A jutalom

Julie Garwood
Gabo (2008)

Címke: Romantikus, Történelmi Regény

Romantikusttt Történelmi Regényttt
Hódító Vilmos ragyogó londoni udvarában arra kényszerítik
Nicolaat, a bájos szász foglyot, hogy férjet válasszon
magának. Ő Royce-ot választja,a harcos bárót, akinek nyers
viselkedése sem rejtheti el önzetlen és gyengéd szívét. A
leleményes, lázadó és ugyanakkor mérhetetlenül naiv
fiatalasszony megfogadja, hogy dacára a férfi által keltett ,
benne dúló érzelmi viharnak, betöri a bárót. A csatában
kegyetlen és szenvedélyben tapasztalt Royce maga is
megdöbben az őt elárasztó érzelmek mélységén, valahányszor
átöleli elbűvölő hitvesét. Az árulás folytogató légkörében,
miközben a szászok ármánykodnak normann hódítóik ellen,
Royce és Nicolaa új és kincset érő szerelmét élvezi… ám az
izzó szenvedélyt, kettejük kötelékét óriási veszély fenyegeti: a
vér, a rokonság és a haza hívó szava.
Julie Garwood

A jutalom
 Első fejezet
Anglia, 1066

Sose jött rá, hogy mi taglózta le.

Royce báró az egyik pillanatban még a homlokán
gyöngyöző izzadtságcseppeket törölgette bőringe ujjával, a
másikban már a földön feküdt elterülve.
A nő vette le a lábáról. Szó szerint levette a lábáról. Addig
állt lesben a férfit figyelve, amíg az leemelte a sisakját. Aztán
magasan a feje fölött meglengette keskeny bőrszíját.
Rögtönzött parittyájában az apró kődarab annyira fölgyorsult,
hogy szabad szemmel már nem is lehetett látni. A levegőn
keresztülhasító szíj hangja leginkább egy éhes állatéhoz
hasonlított, egyszerre volt morgás és szűkülés. Az áldozat
azonban túlságosan messze állt ahhoz, hogy meghallja ezt a
hangot, hiszen a nő a fal tetején, az átjáró hűvös reggeli
árnyékában várakozott, míg a férfi lent, a felvonóhíd lábánál
helyezkedett el, a nő becslése szerint mintegy tizenöt méterre.
A tagbaszakadt normann harcos könnyű prédának bizonyult.
És a tény, hogy a normann azoknak a hitetleneknek a vezére,
akik családja tulajdonát jöttek elrabolni, a női még erősebb
összpontosításra ösztönözte. Képzeletében a hatalmas harcos
Góliáttá növekedett, Ő maga pedig Dáviddá vált.
Ellentétben azonban a bibliai történet jámbor hősével, ő
nem akarta ellenfelét megölni. Ha az lett volna a szándéka,
akkor a férfi halántékát veszi célba. De nem ezt tette.
Mindössze el akarta kábítani. Ezért döntött inkább a homlok
mellett. Isten segítségével egész életre szóló nyomot hagyhat a
férfin, és bízott is benne, hogy ez emlékeztetni fogja áldozatát
mindarra a szörnyűségre, amit az a győzelem e gyászos napján
elkövetett.
Mert a normannok meg fogják nyerni ezt a csatát. Egykét
órán belül a belső szentélybe is behatolnak.
 Tudta jól, hogy mindez elkerülhetetlen. Szász harcosaival
szemben elkeserítően túlsúlyban vannak a normannok.
Egyetlen logikus megoldásként a visszavonulás maradt. Igen,
ez elkerülhetetlen, de egyben roppant bosszantó is.
A normann óriás három héten belül a negyedik támadójuk
azok közül, akiket az a megátalkodott Hódító Vilmos küldött a
nyakukra, hogy bevegyék a várat.
Az első három úgy küzdött, mint a gyerekek. Bátyja
embereivel a nő könnyűszerrel elüldözte őket.
A mostanit azonban nem ilyen fából faragták. Nem hagyta
magát elüldözni. Egyhamar kiderült róla, hogy elődeihez
viszonyítva legény a talpán. Mindenesetre ravaszabb náluk. A
parancsnoksága alá tartozó katonák éppoly tapasztalatlanok,
mint a korábban próbálkozók, de újdonsült vezetőjük
kordában tartja, és könyörtelenül megdolgoztatja őket.
A gyűlölt normannok még ma győzni fognak.
Vezérük azonban el lesz kábulva a sikertől. Erről ő majd
gondoskodik.
Mosolygott, amint útjára indította a követ.
Royce báró azért jött le a hegyről, hogy kihúzza egyik
harcosát a vár körüli vizesárokból. Az ügyetlen katona
elvesztette egyensúlyát, és fejjel előre belebucskázott a mély
vízbe. Ráadásul nehéz fegyverzete miatt nem tudta
visszanyerni az egyensúlyát, és süllyedni kezdett. Royce fél
kézzel megragadta a csizmás lábat, és kiemelte a fiatal harcost
a zavaros mélységből. Egyetlen csuklómozdulattal lendítette a
füves partra a vazallust. Az ifjú szaggató köhögése meggyőzte
Royce-t minden további segítség fölöslegességéről. A fiú még
mindig lélegzett. Royce megállt egy pillanatra, hogy levegye a
sisakját, és éppen az izzadtságot törölte a szemöldökéről,
amikor az elhajított kő célba talált.
Royce hanyatt esett. Lovától jókora távolságra ért földet.
Nem maradt hosszú ideig eszméletlen. Az eséstől felkavart
porfelhő még körülötte lengedezett, amikor kinyitotta a
szemét. Katonái aggódva siettek a segítségére, amit ő
visszautasított. Felült és megrázta a fejét annak reményében,
hogy megszabadul a meghökkentő fájdalomtól és váratlan
ködtől. Jobb szeme fölött, a homlokán ütött sebből lassan
szivárgott a vér. Körbetapogatta a sérülést, és csak akkor
döbbent rá, hogy homlokából egy jókora bőrdarab kiszakadt.
Még mindig talány volt számára, hogy mi okozta a sérülést.
A cafatos seb nagyságából ítélve biztosra vette, hogy nyíltól
nem származhatott. De a pokolba is, iszonyatosan szaggatott a
feje.
Fájdalmát tudatosan elnyomva a felállásra koncentrált.
Dühe segítette ebben. Bizony isten felkutatja azt a
semmirekellőt, aki ezt tette vele, és megfizet neki. A bosszú
gondolata felélénkítette.
Lova kantárját a fegyverhordozója tartotta. Royce nyeregbe
pattant, és figyelmét a várat körülvevő falra összpontosította.
Vajon onnan jött a lövés? A távolság túl nagy volt ahhoz, hogy
a legcsekélyebb veszélyt is felfedezhesse. A sisakját
visszatette a fejére.
Katonám végignézve úgy tűnt neki, hogy a lövést követő
tíz-tizenöt perc alatt azok egytől egyig megfeledkeztek
mindarról, amit addig tanított nekik.
Ideiglenes helyettese, Ingeiram utasítására egy teljes hadtest
folytatta a harcot az erődítmény déli oldalának közelében.
Közben a fal tetejéről nyilak záporoztak rájuk, lehetetlenné
téve az előrehaladást.
Royce-t megdöbbentette végtelen ostobaságuk. A katonák
pajzsukat fejük fölött tartva próbálták kivédeni a nyílzáport,
ami azt jelentette, hogy megint védekező harcot kell
folytatniuk. Pontosan ugyanott helyezkedtek el, ahol vezérük
találta őket reggel, amikor csatlakozott hozzájuk, hogy részt
vegyen ebben a kellemetlen csatában.
Royce hosszú füttyjelzéssel visszavette a parancsnokságot.
Azonnal taktikát változtatott, hogy elkerüljék az addig
megszerzett terület elvesztését. Tíz legmegbízhatóbb emberét
félrehívta a faltól, és a vár fölé magasodó területre vezette
őket. Egy falon álló szász harcost ő maga terített le még jóval
azelőtt, hogy emberei a saját lőállásukat biztosíthatták volna.
Aztán átengedte nekik a feladat további elvégzését.
Másodperceken belül a szász vár falai ismét védők nélkül
maradtak.
Royce öt katonája felmászott a falra, elvágták a felvonó-híd
kötelékeit, ezzel leeresztve a hidat. Szerencsére Royce még
időben figyelmeztette egyik lelkes önkéntesét, hogy vigye
magával a kardját.
Royce lovagolt keresztül a felvonóhíd palánkjain elsőként,
kivont karddal, noha erre semmi szükség nem volt. Ugyanis a
várfal alsó és felső része is teljesen elhagyatottnak tűnt.
Alaposan átkutatták a barakkokat és a külső épületeket is,
de egy teremtett lelket sem találtak sehol. A napnál is
világosabb volt, hogy a szászok egy titkos folyosón
elmenekültek. Royce megparancsolta embereinek, hogy
kutassák át a falakat a titkos kijáratot keresve. Amint
megtalálják, rögvest el is fogják zárni a menekülés útját.
Hódító Vilmos nevében a normannok birtokba vették a
területet néhány perccel azután, hogy kitűzték a normandiai
herceg fenséges színekben pompázó zászlaját a vár fokára. Az
erődítmény mostantól kezdve a normannok tulajdonát képezte.
Ezzel Royce azonban kötelességének csak a felét
teljesítette. Még mindig hátramaradt a hadizsákmány
megszerzése és Londonba szállítása.
Itt az ideje Lady Nicholaa túszul ejtésének.
A gazdasági helyiségek átkutatásának eredménye néhány
szolga volt, akiket a normannok búvóhelyükről kiráncigálva a
várudvaron egy halomban a földre taszítottak.
Ingeiram, aki éppolyan magas volt, mint Royce, csak
vékonydongájú és csatákban még nem szerzett sebeket, az
egyik szász szolgát a kabátjánál fogva kipenderítette az
udvarra. A szolga egy meglett korú, ősz hajú, ráncos bőrű férfi
volt.
 Royce még le sem szállt a lováról, amikor Ingelramből
kirobbant a hír:
– Báró úr, ez az ügyintéző! Haconnak hívják. Ő az, aki
Gregorynak mindent elmesélt a családról.
– Én nem beszéltem egy fia normannal sem! - tiltakozott
hevesen Hacon. - Még csak nem is ismerek Gregory nevű
embert. A tüzes istennyila üssön belém, ha hazudok – tette
hozzá magabiztosan.
Mindez természetesen szemenszedett hazugság volt. A
„hithű” szolgát azonban büszkeséggel töltötte el saját
vakmerősége, noha még mindig nem mert a normann vezér
szemébe nézni. Tekintetét ehelyett a túlbuzgó szőke harcosra
szegezte, aki cserében a fickándozó szolga kabátját próbálta
letépni.
– De igenis beszéltél Gregoryval! - vágott vissza Ingeiram. -
Ő volt a legelső a lovagok közül, aki magára vállalta a vár
bevételét és a zsákmány megszerzését. Semmi értelme sincs
hazudni, kisöreg.
– Ő lenne az, aki a hátsó felében egy nyílvesszővel
távozott? – kérdezte Hacon.
Ingelram Gregory megszégyenítésének felemlegetésére
fenyegetően nagy szemeket meresztett a szolgára.
Megperdítette Hacont a sarka körül. A szolgának még a
lélegzete is elállt, amikor végül is megpillantotta a normann
vezért. Egészen hátra kellett feszítenie a nyakát ahhoz, hogy
tisztességesen végigmérje a páncélba és bőrbe öltözött óriást.
Hacon hunyorogni kényszerült a vezér páncélzatáról
visszaverődő napfény miatt. A harcos és fekete paripája is
mozdulatlan maradt, és egy röpke pillanatra az ügyintézőnek
az az érzése támadt, hogy ember és állat kőbe faragott mását
látja.
Hacon egészen addig megőrizte a magabiztosságát, amíg a
normann le nem emelte a sisakját.
Akkor és ott majdnem elszállt belőle a lélek. A barbár
normanntól kiverte a hideg veríték. Rosszullét környékezte,
miközben legszívesebben kegyelemért könyörgött volna. A
normann fagyos tekintete eltökéltséget sugárzott, és Hacon
biztosra vehette rettentő végzetét. - Meg fog ölni! - gondolta.
Gyorsan elmormolt egy miatyánkot. - Dicsőséges halál lesz –
biztatta magát, hiszen elszánta magát arra, hogy a végsőkig
kitart törékeny úrnője mellett, és meg volt győződve arról,
hogy az ártatlanság védelmezőjeként a mennyországba fog
jutni.
Royce hosszasan végigmérte a nyárfalevélként reszkető
szolgát, majd sisakját apródjának dobva leszállt a lováról, és
átadta a kötőféket az egyik katonának. A paripa visszahőkölt,
de gazdájának egyetlen erélyes mozdulatára abbahagyta a
rakoncátlankodást. Haconnak földbe gyökerezett a lába. A
földre vetette magát. Ingeiram lehajolt és talpra állította.
– Az ikrek egyike itt van az emeleten, báró úr – közölte
Ingeiram. – A kápolnában imádkozik.
Hacon vett egy mély lélegzetet és kibökte:
– A templom porig égett a legutóbbi támadáskor— hangja
elfúló suttogásnak hatott. - Amint Danielle nővér megérkezett
az apátságból, az oltárt tüstént átvitette a vártorony egyik
szobájába.
– Danielle az apáca – világosította fel a bárót készségesen
Ingeiram. – Úgy, ahogy mondom. Valóban ikrek. Egyikük
szent, aki világi érdekeket szolgál, a másikuk bűnös, akinek
feltett szándéka, hogy ártson nekünk.
Royce még mindig hallgatott. Továbbra is mereven nézte a
szolgát. Hacon képtelen volt viszonozni a vezér pillantását. A
földre szegezte tekintetét, összekulcsolta a kezét, és azt
suttogta:
– Danielle nővér foglyul esett ebben a szászok és
normannok közti csatában. De ő ártatlan, és semmi mást nem
akar, mint visszatérni az apátságba.
– Nekem a másik kell.
A báró hangja halk és hűvös volt. Hacon gyomra ismét
görcsbe rándult.
 – A másik kell neki – ordította Ingelram. Éppen folytatni
akarta mondandóját, amikor a báró éles pillantása
elhallgattatta.
– A másikat Nicholaanak hívják - mondta Hacon. Vett még
egy mély lélegzetet, mielőtt hozzátette:
– Ő eltávozott, báró úr.
Royce nem reagált a hírre. Ellentétben Ingelrammel, aki
nem tudta magába fojtani csalódottsága fölött érzett
felháborodását. - Hogyan tudott elmenni? - ordította
követelőzve miközben az ügyintézőt térdre kényszerítette.
– A vártorony vastag falai tele vannak titkos átjárókkal -
vallotta be Hacon. - Nem tűnt fel, hogy egyetlen szász harcos
sem volt már a várban, amikor a normann harcosok
keresztüllovagoltak a felvonóhídon? Nicholaa úrnő majd egy
órával, azelőtt hagyta el a várat bátyja embereivel.
Ingelramet tehetetlen düh kerítette hatalmába. Hogy ezt
valamelyest enyhítse, a szász szolgát ismét a földre taszította.
Royce tekintetét vazallusára szegezve egy lépést tett előre.
– Védtelenek bántalmazásával nem a bátorságodról teszel
tanúbizonyságot, Ingelram. Az sem ékes példája az
önfegyelemnek, ahogy beleavatkozol az öreg vallatásába.
A vazallust porig sújtotta ez a megsemmisítő megjegyzés.
Fejet hajtott gazdája előtt, és talpra segítette a szászt.
Royce megvárta, hogy a fiatal harcos ellépjen az intéző
mellől. Majd ismét Haconra tekintett.
– Mióta szolgálsz itt? - kérdezte.
– Idestova húsz éve, báró úr – hangzott a válasz. Nem kis
büszkeséggel tette hozzá: – Mindig méltányosan bántak
velem. Szinte családtagként kezeltek.
– Húszévi méltányos bánásmód után mégis elárulod az
úrnődet - rázta meg a fejét undorral a báró. - Nem tudok hinni
a hűségfogadalmadnak, mert megbízhatatlan vagy.
 Royce nem vesztegetett több időt az intézőre. Határozott
léptekkel a vártorony ajtaja felé indult. Ott lábatlankodó
embereit az útjából félretolva belépett.
Hacont a többi szolgához vitték, és magára hagyták a
jövőjét illető balsejtelmeivel. Ingelram pedig a báró után
sietett.
Royce szisztematikusan látott hozzá a vár végigkutatásához.
A torony első szintjén az átjutást szinte lehetetlenné tették a
törmelékhalmok. Mindenhol szemét. A hosszú asztal lábai az
égnek álltak, és a székek többsége összetörve romokban hevert
szerteszét.
A felsőbb emeleti szobákhoz vezető lépcsőt egy hajszál
híján ugyan, de elkerülte a pusztítás. A falépcső fokai a
falakról lecsorgó nedvességtől meglehetősen csúszóssá vál- ,
tak. Nagyon veszélyesnek tűnt a feljutás rajtuk. A lépcső
karfájának jelentős része leszakadt, és ég és föld között lógott
a levegőben. Ha az ember itt elveszti az egyensúlyát, akkor az
isten se menti meg a zuhanástól.
A körülmények a második szinten sem voltak különbek. A
távolabbi fal közepén egy óriási lyuk tátongott, amelyen
keresztül süvítve járt ki-be a szél. A levegő dermesztő volt. A
lépcső tetejétől egy hosszú sötét folyosó vezetett tovább.
Amint Royce felért ide, Ingelram őt megelőzve és kardját
esetlenül előrántva szintén felrohant. Minden valószínűség
szerint a vazallus megvédeni szándékozta urát. A padló
deszkái azonban éppen olyan csúszósak voltak, mint a lépcső
fokai. Ingelram kardját és egyensúlyát is elvesztve a tátongó
mélységbe kezdett zuhanni.
Royce azonban a tarkójánál fogva elkapta vazallusát, és az
ellenkező irányba lendítette. Ingelram a belső falnak ütődve
földet ért, kutyamódra megrázta magát, hogy megszabaduljon
a hátborzongató élménytől, majd kardját felkapva ismét vezére
után indult.
Royce bosszankodva rázta a fejét vazallusának ostoba
segítségi kísérletét látván. Neki még csak eszébe sem jutott,
hogy elővigyázatosságból kivont karddal kezdjen a vártorony
tüzetes átvizsgálásához. Amikor az első szobához ért, és az
ajtót elreteszelve találta, egyetlen rúgással kinyitotta és
behatolt.
Egy hálószobában találta magát, amit hat gyertya gyenge
fénye világított meg. Teljesen üres volt, eltekintve a sarokban
kucorgó szolgálólánytól.
– Kié ez a szoba? - kérdezte Royce.
– Nicholaa úrnőjéé – jött az alig hallható válasz. Royce
alaposan megvizsgálta a szobát. Kissé meglepődött annak
spártai egyszerűségén. El se tudta képzelni, hogy a nők
képesek egy nagy rakás csecsebecse nélkül meglenni. A
nőkkel kapcsolatos tapasztalatai három húgára korlátozódták
ugyan, de ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a fenti
következtetésre jusson. Ennek ellenére Nicholaa úrnő szobáján
jele sem mutatkozott a női hiúságnak. Az egyik falnál egy
hatalmas ágy állt, a baldachin vörös függönyei gondosan
összekötve. Az ággyal szemben helyezkedett el a kandalló. Az
egyik sarokban pedig egy fényesre csiszolt fenyőasztal volt.
Nicholaa nem hagyott hátra ruhát, így Royce-nak még
elképzelése sem lehetett a nő méreteiről. Megfordult, hogy
elhagyja a szobát, de vazallusa az útját állta. Royce egyetlen
szigorú pillantással elparancsolta onnan.
A másik szoba ajtaja is be volt zárva. Royce éppen arra az
elhatározásra jutott, hogy a már jól bevált módszerrel nyitja ki
ezt is, amikor bentről megfordult a kulcs a zárban.
Egy fiatal szolgáló nyitott ajtót. Szeplős arcára kiült a
félelem. Ijedten megpróbált térdet hajtani a normann vezér
előtt, de a hajbókolásnak csak a feléig jutott, amikor egy
alaposabb pillantást vetett a hódítóra, és egy velőtrázó
sikollyal elrohant.
A szobát gyertyafény világította meg. A kandalló előtt egy
fehér terítővel borított, fából készült oltár állt. Az oltárt bőrrel
borított térdeplők vették körül.
 Royce azonnal észrevette az apácát. A nő térdepelt, fejét
lehajtva imádkozott, kezét a nyakából lelógó kereszt alatt
összekulcsolva tartva.
Tetőtől talpig fehérben volt. Royce az ajtóban várakozott
figyelve, hogy az apáca mikor veszi őt észre. Mivel az oltáron
nem volt kehely, Royce nem tartotta szükségesnek, hogy térdet
hajtson.
A szolgálólány félénken megérintette az apáca kecses vállát,
lehajolt és a fülébe suttogta:
– Danielle nővér, megérkezett a normann vezér. Nem lenne
itt az ideje, hogy megadjuk magunkat?
Annyira mulatságosnak hangzott a kérdés, hogy Royce
halványan elmosolyodott rajta. Egy kézmozdulattal rávette
Ingelramet, hogy visszahelyezze kardját a hüvelyébe, majd
egy lépéssel beljebb hatolt a szobába. Az ajtóval átellenes
szőrrel borított ablaknál két szolga ácsorgott. Egyikük kezében
egy csecsemővel. A gyermek állhatatosan rágcsálta apró
ökleit.
Royce figyelmét ismét az apácára fordította. Ebből a
szemszögből csak az arcélét láthatta. A nő végre keresztet
vetett, amivel egyértelműen azt jelezte, hogy befejezte az
imádkozást, és méltóságteljesen kiegyenesedett. Amint felállt,
a csecsemő ragaszkodóan feléje nyújtotta a kezecskéjét.
Az apáca odaintette a barna hajú szolgát, és a karjába vette a
gyermeket. Homlokon csókolta, majd megfordult, hogy Royce
felé induljon.
A férfi még mindig nem vizsgálhatta meg tüzetesebben a nő
arcát, mert az a fejét egész végig lehajtva tartotta. Ettől
függetlenül a bárót mélyen meghatotta a nő gyengéd
viselkedése és lágy suttogása. A csecsemőnek szó szerint
égnek álló tejfehér haja volt, ami megjelenésének enyhén
komikus hatást kölcsönzött. A gyermek szorosan az apácához
simult, és szorgosan továbbszopogatta az ujjait. Folyamatos,
szörtyögő hangot hallatott, amit csak nagy ritkán szakított meg
egy-egy ásítás.
 A bárótól fél méter távolságban Danielle megállt.
Mindössze a férfi válláig ért. Royce arra gondolt, hogy
mennyire törékenynek és védtelennek látszik ez a nő.
Aztán Danielle ráemelte a tekintetét, és a báró lélegzete is
elállt.
Gyönyörű! Biz’ isten egy angyali arc néz vissza rá. Bőre
selymes, a szeme igéző, a kék legelbájolóbb árnyalata. Royce
úgy érezte, egy istennő szállt a földre, hogy őt elve-szejtse. A
kecsesen ívelt világosbarna szemöldök, a szépen metszett
egyenes orr és a rózsás telt ajak átkozottul csábítóan hatott.
A látvány megmozgatta a férfiasságát, ami miatt rögtön
elfogta az undor. A fegyelmezettség ilyen mértékű hiánya
megdöbbentette. A visszafojtott sóhaj azonban, amit Ingelram
hallatott, meggyőzte arról, hogy a vazallus ugyanazt éli át,
amit ő. Royce, mielőtt még egy tekintetet vetett Volna az
apácára, rámeredt a másik férfire.
Az ég szerelmére, Danielle a szent egyház jegyese és nem
holmi világi vágy martaléka! Akárcsak a normann fővezér,
Hódító Vilmos, lehetőség szerint Royce is becsben tartotta az
egyházat, és védelmébe vette annak szolgálóit.
Egy mélyet lélegzett.
– Kié ez a gyerek? - próbálkozott a kérdéssel, hogy az
apácával kapcsolatos istentelen gondolatait elterelje.
– Clarise-é - válaszolta a nő izgatóan rekedt hangon,.
Magához intette az árnyékban meghúzódó barna szolgálót. A
nő azon nyomban előlépett.
– Clarise évek hosszú sora óta hűséges szolgálónk. A kisfiát
Ulricnak hívják.
A csecsemőre tekintett, amint az a keresztjét rágicsálta.
Kivette a feszületet a fiúcska szájából, és csak aztán nézett
Royce-ra.
Egy óráknak tűnő percig méregették egymást a férfivel.
Danielle körkörös mozdulatokkal dörzsölni kezdte a gyermek
vállát, tekintetét le nem véve a báróról.
 Az apáca a félelemnek a legkisebb jelét sem mutatta, sőt a
férfi arcán a sarló alakú sebet még csak pillantásra se méltatta.
Royce-t ez a higgadtság egy kissé zavarba hozta.
Meglehetősen másfajta reakciókhoz szokott. Úgy tűnt, az
arcán a vágás az apácát egyáltalán nem ijesztette el. Ez
mindenesetre megelégedéssel töltötte el.
– Ulricnak ugyanolyan színű a szeme, mint a magáé -
jegyezte meg.
Tüstént rájött azonban, hogy ez nem egészen így igaz. A
gyermek szeme kék volt, Danielle-é pedig csodálatos.
– A legtöbb szásznak kék a szeme - felelte a nő. - Ul-ric alig
egy héten belül nyolc hónapos lesz. Meg fogja érni azt a kort,
hadvezér?
Mivel a kérdés olyan gyengéd és ártatlan hangon hangzott
el, Royce nem vette sértésnek. - Mi, normannok nem
gyilkolunk halomra védtelen gyerekeket.
A nő bólintott és a férfira mosolygott. Royce-nak nagyot
dobbant erre a szíve. Arcának megigéző kis gödröcskéi és
a szeme teljesen elvarázsolták a bárót. Mégsem kék a
szeme, hanem inkább ibolyaszínű, annak a törékeny virágnak
az árnyalata, amit valaha régen látott.
A bárónak össze kellett szednie a gondolatait. Ügy
viselkedett, mint egy részeg apród.. Éppoly idétlennek is
tartotta magát?
Royce túlságosan felnőttnek érezte magát az ilyen
érzésekhez.
– Hogyhogy ilyen kitűnően megtanulta a nyelvünket? –
kérdezte. Hangja megremegett, de úgy tűnt, a nő ezt nem vette
észre.
– Az egyik fivérem hat évvel ezelőtt Harold királyunkkal
Normandiába utazott, és amikor hazatért, úgy határozott, hogy
mindannyian vegyük birtokunkba ezt a nyelvet – válaszolt
Danielle.
Ingelram vezére mellé lépett.
 – Hasonlítanak egymásra a húgával?
Az apáca megfordult, hogy megnézhesse magának a
kérdezőt. Kitartóan és nyíltan mérte végig a vazallust.
Ingelram a füle tövéig pirult, és nem állta sokáig a nő átható
tekintetét.
– Igen, külsőre meglehetősen hasonlítunk egymásra. A
legtöbben meg sem tudnak bennünket különböztetni.
Hajlamaink azonban igencsak különböznek. Nekem
belenyugvó természetem van, míg Nicholaa meglehetősen
makacs. Megesküdött, hogy inkább meghal, minthogy
megadja magát Anglia hódítóinak. Ügy véli, hogy csak idő
kérdése és a normannok feladják a harcot. Az igazat
megvallva emiatt nagyon aggódom a húgomért.
– Tud valamit arról, hogy hova ment Nicholaa úrnő? –
kotyogott közbe Ingelram. - A báró ezt mindenképpen ki
szeretné deríteni.
– Igen, tudok. El is árulom, ha a báró megesküszik arra,
hogy Nicholaanak egyetlen haja szála sem görbül meg.
– A normannok nem ölnek asszonyokat. Ráncba szedik őket
- mondta Ingelram.
Royce legszívesebben kihajította volna a vazallust annak
beképzelt dicsekedését hallván. Az apáca azonban nem tö-
rődött a megjegyzéssel. A lázongás jele ugyan kiült az
arcára, de csupán egy röpke pillanatra. Haragjának lángja
azonnal kialudt, és a dühöt higgadtság váltotta fel.
Royce testőre felfigyelt erre, és noha gyanakodásra semmi
okot nem talált, mégis érezte, hogy valami nincs egészen
rendjén.
– Nem esik bántódása Nicholaanak – ígérte meg a Báró.
Danielle megnyugodni látszott. Royce belátta, hogy a nő
pillanatnyi ellenszegülése testvére felett érzett aggodalmának
tudható be.
– Nicholaa a király zsákmánya – szúrta közbe Ingelram.
 – A király zsákmánya? – csattant fel Danielle.
Most már alig tudta álcázni felháborodását. Elvörösödött a
dühtől. A hangja azonban csodálatosképpen nyugodt maradt. -
Nem értem, hiszen Harold meghalt.
– Igen, a szász király meghalt – válaszolt Ingelram —, de
Normandiai Vilmos éppen Londonba tart, ahol Anglia
felszentelt királya lesz. Azt a parancsot kaptuk, hogy
Nicholaat minél hamarabb odaszállítsuk.
– Mi célból?
– A maga testvére a király hadizsákmánya, és a királynak az
a célja, hogy megjutalmazza vele egyik nemes lovagját –
jegyezte meg büszkén Ingelram, majd hozzátette:
– Ez óriási megtiszteltetés. Danielle megrázta a fejét.
– Még mindig magyarázatra szorul az a tény, hogy miért az
én testvérem a jutalom. Honnan tudja Normandiai Vilmos,
hogy egyáltalán létezik Nicholaa?
Royce nem kívánta erről felvilágosítani az apácát. Az
igazság csak még jobban felizgatná az aggódó testvért.
Kitessékelte Ingelramet a szobából, nehogy kikotyogja a titkot.
– A szavamat adom rá, hogy a húgának nem esik bántódása
- biztosította újfent Danielle-t a báró. - Akkor árulja el nekünk
Nicholaa úti célját. El sem tudja képzelni, mennyi veszély
leselkedik egy gyönge nőre e vár falain kívül. Csak rövid idő
kérdése, hogy elfogják, és sajnos nem minden normann
viselkedik tisztességesen az ellenféllel.
Royce természetesen enyhített azon, ami a valóságban
megtörténhet. Nem látta értelmét annak, hogy a bántalma-
zások részletezésével, amelyek ikertestvérét érhetik abban az
esetben, ha elvetemült normann katonák kezébe kerül, a
végletekig kétségbe ejtse az apácát.
Meg szeretné kímélni Danielle-t a kemény valóságtól.
Védelmet kíván nyújtani az ártatlanságának, de ha az apáca
megmakacsolja magát, és nem szolgál felvilágosítással a !
húga holléte felől, akkor nyersebben kell fogalmaznia.
 – Megígéri, hogy személyesen megy Nícholaa után? Hogy
nem bízza másra a feladatot?
– Ennyire életbevágóan fontos, hogy magam menjek? -
Danielle bólintott. - Akkor megígérem, habár nem egészen
értem, hogy; miért ragaszkodik az én közreműködésemhez.
– Azért, mert meg vagyok győződve, hogy nemesként fog a
testvéremmel bánni, hiszen már a szavát adta, hogy nem esik
Nicholaanak semmi bántódása. - Danielle ismét
elmosolyodott. - Nem vitte volna ilyen sokra, báró, ha szokása
lenne a szószegés. Ráadásul harcosainál jóval érettebb,
legalábbis úgy hallottam a szolgák egyikétől. Úgy gondolom,
hogy mostanra elég tapasztalatot szerzett a türelem és az
önmérséklet terén. Mindkettőre nagy szüksége is lesz, ha el
akarja fogni Nicholaat, mert a húgom szörnyen
megmakacsolja magát, ha sarokba szorítják. Mi több, még
ravasz is.
Mielőtt Royce válaszolhatott volna az apáca
megjegyzéseire, Danielle sarkon fordult, és az ablaknál álló
két szolgához sétált. Átnyújtotta a gyermeket a Clarise
nevűnek, majd suttogva utasításokat adott a másiknak.
Ismét Royce-hoz fordult.
– Akkor mondok bármit is a húgom terveiről, ha elláthatom
a sebét - jelentette ki. - Jókora vágás éktelenkedik a homlokán,
báró úr. Megtisztítom és bekötözöm. Kérem üljön le. Nem fog
sokáig tartani.
Royce-t annyira meglepte a nő kedves figyelmessége, hogy
azt sem tudta, mit szóljon az ajánlathoz. Először tagadólag
megrázta a fejét, de aztán meggondolta magát és leült.
Ingelram az ajtóból figyelte az események alakulását. A szolga
a Royce széke melletti ládára helyezett egy vízzel teli tálat,
míg Danielle tiszta rongydarabok után nézett.
A báró alatt szinte eltűnt a szék. Hosszú lábát maga előtt
kinyújtva tartotta. Danielle a férfi két combja közé lépett.
Royce észrevette, hogy Danielle remegő kézzel vizezte be a
ruhát. Az alatt az idő alatt, míg a férfi sebét ellátta, a nő egy
szót sem szólt. Amikor azonban tetszése szerint kitisztította, és
bekente gyógyírral a vágást, Danielle rákérdezett a sérülés
eredetére.
– Talán egy kő okozta - hangzott a bizonytalan válasz. -
Nem is igazán lényeges kérdés.
Danielle gyengéden elmosolyodott.
– Szerintem az adott pillanatban fontos volt. Hiszen az ütés
a legjobb esetben is bizonyára elkábította.
Nem igazán figyelt arra a báró, hogy Danielle mit mond. A
kutyafáját, fantasztikus illatot árasztott maga körül a nő!
Semmi másra nem tudott koncentrálni, csak arra, hogy ez a
ragyogó nő itt áll, közvetlenül mellette. A halvány rózsaillat
teljesen hatalmába kerítette, mint ahogy a Danielle mellén
nyugvó feszület is. Addig bámulta a kegytárgyat, amíg nem
volt képes uralkodni a nő által felébresztett érzékein. Amint
hátralépett a nő, Royce tüstént felállt.
– A húgom Alfréd báróhoz menekült. A vár mintegy
háromórányira északra található. Alfréd felesküdött arra, hogy
ellenszegül a normann hódítóknak, és Nicholaa azt vette a
fejébe, hogy bátyánk hű embereit a báró rendelkezésére
bocsátja.
Az ajtó felől felhangzó kiáltás megszakította a párbeszédet.
Royce harcosainak egyike kérte vezére figyelmét.
– Maradj Danielle-lel! - hangzott az Ingelramhez intézett
parancs.
Royce már az ajtónál járt, amikor vazallusának lelkes
válaszát meghallotta.
– Életem és vérem a hölgyé, báró úr. Isten a tanúm rá, hogy
semmi baj nem érheti.
Royce sóhaját a folyosó visszhangzotta. Az ég mentsen meg
a túlbuzgó fiatal lovagoktól. Ha nem lenne megáldva ennyi
türelemmel, biztosra vette, hogy már régen szétloccsantotta
volna Ingelram ostoba fejét. Az utóbbi néhány órában ez a
megoldás többször is megfordult a fejében.
 A lépcső tetején egy másik ifjú harcos várta.
– Az erődítménytől délre még mindig dúl a harc, báró úr. A
fal tetejéről jól látni, hogy a szász kutyák körülfogták a
mieinket. A zászló színei alapján a különítmény Hugh báróhoz
tartozik. Ne siessünk a segítségére?
Royce elhagyta a vártornyot, és felmászott a fal tetejére,
hogy szemügyre vegye a kialakult helyzetet. A hírhozó katona
követte vezérét. Az ifjú, akárcsak Ingelram, képzetlen és
reménytelenül lelkes volt, ami meglehetősen veszélyes
párosításnak bizonyult.
– Látja, báró úr, hogy a szászok meghátrálásra kényszerítik
a mi harcosainkat?
Royce nemet intett.
– Te nézel csak, de nem látsz a szemedtől. Hugh emberei
ugyanazt a taktikát alkalmazzák, amit mi Hastingsnél.
Katonáink azon vannak, hogy kelepcébe csalják a szászokat.
– De a szászoknak sokkal nagyobb az esélyük a
győzelemre. Háromszor annyian…
– Hogy hányszor annyian vannak, az a legkevésbé sem
számít – vágta rá Royce. Fáradtan felsóhajtott, emlékeztette
magát arra, hogy ő alapjában véve türelmes ember, és csak
aztán nézett a sötét hajú harcosra. – Mióta is szolgálsz nálam?
– Majdnem nyolc hete.
Royce ingerültsége azon nyomban elszállt. Nem volt
elegendő idejük a gyakorlatozásra, nem is beszélve az
előkészületekről, ami szükséges Anglia meghódításához. –
Megbocsátom a tudatlanságodat - mondta, és elindult a lépcső
felé. – Segítünk Hugh csapatának, de csakis azért, mert
kedveljük a jó csatákat, és nem azért, mert szükségük lenne a
segítségünkre. A normannok messze a legderekabbak a
harcban, és Hugh emberei minden bizonnyal nélkülünk is
győztesen kerülnének ki a csatából.
Az ifjú harcos megértően bólintott, és megkérdezte, hogy ő
is csatlakozhat-e a harcolókhoz. Royce ezt készségesen
megengedte neki. Húsz emberét a várban hátrahagyva a csata
színhelyére lovagolt. Mivel csak nők, gyerekek és szolgák
maradlak a várban, úgy gondolta, hogy Ingelram rendet tud
tartani köztük.
A harc pezsdítően hatott a katonákra, de Royce számításai
szerint túl hamar vége szakadt. Mivel a báró meglehetősen
cinikusan ítélte meg a dolgokat, furcsának találta, hogy a
szászok, noha még mindig kétszeres túlerőben voltak, a
normann erősítés láttán inuk szakadtából az erdőbe
menekültek. Talán azért rendezték meg ezt az összeütközést,
hogy kicsalják őt a várból? Álmatlanságtól elcsigázva a báró
úgy vélte, hogy talán túl nagy jelentőséget tulajdonít a szászok
hirtelen megfutamodásának. Mindenesetre még egy órát
eltöltöttek a hitetlenek búvóhelyének kifürkészésével.
Royce meglepődve vette tudomásul, hogy Hugh báró, aki
vele egyenrangú tisztviselő és egyben jó barát is, a
különítmény vezetője, hiszen azt hitte, hogy barátja London
végső ostrománál vesz részt majd. Amikor Royce
magyarázatot kért erre, Hugh elmagyarázta, hogy egy viszály
elfojtására észak felé eltérítették. Éppen visszafelé tartott
Londonba, amikor megtámadták a szászok.
Hugh vagy tíz évvel idősebb volt Royce-nál. Barna haja
őszbe vegyült, és arcán a behegedt sebek sokaságával
összehasonlítva Royce bőre szinte hamvasnak tűnt.
– Csak alig kiképzett katonáim vannak - vallotta be Hugh. -
A tapasztaltabbakat Vilmos seregébe küldték. Az igazat
megvallva, Royce, nekem nincs türelmem a harcosok
felkészítéséhez. Ha most nem figyelmeztettek volna időben,
akkor valószínűleg az embereim jelentős részét elvesztettem
volna ebben a csatában. Szász kémünk információja éppen
idejében érkezett ahhoz, hogy a rajtaütés ne érjen bennünket
váratlanul. A katonáim még mindig nem tudják magukat
fegyelmezni.
Hugh előrehajolt, és bizalmas hangon odasúgta Royce-nak:
– Képzeld, két emberem elhagyta a kardját. Láttál már ilyet?
Meg kellene ölnöm a barmokat, és akkor elkerülném a
megrovást – sóhajtotta Hugh. - Engedelmeddel megkérem
Vilmost, hogy néhány emberem a te csapatodban szerezzen
megfelelő tapasztalatot.
A két báró embereivel együtt visszaindult a várba.
– Ki a kémetek? - érdeklődött Royce. - És miért bíztok
benne vakon?
– Jamesnek hívják, de egy szóval sem mondtam, hogy
vakon bízom benne - felelte Hugh. - Egyelőre szavahihetőnek
bizonyult, ennyi az egész. Azt állítja magáról, hogy nem éppen
szentnek tartott, adószedő hivatása miatt gyűlölik őt a szászok.
James igen jól ismeri a környékbeli családokat. Ugyanis itt
nevelkedett. Tud az összes titkos búvóhelyről is. Ugye milyen
csípősre fordult az idő az utóbbi néhány órában, Royce? –
kérdezte Hugh témát váltva és összehúzta magán a kabátját. -
A csontjaimban érzem a hideget.
Royce alig érzékelte a téli időjárást.
Finom porhó kavargott körülöttük, de ahhoz kevés volt,
hogy be is takarja a földet. – Öregek már a csontjaid, Hugh.
Azért érzed a hideget. - A sértést enyhítendő Royce pajkosan a
barátjára nevetett.
Hugh viszonozta a mosolyt.
– Azt mondod, öregek? Majd megváltoztatod a
véleményedet, ha meghallod a szászok fölötti elképesztő
győzelmeim történetét.
Az öntelt harcos belekezdett a történetébe, és kínos
részletességgel számolt be Vilmos nevében aratott
győzelmeiről. Addig abba sem hagyta a dicsekedő szónoklatot,
amíg be nem lovagoltak a vár udvarára.
Ingelram nem sietett gazdája üdvözlésére, Royce tehát
feltételezte, hogy becsípett vazallusa még mindig az emeleten
az apácát bámulja.
A szász nőnek még az emléke is nyugtalanná tette. A nővel
kapcsolatban valamit nagyon furcsállott a báró, de nem tudta
megfogalmazni, hogy micsodát.
 Talán a nő kivételes szépsége miatt érez így. Szerény
véleménye szerint isten elleni vétek, hogy egy ilyen nagyszerű
nő az egyház kötelékébe tartozik. A házasság kötelékébe
kellene belépnie.
Aztán belátta, hogy ezek a vétkes gondolatok fáradtságának
köszönhetők. Hugh-val besétáltak a vártoronyba. Mivel az este
viharosan közelgett, már előre eldöntötték, hogy Hugh és
csapata avarban éjszakázik.
Hugh halálosan fáradtnak érezte magát, és vacogott a foga.
Royce elrendelte, hogy gyújtsanak tüzet a kandallóba, majd
magához hívatta a jól informált szász kémet.
– Néhány kérdést szeretnék feltenni neki ezzel a várral
kapcsolatban – magyarázta.
Az egyik katonát azon nyomban elküldték, hogy vezesse
Royce elé a szászt. Egy-két perc elteltével Ingelram viharzott
be a cinterembe. A szőke vitéz megtorpant vezére előtt, fejet
hajtott, és felkészült, hogy előadja a beszámoló-ját.
Royce egy rövid paranccsal beléfojtotta a szót.
– Hozd ide az apácát! Most részletesen kikérdezem.
Ingelram megdöbbent a kérést hallván, és láthatóan
elsápadt. Royce éppen azon volt, hogy lódít egyet vazallusán,
amikor figyelmét az ajtónál történő események vonták
magukra. A katona, akit Hugh küldött el, abban a pillanatban
tért vissza a szász kémmel. A szász Júdás szedett-vedett ruhát
viselt, mintegy társadalmi megítélésének jeleként. Barna
kabátja a földet söpörte, és az alját vastagon sár szegélyezte.
Az alak Royce-t leginkább egy bagolyra emlékeztette.
Alacsony, csökött mellű férfi volt. A szemöldökét annyi ránc
borította, hogy alig látott ki a sok bőrredőtől. A megjelenése
tényleg valami bagolyszerűt kölcsönzött a szásznak, lelkét
viszont a keselyűtől kaphatta, ha így elárulja saját honfitársait.
Royce undorítónak tartotta ezt a figurát.
– Lépj elő, James! - rendelte el Royce.
A szász a parancs szerint cselekedett. A normann katonák
felé közeledvén mélyen fejet hajtott.
 – Állok rendelkezésükre, uraim.
Royce háta mögött összekulcsolt kézzel állt Hugh
társaságában a kandalló előtt. Hugh maga köré csavarva tartott
egy meleg gyapjútakarót, hogy ezzel is enyhítsen a vacogásán.
Royce, látván barátja arcszínét, és láztól csillogó szemét,
azonnal széket rendelt a tűzhely mellé.
– Hozz a báró úrnak egy jókora korsó sört! – adta ki a
parancsot Royce Hugh egyik, ajtóban őrt álló emberének. –
Valamelyik szász kapja az első kortyot belőle, nehogy
mérgezett italt adjunk barátunknak.
Hugh egy mordulással fejezte ki nemtetszését.
– Minden porcikámban makkegészségesnek érzem magam,
legalább annyira, mint te. Majd én gondoskodom a saját
szükségleteimről.
– Valóban olyan egészséges vagy, mint én, de ne felejtsd el,
hogy kétszer annyi csatában vettél részt az elmúlt héten, mint
én. - Ez persze nem volt igaz, de Royce legyezgetni próbálta
barátja hiúságát. – Magam is elgyötört lennék, ha Vilmos
nevében szerzett győzelmeid felét én vívtam volna ki.
Hugh egyetértően motyogta:
– Bizony nagyon elgyötört lennél.
Hugh büszkeségén nem esett csorba. Royce visszatartotta
mosolyát, és a kémre fordította a ügyeimét. Mivel a hitetlen a
torokhangokban bővelkedő szász nyelvet beszélte, Royce
ennek megfelelően tette fel a kérdéseit.
– Mesélj nekem erről a várról és gazdáiról! Kezd a
szülőkkel! Igaz, hogy mindketten halottak már?
A szász félreállt az útból, hogy a magas támlájú széket a
tűzhely mellé helyezhessék. A kém türelmesen megvárta, hogy
Hugh helyet foglaljon.
– Uram, a szülők már rég halottak. Innen északra, a
dombtetőn nyugszanak, a családi temetkezési helyen.
 James nyaka belesajdult a folytonos felfelé nézéstől, amire
azért volt szükség, hogy a normann vezér arcát láthassa.
Amikor a fájdalom már elviselhetetlenné kezdett válni, akkor a
szász a földre szegezte tekintetét. Ez a mozdulat áldásosnak
bizonyult, hiszen a mellében a normann Góliát látványa által
keltett nyomasztó érzés tüstént megszűnt. A báró szeme
éppoly rettenetes, mint arcának jobb oldalán az az ijesztő seb.
Kemény és hideg tekintete messze dermesztőbb hatalmas
méreteinél és sebhelyeinél.
– Hát akkor mesélj nekem a család többi tagjáról! -
utasította a kémet Royce.
James sietett a válaszadással.
– Két fivér van a családban. Thurston az idősebbik. Úgy
hírlik, hogy elesett az északi csatában, noha ezt a hírt még nem
erősítették meg.
– És a másik fivérrel mi a helyzet?
– Justinnek hívják. Ő a legkisebb gyerek a családban, és az
említett csatában ő is megsérült. Most az apátságban ápolják
az apácák, noha nem sok esélye van a túlélésre. Még mindig
válságos az állapota.
Ingelram továbbra is gazdája oldalán strázsált. Royce
hirtelen a vazallusához fordult:
– Nem megparancsoltam neked, hogy hozd ide az apácát? -
vonta felelősségre a harcost még mindig szász nyelven
beszélve.
Ingelram ugyanazon a nyelven válaszolt:
– Nem tudtam, hogy őt is vallatni akarja, uram.
– Nem a te feladatod, hogy a terveimről tudj. A te
kötelességed a feltétel nélküli engedelmesség.
Ingelram vett egy mély lélegzetet és végül kibökte:
– Nincsen itt az apáca.
Royce magába fojtotta vazallusa iránt érzett gyilkos
indulatait.
 – Azonnal adj magyarázatot erre! - követelte. Ingeiramnak
össze kellett szednie minden bátorságát ahhoz, hogy vezére
szemébe merjen nézni.
– Danielle nővér kíséretet kért az apátságba. Megígérte az
elöljáróinak, hogy sötétedés előtt visszatér hozzájuk.
Ezenkívül szörnyen aggódik az öccse állapota miatt is. Mivel
ez a fiú a legkisebb a családban, így óriási az idősebb testvérek
felelőssége.
A tétovázva előadott magyarázat alatt Royce arca meg sem
rebbent. Ingelramnek fogalma sem volt arról, hogy mi járhat
vezére fejében. Ez a bizonytalanság hangját még habozóbbá
tette, amint folytatta a magyarázkodást.
– A fiú sérülései életveszélyesek, báró úr, és a nővér
mellette szeretné átvirrasztani az éjszakát. A szavát adta
azonban, hogy holnap reggel visszatér a várba, és minden
bizonnyal akkor válaszolni is fog majd uram kérdéseire.
Royce-nak jó nagy lélegzetvételre volt szüksége, mielőtt
megszólalt volna.
– És mi van, ha nem jön vissza holnap reggel? - hangzott a
higgadt, fegyelmezett kérdés.
Ingelramet mellbe vágta a kérdés. Meg sem fordult a
fejében ez a szörnyű lehetőség.
– A szavát adta, hogy visszatér. Nem tudom elhinni, hogy
hazudott volna nekem. Nem, az lehetetlen. Hiszen az egyház
jegyese. Halálos bűn lenne, ha nem az igazat szólná. Ha
valamilyen oknál fogva mégsem hagyhatja el az apátságot
holnap reggel, akkor magam megyek el érte.
Royce-t az évek tapasztalatai már megedzették. Képes volt
lehűteni forró vérét. És ezt most is megtette, noha ebben az
esetben alig tudta visszafogni magát attól, hogy lehordja a
sárga földig végtelenül ostoba vazallusát. A szász kém
jelenléte valamelyest segített, mert Royce elvből nem fenyíti
meg embereit idegenek előtt. Ezzel megalázná az alattvalóit,
és ő mindig méltányosan bánik velük; úgy, ahogy maga is
elvárná a feletteseitől. A megbecsülést ki kell harcolni, és nem
kikérni magunknak, de a méltányosság más, azt
példamutatással lehet továbbadni.
Hugh megköszörülte a torkát, ezzel magára fordítva Royce
figyelmét. Az idősebb harcos együttérzően a barátjára nézett,
majd Ingelramhez fordult.
– Fiam, te nem lépheted át az apátság megszentelt küszöbét.
Isten haragját hívnánk ki magunk ellen, ha a legszentebb
törvényt megsértenénk.
– Szent törvényt? - dadogta Ingelram nyilvánvaló
érthetetlenséggel a hangjában.
Hugh az égre emelte tekintetét.
– Az apácát az egyház védi, fiam, amíg az apátság falain
belül tartózkodik. Éppen te biztosítottad számára ezt a
menedéket.
Ingelram kezdte kapiskálni tettének szörnyű
következményeit. Elhűlt saját dőreségén. Ugyancsak
kétségbeesve, de megpróbálta mentegetni magát ura előtt.
– De megígérte…
– Fogd be a szád!
Royce nem emelte fel a hangját, de a szász kém ugrott egy
nagyot ijedtében, mert elkapott a vezér tekintetéből egy
haragos pillantást. Néhány lépést hátratántorodott esetlen
kísérletként arra, hogy elkerülje a normann indulatos haragját.
Royce elképedt a szász gyávaságán. Az apró ember szó
szerint reszketett, mint a kocsonya.
– A fiútestvérekről már beszéltél, James - mondta Royce
visszaterelvén a beszélgetés folyamát a családi berkekbe. -
Most szeretnék valamit hallani a lányokról. Úgy értesültünk,
hogy egyikük apáca, a másikuk pedig…
A szász fejcsóválását látván a báró hirtelen elhallgatott.
– Nincsen semmiféle apáca ebben a családban - bökte ki
James. - Csak Nicholaa úrnő van - tette hozzá nagy sietve,
amint látta, hogyan torzul el a normann vezér arca erre a hírre.
Royce arcán még a sebhely is falfehér lett.
– Nicholaa úrnő nem más… - szúrta közbe a kém: Royce
közbevágott.
– Ismerjük Nicholaat. Nemde ő az, aki védelmezte a várat
ellenünk.
– Úgy bizony, uram. Ő az.
– Most pedig tudni szeretnék a másik lányról, az
ikertestvérről. Ha nem apáca, akkor micsoda?
A szász arcátlanul ismét tagadólag megrázta a fejét. Most
inkább zavartnak, semmint rémültnek tűnt.
– De uram - suttogta elhaló hangon -, csak egyetlen lány
van. Nicholaa úrnőnek nincsen ikertestvére.
Második fejezet

Royce válasza a szász szavaira gyors és meglepő volt.

