A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Brenna Yovanoff Runaway Max
 
 
Jacket art copyright © Netflix Inc., 2019
Text copyright © Netflix Inc., 2019
 
 
Fordította Marczali Tamás
 
 
Hungarian translation © Marczali Tamás, 2021
Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2022
 
 A bátor csajoknak és a reményteljes srácoknak,
valamint V.-nek, aki a legkülönösebb mind között.
 
 PROLÓGUS

A San Diegó-i buszvégállomás padlója jóformán ki sem

látszott a csikkek alól. A mamutok idején az épület minden
bizonnyal nagyon csilivili lehetett, mint amilyen mondjuk a
Grand Central, vagy azok a hatalmas hodályok, amiket a
filmekben lehet látni. Mára azonban teljesen beszürkült;
olyan lett, mint valami raktár, tele mindenféle bandák
gyűrött posztereivel, meg csövesekkel.
Majdnem éjfélre járt az idő, a csarnok azonban mégis
zsúfolt volt; mellettem a fal mentén csomagmegőrzők
sorakoztak egészen a terem végéig. Az egyikből a padlóra
csöpögve folyadék szivárgott, mintha valami kiborult
volna benne. Kisebb ragadós tócsa nyalogatta a cipőmet.
Automatákat láttam a csarnok másik oldalán, a
sarokban pedig egy bárpult állt, ahol néhány
cigarettafüstöt eregető, csontsovány, borostás alak
üldögélt, úgy görnyedve a sörük fölé, mint Gollam a
drágaszága fölé. A levegőben szálló füsttől minden
homályosnak és furcsának tűnt.
Fejemet leszegve elsiettem a csomagmegőrző
szekrények mellett, miközben próbáltam minél kisebb
feltűnést kelteni. Amikor otthon elképzeltem, milyen lesz
itt, teljesen abba a tévhitbe ringattam magam, hogy simán
el tudok majd vegyülni az állomáson. Nem lesz semmi
probléma. A valóságban azonban mindez sokkal
nehezebbnek bizonyult, mint ahogy gondoltam. Arra
számítottam, hogy az itt hömpölygő tömeg okozta káosz
magába olvaszt, elvégre ez mégiscsak egy buszállomás.
Eszembe sem jutott, hogy én leszek itt az egyetlen, akinek
ennyire a fenekén van még a tojáshéj.
Az utcán vagy a sulimban könnyen átnézett rajtam
mindenki; tizenkét éves, átlagos magasságú lányt láttak
csupán, tucatarccal és alakkal, meg öltözködési stílussal.
Semmi különös nem volt bennem a hosszú, vörös
hajamon kívül; ez volt a legfeltűnőbb rajtam. Ezért
lófarokba fogtam, és igyekeztem olyan határozott
léptekkel haladni, mint aki tudja, hova igyekszik. Nem
ártott volna azért felvennem egy sápit.
A jegypénztárnál néhány nálam idősebb, zöldre mázolt
szemű, latex miniszoknyás lány vitatkozott az üvegablak
mögött ülő hapsival. Hajukat olyan magasra tornyozták
fel, hogy úgy nézett ki, mint a frissen készült vattacukor.
- Ne csináld már, haver! - kérlelte egyikük a férfit. -
Megszánhatnál minket - rázogatta fejjel lefelé a
pénztárcáját a párkányon a negyeddollárosok számolása
közben. - Szinte a teljes összeg megvan, alig másfél
zöldhasú hiányzik.
- Szerintetek ez valami jótékonysági intézmény? -A
jegyárus az ironizálás és a dögunalom szobrának nézett ki
a béna hawaii mintás ingében. - A teljes viteldíj nélkül nem
adok ki jegyet.
Benyúltam a melegítőfelsőm zsebébe, és
végigsimítottam a saját jegyemen. A turistaosztályon való
buszozásért San Diegóból Los Angelesbe az anyám
ékszeresdobozából származó húszassal fizettem; a
vásárlás közben alig méltatott egy pillantásra is a
pénztáros.
Közelebb húzódtam a falhoz, és a hónom alá csapott
deszkámmal még inkább szaporázni kezdtem a lépteimet.
Egy pillanatra felmerült bennem a gondolat, hogy milyen
menő lenne felpattanni rá, és végigsüvíteni a széksorok
között. De nem tettem. Elég egy rossz mozdulat, és még a
késő éjszaka itt lézengő lecsúszott alakoknak is fel fog
tűnni, hogy nincs itt semmi keresnivalóm.
Majdnem sikerült a terem végéhez érnem, amikor
idegesen mozgolódni kezdett a tömeg a hátam mögött.
Sarkon pördültem. Két, khaki egyenruhás krapek az
automaták mellett lecövekelve pásztázta a teremben
zsibongók arcát. Még a helyiség túlfeléről, ilyen
távolságból is tökéletesen láttam a megcsillanó
jelvényüket. Zsaruk voltak.
A magasabbiknak fürgén mozgó, fakó szeme és hosszú,
vékony karja volt, akár egy póknak. Úgy járkált fel s alá a
széksorok között, ahogy a rendőrök mindig teszik; lassú,
hivatástudatot sugárzó léptekkel, melyek azt sugallják,
hogy lehet, hogy az illető egy groteszk nyakigláb, mégis
neki van egyenruhája meg stukkere. A mostohaapámra
emlékeztetett.
Ha el tudnék jutni a váróterem végéig, kisurranhatnék
oda, ahol a buszok állnak, és a várakozók között
elvegyülve köddé válhatnék.
A pultál iszogató piszkos alakok jobban belebújtak a
sörükbe; az egyikük elnyomta a cigijét, majd undorodva,
fitymálva hosszan végigmérte a zsarukat, aztán kiköpött
egyet a padlóra. A lányok berekesztették a vitájukat a
jegyárussal, és elmélyülten tanulmányozni kezdték a
műkörmüket; szemmel láthatóan idegesek lettek
Nyakigláb rendőr úr láttán. Talán nekik is olyan a
pótfaterjuk, mint az enyém.
Miután a zsernyákok elvergődtek az állomás közepéig,
úgy kezdtek körbefürkészni, mint akik keresnek valakit.
Talán egy elveszett kölyköt, vagy egy rakás rosszban
sántikáló bűnözőt.
Esetleg egy otthonról elszökött lányt.
Behúztam a nyakam, készen arra, hogy belesimuljak a
tömegbe. Éppen azon voltam, hogy kilépjek az ajtón,
amikor valaki megköszörülte a torkát, miközben egy
hatalmas, súlyos marok fonódott a karomra.
Megfordultam, felnéztem, és egy harmadik rendőr
fenyegető tekintetével találtam szemközt magam.
- Maxine Mayfieldhez van szerencsém? - eresztett meg
felém egy unott, de igen széles, az összes fogát kivillantó
mosolyt. Arcvonásai durvák és markánsak voltak; úgy
nézett ki, mint aki már ezerszer tette fel kiskorúaknak
ugyanezt a kérdést. - Otthon már betegre aggódják
magukat miattad.
 
 ELSŐ FEJEZET

Az ég olyan alacsonyan ereszkedett rá Hawkinsra, hogy

úgy nézett ki, mintha rá akarna omlani a városra. A világ
sebesen suhant el mellettem, ahogy hangosan zörögve
végigzúdultam a gördeszkámmal a járdán. Még
gyorsabban kezdtem haladni, miközben hallgattam, ahogy
a kerekek surrognak a burkolaton, csattognak a
repedéseken. Hűvös volt azon a délutánon; a hideg
levegőtől megfájdult a fülem. Állandóan ilyen volt az idő
azóta, hogy három nappal ezelőtt ideköltöztünk.
Arra számítva, hogy a San Diegó-i ragyogó eget fogom
látni, folyton feltekintettem, azonban itt az égbolt még
akkor is színtelennek tűnt, amikor nem gyülekeztek
csúnya fellegek a látóhatáron. Az Indiana állambeli
Hawkins az alacsonyan csüngő szürke felhőtakaró, a
steppelt kabátok és havas tél otthona volt.
És most már... az enyém is.
A Fő utcát már teljesen feldíszítették halloween
alkalmából; a boltok kirakataiban faragott tökök
vigyorogtak, a szupermarketére pedig műpókhálókat és
papírból készült csontvázakat ragasztottak. Végig az utcán
fekete-narancs szalagok lengedeztek a lámpaoszlopokról
a szélben.
 A délutánomat a Palace Arcade-ben töltöttem Dig
Dugozva, míg el nem vertem az összes
negyeddollárosomat. Mivel anya kifejezetten nem örült,
hogy videojátékokra szórom el a pénzem, otthon
Kaliforniában leginkább csak akkor játszhattam, amikor
apánál tartózkodtam. Ő gyakran elvitt a bowlingpályára
vagy néha a mosodába is, ahol Pac-Man- meg Galaga-
gépek álltak. Időnként pedig a bevásárlóközpontban lévő
Joy Town Arcade-ban lógtam, pedig elég gagyi hely volt,
ráadásul tömve szakadt farmeres, bőrdzsekis
metálarcokkal. Azonban megvolt nekik a Pole Position, ami
a létező legjobb autós játék valódi kormánnyal, így olyan,
mintha rendes kocsit vezethetnék.
Hawkins egyetlen játékterme egy hatalmas, lapos tetős
épület volt, neon feliratokkal a kirakatában, valamint
ragyogó sárga kiugró homlokzattal (a színes megvilágítás
és a festés alatt azonban csak egyszerű
alumíniumburkolat rejtőzött). Olyasmiket játszhattam itt,
mint a Dragons Lair, a Donkey Kong, vagy az örök
favoritom, a Dig Dug.
Az egész délutánt a rekordom megdöntésével
töltöttem, de miután felvéshettem a nevem a ranglista
élére a Dig Dugban, és már az utolsó negyeddollárosból is
kifogytam, rám jött a mehetnék, így fogtam a deszkám, és
a belváros felé gurultam, hogy jobban
megismerkedhessek Hawkinsszal.
 Gyorsabban kezdtem lökni magam; elzúgtam a kajálda,
a vasárubolt, a Radio Shack, majd a mozi mellett is. Ez
utóbbi olyan kicsinek tűnt, mintha csak egy teremből
állna, de amolyan régimódi, hivalkodó épület volt akkora
kiugró homlokzattal, mint egy égőkkel feldíszített
csatahajó.
Kizárólag akkor voltam képes nyugodtan megülni a
fenekemen, amikor a moziban bámultam az ezüstvásznat.
A legújabb plakát a Terminátort hirdette, amit már volt
szerencsém látni. Kifejezetten tetszett a sztorija. Egy
gyilkos robot, ami totál úgy néz ki, mint Arnold
Schwarzenegger, visszautazik benne a jövőből, hogy
megöljön egy Sarah Connor névre hallgató pincérnőt.
Először úgy tűnik, hogy semmi különleges nincs a
spinében, de később kiderül, milyen kemény csaj. Annak
ellenére bejött, hogy nem egy valódi szörnyfilm, azonban
furcsán csalódottnak éreztem magam nézése közben.
Ugyanis egyetlen általam ismert nő sem hasonlított Sarah
Connorra.
Elsüvítettem a zálogház, a bútorbolt, majd a piros-zöld
csíkos napellenzős pizzázó mellett, amikor valami apró
sötét dolog suhant át előttem a járdán. A délutáni
szürkületben egy macskának tűnt. Mielőtt kiszaladt volna
alólam a deszka, épp csak annyi időm volt, hogy
végiggondoljam, hogy ez milyen furcsa; San Diego
belvárosában sosem lehetett macskát látni.
 Elég alkalmam volt már hozzászokni az eltaknyolás-hoz,
azonban a másodperc tört részéig tartó zuhanás mindig
összezavart. Amikor elvesztettem az egyensúlyom, úgy
éreztem, mintha az egész világ a feje tetejére állt volna, és
kicsúszott volna alólam. Akkora erővel vágódtam a
járdának, hogy összekoccantak a fogaim.
Tök régóta rá voltam zizzenve a deszkázásra. Azóta,
hogy harmadikos korunkban a legjobb barátom, Nate
Walker az öccsével, Silasszal ellátogatott a szüleik
társaságában Venice Beach-re, és teljesen bezsongva tért
vissza; másról sem tudott beszélni utána, mint a Z-Boy-ról
meg a dogtowni gördeszkaboltokról. így ez volt a kedvenc
hobbim azóta, hogy tudomást szereztem a mindenféle
grip tape-ek meg a Madrid deszkák létezéséről, és mióta
először legurulva a Sunset Hillen megtapasztaltam, milyen
érzés olyan gyorsan hajtani, hogy a szívem majd kiugrik a
helyéről, és könnybe lábad a szemem a széltől.
A járda rettenetesen hideg volt. Egy pillanatig
mozdulatlanul feküdtem a hasamon; mellkasom tompán
sajgott, karomba fájdalom nyilallt. A könyökömnél sikerült
kiszakítanom a melegítőfelsőm ujját; tenyeremről
lehorzsoltam a bőrt, emiatt vadul lüktetett. A macska már
rég messze járt.
A hátamra fordultam, és épp megpróbáltam
feltápászkodni, amikor egy vékony, sötét hajú nő futott ki
hozzám az egyik boltból. Ezt majdnem annyira
meglepőnek találtam, mint azt, hogy házi kedvencek
kószáljanak a városközpontban. Kaliforniában senki sem
rohant volna ide csak azért, hogy meggyőződjön róla, nem
esett-e bajom, de Indiana állam már csak ilyen volt. Anya
előre megmondta, hogy errefelé kedvesebbek az
emberek.
Az asszony hatalmas, riadt szemekkel térdelt mellettem
a betonon. Kicsit vérzett a könyököm, ahol kiszakadt a
ruhám. A fülem meg csengett.
- Ó, a karod! Biztos nagyon fájhat - hajolt aggódva
közelebb hozzám. - Nagyon megrémültél? - nézett
egyenesen a szemembe.
Bambán visszabámultam rá. Rá akartam vágni a
kérdésére, hogy nem szokásom beparázni, ami minden
szempontból igaz volt. Például nem féltem a pókoktól
meg a kutyáktól. Sötétedés után simán elvoltam egyedül a
sétányon, vagy deszkáztam a vízmosásban, amikor
áradásokra lehetett számítani. Sosem rettegtem attól,
hogy egy gyilkos rám vetné magát, vagy hogy
belefulladnék egy hirtelen lezúduló árhullámba. És amikor
anya meg a mostohaapám közölték, hogy Indianába
költözünk, fogtam magam, bepakoltam némi alsóneműt
és két farmert a hátizsákomba, aztán egyszál magamban
a buszpályaudvar felé vettem az irányt, hogy Los
Angelesbe dobbantsak. Totál zakkant dolog volt egy
idegentől megkérdeznie, hogy megijedt-e. Mégis mitől?
Egy pillanatra ledermedve ültem a járda kellős közepén
a fájdalmasan lüktető könyökömmel és a lehorzsolt
tenyeremmel, amelybe beleálltak a kavicsok.
- Hogy micsoda? - hunyorogtam végül fel az asszonyra.
A nő lenyúlt, hogy lesöpörje a kavicsokat a kezemről. Az
övé vékonyabb és az enyémnél jóval lebarnultabb volt,
száraz, repedezett bütykökkel és lerágott körmökkel.
Mellette a bőröm sápatagnak látszott, teli szeplőkkel.
Olyan ideges tekintettel vizsgálgatott, mintha én lennék
az, aki furcsán viselkedik.
- Csak tudni akartam, hogy megsérültél-e. Az ilyen
világos bőr elég könnyen sebesedik. Le kellene
fertőtlenítened, nehogy baj legyen.
- Aha. Nem kell - ráztam meg a fejem. Ügy éreztem,
mintha apró tűkkel szurkálnák a tenyeremet. - Mármint
nem hiszem, hogy kéne.
Erre közelebb hajolt hozzám, és nyitotta a száját, hogy
mondjon még valamit, amikor hirtelen elkerekedett a
szeme, és ledermedt. Egyszerre kaptuk fel a fejünket a
felsüvöltő motorbőgésre.
Egy tengerkék Camaro zúgott el nem messze, figyelmen
kívül hagyva Oak Street közlekedési lámpáit, majd
felhajtott a járdaszegélyre. Az asszony odafordult, hogy
megnézze, mi ez a ribillió, de én jól tudtam.
Billy, a mostohabátyám hanyagul hátradőlt az ülésben;
kezét lazán a kormányon pihentette. A felhúzott
ablakokon keresztül bömbölve áradt ki a zene a kocsiból.
Még innen a járdáról is jól láttam, ahogy megcsillan a
fény a fülbevalóján. Billy azzal a lapos, üres tekintettel
bámult elnehezült szemhéja alól, ahogy mindig is szokta;
mintha akkora dögunalom lenne még a létezésem is, hogy
alig bír rám pillantani. Azonban a tekintete mélyén ott
ólálkodott valami veszélyes. Amikor így meredt rám,
mindig erősen elvörösödtem, vagy elfintorodtam. Azt már
megszoktam, hogy úgy méreget, mintha csak púp lennék
a hátán, de sokkal rosszabb érzés volt, amikor mások előtt
csinálta, mint például ez előtt a kedves, riadt nő előtt, aki
totál úgy nézett ki, mintha valaki édesanyja lenne.
Mielőtt lehajoltam volna, hogy felvegyem a deszkám,
beletöröltem a sajgó tenyerem a farmerembe.
Billy elnyílt szájjal hátradöntötte a fejét, majd egy
pillanattal később áthajolt az ülésen, és letekerte az
ablakot.
- Beszállás! - szólt ide, a hűvös levegőn keresztül még
hangosabban bömbölő Quiet Riot-számtól kísérve.
***

Egyszer, még áprilisban, olyan két héten keresztül úgy

véltem, hogy a Camaro a legmenőbb dolog, amit valaha is
láttam. Hatalmas, éhes formája van, mint egy cápának;
csupa csillogó elem és éles sarok az egész kocsi. Az a fajta
járgány, amivel kiválóan lehetne akár bankot is rabolni.
Billy Hargrove ugyanolyan gyors és keménykötésű volt,
mint az autója. Kifakult farmerdzsekit hordott, arcát akár
a filmsztárok is megirigyelhették volna.
Akkoriban persze még nem volt a bátyám; csak ködös
elképzelésem volt arról, hogy milyen lesz onnantól kezdve
az életem. Az apja, Neil, megkérte anyám kezét, ami után,
amikor mind összeköltöztünk, Billy a bátyámmá vált.
Tisztára bezsongtam, hogy végre megint nem lesz csonka
a családom.
A szüleim válása után apám elhúzta a csíkot Los
Angelesbe, úgyhogy leginkább a kevésbé jelentős
ünnepeken találkozhattam vele, vagy amikor lejött San
Diegóba a munkája miatt, és anyám kifogyott a
kifogásokból, hogy miért ne engedjen el vele.
Anya persze ott volt nekem, de csak a maga furcsa,
bizonytalankodó módján, amibe nehéz volt
megkapaszkodnom. Sosem volt valami erős egyéniség, de
miután apa kikerült a képből, még rosszabbá vált az
állapota. Eléggé rettenetes volt látni, hogy a személyisége
milyen könnyen bele tudott olvadni az éppen aktuális
pasijáéba.
Ott volt először Donnie, aki súlyos hátproblémákkal
küszködött; nem tudott például lehajolni a szemetesért,
hogy kivigye. Hétvégenként instant palacsintát sütött
nekünk, borzasztó viccekkel bombázott minket, míg aztán
egy szép napon le nem lépett egy palacsintázóban
dolgozó pincérnővel.
Utána Vic következett Saint Louisból, majd Gus, akinek
az egyik szeme zöld, a másik meg kék, majd Iván, aki
összecsukható bicskával piszkálgatta folyton a fogát.
Neil teljesen különbözött tőlük. Egy aranybarna Ford
pickupot vezetett, vasalt inget hordott, és úgy nézett ki a
bajuszával, mint valami kiképző őrmester vagy vadőr. És
feleségül akarta venni az anyámat.
A többi pasi mind igazi lúzer volt, de csak átmenetileg
rontották itt a levegőt, így nem sok vizet zavartak az
életemben. Néhányuk lüke vagy barátságos, esetleg
szórakoztató volt, de egy idő után mindig egyre több
probléma adódott velük; elmaradtak a lakbérük
fizetésével, totálkárosra törték a kocsijukat, vagy leitták
magukat a sárga földig, majd börtönben kötöttek ki.
Mind leléptek; ha meg mégsem, akkor anya tette ki a
szűrüket, ami sosem viselt meg igazán. Közülük még a
legjobbak is valahogy gázos alakok voltak. Egyikük sem
volt olyan menő, mint az apám, de többnyire rendben
voltak, sőt néhányukat még kedvesnek is lehetett nevezni.
Ahogy mondtam, Neil teljesen különbözött tőlük.
A bankban ismerkedett meg anyámmal, aki
ügyintézőként dolgozott ott. Egy maszatos ablak mögött
üldögélve adogatta a letéti jegyeket a felnőtteknek, és
nyalókát a gyerekeiknek. Neil biztonsági őrként egész álló
nap a bejáratnál szobrozott. Szerinte anya úgy nézett ki az
üveg mögött, mint Csipkerózsika, vagy azok a dámák a
régi festményeken. A hasonlatait roppant romantikusnak
szánta, de el nem tudtam képzelni, hogyan lehetnének
azok. Elvégre Csipkerózsika felébreszthetetlenül álomba
merült, a bekeretezett festmények meg se nem izgisek, se
nem érdekesek, szimplán csak elvannak a falon.
 Amikor először átjött hozzánk vacsorára, egy csokorral
állított be. Soha egyik pasi sem hozott virágot. Vacsi után
azt állította, hogy ilyen finom fasírtot még életében nem
evett, mire anya irulva-pirulva mosolygott, és fejét oldalra
hajtva kacér pillantást vetett rá. Én meg igencsak örültem,
hogy már nem sírdogál többé az utolsó pasija, egy
szőnyegárus után, aki a fésülködési stílusával a kopaszodó
feje búbját próbálta leplezni, a hazugságaival meg azt,
hogy nős.
Néhány héttel a nyári szünet kezdete előtt Neil
megkérte anyám kezét. Vásárolt neki egy gyűrűt, mire
kapott egy saját kulcsot a házhoz. Akkor jelent meg,
amikor a kedve tartotta; virágot hozott, vagy kidobálta a
díszpárnákat és a képeket, amik nem tetszettek neki, de
sosem jött este tíz után, és nem maradt éjszakára.
Túlságosan úriember volt hozzá, amolyan régimódi fajta,
ahogy mondogatni szokta. Imádta a családi vacsorákat
meg a tiszta konyhát. Anyámat az a kis arany eljegyzési
gyűrű olyan boldoggá tette, amilyennek jó ideje nem
láttam, szóval miatta megpróbáltam jó képet vágni a
dologhoz.
Neil elmondta, hogy van egy középiskolás korú fia, de
mindössze csak ennyit árult el róla. Úgy hittem, valami
tipikus suttyó focista srác lehet, vagy az apja fiatalabb
kiadása. Hát, az biztos, hogy nem olyannak képzeltem,
amilyen valójában volt.
 Azon az estén, amikor végre megismerkedtünk vele,
Neil elvitt minket a Mókavárba, ami egy gokartpálya volt
nem messze a házunktól, és ahol a szörfös csávók szoktak
lógni a csajukkal, hogy spagettifánkkal tömjék magukat, és
léghokizzanak meg Skee-Ballt játsszanak. Olyan hely volt,
ahová az anyám pasijához hasonló fickók akkor sem
tennék be maguktól a lábukat, ha az életük múlna rajta.
Később leesett, hogy csak így próbálta meg elhitetni
velünk, micsoda laza arc.
Billy sokat késett. Az apja nem szólt semmit, de
szemmel láthatóan forrt benne a düh. Úgy csinált, mintha
minden rendben lenne, azonban mérgében úgy szorította
műanyag kóláspoharát, hogy az behorpadt. Anya
várakozás közben a papírszalvétáját babrálta;
összegyűrte, majd módszeresen apró darabokra
szaggatta.
Én azt játszottam, hogy az egész csak egy hatalmas
átverés, és Neilnek valójában nincs is fia. Mint amikor a
horrorfilmekben a pszichopata elkövető kitalál egy
komplett hamis életet magának, és mindenkinek sztorizik
a tökéletes családjáról meg házáról, de valójában egy
pincében lakik, és macskákat eszik, vagy valami ilyesmi.
Persze igazából nem hittem, hogy tényleg ez a valóság,
mégis azt képzeltem, elvégre még mindig jobb volt, mint
azt figyelni, hogyan les kétpercen-ként a parkoló irányába,
hogy utána kényszeredetten anyámra mosolyogjon.
 Éppen a minigolfozás kellős közepén voltunk, amikor
Billy végre úgy döntött, hogy hajlandó megjelenni. A
tizedik lyuknál tartottunk, és egy kerti fészer méretű,
festett szélmalom forgó lapátjai között próbáltuk
bevarázsolni a lyukba a labdát.
Amikor a Camaro berobogott a parkolóba, a motorja
olyan fülsiketítőén bőgött, hogy mindenki odakapta a
fejét. A srác kipattant belőle, és hagyta, hogy az ajtó
becsapódjon mögötte. Farmerdzsekit és bőr
motoroscsizmát viselt, de a legmenőbb a fülében csillogó
fülbevaló volt. Néhány idősebb srácot láttam már a
suliban így öltözködni, de egyikük sem hordott fülbevalót.
Hullámos, belakkozott hajtincseivel úgy nézett ki, mint a
metálarcok vagy valami celeb, mint például David Lee
Roth.
Felénk tartott, egyenesen átvágva a mini golfpályán.
Átlépett egy méretes műanyag teknősön, rá a zöld
műgyepre.
Neil azzal a szúrós, barátságtalan tekintettel méregette,
amivel akkor nézett mindig, amikor valami nem az
elvárásainak megfelelően történt.
- Elkéstél - állapította meg.
Billy anélkül vonta meg a vállát, hogy az apjára pillantott
volna.
- Köszönj Maxine-nek!
Rögtön közölni akartam Billyvel, hogy nem ez a nevem.
Nagyon utáltam, ha valaki így hívott. Mégsem tettem.
Nem lett volna semmi értelme. Neil csak azért is Maxine-
nak szólított, bármennyiszer is kértem meg rá, hogy ne
tegye.
Billy lassan, hűvös arckifejezéssel biccentett, mintha
már ismernénk egymást, én meg a golfütőm izzadtságtól
nedves fogantyúját markolászva rámosolyogtam. Rögtön
felötlött bennem a gondolat, hogy mennyire menő leszek
mostantól. Nate és Silas totál elsárgul majd az irigységtől.
Lett egy bátyám, ami teljesen megváltoztatja majd az
életem.
Később Billyvel együtt lógtunk a Skell-Ball
játékgépeknél, míg anya és Neil kettesben andalgott a
sétányon. Kezdett az idegeimre menni, hogy menynyire
csöpögősen viselkednek egymással, de inkább csak
hajigáltam be a negyeddollárosokat a gépbe, és
próbáltam nem venni tudomást arról, amit csináltak.
Anyám legalább egészen boldognak látszott.
A gépek a gokartpálya fölé emelt betonemelvényen
álltak, így játék közben nézni lehetett a nyolcas köröket
futó járműveket.
Billy lazán lelógatott karral a korlátnak támaszkodott a
könyökével; ujjai között egy szál cigit hintáztatott.
- Susan eléggé ünneprontó tud lenni, nem? - jegyezte
meg.
Válaszképpen csak megvontam a vállam. Az tény, hogy
eléggé kotnyeleskedő és idegeskedő volt, meg néha túl
szigorú, de mégiscsak az anyám.
 A srác lepillantott a pályára. A szempillái annyira
hosszúak voltak, mint egy lányé, és most először tűnt fel,
hogy mennyire elnehezült a szemhéja. Később
megtapasztaltam vele kapcsolatban, hogy sosem tűnik
úgy, mintha teljesen ébren lenne, kivéve..., amikor mégis.
Néha hirtelen teljesen éberré tudott válni az arca, és
olyankor lehetetlenné vált megjósolni, hogy mit fog
csinálni, vagy mi fog történni a következő pillanatban.
- Tehát Maxine. - Ügy ejtette ki a nevemet, mint valami
rossz viccet. Mintha nem is így hívnának valójában.
A fülem mögé tűrtem a hajam, aztán beletalálva a
golyóval a sarokban lévő karikába, kaszáltam száz pontot.
Felvinnyogott a pénzbedobónyílás alatt a masina, és
kiköpött egy sor papírkupont.
- Ne hívj így! - torkolltam le. - Vagy Maxnek, vagy sehogy!
A srác üres tekintettel pillantott rám, aztán ellazult az
arca.
- Hát, neked aztán jó nagy szád van - terült el egy lusta
mosoly az arcán.
Megvontam a vállam; nem ez volt az első alkalom, hogy
valaki ezt mondta nekem.
- Csak akkor, ha felidegesítenek.
- Igazi kis méregzsák vagy - nevetett fel halk, rekedt
hangon. - Akkor legyen úgy, te kis Mad Max.
A parkolóban a lámpák fénye alatt pihenő Camaro
olyan kéknek tűnt, mintha egy másik világból származna.
Mintha valami szörnyeteg lenne. Szerettem volna
végigsimítani rajta.
Billy megint elfordult; a cigarettával a kezében a
korlátnak támaszkodott, és nézni kezdte a
gumiabroncsokkal körberakott pályán száguldozó
gokartokat.
Beküldtem az utolsó golyót is a százat érő karikába,
aztán bezsebeltem az újabb kuponokat.
- Nem versenyzőnk egyet? - vetettem fel.
- Mégis mi a fenéért akarnék egy béna kis gokartban
nyomorogni, amikor tudom, hogyan kell valódi kocsit
vezetni? - horkantott fel a srác, majd hosszan beleszívott a
cigijébe.
- Én is tudok vezetni - szegtem fel büszkén a fejem,
pedig ez nem fedte teljesen a valóságot. Apa egyszer
megtanított a kuplung használatára a KFC parkolójában.
Billy faarccal fogadta a hírt. Hátravetette a fejét, és kifújt
egy füstfelhőt.
- Hát persze - érzelemmentes, unott tekintettel nézett
rám a villogó neon fényében, de a hangneme szinte már-
már barátságosan hatott.
- Pedig tényleg. Amint betöltőm a tizenhatot, szerzek
egy Barracudát, és elgurulok vele egészen az óceánig.
- Egy Plymouthot, mi? Az egészen sok lóerő egy ilyen
kislánynak.
- És akkor mi van? Elbírok vele. Fogadjunk, hogy a te
kocsid is simán elvezetem!
 A srác erre közelebb lépett, lehajolt, és egyenesen
belebámult a képembe. Valami ravaszság és a veszély
érzete áradt belőle, a hajlakk illata és a cigaretta szaga
mellett.
- Ha azt hiszed, hogy valaha is a kocsim közelébe
engedlek, akkor nagyon tévedsz, Max! - közölte sokat
sejtető, dallamos hangon egy mosoly kíséretében. Újra
felnevetett, aztán elnyomta a cigijét, és elhajította.
Tekintete vidáman csillogott.
Abban a hitben ringattam magam, hogy csak szívat,
elvégre a pasik szeretnek így keménykedni. Mint azok a
naplopók és semmirekellők apám ismeretségi köréből,
akik mind a Black Door Lounge-ban szoktak lógni, ami a
kelet-hollywoodi lakásától egy utcányira található. Ők is
csak viccelődtek, amikor tréfás megjegyzéseket tettek Sam
Mayfield vadóc lányára, vagy amikor cukkoltak a fiúkkal
kapcsolatban.
- Te még csak egy vakarcs vagy - tanulmányozta Billy
fölém magasodva az arcomat. - De asszem’, még a hozzád
hasonló kis tökmagok is felismernek egy menő járgányt,
nemdebár?
- Naná! - vágtam rá, és elég hülye voltam hozzá, hogy
azt higgyem, elkezdődött ezzel valami jó. Meg azt, hogy a
két Hargrove jobbá, de legalábbis elviselhetőbbé fogja
tenni az életünket. Hogy egy családot alkothatunk.
 
 MÁSODIK FEJEZET

Az első napom a Hawkinsi Általános Iskolában keddre

esett, méghozzá több mint egy hónappal azután, hogy
elkezdődött a tanév. Hétfőn anya még nem küldött el a
suliba, mert még nem érkezett meg az összes szükséges
papírom. Azonban aznap reggel bedugta a szobámba a
fejét, és rám szólt, hogy pattanjak ki az ágyból.
Minden cuccom be volt még dobozolva, így azt hittem,
hogy azt akarja, álljak neki kicsomagolni, ellenben
halványan elmosolyodott, és közölte, hogy ideje iskolába
mennem. Úgy véltem, hogy a mostohabátyám állandó
társasága esetleg kezdett kissé az agyára menni, vagy
talán csak végre feltűnt neki, hogy három napot lógtam
zsinórban a játékteremben. Simán eltöltöttem volna ott
egy negyediket is, de sajna nem kerülhettem el örökké a
sulit, ráadásul amúgy is teljesen legatyásodtam már.
Reggeli után fogtam a hátizsákom meg a deszkám, majd
követtem Billyt kifelé az ajtón.
A kocsiban a szokásos hajlakkillat és cigibűz terjengett.
Mostohabátyám becsusszant a volán mögé, majd
bepöccentette a motort. A Camaro hangos bőgéssel kelt
életre, aztán már száguldottunk is a városba vezető széles
földúton. Fák, megművelt földek és egy csomó kérődző
tehén mellett hajtottunk el.
- Istenem, de béna hely ez! - szegezte Billy egyenesen az
útra a tekintetét. - Le merném fogadni, hogy már
tervezgeted a következő szökésedet, mi?
- Dehogyis. - Államat a kezemen nyugtatva bámultam ki
az ablakon.
Anya majdnem szívrohamot kapott, amikor a zsaruk
hazacipeltek a buszállomásról. Megállás nélkül azt
hajtogatta, hogy mennyire ráhoztam a frászt, és hogy
mennyire életveszélyes csak úgy ki tudja, hova világgá
szaladnom. Azonban hatalmas tévedésben volt. Nem
világgá, hanem egész pontosan Los Angelesbe indultam,
apához. Bár anya számára a kettő lényegében ugyanazt
jelentette.
Mióta szétmentek, apám egy kelet-hollywoodi
lepukkant, kopottas szőnyegű kéróban élt, aminek annyira
mocskosak voltak az ablakai, hogy úgy tűnt, mintha egy
akváriumból bámulnék ki a világba.
Apa ír származásának köszönhetően még nálam is
sokkal könnyebben leégett a tejfehér bőrével, amin szinte
átütöttek az erek; haja annyira sötét volt, hogy úgy nézett
ki, mintha festené. Komoly ismeretekkel rendelkezett a
természettudományok meg a matek terén, félkézzel
megoldotta a vasárnapi újságok keresztrejtvényeit, és
simán feltörte a legrázósabb lakatokat is mindössze egy
gemkapocs meg egy kólásdoboz nyitójának a segítségével.
 Anya teljes szívből utálta, amikor apánál voltam.
Aggódott minden miatt, ami ott érhet, mint például
közlekedési baleset, vagy hogy kizsebelnek, netalán-tán
nem kerülök időben ágyba. Még akkoriban is, amikor még
együtt voltak, apám állandóan kihozta a sodrából azzal,
hogy megengedett nekem olyasmiket, amit ő nem. Bár
anyámat alapvetően nem volt nehéz kiborítani, mégis
olyan dolgok miatt nyugtalankodott, amik még csak nem
is voltak valami komolyak. Például apa nem vitt mondjuk
kutyaviadalokra, szimplán csak megengedte, hogy
petárdát puffogtassak, vagy megmutatta, hogyan csináljak
a fúrójával kiskocsit egy zöldségesláda és görkorik
felhasználásával.
A válás után anya még idegesebb, apa meg még
szabadelvűbb lett. Ha kilyukadt dzsekivel vagy lehorzsolt
térddel állítottam haza, az előbbi gyakorlatilag hisztériás
rohamot kapott. Emiatt például sosem árultam el neki,
hogy az utóbbi vezetni tanított a régi ócska Impalájával a
KFC parkolójában.
Amikor anyának elmeséltem, miket csináltam a
hétvégén apánál, nem esett nehezemre kihagyni azokat a
részeket, amiktől frászt kapott volna. Hogy mindig késve
vett fel a buszállomásnál, vagy hogyan ájult be néha a
tévé előtt, meg hogy imádott elvinni a lovira, ahol
műanyag borítású széken üldögélve sós mogyorót
rágcsáltunk, és a versenyen izgultunk.
 Nem lett volna a világ legrosszabb dolga odaköltöznöm
hozzá, az tuti. Los Angeles nagyon menő hely, tömve
punkklubokkal meg Oki Doggal, és persze csupa csaj
deszkás bandákkal. Hiányoztak volna a barátaim, de
amúgy is furcsán alakultak velük a dolgok a nyáron. Még
abban sem voltam biztos, hogy ez számít-e már
egyáltalán.
Sosem foglalkoztam azzal a ténnyel, hogy San Diegóban
élünk, egészen addig, míg ki nem derült, hogy eljövünk
innen. Neil és anya leültetett minket a nappaliban, aztán
előadták, hogy úgy döntöttek, Indianába költözünk, de ez
hazugság volt. Neil határozott úgy. Anyám csak
mosolyogva rábólintott, és teljes mértékben támogatta az
ötletet.
Billy volt az, aki kiakadt ezen. Még hangosabban kezdte
bömböltetni a zenéit, csapkodta az ajtókat, és többé nem
jelent meg a családi vacsorákon.
Én csak simán eltökéltem, hogy nem megyek.
Bár a próbálkozásom, hogy megszököm, elég
kérészéletű volt. A rendőrök hazavittek, én meg
összepakoltam a cuccaimat tíz darab kartondobozba,
aztán néztem, ahogy a költöztetők bedobálják a bérelt
teherautó hátuljába. És most itt voltunk Hawkinsban.
Az egész település sokkal kisebb volt, mint ahogy
képzeltem, de legalább elég hangulatosnak tűnt. TaIán
nem is lesz olyan rossz itt. A belváros ugyan kicsi volt, és
lepukkant, de legalább szépen feldíszítették halloweenre.
És állt benne egy játékterem, így olyan szörnyű hely már
nem lehetett.
Billy úgy méregette mellettem az utat vezetés közben,
mintha le akarná gyilkolni.
***

A Hawkinsi Általános Iskola hosszú kőépület volt, ami

közös parkolón osztozott a középsulival. Egyszerű,
robusztus épületnek tűnt; inkább látszott vidéki
börtönnek, mintsem iskolának. Anya meghagyta a
mostohabátyámnak, hogy hozzon el ide, aztán jöjjön be
velem, hogy megbizonyosodjon róla, minden papírom
megvan nekik, de ő elrobogott a bejárat előtt, és csak a
középsuli előtt taposott a fékre.
- Hé! - csaptam a műszerfalra, nagy szemeket meresztve
rá. - Arról volt szó, hogy a sulimig kell hoznod.
- Márpedig nem foglak, Max - fordította felém a fejét. -
Senki nem fizet nekem azért, hogy a bébiszittered legyek.
Ha nem tetszik, holnap jöhetsz akár gyalog is.
Nem válaszoltam semmit, csak megragadtam a
deszkámat és az iskolatáskámat. Amikor kiszálltam a
kocsiból, egy pillanatra sem néztem vissza.
Könnyen megtaláltam a titkárságot; egy kis folyosó
elejéről nyílt rögtön a bejárat mellett.
A pult mögött egy régimódi csillogó blúzt viselő nő ült.
Amikor elmondtam neki, miért vagyok itt, olyan arccal
kezdett méregetni, mintha valami sosem látott, furcsa
teremtmény lennék.
 - Van nekünk órarendünk egy Mayfield nevű diáknak,
Doris? - szólt oda végül egy másik asszonynak, aki éppen
egy irattartó szekrényben kotorászott.
A megszólított letette a dossziéit, és odajött a pulthoz.
- Mégis minek neked órarend a félév közepén?
-értetlenkedett, mint aki még sosem találkozott ilyen
problémával.
Válasz nélkül hagytam a kérdését, csak felsóhajtottam,
és türelmetlenül nagyra nyitottam a szemem. Anya ki nem
állhatta, amikor ilyen képet vágok; azt állítja, hogy azért,
mert ezzel csak megnehezítem saját magam számára a
dolgokat, de tudtam, hogy valójában zavarban érzi magát
tőle, mintha bocsánatot kellene kérnie miattam. Mondjuk
nem valami kedves viselkedés részemről, az biztos.
Le mertem volna fogadni, hogy a titkársági hölgyek el
fogják kobozni a deszkámat. Otthon, Kaliforniában az volt
a szabály, hogy a szekrényemben kellett tárolni, de itt
senki egy szót sem szólt érte. Talán még szabályuk sem
volt erre. Vagy az is lehet, hogy sosem láttak még ilyet.
Az első órám természetismeret volt, de csak be-
csöngetés után értem a terembe.
Bár már mindenki leült a helyére, egy csomó asztal
üresen árválkodott a helyiségben, mintha több diákra
tervezték volna. Tisztában voltam vele, hogy ennek az az
oka, hogy az osztályterem hatalmas volt, míg Hawkins
nem valami nagy, de az üres helyektől úgy éreztem,
mintha egy olyan történet szereplője lennék, amiben
mindenki sorban elment, hogy megharcoljon valami
szörnnyel, és nem mindannyian tértek vissza utána.
A tanár kiállított az egész osztály elé, miközben
bemutatott a többieknek. Annyira idegesítő, hogy egyes
felnőtteknek mániájuk a teljes nevemen szólítaniuk,
mintha rossz fát tettem volna a tűzre. Amikor kijavítottam,
hogy Maxnek hívnak, néhány lány sutyorogni és vihogni
kezdett, a srácok azonban csak bámultak rám, mint borjú
az új kapura.
A délelőtt többi része még ennél is rosszabbul telt,
mintha a suli megpróbálta volna bebizonyítani nekem,
hogy mennyire nem tartozom ide. A történelemórán
mindenki más már a félévi projektmunkáján dolgozott.
Míg a többiek hármasával-négyesével összetolták ehhez
az asztalukat, velem a tanár, Mr. Rogan egy fénymásolt
feladatlapot csináltatott meg, amit aztán elfelejtett
bekérni.
Kis korom óta alig voltak barátnőim. Valahogy sosem
sikerült rájönnöm, hogyan kell más lányokkal beszélgetni.
Otthon, Kaliforniában mindig furcsán néztek rám, amiért
hidegen hagytak a műkörmök meg a dauer, és hogy a
szörnyfilmeket sem azért bámulom, hogy kislányosan
sikongassak rajtuk. Egész nyáron a strandon heverésztek,
napolajjal kenegették egymás vállát, és fiúkról csacsogtak.
Nekem eszem ágában sem volt rákvörösre égni, miközben
megpróbálok lebarnulni, ráadásul az általam ismert fiúk
egyikétől sem lehetett igazán elájulni.
 A múlt hétvégén anyán kitört a rendrakási láz; kirámolt
mindent a dobozokból, kivasalta a ruhákat, és szépen
összehajtogatta őket. Végül kifogyott a saját cuccaiból, így
azon kaptam, hogy a szobámban lévő dobozokban turkál.
Ma reggel előkotorta azt a slampos Esprit kardigánt, amit
tavaly vett nekem a túriban, és ráterítette az ágyamra. A
kardigán pasztelszínű volt, csíkokkal és hatalmas műanyag
gombokkal. Soha az életben nem venném fel. Lecövekelve
bámultam le rá, és megpróbáltam kitalálni, anyám mit
szeretne vele. Már rajtam volt a farmerem meg a
pulóverem, amit minden reggel magamra öltöttem.
- Mi legyen vele? - kérdeztem annak ellenére, hogy
tökéletesen tudtam, hogy a kedvére kellene tennem azzal,
hogy belebújok, de az biztos, hogy nem fogok egy új
suliban olyasmiben mutatkozni már rögtön a legelején,
ami nem az én stílusom.
- Ez lesz az első napod - mosolygott rám bágyadtan. -
Úgy gondoltam, hogy felvehetnél valami különlegeset.
- Mégis minek?
- Nem is tudom. - Lehervadt a mosolya; elfordította a
tekintetét, és babrálni kezdte a kardigán ujját. - Olyan szép
vagy; kár, hogy sosem öltözöl ki, és nem próbálsz meg
aranyosan kinézni.
Az ötlet, hogy kicsípjem magam a hawkinsi suli
kedvéért, akkora badarságnak tűnt, hogy majdnem
nevetésben törtem ki. Nem éreztem különösebben
szépnek magam, és az biztos, hogy aranyos meg pláne
nem voltam.
Ebédidőben egyedül üldögélve a tornateremhez vezető
repedezett betonlépcsőn, szárított marhahúst ettem
pereccel papírzacskóból. Még nem jutottunk el a konyhai
felszerelések kipakolásához, és egyelőre be se nagyon
vásároltunk. Az első alkalom volt, mióta eljöttünk San
Diegóból, hogy elmerültem a szívemben tátongó
ürességben. Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy
magányosnak érzem magam.
Otthon, Kaliforniában ott volt nekem Ben Voss, Eddie
Harris meg persze Nate. Együtt töltöttük a nyarakat és a
tanítás utáni délutánokat deszkázva, vagy faerődöt építve
a kiszáradt patakmedernél a házunk mögött.
Plusz még azután is számíthattam apámra, hogy Los
Angelesbe költözött. Mindig zsongott az ötletektől, és
tudta, hogyan érje el, hogy úgy érezzem, velem van, még
akkor is, amikor nem volt. Mindig nagyon izgatták a
rejtvények, kémkészletek, titkosírások meg a rejtett
üzenőhelyek. Szerette, ha meg kellett oldani valamit. Még
a válás előtt, kis koromban folyton üzeneteket rejtett a
füzetembe. Éppen a történelem beadandómon
dolgoztam, vagy átlapoztam a nyelvtankönyvemet, amikor
a lapok között egy apróra hajtogatott papírra leltem, ami
vagy kódolt üzenetet vagy egy olyan feladványt
tartalmazott, ami mindenféle körökből és
háromszögekből, meg összekevert betűjű, de kiolvasható
szavakból állt.
Én nagyon menőnek találtam ezeket, anyát azonban az
őrületbe kergette velük. Úgy tűnt, hogy nem képes
túltenni magát azon, hogy apa mennyire intelligens, és
sok mindenben kiváló, mégis éjszakánként egy
uzsorakamatot felszámító óvadékügynökségnek
dolgozott, néha meg egyáltalán sehol sem. Nem egy
tipikus irodai alkalmazott volt, az biztos. Főleg
feketemunkákat vállalt, és a válásuk után már arra sem
vette a fáradságot, hogy letagadja ezt. Késő délelőttig
szokott aludni, az éjszakáit pedig azzal töltötte, hogy
ügyetlennek megjátszva magát megkopasztotta a
biliárdpartnereit, vagy éppen hamis személyiket gyártott.
Anyát kirázta a hideg ezektől a pénzkeresési formáktól,
nekem viszont teljesen észszerűnek tűntek. Tökéletesen
átéreztem, milyen az, amikor valaki tudja, hogy követnie
kellene a szabályokat, de közben annyira felpörögve érzi
magát, hogy azt hiszi, mindjárt felrobban. Én például
semmi mást nem tehettem olyankor, mint hogy nyugton
maradok a fenekemen, megvárom a kicsöngetést, és
abban a pillanatban feltépem az ajtót, hogy szélviharként
rontsak ki az utcára.
Az udvaron a Foursquare labdajátékhoz a betonra
felrajzolt négy kockánál egy kis csapat lány álldogált, és
lustán pattogtatták egymás között a labdát. Mindannyian
abba a típusba tartoztak, amilyennek anya valószínűleg
engem is látni szeretett volna; vagyis hogy én is
kordbársony kötényruhát vagy lábszárközépig érő kockás
szoknyát hordjak. Még a körmüket sem lakkozták, és nem
tupírozták a frufrujukat. Ketten kardigánt viseltek, amit
látva csak arra tudtam gondolni, hogy anyám mennyire
megkönnyebbülne, ha tudná, hogy végül is azért igaza
volt.
Egy pillanatra átfutott rajtam a gondolat, hogy
odamegyek hozzájuk, de mégis mi a fenét mondhattam
volna nekik? Valahogy sosem tudtam rájönni, miről
dumálhatnék flanelszoknyában flangáló csajokkal, amivel
összebarátkozhatnék velük. Ez milyen szánalmas már, hát
nem?
Az ebédszünet hátralévő részében ide-oda gurultam az
iskola épülete mögötti lejtős járdán. A harmadik
alkalommal száguldottam le rajta, amikor furcsán
viszketni kezdett a tarkóm, mintha figyelne valaki.
Egy csapat srác álldogált a focipálya kapujánál. Ott
csoportosultak mind a drótkerítés mögött. Engem
bámultak.
Nem voltam teljesen biztos benne, de mintha az első
órán már láttam volna őket. Félig-meddig elbújtak a
kerítés mögé, és ekkor esett le, hogy engem kukkolnak, de
nem csinálták valami dörzsölten. Az egyikük suttogott
valamit, mire még közelebb nyomultak, mintha nem
láthatnám, hogy ott vannak.
 Egész nap valahogy nem találtam a helyemet; mintha a
megszokottnál sokkal lassabban telt volna az idő. Be
kellett bizonyítanom valamit, vagy talán csak kárpótolni
magam a tényért, hogy a tanáraimon és a titkárságon
dolgozó hölgyeken kívül senki sem szólt hozzám egy szót
sem egész áldott nap.
Fogtam a gyűrött töri feladatlapot, és üzenetet
firkantottam a hátoldalára, bár nem valami rejtvényes
vagy kódolt formában, hanem egyszerű, világos nyelven
megfogalmazva. Közöltem velük, hogy tartsák magukat
távol tőlem. Kapkodva, ferdén írtam, de még csak nem is
voltam biztos benne, hogy tényleg úgy gondolom. Elvégre,
ha valóban egyedül kívántam volna maradni, akkor talán
egy betűt sem írtam volna nekik.
Belehajítottam az üzenetet a szemetesbe, aztán
bementem az épületbe, hagyva, hogy az ajtószárnyak
becsapódjanak mögöttem.

