Szalma

– Maga mitől van ma ilyen paprikás hagulatban? – tapintatoskodott Béla, és Aniból már ömlött is a
panaszáradat. Szokatlan módon, mert egyébként nem volt kenyere, hogy a falusiakra panaszkodjon.
– Csak ugyanolyanok a helyiek is, mint bárhol máshol az emberek: sokfélék – ezzel szokta nyugtani
magát.
– Ilyenek az emberek itt, babácska – csitította Béla, miután Ani összefoglalta, milyen méltatlanság
érte valakinek a részéről – Nem csak magával, sajnos. A Vivien is ki volt borulva. Tudja, ott lakik a
Petiék utcájába, úgyhogy ő is mindig a Petitől szokta a szalmát megvenni. De a Petinek idén nem
lett jó, így átpasszolta az üzletet egy haverjának, a Gédi Alfinak.
– Na, nagy üzlet az a pár bála szalma! – kotyogott közbe Ani, még mindig morcosan.
– Igenis, jó üzlet. Gondoljon bele, a szalma egy mezőgazdasági melléktermék, senkinek sem kéne
ma, mert már nem tartanak állatot. Ha a pestiek el nem terjesztik itt a mélymulcsos kertészkedést,
megsüthetnénk a szalmánkat. Vagyis be se báláznánk. Most meg a szemetet megveszik tőlünk jó
pénzért.
– A Peti kétszázért adta tavaly.
– Az korrekt ár. És pont ezen akadt el a Vivien is. Hogy, azt mondja, „Odajön nekem a kapum elé
kiabálni egy ember. Ott ordít, pedig már nagy, vörös nyillal megjelöltem, hogy hol a csengő. Szarja
le, hogy éjszakás voltam. Kibotorkálok, be se mutatkozik, nekem kellett kitalálni, hogy ez lesz a
Peti haverja, aki helyette hozza a szalmát.”
– Ilyen indulatosan mondta? Ez nem jelemző a Vivienre – szólt közbe Ani – Biztos kialvatlan volt.
– Hát, ha egészen pontosan akarnám idézni, akkor így mondta: „Ott ordít, pedig már nagy, vörös
lófasszal felnyilaztam, hogy hol a csengő. A szemét bökte ki, de nemhogy bedallamcsengőzött
volna, hanem ordít az idióta, hogy szia, meg helló, mikor nem is ismerjük egymást. Azt hittem,
esetleg a vízóraleolvasó. És akkor még hálás is lettem volna, hogy nem hagyta, hogy leolvasatlanul
maradjon az órám.” De mindegy, babácska, ez mellékszál. Úgy mondta a Vivien, hogy a Gédi
Alfonz azt mondja, ő ma este hozza a szalmát. Vivien mondta, hogy nem jó, megint estére megy
dolgozni, és hatvan bálát nem hordanak be pár perc alatt. „Hová kell tenni?”, kérdezte a Gédi.
„Oda, hátra, raklap elő van készítve” – mutatta a Vivien. Tudja, a kerítése mellé szokta halmozni,
mint maga, mert nála is fehércigók vannak a szomszédban, a férfi ott is szivatja az asszonyt, megy a
perpatvar egész nap, a Vivike meg nem akarja nézni meg hallgatni.
– Ne előítéleteskedjen! Fehér is lehet szalonképtelen, nem csak kisebbségi.
– Épp ezt mondom, babácska, hogy fehércigók. Tudja, hogy a feleségem is cigány – mondta
békítőleg Béla, majd folytatta – Erre az a marha Gédi azt mondja a Vivikének: „Itt kell bevinni?”, és
rámutat a rózsákkal befuttatott kerítésre. A Vivike meg, tudja, milyen tapintatos, mert dolgozott
pszichiátrián is, ott aztán tanul alázatot egy ápolónő, türelmesen elmagyarázta, hogy nem, hanem a
az öt méterrel arrébb levő kapun lehet bejönni a kertbe. Még jó, hogy ezután az árra is rákérdezett,
mert a Gédi azt mondja neki: „Négyszáz forint egy bála.” Érti, babácska?! Négyszáz forintért ad
egy kis bála szalmát! Erre a Vivien jogosan fölkapta a vizet, és szemébe mondta a Gédinek, hogy
csak a Petire tekintettel nem küldi el a büdös picsába azonnal, mert a Peti kapcsolta össze őket, de
csúnya dolog, hogy így kihasználja a Gédi a helyzetét.
– Erre a pasas?