Hátravetette a fejét, és úgy nevetett, hogy a könnye is
kicsordult. Nicholaa ötletes húzása, hogy egérutat nyerjen,
meglehetősen meglepte a férfit. Nicholaa elképesztően
leleményes nőnek bizonyult, és ezt a tulajdonságot Royce
mindig mindenkiben nagyra értékelte.
Nicholaa nem apáca. A megkönnyebbülés bizsergető érzése
öntötte el Royce-t. Nem igazán látta az okát ennek az
érzésnek, ezért gyorsan el is hessegette magától a felkavart
gondolatokat. Ismét elnevette magát. Való igaz, nem az egyház
jegyesére vágyott.
Ingelram nem tudta mire vélni vezére bizarr viselkedését.
Amióta a báró szolgálatában áll, még csak mosolyt sem látott
az arcán soha. Aztán eszébe ötlött az is, hogy még vereséget
elfogadni sem látta a férfit.
– Hát nem érti, báró úr? – fakadt ki Ingelram. – Miattam
kell most eltűrnie ezt a szörnyűséges szégyent. Bedőltem a nő
fondorlatainak. Én engedtem vissza az apátságba.
 Ingelram bátran előrelépett, és így karnyújtásnyi távolságra
került a bárótól, majd fájdalmasan azt suttogta:
– Egyedül engem lehet hibáztatni a történtekért. Royce erre
a drámai vallomástételre mindössze egyetlen
szemöldökráncolással válaszolt.
– Ezt az ügyet majd később lerendezzük – mondta
jelentőségteljes pillantásokat vetve a szászra.
Amint Ingelram megadóan fejet hajtott, Royce az
adószedőhöz fordult.
– Mesélj csak el nekem mindent, amit Nicholaaról tudsz.
James egy reménytelen vállrándítással indította válaszát.
– Úgy két és fél évvel ezelőtt elmentem erről a vidékről,
milord, amikor átvette tőlem valaki az adószedés áldatlan
feladatát. Akkoriban az a hír járta, hogy Nicholaa úrnőt
hozzáadják egy Roulf nevű óriáshoz, alá nagy területet
birtokolt valahol délen. Nicholaa kezét már gyermekkorában
megkérték a fiú számára, és ha minden a tervek szerint
történik, akkor majdnem teljes két évvel azelőtt, hogy a
vőlegény elesett Hastingsnél, megejtették volna az esküvőt.
Mindössze ennyit tudok Nicholaa úrnőről, milord.
Royce nem fűzött megjegyzést az elhangzottakhoz.
Elbocsátotta Jamest. Megvárta, amíg a kém elhagyja a termet,
majd szigorúan Ingelramhoz szólt.
– A jövőben nem engedem, hogy idegenek szeme láttára az
ostobaságodról tegyél tanúbizonyságot. Megértetted?
Ingelram alázatosan bólintott, a rendreutasítástól
kellőképpen berezelve. Royce felsóhajtott.
– Amikor helyettem cselekszel, akkor a te hibáid az
enyémekké válnak. Ha viszont bármit is tanultál ebből az
esetből, akkor már megérte a nekem okozott kellemetlenség.
Ingelram elképedt gazdája szavain. Sohasem hallotta még,
hogy a kudarcot kellemetlenségnek minősítették volna valaha
is. Nem tudta eltalálni, hogy miképp reagáljon.
 Ekkor Hugh vonta magára Royce figyelmét.
– Nicholaa úrnő meglehetősen ravasznak bizonyult, ugye
Royce? Mindenesetre kicsúszott a kezeid közül… legalábbis
egy időre – tette hozzá fejével Ingelram felé intve.
– Igen, egy időre.
– Az a helyzet, hogy a hazugságainak a kelepcéjébe estem -
nyögte ki Ingelram.
– Szó sincs róla – kontrázott Royce. - A csáberejének estél
áldozatul. Tudatosítsd magadban a hibád okát, nehogy még
egyszer hasonlót elkövess!
A vazallus lassan bólintott. Vett egy mély lélegzetet,
miközben kihúzta kardját a hüvelyéből. Reszketett a keze,
ahogy Royce-nak átadni készült apjától örökölt ékköves
fegyverét.
– Hibáztam, uram. Miattam kellett megszégyenülnöd.
Ingelram behunyta szemét, várva a végzetes csapást.
Évezredeknek tűnő gyötrelmes perc telt el, mielőtt ismét
feltekintett. Miért késlekedik a vezér?
– Nem szomjazod a bosszút, uram? - kérdezte szemében a
zavar egyértelmű kifejezésével,
Royce hangot adott az ingerültségének. Közben Hugh
mosolyát látva ő is majdnem elnevette magát.
– Hogy mit szeretnék tenni, és hogy mit fogok tenni, az két
különböző dolog. Idővel majd ezt is megérted. De miért
ajánlod fel nekem a fegyvered?
Ingeiramot teljesen összezavarta a báró kérdése. Royce
hangja gyengéd volt. Lehetséges, hogy mégsem haragudott
annyira az ítéletalkotásban elkövetett hibájáért?
– Uram, nem igazán értem, miért… Hiszen szégyenbe
hoztalak!
Royce nem válaszolt a kérdésre. Ehelyett feltett ő is egyet.
 – Kinek a parancsnoksága alá tartoztál, mielőtt hozzám
kerültél?
– Guy báró fegyverhordozója voltam két évig.
– Láttad egyszer is az alatt az idő alatt a vezéredet kezet
emelni a vazallusára annak saját fegyverével?
Royce fel volt készülve az azonnali tagadásra. Tudott ugyan
Guy időnkénti megfélemlítő taktikáiról, amelyeket az újoncok
esetében előszeretettel alkalmazott, és amelyekről Royce-nak
megvolt a maga véleménye. A báró brutalitásáról is kerengtek
kósza hírek, de Royce nem ült fel ezeknek. Úgy vélte, hogy az
ilyen pletykákat azok az elégedetlen katonák terjesztették el,
akik képtelenek voltak megfelelni a báró rigorózus kiképzési
elvárásainak.
Alig tudta titkolni a meglepődését, amikor Ingelram
igenlően bólintott a feltett kérdésre.
– Igenis tanúja voltam ilyen jellegű megtorlásnak. Guy báró
sohasem Ölte meg egyik emberét sem, de több szerencsétlenül
járt katona halt bele a büntetés okozta sérüléseibe.
Elmérgesedtek a sebeik.
– Ingelram, ez megmagyarázza a különleges viselkedésedet
- szúrta közbe Hugh. Royce-hoz fordult.
– A fiú igazat beszél, Guy testi fenyítést és megszégyenítést
alkalmaz, hogy engedelmességre és hűségre vegye rá katonáit.
Azt az egyet mondd meg nekem, Ingelram - folytatta Hugh a
vazallus felé tekintve, az a nyavalyás Henry és Morgan még
mindig Guy jobbkeze?
Ingelram ismét bólintott.
– Még mindig a legközelebbi bizalmasai. Amikor Guy
bárónak más elfoglaltságai vannak, Henry és Morgan vezeti a
katonák kiképzését.
– És a büntetést is ők osztják ki? - kérdezte Hugh.
– Igen - válaszolta Ingelram. - Azt is.
 – Morgan a kegyetlenebbik - jelentette ki Hugh. - Láttam
harcolni. Reméltem, hogy otthagyja a fogát a megszállás
során, de a szászok nem tették meg nekem ezt a szívességet.
Az a gyanúin, hogy az ördöggel cimborái.
Ingelram tett egy lépést előre.
– Lehetek őszinte? - kérdezte Royce-t.
– Miért, eddig nem voltát őszinte? - kérdezett vissza a báró.
Ingelram elvörösödött. Royce hirtelen nagyon Öregnek
érezte magát. Vagy jó tizenkét évvel idősebb a vazallusánál, de
a viselkedésükben fellelhető különbség alapján úgy tűnt, hogy
legalább húsz év van köztük.
– Mit akarsz még elmondani nekünk Ingelram?
– Guy csapatában a katonák jelentős része engedelmes, de
nem hűséges, mint ahogy azt Hugh báró feltételezi; Rettegnek
a vezérüktől, és csak egyedül ezért engedelmesek. Senki
máshoz nem lojálisak, kizárólag Hódító Vilmos herceghez.
Royce nem mutatott megdöbbenést a Guyjal kapcsolatos
felháborító hírek hallatán. Nekidőlt a kandallópárkánynak, és
karját Összekulcsolta mellén. Teljesen nyugodtnak tűnt. Relül
azonban forrongott a vére. Egy ilyen pozíciójú ember
alapvetően alattvalóinak védelmezője kellene, hogy legyen.
Emellett szildaszilárd erkölcsi normákkal kell rendelkeznie.
Mindez úgy hangzott, mintha Guy viselkedésével éppen a
normannok ellen dolgozna.
– Ingelram - kérdezte Hugh -, te magad kérted
áthelyezésedet Royce seregébe?
Hugh hangján érezhető volt az izgatottság. Székében
hátradőlt, hogy megnyugodjon, és végigsimította oldalsza-
kállát, miközben a válaszra várt.
– Igen, én kértem az áthelyezést – válaszolta Ingelram. - Az
igazat megvallva, alig reméltem, hogy figyelembe veszik a
kérésem. Azoknak a katonáknak a száma, akik Royce báró
seregébe szeretnének átkerülni, bőven meghaladja az ezret.
Apámnak sikerült befolyásolnia Vilmos herceget, így a nevem
a várakozási lista tetejére került. Meg kell hagyni, óriási
szerencsém volt.
Hugh megrázta a fejét. - Még mindig nem értem, hogyan
sikerült átkerülnöd ide tekintet nélkül Vilmos jóváhagyására.
Először is Guy engedélyét kellett kérned, hogy egyáltalán
megpróbálkozz a listára való felkerüléssel. Az pedig nyílt
titok, hogy Guy nem szívesen teljesít kéréseket, különösen
olyanokat, amelyek Royce-nak kedvezhetnek. Együtt töltött
apródéveik óta Guy mindig is riválisa volt Royce-nak.
Hugh elkuncogta magát. - Majdhogynem sajnálom Guy-t. Ő
az örökös második. Szerintem ez ment az agyára.
Royce Ingeiramot figyelte. A vazallus megint elvörösödött.
Amikor Ingelram észrevette, hogy gazdája mereven nézi őt,
kifakadt. - Guy báró nem a barátja, uram. Eszi a sárga
irigység, mert gazdám mindig kenteibe veri.
– Akkor miért tette lehetővé az áthelyezésedet? -
érdeklődött tovább Hugh, remélve, hogy megtalálja a rejtély
kulcsát.
Ingelram a csizmájára vetette tekintetét. – Guy báró nem
tartotta áthelyezésemet Royce gazdám iránti kegynek. Éppen
ellenkezőleg. Henry és Morgan jót röhögött a markába
gazdájuk ravasz döntését hallva. Mindannyian szentül meg
vannak győződve arról, hogy sosem válik belőlem igazi lovag.
– Hát ezt mire alapozzák? - kérdezte Royce. Ha Ingelram
egy árnyalattal is jobban elvörösödne, minden bizonnyal
lángolna az arca. Royce türelmesen várt a katona válaszára.
– Gyáva nyúl vagyok - vallotta be Ingelram. - Guy báró azt
mondta, hogy nem vagyok elég vakmerő. Most már tudják a
színtiszta igazságot, és sajnos Guy báró jóslata bevált.
Gyengeségemnek köszönhetem az elszenvedett vereséget.
Royce legszívesebben vazallusára mordult volna.
– Még nem szenvedtünk vereséget - vágott vissza. - Az ég
szerelmére, tedd el a kardodat! Még el sem kezdted a
kiképzésedet, így nem is hibáztathatlak téged. Ha azonban a
parancsnokságom alatt eltöltött fél év után is hasonló hibát
követsz el, puszta kézzel próbálok egy kis észt beléd verni.
Megértetted? - Royce hangja megkeményedett.
Ingelram lelkesen bólogatott.
– A fejemet veheti, ha ismét szégyenbe hozom - esküdözött
Ingelram. - Még egy vereséget nem…
– Az istenért, ne nevezd ezt a jelentéktelen kellemetlenséget
vereségnek! - követelte Royce. - Nicholaa úrnő mindössze
késleltetni tud a tervemben, de megakadályozni nem. Amikor
felkészültem a londoni útra, elmegyek az apátsághoz, és
Nicholaa ki fog jönni hozzám anélkül, hogy átlépném az
apátság megszentelt küszöbét.
Tett egy fenyegető lépést vazallusa felé.
– Mersz kételkedni bennem?
– Nem, uram.
Royce bólintott. Nem adott magyarázatot tervének
megvalósítását illetően, és Ingelram most már bölcsebb volt
annál, hogy fölöslegesen kérdezősködjön. A témát
befejezettnek tekintették.
Hamarosan azonban Royce kénytelen volt Nicholaa
elfogásának tervét elhalasztani. Hugh sokkal betegebb volt
annál, mint ahogy azt bárki gondolta volna. Másnap reggelre
felszökött a láza.
Royce három álló napot töltött a barátja ágya mellett. Nem
volt hajlandó egyik tapasztalatlan ifjoncát vagy szász
szolgálóját a beteg közelébe engedni. Royce biztosra vette,
hogy az első adandó alkalommal megmérgeznék a normann
vezért. A lovag ápolásának terhe tehát Royce-ra hárult. És erre
a feladatra a férfi sajnos nagyon kevéssé érezte magát
alkalmasnak.
Royce a várban tartotta az adószedőt és Hugh beteg-ágyát a
hosszas virrasztás alatt egyetlenegyszer hagyta el, hogy
kivallassa a szász kémet Nicholaa családjáról. Royce már
kitervelte annak módját, ahogy a nőt kicsalogatja majd
rejtekhelyéről, de mindenekelőtt meg akart bizonyosodni arról,
hogy nem hagyott ki semmit a számításából.
Hugh állapota egyre romlott. A hétvégére egyértelművé
vált; hogy meg fog halni, ha nem részesül megfelelő
ellátásban. Végső kétségbeesésében Royce az apátságba
szállíttatta a barátját. Ingelram és Hugh vazallusa, Charles
kísérte a szekeret, amelyben Hugh feküdt. A négy férfi addig
nem léphetett be az apátságba, amíg át nem adták
fegyvereiket. Royce nem tiltakozott, és amint átnyújtották
kardjukat, az apátság vaskapuja kitárult előttük. Az apáca-
főnöknő a kikövezett belső udvar közepén várta őket. Royce
megítélése szerint egy negyven év körüli, idősebb asszony
volt, hajlott háttal, de meglepően sima, ránctalan arccal.
Tetőtől talpig feketébe volt öltözve, és noha Royce válláig
sem ért, a férfi termete meglehetősen hidegen hagyta. Egyenes
és rendíthetetlen tekintettel nézett a normann szemébe.
A főnöknő Danielle nővérre, helyesebben Nicholaara
emlékeztette Royce-t.
– Miért vették körül az apátságot az emberei? - kérdezte az
apáca üdvözlésképpen.
– Az embereim azért vannak itt, hogy ne engedjék Nicholaa
úrnőt elhagyni a menedékhelyét - válaszolta Royce.
– Azzal a szándékkal jött, hogy távozásra bírja az úrnőt?
Royce nemet intett. A szekér hátuljához sétált, és rávette a
főnöknőt, hogy kövesse őt.
Az apáca együttérző lélekről tett tanúbizonyságot. Amint
leimérte Hugh állapotát, azonnal megparancsolta, hogy
szállítsák beljebb.
Hugh túlságosan gyönge volt ahhoz, hogy megálljon a
lábán. Royce a vállára emelte a szendergő harcost. Meg-
tántorodott a súlytól, majd felegyenesedett, és követte a
főnöknőt az apátság belsejébe. A boltíves bejárattól balra egy
kőlépcső vezetett az emeletre.. Royce és embere;] fölmentek
rajta, és követték az apácát egy hosszú, gyéren megvilágított
folyosón.
 Minden oldalról suttogások kísérték őket. Férficsizmák
csikorgása, amint a katonák végigvonultak a padló deszkáin, a
kőfalakról visszaverődött. Ennek ellenére Royce mindvégig
hallotta az apácák csöndes éneklését. Minél közelebb ért a
folyosó végi ajtóhoz, a hangok annál hangosabbá váltak.
Felismerte a miatyánkot, és tisztában volt azzal, hogy a
nővérek éppen imádkoznak. Az irányból, ahonnan az édes
zene átszűrődött, Royce arra a következtetésre jutott, hogy az
apácák egy emelettel feljebb laknak.
– Mindössze egyetlen szobánk van, ahol a sebesülteket el
tudjuk szállásolni - magyarázta a főnöknő. - Egy héttel ezelőtt
telt házzal dolgoztunk, de mostanra egyetlen szász katona
maradt gondoskodó karjaink között. Ugye egyetért báró úr
azzal, hogy e falakon belül minden ember egyenlő, legyen az
normann vagy szász.
– Igen, egyetértek - válaszolt Royce. - Ez a szász harcos
pedig Nicholaa úrnő öccse?
A főnöknő megfordult a sarkán.
– Úgy van - hangzott a válasz. – Justin odabent pihen.
– És tényleg haldoklik?
– Ezt a kérdést csak Isten tudná megválaszolni - válaszolta
az apáca. - Justin elutasítja a hit segítségét. Ellenáll minden
gyógyító szándékunknak. Ő a halálért rimánkodik, míg mi
állhatatosan a felépüléséért imádkozunk. Csak remélni merem,
hogy Isten nem jön zavarba az egymással annyira ellentétes
könyörgéseinktől.
Royce nem tudta, eltalálni, hogy a főnökasszony ezt viccből
mondta, vagy komolyan gondolta. Az apáca erre felhúzta a
szemöldökét. A báró ismét bólintott, leemelte Hugh-t a
válláról, és azt mondta:
– Biztos kezekben szeretném tudni a barátomat. Nem
beszélhetnénk meg az ön aggodalmait azután, hogy Hugh-ról
gondoskodtunk?
– Mindössze egyetlen dolog aggaszt - jelentette ki a
főnöknő. - Jobb, ha tudja, hogy legfőbb szándékom a barátját a
Justin melletti ágyba helyezni. Úgy látom a rosszalló
szempillantásából, hogy nem igazán ért egyet az
elhatározásommal, de higgye el, megvan a jó okom rá. Felicity
nővér kitűnően alkalmas a két beteg ellátására. Meglett nő
már, nem hagyom egyik sebesültnek sem ‘kiszolgáltatni
magát. Békítő jelenléte biztosíték lesz arra, hogy a két katona
nem lesz többé ellenfél. Ezzel a feltétellel elfogadja már a
döntésemet?
Royce bólintott. Az apácafőnöknő megkönnyebbülten
felsóhajtott. Sarkon fordult, és kinyitotta az ajtót. A Royce
előtt feltáruló szoba hatalmas volt. Be kellett hunynia a szemét
a szemben lévő fal három óriási ablakán beáramló vakító
napfénytől. Az ablakok alatt fapadok álltak. A falak ragyogó
fehérek voltak.
Az átelleni falnál mintegy húsz ágy helyezkedett el.
Mindegyik ágy mellett egy-egy ládikó tetején egy szál fehér
viaszgyertyával.
Az ágyakat el lehetett különíteni a mennyezettől a földig érő
fehér függönnyel. Ha elhúzták a függönyöket, akkor az óriási
szoba a magánélet kis celláinak sokaságává változott.
Egyetlen kivétellel mindegyik ágy napfényben fürdött.
Royce úgy vélte, hogy a szoba közepén található fekhelyen
minden bizonnyal Justin pihen.
A normann az elfüggönyözött cella mellé helyezte Hugh-t.
Néhány perc leforgása alatt megszabadította barátját nehéz
öltözékétől, és puha gyapjútakaróba burkolta.
– A karján és vállán ejtett sebek kifekélyesedtek - jegyezte
meg aggódva az apáca. - Felicity nővér tudja jól, hogy ilyen
esetben mi a teendő. – Előrehajolt, és anyáskodva
megsimogatta Hugh homlokát. - Ha Isten is úgy akarja, meg
fog gyógyulni.
Royce biccentett. Nagyon jámborul viselkedett egészen
addig, amíg az apáca azt nem javasolta, hogy hagyják magára
a beteget. Royce tagadólag intett a fejével.
 – Az lehetetlen – hangzott a tiltakozás. – Egy normann
katona itt fog őrködni egészen Hugh felépüléséig. Addig egy
falatot vagy kortyot sem nyelhet le, amíg valaki az apácák
közül meg nem kóstolta az ételét és italát – tette hozzá
keményen.
Az apáca arckifejezéséből egyértelműen kiderült, hogy
nincs hozzászokva az ellenkezéshez.
– Nagyon gyanakvó ember ön, báró úr – mondta a
szemöldökét ráncolva. – Az apátság felszentelt hely. Itt nem
eshet senkinek sem bántódása.
Royce vállrándítására a főnöknő a következő kérdést
szegezte a bárónak:
– És mi történik, ha nem fogadom el a feltételeit?
– Csak nem áll szándékában Hugh-t kidobni az apátságból?
Azt nem teheti meg. Fogadalmai önzetlen segítségnyújtásra
kötelezik.
A nő mosolya meglepte Royce-t.
– Úgy látom, hogy minden porcikájában éppolyan makacs,
mint én - jegyezte meg az apáca. - Mindkettőnknek le kell
majd tölteni egy kis időt emiatt a tisztítótűzben. Jól van,
elfogadom a feltételeit.
Hugh felnyögött álmában, amivel ismét magára vonta a
főnöknő figyelmét. Az gyöngéden megigazította a beteg
takaróját, halk suttogással nyugtatgatva a férfit. Majd elhúzta a
függönyt, és Felicity nővér keresésére indult. Amint elhagyta a
nővér a termet, Royce magához intette Ingelra-met és Hugh
vazallusát. A két harcos azon nyomban elfoglalta őrállását az
ajtó két oldalánál. Hugh felgyógyulásáig az apácákon kívül
egy teremtett lelket sem fognak a szobába engedni.
A főnöknő visszatérésére várva, Royce meg akart
bizonyosodni arról, hogy a szász harcos valóban eléggé
rosszul van ahhoz, hogy Hugh-ra ne jelentsen veszélyt. Nem
volt hajlandó semmit sem készpénznek venni, ami egy szász
szájából hangzott, egészen addig, amíg saját maga meg nem
bizonyosodott a kijelentés igazságáról.
 Royce átsétált Hugh ágyának túloldalára, és éppen fel akarta
lebbenteni a másik fekhely függönyét, amikor valaki a vállára
tette a kezét.
Hirtelen Nicholaa úrnővel találta szemben magát.
A nő visszafojtott lélegzetéből egyértelműen érezte, hogy őt
még inkább meglepte kettejük találkozása. Royce feltételezése
szerint Nicholaa azt hitte, hogy a normann a főnöknővel együtt
távozott. Tudta, hogy a nő minden egyes szavukat kihallgatta.
Mindössze néhány centiméterre álltak egymástól. Az
ismerős rózsaillat megcsapta Royce orrát.
Bizony isten gyönyörű nő! És most fél is!
Nicholaa tágra nyílt szemmel nézett a báróra.
Igen, minden bizonnyal fél. Royce érzése szerint ebben az
esetben ez a legtermészetesebb reakció. Ez a nő jobban is
teszi, ha rettegi a normann haragját, hiszen minden rossz
cselekedet megtorlást von maga után. Nicholaa hazudott, hogy
egy időre egérutat nyerjen. Ezért a hazugságért azonban
hamarosan meg fog lakolni!
Sok hosszúnak tűnő pillanatig egyikük sem szólalt meg.
Royce toronyként magasodott a nő fölé, és arra várt, hogy az
megadja magát.
Nicholaa fegyelmezni próbálta haragját.
De minél tovább nézett a férfi szemébe, annál jobban
elöntötte a düh. Hogy merészel ez az arcátlan fráter
betolakodni az öccse betegszobájába?
A nő arckifejezése dacossá vált.
Royce arcára fagyott a felsőbbrendű mosoly.
Mégsem félt tőle a nő. Ezt megdöbbenéssel vette
tudomásul. Majd egyidejűleg bűnös gondolatok kerítették a
hatalmukba. Nicholaa elég közel állt hozzá ahhoz, hogy
megragadja és felkapja. Milyen egyszerű is lenne a vállára
vetni és elhagyni az apátságot. Ez azonban bűnös cselekedet
lenne, mert itt mindenki az egyház védelmét élvezi. Azonban
az érzékeit rajtaütésszerűen, meglepő testi vágy sem kevésbé
bűnös.
Ha valakinek a kék szemű nimfák az esetei, akkor Nicholaa
a legideálisabb nő. Royce úgy döntött, hogy ez nem az ő
típusa. Aztán rádöbbent az önámítására, és feladta az
ellenállást. A pokolba is, a világ legelégedettebb férfija lenne,
ha élete hátralévő részét Nicholaa szemének kereszttüzében
tölthetné!
A nő ajka nem hagyta nyugton a képzeletét. Azon tűnődött,
hogy vajon milyen isteni érzés lehet megízlelni azt.
Jólneveltsége azonban megakadályozta abban, hogy ott és
akkor megragadja a nőt, és megpróbálkozzon vele. Elfojtotta
ágaskodó vágyait, és arra koncentrált, hogy ellenfelét térdre
kényszerítse. A dac bizonyos körülmények között hasznos
tulajdonság lehet, de a mostani helyzetben nem az.
Nicholaanak rettegnie kell! A félelemmel együtt jár az
elővigyázatosság is. A szász amazon már éppen elég
kalamajkát okozott. Itt az ideje, hogy megadja magát. Royce-
nak eltökélt szándéka volt, hogy megmutatja neki, mégis kivel
áll szemben. Kettejük közül ő a hódító, a nő pedig a
hadizsákmány. Minél hamarabb elfogadja Nicholaa ezt a tényt,
annál könnyebb lesz az élete.
Royce értett a megfélemlítéshez. Arcán a seb csak segítette
ebben.
Furcsamód mindez hatástalannak bizonyult most.
Akármennyire is ádázzá vált a férfi tekintete, Nicholaa nem
adta be a derekát.
Nem tehetett róla, de a nő viselkedése nagy hatást tett rá.
Előrelépett egyet. Csizmájának orra megérintette a nő
cipellőjét. Nicholaa nem hátrált. Fejét felfelé fordítva egész
idő alatt mereven nézett a báró szemébe, és ha Royce már nem
ismerte volna ezt a tekintetet, akár csillogást is felfedezhetett
volna a nő szemében.
Gúnyolódni merészel vele ez a nőszemély?
 Nicholaanak bennakadt a lélegzete. Valójában sokkal inkább
saját magára haragudott, semmint a bősz tekintetű normannra.
A férfival szemben tanúsított viselkedése teljesen érthetetlen.
Képtelen levenni a tekintetét a báróról. Csábítóan szürke a
szeme, de hogy miképp tudta észre venni a férfi e megnyerő
tulajdonságát, az teljességgel felfoghatatlan volt a számára.
Royce keményen dolgozott a nő megfélemlítésén. De az
nem hajlott a megadásra. A harcos átkozottul jóképű. A
fenébe, hogy ez neki fel is tűnt. Vajon mi lelte? A férfi végül is
az ellensége, és neki ezért gyűlölnie kellene a nor-mannt.
Royce-nak láthatóan nem okozott problémát a gyűlölet.
Sötét tekintete beszédesen árulkodott a haragjáról. Válaszként
Nicholaa még jobban kihúzta magát.
– Meg kellett volna ölnöm, amikor módomban állt –
sziszegte.
Royce erre összeráncolta a szemöldökét.
– És mikor állt módjában? – kérdezte gunyorosan.
– Amikor a parittyakövemmel leterítettem.
A báró megrázta a fejét.
– De én voltam – dicsekedett a nő. – Nem akartam megölni,
csak emléket szerettem volna hagyni az arcán. Most már
bánom, hogy akkor úgy döntöttem. Talán lesz még egy
esélyem, mielőtt visszakergetik innen Normandiába.
A férfi még mindig nem hitte el, amit hallott. Karját a
mellén keresztbe fonva a nőre mosolygott. - Tehát miért nem
ölt meg akkor, amikor megtehette volna?
– Nem volt hozzá kedvem - felelte Nicholaa egy
vállrándítással. – De most már van!
Amikor erre a báró hangosan elnevette magát, az amazon
ráébredt arra, hogy ellenfele még mindig kételkedik a
szavában. Nem hibáztathatta ezért a férfit, hiszen egészen
eddig a percig minden szava szemenszedett hazugság volt.
Tudni szerette volna, hogy a férfi vajon kiderítette-e róla azt is,
hogy egyáltalán nem tartozik az apácák rendjébe. Persze, hogy
kiderítette. Az áruló adószedő bizonyára megmondta neki.
Nicholaa érezte, hogy kezdi elveszteni az önuralmát.
Megremegett a térde. Úgy döntött, hogy megszabadul a
bárótól. Felemelte karját, hogy szorosabbra húzza az ágy körül
a függönyt.
A férfi sokkal gyorsabban cselekedett nála. Még azelőtt
megragadta Nicholaa kezét, mielőtt az elérhette volna a
függönyt.
Vasmarokkal szorította magához a nőt. Nicholaa néhány
reménytelen szabadulási kísérlet után feladta a küzdelmet.
– Itt vannak a személyes holmijai, Nicholaa?
Ez a természetes modorban feltett kérdés meglepte a nőt.
Automatikusan bólintott egyet, még mielőtt átgondolhatta
volna, hogy mire is válaszol. Majd így szólt:
– Miért kérdi?
– Mert meglehetősen gyakorlatias vagyok, és időt nyerünk
azzal, ha egyenesen innen folytatnánk az utunkat London felé.
Szedje össze a dolgait, vagy itt hagyunk mindent. Amint a
barátom felgyógyult, útnak indulunk.
– Én nem mozdulok innen egy tapodtat sem! - csattant fel
Nicholaa.
– De igen!
Nicholaa hevesen rázta a fejét. Fátyla félrecsúszott a fején.
Mielőtt megigazíthatta volna, Royce letépte a kelmét.
Nicholaa ragyogó szőke hajzuhataga majdnem a derekáig
omlott. A fantasztikus látványtól a férfinek még a lélegzete is
elállt.
– Csak az apácák hordanak fátylat, és maga nem tartozik
közéjük, Nicholaa.
– Isten megbocsássa, szükségből kellett tettetnem magam.
De az Úr velünk van és nem a normannokkal.
 – És hogy jutott erre a következtetésre? - érdeklődött
cinikusan a báró.
Majd el is nevette magát. Csak nem őt, a szász úrnőt
kacagja ki ez a semmirekellő normann? Nem, az nem lehet.
Arra képtelen lenne. A normann harcosoknak nincsenek
érzelmeik. Csak azért élnek, hogy ölhessenek és
fosztogassanak, vagy legalábbis a fivérei ezt mondták róluk.
Az ok nyilvánvaló, az ellenség katonái egy szörnyeteget
szolgálnak.
– Miért hiszi azt, hogy Isten nem a mi oldalunkon van? -
ismételte meg a kérdést Royce.
– Megmenekültem magától, ez nem elég bizonyíték? Az
apátságban biztonságban vagyok.
A báró erre az érvre nem tudott mit felelni.
– Egy darabig valóban biztonságban van - adott igazat a
nőnek.
Nicholaa elmosolyodott, amitől előbukkantak az édes kis
gödröcskék az arcán.
– Addig maradok itt, ameddig kedvem tartja - hetvenkedett.
- Ez az igazság. Addig nem vagyok hajlandó elhagyni c szent
helyet, ameddig véget nem ér a megszállás, és maguk
mindannyian haza nem kotród-tak.
– A megszállás már majdnem teljesen befejeződött. Anglia
a miénk. Ha elfogadja az új helyzetet, akkor nagyon sokat
könnyíthet az életén. Meg vannak hódítva!
– Soha!
A büszke kijelentés élét elvette Nicholaa hangjának
remegése. Ez a férfinak is feltűnt. A goromba harcosnak volt
képe. elnevetni magát. A szász úrnő erre még jobban
kiegyenesítette a derekát.
Royce erősen megszorította a nő kezét, mielőtt útjára
bocsátotta volna. Nicholaa megpróbálta elfordítani a fejét, de a
báró megállította a mozdulatot azzal, hogy Nicholaa állát a
kezébe vette.
 A nő arcát szorosan a magáéhoz húzta. - Ne okozzon több
kellemetlenséget nekem!
Mindezt suttogva adta elő, de a hanghordozásában volt
valami felháborító. Nicholaa ellökte magától a férfi kezét, és
ellépett az ágy mellől, hogy a normann megnézhesse magának
a sebesült fivért.
– Tényleg azt hiszi, hogy egy percig is befolyásolnak a
tetteimben az ön érdekei? - kérdezte. - Az öcsém élet-halál
között van, és ez a maga felfuvalkodott, kapzsi urának,
Vilmosnak köszönhető. Ha békén hagyta volna Angliát, akkor
most a fivérem még mindig egészséges lenne.
Royce fürkésző tekintetét most a betegre irányította. A
legelső gondolata az volt, hogy a szász válóban haldoklik. Az
arca falfehér. Homlokán verejték gyöngyözik. A haja
ugyanolyan árnyalatú, mint Nicholaaé, de ennyi az összes
hasonlóság kettejük között.
Royce nem látta a harcos sebeit, mivel a beteg az álláig be
volt takarva.
A haldokló arca szinte kisfiúsnak hatott. És Royce
emlékezetében felidéződött, hogy mit mondott a szász kém az
ifjú családjáról. Hiszen ő a legkisebb gyerek a családban, és a
nővére is nagyon fiatal még.
Ezek szerint a szászok gyerekeket is küldenek a csatába.
Royce-t iszonyatos fáradtság kerítette a hatalmába. Hogy
valamelyest összeszedje gondolatait, megrázta a fejét, de a
tekintetét továbbra is Justinon nyugtatta. A fiú nyugtalanul
aludt. Arca különös fintorba torzult, mintha démonok
mérgeznék az álmát. Royce-t megrázta a kín ilyen nyilvánvaló
látványa.
Nicholaa meglátta a normann együttérző arckifejezését,
noha az mindent megtett, hogy leplezze érzelmeit;
sikertelenül, Nicholaa elképedt és zavarba is jött. Nem inkább
kárörvendenie kellene a bárónak?
– Amikor magához tér, mindig a halálért rimánkodik -
suttogta.
 – Miért?
Royce őszintén csodálkozott. Nicholaa rájött, hogy a
normann nem is lehet tudatában a fivér szenvedésének.
– Az öcsém elvesztette a bal karját a csatában.
Royce arca rezzenéstelen maradt.
– Attól még nyugodtan élhetne - jegyezte meg hosszú
szünet után. - A seb beheged.
Nicholaa nem bírta elviselni ezt az optimizmust. Azt akarta,
hogy a hódítónak lelkiismeret-furdalása legyen. Védelmezően
a testvére felé lépett. - Akár maga is lehetett az a bűnös, aki ezt
tette Justinnal.
– Ez így van.
Ilyen szörnyű tett könnyed beismerése a végletekig
elképesztette a nőt.
– Még csak nem is érez egy kis megbánást sem?
Royce úgy nézett Nicholaará, mint egy eszelősre. A katona
életében a megbánásnak semmi keresnivalója sincs.
A nő még mindig értetlenül nézett rá. Royce türelmét
vesztve megpróbált egy végső magyarázattal szolgálni.
– A háború olyan, mint a sakkjátszma. Minden csata egy jól
kitervelt lépéskombináció. Amint elkezdődik a küzdelem, az
érzelmek száműzettetnek.
– Tehát ha tényleg maga sebesítette meg az öcsémet…
– Az felettébb valószínűtlen - szakította félbe Nicholaat
Royce.
– Miért?
– Mert ez nem az én harcmodorom.
Nicholaa még mindig értetlenül állt a kérdés előtt.
– Akkor minek vesz részt a csatákban, ha nem sebesít meg
másokat?
– Mert megölöm őket.
 A nő megpróbálta eltitkolni a felháborodását. A férfi olyan
természetes közömbösséggel beszélt, mintha az arra a hétre
tervezett misetervet ismertetné. Érzéketlenségétől felfordult
Nicholaa gyomra.
– Legjobb tudomásom szerint a fivére nem északon, hanem
Hastingsnél sérült meg.
– Nem, Justin nem Hastingsnél harcolt. Stamford Bridge-nél
sebesült meg.
Royce nem tudta visszatartani a megdöbbenését. Ez a
megzavarodott nő összekeveri a szászok ellenségeit.
– Nicholaa, én normann vagyok, vagy elfelejtette?
– Hát persze, hogy nem felejtettem el.
– A Stamford Bridge-i csatát a szászok a norvégek ellen
vívták. A normannok még a lábukat sem tették arra a területre
– közelebb lépett a nőhöz. – Tehát akármennyire is szeretné,
én nem sebesíthettem meg a fivérét.
– Nem mondtam, hogy azt szeretném.
Royce nem tudta, hogy erre mit feleljen. Mindeddig az
emberi természet nagy ismerőjeként tartotta számon saját
magát, de most kételkedni kezdett ebben a képességében.
Bizony isten, Nicholaa megkönnyebbültnek látszott, és ennek
okát Royce egyáltalán nem értette. Mit számítana az, ha ő
vágta volna le Justin karját?
– Úgy látszik, hogy megkönnyebbült.
– Igen, örülök annak, hogy nem maga volt. És bocsánatot
kérek a meggondolatlan ítéletemért - mondta Nicholaa
szemlesütve.
Royce alig akart hinni a fülének.
– Hogy mit csinál?
– Bocsánatot kérek.
A báró értetlenül rázta a fejét.
 – Ha maga lett volna, akkor nekem bosszút kellett volna
állnom. Én vagyok Justin egyetlen hozzátartozója. Az én
kötelességem, hogy védelmezzem.
– De hát nő létére…
– A testvére vagyok.
Nicholaa megdörzsölte a karját, mert érzése szerint a szoba
dermesztőén hideggé vált. Nagyon kimerült volt. Vacogott, és
annyira kifáradt, hogy képtelen volt egyetlen ép- kézláb
gondolatra.
– Gyűlölöm ezt a háborút. A férfiak viszont kedvelik a
harcot. Egyenesen élvezik az öldöklést.
– Némelyikük igen - ismerte el Royce. Hangja rekedtté vált.
Megpróbálta elnyomni a sürgető érzést, hogy karjába kapja
Nicholaat. Mennyire törékeny ez a nő! Még elképzelni is
nehezen tudta azokat a szörnyűségeket, amin Nicholaa
keresztülmehetett a megszállás kezdete óta. Bámulatra
méltónak találta azt az eltökéltséget és erőt, amellyel a szász
nő a fivére védelmére kelt, bármennyire is reménytelennek
tűnt ez az elhatározás.
A róla szóló szóbeszéd alapján azonban legalább ennyire
számíthatott volna.
– Tudja, hogy a neve köré legendákat szőttek a normannok?
Nicholaa felfigyelt a fenti kijelentésre.
– Csak a holtak neve válik legendává, és nem az élőké -
vetette ellen.
– Ha ez így van, akkor maga a kivétel. Nem maga
irányította a Vilmos által küldött három támadó elleni
védelmet?
– Az ön vezére gyerekeket küldött ránk, hogy ellopják a
családom vagyonát. Egyszerűen visszaküldtem őket.
– Akkor is…
– A fivérem katonái valóban a parancsnokságom alá
tartoztak, de csakis azután, hogy a vezérüknek el kellett
mennie.
– És ki ez a vezér, és hol van most?
– Johnnak hívják és északra vonult - mondta Nicholaa karját
keresztbe fonva maga előtt. Aztán az öccséhez fordult. -
Sohasem fogod tudni elkapni. Túlságosan agyafúrt hozzád
képest.
– Meglehetősen gyávának tűnik ez a John. Itt hagyta magát
védtelenül.
– Az én parancsomra távozott. John nem gyáva. Mellesleg,
tudok magamra vigyázni, báró úr. Sőt, még meg is tudok
szabadulni az unalmassá vált normannok társaságától.
Royce figyelmen kívül hagyta ezt a szurkáló megjegyzést.
– Egy normann soha nem hagyná egyedül a gondjaira bízott
nőt.
Nicholaa megrázta a fejét. Tudta, hogy nem védheti meg
Johnt, de a lelke mélyén meg volt győződve a vazallus
hűségéről és rendíthetetlen bátorságáról. Különös
körülmények között John hozta Nicholaa várába a kis Ulricet.
Thurston, az idősebbik fivér parancsára került Ulric - aki nem
más, mint Thurston kisfia -, Nicholaahoz. James, a szász kém
aligha tudott a gyermek valódi származásáról, és Nicholaa úgy
vélte, hogy a normannok sem ismerik a történetet. Milyen kár,
hogy most nem dicsekedhet el John vakmerőségével a
normann vezérnek! A csecsemő biztonságát kell
mindenekfelett szem előtt tartani. Ami a normannokat illette,
Ulric egy szolgáló kisfia.
A nő arcán átvonuló viharos érzelmek talányt jelentettek
Royce számára. Nem tetszett neki, hogy Nicholaa ilyen
hevességgel vett védelmébe egy arra teljesen érdemtelen,
gyáva katonát, de úgy döntött, hogy egy ideig nem bolygatja
ezt a témát.
– Jó adag fondorlatosságról tett tanúbizonyságot, amikor
apácának öltözve rászedte az embereimet.
 Nicholaa felfigyelt arra, hogy a báró a tévedést saját magára
nem vonatkoztatja. Ezzel le akarja tagadni azt a tényt, hogy ő
is bedőlt a cselnek?
– A maga katonái is gyerekek még. Többek között emiatt is
veszíteni fognak, báró úr.
– Legtöbb katonám idősebb önnél.
– Akkor meg tudatlanok.
– Képzetlenek és nem tudatlanok - helyesbített Royce. - A
képzett és tapasztalt harcosokra máshol volt szükség.
Most őszintén beszélt a nővel, és Nicholaa arcán
meglátszott a sértődöttség. Hátat fordított a férfinak, és
elbocsátani készült egyébként hívatlan vendégét.
A báró azonban még nem volt hajlandó eltávozni.
– Figyelmeztetem, hogy a ravaszság nem fogja az önök
ügyét segíteni. Londoni utunk a legjobb esetben is fárasztó
lesz; és az idő, amit kénytelenek vagyunk együtt tölteni, csak
akkor válik elviselhetővé, ha tud engedelmesen viselkedni.
Nicholaa vissza sem fordult. Amikor ismét megszólalt,
szinte izzott kettejük között a levegő.
– Maga szemtelenül öntelt. Engem itt az egyház szentsége
véd, és ezt a törvényt még a pogány normannok sem hághatják
át. Nem vagyok hajlandó innen elmenni.
– Pedig el fog menni.
A nő dühösen megfordult, hogy szembeszegüljön a báróval.
– Csak nem akarja megsérteni a menedékjogot?
– Nem, hanem maga fog önszántából kisétálni innen, ha
eljön az ideje.
Erre a fenyegetésre végigfutott Nicholaa hátán a hideg.
Vajon milyen fegyvert kíván a férfi felhasználni ellene? Az
agya lázasan kutatott a lehetőségek között, és végül arra a
következtetésre jutott, hogy blöfföl a báró. Nincs az a furfang,
amivel védett szentélyéből kicsalhatná őt.
 A megkönnyebbült és hatására könnyek szöktek a szemé-
be.
A férfi viszont mosolygott.
Nicholaa elvesztette a lélekjelenlétét. Teljesen
megfeledkezett arról, hogy a betegszobában állnak. Egyébként
nem ordított volna a barbár hódítóra.
– Amíg egyetlen normann is angol földön van, nem hagyom
el ezt a helyet! Soha!
Harmadik fejezet

Ez a soha pontosan nyolc hét múlva érkezett el.