 
 HARMADIK FEJEZET

Anya mindössze harmadik hete volt Neil felesége, amikor

először sikerült tiszta képet kapnom róla, hogy milyen
ember is valójában a mostohaapám.
Szerda este volt, ami régebben azt jelentette, hogy anya
rigatonit és húsgombócokat csinál, és hogy leülünk a
kanapéra megnézni a Családi játszma aktuális adását. Neil
azonban az esküvő óta mindenben részt akart venni.
Éppen csak vége volt a tanévnek, és úgy döntött, hogy
elmegyünk együtt vacsorázni a McDonald’sba, mint egy
igazi boldog család.
A kajálda tipikusan az a hangos, zsírtól ragadós hely
volt, ahová azért látogatnak el a népek, hogy
letelepedjenek egy órácskára az asztal köré, és bambival
tömjék a fejüket, miközben megjátsszák, hogy jól érzik
magukat.
Billy még csak meg sem próbált úgy tenni. Egész idő
alatt a székében hátradőlve a plafonnal szemezett.
Anya egy darabig a salátájában turkált, majd rátette a
kezét az enyémre.
- Tudod, arra gondoltunk, hogy nyáron talán
befizethetnénk téged röplabdatáborba - vetette fel.
 - Lehet, hogy ti így gondoltátok, de én inkább nem
mennék.
- Jót tenne neked, ha a változatosság kedvéért korodbeli
lányokkal töltenél egy kis időt - eresztett meg egy széles,
ideges mosolyt, úgyhogy jól láthattam, hogy rúzsos lett a
foga. - Nem szeretnél néhány új barátnőt szerezni? - Tökre
úgy nézett ki a rúzsfolttal, mintha valami véreset evett
volna. Elfintorodtam, és elkaptam róla a tekintetemet.
Neil késsel és villával ette a sajtburgerét.
- Válaszolj rendesen édesanyádnak - hagyta abba a
rágást, és közelebb hajolt, belebámulva az arcomba.
- Mégis minek? - dőltem hátra hagymaszagú leheleté
elől. - Úgysem számít, mit akarok.
- Viselkedj, Maxine!
- A nevem Max - vágtam rá, miközben éreztem, hogy
elvörösödöm a méregtől.
Mostohaapám olyan erővel szívta be a levegőt az orrán
keresztül, mintha ezzel próbált volna meg magában
tartani valamit.
- Ügyelj a szádra, kisasszony, különben megnézheted
magad! - tette le a villáját, és megragadta a karomat.
Jól tudtam, hogy bocsánatot kéne kérnem, és úgy
viselkednem onnantól, mint egy jólnevelt, mosolygós
kislány, amilyennek anya és Neil látni kívánt, de úgy
éreztem, hogy majd’ felrobbanok. Olyan volt, mint amikor
egész délután ott kell szenvednem az órán, aztán végre
kicsöngetnek, és nem érdekel más, minthogy kijussak, és
minél messzebbre tűnhessek a sulitól. Apa mindig azt
mondogatta, hogy sebesen pörög az agyam, de a számat
még gyorsabban jártatom.
- Inkább megnézném magam, mintsem hogy
röplabdatáborba kelljen mennem.
- Ideje megtanulnod, hogyan beszélj az apáddal! - Neil
olyan szúrós pillantást vetett rám, hogy úgy éreztem,
tekintetével menten átdöfi a bőröm.
- Te nem vagy az apám! - mormogtam alig hallhatóan.
De nem eléggé halkan.
- Végeztél a vacsorával - vált erősebbé a szorítása a
karomon, aztán felrántott a székemről. - Menj ki a kocsiba!
A tányéromra pislantottam, ami még meg volt pakolva
salátával, sült krumplival meg a hamburgerem
maradékával. Arról volt szó, hogy utána még fagyikelyhet
is kapunk.
- Még a krumplit sem ettem meg - panaszkodtam.
- Azonnal menj ki a kocsiba! - Mostohaapám hosszú,
fagyos pillantást vetett rám, mintha jéggé dermedt volna
valami a lelkében.
Farkasszemet néztem vele egészen addig, míg már nem
bírtam el a tekintete súlyát, és kénytelen voltam
elfordulni.
Biztos, hogy nem fogok sírni. Azt mondogattam
magamnak, hogy csak ideiglenesen nehezíti meg az
életemet; csak ki kell bekkelnem ezt a kis időt. De nem
igazán hittem benne. Túl gyorsan változtak a dolgok. Anya
soha az életben nem küldött még el az asztaltól. Nem
sírtam, de csak egy hajszálon múlt.
Merev léptekkel kisétáltam az étteremből, el a
pincérnők és a hostessek mellett. Igazán megalázó volt,
ahogy mustráltak. Mintha csak tudták volna, hogy milyen
bajba sodortam magam, és megsajnáltak. Már majdnem
tizenhárom éves voltam, és az egész étterem azon
csámcsogott, hogy kizavartak, mintha csak taknyos kölyök
lennék.
A parkolóba kiérve beültem anya Buickjának hátsó
ülésére, és az ajtót nyitva hagyva azon morfondíroztam,
mennyire is utálom Neilt.
Találtam egy félig teli zacskót a rövidnadrágom
zsebében, és nekiláttam elropogtatni a tökmagokat.
Nagyban köpködtem ki a héját a földre, amikor
észrevettem, ahogy valaki ott áll felettem.
Billy utánam jött, és most ott álldogált, a parkoló
lámpájának halványsárgás fényében nézve le rám.
Jó hosszú idő után felsóhajtott, majd cigarettára
gyújtott. Mindig olyan pimasz punk-rockos módon szívta a
fogai közé szorítva úgy, hogy a szája közepéről
meredezzen a vakvilágba.
- Most aztán tényleg megcsináltad; sikerült jól magadra
haragítanod Neilt.
Nem akartam, hogy lássa, mennyire hülyén érzem
magam, amiért feleseltem az apjával, és büntetésből el
lettem zavarva az asztaltól. Elfintorodtam, és a tekintetem
leszegve a zöld szarvasbőr Vans csukámat kezdtem
bámulni. Színe az orr-részen már erősen megkopott, de a
többi része egészen jó állapotban volt.
- Csak nem akarom, hogy úgy viselkedjen, mintha az
apám lenne, és az hótziher, hogy nem fogok úgy tenni,
mintha az lenne - jelentettem ki.
- Ne foglalkozz vele - vonta meg mostohabátyám a
vállát, felpillantva a Meki bejárata fölötti cégérre, ahonnan
a vigyori bohóc lebámult ránk a parkolóba. - Nem mintha
az én apám lenne.
- Hogy micsoda? - kaptam fel rá a tekintetem
csodálkozva; nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.
Billy visszafordult hozzám, és mérget vettem volna rá.
hogy mindjárt közli, minden rendben lesz. Esetleg talán
még meg is ölelget.
- Ö egy igazán szar alak, Max - közölte inkább a
szokásos érzelemmentes módján. - Nem sikerült még
rájönnöd? Tényleg azt hiszed, hogy egy ilyen csótány
valaki igazi apja lehet? Se nekem nem az, sem neked.
***

- Nem a jelmezedben mész ma? - kérdezte anya a suli

második napjának reggelén, amikor kitámolyogtam a
konyhába reggelizni. Éppen az edényeket pakolta ki egy
újságpapírral kibélelt dobozból, és berakosgatta őket a
konyhaszekrénybe.
Neil az asztalnál ülve rántottét evett, és elmerült a
sporthírek olvasásában. Betolta az utolsó falat pirítást, és
válaszolt a kérdésre, noha az nem neki szólt:
- Nem nagyon kéne bátorítanod. Túl idős már az
ilyesmihez.
Anyám félénk, bocsánatkérő pillantást vetett rám, de
nem szállt vitába vele. Én csak bosszúsan néztem, és
odanyúltam a gabonapelyhemért, elvégre marhára nem
érdekelt az egész.
Mindegy is, amúgy is rossz érzés volt egyedül
készülődnöm a halloweenre. Általában az egész októbert
Nate társaságában szoktam tölteni a garázsban, ahol a
jelmezünkön ügyködtünk, és mindenféle király módszert
találtunk ki arra, miképp csalhatunk ki majd minél több
csokit a nekünk ajtót nyitóktól. Most pedig kétezer
kilométer választott el minket egymástól, és úgy éreztem,
mintha a lelkem egy darabja is hiányozna.
Kis korom óta mániákusan imádtam a halloweent. Ez
volt a legtökéletesebb ünnep. Lehet, hogy nem a
legkedvesebb ünnepem, elvégre a karácsony is igazán
király. Bár nagyon nyálas dolog bevallanom, de a
halloween volt az egyetlen este, amikor úgy érezhettem,
hogy valami nálam nagyobb részese lehetek.
Tavaly Nosferatunak öltöztem, Nate pedig dr. Van
Helsingnek. Hintőporral őszesre festette a haját, és
szerzett egy sátorkarókkal teli vászonzsákot, mégis
senkinek halvány gőze sem volt, ki akart lenni, még akkor
sem, amikor az egyik karóval úgy csinált, mintha szíven
akarna éppen döfni vele. Szerintem elég menő volt a
jelmeze, de az enyém még ijesztőbbre sikeredett a
műanyag vámpírfogakkal és a gumisapkával, amivel
kopasszá varázsoltam magam. Anya teljesen sokkot
kapott, hogy mennyire rusnya lettem, pedig pont ez volt
az egésznek a lényege.
Kis korom óta odáig voltam a szörnyekért. Sosem
hagytam volna ki egy részt sem a Darkroom sorozatból, és
apa néha elvitt a Bluebird Theaterbe, ahol őskori fekete-
fehér filmeket adtak múmiákról, farkasemberekről és
Frankensteinről.
Később persze rákattantam a trancsírozós slasher
filmekre, mint A texasi láncfűrészes, vagy a Péntek 13, meg
az az új, aminek mostanában mutatták állandóan az
előzetesét, és amiben az az őrült szerepel a szakadt csíkos
pulóverével meg olyan arccal, mint a kissé túlsütött
húspogácsa. Láttam mindenféle szuperképességekkel
meg varázserővel rendelkező szörnyetegeket, de a
trancsírozós gyilkosok jóval ijesztőbbek voltak, mert
kevésbé tűntek a fantázia szüleményének. Persze a
vámpírok félelmetesek meg minden, de a pszichopaták a
valóságban is lecsaphatnak. Szoktam azért híradót is
nézni, benne hátborzongató alakokkal, akik a sötét
sikátorokban vagy a fehér furgonjukkal folyton nőkre
vadásztak.
Reggeli után a szobám ajtaja előtt tipródva azon
tanakodtam, mit csináljak. Nem igazán terveztem, hogy
jelmezben menjek suliba, de ahogy Neil lefitymálta
anélkül, hogy egy pillantásra is méltatott volna közben,
meg amilyen hangnemben anyával beszélt, elég volt
ahhoz, hogy fel akarjam venni csak azért, hogy felhúzzam
vele. Egészen biztos voltam benne, hogy tudom, melyik
dobozban rejtőzik a hozzávaló maszk.
A dobozok még mindig a szobám egyik sarkában
hevertek felhalmozva, felcímkézve anya takaros, cikornyás
kézírásával. Amikor felnyitottam a Max Kincsei feliratosat,
az egyik Flash-képregény tetején rá is bukkantam a
maszkra; ott feküdt, mint valami gumiból készült rettenet.
Azért esett a választásom Michael Myersre a
Halloweeríböl, mert nincs semmi gyenge pontja. Sosem
rohan vagy siet, mégis mindig elkapja az áldozatait.
Ráadásul embertelenül erős; lehetetlen legyűrni, vagy
elszökni előle. Egy megállíthatatlan gyilkológép.
Nate azt tervezte, hogy Bozontnak öltözik a Scooby-
Doból, mert a mamája sosem engedte, hogy tizennyolc
pluszos filmeket nézzen. Mondjuk ezzel bizonyára az
enyém is így volt; még szerencse, hogy nem kellett
aggódnom emiatt, mert mindig apával néztem őket.
Legalábbis régebben.
Michael Myers az a fajta szörnyeteg, akitől tényleg
tudtam félni, mert valóságos volt. Persze igazából nem
létezik, de mégis lehet hinni benne. Sosem szól egy szót
sem, és nem veszi le a maszkját, de az alatt egy húsvér
ember rejtőzik, aki bárhol szembejöhetne az utcán. A való
világban mindenféle veszély leselkedik ránk, amik talán
nem pont olyanok, mint ő, de meglehetősen közel állnak
hozzá. Nem kerülhetjük el őket, ezért néha egyszerűen
csak meg kell tanulnunk együtt élni velük.
A maszk fehér gumiból készült, fröccsöntött műanyag
szemöldökkel meg dús fekete parókával, de egyébként
nem volt díszítve semmivel sem; csak álltam ott
lebámulva rá, és megpróbáltam eldönteni, hogy
felvegyem-e vagy sem.
- Maaax! - kiáltotta Billy a folyosóról. Olyankor, amikor
ezt a nyájas hangot használta, ami látszólag kedvesnek
tűnt, a felszín alatt azonban fenyegetés bujkált benne,
tudtam, hogy valójában nincs jókedvében. - Mégis hol az
ördögben vagy már?
Ledobtam a maszkot az ágyamra, aztán lázasan
nekiláttam feltúrni a dobozt a jelmez többi részéért. Ha az
overall nem is kerül elő, legalább a macséta jól jönne.
Felkaptam egy House of Mystery képregényt, majd a
padlóra hajítottam; megpróbáltam megtalálni a kést, de
valahol legalul rejtőzött, én pedig kezdtem vészesen
kifutni az időből.
Mostohabátyám még egyszer szólított a folyosóról, de
már teljesen másmilyen hangon. Egyre távolodott tőlem.
- Ha nem vagy tíz másodperc múlva a kocsiban,
nélküled megyek - üvöltötte.
Kezemben a maszkot szorongatva átszaladtam a
nappaliba. Billy felhúzta a szemöldökét, amikor meglátott,
de nem tett semmi megjegyzést.
 - Halloween van - vontam meg a vállam, megrázogatva
a maszkot.
Erre sem mondott semmit, csak nézett rám tovább
unottan a nehéz szemhéja alól.
- Most mi van? Már be sem öltözhetek?
- Csak nyugodtan, de ne csodálkozz, ha kis pisis-nek
tűnsz. Felsőben már senki sem megy jelmezben suliba.
Csak a lúzerek, nem tudtad?
Megint megvontam a vállam, de most csak félszívvel.
Mivel nem jutott eszembe semmi, amit erre mondhattam
volna, visszaslattyogtam a szobámba, és elsüllyesztettem
a fiókos szekrényem mélyére az álarcot. Egy újabb
örömömmel kevesebb.

 
 NEGYEDIK FEJEZET

Annak ellenére, hogy elfogadtam Billy véleményét a

jelmezzel kapcsolatban, félig-meddig azt hittem, hogy az
iskolában én leszek az egyetlen a temérdek múmia és
boszorka között, aki a hétköznapi ruhájában jelent meg.
Ezzel szemben tényleg senki sem öltözött be.
Bármennyire is nem akartam bevallani, azért örültem
neki, hogy új csajként nem csináltam hülyét magamból.
Kezdtem hozzászokni a Hawkinsi Általános Iskolához,
de ahhoz a sulihoz képest, amibe otthon Kalifornában
jártam, eléggé jellegtelennek tűnt az elnyújtott épülete.
Azzal, hogy nem voltak sem hagyományos, sem
tetőablakai, olyan benyomást keltett, mintha megállt
volna benne az idő, és mintha átkerültem volna egy
alternatív valóságba, a neonfény és linóleumpadló
birodalmába. Tovább kellett állnom innen.
Amikor a lassító, nyúlós érzés annyira átjárt, hogy nem
bírtam tovább elviselni, felpattantam a deszkámra, és
lustán gurulni kezdtem a folyosón. Meglehetősen biztos
voltam benne, hogy tilos, de tennem kellett valamit,
amitől nem érzem futóhomoknak a padlót.
A szekrényemnél pakolásztam a tankönyveimet, amikor
valaki megköszörülte a torkát a hátam mögött.
Megpördültem, és szemközt találtam magam kettővel a
kukkoló srácok közül, akik a focipályánál lévő kerítésnél
kémkedtek utánam a tegnapi ebédszünetben. Egyiküknek
sűrű, göndör haja volt, és széles, vidám arca. Úgy
vigyorgott, mintha ez lenne élete legjobb napja. A másik
egy szikár fekete srác volt, rövid afrofrizurával. Az ő
mosolya nem volt annyira sugárzó, de azért kedvesnek
tűnt.
Ray Stantznek és Peter Venkmannek öltöztek be a
Szellemirtókból. Amikor reggel megjelentek a
természetismeret órán, mindenki röhögcsélt rajtuk, és
összesúgott a hátuk mögött, pedig igen állat volt a
jelmezük. Eszembe jutott a fiókosszekrénybe besuvasztott
álarcom. Még ha anya megtiltotta volna, hogy felvegyem,
és valami másnak kellett volna beöltöznöm, akkor sem
esett volna a választásom a Szellemirtók-ra. Bár egészen jó
film, a halloweennek az a lényege, hogy valami rémisztővé
váljunk.
- Szia, Max, én Dustin vagyok, és ő pedig... - szólalt meg
a göndör hajú, mielőtt még egyáltalán elgondolkodhattam
volna azon, hogy vajon mi a csodát keresnek itt.
A másik kevésbé látszott izgatottnak. Már tegnap feltűnt
nekem, mivel ő is a kerítés mögül bámult, de leginkább
azért, mert alapjában véve alig voltak fekete bőrű
gyerekek a városban.
- Lucas - közölte.
 - Tudom, a kukkolók - ajándékoztam meg őket egy
unott, megvető tekintettel.
Erre egymás szavába vágva egyszerre kezdtek el
beszélni, aztán Dustin előadott egy zavaros monológot.
Nem tudtam eldönteni, hogy csak ennyire izgult, vagy rá
akar dumálni valamire. Úgy hangzott, mintha át akarna
verni, mint azok a jegyüzérek, akik állandóan
megpróbálják rávenni az embereket a Los Angeles-i
klubok előtt, hogy vegyenek tőlük jegyet.
Megint egymással versenyezve kezdtek hadarni, így
belekerült egy kis időbe, míg megértettem, mit akarnak.
- Te még új vagy itt, így gondoltam, nincsenek barátaid,
akikkel csokit gyűjthetnél - bökte ki végül Dustin olyan
tágra nyílt szemmel, mint aki most világosodott meg.
Elég bunkóság volt kimondania, de nyilvánvalóan igaza
volt.
- Arra gondoltunk, hogy velünk jöhetnél - vigyorodott el,
kivillantva fehér, egyenletes fogsorát. - A Maple Street
sarkán találkozunk. Pontban hétkor.
Nem azzal a szándékkal jöttem Hawkinsba, hogy
beilleszkedjek meg népszerű legyek, netalántán barátokra
leljek, vagy ilyesmi, de most mindenre gondoltam, csak
ezekre nem. Mindketten mosolyogtak, én meg csak
bámultam rájuk, miközben próbáltam rájönni, hogy vajon
csak szórakoznak-e velem. Hogy tényleg azt akarják-e,
hogy velük menjek. Olyan sok időt töltöttem már Billyvel,
hogy egyre nehezebbé vált megállapítom, hogy mikor
szívat valaki, és mikor gondolja komolyan a dolgot.
***

Mindig úgy véltem, hogy kiválóan elvagyok

egymagámban. Nem függtem senkitől, nem féltem egyes-
egyedül bebuszozni a belvárosba, vagy bemászni a kerítés
alatt a rendőrség által lefoglalt autók telephelyére, hogy
körülnézzek.
Azonban valójában sosem töltöttem sok időt a barátaim
nélkül. Mindig ügyködtünk valamin, vagy terveket
szövögettünk. Tanítás után a délutánokat, nyaranta meg
teljes napokat töltöttünk deszkázással a parkban, vagy
faerődöt építettünk.
Nate Walkert hatéves korom óta a legjobb barátomnak
tudhattam. Nálam alacsonyabb és vékonyabb volt,
bütykös könyökkel, teljesen hétköznapi barna hajjal, amit
soha senki nem bámult meg, és amin nem is viccelődtek,
szemben az én lángvörös frizurámmal. Mindig együtt
lógtunk a tanulmányi kirándulásokon, és párban
dolgoztunk fizikaórán; utcai hokit játszottunk, sátoroztunk
az udvarunkon, és egyáltalán nem érdekelte, hogy lány
vagyok.
Az általános iskola legelső napján feltűnt nekem ez az
alacsony, sovány fiú, ahogy az ebédszünetben a piros
pókemberes pólójában a csúszda alatt guggolt. Néhány
másik srác egy botra tűzött döglött gilisztával kergette,
míg el nem sírta magát, és el nem bújt. Már hatévesen úgy
véltem, elég értelmetlen ilyesmin bőgicsélni, de
kifejezetten bejött a pólója, ezért utánamásztam, és
lecsüccsentem mellé.
- Mi a baj? - faggattam. A csúszda alatt nagyon meleg
volt. A mai napig emlékszem az érzésre, ahogy
krétaporként lepte be a kezemet a homok.
A fiú csak lehajtotta a fejét, de nem válaszolt semmit
sem.
- Akarod látni a Man-Thing képregényemet? -
próbálkoztam tovább, mire bólintott egyet, majd
beletörölte az orrát a karjába.
A képregény az ősidők óta megvolt nekem; borítója
darabokban szakadozott le róla, mert mindenhova
magammal hurcolásztam. A füzetben a Man-Thingnek
gonosz motorosbandával kell szem-beszállnia, aminek a
tagjai ott ólálkodnak az ő mocsarában egy ocsmány
terveket szövögető ingatlanmágnással, aki el kívánja
pusztítani a lényt. Az alak felbérel egy őrült tudóst, hogy
csapdát építsen, aminek a segítségével végezhet vele. A
Man-Thing végül olajra lép, és megöli a motorosbanda
vezetőjét, majd visszacammog a mocsarába.
Natetel egymásnak nyomott vállal olvastuk a
képregényt, míg az ügyeletes tanár oda nem jött, hogy a
csúszda alá behajolva közölje velünk, vége a szünetnek, és
be kell mennünk az osztályba.
Ezzel jó barátokká váltunk. Mindig őt választottam
először a kidobósban, pedig annyira szörnyen játszotta,
hogy mindig kiejtette valaki már a legelején. Kiválóan
tudta, hogyan kell megbütykölni a biciklijét vagy a
deszkámat, plusz az se zavarta, ha túl komolyan vettem a
kosárlabdajátékot; ahogyan az sem, amikor úgy tűnt,
mintha haragudnék, pedig valójában csak túl nagy hévvel
tettem fel egy kérdést.
Akkoriban apa még velünk lakott, és bár általában nem
nagyon foglalkoztatta, kikkel barátkozom, Nateet
kifejezetten kedvelte. Ben túlságosan be volt zsongva
mindig, Eddie-be pedig annyi értelem szorult szerinte,
mint egy zsák krumpliba. Natetel kapcsolatban viszont
mindig azt mondogatta, hogy érdemes odafigyelni rá,
mert megvan a magához való esze.
Apát sosem izgatták a jó jegyek, vagy hogy valaki drága
ruhákkal és kocsival villog-e, netalántán jó környékről
származik. Ő egyes-egyedül az intelligens embereket
kedvelte.
Nate pedig közéjük tartozott. Félénkebb volt, és nem
olyan kemény legény, mint a többiek, akikkel együtt
lógtunk, de igazán okos volt, és érdekes egyéniség; mindig
neki támadtak a legjobb ötletei azzal kapcsolatban,
hogyan készítsünk faházat vagy működő katapültöt.
Mindegy is, néhanapján jó volt olyasvalakivel együtt lógni,
akinek nem kellett megszakadnia ahhoz, hogy követni
tudjon.
Ő tényleg megértette azt is, amikor apám
karburátorokról beszélt, és ezt nagyon imádtam benne.
Sosem utalt rá, hogy furcsának tartaná, hogy míg mások
szülei Bee Geest meg Neil Diamondot hallgattak, addig az
apám olyan bandákat, akiknek a zenéje kalózkazettákon
jelent meg, a nevük meg filctollal volt ráfirkálva a kazikra
ragasztott öntapadós papírcsíkokra. A zenék dühösen
visítottak, és olyan bandák játszották, mint például a Dead
Kennedys, az Agent Orange vagy a Bags. Anya olyankor
csak sóhajtozott mindig, majd előkapta a porszívót vagy a
turmixgépet, és úgy csinált, mintha nem hallaná.
Apával ellentétben én nem nagyon rajongtam az ilyen
zenéért. Nekem jobban bejött a Go-Gos, meg néha az
olyan régi surf együttesek, mint a Beach Boys vagy a
Sandals, akik A végtelen nyár zenéjét írták. Azonban amikor
apa berakta valamelyik punkkazettáját, Nate arca úgy
felragyogott, mintha egy olyan csodát hallana, amit én
nem. El nem tudtam képzelni, mi ilyen nagyszerű benne,
mégis jó érzés volt, hogy olyasvalakihez hozhattam haza
egy barátomat, aki ugyanazért van odáig, mint ő.
Csodálatosak, de egyre ködösebbek az ilyen emlékeim
apámról.
Mostanra csak Billy meg Neil maradt nekem, és nincs
olyan hely, ahol otthon érezném magam, és barátom sem,
akit hazahozhatnék.
***

Alig fértem a bőrömbe, mire az utolsó óráról is

kicsengettek. Úgy éreztem, mintha időtlen idők óta
tartana a nap.
 Összepakoltam a könyveim, aztán elgurultam a parkoló
repedezett betonján a középsuli előtt álló Camaróhoz.
Billy a hátulsó lökhárítónak dőlve, cigivel a szájában várt
rám. Fejét felszegve nem engem, hanem a sápatag őszi
eget kémlelte, így nem tudhattam, éppen milyen
hangulatban van.
Sosem lehetett tudni, mire számíthatok. Az volt
valahogy a legrosszabb vele kapcsolatban, hogy néha nem
is viselkedett olyan rettenetesen. Főleg eleinte, amikor
még nem sikerült kitapasztalnom, milyen is valójában,
tulajdonképpen szerettem vele lógni. Néha felvett a suli
után, vagy engedte, hogy vele tartsak a Kragen
autószervizbe. A probléma abból adódott, hogy képes volt
szórakoztató lenni, ha akart.
Sosem bánt úgy velem, mint azokkal a csajokkal, akikkel
együtt járt suliba; lehet, hogy azért, mert ők idősebbek
voltak, vagy kevésbé voltak hajlandóak kiállni magukért,
de úgy véltem, valami más lehet az oka.
Amikor bulizni vitte őket, vagy a Pizza Hut parkolójában
múlatta az időt a társaságukban a többi semmirekellővel
az iskolájából, akkor valójában nem randizott velük.
Persze azok a bigék játszották a fejüket, hogy túl menők
ahhoz, hogy vegyék a fáradságot, hogy járjanak valakivel,
vagy valamelyik srác barátnője legyenek, mégis próbálták
megfűzni Billyt, hogy jöjjön át hozzájuk, hogy bemutassák
a szüleiknek; vagy minden erejükön azon voltak, hogy
kedvesen viselkedjenek velem, mintha ezzel
imponálhatnának neki. Nagyon szorítottak, reménykedve
abban, hogy meglesz majd ennek az eredménye, Billy meg
egy héttel később már egy másik lányt fuvarozva állt be a
kajálda parkolójába.
Olyan volt, mintha utálná ezeket a csajszikat, mégis
elvitte őket a tengerpartra, hogy smacizzon velük. Mindig
elfutott a méreg attól, ahogy a srácok a lányokat kezelték;
mintha azok nem emberi lények lennének, és csakis arra
lennének jók, hogy levegyék a pólójukat.
Velem azonban sosem bánt így. Először azt hittem, hogy
azért, mert fiatalabb vagyok, vagy mert a húga, még ha
nem is vér szerinti. Egy idő után azonban kezdtem
megérteni, hogy azért viselkedik velem máshogy, mert
nem olyan vagyok, mint ezek a lányok. Nem szaladtam a
fiúk után, nem fektettem energiát abba, hogy sminkeljem
magam, sőt néha még abba se, hogy rendesen
megfésülködjek. Ennek az életem addigi részében
egészen egyszerű oka volt: nem kívántam ilyesmivel
foglalkozni. De most minden megváltozott, és úgy
éreztem, hogy nem úszhatom meg örökre.
Billy azon a sunyi, bizalmaskodó módján beszélt velem,
mintha valami olyan fontosat akarna közölni, amit
mindenféleképpen meg kell értenem. Mintha alapvetően
utált volna, kivéve, amikor mindent megtett azért, hogy
olyan legyek, mint ő. Ha bármi jelét adnám a
gyengédségnek, gondoskodna róla, hogy egy életre
elmenjen a kedvem tőle.
 Elterültem az anyósülésen, és hallgattam, ahogy szidja
Hawkinst, hogy mennyire suttyó hely a béna bulijaival, a
sebességkorlátozásaival, a nyominger
kosárlabdacsapatával meg a gyatra csajfelhozatalával.
Bámultam ki az ablakon; figyeltem, ahogy elsuhan
mellettünk az erdőkből és mezőkből álló táj. Rengeteg fa
sorakozott az út mentén. Tudtam, hogy Billy azt várja
tőlem, osztozzak a véleményében, és hangoztassam én is,
hogy mennyire béna már ez a hely, de nem láttam
értelmét; közöltem vele, hogy itt ragadtunk, úgyhogy akár
el is fogadhatjuk a helyzetet.
- És kinek is a hibája, hogy itt ragadtunk? - förmedt rám.
Egy pillanatra biztos voltam benne, hogy eljött az idő;
most átbeszéljük, ami San Diegóban történt. Nagyon nem
akartam, ezért meg se mukkantam, hátha úgy
megúszhatom a dolgot.
- Mondd ki! - vált Billy hangja egyre durvábbá és
ridegebbé; azt várta, hogy magamra vállaljam a
felelősséget.
- Mondd ki, Max! - ordította ocsmány, vad hangon,
felém fordulva az ülésében, amikor továbbra is
hallgattam.
Padlógázt adott, és végigrobogtunk az egysávos úton,
felverve a ráhullott megsárgult faleveleket. Egyenesen
kibámultam a szélvédőn, és nem mondtam semmit.
Előttünk az út lustán kanyargóit az erdős vidéken. Egy
kis emelkedő tetejére felérve észrevettük, hogy nem
messze előttünk három fiú kacsázik a biciklijén, barna
overallban, túlméretezett protonágyúval a hátukon. A
szellemirtós srácok voltak. A teljes jobb oldali sávot
elfoglalva tekertek lustán lefelé.
- Billy, lassíts!
- Az új tanyasi barátaid? - tudakolta a mostohabátyám,
és nagyobb sebességre kapcsolt. - Jár érte bónuszpont, ha
mindet letarolom?
A sebességmérő mutatója még jobban kilőtt. Előttünk a
szellemirtós srácok még mindig az út közepén cirkáltak;
nem látták, hogy jövünk.
- Elég volt, ez nem vicces!
Billy megfordult a vezetőülésben; engem bámult,
ahelyett hogy az utat figyelte volna. Az üvöltő zene
ritmusára rázni kezdte a fejét, és a kormányt csapkodta
hozzá.
A fiúk egyre közelebb kerültek hozzánk. Elképesztő
sebességgel robogtunk feléjük; végre hátrapillantottak. Jól
láthattam a döbbenetüket, és éreztem, hogy az én
arcomra is ugyanaz ül ki, elvégre lehetetlen, hogy ez
tényleg megtörténjen. Billy biztos, hogy nem fogja
elcsapni őket, az tiszta őrültség lenne még tőle is. Az
ilyesmivel csak viccelődni szokás, nem tényleg megtenni.
Hiába mondogattam magamnak, valójában nem hittem
el. Egy normálisan működő világban ez nem eshetne meg,
azonban kristálytisztán láttam az igazságot, miszerint
fogalmam sem volt már, hogy Billy mikor mire képes.
 Már a biciklis srácok nyakában nyomultunk. Ügy
éreztem, mindjárt eltapossuk őket.
Tudtam, hogy ha nem csinálok valamit, akkor innentől
kezdve nagyon rosszra fordulnak a dolgok. A félelem éles
karmaival kaparászta, szorongatta a torkomat.
Odakaptam a kormányhoz, és élesen félrerántottam. A
kocsi átbucskázott a szemközti sávba.
Vadul rázkódott alattunk a Camaro; egy pillanatra úgy
éreztem, mintha kizökkent volna a világ körülöttünk. A
kerekek fülsértőén csikorogtak. Megkerültük a fiúkat, és
száguldottunk tovább az úton hazafelé.
Még időben pillantottam hátra a vállam felett ahhoz,
hogy lássam, mindannyian ott fekszenek a levelek között,
oldalra borult kerékpárral.
A veszélyt magunk mögött hagytuk, mégis éreztem,
hogy szárazon ég a szemem, és az ijedtségtől kidülled. Alig
tudtam pislogni, miközben a mocskos szélvédőn keresztül
az útra meredtem.
Abban a pillanatban, amikor az ujjaim ráfonódtak a
kormányra, tudtam, hogy nagyon veszélyes, amit csinálok.
Átléptem vele azt a láthatatlan határt, ami után csakis
rossz dolgok történhetnek, és most meg kell fizetnem érte
az árát. Billy tuti mindjárt üvöltözni kezd velem, kidob a
kocsiból, és kutyagolhatok hazáig. Talán még meg is fog
ütni.
Úgy tűnt azonban, hogy nem is érdekli az egész.
Szimplán csak hátravetette a fejét, és éles, magas hangon
felnevetett; hatalmas, vidám röhögéssel, mintha ez az
egész csak valami nyamvadt játék lenne csupán.
- Nem sokon múlt, ugye? - vigyorgott, miközben dobolni
kezdett a kormányon, a zene ritmusára ingatva hozzá a
fejét. Egy pillanatra sem engedtem el az ajtónyitó
kallantyút hazáig.
Arra gondoltam, amit apától hallottam egyszer: a titka
annak, hogy otthon érezzük magunkat a világban, nem
más, mint hogy tisztában legyünk a dolgok működésével.
Ha a birtokában vagyunk a szükséges eszközöknek, akkor
képesek leszünk megjavítani a csöpögő csapot, jó munkát
találni, megoldani a felmerülő problémáinkat. Ezért
tartotta olyan fontosnak a tudást és az
információszerzést. Emiatt próbáltam minden erőmmel
megjegyezni, amit tanított nekem.
Ha képesek vagyunk szétszedni egy zsanért, meg
mindenféle zárat feltörni, akkor bárhonnan
megléphetünk.