– Erre a hülye még önti az olajat a tűzre, hogy azt mondja a Vivennek, hogy „Azért ilyen drága,
mert messziről hozzuk.” A Viviennek van az az átható nézése, gondolom, hogy azzal nézett rá, és az
annyira áthatotta a Gédit, hogy, rögtön meg is hazudtolta magát: „Na, jó, nem olyan messziről végül
is, csak három kilométerről.” Vivien már nagyon akart visszamenni a házba, azt mondja: „A Peti
kétszázért adta, és be is hordta.” Erre a Gédi megint tette az olajat a parázsra: „Ja, hát a Peti!”, így
mondta, lefigymáló hangsúllyal a Petire, mintha bizony szégyen lenne, hogy az ember becsületes
áron adja a termékét, és házhoz viszi. Mert, babácska, én azt mondom, ha a Gédi elmegy a
fogorvoshoz, és biztos, hogy kell mennie, mert a fogak rothadnak a szájában, akkor meglepődne, ha
a fogorvos a kezébe venné a fúrót, aztán azt mondaná, hogy az, hogy a fogáig elvigye, plusz
huszonöt százalék! Vagy, hogy itt a tömőanyag, nesze, lebaszná a Dégi ölébe, aztán tegyed be a
szádba magadnak. De mindegy is, a lényeg, hogy a Gédi még ezt is túlszárnyalta: „A kétszáz tavaly
volt, idén nálam háromszáz, négyszáz meg azért lesz, mert be is hordjuk.” A Vivien meg, tudja,
milyen finom nő, azt mondta a Gédinek: „Jól van, ezen nem vitatkozom most már.” „Akkor holnap
hozzuk” – mondta a Gédi, és ezresek pörögtek a szemébe, mint amikor az ember a játékgép karját
meghúzza. Hibát hibára halmozott megint, mert ezek után még ő akarta megmondani, a Vivike
mikor érjen rá. „Holnap este nem jó. Legyen csütörtök délelőtt.” Még a Viviennek kellett a számát
megadnia a Gédinek, mert a Gédi erőszakoskodott, hogy majd ő hívja a Vivient. És mindezek után
eljött a csütörtök, és a Gédi nem telefonált. Hát azt mondom, babácska, jogos a Vivien felindulása.
Az ilyenek miatt nem bíznak bennünk, falusiakban!
– Néhány ember sajátos. Biztos rossz napja volt.
– De aratástól a szalma bálázásáig? Aztán, még azt is mondta egyszer a Vivikének, hogy ő direkt
ezért csak annyi szalmát báláz be, amennyit a Vivien kér, majd meg meghazudtolta magát, és azt
mondta, azért akarja gyorsan hozni, mert eláznak a bálák. Hát akkor be volt az már bálázva, vagy
nem? – mondom erre én. A Vivien meg, amilyen tapintatos, tűri, mint a birka, hogy a szemébe
hazudjanak.
– De legalább annak örülhet – mondta Ani –, hogy valószínűleg naiv kislánynak nézték. Ötven fele
hazafele már nem olyan rossz érzés ám ez egy nőnek.
– Én mondtam a Vivikének – folytatta Béla lendületesen –, hogy ne foglalkozzon az ilyen
alakokkal. Jövőre vegyen fekete talajtakaró fóliát, azzal árban jobban kijön, és a munka is kevesebb
vele, mint mindig a szalmát pótolgatni a zöldségesben. Vagy, vegye a szalmát mástól. A Kovács
Laciék is, tudja, az az íróféle ember az újfaluban, tyúkot tartanak. Egyszer verte át őket is a Dégi.
Az ember fölmérgesedett, aztán azóta netről rendeli a búzát meg a kukoricát a baromfiknak, fele
annyiért, és házhoz is hozzák, bepakolják a terményes ládába. Ezek a falusiak meg sírnak,
babácska, hogy felkopik az álluk. Dehogy kopik! Felveszik a támogatást, lehúzzák azokat, akik még
művelik a kertjüket, nem úgy mint ők, akiknek gazban áll, mert az asszonyuk egész délután a tévé
előtt hentereg, vagy az interneten függ. Nem értem, miért ilyen kapzsik az emberek nálunk?! –
fűtötte magát Béla.
– Jól van, na! Ne heveskedjen! Csak ugyanolyanok itt is az emberek, mint máshol: sokfélék –
vetette be Ani a bevált bölcsességet, de Bélát nem nyugtatta meg.
– És babácska, tudja, mi a szar a tortán? A végén a Vivien elbúcsúzott, hogy „Akkor holnap várom a
hívását.” Mire a Dégi gúnyosan: „Holnap után. Holnap szerda van.” Aztán azóta is azt híreszteli a
kocsmában, hogy a Vivien drogozik, mert azt sem tudja, milyen nap van. Agyon kéne az ilyet ütni,
nem még négyszázat adni neki egy bála szalmáért. Pofátlan disznó! – Béla nem tudott az indulata
hullámvasútjáról leszállni, de Ani csak ennyit mondott:
– Sokféle. Mindenkinek megvan a története. A Dégi sem véletlenül lett ilyen.
Béla levegőt vett, mintha még belefogna egy újabb bekezdésbe, majd egy pillanatra megakadt, és
elcsöndesedett. Pár másodperc szünet után szólalt meg:
– Egy pohár hideg szörpöt most elfogadok, kicsi babám.

Szilágyi-Nagy Ildikó