Hugh báró maradéktalanul felgyógyult, és egy nappal
azelőtt elhagyta az apátságot. A főnöknő kihallgatta’ a két
normann báró beszélgetését. Royce megkérte Hugh-t, hogy
maradjon addig a várban, amíg ő Londonba szállítja a
hadizsákmányt.
– Úgy gondolom, hogy amire a báró hadizsákmányként
utalt, az nem más, mint te, Nicholaa - jegyezte meg
együttérzően az apáca.
– Csak blöfföl - válaszolt Nicholaa.
Azon a végtelennek tűnő napon többször is elismételte azt a
két szót. Égy szemhunyásnyit sete aludt az éjszaka. Nem
sokkal sötétedés előtt Royce futárt küldött az apátságba azzal a
felszólítással, hogy Nicholaa készüljön fel a másnap reggeli
londoni útra.
A főnöknő nem hitte, hogy a bárót olyan fából faragták,
mint amilyenből Nicholaa feltételezi, de ezt a véleményét
megtartotta magának. Minden eshetőségre számítva össze-,
csomagolta Nicholaa holmiját, és a bejárathoz vitte a kis
utazótáskát.
– Ha felkészülsz a legrosszabbra is, talán semmi sem fog
történni - reménykedett az apáca.
 Virradatkor Nicholaa már talpon volt, és türelmetlenül sétált
fel és alá. Kedvenc krémszínű és sötétkék ruháját viselte azon
egyszerű oknál fogva, hogy édesanyjával együtt készítették
minden öltözékét, és ez mindig felvidította valamelyest. A
ruha anyaga túl vékony volt, de mivel nem kívánta elhagyni az
épületet ebben a zord téli időben, nem igazán tartott a
megfázástól.
Nem vett részt az apácák szokásos reggeli imádságán, mert
tisztában volt azzal, hogy izgatottságával csak megzavarná
áhítatukat.
Hűséges szolgálója, Alice, egy órával ezután számolt be az
elmúlt héten történtekről.. Az asszony gyengéd és odaadó volt,
ezentúl rendkívüli memóriával áldotta meg az ég. Tizenöt
évvel volt idősebb Nicholaanál, de megőrizte fiafalságából azt
a tulajdonságát, hogy idegességében mindig elkuncogta magát.
Alice kuncogva rontott be az előcsarnokba, ahol Nicholaa
várakozott.
– Éppen úgy van a dolog, ahogy gondoltuk, milady -
újságolta. Gyorsan meghajolt úrnője előtt, majd sietve
folytatta:
– Hugh báró; hosszabb tartózkodásra berendezkedett a
várban, Royce báró pedig elkészült, hogy magával vigye a
kisasszonyt Londonba.
Nicholaa megragadta Alice kezét, és az ablakhoz vonszolta.
Mindketten leöltek az egyik padra.
– Ki tudtad deríteni, hogy mégis hogyan akar engem a báró
rávenni a távozásra?
Alice olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy meglazultak a
féltőzött hajfonatai. - Csak találgatni tudunk, milady, de ez
idáig még senkinek sem jutott az eszébe egyetlen épkézláb
megoldás sem. Royce bárónak saját tanácsa van. Clarise
megpróbálta kihallgatni a két férfit, de egyikük sem ejtett egy
árva szót sem a báró terveiről. Az ember azt hinné, hogy Hugh
bárót érdekli Royce úr terve, és az a csel, amivel lei akarja a
kisasszonyt innen csalogatni.
 – Ugye Clarise vigyáz magára? Nem szeretném, ha miattam
bármi baja történne.
Alice megint elvihogta magát.
– Clarise éppannyira hűséges önhöz,, mint bárki más a
személyzet közül. A kisasszonyért az életét is odaadná.
Nicholaa megrázta a fejét.
– Nem akarom, hogy értem bármelyikőtök feláldozza az
életét. Túl sokat kockáztatsz te is azzal, hogy hozzám jársz.
Habár nagyon jólesik hírt hallani otthonról.
– Most Rosewoodnak hívják - suttogta Alice.
– Új nevet adtak az otthonomnak? - csodálkozott Nicholaa.
Hugh báró volt a keresztapa. Royce úr pedig nem igazán
törődött a dologgal. És még mielőtt a kisasszony tudomást
szerzett volna a névcseréről, a várban egyáltalán már mindenki
Rosewoodnak hívta a helyet. Mellesleg szép csengése van az
új névnek. Nincs igazam, milady?
Alice nem várta meg úrnője válaszát.
– Az igazat, megvallva a két normann vezér úgy viselkedik,
mintha az övék lenne a vár.
– Ezenkívül mit változtattak még meg? - érdeldődött
Nicholaa.
– Megtalálták az egyik vészkijáratot, és erősen be is
falazták, de a többi szerencsére eddig mag elkerülte a
figyelmüket.
Nicholaa azon kapta magát, hogy tördeli a kezét, és azon
nyomban abba. Is hagyta az ideges mozdulatot. - És a
szobámmal mi van? Melyik pogány vette birtokba?
– Egyik sem - válaszolta Alice. - Royce báró lepecsételtette
az ajtaját, hogy senki fia oda be ne tehesse a lábát. Amikor
Hugh báró megbetegedett, őt odafektették, de Rosewoodba
való visszatértekor áthelyezték a nagyobb szobába. Clarise és
Ruth készítette elő a szobát a normann számára. Kíván még
valamit erről hallani, milady?
 – Hát persze! - mondta Nicholaa. - Meg kell erősítened
Royce báró elleni védőpajzsomat.
– Egyre nehezebb a normannt gyűlölni - vallotta be Alice
egy újabb kuncogás kíséretében.
– A gyűlölet halálos bűn, és emiatt nem is szabad
gyűlölnünk, még a normannokat sem. De azért még utálhatjuk
őket, Alice.
A szolgáló bólintott.
– De ha még az is nehezünkre esik - kezdte a siránkozást
Alice. - A minap összecsődített bennünket. Mi megpróbáltuk
Hacont elbújtatni, nehogy a jelenléte a báró emlékezetébe
idézze azt az esetet, amikor a jó szolga a kisasszony érdekében
hazudott neki. És tudja, mi történt, milady? Royce báró azért
hívta egybe a szolgákat, hogy Hacon bátorságát és
gazdasszonya iránti hűségét dicsőítsük. A báró felkérte
Hacont, hogy esküdjön neki hűséget. Nem megparancsolta!
Megkérte!
A törtérzetet vihogás követte.
– A báró maga segítette talpra Hacont, miután az letette a
hűségesküt. Nos, ez az eset meg lehetősen zavarba ejtett
mindnyájunkat. Mindenki azt hitte, hagy a báró Hacon fejét és
nem hűségét akarja magának.
– Az ég tudja, hogy mikor mi a szándékuk ezeknek a
barbároknak.
– A báró sohasem beszél emelt hangon. Clarise szerint
azért, mert idősebb és megfontoltabb a többieknél. Myrtle a
minap is rálöttyintett Royce uraság ebédjére egy jókora adag
sört, és a báró még csak meg sem fenyítette az
ügyetlenkedéséért. Elintézte azzal a dolgot, hogy egy másik
terítékhez ült, folytatva a barátjával megkezdett beszélgetést.
Nicholaa nem kívánt több dicséretet Royce-ról hallani.
– Hogy érzi magát Hugh báró?
– Imába foglalja. a maga nevét, kisasszony. Elmesélte
Royce bárónak, hogy a betegsége alatt a kisasszony viselte
gondját. Amikor lázálmai voltak, a kisasszony virrasztott
mellette; a kisasszony enyhítette fájdalmait vizes ruhával…
– Én ugyan nem enyhítettem a fájdalmain - szólt közbe
jelentőségteljesen Nicholaa. - Csupán Felicity nővérnek
segítettem. Tudod, hogy milyen megfáradt és törődött a jó
nővér. Mivel Justin miatt úgyis virrasztottam, Hugh ápolása
csalt egy feladattal jelentett többet. Ennyi volt az egész.
– Hugh báró szerint a kisasszonynak vajból van a szíve. Ne
kezdje el. megint ráncolni a szemöldökét, milady. Ez a
színtiszta igazság. Hugh báró azt is elárulta, hogy a kisasszony
többször megverte őt sakkban.
Nicholaa elmosolyodott. - Hugh szörnyen unta magát, és
szegény apácafőnöknőt halálra kínozta a szeszélyeivel.
Leginkább azzal, hogy minduntalan fel akart kelni. Úgyhogy
segítettéin a főnöknőnek azzal, hogy lekötöttein a beteg
figyelmét.
– A báró mosolyogva beszélt a fásasszonyról,
mindannyiszor elborult a tekintete, ahogy Justinról szó esett.
Elmondta, hogy a fivére egyszer a kisasszonyhoz vágta a
tálcát. Erre Royce báró is felháborodott. Nagyon ijesztő tud
lenni a báró, ha haragos hangulatba kerül.
– Nekem ez még nem tűnt fel - válaszolt Nicholaa. - Egyik
normann sem lenne képes átérezni azt a kínt, amit Justinnak
kell elviselnie. És most mesélj nekem Ulricról! Hogy van az
én kis unokaöcsém?
– Cukorfalat a kicsike most, hogy elkezdett mászni.
Tegnapelőtt pedig előbújt egy újabb fogacskája.
– Nem túl korai a fogzás?
– Ó, dehogy. Ulric éppen a korának megfelelően nő. A
kisasszonynak nincs sok tapasztalata ilyen téren, úgyhogy
jobban teszi, ha a szavamra hallgat.
Nicholaa beleegyezően bólintott.
– Bárcsak magammal hoztam volna! Annyira aggódom
miatta; Alice. Tudom, hogy Clarise-szal mindent megtesztek
érte, de mégis…
– Higgye el, jól döntött, amikor a várban hagyta a kisfiút -
szúrta közbe Alice. - Nem tudhatta, hogy tényleg sikerül majd
az apátságig eljutnia. Nem is beszélve a dermesztő hidegről.
És egyébként is, mit mondott volna a normann kísérőnek?
Nem emlékszik, az ellenség azt hitte, hogy Daniellé nővérrel
van dolga. Tartsa csak meg magának a rosszalló pillantásait,
milady. Ulric biztonságban van Rosewoodban. Számításunk
bevált. A normannok teljesen figyelmen kívül hagyják a
gyermeket. Clarise viseli gondját a kicsinek. Szerintem Royce
báró nem is emlékszilt rá.
Az édesapja életéért imádkozom éjjel-nappal - suttogta
Nicholaa. - De minél több idő telik el anélkül, hogy hírt
hallanánk felőle, annál bizonyosabb vagyok abban, hogy
meghalt.
– Ne fesse az ördögöt a falra, kisasszony! - Alice köntöse
ujjával elmorzsolt néhány könnycseppet. - Figyeljen ide, Isten
nem lehet olyan kegyetlen hozzánk, hogy Ulric édesanyja után
édesapját is elveszi tőlünk. A fásasszony bátyja biztosan
életben van. Nem. szabad feladnunk a reményt!
– Tényleg, nem szabad.
Alice megveregette úrnője kezét. - Royce báró azt hiszi,
hogy a kisasszony nyár egyszer férjhez ment. Az az ostoba
James úgy tudja, hogy megtörtént a Roulffal való esküvő.
Ezen mindannyian jót mulatunk. Az a mindentudó áruló
mégsem tud mindent. Remélem, hogy Royce úr páros lábbal
rúgja lei Jamest, ha egyszer tudomást szerez az igazságról.
Bennett és Oscar, a két lovászfiú, fásérte vissza a várba
Alice-t. Ahogy a három hű szolga eltűnt a szem elől, Nicholaa
tüstént Justin betegágya mellé sietett.
A fivérét meglehetősen viharos kedvében találta. Amikor
végül is elaludt, és Nicholaa fölé hajolva megigazította a
takaróját, a fiú - noha nem készakarva, hiszen már mélyen
aludt - arcul ütötte nővérét. Az ütés ennek ellenére is elég nagy
volt ahhoz, hogy Nicholaa, elvesztve egyensúlyát, elesett.
 Justin ütése éppen a lány jobb szemét találta el. A lüktető
érzés alapján Nicholaa tudta, hogy estére sötét folt fog
éktelenkedni a, szerre alatt.
Magára hagyta fivérét, és folytatta a fel-alá járkálást.
Időnként megállt, és kitekintett az ablakon. A délvitán közepe
felé meg volt győződve arról, hogy bármi is legyen Royce
haditerve, valahol hiba csúszott a számításába.
Már éppen visszaereszteni készült a nehéz állatbőr függönyt
az ablaknyílásra, amikor felfigyelt az égzengésre. De az
égzengés nem vihartól származott ám! Lovasok nyargaltak az
út kanyarulatában. A különítmény legalább ötven férfiből állt.
Az apátsághoz vezető meredek ösvény előtt hirtelen
megtorpantak. A falon kívül őrt álló katonák csatlakoztak az
újonnan érkezőkhöz, így körülbelül hetvenre duzzasztva a
csapat létszámát.
Egyikük kivált a csoportból, és elindult az ösvényen.
Termetéből ítélve csakis Royce lehetett.
Mégiscsak eljött érte.
Nicholaa ellépett az ablaktól, de a tekintetét le nem vette a
férfiről.
A napfény pajkosan csillant meg felcsapott sisakrostélyán és
a bőringébe varrt fémgyűrűkön. A legridegebb tél volt, és a
férfi fedetlen karral lovagolt. Nicholaa megremegett. Royce
hirtelen teljességgel legyőzhetetlennek tűnt.
Meg kellett ráznia a fejét. Royce is halandó ember,
emlékeztette magát erre a hétköznapi tényre. Egy halandó
ember, aki hamarosan halálra fagy. Nicholaa felfedezte, hogy a
férfi oldalához csatolva hordja a karcdiát, de pajzsot nem visel.
Még mindig csatára készülve öltözködött. Vagy egy
viszontagságos londoni útra?
Royce megállt az ösvény közepén, és hosszasan
végigfürkészte az apátságot.
Vajon mire vár? Tényleg azt hiszi, hogy ő majd önszántából
kisétál? Megrázta a fejét, és elmosolyodott. A normann akár
napestig elücsöröghet a lován, őt ez teljesen hidegen hagyja.
Nem engedi, hogy egy szász úrnőt bárki is megfélemlítsen.
Royce az apátság vaskapujához küldött egy futárt, és
mindaddig várt, amíg meg nem győződött arról, hogy jöttéről
Nicholaa értesült.
A főnöknő az ablaknál találta Nicholaat, - Royce báró kíván
beszélni önnel. Arra kéri, hogy teleintsen ki az ablakon, mert
üzenetet szeretne átadni.
Nicholaa közelebb lépett az ablakhoz, hogy Royce jól
megnézhesse. Mellén keresztbe font kézzel higgadtnak és
magabiztosnak próbált tűnni. Nem lehet biztos abban, hogy a
férfi tisztán látja az arckifejezését, de most mindent be kell
vetnie. Izgatott ugyan, de a normann ezt nem veheti észre.
Egyébként is blöfföl a férfi.
Royce megvárta, hogy Niclrolaa megjelenjen az
ablakílásban, és csak akkor bontotta ki a karjában lévő
csomagot.
Ulric édesdeden aludt, de a hideg szél hatására elfintorodott.
– Mindjárt betakarlak — nyugtatta a gyereket Royce.
Felemelte a kisfiút, és kíváncsian várt a nő válaszára.
Nem kellett hosszasan várakoznia. Nicholaa azonnal eltűnt
az ablakból. Felháborodásárnak és kétségbeesésérnek sikolyát
visszhangzották az ódon falak.
Ulric éppen méltatlankodásának készült hangot adni, de
Royce még időben visszabugyolálta takarójába a csecsemőt. A
meleg kibékítette a gyermeket, pufók öklöcskéjét azon
nyomban a szájába dugta.
A kisfiú cuppogásán Royce elmosolyodott. Kitakarta Ulric
arcát, és cserébe kapott egy grimaszt a kisfiútól. Amikor a
gyermek kivette az öklét a szájából, láthatóvá váltak vadonatúj
fogai, kettő feli-h, kettő alul. A kisfiú szájából nyál folyt, arait
Royce ügyetlenül letörölt a pici arcról. Royce letenni készült
Ulricot, de annak más tervei voltak. Megfeszítette magát a
férfi karjaiban, elbőgte magát, és rúgkapálni kezdett.
 Royce-nak semmilyen tapasztalata nem volt arra nézve,
hogy ilyenkor Mit kell tenori. Noha mindhárom húgának
voltak gyermekei, Royce sosem töltött velük hosszabb időt.
Sőt még azt sem tudta volna pontosan megmondani, hogy
hány unokaöccse és unokahúga van. El sem tudta képzelmi mi
lelte Ulricot. Royce türelmesen megvárta, amíg a dajka,
Clarise, megetette a csecsemőt. Most már be is volt takarva,
kényelembe is helyezve.
Tehát igazán semmi oka sem lehetett az elégedetlenségre.
– Aludj, kicsi - mondta Royce gyöngéd, de határozott
hangon. Ulric a férfira mosolygott, és mivel égnek álló hajával
olyan mulatságosnak tűnt, Royce viszonozta ezt a mosolyt.
Ezzel úgy erezte, hogy eleget foglalkozott már a gyerekkel.
Ismét betakarta az arcát, és elismételte az előző parancsot:
– És most aludni fogsz.
Ulric megint felsírt. És ekkor megjelent Nicholaa. A nő
kiviharzott a kitárt kapun, zilált hajjal, köntös nélkül.
Bejött a számítása. Royce megkönnyebbült. ‘falán nem is
annyira attól, hogy mégis sikerül az amazont kicsalogatni az
apátságból, hanem attól, hogy végre megszabadulhat az ordító
gyerektől.
Nicholaa szinte repült lefelé a domboldalon mit sem törődve
azzal, hogy akár ki is törheti a nyakát. Teljesen kifulladt a
futástól és a mérhetetlen dühtől, amikor Roycehoz ért.
– Azonnal adja ide a gyereket! – követelte.
Annyira feldühödött, hogy mérgében rávágott a férfi lábára.
– Ulric a maga gyereke, Nicholaa?
A nő habozott egy pillanatig, majd határozottan rávágta:
– Igen, az enyém.
Royce tudta, hogy hazudik. Megint. Felsóhajtott. A nő
tekintetéből sugárzó rettegés elnémította. Most mégsem
leckézteti meg. Félelemből és féltésből hazudott. Nicholaa
nem is értheti az ő szándékát. Royce tudta, hogy a nő egyetlen
célja a gyermek anyafarkasként való védelme. Royce pedig az
ellenség, akitől félni kell. A férfi el tudta képzelni, hogy a
normannokat illetően milyen szörnyű rémtörténetekkel tömték
tele Nicholaa fejét.
– Ulric teljes biztonságban van, Nicholaa. Senki sem
bánthatja.
Miután ezt megígérte, Nicholaanak nyújtotta a kezét.
A nő félrelökte a felajánlott jobbot.
– A gyereket akarom. Most rögtön.
Royce mást se szeretett volna jobban, minthogy
megszabaduljon a csecsemőtől, hiszen az újra rázendített, de
semmiképp sem engedhette meg Nicholaanak, hogy fölénybe
kerüljön. Nem a nő diktálta a feltételeket, és ezt tudatosítani is
kívánta benne. Az út Nicholaa akadékoskodása nélkül is éppen
elég fárasztónak ígérkezik.
Ulric hisztérikus rohamban tört ki. Royce csitítgatni
próbálta. Gyengéden megfordította a csecsemőt, hogy
kényelmesebb fekvést biztosítson neki. Majd kitakarta az
arcát, mert a kisfiú mindenáron körül kívánt nézni. Megtörölte
az arcát, majd ismét Nicholaahoz fordult.
Ekkorra már valamelyest lecsillapodott a nő dühe. Royce
hihetetlenül gyengéden bánt Ulrickal. Hatalmas méretei
ellenére ügyesen látta el a csecsemőt. Úgy tűnt, Ulric is
kedveli az óriást. A kisfiú le nem vette szemét fogva tartójáról,
és időnként meg is jutalmazta a férfit egy-egy vigyorral.
Hiszen Ulric még csecsemő. Nem tudhatja, mi fán terem az
igazi érzelem és az érdek, győzködte magát Nicholaa. Végül
Royce-ra emelte tekintetét. Hosszan vizsgálták egymást Ulric
elégedett gügyörészésének kíséretében.
Nicholaa képtelen volt sokáig állni a férfi tekintetét.
Reszketni kezdett, amiről nem tudta eldönteni, hogy vajon a
hidegnek vagy a férfi jeges tekintetének köszönhető.
– Nicholaa, vége a játszmának. Én nyertem. Ha sakkoztunk
volna, most mattot mondanék. Lássa be, hogy vesztett, és én
megkegyelmezek.
A férfi hangjából kicsengő kedélyes kötekedés sokkal
inkább bosszantotta Nicholaat, mint az egyértelmű dicsekvés.
A férfira nézve láthatta, hogy az alig tudja a nevetést
visszafojtani.
Royce kéjelgett a győzelmében. Nicholaa még egyet
rávágott a báró lábára.
– Sakknyelven szólva esetleg sakknak nevezhetnénk ezt a
lépést. Még nincs vége. a játszmánknak!
– Hagyja abba ezt a dacos harcot, és fogadja végre el a
megváltoztathatatlant, Nicholaa!
Royce vette magának a bátorságot és a nőre mosolygott.
Nicholaa kellőképpen gyűlölte is ezért. Hogyan tarthatta egy
pillanatig is ezt a szörnyeteget jóképűnek? Mert aki egy
ártatlan gyermeket használ túszként, nem lehet más, mint
szörnyeteg. Ilyen veszélynek kitenni egy csecsemőt!
Aztán rájött, hogy Ulricot a legcsekélyebb veszély sem
fenyegeti. Saját magával szemben tudott annyira őszinte lenni,
hogy elismerje az igazat. Ulric biztonságban van. Egy egész
hadsereg őrizte az esetleges támadástól, a hideg ellen pedig a
normann vezér karja védte.
Ulricot tényleg nem fenyegeti veszedelem, őt viszont igen.
Pillanatokon belül jégcsappá dermed a metsző hidegben.
Nicholaa megdörzsölte a karját, toporgott egy kicsit.
– Kérem a kis fiamat - ismételte el az előző kérését, most
már kevesebb meggyőződéssel.
– Tényleg a maga fia?
Mielőtt erre válaszolhatott volna, Ulric megszólalt:
– Mama!
Mivel a csecsemő Nicholaara nézett, ő kapva kapott az
alkalmon.
– Hát persze, hogy az enyém. Hallhatta, mamának szólított.
 – Ugyan ne vicceljen, hölgyem. Ez a kisbaba az elmúlt öt
percben engem, a lovamat és a saját öklét is mamának
szólította. Nekem is véges a türelmem, kisasszony. Véglegesen
eldöntötte, hogy halálra fagyasztja magát, vagy esetleg mégis
hajlandó elismerni a vereségét?
Nicholaa az ajkát harapdálta idegességében.
– Annyit ismerek el, hogy piszkos ármány segítségével
fölém kerekedett, de ennél semmi esetre sem többet.
Royce-nak ennyi elegendő volt. Levette köpönyegét, és
átnyújtotta a vacogó nőnek.
– Vegye fel!
– Köszönöm.
Olyan halkan suttogta a köszönetet, hogy Royce nem volt
meggyőződve arról, hogy jól hallotta a nő szavát.
– Mit mondott?
– Köszönöm.
– Mit köszön? - kérdezte zavartan Royce.
– A kedvességét. A gorombaságra az embernek sose lehet
elég oka, báró úr. A szászok ezt jól tudják, de a
meglepődéséből úgy látom, hogy a normannok más erkölcsi
normák szerint élnek. Ez is jó ok arra, hogy visszavonuljanak
a saját hazájukba. Kultúráink túlságosan különbözőek ahhoz,
hogy megértsük egymást.
Milyen bosszantó tud lenni ez a nő! Royce sóhajtott egyet. -
Minden szász olyan hóbortos, mint maga?
Szorosra húzva a köpenyt maga körül, Nicholaa leszögezte:
– Nem hóbortosak, hanem civilizáltak vagyunk.
Royce elkacagta magát. – Annyira civilizáltak, hogy a szász
nők és férfiak a testüket mindenféle ábrával festik tele? Ne
tagadja, mert a saját szememmel láttam a szász harcosok
pogány díszeit. Még az egyházi vezetőik is meglehetősen
ódivatúnak tartják ezt a szokást.
 A férfinak igaza volt, de Nicholaa az ég minden kincséért
sem volt hajlandó ezt elismerni. Noha ő is divatjamúltnak
tartotta az ősi hagyományokhoz való ragaszkodást, ezt a témát
nem tartotta igazán lényegesnek, legalábbis nem ebben a
helyzetben.
– Miért nem hagy végre békén?
A kínlódás, amiről a hangja árulkodott, meglepte a bárót.
Furcsa ez a nő. Az egyik percben még hevesen vitázik a
normannok neveletlenségéről, a másikban pedig majdnem
elpityergi magát.
– El sem hiszi, hogy milyen szívesen békén hagynám. De
kötelességem, hogy Londonba vigyem. A maga kötelessége
pedig…
– Hogy valamelyik harcos jutalma legyek. Ugye ezért kell
Londonba hurcolni?
Nicholaa megint dühöngött. Olyan gyorsan változott a
kedélyállapota, hogy Royce alig tudta követni. Persze örült,
hogy ismét haragudni látja. Jobban szerette a fúriá-kat, mint a
szende szüzeket.
– Nem állt szándékomban Londonba hurcolni, de ez
becsületbeli ügy.
A férfi hangjának kedélyes csengése még jobban
felbőszítette a nőt.
– Már a türelmem határán járok! - sziszegte Nicholaa.
– Én is!
– Ha valaha is Londonba megyek, akkor gyalog fogom
megtenni az utat. Nem vagyok hajlandó…
Nem tudta befejezni a fenyegetést, mert a báró a kezébe
vette a kezdeményezést. Szó szerint. Mielőtt Nicholaa
feleszmélhetett volna, Royce lehajolt, derékon ragadta a nőt,
és maga mellé emelte a nyeregbe. Mindez a másodperc
töredék része alatt zajlott le. A férfi erősen magához szorította
zsákmányát.
 Ulricot a másik kezében tartotta. A kisfiú fölöttébb élvezte a
lökdösődést, amit a normann széles mozdulatai okoztak.
Nicholaa rosszul volt a férfi közelségétől. Méretei miatt
szinte megsemmisülve érezte magát. A báró izmos testéből
áramló hő csak fokozta a nő kiszolgáltatottságának érzését.
Megpróbálta legyőzni újabb félelmét, de remegéséből
érezte, hogy ezt a csatát elvesztette. Furcsamód éppen
elrablója enyhített a rettegésén azzal, hogy átnyújtotta neki a
kisfiút. Majd megigazította a nőt takaró köpönyeget. A nehéz
ruhadarabot ráterítette Nicholaa lábára, sőt közelebb húzta
magához a nőt, hogy a saját testével melegítse. A
legmesszebbmenőkig gyengéd volt hozzá. Akárcsak a kis
Ulrichoz.
Kellemes illatot árasztott maga körül. Nicholaa felsóhajtott.
Mégsem olyan szörnyeteg! Ez a beismerés elpárologtatta
dühét és a félelmét is. Be kellett látnia, hogy képtelen annyira
gyűlölni a férfit, mint amennyire szeretné. És ekkor őszintén
elmosolyodott. Isten lássa lelkét, sosem tudott annyira
haragudni senkire sem, mint amennyire ezt a nor-mannt kellett
volna gyűlölnie.
Eltöprengett ezen az igazságon, majd a következő
megoldással állt elő. Ha már nem gyűlölheti ezt az embert,
akkor legalább pokollá teszi az együttlétüket. Érdekes módon
ettől a gondolattól mindjárt még jobb kedvre derült. Hiszen
tervének megvalósítására rengeteg lehetőség kínálkozik.
A normann megérdemelte, hogy zaklassák. Végül is ő
kényszerítette Nicholaat a hosszú út megtételére, amiért
mindenképpen megfelelő jutalmat érdemel.
Nicholaa a kisfiúra fordította figyelmét. A keblére szorította
a kisdedet, és megcsókolta a fejecskéjét. Ulric boldogan
gügyörészni kezdett. Nicholaa szórakozottan beletúrt a fiú
hajába. A következő pillanatban Ulric haja ismét az égnek
meredt.
– Mitől ilyen a kisfiú haja? – kérdezte Royce.
– Milyen?
 – Mitől áll úgy az égnek? Olyan, mintha meg lenne rémülve
a gyerek.
Nicholaa erre csak mosollyal tudott felelni. Ulric tényleg
elég murisan nézett ki. És persze imádni valóan. A nő azonban
nem akarta, hogy Royce is lássa a mosolyát.
– Tökéletes kisbaba, és kész.
A férfi nem tett megjegyzést.
– Ulricot is Londonba kívánja vinni, báró úr? Ez rendkívül
megterhelő lenne a számára.
Royce erre sem reagált. Ehelyett továbblovagoltak, és csak
a vaskapunál álltak meg. A férfi egyetlen ugrással a földön
termett.
– Most itt megvár, megértette? - adta ki Nicholaanak az
utasítást, miközben kezét a nő combjára helyezte.
A szorítása szinte hasított. Nicholaa kísérletet tett, hogy
megszabaduljon a vasmaroktól. Nem volt hajlandó a báró
egyetlen parancsának sem alávetni magát. Akkor a férfi
megragadta Nicholaa öklét, és teljes erővel megszorította.
– Jól van. Itt maradok - hazudta az amazon. Ez a hazugság
nem bűn, hiszen az ellenséget akarja vele becsapni. Egyébként
is, Isten a szászok oldalán áll, és neki is segíteni fog a
menekülésben. Az volt a terve, hogy amint a báró belép az
apátság épületébe, Ulrickal célba veszi az északi utat.
Nem, ez nem lesz jó. A normann vezér emberei bizonyára
azonnal észreveszik az eltűnését.
Amikor pedig Royce a karjába vette a gyermeket, Nicholaa
kénytelen volt elvetni ezt a tervét.
– Adja vissza a fiamat! – követelte. Royce elutasítóan rázta
a fejét.
– Mi a szándéka? - érdeklődött Nicholaa.
– Megmondtam, hogy maradjon itt – parancsolta Royce,
látván a nőt a lóról lekászálódni.
 A báró csak suttogott, de volt valami fenyegető a hangjában,
amire Nicholaa azonnal felfigyelt.
– Adja vissza a fiamat, és azt csinál velem, amit akar.
Royce úgy viselkedett, mintha meg sem hallotta volna a nő
kérését. Nicholaa izgulhatott vagy tíz percig, mire a báró
visszatért.
Ulric nem volt vele. Helyette Nicholaa holmiját tartotta a
férfi a kezében. A nyeregkápához erősítette a táskát, és
felugrott a nő mögé a nyeregbe.
– Gondoskodni fog a főnöknő arról, hogy Ulric
hazakerüljön?
– Nem.
Nicholaa izgatottan várta a magyarázatot, de a goromba
normann nem szólt egy szót sem, mindössze megigazította
Nicholaan a köpönyegét.
– Ki fogja Ulric gondját viselni?
A nő aggodalma meglágyította Royce szívét.
– Ulric az apátságban marad egészen addig, amíg az ön
sorsa eldől.
– Hogy vette rá a főnöknőt arra, hogy Ulricnak gondját
viselje?
– Olyan üzletet ajánlottam neki, amit nem tudott
visszautasítani.
Nicholaa hallotta az elégedettséget a férfi hangjában, és az
érzéseiről az arckifejezése alapján is meg akart bizonyosodni,
de a harcos szorosan magához ölelve tartotta mind- végig.
– Miféle üzletet?
A dombról már lefelé haladtak, amikor megérkezett a
válasz:
– Az Ulricról való gondoskodás fejében megígértem, hogy
biztosítom Justin megfelelő ellátását.
 Nicholaa elképedve vette tudomásul azt, amit a normann az
imént mondott.
– Hogy ajánlhatott fel egy ilyen üzletet, hiszen jól tudja,
hogy Justin haldoklik?
– Egyáltalán nem haldoklik. Valahol a lelke mélyén maga is
tudja, hogy ebben igazam van. Lehet, hogy Justin nem akar
élni, de fog.
Amikor Nicholaa válaszolni készült, a férfi a nő szájára tette
a kezét. - Az elmúlt néhány hónap alatt rengeteg dolog
megváltozott az ön hazájában. Anglia most már a miénk, és
Vilmos éppannyira a maga királya, mint amennyire az enyém.
Nicholaat a férfi beszéde teljesen elbátortalanította. Tudta,
hogy igaza van a hódító katonának. Annyira azért nem naiv,
hogy még most is a férfi szemébe hazudjon. Noha az apátság
meglehetősen el van zárva a külvilágtól, az apácák mindent
megtettek, hogy beszerezzék az éppen aktuális híreket.
Nicholaa tisztában volt azzal, hogy a has-tingsi csatában
megtört a szász ellenállás.
– Akkor sem volt joga ilyen ígéretet tenni, Justin az én
fivérem, és én gondoskodom az ápolásáról.
Royce megrázta a fejét.
Nicholaa ütésre emelte a kezét.
– Ha csak egy szikrányi együttérzés is lenne magában,
megengedné, hogy Justin mellett maradjak ez alatt a nehéz
időszak alatt, mert én meg tudom adni neki azt a vigaszt, amire
szüksége van.
– A vigaszra van a fivérének a legkevésbé szüksége. Royce
nagyon magabiztosnak tűnt. Furamód, de ez a magabiztosság
reményt öntött Nicholaaba. Talán tud valamit a férfi, -ami
befolyásolhatja Justin jövőjét.
Annyira aggódik az öccse miatt! Vajon mi lesz vele?
Hogyan fog egyedül boldogulni ebben a kegyetlen világban?
– Mit gondol, mire van leginkább az öcsémnek szüksége? -
kérdezte végül Nicholaa.
 – Valakire, aki megtanítja a helyes élet és túlélés titkára. Az
együttérzés nem tart senkit sem életben. A megfelelő kiképzés
viszont igen.
– Hát elfelejtette, hogy Justin félkarú.
– Természetesen nem.
– Mégis úgy gondolja, hogy ki tudná képezni?
– Igen.
– Miért olyan biztos benne?
– Mert ez a mesterségem. Katonák kiképzése. Nicholaat
lenyűgözte a normann Justin iránt tanúsított elkötelezettsége.
Egyben meg is rémült. Vajon megbízhat ebben az emberben?
– Mi lesz ezzel az ígérettel, ha maga visszatér
Normandiába?
– Ha hazamegyek, Justint magammal viszem.
– Azt nem teheti! - kiáltotta Nicholaa. - Nem hagyom, hogy
a testvéremet elszakítsák tőlem!
A férfi érezte a nő aggodalmát, és nyugtatóan megszorította
a kezét. Természetesen megértette a kétségbeesését. Egyik
testvérét már elveszítette a csatában, a másikért pedig teljes
odaadással vállalt felelősséget. Iszonyatos terhet cipel ez a nő
a vállán. Túl nagyot ahhoz képest, amekkorát fiatal és
törékeny termete kibírhat.
– Justin visszatérhet Angliába, amint befejezzük a
kiképzést. Emellett jó esély van arra is, hogy engem Angliában
állomásoznak el, Nicholaa.
A nő most már abban reménykedett, hogy Royce itt marad.
Decsakis Justin miatt. Végtelen nyugalom szállta meg. A báró
tartja magát az adott szavához. Ebben egy fikarcnyit sem
kételkedett.
– Azt viszont még mindig nem értem, hogy miképp
vállalhat maga egy szász katonáért felelősséget. Hiszen…
A férfi egy kézmozdulattal ismét elcsitította a kérdezőt.
 – Ezt a témát befejeztük. Túlságosan türelmes voltam
magával, Nicholaa. Meghallgattam az aggodalmait, és
megosztottam önnel a terveimet, de éppen elég időt
vesztegettünk ezzel.
Noha Nicholaa nem értett egyet ezzel a sértő
kategorikussággal, a férfi viselkedése bizonyos szempontból
mégis érthető volt. És mivel vágtába kezdtek, a beszélgetésnek
egyébként is véget kellett vetni.
Szélsebesen iramodtak végig az úton. Az utazás
monotómáját egy kedves eset egyszer megszakította. Ez akkor
történt, amikor megálltak egy hegy lábánál, hogy Royce
kezébe vegye a pajzsát. A fegyverhordozó, hogy urát ámulatba
ejtse, megpróbálta egy könnyű mozdulattal a bárónak lökni a
pajzsot. A deltoid alakú fegyver azonban túl súlyosnak
bizonyult, és a két paripa között a földre zuhant.
Nicholaa majdnem hangosan elkacagta magát, de a
fegyverhordozó arcára kiülő félelem beléfojtotta a nevetést.
Nem akarta még ő is megszégyeníteni az ifjút. Ajkába
harapott, mereven maga elé nézett, és várta, mit lép erre a
báró.
De az meg se szólalt, noha magában sóhajtott egy nagyot,
amitől Nicholaa majdnem elvesztette a lélekjelenlélét. A báró
szorosabbra fonta a nő dereka körüli ölelést, ezzel jelezve,
hogy ő is maradjon csöndben.
A szerencsétlen katona végül is összeszedte magát, és
felemelte a pajzsot. Arca lángolt a szégyentől.
Royce még ekkor sem tett szemrehányást a fiúnak. Átvette
tőle a fegyverét, és a csapat élére lovagolt. Alighogy
hallótávolságon kívül kerültek, Nicholaaból kitört a
felszabadult nevetés.
A férfi is igazán elnevethetné magát. Hiszen olyan
mulatságos volt a jelenet. Royce azonban megőrizte a
komolyságát, és csak Nicholaatól tűrte el ezt a gyermeteg
viselkedést.
 A nap hátralévő részében semmi mulatságos nem történt.
Amikor besötétedett, tábort ütöttek. Nicholaa kezdte elhinni,
hogy Royce végül is egészen elviselhető társaság. A férfi
gondoskodott arról, hogy Nicholaanak legyen mit ennie, és
hogy meg ne fázzon, sőt sátrát az egyik tűz közelében állíttatta
fel.
A báróról kialakuló elismerést azonban romokba döntötte az
utazás valós célja. Royce azonnali esküvőről beszélt, és a
király hadizsákmányaként tartotta Nicholaat számon.
Nicholaa nem adta fel szökéstervét. Feltűnően kezesnek és
fáradtnak mutatta magát, miközben a megfelelő alkalmat leste.
Royce ismét Nicholaanak kölcsönözte a köntösét, hogy
azzal is terítse be magát. A nő megköszönte a báró
figyelmességét.
A férfi elnevette magát.
Nicholaa éppen a sátrába készült belépni, amikor hirtelen
megtorpant, és sarkon fordult.
– Royce!
A férfi szinte megrökönyödve hallotta, hogy alany a nevén
szólítja.
– Igen?
– Bármi is történjék velem, ugye az apácafőnöknőnek tett
fogadalmát nem szegi meg? Gondoskodnia kell Justin-ról.
– Gondoskodni fogok. Nem szeghetem meg az ígéretemet.
Ennyi elég is volt Nicholaanak. Kis idő múlva úgy tűnt a
külső szemlélő számára, hogy a nő mélyen alszik. Valójában
lázasan szőtte a terveit. Amint a katonák nyugovóra tértek,
kiszökik a táborból. A környéket úgy ismeri, mint a tenyerét.
Az erdő, ahol megszálltak, Norland báró birtokához tartozik,
ami az övétől délre terül el. Meglehetősen hosszú gyaloglást
igényel majd az apátságba való visszajutás. Talán egy álló
napot is igénybe fog venni. Amennyire lehet a fák között kell
megtennie az utat, hogy elkerülje a feldúlt északi ösvényt,
gondolta nagyot ásítva.
 A tábortűz melege és Nicholaa kimerültsége mégis álomba
szenderítette.
Royce egészen addig őrködött a sátor előtt, amíg teljesen
meg nem bizonyosodott arról, hogy a fogoly valóban elaludt.
Ezután a sátorral szemben leült egy fa alá. Lehunyta szemét.
Tudta, hogy Nicholaa meg sem kísérelné a szökést addig, amíg
a tábor teljesen el nem csendesedett, Tehát van még egy-két
órája neki is a pihenésre… és a nyugalomra.
Nicholaa az éjszaka kellős közepén felriadt álmából. Rögtön
észrevette a normann harcost. Hosszas vizsgálódás után
meggyőződött arról, hogy a férfi mélyen alszik.
Nagyon békésnek és elégedettnek tűnt. Sisakját maga mellé
a földre helyezte. Bal karját a fejfedőjén nyugtatta. Kardja
pedig az oldalához erősítve a keze ügyében feküdt. Igenis
jóképű férfi. A szokásosnál hosszabb sötétbarna haja
hullámokban omlott alá.
Nicholaa hátán az undortól végigfutott a hideg. Hogy
gondolhat a férfi szépségére, amikor annak eltökélt célja, hogy
tönkreteszi foglya életét? Mindössze valami értéktárgyként
kezeli őt a férfi. Csecsebecse, amivel majd egy lovagot
ajándékoznak meg.
Az igazságtalanság fölött érzett tehetetlensége cselekvésre
ösztönözte. Lába a takaró alatt is fázott. Az ujjai teljesen el
voltak gémberedve a hidegtől, amikor felhúzta a cipőjét. A
szél metszőn fújt. Az apátságig vezető gyaloglás szörnyű
megpróbáltatásként lebegett előtte. Erre gondolva
majdhogynem fennhangon felsóhajtott.
Nicholaa maga köré tekerte Royce köpönyegét, és elindult a
tisztáson túlra, az erdő sűrűje felé. A katonák egyike sem vette
észre, noha a másik tűznél ődöngő három férfi egyike
Nicholaa felé tekintett. Mivel azonban nem szólt a
menekülőre, Nicholaa úgy gondolta, hogy megengedhet
magának néhány perc magánéletet.
Amint hátat fordított a tábornak, Royce jelezte az
embereinek, hogy maradjanak nyugton. Várt még néhány
percet, majd felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és a
lány után eredt.
Számított arra, hogy a nő szökni próbál, és nem is
csalatkozott benne. Nagyon vakmerő ez a lány, hogy minden
megpróbáltatást vállalna, csakhogy megszabaduljon fogva
tartójától. Ugyanakkor meggondolatlan is.
Az erdő sűrűjéhez érve Nicholaa futásnak eredt. A hold
gyenge világánál nem láthatott minden apró akadályt, ami az
útjába került. Veszélyes dologra adta a fejét. A lehető
legóvatosabban haladt előre, de egyszer csak úgy tűnt neki,
hogy valaki követi. Továbbfutott, de megpróbálta ellenőrizni,
hogy tényleg üldözik-e.
Ekkor megbotlott egy korhadó tuskóban, és fejjel előre egy
szakadék felé zuhant. Maradt annyi lélekjelenléte, hogy a fejét
védve esés közben megfordult, még mielőtt földet ért volna.
Nagy huppanással landolt. Átkozni kezdte magát
óvatlanságáért. Zuhanás közben elhagyta egyik cipőjét, és
Royce köpenyét is. Amikor felült, hogy rendbe szedje magát,
akkor vette észre, hogy mennyire szánalmas helyzetbe került.
Több száraz levél volt a hajában, mint hullám, és egész testét
por borította.
Royce néhány méterre a balesettől állt lesben. Ez a bolond
nő akár a nyakát is szeghette volna. De a nem igazán nőhöz
méltó morgás meggyőzte a férfit arról, hogy nem ez történt.
Nicholaa olyan hangosan káromkodott, hogy még az
apátságban békésen szendergő apácákat is felriaszthatta volna.
Sose válik igazi sakkpartner ebből a nőből. Fogalma sincs
arról, hogyan számítsa ki előre a hadmozdulatait. De valódi
ellenség se lesz belőle. Royce már több ízben
megbizonyosodott afelől, hogy Nicholaa természetével
ellenkezik a gyűlölet… és a bosszú is. Még azt sem tudja,
hogy kell haragot tartani. Royce elmosolyodott Nicholaa
előkészületeire gondolva. Amikor lefekvés előtt az apácának
tett ígéretéről és annak betartásáról faggatta a lány, már meg
volt győződve, hogy a szökés forog formás kis fejében.
Annyira könnyű a gondolatait kiolvasni becsületes
tekintetéből. És átlátszó hazugságaiból.
Elszorult Royce szíve. Nicholaa olyan, mint egy tőré-kény
virág. Kényes, finom, hihetetlenül puha és gyönyörű.
És ez a törékeny kis virág a legfülsértőbb otrombaságokat
mormogja.
Ez a dühkitörés nem tartott sokáig. Nicholaa elszégyellte
magát. Gyorsan keresztet vetett, hogy Teremtőjét
kiengesztelje, majd felállt. Azaz csak felállni próbált. Amint a
test-; súlyát a bal lábára helyezte, éles fájdalom hasított a
lábszárába.
Fájdalmasan felkiáltott, és visszazuhant a földre. Egy
darabig ott maradt azon töprengve, hogy mit is csináljon.
Amikor Royce meghallotta a nyöszörgését, a hang felé indult.
Nicholaa kénytelen volt elismerni a vereségét. Segítségért
kiáltott.
Royce a helyszínen termett, még mielőtt egészében
elhangzott volna a segélykérés. Nicholaat túlzottan lefoglalta a
fájdalma ahhoz, hogy feltűnjön neki a férfi gyorsasága.
Royce a kezében tartotta Nicholaa cipőjét, amit a lány ölébe
ejtett, majd maga térdre ereszkedett.
Nicholaa úgy látta, hogy dühös a férfi.
– Ha most azt mondja, hogy sakk, akkor sikítok.
– Már megtette. És egyébként is matt, Nicholaa. A
játszmának tényleg vége.
Nicholaanak nem igazán volt kedve vitázni. Ehelyett az
ölébe ejtett cipőre szegezte a tekintetét.
– Elestem – magyarázta azt, ami amúgy is egyértelműen
látszott. – Azt hiszem, eltört a bokám.
Ez a kijelentés szánalmasnak hatott. Nicholaa szintén. A
haja teljesen összekuszálódott, és a vállánál a ruhája is
elszakadt.
 Royce nem szólt egy szót sem, csak megvizsgálta a sérülést.
Nicholaa fájdalmasan felkiáltott, még mielőtt a férfi hozzáért
volna.
– Nicholaa, illik előbb megvárni a fájdalmat, mielőtt
elkezdünk panaszkodni rá.
– Csak felkészítettem magam a fájdalomra - vágott vissza.
A férfi visszatartotta mosolyát. Biztosra vette, hogy nem
tört el a bokája, hiszen meg sem dagadt a környéke. Ezenkívül
Nicholaa fájdalom nélkül mozgatni tudta a lábujjait is.
Egyértelmű, hogy csak megrándítolta a lábát.
– Nem tört el.
Nicholaa azonban nem hitt neki. Előrehajolt, ösztönösen is a
férfira támaszkodva, hogy ellenőrizze, vajon tényleg rendben
van-e a bokája. Arca mindössze néhány centiméterre volt a
férfiétól. Tekintetét azonban mereven a lábára szegezte, míg a
férfi az arcát fürkészte.
– De igenis eltört.
– Nem tört el.
– Muszáj ilyen vidámnak lennie? Igazán mutathatna egy
szemernyi együttérzést ebben a szerencsétlen helyzetben!
– Ezt a szerencsétlen helyzetet elkerülhette volna, ha nem
próbál…
Nicholaa nem hagyta, hogy Royce befejezze az érvelést.
– Magánjellegű ügyeimet szerettem volna elintézni.
Újabb hazugságát nyíltan a férfi szemébe mondta. Ez nagy
hiba volt, de csak ekkor vette észre, hogy milyen közel áll
hozzá a báró.
Hosszan és szótlanul egymás szemébe néztek. Nicholaa
visszafojtotta lélegzetét. Royce szintén. Nem tudta hova tenni
a viselkedését, de mindenáron meg akarta érinteni a nőt. Nem
is tudott ellenállni egy gyöngéd hajsimításnak. Ujja lágyan
megcirógatta a nő arcát is.
 Nicholaat megnyugtatta a férfi érintése, de nem tartott
sokáig ez az idill, mert Royce tekintete szigorúvá vált.
Megragadta a lány állát, és arcát a holdfény felé fordította.
Majd félrelökte a nő szemébe hulló hajtincsét.
– Hol szerezte ezt a kék foltot? – követelte a magyarázatot a
báró. A hangja most zord és kemény volt.
Nicholaa vállrándítással felelt.
Royce erre megszorította a lány állát.
– Azonnal mondja meg, hogy hol szedte össze ezt a foltot!
Nem csak úgy magátol került oda. Annál komolyabb a sérülés.
Délután még nem lehetett ott. Különben észrevettem volna.
– De ott volt már akkor is. Mindössze nem volt annyira
feltűnő. Egyébként is miért olyan mérges? Ez az én bajom és
nem a magáé!
Royce figyelmen kívül hagyta a legutóbbi megjegyzést.
– Hogy történt?
– Az nem tartozik magára!
Nicholaa ellökte magától a férfi kezét, de az konokul
megragadta ismét az állát.
– Elegem van abból, hogy mindig megmakacsolja magát.
– Nekem is abból, hogy állandóan parancsolgat.
Nicholaa úgy érezte, hogy ezzel a jól irányzott válasszal
viszonozhatott valamit a férfi gorombáskodásaiból. Épp ideje
volt tudatosítani a normannban, hogy nem egy gyönge, félénk
és védtelen teremtéssel áll szemben. Nem fogja engedni, hogy
megfélemlítsék. A báró pedig jobban teszi, ha nem fordít neki
hátat, nehogy a lapockái közé kapjon egy késszúrást.
A legutóbbi gondolattal saját magát is megpróbálta
becsapni. Tudhatná, hogy képtelen lenne ölni. És valahol azt is
tudta, hogy ezzel a férfi is tisztában van.
Tehetetlenségében felsóhajtott. Közben meglátta, hogy egy
tincs Royce szemébe lóg, és még mielőtt tudatosult volna
benne, hogy mit csinál, félresimította a rakoncátlan hajfonatot.
Royce úgy pattant fel, mintha Nicholaatól legalábbis egy
nyaklevest kapott volna. Hitetlenül bámult a lányra, akit
teljesen váratlanul ért a férfi reakciója.
Beletelt egy kis időbe, mire Royce magához tért. Rekedt
volt a hangja, amikor végre megszólalt.
– Minden, ami magával történik, rám tartozik. Felelős
vagyok magáért. Tehát hol szerezte ezt a sérülést?
– Haragudni fog, ha megmondom. - Honnan tudja?
– Mert már ismerem magát. Fontos, hogy az ellenfelek
tudják, milyen a másik észjárása. Már jó ideje figyelem magát,
és tudom, hogy elég morózus természete van.
– És még mit vett észre rajtam?
– Hogy nem igazán kedvel.
Nicholaa várta a férfi ellenkezését, de mivel az meg sem
szólalt, folytatta:
– Csak nyűgnek érez a nyakán.
– Ez így van.
– Ha nem lenne bűn a gyűlölet, maga lehetne a
legmegfelelőbb ember, akit szívből utálhatnék.
– Képtelen lenne engem megutálni - felelte Royce
gyengéden mosolyogva. – Lehet, hogy kellemetlen a
természetem, de a magáé kedves, tehát nem ismeri a
gyűlöletet.
Nicholaa túlzottan elcsigázottnak érezte magát a további
vitához. – Hamarosan jéggé fagyok, ha nem térünk vissza a
tűzhöz. Arra vár, hogy a segítségéért könyörögjek?
A férfi tagadólag rázta a fejét. - Arra várok, hogy elárulja
végre, hogy került az a folt a szeme alá.
Uramisten, de makacs férfi! Nicholaa tudta, hogy ezt a
kérdést nem hagyhatja megválaszolatlanul.
– Justin ütött meg.
 Egy kicsit finomabban is előadhatta volna az igazságot,
mert Royce-t ez a kijelentés nagyon felpaprikázta. Nicholaa
nem akarta, hogy bárkinek is rossz véleménye legyen a
fivéréről.
– Justint senki se hibáztathatja ezért.
– Hogy a fenébe ne hibáztathatná?
Royce talpra ugrott, de Nicholaa megragadta a kezét.
– Majd megmagyarázom.
– Nicholaa, ezt nem lehet megmagyarázni!
Nicholaa a férfi ajkára tette a kezét.
– Justin mélyen aludt, Royce. Meg akartam igazítani a
takaróját, és éppen akkor fordult egyet álmában, amikor fölé
hajoltam. Még most sem tudja, hogy megütött. Royce-t ez nem
győzte meg.
– Becsületszavamra ez az igazság. A szászok nem emelnek
kezet a testvérükre. Azért olyan nehéz ezt elhinni, mert a
normann családok közt nem ritkaság a belviszály?
Royce nem engedhette, hogy a lány kifogjon rajta. Felkapta
a köntösét, Nicholaa vállára terítette, és köpenyestül a karjaiba
vette a lányt. Nicholaa a férfi nyaka köré fonta a karját,
miközben elindultak a tábor felé.
A lány suttogva megköszönte a báró segítségét.
Mi az ördögöt csináljon ezzel a nővel? - töprengett Royce.
Már így is túlságosan belopta magát a szívébe a kis bestia,
és ez ellen egy harcos nem tud védekezni. A kutyafáját, a sorsa
egy előre megírt minta szerint alakul, és ebbe neki nincs
beleszólása. Valójában nem is akar változtatni a sorsán. Szereti
a maga körül kialakult rendet. Meg van elégedve azzal, amit rá
mértek az égiek.
Tényleg meg van elégedve?
Royce megpróbálta kiverni a nőt a fejéből. Nehezére esett
ugyan, hiszen olyan csodálatosan puha volt, amikor a karjában
tartotta!
Mégis nyűg volt a lány. Megnehezítette a visszautat. Megint
elkezdett vitázni. Royce időnként elhallgattatta, csak hogy
legyen egy szusszanásnyi szünete.
Amikor megérkeztek a táborba, Nicholaat a sátorral
szemközti fához vitte. A lánnyal együtt leült, megigazította az
ölében a terhet, hogy kényelmes legyen az alvás, vállához
szorította a kis fejet, és lehunyta a szemét. Köpenyével tetőtől
talpig betakarta, és szorosan magához ölelte. Testének
melegével oltalmazta Nicholaat.
– Royce?
– Tessék!
– Nem illik így aludnom. Férjes asszony vagyok, és…
– A férje halott.
Nicholaat meglepte a férfi határozottsága.
– Honnan tudhatná, hogy a drága férjem vajon él-e még,
vagy elesett valamelyik csatában?
– Tudom. Meghalt.
Örömmel mondta ezt a férfi? Nicholaa megpróbált erről
meggyőződni, és a férfi arcát kereste a tekintetével, de az
erőszakosan a vállához szorította a nő fejét.
– Na, jó. Tényleg meghalt. De még mindig gyászolom.
– Maguknál a kék a gyász színe?
Nicholaa erre nem gondolt. A normannak jól vágott az esze.
De az övé is!
– Belül gyászolom.
– Mikor halt meg?
Royce finom mozdulatokkal megsimogatta Nicholaa vállát.
A nő nem utasította el a kedveskedést. Mielőtt válaszolt volna,
egy férfiasat ásított.
– Két évvel ezelőtt.
 – Biztos ön ebben?
Royce már nevetett azon, hogy az amazon milyen könnyen
lépre ment.
– Igen, biztos vagyok benne. Ezért nem is járok már
feketében. Igen, két évvel ezelőtt történt.
Most jól rászedte a normannt – gondolta Nicholaa, és
önelégült mosollyal becsukta a szemét. Már majdnem el-
szenderedett, amikor Royce a fülébe súgta:
– Nicholaa.
– Tessék.
– Hány éves Ulric?
– Nemsokára lesz nyolc hónapos.
Royce jól gondolta. Nicholaa túl fáradt volt ahhoz, hogy
következetesen hazudjon. Még csak észre sem vette, hogy
mekkora szarvashibát követett el.
– De a férje két éve halott!
Royce kíváncsian várta, hogy ebből a csávából hogy mászik
ki a nő.
Nicholaanak elkerekedett erre a szeme.
– Azt mondtam, hogy egy éve. Igen, pontosan kerek egy
éve. Pontosan emlékszem, hogy ezt mondtam az előbb.
Eltelt vagy öt perc, mire Royce megszólalt.
– Nicholaa, nem megy magának a füllentés.
– Én sosem füllentek!
Royce megszorította Nicholaat, hogy ráébressze, meny
nyire haragszik rá.
– Beismeri végre, hogy veszített? El akart szökni!
– Békén hagyna aludni?
– Csak, ha elismeri…
– Igen, elismerem. El akartam szökni. Most már elégedett?
 – Többször meg se kísérelheti a szökést.
Amikor elhangzott ez a parancs, Nicholaa majdnem elsírta
magát. Igazán lehetne puhább kőből ennek a férfinak a szíve!
El kell szöknie. Ez az egyetlen módja annak, hogy elkerülje a
végzetet, amit uralkodója, Vilmos szánt neki.
Nicholaa ismét a férfi nyaka köré fonta a karját. Ujjával
Royce haját babrálta, miközben arra gondolt, hogy milyen
igazságtalanul bánik vele a sors.
Nicholaa érintése kellemes érzéssel töltötte el Royce-t.
– A maga Vilmos királya végérvényesen eltökélte, hogy
zsákmányként odadob valami normann férfinak?
– Igen.
Nicholaa ellökte magát a férfitól, és mélyen a szemébe
nézett. Kihullt egy száraz levél Nicholaa hajából. Arcán por és
karistolásnyomok. Royce nem tudott visszatartani egy
mosolyt. Nicholaa úgy nézett ki, mintha egy kötélhúzás
vesztese lenne.
– Én nem vagyok hadizsákmány!
Royce tiszta szívéből egyet értett vele.
– Tényleg nem.
Negyedik fejezet

