohasem gondolta, hogy különösképpen bátor lenne. Tízéves

korában a barátnője, Elsa beleesett egy kútba. Kavicsokat hajigáltak

bele, és a szokás szerint túl izgága kislány átesett az alacsony falon,
amikor egy nagyobb követ dobott be. Clara megbénult, amikor
meghallotta a kő loccsanó hangját, amelyet egy nagyobb és hangosabb
csobbanás követett, amikor a barátnője fejjel előre megérkezett a
jéghideg vízbe. Egészen pontosan a következő gondolatok jártak Clara
fejében:
Bátornak kell lennem.
Meg kell mentenem.
A gondolatok néhányszor megismétlődtek, de a kislány legnagyobb
bosszúságára a teste nem volt hajlandó a gondolatokat tettre váltani,
egyedül a tenyerét szorította ökölbe és engedte ki. Szorít, kienged.
Clara még mindig bénultan állt a kút mellett, amikor a hangos
sivalkodás hallatán megjelent Philip King egy hosszú bottal, és kihúzta
Elsát, mint egy izgága, csapkodó, libabőrösen csöpögő halat. Clara
levette a pulóverét, és Elsa köré tekerte, nyugtatgatta, azt mondta neki,
hogy minden rendben lesz, és hazasietett vele idegeskedő anyjához,
hogy a lány forró fürdőt vegyen.

Clara még akkor is ökölbe szorítgatta a kezét, amikor az apja este

jó éjszakát kívánt neki. Apa rásimította a tenyerét a lányáéra. A fogása
határozott volt, megnyugtató.
– Mi lett volna, ha Elsa megfullad, mert nem csináltam semmit? –
suttogta Clara könnyes szemmel.
 Anya halk, ismerős kacagása szűrődött fel az emeletre. Selyemként
burkolta be a kislányt.
Apa átkarolta Clara vállát, és két puszit nyomott a fejére.
Pipafüstillata volt, és gyömbérpuding, amelyet anya készített vacsorára.
Clara lehunyta a szemét, és apának dőlve elernyedt.
– Néha az is elég, ha bátornak tettetjük magunkat – mondta az apja
fáradtan. – Ezt mindannyiunknak meg kell próbálnunk, amíg tart a
háború, főleg most, hogy jelentkeztem én is a seregbe, és talán
nemsokára elmegyek.
Még jóval azután is, hogy a nap hajnalig elköszönt, és a szülei
lefeküdtek, az apja szavaira gondolt. Megforgatta a szavakat jobbról is,
balról is, de semmi értelmüket nem találta. Mert ő nem tettette magát
bátornak, amikor Elsa beleesett a kútba. Egyáltalán nem tettetett
semmit. A vacsora utáni beszélgetésekre gondolt, amikor anya és apa
azt vitatta meg, hogy anya beálljon-e a lőszergyárba dolgozni. Apa azt
mondta, hogy veszélyes munka. A mérgezés kockázatát félretéve (vagy
hogy besárgulhat a vegyszerektől) ott voltak a robbanásokról, a halálos
áldozatok magas számáról szóló beszámolók. De anya elhessegette
ezeket az érveket, és azt mondta, ő is ki akarja venni a részét, amíg meg
nem kötik a békét, már ha egyáltalán megkötik valaha. Az anyja bátor
volt – az apja mondta. Csak Clara nem volt bátor.
A kertek sötétje bársonyként burkolta be Clarát. Nem volt kéken
világító hold. Nem ratatatáztak a fegyverek az erdőben, riadt madarak
sem károgtak felette. A kertekben csend és nyugalom uralkodott,
mintha Clarát lesték volna, várták, mit akar tenni. Apa tanácsára
gondolt. Néha az is elég, ha bátornak tettetjük magunkat. Mélyen
beszippantotta a balzsamos kerti levegőt, csendesen lépkedett a füves
ösvényen az alvó, dülöngélő madárijesztők és a gyümölcsösök
mellett…
Aztán egy hangot hallott jobbról csizmás láb csosszant meg egy
kövön.
Megállt, félrehajtott fejjel hallgatózott.
Még egy csosszanás. Ajtó nyikordulása. Clara leguggolt a
melegház mellett, ahová tévedt, és azt képzelte, olyan kicsike, mint a
legkisebb matrjoska baba. Hátrapillantott. A kert közepén volt, rejtve a
házból leskelődők és a gyümölcsfák tövében hátukat a fatörzsnek vetve
üldögélő, esti cigarettájukat szívó férfiak szeme elől.
 Clara válla megfeszült.
Könnyed, futó lépteket hallott a fűből.
Hegyezte a fülét, amíg minden elcsendesedett. Felállt, és a
melegház mellett elosonva odasietett ahhoz a helyhez, ahol a fiút
korábban látta. De most nem terített senki takarót a földre, nem volt ott
a fiú a fejébe húzott sapkával. Clara megkerülte az öreg fatuskót, aztán
megállt, és torkán akadt a lélegzet. A fatuskó közepén egy tökéletes
mandarin volt, egyetlen, viaszos levelecskével rövid szárán. Clara a
sötétbe meredt. Bagolyhuhogást hallott. A levegőben pipafüsthöz
hasonló illat lebegett. Lehajolt, elvette a gyümölcsöt, a tenyerébe fogta,
és megszagolta. A karácsonyra emlékeztette, nevetésre és a tűz körüli
játékokra. Ennek a gyümölcsnek semmi keresnivalója nem volt egy
mohos fatuskón. Akkor miért hagyták ott? És ki?
A hirtelen eleredő záporban az esőcseppek úgy kopogtak a közeli
melegház üvegén, mint a körmök, miközben Clara a homályba meredt.
Valaki másnak hagyták itt? Jobb lesz, ha vigyáz rá, mert az esőben
biztosan megromlik. Felkapta a mandarint, zsebre vágta, és megtörölte
az arcát. A ház és a szobája ablaka felé pislogott. Elázik, mire átszalad
a gyepen. Elképzelte Mrs. Gilbert savanyú arcát, amikor csöpögő haját,
nedves szoknyáját és kötényét meglátja.
Leszaladt a másik melegház lépcsőjén, nem ott, ahol előzőleg már
járt, hanem a mögötte állóén, és tétovázva megfogta a réz ajtógombot.
Az ajtó résnyire nyitva volt. Meglökte, és óvakodva belépett, mélyen
beszippantva az édes, meleg levegőt. Az eső hangja
mennydörgésszerűvé vált, miközben a szemét szoktatta az előtte
kirajzolódó sötét formákhoz. Nem olyan volt, mint az ananászos
melegház. Mintha egy kristályköpönyeggel beborított
gyümölcsöskertben járt volna. A magas ágak felfutottak az üvegtáblák
közötti oszlopokhoz erősített lugasrácsokra. Clara felemelte a kezét, és
megérintett egy lelógó, gömb alakú gyümölcsöt. Puha volt, és szőrös.
Őszibarack. A murvás ágyások mentén kisebb fák sorakoztak üst
nagyságú cserepekben, tele viaszos tapintású citromokkal,
mandarinokkal és zöldcitromokkal. Elmosolyodott, miközben az
üvegtáblák zörögtek, dünnyögtek az esőben.
– Szervusz, zöldcitromfa! – suttogta, és két ujja közé fogott egy
fényes levelet.
– Szervusz! – suttogta egy hang előtte.
 Clara egyszerre érzett hideget és meleget. Van valaki a
melegházban. Figyelik.
A sötétségbe meredt, és az egyik nagyobb őszibarackfa takarásában
meglátta egy ember körvonalát. Az alak kilépett az ágak közül.
Clara ösztönösen hátrálni kezdett az ajtó felé.
– Szervusz! – suttogta megint a hang.
Talán végül csak felbukkant a fiú, akit keres… De pont amikor erre
gondolt, a cipősarka beleakadt valamibe, ami fémesen csörömpölve
eldőlt. Clara megbotlott, és először az egyik kisebb fára zuhant, majd
tompa puffanással a betonpadlóra. Ó, a mindenit, gondolta, mikor az
alak elindult felé. Megint a gróf melegházában érik tetten. Kapkodó
lélegzetet vett, felpillantott a közeledőre, és a döbbenettől tágra nyílt a
szeme.
 9. FEJEZET

Will

A nemjóját! Jól vagy? – A fiú volt az. Az a fiú.

– Jól vagyok – suttogta Clara, bár fájt a feje, a tenyerét meg

lehorzsolták a kövek, amikor elesett.
A fiú a kezét nyújtotta. Clara a homályos fényben is látta, milyen
piszkos ez a kéz, a körme olyan fekete volt, mintha tintába mártotta
volna.
Nem fogta meg, magától feltápászkodott, és saját, apró sebhelyes
tenyerét vizsgálgatta.
A fiú lehajolt, ahol szétszóródott a föld; leesett néhány levél, és két
kicsi zöldcitrom is lepottyant, amikor Clara ráesett a fára. A fiú felkapta
a zöldcitromokat, és a homlokát ráncolta.
– Meg… megsérült a fa? – suttogta Clara. Egy pillanattal korábban
még köszönt a kedves kis fának, most meg eltörte.
– Túléli – suttogta vissza a fiú. – Ne haragudj! Az én hibám volt,
megijesztettelek. – Aztán a szájához kapta a kezét, és rekedten köhögni
kezdett.
– Nem, nekem nem szabadna itt lennem. Esik az eső, és gyorsan
behúzódtam. – A szavak úgy bugyborékoltak elő Clarából, mint a
hegyoldalon lezúduló patakvíz.
A fiú gyorsan elmosolyodott, és letette a zöldcitromokat a cserép
mellé, amelyben a fácska nőtt. Megint köhögött, a könyökhajlatával
igyekezett tompítani a hangot. Aztán a kezével összesöpörte a
kiszóródott földet, visszaöntötte a cserépbe, majd a zsebébe nyúlt, és
előhúzott egy kis jegyzetfüzetet. Kinyitotta, és a lehullott leveleket
óvatosan a lapok közé csúsztatta. Milyen furcsa, gondolta Clara.
Amikor a fiú zsebre vágta a jegyzetfüzetet, valami a padlóra esett.
 Clara lehajolt és felvette. Hosszú, vékony levél volt,
harmonikaszerű. Odaadta a fiúnak.
– Ananásznövény levele – magyarázta a fiú. – Lerajzolom őket,
mármint a növényeket és a leveleket. Ezt csinálom, amikor nem a
kazánokat fűtöm, amik aztán az úvegházakat melegítik fel. – Zsebre
tette az összehajtott levelet.
Clara visszaemlékezett Robert szavaira, és a fiú hajára pislantott,
de azt sapka fedte.
– Szóval te vagy a háziszolga? A Nagyházban dolgozol?
A fiú halkan felnevetett. Csillogott a nevetése, mint az ezüst.
– Nem, nem éppen. Én csak Will vagyok.
Clara elmosolyodott.
– Ó! Szervusz, „csak Will”! Én Clara vagyok.
Will ismét kezet nyújtott neki.
– Örvendek! – mondta, és mókásan félig meghajolt, mire Clara a
legszívesebben kuncogott volna. Ez alkalommal elfogadta a felkínált
kezet, és megrázta. A fiú kézfogása határozott és meleg volt, érintése
csípte felhorzsolt tenyerét, de Clara cseppet sem bánta.
A zsebébe nyúlt, és elővette a mandarint, amit a fatönkön talált.
– A kertben találtam.
Will közelebb lépett hozzá, és rápillantott a gyümölcsre.
– De furcsa! Az egyik éjjel én is találtam egy mandarint a tónál, a
nádas közelében.
– Tényleg furcsa – felelte Clara, és az orrát ráncolta. – Mit
csináljak vele?
Will vállat vont.
– Edd meg! Valaki elejthette.
Clara visszatette a zsebébe a mandarint, és a fiúra mosolygott.
– Azt mondtad, te fűtöd fel a kazánt. Itt van bent? – kérdezte és
körülnézett.
– Nem. A föld alatt van, a gróf nyári lakja mögött – felelte Will.
Clarának eszébe jutott, hogyan tűnt el Will egy szemvillanás alatt,
amikor a hálószoba ablakából figyelte. Egy föld alatti helyiség. Talán
ez a magyarázat.
A melegház üvegfalai visszaverték a fegyverek tompa ratatata
hangját, mire Clara összerezzent. Karba tette a kezét, hogy vadul
dobogó szívét lecsendesítse.
 – Csak az ezred az – mondta Will. – Szinte minden éjjel
gyakorlatoznak. Nincs mitől félni.
Clara erősen kételkedett abban, hogy bármikor is hozzászokna az
éjjel feldördülő fegyverek hangjához. Nyugtalansággal töltötte el a
gondolat, hogy az ezred éjszakánként a gróf erdeiben és a földjein
portyázik. De Willnek igaza van. Igyekeznie kell megszokni, akkor is,
ha olyan dolgokra emlékeztetik, amelyeket a legszívesebben
elfelejtene.
– Attól tartok, egy hatalmas szívességre kell megkérjelek téged –
folytatta Will, és levette a sapkáját. Egy sötét, hullámos hajtincs bukott
a szeme elé. Hátrafésülte a füle mögé.
– Az… izé… barátom szerezte nekem ezt a munkát. Az van, hogy
az anyám és az apám már eltávoztak, és nekem nincs hova mennem. –
Will újra a fejébe húzta a sapkát. Olyan mélyen, hogy Clara alig látta a
pillantását. Talán pont ezt akarta.
– Szent isten! Milyen szörnyű ez! – felelte a lány. Zsebre vágta az
egyik kezét, és kitapintotta a mindig nála levő boríték sarkát. – Amikor
azt mondod, hogy eltávoztak…
Will vékony vonallá préselte az ajkát.
– Anya akkor halt meg, amikor még kisbaba voltam. Apa a fronton
veszett oda egy hónapja.
Clara lenyelte az őszibarack nagyságú gombócot, ami a torkában
keletkezett. Az apjának roncsolódott a tüdeje, de legalább hazajött.
Azokra a férfiakra gondolt, akik az életüket adták a hazáért, elhagyva
szeretteiket, hogy az életüket keresztül-kasul felforgassa ez a rettenet.
– Éjjel-nappal fűtök, és nem szabad, hogy meglássanak. A barátom
azt mondja, hogy a gróf, sem Mr. Gilbert, a főkertész, nem tudhat
rólam – folytatta Will csendesen. – Tudsz titkot tartani?
Clara rámosolygott a fiúra.
– Úgy gondolom, abban egészen jó vagyok.
Will biccentett, mintha nem is várt volna mást. Igyekezett elfojtani
egy köhögést, remegett a válla az erőfeszítéstől.
– Óvatosabbnak kellene lenned! Láttalak az ablakomból! – mondta
Clara. – És ez a köhögés… borzasztóan hangzik.
– Tudom, hogy láttál – felelte Will közönyösen. – A kazánból
furcsa hangok jöttek. Megnéztem a hőmérőket a melegházakban. A
kertészlakból láttál. – Állítás volt, nem kérdés. – A köhögés meg
tényleg nagyon kínoz. De biztos… sok a por a kazánházban, ennyi az
egész.
Az eső kopogása csendesedett.
– Mennem kell – mondta Clara feszengve. – Gilberték a
nagynéném és a nagybátyám. Biztosan nem tudják, hol vagyok.
Will megfeszülő álla jelezte, hogy pontosan tudja, kik azok a
Gilberték, és semmiféle illúziót nem táplál afelől, észrevették-e, hogy
Clara ott van-e állig betakarózva az ágyában, vagy sem.
– Azért vagyok náluk, mert az apám beteg. Anyával Devonban
vannak, hogy lábadozhasson – folytatta Clara. – De egyáltalán nem úgy
alakul a látogatás, mint amire számítottam.
Will bólintott, hogy érti. Clarának az jutott eszébe, vajon a nyitott
ablakon keresztül hallotta-e Mrs. Gilbert sikoltozását, amikor kitépett
egy maroknyit a hajából.
– Szerinted… talán… máskor is… eljössz éjszaka a kertbe? –
kérdezte Will csendesen, és zsebre vágta a kezét. – Talán már holnap?
Clara mély lélegzetet vett a melegben.
– Igen – mondta, és a tüdeje most mintha jobban megtelt volna
levegővel, mint korábban. – Szerintem jövök.
– Eljöhetnél a kazánházhoz, miután Gilberték elaludtak – javasolta
Will szerény mosollyal. – Olyan jó lenne valakivel beszélgetni!
Clara vállát hűvös fuvallat borzongatta meg. Nagyon óvatosnak
kell lennie, nehogy Gilberték elkapják. Ha a nagynénje értesül ezekről
az éjszakai kerti látogatásokról, biztosan szabadjára engedi a haragját,
ezt pedig mindenáron el kell kerülnie.
 10. FEJEZET

Lopott gyümölcsök

M ásnap reggel Clara a reggelinél ülve igyekezett kidörgölni a

szeméből a fáradtságot. Még csak hat napja volt Gilbertéknél, de előző

nap (és éjszaka) annyi minden történt, hogy az a hat nap is egy
örökkévalóságnak tűnt. Mrs. Gilbert felmelegített a tűzhelyen egy lábas
zabkását, mielőtt elindult a Nagyházba, hogy elvégezze napi teendőit.
Mr. Gilbert leemelt egy üveg mézet a polcról. A lép ékszerként
csillogott az asztalra vetődő napsugárban. Az aranyszínű édesség a
fakanál végéről csepegett a tejes kásába.
– Most olvasom, hogy megint léghajótámadás volt a norfolki
partoknál – mondta a férfi rosszkedvűen, és a kinyitott újságra
pillantott.
A hangja hallatán kiröppent az álmosság Clara szeméből.
– Ketten meghaltak, páran súlyosan megsérültek. A háború most
már túl közel van hozzánk. – Mr. Gilbert gyors pillantást vetett oldalra.
Clarának torkán akadt a zabkása. Köhögni kezdett, és belekortyolt
a meleg tejbe. Amikor még járt hozzájuk az újság, a lány kikereste
benne a léghajókat, azokat a hatalmas, ceruzaszerű, lebegő masinákat,
amelyek gondoláiból bombák hullottak, egész házakat megsemmisítve.
A gondolat egyszerre borzongotta és csiklandozta a bőrét. A németek
tényleg repülő masinák százait küldik ide, hogy Angliát eltüntessék a
föld színéről?
Az előző évben az unokatestvérei, akik London Shoreditch
kerületében laktak, szemtanúi voltak az Empire Music Hall
lebombázásának, miközben folyt az épületben az előadás. Az egész
család annyira megrémült, hogy házukat elhagyva Cornwallba
költöztek. Norfolk nem pont olyan nyílt terep, mint Cornwall és
Devon? A léghajók talán a déli part felé is vonulnak majd, ahol az
unokatestvérei laknak, és ahol anya és apa megszállt. Megkísértette apa
sült krumplis tölcsérének a tengerparton szétszórt képe. Rosszullét
környékezte. Letette a csészét, és kézfejével megtörölte a száját.
Mr. Gilbert homloka ráncba szaladt kócos haja alatt. Megkísérelt
egy mosolyt, előrehajolt, és kezét az asztallapra simította.
– Ide figyelj, Clara! Az van, hogy… – Mondandóját határozott
kopogás szakította félbe. Az ajtó nyikorogva kinyílt, nyomában hideg
levegő zúdult be a folyosóra.
– Mr. Gilbert? Idebent van? – kérdezte egy hang, amelyet Clara
azonnal felismert.
Mr. Gilbert lekapta a tekintetét Claráról, felsóhajtott, és hátratolta a
széket.
Clara kinézett a konyha ablakán. Az üveg foltos volt, ragadt a
kosztól. A szárítón rongyok hevertek, és egy vödör – a lányra vártak,
hogy elkezdjen végre takarítani. Clarának eszébe jutottak a pókhálók,
amelyek Mr. Gilbert hajába akadtak az érkezése napján, a viharvert
szegélylécek, a leváló tapétacsíkok és a potyogó vakolat. Mrs. Gilbert
házvezetőnő volt, de a saját házát elnézve az ember sohasem találta
volna ki, mi a foglalkozása.
– Ananászokat – hallotta Clara Robertet a folyosóról. A lány
gondolatai megtorpantak.
– Mennyit? – kérdezte Mr. Gilbert. Felemelte a hangját, érezhető
volt rajta a pánik.
– Hármat – felelte Robert. – Néhány őszibarackot is elloptak.
Clara azokra a gyümölcsökre gondolt, amelyeket előző éjjel vert le
a fáról. A zöldcitromlevelekre, amelyeket Will a jegyzetfüzete lapja
közé préselt. A fatönkön talált mandarinra, és arra is, amelyet Will a
tómenti nádasban látott.
Hosszú szünet következett.
Clara csendesen hátratolta a székét, a konyhaajtóhoz osont, és
rászorította a fülét.
– Más is tud erről? – hadarta Mr. Gilbert.
– Nem.
– Jó. Maradjon is így! Ha a birtokról kerül ki a tolvaj, nem akarjuk,
hogy tudja, a nyomában vagyunk.
– Biztos, hogy nem az itteniek közül való – mondta Robert.
Clara kikukkantott a résnyire nyitott ajtón. Robert arca kipirult.
 – Talán. Talán nem – felelte Mr. Gilbert, és az állát dörzsölgette.
– A puskásezreddel mi a helyzet? – kérdezte Robert. – Azok is meg
mindenfélék bejárnak a birtokra éjjel-nappal. Ellátogassak hozzájuk?
– Nem – felelte Mr. Gilbert határozottan, talán egy kicsit túl
határozottan is, Clara véleménye szerint. – De tartsd nyitva a szemed és
a füled, kölyök! Ha látsz valami gyanúsat, azonnal szólj!
– Igenis, Mr. Gilbert – mondta Robert, és kihúzta magát. –
Megbízhat bennem, uram. – A fiú ádámcsutkája fel-le mozgott, mint
egy tavirózsalevélről elugrani készülő béka.
– Tudom, hogy így van. – Mr. Gilbert egy pillanatra elhallgatott, és
zsebre vágta a kezét. – Azt is tudom, hogy rosszul érzed magad amiatt,
hogy nem jelentkezhetsz katonának jövőre, amikor betöltöd a
tizennyolcat.
Robert piros színe még mélyebbre váltott.
– Így van, uram. Tényleg nagyon rosszul érzem magam emiatt.
Látom, hogy azok a fiúk mind mennek harcolni. Egy kicsit…
haszontalannak érzem magam.
– Tudom – mondta Mr. Gilbert halkan. – De nekem a kertekre kell
figyelnem. Azoknak is szüksége van rád, ahogy nekem is. Olyan sok a
tennivaló. – Mr. Gilbert megköszörülte a torkát. – Rendben, munkára!
Én is látni akarom, mit művelt a tolvaj. Hozom a kabátomat. – Elindult
a folyosón a konyha felé.
Clara gyorsan megfordult, felkapta a vödröt és a rongyokat.
Mr. Gilbert úgy ment el Clara mellett, mintha a lány láthatatlan lett
volna, evett még egy falat zabkását, elvette a kabátját a szék támlájáról,
és kiment.
– Amikor a gróf értesül erről, az maga lesz a pokol – hallotta Clara,
miközben a férfi végigsietett a folyosón.
A ház minden ablaka egyszerre remegett, amikor a kertekre nyíló
ajtó becsapódott mögötte. Clara egy ideig nézett utána, majd letette a
vödröt és a rongyokat, és leporolta a kötényét.
Gyümölcsök tűntek el és kerültek elő. Vajon az ellopott
ananászoknak köze lehet a megkerült mandarinokhoz? A lány döntött:
ahogy befejezi az ablakpucolást, szétnéz a kertekben, hátha rábukkan
még valamire, mielőtt az éjszaka meglátogatja Willt. Will lelkes
csodálója a melegházban termesztett növényeknek, biztosan érdekelni
fogják (és elszomorítják) a lopott gyümölcsökről szóló hírek.
 11. FEJEZET

Tigris, a kutya

A reggeli napsugarak visszaverődtek a melegház ablakairól, és

elvakították Clarát. A levegő csípős volt, és aranyló, mint az almák a

fákon. A lány a körmét rágta, mikor elhaladt a melegházak mellett,
majd le a dombon, a gróf nyári lakja felé. A lakrészben beleépült a kert
belső falába, amely a különböző veteményeseket választotta el
egymástól, három hatalmas ablaka a tóra nézett. A téglafalak a ház
mindkét oldalán folytatódtak, aztán derékszögben a tó felé fordultak,
körülvettek egy hatalmas gyepet, ahová Clara nagy nyári piknikeket és
holdfényben úszó estélyeket képzelt. Amikor a víz közelében megállt a
gyepszőnyeg szélén, megpillantotta a ház stukkós mennyezetéről lógó
ragyogó csillárt. A hátsó fal előtt tökéletes mandarinfák álltak, a
gyümölcsök karácsonyfadíszként függtek rajtuk. A fehér fonott
székeket selymes, felhőpuha párnákkal díszítették. A napsugarakat
visszaverte az ablakok belső oldalán összegyűlt pára.
Az egyik széken egy férfi ült, az ölében szétnyitott újságba merült
lehajtott fejjel. A mellette álló asztalon egy pipa volt, és kis
füstgomolyagok szálltak a mennyezet felé. A kislányoknak, a
dajkájuknak és a napernyős hölgynek, akik a nyári lak felé tipegtek,
amikor Clara előző nap látta őket, nyoma sem volt. A kislányok talán
órát vesznek a nevelőnőtől a Nagyházban, izgalmas dolgokat tanulnak.
Clara Elsára és a többi iskolatársára gondolt, és a bánattól egy
pillanatra összeszorult a torka.
Lehajtotta a fejét, és megigazgatta a kalapszalagját, mert eszébe
jutott Mrs. Gilbert figyelmeztetése, nehogy elkapja a gróf pillantását.
Ha hosszabb ideig marad Gilbertéknél, szüksége van egy barátra.
Abban reménykedett, hogy Will személyében talált is egyet. És ha Will
a barátja, akkor biztosan segít neki megoldani a gyümölcstolvaj
rejtélyét.
Emlékezett, hogy a fiú azt mondta, a kazánház a nyári lak mögött, a
föld alatt van, így visszafordult a konyhakertek felé, a gyep szélén
haladt, a fal mellett, addig, amíg úgy nem gondolta, hogy ez lehet a jó
hely. Szemével egy magányos darázs hullámzó táncát követte az
alacsony téglafalnak támasztott kéttalicskányi zöldség- és
gyümölcshulladék felett. A kert éles ellentéte volt a nyári lak előtti,
gondozott gyepnek. A duzzadó szalmabálák majdnem szétfeszítették a
zsinórt, amivel összekötötték őket, a rozsdás kerti szerszámokat
szanaszét dobálták a kemény földön. A gróf és a családja biztosan
sohasem látogatott el erre a részre.
Clara a falhoz ment, és végighúzta az ujját a téglákon. Ekkor
pillantotta meg a lépcsősort, amelyet két szalmabála rejtett el szem elől.
A lépcső alján egy kék ajtó állt, fájáról potyogott a repedezett festék. A
lány megállt és lenézett. Will biztosan itt van. Alszik? Vagy a
jegyzetfüzetébe rajzolgat? Tudhat valamit a lopott gyümölcsökről?
Talán hallott valamit, amikor éjjel a kerteket járta? Borzalmas gondolat
fészkelte be magát a gyomra mélyére… de még mielőtt rendesen
megemészthette volna, egy hangot hallott.
– Minden rendben, kisasszony?
Megpördült. Egy férfi és egy barna-fehér szőrű spániel bámultak
rá. A kutya félrehajtotta a fejét, mintha ő is szeretne kérdezni valamit
Clarától, rózsaszín nyelve kilógott a szájából. A férfi harsogva egy
almát eszegetett, majdnem a csutkájánál tartott. Egy magot a fűbe
köpött. A kutya megszaglászta.
– George vagyok. Az egyik vadőr – mutatkozott be a férfi. – Már
láttam magát errefelé. Ha jól sejtem, Alfred unokahúga, ugye?
Clara bólintott, az ujjai bizseregtek. George azt akarja tudni, mit
keres itt? Tud vajon Willről?
– Most jöttem meg az erdőből. Kezdődik a fácánidény – mondta
George. – Bár azt gondolom, az éjszakai puskatűz elijeszti őket.
Semmit sem fogtam ma reggel.
– Ó! – felelte Clara, és a férfi vállára akasztott fegyverre meredt. –
Lőni szokott… és csak madarakat?
– Madarakat és szarvast, néha nyulat is. A gróf szereti a szakács
nyulas-rozmaringos pitéjét. De most nem válogathatunk, háború van, és
sok férfi elment. Csak tízen dolgoznak most a birtokon, hatszor ennyien
szoktak lenni. – George mélyen felsóhajtott, lehajolt, és megvakargatta
a spániel füle tövét.
Ennyi ember gondoskodik a grófról és a családjáról, gondolta
Clara. Milyen lehet vajon, amikor mások vadásznak, kertészkednek,
főznek és takarítanak helyetted minden egyes nap?
George Clara válla felett lenézett az ajtóra.
– A kazánházat kerested? – A kutya lekocogott a lépcsőfokokon, és
kaparni kezdte az ajtót. Tik-tik-tik, hangzott a körme a fán.
Felnyüszített, és folytatta a kaparászást. George a homlokát ráncolta. –
Tigris, gyere vissza! – parancsolta, és füttyentett a kutyának. De Tigris
(akinek kinézete egyáltalán nem emlékeztetett a nevére) rá sem
hederített.
– Tigris! – szólította Clara is. – Gyere ide, rossz fiú! –Lehet, hogy
kiszagolta Willt, vagy meghallotta a köhögését? Ha George lemegy
utána, és nyomozni kezd…
– Lány – jegyezte meg George csípősen.
Fiú, lány, nem mindegy? Az a lényeg, hogy hagyja békén az ajtót.
Clara leszaladt a lépcsőn, és felkapta Tigrist. A kutya tiltakozott,
úgy tekergőzött a lány karjában, mint egy szőrös angolna.
– Óvatosan, harap! – kiáltotta George.
Clara eltartotta magától Tigrist, az állat hiába csattogtatta a fogait,
kapkodott a lány felé.
– Ha te lettél volna a rémálmomban, talán nem félek annyira, és
Mrs. Gilbert haja is megmarad – mormolta Clara. A kutya lenyugodott,
és a lányt szemlélgette. Aztán ásított egyet, és elernyedt a teste. Clara
közelebb vonta magához, mire az állat odafordult, és megnyalta a lány
kezét. A nyelve érdes volt, és nedves, Clara elnevette magát.
– Megkedvelte – mondta George félrehajtott fejjel. A lépcsősor
tetején átvette a kutyát Clarától, és megcirógatta a fülét. – Csak a baj
van veled! – mondta halkan. – Vadászkutyának haszontalan, de
képtelen vagyok megválni ettől a kicsikétől. – Megint a lépcsőre villant
a tekintete. – Mit keres a kertnek ezen a részén egyébként?
Clara fejében egymást kergették a gondolatok. Az egyik
hulladékkal teli talicskához ment, elhessegetett még két darazsat, amik
a barátjukhoz csatlakoztak, és felemelte a talicska nyelét.
 – A komposztba akartam vinni – felelte. A karizmai felnyögtek,
amikor megemelte a járművet. Megtolta, mire a talicska megbillent, és
a tetejéről a földre szóródott a hulladék. A fémnyelek a bőrébe
vájódtak, amely már egyébként is kivörösödött és felrepedezett az
egész délelőtti ablakmosástól.
– Mi folyik itt? – Robert jelent meg, és lerakta a vállán cipelt
szalmabálát.
– A komposztba viszi – felelte George, és az almacsutkát a
talicskára dobta.
Clara felnyögött, miközben megpróbálta a talicskát elkormányozni
a keleti falhoz, ahol csatangolásai során a komposzthalmokat látta.
Tigris a lábánál táncolt és vakkantgatott.
– Clara? – Mr. Gilbert közeledett kipirult arccal.
– A komposztba viszi – mondta George és Robert egyszerre.
Clara érezte, hogy vér szökik az arcába. Nagy puffanással
leengedte a talicskát, és a kötényébe törölte a kezét.
– Csak igyekszem… hasznossá tenni magam – mondta.
– Hagyd, majd én! – felelte Robert, és megfogta helyette a talicska
fogóját.
– Nem, én is meg tudom csinálni – mondta Clara. A talicska
rázkódott és ingott a füvön, Clara a fogát csikorgatta, nyomában a
három férfival, akik felszedegették a lehulló héjakat, és visszadobták a
talicskára, miközben ő zihálva tolta.
Aztán feltűnt a komposzthalom. Robert odalépett Clarához, hogy
segítsen neki megdönteni a talicskát.
– Nem, majd én! – lihegte Clara. A jármű eldőlt, tartalma pedig a
rothadó, édes illatú kompsztra ömlött.
A lány a szeme sarkából látta, hogy Mr. Gilbert ajka apró mosolyra
húzódik.
– Találsz egy fonott kosarat a gyümölcsös mögött, a hátsó falnál.
Csak a legérettebb almákat szedd le! Éppen csak megrántod, és akkor
lejön. Szólj Robertnek, amikor elkészültél, majd ő átönti a kórháznak
szánt kocsiba! – Kurtán biccentett Clarának, és elindult lefelé a
dombon.
Robert vigyorgott.
– Tehát mégis segíteni fogsz a kertben – mondta. – Örülök.
Keményen dolgozol. Szerintem jól ki fogunk jönni egymással.
 Clara mosolygott, lehajolt, és megcirógatta Tigrist, aki még mindig
a lába előtt szaglászott. George megemelte a kalapját, füttyentett a
kutyának, és továbbállt.
Clarának megfájdult a válla, a feje is megizzadt a kalap alatt, a
hüvelykujján vízhólyag nőtt a talicska nyelétől. Mégis jól érezte magát
idekint a többiekkel – valamivel ő is hozzájárulhatott a háborús
erőfeszítésekhez.
De aztán az a szörnyű gondolat, ami akkor fészkelte be magát a
fejébe, amikor a kazánház előtt állt, visszatért. Will megkérte, hogy
tartsa az ittlétét titokban. Mi van, ha egynél is több oka van arra, hogy
rejtőzködjön? Lehet, hogy köze van az ellopott gyümölcsökhöz?
 12. FEJEZET