 
 ÖTÖDIK FEJEZET

Amint megálltunk a ház előtt, kipattantam az autóból, és

bevágtattam.
Őrülten zakatolt a szívem a mellkasomban. Muszáj volt
valamivel elterelnem a gondolataimat. Egyenesen a
szobámba mentem, majd beletúrtam a dobozokba, a
jelmezem többi része után kutatva. Az egyik doboz
legalján leltem meg, egy halom szörfös újság alá
begyűrődve.
Néhány lány a töriórán arról sustorgott, hol lehet a
legjobb édességeket bezsákolni halloween estéjén.
Némileg jobban éreztem magam attól, hogy még ha
durván ciki is beöltözve suliba menni, attól még a
hawkinsi gyerekek is csokivadászatra mennek az este.
A jelmezem fő részét egy régi overall adta, amit apa
használt, amikor egyszer rövid ideig mosógépszerelőként
dolgozott. Persze bőven nagy volt rám, meg a cipzárja is
beragadt. Szeptember második hetétől ügyködtem rajta,
és bár anya nem rajongott valami nagyon az Ötletért,
hogy Michael Myersnek öltözzek, mégis előszedte a
varrógépet, és átszabta az én méretemre. Ennél tovább
azonban nem volt hajlandó elmenni; azt megtiltotta, hogy
valódi macsétával rohangáljak. Apa mentette meg a
dolgot. Talált a Los Angeles-i bolhapiacon egy óriási
szendvicsszeletelő kést, aminek lecsiszolta a pengéjét,
hogy jobban hasonlítson a filmben használthoz.
Kifejezetten jó jelmez lett, és hirtelen nem tudtak
érdekelni a kölykök a suliban, ahogy az sem, hogy Billy, sőt
Neil véleménye szerint is már kinőttem ebből. Akkor is
csokivadászatra megyek!
Végignéztem gyorsan, mi van még a dobozban, aztán
leraktam a kést és az overallt a maszkom mellé az
ágyamra. Hirtelen belém nyilallt a felismerés, hogy ez az
első halloweenem, amit a legjobb barátaim nélkül töltök.
Aztán behunytam a szemem, és emlékeztettem magam a
tényre, hogy még ha San Diegóban is maradtunk volna,
akkor sem lett volna semmi sem olyan, mint régen. Már az
elköltözésünk előtt megváltozott minden.
Legalább a szellemirtós srácok elhívtak csokivadászatra,
ami nem is olyan rossz. Volt jelmezem és programom is,
ahová mehettem.
Felvettem az álarcot, belebújtam az overallba, aztán
eltűnődtem rajta, vajon milyen édességeket szokás
osztogatni a városban. Ez még mindig jobb volt, mintha a
hazafelé vezető utunk közben történteken töprengenék.
Nem akartam arra gondolni, mi lett volna, ha nem rántom
el a kormányt. Ami történt, megtörtént. Nem lett semmi
baj.
Mégis remegett a kezem.
***
Billyvel az volt a legnagyobb gond, hogy sosem lehetett
megjósolni, mit tesz, ha méregbe gurul.
Még San Diegóban, egy héttel a nyári szünet kezdete
után birtokháborítás miatt meggyűlt a baja a
hatóságokkal, és Neil szobafogsággal büntette. A
középiskolájával szemben egy építési terület húzódott,
ahol valamiféle lakásokat vagy irodákat húztak fel;
mostohabátyám kedvelt időtöltése volt ott lógni a
haverjaival, és sört szopogatva az állványzaton ücsörögni.
Egészen addig, míg az ott dolgozó munkások közül valaki
észre nem vette a mindenfelé széthajigált üres üvegeket
meg a csikkeket, és ki nem hívta a rendőröket.
Mindannyian a nappaliban időztünk azon a szombat
estén. Úgy volt, hogy azon a hétvégén ellátogathatok
apához, de Neil az utolsó pillanatban meggondolta magát,
azt állítva, hogy túl sokat vagyok mostanában Los
Angelesben, és jobb lenne, ha több időt töltenék anyával.
Szóval otthon maradtam, és sütiket készítettem anyával,
meg apró betűkkel bevéstem egy biztosítótű segítségével
a kanapé mögött a lambériába, hogy mennyire, de
mennyire utálom a mostohaapámat.
Pizsamában ültem éppen a padlón a tévé előtt a heti
filmet bámulva az NBC-n, miközben csokis müzlivel
tömtem a fejem, amikor a zsaruk hazahozták Billyt, aki
koszos és zilált volt; csizmáján sár, kezén vágás
éktelenkedett, de leginkább csak úgy tűnt, hogy majd’
felrobban a dühtől. A zsernyákok az elmondásuk szerint
őt meg a haverjait az építkezésen lévő állványzatról
szedték le, ahol azzal hergelték egymást, hogy ki mer
végigmenni az acélgerendákon.
Sosem voltam valami jó abban, miképp kell viselkedni
másokkal, vagy elcsacsogni velük, azonban mindig
kiválóan ráéreztem valaki hangulatára. Már kis koromban
is simán ránézés alapján meg tudtam állapítani, hogy ki
az, aki veszélyes, és ki az, aki hazudik. Anya olyankor
mindig csodálkozva szokott bámulni rám. Egyszer például
elmondtam neki, hogy az aktuális pasija szerencsejáték-
függő, mire megkérdezte, hogy mégis honnan tudom ezt.
Mondjuk abban az esetben nem volt valami hatalmas
trükk kitalálnom a dolgot. A hapsi zsebeiből mindig
sorsjegyek és tippmixes szelvények lógtak ki. Az egyetlen
oka annak, hogy én észrevettem ezeket a jeleket, anya
meg nem, az volt, hogy ő mindaddig nem akart hinni a
szemének, míg már túl késő nem lett.
Billyt sosem elemeztem ki neki, pedig nem ártott volna.
Szimplán csak nem jutottam még el odáig. Arra vártam,
hogy ő maga meglássa, milyen a srác, anélkül hogy nekem
kellene elmondanom. Bár lehet, hogy az sem változtatott
volna semmin sem.
Neil megvárta, míg távoznak a rendőrök, majd villámló
tekintettel fordult Billy felé. Közölte vele, hogy vagy
jelentkezik a katonai előképzőbe vagy két hónapra búcsút
inthet a drágalátos kocsijának. Az utóbbit választotta.
 Egy héttel később éppen a házunk mögötti kis, gazzal
benőtt dombtetőn voltam, amin patakmeder futott végig,
amiben tavasszal több mint egyméteres koszos, gyors
sodrású víz szokott zubogni, de az év többi részében,
ahogy most is, teljesen ki volt száradva.
Nyaraim nagy részében itt szoktam lógni Nate, Ben és
Eddie társaságában. Volt egy kis helyünk döngölt
agyagpadlóval, farekeszekből összeállított asztallal meg
egy lelakott kanapéval, amit Ben és Eddie talált kirakva a
járda mellé lomtalanításkor. Nem igazán nevezhettük
klubháznak, mégis ott vertük el az időt, légpuskával
üvegekre lövöldözve, vagy szopogattuk az áruskocsinál
vett pálcikás jégkrémünket, miközben a kanapén
heverészve a monster truck és a birkózóversenyeket
tárgyaltuk ki, míg a jeges nyalókától kék nem lett a fogunk.
Nate általában reggel kilenckor vagy tízkor jött át
hozzánk. A délelőttöt képregényolvasással töltöttük, aztán
ő fogta a biciklijét, én meg a deszkámat, és elgurultunk a
parkig, vagy mentünk Bennel meg Eddie-vel a strandra.
Azon a hétvégén azonban az utóbbi Sacramentóba
utazott, Bennek le kellett nyírnia a füvet a kertjükben,
Nate meg ellátogatott az apjához; szóval teljesen egyedül
maradtam.
A legújabb projektünkön, egy működő katapulton
ügyködtem. Azt terveztük, hogy amikor kész lesz, vízzel
megtöltött lufikat fogunk lődözni vele az útra. A
délelőttöm ráment, hogy működésre bírjam a lendítőkart;
most azonban már délután volt, és borzasztóan tűzött a
nap, én meg csak üldögéltem a kanapé háttámláján a
cipős lábamat a párnákon pihentetve, és a domboldal
alján húzódó úttestet bámultam.
Billy bent a házban lógott a haverjaival. Az apja elvette a
kocsija kulcsát, így a Camaro ott pihent a garázsban, mint
egy kennelben heverő kutya, ami arra vár, hogy végre
kiengedje a gazdája. A mostohabátyámnak a garázst
kellett volna kifestenie, de azt csak akkor csinálta, amikor
Neil a közelében tartózkodott.
A haverjai, Wayne és Sid a domb túloldalán elterülő
lakóövezetben éltek, és együtt jártak suliba a
mostohabátyámmal; mindketten faragatlan és veszélyes
alaknak tűntek, de szerintem általában nem a saját fejük,
hanem Billy után mentek.
Sidet kedveltem a leginkább közülük. Magas volt, és
kissé kövérkés, a keze pedig nagy és bütykös. Zöld
cipőfűzővel viselte a katonai bakancsát. Általában
kedvesen bánt velem, és vicces is tudott lenni, de elég
ritkán szólalt csak meg.
Wayne gizdább és hangoskodóbb volt, vállig érő zsíros
hajjal és menyétszerű arccal. Mióta Neil elkobozta a kocsi
kulcsait, a srácok leginkább Billy szobájában dekkoltak
Metallicát és Rattet hallgatva, de valószínűleg elunták az
agyukat addigra, mert aznap úgy döntöttek, hogy kijönnek
ők is a ház mögött húzódó dombra.
 Nem voltam benne valami biztos, hogy örülnöm kéne
annak, hogy ott lebzselnek a privát búvóhelyemen. Azt
már meg kellett tanulnom, miképp létezzek Billyvel
közösen egy házban, de most az életem többi részébe is
betolakodott. Eléggé pocsék hangulatban volt, mióta a
rendőrök hozták haza; ajtókat csapkodott, vagy
bezárkózott a szobájába, és maximális hangerővel
bömböltette a zenéjét. Azonban azon a napon azt
választotta szórakozásának, hogy hármasban felcsörtettek
ide a patakmederhez, és letelepedtek mellém a kanapéra.
A mostohabátyám hátradőlt, rágyújtott egy cigire, aztán
bámulni kezdte az alattunk elterülő környéket. Egy
darabig mindannyian csendben figyeltük a lent elsuhanó
autókat.
Sid magával hozott egy hangszerkatalógust, és nagyban
lapozgatta benne a gitárszekciót. Wayne idegesen,
nyugtalanul viselkedett; állandóan felpattant, hogy tegyen
egy kört a gazzal borított mederben, majd
visszatelepedett mellénk.
Végül széttárta a karját, és megpördült maga körül.
- Ez tök szívás, haver! Nem tudom elhinni, hogy a
faterod képes volt letiltani a kocsidról - méltatlankodott.
Billy a kanapé szélére húzódva fodrozta a forgalmat.
Addig egész nap álmosnak tűnt, de most feszültté vált,
mintha várná, hogy történjen valami. Unott tekintettel a
haverjára pillantott, kifújt egy hosszú füstfelhőt, aztán
elővette az öngyújtóját, aminek ezüstszínű kupakja volt, és
egy lángoló koponyát ábrázoló matrica díszítette. Mindig
is irigyeltem egy kicsit miatta. Figyelmesen végigpillantott
a domboldalon mindenfelé nővő gyomnövényeken és
száraz cserjéken. Az öngyújtón megcsillant a nap fénye.
Alig bírtam elviselni a látványát.
Egy döglött macska teteme feküdt egy ideje az egyik
bokor tövében. Egy narancsos bundájú kandúr; az egyik
lába fehér volt. Nem volt ismerős nekem, így valószínűleg
kóbor cica lehetett, mégis sajnáltam szegényt. Úgy
gondoltam, biztos egy kocsi gázolta el, aztán felmászott a
dombra meghalni.
Először kifejezetten érdekesnek találtam, hogy ott van,
de akkorra már rá sem bírtam nézni. Kirázott a hideg
attól, ahogy legyek raja keringett körülötte, és bogarak
mászkáltak a bundáján. Undi volt, ahogy napról napra
egyre beesettebb lett az oldala, és egyre csapzottabb a
szőre.
- Állati! - röhögött Wayne. - Nézzetek csak rá, hogy szét
van roncsolva a füle. - Kezével a térdére támaszkodva
előrehajolt, és hunyorogva bámult a bokrok közé. -
Szerintetek, ha szerzek egy fogót, ki tudjuk húzni a fogait
nyakláncnak?
- Pfuj, dehogy is! - vágtam rá rögtön, miközben a kanapé
háttámláján ülve figyeltem.
Billy unottan rám pillantott, aztán feltápászkodott, és
odaslattyogott a haverjához. Fülbevalóján ezüstösen
csillant meg a napfény.
 - Mi lenne, ha megadnánk neki a tiszteletet egy valódi
viking temetéssel? - vetette fel változatlan arckifejezéssel. -
Mit gondolsz, Sid?
Kemény, de élénk hangon beszélt; éreztem, hogy
valamiféle csúnya konfliktus feszül közöttük, de nem
tudtam volna megmondani, mi lehet az oka.
Sid nem válaszolt semmit. Ott ültem felette a kanapé
támláján; odafordult hozzám kezében a katalógusával, és
rábökött egy krémszínű, fényes felületű gitár reklámjára.
- Ez egy Kramer Baretta. Pont olyan ferde a
hangszedője, mint a Frankenstratnak, amin Eddie Van
Halen játszik a Hot for Teacherben. Látod azt a kis lapkát a
húrok alatt?
Bólintottam, és kötelességtudóan bámultam a képet
annak ellenére, hogy semmit sem konyítottam a
gitárokhoz meg a hangszedőkhöz.
- Te voltál az, aki annyira látni akart egyet. Billy legalább
elég tökös hozzá! - röhögéséit Wayne a macska teteme
felett.
- Úgy érted, hogy a létező legidiótább dologhoz? -húzta
összébb magát Sid mellettem, továbbra is a katalógusra
szegezve a tekintetét. Behajtotta az oldal sarkát a Kramer
Barettánál, de egy pillanatra sem nézett fel.
- Mi az a viking temetés? - kérdeztem, mivel képtelen
voltam rájönni, miről beszélnek, vagy hogy mi folyik itt.
- Tényleg tudni akarod? - vigyorgott felém a
mostohabátyám. - Akkor kérdezd Sidtől! - Felkattintotta az
öngyújtóját, és a táncoló lángon keresztül mustrálgatott.
- Komolyan mondom, fejezd be! - rázta meg a fejét a
srác, továbbra is a katalógusára meredve.
Reménykedtem benne, hogy majd magyarázattal
szolgál, de végül Wayne volt az, aki kikerekedett szemmel
válaszolt:
- A vikingek meggyújtották a halottjaikat. Sid ezt csak
tudja, elvégre csillagos ötöst kapott az évzáró dolgozatára
töriből. Nem igaz, haver?
A srác nem mondott erre semmit. Jól tudtam, hogy Billy
ugyanarra a dolgozatra kettest kapott, ugyanis az apja
kiverte a balhét miatta.
Szegény macska szinte már teljesen lebomlott, így
halottabb már nem is lehetett volna, de mégis valaha egy
élő, lélegző állat volt.
- Pfuj, meg ne próbáljátok, ez undorító! - fintorodtam el
a gondolatra.
Az állat már majdnem két hete a bokor tövében
nyugodott, és kezdett szépen mumifikálódni, így
valószínűleg magában is elég száraz lehetett, de Billy
semmit sem bízott a véletlenre. Beletúrt a zsebébe, és
előhalászta a butángázzal teli kis flaskát, amiből az
öngyújtóját szokta utántölteni.
Anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a tekintetét
rólam, felpattintotta a kupakot, és ráöntötte a gyúlékony
anyagot a tetemre.
 Néztem, ahogyan a folyadék szétfröccsen a
megszottyadt testen.
Billy Wayne-nel együtt lehajolt, hogy közelebbről
szemügyre vegye, aztán a bokorhoz tartotta az
öngyújtóját. Legszívesebben odaugrottam volna hozzá,
hogy kiverjem a kezéből. Rá akartam kiáltani, hogy ne
csinálja, bár sok értelme nem lett volna.
Hosszú csend telepedett közénk, mintha mindannyian
visszafojtottuk volna a lélegzetünket, aztán a
mostohabátyám felkattintotta az öngyújtóját a
hüvelykujjával.
A macska bundája száraz ropogással kapott lángra.
Wayne hátratántorodott, és visítozva csapkodni kezdte a
mellénye alsó részét. A felcsapó lángok megperzselték az
inge alját. Billy a legfurcsább arckifejezéssel figyelte, amit
eddig csak láttam tőle; szinte olyan volt, mintha
elégedettséggel töltené el a látvány.
Az égő állat szemét és kigyulladt szőr szagát árasztotta;
muszáj volt befognom az orromat. Miközben néztem,
emlékeztettem magam, hogy már nem fáj neki.
Szegénynek valószínűleg nehéz élete lehetett, de ez a
végső megpróbáltatás már nem számított neki. Elvégre
már elpusztult.
Annak ellenére, hogy még csak június volt, a tűző nap
teljesen kiszárította a patakmedret borító gazt és füvet,
ami így szinte azonnal lángra kapott a macska körül.
Néztem, ahogy a tűz egy vékony sávban végigszáguld a
meder mentén. Szinte már folyadéknak látszott, olyan
gyorsan haladt a füvön.
- Mi a picsa, haver? - csapkodta Wayne még mindig az
ingét káromkodva. Aztán ökölbe szorított kézzel éles
hangon, idétlenül röhögött meg kurjongatott.
A tűz olyan színben égett, mint a megolvadt karamellás
csoki. Maguk mögött hagyva a macskatetemet, a lángok a
domboldalt kezdték nyaldosni, lefelé az út irányába.
Sid elhajította a gitárkatalógusát, és felpattant. Három
öles lépéssel átszelte a tisztást, és a lángoknál termett,
majd katonai bakancsával tiporni kezdte. Egy pillanatig
néztem a jelenetet, aztán lemásztam a kanapéról, és a
srác után szaladtam, hogy földet rugdossak az általa
kihagyott parázsló részekre.
Beletelt egy kis időbe, míg sikerült megfékeznünk a
tüzet. Wayne továbbra is úgy rángatódzott és
ugrándozott, mint egy kiskutya, és vékony, zakkant
hangján kuncogott. Billy meg csak bámult az égő macska
fölött állva, arcára kiült az a feszült kis mosoly, ami akkor
szokott megjelenni rajta, amikor valamit nagyon viccesnek
talált.
Végül sikerült elfojtani az utolsó lángokat is; Sid
kifulladva visszajött a dombra. A tüzet eloltottuk, azonban
jó három és fél méteren át fekete csík húzódott a meder
mentén. Később az ágyam szélén ülve összeszámoltam,
hány helyen olvadt meg a csukám talpa.
 Azon a nyáron minden egyes alkalommal, amikor
felmentem a domboldalra, rögtön felmerült bennem,
milyen arcot vágott a mostohabátyám közvetlenül azelőtt,
hogy felkattintotta az öngyújtóját. Olyankor ismét éreztem
a halál égető bűzét. A füstös, undorító szag mintegy
figyelmeztetésként ott ült az orromban. A macskatetem
nem volt már más, mint fekete massza a füvön. Körülötte
a bokor szinte teljesen kiégett, csak néhány kormos ág és
hamu maradt utána.
Onnantól kezdve már tudtam.
Nem mintha Billy őrült vagy beszámíthatatlan lett volna,
elvégre nem ő ölte meg az állatot. De attól még a tény,
hogy képes volt ezt megtenni, valami retteneteset
jelentett.
Kezdtem belejönni abba, hogyan tartsam magam távol
tőle, amikor dühbe gurult, ellenben sosem voltam képes
előre megjósolni a hangulatingadozásait. Soha nem
lehettem biztos benne, mit fog csinálni.
***

Billy lehúzódott a kocsijával a járdaszegély mellé az Oak és

a Maple Street sarkán, majd kirakott. Anya a lelkére
kötötte, hogy jöjjön velem, és kísérjen körbe a környéken,
de mindketten jól tudtuk, hogy ez nem fog megtörténni.
Valami középsulis bulira öltözött ki a bőrkabátját meg az
ujjatlan kesztyűjét felvéve. Jelmeznek mondjuk nem
neveztem volna, de nem tettem rá megjegyzéseket.
 - Tízkor legyél itt - vetette oda nekem, kihajolva a
vezetőoldali ablakon. - Ha nem vagy itt, amikor ide érek,
akkor úgy jártál.
Bólintottam, jelezve, hogy felfogtam, aztán felvettem a
maszkomat.
Mostohabátyám kipöckölte a csikket az ablakon, és
olyan ábrázattal adta rá a gyújtást, mintha nagyon várna
valamit, amiről nekem nincs tudomásom. Álltam ott, és
néztem, ahogy a Camaro végigrobogott az utcán, majd
eltűnt hátsó lámpáinak a fénye, amikor befordult a
sarkon.
A környéken nyüzsögtek a csokit gyűjtő gyerekek.
Megdörzsöltem a karom az overall anyagán keresztül;
még mindig nem szoktam hozzá, hogy milyen hűvösek itt
az esték. Kisgyerekek rohangásztak ide-oda az úton;
háztól házig futkostak, himbálózott kezükben a zsák, a
vödör vagy a párnahuzat, amiben a csokikat hurcolászták.
A levegő metszőén csípős volt, mégsem vett fel senki sem
dzsekit.
A szellemirtós srácokra várva megálltam a Maple Street
zsákutcába torkolló végén. Némileg aggódtam amiatt,
hogy talán nem akarnak látni azok után, amit Billy tett,
mégis úgy döntöttem, hogy egy próbát megér a dolog.
Bármi jobb volt annál, mint hogy a szobámban kuksoljak
egyedül, a falat bámulva. Eleve ők hívtak meg, és
különben sem én voltam az, aki megpróbálta kilapítani
őket a kocsival.
 Én mindössze az voltam, aki az anyósülésről
végigasszisztálta az egészet. Pompás. Talán engem is
hibáztatnak, és mégsem fognak eljönni. •
Alig pár percet kellett azonban csak várnom, míg
megláttam lejjebb az utcán a srácok ismerős alakját,
protonágyúval a hátukon. Négyen voltak, Lucas, Dustin
meg a két másik fiú, akik szintén ott kukkoltak a kerítés
mögül tegnap az ebédszünetben. Együtt jártam velük
természetismeret-órára, ahol mind a négyen legelöl ültek.
Olyan boldognak és önfeledtnek tűntek, ahogy ott
bandukoltak, nem törődve a környezetükkel, hogy hirtelen
az az ötletem támadt, hogy rájuk kéne ijesztenem. Fel
akartam rázni őket egy kicsit; nem annyira, hogy tényleg
rájuk hozzam a frászt, de eléggé ahhoz, hogy kicsit
felkavarjam az állóvizet.
Amikor kiugrottam az árnyékből a bozótvágó késemet
lóbálva, még annál is nagyobb hatást értem el, mint amit
elképzeltem. Mindannyian vékony, reszkető hangon
sikoltozva hátraugrottak, én meg felnevettem, méghozzá
most először tiszta szívből azóta, hogy ideköltöztünk
Hawkinsba. Lucas visított a leghangosabban közülük.
Normális esetben ez kihozta volna belőlem a gonoszkodó,
türelmetlen énemet, és kedvem támadt volna kigúnyolni
miatta, most azonban furcsa módon valahogy aranyosnak
találtam.
Loch Nora felé vettük az irányt, ami a Fő utcából nyílt.
Otthon, Kaliforniában ez azt jelentette volna, hogy egy
csomó lebujt meg lift nélküli háztömböket látnánk, itt
azonban hiába jártunk a belváros szomszédságában, a
város legkellemesebb részének számított a környék. A
széles utcát mindkét oldalon kétemeletes házak övezték
panorámaablakokkal, és választási reklámtáblákkal
teliszórt gyeppel.
Anyát általában nem nagyon érdekelte a szavazás, de
abban az évben nagyobb figyelmet fordított a
választásokra. Mielőtt hozzáment volna Neilhez, néha
emlegette Walter Mondalet. Többnyire csak a fejét
csóválva megjegyezte, hogy mekkora őrültség volt tőle,
hogy azt a Ferrero nevű nőszemélyt szemelte ki
alelnöknek, elvégre nincs férfi, aki hajlandó lenne nőre
voksolni, még akkor sem, ha az jogi egyetemet végzett. Én
mondjuk úgy gondoltam, hogy nagyon menő dolog lenne.
Az esküvő után egyszer rákérdeztem nála, hogy kire fog
végül szavazni, mire Neil rám pirított, hogy nem beszélünk
politikáról a vacsoraasztalnál, majd közölte, hogy Reagan
a legeslegjobb dolog, ami ezzel az országgal történt
Eisenhower óta, és kizárt, hogy az ő házában valaki is
Mondalere meg arra a nőszemélyre szavazzon. Loch
Nórában a gyepen lévő legtöbb tábla is Reagant
reklámozta.
Egymással versenyezve szaladtunk ajtótól ajtóig,
odatartva a zsákunkat ajándék Snickers és Kit Kats
reményében. A másik két fiút Willnek meg Mike-nak
hívták, egyikük sem nagyon foglalkozott velem, és nem is
szóltak hozzám az idő nagy részében. Mike-nak sűrű,
sötét haja és sápadt, komoly arca volt. Will alacsonyabb,
csendesebb volt a többieknél, és valamennyire Natere
emlékeztetett. Tipikusan olyan fiúnak tűnt, akin általában
mindenki keresztülnéz.
Valami oknál fogva egy hatalmas kamerát hurcolt
magával, ami szinte túl nagy volt ahhoz, hogy elbírja.
Félénknek látszott; olyannak, akit könnyű zavarba hozni,
aki furcsán érzi magát, ha lencsevégre kapják.
Eltöprengtem egy pillanatra, hogy vajon könnyebb-e neki
a kamera túlfelén állnia.
Ahogy háztól házig futkostunk, be kellett vallanom, hogy
örültem, amiért a fiúk elhívtak magukkal. Mind kissé cikik,
hiperaktívak és némileg dilisek voltak, de igazán kedvesen
viselkedtek velem.
Kivéve Mike-ot. Savanyú arcot vágva kullogott utánunk;
minden egyes alkalommal, valahányszor
hátrasandítottam rá, elkapta a tekintetét. Mintha abban
reménykedett volna, hogy hirtelen köddé válók.
Egészen ellenszenvesnek találtam, ahogy folyamatosan
levegőnek nézett, de nem volt értelme emiatt
összekapnom vele. Elvileg jól kellett szórakoznunk azon az
estén, szóval mindent megtettem, hogy úgy is legyen.
Lucas és Dustin között kutyagolva melegebbnek éreztem
a levegőt, és már-már elfelejtettem, hogy egymilliárd
mérföldnyire voltam a barátaimtól, apától és az egész
addigi életemtől.
 Loch Nórán tisztaság uralkodott, és sokkal gazdagabb
környéknek számított, mint ahol Kaliforniában laktunk.
Mire végeztünk az utca mindkét oldalával, a zsákom
dagadozott a Milky Ways szeletektől és az M&M s-es
zacskóktól. Lehet, hogy a teljes város elférne egy
képeslapon, de az édességfelhozatalt tekintve első
osztályú.
A gyepen álltunk az egyik ház előtt, és éppen
összevetettük, ki milyen finomságokat zsákmányolt,
amikor észrevettük, hogy Willnek nyoma veszett.
Az utca mindkét irányban sötétbe burkolódzva
nyújtózott hosszan; halvány ötletem sem volt, hogyan
találhatnánk meg a srácot, Mike mégis már rohant is, hogy
megkerülje az egyik hatalmas téglaházat.
A hátsó kert lejjebb feküdt, mint az elülső, és az épület
melletti kis lépcsősoron lehetett lejutni oda. Mike
eszeveszetten lerobogott rajta, mi pedig követtük.
Will a lépcső alján ült a sötétben. Annyira összehúzta
magát, hogy első látásra alig lehetett észrevenni, hogy ott
van. Olyan elgyötörtnek és furcsának látszott, mintha
szoborrá merevedett volna.
- Hazaviszlek, oké? - nyugtatgatta Mike; a srác elé
guggolt, és a vállánál fogva tartotta. - Ti folytassátok csak,
én már úgyis unom - hessegette el Lucast és Dustint,
amikor azok odanyomakodtak, és megpróbálták
felsegíteni őket; aztán átkarolta Willt.
 Lehet, hogy aggódott, de dühösnek tűnt.
Mindannyiunkhoz beszélt, de úgy éreztem, hogy valójában
nekem címezte. Talán azért, mert túlságosan fürkésző
tekintettel bámultam rá, vagy mert hogy egyáltalán oda
mertem tolni a képem.

 
 HATODIK FEJEZET

Pont elmúlt már tizenegy, amikor a fejem búbjára tolt

maszkkal és a vállamra vetett, édességtől roskadozó
zsákommal bevonszoltam magam a házba. A lábam
egészen a térdemig hasogatott, a kezem pedig annyira
átfagyott, hogy alig éreztem már. Ennyit a szokatlanul
enyhe éjszakai időjárásról. Majdnem fél órán át vártam
Billyre az Oak Street sarkán, de miután kezdték
lekapcsolni a verandák világítását, és a legutolsó
csokivadász gyerek is hazatért, leesett, amit valahol már a
legelején is sejtenem kellett volna: nem jön értem a
mostohabátyám.
Anya abban a minutumban berobbant a nappaliba a
hálóingében, bőrtisztító krémmel az arcán, amikor
hazaértem.
- Hogy az ördögbe maradhattál ki ilyen sokáig? A bátyád
meg hol van?
- Ez engem is érdekelne - húzta ki magát Neil a
foteljében.
Egy pillanatig csak álltam ott szótlanul a nappali kellős
közepén, megpróbálva kitalálni, mit mondhatnék. Hirtelen
elfogott a vágy, hogy az arcukba vágjam, Billy nem a
bátyám, pedig most ez tűnt a legkevésbé fontosnak.
 - Sehol - vontam meg végül a vállam, és elfordítottam a
tekintetem. - Volt egy srác a sulijából, akit haza kellett
fuvaroznia, így engem tett ki először. Mindjárt jön ő is.
Annyira bénának hangzott a hazugság, hogy
belepirultam, de még mindig jobbnak tűnt, ha nem vallom
be az igazat, ha azt akartam, hogy a mostohaapám ne
akadjon ki. így talán nem ítél örök szobafogságra.
Anya kételkedő arcot vágva bólintott egyet. Szeméből
csak úgy áradt a reménykedés; jól láttam, hogy szeretne
hinni nekem. Mindig is így lehetett átverni a hozzá
hasonlókat. Sosem számított, hogy milyen hazugságról
volt szó, borzasztóan hinni akartak benne.
Még mindig a nappaliban szobroztunk egymást
bámulva, amikor az éjszaka csendjét a Camaro hangja
törte meg. Egyszerre fordultunk a bejárati ajtó felé.
A házba becsörtető Billyt olyan alkoholszag és olyan
cigibűz lengte körül, mintha valami lepukkadt csehóból
érkezett volna. Rossz előjelként ölelte körül. Kicsit
tántorgott; szeme véraláfutásosabbnak, pillantása
laposabbnak tűnt, mint valaha. Bőrdzsekije rajta volt, de
az ingét elhagyta valahol. Az asztal sarkán álló festett
üvegű Tiffany lámpa fényében úgy nézett ki, mint valami
őrült.
- Te meg hol az ördögben voltál? - Neil az orrán beszívva
a levegőt, felemelkedett a foteljéből.
- Sehol - motyogta a mostohabátyám, majd megpróbált
elviharzani az apja mellett, az azonban elé lépett, és a fia
mellkasára téve a kezét, megállásra kényszerítette.
- Hogy mondod?
Billy leszegte a tekintetét, és egy durrdefektről
motyogott valamit a bajsza alatt. Fogalmam sem volt,
hogy az igazat mondja-e vagy sem (valószínűleg nem), de
amint kiejtette a szavakat a száján, elég nyilvánvalóvá vált,
hogy az előbb hazudtam. Bárhol is járt, egyértelmű, hogy
nem egy iskolatársát fuvarozta haza.
- Miért nem mondtad meg, hogy otthagyott egyedül? -
fordult felém anyám sértett tekintettel, levegő után
kapkodva.
Annyira összezavarodottnak tűnt, mint aki tényleg tudni
szeretné a választ. Elfogott a vágy, hogy megrázzam, és
ráripakodjak, hogy totálisan el van tévedve, ha azt hiszi,
Billyvel nagyobb biztonságban lennék, mint nélküle.
- Fogalmam sincs - böktem ki inkább.
- Mégis hogy érted, hogy fogalmad sincs? - tátotta el a
száját a döbbenettől, és kezét a krémtől zsíros arcára
szorította. - Neki kellett volna vigyáznia rád, mégis simán
otthagyott! Eltévedhettél volna. Vagy akár el is rabolhattak
volna.
- Nincs semmi bajom, anya - lóbáltam meg az orra előtt
a macsétámat és az édességekkel tömött zsákomat. -
Nem láttad, milyen biztonságos egy hely ez? Még a házát
sem zárja errefelé senki.
Továbbra is olyan megbántott döbbenettel nézett rám,
mint aki akkor jött rá, hogy semmit sem ért velem
kapcsolatban.
Visszabámultam rá; annyira félénknek és kicsinek tűnt.
Elfogott a vágy, hogy letépjem magamról a maszkomat
meg a zsákomat, és akkora erővel lökjem félre,
amekkorával csak tudom. Mindeközben mindent
megtettem volna, hogy megvédjem és boldoggá tegyem;
hogy ne lássa, milyen is a világ valójában.
Neil vészjóslóan csendben álldogált eddig, most
azonban kihúzta magát, és egy lépéssel a fia előtt teremve
a falhoz szorította.
- Érdekelne, hol tanultál meg ennyire engedetlen lenni?
- szegezte neki a kérdést.
Billy visszabámult rá. Igazi lázadozónak nézett ki a
felszegett állával és nyitott dzsekijével. Sörnek meg még
valaminek az orrfacsaró szaga áradt belőle, amit mindig
érezni lehetett Nate bátyja, Silas, meg az összes többi
nyolcadikos körül, akik otthon Kaliforniában szoktak
betépni a baseballpályánál. A nemtörődömség bűze volt
ez.
- Cseszd meg, Neil! Nincs most ehhez hangulatom -
vakkantotta.
Anyával mindketten összerezzentünk, majd közelebb
húzódtunk egymáshoz. A mostohabátyám áltaIában
uralkodott magán itthon. Lehet, hogy egyébként totális
pöcsként viselkedett, de az apjával sosem beszélt így.
Egy pillanatig csak álltak ott, farkasszemet nézve
egymással.
 Aztán Neil mély, fenyegető hangon megszólalt. A
levegőben úgy cikázott az elektromosság, mint a kitörni
készülő vihar előtt.
- Fogalmam sincs, merre jártál, és mit csináltál, de ideje
egy kis tiszteletet tanulnod! - halkan kezdte, de a végén már
üvöltött.
Hangja dörögve járta át a kis nappalit; annak ellenére
összerezzentem tőle, hogy nagyon nem akartam.
Anya a hálóinge csipkéjébe kapaszkodva a mellkasára
szorította a kezét; eltűnt minden érzelem az arcáról,
tekintete úgy elfelhősödött, mint aki menten elájul. Jól
tudtam, mi fog következni: mindjárt remegni és zihálni
kezd, elfordítja a fejét, és nem fog tenni semmit annak
érdekében, hogy megállítsa, ami történik.
Visszahúztam a maszkom az arcomra, fogtam a
macsétámat, aztán sarkon fordultam, és a szobám felé
vettem az irányt a folyosón keresztül.
Beérve az ajtón túli biztonságba, begyömöszöltem a
flaneltakarómat a küszöbnyílásba, amivel valamennyire
sikerült tompítanom a kiabálás hangját.
Kiborítottam a szerzett édességeket a padlóra, aztán
hátammal az ágyam lábának dőlve szétszortíroztam őket
típus és márka szerint. Snicker a Snickershez, Milky Way a
Milky Way-hez, M&M’s az M&M’s-hez került. Igazán kiváló
zsákmányra tettem szert Loch Nórán. A kukkolós
srácoknak igazuk volt ezzel kapcsolatban. Az arcom
kimelegedett a maszk alatt, és nedves lett a saját
leheletemtől.
Kint a nappaliban Neil még jobban beleloholta magát a
veszekedésbe. Egy ideig csak morajlottak a hangok, néha
halkabban, majd hangosabban, aztán egy rövid, éles
kiáltás hallatszott, majd valami tompán csattant, mint
amikor valaki belecsap egy baseball kesztyűbe.
Úgy csináltam, mintha semmi sem történne éppen, és
valahol máshol lennék. Mondjuk apánál, és éppen a
Szupercsapatot néznénk a tévében. Egy perc múlva
megszólalna a bejárati csengő, és ott állna a srác a Pizza
Hutból, hogy átadjon egy gombás, paprikás pizzát, ami
háromféle husifeltéttel van megbolondítva. Az illat
belengené az egész lakást, és apa félretenné a rejtvényt,
aminek a megfejtésén addig munkálkodott. Leülnénk a
padlóra a közénk rakott dobozzal, és egyenesen onnan
ennénk a pizzát. Én leszedegetném a paprikákat, apa meg
a gombákat; Dr. Pepperrel öblítenénk le a vacsorát, aztán
addig néznénk a tévét, míg vége nem lenne a késő esti
filmnek, és meg nem jelenne a képernyőn a monoszkóp.
Behunytam a szemem, és szinte képes voltam elhitetni
magammal, hogy mindez megtörténik.
Puffanás hallatszott a fal túloldaláról; nem tudtam
eldönteni, hogy valami földre zuhanó bútortól vagy
embertől származott-e a hang.
A maszkom alatt senki sem voltam; üres, mint a
végtelen égbolt. Billy mérhetetlenül messzinek tűnt tőlem;
olyasvalakinek, akiről még soha nem is hallottam.
Mármint ezt mondogattam magamban. Meg azt, hogy
amúgy is egy rohadék. Nem kellene rajta, az ostoba életén
meg a gonosz, szörnyű apján kattognom.
A valóság ellenben jóval rosszabb és összetettebb volt
ennél. Igenis jól ismertem Billyt. Nem tehettem róla, de túl
közelről és túl régóta figyeltem már ahhoz, hogy ne így
legyen.
Mégis ismételgettem a hazugságot, mintha azáltal, hogy
megfelelő erővel és elég sokszor mondom ki, rá tudnám
venni magam, hogy mégse érdekeljen.

 
 HETEDIK FEJEZET

Amikor csütörtökön kiszálltam a kocsiból, és a sulim felé

deszkáztam, sokkal optimistább hangulatban voltam, mint
bármikor azóta, hogy Hawkinsba költöztünk. A tegnap esti
veszekedés maga volt a rettenet, de most már reggel lett,
és készen álltam az órákra a halloweenezés során
összeszedett halom csokival felfegyverkezve. Még az a
kósza ötlet is felmerült bennem, hogy talán mégsem lesz
olyan rossz itt nekem. Belöktem a bejárat dupla ajtaját, és
átnyomakodtam néhány csokidrazsét eszegető, vastag
kötött pulcsis lány mellett.
Sikerült becsöngetés előtt odaérnem a szekrényemhez,
és éppen belepakoltam a deszkámat, amikor megjelent
mellettem Lucas. Ez alkalommal egyedül érkezett, a
hétköznapi ruháját viselve, és szemmel láthatóan
zavarban volt.
- Szia, kukkoló! - húztam fel a szemöldökömet, mire egy
türelmetlen, és némileg feszélyezett arckifejezéssel
ajándékozott meg, de nem kezdett mentegetőzésbe.
Nyugtalannak tűnt, mintha valahol máshol járnának a
gondolatai. Ekkor megszólalt a jelző csöngetés, mire
becsuktam a szekrényem, és együtt elindultunk a
természetismeret-órára.
 Egészen furcsa érzés volt egy srác társaságában
végigmennem a folyosón. Egy kedves sráccal, akinek
széles, őszinte a mosolya, és aki kifejezetten jólelkű.
Mondjuk tuti, hogy azért nem fogom ettől a fellegekben
érezni magam, és nem fogom cikinek se tartani. Otthon,
Kaliforniában mindig fiúkkal csellengtem a folyosón;
Natetel, Bennél, vagy éppen Eddievel.
Mégis valahogy más volt Lucas mellett mennem.
Folyton rám pillantott, és egy percig is eltartott, mire
rátért arra, amit mondani akart. Felötlött bennem, hogy
netalántán elárulja, Mike-nak mi a fene baja van velem, de
hamar kiderült, hogy leginkább csak amiatt aggódik, mi a
véleményem Will tegnapi összeroppanásáról. A
viselkedéséből arra jutottam, hogy azt hiszi, totál
kiakadtam rajta. Pedig az nem igazán volt jellemző rám.
Jó, néha nagy volt a szám, de nem szándékoztam cikizni a
srácot, vagy bárkinek is beárulni. Léteztek bizonyos
helyzetek, amikor jobb, ha nem bunkózunk valakivel.
Amúgy elég sok pletykát hallottam róla. Csupán két
napja jártam ide, de nem került sok erőfeszítésembe
kitalálni, hogy Will volt az osztály legfurcsább sráca. Az
ördögbe is, én voltam itt az új csaj, mégis feleannyira sem
érdekeltem senkit, mint ő.
A vele kapcsolatos szóbeszédeknek se füle, se farka
nem volt; elég nevetségesen hangzottak, mégis állandóan
mindenkit foglalkoztattak. A töriórán az egyik lány,
Jennifer Mack, azt mesélte, hogy tavaly ősszel Will
édesanyja még a rendőrségen is bejelentette, hogy a fia
eltűnt, mivel az eltévedt az erdőben, és egy
örökkévalóságig tartott hazakeverednie onnan. Tesióra
közben mindenki arra jutott, hogy az apja elrabolta és
magánál tartotta egy hétig; irodalmon pedig néhány srác
viccesnek szánt rajzokat készített róla, X-ekkel a szeme
helyén. Azt állították, hogy meghalt, aztán feltámadt, ami
aztán tuti nem magyarázta, miért voltak ilyen bunkók vele;
elvégre, ha tényleg úgy hitték, hogy visszatért az életbe,
akkor kedvesebben kéne bánniuk vele. Szerintem eléggé
rossz ötlet cikizni valakit, aki képes ilyesmire, mert az azt
jelenti, hogy valamiféle szuperereje van.
Lucas rideg tekintettel, boldogtalanul bámult rám, mint
aki szeretné, hogy megértsem a mondanivalóját, de nem
mondhatja ki hangosan, amit akar. Leheletéből csokiillat
áradt.
Az általa előadottak nagymértékben megegyeztek azzal,
amit Jennifer mesélt, kivéve, hogy a lánnyal szemben ő
ismerte a részleteket is. Szerinte azért hívja Willt mindenki
zombifiúnak, mert az egész város abban a hitben élt egy
teljes héten át, hogy meghalt. Még valódi temetést is
rendeztek neki, meg minden. Nem mintha ennyi
magyarázat kielégített volna. Még ha Will tényleg olyan
sokáig is volt távol, mint ahogy mindenki állította, egy hét
túlságosan korainak érződik egy temetéshez. Még ha
keresnénk is valakit, attól rettegve közben, hogy sosem
találjuk meg élve, nem próbálnánk meg előbb meggyőzni
magunkat, hogy csak eltűnt, mintsem azt feltételeznénk,
hogy meghalt?
Természetismeret órán az asztalomnál ülve Will tarkóját
fodroztam, és próbáltam meglátni benne azt, amit Lucas.
Felismertem a típusát anélkül, hogy komolyabban szót
kellett volna váltanom vele. Pontosan az a srác volt, akiből
a többiek szeretnek gúnyt űzni. Ez az egyik oka, amiért
Natere emlékeztetett.
A gondolat, hogy Will valójában valamiféle élőhalott
szörnyeteg lenne, annyira nevetségesnek tűnt, hogy kissé
már ijesztőnek éreztem a dolgot; olyan volt, mint a
váratlan csattanó egy történet végén. Kiválóan
megtanultam az olyan filmekből, mint amilyen például a
Psycho, hogy az emberek néha akkor is veszélyesek
lehetnek, ha nem látszanak annak. Bármennyire is
bámultam a srácot, semmi más nem látszott rajta, csak
fáradtság, félénkség, meg hogy aggódik valami miatt.
Dustin helye üresen tátongott, ezért úgy tippeltem,
hogy ellógta az első órát, hogy kialudj a magát, vagy kicsit
lazítson az ismétléseket nézve a tévében, miközben a
zsákmányolt csokival tömi a fejét.
Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Késve futott be, izgatottan és levegő után kapkodva.
Amikor az első nap elkéstem, tökre idegesítő érzés volt,
ahogy mindenki odafordult, hogy megbámuljon. Dustint
szemmel láthatóan hidegen hagyta az ilyesmi. Nem
törődve azzal, hogy megzavarta az órát, lehuppant a
helyére. Mr. Clarke-ról tudomást sem véve áthajolt a
csipetcsapatához a másik asztalhoz, és látványosan, jó
hangosan sustorogni kezdett velük. Ügy tettek, mintha
valamiféle láthatatlan varázsbúra alatt lennének, és senki
sem láthatná, mit csinálnak. Még azzal sem törődött,
amikor a tanár bedühödött, és rászólt, hogy figyeljen
végre.
Megpróbálva nem kívülállónak érezni magam, a terem
végéből figyeltem őket. Dustin továbbra is oldalra hajolva
izgatottan beszélt Lucashoz, Mike-hoz meg Willhez.
- AV terem, ebédszünet - formázta aztán felém fordulva
hangtalanul a szájával.
Rettenetesen furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy
mi a fene folyik itt, ellenben Will tegnap esti jelenete után
nagyon is tisztában voltam vele, hogy igazándiból nem is
ismerem a fiúkat, és ők talán nem is kívánnak jobban
megismerni. Ma reggel félig-meddig arra számítva
érkeztem a suliba, hogy az ebédszünetemet megint az
udvaron labdázó lányokat figyelve, meg a gördeszkámon
bohóckodva tölthetem majd el. Beletörődtem, hogy
egyedül kell befalnom a tonhalas szendvicsemet egy
maroknyi, nevetségesen kis méretű csoki társaságában;
még mindig igen nehezen tudtam elhinni, hogy ilyen
helyen, mint Hawkins, talán sikerült szert tennem pár új
barátra.
Azonban Dustin annyira magától értetődően fordult
felém, és súgta nekem azokat a szavakat, hogy készen
álltam rá, hogy végre ne egyes-egyedül ebédeljek a
tornaterem mögötti lépcsőn kuksolva.
***

