ABBY CLEMENTS

Vivien
Mennyei
Fagylaltozója

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2014

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Abby Clements: Vivien’s
Heavenly Ice Cream Shop
Fordította HORVÁTH M.
ZSANETT

Tartalom
Jamesnek
 Vivien

Kelet-Sussex, Hove, Bodza út 35.

– Ez micsoda, Anna? – kérdezte

Vivien McAvoy, és előrehajolt a
bársony karosszékben, hogy
szemügyre vehesse a tortát.
– Cseresznyés mandula. Egy
kicsit eltértem a recepttől, de
gondoltam, talán tetszeni fog neked.
Anna vágott egy szeletet a
nagyanyjának a házi készítésű
süteményből. Egész reggel sütött.
Amikor megpillantotta Vivien
arckifejezését, már tudta, hogy
megérte.
Vivien hálásan elfogadta a
tányért, és belekóstolt a
süteménybe.
– Jóságos ég, Anna! – mondta
mosolyogva. – Ezúttal túltettél
magadon.
– Hűha! – sóhajtott föl Anna. –
Ezt örömmel hallom. Mint
mondtam, új recept, úgyhogy most
te vagy az én kísérleti egerem.
– Milyen megtisztelő – mondta
Vivien, és evett még egy falatot.
Ezüstszürke haját lazán hátratűzte,
rombuszmintás, burgundi vörös
ruhát viselt krémszínű kardigánnal.
A földszinti ablakfülke ablakain át
beszűrődő napfény melegen
ragyogta be a szobát.
Anna magának is vágott egy
szeletet a tortából. Néhány morzsa a
földre hullott. Nagyanyja tacskója,
Hepburn odaszaladt a
perzsaszőnyegre.
– Ő a legolcsóbb porszívó –
mondta nevetve Vivien. A fekete-
barna kan kutya már több mint
nyolc éve volt állandó társa Anna
nagyanyjának. Vivien a kedvenc
filmcsillaga után nevezte el, fittyet
hányva az olyan jelentéktelen
részletekre, mint a kutya neme.
– Bérbe kellene adnod – mondta
Anna.
A szeme sarkából mozgást észlelt
Vivien előkertjében, és amikor
odafordult, egy nagydarab férfit
látott a sövény mellett, a nárciszok
közt.
– Ki az ott a kertben? – kérdezte
Anna, és előrehajolt, hogy jobban
kilásson az ablakon.
– Ó, csak Tomasz – felelte Vivien,
föl sem pillantva a süteményes
tányérból.
– Tomasz?
 – Egy barát. A feleségével,
Rebeccával itt laknak egy ideig.
– Sosem hagyod abba, igaz? –
kérdezte Anna, és mosolyogva
megrázta a fejét.
– Mit? – kérdezte Vivien, és
csillogó szemmel fölnézett az
unokájára. – Az emberségességet?
Anna fölnevetett.
– Tudom, tudom, bejöttek a
fagylaltozóba, és…
– Elbűvölő pár – sosem tellett
nekik többre egy kis teánál, de
mindig udvariasak és kedvesek
voltak.
Anna és a családja már ezerszer
hallotta ezeket a történeteket.
Vivien maga köré gyűjtötte a kóbor
lelkeket, segített a helybélieknek, és
támogatta a közösséget. Mintha
meghallotta volna a szavaikat az
ablakon keresztül, Tomasz
megfordult, és mosolyogva
integetett Viviennek, aki vidáman
viszonozta a köszönést.
– Nagyon eredeti legény –
jegyezte meg Vivien. – De miről is
beszéltem? – folytatta. – Egyik nap,
amikor készültem bezárni,
megláttam Tomaszt, amint a
feleségével bemennek az egyik
elhagyott boltív alá a Hove vége
felé. Másnap szóba hoztam a dolgot,
és kiderült, hogy ott alszanak.
– Milyen szörnyű! – mondta
Anna. – Nagyon nyirkos lehet, és
azok a helyek egyáltalán nem
biztonságosak.
– Tudom. Még egy rendes
hálózsákjuk sem volt. Idejöttek az
országba dolgozni egy jobb élet
reményében, és ehelyett… nos. Na
mindegy, az emeleten laknak, és
sokkal jobban megérdemlik a
szállást, mint egy fizető albérlő.
– Azt látom – mondta Anna, és
nézte, amint Tomasz lefűrészelt egy
nehéz, lelógó ágat, ami már
hónapok óta aggasztotta Vivient.
– Rebecca az iratok
rendszerezésében segít odafönt.
Sajnálni fogom, ha elmennek. Túl
sok itt a hely egymagamnak, és
tudod, mennyire szeretem, ha van
társaságom.
– Mikor mennek el?
– Jövő héten. Egy ismerősüknél
találtak szállást, és Tomasz munkát
kapott egy építkezésen.
– Egymásnak adják a kilincset az
Elderberry Avenue-n az emberek –
mondta Anna. – Vajon ki lesz a
következő?
 – Ha tanultam valamit az életben
– nevetett föl Vivien –, akkor az az,
hogy sosem tudhatod előre, mi
következik. A fagylaltozó mindig
szerez nekem új barátokat és
meglepetéseket.
– Hogy megy mostanában –
kérdezte Anna –, mármint az üzlet?
– Jaj, hát mint mindig – felelte
Vivien mosolyogva.
A tengerparti fagylaltozó, a
Sunset 99 a környék nevezetessége
volt. Már az ötvenes évek közepétől
üzemelt, és maga Vivien is jól
ismert személyiség volt
Brightonban. A bolt olykor
virágzott, de az utóbbi időben
Annának az volt az érzése, hogy
kissé csökkenni kezdett a forgalma.
Korábban az emberek nemcsak
vásárolni, hanem beszélgetni is
szerettek odajárni. A
biogyümölcsbárok és előkelő
kávézók megjelenése után pedig
szinte csodának számított, hogy
még egyáltalán üzemelt.
– Valójában most éppen
szabadságon vagyok – mondta
Vivien. – Egy hétig, talán kettőig. Az
új kisegítőmre, Sue-ra bíztam addig
a boltot. Egy ideje rosszul mennek a
dolgai. A fia, Jamie börtönbe került,
ő pedig elvesztette az állását a
Coopnál – biztos vagyok benne,
hogy rendesen vigyáz a boltra.
– Apa örülni fog, hogy pihensz
egy kicsit – mondta Anna. –
Gondolom, a nyugdíjra továbbra
sem akarsz gondolni?
– Persze hogy nem – mondta
Vivien, és elutasítóan megrázta a
fejét. – Mihez kezdenék
magammal? Már olyan régóta a bolt
az egész életem, hogy azt sem
tudnám, mit csináljak nélküle. A
barátaim is ott vannak: Evie a
szomszédban, és ott az a kedves
fiatalember is, Finn. Egy-két hét
alatt újra feltöltődöm, csak erre van
szükségem. Sue addig mindenről
gondoskodik.
– Rendben, remélem, pihenésre
fordítod az időd – mondta Anna.
Úgy döntött, amint elcsitulnak a
dolgok a munkahelyén, benéz a
boltba, hogy megismerkedjen Sue-
val. Már rég nem járt a fagyizóban.
– Úgy lesz – mondta Vivien. – De
ne próbálj meg lerázni, ha meg
akarom nézni az új lakásodat. Mikor
költözöl?
Annának felragyogott az arca.
– Jövő szombaton kapom meg a
kulcsokat.
– Ez csodálatos! Jon is aznap fog
beköltözni?
 – Igen – felelte Anna –, ő is ott
lesz.
– Már alig várom, hogy láthassam
– mondta Vivien, és lehajolt, hogy
megsimogassa Hepburnt, aki a lába
mellé kuporodott a szőnyegen. –
Örülünk, hogy kicsit közelebb
költözöl hozzánk. Ugye, Hepburn?
– A kutya hanyatt feküdt, felkínálva
a hasát, hogy megsimogassák.
– Tetszeni fog neked. Van egy
kellemes ablakfülkéje is – mondta
Anna, és fölidézte a kilátást az
emeleti lakásból, a horizont
látványát és a Pier fényeit. A szél
hangjától csak még otthonosabb lett
a lakás, amely menedéket nyújtott a
természeti erőktől.
– Tökéletesnek hangzik – mondta
Vivien. – Máris megszerettem, mert
itt leszel a sarkon túl.
– Pontosan. És a két kedvenc
unokád közül most egyelőre be kell
érned velem. Nem úgy tűnik, hogy
Imogen egyhamar hazajönne.
– Nagyon élvezi az utazgatást,
nem igaz? – jegyezte meg Vivien. –
A minap kaptam tőle egy szép
képeslapot, amely egy arany
Buddhát ábrázolt. Az apádra
emlékeztet. Mindig is rá hasonlított
az a lány. Mindketten nagy
kalandorok.
 – Úgy tűnik, nagyon jól érzi
magát, rengeteg fotót készít. Nem
volt könnyű neki, amikor nem talált
munkát itthon az egyetem után.
Szerintem pont erre volt szüksége.
– Imádom a képeit, amiket küld.
Mindig is szerettem hallani az apád
kalandozásairól Indiában, Ázsiában
– akkoriban ez még ritkaságnak
számított. Azon a böhöm nagy
motorján – tette hozzá Vivien
mosolyogva. – Most pedig Imogen
szórakoztat bennünket a híreivel.
– Hogy van apa? – kérdezte
Anna. Annyira lefoglalta a
marketinges munkája a Brighton
Pavilionban és a lakásvásárlás
lebonyolítása, hogy már hetek óta
nem volt ideje meglátogatni a
szüleit.
– Ó, jól van. Ami azt illeti, épp ma
reggel telefonált. Befejezte az egyik
új szobrát – egy kócsagot. Akkor
tette a szárítókemencébe.
Megkértem, hogy készítsen egyet
nekem is a kerti tavamhoz, úgyhogy
most azon fog dolgozni.
– Helyes – mondta Anna. –
Addig sem kell aggódnunk miatta.
– Az apja mindennél jobban
szeretett a kerti műtermében
dolgozni, madarakat és más
állatokat ábrázoló agyagszobrokat
készíteni. – Most már ideje
elindulnom – tette hozzá Anna, és
megnézte az időt a telefonján. –
Még sokat kell csomagolnom
költözés előtt, és egy óra múlva Jon
is átjön.
– Szóval – kezdte Vivien, huncut
mosollyal az arcán –, engedj meg a
kíváncsi nagyanyádnak egy kérdést:
Jon lesz az igazi?
– Azt hiszem – felelte Anna, és
hirtelen rátört a szégyenlősség. –
Határozottan jó ötletnek tűnik
összeköltözni vele.
– Ezt örömmel hallom – mondta
Vivien. – Mert megérdemelsz egy
rendes embert. Erős nő vagy,
mindig is az voltál, ráadásul
tehetséges is vagy. Ezt sose feledd,
rendben?
– Nehogy elérzékenyülj itt
nekem, nagyi! – mondta nevetve
Anna. – Nem megyek én innen
sehová. Sőt, közelebb költözöm,
nem messzebb.
– Tudom, édesem – mondta
Vivien, és gyengéden megpaskolta
Anna lábát. – De attól még
emlékeztethetlek rá, hogy milyen
fontos vagy számomra, vagy nem?
 Imogen

Imogen McAvoy kissé előrébb

hajolt, hogy elvégezze az utolsó
simításokat a tetováláson.
Belemártotta a vékony ecsetet a
hennába, és összehunyorított
szemmel megrajzolta az utolsó
virágszirmot.
– Tessék! – mondta elégedetten,
és hátradőlt, hogy a kuncsaftja is
megcsodálhassa a munkát.
– Imádom – mondta a szőke
angol lány, és elfordította a vállát,
hogy a fiúja is láthassa. – Mit szólsz
hozzá? Bárcsak anyunak is
megmutathatnám, és
eljátszhatnám, hogy igazi – totál
kiborulna. – A csupasz felsőtestű,
tornagatyát viselő tinédzser fiú
elismerően bólintott, majd
belekortyolt a sörébe.
– Örülök, hogy tetszik – mondta
Imogen. Mosolyogva elvette a
kétszáz bátot, és bedugta lebarnult,
szeplős bőrét takaró türkizkék
bikinifelsője alá. Összekötötte
elefántmintás szárongját, és fölállt.
– Érezzétek jól magatokat Koh
Taón!
Ahogy a szerelmespár elsétált,
Imogen megszámolta az aznapi
keresetét, amelyből kijött kétnapi
lakbér a tengerparti kunyhójában,
valamint némi Pad Thai tészta és
egy-két sör estére. Nem rossz
egyetlen reggel. Felnézett a napra az
égen – úgy dél körül lehetett. Ha
most lesiet a tengerpartra, talán
még csatlakozhat Davy délutáni
könnyűbúvárcsapatához. Fölpattant
a biciklijére, és a part felé indult. A
parányi szigeten pár perc alatt
odaért.
– Maradt még egy hely? –
kérdezte Imogen Davyt, aki egy
ládából éppen oxigénpalackokat
rakodott a csónakjába a vakítóan
fehér homokban.
– Szerencséd van! – felelte a férfi,
és megfordult. – Ma lemondta
valaki a részvételt, úgyhogy velünk
jöhetsz, ha akarsz.
– Remek! – mondta Imogen, és
összefogta hullámos, barna haját,
amelyet már kifakított a nap, majd
beletúrt egy halom búvárruhába,
hogy keressen egyet a saját
méretében. – Roncsmerülés lesz?
– Úgy terveztük, de aztán
hallottam, hogy ma valami sokkal
érdekesebb is lesz odakint.
– Csak nem… ne ingerelj! –
mondta Imogen.
 – Semmit sem ígérhetek –
mondta a férfi, és vállat vont.
Imogen gyorsan magára húzta az
egyik kisebb búvárruhát. Még
nyirkos és sós volt a legutóbbi
használat óta. Fölkapta a táskáját,
amelyben vízálló kameráját tartotta,
és bemászott a csónakba.
– Menjünk!
Körülbelül negyedórája lehettek
kint a tengeren, amikor Davy talált
egy ideális helyet a merüléshez. A
ragyogó kék víz felszínén szikrázott
a napfény. Hat hónap után Imogen
már majdnem hozzászokott ehhez a
leírhatatlan szépséghez, de csak
majdnem. A búvárcsapat többi
tagjával együtt hátat fordított az
óceánnak, fölcsatolta az
oxigénpalackot, és segített búvár
párjának elvégezni a biztonsági
ellenőrzést.
Leült a csónak szélére, felkészült,
majd egy csobbanással lebukott a
víz alá.
A világ egy szempillantás alatt
átváltozott. Egy raj tarka bohóchal
között találta magát. Néhányan
megriadtak, míg mások óvatosan
közelebb úsztak hozzá, kíváncsian
szemlélve a víz alatti
birodalmukban megjelent
betolakodót. Imogen kieresztett
némi levegőt a mentőmellényéből,
és lassan mélyebbre merült a
ragyogó rózsaszín és narancssárga
korall felé a tengerfenéken. A szeme
sarkából észrevette, hogy Davy int
neki, hogy csatlakozzon a
csoporthoz. A halak között pedig
mintha egy kisméretű szirti cápát
pillantott volna meg. Úgy döntött,
hogy előbb készít néhány felvételt.
Elővette a kameráját, és fotózni
kezdte a még színesebb korall háttér
előtt ragyogóan fénylő élővilágot.
Ekkor elhaladt fölötte egy sötét
árnyék, árnyékot vetve a halakra és
a korallra. Imogen egy pillanatra
megdermedt. Fölpillantott, és látta,
hogy ott volt – pont fölötte a lény,
amelyet már azóta szeretett volna
látni, amióta Thaiföldre érkezve
több tucatszor a mélybe merült.
Látta, hogy Davy csoportja ideges
lett, néhányan távolabb úsztak,
mások pedig közelebb
merészkedtek a lényhez. Davy intett
nekik, hogy maradjanak a helyükön,
és figyeljenek.
A cetcápa, amely közönyösen,
lassan siklott végig a vízen, akkora
volt, mint egy furgon, mégis alig
zavarta meg a víz alatti életet
megjelenésével. Bőre foltos,
hatalmas, kerek feje átmenet nélkül
csatlakozott kagylókkal tarkított
testéhez. Imogennek eszébe jutott,
mennyire megtévesztő a „cápa”
elnevezés. Ez volt az egyik
legnyugodtabb, legbékésebb állat,
amit valaha látott. Egy raj kisebb
hal követte őt a hasa alatt,
mozgásuk tökéletes összhangban
volt a szelíd teremtményével.
Imogen mély levegőt vett,
közelebb úszott hozzá, fölemelte
kameráját a búvárszemüvege elé, és
fényképezni kezdett.
A búvárboltba visszatérve Imogen
visszaadta a felszerelést,
megköszönte Davynek, majd
fölpattant a biciklijére, miközben az
ereiben szétáradt az adrenalin. A
búvárcsoport többi tagja még
mindig izgatottan csevegett arról,
amit aznap láttak – ilyen élmény
csak egyszer adódik az életben.
Imogen végighajtott a
keréknyomos, poros úton a
távolabbi part felé, a kunyhója
irányába. Az előtte szétterülő
horizont folytonosságát egyedül egy
árva pálmafa szakította meg. A
szárazföldi világ mindig másként
festett közvetlenül a víz alatti
csodák után.
Ahogy közelebb ért a Koh Tao
legelszigeteltebb partján lévő
egyszerű fakunyhókhoz, a földes út
kivezetett a homokra. Imogen
leszállt a biciklijéről, és megállt a
hely mellett, ami már fél éve volt az
otthona.
Luca, az amerikai srác, akivel két
hónapja járt együtt, a csíkos
függőágyban feküdt, egy könyvvel a
kezében.
– Szia! – köszönt neki Imogen, és
mezítláb odalépett hozzá.
– Szervusz, szépségem! – mondta
Luca álmos hangon. – Hogy s mint?
– Jól! – felelte Imogen. Fölugrott
a verandára, és leült a függőágyra a
férfi mellé. – Sőt, remekül! – Luca
arrébb húzódott, hogy Imogen
odaférjen mellé, majd gyengéden
megcsókolta. A férfi lebarnult bőre
és keze meleg volt, akárcsak előző
éjjel, még az éjféli meztelen
fürdőzés után is.
– Prímán, mi? – kérdezte
kíváncsian.
– Fantasztikus volt a merülés ma
délután, gyönyörű képeket
készítettem. Szerintem némelyik
olyan jó lett, hogy akár ki is lehetne
állítani őket. Láttunk egy cetcápát…
– Nem rossz – mondta Luca
pajkosan mosolyogva.
Imogen elhallgatott, ahogy Luca
lerakta a könyvet, majd lassan
végigsimított a karján, ujjaival
Imogen bikinifelsője felé közeledve.
– Elképesztő volt! – folytatta
Imogen zavartan, s próbált a cápa
méltóságteljes mozdulataira
koncentrálni. Egyetlen apró
részletet sem akart soha elfelejteni.
– Azt látom – mondta Luca, és
mélyen Imogen szemébe nézett. A
kettejük közötti feszültség egyre
fokozódott a kora esti hőségben.
Luca gyengéden közelebb húzta
magához Imogent, és megcsókolta
az ajkát, ujjaival a sós és kifakult
hajzuhatagba túrt.
– Volna kedved a ma esti
telihold-partihoz? Nyolckor indul a
hajó, és van itt egy kis thai whisky,
amivel bemelegíthetünk.
– Csodásan hangzik! – mondta
Imogen.
A hófehér homokos partot
hullámok nyaldosták, ő pedig végig
fogja táncolni az éjszakát a csillagos
égbolt alatt… Amikor tavaly
októberben Koh Taóba érkezett –
gondolta Imogen –, valóban a
Paradicsomra talált rá.
 Anna

Anna McAvoy végre a kezében

tartotta a kulcsokat, amelyekre már
annyit várt.
Az ingatlanügynök kulcsai még
mindig a karikán lógtak. Anna új
otthona bejárati ajtaja előtt állt:
Brighton, Marine Parade 12. A
többévi fáradhatatlan munka és
spórolás, majd az ajánlattevés
hullámvasútja, az átverések, a
huzavona a szerződéskötés alatt
meghozta gyümölcsét.
A kulcsok csilingelve
összekoccantak Anna kezében, ő
pedig elmosolyodott. Huszonnyolc
évesen hivatalosan is
lakástulajdonos volt, sőt – Anna
visszapillantott az utca felé, ahol a
barátja autója parkolt – Jon is
beköltözik. Valaha sokat tűnődött
azon, hogy meddig kell még erre
várnia. De most itt voltak. Együtt
maradtak, dúlt a szerelem, és ez
nagy lépés kettejük számára.
Amikor közös barátaik, Jess és Ed
bemutatták őket egymásnak, Anna
még úgy vélte, jobb lesz, ha nem
sietnek el semmit. Jon éppen egy
zűrös válás kellős közepén volt, és a
kisfia még csak egyéves volt. De ezt
is együtt átvészelték, és a
bonyodalmak ellenére működött a
kapcsolatuk.
Jon még mindig telefonált,
hároméves kisfia, Alfie pedig elaludt
mögötte az ülésen. Anna odalépett a
lehúzott kocsiablakhoz.
– Jon! – suttogta. – Nem baj, ha
bemegyek? – kérdezte, és a bejárati
ajtóra mutatott.
– Nem, dehogy – felelte a férfi, és
tiszta, zöld szemét Annára emelte,
miközben letakarta a kezével a
telefont. Rákacsintott, majd
felmutatta a saját kulcsait. A ráncok
kissé kisimultak a homlokán,
amikor a nőre nézett. – Mindjárt
utánad megyek. Megszervezem a
gyerekfelügyeletet jövő hétre –
magyarázta. – A bölcsőde két napig
zárva.
Anna belesett a hátsó ablakon.
Alfie úgy aludt, mint egy kis angyal,
az arca rózsás volt, a homlokához
tapadt egy szőke tincs. Annának
ellágyult a szíve, ahogy figyelte a
kisfiú lélegzését. Az alvó gyerek
mellett két ládában voltak Jon
cuccai – az egyikben egy teniszütő
és néhány CD, a másikban pedig
gondosan összehajtogatott
pólóingek és pamutnadrágok. Volt
egy harmadik doboz is, amely Alfie
játékait és könyveit tartalmazta.
 Jonnak márkamenedzseri és
grafikusi munkája mellett kevés
szabad ideje maradt. Akár a
teniszpályán lazított, akár Alfie-t
vitte le a parkba, minden pillanatot
kihasznált.
– Vigyázz! – mondta Anna, és a
parkolóőrre mutatott, aki éppen a
Marine Parade-en közeledett
feléjük, és mindenkit megbüntetett,
aki fizetés nélkül merészelte
megcsodálni a napsütötte tengert.
– A fenébe! – mondta a férfi, a
telefonnal a fülén. – Elnézést –
mondta gyorsan. – Nem neked
szólt, Mia. Mindjárt megbüntetnek.
Visszahívlak.
Letette a telefont, és Annához
fordult.
– Menj be, édes, Alfie-val utánad
megyünk, mihelyt találtunk
parkolóhelyet. – Azzal egy gyors
csók után Jon beindította az Audi
motorját, és legördült a
járdaszegélyről.
Anna visszament a társasházhoz,
majd elővette a mobilját, és fölhívta
Vivien nagyi vezetékes telefonját.
Ma reggel már harmadszor próbálta
elérni, de megint csak az
üzenetrögzítő kapcsolt.
Anna habozott. Átugorhatna a
nagyanyjához, nincs messze – egy
csöndes, fákkal szegélyezett út
mellett lakik néhány mellékutcával
arrébb. Ám amikor az órájára
pillantott, látta, hogy Jonnal
hamarosan meg kell etetniük Alfie-
t. Vivien egy másik alkalommal is
eljöhet megnézni a lakást: a
szerződést már aláírták, az épület
pedig nem megy sehová.
Anna kinyitotta az ajtót, belépett
az előcsarnokba, és megpillantotta a
lakók postaládáit. Fölment a széles,
fényűző méretű lépcsőn, amely
követte az art deco épület vonalait.
A lépcsőt borító borvörös szőnyeg
és a rézszerelvények láttán Anna
könnyen el tudta képzelni, milyen
volt a ház, amikor még szállodaként
szolgált.
Könnyedén, kettesével szedte a
lépcsőfokokat – bár a randevúknál
nem mindig szolgált előnyére, a
száznyolcvan centis magasságnak is
megvoltak az előnyei. Fölért a
harmadik emeletre, benyitott a
tizenkettes lakásba, az új otthonába.
Izgatottan körülnézett a folyosón, és
lerakta a kézitáskáját a padlóra.
Most, hogy elvitték a bútorokat, a
szőnyeg egy kicsit piszkosabbnak
tűnt, mint az emlékeiben. De
legalább tágas és levegős, gondolta
magában, és belépett a nappaliba.
Az ablakfülkékből lélegzetelállító
volt a kilátás. Hullámok nyaldosták
a kavicsos partot, ide-oda
szaladgáltak a kutyák, Brighton Pier
fényei pedig ragyogtak. Vivien
imádni fogja. Alfie pedig mindig
izgatottan várta a találkozást
Hepburnnel.
Megérte éveken át szakadatlanul
dolgozni. Most végre saját otthona
van.
Anna megpillantotta Jont
közeledni Alfie-val az
oldalán. Kinyitotta a tolóablakot. A
hűvös levegő meglegyintette az
arcát, és megborzolta szürke
selyemblúzát.
– Isten hozott itthon! – kiáltotta.
– Gyertek fel.
Jon fölemelte a pezsgősüveget, és
ünnepélyesen szalutált vele.
– Vissza se tudnál tartani
bennünket – mondta nevetve.
Anna óvatosan becsukta az
ablakot. Már alig várta, hogy
fölszenteljék az új lakást – és
megmutathassák Alfie-nak, hogy
hol fog aludni, ha náluk tölti a
hétvégéket. Anna átszelte a
nappalit, és bekukucskált a kis
szobába a fürdőszoba mellett. Az
előző lakó dolgozószobának
használta, most üres volt. Anna
azonban már pontosan tudta, hogy
fog kinézni, miután Jonnal
berendezték. Rendeltek egy
csodálatos faágyat és egy színes,
állatos játékszekrényt, egy
ruhásszekrényt, valamint egy
függődíszt és néhány képet a falra.
Tökéletes lesz.
Anna megfordult, és benézett a
szemközti nagy hálószobába.
Izgatottan az ajkába harapott –
sokkal szebb, mint az emlékeiben. A
hatalmas ablakok a közös kertre
néztek, és rengeteg fényt engedtek
be a szobába. A gondosan
helyreállított fapadló és az eredeti,
1920-as kandalló egyedi hangulatot
adott a helyiségnek. Amint majd a
helyére kerül benne Anna
krémszínű, bolyhos szőnyege, még
otthonosabb lesz.
Holnap már a saját otthonukban
fognak Jonnal fölébredni. Nem
számít, hogy ki rakta le a foglalót.
Jon helyzete bonyolult volt, Anna
ezt megértette. Két évvel a válás
után Miával még mindig nem
sikerült eladniuk a három
hálószobás, közbülső sorházukat.
Így a férfi nem tudott hozzájárulni
az új lakás megvételéhez. Ám együtt
nézték meg Annával, és mindketten,
amint megpillantották,
beleszerettek a Marine Parade-i
lakásba. Ez a hely mindkettejüké: a
lakással kezdődik az új életük.
Anna meglátta a tükörképét a
kandalló fölötti tükörben, és
megpróbálta helyrehozni a
frizuráját, miután a tengeri szellő
összeborzolta sima, vállig érő barna
haját. Ez az egyetlen hátránya
Brightonnak – gondolta.
Meghallotta Alfie közeledő lépteit
a lépcsőn, és a kisfiú izgatott
kiáltását, ahogy fölfelé futott.
Jonnal már csak egy emeletnyire
lehetnek. Már alig várta, hogy
fölérjenek.
Rezegni kezdett a telefon a
zsebében. Elővette, és a kijelzőre
pillantott: „Anyu” hívta.
– Szia, anyu! – mondta.
– Szervusz, édesem!
– Nem fogod kitalálni, hol vagyok
– mondta Anna, és alig tudta
visszafojtani az izgatottságot a
hangjában. – Az új lakásunkban!
Jon és Alfie éppen ebben a
pillanatban rontott be a bejárati
ajtón, széles mosollyal az arcukon –
le sem tagadhatták egymást,
annyira hasonlítottak. Alfie egyik
szobából a másikba rohant,
izgatottan fedezte föl mindegyiket,
apjával szorosan a nyomában. Anna
visszament a folyosóra, és rájuk
mosolygott.
– Emlékszel, hogy említettem a
penészt? – mondta a telefonba, s
közben a fürdőszoba felé nézett. –
Úgy tűnik, megoldották.
Sokkal jobban fest, mint amikor
legutóbb láttuk. Nem is látni semmi
fekete foltot – tudod, penészt.
– Az jó! – mondta az anyja, Jan,
zavartan. – Ide hallgass, Anna!
Próbálom elérni a húgodat.
– Imogent? – kérdezte Anna. –
Miért? Mi baj? Jól van?
Jon kihallhatta a nyugtalanságot
a hangjából, mert visszafordult,
aggodalmas arckifejezése Annáét
tükrözte.
– Ő jól van – mondta Jan. – Vagy
legalábbis gondolom, csak
képtelenség elérni. – Anna
észrevette a feszültséget az anyja
hangjában.
– Akkor mi a baj?
– Attól tartok, rossz hírem van.
Vivien nagyiról van szó.
ELSŐ RÉSZ

FORDUL A
SZERENCSE
 Első fejezet

Kialudt a felirat, hogy kapcsolják

be az öveket, és Imogen kikapcsolta
a fémcsatokat, amelyek a repülőgép
üléséhez szorították. Hátradőlt,
hátradöntötte az üléstámlát, és
kinézett a keskeny ablakon át a
bolyhos felhőkre Bangkok fölött:
alattuk vastag szmogréteg takarta a
várost. Még néhány légkondicionált
perc, és elhagyják Thaiföld légterét,
eltávolodnak a szigettől.
Harminchat óra, valamint egy
hosszú hajó- és buszos út telt el
azóta, amióta Imogen legutóbb
beszélt Annával, a
nővérével. Szemhunyásnyit sem
aludt, csak a zötyögő busz
ablakának dőlve szendergett pár
percet, mialatt iPodja elnyomta a
csirkék kotkodácsolását.
Imogen felidézte nővére ismerős
arcát a sziget főutcájában lévő
internetkávézóban folytatott rossz
minőségű Skype-beszélgetésből.
– Vivien nagyiról van szó –
mondta Anna. Barna szeme és dús,
barna haja pixelekre hullt szét,
ahogy megmozdult. – Imo, meghalt.
– A szavak, képtelenül, még mindig
Imogen fejében visszhangzottak.
 A nagyanyja halálának a részletei
sem segítettek – szívrohamot
kapott, a betegségét mindenki elől
titkolta, csak az orvosával beszélt
róla. De akkor is érthetetlen volt az
egész. Vivien nagyinak nem kellett
volna meghalnia, legalábbis még
nem. Amint befejezte a beszélgetést
Annával, Imogen megvette a
repülőjegyet haza.
Az utaskísérő az italos kocsival
közeledett, Imogen megállította.
– Kaphatnék egy vodka-tonikot,
kérem?
Belegondolt, hogy mi várja
otthon. Otthon – Angliában,
márciusban. De ez már egy másik
otthon lesz, a nagyanyja nélkül, akit
a legjobban szeretett. Még
elbúcsúzni sem tudott tőle.
– Tudja mit? – mondta az
utaskísérőnek. – Legyen inkább egy
dupla.
Imogen elvette az italt, és
belekortyolt. Az alkohol lassan
elálmosította. A film, amit nézett,
elhomályosult, lecsukódtak a pillái.
Álmában a nagyanyja hátsó
kertjében voltak Annával, és a lengő
labdával játszottak, hogy ki tudja
messzebbre lendíteni, míg
nagyanyjuk a pontszámokat
figyelte. Vivien az oldalvonalnál
drukkolt, egy asztal mellett,
amelyen házi készítésű limonádé és
palacsinta volt. Hosszú, virágmintás
ruha volt rajta szalmakalappal,
elegáns, magas sarkú szandállal,
amilyet mindig hordott. Mintha
mindig, arra számított volna, hogy
bármikor meghívhatják egy fényűző
partira. Tussal kihangsúlyozott kék
szeme csillogott. Imogen szerint
mindig úgy festett, mint egy
filmcsillag a negyvenes évekből.
Amikor Imogen fölriadt, még
mindig érezte nagyanyja illatát –
kedvenc mandulásmézes
fürdőolaját, alatta pedig egy
otthonosabb illatot, a sütés illatait,
amelyek beszívódtak a ruháiba.
Imogen kikapcsolta a képernyőt.
Megpróbált a reptérről beszerzett
magazinra koncentrálni. A
nagyestélyi ruhák képei azonban
összemosódtak.
Szerette volna, ha valami – bármi
– elnyomná a nagyanyja elvesztése
fölött érzett fájdalmat. A szigeten
még különös álomnak tűnt az egész,
de most, úton hazafelé, Angliába,
már fájdalmasan valóságossá vált.
Nem akart sírva fakadni itt a gépen,
mindenki szeme láttára, mégis
kitöréssel fenyegették a könnyei.
Hogy elvonja saját figyelmét,
behunyta a szemét, és felidézte azt
az éjszakát, amikor eljött a szigetről.
– Ugye vissza fogsz jönni? –
kérdezte Luca, és közelebb húzta
magához a sötét vízben. Fényes,
szentjánosbogarakra emlékeztető,
foszforeszkáló pöttyök ragyogtak
körülöttük a tengerben.
Luca lebarnult, borostás arcát és
sötét, vizes haját megvilágította a
holdfény. Komodón töltötték az
estét, egy tengerparti bárban, ahol
élőzene szólt, majd, miután Imogen
elmagyarázta, hogy el kell mennie,
otthagyták a többieket, és lejöttek a
partra, csak ők ketten.
– Hát persze hogy visszajövök –
mondta Imogen nevetve, és ismét
megcsókolta a férfit.
Kötelességből utazik, nem
szórakozásból. Már Thaiföld az új
otthona, és a víz alatti fotók fele már
elkészült a projekthez. Ráadásul, ha
választania kellene a hajladozó
pálmafák, a tengerparti napok,
Lucával töltött éjszakák és Anglia
esős napjai és halrudacskái között,
nem is lenne kérdés, hogy mit
választana.
– Ígérd meg! – mondta Luca
erőltetett mosollyal. – Te is olyan
leszel, mint a többi lány, nem igaz?
Aki kap otthon egy ajánlatot, amit
nem lehet visszautasítani, és
otthagyja a magamfajta tengerparti
csavargót, epekedve, megtört
szívvel. Láttam már ilyet. Csak
remélem, hogy én nem vagyok
olyan hülye, hogy ugyanígy
végezzem… – A férfi Imogenre
nézett, szokatlan szégyenlősséggel
és bizonytalansággal a szemeiben.
– Ó, emiatt nem kell aggódnod! –
mondta Imogen. – Csak két hétre
megyek. Ott kell lennem a
temetésen, aztán elidőzök egy kicsit
apuval és a családommal. Utána
pedig egyenesen visszarepülök
Bangkokba. Ebben semmi sem
akadályozhat meg! – A férfihoz
hajolt egy sós vizes csókért.
– Fogd ezt! – mondta Luca,
ahogy elhúzódott tőle. Levette a
cápafogas nyakláncát. – Vedd föl! –
kérte Imogent, és félresimította a
lány hullámos, vállig érő haját, hogy
a nyakába akaszthassa a bőrpántot.
– Aztán hozd vissza!
Imogen elmosolyodott.
Végigsimította kezével a sima
medált.
– Arra mérget vehetsz.
Most ismét megérintette a bőr
nyakláncot a nyaka körül, és Lucára
gondolt. Hiányzott a férfi meleg
bőrének érintése. Két hét nélküle
szinte örökkévalóságnak tűnt.
Jó lesz viszontlátni Annát és a
szüleiket – legalábbis, az apjukat –,
a hazatérés gondolatától mégis
kirázta Imogent a hideg. Legutóbb,
amikor otthon járt, éppen frissen
diplomázott Bournemouthban
fényképészetből. Miután nyolcvan
helyre is jelentkezett állásért, és
egyetlen interjúra sem hívták el, és
huszonkét évesen otthon lakott a
szüleivel, az anyja pedig
folyamatosan felügyelte az
álláskeresést, rádöbbent, hogy el
kell jönnie otthonról.
Két hónappal később sikerült
munkát szereznie egy
bárban. Minden hónapban félretett
egy kis pénzt, miközben arról
álmodott, hogy egy nap végre
kiszabadul Lewesből, az anyja
folyamatos követelődzései és
faggatózása elől. Amint a
barátnőjével, Lucyvel összeszedtek
annyi pénzt, hogy Ázsiába
repülhessenek, megpattantak, és
noha Lucy hat hónappal később
hazament, Imogen többé vissza se
nézett. Hamarosan új barátokra tett
szert a szigeten, köztük Santianára,
egy kolumbiai lányra, aki
ugyanolyan szenvedélyes
merülőbúvár volt, mint ő maga.
 Ázsia nagyon távolinak tűnt attól
a helytől, amerre most tart, Lewes
parányi városába, ahol felnőtt.
– Csirkét vagy tésztát? – kérdezte
az utaskísérő mogorván, és beletúrt
a fémkocsi tartalmába.
Imogennek eszébe jutott az
illatos, thaiföldi zöld curry és rizs,
amit indulás előtt evett. Az ízletes
kókuszos lassi, amit az út menti
standnál kortyolgatott, amíg
feltankolt a busz.
Lehajtotta a kis asztalkát.
– Tésztát kérek – mondta, és
elvette az alufóliás tálcát.
Imogen kinyitotta hátizsákját
szülei házának a vendégszobájában,
és egy kis homok szóródott ki belőle
a kézzel varrt ágytakaróra.
Lesöpörte, és belehasított a
fájdalom a szívébe, ahogy
megérintette a szeretettel készített
négyzeteket. Fölpillantott a
nővérére. Anna törte meg a
melankolikus csöndet.
– Minden rá emlékeztet, nem
igaz?
– Még mindig nem tudom
elhinni! – mondta Imogen. – Ha
csak belegondolok, hogy amikor
elmegyünk Brightonba, ő nem lesz
ott. A fagylaltozó, nélküle…
 Anna átnyújtott Imogennek egy
bögre teát a tölgyfa asztalkáról, és
együtt érzőn megfogta húga karját.
Ő maga is kisírta a szemét, az orra
pedig már rózsaszín volt a sok
orrfújástól.
– Szörnyen érzem magam. Egy
egész évig nem láttam őt, Anna.
Odakint sirályok jajongtak,
emlékeztetve őket arra, hogy Lewes
déli partjánál vannak, a szüleik
kétemeletes, tizennyolcadik századi
vidéki házában.
– Ezért ne vádold magad! –
mondta Anna. – Imádta a
képeslapjaidat és a
telefonhívásaidat – mindig feldobta
a napját, ha hallhatott felőled.
Imogennek elszorult a torka.
– Szörnyen fáradt lehetsz –
jegyezte meg Anna.
– Hosszú volt az út, zúg a fejem –
felelte Imogen, és belekortyolt a
vigasztalóan meleg italba. – Milyen
volt a nagyi, amikor utoljára láttad?
Anna leült az ágy szélére, és az
ölébe vett egy párnát.
– Épp egy hete jártam nála –
mondta. – Jól festett, sőt, remekül.
Nem akart étteremben ebédelni, azt
mondta, inkább otthon maradna, de
ez nem tűnt szokatlannak.
Sejthettem volna, hogy valami nem
stimmel.
– Mindig olyan fiatalnak tűnt –
mondta Imogen. – Tudod, más
nagymamákhoz képest. Biztos
voltam benne, hogy még lesz
néhány évünk együtt.
– Én is – mondta Anna. – Ez nem
igazság! Apa teljesen összetört,
gondolhatod.
– Szegény apa – mondta Imogen
az ajkát harapdálva. Odalent
megölelték egymást, és noha alig
váltottak egymással néhány szót,
látta a gyászt az apja arcán.
– Csütörtökön lesz a hamvasztás,
anyu mondta, ugye?
Imogen bólintott.
– Igen. Kölcsönadnál majd
valami ruhát? – kérdezte. – Még
sose jártam temetésen. Nem
hiszem, hogy a zsákomban lévő
ruhák az alkalomhoz illőek
lennének.
– Hát persze! – mondta Anna, és
melegen elmosolyodott, majd
fölkelt az ágyról. – Figyelj, anyu azt
mondta, hogy húsz perc múlva kész
a vacsora. Zuhanyozz le, és majd
lent találkozunk!
– Oké! – mondta Imogen, és
fölvett egy gondosan
összehajtogatott törülközőt az ágy
végéből. A szoba, amely valaha az ő
szobája volt, most idegennek tűnt.
Úgy nézett ki, mint egy takaros
panzió szobája, a poszterei helyén
bekeretezett virágképek függtek.
– Jó, hogy itthon vagy! – mondta
Anna, és gyengéden átölelte húgát.
– Bárcsak ne ezért kellett volna
hazajönnöd, de azért örülök, hogy
itt vagy!
– Én is – mondta Imogen, nővére
ismerős ölelésébe zárva.
Lezuhanyozott, törülközőt csavart
nedves haja köré, és fölkapta az első
tiszta ruhát, amit talált. Odalent, a
konyhaajtón keresztül látta Annát
cseverészni és vacsorát készíteni az
anyjukkal. Halkan elsétált
mellettük, és belépett az ebédlőbe.
A szoba semmit sem változott. A
kandallópárkányon fényképek
sorakoztak, az asztalon pedig friss
virág illatozott. Ez volt az előkelő
étkező, máskor csak akkor
használták, ha vendégük jött.
Imogen apja, Tom az asztalnál
ült, fejét a kezébe temette. Nagy,
erős kezei voltak. Elbírták Imogent
és Annát gyerekkorukban,
fölemelték őket a hintára vagy
széles vállaira. Most azonban az
apja törékenynek tűnt, mintha a
leggyengébb fuvallat is el tudná
fújni. Imogen odalépett hozzá, és
megfogta a kezét.
– Jól vagy, apa? – kérdezte
halkan.
– Persze, édesem – felelte az apja
fojtott hangon. – És te… –
halványkék szeme szinte
könyörgött, hogy tereljék el a szót –,
élvezed az utazgatást?
– Igen – mondta Imogen. –
Csodálatos odaát.
– Emlékszem, milyen volt –
mondta az apja lassan. A
megszokott lelkesedés, amivel a
hippi napjairól mesélt, hiányzott a
hangjából. – A hatvanas években,
csak a motorommal meg a széllel a
hajamban… akkor persze még volt
hajam. Bejártam Vietnamot és
Laoszt. Akkoriban még minden más
volt…
Elhallgatott, és a fehér
asztalterítőre bámult.
– Apa – mondta Imogen
gyengéden. – Tudod, hogy
nyugodtan lehetsz szomorú. Mind
azok vagyunk.
– Az a helyzet – mondta a férfi,
anélkül hogy fölpillantott volna –,
hogy tudtuk, hogy erre is sor kerül.
Egy nap. Persze hogy tudtuk – és
apa esetében ez nem is volt akkora
sokk, neki rengeteg nyavalyája volt.
De nem hittem, hogy anyával is
ilyen hamar megtörténik.
Borzalmas.
Imogen alig tudta elviselni az apja
szavai mögött megbúvó fájdalmat.
Máskor kinyitna egy üveg bort, és
lelkesen mesélne neki és Annának a
legújabb szobráról, amit a kerti
műteremben készített. Ma azonban
önmaga hamuszínű kísértete volt.
– Csodálatos asszony volt! –
mondta Imogen, és megszorította
apja karját. – Mindannyiunknak
hiányozni fog.
– Az apró dolgok fognak igazán
hiányozni – mondta Tom. – Még
azok is, amik annak idején
megőrjítettek. Ahogy fölhívott
vacsora közben, hogy izgatottan
elmesélje, mi történt a kedvenc
sorozatában.
– Vagy ahogy mindig kiszedegette
a lila szaloncukrokat karácsonykor a
többi közül, majd úgy tett, mintha
nem is lettek volna köztük? –
kérdezte Imogen.
– Úgy van – nevetett föl Tom. –
És persze mindig hozott magával
valakit karácsonyra, nem igaz? Egy
kóbor lelket, akit akkor láttunk
először, és akinek nem volt hová
mennie.
 – Minden egyes alkalommal –
mondta Imogen. – Szegény anyu,
sose tudta, hány emberre kell
pulykát vennie.
– Mindig ezt csinálta – mondta
Tom. – Már akkor is, amikor apa
még élt. De ő se bánta, annyira
megszokták egymást, és apa mindig
azt mondta, hogy sose vágott volna
bele a boltba, ha nem élvezné
mások társaságát.
Imogen megértően mosolygott.
– De azért anya sem volt tökéletes
– folytatta Tom. – De tudod mit?
Annál szerethetőbb volt.
– Imogen, hát itt vagy! –
szakította félbe őket Jan. – Nem
hallottalak lejönni. – Imogennek
hirtelen feltűnt, hogy az anyja
milyen helytelenítően méri végig
törülköző-turbánját, bő, kézzel
festett nadrágját és laza pólóját. –
Nem szárítod meg a hajad, édesem?
Imogen vállat vont, és egy kicsit
ismét tinédzsernek érezte magát.
– Gondoltam, ma idebent
vacsorázhatnánk – mondta Jan, és
Imogen kezébe nyomott néhány
edényalátétet. – Mivel különleges
alkalom, hogy együtt a család
idehaza. Finom marharagut főztem
zsályás galuskával, a nővéred pedig
készített egy kis karamellflant.
 – Igazán nem kellett volna
fáradnotok – mondta Imogen, és az
apjára pillantott, akinek fátyolos
volt a tekintete.
– Szerintem mindnyájunkra ráfér
egy finom vacsora – mondta Jan.
Imogen a nyelvébe harapott. Az
anyja mindenre az evést tartotta
megoldásnak. Amikor Jan
visszament a konyhába, Imogen
megfogta az asztal alatt az apja
kezét, ő pedig nagyon gyengéden
megszorította.
Egy pillanattal később Jan
visszatért egy halom tányérral és
szalvétával, Anna pedig, kesztyűs
kezében a raguval, követte.
– Vigyázzatok, meleg! – mondta
Jan mosolyogva, és kirakta a
tányérokat a gyékényekre, egy
alátétet pedig üresen hagyott a
ragunak.
Anna és az anyjuk is asztalhoz ült.
– Egyetek! – mondta Jan
vidáman. – Mielőtt kihűl.
Falatozni kezdtek, és néma csönd
lett a szobában.
– Na és ezúttal itthon maradsz,
Imogen? – kérdezte az anyjuk. –
Azt mondják, lassan kezd beindulni
az üzlet errefelé – már látszanak a
jelei. Körbekérdezhetek, vagy
szerezhetünk neked valami
adminisztrátori munkát az
ügynökségen.
Imogen a villájával piszkálta a
vacsoráját, és félbevágta az egyik
galuskát. Elképzelte, amint együtt
dolgozik az anyjával, a
píárügynökségen, amit az anyjuk
akkor alapított, amikor a lányai már
iskolába jártak. Ennél nagyobb
mindennapi gyötrelmet el sem
tudott volna képzelni.
– Csak a temetésre jöttem haza,
anyu. Két hét múlva visszamegyek
Thaiföldre.
Jan fölsóhajtott. Aztán egy
pillanattal később témát váltott.
– Van ott valakid? – kérdezte, és
reménykedőn fölvonta a
szemöldökét.
– Anyu… – kezdte Anna, hogy
megóvja húgát a folyamatos
faggatózástól. – Muszáj…
– Csak kérdeztem –
mentegetőzött Jan.
– Semmi baj! – mondta Imogen.
Anna meglepetten nézett a húgára.
Ez új taktika volt, de Imogen ezúttal
úgy gondolta, hogy őszinteséggel
talán elhallgattathatja anyját. –
Megismerkedtem valakivel a
szigeten, de még nagyon korai a
kapcsolat. Majd meglátjuk, hogy
alakulnak a dolgok, ha
visszamentem.
Jan fölvonta a szemöldökét, és
biccentett a férjének, aki az ételre
koncentrált, és semmibe meredő
tekintettel, lassan rágott.
– Hallod ezt, Tom? – kérdezte. –
Imogen megismerkedett valakivel.
– Nem komoly a dolog – mondta
Imogen, és hirtelen megbánta, hogy
őszinte volt.
– Jaj, azt sosem tudhatod! –
mondta Jan. – Én is ezt hittem
apátokról, amikor először betért a
pékségbe.
A testvérek összenéztek az
ismerős történet hallatán.
– Csak tizennyolc voltam, az volt
az első munkám itt Lewesban – és
még sosem találkoztam olyan
férfival, aki motorral járt. De az
apátok ott állt előttem, lebarnulva,
jóképűen, épp az egyik útjáról tért
vissza, én pedig nem tudtam
ellenállni neki.
– Hiába voltak olyan rosszak az
utak Ázsiában – szólalt meg Tom. –
A legnehezebb az volt, amikor
randira hívtam anyátokat.
– Életem legjobb döntése volt,
hogy igent mondtam – mondta Jan
szomorkás mosollyal. – Különben
most nem lennétek itt nekem.
Úgyhogy Imogen, miért nem hívod
el ide azt a fiút?
– Egyelőre egyikünk sem akar
Angliában élni – mondta Imogen,
és lelkileg felkészült az anyja sértett
arckifejezésére, ami persze nem
váratott magára.
– Úgy értem, a fotóprojektem
kellős közepén tartok. Nagyon jól
alakul, és most csak ezzel akarok
foglalkozni.
– Hiába, az apja lánya – folytatta
Jan. – Ezek a kreatív ábrándok –
persze dicséretesek. De légy óvatos,
Imogen, nehogy egy műteremnyi
eladatlan szobor közt végezd te is. –
Jan örömtelenül fölnevetett, Tom
szemében pedig egyre mélyült a
bánat.
– Úgy értem, komolyan, fontos a
jövőre gondolni. Most sokkal
inkább, mint valaha. Az ügynökség
nélkül nem hinném, hogy most
lenne bármink is.
– Muszáj most erről beszélnünk,
anyu? – kérdezte Anna halkan. –
Nagyi temetése előtt szerintem más
dolgok járnak az eszünkben.
– Na igen – mondta Jan ezúttal
halkabban, és visszafordult az
ebédjéhez. – És persze, mivel
holnap érkezik Martin bácsi és
Françoise néni, még sok teendőnk
lesz.
– Segítünk előkészíteni a
szobájukat – ajánlotta föl Anna –,
ha emiatt aggódsz.
– Ó, nem csak erről van szó –
fontoskodott Jan. – Rengeteg ételre
lesz szükségünk. Nemcsak a torra,
hanem arra az időre, amíg nálunk
lesznek. Tudjátok, milyen a
nagynénétek, nagyon kényes ízlése
van.
– Erre semmi szükség, Jan –
mondta Tom. – Komolyan.
– Azért szép dolog a figyelmesség.
Ami pedig a bátyádat illeti… nos, ő
sem járt itt már évek óta, nem?
– Nem, de Martin… Testvérek
közt az ilyesmi nem számít, nem
igaz? Hiába nem találkozunk olyan
gyakran, azért közel állunk
egymáshoz.
 Második fejezet

– Mrs. Vivien McAvoy

végrendelete – olvasta fel az
ügyvéd.
Az irodában mindenki
elhallgatott és figyelt, érezhető volt
a feszültség a levegőben. A
középkorú, szénfekete öltönyt viselő
ügyvéd egy antik tölgyfa asztal
mögött ült, Anna és Imogen
nagyanyjának a végrendeletével a
kezében.
Az elmúlt két napban
folyamatosan együtt volt a család,
ám itt, a brightoni ügyvédi iroda
második emeleti szobájában
összezsúfolva mégis eltávolodtak
egymástól.
Előző nap nyugodtan zajlott le a
temetés. A krematórium zsúfolásig
megtelt Vivien gyászoló barátaival
és régi vendégeivel, és végül néhány
embert el kellett küldeniük. A
szertartás végén egy kisfiú Tom
kezébe nyomott egy
részvétnyilvánító lapot, egy fagylalt
csillámokkal telehintett rajzával.
– Kedves néni volt – mondta,
majd visszament az anyjához.
Utána a család néhány közeli
baráttal visszatért Tom és Jan
vidéki házába Lewesban, hogy
elfogyasszák a szendvicseket és
italokat. Ahogy történeteket
meséltek, és emlékeket idéztek fel a
nagyanyjáról, Annának sikerült
feldolgozni a veszteségét, de azt
észrevette, hogy az apja semmiben
sem vett részt, elhúzódott a
társaságtól, és a délután folyamán
kiment a műtermébe.
Anna a mai végrendelet-
felnyitáshoz fekete blézert és szűk
nadrágot viselt bronz ékszerekkel,
hosszú fekete haját pedig összefonta
hátul. Hozzáértőnek és higgadtnak
látszott, pedig egyáltalán nem
érezte magát annak. Félresöpörte a
bánatát, és elővett egy
jegyzetfüzetet és egy tollat, hogy
jegyzeteljen.
Az apja, a fémkeretes
szemüvegben, amit alig viselt,
egyenesen maga elé bámult, üres és
kifejezéstelen tekintettel, az anyja
pedig a kézitáskájában kotorászott.
Imogen elrévedve nézte a
könyvespolcot, és a hajával babrált.
Martin bácsi és a felesége, Françoise
is a szobában volt, merev és egyenes
tartással ültek.
„Ó, az ég szerelmére, emberek.
Engedjétek már el magatokat egy
kicsit!” Anna elmosolyodott, ahogy
elképzelte, mit mondana a
nagyanyja, ha most látná őket.
Ami történt, megtörtént. Ezen
már semmi sem változtat –
gondolta magában Anna.
Nyilvánvalóan semmi értelme egy
kis vagyoni osztozkodás miatt
izgulni. Ez is csak az eljárás
része. Aznap reggel az apja
ragaszkodott hozzá, hogy ő nem
akar jönni, hogy nem érdeklik az
anyja dolgai, neki a társasága
hiányzik, Annának azonban végül
sikerült meggyőznie, hogy fontos a
jelenléte.
– Mrs. McAvoy egy dolgot
különösen kihangsúlyozott –
mondta az ügyvéd, és felmutatta az
iratokat, hogy lássák, hogy ügyfele
végakarata meghaladott egy A4-es
oldalt. Françoise előrehajolt, és
feszülten figyelt.
– Méghozzá a… nos, a kutyája,
Hepburn sorsát.
Anna elnyomott egy meglepett
kacajt, ahogy felidézte nagyanyja
imádott tacskóját. Tudhatta volna –
jellemző volt Vivienre –, hogy
Hepburn állt a listája élén.
Elválaszthatatlanok voltak. A kutya
a végsőkig hűségesen kitartott
Vivien mellett; a mentősök szerint
az ugatására figyeltek fel a
szomszédok. Jelenleg a szülei
házában szunyókált egy szófán.
Az ügyvéd folytatta.
– Mrs. McAvoy azt kéri, hogy az
unokája, Anna gondoskodjon
Hepburnről, hogy… – az ügyvéd a
papírra pillantott –, hogy továbbra
is kedvenc tengerparti helyein
sétálhasson, és megkapja a
szalonnás jutalomfalatokat a hove-i
Dogs ’N’ Cóból.
Anna egyetértően bólintott,
látszólag nyugodtan, noha már
pánikba esett, hogy hogyan lesz
képes gondoskodni egy kutyáról.
Vajon megengedi a főnöke, hogy
bevigye magával a munkahelyére?
Szereti egyáltalán Jon a kutyákat?
Legalább Alfie boldog lesz,
gondolta, amikor eszébe jutott,
hogy a dundi kisgyerek hogy
átölelte a tacskót, amikor először
meglátta. Hepburn legalább ezen a
fronton nagy sikert fog aratni.
– Következnek az ingatlanok –
folytatta az ügyvéd, és szemmel
láthatóan megkönnyebbült, hogy
komolyabb dolgokról esik szó. –
Mrs. McAvoy otthona Hove-ban,
egy ötszobás ház.
Az egész család jól ismerte azt a
házat, különösen Tom és Martin,
akik ott nőttek föl. Viktória korabeli
sorház volt egy csöndes
lakóövezetben, tágas, magas
szobákkal és egy hatalmas kerttel,
tóval a közepén, és mindannyiukat
emlékek kötötték ahhoz a helyhez.
Mindig zsivaj és élet töltötte meg a
házat.
Vivien már évek óta mondogatta,
hogy kisebb, praktikusabb helyre
fog költözni. Anna azonban sejtette,
hogy nehezen tudta volna elhagyni
az otthonát, amelyet oly sok éven át
osztott meg férjével, Stanley-vel.
– Egyenlő részben osztozik rajta a
két gyermek, Tom és Martin.
A fivérek barátságosan
biccentettek egymás felé.
Az ügyvéd följebb tolta
olvasószemüvegét az orrán, és
visszafordult az iratokhoz.
– Ami a másik fontos birtokot
illeti…
Mind tudták, mi következik.
Françoise manikűrözött kezét a
nyakláncához emelte, és a finom,
krémszínű gyöngyökkel babrált.
Anna az ajkába harapott. Amíg az
ügyvéd az iratokat lapozgatta,
felidézte a reggeli közben lezajlott
beszélgetést a családi házban.
– Nos, a bolt elhelyezkedése nem
rossz – mondta Françoise, és töltött
magának egy csésze erős kávét a
kannából. Az étel a tányérján
érintetlen maradt. – Szerintem
vannak benne lehetőségek.
Remélem, Vivien alaposan
átgondolta, hogy ki tudja a
legjobban értékelni. – Lehetetlenség
volt nem észrevenni a hangjában
rejlő ambíciót.
– Igen – mondta Tom
ábrándozva. – Hát, nem is tudom,
mihez kezdenék vele – tette hozzá,
és belemártott egy katonát a lágy
tojásba, majd a levegőben tartotta.
– Én aligha konyítok az üzlethez, és
manapság teljesen lefoglal a
szobrászat. És anyu tudja, hogy Jan
is milyen elfoglalt az ügynökségen.
– A tojásos kenyérdarabkát a
tányérja szélére tette, mintha
elment volna az étvágya. – Úgy
értem, anyu tudta.
– Mi meg persze odaát vagyunk
Párizsban… – mondta Martin,
miközben megvajazta a pirítósát.
– Az nem probléma – mondta
Françoise, vérvörös szájához emelve
a kávéscsészét. – Tudod jól, Martin,
hogy már jó ideje vágyom egy kis,
hogy is mondjátok… egy kis
projektre. Talán éppen ez lesz az.
Úgy értem, természetesen, majd
meglátjuk, hogyan döntött Vivien…,
de remélhetőleg ebben az ügyben
sokkal gyakorlatiasabb volt, mint
ahogy a boltot vezette.
Françoise Anna szüleinek
otthonos, hagyományos angol
konyhája felé pillantott.
– Már rég eszembe jutott a
látogatásaink kapcsán, hogy a déli
partra igazán ráférne egy kis
kifinomultság. Egy étterem, francia
eleganciával kialakítva. Talán el
tudnám indítani.
Imogen Annára pillantott, és
diszkréten fölvonta a szemöldökét.
Nagyanyjuk, aki a maga módján
elegáns volt, de egész életében
rajongott a házi kosztért és a hétvégi
sült krumplis halért, soha nem tette
be a lábát egy puccos étterembe.
Most, az ügyvédi irodában,
Imogen ismét a nővérére pillantott,
ahogy feszülten várták a híreket.
– Tehát – folytatta az ügyvéd. –
Következik Mrs. McAvoy boltja, az
üzlethelyiség a hove-i Granville
árkádsoron, amely jelenleg
fagylaltozóként üzemel.
Anna próbálta nem a szívére
venni az érzéketlen leírást, az
ügyvéd végül is csak a munkáját
végezte. Ám a Sunset 99s, Vivien
nagyi tengerparti boltja nem csupán
egy „fagylaltozóként üzemelő
üzlethelyiség”. Ennél sokkal több
volt! Az ötvenes évek óta, Tom és
Martin kisfiúkorában a bolt Vivien
álmát és megélhetését jelentette –
egy vállalkozást, amelybe férjével,
Stanleyvel vágtak bele, s amelyet
Stanley halála után még oly sokáig
tovább vitt.
Most pedig, ebben a lehetetlenül
hosszúnak tűnő néma csöndben az
ügyvéd irodájában, mindjárt
kiderül, hogy hogyan alakulnak
tovább a dolgok.
– Mrs. McAvoy úgy rendelkezett,
hogy a fagylaltozó üzlethelyisége…
Mindenki hallgatott. Anna azt
kívánta, bár folytatná végre az
ügyvéd. Elviselhetetlenné vált a
feszültség.
– …az unokái, Anna és Imogen
McAvoy között legyen egyenlően
elosztva. A kezdeti költségek
fedezésére is hagyott egy kis
összeget.
– Krisztusom! – mondta Imogen.
Kiegyenesedett, tiszta szeme tágra
nyílt. – Úgy értem – a szája elé
kapta a kezét, és megrázta a fejét –,
elnézést, de a Krisztusát, komolyan,
Anna! – mondta Imogen, és a
nővére felé fordult. – Mi az ördögöt
gondolt, hogy mihez kezdünk azzal
a bolttal?
 Anna lassan próbálta
megemészteni az információt. Meg
volt róla győződve, hogy
korlátozottak a lehetőségek, és a
bolt vagy az apjáé, vagy a
nagybátyjáé lesz. Erre egyáltalán
nem számított. Hepburnről
gondoskodni egy dolog – de átvenni
Vivien vállalkozását? Az egészen
más.
– Hagyott maguknak itt egy
üzenetet… – mondta az ügyvéd, és
visszafordult egy, az iratköteghez
csatolt rózsaszín
laphoz. Megköszörülte a torkát, és
fölolvasta: – Azt írja: „Tudom, hogy
nem haladtam a korral, de ti ketten
tökéletesek vagytok arra, hogy
korszerűsítsétek a boltot. Íme, a
tiétek. A családi vállalkozásunk.
Hadd legyek büszke rátok.”
– Ezt a fényképalbumot is
magukra hagyta – folytatta az
ügyvéd, és átnyújtott Annának egy
nehéz, dombornyomásos, fekete
könyvet. – A bolt ügyében majd
megbeszéljük, hogy mikor
találkozzunk, hogy aláírják a
papírokat, és átvegyék a kulcsokat.
Anna kábán átvette az albumot.
Érezte, hogy eluralkodik rajta a
pánik. Imogen arckifejezéséből
ítélve ezzel nem volt egyedül.
 A megbeszélés után Vivien
házába mentek, és letelepedtek a
nappaliban. Anna végignézett a
nagyapja óráján, a perzsaszőnyegen,
a fekete-fehér fényképeken.
Ugyanitt ültek másfél hete a
nagyanyjával, ezúttal azonban
Vivien csupán egy elsuttogott
jelenlét volt.
Jan kötelességtudóan kitöltötte a
teát Vivien kedvenc boglárkás
kannájából, Anna pedig szétosztotta
a gőzölgő csészéket, mindegyik
alátéten egy-egy saját készítésű
gyömbéres süteménnyel.
– Ezt nevezem meglepetésnek! –
mondta Tom, amikor hátradőlt
anyja sötétzöld karosszékében a
kandalló mellett.
– Nem lesz könnyű dolgotok,
lányok – mondta Françoise, és az
unokahúgaira pillantott. Az
ablakfülke mellett állt, a csészével
és az alátéttel a kezében,
összeszorított szájjal. – Komolyan
jobb lenne, ha eladnátok.
Martin bácsi elfordította a fejét,
és kedves hangon hozzátette:
– Természetesen hacsak nem
akarjátok ti magatok vezetni a
boltot. Imogen?
– Ne rám nézzetek! – mondta
Imogen, süteménnyel a szájában, és
határozottan megrázta a fejét. – Én
tíz nap múlva visszamegyek a
tengerhez.
– Na és te, Anna? – kérdezte
Martin. – Gondolom, számításba
kell venned az új lakásodat is. Most
van rendszeres bevételed, de ha
átveszed a boltot, már nem így lesz.
Anna elkevert egy kanál cukrot a
teájában, és udvariasan bólintott.
Nemrég léptették elő a Brighton
Pavilion marketingigazgatójává, és
végre rendes, biztos jövedelme volt.
Pontosan tudta, hogy a művészeti
szektort ért megszorítások ellenére
ő még a szerencsés kevesek közé
tartozott.
Mégis, az eseménydús hét év után
és az idejét egyre jobban lefoglaló
üzleti megbeszélések és e-
mailezések után… talán valóban
eljött az ideje a változásnak. Alig
mert belegondolni, de mindig is
arra vágyott, hogy a
gasztronómiával foglalkozhasson,
amit már kiskora óta
szenvedélyesen szeretett.
– Martinnak természetesen igaza
van – mondta Jan Annát figyelve, és
visszarántotta lányát a jelenbe. –
Úgy értem, ez nem valami
biztonságos, nem igaz, drágám? A
bolt vezetése.
 Különösen most nem. – Tom a
felesége mellett ülve lassan és
szótlanul kortyolta a teáját.
– És szerintem mind tudjuk, hogy
a nagyanyád már hosszú ideje
elhanyagolta a boltot.
Anna felidézte a legutóbbi
alkalmat, amikor ellátogatott a
Sunset 99s-ba. Anyjának igaza volt.
Nem egy olyan imádni való
cukrászda, amilyenre ő vágyott…
Ütött-kopott és elhanyagolt, arról
nem is beszélve, hogy nagyon kevés
a kuncsaftja. Tapasztalat nélkül
aligha boldogulna vele egyedül.
– Hozok egy pohár vizet –
mondta Anna, és kislisszolt a
konyhába. Imogen követte, és
elkapta a könyökét.
– Hé! – mondta Imogen. – Nem
csoda, hogy el akartál menekülni.
Ne hagyd, hogy dirigáljanak,
nővérkém. Te mit gondolsz,
komolyan?
– Az igazat megvallva fogalmam
sincs – mondta Anna, és nekidőlt a
konyhapultnak.
– Nos, nekem most szükségem
van egy rendes italra – mondta
Imogen, és kutakodni kezdett
nagyanyja italszekrényében. – Mi a
véleményed?
 – Ezt alaposan végig kell
gondolnom. Úgy értem, persze
nagyon meghatódtam, hogy V nagyi
így döntött. De a felelősség… mit
tudunk mi az üzletvezetésről, Imo?
– Semmit! – felelte Imogen, és
elővett egy régi üveg cherry
brandyt, és töltött magának egy
pohárral. Kérdőn a nővérére nézett,
de Anna csak megrázta a fejét. –
Kösz, nem, szerintem ezt már egy
évtizede nem nyitották ki.
Imogen belekortyolt az italba, és
a fintora alátámasztotta a nővére
gyanúját.
– Éppen ezért szeretném már
most, az elején leszögezni, hogy ez
nem nekem való. És neked sem kell
kényszer alatt érezned magad: csak
mert ránk hagyta a Sunset 99s-t,
még nem muszáj elfogadnunk.
Neked ott van a menő állásod.
Anna játékosan oldalba lökte
Imogent.
– Egyáltalán nem menő –
mondta. – És ettől még a saját
életemet kell építenem.
– Tudod, hogy csak irigykedem –
mondta Imogen. – A munkádra, a
lakásodra. Mindez komoly
előrehaladás, nővérkém. Nem
akarhatod csak úgy félredobni.
 Itt, Vivien házában, a kedvenc
receptjeivel a hűtőszekrényen és a
csecsebecséivel az ablakpárkányon,
Annának nehezére esett
elhessegetnie a gondolatot, hogy
Vivien valahogy még mindig hallja
őket.
– Egyre elviselhetetlenebb, mi? –
kérdezte Imogen, és a nappali felé
intett.
– Ki? Anyu?
Imogen fölnevetett.
– Nem, dehogy anyu! – mondta.
– Már egész megszoktam a
nyaggatását. Nem, én a Madame-ra
gondoltam… – és drámaian
eltúlzott suttogásra váltott, amitől
egyáltalán nem lett halkabb a
hangja –, Madame Françoise-ra.
– Aha – mondta Anna. – Igen,
értem, mire gondolsz. Nagyon
akarta azt a boltot, nem igaz?
– Elég nyilvánvalóvá tette –
mondta Imogen, és belekortyolt a
cherry brandybe. – És hogy
fölcsillant a szeme, amikor a francia
étteremről beszélt. Úgy beszélt róla,
mintha már az övé lenne.
– Gondolom – súgta vissza Anna.
– De te is tudod, hogyan vélekedne
erről V nagyi – egyáltalán nem
lenne ínyére. Különben is, azt
gondolom, hogy a dordogne-i
villával és párizsi lakással Françoise
és Martin jól elvan
Franciaországban.
– Talán a néninek már
mehetnékje van onnan – mondta
Imogen. – Mindegy. Miért nem
megyünk el együtt megnézni a
boltot? Már ha nem bánod, ha
néhány éjszakát nálad töltök, amíg
kitaláljuk, mihez kezdjünk.
Szeretném viszontlátni a helyet,
újra fölfedezni a gyöngyszemet,
amit V nagyi ránk hagyott.
– Hát persze, nálam maradhatsz!
Legalább megnézed a lakásomat,
újra láthatod Jont, és rendesen
megismerkedhetsz Alfie-val. De ha
arra számítasz, hogy a bolt egy
gyöngyszem… Nos, mondjuk úgy,
hogy erre ráfér a finomítás.
 Harmadik fejezet

Imogen az autó rádióját állítgatta.