A kulcslyuk

A znap este Clara az ágyán összegömbölyödve Willre gondolt. A

melegházban találkozott össze vele. A fiú egzotikus növények leveleit

tartja a jegyzetfüzetében. Éjszakánként egyedül kószál a kertben, ami
tökéletes alkalom arra, hogy lopjon egy kis gyümölcsöt. Ugyanakkor
pont annyira elszomorodott, mint Clara, amikor a lány leverte a
zöldcitromokat a kis fáról. És mi a manóért akarna ellopni bármit,
hiszen azzal elárulhatja magát! A lány szája teljesen kiszáradt a sok
gondolkodástól. A bádogbögréből kiitta a maradék vizet, és rápillantott
a karórára, amelyet a születésnapjára kapott az apjától. Este tíz óra. A
nagynénje és a nagybátyja korán kelnek, így már biztosan ágyban
vannak. Clara leosont, csak a lépcsőfordulóban állt meg egy pillanatra,
hogy a horkolásukat hallhassa.
Mr. Gilbert horkantásai kiszűrődtek az ajtó alatti résen. Mrs.
Gilberté azonban nem. A bezárt erdei szoba ajtaja alatti csíkban
ragyogott a fény. Clara halkan letette a bögrét, letérdelt a kulcslyuk elé,
és bekandikált. Mrs. Gilbert fehér hálóruhában, egyik válla felett
összefogott hajjal az íróasztalnál ült, és buzgón írogatott. Megállt, a
mennyezetre pillantott, és masszírozni kezdte a tarkóját. Húzta-
nyújtotta rajta a bőrt, mintha tésztát dagasztott volna.
– Mit csináljak? Ez nem mehet így tovább – motyogta.
Clara közelebb húzódott a kulcslyukhoz, a fém keményen és
hűvösen simult az arcára.
Mrs. Gilbert összehajtotta a papírlapot, és egy borítékba csúsztatta.
Levél volt. Clara anyjának válaszolt? Az asztalon halomban álló
borítékok az anyjától érkeztek a hat nap alatt?
Clara torka viszketősen kaparni kezdett. Az orra mögött fura,
buborékszerű érzése támadt. Az érzés egyre erősödött, egészen addig,
hogy tudta, már semmit sem tehet, hogy megállítsa. Roppanva térdre
esett. Jól összeszorította az orrát. A tüsszentése leginkább egy csuklásra
és arra a hangra emlékeztetett, amit szerinte a vízilovak adhatnak ki, ha
megcsiklandozzák az orrukat.
A szék megcsikordult a padlón, ahogy hátratolták. Meztelen talpak
csattogtak a deszkákon.
Clara sietve felállt, és beverte a könyökét az ajtógombba, mire
remegés futott át rajta. Hajjaj, gondolta, és dörzsölni kezdte a fura
érzést kiváltó csontot.
Az ajtó hirtelen kinyílt. Mrs. Gilbert összehúzta a szemét. Clarára
és a padlóra tett bögrére meredt.
– Te meg mit művelsz itt?
Clara felkapta a bögrét.
– Szomjas voltam – suttogta, és a hálószoba ajtaja felé pislogott,
amely mögött Mr. Gilbert hol halkabban, hol hangosabban horkolt.
Szerencsére nem ébredt fel a zajra.
– A konyha odalent van – felelte Mrs. Gilbert.
– Én csak… pont oda indultam – mondta Clara csendesen, és
magához szorította a bögrét. Lehajtott fejjel elindult lefelé.
– Clara?
A lány megállt, megfordult. Mrs. Gilbert a vékony aranyláncot
tekergette, darában hirtelen felvillant az emlék, amikor a nagynénje a
legutóbbi látogatása során megmutatta neki ezt a láncot. A kis hátsó
kertben, egy napszítta fűfolton üldögéltek. „Alfredtől kaptam a
születésnapomra” – mondta Mrs. Gilbert szerényen mosolyogva,
amikor Clara megjegyezte, hogy szép lánc. „Életem legszerencsésebb
napja volt, amikor a grófnál kezdtem dolgozni, és találkoztam az én
Alfredommal. Még sohasem voltam ilyen boldog.”
Clara egy másodpercig végignézett Mrs. Gilberten, próbálta
összeegyeztetni a homályos, de kedves emlékképet az előtte álló,
ijesztő asszony alakjával.
– Vannak dolgok… amikkel nem kell foglalkoznod. – Mrs. Gilbert
hangja nem volt mérges igazán, inkább ingerült, mintha egy problémára
keresne választ.
– Akkor jó éjszakát! – mondta Clara, és azt kívánta, bár lenne elég
bátorsága 'tovább faggatni Mrs. Gilbertet, de tudta, hogy ha megtenné,
a nagynénje szeme szikrát hányna.
 – Jó éjszakát! – felelte Mrs. Gilbert.
Clara a fából faragott korlátra simította a tenyerét, és elindult lefelé.
Hallotta, hogy Mrs. Gilbert bezárja az erdős szoba ajtaját, és visszatér a
hálóba.
Mostanra a lány már megtanulta, hogy ha egy felnőtt azt mondja,
nem kell foglalkoznia valamivel, akkor az gyakran azt jelenti, hogy
igenis kell. Az anyja is azt ismételgette, hogy ne aggódjon az apja
miatt, amikor a háborúba ment, aztán mi lett belőle. Az apja 1915-ben
vonult be, nem sokkal Clara tizenegyedik születésnapja után, amikor a
tavasszal született báránykák már ott ugrabugráltak a réteken. 1916
elején tért vissza, amikor hóvihar csípte pirosra az arcukat. Clara alig
ismert rá a beesett arcú férfira, akinek zörgött, bugyogott a tüdeje, és
gyötrelmes pillantásokat vetett maga köré. Elhessegette ezt a
gondolatot, és összeszorította a száját. Ha Mrs. Gilbert az anyjával
levelezik, neki joga van ahhoz, hogy kiderítse, miről beszélnek. És ez
nyilvánvalóan csak egyetlen módon lehetséges: be kell jutnia a bezárt
szobába.
 13. FEJEZET

A jegyzetfüzet

C lara olyan hangosan kopogott a kazánház kék ajtaján, amilyen

hangosan csak mert. Az éjszakai eget felhők és csillagok pettyezték, a

szél a haja és az arca körül csapkodott.
Odabentről elfojtott köhögést hallott.
– Clara?
– Igen, én vagyok – suttogta a lány.
A kulcs csikorogva megfordult a zárban, amit a nyíló ajtó
nyikorgása követett. Will állt az árnyékban.
– Gyere be gyorsan! – suttogta.
Clara belépett a sötétségbe, Will pedig becsukta és kulcsra zárta
mögötte az ajtót. Amikor a lány szeme hozzászokott a feketeséghez,
fényt látott egy rövid folyosó végén. Egy villámgyors mozdulat,
sercenő gyufaszál, és már a Will kezében hintázó olajlámpa ragyogó
fényében pisloghatott. A falak rücskösek voltak, elfeketedettek, és még
nagyobb volt a forróság, mint a melegházakban. A föld alatt tompán
hallatszott az éjszakai puskatűz – ellentétben a padlásszobával, ahol a
lövések visszaverődtek a falakról, és olyan érzést keltettek, mintha
minden felszín (Clara maga is) magába szívta volna őket.
– Erre – mondta Will. Léptei könnyedek voltak a téglapadlón,
szinte hangot sem ejtettek. Öt lépés után átmentek egy másik ajtón is,
amit Will becsukott mögöttük. Clara a fiúra lesett, amikor az
elfordította a kulcsot. A gyomra görcsbe rándult, és a szája úgy
kiszáradt, mintha homokkal lett volna tele. Hegymászók. Légballonon
utazók. Sebészek. Légy bátor, Clara! A zsebébe csúsztatta a kezét, és
megszorította a mandarint. A gyümölcs mérete és súlya kapaszkodót
jelentett számára, ugyanakkor az aggodalmaira is emlékeztette. Mi van,
ha Willnek tényleg köze van a melegházból eltűnt gyümölcsökhöz? Itt
van bezárva egy föld alatti szobába az éjszaka közepén, és senki sem
tudja, hová ment. Igyekezett bátor lenni, de abban a pillanatban úgy
tűnt, leginkább elképesztően nagy butaságot csinált azzal, hogy
elfogadta a meghívást.
A mennyezet olyan alacsony volt, hogy meg tudta volna érinteni.
Csövek – vastagok és vékonyak – futottak át rajta, mint az utak.
Néhány másodpercenként halkan sziszegtek és vibráltak, mintha csak
egymásnak énekelnének. A távolabbi falnál álló kazán néha felmordult,
egyszer-egyszer kattogni kezdett, mint egy álmában mocorgó
szörnyeteg. Mindent vékony szénporréteg fedett – a kis asztalt és széket
a sarokban, a takarókat a padlón. Clara érezte, hogy a por a ruháin, a
haján és a bőrén is megül. Eszébe jutott, hogy Will kirázta a takarót,
mielőtt lefeküdt rá, hogy a hold kék fényében szundikáljon. Most már
tudta, miért.
Will megint köhögött, a mélyről jövő, felszakadó köhögés
könnyeket csalt a szemébe. Elővett egy zsebkendőt, és letörölte a
könnyeket, majd vastag kesztyűt húzott, és kinyitotta a kazán ajtaját.
Benne vörösen izzott a parázs. Fogott egy lapátot, és szenet dobott a
tűzre. Válaszul tüzes szikrák pattantak.
– Örülök, hogy eljöttél, Clara – szólt hátra. – Állandóan idelent
lenni és éjjel-nappal a kazánt fűteni… magányos munka.
– Gondolom, hogy az – felelte Clara, és az együttérzéstől elszorult
a torka. – Kapsz fizetést a munkádért?
Will a fejét rázta.
– A barátom már azzal is szívességet tesz, hogy megengedi, hogy
itt legyek. Nincs pénzre szükségem, csak ételre és egy helyre, ahol
megalhatok.
A takarók tetején valami megragadta Clara pillantását. Will
jegyzetfüzete nyitva volt, a meleg levegő fújta a lapokat. A füzet
mellett levelek hevertek. A lány felismerte a zöldcitrom levelét, de
voltak ott mások is, egzotikusak, ismeretlenek. Néhány sötétzöld és
nagy, mint egy felnőtt tenyere, mások kisebbek, csipkézett széllel. Csak
a melegházakból származhattak. A zsebébe nyúlt, és előhúzta a
mandarint. Reszkető kézzel letette a füzet és a takarók mellé.
Will árnyéka ráesett.
– Jaj! Ezt miért hoztad ide? – kérdezte, és a gyümölcsre meredt.
 Clara szilárdan megvetette a lábát, de belül olyan volt, mint az
anyja málnapudingja, amit a vasárnapi vacsora mellé készített. Ha
elmondja Willnek, hogy őt gyanúsítja a gyümölcslopással, búcsút inthet
bimbózó barátságuknak. Az ajkába harapott.
– Mi az, Clara? – kérdezte Will, és egy lépést tett a lány felé.
Clara a cipője orrára meredt. Ha nem kérdez rá a lopásra, a
kimondatlan gondolat úgy fog heverni közöttük, mint a rothadó gaz.
Mélyén beszívta a poros levegőt, és felemelte a fejét.
– Gyümölcsök tűnnek el a melegházakból. Ananász, és mások is.
Will szeme tágra nyílt.
– Eltűnnek?
– Igen, ellopták őket – mondta Clara. Nagyot nyelt. – Te voltál az?
Will elnevette magát.
– Én? Szerinted én ellopnám a gróf gyümölcseit?
– Nos? – kérdezte Clara. Legyél bátor! Legyél bátor! Ha elég
gyakran kimondja, ha eléggé színleli, egyszer talán igaz lesz.
– Nézd! – mondta Will, felkapta a jegyzetfüzetét, és a lány felé
nyújtotta.
– Mit?
– Ezt! – felelte Will, és rámutatott egy oldalra.
Clara óvatosan elvette tőle a füzetet. Will ujja egy karcsú ágon
függő mandarin tökéletes ceruzarajzára bökött, a viaszos leveleket
olyan pontosan árnyékolták, mintha le akartak volna ugrani a
papírlapról.
– Nagyon szép, de…
– Lapozz! – mondta határozottan Will.
Clara a fiúra nézett. Will szeme tüzesen ragyogott.
A lány a mutatóujjával lapozott, és meglátta a konyhakertek
részletesen megrajzolt térképét, látszott rajta a kanyargós téglafal, az
ágyásokban ott voltak a miniatűr káposzták, póréhagymák és répák, ott
volt a ház, ahol Clara lakott, még a szobája ablaka is (nyitva). Ha
összehúzta a szemét, a párkányon álló gyertyatartót is kivehette, a
lecsorgó aprócska viaszcseppel az oldalán.
Lapozott még egyet, ott meg a melegház volt. Alatta miniatűr
ananász-keresztmetszetek sorakoztak. Mindegyik más formájú volt –
néhány tölcsér, pár piramis –, és mindegyiket felcímkézték.
 – Antiguai fekete. Ez lédús és ízes, legalábbis ezt mondják. A jávai
zöld szinte elolvad a szájban. A brazil skarlát… micsoda név, Clara!
Ezek a gyümölcsök csodálatosak, de én sohasem venném el, ami nem
az enyém. Azt remélem, hogy egy nap ezekben a kertekben
dolgozhatok – mondta Will, és körbemutatott. – Saját, a melegházakra
néző szobám lesz. Én gondozom majd az ananászokat, figyelem,
ahogyan az aprócska növényből a gyümölcsök királynőjévé nőnek.
Will lelkesedése mosolyt csalt Clara arcára. A fiú nem úgy beszélt,
mint aki a gróf gyümölcseit dézsmálgatja.
– Honnan tudsz ilyen sokat az ananászokról? – kérdezte a lány.
Will arca elkomorodott. Megdörzsölte az orrát, szipogott egyet.
– Anyától és apától. Volt egy kisbirtokuk, ahol zöldséget és
gyümölcsöt termesztettek a helyi piacra. De érdekelték őket a messzi
földről származó gyümölcsök is. Apa el akart vinni minket ezekre a
helyekre, megmutatni, hogyan nőnek ezek a növények, és talán egy nap
ott letelepedni. Aztán kitört a háború.
– Ó! – Clara becsukta a füzetet, és visszaadta Willnek. A kazán
ketyegett és morgott, az asztalon álló olajlámpa lángja lobbant egyet,
ingatag árnyékokat festve a helyiségre. – Annyira sajnálom! – mondta a
lány. – Nem akartalak megvádolni…
Will a fejét rázta.
– Értem én, miért tetted. Hiszen itt rejtőzködöm. – Felkapta a
mandarint, és a tenyerébe fogta. – Ezt viszont edd meg, mielőtt
megromlik!
Clara Willre és a mandarinra meredt. Szerette volna megenni, de
miután hallott a lopott gyümölcsökről, valami visszatartotta ettől.
– Gondolod, hogy a tolvaj véletlenül ejtette el? – kérdezte
csendesen.
– Egy fatönkre? – felelte Will, az orrát ráncolva. – És amit a tónál
találtam? Némi hanyagságra vallana.
Clara megvonta a vállát.
– Csak éppen… furcsa rejtvény ez. Gyümölcsöt találsz, miközben
tudod, hogy lopják.
– Honnan tudod, hogy tűntek el gyümölcsök? – kérdezte Will, és a
homlokát ráncolta.
– Meghallottam, amikor Robert Mr. Gilbertnek mondta.
Will lehajtotta a fejét. Clara kezébe nyomta a mandarint.
 – Mi a baj? – kérdezte a lány.
– Semmi – felelte Will.
Clara nézte, ahogy a fiú letöröl egy izzadságcseppet a homlokáról a
kabátja ujjával.
– Tényleg?
Will a fülére tapasztotta a kezét. Mitől változott így meg? Az egyik
percben a rejtélyről tárgyal vele, és aztán…
A kazán sziszegett, ketyegett, és Clarával együtt várta, hogy a fiú
megszólaljon. Perceken át vártak. De nem számított. Clara édesapja
mindig nagyon türelmes volt a lányával, amikor az nem tudta, mit
mondjon, illetve nagyon is tudta, mit mondjon, csak azt nem, hogy
hogyan.
Will végül kinyitotta a száját, de egy szót sem tudott kinyögni.
– Nekem elmondhatod, Will. Mondtam már neked, hogy egészen
jól tudok titkot tartani. – Clara zsebre dugta a kezét, és kitapogatta a
boríték sarkát.
Will mély lélegzetet vett.
– Megesküdtem rá, hogy nem mondom el.
– Kinek esküdtél meg rá? – kérdezte Clara.
Will a sarokban felhalmozott takarókhoz ment, lerogyott rájuk,
törökülésbe ült, és állát a tenyerébe támasztotta.
– Robertnek. Arról van szó… hogy ő a bátyám.
 14. FEJEZET

Testvérek

C lara pislogott. A szénpor és ez az új felfedezés Will-lel

kapcsolatban szúrta a szemét.

– De… azt mondtad, hogy egy barátod segít neked.
– Tudom – felelte Will csendesen. – Hazudtam. Clara bőre alá
bekúszott az igazság. Kedvelte Robertet, szerette a reményeiről, a
jövőről szőtt álmairól szóló beszélgetéseket, és hogy segített
meggyőzni Mr. Gilbertet, hagyja őt is dolgozni a kertekben. És a titkát
is megtartotta, nem árulta el Mr. Gilbertnek, hogy a melegházakban
kóborolt. De Robertnek is volt titka – amely napközben ott volt bezárva
a kazánházban.
– Amikor apa meghalt, elveszítettük a házunkat. A szüleink
kisbirtokához tartozott. Robert azt mondta, keres nekem is munkát itt.
Mindig gondoskodott arról, hogy legyen mit ennem, és legyen fedél a
fejem felett.
– De ez nem a te munkád, igaz? – kérdezte Clara. – Robert azt
mesélte, hogy a háziszolga feladata fűteni a kazánt.
– Roberttől csurran-cseppen Veresnek, ő a háziszolga – felelte
Will. – Ha bárki kérdezné, Veres azt mondja, hogy még mindig ő fűt
be. Segít nekünk.
– De én még ezt a háziszolgát egyszer sem láttam a kertben –
jegyezte meg Clara.
Will megvonta a vállát.
– Gondolom, mindenki nagyon elfoglalt ahhoz, hogy ez feltűnjön
nekik. A háború elvonja a figyelmet mindenről.
– Az lehet – helyeselt Clara.
– Robert azt mondta, hogy ha megtalálnak, elveszítheti az állását,
és akkor mind a ketten hajléktalanok leszünk. Azt is mondta, hogy csak
rövid ideig lesz így, amíg nem talál olyan helyet, ahol mind a ketten
lakhatunk.
Clara lerogyott Will mellé, és a közelükben álló kis faasztalkára tett
bádogtányérra, a megkezdett kenyérszeletre és a fél almára pillantott.
– Kapsz tőle eleget enni?
Will bólintott.
– Nem szenvedek hiányt. Éjszakánként néha elmegyek gyűjtögetni.
Csak azt szedem fel, ami lehullott, vagy vadon terem – mondta a fiú, és
kétségbeesett pillantást vetett Clarára.
A lány összeszorította a száját. Nem gondolt túl sokat Will
körülményeire. Izgalmas volt egy új emberrel találkozni, valakivel, aki
a kertben rejtőzik. De most, hogy hallott a fiú nehézségeiről, a
valóságról, megbánta a vacsorához megevett második szelet szilvás
lepényt. Megtarthatta volna Willnek. Legközelebb így tesz.
Will köhögött. Kínzón, mint az előbb, és újra könnyek szöktek a
szemébe. Clara mellkasa összeszorult bele. Az otthon ébren töltött
éjszakák jutottak eszébe, amikor az apja kínlódását hallgatta – a
fájdalmas tehetetlenség, hogy semmit sem. csinálhat, amivel javíthatna
az állapotán.
– Itt nem maradhatsz. Nem tesz jót a tüdődnek – mondta
határozottan.
– Kimegyek, amikor csak lehet – felelte Will, és kifújta az orrát.
– De közeleg a tél. Mi lesz, ha zuhog az eső, vagy amikor hó
takarja a kerteket?
Will megvonta a vállát, és megint köhögött.
– Ott vannak a melegházak.
– De most, hogy lopják a gyümölcsöket, a dolgozók őrizni
fogják… még Robert is – felelte Clara.
– Kétlem. Robert szeret aludni, szereti az ágyát a kisházban. – Will
a kabátja mandzsettáját piszkálta. – Kérlek, ne mondd meg a
bátyámnak, hogy tudsz rólam! Azt mondta, rejtőzködjek a
kazánházban, és ne beszélgessek senkivel. Iszonyú dühös lesz, ha
megtudja, hogy találkoztam veled, főleg, mert a főkertész rokona vagy.
– Megígérem, hogy megőrzöm a titkot, Will – felelte Clara. –
Bízhatsz bennem.
Will hálásan a lányra mosolygott.
Clara fejéből kipattant egy ötlet. Azonnal megragadta.
 – Szóval… ha Robert nem őrzi a melegházakat, alhatsz a kertekben
nyugodtan. És ha már úgyis ott vagy… mi lenne, ha te lesnéd meg a
tolvajt?
Will rámeredt.
Clara felpattant, és összekulcsolta két kezét.
– Ha elkapod a tolvajt, Mr. Gilbert annyira fog örülni, hogy akár
rendes munkát is adhat a kertekben. Te is lakhatsz a bátyáddal a
kisházban, itt hagyhatod a poros kazánházat.
Will felhúzta az orrát. A térdén dobolt, elgondolkodva nézett maga
elé.
A pillanatnyi bizonytalanságba beleremegett a lány lába. Ha Willt
elkapják, ő és Robert borzasztó nagy bajba kerülnek. Ha viszont sikeres
lesz, állandó munkához és éjszakánként rendes ágyhoz juthat.
– Rendben – mondta Will olyan halkan, hogy Clara azt hitte, csak
álmodta. A fiú arca derűsebbnek tűnt. – Megpróbáljuk elkapni a tolvajt.
Nem engedhetjük meg, hogy a gróf ananászát megdézsmálja.
– Megpróbáljuk? – kérdezte Clara döbbenten.
– Persze. A te ötleted volt – mondta vigyorogva Will.
Clara arcán is felragyogott egy mosoly. A zsebébe nyúlt, elővette a
mandarint, és Will felé nyújtotta.
– Vedd el! – mondta. – Nekem bőven van mit ennem.
– Köszönöm! – felelte a fiú, és letette a gyümölcsöt a füzete mellé.
Clara gondolatai maguk mögött hagyták a kazánházat, és
eliramodtak a kertészlak felé, igyekezett minden apróbb rejtélyt
összeszedni, amelyekbe azóta botlott, hogy Gilbertékhez költözött:
nemcsak az eltűnt gyümölcsök, de a megtalált mandarinok, a bezárt
szoba a házban és benne a levelek az asztalon (amelyeket akár az anyja
is írhatott). Hála az égnek, hogy Will-lel ilyen gyorsan
összebarátkozott, hogy benne szövetségesre lelt! Talán segíthet neki
megoldani a kertek többi rejtélyét is.

A dzsungel mélyén Clara egyik lába beleragadt a mocsárba. Minél

kétségbeesettebben akarta kihúzni, annál mélyebbre süllyedt a bűzölgő
kulimászba. Tönkremegy a cipőm, gondolta. Mrs. Gilbert egyáltalán
nem fog örülni. Hangok hallatszottak, a sűrű lombok eltompították
őket.
 – Segítség! – kiáltotta Clara. – Elsüllyedek! – A mocsár vize már a
bokájáig ért, a barna, sáros lé belefolyt a harisnyájába. Clara alsó ajka
remegett. Eszébe jutott, mint mondott az apja, hogy legyen bátor. –
Szervusz, dzsungel! Szervusztok, zöld levelek! Szervusz… mocsár –
mondta reszkető hangon. – Szervusz… szervusz… segítség!
Clara felriadt, a szíve hevesen dobogott. Felült az ágyban. A korai
reggeli napfény bekúszott a függöny körül, amelyet a szellő hol
kihúzott, hol befújt a nyitott ablakon. Ahogy az apja, ő is nyitott
ablaknál szeretett aludni, lehetett akármilyen hűvös az idő. Azon a
bizonyos reggelen a szél kelet felől fújt. Segítőkész hangulatban kapta
fel a hangokat a kertben, és reptette be őket egyenesen a lány
szobájába.
– Ne avatkozz bele, Lizzy! Hagyd, légy szíves! – mondta Mr.
Gilbert.
A függöny előre-hátra suhogott. Clara a feje fölött a hálóját
javítgató pókot figyelte, miközben igyekezett nyugodtan lélegezni.
– Meg kell próbálnom, Alfred! Nem lenne helyes, ha minden úgy
menne tovább, ahogyan eddig. – Mrs. Gilbert hangja szelíd volt,
majdnem olyan, mint ahogyan Clara emlékezett rá régről.
– Megtörtént. Ezen semmi sem változtathat – mondta Mr. Gilbert,
és a hangja olyan súlyos volt, mint egy zsák krumpli.
A szellő Clara fülébe énekelt – vagy inkább hosszú sóhaj röppent
fel Mrs. Gilbert ajkáról? A lány kikelt az ágyból, kikukucskált a
függöny mellett, reszketett a kora reggeli csípős levegőtől. A nagynénje
és a nagybátyja a legközelebbi melegház mellett állt, amelyikben az
őszibarackok és a zöldcitromok termettek.
Mr. Gilbert a feleségéhez lépett, és megfogta a kezét. A tekintete
könyörgő volt.
Clara kiegyenesedett, még a lélegzetét is visszatartotta.
Mrs. Gilbert elhúzta a kezét.
– Nagyon sajnálom… meg kell próbálnom.
Egymást nézték néhány másodpercen keresztül, aztán Mrs. Gilbert
sarkon fordult, és elindult a dombon a Nagyház felé.
Mr. Gilbert zsebre vágta a kezét, és a felesége után nézett. Amikor
az asszony eltűnt a szeme elől, visszaindult a kertészlakba.
Clara ujjai közül kifújta a szél a függönyt.
 Mrs. Gilbertnek is vannak titkai, ebben a lány biztos volt. És a mai
nap pont olyan alkalmas arra, hogy kitalálja, mi lehet az, mint a többi.
 15. FEJEZET

A falikép

A reggeli mosakodás, étkezés és takarítás után a kertészlakban

nyugalom honolt. Mr. Gilbert alig evett az eperlekvárral vékonyan

megkent, még meleg kenyeréből. Tekintete a távolba révedt, elmerült a
gondolataiban. Mit érthetett azon Mrs. Gilbert, amikor azt mondta,
hogy nem mehetnek tovább így a dolgok? Vajon köze lehet a Clara
anyjától érkezett levelekhez?
A lány a bezárt szoba előtt tétovázott, lefelé és felfelé is leselkedett
a lépcsőn. Senki sem volt ott, de amire készült, titokban, suttyomban
kellett végrehajtania. Ám az is alattomos dolog Mrs. Gilberttől, ha
eltitkolja Clara elől az anyja leveleit. A lány megfogta az ajtógombot,
lehajolt, és bekukucskált a kulcslyukon. A képzelete játszik vele, vagy
tényleg nőtt a borítékhalom az asztalon? Még több levél érkezett az
anyjától? Már hét hosszú napot töltött Gilbertéknél. Az anyja biztosan
többször is írt ennyi idő alatt.
Clara bőre bizsergett. Nem akart rosszat gondolni Mrs. Gilbertről –
hiszen rokonok –, de az asszony nagyon megnehezítette a számára,
hogy kedveljen benne bármit is.
– Sajnálom, hogy nem szeretem – suttogta Clara a mennyezetnek, a
falaknak és a padlónak. A komor erdei tapéta nem felelt.
– Már jó néhány éve nem találkoztál a nagynénéddel, de elég jól ki
fogtok jönni egymással – mondta az apja magabiztosan, mielőtt a lány
elindult. – Én csak azt kívánom, bár több szabadidőt kapnának a
gróftól, akkor gyakrabban ellátogatnának hozzánk. A nagynénédnek
pompás humorérzéke van. Amikor kisfiú voltam, annyira
megnevettetett, hogy néha bepisiltem.
– Ugyan már, Gerald! – kiáltott fel az anyja mókás ijedséggel,
miközben a kislány kuncogott.
 Clara most az orrát ráncolva igyekezett elképzelni, ahogyan Mrs.
Gilbert savanyú arca mosolyra derül.
Nyilván nem volt elég jó a képzelőereje, mert csak nem sikerült
felidéznie egy ilyen képet sem. Megdörzsölte a szemét. Nem szabad
másra gondolnia. Gilberték vacsoráig nem jönnek haza, itt a tökéletes
alkalom, hogy a szobájukat átkutatva megkeresse a bezárt szoba
kulcsát.
A ház többi részét már átkutatta. A kertekhez vezető ferde ajtóhoz
hasonlóan a kertészlak falai is kissé ferdék voltak, így az egymáshoz
nem illő székekkel, párnákkal, szőnyegekkel és asztalokkal együtt
Clarát is kibillentették egyensúlyából, úgy érezte, olyan, mint egy
gyökereitől megszabadított fa. Minden az ellentéte volt az otthoni
sorháznak az egyenes falaival és a rendezett bútorokkal. Már szétnézett
a hátsó ajtó mellett összevissza felszögeit kulcstartók között (az egyik
bronzkulcs ígéretesnek tűnt, de beleragadt a zárba, alig tudta
kirángatni), a konyhaszekrény szúette fiókjaiban (az ott tartott ősrégi
ezüst evőeszközökre ráfért egy polírozás), még a fával megrakott
kamrában is. De mindhiába. Nem találta meg a kulcsot.
Clara kinyitotta Gilberték ajtaját. A napfény csíkban ragyogott a
padlódeszkákon, hívogatta. Mély lélegzetet vett, és belépett. Mindkét
tenyerét a göcsörtös komódra simítva már századjára is azon
gondolkodott, hová rejthette Mrs. Gilbert a kulcsot. Nyilván nem
akarta, hogy valaki rábukkanjon, ezért jól eldughatta egy olyan helyre,
amire senki sem gondol.
Clara egyesével kinyitogatta a komód fiókjait, amelyekben
megtalálta Mr. Gilbert kopott pamut hálóingeit és zoknijait, majd Mrs.
Gilbert praktikus (és meglehetősen nagy méretű) alsóneműit. Kivett
egy melltartót, és óvatosan áttapogatta. Az arcára pirosság kúszott. Ha
az anyja tudná, hogy a nagynénje személyes holmija között kutakodik,
biztosan a béka feneke alatt lenne a véleménye róla. Elszántan
összeszorította a száját. Mrs. Gilbert nem úgy viselkedik és nem úgy
beszél, mint egy nagynéni – nem éppen meleg, elalvás előtti öleléseiről
és kedves pillantásáról híres –, így Clara sem viselkedik unokahúgként.
Inkább, mint egy felfedező, feltárja a titkokat, amelyeket Gilberték a
jelek szerint rejtegetnek előle.
 Gondosan összehajtotta a melltartót, és visszatette a helyére. Nem
talált egyetlen zárt ajtókba illő kulcsot sem. Sarkával toppantott, mintha
a csalódottságát akarná eltaposni. Hol keresse még?
Letérdelt, és benézett az ágy alá. Porcicák gyűltek a vaskos lábak
közé, de ennyi. Clara a sarkára ült, és a szoba minden szegletét jól
megnézte magának. Más bútort nem látott. A szomszédos, bezárt
szobában több alkalmatosság volt, mint Gilberték hálójában. Clara ezek
után a falat pásztázta tekintetével. Csavaros indák kúsztak fel a tapétán,
közöttük fakólila szőlőfürtökkel. A hatás komor volt, és nyomasztó,
mint a lépcsőfordulóban, és mint a szomszédos szobában.
Clara sóhajtott egyet, felállt, és a keletre, a tóra néző ablakhoz
lépett. Apa azt mondta, hogy ha egy nehéz problémát kell megoldania,
néha segíthet, ha egy másik nézőpontot választ. A víz lassan
fodrozódott, mintha valaki magasról egy nagy kavicsot dobott volna
bele. A kék őszi égen felhők pöffeszkedtek, míg a tóban egy hattyúpár
úszott, csőrüket időnként a vízbe merítve. A látványnak az ablak adott
keretet, azokra a festményekre emlékeztetve Clarát, amelyeket még
otthon, a városi múzeumban látott.
Festmények. Képek. A lány megfordult. A falon két kép függött. Az
egyik a komód felett – egy tájkép, amelyen férfiak szénabálákat
rakodtak vasvillával, és a kék égen fecskék köröztek. Leemelte a falról,
és végigtapogatta a poros keretet. Semmi.
A másik kép egy kisebb gobelin volt, alig nagyobb egy nyitott
könyvnél. Az ágytámla fölött lógott. Fel kellett másznia az ágyra, hogy
elérje. Levette a cipőjét, felkapaszkodott az ágyra és a folttakaróra.
Megkapaszkodott az ágytámlában, és felhúzta magát. A matrac miatt
imbolygott egy kicsit, miközben a képet nézte. Egy ananász volt rajta,
sötét narancssárga, barna és sárga fonalakból hímezve. Egy rózsaszín
szalag kötötte össze a gyümölcsöt egy marék lila fügével és néhány
smaragdzöld levéllel. Részletekbe menő, csinos munka volt, de néhány
fonal meglazult, összekócolódott, mintha sietősen akarták volna
befejezni a képet. Mrs. Gilbert csinálta vajon? Clara kereste a hímzett
kezdőbetűket a kép alján, de nem talált semmit. Óvatosan elemelte a
keretet a faltól, és körbetapogatta a széleit, majd a vastag táblát is a kép
mögött. Semmi sem volt ott, csak a keretezőműhely neve és a keretezés
dátuma: Summers & Fiai Keretezőműhely, Kolostorkapu utca, 1914.
 A bejárati ajtó akkorát dörrent, hogy az ablakok is beleremegtek.
Clara megcsúszott a takarón. A falikép kiesett a kezéből, de nem
maradt meg a falon, hanem bezuhant az ágytámla mögé. A szilánkokra
törő üveg csörrenésére a torkán akadt a lélegzet.
Léptek közeledtek a lépcső felől.
A világ süvítve omlott össze körülötte. Milyen ostoba volt! Dehogy
felfedező, titkos kutató! Kicsi lány, aki olyan helyen turkál, ahol semmi
keresnivalója.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és Clara addig harapta az arca belsejét,
amíg megérezte a nyelvén a vér fémes ízét.
 16. FEJEZET

A kulcs

A csendben csak a kapkodó lélegzetvétel hangja hallatszott. Ő vesz

ilyen nehezen levegőt, vagy az ajtóban álló személy?

– Itt meg mi a jó… – kiáltotta Mr. Gilbert. A szemét akkorára
nyitotta, mint egy csészealj. – Mi történt itt, Clara?
– Én… bocsánatot kérek – mondta Clara, és képtelen volt elérni,
hogy ne remegjen a hangja. – Én csak a képet… néztem meg. Leesett.
Összetört. Kifizetem a kárt. Mr. Gilbert két tétova lépést tett felé.
– Jobban teszed, ha leszállsz az ágyról – mondta halkan.
Clara arca égett. Szinte lezuhant az ágyról a padlóra. Lesimította a
takarót, és megigazította a párnákat. Amikor lehajolt, és a cipőjéért
nyúlt, egy üvegszilánkot pillantott meg mellette.
Mr. Gilbert követte a tekintetét.
– Hajjaj! – mondta, és az állát dörzsölte. A falikép helyén az üres
foltot nézte a falon. – Hajjaj, hajjaj, hajjaj!
– Elviszem a keretezőkhöz, hogy javítsák meg. Anya adott pénzt…
vészhelyzetre – hadarta Clara.
Mr. Gilbert felsóhajtott, és a fejét csóválta. Ez a mozdulat tele volt
csalódottsággal, mire Clara mocorogni kezdett. A férfi lehajolt, benyúlt
az ágy alá, és előhúzta a hímzést. Még mindig ott feszült a táblán. Clara
megkönnyebbülve látta, hogy a szálak nem sérültek meg. Mr. Gilbert
Clara kezébe nyomta a képet, és elment seprűért.
Ha a visszafogott modorú Mr. Gilbertből is négy hajjajt váltott ki a
sérült keret, mi lesz vajon Mrs. Gilbert reakciója? Clara megfordult, és
az ágyra fektette a képet. Valami a földre lebegett. Egy papírlap volt az,
amely korábban a kép és a tábla közé ékelődött.
Mr. Gilbert léptei döngtek a lépcsőn.
 Clara felkapta a papírcetlit, és kinyitotta. Egyetlen, kézzel írott szó
állt rajta: Maestro. Ez meg mi az ördögöt jelenthet?
Mr. Gilbert köhintett a folyosón.
Clara gyorsan összehajtotta a papírlapot, és visszacsúsztatta a kép
alá.
Mr. Gilbert visszajött, és elhúzta az ágyat a faltól. Az ágy lába
csikorgott a padlón, a támla zörgött. De egy másik hang is volt ott,
olyan halk, olyan rövid, hogy Clara azt hitte, a füle cseng. Valami apró
és fémes csendült meg a fához koccanva. Clara lopva Mr. Gilbertre
nézett, de az valószínűleg nem hallotta.
Miközben Mr. Gilbert felsöpörte a szilánkokat, Clara előrehajolt. A
támlára akasztva vastag zsinóron apró bronzkulcsot talált. A lány szíve
a torkában dobogott. Haragudott magára, hogy az ágyat nem vizsgálta
át korábban. Sok bosszúságtól megkímélte volna magát.
– Majd én beszélek Mrs. Gilberttel – mondta Mr. Gilbert, amikor
végzett a sepregetéssel. Sóvárgó pillantást vetett a faliképre. Ugyanezt
a tekintetet látta Clara a szemében, amikor az alma- és szilvafákra
nézett a kertben. A férfi kihúzta a komód alsó fiókját, és óvatosan
beletette a képet. – Igyekszem elsimítani a dolgot.
– Köszönöm! – felelte Clara, és összekulcsolta a kezét.
– Még ne köszönd! – felelte morcosan Mr. Gilbert. Bánatosan
Clarára nézett, ami csontig hatolt, a kislány szinte összement tőle.