Az AV-szobában rendetlenség és félhomály uralkodott; a

temérdek polccal és a nulla ablakkal inkább tűnt egy
nagyobb gardróbnak, mintsem rendes teremnek.
Középen hatalmas íróasztal trónolt, rajta mindenféle
papírlapokkal, egy számítógéppel meg egy amatőr
rádióval, a falak mentén pedig kábelekkel és
mikrofonokkal telepakolt szekrények sorakoztak.
Valahogy zsúfolt, felnőttes érzést árasztott magából,
mintha a diákoknak tilos lett volna ott tartózkodniuk, a
srácok mégis olyan természetességgel vették birtokba,
hogy abból jól látszott, hogy rengeteg időt töltöttek el
benne.
Dustin az asztalnál állva a szellemcsapda fölé görnyedt,
amit a halloweeni szellemirtós jelmezéhez készített. A
készülék egy dupla, mechanikus ajtóval volt felszerelve,
ami zsanérral működött, és amit sárga és fekete
szigetelőszalaggal borított be. Csupán annyit árultak el
nekem, hogy azért gyűltünk össze, mert meg akar mutatni
nekünk valami furcsa állatot, amit a szemétben talált az
esti csokivadászat után, és amit megőrzésre bedugott a
szellemcsapdába, hogy behozza a suliba. A többiek köréje
zsúfolódtak, én pedig követtem a példájukat.
A doboz egyáltalán nem olyan volt, mint egy valódi
csapda, amivel bármit is meg lehetne fogni, de az
ajtajának volt egy kis kapcsolója, amit a srác meg is
nyomott.
A szellemcsapdában meghúzódó valami egyszerre volt
undorító és valahogy lenyűgöző is. Úgy vonaglott a doboz
alján, mint egy kövérkés, vaksi ebihal, azonban akkorának
tűnt, mint egy hörcsög, és nyálka borította. Arról már
hallottam, hogy egyesek kiscicákat mentenek ki a kukából,
de ez még rám is újdonságként hatott.
Egy pillanatig csendben vizslattuk a lényt. Kirázott tőle a
hideg. Nem szoktam félni az állatoktól, még az ijesztőbb
csúszómászóktól sem; volt idő, amikor kígyókra
vadásztam a házunk mögötti gazban. Azoknak a bőre
azonban száraz volt és pikkelyes; valamiféle
méltóságteljesség áradt belőlük. Ez a valami pedig Dustin
szellemcsapdájában csúszkált a nyálkától, hullámzott a
felszíne, és úgy nézett ki, mint valami béna takonylabda.
Teste alapjában véve nagy paca volt, amiből egy hegyes
farok és két tömzsi kis mellső láb állt ki. Dustin kikotorta a
csapdából, én pedig hunyorogva bámultam, a kidudorodó
fejét tanulmányozva. Hiába kerestem, hogy hol les ki a
fejéből, úgy tűnt, hogy nincsen szeme. Soha nem láttam
még csak hasonlót sem.
Dustin az asztal fölé hajolva úgy szemlélte a kezében
tartott lényt, mintha az a legédesebb, legimádnivalóbb
dolog lenne a világon. Folyamatosan kishavernek hívta,
mintha képes lenne megállapítani a nemét egy ilyen
furcsa, formátlan izének.
 Amikor észrevette, hogy stírölöm, egyből felvetette,
hogy nincs-e kedvem megfogni, mire én rögtön
megráztam a fejem, mégis kiborította a tenyeréből,
belecuppantva a markomba.
Hűvösnek és nyúlósnak éreztem; nagyobb volt a súlya,
mint ahogy a kinézete alapján hittem. Azonnal tovább is
passzoltam Lucasnak, aki átadta Willnek, így bezárva a
kört. Kicsit megkönnyebbülve láttam, hogy nem én voltam
az egyetlen, akit elfogott tőle az undor. Will úgy bámulta,
mintha leprás lenne, és még Mike sem látszott
elragadtatottnak, hogy meg kellett érintenie. Mégis ő
bizonyult a legbátrabbnak közülünk; képes volt még a
szeme elé is emelni, hogy közelebbről megnézze
magának.
Kissé túlzásnak éreztem, ahogy Dustin ráizgult erre a
túlméretezett takonylabdára. Mindenféle random infóval
bombázott minket róla, mint például hogy szerinte ez
szárazföldi ebihal, és hogy Dartnak nevezte el, mert a lény
imádja a 3 Musketeers csokit, ellenben szabályosan gyűlöli
a fényt. Az egész kifejezetten bizarr élmény volt, mintha
valamiféle túlzottan összetett szerepjátékot játszanának a
srácok, én pedig nem voltam biztos benne, hogy tényleg a
részese vagyok-e.
Mégis, kifejezetten mókás volt nézni, ahogy Dustin
belelapozott egy csomó, kétéltűekről szóló könyvbe,
amiket a könyvtárból szerzett; meg jó élmény volt újra
részt vennem valami izgalmasban és érdekesben.
Hónapok óta nem volt lehetőségem semmi ilyesmire.
Bár az eléggé furcsán hatott, hogy Will milyen feszülten
és óvatosan szemlélte a lényt. Én sem terveztem
cuppanós puszit nyomni erre a békucira, de tényleg nem
volt ijesztő. Csupán csak undorító, meg nyálkás, és elég
kicsi ahhoz, hogy beleférjen a markunkba. A srác azonban
úgy meredt rá, mint aki teljesen lefagyott, amitől megint
felmerült bennem a gondolat, hogy ez az egész csak
valami furcsa játék. Azonban nem úgy tűnt, mint aki
szerepet játszik.
Az ebédszünet után mind órára siettünk. Dustinnak
mindvégig be nem állt a szája; arról hadováit, hogyan
sikerült felfedeznie egy teljesen új fajt, amit magáról fog
elnevezni, meg hogy mi mindenhez fog kezdeni, amikor
gazdag lesz emiatt. Ittam a szavait, de még mindig úgy
éreztem, mintha valami szerepjátékot folytatnánk;
mármint a többiek játszották, én meg merő véletlenségből
pont velük lógtam közben, de még a szabályokat sem
ismertem.
Mégis belementem a dologba. Dustin annyira izgatott
lett az ebihaltól, hogy az már szinte cuki volt. Bár az egész
helyzet furcsának tűnt egy kicsit, nem állíthatom azt, hogy
otthon, Kaliforniában nem játszottunk hasonlókat.
A San Diegó-i házunk mögötti dombon lógtunk
mindennap suli után, ahogy ott kószáltunk egész nyáron
mindenféle felügyelet nélkül. Már azelőtt imádtam az
őrülten száguldás okozta érzést, mielőtt megtanultam
volna deszkázni; ott álltam Nate BM*ének hátulján a
lábtartón, miközben a fiú vállába kapaszkodtam. Behunyt
szemmel, arcunkat a menetszélnek feszítve suhantunk
végig a Wakeland Roadon. Elengedtük a kormányt,
levettük a lábunkat a pedálról, és hidegen hagyott,
hányszor taknyoltunk így el.
Amikor eszembe jutott, milyen volt az életem
Kaliforniában, valahogy mindig vidámnak és távolinak,
szinte álomszerűnek tűnt. Azon kaptam magam, hogy
csak a szép dolgokon nosztalgiázom, mint a gokartpályán
és a strandon töltött délutánok. Meg a fülledt nyári esték,
amikor a naplemente csendjében békákat hajkurásztunk
Eddie anyjának kertjében.
A Harris família csinos kis házban lakott hangulatos
kerttel, melynek kapuján hajnalka virágzott, és békák
ugrándoztak ügyetlenül a fűben kanyargó kavicsos úton.
Megkergettük őket a rózsabokrok körül, hogy aztán
mindet elkapjuk egy régi tésztaszűrővel. Mindig azt
terveztük, hogy mindegyiknek adunk valami nevet, és
megtartjuk háziállatnak, noha úgy bűzlöttek, mint a
döglött hal, és folyton rápisiltek a kezünkre, amikor
felvettük őket. Müzlisdobozba raktuk őket, és tücskökkel
etettük, míg meg nem untuk, amitől meg bedühödtek.
Ilyenkor ismét vissza lettek engedve a rózsabokrok
tövébe.
 A kert olyan hatalmas volt, mint egy versenymedence;
nagyobb, mint a dombtető a házunk mögött, mégsem
lógtunk ott sokat, ugyanis Eddie anyukája folyton a
nyakunkban lihegett, és mogyoróvajas szendvicseket
készített nekünk, amikhez szalvétákat osztott ki. Idegesítő
és egyben kissé furcsa is volt, hogy egy felnőtt tényleg
odafigyeljen arra, miben ügyködünk.
Nekünk, többieknek olyan szüléink voltak, akik, úgy
tűnt, szinte észre sem vették, hogy létezünk. Nate
anyukája a délutánjait a tévé előtt elterülve töltötte, Ben
apja mondjuk néha elvitt minket autóval a
szabadidőközpontba vagy a görkorcsolyapályára, de
általában túlságosan lefoglalta a tetőfedő vállalkozása,
vagy az, hogy a kocsifelhajtójukon rostokoló homokfutóját
szerelgesse. Anyám kevésbé szakadt el a külvilágtól, és
jobban funkcionált szülőként, mint Nateé, de ő meg
sosem jött ki velünk a házunk mögötti susnyásba.
A napjainkat olyan helyeken töltöttük, ahová senki sem
jött utánunk, hogy beleüsse az orrát abba, hogy mit
művelünk, ellenben esténként, amikor a városra leszállt a
köd, a hold meg felkúszott az égre, mindannyian Eddie-
éknél kötöttünk ki. A rózsabokrok tövében ücsörögtünk
törökülésben, vagy elterültünk a ház és a virágágyások
közötti kis pázsitcsíkon, és a csillagos eget fürkésztük,
élvezve a virágok langymeleg, hódító illatát.
Sosem játszottunk szerepjátékokat, mert nem volt
szükségünk rájuk. A mi játékaink és találmányaink
valódiak voltak. Amikor építettünk valamit, az tényleg
működött. Ha pedig mégis valami varázslatosat akartunk
megtapasztalni, akkor csak le kellett keverednünk
Harrisék kertjében, és felnézni a csillagtakaróra.
***

Amikor kicsöngettek az utolsó óráról, és végre

kiszabadulhattunk a tanterem falai közül, kifejezetten jó
hangulatban voltam. Feldobódtam a gondolattól, hogy új
barátaimmal tölthetem a délutánt. Még az is megfordult a
fejemben, hogy kifutok a parkolóba, és közlöm Billyvel,
hogy aznap nem szükséges hazafurikáznia.
Aztán szembejött a valóság, és rögtön elszállt a jó
kedvem. Amikor elkezdünk másokra számítani, hogy
bevonnak a programjaikba, vagy azt feltételezzük, hogy
velünk kívánják tölteni suli után a délutánt, anélkül hogy
ezt előzetesen egyeztetnénk, akkor igen ingatag talajra
merészkedünk. Semmi értelme nincs olyasminek örülni,
ami csak a fejünkben létezik.
Miközben megálltam a szekrényemnél, hogy
belehajítsam a matekkönyvem, és kivegyem az
iskolatáskámat meg a deszkámat, emlékeztettem magam,
hogy bár Lucas és Dustin eléggé barátságosan viselkedett
az irányomban, nem lenne szabad ész nélkül számítanom
rájuk. Elvégre otthon, Kaliforniában hétévnyi kaland,
különböző projektek és tervezgetés során építettem fel a
társasági életemet. Hogy aztán végül kiderüljön, hogy a
barátaim, akikről azt hittem, hogy mindig számíthatok
rájuk... hát, mégsem álltak mellém a bajban.
- Szia, Maxi - hallatszott a hátam mögött.
A hónom alá csapva a deszkámat, megfordultam; Lucas
állt ott.
Ekkor az elmém egy sötétebb bugyrában megszólalt
Billy, azt hajtogatva, hogy a srác úgyis rám fog unni.
Elfelejt, ahogyan tették azt az otthoni barátaim is, mert
csak púp voltam a hátukon. Baromság azt hinnem, hogy
azért, mert egyszer közösen halloweeneztünk, máskor is
igényt tartanak majd a társaságomra. Az a tipikus furcsa,
ellenszenves lány voltam, és senki, de senki nem kíván egy
hozzám hasonlóval lógni. Ezeket mondogattam
magamnak a mostohabátyám halk, érzelemmentes
hangján, mert úgy igazabbnak hatott. Lehet, hogy Billy
kezelhetetlen volt, meg egy oltári nagy bunkó, de
általában nem tévedett.
Lucas úgy állt előttem, mintha várna valamire. Rám
mosolygott, mire a mostohabátyám hangját a fejemben
letorkolta a sajátom, hogy állítsam már le magamat.
A srác nem tűnt annak a típusnak, aki csak úgy
udvariasságból barátságos valakivel, és eléggé lerítt róla,
hogy mindent elkövetett annak érdekében, hogy
megtaláljon. Ha velem kívánta tölteni az idejét, azt tuti
önszántából tette, és nem azért, mert meg akart
bizonyosodni arról, hogy nem csacsogtam róluk az
osztálytársaknak. Mondjuk annyira azért nem érdekes a
kis titkuk, meg amúgy sem szoktam beszélgetni senkivel
sem itt a suliban.
Lucas abbahagyta a mosolygást, de továbbra is
barátságos tekintettel, nyíltan méregetett.
- Mindjárt megmutatjuk Dartot Mr. Clarke-nak. Gyere
már! - intett sürgetően felém.
Amikor Dustin mondott nekem valamit, az mindig úgy
hangzott, mintha beszédet intézne hozzám; mintha azon
ügyködne, hogy minél érdekesebbnek és lenyűgözőbbnek
hasson. Mégis valahogy úgy éreztem, mintha nem nagyon
foglalkozna azzal, mi jön ki a száján. Lucas ugyanakkor
kevésbé érződött nyalizó-nak, viszont türelmetlenebbnek
tűnt. Gyorsan, mély és kissé rekedtes hangon beszélt. Ami
kifejezetten tetszett. Anyát mindig annyira érzékenyen
érintette, hogyan szólnak hozzá mások, mintha csak a
hangnemük számított volna. Mondhattak neki bármilyen
szörnyűséget, ha azt kedvességtől csöpögő hangon tették,
akkor simán elolvadt tőle. Engem viszont nem zavart, ha
Lucas hangja ingerlékenyen vagy türelmetlenül szólt.
Legalább sosem tűnt úgy, mintha rá akarna dumálni
valamire.
Belehajítottam a füzetemet az iskolatáskámba, aztán
bevágtam a szekrényajtót.
- Mégis mit kezdene vele a tanár úr? - értetlenkedtem. -
Ő valamiféle békaszakértő?
Lucas csak megvonta a vállát. Úgy tűnt, őt sem zavarja,
hogy láthatóan képtelen vagyok kedvesen beszélni. Sötét
tekintetével rezzenéstelenül bámult, mintha olyasvalaki
lennék, akit érdemes tanulmányoznia.
Felmerült bennem, hogy talán egy kicsit én is így
szoktam mustrálgatni a világot. Anya mindig mondogatja,
hogy ne meregessek már rá ilyen gülü szemeket. Szerinte
úgy nézek mindenkire, mintha élve szeretném felboncolni
őket a tekintetemmel.
Lucas azonban olyan kiegyensúlyozottan, céltudatosan
szemlélte az embereket, mintha mindent meg kívánna
figyelni és érteni. Inkább tűnt érdeklődőnek, mintsem
barátságtalannak; a mosolya pedig ragyogó és egyben
szégyenlős is volt. Úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el
azóta, hogy valaki mindent elkövetett azért, hogy teljes
valómban megismerjen.
- Gyerünk már! - sürgetett megint, én pedig loholtam
utána.
Mr. Clarke osztálytermében kis kört alkottunk az asztala
körül, miközben vártuk, hogy Dustin kinyissa a Dartot
fogságban tartó szellemcsapdát.
Igencsak furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit
fog gondolni róla a tanár úr. Lehet, hogy tényleg
szakértője a nagyra nőtt nyálkás ebihalaknak? Dustin
azonban nem siette el a dolgot; nagy felhajtást csinált a
lény megmutatásából.
Mindannyian várakozással eltelve figyeltük a jelenetet,
amikor felpattant az ajtó, és Mike robbant be rajta zihálva,
tágra nyílt szemmel. Köszönés nélkül felkapta a dobozt az
asztalról, és azt kiabálva, hogy az egész csak egy hülye
vicc, kiviharzott a teremből, otthagyva a zavartan bámuló
Mr. Clarke-ot.
Lucas meg Dustin csak egy másodpercig habozott,
mielőtt követték volna. Egy pillanat múlva megvontam a
vállam, aztán én is futottam utánuk.
Mindannyian bezsúfolódtak az AV-szobába, azonban
Mike megtorpant a küszöbön. El akartam nyomakodni
mellette, de elém lépett, elállva az utamat.
- Te nem jöhetsz be! - közölte, aztán megfordult, és
becsapta az orrom előtt az ajtót.
Hallottam, ahogy kattant a zár, és egymagámban
maradtam a folyosón.
Egy pillanatra bambán bámultam az ajtót. Már kezdtem
hozzászokni a srác hangulatingadozásaihoz, de ez már
röhejes volt. Úgy nézett ki, hogy lóghattam velük, de arra
már nem érdemesítettek, hogy beavassanak a terveikbe
meg a titkaikba. A fiú szavai ott visszhangoztak a
fejemben, miközben lehajítottam a hátizsákom a padlóra.
Egy percig dörömböltem az ajtón, majd lecsüccsentem
a deszkámra. Felvetődött bennem a gondolat, hogy akár
nekiállhatnék a házim megírásának, de képtelen lettem
volna koncentrálni rá azzal a tudattal, hogy kihagytak a
buliból. Lehet, hogy Dustin és Lucas elég barátságosak
voltak velem, amikor együtt ebédeltünk meg a
szünetekben hülyéskedtünk, mégis szolgai módon rögtön
egy követ fújtak Mike-kal, amikor ő úgy döntött, hogy
kizár.
Elcsereberélhettem velük a Snickerst Milky Way-re, meg
mehettem közösen órára velük, de amint zártkörű buliba
kezdtek, engem rögtön kihagytak belőle.
Talán nem volt méltányos elvárnom, hogy rögtön helyet
szorítsanak nekem a kis csapatukban, de az sem volt
tisztességes, hogy meginvitáltak csak azért, hogy aztán
kirúgjanak, amikor úgy tartotta az úri kedvük. Nem volt
muszáj ott lebzselnem, és megpróbálnom bebocsátást
nyerni tőlük. Akár haza is mehettem volna, vagy a
játékterembe Dig Dugozni egy kicsit, vagy bármi mást
játszani, amit csak szeretnék. Semmi nem kötött ide.
Mégis maradtam.
Igazság szerint még mindig élt bennem egy ostoba,
halvány kis reménysugár, hogy miután végeztek ezzel a
titkos dolgukkal (bármi is legyen az), én is velük lóghatok
majd. Plusz még az oldalamat is furdalta a kíváncsiság,
hogy mégis mi a fene történik a helyiségben. Egyre jobban
érdekelt, hogyan vált abból a vaksi, nyálkás kis
takonylabdából ekkora nagy titok.
A folyosón senki sem volt rajtam kívül; az összes többi
gyerek hazament már, a tanárok nagy része pedig vagy
dogákat javított a termében, vagy fénymásolt valamit a
titkárságon. Az egész sulit kísérteties elhagyatottság
érzése lengte be.
 Alig üldögéltem ott néhány perce, amikor kellemetlen
érzés vett erőt rajtam, miszerint valami baj van. Az AV-
szoba ajtaja nem volt hangszigetelt; még csak rá se kellett
tapasztanom a fülem, hogy halljam a bentről kiszűrődő
zajokat.
Először úgy hangzott, mint egy szokásos csetepaté,
amikor a fiúk képregényekről meg kosaraskártyákról
vitatkoznak; így nem nagyon tulajdonítottam neki túl nagy
fontosságot, de aztán hallottam, ahogy Lucas feszülten,
mérgesen mond valamit, amit aztán csapkodás és
dübörgés követett.
Belekotortam a hátizsákomba, és kivettem belőle egy
gemkapcsot. Apa a lelkemre kötötte, hogy soha sehova ne
menjek anélkül, hogy lenne nálam néhány, zárfeltörésre
alkalmas cucc. Gyors, rutinos mozdulattal kihajtogattam a
gemkapcsot annak ellenére, hogy egy halk hangocska azt
suttogta a fülembe, hogy talán csak valami játékot
játszanak bent a srácok.
Egyre jobban idegesítettek az ajtó túloldaláról érkező
zajok. Betoltam a gemkapcsot a gombkilincs zárjába, és
mozgatni kezdtem vele a benne lévő pöcköt. Ekkor valami
csiripelés meg visítás hallatszott a szobából, amit egy
kiáltás követett. Ez utóbbi nagyon úgy hangzott, mintha
Lucastól származna.
Valami zörgött meg kattant, és már fordíthattam is el a
kilincset.
 Abban a minutumban, hogy az ajtó feltárult, kizúgott
rajta valami, nyomában az utána kapkodó srácokkal.
Lucas megbotlott és elterült mellettem, Dustin azonban
egyenesen belém rohant, mire egymásba gabalyodva
mindketten a padlón kötöttünk ki.
- Ez meg mi volt? - kaptam körbe vadul a tekintetem.
- Dart! Hagytad elszökni! - kiáltotta Mike fölénk
magasodva; szeme elkerekedett az elkeseredettségtől és
az ijedtségtől.
Döbbenten néztem rá. Épp hogy csak volt annyi időm,
hogy megnézzem magamnak egy pillanatra a szobából
kiszökő lényt. Tömzsi békalábai voltak, és hatalmas,
tátongó szája. Alig hasonlított arra a bénácska, vaksi
ebihalra, amit Dustin mutogatott nekünk a nap elején.
Vad iramban kapkodva a lábait a linóleumpadlón, elsöpört
mellettem, aztán már nyoma sem volt.

 
 NYOLCADIK FEJEZET

A folyosó üresen nyújtózott mindkét irányba; Dartot sehol

sem lehetett látni.
A srácok úgy döntöttek, hogy szóródjunk szét a suli
átkutatásához. Ahogy különböző irányban elindultunk a
keresésre, elfogott a szörnyű érzés, hogy talán sikerült az
utolsó esélyemet is eljátszanom náluk.
A tornaterem felé tartva lecsekkoltam az
osztálytermeket és a szertárat is. Nem akartam, hogy
furdaljon a lelkiismeret az elszökött lény miatt. Ha a fiúk
nem zártak volna ki az AV-szobából, akkor mindez nem
történt volna meg. Mégis bűntudatot éreztem miatta;
mindenképpen helyre kellett hoznom. Nem számított,
hogy kinek a hibájából, de én voltam az, aki kiengedte
Dartot.
A tornaterem oldalán nyíló öltözőben bóklásztam,
átkutatva az üres szekrényeket meg a szemeteseket,
amikor valaki hangos üvöltéssel nekem támadt a hátam
mögül.
Megpördültem, de csak Mike volt az, egy felmosót
lengetve. Olyan szemeket meresztett rám, mintha már a
jelenlétemmel is valami sértőt követtem volna el. Úgy
véltem, hogy ha már úgyis kettesben vagyunk, át kellene
beszélnünk, ugyan miért bánik ilyen szörnyen velem, de ő
inkább hátraarcot vett, és visszasétált a tornaterembe.
Én azonban nem hagytam annyiban a dolgot, és utána
mentem.
- Miért utálsz ennyire? - tettem fel neki kemény,
tárgyilagos hangon a kérdést.
Ez persze olyasmi, amit nem illik csak úgy megkérdezni
valakitől, de már rég megtanultam, hogy néha csak akkor
kaphatok egyenes választ, ha másoknál őszintébben
kimondom, mi bánt. Sosem volt problémám az igazság
felemlegetésével, de akadtak, akik nem szerették
egyenesen kimondani, ha úgy vélték, hogy mások attól
megharagudnának rájuk. Velük szemben az a
legcélravezetőbb módszer, ha nem kertelek egy pillanatra
sem. Anya esetében például néha ez volt az egyetlen
módja annak, hogy egyenes választ tudjak kihúzni belőle.
- Nem utállak - pillantott gyorsan hátra a srác a válla
fölött, anélkül hogy rendesen rám nézett volna.
Kurtán, ridegen vetette oda. Nem akartam hinni neki,
mert a másik alternatíva az lett volna, hogy az igazat
mondja, és csak úgy, minden ok nélkül viselkedik bunkón
velem.
***

Nagyjából egész életemben meglehetősen nehezen ment,

hogy másokkal cseverésszek, aminek nem az volt az oka,
hogy félénk vagy visszahúzódó lettem volna. Nem féltem
attól, hogy szemétkednének velem, vagy nem tartanának
jó fejnek, de annak még a gondolata is abszurdnak tűnt
számomra, hogy népszerű lehetnék. Gőzöm sem volt,
hogyan érhetném el, hogy legalább kedveljenek.
Pedig könnyűnek, de legalábbis kivitelezhetőnek kellett
volna lennie. Apa mindig olyan könnyedén szerzett
magának barátokat, mintha az semmi erőfeszítésébe sem
kerülne. Annyira természetes volt számára, mint ahogy
levegőt vett; rögtön meg is történt, amint belépett
valahová.
Bárhova mentünk, tapadtak rá az emberek. Mintha az
lenne a szuperképessége, hogy barátokat gyűjt. Vele
szemben én viszont főképp csak gyilkos indulatokat
váltottam ki mindenkiből.
Közvetlenül a válás után nála töltöttem az egyik
hétvégét, mert akkor még havonta kétszer
ellátogathattam hozzá. Két álló napon keresztül
dekkoltunk a lakásban. Abban az időben mellékesként
sportfogadásokkal foglalkozott, és az egész vasárnap
délutánt a konyhapultnál töltötte a pontkülönbségeket
számolgatva, és azt összesítve, ki mennyi pénzzel tartozik
neki. Mindeközben én ugyanazt a négy tévécsatornát
váltogattam ide-oda, és a deszkámat babráltam. Kezdett
beesteledni, én pedig megéheztem.
- Üres a hűtő - állapítottam meg, miután kinyitottam és
megszemléltem a belsejét.
Még a legcsóribb napokon is szokott lenni benne
néhány szelet felvágott vagy némi maradék kínai kaja, de
most üresen árválkodtak a polcok. Felsóhajtottam, és
becsuktam az ajtaját. Nem létezik szomorúbb dolog egy
olyan hűtőnél, amelyben nincs semmi egy csupasz sárga
villanykörtén meg némi ételízesítőn kívül, egy olyan
üvegben, amelynek a fedelén rozsda és valami rászáradt
fekete trutyi éktelenkedett.
Szóval apa elvitt a Black Door Loungeba, és vett nekem
egy sonkás-sajtos melegszenyót. Míg betömtem a
fejembe, eldumálgatott néhány sötét alakkal, fogadásokat
kötött a Dodgers következő meccsére, meg játszott
néhány kör biliárdot.
Mindenki imádta a csehóban. Abban a minutum-ban,
hogy beléptünk az ajtón, a jelenlévők mozgolódni kezdtek
a bárpultnál, és odakiabáltak neki, hogy felhívják magukra
a figyelmét. Mindig mindenhol ez történt. Egy csomó
ember törte kezét-lábát, hogy odamenjen hozzá a vállát
veregetve köszönni, és a hogyléte felől érdeklődni. Jól
értett ahhoz, hogy úgy húzza az agyukat, ami nagyon
bejött nekik. Amikor én próbálkoztam ugyanezzel, csak
durvának és kötekedőnek hangzottam.
Az az este kifejezetten jó hangulatban találta apát.
Szélesen vigyorogva, mindenkivel lepacsizva hátraindult,
miközben szorosan a nyomában baktattam, megpróbálva
láthatatlannak tűnni, hogy senki se kezdjen
kérdezősködni, hogy mikor leszek olyan jó a
dartsozásban, mint ő, meg hogy mennyi idős vagyok, és
van-e már pasim.
 Apa mindig hagyta, hogy vele tartsak, és úgy bánt
velem, mintha rám lenne a legbüszkébb a világon,
mégsem tudtam olyan dörzsölt és barátságos lenni, mit ő,
és gőzöm sem volt róla, hogyan játsszam meg magam.
Igazi varázslatnak tűnt, hogy amikor megjelent valahol,
rögtön imádta mindenki. Nem értettem, hogyan csinálja.
Anya mindig azt mondogatta, hogy képes lenne rádumálni
az eszkimókat, hogy jeget vegyenek tőle. Én meg egy
hambit sem tudok úgy rendelni, vagy egy útbaigazítást
kérni valakitől, hogy ne annak hangozzék, hogy
terrortámadásra készülök éppen.
A melegszenyóm kihűlt már, de legalább tocsogott a
zsírtól. A bárpult végénél telepedtem le egy tál sült
krumplival meg egy papírszalvétára rakott pohár kólával,
és az anyától kapott rózsaszín bőrborítású napló
lakatjának feltörését gyakoroltam. Szinte már csalásnak
éreztem, mert annyira gagyi volt a zár, hogy egy golyóstoll
végével ki lehetett nyitni; arról nem is beszélve, hogy a
pánt, ami a könyvecskéhez rögzítette, olyan laza volt, hogy
akár játszva leszedhettem volna róla.
Harmadszorra kattintottam ki a lakatot, amikor egy
filteres felsőt viselő, agyonszolizott nő vágott át a
helyiségen, és ledobta magát a mellettem lévő székre.
- Milyen édi kis naplód van - jegyezte meg odahajolva
hozzám; madárfészekre hasonlító frizurája végigsöpört a
karomon. Sör és mézes pörkölt mogyoró szaga áradt a
leheletéből. - Sok titkot véstél bele?
 Megráztam a fejem, és a könyv fölé görnyedtem.
Elcsavartam a gemkapcsomat, mire halk kattanás
hallatszott, és a lakat újra felpattant.
A nő öngyújtót kotort elő a táskájából, és rágyújtott egy
cigire. Könyökét a pultra támasztotta; poharát lazán
tartva, zavart, de kíváncsi tekintettel figyelte, hogy mit
csinálok. Valami sötétbarna lötty úszkált a poharában,
amit cseresznyével és egy koktélnyárssal díszítettek.
Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a nyárssal ki
tudnám-e nyitni a napló zárját, de aztán arra jutottam,
hogy valószínűleg beletörne. Meg amúgy sem akartam
elkérni a nőtől.
A hölgy a pultnak dőlve a profilomat vizsgálgatta, én
meg próbáltam nem visszabámulni rá. Legszívesebben
közöltem volna vele, hogy kopjon le, de már elég időt
töltöttem ilyen helyeken ahhoz, hogy tudjam, részegekkel
nem szabad kötözködni. Az sosem vezetett semmi jóra.
Hatalmas korttyal felhajtotta az itala maradékát, majd
átnyúlt a karom felett, hogy megragadja a naplót.
Megpróbáltam elhúzni tőle, de nem volt kedvem birkózni
vele érte, így végül hagytam, hogy elcsakliz-za.
- Nézzünk csak bele! - csivitelte vidáman; ügyelt, hogy
minden egyes szót tisztán ejtsen, ahogyan azt a részegek
szokták, amikor józannak akarnak mutatkozni. Annyi
sminket viselt, hogy felhalmozódott a szeme körüli
ráncokban. - Felolvasó estet tartunk -kurjantotta, és
hátradőlt a székében, a feje fölé emelve a naplót.
Körbenézett, aztán válaszra sem várva, ügyetlenül
lecsúszott a székről, és a teremben tartózkodók felé
fordult.
A törzsvendégek mélységesen unott ábrázattal
pillantottak rá. Páran nyerítve felnevettek, de a legtöbben
a biliárdasztalnál nagy ívben tettek rá, hogy milyen csajos
mókát űzünk.
Államat felszegve ültem a székemen. Éreztem, ahogy az
összeszorított szám dühömben lebiggyed. A nő
megpróbált csúfot űzni belőlem, és emlékeztetnem kellett
rá magamat, hogy egyáltalán nem számít, amit csinál.
Kinyitotta a naplót, és úgy tartotta maga elé, mint aki egy
irodalmi esten készül felolvasni. Aztán tátott szájjal,
szabad kezében a parázsló cigarettával mozdulatlanná
dermedt.
A könyvecske természetesen totál üres volt.
Apa a biliárdasztaltól figyelve rám vigyorgott. Nem rakta
le a dákót, és egy szót sem szólt, de ahogy nézett rám,
engem is elfogott a vágy, hogy elmosolyodjak. Sam
Mayfield lánya voltam, és lehet, hogy imádtuk a
szójátékainkat, a rejtvényeket meg a kódolt üzeneteket,
de ennyi volt az egész. Apám igen egyszerű
szabályrendszert állított fel, mely szerint sosem fedjük fel
a lapjainkat, sosem fecséreljük el az időnket meg a
tehetségünket, és soha, de soha nem jegyezzük le
egyetlen titkunkat sem.
 A nő lehajtotta a fejét, és visszaadta nekem a naplót.
Mély, flegma sóhajjal visszaroskadt a bárszékére, mintha
valahogy az én hibám lett volna az, hogy hülyét csinált
magából néhány kocsmatöltelék előtt, akik még csak oda
sem figyeltek rá.
Undorító, hogy sokan mennyire meg akarják
szégyeníteni a kislányokat, meg gúnyt űzni belőlük az
érzéseik miatt. Mintha már maga az a tény is megérne
némi csúfolódást, hogy van, ami fontos nekünk.
Mindannyian azt akarták, hogy afféle kis fodrosbodros
cuki csaj legyek, csak hogy kicikizhessenek miatta.
A nő elnyomta a cigijét az üres pohara alján. Annyi rúzs
éktelenkedett a csikken, hogy úgy tűnt, mintha vérezne az
ajka.
Hosszú, gyűlölettel teli pillantást vetett rám
- Fogadjunk, hogy most nagyon büszkének érzed
magad! - Arca megereszkedettnek és fáradtnak látszott.
Megvontam a vállam, és ügyeltem rá, hogy egy
arcizmom se rezdüljön, pedig szörnyen égett a szemem.
- Nem, hanem tök okosnak - gyűlöltem, hogy le kellett
csapnom a magas labdát.
***

A tornateremben Mike úgy slisszolt előlem, mintha

valahol máshol lenne dolga, de jól láttam, hogy csak
próbálja elkerülni, hogy rám kelljen néznie. Mentem
utána. Tisztában voltam vele, hogy apa módszerével nem
tudom elnyerni a barátságát. Apám profinak számított, ha
valaki megpuhításáról volt szó. Soha senkitől nem kellett
megkérdeznie, hogy miért utálja.
Mike akkora erővel csapkodta a lábát lépés közben,
mintha valami személyes problémája lenne velem, és azt
vezetné így le. Még ha nem is utált, mégis úgy viselkedett,
mintha romba döntöttem volna az egész életét, és az
biztos, hogy ezt nem úszhatja meg magyarázat nélkül.
- De nem akarsz bevenni a csapatba - vetettem a
szemére.
- Így van - pördült meg, hogy szembenézzen velem.
- Miért nem?
- Mert idegesítő vagy!
Olyan durva, ingerült hangon közölte, mintha csupán
ennyivel meg tudna bántani annyira, hogy békén hagyjam.
Mintha egy szuperérzékeny Borsószem királykisasszony
lennék; mintha az lett volna a legszörnyűbb dolog, amit
bárki valaha is mondott nekem, hogy idegesítem. Mindezt
úgy, hogy Billyvel kellett együtt élnem minden egyes
napomon.
Mégsem számítottam rá. Tompa fájdalom szúrt a
mellkasomba, de úgy néztem vissza a fiúra, hogy ezt ne
lássa rajtam. Legalább végre kilyukadtunk valahova.
Hadarva sorolni kezdte, hogy miért nincs szüksége rám;
hogy a többieknek mind megvolt a maguk szerepe a
csapatban, nekem meg nem. Semmi valóságosat nem
mondott; olyan szerepjátékos dolgokról beszélt, hogy ki a
paladin, meg ki a bárd.
 - És Tizi, a mágus - közölte végül, aminek aztán
egyáltalán semmi értelme sem volt.
Amikor kimondta, olyan arcot vágott, amit nem tudtam
értelmezni. Nem volt ötödik csapattagjuk, így beletelt egy
pillanatba, míg leesett, hogy olyasvalakiről van szó, aki
már nincs közöttük.
Mike megállás nélkül folytatta, miközben megpróbált
úgy tenni, mint aki unja a témát, és hidegen hagyja ez az
egész, de jól tudtam, valójában mit akar mondani. Ennek
az ismeretlen lánynak az emléke az, ami miatt távol tartja
magát tőlem; egy olyan lányé, aki valaha tagja volt ennek
a baráti társaságnak, és minden titkukat ismerte. Aki tuti
nem volt idegesítő. Aki nem csak zavaró tényezőnek
számított, és aki nem mondott zagyvaságokat. És aki
valami oknál fogva már nem volt itt. Mike azt akarta
közölni velem, hogy azért nem tartozhatok közéjük, mert
egyszer már volt egy másik lány a csapatukban. Egy nálam
szintekkel jobb.
Leszegte a tekintetét, mintha megpróbálna elmesélni
egy történetet, de képtelen lenne megtalálni hozzá a
megfelelő szavakat. De az is lehet, hogy csak zavarba jött,
amiért hangosan kimondta ezeket. Nyilvánvalóan fontos
volt számára ez a sztori, de a részek, amiket megosztott
velem, számomra nem jelentettek semmit sem; nagyot
kellett nyelnem, hogy elűzzem a számat elöntő
keserűséget.
 Valaki leglényegesebb titkát megtudnunk ahhoz
hasonlít, mintha ruha nélkül látnánk. Ez a teljes
védtelenség néha arra késztetett, hogy bunkózzak velük.
Ilyenkor hirtelen elkapott valami vak düh, amitől olyannak
éreztem magam, mint amilyen az a nő volt a Black Door
Lounge-ban, aki megpróbált megszégyeníteni az érzéseim
miatt. Nem akartam Mike-ot megbántani, mert Billy
biztos, hogy azt tenné, én pedig nem szeretnék lesüllyedni
az ő szintjére. Csak éppen annyira nehéz kedvesnek
maradni, ha megismerjük valakinek a gyenge pontját.
Ezért inkább követtem Mike-ot a deszkámon a
tornatermen keresztül a felfestett kosárlabdapályáig.
Amikor széttárt karokkal lusta köröket kezdtem róni
körülötte, elmosolyodott, pedig feszültnek tűnt, de
megpróbálta leplezni. A padló tisztán csillogott, és erősen
csúszott a kerekeim alatt. Menőztem a
deszkatudásommal, de néha szükség van ilyesmire, ha el
akarom érni a fiúknál, hogy lássák, én is vagyok valaki,
nem csak egy random csaj. Rá kellett vennem, hogy többé
ne viselkedjen úgy velem, mintha egy olyan lány emlékén
taposnék, akivel még csak soha nem is találkoztam.
Nevetve figyelte, ahogy elhaladtam mellette, bár kicsit
úgy tűnt, hogy megpróbálja visszafogni magát. Ekkor
valami furcsa történt.
Úgy éreztem, mintha valami mellkason ütött volna,
kiszorítva a levegőt a tüdőmből. A deszkám olyan hirtelen
szaladt ki alólam, mintha valaki megragadta volna, hogy
elrántsa.
Akkorát puffanva zúgtam el, hogy belecsengett a fülem.
Belesajdultak még a bordáim is.
- Jézusom, jól vagy? - hajolt felém Mike ledöbbenve.
Lehajolt, és a kezét nyújtotta, hogy segítsen
feltápászkodni.
Bólintottam, és az oldalamra szorítottam a kezem, ahol
a padlónak ütődtem. Elnéztem a srác mellett az ajtó
irányába, de nem láttam ott senkit sem. Miközben
visszamentem a deszkámért, megpróbáltam lerázni
magamról azt a hátborzongató, ijesztő érzést, hogy valaki
ellökött.
Elvégre az egész terem üres volt, csak mi ketten
tartózkodtunk benne.