Végül sikerült találnia egy
csatornát, ami tetszett neki, és
föltekerte a hangerőt. A hűvös
szombat délutánon Bob Marley Stir
It Up című dala harsogott az autó
hangfalaiból, ahogy a testvérpár
elindult az A úton vissza,
Brightonba.
Anna szorosan kapaszkodott a
kormánykerékbe.
– Muszáj ilyen hangosan
bömböltetnünk, Imo? Így kicsit
nehéz koncentrálni. És szerintem
Hepburnnek sem tetszik.
– „Little daaaaarling” – énekelte
Imogen, és lehúzta a kocsi ablakát,
majd megsimogatta a kutyát. Ahogy
belekapott a szél a hajába, egy
pillanatra ismét a szigeten érezte
magát. A reggae dal visszaröpítette
az utolsó Lucával töltött éjszakába.
Még alig egy hét telt el, mégis olyan
érzése volt, mintha egy
örökkévalóság telt volna el azóta.
Már alig várta, hogy fölmehessen az
internetre beszélni a férfival.
Hátrapillantott. Egy piros
sportkocsit látott közeledni egy
lószállító kocsival.
 – Gyorsíts fel egy kicsit, Anna!
Néhány ló meg akar előzni.
Anna kelletlenül beletaposott a
gázba, amíg a mutató a műszerfalon
kilencvenhat fölé nem kúszott.
– Végre – mondta Imogen. – Na
még egy kicsit! Jó lenne még
vacsora előtt Brightonba érni.
Imogen Anna lakásajtaja előtt
feszengett, a hátizsákjával és
Hepburn pórázával a kezében. A
javaslatának köszönhetően
harmincöt perc alatt sikerült
Brightonba érniük.
– Hiányoztál! – mondta Jon, és
behunyt szemmel átkarolta Annát.
Imogen csöndesen várakozott,
nem akarta tönkretenni a
viszontlátás örömét, Hepburn
viszont egy éles vakkantással
megtörte a csendet.
Jon elhúzódott, megpillantotta
Imogent és a kutyát.
– Imogen! – mondta, és ellépett a
barátnője mellől. – Észre se
vettelek. Szia! – Odalépett hozzá, és
puszit nyomott az arcára.
– Helló, Jon! – mondta Imogen
mosolyogva. – Rég láttalak.
– Imogen itt marad pár napra –
magyarázta Anna. – Remélem, nem
baj. Ami pedig a kutyát illeti, nos,
néhány dolgot el kell magyaráznom.
– Na igen… – mondta Jon, és
összevont szemöldökkel méregette
Hepburnt, aki Imogen lábai körül
totyogott, és belegabalyodott saját
pórázába.
Imogen észrevette, hogy Jon
barna haja rövidebb, mint régen, és
a borostája kétoldalt barkóban
folytatódott. Sokkal kipihentebbnek
tűnt, ami nem is volt meglepő.
Amikor legutóbb látta a férfit –
mielőtt Ázsiába ment –, Annától
tudta, hogy éppen a válás utolsó
felvonása zajlott.
– Alfie-val éppen pizzát készítünk
– mondta a férfi, és beinvitálta őket
a konyhába. – Rengeteg tészta
maradt. Nektek is csinálunk egyet.
– Remekül hangzik – mondta
Anna, és belépett a folyosóra, majd
ledobálta a táskáit. Alfie odarohant
hozzá, ő pedig a karjaiba kapta a
kisfiút.
– Szervusz, kicsim! Jó újra látni.
– Pizza! – mondta Alfie
izgatottan. – Én meg apu pizzát
csinálunk.
– Ez nagyszerű, drágám! –
mondta Anna, majd kézen fogta a
kisfiút, és a konyha felé indultak.
 – Hát volt néhány meglepetés V
nagyi végrendeletében –
magyarázta Anna. – Főleg az, hogy
Imogen és én örököltük a Sunset
99s-t.
– Ezt vegyük át újra! – mondta
Jon, és fölvágta a frissen sült pizzát.
– Örököltél egy fagylaltozót?
– Úgy van – mondta Anna, és
hátradőlt. – Meg, amint láttad, egy
kutyát is.
– Hebbön! – mondta Alfie, és
előrehajolt a gyerekszéken. – Kutyi!
Fagyi!
– Egek, mindkét varázsszó
egyszerre! – mondta Jon
mosolyogva, kétségbeesést
színlelve. – Igen, most már van egy
kutyusunk. De nincs fagyi, Alfie.
Bocs. Viszont van finom pizzád.
– Alfie szereti a pizzát – mondta a
kisfiú, és beleharapott a szeletbe,
amivel Imogen kínálta, látszólag
teljesen megfeledkezve a fagylaltról.
– Szóval, ami a boltot illeti –
igen, azt akarta, hogy vegyük át
Imogennel. Együtt alapították
Stanley nagypapával, és úgy akarta,
hogy a családban maradjon.
Jon türelmesen hallgatta.
– Én még mindig nem tértem
magamhoz a kutya miatt – mondta.
– De azért folytasd!
– Sajnálom – mondta Anna
halkan, amikor Alfie nem figyelt
oda –, hogy nem tudtuk előbb
megbeszélni Hepburn sorsát. A
nagyi ragaszkodott hozzá, hogy
Brightonban maradjon.
– A bolt miatt meg ne aggódj! –
szólalt meg Imogen. –
Visszamegyek Thaiföldre, Anna
pedig megtartja az állását.
– Ez lenne minden – mondta
Anna. – De azért holnap megnézzük
a boltot. Imogen látni akarja, hogy
milyen állapotban van.
– Amikor legutóbb ott jártunk,
eléggé le volt robbanva – mondta
Jon elmélázva. – Helyre kellene
pofozni, mielőtt eladjátok.
Gondolom, ezt tervezitek?
– Igen – mondta Imogen, és
bólintott.
Anna habozott. Vajon tényleg föl
kellene adniuk, mielőtt alaposan
végiggondolnák?
– Valójában – mondta – még
nem hoztunk végleges döntést.
Másnap, vasárnap korán reggel
Imogen és Anna lesétált a
tengerpartra. Az égboltot
narancssárga csíkok tarkították, és
kis vitorlás hajók sorakoztak a
kavicsos parton. Búgás és
csilingelés hallatszott, mintha
parányi csengettyűk szólaltak volna
meg, amikor a kis hajók kötélzete
nekiütődött az árbocoknak. Följebb
néhány férfi állt a parton,
horgászbotjaikat türelmes
összetartozással fogták, és a hajnali
hullámokat nézték. A parttól jobbra
– elcsigázott határjelként –
terpeszkedett a West Pier kiégett
romhalmaza.
A Sunset 99s – közvetlenül egy
sor tarka parti kunyhó után – a
Granville árkádsoron helyezkedett
el. A merész facégér alkonyi
színekben pompázott. Egy
fagylalttölcsér képe függött a
graffitivel összefújkált fémredőny
fölött. Imogen megjegyezte, hogy a
Granville árkádsor nem olyan
forgalmas hely, mint a Brightonhoz
közelebb eső környék. A turisták
inkább a Brighton Pierhez meg a
körülötte lévő fánkos és halas
boltokhoz özönlöttek. Erre csak egy
magányos kutyasétáltató járt, és
néhány helyi srác zörgött a
kerekekkel a macskakövön,
gördeszkatrükköket gyakorolva.
Imogen végignézett a sétány többi
üzletén: volt itt egy ajándékbolt
néhány felfújható csónakkal és
képeslappal a kirakatban, egy
újságos és egy kisebb ajtó
szörfdeszkákkal a fal mentén meg
egy szörfórákat hirdető sárga
cetlivel.
Anna elfordította a kulcsot a
fémredőny lakatján, és lassan
fölhúzta. Imogen lehajolt, hogy
segítsen.
– Jóságos ég, de nehéz! Hogy
birkózott meg ezzel a nagyi
egyedül? – kérdezte Imogen.
– Nem volt teljesen egyedül –
mondta Anna. – Volt egy
asszisztense, Sue, és azt hiszem,
néha a barátnője, Evie is besegített.
– Anna az ajándékboltra mutatott.
– Emlékszel, a nagyi Evie-re
hagyott egy ékszert a
végrendeletében, azt a rubinköves
aranymedált, amit folyton viselt.
Nagyon közel álltak egymáshoz ők
ketten.
Imogen belesett a redőny alá, és
látta, hogy a fekete-fehér kockás
padlót egy tucat elolvasatlan levél,
szórólap és nyalókás papír borítja.
– Egek, micsoda rumli!
Anna is lehajolt, hogy megnézze,
mit látott a húga.
– Jaj, anyám! – mondta.
A fémredőny zajosan csattogott,
ahogy teljesen fölhúzták. Anna egy
másik kulccsal kinyitotta az
üvegajtót, és habozva belépett.
A márványpultokon menük és
rendelésekkel teleírt fecnik hevertek
– mintha egy vihar söpört volna
végig a bolton. A tükrök a falakon,
amelyek Imogen emlékeiben
vakítóan csillogtak –
gyerekkorukban ezek a tükrök az ő
arcukat is visszatükrözték Annával,
ahogy a kólájukat szürcsölték –,
most sötétek, homályosak voltak, és
fekete foltok éktelenkedtek rajtuk.
– Nem azt mondtad, hogy csak
két hétre zárt be a bolt? – kérdezte
Imogen, és kinyitotta az egyik hűtő
ajtaját, majd befogta az orrát a
megsavanyodott tej és penész
bűzétől. – Fúj! – kiáltott föl, és
közelebbről is megvizsgálta. – Ez
aztán büdös! Rengeteg penész van
az alján!
– Egy ideig Sue vigyázott a boltra,
hogy a nagyi pihenhessen kicsit.
Úgy tűnik, nem végzett valami jó
munkát – mondta Anna
bűnbánóan. Tudhatta volna, hogy
rosszul állnak a dolgok. Talán
segíthetett volna valamiben.
Imogen kiszúrta a Mr. Whippy
gépet a pulton.
– Emlékszel rá? – kérdezte. – A
nyári vakációkról, amikor lejöttünk
látogatóba.
Anna odalépett a húga mellé, és
nosztalgiázva végigsimította a
feliratot a fagylaltgépen.
– Látott ez már jobb napokat is –
mondta. Kipróbálta a kart, amivel a
fagylaltot lehetett kiengedni a
gépből. Csak némi koszos víz
szivárgott belőle. A testvérek
ugyanazzal a gyászos arckifejezéssel
néztek egymásra.
– Már jó ideje nem jártam itt –
mondta Anna. – De a nagyi sose
hagyta volna, hogy így lerobbanjon
az üzlet. Gondolom, amikor Sue
beállt kisegítőnek, ő már nem
foglalkozott többé az üzletvezetés
mindennapos gondjaival. Talán már
kezdte rosszul érezni magát.
– Sosem beszélt arról, hogy megy
a bolt? – kérdezte Imogen, és
belelapozott a kassza mellett heverő
könyvelésbe.
– Nem igazán! Mindig inkább
arról szeretett hallani, hogy velünk
mi van. Emlegette viszont a többi
boltost – Evie-t és egy fiatalabb
srácot, Finnt, aki időnként be
szokott nézni hozzá. Az üzleti
dolgokról nem sokat beszélt. De ha
rajta múlik, sosem került volna
ilyen állapotba a bolt. Tudod,
milyen házias volt mindig.
Mármint, boltias. – Anna
erőltetetten elmosolyodott.
– Boltias – ismételte Imogen
halkan, és végigsimított a koszos
konyhapulton. Fekete lett tőle az
ujja. – Szegény nagyi! Nem épp erre
emlékeztem gyerekkoromból.
– Egyetértek, lesz még vele
munkánk – mondta Anna
megkönnyebbült arckifejezéssel, de
némi aggodalommal a szemében. –
Habár az eredeti ötvenes évekbeli
jellegzetességek mind itt vannak. –
A fali lámpákra mutatott, és a pult
mellett sorakozó székekre. – Helyre
tudnánk állítani, nem?
Megőrizhetnénk a retro stílust,
némi modern beütéssel.
Anna a pult mögé lépett.
– Biztosan rengeteg izgalmas
apróság lapul itt is… – Lehajolt,
hogy kinyissa az egyik
szekrényajtót. Imogen hallotta a
földre boruló tányérok
csörömpölését.
– Persze szükség lesz némi
fantáziára. – Anna elfojtott hangon
beszélt, miközben próbálta a
szekrénybe visszagyömöszölni az
edényeket. Fölállt. A feje fölött egy
nehéz tábla lógott a falon. Anna
fölolvasta a pasztellszínű krétával
írt feliratot:
 Vivien ajánlata:
Palacsinta és vaníliás fagylalt
csokoládéöntettel

Anna eltöprengett.
– Képzeld csak el, Imo!
Készíthetnénk meleg francia
palacsintákat mogyorós és csokis
fagylalttal, fagyikelyheket friss
sorbettel és gyümölcsszószokat…
– Az a tábla nem tűnik
biztonságosnak – szakította félbe
Imogen.
– Tényleg? – Anna megfogta a
sarkát, ám a nehéz tábla veszélyesen
himbálózott a szögön, mintha
bármelyik pillanatban
leszakadhatna. Anna megállította,
és ellépett tőle. – Igazad lehet.
– Nézd, nővérkém. Tetszik, hogy
próbálsz optimistán hozzáállni a
dolgokhoz, de legyünk őszinték. Ez
a hely szörnyen lepukkant, csupa
szemét – és csak a jó ég tudja, mióta
veszteséges.
– Tudom – mondta Anna
csüggedten. – De… – A pultra
támaszkodott, ahol
kislánykorukban ültek. – Érzek
valamit, most, hogy itt vagyok. Te
nem?
 – Szerintem csak nosztalgiát érzel
– mondta Imogen. Odakint
szemerkélni kezdett az eső, és
becsapott a nyitott üvegajtón.
Imogen fölpattant, és becsukta az
ajtót. – Ne érts félre, Anna! Engem
is boldog emlékek fűznek ehhez a
helyhez – és tudom, milyen sokat
jelentett a nagyinak, és milyen sokat
jelent még mindig apának. De
vannak dolgok, amiket jobb
hátrahagyni. Nekem most más
terveim vannak. És ezt a helyet még
Marine Parade sem tudná földobni.
Anna a füle mögé simította
gesztenyebarna haját, és nekiállt
egy halomba összegyűjteni a
szórólapokat és menüket. Szótlanul
a kupac mellé tette a tollakat és a
jegyzetfüzeteket, a pult szélével
párhuzamos, tökéletes sorba
rendezve mind.
– Ne csináld ezt, Anna! Tudom,
hogy fölzaklatott, de az az igazság,
hogy nem akarok egy lepukkant
fagylaltozóval foglalkozni az esős
Brightonban. Úgy értem, komolyan
– mondta Imogen, és a hangja kissé
ellágyult. Lepillantott a padlóra, és
az üres nyalókás papírok felé intett.
– Te talán igen? Ez lenne a nagy
álmod? Azért dolgoztál az egyetem
óta marketingesként, hogy végül itt
kelljen fölmosnod?
 – Gondolom, nem – mondta
Anna, és az ajkába harapott. – És
egyedül biztosan nem boldogulnék.
De mi mást tehetnénk? Adjuk el egy
vadidegennek, figyelmen kívül
hagyva V nagyi akaratát?
– Nem muszáj vadidegennek
eladnunk – mondta Imogen, és
vállat vont.
Anna összevonta a szemöldökét.
– Ugye nem gondolod
komolyan…
– Françoise néni, de igen –
mondta Imogen tárgyilagosan. – Én
csak próbálok realistán
gondolkodni, Anna. Legalább
belegondolhatnánk?
Nem mintha Imogennek ne lettek
volna érzései. Hát persze hogy
voltak, de félresöpörte őket. Még túl
fiatal volt ahhoz, hogy elkötelezze
magát.
– Tudod, mi van? – kérdezte
Imogen Lucától aznap délután, és
közelebb hajolt a laptopjához, hogy
a férfi hallja a hangját a nyüzsgő
tengerparti kávézóban.
– Na mi? – kérdezte a férfi
mosolyogva, és mélyet szívott kézzel
sodort cigarettájából. Lassan kifújta
a füstöt. Imogen maga elé képzelte
az alakját, és próbálta belevésni az
emlékeibe: Lucát, meztelen
felsőtestét, barna bőrét, kétnapos
borostáját, sötét haját. Hiányzott
neki a férfi. Most, hogy az itthon
töltött időnek már majdnem a fele
eltelt, a vágyakozás szinte édes volt.
A visszatérés a szigetre már csak
karnyújtásnyira van. Imogen
izgatottan és feldobódva ismét a
régi önmaga volt.
– Már csak egy hét, és megyek
vissza – mondta Imogen izgatottan.
– Tényleg? – kérdezte a férfi, és
szélesen elmosolyodott. – Ez
fantasztikus! Olyan lassan telik az
idő. Már alig várom, hogy újra
lássalak, bébi.
– Nos, nem kell várnod! Vagy
legalábbis már nem sokáig. A jövő
hét utáni kedden repülök vissza.
– Ez nagyszerű! – mondta Luca
megnyerő, lusta mosollyal.
Imogen az ajkába harapott – a
férfi olyan átkozottul szexi volt. Még
a szelet és az esős tengerpartot is el
tudta viselni abban a tudatban,
hogy hamarosan egy forró thaiföldi
parton fog sütkérezni, és Luca
napolajjal kenegeti majd a hátát.
– Bangkokba repülök, onnan
pedig busszal és hajóval megyek
tovább, úgyhogy csütörtökre együtt
leszünk. Szólj mindenkinek, hogy
álljanak készenlétben!
 – Úgy lesz! – ígérte Luca,
változatlanul meleg mosollyal. –
Bízd csak rám a fogadóbizottságot!
– Nagyszerű – mondta Imogen,
és úgy érezte, hogy helyrezökkent
életének egy darabja. Helytelen
lenne bűntudatból vagy a nagyanyja
iránti kötelességtudatból
Brightonba maradnia. Ezt már
tisztán látta. – Szóval, mit csinálsz
ma este? – kérdezte.
– Lesz egy buli a parton,
néhányan elmegyünk – felelte a
férfi. Imogen próbálta elfojtani az
irigységét: hamarosan ő is ott lesz
velük.
– Na és te? – kérdezte a férfi.
– Annával és a barátnőjével, Jess-
szel leszek – felelte. – Jövő
hétvégén lesz Jess esküvője, és most
beszélik meg az utolsó teendőket.
Én is ismerem Jesst az iskolából,
úgyhogy velük tartok a társaság és a
bor miatt.
– Hát akkor érezd jól magad! Én
pedig megszervezem a hazatérési
ünnepséged – mondta a férfi.
– Kösz. Már alig várom. Viszlát,
Luca! – Imogen csókot dobott a
webkamera felé.
Kelletlenül kilépett a Skype-ból,
azt kívánva, bárcsak mindig
láthatná a férfi arcát.
 Belépett a Facebook-fiókjába, és
bepötyögött egy bejegyzést: „Még
egy hét az esős Angliában, és
megyek vissza a
tengerpartra! Foglaljatok nekem
egy helyet a pálmafák alatt…”
– Kaphatnánk még egyet, kérem?
– mondta Imogen két órával
később, és mosolyogva fölmutatta
az üres fehérboros üveget a
csaposnak. Jess, Imogen és Anna
egy csöndes, gyertyafényes
sarokban ült a Smokey Joe bárban a
Lanesen, ahol barátságos a
személyzet, extra hosszú a happy
hour, és van egy legendás
zenegépük is. Még vasárnap este is
zsúfolásig megtelt a hely.
– Fantasztikusan nézel ki,
Imogen – mondta Jess. – Jelenleg
biztos te vagy az egyetlen nő
Brightonban, aki ilyen szépen le van
barnulva. Még mindig élvezed
Thaiföldöt?
Imogen nehezen tudta
összeegyeztetni az Annával lógó, gót
tinédzser Jesst és a most vele
szemközt ülő elegáns, piros ruhát
viselő, sikeres emberjogi ügyvéd
Jesst. A legnagyobb különbség
persze az volt, hogy most, hogy Jess
és Anna már idősebb volt, Imogen
is velük lóghatott.
 – Ó, igen – mondta. – Úgy értem,
jó látni Annát, meg minden, de…
– Lehet, hogy már sosem kapjuk
vissza – mondta Anna, és
színpadiasan felsóhajtott.
– Nézd, sajnálom –
mentegetőzött Jess feszengve,
ahogy a csapos újratöltötte a
poharaikat behűtött borral. – Ha
tudtam volna, hogy itt leszel, neked
is küldtem volna meghívót az
esküvőre…
– Jaj, emiatt ne izgulj! – mondta
Imogen, és elhessegette Jess
aggodalmát. – Egy héttel ezelőttig
még én sem tudtam, hogy jövök.
– De a lakodalomra ugye eljössz?
– kérdezte Jess. – Anna minden
részletet ismer. Nagyon örülnénk
neked Eddel!
– Remekül hangzik – mondta
Imogen, és hálás volt, hogy volt
mire várnia. Az elkövetkező héten
főleg az apjának és Martin bácsinak
fog segíteni Vivien holmijának az
átválogatásában, és a bútorok
aukcióra való előkészítésében.
Hatalmas feladat lesz, és tudta,
hogy az apjának szüksége lesz
közben erkölcsi támaszra.
– Szóval… – kezdte Jess, és
végigfutott egy tollal a listáján; a
legtöbb bejegyzést már áthúzta. –
Abban maradtunk, hogy elkészíted
a muffinokat, ugye, Anna?
– Erről jut eszembe… – mondta
Anna.
Jess elkomorult. Rózsás angol
arcáról a stressz első előjelére
egyből eltűnt a szín.
– De megígérted… – mondta Jess
kétségbeesetten. – Ne szúrj ki
velem, Anna!
– Ne aggódj! – mondta Anna, és
biztatóan megszorította barátnője
karját. – Csak biztos akarok lenni
benne, hogy mindenáron
muffinokra vágysz. Mert arra
gondoltam… A muffinok egy kicsit
már elcsépeltek, nem? Egyszer
csináltam pici fagylalttölcséreket. –
Két ujjal mutatta, hogy milyen
kicsik voltak. – Mennyei volt az
ízük. Valójában a belsejükben nem
fagylalt van, hanem olyan
csokihabszerűség, de nagyon
ínycsiklandó, ezt garantálhatom
neked. Remekül illene a nyári
esküvőhöz.
– Tetszik az ötlet – mondta Jess,
szemmel láthatóan
megkönnyebbülve. – Sőt, imádom.
Hűha. Bocs, hogy majdnem
kiborultam! Nagyon zűrös ez a
hetem.
 – Bízz bennem! – mondta Anna.
– Nem foglak cserbenhagyni. Van
kedved segíteni, Imo?
– Persze – mondta Imogen. – Jó
móka lesz. Ugye szombaton lesz az
esküvő?
– Igen – mondta Jess, és
játékosan beleharapott az ajkába,
majd fölnevetett. – Már csak három
nap. Egyszerre vagyok izgatott és
rémült. De szerencsére nincsenek
kétségeim Ed felől. Benne biztos
vagyok.
– Akkor mi történt a héten? –
kérdezte Imogen.
– Az utazási iroda, amelyikkel
Antiguába utaznánk
nászútra. Láttuk a hírekben, hogy
pénzügyi gondjaik vannak, és sem
az e-mailekre, sem a
telefonhívásokra nem reagálnak.
– Egek – mondta Anna. – Van
biztosításod?
– Még ezt sem tudom – mondta
Jess. – Ez Ed dolga volt, és nem
kérdeztem. Annyi mindennel kellett
foglalkoznunk az esküvő előtt.
Egyelőre csak reménykedünk, hogy
minden simán megy.
– Biztos így lesz! – mondta
Imogen. – A cél előtt mindig akad
egy kis gebasz, nem?
 – Remélem, igazad van – mondta
Jess. – Eddel már tavaly óta
készülünk erre az útra. És az igazat
megvallva, az esküvői szervezés és a
stressz után azt hiszem, jót fog
tenni. – Jess belekortyolt a borba. –
Anna, már akartam kérdezni. Ugye
nem probléma ez az egész Mia-
dolog? Tudom, hogy nem kellemes,
de nem tudtuk nem meghívni.
Mia… Imogen próbált rájönni, hol
hallotta ezt a nevet azelőtt.
– Úgy értem, Eddel még mindig
jó barátok – folytatta Jess. –
Tudjuk, hogy nem volt helyes, amit
tett, hogy megcsalta Jont,
különösen, amikor Alfie még olyan
kicsi volt – de Ed nem akart
választani kettejük közül. Úgy tűnt,
Jont sem zavarja, hogy ott lesz.
– Hát persze! – mondta Anna
nyugodt hangon. – Gyakran
találkozom vele, amikor elmegyek
Alfie-ért, és mindig egész kedves. Ez
a nap a tiétek Eddel, azt hívtok meg,
akit akartok.
– Akkor jó… – mondta Jess. – Be
kell vallanom, nagyon éretten
viselkedsz.
– Ez az egyetlen módja Alfie
mellett – mondta Anna. – Mind a
legjobbat akarjuk neki. Kezdettől
tudtam, hogy Jonnal nem fog
minden simán menni, de szeretem
őt. Szerencsésnek érzem magam,
hogy rátaláltam.
– Igazad van – mondta Jess. –
Jon rendes pasas, és különben is,
kinek ne lennének problémái? Még
mindig nem tudom elhinni, hogy
tényleg összeköltöztetek. Ez
nagyszerű! Mielőtt ti ketten
megismerkedtetek, még váltig
állította, hogy távol tartja magát a
nőktől és az elkötelezettségtől. Sőt,
nem is voltam benne biztos, hogy
bemutassalak-e benneteket
egymásnak. De miattad
meggondolta magát, és most
mindketten olyan boldognak
látszotok.
– Azok is vagyunk – mondta
Anna. – Eddel határozottan
elismerést érdemeltek, amiért
összeboronáltatok minket. De
térjünk vissza az esküvődhöz! Mi
maradt még a listán, Jess?
– Mindjárt megbánod, hogy
megkérdezted – mondta Jess, és
nevetve fölvette a vastag
jegyzetfüzetet.
 Negyedik fejezet

– Korán fölkeltem, hogy

megcsináljam a csokihabot,
úgyhogy az már kész van – mondta
Anna Imogennek Jess esküvőjének
reggelén, és a hatalmas tál krémes,
könnyű tejcsokoládéra mutatott a
konyhapulton. – Most pedig el kell
készítenünk az ostyát a
minitölcsérekhez.
– SOKIHAB – mondta Alfie a
gyerekszéken ülve, maszatos arccal.
– MÉG SOKIHAB!
– Szerintem már eleget ettél! –
mondta Imogen. Fölvett egy
kötényt, megkötötte hátul, és
belekukkantott a sütőbe, ahol már
sült az ostya.
– Bizony – mondta Anna, és
letörölgette a kisfiú arcát. – Ha még
többet eszel, a papa kinyír engem,
amikor hazaér.
– Fincsi – mondta Alfie. – Alfie
szereti a sokihabot.
– Íme a garanciánk – mondta
nevetve Anna. – Most már csak
reménykednünk kell, hogy a
násznépnek is ízleni fog.
Anna reggel hatkor kelt, élvezte
az egyedül töltött időt és a
sütögetést Jess barátainak és
családjának. Amint fakanalat
ragadott, egyből megfeledkezett a
munkával töltött hétköznapokról, és
a konyháját uraló finom ízek és
aromák egy édesebb helyre
röpítették.
Ezt a hetet boldogan elfelejtette
volna – a rengeteg üzleti
megbeszélés és a Brighton Pavilion
új költségvetési krízise mellett alig
maradt ideje a saját csapatával
foglalkozni, nemhogy a saját
projektjeivel – még éjszaka, az
ágyban is e-mailezett. Az
előléptetést, amelynek egy hónapja
még annyira örült, kezdte egyre
inkább két munkahelynek érezni.
– Száz darabot ígértem Jessnek –
mondta Anna. – Az ostyát muszáj
addig megformáznunk, amíg még
meleg. Szerintem már elkészült.
Imogen kihúzta a sütőből az
ostyákkal teli tepsit, és óvatosan
kirakosgatta őket egy rácsra hűlni.
Egy pillanattal később fogott egyet,
és laza tölcsért formázott belőle egy
fadeszkán.
– Így gondoltad? – kérdezte.
– Nem jó! – mondta Alfie a
gyerekszéken.
– Nos, igaza van! – mondta Anna,
ahogy megvizsgálta Imogen
alkotását. – Talán kövessük inkább
a receptet?
– Hát jó – mondta Imogen, és
megnézte a képet a receptkönyvben.
– Így csináld! – mondta Anna, és
gyakorlott mozdulatokkal
elkészített hármat, majd behelyezte
őket a gyűrűs állványba, amit Jess
szerzett nekik, már csak a csokihab
hiányzott róluk.
Imogen felsóhajtott, újra
nekiveselkedett, és ezúttal sikerült
két szebb tölcsért készítenie.
– Erről lenne szó! – mondta a
nővére elismerően. – Már csak
kilencven darabot kell
megcsinálnunk. – Anna
elmosolyodott. – És még el is kell
készülnöm az esküvőre. Nem
hiszem, hogy Jess örülne, ha így
jelennék meg.
– Nem is tudom. Jól áll neked a
kötény – mondta Imogen –, és az a
csokifolt a farmerodon nagyon
sikkes.
Anna játékosan meglegyintette a
húgát egy tiszta fakanállal.
– Hát akkor kidobtam nyolcvan
fontot a Karen Millenben hiába –
mondta, és a korallszín
selyemruhára gondolt, aminek
képtelen volt ellenállni, és amely a
ruhásszekrénye ajtaján függött.
 – De komolyan, Anna. Mindig
olyan otthonosan mozogsz a
konyhában, és igazi őstehetség vagy.
Mindenki így gondolja. Miért nem
kezdesz ezzel valamit?
– Munkára gondolsz? – kérdezte
Anna. – Én mindig is hobbinak
tartottam, ami csak arra jó, hogy
kieresszem a gőzt. Sose gondoltam
bele, hogy pénzért is csinálhatnám.
Bár az utóbbi időben, gondolom,
megfordult a fejemben…
– Láttam az arcod a boltban –
mondta Imogen. – Tudom, hogy
nem csak V nagyi miatt nem akarod
eladni az üzletet.
– A menyasszonyra és a
vőlegényre! – mondta Anna, és
pezsgőspoharával koccintott Jess
Gareth bácsikájával az esküvői
sátorban.
– Ezek a fagyis finomságok
valami elképesztőek – mondta
Gareth, és beleharapott az egyik
tölcsérbe. – Jess mondta, hogy
magát illeti a dicséret.
– Igen, a húgommal készítettük –
mondta Anna, és felragyogott az
arca a dicséret hallatán. – Örülök,
hogy ízlik.
Anna Jessre pillantott, aki a
főasztalnál ült. Csontszínű, szatén,
negyvenes évekbeli stílusban
készült, szűk ruhát viselt csipkés
ujjakkal és magas sarkú cipővel.
Szebb volt, mint valaha. Göndör,
fekete fürtjeit kiengedte, amitől a
gyönyörű ruha természetesnek és
könnyednek látszott. Az egyszerű,
rózsaszín rózsacsokor harmonizált
az arca színével. Menyasszonyként
is önmagát adta, csak éppen
ellenállhatatlanabb
változatban. Összenéztek Annával,
és Jess elmosolyodott.
– Szia édes! – mondta Jon, és
odalépett Anna mellé, majd
átkarolta a derekát. Halkan
odasúgta: – Van okom a
féltékenységre? – Jon a hatvanas
férfi felé intett a fejével, akivel Anna
beszélgetett, és aki jelenleg éppen a
második minifagyit tömte a szájába.
– Szerintem jobban érdekli a
fagylalt, mint én. Nincs mitől
tartanod – mondta Anna, és puha
csókot nyomott Jon szájára. –
Különben is, hová tűntél? –
kérdezte. – Kihagytad Jess apjának
a beszédét.
– Ed anyja rosszul lett, kikísértem
levegőzni.
– Jobban van már? – kérdezte
Anna aggodalmasan.
– Persze, semmi baja. Egy kicsit
túl sokat ivott, pedig nem lenne
szabad a gyógyszerei miatt. De már
ismét a régi. Most pedig, hadd
kóstoljam meg a híres fagyidat –
mondta Jon, és az állvány felé nyúlt.
– Ugye, ezek laktózmentesek?
– Igen – mondta Anna. – Neked
saját adagot sütöttem. Úgyhogy
élvezd az életed.
Jon egy harapással elintézte a
fagyit.
– Mennyei! – mondta, és
megszorította Anna kezét.
Ahogy Jess és Ed első tánca véget
ért, az ara elszántan bátorította a
vendégeket, hogy csatlakozzanak
hozzájuk a kivilágított
táncparketten.
Jon kézen fogta Annát.
– Segítsünk nekik?
Anna egyetértően bólintott.
– Már azt hittem, senki más nem
jön táncolni – mondta Jess nevetve.
– Olyan hülyén éreztük itt
magunkat egyedül. Tudod, milyen
kétballábas vagyok. A rivaldafény
hiányzik a legkevésbé.
– Gyönyörűek vagytok együtt –
mondta Anna. – Olyan boldognak
látszotok.
Anna és Jon táncolni kezdett,
szorosan összefonódva. „Talán
lassan a mi időnk is elérkezik” –
gondolta Anna. Két zűrös év után,
ami azzal telt, hogy Jon megtanult
alkalmazkodni az új életéhez, és
mindketten próbáltak
zökkenőmentesen gondoskodni
Alfie-ról, végre simán mentek a
dolgaik. Ami nagyszerű volt. Egy
nap talán ők is össze fognak
házasodni, de egyelőre Annának
elég volt Jon karjaiban lenni,
biztonságban éreznie magát, és
együtt hazatérni szeretett
otthonukba – minden jónak tűnt.
– Tökéletes nap volt a mai –
súgta Jon Anna fülébe. – És lehet,
hogy még nem mondtam, de
gyönyörű vagy ebben a ruhában.
Anna elmosolyodott, és odahajolt
Jonhoz, hogy megcsókolja.
Az élőzene elmosta az előző két
hét minden gondját-baját, és Anna
a fellegek közt érezte magát.
Legalábbis, amíg nem landolt egy
cipő a lábujján.
– Juj! – szisszent fel, és
ösztönösen fölkapta a lábát.
– Annyira sajnálom!
Anna a feszengő elkövetőhöz
fordult, egy tengerészkék öltönyt
viselő fiatalemberhez, aki mintha
nem lett volna tudatában annak,
hogy milyen jóképű.
 – Olyan kétballábas vagyok –
szabadkozott. – Istenem, szörnyen
érzem magam.
– Jobb lesz, ha teszel rá egy kis
jeget – mondta a fiatalember
táncpartnere, ahogy Anna lehajolt,
hogy levegye a cipőjét, és felmérje a
kárt. – Nekem mindig segít, ha Ian
a lábamra lép.
– Igen, persze – mondta Anna.
Kislábujja lüktetett, de legalább
nem vérzett. Visszavette a cipőjét,
és fölpillantott a nőre, akivel
beszélt. Zöld, ötvenes évekbeli
szabású ruhájában, sötétvörös haját
sima, állig érő bubiként befésülve,
elegánsnak és kifinomultnak tűnt.
– Ó, Mia! – mondta Anna, és
megpróbált fölegyenesedni. – Szia!
Nem vettem észre, hogy te vagy az.
– Szervusz – köszönt Jon, és
megcsókolta exneje arcát, majd
kezet rázott Iannel.
– Sziasztok – mondta Mia. –
Nagyon sajnáljuk, Anna. Rögtön
elrontottuk az esti táncot. Hadd
hozzak neked egy kis jeget a bárból.
– Szóval akkor ingyen van a pia?
– kérdezte Imogen, amikor húsz
perccel később ő is megérkezett.
Fogott két pohár pezsgőt, és az
egyiket odaadta Annának.
 – Igen, egész éjjel – mondta
Anna, és hálásan belekortyolt az
italba: sikerült kissé eltompítania a
fájdalmat a lábában. Csak rövid
ideig bírta rajta tartani a jeget.
– Örülök, hogy itt vagy – mondta
Anna mosolyogva –, még akkor is,
ha az egyik kedvenc ruhámat
viseled.
Imogen egy egyvállas, ezüstszínű
ruhában érkezett, amely éppen a
térde alá ért. Haját lazán feltűzte, és
néhány kiszőkült tincs lebarnult,
szeplős vállára hullt. Olyan
káprázatosan festett, hogy alig
lehetett észrevenni, hogy fekete
strandpapucsot húzott hozzá.
– Gondoltam, nem bánod –
mondta Imogen, és a nővérére
kacsintott.
– Nem is – mondta Anna. – De
komolyan, Imo, legalább
elcsenhettél volna hozzá valami
rendes cipőt is. – Anna lemondóan
megrázta a fejét.
– Szóval, melyikük az? – Imogen
lerakta az italát, és leplezetlen
kíváncsisággal körbepillantott a
sátorban. – Csak nem az, amelyik
éppen Jonnal beszélget?
– De igen – mondta Anna, és
ismét belekortyolt az italba.
 – Ejha! – mondta Imogen, és
elismerően füttyentett. – Nagyon
dögös.
– Kösz. Igen, én is tisztában
vagyok vele.
– És egyben egy utálatos,
érzéketlen, hűtlen liba, aki persze
észre sem vette a szerencséjét.
– Ez is igaz. Noha nem hiszem,
hogy valaha is megtudom a teljes
igazságot.
– Miféle teljes igazságot? –
kérdezte Imogen. – Volt egy kicsi
gyereke, és összebújt a
szomszéddal. Vége.
– Szerintem Jon még mindig
magát vádolja, amiért magára
hagyta őt Alfie-val. Akkor kezdett az
új munkahelyén, és rengeteget
utazott.
– Ugyan már! Más nők képesek
ellenállni a szomszéduk
vonzerejének – mondta Imogen a
szemét forgatva.
– Halkabban! – szólt rá Anna,
nehogy meghallja őket a többi
vendég. – Különben is, Mia
nagyszerű anya, és mindig is
támogatta, hogy részt vegyek Alfie
életében.
– Olyan istenverte ésszerű vagy,
Anna! – mondta Imogen. – Téged
semmi sem bosszant fel?
– Semmi közöm hozzá, hogy mi
történt kettejük között.
– Igazad lehet – értett egyet
Imogen a nővérével. – Az
mindenesetre látszik, hogy Jon
teljesen odavan érted, és csak ez
számít. Szörnyen gusztustalan,
igazán.
Amikor a zenekar rázendített egy
új dalra, Imogen megfogta nővére
karját.
– Idd meg a piád! Tudom, hogy
lesérültél, de imádom ezt a dalt. –
Levette a strandpapucsát. – Vedd
föl, nekem meg add ide a tiédet, és
csatlakozzunk Jesshez a
táncparketten!
 Ötödik fejezet

Hétfő reggel Imogen egyedül

maradt a lakásban, és most, hogy
kitisztult pezsgőtől kába feje,
frissnek érezte magát, és készen állt
egy jó kis méregtelenítésre.
Készített magának egy mangós-
golgotagyümölcsös turmixot a
konyhában, majd szétnyitotta a
jógaszőnyeget. Ugyanúgy fogja
kezdeni a napot, mint a szigeten, a
nap köszöntésével a tenger felé
fordulva. Igaz, hogy ez egy szürke,
sötét tenger, de akkor is tenger.
Egyenletes légzéssel, megszakítás
nélkül váltott testtartást, kinyújtva
izmait, és ellazulva.
A lefelé néző kutyapóznál
megpróbálta megtisztítani az
elméjét, de egy gondolattól képtelen
volt szabadulni: másnap
visszautazik Koh Taóra. Hamarosan
ismét Luca karjaiban lesz, a parton,
és újra víz alatti felvételeket fog
készíteni, és élvezni a csillagos
éjszakákat és aranyló nappalokat.
Imogen elmosolyodott, és igyekezett
a lehető legmagasabbra felemelni a
fenekét, fittyet hányva a sajgó
inaknak.
A mobiltelefon csörgése törte meg
a csöndet. Imogen kelletlenül
föltápászkodott, és a
dohányzóasztalhoz lépett, hogy
lenyomja a telefont. Felsóhajtott,
amikor megpillantotta a nevet a
kijelzőn: „Anyu”. A pihenésnek
lőttek; ha csak az anyjára gondolt,
feszültség töltötte el.
Megnyomta a zöld gombot.
– Szia anyu! – mondta, és
próbálta megőrizni a nyugalmát.
– Imogen, hát ott vagy! Helyes.
Van egy perced?
– Persze – mondta Imogen, és
leült a szófára, majd fölhúzta a
lábait. – Mi a helyzet?
– Apádról van szó. Attól tartok,
nincs jól. Bezárkózott a műtermébe,
és nem hajlandó kijönni.
Amint lerakta a telefont, Imogen
egyenesen a vasútállomásra ment,
és fölszállt az első Lewesba tartó
vonatra. Az utazás alatt
végiggondolta az előző hetet, a
hosszú estéket, amelyeket Vivien
nagyi holmijának átválogatásával
töltöttek – régi fotók, dísztárgyak és
játékok apa gyerekkorából. Főleg
Martin beszélt, mialatt Imogen apja
lelkiismeretesen szortírozta és
rendszerezte az anyjuk holmiját.
Ennyi emlék közt a szülői házban
nem csoda, hogy meg volt rendülve.
 Amint Imogen megérkezett a kis
városkába, hazasétált az ismerős
útvonalon szülei házába, és föl, a
bejárati ajtóhoz. Fölemelte a
kopogtatót, és hagyta lezuhanni.
Anyja pillanatokon belül ajtót
nyitott.
– Köszönöm, hogy eljöttél,
drágám – mondta Jan, és
beinvitálta Imogent, majd hellyel
kínálta a konyhaasztalnál. – Be kell
valljam, fogalmam se volt, mihez
kezdjek.
– Mióta van odabent? – kérdezte
Imogen, és kinézett az ablakon az
apja kerti műhelyére.
– Tegnap reggel óta. Előző éjjel
ott aludt, és már órák óta csak
ücsörög a padlón. Látom az ablakon
keresztül, de nem tudom rávenni,
hogy kijöjjön.
– Evett valamit?
– Bedugdostam neki
szendvicseket az ajtó alatti résen, de
fogalmam sincs, hogy hozzájuk
nyúlt-e egyáltalán.
– Szerinted az előző hét miatt
van? – kérdezte Imogen. – Nem
lehetett könnyű végignéznie az
anyja összes holmiját… de nem
gondoltam, mármint… Anyu –
mondta Imogen, és mélyen az anyja
szemébe nézett, s csak most vette
észre anyja szemei körül a
szarkalábakat. – Apu nem szokott
így viselkedni – mondta, és próbálta
megérteni a helyzetet. – Nem egy
depressziós alkat.
– Martinnal arról beszéltek, hogy
mihez kezdjenek Vivien nagyi
házával – magyarázta Jan erőltetett
nyugalommal. – Úgy tűnik, Martin
mihamarabb el akarja adni, már
kapott is rá ajánlatot egy
befektetőtől. Megmondta apádnak,
hogy azt akarja, hogy aláírják a
szerződést. Tomot az eladás nem
zavarja, de a befektető le akarja
rombolni Vivien házát, és bérházat
akar építeni a helyére.
– Ez szörnyű! – mondta Imogen.
– Úgy értem, persze hogy együtt
kell meghozniuk a döntést – de
muszáj ilyen hamar a nagyi halála
után? Hogy egyezhetett ebbe bele
Martin?
– Pontosan. És nem nehéz
kitalálni, hogy ki vette rá
Martint. De tudod, milyen az apád
meg az öccse. Szerintem tizenéves
koruk óta nem kaptak össze
semmin. Alig szólt egy szót, amióta
beszélt Martinnal, csak elmondta,
mi történt, de látszik, hogy
mennyire fáj neki.
– Nem kell beleegyeznie! –
mondta Imogen. – Fele-fele
arányban örököltek. Martin semmit
sem tehet a beleegyezése nélkül.
– Ismered az apádat – mondta
Jan, szokatlanul gyengéd hangon. –
Javíthatatlan hippi. Bele fog egyezni
a békesség kedvéért.
Amikor Imogen fölállt az
asztaltól, olyasmit látott, amit még
soha. Az anyja majdnem sírva
fakadt.
– Kimegyek hozzá – jelentette ki
Imogen elszántan.
– Tedd azt, drágám! – mondta az
anyja. – Remélem, több
szerencsével jársz, mint én. Ti
ketten mindig is nagyon közel
álltatok egymáshoz. Te vagy a
szeme fénye.
Imogen otthagyta az anyját, és a
kertbe indult, az apja műterme felé.
– Apu! Tudom, hogy ott vagy! –
szólt be Imogen a zárt ajtókon
keresztül. Várt egy pillanatig, de
csak egy távoli fakopáncs hangját
hallotta.
– Nézd, holnap elhagyom az
országot, úgyhogy remélem, szóba
állsz velem.
Imogen néhány percig várt, de
mivel nem kapott választ, leült, és
nekidőlt az ajtónak; a kora áprilisi
déli napfény gyengéden cirógatta
arcát.
Az előtte elterülő kert közepén,
amelyet az anyja eltökélten próbált
megművelni, vastag tölgyfa
magaslott. A legfelső ágak közül
kilátszottak az összeszögelt deszkák
és a rozsdamarta, hevenyészett
fémtető. Több mint tizenöt évvel
ezelőtt az apja készítette a faházat,
ahol Annával sokat játszottak, és
megosztották egymással a titkaikat.
Az apja még mindig nem bontotta le
a fáról.
Tíz perc várakozás után Imogen
vonakodva fölkelt, és visszament a
konyhába, ahol az anyja már
idegesen leskelődött az ablakból.
– Anyu, van egy kis Bakewell
gyümölcstortád? – kérdezte
Imogen. – Tudod, hogy odavan
értük.
– Pompás ötlet! – mondta Jan, és
kinyitotta a konyhaszekrényt, hogy
elővegyen egy csomaggal. – Máskor
már rég befalta volna. De a temetés
óta alig evett egy falatot.
Odaadta Imogennek a csomagot.
– Nem tudom tányérra rakni
őket, különben nem férnének be az
ajtó alatt.
– Kösz, anyu! – mondta Imogen.
 Megújult optimizmussal ment
vissza a kertbe. Lehet, hogy
szavakkal nem tudja kicsalogatni az
apját, de Mr. Kipling legfinomabb
süteményének még sosem látta
ellenállni.
Ahogy a műhely közelébe ért,
mozgást látott, mintha elhaladt
volna előtte egy árnyék. Belesett a
homályos ablakon, és tekintetével
az apját kereste, aki kívül eshetett a
látókörén. Ám miután Imogen
szeme hozzászokott a félhomályhoz,
nem az apját látta, hanem egy tucat
szobrát a munkapadon és a padlón.
Az aprólékosan megmunkált
madarakat, darabokra törve.
– Anna – mondta Imogen. – El
tudnál jönni, hogy találkozzunk? V
nagyi házánál vagyok.
– Ott vagy? – kérdezte nővére
értetlenül. – De mit keresel ott? Azt
hittem, nálam vagy, és csomagolsz.
– Nem is tudom – felelte Imogen
őszintén. Hogy magyarázza meg a
nővérének, hogy amikor Lewesból
visszatérve leszállt a vonatról,
egyszerűen oda vitték a lábai,
öntudatlanul? – Gondolom,
válaszokat keresek… Kérlek, gyere
el! Nagyon fontos.
– Hát jó – mondta Anna. – Csak
összepakolok, tíz perc.
 Imogen lenézett a
dohányzóasztalra. Vivien
fotóalbuma ott hevert kinyitva.
Az első oldalon az ajánlást fekete
tintával, kézzel írták:
„Gyönyörű unokáimnak,
Imogennek és Annának. Egy kis
történelmi háttér ehhez a nagyon
különleges vállalkozáshoz. Kívánom
Nektek, hogy ti is ugyanúgy
élvezzétek a fagylaltozót, mint én az
évek során.
Szeretettel: a Ti V nagyitok ”
Imogen lassan lapozott. Egy
fotósarkokkal rögzített, fekete-fehér
kép mellett rövid megjegyzés állt:
„1953. július 24. A megnyitó napja!”
A csillogó-villogó bolt előtt Vivien
állt büszkén férjével, Stanley-vel.
Vivien hosszú, pudlimintás ruhát
viselt, haja lazán, széles fürtökben
omlott a vállaira. Stanley átkarolta a
feleségét, haja barna volt, nem
szürke, mint Imogen emlékeiben, és
sötét keretes szemüveget viselt.
Stanley másik karja legkisebb
fiának, Martinnak a vállán pihent,
míg Vivien Tomot ölelte át. A
rövidnadrágot és elegáns cipőt
viselő két kisfiú nagyon izgatottnak
és lelkesnek látszott a fotón.
„Apa már így is elveszítheti az
egyik gyerekkori otthonát –
gondolta Imogen. – Elvehetjük tőle
még a Sunset 99s-t is?”
Tovább nézegette nagyanyja
boltjának a történetét. Az album
végében volt egy sokkal újabb,
színes fotó, amely majdnem az
egész oldalt betöltötte. Vivien állt a
közepén, mosolyogva, haja feltűzve,
és tengerészkék, krémszínű mintás
ruhát viselt. A családja vette körbe:
két fia, Jan, Imogen és Anna. A kép
még azelőtt készült, hogy Martin
megismerkedett Françoise-zal,
amikor még megrögzött
agglegénynek hitték. Imogen
alaposan szemügyre vette a képet,
és a vastag szemfestékből és kopott
pólóból ítélve tizenhat éves lehetett,
amikor készült.
Apja is nagyon más volt a
fényképen. Ő volt a legmagasabb a
családban – és a legerősebb.
Imogen biztos volt benne, hogy ezen
a nyáron vette észre Miss Carter, az
angoltanárnője, hogy diszlexiás,
miután Imogen tanulmányi
eredménye váratlanul leromlott.
Imogen és a családja lassan
megértette, miért ment neki éveken
át olyan nehezen az angol és az
esszéírás. Az apja azonban
mindvégig mellette állt,
valahányszor sírva jött haza az
iskolából, mert a tanárai ostobának
vagy lustának tartották.
Imogenhez hasonlóan ő is tudta,
hogy a diagnózisnál többre van
szükség ahhoz, hogy
begyógyuljanak ezek a sebek. Tom
egyenesen bemasírozott az iskolába,
személyesen köszönte meg Miss
Carternek a figyelmet. Ugyanakkor
ragaszkodott hozzá, hogy
beszélhessen az igazgatóval. Azt
akarta, hogy derítsék ki, hogyan
követhettek el ekkora hibát, és hogy
a jövőben jobban figyeljenek oda a
különleges igényű tanulókra.
Imogen látszólag zavarba jött
mindettől, ám titokban nagyon
büszke volt, hogy az apja ennyi
mindent megtesz érte.
Imogennek eszébe jutottak a
törött szobrok, amiket az apja
műtermében látott aznap délután.
Nehéz volt elhinni, hogy máskor oly
nyitott, tiszteletet parancsoló apja
most rejtőzködik előle, és nem
hajlandó szóba állni vele. Vajon ha
holnap visszautazik Thaiföldre,
miről fogják legközelebb értesíteni?
Talán az apja pár nap múlva ismét a
régi önmaga lesz, de mi lesz,
ha…? Bele sem mert gondolni, hogy
az apja állapota tovább
súlyosbodhat, míg ő oly távol van
tőle.
 Csak a szigetre tudott gondolni. A
napfényre – és igen, Lucára, és
mindenekfölött arra, hogy tovább
folytatja a fényképészeti projektjét.
Azt akarta, hogy jól sikerüljön. Ki
akarta állítani a képeit, és
mindenekfölött az apjának akarta
megmutatni őket. Kezdettől fogva
az apja bátorította, tőle kapta az
első fényképezőgépét, ő segített
berendeznie a fotólabort.
Imogen meg akarta mutatni neki,
hogy nem ment kárba az erőfeszítés,
és büszkévé akarta tenni őt.
Lelkiismeret-furdalással döbbent
rá, hogy a világ túloldaláról most
nem tudna segíteni az apjának,
akinek szerettei támogatására van
szüksége ahhoz, hogy javuljon az
állapota. A saját szemével kell
látnia, hogy számíthat a családjára,
és mind azon dolgoznak, hogy
életben tartsák Vivien emlékét.
Imogennek eszébe jutott, mit
ígért Lucának. Már minden meg van
szervezve, és ha azt szeretné,
másnap elutazhat Angliából.
Az apja szemében születésük óta
mindenben elsőbbséget élveztek
Annával. Hogy hagyhatná magára
éppen most, amikor az apjának
szüksége van rá?
 Gondolatait az ajtócsengő
szakította félbe. A bejárati ajtó
színes üvegén keresztül
megpillantotta Anna magas
alakját. Ajtót nyitott.
– Gyere be! – mondta, és
bevezette nővérét a nappaliba.
– Mi volt ilyen sürgős? – kérdezte
Anna, és leült a karosszékbe.
– Nem tudom megtenni –
jelentette be Imogen.
– Micsodát? – kérdezte Anna, és
lerakta a táskáját a földre, majd
megmasszírozta a homlokát. –
Rémes napom volt ma, Imo. Ne
beszélj rébuszokban!
– Nem tudok most visszamenni
Thaiföldre, és nem adhatjuk el a
boltot! – mondta Imogen, még
mindig állva, földobódva a
döntéstől. – Különösen nem
Françoise-nak. Sőt, talán senkinek
sem!
– Oké – mondta Anna kimérten.
– Mondd csak, jól vagy, Imo? Kicsit
zaklatottnak tűnsz.
– Hogy törhetnénk össze apa
szívét még mi is? – kérdezte
Imogen, és föl-alá kezdett járkálni a
sötét fapadlón. – Szüksége van
ránk!
 – Apa szívét… – Anna a
homlokára tette a kezét. – Miről
beszélsz? Nem tudnál leülni, amíg
ezt megbeszéljük? Tengeribeteg
leszek tőled.
– Bocs – mondta Imogen, és leült
a szófa szélére. – Csak tudod… ma
láttam apát. Illetve nem láttam
igazán. Teljesen összetört. Nem
beszélt velem. Láttam, hogy a
műtermében néhány szobrát
darabokra zúzta.
– Istenem, komolyan? – kérdezte
Anna, és riadtan fölült. – Ez nem
vall apára! Mi az ördög folyik itt?
– Úgy tűnik, Françoise rávette
Martint, hogy adják el ezt a házat –
mondta Imogen, és a ház falai felé
intett, amelyek közt felnőtt az apja.
– Ami természetesen érthető, az
örökösödési adó meg minden miatt
– csakhogy olyan befektetőnek
akarják eladni, aki le akarja
rombolni. És mindezt alig egy hét
után közölték apával.
– Az a nőszemély…! – mondta
Anna a fejét rázva. – Tudom, hogy
családtagnak számít, de sosem úgy
viselkedett. Martin is jobban járt
vola, ha agglegény marad.
– Hát, azon mi nem
változtathatunk. Ezen azonban
igen! – Imogen fölvette a
fényképalbumot a
dohányzóasztalról, és visszalapozott
a Sunset 99s megnyitásának
napjához.
– Nézd csak meg, Anna! –
mondta Imogen. – A Sunset 99s
története. Itt egy kép a hatvanas
évekből, az ott apa motorja a bolt
mellett. Nézd meg a haját! És a
cégér is nagyon klassz volt, nem? A
narancs és rózsaszín betűkkel.
Anna elmosolyodott.
– Csodálatos. De nem értem,
hogyan…
– A bolt volt a második otthona,
már akkor is – magyarázta Imogen.
– Tudod, mennyit áradozott róla.
Nem hagyhatjuk, hogy V nagyi
örökségének még ez a darabkája is
eltűnjön! Anélkül nem, hogy
legalább meg ne próbálnánk!
– Egyre gondolunk? – kérdezte
Anna habozva.
– Képzeld el, ha visszaállítanánk
a régi pompáját – mondta Imogen
lelkesen. – Apunak. V nagyi
emlékére.
Anna elgondolkodott.
– Nem is tudom – mondta. – Ez
elég váratlanul ért. Végig kell
gondolnom.
 – Mit is mondott mindig a nagyi?
– kérdezte Imogen. – Az Alice-t
idézte mindig. „Volt úgy, hogy már
reggeli előtt hat lehetetlen dolgot
elhittem.” Anna, meggondoltam
magam, ideje, hogy elhiggyük a
lehetetlent! Szerintem meg kellene
próbálnunk!
– A mai nap után ez nagyon
csábítóan hangzik – mondta Anna,
és elmosolyodott. – Szerintem
tényleg meg tudnánk csinálni, nem
igaz?
Imogen bólintott.
– Miért ne?
Egy ideig szótlanul ültek egymás
mellett, amíg felfogták döntésük
súlyát.
– De… – kezdte Anna – én azt
hittem, vissza akarsz térni a
szigetre.
– Úgy is van – felelte Imogen. –
Tényleg vissza akarok menni. De
most nem tűnik helyesnek, amikor
apu ilyen állapotban van.
Maradhatok addig, amíg együtt
beindítjuk az üzletet, és keresünk
egy ügyes asszisztenst a helyemre.
– Aztán visszamennél?
– Igen. A repülőjegyem hat
hónapig érvényes, csak a dátum
változtatásáért kell fizetnem
valamennyit.
– És mi lesz azzal a fiúval, akivel
megismerkedtél, Lucával?
Imogen Lucára gondolt, és
megérintette a cápafogas
nyakláncot.
– Megmondom neki – mondta. –
Fogalmam sincs, mit fog szólni. De
úgy érzem, most a családomról kell
gondoskodnom.
Imogen tárcsázta Luca
mobilszámát, és hallotta a külföldi
hívóhangot. Sebesen vert a szíve,
amíg arra várt, hogy a férfi fölvegye
a telefont.
– Imo – szólt bele Luca álmos
hangon.
Imogen Vivien nagyapjának az
órájára pillantott. Az ördögbe, odaát
éjszaka van, teljesen megfeledkezett
az időeltolódásról.
– Szia, Luca – mondta.
– Már majdnem itthon vagy –
mormolta a fiú álmosan.
Imogennek elakadt a szava.
– Minden készen áll – a srácok
Komodón lefoglaltak nekünk
csütörtök éjszakára egy helyet a
bulira, és elhívtam Santianát, Davyt
és az összes búvár barátodat.
 – Köszönöm – mondta Imogen,
és bűntudatot érzett azért, amit
mondani készült. – De éppen ez
ügyben hívlak. Tudom, hogy úgy
volt, hogy holnap megyek vissza, de
úgy alakultak a dolgok, hogy tovább
kell maradnom.
– Ugye csak viccelsz? – kérdezte
Luca riadtan.
– El kell intéznem néhány családi
dolgot. Nagyon fontos.
– És én… én mi vagyok, Imogen?
Istenem, tudtam, hogy ezt teszed
velem! Mennyi időről van szó?
– Nem várom el, hogy megvárj…
– Mennyi idő?
– Négy, talán öt hónap – felelte
Imogen. – Szeptemberre már
biztosan visszajutok.
– Szeptemberre. Komolyan
beszélsz?
– Bármikor… eljöhetsz
meglátogatni. Ha szeretnél – tette
hozzá Imogen, amikor rádöbbent,
milyen képtelenül hangzik az egész.
– Ja, persze – mondta Luca, és
Imogen hallotta a hangján, hogy
mennyire megbántódott. – Ide
hallgass, ezt végig kell gondolnom!
Már nem tudom, hihetek-e neked
egyáltalán.
 Hatodik fejezet