Clara törökülésben ült az ágyon, és a hálók sarkában pihenő pók

barátait nézte. Az egyik különösen termetes példány két gerenda közé
szőtte az otthonát. A háló úgy lengedezett a nyitott ablakon beszökő
szellőben, mint a kiteregetett, ostyavékony ruhák.
Mrs. Gilbert tíz perccel korábban ért haza. Miközben Clara a hálót
bámulta, hallotta Mr. Gilbert hol erősödő, hol halkuló hangját az alatta
levő szobából. Mrs. Gilbertet viszont egyáltalán nem hallotta.
Felkészült arra, hogy a praktikus barna cipők azonnal felrobognak a
lépcsőn, amint Mr. Gilbert beszámol neki arról, hogy rajtakapta Clarát
a szobájukban (az ágyukon, ráadásul), és megmutatja neki az összetört
keretet. De semmi ilyesmi nem történt. Talán az a kép nem is volt olyan
értékes Mrs. Gilbert számára, mint ahogyan Mr. Gilbert célzott rá?
Mindeközben folyamatosan azon gondolkodott, mit jelenthet az a
szó a papírcetlin. Maestro. Nem így hívják a karmestereket? A házban
nincsen zongora, sem másmilyen hangszer. Mrs. Gilbert még a
gramofont sem szerette – azt mondta, a zajtól kótyagos lesz a feje.
Nagyon furcsa.
De legalább most már tudta, hogyan juthat be a bezárt szobába.
Felállt, a nyitott ablakhoz lépett, és beszívta a friss levegőt. A fények
halványodni kezdtek, a csillagok tompán ragyogtak az égen. A bejárati
ajtó olyan hangosan csapódott be, hogy Clara nyitott ablakának üvege
meglepetten zörrent egyet. Mrs. Gilbert elszántan menetelt a
melegházak felé. Hova megy ilyen késő este? Az asszony lehajtotta a
fejét, a kezében egy kis fonott kosár volt, a tartalmát kendő takarta. A
hajtincsei kiszabadultak a kalap alól, a hátán kígyóztak. Clarát szíven
ütötte a felismerés. A szürke csillogástól eltekintve Mrs. Gilbert haja
pont olyan hullámos volt, mint az övé (és az apjáé). Bár Clara nem
szólíthatta nénikémnek Mrs. Gilbertet, a rokonság jelét nem lehetett
nem észrevenni.
Mrs. Gilbert megállt az ananászos melegház előtt, és az üvegre
simította a tenyerét. A szája mozgott, de a szél aznap este nem volt
Clara barátja, nem repítette fel a hangokat a szobájába. Az asszony
megfordult, és a házra pillantott, mintha azt nézné, nem figyeli-e
valaki.
Clara odébb állt az ablakból. Néhány másodperccel később ismét
kikukkantott. Nem látta Mrs. Gilbertet. Pislogott, a nyakát nyújtogatta,
a kerteket nézte, de nyomát sem látta az asszonynak. Bement volna a
melegházba?
Clara rákönyökölt a párkányra, várt és figyelt. Az ég feketébb lett,
egyre nehezebben látott.
– Clara? – hívta Mr. Gilbert.
Úgy tett, mint aki nem hallja, a sötétségbe bámult.
– Clara! – Léptek döngtek felfelé a lépcsőn.
Clara fogta az ablakkilincset, résnyire behúzta az ablaktáblát, és
leült az ágya szélére. Az ágyneműből kiszabadult cérnaszállal
játszadozott, és várt.
Az ajtaja nyikorogva kinyílt.
– Nem hallottad, hogy hívtalak? – kérdezte Mr. Gilbert. A haja
kócosan felállt, még a szokásosnál is jobban hasonlított egy
madárfészekre.
– Nem… elnézést – hazudta Clara.
 – Lejönnél segíteni a vacsorával? Mrs. Gilbertnek… el… el kellett
mennie. – A férfi karja ernyedten lógott az oldala mellett. A tekintete
kimerült volt, bármelyik pillanatban lecsukódhatott a szeme.
Clara ment utána lefelé a lépcsőn. Látta, hogy a férfi gyors
pillantást vet a szobája melletti zárt ajtóra, aztán elkapja róla a szemét.
Mr. Gilbert ökölbe szorította a kezét.
Clarában ugyanakkor nőtt az elszántság. Amint lehetséges,
megszerzi az eldugott kulcsot Gilberték ágya mögül, és akkor
megtudja, hogy az őt feszítő kérdésekre vajon abban a bezárt szobában
rejtőzik-e a válasz.
 17. FEJEZET

Will terve

M iközben Clara segített a vacsorát elkészíteni – kenyeret

vajazott, vastagon szelte a sonkát, és megmosta a lédús, piros

paradicsomokat –, azt kívánta, bár kiszaladhatna, és benézhetne a
melegházakba. Mert biztos volt benne, hogy Mrs. Gilbert oda ment.
Egy kosárral. De miért? Egy pillanatig arra gondolt, hogy… A sonkát
szeletelő kés megcsúszott, majdnem elvágta a hüvelykujját. Lehet,
hogy a nagynénje… lehet, hogy Ő…? Nem. Mrs. Gilbert sohasem
lopna a gróftól. Az apja mindig azt mesélte, hogy Gilberték odaadóan
végzik a munkájukat a birtokon. Ezért látogattak el hozzájuk olyan
kevés alkalommal. Azt, hogy lopjanak, és megkockáztassák szeretett
munkahelyük elvesztését, még elképzelni is vakmerőség.
A lány leült a konyhaasztalhoz, és eszegetni kezdte a sonkás
kenyerét (jó nagy adag csemegeuborkával).
Mrs. Gilbert üresen várakozó tányérjára pillantott. Az asszony még
nem tért vissza a küldetéséből. Már egy órája elment. Mr. Gilbert
lassan harapdálta a szendvicsét, néha vetett csak egy-egy pillantást az
ajtóra. Talán most érkezett el az alkalom, hogy megválaszolja a Clara
fejében sorakozó, megoldatlan rejtélyeket?
– Mi az a szoba az önöké mellett? – kérdezte a lány Mr. Gilberttől,
miközben letörölte az uborkalét a szája sarkából.
Mr. Gilbert állkapcsa rágás közben merevedett meg. Köhintett
egyet, mintha morzsa akadt volna a torkára. Letette a szendvicset,
lassan leütögette a lisztet a kezéről, és közben le sem vette a szemét a
lányról.
A kertekre néző ajtó kinyílt és becsukódott.
Clara megvetette a lábát a padlón. Várta, hogy Mrs. Gilbert
belépjen, lelkileg felkészült a jéghideg, elszánt pillantásra, az éles
szavakra és a kellő súlyú büntetésre. A nagynénje azonban elindult
felfelé a lépcsőn. Clara Mr. Gilbertre pillantott, aki újra rágni kezdte a
kenyerét. Úgy dörzsölte a nyakát, mintha nehezére esne lenyelni a
falatot. A szobával kapcsolatos kérdésre még mindig nem válaszolt, és
úgy festett, nem is fog.
– Beszéltem Elizabethszel a faliképről. Tudja, hogy baleset volt –
mondta. A hangja halk és rekedtes volt.
A bűntudat és a bánat egyszerre nyomták Clara mellét. Tényleg
baleset volt. Bár egy fikarcnyit sem kedvelte Mrs. Gilbertet, fontos
volt, hogy az asszony tudja. Hátratolta a széket, és az ajtó felé indult.
– Clara! – szólt Mr. Gilbert, de a lány meg sem hallotta, kettesével
szedte a lépcsőfokokat felfelé, még mielőtt a férfi utolérhette volna.
Megállt Mrs. Gilbert szobája előtt. Belülről furcsa hangok
szűrődtek ki, mintha egy kis állat csapdába esett volna, és most
segítségre szorul. Clara megnyomta az ajtót. Az nyikorogva résnyire
tárult.
Az állathangok megszűntek.
Clara óvatosan körülnézett.
– Nénikém… vagyis, Mrs. Gilbert, kérem… Beszélhetnék önnel?
Némaság.
– Csak azt szeretném, ha tudná… igazán sajnálom, hogy eltörtem a
falikép keretét.
Megint csak némaság.
Aztán léptek koppantak a padlódeszkákon. Az ajtó nyikorogva
kinyílt.
Mrs. Gilbert úgy nézett Clarára, mintha még sohasem látta volna.
Az arcán vörös foltok ütköztek ki. A szeme csillogott. Mögötte, az ágy
mellett Clara meglátta a kosarat, amit az asszony magával vitt a kertbe.
Üres volt, a piros kockás kendő ott feküdt az alján összehajtva.
Mrs. Gilbert pislogott, mintha csak most ébredt volna fel, és
életében először látná Clarát.
A lány meglepetten nézett rá. Hol marad a büntetés? A kiabálás, a
szigor? Mintha nagy papír szívószállal szívták volna ki Mrs. Gilbert
rosszindulatát és haragját, csak egy üres héjat hagyva.
– Feküdj le, Clara! Hosszú volt a nap – mondta az asszony
kimerülten. Becsukta az ajtót.
 Clara állt még ott egy másodpercig, tenyerét a fára simítva. Valami
furcsa dolgot érzett legbelül – megbánást, Mrs. Gilbert fáradt, súlyos
tekintetét és a vállát lehúzó terhet látva.

Clara az ablakából leste a kertet, pont ahogy Will kérte, amikor előző
éjjel elbúcsúzott tőle. Csak annyi volt a baj, hogy a szemhéját lehúzta a
fáradtság, szeme néhány másodpercenként lecsukódott, majd hirtelen
kinyílt, amikor újabb puskatűz ropogott bele az éjszakába. A pókokra
pillantott, amik ügyet sem vetettek a zajra. Egy pillanatig azt kívánta,
bárcsak beköltözhetne hozzájuk a hálóba, akkor semmi más gondja
nem lenne, csak szőni az otthont, és elkapni egy-két legyet vacsorára.
Will tévedett. Nem szokott hozzá az ezred éjszakai gyakorlatozásához.
Sőt, minden egyes éjszakát egyre nehezebben viselt, mert folyton a
zsebében rejtőző, a hadügyminisztériumból érkezett levélre
emlékeztették, és arra, hogy a benne levő szavak az egész családja
életét felforgathatják. Ő, anya és apa – fabábuk, akik a tekegolyót
várják, és nincs senki, aki utána felkapná, leporolná és visszatenné a
helyükre őket.
Clara gyertyája várakozás közben kezdett leégni. A lány felvakart
egy viaszdarabot, ami a párkányra csörgött. Cipőjében összeszorította a
lábujjait. Borzalmas dolgokra kell gondolni, döntötte el. Azok a
puskatűz közben is ébren tartják. De aztán, pont azelőtt, hogy a
legsötétebb gondolatok közé merülhetett volna, a kazánház lépcsőjénél
megpillantott egy tűhegynyi fényt – ez volt a jel. Levette a ruhái fölé
húzott hálóinget (szükségtelen volt, mert Gilberték sohasem néztek be
hozzá, miután lefeküdt), és leosont a lépcsőn. Az emeleten megállt,
hallgatta a Gilbert házaspár ritmusos horkolását. Aztán könnyed
léptekkel leügetett a lépcsőn, és kinyitotta a kertekre nyíló ajtót.
Behúzta maga mögött, rohanni kezdett a parkon át, a lába úgy
emlékezett az ösvényre, mint egy zongora hangjaira.
– Hát eljöttél! – suttogta Will, aki az alacsony téglafalon üldögélt,
ölében összehajtott takaróval.
– Persze – suttogta Clara. – Miért ne jöttem volna?
Will elmosolyodott.
– Csak… örülök… ennyi. – Valamit fogott a kezében.
Clara meglepetten pislogott. Egy újabb mandarin.
– A melegház bejáratánál találtam – mesélte Will.
 – Milyen fura! – felelte Clara, elvette a gyümölcsöt, és
megszagolta. A citrusos illat megcsavarta az orrát.
– Nagyon – jegyezte meg Will.
– Lehet, hogy a… tolvaj volt? – kérdezte Clara, és visszaadta a
gyümölcsöt.
– Csak egyetlen módon tudhatjuk meg biztosra: ha elkapjuk, akárki
is műveli ezt. – Volt valami Will hangjában, amit Clara nem tudott
hova tenni.
– Szóval, van terved? – suttogta Clara. – Elrejtőzünk a bokrok
között vagy a gyümölcsösben? Az emelkedő tetejéről belátnánk
mindent.
Will a fejét rázta, és zsebre tette a mandarint.
– Szerintem az ananászházból kellene leskelődnünk.
– Tessék? – kérdezte Clara kicsit hangosabban a suttogásnál.
Will az ajkára szorította az ujját.
– De hát az őrültség! Robert biztosan őrzi a kerteket, Mr. Gilbert
megmondta neki. Elkapnak, és akkor mérges lesz rád, amiért kimentéi a
kazánházból.
A fiú úgy dörzsölgette a nyakát, mintha fájt volna neki.
– Már mondtam neked: Robert olyan mélyen alszik, mint a
halottak. Kizárt dolog, hogy kint legyen a kertekben ma éjjel. Gyerünk!
Kapjuk el a gyümölcstolvajt!
Clara átkarolta magát, hogy csillapítsa a testén végigfutó
borzongást. Az anyja azt mondta neki, hogy tekintsen úgy erre a
látogatásra a nagynénjééknél, mint egy kis kalandra. Abban azonban
kételkedett, hogy az anyja azt értette a kaland alatt, hogy ő éjszaka kint
csatangol egy új baráttal, és egy gyümölcstolvajt üldöz.
 18. FEJEZET

Ananászok

A z ananászház éjszaka más volt. A sötét, puha melegség kitágult

Clara tüdejében, és a forró vizes csövek halk gurgulázása a fülét

csiklandozta, miközben a hegyes ananászkoronák csendesen őrködtek
felettük.
Will hirtelen megállt, Clara nekiütközött.
– Bocsánat! – mondta hadarva a lány.
Will meg sem hallotta. Leejtette a karjában tartott takarót. Egy
cserép fölé hajolt.
– Ezt nézd! – suttogta tompa hangon, és a cserép szélére
támaszkodott.
Clara a homlokát ráncolta. A tüskés levelek megvoltak, de a
gyümölcsöt levágták a száráról. A többi ananász a közelben mintha
őket leste volna, levélkoronájuk zizegett a méltatlankodástól.
– Ez a brazil skarlát éppen most érett be – mondta a fiú. Tele volt
szenvedéllyel a hangja. Clara látta, hogy Will a leveleket cirógatja és a
törzset nézegeti, ahonnan a gyümölcsöt levágták. Leengedte a karját, és
ökölbe szorult a keze.
– Elvenni valamit, ami nem a tied… ettől felforr a vérem.
Clara torkában hagyma nagyságú gombóc keletkezett. Lehajolt, és
felvette a takarót.
– El kell kapnunk, akárki tette.
Leterítette a takarót a kavicsra, az ültetőpad alá, valahol a melegház
közepén. Szorosan egymás mellé ültek, a térdüket felhúzták, hátukkal
az üvegtáblának támaszkodtak. Clarát a kisgyerekkori, babaszobás
játékokra emlékeztette: anya levendulaillatú lepedőket adott neki, hogy
a nappali bútorai fölé terítse őket, és ezekben a barlangokban
vendégelje meg a babáit.
 Csendben ücsörögtek, a földillatú levegő meleg és nyugodt volt. A
kicsapódott gőzpára a fejük feletti pádra csepegett. Az ablakok
remegtek, rázkódtak a szélben.
– Hosszúnak találod itt a napokat? – kérdezte Clara egy idő után.
Will a lányra pillantott.
– Hosszúnak?
– Azt akarom mondani… annyira más itt minden, alig van
tennivaló. Hiányzik az otthonom. Hiányzik az iskola.
– Hiányzik az iskola? – kérdezte Will, és felhúzta a szemöldökét. –
Nekem ugyan nem. Jobban szeretek odakint rajzolni. Néhány barátom
hiányzik, például Johnny. Egyszer ellopta Mrs. Brown szemüvegét, és
felvette órán. Mindenki kacagott, a tanárnő csak hosszú idő után kapta
el. Valószínűleg azért, mert nem látott.
Clara elmosolyodott. Jó volt Will-lel beszélgetni az iskoláról, így
már nem is tűnt olyan távolinak az otthona.
– Fura volt ez a nap – suttogta, felkapott egy kavicsot, és azt
görgette a tenyerén. Mesélt Willnek az eltört faliképről, a bezárt
szobáról és az ágy mögött lapuló kulcsról. Gilbertékről, akik a
melegház mellett beszélgettek, a fonott kosárról és a kockás kendőről.
A csövek kattogtak, sziszegtek.
– Mrs. Gilbertnél volt egy kosár? – kérdezte Will.
Clara bólintott.
– És a melegház közelében volt?
A lány ismét bólintott. Hirtelen elszédült.
– Tessék? Azt hiszed, ő lopja a gyümölcsöt?
Will előrehajolt.
– Lehetséges.
– Nem. – Clara felkapott még egy kavicsot, és az első mellé
helyezte a tenyerében. Mint két, egymás mellett álló ember. Lesöpörte
a kavicsokat. – A nagynéném és a nagybátyám szeretik a munkájukat.
Soha nem lopnának.
– Élelmiszerhiány van. Cukoradó. Az emberek jó pénzt fizetnek
minden édességért – suttogta Will.
Clara ezen elgondolkodott. Gilberték háza dohos és poros volt,
szemmel láthatóan nem volt sok pénzük, de mindig volt elég ennivaló
az asztalon. Gondoljon Will bármit, egy pillanatig sem hiszi el, hogy ők
lopnák meg a grófot.
 Will a zsebébe nyúlt, és előhúzta a jegyzetfüzetét.
– Tegnap, miután elmentél, benéztem a melegházakba. Készítettem
egy listát a hiányzó gyümölcsökről.
Clara halkan felkiáltott.
– Mi lett volna, ha elkapnak?
Will komoran Clarára mosolygott.
– Vigyáztam.
Clara odahajolt, és belenézett a füzetbe, amit a fiú a térdén
egyensúlyozott. A tompa fényben is látta, hogy Will a lista mellé
odarajzolt néhány tökéletesen árnyékolt őszibarackot és három
ananászt, amelyeknek a koronája a gyümölcs köré csavarodott,
indaként védve őket. Azt írta melléjük, hogy brazil skarlát.
– Miért szereti a gróf az ananászt? – kérdezte Clara.
– Felvág vele – suttogta Will. – Tudtad, hogy néhány
gyümölcstermelő leveszi az itt termett ananász koronáját, és
hozzáerősíti a külföldről érkezetthez?
– De miért?
– Becsapja a vacsoravendégeit, hogy azt higgyék, a gyümölcs a
házigazda melegházában termett.
Clara a gyümölcsökre pillantott. Halvány érzelmet fedezett fel
magában irántuk, nem olyan erősen, mint Will, de mégiscsak
valamiféle érzelmet.
– Az ananászt lótrágyában termesztették, hogy melegen tartsák
őket. El tudod képzelni azt a szagot? – Will befogta az orrát, és a
szemöldökét rángatta.
Clara elfojtotta a nevetést. Bizonyos szempontból Will hasonlított a
bátyjára, Robertre – a szeplők ugyanúgy ugrándoztak az arcán, az orrát
is pont ugyanúgy ráncolta –, bizonyos szempontból meg egyáltalán
nem. Amikor Robert a zöldségekről és a gyümölcsökről beszélt, az
érdekelte, mennyi embert lehet megetetni velük. Will számára a
gyümölcsök jóval többet jelentettek.
Új érzelem duzzadt benne, mint amikor egy patak magába fogadja
a hegyek felől az olvadt hó vizét. A feszültség, amely azóta kínozta,
mióta megérkezett a kertészlakba, lassan semmivé lett. A zsebébe
nyúlt, elővette a borítékot, és az ölébe pottyantotta.
– Az meg micsoda? – kérdezte Will.
Clara mélyet lélegzett a meleg levegőből.
– Egy levél – mondta. – Amit nem nekem címeztek.
 19. FEJEZET

A hadügyminisztérium

C lara addig nyomogatta a borítékon a hadügyminisztérium

emblémáját, miközben azt találgatta, mi állhat a levélben, amíg teljesen

el nem kenődött.
– A bátyám, Christopher… a francia fronton van. Legalábbis, azt
hiszem.
Will hangosan felsóhajtott.
– Én… a postástól vettem át ezt a levelet. Nem akartam megtartani,
de aztán elküldték otthonról, apa és anya is elment, és akkor már késő
volt. Oda akartam adni Mrs. Gilbertnek az érkezésem után, de… nem
jövünk ki valami jól egymással, és nagyon haragudott volna rám,
amiért ilyen sokáig magamnál tartottam. – Clara szemét égették a
visszafojtott könnyek. Felvette a borítékot, és a tenyerére fektette.
– Amikor apa meghalt, egy rózsaszín táviratot küldtek. Ez nem
olyan. Lehet, hogy nem is rossz hír – jegyezte meg Will csendesen.
– De lehet, hogy az – felelte Clara halkan. – Nem hiszem, hogy apa
és anya kibírná. És én sem. – Nagyot sóhajtva visszatette a borítékot a
zsebébe. – Ha valami történt Christopherrel, és apa megtudja, lehet,
hogy ettől nem javul majd az állapota. De Mrs. Gilbert azt mondta,
hogy anya írt, és itt kell maradnom továbbra is. – Clara
összezavarodva, kétségbeesetten görnyedt össze.
Will közelebb húzódott a lányhoz, karjával megbökte.
– De a sérülteket és a halottakat az újságokban is megírják. Ha
valami történt a bátyáddal, szerinted a szüleid nem tudják már?
Clara a fejét rázta.
– Anya akkor kezdte megszállottan olvasni a sebesültek listáját,
amikor apa Franciaországban harcolt. Reszketett a keze, amikor
végigfutott a sebesültek és halottak nevein.
 Clara a pad oldalának támasztotta a fejét, és eszébe jutott az a
néhány hónappal korábbi este, amikor kiesett anya kezéből az újság, és
a padló felé vitorlázott. Anya a szájához kapta a kezét, a szeméből
könnyek csorogtak. Christopher letérdelt a nappali szőnyegére, és
kisimítva ölében az újságlapokat, villogó szemmel olvasta a rengeteg
nevet.
– Az apátok megsérült… nem meghalt – mondta anya rekedten. Ő,
Clara és Christopher szorosan összeölelkeztek, megkönnyebbülten
szorították egymást.
Clara pislogva megszabadult az emlékképtől.
– Amikor Christopher elment, apa megígértette anyával, hogy nem
fogja ezeket a felkavaró listákat olvasni. Azt mondták, a hírek úgyis
táviratban vagy levélben érkeznek. Úgy is van, csak éppen ők nem
tudják.
– Ki kellene nyitnod – mondta Will. – Gyerünk, nyisd ki! Nem
csinálhatsz úgy, mintha nem lenne nálad. Nézd meg azt a pecsétet,
Clara! A hadügyminisztériumé. Azonnal ki kell nyitni, és aztán
elmondani Mrs. Gilbertnek. Mi van, ha Christopher magányosan
fekszik egy kórházi ágyon?
– Ott vannak az orvosok és a nővérek, gondoskodnak róla –
suttogta tehetetlenül a lány, és igyekezett elhessegetni a gondolatot,
hogy a bátyja ott fekszik tetőtől-talpig bekötözve, és a családját hívja,
akik nem jönnek. Összefonta két kezét az ölében, eszébe jutott Mrs.
Gilbert tenyerének csattanása az arcán. Nem adhatja oda, és nem is
fogja odaadni a levelet a nagynénjének.
Az ablakok halkan zörögtek a szélben. A kinti kavicson
megcsosszant valami.
– Ez meg mi volt? – suttogta Will.
Újabb csosszanás.
Clarának torkán akadt a lélegzet.
Az üveg mögül kaparászó, szimatoló hang hallatszott.
– Egy állat… talán patkány – suttogta Will. – Élelmet keres. – A
szája elé emelte az ujjait, és bajuszként rebegtette őket.
Clara mosolyogva csóválta a fejét. Titkának súlya valamivel
könnyebben nehezedett rá most, hogy megosztotta valakivel. Az egyik
ananászt nézte, amely büszkén ült az ágyásban. A vékony levelekből
álló koronát, a négyzetrácsos gyümölcsöt. Willnek igaza van. Ki
kellene nyitni azt a borítékot. De tudta, ha megteszi, minden
megváltozik. És ahogy ott ült, a lecsapódó pára csepegését hallgatva,
csöpp-csöpp, új barátjával az oldalán, nem volt biztos abban, hogy
szeretné, ha megváltoznának a dolgok.

Clara felriadt. Will oldalba bökte. A lány állán csíkban folyt le a kihűlt
nyál. A kézfejével letörölte, és felállt.
– Hamarosan hajnalodik – suttogta Will, és összehajtogatta a
takarót. – Senki sem jött gyümölcsöt lopni.
A kertek fölött gomolygó kora reggeli ködben kiosontak a
melegházból. Hirtelen közeledő léptek hallatszottak, csizmatalp
csusszant a deres fűszálakon.
– Gyorsan! – sziszegte Will, megragadta Clara karját, és
visszahúzta a lépcsőn. Az ajtó mellett bújtak el, miközben a léptek
egyre közeledtek.
Clara úgy érezte magát, mint amikor bújócskáztak Christopherrel.
Mindig lehunyta a szemét a búvóhelyén, azt gondolta, hogy így még
láthatatlanabb. A léptek elhaladnak majd a melegház bejárata előtt.
Clara szorosan lehunyta a szemét.
Dobogó lépteb.
Will oldalba bökte, amikor a hangok elhaltak.
Clara szeme kipattant.
Will tekintete döbbent, izgatott volt.
– Mrs. Gilbert az – suttogta. – Hova megy?
Clara felállt, óvatosan felemelkedett kétlépcsőnyit, hogy a kerteket
láthassa. Mrs. Gilbert úgy tűnt el a ködben, mint egy kísértet, a jobb
karján kosár ingott, mint egy üres lámpás. A lány fején rengeteg
gondolat cikázott át. Milyen különös! Mit csinál Mrs. Gilbert ilyen kora
reggel? És ami ennél is fontosabb: mi van abban a kosárban?
 20. FEJEZET

A katona

W ill és Clara távolról követték Mrs. Gilbertet a fák közé, elég

messze ahhoz, hogy a lépteit ne hallják, és ő se hallhassa őket, de ahhoz

elég közel, hogy lássák alakját a ködben. Clara cipőjére ragacsos sár
tapadt. Mélyen beszippantotta az előző esti eső áztatta moha és a
rothadó fa dohos illatát. Fátyolszerű, harmatcseppes pókhálók mellett
osontak el, barnás-rezes avaron lépkedtek. Mrs. Gilbert megállt egy
érett szederrel teli bokor mellett. Leszedett egy maroknyit, megette,
miközben fejét a szinte kopár ágak és az ég felé emelte.
Will Clarára pislantott a vastag tölgyfa rejtekében, amely mögé
elbújtak, és hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét, Clara is így tett. Mrs.
Gilbert másmilyennek tűnt, léptei még elszántabbnak, mint korábban.
Hová mehet?
Hang nélkül követték, aztán Mrs. Gilbert megállt két kivágott fa
mellett. Will és Clara közelebb osontak, a legvastagabb fatörzsek
mögött, beburkolózva a ködbe. Clarának a torkában dobogott a szíve.
Ha Mrs. Gilbert elindul visszafelé, egészen biztosan felfedezi őket.
Mrs. Gilbert letette a kosarat az avarral fedett földre, egy
gombatelep mellé, amely fehéren világított a sok barna és zöld között.
Egy árvaszúnyog körözött Clara arca előtt. A lány elhessegette, aztán
erősen belevájta a körmét a fa törzsébe, amelyhez hozzásimult.
Egy hang. Letörő gallyak, zörgő levelek hangja.
A fény halvány rózsaszínűvé vált a ködön át. Egy zöld egyenruhás,
bajuszos férfi közeledett – egy katona.
– Jó reggelt, Lizzy! – mondta halkan. – Hálás vagyok, hogy
eljöttél. Ma korán kezdjük a gyakorlatot. – A férfi az órájára pillantott a
gomolygó ködben. Megköszörülte a torkát. – Azt beszélik, néhány nap
múlva indulunk a frontra.
 Mrs. Gilbert elkomorodott.
– Jaj, Thomas…
A kemény kéreg Clara körme alá fúródott, miközben a lány
egyszerre erősebben szorította a fát. Mrs. Gilbert ismeri annyira ezt a
katonát, hogy a keresztnevén szólítsa.
Thomas halványan, szomorúan elmosolyodott. A tekintete tele volt
sajnálattal.
– Úgy tűnik, ez lett megírva. – Felkapta a kosarat, felemelte a
kendőt, és belenézett. – Köszönöm! – mondta. – Bárcsak tehetnék
valamit…. – Thomas hirtelen előregörnyedt, és rázkódni kezdett a
válla. Letette a kosarat a földre, és az arcához emelte a kezét. A
torkából zokogás tört elő. Majd újra. És újra.
Clara Thomasra meredt, a karja és a tarkója csupa libabőr lett. A
katonák nem sírnak. Erősek és bátrak. Apa nem sírt, amikor hazatért a
háborúból, és amikor Christopher elbúcsúzott tőlük, egyenes háttal,
büszkén indult el az utcán; Clara egyetlen könnycseppet sem látott a
szemükben, csak komor elszántságot, hogy egy borzalmas helyzetben
helytálljanak.
Mrs. Gilbert odalépett Thomashoz, és bizonytalanul átkarolta a
vállát.
– Sajnálom… sajnálom… – nyelte a könnyeket a férfi.
– Én sajnálom a legjobban – mondta Mrs. Gilbert halkan. Olyan
fehér volt az arca a ködben, mint a kréta.
– Nem a te hibád. Nem hibáztatlak. Ezt tudnod kell – folytatta
Thomas elcsukló hangon.
Az alváshiány, a megerőltető séta az erdőn át, a zokogó katona…
Clara beleszédült. Attól tartott, hogy eldől, mint egy kivágott fa.
Suttogásnál halkabb, mély lélegzetet vett, és Willre pillantott, aki
megdermedt az előttük játszódó jelenettől.
Thomas kihúzta magát, elővett egy zsebkendőt, hangosan kifújta az
orrát, és durva mozdulatokkal megtörölte a szemét és az arcát. A
hangok visszhangoztak a csak most ébredő erdőben.
Mrs. Gilbert hátralesett, amerről érkezett.
– Vissza kell mennem – mondta halkan.
Clara ideges pillantást vetett Willre. A fiú intett neki, hogy induljon
el a fa körül, rejtőzzenek el jobban az ösvénytől. Clara lépkedni
kezdett, érezte Will meleg leheletét a nyakán, a fiú szorosan a
nyomában lépkedett.
– Persze, menned kell – felelte Thomas.
– Ha nem találkoznánk újra, kérlek, nagyon vigyázz magadra! –
mondta Mrs. Gilbert. Felemelte a szoknyáját, bánatosan Thomasra
mosolygott, és elindult. Thomas addig nézett utána, amíg el nem tűnt a
szeme elől.
Will homloka ezernyi kis ráncba szaladt, miközben figyelték,
ahogy Thomas sarkon fordul, és elnyeli az oszladozó köd. A csizmája
talpa alatt megreccsenő gallyak hangja visszaszállt hozzájuk.
– Menjünk utána? – suttogta Will, és még mindig arra nézett,
amerre a katona eltűnt.
Clara az ajkába harapott. Mrs. Gilbert a kertészlakba megy. Mi
lesz, ha beles a padlásszobába, és rájön, hogy Clara nincs ott?
Legyél bátor, gondolta Clara. Ki fog találni valami hihető
magyarázatot a távollétére, például egy kora reggeli sétát, hogy
megnézze a felkelő napot, vagy hogy korán elkezdte az almaszedést a
következő kórházi szállítmányhoz. Bólintott, és látta, hogy a fiú arca
ugyanazokat az érzéseket tükrözi, mint amelyeket ő érez: tele van
elszántsággal, meg akarja oldani a rejtélyt. Az jutott eszébe, hogy vajon
Will is érzi-e azt a mélyen gyökerező nyugtalanságot, ami az ő gyomrát
súlyos vasdarabként üli meg. Miért volt a katona ilyen elkeseredett? Mi
volt a kosárban?

Thomas egyenletes tempóban lépkedett, Clara lába megfájdult,

miközben követték. Hamarosan eltűnt a szemük elől, már csak a
hangok alapján tudtak a nyomában maradni. Clara a legszívesebben
leült volna, hogy egy kis lélegzethez jusson. Leginkább az ágya után
vágyakozott. De tudniuk kellett, hová megy a katona.
Hirtelen rájött, hogy valami megváltozott. Megállt. Már nem
hallatszott Thomas csizmájának dobogása az avaron, miközben
átverekedte magát a szederbokrokon. A rettegés villámcsapásként
kúszott fel a gerincén.
– Hé… ti ott! – A hang felijesztett egy fácánt a bokorból, ami
suhogni kezdett a levegőben, a szárnyai úgy verdestek, mintha
szőnyegkefével súrolta volna a leveleket. Megzörrentek az ágak. Ilyen
hanggal jár, amikor kibiztosítanak egy fegyvert?
 Will megfordult, és kétségbeesett pillantást vetett Clarára.
– Futás! – mondta elfúlva.
Clara sarkon fordult. Thomas reszelős, súlyos lélegzetét jobbról
hallotta.
Will megragadta a lány kezét, amikor elrohant mellette, és maga
után húzta az avaron át vissza, ahonnan jöttek.
Mögöttük felgyorsultak a lépések. Clara még mindig hallotta a
katonát, aki úgy lihegett, mint egy kutya.
A köd elrejtette őket Thomas szeme elől. De az ellenségük is volt,
miatta kellett hirtelen kikerülniük a semmiből eléjük ugró fatörzseket,
botlottak meg a fatuskókban, és akadtak a ruháik az ágakba.
– Ide! – suttogta Will, levegő után kapkodva, és jobbra fordult.
Lehúzta a lányt egy kidőlt fa mögé, amelynek gyökerei úgy ágaskodtak
az ég felé, mint egy boszorkány ujjai.
Clara látta, hogy Will halántékán lüktet egy ér. A fiú a szája elé
kapta a kezét, és elfojtott egy köhögést, amitől könnybe lábadt a szeme.
Thomas léptei az avarban feléjük közeledtek.
Elrejtőzni. Ő és Will mindig rejtőzködnek. A tolvaj elől. Robert
elől. Most meg a katona elől, akivel Mrs. Gilbert olyan barátságos volt.
Thomas lépteinek hangja elhallgatott.
Clara kétségbeesett pillantást vetett Willre. A fiú intett neki, hogy
feküdjön le a kidőlt fa mellé. Annyi hely van, hogy be tudjanak gurulni
a fa törzsének íve és a föld közé. A lány óvatosan utánozta Will
mozdulatait, amikor a fiú becsússzant a keskeny résbe. Egymással
szemben feküdtek, de lábtól, Will felfordított, sáros bakancsának talpa
majdnem súrolta Clara haját.
Thomas egy bottal kotorta az aljnövényzetet. Suhogtatta, a
szederbokrokat csapkodta vele, kereste a gyerekeket. Megzörrent egy
kökénybokor. Clara balra fordult, és meglátta a kidőlt fa mellett
elhaladó hatalmas katonacsizmákat.
Visszatartotta a lélegzetét. Will olyan mozdulatlan volt, hogy Clara
már azt hitte, nem is él, de akkor a fiú lába megrándult.
A suhogó hang egyre távolabbról hallatszott, aztán már nem is
hallották. Tovább feküdtek a sárban, alig mozogtak, alig lélegeztek.
Will bakancsának orra végül megbökte Clara homlokát.
– Tiszta a levegő. Menjünk!
 Clara kigurult a fa alól. A kötényén sárfoltok éktelenkedtek, a
ruhájának ujja, amely beleakadt egy ágba, elszakadt. Will arcán
levéllenyomatok voltak, a haja csimbókokban felállt.
– Ez bizony közel volt – mondta grimaszolva, és lesöpörte a sarat a
nadrágjáról. – Mi volt ez az egész szerinted?
– Fogalmam sincs – felelte Clara. – De borzasztó volt azt a katonát
sírni látni.
– Tényleg az volt – helyeselt Will. – Szerinted mi volt a kosárban,
amit Mrs. Gilbert adott neki? – kérdezte, és a kidőlt fának vetette a
hátát. Letört egy gallyat az egyik ágról.
– Nem tudom. Miért?
A fiú úgy szurkába a fa törzsét a gallyal, mintha dárda lett volna a
kezében.
– Mrs. Gilbert… szerintem ő a gyümölcstolvaj. A katonának adja.
Clara szája kiszáradt, mintha vattával lett volna tele.
– Nem, Will! Az nem… nem lehet igaz. Mrs. Gilbert nem tenne
ilyet.
– Akkor miért titokban osont ide, miért kora reggel találkozott vele,
amikor mindenki alszik? – kérdezte Will.
Clara arrébb rúgdosott néhány levelet. Lehet, hogy Willnek igaza
van? A gondolatot is gyűlölte, hogy az apja testvéréről ilyen
szörnyűséget feltételezzen, de Mrs. Gilbert tényleg nem volt valami
kedves vele, mióta megérkezett ide. Talán el kellene fogadnia, hogy
Mrs. Gilbert hitvány asszony.
– Még ma be kell jutnod abba a bezárt szobába. Talán mást is
rejteget ott az édesanyád levelein kívül – mondta Will sürgetően. –
Például a lopott gyümölcsöt.
– Nos, ezt nem tudom – suttogta kétkedve Clara. A gondolatai
ködösek és lassúak voltak, mintha víz alatt úszott volna. Miért
erősködik Will annyira, hogy Mrs. Gilbert a felelős a lopásokért? A fiú
a nadrágja szárán dobolt, amikor elindultak visszafelé az erdőben, a
szeme egyre a fák közötti résekre villant, szinte mintha keresne valakit.
A találkozás Mrs. Gilberttel és a katonával szemmel láthatóan
nyugtalanította. Clara azt hitte, ha követi Mrs. Gilbertet, rábukkan a
válaszra, de most több kérdés merült fel benne, mint korábban.
 21. FEJEZET

Levelek

M r. Gilbert a konyhában volt, és éppen teát töltött magának egy

bögrébe, amikor Clara visszatért.