 
 KILENCEDIK FEJEZET

Másnap reggel az oldalamon az eséstől szerzett

zúzódással és azzal a furcsa, bizonytalan érzéssel
ébredtem, hogy minden megváltozott; csak éppen azt
nem tudtam, hogy hogyan.
A tegnap délután második fele nagyon durva volt.
Miután Mike végre kezdett őszintén beszélni velem a
tornateremben, kénytelenek voltunk elfogadni a tényt,
hogy Dartnak sikerült elslisszolnia. Amúgy is rövidre
kellett zárnunk a keresését, mert nem sokkal azután, hogy
Mike felnyalt a tornaterem padlójáról, Willnek újabb
rohama támadt. Az iskola mögötti pályánál szobrozott
sápatagon, amikor az édesanyja megjelent, hogy
hazavigye.
Alacsony termetű asszony volt, sötét hajjal és aggódó
arckifejezéssel; rögtön felismertem benne a nőt arról a
délutánról a belvárosban, amikor eltaknyoltam a macska
miatt a deszkámmal, és ő odaszaladt hozzám megnézni,
hogy nem esett-e bajom.
Egyből tudta, mi történik a fiával, és miután az
összeszedte magát, hazavitte.
Egészen furcsának hatott, ahogyan a srácok viselkedtek,
amikor rátaláltunk Willre. Mintha féltették volna, de nem
voltak különösebben ledöbbenve. Szinte mintha
számítottak volna rá. Én azért kicsit meglepődtem rajta,
hogy elengedték a suliba, ha egyszer ilyen rossz
állapotban volt. Arra gondoltam, hogy olyasmiről lehet
szó, mint Jamie Winslow esetében otthon, Kaliforniában
az osztályomban, aki a rák valami ritka fajtájától
szenvedett, ami miatt parókát kellett hordania. Mégis
mindig bejött a suliba, amikor csak tudott; úgy véltem,
hogy még a legrosszabb helyzetekben is szeretné
mindenki olyannak érezni magát, mint a többiek.
Miután lefújtuk a Dart utáni kutatást, mindenki ment a
dolgára.
Semmi meglepő nem volt benne, hogy mire kiértem a
parkolóba, Billynek csak a hűlt helyét találtam. Másnap
reggel pedig nélkülem indult el. Azt állította, hogy
hamarabb be kell mennie a suliba valami
kosárlabdaedzés miatt. Tudtam, hogy valójában azért
próbál megbüntetni, mert megvárakoztattam. Nem
izgatott, hogy mennyi időbe telik gyalogosan az út; még
mindig kellemesebb volt, mint összezárva lenni vele a
kocsijában.
Mike meg Lucas a bejárat körül őgyelegtek, amikor
beértem, pedig arra számítottam, hogy megint az AV-
szobában fogom találni őket, azonban közölték, hogy
Dustint várják, hogy folytathassák Dart keresését még egy
kicsit. Végül a srác nélkül kezdtünk bele a kutatásba, az
épület mögötti kukánál, hátha visszatért a lény ahhoz a
környezethez, ahol eredetileg felbukkant. Le mertem
volna fogadni, hogy nincs ilyen szerencsénk, mégis
nekiláttunk, hogy néhány régi felmosó nyelével
szétkotorjuk a szemetet.
Továbbra sem értettem, miért kell ekkora hajcihőt
csapni Dart miatt, de a többiek nagyon rá voltak kattanva,
és mivel miattam szökött meg, az volt a legkevesebb, amit
tehettem, hogy segítek a keresésében.
Könnyen átéreztem, milyen dühítő, ha köddé válik egy
fontos felfedezésünk, ahogy azt is, hogy mindenki vissza
szeretné kapni az eltűnt háziállatát. Az azonban kissé
bizarrnak tűnt, hogy a srácok aggodalma a mutáns béka
iránt olyan szintre fajult, hogy képesek voltak korán reggel
bejönni a suliba, és a szemétben turkálni miatta.
Kifejezetten furdalta az oldalamat, hogy vajon miről
dumáltak, amikor kizártak az AV-szobából. Továbbra sem
voltak hajlandóak elárulni, Dart mitől ilyen különleges.
Azonban bárhogy is nézzük, amikor megszökött, két pár
olyan lábon futkosott, amelyek nem léteztek néhány
órával korábban. Az, hogy kevesebb, mint egy nap alatt új
testrészt növesztett magának, semmiképpen nem volt
szokványosnak nevezhető.
Will nem jelent meg aznap, a többiek pedig nyugtalanok
voltak, és valami kifejezetten foglalkoztatta őket, de azért
úgy tűnt, hogy a dolgok jól mennek, egészen ebédig.
A lépcsőn üldögélve falatoztuk a szendvicseinket,
miközben azt tárgyaltuk ki, hogyan készültek az
ektoplazmaeffektek a Szellemirtókban. Mike elment
telefonálni Willéknek, ami után rohanva érkezett vissza,
miközben azt kiabálta, hogy azonnal menjünk az AV-
szobába, mert tanácskoznunk kell.
Lucas meg Dustin rögvest felpattantak, és mindhárman
elindultak befelé.
- Csak csapattagok jöhetnek - fordult felém Mike,
mérges pillantást vetve rám, amikor megpróbáltam
követni őket.
Nem mintha álmodni mertem volna arról, hogy a
tornatermi hülye kis meghitt beszélgetésünk után öribarik
leszünk, vagy hogy hirtelen a kebelére ölel, de azt hittem,
hogy talán legalább valamiféle tűzszünet köttetett
közöttünk.
Lucas és Dustin zavarban voltak, mintha rosszul érezték
volna magukat miatta, de a néhány elmormogott bocsival
nem tudták jóvátenni, hogy megint nem álltak ki
mellettem.
Még úgy is lojális voltam hozzájuk, hogy a felét sem
értettem annak, mi történik. Senkinek sem meséltem Will
rohamáról vagy a megszökött idióta ebihalukról, ahogy az
eltűnt mágusukról sem kérdezősködtem. A szemétben
ellenben turkáltam a kedvükért.
A délután lehangoló volt, és úgy tűnt, nem akar vége
szakadni. A töriórán a dolgozatra készültünk, amiben az
összes elnököt sorrendben kell majd megnevezni, de nem
igazán figyeltem a tanárra. Tavaly már be kellett
magolnom mindezt.
Amikor kölcsön akartam kérni a mellettem ülő lánytól a
radírját, úgy nézett át rajtam, mintha ott sem lennék;
mintha csak emberformájú szakadás lennék a téridőben,
vagy csak egyszerűen átlátszó.
Attól, hogy ennyire láthatatlanná tudtam válni,
miközben ott voltam a teremben, olyasmik jutottak az
eszembe, amiket próbáltam jó mélyre temetni
magamban. Például amikor anya és apa úgy döntött, hogy
többé nem szeretik egymást, és úgy passzolgat-nak emiatt
engem egymás között, mint mások a kerti locsolócsövet
meg a franciakulcsot. Azonban még ez is megváltozott.
Először Neil miatt, aztán meg a költözésből kifolyólag.
Ahelyett, hogy a megállapodásuk értelmében
számíthatnék arra, hogy pár hetente elutazhatok apához,
anya távol akart tartani az egyetlen személytől, aki tényleg
megértett.
Persze apával sem volt mindig minden olyan rózsás.
Noha általában elég jól kezelte a kötelezettségeit, meg
betartotta a megbeszélt időpontokat (már amikor vette rá
a fáradságot), néha azért nagyon izgatott lett attól, hogy
San Diegóba jövök, és elkezdett terveket szövögetni, hogy
majd kicseréljük a kerekeket a deszkámon, vagy hogy
elvisz a Knotts Berry Farm vidámparkba. Aztán annyira
lekötötte a figyelmét a sörözgetés meg a valamelyik
mellékállásával kapcsolatos ügyködése, hogy elvesztette
az időérzékét, így végül az egész hétvégét a lakásába
bekuckózva töltöttük.
Később persze megpróbált mindig kiengesztelni, de azt
azért nem nevezném igazi bocsánatkérésnek, hogy
megengedte, én válasszam ki, melyik lóra fogadjon. Ezzel
sosem kárpótolt az érzésért, hogy mennyire mellőzhető
meg feledhető vagyok. Hogy mennyire nem számít a
jelenlétem.
Órák után bevágtam a könyveim a szekrénybe, és
éppen kivettem a deszkám, amikor hallottam, hogy Lucas
a nevemet kiáltja. Becsuktam a szekrényemet, és anélkül
sétáltam ki az épületből, hogy egy pillantásra is méltattam
volna a srácot.
Az ajtószárnyak surrogva csukódtak be mögöttem, de
Lucas rögtön jött is utánam; nekem azonban elegem lett
abból, hogy azt hitte, továbbra is megjátszhat} a, hogy a
barátom, anélkül hogy azzal fárasztaná magát, hogy
engem is bevonjon a dolgaikba, vagy hogy
megmagyarázza, mi ez az egész.
Amikor utolért a parkolóban, megpördültem, és
szemrehányásokkal árasztottam el. Úgy csinált, mintha én
lettem volna az, aki totál hülyén viselkedett, de nem fogok
bólogató Jánosként csak ott állni, és mosolyogva tűrni
mindent.
Ő erre széttárta a karját, és mentegetőzések tömkelegét
ontotta rám. Nem akartak lekoptatni a többiekkel, de túl
bonyolult volt a helyzet ahhoz, hogy csak úgy beszéljenek
róla. Léteznek olyan dolgok, amiket a saját érdekemben
nem árulhattak el nekem.
Ez annyira nevetségesen hangzott, hogy hitetlenkedés
ült ki az arcomra.
- A saját érdekemben? - értetlenkedtem éles hangon.
Bármit is akart ezzel közölni, egyáltalán nem hangzott
életszerűen. - Azért, mert lány vagyok?
Fejét rázva bámult rám, de nem tudott rendes válasszal
szolgálni. Simán elvárta, hogy elfogadjam ezt a nesze
semmi, fogd meg jól típusú magyarázkodást, és ne
kérdezősködjek tovább. Kifejezetten röhejesen hangzott a
gondolat, miszerint ő bármitől is meg tudna védeni. Ha
tényleg így hitte, az csak alátámasztotta, hogy valójában
semmit sem tudott rólam vagy a vágyaimról. Dühítő érzés
volt, hogy valaki olyasvalamitől próbált megvédeni, amitől
nem is kellett volna.
Billy a középiskola előtti parkolóban várt rám. Az életem
hemzsegett az olyan dolgoktól, amiktől soha senki nem
védett meg.
***
Anya alapvetően használhatatlannak bizonyult, ha arról
volt szó, hogy erősnek vagy védelmezőnek kéne lennie.
Olvastam, hogy az anyafarkasok, medvék és oroszlánok
széttépik azt, aki a kicsinyeik közelébe merészkedik.
Anyában azonban nem alakult ki ez az ösztön. Mindig csak
tréfára vette a dolgot, vagy szabadkozott, úgy téve, mint
aki nem tudja, mi folyik itthon.
 Néha azonban olyasmit is észrevett, amit én nem.
Időnként azért meg tudott lepni.
San Diegóban a garázsunk egybe volt építve a házzal.
Elég nagy volt hozzá, hogy akár két kocsival is
beparkoljunk, nem mintha valaha így tettünk volna; egy
ajtó kötötte Össze a mosókonyha hátuljával.
Billy gyakran lógott ott a barátaival, de akár egyedül is.
Egy tranzisztoros rádiót tartott a munkaasztalon, a
sarokban meg egy fekvenyomó padot. Sokszor találtam
ott délutánonként és hétvégenként, ahogy az üvöltő zene
mellett a nyitott garázsajtó árnyékában súlyokat
emelgetett vagy a kocsiját bütykölte.
Egyszer éppen kicseréltem a deszkám kerekeit, és
amikor kimentem egy imbuszkulcsért a garázsba, Billy ott
dolgozott a Camaro motorháztetője alatt valamin, egy szál
trikóban, a szájából kilógó cigivel. Akkorra végre
visszakapta már a slusszkulcsot az apjától.
Mielőtt beköltöztek Neillel, a garázs mindössze az a hely
volt, ahol a karácsonyi égőket tartottuk. Anya többnyire a
feljáróra parkolt, én pedig szinte soha nem mentem oda,
kivéve, ha az imbuszkulcsot kerestem. És soha senki nem
dohányzott ott. Ezzel szemben most mindig ott volt egy
nagy méretű, üres konzervdoboz a munkaasztal sarkán,
teli hamuval meg csikkekkel. Azelőtt teljesen hidegen
hagyott a garázs létezése, de most furcsa módon úgy
éreztem, hogy meg kell védelmeznem, mintha az
otthonom egy újabb részét vesztettem volna el, ami már
soha többé nem lesz az enyém.
Letelepedtem a betonlépcsőre, háttal a mosókonyhába
vezető ajtónak, és figyeltem egy kicsit a
mostohabátyámat. A kocsi felhajtott motorházteteje
ijesztő szögben állt; alóla füst hömpölygött ki.
Előrehajolva a térdemre könyököltem, és a tenyeremre
támasztottam az állam.
- Azt tanultuk a suliban az egészségnapon, hogy a
dohányzás káros - jegyeztem meg.
- Te meg mindent elhiszel, amit a tanárok kinyögnek,
mi? - Billy felegyenesedett, lecsukta a motorháztetőt,
aztán beletörölte a kezét egy rongyba.
Akkorát tévedett ezzel a megállapításával, hogy az már
kifejezetten mókás volt. A jegyeim általában rendben
voltak, a magatartásommal azonban akadtak problémák.
Mindig bajba kerültem valamiért; vagy azért, mert
visszabeszéltem, vagy mert menő verdákat rajzoltam
filccel az asztalomra. Nevetve megráztam a fejem.
A reakcióm láthatóan elégedettséggel töltötte el. Lustán
elvigyorodott, majd elővett egy doboz Parlament cigit a
zsebéből, és várakozó tekintettel felém nyújtotta, míg
végül ki nem vettem egy szálat belőle.
Sosem dohányoztam még; furcsa érzés volt a kezemben
fogni, bár maga a technika nem tűnt valami bonyolultnak.
Bőven volt alkalmam figyelni, ahogy a mostohabátyám
csinálta. Bedugtam a végét a számba, és mozdulatlanul
tartottam, míg Billy oda nem hajolt, hogy meggyújtsa.
Megszívtam, és éreztem, ahogy az első száraz füst-
gomolyag forrón végigkaparja a torkomat. Egyszerre volt
fémes és égő papír íze; akkora erővel kezdtem köhögni
tőle, hogy könnybe lábadt a szemem.
Mostohabátyám a kocsijának dőlve röhögött
hátrahajtott fejjel, tágra nyílt szemmel, miközben én meg
az ujj aim között ügyetlenül szorongatva a cigarettát,
próbáltam nem megfulladni.
- Maxine! - hallottam anya elhűlt kiáltását mögülem.
Csakis akkor hívott így, amikor komoly bajban voltam.
Lerobogott hozzám a garázsba vezető lépcsőkön, és
kikapta a számból a koporsószeget. Alig kettőt vagy
hármat tudtam csak szippantani bele.
Billy továbbra is ott röhögcsélt a Camarójánál, engem
meg őrülten elfogott a vágy, hogy én is nevessek, csak
hogy megmutassam neki, hogy nem rezeltem be az
orromat belülről megégető füsttől, meg attól sem, hogy
mennyire elvörösödhettem, és milyen bűntudatos képet
vághattam közben. Hogy bizonyítsam, én is benne voltam
a dologban.
Anyám teljesen elborzadva bámult rám; biztos voltam
benne, hogy mindjárt Örök szobafogságra ítél, azonban
úgy tűnt, hogy a haragja leginkább a mostohabátyám felé
irányult.
 - Viccesnek találod, mi? - pördült feléje, majd’
felrobbanva a méregtől.
- Ugyan már, Susan, csak egy szál cigi volt. Ne szívd így
mellre!
- Ne szívjam mellre? - kerekedett el anya szeme; éles
hangjában csak úgy fortyogott a düh. - Na, ide figyelj,
fiacskám! Te annyi mocskot szívhatsz a tüdődbe, amennyit
csak akarsz, ahogy akkor csavarodhatsz fel az első
villanypóznára ezzel az életveszélyes kocsiddal, amikor
szeretnél, de a bulinak ezzel itt vége. A lányomat nem
fogod belerángatni semmibe!
Hosszú idő óta most először láttam igazán mérgesnek,
amitől hirtelen nagyon elszégyelltem magam. Csakis azért
próbáltam ki a cigit, mert menőnek, magától értetődőnek
tűnt. Fel sem ötlött bennem, hogy anya mit szól majd
hozzá.
Annyira összeszorította az ajkát, hogy biztosra vettem,
harapdálja a szája belsejét, és csak remélni tudtam, hogy
nem bőgi el magát dühében, amit olyankor szokott
csinálni, amikor kiakad. Tekintetében szomorúság látszott,
arcán azonban élénkvörös foltok gyúltak a haragtól.
Billy közben előhúzott még egy szál cigit, és rágyújtott.
Unottan, pimaszul vigyorgott, ahogy olyankor szokott,
amikor megpróbálta anyát felbosszantani. Az öngyújtó
felvillanó lángjától valami megtört anyámban,
felháborodása tehetetlenséggé morzsolódott. Ezt mindig
annyira könnyű volt elérni nála.
 Mindhárman ott szobroztunk még a garázsban, amikor
Neil hazaért. Leparkolta a kocsiját a felhajtón, öles
léptekkel elindult befelé, aztán megtorpant.
- Mi a fene folyik itt? - állt meg az ajtóban, óriási arctalan
sziluettként a mögötte sütő nap fényében.
Mindannyian ledermedtünk, mert fogalmunk sem volt,
mi fog történni a következő pillanatban. Lelkiekben
felkészültem arra, amit a pótapám mindjárt tenni fog.
Anya a Camaro végénél gubbasztott maga köré font
karral; vártam, hogy elárulja, hogy Billy a kezembe
nyomott egy cigit, ami után még volt bátorsága feleselni is
vele, amikor megpróbálta leszidni. Ehelyett csak
halványan elmosolyodott, és idegesen elkapta a
tekintetét.
Billy a Camaro előtt állva dühösen és dacosan kihúzta
magát.
A levegőben olyan füstszag terjengett, mintha
petárdáztunk volna; a számban lévő íz még annál is
rosszabb volt. Ajkamat összeszorítva próbáltam
visszafojtani a köhögést, és úgy tenni, mintha nem történt
volna semmi különös.
- Semmi - rázta meg anya a fejét, és a konzervdobozba
pottyantotta a cigarettát.
Ott a garázsban nem esett le a tantusz. Az hittem, hogy
anya túlságosan retteg Billytől ahhoz, hogy elmondja
Neilnek, mit tett a fiú. Később azonban, amikor elszállt az
újdonság varázsa, hogy lett egy mostohapám, és
megismertem az igazi Neilt, megértettem, amit anya már
biztos, hogy jól tudott. Lehet, hogy folyton elnézést kért
mindenért, és túlságosan aggódós meg túlérzékeny volt,
de nem hülye. Nem a mostohafiától rettegett, hanem
érte.
***

Sok minden létezett, amiktől szerettem volna

biztonságban tudni magam, de Lucasnak egyik felett sem
volt hatalma. Belesajdult a lelkem, hogy azt képzelte,
megvédhet bármitől is azzal, ha kihagy a csapatukból.
Bár még egy hete sem laktunk a városban, kezdtem azt
hinni, hogy jól alakulnak a dolgok; hogy végre
megtaláltam a helyem. Mindent megtettem, hogy
beilleszkedjek, de ez kevésnek bizonyult. Akkor sem fogok
a srácok közé tartozni, ha a fejem tetejére állok is.
Még Lucas is, aki úgy csinált, mintha menőnek
gondolna, és aki szinte mindig kimondta, amit valójában
gondolt, hazudott ezzel kapcsolatban. Minden egymás
között zajló beszélgetésük valamiféle bizalmas, titkos
összeröffenés volt, amiből engem kihagytak. Lehet, hogy
halloweenezni, meg az ebédszünetben dumálgatni jó
voltam nekik, de attól még nem tartoztam közéjük.
Egész héten beleadtam apait-anyait, hogy kitaláljam,
hogyan kerülhetnék be a csapatba, de mostanra
megértettem, hogy hiába minden erőfeszítés. Hawkins
nem valami mágikus megoldás a gondjaimra, vagy a
válasz az életem egy fontos kérdésére; a széles utcáitól és
az ünnepi dekorációitól még nem válik az otthonommá.
Nem volt helyem egy ilyen álmos kisvárosban a
tehénlegelőivel meg a vasáruboltjaival.
Az én helyem csupán annak a hülye Camarónak az
anyósülésén volt.

 
 TIZEDIK FEJEZET

Miután otthagytam Lucast, Billy a parkolóban várt rám, az

autója oldalának dőlve.
- Ki volt az a kölyök, akivel beszéltél? - kérdezte rögtön,
amikor odaértem hozzá.
- Senki - vágtam rá; beszálltam, és becsaptam a kocsi
ajtaját.
Mostohabátyám becsusszant a vezetőülésre, majd
ahelyett, hogy indított volna, rágyújtott egy cigire.
- Miért beszélgetett veled? - tudakolta kibámulva az
ablakon; hangja veszélyesen nyugodtan csengett, amitől
szörnyű előérzet fogott el. Tudtam, hogy mi következik -
Zaklat az a srác? - faggatózott.
- Miért érdekel?
- Azért, Max, mert bár egy kis szaros vagy, egy család
vagyunk, akár tetszik, akár nem. Vagyis nekem kell
vigyáznom rád.
Dühösen rápillantva hadonászni kezdtem.
- Mihez is kezdenék nélk...
- Vannak olyan emberek a világon, akiket ajánlatosabb
elkerülni - vágott a szavamba, villámgyorsan megragadva
a csuklómat.
 A képembe hajolt, és egyenesen a szemembe nézett.
Hangja komolyan és ijesztően szólt. Úgy csinált, mint aki
törődik velem, de jól tudtam, hogy valójában mire gondol.
Nem arról szónokolt itt nekem, hogy ne barátkozzak
fiúkkal; Neilnek, és ahogy most kiderült, a fiának is,
megvolt a maga véleménye azokról, akik nem fehér
bőrűek, evangélikusok, vagy férfiak. A mostohaapám
szerint az a helyzet, hogy a különböző emberek más-más
világba valóak. Úgy beszélt, mintha a vagyoni helyzetről,
bűnözésről meg milliónyi más, nyíltan meg nem nevezett
dologról lenne szó, csak hogy ne kelljen kimondania, amit
valójában gondol az ilyen emberekről.
Felszegett állal bámultam vissza Billyre; amikor azonban
megpróbáltam elhúzódni tőle, még szorosabban fogta a
kezemet. Ujjai belevájtak a csuklómba, de aztán egy
pillanat múlva elengedett, és ráadta a gyújtást.
Felidegeit, hogy képes volt úgy tenni, mintha bármi joga
lenne bárkit megítélni a kinézete alapján. Kivert a víz attól,
ahogy Lucas után nézett, mert játszva elképzeltem, hogy
esetleg legközelebb mit csinálna vele, de az
aggodalmamat azonnal elsöpörte bennem egy másik
gondolat. Még csak meg sem kell próbálnám elkerülni a
srácot, mert vége a barátságunknak. A fiúk nem kívántak
velem lógni. Semmit sem jelentettem számukra. Kifelé
meredtem az ablakon, és megpróbáltam nem elbőgni
magamat.
 Ijesztő volt, amikor a mostohabátyám dühbe gurult, de
már hozzászoktam. Bár néha rosszulesett, amikor
kigúnyolta a hobbijaimat meg a barátaimat, vagy csak
simán csúfolódott, általában azért igyekeztem nem mellre
szívni a dolgot. Semmit sem számított. Úgy voltam vele,
mint a csúfolódó mondókákkal, amiket a játszótéren
szokás mondogatni egymásnak: egyik fülemen be, a
másikon ki. Lepergett rólam. Persze rettenetes volt, és
gyűlöltem, ahogy néha Nate, Ben meg Eddie is lesajnáló
pillantásokat vetett rám, de nem tehettem ellene semmit.
Muszáj volt elviselnem.
Billy azonban időnként úgy viselkedett, mintha valami
közös, különleges titkon osztoznánk. Mintha egy
hullámhosszon lennénk, mintha aggódna miattam. És ez
így még rosszabb volt.
Tisztában voltam vele, hogy valójában nem érdeklem.
Csupán újabb módját találta meg annak, hogy
szemétkedjen velem.
***

Neil és Billy két nappal ezelőtti nagy halloweeni

összebalhézása óta olyan érzés volt kettejükkel együtt a
nappaliban tartózkodni, mintha egy transzformátor
közelében lettem volna. Csak úgy cikázott közöttük a
feszültség.
Már San Diegóban is acsarkodtak egymásra, de sosem
mérgesedett el ennyire a helyzet. Mostanra megértettem,
hogy ez leginkább annak volt köszönhető, hogy a
mostohabátyám alig tartózkodott otthon. Ellenben itt
Hawkinsban tetemes mennyiségű szabadidővel
rendelkezett, amit csajozással, bulizással és
kosárlabdázással próbált elütni, mióta ideköltöztünk a
Cherry Roadra. A barátnőinek azonban mindig időre haza
kellett érniük, a bulik meg az érdekes helyek száma pedig
eléggé véges volt.
Neil élete nem nagyon változott meg, de az is lehet,
hogy a felnőttek csak mindenhol mindig ugyanazt
csinálják. Reggelente munkába ment, és amikor öt után
hazaért, összeborzolta a hajamat, anyának virágot hozott,
de a felszín alatt kitörni készülő vulkán lakozott benne. Én
meg csak vártam, hogy mikor fog robbanni.
Muszáj volt előre felkészülnöm rá, mert ha összekaptak
Billyvel, azt a mostohabátyám mindig rajtam bosszulta
meg. Ha meg valami csoda folytán a veszekedés mégsem
következett be, azt is rajtam vezette le, hogy kieressze a
gőzt.
Ezen a reggelen egy furcsa, szavak nélküli vita
bontakozott ki köztük reggeli közben. Billy elvette a
narancslét az asztal közepéről, az apja meg utánanyúlt,
hogy visszavegye, de a srác nem engedte el. Egyikük sem
szólt közben egy szót sem. A gyümölcslés doboz ott
lebegett közöttük; mindkettejük keze megfeszült, ujjaik
belemélyedtek a doboz anyagába. Aztán Neil akkorát
rántott rajta, hogy ezzel kitépte azt Billy kezéből; közben a
könyöke meglendült, és leverte anya kicsi vörös
cukortartóját. Amiről letörött egy darabka.
Hét hónapon át gyűjtögettem a veszély jeleit, és ez az
apró kis letört darabka volt a legkézzelfoghatóbb mind
közül. Alig volt akkora, mint a kisujj am körme, mégis
tökéletesen megmagyarázott mindent.
***

Sosem féltem a vér látványától. Ez tényleg nem túlzás, és

nem fényezni akarom magam, egyszerűen ez az igazság.
Olyan sokszor ugráltam rámpákról Nate bicajával,
fociztam az utcán, és zakóztam nagyokat a deszkámmal,
hogy anya elkezdett minden ruhámból egyből hármat
vásárolni, amikor beszerezte őket a sulihoz.
Apával megnéztünk egy csomó bokszmeccset meg
pankrációt, és eleget láttam a tévében, ahogy a játékosok
térdsérülést szenvednek focizás közben. Arról nem is
beszélve, hogy néha a suliban is előfordultak olyan
bunyók, amelyek egyesek számára vérző orral végződtek.
A topis fiúk és a rocker csajok addig kakaskodtak, míg az
igazgatóhelyettes vagy a tesitanár át nem verekedte
magát a bámészkodó tömegen, és szét nem választotta
őket, majd közölte mindenkivel, hogy húzzon be az
osztályba. Annyi horrorfilmet néztem meg, amennyihez
csak hozzájutottam, de alig bírtam betelni a véres
jelenetekkel.
Apa szinte mindenkinél jobban megértett, de még ő
sem fogta fel igazán, mit eszek ennyire a szörnyeken. Ö
inkább a kémfilmeket szerette, de imádta, hogy létezett
valami, ami iránt nem ő keltette fel az érdeklődésemet.
Az egyik barátja, Ron egy ideje a filmiparban dolgozott,
és jól ismerte a trancsírozós jelenetek minden titkát.
Elárulta, hogy a vérhez színezett kukoricaszirupot
használnak, ezért tűnik ennyire művinek a képernyőn.
Elfogadtam az érvét még úgy is, hogy nekem a
sportsérülések és az iskolai verekedések közben
fröccsenő vér sem látszik sosem valóságosnak. Mintha
távolról nézném csak.
Ellenben amikor először láttam, ahogy Neil megveri a
fiát, az egyáltalán nem ilyen volt.
Amikor megismerkedtem Billyvel, már akkor forrongott
benne a düh, és teljesen be volt kattanva, de miután
beköltöztek, ez csak még rosszabbá vált. Vagy talán
mindig is ilyen volt, de csak akkor adódott lehetőségem
elég közelről megfigyelni.
Azon a napon túl gyorsan ment a kocsijával, és a
rendőrök megállították. Amikor az apja ezt megtudta,
ijesztően szótlan lett; tekintete rideggé és merevvé vált,
amiről addigra már megtanultam, hogy igen rossz
előjelnek számít.
Éppen a konyhaasztalnál ültem egy széthajtogatott
gemkapocs meg egy flakon körömlakklemosó
társaságában, és a deszkám csapágyait tisztogattam, míg
anya a konyhapulton könyökölve egy lakberendezési
magazint lapozgatott.
 Billy a nyitott hűtő előtt lecövekelve tejet ivott a
dobozból, mert tudta, hogy anya gyűlöli, amikor ezt
csinálja. Mindannyian felpillantottunk, amikor Neil a
büntetést lobogtatva beviharzott.
- Ezzel szoktad tölteni a szabadidődet? Ezerrel furikázol,
mint egy meggondolatlan, felelőtlen elmebeteg? -
kérdezte, majd összegyűrte a papírt, és a fiához vágta.
Billy hagyta, hogy a hűtőajtó magától becsapódjon,
majd az apja felé fordult.
Elmélyülten tanulmányozni kezdtem a
körömlakklemosó címkéjét.
Állandó feszültség vibrált a levegőben, mióta anya
rajtakapott a cigizésen a garázsban. Billy mindig is bunkón
viselkedett vele, és gonosz megjegyzésekkel bombázta,
mióta csak ismerte, de ez csak még rosszabb lett a
beköltözésük után. Az egy dolog, hogy feleselt vele,
amikor úgy vélte, hogy megúszhatja büntetés nélkül, de az
apjának sosem beszélt vissza. Most sem mondott semmit.
Amikor Neil megütötte, először fel se fogtam, mi
történik. Olyan érzés volt, mintha egy lassított felvételt
néznék.
Egy pillanatra mind mozdulatlanná dermedtünk, mintha
senki sem tudta volna, hogy ezután mi fog következni.
Biztos voltam benne, hogy anya halálra váltan néz;
odapillantottam rá, azt remélve, hogy helyrehozza a
dolgokat, ahogy a cigizéskor is tette a garázsban. A jelenet
maga volt a rettenet, de még minden rendbe jöhet, mert
mindjárt odalép Neilhez, és leállítja azzal a kedves,
mindenkit a másik megértésére buzdító hangjával.
Nem tette. Továbbra is ott állt a pultnál a magazinját
bámulva; haja téglavörös fátyolként az arcába hullva
elfedte az arckifejezését. Az, ami a hűtőnél történt, nem
volt valami kellemes, de az csak fokozta, ahogy anya maga
elé bámult, mint aki számított rá.
Billy megtántorodott, amikor az apja megütötte, de nem
lépett el. Neil újabb ütésre emelte a kezét, anya pedig
még mindig nem szólt egy szót sem, és nem próbálta
megállítani sem. Ez alkalommal a mostohabátyám
nekiesett a kis falipolcnak, ahol anya a
receptgyűjteményét meg a festett teáscsészéit tartotta.
Még akkor sem nézett fel a magazinból, amikor a
nefelejcskék színű leesett és ripityára tört.
Hirtelen a létező legszörnyűbb módon világossá vált
előttem, hogy ez nem érte meglepetésként. Vagy
legalábbis annyira nem, hogy emiatt elhagyja Neilt. A
gondolat, hogy valaki így megüsse a fiát, és anya mégis
vele marad, igazán rettenetes volt. Lehet, hogy apám
hanyag volt, naplopó, és kétes ügyekbe keveredett, de
legalább sosem kapcsolt pszichopata üzemmódba. Soha
senkit nem bántott. Anya mégis elhagyta, és a nyakunkra
hozta ezt az őrült, kusza valamit, amit Neil jelentett. Képes
volt ezt választani számunkra.
Billy bizonytalanul szédelegve megpróbált talpon
maradni. Nem esett el teljesen, azonban még mindig
össze volt görnyedve; terpeszben állva egyik kezét a
padlónak nyomta, mintha egy földrengés során próbálná
megőrizni az egyensúlyát. Vér szivárgott a szája széléről;
csinos kis monokli díszelgett az egyik feldagadt szeme
körül.
- Tiszteletet fogsz tanulni, fiam! - magasodott föléje az
apja. - Tiszteletet meg felelősségvállalást a tetteidért.
Anya felegyenesedett, aztán kiment a helyiségből. Olyan
üres, elmélázó tekintettel tette, mint akinek hirtelen
eszébe jutott, hogy bent felejtette a süteményt a sütőben,
és ideje kivennie.
Neil egy kézzel kicsatolta a nadrágszíját, én meg egy
pillanatra nem értettem, hogy miért. Letekintett a fia
összegörnyedt hátára, miközben kirántotta az övét a
nadrágjából. Úgy elhomályosodott közben a tekintete,
mintha már nem is látná Billyt.
Majdnem meg tudtam bocsájtani anyának, hogy
kiment. Sosem finnyáskodtam semmivel kapcsolatban,
most mégis erős késztetést éreztem arra, hogy
elfordítsam a fejem. Teljességgel biztos voltam benne,
hogy nekem ezt nemhogy látnom nem lenne szabad,
hanem még itt sem kéne tartózkodnom közben. Fél
szívvel hittem benne, hogy Neil bármelyik pillanatban
körbenézhet, és észreveszi, hogy még mindig itt vagyok,
és emiatt leáll. Az, hogy meglát az asztalnál ülve,
kezemben a gemkapoccsal, elég lesz ahhoz, hogy
elpárologjon a dühe, és letegye a nadrágszíjat. Csak
eszébe kellett juttatnom, hogy itt vagyok.
Azonban még csak egy pillantásra sem méltatott. A fia
fölé tornyosulva félbehajtotta az övét, és a végét az egyik
ökle köré csavarta. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy
mi következik.
A csattanás ocsmány, éles hangjától kirázott a hideg. A
fogaimban éreztem.
Billy behúzta a nyakát, de nem kiáltott fel, és nem
próbált meg elhajolni sem, ami még annál is rosszabb
volt. Valahol a lelkem egyik részében szomorúan
megállapítottam, hogy ez az egész nem helyes, csak
éppen fogalmam sem volt, hogyan vethetnék véget neki.
Mindig is tisztában voltam vele, hogy anyám félénk, és
könnyen befolyásolható, azonban azt sosem hittem volna,
hogy hagyja, hogy valami ennyire elfajuljon. Azelőtt sosem
gondoltam ennyire gyengének.
Akkor először töprengtem el azon, hogy vajon
előfordulhatnak-e olyasmik, amik még a felnőttek
számára is túl félelmetesek ahhoz, hogy megbirkózzanak
velük. Anya mindig gyengéden és kedvesen viselkedett.
Arról szokott panaszkodni, hogy apához hasonlóan
túlságosan érzéketlen tudok lenni; hogy apa túlságosan is
a befolyása alatt tart. Ez azonban semmi sem volt az ő
helyzetéhez képest. Neil ugyanis a markában tartotta őt.
Mostohaapám lusta, laza mozdulattal meglóbálta az
övét, mint aki bemelegít. Összeszorítottam a fogam;
összerezzentem, elképzelve a hangot, ahogy mindjárt
lecsap Billyre.
Mostohabátyám beletörődve nézte az övcsatot, mint
ahogyan az a kutya bámult, akit láttam egyszer a sintér
kocsijából kinézni a dróthálón keresztül; szemében
félelem és tehetetlen düh keveredett.
- Készen állsz a büntetésedre? - Neil megvetette a lábát
a padlón, és magasba emelte a nadrágszíjat tartó kezét.
- Elég volt! - kiáltottam fel. Egészen addig nem hittem,
hogy megteszem, amíg ki nem szakadt belőlem. A
hangom szaggatottan szólt, mintha a lelkem mélyéről tört
volna elő.
Mostohaapám felém fordult; tekintete egy másodpercig
olyan üresen, vakítóan izzott, mintha a napba pillantottam
volna bele. Aztán fagyosan, gépiesen rám mosolygott,
majd visszafordult Billyhez.
- Ilyennek neveltelek? Egy semmirekellő lúzernek, akit
egy kislánynak kell megvédenie?
Olyan döbbenten és undorodva mondta, hogy éreztem,
ahogy elvörösödöm, és könnybe lábad a szemem.
Egy pillanatra elhittem, hogy igaza van; hogy egy
jelentéktelen kis senki vagyok, csupán egy lány, és
lehetetlen megállítanom. Elvégre ő a felnőtt.
Vicsorogva lecsapott. Bármiféle sietség nélkül tette,
mintha semmiség lett volna csupán az egész. Olyan
mozdulattal csinálta, mint ahogy Mrs. Haskell szokta
porolni a szőnyegeit az utca végén. Nem nézett
egyikünkre sem, és egy szót sem szólt, amikor végzett.
Csupán megfordult, és kisétált a konyhából.
Összekulcsolt kézzel ültem ott; ujj aim úgy fonódtak
össze, mintha imádkozni készülnék.
Billy nem mozdult. Anya teáscsészés polca alatt
kuporgott a padlón, a kezére és a térdére támaszkodva. A
kék csésze szilánkjai ott hevertek körülötte; az összetört
kerámia úgy nézett ki, mint egy elejtett húsvéti tojás.
Amikor a közöttünk húzódó csendnek akkora súlya lett,
hogy nem bírtam tovább elviselni, és biztosra vettem,
hogy a mostohaapám nem jön vissza, hátratoltam a
székem, és odamentem hozzá. Letérdeltem mellé,
félresöpörve az útból a csésze darabjait. Néhány cserép
beleragadt a tenyerembe, de a nadrágomon végighúzva a
kezemet lesöpörtem őket.
- Jól vagy? - tudakoltam.
Annyira ostoba kérdés volt. Billy a fejét leszegve
térdepelt a linóleumon, igencsak messze attól, hogy jól
legyen. Azt hittem, hogy nem vesz majd rólam tudomást,
vagy letorkoll, hogy mekkora egy idióta vagyok, ehelyett
továbbra is a padlót bámulta mozdulatlanul.
- Hagyj békén, Max! - morogta végül.
Az egyik szeme annyira bedagadt, hogy nem tudta
kinyitni, én pedig közelebb hajoltam, hogy jobban
megnézzem magamnak. Céklavörös bőre kezdett belilulni.
Ha tenne rá valami fagyasztott zöldségeszacskót, talán
hamar lemenne a duzzanat.
 Ahogy ott térdepeltem, felrémlett bennem, amit a
McDonald’s parkolójában mondott nekem, meg az az
ideges, mégis reményteljes érzés, ami akkor elfogott, mert
azt hittem, hogy ugyanahhoz a titkos klubhoz tartozunk,
egy közös csapatot alkotva.
- Ne hozzak rá egy kis jeget?
Felnézett rám; láttam a tekintetében izzó mérhetetlen
gyűlöletet.
- Azt mondtam, hagyj békén! - támadt nekem eltorzult
szájjal, mint egy acsarkodó kutya.
Hangja olyan volt, mint valami szörnyű vadállaté. Ez
alkalommal szót fogadtam neki.

 
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Mostanra már kezdtem szűkösnek érezni Hawkinst;

mintha egy kis akváriumban keringenék körbe-kör-be.
Minden áldott nap ugyanazokkal találkoztam, ugyanolyan
órákra jártam, ahol vártam a kicsöngetést, hogy végre
kimehessek. Ugyanazok mellett a hármas, négyes
csoportba tömörülő iskolatársak mellett mentem el, akik
mindig ugyanazzal az unott pillantással ajándékoztak meg
jó hosszan, mielőtt elfordultak volna.
Minden erőmmel azon voltam, hogy ne zuhanjak
magamba, meg ne gondoljak többé a szellemirtós
srácokra. Jó móka volt velük lógni, amíg lehetett, de
világosan értésemre adták, hogy nem tartozom közéjük.
Nem számított, hogy mennyire akartam a barátjuk lenni,
és mi mindent megtettem érte, egyszerűen nem akartak a
maguk közelében látni. És bármennyire szörnyű érzés is
volt, hogy pont az a néhány srác zavart el, aki egy kicsit
barátságosan viseltetett az irányomban, muszáj volt
emlékeztetnem magam, hogy így a legjobb. Magányosnak
lennem semmi sem volt ahhoz képest, amit Billy művelne,
ha rájönne, hogy új barátokra leltem.
A szombat régebben a kedvenc napjaim közé tartozott,
de így, hogy nem volt hova mennem, és nem volt kivel
elütnöm az időt, mégis mire jó a hétvége? Próbáltam
kifundálni valamit, de semmihez sem volt kedvem.
Korizhatnék megint a lepukkadt belvárosban, vagy akár
nyomkodhatnám egymagámban a gépeket egy-két órán
át a játékteremben. A gépezés egy kicsit magányos
tevékenységnek érződött már, de legalább az időt
elüthettem vele. Végül úgy döntöttem, hogy elszórok némi
aprót, hogy kizárjam egy kicsit a való világot.
***