– Parancsolj! – mondta Jon a

következő pénteken, ahogy odaadta
Annának a teáját a kedvenc Orla
Kiely-s bögréjében. Anna felhúzta a
lábait a takaró alatt, kezei közt
melengette a teát, majd
belekortyolt.
– Köszönöm – mondta. – Ma
nagy szükségem van valamire, ami
feldob.
Jon leült mellé az ágyra, és
begombolta fehér ingét.
– Ti tényleg komolyan
gondoljátok, nem igaz? – kérdezte,
és zöld szemét Annára emelte. –
Olyan gyorsan történt
minden. Hétfő este hallottam róla
először, és azóta alig láttalak,
minden este az üzleti terven
dolgoztok Imogennel.
– Ne is mondd! – mondta Anna.
– Még mindig nem tudom, hogy
légből kapott vágyálom-e az egész,
vagy igazi lehetőség arra, hogy
beindítsuk a saját vállalkozásunkat.
Csak annyit tudok, hogy erre még rá
kell jönnünk!
Még mindig sajgott a feje az
éjszakázástól; Imogennel hajnali
háromig fönt voltak, a részleteket
dolgozták ki.
– Ma talán kiderül – mondta. – A
kisvállalkozói tanácsadó nagyon
segítőkész volt, amikor szerdán
beszéltünk vele, és most, hogy már
többet is tudunk mutatni neki, talán
tud segíteni nekünk.
– Hát akkor sok szerencsét hozzá!
– mondta Jon, és csókot nyomott
Anna orrára. – Jó látni, hogy
ennyire lelkesedsz valamiért, még
akkor is, ha nem igazán értem,
hogyan adhatod föl az állásod
nyújtotta biztonságot. De úgy látom,
végig kell csinálnod!
– Nincs semmi kockázat –
legalábbis egyelőre – próbálta
megnyugtatni Anna. – Ha nem jön
össze, még mindig folytathatom a
régi munkámat. Az irodában még
senkinek sem szóltam. A
főnökömnek csak annyit mondtam,
hogy ma a lakáson dolgozom.
– Helyes. Hagyd nyitva a
lehetőségeidet. Hogy vélekednek a
szüleid erről az egészről?
– Nagyon izgatottak. Apának
különösen sokat jelent. Anyu szerint
ezért is nyitotta ki végül az ajtót.
– Nem félsz, hogy talán hamis
reményeket keltesz benne? –
kérdezte Jon, ahogy megkötötte a
nyakkendőjét. – Nem akarok
pesszimistának tűnni, de jelenleg
nagyon törékenynek tűnik.
– Tudja, hogy még nagyon korai.
De most az a fő, hogy apa már
javulni látszik, még ha nem is
hajlandó orvoshoz menni. Azért
persze még nagyon aggódunk érte.
Még soha nem viselkedett így, és
hiába szereti őt anyu, nem nagyon
ért az érzelmekhez.
– Nagyon nehéz lehet – mondta
Jon –, bármilyen életkorban. El
sem tudom képzelni, milyen lehet
elveszíteni egy szülőt, akihez
ennyire közel állunk.
– Tudom – mondta Anna. –
Imogennel folyton anyura
panaszkodunk, de azért
kiborulnánk, ha elveszítenénk.
Mindig számíthattunk rá, mindig
részt vett az életünkben. Néha őrjítő
tud lenni, de lehet rá számítani.
– Ez a fő! – mondta Jon. Anna
érezte, hogy a férfinak elkalandozott
a figyelme, és az ébresztőórájára
pillantott, amely szerint Jonnak
ideje munkába indulnia. A férfi
kezébe vette az aktatáskáját. –
Remélem, ma minden jól fog menni
– mondta Annának, és lehajolt,
hogy megcsókolja. – Majd tudasd
velem is!
 – Kösz, úgy lesz. – Anna
elmosolyodott, fölkelt, és fölvette a
köntösét. – Most pedig
fölébresztem a lehetséges
üzlettársamat.
Miután Jon elment, Anna
bekopogott a vendégszoba ajtaján.
– Imo? – szólt be Anna, és halkan
kinyitotta az ajtót, hogy
bekukucskáljon. – Félóra múlva el
kell indulnunk!
Imogen felnyögött, majd
kinyitotta a szemét.
– Már reggel van? Esküszöm,
csak most feküdtünk le.
– Attól tartok. Nyolc óra –
mondta Anna. – Kilenckor
találkozunk a kisvállalkozói
tanácsadóval, úgyhogy kapd össze
magad! Ha akarod, kölcsönveheted
valamelyik ruhámat – tette hozzá. –
Én a nadrágkosztümömet fogom
fölvenni – a feketét. Szerintem
elegánsan kellene kiöltöznünk, hogy
jó benyomást keltsünk.
Imogen elfintorodott.
– Ugyan már! – mondta Anna. –
Ez csak egy megbeszélés – és
gondolj bele, hogy ha összejön a
dolog, utána mindennap farmert
húzhatsz.
Imogen előbújt a takaró alól.
 – Oké, engem meggyőztél. Na és
az üzleti terv?
– Az iPaden van, de ki is
nyomtattam, hogy nála
hagyhassunk egy példányt.
– Egy kicsit izgulok – mondta
Imogen, és fölült az ágy szélére,
pizsamában.
– Én is – ismerte be Anna.
Annyira remegett a gyomra az
idegességtől, hogy alig bírta
meginni a teáját. – De talán nem is
baj.
A megbeszélés után Anna és
Imogen kilépett az utcára, és
pislogva próbálták hozzászoktatni a
szemüket a reggeli napfényhez.
– Kávét? – kérdezte Anna.
– Kérek, bizony – mondta
Imogen, és a közeli kávézóra
pillantott. – Végig kell gondolnom a
történteket.
– Optimistának tűnt, nem?
– Szerintem is – mondta Imogen,
és belépett a kávézóba.
– Elég meggyőzően hangzott,
amit mondtunk: „Ínyenc fagylaltozó
ínycsiklandó kínálattal, retro
stílusban berendezve.”
– Egy kicsit azért túloztunk, nem
igaz?
 – Egy kicsit – ismerte el Anna, és
fölpillantott a pult fölé kifüggesztett
menüre. – De abból, amit mondott,
úgy néz ki, hogy meg tudjuk
valósítani. V nagyi pénze
valószínűleg elég lesz arra, hogy
elindítsuk a boltot, és legalább
három hónapig működtetni tudjuk.
Úgyhogy lesz időnk belejönni,
vendégeket szerezni és elintézni a
közegészségügyi meg biztonsági
dolgokat. Nem tűnik lehetetlennek,
igazam van?
– Gondolom. De előbb szükségem
van egy kis koffeinre.
– Mit választottál?
– Én egy cappuccinót kérek.
– Egy cappuccinót és egy
jegeskávét kérünk – mondta Anna a
felszolgálónak a pultnál. –
Fölmenjünk a tetőteraszra, Imo?
Csodás időnk van ma. Úgy tűnik,
végre megérkezett a tavasz.
– Persze, menjünk!
Fölmentek a lépcsőn a kávéval a
kezükben, és kiléptek a fapadlós
teraszra. Egész Brightont belátták a
Paviliontól a Pierig, s köztük a
fehér, György korabeli házsorok
alkotta útvesztőt.
– Néha úgy érzem, nem is
élhetnék ennél szebb helyen –
mondta Anne, ahogy a kilátásban
gyönyörködött. – És gondolj csak
bele, minden reggel arra
ébredhetünk, hogy a saját
fagylaltozónkban fogunk dolgozni!
– Ez egész jól hangzik.
– Tudom – mondta Anna. –
Idejét sem tudom, mikor
lelkesedtem utoljára ennyire
valamiért. Meg fogom
csinálni! Hétfőn benyújtom a
felmondásomat.
– Komolyan?
– Igen. Nincs vesztegetni való
időnk, nem igaz? Lehet, hogy
őrültség, de meg akarom próbálni –
és az igazat megvallva képtelen
lennék még hét évet lehúzni abban
az irodában.
– Szerinted, hogy fogadja majd a
főnököd?
Anna eltöprengett.
– Nem tudom. Egy kollégám
nemrég ment el a cégtől, és
elengedték neki a felmondási időt.
Remélem, velem is így tesznek.
Annyi munka nélküli friss diplomás
hemzseg odakint, hogy pillanatok
alatt találnak valakit a helyemre.
Különben is, ez már az ő
problémájuk.
– Büszke vagyok rád! – mondta
Imogen.
 – Azt hiszem, egy kicsit én is –
mondta Anna nevetve. – Nem
szoktam így viselkedni.
– Szóval, mivel kezdjük?
– Tudom, hogy nem egészen ezt
írtuk az üzleti tervbe, de mit szólnál,
ha lassan, apránként indítanánk be
a boltot, amíg bele nem jövünk? –
vetette föl Anna. – Az első néhány
hétben egyfajta retro
édességboltként üzemeltethetnénk,
késztermékekkel. Így az
embereknek is lesz idejük
megismerni a helyet és bennünket,
azután lassan bevezetjük a saját
kínálatunkat.
– Retro fagylalt – mondta
Imogen. – Olyasmire gondolsz,
mint a Fab nyalókák?
– Pontosan. Meg azokra a
hatalmas, rózsaszín jégkrémekre, a
Screwballra. Emlékszel arra,
amelyiknek rágógumi volt az
alján? A diákok imádnák, és
különben is, mindenki szeret kicsit
nosztalgiázni. A felnőttek meg
tudnák mutatni a gyerekeiknek,
hogy az ő korukban nekik mik
voltak a kedvenceik.
Imogen eltöprengett.
– Tetszik az ötlet – mondta
mosolyogva. – Ehető gyermekkori
emlékek.
 – Nagyszerű! Ma este
utánanézhetnénk a beszállítóknak,
valaki biztos csinálja még ezeket a
nyalánkságokat, és nagy
mennyiségben olcsóbban is
szerezhetjük be őket.
– Egyszerű módja annak, hogy
fölkeltsük az emberek figyelmét, és
beindítsuk a boltot – mondta
Imogen, és bólintott.
– És így marad egy kis időnk arra,
hogy rendbe hozzuk a helyiséget. És
ha már szóba került, valamit meg
kell beszélnünk, mielőtt bármit is
csinálnánk. Egy nagyon fontos
dolgot.
– Éspedig? – kérdezte Anna.
– Szerintem új névre lesz
szükségünk az új kezdethez, nem
gondolod?
– De igen. De azért ugye nem
fogjuk teljesen eltörölni a Sunset
99s-t? V nagyi örökre a bolt része
marad.
– Pontosan. Úgyhogy miért ne
nevezhetnénk el utána a boltot?
– Vivien Boltja? – mondta ki
Anna. – Tetszik a hangzása. De
ebből vajon kitalálják az emberek,
hogy mire számíthatnak?
– Vivien Fagylaltozója? – vetette
fel Imogen. – Nem, valami hiányzik.
– Körbenézett a teraszon
inspirációért, majd fölpillantott a
kék égboltra. – Nem mintha Isten-
mániásnak akarnék tűnni, de te
nem érzed úgy néha, mintha V
nagyi figyelne minket?
– De igen – mondta Anna. –
Részben ezért is félek attól, hogy
mindent elrontok – tette hozzá
nevetve.
– Na és, ehhez mit szólsz: „Vivien
Mennyei Fagylaltozója”?
– Imádom! – felelte Anna. –
Egyszerűen tökéletes!
Egy héttel később – szombaton –
Anna és Imogen a bolt felújítására
készült, Hepburnnel a sarkukban.
Több kanna fehér, rózsaszín és
pisztáciazöld festékkel megrakodva
sétáltak le Vivien boltjához,
felkészülve az egész napos
dekorálásra. Anna főnöke
meglepően jól fogadta hétfőn a hírt,
és beleegyezett abba, hogy
lerövidítse a felmondási időt azzal a
feltétellel, hogy Anna néhány
projektjét szabadúszóként fejezi be.
Így egyelőre maradt ideje a
fagylaltozóra is.
Miközben Anna a bolti konyha
padlóját súrolta overallban és
gumikesztyűben, Motown-dalok
szóltak a kis rádióból.
 „Love don't come easy… it's a
game of give and take…” Vivien
rádiója még mindig a helyi Golden
Oldies FM-re volt hangolva,
amelyen egymás után szünet nélkül
a hatvanas–hetvenes évek slágereit
játszották. Imogennel úgy
döntöttek, hogy nem váltanak
csatornát. A zenéről a nagyanyjuk
jutott eszükbe, amint vidáman
dúdolta a lánybandák dalait.
Hepburn az egyik boksz
kényelméből nézte őket.
Imogen magával hozta Vivien
fényképalbumát, és felmutatta a
nővérének.
– Némi inspiráció – mondta. –
Tökéletes fotók készültek arról,
amikor az ötvenes években V nagyi
és Stanley papa megnyitották a
boltot. Használhatnánk az eredeti
felszerelést – a többi holmit pedig
könnyen lemásolhatjuk.
Anna a szivaccsal a kezében
feltápászkodott.
– Ő mindig olyan káprázatosan
festett, nem igaz? – jegyezte meg,
ahogy Vivien fényképét nézte,
amelyen a Sunset 99s pultja mögött
állt. – Olyan szépen volt
megcsinálva a haja, és azok a kézzel
varrt ruhák!
 – Én többnyire még azzal sem
szoktam foglalkozni, hogy
beszárítsam a hajam – mondta
Imogen. – Ő viszont mindig úgy
festett, mintha semmi
erőfeszítésébe sem került volna,
hogy tökéletes legyen a külseje.
– Minden áldott nap, noha heti
hat napot dolgozott végig a boltban.
– Elképesztő! – mondta Imogen.
– Remélem, elboldogulunk vele
ketten olyan jól, mint ő egymaga.
Őszinte odaadással csinálta!
– Amikor Stanley papa meghalt,
másnap kinyitotta a
boltot. Emlékszel? Még kicsik
voltunk, de emlékszem, hogy apu
próbálta győzködni, vegyen ki egy
kis szabadságot. Ő viszont
ragaszkodott hozzá, hogy kinyisson,
mert a bolt maradt az egyetlen,
aminek élt.
Az üvegajtó nyikorgása szakította
félbe őket.
Amikor megfordultak, egy
negyvenes éveiben járó nőt
pillantottak meg, düftinkabátban,
őszülő haját szoros, magas
lófarokba fogta. Annának ismerős
volt a nő arca, de nem tudta hová
tenni.
– Helló! – köszönt a nő. –
Remélem, nem bánjátok, hogy
benéztem, de megláttam, hogy
idebent dolgoztok. Ti biztosan
Vivien unokái vagytok. Hallottam a
pletykát, hogy talán átveszitek a
boltot.
Közelebb lépett, hogy kezet
rázzon Annával.
– Sue vagyok – mondta. Anna
fölemelte sárga gumikesztyűs
kezeit, és bocsánatkérő arccal
mosolygott a nőre. – Helló, Sue! Én
Anna vagyok, ő pedig a húgom,
Imogen.
– Üdv! – mondta Imogen kissé
hűvös hangon. – Éppen tavaszi
nagytakarítást végzünk. Úgy tűnik,
már nagyon ráfért a boltra.
Sue összevonta a szemöldökét.
Ahogy Anna észrevette a változást,
megpróbálta kissé föloldani a
hangulatot.
– Nagyi mesélt rólad. Hálás volt a
segítségedért. A közelben laksz?
– Fönt, a Hove-ban, nem messze
a nagymamátok
házától. Kiskölyökkorom óta jártam
ide, úgyhogy egy álom vált valóra,
amikor Vivien fölkínálta az állást.
Mondta, hogy segítségre van
szüksége. Túl sok volt neki a
munka.
Anna bólintott.
 – Bárcsak hamarabb észrevettem
volna!
– Igen. Nagyon elkeserített
minket a hír – mondta Sue. Egy
pillanatra mind elhallgattak.
– Gondolom, nektek is jól jön
majd a segítség? – kérdezte Sue. –
Megmutathatom, mit hogyan
intéztünk a nagymamátokkal.
Anna habozott.
– Lehet róla szó. Köszönjük, hogy
benéztél, Sue. Meghagyod a
számod, hogy kapcsolatba tudjunk
lépni, amint közelebb jutottunk a
nyitáshoz?
– Benne vagyok a
telefonkönyvében – mondta Sue
mosolyogva, és a fekete noteszra
mutatott a pulton. – De gyakran
járok erre, úgyhogy később
visszanézek, hogy boldogultok.
– Akkor hamarosan találkozunk
– mondta Imogen.
Sue sarkon fordult és távozott.
– Anna – mondta Imogen, és a
szemeit forgatta –, túl kedves vagy!
Ha így folytatod, sosem lesz belőled
jó üzletasszony!
– V nagyi azt mesélte, hogy Sue-
nak az utóbbi időben rosszul
mentek a dolgai – mondta Anna.
 – Sajnálattal hallom, de ez itt
nem jótékonysági
szervezet! Lehetőséget kaptunk egy
új kezdetre. És ha ismét
alkalmazzuk ezt a nőt, biztos vagyok
benne, hogy mindent elront.
– Nagyinak biztos jó oka volt
arra, hogy felfogadta – kelt Anna
Sue védelmére.
– Igen, mivel a végsőkig segített
az elesetteken. Ezt már mind
tudjuk. De mindegy – mondta
Imogen, és témát váltott. – Közelről
már nem is fest olyan rosszul! –
folytatta, és a sakktábla mintás
csempére mutatott. – Szépen meg
lehet tisztítani.
– Egyetértek – mondta Anna. –
Eredetinek tűnik, és különben sem
vagyok biztos benne, hogy
megengedhetünk magunknak egy új
padlót, különösen azok után nem,
hogy annyi pénzt költöttünk
festékre. Hozom a felmosót.
Megtöltött egy vödröt forró vízzel,
és beleöntött némi padlótisztítót.
Hepburn a lábai körül futkározott,
Anna pedig lehajolt, hogy
megvakarja a füle tövét.
– Tudod, kezdem egyre jobban
megszeretni!
– Nem olyan vészes – ismerte be
Imogen. – Egy kutyához képest.
 Anna belemártotta a felmosót a
szappanos vízbe, és nekilátott a
felmosásnak. Hepburn a
felmosófejre ugrott, és ugatva
üldözőbe vette. Ahogy Anna
feltörölte a padlót, a vastag piszok
alól előtűntek a fényes, fehér
csempék.
– Szerintem Hepburn idetartozik.
Mellette olyan otthonosan érzem itt
magam.
– Azért talán jobb lenne távol
tartani a konyhától, amikor
megérkezik a köztisztasági ellenőr!
– Mi a véleményed? – kérdezte
Imogen a rozoga falétra tetejéről.
Már három órája dolgoztak. Éppen
pisztáciaszínű szegélyt festett a
fehér falak tetejére. – Az egyik
lakberendezési műsorban láttam.
– Tetszik – mondta Anna, és
letette a régi villanykörtét a pultra.
Az új, fényesebb körtékkel sokkal
vidámabbnak tűnt a hely.
– Mit szólnál egy teához?
Imogen bólintott. Anna elővett
egy csomag tejszínt a táskájából, és
föltette a kannát.
– Ma reggel rendeltem három
fagylaltgépet – mondta. – Elég
egyszerűek, de kezdetnek
megteszik.
 – Pompás! – mondta Imogen, és
addig matatott a
konyhaszekrényekben, amíg rá nem
talált egy doboz teára. – Fogalmam
sincs, mihez kezdünk velük, de ez is
a móka része, nem igaz?
– Pontosan! Jövő hét elején
érkeznek, úgyhogy hamarosan
kezdhetjük a kísérletezgetést.
Anna elővett néhány bögrét a
konyhaszekrényből, majd
megtorpant.
– Szerinted áthívjuk valamelyik
szomszédot? Evie-vel már
találkoztam, nagyon kedves nő.
– Persze, miért ne?
– Rendben, mindjárt jövök.
Anna kilépett a boltból a friss
levegőre, és átment Evie
ajándékboltjához.
Belépve megpillantotta nagyanyja
barátnőjét a strandjátékok és
felfújható csónakok mögött.
– Hahó! – kiáltott. Evie
körülbelül annyi idős volt, mint
Vivien, a hetvenes éveiben járt, de
Vivien hosszú ruhái és kötényei
helyett farmert és tarka mintás
blúzt viselt. Vattacukorszínű haját
laza kontyba fogta. Nem ismerte
meg Annát.
 – Evie, igaz? – kérdezte Anna,
ahogy a felfújható halak mellett a
pénztár felé indult. – Anna vagyok,
Vivien unokája. Nemrég vettük át a
boltot a húgommal.
– Anna. Hát persze! Szervusz! –
mondta Evie mosolyogva. – Már
emlékszem rád. Vivien mondta,
hogy abban reménykedik, ti ketten
egy nap tovább viszitek a boltot. De
abban bíztunk, hogy erre még jó
ideig nem kerül sor.
– Bizony – mondta Anna halkan.
– Elmentem volna a temetésre is,
csak hát… – Evie gondolatai mintha
máshol jártak volna. – Sok gondom
van a bolttal.
– Nincs kedved átjönni egy teára?
– kérdezte Anna. – Süteményünk is
van.
Evie elmosolyodott.
– Olvasol a gondolataimban.
Kirakom a táblát, de a kuncsaftjaim
már tudják, hogy ha nem vagyok itt,
a fagylaltozóban megtalálnak.
Anna elmosolyodott.
– Nagyszerű! Bemutatlak a
húgomnak.
Együtt sétáltak vissza a boltba.
Anna kinyitotta Evie-nek az ajtót, s
előreengedte.
 – Nahát! – álmélkodott Evie,
ahogy körbenézett. – Máris sokkal
jobban fest, nem igaz?
– Iszonyú volt a rendetlenség,
amikor megérkeztünk – mondta
Imogen, és előlépett a pult mögül. –
Elnézést… Üdv, Imogen vagyok.
– Evie – felelte az idősebb nő, és
kezet rázott Imogennel. – Nagyon
örülök, hogy megismerhetlek. Be
kell valljam, nem voltam biztos
benne, hogy a nagyanyátok
helyesen döntött, amikor felfogadta
Sue-t, de tudjátok, milyen arany
szíve volt.
Alig láttam dolgozni Sue-t, amíg
itt volt.
– Mi is épp ettől tartottunk –
mondta Imogen, és
jelentőségteljesen Annára nézett.
– Tudjátok, milyen volt a
nagyanyátok; sosem állt meg
pihenni. De amióta ez a Sue idejött,
minden el volt hanyagolva –
elfoglalta ő magát, csakhogy
keresztrejtvénnyel, sudokuval, meg
telefonálgatott…
– Tejet és cukrot? – kérdezte
Anna.
– Kérek, köszönöm! – mondta
Evie. – Ó, vaníliakrém! – mondta,
és vett egyet. – Imádom!
 – Evie – mondta Imogen, és
kíváncsian fordult az asszony felé. –
Furcsa kérdés, tudom, de részt
vettél valaha páros zsákfutáson?
Evie elmosolyodott.
– Bizony, egyszer. Miért kérded?
Imogen elővette Vivien
fényképalbumát, és megmutatta az
asszonynak.
– Találtam egy újságkivágást az
albumban, amit a nagyi hagyott
ránk. – Imogen belelapozott az
albumba. – 1989-ből. „Jótékonysági
esemény – Helyi kereskedők
nyerték meg a parti páros
zsákfutást” – olvasta Imogen.
– Jó móka volt – mondta Evie,
ahogy a képet nézte, amelyen
Viviennel együtt mosolyogva,
egymást átkarolva álltak, büszkén
felmutatva a medált. – Sokat
szórakoztunk a nagyanyátokkal.
Szörnyű nagy a csönd nélküle.
Nyitás előtt minden reggel úszni
mentünk. Tudtátok?
– Ó igen! – felelte Anna. –
Imádta. El sem tudom képzelni,
hogy csináltátok – jéghideg lehet a
tenger.
– Szívós vén csontok – mondta
Evie. – Én még mindig kijárok.
 – Nos, ez lenyűgöző – mondta
Anna.
– Jó, hogy újra vannak
szomszédaim – mondta Evie. – Már
alig várom, hogy ismét a régi legyen
a bolt.
– Minden tőlünk telhetőt
megteszünk – biztosította Imogen.
Aznap este Anna – az egész napos
munka után – felfrissülve lépett ki a
zuhany alól. Sokáig kellett sikálnia a
karját, az arcát és a körmeit, mire le
tudta mosni a boltban rárakódott
piszkot.
– Gyere ide! – szólt neki Imogen.
– Még mindig festék van a
hajadban. – Azzal megragadott egy
festékes hajtincset, Anna pedig
tiltakozva felsikoltott.
– Hagyd már! – mondta Anna. –
Inkább hozz egy kis bort!
Szerintem kiérdemeltük.
– Egyetértek – mondta Imogen,
és levette Anna legjobb Malbec
borát a polcról, majd kinyitotta.
Ha valaha is eljön a drága bor
ideje – gondolta Anna –, az ma este
van, miután végigdolgozták az egész
napot a boltban. Imogen bőven
töltött mindkettejüknek az üvegből,
és az egyik poharat Annának adta.
 – Tudom, hogy még csak most
kezdtük, de szerinted mikor állunk
készen a nyitásra? – kérdezte
Imogen.
Anna a naptárára pillantott.
– Mondjuk, május első
szombatján? Addig körülbelül
három hetünk van. Elhívhatjuk
anyut és aput, és megmutathatjuk
nekik a helyet.
– Nagyszerű! – mondta Imogen.
– Már alig várom, hogy apu is lássa!
– Hallottál azóta felőle? –
kérdezte Anna.
– Anyu szerint hol jobban van,
hol rosszabbul. Még mindig nagyon
zárkózott, és egyáltalán nem akar
beszélni a nagyiról.
– Mi a helyzet a barátaival?
Meglátogatta valaki?
– Úgy tűnik, nem akar
látogatókat fogadni. De szerintem
jót tenne neki, ha lejönne ide. Anyu
azt mondja, hogy nagyon örül, ha
hallhat a boltról.
– Remek. Szerintem a nyitás
majd kizökkenti a rosszkedvéből.
Hétfő reggel Anna Jon
ébresztőórájára riadt föl, és már
kezdte lélekben felkészíteni magát a
szokásos munkanapra, de aztán
elöntötte a megkönnyebbülés és
izgalom: Többé nem kell bemennie
az irodába!
– Ma kezdődik az új életed –
mondta Jon, és gyengéd puszit
nyomott Anna meztelen vállára.
– Sose gondoltam, hogy egyszer
ezt mondom a munkáról – mondta
Anna, és megdörzsölte a szemeit. –
De tudod mit? Már alig várom, hogy
elkezdhessem!
Jon elmosolyodott, és lassan
fölkelt.
– Sok szerencsét, édesem! –
mondta, és fogott egy törülközőt.
Anna hallotta a forró víz
csobogását. Fölkelt, kiment a
konyhába, és nekilátott kávét főzni
magának és Imogennek. Benyitott a
vendégszobába, és odanyújtotta
Imogennek a hatalmas, türkizkék
bögrét.
– Parancsolj! Készen állsz?
– Megint búvárkodtam – mondta
Imogen elégedetten, és
megdörzsölte a szemét. –
Bohóchalak és ördögráják közt.
Micsoda színek!
– Jól van, te kis álmodozó! –
mondta Anna. – Ma nincs időnk
ilyesmire. Még sok dolgunk van a
boltban.
 Imogen lassan fölült az ágyban,
Anna pedig megmutatta neki a listát
a teendőkről.
– Ja, és végeztem egy kis
internetes kutatást, miután
lefeküdtél – folytatta. – Találtam
néhány kiváló beszállítót a retro
nyalánkságokhoz, meg egy
üdítőitalost is. Ha szerencsénk van,
május elejére elég árunk lesz ahhoz,
hogy kinyissunk, ahogy
megbeszéltük, ha addig végzünk a
dekorálással.
– Istenem, rengeteg dolgunk van,
nem igaz? – kérdezte Imogen,
ahogy végignézte a listát.
– Végül is vállaltuk a kihívást.
– Tudom, tudom – mondta
Imogen. – Egek! Egyvalamiről
megfeledkeztél! Föl kell hívnunk
Sue-t, hogy nem fogjuk alkalmazni.
– Az ördögbe! – mondta Anna. –
Igazad van. Erre a legkevésbé se
vágyom.
– Tudom, én se. De az alapján,
amit eddig hallottunk róla, csak púp
lenne a hátunkon, és különben sem
engedhetünk meg magunknak
alkalmazottakat. Majd őszinték
leszünk hozzá – mondta Imogen, és
elfintorodott. – Minden rendben
lesz.
 Délre a fagyasztók és a
szekrények ragyogtak. A testvérek
egyetértettek abban, hogy a bolt
máris sokkal tisztábban fest.
Anna és Imogen végignézett a
listán, amelyen a következő teendő
a „Felhívni Sue-t” volt.
– Dobjunk fel egy érmét? –
kérdezte Anna idegesen.
– Szerintem ahhoz már késő –
mondta Imogen, és az ajtó felé
intett, amelyen éppen belépett Sue.
– Sue! – mondta Anna, és lassan
kiengedte a levegőt. – Szervusz.
Milyen kedves, hogy ismét benéztél.
– Hát, mivel nem hallottam
felőletek, gondoltam, eljövök –
mondta a nő kissé ingerülten.
– Az a helyzet… – kezdte Anna,
de elszállt a bátorsága.
– Nagyon sajnáljuk, Sue –
mondta Imogen határozottan. – De
félő, hogy nem tudunk alkalmazni.
Tudjuk, hogy sokat segítettél a
nagyanyánknak, de mi ketten
vagyunk, és együtt fogjuk vezetni a
boltot.
– Kirúgtok? – szörnyülködött
Sue.
– Nos, nem egészen – mondta
Anna. – De a mi vezetésünk alatt
nem tudunk munkát adni Vivien
boltjában, attól tartok.
Természetesen adunk egyhavi bért a
felmondás helyett.
– A nagyanyátok föl lenne
háborodva, ha ezt hallaná – mondta
Sue.
Anna nem tudta, mit feleljen.
– Hát, sok szerencsét! – mondta
Sue. – Szükségetek lesz rá. – Azzal
sarkon fordult, és kimasírozott a
boltból.
Ahogy becsapódott mögötte az
ajtó, Anna a húgához fordult, és alig
bírta visszatartani az ideges
nevetést.
– Nahát, ez egész jól ment!
Imogen nevetése ragályosnak
bizonyult, és Anna is kuncogni
kezdett.
– Egek! – mondta Anna, és a
pultnak támaszkodott. – Ez rémes
volt!
– Ő volt rémes! – mondta
Imogen. – Jobb volt most elintézni,
mint később.
– Igazad lehet – ismerte el Anna.
– Egy új kezdet! – mondta
Imogen.
– Azért bűntudatom van.
– Ne legyen! És most hivatalosan
is témát váltok. Találtam egy
fantasztikus helyi cégérkészítőt, aki
elkészíti az ötvenes évek hangulatát
idéző cégért, pont olyat, mint
amilyet akarunk. Nézd csak,
megmutatom! – Imogen a
laptophoz lépett, és megmutatta a
nővérének a cég weboldalát.
Annának elég volt egyetlen
pillantást vetnie a gyönyörű vintage
betűkre, és már tudta, hogy
tökéletesen illik a bolthoz.
– Gyönyörűek! – mondta, ahogy
végignézte a képgalériát, majd az
árlistára kattintott. – De nem
valami olcsó, nem igaz? – jegyezte
meg óvatosan.
A könyvelésre pillantott, de úgy
döntött, inkább nem nyitja ki. Ott a
nagyanyjuk pénze a nyitáshoz, és
egy szép cégér létfontosságú, ha új
arculatra vágynak.
– Rendeljük meg!
– A McAvoy testvérek
nagyszabású fagylalt-projektjének
második felvonása – jelentette be
Imogen egyik délután Anna
lakásában.
– Felszerelés: készen áll –
mondta Anna, és kivette a
fagylaltgépeket a dobozokból, majd
elővett egy hőmérőt.
Imogen gyanakodva nézte a
kütyüt.
 – Az meg mi az ördögre való? –
kérdezte.
– Olvastam, hogy
biztonságosabb, ha ilyet használunk
– mondta Anna, és a fény felé
tartotta. – Úgyhogy vettem egyet a
gépekhez.
– Szerinted egynél több próbára
lesz szükség, amíg megtanuljuk
kezelni őket?
– Minden rendben lesz – mondta
Anna magabiztosan és izgatottan a
rájuk váró feladattól. – Majd
meglátod.
Egész délután és este dolgoztak,
turmixoltak, melegítettek és
kevergettek; teljesen
belefeledkeztek a fagylaltkészítésbe.
Éppen elkészültek egy adag áfonyás
fagylalttal, amikor meghallották Jon
kulcsát a bejárati ajtóban.
– Hűha! – mondta Jon, ahogy
belépett a konyhába, és meglátta a
rendetlenséget, amit Anna és
Imogen csinált. Keverőtálak
hevertek szerteszét, és fagylaltfoltok
éktelenkedtek a falon, ott, ahol
túltöltötték a fagylaltgépet az első
próbálkozásuk során. – Mi az
ördög…?
– Kísérletezünk – mondta Imo, és
megkínálta a férfit az egyik elkészült
kreációjukkal. – Áfonyás.
 – Jól néz ki – bólintott Jon, majd
föltette a teavizet, és elővette a
bögréjét a konyhaszekrényből. –
Kér valaki teát? – kérdezte.
– Most ittunk, köszi. De
komolyan, Jon, kóstold meg! –
mondta Imogen, és a férfi orra alá
dugott egy kanálnyi áfonyás
fagylaltot.
Anna megrázta a fejét, és intett
Imogennek, hogy tegye el a kanalat.
– Nem egy fagylaltínyenc.
– Sajnos laktózérzékeny vagyok –
mondta Jon, és szójatejet löttyintett
a bögréjébe. – De még ha nem
lennék is az, akkor is egészségesen
próbálok élni. Sajnálom. De azért
nagyon finomnak tűnik.
– Hát jó – mondta Imogen.
Mosolyogva fordult Anna felé. –
Több marad nekünk!
Jon bevitte a teáját a nappaliba,
Imogen pedig kitöltötte az első
fagylaltjukat – a mennyei vaníliásat
– egy lefagyasztható műanyag
dobozba. – Első kísérletnek nem is
rossz!
– Szerintem ma sokat haladtunk
– mondta Anna. Teletöltötte a
mosogatót forró, szappanos vízzel.
Ahogy leöblítette a habverőt a
csap alatt, rádöbbent
valamire. Valóban azt csinálják,
legalábbis csinálni fogják, amiről
mindig is álmodott: kulináris
ínyencségekből fognak megélni,
pénzt keresnek vele, persze, de
remélhetőleg másokat is boldoggá
tesznek velük.
– Minden rendben Jonnal? –
súgta Imogen a nővérének, miután
a férfi kiment a konyhából.
– Persze, jól van – mondta Anna.
– Néha szüksége van egy kis
magányra, ez minden.
– Miattam van, ugye? Azt
mondtam, csak két éjszakára
maradok, de már két és fél hete
lógok itt a nyakatokon. Nos, ne
aggódj! – mondta Imogen. – Nálam
vannak V nagyi házának a kulcsai.
Anyu azt javasolta, hogy költözzek
be egy időre, és tartsam szemmel a
házat. Egyelőre sikerült
megakadályoznia, hogy Françoise és
Martin eladják a befektetőknek, de
még nem tudja, hogy mire
készülnek.
– Biztos vagy benne? Tudod,
hogy nyugodtan maradhatsz. Jon
miatt igazán nem kell aggódnod!
Családtag vagy.
– Nem gond – mondta Imogen. –
Komolyan. Már így is olyan
nagylelkűek voltatok, a ház meg itt
van egy saroknyira. Hétvégén
átköltözöm.
– Alfie! – mondta Anna. Eltelt
egy hét, és a testvérpár Anna
lakásán volt, a bolt megnyitása
előtti éjszakán. – Segítenél nekünk?
Imogennel színezni fogunk.
Alfie kiszaladt a szobájából, és
követte Annát a
nappaliba. Újságpapír borította a
padlót, és egy hatalmas
transzparens hevert rajta, Imogen
pedig épp befejezte a betűk
fölrajzolását:

MEGNYITOTTUNK!

– Hozok neked egy kötényt –

mondta Anna, és visszatért egy
gyerekméretű darabbal. – Van
festék és zsírkréta. Van kedved
segíteni?
– Igen! – mondta Alfie.
Izgatottan letérdelt, és kiválasztott
egy élénkpiros zsírkrétát, miközben
Imogen megkötötte a kötényét. –
Alfie pirosra színezi az O betűt. – A
kisfiú satírozni kezdett, erősen
lenyomva a zsírkrétát.
– Enyém a kék! – mondta
Imogen, és fogott egy másik
zsírkrétát, majd csatlakozott Alfie-
hoz a padlón, és színezni kezdett
egy másik betűt.
– Ez a fagyihoz kell? – kérdezte
Alfie Annától, és fölnézett rá, ahogy
Anna is leguggolt.
– Igen, a bolthoz kell – mondta
Anna, és rámosolygott Imogenre. –
Holnap megnyitjuk.
Jon lépett be az ajtón, hogy
megnézze, mi ez a zaj.
– Mi folyik itt? Én is
csatlakozhatok?
– Gyere, apu! – mondta Alfie, és
egy ecsetet adott az apjának.
– Minél többen vagyunk, annál
vidámabb – mondta Anna
mosolyogva. – Ez a transzparens az
ajtó előtt lesz – mondta. – Nehéz
lesz nem észrevenni, nem igaz?
– Remekül néz ki – mondta Jon.
– Nagyon feltűnő. És ugye már a
szórólapokat is szétosztottátok?
– Igen – mondta Imogen. –
Mindenfelé adtunk belőle, úgyhogy
talán felbukkan néhány vásárló.
– Sajnálom, hogy Alfie-val
kihagyjuk – mondta Jon, és
csalódottnak látszott. – De már
hetekkel ezelőtt meg volt beszélve
anyuval és apuval.
– Emiatt ne aggódj, megértjük! –
mondta Anna. – Az igazat
megvallva különben is valószínűleg
nagyon elfoglaltak leszünk.
– Alfie-hoz fordult. – Holnap a
szafariparkba mentek a mamával és
a papával, ugye?
Alfie fölállt és elbődült.
– Orrszánok! – mondta
diadalittasan.
– Úgy látom, izgalmas lesz a
hétvégéd – mondta Imogen, és
nekilátott egy másik betűnek. – Már
alig várom, hogy lássam az emberek
arcát, amikor meglátják a boltot.
– Tényleg megcsináljuk, igaz? –
Anna a húgára mosolygott.
– Ó, igen – felelte Imogen
nevetve. – Semmi sem állíthat meg
minket!
 Hetedik fejezet

Végre elérkezett május első

hétvégéje, és minden készen állt a
megnyitóhoz. Minden – gondolta
Imogen, ahogy kinézett nővére
esőcseppes ablakán amikor dörögni
kezdett az ég –, kivéve az időjárást.
– Egek, Anna! – mondta Imogen,
és az orrát szinte az üveghez
nyomta. – Hogy áruljunk fagylaltot
ilyen időben?
Megnézte az időjárás-előrejelzést
a telefonján. Erős szélvihart jósoltak
a déli partra, amely úgy tűnt, meg is
érkezett.
Imogen hallotta az esőt éjjel,
amely kora reggelre felerősödött.
Nem tudott elaludni, csak
hánykolódott az ágyban, és
imádkozott, nehogy elmossa az eső
a megnyitó napját.
– Vedd a csizmád, Imogen –
mondta Anna –, mert nincs az az
isten, hogy én most meghátrálnék!
Már mindenütt meghirdettük a
megnyitót. Egy kis eső miatt nem
változtathatunk terveinken az
utolsó pillanatban.
– „Egy kis eső”?! – válaszolta
Imogen. – Én ezt aligha nevezném
annak. Inkább tájfunnak tűnik. Noé
már valószínűleg terelgeti az
állatokat a bárkába.
– Túl sokáig voltál távol
Angliától, Imogen – mondta Anna.
– Csak egy kis lélekjelenlétre van
szükséged. Egy órán belül úgyis
vége lesz. Hozz egy esőkabátot a
hallból, és menjünk!
Citromsárga esőkabátban, az
esernyőjükbe kapaszkodva mentek
le a tengerpartra. Gyorsan
fölakasztották a kézzel készített
transzparenst, noha tudták jól, hogy
perceken belül péppé ázik. Elázott
szórólapok hevertek szanaszét a
vizes földön. Odabent a boltban
fölkapcsolták a világítást,
beindították a radiátorokat, majd
visszamentek az üvegajtóhoz.
– Biztos, hogy eláll az eső? –
kérdezte Imogen komoran. Szinte
függőlegesen esett, és csak a
legelszántabbak jelentek meg a
parton.
A telefon csöngése riasztotta föl
őket.
– Majd én fölveszem – mondta
Anna.
– Ó, rendben, anyu. Félóra múlva
találkozunk. – Letette a telefont. –
Anyu már úton van. Apunak nem
volt kedve eljönni.
 Imogen csalódottságot érzett. De
talán jobb is, ha az apjuk nem látja
ilyen üresen a boltot. Egyre
nyilvánvalóbbá vált, hogy akik
lemerészkedtek a tengerpartra – a
kötelességtudó kutyasétáltatók
vízhatlan nadrágban és anorákban
–, nem vágynak jégkrémre.
– Ne zárjunk be inkább? –
kérdezte Imogen, és a hűtőkben
sorakozó Calippókra pillantott.
– Hát persze hogy ne! – mondta
Anna. – Még korai lenne, és
szerintem biztos, hogy látjuk ma a
kék eget is. El se hinnéd, hogy egy
ilyen napon milyen gyorsan meg
tud változni az időjárás.
– Megígéred? – kérdezte Imogen
a távolba meredve, kétkedően.
Sötét, szürke fellegek takarták az
eget, és egy pillanatra villámlás
világította meg őket.
– Jaj, lányok! – mondta Jan, és
belépett a boltba, majd
visszafordult, hogy az ajtó előtt
lerázza átázott esernyőjét, mielőtt
letette volna. – Elhagyott a
szerencsétek az időjárással.
Imogen a nővérére pillantott.
– Tényleg? – súgta némi
szarkazmussal. – Észre se vettük.
Anna gyorsan visszasúgta neki:
 – Légy kedves!
– Kösz, hogy lejöttél, anyu –
mondta Anna, és odalépett Jan-hez,
hogy elvegye a kabátját. –
Odateszem a radiátorhoz. Imogen,
föltennéd a teavizet?
– Szia anyu! – mondta Imogen
kötelességtudóan, és elővett néhány
bögrét. – Szóval, mit gondolsz? –
kérdezte, és körbemutatott a
megújult boltban.
– Nagyon bájos – mondta Jan, és
átölelte a lányát. – Szép munkát
végeztetek. Mármint a
rendelkezésetekre álló időhöz és
pénzhez képest.
Anna visszatért.
– Üljünk le! – mondta. – Amint
látod, nem tolongnak itt a vásárlók.
– Nagy kár – mondta Jan. – Úgy
értem, szólhattatok
volna. Csinálhattunk volna valamit
az ügynökségen… hogy is
mondjátok… – Jan tekintete a
semmibe révedt, ahogy a megfelelő
szavakat kereste. – Közzétehettük
volna a hírt a Twitteren – mondta.
– Már van ott is fiókunk. „At”
akármi a nevünk. Egy, a munkában
tapasztalt lány csinálta meg nekünk.
– Jan büszkén elmosolyodott.
– Mi is reklámoztunk egy kicsit –
mondta Imogen, és visszagondolt,
hány órát töltöttek el Annával az
interneten és az utcasarkokon,
vásárlókkal beszélgetve, a boltot
reklámozva.
– Nos – mondta Jan –, az jó. Én
csak azt mondom, hogy azért nem
árt profikkal is beszélni. Különösen,
ha családban vannak – engedményt
is kapnátok! – Imogen az anyjára
meredt. – Nem akarok dirigálni,
édesem. Csak annyit mondok, hogy
le tudtunk volna csalogatni ide
néhány lewesi helybélit. Elkeserítő
ennyire üresnek látni a boltot. Nem
mindenkit riaszt el egy kis eső.
– Talán majd legközelebb –
mondta Anna diplomatikusan.
Sípolni kezdett a teáskanna, és
fölpattant, hálásan, hogy
elmenekülhet.
– Szóval, apu nem tudott jönni –
mondta Imogen. – Talán jobb is.
Mindent egybevéve.
– El akart ő jönni, édesem –
mondta Jan. – Tegnap másról se
tudott beszélni. Aztán ma reggel…
Na mindegy – mondta Jan, és
megrázta a fejét. – Anyátok most itt
van – nekem talán nem örültök? –
Jan mosolyt erőltetett az arcára, de
feszültnek és szomorúnak látszott.
– Nem kell megkímélned
bennünket, anyu! Ha valami baj
van, arról mind tudni szeretnénk! –
mondta Imogen. Anna visszatért az
asztalhoz, és szétosztotta a
bögréket.
– De azért nem kell ilyen
búskomornak lennünk, nem igaz? –
kérdezte Jan. – Semmi értelme,
hogy még én is nagy, fekete
viharfelhőkkel a fejem körül
járkáljak.
– Tehetünk valamit, anyu? –
kérdezte Anna. – Talán
beszélhetnénk vele?
– Megpróbálhatjátok – mondta
Jan, és kiábrándultan vállat vont. –
De ő… – Elhallgatott.
– Jól vagy? – kérdezte Anna, és
megfogta anyja karját.
– Nem, Anna – csattant fel Jan. –
Egyáltalán nem vagyok jól!
– Könnybe lábadt a szeme. –
Annyira rémes. – A szavak úgy
robbantak ki belőle, mintha már
nem tudná tovább magába fojtani
őket.
Anna és Imogen döbbent
csöndben nézte.
– Sajnálom – mondta Jan. –
Most nézzétek meg, mit csináltam.
Nem akarom én rajtatok levezetni.
– Jannek potyogni kezdtek a
könnyei. – De szörnyű őt ilyennek
látni! Ma már arra se volt hajlandó,
hogy fölkeljen az ágyból, és egy szót
sem szól hozzám. Egyik nap azt
hiszem, hogy jobban van, és lassan
minden visszazökken a régi
kerékvágásba, aztán másnap
kezdődik minden elölről. A héten
volt az évfordulónk, és úgy múlt el,
hogy még csak szóba sem került.
Nem mintha bármit is akartunk
volna csinálni.
– Idővel talán… – mondta Anna.
– Még nem sok idő telt el.
– Talán – mondta Jan. – De
biztos nem mondanád ezt, ha neked
kellene mindennap abban a házban
élned. Tudom, hogy nem az ő
hibája. Támogatni akarom. De
képtelen vagyok rá! Kettőnk közül ő
az erősebb – Tom az én kősziklám.
Mindig is ő volt. Nem tudom, hogy
lehetnék én az ő támasza.
Jan maradt még egy órát, majd
kimentette magát, és kisírt szemmel
távozott. Nem sokkal később
benézett az ajtón egy huszonéves
fiatalember, sötétszőke hajáról
csurgott az esővíz.
– Helló! – mondta barátságos
mosollyal. – Hogy vagytok?
Imogen reménykedni kezdett.
Talán az első vásárlójuk?
 – Finn vagyok – mondta a fiú, és
belépett a boltba. Esőcseppek
csüngtek a szempilláiról és a
hajáról, és kapucnis
melegítőfölsőjére csöpögtek. Két
műanyag poharat tartott a kezében.
– Én vezetem a szörfboltot két
üzlettel lejjebb.
– Ó, helló! – mondta Anna. –
Már hallottunk rólad a
nagyanyánktól.
– Láttam, hogy ma kinyitottatok.
De közbeszólt a rossz idő, nem igaz?
– kérdezte együtt érzőn.
– Na igen – mondta Anna, és
elmosolyodott. – Nem tolonganak a
fagylaltunkért az emberek.
– Gondoltam, talán több
szerencsétek lenne egy kis forró
csokival. Andyvel épp azt főztünk a
vásárlóknak, mivel törölnünk kellett
a szörfórákat.
Átnyújtotta nekik a két pohár
gőzölgő forró csokit.
– Köszönjük! – mondta Imogen,
és belekortyolt a finom, krémes
italba. – Nagyon jó – mondta, és
letörölte a csokibajszot a szája fölül.
A fiú körbepillantott az üres
boltban.
– Biztos rengeteg vásárlótok lesz
– mondta bátorítóan –, ha az
emberek látják, hogy ismét
kinyitottatok.
– Kösz! – mondta Anna őszintén.
– Mi is ebben bízunk. Úgy értem, a
nagyanyánk évtizedeken át vezette
ezt a boltot. Mi is ugyanilyen jó
munkát szeretnénk végezni, sőt,
remélhetőleg még jobbat! De
gondolom, időbe telik – tette hozzá,
és vállat vont.
– Ez igaz – mondta Finn. – És
egy kis napsütés sem ártana.
Anna elmosolyodott.
– A mai nap igazi katasztrófa volt
– mondta félénken.
– Csak egy kis fennakadás –
mondta Finn mosolyogva. – Mire
észbe kaptok, megnő a forgalmatok.
Vivien nagyitok nagyon otthonossá
tette a boltot. Csodálatos asszony
volt. Ott voltam a temetésen, de
nem is láttalak titeket – ami nem
csoda, mivel egész Brighton ott volt.
Mindannyiunknak hiányzik,
különösen Evie-nek. És a mi
vevőink is imádták őt – gyakran
átjöttek hozzá fagyizni, ha
alacsonyak voltak a hullámok.
– A fagyiról jut eszembe –
mondta Anna –, hová lett a jó
modorunk? Megkínálhatunk egy
jégkrémmel? – Elővett egy
hatalmas, rózsaszín, lábnyom alakú
jégkrémet a fagyasztóból, és
megkínálta vele a fiút.
– Köszönöm, most nem kérek! –
mondta Finn. – Már épp kezdek
átmelegedni. De ez zseniális!
Kölyökkorom óta nem láttam ilyet.
– Nos – tette hozzá –, az
elkövetkező hónapokban még biztos
rengeteget látjuk egymást. Addig is,
sok szerencsét.
Este, miután bezárták a boltot,
Imogen kirángatta a táskáit Jon
autójából, és becipelte őket a
nagyanyja házába.
Belépett a hall hideg csöndjébe,
majd átment a nappaliba. Az
apjával és Martinnal bedobozolták a
nagyanyja értéktárgyait, de a
legtöbb bútorhoz nem nyúltak; a
karosszék, a szófa, és a nehéz,
aranyozott tükör a kandallópárkány
fölött még a helyén volt. Imogennek
három hét óta most először lesz egy
kis privát szférája. Óvatosan a
nappali polcaira rakta a kameráját
és a többi felszerelését.
Ismét a telefonjára pillantott.
Luca egyetlen SMS-re sem válaszolt,
hogy beszélhetnek-e. Talán jobb
lenne, ha föladná. De még van esély
arra, hogy a férfi meggondolja
magát, és beleegyezik, hogy
megvárja. Imogen ebbe a
reménysugárba kapaszkodott.
Fölment Vivien tágas, Viktória
korabeli házának a lépcsőjén. Az
első emeleten három hálószoba és
egy fürdőszoba volt, és egy falépcső,
amely két kisebb szobához vezetett
föl. Ahogy Imogen fölidézte, régen
mennyit játszottak ott Annával, egy
pillanatra szinte hallotta saját
nevetésüket – kergetőztek a
lépcsőn, bújócskáztak a
szekrényekben és az ágyak alatt.
Vivien tudta, hogy a fölső két kis
szoba a kedvencük, amelyeket egy
kis ajtó kötött össze, ezért mindig
azokat a szobákat készítette elő
nekik.
Belépett a nagyanyja
hálószobájába. Ehhez a szobához
alig nyúltak Tommal és Martinnal,
ezért Vivien legtöbb holmija a
helyén maradt. A
kandallópárkányon egy esküvői fotó
volt Vivienről és Stanley-ről, amely
még az ötvenes évek elején
készült. Vivien húszéves lehetett,
Stanley pedig egy-két évvel idősebb.
Imogen különösnek találta, hogy
már most idősebb, mint Vivien
akkor, amikor letelepedett a férfival,
aki mellett leélte az egész életét.
Romantikus és bájos volt, Imogen
azonban cseppet sem vágyott
ilyesmire. Ő maga is nyughatatlan
lélek volt, talán örökre az is marad.
Persze hiányzott neki Luca, de a
gondolat, hogy egy helyben
maradjon – akár a szigeten – egy
ember mellett, és fölfedezetlenül
hagyjon oly sok mindent,
klausztrofóbiát ébresztett benne.
Odalépett az öltözőasztalhoz. A
brossok, amelyeket Vivien viselt,
még mindig ott hevertek, a színes
üveg gyöngysorok pedig a tükrön
lógtak. Gyöngyház berakásos
hajkeféje pedig mintha csak arra
várt volna, hogy ismét kézbe vegyék.
Imogen körbepillantott a ház
legnagyobb szobájában. Nem
alhatott idebent, sem a szomszédos
szobákban, amelyekben oly gyakran
szálltak meg barátok és látogatók.
Fölment a lépcsőn a
padlásszobákhoz, amelyek mindig is
hozzájuk tartoztak Annáv-al.
Ugyanolyanok, mint rég, és ugyan
Anna már beverné a fejét az
alacsony mennyezetbe, Imogen, aki
az anyja magasságát örökölte,
kényelmesen befért. A boltban
töltött hosszú, kiábrándító naptól
fáradtan leült az ágyra, levette a
cipőit. Ma éjjel ebben a szobában
fog aludni.
 Nyolcadik fejezet

– Imogennek nem kellett volna

elmennie – mondta Jon, miközben
a DVD-gyűjteményét válogatta át,
és néhány régebbi lemezt félretett
jótékonysági adománynak. Farmert
és szürke inget viselt, az arca frissen
volt borotválva.
– Ó, semmi gond! – mondta
Anna, és leült a szófára. – Nem
bánta. Különben sincs értelme,
hogy a nagyi háza üresen álljon. És
most, hogy mindennap együtt
dolgozunk, talán nem is baj, ha
hagyunk egymásnak egy kis privát
szférát.
Anna visszagondolt a boltban
töltött első hétre. Imogennel –
ahogy folytatódott a rossz idő –
minden tőlük telhetőt megtettek,
hogy tartsák egymásban a lelket.
Egyedül Evie tért be hozzájuk
rendszeresen teázni, meg egy idős
házaspár, akik Hepburn miatt
néztek be. Egy hét alatt összesen
három fizető vendégük volt.
– Tudod, mire van szükséged? –
kérdezte Jon, és leült Anna mellé a
szófára, majd gyengéden
megsimogatta a haját.
– Nem, mire? – kérdezte Anna, és
reménykedő mosollyal fordult Jon
felé. Talán a férfinak támadt egy
eredeti ötlete – valami, amivel
kicsalogathatják a vásárlókat meleg,
száraz otthonaikból a part csöndes
végébe egy fagylaltra. Az időjáráson
nem segíthetnek, de talán van
valami vendégcsalogató fogás, amit
nem ismer.
– Egy vakációra – mondta Jon, és
gyengéd csókot nyomott Anna
nyakára. – Menjünk el valahová
hétvégére!
– Biztos vagy benne? – kérdezte
Anna. Máskor boldogan kapott
volna a lehetőségen, hogy kettesben
lehessen Jonnal. De nem most,
amikor olyan sok forog kockán az új
vállalkozásban.
– De a bolt… – kezdte. – És mi
lesz Alfie-val?
– Mia szülei eljöttek hétvégére, és
megkérdezték, hogy náluk
maradhatna-e, hogy együtt
lehessenek. Úgyhogy szabad a
hétvégénk. Imogen tud vigyázni a
boltra, nem? Nem azt mondtad,
hogy jelenleg egyébként is alig van
vásárlótok?
Jonnak igaza volt – mégis fájtak a
szavai.
– Nem is tudom… – mondta
Anna.
 – Gyere el velem hétvégére,
Anna! Foglalok valahol
szobát. Péntek este indulunk, az
egész hétvége a miénk lesz. Se
fagylaltozó, se kisgyerek… csak mi
ketten. Na, hogy hangzik?
– Elég jól – mondta Anna, és a
férfi karjaiba bújt. Szerette ugyan
Alfie-val tölteni az idejét, de a
gondolat, hogy Jonnal lehet egész
hétvégén, nagyon csábítóan
hangzott. – Hová szeretnél menni?
– Hadd legyen meglepetés –
felelte Jon mosolyogva. – Csak
csomagolj be hétvégére!
Péntek este Jon és Anna a
tengerpart mentén autózott,
miközben esőcseppek verték Jon
autójának a tetejét. A viharfelhők
már több mint egy hete nem
tágítottak, és nyomát se látták
napsütésnek, ám ahogy Anna
kinyújtotta a lábait, kezdett érezni
valamit, amit már hónapok óta nem
érzett: egy kis megnyugvást.
A zsúfolt Brightont és Hove-ot
fölváltották Sussex zöld dombjai, és
az elmúlt két hét idegeskedése a
rossz üzlet miatt lassan
elhomályosult.
– Hé, álmodozó! – mondta Jon,
és a kormányt markolva Annára
pillantott.
 – Kezdek ellazulni – mondta
Anna elégedett mosollyal. – Lassan.
Olyan sok mindennel kellett
foglalkozni az elmúlt hetekben.
Nagyi temetésével, aztán a bolttal…
és te is el voltál foglalva a
munkáddal. Alig maradt időnk
létezni.
– Én is épp erre gondoltam –
mondta Jon. – De most végre
zavartalanul együtt lehetünk.
Úgyhogy készülj fel rá, hogy most
sokat fogunk „létezni” – tette hozzá
nevetve.
Húsz perccel később egy kis
faluhoz értek, és Jon rákanyarodott
egy keskeny földútra. Tölgyfák
szegélyezték az utat, a végében
pedig egy lenyűgöző Edward
korabeli szálloda magaslott.
Anna elképedve nézte.
– Gyönyörű ez a hely! – mondta,
ahogy az autó kerekei a kavicsos
úton csikorogtak.
Jon elmosolyodott.
– Igazán megérdemelsz valami
különlegességet – mondta, és
megcsókolta Annát. – Fogjuk a
holminkat, és menjünk be!
Bementek a szállodába, és a
recepcióstól megkapták a
kulcsaikat. A szobájuk egy meredek
falépcső tetején volt, és Anna
minden lépéssel egyre izgatottabb
lett. Jon kinyitotta a nehéz faajtót.
Beléptek a szobába, amelyben egy
baldachinos ágy és egy hatalmas
szófa várta őket, valamint balra egy
újabb ajtó mögött egy fényűző, saját
fürdőszoba.
Anna egyenesen az ágyhoz lépett,
leült, és kipróbálta, milyen jól
rugózik.
– Ez nagyszerű! – mondta. –
Gyere, próbáld ki!
Jon lerakta a bőröndöket, és leült
Anna mellé.
– Nem rossz – mondta. – Ugye
nem felejtetted otthon a bikinidet?
Mert van lent egy medence és egy
spa lefoglalva a nevünkre.
– Nem kell kétszer mondanod! –
mondta Anna. Fölpattant, kinyitotta
a bőröndjét, és elővette a
fürdőruháját. Odalent nem volt
senki más az úszómedencénél
rajtuk kívül.
– Jacuzzi? – kérdezte Anna.
Bemásztak és hagyták, hogy
elnyelje őket a pezsgő víz, amíg
Anna már alig látta Jont a gőzben. A
férfi átnyúlt a habokon, és
végigcirógatta Anna lábát.
– Meg tudnám szokni – mondta
Anna, és belesüppedt a vízbe, hogy
fölmelegítse a tarkóját is.
– Én is – mondta Jon
mosolyogva.
– Erről eszembe jut, amikor
megismerkedtünk. A hajnalig tartó
vakrandi, amikor nem volt semmi
más dolgunk, mint kiélvezni egymás
társaságát.
– Pont olyan imádnivaló voltál,
amilyennek Ed és Jess leírt. El se
tudtam hinni, mekkora szerencsém
volt.
– Hízelgő – mondta Anna
nevetve. – Noha az igazat megvallva
én is szerencsésnek éreztem
magam. Ami nem rossz életem
legelső vakrandijához képest.
– Én meg – mondta Jon – azon
izgultam, hogy kisgyerekes elvált
apukaként elijesztelek magamtól.
Fogalmam se volt róla, hogy Alfie
jobban el fog bűvölni, mint én.
– Nem volt mitől tartanod! Ki ne
szeretné meg Alfie-t? – kérdezte
Anna, és ujjával végigsimított a víz
felszínét takaró buborékokon.
– Örülök, hogy így alakult –
mondta Jon.
– Imádom ezt, imádok veled
lenni! – mondta Anna. – Semmin se
változtatnék!
 – Félórán belül hozzák – mondta
Jon, ahogy letette a telefonkagylót a
rendelés után, majd hátradőlt az
ágyon. Szél és eső verte a szállodai
szoba ablakát, de bent kellemes
meleg volt. – Azt mondták, kint
hagyják az ajtó előtt.
Anna csatlakozott hozzá az ágyon,
puha, fehér fürdőköntösbe
burkolózva. Három fogásos vacsorát
kapnak egy Michelin csillagos
séftől, és még föl sem kell öltözniük.
Ez már a fényűzés netovábbja.
Jon megcsókolta Annát, majd
fölkelt, és a minibárhoz
lépett. Kinyitotta, és elővett egy
üveg pezsgőt.
– Azt hiszem, eljött a buborékok
ideje – mondta, majd elővett két
poharat, és kibontotta az üveget. Az
egyik poharat Annának adta.
– Ejha! – mondta Anna
mosolyogva, ahogy elvette. – Mire
iszunk?
– Arra, hogy végre kettesben
lehetek a barátnőmmel – felelte a
férfi. Közelebb húzta magához
Annát, és megcsókolta. – Kell még
ezenkívül más ok?
A csók után Anna belekortyolt a
pezsgőbe, kiélvezve a buborékokat a
nyelvén.
 – Ó! – mondta Jon. – Eszembe
jutott, hogy valamit elfelejtettem.
Csak egy perc. – Kimászott az
ágyból, és fölvette a nadrágját és egy
pulóvert. – Leszaladok a kocsihoz.
– Rendben – mondta Anna kissé
értetlenül. Nincs meg mindenük
idefönt?
Jon rákacsintott, és becsukta
maga mögött a szoba ajtaját. Anna
ledőlt a párnákra. Csak nem…?
A kezében tartott
pezsgőspohárról az extravagáns
szobára pillantott, és felidézte a
romantikus pillanatot, amikor
együtt táncoltak Jess és Ed nagy
napján. Felgyorsult a szívverése, és
ismét belekortyolt a pezsgőbe. Csak
nem fogja… vagy mégis?
Jon mobiltelefonjának csörgése
szakította félbe a gondolatait. Anna
kilesett az ablakon, és látta Jont a
parkolóban a kocsija mellett,
dzsekijét a fejére húzva az esőben.
Anna a telefonra pillantott. Mia
neve jelent meg a kijelzőn. Anna
habozott. Nem venné fel más
telefonját, de mi van, ha ez most
sürgős?
– Halló? – szólt bele a telefonba.
– Ó, szia Anna! – mondta Mia. –
Ugye te vagy az?
 – Igen, én – mondta Anna. – Jon
éppen kiugrott valamiért.
Átadjak neki valami üzenetet?
– Igen, kérlek! – mondta Mia
idegesen. – Nézd, nagyon sajnálom,
tudom, hogy elutaztatok a
hétvégére. De Alfie-ról van szó.
Egész nap a szüleimmel voltunk, és
most magas láza van. Egyfolytában
az apját hívja. Megkérnéd Jont,
hogy hívjon vissza?
– Szegény Alfie! – mondta Anna.
– Hát persze! Máris szólok neki.
 Kilencedik fejezet

A fagylaltozóban a vintage
bárszéken kuporogva Imogen
kinyitotta a laptopját. Ellenállt a
kísértésnek, hogy fölmenjen a
Facebookra. Ilyen szürke és esős
időben arra volt a legkevésbé
szüksége, hogy lássa a barátait a
csábító thai tengerparton. Még
mindig azon tűnődött, vajon mi
járhat Luca fejében. Már több mint
egy hónap telt el, és a férfi még
mindig nem jelzett vissza.
Mégsem akart ezen rágódni. Ma
inspiráció után fog kutatni.
Ideje, hogy Annával
bekeményítsenek. A könyvelésből
nyilvánvalóan kiderült, hogy a bolt
kínálata nem volt elég csábító
ahhoz, hogy odavonzza a
helybélieket, a londoniakról és más
délparti turistákról már nem is
beszélve. Elérkezett az ideje, hogy
Vivien boltja egy következő szintre
lépjen.
Megnyitotta Ben and Jerry
oldalát, és elolvasta, hogyan váltak
kisvállalkozásból globális
fagylalthálózattá. Az első boltjukat
egy benzinkút helyén nyitották meg.
A barátaik ingyen kapták a
fagylaltot, és még egy zongoristát is
fölvettek, hogy szórakoztassa a
sorban álló vásárlókat. Ez már
sokkal jobban hangzik, gondolta
Imogen mosolyogva. Körbenézett,
vajon hol találnának helyet egy
zongorának. Talán mégsem.
Megnyitott egy új oldalt. Egy férfi,
aki útnak indította a világ első,
folyékony nitrogénnel működő
fagylaltos autóját, vörösboros és
sajtos ízekkel kísérletezett, valamint
medúzákkal, hogy sötétben világító
jeget készíthessen. Úgy tűnt,
vásárlókban nem volt hiánya.
Imogen azonban ösztönösen érezte,
hogy a furcsa újítások és
zongoristák nem működnének
Vivien boltjában. A Lane
legnépszerűbb éttermeit tekintve a
jó minőségű ételek és az évszakhoz
illő hozzávalók vonzották a
helyieket.
Imogen már mindent értett. A
megfelelő hozzáállással a
tengerpartnak eme félreeső kis
sarkát az ínyenc fagylaltrajongók
kedvelt célpontjává tehetik. Ám egy-
két délután Anna konyhájában – az
internetről kinyomtatott
receptekkel – ehhez nem lesz
elegendő. Vivien boltjának valami
különlegességet kell kínálnia,
valami olyasmit, amivel örökre
bekerülnek a déli part legjobb
vendéglátói közé. Eljött az ideje,
hogy kitanulják a szakma fortélyait.
Imogen végigböngészte a neten a
legjobb fagylaltos workshopokat és
tanfolyamokat, majd az áraikat is
átnézte. Rendben, ez komoly
összegbe fog kerülni, de legalább az
egyikük akkor is el tud menni. Anna
mindig is született ínyenc volt, és a
szenvedélye még értékesnek
bizonyulhat. Némi befektetéssel,
néhány nap tanulással Anna nyilván
minőségi fagylaltot fog készíteni.
Azután betaníthatja Imogent is, és
mindketten szakképzettek lesznek.
Nem tűnik nehéznek.
Imogen egyre izgatottabban
olvasgatta a londoni szakácsképző
részleteit: „Megtanítjuk a sorbet és
a tejes fagylalt készítésének
fortélyait…” De hol vannak azok a
krémes, mennyei fagylaltok, az igazi
gelato?
Imogen a homlokára csapott, és
hangosan fölkacagott saját
ostobaságán. Hol másutt:
Olaszországban!
Épp amikor az új keresést akarta
elindítani, megjelent egy üzenet az
instant messengerben. Santianától.
Imogen arca felderült. Már két
hete nem hallott legjobb barátnője
felől a szigeten, és már a neve is úgy
hatott rá, mint egy napsugár.
„Imogen, szia!”
„Helló – gépelte Imogen sebesen.
– Hogy mennek a
dolgok? Hiányzom?”
„Hát persze. Nagyon más
nélküled.”
Más? Imogen a homlokát
ráncolta. Különös
megfogalmazás. Begépelte a
válaszát.
„Mi lett más? Unalmas? – írta. –
Hiányzik a bár-barátnőd és
búvárpartnered?”
Várakozón meredt az üres
képernyőre.
„Imo – jött Santiana válasza egy
pillanattal később –, valamit el kell
mondanom.”
Santiana komoly hangvétele
meglepte Imogent. A barátságuk
egyszerű volt: együtt étkeztek,
együtt úsztak, és sokat
nevettek. Sosem beszélgettek
egymással komolyan. Újabb
üzenetek villantak fel a képernyőn:
„Mielőtt bármit is látnál a
Facebookon”
„Nagyon sajnálom”
„Luca és én”
 Imogen úgy érezte, mintha
gyomorszájon rúgták volna.
Megnyitotta a Facebookot egy új
ablakban, és fölment Luca oldalára.
Egyből kiszúrta a fényképet:
Santianával átkarolták egymást, és
csókolóztak a komodói bárban, ahol
Luca korábban a hazatérési
ünnepségét szervezte.
Luca azt mondta, időre van
szüksége, hogy végiggondolja. De
hogy csábíthatta el a legjobb
barátnőjét?
Újabb üzenet érkezett
Santianától:
„Sajnálom!”
„Remélem, barátok maradunk,
amikor visszajössz.”
Imogen keze megdermedt a
billentyűzet fölött, ahogy próbálta
feldolgozni a hírt. Nem így kellett
volna alakulnia a dolgoknak.
Kinyílt az ajtó, és egy férfihang
szakította félbe a gondolatait:
– Ma egyedül vagy?
Imogen fölnézett, és Finnt
pillantotta meg az ajtóban.
– Igen. Szia Finn!
Ujjait a billentyűzet fölött
tartotta. Mégis mit mondhatna
Santianának? Hogyan fogalmazza
meg, mit érez ebben a pillanatban?
– Gondoltam, megkérdezem,
hogy szükséged van-e valamire –
mondta Finn. – Ma senki sem
jelentkezett az óráinkra, úgyhogy
van egy kis szabad időm.
– Megvagyok – mondta Imogen,
és visszafordult a képernyőhöz,
amelyen megjelent egy újabb
üzenet: „Jól vagy?” – De azért
köszönöm! Ma elég nagy a csönd, de
ez már nem tart sokáig – mondta,
és mosolyt erőltetett az arcára. –
Éppen egy üzleti terven dolgozom.
– Érdekesen hangzik.
– Igen, igen. Az is! – mondta
Imogen, és türelmetlenül próbálta
lezárni a beszélgetést, hogy
visszatérhessen a laptopjához.
Finn bocsánatkérően
elmosolyodott.
– Mintha félbeszakítottam volna
valamit.
– Dehogy! – mondta Imogen, de
rá se nézett a fiúra, csak a képernyőt
bámulta.
– Rendben. Azért inkább nem
zavarlak tovább – mondta Finn, és
sarkon fordult, majd kisétált a
boltból.
 – Korán visszajöttél – mondta
Imogen, és Annára bámult, aki a
nagyanyjuk házának a küszöbén
ácsorgott egy esernyő alatt.
– Tudom – mondta Anna
csalódott arckifejezéssel.
– Én csak… nem tudtam, hogy
ilyen hamar visszajössz. Azt hittem,
egész hétvégére elmentetek.
– Én is! – mondta Anna, majd
belépett a házba, és letette az
esernyőt.
– Készítek egy kis teát.
Anna követte Imogent a
konyhába, Hepburnnel szorosan a
nyomában. Imogen föltette forrni a
vizet.
– Egész összemelegedtünk, amíg
távol voltál – mondta Imogen, és a
kutya felé intett. – Kezdem
megszokni a jelenlétét. Szóval, mi
történt?
– Alfie megbetegedett – mondta
Anna. – Szegény kicsikém. Jonnal
egy csodás szállodában voltunk –
spa, hihetetlenül finom étel,
tökéletes boldogság… Aztán
telefonáltak, és visszajöttünk. Jont
kitettem Mia házánál, én meg itt
vagyok.
– Komoly a baj? – kérdezte
Imogen aggodalmasan.
 – Nem hiszem, hála az égnek! –
felelte Anna. – Jon küldött SMS-t,
hogy éppen felolvas Alfie-nak, és
most nyugodtnak és boldognak
tűnik. Mire visszaértünk, lejjebb
ment a láza.
– Kár, hogy még egy éjszakára
sem tudtatok maradni, de szerintem
helyesen döntöttetek – mondta
Imogen. – Jobb biztosra menni.
– Ó, hát persze – mondta Anna. –
Nem tudtuk volna jól érezni
magunkat úgy, hogy közben tudjuk,
hogy Alfie nincs jól. Csak éppen…
– Igen?
– Ez hülyén fog hangzani. Egy
romantikus helyen voltunk, és Jon
éppen leszaladt a kocsihoz
valamiért. Egy pillanatra azt hittem,
hogy talán a gyűrűért ment le.
– Ó! – felelte Imogen. – Ez
érthető. Habár van ennél
valószínűbb eshetőség is.
– Éspedig?
– Óvszer – mondta Imogen, és
vállat vont.
– Ó! – mondta Anna, és elpirult.
– Egek, igazad lehet. Tényleg erről
lehetett szó. Olyan hülyén érzem
most magam.
– Semmi okod rá. Jó okod volt rá,
hogy azt hidd, a spontán vakáció és
a menő szálloda miatt. És ki tudja,
talán neked van igazad. Tessék! –
mondta Imogen, és egy bögre teát
nyomott Anna kezébe. – Üljünk le a
nappaliban!
– Hogy ment ma a bolt? –
kérdezte Anna kábultan, ahogy leült
a Chesterfield szófára. – Még
mindig nagy a csönd?
– Igen, semmi változás. Nincs
semmi új, leszámítva, hogy Lucával
immár hivatalosan is szakítottunk.
– Komolyan? – kérdezte Anna.
– Aha. Santiana ma közölte
velem, hogy együtt járnak. Mint
kiderült, fényképes bizonyítékuk is
van rá. Azt mondta, reméli, hogy
azért még barátok maradunk.
– Pofátlan kis liba… – mondta
Anna a húga helyett is. – Igaz, ha
Luca szemszögéből nézzük…
– Tudom! – mondta Imogen. –
Tudom, hogy nem volt választása.
Könnyebb lenne, ha valaki mással
vigasztalná magát, de végső soron
nem hibáztatom.
– Azért sajnálattal hallom.
– Egy kicsit hülyén érzem
magam, de végül is én döntöttem
így, és talán ebből is látszik, hogy mi
ketten nem illettünk össze.
 – Talán – mondta Anna. – Akkor
hát nem bántad meg, hogy itthon
maradtál?
– Nem – mondta Imogen –, hát
persze hogy nem!
Anna kérdőn fölvonta a
szemöldökét.
– Na jó, alig. De ide hallgass!
Tudom, hogy jobbra fordulnak majd
a dolgok. És már azt is tudom, hogy
mit kell tennünk hozzá.
– Tényleg? – kérdezte Anna. –
Akkor gyakrabban kellene
elutaznom itthonról.
– Különös, hogy ezt mondod. Mit
szólnál egy olaszországi utazáshoz?
Mert valami azt súgja, hogy azzal
föllendíthetnénk az üzletet.
MÁSODIK RÉSZ