– Jó reggelt! – kiáltotta ki a férfi a folyosóra. – Örülök, hogy ilyen
korán kelő vagy. Mrs. Gilbert is kint járt hajnalban. Nem találkoztatok?
– Nem – kiáltotta vissza Clara, egy ásítást elfojtva. Karba tette a
kezét, hogy a legnagyobb sárfoltokat eltakarja a kötényén.
Mr. Gilbert kilépett a folyosóra, kezében a bögrével. Egy pillanatig
a homlokát ráncolta.
– Mi történt a ruháddal, Clara?
Igyekezetében, hogy a kötényt eltakarja, megfeledkezett a szakadt
ruhaujjról. Pír szökött fáradt arcába.
– Ó, fennakadtam egy szederbokorban. Megvarrom.
– Majd Lizzy megcsinálja neked – mondta Mr. Gilbert
mosolyogva. – Mindig is nagyon ügyesen varrt, kötött, meg hasonlók.
Clara az elhanyagolt faliszőnyegre gondolt Gilberték hálójában.
Lehet, hogy Mrs. Gilbert ügyes, de ő aztán nem fog okot adni arra,
hogy még mérgesebb legyen egy ilyen kis dolog miatt, mint a szakadt
ruhaujj.
– Délután segíthetsz nekem az almaszüreten – tette hozzá Mr.
Gilbert. – Robert holnap megint visz be egy kocsival a Vöröskereszt
kórházába. Ha akarod, elkísérheted. Biztos, hogy egy kicsit unalmas
neked itt vidéken.
Clara ernyedten rámosolygott. Ha a férfi tudná, hogy még életében
nem állt olyan messzire az unatkozástól, mint itt!
– Most ennyi. Ideje munkához látni. A kertészinasok még biztosan
alszanak. Nem ártana egy vödör vízzel magukhoz téríteni azokat a lusta
széltolókat. – Mr. Gilbert elmosolyodott. Fáradt szeme összeszűkült a
mosolytól, cserébe Clara is illendőn visszamosolygott rá.
– Olyan fáradtnak tűnsz, amilyennek én érzem magam, kislány –
mondta Mr. Gilbert kifelé menet. – Remélem, Robert nem dolgoztat túl
keményen.
– Á, kicsit sem! Szeretem a munkát – felelte Clara. – Addig sem
kell… gondolkodnom.
Mr. Gilbert megállt, kezével az ajtógombon. Szembefordult
Clarával.
– Igen. Ezt értem. – Belekortyolt a teába. – Hamarosan minden
rendbejön. – Kedves volt a tekintete. Clarát hirtelen elfogta a vágy,
hogy megölelje a nagybátyját, érezze a borostás arcot a feje búbján, a
föld, az alma és a zöldségek megnyugtató illatát. De a férfi addigra
eltűnt, csendesen behúzta maga mögött az ajtót, és a lány magára
maradt, fejében az apja képével, miközben fáradtan elindult felfelé a
lépcsőn, hogy titokban szundítson egyet.

A kora reggeli köd felszállt, a nap gyenge fényében megnyúltak az

árnyékok. Késő volt, már ebédidő is elmúlt, Clara meglepetten észlelte,
hogy átaludta a délelőttöt. A tükörben látta, hogy a jobb arcfelén
nyomot hagyott a párna, a szeme alatt meg szilvakék zúzódások
éktelenkednek.
Nem akart több időt vesztegetni, bement Gilberték szobájába a
kulcsért. A fém hűsítette forró tenyerét. A lépcső tetején gyorsan
bedugta a titokzatos szoba kulcslyukába, és egy kattanással elfordította.
A gombot elcsavarva kinyitotta az ajtót, és belépett, harisnyás lábával
olyan puhán és halkan lépkedett, mint Neptunusz, a macska. Belülről
bezárta a szoba ajtaját, és a kötényzsebébe rejtette a kulcsot.
Bizseregtek az ujjai a kísértéstől, hogy az íróasztalhoz siessen a
levelekért, de volt valami, amit meg kellett tennie előtte.
– Szervusz, ágy! – mondta. Végigsimított a krémszínűre festett fém
ágykereten. Megfogta a horgolt takarót, és megsimogatta a sötétsárga
és erdőzöld gyapjút. Ezt a takarót szeretettel, gondosan készítették el.
Nem volt rajta leszaladt szem és kibomlott szál, mint azon, ami az ő
ágyát takarta. Visszahajtotta, és az asztalhoz lépett, majd kinézett az
ablakon mögötte.
 – Szervusz, ablak! – A látvány olyan volt, mint Gilberték
szobájából: ezüstös tó, felszántott földek, mögöttük a kénsárgába,
narancsba és rőtbe borult fák.
– Szervusz, íróasztal! – mondta végül Clara. A fa hűvös és fényes
volt, érződött rajta a fényező illata. Nagy nehezen kihúzta a legnagyobb
fiókot. Borítékhalmok álltak benne rendezett sorokban. Túl sok ahhoz,
hogy mind az anyjától legyen. Borzongás futott le a gerincén. Nyirkos
tenyerét beletörölte a kötényébe, és kivett egy levelet. Nem neki, és
nem is Mrs. Gilbertnek címezték. Senkinek sem. Clara a homlokát
ráncolta. A többi borítékot is átlapozta. Mindegyiken üresen maradt a
címzett helye, mind lezárva.
Clara betolta a fiókot, és kinyitotta az alatta levőt. Visszatartotta a
lélegzetét is, félig arra számítva, hogy Will elmélete Mrs. Gilberttel
kapcsolatban beigazolódik – hogy egy kupac őszibarackot és néhány
ananászt talál a fiókban. Gyümölcs azonban nem lapult benne, lezárt
borítékból annál több.
Clara felkapta a legfelső borítékot az asztal tetején álló halomból.
Azon sem volt címzett. Az alatta levők legyező alakban estek szét.
Megfordította a borítékot. Ezt még nem zárták le. Letette. Megint
felvette. A zsebében megbújó, a hadügyminisztériumtól érkezett levélre
gondolt. A bűntudattól bizseregni kezdett a karja, a haja is felállt tőle.
A borítékba csúsztatta az ujját, kivett belőle egy összehajtogatott
papírlapot, és olvasni kezdett.

Kedvesem!
Az ősz végre a birtokra is beköszöntött. A fák tele vannak almával,
körtével és szilvával. Annyi a gyümölcs, hogy a gróf elrendelte, küldjünk
belőle a hadikórháznak is a városba. A fiatal kertészinas, Robert felpakolja a
ládákat a kocsira, és elé köti a lovat, Kittyt. Emlékszel, mennyire szeretted
Kittyt? Mindig a horpaszához nyomtad az orrodat, és belélegezted a bőre
melegségét. Ma este azt hittem, hogy téged pillantottalak meg az erdőben, a te
nevetésedet hallottam. Nem te voltál, de bárcsak te lettél volna! Arra vágyom,
hogy újra együtt piknikezzünk a melegházakban, terítsük le a takarót, és
üldögéljünk az édes illatú gyümölcsök között, miközben te az otthoni
történetekkel szórakoztatsz.
Ölellek,
Lizzy
1916. október
– Annyira furcsa! Kinek ír Mrs. Gilbert? És hol vannak anyám levelei?
– suttogta Clara Willnek éjszaka az ananászházban.
Will az egyik növény fölé hajolt, gyengéden simogatta a leveleit.
– Tényleg furcsa.
Clara felismerte a kifejezést Will arcán. Ugyanaz volt, mint amikor
a szemöldökét összehúzva azt találta ki, hogy Mrs. Gilbert lopja a
gyümölcsöt.
– Mi az?
– Leveleket ír egy névtelen valakinek… titokban találkozik egy
katonával az erdőben…
Clara karba tette a kezét.
– Azt nem tudjuk, hogy titokban találkoznak.
Will elfintorodott.
– Tényleg?
Clara ingerülten szorította össze a száját. Will nagyon gyorsan arra
a következtetésre jutott, hogy a nagynénje rosszban sántikál. De azokat
a leveleket Thomasnak szánta volna? A lány szerint biztos nem. A levél
hangja gyengéd volt, de úgy, mint ahogyan egy barátjához szól az
ember. Igaz, hogy Mrs. Gilbert azonnal vigasztalni kezdte a síró
katonát, de volt valami zavarba ejtő a találkozásukban, ezért Clarának
szent meggyőződése volt, hogy a leveleket nem Thomasnak írták.
Ráadásul, ha a nagynénje a katonának írt volna, miért nem adta oda a
leveleket személyesen?
– Nem hagyhatjuk, hogy a nagynénéd rátegye a kezét erre a brazil
skarlátra! – jelentette ki Will határozottan. A szeme csillogott a
sötétben. – Három év alatt nőtt ekkorára. Ezért ilyen nagyok ezek a
növények. Sok időt belefektetnek az érlelésbe. Nem úgy, mint az alma
vagy a szilva, azokat néhány hónap elteltével már lehet enni.
Clara megállt a fiú mellett.
– Ez a második éjszaka, hogy őrködünk. Lehet, hogy a tolvaj
feladta.
– Úgy érted, lehet, hogy Mrs. Gilbert feladta. – Will szorosan
összezárta a száját. – Őrködünk tovább – mondta, és gyors pillantást
vetett az ajtóra. – Valószínűleg hamarosan újra jön gyümölcsért.
Clara kétkedve Willre nézett. Végigment az ültetőpad mellett, és
minden egyes ananászt megvizsgált. Nehezen hitte el, hogy a saját
nagynénje dézsmálja ezeket a gyümölcsöket. Mit fog szólni apa? Mit
mond Mr. Gilbert, ha kiderül, hogy Willnek igaza van?
– Egyszer én is szeretnék itt termett ananászt enni – mondta Will,
aki követte Clarát a pad mellett – és megtudni, tényleg olyan édes-e,
amilyennek mondják. A gróf nyári lakjában üldögélnénk, ezüsttálcáról,
porcelánból kínálnának minket.
Clara elmosolyodott, végre ellazult az állkapcsa.
– Mindenki pukedlizne, fejet hajtana előttünk.
– Tiszta lenne a körmöm, és szép öltönyt viselnék – suttogta Will
vigyorogva.
– Tiszta köröm? – nevetett halkan és kissé gúnyosan Clara. – Majd
ha piros hó esik.
Will oldalba bökte a könyökével.
Ő is ezt tette. Melegség járta át. A csendes boldogság a legfurcsább
alakban lepte meg: egy melegházban, éjszaka, egy fiúval, akit alig
ismert, miközben annak akartak utánajárni, miben sántikál a nagynénje.
 22. FEJEZET

A szállítmány

C larát Mrs. Gilbert rázta fel. Kipattant a szeme. Mrs. Gilbert

lesimította a haját (talán eszébe jutott, mennyit veszített, amikor

utoljára Clara szobájában járt), aztán hátrálni kezdett. Miért keltette fel?
Egy borzalmas pillanatig azt hitte, a nagynénje számon akarja kérni a
bezárt szobában tett látogatás és a levelek miatt. Újabb borzalmas
pillanatig arra gondolt, vajon mi lesz a büntetése. A padlásszoba ajtaján
volt kulcslyuk. Ott van a kulcs Mrs. Gilbertnél, be fogja zárni? A
gondolattól szinte fulladozni kezdett.
– Már kilenc napja itt vagy, és én még életemben nem láttam egy
lányt ennyit aludni – mondta Mrs. Gilbert, és szipogni kezdett. Az
ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, és elégedetlenül ciccegett. – Náthás
leszel, Clara, ha egész éjjel nyitva hagyod az ablakot. Hoztam neked
egy másik takarót. – Ott volt összehajtva az ágy végében.
Clara felült, maga felé húzta a takarót, miközben összerendezte a
gondolatait.
– Köszönöm! – mondta.
Mrs. Gilbert biccentett, és hangosan becsapta az ablakot. A pókok
megremegtek a hálójukban Clara feje felett.
– Apa szerint a friss levegő jót tesz a léleknek – mondta a lány, és
az arcához szorította a takarót.
– Valóban? – Mrs. Gilbert kinézett az ablakon a kertekre, miközben
eligazgatta a függönyt. – Lehet, hogy igaza van – mormolta. A hangja
gyengéd volt, olyan, amilyennek Clara emlékezett rá. – Mr. Gilbert azt
mondta, ma segítesz Robertnek elvinni a zöldségeket a kórházba – tette
hozzá, és elengedte a függönyt.
Clara pár másodpercig levegőt sem vett. Azt akarja mondani Mrs.
Gilbert, hogy nem mehet el?
 – Csak… maradj mindig Robert mellett. Ne csavarogj el! – mondta
a nagynénje. – Robert jó fiú. Nagyon lelkesen válogatja át a
zöldségeket a kórházi szállítmányba. Azt hiszem, ettől hasznosnak érzi
magát a csalódás után, hogy nem tudta besoroztatni magát.
Clara szája lassan mosolyra húzódott. De egy pillanat alatt
megállította, kezét az arcára szorítva emlékeztette magát Mrs. Gilbert
pofonjára. A nagynénje olyan volt, mint egy forró vizes palack: hol
kihűlt, hol felmelegedett, aztán vissza. Amikor az arca és a hangja
felengedett, Clara majdnem látta azt az asszonyt, akire emlékezett, és a
testvért, akiről az apja olyan meleg hangon beszélt. A kislányt, aki
szeretett fára mászni, kunyhót építeni és késő éjszakába nyúlóan
beszélgetni az öccsével. Mi történhetett, hogy abból a lányból ez az
asszony lett, aki titokban leveleket ír, és valószínűleg gyümölcsöt lop a
gróftól? Clara bármit megadott volna, hogy rájöjjön. És talán, ha a
kertben lopakodó rejtélyeket megoldja, rá is fog jönni.

Mr. Gilbert elindította Clarát és Robertet a kocsival, és megmondta

Robertnek, nehogy szem elől tévessze a lányt.
– Clarának nem is kell jönnie. Egyedül is el tudom szállítani a
zöldségeket a kórházba – mondta Robert, a lányra pillantva, aki Kitty
sörényéből fésülgette ki a gubancokat.
Mr. Gilbert a fejét rázta.
– Két ember hamarabb elvégzi a munkát. Szükségem van rád itt a
kertben, Robert, amilyen hamar csak lehet.
– Nehéz munka ez, emelgetni a ládákat – tette hozzá Robert, és
levette a szemüvegét, hogy az inge ujjával megtörölje.
– Menni fog neki – mondta Mr. Gilbert, és gyors pillantást vetett
Clarára. – Erős kislány.
Robert megvonta a vállát, de most nem mosolygott olyan vidáman
Clarára. Talán azt gondolta, hogy túl gyenge, túl apró és lányos ahhoz,
hogy segíthessen becipelni a ládákat a kórházba. Clara összeszorította a
száját. Majd megmutatja neki, hogy téved!
Jobbra-balra dülöngéltek a kocsin, amikor elindultak a hosszú
bekötőúton, ki a birtokról. Clara hátralesett a zsákokkal letakart,
alaposan megrakott ládákra. Mr. Gilbert azt mondta, eddig ez a gróf
legnagyobb adománya a Vöröskereszt segédkórháza számára. A lány
mocorogni kezdett az ülésen, a köténye zsebébe csúsztatta a kezét egy
kis melegért, de azt is meg akarta nézni, hogy a három dolog, amit
magával hozott az útra, megvan-e még.
Az egyik a hadügyminisztérium levele volt (amelyet Will
bátorításának dacára még mindig nem mert kinyitni).
A másik a falikép, Gilberték komódfiókjából, leválasztva a
keretről. (Bár Mrs. Gilbert savanyú volt, Clara úgy gondolta, meg kell
javíttatnia, amit eltört, ha másért nem, Mr. Gilbert miatt.)
A harmadik a pénztárcája (amelyben remélhetőleg volt elég a
szüleitől kapott, sürgős esetekre tartogatott pénzből, hogy egy új keretet
vegyen, és amelyben ott volt az a kis papírcetli is, amit a kép mögött
talált a Maestro felirattal).
A kerekek megugrottak egy marharács felett, aztán áthaladtak egy
hatalmas vaskapun. A kapu mindkét oszlopán elegáns, faragott ananász
ült. Ez a gyümölcs! Clara egész eddigi életét leélte anélkül, hogy
ananászok jártak volna az eszében, most meg szabadulni sem tud tőlük.
Robert hallgatott út közben, a lábával nyugtalanul dobolt a
padlódeszkán. Szorosan fogta a gyeplőt, miközben Kitty leügetett a
dombon, és elindult a kis vásárváros felé. Vörös téglás házak és egy
kovácsműhely mellett haladtak el, ahol két asszony lovakat patkóit.
Kitty elkocogott a földeken rózsaszín-fekete malackákat terelő,
beszélgető és nevető nők mellett is. A bűz mindent áthatott, Clara
befogta az orrát.
Robert rápillantott és elmosolyodott.
Néha pöfögő autók előzték meg őket, elegáns, kalapos sofőrökkel
és csinos kabátba burkolózó hölgyekkel. Ezek a férfiak miért nincsenek
a háborúban? Hogyan járulnak hozzá a háborús erőfeszítésekhez,
hiszen mindenki ki szeretné venni a részét belőle, nem?
Az utcák egyre keskenyebbé váltak, ahogy beértek a városba,
elhaladtak egy templom mellett, amelynek festettüveg-ablakai
hunyorogtak a napfényben. Robert lelassított Kittyvel, hogy utat adjon
egy katonai temetési menetnek. Clara önkéntelenül bepillantott a
halottaskocsi üvegablakán az angol nemzeti zászlóba burkolt magányos
koporsóra. A hintó elé fogott szénfekete lovak patája szinte együttérzőn
kopogott a köveken. Hat lehajtott fejű katonatiszt sorakozott fel a
templom előtt, a koporsót várták.
– A somme-i ütközetbe bukhat bele az ország – mondta az egyik
katona a másiknak magas fejhangon, amikor a hintó elhaladt előttük.
 A mellette álló tiszt megfogta a karját.
– Csitt, nem beszélhetünk ezekről a dolgokról, Harold! – mondta
idegesen. Felemelte a fejét, és elkapta Clara pillantását. A lány
elfordította a fejét, és összepréselte ujjait az ölében. Ez a látogatás a
városba, a jelek, hogy az ország háborúban áll, a szülővárosára, Kentre
emlékeztették. Bár a gróf birtokát is megcsapta a háború szele, ott
legalább bemenekülhetett a melegházakba gyötrő gondolatai elől.
Robert erősen megrántotta a gyeplőt, mire Kitty ügetni kezdett,
gyorsabban, mint azelőtt, és eltávolodva a temetési menettől,
elhajtottak egy hatalmas kő boltív mellett.
– Az ott a Kolostorkapu – mondta Robert, és követte Clara
tekintetét a boltíven át a mögötte levő parkig, ahol többen sétáltak,
nekifeszülve a metsző szélnek. Az út másik oldalán egy asszony
futólépésben követett két micisapkás kisfiút. Az egyik a nyakában piros
kendőt viselő nádparipát szorított a lába közé, a másik játékpuskával
kergette.
– Bumm-bumm! – kiáltotta a puskás gyerek a lovon ülőnek. –
Megöltelek!
A fiúk kuncogva szaladtak tovább a dombra felvezető macskaköves
utcán. Clara az utcanévtáblát nézte: Kolostorkapu utca. A képkeretező
üzlete itt van. Végigsimította a zsebében rejtőző képet, és azt
fontolgatta, hogyan szökhetne meg Robert mellől, hogy beugorhasson
oda. Az ifjúra nézett. Robert a gyerekeket figyelte, akik testvérek
lehettek.
Clara a tenyerébe vájta a körmét.
– Hol él a családod, Robert?
Robert megmarkolta a gyeplőt.
– Nincsen családom – felelte, és tekintete a kisfiúkról Clarára
siklott. Kifejezéstelen volt az arca.
– Ó! – mondta Clara. – Nagyon sajnálom… azt hittem…
– Nincs min sajnálkozni – felelte Robert éles hangon. – A szüleim
meghaltak.
– És… nincsenek testvéreid? – Robert arcán megrándult egy izom.
Clara a lélegzetét is visszafojtotta.
– Nincsenek – felelte Robert. Visszatolta az orrnyergén a
szemüveget, és szipogott. – Ne haragudj, Clara, nem szívesen beszélek
ezekről a dolgokról.
 – Jaj, nagyon sajnálom! Nem akartam kíváncsiskodni —jegyezte
meg Clara. Robert mindent megtesz, hogy Willt megoltalmazza, de az
aggodalom az öccséről való gondoskodás miatt felemésztheti.
A csend olyan hosszúra nyúlt közöttük, amíg szinte el nem pattant.
Robert olyan szorosan fogta a gyeplőt, hogy kifehéredtek a bütykei, hó
borította hegyekre emlékeztették Clarát. Kitty befordult a sarkon,
majdnem elütött egy vakkantgató terrierrel sétáló férfit.
– Hé, vigyázzatok jobban! – kiáltotta a férfi.
Robert oda sem bagózott rá. Clara az ajkába harapott.
Hogyan hozhatná rendbe a dolgokat kettejük között?
– Nagyon jót teszel azzal, hogy megszervezted a gyümölcs- és
zöldségszállítást a kórháznak.
Robert arca elpirult.
– A gróf ötlete volt, nem arathatok le minden babért – motyogta.
– Igen… de Mrs. Gilbert is megmondta, hogy nagyon büszke rád
az után, hogy… a csalódásod után. – Clara összeszorította a száját. Már
megint kíváncsiskodik.
Robert megdörzsölte az orrát. A pirosság a nyakára is lehúzódott,
mint a csalánkiütés.
– Az a helyzet, Clara – és ezt te is megtudod majd, amikor nagyobb
leszel –, hogy van olyan csalódás, amit ki lehet heverni. Mások viszont
veled maradnak, talán örökre.
Clara egy hosszú másodpercig Robertre meredt, aztán lekapta róla
a pillantását.
 23. FEJEZET

Kórházi kék

M egérkeztünk – mondta Robert, és megállította Kittyt a

Kolostorkapu utcától egy sarokra. Az arca megkönnyebbültnek tűnt,

amikor leugrott a kocsiról, és a kantárszárat egy lámpaoszlophoz
kötötte. – Jó kislány! – mormolta Kittynek, és megsimogatta a sörényét.
– Nem maradunk el sokáig.
A kétemeletes kórház homlokzatát befutotta a borostyán, még az
ablakra is felkúszott néhány inda. Az angol zászló és a Vöröskereszt
lobogója a fehér zászlórúdon csapkodott – ezt a két zászlót Clara
alaposan megismerte, mióta kitört a háború.
Robert és Clara lepakolták a ládákat, és a bejárathoz cipelték őket.
Az ajtó mellett egy kék, túl rövid ujjú in get és bő nadrágot viselő férfi
cigarettázott. Mankóra támaszkodott. A nadrág jobb oldali szárát a
térdénél gondosan felhajtották, a lába alsó fele hiányzott.
Clara elfojtott egy kiáltást, földbe gyökerezett a lába, és tekintete a
hiányzó testrész helyére tapadt. Robert bement az épületbe. A láda
megbillent Clara karjában. Két petrezselyemgyökér és három répa a
földre potyogott.
A féllábú férfi a falhoz támasztotta az egyik mankót, a cigarettát és
a gyufásdobozt letette egy hatalmas virágcserép karimájára.
– Ezeken a kórházi kékeken nincs zseb – mondta, és a ruhájára
mutatott. – Most képzeld el!
Clara megnézte magának a furcsa ruhát. Nincs rajta zseb? De
hogyan lehet zsebek nélkül élni?
– Neked szép nagy zsebeid vannak, ha jól látom – mondta a férfi,
és Clara köténye felé intett. A hangjából kihallatszott az irigység.
 A lány lepillantott, és meglátta, hogy a hadügyminisztérium levele
kikandikál a zsebéből. Mire felemelte a fejét, a férfi ügyetlenül lehajolt
az elpotyogtatott petrezselyemért.
– Kérem, erre semmi szükség… – fogott bele Clara, miközben a
férfi felvette és óvatosan visszatette a ládába a zöldségeket.
– Jó érzés hasznosnak lenni – felelte a férfi, és halványan Clarára
mosolygott.
– Igen, ez így van – mosolygott vissza rá Clara. – Nos…
köszönöm!
Megvárta, hogy a férfi a répákat is felvegye.
Robert viharzott ki az ajtón. Végignézett a férfin és a Clara kezében
tartott ládán.
– Mr. Gilbert azt mondta, egy órán belül érjünk vissza.
Clara bólintott.
A férfi felkapta a mankót és a cigarettáját. Clara tekintete a lábára
tévedt.
– Nem fáj nagyon, ha erre vagy kíváncsi – szólalt meg a férfi
halkan, mikor követte Clara pillantását.
– Jaj, nem… én… – Forróság kúszott fel Clara nyakán.
– A kíváncsiság természetes dolog. A dokik meg azt mondják,
segít, ha beszélek róla. És most, hogy beszélek róla, alig tudom
abbahagyni. Egy robbanásban veszítettem el. Franciaországban az
ápolónők mentették meg az életemet. Igazi angyalok voltak, igen.
Ez történt vajon Christopherrel is? Erről szól a hadügyminisztérium
levele? Clara ismét a férfira nézett, de most nem őt látta, hanem
Christopher állán a gödröcskét, apáéhoz hasonló haját, amit csak
hajolajjal lehet lesimítani. Egy lábat, ami vagy megvan még, vagy
nincs.
– Ezek az utolsók – hallotta Clara Robert morgását, amikor a fiú a
ládák súlya alatt meggörnyedve elment mellette.
A férfi úgy nézett Clarára, mint akinek van még mondanivalója.
Segíteni kellene Robertnek, de udvariatlanság lenne csak úgy itt
hagyni.
A lány megköszörülte a torkát.
– Nagyon szörnyű volt? Mármint a fronton. – A láda súlyától
megfájdult a karja. Letette a járdára, és oda lépett a férfihoz.
A férfi tekintete elkomorult.
 – Van családtagod odakint?
Clara bólintott.
A férfi szeme fényleni kezdett. Megköszörülte a torkát.
– Sokkal rosszabb annál, mint amit az újságok állítanak, azok nem
beszélnek a teljes igazságról. Meg sem értheted, ha nem jártál ott.
– Kérem… szeretném tudni! – mondta Clara össze kulcsolt kézzel.
A férfi ádámcsutkája megmozdult.
– A lövészárok olyan, mint egy labirintus. Néha olyan hevesek a
harcok, hogy nincs idő eltemetni a halottakat máshol. Amikor esik az
eső, az árkok oldala beomlik, és akkor karok, lábak, néha koponyák
állnak ki belőle.
Clara megmozgatta a lábujjait, így próbált megküzdeni a
rosszulléttel, ami a gyomrát fenyegette.
– A sárga iszap mindenhová befolyik. Megtölti a csízmádat,
eldugítja a puskákat és az ágyúkat, és annyira fázol miatta, ahogyan
még életedben nem fáztál, és nem is fogsz. – A férfi megdörzsölte a
nyakát. – De nekem a hangok voltak a legborzasztóbbak. A levegő
megtelik a gránátok és az ágyúk dörgésével. Mintha tíz robbanás
történne egyszerre. És ami a bűzt illeti…
– Charlie! – kiáltotta egy ápolónő kikeményített, fehér fejfedőben,
és kidugta a fejét az ajtón. – Zaklatod az ifjú hölgyet?
– Nem… nem zaklat. Egyáltalán nem – mondta Clara. Bár boldog
volt, hogy a nővér megjelent. Nem számított ilyen részletes
beszámolóra a férfitől. Pár perc alatt többet megtudott tőle, mint az
apjától a visszatérése óta eltelt hónapokban. Apa világosan megmondta,
hogy nem kíván a tapasztalatairól beszélni. Hát ezért?
Az ápolónő beterelte Charlie-t. A férfi intett egyet Clarának.
– Viszlát! – kiáltotta Clara. – És… sok szerencsét!
A férfi szélesen elmosolyodott. Szalutált egyet a lánynak, aztán
eltűnt az ajtó mögött.
Miután az összes zöldséget becipelték a konyha raktárhelyiségébe –
a rózsás arcú szakácsnő kétszer arcon csókolta Robertet, és
megköszönte neki a gróf nagylelkűségét visszatértek a kocsihoz és
Kittyhez.
Robert gyors pillantást vetett az órájára.
– Van még egy kis dolgom, be kell ugranom a postára. Neked nem
kell jönnöd. Tíz perc sem lesz az egész.
 Kitty elégedetten csócsált egy petrezselyemgyökeret, amit
Roberttől kapott.
– Akkor én is elmennék a Kolostorkapu utcához. Keresek egy
pékséget, és veszek fánkot magunknak a visszaútra – mondta Clara.
Robert a homlokát ráncolta.
– Tudod, merre van?
Clara megtapogatta az összehajtott faliképet a zsebében.
– Igen, tudom. Csak egysaroknyira van, visszafelé. Gyors leszek!
Robert aggodalmas pillantást vetett Kittyre, aztán gyorsan, de
komolyan bólintott.
– Rendben. De Mr. Gilbertnek ne mondd el! Megígértem neki,
hogy szemmel tartalak.
– Megbízhatsz bennem! – felelte Clara, és szélesen a fiúra
mosolygott.
Az utca vége felé megfordult, és látta, hogy Robert még mindig
Kitty mellett áll, őt figyeli. A sarkon megállt, és újra visszanézett. Az
ifjú már elindult az ellenkező irányba, a gallérját felhúzva,
összegörnyedve feszült neki az élénk őszi szélnek, nyomában lehullott
levelek örvénylettek.
 24. FEJEZET

A Kolostorkapu utca

A Summers & Fiai Keretezőműhely a macskaköves utca közepén

volt, egy, a kirakatában üvegcséket és színes folyadékokat árusító

patika és egy pékség között. Clara gyomra megkordult, amikor
megérezte a frissen sült fahéjas csiga illatát, de emlékeztette magát,
hogy majd visszafelé vesz hármat – egyet magának, egyet Robertnek és
egyet Willnek. A keretezőműhely ajtaja felett megcsendült a kis
csengő, amikor Clara benyitott. Félig gyalogolva, félig futva tette meg
idáig az utat, a délutáni vásárlók kíváncsi tekintetére ügyet sem vetve,
az ajtóban állva még levegő után kapkodott. A gesztenyebarna falon
képkeretek lógtak, mint egy kirakós – vékony ezüstszínűek, hatalmas
fából készültek, akkorák, mint egy ablak, és díszes, faragott keretek,
amelyek szélesebbek, mint maga a kép, ami majd belekerül.
– Szervusz, összevissza kirakós fal! – lihegte Clara.
A pult mögött az eladó egy csinos kék kalapot viselő nővel tárgyalt,
a különbségeket magyarázta két kisebb keret között, amelyek Clara
számára teljesen egyformának tűntek. A jelek szerint a hölgy is ezt
gondolta, mert azt mondta, hogy nem tud dönteni, majd a jövő héten
visszatér. Az eladó felsóhajtott, és visszatette a kereteket a pult alá,
miközben a hölgy távozott, a csengő rövid csilingeléssel köszönt el
tőle.
Az eladó Clarára nézett.
– Miben segíthetek? – Ősz macskabajsza rezgett, amikor
megszólalt. Egy kicsit Neptunuszra emlékeztette Clarát.
A lány közelebb lépett a pulthoz.
– Ön keretezett be egy faliképet Mrs. Gilbertnek, vagyis a
nagynénémnek.
Az eladó oldalra hajtotta a fejét.
 – Van vele valami gond?
Clara megdörzsölte az alsó ajkát.
– Történt egy baleset. Eltört a keret. – Előhúzta az összehajtott
falikárpitot a zsebéből, és letette a pultra. Hátralépett, és az eladó arcát
leste, miközben az kisimította a képet, és alaposan megnézte.
– Nos – szólalt meg –, ez egy nagyon szép ananászos kép. Az
anyagot viszont ki kell feszíteni, mielőtt újra bekeretezem.
– Ó! És sokáig tart? – kérdezte Clara.
– Körülbelül egy nap. Vagy sürgős?
Clara lehajtott fejjel bámulta kopott cipőjét.
– Azt hiszem, az.
– Á, értem! – felelte az eladó. Clara felemelte a fejét. A férfi
barátságosan mosolygott rá, mintha pontosan értette volna, miért ilyen
sürgős a dolog. – Amikor kicsi voltam, én is eltörtem az apám
agyagpipáját, a kedvencét. A szomszédban egy kéményseprő lakott.
Mindennap cipeltem utána a keféit, amíg össze nem gyűlt annyi
pénzem, hogy vehessek neki egy újat.
– Van egy kis pénzem – szólt közbe Clara. – A szüleim adták
vészhelyzetekre.
– Hmm. Valóban? És szerinted ez most vészhelyzet? – kérdezte az
eladó, és a bajuszát simogatta.
Clara kurtán biccentett.
Az eladó előhúzott egy hatalmas, barna könyvet a pult alól.
– Nem emlékszel véletlenül az évszámra a keret hátoldaláról?
– 1914 volt – hadarta Clara.
– A név pedig Gilbert, azt mondod?
– Mrs. Elizabeth Gilbert – felelte Clara, és a hüvelykujja körmét
rágta.
A férfi átlapozta a könyvet, a mutatóujjával követte a szép
kézírással bejegyzett sorokat.
– Meg is van! – mondta, és az egyik oldalra bökött. – Igen, itt van a
méret is. Cseresznyefát választott. A keret elejére került volna egy
felirat is, de a nagybátyád meggondolta magát.
– A nagybátyám? – kérdezte Clara, és az orrát ráncolta.
– Igen. Mr. Gilbert rendelte a keretet.
Clara megkapaszkodott a pultban.
– Mit kellett volna ráírni?
 A férfi hunyorgott.
– „A csendes föld mély békéje szálljon rád.” – Az eladó nyelt
egyet, és az állát dörzsölgette.
Clara a homlokát ráncolta. Ez elég komoran hangzik, de nagyon
szép. Illik a képhez is, mert az ananászok békésen növögetnek a
földben. Hirtelen rátört a vágy, hogy újra ott legyen a melegházban
Will-lel, ahol meleg, nyugodt és illatos a levegő.
– A feliratot egy réztáblára kéred? – kérdezte az eladó, tolla ott
körözött a lap felett. – Egy kicsivel többe fog kerülni. Azt hiszem, a
nagybátyád azért nem kérte.
A csendes föld mély békéje szálljon rád.
– Nagyon jó lenne – mondta Clara de meg kell néznem, van-e elég
pénzem. – Előhúzta a pénztárcáját a zsebéből, és kiborította a tartalmát
az asztalra.
Az eladó gyorsan megszámlálta az érméket, és a könyvbe
pillantott. Megkocogtatta az állát az egyik ujjával, és a pénz felét
visszatolta a lány elé. – Több is van, mint amennyi kell – mondta
határozottan. – A kertészlakba küldjem a csomagot… Mrs. Gilbertnek?
– Igen, legyen szíves – mondta Clara, és visszasöpörte a maradék
érméket a pénztárcájába, amit a zsebébe dugott.
Felkapta a papírcetlit is, ami kiesett az érmékkel együtt, és az eladó
felé nyújtotta.
– Megtenné, hogy ezt beteszi a kép mögé?
Az eladó elvette tőle, kurtán biccentett, mintha mindennapos
esemény lenne, hogy egy Maestro szót tartalmazó papírcetlit kell
bedugnia a pótkeret mögé.
Clara elindult az ajtó felé, aztán megállt, megfordult, és az eladót
nézte, aki a képet simítgatta.
– Jól sejtem, hogy arra esély sincsen, hogy holnapra elkészüljön?
Az van… a nagynéném nem tudja, hogy elhoztam a városba, és…
Az eladó felnézett, arcán ráncok jelentek meg, ahogy
elmosolyodott, de most szomorúbban, mint először, a derű nem
tükröződött a tekintetében.
– Nem sokan kereteztetnek mostanában a háború meg minden
miatt. Mindkét fiam a fronton szolgál. Egy ideje nem kaptam hírt
felőlük. Jó, néha jön egy levél, de a tartalmát cenzúrázzák. Tudod, hogy
van ez.
 Clara komolyan bólintott, és az ajtó feletti feliratra gondolt.
Summers & Fiai. Teljes szívéből kívánta, hogy a fiúk épségben
hazatérjenek.
– Majd megnézem, mit tehetek azért, hogy a kép gyorsan keretbe
kerüljön. Nehogy tényleg bajba kerülj, igaz? – mondta az eladó.
Clara hálásan elmosolyodott, és kifelé menet vetett egy pillantást a
keretekkel kirakott falra. Furcsa volt, hogy Mr. Gilbert rendelte meg a
keretet. Mrs. Gilbert varrta meg azt a képet, biztos szerette volna ő
eldönteni, milyen keretbe kerüljön. De lehet, hogy meglepetés volt,
születésnapra vagy karácsonyra. Bármi is volt, a lány abban
reménykedett, hogy a kis réztábla a felirattal legalább félig kárpótolja a
nagynénjét azért, hogy engedély nélkül bement a szobájukba, és
összetört egy becses holmit, ami nem az övé.
 25. FEJEZET

Will csomagja

M iután segítettek az istállófiúnak letakarítani a kocsit és

behordani az almot Kitty helyére, Clara és Robert lesétált a dombokon

a kertekhez. Clara bekapta az utolsó falat fahéjas csigát, az ínye
megsajdult a cukros, édes íztől.
– Köszönöm a süteményt, Clara! – mondta Robert, és lenyalt egy
citromhéj darabkát a hüvelykujjáról.
Clara elmosolyodott. Robert komoran, sápadt arccal várta vissza a
kocsinál, de amikor kiértek a városból, kiengedett a felsőteste, és
elkezdett beszélgetni. Egészen izgatottá vált, amikor az idei gyenge
búzatermésről beszélt, hozzátéve, hogy tart az élelmiszerhiánytól, ami
akár jegyrendszerhez is vezethet. Clara Gilberték tele kamrájára
gondolt, a lekvárosüvegektől, savanyúságoktól, csatniktól roskadozó
polcokra. Talán megkéri őket, hadd vihessen haza is belőlük. Már ha
egyáltalán hazajut egyszer…
Robert ott maradt Mr. Gilberttel a kisháznál, Clara pedig benyitott
a kertészlakba. A kredencen egy üzenet várta Mrs. Gilberttől: későig
fog dolgozni a Nagyházban. Ezt a lehetőséget nem hagyhatta ki.
A sütemény kőként húzta le a gyomrát, amikor elindult felfelé a
lépcsőn, és leakasztotta a kulcsot Gilberték ágya mögül. Nem szabadott
volna ismét engedély nélkül belépnie Gilberték szobájába. A kulcsot
sem szabadna elvennie, nem nyitogathat csak úgy ajtókat és olvashat
leveleket, amelyeket nem neki címeztek. De mi van, ha érkezett olyan
levél, amelyet igenis neki címeztek? Már több mint egy hete a házban
volt, egy szót sem hallott az anyja felől, és válasz sem érkezett a
leveleire, pedig megkérte Mrs. Gilbertet, hogy adja fel őket. Clara az
íróasztalhoz lépett, és felkapott egy levelet a kupac tetejéről. Most sem
volt se név, se cím a borítékon. Ezt a levelet olvasta legutóbb is, vagy
ez egy másik? Kivette a borítékból a levelet, és olvasni kezdte.