A Palace Arcade tömve volt hangoskodó, izzadt

középiskolás srácokkal; a szőnyeg ropogott és bűzlött a
kiszórt nachostól. Néhány pixelszörnyet a túlvilágra
juttatva legalább közelebb kerülhetek a nap végéhez. A
Dig Dug géphez érve azonban hirtelen megtorpantam,
kiragasztottak ugyanis egy Üzemen kívül cetlit a
képernyőjére.
Ott álltam a játékmasinák sora közötti folyosón, és
bámultam a tönkrement automatát, ami tökéletes
leképzése volt az egész életemnek. Egy újabb kellemes
része ment a levesbe.
Épp azon voltam, hogy körbenézzek, merre lehet egy
Galaga vagy PacMan, de felmerült bennem az is, hogy
esetleg megfordulok, és kisétálok, amikor odalépett
hozzám a nyakigláb, idétlen srác, aki a helyet felügyelte.
Mindig el volt foglalva valamivel, amikor be szoktam térni,
és bár soha nem tűnt különösebben barátságosnak,
nyilvánvalóan tudta, hogy melyik a kedvenc gépem.
Cheetosszal tömte a fejét csak úgy a zacskóból eszegetve,
és ugyanazzal a kifürkészhetetlen arckifejezésével bámult,
mint általában.
- Sajnálom, országúti harcos - szabadkozott, mire eléggé
elkeseredett arcot vághattam, ugyanis egy újabb falatot
tömve a szájába közölte, hogy ne aggódjak, mert
beüzemelt hátul egy másik gépet.
A hátsó iroda alapjában véve csak raktárhelyiségként
szolgált. Türelmesen vártam, míg kinyitotta az ajtót.
Amikor kitárta, egyből rájöttem, hogy felültetett. Ez csak
egy lepukkant játékterem volt egy indianai kisvárosban;
persze, hogy nem rendelkeztek tartalék Dig Duggal.
A masina helyett Lucas várt ott rám, egy lerobbant
Asteroids gép mellett toporogva.
- Csak semmi korhatáros cucc, oké? - terelt be a
szobába a magas srác, aztán kacsintva egyet otthagyott,
én meg tök hülyén éreztem magam.
Igazán tudhattam volna, elvégre elégszer láttam, ahogy
anyát ezerféleképpen átvágta az a halom semmirekellő,
megbízhatatlan, alak. Új, és egyben felkavaró élmény volt,
hogy ez alkalommal én sétáltam bele egy csapdába.
Lucas nyugtalannak, de totál őszintének tűnt, így
elfogott a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet olyan fontos,
ami miatt képes volt eljátszani, hogy tönkrement a
kedvenc játékom, csak hogy beszélhessen velem.
Bevonultam a helyiségbe, és ledobtam magam egy
székre. A srác olyan komoly ábrázattal telepedett le
néhány egymásra pakolt dobozra, hogy kissé aggódni
kezdtem.
Aztán előadott egy oltárian kamu sztorit.
Elmondása szerint, amikor Willnek nyoma veszett,
valójában nem is tévedt el. Mármint nem úgy simán csak
az erdőben. Eltűnni tényleg eltűnt, de valahol máshol.
Először nem értettem, Lucas mire gondol, de aztán lassan
leesett, hogy olyasmiről beszél, hogy a fiú valahol máshol,
egy olyan helyen járt, ami nem a város, vagy egy reptér.
Egy helyen, amiről soha senki nem hallott előtte, és nem is
tudni, hogyan lehet eljutni oda.
Fejemet csóválva bámultam rá. Amikor az eltűnésről
mesélt a múltkor, már akkor szkeptikusan fogadtam, de
mindegy is. Az azért nem hangzik hihetetlennek, hogy
valakinek nyoma veszhessen, azonban az, hogy átkerüljön
egy másik világba, akkora baromságnak tűnt, hogy egyre
jobban elkapott a méreg, miközben hallgattam Lucas
meséjét. Éreztem, ahogy elvörösödöm, és bizseregni kezd
az arcom.
A történet innentől kezdve még különösebbé vált. A
világ, ahová Will került, nem valami kihalt hely-volt, hanem
csak úgy hemzsegtek benne a szörnyek. És mintha ennyi
nem lett volna elég, Dart is közéjük tartozott.
Igen, Dustinnak sikerült szerválnia egy bébiszörnyet,
hogy aztán behozza a suliba a házi készítésű
szellemcsapdájában, és várja, hogy mi fog történni,
miközben a lény egyre csak nőtt, míg végül valahogy az én
hibám nem lett, hogy sikeresen megszökött.
Az egész mese annyira röhejesen hangzott, hogy alig
bírtam visszafojtani a nevetést. Kedvem lett volna lelökni a
helyéről a srácot, amiért ilyen őrültségekkel etet.
És még messze jártunk a végétől. Bármennyire
abszurdnak is tartottam, amit eddig hallottam, Lucas
készen állt rá, hogy tovább fokozza. Ugyanis azért nem
fogadhattak be a csapatukba, mert valami hatalmas
kormányzati összeesküvés húzódott a háttérben, aminek
részét képezte egy különleges kutatás egy titkos
laboratóriumban, aminek az emberei a nyomunkba
erednének, ha kiderülne, hogy tudunk róluk; nem is
beszélve arról a szörnyektől hemzsegő másik világról, és
hogy mindannyian nyakig ülnénk a bajban, ha kitudódna,
hogy ismerjük a létezése titkát. Szó volt még egy
demogorgon névre hallgató szörnyetegről és egy mágikus
képességekkel rendelkező lányról is, aki megküzdött vele,
és aki a várost, de lehet, hogy az egész világot
megmentette, majd eltűnt a falban lévő lyukban, hogy
azóta se lássa senki.
Amikor ehhez a részhez ért, azt hiszem, sikerült
összeraknom a képet. Ugyanarról a lányról, vagyis Tiziről,
a Mágusról volt szó, akiről Mike is mesélt a
tornateremben.
Ez az egész annyira kitaláltnak hangzott, mintha egy
képregényből vette volna, vagy szerepjátékozáshoz
találták volna ki.
Az egy dolog, hogy engem kihagyva az AV-szobában
találkozgattak titokban, meg elmerültek az idióta kis
fantáziavilágukban, de az már egy magasabb szint, hogy
megpróbáltak átdobni a palánkon csak azért, hogy legyen
min röhögniük. Mondjuk, ha már ennyi energiát fektettek
bele, hogy hülyét csináljanak belőlem, talán kitalálhattak
volna valami jobb sztorit is ennél a durván hihetetlen
fantáziálgatásnál, amit még egy nyáladzó idióta sem
venne be.
Apa nekem sosem hazudott, másokat viszont nyugodt
szívvel átvert, szélesen mosolyogva hozzá. Egészen profi
lettem a hazugok kiszúrásában. Lucas azonban meg sem
próbált dörzsöltnek tűnni. Tágra nyílt szemmel,
szomorúan nézett rám, mintha könyörögne, hogy higgyek
neki.
Amikor végre befejezte a mesélést, nyugodt, de derűs
arckifejezéssel hátradőltem a székemben. Jobbnak
éreztem, ha nem izgatom fel magam rajta. Meg voltam
győződve róla, hogy az egész csak egy hatalmas átverés;
valahogy fontosnak tűnt kimutatnom, hogy mennyire nem
veszem komolyan a dumáját. Jobb volt így, mintha látta
volna, hogy mennyire felkaptam a vizet azon, hogy
hülyének néz. Meg ennyire naivnak.
Amikor kicsörtettem a szobából, jött utánam, és tovább
etetett a frankón kidolgozott történetével, én azonban
végeztem vele.
 - Jól csináltad, oké? - pördültem felé a gépek közé érve. -
Mondd azt a többieknek, hogy totál bevettem!
- A csapatunknak sok szabálya van, de a legfontosabb
úgy szól, hogy egy barát nem hazudik. Soha, de soha,
semmi esetben sem - ragadta meg a karomat, amikor
megfordultam, hogy faképnél hagyjam.
- Valóban? - Letéptem a cetlit a Dig Dugról, és
ráragasztottam a srác pulóverére. Bármilyen nemes
szabályokat is követtek a kis klubjukban, azok nem
miattam léteztek. Ugyanis nem tartoztam közéjük,
ahogyan azt a napnál is világosabban a tudomásomra
hozták.
- Kénytelen voltam, hogy megvédjelek - állította,
sóhajtva egyet.
Ekkor elszakadt bennem valami. Nem tudtam többé
visszatartani magam; hangosan sorolni kezdtem azt a sok
összevisszaságot, amit előadott nekem a
kormányügynökökről meg a szörnyekről, és arról a
lányról.
- Ezt hagyd abba! - Odaugrott hozzám, és betapasztotta
a számat a markával. - Mindkettőnket megöletsz. - Olyan
őszintének és boldogtalannak tűnt, hogy abban a
pillanatban alábbhagyott a meggyőződésem, miszerint
csak szórakozik velem, és kezdtem azt gondolni, hogy
tényleg hisz benne.
- Bizonyítsd be!
- Nem tudom.
 - Csak úgy el kellene hinnem neked?
- Igen.
Hirtelen mozdulatlanná dermedtem, ahogy
feldübörgött a Camaro motorja a parkoló irányából.
Volt alkalmam hozzászokni, hogy oda kell figyelnem rá.
San Diegóban ez azt jelentette, hogy vége a nap
kellemesebb részének. Iskola után szerettem
teremhokizni a sportközpontban, vagy a
görkorcsolyapályán keringeni, és amikor felbőgött a kocsi
hangja, rögtön tudtam, hogy ideje menni.
- Ne gyere utánam! Oké? - ragadtam meg Lucas kezét,
mielőtt végiggondoltam volna, mit csinálok. Kellemesen
melegek voltak az ujjai, de csak az járt a fejemben, hogy
Billy mit mondana, és mit tenne, ha meglátná a srácot,
miközben megyek ki a kocsihoz.
Elengedtem a kezét, és bár mondott még valamit, nem
húzhattam tovább az időt.
Odamentem a parkolóban várakozó kocsihoz, és
megpróbálva azt a látszatot kelteni, mintha minden
rendben lenne, behuppantam a helyemre. A motorja
durván köhögött a hidegben; a fűtés melege rögtön arcon
csapott. Még ebben a beáramló forró, száraz levegőben is
csak úgy állt a cigiszag.
- Miről magyaráztam? - nézett el mellettem Billy.
Először gőzöm sem volt, mire gondol, aztán az ajtó felé
pillantva láttam, amint Lucas visszahúzódik a
játékterembe. Amikor a mostohabátyám arcára
sandítottam, rögtön elfogott az a nyomasztó érzés, hogy
innentől kezdve minden csak rosszabb lesz. Tuti, hogy
Lucas megjelent az ajtóban, Billy meg biztos észrevette.
Pedig mindent megtettem, hogy a srác ne kövessen.
Hihetetlen, hogy egész idő alatt gyakorlatilag könyörgött
nekem, hogy hallgassam meg, ő viszont még annyira sem
bízott meg bennem, hogy bent maradjon, nehogy a
mostohabátyám észrevegye.
Jobban belegondolva azért némileg képmutatónak
éreztem magam, ugyanis nem magyaráztam meg neki,
hogy miért ne jöjjön utánam.
Hadarva próbáltam meggyőzni Billyt arról, hogy semmi
közöm Lucashoz. Ahogy tényleg nem is volt, legalábbis
nem igazán.
- Hát, tudod, mi történik, ha hazudsz - emlékeztetett
könnyed, tárgyilagos hangon, amitől mégis kivert a
veríték, ugyanis a felszín alatt ott bujkált a fenyegetés
benne.
Tökéletesen tudtam.
Szótlanul robogtunk. Billy együtt dobolt a rádióból
éppen bömbölő Metallicával; ökölbe szorított kézzel
ütögette a kormányt a zene ritmusára.
Gondolataim folyton visszatértek Lucashoz. Totál
hihetetlen volt a meséje. Nemcsak hajmeresztőnek,
hanem teljesen képtelennek tűnt. Valójában nem léteztek
szörnyek. Legalábbis olyanok nem, amikről beszélt.
 Billy állt a legközelebb ahhoz, amit szörnyetegnek
nevezhetnék. Ha Lucas nem vigyáz, akkor könnyen
bántódása eshet, és én képtelen lennék bármit is tenni
ellene.
Azt hajtogattam magamnak, hogy ez nem az én hibám;
hogy ez abból adódik, hogy együtt kellett élnem egy, a
nyomomban lihegő valódi szörnyeteggel. Még ha az én
saját mumusomról is volt szó, ami rám fente a fogát,
akkor is orvul lecsap bárkire, aki elég közel kerül hozzám.
A Halloween-filmekből ez tökéletesen lejön,
egyértelműen átadják ezt az üzenetet. Michael Myers
minden folytatásban keresztültombol Haddonfielden a
kis-húgát keresve, hogy megölje, amint rátalál. Mindössze
ennyit akar; teljesen a megszállottjává válik. Olyan erős a
vágya, hogy végezzen vele, hogy még a diliházból is
megszökik, hogy a felkutatására induljon. Egy könyörtelen
gyilkológépként teszi a dolgát. Lehet, hogy megvan a célja,
de különösebben nem foglalkozik vele, min és kin kell
átgázolnia közben. És mi lesz azokkal, akik az útjába
kerülnek? Hát, mindannyian holtan végzik.
***
Aznap, amikor az életem gyökeresen megváltozott,
Natetel a mi házunk mögött dekkoltunk éppen az
árokban.
Egész héten egy ugratórámpán dolgoztunk, amit
furnérlemezből és kiselejtezett deszkákból építettünk a
patakmederben. Úgy számítottuk, hogy amikor
elkészülünk vele, ez lesz a legnagyobb, amit valaha is
összebarkácsoltunk. Ben hozott otthonról egy kis
maradék festéket a támasztórudakhoz, Eddie meg
szerzett egy ásót az édesanyja kerti kamrájából, amivel
elég mély lyukakat tudtunk csinálni a morzsalékos talajba
nekik, hogy ugratáskor ne inogjon a rámpa.
A felgyújtott macskatetem helyén a föld továbbra is
feketéllett a dombtetőn, de a bokrok újra kizöldültek, a
gaz pedig elkezdett már visszanőni.
Az égen dél óta felhők sorakoztak, mégis igazi hőség
volt; az egész környék zengett a fűben zümmögő tücskök
és szöcskék hangjától.
Nate a patakmeder tetején üldögélt, és a füzetében
próbálta megtervezni a támfák megfelelő szögét. Volt
néhány szegünk, meg a srác apjának szerszámosládája, és
némi hulladék faanyagunk, amit hét dollárért vettünk a
barkácsboltban.
A melegben teljesen megizzadtam; a tenyerem ragadt
az ásó gumival fedett nyelétől, mégis kitartóan
süllyesztettem le a gödröcskékbe a cölöpöket, majd
elegyengettem körülöttük a talajt. A meder legszélesebb,
legmélyebb részét szemeltük ki a rámpához, így amikor
elkészül, elég hatalmas lesz hozzá, hogy a Holdig repítsen
minket.
- Nem láttad a kalapácsot? - kérdeztem, miközben
néhány deszkát egymás mellé rakva megpróbáltam egy
kézzel stabilan megtartani őket, míg a másikkal a
halomnyi szerszám között turkáltam.
- Azt hiszem, a furnérok alatt lehet - közölte Nate, egy
pillanatra sem pillantva fel a számításaiból.
Meg is leltem a kalapácsot; kiszabadítottam a laza
deszkakupacból, amely a földön hevert a szerszámos-
doboz szomszédságában.
A meder alján csend uralkodott, és a szél sem fújt. Még
egy szúnyog sem zümmögött. Bár örültem, hogy aznap
csak ketten jöttünk ki, mégis valahogy egy kicsit furcsának
találtam; valami nem stimmelt.
- Merre van Ben és Eddie? - tudakoltam.
A két srác délelőttönként Mrs. Harrisnél szokott gazolni,
de általában azért kettőkor vagy háromkor mindig
felbukkantak a házunknál. Szinte minden egyes nap
együtt lógtunk; az elmúlt három évben majdnem annyi
időt töltöttek el itt a kiszáradt patakmeder alján, mint én
meg Nate, azonban az elmúlt két hétben egyre ritkábban
jöttek ki. Azt azért nem mondanám, hogy kerültek, elvégre
továbbra is barátok voltunk. Pénteken összefutottunk a
strandon, és felváltva ugráltuk a seggeseket az
ugródeszkáról, ellenben már nem jöttek át olyan gyakran,
így kezdett szöget ütni a fejemben a gondolat, hogy talán
már nem izgatja őket annyira az ugratok meg a vízzel teli
lufikat hajító gépek építése, mint régebben.
- Nem hajlandóak többé leereszkedni hozzám, vagy mi?
- vetettem fel, mire Nate abbahagyta a firkálást, és
felnézett a füzetéből.
- Semmi ilyesmiről nincs szó - ráncolta össze a
homlokát, és elfintorodott. - Szerintem csak valami más
dolguk akadt.
- Ennél jobb?
Erre megvonta a vállát, de nem mondott semmit.
- Szóval? - néztem rá szúrós tekintettel, amire csak
7
lehajtotta a fejét, és nem nézett rám. - Szóval -
ismételtem meg.
- Nem haragszanak rád, vagy ilyesmi, csak nem akarnak
többé a bátyád közelében lenni.
Összehúztam a szemem, és nem válaszoltam erre
semmit. Billy az életem állandó részévé vált, de nem volt a
bátyám. Először istenítettem, de aztán szinte ugyanilyen
hamar rájöttem, hogy csak egy újabb problémaforrás. Az
esküvő óta pedig még gorombábbá és durvábbá vált.
- Ne haragudj rájuk! - szegte le Nate továbbra is a fejét;
úgy nézett ki, mint aki bocsánatért esedezik. -Tudják, hogy
nem a te hibád.
- Nem haragszom, csak éppen mehetnek megépíteni a
saját ugratójukat, ha akarják. Sok szerencsét, hogy
találjanak még egy ilyen klassz lejtőt hozzá.
Mégsem tudtam kiverni a fejemből az érzést, hogy
valahogy az én hibám.
A délután hátralévő részében az ugratón dolgoztunk;
megástuk a gödröket a támfáknak, és X formába
szögeltük össze a deszkákat támasztéknak. Egy szóval
sem említettük többé a mostohabátyámat, vagy Ben meg
Eddie furcsa viselkedését. Ha megtettük volna, talán
minden máshogy alakul.
Éppen csak végeztünk a támasztékok rögzítésével,
amikor Billy felbukkant Wayne társaságában.
Motoroscsizmájukban berobogtak a patak medrébe.
Láthatóan fel voltak hevülve, zavarosnak tűnt a tekintetük.
Billy haja művészien összekócolva göndörödött a
homlokába; tudtam, hogy szándékosan zselézte így. A
haverja levágott ujjú vörös flanelinget viselt. Furcsán,
féloldalasán dülöngéltek, mint az olyan autó, aminek
kiesett egy kereke. Nem csak az én barátaim egy része
kopott le. Sídet sem láttam azóta, hogy felgyújtották a
macskatetemet.
Billyék odaporoszkáltak a kanapéhoz, és levágták rá
magukat, hogy onnan bámuljanak minket. A kanapé még
mindig ott állt a helyén, az árok tetején. Az egész nyáron
ott volt, így a kárpitját eléggé kiszívta már a nap.
Nate törökülésben maradt a homokos mederben, és a
fejét leszegve igyekezett úgy tenni, mintha a két srác ott
sem lenne.
- Tűnjetek innen! - egyenesedtem fel, és mérges
pillantást vetettem rájuk. - Ez nem a ti árkotok, szóval
húzzatok valahová máshová!
- Max papás-mamást játszik a fiújával, és nem akarja,
hogy nézzük - röhögött fel Wayne elkerekedett szemmel
azon a magas, idegesítően nyüszítő hangon, amitől
mindig kirázott a hideg.
Nem voltam hajlandó tudomást venni a
megjegyzéséről. Natetel soha még csak hasonlót sem
tettünk, mégis éreztem, ahogy elpirulok.
Már a nyári szünet kezdete előtt is mindenkit csak ez
érdekelt a suliban. Mindenki párt keresett magának.
Kezdett úgy tűnni, hogy az egyetlen beszédtéma csak az
volt, hogy ki kivel kavar, ki nyúlkált már a másik pólója alá,
és melyik lány kezdett cicisedni. Bár engem hidegen
hagyott ez az egész, odáig fajultak a dolgok, hogy senki
nem hitte el, ha egy lány csak azért lógott a fiúkkal, mert
úgy tartotta a kedve. Mintha ezt csak akkor tehetnénk, ha
járunk valamelyikükkel.
Billy furcsán, elgondolkodva méregetett. Hátradőlt,
majd felrakta a csizmás lábát az asztalként szolgáló
faládára, miközben hűvös pillantást vetett rám.
- Igaz ez, Max? - vetette ide.
Nate továbbra is ott ült a földön a deszkahalom mellett,
és elmerült a füzetében, de láttam rajta, hogy
megfeszülve figyel. Elöntött a düh attól, hogy még itt az
árokban is bármikor megjelenhet a mostohabátyám, hogy
szívasson. Mindig mindent csak tönkretett!
- Azt kérdeztem, hogy így van-e! - szegezte rám Billy a
tekintetét, és elkezdte a térdének veregetve ütögetni a
cigisdobozát.
 - Dehogyis! - Felkaptam még egy szöget, és erősebben
kezdtem szorítani a kalapács nyelét.
- Akkor meg jobban oda kéne figyelned, kivel lógsz.
Mármint ha nem akarod, hogy ribancnak gondoljanak a
hátad mögött.
Felemeltem a kalapácsot, és a szöget a deszkához
illesztettem, de túlságosan remegett a kezem a dühtől
ahhoz, hogy egyenesen tudjam tartani. Rossz szögben
csaptam oda a kalapáccsal, így sikerült eltalálnom vele az
ujjhegyem. A mostohabátyám röhögésétől kísérve
szitkozódva ugrálni kezdtem körbe-körbe.
Legszívesebben átrendeztem volna az arcberendezését
a kalapáccsal. Nem elég, hogy beköltözött hozzánk, és
berendezkedett az életemben, nem telt hat hetébe, hogy
elüldözze Bent és Eddie-t. Ráadásul még a ház mögötti
helyemet is elfoglalta itt, és most Nateet is el akarta venni
tőlem. Egyszerűen muszáj volt minden jót tönkretennie az
életemben.
- Csak azért gondolod, mert kizárólag akkor lógsz
csajokkal, ha tudod, hogy hajlandóak szétrakni a lábukat
neked. - Megpróbáltam megjátszani a lazát, és átsiklani a
dolog fölött, de éreztem, hogy ég az arcom.
Amint elhagyták a szavak a számat, egyből tudtam, hogy
igen rossz ötlet volt ez tőlem. A mostohabátyám ijesztően
összehúzta a szemét; megértettem, hogy bármit is fog
tenni, az fájni fog. Felpattant a helyéről. Igazán óriásinak
tűnt, ahogy ott állt a lepukkadt kanapé előtt a domboldal
tetején. Egy szempillantás alatt ott termett előttem; olyan
gyorsan történt, hogy összerezzentem. Annyira közel
hajolt hozzám, hogy jól éreztem a leheletét az arcomon.
Csizmája majdnem letiporta a csukám orrát.
- Kicsit jobban aggódhatnál miatta, hogy mások mit
gondolnak rólad.
Összeszorítottam az állkapcsomat, és erősebben
kezdtem markolni a kalapácsom nyelét.
Billy tekintete a kezemre siklott.
- Mégis mit akarsz azzal csinálni? - kérdezte vigyorogva,
pedig fogadni mertem volna, hogy őrjöngeni kezd.
Semmit sem válaszoltam.
Wayne továbbra is kényelmesen elterült a kanapén a
bokrok nyújtotta árnyékban. Billy fölém tornyosult, egy
pillanatra sem véve le tekintetét a kalapácsról. Felmerült
bennem, hogy mindjárt kitépi a kezemből, de csak még
közelebb hajolt hozzám.
- Mit fogsz csinálni, Max? Lecsapsz vele, mint a taxiórát?
- tudakolta alattomos, behízelgő hangján.
- Felmerült bennem a gondolat - szegtem fel az állam,
és megvontam a vállam.
- Gyere, Max, menjünk inkább a parkba, vagy valami -
rakta el a füzetét Nate, és feltápászkodott. -Majd máskor
befejezzük az ugratót.
- Ez a mi helyünk és a mi ugratónk - ráztam meg a fejem
-, és nem fogom a parkban ücsörögve elunni a belem csak
azért, mert Billy egy pöcsfej. Mi voltunk itt hamarabb.
 Natehez beszéltem, de mindvégig a mostohabátyámat
figyeltem, így jól láthattam, miképp változik meg az
arckifejezése. Egy szempillantás alatt váltott unatkozóból
a vidámon át dühösbe.
- Ne légy már ilyen önző, húgocskám - csóválta meg a
fejét, és megeresztett egy ragyogó, hamis mosolyt, de a
tekintete komor maradt. - Meg kell tanulnod
osztozkodnod velem. Elvégre egy család vagyunk.
A kifejezés súlyosan csengett; émelyítő édessége
mérgezte a levegőt.
Semmit sem válaszoltam, csupán kihúztam magam, és
továbbra is a kalapácsot szorongatva rámeredtem.
Lángoló dühömben a fogamat csikorgattam, de gőzöm
sem volt, mint tegyek. Minden vágyam volt, hogy képes
legyek úgy vigyorogni, meg bámulni, vagy egyetlen szót
odavetni úgy, ahogy ő szokta, fegyverként használva
ezeket a másik ellen.
Billy továbbra is csak mosolyogva nézett le rám, én
pedig visszabámultam rá.
Nate átvágott a medret borító vastag portakarón, és
odalépett hozzánk.
- Hagyd őt békén! - rivallt rá dühösen a
mostohabátyámra.
Nateet nem volt könnyű kihozni a sodrából. Általában
befogta a száját, és a fejét lehajtva megvárta, hogy elüljön
a vihar. Igen nyomós ok kellett ahhoz, hogy méregbe
guruljon.
 Az, hogy törődött azzal, mi a helyes és mi nem, a Man-
Thingre emlékeztetett. A srác alacsony volt, meg sovány és
félénk, és ez a kiszáradt patakmeder sem hasonlított
semennyire sem az Everglades zavaros mocsarához, de
ugyanazzal a visszafojtott haraggal bámult lehajtott fejjel
Billyre. Igen hosszú ideje az első alkalom volt, hogy
eszembe jutott a képregény a motoros bandával, a
mágnás főnökükkel, meg a halálos csapdával, és hogy
miképp győzte le mindezt a lény. Örültem, hogy valaki a
védelmemre kel, még úgy is, hogy a lelkem mélyén
tudtam, semmit sem ér vele.
Wayne még mindig a kanapén tehénkedve bámult,
őrülten vihogva hozzá. Hangja még magasabban,
idegesen csengett.
Billy nem nevetett. Megragadta Nate könyökét, és egy
mozdulattal a háta mögé csavarta a karját. A srác először
nem ellenkezett, és egy hangot sem adott ki magából.
Aztán igen. Élesen felkiáltott, szeme könnybe lábadt, arca
elvörösödött.
A mostohabátyám még erősebben kezdte hátranyomni
Nate karját, aki erre szemét behunyva összeszorította a
száját. Wayne abbahagyta a nevetgélést, és
feltápászkodott, de így csak tehetetlennek tűnt, ahogy ott
toporgott a gazban; úgy nézett ki, mint aki mindjárt
elhányja magát.
- Hagyd abba! - szóltam rá Billyre higgadt, kemény
hangon; biztos voltam benne, hogy ez az egész nem is
történik most meg. Teljes mértékig úgy hittem, hogy nem
durvul el ennyire a helyzet, ugyanis az a szörnyűség
egyszerűen nem eshet meg.
- Hagyjam abba? Mégis mit, Max? Ezt? - vigyorgott a
mostohabátyám, miközben olyan magasra kényszerítette
Nate karját, hogy az a két lapockája közé került.
Utána csakis azon kattogtam, hogy milyen vidámnak és
derűsnek tűnt a hangja, ami teljes ellentétben állt az
arckifejezésével. Tekintete valami borzasztó ürességről
árulkodott; hideg volt és távoli.
Nate karja hangosan roppant egyet. Ahhoz hasonlított a
leginkább, mint amikor jégre forró vizet öntünk, vagy mint
amikor kavics csapódik a szélvédőnek. A srác felüvöltött,
aztán karját esetlenül az oldalához szorítva térdre rogyott
a patakmederben. Billy hátrébblépett, én meg először fel
se fogtam, mi történt. Arra gondoltam, hogy ezzel véget
ért az egész; hogy bármilyen visszataszító és felháborító is
volt, ami történt, legalább végre vége. Aztán észrevettem,
hogy a barátom lába miért mondta fel a szolgálatot. A
könyöke rossz szögben állt. Úgy elsápadt, amiről addig
nem hittem, hogy lehetséges a való életben; mintha
minden vér kifutott volna az arcából. Láttuk, ahogy a csont
halovány vége belülről nekifeszül a bőrének.
Sokáig egyikünk sem mozdult, de aztán Wayne
megfordult, és kikecmergett az árokból. Bakancsa
nyomán kisebb föld- és kavicslavina zúdult alá a
patakmeder oldalán; egy része a lábamnál kötött ki.
Felérve leszegett fejjel elindult a legelső utca irányába; egy
pillanatra sem nézett vissza.
Billy továbbra is azzal a furcsa, sóvár tekintettel bámult,
amitől elfogott az érzés, hogy a vesémbe lát. Arca üres
volt, mint egy kőszoboré, a szeme azonban olyan csillogva
ragyogott, mint ahogy Mrs. Haskell németjuhászának
szokott, amikor megpillant egy macskát.
- És most mit fogsz csinálni? - hajóit végül oda hozzám,
orrán beszívva a levegőt.
Nem válaszoltam. Nate fejét lehajtva összegörnyedt,
halkan zihált, de nem siettem a segítségére. Hirtelen
biztosra vettem, hogy ha a törődés bármi jelét is mutatom
Billy előtt, azzal csak rontok a helyzeten. Láttam, mi
történt, amikor neki próbáltam segíteni. Neil kicsúfolta
ezért, ami már magában is épp elég rossz volt. Billy teljes
szívéből gyűlölt érte. Jó barát kívántam lenni, de nem
tehettem azt, ami helyes meg bátor; még csak azt sem,
hogy segítsek Nate-en.
- Ugye jó kislány leszel, és nem árulsz be senkinek sem?
- tornyosult fölém, elállva az utamat.
Mögötte Nate karját a mellkasához szorítva halk,
szaggatott zihálással sírt.
- Ugye, Max? - hajolt Billy egészen közel a fülemhez,
hogy megismételje a kérdést.
 
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Azt mondta, hogy egy ostoba baleset volt csupán. Ezt

állította az apjának, anyának meg a mentősöknek, akiket a
kocsifelhajtón állva vártunk, amikor kiérkeztek.
Egy Hulk Hogan-féle birkózó fogást akart megtanítani
Nate-nek, de megcsúszott a keze; mindössze ennyi
történt.
Amikor mindezt előadta, furcsán üresen mosolygott
hozzá; biztosra vettem, hogy nincs felnőtt, aki ezt
meglátva beveszi a meséjét. Azzal nem számoltam, hogy
mennyire szerette volna mindenki azt hinni, hogy a
mostohabátyám nem pszichopata. Elfogott a kísértés,
hogy feladom, és mindent elmondok nekik, de semmi sem
garantálta, hogy az igazság bármin is változtatott volna.
Nate karja nem fog varázsütésre rendbejönni tőle. így
jobbnak tűnt helyeslőén bólogatnom.
Még ö maga sem vitatkozott, csupán rezzenéstelen
arccal feküdt a hordágyon, és mindvégig egy szót sem
szólt; még akkor sem, amikor betolták a mentőbe, miután
bekötözték a karját, majd párnázott sínnel rögzítették.
Felhívtam, amikor kiengedték a kórházból. Bocsánatot
szerettem volna kérni tőle, de nem akartak kibukni
belőlem a megfelelő szavak. Túlságosan vidámnak és
nemtörődömnek hangzott, amiket mondtam; mintha
semmi sem történt volna.
- Tiszta bolondokháza volt az egész lakás, miután
elvittek téged, de mostanra nagyjából lenyugodtak a
kedélyek. Ugye tudod, hogy nem hittem, hogy tényleg
megteszi?
- Tudom. - Nate mindössze ennyit mondott, annak
ellenére, hogy minden oka meglett volna lekiabálni a
fejem, vagy legalább rám szólnia, hogy ne tegyek továbbra
is úgy, mintha minden rendben lenne.
Ezek után azonban többé nem jött az ugratón dolgozni.
A rámpa félig megépítve állt ott; a deszkáit kifehérítette a
nap. Egy kis idő múltán, amikor végre elfogadtam, hogy
egyik barátom sem jön vissza, hogy segítsen benne,
egyedül fejeztem be. Apa megtanított rá, hogyan vágjak
egymásba illeszthető sarkokat, és egészen jól bántam a
fűrésszel meg a vízszintmérő-vel; azonban csak egyedül
voltam a feladatra, a köteg deszka pedig nyomott vagy egy
tonnát. Négy teljes napomba került megcsinálni.
A suli két héttel később már indult is, és úgy mentem
be, hogy fogalmam nem volt, vannak-e még barátaim. Az
első napon Nate ott ült a begipszelt kezével az osztályban
a terem túlfelén a csoportasztalnál. Ebédszünetben
mindenki odagyűlt köréje, hogy aláírja a gipszét, még a
franciatanár, Mrs. Mallard is, aki mélységesen utált
engem, meg olyan skacok is, akik soha egy szót sem
váltottak addig velünk. Cikinek éreztem, hogy én is
aláírjam, plusz Nate sem kért meg rá.
Sokkal jobb volt így. Legalábbis ezt mondogattam
magamnak. Az a rossz érzésem támadt, hogy ha
felvésném rá a nevemet, az nem egy barátságos gesztus
lenne, hanem inkább olyan, mintha beismernék valamit.
Nate néha ezután is engem választott elsőnek a
kidobósban, és nem zavart el, amikor beálltam mögé a
sorba a büfében, vagy leültem mellé technikaórán, de
olyankor mindig átnézett rajtam.
Billy igazán veszélyes volt; attól tartottam, hogy ez addig
fog fokozódni, míg valaki komolyan meg nem sérül miatta.
Megtehettem én mindent, hogy a kedvébe járjak, de nem
a végtelenségig, az biztos. Talán még rövid ideig sem. Volt
idő, amikor azt hittem, hogy tudom, hogyan kell bánni
vele. Soha többé nem követem el ezt a hibát. Minden
horrorfilmnek az a lényege, hogy a szörnyetegek
legyőzhetőek. A folytatásoké meg az, hogy utána mindig
visszatérnek.
Tisztában voltam vele, hogy amit Billy Nate-tel tett, az
nem véletlenül történt, de elképzelésem sem volt arról,
miképp állíthatnám meg.
Billy haragja leginkább az időnként lecsapó őszi viharra
hasonlított. Mindig hirtelen jött, napokig tartó szélcsend
után. Könnyen ráfoghattuk volna, hogy Neiltől tanulta ezt,
azonban az apja azt akarta, hogy mindenki úgy vélje, hogy
minden, amit tesz, teljesen észszerű. Elégedettséggel
töltötte el, hogy olyan képet sugároz magáról, miszerint
mindig ura a helyzetnek. A fia jobban kedvelte a káoszt.
Azután, amit Billy Nate-tel művelt, biztosra vettem, hogy
most aztán jól elszúrta; katonai iskolába küldik majd,
börtönbe kerül, vagy valami ilyesmi. Olyan szinten vált
kontrolálhatatlanná a viselkedése, hogy fogalmam sem
volt, hogyan birkózzak meg vele, és most végre mindenki
más is meglátja majd. Ellenben Neil és anya egy szóval
sem említették, hogy mit tett. Úgy csináltak, mintha nem
lettek volna tisztában vele.
Még később is, amikor már eldöntötték, hogy Indianába
költözünk, soha nem beszéltek a valódi okról, és amikor
megpróbáltam rávenni őket, hogy mondják ki, akkor is
mindenfélét bekamuztak helyette. Például, hogy
mindannyiunknak jót fog tenni a levegőváltozás. Billy
tiszta lappal indulhat, távol a hitvány barátaitól és a többi
dologtól, ami rossz hatással volt rá. Én meg
rohangálhatok, deszkázhatok és játszhatok a tiszta vidéki
levegőn a széles utcákon, ahol nincs akkora forgalom.
Úgy viselkedtek, mintha ez valami szívesség lenne, ami
mellett a mi kedvünkért döntöttek. Mintha nem a
mostohabátyám lett volna a főkolompos minden egyes
balhéban, amikbe a mocskos lúzer haverjaival
belekeveredett; én pedig óvodás lennék, és nem felsős. Az
istenért nem vallották volna be még akkor sem az igazi
okot, miszerint Billy teljesen beszámíthatatlan lett, és azt
remélve húzunk el a városból, hogy így talán nem fog
rosszabbra fordulni az állapota.
Tök hülye voltam régebben, amikor hittem a család által
nyújtott biztonságban. Mára már ismertem az igazságot,
miszerint a világ egy hatalmas, zűrzavaros hely, és teljesen
magunkra vagyunk utalva. De akár közel is tarthatjuk
magunkhoz a szörnyetegeinket, mert így soha nem
tudnak meglepetésszerűen lecsapni.
Azon az estén, amikor minden megváltozott, vagyis
megtudtam, hogy költözünk, épp hazaértem egy kiadós
Pac-Manezésböl a játékteremben.
A pótapám a nappaliban székre felállva éppen a falról
szedegette le a bekeretezett képeslapokat, amiket anya
akasztott fel a falra a kanapé támlája fölé.
Egy percig csak álltam, és néztem, ahogy egyenként
leveszi őket a kampójukról, és egy egyre növekvő kupacba
stószolja fel őket a dohányzóasztalon, de nem
tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Persze,
hogy leszedte őket, elvégre ő Neil, aki nem szereti azokat
a lámpákat, órákat, vagy bármi mást, amit nem ő
választott ki személyesen. Már újrakárpitozta a régi
lábzsámolyt, és megszabadult az előszobaszőnyegtől is,
most pedig idejét látta, hogy eltüntessen még valamit a
régi, megszokott életemből. Elvégre már minden mást
tönkretett.
- Mi lesz azokkal? - vetettem oda neki félvállról abban
reménykedve, hogy ha nem mutatok túlzott érdeklődést,
akkor talán megengedi, hogy elrakjam őket a szobámban.
Lepillantott rám, de ahelyett, hogy válaszolt volna,
megfordult, és ide hívta anyát meg Billyt.
- Gyertek ide, ez rátok is tartozik!
Anya besietett a konyhából, majd megállt az ajtóban.
Szótlanul vártunk, míg a mostohabátyám is méltóztatott
unott képpel becsoszogni. Levágta magát mellém a
kanapéra, az apja pedig leszállt a székről.
Neil nyújtózott egyet, majd leporolta a kezét a
nadrágjában, annak ellenére, hogy a képeslapok kerete
patyolattiszta volt.
- Szeretnéd te elmondani nekik, Susan? - kérdezte
anyától, de mindvégig Billyt bámulta közben.
- Igazi örömhírrel szolgálhatunk, gyerekek - mosolygott
anya bágyadtan.
Megpróbált vidámnak látszani, de megbicsaklott a
hangja, és a végére úgy felvitte a hangsúlyt, mintha
kérdezett volna valamit. Először az jutott az eszembe,
hogy kisbabájuk lesz, ami újabb adalék az életemhez, ami
miatt rettegnem kell. Egy újabb törékeny valakit kell
megóvnom a mostohabátyámtól.
Egy pillanat múlva azonban úgy határoztam, hogy biztos
nem erről van szó. Anya idegesnek tűnt, de nem
boldognak vagy izgatottnak. Türelmesen vártam.
- Elköltözünk - jelentette be. - Neilnek felajánlott a bank
egy munkát egy Indiana állambeli fiókjában, és...
 Úgy éreztem, hogy összezárulnak körülöttem a szoba
falai; egyre melegebb, fényesebb és forróbb lett a levegő.
Anya tovább folytatta vidám, csilingelő hangon, mintha
valami nagy kalandra indulnánk, de igazából egy szót sem
hallottam belőle az Indiana állam kifejezés után.
- Mekkora baromság! - pattant fel mellőlem Billy dühtől
eltorzult arccal.
A kanapé karfájára szorítottam a kezem; éreztem,
mennyire elnyűtt és kopott volt a borítása, mennyire
érdes.
- Szerintem te most be akarsz vonulni a szobádba egy
kis időre, hogy lehiggadj - közölte Neil ridegen a fiával.
Hangjának éléből egyből levettem, hogy a higgadtság és
a józan ész álarca alatt mindent megadna egy kis
veszekedésért, és felkészültem rá, hogy mindjárt
elszabadul a pokol. Billy azonban szó nélkül hátat
fordított, és elmasírozott a szobája irányába. Útközben
káromkodva belebokszolt néhányat a falba. Az ötödikes
osztályképem le is esett miatta. Ez persze nem volt
ugyanaz, mintha az apjának húzott volna be egyet, de elég
közel állt hozzá. Arra számítottam, hogy Neil a szokásos
módján fog reagálni, vagyis abbahagyja a papolást, és
elővéve az övét rátér a fegyelmezésre. Ehelyett csak
ránézett a fiára azzal az unott, nyájas arckifejezésével.
- Van egy kaparókés valahol a garázsban. Szaladj és
hozd ide, légy szíves - fordult végül felém. - Szeretném
kifeszegetni ezeket az akasztókat a falból.
 Egyáltalán nem akartam kiszaladni neki semmiért sem,
mégis mentem. Úgy éreztem, hogy a szívem képtelen
elférni a mellkasomban, és a torkomba költözött.
Bizsergett közben az arcom.
Majdnem sikerült eljutnom Billy szobájának sötét
ajtónyílása mellett a mosókonyháig, amikor kilépett a
folyosóra, és elkapott.
Megpróbáltam elslisszolni, de nem voltam elég gyors.
Megragadta a karomat, és bár nem ez volt az első
alkalom, hogy hozzám ért, ez idáig csak félrelökött az
útjából a konyhában, vagy megpöckölte az orrom hegyét.
Most viszont ujjai szorosan a könyököm köré zárultak.
Levegő után kapkodtam a fájdalomtól.
- Miattad van ez! - mondta olyan közel hajolva hozzám,
hogy az ajka szinte érintette a fülemet.
Meg sem moccantam. Volt egy folt mögötte a falon; azt
bámultam meredten.
- Nézzél rám! - Olyan halkan beszélt, hogy úgy tűnt,
mintha inkább csak érezném a szavait, mintsem hallanám
őket. Akkora erővel nyomta a hüvelykujját a
könyökhajlatomba, hogy zsibbadni kezdett a karom. -
Nézzél rám! - ismételte meg, és kissé megrázott, amikor
továbbra is a foltra meredtem. Hangja veszélyesen,
fenyegetőn szűrődött ki a fogai között.
Ez alkalommal rápillantottam.
Arca szinte hozzáért az enyémhez. Lehelete forró és
fémes szagú volt. Hajába beette magát a pállott
cigarettaszag.
- Ki foglak csinálni ezért! - Tekintete olyan üres és halott
volt, amilyennek még sosem láttam; olyan érzés volt
belenéznem, mint egy fekete lyukba. Teljesen kiszáradt a
szám.
Talán a legelső találkozásunkkor, amikor a gokartokat
néztük, még hihettem volna, hogy csak viccel; még akkor
is, amikor felgyújtotta a macskatetemet, meg cigit adott
nekem csak azért, hogy anyát idegelje. Még azután is,
hogy azt a sok őrült, meggondolatlan dolgot művelte,
amikért Neil megbüntette, mondogathattam magamnak,
hogy Billy már csak ilyen. Hogy csak hülyül. Ott a folyosón
azonban semmi mást nem láttam lelki szemeim előtt,
mint Nate kicsavart, eltört karját.
- Nem csináltam semmit.
- Mindig túl sokat pofázol, Max! - Annyira közel hajolt
hozzám, hogy a homloka majdnem érintette az enyémet.
Hangja halk volt, de baljóslatú. Végigfutott tőle a hideg a
hátamon. Gyorsan és lélegzet-visszafojtva megráztam a
fejem. Nem tehettünk semmit, hogy elkerüljük, hogy anya
kihívja a mentőket. Nem hagyhattuk Nate-et csak úgy
magára. Nem mehetett haza, mintha mi sem történt
volna, mert ott tuti észrevették volna a sérülését.
- Mégis mit kellett volna tennem? - értetlenkedtem.
Billy hosszú, átható pillantást vetett rám.
- Szerencsés vagy, hogy itt vagyok neked, hogy vigyázzak
rád - szegte fel a fejét, és elengedett. - Ezt sose felejtsd el!
 Ott hagyott a mosókonyha ajtajában. Égető, a
szívverésemmel egy ritmusban lüktető fájdalom izzott a
karomban. Amikor lenéztem, észrevettem, hogy a
hüvelykujja vörös foltot hagyott rajta.
- Eltévedtél, Maxine? - kiáltott utánam a mostohaapám.
- Nem, uram - szóltam vissza.
Miután odavittem neki a szerszámot, Neil visszamászott
a székre, és kifeszegette a szögeket a falból. Én meg
bementem a szobámba, és kinyitottam a
fiókosszekrényemet. Az esküvő óta anya meg az új férje
meglehetősen furcsán viselkedtek, amikor szóba került,
hogy apával tölthetném a hétvégét, most pedig teljesen
elszakítanak tőle azzal, hogy az ország másik felére
költöztetnek Billyvel egyetemben. Belepakoltam néhány
pár zoknit meg bugyit, és két farmernadrágot a
hátizsákomba. Másnap este kivettem húsz dollárt anya
ékszeres ládikájából, és megtettem az egyetlen dolgot,
amit jónak láttam.
Elszöktem.
***

Hazaérve Billy beállt a garázsba, és felnyitott ajtó mellett

nekiállt a kocsiban gyertyát cserélni a bömbölő zenéje
kíséretében. Én kint maradtam deszkázni a feljárón.
Éppen egy kick flippet gyakoroltam, amikor anya idekiáltott
nekem a verandáról.
- Ide tudnál jönni, segíteni felrakni ezt a képet?
- Nem várhat? - sóhajtottam fel. - Dolgom van.
 - Tedd le azt a gördeszkát, és csináld, amit édesanyád
mond, Maxine - lépdesett felfelé a bejárati lépcsőn Neil,
kezében a fúrókészlettel.
Legszívesebben bosszúsan néztem volna csak, de
inkább letettem a deszkámat, és mentem segíteni
anyának.
Éppen végeztünk a kép egyenesre állításával, amikor
elhallgatott a zene a garázsban, és felbőgött a Camaro
motorja. Egy pillanattal később csontrepesztő, hangos
roppanás hallatszott, és rögtön tudtam, mi történt,
mielőtt még odamentem volna megnézni.
Billy áttolatott a deszkámon.
Lerohantam a lépcsőkön, azt remélve közben, hogy
tévedtem. Azonban pontosan az történt, amire a hang
alapján tippeltem. Az egyik hátsó kerekével kettétörte a
deszkám lapját, és pozdorjává zúzta az orrát.
A deszka fölé hajolva tanulmányoztam a sérülést.
Biztos, hogy így kívánt büntetni a mostohabátyám. Ezzel
fizettem meg azért, hogy meglátott Lucassal beszélgetni.
- Te rohadék - morogtam magam elé dühödten.
Éreztem, ahogy elvörösödöm a megaláztatástól, mint aki
mindjárt elbőgi magát, de helyette inkább beharaptam a
szám szélét.
- Most mi bajod van, Max? - Billy félig lehunyt szemhéja
alól unott tekintetet vetett rám. - Talán nem kéne mindig
szétdobálva hagynod a cuccaidat, és akkor nem esne
bajuk.
 - Te rohadék! - Ez alkalommal már üvöltöttem, dühösen
toporzékolva hozzá a betonpadlón.
Egymással szemben állva a kocsifeljárón a törött
deszkám felett kiabáltunk, amikor Neil kijött.
- Mi folyik itt? - nézett a lépcsőn megállva először az
egyikünkre, aztán a másikunkra.
- Billy eltörte a deszkámat.
- Mert otthagyta a kocsifeljárón - tárta szét
mostohabátyám a karját.
Neil mindkettőnket megajándékozott egy kemény,
átható pillantással, majd a fiához fordult.
- Ügy néz ki, mostantól furikázhatod a húgod
mindenfelé.
Úgy mondta, mintha nem lettünk volna már így is egész
héten egymáshoz láncolva a Camaróban. Az biztos, hogy
nem ülök be mellé többet. Látni sem akartam. Neil
azonban olyan fenyegetően nézett mindkettőnkre, hogy
inkább magamban tartottam a megjegyzéseimet.
Felnyaláboltam a deszkám maradványait, és bementem.
***

Most már tényleg kezdtem félni. A mostohabátyám eddigi

viselkedése sem volt kutya, de az nagyon nem tetszett,
ahogy Lucasra bámult. Csakis azért törte el a deszkámat,
hogy megmutassa nekem, büntetlenül megteheti, ez
pedig azt jelentette, hogy tutira azt tervezi, nem elégszik
meg ennyivel. Minden kétséget kizáróan tudtam, hogy a
helyzet már túl veszélyes és zűrzavaros lett ahhoz, hogy
egyedül birkózzak meg vele.
Szükségem volt egy felnőtt segítségére, aki közbelép, és
kézbe veszi helyettem a dolgokat. Anya még akkor sem
lenne képes soha kordában tartani Billyt, ha venné a
fáradságot, hogy megpróbálja; az pedig, ahogy az apja
bánik vele, csak ront a helyzeten. El kellett szabadulnom
innen valahová messzire, ahol minden sokkal
nyugodtabb, és lazábban mennek a dolgok, és ahol nem
kell többé a történtekre gondolnom.
Szükségem volt az apámra.
Ezzel csupán annyi volt a bökkenő, hogy nincs az az
isten, hogy anya és Neil hajlandóak legyenek
visszaengedni Kaliforniába. Az az egyetlen módja annak,
hogy eljussak oda, hogy elszököm, annak pedig biztosan
nagyon csúnya következményei lesznek, ha lebukom. Ha
már attól beparáztak, hogy San Diegóban megpróbáltam
lelépni, akkor ezt most ezerszer rosszabbul fogadnák. El
kell döntenem, hogy meg tudok-e pattanni úgy, hogy ne
vegyék rögtön észre. Meg hogy elég bátor vagyok-e hozzá,
hogy elbuszozzak Hawkinsból Los Angelesbe.
Meglehetősen biztos voltam benne, hogy képes vagyok
rá, bár ez most sokkal hosszabb út lenne, mint San
Diegóból menni, és úgy kell megoldanom, hogy anya ne
jöjjön rá a dologra, mielőtt még egyáltalán elhagynám a
várost. A legnagyobb gond pedig az volt, hogy mennyibe
fog ez nekem kerülni.
 Azt kívántam, bárcsak felnőtt lennék. Minden felmerülő
nehézség megoldása sokkal egyszerűbb lenne egy
bankszámlával meg egy állással. Mondjuk, felnőttként ez
az egész nem is jelentene problémát, elvégre nekik nem
kell foglalkozniuk a nekik hátat fordított barátokkal, meg
őrült mostohatestvérekkel. Ha kicsúsznak a dolgok a
kezük közül, akkor egyszerűen olajra léphetnek.
Hamarabb jött azonban a megoldás minden gondomra,
mint ahogy számítottam rá.
Anya pénteken vacsora után kifejezetten jó hangulatban
volt. Egy újság fölé hajolt éppen egy tollal a kezében, és
bekarikázott valamit egy Sears hirdetésben.
- Holnap elugrunk Neillel Terre Haute-ba, venni néhány
dolgot a házhoz, kicsim - közölte, felpillantva a háztartási
cikkek oldalról.
- Röhejes, Hawkinsban még egy normális áruház sincs -
horkantott fel Billy undorodva.
- Állítólag hamarosan nyitnak egy új plázát - hajolt bele
tovább anya az újságba; olyan elrévedt, álmodozó hangon
beszélt, mintha nem is hallotta volna a mostohabátyám
megjegyzését. - Star Land vagy Starcourt lesz a neve? De
addig még hónapok vannak, nekünk meg most kell
néhány új lepedő és törülköző, meg egy hólapát, mielőtt
jönnek a hidegek.
Annyira elképesztően unalmasan hangzott a bevásárlási
listája, hogy gőzöm sem volt, hogy a mi ugatásunkra, vagy
csak saját magának sorolta-e fel. Ezért inkább a
lehetőségeimet mérlegeltem, miközben megpróbáltam
lerázni magamról azt a nyomasztó érzést, hogy ez az
egész ötlet totál őrültség. Olyan érzés fogott el, amikor
elképzeltem, hogy meglógok, mint az azelőtti
pillanatokban szokott, hogy beleugranék a strandon a
medencébe az ugródeszkáról. Hamarosan havazni fog.
Eddig csak a tévében láttam havat, és azt mondogattam
magamnak, hogy nem is igazán nagy szám ez az égből
hulló fagyott víz. Nem más, mint valami ízetlen jégkása.
Próbáltam nem gondolni arra, hogy örökre megbánom,
ha kihagyom.
Anya olyan képet vágva nézett fel rám az újságból, mint
aki belelát a fejembe, és félig-meddig már vártam, hogy
nekem szegezze a kérdést, nem akarok-e elmondani
valamit.
- Arra gondoltam, hogy velünk jöhetnél venni néhány új
ruhát, ha szeretnéd - vetett rám helyette egy futó, ideges
mosolyt. - Fogadni mernék, hogy errefelé másképp
öltözködnek a lányok, mint Kaliforniában.
Tényleg másmilyen ruhákat hordtak errefelé; úgy nézett
ki mindenki, mintha kórusban lépne fel; és az biztos, hogy
én nem fogok bézs garbóban meg kockás szoknyában
megjelenni a suliban. Folytattam magamban a
tervezgetést. Terre Haute legalább egy órányira volt
Hawkinstól, ami azt jelentette, hogy a bevásárlókörútjukra
elmegy a teljes délután, így addig egyedül lehetek itthon.
Mármint Billy társaságában.
 Jól tudtam, hogy megbántom anyát azzal, ha közlöm
vele, hogy nem akarok velük menni vásárolni, de ez volt a
legjobb esélyem. Néhány nap múlva úgyis még jobban
bele fogok gázolni a leikébe.
- Köszönöm, de nem megyek. - Próbáltam
közömbösnek tűnni, és nem úgy hangzani, mint aki
inkább ugrana a kútba, mintsem hogy egy összeillő blúz-
pulóver szettben flangáljon.
- Talán majd máskor? - Csak ennyit kérdezett, bár eléggé
összetörtnek látszott.
Még most is, hogy bár tudtam, mikor nyílik a legjobb
alkalmam a szökésre, maradt egy probléma, amivel
szembe kellett néznem. A buszjegy pénzbe került, nekem
meg egy vasam sem volt. Legalábbis annyi nem, ami egy
menet Pac-Manen vagy egy szelet pizzán kívül bármire is
elég lett volna. Anya szinte semmit sem engedett
megvennem anélkül, hogy ne egyeztetett volna előbb
Neillel, de eszembe jutott valami, amit ki kellett
próbálnom. Semmi más lehetőségem nem volt.
A mosókonyhában leltem anyára, ahogy a szennyest
szedegette ki a mosógép tetején lévő kosárból. Fogtam
egy zoknit, és a párját keresve turkálni kezdtem a
halomban.
- Milyen kedves tőled! - villantott rám egy ragyogó, de
szórakozott mosolyt.
A zoknit babrálva rögtön elfogott a bűntudat. Ritkán
szoktam segíteni neki a mosásban, de muszáj volt úgy
beszélnem vele, hogy ne legyen a közelben a
mostohaapám. Ö pláne nem teszi be ide a lábát sose.
Egymással szemben álltunk a mosógép előtt. Anyából
púderszerű, édes illat áradt, mintha összekeveredett
volna a parfümé illata az öblítőével; egy pillanatra igazán
elszégyelltem magam azért, amit tenni terveztem.
- Szeretnék kérni valamit, de nem árulhatod el Neilnek!
Csakis ránk tartozik.
- Miről van szó, kicsim? - tudakolta tágra nyílt, riadt
tekintettel, amiből levágtam, hogy sikerült némileg
ráhoznom frászt.
Mély levegőt vettem, és próbáltam nem olyan
bűntudatosnak látszani, mint ahogy éreztem magam.
- A sulis ruhákról. Hát, valamennyire azért vennék
néhányat.
- Tényleg? - Olyan áthatóan, nyíltan nézett rám, hogy
görcsbe ugrott tőle a gyomrom. Arca reményt sugárzott.
- Csak az van, hogy egyedül szeretném megvenni -
bólintottam egyet. - Az itteni nyolcadikos csajok mind
odáig vannak a szivárványszínű karkötőkért és csipkés
felsőkért, és láttam néhány igazán menő darabot a butik
kirakatában a minap. Arra gondoltam, hogy elmehetnék,
és kiválaszthatnék egyet a barátnőimmel. - Vigyáznom
kellett, hogy ne toljam túl a dolgot. Abban reménykedtem,
hogy el tudja képzelni rólam, hogy rajonghatok a zselés
karkötőkért, és vannak barátnőim.
 - És... arra gondoltam, hogy talán vehetnék egy kis
hajhabot is. A drogériában tuti tartanak belőle, nem?
Ennél a pontnál már veszettül kellett volna szólnia a
riasztócsengőnek a fejében, mégis olyan kedves, meleg
tekintettel nézett rám, mint aki világéletében erre várt;
arra, hogy a vadóc lánya kezesbáránnyá változzon;
kedves, aranyos és normális legyen végre.
Sugárzó mosolyától elbizonytalanodtam; mintha
minden kezdett volna teljesen zavarossá válni. Persze,
hogy örömöt akartam okozni neki, de soha nem tudnék
olyan lenni, ami boldoggá tenné anélkül, hogy
megjátszanám magam. Amikor rám nézett, megoldandó
problémát látott bennem. Túl morcosnak és gorombának
tartott ahhoz, hogy jó érzés legyen a közelemben lennie;
túlságosan az apám lánya voltam ahhoz, hogy igazán
megérthessen.
Csupán akkor engedhettem meg magamnak, hogy
elfogjon a bűntudat, amikor a bankjegyeket szorongatva
beértem a szobámba. Még akkor is rengeteg pénz lett
volna ez ahhoz, hogy anya rám költse, ha igazat mondtam
volna, és roppant kellemetlenül éreztem magam amiatt,
hogy nem karkötőkre meg csipkés felsőkre fogom elverni.
Mégsem tudtam azonban, mi mást tehetnék.
Valaki felhívhatta volna már rá a figyelmét, hogy
túlságosan is apámra ütöttem ahhoz, hogy csak úgy
megbízhasson bennem. Billy azonban már megint
bekattant, az életem pedig maga lesz a pokol, ha
maradok. Nem volt más választásom.