KITARTÁS,
FAGYLALTOS
TANONC!
 Tizedik fejezet

Anna a bőröndjére várt Pisa

parányi, zsúfolt repterén, a
csomagszállító szalag mellett. Pár
perccel korábban, amikor kilépett a
gépből, egyből megérezte a
forróságot, és mire bejutott az
érkezési csarnokba, már át is
izzadta a ruháit.
Már harmadjára vonultak el
mellette ugyanazok a fekete és
szürke bőröndök egy kemény,
rózsaszín koffer kíséretében,
amelyre szívecskés matricákat
ragasztottak. Anna hiába kereste
tekintetével az ismerős, piros
bőröndöt. Mi lesz, ha meg sem
érkezett? Az ajkába harapott, ahogy
végiggondolta, hányféle ruhát
csomagolt be, és kezdett ideges
lenni. Lehet, hogy Jonnak igaza
volt, és ez az egész út elsietett
döntés volt?
Itt volt Olaszországban – június
elején, két héttel azután, hogy
Imogen először fölvetette az ötletet.
Vajon tényleg van értelme elutazni
egy másik országba, több száz
mérföldre a férfitól, akit szeret?
Megvan! Anna kiszúrta a
bőröndjét, és udvariasan
átfurakodott egy fiatal olasz
családon, hogy fölkapja.
Nem mintha nem lenne izgatott
Olaszország miatt. Ahogy a
vasútállomás felé indult a
csomagjával, végiggondolta, mi
minden vár még rá. Noha nem egy
merész utazó, mégi szerencsésnek
érezte magát, amiért Firenzébe
mehet, a világ egyik legszebb
városába, amely híres a finom
fagyijáról. Hétfőtől pedig az
elkészítését is megtanulja Bianca
Romeótól, egy élő legendától,
Olaszország legjobb
fagylaltkészítőjétől a nemzetközi
hírű Accademia di Gelaterián. Egy
életre szóló lehetőség.
Természetesen izgatott volt, de
mindez már jelentősen kívül esett a
kényelmi területén.
Imogennek azonban igaza
lehetett. Meggondolatlansága
ellenére Imogen jól értett ahhoz,
hogy nagyban álmodjon, és Anna
tudta, hogy az ürességtől pangó,
veszteséges fagylaltozó miatt most
mindennél nagyobb szükségük van
egy jó ötletre. Ha valami
különlegességet tudnak kínálni a
vevőiknek – és jó minőségben –,
akkor az emberek mindent
megtesznek, hogy eljöhessenek.
Mindenki élvezi a kulináris
kalandokat, nem igaz? Akkor is, ha
utazniuk kell. Rick Stein krumplis
haláért is elmennek az elszigetelt kis
halászfalvakba, Vivien ínycsiklandó,
eredeti olasz gelatójáért pedig majd
végigsétálnak a tengerparton, vagy
elautóznak a Granville árkádsorig.
„Most az a dolgom – gondolta
magában Anna, ahogy a harmadik
vágány felé indult –, hogy
gondoskodjam róla, hogy megérje
az embereknek elutazniuk a boltba.”
Ellenőrizte a vonat úti célját –
Firenze –, és fölszállt.
A szerelvény elindult a pisai
állomásról, Anna pedig perceken
belül belefeledkezett az ablakon túl
elterülő tájba: a napfényes
szőlőhegyekbe, a dombokon elszórt
aranysárga falú, terrakotta tetejű
házakba és a toszkán táj magas és
elegáns ciprusaiba.
Anna hátradőlve élvezte a
látványt. Már évek óta nem járt
külföldön. Mivel Alfie a legtöbb
hétvégét náluk töltötte, Jonnal
mások voltak a prioritásaik, mint a
többi ifjú párnak. Ám a táj színei és
a megkapó kék ég felvidította, és az
utazás miatti aggodalmai lassan
elpárologtak.
Előkereste a barna borítékot a
táskájából, és kinyitotta, hogy
átnézze a firenzei szállás adatait. A
panzió, ahol szobát foglalt, csupán
rövid sétára volt az iskolától, az
Accademia di Gelateriától, ahol
hétfőn kezdi a tanfolyamot.
Imogennel minden egyes
fagylaltos iskolát és egyetemet
számításba vettek Szicíliától
Velencéig. Végigolvasták a blogokat
és kritikákat, és végül az Accademia
mellett döntöttek – egy praktikus
gelatokészítői kurzus, kiegészítő esti
órákkal a sorbetekről és granitákról.
Ahogy végiglapozta a kurzus
anyagát, összefutott a nyál a
szájában a sok finomság
gondolatától. Amikor a vonat már
közeledett Firenzéhez, és a
szőlőhegyeket zöld zsalus épületek
váltották föl, száradó ruhákkal teli
balkonokkal, már alig várta, hogy
belevághasson.
Az állomás előtt fogott egy taxit,
és megmutatta a bajszos sofőrnek a
címet. A férfi bólintott, elvette a
táskáját, és bepakolta a taxi
hátuljába. Anna észrevette, hogy a
sofőr élvezettel szemlélte a fekete
trikó alól kivillanó dekoltázsát.
Elpirult, följebb húzta a topját, és
beszállt az autóba. Légkondi
hiányában – a nyári rekkenő
hőségben – Anna teste
felforrósodott, és csurgott a hátán
az izzadság, nyakára pedig rátapadt
a haja. Letekerte a taxi ablakát,
hátha bejön egy kis hűs levegő, de
odakint is ugyanolyan párás
forróság uralkodott.
Szűk utcákon haladtak keresztül.
Minden irányból dudáltak az autók,
a sofőr pedig megeresztett egy
szóözönt, amely minden bizonnyal
káromkodás lehetett. Anna az egyik
kezét az ajtónyitón tartotta, hogy ha
a taxisofőrnek tovább romlana a
hangulata, inkább a gyaloglást
választja, mint hogy össze legyen
zárva egy eszelőssel. Ha Jon most
itt lenne, ő is
szörnyülködne. Csikorgott a fék,
ahogy kikerültek egy
bevásárlókocsit toló idős hölgyet.
Anna fölpillantott. Két percen belül
teljesen megváltozott a külvilág.
Ahogy csökkent a forgalom, Anna
látta, hogy lélegzetelállító épületek
közé jutottak: egy díszes
homlokzatú templom és kívülről
freskókkal díszített, bájos házak
közé, egy nyüzsgő piazzára.
– Via Fortiori? – mondta a sofőr.
– Penzione Giovanna.
– Sí – felelte Anna.
A férfi egy magas házra mutatott,
jelezve, hogy
megérkeztek. Négyemeletes ház
volt, mutatós kovácsoltvas
balkonokkal,
amelyekúgyfestettek,minthaegyetle
nérintésre összeomlanának.
Anna fölpillantott, majd
szemügyre vette a teret. A
macskaköveken éttermi asztalok
voltak, a délutáni tömeg már
odagyűlt köréjük. A boltok és
butikok kirakatai szikrázó tűsarkú
cipőket, esküvői ruhákat és friss
zöldségeket kínáltak. Annát
megbabonázták az illatok, a látvány
és a hangok. A piazzán pezsgett az
élet.
– Oké – jelentette be a sofőr, és
kipattant, majd kihalászta Anna
bőröndjét a csomagtartóból. Mivel
Anna nem értette az összeget,
átnyújtott egy húszeurós bankót,
remélve, hogy elég lesz.
A sofőr még egy utolsó kéjsóvár
pillantást vetett Anna melleire,
majd visszaszállt a taxiba,
beletaposott a gázba, és belevetette
magát a firenzei utcák káoszába.
Annát kirázta a hideg, majd elindult
az épület felé, amelyre a taxis
rámutatott. A neon penzione-
feliratból egy betű még világított, a
többi viszont mintha már jó ideje
kiégett volna.
Miután ellenőrizte a házszámot,
Anna hangosan kopogott az
oroszlánfejes kopogtatón. A hangot
teljesen elnyelte a tér nyüzsgése, és
Anna eltűnődött, hogy meghallja-e
egyáltalán valaki odabent. Egy
másodperccel később egy testes, ősz
hajú, ötvenes asszony nyitott ajtót.
– Signora McAvoy! – mondta
kedvesen.
Anna elmosolyodott, és azt
mondta:
– Anna, kérem.
Az asszony széles mosollyal saját
telt keblére mutatott:
– Giovanna. Isten hozta! –
mondta erős akcentussal. – Jöjjön
be!
A barátságos arc láttán Anna
megkönnyebbült. Giovanna
fölvezette egy szűk kőlépcsőn. Egy
kis szobánál lyukadtak ki. A szerény
szobában az egyszemélyes vaságyon
kívül az ablak mellett volt még egy
fiókos szekrény, egy ruhásszekrény
és egy kis mosdó is.
– E piccolo – mondta Giovanna,
és vállat vont. – Te pedig vagy alta –
mondta nevetve, és Annára
mutatott.
Anna letette a bőröndjét, és
udvariasan elmosolyodott, mivel
már hozzászokott a magasságát érő
megjegyzésekhez. A szoba egy kicsit
kisebbnek tűnt a valóságban, mint a
weboldalon, de kellemes hangulata
volt. A bájos zsalus ablakból
egyenesen a térre lehetett látni.
Giovanna mosolyogva kézen fogta
Annát, és megmutatta a világos és
napfényes fürdőszobát, amely antik
aranyozott tükörrel és egy hatalmas,
oroszlánlábas káddal volt
berendezve. Anna már el is képzelte
magát benne, amint este ellazítja
fáradt lábait a habos fürdővízben.
– Bello – mondta elismerően, és
örült, hogy a repülőn átfutotta az
útiszótárt.
A szomszédos helyiség egy még
kisebb, üres szoba volt, megvetett
ággyal, mintha Giovanna egy másik
vendéget is várna.
Anna kinyújtózkodott, hogy
ellazítsa az utazás során
elgémberedett vállait.
– Stanca? – kérdezte Giovanna,
és ásítást imitált. Annának eszébe
jutott a rengeteg látnivaló, amiről az
útikönyvben olvasott, és azt kívánta,
bár ne lenne ennyire fáradt.
– Ma este pihenni – mondta
Giovanna mosolyogva. – Aztán
holnap, vasárnap – godere!
Szórakozni!
 Tizenegyedik fejezet

Imogen beleöntötte az epreket a

turmixgépbe, és bekapcsolta a
masinát. Fönt maradt , s a
nagyanyja konyhájában – az éjszaka
közepéig – készítette saját
fagylaltkreálmányait.
Igaz, Annával megbeszélték, hogy
várnak még egy hónapot, amig
Anna elsajátítja a szakmát, és
megtanítja Imogennek is az
alapokat, hogy új kínálattal indítsák
el a boltot, de Imogennek szüksége
volt valamire. Ha nem foglalja el
magát, Lucára gondol, és sajnálni
kezdi magát.
Ezért úgy döntött, inkább
kipróbál két ízt – csokoládét és friss
epret –, és nem bonyolítja túl a
dolgot. A gyümölcsöt leárazva
szerezte be a nap végén a helyi
zöldségesnél. Imogen lenyalta a
kanalat, és hagyta, hogy elolvadjon
az íz a nyelvén: az eper egyszerűen
mennyei volt. A csokoládé se volt
rossz, de azt nem nagyon lehet
variálni. Nem használt fel mindent,
amit Anna mutatott, de Vivien
eszközeivel is elboldogult.
Elégedetten elmosolyodott. Jó érzés
volt alkotni valamit szomorkodás
helyett.
 Betette az edényeket a
fagyasztóba, hogy kora reggel
magával vihesse őket a boltba.
Fáradtan, de elégedetten mászott be
az ágyba, fejére húzta a tollpaplant,
majd mély, pihentető álomba
zuhant.
Vasárnap reggel Imogen elővette
az állványos táblát, amit a bolt
raktárában talált, és a bolt
pisztáciazöld és pasztellrózsaszín
színeivel fölírta:

Házi fagylalt kapható

Elmosolyodott, és izgatottan a rá
váró naptól kihelyezte a bolt elé.
A reggeli napsütés gyorsan
fölszárította a bolt előtt az
esőáztatta betont, és úgy tűnt, az
időjárás végre-valahára nem húzza
keresztül a terveit. Görkorcsolyázók
gördültek el a bolt előtt, a csapokat
kerülgetve, és még a sirályok is
mintha boldogabban énekeltek
volna, miközben a tengerparti
kukákban kotorásztak reggeli után.
A bolt előtti törzshelyéről
Hepburn megugatta a madarakat.
Imogen fölvette a kardigánját, és
kinézett, hátha felbukkan egy
vásárló. Megriadt, amikor valami
szőrös vágtatott el mellette, ahogy
egy golden retriever egyenesen
Hepburn felé rohant.
– Annyira sajnáljuk – mondta egy
sötét bubifrizurás nő, aki a kutya
után szaladt, és elkapta a pórázt.
Egy viharkabátos férfi is utolérte
őket, és kifulladva megállt.
– Elkaptad, Jill. Szép munka!
– Harry imádja a tacskókat –
mondta a nő bocsánatkérően. – Ő
Harry – tette hozzá, és a golden
retrieverre mutatott. – Nem ő ! –
mondta nevetve, és megfogta a férfi
kezét.
– Ó, a régi fagylaltozó. Már rég
szerettünk volna betérni ide –
mondta a férfi. – Hallottuk, hogy új
tulajdonosa van. Jeffrey és Jill,
nagyon örvendünk.
Imogen elmosolyodott, és kezet
rázott a párral.
– Imogen. Részemről a szerencse.
És valóban, új tulajdonosok
vagyunk. De családban maradt a
bolt – valójában úgy kellett volna
elneveznünk, hogy „Vivien és
unokái boltja”. A nővéremmel,
Annával vettük át a vezetést.
– Hatalmas munka lehetett! –
mondta az asszony, és szemügyre
vette az új festést és a retro
berendezést. Még egy csillárt is
készítettek fagylaltoskanalakból,
köztük csüngtek a villanykörték –
jól illett a bolt hangulatához. – Az
unokáink imádni fogják, nem
gondolod, Jeffrey?
– De igen, biztos vagyok benne.
Legközelebb hozzuk el őket! Két
fagyit kérünk – mondta Jeffrey. –
Csak csokoládés és epres van?
Imogen bólintott.
– Akkor én csokisat kérek, a
feleségem pedig egy epreset.
Imogen elkészítette a két tölcsér
fagylaltot, óvatosan, nehogy eltörje
a finom ostyát. Külön szerezte be a
tölcséreket – finomabbak voltak a
szokásos fajtánál.
– Nagyon finomnak látszik –
mondta Jill, és kifizette a fagyikat. A
kijárat felé indultak, Harryt ezúttal
rövidebb pórázra fogva. Hepburn
óvatosan kidugta a fejét a hátsó
szobából, nagy, barna szemével
kérdőn nézte Imogent.
– Most már előbújhatsz, Hepburn
– súgta neki Imogen. – Épp most
mentek el az első vásárlóink, akik
megkóstolták a házi fagylaltunkat.
A tacskó elismerően vakkantott
egyet.
– Szerinted megkínáljuk belőle a
szomszédainkat is? – kérdezte
Imogen.
Hepburn ismét vakkantott, és a
farkát csóválta. Imogen ezt igennek
vette. Kisétált a boltból, és Evie
ajándékboltja felé indult. Csilingelt
a csengő, ahogy benyitott.
– Evie, szia! – köszönt Imogen,
amikor megpillantotta az asszonyt.
– Megkínálhatlak egy kis házi
fagylalttal?
– Ó, édesem, szívesen
megkóstolnám! – mondta Evie a
pult mögül. – Kedves, hogy
megkérdezted. De az orvosom
megölne. Azt mondja, vigyáznom
kell a koleszterinszintemre.
– Értem – mondta Imogen. –
Igazán nem szeretnélek bajba
sodorni. Akkor majd kerítünk neked
valami egészségesebb nyalánkságot.
Egy szeplős kisfiú furakodott be
Imogen mellett, és felmutatott egy
hatalmas, felfújható cápát.
– Kilyukadt! – sírta panaszosan.
– Hív a kötelesség – mondta Evie
mosolyogva. – Miért nem kérdezed
meg Finnt? Szerintem ő boldogan
megkóstolná a fagyidat.
– Tényleg – mondta Imogen. – Jó
ötlet.
Átsétált az árkádsor alatt Finn
szörfiskolájához. Odakint éppen egy
csapat szörfös készült a tengerre, és
Imogen megpillantotta Finnt a
küszöbön.
– Jó szörfözést! – szólt oda
Imogen a csoportnak. – Utána
ötven százalék engedményt adok
odaát, Vivien boltjában a házi
fagylaltra. – Imogen a bolt felé
mutatott.
– Jól hangzik! – mondta az egyik
beöltözött nő. – De szerintem
addigra teljesen átfagyunk.
– A tudomány a fagylalt oldalán
áll – vágta rá kapásból Imogen. –
Minél alacsonyabb a szervezet belső
hőmérséklete, annál gyorsabban
átmelegszel. – Ezt olvasta valahol.
Nem volt benne teljesen biztos,
hogy igaz, de azért jól hangzott.
A csoport egyik tagja, egy magas
férfi rövidre nyírt, fekete hajjal
Imogenre kacsintott, ahogy fölhúzta
a szörfruha cipzárját. Imogen nem
tudta figyelmen kívül hagyni, hogy a
passzentos ruha mindenütt
tökéletesen simult a férfi testéhez.
– Ott leszünk! – mondta a férfi.
Aznap délután Imogen büszkén
nézett körbe a zsúfolásig telt
fagylaltozóban. Finn szörfösei olyan
gyorsan adták le a rendelést, hogy
alig győzte lejegyezni. Úgy tűnt,
bevették Imogen külső-belső
hőmérsékletről szóló dumáját, és a
hosszú reggeli gyakorlás után a
tengeren vödörszámra vették a
fagylaltot, hogy átmelegedjenek a
csontjaik.
– Elképesztő ez a fagyi! – mondta
a sötét hajú férfi Imogennek.
– Kóstold meg az epreset is! –
mondta egyik társa, és megkínálta a
sajátjából.
Imogen büszkén nézte, amint
mohón kanalazták a fagylaltját.
 Tizenkettedik fejezet

Anna kilépett Giovanna házából a

Santa Maria de Novella Piazzára,
ahová már kiözönlött a tömeg a
vasárnapi miséről. Fölvette a
napszemüvegét. Felfrissült, és az
átaludt éjszaka után készen állt
fölfedezni a várost, és mivel csak
egy napja volt a fagylaltos
tanfolyam kezdetéig, a lehető
legtöbbet akarta kihozni a
városnézésből.
Magasan járt a nap. Anna élvezte
a bőrén a nap melegét könnyű,
türkizkék ruhájában, aranyszín
szandáljában. Anglia legesősebb
májusa után teste élvezettel szívta
magába a D-vitamint. Örömmel
gondolt bele, hogy ma csak azt kell
eldöntenie, mit nézzen meg először.
Belelapozott az útikönyvébe. A sűrű
várost kettéválasztó folyó mellett
döntött, amelyet régi hidak szeltek
át. Ahogy lesétált a macskaköves
utcán, már látta a csillogó vízfelszínt
az utca végén. Ösztönösen
felgyorsított, amíg meg nem
pillantotta maga előtt a Ponte
Vecchiót: a jellegzetes építményt,
amelyet már oly sokszor látott
képeslapokon és könyvekben, a
babaházra emlékeztető hidat a
folyóra néző kis házakkal. A hídon
túl a ciprusokkal pettyezett, buja
toszkán vidékre nyílt kilátás. Anna
mély levegőt vett. Itt még a
levegőnek is más volt az illata. Egy
közeli étteremből olasz kávé
aromája keveredett egy elhaladó nő
parfümjével.
– Signora? – szólította meg
Annát egy fiatal férfi széles
mosollyal, hamis Gucci kézitáskát
kínálva.
Anna udvariasan megrázta a fejét,
és föllépett a hídra.
– Lefotózna minket? – kérdezte
tőle udvariasan egy japán házaspár
az izgatott gyerekeikkel.
– Hát persze! – mondta Anna, és
elvette a kamerát. Ahogy
hátralépett, a lencsén keresztül
látta, hogy a kis házak valójában
ékszerboltok. Kirakatablakaikban
ragyogtak a gyémántgyűrűk és a
finoman megmunkált arany
nyakláncok.
– Köszönjük! – mondta az
asszony, és elvette a kamerát. –
Nagyon különleges város, nem igaz?
– kérdezte lassan. – Olyan
romantikus.
– Csak most érkeztem – felelte
Anna mosolyogva. – De már látom,
hogy az.
 Átkelt a hídon, majd leült
ebédelni egy árnyas, békés téren, a
San Spiritón, a folyó túloldalán. A
turistalátványosságoktól távol már
helybélieket látott: a szökőkútban
játszadozó gyerekeket és egy zsalus
ablakon kinéző nagymamát. Anna
kagylós-fokhagymás tagliatellét
rendelt egy pohár fehérborral.
Elmosolyodott, amikor a pincér
kihozta a gőzölgő tésztát és az italt.
Belekortyolt a borba, és
gyönyörködve nézte a teret. Miután
kissé lehűlt az étel, a villája köré
csavarta tésztát, és megkóstolta.
Friss volt, az ízek tökéletesen
harmonizálta egymással. Mennyei
volt.
Ebéd után, a déli bortól
kellemesen bódultan folytatta a
sétát elegáns galériák és múzeumok
között. Dávid szobra előtt
tinédzserek fényképezkedtek. Ahogy
a délutáni nap leereszkedett az
égen, és a forró napot balzsamos
este váltotta fel, Anna rádöbbent,
hogy a legfontosabb dolgot a végére
hagyta. Elérkezett az ideje, hogy
megkóstolja a helyi fagylaltot.
Reggelizés közben Giovanna
ajánlott neki egy gelateriát. Anna
előkereste a nevet, amit leírt a
jegyzetfüzetébe: Vivoli.
 A bolt egy Santa Croce nevű
környéken volt, tízperces
sétára. Amikor Anna megtalálta,
hosszú sort látott a szűk utcákon
kígyózni előtte. Az olaszok
izgatottan cseverésztek, és Anna el-
elkapott néhány ízekkel és
ígéretekkel terhes szót a
beszédükből:
– Cioccolato… stracciatella…
frutti di bosco.
Noha Anna olasz nyelvtudása
korlátozott volt, a fagylaltok ízeit
betéve tudta. Egyre hevesebben
dobogott a szíve, ahogy haladt a sor,
és elég közel jutott a hatalmas
üvegpult alatt lapuló, csábító,
pasztellszínű gelato-kínálathoz. A
tegnapi idegesség, amit az új város
ébresztett benne, egyszeriben
eltűnt.
Itt, a fagylaltok és sorbetek széles
kínálata közt otthon érezte magát.
Amikor rá került a sor, izgatottan
mosolyogva mutatott rá a csokis-
mogyorós dupla tölcsérre, majd a
fekete csokis fagylalt felé intett,
remélve, hogy a fiatal kiszolgáló
férfi megérti.
– Cioccolato? – kockáztatta meg
félénken.
– És a másikba? – kérdezte a
fiatalember tökéletes angolsággal,
mosolyogva.
– Beszél angolul? – kérdezte
Anna megkönnyebbülten. – Málnás
sorbetet kérek.
– Valaha Londonban éltem –
felelte a férfi. – Imádtam, de
egyvalami hiányzott. – A fagylalt
felé intett a fejével, majd jókora
adag sötétrózsaszín sorbetet
kanalazott Anna tölcsérébe.
Anna megköszönte, és kilépett a
fagylalttal. Ahogy megízlelte a
fekete csokoládét, mérföldekre
került: a gelato elképesztően krémes
volt. Visszasétált a csillagos égbolt
alatt Giovanna panziójához,
miközben felváltva kóstolgatta a
csokoládét és a friss, zamatos,
gyümölcsdarabkákkal teli málnát.
Anna arra gondolt, hogy ehhez
aztán tényleg hozzá tudna szokni.
„Firenze gyönyörű – írta SMS-
ben a húgának Anna hazafelé menet
–, a fagylaltjuk pedig földöntúli.
Hogy vagy? xx”
A telefon berregni kezdett, ahogy
Imogen válasza szinte azonnal
megérkezett:
„Szia nővérkém! Sárga vagyok az
irigységtől! Ami a fagyit illeti, ma
elkészítettem és eladtam az első
adagot! Tudom, hogy úgy volt, hogy
várunk… De gyorsan
szétkapkodták! :–) x”
Anna mosolyogva olvasta Imogen
üzenetét – szóval nem csak ő érezte
ma az ihletet. Imogen nélküle is
boldogul a bolttal, ahogy fagylaltos
szárnyait próbálgatja. Már csak
egyet kell aludnia, és ő is ugyanezt
fogja tenni.
 Tizenharmadik fejezet

– Imogen! – szólt Finn fagyos

tekintettel. – Mi az ördögöt
műveltél?
A férfi a boltajtóban várta
Imogent, amikor hétfőn reggel ment
kinyitni Vivien boltját. Látszott a
férfi arcán, hogy nem túl boldog.
Hepburn vidáman vakkantott,
Imogen pedig lehajolt, hogy
elcsitítsa.
– Hogy érted? – kérdezte, és
próbálta elnyomni a benne
feltámadó riasztó kételyt. Lázasan
gondolkodott… előző este bezárta a
boltot, majd hazament, és filmet
nézett. Vajon mit tett, mielőtt
elment? Finn helyére húzta ki a
kukákat? A férfi olyannak tűnt,
mint aki képes ilyesmiért
megharagudni.
Finn idegesen megrázta a fejét.
– A délutáni órák a tegnapi
szörfcsapattal rémesen
mentek. Pault leszámítva, aki ebéd
után csatlakozott hozzánk,
mindenki hányt.
„Jaj ne!” – gondolta Imogen,
ahogy megértette a helyzetet.
„Csak ezt ne!”
 – Bizony – folytatta Finn, és a
homlokát ráncolva beletúrt
sötétszőke, hullámos hajába. –
Sokkal rosszabb volt, mint
képzelnéd. Kavicsos part, sehol egy
mosdó a közelben – és tíz diák akut
ételmérgezéssel. Akár vicces is
lehetne, ha nem lett volna akkora
katasztrófa.
Imogen megborzongott, ahogy
felfogta a helyzet súlyát.
– Biztos, hogy a fagylalt okozta? –
kérdezte, noha tudta, hogy hiába
reménykedik.
– Ez volt az egyetlen, amiből
mindenki evett. Te magad is
megkérdezhetnéd tőlük – felelte
Finn ingerülten –, ha nem éppen
otthon rókáznának.
– Ez szörnyű! – mondta Imogen.
– Nem értem. Valami receptet
használtál?
– Igen – felelte Imogen, és érezte,
hogy hangja milyen védekezően
csengett. – De jónak tűnt. –
Visszagondolva eszébe jutott, hogy
kihagyott belőle ezt-azt, ami fontos
lehetett. De olvasáskor mindig
összefolytak előtte a betűk.
Tudta, mit kell mondania,
egyetlen szót: „Sajnálom.” De
képtelen volt kimondani –
beismerni, hogy ilyen ostoba hibát
követett el.
– Nem tudom, hogy a diákok
rendbe jönnek-e ahhoz, hogy
holnap visszajöhessenek, és mivel
én ajánlottam nekik a fagyizótokat,
nem hiszem, hogy jogom van
elfogadni a pénzüket, nem igaz? De
így nem folytathatod, különben
tökreteszed az árkádsor hírnevét…
Egyáltalán beszerezted már a
higiéniai tanúsítványt?
– Nem – felelte Imogen. Rajta
volt a listán, amit Anna rábízott, az
unalmas tétel a végén, amit
elhalasztott.
– Ezzel kellene kezdened! –
mondta Finn, és a fejét rázta.
Imogen becsukta maga mögött a
bolt ajtaját, és bezárta. Pár perc
békés csöndre volt szüksége. Leült
háttal az ajtónak, és a tenyerébe
temette az arcát. Anna még csak két
napja ment el, de neki máris
sikerült mindent tönkretennie. Vett
egy mély lélegzetet, majd még egyet.
Talán valami más okozhatta a
csoport betegségét – egy norovírus,
esetleg? Azt mondják, mostanában
mindenki elkapja. Nem hagyja,
hogy Finn olyasmiért keltsen benne
bűntudatot, amire még bizonyíték
sincs.
 Imogen összeszedte minden
erejét, és fölkelt, majd a bejárati
ajtóhoz lépett, hogy kinyissa. Ott
állt előtte a házaspár, akik előző nap
jártak nála, Jeffrey és a felesége,
Jill, a golden retrieverükkel.
Hamuszínű volt az arcuk.
– Jó reggelt! – köszönt Jill
udvariasan. – Elnézést a zavarásért,
de meg akartuk kérdezni, hogy
esetleg volt-e valami baj a tegnapi
fagylalttal. Mi csak…
– Kezdtük rosszul érezni
magunkat – folytatta Jeffrey. –
Amikor tegnap hányni kezdtünk,
felhívtuk az egészségügyi
szolgálatot. Tudja, nem tudtuk,
bemenjünk-e a sürgősségire.
– Édes istenem! – mondta
Imogen, és az ajkába harapott. –
Jöjjenek be! – Behívta, majd hellyel
kínálta őket. Mindketten kissé
előregörnyedtek – mintha tíz évet
öregedtek volna egyetlen éjszaka
alatt, és szemmel láthatóan
megkönnyebbültek, amikor
leülhettek. Mintha még a ráncok is
elmélyültek volna az arcukon.
– Van egy olyan szörnyű érzésem,
hogy ez az én hibám – mondta
Imogen. – Annyira sajnálom!
– Előfordul az ilyesmi – mondta
Jill kedvesen. – És ma már kicsit
jobban érezzük magunkat, nem
igaz, Jeffrey? – Az asszonynak
gyenge és erőtlen volt a hangja.
– Ma reggel sikerült megennem
egy kekszet – mondta Jeffrey, és
halványan elmosolyodott. – Jill
pedig már nem adta ki magából a
teáját. – A férfi lehajolt, hogy
megsimogassa a retrievert. Ma
reggel még a kutya is levertnek tűnt,
még Hepburnre sem reagált
semmit, aki a konyhában bujkált.
– Egek! – mondta Imogen, és
görcsbe rándult a gyomra a
bűntudattól. – Attól tartok, nem
csak magukat érinti a dolog.
– Valóban? – kérdezte Jill.
– Igen, sikerült egy egész szörfös
csoportot is megmérgeznem –
mondta Imogen halálra váltan. –
Hogy tehetném jóvá? – kérdezte. –
Kárpótolhatom magukat valamivel?
– Ne aggódjon! – mondta Jill, és
vigasztalóan megfogta Imogen
kezét. – Mindenki követ el hibát,
kedvesem. Tudjuk, hogy még csak
most nyitottak meg.
– De most otthon kellett
maradniuk betegen… – mondta
Imogen. – Szörnyen érzem magam.
– Mi mindig otthon vagyunk –
mondta Jeffrey mosolyogva. –
Semmi sem változott emiatt. És
igaz, hogy nem ez volt a
legkellemesebb napunk, de
megkönnyebbültünk, hogy nem volt
komoly. Nem igaz, Jill?
– Úgy van – felelte a nő. – Már
majdnem teljesen elmúlt.
– Akkor sem hibáztatnám
magukat, ha be akarnák záratni a
boltot – mondta Imogen.
– Tudjuk, hogy csak most vágtak
bele a nővérével. És annak idején
nekünk is kijutott a balszerencséből.
– A roston sültre gondolsz? –
kérdezte Jeffrey, és fölnevetett.
– Még felidézni is szörnyű –
mondta a felesége a fejét rázva. – A
baráti társaságunk fele nem tudott
munkába menni, miután evett a
csirkénkből, amit nem sütöttünk át
rendesen. Nem kellene nevetnünk.
De az ember mindig tanul az
ilyesmiből, nem igaz? Legközelebb
már jobban vigyáztunk.
– Higgyék el – mondta Imogen –,
én is megtanultam a leckét! Többet
nem adok el belőle!
– Hát, akkor mi megyünk is.
Gondoltuk, jobb ha benézünk és
szólunk.
– Köszönöm – mondta Imogen. –
Nagyon köszönöm. És remélem,
hamarosan jobban érzik magukat.
 A házaspár kiment a boltból a
komor, szürke reggeli árnyak közé,
gyengéden tréfálkozva.
Imogen lassan kieresztette a
visszatartott levegőt. Néhány ember
annyira kedves, gondolta magában
hálával és megkönnyebbüléssel.
Már alig várta, hogy Anna
hazajöjjön, és mindent rendbe
hozzon. Hogy hihette valaha is,
hogy képes lesz egymaga vezetni a
boltot? Mint kiderült, egy hét is
hosszú idő, ha a dolgok rosszul
mennek.
Másnap reggel Imogen nagy
nehezen kimászott az ágyból,
fölöltözött, és töltött magának egy
kis kávét egy termoszba, amit
magával vitt a boltba. Ha nem
fogják beperelni, akkor mehet
tovább az üzlet. De nem készít több
házi fagylaltot.
– Ne hátrálj meg! – mondta
magának, ahogy a tengerpartra
indult Vivien boltjához. – Ma új
napra virradt. – Mire leért a
bolthoz, úgy érezte, felkészült, hogy
kinyisson. Talán ma jobbra
fordulnak a dolgok.
A bejárat előtt nagy halomban állt
a posta, és Imogen lehajolt, hogy
fölszedegesse, majd a pultra tette a
szórólapokat és a helyi újságot.
Bekapcsolta a zenét, és szélesre
tárta az ajtókat, hogy még
hívogatóbb legyen a hely.
Végignézte a leveleket, kitöltött
egy villanyszámlát, és kidobott két
éttermi szórólapot. Végül, mivel
vásárlónak nyoma sem volt,
kinyitotta a helyi lapot, és
végigfutotta a címeket – voltak
benne fotók a közelmúltbeli
áradások által megrongált házakról,
a gyászos ábrázatú lakókkal az
utcán. Imogen arra gondolt,
mekkora szerencse, hogy Vivien
boltját nem érte el az ár.
A harmadik oldalra lapozott, és
először majdnem elkerülte a
figyelmét. Ám végül a szeme
megakadt a cikken: „Tengerparti
bolt mérgezett meg egy tucat
brightoni lakost”.
Imogennek a lélegzete is elállt,
amikor végigolvasta a cikket –
Vivien boltját név szerint említették
benne, és ott állt feketén-fehéren a
vasárnapi ételmérgezés története.
„Édes istenem!” – gondolta, és
összehajtotta az újságot. Most
mihez kezdjen?
Végül, ahogy lassan leült, a pánik
zavarba csapott át. A történet ugyan
ködös volt, és az érintetteket nem
nevezték meg, de a bolt története, és
hogy ők vették át, különösen pontos
volt. Olyasmiket említettek benne,
amikről csak egy itt dolgozó
tudhatott. Valaki, aki megpróbálja
tönkretenni az üzletet, és
valószínűleg nagyon közel áll Vivien
boltjához.
Imogen az ösztöneire
hagyatkozva átsétált Finn
szörfiskolájához, az újsággal a
kezében.
– Finn? Tudsz erről valamit? –
kérdezte, és megmutatta a férfinak a
cikket.
Finn üres tekintettel meredt
Imogenre, majd átvette az újságot.
Végigfutotta a cikket.
– Hát ez nem túl jó, nem igaz? –
kérdezte.
– Tudom, hogy az incidensnek
nem lett volna szabad
megtörténnie, de muszáj volt
beszámolnod róla a helyi sajtónak?
– Nekem ehhez semmi közöm!
– Tényleg? – kérdezte Imogen
hitetlenkedve. – Nagyon különös,
mivel te voltál az egyetlen, akit
igazán felzaklatott a dolog. És talán
még nyernél is valamit abból, ha be
tudnál záratni minket.
– Én erről semmit sem tudok –
mondta Finn, és vállat vont. – Nem
tudom, miért képzeled, hogy nekem
jó lenne, ha tönkremenne a
boltotok. Idelent egymást segítjük,
támogatjuk egymás vállalkozását.
Mindig is így volt. Épp ezért lettem
tegnap olyan ideges.
– De írtak néhány olyan dolgot a
cikkben, amiről csak mi,
üzlettulajdonosok tudhatunk.
– Nem hagyod annyiban, igaz?
Hát jó, Imogen. Előbb találj valami
bizonyítékot, aztán boldogan
meghallgatlak.
– Úgy lesz – mondta Imogen. –
Ez nem volt tisztességes.
 Tizennegyedik fejezet

– Most pedig adj hozzá ötven

gramm fagylaltot – mondta Bianca
Annának, és a hatalmas, ezüstszínű
keverőtálra mutatott.
Anna figyelmesen hallgatta olasz
tanárát, és igyekezett, hogy ne
remegjen a keze. Végre itt volt,
kezdőként, Bianca Romeo, a
konyhaművész mellett. Nem akarta
elrontani. Bianca elismerően
bólintott, és a következő asztalhoz
lépett.
Bianca elegáns, a harmincas évei
közepén lévő karizmatikus nő volt,
és az ételek iránti szenvedélye
minden szavából kiérződött. A
mennyiségre ügyelve, Anna
gondosan összekeverte a
hozzávalókat, pontról pontra
követve a recept utasításait.
Aznap reggel, kávézás közben
Anna már megismerkedett négy
másik osztálytársával a nemzetközi
csoportból: Georgiosz gömbölyded,
középkorú férfi volt; Sian egy
barátságos friss diplomás
képzőművészeti hallgató
Írországból; Ria és Hiro, a japán
házaspár pedig épp nászúton voltak.
Idegesen és lelkesen léptek be az
elegáns, magas ablakos, magas
mennyezetű szobába, amelynek
falain fakó freskók, fehér
mennyezetén pedig díszes
faragványok voltak. Bianca
üdvözölte őket az osztályban, majd
egyből a lényegre tért.
– Amennyiben nem a legjobb
minőségű fagylaltot fogják
elkészíteni, nem kapnak
tanúsítványt – és természetesen
csak a saját idejüket vesztegetik,
meg az enyémet.
Ezután párokra osztotta a
csoportot, és Georgiosz Anna
asztalához lépett.
– Te jó vagy ebben, mi? –
bömbölte Anna oldalán, majd
gyengéden oldalba bökte a nőt. –
Tudtam én, hogy jó partnert
választottam. Látom, hogy van
tapasztalatod a konyhában –
mondta nevetve.
– Úgy gondolod? – kérdezte
Anna, és meglepetten
elmosolyodott. – Még soha
életemben nem készítettem gelatót.
Mindez teljesen új nekem. –
Kimérte a cukrot, majd
belekanalazta a keverőtálba. – Na és
te, Georgiosz? Te csináltál már ilyet
valaha?
Anna a férfira pillantott – a férfi
furcsán mutatott a konyhában,
elegáns sötét öltönyben, kigombolt
inggel, meglazított nyakkendővel –
kötényben.
– Soha – felelte. – De ideje
kipróbálni valami újat! – tette hozzá
vállat vonva. – Athénban… Biztos
hallottál róla. Nem állnak jól a
dolgok.
Anna bólintott: nem lehetett
figyelmen kívül hagyni a híreket
mostanság.
– Ne aggódj! – mondta a férfi
széles mosollyal. – Tényleg baj van
a gazdasággal – nagy baj! És a
cipőboltom – tűsarkúakat árultam a
hölgyeknek, gyönyörű cipőket!
Látnod kellett volna, Anna. – A férfi
hangja elvékonyodott az
izgatottságtól, ahogy a cipőkről
mesélt. – Selymet – a legfinomabb
anyagokból… – Bianca szigorúan a
férfira pillantott, aki ettől visszatért
a valóságba. – Mindegy, ma már
csak egy álom – súgta oda Annának.
– Többé nincsenek vásárlóink.
– Sajnálattal hallom – mondta
Anna, és belegondolt, milyen
szívfacsaró lehet bezárni egy boltot,
amibe olyan sokat fektetett a
tulajdonosa.
– De minden krízis új lehetőséget
rejt magában – folytatta Georgiosz.
– Tudom, hogy nem lesz könnyű. A
feleségem mindig azt mondja, hogy
egy két lábon járó csapás vagyok a
konyhában. De eszem az van –
mondta, és a fejére mutatott. –
Értek az üzlethez. Egy éven belül –
majd meglátod, Anna, saját gelato-
birodalmam lesz. Azelőtt jól
kerestem, meg tudom csinálni még
egyszer! Kemény munkába kerül.
Elmegyünk a gyerekeinkkel a
szigetekre, talán Naxoszba, és
beindítunk egy gelateriát a
turistáknak – mondta. – Fantastico!
– Nos, hogy haladnak? – Bianca
váratlanul ott termett mellettük,
amitől Anna kissé megriadt. –
Anna, Georgiosz elvonja a
figyelmét?
Anna megrázta a fejét, mert nem
akarta bajba sodorni Georgioszt.
– Mire végzünk, mennyei vanília-
gelatót szeretnék látni ennél az
asztalnál. De ha tovább fecsegnek,
nem tudom, hogy marad idejük
elkészíteni.
Kinyílt a terem ajtaja, és Bianca
meg Anna egyszerre fordult
arrafelé. Egy harminc körüli, fiatal
férfi lépett be, farmert és kockás
inget viselt, és nagyon otthonosan
mozgott. Annának a lélegzete is
elállt, amikor alaposabban
szemügyre vette a meleg barna
szemeket és sötét hajat. Ugyanaz a
férfi volt – csak ezúttal ruhában.
Reggel, Giovanna panziójában, a
résnyire nyitott ajtón keresztül látta
őt a fürdőszobába tartani egy
törülközővel. Úgy tűnt, nem vette
észre.
– Signora Bianca – mondta, és
széles mosollyal üdvözölte a tanárt,
majd megcsókolta az arcát. Úgy
beszélgetett vele olaszul, mintha
már jól ismernék egymást.
– Matteo – mondta Bianca
feszült, formális hangnemben. – Az
osztályban angolul beszélünk – így
mindenkinek
könnyebb. Dolgozhatsz Siannal, ott
van, az ablak mellett.
Matteo csatlakozott új
partneréhez. Anna
megkönnyebbülten fellélegzett,
amiért a férfi nem ismerte föl, és
visszafordult a recepthez.
Kiszedegette a magokat a
vaníliarúdból, amit ő és Georgiosz
kapott, majd a kukába dobta őket, a
rudat pedig hozzáadta a masszához.
– Anna, drágám, annyira
sajnálom – mondta Georgiosz
kedves hangon –, de szerintem ezt
elrontottad. – Anna a kidobott
vaníliamagokra pillantott,
amelyeknek a masszában lenne a
helyük. Az ördögbe, gondolta
magában. Mekkora bolond. A
legjobb részt dobta ki.
– Kérek egy másikat – mondta
Anna, és a terem végébe ment, hogy
bocsánatot kérjen a tévedésért. Mire
visszatért az asztalhoz, Georgiosz
már bekapcsolta a fagylaltgépet.
– Fölmelegítetted előtte? –
kérdezte Anna.
– Kellett volna? – kérdezte
Georgiosz pánikba esve.
– Igen – mondta Anna. Gyorsan
kikapcsolta a gépet, hogy
megmentse a masszát, de már csak
valami trutymó maradt belőle. A
kukában volt a helye.
– Figyelem, mindenki! – mondta
Bianca, és lecsendesítette az
osztályt. – Vessenek egy pillantást
az alkotásukra. És ami a
legfontosabb, kóstolják meg!
– Sajnálom, Anna – mondta
Georgiosz, aki átérezte
csalódottságát és kétségbeesését.
Anna azt kívánta, bárcsak itt
helyben elnyelné őt és az elrontott
fagylaltot a föld. Miért olyan nehéz
itt minden, amikor otthon egy
egyszerű recepttel könnyedén
elboldogult a saját konyhájában? Itt
egy ízetlen masszát csináltak, amit
szégyellt bárkinek is megmutatni.
 Bianca Sian és Matteo asztalánál
volt, és ahogy belekóstolt a
fagylaltjukba, élvezettel megnyalta a
száját.
– Ez aztán mennyei! – mondta. –
Jöjjenek ide, ezt kóstolják meg!
Anna kedvetlenül odalépett, és
egy tiszta kanállal
belekóstolt. Finom volt. Nagyon-
nagyon, bosszantóan finom.
– De most előnyben volt –
mondta Bianca Siannak –, mivel
egy olasz is volt a csapatában.
Elárulta magának, hogy Olaszország
leghíresebb fagylaltoscsaládjából
származik?
Matteo egy legyintéssel elintézte a
megjegyzést.
– Hagyd már, Bi! Te is tudod,
hogy semmit sem tanítottak nekem.
Én is kezdő vagyok, mint a többiek.
Kedvesen körbenézett az
osztályon, és egy pillanatra
összenéztek Annával. Ha a
családjának olyan jól megy a
fagylaltkészítés, tűnődött Anna,
vajon mit kereshet itt?
– Nem rossz – mondta Bianca,
ahogy megkóstolta Ria és Hiro
fagylaltját. – Kimondottan ígéretes,
de egy kicsit édesebbre kell
készíteniük.
 Anna egy pillanatra abban bízott,
hogy Bianca megelégeli a
kóstolgatást, és itt megáll. Ám ekkor
Anna és Georgiosz asztalához
fordult.
– Ez pedig… Hűha! – mondta
összevont szemöldökkel, mintha
Anna és Georgiosz
tapasztalatlansága valahogy
megsértette volna a vidék
fagylaltkészítői múltját. – Jókora
felfordulás, nem igaz?
– Mivel azonban a látszat néha
csalhat, természetesen
megkóstolom – mondta, de
elfintorodott, amint megízlelte a
masszát.
– Ez az első nap – mondta
Bianca, és a hangja kissé
megenyhült. – És az első nap
valóban erre való. Hogy
mindannyian – mondta a többiek
felé fordulva – most kövessék el a
legrosszabb hibáikat, ahogy
Georgiosz és Anna azt bátran
megtette, és azután, kérem,
gondoskodjanak róla, hogy a hét
folytatásában már sokkal jobban
menjen.
Anna teljesen összeroskadt, és azt
kívánta, bárcsak elnyelné a föld.
– Te is Giovannánál szálltál meg,
nem? – kérdezte Matteo, ahogy
kiléptek a teremből.
– De igen – felelte Anna, és
elpirult. Tehát mégis látta őt a férfi
reggel.
– Akkor miért nem megyünk
vissza együtt? – kérdezte kedves
hangon. Tökéletes angolsággal
beszélt, enyhén amerikai
akcentussal, mintha filmekből
tanulta volna a nyelvet, nem
angolórákon.
– Jó – felelte Anna. A mai nap
után nem bánta a társaságot. Az
elrontott fagylalt miatti
megaláztatás még mindig
bántotta. Neki mindig is jól mentek
a dolgok a konyhában. Talán
tévedett, amikor azt hitte, menni
fog a tanfolyam?
Matteo mintha olvasott volna a
gondolataiban.
– Emiatt ne érezd magad rosszul!
– mondta. – Bianca már csak ilyen.
Hajtja az embereket. Ezért olyan jók
az eredményei.
Matteo szavai megvigasztalták
Annát. Talán igaza lehetett.
– Honnan ismered?
– Itt nőttem föl. A nővérem,
Carolina legjobb barátja: kicsi
koromban sokat ugrattak engem.
Anna elmosolyodott.
 – Na és most? Ha idevalósi vagy,
miért egy panzióban laksz?
– A családom Sienába költözött,
úgyhogy most én vagyok itt a turista
– felelte Matteo nevetve. – Erre
pedig ez a legjobb város.
– Azt hiszem, egyetértek –
mondta Anna. – Bármelyik sarkon
fordulok be, mindig látok valami
szépet.
– Vagy valami finomat – mondta
mosolyogva a férfi. – Tudok
valamit, ami biztos tetszeni fog. Van
tíz perced?
Anna bólintott.
– Most az egyszer sehová sem kell
sietnem.
– Helyes, akkor vigyünk haza
valami finomat, amit megehetünk a
teraszon. Megígértem Giovannának,
hogy a vendégem lesz.
Anna követte Matteót a
macskaköves utcákon át egy
nyüzsgő üzletig, amely elé hatalmas
sonkákat és egy vadkant akasztottak
ki.
– Gyere be! – mondta Matteo,
amikor észrevette, hogy Anna
habozik. – Kóstold meg ezt! – Egy
szelet fehér sajtot kért kóstolónak
Anna részére a kövérkés, szakállas
boltostól. – Friss buffalo
mozzarella.
Annának mosolyt csalt az arcára
az élvezet, ahogy beleharapott a
sajtba, és az szinte elolvadt a
szájában.
– Ez mennyei! – mondta nevetve.
– Mit gondolsz? – kérdezte. –
Megkóstoljuk a húst is? – Matteo az
üvegkirakatban lévő sózott és
füstölt húsok széles választékára
mutatott.
– Finomnak néznek ki – mondta
Anna. Matteo ismét bólintott, és
mire Anna észbe kapott, egy kisebb
tányérnyi kóstolót nyomtak a
kezébe.
– Ha ez így megy tovább, nem
marad hely a vacsorának – mondta
Anna nevetve.
Anna visszament a szobájába, és
becsukta maga mögött az
ajtót. Matteóval és Giovannával
mennyei vacsorát költöttek el a
tetőteraszon, és a beszélgetés meg a
vörösbor kellemes melegséggel
töltötte el. Matteo segített fordítani,
így sokkal többet tudott beszélgetni
Giovannával, és a gyerekeiről meg
az unokáiról kérdezgette, s így
megtudta, milyen lehet Firenzében
fölnőni.
 Anna elővette a laptopját a
komódból, megnyitotta a Skype-ot,
és felhívta Jont. Már alig várta,
hogy beszámolhasson a férfinak a
kalandjairól.
– Szia! – mondta Jon, ahogy
megjelent a képe az ablakban. –
Hogy mennek a dolgok?
– Jól – felelte Anna. – Illetve a
mai nap egy kisebb katasztrófa volt,
de már jól vagyok.
– Miféle katasztrófa?
– Semmi komoly – mondta Anna,
és már mosolygott azon, mennyire
rosszul érezte magát korábban. –
Csak elkövettem egy igazán rémes
fagylaltot.
– Ez minden? – kérdezte Jon.
– Igen, most, hogy kimondtam,
már ostobaságnak tűnik. Mi újság
odahaza?
– Minden rendben – felelte Jon.
– Még mindig esik. Ja, Ed és Jess
végül nem jutott el a nászútra.
– Jaj ne – ez rémes! Mi történt?
– Csődbe ment az utazási iroda.
Ed dolgozik, Jess pedig otthon,
pizsamában duzzog, és a Született
feleségeket nézi újra milliomodjára.
– Szegénykém – mondta Anna. –
Nem hibáztatom. Már nagyon
várták, hogy elszabadulhassanak.
Biztos torkig van.
– Úgy tűnik, Eden tölti ki a
mérgét. Gondolom, Ednek kellett
volna elintéznie a biztosítást.
Mindenesetre nem a legjobb kezdet
egy házasságban.
– Micsoda balszerencse! És
amúgy mi a helyzet? Hogy van
Alfie?
– Minden rendben. Alfie jól van,
élvezi az óvodát, és már van egy új
barátja is, Poppy. Mindig is
rajongtak érte a lányok.
– Ez édes – mondta Anna, és
maga elé képzelte Alfie mosolygós
arcát. – Öleld meg a nevemben is,
rendben? Hogy megy a munka?
– Lefoglal – felelte Jon
kifejezéstelen hangon. – Sokáig
dolgoztam, gondoltam, most, hogy
elmentél, megtehetem. És veled mi
van? Milyen Olaszország?
Anna hirtelen azt se tudja,
hogyan írje le Jonnak a sok
újdonságot, amit látott és kipróbált.
– Nagyon jó – mondta. – De ide
hallgass, fáradtnak tűnsz. Ki kéne
használnod, hogy otthon vagy, és
korán le kellene feküdnöd. Nekem
is ezt kell tennem, ha holnap jobban
akarok teljesíteni az osztályban.
 – Rendben – mondta Jon. – Hát
akkor, jó éjszakát!
– Szeretlek.
– Én is.
Anna vonakodva becsukta a
laptopját, és a komódra
tette. Kinézett a kis szoba ablakán.
A piazzán még nyüzsögtek a
gyertyafényben vacsorázó, bort
kortyolgató szerelmespárok. Ha Jon
most itt lenne, talán megértené.
 Tizenötödik fejezet

A mai újság a holnapi krumplis

hal csomagolópapírja – gondolta
magában Imogen, és imádkozott,
hogy valóban így legyen. Nehéz volt
megmondani, hogy a rossz idő vagy
az ételmérgezéses botrány tartotta
távol az embereket Vivien boltjától.
Már késő délutánra járt, és eddig
Imogen egyetlen vásárlója egy
korosodó férfi volt, aki csíkos
nyugágyakat adott bérbe, s most egy
bögre forró teát kortyolgatva várta,
hogy elmúljon a vihar. Imogen már
kezdett azon tűnődni, hogy vajon
eljön-e egyáltalán idén a nyár. Már
június volt, és még alig láttak
napsütést. Vajon még sokáig kell
elviselniük a sötét fellegeket és az
ablakon kopogó esőcseppeket?
– Komor, mi? – adott hangot
Imogen gondolatainak a
férfi. Imogen bólintott, és az arcára
erőltetett egy mosolyt.
Bárcsak elszabadulhatna innen.
Sokkal jobban élvezte az életet a
szigeten, mint itt. De tartozott
annyival a nagyanyjának és az
apjának – és Annának is,
emlékeztette magát szigorúan –,
hogy ne adja fel. Nem hagyhatja,
hogy Anna arra jöjjön haza
Olaszországból, hogy rossz
higiéniáról terjesztenek itt
pletykákat. Vivien boltjának muszáj
a pozitív arcát mutatnia, hogy
ellensúlyozza az újságcikk
vészhíreit. És nincs vesztegetni való
ideje.
Pozitív hozzáállás, emlékeztette
magát, ahogy elrakosgatta a
kanalakat. Ha Anna visszatér, csak
idő kérdése, mire olyan termékük
lesz, amelyre igazán büszkék
lehetnek. Ahhoz, hogy a
nyilvánosság is tudomást szerezzen
róla, komoly reklámra lesz
szükségük.
Fölnézett a pult fölötti falra,
ahová kirakta Vivien néhány
bekeretezett fényképét az albumból
– a parton, a bolt előtt játszó
gyerekek, valamint a nyugágyakban
pihenő szüleik képét. Szükségük
lesz valamire, ami nyári hangulatot
idéz. Fagylalt = napfényes
gyermekkori emlékek. Ám ha az ég
szürke, mégis mivel
emlékeztethetnék Annával a
vásárlókat azokra a boldog, meleg
napokra?
Eszébe jutott egy dallam. Annával
erre mindig fölkapták a fejüket, és
hazaszaladtak a szüleikhez, hogy
pénzt kérjenek a fagylaltra.
 „Ez az!” – gondolta Imogen.
Fesztivál, tengerpart, piknik a
parkban. Már formálódott a fejében
a terv, amire Vivien boltjának
szüksége van.
A bejárati ajtó nyikorgása
szakította félbe a gondolatait.
– Van még egy hely idebent? –
kérdezte Jess, és mosolyogva
besétált.
– Szorítunk neked egyet.
– Láttam a cikket – mondta Jess,
és leült a pult mellé. – Micsoda
rémálom!
– Ne is mondd!
– Ne aggódj! Senki sem olvassa a
helyi lapot.
– Remélem, igazad van – mondta
Imogen.
– Ráadásul, tényleg sokkal
jobban fest a bolt.
– Kösz – mondta Imogen. –
Rendesen lesúroltuk. De mit keresel
még itt? Azt hittem, már
Antiguában napozol.
– Ha már rémálmokról van szó,
hát az az istenverte utazási iroda is
az! – felelte Jess. – Több száz fontot
költöttünk nászutas-utalványokra,
amiket megvettek az esküvői
listánkról – és most, hogy csődbe
mentek, az ajándékoknak is
lőttek. Amint Ed munkahelyén
megneszelték, hogy Antigua füstbe
ment, behívták dolgozni. Úgyhogy
most egyedül vagyok. Csak én. Új
feleség házi vakáción.
– Ez szörnyű! – mondta Imogen.
– Megharagudnál, ha azt
mondanám, hogy örülök, hogy
látlak, és valójában annak is, hogy
itt vagy?
– Meg bizony! – mondta Jess. –
De jóváteheted egy nagy bögre forró
csokival. Még mindig itt, az esős
Angliában, ráadásul egyedül. Anna
is meglépett.
Imogen kiment a konyhába, hogy
elkészítse Jess italát.
– Azért nem vagy teljesen egyedül
– mondta kicsivel később, és
átnyújtotta a gőzölgő bögrét.
– Bocs – mondta Jess. – Jó, hogy
itt vagy. Csak éppen szörnyű hetem
volt. De hogy van Anna? Jól érzi
magát Olaszországban?
– Már SMS-eztünk egymással –
felelte Imogen. – Úgy tűnik,
remekül érzi magát.
Jess elmosolyodott.
– Helyes, megérdemli, nem igaz?
Annyi évnyi főzőszenvedély után
végre nem csak engem fog ezek után
felhizlalni.
 – Na igen – mondta Imogen. –
Lefogadom, hogy máris ő a legjobb
az osztályban, nem gondolod? A
tanár kedvence.
– Az biztos! – mondta Jess, és
megkeverte a forró csokit.
– Jess? – mondta Imogen. –
Most, hogy itt vagy…
Jess gyanakodva fölvonta a
szemöldökét.
– Kérdezhetek valamit? Ha
furgont akarnál venni, hol
keresnéd?
– Egy furgont? – kérdezte Jess
vigyorogva. – Mész valahová? Anna
mindig mondta, hogy egy hippi
veszett el benned.
– Nem nekem kell – magyarázta
Imogen. – Hanem a boltnak. Egy
fagylaltos kocsi. Úgy döntöttem, itt
az ideje – mármint, itt lesz, ha Anna
visszajön –, hogy gördülékenyebben
menjen a bolt. Mit gondolsz?
– Egy furgon. – Jess hátrafésülte
rakoncátlan, vállig érő tincseit, és
végiggondolta az ötletet. – Mint egy
régimódi fagylaltos kocsi?
– Pontosan.
– Tetszik az ötlet. Ednek van egy
barátja Worthingben, aki régi
furgonokat szokott kipofozni, főleg
régi VW-eket meg ilyesmit, de
biztos, hogy találsz köztük valamit.
– Pompás! – mondta Imogen, és
földerült az arca.
– De attól is függ, hogy mennyit
tudsz az autómotorokról – mondta
Jess. – Némelyikkel azért van gond.
– Ó, ebben már van gyakorlatom
– mondta Imogen. Lecserélt már
néhány kereket, és többször is
megjavította már a parti biciklijét.
– Remek! – mondta Jess. Leírta a
címet egy szalvétára. – Tessék. Kérd
Grahamet. Jobb lenne, ha
személyesen mennél le, hogy a saját
szemeddel lásd a kocsit, és lásd, mi
a legjobb.
– Guruló álmok – olvasta
Imogen, és elmosolyodott a név
láttán. – Pontosan így érzem, Jess.
Ezzel útnak indíthatjuk a fagylaltos
álmainkat.
– Csak el ne áruld a nővérednek,
hogy én bátorítottalak – mondta
Jess. – Nem biztos, hogy örülne,
hogy segítettem ebben az őrült
tervben.
– Egy szót sem szólok – mondta
Imogen, és már nyúlt is a
telefonjáért, hogy megnyissa a
weboldalt. – De biztosíthatlak, hogy
nincs ebben semmi őrültség.
 Imogen fogta Anna biciklijét, és
elkerekezett a címre, amit az
interneten talált. Megállt a kavicsos
úton a Guruló álmok előtt, és a
téglafalnak támasztotta a biciklit. A
műhelytulajdonos kigördült egy
narancssárga VW alól, hogy
üdvözölje Imogent. Markáns arca
jóképű, enyhén ritkuló haja olajos
volt, és sötétkék overallt viselt.
– Te biztos Jess barátja vagy.
Imogen, ugye? – mondta, miközben
kimászott a furgon alól, és talpra
ugrott.
– Igen, én vagyok! – mondta
Imogen mosolyogva. – A fagylaltos
hölgy. – A férfi kezet nyújtott, majd
Imogen habozását látva,
visszahúzta, és beletörölte az olajat
az overalljába.
– Inkább ne, mi? – mondta
nevetve.
– Az igazat megvallva különös
egybeesésnek éreztem a hívásod.
Képzeld, pont van egy öreg
fagylaltos kocsim – méghozzá a
hetvenes évekből –, amit már egy
ideje próbálok eladni. Persze, nem
az átlagvásárlónak való, de neked
lehet, hogy pont jó lesz. Csak le kell
festeni – gyere, nézd meg!
Graham hátravezette Imogent a
műhely végébe egy öreg, sárga
iskolabusz és egy „Cserkészlányok”
feliratú furgon között.
– Ha érdekel, elég jó áron el
tudom adni. Hétszáz fontért a tiéd,
mivel már itt van egy ideje, és az
igazat megvallva jól jönne a hely.
Jól megy, benne vannak a hűtők is,
meg minden.
Ahogy Imogen szeme
hozzászokott a sötétséghez, ki tudta
venni a kocsit a garázs végében.
Valóban kopottnak tűnt, de volt
négy kereke, és egy lenyűgöző
fagylaltmakett a tetején. Tökéletes
volt.
– Ő az! – mondta Imogen. Már
látta maga előtt – oldalt, kézírással
fölfestve a „Vivien boltja” felirat –,
amint fagylaltot árulnak
fesztiválokon, más déli
partrészeken, a helyi parkokban. Ha
Anna visszatér, ő is bele fog szeretni
– és nem fogja érdekelni, hogy mi
más történt a távollétében.
– Adok érte négyszázat – mondta
Imogen. Ötszáz font volt nála
készpénzben, már csak ennyi
maradt a nagyanyjuk pénzéből az
üzlet beindításához. Igaz, hogy
Annával a hozzávalókra tették félre,
de amint útnak indítják a kocsit, egy
héten belül megtéríti az árát.
 – Négyszázötven – mondta
Graham határozottan, de mosolygós
szemmel –, és megegyeztünk.
 Tizenhatodik fejezet

Giovanna egy sor ízletes reggeli

péksüteményt készített ki a
tetőteraszra, Sian és Matteo már az
asztalnál kávéztak.
– Jó reggelt! – mondta Anna
mosolyogva, és csatlakozott
hozzájuk. – Nem tudtam, hogy te is
itt szálltál meg, Sian.
– Tegnap, késő este jöttem –
felelte a lány. – Egy közeli szállóban
voltam, de rémes volt. Elég rosszul
éreztem magam, de aztán Matteo a
figyelmembe ajánlotta ezt a helyet,
és szerencsémre volt is egy szabad
szoba.
Anna elmosolyodott, és asztalhoz
ült. A terasz a térre nézett, és úgy
száz méterre a Duomo jellegzetes
sziluettjét látták, a katedrálisét,
amely a város legfőbb nevezetessége
volt. A péksüteményes tál felé nyúlt,
és elvett egy cannolit, egy ízletes
töltelékkel megtöltött tésztaroládot,
és ahogy beleharapott, az omlós
tészta szétolvadt a nyelvén. Még
mindig meleg volt, frissen sült.
– Mmm – mondta Anna
leplezetlen élvezettel. – Ez valami
elképesztő!
 – Jó, mi? – kérdezte Matteo, és
kitöltött Annának egy csésze kávét.
– Olaszországban szerintem már
mindenki hallott Giovanna
péksüteményeiről.
– Honnan ismered őt? – kérdezte
Sian.
– A szomszédunk volt, mielőtt
Sienába költöztünk. Anyám és apám
úgy döntött, hogy változatosságra
vágynak, és inkább ott nyitottak
gelateriát. Azt mondták, itt túl nagy
a versengés, és túl sok a politika.
– Na és te? – kérdezte Anna, és
belekortyolt a forró italba. Kissé
összerezzent – sokkal erősebb volt,
mint amihez hozzászokott.
– Siena jó volt, amíg tanultam –
mondta Matteo, és kifésült egy sötét
fürtöt a homlokából. – A szüleim
azt akarták, hogy valami mással
foglalkozzak, úgyhogy könyvelést
tanultam. De az nem nekem való.
Egyáltalán nem – tette hozzá
nevetve. – Reggel az evés az első
gondolatom, elalvás előtt pedig az
utolsó dolog a fejemben. Még
éjszaka is fagylaltról álmodom!
Hogy foglalkozhatnék bármi
mással?
Anna elmosolyodott az ismerős
érzésen. Egy pillanatig eltűnődött,
vajon neki hogy sikerült olyan
sokáig marketinggel foglalkoznia.
– Amikor erre rádöbbentem –
folytatta Matteo –, Bianca iskolája
tűnt az egyetlen nyilvánvaló helynek
a képzéshez. Remélem, ha
elvégeztem, visszamehetek Sienába,
és saját boltot nyithatok. –
Kedvesen elmosolyodott, és a szeme
sarkában megjelent egy apró ránc. –
De ide hallgassatok, nem akartam
elmesélni az életem történetét.
Sian figyelmesen hallgatta
Matteót, és Anna észrevette, hogy a
lány alig nyúlt a reggelijéhez.
– Na és eddig mi a véleményetek
Firenzéről? – kérdezte a férfi
mindkettejüket.
– Gyönyörű! – mondta Sian.
– Igen, sokkal szebb, mint
képzeltem – tette hozzá Anna. Még
mindig rácsodálkozott a szökőkutak
eleganciájára és a magas házak
minden apró részletére. Mintha
még a legjelentéktelenebb
építményeket is művészien
munkálták volna meg, és nem
feltétlenül gyakorlatiasan.
– Tudjátok, hogy mi a másik oka
annak, hogy Firenze a legjobb hely a
fagylaltkészítés elsajátítására?
– Micsoda? – kérdezte Anna.
 – A híres fagylaltfesztivál.
Anna az útikönyvére gondolt, és
eltűnődött, vajon hogy hagyhatta
figyelmen kívül. Lesz egy
fagylaltfesztivál, éppen itt,
Firenzében? Hogy lehet, hogy erről
még nem is hallott?
– Jövő héten kezdődik – mondta
Matteo. – Éppen miután befejeztük
a tanfolyamot. Majd meglátjátok,
hogy átalakul ilyenkor a város. –
Felcsillant a szeme beszéd közben.
– Sorbetek, fagylaltok, graniták –
amire csak vágytok, itt mindent
megkóstolhattok.
Anna izgatottan elmosolyodott.
– Micsoda váratlan meglepetés! –
mondta. Lesz egy teljes napja, hogy
kiélvezze, mielőtt fölszáll a repülőre.
– A legjobb módja, hogy
ünnepeljünk a tanfolyam kemény
munkája után – mondta Sian, és
egy hajgumival hátrafogta a haját. –
De addigra már hazafelé fogok
tartani, Dublinba.
– Tervek! – mondta Matteo, és a
szeme huncutul csillogott. – Az a
legjobb a tervekben – folytatta –,
hogy bármikor meg lehet őket
változtatni.
Sian elmosolyodott. Anna
hirtelen kényelmetlenül érezte
magát, mintha nem kellene ott
lennie. Vajon van valami Matteo és
Sian között, ami eddig elkerülte a
figyelmét?
– Nos – mondta, és az órájára
pillantott –, fél kilenc. Ma kicsit
korábban elindulok, a folyóparton
sétálok végig. Találkozunk az
osztályban!
– A mai napon – jelentette be
Bianca – megtanuljuk a fügés és a
mandulás fagylalt készítését. – A nő
arckifejezéséből ítélve ez lehetett a
kedvence, és amint Anna
megpillantotta a fügéket az asztalán
– kövérek, érettek és lédúsak voltak
–, egyből megértette, miért.
– Jól néz ki – súgta oda Sian
Annának. Az előző napi szörnyű
fagylalt után Anna fellélegzett,
amikor Siant jelölték ki a párjának,
és már látta, hogy Georgiosz és Hiro
küszködik a hozzávalók listájával a
szomszédos asztalnál.
– Ma komoly munkát fogunk
végezni – mondta Bianca. – Nincs
sok időnk, csak egy hét, ezért
keményen kell dolgozniuk, és
elvárom, hogy a tanfolyam végén jó
eredményt mutassanak fel.
Pénteken csak azok fogják
megkapni a tanúsítványt, akik
elkészítenek három kiváló minőségű
fagylaltot.
 Anna az előző napi katasztrófára
gondolt, és hogy mennyire
minősíthetetlen volt az a fagylalt.
Ma azonban – fogadta meg
magában, ahogy felkötötte a
kötényét – elölről kezd mindent.
– Helyes. Most pedig, harminc
percünk van – mondta Bianca –,
úgyhogy lássunk neki!
Anna irigykedve pillantott
Matteóra és Riára: olyan
felkészültek voltak, hogy két perc
alatt előkészítették a
munkafelületet. Matteo
meghámozta, majd kis darabokra
szeletelte a fügéket.
Anna és Sian is munkához látott.
Hamar előkészítették a rengeteg
gyümölcsöt és a szeletelt mandulát
a fagylalthoz. Munka közben
beszélgettek, és Anna úgy találta,
hogy sokkal gördülékenyebben
ment minden, mint előző nap.
Tizenöt perccel később már készen
állt a bekevert fagylalt, hogy
lefagyasszák a fagylaltgépben.
– Nagyon jól fest – mondta
Bianca, ahogy elhaladt az asztaluk
mellett. – Lehet, hogy alábecsültem
magát, Signora McAvoy.
Délutáni jutalomnak szánták, ám
ahogy Anna később fújtatva
fölmászott a Duomo – a hatalmas
firenzei katedrális – meredek
lépcsőjén, eltűnődött, vajon nem
lett volna-e jobb az osztályteremben
maradni.
– Ne maradjanak le! – szólt hátra
Bianca, ahogy a tanítványai a
nyomában lihegtek a kőlépcsőn. –
Már majdnem félúton vagyunk.
A sikeres délelőtti fagylaltkészítés
után Bianca ötlete volt, hogy egy
órával korábban végezzenek, és
kihasználva a gyönyörű nyári napot,
kirándulni menjenek.
– Tudom, hogy a fagylaltkészítés
elsajátítása a legfontosabb –
mondta az osztálynak a rövid
ebédszünet után –, de nem lehetnek
itt Firenzében anélkül, hogy ne
látnák a világ egyik legszebb
épületét.
– És mi lesz félúton? – kérdezte
Hiro.
– Mindjárt megtudja. Lépjen be
ezen az ajtón!
Bianca a balján található nyílás
felé intett, majd belépett, hogy
mutassa az utat.
Anna Matteót figyelte maga előtt,
és igyekezett nem belegondolni,
hogy milyen magasra másztak föl.
Ahogy követte a férfit a nyíláson át,
egy kerek teraszon találta magát,
amelyen körül lehetett járni a dóm
belsejét. Az alacsony falon túl mint
parányi hangyákat látta maguk alatt
a katedrálisban az
embereket. Szédülni kezdett, és
belekapaszkodott a korlátba.
– Jól vagy? – kérdezte Matteo, és
visszanézett Annára.
– Fogjuk rá – felelte mosolyogva.
– Csak tériszonyom van.
– Ne nézz lefelé! – mondta a férfi,
és bátorítóan megfogta a lány
karját. Anna nem húzódott el.
Jólesett a férfi érintése, és arra
gondolt, hogy a testi közelségnek itt
különben is más a jelentése.
– Miért is néznél lefelé? Nézz fel!
– Matteo a katedrális freskóira
mutatott, az élénk kék és arany
színekre, amelyekkel a mennyboltot
ábrázolták.
– Hű! – mondta Anna,
megfeledkezve korábbi félelméről.
– Tetszik?
– Elég szép ahhoz, hogy
elfeledtesse, milyen magasan is
vagyunk – felelte mosolyogva.
Elindultak körbe, majd félúton
átmentek egy másik ajtón, és
folytatták a lépcsőmászást. Fölfelé
menet Anna megtorpant egy kis
ablak mellett, és egy csomó
fémlakatra mutatott a korláton.
 – Mik ezek?
– Ezek, hogy is mondják…
emlékek – mondta Matteo. – Nézd
csak! – A lakatokra vésett és festett
kezdőbetűkre mutatott. –
Olyasvalakivel jössz ide, aki fontos
neked, és itt hagytok emlékül egy
lakatot. Így mindig itt lesz.
Anna Jonra gondolt. A férfi nem
szeretett utazni – eddig csak egyszer
járt Anglián kívül, egy kanmurin
Amszterdamban. Talán meg tudná
győzni, hogy eljöjjön. Eljöhetnének
ide, és itt hagyhatnának egy lakatot.
Az ötlet felvidította.
– Kedves, nem? – kérdezte
Matteo mosolyogva. Fölpillantott az
üres lépcsőn. – Már le is hagytak
minket. Menjünk!
A lány fölgyorsította a lépteit, és
perceken belül fölértek a lépcső
tetejére. Anna kilépett a Duomo
tetején lévő külső teraszra, ahol
lélegzetelállító látvány tárult a
szeme elé. Tiszta, ragyogó napjuk
volt, így mérföldekre el lehetett látni
a városon túl, a szikrázó folyón át a
toszkán vidékre.
– Nos, mit gondolnak? – kérdezte
Bianca, és a kilátásra mutatott. –
Megérte a sétát, nem igaz?
Anna a korlát mellé lépett, ahol
társai már a tájat fotózták. Kissé
eltávolodott tőlük, hogy a kilátásban
gyönyörködhessen.
– Igen – mondta. – Lenyűgöző!
Matteo odalépett mellé.
– Nekem úgy tűnik – mondta –,
hogy elmúlt a rosszulléted.
 Tizenhetedik fejezet

Jon egy szál alsóban nyitott ajtót.