Kedvesem/
Az idő gyorsan telik. Rövidülnek a napok, Alfred teljesen a kerti
munkálatoknak szenteli a mindennapjait, rajong értük. Gyakran
napfelkelte előtt indul el a szerszámaival, és csak vacsorára jön haza.
Aztán üldögélünk a tűz mellett, alig beszélgetünk, miközben a lángokat
nézzük, de biztos vagyok benne, hogy mind a ketten ugyanarra
gondolunk – szabadnak lenni. Bár hallanám a nevetésed! Mekkora
örömet szerezne! Talán ma éjjel találkozhatunk, amikor mindenki
elalszik, kiosonok a kertbe. A szokásos helyen várlak, a kedvenc
ananászházunk közelében.
Ölellek,
Lizzy
1916. október

Clara a betűkre meredt, szuggerálta őket, hogy árulják el titkukat. Mrs.

Gilbert beismerte a levélben, hogy a kertekben bujkál, és ellátogat a
melegházakba. Bár a lány nehezen akarta elhinni, mégis igaz lenne,
hogy Gilberték dézsmálják meg az ananászokat? És nem különös, hogy
Mrs. Gilbert nem ír pontos dátumot a levelekre? Fel akarja adni őket
egyáltalán? Óvatosan visszacsúsztatta a papírlapot a borítékba,
visszatette a kupac tetejére, és igyekezett abba a szögbe igazítani,
ahogyan előtte állt.

Aznap este, amikor a kazánháznál találkoztak, Will arca sápadtabb volt

a szokásosnál, a szeme is kivörösödött.
– Robert itt volt – mondta, és halk hangja elcsuklott.
Felkapott egy széndarabot, és a falhoz vágta. Apró darabokra tört.
Clara úgy érezte, megdagad a nyelve, nyelni sem tud. Ő keltette fel
Robert gyanúját, amikor a családjáról kérdezősködött?
– Apa ezrede visszaküldte az egyenruháját és a személyes holmiját.
Will lehuppant a takaróra Clara mellé.
– Jaj! – sóhajtotta a lány, és a fiú felé nyújtotta a városban vásárolt
péksüteményt. Will bele sem nézett a zacskóba, csak letette a takaróra,
maga mellé. Clara a bőrt tépkedte a hüvelykujja körme körül. Ezért volt
Robert arca is olyan megnyúlt és sápadt korábban? Biztosan az
édesapjuk holmiját vette át a postán.
– Mihez kezdtek vele? – Felhúzta a térdét, és átölelte. A kazánból
áradó hő ellenére csontjaiba hatoló hidegséget érzett, beleborzongott.
– Azt hiszem… – Will elhallgatott. – Robert és én úgy gondoljuk,
el kellene temetnünk.
A kazán köpködött, sziszegett.
Clara megfordult, és meglepetten nézett Willre. Eszébe jutott a
temetés, amelyet korábban a városban látott,
– Egy temetőben?
– Nem – felelte a fiú lehangoltan. – Azt nem engednék meg.
– Akkor hol?
– Apa és én eljöttünk meglátogatni Robertet, amikor elkezdett itt
dolgozni. Tavasz volt. A fák tele madárdallal. A földből akkor bújtak ki
a növények. Minden üde és új volt, mint egy rajz, amit éppen most
fejeztek be.
Clara torka elszorult. Amiatt, amit Will mondott neki. Az édesapja
elvesztése miatt. Azok miatt a dolgok miatt, amelyek a bátyjával is
megtörténhettek, és amelyekkel képtelen szembenézni.
Will a háta mögé nyúlt, és előhúzott egy párna méretű, barna
papírba tekert és madzaggal átkötött csomagot. Az ölébe tette, és
felsóhajtott.
– Akarod látni? – kérdezte.
Clara bólintott. A szorongás egyre nőtt a gyomrában, mint egy
guruló hógolyó. Nem is tudta, mit képzelt, de hogyan küldhették az
édesapa holmiját egy csomagban, postán? Barna papírba burkolt
csomag helyett nem inkább trombitáknak kellett volna szólniuk és
menetet szervezni, hogy méltóképpen megemlékezhessenek a halottról,
aki az életét adta a hazájáért?
Will megrántotta a madzagot, és széthajtotta a csomagolópapírt. A
sárgászöld egyenruha olyan volt, mint az apjáé és Christopheré, amikor
elment otthonról, és büszkén kihúzva magát, vidáman ragyogó
szemmel sétált végig az utcán a rá váró kaland felé. Miközben Will
széthajtogatta a ruhát, Clara mély lélegzetet vett. A kabát bal ujját
durván levágták. A vállán barna folt éktelenkedett. Vér. Will elmesélte
már, hogy a táviratban, amely az apjuk haláláról értesítette őket, az is
benne volt, hogy az apjuk gyors és fájdalommentes halált halt, nem
szenvedett. De hogyan lehet háborúban fájdalommentesen meghalni?
Clara beleszédült, amikor Will a kabátba temette az arcát. A fiú mély
lélegzetet vett.
– Olyan… dohos szaga van. Nem emlékeztet rá – mondta
kifejezéstelen hangon.
Clara megérintette Will karját, torkát könnyek égették.
– Szerinted mi történik, amikor meghalunk? – kérdezte Will
csendesen.
Clara elhúzta a kezét, és egy pillanatra lehunyta a szemét. A
helyiség forgott körülötte, mintha a vásári körhintára ült volna fel.
Amikor újra kinyitotta a szemét, először Will nyitott füzetét pillantotta
meg. Felkapta, és ujjával körberajzolta egy ananász képét, amely olyan
részletes volt, hogy minden egyes kis négyzetet, tüskét ki tudott venni.
Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon.
– Szerintem olyan lehet… mint amikor egy papírlapon beesel a
képek közötti résbe – mondta lassan. – Egyszer csak… nem vagy ott.
Will az arcához szorította a kabátot.
– Ez tetszik – mondta. Kipirult az arca, a szeme könnyezett.
Szipogni kezdett, és a mennyezetre nézett.
– Az apukád büszke lenne rád, Will – mondta Clara halkan.
– Gondolod?
Clara bólintott.
– A kertről készült rajzaid, a jövőbeni terveid… Biztosan szívesen
hallaná őket.
Will mintha zavarba jött volna, de a szája sarkában megjelent egy
halovány mosoly is.
– Eljössz velem… eltemetni apa egyenruháját ma éjjel?
Clara a homlokát ráncolta.
– És Robert?
Will összeszorította az ajkát.
– Ő nem jön. Azt mondja, képtelen rá.
– De hát… a testvéred.
Will a fejét csóválta.
– Számára ezek… nagyon nehéz dolgok.
Clara dörzsölgetni kezdett egy szénfoltot a kötényén, és eszébe
jutott a beszélgetés Roberttel, miközben a város felé kocsikáztak.
Tényleg nehezek számára ezek a dolgok, ennyit ő is látott. De nehéz
volt megértenie, miért nem áll a testvére mellé egy ilyen helyzetben.
Will óvatosan visszacsomagolta az egyenruhát.
– Tudom, hogy számodra sem könnyű, Clara, de ki kellene nyitnod
azt a levelet a hadügyminisztériumtól. Nincs annál félelmetesebb, mint
amikor nem tudod az igazságot – mondta bánatosan.
Clara összeszorította az ajkát, felkapott egy lehullott széndarabot,
és a markába szorította. Willnek igaza van. Össze kell szednie a
bátorságát, és kinyitni azt a levelet. De talán holnap lesz a nap, amikor
anya végre ír Mrs. Gilbertnek. Talán küld is valakit Claráért, akkor
végre az ő mindent elsimító kezébe nyomhatná a borítékot, és nem neki
kellene ezt a döntést meghoznia.
 26. FEJEZET

Bátornak lenni

E lmúlt éjfél. A hold majdnem teljesen kikerekedett, az ég tiszta

volt, és hideg, a puskatűz közelebbről hallatszott, mint eddig bármikor.

Clara szorosabbra húzta a kendőt a vállán, és megborzongott.
– Biztos vagy benne, hogy az ezred nem az erdőben gyakorlatozik?
– suttogta Willnek. – Őrültség a kerteken kívülre menni, amikor
katonák lövöldöznek.
– Ott nem, ahová mi megyünk – felelte Will, és magához ölelte az
apja ingóságait tartalmazó csomagot.
Miközben a kerteken át a keleti falhoz és az erdőbe vezető kapuhoz
igyekeztek, az ásó, amelyet Clara cipelt, fájdalmasan a sípcsontjához
ütődött.
Will kinyitotta az ajtót, és intett a lánynak, hogy menjen előre.
Clara lépett egyet, és a cipője valami puhába (biztosan nem fűbe)
süppedt. Lehajolt, és torkán akadt a lélegzet, amikor meglátta, mi az.
Egy összenyomott, cipőmintás mandarin.
– Te jó ég, nézd! – suttogta Willnek, és felkapta a péppé zúzott
gyümölcsöt. A csuklóján végigfolyt a leve. Amikor felegyenesedett, az
ajtó két oldalán észrevett egy-egy kicsi, kőből faragott és oszlopon álló
Ámor-szobrocskát. Az első Ámornak üres volt a marka, de a második
jobb kezében ott volt egy újabb mandarin. Az a gyümölcs, amire
rálépett, valószínűleg legurult az első szobor tenyeréről, talán a szél
fújta le.
Will nem felelt, de az apja csomagját még erősebben magához
szorította, miközben a mandarinra meredt. Clara visszatette az
összetaposott gyümölcsöt oda, ahonnan leeshetett, és a kötényébe
törölte a kezét. Most nincs idő azon töprengeni, miért hagynak
szándékosan mandarinokat a kertben, mert a szándékosságban biztos
volt. Most azonban Willnek kell segítenie.
Egyikük sem beszélt, miközben lábuk alatt recsegtek a gallyak, és
csalánon, szederbokrokon verekedték át magukat.
– Itt! – mondta Will, miután Clara megszámolta, hogy hetvenhat,
különböző méretű és alakú fa mellett haladtak el. A lélegzetük hidegen
gőzölgött az ajkuk előtt, amikor megálltak egy kis tisztásnál, ahol a
fatörzsek úgy meredeztek elő a földből, mintha óriások lábai lennének.
Clara egy zuzmókkal benőtt tönknek támasztotta az ásót. Will letette a
csomagot egy másikra, aztán elvette a szerszámot.
– Tavasszal hóvirág nő itt. És krókuszok. Apa szerette őket –
jegyezte meg a fiú.
Clara gallérja alá kígyóként kúszott be a hideg levegő. Elhessegette
az őszt, azt képzelte, hogy a nap átsüt a fák levelei között, szinte érezte
a talajból kibukkanó friss hajtások földes illatát. Újra elkezdődik az
élet.
Will ásni kezdett, a válla fölött dobta hátra a földet. Megállt, levette
a kabátját, és megtörölte a homlokát, mellkasát köhögés szaggatta.
Clara elvette tőle a kabátot, és a karjára hajtogatta.
A gödör egyre mélyült, bőven elég volt a csomag számára. A fiú
arcán izzadságcseppek gyöngyöztek. Megint köhögött, és a kézfejével
törölte meg az orrát.
A fák között lövések hangja visszhangzott. Willnek igaza volt, az
ezred az erdő egy másik részén gyakorolt aznap éjjel, de a szaggatott
kerepeléstől Clara szája kiszáradt, és a lány ökölbe szorította a kezét.
Ezt a hangot hallotta utoljára Will édesapja, ehhez a hanghoz szokott
hozzá az ő apja és a bátyja? Igyekezett elhessegetni a gondolatot.
– Szerintem elég lesz, Will – suttogta a lány. De a föl dön koppanó
ásó fémes hangja és Will hangos, nehéz lélegzete elfojtották a szavait.
Will felnyögött, áthajította a földet a válla felett, miközben a gödör
egyre és egyre mélyült.
Clara odalépett mellé.
– Kész van, Will – mondta, ezúttal hangosabban.
De Will folytatta az ásást. A gödörben állt, a lába eltűnt a földben,
úgy festett, mintha fél ember lenne.
– Will! – szólt Clara sürgetőn.
Will megállt, és úgy nézett Clarára, mintha elfeledkezett volna róla.
 – Igen – mondta kényszeredetten. A gödörre nézett. Aztán a
csomagra. – Add csak ide!
Clara vigyázva felvette a csomagot, és odaadta a fiúnak.
Will még utoljára magához szorította. Lehajtotta a fejét, és mély
lélegzetet vett. A testét kegyetlen köhögés rázta.
Robertnek itt kellene lennie, hogy segítsen az öccsének, gondolta
Clara. Willnek nem szabadna ezt egyedül végigcsinálnia. De Robert
nem volt ott, ő viszont igen. Tett egy lépést előre, cipője belesüppedt a
talajba. Will kezére simította a kezét. Nagyon gyengéden a gödör felé
irányította a csomagot. Egymás mellett kuporogtak, összesimult kézzel.
Will ujjai jéghidegek voltak, sárral borítottak. De Clarának ez nem
számított. A földbe nyomkodta a csomagot, amíg az ő keze is olyan
piszkos nem lett, mint a fiúé.
– Isten vele! – suttogta a lány.
Will reszketni kezdett, mintha valami megragadta és jól megrázta
volna a testét. Megint megtörölte az orrát, aztán talpra szökkent, és
addig lapátolta a földet a csomagra, amíg a barna papír láthatatlanná
nem vált.
Clara pillantását Will megkeményített arcára kényszerítette, pedig
valahol legbelül a legszívesebben megfordult volna, hogy messzire
szaladjon – el az erdőből, a vérfoltos, eltemetett egyenruhától és a fiú
arcán csörgő könnyektől.
Készen lettek. Will a földre dobta az ásót. A karját a hasára szorítva
úgy görnyedt előre, mintha fájdalmat érzett volna az oldalában.
Clara is átkarolta magát. Hófödte csúcsokon átkelni, egy
légballonban lebegni magasan a világ felett – ezekhez mind bátorság
kell. Most viszont egy egészen másfajta bátorságnak volt tanúja,
olyannak, amilyet még sohasem látott, és nagyon remélte, hogy soha
többé nem is kell látnia.
 27. FEJEZET

A kosár

Kedvesem!
Emlékszel arra a pillanatra, amikor először kóstoltál itthon termett
ananászt á melegházból? Milyen édes volt a sárga hús, mennyire más,
mint a külföldről importált ananászok, amelyek sós talajból, savanyún
érkeznek London kikötőibe! Az a tiszta öröm az arcodon!
Reggelente csak nagy erőfeszítések árán tudok felkelni. A
gondolataim feléd szállnak, miközben dolgozom, és a konyhalányokat
irányítom, hogy kormozzák ki a kályhákat és rakják meg a tüzet a
Nagyházban. Alfred már nemegyszer felhívta a figyelmemet a sarkokat
becsipkéző pókhálókra és az ágyak alatt némán gördülő porcicákra.
Azt hiszem, gyanakszik, de engem már semmi sem érdekel. Csak annyit
szeretnék, hogy együtt legyünk, kedvesem.
Ölellek,
Lizzy
1916. október

Clara visszacsúsztatta a levelet a borítékba. Az írások úgy vonzották be

a lányt a szobába, mintha mágneses erejük lett volna, megkockáztatva,
hogy elkapják. Mrs. Gilbert biztosan itt járt előző éjjel, és írta a titkos
leveleket, amíg ő segített Willnek eltemetni az apja holmiját. Még
egyszer megnézte az asztalfiókot, az anyja leveleit kereste. Nem talált
semmit.
Bezárta az ajtót, a kulcsot visszacsempészte Gilberték szobájába, és
a fokokat kettesével szedve lerohant a lépcsőn. Sebesen kinyitotta a
kertekre néző ajtót, és mély lélegzetet vett a kora délutáni őszi
levegőből, amely most könnyebb és hűvösebb volt, mint eddig. Gyors
léptekkel elindult lefelé a dombon a kazánházhoz. Azon tűnődött, mit
csinálhat Will. Alszik? Megrakja a kazánt? Rajzol a füzetébe? Annyira
gyengéd hangon beszélt az ananászokról és a melegházakról, mintha a
családtagjai lettek volna. Talán azokká is váltak.
Mr. Gilbert Roberttel beszélgetett az almafák alatt. Széles
mozdulatokkal gesztikulált, és a melegházak felé mutogatott. Clara
addig kerülgette a fákat, amíg olyan közel nem ért, hogy hallhatta,
miről beszélnek.
– Azt mondja, kettő? – kérdezte Robert.
– Igen, és egy tucatnyi őszibarack. A gróf be akarja vonni a
rendőrséget is majd – mondta Mr. Gilbert határozottan.
– Még ne! – felelte Robert gyorsan. – Nyitva tartottam eddig is a
szemem. Ma éjjel fent maradok, és megpróbálom elkapni őket.
Valószínűleg megint próbálkozni fognak.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte Mr. Gilbert kurtán.
– Én… nem tudom, mit akar ezzel mondani – felelte Robert.
– Tényleg nyitva tartottad a szemed? Úgy hallottam, korán ágyba
bújtál tegnap este, és zengett a ház a horkolásodtól.
Clara feje körül egy légy zümmögött. Elhessegette.
– A kerti munka fárasztó – bökte ki végül Robert. A hangja
elvékonyodott, érezhető volt benne a bűntudat.
– Persze hogy az, fiam. Háború van, mindenkinek többet kell
dolgoznia. Ráadásul itt ez a tolvaj, aki a gróf melegházait dézsmálja –
mondta Mr. Gilbert kimerülten.
– Nagyon sajnálom…
Clara lába elgyengült. Még több gyümölcs tűnt el, és pont akkor,
amikor nem őrködtek. Az előző éjszaka Will zaklatott volt, hazafelé
menet szinte minden ágban, bokorban megbotlott. Clara meggyőzte,
hogy térjen vissza a kazánházba, és aludja ki magát, ne a melegházban
strázsáljanak.
Ő is kimerült volt. Furcsa fáradtság volt ez, elnehezítette a
végtagjait, az ágyára is zuhant abban a pillanatban, amint belépett a
szobájába, és álomba merült, ahogy párnát ért a feje. Szokás szerint
nyitva hagyta a szoba ablakát, de semmi és senki nem ébresztette fel.
Sem rémálom, sem a melegház ajtajának nyikorgása, sem a füvön
döngő léptek, sem szélben szálló beszédhangok. Már alig várta, hogy
beszélhessen Will-lel.
Kezét egy almafa göcsörtös törzsére simította, arcát pedig a durva
kéregre fektette.
 – Ígértem egy kosár almát az ezrednek – mondta Mr. Gilbert,
leszedett néhány almát, és egy talicskába tette. – Elvinnéd nekik?
– Ahogy megmondta, sok itt a tennivaló – felelte Robert kissé éles
hangon.
Egy pillanatnyi csend. Mr. Gilbert leszedett még egy almát, és a
talicskára dobta.
– A katonáknak is sok a dolga, megvédenek bennünket.
Robert a cipője orrával nagyot rúgott egy lehullott gyümölcsbe, ami
darabokra esett. Mr. Gilbert fogta az ásót, a vállára vetette, és elindult a
kert távolabbi végébe.
Clara fejében felmerült egy kósza ötlet. A téglafal mellett fonott
kosarak hevertek. Eltolta magát a fától, felkapott egyet, és a karjára
akasztotta. Feje fölött a szellő megzörgette a leveleket, az almák
hintáztak ágaikon. Robert őt nézte. A lány nem viszonozta a pillantását,
az egyik alacsonyabb ág felé nyúlt, kiválasztott egy rózsaszínes
gyümölcsöt, és megtekerte. A kezében maradt. Beletette a kosárba, és
addig folytatta a szedést, amíg a kosár félig megtelt.
Robert odament hozzá, és belelesett a kosárba.
– Egész ügyesen csinálod! – mondta, és egy fának támaszkodott. A
szeme rózsaszínű volt, az ajka fölött izzadságcseppek gyöngyöztek.
– Azt gondoltam, segítségre van szükséged – mondta Clara.
– Annyi mindent kell csinálni – felelte Robert. – Néha túl sokat is.
– Levette a szemüvegét, előhúzott egy zsebkendőt, és kifújta az orrát,
majd megtörölte az arcát.
Pillanatnyi együttérzés futott át a lányon. Szegény Robert! Mr.
Gilbert nagyon keményen dolgoztatja. A sok aggodalom Will miatt,
hogy elrejthesse az öccsét, hogy lakhelyet szerezzen kettejüknek…
nagyon kimerítő lehet.
– Segíthetek… Szedjek még almát?
Robert eltette a zsebkendőt, és Mr. Gilbertre pillantott, aki a hátsó
falnál ásott ki egy ágyást.
– Almát kell vinnem az ezred táborába.
– Majd én elviszem! – felelte Clara lelkesen, talán túl lelkesen is. –
Nincs más dolgom – tette hozzá, és megvonta a vállát.
Robert az állát dörzsölte.
 – Az nagy segítség lenne. Össze kell készítenem egy újabb
rakományt a kórháznak, és a póréhagymára is rá kell néznem. Jó lenne,
ha hosszabb lenne egy nap.
– Igen, ez így van – felelte Clara, és sarkát belenyomta a fűbe. – De
ne aggódj! Elviszem az almát, és már itt is vagyok!
– Igazán segítőkész vagy – mondta Robert elgondolkodva.
Az ifjú pillantása úgy bizsergette Clara karját, mintha egy bogár
mászott volna végig rajta. Óvatosnak kell lennie, nehogy Robert gyanút
fogjon. Széles mosolyt kényszerített az arcára, és igyekezett ügyet sem
vetni a múló rossz érzésre. Ha elviszi az almát az ezrednek, azzal
tényleg segít Robertnek, de (talán egy kicsit önző módon) abban
reménykedett, hogy saját magának többet segít vele.
Ha Will meghallja, hogy még több gyümölcs eltűnt, biztosan
felemlegeti az elméletét, hogy Mrs. Gilbert a tolvaj. Amikor a fiú
ilyeneket mondott, a hangja megváltozott, megkeményedett, Clara feje
bele is fájdult. Ha elmegy az ezred táborába, talán rátalál Thomasra, a
katonára, és megkérdezheti tőle, mi volt abban a kosárban, amit Mrs.
Gilberttől kapott. Biztos volt benne, hogy Mrs. Gilbertnek semmi köze
az ellopott ananászokhoz, és bár ő és a nagynénje nem jöttek ki olyan
jól egymással, mint szerette volna, fontosnak érezte, hogy Willnek is
bebizonyítsa, téved, és akkor majd az igazi elkövetőt kereshetik végre.
 28. FEJEZET

Szörnyűség

A fák susogtak, zúgolódtak a viharos szélben, a napfény átsütött az

ágak között, amelyek egy újabb évre búcsút mondtak leveleiknek. A

varjak fekete kendőkként köröztek az égen, és hangok szálltak Clara
felé, amikor az erdei ösvény legyező alakban ráfutott a mezőkre. Két
férfi ücsörgött egy gazdaság kapuján, azon hintáztak. Abbahagyták,
amikor a lányt megpillantották, egyikük üdvözlésképpen intett neki.
Clarának elhajított cigarettacsikkeken, nehéz csizmák mély nyomaiban
kellett lépkednie.
Az ezred sátrait sorokban verték fel, úgy festettek, mint a lepedők a
ruhaszárító kötélen. A sátorkötelekre ruhákat aggattak, zoknikat és
alsógatyákat, Clara el is kapta a tekintetét. A sátrak előtt, az erdő
közelében hosszú, kecskelábú asztal állt, mindkét oldalán két paddal. A
jobbján egy másik, nagy sátrat vertek fel, örvénylő füst emelkedett
belőle.
Az egyik férfi leugrott a kapuról, és elindult Clara felé. Egy
fűszálat rágcsált.
– Szervusz! Mit hoztál?
Clara a sárgászöld nadrágra, a kigombolt kabátra meredt. A szíve
hevesebben vert. Az egyenruha olyan volt, mint Christopheré. Letette a
kosarat a földre, és megdörzsölte fájó karját.
– Almát… a… szakácsnak – mondta. – A főkertésztől.
– A kantinsátor ott van – felelte a katona barátságos mosoly
kíséretében, és a kanyargózó füstre mutatott. – Finomnak tűnnek. –
Ezzel benyúlt a kosárba, felkapott egy almát, beletörölte a kabátja
ujjába, aztán nagyot harapott belőle. – Hálásak vagyunk mindenért,
amit a gróf értünk tesz. A megfelelő táplálkozás fontos – mondta tele
szájjal.
 Clara felkapta a kosarat, és a sátrak felé lesett.
– És… Thomast is keresem.
– Melyiket? Van itt pár Thomas.
– Magas… és bajszos – mondta Clara.
– Jó, tudom. És mit szeretnél tőle? – kérdezte a katona könnyed
hangon.
Clara érezte, hogy a pirosság felkúszik a nyakán, és megfesti az
arcát.
– Üzenetet hoztál… Elizabethtől? – kérdezett ismét a katona.
Clara nagyot nézett. Tudja, hogy Thomas találkozgat a
nagynénjével? A sátorlapok úgy csapkodtak a szélben, mint megannyi
kíváncsi fül.
A katona megint beleharapott az almába, és lassan rágta.
– Ha akarod, nekem is átadhatod az üzenetet. Majd megmondom
neki, amikor visszatér a gyakorlatról.
– Izé… – nyögte Clara, és vadul gondolkodott. – Semmi az egész.
Beviszem az almát. Vissza kell mennem. Mr. Gilbert vár.
A katona szeme összeszűkült, aztán a férfi bólintott.
– Sajnálatos eset. Szörnyűség. Remélem, megoldódik, mielőtt
elindulunk a frontra.
A katona talányokban beszélt. Milyen szörnyűségre gondol? Clara
elraktározta a kifejezést az agya egy rekeszébe, majd később előveszi
és átgondolja, aztán a katonát otthagyva elindult a kantinsátor felé.
– Helló! – szólt be halkan, és belesett a vászonlap alatt. – Van itt
valaki? – A sátorban ember nem, ellátmány annál több volt. Egy
kecskelábű asztalt megraktak kenyérrel és konzervdobozokkal. Egy
másikon bádogtányérok, bögrék és konyhai felszerelések álltak.
Az első asztal alatt valami megragadta a lány figyelmét: egy kosár,
ugyanolyan, mint amilyen Mrs. Gilbertnél is volt. Ugyanolyan
kendővel volt letakarva. Clara mély levegőt vett. Letette az
almáskosarat az asztalra, és leguggolt. A szél ütemesen csapkodta a
sátor ajtaját, mintha azt mondta volna, hogy nézz bele, nézz bele!
A lány felemelte a kendőt, belenyúlt, és kihúzott belőle egy vékony
póréhagymát. A póréhagyma mellett krumpli, répa és néhány lila cékla
volt. Visszaült a sarkára, és beleborzongott a megkönnyebbülésbe,
hogy nem ananásszal és őszibarackkal teli kosárra lelt – Mrs. Gilbert
tehát nem tolvaj.
 – Mi ez itt? – kérdezte egy hang a háta mögött.
Clara hirtelen felállt, bele is szédült. Egy zömök férfi fehér
kezeslábasban, kanállal a kezében őt bámulta.
– Almaszállítmány – felelte a lány.
A férfi arcára széles mosoly telepedett. Széttárta a karját, mintha
meg akarná ölelni Clarát, aki hátrálni kezdett.
– Pompás! Almaszószos morzsa! Megmondhatod a főkertésznek,
hogy a katonák megcsókolják a csizmája szárát, ha ellátogat közénk. –
A szakács nevetése ragadós volt, Clara is elmosolyodott. Megcsókolni
Mr. Gilbert csizmáját. Micsoda látvány lenne!

– Clara, te vagy az?