A Nicholaaval töltött hét után Royce arra a következtetésre

jutott, hogy az ő türelme is véges. Mire elérték a végcéljukat,
legszívesebben megfojtotta volna a nőt egy kanál vízben.
A szász bestia megmérgezte az utazást, és még háromszor
megkísérelte a szökést.
Nicholaa képtelen volt felfogni e kísérletek hiábavalóságát.
Ez a nő annyira konok, hogy az már bűn! De ő sem most jött
le a falvédőről! Előbb-utóbb úgyis rákényszeríti Nicholaat a
teljes vereség beismerésére. Már többször mattot adott neki, de
ezzel nem megszégyeníteni akarta, mindössze a makacsságát
megtörni. Azt is a nő jól felfogott érdekében tette. Ha
boldogulni akar a normannok között, akkor kell egy kis
önfegyelmet és kezességet tanulnia, mert nem fog mindenki
annyi türelmet tanúsítani, mint eddig ő.
Royce-nak nem állt szándékában megbántani a lányt. Sőt,
annak, hogy valaki méltatlanul viselkedik vele, még a puszta
gondolata is feldühítette.
Nicholaa iránt érzett felelőssége nem hagyta nyugton egy
percre sem. Kész kiselőadást tartott a lánynak a helyes
viselkedésről. Nicholaa esetében azonban a szónoklata süket
fülekre talált. Amikor arra kérte, hogy legyen szelídebb, a
vadmacska beleharapott. Ezt a sértést csak azért úszta meg
Nicholaa szárazon, mert a férfi figyelembe vette a nő
elcsigázottságát. Túlzottan össze volt zavarva a leje ahhoz,
hogy ésszerűen cselekedjen.
Kora délután értek Londonba. A palotában egyetlen vendég
sem tartózkodott, amikor Royce belépett magával vonszolva
foglyát. Megparancsolta két őrálló katonának, hogy jelentsék
az érkezésüket a királynak. Royce maga gondoskodott
Nicholaa elhelyezéséről.
Az amazon többször megpróbálta elgáncsolni fogva tar-
tóját, úgyhogy Royce-nak szó szerint végig kellett vonszolnia
a nőt a folyosón.
Akkor lenne a legboldogabb, ha végre megszabadulna a
terhétől. Ezt a hazugságot addig ismételte, míg maga is
majdnem elhitte.
De csak majdnem.
Ekkor belebotlott másodhelyettesébe, a néhány évvel
idősebb, barna hajú, barna szemű, Lawrence nevű lovagba. A
férfi majdnem olyan magasra nőtt, mint hűbérura, csak nem
volt olyan izmos. Lawrence számos csatában harcolt Royce
seregének tagjaként. Tapasztalt, harcedzett 1 és megbízható
katonának bizonyult. És ami még ennél is több, Royce
kebelbarátja volt.
– De jó újra látni téged, uram! - üdvözölte Lawrence a
bárót, és túlzott lelkendezésében megveregette Royce vállát. A
két óriás egy pillanatra majdnem szem elől vesztette egymást a
Royce ruhájából felszálló por miatt. Lawrence elnevette
magát.
– Uram, igencsak rád fér egy alapos mosdás.
– Azt meghiszem! Istenem, de jó is itthon lenni! - azzal
Nicholaara nézett, összeráncolta ő is a homlokát, majd
folytatta. – Végre.
Nicholaa elértette a célzást. Tudta jól, hogy ki miatt tartott
az út olyan sokáig.
Lawrence oldalát fúrta a kíváncsiság. Amikor Nicholaahoz
fordult, még a szívverése is elállt. Az angyalát, ez a nő valódi
szépség! Azon nyomban foglyul esett az igéző szemsugárnak.
Az a szokatlan kék színárnyalat!
Nicholaa határozottan és kimérten állta a vizsgálódó
tekintetet.
Royce-t mulattatta vazallusának viselkedése. Ugyanolyan
beszédes volt ez a reakció, mint Ingeiramé, amikor legelőször
találkoztak a szász csodával. Lawrence-et teljesen elbűvölte az
amazon.
– Ez Nicholaa úrnő.
Lawrence mélyen meghajolt.
– A legnagyobb megtiszteltetés, hogy megismerkedhetek
önnel, milady. Nicholaa illedelmesen térdet hajtott.
– Kíváncsian várom beszámolóját az úton szerzett
tapasztalatairól.
– Miféle tapasztalataimról?
– Először is szeretném tudni, hogy mitől van úgy
összekarcolva az arca. Már megbocsásson, de az embernek az
az érzése támad, hogy egy tizenéves harcossal áll szemben, ha
magára néz. Kell lenni valami magyarázatnak erre.
– A kisasszony hajlamos balesetek áldozatává válni. Erre a
megjegyzésre Nicholaa szigorúan Royce-ra nézett. Majd
Lawrence-hez fordult.
 – Nem maradok Londonban annyi ideig, hogy történeteket
mesélhessek magának.
Royce vasmarkának szorítása ráébresztette Nicholaat a
szomorú valóságra. Lawrence pedig észrevette a rosszallást
hűbérura tekintetében, de magyarázatot nem talált rá.
– Valahova utazni készül a közeljövőben, milady?
– Szó sincs róla - felelt a nő helyett Royce.
– De igen! - vágta rá Nicholaa.
– Az a hír járja, uram, hogy egy héten belül visszamegyünk
Normandiába.
– Erről majd később tárgyalunk – jegyezte meg Royce,
jelentőségteljes pillantást vetve a szász nőre.
A vazallus beleegyezően bólintott. Észrevette, hogy a báró
kijelentésére Nicholaa arca görcsbe rándult, de ezt azzal
magyarázta, hogy a nőnek megártott a viszontagságokkal
terhes út.
– A király szolgákat fog a rendelkezésére bocsátani, hogy
ne lásson semmiben sem hiányt az ittléte ideje alatt –
magyarázta Lawrence.
– Meg őröket, nehogy elszökjek?
Lawrence hátrahőkölt a nő hevességétől.
– Maga nem fogoly nálunk – mondta. Zavarodottságában
hűbérurára nézett. – Vagy mégis, uram?
Royce helyeslőén bólintott.
– Mindaddig az, amíg meg nem békéi a sorsával.
– Vilmos az ön királya is – győzködte Lawrence a nőt.
– Az enyém ugyan nem!
– Nincs semmi értelme vitázni vele, Lawrence.
Royce végre elengedte Nicholaa csuklóját, és gyengéden
meglökte, hogy útnak indítsa. Nicholaa méltóságteljesen
bevonult a szobájába, Royce-szal és Lawrence-szel szoro-san
a nyomában.
– Úgyis megszököm! – hajtogatta gőgösen.
Egyenesen az ablakot irányozta meg. Royce tudta, hogy mi
motoszkálhat a nő fejében. - Ha innen kiugrik, akkor
menthetetlenül kitöri a nyakát, Nicholaa.
A nő egy hirtelen mozdulattal sarkon perdült, és a férfi
arcába nevetett.
– Mit érdekli az magát, báró?
– Ha engem hidegen is hagy, azért van, akit mélyen érintene
az ön halála. Gondoljon csak Ulricra vagy Justin-ra. Tartsa
őket jól az emlékezetében, amikor valamilyen esztelen lépésre
szánja el magát. A családjának is árt azzal, ha bajt zúdít
magára.
Royce megpróbálta az ajtót alaposan bezárni.
– Várjon! - sikította Nicholaa.
Royce megállt, és a hang felé fordult.
– Igen, kisasszony?
A nő tett egy lépést a férfi felé.
– Ennyi az egész? Itt akar hagyni?
– Van még valami kívánsága?
– Nem, nincs.
Royce ismét indulni készült.
– Mindössze ennyi a mondandója számomra? - követelőzött
a lány.
Royce újból megállt, és elgyötörten felsóhajtott.
– Még mit mondhatnék magának?
Nicholaa szemét ellepte a könny. Idegességében tördelni
kezdte a kezét.
Royce-nak fogalma sem volt, mi lelte a lányt.
 – Az ég szerelmére, mi a baj? - kérdezte most már teljesen
tanácstalanul a nő viselkedését tekintve.
Nicholaa megrázta a fejét.
– Nincs semmi baj. Sőt, boldoggá tesz, hogy végre
megszabadulhatok magától. Mert olyan elviselhetetlen,
faragatlan tuskó! - Egy könnycsepp gördült végig az arcán,
amit a kézfejével gyorsan letörölt.
A pokolba is, ez a nő úgy viselkedett, mintha bánná, hogy
elválnak egymástól. Ami még szörnyűbb, az az, hogy ő is
bánta.
– Nem megyek Normandiába, úgyhogy ha bármire szüksége
van, csak üzenjen.
Nicholaa megkönnyebbülése látható volt. A pánik véget ért.
Arca kisimult. Könnyeit azonban így sem tudta visszatartani.
Hátat fordított a férfinak, hogy elrejtse előle a könnyeit. - Nem
fogok üzenetet küldeni, uram. Kérem, távozzon! Nem törődöm
magával többé.
Royce nem hagyhatta így magára a nőt. Olyan elesettnek és
szánalmasnak tűnt. A fene egye meg, de jobb szerette
mérgesnek és határozottnak látni, amilyen eddig is volt.
– Báró úr - szólalt meg Lawrence, látva, hogy barátja nem
mozdul.
Royce megrázta a fejét.
– Nicholaa - bökte ki végre, amint az ajtó felé nyúlt.
– Igen?
– Egyetlen dolgot szeretnék még mondani.
Nicholaa megfordult, és a férfi szemébe nézett. Mérges -
gondolta a férfi. És a düh győzni fog a félelme felett.
– Mit?
– Matt!
Royce felkacagott, és gyorsan behúzta maga mögött az
ajtót. Jól is tette, mert valami súlyos tárgy csapódott az
ajtóhoz.
– Mi volt ez? - kérdezte Lawrence elképedve.
– Gondolom, a vizeskancsó. Mindenesetre most sokkal
jobban érzi magát.
Ettől Royce szintén megkönnyebbült.
A nap hátralévő részében Nicholaat elszórakoztatta a
felháborodása. Estefelé két szolgáló látogatta meg.
Meglepetésére mindketten szászok voltak. Egyikük tiszta ruhát
hozott, másikuk pedig váltás ágyneműt. Nicholaa az ablakhoz
lépett, a két nő pedig egy forró vízzel teli fakádat tolt a
szobába.
A gőzölgő illatos vizet nem tudta visszautasítani. Nicholaa
tisztára mosta magát a rózsaillatú fürdőben.
Egy szót sem szólt a szolgákhoz, egészen addig, amíg az
egyik fel nem ajánlotta, hogy kifésüli a gubancokat Nicholaa
hajából.
– Miért szolgálod a normann királyt? – kérdezte végül.
– Mert ő Anglia királya. És mindenki őt szolgálja - felelt a
Mary nevű cseléd.
Nicholaa egyáltalán nem értett egyet vele, de nem kívánt
vitába bocsátkozni. Mindenkinek joga van a saját
véleményéhez, még ha az történetesen helytelen is.
Mary körülbelül egyidős lehetett Nicholaaval. Zömök,
lángoló vörös hajú, szeplős lány volt. A másik cseléd, He-
loise, jóval idősebb, gyors mozgású és barátságtalan nő-
személy volt.
– Én sosem fogom Vilmost szolgálni! – szögezte le
Nicholaa. Leült és az ölében keresztbe fonta a karját.
Mary fésülni kezdte az úrnő haját.
– Az ilyen beszéd még sok gondot okozhat magának,
milady - figyelmeztette a szolgáló Nicholaat.
Heloise az ágy körül szöszmötölt.
 – Marynek igaza van – mondta fontoskodva. – Aki nem hajt
fejet Vilmos király előtt, az saját maga mondja ki a halálos
ítéletét. Körülbelül egy tucat szász katona vár a kivégzésre
hasonló ok miatt.
– Hol vannak ezek a katonák? – kérdezte Nicholaa.
– Itt, a palotában. Két szinttel alattunk - súgta Mary.
– Az Isten bocsásson meg nekik a konokságukért –
motyogta Heloise. - Mindegyiküknek megadatott a hűségeskü
letétele, de valamennyien megtagadták az új király szolgálatát.
A tűz pattogni kezdett a kandallóban. A váratlan hang
megriasztotta a szolgákat.
– Minden úgy megváltozott! – sóhajtotta Nicholaa.
– Elrendeződött - szúrta közbe Heloise. - Vilmos király két
hónap leforgása alatt megtörte az ellenállást. Vaskézzel
kormányoz, úgy biza! Végre mindenki tudja, hol a helye.
– A szászokat leszámítva valóban mindenki - kontrázott
Nicholaa.
– Higgye el, kisasszony, még a szászoknak is megvan a
kijelölt helyük - vágta rá Mary. - Éppen ezért akarják a
kisasszonyt egy normannhoz férjhez adni. Minél több a vegyes
házasság, annál nagyobb az esély a békére.
Nicholaa végighallgatta, amit a két cseléd a változásokról
mondott. A vacsorájához hozzá sem nyúlt. Korán nyugovóra
tért, de nem tudott elaludni. Az a tizenkét szász katona járt az
eszében, akik a kivégzésüket várják. Együttérzően gondolt a
férfiak családjára. Akár a fivére, Thurston is köztük lehet. Ez a
lehetőség megfagyasztotta a vért az ereiben. A végkimerülésig
imádkozott, majd könnyel a szemében álomba zuhant.
Royce-ról álmodott.
A férfi pedig Nicholaaról. De az rémálom volt a javából! A
báró fáradtságának tulajdonította a bizarr történetet. Hosszú és
kimerítő napjuk volt. Több mint három órát tárgyalt a
királlyal, és nem tért a szobájába egészen éjszakáig.
 Rémálmából felriadva Royce-t ellepte a hideg verejték.
Annyira valóságszerű és eleven volt az egész! Almában
Nicholaa eltűnt egy sötét erdőben, és ő képtelen volt a
nyomára bukkanni.
Royce ezek után nem tudott elaludni. Ehelyett lement a
palota mögötti kertbe, hogy friss levegőt szívjon. Sok mindent
fontolóra kellett vennie. Óriási változás következne be az
életében, ha beleszeretne ebbe a nőbe.
A csudába is, túl idős Nicholaahoz! Különben is, az éle-le
olyan, mint a gondosan megrajzolt térkép. Igen, mint egy
térkép. Megtetszett neki a hasonlat, hiszen ahogy a térkép
vonalai megváltoztathatatlanok, úgy az ő sorsának is a kijelölt
utat kell bejárni. Túl késő bármit is megváltoztatni. Erre a
következtetésre jutva teljesen megnyugodott. Jól döntött.
Ennek ellenére időnként azon kapta magát, hogy Nicholaa
ablakát bámulja, és azon tűnődik, hogy mi lehet most a nővel.

A következő estén a normann lovagokat egybehívta a király.

Royce Lawrence-szel az oldalán lépett a hatalmas terembe. A
vazallus aggódott elmerengő várura miatt. Erezi te, hogy
valami nincs rendjén, de el sem tudta képzelni, mi lehet az.
Azzal viszont tisztában volt, hogy nem tenne jót a
kérdezősködés. Royce úgyis csak akkor beszél, ha
elérkezettnek látja az idejét.
Vilmos király helyet foglak a terem közepére helyezett,
magas támlájú székben. A király kissé pocakos, nagydarab
férfi volt. Noha barna hajából itt-ott előtűnt egy-egy ősz szál, a
mosolya fiatalos természetre utalt. Matilda, a király hitvese,
tökéletesen kiegészítette férje alkatát. Alacsony, mellben és
csípőben széles, ragyogó barna hajú nő volt.
Vilmos maga mellé szólította hitvesét, és amikor Matilda
megállt a férje oldalán, akkor vált igazán feltűnővé a kettejük
közti különbség. Vilmos csendet intett. A teremben mindenki
elhallgatott. Akkor a király megfogta Matilda kezét, és
hitvesére mosolygott.
 – Mindannyian hallottatok már Nicholaa úrnőről. Arról,
ahogy túljárt három nemes lovagunk eszén is.
A tömegen hangos morajlás futott végig. Royce
elmosolyodott. Ő ugyan elmesélte a királynak, hogy a várat
egy John nevű szász védte, de Vilmos, úgy látszik, ezt el
kívánta titkolni közönsége elől. A normann katonáknak
makulátlan jutalomra volt szükségük, úgyhogy a király nem;
kívánta a fenti részlettel bemocskolni a Nicholaa alakja köré
fűződő legendát.
– Clayton, a hírnökünk mesél majd a hölgy hőstetteiről,
csakhogy akik esetleg nem hallottak volna még róla,
kellőképpen tisztelni tudják – mondta. Vilmos. – De először is
hadd mutassam be a hadizsákmányomat, aki egyben az egyik
hős lovag jutalma is lesz. Szándékosan tartottam az úrnőt hét
lakat alatt. Szerettem volna a kíváncsiságotokat minél jobban
felkeltem.
Ezzel Vilmos csókot hintett hitvese kezére, pajkosan rá-
kacsintott, majd jelt adott az emelvény jobb oldalán álló két
katonának. Amint azok kitárták a mögöttük lévő ajtót, Vilmos
ismét a közönsége felé fordult.
– Ti döntitek el magatok közt, hogy melyikőtök nyeri el az
úrnő kezét. Holnap már a győztesé a gyönyörű mátka.
Matilda súgott valamit Vilmos fülébe. A király bólintott, és
így szólt:
– Hitvesem emlékeztetett arra, hogy elmondjam, Nicholaa
kezével együtt jár a családi birtok is a hatalmas termékeny
földekkel egyetemben. Ezt a bátor feleség mellé adom
hozományként legvitézebb harcosomnak.
A király kijelentését fergeteges éljenzés fogadta. Vilmos
elégedetten mosolygott. Mélyen meghatotta lovagjainak
szerteáradó lelkesedése.
A zaj szinte elviselhetetlenné vált. Ekkor lépett a terem-be
Nicholaa. A teremre halotti csend szállt. Mindenkinek elállt a
szava a jelenségtől, aki méltóságteljesen a király elé vonult.
 Nicholaa talpig fehérben volt, karcsú dereka körül
aranyövvel. Kiengedett haja csillogó hullámokban omlott alá,
és minden egyes lépésnél finoman megrezzent.
Látomáshoz volt hasonlatos. Royce a terem túlsó végén a
falhoz dőlve állt. Mivel azonban ő volt a legmagasabb az
egész teremben, jól láthatta Nicholaat.
– Atyám, de gyönyörű! - sóhajtotta Lawrence.
Royce egyetértően bólintott. Ugyanakkor sokkal inkább
elbűvölte a nő fejedelmi magatartása. Annyi büszkeség,
magasztosság és méltóság volt ebben a bevonulásban!
Royce tudta hogy Nicholaa halálra van rémülve, de az
érzéseit kitűnően leplezte. Nyugodt és komoly arckitejezé-se
semmit sem árult el a rémületéből.
Royce azt is sejtette, hogy a bestia valószínűleg a királyt és
nejét készül megölni. Valaki azt suttogta a közelében, hogy
angyali ez a nő. Erre Royce hangosan felkacagott.
Lawrence rámeredt a barátjára.
– Te is megverekszel érte?
Royce nem válaszolt.
Nicholaa a tűzhelyig követte az őröket. Megálltak. A két
katona magára hagyta. Több méterre volt a királyi emelvénytől
és a közönségtől is.
Oroszlánbarlangban érezte magát. És ő ezeknek az éhes
vadaknak a martaléka! Őszintén remélte, hogy az arca semmit
sem árul el félelméből. A szíve majd kiugrott a helyéről. A
gyomra kavargott. Még szerencse, hogy nem fogyasztott el
semmit a neki feltálalt ételből. Most biztosan rosszul lenne
tőle.
Úgy bámulnak rá, mintha valami csodabogarat látnának. A
pásztázó tekintetektől borsódzott a háta.
Három kislány, anyjuk szoknyája mellől elszökve, Nicholaa
mellé szaladt. Tágra nyílt szájjal és szemekkel néztek a
csodára. Nicholaat leginkább éhes madárfiókákra
emlékeztették.
– A néni hercegnő? - kérdezte egyikük. Nicholaa a kérdező
felé fordította a tekintetét. A kislány ötévesforma lehetett.
Őszinte kíváncsiság csillogott a szemében. Nicholaa nem
tudott goromba lenni. Lassan meg- rázta a fejét, majd a terem
legtávolabbi falára szegezte a tekintetét, ezzel jelezve, hogy
nem érdekli, mi történik körülötte.
Guy báró, vazallusaitól körülvéve, a terem közepén állt.
Éppen adomázott, amikor Nicholaa belépett a terembe. Ettől
természetesen elállt a szava. Érezte, hogy a nő kelepcéjébe
esett. Visszavonhatatlanul szerelmes lett a szász amazonba. A
hozományként felajánlott birtok is csábítóan hatott, de a bárót
elsősorban a nő szépsége fogta meg. Elhatározta, hogy
mindenáron megszerzi. Döntése alapján a terem közepére
lépett, és fennhangon kijelentette:
– Mindenkit, aki e hölgy kezére pályázik, párbajra hívok. És
a párbajt meg is nyerem.
– Csak akkor győzhet, ha Royce báró nem kíván pár-viadalt
vívni - kiáltott közbe egy vakmerő lovag.
Megjegyzése nem maradt hatástalan. A terem minden;
végéből harsány nevetés hangzott fel. Guy nem vesztette el a
lélekjelenlétét. A király felé fordult, mélyen meghajolt, majd
ellenfélre várva lecövekelt a terem közepén.
Guy majd tíz évet töltött el Vilmos szolgálatában. Számos
sebhely tanúskodott bátorságáról. Valamilyen szerencse
folytán az arcát elkerülték a kardvágások, és ezért a hölgyek
körében nagy népszerűségre tett szert. Szőke haja és
gesztenyebarna szeme kellemes külsőt kölcsönzött neki.
Majdnem olyan magas volt, mint a király, és valamivel
vékonyabb és fiatalabb is.
Royce Guy ellentéte volt. Royce barna bőre és hatalmas
termete egyértelművé tette a kettejük közti különbséget. Noha
arcán éktelenkedett egy hosszú vágás nyoma, Royce arcának
vonzerejéből ez mit sem vett el. A sarló alakú sebet évekkel
azelőtt szerezte. Matildát vette védelmébe egy támadás
alkalmával. E nemes cselekedetét Vilmos nagylelkűen
megjutalmazta. Amint befejezte a Vilmos irányítása alatti
kiképzést, Royce saját csapatot kapott.
Royce hamar bebizonyította, hogy megérdemelte a
megelőlegezett bizalmat. Gyorsan összegyűjtött annyi harci
tapasztalatot, hogy egy idő után hozzá küldték a kiképzésre
váró ifjoncokat. Royce mindig türelmes, de szigorúan igényes
volt az embereivel. Kivételes szerencsének számított, ha valaki
az ő különítményébe kerülhetett. Serege Hódító Vilmos elit és
legyőzhetetlen alakulatának bizonyult.
Habár Guyt baráti szálak fűzték Royce-hoz, a szőke bárót
emésztette a féltékenység. Irigyelte Royce átkozott jó
szerencséjét. Hozzá azokat sorolták be, akik Royce csapatából
kimaradtak. Guy mindig is versenyezni próbált barátjával, és
titokban meg volt győződve arról, hogy ő lenne a király
kedvence, ha akkor éppen neki adatik meg megmenteni
Matilda életét.
Royce már régóta tudatában volt barátja féltékenységének,
de remélte, hogy Guy idővel megszabadul ettől az emberi
gyarlóságtól. Jelentéktelennek minősítve el is felejtkezett az
egészről.
– Én is megverekszem az úrnő kezéért - kiáltotta egy lovag.
Peckesen a király elé lépett.
Egyre többen csatlakoztak hozzá.
Nicholaa sohasem érzett még ilyen szörnyű
megszégyenítést. Kihúzta magát, hogy ezzel is ellensúlyozza
belső gyengeségét, hogy leplezze esendőségét. De ezt a
megaláztatást és lealacsonyítást nagyon nehezen viselte. A
rosszullét környékezte, de ebből másoknak semmit sem szabad
látniuk.
A három, úrnői ruhába öltöztetett kislány kergetőzni kezdett
Nicholaa körül.
Hol a csudában lehet Royce? Miért hagyta, hogy ezt tegyék
vele?
 Nicholaa megpróbált nem gondolni a férfira. Helyette
inkább Ulricot idézte maga elé. Hiszen Royce is azt tanácsolta,
ha valami esztelen ötlete támadna, akkor gondoljon először
Ulric jövőjére.
Most éppen az jutott az eszébe, hogy milyen szívesen
megölné Anglia királyát. Esztelenség? Egyedül Vilmos a
felelős ezért a szégyenteljes helyzetért. Ha a hódító békén
hagyta volna Angliát, akkor mindez nem történhetett volna
meg.
Igen, esztelen terv. Nem tudná megölni a királyt. Azt nem
úszná meg szárazon. Még fegyvere sincs. Ráadásul jókora
távolság választja el mind a királyi pártól, mind a rá fogadó
tömegtől.
Royce hangját azonban még mindig nem hallotta
kicsendülni a viadalra jelentkezők hangzavarából. Eljött
egyáltalán, vagy már Normandia felé tart? Isten lássa lelkét, a
férfit is nagyon szívesen megölte volna.
Ekkor velőtrázó sikoly hasított végig a termen. Az egyik
kergetőző kislány sikított fájdalmában. Tüzet fogott a gyerek
köntöse. A lángok már a kislány combját nyaldosták.
Nicholaa felkapta a visító gyermeket, és puszta kézzel, ,
valamint szoknyája segítségével kioltotta a tüzet.
Mindez még azelőtt megtörtént, hogy a harcosok
bármelyike is észbe kapott volna. Nicholaa a földön térdelt,
letépte a kislány ruhájának üszkös darabjait, majd csitítóan
magához szorította a gyermeket.
A lányka szinte csüngött megmentőjén, csöndesen
nyöszörögve Nicholaa vállán.
Egy percre megdermedt a levegő, majd a kislány anyja
sikoltozva a baleset színhelyére rohant.
Nicholaa felállt a nyakába csimpaszkodó gyerekkel, akit
átnyújtott az édesanyjának.
– Még mindig nagyon meg van rémülve - mondta. - De nem
hiszem, hogy súlyosabb égési sérülést szenvedett volna.
 A király a gyermek sikolyára azonnal felállt székéből. A
királyné a rémület kifejezésével az arcán figyelte az
eseményeket.
Mindketten tanúi voltak annak, hogy a kislány, amikor
Nicholaa átadta őt édesanyjának, hirtelen megfordult, és
megcsókolta megmentőjét.
– A néni tényleg hercegnő. Megmentette az életemet.
Az édesanya megkönnyebbülten felzokogott.
– Igen, megmentette az életedet. - Magához ölelte a
kislányt, és Nicholaara mosolygott. - Tisztességesen meg
szeretném köszönni azt, amit tett. – Meghajolt, és egy újabb
sikoly hagyta el az ajkát. – Uramisten! Nézzen a kezére! Tele
van hólyagokkal!
Nicholaanak semmi kedve sem volt megvizsgálni a
sérülését. Ha látná a sebet, még jobban fájna. Egyik tenyere
jobban lüktetett, mint a másik. Olyan érzése volt, mintha
parázsló zsarátnokot szorongatna.
Feltekintett, és könnyei függönyén keresztül Royce-t látta
felé sietni.
Éppen időben érkezett! Segítenie is kell, hiszen mindez az ő
hibája!
Nicholaa képtelen volt bármire is odafigyelni. A tömeg csak
duzzadt körülötte. A lány szédelegve hátralépett. Mindkét
kezét a háta mögé rejtette,
– Mutassa a sebeit, Nicholaa!
A férfi egészen szorosan mellette állt. Ha most egy kicsit
előrehajolna, akár meg is érinthetné! Akár át is karolhatná a
vállát, hogy ezzel támaszt nyújtson.
Nicholaa a fejébe vette, hogy képen törli a férfit, ha csak
egy ujjal is hozzáér.
Istenem, ennek az egésznek semmi értelme!
Zavarodottságában megrázta a fejét, és tett még egy lépést
hátrafelé.
 – Utat! Utat!
Az éles női hang hatására kettévált a tömeg. Royce
Nicholaa mellé lépett, és a lány egy pillanaton belül a
királynéval találta szemközt magát.
Milyen alacsony! Alig ér az ő válláig. A hangja viszont
ellentmondást nem tűrő.
– Adja ide a kezét! Azonnal!
Nicholaa nem ellenkezett. Megmutatta sebeit a királynénak.
Hogy ne kelljen a kezére néznie, Matilda feje fölött a semmibe
merengett. A királyné alaposan megvizsgálta az égést.
– Kedvesem, maga bizonyára iszonyatosan szenved. Jöjjön,
személyesen gondoskodom a megfelelő ellátásról. Vilmos! -
emelte fel a hangját. - A párbajra való készülést berekesztjük.
A király egyetértően bólintott. Matilda Nicholaa karját
kereste, de a lány villámgyorsan Royce mellett termett. Egy
szempillantáson belül szorosan a férfihoz simult.
A lány gesztusa beszédes volt. Matilda előbb hű
vazallusára, majd a szász lányra, később ismét Royce-ra
tekintett.
– Maga is csatlakozhat hozzánk, báró.
Nicholaa a királynénak nyújtotta karját. Matilda erőt vett a
nevetésén. Nicholaa egész úton hátrafelé sandított, ellenőrizve,
hogy Royce tényleg velük tart-e.
Szorosan a két nő mögött masírozott. Nicholaat valami
oknál fogva végtelen nyugalom kerítette hatalmába. Igen, már
emlékezett. Ez az egész a báró hibája, és ezt meg is fogja neki
mondani!
De hiszen a férfi csak a kötelességét teljesítette, amikor őt
Londonba cipelte. Nicholaa azonban elhessegette ezt a logikus
ellenérvet. Most nem akart logikusan gondolkodni!
– Maga nagyon bátor, Nicholaa - ismerte el Matilda. - A
kislány, akit megmentett, a legkedvesebb unokahúgom. Így
mindannyian adósai lettünk - átható pillantást vetve
Nicholaara még hozzátette. - A gyermek normann, de úgy
tűnik, ez magát nem befolyásolja a tetteiben.
Nicholaa erre megrázta a fejét. Nem bánta volna, ha a
királyné kevésbé aggályoskodó.. Hátrapillantott Royce-ra,
szemében a fenyegetés: „Na, megállj csak! Találkozunk mi
még négyszemközt!”
Royce Nicholaara kacsintott.
– Maga a hibás, Royce! - sziszegte a lány.
Matilda meghallotta a suttogást, és Royce védelmére kelt.
– Nem, kedvesem. Baleset volt. – A Nicholaa szobája előtt
őrt álló katonákkal kinyittatta az ajtót, és belépett a szász nő
birodalmába.
Nicholaa csak Royce szelíd nógatására volt hajlandó a
királynét követni.
Az ezt követő negyedóra merő kínszenvedés volt. Miközben
a király fontoskodó neje a parancsait osztogatta, megérkezett
az udvari orvos - egy Samuel nevezetű, ráncos vénember -
három segédjének kíséretében. A segédek letették terhüket az
egyik faládára, meghajoltak őfelsége előtt, és kihátráltak a
szobából.
Amikor az orvos hozzálátott a munkájához, Royce Nicholaa
mellett helyezkedett el, kezét a háta mögött összekulcsolva
tartva. Matilda az ablaknál állt, karját mellén nyugtatva, és
éles tekintettél figyelve a párt.
Nicholaa nem volt hajlandó ágyába feküdni. Az egyik
székre ült. A hátát lándzsa egyenesen tartotta. Arcáról
semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni. Tekintete a
semmibe révedt.
Samuel a beteggel szembe ült le. Először is megtisztította az
égési sebeket, majd bekente Nicholaa karját a könyökétől az
ujja hegyéig.
A fertőtlenítő úgy égette a bőrét, mint a tűz, de a gyógyír
nagyon nyugtatóan hatott. Nicholaanak fel sem tűnt, hogy
időközben Royce combjának dőlt. Matilda azonban rögtön
észrevette ezt a gyengéd közeledést, és elmosolyodott a
fiatalokon.
– Maradni fog néhány heg – mondta Samuel, amint végzett
a sérülések befáslizásával.
Royce talpra segítette az idős férfit. Samuel térdízületei
hangosabban ropogtak, mint a kandallóban a fatuskók.
– Küldök egy kis altatószérumot, hogy csökkentse, a
fájdalmait, és segítsen elaludni - tette hozzá az orvos.
– Köszönöm – rebegte Nicholaa.
Ez volt az első szó, amit azóta kiejtett, hogy a doktor
belépett a szobába. Az orvos szélesen elmosolyodott.
– Holnap visszajövök, és lecserélem a kötést.
Nicholaa ezt is megköszönte. Matilda átható tekintete hol
Nicholaa békés arcán, hol Royce gondterhelt ábrázatán
nyugodott.
– Még mindig vannak fájdalmai, Nicholaa? - kérdezte a
báró.
A férfi hangjának együttérző csengése majdnem levette
alanyt a lábáról.
– Ne merészeljen hozzám kedvesen szólni, maga
csirkefogó!
– Royce, magunkra hagyna egy kicsit? – kérte Matilda.
A férfi vonakodott itt hagyni a beteget. Matilda ezt tisztán
látta. A báró is jelentkezett a párviadalra, ahogy ez várható is
volt. Ennek ellenére az ajtóból még visszafordult, és
keményen végigmérte a lányt. Majd meghajolt, és eltávozott.
– Mit jelentsen ez az egész színjáték? – érdeklődött a
királyné. - A zárójelenet a báró úr „viselkedj rendesen”
arckifejezésével ért véget.
Matilda megállt Nicholaaval szemben. Anyáskodó
mozdulattal hátrasimította a lány haját.
 – Royce báró kötelességből hozta magát ide. Miért
hibáztatja őt mindenért?
Nicholaa vállrándítással válaszolt.
– Azért, mert a kötelessége annyira felvidította. Egyébként
is jobban esik, ha őt vádolhatom.
Még idejében feltekintett ahhoz, hogy elkapja a királyné
mosolyát.
– Tudom, hogy a báró az önök hűséges alattvalója, és ön
kedveli is ezért, de meg kell mondanom, hogy ez a férfi a
számomra egy elviselhetetlen fráter.
– Talán rosszul bánt magával?
– Nem.
– Akkor miért találja elviselhetetlennek?
– Mert goromba, nagyképű és… – Nicholaa elhallgatott,
amikor észrevette, hogy Őfelsége milyen jól mulat rajta. Ez
teljesen összezavarta. Nemde a király egyik legkedvesebb
lovagját szidalmazza!
– Ha Royce az apátságban hagyja magát, kedvesem, akkor
az unokahúgom súlyos égési sérüléseket szenvedett volna,
mielőtt még bárki is a segítségére sietett volna. Hát nem látja,
hogy magát az isteni gondviselés küldte hozzánk?
Nicholaa nem mert vitába bocsátkozni.
– Nem akarok ellenkezni önnel - mondta. A lelke mélyén
azonban nagyon is ellenkezett. Őt nem az isteni gondviselés
hozta ide, hanem Royce, a király parancsára.
– Mondja meg, mi jut az eszébe, ha Royce-ra néz? Nicholaa
meglehetősen furcsának találta ezt a kérdést.
Nem kívánt több szót vesztegetni a báróra. De nagyon
neveletlen lett volna, ha válasz nélkül hagyja ezt a kérdést.
– Az, hogy ez a férfi egy végtelenül konok ember.
– És még mi?
– És hiú is.
 Matilda meglepődött.
– Hiú?
Nicholaa bólintott.
– Tudom, hogy nem kíván a báró rossz tulajdonságairól
hallani, de Royce hiú. Tudatában van a vonzerejének.
– Meséljen nekem arról, hogy mi a véleménye a báró
megjelenéséről.
Matilda eltökéltségéből Nicholaa arra a következtetésre
jutott, hogy a királyné nem fog tágítani addig, amíg ki nem
elégítette a kíváncsiságát, úgy döntött, hogy őszintén elmondja
a véleményét.
– Megnyerő, barna arca van, és ezt tudja is. El kell
ismernem, hogy engem is lenyűgözött vonzó szürke szeme.
Nagyon karakteres a profilja is.
– Ugye ez is feltűnt magának?
– Igen – sóhajtott Nicholaa. – Aztán előbújik belőle az
erkölcsi prédikátor, és én elfelejtem, hogy mennyire jóképű.
Olyankor legszívesebben a képébe ordítanék. De miért
mosolyog ezen? Hiszen az egyik lovagját szidalmazom. Meg
kellene sértődnie.
Matilda megrázta a fejét.
– Örülök, hogy őszinte.
– Royce abszolút semmit sem jelent a számomra. Ez a férfi
barbár. Úgy viselkedik, mint… - azt akarta mondani, hogy
mint egy normann, de még idejében észrevette magát —, mint
egy kutya.
Matilda bólintott. Az ajtóhoz lépett.
– A szolgák segítenek átöltözni. Hajlandó visszatérni a
lovagterembe, hogy folytathassuk a versengést?
Nicholaa beleegyezően bólintott. Minél előbb túl akart lenni
ezen a megpróbáltatáson.
 – Figyelmeztetem önt, asszonyom, hogy belőlem nagyon
rossz feleség válna. Pokollá teszem annak az életét, aki
feleségül mer venni.
Nicholaa fenyegetésnek szánta ezt a megjegyzést, de a
királyné félreértette.
– Ne beszéljen ilyen lekicsinylően magáról. Biztos vagyok
benne, hogy rendelkezik éppen elég jó tulajdonsággal is
ahhoz, hogy egy életre boldoggá tegye a szerencsés férfit.
– De én…
Nicholaa ezt már nem tudta elmagyarázni. Matilda magára
hagyta. Mary és Heloise rontott a szobába, de Nicholaanak
nem volt szüksége az ő segítségükre, mert eltökélte, hogy
mindent egyedül csinál.
Matilda visszasietett a lovagterembe. Egyenesen a királyhoz
sietett. Vilmos a székében ült, kezében egy sörrel teli serleg.
Matilda meglehetősen hosszan súgott valamit neki. Az
egyoldalú párbeszéd folyamán a királyné többször is
megtörölte a szemét. Amikor befejezte a magyarázkodást,
Vilmos a kezébe fogta hitvese kezét, és egy csókot lehelt rá.
A király a fegyverhordozójának nyújtotta a serleget, majd
csendre intette az egybegyűlteket. Távozásra szólította fel az
összes házas lovagot a családtagjaikkal együtt. A nőtleneket
pedig megkérte, hogy maradjanak a teremben.
Royce furcsának tartotta ezt a megoldást, és barátai
megdöbbent arcából kiolvasta, hogy számukra is különös ez a
felállás. De senki nem kérdőjelezte meg a király döntésének
helyességét. Royce visszatért a már megszokott helyére,
hiszen onnan nyílt a legjobb kilátás arra az ajtóra, amelyen
majd Nicholaa belép. Egy biccentéssel üdvözölte Lawrence-t,
majd hátát a falnak támasztva várakozó álláspontra
helyezkedett.
Az ajtó végre kitárult. Mindenki, beleértve Anglia királyi
házaspárját is, végigkísérte Nicholaa második bevonulását.
 Az addig ülve várakozók gyorsan felpattantak. Valaki
elkezdett tapsolni. Majd egyre többen csatlakoztak a tetszés e
kifejezéséhez.
A terem néhány perc múlva zúgott a tapsvihartól.
Vilmos király ugyan ülve maradt, de részt vett a tapso-
lásban. Nicholaa nem értette, hogy mi történik körülötte.
Megtorpant, és már azon volt, hogy megfordul, és megnézi,
hogy kinek szól ez az üdvözlés.
Nicholaa arckifejezéséből egyértelműen látszott, hogy nem
fogja fel, kinek szól a taps; hogy a tömeg őt köszönti.
Higgadtan továbblépett. Sötétkék ruhájában elragadó volt.
Royce szerint ez a szín még előnyösebb volt neki, mint a
fehér, amit egy órával azelőtt viselt.
A király intésére Nicholaa előlépett. Egy pillanatig
vonakodott teljesíteni a király parancsát, de aztán jobb
belátásra tért.
Royce-t majdnem az őrületbe kergette a többi lovag buja
tekintete, amivel Nicholaara néztek. A báró legszívesebben
halomra verte volna mindegyiküket.
A birtoklásvágynak és őszinte féltékenységnek abban a
pillanatában már tudta, hogy mit kell tennie.
 – Mitől vagy ilyen dühös, Royce? - érdeklődött Lawrence.
– Semmitől. A pokolba, Nicholaa borzasztóan szenvedhet!
Nézd a kötést a kezén! Majdnem az egész karját beborítja.
Pihenésre lenne szüksége.
– Hogy mire van szüksége, azt csakis királyurunk döntheti
el - jegyezte meg Lawrence. - Talán azt tartja bölcsebbnek, ha
minél előbb véget vetünk Nicholaa megpróbáltatásainak – tette
még hozzá.
Valójában Nicholaanak nem voltak fájdalmai. A gyógyír,
amit a doktor adott neki, teljesen megszüntette az égést.
A királyi emelvény elé lépett, és megállt a négy lépcsőfok
alján. Nem hajolt meg.
Vilmos észrevette ezt a hiányosságot. Előrehajolt, és
méltatlankodva azt kérdezte:
– Nem hajtasz térdet a király előtt?
– Nem tud térdet hajtani, hiszen mindkét karja be van
kötözve, ezért nem tudja felemelni a szoknyáját. Orra bukna,
ha megpróbálná. Nicholaa, kedves - fordult a lányhoz. – Hajts
fejet! Így köszöntsd a királyodat!
Vilmos engedékenyen bólintott.
Nicholaanak eszébe ötlött, hogy ott és akkor
ellenszegülhetne a királynak. De akkor mi lesz a kis Ulrickal?
Engedelmesen fejet hajtott.
– Nagy bátorságról tettél tanúbizonyságot az imént - mondta
a király olyan emelt hangon, hogy mindenki jól hallhassa a
bókot. - Az volt a tervem, hogy a lovagjaim döntsék el, kinek
leszel a felesége. De meggondoltam magam. A te kezedben
van a választás. Vizsgáld meg őket alaposan, kedvesem! Most
ők a jutalom. Egytől egyig vitéz harcosok. Kérdezd végig
őket! Ha a döntéshozatal az egész éjszakát igénybe veszi, hát
úgy legyen! Kivárjuk. Amint elhatároztad magad, megtartjuk
az esküvőt.
 Guy báró felnevetett. Megigazította vörös kabátját, és tett
egy lépést előre. Vazallusainak egyike jelentőségteljesen
oldalba bökte, és rávigyorgott.
Guy biztos volt Nicholaa döntésében. Csakis őt választ-
hatja. Nem érezte úgy, hogy önhittsége miatt annyira
magabiztos. Ugyanakkor tisztában volt saját érdemeivel.
Hiszen jóképű férfi, talán a legjóképűbb Vilmos seregében.
Szinte minden nő bálványa, és miért? Mert dús szőke a haja,
szép gesztenyebarna a szeme, hófehérek a fogai, határozott a
viselkedése. Karcsú, mint a nádszál, és olyan kitartó, mint más
három férfi összevéve. Mi mást kívánhat még egy nő?
Igen, minden bizonnyal őt fogja választani. Csak magára
kellett terelnie a nő figyelmét. Csak rá kell mosolyogni
egyszer, és akkor minden simán megy.
Amint Nicholaa elindult a tömegben, Guy elállta az útját a
széles mosolyával. Nicholaa megállt, a férfira nézett, és
visszamosolygott.
Majd megkerülte és továbbment.
El sem tudta hinni, hogy a nő elutasította! Kinyújtotta a
kezét, hogy megfogja Nicholaat. A lány azonban egy
mozdulattal megszabadult a tolakodótól.
Guy fülig pirult zavarában. Ökölbe szorította a kezét, és
minden erejét latba kellett vetnie, nehogy a nő után eredjen és
követelje tőle, hogy az őt válassza. Óriási erőfeszítéssel
közömbösséget próbált színlelni.
Guy kegyencei, Henry és Morgan, ura segítségére sietett.
Ok meg sem próbálták eltitkolni az elégedetlenségüket.
Dühödten néztek Nicholaa után.
A lánynak fogalma sem volt arról, hogy milyen vihart
okozott.” Figyelmét egyetlen férfira összpontosította.
Tekintetével lázasan Royce-t kereste. A férfi még mindig a
falnak támaszkodva ácsorgott. Unottnak, sőt álmosnak tűnt.
De Nicholaat nézte!
 A lány minél közelebb ért hozzá, ő annál izgatottabbá vált.
Nicholaa megpróbálta megőrizni a komolyságát.
A feszültség a teremben a végletekig fokozódott. Ennek az
oka leginkább Royce volt. A lovagoknak nem igazán tetszett a
játszma ilyetén fordulata, hiszen így egyikük lesz a sóvárgott
jutalom, a birtoktárgy.
Nicholaa igazán átérezhette volna ezt a megszégyenítő
helyzetet. De nem ezt tette. Túlzottan el volt telve a
kárörömmel, amit most érezhetett. ,
Istenem, ez egy ragyogó pillanat!
Nicholaa elérte Royce-t. Amikor már csak fél méter
választotta el a férfitól, hirtelen megállt. Egy szót sem szólt,
csak hosszan a férfira nézett.
Royce alig hitt a szemének. Megrázta a fejét.
Nicholaa bólintott.
– Royce! - szólította a nevét suttogva, de a férfi minden
egyes hangot tisztán hallott.
– Tessék, Nicholaa?
A lány mosolya elbűvölte. Nicholaa intett neki, hogy lépjen
közelebb. És akkor lábujjhegyre állva a fülébe suttogta:
– Matt!
Ötödik fejezet

– Alig fél óra múlva már össze is házasodtak. A

menyasszony és a vőlegény is úgy viselkedett, mintha
díszvendégek leltek volna valamilyen emberáldozat
bemutatásán. A sajátjukén.
Nicholaa semmi kincsért sem nézett volna választottjára.
Tudta, hogy magában iszonyatosan dühöng a férfi.
A szertartás során Royce tekintetét gondosan Nicholaa feje
fölé irányította. Úgy vélte, hogy a lány meghibbant.
 Egyedül a királyné látszott boldognak. A rituális felolvasás
alatt többször is meg kellett törölnie a szemét, ami
meglehetősen szokatlan jelenség volt, hiszen Matilda csakis
férje előtt engedte szabadjára az érzelmeit.
A hitvesi fogadalomtétel után Royce letérdelt, hogy szájon
csókolja ifjú feleségét. Nicholaanak még arra sem volt ideje,
hogy felfogja, mi történik vele, amikor a férfi ajka már el is
hagyta az övét.
A házaspárok gyermekeikkel végignézhették a szertartást. A
hitvesi csók elcsattanása után a pár köré sereglettek, hogy
elmondhassák jókívánságaikat. A férfiak fejet hajtottak, míg
az asszonyok - mivel nem rázhattak kezet Nicholaaval az égési
sebek miatt – megveregették az ifjú feleség vállát, békét és
boldogságot kívánva mindkettőjüknek.
A tömeg mintegy varázsütésre hirtelen hátrálni kezdett.
Nicholaa csodálkozva férjére nézett. Kíváncsi volt arra, vajon
ő is furcsállja-e a többiek viselkedését. Royce felesége
meglepődésével mit sem törődve a tömegre szegezte a
tekintetét. Nicholaa erre a férfi mögé kukucskált, hogy jobban
szemügyre vegye az ott álló vazallust. Fel is ismerte a férfit.
Lawrence volt. Az a katona, akivel legelőször találkoztak a
palotába érkeztükkor.
Lawrence észrevette, hogy a menyasszony őt nézi.
Kacsintott egyet, mire Nicholaa elpirult, és zavarában a
vazallusra mosolygott. Mondott is volna neki valamit, ha
Royce szorítása el nem téríti szándékától.
Nicholaa ismét a tömeget figyelte. Royce egyik vazallusa
előlépett. Nicholaa megrökönyödésére a katona letérdelt,
szívére helyezte a kezét, és hűségesküt tett. Neki!
A többiek követték a példáját. Minden egyes eskütétel után
Royce komolyan bólintott.
Nicholaat ez teljesen összezavarta. Hát elfelejtik ezek a
katonák, hogy ő végtére is szász? Minden bizonnyal ez történt,
különben nem fogadták volna meg, hogy életüket és vérüket
áldozzák úrnőjükért.
 Royce ezalatt egy pillantást sem vetett hitvesére. Tudta,
hogy a lány izgatott, hiszen Nicholaa egyre közelebb húzódott
hozzá, mígnem teljesen a testéhez simult.
A király az emelvényről szemlélte az eseményeket. Amikor
befejeződött az eskütétel, lekászálódott, és az ifjú párhoz
lépett.
A király elismerően vállon veregette Royce-t, majd a
karjába zárta Nicholaat. Jelentőségteljesen magához ölelte,
mielőtt visszaadta volna hites társának. Nicholaa alig tért
magához a meglepetéstől, amikor a király az ő vállát is
megveregette. Ez a kedveskedő gesztus majdnem ledöntötte a
lábáról.
De Royce – szokás szerint – most is a segítségére sietett.
Magához vonta, és szorosan maga mellett tartotta,
– Nagyon elégedett vagyok ezzel a házassággal - jelentette
ki a király. - Jól választottál, Nicholaa – itt hatásszünetet
tartott, majd folytatta. – Mint mindig, most is bevált a
feleségem jóslata.
Nicholaa képtelen volt visszatartani a nevetését. Jó érzés
látni, hogy egy ilyen vérmes óriás mennyire elérzékenyül, ha
szóba kerül a felesége. Nyilvánvalóan a király és a neje igaz
ragaszkodással szereti egymást. Ebben az elkorcsosult korban,
amikor párválasztáskor az érzelmek számítanak a legkevésbé,
kész csoda, hogy a királyi pár házassága valódi szerelmen
alapul.
Emiatt Nicholaa még inkább a szívébe zárta őket. E
tiszteleten és bizalmon nyugvó kapcsolat a szülei közti
kötelékre emlékeztette a lányt.
Jó ég! Hát mégsem kedvelheti az ellenséget! Hiszen ez
hazaárulás!
De mégis milyen hazaárulás? A szász király már három
hónapja halott. A normannok szilárdan megvetették a lábukat
Angliában, és nincs, aki elkergethetné őket. Ez az egész olyan
bonyolult! Időre van szüksége, hogy feldolgozza a
változásokat.
 Ekkor váratlanul felcsattant egy hang a tömegből. -
Nicholaa azért választotta a bárót, mert egyedül őt ismerte. Ha
én hoztam volna Londonba, akkor biztosan rám esett volna a
választása.
Az a férfi volt, aki a választáskor elállta az útját. A lovag
pökhendin az emelvény felé vonult. Minden egyes lépése,
akárcsak iménti megjegyzése, mérhetetlen nagyképűségéről
árulkodott. Arcán alattomos mosoly vibrált. A tekintete merő
jég.
Nicholaa ösztönösen berzenkedett tőle.
Két vazallus követte kutyaként a nagyszájú lovagot.
Nicholaa pillantásra sem méltatta őket, amíg hivatalosan be
nem mutatkoztak neki.
– Nicholaa - mondta Royce -, Guy báró és vazallusai, Henry
és Morgan.
Guy meghajtotta magát, de a kísérői kihívóan
felegyenesedve maradtak. Nicholaa egy biccentéssel üdvözölte
a bárót, majd szúrós tekintettel a vazallusaira nézett.
Bárcsak hidegen hagyná ez a három alak! De a vazallusok
szeméből szikrázó gyűlölet rettegésbe ejtette.
Abban a percben megérezte, hogy ezek az emberek
gonoszak. Egyidejűleg persze tisztában volt ítéletének
abszurditásával. Hiszen még nem is ismeri őket! Remegve
még közelebb húzódott Royce-hoz.
Hiszen ezek is csak emberek! Igaz, hogy csúnya emberek.
Morgannek nevű sötétbarna a haja és gesztenyeszínű a szeme.
Ugyanolyan a testalkata, mint a másiké, csak annak a haja és a
szeme is világosabb. Rusnyaságukat gonosz tekintetüknek és
sötét gondolataiknak köszönhették. ■ Vajon szász
származásáért gyűlölik, vagy azért, mert nem az ő hűbérurukat
választotta? Egyébként ez teljesen mindegy. Mindenesetre
vérlázítóan otrombán viselkednek.
Vilmos király ismét megveregette Royce vállát.
 – Mit szólsz Guy báró kérkedéséhez? Nicholaa tényleg őt
választotta volna, ha ő lett volna a kísérője?
Royce vállrándítással felelt erre. Nicholaa legszívesebben
jól oldalba bökte volna a férjét, hogy unottságából végre
kizökkentse, de ehelyett csak jelentőségteljesen rálépett a
lábára.
– Talán - hangzott a nem túl lelkes válasz.
– Royce báró átkozottul szerencsés ember - jegyezte meg
Guy. Majd Nicholaara nézve folytatta. - Kedves kisasszony,
most önt örökre megfosztották attól a gyönyörtől, hogy
mellettem élje le az életét. Milyen kár!
Morgan és Henry kuncogással nyugtázta ezt a kijelentést.
Miért ugrat bennünket a báró? - töprengett Nicholaa. El sem
tudta képzelni, hogy mi lehet Guy indoka. Royce
rezzenéstelen arca sem segítette a válasz megtalálásában.
– Jó szándékkal viseltetsz irántunk, Guy? - kérdezte Royce
a lehető leglágyabb hangján.
Guy nem válaszolt azonnal. Egyre feszültebbé vált a
hangulat. Mi a fene történik? Olyan, mintha egy. társasjátékot
játszanának, és ő, Nicholaa lenne az egyetlen, aki nem ismeri a
szabályokat. Görcsbe rándult a gyomra. Veszélyben érezte
magát.
Ekkor Royce bátorítóan megszorította a vállát. Nicholaa
félelme elpárolgott. Végtelen biztonságban érezte magát.
Ezek a normannok teljesen összezavarták.
Guy még mindig nem válaszolt Royce kérdésére. Egyre
többen gyűltek köréjük, hogy fültanúi legyenek az izgalmas
beszélgetésnek. Lawrence tett egy lépést előre.
Nicholaa igen megkedvelte ezt a vazallust. Lawrence
őszintén kimutatta az érzelmeit, és ebben a szörnyű játékban
sem vett részt. Hűbérura helyett is dühbe gurult. 0 legalább
tisztán látta, hogy mire akar kilyukadni Guy. Erezte a báró
szavain átsütő rosszindulatot, ha már Royce teljesen érzéketlen
volt a báró inzultusaira.
 – Az csak a legtermészetesebb, hogy a szándékaim tiszták -
felelt végre Guy. – Mindössze meg vagyok lepve – tette hozzá
egy hetyke vállrándítással.
– Mitől? – kérdezte Lawrence.
– Tényleg mitől? – érdeklődött Nicholaa is.
Guy két vazallusa közelebb lépett. Nicholaanak úgy tűnt,
hogy hűségükről akarnak tanúbizonyságot tenni, valamint
megpróbálják Lawrence-t a sarokba szorítani.
Royce még mindig rezzenéstelen arccal szemlélte az
eseményeket.
– A döntése miatt lepődtem meg, kisasszony. A Royce,
arcán éktelenkedő sebhely a legtöbb nőt elriasztaná.
Erre Morgan sűrű fejrázással reagált. Henry pedig
udvariatlanul elvigyorogta magát.
Nicholaa kibontakozott Royce öleléséből, és tett egy
határozott lépést előre.
– Arra a megnyerő vágásra gondol, báró úr? Hiszen az a
férjem bátorságának bizonyítéka.
Guy erre nem tudott mit lépni. Ennek a szász macskának
helyén van a szíve! Ez csak fokozta a vonzerejét, akárcsak
mélykék szeme! Guy meglehetősen izgatónak találta a nőt, és
átkozottul kívánta is!
– A bátorság bizonyítéka? – ízlelgette a szókapcsolatot Guy.
– Furcsa név a testi hibára.
– Csak kisfiúknak nincsenek testi hibáik. Én férfit
választottam!
Ez húsba vágott. Guy arca mélyvörösre vált. Nicholaa ott és
akkor befejezettnek tekintette volna a témát, ha Guy meg nem
kockáztat még egy öntelt kijelentést.
– Mindenki tudja, hogy velem sokkal boldogabb lenne. Ez
volt az utolsó csepp. A báró lekezelő modora, ha
Royce-t nem is, de Nicholaat iszonyatosan féldühítette.
 Matilda elérkezettnek látta az időt arra, hogy közbelépjen.
– Nicholaa, magának fogalma sincs, hogy minek vált
részesévé. Guy báró nagyon vetélkedő szellemű harcos,
kedvesem. Képtelen belenyugodni a vereségbe. És ha Royce-
szal kerül szembe, akkor szinte biztosra veheti a kudarcot.
Matilda mondatai békét parancsolón hangzottak. Guy
megpróbált nyugalmat erőltetni az arcára.
Ekkorra már készen állt Nicholaa terve a végső
leszámolásra. Tudta, hogy emiatt egy-két nappal többet kell
majd a tisztítótűzben szenvednie, de bátran vállalta ezt a
kockázatot.
– Köszönöm a magyarázatot, felség - mondta. - De már
régóta tudom, hogy Royce-t tartják a normann hadsereg
legderekabb harcosának.
– És ezt kitől tudja? - kérdezte a királyné.
– A bátyám katonái suttogtak történeteket Royce
hőstetteiről – hazudta a lány. - Kész legenda lett belőle. Szász
harcosaink legrettegettebb ellenfelévé vált.
Ezzel Nicholaa Guy felé fordult, és megajándékozta egy
együttérző mosollyal.
– Különös, a maga nevét soha senki nem említette, báró úr.
Vilmos király nevetve szólt Guyhoz:
– Látod, most megkaptad a kért feleletet. Nicholaa
mindenképpen Royce-t választotta volna.
Nicholaa bólintott.
– Igen, a legkiválóbbat akartam – és kihívóan Guy két
vazallusára mosolygott.
A bárónak jókora önuralomra volt szüksége, hogy
tisztességesen feleljen.
– Köszönöm a kielégítő választ.
Ekkor valaki éljenezni kezdte az ifjú férjet. A feszültség egy
csapásra feloldódott. Guy Henry kíséretében eloldalgott.
Morgan hátramaradt.
Az volt a szándéka, hogy megfenyegeti az ifjú párt, de
Royce elvette a kedvét tőle. Egyetlen mozdulattal eltávolította
a szemtelen vazallust Nicholaa közeléből, és Lawrence-t
állította őrnek felesége mellé.
Rögtön ezután Royce-t elragadták a barátai. Nicholaa még
arról sem győződhetett meg, hogy a férje elégedett volt-e a
viselkedésévél.
Matilda bezzeg meg volt elégedve!
– Guy bűnösen féltékeny Royce-ra, ugyanakkor hűséges
alattvalónk. Erről nem szabad megfeledkeznünk –
figyelmeztetett a királyné. Majd Lawrence-re kacsintva
hozzátette:
– Kiváló párosítás ez a házasság. Nicholaa máris Royce
mellett áll. Idővel a szívét is odaadja a fiúnak.
Nicholaa egy percig sem áltatta magát. Royce sosem
fogadná el az ő szerelmét, még ha fel is ajánlaná neki. Erre
felsóhajtott. Úristen, milyen káosz van a fejében!
– Szerelmes volt Vilmos királyba, amikor először
találkoztak? - kérdezte Matildától.
A királyné elnevette magát:
– Nem. Hét évig udvarolt, míg végül beleegyeztem, hogy
feleségül megyek hozzá. És attól a pillanattól kezdve
mindenem az övé volt. Royce-nak azonban nem fog ennyi
időbe telni, hogy elnyerje a te szerelmedet.
Nicholaat az is érdekelte volna, hogy miért változtatta meg
Matilda a véleményét, de ezt már nem merte megkérdezni.
Kíváncsi volt másra is.
– Honnan tudta felség, hogy Royce-t fogom választani? A
király elárulta, hogy maga ezt előre megjósolta. Nem értem,
hogy tudta eltalálni…
– Pofonegyszerű következtetés alapján. Amikor Royce
megjelenéséről faggattalak, egyetlen dolgot meg sem
említettél. Abban a pillanatban meggyőződtem arról, hogy
kiváló páros válna belőletek – magyarázta Matilda
végigsimítva Nicholaa aranyhaját. - Abból következtettem,
amit nem találtál feltűnőnek.
Nicholaanak sejtelme sem volt, hogy miről beszél a
királyné.
– Mi az, amit nem találtam feltűnőnek?
– A sebhelyet.
Természetesen észrevette a sebhelyet, amikor először
Royce-ra pillantott, hiszen arcából egy jókora darabot elfoglal.
De mi köze ennek ahhoz, hogy ő kit választott?
Matilda Lawrence-hez fordult.
– Ifjú úrnőd azt mondta, hogy Royce hiú férfi.
Lawrence ezen jót nevetett. Nicholaa zavarában elpirult.
Matilda megpaskolta a lány karját.
– Gyere, kedvesem - szólt a királyné. - A szobádban kell a
férjedre várnod. A nők nem vehetnek részt a ma esti
dorbézoláson. Holnap este tartjuk majd az ünnepi vacsorát, de
a ma este a férfiaké. De nem is baj, mert nagyon fáradtnak
tűnsz. Ugye azért tetszett a szertartás? Ne fecséreljük itt
tovább az időt, Nicholaa! Elkísérlek egy darabon, és
Lawrence-nek jut az a megtiszteltetés, hogy velünk tarthat.
A vazallus erre mélyen meghajolt. Nem tudta abbahagyni a
mosolygást. Meghallotta, hogy Royce sebhelyéről beszélgetett
a két nő, és ő tisztában volt azzal, hogy Matilda mire célzott,
amikor azt mondta, hogy Royce és Nicholaa összeillő pár.
Matilda az ifjú asszonyba karolt, és együtt az ajtóhoz
indultak. A két őr Lawrence mögött követte őket.
Nicholaa teljesen ki volt merülve. Ez a nem mindennapi
este kiszívta minden erejét. Mindenki annyira kedvesen
viselkedett vele! Mindenki, kivéve azt a két jelentéktelen
figurát, Guy báró vazallusait.
 Lehetséges az, hogy a normannok és a szászok békésen
éljenek egymás mellett?
A királyné jó éjszakát kívánva elbúcsúzott Nicholaatól és
elindult a déli folyosón. A szolgái utánasiettek. Lawrence a
szobájáig kísérte Nicholaat.
– Velünk tart, ha visszamegyünk a váramba? – kérdezte a
vazallust.
– Meglehetősen valószínű.
– Jól érzi magát Angliában?
A férfi mosolyogva rántott egyet a vállán.
– Akkor miért mosolyog? Lawrence fontolóra vette a
választ.
– Eszembe jutott az a jelenet, amikor a kisasszony Royce
felé indult. A báró a legkevésbé arra számított, hogy őrá esik
majd a választása.
Nicholaa leeresztette a fejét.
Az első együtt töltött éjszaka meglehetősen nyugtalannak
bizonyult. Nicholaa összevissza dobálta magát értelmetlen
szavakat nyöszörögve. Akárhányszor megmozdult,
megnyomta a sérült kezét, és fájdalmasan felkiáltott.
Royce megpróbált segíteni neki, de ez szinte lehetetlen volt.
Nicholaa nem maradt mozdulatlan annyi ideig, hogy férje
megnyugtathassa.
Amikor végre Royce is álomba szenderült volna, Nicholaa
hirtelen felült az ágyban:
– A hasamon szeretnék feküdni - mormolta.
Royce szerint még arról sem lehetett fogalma, hogy hol van;
ki se nyitotta a szemét, amikor kibökte a kívánságát. Amikor
azonban lerúgta magáról a takarót, és ki akart mászni az
ágyból, Royce karon ragadta.
Erőtlenül hullott a karjaiba. Royce azon volt, hogy szorosan
maga mellé helyezze, de Nicholaa hirtelen fordult egyet, és
teste teljes felületével elterült a férfin.
Végre talált egy megfelelően kényelmes testhelyzetet. Ezt
egy jóleső sóhajjal konstatálta, és abbahagyta a további
fészkelődést. A fejét a férfi álla alatt nyugtatta. Puha melle
Royce mezítelen felsőtestéhez nyomódott. Csípője a férfién
pihent, és kecses lábát Royce combja köré fonta.
A báró igazított egy kicsit a testhelyzetükön, hogy Nicholaa
mindkét lába az ő combjai közé kerüljön, majd átkarolta
hitvese derekát.
Nicholaa illatos teste nagyon puha és nőies volt. Igazán
összeillenek ők ketten. Erről eszébe jutott valami, majd még
valami… és elkalandozó gondolatai miatt egyre
kényelmetlenebbül kezdte érezni magát.
Aludni próbált, de a forró női test nem hagyta. Csakis az járt
a fejében, hogy milyen szívesen szeretkezne vele.
Nicholaa izgett-mozgott.
Royce mélyeket sóhajtott.
Ez egy örök életre emlékezetes nászéjszaka volt.
Hatodik fejezet