– Imogen – mondta meglepve.
– Ne haragudj, Jon! – mondta
Imogen, Anna pótkulcsával a
kezében. – Nem hittem, hogy itthon
lesz valaki.
– Gyere be! – mondta a férfi
zavartan. – Tudom, hogy nem
szoktam ilyenkor itthon lenni, de
ma itthon dolgozom. – Jon haja
zilált volt, mintha most kelt volna
föl az ágyból.
– Csak egy perc az egész –
mondta Imogen, ahogy belépett a
férfi mellett a lakásba. – Csak
szükségem van valamire. – Bement
a fürdőszobába, ahol egyből
megtalálta a neszesszerjét, és
bedobta a táskájába. A háttérből
hallotta a tévé halk hangját. Nem
úgy hangzik, hogy Jon halálra
dolgozná magát, gondolta
mosolyogva.
Benézett a nappaliba, ahol Jon a
kanapén ült.
– Ha van egy kis szabadidőd, jól
jönne ma a segítség a boltban –
mondta megnyerő mosollyal.
– Bocs, de ma zűrös napom lesz.
Hogy megy a bolt?
 – Jól – felelte Imogen. – Jobban.
Most minden megváltozik Vivien
boltjában.
– Anna tanfolyama miatt?
– Nem csak erről van szó –
mondta Imogen. – Gyere, nézd
meg! – Imogen az ablak felé intett.
Jon odalépett. Imogen letörölte a
párát az üvegről, és mindketten
kinéztek az ablakon.
– Imogen, mi az ördög parkol a
ház előtt? – kérdezte a férfi, és
iszonyodva mutatott a fagylaltos
kocsira.
– Nem az számít, hogy most
micsoda – mondta Imogen büszkén
–, hanem, hogy mivé fog átalakulni!
Később, az étteremben Imogen
listája még hosszabb lett:
Glastonbury
Secret Garden
Wight-sziget
Sussexi ételek és italok fesztiválja

Amint jó minőségű fagylaltot

árulnak, s több emberhez tudják
eljuttatni, minden jobb lesz. Miután
visszaért a boltba Anna lakásából,
lemosta és kitakarította a kocsit,
hogy lefesthesse. Most már
boldogan ábrándozhat a helyekről,
ahová ellátogathat. Utánanézett a
standbérleti díjaknak az interneten,
és lejegyezte őket.
Imogen fölment a bolt saját
weboldalára, és feltöltött néhány
fényképet a kocsiról a
blogbejegyzéshez, amit írt. Az
olvasók így figyelemmel kísérhetik a
kocsi előkészítését, majd azt is
megtudhatják, hogy hol
vásárolhatnak belőle fagylaltot. Az
oldal újratöltődött, ahogy
fölkerültek a fotók.
Imogennek eszébe jutott, hogy a
TripAdvisoron keresztül is
belinkelje az oldalt – manapság
mindenki azt használta. Megnyitott
egy új ablakot, beírta a review oldal
címét, és rákeresett Vivien boltjára.
Az oldalon egyetlen, egycsillagos
visszajelzést lehetett látni. „Édes
istenem! – gondolta Imogen. –
Legyen már vége!” Döbbenten
rákényszerítette magát, hogy
elolvassa:
Vivien Mennyei Fagylaltozója,
Hove
Csak azért adok egy csillagot
ennek a boltnak, mert nem lehet
nullát adni nekik. Hogy miért
nevezik „mennyeinek”, azt föl nem
foghatom – ha engem kérdeznek,
inkább a másik helyre hasonlít.
Valaha szerettem ezt a boltot,
amikor még az idős hölgy vezette –
ő mindenkit melegen fogadott. Ám
amióta az unokái átvették, minden
elromlott. Nemcsak a berendezés –
noha a jó ég tudja, mi járhatott a
fejükben, amikor így rendezték be
–, de a kiszolgálás is iszonyatos.
Alig van választék, még
fagylaltozónak sem nevezhető.
Imogen összeszedte a bátorságát,
és elolvasta az utolsó mondatot.
Visszataszító. Amíg nem veszi át
más a boltot, mindenki jobban jár,
ha máshol költi el a nehezen
megkeresett pénzét. 0/10
Kommentelő: JáratlanÚt Imogen
elszörnyedve bámulta a szavakat:
„Visszataszító. Iszonyatos…”
Imogen csak annak örülhetett, hogy
az ételmérgezést nem említették
benne – de akkor is negatív
értékelés volt, az első, amit a
potenciális vásárlók
meglátnak. Fölment egy másik
hasonló oldalra, és ott is ugyanezt
az értékelést látta – majd egy
harmadikon és egy negyediken is.
Mindet ugyanazon a néven írták,
és sehol sem látott pozitív
értékelést, ami ellensúlyozta volna.
Vajon ugyanaz a személy írta, aki
a sajtóval beszélt, vagy most valaki
más próbálja tönkretenni őket?
Imogen csak annyit tudott, hogy ha
helyre akarja hozni a katasztrofális
hét eseményeit, előbb ki kell
derítenie.
– Íme! – mondta Jess, és letette
az iPadet a pultra Vivien boltjában.
– Azt hiszem, megcsináltam. Mit
gondolsz?
Imogen a logóra pillantott, amit
Jess tervezett. Örvénylő vintage
betűtípus hirdette: „Vivien boltja”.
Egyszerű, de ízléses – csodásan fog
mutatni a kocsi oldalára festve.
– Tökéletes – mondta Imogen.
– Nos, köszönöm! – felelte Jess.
– Még éjszakáznom sem kellett érte.
Egyből ráéreztem.
Imogen elhallgatott.
– Most meg mi a baj? – kérdezte
Jess.
– Ó, semmi. Csak éppen olvastam
egy rémes kritikát a boltról a neten.
Nem érdemes aggódni miatta.
– Vannak borzasztó emberek, de
ne is törődj velük – mondta Jess. –
És ha engem kérdezel, könnyebben
megy a felejtés, miközben fölfested
a zseniális logómat a kocsira.
– Ugye van egy kis időd segíteni?
– kérdezte Imogen. – Már
előkészítettem a kocsit;
kitakarítottam, lesúroltam. De nem
sok művészi érzék szorult belém.
– Állok rendelkezésedre! –
mondta Jess. – Legalábbis egy
ideig. Direkt a legjobb ruhámat
vettem föl. – Jess göndör haját
föltűzte, farmert és kopott pólót
viselt.
– Köszönöm – mondta Imogen. –
Jól jön a segítséged. Nos, akkor
mire is lesz szükségünk?
Kinyitotta a mosogató alatti
szekrény ajtaját, és elővette az
autófestékeket, amiket korábban
vett, cukorrózsaszínt és
pisztáciazöldet, amely a bolt retro
hangulatával harmonizált.
– Úgy tűnik, minden megvan.
– Akkor menjünk! – mondta Jess
lelkesen.
Odakint bekapcsolták a zenét, és
fölcsavarták a hangerőt, majd
munkához láttak. Jess fölrajzolta a
logót a festéshez.
– Hű, mi folyik itt? – kérdezte
Evie, és kidugta a fejét a boltja
ajtaján.
– Bemutatom csapatunk legújabb
tagját – kiabálta túl Imogen a zenét,
és a kocsira mutatott.
– Tetszik – mondta Evie. –
Játszik valami zenét?
 Jess benyúlt a kocsiba, és
megnyomott egy gombot, mire az
autó nyári zenét kezdett játszani.
Evie meglepetten fölkacagott.
– Zseniális! – mondta.
– Igen, de jobb lesz, ha nem
csináljuk még egyszer – mondta
Imogen –, mert még nincs mit
eladnunk.
– Hamarosan lesz. Anna jövő
héten visszatér, nem igaz? –
kérdezte Evie, és az ajtófélfának
támaszkodott. – Akkor majd útnak
indulhatsz vele.
– Hidd el, már alig várom! –
mondta Imogen.
Ahogy a nap lemenőben volt a
tenger felett, és lehűlt a levegő.
Imogen befejezte a kocsi festését.
Jess már hazament, de már eleget
festett ahhoz, hogy Imogen egyedül
is be tudja fejezni.
– A tiéd? – kérdezte egy
férfihang.
Imogennek elpárolgott a jókedve.
Finn.
– Igen – felelte Imogen. Fölkelt,
és szembenézett a férfival.
– Szóval futni próbálsz, mielőtt
egyáltalán járni tudnál?
– Ide hallgass, Finn! – mondta
Imogen határozottan, és beletörölte
festékes kezét az overalljába. Eszébe
jutott a rosszindulatú komment,
amit a neten olvasott. Vajon Finn
írta? Imogen habozott, majd úgy
döntött, jobb lesz, ha megpróbálja
békésen elintézni a dolgot.
– Sajnálom, ami a múltkor
történt – mondta a tőle telhető
legnagyobb nyugalommal. – De mit
tehetnék még? Addig nem árulunk
fagylaltot, amíg Anna vissza nem
tér, de a készterméket áruljuk – a
kocsit akkor vetjük be, ha már lesz
új fagylaltunk.
– A vásárlóid érdekében
remélem, előbb rendesen
letesztelitek majd.
– Hát persze hogy úgy lesz! –
csattant fel Imogen. – Én sem
avatkozom bele a te dolgodba, Finn,
úgyhogy mi lenne, ha…
Finn félbeszakította.
– Imogen, te már rég
beleavatkoztál az én dolgomba –
különös, hogy fel sem fogod. Az
osztályom felének vissza kellett
térítenem a tandíjat. A Granville
árkádsoron segíteni szoktunk
egymásnak, megbízunk egymásban
– de gondolom, változott a helyzet.
Talán igazad van. Jobb lenne, ha
egyszerűen békén hagynánk
egymást.
 – Jól hangzik.
– Beszélhetnék vele egy percre? –
kérdezte Imogen az anyjától. Vivien
házában kuporgott az emeleti
szobában, a paplan alatt. –
Komolyan beszélnem kell vele!
A mai nap után az apja volt az
egyetlen ember, aki jobb kedvre
tudná deríteni.
– Most nem alkalmas – mondta
Jan. – Apád nagyon fáradt.
– Még mindig?
– Nem javul az állapota – mondta
Jan. – Sőt… Nos, nem akartam
említeni, amíg Anna vissza nem tér.
De az igazat megvallva egyre
rosszabb.
– Rosszabb? – kérdezte Imogen.
– Mi a baj, anyu?
A vonal végén egy pillanatig néma
csend volt.
– Tegnap este meglátogatott
bennünket Françoise és
Martin. Megint győzködtek, hogy
igyekezzünk a ház eladásával. De
nem csak erről van szó. Françoise
arra próbálja rávenni apádat, hogy
megvehesse az üzletet.
– Micsoda? – kérdezte Imogen,
és fölkapta a fejét. – Azt nem teheti!
– Azt mondta, a bolt negatív
kritikákat és rossz sajtóvisszhangot
kapott. Azt mondogatja, hogy
csődbe fog menni a vezetésetek alatt
– mondta Jan.
– Milyen jogon avatkozik bele?
– Tudom, hogy semmi joga, de
nem úgy tűnik, hogy ez zavarná.
Imogen, fogalmam sincs, mire
képes. De azt tudom, hogy
Martinnal éppen apád szívét törik
össze.
 Tizennyolcadik fejezet

– Csodálatos, Imo. Olyan szép –

süt a nap –, egyáltalán nem olyan,
mint otthon.
Anna a mobilján csevegett,
miközben végigsétált az Uffizi
Képtár előtti macskaköves kis téren,
ahová Siannal kijöttek, hogy
ebédszünetben itt az orruk előtt
lévő eredeti reneszánsz
alkotásokban – Leonardo és
Botticelli műveiben –
gyönyörködhessenek. Otthagyta
Siant az egyik teremben a
vázlatfüzetével.
– És az emberek is olyan
barátságosak – folytatta. – Tudod,
hogy sosem szerettem egyedül
utazni, emlékszel? De amióta
megérkeztem, alig voltam egyedül.
– Ugye, mondtam – felelte
Imogen. – Élvezed a tanfolyamot?
– Fantasztikus! És jövő hétvégén
kezdődik itt egy fagylaltfesztivál –
még pont marad időm elmenni rá –
mondta Anna lelkesen. – Évente
csak egyszer rendezik meg. Hát nem
tökéletes az időzítés, hogy éppen
most vagyok itt? Eljönnek az ország
legjobb fagylaltkészítői –
mindenféle új íz lesz itt, és
tulajdonképpen… Jaj, hát csak
fecsegek itt összevissza, nem
igaz? Hogy állnak a dolgaid, mi van
a bolttal?
Annának eszébe jutott, hogy a
húga azt mondta, egyedül nekilátott
a fagylaltkészítésnek. Úgy hangzott,
egyedül is jól boldogul, anélkül,
hogy a nővére a nyakában lihegne.
– Ó, jól! – mondta Imogen,
vidámságot erőltetve a hangjába.
– Minden jól megy. Érezd jól
magad, és hozz haza finom ízeket,
hogy lenyűgözhessük az új
vevőinket!
– Úgy lesz! – mondta Anna. –
Garantálhatom. – Már éppen le
akarta tenni a telefont, de valami
aggasztotta. – Ide hallgass, Imogen!
Tudom, hogy furcsán hangzik, de
nem hallottál mostanában Jon
felől? Egész reggel hívtam a
munkahelyén, de nem vette föl a
telefont.
– Tegnap találkoztam vele –
mondta Imogen. – Elmentem a
lakásodhoz, és egy szál alsóban
találtam.
– Alsóban?
– Nem volt olyan gyanús a
helyzet, mint amilyennek hangzik –
mondta Imogen megnyugtatóan. –
Otthonról dolgozott. Próbáld a
mobilján.
 – Rendben, úgy lesz. Hamarosan
találkozunk, Imo.
– Szia!
Anna letette a telefont, és lassan
visszasétált a fagylalt-iskolába. Az
imént látott műalkotások
meghozták a kedvét, és úgy érezte,
megpróbálkozna egy új alkotással.
Bianca a gyümölcsös sorbetet jelölte
ki a mai nap feladatának.
Matteóval, akivel most került
először párba, az erdei gyümölcs
mellett döntöttek. A lédús piros
bogyók tökéletesen harmonizáltak a
fagylalttal. Matteo
tudásfoszlányainak és Anna gondos
ízválasztásának köszönhetően
tökéletes ízeket kreáltak. Anna
számára eddig a tanfolyam
negyedik napja volt a legsikeresebb.
A többiekkel egy időben érkezett
vissza az osztályterembe, mindenki
izgatottan foglalta el a helyét.
– Osztályelső, mi? – mondta
Georgiosz Annának barátságos
nevetés kíséretében, ahogy elhaladt
az asztala mellett. Bianca előző nap
osztályelsőnek nevezte a
kávéfagylaltjának köszönhetően, és
Anna arca azóta is ragyogott.
Valójában nem sokat jelentett a
dicséret – csupán hatan voltak
diákok – , de Annának jól jött az
emlékeztető, hogy nem hiába végzi
el a tanfolyamot.
– Te következel – tréfálkozott
Anna mosolyogva. Mindenki tudta,
hogy Georgiosz haladt a
leglassabban, de a férfi lelkesedéssel
vetette bele magát minden
feladatba, és még Bianca sem
mondott le róla.
– Vissza, dolgozni! – mondta
Matteo. Kedvesen oldalba bökve a
lányt a sorbethez előkészített
gyümölcsre mutatott. Összenéztek.
– Mi következik? – kérdezte
Anna, és a receptkönyvbe pillantott
a végső utasításokért. Az újabb
mennyei reggeli után, amelyet a
teraszon költött el Sian és Matteo
társaságában, otthon felejtette a
szemüvegét. Alig tudta kivenni a
szavakat. Máskor ő szokta fölolvasni
a recepteket Imogennek, ezért
összerezzent meglepetésében,
amikor egy finom hang szólt hozzá:
– Most ellenőrizd a cukor
mennyiségét – mondta Matteo –
azzal a… hogyishívjákkal, az
ellenőrző bigyóval!
Volt valami a férfi hangjában,
amitől Anna hirtelen észbe kapott:
túl közel volt egymáshoz a testük.
Érezte a nyakán a férfi forró
leheletét, és testének tiszta, de
jellegzetes illatát.
– Jó, lássunk neki! – vágta rá
idegesen. Megemlíthetné
Jont. Bármelyik pillanatban
egyértelműen a férfi értésére
adhatná, hogy van egy barátja.
Együtt fejezték be a fagylaltot.
Anna alig szólt egy szót. Amikor
befejezték, betette a tálat a hűtőbe.
Ahogy berakta, talált odabent egy
másik tálat is a reggeli kreációjuk
mellett.
– Ez micsoda? – kérdezte.
– Ebédidőben készítettem –
felelte Matteo. Majd nevetve
hozzátette: – Kérlek, ne hívj a tanár
kedvencének…! Csak volt egy kis
szabad időm. És kedvem támadt
kísérletezni.
Anna kivette a tálat, lehúzta a
fóliát, és szemügyre vette a
halványzöld sorbetet.
– Kivi? – találgatott. Matteo
pedig bólintott.
– És melone – tette hozzá a férfi.
Anna úgy érezte, a férfi szájából a
„melone” a világ legegzotikusabb és
legízletesebb gyümölcse lehet. –
Mármint, sárgadinnye – javította ki
magát a férfi.
 – Kóstold meg! – kínálta Matteo.
Kivett egy kanállal a sorbetből, és
megkínálta a lányt. Anna
megkóstolta, felkészült a hidegre a
nyelvén. A fagylaltkészítés alatt már
hozzászokott ahhoz, hogy a hideg a
szájából végigfut a testén a
lábujjaiba. Még az ilyen forró nyári
napokon is így volt, amikor
fojtogató volt odakint a levegő, és
csak egy könnyű nyári ruhát viselt,
mint ma, az orgonalila ruhát.
De nem a hideget érzékelte
először, hanem az ízeket, előbb a
kivi finom zamatát, majd a sokkal
gyengédebb sárgadinnyét. Utánuk
pedig egy harmadik íz következett,
talán menta, amitől az egész
sorbetnek mennyei íze volt.
Anna észrevette, hogy akaratlanul
is elmosolyodott, mintha egész
lényével reagált volna a kitűnő
ízharmóniára. Matteo arckifejezése
az övét tükrözte. A férfi
elmosolyodott, ahogy nézte, amint
az alkotása a hatalmába kerítette a
nőt.
Anna nem akarta, hogy véget
érjen az íz. Az utolsó jégkristályokat
is kiélvezte, ahogy a szája minden
egyes zuga reagált rá.
– Ízlik? – kérdezte Matteo. A lány
bólintott. – Várd meg a fesztivált –
ez mind semmi! Olyat ízeket
kóstolhatsz meg, amilyet még soha
életedben nem ettél. Miért nem
jössz el velem és a barátaimmal
holnap este? Elena, Caro és Saverio
– kedvelni fogod őket, mind
beszélnek kicsit angolul.
Megmutatjuk neked a várost.
– Szívesen! – mondta Anna
izgatottan.
Elérkezett a péntek, és a
tanfolyam a végéhez érkezett. Anna
az utolsó napra reggel a teraszon –
ezúttal Giovanna társaságában –
egy újabb adag péksüteménnyel
készült fel. Eltűnődött, vajon hová
tűnhetett Matteo és Sian. Úgy
döntött, talán ma korán kezdenek.
– Láttad? – kérdezte Giovanna,
és lemutatott a nyüzsgő térre. A
macskaköveken már a standokat
készítették elő, amelyeket az
emberek izgatottan álltak körül. Az
éjszaka folyamán előkerült egy
hatalmas transzparens is:
FIRENZE – FESTIVAL DEL
GELATO
Az egész város ünnepi színekben
pompázott.
– Csodálatos! – mondta Anna
lelkesen.
– Több – felelte Giovanna. –
Delizioso – finom. – Két ujját az
ajkához emelte.
 Anna izgatottan várta a napot és
az estét. Ha nem kerül sor újabb
kulináris katasztrófára, megkapják
a tanúsítványukat, majd az egész
osztály együtt vacsorázik Biancával
Firenze egyik legjobb éttermében.
Azután pedig – gondolta boldogan
– marad ideje fölfedezni a
fagylaltfesztivált Matteóval és a
barátaival.
Csak azt sajnálta, hogy Sian nem
csatlakozhat hozzájuk a repülő
korai indulása miatt. Egyik este,
beszélgetés és prosecco
kortyolgatása mellett a folyóparton
egész közel kerültek egymáshoz.
Anna sajnálta, hogy el kell válnia a
barátnőjétől.
Reggeli után összeszedte a
holmiját, és kilépett a piazzára. A
toronyóra szerint fél kilenc volt. Jon
valószínűleg még csak most
ébredezik, de Anna már nagyon
vágyott a hangjára, miután előző
nap nem tudta elérni. Elővette a
telefont, és tárcsázott.
– Anna? – szólt bele a férfi
egyetlen csöngés után.
– Szia, Jon! – mondta Anna, és az
ismerős hang hallatán egyből
megkönnyebbült. – Hogy vagy?
– Örülök, hogy hallom a hangod,
de épp egy reggeli találkozóra
megyek. Nagyon fontos?
– Ó, dehogy! – felelte a lány, és
próbálta elnyomni a csalódottságát.
– Csak beszélgetni szerettem volna
veled, hallani felőled. Már rég nem
beszéltünk egymással.
– Hát persze. Minden rendben.
Ne haragudj, de nem bánnád, ha
ezzel várnánk holnapig? – kérdezte
Jon. – Ma nagyon elfoglalt leszek.
De kimegyek érted a reptérre. Este
kilenckor érsz be, igaz?
– Kilenc húszkor – mondta Anna.
– E-mailben elküldtem a
járatszámot. Már alig várom, hogy
lássalak!
– Rendben, édesem. Akkor
találkozunk.
– Szeretlek – mondta Anna.
– Én is szeretlek – mondta a férfi
halkan, mint mindig a zsúfolt
irodában. – Jó utat hazafelé!
A tanfolyam utolsó napjának
végén Bianca kiosztotta a
tanúsítványokat, és ragaszkodott
hozzá, hogy megtapsolják magukat.
– Most pedig ünnepeljünk! –
mondta. – Ma este elmegyünk
vacsorázni, és Firenze legfinomabb
falatjait fogjuk megkóstolni.
Az Accademia diákjai büszke
tanáruk társaságában leültek egy
barátságos családi trattoriában,
amely piros-fehér kockás terítőkkel
és fabútorokkal volt berendezve, a
kínálatban pedig csupa kiadós
pasta, pizza és rizottó szerepelt.
Anna megkönnyebbült, hogy Bianca
nem Michelin csillagban mérte a
legjobb éttermeket. Nem
engedhette volna meg magának.
Anna pizzát rendelt friss
articsókával és gombákkal, amelyet
kövön tökéletesre sütöttek. Az egész
napi kemény konyhai munka után
kiéhezve vetette rá magát.
Elégedett volt az aznapi
alkotásával, a friss és könnyű
birsfagylalttal. Sőt, valószínűleg ez
volt a legjobb, amit egész héten
csinált. Ám a sikerei ellenére
mégsem tudott ellazulni. Nem
tudta, mi lehet a baj, de volt valami
Jon hangjában, ami nyugtalanította.
Már alig várta, hogy viszontláthassa
a férfit és Alfie-t, de vajon miért érzi
úgy, hogy a férfi számára most nem
ő a legfontosabb? Talán túl
követelőző lenne? Megfogadta, hogy
ha hazaér, több időt hagy a férfi
számára. Ha valami baj van, úgyis
elmondja neki, amint készen áll.
– Gratulálok! – mondta Bianca,
és a magasba emeltek vörösboros
poharát. Anna, Georgiosz, Sian,
Matteo, Ria és Hiro is koccintott az
asztal fölött. Anna elmosolyodott.
Túlélték a tanfolyamot, sőt
elsajátították néhány igazán
étvágygerjesztő fagylalt készítését,
amelyet magukkal visznek a saját
hazájukba.
– A legjobb tanárra! – mondta
Georgiosz, és ismét a magasba
emelte poharát. – Bella Biancára! –
mondta mosolyogva. Mindannyian
lelkesen csatlakoztak a második
pohárköszöntőhöz. Bianca
időnkénti kemény kritikája ellenére
Anna látta, hogy a nő valóban
törődött a diákjaival, és néhány
rövid nap alatt mindannyiukból
kihozta a lehető legjobbat. Bianca
most maga is ragyogott.
Vacsora után megálltak az
étterem előtt, és megadták
egymásnak az elérhetőségeiket,
majd elköszöntek egymástól.
– Köszönök mindent! – mondta
Anna Biancának, a többiektől
távolabb. – Az elmúlt hét nagyon
inspiráló volt.
– Tehát készen állsz – kérdezte
Bianca –, hogy hazamenj a
boltodba?
– Azt hiszem.
– Küldj majd képeket! – mondta
Bianca. Azután odasúgta: – Szép
fogás, tudod? – Matteo felé intett,
aki éppen Siant segítette be egy
taxiba. – Szerintem… hogy is
mondjátok? Érez valamit irántad. –
Annára kacsintott, és mielőtt Anna
bármit válaszolhatott volna,
Georgiosz fölnyalábolta Biancát egy
mackós ölelésbe.
Sian taxija elhajtott, Matteo pedig
Annához lépett.
– Mehetünk? – kérdezte. –
Megígértem Saveriónak, Elenának
és Carónak, hogy találkozunk a
Duomónál.
– Persze – mondta Anna, és
próbálta elfelejteni, amit Bianca az
imént súgott a fülébe. – Menjünk!
Anna és Matteo lassan átsétált a
téren, a nyüzsgő fesztiválozók
között.
– Mindjárt itt lesznek – mondta
Matteo.
Anna úgy érezte, mintha
megremegett volna a férfi hangja
zavarában. Lázasan kutatott a
fejében, hogy mit mondjon, hogy
oldja a feszültséget.
– Ciao, Matteo!
Egy fiatal pár és egy huszonéves
nő fordult be melléjük a sarkon, és
mindkettejük arcát megpuszilták
üdvözlésül. Dallamos olaszsággal
cseverésztek, amelyből Anna csupán
egy-egy szót értett, és azt kívánta,
bárcsak jobban beszélné a
nyelvet. Megkönnyebbült, amikor
az egyik nő odafordult hozzá, és
szégyenlősen megszólította:
– Szia, Caro vagyok! Ugye te
angol vagy? Örülök, hogy
megismertelek. Jól jön az angol
gyakorlás!
Izgatottan fecsegve vetették bele
magukat a fagylaltkóstolásba a
fesztiválon. Matteo egy mandulás
fagylaltot adott Anna kezébe,
csokoládés ostya tölcsérben, és
Anna élvezettel nyalta a hűsítő
fagyit a forró nyári estén. Egy
pillanaton belül kibontakozott az íze
– volt benne valami finomság, ami
ellenállhatatlanná tette. Anna a
boldogságtól először észre sem
vette, hogy Matteo és barátai már a
következő standhoz léptek. Ahogy
utánuk sietett, megfogadta
magában, hogy ha hazatér,
elképesztő fagylaltokat fog készíteni
– ha másért nem is, legalább azért,
hogy ő maga ehesse meg őket. A
Cornettónak és Viennettának esélye
sincs többé azok után, hogy ezt
megkóstolta.
– Anna, cioccolato! – mondta
Matteo, és egy kanál csokifagyival
Anna felé fordult. – De ez nem
akármilyen csokoládé! – tette hozzá
egy kacsintás kíséretében.
Anna megkóstolta, és a csokoládé
vigasztaló íze után más ízek is
robbantak a szájában – csili,
méghozzá teljes erőből.
– Hűha! – mondta.
– Ízlik? – kérdezte Matteo.
– Fantasztikus! – felelte, és
fölnevetett a finom fölfedezés
örömétől.
– Mexikói, az aztékok fagylaltja.
Matteo még kért kóstolót.
Lökdösni kezdték őket, ahogy
mások is csatlakoztak a sorhoz.
Anna lába egy pillanatra a férfiéhoz
ért. A közelségtől zavarban, Anna
fölpillantott. Találkozott a
tekintetük. Matteo nem kapta el a
szemét. Anna telefonja ekkor
rezegni kezdett a zsebében.
Megkönnyebbült, hogy akadt egy jó
kifogása, hogy félrenézhessen.
Megörült, hogy Jonnak volt ideje
visszahívni őt. Így legalább
Matteónak is elmagyarázhatja, hogy
a barátja hívja. Ám Jon neve helyett
egy üzenetet talált Jesstől:
„Csak emlékeztetőül: egy üveg
finom olívaolajat és egy csomag
olyan ropogós sütit kérek, köszi.
Már alig várom, hogy hazaérj. Jess
xx”
 Anna elmosolyodott.
– Egy barát – magyarázta.
Majdnem hajnali két óra volt.
Annának reggel még el kell érnie a
gépet, de legszívesebben maradt
volna. Saverio kocsival elvitte őket
egy kilátóhoz, ahonnan csodálatos
kilátás nyílt a városra és a
csillagokkal telehintett sötét
égboltra fölötte. Pohárral a
kezükben mind az öten a fehér
Cinquecento autónak dőltek,
amelybe fölfelé jövet bezsúfolódtak.
– Még egy kis limoncellót? –
kérdezte Matteo.
– Gondolom, nem árt meg –
mondta Anna mosolyogva, és
odatartotta a poharát. Az édes ital
ízét még érezte az ajkán. A többiek
épp azon vitatkoztak, hogy milyen
zenét tegyenek be.
Matteo újratöltötte a lány
poharát, és ismét egymás szemébe
néztek.
– Anna, már egy ideje szerettem
volna mondani valamit. Az első nap
óta…
Bömbölni kezdett a zene az autó
hangszóróiból. Matteo barátai
fölkacagtak, majd megkeresték a
hangerő-szabályozót, és
lehalkították.
 – Erre semmi szükség! – mondta
Anna halkan. Bűntudattal és
zavarral idézte fel magában Bianca
szavait. Kezdettől fogva őszintének
kellett volna lennie Jont illetően.
Nem lett volna szabad ma este
idejönnie.
– Ez az utolsó estém, Matteo. Ne
rontsuk el!
 Tizenkilencedik fejezet

„CSALÁDI KRÍZIS MIATT

ZÁRVA!”

Imogen fölragasztotta a táblát a

bejárati ajtóra, majd bezárta a
boltot. Nem mintha olyan sok
vásárlót veszítenének ezzel –
mondta magának. Ma délelőtt csak
egy csapat belőtt, huszonéves diák
támolygott be a boltjába, és órákig
gyönyörködtek a nyalókák
mintájában.
Imogen nem ácsoroghatott
tétlenül a boltban, miközben
Françoise az apját puhította, és
tovább rontotta az állapotát. Kis
hátizsákját a fagylaltkocsi
utasülésére hajította, és bemászott a
vezetőülésbe.
Beindította a motort, és
kikanyarodott az útra. Még nem
tudta, pontosan mihez fog kezdeni
szülei házában, de ha Françoise-t
ott találja, az asszony még azt is
meg fogja bánni, hogy a világra jött.
Negyvenöt perccel később
benyitott a családi házba.
– Itt vannak még? – kérdezte
Imogen.
 – Kicsodák? – kérdezte Jan
nyugtalanul. – Ha a bácsikádra és a
nénikédre gondolsz, akkor igen.
Jan kilesett a lánya mögül a
kocsibejáróra, ahol a fagylaltkocsi
parkolt.
– Imogen, mi az ott a behajtón?
– Semmi – felelte Imogen. – Úgy
értem, később elmagyarázom.
Előbb hadd beszéljek velük!
– Hát jó – mondta Jan, és
félrelépett az útból. – De – tette
hozzá halkan – kérlek, ne csinálj
botrányt! Apád már így is éppen
elég zaklatott.
Imogen bemasírozott a konyhába,
ahol a nagybátyja és a nagynénje
apjával együtt az asztalnál ült.
– Üdv! – mondta Imogen. Az apja
fáradtnak és kábultnak tűnt.
Imogen lehajolt, hogy átölelje, de az
apja mintha észre sem vette volna,
hogy mi történik körülötte.
– Françoise néni – mondta
Imogen, és az asszony felé fordult.
– Beszélhetnénk egy kicsit?
Françoise Martinra pillantott, a
férje viszont csak vállat
vont. Françoise kelletlenül fölállt, és
követte Imogent a nappaliba.
Imogen becsukta maguk mögött
az ajtót.
 – Mit mondtál apámnak? –
kérdezte dühösen.
– Csak az igazat – felelte
Françoise. – Amiről mindenki
beszél Brightonban. Úgy hallottam,
még az újságba is bekerült. Hogy
tönkreteszed Vivien vállalkozását és
a bolt jó hírét.
– Ez nem igaz! – mondta Imogen.
De talán mégis volt benne némi
igazság. Egy csipetnyi. – Éjt
nappallá téve azon dolgoztunk, hogy
újraindítsuk az üzletet. Anna most
tanfolyamon van, hogy még jobb
terméket árulhassunk. Hogy
merészelsz közbeavatkozni?
– Én csak az apád és Martin
érdekét tartom szem előtt – vágott
vissza Françoise. – És ahogy a
dolgok állnak, egyértelmű, hogy a
boltnak új vezetésre van szüksége.
Martin beleegyezésével már
megmutattam apádnak a saját
üzleti tervemet. Az már Tom
döntése, hogy akar-e erről veled és
Annával beszélni. Én csupán
tudattam vele, hogy szerintem a
nagyanyátok boltja sokkal jobb
kezekben lenne, ha a miénk lenne
Martinnal.
Imogennek könnybe lábadt a
szeme mérgében.
 – Hogy merészelted? – kérdezte.
– Tudod, mennyire felzaklatta a
nagyi halála.
– És szerinted, Imogen, az segít,
ha végig kell néznie, amint az anyja
boltja csődbe megy?
Imogennek még a szava is
elakadt. Bármit is mondott, nem ért
el semmi eredményt.
– Látom, elhatároztad, hogy
tönkreteszel bennünket Annával.
– Nem kell túlreagálnod! –
vetette oda félvállról Françoise.
– Nem reagálom túl.
Imogen hátat fordított
nagynénjének, és kisétált a
szobából, vissza a konyhába. Mély
levegőt vett, és próbálta az apja
kedvéért megőrizni a nyugalmát.
– Bocs, hogy csak így
berontottam – mondta Imogen. –
Nem kellett volna eljönnöm! –
Búcsúzóul megcsókolta az anyját és
az apját. – Most mennem kell, de
nemsoká visszajövök!
– Jól van, drágám – mondta az
apja álmatagon. – Mindig jó látni
téged.
Jan átölelte a lányát, és a fülébe
súgta:
– Megoldjuk valahogy, ne aggódj!
 Imogen kiment a házból,
beindította a kocsi motorját, majd
lehajtott a behajtóról. A főúton
balra fordult, hogy visszatérjen
Brightonba. Még mindig látta lelki
szemei előtt Françoise könyörtelen
és eltökélt arcát.
– Hogy merészeli! – kiáltott fel
dühösen.
Beletaposott a gázba. A kocsi a
körforgalom szélére sodródott,
majd megállt. Imogen kétségbeesve
próbálta beindítani a motort. Egy
pillanatra volt remény, majd
kifulladt.
A többi autó folyamatos dudálása
közepette hiába próbálta, többé
nem tudta újraéleszteni a motort.
– Mégis mit képzeltél? – kérdezte
Jess, amikor húsz perccel később
megérkezett.
Imogen éppen az autómentő
nyomtatványát töltötte ki, hogy tag
lehessen, és visszavontassák az
árkádsorhoz.
– Szerencséd, hogy egyáltalán
idáig eljutottál – folytatta Jess.
– Azt hittem, elviszed szervizbe,
mielőtt ismét vezetnéd.
– El kellett jönnöm – mondta
Imogen. Könnyek gyűltek a
szemébe, de visszatartotta a sírást.
– Azt hittem, nem lesz baj belőle.
– Hát most már késő emiatt
aggódni – mondta Jess. – Majd
elvontatják. Én meg hazaviszlek.
– Kösz! – mondta Imogen, és
beszállt Jess autójába.
– Mi volt olyan sürgős, hogy be
kellett zárnod érte a boltot, és ide
kellett jönnöd? – kérdezte Jess,
ahogy elindultak.
– Családi dolgok – mondta
Imogen. – Hosszú történet.
– Miért, sietünk valahová?
– Dióhéjban annyi, hogy apu a
nagyi halála óta depressziós,
ráadásul most még a nagynéném is
zsarolni próbálja.
– Csúnyán hangzik – jegyezte
meg Jess, és elfintorodott. – Mivel
zsarolja?
– Azért, hogy megvehesse tőlünk
az üzletet, arról próbálja meggyőzni,
hogy nem bírunk el a bolttal.
– Ez sosem fog neki sikerülni! –
mondta Jess.
– Szeretnék hinni neked. De nem
ismered Françoise nénit.
– Anna mesélte, hogy nagyon
eltökélt tud lenni, ha meg akar
szerezni valamit.
 – Az enyhe kifejezés – mondta
Imogen, és hátradőlt az ülésen,
majd beletúrt a hajába. – Egek,
Jess! Hogy elszúrtam mindent!
Ráadásul most még a kocsi
javítására is pénzt kell szereznünk.
Anna ki fog nyírni.
 Huszadik fejezet

Az Anna melletti ülésen egy

termetes olasz mamma
megigazította széles karimájú lila,
művirágokkal díszített kalapját.
Izgatottan cseverészett egy türkiz
ruhás asszonnyal a másik sorban.
Anna annyit tudott kivenni a
beszédükből, hogy egy esküvőről
volt szó. Figyelme elkalandozott a
beszélgetéstől az ablakon túl
elterülő tájra.
Nézte az elsuhanó tájat,
ugyanazokat a ciprusokat és sárga
házakat, amelyeket egy hete látott
először, amikor Olaszországba
érkezett. Sajnálta, hogy el kell
hagynia – talán örökre. Azzal
vigasztalta magát, hogy ez csak egy
vakáció volt. Butaság lenne ennél
nagyobb jelentőséget tulajdonítani
neki.
Sosem volt egy kalandozó alkat.
Gyerekkorukban is Imogen volt az,
aki folyton bogarakkal kísérletezett,
sátrakat épített az apjukkal, és
halálosnak látszó főzeteket
kotyvasztott. Anna szívesebben
maradt a házban, sokszor főzött.
Jobb szeretett a konyhában sürögni,
mint távoli sivatagokban táborozni
vagy esőerdőkben kirándulni.
 Ám ahogy a pisai reptér felé
közeledve elhaladtak egy kisváros
házai és templomai mellett,
eltűnődött: vajon ugyanaz az az
ember maradt-e, aki volt, és még
mindig ugyanarra vágyódik-e, mint
régen. Olaszország fölnyitotta a
szemét a kalandra, az élettől pezsgő
világra és mindennek a közepén egy
finom falatokkal teli életre.
Ahogy a hazaútra gondolt,
megfordult a fejében, hogy mit hagy
maga mögött. Érzékeit
fölélesztették az emlékek: a kivi és a
sárgadinnye íze. Matteo
gyümölcsfagylaltja. Most is
ugyanolyan élénken emlékezett az
ízére, mint amikor megkóstolta.
Még soha életében nem érezte
azelőtt, és nem hitte, hogy valaha is
megízleli pontosan ugyanezt a friss,
gyümölcsös édességet és az erős ízt,
amelyért az emberek képesek akár
országokon átkelni.
Hacsak. Beletúrt a táskájába,
félrelökte a telefonját, rúzsát és
hamis Prada napszemüvegét.
Megtalálta az összehajtogatott
papírdarabot, amelyre fölíratta
osztálytársaival az elérhetőségeiket.
Végigfutotta a neveket, amíg meg
nem találta Matteót.A férfi megadta
az e-mail-címét és a Facebook-
oldalát.
 „Érdemes lehet kapcsolatban
maradni” – gondolta Anna enyhe
bűntudattal. Jon nem fog neki
örülni – habár nem is kell tudnia
róla. Csak el akarja kérni tőle azt a
receptet, és talán kikéri a tanácsát
is. Üzleti szempontok. Legalább egy
tucat első osztályú receptre lesz
szüksége a bolt újraindításához.
Beírta Matteo e-mail-címét az
iPhone-ba, és elmentette.
Amint beléptek a lakásba, Jon a
karjaiba kapta Annát, és gyengéden
megcsókolta a száját, majd a
nyakát. Letette Anna bőröndjét a
folyosón. Kiment elé Gatwickbe.
Anna a kocsiban részletesen
beszámolt neki Firenzéről és a
tanfolyamról – ízről ízre végigvette
a fagylaltokat, amelyeket elkészített.
– Hiányoztál! – mondta Jon, és
megcsókolta Anna nyakát.
– Te is – Anna viszonozta a
csókot. – Mehetünk? – kérdezte, és
a hálószoba felé intett, Jonnak
pedig nem kellett kétszer mondani.
Lassan kigombolta Anna blúzát,
végigsimított a melltartóján, majd
meztelen hasán. Anna bőre
ösztönösen bizseregni kezdett, kezét
a férfi karjára és mellkasára tette.
Csak félig volt jelen, még mindig a
napsütés és a macskaköves piazzák
jártak a fejében, meg a mennyei
ízek, amelyeket hátrahagyott. Ám
ahogy Jon végigcsókolgatta a vállát,
és gyengéden lehúzta a blúzát, az
emlékek lassan elhalványultak, és
Anna ismét Brightonban találta
magát. Ezzel azonban mégsem az
otthoni kényelem, hanem a bolt
jutott az eszébe.
– Jon? – szólt keresztül a férfi
egyre éhesebb csókjain. Jon
elhúzódott, türelmetlenül és
szórakozottan nézett Annára.
– Mi az? – kérdezte, miközben
még mindig Anna melltartójával
bíbelődött.
– Talán föl kellene hívnom
Imogent. Hogy minden rendben
van-e – mondta Anna, és
megigazította a melltartóját, majd
kissé elhúzódott Jontól.
– Ez most komoly? – kérdezte
Jon összevont szemöldökkel. Arca
kissé elvörösödött.
– Most jöttél vissza, és egy álló
hétig nem láttuk egymást.
– Ne haragudj! – mondta Anna,
ahogy próbált megfeledkezni a
kétségeiről, és lazítani. Imogen a
telefonban azt mondta, hogy
minden rendben, hinnie kellene
neki. – Igazad van – mondta. – Hol
is tartottunk? – kérdezte
mosolyogva, Jon pedig ismét
magához ölelte.
Egy órával később Anna Jon
karjaiban ébredt. Az órára
pillantott, és látta, hogy már elmúlt
este hét óra.
– Jon? – Gyengéden ébresztgetni
kezdte a férfit. – Elaludtunk. Már
majdnem vacsoraidő van.
Jon megmozdult a párnán,
kezdett ébredezni.
– Vacsora – mondta, és kinyitotta
a szemét. – Szerintem nincs itthon
semmi – mondta bocsánatkérően. –
Elmenjünk valahová?
– Persze! – mondta Anna, és a
takaróba burkolózva fölült az
ágyban; kényelemben és
biztonságban érezte magát. – Mit
szólnál Giannihoz?
Mindig is szerették Giannit – a
romantikus, gyertyafényes olasz
étterem kiesett a zsúfolt
turistaforgalomból, többnyire olasz
családok és brightoniak jártak oda.
Jonnal ott vacsoráztak a második
randevújukon, és azóta is ez volt a
kedvenc helyük, ha különleges
alkalmakról volt szó. Ma este pedig
Gianni pastája vagy pizzája tovább
frissen tartaná a vakáció emlékét.
– Tudod mit? – kérdezte Jon, és
felkönyökölt az ágyban. – Ma este
inkább curryt ennék. Nem baj?
– Curry – mondta Anna, és
igyekezett kiverni a fejéből az
elképzelt ételeket. – Persze. Legyen
curry.
– Papadam? – kérdezte Jon, és
kettétört egy ropogós darabot.
Anna elvette tőle, Jon pedig egy
kanál mangós chutney-t kanalazott
a sajátjára. Egyedüli vendégek
voltak az étteremben – egy csöndes,
alagsori teremben – egysaroknyira
a lakásuktól. A huszonéves pincér
rendkívül figyelmes volt hozzájuk.
– Éhen halok – mondta Jon
mosolyogva.
Anna végigfutotta a menüt,
napérlelte paradicsommal
teletűzdelt rizottóra vágyva, vagy
friss, zamatos, szarvasgombás
tagliatellére… A jalfrezi csirke
mellett döntött. Az megfelel. Most
Jonnal van, emlékeztette magát.
Csak ez számít. Itthon van a férfivel,
aki már annyira hiányzott neki.
– Hölgyem? – szólt a csillogó
szemű pincér. – Sikerült
választania?
– Jalfrezi csirkét és fokhagymás
naant kérek – mondta Anna.
– És egy Cobra sört.
– És ön, uram?
 – Én csirke tikkát kérek, sima
naannal – mondta Jon, és letette az
étlapot.
Annára pillantott.
– Máris jobban érzem magam,
hogy úton van a csirke.
– Rendesen ettél, amíg nem
voltam itthon? – kérdezte Anna.
– Persze. Úgy értem, nem ettem
nagy ebédeket, mint máskor, de
amint látod, még életben vagyok.
Gondolom, Imogen mondott
valamit.
– Nem – felelte Anna értetlenül.
– Miről?
Jon megrázta a fejét.
– Á, semmi! Csak valamelyik nap
váratlanul nyitott rám. Éppen
otthonról dolgoztam, amikor
beugrott.
– Ja tényleg, említette – mondta
Anna. – Mondott valamit az
alsódról. Sajnálom, szólnom kellett
volna, hogy nála van a pótkulcs.
– Nem ártott volna – mondta Jon
kissé zavarban.
– Az viszont jó, hogy már
otthonról is dolgozhatsz – mondta
Anna. – Jól jön, ha Alfie beteg, vagy
ilyesmi.
 – Igen – mondta Jon. – Valóban.
Egyébként Alfie-nak is nagyon
hiányoztál. Még mindig azt a fagyit
emlegeti, amit együtt csináltatok.
– De édes! Nekem is hiányzott.
Vele mi újság?
– Még mindig sokat rajzol, vagyis
„jelrajzol”. Úgy tűnik, manapság így
hívják. Ja, és már alig várja, hogy
viszontláthassa Hepburnt.
Bevallom, én örültem, hogy Imogen
magához vette, és nem kellett a
vonyítását hallgatnom.
Megérkezett a naan kenyér. Anna
letörte a csücskét, és rágcsálni
kezdte.
– Talán csak magányos volt –
mondta. Úgy érezte, mintha el se
ment volna itthonról.
– Anna! – mondta Imogen. –
Beszélnünk kell.
Hétfő reggel Anna korán bement
Vivien boltjába, mert már alig várta,
hogy ismét munkához láthasson. A
húga azonban ideges arckifejezéssel
fogadta a pult mögött.
– Történt egy s más, amíg távol
voltál.
– Egy s más? – kérdezte Anna, és
leült. Egy s más – ez ugye jó
dolgokat jelent? Mi mást
jelenthetne? Leszámítva Imogen
arckifejezését. – Mi történt?
– Először is, vettem egy furgont.
– Aha – felelte Anna. – De a
tanfolyam után alig maradt
pénzünk. Miből telt egy kocsira? –
Kezdett ideges lenni. Imogennel
megegyeztek, hogy egymás
beleegyezése nélkül nem adnak ki
nagyobb összeget.
– V nagyi maradék pénzéből –
vallotta be Imogen.
Anna érezte, hogy elvörösödik,
képtelen volt tovább leplezni a
bosszúságát.
– Azt a pénzt hozzávalókra tettük
félre, Imogen. Tudod jól!
– De olyan nagyszerű
lehetőségnek tűnt – mondta
Imogen. – Egy igazi, vintage
fagylaltos kocsi. Jess megtervezte a
logót… és együtt festettük föl…
– Miért érzem úgy, hogy most jön
a „de”? – kérdezte Anna.
– Amikor először vezettem, még
jól működött, és most csak egy kis
szerelésre lesz szükség ahhoz, hogy
ismét menjen. Utána meg már
máshol is árulhatunk fagylaltot…
például fesztiválokon. – Imogen
hadarni kezdett. – De történt
valami, megpróbáltam beindítani,
és lefulladt, és…
– Jóságos ég! Szóval nem csak
vettél egy kocsit a beleegyezésem
nélkül, ráadásul egy roncsot vettél?
Imogen, most mondd meg, mert
már nem sokáig bírom! Mi más
történt még?
Imogen beszámolt a nővérének az
ételmérgezésről, az újságcikkről, az
ócsárló internetes kommentről meg
az ellenségeskedésről Finn-nel.
Mire a végére ért, Anna már csak
remélni merte, hogy nem hall több
rossz hírt.
– Ennyi – mondta Imogen, és az
ajkába harapott.
– Ezt nem hiszem el! – mondta
Anna.
– Majdnem – mondta Imogen. –
Van még egy kis családi zűr is,
amiről tudnod kell!
– Családi zűr?
– Apu még mindig depressziós,
Françoise néni meg folyamatosan
gyötri. Rosszakat mond neki és
Martinnak rólunk, hogy rávegyenek
minket arra, hogy eladjuk a boltot.
Ő meg beindíthassa a csicsás kis
éttermét – magyarázta Imogen.
– Ez rémes! – mondta Anna. –
Szegény apu, összecsaptak a feje
fölött a hullámok. Felhívom anyut,
hátha meg tudjuk oldani valahogy.
– Sok szerencsét – mondta
Imogen. – Françoise-zal beszélni
olyan, mint egy pitbull-lal tárgyalni.
– Azért meg kell próbálnunk,
legalább apu kedvéért! – mondta
Anna. – De mondd meg őszintén.
Ugye tényleg csak ennyi történt?
– Igen – mondta Imogen
félénken. – De gondolom, még meg
kell birkóznunk a
következményekkel.
– Következmények.
Imogen elfintorodott.
– Nem maradt semmi pénzünk –
mondta Anna, ahogy észbe kapott.
– Alap-hozzávalókra igen. De
olyan különleges, szezonális
dolgokra nem, amikre az új
receptjeidhez szükség lenne.
– Hogy történhetett ez? –
kérdezte Anna, ahogy fagylaltos
álmai szétolvadtak a húga szavai
nyomán. – Több ezer fontunk volt,
Imo, és most… semmi, csak egy
hűtőszekrény tele nyalókákkal.
Jess és Anna a boltban ücsörgött
zárás után, friss mogyorós és
pereces fagylaltok ettek.
– Kijutott a balszerencséből –
jegyezte meg Jess. – De mindez
csupán kezdeti probléma, nem?
– Bárcsak én is olyan biztos
lehetnék ebben, mint te – mondta
Anna. – Micsoda kalamajka! Az
igazat megvallva el sem tudom
hinni! Csak egy hétre mentem el!
– Haragszol Imogenre, mi?
– Mi mást tehetnék? – kérdezte
Anna. – Tudod, hogy szeretem
Imót, de most komolyan, hogy volt
képes néhány röpke nap alatt így
tönkretenni az üzletet?
– Nem könnyű családi
vállalkozást vezetni – mondta Jess.
– Talán elhamarkodottan
vágtunk bele, végig se gondoltuk,
hogy képesek leszünk-e
együttműködni. Testvérként kijönni
egymással egy dolog, egy
vállalkozást vezetni megint más.
– Most már nem adhatod föl. Már
nyakig benne vagy.
– Úgy véled? Még csak most
kezdtük, és talán jobb lenne, ha
elfelejtenének minket. Elrontottuk a
bolt jó hírét, és alig maradt
pénzünk.
– Mi mást tehetnétek még? Olyan
sok mindent föladtatok ezért a
boltért.
– Françoise nénikém meg akarja
venni – mondta Anna. – Eleinte
elleneztem. De most? Nem is
tudom.
– Csak most jöttél haza – mondta
Jess. – Adj egy kis időt, hogy
lecsituljanak a dolgok. Imogen
tényleg megpróbálta. És szerintem
az a kocsi nagyszerű lesz, ha újra
működni fog. Egek, ki gondolta
volna, hogy egy fagylaltos kocsit
fogok lefesteni a déli parton,
ahelyett, hogy egy négycsillagos
tengerparti szállodában üdülnék?
Anna elmosolyodott.
– Kedves volt tőled, hogy
segítettél. Tökéletes a logó, és
egyetértek a kocsit illetően. Azt
hiszem. Még akkor is, ha egy ideig
nem megy sehová.
– Tényleg nagyon élveztem –
mondta Jess. – Kellemes
változatosság volt bepiszkítani a
kezem az irodai munka után – tette
hozzá, majd vett még egy kanál
fagylaltot. – Mellesleg ez mennyei.
– Hűha! – mondta Anna
mosolyogva. – Tőled ez komoly
dicséretnek számít.
– Hidd el nekem – mondta Jess
–, ebbe érdemes befektetni. Jobban
megéri, mint a nászutunk Eddel. De
most mennem kell! Ígértem Ednek
egy gyors menetet munka és
vacsora között.
 – Ezt nevezem románcnak –
mondta Anna mosolyogva.
– Minden alkalmat kihasználok –
nevetett föl Jess.
Elbúcsúztak egymástól, és Jess
ruganyos léptekkel kisétált a
boltból.
Egy órával később – miután
kitakarított – Anna bekapcsolta a
laptopját, hogy megnézze az e-
mailjeit, és hogy mi másról maradt
még le. A spamek és a beszállítók
levelei közt egy személyes üzenet is
várta:
Címzett: Anna
Feladó: Matteo
Szia Anna, hogy vagy?
Olaszország nagyon csöndes
nélküled, de a napjaimat kedvenc
elfoglaltságommal töltöm –
rengeteg fagylalttal.
A héten kipróbáltam egy
prosciutto és parmezán ízűt –
mennyei lett.
A parmezános fagylalt nem
újdonság, több mint százötven éves
recepten alapul, úgyhogy ez nem az
én érdemem, de a hozzáadott
prosciutto nagyon különlegessé
tette. Egy barátom boltjában
kezdtem dolgozni, és tegnap a térig
ért a sor!
 De mesélj, te milyen ízekkel
kísérletezel? Valami wimbledoni
ízzel, rengeteg eperrel és tejszínnel?
Barátod: Matteo x

Anna az aggodalmai ellenére is

elmosolyodott. Matteo egyetlen
pillanat alatt emlékeztette, hogy
miről is szól a bolt – nemcsak a
könyvelésről, hanem a fagylalt
élvezetének megosztásáról is.
Bepötyögte a választ.
Feladó: Anna
Címzett: Matteo
Szia!
Ha már így szóba hoztad, ma
valami mást próbáltam ki.
Mogyorós fagylaltot
csokidarabkákkal és perecekkel –
karamellkrémbe fojtva. A sós és
édes ízek mennyeien
harmonizálnak egymással.
Barátnőm, Jess már jóvá is hagyta a
receptet – pedig neki nem könnyű a
kedvében járni!
Van egy ötletem, amit szeretnék
kipróbálni – ne nevess ki, én sem
nevettem a prosciuttódon, pedig
elég rémesen hangzik. Hallottál már
az Earl Grey teáról? Gondoltam,
készítek belőle sorbetet, és majd
meglátjuk, milyen lesz.
 Tudatni fogom.
Nem tudom, találsz-e filteres teát
Olaszországban, úgyhogy egyelőre
csak a mogyorós–pereces fagylalt
receptjét csatolom neked. Talán te
is kipróbálhatnád.
Anna
 Huszonegyedik fejezet