A lány megállt Gilberték félig résnyire tárt ajtaja előtt. Mrs. Gilbert
az ágy szélén ült, szálegyenesen kihúzva magát. Az ölében tartott
képkeretet fogta.
Felemelte a fejét.
– Bejönnél?
Clara vigyázva kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába.
– Te jó ég! Mit műveltél? Annyira… kimerültnek tűnsz! És egy
fürdő sem ártana.
Clara rápillantott a sáros kötényre, kócos haját a füle mögé
simította.
– Almát vittem az ezrednek – mondta.
– Remek. Kevés az élelmük – jegyezte meg Mrs. Gilbert halovány
mosollyal.
De ha Mr. Gilbert a gróf hozzájárulásával ételt küld az ezrednek,
akkor te miért adsz Thomasnak zöldségeket, amikor mindenki alszik?
Mi az a szörnyűség, amit a katona emlegetett, és amire neked és
Thomasnak megoldást kell találnotok?
– Gyere csak be! – intett Mrs. Gilbert a lánynak.
Clara elhessegette a gondolatait, és a Mrs. Gilbert ölében fekvő
képre pillantott. Az ananászos falikép volt. Mr. Summers jó munkát
végzett, ahogy ígérte, és még gyorsabban kiszállította, mint amit Clara
lehetségesnek gondolt. A réztábla és a felirat csillogtak a fényben. A
csendes föld mély békéje szálljon rád.
– Te választottad? – kérdezte Mrs. Gilbert, és végigsimította a
táblát, ujja minden szó felett megállt.
 – Mr. Gilbert volt az. Amikor először bekereteztette – mondta
Clara.
Mrs. Gilbert ajka megremegett.
Clara a háta mögött összefonta a kezét, hirtelen megizzadt a
tenyere.
Mrs. Gilbert felállt, az ágytámlához lépett, és felakasztotta a képet
a falra. Elővett egy zsebkendőt, és megdörzsölte vele a réztáblát.
– Köszönöm! – mondta, és Clara felé fordult.
A lány arca égni kezdett.
Mrs. Gilbert harisnyás lábával Clarához ment, és a vállára tette a
kezét.
Clara megmerevedett a döbbenettől. Nem volt még ilyen közel
Mrs. Gilberthez, mióta megérkezett, leszámítva azt a szerencsétlen
hajas balesetet. A nagynénje minden előzetes figyelmeztetés nélkül
magához ölelte. Nem meleg, anyás ölelés volt ez, amelynek frissen
mosott ruha- és eperillata van. Ennek az ölelésnek súrolóporszaga volt,
és egy kopott, agyonhasznált cipőkefére emlékeztette a lányt. De már
olyan régen nem ölelte meg senki, hogy a teste elárulta, és belesimult
Mrs. Gilbert karjába. A nagynénje egy hosszú másodpercen át a lány
feje búbján nyugtatta az állát, majd lassú, mély lélegzetet vett.
A pofon. Az eldugott levelek. Will. Apa. Minden átfutott Clara
agyán.
De nem szabad meginognia Mrs. Gilbert váratlan gyengédségétől.
Kibontakozott az ölelésből, sarkon fordult, és kiszaladt a szobából.
– Clara! – kiáltotta Mrs. Gilbert.
A lány meg sem hallotta, rohant fel a lépcsőn a szó bájába, és
bevágta maga mögött az ajtót, majd neki támasztotta a hátát.
Összeszorította a szemét, és addig nyomta, amíg fekete foltok nem
lebegtek előtte, és Mrs. Gilbert ölelésének emléke el nem halványodott.
 29. FEJEZET

A tolvaj

É jfél után jártak. Az ananászház üvegmennyezetéről egy páracsepp

Clara jobb cipője mellé pottyant a betonpadlóra. A lány előrehajolt,

elmázolta az ujjával, és arra gondolt, amit Will éppen akkor osztott meg
vele. A fiú aznap este talált egy újabb mandarint a folyónál, még
mielőtt az őszi köd tejszerű köpenyt vont a kertek fölé.
– Talán valaki megviccel bennünket, azért hagyja ott a gyümölcsöt,
hogy megtaláljuk – suttogta Will. Abban egyetértett Clarával, hogy a
gyümölcsöket szándékosan hagyják el, de egyikük sem tudta
elképzelni, ki tenne ilyet. – Az egyik kertészinas lenne? – kérdezte.
– De hát te már megnézted a melegházat, és azt mondtad, nem
hiányzik onnan mandarin – felelte Clara.
– Lehet, hogy máshonnan érkeznek, mondjuk, a városbeli
zöldségestől? – vont vállat Will.
Clara elfintorította az orrát. A kertben roskadásig van gyümölcs, de
a mandarint valaki a boltban veszi? Ezt nem tartotta hihetőnek. És
miért kockáztatná meg akármelyik kertész, hogy egy vicc miatt
elveszítse az állását?
– Ha ma éjjel rajtakapjuk Mrs. Gilbertet, akkor mit fogsz csinálni?
– váltott témát Will.
– Megmondtam már neked, hogy a kosárban, amit az ezred
táborában találtam, kerti zöldségek voltak. Ugye nem gondolod még
mindig, hogy a nagynénémnek köze van a lopásokhoz? Úgy fest…
mintha azt akarnád, hogy ő legyen a felelős – suttogta Clara, és hirtelen
ingerült lett.
Most Will fintorította el az orrát. Felkapott egy kavicsot, és egy
cserepes növényhez vágta. A kövecske lepattant a cserép oldaláról, és
az ananásznövényeket elválasztó ösvényre gurult.
 A pad alatt görnyedéstől megfájdult Clara nyaka.
– Csak… Gilberték a családom – mondta, és a sajgó helyet
nyomkodta.
– És semmi sem fontosabb a családnál – jegyezte meg Will halk,
egészen elveszett hangon.
Clara egy kicsit közelebb húzódott a fiúhoz, amíg a térdük össze
nem ért.
– Olyan régóta távol vagyok az otthonomtól, hogy amikor a
családomra gondolok, nehéz rendesen emlékezni rájuk. Vajon ilyen
volt apának és Christophernek is, amikor elmentek a háborúba?
Will a lányra pillantott, megfontolta a választ.
– Nyisd ki a hadügyminisztérium levelét, Clara! Tudnod kell, mi áll
benne, a saját és a családod érdekében.
Clara mélyet lélegzett a meleg, balzsamos levegőből. Otthon a
háborún kívül élt. Az volt a valóság, de sikerült távol tartania magát
tőle. Apa makacs igyekezete, amivel elhárított minden kérdést a
frontról. Anya, aki nem volt hajlandó újságot olvasni. Ez néha olyan
érzést keltett a lányban, mintha egy buborékban élne, amely megkíméli
a legrosszabbtól, ami egy háborúval jár. Itt minden más volt.
Eltemették Will édesapjának a holmiját. A sérült katona a kórházban.
Az ezred tábora az erdő szélén, az éjszakai fegyverropogás. Mr. Gilbert
történetei a Norfolk közelében bombázó léghajókról. Olyan volt ez a
háború, mint egy vakond, belefúrta magát Clarába, néha feljött
levegőért, nyomot hagyott benne.
– Lehet – felelte.
– Lehet, hogy igen, vagy lehet, hogy nem? Bátrabb vagy, mint
hinnéd. Ne aggódj már amiatt, hogy mégsem vagy az! – Will megfogta
Clara kezét, és megszorította. A szél nekivágódott az üvegtábláknak,
egyiket a másik után zörgette meg dörgő tapsviharként. Will úgy nézett
Clarára, hogy a lány nem értette a pillantását, a tekintetében megbúvó
szomorúságtól kisebbnek tűnt az arca, mintha elsodródott volna Clara,
a melegház és szeretett ananászai mellől.
Clara is megszorította Will kezét.
– Csitt! – sziszegte Will váratlanul. Megmerevedett, elengedte
Clara kezét.
Kintről lépések hallatszottak. Nem egy élelem után kutató éjszakai
lény aprócska lépései.
 Clara szája kiszáradt. Will szeme izgatottan csillogott a
félhomályban, a térdét markolta. A lépések elhaladtak a melegház
mellett, és megálltak a bejáratnál. Clara lélegezni is elfelejtett. Valaki
halkan lekocogott a lépcsőn. Elfordult az ajtógomb. Clara visszahátrált
a pad alá, de Will előrehajolt, és az ajtóra meredt.
A léptek bizonytalanok voltak, nem olyasvalakinek a léptei, akinek
joga van bemenni a melegházba, hogy a gyümölcsöket gondozza. Clara
biztos volt abban, hogy ezek a léptek egy olyan ember léptei, aki kárt
akar okozni nekik. A tenyerébe vájta a körmét.
A meleg vizes cső gurgulázni kezdett. Clara száraz torokkal nagyot
nyelt. A léptek a növények közötti ösvényen közeledtek feléjük, egyre
közelebb és közelebb értek. Clara hunyorgott. Megint hunyorgott egyet.
Bár sötét volt, látott már elég csizmát ahhoz, hogy tudja, a pad előtt
megtorpanó férfi katona. A férfi lassan, egyenletesen lélegzett,
egyáltalán nem úgy, ahogyan Clara egy tolvaj légvételét elképzelte. A
férfi megfordult, és a padnak dőlt, csizmás lábát a bokájánál
keresztezte.
Clara az ajkába harapott, mert látta, hogy Will kinyúl, már csak egy
leheletnyi távolság van az ujja és a férfi lábszára között. A fiú hirtelen
felmordult, és megragadta az előtte álló lábat.
A férfi torkából hangok törtek elő, a döbbenet és a fájdalom
hörgései, aztán a látogató nagyot koppanva a földre zuhant.
Will kimászott a pad alól, nyomában Clarával, a lány térdét
lehorzsolta a durva talaj. Clara elnyomott egy kiáltást, amikor
alaposabban megnézte magának az árnyékot.
Mrs. Gilbert katona barátja, Thomas volt az.
Will megfordult, és a lányra vigyorgott. Nem megmondtam?,
üzente a tekintete.
A fiú mögül súrlódó hangok hallatszottak. Clara kiáltani akart
Willnek, de elkésett. Thomas talpra szökkent, és megragadta Will
vállát. A fiú vergődött, vonaglott.
– Megvagy! – sziszegte Thomas a fogai között.
Clara félelmében megmarkolta a padot, hogy visszanyerje az
egyensúlyát, a keze beleakadt valami apró, fából készült dologba. Egy
kis ültetőkanál nyele volt az. Felkapta, a feje fölé emelte, és Thomasra
meredt, aki háttal állt neki, miközben Will-lel viaskodott. A lány
elhajította a kanalat az üvegház mélyére, csörömpölve ért földet.
 – Mi a… – motyogta Thomas, és egy pillanatra elengedte Willt.
Clara megfordult, és kirohant a melegházból, fel a lépcsőn, bele a
ködbe. Hallotta Will lépteit maga mögött, aztán a fiú úgy elszaladt
mellette, mint egy mezei nyúl. Clara befordult a melegház bal
oldalánál, de Will az ellenkező irányba rohant, fel a dombon, a
gyümölcsös felé, a tüdejét köhögés szaggatta. Thomas léptei a füvön
dobogtak, Willt üldözte.
Clara a ködbe bámult, vízcseppek csorogtak a fürtjein és az arcán,
és zihálva kapkodta a levegőt. A kertekben kísértetiesen nagy volt a
csönd, mintha az éjszaka eseményei némították volna el. A lány nem
gondolta, hogy Thomas meglátta az arcát, de azt tudja, hogy Will nem
volt egyedül. El kell rejtőznie, mielőtt őt is keresni kezdi. A tolvaj
tudja, hogy a nyomában vannak.
 30. FEJEZET

Fogságban

C lara elhúzta a gróf nyári lakjának hatalmas üvegajtaját, majd

csendesen becsukta maga mögött. A jó meleg kissé ellazította fáradt

izmait, miközben a fehér fonott székek és a hatalmas agyagcserepekbe
ültetett mandarinfák között keringett. Megbotlott két lepkehálóban,
amelyek a földön hevertek, a fal közelében. A kislányoké lehetett,
akiket a vadvirágok között ücsörögve pillantott meg. Valószínűleg
mélyen alszanak, csinos ruhákról, szép holmikról álmodoznak. Ha most
itt lennének, mit gondolnának arról, hogy itt bujkál a nyári lakban
(ahová a lábát sem tehetné be) egy ananásztolvaj elől?
A legnagyobb cserepes fa mögött húzta meg magát, nézte, ahogy a
holdvilág megvilágítja a feje fölött lógó csillárt, amely fénygyöngyöket
rajzolt a falakra, és hallgatta a távoli puskaropogást. A gondolatai olyan
kuszák voltak, mint egy pici gyerek firkálmányai. Willnek igaza volt,
Thomas vitte el a gyümölcsöket. Vajon Mrs. Gilbert tudtával? És hol
lehet most Will? A fiú sebes volt, a gyorsaság mellette szólt. De egy
képzett katonával állt szemben, akit fájdalmat okozni, ölni tanítottak.
Ha Thomas elkapta Willt, fogságban tartja, nehogy segítségért tudjon
kiáltani?
Clara mélyen belélegezte a citrusillatú levegőt. Előredőlt, és
megsimogatta a mandarinfa egyik levelét. Ezen a fán nem lógott annyi
gyümölcs, mint a melegháziakon. Talán itt nem szerettek annyira lenni.
Majd megkérdezi Willtől. Ha egyáltalán találkoznak még.
Tik-tik-tik-tik, mondták a vízcsövek. Szelíd dallamot énekeltek
neki, és a lány testét újra és újra átjárta a fáradtság. Megdörzsölte a
szemét. Néhány óra múlva, napfelkelte előtt majd elugrik a
kazánházhoz, megnézi, Will visszaért-e. Addig azonban el kell
rejtőznie szem elől, ha Thomas esetleg újra erre járna.
 – Clara? Clara? – A hang kitartóan, sürgetően szólongatta az álom
és ébrenlét határán.
Clara felriadt, a szíve hevesen dobogott.
Robert térdelt előtte. Mellette, a padlón égő olajlámpa állt, bár erre
szinte nem is volt szükség. A nyári lak hatalmas ablakai rózsaszínű eget
kereteztek.
Clara felkászálódott, és megdörzsölte a szemét.
– Te meg mi a francot csinálsz itt? – kérdezte Robert. Az arca
sápadt volt, a szeme alatti karikák meg olyan sötétek, mintha valaki
megütötte volna.
Clara az órájára pillantott. Hét óra múlt pár perccel. Hogyan
alhatott el?
– Gyerünk, tudassuk velük, hogy biztonságban vagy! – mondta
Robert, és felemelte a lámpát.
Clara követte a fiút kifelé menet, megkerülték a falat, amíg a
kazánházhoz vezető lépcsősorhoz nem értek. A lépcső alján az ajtó
tárva-nyitva volt.
Keserű epe tört fel Clara torkán. Will nem tért vissza.
– Várj! – kiáltotta, és határozottan lecövekelt a harmatos fűben.
Robert megfordult.
Clara tenyere izzadt. Lerángatta a kardigánja ujját, abba bugyolálta
a kezét.
Robert arca hófehér volt.
– Will… mi van… – mondta Clara. A gyapjúkardigánt szorongatta,
és azt remélte, Will megbocsátja neki, hogy megszegte az ígéretét.
Robert szeme összevillant a lány tekintetével, aztán elfordította a
fejét. Állkapcsának izmai megfeszültek.
Clara mély lélegzetet vett.
– A kertben találkoztam vele.
Robert álla megrándult.
– Tudjuk, hogy valaki gyümölcsöt lopott a melegházakból.
Próbáltuk megtudni, ki az. Tegnap éjjel… miközben őrködtünk, jött a
tolvaj… Thomas. Megkergette Willt.
Robert a nyakát masszírozta.
Clara egyik lábáról a másikra állt. Miért nem rezzen össze a fiú
rémülettől tágra nyílt szemmel? Ismét a kazánház bejáratára tévedt a
pillantása. Robert tekintete követte.
 – Szerintem Will nem jött vissza tegnap éjjel a kazánházba.
Thomas biztosan elkapta, talán fogva tartja valahol.
– Elkapták, az biztos – felelte Robert szipogva, és feltolta az orrán
a szemüveget.
Clara gyomrába mintha köveket pakoltak volna.
– Tessék?
– Will volt a tolvaj. Pontosan tudom, hogy hol van… A Nagyház
pincéjében tartják, amíg a rendőrség megérkezik.
Clara úgy érezte, mintha egy úthenger préselné ki a tüdejéből a
levegőt.
– Nem!
Robert felsóhajtott.
– Én is alig hiszem el. Bevallottam Mr. Gilbertnek, hogy
megengedtem Willnek, hogy a kazánházban aludjon. Nem vagyok erre
büszke. Ha belegondolok, hogy én magam hoztam ide, ő meg
kihasználta a… a jóindulatomat.
– Nem… A katona, aki elkapta… Thomas! Ő a tolvaj! – kiáltotta
Clara.
Robert grimaszolni kezdett.
– Te és Will tévedtetek, Clara. Thomas Mr. Gilbert öccse. Ő
őrködött a melegházaknál tegnap éjjel, szívességet tett Gilbertéknek…
és nekem. Annyira fáradt voltam mostanában… az a rengeteg
pluszmunka a kertekben. – Robert tekintete a melegházakra tévedt,
aztán újra Clarára nézett. Benyúlt a szemüvege alá, és megnyomta
tejszínű szemének sarkát, mintha el akarná oszlatni előle a ködöt.
Clara agya úgy pörgött, mint az örömtüzek éjszakáján a kerítésekre
szögeit forgó. Thomas Mr. Gilbert öccse. Ami azt jelenti, hogy
családtag – Mrs. Gilbert sógora. De miért volt olyan elkeseredett,
amikor együtt voltak az erdőben?
– Az lehetetlen – felelte a lány. – Will nem tolvaj. Segítenünk kell
neki.
Robert a fejét csóválta.
– Most semmit sem tehetek érte. A rendőrség kezében van az
ügy… és a gróféban.
– De a testvéred! – mondta Clara elcsukló hangon.
Robert ajka olyan keskeny volt, mint egy papír vágta seb.
– Gyerünk! Visszakísérlek a kertészlakba. Sok a dolgom.
 Clara bőre bizsergett. Sok a dolga? Mi lehet annál fontosabb, mint
segíteni az öccsének? A fejét rázta. Még akkor sem hagyta abba,
amikor Robertet megelőzve rohanni kezdett a füvön a kertészlak felé.
Mr. Gilbert a lépcső alján ült, sapkával a kezében. Felállt, amikor a
lány belépett.
– Te meg hol voltál? – kérdezte a csalódottságtól tompa hangon.
Mrs. Gilbert kirohant a konyhából, meztelen talpa csattogott a
köveken, a hálóinge lobogott utána.
– Jaj, Clara! – kiáltotta, és a torkához kapott, a nyakláncát
piszkálta. – Annyira aggódtunk!
De abban a pillanatban Clarát nem érdekelte, hogy aggódtak-e érte,
vagy sem.
– Nem Will a gyümölcstolvaj! – bukott ki belőle.
Mr. Gilbert piros arca most szokatlan, rózsaszínes árnyalatot öltött.
Odalépett Clarához.
– Honnan tudsz Willről?
Clara kihúzta magát.
– A barátom.
Mr. és Mrs. Gilbert kétkedő pillantást váltottak, az álluk
megrándult, a szemük összeszűkült.
– Te… ismered ezt a fiút… ezt a tolvajt? – Mr. Gilbert szemöldöke
között úgy sorakoztak a ráncok, mint a felkiáltójelek.
– Nem lophatott gyümölcsöt. Erre megesküszöm. Biztos, hogy
nem… mert vele voltam. – Clara a padlóra meredt.
Csend telepedett a folyosóra.
Clara felemelte a fejét. Düh. Kétségbeesés. Hitetlenkedés. Ezek az
érzések torzították el Mr. Gilbert vonásait olyanná, hogy Clara rá sem
ismert az arcára.
– Velem jössz – mondta végül Mr. Gilbert nyersen, és megragadta
a lány karját. Fájt a szorítása. Clara próbálta kiszabadítani magát, de a
férfi erősen tartotta. – Velem jössz, és megnézed, micsoda kárt okozott
az a fiú. Majd utána mondd azt nekem, hogy ő a barátod!

Mr. Gilbert hosszú, határozott léptekkel szelte át a gyepet a melegházak

felé, amelyek hunyorogtak a kora reggeli ködös napsütésben. Mintha
gúnyolódnának, mintha tudnák az igazságot, de nem akarják elárulni.
 Clara kétségbeesetten igyekezett összerakni, mi történhetett, sorba
rendezni a tényeket, hogy meggyőzhesse Mr. Gilbertet, szörnyű hibát
követ el azzal, ha Willt bezáratja.
A lépcső tetején Mr. Gilbert megállt.
– Ez az ananászház – mondta, és Clarára pillantott.
– Tudom – felelte a lány.
Mr. Gilbert egy pillanatig csak nézte.
– Te voltál itt tegnap éjjel? Will-lel?
Clara bólintott. Thomas biztosan megemlítette Mr. Gilbertnek,
hogy Will nem volt egyedül. Gilberték benéztek vajon a szobájába,
látták, hogy eltűnt? A bűntudat egy picit görcsbe rántotta a gyomrát.
Mr. Gilbert a fejét csóválta, hirtelen megfordult, és lement a
lépcsőn.
– Többet néztem ki belőled. Tényleg.
Clara elpirult. Követte Mr. Gilbertet a lépcsőn, és a zsebében
ökölbe szorította a kezét.
Mr. Gilbert az egyik sor közepére ment, és megállt. Clara odaállt
mellé. A férfi egy ananásznövényre meredt, a levélkorona a földet
súrolta. Will kedvenc növénye volt, a brazil skarlát, amelyik éppen csak
megérett. Viszont… a gyümölcsöt levágták a tövéről… már nem volt
ott. Durván nyesték le, gondatlanul, recés, fehér heg maradt a helyén.
– Nem! – zihálta Clara. – A brazil skarlát! Will nem tehetett ilyet.
Imádja ezt a növényt.
Mr. Gilbert a lányra pillantott.
– Ezt tette a barátod tegnap éjjel, Clara! – A férfi hangjától
végigfutott a hideg a lány gerincén.
– Nem – ismételte meg Clara. Olyan félénk volt a hangja, mintha
nem is az övé lett volna. – Tegnap éjjel itt vártunk a tolvajra, minden
éjjel itt voltunk.
Mr. Gilbert kikerekedett, mint egy túl nagyra fújt léggömb. Egy
szörnyű pillanatig Clara azt hitte, ki is pukkan.
– Nagy felelőtlenség volt. Ráadásul veszélyes is. Mit szólnának a
szüleid?
Clara indulatba jött.
– Azt gondoltuk, hogy ha elfogjuk a tolvajt, akkor Will állást
kaphat a kertekben. Jó fiú, Mr. Gilbert. Olyan sok mindent tud a
növényekről és arról, hogyan teremnek. Lerajzolja őket a füzetébe. Ha
csak látná…
– Láttam – szólt közbe Mr. Gilbert komoran. – Egy lista volt
azokról a terményekről, amelyeket elvett. Szép mesét szőtt neked,
Clara, a bűntársává tett.
Clarában nőtt az ingerültség. Miért nem érti a nagybátyja?
– A gyümölcsöket megtaláltuk a kazánházban. Egy zsákban.
Ananászok, fügék és egy halom őszibarack – tette hozzá Mr. Gilbert.
A kazánházban? Clara egy pillanatra lehunyta a szemét, úgy érezte
magát, mint egy kifújt tojáshéj.
– Will elárulta neked, hogy Robert a testvére? – kérdezte Mr.
Gilbert.
Clara szeme kipattant, a lány bólintott.
– Robert azt mesélte, hogy az ifjú Willnek otthon is rossz híre volt,
lopás és egyebek miatt.
Clara térde megroggyant. Mr. Gilbertre meredt. Aztán a
megcsonkított ananásztőre. Igaz lenne? Will félrevezette, elhitetett
magáról valamit, ami nem is igaz? Eszébe jutott a fiú tekintete, amikor
a gyümölcsökről beszélt… a könnyei, amikor eltemette az apja
holmiját… Egy tolvaj cselekedetei lennének? A szíve hevesen vert, túl
hevesen. Zúgott a füle. Sarkon fordult, és kirohant az ajtón.
– Clara, várj! – kiáltotta Mr. Gilbert.
A hangja ott visszhangzott a lány fülében, miközben felrohant a
dombon, el a gyümölcsös és a kisház mellett, egyenesen a Nagyház és
az egyetlen ember felé, aki Willt megmentheti.
 31. FEJEZET

A háziszolga

C lara gyorsan lépkedett a dombon, néhány percenként hátranézett,

de csak az ő léptei dobogtak a Nagyház felé vezető úton. Mr. Gilbert

nem követte.
Lassan elérkezett a reggeli ideje, ami azt jelentette, hogy az
alkalmazottak már összegyűltek a személyzeti étkezdében – a közös
reggelikről néha Mrs. Gilbert is mesélt (gyakran emlegette a hanyagul
felöltözött cselédeket és lakájokat, akik elveszítették a
nyakkendőjüket). Egyben azt is jelentette, hogy Clarának nagyobb
esélye volt észrevétlenül besurranni a házba.
A cselédbejáró előtti lépcsőnél megtorpant. Kihúzta magát,
kiszedegette a szöszöket a szürke gyapjúkardigánból, és a füle mögé
simította a haját. Robert elszántnak tűnt, hogy nem lép közbe az öccse
érdekében. Azt mondta, már a rendőrség és a gróf kezében van az ügy –
tehát a grófot kell meggyőznie, hogy engedje szabadon Willt. De
mielőtt a grófot megkeresi, megpróbálja először Willt felkutatni.
Beszélnie kell vele az előző éjjel történtekről, és megmondani neki,
hogy ő kitart mellette.
A lépcső alján kinyitott egy ajtót, ami egy homályosan
megvilágított, méhkasszerű hangokkal megtelt folyosóra nyílt. A hang
egy furcsa, doboz alakú, a padlón álló szerkezetből eredt, tele
tekercsekkel, drótokkal és fémmel. Áramgenerátor az izzólámpáknak.
Lehajtott fejjel, gyors léptekkel igyekezett végig a folyosón, az izzók
néha pislákolni kezdtek, mintha tiltakoztak volna, hogy ilyen keményen
kell dolgozniuk. Szerencséjére senkivel sem találkozott, de gyorsan a
végére akart járni a dolognak. Reggeli után a folyosókon biztosan nagy
lesz a jövés-menés. A mennyezet alacsonyabb, a folyosó keskenyebb
lett, a fények megritkultak.
 – Szervusz, nyirkos, sötét folyosó! – motyogta Clara, miközben
áthaladt egy téglás boltív alatt, majd egy másik alatt is. A szavak
megnyugtatták, heves szívverése kicsit lelassult.
A lány jobbjáról ugató köhögés hallatszott.
Villámgyorsan a falhoz simult. Újabb köhögés hangzott fel, olyan,
amilyenbe belesajdul az ember bordája. Két boltív között a falba ékelt
sötét zugból jött.
– Will? – suttogta Clara. Ahogy a szeme hozzászokott a
sötétséghez, látta, hogy a falmélyedést magasan megrakták szénnel. A
szénhalom tetején két bagolyszem ült.
– Nem szabadna itt lennie, kisasszony – mondta a szempár.
Pislogott. A szemek egy fejhez tartoztak. Egy fiú fejéhez, akinek a haja
és az arca majdnem olyan fekete volt, mint a szén.
Clara idegesen végignézett a folyosón. Mi van, ha a fiú segítségért
kiált? Ideszalad a szakács vagy a komornyik, és véget vet a tervének,
még mielőtt belefoghatna?
– A pincét keresem – hadarta Clara. – Segítesz?
A fiú lekászálódott a szénrakásról, nyomában széndarabok
görögtek, mint egy kisebb kőomlás.
Clara lehajolt, felvett egyet, és kinyújtotta a tenyerén.
A fiú előlépett. Alig volt idősebb a lánynál. A szénpor alatt
rőtvörös volt a haja.
Veres. Ő lenne a háziszolga, akiről Robert és Will mesélt?
A fiú elvette a széndarabot Clara kinyújtott tenyeréről,
visszahajította a kupacra, és megtörölte a kezét a nadrágjába (bár ahogy
Clara látta, attól még piszkosabb lett).
– A barátomat a pincében tartják fogva. Beszélnem kell vele.
Meglehetősen sürgős az ügy – mondta Clara.
A fiú hunyorgott. Végigpillantott a folyosón, aztán Clarára nézett.
Nem tud beszélni? Megint köhögött. Belekönnyesedett a szeme. Clara
előhúzta a zsebkendőjét, és odanyújtotta neki.
– Köszönöm, kisasszony, de csak összepiszkolnám.
Clara a kezébe nyomta.
– Vedd csak el! És kérlek, hívj Clarának! Te vagy Veres, igaz?
A fiú bólintott, és a zsebkendő bal sarkába hímzett százszorszépet
nézte. Megtörölte a szemét és az arcát, a fehér anyagon fekete csíkok
jelentek meg. A por alatt Veres arca szinte áttetsző volt, mint az
életüket többnyire föld alatt töltő lényeké. Vissza akarta adni Clarának
a piszkos zsebkendőt.
– Nem. Megtarthatod – mondta a lány, és elmosolyodott.
Női hangok szűrődtek be a folyosóra. Egyre közelebbről. Veres
felszedegette az utolsó elszóródott széndarabokat is, és a kupacra
hajította őket. Meglökte Clarát, aki hirtelen a falhoz szorult, háttal a
szénhalomnak. Veres a lányra nézett, és az ajkához érintette az ujját.
Clara jobb szemhéja megrándult. A félelemtől elgyengült a térde.
Mit csinálnak majd ezek az asszonyok, ha elkapják, amint a gróf
házában ólálkodik? Őt is bezárják a pincébe, mint Willt? Elképzelte,
milyen döbbent képet vágnak a szülei majd, amikor meghallják, miféle
kalamajkába keveredett. A haragjukkal megbirkózik, de a csalódásuk
elviselhetetlen lenne.
– … másra sem tudok gondolni, mint arra az átkozott léghajóra,
amelyik a norfolki partok közelébe tévedt – mondta egy női hang.
– Én is halálra rémültem tőle – tódította egy másik.
Clara visszatartotta a lélegzetét. Az asszonyok olyan közel voltak,
hogy a lélegzetvételüket is hallotta.
– Láttad a képeket a bombákról? Hatalmasak, mint egy harang.
Kilapulnál, ha egy eltalálna.
A hangok egyre tompábban szóltak, ahogy az asszonyok távolodtak
tőlük.
Clara szíve hevesen dobogott.
– Tiszta a levegő – suttogta Veres.
Clara egy széndarabra lépett, a cipője csikorogva meg is csúszott
rajta.
Veres homloka ráncba szaladt.
– Jaj! – mondta rémülten.
Clara követte a fiú tekintetét a ruhája gallérjára és a kardigánjára.
Fekete por ült rajtuk, mintha beledörgölőzött volna a szénbe, mint egy
kutya. A kötényén is. És a kezén is.
– Meg tudod mutatni, hol van a pince? – kérdezte gyorsan Clara, és
elhessegette Mrs. Gilbert rosszalló tekintetének képét, amikor a
ruháival szembesül.
Veres idegesen végignézett a folyosón.
– Fontos az ügy. A barátomat, Willt, lopással vádolják. Kérlek,
segíts nekem, Veres! Beszélnem kell vele, mielőtt a grófot felkeresem.
 Veres szeme nagyra nyílt. Zsebre vágta a kezét, és a fejét csóválta,
a száját szorosan összecsukta.
Clara a fiúra meredt. Vajon Veres segít neki? És ha nem, akkor mi
az ördögöt csináljon?
 32. FEJEZET

A pincében

C lara Veresre bámult, miközben a személyzeti folyó són, az

árnyékban lapultak.
– Senki sem beszélhet a gróffal – mondta Veres a lánynak
döbbenten. – Csak a komornyik. És a házvezetőnő. Meg talán még
néhányan. De a magunkfajta nem.
– Muszáj – felelte Clara. – Még mielőtt a rendőrök elviszik Willt.
Csak a gróf segíthet.
Veres a szája szélét rágta.
– Jó barátja vagy ennek a… Willnek – mondta, Clara szerint egy
kissé irigyen.
– Igyekszem – felelte a lány.
Veres előhúzta a lány zsebkendőjét, és belefújta az orrát.
– A barátod, Will… Robertnek, a furcsa szemű kertésznek az
öccse? A kazánházban lakott?
Clara bólintott.
– Robert tartozik nekem egy kis pénzzel, amiért tartottam a számat
– jegyezte meg Veres, és összegyűrte Clara zsebkendőjét.
– Nem fizetett? – kérdezte a lány.
Veres megrázta lehajtott fejét.
– A pénz nem nekem kell. Apa a háborúban van, és hat éhes száj
van otthon.
– Nekem van egy kis pénzem – mondta Clara. Ez talán még a törött
keretnél is nagyobb vészhelyzet. Azt remélte, a szülei is elismerik ezt,
amikor legközelebb találkozik velük.
Veres felemelte a fejét, és elmosolyodott. Aztán ismét végignézett
a folyosón.
 – Nemsokára elindul itt a sürgés-forgás a reggeli után. Gyorsnak
kell lennünk!
Gyors is volt, mint egy agár, amikor elindult Clara előtt a
kanyargós folyosón, behúzott nyakkal elszelelve a konyhák mellett,
ahonnan a frissen sült kenyér és a sülő szalonna illatára Clara gyomra
hangosan megkordult. Elhaladtak egy felfelé vezető lépcső mellett.
– A grófot ott fent találod, ilyenkor valószínűleg a könyvtárban
van, a reggeli újságokat olvassa. Az előcsarnok végén van.
– Köszönöm! – mondta Clara, és szélesen a fiúra mosolygott.
Veres úgy elvörösödött, hogy még a szénporcsíkok között is átütött
a pirosság.
A folyosó keskenyedni kezdett, és Veres megállt egy ajtó előtt,
amely egy csigalépcsőre nyílt.
– A pince lent van – suttogta, és gyorsan körülnézett. – Én itt
maradok őrködni.
A nyirkosság beszivárgott Clara gallérja alá, cseppekben futott le
borzongó gerincén. A lépcső mellett tompábban égtek az izzók, mint a
folyosón, és gyakrabban is pislákoltak.
A kőlépcső felől rekedt köhögés hallatszott.
Veres pupillája kitágult rémületében.
Clara szíve majdnem megállt. Will. Könnyed léptekkel lerohant a
kanyargós lépcsőfokokon, és megérkezett a pincébe. Dohos, nyirkos
szag volt odalent. Egy izzó zúgott, zümmögött, a pince távolabbi
sarkait elnyelte a sötétség. Vasrácsos kapuk – mint a börtönben – álltak
három boltív között, mögöttük félig üres borosrekeszek, faládák, poros
hordók. Mindhárom kapu zárva volt, lakattal.
Clara egy pillanatra megállt, szoktatta a szemét a sötétséghez.
Köszönni nem akart ennek a szörnyű helynek. Egyetlen dolgot szeretett
volna: megtalálni a barátját.
– Will – suttogta –, itt vagy?
A középső boltív rácsai mögül mocorgást hallott. Aztán köhögést,
amitől szinte görcsbe rándult maga is. Will holdsápadt arca tűnt fel a
homályban. A fiú megragadta a fémrácsot. A zörgés visszhangzott az
egész pincében.
– Clara? – kérdezte, és tele volt a hangja hitetlenséggel.
– Nem hiszem el, hogy ide zártak! – kiáltotta Clara. A lába mintha
ólomból lett volna, mikor a fiúhoz lépett.
 – Nem én voltam – mondta Will rekedten. – Nem én loptam el a
gyümölcsöt. Esküszöm! – A földre rogyott, és átkarolta a térdét. –
Tévedtem, Clara. Azt akartam hinni, hogy Mrs. Gilbert a
gyümölcstolvaj. De nem ő az.
Clara nagyot nyelt, letérdelt Will elé, és megfogta a rácsot.
– Thomas sem volt az, Will. Ő Mr. Gilbert öccse.
– Tudom. Thomas elmesélte, miután elkapott – felelte bánatosan
Will.
Clara még szorosabban markolta a rácsot.
– Robert azt mondta… korábban is loptál már.
Will hirtelen előrehajolt.
– Nem loptam, Clara! Esküszöm az apám életére!
– De miért mondana ilyesmit a bátyád? – suttogta Clara. – És miért
voltak a lopott ananászok a kazánházban? Ki rejtette őket oda?
Will arca elkomorodott. A fiú megtörölte az orrát a kézfejével.
– Robert… bajba került. Fiatalabb korában.
Clarát mintha fejbe kólintották volna.
– Tessék?
A fémrácsok hűsítették a tenyerét.
– Lopott egy szomszédunktól. Rosszul sikerült vicc volt. Kitört a
verekedés, és Robertet szemen ütötték, majdnem elveszítette a látását.
Amikor apa megtudta., még sohasem láttam olyan dühösnek. Robert
ekkor ment el otthonról, és vállalt munkát ezen a birtokon. Apa
igyekezett elsimítani a dolgot, amikor meglátogattuk, de… már
sohasem lett olyan a kapcsolat közöttük, mint régen. Amikor
hazaindultunk, Robert azt mondta, látni sem akarja többé apát, tudni
sem róla. Így is lett.
Clara a sarkára ült. Robert szeme egy verekedésben sérült meg?
Hazudott, neki azt mesélte, hogy így született. A vita az apjukkal…
ezért tagadta le olyan gyorsan a családját, és ezért nem ment Will-lel,
amikor az öccse eltemette az apjuk holmiját? Ezért mondta, amikor a
kórházba mentek, hogy van olyan csalódás, amely örökre az emberrel
marad?
Will szürke szemében fájdalmas könnyek égtek. Clara teljes
szívéből kívánta, bárcsak összezsugorodhatna, és becsúszhatna a rácsok
között, hogy addig vigasztalja a barátját, amíg a fájdalma enyhülni
kezd, és olyan lesz, mint a régi Will.
 – Nagyon sajnálom. Őszintének kellett volna lennem veled már az
elejétől. De nekem már csak Robert van. Ha börtönbe megy… –
suttogta Will.
Mint amikor egy gyufát meggyújtanak, úgy világosodott meg Clara
is.
– Egész idő alatt… sejtetted, hogy Robert lopja a gyümölcsöt? –
kérdezte halkan.
Will bólintott.
– Ne haragudj, hogy a nagynénédet vádoltam! Félig el is hittem,
hogy ő volt, mikor mondtad, hogy láttad egy kosárral, és amikor
megláttuk Thomasszal. De legbelül… tudtam, hogy a bátyám volt az.
Clara megdöbbent. Will, Mrs. Gilbert és Thomas elterelték a
figyelmét, Robertre nem is gondolt. Megbízott a fiúban, kedvelte. De
miféle ember hagyja, hogy a kisöccsét vádolják azzal, amit ő követett
el?
– Szerinted azért rejtette el a gyümölcsöt a kazánházban, mert azt
akarta elhitetni, hogy te loptad el őket?
– Volt kulcsa. Bármikor bemehetett – mondta Will, és a kézfejével
megtörölte az orrát.
– Szerinted tudta, hogy el akarjuk kapni a tolvajt? – kérdezte Clara.
Will bólintott.
– És kihasználta. Azt tudnia kellett, hogy Mr. Gilbert öccse őrizni
fogja a melegházat, és hogy elkap bennünket. Utána lophatta el a
gyümölcsöt, és rejtette el a kazánházban. De ne gyűlöld őt ezért!
Biztosan megvan az oka, hogy így tett.
Oka? De ha Willnek igaza van, Robert ellopta a gyümölcsöt, és azt
is kitervelhette, hogy majd Willt vádolják meg vele.
– Biztos vagy ebben, Will? A saját bátyád…
Will a tenyerébe ejtette az arcát.
– Én már semmiben sem vagyok biztos, Clara. Nincs
bizonyítékom, hogy ő volt. Ha megkérdezném, letagadná. Arra
gondoltam, hogy ha őrködünk… eláll a tervétől… hogy
figyelmeztetésnek veszi. Nem akartam bajba keverni.
– Megyek, és elmondom a grófnak… majd ő kiszabadít – mondta
határozottan Clara.
– A gróf? Az meg mire lenne jó? – szólt közbe Will feszült hangon.
– Senki sem fogja elhinni, hogy Robert volt az.
 – Én elhiszem. Én tudom, hogy te sohasem lopnád el azokat az
ananászokat. – Clara átnyúlt a rácson, megragadta Will kezét, és
minden melegségét, reményét és bátorságát igyekezett átadni neki. Ki
fogja juttatni a pincéből. Csak azt remélte, hogy a gróf hallgat majd rá.
 33. FEJEZET

A Nagyház

M iközben Veres odavezette Clarát a személyzeti lépcsőhöz,

amely a Nagyház központi részébe vezetett, a lány azon gondolkodott,

hogyan szólítsa meg a grófot. Pukedlizzen, vagy rázzon kezet vele?
Kinyitotta a tenyerét, és magában felnyögött szénporos ujjai és gyászos
körmei láttán. Mintha egy szénbányából mászott volna elő. Beletörölte
a kezét a kötényébe, de attól csak piszkosabb lett. A lépcső alját
megvilágítót ták a Nagyházból leszűrődő, csalogató fények. A falra egy
táblát szereltek. Clarának elakadt a lélegzete, ami kor elolvasta a
kézírást.