 
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Szombaton magamhoz vettem egy zacskó krékert, két

doboz Sprite-ot meg a fogkefémet, majd bezárkóztam a
szobámba. A nasit bepakoltam a hátizsákomba a zoknik
és a bugyik mellé, és az egészre ráhajítottam egy plusz
pulcsit. Nem volt valami sok cuccom, az biztos. Azt
kívántam, bárcsak lenne némi csokim is, de ezekkel kellett
beérnem.
Anyáék már reggel elmentek, így csak azt kellett
kivárnom, hogy a mostohabátyám is elhúzza a csíkot,
hogy aztán végre megléphessek.
Billy azonban letáborozott a nappali közepén súlyokat
emelgetni. Ugyanazt a fekvepadot használta, amit régen a
garázsban tárolt, csak a költözés óta bent tartotta a
házban. Az itteni, pókokkal meg kartondobozokkal teli
garázsban túl hideg volt a használatához.
A súlyzóját emelgette, és az apja egyik sörét szlopálta,
miközben ott fityegett a cigi a szája sarkában; mindehhez
a bömbölő zenéje szolgáltatta a hangulatot. Mindig is rá
volt kattanva az edzésre, de mostanában jóformán semmi
mást nem csinált, amikor itthon tartózkodott.
Az ágyam szélén ülve megpróbáltam megpreparálni a
deszkámat, miközben arra vártam, hogy elunja végre az
edzést. A minden szükségessel megpakolt hátizsákom ott
hevert mellettem az ágyamon. Talán olyan három órám
lehetett még arra, hogy beérjek a városba, megtaláljam a
buszállomást, megnézzem a menetrendet, majd felszálljak
a legelső Kaliforniába tartó járatra.
Azt legalább biztosra tudtam, hogy az út marha hosszú
lesz, és maga a dögunalom, de nehéz volt elképzelnem a
konkrét részleteket. Ellenben azt már könnyebb volt
kigondolnom, hogy mihez kezdek, amikor odaérek Los
Angelesbe. Keresek egy telefonfülkét, és felhívom apámat.
Elsőre tuti meghökken majd, hogy mit keresek ott, sőt
talán meg is haragszik, de aztán biztos, hogy megérti majd
a helyzetet. Nem szabadna állandóra hozzá költöznöm, de
nem szokása az ilyesmin majrézni. Ha mindent
elmagyarázok neki, akkor tuti el fog jönni értem a
buszpályaudvarra.
Elképzeltem az életem a lakásában, a kihúzható
kanapén aludva, hideg rendelt kaját eszegetve reggelire. Ő
esténként túl sokáig fennmaradva a sportfogadásokhoz
számolgatná az esélyeit, vagy valamelyik furcsa
találmányán ügyködne, az összes éjszakáját és a hétvégéit
pedig a bárokban vagy a lovin töltené. El tudnám viselni;
biztos, hogy hozzászoknék ehhez az élethez.
A hátizsákommal szemeztem. Az, hogy megpattanok,
azt jelentette, hogy szinte mindenemet hátra kellett
hagynom, de jól elleszek a cuccaim nélkül. Nem volt
szükségem a képregényeimre, de még a ruháim nagy
részére sem. Igazándiból csupán a deszkám izgatott, de az
meg darabokra tört. Talán apa képes lesz megszerelni,
amikor megérkezem.
Mindig is kiváló volt olyasmikben, amiket nekünk sosem
tanítottak a suliban. Anya szerette ezermesternek hívni,
de valójában csak három-négy dolognak volt a mestere.
Amikor még házasok voltak, apa néha ügyetlennek
megjátszva magát kopasztott meg biliárdban másokat,
vagy feketepiaci kazettákat árult fű alatt. A válásuk után
sokkal látványosabban művelte mindezt. Csupán néhány
hónapig maradt meg ugyanazon a munkahelyen, ami
általában valami szerelői állást jelentett, vagy pénztárosit
egy gyors-kölcsönöket nyújtó helyen. Ezekből vagy
kirúgták, vagy elunta a fejét, és felmondott. Az igazi
hivatása azonban mindig is az volt, hogy bárkinek
megszerezte, amire az illetőnek szüksége volt.
Simán felkutatott régi kalóz koncertfelvételeket, vagy
éppen új rendszámtáblákat teremtett elő, ha valakinek az
kellett. Plusz mindenféle fogadásokat kötött, még
illegálisakat is.
Mondjuk a háztartás vezetése és a lakberendezés nem
volt igazán az erőssége. Az egész kecója lepukkadt volt, és
mindig félhomály uralkodott benne. De legalább a konyha
kelet felé nézett, így amikor reggelente ott üldögélt a
pultnál a kávéját szürcsölgetve, a reluxán át csíkokban
besütő napsugarak hátulról megvilágították az alakját.
Néha, amikor én ébredtem hamarabb, odaültem a
konyhapulthoz, és elképzeltem, milyen látványt
nyújthatok, ahogy a bejövő napfény úgy esik a hajamra,
mintha lángba borulnék.
Leginkább azt imádtam figyelni, amikor hamis
személyiket gyártott. Egész estéket töltött a konyhában
régi kaliforniai jogsik hátuljának kapirgálásával, hogy a
nagyítóba hunyorogva leszedje az eredeti neveket és
születési dátumokat. Varázslatos élmény volt néznem,
ahogy a keze nyomán a régi fotókhoz új nevek kerültek;
mintha ott a szemem előtt változtak volna át a mögöttük
lévő emberek is.
Fejét lehajtva szokott ülni, ujjaival fürgén összeillesztve
a darabokat, új identitást adva olyan alakoknak, akikről
soha semmit nem volt hajlandó elárulni. Sok mindenről
nem beszélt a munkáival kapcsolatban.
Nem valami gyakran csinált hamis személyit vagy jogsit,
de amikor igen, akkor mindig hagyta, hogy nézzem
közben.
Fogalmam sem volt, minek hívják pontosan azt, amit
művel, de ahhoz eleget tudtam, hogy egy szóval se
említsem anyának. Soha nem kötötte az orromra, hogy
kinek megy a késztermék; annyit azért elárult, hogy sosem
adja el őket középiskolás suhancoknak. Épp elég
kémfilmet néztem vele ahhoz, hogy tudjam, mi a dörgés; a
hamis személyi ahhoz kell, hogy segítsen az illetőnek
felszívódni.
 Az utolsó hétvégén, amikor nála voltam, zokniban
megálltam mellette a konyhapultnál, és kólát kortyolgatva
odahajoltam hozzá. Éppen egy bélyeg méretű színes
arcképet helyezett el óvatosan csipesszel a személyi
sarkában. A fotó egy sötét szemű, szálkás bajszú férfit
ábrázolt, akit jól ismertem a Black. Door Lounge-ból.
Hétvégenként mindig bejött bokszmeccseket nézni,
amikor pedig még kisebb voltam, folyton nekem adta a
cseresznyét az old-fashioned koktéljából. Walter Rossnak
hívták, és ott szokott lógni a kocsmában apa többi sötét
haverjával. A személyi ellenben valami Clarence
Masterson nevére szólt.
- Ez Wally a bárból, nem? - értetlenkedtem. - Miért az áll
rajta, hogy Clarence-nek hívják?
- Mert ha valaki hihetővé akarja tenni az új
személyazonosságát, valami különleges névre van
szüksége - mosolyodott el apám, de egy pillanatra sem
nézett fel. - Kevés annál hamisabban hangzó név létezik,
mint a John Smith. Lépj kettőt arrébb, kicsim, elállód a
fényt!
Arrébb mentem, és néztem, ahogy vigyázva elegyengeti
a képet, majd nyomva tartja egy kicsit az új helyén.
Elméláztam rajta, hogy Wally vajon hova utazik, meg eleve
mit tett, ami miatt valaki másnak kell kiadnia magát.
Persze, hogy apa meg fogja érteni, miért jöttem el. Ö
aztán tuti átérzi, hogy milyen, amikor azt az életet éljük,
amit mindenki szerint kell, és mégis egyszerűen csak le
kell lépnünk.
***

Az ágyam szélére telepedve éppen ragasztószalagot

tekertem a deszkám törött orrára, amikor csengettek.
Billy a nappaliban súlyzózott, pár méternyire az ajtótól,
mégsem nyitotta ki, mire egymás után kétszer is
türelmetlenül felvisított a csengő. A mostohabátyám erre
ledobta a súlyokat, és bekiáltott nekem a szobámba, hogy
ugyan menjek már megnézni, ki lehet az. Nagyot sóhajtva
feltápászkodtam, és elindultam a bejárati ajtóhoz,
miközben félig-meddig meg voltam győződve róla, hogy
egy lerázhatatlan, középkorú hölgy az, aki Avon
termékekkel házal.
De közben valahol tudtam, hogy valaki más lesz,
ugyanis az Avont áruló nők meglehetősen tele vannak
előítélettel még itt Hawkinsban is, és túl finnyásak ahhoz,
hogy ilyen messzire elmerészkedjenek, mint a Cherry
Road.
Az ajtót kinyitva Lucassal találtam szemközt magam. Ott
álldogált a lépcsőn a műgyapjú bélésű vászondzsekijében,
komoly arcot vágva. Elhűlve bámultam rá.
Láttam, hogy az oldalára fordított bicaja ott hever az út
másik oldalán.
- Van bizonyítékom - közölte.
Először halvány gőzöm sem volt, miről beszél.
Terepszínű bandanát viselt a homlokára kötve, ahogyan
Rambo is szokta, ami ugyan nem bizonyított semmit, de
legalább elég furcsán festett.
Némileg sokkot kaptam ijedtemben a ténytől, hogy
idedugta a képét. Bármikor máskor repestem volna
örömömben, hogy még azok után is hajlandó szóba állni
velem, amiket a játékteremben vágtam a fejéhez, de most
semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy mi lesz, ha
Billy meglátja itt. Fogalmam sem volt, mennyi időnk van
addig, de sürgősen rá kellett vennem a srácot a távozásra.
- Milyen bizonyíték? - léptem ki a házból, és becsuktam
magam mögött az ajtót, mielőtt Billy megfordulva
észrevehette volna, hogy Lucas ott álldogál a
verandánkon.
- Azonnal velem kell jönnöd - rázta meg a fejét a srác.
- Hova? - Éreztem, hogy megint felforr az agyvizem,
mert nem a kérdésemre válaszolt, ahogy soha nem is
szokott.
- Csak annyit kell tenned, hogy megbízol bennem! -
bökte ki, miután egy pillanatra összeszorította a száját.
Egy pillanatig csak bámultam rá. Minél tovább
szobroztunk itt, annál inkább hajlottam afelé, hogy még
akkor is a ház előtt fogunk ácsorogni, amikor Billy kijön
megnézni, hogy mi a fene folyik itt. Tuti mindjárt nyílik az
ajtó, és felbukkan mögöttem, aztán elszabadul a pokol.
- El kell tűnnöd innen.
Lucas erre azzal a nyílt, bosszús tekintetével nézett rám,
amivel akkor szokott, amikor türelmetlenül ugyan, de
minden porcikájával rám figyel.
- Menj az ablakomhoz a ház mögött - adtam be a
derekam végül. - Az az, ami alatt a tűzifatartó áll.
Találkozzunk ott fél perc múlva.
Sarkon fordultam, és becsaptam magam mögött az
ajtót, mielőtt még Billy kijöhetett volna, hogy meglássa
Lucast.
Mostohabátyám továbbra is a nappaliban tartózkodott,
de abbahagyta a súlyzója emelgetését. Amikor a söréért
nyúlt, és tudni akarta, hogy ki volt az, ügyeltem rá, nehogy
bármit is leolvashasson az arcomról. Olyan szúrós
tekintettel és áthatóan bámult rám, mintha tudná, hogy
valami nem stimmel, csak azt nem, hogy mi. Lucas úgy
mesélt nekem szörnyetegekről, mint aki hisz a
létezésükben, és igazat kellett adnom neki. Csak éppen
nem úgy, ahogy ő gondolta.
Elvégre most is itt volt velem egy a házban.
Olyan közönyös arcot vágva, amennyire csak telt tőlem,
végigsétáltam a folyosón a szobámig, és bevágtam
magam mögött az ajtaját. A hátizsákom ott várta az
ágyon, ahol hagytam, hogy felkapjam a deszkámmal meg
a dzsekimmel együtt, és lelépjek.
Ez volt az egyetlen esélyem, most hirtelen mégsem tűnt
úgy, hogy bármi problémámat is megoldaná, ha apához
költöznék.
Mire Lucas megkerülte a házat a bicajával, az
ablakomban vártam rá. Egy gonosz kis hangocska azt
suttogta a fülembe, hogy most szalasztóm el a legjobb
alkalmat a szökésre. Ha kihagyom ezt a lehetőséget,
örökre bánni fogom. Egy erősebb hang azonban
ragaszkodott a gondolathoz, hogy a srác valami fontos
dolog miatt van itt. Ha most nem megyek vele, többet
nem lesz rá esélyem.
Otthagytam a hátizsákomat a törött deszkám
társaságában.
Lucas eljött egészen a Cherry Roadig azért, mert
mutatni akar valamit; és bármiről is legyen szó, biztos
voltam abban, hogy teljes szívében hisz benne. Azt azért
nem gondoltam, hogy tényleg meg tudna győzni vele, már
ha egyáltalán van bármiféle bizonyítéka, de hirtelen belém
vágott az érzés, hogy nekem is látnom kell azt.
Kinyitottam az ablakot, és kimásztam rajta.

 
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Lucas odagurult a bicajával, én meg leugrottam a

tűzifatartó tetejéről, és felpattantam mögéje.
Az úttól távol maradva udvarokon és gazzal benőtt
kocsifeljárókon hajtott át. Ott kuporogtam mögötte a
banán alakú nyergen, a vállába kapaszkodva. A délután
csendes és békés volt, az idő meg elég hideg ahhoz, hogy
a környéken mindenki behúzódjon az otthonába. Azon
kellett volna kattognom, hogy vajon hova megyünk, meg
milyen bizonyítékot fogok látni, de egész úton képtelen
voltam mást csinálni, mint fülelni, hogy hallom-e a
Camaro hangját.
Idegesen izegve-mozogva és lélegzet-visszafojtva arra
számítottam, hogy bőgő motorral bármelyik pillanatban
megjelenhet mögöttünk. Biztos voltam benne, hogy ha
Billy két másodpercre leáll a mellizmai kipattintásával, és
észreveszi, hogy leléceltem, egy szempillantás alatt utolér
minket. Lehúzódik majd mellénk, megajándékoz azzal a
könyörtelen nézésével, és nem lenne más választásom,
mint hogy átszáll-jak a kocsiba. Minden menne a kukába,
és nem látnék mást, csak a tátongó torokként rám váró
anyósülést.
 De nem csak attól szorult el a szívem, hogy ilyen
könnyen beadnám a derekam. Fogalmam sem volt, mit
tenne a mostohabátyám, ha meglátna így Lucassal
kettesben. Mármint tudtam, csak azt nem, hogy pontosan
mennyire lenne szörnyű, ez pedig mindennél jobban
megrémisztett. Az érzés, amit keltett bennem, még csak
nem is hasonlított ahhoz, amikor azon rágódtam, milyen
lesz elbuszozni Kaliforniába, el fogom vele anyát
szomorítani, vagy hogy lesznek-e még újra barátaim
valaha is. Annál sokkal fagyosabb, feneketlen, mindent
átjáró rettegés volt.
Még a helyzet ismerete nélkül is Lucas volt annyira
óvatos, hogy kerülje a főutat. Csendes kis utcákon
gurultunk át, miközben egy pillanatra sem engedtem el a
vállát. A dzsekije anyaga durva volt az ujjam alatt, és
teljesen más érzés volt belekapaszkodnom, mint Nate
csontos, már jól ismert vállába. Tökéletesen éreztem,
ahogy a hátizmai mozognak, miközben tekerte a pedált,
és hogy milyen meleg a teste a kabát alatt.
Gyorsan, szótlanul haladtunk. Azt mondogattam
magamnak, hogy csak azért döntöttem úgy, hogy vele
menjek, hogy távol tartsam a mostohabátyámtól, de ez
nem teljesen fedte a valóságot. A félelem helyét lassan
átvette egy másik, sokkal lágyabb, a mellkasomban izzó
érzés. Boldog voltam, amiért Lucas eljött értem.
Ahogy egyre messzebb kerültünk a házunktól, úgy
kezdtem egyre kevésbé aggódni Billy miatt, és lettem
egyre kíváncsibb, hogy hova tartunk. Az biztos, hogy nem
a belváros felé mentünk, hanem a kopár fákkal
szegélyezett gazos úton felfelé igyekezve a dombtetőre,
ahol végül megálltunk, és lepattantunk a bicajról. A srác
megragadta a kormányt, és az emelkedő túloldalára tolta
a járgányt.
Egy roncstelep hevert alattunk.
Lucas önelégült arckifejezést vágott, én meg vártam,
hogy végre elmagyarázza, mit keresünk a városi
szemétlerakónál.
- Mi a fene folyik itt? Minek hoztál ide? - zúdítottam rá a
kérdéseket.
Ameddig a szem ellátott, rozsdás, szétvert hátsó
lámpájú, letépett ajtójú autóroncsok tengere terült el,
amikhez ősidőkből származó hűtők meg rozsdás
hullámlemezek társultak. Az építményeimhez való
alapanyagok igazi aranybányájának tűnt.
Aztán észrevettem, hogy nem csak mi jöttünk ki ide.
A telep végén egy rozoga, régi iskolabusz mellett
álldogált Dustin egy idősebb, talán Billy korabeli,
ingerültnek látszó srác társaságában, aki amolyan menő
arcnak tűnt a rengeteg, dús hajával, amivel úgy nézett ki,
mintha egy újhullámos bandából szalajtották volna. A két
fiúnál egy benzinkanna, egy szögekkel kivert baseballütő
meg egy hússal teli vödör volt; utóbbit teljesen furcsának
találtam.
- Mit csinálnak odalent? - fordultam Lucas felé.
 - Dartot keresik - bökött az állával Dustin felé, majd
megvonta a vállát, mintha ez annyira magától értetődő
lett volna.
- A roncstemetőben? Van ennek bármi...?
- Tudom - emelte fel a kezét, hogy félbeszakítson -, hogy
úgy tűnik, nincs semmi értelme, de bízz bennem!
Annyira iszonyatosan furcsa volt az egész szituáció,
hogy elfogott a kísértés, hogy itt maradjak, és lássam, mi
fog történni. Nem igazán hittem neki, de azért furdalta az
oldalamat a kíváncsiság, hogy mire megy ki a játék.
Lucas lerakta a bicaját, és elindultunk le a telepre a
többiekhez.
Keresztülverekedtük magunkat a susnyáson a busz
irányába. Az egész jelenet úgy nézett ki, mintha egy
horrorfilmből szalajtották volna, csupán egyik filmben
sincs a szereplőknek ilyen menő napszemcsije, mint
Dustin haverjának. Biztos voltam benne, hogy a
roncstelep elhagyatottan áll, talán már négy-öt éve is
kivonhatták a forgalomból; ahogy abban is, hogy nem
először jártak itt a fiúk.
- Figyelj már rám, Steve! - szavalt Dustin, ahogy ott álltak
lecövekelve egy roncsmentes üres terület közepén. - Dart
igencsak válogatós. Nagyon nem mindegy, hova tesszük a
csalit, és biztos vagyok benne, hogy ez itt tökéletes hely
hozzá.
Az idősebb srác erre unott arckifejezést vágva az egész
vödörnyi húst egyetlen mozdulattal kiborította a földre.
 A nap lenyugodni készült, és gőzöm sem volt, mit
keresek itt, ahogy arról sem, hogy anyáék mégis mikorra
érnek haza. Nem volt rajtam kabát, csak egy
melegítőfelső, mégis tudtam, hogy a nyakamon felkúszó
jeges érintés nem a csökkenő hőmérsékletnek
köszönhető. Elfogott egy kísérteties bizonyosság, hogy
valami érdekes fog hamarosan történni.
Lucas Dustinnal együtt eltűnt egy roncsautó mögött,
hogy sutyorogjanak valamiről (valószínűleg rólam), én
meg idétlenül álldogálva ott maradtam ezzel a Steve nevű
alakkal. Azon kezdtem tűnődni, hogy vajon Mike meg Will
hol lehetnek, elvégre Lucas egy szóval sem említette a
fiúkat, és itt sem láttam őket sehol sem.
Vártam, hogy Steve megjegyzéseket tegyen a frizurámra
meg a ruhámra, vagy csak szimplán lenézőn bunkózzon,
ahogy a középsulis srácok szokták mindig; netalántán a
képembe vágja, hogy húzzak innét, ugyanis ez az ő privát
titkos szörnyes bulijuk.
Ő azonban csak odament az egyik szeméthalomhoz,
majd hulladék fémlemezeket huzigált ki belőle, amiket
aztán átrángatott az üres terület másik oldalára.
Érdeklődve figyeltem, ahogy az ütött-kopott, rétegelt
lemezdarabokkal befedte a busz ajtajait és ablakait.
Egy perc múlva megfordult, és szemöldökét felhúzva
rám meredt.
- Most segítesz vagy sem? - szegezte nekem a kérdést.
 Odaügettem hozzá, aztán nekiláttunk a jármű
ablaknyílásait eltorlaszolni az egymáshoz nem passzoló
rétegelt lemezekkel és egyéb fémhulladékkal.
- Szóval még új vagy a városban, mi? - tudakolta a válla
fölött rám pillantva, miközben egy alumíniumlapot
csúsztatott a helyére.
Válaszképpen bólintottam egyet. Ez tipikusan olyan
kérdés volt, amit a szomszéd idős hölgy vagy a konyhás
néni tenne fel; furcsán felnőttesen hangzott, és gőzöm
nem volt, mit kéne felelnem rá. Steve visszabólintva
tudomásul vette, majd nekilátott, hogy horpadt
alumíniumlapokat ráncigáljon ki a szemétkupacok közül,
és egy halomba hajigálja őket.
Az egész délután homályos és szürreális álommá
torzult; minden annyira furcsa lett.
Lucasék továbbra is a roncskocsi mögött guggoltak, és
valami olyasmiről dumáltak igencsak elmélyülten, amihez
nekem semmi közöm sem volt. Elfutott a méreg, hogy
bármennyi energiát is öltem bele, hogy megértsem a
játékuk lényegét, még mindig nélkülem csinálták.
Steve odakiáltott nekik, hogy jöjjenek már segíteni, ami
után csendben dolgozva odavonszoltunk még egy csomó
fémhulladékot a buszhoz, majd befedtük vele az ablakait.
A járműben belül igazi disznóól uralkodott; a
műbőrülések félig elrothadtak, rozsdás lábaikon oldalra
dőltek.
 - Jó lenne kitalálni, hogyan tudnánk úgy elbarikádozni az
ablakokat, hogy azért ki tudjunk lesni rajtuk - nézett körbe
az idősebb srác, mint aki számba veszi a lehetőségeinket.
Észrevettem a mennyezeten egy csapóajtószerű,
négyzet formájú nyílást.
- Ha ki tudnánk mászni a tetejére, onnan mindent jól
láthatnánk - pillantottam fel oda.
Steve szemöldökét összeráncolva nézett le rám. Azt
hittem, mindjárt elhesseget, hogy hagyjam békén az ilyen
gyerekes ötletekkel.
- Jó gondolat! - bólintott azonban helyette, és
megveregette a karomat.
Addig kutattam a rozsdásodó vödrök meg a
megvetemedett deszkalapok kupacaiban, míg észre nem
vettem, hogy egy fémlétra hever a gazban. Kissé
ingatagnak tűnt, és foszladozó pókháló meg elszáradt fű
borította, de azért elég stabilnak látszott. Bevonszoltam a
buszba, majd úgy döntöttem neki a plafonon lévő
nyílásnak, hogy fent kiállt belőle.
Felmásztam rajta; egészen a Nemzeti Laboratórium
hatalmas épületegyüttesének tetejéig elláthattam onnan,
sőt szinte egészen a városig. Bármikor máskor simán
beleéltem volna magam a játékba. Izgalommal töltött
volna el az egész délután, és elégedettség fogott volna el
attól, hogy milyen menő erődítményt hoztunk össze.
Azonban minél tovább figyeltem a többieket, annál
nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy Lucas nem viccelt.
Egyikük sem úgy tűnt, mintha csak játszadozna.
A busztető kifakult a naptól, és rozsda borította. Minden
irányba el lehetett látni róla, azonban túlságosan védtelen
helynek éreztem. Észrevettem a telep egyik gazzal teli
sarkában egy nagy kupac gumiabroncsot. Lemásztam,
majd mindannyian odamentünk a rakáshoz, és
kiválogattuk belőle a legmasszívabbakat, aztán egyenként
odagurítottuk őket a buszhoz. A gumi rajtuk annyira régi
volt, hogy összevissza volt repedezve, az anyaguk pedig
hatalmas sötét foltokat hagyott a tenyeremen.
Felkínlódtuk az abroncsokat a létrán, és egymásra pakolva
bunkerfélét építettünk belőlük.
Steve széles körben benzint locsolt a telep közepére
szórt húsrakás köré. Furcsa látványt nyújtott, az biztos,
bár a célja elég egyértelmű volt; előcsalogatja, bármire is
vadásznak, aztán meggyújtja a benzincsíkot.
A busz maga igen rozoga és rozsdás volt, de mire
végeztünk vele, annyi fém borította, hogy úgy nézett ki,
mintha a Mad Maxből szalajtották volna. Amikor minden a
helyére került, Lucas megigazgatta a bandanáját, majd
felmászott a busz tetejére, hogy távcsővel figyelje a
környéket. Jó húzás volt tőle, hogy hozott magával egyet,
bár ötletem sem volt, mit akar meglesni vele.
Steve meg Dustin követték a buszba, és bár egyikük
sem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza, mi folyik itt,
megértettem, hogy eljött az idő, hogy bent
összekuporodva lesben álljunk.
Üldögélve várakoztunk. A jármű belseje dohos volt, és
penésztől bűzlött. Úgy éreztem, kissé túltoltuk a
biztonsági előkészületeket, ugyanis amikor utoljára láttam
Dartot, nagyjából akkora volt, mint egy tengerimalac.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy türelmesen
üljek, de egyre nyugtalanabbá váltam. Ahogy a nap
lenyugodott, lehűlt a levegő. Steve letelepedett a padlóra,
hátával a busz oldalának dőlt, és az öngyújtóját
felpattintva előcsalogatta belőle a lángot, aztán a tetejét
lecsukva elfojtotta.
Dustin egyre izgatottabb lett. Látványosan izgett-
mozgott a vezetőülés mögötti szűk helyen, egyik lábáról a
másikra állt, miközben mindent elmesélt nekem a
szörnyről, ami tavaly terrorizálta őket, meg hogy Steve
miképp küzdött meg vele. Az egész tök hihetetlenül
hangzott. A srác nem igazán tűnt hősnek, sokkal inkább
olyasvalakinek, aki az egész délutánt azzal töltötte, hogy
felhajtott gallérral és feltűrt ingujjal a roncstelepen
guberált.
- És totálisan biztosak vagytok benne, hogy nem medve
volt? - kérdeztem, pedig jól tudtam, hogy ezzel túlfeszítem
a húrt, de továbbra sem voltam képes elhinni, hogy nem
csak szórakoznak velem. Senki épeszűnek nem jut az
eszébe, hogy egy elhagyatott szeméttelepen szörnyeket
gyújtson fel az öngyújtójával meg egy kanna benzinnel, és
még komolyan is gondolja a dolgot. Ilyesmiről a
kisgyerekek fantáziálgatnak.
Steve az öngyújtóját babrálva csak bólintott, Dustin
azonban dühösen nekem esett.
- Miért jöttél el, ha nem hiszel nekünk? Menj haza!
Tisztában voltam vele, hogy csak aljas, kicsinyes módon
be akart szólni, mintha így megbüntethetett volna azért,
mert meg mertem kérdőjelezni a hülye történeteiket,
amikkel folyamatosan etettek. Azt viszont nem tudta, hogy
a dolog legnehezebb része az volt, hogy igenis
megpróbáltam hazamenni; a problémát csupán az
jelentette, hogy bármennyire is szerettem volna az igazi
otthonomban lenni, túl messze volt ahhoz, hogy
eljuthassak oda. Most először kezdtem fontolóra venni a
lehetőségét annak, hogy talán már nem is létezik; már ha
egyáltalán létezett valaha is.
A tűhegynyi csillagokkal borított bársonyos, ibolyakék
égi takaró egy kis szelete átszűrődött a plafonon lévő,
négyzet formájú nyíláson. Felkászálódtam a létrán, és
kimásztam a tetőre Lucashoz. Miközben a sötétben
üldögélve vártuk, hogy megjelenjen végre az ismeretlen
rettenet, bármi is legyen az, még mindig az járt a
fejemben, hogy ez az egész csak valami hatalmas otromba
tréfa. Az alattomos halk hangocska azt suttogta a
fülembe, hogy átvágnak a palánkon, de arról már
fogalmam sem volt, hogy hogyan.
 A legkézenfekvőbb magyarázat minderre az volt, hogy a
többiek tényleg hittek ebben az egészben.
Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy én hiszek-e.
Hogy egyáltalán képes vagyok-e hinni benne. Nem igazán
neveztem volna hitnek azt, ahogy viszonyultam ehhez az
egészhez; ugyanakkor mégiscsak ezt választottam a
kétnapnyi buszozás helyett. Ezt választottam az új életem
helyett. Rájöttem, hogy inkább kuporognék egy
dermesztőén hideg roncstelepen arra várva, hogy valami
titokzatos szörnyeteg felbukkanjon, mintsem hogy a
nappali biztonságában nézzem a T J. Hookert egy tál Oreo
és egy pohár Nesquik társaságában. Vicces, de tényleg így
volt.
A busztető hidege átszivárgott a farmeremen. Lucas a
gumiabroncsfal mögött guggolt, és a telepet pásztázta
távcsövével.
Sűrű ködfelhő gomolygott a talaj közelében. Miközben
bámultam, eszembe jutott róla a füst, ami ugyanígy
lebegett a buszpályaudvar bárjában a pultot támasztó
férfiak körül. Igazán tökéletes helyszín egy hátborzongató
rémtörténethez. Reggel óta egyre többször jutott
eszembe az az este. Annyira biztos voltam benne akkor,
hogy ott a helyem abban a váróban, szökés közben
beleolvadva a tömegbe, hogy képes lettem volna újra
megpróbálni.
Most mégis elfogott kissé a rémület, ahogy
belegondoltam, milyen közel álltam hozzá, hogy a
normális, hétköznapi életemből mindenféle biztosítókötél
nélkül fejest ugorjak az ismeretlenbe. Ahogy attól is, hogy
milyen könnyűnek tűnt akkor a döntés.
Kényszerítettem magam, hogy elképzeljem, valójában
milyen lenne egy ilyen út. Valószínűleg valami életunt
csóringer mellett ülnék a buszon, és amikor megérkezem
a városba, valahogy meg kell majd próbálnom eljutni az
állomástól apám kelet-hollywoodi lakásához.
Még apa is csak szerepet játszott; lakatokról meg titkos
üzenetekről dumálgatott nekem, mert ezek
izgalmasabbak voltak, mint a meztelen igazság, miszerint
valójában kisstílű bukméker volt megkeseredett
exfeleséggel meg a viselkedészavaros lányával.
Efelé vettem volna az irányt; egy kihúzható kanapéhoz
egy szűk kétszobás lakásban, ahol az ablakok és a padló is
ragadt a kosztól. Egy jelentéktelen, nyomasztó élethez egy
olyan helyen, ahol még az apám is éppen csak szűkén fér
el. És még ez is csak akkor lehetséges, ha nem kap rögtön
sokkot, amint meglát, és nem küld vissza ide azonnal.
Továbbra is makacsul hittem benne, hogy befogadna,
de lehet, hogy ez csak vágyálom volt részemről. Vele
akartam élni, de ha őszinte kívántam lenni magamhoz,
akkor be kellett látnom, nem vagyok biztos benne, hogy
van hely számomra az életében. Mármint nem úgy, ahogy
szükségem lett volna rá. Nem érne rám minden egyes
nap. Ha meg egyáltalán nem akartam hazudni saját
magamnak, akkor ideje volt bevallanom, hogy ezzel
mindig tisztában is voltam.
Vajon hányán vannak, akik fantáziavilágot dédelgetnek
magukban, anélkül hogy tényleg tudnák, hogy ezt teszik?
Heteken keresztül azt tervezgettem, hogy elmegyek
apához, de amint az első komoly lehetőség adódott rá, az
utolsó pillanatban inkább a nagy ismeretlent választottam
helyette.
A köd már nem hasonlított annyira a buszpályaudvaron
gomolygó füsthöz. Úgy nézett ki inkább, mint az óceán.
Kellemes volt itt ülnöm a metszőn csípős levegőn a
csillagos ég alatt. Tudtam, hogy bármi is történjék, nincs
senki az életemben, aki ugorna, hogy segítsen, vagy
helyrehozza a dolgokat.
Anya megpróbálkozott vele, de cserébe azt akarta, hogy
valaki más legyek, mint aki vagyok. Billy meg az életben
nem fog semmit sem jobbá tenni. Az életet habzsoló,
hivalkodó világképét akarta rám erőltetni, ami bár
menőbb és őszintébb, mint az apámé, de erőszakos és
zűrzavaros. Ö kizárólag a legrosszabb tulajdonságaimat
kedvelte bennem.
Lucas kedvesen, várakozó tekintettel nézett rám,
mintha számítana valamire. Szerettem volna, hogy
megértsen, de amikor megpróbáltam kiönteni neki a
szívem, a durvább részeket kihagyva csupán egy
leegyszerűsített verziót tudtam előadni. Hirtelen könnyek
lepték el a szemem, amit nagyon gyűlöltem. Amikor az
addigi életemről beszéltem neki, úgy éreztem, túlságosan
kitárulkoztam előtte. Nem akartam, hogy olyan piti kis
csajnak tartson, aki mindenféle ostobaságon elbőgi
magát.
Mégsem viselkedett furán; azt sem érzékeltette, hogy a
sírás miatt gyengének tartana. Egyetlen megjegyzést sem
tett.
- Totál csúcskirály vagy, jó dumálni veled, Mad Max! -
közölte inkább.
Mindenféle zajok jöttek az erdőből; csicsergés, ciripelés,
csivitelés, de ezek nem madaraktól származtak, bármilyen
furcsa, szokatlan fajták éltek is itt Indianában. A
gumiabroncsok takarásában üldögéltünk egymást nézve,
amikor valami furcsa surranó hangot hallottunk, amitől
mindketten egyszerre dermedtünk mozdulatlanná.
Valahol a telepen, nem messze tőlünk valami mozgott.
Először nem akartam hinni a szememnek. A fehér
ködből sötét forma bontakozott ki. Izmos teste és furcsa,
hegyes feje volt. Nem lehetett Dart; az egyszerűen
képtelenség lett volna. Bizonyára a fények tévesztettek
meg, és valójában egy kutyát vagy egy prérifarkast láttam.
De az is lehet, hogy egy pumát. Nem azt az éhes, csúcsos
fej formájú valamit, ami a kiszikkadt füvön settenkedett
felénk.
Azok a szörnyetegek, amiket már jól ismertem, a látszat
ellenére valójában mind emberek voltak: Michael Myers,
Jason, Bőrpofa. Hatalmasnak és erősnek tűntek; arcukat
maszk mögé rejtették, mégis húsvér emberek voltak
csupán.
A telepen felbukkanó, az elromlott mosógépek és
lerobbant autók között közeledő lény ellenben semmire
sem hasonlított, amit valaha is láttam a tévében vagy a
moziban. Minden szörnyeteg, amit ismertem, teljesen
hétköznapi volt a jelmeze alatt. Még a múmiákról és a
vámpírokról is kiderült, ha elég közelről néztük meg őket,
hogy kisminkelt színészek.
A hússzeletek továbbra is a benzinnel körbelocsolt
halomban hevertek, de a bestia nem vetette rájuk magát.
Amikor Steve kinyitotta a busz ajtaját, és kilépett a
járműből, először nem értettem, mit művel. Aztán leesett.
Saját magát használta csalinak.
Kezében a szögekkel kivert baseballütőjével megállt a
húshalom felett, és várta, hogy az a valami nekirontson. A
szörny azonban ehelyett lassú mozdulatokkal közeledett
felé, a földre lapulva, mintha csak becserkészni készülne.
Ekkor vettük észre a többit. Minden irányból lopakodtak
felénk. Az egyikük felmászott egy közeli rozsdaette
autóroncsra. Dart magával hozta a haverjait is!
A telep visszhangzott a hörgésüktől és csivitelésük-től;
olyan volt, mintha egy rémálomból kerültek volna ide.
Mindannyian kiáltozni kezdtünk Steve-nek, hogy
megpróbáljuk felhívni a figyelmét a veszélyre. Azt
üvöltöttük neki, hogy nézzen oda. Meg hogy kezdjen
rohanni.
 A srác valószínűleg kihallotta a sürgetést a hangunkból,
és pont időben fordult meg; az egyik sötét, inas forma
hirtelen támadásba lendült. Steve alig tudott kitérni az
útjából, és átvetni magát az egyik roncsautó
motorháztetőjén. Abban a minutumban, hogy földet ért,
megvetette a lábát, és teljes erőből telibe kapta a
fenevadat az ütőjével, ami hatalmasat puffant rajta. A
teremtmény erre elterült, vagyis lehetett bármennyire is
leírhatatlan kinézetű és nem e világi, nem volt
sérthetetlen.
Steve lélekszakadva a busz felé vette az irányt, a
mögötte loholó lényekkel a sarkában. Ahogy áthaladtak a
köd borította telepen, belém hasított a szörnyű
bizonyosság, hogy nem a mi világunkból való, aminek
most a szemtanúja voltam. A srác bevetette magát a
buszba, Dustin pedig még épp időben csapta be mögötte
a harmonikaajtót.
Mind összerándultunk, amikor a szörnyetegek
megrohamozták a jármű oldalát. Az ülések közé
kuporodtam, és megpróbáltam úgy érezni, mintha lenne
valami védőfal köztem meg a támadóink között; egy
erődítmény körülöttem, ami megóv tőlük. Hiába láttam
őket, és hallottam éles hangú, kerregő visítózásukat,
elmém egy része mindent megtett, hogy ne higgye el,
amivel az érzékszerveim bombázták.
Hirtelen hangos puffanás hallatszott a fejünk fölött.
Valami felmászott a busz tetejére, és lassú mozdulatokkal
a nyílás felé haladt. Halálra váltan pillantottunk oda
mindannyian.
Ott álltam a létra lábánál a sötét, penésztől bűzlő
buszbelsőben. A rémség lebámult ránk a nyíláson
keresztül; feje hirtelen szétnyílt, mint valami hatalmas,
furcsa, mérgező virágnak a szirmai, felfedve ezzel a sok
száz tűéles foggal teli, húsra éhező pofáját. Olyan éles
hangon sikoltottam fel, mint minden egyes lány az összes
létező horrorfilmben. Mindenféle ijesztgetős és
trancsírozós filmet láttam már, mégsem értettem meg
soha igazán ezeket a nőket. Mind ez idáig.
Steve előttem termett, félrelökött az útból, és olyan
harcra kész mozdulattal markolta az ütőjét, mintha az
egész világgal képes lenne szembeszállni a
védelmünkben, és bármit lezúzna, mielőtt annak
szemernyi esélye is lenne a közelünkbe érni. Lucas
közelebb lépett hozzám, és a kezemért nyúlt, én pedig
ösztönösen megragadtam az ujjait.
Az az izé lejjebb hajtotta szörnyű, földönkívülinek tűnő
fejét. Furcsa, bizsergő érzés fogott el, mintha hirtelen
minden kitisztult volna; mintha eddig valami koszos
ablakon keresztül hunyorogtam volna a világra. A lény
hátravetette a fejét, és hosszasan, hátborzongatóan
elbődült, amire valahonnan a közelből visszhangként
felelt egy másik rikoltás. A szörnyeteg felemelte a fejét,
hogy hallgatóddzon, majd hirtelen sarkon fordult, és a
tetőről lekotródva eltűnt a fák között.
 Mozdulatlanná dermedtünk a hirtelen támadt
csendben. Lucas még mindig mellettem állt; meleg marka
megnyugtatóan hatott az enyémben. Gyengéden
megszorítottam az ujjait, mire nem húzta el a kezét.
Hatalmas szemével rám pillantott a sötétben, mire
sietve kitéptem a kezem az övéből. Félig-meddig biztos
voltam benne, hogy csak véletlenül fogta meg, mégis
akaratlanul is arra gondoltam, milyen jó érzés volt. Tök
viccesnek éreztem, hogy három órával ezelőtt még az
Indiana és Kalifornia közötti távolság miatt aggódtam,
miközben ilyen elképzelhetetlenül hatalmas a világ,
amiben élünk.