Nicholaa késő délután tért magához. Még egy órát a

szobájában töltött azon munkálkodva, hogy megszabaduljon a
kábítószer hatásától.
Úgy aludt, mint akit agyonvertek. És még csak nem is
érezte magát felfrissülve ez után a hosszú pihenés után.
Mary Nicholaat az ágyán ülve találta. A cselédlány egy
gyönyörű fehér ruhát tartott a kezében. A felsőrész ujjai és a
szoknya szegélye gazdagon volt díszítve aranyhímzéssel. A
ruha finom kelméje csodálatosan áttetsző és puha volt.
– Ki küldte ezt nekem?
– A királyné – felelte Mary. – Belopta magát a felség
szívébe. Még aranyfonalat is küldött, amit a hajába fonhatunk.
A férje mellett kell helyet foglalnia a ma esti ünnepléskor,
milady.
Nicholaa erre nem válaszolt semmit. Tudta, hogy legalább
egy kis lelkesedést kellene mutatnia a kegy iránt, hogy Anglia
királyával vacsorázhat. De erre most képtelen lenne. Még
mindig zúgott a feje a szérumtól, és kínzó honvágyat is érzett.
Nagyon szeretett volna egyedül maradni egy kicsit.
Ez a kívánsága nem teljesült. Az elkövetkező néhány órát a
készülődéssel töltötte. Miután megfürdött és friss ruhát öltött,
kezdte jobban érezni magát. Mary alaposan megfésülte a haját.
Olyannyira, hogy Nicholaa majdnem felkiáltott a fájdalomtól.
Nicholaa nem volt hozzászokva a kényeztetéshez, de nem
akarta megbántani Maryt, így zokszó nélkül tűrte a
gondoskodó zaklatást. Mary azonban képtelen volt rendesen
Nicholaa hajába fűzni az aranyszálat, úgyhogy úrnője
parancsára feladta a kísérletezést.
Ekkor toppant be Samuel báró és kísérete, hogy ellenőrizze
kis betegét. Nicholaanak nem sikerült rábeszélni a doktort,
hogy végleg távolítsa el a kötéseit, de kicsikart annyit az
öregúrtól, hogy már csak egy napig kelljen viselni a pólyákat.
Remélte, hogy Royce meglátogatja még a vacsora előtt.
Lényegében az esküvő óta színét sem látta, és az csak
elvárható volt egy ifjú férjtől, hogy üdvözli feleségét. Már
elérkezett a vacsora ideje, és Nicholaa iszonyatosan sértve
érezte magát. Royce távolmaradása egyértelműen azt
jelentette, hogy a férfi rá se hederít.
Eközben Mary bókokkal halmozta el. Nicholaat zavarta az
állandó locsogás, így elküldte a szolgálót vízért, hogy legalább
addig is nyugta legyen.
Mary félig nyitva hagyta az ajtót. Amikor Nicholaa
meglátta, hogy még mindig katonák őrzik, mélységesen
felháborodott. Még mindig fogva tartják? Elhatározta, hogy
ennek utána jár. A kijárathoz sétált, kilökte az ajtót, és intett az
őröknek.
 A katonák csodálkozva rábámultak. Kíváncsi volt a
meglepődésük okára.
– Asszonyom, maga méltó hitvese urunknak - bökte ki
végre az egyik.
A másik helyeslően bólintott. - De még mennyire! Nicholaa
megköszönte a bókot, és megkérdezte:
– Miért őrzitek az ajtómat? A magasabbik felelt:
– Royce báró rendelkezett így.
– Mi célból?
– Hogy megvédjük, milady. Mostantól a mi úrnőnk – tette
hozzá mélyen meghajolva Nicholaa előtt.
– Ez azt jelenti, hogy szabadon mozoghatok? Mindkét őr
hevesen bólogatott.
– Lekötelezne, ha elkísérhetnénk – mondta egyikük.
Nicholaa ettől mindjárt jobban érezte magát. Végül is nem
fogolyként tartják itt. - Elvezetnének a férjem lakosztályába?
Beszélni szeretnék vele.
A két férfi értetlenül egymásra nézett, mielőtt válaszoltak
volna a feltett kérdésre.
– De hiszen máris Royce báró szobájában van! –
magyarázta az alacsonyabbik.
Akkor hol töltötte az éjszakát Royce? Nicholaa ezt már nem
merte megkérdezni. Félt a megalázó választól. Bólintott a
katonáknak, és éppen becsukni készült az ajtót, amikor
meglátta Lawrence-et a folyosón felé rohanni.
– Elkészült a vacsorához, milady?
– Hol van a férjem? - kérdezett vissza Nicholaa.
– A lovagteremben várja az ön érkezését - felelte Lawrence.
– Ha megengedi, odakísérem.
Még arra sem képes, hogy maga jöjjön a feleségéért?
Nicholaa megpróbált uralkodni felháborodottságán. Lebeszélte
magát arról, hogy foglalkozzon a dologgal. Rendben van,
úgyis jó! Ha az úrnak mással esik jól aludni, ő ugyan nem
bánja!
Nicholaa ezt az önámító hazugságot ismételte, miközben
Lawrence-szel végigsétált a folyosón.
A lovagterem zsúfolásig tele volt. Nicholaa azonnal
megtalálta a tömegből kimagasló férjét. Royce neki háttal,
ismerősei gyűrűjében várakozott.
Egyszeriben csend támadt, amikor Nicholaa Lawrence
kíséretében a terembe lépett. Mindenki felé fordította a
tekintetét. El sem tudta képzelni, miért.
– Mit bámul mindenki, Lawrence?
– Magát, asszonyom.
Ennél nyersebben már nem is fogalmazhatott volna!
– Pedig azt hittem, hogy maguk közé fogadtak! – suttogta
Nicholaa.
– Ez meg is történt, de a mai este fénypontja ön és Royce.
Nicholaat nem nyugtatta meg ez a magyarázat.
Mérhetetlenül esetlennek érezte magát. Sosem szeretett a
figyelem középpontjában lenni. Ugyanakkor azt sem szerette,
ha a férje viszont elhanyagolja. Royce hátára szegezte a
tekintetét, várva, hogy a férfi mikor hajlandó végre őt
észrevenni.
– Odakísérem Royce-hoz - ajánlotta Lawrence.
– Nem, neki kell idejönni.
A báróval beszélgető lovagok egyike végre meglátta
Nicholaat. Abbahagyta a mondandóját, és figyelmeztette
Royce-t.
A férfi lassan megfordult. Vajon valaha is hozzá fog szokni
ennek a lenyűgöző nőnek a látványához? Szőke haja aranyként
ragyogott, és kibontva omlott végig a derekáig. De szívesen
megérintette volna!
 Mélyet sóhajtva elhessegette magától ezt a gondolatot. Egy
ügyetlen mozdulattal magához intette Lawrence-t és
Nicholaat.
A fiatalasszony megtagadta az engedelmességet. Lawrence
egyre kényelmetlenebbül kezdte érezni magát. Royce
figyelemmel kísérte, amint vazallusa Nicholaa fülébe súg
valamit, aki erre tagadólag megrázta a fejét.
Már megint mi jár ennek a nőnek a fejében? Alig akart hinni
a szemének. A felesége megtagadja az engedelmességet? Ez
szinte hihetetlen! Ismét intett Nicholaanak.
Royce megőrizte a hidegvérét. Amikor viszont hitvese a
második felszólításra sem engedelmeskedett, roppant haragra
gerjedt. Nyakán kidülledtek az erek, a fogát összeszorította, és
indulatosan Nicholaara nézett. Noha a fiatalasszony
megrémült férje arckifejezésétől, nem adta meg magát. A
férfinak kell beadnia a derekát!
Royce mellén keresztbe font karral továbbra is merőn
bámult a feleségére. Az üzenet félreérthetetlen volt. Ő innen
egy tapodtat sem mozdul!
Egyetlen megoldás maradt Nicholaa számára: el kell
hagynia a termet. Különben sem volt éhes. Royce egyébként is
utána fog eredni, és a folyosó magányában megengedheti
magának a goromba szemrehányást. Egy füst alatt
elmagyarázhatja újdonsült férjének házastársi kötelességeit.
Legelőször is azt, hogy egy tisztességes férj minden fontos
eseményre maga kíséri el hitvesét.
Azonnal terve megvalósításához fogott. Megköszönte
Lawrence-nek a segítséget, rámosolygott Royce-ra, és sarkon
fordult.
– Nicholaa!
Hangjától a gerendák megremegtek. Nicholaa megtorpant.
Alig akarta elhinni, hogy férje ekkora nyilvánosság füle
hallatára elordítja a nevét. Halálra váltan Royce-ra nézett. Az
egybegyűltek pedig őrá.
 Nicholaa elvörösödött. Royce arckifejezése azt sugallta,
hogy csúnya jelenetet fog rendezni. Nicholaa már látta, amint
férje a hajánál fogva vonszolja őt az asztalhoz, és ez a baljós
előérzet terve megváltoztatására kényszeritette. Ez a férfi
bármilyen gorombaságra képes lenne, hogy elérje azt, amit
akar!
Úgy döntött, hogy most az egyszer beadja a derekát.
Felsóhajtott, komoly ábrázatot öltött, és Royce-hoz sétált.
Ha most elmosolyodik ez az otromba fráter, akkor belerúg.
Félméternyire tőle megállt.
– Kíván valamit?
Royce biccentett. Önelégültnek látszott. Nicholaa még
közelebb lépett.
– Nem fogja mindig megkapni, amit akar! - sziszegte
Nicholaa.
– De meg fogom!
A fiatalasszony látta az izzást a férfi szemében.
– Maga egy lehetetlen alak!
– Ezt már hallottam magától - nevette el magát Royce.
Nicholaa nem tudott mit kezdem férje viselkedésével.
Lehajtotta a fejét. Royce azonban megragadta az állát, és
arra kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Majd lassan fölé
hajolt, és csókot lehelt az ajkára. Alig érintette a férfi szája az
övét, Nicholaa mégis megremegett.
Épphogy magához tért a meglepetéséből, amikor a férje
maga mellé vonta, átkarolta a vállát, és a barátaihoz fordult.
Úgy bánik vele, mint egy csomaggal! De legalább
megfelelő módon üdvözölte. Hogy ez a férfi mennyire
összekuszált benne mindent!
Ez az érzése nem szűnt meg a nap hátralévő részében sem.
Royce alig szentelt a feleségének valami figyelmet. Noha a
többiek bókokkal halmozták el az est fénypontját, férje egy
elismerő szót sem szólt róla. Nicholaat ez már teljesen hidegen
hagyta.
Sérülései miatt nem tudott rendesen enni, tehát szüksége
volt valakinek a segítségére. Már éppen ezt a problémáját
készült férjével megosztani, amikor az egy falat húst nyomott
a szájába. Nicholaanak nem volt mit tenni, mint megrágni, és
lenyelni a kapott falatot.
Akkora zaj és hahotázás töltötte meg a termet, hogy a
fiatalasszony biztosra vehette, hogy senki sem figyel már rá.
Matilda a jobbján ült, és élénk beszélgetést folytatott a
királlyal. A királyi pár gyermekeiről folyt a szó.
Ezért elfogadta Royce segítségét. A férj könnyed és
közvetlen volt a segítségnyújtásban, és a tény, hogy
valamelyik szolgája helyett ő maga vállalkozott erre a
feladatra, megnyugtatta Nicholaat.
– Samuel báró azt ígérte, hogy holnap leveszi a kötéseimet -
mondta Royce-nak.
A férfi megértően bólintott, majd egy Nicholaa számára
ismeretlen báróval kezdett beszélgetni. A fiatalasszony
figyelmeztetően rálépett férje lábára, de Royce nem reagált a
jelzésre.
Nicholaa szörnyen elhagyatottnak és magányosnak érezte
magát. A keze sajgott a fájdalomtól, és ez még csak fokozta a
melankóliáját. Emellett észrevette, hogy több hajadon is
szemezni próbál Royce-szal. Az arcátlan némbere-ket
legszívesebben fölnyársalta volna a tekintetével. Ehelyett
inkább még közelebb húzódott, a férjéhez.
Gyűlölte, ha nem törődnek vele. Nicholaa viselkedése
alapján ez Royce számára is egyértelművé vált. Ha a nő még
egy mozdulatot tesz felé, akkor az ölében fog kikötni.
Royce végül megszánta a feleségét.
– Jól szórakozol, Nicholaa?
A fiatalasszony akaratosan vállat rándított erre.
– Hol töltötted az éjszakát?
 Nicholaa elfordult Royce-tól, hogy elrettentse tekintetével
az egyik vörös hajú nőt, aki mindenáron magára akarta vonni
Royce figyelmét.
– Nos, hol voltál?
– Nézz a szemembe, ha engem kérdezel! - kerülte ki a
választ Royce.
Türelmesen megvárta, hogy még egyszer elhangozzék a
kérdés, majd azt felelte:
– A hitvesemmel.
– De hiszen én vagyok a hitvesed!
– Igen, és?
– Akkor velem töltötted az éjszakát?
– Éppen ezt mondtam az imént.
– Nem kell mindjárt úgy felfortyannod. Semmire sem
emlékszem az elmúlt éjszakából. Ezért kérdeztem. Tehát
velem aludtál.
Nicholaa még mindig nem értette az egészet. Royce
türelmesen várt, hiszen olyan elragadó ez a nő, amikor
bosszantja valami, amit nem ért. Nicholaa megpróbált
higgadtan viselkedni, meglehetősen kevés sikerrel. Royce
elhatározta, hogy ugratja még egy kicsit.
– Az igazat megvallva, alattad töltöttem az éjszakát.
Az ifjú feleség fülig vörösödött erre. Royce harsányan
felkacagott. Többen a felgyöngyöző hang irányába néztek.
– Rávettél arra álmomban, hogy rajtad aludjak?
– Te akartad!
– El voltam kábítva!
– Ez igaz.
Nicholaa határozottan kihúzta magát.
– Egy csöppet sem veszek be abból a szérumból!
 – Nagyon helyes - egyezett bele Royce.
Ezután Nicholaa beszédbe elegyedett a királynéval, de
egész idő alatt Royce közvetlen közelében maradt. A férfi nem
igazán értette ezt a ragaszkodást, de mindenesetre hízelgőnek
tartotta. Nagyon jólesett neki is, ha átkarolhatta gyönyörű
hitvese vállát. És az asszony nem utasította visz-sza ezt a
kedveskedést. Sőt, amikor Matilda befejezte az egyik
kislányáról szóló történetét, Nicholaa fáradtan Royce-hoz
simult.
A külső szemlélő számára Nicholaa és Royce boldog párnak
tűnt, akik alig várják, hogy kettesben maradhassanak. Ez
részben így is volt. Alig várta, hogy négyszemközt lehessen a
férjével. De csak azért, hogy jól összeszidhassa a
figyelmetlenségéért. Hogy milyen tapintatlan fráter tud lenni a
férje! Akárhányszor eszébe jutott a vacsorát megelőző jelenet,
fortyogni kezdett benne az indulat.
Nem sok kellett ahhoz, hogy ismét dühbe guruljon. De
Royce gyengéd simogatással lecsitította a felkorbácsolt
kedélyeket, és néhány pillanat múlva Nicholaa már szorosan
hozzásimulva ásítozott.
– Még mindig fáj az égésed? – kérdezte egészen közel
hajolva a nőhöz.
Nicholaan édes borzongás futott végig a férfi leheletétől.
Gyöngéd hangja szinte cirógatott. Nicholaan átfutott az
ellenvetés, hogy még sem illendő mások előtt ilyen intim
közelségben maradni, de akkor ez már egy cseppet sem
zavarta.
A teremben egyébként is olyan hűvös volt. Nicholaa azzal
érvelt, hogy csak a férfi testének melege miatt bújt hozzá
olyan szorosan.
Még közelebb nyomult hozzá, mielőtt válaszolt volna a
kérdésére.
– Igen, fáj egy kicsit, de nem elviselhetetlenül.
Royce dörzsölni kezdte Nicholaa vállát. A fiatalasszony
végre teljesen felengedett. Elhódította Royce férfias illata. És
már akkor sem érezte magát elhanyagolva, amikor ifjú férje
folytatta a barátaival megkezdett eszmecserét. Royce
állhatatos simogatásából érezte, hogy rá is figyel a férje.
Vilmos király hirtelen felállt, a kezével csendet intett, és Sir
Claytont maga elé hívta.
A felhívásra egy magas termetű, hosszú orrú és erős állú
férfi vált ki a sokaságból. Bíborszínű ruhát viselt, vállán
panyókára vetve egy rikító vörös köpeny.
A király visszaereszkedett a székébe. Mindenki lázasan
követte vezére példáját, és néhány percen belül mély csend
honolt a teremben.
Clayton egy széles mozdulattal magához intette szolgáit. A
két, egyforma ruhába öltözött fiú elfoglalta a számára kijelölt
helyet, kezükben szertartásosan egy-egy harsonával.
A látvány felkeltette Nicholaa érdeklődését. Feltételezte,
hogy a trió énekelni fog valamit az egybegyűltek számára.
A király tapsolt egyet. A szolgák belefújtak a harsonába,
majd egyet léptek előre. .Clayton utánuk.
Erre Royce is felfigyelt. Hátradőlt, és Nicholaat is rávette,
hogy kövesse a példáját.
A fiatalasszony mosolyogva kérdezte férjétől:
– Énekelni fognak nekünk? Royce megrázta a fejét.
– Nem. Clayton nem udvari énekes, hanem a király hírnöke.
Nicholaa nem értette, hogy mit keres itt a hírnök. Tisztában
volt azzal, hogy a Clayton-féle emberek a történelem életben
tartói, hiszen a szászok is előszeretettel hallgatták hírnökeik
történeteit. Azt azonban sehogy sem tudta elképzelni, miről
fog szólni most a történet.
Visszabújt a férjéhez.
– A hastingsi eseményekről fog regéim? Royce tagadólag
intett.
 – Egy különleges legendáról fog mesélni. Figyelj csak,
mindjárt meglátod, mi lesz az.
Clayton már bele is kezdett a történetbe. Nicholaa az első
mondatának csak a végét tudta elkapni. A hírnök egy várról
tett említést, ami Vilmos király nevében hasznot hajtóvá
kellene tenni.
A hírnök hangja acélosan, de dallamosan zengett, és
Nicholaat pillanatok alatt magával ragadta az érdekfeszítő
történet.
Clayton jelentőségteljesen a fiatalasszonyra tekintett, majd
folytatta:
– Három normann próbált szerencsét a szásszal, de mind
meghátrált. Sir Gregory volt az első lelkes ifjú, vakmerő és
kitartó a harcban. Türelmetlen, hogy urának tanúbizonyságot
tegyen halált megvető bátorságáról. Esdeklé-sére rábízatott a
feladat. Az ifjú büszkén dicsekedett ország-világ előtt, hogy
egy kurta héten belül övé a győzelem. A mendemonda szerint
a várat nem is férfi, hanem egy gyenge nő védi. Ha azonban
így lett volna, az én mesém is hamar véget ért volna. Gregory
tehát biztos volt a dolgában. Olyannyira, hogy mindössze
harminc harcossal vágott neki a feladatnak.
A közönség felkacagott. Clayton megvárta, amíg a derültség
lecsillapodik, és folytatta:
– Fájdalom, Sir Gregory jól elporolva tért vissza. Peckes
kivonulásával szemben most csak vánszorogni tudott. A
fenekéből kiálló jókora nyílvessző büszkeségét megtörte a
javából! Az alázatos vesztes királya előtt a földön csúszott, és
azért könyörgött, hogy vegyék a fejét ezért a szégyenért.
Nicholaanak ekkor elakadt a lélegzete. A király kuncogott.
Látszott rajta, hogy nagyon élvezi a történetet.
Clayton fejet hajtott Vilmos előtt, és ismét belefogott a
történetbe.
– „Igaz volt a mendemonda, hogy egy gyönge nő győzte i le
a lovagomat?” – hangzott a király kérdése. Erre a kérdésre
Gregory nem tudott mást szólni, mint a megsemmisítő
igazságot. „Igen, felség, egy nő volt a győztes védő.”
Clayton ismét megállt, és megvárta, hogy a nevetés ereje
alábbhagyjon:
– Normandia hercege – mert Vilmos akkor még nem volt
Anglia felszentelt királya - hajbókoló lovagjára tekintett.
Vezérünk sikeres győzelmet aratott ugyan Hastings-nél, de
még jó néhány beveendő vár állott Anglia-szerte,- és a katonái
egyre elcsigázottabbá váltak.
Tudja meg mindenki, Vilmos jó emberismerő. A katonák
nem hittek Gregory szavainak. Kinevették gyávaságáért és
ügyetlenségéért. A szász amazon izgatta a normann harcosok
fantáziáját. A katonák teljesen megfeledkeztek elgyötört
testükről, és megújult hévvel vállalkoztak erre a különös
összecsapásra. „Ki lesz a következő, aki a nevemben elfogadja
a kihívást?” – szólt a vezérünk.
Clayton itt szünetet kényszerült tartani. Megvárta, amíg a
tekintetek ismét rászegeződnek.
– Kit keresnek? - kérdezte Nicholaa.
– Hannibált – felelte Royce egy mosollyal. – Ott ül hátul. A
legvörösebb arcú lovag. Most az ő hőstettei kerülnek
pellengérre.
– És hol van Gregory?
– A fallal próbál egyszínűvé válni, Nicholaa. Clayton
folytatta:
– Hannibál volt a második vállalkozó kedvű ifjú. Kezét
szívére téve fogadkozott, hogy dicsőséggel tér majd haza.
„Hozd magaddal az amazont is, hadd legyen megkoronázásom
szemtanúja.” – Majd hozzátette: – „És hadizsákmányként
egyik vitéz harcosom jutalma is.”
A jutalom szó elhangzásáig Nicholaa nem volt biztos abban,
hogy kiről szól a történet.
A felismeréstől majdnem lefordult a székéről. Royce
azonban idejében elkapta. Elkeseredettségében a férjére
tekintett. Szemét könnyek lepték el.
– Clayton nem gúnyolni, hanem magasztalni fog - suttogta
Royce nyugtatóan.
Nicholaa ennek ellenérc feszült maradt. Megpróbált nem
odafigyelni a mesére. Sikertelenül.
– Hannibál másnap útnak indult. Kétszer annyi katonával,
mint Gregory. Eltökéltsége töretlen volt, de akárcsak előde, ő
is alábecsülte az amazont. Hat nap múlva ő is a porban
csúszva ismerte el vereségét. A harmadik lovag Michael volt,
és másnap csatába is indult. Meglettsége és tapasztaltsága
ellenére a társai sorsára jutott.
A hírnök azzal fejezte be, hogy elregélte Vilmos végső
döntésének történetét. A király magához hívatta két
legmegbízhatóbb lovagját, Guyt és Royce-t. Clayton minden
lehetséges dicsőítő szót ráaggatott a két báróra. Majd a
házassághoz vezető epizóddal be is fejezte mondandóját.
Ezzel meghajolt királya előtt, és egyenesen Nicholaa elé
lépett. Mélyen fejet hajtott az amazonnak. Mozdulatát
tapsvihar követte.
Royce felállt, Nicholaa viszont úgy tűnt, a padhoz van
cövekelve. Férje derékon ragadta, és maga mellé emelte.
A legyőzött lovagok virágcsokorral a kezükben járultak az
úrnő elé. Gregory fehéret, Hannibál rózsaszínt, Michael
vöröset hozott. A lovagok meghajoltak Royce előtt, majd
Nicholaa elé helyezték a csokrokat. Vilmos király ismét
csendet intett. ,
– Ezek hárman kivívták maguknak a jogot, hogy Royce
csapatába kerüljenek. Ha befejezik a kiképzést, többé senki le
nem győzi őket.
Szívből jövő kacaj követte ezt a kijelentést. A király ösz-
szecsapta tenyerét, és a muzsikusok zenélni kezdtek.
Nicholaa visszasüllyedt a székébe. Még mindig nem tudta
felfogni, hogy mi is történik vele. Royce-ra nézett, aki egészen
közelről vizsgálta az arckifejezését.
 – Ez az egész csak egy játék volt. És miért? Hogy elrabolják
az otthonomat és…
Royce nem engedte befejezni a vádaskodást. Szájon
csókolta Nicholaat. Ez a heves érzelemkitörés még jobban
összezavarta a fiatalasszonyt.
A férfi megcirógatta felesége arcát.
– Nem. Nicholaa, ez háború volt. Fogadd el a hódolatukat!
Nicholaa bizonytalanul biccentett.
– Hidd el, hogy nem engedtem volna meg a történet
előadását, ha Clayton még csak a legkevesebb gúnyt is bele
szándékozta volna szőni. És ha csak az lett volna a
mesemondás célja, hogy elszórakoztassuk a közönséget, akkor
sosem egyeztem volna bele.
Nicholaa végre megnyugodott. Örült annak, hogy férje nem
tenné őt nevetség tárgyává. Mindjárt más megvilágításban látta
a virágok jelentőségét. Rámosolygott Royce-ra, és ki akart
venni egy szálat a csokorból. Ekkor ötlött az eszébe, hogy a
kötések miatt ezt nem teheti.
Royce tüstént a segítségére sietett. Kihúzott egy fehér
virágot, és Nicholaa orrához emelte. A nő mélyen magába
szívta az édes illatot, majd finoman Royce-nak lökte.
– Csodálatos az illata – ismerte el Nicholaa.
Royce is szippantott egyet a virágból, majd az asztalra
dobta.
– A tiéd még csodálatosabb!
A fiatalasszonynak még arra sem volt ideje, hogy
megköszönje a bókot, mert férjét ismét elragadták tőle.
Az ünneplés éjszakába nyúlóan folytatódott. A vendégek
egyenként Nicholaa elé járultak, hogy ismételten kifejezzék a
jókívánságaikat. Az újdonsült asszony remélte, hogy igazán
szívből jövők ezek a gratulációk. Felfigyelt néhány szász
báróra is. Amikor ezt megemlítette a férjének, az
elmagyarázta, hogy a Vilmosra felesküdő szász előkelőségek
teljesen egyenrangúak normann társaikkal, sőt néhányan a
tulajdonuk ‘egy részét vissza is kapták.
A bejárati alkóv melletti árnyékban négy alak sugdolózott,
időnként Nicholaara tekintve. Vezetőjük állt középen, és
parancsokat osztott a többieknek, akik lelkesen helyeseltek.
– Biztos vagy benne, hogy hajlandó megtenni? – kérdezte
az egyik. Aggódva körülnézett, hogy hallja-e őket illetéktelen
fül. - Ha nem jön be a tervünk…
– Egyedül neki kell viselni a következményeket – súgta a
vezető.
– Mi van, ha mégsem hajlandó közreműködni? -
akadékoskodott a másik.
A vezető kajánul elvigyorodott.
– Nicholaa ereiben szász vér csörgedezik. Meg fogja tenni.
– És aztán?
– És aztán meghal.
Nicholaanak elképzelése sem volt arról, hogy róla vitázik az
a négy alak az ajtónál. Az alkóv felől felhangzó harsány kacaj
zökkentette ki elmélázó, hangulatából. Meg akarta nézni, hogy
mi okozta a felfordulást, de túl sűrű volt a tömeg ahhoz, hogy
áthatoljon rajta, így hát az édes sör szédítő erejének tudta be az
egészet.
A kezében megint lüktető fájdalmat érzett, és a sebek
elkezdtek viszketni. Úgy látszik, megszűnt a szérum hatása.
– Royce, nagy tiszteletlenség lenne, ha nyugovóra térnék?
Válasz helyett a férfi odaintette Lawrence-t.
A vazallus letette serlegét, és az asztalhoz sietett.
– Te még maradsz, Royce? - kérdezte Nicholaa.
A férfi elmosolyodott felesége álmossága láttán. Szegény
asszony lecsukódó szemhéjának alig tudott parancsolni.
– Ha te mégy el, az nem tiszteletlenség. Nekem azonban
meg kell várnom, amíg a király berekeszti az ünneplést. Én
csak őfelsége után hagyhatom el a termet.
Nicholaa elégedett volt a magyarázattal. Angyali mosoly ült
az arcára, és Royce legszívesebben istenigazából megcsókolta
volna.
– Te tudod, hogy itt mi az illem - mondta Nicholaa. - Most
már tudom, ha legközelebb otrombán viselkedsz velem, akkor
azt tudatosan csinálod, és nem felelőtlenség-ből.
– Ennek a felismerésnek örülsz annyira?
– Igen. Egy nő sem szívesen menne feleségül felelőtlen és
tudatlan férfihoz. De figyelmeztetlek, Royce. Most, hogy már
tudom hányadán állunk, ne lepődj meg, ha én is úgy
viselkedek majd, mint te. Rendben van?
– Nincs!
– De igenis…
Royce nem hagyta, hogy befejezze az érvelést. Hosszan és
szenvedélyesen megcsókolta. Amikor szétvált az ajkuk,
Nicholaa már régen nem emlékezett arra, hogy hol szakadt
meg a beszélgetés.
Az ördögbe is, nagyon vágyott a nőre! Érezni akarta minden
porcikáját! Igazi nászéjszakára vágyott.
– Miért húzogatod a szemöldöködet?
Royce erre nem tudott mit felelni. Ehelyett talpra segítette
hitvesét. Nicholaa búcsút vett a királyi pártól.
Royce ifjú felesége mellett állt, figyelve, hogy az félénken
suttogott szavaival miként nyeri el a királyi pár kedves
mosolyát.
Végtelenül törékeny teremtés! Egy angyal! Igen, angyal, de
egy jó adag sátáni indulattal.
– Arra mit lépsz, ha az ajtóhoz érve elordítom a nevedet, és
magamhoz utasítalak? – kérdezte kihívón Nicholaa.
Természetesen csak blöffölt, hiszen ahhoz túlságosan jól
nevelt és kifinomult volt, hogy ilyen méltóságon aluli módon
vágjon vissza.
Royce-nak észre kellett vennie ezt is. A nejére kacsintott,
majd magához intette Lawrence-et.
– A feleségem távozni óhajt. A lakosztályunkba kísérheted.
Lawrence a karját nyújtotta úrnőjének, de vezére hangjára
megtorpant.
– Ha az úrnő netalán megállna az ajtónál, akkor
engedélyemmel el is szállíthatod a szobánkig.
Nicholaa szeme tágra nyílt. Kíváncsian Lawrence-re nézett,
hogy ő vajon mit szól ehhez a parancshoz. A vazallus alig
bírta visszafojtani a mosolyát. Nicholaa a férjéhez fordult.
– Iszonyatosan tapintatlan vagy, Royce.
– Ne sértegess ilyen szörnyű vádakkal! - mosolyodott el a
férfi. – Én mindig tapintatos vagyok.
Hogy bebizonyítsa állítása helyénvalóságát, a következő
kiegészítést tette:
– Lawrence, ha esetleg a válladra kellene venni az úrnőt,
vigyázz, hogy hozzá ne érj a kezéhez, mert a sebei miatt még
mindig érzékeny.
– Igenis, báró úr. Óvatos leszek. Royce Nicholaara
kacsintott.
– Ugye mennyire tapintatos vagyok, kedves kis feleségem?
Nicholaa erőteljesen megrázta a fejét.
– Tudod, férjecském, akárhányszor felsejlik előttem egy
harmonikus együttlét képe, és kezdek hinni is benne, mindig
mondasz valamit, amitől szertefoszlik ez az idill. Jobban
teszed, ha megbékélsz az új helyzeteddel, uram.
Nicholaa szeme mélykék árnyalatot vett, ami egyértelmű
jele volt annak, hogy felizgatta magát. Royce legszívesebben
elkacagta volna magát. A felesége konokul és félelem nélkül
állt mellette. Egész tartásából sugárzott a meggyőződés, hogy
egyenlőnek tartja magát a férfival. És ez roppantul vonzóvá
tette!
Lawrence némán figyelte a néma párbajt. Urának nem
sikerült megfélemlítenie a feleségét, bárhogy is erőlködött. A
kettejük közti feszültség szinte szikrákat vetett. A nő már
alighanem szerelmes! Mindenesetre bebizonyította a férfi
iránti hűségét. Lawrence kíváncsi volt rá, hogy ura vajon
belátta-e, mekkora szerencse érte ezzel a házassággal. El fog
tartani még egy darabig, mire megfelelő módon értékelni tudja
a szerencséjét.
– Nicholaa! – kérdezte Royce. – Mit is mondtál az új
helyzetemről?
Nicholaanak meg kellett állnia, hogy a megfelelő választ
kigondolja. Nehezen ment az összpontosítás, mert a férfi
vonzó acélszürke szeme elfeledtetett vele mindent. Tehát
inkább Royce mellére szegezte a tekintetét.
– A mostani nem a legmegfelelőbb pillanat ennek a
megvitatására.
– De én hallani szeretném a magyarázatodat! - követelőzött
Royce, és kezét a háta mögött összekulcsolva várakozó
álláspontra helyezkedett.
– Hát jó – egyezett bele Nicholaa. – Néhány nap múlva az
én birtokomra utazunk. És az én férjem vagy, nemde?
Royce még várta volna a magyarázat folytatását, és beletelt
egy kis időbe, mire ráébredt, hogy Nicholaa befejezte a
mondandóját, és a véleményére vár. Royce majdnem
felkacagott. Uramisten, de kelekótya a felesége!
– Nem teljesen értem a magyarázatodat.
Nicholaa egy pillanatig tétovázott. Négyszemközt szerette
volna ezt a dolgot megbeszélni, de az alkalom olyan
kivételesen jónak mutatkozott, hogy nem akarta elszalasztani.
Royce minden idegszálával őrá figyel, és ki tudja, mikor
adódik ilyen lehetőség legközelebb.
 – Házastársi kötelességem, hogy szolgáljalak,
következtetésképpen házastársi kötelességed, hogy szolgálj -
Royce arcára fagyott a mosoly.
– Ezt mégis hogy gondolod?
– Úgy, hogy teljesíted a parancsaimat.
– MIT?
Nicholaanak nem állt szándékában most meghátrálni. Férje
haragja ellenére sem. Túlságosan fontos volt ez a kérdés a
számára.
– Úgy, hogy teljesíted a parancsaimat – ismételte. – Nem
lesz könnyű hozzászokni. Te leszel az idegen a házamban, és a
szolgák természetesen hozzám hűek. Látod, ennyire
pofonegyszerű az egész!
– Nicholaa, az én kötelességem, hogy megvédjelek.
– Az is – helyeselt a fiatalasszony. Minden erejét össze
kellett szednie, hogy állni tudja a férfi fagyos tekintetét. —
Békében szeretnék veled élni, Royce, de ahhoz türelmesnek
kell lenned!
– Mindig az vagyok! - vágta rá a férj. Most egyáltalán nem
tűnt türelmesnek, de Nicholaa bölcsebbnek látta, ha nem száll
vitába.
– Idővel elfogadod majd minden szokásunkat. Ebben
segíteni fogok.
– Azt hiszed, hogy miattad megváltoztatom a saját
szokásaimat?
– Nem egészen így gondoltam, de most túl fáradt vagyok
ahhoz, hogy elmagyarázzam. Nem beszélhetnénk erről inkább
holnap?
Royce nem válaszolt. Döbbenten bámult a feleségére.
Nicholaa elérkezettnek látta az időt a távozásra.
Lábujjhegyre állt, és arcon csókolta Royce-t, majd a kijárat
felé sietett.
 – Nem jön velem, Lawrence?
Nicholaa nagyon elégedett volt magával, hiszen végre
elmondhatta a kívánságait, és Royce meg is hallgatta.
Kezdetnek nem is rossz. Biztosra vette, hogy a férfi hamar
beletanul új szerepébe.
Lawrence nem szólt egy szót sem a szobáig vezető úton.
Képtelen lett volna rá. Lenyűgözte az iménti jelenet. Royce
arckifejézéséről nem is beszélve! Az a hitetlenkedő döbbenet
örökre az eszébe vésődött.
– Köszönöm, hogy elkísért - mondta Nicholaa. – Jó
éjszakát, Lawrence.
– Jó éjszakát, asszonyom. Szép álmokat.
Nicholaa elmosolyodott a két őr láttán. Belépett a szobába.
Az egyik katona becsukta mögötte az ajtót. Nicholaa hangosan
felsóhajtott. A sötétben egy cseléd várakozott, de a
fiatalasszony egészen addig nem vette észre, amíg a szoba
közepéig nem ért. Ijedtében megtorpant.
Még sosem látta ezt a nőt. Sokkal idősebb volt Marynél,
mogorva és erőszakos tekintetű. Egy erélyes mozdulattal
magához intette Nicholaat.
Az asszony egyáltalán nem szolgaként viselkedett.
Nicholaat ez óvatosságra intette.
– Mi a neve? És miért nincs itt Mary? Őt osztották mellém.
– A nevem nem lényeges - válaszolta az idegen alig
hallhatóan. - Úgysem fogunk még egyszer találkozni. Ami a
cselédjét illeti, kiküldtem a konyhába.
– Mit keres nálam? - kérdezte Nicholaa egy lépést hátrálva
az ajtó és az őrök felé, mivel a nő feltűnően maga mögött
tartotta a kezét.
– Üzenetet hoztam magának.
– Kitől?
– Azoknak a vezetőjétől, akik nem fogadják el a trónbitorlót
Anglia felszentelt királyának.
 – Vannak még Londonban olyan szászok, akik ellenállnak?
– Máris elveszítette a hazája iránt érzett kötelességtudatát?
Nicholaa erre még jobban kihúzta magát.
– Hogy hívják a vezetőjüket?
– Nem tudom, de ha tudnám, sem árulhatnám el. Még nem
győzött meg a megbízhatóságáról.
– Nekem nem kell semmiről sem meggyőznöm magát -
vágta rá Nicholaa. - Mi az üzenet?
A nő előhúzott a háta mögül egy éles tőrt.
– Royce báró kitűnő kiképző, és ha véletlenül baleset érné,
az nagy veszteség lenne a hadsereg számára. Vilmos sikere
nagymértékben a bárótól függ. A maga férjével kezdjük az
ellentámadást.
Nicholaa rámeredt a tőrre. Földbe gyökerezett lábbal nézte
végig, amint az idegen az ágy melletti ládára helyezi a
fegyvert, majd kisuhanva a szobából még odasúgja neki:
– Meg kell ölnie! Még ma éjjel.
– Soha!
A nő perdült egyet a sarkán.
– Azt akarja, hogy meghallják az őrök?
Nicholaa hevesen megrázta a fejét. Halálra volt rémülve, de
nem akarta így elengedni a némbert. Ki kell csikarnia belőle az
ellenállás vezetőjének a nevét! És ami még fontosabb, a
vénlány tudhat valamit Thurstonról, aki északra, Alfréd báró
csapatába igyekezett.
– Mondja meg a vezető nevét! Egyedül Alfréd báróról
tudom, hogy még mindig ellenáll a normannoknak. Északon,
az én birtokom közelében van az erődítményük.
A nő azonban félbeszakította.
– Nemcsak egy csoportja van az ellenállóknak. Ma éjjel be
kell bizonyítania a hűségét.
 – Hogyan ölhetném meg a férjemet? - kérdezte Nicholaa
bekötözött kezét magasra tartva. - Hiszen meg sem tudom
fogni a tőrt.
A nő visszahőkölt. Ezt kihagyta a számításból.
Nicholaa gyorsan elmormolt egy imát, megköszönve, hogy
nem sikerült Samuel bárót rávennie a kötés eltávolítására.
– Ha akarnám, se tudnám meggyilkolni a férjemet.
Győzelmet és megkönnyebbülést érzett. A nő nem törődött
Nicholaa érzelmeivel. Helyette a bepólyált kezeket bámulta.
– Valahogy mégis meg kell oldania - jelentette ki az idegen.
- Vagy ő, vagy maga!
A nő a kilincs felé nyúlt, amikor Nicholaa megjegyezte:
– Én semmiképp sem élném túl. Vilmos úgyis bosszút állna.
A nő megrázta a fejét.
– Hajnalban három férfi elszökteti. Akkorra meg kell lennie
a dolognak.
– Nem teszem meg!
– Akkor mind a ketten meghalnak!
Az ajtó baljósan csapódott be a némber mögött.
Hetedik fejezet