A HÁZVEZETŐNŐ ÜZENETE

A személyzetnek a következő szabályokat kell

betartania, amikor belép a ház felső szintjére:
A ház uraihoz és hölgyeihez soha ne szólj!
Adj utat, és fordulj el, amennyiben munkaadóid
egyikével találkozol!
Soha nem oszthatod meg a véleményedet a ház
uraival és hölgyeivel!
Amennyiben a feladat nem kívánja meg, ne nyúlj
hozzá a bútorokhoz, illetve a ház urainak és
hölgyeinek ingóságaihoz!
A házban okozott minden kár levonásra kerül
a fizetésedből!
Aláírás: Mrs. Gilbert
 Hangok. Egyre közelebbről. Clara szinte gyökeret vert a kőpadlón.
– Menj, Clara! Most!
Megfordult.
Veres kétségbeesett pillantást vetett rá.
– Majd én elterelem a figyelmüket! – mondta, azzal elszaladt a
hangok irányába. A léptek megálltak.
– Neked nem szabad ezen a folyosón időznöd! – mondta egy
szigorú női hang.
– Tu-tu-tudom – dadogta Veres.
A hangja felriasztotta Clarát, a lány elindult. Felszaladt a lépcsőn,
el a táblára írt szavak mellett, amelyek rosszallóan bámultak rá. Megállt
az ajtó előtt, amely a Nagyházban a férfiak lakrészébe vezetett, a
grófhoz és családtagjaihoz. Résnyire kinyitotta, és megpillantotta az
előcsarnok vörös márványoszlopait a föléjük boruló üvegkupolával.
Akkora aranyozott képek függtek a falakon, mint ő maga, és az előtér
közepén egy ananász hófehér márványszobra állt.
A félelem görcsbe rántotta Clara gyomrát, amikor kitárta az ajtót,
és belépett az előtérbe. Bár ahhoz túl nagy és fényűző volt, hogy
előtérnek nevezzék. Az ő otthoni előszobájuk ebbe legalább százszor
belefért volna. Clara pislogott. Azt kívánta, bár megállhatna egy kicsit,
és köszönhetne minden egyes festménynek, szobornak és falidísznek. A
fekete-fehér márványpadlónak. A virágoknak, amelyek a nyár illatával
töltötték meg a levegőt. De erre nincs idő. Meg kell keresnie a
könyvtárat, mégpedig gyorsan. Rálépett a márványpadlóra. Klikk-klikk-
klikk. A cipősarok kopogását visszaverték a hatalmas falak. Lehajolt,
gyorsan lehúzta a cipőjét, és jobb kezében tartva, félig futva, félig
csúszva odaszaladt egy nagy ajtóhoz a csarnok végében. Legalább
háromszor olyan magas volt, mint ő – egy óriás is átkelhetett volna
rajta.
Odabentről halk dünnyögést hallott. A gróf lenne az?
– Hé, te ott! – A háta mögül jött a hang. Clara megfordult. Egy
elegáns fekete frakkot, fehér inget és kesztyűt viselő férfi állt ott, a
komornyik. – Te meg ki vagy? És mégis mit keresel itt?
Clara visszafordult az ajtó felé, megragadta a hatalmas bronz
ajtógombot, és megcsavarta. Az meg sem moccant.
A komornyik visszhangzó léptekkel közeledett.
Clara megnyomta az ajtót. Jó nagyot lökött rajta.
 – Várj! Oda nem mehetsz be! Állj meg!
A lány teljes súlyával az ajtónak feszült, amely halkan nyikorogva
kinyílt, és Clara szinte beesett a szobába. Elállt a lélegzete.
Ananászsárga márványoszlopok. Selymes, zöld kanapék és
karosszékek. Hatalmas csillár, amely az üvegfalakon keresztül áradó
napfényben ragyog. Könyvespolcok garmadája. A rostély mögött tűz
ropog, a kandalló meg akkora, hogy Clara és a családja bőven elférne
benne.
Clara ismét meghallotta a dünnyögést, és meglátott egy keskeny
fejet hátulról, a tarkójánál őszülő hajjal. Pipafüst szállt a mennyezet
felé.
Amikor elindult felé, egy kéz ragadta meg a vállát.
– Elég legyen, kisasszony! – mormolta a komornyik.
Clara próbálta kiszabadítani magát a fogásból, de a férfi szorosan
tartotta.
Az őszes fej megfordult, a gazdája felkászálódott a karosszékből,
pipával a kezében. Az újság a padlóra hullott.
– Mégis mi a fene történik itt, Richardson?
– Nagyon sajnálom, uram. Fogalmam sincs, hogyan kerülhetett ide
– mondta a komornyik zord hangon. Körme belemélyedt Clara bőrébe,
mire a lány vonaglani kezdett.
A gróf szeme összeszűkült. Végignézett Clarán. A lány kezében
tartott cipőkön. A szénporos kötényen és arcon.
A melegházak. Will. Robert. Az ellopott ananászok. Minden, amit
Clara el akart mondani, összekavarodott a fejében.
A komornyik az ajtó felé tolta.
– Nagyon sajnálom, uram. Máris megszabadulok tőle.
Nem. Ezt nem így tervezte. Miközben a komornyik igyekezett
eltávolítani a gróf közeléből, Clara nagy puffanással a fényes parkettára
ejtette a cipőjét. Megkapaszkodott egy kisebb asztalkában. A gyapjas
báránykája mellett álló kis porcelán juhászfiú megingott. Clara
visszatartott lélegzettel figyelte, ahogyan gurulni kezd az asztal széle
felé. Odaugrott, és megpróbálta megmenteni, de nem volt elég gyors. A
porcelánfiú lepottyant, angyalfeje hangos reccsenéssel vált le a testéről,
és begurult az asztal alá. A lány rémülten bámulta a (kétségkívül
értékes) porcelándarabokat. Megint eltört valami becses dolog, de Mrs.
Gilbert faliképének keretével ellentétben most nem valószínű, hogy
maradt elég pénze másikat venni. A gróf biztosan dühös lesz, és nem
akarja végighallgatni a mondandóját Will-lel kapcsolatban. És ha
tényleg így lesz, hogy segítsen a barátján?
 34. FEJEZET

A gróf

A z állóóra tiktakolt a sarokban. A kandallóban ropogott a tűz. A

komornyik hangos, mély levegőt vett. Clara füle égett.

– Jaj! – kiáltotta, és térdre hullott. Felmarkolta a porcelándarabokat.
– Jaj, istenem!
– Add csak ide! – morogta a komornyik, a fogai között szűrve a
szót. – Engedély nélküli belépés és magántulajdon rongálása.
Értesíthetem a rendőrséget, uram?
Clara leült a sarkára, és a törött porcelánra meredt. Azokra a
szabályokra gondolt, amelyeket Mrs. Gilbert írt a táblára. Most még
egyet meg fog szegni. Felállt, és egyenesen a homlokát ráncoló gróf
szemébe nézett.
– Nagyon sajnálom, hogy összetörtem… uram. De beszélni
akartam önnel, mert tudnia kell, hogy a pincében fogva tartott fiú…
nem ő az ananásztolvaj.
A komornyik megint megragadta a vállát, most még szorosabban.
– Tudtam! Ez annak a másik betolakodónak a barátja!
– Várj! – A gróf felemelte a kezét. Letette a pipáját egy üvegtál
mellé, amelyben mandarinok voltak, felvette az újságot a földről,
összehajtogatta, és közben Clarát nézte. – Talán az lenne az illendő, ha
a bemutatkozással kezdenénk. Ki is vagy?
– Clara vagyok. Mrs. Gilbert unokahúga —válaszolta a lány
remegő hangon.
– Mrs. Gilbert unokahúga. A mi Mrs. Gilbertünké, a házvezetőnőé?
Clara bólintott. Talán Mrs. Gilbert mégsem végezte olyan
láthatatlanul a munkáját, mint gondolta.
A gróf határozottan biccentett a komornyiknak.
– Ez minden, Richardson.
 Richardson karomszerű ujjai elengedték Clarát.
– De, uram…
– Azt mondtam, ez minden. – A gróf jeges pillantást vetett a
komornyikra. Clara szinte hallotta, hogyan sistereg a komornyik bőre a
felháborodástól. A férfi elhagyta a helyiséget, és halkan becsukta maga
mögött az ajtót.
A gróf magához intette Clarát.
Clara a nyitott tenyerén tartotta a porcelándarabokat.
– Annyira sajnálom… Megkérem a szüleimet, kölcsönözzenek
nekem annyi pénzt, hogy vehessek egy újat.
A gróf halványan elmosolyodott.
– Nászajándék egy távoli rokontól, Franciaországból. Soha nem
tetszett ez a szegény szobor. – De volt valami sóvárgás a hangjában,
amitől Clarában kétely ébredt, hogy a gróf a teljes igazságot mondja. A
férfi elvette tőle a darabokat, és letette a mandarinostál mellé.
– Kérem, engedje el Willt! Nem tolvaj – mondta Clara csendesen.
A gróf szeme összeszűkült.
– Nagyon… szereti a kerteket. Egy nap ott akart dolgozni. Úgy
szereti az ananászokat… mintha a családtagjai lennének. Csakhogy
neki nincs családja. Ha megvádolják a lopással, azzal tönkremegy az
élete. Biztosan börtönbe kerül.
A gróf a kandalló felé fordult, a lángok a rostély mögött sziszegtek.
– Beszéltem a fiú bátyjával… a kertésszel. Robert a neve, ugye?
Úgy fest, annak a Willnek nem ez volt az első tolvajlása.
– Nem igaz. Ön téved.
A gróf megdörzsölte a jobb fülét, mint aki nincs ilyen szavakhoz
szokva.
Will ott van lent a dohos pincében, és minden azon múlik, Clara
helyre tudja-e hozni a dolgokat.
– Pont fordítva van. Robert lopta el a gyümölcsöket.
A gróf megfordult, és félrehajtott fejjel bámult a lányra.
– Azért ez elég komoly vád. – Az állát dörzsölgette. – Van rá
bizonyítékod?
Clara bambán meredt rá. Bizonyíték. Egyáltalán nem volt
bizonyítéka.
– Szereted a könyveket, Clara?
A lány bólintott.
 – Most éppen mit olvasol? – kérdezte a gróf.
Clara pislogott. Érdekes irányt vett a beszélgetés.
– A dzsungel könyvét – mondta.
– Ó, igen! Mr. Kipling remek kalandos meséket sző, igaz? – A gróf
szeme a könyvespolcokra villant. – Magam nagyon elfogult vagyok
egyes detektívtörténetekkel. Sherlock Holmest különösen kedvelem.
Ha most a helyében lennék, azt mondanám neked, hogy az előttem álló
bizonyítékok cáfolhatatlanok. A saját szememmel láttam a
gyümölcsökkel teli zsákot a kazánházban, és a gyümölcsök felsorolását
a fiú füzetében. Láttam a rajzait a melegházakról és az ananászokról.
Bár el kell ismernem, azok meglehetősen jók. – A gróf megvakarta az
állát, hosszasan, elgondolkodva nézte Clarát, várta, hogy megszólaljon.
De Clara nem tudott mit mondani. Egyáltalán semmit. Úgy érezte
magát, mint egy vitorlás a nyílt tengeren, amikor szél nélkül sodródik.
Nincs bizonyíték, hogy Robert lopta el az ananászokat. Nem tehet, nem
mondhat semmit, amivel megmenthetné Willt.
A gróf csengetett egy kis ezüstcsengettyűvel. Richardson belépett
és meghajolt. Alig kapott levegőt, mint aki lépcsőn futott fel.
– Gondoskodjon róla, hogy Clara kisasszony biztonságban
visszaérjen a kertészlakba – mondta a gróf.
Richardson bólintott, és pökhendi pillantást vetett Clarára.
– Már intézkedtem, uram. Leküldettem Mrs. Gilbertért. Már úton
van a lányért.
Clara látta a komornyik szemében a csillogást. Arról árulkodott,
hogy a férfi pontosan tudja, milyen szidalmazás vár Clarára, amikor a
nagynénje megérkezik. A lány a köténye zsebébe dugta a kezét, és
kihúzta magát. Bármilyen büntetést elvisel, hogy Will nevét tisztára
moshassa, de nyilvánvaló volt számára, hogy az idő egyre fogy.
 35. FEJEZET

Viharos éjszaka

M rs. Gilbert egyetlen szót sem szólt Clarához, amikor elindultak

lefelé a dombon a kertészlakba. Haját szoros kontyba fogta. Kilátszott a

szeme körüli száraz bőr, a ritkán használt nevetőráncok olyanok voltak,
mint egy kerékpárkerék rozsdás küllői. Amikor Richardson átadta
Clarát, Mrs. Gilbert kurta biccentéssel köszönte meg. Richardson
cserébe dölyfös pillantást vetett rá, mire Mrs. Gilbert szipogott egyet,
megfogta a lány karját, és elvezette a háztól.
Amikor elhaladtak az istállók mellett, Clara látta, hogy Robert
kiüríti a lovaskocsit, majd felpakolja rá az üres rekeszeket, amelyeket
majd megraknak a kórházba szánt terményekkel. A fiú felemelte a fejét,
amikor elmentek mellette. Clara lehajtott fejjel addig rágcsálta a szája
szélét, amíg fájni nem kezdett. Miért hagyja, hogy Willt vádolják meg
azzal, amit ő tett? Úgy kelt fel benne a harag, mint a vihar.
Mr. Gilbert a ház előtti lépcsőn várakozott, miközben ők ketten
végigmentek a kavicsos úton. Félrehúzódott, beengedte Mrs. Gilbertet
és Clarát az ajtón. Hatalmasat, mélyet sóhajtott. Ettől Clara még
rosszabbul érezte magát.
Mrs. Gilbert a szalonba vezette a lányt, aztán megállt az ablaknak
háttal, és a nyakában viselt keresztet babrálta, a hüvelykujjával
dörzsölgette az aranymedált. Annyi minden történt már, és még alig
múlt tíz óra. Mr. Gilbert gyújtott egy kis tüzet. Clara még sohasem látta
a lángokat délelőtt reszketve életre kelni. Talán azt jelenti, hogy
meglehetősen hosszú időt fog itt eltölteni a nagynénjével és a
nagybátyjával, miközben megbeszélik, mi rosszat tett.
– Nos – fogott bele Mr. Gilbert halkan, és megállt a felesége
mellett. – Elrohantál tőlem, és úgy döntöttél, meglátogatod a grófot.
Nem lesz ez így jó, Clara. Errefelé nem így mennek a dolgok.
 Clara Mrs. Gilbert szabályaira gondolt, amelyeket a táblára írt.
Egyetlen óra leforgása alatt mindet megszegte.
– Csak segíteni akartam Willnek.
– Thomas elkapta Willt. Azon a fiún már nem lehet segíteni –
válaszolta Mr. Gilbert.
Clara megfeszült. Elnézett Mrs. Gilbert mellett, az ablakon át a kis
tóra. Két hattyú siklott a vízen, a nyakuk kérdőjelként görbült.
– Miért találkozott Thomasszal kora hajnalban, és adott neki a kert
terményeiből, meg vigasztalta, amikor sírt, Mrs. Gilbert? – kérdezte
hadarva. – Miért írta azokat a leveleket, amik ott vannak a bezárt
szobában?
Mrs. Gilbert arca szinte áttetsző lett, mintha minden vér kifutott
volna belőle.
– Frank – suttogta.
Mr. Gilbert arca rózsaszínesre pirult.
Clara hol a nagynénjére, hol a nagybátyjára nézett.
– Te bent voltál Frank szobájában? Elolvastad a neki írt leveleimet?
– kérdezte Mrs. Gilbert éles, magas hangon.
– Frank szobájában? – kérdezett vissza Clara összezavarodva.
– Hatéves volt. Mindössze hat… – mondta Mrs. Gilbert. A szeme
tüzelt, csillogott.
Clara hátrálni kezdett Gilbertéktől egészen addig, amíg a lángok
égetni nem kezdték a lábszárát.
– Frank az unokaöcsénk volt – szólalt meg Mr. Gilbert. – Az öcsém
gyermeke, Thomas kisfia. Két évvel ezelőtt velünk töltötte a nyarat.
Történt egy baleset. Frank… meghalt. Én találtam rá… A történtek óta
képtelen vagyok Thomasszal beszélni. A lelkiismeret-furdalástól,
tudod. – A férfi a mennyezetet bámulta. – Amikor Lizzy megtudta,
hogy Thomas a birtokon táborozik az ezreddel, úgy döntött, beszélni
fog vele, megpróbálja elsimítani közöttünk a dolgokat.
Clara a hüvelykujja körmét harapdálta. A piknikekről és Kittyről, a
lóról szóló részek Mrs. Gilbert levelében. Egy gyereket érdekel ilyesmi.
A levél címzettje egy kisfiú volt.
Mrs. Gilbert úgy rogyott térdre a szőnyegen, mint egy leeresztett
léggömb. Mr. Gilbert letérdelt mellé, átkarolta a vállát, és kisimította az
ősz tincseket felesége arcából. Ebbe a gyengéd mozdulatba belesajdult
Clara szíve. Mrs. Gilbert elhúzódott a férjétől, és megtörölte az orrát
egy zsebkendőbe.
– Nekünk nem lett gyerekünk, és Frank olyan volt nekem, mintha a
fiam lett volna azon a nyáron. Azt hiszem, azokkal a levelekkel
akartam enyhíteni… a gyászomon. Amikor írok, úgy érzem, mintha ő is
itt lenne velünk. – Az asszony ajka megremegett.
– Nagyon sajnálom. Apa soha nem beszélt erről – jegyezte meg
Clara csendesen.
Mrs. Gilbert felkapta a fejét.
– Van, amiről nagyon nehéz beszélni. – Az ablak felé fordult. –
Frank szerette a melegházakat, főleg vihar idején. Azt játszottuk, hogy
hajón ülünk a tengeren, az eső és az üvöltő szél meg verték az
ablakokat. – Nagyot nyelt. – Egy este könyörgött, hogy vigyem el az
ananászházba. Ott szeretett a legjobban lenni, szerette a föld meleg
illatát, a növényeket. Kis fejeknek hívta őket. Beszélt is hozzájuk, nevet
adott nekik. Maestro volt a kedvence.
Maestro. A név a falikép alá zárt papírlapon. A felirat a rézlapon, A
csendes föld mély békéje szálljon rád – a kis Frank emlékére készült.
– Viharos volt a szél, amikor átrohantunk a kerten. Egy
szemvillanás alatt történt minden. A melegházak közelében letört egy
ág. A gróf tudta, hogy túl közel van a melegházakhoz. Beszélt is arról,
hogy kivágatja, mert túl nagyra nőtt, de döntés nem született. A lányai
szerettek annál a fánál játszani, és semmi jele nem volt, hogy veszélyes
lenne. Az ág kettőnkre esett, engem a lábamon talált el, Franket a fején.
– Mrs. Gilbert a nyakát dörzsölte. – Azonnal meghalt. Nem szenvedett.
Könnyek fojtogatták Clarát.
– A grófot… nagyon lesújtotta a halálhír. Néha hagy gyümölcsöt a
fatönkön az ananászház mellett, és más helyeken is, ahol Frank
szeretett játszani… azt hiszem, ő így emlékezik meg róla.
A mandarinok, amelyeket ő és Will találtak… tehát egyáltalán nem
a gyümölcstolvaj műve. A gróf hagyta ott őket, mert annyira rosszul
érzi magát Frank halála miatt.
– A gróf nagylelkű, megengedi, hogy mi is vegyünk a kert
terményeiből. A felesleget elvittem Thomasnak és az ezrednek,
igyekeztem jót cselekedni – folytatta Mrs. Gilbert. – Mr. Gilbertet és
Robertet nagyon aggasztották az ellopott gyümölcsök, ezért Thomas
segítségképpen felajánlotta, hogy majd ő őrzi a melegházakat.
 – Örülök is, hogy megtette – mondta Mr. Gilbert. Halványan a
feleségére mosolygott, mintha azt gondolná, hogy végül elsimulnak a
dolgok az öccsével.
Clara megköszörülte a torkát.
– Nem akartam kíváncsiskodni… vagy kutatni a holmija között,
Mrs. Gilbert. Őszintén sajnálom, ami Frankkel történt. Csak… anya
önnek írt, és nem nekem. Azt hittem, hogy… elhallgat előlem valamit.
Mrs. Gilbert megragadta Clara jobb kezét, és megszorította.
Lehúzta a lányt magához a szőnyegre, amíg egymással szemben nem
ültek. Mrs. Gilbert ujjai jéghidegek voltak, mintha jeges vízbe mártotta
volna őket.
– Annyira sajnálom, hogy rosszul bántam veled… de te… arra
emlékeztettél, amit elveszítettem. Egy másik gyerekkel járó
felelősség… nehéznek találtam. Szólíts nyugodtan Elizabeth néninek!
Jó lesz… újra hallani ezt a nevet. – A nagynénje keze már nem volt
olyan hideg, az arca sem volt olyan sápadt és bánatos. – És hallottam
anyád felől, Clara. De nem írt levelet. Telefonon beszéltem vele, a
Nagyházban.
Az anyja nem írt? Olyan leveleket keresett, amelyek nem is
léteztek?
– Nem akart… addig írni, amíg biztosabbá nem váltak a dolgok –
mondta Clara nagybátyja mogorván.
A nagynénje arca rózsássá vált.
– Elhallgattunk előled egy titkot, Clara – suttogta. – A családodról.
Clara egész teste összerándult, mint egy tangóharmonika.
A nagynénje egyenesen a lány szemébe nézett:
– De úgy gondolom, itt az idő, hogy megtudd az igazságot.
 36. FEJEZET

Clara levele

A z igazság, az igazság, az igazság. A szavak egymást kergették

Clara fejében a légzésének ritmusára, amely kapkodó volt, mintha

ugrándozott volna. Előhúzta a zsebéből a hadügyminisztérium gyűrött
levelét, és a nagynénje felé nyújtotta.
A nagynénje homloka ráncba szaladt.
– Ez micsoda?
– Én… a postástól vettem át, mielőtt anya és apa elindult Devonba.
Nem akartam megtartani… de apa annyira beteg volt, én meg annyira
aggódtam! Amikor elutaztak, már túl késő volt. Neked is oda akartam
adni, de akkor… – Clara elhallgatott.
A nagynénje csendes megértéssel figyelte.
– Azt hiszem, nem az voltam, akinek előtte gondoltál.
Clara biccentett.
– Nyisd ki azt a levelet! – biztatta a nagynéni, és a
hadügyminisztérium pecsétjére meredt. Az ajka reszketett. Azért, mert
ő is arra a rossz hírre számít, mint Clara? A lány Willre gondolt, aki azt
mondta, hogy nincs rosszabb annál, mint amikor nem tudjuk az
igazságot. Az apjára is gondolt, aki azt mondta neki, hogy legyen bátor.
Bátor volt. Megtalálta Willt a pincében, és szembeszállt a gróffal.
Mindennek ellenére reszketett a keze, amikor egy ujját a borítékba
csúsztatta, és feltépte. Kihúzott egy papírlapot. A gépelt betűk
elmosódtak, és úgy úsztak a szeme előtt, mint az ebihalak a tóban.

…Christopher Millar közlegényt áthelyezték a Vöröskereszt

plymouthi segédkórházába… okunk van azt remélni, hogy a széleskörű
rehabilitáció után teljesen felépül…
 Clara pislogott. Christopher halálosan megsérült? Felépül majd?
A nagynénje kifeszegette a kezéből a levelet.
– Sajnálattal hallottuk, hogy a bátyád megsérült.
Clara ismét pislogott.
– Ti tudtátok?
A nagynéni bólintott.
– A hadügyminisztérium már korábban táviratozott a szüleidnek.
Az nem volt ilyen optimista, mint ez a levél, arra kérték a szüleidet,
hogy azonnal utazzanak Devonba. Volt egy kis kavarodás a
sebesültelosztónál Rouenban. Christophert az otthona, Kent helyett
Plymouthba szállították.
– Tehát… apa nem lábadozni ment Devonba? – tagolta a kérdést
lassan Clara. Minden, amit eddig igaznak vélt, darabokra hullott.
– Nem – felelte a nagynénje. – Bár azt gondolom, hogy a tengeri
levegő neki is nagyon jót tett. Anyád szerint a tüdeje végre javulni
kezdett. Néhány nap múlva te is hazamehetsz.
Willnek igaza volt. Ha képes lett volna szembenézni a félelmeivel,
és kinyitja azt a levelet, nem veszteget ennyi időt az aggodalomra és a
kíváncsiságra.
Elizabeth néni Clara térdére simította a kezét.
– Anyád azt mondta, nagyon megviselt téged apád gázmérgezése.
Hogy rémálmaid lettek utána. Úgy gondolták, addig velünk maradsz,
amíg a hírek… bizonyossá nem válnak.
Rémálmok. De azok apa történetei miatt voltak. Vagy mégsem?
Apa akkor kezdett el neki esti meséket mondani, miután visszatért
Franciaországból, azokon az éjszakákon, amikor egyikük sem tudott
aludni. Azért mesélt vajon a hegyeken átkelő merész felfedezőkről,
mert azt akarta, hogy bátrabb legyen, hogy könnyebben elviselje a
háborút és a velejáró borzalmakat? Elakadt a lélegzete, és hagyta, hogy
ezek az új gondolatok leülepedjenek benne, és otthon érezzék magukat
a fejében.
Bár néhány rejtély megoldódott, a legnagyobb talányra még nem
volt válasz.
– Mi lesz Will-lel és a lopásokkal? – kérdezte Clara csendesen.
A nagybátyja a fejét csóválta.
– Erről nincs mit mondani. Bizonyíték van rá, hogy Will lopta el a
gyümölcsöt, Clara. Attól tartok, ezzel le is zárul az ügy. A rendőrség
nemsokára megérkezik, és beviszik a városba. Lopással fogják vádolni.
Attól félek, nem áll túl jól a fiú szénája.

Kora este volt, az ég szilvaszínben pompázott. Az alma- és körtefák

lehullott levelei friss, rőtvörös szőnyegként fedték a füvet. A madarak
ezer hangon csiripeltek egy bús melódiát, azzal köszöntek el egy újabb
naptól. Clara egy fa törzsének dőlve ücsörgött a földön, és Willre
gondolt. Érezte a fiú bánatát, amikor az eltemette az apja holmiját, látta
a derűt a szemében, amikor az ananászok mellett volt, az örömöt és
gondosságot, amivel rajzolt, és ismerte a reményeit egy szebb jövővel
kapcsolatban. Meg kell találnia a módját, hogy megakadályozza a
rendőröket. Nem vádolhatják meg Willt, hiszen minden porcikájában
érzi, hogy a fiú ártatlan. Olyan nyomozónak kell lennie, mint akiről a
gróf mesélt, bizonyítékot kell találnia, hogy Robert volt a tolvaj.
Valami apró és könnyű dolog pottyant a kötényére. Egy kis zöld
hernyó. A hátán fekve vergődött, lábai kapálóztak a levegőben. Clara
gyengéden megfordította, és az ujját nyújtotta felé.
– Hát szervusz! – mondta. A hernyó óvatosan felmászott az ujjára,
és elindult a csuklója felé.
A lány hallotta, hogy nyílik a kisház ajtaja. Robert lépett ki rajta, és
leült a lépcsőre. A téglafalnak vetette a hátát, hátrahajtotta a fejét és
lehunyta a szemét. Szorosan átfogta a térdét. Olyan kedvesnek tűnt,
amikor először találkoztak, amikor arról beszélt, hogy szívesen
elutazna a távoli vidékekre, ahol az ananász terem. Clara azt gondolta,
hogy a gondoskodása jeléül rejtette el Willt a kazánházba, miközben a
szándékai kegyetlenek voltak. Felhorgadt benne a harag.
A hernyó lábacskái csiklandozták a lány bőrét. Hamarosan helyet
fog keresni magának, ahol megépítheti a gubóját, aztán átalakul valami
teljesen mássá, és elrepül. Clara hunyorított. Valami kattant a fejében,
mint amikor egy kulcs elfordul. A gondolatai felgyorsultak, a kirakós
darabkái a helyükre kerültek.

A kisházban csend volt, a kertészek a Nagyházban vacsoráztak. Will

azt mesélte, hogy Robert a földszinten osztozik egy szobán a többi
kertészinassal, és Clara most itt találta magát. Végigosont a folyosón,
elhúzta a zárat, és bekukkantott. Három ágy, mindegyik mellett kis
asztalka. A gyomra mélyén rosszullét környékezte. Ha igaza van,
minden megváltozik Will – és Robert – számára.
Gyorsan az első asztalkához lépett. Egy kertészeti kézikönyv
feküdt rajta, egy füzet és egy ceruza. Olyan füzet volt, amilyet Will is
használt, kék, bekötve. Átlapozta. Egy George nevű férfi tulajdona volt,
és kertészeti munkákkal kapcsolatos listák voltak benne.
A másik asztalhoz lépett. Ezen nem volt semmi. Kinyitotta a kis
fiókot, és körbetapogatott benne. Az is üres volt. A homlokát ráncolta.
Akárki is aludt abban az ágyban, semmilyen személyes holmija nem
volt. Vagy ha igen, elrejtette. Clara az ágyhoz ment, és felemelte a
matracot. Az ágykeret hangosan megnyikordult. Alány megállt, és az
ajtóra pillantott. A folyosón csend volt.
Az ágy alatt sem volt semmi. A saját matracának varrása jutott
eszébe, amely olyan könnyedén felfeslett, amikor titkos rejtekhelyre
volt szüksége. Lehajolt, és végigsimított a matrac oldalán. Semmi.
Csalódást érzett. Itt kell lennie valahol. Szétnézett a szobában. Ott
is volt: Robert kertészkabátja a jól ismert mustársárga béléssel. Ott
lógott a szeme előtt.
Clara levette az akasztóról, és belenyúlt a zsebekbe. Üresek voltak.
Végigtapogatta a kabátot. Zörgést hallott. Valamit elrejtettek a
bélésben. Ismét belenyúlt a jobb oldali zsebbe, és kifordította.
Hanyagul összeférnek kis lyukat talált rajta, amit már valószínűleg
többször kibontottak és újra összevarrtak. Clara arca megrándult.
Felfejtette a varrást, és benyúlt a bélés alá. Papírlapok. Kirántotta
őket a lyukon. Nézegette a lapokat, és az értelmük lassan derengeni
kezdett. Visszaemlékezett a gróf szavaira. Ez jó bizonyíték, de nem
elég. Több kell. Kinézett az ablakon. Az ég sötétedni kezdett, a
kertészek lassan visszatérnek a Nagyházból. Egy terv körvonalazódott
benne, hogyan kaphatná el Robertet, és bírhatná rá arra, hogy bevallja a
bűneit. Remélte, hogy működni fog, mert Will egész jövője ezen múlt.
 37. FEJEZET