Tom és Jan nappalijában kezdett

elmérgesedni a helyzet. Anna és
Imogen az egyik szófán ültek,
Françoise és Martin velük szemben
a másikon, az apjuk kényelmetlenül
feszengett a karosszékben, Jan
pedig egy teáskannával
manőverezett közöttük.
– Nos, mindenkinek köszönöm,
hogy eljött – mondta Jan. – Úgy
tűnik, néhány félreértés esett
köztünk mostanában, és gondoltam,
megpróbálhatnánk megoldani őket.
Ne halogassuk tovább a dolgot! –
Miután mindenki visszautasította a
további teát, Jan is leült férje
karosszékének szélére. Tom üres
tekintettel bámult a semmibe.
Imogen eltűnődött, vajon felfogja-e
egyáltalán a szavaik jelentését.
– Félreértéseken, anyu – mondta
Imogen, akiben még mindig frissen
élt az elmúlt napok emléke –, azt
érted, hogy Françoise folyton aput
gyötri.
– Semmi ilyesmit nem teszek! –
mondta Françoise, és
felháborodottan letette a teáját. –
Én csak a család érdekeit tartom
szem előtt, Imogen. És ha te is
ugyanezt tetted volna, talán nem is
kellett volna mondanom semmit.
– Már elnézést – szólt közbe
Anna udvariasan –, de ez nem fair,
Françoise néni. Imogennel
keményen dolgoztunk a
bolton. Minden új vállalkozásnak
meg kell birkóznia a kezdeti
problémákkal.
– Amiből, úgy tűnik, nektek
bőven kijutott – mondta Françoise.
– Martin pedig egyáltalán nem örült
a rossz híreknek, hogy
tönkreteszitek nagyanyátok
hírnevét és örökségét. Nem igaz,
Martin?
– Azért nem egészen úgy volt –
mondta Martin kényelmetlenül. –
Mármint, persze, nem örültem az
újságcikknek, amit Françoise
mutatott. Anya vezetése alatt sosem
volt gond a higiéniával, és
szégyellem azt, amit az emberek
most gondolhatnak a boltról.
– Ez győzte meg Martint, hogy a
boltnak jobb lenne, ha mi vezetnénk
– mondta Françoise.
– Ugyan már! – mondta Martin a
feleségének halkan. – Nem egészen
ezt mondtam.
Imogenben már forrt a méreg.
Anna gyengéden megszorította
húga karját, nehogy kiengedje
magából, és kimért hangon beszélni
kezdett.
– Mindketten nagyon sajnáljuk,
ami történt. Baleset volt, tanultunk
belőle. Többé nem fog előfordulni.
– Nem, valóban nem fog! –
mondta Françoise eltökélt hangon.
– A nagyi ránk hagyta a boltot –
mondta Imogen, és érezte, hogy
elvörösödött az arca. – Megbízott
bennünk, hogy vezetni tudjuk. Nem
vehetsz meg tőlünk valamit, amit
nem akarunk eladni!
– Azt hiszem, ez is egy újabb
félreértés – mondta Françoise
ártatlan hangon. – Tudod, ezzel
tisztában vagyok, és én nem is
próbállak rákényszeríteni semmire.
Martinnak és Tomnak azonban
jogában áll tudni, hogy mi történik
az anyjuk üzletével. Utána pedig az
már az ő döntésük, hogy akarnak-e
erről beszélni veletek.
– Tudod mit, Françoise? – szólalt
meg Tom, és fölegyenesedett a
karosszékben. Váratlan hangja
megijesztette Imogent. – Szerintem
ideje, hogy én is szóhoz jussak.
Françoise védekezően keresztbe
tette harisnyás lábait.
– Egyáltalán nem hiszem, hogy
Martin és az én érdekem a
legfontosabb számodra. Egyáltalán
nem! Ha így lenne, nem álltál volna
elő azzal, hogy adjuk el anyu házát
azoknak az embereknek, akik földig
lerombolnák, mielőtt egyáltalán
szétszórnánk a hamvait.
– Jaj, Tom! – mondta selypítve
Françoise. – Sajnálom, ha
fölzaklatott a dolog, de valakinek
gyakorlatiasan kellett
gondolkodnia. Be kell fizetnünk az
örökösödési adót, és…
– Most pedig – folytatta Tom, és
felemelte higgadt és kimért hangját,
hogy elhallgattassa Françoise-t –
arra próbálsz minket rávenni az
öcsémmel – és nagyon sajnálom,
Martin, de már éppen elég ideig
tartottam magamban a
véleményemet –, hogy kétségbe
vonjuk Imogen és Anna képességeit.
Françoise elhallgatott, Martin
pedig feszengve, zavaros tekintettel
nézett körbe.
Jan megfogta férje karját, és alig
észrevehetően, bátorítóan bólintott,
hogy folytassa.
– Azt viszont képtelen vagy
felfogni – folytatta Tom –, hogy én,
mi – és megfogta Jan kezét – a
végsőkig megbízunk a lányainkban.
Imogen az apjára pillantott.
Sokkal bátrabb és erősebb volt,
mint az elmúlt hetekben. „Hajrá,
apu!” – gondolta magában.
– Nem számít, milyen hibákat
követnek el, és mennyire nem
értünk egyet az ötleteikkel.
Eltökéltek és rátermettek, és
nagyon büszkék vagyunk rájuk. A
nagyanyjuk megbízott bennük, és
van egy olyan érzésem, Martin,
hogy te is.
Martin kényelmetlenül izgett-
mozgott a szófán.
– Hát persze. Ide hallgass, én
nem akarok cirkuszt – mondta.
– Csak beszélgetést akartunk
kezdeményezni, ennyi…
– Ha belegondolsz, Françoise,
arra próbáltál rávenni, hogy
forduljak a saját lányaim ellen –
folytatta Tom –, és ebben az
esetben, attól tartok, nem látunk
tovább szívesen ebben a házban.
Késő délután volt, amikor Anna
és Imogen beszállt Anna kocsijába.
Az elágazásig mindketten
hallgattak, teljesen letaglózták őket
az események. Végül Imogen szólalt
meg.
– Hát azt hiszem, erre egyikünk
sem számított.
– Nem – mondta Anna. – Jól
helyretette, mi?
 – Elképesztő volt! Szerinted apa
ismét a régi?
– Remélem. Ma nagyon úgy
festett. De azért még ne várjunk el
tőle semmit! Az ilyesmihez idő kell.
– Hát, Françoise szóhoz sem
jutott. Amikor én beszéltem vele
korábban, a haragomtól csak még
eltökéltebb lett. De amikor ma apu
beolvasott neki, teljesen összetört.
– Ha szerencsénk van, többé nem
hallunk felőle. Françoise-nak bele
kell törődnie, hogy a nagyi ránk
hagyta a boltot, és jobb, ha
egyszerűen békén hagy.
– És nem is sajnálod? – kérdezte
Imogen.
– Mire gondolsz?
– Úgy értem, tudom, hogy
Françoise egy rémálom, de
potenciális vevő is volt. Tisztában
vagyok a realitásokkal, Anna.
Tudom, milyen bosszús és csalódott
vagy, amióta hazajöttél, és
megtudtad, mi történt. Nem is
hibáztatlak, és tökéletesen
megértem, ha nem akarsz tovább
együtt dolgozni velem. Vagy ha el
akarod adni az üzletet.
– Sajnálom, Imo – mondta Anna.
Megállt a forgalmi lámpa előtt,
kezét a volánon tartotta, és a húga
felé fordult. – Igazad van. Valóban
voltak kétségeim veled… velünk
kapcsolatban.
Imogen elfojtotta sértett
büszkeségét, és megpróbált nem
megbántódni. Végül is Anna csupán
megerősítette, amit már egyébként
is sejtett.
– Olyan nagy reményekkel
indultam Olaszországba, hogy mivé
válhat a fagylaltozó, hogy mit
hozhatunk ki belőle – folytatta
Anna. – Nagyon izgatottan jöttem
vissza. És nehéz volt szembenézni a
rengeteg problémával, amit meg
kell oldanunk. Ez nem azt jelenti,
hogy kevésbé szeretlek. Még mindig
te vagy a legjobb testvér a világon!
– Megértem – mondta Imogen. –
És kösz, hogy még mindig szeretsz.
– Elmosolyodott. – Nem is tudom,
mit képzeltem, amikor azt hittem,
egyedül is elboldogulok. Nagyon
nehéz volt. Sokkal nehezebb, mint
valaha hittem. Az igazat megvallva,
hiába szántam el magam, azért még
mindig hiányzik a régi életem.
Olyan könnyű volt.
– Ne most add föl! – mondta
Anna. – Úgy érzem, végre kezdünk
valami eredményt elérni. Én
kitanultam a szakmát, apunak
visszatért az ereje, és legalább a
családi viaskodás nem fog
visszatartani bennünket többé.
 – Miféle eredményről beszélsz? –
kérdezte Imogen. – Hála nekem,
alig maradt valami pénzünk.
– Majd kitalálunk valamit –
mondta Anna. – Hol tegyelek
ki? Otthon?
– Nem vinnél le a bolthoz?
Tudom, hogy még csak most
bocsátottál meg, meg minden, de
rettegek, hogy nyitva hagytam az
ajtót.
Imogen elköszönt Annától, és
lesétált a tengerpartra. Az alkonyi
fényben a West Pier kísértetiesen
szép volt. A Granville árkádsor
csöndes volt így este. Imogen
arrafelé pillantott, ahová a
fagylaltkocsit vontatták, rövid
sétányira a bolttól. A sziluettjét nem
lehetett eltéveszteni a hatalmas
fagylalttölcsérrel a tetején.
Ahogy közeledett felé, Imogen
látta, hogy a motorháztető tárva-
nyitva, és egy férfi hajol fölé.
– Mit képzel, mit művel ott? –
kiáltotta Imogen ösztönösen.
A férfi fölegyenesedett, és Imogen
felé lépett. Imogen hunyorított,
hogy ki tudja venni, ki az – szürke
póló, farmer, sötétszőke haj… Arcát
megvilágította a szörfiskola fénye.
– Finn?
 – Igen – felelte a férfi nyugodt
hangon. – Valaki mást vártál?
– Senkitől sem vártam, hogy a
kocsinkkal babráljon – felelte
Imogen. – A mi tulajdonunk.
– Hogy őszinte legyek, nem
hiszem, hogy ennél is jobban el
tudnám rontani – mondta Finn, és
beletörölte kezét a nadrágjába.
– De azért mégis tettél egy próbát
– mondta Imogen. – Milyen jogon…
– Érezte, hogy elvörösödik
mérgében.
– Imogen – mondta a férfi –,
talán egy percre abbahagyhatnád a
vádaskodást.
– Jó – mondta Imogen, és mély
levegőt vett. – Áruld el, miféle jó
okod van arra, hogy a motorházban
matass.
– Magam sem tudom, miért –
mondta Finn, és megrázta a fejét. –
De láttam, amikor bevontatták, és…
nos, valaha autószerelőnek
tanultam. Gondoltam, talán
segíthetek.
– Ó – mondta Imogen, és elakadt
a szava.
– És azt hiszem, tudok segíteni,
ha hajlandó vagy végighallgatni.
Bemegyünk?
 Imogen félénken követte a férfit a
szörfiskolába. A falakon különböző
formájú és méretű deszkák függtek,
a sarokban pedig egy kis konyha
volt, egy öreg teáskannával és
rengeteg bögrével.
– Nos, először is, megkínálhatlak
egy kis teával? – kérdezte a férfi. –
Vagy inkább valami erősebbet
kérsz?
– Jólesne most egy sör – mondta
Imogen.
Finn kivett egy üveg sört a
hűtőből, kinyitotta, és átnyújtotta
Imogennek.
– Mindig könnyebb alkohol
mellett bocsánatot kérni – mondta
Imogen. Mély levegőt vett. –
Tévedtem veled kapcsolatban –
tette hozzá. – Nagyon sajnálom.
– Köszönöm. Most már
beszélhetünk normális emberek
módjára? – kérdezte, és leült.
– Igen – felelte Imogen. – Igen,
kérlek – folytatta. – Nem te voltál
az, ugye, aki kitálalt a sajtónak?
Erre már rájöttem.
– Persze hogy nem – mondta
Finn. – Sose tennék ilyesmit!
– Rossz következtetéseket
vontam le. Nem gondoltam végig
rendesen. De nagyon furcsa volt,
hogy ennyi minden összejött
egyszerre. Az újságcikk, a rémes
nénikém. Meg a szörnyű kritikák a
neten.
– Olyat is kaptatok? – kérdezte
Finn. – Durva.
– Az – mondta Imogen. – Több
oldalon is megjelent. Nem zavarna,
ha ellensúlyozná néhány pozitívabb
komment, de jelenleg ahhoz nincs
elég vásárlónk. Szerintem ugyanaz a
személy írhatta őket, aki a sajtóval
beszélt.
– Nincs valami ötleted, hogy ki
lehet az? Most, hogy remélhetőleg
nem engem gyanúsítasz?
– Françoise néni próbálta ugyan
pokollá tenni az életünket, de ez
nem az ő stílusa. Rajta kívül pedig…
– Imogen végiggondolta az előző
heteket, és próbált tárgyilagos
maradni. Annyira lefoglalta Finn
gyanúsítgatása, hogy talán
figyelmen kívül hagyott valamit. –
Tényleg van valaki, akit magunkra
haragítottunk.
– Ki lenne az?
– Sue. – Imogen élénken
emlékezett a nő arcára. – Azelőtt a
nagyanyámnak segített a boltban.
– Á, igen. Már emlékszem rá –
mondta Finn. – Sokat volt itt, de
sosem csinált semmit.
 – Pontosan – mondta Imogen. –
Mi is sejtettük, és ezért sem
ajánlottuk föl neki ismét az állást.
Meg pénzünk se lett volna a bérére.
– És ezért most bosszút forral
ellenetek – mondta a férfi. –
Valószínű jelöltnek tűnik.
– Nem is értem, hogy nem
gondoltam rá eddig – mondta
Imogen. – Szerinted mihez
kezdjünk?
– Az igazat megvallva én nem
csinálnék semmit.
– Tényleg? De amit művel, az
nem fair.
– Olyasmiről számolt be a
sajtónak, ami – ne haragudj meg
érte – igaz volt. Az interneten
kieresztette magából az érthető
haragját. Mindenki kap rossz
kritikát. Ti még csak most
kezdtétek, most lendültök bele,
kaptok pozitív visszajelzést is, majd
meglátod. És csak az számít.
– Hagyjam egyszerűen figyelmen
kívül? – kérdezte Imogen, és
belekortyolt a sörbe.
– Azt te döntöd el. De szerintem
jobb lenne. Túlestek rajta – mondta
Finn. – És hamarosan csak elmúlik
a haragja.
– Igazad lehet.
 – Csak azt mondom, hogy ha
hagyod, hogy néhány negatív kritika
elbátortalanítson, akkor akár most
rögtön föladhatod. Azt már tudod,
hogy az üzletben nem szabad
hagynod magad. Andyvel az első
három évben mi is veszteségesek
voltunk, de nem adtuk fel, és
megérte.
– Szóval azt mondod,
keményítsek be?
– Szerintem már így is éppen elég
kemény vagy – mondta nevetve
Finn. – De ezúttal inkább a
munkában használd a
könyörtelenséged, ne a szomszédaid
ellen!
– Kösz, hogy nem haragszol! –
mosolyodott el.
– Semmiség . Csak egy félreértés.
Egy pillanatra elhallgattak.
– És ha nem bánod – mondta
Finn –, mint mondtam, meg tudom
csinálni a kocsit. Nem kerülnek
sokba az alkatrészek.
– Nagyon hálás vagyok – mondta
Imogen, és óriási kő gördült le a
szívéről.
Telihold világított fönt az égen, és
miután ellenőrizte, hogy bezárta-e
rendesen a bolt ajtaját, Imogen a
hosszabbik úton indult haza,
Brighton Pier felé. A friss levegő
kitisztította a fejét. A parton
mindenfelé tábortüzek égtek, ételt
sütöttek roston. A sör, amit Finnel
ittak, fölmelegítette, a bongódobok
ritmusára lépdelt.
Eszébe jutottak a thaiföldi
teliholdas bulik, amikor hajnalig
táncolt régi és új barátok között.
Még mindig folynak azok a bulik,
odakint a szigeteken, a világ
túloldalán. Igyekezett nem
visszakívánkozni.
 Huszonkettedik fejezet

Anna megnézte a TripAdvisoron

Vivien boltjának oldalát, és talált
újabb két egycsillagos kritikát. A
felhasználói nevek különböztek, de
a hangnem kísértetiesen ismerős
volt: „Valaha figyelmes, barátságos
üzlet volt, de az új tulajdonosok
nagyon gőgösek – jobb elkerülni.”
– Ez megint ő lenne? – kérdezte.
Imogen lassan végigolvasta Anna
válla fölött.
– Egyértelműen ő az – mondta
bosszúsan. – Efelől semmi kétség.
Más nevet használ, de látszik –
később még ugyanazokat a
kifejezéseket használja.
„Visszataszító” – ez az egyik
kedvence.
– Biztos, hogy Sue az! – mondta
Anna, és Imogen felé fordult.
– Nem is értem, hogy nem vettük
észre. Szerinted honnan hallott az
ételmérgezésről?
– Nem tudom, de az emberek
beszélnek, nem? Vagy talán ismeri
Jillt és Jeffrey-t, a házaspárt, akiket
érintett a dolog.
– Elképzelhető! – mondta Anna.
– Nézd, tudom, hogy
megegyeztünk, hogy annyiban
hagyjuk, de szerintem csinálnunk
kellene valamit. Mi lesz, ha még
rosszabb lesz?
– Egyetértek – mondta Imogen
vonakodva. – Mármint nem hiszem,
hogy az álnév alatti internetes
áskálódáson kívül mással is
megpróbálkozna, de sosem lehet
tudni.
– Tehát, mihez kezdjünk?
Imogen fogta a telefonkönyvet, és
előkereste Sue nevét. Mint remélte,
a címe is megvolt.
– Itt a címe – mutatta Annának.
– Na és, szerinted menjünk el
hozzá, és támadjunk neki? –
kérdezte Anna.
– Olyasmi – mondta Imogen. –
Ne húzd fel magad, de szerintem
jobb lenne, ha te mennél el hozzá.
Tudom, hogy részben az én hibám
az egész, de szerintem jobb az üzlet
szempontjából, ha te beszélsz vele.
– Én? – kérdezte Anna növekvő
idegességgel. – Miért pont én?
Képtelen vagyok rá!
– Dehogyis – mondta Imogen. –
Sokkal sikeresebben oldod meg a
konfliktusokat, mint én.
– Te tényleg komolyan beszélsz?
– kérdezte Anna. – Odaküldesz
egyedül?
 – Te is tudod, mi lesz, ha én is
megyek – mondta Imogen. – Nem
leszek képes magamban tartani a
véleményemet, amiről pedig tudjuk,
hogy csak tovább rontana a
helyzeten.
– Hát jó! – mondta Anna, és
megacélozta magát, majd kimásolta
a címet. Nem volt messze Vivien
házától. Tíz perc alatt odaérhet.
Fogta a fecnit, és a tárcájába tette. –
Kívánj szerencsét!
– Sok szerencsét! – mondta
Imogen.
Útközben Anna végiggondolta,
mit fog mondani. Nyugodtan és
udvariasan – emlékeztette magát.
Amíg nem veszíti el a fejét, nem lesz
semmi baj.
Sue utcájában ismét a címre
pillantott. Hármas szám. Mély
levegőt vett, az ajtóhoz lépett, és
becsöngetett.
Résnyire nyílt az ajtó, amennyire
a lánc engedte. Sue kilesett az ajtó
mögül.
– Te? – mondta keserű hangon. –
Neked nincs semmi mondanivalóm.
Rácsapta az ajtót Annára. Anna a
küszöbön állt. Hogyan téríthetne
jobb belátásra valakit, aki ennyire
eltökélten gyűlöli őt és Imogent?
Úgy döntött, elmegy, aztán mégis
becsöngetett még egyszer. Ha a
nagyanyja talált valami
szeretnivalót ebben a nőben, talán
neki is sikerülni fog.
– Azt hiszem, világosan
megmondtam – szólt ki Sue ismét a
résen.
– Öt perc – mondta Anna. – Csak
ennyit kérek. Csak hallgasson végig!
Az ajtó becsukódott, és Anna
hallotta a lánc csörgését, ahogy Sue
kioldotta.
– Öt perc. De csak a nagyanyád
kedvéért.
Sue hátralépett, ahogy Anna
belépett az előtérbe.
– Arra – mondta Sue, és a
nappali felé intett.
Anna leült, és próbálta felidézni,
mit is akart mondani, mielőtt
ideért.
Sue leült vele szemben egy
virágmintás karosszékbe, a
gáztűzhely mellé. Fölötte
bekeretezett családi képek
sorakoztak: egy fiatalember és nő
esküvői fotója, és egy rózsaszín
sapkás kisbaba képe. Ridegsége
ellenére Sue valahogy
engedékenyebbnek tűnt itt, a saját
otthonában.
 – Sue, nagyon sajnálom, ami
történt! – kezdte Anna.
Sue közönyösen fölvonta a
szemöldökét.
– Úgy értem, sajnálom, hogy
megváltunk magától. Tudom, hogy
a nagyanyám milyen sokra tartotta
magát – ezt ő maga mondta nekem.
– Tényleg? – kérdezte Sue.
– Igen. És ha nem ketten
dolgoznánk a boltban, másként
döntöttünk volna. – Egy kegyes
hazugság senkinek sem árt,
gondolta Anna.
– Egy kicsit azért durva volt –
mondta Sue. – Olyan hirtelen jött.
Amikor megtudtam, hogy az üzlet a
családban marad, azt hittem,
biztonságban van az állásom. Azt
hittem, maguk is úgy fognak
törődni velem, mint Vivien. Nem
vártam, hogy kihajítanak, mint
valami szemetet.
– Nem akartuk, hogy így érezzen!
– Annának eszébe jutott, hogyan
reagáltak Imogennel, miután Sue
elment a boltból, hogy nevettek fel
együtt megkönnyebbülten. Most
már gonosznak tűnt. – Sajnálom.
Készítenünk kellett egy üzleti tervet,
és a szükséges felszerelés után alig
maradt pénzünk. Üzleti
megfontolás volt, ennyi az egész.
 – Nos, hadd tegyem hozzá, hogy
pontosan tudom, milyen az, ha alig
marad pénz – mondta Sue. – Ez itt
– mutatott a mellette lévő
gáztűzhelyre – alig volt bekapcsolva
télen. És az a kevéske, amivel Jamie
támogatott… – Sue a fiatal férfira
pillantott az esküvői fotón – …már
az sincs, amióta bezárták.
– Nehéz lehet – mondta Anna.
– Igen. De nem olyan nehéz, mint
amikor ítélkeznek fölöttem –
mondta Sue, és megrázta a fejét. –
Amikor bámulnak a szomszédok.
Tudom, miket mondanak rólam a
hátam mögött, hogy rossz anyának
tartanak. A feleségével, Sallyvel is
ugyanígy bánnak. Még a kis Carrie-
Ann-nek is kijutott belőle az
iskolában – még csak hétéves, de
máris kiközösítették, amiért lopott
az apja.
Sue összekulcsolta a kezeit az
ölében.
– Rossz dolgot művelt – mondta.
– De Jamie nem rossz ember. Hat
hónap munkanélküliség – jelzálog
egy kisgyerek mellett – ezt tette
vele.
Anna bólintott.
– Az is helytelen volt, amit én
csináltam – mondta Sue. – Tudom,
miért jött el hozzám. A kritikák
miatt, amiket írtam. De mérges
voltam.
– Megértem – mondta Anna.
– A nagyanyja – folytatta Sue –
volt az első errefelé, aki nem tört
pálcát fölöttem. Amikor híre ment,
hogy mi történt, a szomszédok
összesúgtak mögöttem a boltban.
Azt hitték, nem hallom őket, de
persze, hogy hallottam. És tudja,
mit csinált a nagyanyja?
Anna várta a folytatást.
– Egyenesen idejött hozzám, és
bekopogott az ajtómon. Adott egy
névjegykártyát meg egy plüssjátékot
Carrie-Ann-nek. Azt mondta,
gondol ránk. Két héttel később
munkát ajánlott nekem.
„Ez V nagyira vall” – gondolta
magában Anna. Pontosan ilyen volt
a nagyanyja. És ma kiderült, hogy
Imogennel még van mit tanulniuk
tőle az együttérzésről.
– Nem ismertem jól – mondta
Sue –, de volt valami különleges
abban az asszonyban.
– Arany szíve volt – mondta
Anna. – Mikor engedik haza Jamie-
t?
– Két hónap múlva – mondta Sue
lassan. – Sally most a
csemegeboltban dolgozik
iskolaidőben. Így egy kicsit
könnyebb. Én Jamie miatt
aggódom, hogy mi lesz vele, ha
kiengedik.
– Sajnálom, hogy nem tudunk
segíteni – mondta Anna.
– Változnak a dolgok – mondta
Sue. – Ezt már kezdettől
megérthettem volna. Nem a maga
meg a húga hibája. Tényleg nem.
Egyszerű volt magukat hibáztatni,
de lássuk be – az élet nem mindig
ilyen egyszerű, nem igaz?
– Nem – felelte Anna, és kezdte
megérteni a helyzet bonyolultságát.
– Tényleg nem.
– Szia anyu, apu ott van? –
kérdezte Anna. – Csak meg akartam
kérdezni, hogy van a történtek után.
– Persze, drágám – felelte Jan
végre sokkal nyugodtabb hangon,
mint az utóbbi időben. – Idehívom.
– Szia Anna! – szólt bele a
telefonba az apja. – Hogy vagy?
– Jól. És te? Hogy mentek a
dolgok, miután eljöttünk?
– Képzelheted! Nem volt valami
kellemes! De Françoise és Martin
udvariasan távozott.
– Kösz, hogy kiálltál mellettünk!
– Nem kell megköszönnöd –
mondta Tom. – Csak azt tettem,
amit bármelyik apa tenne. Amióta
Martin feleségül vette azt a nőt,
hagyta, hogy átvegye az irányítást az
élete fölött, de én nem hagyom,
hogy az én családomat is zsinóron
rángassa.
Anna elmosolyodott.
– Örülök, hogy jobban vagy.
– Hát, jó kis érzelmi hullámvasút
volt, de az a vita észhez térített. És
jó érzés végre érezni valamit.
– Biztos még mindig nagyon
hiányzik V nagyi.
– Hát persze – mondta Tom. – A
mindennapos telefonhívásai. A házi
sütik, amiket csomagokban küldött.
Emlékszel?
– Igen. Nekem is hiányzik.
– Még mindig érzem a hiányát a
családban. Mintha egy űr lenne a
helyén. Nehéz volt a házában lenni,
amelyet mindig beszélgetéssel és
nevetéssel töltött meg. Most olyan
nagynak és üresnek tűnik. De a ház
az egyik utolsó dolog, ami utána
maradt, és elmagyaráztam
Martinnak, hogy még egy ideig meg
akarjuk tartani.
– Beleegyezett?
– Igen – mondta Tom. – Lefújta a
befektetőt. Magunk közt mindig
meg tudunk egyezni. Csak akkor
kezdődik a baj, ha Françoise is
megjelenik. De mindegy, ezentúl
békén hagyja a boltotokat is. Most
már nyugodtan dolgozhattok rajta.
– Igen, úgy lesz – mondta Anna.
Vajon meddig tudja még eljátszani,
hogy minden rendben? Az apja
megérdemli, hogy tudjon a
pénzügyi helyzetükről. – Valójában
éppen erről akartam veled beszélni
– mondta Anna, és mély levegőt
vett. – Mint tudod, voltak
problémáink a kezdéssel, de azt
eddig nem említettük, hogy
gyorsabban kimerültek a
készleteink, mint vártuk.
– Nem hagyott nektek anya egy
kis összeget az induláshoz?
– De igen – felelte Anna. – De
sokkal gyorsabban elfogyott, mint
hittük. Azon gondolkodom, hogy
kölcsönt veszek fel.
– Ésszerű ötlet – vágta rá az apja
habozás nélkül. – A legtöbb
kisvállalkozás vesz fel kölcsönt, nem
igaz? Biztos vagyok benne, hogy
helyesen döntesz majd.
– Rendben – mondta Anna
megkönnyebbülten. Mintha az apja
megadta volna az engedélyt egy
kockázatosnak látszó lépéshez. –
Kösz, apa!
 Miután beszélt az apjukkal, Anna
Imogennel is megtárgyalta a tervet,
majd megbeszélt egy időpontot a
vállalkozási tanácsadóval. Ismét
találkoztak, mint azelőtt, és a
tanácsadó nagyon megértőnek
bizonyult a helyzetüket illetően.
Nem tudott komoly kölcsönt
fölajánlani, de a bank annyit tud
adni, amennyiből ismét talpra
állhatnak. Vivien boltja kapott még
egy esélyt.
Amikor Anna kilépett a nyüzsgő
utcára, elővette a telefonját, és
fölhívta Imogent.
– Megrendelhetjük a fügéket és a
vaníliarudakat – mondta Anna.
– Komolyan? – kérdezte Imogen
izgatottan.
– Igen, megkaptuk a kölcsönt. De
ígérd meg, hogy ezúttal…
– Semmit sem fogok venni –
mondta Imogen ünnepélyes hangon
–, és komolyan semmit, még ostyás
tölcséreket sem a beleegyezésed
nélkül.
– Helyes.
– Nekem is van jó hírem –
mondta Imogen vidáman. – Meg
van javítva a kocsi, és alig került
valamibe. Finn megcsinálta. Van
kedved letesztelni?
 – Naná! És most, hogy
kilábaltunk a bajból, komolyan
gondolom. De munka után Jonnal
találkozom – vele is beszélni
szeretnék.
– Rendben, akkor találkozunk
holnap a boltban, és beszerezzük a
hozzávalókat. Kösz, Anna! Tudtam,
hogy eljutunk idáig.
– Csak várd ki a végét! – mondta
Anna, és napok óta most először
érezte úgy, hogy jók az esélyeik.
Lassan végigsétált az úton Jon
irodája felé. Már alig várta, hogy
megoszthassa a férfival a bolti
híreket. Az utóbbi időben mintha
másról sem mesélt volna neki, csak
a gondjaikról.
A márkamenedzseri cég, az
EnVision, betonacél irodáját
könnyű volt észrevenni az alacsony,
György korabeli házakon túl. Anna
a bejárathoz lépett, majd belépett a
forgó üvegajtón a recepcióra.
– Helló! – mondta a fiatal
recepciósnak. – Föl tudná hívni Jon
Garrehyt, kérem? Anna vagyok, a
barátnője.
Amíg a recepciós megnézte a
telefonlistát, Anna körbepillantott a
világos fotelokkal és babzsákokkal
berendezett váróteremben. Hirtelen
zavarni kezdte, hogy elegáns
kosztümöt viselt a vállalkozási
találkozó miatt.
– Sajnálom, de nem tudom
fölhívni – mondta végül a recepciós.
– Biztos? Máskor nem szokott
gondot okozni.
– Attól tartok, nem segíthetek.
Anna kigombolta a blézerét.
Melege volt, és zavarba jött.
– De miért? – kérdezte. – Eddig
ez sosem jelentett problémát,
gyakran benéztem. Tudom, hogy
személyes látogatásról van szó, de…
A telefon csöngeni kezdett.
– Nem erről van szó – mondta a
recepciós bocsánatkérő mosollyal,
ahogy elindult fölvenni a kagylót. –
Jon Garrehy három hete elhagyta a
céget. Már nem dolgozik itt.
Anna értetlenül állt egy pillanatig,
majd lassan kisétált az utcára.
Elővette a telefonját, és tárcsázta
Jon mobilját. Biztos csak tévedés
történt. A recepciós új volt, úgyhogy
könnyen tévedhetett.
– Ön Jon Garrehy
üzenetrögzítőjét hívta. Kérem,
hagyjon üzenetet!
Anna megszakította a hívást,
majd ismét megpróbálta. Amikor
másodjára is ugyanez történt,
eltette a telefonját, és mély levegőt
vett. Kell, hogy legyen valami
magyarázat – gondolta –, és addig
semmi értelme találgatni, amíg nem
beszélt Jonnal. Előbb ki kell
szellőztetnie a fejét. Azon kapta
magát, hogy a Pavilion Gardens felé
sétál.
Leült egy padra, amely a fehér
pavilon felé nézett, ahol olyan
sokáig dolgozott. Jon említette,
hogy változott a helyzet a
munkahelyén, de csak ennyit
mondott. Arra egy szóval sem utalt,
hogy otthagyta a céget. Anna még
egyszer, utoljára megpróbálta hívni
a telefonját, majd ismét letette,
amikor az üzenetrögzítő bekapcsolt.
Pár perccel később fölállt, hogy
induljon, amikor észrevett egy
nyilvános telefonfülkét. Belépett,
megnézte a mobilján Jon számát,
majd tárcsázta.
Két csöngés után a férfi fölvette.
– Halló, itt Jon beszél!
Anna visszatartotta a lélegzetét,
és igyekezett csöndben maradni.
Lázasan gondolkodott. Miért nem
vette föl Jon korábban, és miért
vette föl most, hogy nem a saját
számáról hívta?
– Halló? – kérdezte a férfi ismét.
A háttérben egy kisgyerek
nevetgélt. Anna bárhol fölismerte
volna ezt a hangot.
Aznap este Anna a szófán
várakozott, a tévé halkan szólt a
háttérben. Amikor végre
meghallotta Jon kulcsát a zárban,
rosszul lett az idegességtől.
– Szia, édesem! – szólt be a férfi.
Belépett a nappaliba, és lehajolt,
hogy megcsókolja Annát. Anna épp
csak annyira hajolt el, hogy a csók
az arcát érte.
– Mi a helyzet? – kérdezte Jon, és
ő is leült a szófára.
– Össze vagyok zavarodva –
mondta Anna. – Úgy érzem, hogy
hirtelen minden értelmét vesztette.
– Mire gondolsz? – kérdezte Jon.
– Ma elmentem az irodádba, és
azt mondták, többé nem dolgozol
ott.
Jon meglazította a nyakkendőjét.
– Ó! – mondta. – Úgy értik, teljes
munkaidőben. Mondtam már,
édesem, hogy megváltozott a
beosztásom. Most már szabadúszó
konzultáns vagyok, úgyhogy
találkozókra járok, nem az íróasztal
mögött ülök. Már nem csak az
EnVisionnek dolgozom. Nem sok
időm maradt, hogy beavassalak a
részletekbe, nem igaz? Annyira
lefoglalt téged a bolt.
 Anna összevonta a szemöldökét.
– Tehát ma délután egy klienssel
voltál?
– Igen – felelte Jon. – Egészen
mostanáig. Hatalmas lehetőség, ha
sikerül.
Anna vívódott legbelül: annyi
minden nem stimmelt, mégsem
akarta hazugsággal vádolni a férfit.
– De miért éppen engem faggat a
spanyol inkvizíció? – kérdezte Jon
nevetve. – Úgy értem, nagyon
elegánsan öltöztél ki a
fagylaltozóhoz, most, hogy így
belegondolok.
– Elmentem kölcsönt fölvenni –
mondta Anna. – A bolthoz.
– Hogy mit csináltál? – kérdezte
Jon, és a homlokát ráncolta. – Még
több pénzt akarsz beleölni abba a
helybe?
– Igen – felelte Anna kimérten.
Jelen pillanatban ez az egy dolog
nem volt kérdéses. – Így teszünk.
– Imogen a nagyanyátoknak
szinte az összes pénzét elverte, te
meg így reagálsz?
– Ez a mi döntésünk – mondta
Anna kábán. – Az enyém és
Imogené.
Ismét az az érzés hasított bele,
ami délután fogta el, amikor Jon
telefonja csak csöngött és csöngött.
– Miért nem vetted föl a
telefonodat, amikor hívtalak ma?
– Mondtam – felelte a férfi
kurtán. – Találkozóm volt.
– Alfie-val? – csattant föl Anna.
Jon döbbenten meredt Annára,
meg sem bírt szólalni.
– Nem mondasz semmit? –
kérdezte Anna az elviselhetetlenül
hosszúra nyúlt csönd után.
– Kirúgtak – ismerte be végül
Jon.
– Micsoda? – hitetlenkedett
Anna. Amióta összeköltöztek, Jon
minden reggel fölkelt, kivétel
nélkül, és öltönyt húzott. Esténként,
vacsora közben együtt beszélték
meg a találkozóit. Semmi értelme
nem volt annak, amit mondott. –
Mikor?
– Egy hónapja. Nem tudtam,
hogy mondjam el.
– Egy hónapja… tehát amióta
összeköltöztünk, az együtt töltött
idő felét hazudozással töltötted?
– Gondolom. De nem akartam.
Csak nem tudtam, hogy mondjam
el! – mondta a férfi feszülten. –
Mintha sosem lett volna alkalmas az
időpont.
 – Jól van – mondta Anna, és a
homlokát masszírozta, miközben
próbálta átgondolni a helyzetet.
Most legalább már tudta, hogy
miről van szó. – Majd megoldjuk,
Jon. Találsz egy másik munkát,
vagy kitalálunk valamit. Nincs
semmi baj!
– De van – mondta a férfi, és
lesütötte a szemét.
– Hogy érted?
– El kellett mennem valahová.
Szükségem volt egy otthonra, és itt
nem éreztem otthon magam. El
kellett mennem valahová, ahol
ismét önmagam lehetek.
– Ismét önmagad?
– Nem tudom, mit mondjak –
mondta Jon. – Nem tudom, mit
jelent mindez. De az a hely, ahol
önmagam lehettem, Alfie mellett
volt. És Mia mellett.
HARMADIK RÉSZ

TANULSÁG
 Huszonharmadik fejezet

– Kereskedői engedély – mondta

Imogen, és megmutatta a
glastonburyi jegyet az őrnek a
kerítés mellett.
– Ilyet még nem láttam! –
csodálkozott az őr, és a neonsárga
jegyet vizsgálgatta, amit Imogen
felmutatott.
– Minden étel- és italárus ilyet
kap – mondta Imogen. Kezdte
elveszíteni a türelmét. Vajon az őr
azt képzeli, hogy puszta
szórakozásból érkezett
fagylaltkocsival, hogy így juthasson
be egy zenei fesztiválra?
– Utána kell néznem a
felettesemnél – mondta a férfi, és
elviharzott a khakiszínű
gumicsizmájában, fölverve maga
körül a sarat minden egyes lépésnél.
Imogen rögtön ebéd után indult.
Megpakolta a kocsit a
kempingfelszereléssel, amit a
fesztiválokra rendszeresen járó
barátaitól kölcsönzött, a kocsi
fagyasztóját pedig feltöltötte
fagylalttal, sorbettel és tölcsérekkel.
Csak remélni tudta, hogy kitart a jó
idő. Ha ismét esős évük lesz,
nemcsak egy újabb ételmérgezést
kockáztathatnak meg, hanem azt,
hogy az emberek inkább a
bioburgeres kocsi felé veszik az
irányt, nem a jéghideg sorbetet és
granitát áruló kocsi felé.
Már este hat óra volt, és arra várt,
hogy a biztonsági őr beengedje.
Somersetig egész gyorsan haladt,
majd az utolsó néhány mérföldön
lelassult a forgalom. Imogen úgy
araszolt végig rajta a többi, korán
érkező fesztiválozóval, hogy
föltekerte a rádiót.
Anna egész délelőtt keményen
dolgozott a boltban, hogy elkészítse
a fagylaltot Imogen útjára.
Kimerültnek tűnt. Imogen
fölajánlotta a segítségét, Anna
azonban ragaszkodott hozzá, hogy
egyedül csinálja meg.
– Továbbmehet – mondta a
biztonsági őr, és visszaadta
Imogennek a jegyét, majd intett,
hogy menjen át a kapun. –
Mellesleg, klassz kocsi.
Imogen beindította a motort,
amely azonnal leállt. Egy pillanatra
pánikba esett – lehet, hogy egy ilyen
hosszú út előtt nem ártott volna
képzett autószerelővel is átnézetni?
Ismét gyújtást adott, és ezúttal,
legnagyobb megkönnyebbülésére,
beindult a kocsi. A motor hangos
pöffenéssel életre kelt, és a
fagylaltkocsi begurult a kapun a
göröngyös, sáros úton.
Végre bejutott! Ahogy
megérkezett a fesztivál helyszínére,
Imogen izgatott lett az előtte álló
hétvégétől. Igaz, hogy dolgozni fog,
de a bolt falain túl máris sokkal
szabadabbnak érezte magát.
Jobbra-balra fehér sátrak álltak,
kisebb ételes és italos standokkal,
amelyeket most állítottak föl. Egy
fényvisszaverő mellényt viselő nő
megnézte Imogen jegyét, majd a
kijelölt hely felé irányította. Imogen
a részleteket is leellenőrizte.
Tökéletes hely volt, rövid sétányira
a Jazz World színpadától. A
fesztiválozók valószínűleg itt fognak
enni és a napon lustálkodni. A
nagyobb, Pyramid színpadtól – ahol
majd a fő attrakciókra kerül sor –
sem volt tíz percnél távolabb, s ott
garantált lesz a nagy forgalom.
Imogen leparkolt, és kiszállt a
kocsiból, majd kinyújtóztatta a
vezetés alatt megfeszült izmait.
Végignézett a kocsin, amely most
teljesítette az első, hosszú távú útját
Imogen birtokában, és eltöltötte a
büszkeség. Ragyogó
pasztellszíneivel, a merész logóval
és a fagylalttal a tetőn a kocsi szép
és praktikus volt. Ráadásul több
ilyen kocsi nem jár az úton. Idefelé
jövet rá is dudált néhány barátságos
sofőr.
Most, hogy végre itt volt, ideje
fölfedezni a helyet. Rázárta a kocsit
a holmijára, fölvette a
gumicsizmáját és a szalmakalapját,
és elindult, hogy föltérképezze az új
helyet.
Végigsétált a mezőn, amíg el nem
érkezett egy kőkörhöz, egy
magasabban fekvő helyhez a
fesztiváltér végében, amelynek
kövei egy miniatűr Stonehengere
emlékeztették. Egy csapat
huszonéves fiatal ült a félig szakrális
tér közepén, és hamis gitárjátékra
énekeltek.
– Csatlakozhatok? – kérdezte
Imogen.
– Hát persze – felelte egy raszta
hajú lány. – Tudsz énekelni?
– Azt nem, de gitározni igen –
felelte, és leült mellé törökülésben a
pokrócra.
– Hála az égnek! – mondta a lány
nevetve. – Add oda neki, Rich.
A lány elvette a barátjától a gitárt,
és Imogennek adta, figyelmen kívül
hagyva a férfi tiltakozását.
– Mit szeretnétek hallani?
– One Way or Another – szólt
valaki.
 Imogen a húrok közé csapott, és
fölhangolta, mielőtt játszani
kezdett. Ahogy játszott, lassan
megtelt a tér a korai
fesztiválozókkal. A fiatalok, akikhez
csatlakozott, egy kétliteres üvegben
almabort adtak körbe, és minden
korty után egyre hangosabban
énekeltek.
– Ne hagyd abba! – mondta az
egyik férfi, amikor Imogen le akarta
tenni a gitárt.
– Rendben, még egy dalt –
engedett Imogen. – De nem
maradhatok egész éjjel. Holnap
reggel korán elő kell készítenem a
kocsit a vásárlóknak.
– Mit árulsz? – kérdezte egy
jóképű, borostás fiú bolyhos
pulóverben. – Olyannak látszol,
mint mi. Ugye nem valami
kapitalista megfontolásból vagy itt?
Imogen fölnevetett.
– Aligha – felelte. – Csak fagyit
árulok. – A férfi arckifejezése
megenyhült. – A nővérem készíti.
Van egy kis boltunk Brightonban. –
A férfi erre elmosolyodott, lusta,
édes mosollyal, ami fölkeltette
Imogen figyelmét.
– Jól hangzik – mondta. –
Amúgy Brodie vagyok.
– Imogen.
 – All Along the Watchtower –
kiáltotta Brodie egyik részeg
barátja, aki már türelmetlenül
folytatni akarta a danászást.
– Rendben, te akartad! – mondta
Imogen, és vidáman a húrok közé
csapott.
A részegek éneke messzire szállt a
csillagos, esti égbolt alatt.
Imogen arra ébredt a kocsiban,
hogy valami rémes ízt érez a
szájában. Keserű íz volt, zúgott a
feje, és nagyon kellett
pisilnie. Ahelyett, hogy korán
visszajött volna, ahogy tervezte,
hajnalig fönt maradt, és olcsó
almabort iszogatott Brodie
barátaival. Szorosabbra csavarta
maga körül a hálózsákot, és próbált
megfeledkezni a hólyagjáról, de
csak rosszabb lett. Kelletlenül
kimászott a zsákból, fölvett egy
pulóvert, és kinyitotta a kocsi
ajtaját. Fölhúzta a gumicsizmáját, és
felkészült, hogy ellátogasson a
legközelebbi hordozható vécére.
Átmászott a sűrű sártengeren, és
próbált megfeledkezni a hasogató
fejfájásról. A pirkadat fényében
megtalálta a műanyag kabinhoz
vezető utat. Ahogy megcsapta az
orrát a húgy és a fertőtlenítőszerek
szaga, már biztos volt benne, hogy
pillanatokon belül ismét találkozik
az almaborral, amit előző éjjel a
gitározókkal gurított le.
Visszatartott lélegzettel lépett be a
vécébe, és becsukta maga mögött az
ajtót.
Pár perccel később, ahogy
visszafelé tartott a kocsihoz,
megszemlélte a környéket. Még
lődörgött néhány éjszakázó a sátrak
közt, de összességében csöndes volt
a hely. Mérföldekre el lehetett látni.
Egy pillanatra Imogen
elgyönyörködött a somerseti vidék
szépségében: minden irányban dús,
zöld mezőket és fákat látott.
Gyönyörű volt. Igaz, hogy nem
Thaiföld, de azért nem rossz.
Aznap délután Imogen egy
gombóc Earl Grey fagyit adott egy
csinos, szőke fesztiválozónak. A nő
Holly Willoughbyra hasonlított –
fiatalabb kiadásban –, és
makulátlan, virágmintás ruhájából
ítélve még csak most érkezhetett.
Imogen mosolyogva vette át a
pénzt tőle, majd a következő
vásárlóhoz fordult.
– Mit adhatok? – kérdezte
vidáman.
– El tudod hinni, hogy épp most
szolgáltad ki Sarah Canellit? –
kérdezte a következő nő.
– Sarah kit?
 – Az előző nőt. Nem ismerted föl?
Annak a sztár utcai táncos show-
nak a műsorvezetője. Kivel is jár…
Jaj, hát elfelejtettem! De nagyon
híres, a lányom folyton róla beszél.
– Komolyan? – kérdezte Imogen
lelkesen. Mostanában alig nézett
tévét. – Hát, egy híres kuncsaft nem
árt, gondolom.
– Sokat számít, nem?
– A többi kuncsaft is számít –
felelte Imogen mosolyogva. –
Szóval, mit adhatok?
– Egy tejszínes epret kérek.
Imogen másnapossága ellenére is
minden úgy ment reggel, mint a
karikacsapás. A napsütötte
somerseti mezőkön harminc fok
köré emelkedett a hőmérséklet, és
folyamatosan érkeztek a vásárlók a
kocsihoz. Délben Imogen trikóra
vetkőzött, és egy copfban fogta
össze a haját.
Miután kissé lehűlt, a következő
vásárlóhoz fordult a sorban. Egyből
fölismerte a huncut szeméről. A
férfi volt az az előző éjszakai
danászásról. Brodie.
– Mi az a granita? – kérdezte,
miközben a menüt böngészte, és
értetlenül összevonta a
szemöldökét.
 – Készítek neked egyet – mondta
Imogen. – A vendégem vagy.
Összetörte az ízesített jeget, és
egy magas műanyag pohárba
töltötte. Brodie szomjasan
belekortyolt, majd elismerően
bólintott.
– Hadd kóstoljam meg – szólt a
raszta hajú lány Brodie mellett. A
férfi a szájába tett egy kanálnyit, egy
lassú csók kíséretében.
Imogen próbálta elfojtani a
csalódottságát. Dolgozni jött ide,
emlékeztette magát. Ez minden.
 Huszonnegyedik fejezet

Jon éppen a hűtőbe nézett be,

amikor Anna belépett a konyhába.
Hátulról, a kék-fehér csíkos
fürdőköntösben Jon pont úgy nézett
ki, mint a férfi, akibe Anna valaha
beleszeretett.
– Készítettem egy kis csilit –
mondta Anna, és leült a
konyhaasztalhoz. – Tegnap
beraktam a hűtőbe. Ma megehetjük.
– Anna arra gondolt, bármilyen
rossz is a helyzet, egy finom étel
mindig segít. Vagy talán nem?
– Persze – mondta Jon, és Anna
felé fordult. – Az nagyszerű lenne!
Kösz.
– Semmiség – mondta Anna. –
Kérsz egy kis bort? Én nem hiszem,
hogy el tudom viselni az estét
nélküle.
Amióta két napja Jon beszámolt
Miáról, Anna sokkos állapotban
volt. Olyasfajta sokkban, amelytől
nemcsak értelmetlenné, hanem
egyenesen lehetetlenné válik a
beszélgetés. Úgy döntöttek,
alszanak rá egyet – Anna a saját
ágyában, Jon pedig a
vendégszobában. Az első éjszakát
egy második követte. Szótlanul
kerülgették egymást, mint két
kísértet. Anna nem sokat tudott
aludni: csak a mennyezetet
bámulta, és próbálta megnyugtatni
magát, hogy a kétségei ellenére ez
az egész nem az ő hibájából történt.
Kitöltött egy pohár vörösbort.
– Nem ülsz le? – kérdezte. –
Esetleg elmagyarázhatnád, hogy mi
folyik itt. Mert két, álmatlan éjszaka
sem segített, hogy megértsem. Újra
együtt vagytok Miával? – Fájt
kimondani a szavakat. – Vagy ez
csak valamiféle krízis, Jon?
Jon mereven bámulta az asztalt
kettejük között. Kezével
öntudatlanul végigsimított azon a
folton, amit Alfie csinált a
filctollaival. Annának sosem
sikerült teljesen letisztítania.
Jon fölnézett, de kerülte Anna
tekintetét.
– Fogalmam sincs, Anna. Ez az
egész annyira váratlanul ért. És úgy
éreztem, teljesen lefoglalt téged a
bolt, minden energiádat és pénzedet
belefektetted, elmentél itthonról…
Úgy éreztem, nem tudok beszélni
veled a történtekről.
Anna mély levegőt vett.
– Kérlek, ne próbálj engem
hibáztatni! Na és Miának… volt
ideje rád?
 – Ő már jól ismer engem – felelte
Jon. – Olyan sok mindenen
mentünk keresztül együtt.
Házasság, Alfie. Rá biztosan
számíthattam.
– Nézd, én megértem, hogy
szükséged volt valakire – mondta
Anna, aki egyre nehezebben nyelte
le a sértettségét és a dühét –, és
sajnálom, hogy úgy érezted, nem
számíthatsz rám. De Jon, muszáj
volt lefeküdnöd vele?
Jon kerülte Anna tekintetét.
– Tudom, hogy helytelen volt. És
sajnálom.
– Helytelen volt, bizony! –
mondta Anna, és forró könnyek
gyűltek a szeme sarkába. –
Megbíztam benned! Mindig
megbíztam benned, valahányszor
hazavitted Alfie-t, valahányszor
Miával beszéltél telefonon. Amikor
vissza kellett jönnünk a szállodából,
mert Alfie beteg lett – de most, hogy
visszagondolok, nem is volt beteg…
mire odaértél, csodával határos
módon meggyógyult. Egész idő alatt
ez ment? Ami köztünk történt, igaz
volt egyáltalán?
Anna felidézte, amikor Alfie-val
kézen fogva játszottak a Brighton
Piernél előző hétvégén. Vajon az
volt az utolsó alkalom? Akkor
hallotta utoljára puha nevetését,
kisbabás kuncogását? Jonra
pillantott, és eszébe jutott a közös
jövő, amiről a férfival álmodott.
Mese volt az egész?
– Persze hogy igaz volt! – mondta
Jon megbántott hangon. – Igaz! –
hajtogatta. – Anna, csak egy hülye
hiba volt.
A lány felvonta a szemöldökét az
egyes szám hallatán.
– Na jó, hibák, többes számban.
De tanultam belőle.
Összezavarodtam, nem tudtam, mit
akarok, de már tudom, mi a
legfontosabb a számomra.
Megmondtam Miának, hogy ami
történt, többé nem történhet meg.
Téged szeretlek, és azt hiszem,
részben azért tettem, amit tettem,
mert hiányoztál. Tudom, hogy
őrültségnek hangzik, de úgy
éreztem, elveszítelek, mert én
kevésbé vagyok fontos számodra.
Én csak téged akarlak!
– Szeretlek – tette hozzá Jon,
ezúttal Anna szemébe nézve. –
Egész idő alatt tudtam, hogy
szeretlek. Talán nehéz volt
elfogadnom, hogy valóban
megérdemlem mindezt. Azt hiszem,
megpróbáltam elpusztítani. És Mia
volt a legkönnyebb módja. Nem
vagyok normális! De már tudom,
hogy helytelenül cselekedtem. Hadd
próbáljam meg helyrehozni!
Jon Anna kezéért nyúlt. Hiába
minden haragja, Anna nem söpörte
le magáról.
 Huszonötödik fejezet

Imogen szombat este kilenckor

bezárta a kocsit, és a Pyramid
színpad felé indult, hogy megnézze
a fő fellépőket. Kardigánt húzott, és
végignézett a tömegen:
cowboykalapos tinédzserek, egy
magasban lobogó walesi zászló, és a
fényárban úszó színpad. Elővette a
kameráját, beállította a lencséket,
majd a zene ritmusára mozogva
fotózni kezdett. Hagyta, hogy a
meleg nyári éjszakában magával
sodorja az emberáradat és a zene.
– Mit gondolsz róluk? – kérdezte
mellette egy lány, túlkiabálva a
zenét.
– Elképesztőek! – felelte Imogen
mosolyogva. Hagyta, hogy a zene
magával ragadja, és élvezte, hogy
beleolvadhatott a tömegbe. Itt állt
egymagában, egy mező közepén –
és teljesnek érezte magát.
Nem volt körülötte más, csak a
természet és az emberek. Az
éjszakát beragyogták a csillagok és a
táncos sátrak távolabbi fényei.
Imogennek eszébe jutott a március,
amikor Anna fölhívta. Azelőtt sose
számított rá, hogy ilyen sokáig
marad Angliában. Amikor
beleegyezett, hogy segít beindítani a
boltot, még biztos volt benne, hogy
néhány hónapon belül fölhasználja
a repülőjegyét, és visszatér
Thaiföldre. De egy ponton
lemondott a visszatérésről Ázsiába.
Miért? Na és, ha nem működött a
dolog Lucával? Nem miatta ment
annak idején a szigetre, és nem is
miatta fogja föladni az álmait. Az is
lehet, hogy azóta már Santianával is
szakítottak.
A szigeten fiatalnak és elevennek
érezte magát; a bolti munka ezt nem
tudta visszaadni. Igaz, hogy a kocsi
segítségével sikerült elszabadulnia,
de ha Brightonban marad, a napjai
rutinmunkával és üzletvezetéssel
fognak telni. Három hosszú évig
tanult fényképészetet, de mégis
miért? Hogy veszni hagyja, anélkül,
hogy megpróbálná?
A basszus hangjába beleremegett
a teste, és együtt mozgott a zenével.
Imogen biztos volt abban, hogy még
nem mondott le az utazásról, a
kalandokról. Egyáltalán nem.
Hajnali kettőig táncolt, majd a
kőkörön át lassan visszasétált a
kocsihoz, az együttesek zenéjétől
fölhevülve.
– Imogen!
Megfordult, amikor meghallotta a
nevét.
 A sátortábor bejáratánál ott állt
Finn.
– Imogen – szólt ismét a férfi, és
a mosolyától ragyogott a szeme,
ahogy odahívta Imogent.
Imogen visszament a tábor
bejáratához.
– Mit keresel itt? – kérdezte a
férfi kedvesen.
– És is ugyanezt akartam
kérdezni – felelte Imogen, és
mosolygott a meglepetéstől.
Finn mellett még pislákolt a tűz,
amelyet tágas sátrak vettek körül.
Sokkal csábítóbb látvány volt, mint
a fagylaltkocsi vagy Imogen nyirkos
sátra.
– Egy barátomnak segítek a
standjánál – mondta Finn. – És te?
Elhoztad a kocsit?
– Igen – felelte Imogen büszkén.
– Idáig eljött? – kérdezte Finn, és
hitetlenkedve felvonta a
szemöldökét.
– Bizony – és alig panaszkodott –
mondta nevetve Imogen.
– Örülök, hogy működik a
tákolmányom. Nem tudtam volna
elviselni a gondolatot, ha miattam
robbansz le még Stonehenge előtt.
 Imogen elmosolyodott, és egy
pillanatra mindketten elhallgattak.
A távolból odahallatszott a
tábortüzek körül ülő emberek
beszélgetése, a sátrak cipzárai és a
nevetés, de körülöttük néma csönd
volt.
– És a barátaid? – kérdezte végül
Imogen.
– Már kidőltek – felelte Finn. –
Épp a tüzet oltottam ki, aztán én is
bemegyek aludni.
– Kényelmesnek tűnnek ezek a
sátrak – jegyezte meg Imogen.
– Megnézhetem belülről?
– Menj csak! – mondta Finn, és
fölemelte a legközelebbi sátor fehér
vászonajtaját.
Imogen elismerően füttyentett,
amikor megpillantotta a parányi
lámpákkal megvilágított belső teret
és a kempingágyakat.
– Nézzenek oda, micsoda
luxussátor! Biztos jobb, mint egy
fagylaltos kocsiban fagyoskodni.
– Igen, lehet. Andy szervezte
meg, én pedig csatlakoztam hozzá.
Azt mondta, ő már túl öreg a
sátrakhoz. Még rendes vécénk is
van – mondta Finn, és egy menő
mobilvécére mutatott.
 – És hol van Andy? – kérdezte
Imogen. – Azt hittem, azt mondtad,
hogy már mindenki lefeküdt.
– Végül kapott egy jobb ajánlatot
– mondta Finn nevetve. – Ma este
megismerkedett egy kedves lánnyal,
és úgy tűnik, végül mégsem bánja,
ha egy éjszakát sátorban kell
töltenie.
– Micsoda mázlista! – Imogen
fölnevetett.
– Megértem, ha nemet mondasz
– mondta Finn lassan. – De Andy
romantikus sikere azt jelenti, hogy
az ágy szabad. Ha valóban olyan
hideg a kocsid. Van egy tartalék
takaró és párna, amit használhatsz
– én meg a sátor túloldalán leszek,
még a horkolásomat sem fogod
hallani…
Imogen eltöprengett. Őrült ötlet
volt, hisz alig ismerte
Finnt. Ugyanakkor nagyon
kényelmesnek tűnt idebent.
– Hát jó – mondta, és
felvillanyozta a gondolat, hogy
rendes ágyban alhat, és tiszta vécét
használhat. Belépett a sátorba, ahol
érezhetően melegebb volt. –
Elfogadom az ajánlatodat!
– Kakaót? – kérdezte Finn, és
elővett egy rezsót, miután eloltotta a
parazsat. – Tudom, nem valami
rockos.
– Kérek szépen! – mondta
Imogen, és leült az ágyra. – Hogy
tetszik a fesztivál?
– Nagyszerű! – mondta Finn. – A
legtöbb srácot már ezer éve nem
láttam, és nagyon jó újra összejönni
egy kis sör mellett, meg jó zenéket
hallgatni. Furcsa, hogy volt idő,
amikor minden időnket együtt
töltöttük, de aztán… nos, változnak
a dolgok, nem igaz? Munka,
házasság…
– Igen – mondta Imogen. –
Tudom, hogy érted. Az emberek
megállapodnak, és többé eszükbe
sem jut, hogy érdekes dolgokat
csináljanak.
– Nem egészen erre gondoltam –
mondta Finn nevetve.
– Bocs – mondta Imogen. – Egy
kicsit eltértem a témától. Csak ma
este eszembe jutott, mennyire
fontos, hogy ne adjuk föl azokat a
dolgokat, amik éltetnek bennünket.
– Téged mi éltet? – kérdezte Finn
kíváncsian.
– Ez – felelte Imogen, és
megpaskolta a fényképezőgépét. – A
fényképezés.
– Sokat fotóztál már itt?
 – Rengeteget dolgoztam a
fagylaltkocsiban, de ma este sikerült
eljutnom néhány koncertre is –
mondta, és elővette a kameráját.
Végiglapozta a fotókat a
memóriakártyán, amíg elérkezett a
legújabbakhoz. – Megnézed őket?
– Persze – mondta Finn, és leült
Imogen mellé.
– Ez, hát, a fények nem olyanok
lettek, mint vártam, de nagyon
tetszik ez az effekt – mondta. Finn
egyetértően bólintott. – Azután
készítettem egy szép közelképet
erről a tizenéves csoportról a
tömegben.
– Ez tetszik! – mondta Finn. –
Látszik rajtuk, hogy még sokáig
fognak emlékezni erre az éjszakára,
nem igaz?
– Pontosan! – mondta Imogen. –
Épp ezt próbáltam megörökíteni.
Azután… Ó, átugrottuk! Ezek csak a
thaiföldi képek.
– Várj, ne lapozd el, menj vissza!
– mondta Finn, és megfogta
Imogen kezét. – Lenyűgözőek. Víz
alatti felvételek?
– Igen – felelte Imogen
szégyenlősen. – Ezek a másik
kamerámmal készültek. Víz alatti
fényképészettel
foglalkozom. Foglalkoztam.
 – Csodálatosak! – mondta Finn,
és átvette a kamerát, majd lassan
végignézte a képeket. – Kezdened
kellene valamit velük! Kiállítani,
eladni…
– Kösz. Én is ezt tervezem –
mondta Imogen. – Habár az utóbbi
időben közbeszólt az élet.
– Mindig a legrosszabbkor
szokott – mondta Finn mosolyogva.
Amíg Finn a fényképeket
nézegette, Imogen a forró csokit
kortyolgatta, és elálmosodott.
– Kösz, hogy megmutattad őket –
mondta Finn, és visszaadta a
kamerát. – Ezek után elég unalmas
lehet Brighton.
– Van, ami hiányzik, igen. De
nagyon jó, hogy eljöhettem ide.
– Most, hogy szóba hoztad,
holnap White Stripes vagy Arcade
Fire? – kérdezte Finn. – Melyikre
mész el?
– Arcade Fire – felelte Imogen –,
nem is kérdés.
– Milyen kár! – mondta Finn.
– Úgy gondolod? – kérdezte
Imogen mosolyogva.
– Hosszan sorolhatnám, hogy
miért – felelte a férfi. – De nagyon
fáradtnak látszol, és le tud hangolni,
ha elalszik a közönségem.
 – Igazad van – mondta Imogen,
és bebújt a vastag takaró alá.
– Majd máskor. – Hálás volt,
amiért rendes takaró alatt alhat egy
ilyen hűvös éjszakán.
– Kérsz egy pólót vagy valamit,
amiben alhatsz?
– Jó így – felelte Imogen, és
lerúgta magáról a cipőit, majd
felhúzta a lábát az ágyra.
– Mit gondolsz, ha holnap végzel
a munkával, elmehetünk együtt
fölfedezni a fesztivált?
Imogen álmosan gondolt vissza
az első nap alatt megkeresett
pénzre, amit az egyik hűtő aljára
rejtett egy műanyag zacskóban.
Arra számított, hogy az egész
hétvége alatt keres meg ennyit, nem
egy nap alatt.
Álmosan rámosolygott Finnre.
– Persze, miért ne
szórakozhatnánk egy kicsit?
– Pompás! – mondta Finn.
Imogen pillái elnehezedtek, és az
utolsó, amit látott, mielőtt behunyta
a szemét, a pislákoló lámpafény
volt. Még hallotta Finn hangját,
amint a férfi szép álmokat kívánt
neki.
 Huszonhatodik fejezet

– Honnan ez a mosoly? –
kérdezte Anna Imogentől a
következő szombaton. Imogen a
pultnál ült, és egy magazint
lapozgatott.
– Sehonnan – felelte. – Már nem
is lehet jókedvem?
– Csak rég nem láttalak
mosolyogni, de már egy hete
ragyogsz – mondta Anna, és töltött
magának egy csésze kávét. –
Történt valami a fesztiválon? –
kérdezte. – Úgy értem, tudom, hogy
eladtad az összes fagyinkat, de
nyilván nemcsak ezért vigyorogsz
egyfolytában?
– Jólesett a változatosság – felelte
Imogen. – Feltöltődtem energiával.
– Rendben – mondta Anna. A
hétvégi kiruccanás szemmel
láthatóan megváltoztatta Imogent.
A napsütés kifakította aranyszínű
hajtincseit, de a legszembetűnőbb
változás a jókedve volt.
– Ja, és van egy jó hírem is –
mondta Imogen vidáman.
– Ne tartsd magadban! – mondta
Anna. – Szívesen hallanék valami
felemelőt!
 – Hallottál már egy bizonyos
Sarah Cavelliről vagy Canelliről?
– Canelli – mondta Anna. – Hát
persze, mindenki ismeri. Ő van
most a Heat címlapján. Mi van vele?
– Ő a legnagyobb rajongónk –
mondta Imogen mosolyogva. – Ma
reggel láttam a Twitteren, hogy az
Earl Grey-es fagyinkat dicsérte,
amit Glastonburyben kóstolt meg, a
mi „bájos, vintage
fagylaltkocsinkból”.
– Viccelsz!? – kiáltott föl Anna
boldogan.
– Most mondd meg! Jól jön egy
kis ingyenes reklám, mi?
– Pont erre van szükségünk! –
értett egyet Anna.
– Szóval, akkor miért vagy olyan
depressziós, nővérkém? – kérdezte
Imogen. – Vagy legalábbis fáradt.
Karikásak a szemeid. Éjszakáztál?
– Igen – felelte Anna, és azt
kívánta, bárcsak kevésbé lenne
feltűnő a kimerültsége. – De engem
nem a rockzene foglalt le, mint
téged. Hajnali egyig készítettem
három új adag fagylaltot: Pimms
fagyit, Wimbledont, ami tejszínes-
epres és friss uborkás fagyit.
A sikertelen szerelmi élet, tette
hozzá Anna gondolatban, előnyt
jelent a konyhában. Miután múlt
héten beszélt Jonnal, belevetette
magát a főzésbe, hogy mindent
végig tudjon gondolni. Jon annyira
szánalmasnak és megtörtnek tűnt.
Anna még mindig össze volt
zavarodva – nem tudott többé hinni
Jonnak, hinni kettejükben. Az
ilyesmit nem lehet egyik napról a
másikra megoldani. De hogy
egyszerűen otthagyjon mindent,
amijük volt, Alfie-t? Képtelen volt
rászánni magát. Előbb látni akarta,
maradt-e valami, amit érdemes
megmenteni.
– Hűha, te aztán nem unatkoztál!
– mondta Imogen.
– Tudom – felelte Anna. Máskor
mindig megbeszélte az aggályait
Imogennel, de ezúttal jobban esett
színlelni. – Szóval, mit gondolsz?
Én „Angol Nyári Szelekciónak”
hívom őket. Van néhány ostyás
tölcsérem is mára.
– Jól hangzik – mondta Imogen.
– Sőt, mennyeien hangzik. De
mihez kezdünk vele? Úgy értem,
tudod, hogy milyen az üzlet errefelé.
Ki fogja ezt mind megenni?
– Kóstolók – mondta Anna. –
Már egy ideje ezen gondolkodom.
Olaszországban néhány fagyizó
kóstolót osztogat, aminek van is
értelme. Hogyan másképpen
győzhetnénk meg a vásárlókat, hogy
betérjenek hozzánk, ha azt sem
tudják, mit árulunk? Jess
megígérte, hogy segít. Ugye nem
bánod, hogy egy darabig egyedül
kell vigyáznod a boltra?
– Amíg ti föl-alá rohangáltok a
hűtőtáskákkal? Egyáltalán nem.
Pár perc múlva megérkezett Jess,
és Annával összeszedték a
fagylaltot, hűtőtáskákba rakták, és
fölcsatolták a vállukra.
– Úgy érzem magam, mint egy
málhás ló – mondta Jess nevetve.
Fogott egy zacskó ostyás tölcsért,
majd elindultak együtt a partra,
óvatosan lépkedve a kavicson a
strandpapucsaikban.
– Örülök, hogy hazahoztad a
napsütést – mondta Jess, ruhája
csinosan libegett a szélben. – Így
sokkal szórakoztatóbb.
– Igyekszem – mondta Anna. Jó
volt végre látni, amint életre kel a
tengerpart, és a helyiek élvezik a
régóta áhított napsütést.
– Azt hiszem, már látom is az első
célpontunkat. – Egy fiatal családra
mutatott, akik piknikkosárral és
pokróccal érkeztek. Két kisgyerekük
nevetgélve labdázott a parton.
– Ingyenfagylalt! Gyertek, és
kóstoljátok meg az ingyenfagylaltot!
– kiáltotta Jess. Merészsége, amely
az évek során sokszor zavarba hozta
Annát, most ideális partnerré tette.
A két kisgyerek közül az
idősebbik fölpillantott rájuk, és
izgatottan mutogatni kezdett.
– Adhatunk belőle? – kérdezte
Anna az anyjukat.
– Bármit, ami lecsendesíti őket –
mondta a nő, és hálásan elvette a
két fagylaltot.
Majd…
– Ott! – mondta egy kilencéves
kislány, és rájuk mutatott. – Azt
mondták, „Ingyenfagylalt”!
Tizenöt percen belül Jesst és
Annát izgatott gyerekek és szülők
vették körbe, akik már alig várták,
hogy megkóstolhassák a
fagylaltjukat. A hűtőtáskák két órán
belül teljesen kiürültek.
– Ez volt minden – mondta Anna,
és elégedetten fölsóhajtott, majd
becsukta a táskákat, és leült egy
padra, amely a tengerre nézett.
– Szerintem megérdemlünk egy
kis szünetet, nem gondolod?
Jess leült Anna mellé, és
elmosolyodott. Szalmakalapját kissé
hátratolta, hogy a napsugarak
melengessék az arcát. Az Angol
Nyári Szelekció nagy sikernek
bizonyult. Minden családdal szóba
elegyedtek, amelyik eljött, hogy
megkóstolja a fagylaltjukat, és adtak
nekik szórólapot a boltról.
– Jól ment, nem? – kérdezte Jess.
Arca már most piros volt a kora
júliusi napon.
– Sokkal jobban, mint vártam –
mondta Anna.
– Szerintem Vivien boltja
visszatért! – mondta nevetve Jess.
Átölelte Annát, aki végre ellazult
barátnője karjaiban. Annának most
arra volt a legnagyobb szüksége,
hogy kiverhesse a fejéből, ami
Jonnal történik köztük. Szerencsére
a bolt remekül elvonta a figyelmét –
még ha nem is keresnek vele pénzt
–, ma megbizonyosodhatott róla,
hogy Imogen ösztöne nem csalt: itt
valóban volt kereslet az ínyenc
fagylaltok iránt. Akik megkóstolták
az ingyenfagyit, mind imádták a
Vivien házi készítésű, friss és
szezonális ízeit.
– Akkor miért van az, Anna… –
kezdte Jess komoly képpel, és
kipukkasztotta Anna biztonságos
buborékát. – …Nézd, nem akarom
beleütni az orromat… de azt hittem,
a mai nap csodálatosan sikerült –
miért nem vagy boldogabb?
 – Ó, én jól vagyok! – mondta
Anna, és félresöpörte Jess
aggodalmát. – Csak az elmúlt két
hét kissé mozgalmas volt. Ennyi az
egész! Meg kellett oldani a sok
problémát.
– Aha – mondta Jess, és várta a
folytatást.
– Jess, komolyan, minden
rendben – nyugtatta meg Anna. –
Úgy értem, Jonnal vannak
problémáink mostanában, de
melyik párnak nincsenek?
– Ha tényleg jól vagy – mondta
Jess. – De ne feledd, hogy én itt
vagyok, ha beszélgetni szeretnél
valakivel.
– Hálás vagyok érte! De
komolyan nincs miről beszélni.