Nicholaat a rosszullét környékezte. Az idegen nőt

körüllengő rontás megdermesztette a szobát.
Körülbelül húsz perc múlva megérkezett Royce. Nem tudta,
milyen viselkedésre számíthat Nicholaat illetően. Lehet, hogy
ártatlanul szendergő angyalként fogadja majd, de az is
elképzelhető, hogy idegesen fel-alá járkálva fogja találni.
Egyben azonban biztos: amint lehetséges, megneveli ezt a
nőt. Igaz, hogy még sosem volt nős, és nem tudhatja, hogyan
is él együtt egy férfi és egy nő; de Nicholaa szintén teljesen
tapasztalatlan ilyen téren. A házasság szabályait azonban mind
a normannoknál, mind a szászoknál egyformán az egyház
szentesíti. És ezek szerint a férj az úr a házban, míg a feleség a
férj birtoka.
Nicholaa persze mindent összekevert a fejében. Nem lesz
könnyű rendet csinálni benne. A változásokról, amikhez pedig
mindenképpen ragaszkodni fog, nem is beszélve. Eltökélte,
hogy Nicholaanak kell alkalmazkodnia és nem neki.
Amint belépett a szobába, rögtön elment a kedve a
szónoklástól. Nicholaa nem volt olyan állapotban, hogy
bármire is odafigyeljen. Az ágy mellett térdepelt az éjjeli tál
fölé hajolva, és öklendezett.
Pompás üdvözlés! Hallott már olyan esetről, hogy a
nászéjszakán az ifjú feleséget kitörte a frász, de Nicholaa
viselkedése teljesen szokatlan. Annyira rettegett ettől az
éjszakától, hogy belebetegedett volna?
Nem, az lehetetlen. Nagyot sóhajtva a mosdótálhoz ment,
megnedvesített egy ruhát, majd a feleségéhez lépett.
Nicholaa ekkor már a sarkán ült, és levegőért kapkodott.
Royce, felemelte és letelepedett vele az ágyra.
Ahogy hozzáért, Nicholaa zokogni kezdett. Royce a nő
homlokához szorította a vizes ruhát.
– Ne sírj! Inkább mondd meg, hogy mi bánt! Nicholaanak
nem tetszett a férfi nyers modora.
– Semmi!
– Akkor meg miért zokogsz annyira? Ez már tényleg túl
kioktatóan hangzott.
– Semmit sem gondoltam komolyan abból, amit
elismerésként mondtam rólad - jelentette ki hisztérikusan
Nicholaa. Lesöpörte a homlokáról a ruhát, és szembefordult
Royce-szal. - Nehogy véletlenül egyetlen dicsérő szavamat is
komolyan vedd!
Csakhogy megnyugtassa a nőt, Royce beleegyezően
bólintott.
 – Mikor is szóltál rólam elismerően?
– Tegnap este, amikor Guy báró a kiválóságával
hetvenkedett.
A férfi most már emlékezett, és el is mosolyodott, de
Nicholaa túlzottan izgatott volt ahhoz, hogy észrevegye a férje
gesztusát. Az utóbbi néhány óra a végletekig igénybe vette az
idegeit. A férje nyakába borult, és behunyta a szemét.
Ráébredt, hogy kívánja a férfi megnyugtató érintését.
– Royce!
– Tessék?
– Gyűlölsz?
– Egyáltalán nem.
– Nagyon haragudtál, amikor téged választottalak?
– Szerinted igen?
– Igen, hiszen így nem mehetsz vissza Normandiába.
– Ez igaz.
– És nem bánt?
Royce ismét elmosolyodott. Hitvese fején nyugtatta az állát.
Úgy tűnt, Nicholaa fél valamitől.
– Nem.
– Hogyhogy?
– Már megint vitatkozni akarsz?
– Nem, de vissza kell térned Normandiába. Talán van egy
hölgy, aki vár rád.
– Nincs egy kicsit késő ahhoz, hogy ezt a lehetőséget
mérlegeljük?
Könnyek szöktek Nicholaa szemébe.
– Nekem éppen most jutott az eszembe ez a lehetőség. Ugye
tönkretettem az életedet?
Royce szorosan megölelte Nicholaat.
 – Nem tetted tönkre az életemet, Nicholaa. Nem hagytam
senkit sem hátra Normandiában.
Nicholaa valamelyest megnyugodva Royce-hoz simult.
– A családomat persze otthagytam. Az édesapám meghalt,
de az édesanyám még él. A lány testvéreim és az unokák
lefoglalják minden idejét.
– Találkozni fogok valaha is a családoddal?
– Talán - válaszolta Royce.
Úgy érezte, hogy már kellőképpen megnyugtatta ifjú
hitvesét ahhoz, hogy visszatérjen az előző kérdésére. Már ép-
pen nyitotta a száját, amikor Nicholaa a fülébe suttogta:
– Haza kell menned, Royce, ha csak egy családlátogatás
erejéig is.
A férfinek feltűnt a nő izgatottsága.
– És miért?
– Mert ott biztonságban leszel.
– Itt is biztonságban vagyok. Nicholaa taktikát változtatott.
– El szeretnék innen menni, amilyen hamar csak lehetséges.
Nem indulhatnánk azon nyomban? A hold világítja majd az
utat hazáig.
Kétségbeesés csengett a hangjában. Royce felemelte hitvese
fejét, és az arcát fürkészte. Jól láthatta rajta a rettegést,
– Mi történt, kislány?
– Semmi. Csak haza akarok menni!
Nicholaa eltolta magától az oltalmazó kezet, és odabújt a
férfihoz.
– Nicholaa, annyira tartasz az érintésemtől, hogy betegre
izgultad magad?
– Miről beszélsz, Royce? Hiszen most is hozzám érsz!
– Nem így értettem. Hanem a nászéjszakán…
 Royce nem tudta befejezni a mondatot. Nicholaa felkapta a
fejét. Ez meg sem fordult még a fejében! Ez a férfi mindig
kitalál valami új aggodalmat a számára!
– Nem várhatod el tőlem, hogy úgy háljak veled! Még
fontolóra sem vehettem ezt a lehetőséget! Nem, egyszerűen
nem várhatod el…
– De igenis elvárom!
Nicholaa a férfi arcára meredt. Royce halálosan komolynak
tűnt. Nicholaa elfehéredett, a szíve majd’ kiugrott a helyéből.
Kétségbeesésében újra zokogni kezdett.
Royce belátta, hogy nem kellett volna megemlítenie ezt a
témát. Ha elérkezik az ideje, akkor megejti a dolgot, de akkor
nem fog időt adni hitvesének, hogy elfogja a rettegés.
– Bízol bennem, Nicholaa?
– Igen! - vágta rá gondolkodás nélkül.
– És nem is félsz tőlem?
– Egyáltalán nem.
– Helyes - suttogta a férfi. - Akkor áruld el nekem, hogy
miért vagy ilyen izgatott?
– Iszonyatosan égnek a sebeim. Gyötörnek a gondjaim.
Értsd meg, nem vagyok abban az állapotban, hogy
megengedjem, hogy hozzám nyúlj.
– Hogy megengedd? – kérdezte Royce sokkal inkább
meglepődve, mint mérgesen.
– Tudod, hogy mire célzok. Hát semmi együttérzés sincs
benned?
A férfi felrántotta a vállát. Tényleg nincs benne semmi
együttérzés! - vonta le a következtetést Nicholaa.
Ha nem lett volna annyira elfoglalva azzal, hogy miképp
mentse meg a férfi életét, bizonyára nagyobb energiával
próbálta volna lebeszélni arról, hogy férji jogainak gyakorlását
hangoztassa.
 – Tudod, Royce, nem gyűlöllek, de időnként nagyon nem
szeretlek.
A férfi erre szorosan magához ölelte a lányt. Hosszú ideig
nem szóltak egy szót sem. Royce türelmesen várt, hogy
Nicholaa megnyugodjon. Istenem, de finom nőies illata van!
És milyen fantasztikus élmény ezt a nőt a karjában tartani!
Nicholaanak azonban más járt a fejében. Felsejlett előtte az
idegen asszony gonosz arca, és megborzongott. Royce
oltalmazólag még erősebben magához szorította. Ekkor a
gyertya fellobbanó fénye a tőrre esett. A látványra Royce
összeráncolta a szemöldökét. Az előző este külön parancsba
adta, hogy a szobából távolítsanak el mindent, ami
fegyverként felhasználható lehet. Noha meg volt győződve
arról, hogy Nicholaa képtelen lenne meggyilkolni bárkit is,
azért azzal is tisztában volt, hogy a menekülés érdekében sok
mindenre képes ez a nő.
Nicholaa még mindig megfejthetetlen talány a számára, de
néhány húzását már érti.
– Még mindig a szökésen töröd a fejed, Nicholaa?
– De hiszen férjes asszony vagyok!
– És?
– Ha elszöknék, neked mindenképpen követned kellene.
Nicholaa rádöbbent megjegyzésének abszurditására.
– Hogy került ide ez a tőr?
Nicholaa megmerevedett erre a kérdésre.
– Nem tudom.
– De igenis, tudod! Ne hazudj nekem! Nicholaa egy darabig
nem szólalt meg.
– Hosszú történet, és nem hiszem, hogy most végig akarnád
hallgatni.
– Ebben tévedsz.
– Egy vénasszonytól kaptam.
 – Mikor?
– Ma éjjel, de nem akarok erről beszélni! Légy szíves vigyél
el innen, Royce! Most azonnal!
A férfi elengedte a füle mellett Nicholaa kérését.
– Miért adta neked a tőrt?
El kell mondania az igazságot. Royce úgysem fogja békén
hagyni. Különben is, szüksége van valakire, akivel
megoszthatja az aggodalmát, és a vallomással figyelmezteti is
Royce-t a rá leselkedő veszélyre.
– Azért, hogy megöljelek.
Nicholaa várta, hogy Royce mondjon valamit erre, de a férfi
szótlanul nézett rá.
– Nem tréfálok. Tényleg meg kellene ölnöm téged.
– Hogyan? – kérdezte hitetlenkedve a férfi. – Hiszen be van
kötve mindkét kezed.
– Ezt mondtam én is a küldöncnek. Rám bízta a megoldást.
De minél inkább kételkedsz a szavamban, annál inkább meg
leszek győződve arról, hogy ez nem is olyan lehetetlen.
– Képtelen lennél rá, Nicholaa! – mondta Royce nem kevés
megelégedettséggel a hangjában. A szerető gondoskodás
jeleként gyengéden félresimított Nicholaa arcából egy
rakoncátlan tincset.
Uramisten - gondolta Nicholaa —, de fáradtnak érzi magát!
Ezért is szöktek megint könnyek a szemébe.
– Amikor már azt hittem, hogy véget ért a háború, és
békében élhetünk tovább, akkor egy ilyennek közbejönni!
– Vége van a háborúnak. Semmiség miatt emészted magad,
Nicholaa.
– Ugye, hogy nem hiszel nekem?
– Azt egy szóval sem mondtam.
– Nem is kell, hogy nekem higgy. Van bizonyítékom is.
 – A tőr?
– Nem. Három férfi érkezik majd hajnalban. Ha addigra
nem öllek meg, akkor ők fognak végezni mindkettőnkkel.
Akkor megbizonyosodhatsz az állításom igazságáról.
Royce felesége fölé hajolt, és homlokon csókolta.
– Tényleg igazat beszélsz?
– Hogy feltételezheted rólam, hogy ennyire aljas dolgot
kitalálnék?
Nicholaa Royce arcába nézett. Meglepetten konstatálta,
hogy gyengéd szavai ellenére forr a düh a férfiben. Végre hisz
neki! - gondolta elégedetten Nicholaa.
Ettől teljesen megkönnyebbült. Royce haragja valójában
megnyugtatta. A férfi tudni fogja, hogy mit kell tenni.
Nicholaa álmosan a férjéhez simult, és ásított egy nagyot.
– Most már megérted, hogy miért akartam azonnal eltűnni
innen?
– Szeretném, ha most töviről hegyire mindent elmesélnél,
Nicholaa.
Nicholaa nem ellenkezett. Amikor befejezte az elbeszélést,
Royce átkarolta, és erősen magához szorította. Az ölelés
keménységéből érezni lehetett rettentő haragját. Arcán a
sebhely elfehéredett a dühtől. Most harcosnak látszott a
javából!
Különös érzés kerítette Nicholaat a hatalmába. Olyan
hosszú idő után először végre biztonságban tudta magát. A
férje mindentől meg fogja védeni. Most már azt sem bánta, ha
itt maradnak.
– Mi a szándékod, Royce?
– Majd meglátod.
A fiatalasszony együttműködően bólintott.
– Először is vedd le a ruhádat!
– Miért?
 – Hogy lefeküdhess aludni. Addig nem nyúlok hozzád egy
ujjal sem, amíg be nem gyógyultak a sebeid.
– Köszönöm.
– Igazán nem kellene annyira megkönnyebbülnöd ettől!
A férfi elkomorodott hangjából Nicholaa érezte, hogy most
megint megbántotta. Talán a büszkeségébe gázolt ezzel?
Felállt, és a szemébe nézett.
– Az első éjszakának ugye különlegesnek kell lennie,
Royce? - kérdezte szemérmesen elpirulva, és a szemét lesütve.
Royce nem tudta megállni, hogy ne szemtelenkedjen vele egy
kicsit.
– De hiszen már egyszer férjnél voltál! Gyermeked is
született. Vagy már elfelejtetted Ulricot?
– Nem, dehogy! – sietett Nicholaa a válasszal. – Csak azt
akartam mondani, hogy mi még nem ismerjük így egymást, és
ezért az első alkalomnak…
– Különlegesnek kell lennie?
Nicholaa bólintott.
– Igazán nem szeretném, ha valaki hátba szúrna egy tőrrel,
amikor éppen… mással vagy elfoglalva.
Royce kibontotta Nicholaa övét, félrelökte a fölöslegessé
vált ruhadarabot, majd felállt. Megpróbálta valahogy
függetleníteni magát attól, amit éppen csinált. Lehúzta
Nicholaa blúzát, majd az összes többi ruhadarabot. Egyedül a
kis fehér ing maradt a gyönyörű testen.
Súlyos csend állt be. Nicholaa szobormereven nézett a
férjére, de belül remegett az izgalomtól. Royce pedig máris
megbánta az előbb tett ígéretét.
– A saját hátadat meg sem említetted. Pedig az is
veszélyben forog. Lehet, hogy te leszel az első, akit az
alattomos tőrszúrás ér.
Nicholaa lehajtott fejjel állt előtte. Istenem, ruha nélkül még
gyönyörűbb! Milyen hihetetlenül karcsú a lába és puha egész
testén a bőre! A gyertya sejtelmes fényében olyan, mint a
legendák aranyhajú istennője!
A kihívóan áttetsző ing alig takart el valamit Nicholaa
szépségéből. Keblének hullámzásától elállt a férfi lélegzete.
Igen, isteni nő! És az övé!
– Te úgysem engednéd, hogy akár a hajam szála is
meggörbüljön.
– Hogy mondod?
– Nem engednéd, hogy engem bántsanak.
Royce-nak erőt kellett vennie az érzékein, hogy a
beszélgetésre tudjon koncentrálni.
– Tényleg nem.
– Miért nézel ilyen bosszúsan? Haragszol rám?
A férfi megrázta a fejét. Ez az ártatlan még csak nem is
sejti, hogy neki mit kell kiállnia most. Mélyet sóhajtva ágyba
fektette a feleségét. Gondosan betakarta, és az ajtó felé indult.
– Nicholaa! – szólt vissza.
– Tessék?
– Ha hazaérünk az én váramba - mondta szándékosan
hangsúlyozva a birtokos személyét —többet nem akarlak
hazugságon kapni. Attól a perctől fogva, hogy letelepszünk,
csakis a színtiszta igazat fogod mondani.
– Ezzel arra célzol, hogy a tőrrel kapcsolatban most is
hazudtam neked?
– Nem - felelte, és szembefordult Nicholaaval. – A többi
hazugságra gondolok. Ígérd meg, hogy abbahagyod a
füllentést, mihelyt Rosewoodba érünk.
Nicholaanak esze ágában sem volt bármit is megígérni.
– Milyen hazugságokról beszélsz?
– Nincs szükség arra, hogy magyarázkodjam. Egyszerűen
csak ígérd meg, Nicholaa.
 Haragosan villogott Royce szeme, miközben a fiatalasszony
válaszára várt.
– Értsd meg Royce, mindent megteszek azért, hogy Ulricot
és Justint megvédjem. Ezt az egyet megígérhetem.
– Tehát a hazudozás az ő védelmük egyik formája?
– Eddig…
– Én arról beszélek, ami ezután következik. Amint
megérkezünk Rosewoodba, egyszer s mindenkorra vége a
hazudozásnak!
Nicholaa felsóhajtott.
– Rendben van. Megígérem.
Royce megfordult, és ismét az ajtó felé indult. Egyelőre el
kellett feledkeznie a feleségéről, hiszen rengeteg tennivalója
volt még hajnalig. Kinyújtotta a kezét a kilincs felé, amikor
Nicholaa megszólalt.
– Royce, az apám mindig megcsókolta az édesanyámat
elalvás előtt. Tudod, ez amolyan családi szokás volt.
A férfi megfordult.
– És?
– Ez szász szokás, és kíváncsi lennék rá, hogy a
normannoknál is így van-e - magyarázta Nicholaa
tárgyilagosságot tettetve.
A férj egy közömbös vállrándítással felelt.
– Royce, a hagyományokhoz ragaszkodni kell, főleg ilyen
zavaros időkben.
– Miért?
A férfi még mindig nem vette a lapot. Képtelen volt
felfogni, hogy a felesége egy csókot akar kicsalni tőle.
– Azért, hogy el ne vesszenek a történelem homályában.
– Ezt most azért mondod, hogy megcsókoljalak? Ennyit a
dolgok elkendőzött megfogalmazásáról! - gondolta Nicholaa,
de csak annyit mondott:
– Igen.
Amint látta, hogy Royce végre teljesíteni szándékozik a
kérését, lehunyta a szemét. A férfi leült mellé az ágyra. Fölé
hajolt, és csókot hintett a szemöldökére. Nicholaa köszönömöt
rebegett. Majd kapott egy csókot az orrára is. Ezt is
megköszönte.
Az arca lángban égett. Royce látta felesége gyerekes
zavarát, és el volt ragadtatva attól, hogy a nő kívánta az
érintését.
– A hagyományok nagyon fontosak… - dadogta Nicholaa. -
Most, hogy a férjem vagy, a számodra is fontosakká kell, hogy
váljanak.
– Igen?
– Igen - felelte még mindig csukott szemmel. Majd hirtelen
felnézett a férfire. – Nem azért mondom, hogy megcsókolj,
hanem hogy…
Ezt már nem sikerült elmagyaráznia, mert Royce ajka
lezárta az övét. Nicholaa képtelen volt bármi másra
összpontosítani, mint a férfi forró csókjára. Royce ujjai
aranyszőke hajába túrtak. A csók leheletfinom volt. Nicholaa
elfelejtett levegőt venni. Eszeveszetten kívánta a férfit. Royce
egy kicsit hátrébb húzódott.
– Nicholaa, nyisd ki a szád!
A nőnek alig volt arra ideje, hogy felfogja a kérés értelmét,
amikor a férfi újból birtokba vette az ajkát. Nyelve mélyen a
nő szájába hatolt. A szenvedélyes csók szinte megvadította
Nicholaat.
A férfi erősen a karjában tartotta, míg az ajkuk összeért.
Újból és újból. Royce érezte, hogy a nő megremeg. Talán
megint elijesztette magától? Hiszen még annyira kislány!
Ekkor ismét egymásba fonódott a nyelvük. Nicholaa
felnyögött gyönyörében. Ez már szenvedély! Royce-t
majdnem megőrjítette. Alig tudott uralkodni magán.
 Hirtelen eltolta magát Nicholaatól. Kedvesen mosolygott
érintésének hatását látván. A fiatalasszony ajka rózsavörösre
pirult, megduzzadt és az egész arca sugárzott.
Royce végigsimította felesége felső ajkát;
– Nem hiszem, hogy az apám valaha is ilyen csókkal
köszönt volna el az anyámtól - suttogta lihegve.
Különösen csillogott a szeme, és Royce tudta, hogy a nő
incselkedik vele. Ennek megfelelően válaszolt.
– Annyi gyerekkel a családban? Szerintem még hevesebb is
volt a csókja!
Lehajolt, és egy leheletfinom, szenvedély nélküli csókot
adott Nicholaa arcára. A fiatalasszony nem tudta leplezni a
csalódottságát.
– Most pedig aludj szépen, Nicholaa. A hagyományt nem
hagytuk kihalni.
Nicholaa erre nem válaszolt köszönömmel. Helyette
sóhajtott egyet, és mire Royce az ajtóhoz ért, már álomba is
szenderedett.
Közben lecserélődött az ajtó előtt álló két őr. Mind a
négyen, a régiek is és az újak is, kitűnően képzett katonák
voltak. Egyikük egy serleget hozott az orvos által elrendelt
szérummal. Royce kiöntette vele a kábító italt, és magához
hívatta Lawrence-et.
A vazallus pillanatokon belül megérkezett. Royce még
mindig nem engedte el az őröket maga mellől. Az ajtónak
támaszkodva előadta a tényállást. Magyarázatát befejezve
kiosztotta a parancsait.
A veszélyről azonnal értesíteni kell a király őrségének a
vezetőjét. Az éjszakai őrök számát meg kell háromszorozni.
Tűvé kell tenni a palotát, hátha előkerül a némber, aki
Nicholaanak a tőrt adta.
– Mi legyen azzal a három férfival, aki hajnalban érkezik? -
kérdezte Lawrence, amikor Royce befejezte a
parancsosztogatást.
 – Azokról majd én gondoskodom, noha nem tartom
valószínűnek, hogy felbukkannak. Arra használták a
vénasszonyt, hogy átadja Nicholaanak az üzenetet, és attól
kezdve viselje is a feladat következményeit. Túlságosan
kockázatos lenne annak a három embernek idejönni – mondta,
és egy mélyet sóhajtott. - Isten lássa lelkem, remélem, hogy
tévedek, és tényleg megpróbálkoznak a lehetetlennel. Bizisten
kitekerném mindegyikük nyakát! Úgy ráijesztettek a
feleségemre.
Lawrence észrevette, hogy hűbérura jobban fel van
paprikázva a felesége miatt, mint amiatt, hogy valaki az életére
tör. Azért ez mégiscsak jelent valamit!
Egy főhajtás kíséretében Lawrence és a többi katona
eltávozott, hogy teljesítsék a parancsokat. Royce hátát az
ajtónak szegezve várta, hogy az őrök visszatérjenek. Amikor
ez megtörtént, Royce visszavonult a lakosztályukba.
Alig egy óra múlva kopogtattak. Royce villámgyorsasággal
ott termett, és feltépte az ajtót.
Lawrence volt az. A vazallus ellépett az útból, hogy a
folyosón beszélhessen urával.
– Megtaláltuk azt a némbert – suttogta. – Meggyilkolták.
Valaki egy rekesz láda mögé gyömöszölte a holttestet. Szedjük
össze a palotában lakó szászokat, és faggassuk ki őket?
– Szó sem lehet róla! A szász előkelőségek, akik
hűségfogadalmat tettek Vilmosnak, vérig lennének sértve. A
király ezzel ugyan nem igazán törődne, de a célunk elérésében
bennünket nagyban akadályozna. Ha van is köztük áruló,
úgysem vallana most. Más módot kell találnunk, hogy
kiugrasszuk a nyulat a bokorból.
Lawrence egyetértően bólogatott.
– Túl sok itt az ember. Legtöbbjüket nem is ismerem, és ez
nagymértékben megnehezíti, hogy elkapjuk a bűnöst.
– A fenébe is, de jó lenne most csapdát állítani neki, és a
dolog végére járni!
 – Csapdát, amelyben uram a csalétek? Ebben az esetben
nagyon nehéz lenne a kezünkben tartani az irányítást!
– Meg lehet csinálni - vetette ellen. - Mégsem vállalom ezt a
kockázatot. Nicholaa épsége mindennél előbbre való. Minél
előbb haza szeretném vinni. Ha már biztonságban tudom,
akkor összpontosíthatok arra, hogy elfogjam azt az alávalót.
Most kezdődik az egész, Lawrence. Ennek még lesz folytatása.
– Mikor szándékoznak távozni?
– Holnap délben. Reggel Vilmossal mindent megbeszélek.
Royce elbocsátotta a vazallusát, és visszatért a szobájába.
Nicholaa édesdeden aludt. A sötét folt még mindig ott
éktelenkedett a szeme alatt. Kis feleségét szívesen Londonban
marasztalta volna, hogy erőre kapjon.
Erre sajnos nem volt idő. Addig nincs nyugta, amíg biztos
helyen nem tudja Nicholaat. Édesen szendergő kedvese
azonban tudomást sem vett az ő aggodalmairól.
Megigazította rajta a takarót, és közben azon
morfondírozott, hogy egy feleség nagy teher az ember vállán.
Valójában csalétekként is fel lehet használni, ha a férj igazán
törődik a hitvesével. A feleség könnyűszerrel fegyverré válhat
ellenségeink kezében.
De csak ha a férj törődik a feleségével.
Kétségbeesetten biztonságba akarta helyezni Nicholaat.
Minél előbb Rosewoodba kell vinni! Ekkor döbbenten
megrázta a fejét. Hogy a fenébe történhetett ez vele? És ilyen
gyorsan! Hiszen nemrég még ellenségek voltak! Nem kell
másra gondolni, csak arra a pokoli hétre, amit Londonba jövet
együtt töltöttek.
Nem értette hogyan, de megtörtént. És ebben biztos volt: ő
is azok közé tartozott, akik törődnek a feleségükkel.
Nyolcadik fejezet
 A merénylők nem jöttek el. Royce ezen nem ütközött meg,
de meglehetősen csalódott volt.
Hagyta, Nicholaa hadd aludja ki magát, majd felkeltette. A
fiatalasszony boldog volt, hogy senki sem próbált behatolni a
lakosztályukba.
Samuel báró nem sokkal ezután érkezett. Royce felsegítette
feleségére a köntösét, és végignézte, amint a doktor
megvizsgálta a nő sebeit. Ahogy azonban Lawrence
megérkezett, Royce Vilmoshoz sietett.
Samuel friss kötést lelt a sebekre. Noha az orvos előzőleg
azt ígérte, hogy szabadon hagyja Nicholaa kezét, most, hogy
utazni készültek, nem engedte, hogy a fagyos levegő kicsípje
az asszony finom borét. Nicholaa nem ellenkezett.
Samuel egy doboz gyógyfüvet adott neki megfelelő
instrukciókkal ellátva. Vízzel elkeverve kell a gyógyírt
elkészíteni, és minden reggel ezzel, bekenni a sebeit.
Nicholaa hálás köszönetet mondott ezért. Mary éppen
felsegíteni igyekezett úrnőjére a ruhát, amikor belépett Royce,
és távozásra szólította fel a cselédet.
– Szeretném, ha Mary bent maradhatna, Royce. Szükségem
van a segítségére.
– Majd én segítek. Lawrence, nézz a dolgod után! Egy órán
belül útnak indulunk - mondta, felkapva a gyógyfüves ládikát.
- Ez micsoda? - kérdezte.
Nicholaa megmondta. Ekkor Royce fogta a dobozt és a
tűzbe hajította. Nicholaa egy darabig szóhoz sem jutott a
meglepetéstől.
– Hát ezt meg miért tetted?
A férfi nem felelt. Végül is megengedte, hogy Mary
bejöjjön, és megfésülje Nicholaa haját. Erre nem volt alkalmas
a harcban edzett keze. Maryt persze annyira megfélemlítette a
báró jelenléte, hogy a hajformázás sehogy sem akart neki
sikerülni.
 Amint a cseléd távozott a szobából, Nicholaa Royce felé
fordult.
– Mi a baj? Hát még mindig nem érdemlek annyi bizalmat,
hogy egyedül maradhassak a cselédemmel a személyes
dolgaimat elintézni? Még mindig attól félsz, hogy
megszököm? Ezért vagy ilyen kibírhatatlan hangulatban?
– A te épséged foglalkoztat, asszony. Egyik szolgában sem
bízom. Minél hamarabb elhagyjuk Londont, annál jobb lesz a
kedvem.
– Nem engem lényeget veszély, hanem téged, Royce. A
cselédek pedig a király szolgái, úgyhogy egyikük sem merne
bántani.
– Nicholaa, nem minden szolga hű alattvalója Vilmosnak.
Legalábbis az, amelyik tegnap az üzenetet hozta, nem volt
hűséges. Ugyanannyira veszélyben vagy, mint én.
– Miből gondolod?
– A feleségem vagy, és az áruló szászok csalétekként fel
tudnak használni, hogy engem megszerezzenek. Ilyen
egyszerű. És most ne kérdezősködj tovább! Mennünk kell!
– Hogy tudnának engem felhasználni ellened? - kérdezte
Nicholaa figyelmen kívül hagyva Royce parancsát.
A férfi erre már nem válaszolt.
Néhány perc múlva elhagyták Londont. Nicholaa feladta,
hogy megpróbáljon valamilyen választ kicsikarni a férjéből.
Látta, hogy Royce nincs megfelelő lelkiállapotban.
Mire estére letáboroztak, Nicholaa túl fáradt volt ahhoz,
hogy a férje lelkiállapotán töprengjen. Ehelyett egy
állatbőrökből tákolt ágyon aludt. Amikor felébredt, Royce-hoz
simulva találta magát. Fogalma sem volt róla, hogy miképp
került oda.
Két nap múlva, lóhalálában vágtatva, Nicholaa birtokának a
határához érkeztek, de a nyaktörő hegyi utak miatt
leghamarabb csak másnap reggelre érkezhettek a várhoz. A
veszélyes útviszonyok miatt le kellett lassítaniuk. Nicholaa ezt
egyáltalán nem bánta, hiszen az idő jobbra fordultával a szél
valamelyest elcsitult, és a nap is melegebben kezdett sütni.
Minden tavaszszagot árasztott. Nicholaa egyre vidámabb lett.
Alig várta, hogy hazaérjenek, és átöltözhessen, majd az
apátságba siethessen, hogy találkozzon Ulrickal és Justinnal. A
tervéről vacsora közben számolt be Royce-nak.
– Szó sem lehet arról, hogy elhagyd a várat – jelentette ki a
férfi, és feleségének nyújtott egy vastag kenyérhéjat. -Majd
Ulric és Justin látogat meg téged.
A fiatalasszonyt felettébb zavarta a férje megjegyzése.
– Miért akadékoskodsz mindig? – kérdezte Royce-t, akit
őszintén meglepett a kérdés.
– Nem is szoktam akadékoskodni.
Hirtelen az ölébe kapta hitvesét, és amikor az tiltakozásra
nyitotta a száját, gyorsan belecsempészett egy sajtdarabot. Egy
szó sem esett ezután köztük egészen a vacsora befejeztéig.
Akkor Nicholaa a férjéhez bújt.
– Hajlandó vagy kedvesen viselkedni, ha hazaérünk?
Royce butának találta a kérdést, hiszen ő mindig kedves,
kivéve, amikor harcol. Úristen, de elcsigázottnak érezte
magát!
– Nem szeretnél aludni?
– Inkább beszélni szeretnék veled - motyogta Nicholaa. – A
közös jövőnkről.
Fölemelte a fejét, és Royce szájon csókolta.
Szenvedélyesen. Csak azért tette ezt, hogy elkerülje a
beszélgetést, de a heves csók hamar másfelé terelte a
figyelmét. Nem leheletgyönge csók volt, hanem forró, izgató
és követelőző. Royce nem tudta abbahagyni. A nyelvük szinte
összeforrt. A férfi nyögése és a nő sóhaja egy ritmust követett.
Nicholaa tökéletesen elfeledkezett magáról, Royce azonban
nem. A vállához szorította a kis fejet.
 – Most pedig aludni kell - adta ki az utasítást ellentmondást
nem tűrő hangon.
Nicholaa nem válaszolt. Arcát a férfi mellén nyugtatta.
Hallotta gyors szívverését. Felsóhajtott, becsukta a szemét, és
ásított egyet. Már majdnem elszenderedett, amikor Royce
megszólalt:
– Nicholaa!
– Tessék, Royce?
– Két nap múlva begyógyulnak a sebeid. A férfi hangja
keményen csengett.
– Tényleg? - csodálkozott Nicholaa a férfi jóslatán. Vajon
miért olyan fontos ez a kérdés? És akkor eszébe jutott, hogy
miért. A nászéjszaka! Erre elmosolyodott.
A férfi elkeseredetten meg akarta kapni. Arra gondolt, hogy
talán félnie kellene az első éjszakától, hiszen minden, ami
ismeretlen, ijesztő is egyben. Az édesanyja annyit mondott,
hogy ez egy mindennapos esemény férj és feleség között.
Elengedhetetlen a gyereknemzéshez, és az egyház is
jóváhagyja.
Leginkább azonban Royce gyengéd érintése űzte el minden
félelmét, Tényleg akarja őt! Nicholaa hallani is szerette volna
ezt a vallomást.
– És örülnél, ha meggyógyulnék végre?
Royce sokáig nem felelt. Ehelyett erősebben magához
szorította a feleségét, állával megsimogatta a fejét, és amikor
az már végleg lemondott arról, hogy választ kap a kérdésére,
megszólalt:
– Igen, Nicholaa, örülnék.
A fiatalasszonyt mérhetetlenül boldoggá tette a válasz.
Alig tudott elaludni. A feje tele volt a rengeteg feladattal,
amit mint ifjú feleség és Rosewood úrnője el kell majd látnia.
Az édesanyja megtanította ugyan apró házi fogásokra, de arról
nem szólt egy szót sem, hogy egy feleségnek mit kell tennie.
Nicholaa annyit mindenesetre tudott, hogy elsősorban rajta
múlik Rosewood jövője.
Az édesanyja cselekedettel és nem szóval tanított. Mivel az
apja szerette a rendet, anyja mindent megtett ezért.
Elkényeztette az apját, és a saját példájával megtanította, hogy
őt is kényeztesse. Akármekkora is volt a vár falain kívül a
felfordulás, a mama mindig tárt karokkal szaladt a férje elé,
hogy üdvözölje. Néha Nicholaa is vele tartott. Harci díszbe
öltözött apja mogorván és szúrós tekintettel tért meg a
csatákból, de a kislány sose ijedt meg tőle. Tudta, hogy
mosolyával az édesanyja néhány pillanat alatt szertefoszlatja a
papa rosszkedvét.
A mosoly mindig használt. Mire az apja a lépcső aljához ért,
már ő is mosolygott. Megcsókolta a mamát, a nyakába vette
Nicholaat, és harsány hangon a vacsorát kezdte követelni.
Nicholaat elszórakoztatták ezek a régi emlékek. Az otthon a
férfi szentélye keli, hogy legyen. Békés menedékhely, a
biztonság, a szeretet és a szerelem fészke.
Már nem az a célja, hogy Royce életét pokollá tegye. Saját
magát járatná le, ha hárpiaként viselkedne. Felnőtt nőként kell
irányítania az életét. Ulricra is gondot kell fordítani. Szegény
kisfiú, már a születésekor elvesztette az édesanyját, és minden
nappal egyre biztosabbá vált, hogy az édesapja is meghalt.
Thurston jelt adott volna magáról, ha túlélte volna a legutolsó
csatát.
Ulricnak egyedül ő és Justin jelentette a családot. És most
már Royce is. Vajon hajlandó lesz a kisfiúnak apja lenni?
Abból, ahogy Royce a csecsemőt tartotta azon. a bizonyos
napon, megvan rá minden esély. A lelke mélyén Nicholaa meg
volt győződve arról, hogy Royce meg fogja védeni a
gyermeket. És talán idővel a saját fiaként fog vele bánni.
Ulricnak harmóniára van szüksége. Ezért Nicholaa akkor és
ott megfogadta, hogy végtelenül türelmes lesz a férjével.
Megpróbál alkalmazkodni, és erre megtanítja Royce-t is.
Miközben a tervein töprengett, még szorosabban a férjéhez
bújt.
 Royce figyelmeztette, hogy maradjon nyugton. Noha volt
egy kis fáradt ingerültség a hangjában, végigsimította
Nicholaa hátát. A fiatalasszony elégedettnek érezte magát. A
jövő ígéretesnek mutatkozott.
Az egész olyan egyszerűnek tűnt. Royce a legkiválóbb
kiképző. A kötelessége évekkel ezelőtt eldőlt. Egy feleség
ebbe nem szólhat bele. Tehát távol fogja magát tartani a
férfidolgoktól. Egyedül a saját feladatait osztja be. Csak azt
nem tudta, hogy hol kezdjen hozzá. Egyetlen szempontnak
azonban mindenképpen érvényesülnie kell: békében és
harmóniában fognak élni Royce-szal, még ha ebbe a férfi bele
is pusztul!
Igen, Royce a katonáit neveli majd.
Ő pedig Royce-t!

Harmonikus együttlétről álmodozott, de másnap máris

veszély fenyegette az álom beteljesülését.
Körülbelül egyórai lovaglás után kis csapatuk egy
ösvényhez ért, ami egy meredek hegyre vitt fel. Royce a
csoport közepén lovagolt, közvetlenül mögötte Nicholaa, lova
kantárja a csuklójára tekerve.
Royce hirtelen megállította a csapatot, és előrenyargalt
Nicholaat a maradék katonával a hegy lábánál hagyva első
húsz embert a hegygerincre vezette.
A hely a legmegfelelőbb volt a rajtaütésre. Az ösvény
annyira szűk volt, hogy csak libasorban lehetett feljutni rajta.
Royce akkor tért vissza Nicholaaért, amikor az első csoport
tagjai szétszéledtek a hegytetőn, nyilaikkal biztosítva a terepet.
Az asszonyka szerint férje túlzottan óvatos volt. Már majdnem
hazaértek, és Vilmos ellenségeinek eszük ágában sincs egy
ilyen jelentéktelen állást megtámadni.
Royce állának merevsége azonban hallgatásra intette
Nicholaat. Egyébiránt jólesett neki, hogy a férje ilyen
körültekintően gondoskodó.
 A támadás tehát úgy érte, mint derült: égből a villámcsapás.
Akkor történt, amikor az utolsó katona is feljutott a
magaslatra.
Royce-tól jött a csatakiáltás. A velőtrázó hang majdnem
kirepítette Nicholaat a nyeregből. Pillanatokon belül katonák
vették körbe, pajzsukkal védve az úrnőt.
A szomszédos hegyekről nyílzápor zúdult rájuk. A támadók
sáskamódra rajzoltak a szemközti emelkedőkön.
Royce előrántotta a kardját, vágtába kezdett, és fegyverét
magasan a feje fölött tartva támadásba lendült. Fönsé-ges
látványt nyújtott. Ugyanakkor rémisztőt is. Nicholaa gyorsan
elmormolt egy indulatos miatyánkot, hogy Isten épségben
őrizze meg a férjét. A háta mögött az egyik katona felkiáltott,
és a földre rogyott. Nicholaa megfordult, és döbbenten látta,
hogy lentről is támadók közelednek.
Az őt körülvevő harcosok azonnal taktikát váltottak.
Egyikük rácsapott Nicholaa lovára, és azt a vezényszót adta ki,
hogy nyargaljon a nyugati gerincre.
Nicholaanak gondot okozott a ló irányítása. Képtelen volt
elég erősen tartani a kantárt. Az állat kelet felé fordult. Az
egyik katona rákiáltott, hogy ne menjen abba az irányba,
amerre Royce-t látta eltűnni.
Nicholaa rá se hederített. Mindenáron meg akarta találni a
férjét, hogy meggyőződjön a biztonsága felől. Lázasan kutatta
a hegyoldalakat, miközben eszeveszetten ismételte az ima
szavait.
Royce és az emberei éppen lőtávolságon belülre értek;
amikor Nicholaa meglátta őket.
Istenem, miért nőtt ilyen óriásra! Hiszen kitűnő célpont! Az
ellenség őt fogja legelőször célba venni.
Nicholaa lassítani próbált, nehogy a megjelenésével elvonja
a férje figyelmét, ami alighanem a férfi életébe kerülne.
Figyelmét a gerinc tetején tartva nyugat felé irányította a lovát.
Az ellenség páncéljáról visszatükröződő napfény teljesen
megvakította.
 Más pozíciót vett fel a nyeregben, és újból körülnézett. Egy
szász ruhába öltözött magányos lovas hirtelen a magasba
lendítette a karját, ezzel jelezve a többieknek, hogy folytassák
a harcot. Körülbelül ötven szász harcos csatakiáltást zengve
vágtatott le a gerincről.
Nicholaa nem tudta levenni a tekintetét a vezérükről. A
napfény szinte misztikussá tette a harcost. A fény teljesen
megzavarta Nicholaa térlátását. Úgy tűnt, hogy a szász vezér
egészen közel van hozzá. Amikor a harcos elfordult a
nyeregben, hogy nyilat húzzon elő, Nicholaa meglátta a
profilját.
És akkor rádöbbent, hogy mi delejezte meg annyira.
A szász vezér célzott. A nyíl húrja pattanásig feszült.
Nicholaa elsikoltotta magát.
Thurston volt. A bátyja életben van! És éppen a férjét készül
megölni!
Kilencedik fejezet

Royce hátrafordult, amikor meghallotta Nicholaa sikolyát.

Lelassította a lovát. Nicholaa pedig teljes vágtába kezdett.
Ahogy a férfi mellé ért, a karjaiba vetette magát.
Éppen idejében érkezett, hogy felfogja a Royce-nak szánt
lövést. A nyílvessző ereje keményen a férfihoz lökte. Royce
elkapta a bátor nőt, és a pajzsa mögé próbálta húzni. Ekkor
vette észre, hogy a lány szó szerint hozzá van tűzve. A nyíl
áthatolt Nicholaa vállán, és a vértjébe fúródott.
Royce kétségbeesett kiáltásától visszhangzott a környék.
Hirtelen rántással az ellenkező irányba fordította a lovát, és a
fák biztonságot adó sűrűjébe menekült. Nicholaa aranyhaja
eltakarta a sérülés helyét. Lawrence, noha nem látta az esetet,
ura kiáltásából egyértelműen arra következtetett, hogy valami
rettenetes dolog történt. A vazallus három katonát Royce után
küldött, és egyet pedig kijelölt, hogy átvegye a csata vezetését.
Majd ő is a báró után eredt.
 Royce azt hitte, hogy Nicholaa elvesztette az eszméletét, és
örült is neki, hiszen a lány így legalább nem érzi majd a hasító
fájdalmat, amikor megpróbálja eltávolítani testéből a
nyílvesszőt. Már leszállni készült a lováról, amikor a
fiatalasszony megszólalt:
– Bocsáss meg neki, Royce! Nem tudhatta.
Royce nem értette a felesége megjegyzését. Nicholaa teste
azonban elernyedt. Ilyen állapotban nem is tudta volna
felvilágosítani Royce-t. Rettenetes haragja miatt egyébként
sem tudott volna értelmes kérdést feltenni. Lawrence lepattant
a lováról, a földre terítette a köpenyét, és Nicholaaért nyúlt,
hogy segítsen az eszméletlen nőt rázkódás nélkül leemelni.
Royce azonban megrázta a fejét.
– Még mindig hozzám van erősítve - hangja halálos
aggodalommal csengett.
Royce bölcsebbnek látta, ha egyedül oldja meg a feladatot.
Remegett a keze, ahogy vértjéből eltávolította a nyilat. Mély
levegőt veti, mielőtt óvatosan leszállt a paripájáról. Rettegett
attól, ami előtte állt. Finoman a köpenyre fektette Nicholaa
elernyedt testét, letörte a vessző hegyét, és kirántotta a szárát a
lány testéből.
Nicholaa felsikoltott a fájdalomtól. Royce megremegett.
Kedves szavakkal próbált enyhíteni hitvese kínján, miközben
karján végigömlött a sebből kibugyogó vér.
Lawrence sokkal jobban értett a sebekhez, de Royce erről
nem igazán akart tudomást venni. Legalábbis a szívével nem.
A vazallusnak harmadszori próbálkozásra sikerült urát
rábeszélni arra, hogy a drága sebesülthöz engedje.
Nicholaa akkor tért magához, amikor Lawrence fertőtlenítőt
öntött a sebre. Ez alkalommal Nicholaa nem sikoltott, hanem
felüvöltött. Fel akart ülni, hogy lássa a kínzóját, de Royce
erővel a földhöz szorította. Ha most tőr lett volna Nicholaa
kezében, minden bizonnyal a segítséget nyújtó kézbe vágja.
Lawrence aggódó arckifejezése azonban észhez térítette.
Rádöbbent, hogy mi is történt vele, és abbahagyta az üvöltést.
 Royce mellétérdelt, kezét a lány vállán nyugtatva. Nicholaa
alig vetett egy pillantást férje dühös tekintetére, máris az ájulás
környékezte. A férfi szinte őrjöngött. Gyilkosan villant a
szeme. Nicholaa nem tudott másra gondolni, mint hogy a férfi
legszívesebben őt ölné meg a történtek miatt. De hát hogy
merészeli őt így nézni? Végtére is ő mentette meg az életét! –
háborgott magában Nicholaa.
Szentséges Isten! Thurston meg akarta gyilkolni a húga
hitvesét! Gyönge lelkének ez már túl sok. Jaj, mit tegyen? A
bátyja életben van! De vajon meddig?
Nicholaa figyelemmel kísérte, amint Lawrence a blúzát
próbálta eltávolítani a sebtől. Nem halálos a sérülés. Mély
ugyan, de a vérzés máris csillapult.
Royce elfordította a lány fejét.
– Ne nézz oda! Csak még jobban felizgat.
A férfi hangja remegett. Nicholaa szerint azért, mert nem
akart üvöltözni sebesülten fekvő feleségével.
Tehát Thurston életben van, és újból megpróbálja Royce-t
megölni. A férje meg természetesen bosszút akar majd állni.
Mitévő legyen?
Úgy döntött, hogy egy kis színjátékot rendez. Ülő pozícióba
küszködte magát, majd úgy tett, mintha hirtelen megszédült
volna. Royce felé dőlt, és elhaló hangon könyörgött a férfinak,
hogy karolja át. Ezzel behunyta a szemét.
Ekkor erős hányinger környékezte meg. Nem tudta
eldönteni, hogy ez a túlzásba vitt tettetés miatt van-e, vagy
tényleg túl sok vért veszített. Lawrence letépett egy csíkot I az
inge korcából, és bekötözte a lüktető sebet.
Nicholaa végignézett magán, bekötözött kezétől a vállá-ig.
Magasságos ég, hogy néz ki! Hiszen romokban hever! Amióta
Royce-szal megismerkedett, egyik baleset éri a másik után. És
egyik megaláztatás a másik után. Ha ez így folytatódik, egy
héten belül kiterítik.
 Éppen meg akarta említem, hogy milyen következtetésre
jutott, csakhogy megpiszkálja egy kicsit Royce önérzetét,
amikor az előzőhöz hasonló rosszullét fogta el. Ez alkalommal
már nem tettette magát, amikor megkérte a férjét, hogy tartsa
erősen a karjában.
– Nem tudom, hogy vajon kijön belőlem a vacsora, vagy
elájulok megint - suttogta.
Royce nagyon remélte, hogy az utóbbi fog történni.
Nicholaa valóban elvesztette az eszméletét.
– Legalább pihen az úrnő - jegyezte meg Lawrence. Royce
bólintott. A hangja furcsán rekedt volt, amint megszólalt.
– Túl sok vért vesztett.
Az ifjú férj szemmel láthatóan majd megbolondult az
aggodalomtól.
– Nem túl sokat, csak egy jó adagot – nyugtatta urát a
vazallusa. - Néhány héten belül kutya baja sem lesz az
asszonyunknak.
Ezután egyikük sem szólt egy szót sem. Lawrence befejezte
az elsősegélynyújtást. Royce felszállt a lovára, és Nicholaat az
ölébe vette. Ekkor meglátta, hogy a friss kötést máris teljesen
átáztatta a vér.
– Elvérzik, még mielőtt hazaérünk! - nyögte
kétségbeesetten.
Lawrence megrázta erre a fejét.
– De hiszen enyhült a vérzés, Royce. Tudod, hogy a sebe
nem halálos. Nem értem uram viselkedését.
– Most nincs is kedvem a viselkedésemet elemezni.
Lawrence megértően biccentett, majd ő is lóra szállt.
– Miért avatkozott a csatába az úrnő? Bizonyára tisztában
volt azzal, hogy a páncélod megvéd a lövéstől.
– Abban a pillanatban nem vett fontolóra semmit sem. Csak
azzal törődött, hogy én veszélyben vagyok, és hogy
megmentse az életemet.
 Maga is megdöbbent, hogy ettől mennyire elérzékenyült.
– Nicholaa megemlített valamit azután, hogy… sajnos nem
értettem, hogy mit akart mondani, de valami nagyon fontosat.
Nem folytatta. Egyik katonája felajánlotta a köpönyegét,
amit Royce az eszméletlen nő köré tekert.
Ezután összehívta az embereit. Eletében először vonult
vissza, de ezt most minden habozás nélkül megtette. Kizárólag
Nicholaaval törődött. Mellette minden más eltörpült.
Ekkor azonban kiderült, hogy nincs szükség a
visszavonulásra, mert a támadók olyan gyorsan szétszéledtek,
mint amilyen gyorsan előbukkantak.
Royce eltűnődött a szászok viselkedésén. Noha a támadók
rendelkeztek a kezdeti előnnyel, Royce hamar megfordíthatta
volna a győzelmi esélyeket, hiszen a normannok messze
megelőzték a szászokat képzettségben, tapasztalatban és
fegyelemben. Ez egyértelműen kitűnt a támadók
harcmodorából. Minden előrelátás nélkül rohantak a normann
katonákra, jó hátbatámadási lehetőséget nyújtva nekik.
A Rosewood felé vezető úton Royce megpróbálta elterelni a
figyelmét kavargó érzelmeiről, ami hasonló esetben
pofonegyszerű volt, de most sehogy sem sikerült. Amikor
visszavonulásra szólította fel a harcosait, csak a felesége iránti
kötelességét teljesítette. De akkor miért remeg még mindig a
keze? Minek köszönhető Nicholaa sérülése felett érzett
kétségbeesett dühe?
A fenébe is! Kezd kicsúszni a kezéből saját sorsának
irányítása. Az életét eddig előre megrajzolt térképként látta
maga előtt kiterítve. És ez a lány most elkezdte átfesteni a
határvonalakat.
Megérkeztek a várba. Royce a hálószobákhoz vezető szűk
lépcsőn botorkált fölfeléi És ekkor rádöbbent előbbi
eszmefuttatásának jelentőségére.
Nemcsak törődött a feleségével, hanem fülig szerelmes is
lett belé! Ez a felfedezés annyira meglepte, hogy majdnem
elejtette édes terhét. Lázasan kutatni kezdett ellenérvek után.
Hiszen néni lehet szerelmes egy ilyen makacs és szeszélyes
teremtésbe! Sőt, sokszor legszívesebben megfojtaná egy kanál
vízben!
A logikus érvelés a segítségére sietett. Hiszen ő nem is tud
szerelmes lenni! Sose tanították meg rá. Katonának képezték
és nem szeretőnek! Ebből egyenesen következik, hogy
Nicholaába sem lehet szerelmes.
A vele való törődés rendjén van.. Elvégre is a felesége a
tulajdona! Felbecsülhetetlen értékű tulajdona.
Ettől mindjárt jobban érezte magát. Persze azonnal meg is
cáfolta előbbi logikus érvelését, azzal hogy elutasította
mindegyik szolga segítségét. Ragaszkodott hozzá, hogy saját
kezűleg lássa el a hitvesét. Hugh báró zokogó cselédek sorát
követve bandukolt a lépcsőn fölfelé. Az ajtóban állva figyelte,
amint Royce Nicholaat óvatosan az ágyra helyezi. Ez azonban
nem ment olyan könnyen. Kétszer is az ágy fölé hajolt, de
Nicholaaval a karjában egyenesedett fel. Se-hogysem sikerült
megszabadulnia a terhétől.
Hugh végül megszánta barátját. Egy kivételével kitessé-
kelte a szolgákat a szobából. Clarise, aki már hetek óta azon
mesterkedik, hogy őt az ágyába csalja, bennmaradt. Majd
megkérte Royce-t, hogy tegye le Nicholaat.
– Vedd le a sisakod, és lásd el saját magad, Royce! Clarise
gondját viseli majd az úrnőnek.
Royce engedelmeskedett, de továbbra is a szobában maradt.
Sisakját a sarokba hajította, és az ágy mellé állt. Látta, hogy
Nicholaa összerezzent, amikor a sisak nagy csörömpöléssel a
sarokba vágódott. Vajon meghallotta? Talán most tér magához.
Mennyire akarta, hogy így legyen!
Nicholaa nagyon is éber volt. Egész úton hazafelé a fél-
szendergés és a tettetett alvás állapota között lebegett. A
fájdalmai enyhültek, és kezdte sokkal jobban érezni magát.
Azon törte a fejét, hogy milyen magyarázatot találjon ki a
csata közben tanúsított viselkedésére.
 Időre volt szüksége, hogy feldolgozza a történteket.
Megdöbbentette és természetesen boldogsággal töltötte el a
Thurstonnal való váratlan találkozás. Nem tudta, mit tegyen
ebben a helyzetben, hiszen a bátyjáért felelősséggel tartozik.
De még inkább felelős a férjéért. Teljesen összezavarodott.
Borzongás futott végig rajta. Jól ismerte mindkét férfit.
Makacsak, mint az öszvér! Egyikük sem hajlandó megadni
magát. Ez az összecsapás akár mindkettejük halálával is
végződhet.
Nicholaa azonban egyikőjüket sem akarta elveszíteni.
Mitévő legyen? Mondjon el mindent Royce-nak? Nem
jelentené az Thurston elárulását?
Könnyek öntötték el a szemét. Igen, időre van szüksége,
hogy tisztázza magában a dolgot, mielőtt bármibe is
belefogna.
– Fájdalmai vannak! - figyelmeztetett Royce. - Szeretném,
ha jobban lenne. Azonnal.
Nicholaa nem nyitotta ki a szemét. Arra várt, hogy Royce
ismét a karjába vegye, és megvigasztalja. A férfi nyugtató
szavait szerette volna hallani. Kívánta, hogy a férfi
megszeretgesse egy kicsit.
– Elszalasztunk valakit orvosért az apátságba.
Az utazótáskák közt kutatva, Clarise éppen megtalálta
Nicholaa egyik, hófehér hálóingét, amikor a fiatalasszony
hangosan felnyögött. Clarise erre felzokogott.
– Nicholaa kisasszony nem halhat meg! Nélküle mind:
annyian elveszünk!
– Hagyd abba a károgást! – parancsolt rá Hugh. - Esze
ágában sincs meghalni. Mindössze vesztett egy kis vért.
Clarise felemelte a hálóinget, amit nagy ijedtségében az
előbb leejtett. Hugh Royce mellett állt, Nicholaat figyelve.
Megvakarta a szakállát.
– Nyíl hatolt át…
 – Elém, vetette magát, hogy megmentsen a nyílvesszőtől –
vágott közbe a magyarázattal Royce.
– Ne idegeskedj, Royce! Rendbe fog jönni – nyugtatta
Hugh. - Elmondanád, hogy egyáltalán mit keres itt Nicholaa.
Nem arról volt szó, hogy valamelyik lovag felesége lesz? Ezek
szerint meggondolta magát a király?
– Nem. Az én feleségem lett.
Hugh meglepetésében szóhoz sem jutott egy darabig, majd
elmosolyodott.
– Tehát mégis párbajoztál a kezéért. Akkor jól sejtettem.
– Nem párbajoztam. Éppen ellenkezőleg. Ő állt ki értem.
Hugh erre csak egy harsány kacajjal tudott válaszolni.
– Más is történt még, úgy hiszem. Ugye a mese részleteit
majd a vacsoránál megosztod velem? Nos akkor térjünk vissza
a történet szomorúbb végére. Miért vetette magát Nicholaa
eléd? Hiszen fel voltál vértezve!
– Hát persze, hogy fel voltam!
– Akkor meg miért…
– Erre én is kíváncsi lennék. Ha majd magához tér a kis
sérült, talán okosabbak leszünk.
Nicholaa hallotta a párbeszéd minden egyes szavát.
Elfintoródott férje kemény szavai hallatán, és úgy döntött,
hogy még néhány hétig eszméletlennek tetteti magát. Annyi
idő elég lesz, hogy kidolgozza Thurstonnal kapcsolatos
taktikáját. Abban azonban biztos volt, hogy Royce-nak többé
nem hazudik. Adott szava is erre kötelezte.
– Az Isten adja meg, hogy Nicholaa úrnő tudja hol ébredt
fel, amikor majd magához tér!
Clarise megjegyzésére mindkét harcos felkapta a fejét.
– Mit fecsegsz te itt összevissza? – förmedt rá Hugh. – Hát
persze, hogy tudni fogja!
Clarise megrázta a fejét.
 – Hallottam már olyan esetről, hogy az illető, akit fejbe
csaptak, vagy nagyon sok vért veszített, nem emlékezett
semmire sem, amikor magához tért. Mások meg teljesen
összezavarodtak, vagy feledékenyekké váltak. Görbüljek meg,
ha nem az igazat beszélem. A kisasszonyka talán engem sem
fog megismerni – tette hozzá zokogva.
– Szakadjon rám a mennyezet, ha hallottam ilyet! –
fogadkozott Hugh.
Royce egész idő alatt le nem vette a szemét a feleségéről,
úgyhogy egyedül ő vette észre, hogy az előző grimasz után
hirtelen kisimult a lázas arc.
Hallotta volna a beszélgetésüket?
– Nicholaa, nyisd ki a szemed! – követelte.
A fiatalasszony nem engedelmeskedett. Ehelyett nyögött
egyet. Hatásosat, de nem igazán meggyőzőt. Mi a fenén töri
már megint ez a bestia a fejét? Royce nem tudta visszatartani a
mosolyát. Ezek szerint tényleg hamarosan meg fog gyógyulni.
Óriási kő esett le a szívéről.
– Nicholaa, ugye mindent megmagyarázol, ha majd
fölébredsz?
Nicholaa nem válaszolt. Helyette Clarise szólalt meg:
– A kisasszonyka nincs eszméleténél, milord. Teljesen el
van gyötörve.
Royce sóhajtott egyet. Majd várakozó álláspontra
helyezkedett.
Percek teltek el teljes csöndben. Clarise elment, hogy friss
kötést keressen. Hugh a tűzzel bajmolódott. Royce pedig úgy
állt az ágy mellett, mintha odacövekelték volna.
Nicholaa végül kinyitotta a szemét. Lassan Royce-ra emelte
a tekintetét. Tisztán csillogott a szeme, gyötrelemnek semmi
nyoma nem volt rajta.
Royce még azelőtt kitalálta Nicholaa tervét, mielőtt az
annak a megvalósításához látott volna.
 – Hol vagyok? - kérdezte ártatlanságot színlelve.
Körbenézett, majd ismét Royce-ra fordította a tekintetét.
A férfi letelepedett mellé az ágyra.
– A saját szobádban, Nicholaa. Nagyon sokat és nagyon
mélyen aludtál.
– Igen?
A férfi bólintott.
– Maga kicsoda?
Royce titkolni próbálta, hogy bosszankodik. Megint
eltalálta! Nicholaa hallotta Clarise megjegyzését. A tenyerébe
fogta a nő fejét, és egészen közel hajolt hozzá.
– A férjed vagyok, Nicholaa. Az a férfi, akit mindenkinél
jobban szeretsz.
A kijelentést az előre jól megjósolható csodálkozó tekintet
fogadta. Royce még ennél is többet akart.
– Hát nem emlékszel?
Nicholaa megrázta magát. Royce kajánul mosolygott.
– Én vagyok az a férfi, akinek térden csúszva könyörögtél,
hogy vegyen feleségül. Lefogadom, hogy emlékszel, mennyire
odavoltál…
– Dehogy könyörögtem neked, te szemtelen…
Royce egy forró csókkal elnémította. Amikor szétrebbentek,
Nicholaa szórós szemmel méregette párját. Royce-t ez nagyon
mulattatta. Tudta, hogy a felesége jó úton van a gyógyulás
felé.
– Magyarázatot kell adnod a viselkedésedre, Nicholaa. A nő
hosszan a férjére nézett, végül kibökte:
– Tudom. Mindössze azt szeretném kérni, hogy várj, amíg
jobban érzem magam. Rendben van?
Royce bólintott.
 – De meg kell ígérned, hogy soha de soha nem követsz el
még egyszer ilyen meggondolatlanságot. Nincs semmi
önfegyelmed, Nicholaa.
Erre a fiatalasszony vérig sértődött. Royce felállt, és az ajtó
felé tartott.
– Holnapig várok a vallomásodra és a bocsánatkérésedre.
Most pedig az engedélyemmel pihenhetsz.
Nicholaa villámgyorsan felült az ágyában. A hirtelen
mozdulattól megsajdult a válla.
– Csak az irhádat akartam menteni, te hálátlan alak.
Royce rendíthetetlenül folytatta útját az ajtó felé.
– Ó, hogyne! De azért más megfontolás is szerepet játszott a
tetteidben?
Nicholaa nem válaszolt. A mozgás felemésztette minden
erejét. Visszahanyatlott a párnái közé. Szitkokat szórt a férje
fejére, amikor észrevette, hogy Hugh a tűznél álldogál. A
fiatalasszony megrémült, hogy idegen ember előtt így lejáratta
magát.
– Nem szoktam káromkodni, de ez az ember mindig kihoz a
sodromból.
Hugh elmosolyodott.
– Sokszor nevezi a férjét ebugattának, asszonyom? Tehát
tényleg hallotta az átkozódását.
– Csak, ha azt hiszem, hogy senki sem hallja; A báró az ágy
mellé lépett.
– Eléggé kipihente már magát ahhoz, hogy elmesélje a
történteket? A kötések a kezén nagyon kíváncsivá tesznek.
– Életem legnehezebb hetét éltem most át, báró úr.
– Ez látszik is.
– Egészen addig semmi baj sem történt, amíg Royce-szál
össze nem akadtam.
– Tehát a sérüléseinek Royce az oka?
 – Nem egészen.
A férfi várakozó tekintetéből Nicholaa látta, hogy az
szeretné hallani a részleteket, de esze ágában sem volt, hogy
elárulja, pontosan mi is történt. Mesélje csak el Royce!
– Nagyon hosszú történet. És szánalomra méltó is. Legyen
elég annyit mondani, hogy az a férfi a felelős.
– Milyen férfi?
– A férjem.
Nicholaa behunyta a szemét, és sóhajtott egy mélyet. Hugh
úgy gondolta, hogy még pihenésre van szüksége. Ezért távozni
készük.
– Nem is tudom, miért törtem magam, hogy megmentsem
az életét - motyogta a nő. - A hálának egy szikráját sem
mutatta.
Hugh megállt, és éppen mondani akart erre valamit, amikor
Nicholaa folytatta:
– Igen, ez a férfi egy hálátlan kutya. Egyáltalán nem
értékelte a bátorságomat. Ellenkezőleg, dühös volt rám.
Elviselhetetlen egy alak! Ezt is megmondhatja neki, báró úr.
Ismét becsukta a szemét. Hugh újabb kísérletet tett a
távozásra, de még mielőtt az ajtóhoz ért volna, Nicholaa
megtoldotta a Royce-nak átadandó üzenetek sorát.
Úgy negyedóra múlva Hugh már el is távozott.
A lépcső alján Royce-ba botlott.
– Éppen szalasztani akartam érted valakit - mondta Royce. -
Nicholaanak sok pihenésre van szüksége.
Royce hangja mogorván csengett. Hugh ezen jót mulatott.
– Nem fárasztottam ki, ha erre célzol. Sőt, ő fárasztott ki
engem a rólad alkotott véleményeinek özönével. Akarod
hallani némelyiket?
Royce dühösen válaszolt:
 – Nem az én dolgom, hogy apró-cseprő ügyekkel
foglalkozzam. Az a fontos, hogy Nicholaa biztonságban van.
És amikor teljesen felépül, elmagyarázom neki a hitvesi
kötelességeit.
Az ajtóhoz lépett, hogy kimenjen, de Hugh megállította.
– Számodra ez az egész ilyen pofonegyszerű?.
– Igen! – felelte Royce a válla fölött. Most az egyszer
megbocsátotta barátja élcelődését. - Annak ellenére, hogy
fiatal házasok vagyunk, a kapcsolatunk csakis egyféleképpen
működhet: úgy, hogy én osztom a parancsot, Nicholaa pedig
engedelmeskedik. Természetesen türelmes leszek. Ennyit
mindenképpen megérdemel a hitvesem, hiszen neki sincs
tapasztalata a házasság terén. De ha egyszer belejön a dologba,
akkor minden simán fog menni. Mindössze engedelmeskednie
kell. Ennyi az egész, Hugh.
– És Nicholaa is egyetért ezzel az elképzeléssel?
– Idővel - erősködött Royce. A hangja keményen zengett. –
Békés otthonom lesz!
Kijelentésének nyomatékot adandó, bevágta maga mögött
az ajtót. Hugh felnézett a lépcsőn a hálószobák felé. Elnevette
magát. Royce-nak békés otthona lesz. De előbb Nicholaanak
kell, hogy adja a szívét.
Tizedik fejezet