Bátorság

A z istállók felé menet Clara a kora esti szürkületben cikázó

denevéreket nézte. A napok és az éjszakák egyre hűvösebbek lettek,

október hava a tél hidege felé menetelt. A denevérek nemsokára téli
álomba merülnek, istállókban és padlásokon húzzák meg magukat a
hideg elől. A denevérekhez hasonlóan Clara is tudta, hogy az ideje a
kertészházban rohamléptekkel közeledik a vég és valamiféle új kezdet
felé, otthon, a családjával és a barátaival. De addig nem tud és nem is
akar elmenni, amíg mindent meg nem tett, hogy Willen segítsen. A
fiúnak az égvilágon senkije sem maradt, aki törődne vele – se anyja, se
apja, akik a nap végén hazavárják, se bátyja, akire számíthat, ha rosszra
fordulnak a dolgok, még saját ágya sem volt, ahol éjszaka álomra
hajthatná a fejét.
Robert papírjai szinte lyukat égettek a zsebébe, amikor kinyitotta az
istállóajtót. A zöldségekkel megrakott kocsi ott vesztegelt. Valahogy
meg sem lepődött ezen. Egy alak közeledett felé.
– Clara! – kiáltotta Robert meglepetten. – Te meg mit keresel itt?
A lány összeszedte minden bátorságát, úgy képzelte, egy kút
mélyéről húzza fel, egyik vödröt a másik után. Kihúzta magát.
– Mr. Gilbert megkért, hogy menjek veled ma este, amikor elviszed
a zöldségeket a kórházba.
Robert a homlokát ráncolta.
– Tényleg? Nekem azt mondta, holnap szállítsam el.
– Vészhelyzet van, élelmiszerhiány – füllentette Clara.
Robert homlokán elmélyültek a ráncok.
– Véletlenül meghallottam, amikor azt mondta Mrs. Gilbertnek,
hogy keményen dolgozol. Te vagy a kedvenc kertészinasa. Szerintem
ezen a héten egy kicsivel több fizetést is kapsz.
 Robert jó szeme úgy csillogott, mint egy kiskanál.
– Tényleg?
Clara bólintott, és igyekezett legyűrni a hányingert, ami a hazugság
miatt tört rá.
A lány éjjel még sohasem járt az utakon korábban. Robert biztos
kézzel irányította a lovat a sötétben, mintha már többször megtette
volna ezt utat. Clara azon tűnődött, vajon hányszor járhatott már itt, és
közben a térdükre terített kárpit alá rejtette a kezét. A dühtől
bizseregtek az ujjbegyei. A düh formálta azokat a szavakat is,
amelyeket képtelen volt elhallgatni:
– Találkoztál Will-lel? – kérdezte.
Kitty patái kopogtak a köveken. A szél a fejük mellett fütyült,
Clara arcába fújva egy-egy hajtincset.
– Nem – felelte Robert kurtán. – Bevitték a városba, a rendőrségre.
Clara a bátyjára gondolt, mennyire megrémült, amikor tudomására
jutott, hogy megsérült, milyen tehetetlennek érezte magát, amiért nem
tudja támogatni, hosszú ideig gondolni sem tudott rá.
– Segítened kellene az öcsédnek. Szüksége van rád.
– Ez annyira… bonyolult! – mondta Robert elvékonyodó hangon,
miközben a város fényei flitterként lyuggatták át a sötétséget.
– Miért? – erősködött Clara. De Robert nem felelt, csak bámult
maga elé. A lány torkán feltolultak, bugyborékoltak a szavak – vádló
szavak. Lenyelte őket. Még nem szabad számonkérnie Robertet, addig
nem, amíg be nem bizonyítja, hogy ő lopta el a gyümölcsöt.
A kórház kéményeiből füst gomolygott a sötétségbe. Egy férfi és
egy hölgy ment el mellettük egy kiskutyával, kora esti sétára
indulhattak. A kiskutya vakkantott, amikor Robert megrántotta a
gyeplőt, és lassan megállította Kittyt.
Clara leugrott a kocsiról, és megsimogatta Kitty horpaszát. Az állat
bőre meleg volt, az orrából pára gőzölgött, lehajtotta a fejét, mintha
megkönnyebbült volna, hogy megérkeztek. Clara egy lámpaoszlophoz
kötötte a lovat, és segített Robertnek lepakolni az út szélére a
zöldségesládákat. Amikor Robert két ládával bement az épületbe, Clara
felemelte a kendőt, amelyik a kocsin maradt egyik ládát takarta.
Krumpli és répa. Egy másikat céklával és póréhagymával raktak meg.
Gyorsan és könnyedén mozgott a keze a ládákon, felemelt minden
kendőt, és igyekezett megjegyezni a rekeszek tartalmát. Nem volt
közöttük ananász. Sem füge, sem őszibarack. Clara felsóhajtott,
felkapta az egyik kisebb ládát, és elindult a bejárat felé. Talán tévedett.
Egy fehér egyenruhás nővér jött ki az ajtón, pont amikor Clara azon
gondolkodott, hogyan nyissa ki ládával a kezében. Ragyogó mosollyal
fordult Clara felé.
– Ételszállítmány?
A lány bólintott, és elsietett mellette a folyosón, a fertőtlenítőszag
kaparta a torkát. Robert jött vele szemben, a kezében két üres láda volt,
az előző szállítmányból. Biccentett a lány felé.
A raktárban egy hölgy kipakolta a rekeszeket, amelyeket Robert
bevitt.
– Ez az utolsó? – kérdezte.
– Szerintem van még – válaszolta Clara, és letette a ládát. Hol van
Robert? Hallgatózott, de a nehéz bakancsokat nem verték vissza a
falak, csend honolt a folyosón.
Clara visszasietett a bejárathoz. Kinyitotta az ajtót, és megállt a
járdán. Kitty még mindig nyugodtan ácsorgott, orrát egy abrakoszsákba
dugta. Csapott egyet a farkával. Az utolsó rekesz még ott várta a járdán,
hogy bevigyék. Hova ment Robert?
Clara balra nézett – üres volt az utca. Aztán jobbra kapta a fejét –
ott sem volt senki. Csendesen álldogált, hagyta, hogy a város hangjai és
fényei elárasszák az érzékeit. Egy becsukódó ablak, függönysuhogás.
Valami édes illat, talán kakaós tej. Egy nyitott ajtóban álló édesanya,
bepólyált, de nyugtalan csecsemővel a karján. Aztán… jobbra, az utca
másik oldalán, az árnyékban felfedezett egy alakot. Clara a sötétséget
bámulta. A fiú lehet az? Rohanni kezdett a hosszú utcán, léptei
könnyedén suhantak az utcaköveken. Az alak visszahúzódott a
félhomályba, majd egy utcai lámpa fényében tűnt fel újra. Lehajtott
fejjel cipelt egy csomagot. Robert!
Clara átszaladt az úton, és egyre sebesebben kapkodta a lábát, a fiú
hátára szögezve a tekintetét. Hová mehet?
Bumm! Hangos, mennydörgéshez hasonló robaj.
Clara ment tovább. Pont nincs szüksége egy kitörő viharra – ha az
utcakövek csúszni kezdenek, és leszáll a köd, teljesen szem elől
veszítheti Robertet.
Bumm! Bumm! Bumm! A sorházak üvegablakai rezegtek, zörögtek.
 Clara hirtelen megállt. Az ég felől furcsa, gépies, búgó hangot
hallott. Néhány ajtó kinyílt, sápadt arcok kutatták az éjszakát. Ez
nagyon különös, gondolta, miközben az emberek a kezüket a szájuk elé
kapták (amelyet úgy tátották, hogy az volt a csoda, hogy nem szakadt
szét).
A járdán csattogó léptek közeledtek felé.
– Egy zeppelin! – kiáltotta egy fiú éles hangon, miközben elszaladt
a lány mellett. – Léghajótámadás! Fedezékbe!
Ajtók nyíltak. Az emberek elhagyták házaikat, rohantak a kórház
felé, ahonnan Clara jött. Egy apa egy hálóinges kislányt vitt a karján,
aki az ég felé fordította a fejét.
– Láttam, apa! Ott van, nézd!
Clara lassan felnézett a hangos búgás irányába. Hosszú, ezüstös,
szivar alakú léggömb lebegett az égen. Minden haja szála felállt a
tarkóján, és visszafojtott egy sikolyt, ahogy ott állt földbe gyökerezett
lábbal.
 38. FEJEZET

A zeppelin

C lara szíve összeszorult. De… hiszen ők Suffolkban vannak. A

zeppelinek nem jönnek ilyen messze , északra. A fenyegetés

Londonban volt, és a nagyvárosokban. Nem Kelet-Anglia
kisvárosaiban. Aztán eszébe jutott, amit a Nagyházban hallott – hogyan
tévedt egy léghajó errefelé a norfolki partoktól –, és a hír, amit Mr.
Gilbert olvasott az újságban. A tenyere nyirkos lett, a gyomra görcsbe
rándult.
Egy talicskát toló férfi belerohant Clarába, aki bénultan állt a
járdán. Egy kiskutya és egy ketrecében rikoltozó papagáj jobbra-balra
dőlt, ahogy a férfi szaladt velük. Emberek jöttek, becses holmijukkal a
kezükben, az életükért rohantak. Utánuk kell menni – most. Clara
végtagjai fura remegéssel keltek életre, a foga is vacogott.
Hallotta a tűzharangot kolompolni a háta mögött, és a kocsik
zörgését az úton. A harangszó magához téri tette. Robert! A fiú
ugyanúgy az eget bámulta, de nem vert gyökeret a lába, rohant
egyenesen a hatalmas német repülő szerkezet útjába.
– Robert! – sikoltotta Clara. A hangja halk volt, elnyelte a
tűzharang, a rettegve kiáltozó emberek és a síró gyerekek lármája.
Miért nem fordul vissza a fiú? Clara, legyőzve félelmét, rohanni
kezdett utána a jár dán.
Robert lefordult jobbra, egy keskeny, macskaköves utcába.
A léghajó felmordult a fejük felett.
– Robert! – kiáltotta megint Clara. Rekedt hangját elnyelte a
viharos szél. A fiú egy piros ajtón kopogott. A csomagot letette a lába
elé. Mindkét kezével ütötte-verte az ajtót.
– Robert! – sikoltotta Clara.
A fiú megfordult, meglepett pillantása találkozott a lányéval.
 – A léghajó, el kell tűnnünk innen, azonnal!
Clara megint a zeppelinre pillantott, amely közelebb ért hozzájuk,
az épületek között hipnotikus, csillámló ezüstre festve az eget. A lány
lekapta róla a szemét, és Robertre nézett. Elindult felé, és reszkető
kezét kinyújtva könyörgött neki.
– Tudom, mit tettél. Tudom, hogy te loptad el a gyümölcsöt. De
minden rendben lesz. Elmegyünk Mr. Gilberthez, és elmondjuk neki,
hogy…
Robert a csomagra nézett. Már nyitotta a száját, hogy mondjon
valamit, de szavakra már nem maradt ideje.
A fütyülő hangtól Clara füle bedugult. A narancssárga villanástól
csillagok táncoltak a szeme előtt.
Bumm!
Az idő megállt, mintha a világ egy óra lett volna, lebénult
mutatókkal. Clara hátrazuhant, kinyújtott karja hangos csattanással
vágódott az oldalához, amikor földet ért. Forgott körülötte minden, azt
sem tudta, merre van a felfelé és a lefelé. A jobb lábában éles, lüktető
fájdalmat érzett. A szeme sarkából fényt látott. Füst. Tűz.
Minden lángolt. A sűrű fekete füsttel megtelt Clara tüdeje, és csípte
a szemét. A lábszára egyre jobban fájt. Cafatokra szakadt harisnyájához
nyúlt. Az ujjaira valami ragacsos és meleg tapadt. Vér. Nagy nehezen
felült, de elszédült a fájdalomtól. Pislogott, köhögött, és a füstölgő,
porral borított romokat nézte, ahol néhány pillanattal korábban Robert
állt. A lába mellett egy vörös deszkadarab hevert. Hirtelen úgy érezte,
az utcák fölött lebeg, száll tovább a felhőkhöz és a zeppelinhez. Azon
az ajtón dörömbölt Robert. Szilánkokra robbant, a darabjai
gyufaszálakként repültek. Akkor pedig Robert…
Clara belélegezte a poros levegőt, összeszorította a fogát, és
négykézlábra emelkedett. Meg kell találnia Robertet, Will kedvéért.
Akármit is tett, Roberten kívül Willnek nem maradt más családtagja.
A romok felé mászott.
– Robert! – kiáltotta rekedten.
– Kisasszony? Kisasszony? – Mozgó lámpafények. Kezek a vállán,
talpra segítik.
– Nem! – nyögte a lány, eltaszítva a segítő kezeket, és grimaszolva
az újra rátörő fájdalomtól. – Robert! – hörögte ismét. – Volt itt egy
ember, az ajtó előtt állt.
 – Melyik ajtó előtt, kisasszony? – kiáltotta egy férfi, és lehajolt,
hogy jobban hallja a lányt. Clara érezte a leheletét az arcán, megcsapta
a hagymaszag. A szilánkos, piros deszkadarabra nézett. Sehol nem volt
ajtó. Eltűnt, Roberttel együtt. Clara az oldalára zuhant, és hangosan,
gyorsan kapkodta a levegőt. Mintha kivasalták volna a tüdejét, és hiába
próbál a száján keresztül levegőt venni, képtelen újra felfújni. Fájdalom
robbant a mellkasában, és lehunyta a szemét.
Két férfi fényes fáklyákkal kutatta a romokat.
– Életben van valaki? – kiáltoztak. – Kiálts, ha beszorultál!
A hagymaszagú férfi átkarolta és talpra állította Clarát. A lány túl
gyenge volt ahhoz, hogy ellenálljon.
– Hordágyat! Vérzik!
Szegény lány, gondolta Clara bénultan. Szörnyű, hogy így
megsérült. Micsoda halszerencse! Aztán felvillant benne a gondolat,
hogy a férfi róla beszél.
– Nézzétek! – kiáltotta egy másik hang.
Clara összeszedte minden erejét, és felemelte a fejét. A füst és por
oszladozni kezdett. Egy férfi állt a romok között, és a magasba emelt
valamit. A fáklya fénye megvilágította. A lány tüskés, ismerős dolgot
látott a kezében, belesajdult a feje és a szíve is.
– Egy ananász! – kiáltotta a férfi álmélkodva.
– Nem! – zihálta Clara.
– Már nem tart sokáig, kedves. Gyorsan elviszünk a kórházba –
mondta a hagymaszagú férfi, és átölelte a lányt. Elsimogatta a
hajtincseit izzadságtól és könnyektől nedves arcából.
– Az ananász – hadarta Clara, és a gyümölcs felé nyúlt. Kipislogta
a port a szeméből, tekintetével az ananászt felmutató férfit kereste, de
az nyomtalanul eltűnt.
 39. FEJEZET

Szerencse

A Clara homlokára simuló tenyér hűvös és kellemes volt. A

lánynak melege volt, lázasnak érezte magát, az ágyneműt pedig

durvának, karcosnak.
– A repesz okozta vágás mély volt – mormolta egy férfihang. – Sok
vért veszített, és lesz ott egy hatalmas heg, de rendbe fog jönni. Egy
ideig azt hittük, hogy kilyukadt a tüdeje, de csak a bordája zúzódott
meg. Szerencsésen megúszta.
Egy furcsa, nyöszörgő hang szűrődött Clara fülébe.
A szeme rebegve kinyílt.
Mrs. Gilbert hajolt fölé, gyengéden simogatta a homlokát.
– Jaj! – suttogta a nagynénje. Remegő mosollyal fordult a lányhoz.
– Te szegény, szegény kislány! Nagyon megijesztettél bennünket.
Clara elfordította a fejét. Mr. Gilbert az ágy másik oldalánál ült,
összekulcsolt kézzel, mintha imádkozna. A szeme kivörösödött, kócos
haja még a szokásosnál is rendetlenebb volt.
– Clara. – Csak ennyit mondott.
A zeppelin.
A bomba.
Robert.
Az ananász.
Hullámokban tértek vissza Clara emlékei, még azt a kis levegőt is
kipréselték a tüdejéből, amelyet sikerült beszívnia. A másik oldalra
fordította a fejét. A helyiségben ágyak sorakoztak, friss, hófehér
ágynemű, suttogó hangok és valami szappanszerű, tiszta illat.
Kórházban volt.
– Anyukád is úton van – mondta gyengéden Mrs. Gilbert. – A ma
reggeli első vonattal érkezik. Estére ideér.
 Clara gombócot érzett a torkában, mintha lenyelt volna egy
csupornyi ragasztót. Ma este? Mennyit alhatott?
– Robert? – zihálta, és Mr. Gilbertre nézett. – Kitty? – Az oldalára
simította a tenyerét, ahol sajgott, mintha a ló a bordáira rogyott volna.
Mr. Gilbert arcán megrándult egy izom.
– Kitty jól van. Megijedt a bombáktól, és elszaladt, maga után
húzta a kocsit is. Az egyik fiú találta meg a mezőn. Már visszakerült az
istállóba. Ami Robertet illeti… nem tudjuk, hol lehet.
Clara próbált felülni. Mrs. Gilbert megtámasztotta, és eligazította
mögötte a párnákat. Várt pár percet, hogy a lány visszanyerje a
lélegzetét.
– Jól van, lassan, egyenletesen! Mélyen lélegezz, ha tudsz! –
mondta a nagynéni, és hátrasimította Clara haját. Agyondolgozott ujjai
gyengédek voltak, és a mozdulattól a lány bordái még inkább sajogni
kezdtek.
Lehunyta a szemét, és álomba szenderedett, amelyben óvatos kezek
emelték fel a haját, és valami hűvöset csatoltak a nyaka köré. Csakhogy
ez nem álom volt. Hirtelen kinyílt a szeme, és a torkához kapott. Mrs.
Gilbert aranylánca volt az, a kereszt odasimult a nyakára.
Mrs. Gilbert a tenyerébe fogta Clara másik kezét, és addig
dörzsölgette, amíg fel nem melegedett.
– Szeretném neked adni ezt a nyakláncot. Remélem… vigyáz rád. –
A nagynéni ajka mosolyra húzódott.
Clara erőtlenül visszamosolygott rá, és megsimogatta a nagynénje
gyakori érintésétől fényes aranymedált. Ez volt a nagynéni legféltettebb
tulajdona, jóban-rosszban vele volt. A lányt hirtelen megszállta a
nyugalom, amely a legvilágosabb kék tavaszi égre emlékeztette. Ő és a
nagynénje idővel talán összebarátkoznak majd.
Mrs. Gilbert megköszörülte a torkát, és megpaskolta Clara mögött
a párnákat (bár erre semmi szükség nem volt). Mr. Gilbert szeme
fénylett, ő Clara karját lapogatta meg.
Annyi mindenért hálás lehet. És mégis…
– Robert is ott volt. Aztán meg eltűnt – suttogta Clara. – A
bomba…
Mrs. Gilbert egy pohár vizet adott a lánynak. Clara belekortyolt,
hűsítette vele csiszolópapírra emlékeztető torkát.
 Mr. Gilbert előhúzott egy papírlapot a zsebéből. Ezt a lapot találta
meg Clara Robertnél. Hajójegy Brazíliába Mr. Robert Wiltshire
részére, csak oda. Kifizetve. A Királyi Posta gőzöse a jövő héten indul
Southamptonból.
– Az egyik ápolónő találta meg a zsebedben, amikor behoztak a
kórházba. Ismerte Robertet, mert ő hozta a zöldséget. Üzenetet hagyott
a Nagyházban, hogy egy kislány megsérült, arra gondolt, te is ott
dolgozol. Hamar összeraktuk a dolgot, és rájöttünk, csak te lehetsz.
Szerencsénk volt. Különben nem tudtuk volna meg, mi történt veled.
Szerencse. Az lenne? Clara igyekezett összefűzni az egészet a
fejében. Minden döntést, ami idáig vezetett. Ha nem veszi ki a papírt
Robert zsebéből, ha nem határoz úgy, hogy követi, másképpen
alakulnak a dolgok?
Ivott még egy korty vizet, és visszaadta a poharat Mrs. Gilbertnek.
– Az ananász ott volt a romok között.
Mrs. Gilbert ajka elvékonyodott.
– Az a szegény gyümölcs! Sok mindenért felelős – mondta.
– Robert lopta a gyümölcsöt – szólt közbe Mr. Gilbert. – Most már
tudjuk. A lebombázott házban egy férfi lakott, aki a feketepiacon adta
el őket. A bombázás időpontjában nem volt otthon, csak másnapra
várta Robertet. Robertnek meg hajójegyre kellett a pénz. – Mr. Gilbert
elhallgatott. – Nem Will volt a tolvaj. Mégis butaságot csináltál, Clara,
amikor követni kezdted Robertet. A dolgok… sokkal rosszabbul is
alakulhattak volna.
Clara gyomrában felengedett a szorítás.
– Szóval Will kiszabadult?
Mrs. Gilbert bólintott.
Clara visszahanyatlott a párnára, és elfintorította az orrát, amikor a
fájdalom egy újabb hulláma rázta meg a testét. Az igazságot tehát
felfedték. Neki és Willnek igaza volt Roberttel kapcsolatban.
Mindenkinek hazudott. De a megkönnyebbülés és az elégtétel, hogy
mégis igazuk volt, mégsem töltötte el olyan elégedettséggel, mint
korábban gondolta. Willnek az égvilágon senkije sincsen, és nincs hova
mennie. Mi lesz most vele?
 40. FEJEZET

A brazil skarlát

C lara édesanyja olyan szorosan ölelte magához a lányát, hogy szinte

kipréselte a levegőt a tüdejéből.

– Jaj, ez eléggé… fáj – mondta erőtlenül a lány.
Az anyja elhúzódott. A szeme könnyes volt.
– Te meg mit műveltél? – mormolta, és megragadta Clara kezét. –
Lopott gyümölcs. Egy fiú. Egy zeppelinbomba. Repesz a vádlidban.
Kislányom, amikor azt mondtam, remélem, jó kalandokban lesz részed
a nagynénédnél és a nagybátyádnál, nem feltétlenül erre gondoltam.
– Apa és Christopher… rendbe jönnek? – kérdezte Clara.
Az anyja megszorította a kezét.
– Minden rendben lesz velük. A jövő héten érkeznek. Clara
felvillanyozódott.
– Tessék? Ide?
Az anyja elmosolyodott.
– A nagybátyád talált nekünk egy házat a birtokon. Te még egy
ideig a kórházban maradsz. Így viszont mindennap meglátogathatunk,
amíg elég jól nem leszel ahhoz, hogy hazajöhess velünk Kentbe. Ez
egyben azt is jelenti, hogy apa több időt tölthet a testvérével. Szerintem
mind a kettőjüknek jót fog tenni.
Clara Frankre gondolt, a kisfiúra, aki nem nőhet fel, és nem
találkozhat a kenti rokonsággal. Az apja is eszébe jutott, aki nehezen
küzd meg a háborúban szerzett tapasztalataival. Talán ha együtt
átbeszélik az elmúlt évek borzalmait, az segíteni fog az apján és a
nagynénjén is, mert azt már megtanulta ő is, hogy sokkal jobb
elmondani, ami bánt, mint magunkban őrizgetni, ahol aztán
összegyűlik, és növekedésnek indul, mint a gaz.
 – Átvettem egy levelet a hadügyminisztériumtól. Neked és apának
szólt – mondta Clara, és elhúzta a kezét.
Az anyja felhúzta a szemöldökét, és sóhajtott egyet.
– Elizabeth elmondta. Csak meg akartad óvni az apádat… és
engem. – A szemére szorította az ujját. – A jelek szerint a háború
mindannyiunkat arra késztetett, hogy így vagy úgy megvédjük
egymást.
Clara elültette ezt a gondolatot sajgó bordái alá. A szülei azzal
akarták megvédeni, hogy ide küldték a nagynénjéhez és a
nagybátyjához. A bátyja az országot akarta megvédeni. Ő maga Willt.
Mrs. Gilbert a halott unokaöccse, Frank emlékét védte. De mi van
Roberttel? Ő csak önmagát akarta megvédeni, elmenekült a hibái, a
kötelezettségei, Will, és az apja halála elől is.
Clara anyja az ajtóra nézett.
A lány követte a tekintetét.
– Will – suttogta.
Az anyja elmosolyodott, és magukhoz intette a fiút. Will a sapkáját
szorongatta. A szemhéja súlyos volt, a tekintete tompa, mintha nem
aludt volna.
– Én… addig vázába teszem a virágokat – mondta Clara anyja,
majd fogta a napsárga dáliákat, amelyeket hozott, és elindult az
ápolónők asztala felé. Hátrapillantott, és bátorítón Clarára mosolygott.
Annyi mindenről kellett beszélni, de hol kezdje az ember?
Will az ágy szélénél álldogált. Folyton Clara jobb lábát nézte,
amelyen gyógykenőcsökkel átitatott kötés volt.
– Nagyon fáj? – kérdezte.
– Egy kicsit – felelte a lány, mert úgy határozott, Willnek nem kell
tudnia a teljes igazságot.
– Annyira sajnálom! – mondta Will halkan.
– Mit? Neked nincs mit sajnálnod – felelte Clara rekedten.
Will egyik lábáról a másikra állt.
– Ülj már le, Will! Ettől ideges leszek.
Will leült egy székre, letette a sapkát, és a térdét dörzsölgette.
– Nekem kellene sajnálkoznom – folytatta a lány. – Ha nem
követtem volna Robertet, talán…
– Nem – jelentette ki határozottan Will. – Semmi sem a te hibád.
Robert hozta meg ezeket a döntéseket.
 – Bárcsak jól döntött volna! – mondta Clara szomorúan.
Will bólintott, és a padlóra meredt.
– Egy jegyet vett a gőzösre. Engem nem akart magával vinni.
Átkutattam a szobáját. Azt hittem, van ott még egy jegy elrejtve.
Egy ápolónő lépett az ágyhoz, és gyakorlott kézzel eligazgatta az
ágyneműt, lesimította és kihúzogatta, ahol kell.
– Bátor dolgot cselekedtél – mondta Will, és most először nézett
Clara szemébe. A tekintete tele volt fájdalommal és sértettséggel, de
megcsillant benne más is: a megkönnyebbülés. – Ha nem kezdesz
Robert után nyomozni, még mindig be lennék zárva.
Clara a füle mögé tűrte a haját.
– Nem én vagyok bátor, Will, hanem te.
Will nyaka elvörösödött. A fiú a gallérját rángatta.
– Robertről akkor semmi hír, igaz? Mr. Gilbert azt mondta, hogy…
a bombázás után nem találták meg – mondta Clara.
Will a fejét csóválta.
– A birtokra nem tért vissza. Eltűnt.
– De miért? – kérdezte Clara.
Will megvonta a vállát, és előredőlt a széken.
– Amiért a gyümölcsöt is ellopta, gondolom. Képtelen volt
megbirkózni apa halálával. A felelősség… gondoskodni rólam. Dühös
volt, hogy a szeme miatt nem sorozták be; képtelen volt belátni, hogy
az egész az ő hibája. El akart menekülni. Talán egy kis időre van
szüksége egyedül. Talán egyszer visszajön értem, ugye? – Will Clarára
pislogott. A szemében remény tüzelt.
Igaza lehet? Visszajön Robert? Ha igen, a rendőrség kihallgatja
majd, és valószínűleg börtönbe kerül. De a Will iránt érzett szeretete
csak többet nyom a latban! Clara remélte. De aztán eszébe jutott,
milyen álmodozón beszélt Robert távoli tájakról, trópusi
tengerpartokról, amikor először találkoztak a melegházban. Hazudott a
sérült szeméről. Rábízta Willre az apjuk holmijának eltemetését, és
hagyta, hogy az öccsét megvádolják lopással. Nem fizetett Veresnek,
amiért fedezte őket. Robert nem olyan, mint amilyennek Will gondolja.
De erre Willnek kell ráébrednie, mindenre a maga idejében. És amikor
megtörténik, Clara ott lesz, hogy segítsen neki.
– Most mihez kezdesz? – kérdezte Clara, és óvatosan
megnyomkodta a kötését.
 – Gilberték befogadtak.
Clara meglepetten pislogott Willre.
– Tessék? A kertészlakban laksz?
Will bólintott.
– A te padlásszobádban. De… nem bánod, ugye?
Clara a fejét rázta, aztán elmesélte a fiúnak, hogy a szülei a
birtokon fognak élni, amíg ő annyira rendbe nem jön, hogy
hazamehessen.
– Szerettem a padlásszobát. Olyan… kicsinek éreztem magam, de
egyben része voltam valami nagyobb dolognak, amikor az ablakon át a
kertekre, a melegházakra, a sürgés-forgásra láttam.
– Igen, nagyon jó a rálátás a melegházakra – mondta Will
mosolyogva. – Soha nem tudhatod, hogy mit, vagy inkább kit láthatsz
meg odafentről.
– Így igaz – felelte Clara, a szemöldökét felhúzva, és eszébe jutott
az első alkalom, amikor meglátta a páraködbe burkolt Willt kilépni a
melegházból. Bár nagyon örült a fiú szerencséjének, a gondolat, hogy
az ő padlásszobájában lakik, furcsa érzéssel töltötte el, mintha véget ért
volna valami, amire még nem volt felkészülve. Hátrahanyatlott a
párnákra, és a kopár (és magas) mennyezetre bámult.
– Remélem, Mrs. Gilbert nem sepri ki a pókokat a gerendák közül
– jegyezte meg. – Szerettem nézni, amikor a hálójukat szőtték.
– Ott vannak még – mondta Will. – Ugyanannyi joguk van ott élni,
mint neked és nekem, és élvezem a társaságukat.
Clara elmosolyodott. Mindig biztonságban érezte magát a
padlásszobában, ami most Willnek fog biztonságot nyújtani.
– Mr. Gilbert munkát is adott a birtokon – mondta Will kissé
vidámabb hangon.
– A melegházakban?
– Nem – felelte Will sóvárogva. – Talán majd egy nap, ha
keményen dolgozom. Látni akarta a füzeteimet. Azt mondta, akadnak
jó elképzeléseim.
– Csodálatos! – kiáltotta Clara, és olyan szélesen mosolygott, hogy
belefájdult az arca.
Az édesanyja visszatért, a virágokat vázába tette.
– Szerintem egy napra ennyi elég is. – Letette a vázát a Clara ágya
mellett álló asztalra. – Jaj, majdnem el is felejtettem! – Ezzel elővett
egy sietősen barna papírba burkolt csomagot, és Clara ölébe tette. – A
gróf küldi.
Clara az orrát ráncolta.
– A gróf? Találkoztál vele?
– Igen, a kertekben járt, ellátogatott a melegházakba és a…
fatönkhöz. – Clara egy óvatos pillantással adta az anyja tudtára, hogy
Mrs. Gilbert már mesélt az ifjú Frank tragédiájáról. – A gróf ki fogja
ásatni azt a fatönköt. Megkérte a kertészeket, hogy bogyós
gyümölcsöket ültessenek a helyére, epret és málnát. Nagyon-nagyon
kedves ember.
Igen, gondolta Clara. Igazán az. Mrs. Gilbertnek tetszeni fog az
ötlet, édes illatú, hasznos kis menedék lesz, ott nyugodtan emlékezhet
Frankre, anélkül hogy az a szörnyű fatönk a tragédia napjára
emlékeztetné.
Clara letette a gróf csomagját az ágyra, és óvatosan széthúzta a
papírt. Egy nagy, kövér ananászt talált alatta. Willnek elakadt a
lélegzete.
– Egy brazil skarlát!
Clara felvette a gyümölcsöt, forgatta a kezében, a négyzetes kis
tüskék a bőrébe fúródtak. Nehéz és érett volt.
Will elvigyorodott.
– A gróf valami különös dolgot mondott – folytatta Clara
édesanyja. – Azt kérte, mondjam meg neked, hogy reméli, gyorsan
meggyógyulsz… és hogy most fejezte be a legújabb Sherlock Holmes-
regényt, pompás volt. Valami elveszett… bizonyítékról volt benne szó?
Clara ajka mosolyra húzódott.
Will kérdőn nézett rá.
– Miről van szó?
– Ó, semmiről – felelte Clara.
A többi beteg és a látogatóik feléjük pillantgattak, és súgdolózni
kezdtek.
– Ananász – mondta egy hölgy látogató az ágyban fekvő férfinak. –
Ráadásul valószínűleg hazai termés.
– Megkérdezzem, hogy az ápolónőnél van-e kés és tányér? –
kérdezte Clara anyja derűsen, félrehajtott fejjel.
Will előredőlt. Clara nem így képzelte el ezt az egészet: ő, Will,
ragyogó napsütés, ezüsttálcák és kecses porcelán, a hajukat szellő
borzolgatja, miközben az édes, sárga húst harapdálják. De már
megtanulta: az életnek megvan az a jó szokása, hogy figyelmeztetés
nélkül írja át a terveket.
– Az nagyon jó lenne – felelte Clara az anyjának, és átadta az
ananászt Willnek. Új érzés ébredt fel benne. – Kérj több tányért, légy
szíves! – mondta, és végignézett a kórtermen. – Szerintem jut
mindenkinek, nem igaz?
 Így született Az elveszett titkok kertje

Gyerekkoromban, ha megkérdezték tőlem, szeretem-e a történelmet,

kacagni kezdtem, és azt mondtam, egyáltalán nem. Számomra a
történelem abból állt, hogy öreg emberek elsötétített odúkban
ücsörögnek, és unalmas, dohos könyveket olvasnak. Amikor azokra az
emberekre gondoltam, akik korábban a házunkban éltek, és amikor azt
kívántam, bár úgy le lehetne bontani a múltat, mint narancsról a héját,
az nem történelem volt. Hiába szerettem az olyan könyveket, mint
Louisa May Alcott Kisasszonyok című regénye, és kívántam
reménytelenül, hogy egy időgép repítsen vissza a 19. századi
Amerikába, ettől még nem szerettem a történelmet.
Azonban, és gondolom, erre már rájöttetek, ezek a dolgok
valójában mind azt jelentették, hogy szeretem a történelmet, csak éppen
nem egy dohos könyvekkel teli helyiségben! Ebből azt tanultam meg,
hogy a múlt megismerését nem csak egyféleképpen lehet élvezni,
tulajdonképpen elég a képzeletedre hagyatkozni, ami majd elvisz a
múltba. Ha például neked lenne alkalmad ellátogatni egy helyre a
múltban, mi lenne az? A házatok, a közeli park vagy az iskolád?
Kereshetsz egy régi térképet a neten, és összehasonlíthatod a környék
mai állapotával. Elámulnál, mi mindent találnál!
Amikor úgy döntöttem, hogy írok a suffolki Ickworth-birtok
történetéről az első világháborúban, szerettem volna kutatómunkát
végezni, hogy a cselekmény és a szereplők hitelesek legyenek. A mai
napig nem szívesen rágom át magamat könyveken, de ha ellátogatok
ezekre a helyekre, gyakran inspiráló gondolataim születnek. Bejártam
az Ickworth-ház személyzeti körletét, és a kanyargós folyosók sötét,
szinte föld alatti hangulatát megőriztem, amikor azt a jelenetet írtam,
amelyben Clara kétségbeesetten keresi a pincében fogva tartott Willt.
Az ananászházakat és a körülkerített kerteket Ickworthben most
biztonsági okokból nem lehet látogatni, ezért Cambridge botanikus
kertjébe mentem el, ahol van még néhány szép melegház használatban
(bár sajnos ananászt nem termesztenek bennük). Sok időt töltöttem ott,
hallgattam a pára csepegését, belélegeztem a nyirkos, földillatú levegőt,
és elképzeltem, ahogyan Clara és Will ott ülnek a sötétben. De a
kutatómunkám egyik legjobb része a sok ananász volt, amit vettem és
kóstoltam – vaskosak, vékonyak, édesek, savanyúak! A történelmi
kutatómunka, amelyet a könyv miatt végeztem, érdekes, kielégítő és
ízletes volt, és reménykedem abban, hogy ti is szívesen találkoztok
Clarával és Will-lel, örömmel olvassátok a kalandjaikat Az elveszett
titkok kertje című regényben.

Ann-Marie Howell
 Köszönetnyilvánítás

Nagyon hiszek abban, hogy minden okkal történik, és az ok, amely

miatt ezt a köszönetnyilvánítást megírhatom, csodás ügynökömnek,
Clare Wallace-nak és a drága Lydia Silvernek köszönhető a Darley
Andersonnál. Köszönöm a biztatást, a megingathatatlan hitet és a
folyamatos támogatást – nélkületek ez az egész feleolyan mókás sem
lenne!
Hatalmas köszönet az álomcsapatnak az Usborne-nál, akik
segítettek, hogy a világ elé léphessek a könyvvel, különösen
Rebeccának és Beckynek, a szerkesztőimnek, akik a legeslegjobbak.
Letaglózott a sok szeretet, amit Clara, Will és a kalandjaik kaptak
tőletek – a legszebb álmok ilyenek! Köszönet Sarah Stewartnak is, a
megjegyzéseid felértek egy-egy felismeréssel, és öröm volt dolgozni
rajtuk. Már számolom a napokat, hogy újra belefoghassunk. A
csodálatos művészi munkának köszönhetően a kertek tökéletesebbek
lettek, mint ahogyan a képzeletemben éltek, hatalmas köszönet Kathari
ne Millichope-nak a borítóért és Amy Grimesnak a gyönyörű
illusztrációkért. Az Usborne sajtos és marketingcsapatát is meg kell
említenem, különösen Katarina Jovanovic, Mariesa Dulak és a PR-
tanácsadó, Fritha Lindquist munkáját. Az ötleteitek zseniálisak, örökké
hálás leszek, amiért ennyi energiát és gondoskodást fordítottatok a
könyv népszerűsítésére.
Köszönöm a visszajelzéseket, a sok röhögést és bátorítást a Curtis
Brown Creative-nek, Catherine Johnsonnak (kivételes szerző) és
minden csoporttársamnak a 2015-ös írjunk ifjúsági regényt és
gyerekkönyveket kurzusról. Ez a kurzus tett kíváncsi vá az írás, a
könyvkiadás és az ügynökök iránt, ez biztosította a lökést, amely ahhoz
kellett, hogy elkezdjek hinni.
Drága Doomsday Writers, köszönöm a beszélgetéseket, és hogy
megőrizhettem a józan eszemet az utóbbi évek hullám vasútján.
Szerintem minden írónak fel kellene írni egy ilyen csoportot!
 Köszönet Samnek, Darrennek és Serenának, akik 2019-ben együtt
debütáltak velem az Usborne-nál. Klassz volt megismerkedni veletek.
A beszélgetéseink az írásról és a kiadásról rengeteget segítettek.
Az Ickworth-birtok és -kertek nélkül nem születik meg ez a
történet, ezért hatalmas hála a National Trustnak, különösen Sean
Reidnek, aki megmutatta nekem az elkerített kerteket, és mesélt a füzet
megtalálásáról. Az Ickworth-ház dolgozóinak köszönöm, hogy
„kölcsönvehettem” Mrs. Gilbert nagyszerű szavait a táblára, és hogy
körbevezettek a személyzet körleteiben, ami által bepillantást
nyerhettem Clara világába.
Köszönöm, drága anya és apa. Köszönöm a sok könyvet, a végtelen
könyvtárlátogatásokat, amikor kicsi voltam. Lelkesen tápláltátok
szeretetemet a könyvek és az írás iránt, örökké hálás leszek nektek.
Szívből jövő köszönet fiaimnak, Jacknek és Ednek. Köszönöm,
hogy elviseltétek a mogorvaságomat, amikor nem ment jól az írás, és a
késői vacsorákat, amikor túl jól ment. Megígérem, hogy nem beszélek
(annyit) cselekményről, szereplőkről és a következő könyvemről a
családi vacsorák alatt.
Végül köszönet kedves férjemnek, Jeremynek. Nagylelkű és
szívből jövő bátorításod a világot jelenti nekem. Emlék szem, egyszer
azt mondtad, hogy él bennem egy könyv, és igazad volt!