Mai ajánlatunk: Körtés-

gyömbéres fagylalt

A következő pénteken Jess korán,

még munka előtt benézett a boltba.
Anna a nyitáshoz készülődött.
– Jess – mondta Anna a teáját
kevergetve. – Van egy
ötletem. Miután múlt héten
szétosztottuk az ingyenfagyit,
fellendült az üzlet. Sőt, valósággal
megrohamoztak a vásárlók.
 Jess fölállt és meghajolt.
– Nem kell megköszönnöd! –
mondta mosolyogva.
– Akkor is hálás vagyok! –
mondta Anna. – A hangosbeszélő-
hangod sokat segített a
figyelemfelkeltésben. Arra
gondoltam… sokat jelent az ilyesmi,
nem igaz? Talán
megszervezhetnénk egy
összejövetelt.
– Tényleg – mondta Jess
kíváncsian. – Mint egy bolti
promóciót, ilyesmire gondolsz?
– Valami közösségi dologra.
Sokan nem járnak le ilyen messzire
a part végébe, hacsak nem okkal
jönnek – például Finn
szörfiskolájába járnak. De ha
egyszer már jártak itt,
hajlamosabbak visszajönni. A többi
árkádsori boltos eddig nagyon
rendes volt – Evie, Finn és az
újságárus házaspár. Talán
szervezhetnénk valamit együtt,
mondjuk, egy közös bulit a
zenepavilonban?
– Jó ötlet! – mondta Jess sugárzó
arccal. – Elhívhatnánk Dan
zenekarát – tudod, akik az
esküvőnkön játszottak? Barátoknak
néha játszanak ingyen, amíg el
tudnak adni néhány CD-t. Ők is jól
járnak. És ott van még a Brightoni
Rezesbanda, velük is lehetne
kezdeni. Az idősebbek imádják, ők
meg minden alkalmat kihasználnak,
hogy fölléphessenek.
– Tökéletes! – mondta Anna, és
lejegyezte az ötleteket a füzetébe.
– Süthetnénk nyárson a parton –
mondta Anna. – Szerintem Finn
hajlandó lenne megszervezni, és
rengeteg szörfös ismerőse is
eljönne. Remélhetőleg Evie tud
csinálni nekünk füzéreket vagy
néhány süteményt, amit eladhat –
az ilyesmihez remekül ért. Pompás
alkalom lenne arra, hogy
összejöjjön a közösség, és együtt
élvezzük a napsütést, és a figyelmet
is felhívnánk erre a partszakaszra.
– Miben mesterkedtek? –
kérdezte Imogen, miközben
lehámozta magáról a dzsekijét, és
fölakasztotta.
– Bulit szervezünk – mondta
Jess. – Habár nekem semmiben
sem lenne szabad mesterkednem –
tette hozzá az órájára pillantva –,
mivel elkések a munkából. Még
mindig vakáción érzem magam.
Később találkozunk!
– „Nyár az árkádsoron” –
mormolta Anna, ahogy Jess
kirohant az ajtón. – Egy esemény,
amiben az összes helyi üzlet részt
vehet.
– Klassz! – mondta Imogen
elismerően. – Miért ne ütnénk
addig a vasat, amíg meleg? Mit
szólnál a jövő
hétvégéhez? Szólhatok Finn-nek.
Két hétre Cornwallba ment szörfös
táborba, de fölhívhatom, hátha neki
is van valami ötlete.
– Komolyan? – kérdezte Anna. –
Szóval akkor most barátok vagytok?
– Nem igazán – mondta Imogen.
– De azt hiszem, rosszul ítéltem
meg. Összefutottunk
Glastonburyben, és egész rendesnek
látszott.
– Történnek még csodák! –
mondta Anna mosolyogva.
– Semmi értelme haragban
maradni – mondta Imogen. – Itt a
nyár, most kell kihasználni a jó időt.
Azzal fogott egy teáskanalat, és
megkóstolta Anna frissen készült
körtés-gyömbéres fagyiját.
– Nem is rossz!
Aznap este odahaza Anna Alfie
szobájában ült a kisfiúval,
törökülésben. Alfie citromsárga,
zsiráfos pólót viselt, amit Annától
kapott az első alkalommal, amikor
itt aludt, és színes építőkockákat
pakolt egymásra.
– Alfie házat épít – jelentette be
büszkén, és egy zöld kockát rakott a
többire. Ragyogott az arca az
izgatottságtól. – Házat építek
Annának. – Hepburn beosont az
ajtón, és Alfie-hoz szaladt, kikerülve
a tornyot, és nedves orrával Alfie
oldalát böködte. Alfie nevetésben
tört ki. – Hebbön! – mondta
kacagva.
– Csikiz! – Anna finoman elhúzta
Hepburnt, és az ölébe vette a
kutyát, aki erre lelkesen nyalogatni
kezdte Anna arcát.
– Anna és Hebbön háza! –
mondta nevetve Alfie, és még egy
kockát tett a rakásra.
Anna elmosolyodott. Az Alfie-val
együtt töltött idő visszarántotta a
jelenbe. Valahányszor esti mesét
olvasott neki, vagy kavicsokat
gyűjtöttek a tengerparton, a napi
stressz elmúlt. Annát magával
ragadt a kisfiú vidám és zavartalan
életszemlélete és fantáziavilága.
Jon belesett az ajtón.
– Minden rendben idebent? –
kérdezte mosolyogva. – Mert nagy
zsivajt hallottam innen. Mindjárt
kész a vacsora.
 – Jól vagyunk! – mondta Anna,
és fölnézett a férfira. Látta a férfi
gyengéd arckifejezését, amibe
beleszeretett az első együtt töltött
éjszakán.
– Helyes – mondta Jon. – Még öt
perc. Nekünk még nincs vacsoránk,
Anna – hacsak nem kérsz a
csirkefalatokból?
– Megvárom a miénket – mondta
Anna.
Jon becsukta az ajtót, Anna pedig
visszafordult Alfie-hoz.
Hepburn egyetlen gyors
mozdulattal kiugrott az öléből, és
elrohant, szanaszét szórva az
építőkockákat.
– Jaj ne! – kiáltott fel Alfie
gurgulázó nevetéssel.
– Semmi baj, kicsim! – mondta
Anna. – Elkezdhetjük a játékot
elölről.
Közelebb húzta a kockákat a
kisfiú dundi kezeihez.
– Na és most mit építsünk? –
kérdezte Anna, és a szájához emelte
a kezét, mintha erősen tanakodna.
– Másik házat – mondta Alfie.
– Egy másikat?
– Igen – mondta Alfie, és lerakott
egy sárga lapot alapnak. – Itt lakik
anyu és apu.
Anna fölkapta a fejét Alfie szavai
hallatán.
Talán mégsem Alfie az, aki
fantáziavilágban él. Hanem ő maga.
Miután Alfie lefeküdt aludni, Jon
elkészítette a vacsorájukat, két
tányér gőzölgő bolognai spagettit.
– Szóval, milyen napod volt ma?
– kérdezte Anna. – Ma állásinterjún
voltál, igaz?
– Ja, igen – mondta Jon tálalás
közben. – Szimpatikusak voltak, és
érdekes ügynökségnek tűnik. De
nem tudom, lesz-e belőle valami.
– Rendben. Egy próbát azért
megért.
Jon vállat vont.
– Remélhetőleg. Egyébként szólni
akartam, hogy jövő héten Alfie a
szokottnál tovább marad.
– Nem baj – mondta Anna. –
Tudod, hogy örülök, ha itt van.
– Mia csütörtökön fogja áthozni.
Aznap este valami adománygyűjtő
estre megy.
– Rendben – mondta Anna, és
próbált nem reagálni Mia nevére. A
gondolattól, hogy viszontlátja őt,
éppen most, a történtek után, Anna
rosszul lett.
 – Ugye nem bánod? – kérdezte
Jon. – Úgy értem, máshol is
találkozhatok vele, ha úgy
könnyebb.
Még nagyon korai volt.
– Semmi baj! – mondta Anna. –
Úgy értem… – valami elszakadt
benne – …az igazat megvallva nem
szeretnék találkozni Miával – de
képes vagyok felnőttként kezelni a
helyzetet, ha ő is képes rá.
– Ugyan már, Anna! – mondta
Jon. – Erre semmi szükség.
– Tényleg? – kérdezte Anna, és
Jonra meredt. Hirtelen rosszul
érezte magát, és térre volt szüksége.
– Megyek fürödni.
Ahogy kiment a konyhából,
forgott körülötte minden. Leült a
padra a folyosón, a postakupac
mellé, ami a hét folyamán
gyülemlett fel.
Egy színes képeslapot pillantott
meg a számlák közt, és kihúzta. A
képen az ég kéken ragyogott a
terrakotta épületek és a szikrázó
folyó felett. Egyből felismerte a
hidat a kép közepén: a firenzei
Ponte Vecchio volt az.
Megfordította a képeslapot.
Elegáns, fekete kézírással írt üzenet
állt rajta:
 Anna!
Remélem, még nem felejtetted el
Firenzét és a fagylaltokat.
Anna akaratlanul is
elmosolyodott, ahogy Matteo lágy,
olasz akcentusával olvasta a férfi
szavait.
Ölel:
Matteo

Berakta a képeslapot egy

könyvbe, és föltette a polcra; a
Matteóval kialakított barátság
okozta bűntudat a Jon iránti
haraggal vegyült. Egy dologban
biztos volt: arra van most a
legkevésbé szüksége, hogy
ábrándozzon, és napfényes
emlékeket kergessen, amelyeknek
semmi közük az életéhez. A
fürdőszobába érve Anna bezárta
maga mögött az ajtót. Ez volt az első
alkalom, hogy bereteszelte. Máskor
mindig résnyire nyitva hagyta, hogy
közben beszélgethessenek Jonnal.
Ma azonban másként érzett.
Leült a fonott székbe a kád mellé,
megnyitotta a forró vizes csapot, és
citrusos habfürdőt öntött a vízbe.
Amíg arra várt, hogy megteljen a
kád, szórakozottan a kezébe vett egy
hímzett párnát a székről, és
végigsimított a hímzésen. Ez is
egyike volt annak a kevés holminak,
amit elhozott a nagyanyja házából.
Jól emlékezett, amikor Vivien a
párnát készítette, hímzés közben fél
szemmel a Downton Abbey-t nézte.
Egy pillanatra olyan érzése támadt,
mintha a nagyanyja ott lenne
mellette.
Amikor Vivien itt lakott egy
saroknyira – még akkor is, amikor
Anna egy ócska bérlakásban élt –,
mindig otthon érezte magát
Brightonban. Most viszont, a saját
otthonában – a férfi mellett, akivel
szeretniük kellene egymást –,
sokkal magányosabbnak érezte
magát, mint valaha.
„Nincs ez rendjén” – gondolta
magában Anna, ahogy a csapból
folyó vizet nézte. Magához ölelte a
párnát, és fennhangon kimondott
szavait elnyomta a csobogó víz.
– De nem adhatom fel ilyen
könnyen, V nagyi. Igaz?
 Huszonhetedik fejezet

Mai ajánlatunk: Feketeáfonyás

fagylalt

Beletelt némi időbe, amíg

beismerte, de attól a pillanattól
kezdve, hogy Imogen álomba
zuhant Finn mellett abban az
otthonosan megvilágított sátorban,
valamiféle ébredező – csupán
ébredező – vonzalmat kezdett
érezni a férfi iránt.
Vasárnap reggel volt, és Annával
a zenés összejövetelre készültek, de
folyamatosan érezte a néhány
méterre lévő Finn közelségét.
Később találkozni fognak, a két
héttel ezelőtti Glastonbury óta most
először. Imogen a szokásosnál több
időt töltött ma reggel a tükör előtt, a
haját igazgatva, kis copfot fonva
bele, és fölvette egy régi arany
nyakláncát is a piros tophoz és a
farmerhoz, hogy egy kicsit földobja
az öltözékét.
– Íme a füzér – jelentette be Evie,
ahogy belibbent a fagylaltozóba.
Tarka szövet háromszögek voltak a
nyaka köré tekerve, és széttárt
karral, szorosan fogta a füzért,
nehogy összegubancolódjon. –
Képzeljétek, egész éjjel fönt voltam
– mondta mosolyogva. – Remélem,
nektek is tetszeni fog.
– Gyönyörű! – mondta Anna, és
odasietett, hogy megcsodálja a
csipkés és színes anyagokat,
amelyeket Evie kiválasztott, majd
rávarrt egy kék szalagra.
– Hát köszönöm – mondta Evie,
és meghajolt.
– Ez kerül a zenepavilon fölé? –
kérdezte Imogen, és a kezébe vette
az egyik háromszöget, majd
végigsimított az anyagon.
– Van egy hosszú füzér a
pavilonra – mondta Evie, és
megmutatta a füzért –, meg egy
másik a fagylaltkocsitokra. Ma
abból fogtok árulni, igaz?
– Igen – felelte Imogen. A zűrös
kezdet után a kocsi valóban az üzlet
létfontosságú részévé vált. Így ma is
a buli kellős közepén árulhatják a
fagylaltot.
– Tudjátok, mit? – kérdezte Evie.
– Nagy kár, hogy a nagyanyátok ma
nem lehet velünk. Vivien semmit
sem szeretett jobban, mint
összehozni az embereket.
– Igazad van – mondta Imogen. –
Nagyon élvezte volna.
– Meséltem már a jótékonysági
vásárról, amit együtt szerveztünk
itt, a tengerparton? – kérdezte Evie.
Imogen és Anna megrázta a fejét. –
Bezárással fenyegették a kórház
gyermekrészlegét. A standokat
megpakoltuk mindenféle holmival,
amit a nagyanyátok kiválogatott és
beárazott. Rengeteg ember eljött:
gyerekek a szüleikkel, helyi
színészek és politikusok, a sajtó.
Vivien tudta, hogyan kell
mozgósítani az embereket.
– Sok adományt sikerült
összegyűjteni? – kérdezte Imogen.
– Azt hiszem, úgy ötszáz fontot –
mondta Evie. – Már nem
emlékszem pontosan. De a
legfontosabb eredmény az volt,
hogy a helyi sajtó fölhívta a
figyelmet a kampányra. Ez még a
közösségi hálózatok meg ilyesmi
előtt volt persze. Nem volt könnyű
fölkelteni az emberek figyelmét. A
következő héten több mint kétezer
ember ment el tüntetni, és a
kormány kénytelen volt
megváltoztatni a döntést.
– Micsoda történet! –
csodálkozott Anna. – Bármibe is
fogott V nagyi, mindig meghozta a
többi ember kedvét is. Ez hiányzik.
– Gondolom, most miénk a
felelősség – mondta Imogen. –
Tegyük nagyszerűvé a mai napot a
tiszteletére!
 – Benne vagyok! – mondta Evie.
Anna az órájára pillantott, majd
Imogenre és Evie-re nézett.
Barna szeme izgatottan és
idegesen csillogott.
– Már majdnem dél van –
mondta. – Egy órán belül
kezdünk. Kimenjünk elintézni a
dolgokat, mielőtt elkezdenének
szállingózni az emberek?
– Miért nem kezdjük ott? –
kérdezte Imogen, ahogy kiléptek a
boltból, és a pavilonra mutatott. –
Akasszuk föl azt a füzért! Várj,
hozok egy létrát!
Egy másodperccel később
visszatért, Evie pedig nekidöntötte a
létrát a kovácsoltvasnak.
– Hagyd, majd én megcsinálom!
– mondta Imogen, és megfogta a
füzér végét, és elindult fölfelé a
létrán.
– Arról szó sem lehet! – mondta
Evie. – Én készítettem, én magam
fogom föltenni. Nem hagyhatom,
hogy mindenért ti arassátok le a
babért. – Kedvesen fölnevetett. –
Ma is ugyanolyan fitt vagyok, mint
rég. Az én vén csontjaim még nem
adták föl!
– Mi folyik itt? – szólt egy hang
Imogen háta mögött. Mély,
magabiztos, határozott hang.
Imogennek bizseregni kezdett tőle a
bőre, amikor meghallotta. – Látom,
tényleg megdolgoztatjátok Evie-t. –
Imogen megfordult, és Finn
mosolygós arcát látta maga előtt.
Evie a létra tetejéről
jelentőségteljesen Finnre nézett a
karjára tekert füzér fölül.
– Ezt már lejátszottuk egyszer! –
mondta.
– Ragaszkodott hozzá – tette
hozzá Imogen.
– Miért nem vagyok meglepve? –
kérdezte Finn.
Összenéztek Imogennel. Finn
kedvesen mosolygott. Imogen
olvadozni kezdett tőle, de igyekezett
elrejteni a reakcióját.
Evie a pavilon fémkampóira
akasztgatta a színes háromszöges
füzért, Imogen pedig fogta neki a
létrát. A tengeri szellő
meglobogtatta a zászlócskákat.
A helyi rezesbanda a pavilon
belsejében hangolta a hangszereit,
és a júliusi aranyló napsütésben a
trombita hangját messzire vitte a
szél.
– Zenés nyár – mondta Finn
halkan Imogennek. Egy
szempillantás alatt eszükbe jutott a
Glastonburyben közösen eltöltött
nap. A lusta reggel a dzsessz-
színpadnál, a mutatványosok
közötti kódorgás, a tarot-sátor,
amelyben megmondták a jövőjüket,
majd visszatértek a főszínpadhoz,
hogy megnézzék az utolsó nap
előadását. Olyan könnyű volt együtt
lenni a férfival, beszélgetni és együtt
nevetni. – Mintha csak egy perce
jártunk volna a fesztiválon, nem?
Imogen Finnre pillantott, haját az
arcába fújta a szél.
– Finn? – szólt ki egy férfihang a
szörfös boltból.
– Andy. Úgy tűnik, mennem kell!
– mondta. Gyengéden megérintette
Imogen vállát. – Remélem, később
találkozunk!
Imogen bólintott, Finn pedig
elment.
Evie a létra tetejéről nézte őket;
fölvonta a szemöldökét, és
elmosolyodott.
– Lemaradtam valamiről?
Délutánra beindult a tengerparti
mulatság. A pavilont szorakozó
sokaság vette körül, ahogy Jess
esküvői bandája végigjátszotta a
Motown klasszikusait. A Heard It
Through The Grapevine nyitó
akkordjaira párok táncoltak. A
tömeg előtti kis nyílt téren gyerekek
ugráltak. Hátul Imogen együtt
énekelte a többiekkel a dalszöveget
vidám, nyári hanyagsággal.
Imogen szünetet tartott. A
fagylaltkocsiból most Anna
osztogatta a fagylaltot. Előző éjjel
hatalmas adag csokis-makadámiás
fagylaltot készítettek, ami
mennyeire sikeredett, valamint egy
sor nyári gyümölcs fagyit: áfonyát
és friss, zamatos és lenyűgözően
egyszerű citromos mentát.
Egyik vásárlójuk elhaladt Imogen
mellett, csokis fagyit kanalazva a
kezében tartott dobozból.
– Ez egyszerűen elképesztő, Paul!
Sokkal gyakrabban kellene ide
lejárnunk! És láttad az új
választékukat? „Hepburn Fenséges
Fagylaltja Ebeknek”? Kutyafagyi!
Zseniális!
Imogent büszkeséggel töltötte el a
dicséret. Már tudta, hogy a mai nap
nagy sikernek könyvelhető el.
– Hogy s mint? – kérdezte Finn,
aki váratlanul jelent meg mellette.
Imogen meglepődött, majd
elmosolyodott.
– Jól, köszönöm! – mondta. –
Nem vallunk szégyent Glastonbury
mellett, nem igaz?
– Bizony – mondta a férfi
nevetve. – Megrohamozták a
barbecue-t. És már jó néhányan
föliratkoztak a következő két hétre
szörfleckékre. Gondoltam, hagyom,
hogy Andy egy időre átvegye.
– Kimerültél? – kérdezte Imogen.
– Nem igazán – mondta Finn. –
Csak ide akartam jönni hozzád
beszélgetni.
– Miről szeretnél beszélgetni? –
kérdezte Imogen szégyenlősen.
– Gyere! – mondta Finn. Kézen
fogta Imogent, és keresztülvágtak a
tömegen, vissza, az árkádsor felé.
Tovább mentek a tűző nap alatt,
amíg el nem értek egy üres és
használaton kívüli árkádhoz, két
nyugággyal a sarokban.
– Foglalj helyet! – mondta Finn.
Kinyitotta a nyugágyakat, és kirakta
őket a partra. Imogen gyanakodva
figyelte, majd leült. A látvány egyből
ellazította.
– Nem kellene itt lennem –
mondta. – Megígértem Annának,
hogy pár percen belül
visszamegyek.
– Nem maradunk sokáig –
mondta Finn.
Imogen hátradőlt, és élvezte a
meztelen karját és lábát melengető
napsütés ismerős érzését. A sirályok
éles hangját leszámítva szinte a
szigeten érezte magát.
Lassan kinyitotta a szemét, és két
kutyát látott a hullámok közt
játszani. Csaholva próbálták elkapni
a hatalmas labdát, amit a gazdájuk
dobott el nekik.
– Azon tűnődtem… – kezdte
Finn, és Imogen észrevette, hogy a
férfi korántsem olyan magabiztos,
mint amilyennek látszott. Alig
észrevehetően megremegett a
hangja. Imogen most először tudott
ellazulni a férfi társaságában.
– Igen? – kérdezte nyugodt
hangon, és fölvonta a szemöldökét.
– …ha később lesz kedved hozzá,
amikor ennek már vége… – folytatta
a férfi. – Én csak… nagyon jól
éreztem magam veled a múltkor,
Imogen. És az igazat megvallva,
Cornwallban két hétig másra se
bírtam gondolni, csak arra, hogy
viszontlássalak.
Imogen fürkésző tekintettel nézte
a férfi arcát, nem tudta elhinni,
hogy az komolyan beszél, de csak
kedvességet és szeretetet látott
benne. Finn gyengéden
megérintette Imogen haját, és a füle
mögé simította.
Keze megpihent a lány lebarnult
vállán, és finoman magához húzta,
majd megcsókolta az ajkait. Imogen
közelebb húzódott, és érezte Finn
bőrének puhaságát. Kezével Finn
karjára és mellkasára támaszkodott.
Egy pillanatra megszűnt körülöttük
az egész világ. A hullámok távoli
hangja és a zenekar játéka mellett
Imogen teljesen feloldódott a
csókban.
Egy pillanattal később Imogen
telefonjának búgása szakította félbe
őket. Próbálta figyelmen kívül
hagyni, de amint megszűnt a
csöngés, üzenete érkezett.
Bocsánatkérő tekintettel olvasta el:
„őrült nagy a sor, Imo. Segítenél?
A x”
Imogen gyengéden kibontakozott
Finn karjaiból.
– Úgy tűnik, Annának szüksége
van rám – mondta.
– Nem tartalak vissza! – mondta
Finn mosolyogva. – Tudom, hogy
jobb, ha nem állok kettőtök és a
fagylalt közé!
– Tudod, hol találsz meg később
– mondta Imogen.
– Ott leszek!
 Huszonnyolcadik fejezet

– Szóval, jól ment ma? – kérdezte

Jon.
– Nagyon jól! – mondta Anna.
Egymással szemben ültek egy
kávézóban a Lanesen, ahova
megbeszélték a találkozót, miután
véget ért az esemény. – Több százan
voltak, és legtöbben vettek is a
fagyinkból. Nagyon jó volt a
hangulat. Nagy kár, hogy nagyi nem
láthatta!
– Jól hangzik – mondta Jon.
– Kár, hogy Alfie-val nem
tudtatok eljönni! – mondta Anna
halkan.
– Igen, tudom. Most vittem vissza
Miához.
– Csak tudod… – Anna habozott.
– Nem tudtad volna lehozni
magaddal? Nincs messze a Sea-Life
Központtól. Élvezte volna.
– Ma nem igazán volt kedvem
hozzá – mondta Jon. – Az a sok
ember!
Anna megacélozta magát. Az
elmúlt néhány napban egyre nőtt
közöttük a feszültség a lakásban.
Ideje volt tenni valamit.
– Nézd, Jon, úgy érzem, mintha
kerülnél mostanában. Van valami,
amit el szeretnél mondani?
Jon kényelmetlenül fészkelődni
kezdett a székén.
– Nem, semmi. Csak fáradt
vagyok.
– Lehet, hogy így érzed, de én
nem tudok tovább színlelni –
mondta Anna.
– Hogy érted? – kérdezte Jon
gyengén.
– Te meg én. Valami
megváltozott, és végre kész vagyok
elfogadni. De azt hiszem,
megérdemlek egy kis őszinteséget
az érzéseidről. Tudom, hogy azt
mondtuk, hogy újra megpróbáljuk,
de nem hiszem, hogy ez működne.
Még mindig érzel valamit Mia
iránt?
Jon habozott.
– Alfie megérdemli…
– Ne vele takarózz! – szólt rá
Anna. – Ez nem igazságos.
– Rendben – mondta Jon. –
Sokat gondolkoztam. Amikor
elváltunk Miával, dühös voltam.
Megszégyenített azzal, hogy
megcsalt, és sokáig tartott, mire
megértettem, hogy ami történt, az
részben az én hibám is volt.
– Akkor most… kibékültél a
dolgok alakulásával?
 – Mondjuk. Úgy érzem, túl
gyorsan föladtam. Nem Alfie
érdekeit tartottam szem előtt, és
mostantól ezt szeretném tenni. Kész
vagyok felelősséget vállalni a
történtekért, hogy elhagytam őt.
– Jó apa vagy – mondta Anna. –
Ezt már bebizonyítottad.
– De lehetnék még jobb is. Miával
úgy érezzük, hogy Alfie-nak is jobb
lenne, ha újra együtt lennénk. Sőt,
rájöttem, hogy én is ezt akarom!
Anna hallotta Jon szavait, de
képtelen volt elfogadni őket. Úgy
érezte, hogy egyetlen szempillantás
alatt kicsúszott a kezéből az
irányítás.
– Sajnálom, Anna! Tudom, hogy
nem egészen ezt ígértem neked. De
kaptam egy második esélyt a
boldogságra, és ki akarom
használni.
– Most komolyan beszélsz? –
préselte ki magából Anna a
szavakat. – „Nem egészen ezt
ígérted”?! Egyáltalán nem ezt
ígérted, Jon. Szóval ennyi?
Szakítunk?
– Sajnálom. Tudom, hogy nem
voltam teljesen őszinte a
szándékaimat illetően – mondta
Jon –, de csak azért, mert én
magam se tudtam, mit akarok. Azt
hittem, működni fog a
kapcsolatunk. Komolyan azt hittem!
Anna hirtelen azt se tudta, mit
mondjon.
– Komolyan gondoltam, amikor
azt mondtam, hogy azt szeretném,
ha működne – tette hozzá Jon.
– És mégis, pár nappal később…
– kezdte Anna. – Vége.
– Anna, hát ott vagy! – szólt bele
Jess a telefonba.
– Szia! – mondta Anna. Kint állt
az utcán a kávézó előtt, miután
elbúcsúzott Jontól, és megkérte a
férfit, hogy vigye el a holmiját a
lakásából.
– Azt mondtad, visszajöttök
Jonnal – mondta Jess. – Hol
vagytok?
– Én még itt vagyok a Lanesen –
felelte Anna a könnyeit nyelve. –
Megváltozott a terv.
– A francba. Tényleg? Azt
reméltem, még nem ér véget a muri.
– Anna hallotta a háttérben a
tengerparti nyüzsgést. – Még
mindig sokan vannak.
– Ide hallgass, Jess! – mondta
Anna. – Nem ígérhetek murit –
egyáltalán nem –, de ha kapható
vagy egy italra, jól jönne most a
társaság. Találkozzunk valahol, ahol
borozhatunk!
– Rendben – mondta Jess. – A jó
bort sosem utasítom
vissza. Találkozzunk Füstös Joe-nál
tíz perc múlva.
Anna a keskeny utcákon átvágva
a kedvenc bárjuk felé vette az
irányt, még mindig kábán, és beült
az egyik sarokbokszba. Egy ideig
csak üldögélt, kifelé bámult az
ablakon, és újra meg újra
végigjátszotta a fejében a
beszélgetést Jonnal.
– Mi újság? – kérdezte Jess,
amint belépett az ajtón. – Olyan
fura volt a hangod a telefonban. –
Leült. – Egek, de rémesen festesz!
Csak nem sírtál?
– Szakítottunk Jonnal – mondta
Anna. Sokkal hihetőbbnek tűnt
most, hogy hangosan is kimondta.
– Mi van? Miért? – kérdezte Jess.
Anna intett a csaposnak, és
megválaszolatlanul hagyta Jess
kérdéseit.
– A szokásosat – mondta. – Mert
egy idióta vagyok – mondta végül. –
Újra összejöttek Miával. Csalt vele,
amíg Olaszországban voltam, én
meg olyan hülye voltam, hogy
adtam neki még egy esélyt.
 – Az ördögbe – mondta Jess. –
Hát, először is, egyáltalán nem vagy
idióta. Ezt tisztázzuk! Jon – igen, ő
egy idióta. Mia sem marad le
mögötte. De az is lehet, hogy fej fej
mellett vannak. Atyaég, tudhattam
volna, hogy hiba mindkettejüket
elhívni az esküvőre! Akkor
kezdődött az egész?
– Nem tudom. Nem is akarom
tudni a részleteket. De biztos
vagyok benne, hogy így is, úgy is
megtörtént volna.
– Úgy hangzik, mintha már jó
ideje tudnál róla. Eddig miért nem
említetted?
– Nem is tudom – mondta Anna,
és hálásan elvette a bort a csapostól.
– Helyre akartam hozni. Jon meg
egy roncs volt. Hosszú történet, de
pont akkor rúgták ki az állásából, és
eltitkolta előlem. Nem akartam,
hogy rosszat gondolj róla!
– Gondolom, ez érthető, de
utálok belegondolni, hogy egyedül
kellett keresztülmenned ezen –
mondta Jess. – Még szép, hogy
rosszat gondoltam volna róla. Ki
tudnám tekerni a nyakát! Kit
érdekel, ha kirúgták – ez nem
mentség. Szóval, kiköltözik?
– Igen, visszament a lakásba a
holmijáért. Azt akartam, hogy
gyorsan véget érjen.
– Így a legjobb – mondta Jess. –
Tépd le a tapaszt!
– Talán. De azért én nem egy
tapaszhoz hasonlítanám életem
legjelentőségteljesebb kapcsolatát.
– Bocs! – mondta Jess. –
Segítene, ha azt mondanám, hogy
sok hal úszkál még a tengerben?
– Nem – mondta Anna, és
felhajtotta a bort. – Egyáltalán nem.
– Oké. Felejtsük el! Mire fölfogja,
mit csinált, Jon őrültnek fogja
tartani magát, amiért elengedett
téged.
– Nem tudom – mondta Anna. –
Elég határozottnak tűnt.
– Nem hiszem, hogy Mia valaha
is megváltozna – mondta Jess. –
Tudom, hogy Ed azt hiszi, máris
megváltozott, de egyszer már
megcsalta Jont, és nem tudom, mi
tartaná vissza másodjára.
– Hát, Alfie érdekében azért
remélem, hogy tévedsz – mondta
Anna. – Már így is épp eleget
ráncigálták ide-oda azt a gyereket.
– Szegény kölyök – mondta Jess.
– Azt se tudja, mi az ábra a
szüleivel.
Anna az ajkába harapott.
 – Tudhattam volna, hogy hiba
összejönni Jonnal, amikor Alfie még
olyan kicsi.
– Nézd, Anna – mondta Jess –,
hiába próbálkozol, nem fogom
hagyni, hogy magadat okold! Alfie-
ért Jon a felelős.
– Néha úgy éreztem, én is felelős
voltam érte – mondta Anna. Eszébe
jutott Alfie szobája, és a remény,
hogy Jonnal együtt igazi családot
biztosíthatnak Alfie számára. – De
talán csak áltattam magam.
– Tudod, hogy hozhatnánk
rendbe mindent? – kérdezte Jess
reményteli mosollyal.
– Forgassuk vissza az idő kerekét
egy hónappal? – kérdezte Anna
lemondóan.
– Nem – felelte Jess. – Nincs
szükségünk Marty
McFlyra. Egyszerű megoldás, noha
száz százalékig átmeneti. – Intett a
csaposnak.
– Jaj, ne! – mondta Anna, és
megrázta a fejét. – Komolyan. Már
túl öreg vagyok ehhez!
– A krízishelyzet drasztikus
megoldást követel – mondta Jess,
és fölmosolygott a fiatalemberre. –
Négy tequilát kérünk! –
Visszafordult Annához, és így szólt:
– És úgy hallom, miénk a választás
a zenegépen.
 Huszonkilencedik fejezet

Imogen töltött magának egy

csésze teát. A konyha sötétbarna
fapadlója meleg volt meztelen talpa
alatt. Még túl korán volt a szokásos
vasárnapi vendégsereghez. Csak a
reggeli madárcsiripelést hallotta, a
Vivien madáretetője körül sereglő
fenyves-cinegék és verebek
locsogását.
Fölhúzott egy hosszú ujjú topot
fehér trikójára, amit halványkék
pizsamaalsóval viselt, és a bögrével
a kezében belépett a nappaliba,
majd leült a szófára. Kissé
másnaposnak érezte magát, sajgott
a halántéka, de az előző éjszaka
vitathatatlanul megérte.
Ahogy véget ért a buli, és kezdtek
elszállingózni az emberek az
árkádsorról a finom ételek és jó
barátok közt eltöltött nap végén,
Imogen képtelen volt kiverni a
fejéből a gondolatot, hogy Finn
később odajön hozzá. Egész délután
a csókjukra gondolt. Hét óra körül
Finn meg is érkezett.
– Szerintem jó munkát
végeztünk! – mondta Finn, ahogy
széles mosollyal odalépett mellé.
– Egyetértek – mondta Imogen. –
Eladtuk az összes fagylaltot – még a
kutyásat is. Evie süteményes
standját megrohamozták, és még
több füzért rendeltek tőle, úgyhogy
szerintem ma fölvéstük a Granville
árkádsort a térképre. – Lenyúlt a
kocsi oldalán függő kis tábláért, és
rózsaszín krétával ráírta: ZÁRVA.
– Rengeteg roston sült húst
adtunk el. Gyakrabban kellene ilyet
csinálnunk.
Imogen kimászott a kocsiból, és
lehúzta a rolót.
– Igen, habár fogalmam se volt,
hogy ennyire kimerítő tud lenni –
mondta nevetve. Érezte magán Finn
tekintetét, mintha a férfi át akarná
ölelni. A délutáni vonzalom még
mindig nagyon erős volt.
– Akkor ne siessük el ma este.
Mit szólnál egy krumplis halhoz a
parton? – kérdezte Finn
mosolyogva. – Tudom, nem valami
menő randi!
– Tökéletes! – felelte Imogen,
abban reménykedve, hogy nincs az
arcára írva a lelkesedés.
Egy órával később Imogen és
Finn a tengerparton falatozott az
újságpapírba csomagolt krumpliból,
néhány méterre a Brighton Piertől.
Hoztak egy üveg bort is, amit Finn
éppen megpróbált kibontani.
Körülöttük minden irányban
tábortüzek égtek.
– Ez nagyon jó! – mondta
Imogen, és kinyújtotta fáradt lábait.
– Nem éppen Thaiföld… –
tréfálkozott Finn. – De ez a legtöbb,
amit ilyen rövid időn belül
tehettem!
– De itt vagyunk a tenger mellett.
És ehhez semmi sem fogható, nem
gondolod?
– Kivéve, ha benne lennénk,
természetesen.
– Igaz – ismerte el Imogen. –
Mikor tanultál meg szörfözni?
– Tizenévesen. Szinte mindennap
eljártunk – ahol felnőttem, ott nem
is igazán lehetett mást csinálni.
– Én mindig izgalmasnak
találtam, de sose csináltam.
– Nincs kedved kipróbálni? –
kérdezte Finn.
– Megtanítanálak. Sőt, holnap
szabadnapom van. Van egy
elszigetelt kis öböl följebb a parton,
elmehetnénk oda. Kezdőknek
ideális.
Imogen az Atlanti-óceán sötét
mélysége felé pillantott. Nem tűnt
melegnek, de erre való a szörfruha,
nem igaz? Már rég nem foglalkozott
olyasmivel, ami felpörgette volna.
 Finnhez fordult.
– Nagyon szívesen.
Órákig beszélgettek, amíg le nem
szállt a hűvös este, és Finn
hazakísérte. Egy pillanatra
megálltak a küszöbön, majd Finn
gyengéden megcsókolta.
– Már alig várom a holnapot –
mondta. – Pihend ki magad, kilenc
körül átjövök.
„Kilenc” – jutott eszébe
Imogennek, és elhessegette az előző
este emlékeit, majd az állóórára
pillantott Vivien nappalijában. Még
éppen maradt ideje egy gyors
zuhanyra.
Sikerült lezuhanyoznia és
felöltöznie, mielőtt megszólalt a
csengő. Vetett még egy pillantást
magára az előszobai tükörben. Lila
topot és farmersortot húzott a
bikinije fölé, és lazán összefogta a
haját egy vékony, sápadt arany
sállal, ami jól mutatott lebarnult
bőrén. Megteszi. Ajtót nyitott.
– Jó reggelt, Imogen! – mondta
Finn kásás hangon. Ma még a
szokottnál is jóképűbb volt a
kockás, rövid ujjú ingben és
farmerban, napszemüveggel a
kezében.
– Szia! – mondta Imogen. – Úgy
hallom, nem csak én vagyok
másnapos!
– Egy picikét – ismerte be Finn. –
De a tenger majd felfrissít. Készen
állsz?
– Mi az hogy! – Imogen
összeszedte a holmiját, és bezárta az
ajtót, majd követte Finnt az út
túloldalára.
Bemásztak a férfi kocsijába. Finn
odahajolt Imogenhez, és gyengéden
megcsókolta, ezúttal nem sietett.
Imogen érezte az aftershave
megnyugtató illatát, amibe Finn
bőrének és hajának finom, tiszta
illata vegyült.
– Nagyon jól éreztem magam
tegnap este – mondta Finn.
– Én is – mondta Imogen. – Már
rég nem volt ilyen szép estém.
Kinek kellenek menő éttermek?
– Mindennek eljön az ideje –
mondta Finn, és beindította a
kocsit.
– Ezek szerint lesz folytatás? –
kérdezte Imogen mosolyogva.
– Azért remélem, ma profihoz
méltó módon viselkedsz
majd. Tudod, hogy csak a
szörftudásod érdekel!
– Álmodni sem mernék arról,
hogy átlépem a határt – mondta
Finn. Imogenre pillantott, majd
rákacsintott.
– Pedig éppen ez aggaszt –
tréfálkozott Imogen. – Elviszel
engem egyedül egy isten háta
mögötti helyre, nem igaz? Anyukám
óva intett a magadfajta férfiaktól.
Amúgy milyen messze van az öböl?
– Úgy egyórányira – felelte Finn.
– De megéri az utat. És ígérem,
viselkedni fogok.
Útközben a György korabeli
házakat zöld mezők és gyönyörű
tengerpart váltotta föl. Imogen Finn
iPodjáról válogatott zenéket, közben
fesztelenül csevegtek; Finn a
szörfözés alapjairól beszélt. Repült
az idő, és mire Finn megállt egy kis
parkolóban a sziklafal szélén, észre
sem vették, milyen gyorsan elszállt
az az egy óra.
– Gyere, ezt nézd! – mondta
Finn, és kinyitotta az ajtót.
Kiszálltak a kocsiból. Alattuk egy
tökéletes, patkó alakú kis öböl terült
el, amely teljesen üres volt, és
mindkét oldalról sziklák vették
körül.
– Gyönyörű! – mondta Imogen. –
Még húsz fok, és Thaiföld-del
versenghetne.
– Fantasztikus, nem? Ide járok a
szabadnapjaimon. Itt nem futok
össze a tanítványaimmal, és elég
csöndes és békés ahhoz, hogy a
gondolataimba merülhessek. De
most öltözz be, és meglátod, egyből
megfeledkezel az időjárásról!
Imogen a nyitott csomagtartó
mellett bikinire vetkőzött, majd
fölhúzta a szörfruhát. Próbálta
kiverni a fejéből a tényt, hogy Finn
alig fél méternyire állt tőle,
hasonlóan hiányos öltözékben.
– Nem leskelődök – mondta a
férfi, mintha a gondolataiban
olvasott volna. – Garantálhatom.
Pedig bevallom, nehéz ellenállni.
– Fölhúznád a cipzárt? – kérdezte
Imogen, Finn pedig odalépett mögé.
Gyengéden félresimította Imogen
haját, és megcsókolta a tarkóját,
amibe Imogen beleborzongott.
Játékosan elhessegette magától a
férfit.
– Megtanítasz szörfözni vagy
sem?
– Szeretem a lelkes diákokat.
Rendben, menjünk.
Finn fogta a szörfdeszkákat, és
levezette Imogent a sziklás
ösvényen a partra.
Amikor leértek, Imogen lélekben
fölkészült a hideg vízre, majd fogta
a szörfdeszkáját, és a víz felé indult.
 – Rögtön odakint akarsz kezdeni?
– kérdezte Finn.
– Utálok várni – felelte Imogen. –
Hamar bele fogok jönni.
– Hát jó, ha biztos vagy benne. Ez
jó lesz – mondta Finn, és az Imogen
háta mögött erősödő hullámra
mutatott. – Kapd el, és próbálj meg
felállni, amilyen gyorsan csak tudsz!
Imogen a hullámra koncentrált,
kivárta a megfelelő pillanatot
ahhoz, hogy a deszkára
pattanhasson. Felugrott, de
megcsúszott és előrezuhant, fejjel
egyenesen az óceánba, a tengervíz
fölszaladt az orrába.
Feljött a felszínre, de mire fölért
és kinyitotta a szemét, a deszka,
amiről lecsúszott, pont a feje felé
tartott.
– Megvan! – mondta Finn, és
elkapta a deszkát. Imogen levegőért
kapkodott. – Jól vagy?
– Kutya bajom – felelte, majd
kisöpörte a haját a szeméből, és
segített kivinni a deszkát a partra. –
Jöhet a második menet.
Egy újabb hullám érkezett
mögötte. Imogen felkészült, majd
fölpattant rá, ezúttal hátrébb állt a
szörfdeszkán. Ahogy fölállt,
széttárta a karját, ahogy Finntől
tanulta, és az egyensúlyt megtartva
meglovagolta a hullámot, vissza a
partra.
Megfordult, és Finnre pillantott.
– Láttad ezt? – kérdezte ujjongva.
– Megcsináltad! – kiáltotta vissza
a férfi. – Ügyes voltál!
Két óra múlva visszamentek a
kocsihoz megszárítkozni és
felöltözni.
– Mit szólnál egy piknikhez? –
kérdezte Finn. – Szerintem
kiérdemeltük.
Kivett egy kosarat a
csomagtartóból, Imogen pedig
követte egy füves területre, ahonnan
le lehetett látni az öbölre. Finn
leterített egy pokrócot, majd
szendvicseket és bort vett elő a
kosárból.
– Le vagyok nyűgözve – mondta
Imogen, majd beleharapott a
szendvicsébe, és kisöpörte a haját a
szeméből, nehogy a szájába menjen.
– És hálás is vagyok, mivel már
majd éhen haltam! De ez nagyon jó
móka volt. Azt hiszem, már értem,
miért ragadott meg téged ennyire.
– Örömmel hallom – mondta
Finn. – Tényleg nagyon jól
csináltad.
– Már kezdettől szeretted?
 – Az első naptól fogva. Ez volt az
egyetlen dolog, amivel foglalkozni
akartam, és elég szerencsés voltam
ahhoz, hogy valóra váljon az
álmom.
Lefeküdt, és a pokrócra
könyökölt. A tenger sötétszürke és
zöld színekben kavargott, sirályok
buktak le, és suhantak el a víz
felszínén, hangosan rikácsolva.
Tökéletesen tiszta volt a horizont.
Imogen ebben a pillanatban úgy
érezte, mintha csak ők ketten
léteznének a világon.
– Na és te mit gondolsz? –
kérdezte Finn. – Sejtettem, hogy
tetszeni fog neked itt. Ugyanaz a
tenger, de itt valahogy tágasabb.
– Gyönyörű – mondta Imogen.
Érezte a víz erejét, ahogy a
sziklafalnak csapódott, mintha egy
láthatatlan erővel viaskodna.
– Félelmetes, de szép. – Jobbra
látta a sötét sziklákat nyaldosó
hullámokat.
Finn gyengéden megszorította a
kezét. Egymás szemébe néztek, és
Finn a karjaiba vonta Imogent,
gyengéden csókolgatta, majd egyre
mohóbban, ahogy egymás mellett
feküdtek a pokrócon.
 Harmincadik fejezet

Anna becsukta maga mögött a

bejárati ajtót, és belépett a lakásába.
Otthon volt, mégis – alig egy héttel
a szakítás után – mintha minden
megváltozott volna. Belépett a
hálószobába, és leült az ágyra, hogy
megpihentesse lábát az újabb
dolgos nap után a boltban. Nem
kellett körülnéznie ahhoz, hogy
érzékelje a hiányt. A ruhásszekrény
fele üres volt, a fürdőszobaiban
hiányzott a polcokról Jon borotvája
és aftershaveje. A nappaliban Anna
DVD-i és CD-i eldőltek, miután Jon
saját gyűjteménye már nem
támasztotta meg őket. Noha még
hozzá kell szoknia a hiányhoz,
mégis hálás volt, amiért a férfi
gyorsan távozott, és nem hagyta itt
emlékeztetőül a dolgait. Így
valamivel könnyebb volt.
Mióta Jon elment, Anna rosszul
aludt, folyamatosan a történteken
rágódott, hogy mit kellett volna
másképp csinálnia, de sosem jutott
semmire. Hiányzott Jon közelsége
éjszakánként az ágyban, a
megnyugtató érzés, hogy ha valami
baj lesz, rá számíthat.
Ám ami a néhai intimitást illeti,
ahogy egy beszélgetés vagy tréfa
hosszú órákra meg tudta
mosolyogtatni – mikor érezte ezt
utoljára? Ahogy visszagondolt,
rájött, hogy minden kezdett
megváltozni, amint összeköltöztek
Jonnal, sőt talán már előbb. Ő
azonban annyira szerette volna,
hogy minden jól menjen, hogy észre
sem vette, hogy semmi sem ment
jól.
Fölállt, és belépett a harmadik
hálószobába. Most már csak egy kis
szoba volt, amit dolgozónak lehet
használni, ahol talán
megcsinálhatja a könyvelést és az
egyéb bolti adminisztrációkat. Anna
próbált messzebb látni a színes
fiókos szekrénykén és parányi
ágyon. Akár lehetne egy új hobbija,
amit ebben a szobában végezhet.
Berakhatna ide egy számítógépet,
amin írhatna. Összeállíthatna egy
nyári receptekkel teli
szakácskönyvet. Fagylaltokról.
Megérintette a fiókos szekrény
szélét, amelyhez Alfie valaha olyan
izgatottan szaladt oda. Megfogta a
fiók fogantyúját, majd lassan
kihúzta a fölső fiókot. Üres.
Akárcsak a második fiók. A
harmadik fiók azonban… először
üresnek tűnt, aztán Anna
észrevette. Az alján ott volt Alfie
egyik pólója – a citromsárga,
zsiráfos, amit tőle kapott ajándékba.
Anna leült Alfie parányi ágyára,
és magához szorította a kis pólót.
Eszébe jutott az utolsó alkalom,
amikor a kisfiú ezt viselte, ahogy
rámosolygott. Jontól elbúcsúzni egy
dolog volt – ez azonban egészen
más. Amikor megindultak a
könnyei, nem tartotta vissza őket.

Mai ajánlatunk: Eszpresszós

granita

Másnap, szombaton Anna

fölkapcsolta a villanyt, hogy
kivilágítsa a boltot. Az elmúlt két
nap után gyorsan kell dolgoznia,
hogy elkészüljön. Egy órán belül
sorban fognak állni a vásárlók.
A tengerparti buli óta nem volt
hiány bennük – és Vivien boltja
rengeteg nyilvánosságot kapott a
helyi sajtóban, ezúttal pozitív
hangvételben, és az útikönyvekben.
A nyári vakáció számtalan látogatót
vonzott Brightonba, akik a boltba is
el akartak jutni. Szájról szájra
terjedt a hír, néhány turista még
listát is írt az ízekről, amiket ki
akart próbálni.
Ilyenkor reggel azonban senki
sem fagylaltért vagy jégkrémért jött.
A felnőtteket Anna eszpresszós
granitája vonzotta – a kora reggeli,
mennyeien felmelegítő frissítő.
Friss, vastag tejszínhab-réteg bújt
meg két réteg sötét, kávéízű jégkása
között.
Anna bekapcsolta a pénztárgépet,
és elmosolyodott, amikor az egyik
törzsvendége belépett az ajtón. A
fémkeretes szemüveget viselő
magas férfi egy helyi ingatlanirodát
vezetett, és szerette meglepni a
kollégáit Anna ízletes
nyalánkságaival.
– Jó reggelt, Daniel – mondta
Anna, miközben letörölte a
menütáblát. Ma két új fagylaltot kell
hozzáadnia a listához.
– Szia, Anna! Gyönyörű vagy ma
reggel – mondta Daniel udvariasan.
– Igazán? – kérdezte Anna, és
megigazította a kötényét. –
Gondolom, azért, mert egész éjjel
fagylaltot készítettem – tette hozzá
mosolyogva.
Még mindig fájt, ami kettejük
közt történt Jonnal, de az előző esti
sírás óta valami mást is kezdett
érezni, valamit, amire eddig nem is
számított: egyfajta szabadságot. A
lakása most már a saját
felségterülete volt, békés és
csöndes, és ismét maga irányította a
saját sorsát.
– Nos, bármi történt is, jól áll
neked! – mondta Daniel.
Miután lezajlott a reggeli roham,
Anna bekapcsolta a rádiót, amely
még mindig ugyanazon az ismerős
állomáson volt, és vetett egy
pillantást a bolti laptopra. Le kell
adnia néhány megrendelést a
helyben kapható hozzávalókért.
Gyorsan elküldte az e-maileket.
Májusban még nem is hitte, hogy
hamarosan annyi vásárlója lesz,
hogy alig marad ideje elintézni a
rendeléseket. Volt idő, amikor
Imogennel csak tétlenkedtek a
boltban.
Egy e-mail kellős közepén
üzenete érkezett:
Matteo: Az a pereces fagylalt
elképesztő, Anna. A vásárlóink majd
megvesznek érte.

Anna izgatott lett. Matteo itt volt,

online, most, ebben a pillanatban.
És tetszett neki a receptje!
Elmosolyodott, és bepötyögte a
választ.

Anna: Az ördögbe, tudtam, hogy

nem lett volna szabad olyan
könnyen kiadnom a titkaimat. Ezek
után biztos, hogy nem mesélek
neked arról a pezsgős fagyiról, amit
kotyvasztok…

Amíg a válaszra várt, Annának

eszébe jutott a képeslap, amit egy
könyvben rejtett el otthon.
Elmosolyodott, ahogy Firenzére
gondolt, a vállait melengető arany
napsütésre, a friss pasta és a testes
vörösbor illatára…

Matteo: Jól hangzik.

Kotyvasztasz? *szótár* ;– )
Anna: Bocs, készítek… hogy vagy,
Matteo? Még mindig süt a nap?
Matteo: Csodás időnk van.
Sienában vagyok, még mindig a
barátommal dolgozom, és szeretnék
saját boltot nyitni. Mikor jössz
vissza hozzánk?

Egy árnyék hullott a

billentyűzetre. Anna riadtan
pillantott föl.
– Imogen – mondta, és becsukta
a laptopot. – Mit keresel itt?
– Itt dolgozom – mondta Imogen
nevetve. – Mondtam, hogy ma
visszajövök, nem?
– Nem – felelte Anna, és elpirult.
– Nem szóltál.
 – Na mindegy. – Imogen leült a
nővérével szemben. – Beszélni
akartam veled valamiről – suttogta
bizalmasan.
– Tényleg? – kérdezte Anna
homlokráncolva. – Megmagyarázza,
hogy miért viselkedsz mostanában
olyan furcsán?
– Ki, én? – kérdezte Imogen. – Te
vagy ideges, folyton a képernyőt
takargatod. De én nem akarok
kémkedni, mert sokkal érdekesebb
dolgok járnak a fejemben. Nagyon
jó napom volt tegnap.
– Nehezemre esik beismerni, de
tényleg szinte ragyogsz. Csak nem
egy új románc?
– De igen – mondta Imogen. –
Legalábbis azt hiszem.
– Ismerem?
– Igen, sőt nagyon is közel áll
hozzánk.
– Finn – mondta Anna, és
elmosolyodott. Imogen mosolya
azonnal megerősítette a gyanúját. –
Helyes! Így legalább egy időre jó
szomszédok maradunk.
– Remélem – mondta Imogen.
– Látom, már alig várod, hogy
minden apró részletről
beszámolhass. Rajta.
 – Oké. Szóval, Glastonburyben
nagyon jól kijöttünk, de valahogy
akkor még semmi sem történt
köztünk. Csak vonzódtunk
egymáshoz. Aztán a múltkori buli
után elmentünk randizni, és
valahogy minden összejött. Olyan
könnyű együtt lenni vele, és
beszélgetni, akár komoly dolgokról
is.
– És tegnap?
– Elvitt egy gyönyörű, elszigetelt
öbölhöz, és megtanított szörfözni.
Délután meg piknikeztünk és
beszélgettünk.
– Nagyon jól hangzik – mondta
Anna. Titkon minden férfit csodált,
aki képes volt lépést tartani
Imogennel, és fölkelteni az
érdeklődését.
– Az is volt – mondta Imogen. –
Az is. Egy kicsit összezavarodtam.
De jó érzés.
– Nem vagyok egy szakértő a
szerelemben – amint azt saját,
romba döntött szerelmi életem is
bizonyítja –, de biztos vagyok
benne, hogy ez nagyszerű. Mikor
találkoztok megint?
– Ma este, elvisz vacsorázni.
Valami menő helyre. Megyek is
bevásárolni, hogy legyen mit
fölvennem.
 – Finn nagyon odaadónak tűnik –
jegyezte meg Anna. – És rendesnek
is. Légy kedves hozzá, rendben?
– Hát persze – mondta Imogen,
és a szemét forgatta. – Miért
mondasz nekem ilyeneket?
 Harmincegyedik fejezet

– Gondoltam, ezúttal
kipróbálhatnánk valami
elegánsabbat – mondta Finn
mosolyogva, miközben kitöltött
Imogennek egy pohár pezsgőt.
Egy csöndes, gyertyafényben úszó
asztalnál ültek egy francia
étteremben. Imogen vörös ruhát
vásárolt az alkalomra, fekete
pasminával – amit leárazva vett –
és új, fekete tűsarkút. Örült, hogy
ennyi figyelmet fordított a külsejére.
– Nagyon tetszik – mondta
Imogen. – Bár az igazat megvallva,
nem vagyok hozzászokva az efféle
éttermekhez.
– Pedig lehet, hogy nem árt, ha
továbbra is ilyen jól megy a
boltotok.
– Fantasztikus ez a nyár –
mondta Imogen. – És úgy tűnik,
végre már kerestünk is rajta. Hála
az égnek!
– Keményen megdolgoztatok
érte, nem igaz? – kérdezte Finn, és
Imogenre pillantott az asztal fölött.
– Mármint, beismerem, én sem
könnyítettem meg a dolgotokat
eleinte…
 – Érthető okokból – mondta
Imogen kedvesen.
– Mégis megcsináltátok. Az
elmúlt hetekben özönlenek
hozzátok a vásárlók, és mostanában
másról se hallok, csak hogy mi az
aktuális ajánlatotok, vagy hogy
éppen melyik híresség dicséri a
fagylaltotokat.
– Köszönöm – mondta Imogen. –
Néha még mindig nehéz elhinni,
hogy sikerült. Hogy olyasmit
csináltunk, aminek örülne a nagyi,
és ami kezdi visszahozni apu
életkedvét. Az ilyesmi mindig is
Anna álma volt – gyerekkora óta
nagy ínyenc volt. Egy időre talán
megfeledkezett róla, de amint látod
– született cukrász.
– Na és te? – kérdezte Finn.
– Mi van velem? – Imogen
belekortyolt a pezsgőbe.
– Beszéltél a nővéredről, az
apádról, a nagyanyádról.
Mindegyikük álma a bolt sikeréhez
kötődik, és te segítettél nekik valóra
váltani az álmaikat.
Imogent elöntötte a melegség
Finn szavai hallatán, és
elmosolyodott. A férfinak igaza volt.
A kezdeti nehézségek – sőt
katasztrófák – ellenére, amelyekért
ő volt a felelős, megcsinálta. Segített
boldoggá tenni a családját.
Finn barna szemével áthatóan
fürkészte Imogent.
– Úgy értem, a te álmod is a bolt
lenne?
Imogen eltöprengett.
– Nem tudom – mondta.
Vacsora után Imogen és Finn
lement a tengerpartra sétálni, Finn
átkarolta Imogen derekát, közel
húzta magához, hogy óvja a hűvös
széltől. Imogen jól érezte magát, egy
kicsit be is csípett a pezsgőtől.
Minden olyan természetesnek tűnt
Finn mellett, mintha már régóta
ismerték volna egymást.
– Szoktál a jövőre gondolni, hogy
hová vet a sors? – kérdezte Imogen,
a tengert bámulva.
– Most filozofálni fogunk? – Finn
fölnevetett.
– Lehet – felelte Imogen, és vállat
vont. – Egy kicsit. De te kezdted
azzal, hogy az álmaimról
kérdezgettél.
– Szerintem még korai ehhez a
beszélgetéshez – mondta Finn, és
Imogen felé fordult, lelassítva
lépteit. – De tényleg tudni
szeretnéd?
– Igen – mondta Imogen.
 – Gondolom – kezdte Finn –, itt
szeretnék maradni. Ha szerencsés
vagyok, lesz egy feleségem, akit
szeretek, és egy gyerekekkel teli
házam, akik nagy rumlit csinálnak,
és megnevettetnek. Látom a
bátyámat, Samet – aki valaha
megrögzött agglegény volt – és a
családját, az unokaöcsémet, Heatht,
aki zseniális. Biztos vagyok benne,
hogy Sam boldog. Mindenképpen
boldogabb, mint valaha.
Imogen figyelmesen hallgatta.
Kissé zúgott a feje: talán nem kellett
volna meginnia az utolsó pohárral.
– Apu is ezt szokta mondani –
mondta végül. – Valaha imádott
utazni. Volt egy böhöm nagy
motorja, imádta, és a hatvanas
években bejárta vele Ázsiát, amikor
még földutak voltak az
internetkávézók és banános
palacsintázók helyén. Nekem is
tetszett volna… – folytatta, ahogy
felidézte az apja történeteit. – De
azt mondta, mindez végül véget ért.
Amint megismerkedett anyámmal,
már biztos volt benne. Elérkezett az
ideje, hogy megváltozzon az élete.
– Érdekes fickónak hangzik –
mondta Finn. – És anyukád sem
lehet semmi.
– Így is fogalmazhatunk –
mondta nevetve Imogen. – Én nem
mindig értem. De apu szerint ő a jin
az ő jangjához. Te közel állsz a
szüleidhez? – kérdezte.
– Jól kijövünk egymással – felelte
Finn. – Karácsonyok,
születésnapok… Miután elköltöztem
otthonról, ők Dublinba mentek,
úgyhogy nem lógunk folyton
egymás nyakán. Szerintem azért
rendesen fölneveltek minket, és
ezért hálás vagyok nekik.
– Fura, nem? – kérdezte Imogen.
– Ahogy felnősz, rájössz, milyen
kemény munka lehetett valójában.
Hogy a szüleid is csak emberek.
Van, amit jól csinálnak, és van, amit
elrontanak.
– Pontosan. És bármilyen hibáért
is ítéled el őket, valószínűleg te
magad is elkövetsz néhány százszor
rosszabbat.
– Finn elmosolyodott.
– Ide hallgass! – mondta Imogen.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de
szerintem ezt a beszélgetést – vagy
egy másikat – mondta, és
megszorította a férfi kezét –, vagy
akár semmiféle beszélgetést…
folytathatnánk inkább nálad.
Finn elmosolyodott, és közelebb
húzta magához Imogent, hogy
megcsókolja.
 – Semmi ellenvetésem – mondta,
és habozás nélkül leintett egy taxit.
Bemásztak a kocsiba, és Finn
megadta a sofőrnek a címet. Aztán
Imogenhez fordult, és ismét
megcsókolta.
Finn és Imogen annyira
belemerült a csókolózásba a taxi
hátsó ülésén, hogy észre se vették,
amikor tizenöt perccel később
megálltak Finn háza előtt.
– Khm! – A taxisofőr köhögött
egyet, hogy magára vonja a
figyelmüket. Már meg is érkeztek,
Imogen pedig észre se vette, milyen
irányba utaztak. Kelletlenül
kihámozta magát Finn öleléséből,
amíg az kifizette a sofőrt, majd
kiléptek a járdára.
– Hű, ez a tiéd? – kérdezte
Imogen, és megcsodálta a
tengerparti, ízléses, modern házat,
ahonnan egyenesen a partra és a
horizontra nyílt kilátás.
– Aha – mondta Finn. – Gyere,
megmutatom!
Imogen előreszaladt, föl a
lépcsőn, a bejárati ajtóhoz.
Finn utolérte, és megfogta a
derekát, majd kinyitotta a kulcsaival
az ajtót. Hátralépett, hogy Imogen
bemehessen, és fölkapcsolta a
világítást. Imogen körülnézett a
szobában. A tágas, nyitott nappali-
ebédlő helyiség ablakaiból
lélegzetelállító kilátás nyílt a
tengerre.
– Nem rossz – mondta Imogen. –
Még a sátornál is jobb.
– Köszönöm – felelte Finn. –
Kérsz egy italt?
– Nem, köszi – felelte Imogen, és
megcsókolta a férfit, majd az egyik
szófa felé húzta. – Szerintem
találunk ennél érdekesebb
elfoglaltságot is.
Másnap reggel Imogen fölkelt, és
levette az estélyi ruhát Finn
hálószobaajtajáról, majd belebújt.
Visszanézett a férfira, aki a párnába
süppedve, mélyen aludt.
Kiment a tágas nappaliba, és
körülnézett a lakásban. Klasszikus
és kényelmes minimalista stílusban
volt berendezve. Ízléses képek
díszítették a fehér falakat,
bekeretezett, fekete-fehér fotók
barátokról és családtagokról. Finn
unokaöccsének egyik gyerekrajza a
hűtőszekrényen lógott – színes és
vidám darab volt, egy erdő fölött
magasan átrepülő piros madarakat
ábrázolt. A távolban pedig a
ragyogó, kék tengert.
Finn tökéletes volt. Miért akar
most mégis elmenni?
 – Nem értem – mondta Anna a
boltban, amikor egymással szemben
üldögéltek. – Komolyan nem értem.
Nagyon kedves fiú, Imogen.
– Tudom. Nagyszerű fiú. Nem ez
a gond.
Miután reggel eljött Finn
lakásából, visszabuszozott a
városba, és lesétált a tengerpartra a
sirályok és néhány másnapos fiatal
közé. Lassan kezdte megérteni: még
nem készült fel arra, hogy
letelepedjen. Még nem áll készen,
hogy olyasvalakivé váljon, mint
Finn.
– Szeretek vele lenni, de ha együtt
maradunk, örökre itt ragadok –
mondta Imogen.
– És az olyan szörnyű lenne? –
kérdezte Anna.
– Anna, te is tudod, hogy sosem
terveztem, hogy itt maradok
Brightonban. Veled más a helyzet.
Te idősebb vagy nálam – ne
grimaszolj, tényleg idősebb vagy –,
ráadásul kettőnk közül te vagy a
tehetség – mondta. – Fantasztikus
fagylaltokat készítesz, és tudod,
hogyan teheted különlegessé ezt a
helyet.
– De nem nélküled – mondta
Anna, és becsukta a könyvelést,
amin dolgozott. – Már annyit tettél
ezért a helyért. Nem értem. Tegnap
még olyan boldognak tűntél!
– Az voltam. Még most is az
vagyok – mondta Imogen, és
kereste a szavakat, amikkel
leírhatná az érzéseit. – Finn tényleg
nagyon kedves fiú. De nem tudom
elképzelni az életemet ebben a
boltban anélkül, hogy előbb
mindent megtennék azért, amit
valóban szeretek. Engem a
fényképészet éltet – ahogy téged a
sütés. És az állatok, amiket le
akarok fotózni, nem itt
vannak. Ők…
Anna az ajkába harapott.
– Thaiföldön vannak – fejezte be
Imogen helyett, csüggedten.
– Igen – mondta Imogen. –
Sajnálom. Azt hittem, le tudom
beszélni magam róla. Vagy hogy
Finn elég lesz ahhoz, hogy
megváltozzak. De nem elég. Ha
maradok, úgy érezném, mintha
föladnék valamit, amit mindenáron
csinálni akarok.
Vivien házába visszatérve Imogen
a telefonjára pillantott, amikor
csöngeni kezdett az
éjjeliszekrényen. Tudta, hogy
Finntől kapott újabb üzenetet.
El kellene olvasnia. Sőt – rá
kellene vetnie magát, hogy
elolvassa, és válaszoljon. Ezzel a
férfival érezte olyan jól magát előző
éjjel, mégis ő volt az egyetlen, aki
visszatarthatná attól, amire vágyik.
Az a nap volt élete legszebb napja,
amikor fölvették Bournemouthba,
ahol fényképészetet tanulhatott.
Három éven keresztül tanult
tapasztalt fotósoktól, és
tökéletesítette a technikáját. Az
utazás által pedig kihasználhatta a
képességeit. Amint leszállt a
repülőgépről, és belélegezte
Bangkok párás levegőjét az első
alkalommal, nem volt megállás –
narancssárga ruhás buddhista
szerzetesek, úszó piacok, parányi fa
házmakettek, amelyeket az épületek
elé helyeztek. Egyik memóriakártyát
a másik után töltötte meg fotókkal,
rendszeresen frissítette a blogját,
népes követőtáborra tett szert. A
szigeten végül fölfedezte, hogy a
bolygó felszíne alatt még több a
látnivaló. A víz alatti projekt, már
ami elkészült belőle, nagyon jól
sikerült. Még a felénél se tartott, és
még semmit se lehetett belőle
kiállítani. Ha valóban fényképész
akar lenni, folytatnia kell.
Hiába élvezte Finn társaságát,
nem maradhatott mellette. Pár
hónap múlva úgyis visszatérne a
nyughatatlansága. Finn pedig
világosan megmondta, hogy
Brightonban akar maradni. Ha vele
marad, egy nap el akarna menni –
és az egyikükkel szemben se lenne
igazságos.
Imogen elhatározta magát. Nem
beszél a fiúval addig, amíg meg nem
szervezte a visszautat Thaiföldre.
– Szia! – mondta Tom. – Jó újra
hallani felőled, Imo. Már kezdtem
azt hinni, hogy történt valami
veletek a
nővéreddel. Munkamániások
lettetek? Hallottam már erről…
– Annával jól vagyunk –
nyugtatta meg Imogen. – Veled mi
a helyzet?
– Javulok – felelte az apja. –
Lassacskán. Anyád rávett, hogy
szedjem ezeket a rémes tablettákat,
állandóan kába vagyok tőlük.
Utálom őket. De elkezdtem
terápiára járni, heti egy
alkalommal. És tudod, tényleg segít,
hogy beszélhetek valakivel. Azt
hittem, elég öreg és rémes vagyok
ahhoz, hogy egyedül is túltegyem
magam anyám elvesztésén, de úgy
tűnik, tévedtem.
– Örülök, hogy jobban vagy! –
mondta Imogen. Megkönnyebbült –
az apja gyógyulgat, és jó kezekben
van. – Tudod, hogy szeretlek.
 – Tudom, édesem. Én is
szeretlek. De miért olyan szomorú a
hangod? Azt hittem, jobban
mennek a dolgok a boltban. – Tom
kihallhatott valamit Imogen
hangjából. Mindig is nyitott könyv
volt előtte a lánya.
– Tényleg jól megy a bolt. Sőt
nagyon is jól.
– Ez csodálatos! – mondta Tom
vidáman.
– Azért hívtalak, hogy szóljak,
hogy kissé megváltoznak a dolgok.
Anna egyedül fogja tovább vezetni
az üzletet, én pedig visszatérek
Thaiföldre.
– Megint rád jött, mi? – kérdezte
az apja.
– Igen. Igen, rám.
– Az az átkozott mehetnéked!
– Próbáltam elfojtani. De
képtelen vagyok rá.
– Hát, jó neked – mondta az apja.
– Csak egyszer vagy fiatal, és
gyorsan véget ér. Mindnyájunknak
nagyon fogsz hiányozni. De
megértem.
– Kösz, apu.
– Azért remélem, elfogadsz egy
tanácsot egy vén utazótól – mondta
Tom. – Ezt saját tapasztalatból
tudom: bármit hajszolsz is, ne adj
fel érte olyasmit, ami sokkal
fontosabb.
Imogen Finnre gondolt. Ahogy
egymásra hangolódtak, és
megnevettették egymást.
– Kösz, apu. Észben tartom.
Adnád anyut? Jobb lesz, ha tőlem
tudja meg!
– Hát persze. Jan! – kiáltotta az
apja. – Imogen hívott.
– Szervusz, drágám! – szólt bele a
telefonba Imogen anyja egy
másodperccel később.
– Szia, anyu! Rögtön a lényegre
térnék: visszamegyek Thaiföldre.
– De csak most jöttél haza onnan!
– Tudom – mondta Imogen, és
egy pillanatig azt kívánta, bárcsak
hagyta volna, hogy az apja adja át a
hírt. – De kezdettől mondtam, hogy
vissza fogok menni.
– Tudom, drágám. De annyi
mindent mondasz. Nem hittem,
hogy komolyan gondolod.
– Apu megérti.
– Megint ő bátorított, hogy olyan
helyekre mászkálj, ahol veszélyben
az életed…?
– Hát persze hogy nem – mondta
Imogen. – Én döntöttem így.
 – Csak tudod… az én lányom is
vagy, és tényleg nem hiszem…
Imogen észrevette, hogy
megváltozott az anyja hangja.
– Anyu – szólt Imogen. – Jól
vagy?
– Igen, drágám. Hát persze. –
Imogen fojtott zokogást hallott a
vonal túlsó végéről. „Egek! –
gondolta –, ez rosszabb, mintha
veszekedne velem. Harminc éven át
egyszer sem sírt, erre nem lehet
megállítani.”
– Biztos? – kérdezte Imogen.
– Nem – felelte Jan, a hangja,
amely egy másodperce még
határozott volt, most gyengén szólt
a telefonba. – Aggódom érted,
drágám. Sosem fogom megérteni,
hogy miért teszed ki magad ennyi
veszélynek! A búvárkodással meg a
nitrogén-izével. Anyádként
kötelességem vigyázni rád, és jól
akarom csinálni. De néha nagyon
meg tudod nehezíteni.
– Anyu, huszonhárom éves
vagyok – mondta Imogen, és leült a
karosszékébe. – Apuval csodálatos
szülők vagytok a magatok módján.
De én nem olyan vagyok, mint te.
Talán majd egy nap, de még nem.
Nem akarok megállapodni –
vannak dolgok, amiket előbb
csinálni szeretnék. Kezdeni akarok
valamit az életemmel, fényképész
akarok lenni!
– Nem akarlak én visszatartani!
Tényleg nem. Csak azért van, tudod,
mert szeretlek – mondta Jan.
– Tudom, anyu. És köszönöm.
 Harminckettedik fejezet