 
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A sötét ég teli volt hintve mindazokkal a csillagokkal,

melyeket San Diegóban nem láthattam. Fölöttünk
nyújtózott a Tejút; finom szépsége nem e világinak tűnt.
Az erdő elmosódott körülöttünk. Minden egyes ág és fa
élesen rajzolódott ki egy pillanatra, majd szinte rögtön el
is tűnt, ahogy elhaladtunk mellettük.
Úgy követtem a többieket a sűrű aljnövényzeten
keresztül, aztán a vasúti sínek mentén, mintha valami
álomban járkálnék. A dühös szélként a fák mögül süvöltő
szörnykiáltások után mentünk.
Világéletemben készen álltam a nagy kalandokra;
mindig boldogan hagytam, hogy apa belerángasson az
őrült svindlijeibe, szélhámosságaiba és projektjeibe.
Gyorsan kellett vágnia az eszemnek, ha tartani akartam
vele a lépést. Úgy véltem, hogy ennek köszönhetően
bármire fel voltam készülve. Hirtelen eszembe ötlött
minden, amit Lucas a játékteremben mesélt; a titokzatos
másik világ, a szörnyek, a titkos kormánylabor. Ahogy Will
eltűnt valami veszélyes, földöntúli helyen. És persze Tizi, a
mágus. Most aztán én is belekerültem mindezeknek a
közepébe, és fogalmam sem volt, mi fog történni, vagy
hogyan fog ez az egész végződni. Csupán kapkodnom
kellett a lábamat, és együtt úsznom az árral, történjék
bármi is.
Amikor újra felhangzottak a furcsa hörgések, a srácok
egyből arra vették az irányt; letértek a sínekről, és ezerrel
elcsörtettek a fák irányába. Egy pillanatnyi habozás után
követtem őket.
***

A laboratórium hatalmas betonépülete egy kórházra

hasonlított, kivéve, hogy az egész helyet, beleértve a
bejárati kapu őrbódéját is, magasfeszültségű drótkerítés
védte, tetején szögesdróttal. Az erdővel borított
dombtetőn megállva lepillantottunk a lent húzódó útra. A
kapunál egy ütött-kopott kocsi állt égő lámpával. Elég
furcsán hatott ott, tekintve, hogy az intézményt bezárták,
és teljes sötétség uralkodott benne. Egy vékony lány meg
egy dús hajú srác szállt ki az autóból, majd felbámultak a
kerítésre. Kinézetük alapján középiskolások lehettek.
Amikor kiléptünk a fák közül, ugrásra készen meg-
pördültek, majd meglepődve bámultak ránk.
- Steve? - kérdezték egyszerre értetlenkedve.
Amint kicsörtettünk az erdőből, le az őrbódéhoz,
nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy mindenki ismeri a
másikat, csak senki sem számított rá, hogy össze fognak
futni itt. A dús hajú srácról kiderült, hogy Jonathannak
hívják, és Will bátyja, a lány pedig Mike nővére, Nancy. Will
miatt jöttek ki ide a laboratóriumhoz. Ahogy átbeszélték
egymással, hogy mi folyik itt, megtudtam, hogy a két srác
feltehetően bent van az épületben, és igen nagy
veszélyben van az életük. A zárt kapu azonban
teljességgel lehetetlenné tette a bejutást. Napközben
valószínűleg egy kerekesszékes fickó szokott üldögélni a
kis fülkében, hogy beengedje az érkezőket, de most senki
sem tartózkodott benne. Minden szokatlanul csendes és
elhagyatott volt.
Az út közepén szobrozva néztük, ahogy Dustin meg
Jonathan az őrbódéban babrálnak valamivel, hátha sikerül
kifundálniuk, hogyan lehetne kinyitni a kaput.
Még mindig ott álldogáltunk, amikor egyszerre csak
kigyulladt az összes fény, és kinyílt a kapu. Jonathan a lány
társaságában visszaszáll! a kocsijukba, és behajtottak. Mi,
többiek kint vártunk.
Lucas mesélt közben nekem a laboratórium és Will
kapcsolatáról; miképp vizsgálgatták itt a tudósok, miután
előkerült a másik dimenzióból. Egyikünk sem hozta fel a
roncstelepen történteket, mégsem voltam képes kiverni a
fejemből a tűhegyes fogakkal tömött, tátongó szörnypofa
látványát. Ahogyan azt sem, milyen érzés volt fognom a
srác kezét.
Továbbra is az út közepén álldogálva próbáltuk kitalálni,
hogyan tovább, amikor a sötétséget hirtelen felénk
robogó fényszórók szelték ketté. Szétszóródtunk, hogy
utat engedjünk nekik. Néztük, ahogy a lámpák fénye egyre
közelebb ért, míg ki nem bontakozott a sötétben Jonathan
őrülten felénk száguldó autója, egy, a nyomában érkező
böhöm Chevrolet Blazerrel, oldalán a Hawkinsi Rendőrség
felirattal. A második kocsi csikorogva lefékezett előttünk,
és a sofőrje, egy nagydarab, borostás fickó odahajolt az
anyósülés felőli ablakhoz.
- Befelé! - rivallt ránk.
Egész életemben azt hallgattam, hogy sose szálljak be
idegenek járművébe, de arra jutottam, hogy ez talán nem
érvényes, ha rendőrautóról van szó, meg amúgy sem
nagyon tehettem volna bármi mást.
Szótlanul telt az út. Egyikünk sem beszélt a történtekről,
de abból, ahogy a zsaru a sötétséget bámulta a szélvédőn
keresztül, rögtön tudtam, hogy valami szörnyűséget éltek
át. Az arckifejezése túlságosan komor volt ahhoz, hogy
bármi mást jelentsen. Még mindig jól éreztem a
roncstelepi szörnyek avas bűzét, de az is lehet, hogy
mindent átitatva a férfiból is áradt.
Az erdőt keresztülszelő keskeny úton haladtunk. A ház,
ahová tartottunk, mélyen bent rejtőzött a fák között, még
a mienknél is messzebb a várostól. Aprónak és
lepukkantnak tűnt a megroggyant verandájával; alig
különbözött attól az egyszintes kis házikótól, ahol anyával
laktunk még Kaliforniában.
Amikor megálltunk előtte, a másik kocsi már ott parkolt,
így végre alkalmam adódott rá, hogy mindenkit jól
megnézzek magamnak. Mike és Will tényleg a
laboratóriumban tartózkodott, az utóbbi édesanyjával
egyetemben. A testes, zord ábrázatú férfit Mr. Hoppernek
hívták, és ő volt a helyi rendőrfőnök, Mike nővérét pedig,
akivel a telep kapujánál már találkoztunk, Nancynek.
Ezernyi kérdés kavargott bennem, mégis alig szólaltam
meg. Csak abban voltam biztos, hogy a kis kalandunk a
roncstelepen a legfurcsább dolog volt, ami egész este, sőt
talán egész életem során történt velem, de valójában
valami jóval nagyobb és bizarrabb dolog kellős közepébe
csöppentem bele. Nekem nem jutott olyan, az Előző rész
tartalmából bejátszás, vagy narráció, mint ahogy a
sorozatoknál szokás, amik felvilágosítanának az
előzményekről. A sztori itt és most zajlott, de már egy
ideje tartott, és mindannyian a részesei voltak, nemcsak
Steve meg a srácok, hanem a többiek, mint például Will
anyukája és tesója, Mike nővére és Mr. Hopper is. Lucas
meg Dustin egy pillanatra sem tűntek meglepettnek, hogy
itt találják őket.
Kikecmeregtünk a kocsiból, és bementünk. Otthonos,
talán kissé lepukkadt és rendetlen, de teljesen normális
helyre számítottam. Ezzel szemben, amikor beléptünk,
maga a káosz fogadott bennünket. Mindenfelé rajzok
hevertek százszámra, ellepve a padlót és a falakat.
Mindegyik rajz valami nagyobbnak képezte részét; mintha
a bőre alatti lüktető érként elágazva hálóztak volna be
valami hatalmas dolgot.
Willt lefektették a kanapéra, mert totálisan ki volt ütve.
Mindössze annyit árultak el nekünk, hogy ki kellett törniük
a laboratórium épületéből, ami teljesen elhagyatottan állt,
tele szörnyekkel. A fiút be kellett nyugtatózni, aminek
valami köze volt Darthoz, meg a kiéhezett, settenkedő
szörnyetegekhez, amikkel a roncstelepen találkoztunk.
A konyhaasztalnál üldögélve lassan összerakosgattam a
képet a srácok beszámolójából, de elég durvának tűnt. A
lényeket folyton úgy hívták, ami elsőre démon-kutyáknak
hangzott, de ahogy hallgattam őket, leesett, hogy demo-
kutyákat mondanak. A szörnyetegek abból a másik
világból származtak, ahová Will került régebben, és bár a
srácnak sikerült kijutnia, valami onnan származó erő
átvette az elméje felett az irányítást. Vagy a teste felett.
Nehéz volt megkülönböztetni a kettőt egymástól. Mike-ék
Agyszívónak nevezték el, de a lényeg az volt vele
kapcsolatban, hogy valamiképpen megtalálta a módját,
hogy bábuként irányítsa Willt azért, hogy mindig Össze
legyenek kapcsolva, ami miatt aztán képes a srácot
megtalálni. És ha őt megtalálta, akkor azt is tudja, mi hol
vagyunk.
Ezért kellett folyton kiütni valami lónyugtatóval, amit
injekcióban nyomtak bele a karjába; mindig volt náluk egy
extra adaggal töltött tartalék fecskendő. így a fejébe
befészkelődött lénynek esélye sem volt kikukkantania a
fiú szemén keresztül, és megpillantani minket.
Szörnyű volt látni, hogy Will édesanyja mennyire
elkövetett mindent annak érdekében, hogy biztonságban
tudja a fiát, és bár korábban sosem gondoltam ijesztőnek
a fiút, a benne lakozó rettenet valami szörnyűséggé
változtatta. Mostanra a rém részévé vált, az asszony mégis
képes volt bármit megtenni, hogy megmentse.
A sötét házban üldögélve vártunk, míg kint a fészerben
Will családja minden tőle telhetőt megtett, hogy rájöjjön,
hogyan lehet megállítani az Agyszívót, mielőtt még ránk
találna.
Sajnos azonban nem jártak sikerrel. Amikor Mr. Hopper
beviharzott ránk parancsolva, hogy készüljünk, mert
jönnek a kutyaszörnyek, minden erőmből el akartam
hitetni magammal, hogy képesek lesznek megvédeni
bennünket, bármi is következzék. Az némileg
megnyugtatott, hogy mindenki nagyon gyorsan
összekapta magát. Mike nővére, Nancy középiskolás volt
csak, de szemmel láthatóan különbözött azoktól a
csajoktól, akikkel Billy vette körbe magát. Csinosan öltöző,
vékony lány volt hatalmas, figyelmes szemekkel és sötét
bubifrizurával. Olyan csajnak tűnt, aki leginkább a Swatch
órákat meg a márkás szájfényeket kedveli, mégis amikor a
rendőrfőnök kiosztotta a fegyvereket, ő rögtön a puskára
csapott le. Tekintete tágra nyílt a félelemtől, mégis úgy
tartotta a fegyvert, mint aki mindenre elszánta magát.
Elfogott a rettegés, hogy minden előkészület kevésnek
bizonyul majd, és itt fog utolérni minket a végzet a
szörnyekkel körbevett kis házban. Lucas lecövekelt
mellém, kezében a lövésre kész csúzlijával. Minden
fegyverünk túlságosan jelentéktelennek és hétköznapinak
tűnt ahhoz, hogy érjen valamit az ilyen lények ellen.
 Nancy elől állt Steve-vel meg Mr. Hopperrel, és annyira
riadtnak meg törékenynek tűnt, mint azok a lányok, akik a
filmekben mindig vérfagyasztóan sikongatnak, mégis
valahogy vérszomjasnak is látszott közben.
Mindig is azt hittem, hogy nem nehéz erősnek lenni.
Hogy az anyámhoz hasonlóak csak nem próbálkoznak
eléggé. Tudtam, hogy mi, lányok is képesek vagyunk
ugyanolyan kemények lenni, mint a fiúk, de eddig úgy
véltem, hogy annak az egyetlen módja az, ha olyanná
válunk, mint amilyenek ők. Nancy mégsem próbált Steve-
re vagy Mr. Hopperre hasonlítani. Egyszerre volt
veszélyes, bátor és rémült is. Amikor felszegte az állát, és
a vállához emelte a puskát, az úgy nézett ki, mintha erre
tervezték volna.
Összezsúfolódva ácsorogtunk a szűk kis nappaliban, és
vártunk. A szörnykutyák eljöttek értünk, de legalább nem
egyedül kellett szembenéznem velük. Életem nagy
részében olyan voltam, mint egy léggömb, amit
odakötöztek a korláthoz, hogy védtelenül lebegjen a
szélben. Annyira hozzászoktam már ehhez az érzéshez,
hogy először észre sem vettem, ahogy köddé vált. A
többiek mind körbevettek. Még csak nem is ismertek
valami nagyon, mégis engem zártak középre. Anyával
ellentétben nem voltak hajlandóak feladni, és hagyni,
hogy a világ eltiporjon bennünket.
Odakint megelevenedett az erdő. Rikoltás és csörtetés
hangja hallatszott az ablak alatt megrázkódó bokrokból.
Eljöttek értünk. Eljátszottam a gondolattal, milyen lehet,
amikor többsornyi tűéles apró fog marcangol szét kis
darabokra. Valahogy logikusnak tűnt, hogy ilyen hatalmas,
brutális szája legyen egy olyan lénynek, amit arra
teremtettek, hogy mindent felfaljon, amihez csak hozzáér.
A rajzok kígyózó kuszaságban hevertek a padlón,
mintegy térképként egy kegyetlen és elképzelhetetlen
helyhez. Közel voltunk ahhoz, hogy túljárjunk az Agyszívó
eszén, mégis ránk talált.
Nem sok reményt fűztem hozzá, hogy jól végződik majd,
amire készültünk, mégis úgy véltem, sikerült megértenem,
miért voltak képesek a többiek kiállni, és szembenézni a
rémséggel; lényegtelen, mi fog történni, itt voltak
egymásnak, hogy segítsenek. Anyám szinte soha senkire
sem támaszkodhatott. Az igazat megvallva, az idő nagy
részében még rám sem.
A demokutyák őrjöngő falkában vadászva járták kint az
erdőt. Szinte fizikailag éreztem, ahogy felénk száguldanak.
Aztán váratlanul történt valami. Bődületes nagy puffanás
hallatszott, és valami sötét forma zúgott be a nappali
ablakán, és élettelenül elterült a padlón.
Aztán felpattant a bejárati ajtó, de nem a hadsereg vagy
az állami rendőrség emberei voltak, és nem is egy csomó
ember a laborból szkafanderben, hanem egy lány.
Belépett a nappaliba, és én minden kétséget kizáróan
egyből tudtam, hogy ő az a lány, akiről Lucas mesélt. Tizi,
a mágus visszatért!
 Megállt előttünk. Talpig feketébe volt öltözve, haját
szorosan hátrafésülte az arcából. Abban a pillanatban,
hogy Mike meglátta, úgy tűnt, mintha elpárolgott volna
belőle minden szomorúság és mogorvaság, amit addig
véres kardként hordozott magával. Hirtelen
sebezhetőnek, elveszettnek, és nagyon fiatalnak tűnt.
Odalépett Tizihez, és olyan szorosan ölelte át, mintha
teljes bizonyossággal tudná, hogy a lány viszonozni fogja a
mozdulatot. Egyáltalán nem érdekelte, hogy mindannyian
őket bámuljuk közben.
Olyan váratlanul öntött el valamiféle furcsa boldogság
attól, ahogy a lány után nyúlt, hogy szinte be-lesajdult a
lelkem. Soha senki érzéseiben nem voltam még ennyire
biztos.

 
 TIZENHATODIK FEJEZET

Amikor Hawkinsba költöztünk, igazán kicsinek tartottam a

várost. Úgy véltem, hogy tipikusan az a fajta hely, ahol
soha semmi érdekes nem történik; az utcái hosszúak és
csendesek; az az egyetlen pozitív tulajdonságuk, hogy
mind kifelé vezet a településről. Most pedig azt próbáltuk
kiókumlálni, hogy mit kezdjünk egy másik világból
származó lénnyel, amely lyukat tépett a valóság
szövetébe.
Bár a helyzet képtelennek tűnt, Tizi azt állította, hogy
képes bezárni ezt az átjárót. Annyira magabiztosan
beszélt, olyan elszántan, hogy végül Mr. Hopper
beleegyezett, hogy elviszi a laboratóriumba. Mi többiek itt
maradtunk Willék lepukkadt házában.
Mike halottsápadt volt és hallgatag, de most legalább
egy kicsit jobban megértettem az érzéseit. Már jobban
ment, hogy felismerjem a szomorúságot valaki bunkósága
mögött. Ettől persze még nem volt rendben, ahogy
viselkedett velem, csak megkönnyítette, hogy ne vegyem
magamra.
Minden középsulis és felnőtt elment, Steve kivételével,
aki segített Dustinnak eltakarítani a lény testét, amit Tizi
hajított be az ablakon. Kiderült, hogy a srác tényleg demo-
kutyáknak nevezte el a szörnyeket, és bármennyire fontos
is volt eltüntetni a tetemet a padlóról, úgy éreztem,
csinálhatnánk valami hasznosabbat is. Én aztán vadóc
voltam, meg vakmerő, de ez semmi sem volt ahhoz
képest, hogy milyen nehéz lehetett egy olyan lánynak
lenni, akinek a feladata volt bezárni a rémektől hemzsegő
világba nyíló kaput. Ez már a bátorság olyan szintje, amiről
nem is hittem, hogy létezik. Alig menekültek meg a
laboratóriumból a többiek, most mégis képesek voltak
visszatérni oda.
Minél tovább időztünk itt semmi hasznosat sem
csinálva, annál jobban kezdett rám jönni a mehetnék; úgy
éreztem, mintha odadobnánk Tizit a kutyáknak. Az igaz,
hogy a lány tudomást sem vett rólam, amikor
bemutatkoztam neki, mintha valami rosszat tettem volna,
de talán ez mindegy is. Megpróbáltam nem a szívemre
venni.
Steve azonban nem engedte, hogy Tizi segítségére
siessünk. Nagyban vitatkoztunk, hogy mit csináljunk,
amikor kintről mély dübörgés hallatszott.
Ezer autó közül is megismertem volna a Camaro
hangját. Odarohantam az ablakhoz. Billy veszett
sebességgel száguldott végig a fákkal szegélyezett úton,
majd felrobogott a kocsifeljárón. Megtalált minket. Vagyis
engem.
Már órákkal ezelőtt besötétedett, így persze, hogy
anyáék hazaértek a bevásárlókörútjukból, és tuti
kiakadtak, amikor nem találtak otthon. Biztos elküldték a
mostohabátyámat, hogy előkerítsen, azt viszont el nem
tudtam képzelni, hogyan akadt rám.
Lucas ott állt közvetlenül mellettem, és a kanapénak
támaszkodott, hogy ő is kiláthasson az ablakon.
Enyémhez érő karja kellemesen meleg volt, mégsem tudta
elűzni a hátamon végigkúszó dermesztőén jeges érzést.
Steve odajött hozzánk, és mögénk állva meglátta, mit
bámulunk ennyire.
- Ne aggódj, én majd elintézem! - tette megnyugtatóan a
vállamra a kezét.
Nem próbáltam meg lebeszélni róla, pedig nem kicsit
aggódtam miatta. Bátorítóan rám mosolygott, aztán
kilépett az ajtón a kavicsos feljáróra, hogy szembenézzen
Billyvel.
Mostohabátyám kipattant a Camaróból; mint mindig,
most is cigaretta fityegett a szájából. Még innen az
ablakból is jól láttam, milyen dühösen izzik fel a cigije
vége. Steve olyan unott ábrázattal beszélt hozzá, mintha
nem igazán lenne lenyűgözve tőle. Billy rá-vigyorgott, de
azon a laza, könnyed módján, amiből jól láttam, hogy
bikaként fogja mindjárt letiporni a srácot, hogy
eljuthasson hozzám.
Attól, ahogyan egymást méregették, felmerült bennem,
hogy talán nem is rólam szól ez az egész. Legalábbis nem
teljesen. Olyan merev tekintettel bámulták a másikat, amit
csakis valami személyes ügy válthatott ki belőlük. Billy
hirtelen mellkason ütötte Steve-et, méghozzá elég erősen
ahhoz, hogy az hátra-tántorodjon. A srác elterült a földön,
a mostohabátyám pedig a csizmás lábával keményen
bordán rúgta, aztán átlépett rajta, és felviharzott a
tornácra.
Berontott a házba, és engem keresve végignézett a
nappalin.
- Lám, lám, lám - tévedt a tekintete Lucasra, és egyből
tudtam, mi következik. - Tudod, mi történik, ha nem
fogadsz szót - torzult el az arca a dühtől. -Török, zúzok!
Megborzongtam a szavaitól. Szinte hallottam a
kettéhasadt deszkám roppanását, meg a hangot, ahogy
Nate karja eltörik. Billy többé már nem emberi lénynek
látszott, hanem egy vicsorgó szörnyetegnek. Egyenesen
Lucasra vetette magát, én pedig megértettem, hogy most
valami nagyon rettenetest fog tenni, amit aztán nem lehet
majd visszacsinálni. Az örökkévalóságig fog tartani a
pillanat. Sosem fogunk kiszabadulni belőle.
Keresztülcsörtetett a félhomályos, zsúfolt nappalin,
magával vonszolva a fiút, majd nekitaszította a sarokban
álló könyvszekrénynek; én pedig vártam, mikor fogom
hallani azt a hangos, undorító reccsenést.
Ehelyett Lucas egyszerűen ágyékon rúgta.
Elborzadtam, ugyanakkor mély benyomást is tett rám a
dolog. Az igaz, hogy a torkomban dobogott a szívem, de
már hónapok óta szerettem volna én is megtenni
ugyanezt. Amikor a mostohabátyám Lucasra támadt, úgy
nézett ki, mint aki elszánta magát, hogy végez vele. Az
egész jelenet homályosnak és fakónak érződött, mintha
valaki mással történne.
Ekkor Steve berobogott, és képen törölte Billyt. Az ütés
tompán puffant; a mostohabátyám hátravetette a fejét, és
eszelősen felnevetett. Mindig is kirázott a hideg attól,
amikor valaki hagyja, hogy megüssék, hogy aztán úgy
kacarásszon utána, mintha mindig is csak erre vágyott
volna.
Steve még mindig igyekezett szót érteni Billyvel, mintha
ez egy olyan helyzet lenne, amit civilizáltan meg tudnának
beszélni. A mostohabátyám azonban nem volt vevő rá; ő
verekedni jött ide. Megpróbált behúzni egyet a srácnak,
ami után összevissza lökdösték egymást a konyhában,
majd nekizúgtak a pultnak. Billy oda sem nézve
végigtapogatott rajta, ráakadt egy tányérra, amit
megragadott, és egyetlen gyors mozdulattal széttörte
Steve fején, aki ettől megtántorodott. A mostohabátyám
rögtön rá is vetette magát, aztán hatalmas
ökölcsapásokkal elkezdte péppé zúzni a srác arcát.
A fiúk kiabálva próbálták rávenni, hogy hagyja abba, de
én tudtam, hogy semmire se mennek vele. Az álomszerű
érzés kezdett tovatűnni. Minden egyes fröccsenő
vércseppel másodpercről másodpercre egyre élesebbé és
valóságosabbá vált minden.
Mindig tisztában voltam vele, hogy ha Billy kijön a
sodrából, az teljesen más, mint amikor mások gurulnak
dühbe. Eddig azért mégis túlélhetőnek tűnt; valahogy
kezelhetőnek. Ha résen voltam, amikor teljesen bekattant,
akkor átvészelhettem, mint egy őrjöngő vihart. Most
azonban halálbiztos voltam benne, hogy ha valaki nem
tesz valamit, amivel segíthet Steve-nek, akkor a
mostohabátyám képes és megöli.
Leszorította a srácot a padlóra. A többiek hitetlenkedve
bámultak, én azonban már láttam korábban, mire képes.
Minden egyes napomon magamban hurcoltam a tudást,
hogy mit tett Nate-tel. Elég lehetőségem volt
megtapasztalni, mi történik olyankor, amikor feladja, hogy
uralkodjon magán, és ha most senki sem állítja meg
valahogy, akkor itt a szemem előtt fog végezni Steve-vel.
A demo-kutyák támadásánál Tizi az utolsó pillanatban
megjelent, hogy megmentsen minket. Most azonban senki
sem fog berontani ide felmentőseregként, hogy csodát
művelve egy csettintéssel elintézze a mostohabátyámat.
Lehet, hogy a fiúk már hozzászoktak a mindenféle
szörnyetegekhez, de Billyhez foghatóval még nem volt
dolguk.
Eszembe ötlött, milyen érzés volt először megfigyelnem,
amikor az apjával összetűzésbe keveredett. Ahogy Neil ott
állt a fia fölött kezében a nadrágszíjával, és buta
kislánynak nevezett, amiért volt annyi vér a pucámban,
hogy megpróbáljam leállítani. Tökéletesen kifejtette, hogy
szerinte én csak egy gyenge, kicsi, mindenre alkalmatlan
lányka vagyok. A tudat, hogy a mostohaapám ilyen
véleménnyel volt rólam, feleolyan rosszul sem esett, mint
az, amennyire Billy gyűlölt amiatt, hogy segíteni akartam
rajta. Eléggé sérült volt, talán még őrült is. És még ha
maradt is volna annyi ép esze, hogy át lehessen beszélni
vele a helyzetet, az sem változtatna semmin. Mostanra
megértettem, hogy teljesen olyanná vált belül, mint az
apja, ami azt jelentette, hogy ugyanolyan veszélyes lett,
mint ő. Sőt, rosszabb, mivel Neil ugyan könyörtelen és
ijesztő tudott lenni, mégis odafigyelt, hogy kifelé milyen
képet mutat magáról. Számára még fontos volt, hogy a
külvilág szemében normálisnak tűnjön.
Billy csak szimplán elmebeteg volt.
Mostohabátyám könyörtelen ökölcsapásai alatt Steve
kezdte elveszteni az eszméletét; teste egyre jobban
elernyedt, feje hátrahanyatlott.
A többiek döbbenten figyelték a jelenetet, mintha álmot
látnának. A szűk nappaliban félhomály uralkodott. Minden
olyan összezsúfolódottnak tűnt, mintha egy babaházban
lennénk. Valakinek csinálni kellett végre valamit!
A laboratóriumból hozott tartalék injekció ott hevert a
varróasztalka szélén, tele valami színtelen folyadékkal.
Bármi is volt ezekben a fecskendőkben, elegendőnek
bizonyult ahhoz, hogy Willt teljesen kiüsse, így
megragadtam az injekciós tűt.
Volt idő, amikor a mostohabátyámat érdekesnek, szinte
már jó fejnek tartottam, de az már rég a múlt ködébe
veszett. Lepattintottam a tű kupakját; elfogott a szédülés
attól, amire készültem.
Úgy éreztem, mintha egész életemet azzal töltöttem
volna, hogy azon kattogok, mi hogyan működik, legyen
szó lakatokról vagy emberekről; a menekülési
lehetőségeimet tervezgettem. Billy sosem tartozott a
megoldható problémák közé, ő csupán olyasvalamit
jelentett, amit túl kellett élnem. Ma este azonban elegem
lett a szörnyekből.
A fecskendő aprónak és pehelykönnyűnek érződött a
kezemben; olyannak, ami sokkal veszélyesebb volt, mint
amilyennek látszott. A hegyes tű alig várta, hogy
belefúródjon valamibe.
Úgy tartva, mint egy döfésre emelt kést, átfurakodtam a
fiúk között; két gyors lépéssel átvágtam a szobán, és egy
laza mozdulattal belevágtam Billy nyakába.
Könnyedén, bármiféle ellenállás nélkül belecsúszott.
Arra számítottam, hogy kicsit meg fog akadni, de nem
tette. Összeszorítottam a számat, és megnyomtam a
dugattyút. Egy rettenetes pillanatig azt hittem, bármi is
volt a fecskendőben, nem lesz elég erős. A
mostohabátyám túlságosan vad dühvel őrjöngött ahhoz,
hogy leálljon. Tuti, hogy mindjárt meg-pördül, nyakon
ragad, és kiszorítja belőlem a szuszt.
Hirtelen ledermedt, elhomályosult a tekintete.
Felegyenesedett, és szembefordult velem. Megragadta a
nyakából oldalt kiálló fecskendőt, és egy mozdulattal
kirántotta, de elkésett vele.
- Mi a fene ez? - kérdezte döbbent arccal.
Megtántorodott, majd olyan ernyedt testtartással esett
hanyatt, mintha párnák közé vetné magát. Kótyagosan
felnevetett, megpróbált rám nézni, de képtelen volt nyitva
tartani a szemét. Igyekezett küzdeni ellene, de az altató
már bejutott a vérébe.
Steve baseballütője ott hevert a falnak támasztva. Úgy
nézett ki így szögekkel kiverve, mintha a Texasi
láncfűrészes filmből szalajtották volna; tökéletes
fegyvernek tűnt szörnyek ellen. Igazán komoly cuccnak
tűnt, ahogy kézbe kaptam, és megemeltem. Nehezebb
volt, mint ahogy számítottam rá.
Ahogy ott álltam Billy fölött, láttam, hogy valami
homályos értelem csillant a tekintetében.
Felnézett rám, és nekiveselkedett, hogy
összpontosítson; egy másodpercre eltűnődtem, hogy
vajon lát-e egyáltalán engem.
Miután eltűnt a másik világban, Will valami szörnyűvé és
ijesztővé változott, de még akkor is megkísérelte az
ellenállást, amikor az Agyszívó átvette fölötte az irányítást.
Az édesanyja szinte állandóan halálra volt rémülve, mégis
készen állt megküzdeni a fiáért; nem érdekelte, hogy az
mennyire rémisztővé vált, ahogy az sem számított neki,
hogy ez a küzdelem milyen nehéz, és mennyi veszélyt
rejtett magában. Will majdnem megöletett minket,
azonban még csak nem is hibáztathattuk érte, hiszen nem
szántszándékkal tette. Keményen próbálta megállítani ezt
az egészet.
Billy ott hevert a padlón a lábamnál; karja olyan
erőtlenül rángatózott, mintha túl nehéz súlyzókat
emelgetett volna.
- Mostantól békén hagysz engem és a barátaimat is.
Érted? - hadonásztam az ütővel a feje fölött.
- Kapd be! - motyogta, miközben megpróbált felülni, és
kába, dühös pillantást vetett rám.
Teljes erőmből lecsaptam az ütővel. A szegek pár
centire az ágyékától csapódtak a padlóba.
- Mondd, hogy megértetted!
Rádöbbentem, hogy soha az életben nem leszünk még
egyszer ilyen szörnyű, elképzelhetetlen helyzetben, mint
most ebben a szobában. Igazi csoda, égi ajándék volt.
Mindent meg kellett tennem, hogy kihasználjam.
- Mondd ki! - kiáltottam rá, úgy tartva az ütőt, mint aki
mindjárt lecsap vele.
Azokat a lányokat képtelen voltam megvédeni, akik
jártak vele. Ők a saját akaratukból úgy repültek rá
elkábulva, mint szúnyogok a villanykörtére. Talán ez volt
az, amire annyira vágytak, vagy csak azt hitték. Régebben
én is vonzódtam hozzá, de én ezt nem kívántam
magamnak, hanem úgy gondoltam, ezt érdemiem. Vagy
csak azt hittem, hogy így van. Talán mindenki így volt
ezzel.
 Ahogy ott álltam fölötte, kezemben az ütővel, elkapott
valamiféle vad, magasztos érzés, mintha egy igazságosztó
szuperhős lennék egy képregényből. Azokért a lányokért
csináltam, akikkel kikezdett; azért tettem, mert fogdosta
őket, hogy aztán gúnyolódva kérkedjen később a
haverjainak velük. Anyáért, aki bármennyiszer is égette
meg magát, továbbra is úgy hitte, hogy senkit sem a
legrosszabb, leginkább megvetésre méltó tulajdonságai
határoznak meg. Magamért, mert bár megértettem, hogy
az életem maga a káosz, amiben semmi sem úgy
működik, ahogy kellene, mégis csak simán úsztam az árral
eddig, mert rettenetesen sok időn át hittem, hogy nincs
más lehetőségem.
Nehéz volt az ütő a kezemben, mégis tökéletesen
odaillőnek éreztem. Az univerzum mérhetetlenül
hatalmas volt. Mármint léteztek olyan helyek, ahol a tér-
idő szöveten lyukak tátongtak, amelyek teljesen más
világokba vezettek.
A fiúk mind ott álltak mögöttem, a falhoz lapulva.
Lehajoltam, és kirántottam Billy zsebéből a kocsikulcsokat.
Semmi másom nem volt, csakis lehetőségeim.

 
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Egy hónappal ezelőtt ki lehetett volna kergetni a világból

azzal, ha bálba kellett volna készülődnöm. Soha egy
táncmulatságon nem vettem részt Kaliforniában.
Legalábbis az ötödik osztályos nyári tábor utolsó hetét
kivéve, amikor arra kényszerítettek bennünket, hogy népi
táncot járjunk.
Most pedig itt toporogtam a fürdőszobatükör előtt a
legjobb pulcsimban és a lazacszínű nadrágomban, a suli
téli báljára készülődve.
Anya mögöttem állva a frizurámat igazgatta éppen.
Kényszerítettem magam, hogy nyugton maradjak,
miközben megpróbáltam hozzászokni a furcsa érzéshez,
ahogy óvatosan babrált a hajamban. Gyengéd rántásokkal
befonta; a homlokomtól indulva kisimította az arcomból a
tincseket. Ahogy ott néztem magunkat a tükörben,
elfogott a nyugtalanság attól, hogy anya ilyen szokatlanul
közel volt hozzám.
- Aú, aú, ez fáj! - nyafogtam annak ellenére, hogy szinte
alig éreztem valamit.
Elégedetten összecsapta a kezét, miután a fonatot egy
haj csat segítségével a helyére tűzte.
 - Biztos vagy benne, hogy nem vennél fel inkább egy
szép ruhát? - lépett hátra, és végigmérte a pulcsimat.
- Nem kell, ez tökéletes.
- A többi lány nem mind abban lesz? - ráncolta kicsit
össze a szemöldökét.
- Fogalmam sincs. Valószínűleg igen.
- Mindig is az én kis lázadóm maradsz, igaz? - lepődött
meg kissé a válaszomon, de azért elmosolyodott. - Csakis
a saját fejed után mész.
- Aha - vigyorodtam el, bár legszívesebben dühösen
meredtem volna rá, hogy kicsinek nevezett.
Futó pillantással végigmért, majd átkarolta a vállam, és
odaállt mellém a tükör elé. Meglepően hasonlítottunk
egymásra a szeplős bőrünkkel meg a vörös hajunkkal, bár
az övé egy-két árnyalattal sötétebb volt az enyémnél.
Mindig is úgy véltem, hogy leginkább az apámra ütöttem,
pedig le se tagadhatnám, hogy anya vére is ott
csörgedezik az ereimben. Úgy nézett ki, mint aki sóvárog
valami után; kicsit aggódónak tűnt, de egyben büszkének
is. Meg boldognak.
Zavart kis sóhajjal felém fordult, majd lágyan meg-
ütögette az ajkam a hüvelykujjával.
- Mit szólnál egy kis rúzshoz? Csak épp egy leheletnyihez
- próbálkozott.
- Ne vidd azért túlzásba, anya! - vetettem rá egy szúrós
pillantást.
De azért éreztem, hogy mosolyra húzódik a szám.
 Az biztos, hogy nem fogok varázsütésre átalakulni az
ideális kislányává, de azért csalódást sem okoztam most
neki. Igazán furcsa érzés volt így kirittyentenem magam
csak azért, hogy szép legyek a bálra, ellenben ez nem
jelentette azt, hogy az időm többi részében nem lehetek
olyan, mint régen. Továbbra is ugyanolyan maradtam.
Örökre önmagam leszek, még a csicsás copfom, a
pulcsim, és anyának a hajamban babráló ujjai ellenére is.
Mindig az anyukám lesz; még akkor is az volt, amikor
feladta az önbecsülését, és minden idejét meg figyelmét
az olyan alakokra pazarolta, mint Neil. Továbbra is mindig
mellé állt; finom ételeket tálalt, és mentségeket talált
számára, én pedig semmit sem tehettem ellene. Nem
változtathattam azon, hogy milyen férfiakat szedett fel, és
azon sem, miket tűrt el, de attól még szerethettem
anélkül, hogy kötelességemnek éreztem volna ugyanolyan
döntéseket hozni, mint ő.
Könnyebb volt arra az elhatározásra jutnom, hogy
meghátrálok a szörnyeteg elől most, hogy tudtam, nem
vagyok egyedül Hawkinsban. Hogy többen is voltak itt,
akik bármikor készen álltak tűzbe menni egymásért. Ha
megbízom bennük, és nem űzöm el őket, talán értem is
kiállnak majd.
Amikor hátrapillantottam a vállam felett, észrevettem
Billyt az ajtóban, ahogy minket figyelt. A Willék házában
történtek óta gondosan ügyelt arra, hogy ne kerüljön az
utamba. Néha még mindig vak dühöt láttam az arcán, ha
éppen vettem a fáradságot, hogy ránézzek. Nem állt
bosszút eddig sem rajtam, sem a barátaimon, de
tisztában voltam vele, hogy nem leszek örökre
biztonságban tőle. Ugyanaz az ember maradt, aki mindig
is volt; teljesen véletlenszerű időpontokban még mindig
felvillant az arcán a lángoló gyűlölet. Talán most is ott
sötétlett a pupillája közepén, amely feketébben és
üresebben tátongott, mint bármikor korábban. Óvatosnak
kellett lennem vele.
Egy hosszúra nyúló, feszült pillanatig farkasszemet
néztünk, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Egy
másodperc múlva sarkon fordult, és elnyelte a folyosó.
Az életemben előfordult olyan időszak, amikor ő volt a
legmenőbb, legizgalmasabb dolog, ami valaha is történt
velem, és akadtak olyan idők is, amikor meg a
legrosszabb. Mára azonban arra jutottam, hogy képes
vagyok elfogadni, és egy fedél alatt lakni vele egészen
addig, amíg szükséges. Annyi lehetetlen és különös dolgot
láttam, mióta ideköltöztünk Hawkinsba, hogy ezek
rendkívülisége mellett Billy valahogy jelentéktelennek
tűnt. Kevésbé valóságosnak.
Miután belédöftem a fecskendőt, nem maradtunk
tovább a házban. Eszméletlenül hevert a padlón, és
létfontosságú volt, hogy minden tőlünk telhetőt bevetve
segítsünk Tizinek meg Mr. Hoppernek. Tekintve, hogy
Steve is ki lett vonva a forgalomból azáltal, hogy a
mostohabátyám beledöngölte a padlóba, senki sem
állíthatott meg minket benne.
Bepattantunk a Camaróba, amit elvezettem a
tökültetvényig, ahol követtük a többieket a föld alatti
járatokba. Ez nem az a hely volt, ahol Willnek eredetileg
nyoma veszett, hanem a szörnyek kiterjedt hálózatból álló
sötét búvóhelye, amit a mi világunkban hoztak létre
maguknak.
Rátaláltunk a demokutyákra, és eltereltük a figyelmüket,
míg Tizi véghezvitte azt a rendkívüli, veszélyes mutatványt,
amivel bezárta valahogy azt az átjárót. Megtettük, mert
muszáj volt. Mert lehet, hogy ő valamiféle varázserővel
rendelkezett, vagy valami mutáns volt, sőt talán valódi
szuperhős is, de attól még csak egy kislány. Megvolt a
hatalma ahhoz, hogy megmentsen minket a
szörnyetegektől, mégsem kellett egyedül csinálnia; amikor
az egész világot veszély fenyegette, az összes barátja kész
volt megtenni bármit, amivel segíthetett neki.
***

Az iskola folyosóit a bál tiszteletére jégkékre és ezüstre

festett poszterekkel meg transzparensekkel díszítették fel.
A tornateremre rá sem lehetett ismerni; mindenhonnan
girlandok és szerpentinek lógtak, a plafonra diszkógömb
került, az asztalra meg puncsostál.
Nancy Wheeler egy összecsukható asztal mögött állva
frissítőket osztogatott, miközben Jonathan márványozott
háttér előtt fotózott mindenkit, aki csak megkérte rá. Az
egész hely tömve volt khakiinges srácokkal, és válltöméses
ruhát viselő, tépett frizurás lányokkal.
Lucas meg Mike kínosan, kényelmetlenül feszengett
galléros ingjében és sportzakójában. A fiúk többsége
nagyjából hasonlóan öltözött fel, kivéve Dustint, aki
csokornyakkendőt viselt, göndör haját pedig hátranyalta.
Egyrészt röhejesen nézett ki, másrészt megnyugtatóan
ismerősnek. A ténytől, hogy magas szárú tornacsukát
választott az öltönynadrágjához, kevésbé éreztem magam
valami jelmezes idiótának, hanem inkább úgy, mintha az
új stílusomat keresném. Ha kiderül, hogy nem passzol
rám, még mindig bármikor visszaváltozhatok.
Nem is volt olyan rossz érzés ez az új énem, ami csilivili
haj csatot viselt, és engedte, hogy az édesanyja
megsimogassa az arcát. Lehet, hogy megtartom.
Lassúzós zene szólalt meg. Lucas kedves, nyugodt
tekintettel nézett rám. Általában mindig határozottan,
egyenesen közölte, amit akart, de ma este kifejezetten
nehézséget okozott neki, hogy szavakba öntse a
gondolatait. Állandóan félbehagyta a mondatát, és
belevágott egy másikba, majd az egész kezdődött elölről.
Amikor aztán elegem lett abból, hogy így dadog meg
vergődik, megragadtam a kezét, és kirángattam a
táncparkettre.
Most már megértettem, milyen hatalmas titkokat kellett
rejtegetnie előttem, és nagyra értékeltem, hogy mégis
milyen kitartóan próbálta elmagyarázni őket nekem.
Amikor visszagondoltam arra az estére, szinte úgy tűnt,
mintha csak képzeltem volna az egészet; mintha csak egy
álmot idéznék fel. A legélesebben a leghihetetlenebb
részekre emlékeztem; ahogy a demo-kutyák elől
bujkáltunk a roncstelepen, vagy amikor azon vitatkoztunk,
hogyan csaphatnánk rá az átjárót az Agyszívóra. Meg
amikor belenyomtam Billybe az altatót, ami után
elcsakliztam a slusszkulcsát, és vezettem a kocsiját! Amikor
végső kétségbeesésünkben mindannyian lementünk a
föld alá, hogy elég hosszú időre távol tartsuk a
szörnyhordát Tizitől ahhoz, hogy megmenthesse a világot.
Bizonyos dolgok olyan tisztán beleégtek az agyamba,
hogy még most is rögtön megjelentek szellemképként, ha
behunytam a szemem; ellenben fogalmam sem volt, hogy
képes leszek-e valaha is beszélni róluk olyasvalakinek, aki
nem tud ezekről.
Most pedig itt voltam, Lucas kezével a derekamon; arca
alig pár centire lebegett az enyémtől. Hirtelen előrébb
hajoltam, és megcsókoltam. Elég gyorsra és ügyetlenre
sikeredett, de ajka meleg volt, és az érzés, hogy együtt
voltunk itt a tornaterem kellős közepén, pontosan az volt,
amire annyira vágytam. Hozzásimultam, és a vállára
hajtottam a fejem.
Úgy tűnt, szinte senki sem vette észre igazán, amikor a
máguslány megjelent. Habozva megtorpant a táncparkett
szélén; odafordulva a nyakamat kellett nyújtogatnom,
hogy még egy pillantást vethessek rá.
 Azon az estén igazán vadul kinézve, Joan Jett vagy
Siouxsie Sioux kiköpött másaként érkezett Willék házához
az erdőben, de az akkori énje már rég tovatűnt. Most
tisztának, félénknek és fiatalnak tűnt. Olyan volt, mint egy
lány; mint bármelyik átlagos lány a szájfényével, meg a
puha, göndör fürtjeivel. Felnőttes ruhát viselt, ami kissé
nagy volt rá, mintha valaki másé lett volna.
Mike feszült testtartással, komoly, de nyílt tekintettel
lépett oda hozzá. Olyan gyengéden nézett rá! Persze még
mindig túlságosan komor, és pokolian rosszkedvű tudott
lenni, de legalább mostanában azért kedvesebben
viselkedett velem. Tizit még nem volt alkalmam
közelebbről megismerni, így nem tudtam, hogy mire
vágyódott, vagy miért kedvelte a srácot, de kedvelte. Talán
csakis ez számított igazán.
Lucas engem bámult, miközben a zene ritmusára
ringatóztunk, közelebb hajolva egymáshoz. Amikor
megcsókolt, ez most gyengédebb, és kevésbé kínos volt,
mint az előbb. Éreztem, hogy lángba borult az arcom, de
nem érdekelt. Itt voltam Hawkinsban, kezemet Lucas
vállán pihentetve a táncparkett kellős közepén. Most az
egyszer teljesen biztos voltam benne, hogy ide tartozom.
 
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Millió köszönettel tartozom:

Ügynökömnek, Sarah Daviesnek, aki mindig nagyon
bölcs, kedves, okos és fáradhatatlan. Már tíz éve
dolgozunk együtt, és még mindig számítok rá ennek az
utazásnak minden egyes lépésénél.
Kiadómnak, Michelle Naglernek a meglátásaiért,
bátorításáért, és amiért hajlandó követni a nyúl üregébe;
valamint rettenthetetlen szerkesztőimnek, Rachel
Poloskinak és Sara Sargentnek is. Rachelnek
köszönhetően kezdtem bele, és Sarah volt az, aki
mindvégig támogatott.
Krista Marinónak a belém vetett folyamatos hitéért, és
hogy mindig fejben tartja, mit szeretek.
A Stranger Things teljes csapatának, amiért
megválaszolták minden egyes kérdésemet; hogy mindig
annyira elragadóak voltak, és mert létrehoztak egy
rendkívüli világot, tele aranyos fiúkkal, félelmetes
szörnyekkel és kemény csajokkal, és megengedték, hogy
elmerülhessek benne.
Davidnek, aki mindent megtett, hogy létrejöhessen ez a
könyv, és Veronicának, aki néha mindent megtett, hogy
ne, de a létező legcsodálatosabb módon. Mindkettőjüket
nagyon szeretem.
 
 Felelős kiadó Matyi Alexandra
 
Szerkesztette Takács Zoltán
 
Tördelte Bocz József
 
 
 
ISBN: 978 963 266 833 8