Nicholaa elhatározta, hogy kedves lesz. Hiszen már

megpróbált minden más lenni. A zsémbelődés nem használt. A
kiabálás szintúgy. Most már kezdett kétségbeesni. Talán, ha
szépen viselkedik, esetleg Royce hasonlóképpen válaszol. És,
akkor esetleg engedelmeskedik az ő parancsainak.
Már itt az ideje, hogy Ulricot és Justint hazahozza. Két hét
telt el azóta, hogy megérkeztek. Arra számított, hogy. Royce
azon nyomban a várba kéreti a kisfiút és a fivérét, a férj
azonban nem volt abban a lelkiállapotban, hogy a felesége
kéréseit teljesítse. Olyannyira nem törődött a kötelességeivel,
mint amennyire elhanyagolta Nicholaat. Az elmúlt két hétben
mindössze hatszor látogatta meg a feleségét.
Az első néhány napon nem is bánta Royce távollétét, hiszen
tudta, hogy a férfi bosszús, mert a felesége nem adott
magyarázatot a viselkedésére. De hozzájárult ahhoz, hogy
várjon, amíg Nicholaa hajlandó mesélni. Legalábbis a
fiatalasszony így értelmezte az akkori megegyezésüket.
Amint azonban elgondolkodott a tények állásán, Nicholaa
rádöbbent, hogy a férje valójában azóta kerüli, hogy megkapta
a várva várt magyarázatot.
Tüstént rendezni kell a kettejük viszonyát! Rendes feleség
akart lenni! Gyűlölte ezt a macska-egér harcot. Royce
egyáltalán nem úgy viselkedett, mint ahogy egy tisztességes
férjtől elvárná az ember.
Nem is aludt vele egy szobában! Clarise mondta, hogy az
északi szárnyban, Nicholaa szüleinek a hálószobájában tölti a
férfi az éjszakát. Az a szoba háromszor akkora, mint
Nicholaaé. Az ágy is óriási. Tehát érthető, hogy Royce
választása miért éppen erre a szobára esett. Ennek ellenére
sértőnek találta, hogy a férje nem alszik vele. Nicholaanak fájt
az igazság. Royce, ha ragaszkodik is a nagyobb szobához,
igazán megkérhette volna, hogy ő költözzön át hozzá, de nem
kérte meg!
Nicholaanak elege lett ebből. Ez így nem mehet tovább!
Félreteszi a büszkeségét. Akármi történjen, ő normálissá teszi
a kapcsolatukat!
Legelőször is kideríti, miért hanyagolja el őt a férje. Tudta
jól, hogy Royce válasza durva és sértő lesz, de ezzel most nem
törődött. Eltökélte, hogy kifaggatja a férfit.
Gondosan öltözött fel a vacsorához. Illatos fürdőt vett. I
Ebben Clarise segített neki. A drága asszony a szemét kisírta,
amikor meglátta Nicholaa kötésektől megszabadított kezén a
hegeket.
Nicholaat nagyon zavarták a sebek. A bal karján
kifejezetten csúnyák voltak a nyomok. Noha nem tartotta
magát a leghiúbb nők egyikének, a visszataszító hegek
kifejezetten aggasztották. Royce-t is elrettentheti ez az
undorító látvány.
Taktikusan úgy határozott, hogy a sebeket az öltözetével
ellensúlyozza. A legszebb ruháját vette fel. A visszafogottan
kihívó halványkéket.
Ekkor átvillant rajta, hátha az aranyszínű előnyösebb lenne.
Amikor Clarise visszajött a szobába, nekiszegezte a kérdést:
– Szerinted a férjemnek a kék vagy az aranyszínű ruha fog
jobban tetszeni?
– Nekem a kék tetszik jobban, de a férjura ízlését nem
ismerem.
– Én sem – vallotta be Nicholaa. – Ha jobban belegondolok,
egyáltalán nem is ismerem a férjemet.
Clarise elmosolyodott úrnője ingerültségét hallván. Majd
Nicholaa haját kezdte el formázni. Jól kifésülte belőle a
gubancokat. Kétszer is megpróbálta befonni, de Nicholaa
mindannyiszor elégedetlen volt az eredménnyel.
Clarise még sosem látta úrnőjét ilyen határozatlannak és
ennyire kényesnek a megjelenését illetően.
– Mi bosszantja, asszonyom?
– Semmi sem bosszant, csak nagyon szép szeretnék lenni
ma este.
– Egy bizonyos személynek akar tetszeni?
– Igen, a férjemnek. Eltökéltem, hogy mindenképpen
felhívom magamra a figyelmét.
– Ez igen!
Nicholaa örült, hogy a szolgáló nem vette észre, amint az
arca mélyvörösre vált.
– Nagyszerű tervet eszeltem ki. Clarise kuncogott ezen.
– Az úrnőnek mindig nagyszerűek a tervei. Nicholaanak
jólesett a dicséret.
 – Ezekben, a zavaros időkben mindig helyén kell lennie az
ember fejének.
– Már nem zavaros időket élünk. A férje rendet teremtett a
házban.
Nicholaa megrázta a fejét. Clarise lehet optimista, hiszen
még nem tud arról, hogy Thurston életben van. Ezt még
senkinek sem árulta el. Gyomorgörcs nélkül nem is tud a
fivérére gondolni.
– Van, akinek már véget ért a háború. Van, akinek még csak
most kezdődött! – mondta titokzatosan Nicholaa.
– Micsoda képtelenség, asszonyom? Ugye nem a házas-
ságára utal? Nem akarhat harcban lenni a férjével? Egy kicsit
túl makacs az úrnő, ha a véleményemre kíváncsi.
Nicholaa erre nem szólt semmit.
– Beszéljen hát a tervéről, asszonyom! – kérte Clarise.
– Nagyon kedves leszek ma este. Nem hagyom, hogy Royce
bármivel is felbosszantson. Remélem, ha észreveszi a
kedvességemet, akkor ennek megfelelően viselkedik majd
velem, és végre hazahozza a családom tagjait az apátságból.
Clarise alig tudta a csalódottságát leplezni. Amikor
Nicholaa felállt, hogy felvegye a fonott övét, elkapta a cseléd
csalódott tekintetét.
– Nem tetszik a tervem?
– De igen, csak csalódtam. Azt hittem, hogy egészen más
miatt csinosította ki ennyire magát.
Nicholaa magára öltötte az övet, és a szíjak közti szűk
nyílásba helyezte apró tőrét.
– Nem csak ennyiből áll a tervem! Egyáltalán nem vagyok
megelégedve a házasságommal. Royce-szal nagyon nehéz zöld
ágra vergődni. Gondolom, neked is feltűnt, hogy mennyire
nem foglalkozik velem. Akárhányszor Ulricról és Justinról
próbálok vele beszélni, mindig faképnél hagy. Iszonyatosan
neveletlen. A mondandóm kellős közepén egyszer csak
észreveszem, hogy az üres levegőnek be- szélek.
– Mondandója? - horkant fel Clarise. - A férje azért nem
hallgatja végig sose, mert parancsolgatni akar neki. Legalábbis
én így látom. Az asszonyom nem volt egészen a maga ura az
utóbbi két hétben, és több utasítást osztogatott, hangosabban
kiáltozott, mint valaha.
Nicholaa jól tudta, hogy a szolgálónak igaza van. Zavarában
mélyen lehajtotta a fejét.
– A férjem viselkedése az agyamra megy, de megígérem,
hogy nem kiabálok többet. Tudom, hogy ez egyáltalán nem
illik egy finom hölgyhöz.
A cseléd erre elmosolyodott.
– Azért nem fog többet hangoskodni, mert rájött, hogy ezzel
semmit sem ér el a férjénél, asszonyom.
– Igen, azért is. Most már igazán abbahagyhatnád a
szemöldökráncolást, Clarise! Elhatároztam, hogy megbékélek
Royce-szal.
– Hála Istennek! Végre megjött a magához való esze!
Egyáltalán nem helyes, hogy külön alszanak. Arra céloz,
asszonyom, hogy ezt a szégyent is jóvá teszi?
Nicholaa zavarában a kandallóra szegezte a tekintetét. Nem
szeretett ennyire személyes dolgokról beszélni.
– Erőszakot fogok venni a férjemen.
Clarise erre a kijelentésre gurult a nevetéstől. Nicholaa
rosszallóan nézte.
– Ezt halálosan komolyan gondoltam! Megvárta, amíg a
cseléd magához tér, és folytatta:
– Elölről kezdjük a házasságunkat Royce-szal. A hitvesi
eskü szent, és az én feladatom, hogy gyerekekkel
ajándékozzam meg a férjemet.
Mielőtt Clarise helyeselhetett volna, Nicholaa hadarta
tovább a mondanivalóját.
 – Mindegy, hogy miképp történt, de Royce-szal házasok
vagyunk. Ezt el kell fogadnunk, és békében kell együtt élnünk.
Ulric érdekeit is figyelembe szeretném venni. A kisbabának
boldog családra van szüksége.
– Erről igazán nem szükséges engem győzködni. Teljes
mértékben egyetértek asszonyom tervével. Egyetlen probléma
azonban még mindig gondot okozhat. A férje ugye azt hiszi,
hogy Ulric az úrnő gyermeke?
– Igen.
– Egykettőre rá fog jönni, hogy hazudott neki, asszonyom.
Az első együtt elhált éjszakán. Úgyhogy jobban tenné, ha még
azelőtt bevallaná az igazságot.
Nicholaa megrázta a fejét.
– Megvolt a jó okom arra, hogy hazudjak. Ezzel védtem
meg Ulricot. Amíg a normannok úgy tudják, hogy az én fiam,
addig békén hagyják.
– De azóta megfordult a sarka körül a világ. Nem
féltételezheti, hogy a báró úr ártani akar a kisbabának.
A cseléd teljesen kijött a béketűréséből. Nicholaa láthatta,
hogy már Clarise is Royce pártján áll, és ennek valamilyen
rejtelmes oknál fogva örült is.
– Amikor először találkoztam a báróval, már akkor tudtam,
hogy nem fogja Ulricot bántani, de még mindig
felhasználhatja Thurston ellen.
– Mit beszél, asszonyom? Köztudott, hogy Thurston
meghalt - a szolgáló rövid szünetet tartott, hogy egy gyors
keresztet vessen. - Isten nyugosztalja szegényt.
– És mi van, ha nem halt meg?
– A báró úr akkor sem használná a csecsemőt ellene. Erről
szentül meg vagyok győződve.
Nicholaa erre egy gondterhelt sóhajjal felelt, majd más
témára terelte a beszélgetés folyamát.
 – Tudom, hogy a csalásra alapozott házasság eleve halálra
van ítélve. Meg is ígértem Royce-nak, hogy mindig őszinte
leszek hozzá.
– Tehát mindent el fog…
– Először is leitatom, és csak aztán mondok el neki mindent.
– Teljesen elment az esze, asszonyom?
Nicholaa elkacagta magát. Clarise arcán a meglepetés
nagyon mulatságosan tükröződött.
– Tudom, hogy mit csinálok. Alice azt mondta, hogy ha egy
férfi felönt a garatra, akkor cserbenhagyja az emlékei
zőtehetsége. Bevallok neki mindent, megosztom vele minden
aggodalmamat. De mivel zavaros lesz a feje, csak töredékekre
lesz képes visszaemlékezni másnap reggel.
Clarise szerint ez a lehető legoktalanabb terv, amit valaha is
hallott.
– Jobban tenné, ha más megoldást is készenlétbe helyezne,
ha ez esetleg nem jönne be. Alice pedig meg van buggyanva,
hogy ilyen tanácsokkal traktálja asszonyomat. Az ittas férfinak
leginkább az alváson jár az esze, de ha enyelegnek vele, akkor
a dolgok közepébe vág. Főleg, ha úgy tudja, hogy az asszony
nem tapasztalatlan.
– Nem, Royce sose erőszakoskodna velem.
– Lehet, hogy sosem állna szándékában, de…
Clarise abbahagyta a fejtegetést, mert Nicholaa kivonult a
szobából. A szolga lihegve érte utol úrnőjét a folyosón.
– Már megbocsásson milady, most kivételesen pocsék
tervvel hozakodott elő. Higgyen nekem, hiszen én már láttam
egy-két dolgot. Asszonyom pedig teljesen tapasztalatlan.
Kiszúrtam, hogy a báró milyen szemeket mereszt az úrnőre,
amikor maga nem figyel oda. Vadul kívánja asszonyomat, és
hacsak el nem mond…
Ekkor a lovagterem ajtajához értek. Nicholaa kedvesen
megölelte Clarise-t.
 – Ne aggódj, minden rendben lesz!
– Az Isten szerelmére, Nicholaa! Felejtse el a büszkeségét,
és vallja be az összes hazugságát!
– A büszkeségnek ehhez semmi köze.
– De igen, a leginkább annak van köze a maga tervéhez.
Amikor Nicholaa még erre is makacsul rázta a fejét, a
szolga feladta a további próbálkozást. A terem egyik sötét
zugába telepedett, és tördelni kezdte a kezét. Pedig de szívesen
Alice tökkelütött fejét tördelte volna!
Nicholaa arcára erőltetett mosollyal vonult a férje elé.
Átkozottul jóvágású ma! Talpig feketébe öltözve. A komoly
szín méltóságteljessé tette, és a legyőzhetetlenség érzését
kölcsönözte a férfi megjelenésének. A kandalló előtt, tárgyalt
Hugh-val. Nicholaa örömmel konstatálta, hogy a hűséges báró
nem utazott Londonba. Legutóbb azt mondta, hogy hamarosan
összeszedi az embereit az útra. Nagyon hiányozni fog a
kedvessége és a bókjai! Na persze meg a sakkjátszmák is!
Igaz, nem volt megfelelő partner, mert Nicholaa általában
semmi perc alatt megverte, de ő volt az egyetlen ember, aki
legalább időnként elgondolkodtató lépésekkel lepte meg az
ellenfelét. Amikor ezt meg is mondta neki egy játszma
alkalmával, Hugh könnyesre nevette magát a bókon.
Royce csak nagyritkán jött le a lovagterembe, de Nicholaa
vele nem is kívánt sakkozni. Tudta, hogy a férje jelenlétében
képtelen lenne koncentrálni. Talán egy-két év múlva, amikor
már kellőképpen hozzászokott a férfi vonzerejéhez. Akkor
majd játszik vele is. És meg is veri! Ettől a gondolattól
mindjárt el is mosolyodott.
Hugh vette észre először. Egy pillanatra megbabonázva
nézett rá, majd mélyen fejet hajtott, és hangosan üdvözölte
Nicholaat.
Royce magához intette a, feleségét.
A fiatalasszony összeszorított fogakkal, de tűrte ezt a sértő
magatartást, és engedelmeskedett a parancsnak. Úgy fél
méterre megállt a két férfi előtt, és már éppen meg akart
hajolni, amikor rájött, hogy így könnyen észre lehet venni a
kezén a sebeket. Gyorsan felegyenesedett, és a háta mögé
rejtette mindkét kezét.
Hugh megdicsérte a szépségét. Royce néma volt, mint a sír.
Nicholaa nem hagyta elrontani a kedvét. Továbbra is türelmes
és kedves maradt.
– Folytassák csak a beszélgetést. Nem állt szándékomban
megzavarni a társalgásukat.
Hugh Royce-hoz fordult.
– Először a falat bontatod le, vagy a kastélyt?
Nicholaa szíve elszorult erre.
– Az én otthonomat?
– Nem.
A fiatalasszony megkönnyebbülése szemmel látható volt.
Royce belekezdett a magyarázkodásba:
– Az én otthonomról beszélek. Gerendákkal és kővel fogom
megerősíteni.
– Miért?
– Mert nekem úgy tetszik!
Nicholaa fogcsikorgatva ugyan, de mosolygott.
– Köszönöm szépen a magyarázatot.
– Nincs mit.
Huncut mosoly csillogott a férfi szemében. Nicholaanak ez
rögtön feltűnt, de nem tudta mivel magyarázni.
– Nem akartalak kérdőre vonni, Royce - mondta, és
alázatosan meghajolt. - Egyszerűen csak érdekelnek a terveid.
Hogy mit csinálsz ezzel a várral az nem rám tartozik.
Éppen idejében tekintett fel ahhoz, hogy még elkapja Royce
széles mosolyát. Ez nagyon boldoggá tette. Kezdett rájönni,
hogy sokkal egyszerűbb kedvesnek lenni, mint gondolta.
 Mi a fenén töri már megint a fejét? - morfondírozott Royce.
Még sosem volt ilyen odaadó és szelíd. Az elmúlt két hét kész
kínszenvedés volt. Bizonyos pillanatokban úgy érezte, hogy
egy forgószél kellős közepébe került. Egyetlen békés percet
sem töltöttek együtt, de nem állíthatja, hogy nem élvezte egy
kicsit sem. Sőt,, nagyra értékelte hitvese furfangos ötleteit,
amelyekkel túl akart járni az Ő eszén.
Most pedig megjátssza az alázatost. Ez egyáltalán nem áll
jól neki.
– Szóval akkor le is bontathatom ezt a várat, és újat
építtethetek a helyébe?
Mivel a férfi épp az imént árulta el valódi szándékát az
épülettel kapcsolatban, Nicholaa nyugodtan helyeselhetett.
– Természetesen. Ahogy tetszik.
– Semmit sem értek - jelentette ki Hugh. – Azt hittem, hogy
végig ez volt a terved.
– Ez volt, de azt hittem, hogy a tervem nem fogja elnyerni a
feleségem tetszését, hiszen itt nőtt föl. Joggal feltételezhettem,
hogy erős szálak fűzik a várhoz. Most azonban, hogy…
– Igenis erős szálak kötnek hozzá! - fakadt ki Nicholaa.
– De hiszen az imént mondtad…
Nicholaa erre már teljesen elveszítette az önuralmát.
– Nem fogod lerombolni az otthonomat, Royce!
A férfi, felhúzta a szemöldökét.
Nicholaa felsóhajtott. Nem szándékosan kiáltott a férjére:
– Merem remélni, hogy békén hagyod a váramat!
– Ezek szerint hazudtál, amikor azt mondtad…
– Egyszerűen csak megpróbáltam megértően viselkedni -
vágott közbe a nő. - De ez veled majdhogynem lehetetlen!
Nem ülhetnénk inkább asztalhoz?
Hugh bőszen helyeselte a javaslatot. Az asztalhoz sietett, és
felszólította Clarise-t, hogy hozza be az ételt.
 Nicholaa követni akarta Hugh-t, de Royce visszatartotta.
– Mindig igazat kell mondanod. Megértetted?
Nicholaa a férfire nézett.
– Azt próbálom. A kedvedben szeretnék járni.
Ez a kijelentés teljességgel meglepte Royce-t.
– Miért?
– Mert ha a kedvedben járok, akkor lehet, hogy te is
elkezdesz kedvesen viselkedni velem.
Royce elvigyorodott.
– És hogyan járhatnék én a te kedvedben?
– Ha idehoznád Ulricot és Justint.
– Akkor megteszem - jelentette ki a férfi, majd a tenyerébe
fogta felesége állát. - Amint magyarázatot adsz a szász
támadás alatti viselkedésedre.
– Még mindig azt akarod, hogy bocsánatot kérjek a
közbelépésemért?
A férfi helyeslően biccentett.
Nicholaa lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férfit. Gyöngéd
és puha volt az ajka érintése.
– Ma éjjel megkapod a választ, Royce. Ha meghallod, nem
hiszem, hogy továbbra is igényt fogsz tartani a
bocsánatkérésemre. Semmi rosszat nem tettem. Ezt te is be
fogod látni. Sőt, az is megeshet, hogy te akarsz majd
bocsánatot kérni, tőlem. Ugye tudod, hogy kell azt csinálni,
Royce?
Olyan édesen és ártatlanul mosolygott, hogy Royce szinte
képtelen volt azonosítani ezzel az angyallal azt a fúriát, akivel
az előző heteket töltötte.
– Nicholaa!
– Tessék, Royce?
– Miattad az ember akár ivásra is adná a fejét.
 Hát ezt remélte is. A férfi sértésnek szánt kijelentése
örömmámorral töltötte el. Majdnem hangosan felnevetett.
Arcán a gödröcskék pajkosan ugrándoztak.
A kísértés kezdett túl erőssé válni Royce számára, de ki
akart tartani az elhatározása mellett. Mindaddig figyelmen
kívül hagyja Nicholaat, ameddig az rá nem jön arra, hogy a
követeléseivel semmit sem ér el. Meg kell értenie, hogy hol a
helye ebben a házban!
Túl sok forog kockán. Most már nem hátrálhat meg.
Nicholaa feltétel nélküli hűségét és odaadását akarta, még
mielőtt egy ujjal is úgy érne hozzá, mint a feleségéhez. A
pokolba, hiszen ettől is ő szenved! Nicholaa túl naiv ahhoz,
hogy felfogja a férfi kínjait. És persze arról sincs fogalma,
hogy milyen átkozottul vonzó. Mennyire nőies! Amikor
rámosolyog, Royce másra sem tud gondolni, mint a gyönyörű
test érintésére. Ennek a nőnek sejtelme sincs arról, hogy
milyen gyönyört adhatnak egymásnak az ágyban; és amilyen
gyorsasággal haladnak a dolgok, öregasszony lesz, mire ezt
megtapasztalja.
Talán változtatnia kellene a taktikáján. Ez volt az utolsó
gondolata, mielőtt lehajolt, és megcsókolta hitvesét. Csak egy
gyors üdvözlésnek szánta a csókot, de Nicholaa az ajkára
tapadt, ő pedig nem tudott ellenállni. A nyelvük összeért és
egymásba fonódott. A nő érintése mámorító volt, és a férfi
még többet akart belőle!
Royce felnyögött, amint Nicholaa átölelte a derekát, és
egészen szorosan hozzásimult. A csók egyre szenvedélyesebbé
vált. Egymásba csapott ismét az ajkuk. Majd ismét és ismét,
egészen addig, amíg Royce remegett már az izgalomtól.
Itt meg kellett állniuk. Ez nem volt sem a legmegfelelőbb
idő, sem a legalkalmasabb hely. Royce gyengéden eltávolodott
Nicholaatól. A nő követte a mozdulatát. Royce boldogan vette
tudomásul felesége vonzalmát, és újból megcsókolta.
Nicholaa minden tagjában remegett, amikor végül is
szétváltak. Ernyedten a férfihoz dőlt. Royce magához szorítva
tartotta Nicholaat. Amikor mindketten magukhoz tértek,
megfogta a nő állát, és mélyen a szemébe nézett.
– Kívánlak, Nicholaa!
A férfi rekedt hangja nem ijesztette meg Nicholaat. Éppen
ellenkezőleg. Örömmel töltötte el a vallomás.
– Boldog vagyok, hogy kívánsz. Én is kívánlak. Nagyon! Ez
csak természetes férj és feleség között?
Royce megsimogatta hitvese arcát.
– Igen, természetesnek kellene, hogy legyen, de a
valóságban ritkaság.
Nicholaa nem tudta, erre mit feleljen. Képtelen volt levenni
a tekintetét a férfiról. Royce megbabonázva nézett a szemébe.
Az örökkévalóságig így álltak volna. A varázst Clarise
nevetése törte meg. Royce mozdult meg először. Megragadta
Nicholaa kezét, és az asztalhoz vezette.
Nicholaa felháborodottan rázta a fejét, amikor észrevette,
hogy Hugh és Clarise szintén egymással vannak elfoglalva. A
báró szorgalmasan harapdálta a szolgáló fülét, amit Clarise
felhőtlenül élvezett is egészen addig, amíg meg nem látta,
hogy úrnője őket figyeli. Szélsebesen kibontakozott Hugh
öleléséből, és kiszaladt a konyhába. Hugh megbánóan
felsóhajtott.
– Üldöz a kis némber - motyogta, és elfoglalta a helyét az
asztal mellett.
Royce ült az asztalfőn, míg Nicholaa a jobbján foglalt
helyet. Hugh Nicholaaval szemben telepedett le.
Alice a konyhába vezető ajtónál állt. Előzőleg már az
asztalra helyezett három ezüstserleget. Nicholaa intésére az
asztalhoz sietett, és habzó sört öntött a serlegekbe. Royce
poharát karimáig töltötte. A báró nem ellenkezett. Azt hitte,
hogy a szolgáló kedveskedni akar neki.
Nicholaa köszöntőre emelte a serlegét. Nagyot húzott belőle
ő is, hogy a férje ne fogjon gyanút.
 Nicholaa ezzel nem fejezte be a köszöntőt. Köszöntők egész
sora követte az elsőt. Már csak a lovászra nem ittak, amikor
behozták a vacsorát: fürj és fácán került az asztalra. Ezt óriási
vekni frissen sült feketekenyér és hatalmas sajtszeletek
követték. A húst jól megsózták, hogy Royce szomját fokozzák.
Nicholaa azonban erről is elfeledkezett. A feje kóválygott az
eddig elfogyasztott sörtől. Jól belakott a vacsorával, és minden
egyes falatot egy emberes korty kíséretében küldött le.
Nem kellett sok Royce-nak, hogy rájöjjön, kis felesége
megint forral ellene valamit. Akárhányszor kiürítette a
poharát, Alice máris ott termett, hogy újratöltse. Gyanította,
hogy a két nő egy követ fúj: Időnként jelentőségteljesen
egymásra kacsintottak.
Szóval a felesége le akarja itatni. De nem hagyja ám magát!
Amikor Alice újratöltötte a serlegét, gondja volt rá, hogy a sör
felét Nicholaaéba öntse. Nicholaa nem tudta visszautasítani a
nagylelkű ajánlatot, később pedig már túl zavaros volt a feje
ahhoz, hogy észrevegye, miben sántikál a férje. Egy órán belül
a fiatalasszony szemhéja ólomsúlyúvá vált. Nicholaa alig tudta
magát a székén tartani. Könyökével az asztalra támaszkodott,
a feje a kezére bukott.
– Biz’ isten ez a legförtelmesebb vacsora, amit valaha is
ettem. Több benne a só, mint a hús - zsémbelődött Hugh.
– Több bizony - helyeselt Royce. Hugh felállt.
– Fáradt vagyok. Nyugovóra térek. Hova is szaladt az édes
kis Clarise?
– A konyhában kucorog - bökte ki Nicholaa. Elnézést kért a
vacsora miatt, és elbúcsúzott Hugh-tól. Nem vette észre, hogy
a szavai összefolynak, ő maga pedig milyen zilált. A haja az
arcába hullott. Egészen lefoglalta, hogy a fejét stabilan a kezén
tartsa.
Royce haragudott rá. Megvárta, hogy Hugh elhagyja a
termet, kitessékelte Alice-t, majd a feleségéhez fordult. Már
éppen magyarázatot akart követelni a minősíthetetlen
viselkedésre, amikor Nicholaa lecsúszott a székéről. Royce
még estében elkapta. Hátradőlt, és az ölébe húzta.
A szoba forgott Nicholaaval. Royce nyaka felé nyúlt, hogy
megszorítsa, de időközben meggondolta magát. Ügyetlenül a
szoknyája redőjébe próbálta rejteni a kezét.
– Mit csinálsz? - kérdezte Royce, amikor Nicholaa csak
nem hagyta abba a szoknyája rángatását.
– Megpróbálom eldugni a kezemet előled.
– Miért?
– Nem akarom, hogy lásd a sebeimet. Szörnyen néznek ki -
mondta ki az ítéletet Nicholaa, majd a férfi vállába fúrta az
orrát. - Nagyon jó az illatod, Royce. Mint a tavasz!
A férfi nem figyelt a bókra. Ehelyett megragadta Nicholaa
kezét. Kifeszítette az apró tenyereket, és megnézte a sérülés
nyomait. Bizonyára még mindig érzékenyek, hiszen a selymes
bőr lángoló piros.
Mivel nem azonnal mondott Royce véleményt a látványról,
Nicholaa a fülébe súgta:
– Ugye milyen ronda?
– Egyáltalán nem.
Nicholaa a férfi szemébe nézett, hogy meggyőződjön arról,
vajon komolyan beszél vagy csak a bolondját járatja vele.
Royce majdnem elnevette magát, amikor meglátta a nő
elégedetlen arckifejezését. Egy hajtincs eltakarta a bal szemét,
amit egyébként is alig tudott nyitva tartani.
– Valld be az igazat! - kérte Nicholaa. - Undorító látvány,
ugye?
– Nem az.
– Legalábbis nem szép.
– Tényleg nem.
Royce szelíden mosolygott.
 – Egyszerűen csak sebhelyek.
Nicholaa erre megnyugodott. Royce egy csókkal kisimította
a gondterhelt homlokot.
Most már Nicholaa is mosolygott.
– Nem vagyok tökéletes többé - jelentette ki örömmel. –
Ehhez mit szólsz? – De nem engedte, hogy Royce válaszoljon.
- Maradj egy helyben, Royce! Ha mozogsz, forog velem a
szoba.
Mivel a férfi meg se moccant, nem tudta, hogyan oldja meg
Nicholaa problémáját. Még mindig a sérült kezeket nézte.
Felfedezett rajtuk két bőrkeményedést.
– Honnan szedted össze ezeket a bőrkeményedéseket?
Nicholaa belefejelt Royce állába, amikor a férfi felé akarta
fordítani az arcát.
– Miféle bőrkeményedések?
Majdnem kétrét görnyedt, hogy megnézze a
bőrkeményedéseket a kezén. Az meg sem fordult a fejében,
hogy megmozdítsa a karját is.
– A másik kezeden vannak, Nicholaa.
A nő felemelle a jobb kezét. A homlokát ráncolva bámult az
ujjaira, és elnevette magát.
– Ja, ezek a bőrkeményedések? A hurkoktól vannak. Hát
honnan lennének?
– Milyen hurkoktól?
– Amelyekbe beleférnek az ujjaim.
Royce összeszorította a szemét, és türelemért imádkozott.
– De mihez tartoznak azok a hurkok, Nicholaa?
– A parittyámhoz.
– A midhez?
Nicholaa a férfi melléhez bújt azon tűnődve, hogy miért
olyan ideges Royce. Aztán eszébe jutott, hogy a parittyával
kezdődött a kapcsolatuk. Mivel megígérte, hogy őszinte lesz,
tudta, hogy erre is magyarázatot kell majd adnia,
– Fejbe kólintottalak egy kővel, de ezt már egyszer
elmeséltem neked. Nem mintha megbántam volna. Akár meg
is ölhettelek volna.
Szünetet tartott, hogy egy jó nagyot ásítson.
– Thurston tanított meg a használatára. Ezt is mondtam?
Royce nem válaszolt. Túlságosan el volt foglalva Nicholaa
vallomásával. Tényleg mondott valamit erről, de akkor nem
hitt neki. Most viszont igen!
– Istenem, de álmos vagyok! - suttogta Nicholaa. Royce
felsóhajtott. Úgy döntött, hogy egyelőre elfelejti ezt a témát, és
a lényegre tér, még mielőtt a felesége elszunyókál, ami
Nicholaa állapotából ítélve nem lehetett messze.
– Le akartál itatni?
– Ó, igen.
– És mi célból?
– Hogy megerőszakoljalak.
Ennél egyenesebb választ nem is várhatott volna.
– Azt hitted, hogy ahhoz le kell itatnod?
A nő bólintott. Megint belefejelt Royce állába.
Megdörzsölte sajgó fejét.
– Be vagy rúgva, mint a csacsi. Megittál vagy tizenkét
serleg sört. Számoltam!
Félreszámolt legalább nyolcat. Hacsak nem számolta
véletlenül a magáéit is közéjük.
– Voltál már valaha is részeg, Nicholaa?
– Én? Soha! Nem lenne úri hölgyhöz méltó. Csak a
közönséges némberek részegednek le. Különben sem szeretem
a sör ízét.
 – A bolondját járathattad volna velem. Nicholaa elégedetten
mosolygott.
– Igen, a bolondját is járattam veled. Jól leitattalak, és még
csak észre se vetted. Ugye milyen ügyes vagyok?
– Még mindig nem mondtad meg, hogy miért.
– Szerintem nagyon jóképű vagy, Royce, de már
megmondtam, hogy miért.
Annak a magyarázatnak semmi értelme sem volt. Royce
azonban nem bosszankodott. Meg volt rökönyödve.
– Valóban jóképű vagyok?
– Hát persze! Tudod, itt van ez a tervem, és te szépen együtt
is működsz.
– Mi is ez a terv?
– Hát most, hogy így be vagy csípve, mindenféle
hazugságokat fogok bevallani neked. Túl részeg vagy ahhoz,
hogy begurulj miattuk. Aztán meg megerőszakollak. Látod
férjecském, ilyen egyszerű az egész.
– Nem látom. Magyarázd meg, hogy miért olyan egyszerű!
– Mert reggel ugye nem fogsz semmire se emlékezni.
– És mi van, ha mégis emlékszem?
Nicholaa gondolkodóba esett, mielőtt válaszolt volna erre a
kérdésre.
– És akkor lefeküdtél volna velem, de alig emlékeztél volna
rá.
– Az ég szerelmére, Nicholaa…
– Ez egy nagyszerű terv, Royce.
A férfi az égre emelte a tekintetét. A tervet akár egy eszelős
is kitalálhatta volna.
– Minek ez a körülményeskedés? Nem magyarázhattál
volna el mindent?
 – Miért kell mindent összegabalyítanod? - fortyant fel
Nicholaa. – Ez az én tervem, és nem a tiéd! Úgyhogy úgy
csináljuk, ahogy én akarom. Csak összezavarsz a kérdezős-
ködéseddel.
Egyre jobban felizgatta magát. A sírás környékezte. Royce
nyugtatni próbálta.
– Rendben van, mindent úgy csinálunk, ahogy te akarod.
Kezdjük akkor a hazugságokkal. Utána tárgyalhatunk a
megerőszakolásomról.
– Ez az én megerőszakolásom, nem a tiéd. Royce nem
ellenkezett.
– Több, mint egy hazugságról van szó, igaz?
– Igen.
– Melyiket akarod legelőször bevallani?
– A legnagyobbat.
De Nicholaa nem folytatta. Royce noszogatóan megbökte.
– Várom a vallomást, Nicholaa.
– Nem vagyok Ulric édesanyja.
Nicholaa félt Royce reakciójától, de a férfi egy szót sem
szólt. Még csak a szemöldökét sem ráncolta. Ezen Nicholaa
nagyon felbátorodott.
– Sose voltam férjnél.
– Értem.
Nicholaa megrázta a fejét.
– A fenét érted. Azt hiszed, hogy voltam már férfival, pedig
nem voltam.
Royce még mindig nem válaszolt. Nicholaa nem tudott a.
férje viselkedésével mit kezdeni. Talán a férfi semmit sem ért.
– Royce, ez nagyon fel fog bosszantani, tudom, de igazán,
én még mindig…
 Nicholaa nem találta a megfelelő szót. Férje készségesen a
segítségére sietett.
– Még mindig szűz vagy?
– Igen.
– És azt hitted, hogy ezzel felbosszantasz?
– Ne mosolyogj rajtam, Royce! Ezt meg kellett mondanom,
mielőtt megerőszakollak. Bizonyára… - megállt a mondat
közepén, a férfira nézett, majd folytatta. – Úgyis észrevetted
volna?
– Igen, észrevettem volna.
– Na, látod?
Nicholaa ekkor hátradőlt, és hanyatt is esett volna, ha Royce
szorosabbra nem fonja a dereka körül a karját.
– Holnap pedig már nem fogsz emlékezni arra, hogy Ulric a
bátyám kisfia. Nem lenne biztonságos a gyermek számára.
Különösen, ha rájössz, hogy Thurston életben van.
Nicholaa megint nagyon elálmosodott. Royce még közelebb
húzta magához.
– Nicholaa, tudom, hogy egy kicsit nehezedre esik
összpontosítani, de próbáld megérteni, amit most mondok
neked.
– Rendben van.
– Te félsz tőlem, ugye?
– Talán egy kicsit.
– Nem akarom, hogy egy szikrányit is félj tőlem - suttogta
Royce. Megszorította Nicholaat, hogy így is nyomatékot adjon
a kijelentésének. – Tudod, hogy sokkal erősebb az akaratod,
mint az enyém?
Nicholaa elgondolkodott egy darabig ezen a megjegyzésen,
majd kibökte:
– Köszönöm.
 – Ezt nem bóknak szántam. Csak megjegyeztem.
– Elismerem, hogy időnként felemelem a hangom.
– Nicholaa, ezzel eltereled a beszélgetés fonalát. Én erről a
megmagyarázhatatlan félelemről szeretnék veled beszélni.
– Nem megmagyarázhatatlan. És még csak nem is félelem.
Mindössze óvatos vagyok, és kész.
– Az óvatosság helyénvaló, de nem az irányomban.
Akárhányszor is felbosszantasz, én sose foglak bántani.
– De igenis bántasz. Azzal, hogy nem foglalkozol velem!
 – Az más lapra tartozik. Nicholaa felsóhajtott.
– Nem látom be, hogy miért.
– Mondd el, hogy mi történt azon a napon, amikor
megtámadtak!
– Közbeléptem.
– Azt tudom. De miért?
– Nem árulhatom el. De mégis el akarom mondani. Nem
tudom, mit csináljak. Dühbe fogsz gurulni Thurston miatt. De
legalább ne gyűlöld a bátyámat! Nem tudta, hogy kit akar
megölni. Talán csak le akart teríteni, nem megölni. Nem
tudhatta, hogy az én férjem vagy.
– Nicholaa, hajlandó lennél érthetőbben beszélni? Thurston
még mindig él? Erre akarsz kilyukadni?
– Istenem, hogy találtad ki?
– A bátyád a Vilmos ellen szövetkezők táborába tartozik? A
férfi éleselméjűsége lenyűgözte.
– Hogy jöttél rá erre is?
Royce nem emlékeztette arra, hogy éppen ő maga az előbb
árulta el.
– És Thurston Ulric apja?
– Igen — kiáltotta Nicholaa. - De reggel erre már nem fogsz
emlékezni! Ugye megígéred?
Royce most már nagyon haragos volt.
– Hát te tényleg azt hiszed, hogy ártani tudnék a
csecsemőnek, csak azért, mert az apja az ellenségem?
Nicholaa a férfi vállához dörgölődzötl.
– Nem, tudom, hogy nem bántanád Ulricot,
felhasználhatnád Thurston ellen. A bátyám vezette a szász
támadókat, Royce. A saját szememmel láttam!
– A fenébe, Nicholaa! Sose használnám fel Ulricot. Hogy
feltételezheted…
 Ekkor azonban eszébe jutott, hogy éppen azt tette, amikor
Nicholaat kiugrasztotta az apátságból. Nicholaa tehát joggal
feltételezi róla, hogy megint képes lesz hasonlóra.
Rögtön elpárolgott a férfi mérge. A fejében kavargott a sok
új információ.
– Nicholaa, láttad a bátyádat a nyíllövés előtt is, vagy
esetleg utána?
A nő Royce nyaka köré fonta a karját, és az ujjaival babrálni
kezdte a férfi fürtjeit. Royce megfogta a játékos kezet.
– Válaszolj, Nicholaa! A nő sóhajtott.
– Thurston nyila talált el. Te voltál a célpontja.
Royce gyengéden mosolygott.
– Akkor ezért sikítottál?
– Téged féltettelek - mondta, és megcsókolta a férfi állát. –
Nem hibáztathatod a bátyámat. Fogalma sem volt arról, hogy
én is ott vagyok. Nagyon szeret. Szándékosan sohase bántana.
Most már minden világos! Thurston bizonyára rádöbbent
arra, hogy mit tett. Fel kellett, hogy ismerje Nicholaa
aranyszőke haját. Royce emlékeiben felidéződött az
elkeseredett ordítás, ami a lövést követte. Thurston akkor már
tisztában volt azzal, hogy mit követett el. Ezért rendelte el a
visszavonulást.
Szegény Nicholaa! Micsoda szörnyűségeket élt át azóta,
hogy találkoztak! Csókot lehelt az el-elbóbiskoló nő
homlokára, és a karjába kapva felállt vele.
– Kételkedsz Thurston szeretetében?
– Nem. A szemmértékében viszont igen. Igazán…
– Nincs semmi baj a szemmértékével. Az enyém ugyan
jobb, mint az övé. Tudod, hogy milyen biztonsággal találom el
a célt?
Nicholaa megsimította a behegesedett sebet a férfi
homlokán.
 – Pontosan itt akartalak eltalálni, férjecském. Royce érezte
feleségén a boldog elégedettséget.
– Nem bánod, hogy a férjedre lőttél?
– Akkor még nem voltál a férjem. Néha nyilat is használok -
jelentette ki és még egy csókot nyomott a férfi állára. - Mindig
halálpontosan a célba találok. Az első lovag azok közül, akiket
Vilmos küldött, emlékbe is kapott egy nyílvesszőt.
Royce elindult Nicholaaval a lépcsőn. Megállt és a
feleségére nézett. A nő teljesen elégedettnek tűnt.
– Te találtad fenékbe Gregoryt?
Mivel a férfi úgysem fog egy árva szóra sem emlékezni a
mai beszélgetésből, Nicholaa nyugodt lelkiismerettel
dicsekedett:
– Igen, éppen a feneke alatt, a combjába. Izomlövés volt.
Csak el akartam venni vele a kedvét attól, hogy a váramra
fájjon a foga.
Royce megrázta a fejét.
– Hát nem azt mondtad, hogy a bátyád helyettese volt a
védelemért felelős? Ez is csak hazugság lett volna?
– Nem. John tényleg felelős volt időnként.
– De te közbeléptél?
– Csak egy kicsit - motyogta Nicholaa, és a férfi széles
vállának dőlt. - Nagyon kellemes az illatod, Royce.
Nyilvánvalóan elfelejtette, hogy ezt már egyszer
megemlítette. Royce végigment a folyosón, elhaladt a nő
hálószobája mellett, és egyenesen a sajátjába tartott.
Royce szolgája, a sötét hajú Trevor, a szobában várakozott.
A férfi egy fejmozdulattal nyugovóra küldte a fiút, majd
becsapta az ajtót.
A kandallóban tűz ropogott. A szoba barátságos és meleg
volt. Royce, terhével még mindig a karján, az ágyhoz lépett, és
leült.
 Azt hitte, hogy a fiatalasszony már régen elaludt, amikor az
egyszer csak megszólalt:
– Észrevetted, hogy mennyire kedves voltam ma este? –
kérdezte álmosan suttogva.
– Igen.
– A mama azt mondta mindig, hogy az édessel sokkal több
férget szedhet össze az ember, mint a fanyarral.
Royce nem értette.
– Az ég szerelmére, neked minek kellene…
– Kellene micsoda?
– Férget szerezned?
– Nem kellene - dünnyögte Nicholaa. - Nekem téged kell
megszereznem.
Úristen, csak abbahagyná Royce ezt a rángatást! Nicholaa
megragadta a férje vállát, hogy valami biztos pontba
kapaszkodhasson. A feje körül iszonyatos gyorsasággal forgott
minden, és alig tudta visszatartani az újra meg újra feltörő
hányingert.
– Nicholaa! Szeretnék valamit erről a mai tervedről…
– Miféle tervemről?
A férfi erre feladott minden újabb próbálkozást. Addig az
ölében tartotta, amíg meg nem győződött arról, hogy a nő
végre elaludt. Csak akkor látott ahhoz, hogy a szép testet
megszabadítsa a ruháitól.
Most már, hogy tisztában volt a lány motivációival,
egyáltalán nem bosszankodott miatta. Ez a nő mestere a
manipulációnak! Egyszerűen csak együtt akarja tartani a
családját, bármi áron és bármilyen módszerrel. A túlélésért
küzd.
Még beletelik egy kis időbe, mire Nicholaa teljesen
megbízik benne. Akkor talán képesek lesznek békében együtt
élni. Boldoggá akarta a feleségét tenni. Arról azonban fogalma
sem volt, hogy ezt hogy valósítsa meg, amíg a Thurstonnal
kapcsolatos ügy el nem rendeződik. Talán meg is kell ölnie azt
a fickót, amivel nyilván nem fog Nicholaa kedvében járni.
Royce érezte, hogy mennyire lehetetlen helyzetbe került.
Nemcsak ő, hanem Nicholaa is. Kétségbeesetten védeni
próbálja a bátyját a férjétől, a férjét pedig a bátyjától.
Sok mindent figyelembe kell venni, ha egy igazán jó tervet
akar készíteni.
Nicholaan már csak a blúza volt, és Royce már éppen be
akarta takarni az alvó kedvest, amikor hirtelen meggondolta
magát. Lassan a ruhadarabot összetartó selyemszalagért nyúlt.
Reszketett a keze, ahogy Nicholaa meztelen bőréhez ért.
Istenem, de gyönyörű a teste! Telt keblek, hihetetlenül
karcsú derék, nőies hajlatú csípő! Elragadó!
Royce letépte magáról a ruhát, és a felesége mellé feküdt.
Ha nem ér a nő testéhez, akkor talán túléli azt a kínt, amit
Nicholaa izgató közelsége jelent.
Csak nagy sokára jött álom a szemére. Nicholaa minden
aggodalmát átérezte.
Aztán eszébe jutott Nicholaa tárgyilagos kijelentése. Tudta,
hogy a lány komolyan gondolta.
Nicholaa meg akarja őt erőszakolni!
Férfi ennél többet nem kívánhat.
Tizenegyedik fejezet