Mai ajánlatunk: Pralinés mámor

Anna ugyanazon a bárszéken ült,

mint gyerekkorukban a húgával.
Egy kehelynyi pralinés fagylalt volt
előtte, a redőny már félig le volt
húzva, Hepburn pedig fülét-farkát
behúzta. Mintha még a dakszli is
megérezte volna, hogy valami baj
van.
Anna körbepillantott a bolton, és
felidézte a rengeteg gondot, amivel
Imogennel eddig meg kellett
birkózniuk. Tudta, hogy előbb-
utóbb akadnak majd újabb
problémák. Együtt azonban könnyű
volt szembenézni velük. Vajon
egyedül is képes lesz rá?
Kopogtattak a redőnyön, és
amikor Anna fölnézett, Evie lábait
látta a fémajtó alatt. Felismerte a
védjegyévé vált overallról és a
rózsaszín csizmákról.
– Evie? – szólt Anna, és egyből
jobb kedvre derült.
– Hát persze hogy én vagyok az,
kedves – felelte az asszony. –
Beengednél?
Anna fölhúzta a redőnyt, amely
mögött Evie mosolygós arca várta.
Egy pillanatra Anna úgy érezte,
mintha Vivien nagyi is ott állna
mellettük.
– Jól vagy, kedves? Olyan
sápadtnak tűnsz.
– Őszintén szólva, voltam már
jobban is – ismerte be
Anna. Leültek Evie-vel az egyik
bokszba.
– Szerelmi bánat? – találgatott
Evie. Ezüstgyűrűs ujjait Anna keze
köré fonta.
– Igen – felelte Anna. –
Rengeteg. Meg nem is. Az utóbbi
időben bőven kijutott belőle, de ma
nem ez a baj. A boltról van szó.
Pontosabban Imogenről.
– Már mehetnékje van?
– Hogy jöttél rá?
– Rokon lelkek vagyunk –
mondta Evie, és kedvesen
fölnevetett. – Valaha én is sokat
utazgattam. Amikor először
találkoztunk, egyből láttam a
húgodon, hogy született kalandor.
– Szóval, hadd találgassak, emiatt
aggódsz – folytatta Evie, és a pult
felé intett, ahol nyitva tartás idején
színes fagylaltok töltötték meg az
üveges pultokat, és különféle
méretű tölcsérek álltak nagy
halmokban a tetejükön. – Félsz
egyedül vezetni a boltot?
– Igen – mondta Anna. – Erről
van szó. – Halkan sírdogálni
kezdett.
– Hát sok munka, nem igaz?
Egyedül folytatni. De te erős nő
vagy, Anna. Annyira hasonlítasz a
nagyanyádra!
– Komolyan úgy gondolod? –
kérdezte Anna szipogva, és a
kardigánja ujjával letörölte a
könnyeit, és örült, hogy Evie volt az
egyetlen szemtanú.
– Bizony, te kísértetiesen
hasonlítasz Vivienre. Ugyanolyan
kitartó is vagy.
– Hiányzik neked, Evie? –
kérdezte Anna.
– Hogy hiányzik-e? – ismételte az
asszony fölvont szemöldökkel. –
Egy nap sem telik el, hogy ne
gondolnék rá. Mintha kitéptek
volna egy darabot a szívemből.
Anna ekkor vette észre. Evie
szemében fájdalom villant föl, és
Anna rádöbbent, hogy az asszony
nem csupán a barátját, de a lelki
társát vesztette el.
– Vivien pótolhatatlan – mondta
Evie.
 – Most annyira hiányzik –
mondta Anna. – Ő mindig tudta, mi
a teendő.
– Ó igen – mondta Evie
mosolyogva. – De te is tudod. Csak
el kell hallgattatnod a többi hangot,
és a sajátodra kell koncentrálnod.
Egy órával később Evie és Anna
még mindig a bokszban üldögéltek,
közöttük az asztalon teás bögrék és
Vivien fényképalbuma hevert.
– Ez pedig – mondta Evie, és egy
fekete-fehér fotóra mutatott az
albumban – azon a nyáron készült a
hatvanas években, tudod, a modok
és rockerek idején. Lejöttek ide,
folyton hajba kaptak egymással, és
mindent tönkretettek.
Anna közelebbről is szemügyre
vette a képet. A Sunset 99s kirakata
be volt törve, Evie szomszédos
boltja pedig még rosszabb
állapotban volt, nagy halom törött
üveg volt előtte, az ajtót pedig
kiszakították.
– Aznap halálra voltunk rémülve.
Elbújtunk hátul, a bolti
konyhámban, amíg vártuk, hogy
kiérjen a rendőrség. De olyan sokáig
tartott, mire ideértek. Közben
hallottuk, miket műveltek
egymással odakint a fiatalok. Úgy
értem, ismersz minket Viviennel,
tudod, hogy mi sem vagyunk éppen
gyávák. De ez valami más volt –
ilyet még sosem láttunk. Errefelé
senki sem.
– Rémesen hangzik – mondta
Anna. – Az a rengeteg kár, és
mindez hiába. De örülök, hogy nem
sérültetek meg.
– Igen, tényleg nagy szerencsénk
volt. Noha akkor nem így éreztük –
egy vagyonba került helyreállítani a
boltokat.
– Képzelem! Na és ez? – kérdezte
Anna, és a következő képre
mutatott. A boltok feliratai,
amelyeknek látszólag színes
neonnak kellett volna lenniük,
fénytelenek és koszosak
voltak. Vivien és a férje, Joseph
mosolyogva állt az üzlet előtt, de
volt valami az arckifejezésükben,
ami elárulta a rosszkedvüket.
– A nyolcvanas évek – akkoriban
nem ment valami fényesen az üzlet.
De mind összetartottunk, és
segítettünk egymásnak. És persze,
ha egyszer már keresztülment az
ember ilyesmin, tudja, hogy előbb-
utóbb elmúlik. Hogy végül jobbra
fordulnak a dolgok. Mindig így van.
– Szóval, egyszerűen folytattátok?
Mindketten? – kérdezte Anna.
Tovább nézegette a többi fotót:
ünnepségek, utcai mulatságok,
boltfelújítások, ötvenes évekbeli
bútorok, majd a hetvenes évek
pszichedelikus nyomott mintái, a
nagyanyja öltözéke, amely együtt
változott az idővel.
– Folytattuk bizony – mondta
Evie. – Ahogy te fogod,
kedves. Túlélő típus vagy!
– Az lennék? – kérdezte Anna
bizonytalanul. Az elmúlt néhány hét
eléggé megviselte.
– Hát persze hogy az vagy. A
nagyanyád olyan büszke volt rád!
Másnap reggel Anna olyan
energiával és lelkesedéssel vetette
bele magát a munkába, mint már
rég nem.
Előző este, miután elbeszélgetett
Evie-vel, úgy határozott, hogy kész
egyedül vezetni a boltot. Az új
tervtől felbátorodva Jon számát is
kitörölte a telefonjából, és végre
rászánta magát, hogy törölje az
ismerősei közül a Facebookon.
Felszabadultnak érezte magát.
Alfie még mindig nagyon
hiányzott. Jon is. Ám amikor előző
éjjel visszatért a lakásába, rájött,
hogy az egyáltalán nem üres
nélkülük. Csak arra várt, hogy
valami újjal töltse meg. Valamivel,
amire Annának most már volt
helye.
Szünetben Anna kinyitotta a
laptopját, hogy megnézze a leveleit.
Egy új üzenet várta.
Címzett: Anna
Feladó: Matteo
Kedves Anna!
Üdvözlet az óceán
túloldaláról. Bocsáss meg, amiért
ismét írok. Tudom, hogy éled a saját
életedet Angliában, és jobb lenne,
ha egyszerűen békén hagynálak. De
az igazat megvallva nem tudlak
kiverni a fejemből. Tudom, hogy
amikor itt voltál, nem akartad, hogy
eláruljam neked az érzéseimet. De
most nem tudsz megállítani (Ha!).
Amerre csak jársz, magaddal viszed
a napsütést.
Erre vágyom az életben. Rád
vágyom.

Anna lassan fogta föl Matteo

szavainak értelmét. Ahogy az
érzéseiről hallott, egyenesen a
férfitól, elöntötte a melegség.

Arra gondolsz, hogy el kellene

mondanod, hogy már van barátod.
Ne aggódj, tudok róla. Sosem
viselkedtél másképp. Sian elárulta,
de már én is sejtettem. Ennek
ellenére mégis teszek egy próbát.
Mert ha nem, akkor… tudod.
Gondolom, megkeseredett
vénember lenne belőlem, aki azon
rágódna, hogy mi lehetett volna.
Remélem, boldog vagy. De ha
nem… Vagy a jövőben egy nap… Én
itt vagyok. Legfeljebb készítek
neked egy finom fagylaltot, hogy
fölvidítsalak.
Elküldöm a levelet. (Nem fogok
berezelni.) Anna – sosem feledlek
el!
Matteo x

Annának beletelt pár percébe,

mire meg tudta emészteni az
olvasottakat. Aztán egy új ablakban
nekilátott megírni a választ.
Címzett: Matteo
Feladó: Anna
Szia, Matteo!
Köszönöm a leveled.

Anna habozott. Ez rosszul

hangzott. Lenyomta a Delete
billentyűt, amíg ki nem törlődött
minden.

Jó volt hallani.
 Törlés. Újra gépelni kezdett:
Ezt próbáld ki
Majd újrakezdte a levelet:

Mangós-málnás granita:
Hozzávalók…

Amikor befejezte a gépelést, mély

levegőt vett, és elküldte a levelet.
 Harmincharmadik fejezet

Mai ajánlatunk: Hepburn

Fantasztikus Fagylaltja Ebeknek

Csütörtök reggel Imogen Kemp

Town kavicsos partján sétált, ahol
nem volt olyan nagy a forgalom, és
eldobhatta Hepburn labdáját
anélkül, hogy vagy száz másik,
nagyobb kutya venné üldözőbe.
Farmerben, kifakult pólóban,
fésületlenül és smink nélkül hagyta
el a házat, hogy kiszellőztesse a
fejét, miután áttetette a
repülőjegyét másfél héttel későbbre,
augusztus 17-re. Nem gondolta,
hogy összefutna bárkivel.
Lent azonban, a vízparton, egy
csoport tanítvány társaságában ott
volt Finn. Éppen azt mutatta nekik,
hogyan álljanak föl a szörfdeszkán,
amire pár napja Imogent is
megtanította. Ügyesen
demonstrálta a mozdulatot, majd a
csoport tagjai szétszéledtek, hogy
kipróbálják. Mielőtt Imogen
elfordulhatott volna, Finn már észre
is vette.
– Imogen! – kiáltotta, és hátat
fordított a tanítványainak.
Imogen visszamosolygott és
integetett, de ösztönösen
felgyorsította a tempót. A hétvégi
randevú óta nem beszéltek
egymással, és Imogennek fogalma
sem volt, mit mondhatna a férfinak.
Alig tett meg néhány lépést, mire
Finn ott termett mellette a kavicsos
parton, és gyengéden megfogta a
karját.
– Szia! – mondta.
– Szia! – felelte Imogen, és
próbált nyugodtnak és lazának
tűnni. Hepburn kíváncsian nézett
fel rá hatalmas, kerek barna
szemeivel. Mintha azt próbálta
volna mondani: „Kedvelem ezt az
embert. Miért menekülsz előle?”
– Látom, éppen tanítasz –
mondta végül Imogen.
– Emiatt ne aggódj! – legyintett
Finn. – Szerintem rájuk fér a
gyakorlás.
Imogen hátrapillantott a válla
fölött, és látta, hogy a férfiak és nők
még mindig a szörfdeszkáikkal
küszködnek, és hangosan
kacarásznak, ahogy újra meg újra
leesnek róla.
– Igazad lehet – mondta, és
idegessége ellenére is
elmosolyodott.
– Minden rendben? – kérdezte
Finn. – Úgy eltűntél!
 – Bocs – mondta Imogen, és a
figyelmen kívül hagyott üzenetekre
és hívásokra gondolt. – El voltam
foglalva.
– Nézd, valószínűleg meg fogom
bánni – mondta Finn, és egyenesen
Imogen szemébe nézett. – De azért
kiterítem a lapjaimat. Nagyon
kedvellek, Imogen, és az elmúlt
hetekben hihetetlenül jól éreztem
magam melletted. Ezért nem adtam
fel. Nem tudom, mi jár a fejedben,
de én továbbra sem adom fel. Szóval
– folytatta –, ha nem áltatnám
magam, már rég beletörődtem
volna, hogy nem érdekellek. De az
az igazság, hogy nagyon szeretnélek
viszontlátni!
Imogen némán ácsorgott a
kavicsos parton. Hullámok
nyaldosták a partot, hallották a
szörfös csoport nevetését, és
elhaladt mellettük egy csapat fiatal
egy hordozható magnóval. Imogen
azonban nem tudta, mit mondjon.
– Kösz! – dünnyögte végül.
– Kösz? – ismételte Finn, és
elmosolyodott meglepetésében.
– Nem éppen ezt a választ
reméltem, de lehetne rosszabb
is! Jobb lesz, ha visszamegyek –
mondta, és hátranézett, amikor a
csoport hangosan ujjongani kezdett.
Az egyiküknek sikerült a mozdulat,
a többiek pedig megtapsolták. –
Úgy tűnik, már nélkülem is megy.
– Figyelj… – kezdte Imogen. Nem
hagyhatta, hogy Finn elsétáljon,
amikor kevesebb mint két hét
múlva elutazik innen.
– Ma este. Átjössz hozzám? Főzök
vacsorát, és beszélhetünk.
Finnek fölcsillant a szeme.
– Nyolckor ott leszek – mondta,
majd megfordult, és visszakocogott
a vízbe.
Imogen bevitte a
bevásárlószatyrokat a folyosóra, és
becsukta maga mögött Vivien
házának ajtaját. Furcsa érzés volt
vacsorához készülődni Finn-nel,
mintha ez egy kezdet lenne, nem
pedig a vég.
Leült a kandalló melletti sötétzöld
bársony karosszékbe, amelynek a
rugóit néhol érezni lehetett az anyag
alatt. Mellette egy bekeretezett kép
volt a nagyanyjáról, amint Anna és
az ő kezét fogta kicsi korukban.
Ahogy Vivien arcát nézte, a szelíd
arckifejezést és a gondosan
feltűzött, laza kontyot, egy
pillanatra mintha megérezte volna a
jelenlétét a szobában. A fotóra
nézett, és halkan megkérdezte:
 – Ugye helyesen cselekszem, V
nagyi?
Imogen életében most először
eltűnődött, vajon a távozással
olyasmi elvesztését kockáztatná-e
meg, amit inkább meg kellene
őriznie.
Imogen töltött Finn-nek még egy
pohár bort. Nem ma este jött el a
mértéktartás ideje, gondolta
magában, ahogy a kiömlő vörös lét
nézte.
– Tehát már megvetted a jegyet?
– kérdezte Finn.
– Igen, vagyis már megvolt a
jegyem a visszaútra, tegnap csak a
dátumot véglegesítettem.
– És ez a jegy csak oda szól?
– Igen – mondta Imogen, és
magának is töltött egy pohárral,
majd leült az asztalhoz. – Sajnálom.
Tudom, hogy hirtelennek tűnik, de
már egy ideje gondolkodtam rajta,
hogy vissza akarok menni befejezni
a fotósorozatot, amit mutattam. Ha
V nagyi nem halt volna meg, most
itt se lennék.
Finn megrázta a fejét.
– Hát, jól lejárattam magam ma
reggel, nem igaz?
– Dehogy – felelte Imogen. –
Őszinte voltál. Talán
mindkettőnknek ezt kellene
tennünk. Nagyon jól éreztem
magam veled, Finn.
– Csak nem számítottam rá… –
Finn belekortyolt a borba, majd
letette a poharat az asztalra. – Nem
tudom, mit vártam a ma estétől, de
ezt nem!
– Tudom – mondta Imogen. –
Tényleg nagyon kedvellek, nem volt
könnyű meghoznom a döntést. De
nem akartam úgy elmenni, hogy el
sem búcsúzom tőled rendesen.
– Búcsú – mondta Finn
szomorkás mosollyal. – Persze.
Vacsora után átmentek a
nappaliba, egy-egy tányér almás
pitével és fagylalttal. Miután témát
váltottak, kicsit jobb lett a kedvük.
– Nem én készítettem a fagyit –
mondta Imogen –, úgyhogy nincs
mitől tartanod. Ez a Sainsburyből
van.
– Kösz – mondta Finn. – De már
biztos jártas vagy a
fagylaltkészítésben.
– Nem is tudom – mondta
Imogen. – Manapság ezt inkább
Annára bízom.
– Ide hallgass! Nyilvánvalóan
próbálom lazán venni, hogy elmész,
de valójában ki vagyok akadva.
 – Mondjak valamit? – felelte
Imogen, és Finn őszinteségétől ő is
könnyebben megnyílt. – Én is. De te
már annyira berendezkedtél itt, én
pedig nem maradhatok, mert
tudom, hogy folyton azon rágódnék,
hogy mi lehetett volna másképp. Az
mindkettőnknek rossz lenne.
– Van még egy lehetőség, amiről
eddig nem beszéltünk.
– Rendben, hallgatlak – mondta
Imogen kíváncsian.
– Egyelőre csak hangosan
gondolkodok, és lehet, hogy nem
fog neked tetszeni az ötlet. De már
egy ideje szerettem volna
szabadságra menni. Hat éven át
megállás nélkül dolgoztam, hogy
beinduljon az üzlet. Andy mindig
azt mondogatja, hogy szeretne több
felelősséget vállalni, és szerintem
egy ideig el tudná vezetni a boltot
egyedül is.
Ahogy Imogen megértette Finn
szavainak jelentését, elmosolyodott.
– Mit szólnál egy kis társasághoz?
– kérdezte Finn. – Néhány hónap a
tengerparton – ennél jobbat én sem
tudnék elképzelni –, és senki mással
nem szeretném jobban eltölteni azt
az időt, mint veled.
Imogen elképzelte, amit Finn
mondott. Finn – Finn és ő –
Thaiföldön. Együtt.
– Így tényleg kapnánk egy esélyt,
nem igaz? – kérdezte Imogen.
– Pontosan – felelte Finn. –
Ráadásul jól éreznénk magunkat. És
ha mégse működne – sebaj, majd
elválunk. De nem is tudom, valami
azt súgja, egy megérzés… Úgy
érzem, működhet a dolog.
– Tudod mit, Finn? – mondta
Imogen széles mosollyal. –
Szerintem ez remek ötlet.
 Harmincnegyedik fejezet

Mai ajánlatunk: Pezsgős sorbet

– Dupla ostyás tölcsérben

mogyorót és pisztáciát kérek –
mondta Julie, az ötvenéves asszony,
aki hamar a Vivien törzsvendégévé
vált.
Amióta Anna elküldte Matteónak
a receptet, nem hallott többé a férfi
felől. Mivel azonban este lesz
Imogen és Finn búcsúbulija, és
ezáltal a boltvezetés egyedül rá
marad, rengeteg, sokkal fontosabb
dologra kellett koncentrálnia.
De azóta eltelt egy hét. Tíz nappal
ezelőtt írt neki. És valamiért csak
erre tudott gondolni. Erre, meg
amit Matteo írt a levelében.
– Hogyne, persze – mondta
Anna, ahogy észbe kapott. –
Azonnal.
– Mi a baj, kedves? – kérdezte
Julie. – Mintha ma egész máshol
járna a fejed.
– Egy kicsit – ismerte be Anna. –
De majd észhez térek. Csak van
néhány dolog, amin rágódom, ez
minden.
– Hát, ezzel nem vagy egyedül –
mondta Julie, és kedvesen
fölnevetett. – Talán
megkóstolhatnád a saját
orvosságodat. – A fagylaltokra
mutatott az üvegszekrényben. –
Nekem mindig beválik.
Julie mosolyogva átvette a
fagylaltját, és elment.
„Igaza lehet” – gondolta Anna.
Munka közben nem szokott enni,
leszámítva, ha meg kell kóstolnia
valamit. Ma azonban, amikor a
legnagyobb szüksége volt a vigaszra,
úgy érezte, kivételt tehet. Fogott egy
tölcsért, és jókora gombóc fagylaltot
rakott bele a csokis makadámiából,
majd leült egy bárszékre, hogy
megegye. A csoki és a mogyoró
darabkái izgalmas textúrát adtak a
fagylaltnak. Ahogy Anna élvezettel
ízlelgette, Matteo és az eljövendő
hónapok kihívásai a boltban
elhalványultak.
– Felfalod a profitot? – kérdezte
egy ismerős hang. Anna már olyan
jól ismerte ezt a hangot, mint a
sajátját. Fölnézett, és az apját látta
maga előtt, kedvesen mosolyogva.
Volt néhány új ránc a szeme
sarkában, de ezeket leszámítva
ugyanolyan jól festett, mint régen.
– Apu. Hát itt vagy!
– Persze hogy itt vagyok! Ki nem
hagytam volna Imogen
búcsúbuliját. Anyáddal már rég el
akartunk jönni, de nem éreztem jól
magam. Sajnálom – mondta. Anna
megfogta a kezét, és megszorította.
– Sokkal jobban festesz, apu –
mondta. – Hogy vagy?
– Jobban – felelte az apja
mosolyogva. – Ami főleg az anyád
érdeme. Ő az én támaszom. Már ő is
nagyon izgatott a buli miatt, főleg,
mivel még nem találkoztunk
Imogen új barátjával.
– Jó, hogy eljöttél. Hol hagytad
anyut? – Anna az ajtó felé
pillantott.
– Még a frizuráját csinálja a
szállodában. A Grandban szálltunk
meg. Gondoltuk, így könnyebb lesz,
mint a házban aludni, a sok emlék
között. Én meg nem bírtam
megállni, hogy le ne jöjjek
beköszönni!
Anna kitárta a karját, az apja
pedig átölelte. Anna egy
szempillantás alatt huszonnyolc
helyett ismét nyolcévesnek érezte
magát. Az apja erős karjaiban
mindig biztonságban volt.
– Lefagyiztad a pulcsimat –
nevetett fel az apja, és lesöpört egy
olvadozó darabkát, amit Anna
véletlenül a gyapjúpulóver ujjára
kent.
 – Jaj, bocs! Munkahelyi
veszélyhelyzet – mondta nevetve
Anna. – De ha már fagylaltról
beszélünk – mit szólsz a helyhez? –
kérdezte, és széttárta a karját, hogy
körbemutasson a bolton.
– Egyszerűen hihetetlen! –
mondta az apja. – Olyan keményen
dolgoztatok, mind a ketten. Sokkal
jobban néz ki, mint a képeken.
– Nem rossz, mi? – kérdezte
Anna büszkén.
– A nagyanyád nagyon büszke
lenne – mondta az
apja. Összeszorította az ajkát, hogy
magában tartsa az érzéseit. Anna
gyengéden megfogta a karját.
Tudta, hogy ha az apja elsírja
magát, ő sem bírja sokáig.
– Pontosan azt csináltátok, amire
ő gondolt, nem igaz? – folytatta az
apja. – Még mindig rá vall a hely, de
modernebbé varázsoltátok.
– Örülök, hogy így érzed –
mondta Anna. – Be kell vallanom,
hogy néha eltűnődtem, vajon
lehetséges-e egyáltalán.
– Mindvégig hittünk bennetek! –
mondta az apja. – Nincs az az isten,
hogy hagytam volna, hogy
Françoise az utatokba álljon.
– Tetszett, amikor beolvastál neki
– mondta Anna.
 Tom elmosolyodott.
– Az a nő nem zsarnokoskodhat
fölöttünk.
– Martin mit szólt ehhez az
egészhez?
– Nem fogod elhinni, de végül
szakított Françoise-zal.
– Komolyan? – kérdezte Anna, és
a szája elé kapta a kezét.
– Bizony. Martin azt mondta,
hogy amikor látta, mennyire
zaklatott és dühös, már tudta, hogy
nem Françoise az igazi. Tudod, hogy
vagyunk egymással. Azelőtt sose
vitatkoztunk. De azt mondta, már
rég véget akart vetni a
kapcsolatuknak.
– Jól tette – mondta Anna. – És
te is helyesen cselekedtél, apu. –
Anna elmosolyodott. – Na és most
hogy van Martin?
– A körülményekhez képest
nagyon is jól – nevetett föl Tom.
– Alig lett facér, máris
körülrajongják a nők. Nem mintha
észrevenné!
– És van itt még valami –
folytatta az apja. – Most, hogy
Françoise nincs többé a képben,
Martin nem akarja eladni anya
házát.
 – Nem fogja eladni? Senkinek?
Ez pompás hír, apu!
– Van egy még jobb hírem –
mondta az apja. – Martin
beköltözik. De erről majd ő
beszámol, amikor ideér.
– Idejön?
– Igen. Imogen ma esti bulija
előtt szeretnénk még valamit
megejteni Martinnal. És remélem,
hogy ti is csatlakoztok a húgoddal!
Martin és Tom a tengerparton
állt, Martin szorosan fogta a
kezében az anyjuk hamvait rejtő
urnát.
Jan a közelben állt, a lányai közt.
Megcsillant a napfény az előttük
elterülő békés hullámokon. Anna
Hepburn pórázát fogta, amíg a
dakszli nyugodtan feküdt a kavicsos
parton, mintha tudta volna, hogy
miért vannak ott, és így fejezte
volna ki a tiszteletét.
– Eggyé válik a tengerrel, amit
mindig is szeretett – mondta
Martin, és az öccsére nézett. – És
ide fogunk eljönni, hogy
meglátogassuk, és gondoljunk rá.
– Gyakran beszélt erről – tette
hozzá Tom. – Hogy milyen szabad
lesz itt, és szemmel tarthatja a
boltot – mondta, és a lányaira
mosolygott.
 Martin óvatosan leemelte a
fedelet az urnáról, és közelebb
lépett a vízhez. Tom követte. Martin
a tengerbe szórta Vivien hamvainak
egy részét, majd az öccsének adta az
urnát.
– Ég veled, anya! – mondta Tom.
Finoman megdöntötte az urnát, és
hagyta, hogy a hullámok magukkal
sodorják a hamvakat.
Szótlanul sétáltak vissza Vivien
házába. A ceremóniával végre
sikerült lezárniuk a múltat. Imogen
törte meg a csendet.
– Szóval, mit is hallottam aputól,
Martin bácsi? – kérdezte a
nagybátyjától. – Beköltözöl V nagyi
házába?
– Nem most rögtön – mondta
Martin –, de most, hogy Françoise
elment… – Elhallgatott, és
szomorúbbnak látszott, mint egész
délután. – Úgy érzem, ideje
hazatérnem. Nem is tudom, hogy
hagyhattam, hogy rávegyen, hogy
eladjuk azoknak a rémes
befektetőknek. Anya háza ott
marad, ahol van. De lesz néhány
változás.
– Változás? – kérdezte Anna.
– Igen. Tudjátok, anya mennyire
szerette a társaságot – sosem zárt ki
senkit sem az otthonából, sem a
boltjából.
– Igen – mondta Imogen.
– Kiadom a ház szobáit. Ha én
beköltözök, akkor is marad négy
szabad háló, és tudjátok, milyen
tágasak. Ráadásul nekem se jön
rosszul a társaság, most, hogy ismét
agglegény lettem.
– Milyen jó ötlet! – mondta
Anna. – Ugye elárulod a
szállóvendégeidnek, hol kaphatják a
legjobb fagylaltot a városban?
– Bon voyage!
Imogen családja és barátai mind
a magasba emelték a poharukat.
Finn nappalijába gyűltek össze,
pezsgőztek és zsúr-szendvicseket
ettek, és a tengerre nyíló csodálatos
kilátásban gyönyörködtek.
Anna Imogenre pillantott, aki
önfeledten csókolózott Finn-nel,
ügyet sem vetve az egybegyűltekre.
Ezúttal Imogen volt az, aki tudta,
merre tart, és kinek az oldalán.
Anna élete üres vászon volt.
– Szóval, mi a véleményed róla? –
súgta Jan Annának.
– Finnről? Igazi kincs ez a fiú –
felelte.
– Ugye vigyázni fog rá?
 – Hát persze, anyu! Nagyon
kedves, őszinte srác – felelte Anna.
– Illenek egymáshoz.
– Helyes – mondta Jan. –
Tudom, hogy Imogennek fogalma
sincs róla, de csodálom őt. De azért
néha azt kívánom, bárcsak kicsit
jobban hasonlítana rád, drágám, és
ne keresné folyton a veszélyt. Talán
egy nap majd ez is eljön!
– Ne siettesd! – mondta Anna, és
belekortyolt a pezsgőjébe. – Ugyan
már, anyu, kinek kellene kettő
belőlem? Szerintem
mindnyájunknak hiányozna ennyi
szórakozás.
– Talán igazad van – mondta az
anyja, ahogy belegondolt. – Ami
pedig téged illet, drágám – folytatta
–, annyira sajnálom, ami köztetek
történt Jonnal.
– Ne sajnáld! – mondta Anna. –
Így a legjobb. Jobb most, mint
később. És nem vehetem el Alfie-tól
az esélyt, hogy együtt legyenek a
szülei. Nekem is nagyon sokat
jelentett, hogy mellettetek nőhettem
föl.
Jan elmosolyodott, és
megérintette Anna karját.
– S ha már szóba jött – folytatta
Anna –, úgy hallom, jobban
mennek a dolgok köztetek.
 – Igen. Jóban-rosszban, de
valahogy még mindig együtt
vagyunk. – Jan fölnevetett. –
Tudom, hogy mindent rosszul
csináltam, amikor beteg volt. Nem
vagyok valami figyelmes, és csak
arra vágytam, hogy ismét a régi
legyen. De nagyon nehéz volt
elviselni, hogy olyan depressziós és
távolságtartó volt. Aztán amikor
megmondta Françoise-nak, hogy
hagyja békén a boltot, mintha
egyetlen szempillantás alatt
visszatért volna az a Tom, akibe
beleszerettem, és azóta is egyre
javulgat. Még soha nem szerettem
jobban, mint most.
A buli után Anna kivitte Imogent
és Finnt a gatwicki repülőtérre,
Tom és Jan kíséretében.
– Szóval, miből fogtok megélni
odaát? – kérdezte Jan Finntől, a
hátsó ülésen szorongva. Anna
vezetett, de egész úton az anyja
magyarázta, merre menjen. Anna
megkönnyebbült, hogy Jan végre
mással foglalta el magát: a lehető
legtöbb információt próbálta
kiszedni Imogen új fiújából.
– Van egy kis megtakarított
pénzem – felelte Finn. – Egy ideje
elég jól ment a bolt, és amilyen
ütemben eddig dolgoztunk Andyvel,
nem sok lehetőségünk volt elkölteni
a keresetünket. De most… – Finn
Imogenre pillantott, és
elmosolyodott. – Végre van egy
tökéletes mentségem.
Tom összenézett Annával.
Mindketten tudták, hogy Finn
könnyed sármja hamar leveszi Jant
a lábáról. Nemcsak a
személyiségével nyerte meg őket,
hanem ahogy Imogenre hatott,
ahogy olyan boldoggá tudta tenni,
mint előtte még senki.
– Hát – mondta Jan, aki már
nyilvánvalóan csak az utazás végére
tartogatta az elismerését –, ha
elfogy a pénzetek, csak haza kell
jönnötök, nem igaz?
– Anyu – ellenkezett Imogen –,
hagyd már abba, jó? Ha így
folytatod, Finn meggondolja magát,
mielőtt odaérnénk.
Mire Gatwick közelébe értek,
Imogen és Finn Thaiföldről
csevegett, és hogy mit szeretnének
először csinálni. Ám az elágazásnál
Janből ismét kibuggyant valami.
– És mi lesz a karácsonnyal? –
kérdezte. – Az ideire se jössz haza?
– Majd Skype-on fölhívunk a
tengerpartról – mondta Imogen. –
Elintézzük, hogy ott legyünk.
Leparkoltak a reptéri parkolóban,
és együtt mentek oda a
jegykezelőhöz.
– Hat hónap múlva találkozunk,
hugi – súgta Anna Imogen fülébe,
amikor átölelte. – Érezd jól magad!
Imogen visszamosolygott rá. A
tekintetében máris megcsillant a
napfény, még a légkondicionált
reptéri terminálban is, ahonnan
csak a szürke fellegeket látták az
ablakokból.
– Úgy lesz – felelte Imogen. – Ez
a nyár… szóval… – Vállat vont, nem
találta a szavakat.
– Nem volt semmi, mi? –
kérdezte Anna.
– Felkavaró volt! – mondta
Imogen mosolyogva.
Anna felidézte az együtt töltött
időt, az üzlet beindítását. Ahogy
megbirkóztak az akadályokkal,
megtanulták, mi mindenre képesek
valójában, és hogy mi az, ami igazán
fontos. Mindketten erősek voltak,
akárcsak az egész család. Igaz, hogy
Vivien mindig hiányozni fog, de a
bolton és a kiadó szobákon
keresztül életben tudják tartani az
emlékét.
– Hiányozni fogsz – mondta
Anna, és megfogta a húga kezét.
– Nehogy ott maradj örökre anyu
miatt!
 – Visszajövünk – mondta Imogen
nevetve, és Finnre pillantott, aki
úgy búcsúzkodott a szüleiktől,
mintha egész életében ismerte volna
őket.
– Rendes fiú – jegyezte meg
Anna, és Finn felé intett.
– Az – felelte Imogen. – És mint
kiderült, ez nem is olyan rossz
dolog.
– Hát persze hogy nem. Bánj vele
jól, és készítsd el azokat a zseniális
fényképeket, hogy legyen minek
örülnünk, amikor ideát olyan hideg
és esős az idő.
– Nekilátok – mondta Imogen. –
Már alig várom, hogy folytathassam
– tette hozzá, és megpaskolta a
fotótáskáját.
– Én pedig, hogy láthassam őket
– mondta Anna. Észrevette, hogy
Finn kétségbeesetten próbál
szabadulni anyjuk szívélyes
öleléséből.
– Ugye te is rendben leszel? –
kérdezte Imogen.
– Miért kérdezgeti ezt tőlem
mindenki? – nevetett föl Anna. –
Persze hogy rendben leszek, és nem
– mert tudom, hogy mire gondolsz
valójában –, eszem ágában sincs
újra összejönni Jonnal.
 – Ígéred? Nem számít, mit
mond?
– Semmivel sem tudna
meggyőzni! – biztosította Anna a
húgát, és hetek óta most először
érezte erősnek magát. – Nem volt
helyes – és az igazat megvallva, azt
hiszem, már én is csak áltattam
magam egy ideje.
Megszólalt a hangosbemondó:
– A British Airways 304-es,
Bangkokba tartó járatára
megkezdődik a beszállás. Kérjük, a
304-es utasai fáradjanak a 14-es
kapuhoz!
Imogen megfogta a táskáját, majd
Finn kezét.
– Ideje indulnunk – mondta.
Ahogy Anna nézte, amint a húga
távolodik, könnybe lábadt a szeme.
Imogen azt ígérte, hat hónap múlva
visszatér, és ezúttal talán komolyan
gondolta. De Imogen esetében az
ilyesmit sose lehetett tudni.
Brightonba visszatérve Anna és a
szülei megálltak a Grand Hotel
előcsarnokában.
– Búcsúzzunk el Annától, aztán
fölveheted a legjobb ruhádat, Jan.
– Szóval így állunk? – nevetett föl
Anna. – Ezer éve nem láttátok a
lányotokat, és miután eljöttetek,
már alig várjátok, hogy
megszabadulhassatok tőlem?
– Tudod, hogy nem erről van szó,
drágám! – mondta Jan. – De alig
tudunk kimozdulni a városba. És
apád megígérte, hogy elvisz
vacsorázni. Idén kihagytuk a
házassági évfordulónkat – mondta,
és megfogta a férje kezét. – De
akkor éppen nem volt kedvünk
hozzá, nem igaz, Tom?
– Rossz volt az időzítés.
– Ezért ma este fogunk
ünnepelni.
– Helyes. Tudod, hogy csak
vicceltem. Nem tartalak fel tovább –
mondta Anna. – Boldog évfordulót,
és legyen szép estétek! Tudom, hogy
az lesz.
Anna elbúcsúzott az anyjától.
Amikor megölelte az apját, Tom egy
kicsit tovább tartotta a karjaiban,
mint máskor.
Nincs jobb a vénasszonyok
nyaránál – gondolta Anna két héttel
később, ahogy felnézett a tiszta,
szeptemberi kék égre. Mindenki
megadta magát, eltette a nyári
ruhákat, bevitte a kerti bútorokat,
eldobálta a majdnem üres napolajos
flakonokat, és feltöltötte a netre a
fotókat a vakációról – az elmúlás
keserédes fájdalmával szívében.
 Aztán a semmiből váratlanul
visszatért a nyár. Amikor Anna
széthúzta a függönyt, arra
számított, hogy egy újabb
szemerkélős szeptemberi napra
virradt, ehelyett azonban egyből
érezte a hőséget. A nap aranysárgán
ragyogott, és már reggel nyolckor
özönleni kezdtek az emberek a
tengerpartra.
Anna tarka nyári ruhát húzott
teletalpú cipővel, és
hullámcsatokkal feltűzte a haját.
Némi szájfénnyel és egy pár
parányi, ezüst fülbevalóval
egészítette ki a képet. Valóban
működött. Egyedül vezette a boltot.
Ami nagyon jól ment.
A hűtőhöz lépett a fagylaltért és
granitáért, amit előző éjjel készített:
gazdag, vigasztaló praliné és nyári,
gyümölcsös granita. Valahogy
megérezhette, hogy elő fog bújni a
nap. A ládákat óvatosan a
hűtőtáskába tette, még egyszer
utoljára belepillantott a tükörbe,
majd elindult otthonról.
Délelőtt tizenegyre a Vivien előtt
már kígyózó sor állt. Anna egyedül
dolgozott, és nagy volt a hőség –
érezte, hogy a hátán csurgott az
izzadság.
– Két citromos sorbetet kérünk –
mondta egy tizenéves párocska.
 Anna belemerte a fagyit a
tölcsérekbe, majd az állványra tette
őket, a másik kezével pedig
mosolyogva átvette a pénzt. A
kasszában már alig maradt hely. A
szülők jobbról-balról a kezébe
nyomták a tízfontos bankókat,
sietve, hogy kimelegedett, izgatott
és nyafogó gyermekük mielőbb
hozzájuthasson az édes
nyalánkságokhoz.
Két csokoládés tölcsér
következett, majd Vivien
Fantasztikus Fagylaltkelyhe – az
aznapi ajánlat, pralinés fagylalt sós
karamelles öntettel.
Anna belefeledkezett a szívformát
kirajzoló karamell elkészítésébe a
fagylaltkelyhen, amelyre oly büszke
volt. A sor várhat, amíg tökéletes
nem lesz.
– Kaphatnék egy…
Egy férfihang törte meg a
koncentrációját.
– …málnás-mangós granitát?
A szív bal oldala hullámos lett,
ahogy Anna keze megremegett az új
rendelés hallatán. Nagy betűkkel
volt fölírva a táblára, de egész nap
senki sem rendelt granitát.
Fölpillantott a fagylaltkehelyből,
amit éppen díszített, és ott állt
előtte a férfi, akire egész nyáron
gondolt.
Matteo kedves mosollyal elvette
tőle a kelyhet és a fagylaltokat, és
odaadta a várakozó gyerekeknek,
majd visszafordult Annához.
– Eljöttem idáig, hogy
megkóstolhassam – mondta
Matteo, és huncut fény csillant a
szemében. – Ugye nem hagyod,
hogy itt haljak éhen?
 Utóhang

Július, egy évvel később, New

York

– Fáradjanak be! – mondta

Imogen egy elegáns párnak. – Adok
egy katalógust a részletekkel.
Egy elit galériában voltak Finn-
nel New Yorkban, Chelsea-ben egy
hét közepi magánmegtekintésen A
falakon bekeretezve függtek a képei,
s a kifinomult vendégek a
koktélokat kortyolgatták, miközben
a művekről csevegtek.
„De ez nem akármilyen kiállítás –
gondolta Imogen büszkén. –
Hanem az enyém.”
Minden egyes víz alatti fotó
mögött volt egy történet, a világ
rejtett zugát fedték föl, amelynek
Imogen egy rövid ideig,
oxigéntartályokkal és
úszószemüveggel felszerelve, maga
is a részese volt. Bohóchalak, manta
ráják, és a legnagyobb képen egy
cetcápa közelképe lopott színeket a
komor, fehér falak közé.
– Szerintem van egy vevőd –
súgta Finn Imogen fülébe, és egy
elegáns, öltönyös úriemberre
mutatott, aki érdeklődve fürkészte
az árlistát a katalógusban.
– Tényleg úgy tűnik, hogy érdekli,
igaz? – kérdezte Imogen
reménykedve. Jó néhány képét
megjelölték már, pedig még délelőtt
tíz óra sem volt.
Finn-nel nyolc hónapig életek
Koh Taón. Az első két hét
napsütötte ködbe veszett –
csókolóztak, sokat úsztak a
tengerben, és az estéket a
tengerparti bárban töltötték. Aztán
Imogen újra a fényképészetre
kezdett koncentrálni, szinte
mindennap lemerült, és bővítette a
gyűjteményét.
Finn egy ideig tétlenkedett, és
nehezen tudott megfeledkezni a
szörfiskolájáról. Egy darabig
mindennap felhívta Andyt. Végül
azonban sikerült elengednie magát,
és szerzett magának munkát egy
helyi gyümölcsbárban, ahol
gyümölcsöket és kókuszos italokat
kevert a szomjas napozóknak.
Imogennel együtt vezették a
háztartást. Finn kezdeti
meglepetésére még a függőágyas
tengerparti kunyhókban is össze
kellett szedni a szemetet, és be
kellett vásárolni.
Nem lógtak állandóan egymás
nyakán, találtak maguknak új
barátokat és önálló elfoglaltságokat.
Esténként azonban mindketten
élvezték az együtt töltött időt egy
hűsítő üveg sör vagy frissen sült hal
mellett a verandán.
Hat hónap után Thaiföldön
Imogen befejezte a fotózást, és Finn
segítségével elkészítette a
weboldalát. A következő néhány
hónapban az ügynökök és
galériások felkutatásának idegtépő
feladata következett. Imogen
bemutatta a munkáit, és
reménykedett, hogy valakinek
fölkeltik a figyelmét.
Megválaszolatlan e-mailek és
csüggesztő telefonhívások követték
egymást. Végül megismerkedett
Nikkivel. A New York-i
galériatulajdonos új tehetségek
felkutatásával foglalkozott, és
mellette szenvedélyes búvár volt,
így Imogennel egyből
összebarátkoztak, amikor
megismerkedtek egymással Davy
búvárboltjában. Kilenc hónap alatt
hatalmas utat tettek meg Finn-nel.
Imogen a magánkiállítás utáni
reggelen – amint Finn-nel
befejezték a villásreggelit a
brooklyni lakásban – fölhívta
nővérét. Nikki barátai nem voltak
otthon, így a kiállítás idejére ők
vigyáztak a házra, és a raktár stílusú
tágas tetőtéri lakás tökéletes otthont
nyújtott számukra, amíg felfedezték
a várost.
– Anna! – mondta Imogen, amint
fölvette a nővére a telefont. Finn
rámosolygott, és átvitte a
kávésbögréjét a futonra, mivel
tudta, hogy a beszélgetés el fog
tartani egy darabig. – Nem fogod
elhinni, milyen jól ment a tegnapi
nap!
– A kiállítás? Tetszettek az
embereknek a képeid? – kérdezte
Anna. Közelinek tűnt a hangja,
hiába választotta el egy óceán őket
egymástól.
– Úgy vették őket, mint a cukrot.
Képzeld, tizenkettőt adtam el
belőlük. Nikki szerint eddig ez volt a
legsikeresebb magánkiállítás, amit
valaha is szervezett.
– Ez fantasztikus, Imo – mondta
Anna. – Tudtam, hogy meg fogod
csinálni! Talán itt, a Vivienben is
rendezhetnénk egy kis kiállítást.
Úgy értem, tudom, hogy nem éppen
New York, de…
– Annak nagyon örülnék! –
mondta Imogen, ahogy elképzelte a
kisebb méretű képeket a fagylaltozó
falain.
– Bocs, hogy olyan vagyok, mint
anyu, de mikor jöttök haza Finn-
nel?
– Jövő héten – mondta Imogen
vidáman. – Csütörtökre vettük meg
a jegyet. Úgyhogy idejében
visszaérek ahhoz, hogy előkészítsem
a kocsit a nyári fesztiváli turnéra.
– Jövő héten? – ujjongott Anna.
– Bizony. Már alig várom, hogy
lássalak! Ja, és ha már szóba került
a kocsi – Finn legújabb szenvedélye
a gyümölcsturmix, úgyhogy
bővíthetjük a kínálatunkat.
Finn fölkapta a fejét a neve
hallatán, és Imogenre kacsintott a
szófa sarka fölött. Még semmit sem
terveztek hosszú távra – egy dolgot
leszámítva. Imogen beköltözik
Finnhez, és amióta ezt elhatározták,
nem bírta abbahagyni a mosolygást.
– Ott leszünk – ígérte Anna –,
tárt karokkal várunk majd.
– Hiányoztál, nővérkém –
mondta Imogen. – Apu is, sőt még
anyu is, el tudod hinni?
– Te is hiányoztál nekünk. Le ne
késd a repülőt, különben nekem kell
megvigasztalnom őket.
– Egy hét múlva találkozunk.
Szia! – Imogen letette a telefont.
Átsétált a napfényes tetőtéri
lakáson, Finn karjaiba vetette
magát.
 – Hazamegyünk – mondta
mosolyogva.

Vivien Mennyei
Fagylaltozója, Hove

Anna letette a telefont a boltban,

és visszafordult a pulthoz.
– A húgod volt az? – kérdezte
Matteo.
– Igen – felelte Anna, és képtelen
volt letörölni az arcáról a mosolyt. –
Képzeld: jövő héten hazajön.
– Ez fantasztikus! – mondta
Matteo, és átölelte Annát. – Végre
megismerhetem a híres-neves
Imogent.
– Bizony – nevetett föl Anna. –
Készülhetsz lelkileg!
Matteo elmosolyodott.
– Anyukád is ugyanezt mondta.
Kezdek félni.
– Jól ki fogtok jönni egymással –
nyugtatta meg Anna. – Imádni fog
téged.
– Szóltál már neki? – kérdezte
Matteo. Átkarolta Anna derekát, és
gyengéden a hasára tette a kezét. Öt
hónaposan már a kötény alól is
kezdett kilátszani a domborulat.
 – Még nem – felelte Anna. –
Hadd legyen meglepetés!
Matteo gyengéden megcsókolta a
nyakát, majd mélyen Anna szemébe
nézett.
– Azt hittem, ki nem állhatod a
meglepetéseket, Signora. Mi
történt?
– Talán az utóbbi időben részem
volt néhány kellemes
meglepetésben – felelte Anna, és
vállat vont. – Ezért változott meg a
véleményem.
Matteo odahajolt hozzá, és
gyengéden megcsókolta. A
forgalmas ebédidő után Anna örült,
hogy üres volt a bolt.
Viszonozta a férfi csókját, és
lecsúsztatta a kezét a fenekére.
– Szerintem ez nincs benne a
munkaköri leírásomban –
tréfálkozott Matteo.
– Pont ez a jó benne. Különben is,
mi vagyunk a főnökök, emlékszel?
Nehéz volt felidézni, milyen is
volt, mielőtt Matteóval együtt
vezették a boltot. Kilenc hónap alatt
nagyon jó partnerek lettek – együtt
állították össze a menüt, készítették
el a fagylaltot, és szolgálták ki a
visszatérő vásárlókat. Tavasszal,
miután több étel-blogon is
megemlítették a boltot, rengeteg új
vásárlójuk érkezett, és
végigdolgozták az egész júniust.
Ám ha Imogen hazatér, azt fogja
látni, hogy a bolt ugyanolyan, mint
régen. Csupán apró változtatások
voltak. A pult mögötti falra fölkerült
egy Evie által bekeretezett fotó a
nagyanyjukról – Vivien onnan
figyelte őket. A szemközti falat az
évek során a boltról készült
fényképek díszítették, és a régi
vásárlók élvezettel nézegették őket,
felidézve saját régi emlékeiket a
tengerpartról.
Anna szülei időről időre lejártak
látogatóba, és ilyenkor Martin
virágzó kiadó szobáiban szálltak
meg – ha volt éppen szabad szoba,
vagy Anna, Matteo és Hepburn
otthonában, a vendégszobában.
Annának is könnyebb volt, hogy a
szoba megváltozott – többé nem
képzelte bele Alfie-t, valahányszor
belépett, de még mindig hiányzott
neki a kisfiú. Valószínűleg sosem
fogja elfelejteni.
A legnagyobb változást Matteo
jelentette. Napsütést hozott Anna
életébe, mint még senki azelőtt.
– Biztos, hogy még mindig
szívesen vagy itt? – kérdezte Anna,
és a férfira pillantott. – Ígérd meg,
hogy nem akarsz visszatérni
Olaszországba!
– Anna, ezt már megbeszéltük –
felelte Matteo. Megrázta a fejét és
felnevetett. – Rengeteg szépség van
Olaszországban, de egy dolgot
sosem találnék meg ott: a bolondos
angol nőszemélyt, akibe
beleszerettem. És a leendő
családomat. – Hátrasimított egy
rakoncátlan tincset Anna füle mögé.
– Akkor jó. Örülök.
– De van egy feltételem – mondta
Matteo.
– Igazán? – Anna gyanakvóan
vonta föl a szemöldökét.
– Ha a kicsi nagyobb lesz –
mondta –, el kell vinnünk oda, hogy
megmutassuk neki, milyen az igazi
gelato. Nem fogom hagyni, hogy azt
higgye, hogy a sarki boltból hozott
Cornetto rendes olasz fagylaltnak
számít. Meg kell tanítanunk a
gyerekünknek, milyen az igazi olasz
módi.
– Nos, ebbe – mondta Anna, és
eszébe jutottak a mennyei ízek,
amelyeket végigkóstolt a
fagylaltkészítő tanuló útja során –
boldogan beleegyezem.
 HELLÓ!

Remélem, élvezettel olvastátok

Imogen és Anna kalandjait a
fagylaltozóban. Ha történetem
helyszíne fölkeltette ízlelőbimbóitok
kívánc siságát, íme öt különleges
recept, amelyet ti magatok is
kipróbálhattok!
Szeretettel: Abby

Ui.: Én egy gombóc sós

karamellát kérek.

***

KLASSZIKUS VANÍLIA

Tökéletes kezdet, egyben kiváló alap

a lent található, ízletes
szupermixhez.

Hozzávalók: 90 g cukor 2 tojás

egy csipet só
360 ml tej 240 ml tejszín 2
teáskanál vaníliakivonat Elkészítés:
– Keverjük össze a cukrot és a
tojásokat, és egy habverővel verjük
fel habosra. Adjuk hozzá a sót, és
keverjük el benne.
– Egy lábosban lassú tűzön
melegítsük föl a tejet, majd vegyük
le a tűzről. Lassan, folyamatos
kevergetés közben adjuk hozzá a
tojásos keverékhez.
– Öntsük vissza a lábosba a
tojásos-tejes keveréket, és
közepesen alacsony lángon főzzük
tovább, folyamatosan kevergetve,
amíg be nem sűrűsödik annyira,
hogy rátapad a kanálra.
– Vegyük le a tűzről, és öntsük át
egy keverőtálba. Hagyjuk, hogy
kissé lehűljön.
– Keverjük hozzá a tejszínt és a
vaníliát, és hagyjuk kihűlni.
– Fagyasszuk le egy
fagylaltgépben, a gyártó utasításai
szerint.

***

SZUPERMIX

Ugyanúgy készül, mint a fönti

vaníliás fagylalt, ám mielőtt
kivennénk a fagylaltgépből, adjunk
hozzá mályvacukrot, csokigolyókat,
mogyorót, diót, karamellát és aszalt
vörösáfonyát vagy bármilyen más
finomságot a kamránkból. Mennyei!

***

MARSALA BOROS
TIRAMISU FAGYLALT
 Ha eredeti olasz ízekre vágyunk,
érdemes megkóstolni ezt a
dekadens ízvilágot.
Hozzávalók: 90 g cukor 2 tojás
egy csipet só 120 ml tej 200 g
krémsajt 240 ml tejszín 1 teáskanál
kávépor 200 g csokis piskótatészta
100 ml marsala bor Elkészítés:
– Készítsünk vaníliás fagylaltot
úgy, hogy a forró tejhez hozzáadjuk
a kávéport is.
– A tejszínnel együtt adjuk hozzá
a keverékhez a krémsajtot is.
– Áztassuk bele a csokis tésztát a
marsala borba.
– Ahogy kivesszük a fagylaltot a
fagylaltgépből, adjuk hozzá a
marsala boros csokitésztát, majd
tálalás előtt húsz percre tegyük
vissza a fagyasztóba.

***

SÓS KARAMELLA

Komolyan rá lehet szokni…

Hozzávalók: 480 ml teljes tej 260
g cukor 1 evőkanál sós vaj 4 tojás
sárgája 1 evőkanál liszt 240 ml
tejszín 1 teáskanál vaníliakivonat 1
teáskanál tengeri só
Elkészítés:
 – Lassú tűzön melegítsük fel a
tejet forrásig, majd vegyük le a
tűzhelyről.
– Folyamatos kevergetés mellett,
közepes lángon melegítsük föl a
cukrot, amíg el nem olvad, és
aranybarnává nem változik.
Főzzük tovább, míg teljesen el
nem olvad, és szirupossá nem válik.
Adjuk hozzá a vajat, és kevergessük
tovább.
– Lassan öntsük hozzá a meleg
tejet a karamellhez, és kevergessük,
amíg a karamell el nem olvad a
tejben. A karamell először sisteregni
fog, majd a lassú tűzön fokozatosan
beleolvad a tejbe.
– Keverjük el a tojássárgáját, a
lisztet és a sót. Ha a karamelles tejes
keverék már sima, apránként,
kevergetve adjuk hozzá a tojásos
masszához. Töltsük vissza egy
lábosba, majd közepesen alacsony
lángon, folyamatos kevergetés
mellett melegítsük föl a masszát,
amíg eléggé be nem sűrűsödik
ahhoz, hogy a kanálra tapadjon.
– Szűrjük át.
– Adjuk hozzá és keverjük el a
vaníliát, majd hagyjuk kihűlni a
keveréket.
– Fagyasszuk le egy
fagylaltgépben, a gyártó utasításai
szerint.

***

ÁFONYÁS FAGYLALT

Friss, finom, és fantasztikusan

feldob!
Hozzávalók: 90 g cukor 350 g
friss vagy fagyasztott áfonya ¼
teáskanál vaníliakivonat egy csipet
só 1 evőkanál citromlé Elkészítés:
– Alacsony lángon, egy lábosban
keverjük el a cukrot 2 evőkanál
vízben.
– Miután a cukrot elkevertük,
adjuk hozzá az áfonyákat, citromlét,
vaníliakivonatot és sót.
– Főzzük tovább alacsony lángon,
időnként kevergessük meg, amíg az
áfonya meg nem puhul.
– Vegyük le a tűzről, és
pépesítsük.
– Hagyjuk kihűlni.
– Fagyasszuk le egy
fagylaltgépben, a gyártó utasításai
szerint.

***

Köszönet illeti Tracey és Paul

Kindredet a Heavenly nevű bűbájos
és egyedi, walesi csokoládé- és
fagylaltozóból, amiért
rendelkezésemre boc sátották a
fönti recepteket.
A teljes kínálatukat, a bolt
történetét, a nyitvatartási időt és az
elérhetőségeiket megtalálhatjátok a
www.heavenlychoc.co.uk-n, vagy
kapcsolatba léphettek velük a
www.facebook.com/HeavenlyChoc
oldalon.
Köszönetnyilvánítás Köszönettel
tartozom a szerkesztőmnek, Jo
Dickinsonnak, támogatásáért és
tanácsaiért, valamint az
ügynökömnek, Caroline
Hardmannek.
A Quercus zseniális csapatának:
Jenny Richardsnak a bájos
borítóért, Kathryn Taussignek,
Georgina Diffordnak, Caroline
Butlernek, David Northnak és
mindenkinek, aki olyan keményen
dolgozott ezen a könyvön.
Ami a fagylaltokat illeti, hatalmas
köszönet Tracey és Paul Kindrednek
a walesi Heavenly! boltból a
fagylaltos ismereteikért, és amiért
rendelkezésünkre bocsátották a
könyvben megjelent zamatos
fagylaltrecepteket. Nagyon hálás
vagyok Kitty Traversnek is a La
Grotta Icesból, aki az Artisan
Cookery Schoolban megtanította
nekem a fagylaltkészítést, és akinek
az ízletes szezonális fagylaltjait
megtalálhatjátok a Bermondsey
Marketban. Az eszpresszós
granitáról és birses fagylaltról szóló
anekdotái a könyvben is
szerepelnek, de bármilyen tévedés,
valamint amit Imogen művelt, teljes
egészében az én vétkem!
Szerencsémre fantasztikus
könyvmolyokkal ismerkedhettem
meg az interneten: Köszönetem
Kirstynek az I Heart Booksról
(@Kinks26) a pezsgős, valamint a
pereces fagylalt ötletéért!
Továbbá az unokaöcsémnek,
Jake-nek és az unokahúgomnak,
Eloise-nak a kutatásban nyújtott
segítségükért, és a barátaimnak, oly
sok mindenért.
Végezetül pedig hálás
köszönetem Jamesnek, a
feledhetetlen firenzei utazásért.
 Tartalom
Vivien
Imogen
Anna
ELSŐ RÉSZ - FORDUL A
SZERENCSE
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
MÁSODIK RÉSZ - KITARTÁS,
FAGYLALTOS TANONC!
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
HARMADIK RÉSZ - TANULSÁG
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
 Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Utóhang
HELLÓ!
KLASSZIKUS VANÍLIA
SZUPERMIX
MARSALA BOROS
TIRAMISU FAGYLALT
SÓS KARAMELLA
ÁFONYÁS FAGYLALT
 Copyright © 2013 by Abby
Clements
Hungarian translation © Horváth
M. Zsanett, 2014
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014
ISBN 978-963-383-290-5

Felelős kiadó Kepets András

Felelős szerkesztő Palkó Katalin
Szerkesztette Sárkány Ibolya

Minden jog fenntartva. A könyv,

illetve egyes részeinek másolása,
terjesztése tilos. A könyv
bárminemű felhasználása kizárólag
a kiadó előzetes, írásbeli
hozzájárulásával végezhető, kivéve a
szabad felhasználás esetköreit. A
kiadó előzetes, írásbeli engedélye
szükséges különösen a jelen
kiadvány lefordításához,
többszörözéséhez, terjesztéséhez,
digitalizálásához, feldolgozásához,
átdolgozásához, az egyes
részleteknek az idézés szabályait
meghaladó átvételéhez. A jelen
kiadványt a mindenkori hatályos
szerzői jog védi, melynek
megsértését adott esetben a Büntető
Törvénykönyv is büntetni rendeli.