Nicholaa vízesés morajára riadt fel. Jó időbe telt, mire

rájött, hogy honnan származik a hang. Egészen addig nem
világosodott meg előtte a helyzet, amíg meg nem mozdult.
Ekkor hozzáért Royce testéhez. A férfi karja a derekára
fonódott. Mindketten az oldalukon feküdtek. Nicholaa volt
elöl, hátával férje hasához simulva. A férfi horkolt ilyen
zajosan,
 Nicholaa lábfeje a férfi lábai közé szorult. Amikor óvatosan
el próbált távolodni Royce-tól, és már éppen a hasára fordult
volna, a férfi szorosan magához vonta.
Ez a mozdulat majdnem végzett vele. A fejébe iszonyatos
fájdalom nyilallt. Teljesen mozdulatlanul feküdt. A teste
megnyugodott. Nem úgy a feje! Úristen, mi történhetett itt a
múlt éjszaka? Semmire sem emlékezett.
A férjével aludt. Mindössze ennyit tudott biztosra. Minden
másról elképzelése sem volt.
Sikerült Royce-t leitatni, vagy ehelyett ő rúgott be?
Becsukta a szemét. Zúgó fejjel képtelen volt logikusan
gondolkodni. Talán ha még alszik egy kicsit, jobban kipihenve
több mindenre fog emlékezni.
Royce néhány perccel később ébredt fel. A fedetlenül
hagyott ablakon keresztül reggeli fény szűrődött be. Felemelte
a fejét, hogy megnézze a feleségét. A nő szeme be volt
hunyva. Arra gondolt, talán csak színleli az alvást, hogy ne
kelljen vele találkoznia.
Gyengéden oldalba bökte. Nicholaa nyögött egyet.
– Nicholaa! - suttogta a nevét.
A nő úgy reagált a suttogásra, mintha Royce legalábbis
elordította volna magát. Mindkét kezét a fülére szorította.
– Még mindig álmos vagy, kis feleségem? - kérdezte.
Nicholaat a hátára gördítette, és fölé hajolt.
A hirtelen mozdulattól előjött a másnapos nő hányingere.
Lassan kinyitotta a szemét, és felnézett. Az első gondolata az
volt, hogy Royce milyen friss és vidám. Egyáltalán nem úgy
néz ki, mint aki az előző este jócskán, fel öntött a garatra. Egy
hajtincs a homlokába hullott, ami olyan kisfiús külsőt
kölcsönzött neki. Ha elég erősnek érezte volna magát,
félresimította volna a férfi arcából azt a huncut haj-fonatot. A
férfi duzzadt a jókedvtől, az erőtől és a tettrekészségtől.
Royce szerint Nicholaa viszont szörnyen nézett ki. A szeme
vérben forgott. Szürke volt az arca. A túl sok sör utóhatása.
Kis felesége szenvedni fog még ettől a mai nap folyamán.
Nicholaa ismét elaludt. Royce homlokon csókolta, majd az
oldalára fordult, hogy felkeljen. A mozdulat azonban
felébresztette a szendergőt. Nicholaa megragadta a takarót,
hogy abbamaradjon a reszketése.
– Nem érzed jól magad, Nicholaa?
Ha nem hagyja abba a kiabálást, akkor menten
szörnyethalok – gondolta a nő.
– De igen - suttogta.
Royce felnevetett. A lány olyan hangon beszélt, mintha
éppen fojtogatnák.
Royce beszélőkedve reggel a legnagyobb. Be nem állt a
szája öltözködés közben. Ezen a hibán mindenképpen alakítani
kell - határozta el Nicholaa. Te jó ég, milyen vidám! Nicholaa
legszívesebben felpeckelte volna a száját.
Royce hangosan elköszönt hitvesétől, és szándékosan jól
becsapta maga mögött az ajtót. Ez még nem volt minden! A
lépcső alján elkapta Clarise-t, és ráparancsolt, hogy vigye a
szobájába a reggelit.
Tíz perc múlva, amikor Clarise felszolgálta az ételt,
Nicholaa lefordult az ágyról, és az éjjeli edényhez viharzott.
Az egész délelőttre szüksége volt, hogy rendbe jöjjön. Délre
valamennyivel jobban érezte magát. Végül felvett egy
szürkészöld ruhát, de mivel Clarise szerint- ez pompásan illett
az arcszínéhez, gyorsan egy sötétkékre cserélte.
Nem engedte azt sem, hogy Clarise befonja a haját. Éppen
elég kínszenvedés volt kibírni, amíg a szolga kifésülte belőle
az összes gubancot. Végül egy kék szalaggal fogta össze a
rakoncátlankodó hullámokat.
– Beszámol majd arról, hogy mi történt a múlt éjjel,
asszonyom?
– Halvány fogalmam sincs, hogy mi történt – suttogta
Nicholaa.
 – Anyaszült meztelenül ugrott ki ma reggel az ágyból. Csak
kellett, hogy történjen valami!
– Szent ég! Valóban meztelen voltam? Clarise, semmire sem
emlékszem. Most mit csináljak?
– Kérdezze meg a férjurát. De mindenekelőtt sétáljon egy jó
nagyot a friss levegőn! Attól majd kitisztul a feje.
– Igen, sétálok egyet. Hátha eszembe jut valami a tegnap
este történtekből.
– Milady, nem érez valami gyöngeséget?
– A fejemet érzem rettenetesen gyöngének.
– Nem arra gondoltam – mondta Clarise, és az úrnőjének
nyújtotta a köntösét.
– Hát akkor mire gondoltál?
– Nem lényeges - vágta rá a szolgáló. - Menjen, és szívjon
egy kis friss levegőt. Majd rendbe jön tőle.
Nicholaa remélte is, hogy jobban lesz. Emlékezni akart
minden szavára, amit Royce-nak mondott. A hálószobában
történtek azonban még inkább foglalkoztatták.
A hideg levegőtől tényleg kitisztult a feje. Sokkal jobban
érezte magát, de még mindig nem emlékezett semmire sem.
A férjébe botlott, amint az éppen a külső várudvarról a
belsőre sietett. Nicholaa odaszaladt hozzá.
– Royce, kérdezni szeretnék valamit a múlt éjszakával
kapcsolatban.
– Mit?
A fiatalasszony közelebb húzódott a férjéhez, nehogy valaki
kihallgathassa őket.
– Nem ittál a kelleténél többet?
– Nem.
– Én viszont igen.
Royce az állánál fogva felemelte Nicholaa lehajtott fejét.
 – Tudom.
Szigorúan, de nem haragosan tekintett a nőre.
– Nem emlékszem, hogy mi történt - vallotta be
töredelmesen. - Mit csináltam?
– Beszéltél.
– És te mit csináltál?
– Hallgattalak.
– Légy szíves ne tedd még nehezebbé a helyzetemet!
Pontosan mit mondtam? Emlékezni szeretnék rá.
Royce úgy döntött, hogy erről majd később ejtenek szót.
– Ma éjjel megbeszélünk mindent - jelentette ki, és távozni
készült.
Nicholaa karon ragadta.
– Kérlek! Legalább egy kérdésemre felelj! Royce
megfordult.
– Rendben van. Mire vagy kíváncsi?
Nicholaa nem mert a férfi szemébe nézni, amikor feltette a
kérdését.
– A kedvedre tettem tegnap?
Szégyenlős hangja és lángvörös arca egyértelművé tette
Royce számára, hogy mire céloz a lány. A férfi összefűzte a
háta mögött a kezét, és várt, hogy Nicholaa végre a szemébe
nézzen. Amikor ez megtörtént, megrázta a fejét.
– Nem különösebben. Nicholaa, teljesen kétségbeesett.
– Végtelenül sajnálom, ha csalódást okoztam. Az első
alkalom általában meglehetősen ügyetlen szokott lenni. Vagy
nem?
– Nem – Royce hangja megkeményedett. – Neked ez meg
se kell, hogy kottyanjon.
Nicholaa mélyet sóhajtott. Ez a férfi kegyetlen! Könnyek
szöktek a szemébe.
 – Nem vagyok gyakorlott, Royce.
– Igen, ez egyértelművé vált.
– És ez okozott neked csalódást?
– Hát persze, hogy ez - fakadt ki, - Nicholaa, az igazmondás
sosem idétlen. Akár gyakorlottan, akár gyakorlat nélkül.
Nicholaanak elkerekedett a szeme. Uramisten, még csak
nem is ugyanarról a témáról beszélnek! Ettől mindjárt
megkönnyebbült, de ez az érzése nem tarthatott sokáig, mert
Royce kajánul elvigyorodott. Nicholaa gyanította, hogy a férfi
szándékosan vezette félre.
– Én nem az igazmondásról beszéltem - motyogta.
– Tudom.
Egy jégszívű rusnya fráter! - döntötte el Nicholaa, és sarkon
fordult, hogy faképnél hagyja a beszélgető partnerét, de az
vállon ragadta, és visszatartotta.
– Amint az előbb mondtam, ma este megtárgyaljuk a témát.
Nicholaa még mindig durcásan nézett, amikor a férfi
hirtelen magához húzta, és szájon csókolta. Néhány katona
masírozott arra, de a nőt nem zavarta a nyilvánosság.
Túlságosan élvezte a szenvedélyes csókot ahhoz, hogy bármi
mással is törődni tudott volna.
– Szeretem, ahogy a közeledésemet fogadod - mondta
elismerően Royce.
Nicholaa egészen hozzábújt.
– Köszönöm. Boldoggá tesz, hogy örömet szerezhetek
neked.
– Holnap elhozom Justint és Ulricot. Ezzel ugye örömet
szerzek neked?
Nicholaa egy erős öleléssel válaszolt.
Ekkor felhangzott Lawrence hívó szava. Nicholaa azonnal
kibontakozott Royce öleléséből, és beszaladt. Annyira izgatott
volt Justin és Ulric miatt, hogy alig tudta türtőztetni magát.
Rengeteg dolgot kellett előkészíteni. Justin majd az ő
szobájában kap helyet, míg Ulric Royce-szal és vele alszik.
A vacsoránál elmondta Royce-nak az elszállásolással
kapcsolatos elképzeléseit. A férfi tiltakozó fejrázása azonban
elvette minden jókedvét.
– Ulricé lesz a te régi szobád, Justin pedig a többi katonával
fog aludni.
– De hiszen Justin a testvérem! Nem kellene… Nicholaa
félbehagyta az érvelést, mert Royce erősen megszorította a
kezét. Hugh figyelte a párt, és arra a következtetésre jutott,
hogy a férj nem, akar mások előtt vitába bocsátkozni a
feleségével.
– Majd később megbeszéljük - jelentette ki Nicholaa Hugh-
ra mosolyogva.
– Nincs rá szükség. A kérdés el van döntve! - válaszolt
Royce.
Ismét megszorította a nő kezét. Nicholaa erre megint csak
egy mosollyal válaszolt, majd szabad kezét Royce-éra tette, és
jó erősen megszorította.
– Holnap indulok Londonba - jelentette be Hugh. -Tehát
remélem, hogy ma este még lejátszunk egy sakkjátszmát,
Nicholaa.
– Megint ki fog borulni, ha én nyerek?
Hugh elvigyorodott. Nicholaa először azt hitte, hogy az
előbbi csípős megjegyzése miatt, de aztán rájött, hogy a báró a
férjével folytatott harcot követi nyomon. Nicholaa meg próbált
szabadulni a férfi markától, Royce pedig ezt nem engedte.
– Sosem borulok ki, Nicholaa. Ez egyébként sem lényeges,
mert meg szándékozom nyerni ezt a mérkőzést. Ez-ideig csak
komolytalankodtam sakkozás közben, de most, hogy
elmegyek, elhatároztam, hogy kimutatom a fogam fehérét.
Reszkessen asszonyom, és készüljön fel a legrosszabbra!
Nicholaa jóízűt kacagott a báró dölyfösségén. Royce csak
mosolygott.
 – Nagyon sajnálom, Hugh, de Nicholaanak más
elfoglaltsága lesz vacsora után. Sok a megbeszélnivalónk.
Royce ezúttal felesége mindkét kezét megszorította.
Nicholaanak nem tetszett Royce arckifejezése. Olyankor
nézett így rá, amikor éppen kioktatni készült valami lényeges
kérdésről.
Hugh nem akarta ezt az utolsó lehetőséget elszalasztani.
– Akár térden állva is hajlandó vagyok könyörögni egy
sakkjátszmáért.
A báró úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, akitől elvették a
játékszerét. Nicholaa nem akarta elrontani Hugh utolsó
Rosewoodban töltött estéjét.
– Játszhatunk egy gyors partit – magyarázta Royce-nak. –
Semmi perc alatt laposra verem Hugh-t. Különben is te addig
szónokolhatsz, amíg mi játszunk.
Royce-nak természetesen nem tetszett az ötlet.
– Nem szónokolni akarok, hanem veled megbeszélni
bizonyos dolgokat.
Nicholaa morcosan a férjére nézett.
– Olyan beszélgetésre gondolsz, mint amilyenben a London
felé vezető úton volt részem? Amikor neked be nem áll a szád,
én meg csak hallgatok? - Nicholaa nem hagyta, hogy Royce
válaszoljon, ehelyett hirtelen Hugh-hoz fordult. – Nem ezt
nevezik szónoklásnak?
Hugh nevetni próbált. Nicholaa szándékosan bőszíti a férjél.
Royce elengedte Nicholaa kezét, hátradőlt, és maga előtt
összefonta a karját. A tekintetével akár fel is nyársalhatott
volna valakit.
Nicholaanak össze kellett szednie minden erejét, hogy
mosolyogni tudjon. Most már azért sem adja fel! A férje igenis
szónokolni fog, és ő csak annyit akar, hogy ezt legalább
elismerje.
 – Csak a megfigyelésemet osztottam meg önökkel -
magyarázta.
Ebbe a nőbe semmi jólneveltség nem szorult! Vendég előtt
vitába száll a férjével! Még ha Hugh a legjobb barátja is!
Amiről beszélni szeretne Nicholaaval, az szigorúan személyes
jellegű családi ügy. Igazán lehetne annyi esze a feleségének,
hogy ne mások előtt akarja ezt a témát megtárgyalni!
– Egy játszmát lejátszhattok - mondta. - De csak
egyetlenegyet. Rendben van, Hugh?
A báró már a kandallónál volt, hogy elhozza onnan a sakk-
készletet. Már előre dörzsölte a markát, hogy ez alkalommal ő
fog győzni.
Nicholaa elmosolyodott, és Royce-hoz fordult.
– Szerintem is rendben van.
– Micsoda van rendben?
– Az egyetlenegy játszma.
– A te beleegyezésedet nem kértem – mondta ismét kaján
mosollyal az arcán.
Nicholaa megrázta a fejét.
– Néha olyan szörnyen nehéz veled boldogulni, Royce!
– Csak néha?
Ekkor Alice berontott, hogy leszedje az asztalt. Nicholaa
örült a cseléd megjelenésének.
– Őszintén remélem, hogy derűsebbre fordul a kedved –
súgta oda a férjének. Majd felállt, hogy Alice-nek segítsen a
házimunkában.
Amint letörölték az asztalt, Hugh a közepére helyezte a
táblát, és elkezdte egyenként felállítani a figurákat. Az egyiket
azonban leejtette. Nicholaanak egy pillanatra elállt a lélegzete.
– Vigyázzon, Hugh! Ezeket a bábokat az apám faragta
fából. Nem szeretném, ha bármelyikükkel is történne valami.
 Hugh felvette a leesett darabot, alaposan megvizsgálta, és
jól megtörölte a kabátja ujjával.
– Jobb, mint új korában, Nicholaa. Tényleg az apja faragta?
Nézd csak meg, Royce! Mestermunka! Látod ezt az aprólékos
kidolgozást a sisakon, Royce? Az édesapjának nagyon ügyes
keze lehetett, Nicholaa.
Royce kivette barátja kezéből a figurát, és közelebbről is
megnézte. Nicholaa a férje mögé sétált, a kezét a vállára tette,
és előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a bábot.
– Látod azt a karcolást a fekete királynő koronáján? Annak
külön története van. Miközben a papa ezt a figurát faragta, egy
szórakoztató adomát adott elő, amit egyébként már tucatszor
hallottunk tőle. És amikor befejezte a történetet, akkorát
kacagott, hogy elvágta a kezét, és megsértette a figurát.
Nicholaa egészen előrehajolt Royce vállához simulva, és
megmutatta a karcolást.
A fiatalasszony hangjának vidám csengése jókedvre
derítette Royce-t.
– Ti is nevettetek, annak ellenére, hogy már számtalanszor
hallottátok a történetet?
Nicholaa rámosolygott. A ragyogó szempár megigézte a
férfit. Örült, hogy Nicholaat ilyen gondtalannak látja.
– Hát persze, hogy nevettünk. Nem sérthettük meg a papa
érzelmeit. A mama mindig erre tanított bennünket.
– Tehát a papád érzelmei nagyon fontosak voltak a mamád
számára?
Nicholaa biccentett. ,
– Annyira, mint amennyire a tieid nekem. – Nicholaa
elkomolyodott. - Miért csodálkozol? A feleségnek törődnie
kell a férjével. Ez a dolgok rendje.
Royce úgy nézett Nicholaa, mintha valamilyen idegen
nyelven beszélt volna. A fiatalasszony könnyíteni akart a férfi
gondján. Megcsókolta.
 Royce-t megdöbbentette a mozdulat, természetessége.
Nicholaa zavarában visszariad!, de Royce nem engedte el.
Elkapta a karját.
– Mesélj még ezekről a figurákról! - kérte rekedt hangon.
– Tényleg kíváncsi vagy rájuk, vagy csak kedveskedni
akarsz?
– Nem emlékszel? Én sosem vagyok kedves. Nyers és
modortalan vagyok.
A szeme hamis csillogása elárulta, hogy csak ugratja
Nicholaat.
– Tudod, hogy a szemednek gyönyörű ezüstös fénye van,
Royce? - kérdezte Nicholaa.
A fiatalasszony észre se vette, hogy ezt a bókot más is
hallotta. Royce fejcsóválása döbbentette rá erre a tényre.
Kellőképpen el is pirult. Gyorsan helyet foglalt Hugh-val
szemben.
– Látják, hogy a fehér királynő egy kicsit bal felé dől. Justin
javítani akart a talapzatán. Olyan nyolcévesforma lehetett
akkor, úgyhogy a papa nem haragudott meg nagyon érte. Azt
mondta, hogy Justin csak jó szándékúan segíteni akart. A
családból a papának mindenki segített.
– És te mit csináltál? - kérdezte Royce. - Melyik darab viseli
a te kezed nyomát?
– A mamával festettük és lakkoztuk a figurákat. A fehéreket
én, a feketéket a mama.
– Gyönyörű készlet! - mondta elismerően Hugh. A hangja
azonban hirtelen nyers lett. – Félre ezzel a fecsegéssel,
Nicholaa. Kezdjük el a játékot!
– Maga a vendég, tehát az első lépés önt illeti meg. Hugh
bólintott.
– Készüljön, asszonyom a csúfos vereségre!
– Fel vagyok készülve – jelentette ki Nicholaa. Royce-ra
kacsintott, és azt mondta:
 – A legszebb emlékeim fűződnek ehhez a sakk-készlethez.
Ezek a figurák maradtak rám a szüleimtől. Emlékeznem kell
minden egyes történetre, Royce, és tovább kell adnom a
gyermekeinknek.
Hugh vagy öt percet meditált az első lépésén, mire végül
megtette. Nicholaa szinte a táblára se tekintett, mielőtt a
gyalogját előretolta.
– A hagyomány ugyebár nagyon fontos a számodra,
Nicholaa? – élcelődött Royce.
Hugh az asztalon dobolt az ujjával, miközben a következő
lépésén töprengett. Gondterhelten ráncolta a szemöldökét.
Nicholaa súgta a válaszát, nehogy megzavarja ellenfelét az
összpontosításban.
– Igen, nekem fontos. És neked, Royce?
– Az igazmondás hagyománya például igen.
A nő erre szúrós tekintettel válaszolt. Majd látván, hogy
Hugh lépett egyet, gyorsan ő is elmozdította az egyik figuráját.
– Más hagyomány nem lényeges a számodra? – kérdezte
kihívóan Nicholaa.
– Erre még nem is gondoltam.
– Ez a játszma életbevágóan fontos nekem – mordult közbe
Hugh. – Hagyja abba a kötekedést, asszonyom! Inkább arra
figyeljen, hogy mit csinál a sakktáblán!
Mindketten léptek hármat, mielőtt Nicholaa Royce-hoz
fordult volna. A férfi figyelemmel kísérte a mérkőzést, és
Nicholaa minden egyes lépését egy mosollyal jutalmazta.
Nicholaa oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, hogy vajon mi jár
Royce fejében.
– Fontosnak kellene tartanod őket, Royce.
– Miket?
– A hagyományokat.
 – Miért? - kérdezte Royce, és az asztal fölé hajolt, hogy
jobban láthassa a játszmát.
– Mert az én számomra fontosak. Sakk, Hugh.
– Az lehetetlen, hogy máris sakk! Nicholaa együttérzően a
báróra mosolygott.
– De igen. A királynőd be van kerítve.
– Nincs bekerítve.
Nicholaa elrejtette a mosolyát, megfogta a futóját, és
lesöpörte vele a tábláról Hugh királynőjét.
Royce alig akart hinni a szemének. Az első néhány lépés
alapján azt hitte, hogy Nicholaanak csak mázlija van. Ezt a
véleményét azonban a következő lépés után meg kellett
változtatnia. A játszma Nicholaa kezében van. Remekül
játszik!
Hugh a karjára hajtotta a fejét.
– Nem több mint nyolc lépésből sakkot adott! - mérgelődött
Hugh.
Nicholaa megveregette a férfi vállát.
– Minden egyes alkalommal egyre jobban játszik, Hugh.
Hugh kiegyenesedett.
– Ez nem igaz - motyogta. - Vajból van a maga szíve, azért
hazudik nekem ilyeneket, Nicholaa.
– Dehogy hazudok! – vágta rá gyorsan a fiatalasszony
jelentőségteljes pillantásokat vetve a férjére. – Tényleg jobban
játszik.
Hugh felhorkant. Felállt, meghajolt Nicholaa előtt, majd
bejelentette, hogy nyugovóra tér.
– Jobban fog hiányozni a feleséged, mint te, Royce -
mondta Hugh az ajtó felé lépkedve.
– A királyi udvarban Hugh-t ügyes sakkjátékosnak tartják –
jegyezte meg Royce.
 Nicholaa elmosolyodott. Arcán ismét megjelentek a kis
gödröcskék.
– Én ügyesebb vagyok!
Royce nem tudta megcáfolni ezt a fellengzős kijelentést.
Tényleg ügyesebb Nicholaa.
– Ha te jobb vagy nála, ugyanúgy én is az vagyok.
– Talán - egyezett bele Nicholaa. – De veled nem játszom,
mert nagyon megbántódnál, ha én nyernék.
Royce annyira elképedt ettől a megjegyzéstől, hogy harsány
nevetésbe tört ki.
– Ez a veszély nem áll fenn. Nem tudnál megverni.
Nicholaa kétkedve nézett a férjére. Fel akart állni, hogy a
helyére tegye a sakk-készletet, de Royce visszatartotta.
– Maradj itt. Eljött az idő, hogy beszélgessünk.
Ekkor Royce állt fel. Nicholaa ajkát egy halk sóhaj hagyta
el. Hátrasimította a haját, a kezét összekulcsolva az asztalra
tette, és széles mosollyal Royce-ra nézett. A férfi előzőleg az
asztal másik felére sétált, és most ott tornyosult a felesége
fölött.
– Hallgatlak - jelentette ki Nicholaa.
– A tegnap éjjel történtékről…
– Igen?
– Még egy kísérlet volt arra, hogy manipulálj, ugye
Nicholaa?
Royce türelmesen várt a heves tagadásra. Előkészült, hogy
aztán ráveszi a nejét az őszinteségre. Már jó előre eltervezte az
érveit.
– Igen, Royce. Manipulálni akartalak a sok sörrel.
Royce minden terve a porban hevert, de pillanatok alatt
reagált a helyzetre.
– Mégsem sikerült leitatnod?
 – Mégsem.
– Emlékszel arra, hogy mit mondtál nekem?
Nicholaanak zsibbadni kezdett a nyaka a fölfelé nézéstől.
Nagyra értékelte volna, ha Royce vagy leül, vagy tesz egy
lépést hátra.
– Csak töredékekre. Úgy rémlik, hogy elárultam, ki Ulric
valódi apja. Vagy magadtól jöttél rá?
Már éppen válaszolni akart, de mégis meggondolta magát.
– Rendben van, Nicholaa - mondta visszafogott hangon.
– Miféle új játékot játszol megint?
– Semmilyen játékot sem játszom.
– Akkor meg miért vagy ilyen jámbor?
Nicholaa finom mozdulattal megrántotta a vállát.
– Megígértem, hogy teljes mértékben becsületes leszek
veled.
– És úgy gondolod, hogy például tegnap este becsületesen
viselkedtél velem?
– Azt terveztem, hogy sok mindent bevallók neked. Teljesen
őszinte akartam lenni veled. Igen, az is voltam, amikor a
családomról beszéltem.
– De mindezek előtt jól le akartál itatni. Nicholaa bólintott.
– Azt hittem, hogy így könnyebben megemészted majd a
rettentő igazságot.
Royce megrázta a fejét.
– Azt hitted, hogy így manipulálhatsz.
– Így is lehet fogalmazni. Beismerem, hogy szörnyen buta
terv volt. Ezt akarod elérni?
A férfi biccentett.
– Kezdésnek nem rossz.
– Éppen ezért tettem. Újra szeretnék kezdeni mindent.
 – Tényleg?
Nicholaa a kezére szegezte a tekintetét.
– Azt szeretném, ha jól megértenénk egymást.
A fiatalasszony hangjában a vágyakozás felkeltette Royce
figyelmét. Hosszan fürkészte az arcát, hogy vajon őszintén
beszél, vagy megint csak manipulálni akarja őt.
– Annyira fontos ez neked?
– Igen, nagyon fontos!
És Royce hitt neki. Elmosolyodott.
– Mulattat az, amit mondtam? - kérdezte Nicholaa. Royce
nem hagyta, hogy a felesége megint felizgassa magát.
– El vagyok ragadtatva, és nem mulattat a dolog. Egyébként
én is szeretném, ha jól kijönnénk egymással.
Nicholaanak tágra meredt a szeme a csodálkozástól.
Nagyon őszintének hangzott, amit Royce mondott. Ekkor
Royce bólintott.
Nicholaa visszabólintott.
A pokolba is, ez a nő megszelídítette! Royce hirtelen
nagyon kényelmetlenül kezdte magát érezni új szerepében.
– Nos, akkor egy véleményen vagyunk - mondta. Nicholaa
helyeselt, és fel akart állni. Royce megfordult, és a háta mögött
összekulcsolta a kezét.
Nicholaa visszaült a helyére. Tudta jól, hogy most mi fog
következni. Hogy ellenfele olyan könnyen beadta a derekát,
Royce-t nem tántorította el attól, hogy mégiscsak szónoklatot
tartson.
– Egy férjnek tökéletesen biztosnak kell lennie abban, hogy
a felesége mindig őszinte lesz hozzá - szögezte le végül.
– Hiszen még sose voltál nős! – Nicholaa nem tudott
ellenállni annak, hogy erre rá ne mutasson. - Honnan tudod,
hogy ez tényleg így helyénvaló?
 – Nicholaa, egy férfinak nem kell megégetnie magát ahhoz,
hogy tisztában legyen a tűz pusztító erejével.
Nicholaa különösnek találta ezt az összehasonlítást, de a
véleményét megtartotta magának.
– Idősebb vagyok nálad, Nicholaa. Meg kell bíznod
bennem. És ha már a bizalomról beszélünk…
Uramisten mennyire szeret ez a férfi előadást tartani! Royce
újból elkezdett fel-alá járkálni. Nicholaa lehajtotta a fejét, és
azon töprengett, hogy mi mindent kell még elintéznie Ulric és
Justin megérkezéséig. A padlót mindenhol alaposan fel kell
súrolni, hiszen a kisbaba már csúszik-mászik. Finom ételeket
is kell főzetni, különös tekintettel Justin ínyencfalataira.
Holnap este fácán lesz sült almával. Justin imádja a fácánt. Ha
elkészül a fácán, majd ő feldíszíti a kitépett tollakkal, hogy
még különlegesebbé tegye az alkalmat.
– Nincs igazam, Nicholaa?
A fiatalasszony a neve hallatán felkapta a fejét. Royce
válaszra várva bámult rá.
– De, igazad van, Royce.
A férfi bólintott, majd folytatta:
– A házasság olyan, mint egy térkép.
– Mint egy micsoda? - kérdezte Nicholaa hitetlenkedve.
– Egy térkép - ismételte el Royce. - De ne szakíts állandóan
félbe!
Nem emelt hangon mondta. Sohasem kiabált. Nicholaa ezt
csak most vette észre. Royce visszafogott és kiegyensúlyozott
ember lett. Valójában Nicholaa emiatt nagyra becsülte Royce-
t. Ráadásul még kedves és megnyerő is a fiú.
Nicholaa ezután még elkapott néhány részletet Royce
Szónoklatából, de hamarosan ismét álmodozni kezdett. Abból,
amit hallott, arra a következtetésre jutott, hogy Royce az
alkalmazkodókészségről és az ő új helyzetéről beszél.
Mindenekelőtt boldoggá szeretné őt tenni. Royce minél tovább
szónokolt, annál nyilvánvalóbbá vált ez utóbbi szándéka.
A férje törődik vele, talán annyira, mint ő a férjével. Hiszen
ha nem törődne, akkor most nem ülne itt a férfi minden szavát
lesve. Úgy viselkedik, ahogy az anyja is tette. A papa szerette
mindig újra elmesélni a jól ismert történeteit, a mama pedig
minden alkalommal rendkívül szórakoztatónak találta a papa
adomáit.
Royce imádja a szónoldást. És most ő mutatja azt, hogy
rendkívül érdekli, amit a férje mond.
A hagyomány folytatódik.
Nicholaa melegséget érzett a szíve körül. Az édesanyja
büszke lenne a lányára, ha most látná. Nicholaa a szülői
mintára szentnek kezdte tartani a férje érzelmeit.
– Nos, asszonykám, nagyon helyes lenne, ha összeszednéd,
hogy milyen feladatokat fogsz elvégezni mindennap -
összegezte Royce. - Ez lehetővé tenné, hogy rendet teremtsünk
és tartsunk a háztartásunkban.
– Úgy érted, hogy minden reggel álljak eléd, és számoljak
be az aznapi terveimről?
– Igen.
Nicholaa kerekre nyitotta a szemét.
– De így nem hagysz helyet semmilyen meglepetésnek!
– Hát persze, hogy nem! Az ég szerelmére, Nicholaa, hát
egy szót sem hallottál abból, amit eddig elmondtam?
Nicholaa éles elméjűen arra a következtetésre jutott, hogy a
férje már megtartotta a véletlen esetek című előadását. Nem
mert mosolyogni.
– Dehogynem! - vágta rá minden kertelés nélkül, hogy
lecsillapítsa a férfit. - Sokat tanultam tőled. Mindössze arra
voltam kíváncsi, hogy mi a véleményed a… meglepetésekről.
Nagyon sántított ez a magyarázat, de Royce-t megnyugtatta.
Nicholaa végre elmosolyodhatott.
 – Befejezed nemsokára? Későre jár, és Clarise megígérte,
hogy ma estére csinál nekem meleg fürdőt. Nem szeretném, ha
a víz teljesen kihűlne.
Royce megengedte, hogy Nicholaa eltávozzon. Alig tudta
megmozdítani a lábát. Te jó ég, mióta is ült az asztalnál?
Megfordult, hogy elköszönjön Royce-tól, aki éppen a sakk-
készletet helyezte vissza a kandallópárkányra. Megvárta, amíg
a férfi felé fordul.
– Jó éjszakát, Royce.
A férfi egy percig csak nézett rá.
– Ma éjjel velem alszol.
A kemény és tiszteletet parancsoló hanggal szemben nem
volt ellenérv. Nicholaat azonban ez már nem rémítette meg.
Tudta, hogy a férfi csak az elszántságát akarja hangsúlyozni.
Ő is eltökélt volt. Itt az ideje, hogy minden szempontból
igazi legyen a házasságuk. Még ha egy kicsit tart is tőle.
A lelke mélyén tudta, hogy Royce nem fog neki fájdalmat
okozni.
A cselédek egy fakádat tettek a szobájába. Nicholaa sokáig
fürdőzött. Időt adott magának ahhoz, hogy összeszedje minden
bátorságát. Még el is nevette magát, amikor észrevette, hogy ő
is szónokol. Saját magának.
Clarise körülötte tüsténkedett, mintegy pótanyaként.
Amikor azonban úgy látta, hogy Nicholaa tisztában van az
elkövetkezendőkkel, elterelte a beszélgetést a zavarba ejtő
témáról.
Nicholaa azonban nem osztott meg mindent a szolgálóval.
Erről az aktusról csak töredékeket tudott. Az édesanyja is csak
általánosságban beszélt róla.
Nem baj, Royce fogja tudni, hogy mit kell csinálni… ha
egyáltalán sikerül neki összegyűjteni annyi bátorságot, hogy
bemerészkedjen a férfi szobájába.
Clarise megfésülte asszonyát, majd felsegítette a köntösét.
 – Nem hiszem, hogy az úr tegnap rendesen a magáévá tette
- súgta. - Akkor érzett volna valami gyengeségét az
asszonyom.
Nicholaa bólintott.
– Szerintem hozzám se nyúlt – súgta vissza. – Nem lett
volna tisztességes. Kezdek rájönni, hogy működik a férjem
agya. A világért se ért volna hozzám, amikor olyan…
kiszolgáltatott állapotban voltam.
Nicholaa fehér pamut hálóinge fölött szorosra húzta a
köntöse övét.
A férfi hálószobájáig tartó út örökkévalóságnak tűnt, noha
Nicholaa egy percig sem habozott. Határozottan kinyitotta az
ajtót, és belépett.
Royce-t a kandalló előtt térdelve találta. Mezítláb és
félmeztelen volt. Széles vállának kimunkált izmai még jobban
előtűntek, amint a tűzre hajított egy jókora tuskót.
Nicholaa némán nézte a férjét egy darabig. Hálát adott az
égnek, hogy a férfin még rajta volt a nadrágja. Nem akarta
pirulással kezdeni az estét. Royce biztosan észrevenné.
Nicholaa lábát huzat csapta meg. Becsukta a nyitva felejtett
ajtót, és ahogy megfordult, látta, hogy Royce őt figyeli a
kandallónak dőlve.
Mosolyogni próbált.
A férfi nem viszonozta a gesztust.
– Mi jár a fejedben, férjecském? - kérdezte aggódva
Nicholaa.
– Arra gondoltam, hogy egy csodálatos nőt vettem
feleségül.
Nicholaa szívverése az ötszörösére gyorsult.
– Köszönöm —. válaszolta, és tett egy lépést előre. –
Tudod, hogy ez az első igazi bók, amit tőled kaptam?
Royce megrázta a fejét.
 – Nem az első, már volt egy másik.
– Tényleg?
– Amikor apácának álcáztad magad, elismerően szóltam a
ravaszságodról. Nem emlékszel? Akkor történt, amikor ismét
találkoztunk az apátságnál.
– Igen, emlékszem, de akkor nem éreztem bóknak azt a
megjegyzést.
– Miért nem? Sokkal hízelgőbb volt, mint a mostani.
Nicholaa ezt nem értette.
– Miért lett volna az hízelgőbb?
– Mert egy nő nem tehet arról, hogy szép-e vagy sem. De a
természete az egészen más kérdés. Érted már?
– Annyit értek, hogy össze akarsz zavarni - jelentette ki
Nicholaa. - Mégis örülök, hogy tetszem neked. Nem érdekel,
hogy melyik bók a hízelgőbb.
Annak is örült, hogy nem remegett a hangja. A lába viszont
annál inkább! Nem akarta, hogy Royce észrevegye a riadtságát
és a zavarát. Elvégre a felesége, és nem holmi buta kis tyúk.
Még azt sem vette észre, hogy mennyire elpirult.
Pedig lángban égett az arca. Royce felsóhajtott. Nicholaa
kétségbeesetten el próbálta rejteni a félelmét, de még a szoba
túlsó végéből is jól látszott, hogy mennyire remeg a válla.
Köntöse övére csomókat kötözött idegességében.
– Bezárjam az ajtót? – kérdezte zavartan.
– Igen.
Nicholaa bólintott. Lerúgta a cipőjét, és az ágyhoz sétált.
Még arról is megfeledkezett, hogy az ajtót mégsem zárta
kulcsra.
Megállt, idegességében nem tudta abbahagyni a reszketést.
– Az ember természetéért kapott bók sokkal fontosabb, mert
azon lehet változtatni. Rajtunk múlik, hogy milyen
viselkedésformát választunk. Míg az ember külseje adva van,
azon nincs mit választani. Ugye nem szeretkeztél velem a múlt
éjjel?
Beletelt egy kis időbe, mire Royce felvette a fonalat.
– Úgy van. Nem szeretkeztünk.
Nicholaa levette a köntösét.
– Tudtam - suttogta. - De azért meg kellett kérdeznem.
Összehajtogatta a fölöslegessé vált ruhadarabot, és az ágy
lábához helyezte.
– Akarod, hogy most rögtön az ágyba bújjak?
– Te akarod?
Nicholaa az ágyra nézett, majd Royce-ra, majd ismét az
ágyra. Gondterhelten ráncolta a homlokát. Olyan arcot vágott,
mintha Royce legalábbis a világ minden problémájának a
megoldására szólította volna föl.
– Nem hiszem, hogy most azonnal az ágyba szeretnék bújni.
– Akkor ne tedd azt!
Nicholaa megfordult, hogy egy csúnya pillantást küldjön a
férjének.
– Mitől vagy ilyen megértően kedves? Royce elvigyorodott.
– Azt hallottam, hogy az édessel több férget lehet szerezni,
mint a fanyarral.
– Ki mondta neked ezt a marhaságot?
– Te. Tegnap éjjel.
Olyan elragadóan mosolygott a férfi, hogy Nicholaanak
szinte minden félelme elpárolgott.
– Be voltam csípve - válaszolta, majd beletúrt a hajába, és
megpróbált a beszélgetésre koncentrálni. - Nagyon szégyellem
magam emiatt. Becsületszóra, többször ilyet nem csinálok.
Ugye láttad, hogy ma este csak vizet ittam a vacsorához?
A férfi felkacagott.
– Azt látom, hogy egyáltalán nem vagy bűnbánó.
 Nicholaa ezen csak mosolygott. Kezdett felengedni benne a
görcs, mert Royce nem különösebben igyekezett az ágyba.
Talán tudta, hogy a felesége ideges, és csak figyelmességből
késleltette az aktust.
Ettől a lehetőségtől Nicholaa maradék félelme is eloszlott.
Bátran a férfi mellé lépett. A fölé tornyosuló test egyáltalán
nem zavarta. Csak a mezítelen mellkas, egy kicsit. –
Uramisten, de jóképű fickó! – Ettől valami furcsa melegséget
érzett a gyomrában. - Napbarnított a bőre és erős, kidolgozott
a testalkata. A mellkasa pedig egyenesen lenyűgöző! Sötét,
göndör szőr fedi, ami elkeskenyedve a hasán végigfut egészen
a nadrágig, ahol a derékpánt alatt eltűnik. - Elállt a lélegzete,
amint végignézett a férjén. Furcsállotta ezt az érzést, hiszen
már többször is látta a férfi mezítelen felsőtestét.
Akkor még nem a nászéjszakájuk elhalásáról volt szó. Most
viszont igen!
Ekkor felfedezett egy hosszú, vékony sebhelyet a férfi
hasán. A felső végét megérintette, majd a vonalat követve
végigsimította Royce hasát. A férfi hasizma összerándult,
amikor Nicholaa ujja megérintette.
– Ennek a vágásnak végeznie kellett volna veled – suttogta
a fiatalasszony. - Szerencsés fickó vagy, Royce, hogy ennyi
sérülést túléltél.
A férfi alig tudott arra figyelni, amit Nicholaa mond, aki
közben ujjaival köröket rajzolt a férje hasára. A selymes
érintéstől Royce-nak majd kiugrott a szíve a helyéről.
Nicholaanak nagyon jólesett megérinteni a férfit. Keményen
izmos a teste, ugyanakkor meleg is. Royce teste tökéletes
kifejezője a lelkének. A harcban kegyetlen, az ágyban
gyengéd. A marcona külső érző szívet takar.
Nicholaa átölelte a férjét.
Royce átkarolta Nicholaa derekát, és közel húzta magához.
– Royce, elmagyarázod, hogy most mi fog történni?
 A szégyenlős kérdés mulattatta a férfit. Homlokon csókolta
a kedvesét, de az ajkára vágyott.
– Nem.
A fiatalasszony hátradőlt, hogy a férje szemébe nézzen.
– Nem magyarázod el?
Royce megragadta Nicholaa állát, hogy az ne tudja
elfordítani tőle a fejét, majd lassan a nő arca fölé hajolt.
Amikor már csak egy hajszálnyi távolság választotta el az
ajkukat egymástól, megszólalt:
– Inkább megmutatom, Nicholaa.
Nem volt ideje fontolóra venni az ötlet helyességét, mert
Royce hevesen szájon csókolta. A csók forró, követelőző és
magával ragadó volt.
Royce nem tudott betelni Nicholaa ízlelgetésével.
Végigsimította a nő hátát, majd megállapodott a fenekénél.
Felemelte, és szorosan magához szorította a törékeny testet.
Nicholaa visszariadt, amikor megérezte Royce ágaskodó
férfiasságát. Royce azonban még erősebben megszorította.
Addig csókolta, amíg Nicholaa elfeledkezett az ellenállásról,
és szenvedélyesen visszacsókolta.
Lihegésük - a férfié ziháló, a nőé sóhajszerű - egy ütemre
követte a szívük kalapálását.
Royce gyengéden támadott. Eltökélt szándéka volt, hogy
lassan élvezi minden egyes érintés, minden csók ízét.
Nicholaara bízta az intimebb felvonás időpontjának eldöntését.
Royce lábát szétvetve állt, még mindig a kandallónak dőlve,
és a felesége ajkának neki-nekitámadva. A nő hamar
levetkőzte a félénkségét, és hevesen simogatni kezdte a férfi
testét. Majd egyre inkább hozzátapadt. A férfiasságát a csípője
közt érezte. Incselkedve hintázni kezdett. Előre, hátra, majd
oldalt, miközben egyetlen pillanatra sem vált el a férfi testétől.
Royce elvesztette eddigi higgadtságát. Nem bírta tovább ezt a
gyötrelmet. Megállította Nicholaat. Most még nem akarta,
hogy elhagyja a lélekjelenléte. De ha a felesége nem vet véget
ennek a gyönyörűséges kínzásnak, akkor ő nem felel tovább
magáért.
Royce megcirógatta Nicholaa vállát, majd a mellét. A nő
megborzongott az élvezettől. Átkarolta Royce nyakát, és a
férfi ajkára tapadt. Royce végül elrántotta a fejét, és a nő
nyakát kezdte harapdálni. A foga belemélyedt Nicholaa
fülcimpájába. A nő felnyögött gyönyörében.
Csodálatos ez a nő! Még soha sem udvarolt egyetlen
asszonyt sem így körül. Persze még szüzet sem fektetett az
ágyába. Nicholaa a felesége, és eltökélt szándéka, hogy az első
együttlétüket tökéletessé teszi. A fiatalasszony gátlásoktól
mentes válaszreakciói majdnem elhitették vele, hogy számára
is ez az első alkalom. Remegett a keze és a lágyékában a
feszülés egyre fájdalmasabbá vált.
– Nicholaa, vesd le a hálóingedet!
A nő bólintott, kibontakozott az ölelésből, és lassú léptekkel
az ágyhoz sétált. Csodálkozott azon, hogy nem esett össze
útközben. A férfi csókjai minden erejét elvették. Szinte
dörömbölt a szíve a mellkasában, amint lehúzta magáról az
inget. Gyorsan az ágy lábára dobta a ruhát, és a takaró alá
siklott.
Royce letépte magáról, ami még rajta volt. Eközben le nem
vette a tekintetét Nicholaaról. Látta, hogy a nő még mindig
ideges. A szemét szorosan összezárta, és semmi kincsért sem
nézett volna a férfira. Zavarta a meztelensége. Royce
elmosolyodott a felesége ártatlanságán. Elfújta a gyertyát.
Csak a kandallóból szűrődő fény pislákolt a szobában,
aranysárgára festve Nicholaa arcát. Semmi más nem látszott
belőle, mert nyakig magára húzta a takarót.
Royce lerántotta róla a takarót. Nem hagyott rá időt, hogy
eltakarja a testét, mert teljes hosszában ráborult.
Nicholaa testének érintése őrjítő! Ez a legcsodálatosabb,
amit valaha is érzett! Milyen puhaság! Mindenhol érezni
akarta. Mélyet sóhajtott, hogy valamennyire szabályozza a
szívverését.
 Nicholaa számára ez az első érintés megsemmisítő volt.
Olyan kemény, forró és óriási a férfi! Szinte mindjárt el is
nyeli! Amikor Royce a térde nyomásával szétfeszítette
Nicholaa lábát és a férfiassága a medencéjéhez nyomódott, a
nő megdermedt.
Elérkezett az idő! Felkészült a fájdalomra, ami ilyenkor
szokott következni. Mély lélegzetet vett, és várta a behatolást.
Royce azonban homlokon csókolta, és gyöngéden ránézett.
Megvárta, amíg ő is visszanéz.
– Ugye nagyon jó?
Royce elégedettnek és boldognak látszott. Egyáltalán nem
úgy viselkedett, mint egy szenvedélytől őrjöngő vadállat.
Nicholaat ez teljesen megnyugtatta.
– Nekem inkább furcsa.
A férfi lábszárához dörzsölte a lábujjait. A testük közti
különbség elámította. A férje testéből áradó melegtől
bizsergett a melle. Royce férfiasságától pedig újra elöntötte az
az előbbi melegség a gyomrát. Nagyon jó érzés volt, de
egyben fájdalmas is.
– Ugye tényleg kívánsz, Royce?
A férfi majdnem felkacagott Nicholaa aggodalommal teli
hangját hallván. Megérte ennyire visszafogni a szenvedélyét.
Érdemes volt kibírni az önmegtartóztatás agóniáját. Ha
Nicholaanak sejtelme is lenne erről; ha tudná, hogy a férfi
legszívesebben mit csinált volna vele, akkor minden bizonnyal
már régen aléltan heverne.
– Igen, kívánlak. Nem érzed a keménységem? Fájok tőle,
hogy megkapjalak.
Nicholaa szeme tágra nyílt.
– Fájsz?
Royce bólintott. Megfogta Nicholaa kezét, és a péniszé-re
tette, de amint a nő ujja megérintette, Royce hangosan
felnyögött.
 Nicholaa kíváncsi és riadt volt egyszerre. A férfi nyögésére
azonnal elkapta a kezét. Royce azonban visszahelyezte.
– Royce!
– Igen, Nicholaa?
– Nem fogunk összeilleni - bökte ki aggódva.
A férfi a felesége szemébe nézett. Nicholaa nem tréfál. A
tekintete csupa szorongás! Royce nyugtatóan mosolygott.
– Dehogynem fogunk összeilleni!
Nicholaa átkarolta a férje derekát. Royce átadta magát, az
áldásos érintésnek. Az élvezet, amit Royce arcán látott, erőssé
és bátorrá tette Nicholaat. Keményen megszorította párját. Ott.
Royce zihálva felnyögött, majd elhúzta onnan Nicholaa kezét,
és a nyaka köré fűzte.
A férfi forró lehelete Nicholaa nyakát csiklandozta. A nő
hátán kellemes borzongás futott végig.
– Boldoggá tesz, hogy kívánsz - suttogta. - Van valami,
amivel a kedvedre tehetnék?
Royce megcsókolta az elpiruló arcot, majd az orrát.
– Inkább te mondd meg, hogy mit szeretnél. Ki akarlak
elégíteni.
A nő gyengéden megsimogatta a férfi arcát.
– Én is téged.
Egybeolvadt az ajkuk. Forrón és izgatón csókolták egymást.
Nicholaa incselkedve beleharapott Royce nyelvébe. A férfi
gyönyörében felsóhajtott, majd Nicholaa nyakát kezdte
harapdálni. Mellkasán a szőrizgatóan csiklandozta a nő
kebleit. Nicholaa szándékosan hozzádörgölőzött.
Royce-nak gyönyörűség volt Nicholaa fáradhatatlan
együttműködése. Teljesen elvette az eszét. Csókokkal
halmozta el a nő gömbölyű vállát, a mellét, mindenét.
Royce már nem tudta, hogy mit csinál. Nicholaa testén
egyre lejjebb haladt. Kezébe fogta kebleit, és kiolthatatlan
szenvedéllyel csókolni kezdte a sötét bimbókat. Nicholaa
nyöszörgött az élvezettől.
Royce Nicholaa combja közé csúsztatta a kezét, ujjaival a
forróságot tapogatva. A nő szüzességét védő puhaság nedves
volt az izgalomtól. A fiatalasszony megpróbálta eltaszítani
onnan a férfi kezét, de az rendíthetetlenül tört előre.
– Hidd el, jó lesz - ígérte Royce, mielőtt újra magáévá nem
tette Nicholaa ajkát.
Hüvelykujjával a nő legérzékenyebb pontját kezdte
dörzsölni. Nicholaa teste megfeszült, mint az íj húrja.
Felnyögött. Visszacsókolta a férfit. Szenvedélyesen. Royce
óvatosan a szorosan összeboruló redők közé nyomta az ujját.
Verejtékcseppek borították a homlokát. Nyelve ki-be járt
utánozva a közösülési rítust. Akárcsak szorgos ujja, mígnem
Nicholaa már nyöszörgött a gyönyörtől.
Képtelen volt tovább várni. Szélesebbre tárta az őt
körülölelő combokat, és lassan megkezdte a behatolást.
Nicholaa belemart a hátába. Ijedten hátrálni próbált, de csak
még beljebb fogadta Royce férfiasságát. Royce megállt a
szüzesség pajzsánál. Nagyon gyengéden megindult a korláton
keresztül a mélység felé. Nicholaa ellenállt. Minden izmát
megfeszítve megpróbálta ellökni magától a betolakodót.
Royce kedves szavakkal és simogatással nyugtatgatta.
Royce felemelte Nicholaa combját. Nicholaa nem értette,
miért.
– Ne ellenkezz, Nicholaa!
A nő alig értette, hogy mit beszélnek hozzá. A feje szinte
zúgott az összezavart gondolatoktól. Remegett az izgalomtól.
A fájdalom, amit a férfi okozott neki, gyönyört is nyújtott.
Nem akarta; hogy Royce kínozza, de azt sem akarta, hogy
abbahagyja, amit csinál.
Figyelmeztetés nélkül, egyetlen erőteljes lökéssel áttörte az
útjában álló gátat, és teljesen Nicholaa testébe ágyazta magát.
Nicholaa felsikoltott fájdalmában. Belemarkolt a férjébe, a
nyakába fúrta a fejét és követelte, hogy hagyja békén azonnal.
 Royce nem engedelmeskedett.
– Nagyon fáj, Royce!
A könyökén támaszkodva hevesen szájon csókolta
Nicholaat. A fiatalasszony menekülni próbált, de a férfi súlya
ezt lehetetlenné tette. Könnyek gördültek végig az arcán.
Egész testében lüktetett a fájdalom, de az első hasító kín
elcsitult.
Royce kemény és eltökélt tekintetét gyengédség lágyította
meg.
– Mindjárt sokkal jobb lesz - súgta, és egy mélyet lélegzett.
- Csak egy perc, és hozzásegítelek, hogy te is élvezd.
Nicholaa nem akarta, hogy Royce bármihez is hozzásegítse.
A férfi ismét megpróbálta csókolni, de ő elfordította a fejét.
Royce követte a mozdulatát. Addig csüngött a nő alsó ajkán,
mígnem az kinyitotta a száját; akkor szenvedélyesen
megcsókolta Nicholaat.
Royce nem tudta, meddig bírja még önfegyelemmel. A
mozdulatlanság édes kínja már majd szétfeszítette. Újból és
újból be akart hatolni Nicholaa szűk nyílásába, hogy aztán
megkönnyebbülve elszórja magját.
De szeretné, ha Nicholaa éppúgy akarná, mint ahogy ő. A
nő öröme sokkal fontosabb a magáénál.
Minél tovább csókolta, annál jobban elengedte magát
Nicholaa. Royce időt adott neki, hogy megszokja testük
együttesét, és amikor Nicholaa végül cirógatni kezdte a vállát,
úgy gondolta, enyhült a fájdalma.
Royce keze kettejük teste között lefelé vándorolt. Nicholaa
elkapta a csuklóját, hogy megállítsa.
– Engedd el, Nicholaa!- kérte a férfi; hangja ziháló suttogás.
- Elvezni fogod.
Nicholaa nem ellenkezett tovább. A férfinak igaza volt.
Tényleg élvezte. Royce pontosan tudta, hogy hol kell
simogatni. És amikor Nicholaa puha női redői között megbúvó
rügyecskéjét dörzsölte, az élvezet olyan intenzív volt, hogy a
fiatalasszony teljesen elfeledkezett magáról.
A férfi addig folytatta ezt az édes kínzást, amíg Nicholaa
úgy nem érezte, hogy mindjárt a férje testébe olvad. Ehelyett
minden izma megfeszült, amitől Royce felhörgött. Kissé
visszahúzódott, majd újra mélyen behatolt.
Nicholaa úgy érezte, hogy már elviselhetetlen a benne lévő
feszültség. Azt akarta, hogy Royce hagyja abba, de nem,
mégsem akarta.
– Royce, én nem…
A férfi egy csókkal némította el a tiltakozást.
– Minden rendben van, drágám. Ne félj, vigyázok rád! Ezek
a kedveskedő szavak végképp megnyugtatták, és amit az
eszével sehogy sem tudott elfogadni, azt elfogadta a szívével.
Tökéletesen átadta magát az érzékeinek. Felhúzta a lábát, hogy
a férje még mélyebbre juthasson, miközben egészen
hozzásimult.
Royce ekkor már nem volt ura a cselekedeteinek.
Dugattyúként mozgott ki-be, mással sem törődve, csak a közös
gyönyörrel. Az ágy keservesen recsegett mindkettejük heves
mozgásától.
Nicholaa úgy érezte, hogy mindjárt kettészakad, de nem
törődött vele. Amint a gyönyör hullámai átcsaptak a testén,
egyre csak Royce nevét kiáltozta. Sikoltva ért a csúcsra.
Amikor Royce érezte, hogy Nicholaa egyre szorosabban
fogja körül, és a nevét kiabálja, megadó hörgéssel a magját a
nőbe lövellte.
Nicholaa a mindenségben érezte magát feloldódni. A szíve
vadul lüktetett. Amikor meghallotta Royce hörgé-sét, tudta,
hogy a férfi is ugyanabba az állapotba került, mint ő.
Kellemesen kimerült, és végtelenül megdöbbent volt
mindattól, ami vele történt. Behunyt szemmel próbált
magyarázatot találni erre a csodára.
 Royce csak nagy sokára tért magához. Nem akart
megmoccanni sem. A szerelem illata lengte még mindig körül
őket.
Hogy mennyire elégedett tud lenni! Így, Nicholaaval a
karjában. Mintha világéletükben összetartoztak volna.
– Royce!
A férfi mordult egyet válasz helyett.
– Összenyomsz.
A férfi vonakodva a hátára fordult. Nicholaa az oldalához
bújt, és az izmos kart párnaként a feje alá helyezte. Simogatni
kezdte Royce mellkasát.
– Kielégítettelek, férjuram?
Royce Nicholaa karjára tette a kezét.
– Igen, kielégítettél.
Nicholaa várt egy kicsit, hogy Royce folytassa, aztán azt
suttogta:
– És?
A férfi ásított egyet.
– És mi?
A fiatalasszony bókra várt. A férj magyarázatra.
Egyikük sem szólt egy árva szót sem. Nicholaa megint
védtelennek érezte magát. Megrázkódott, és elhúzódott Royce
mellől. Szégyellni kezdte magát ledér viselkedése miatt. A
férfi konok hallgatása megmérgezte gyönyörű együttlétüket.
Nicholaa magára terítette a takarót, és elfordult a férjétől.
Könnyek öntötték el a szemét. Nem tudta, miért, de
sírhatnékja volt. Nem akarta, hogy Royce ezt észrevegye, mert
akkor magyarázatot fog követelni. Ő pedig képtelen
magyarázatot adni arra, amit most érez.
– Nicholaa!
A férfi hangja elcsuklott a gyengéd szeretettől.
 – Fordulj vissza!
– Minek?
– Mert itt a helyed.
Ez egyáltalán nem hangzott bóknak, de Nicholaat olyan
boldoggá tette, mintha az lett volna. Visszafordult. Royce
átkarolta, és magához szorította.
Nem esett több szó köztük. Royce mindössze homlokon
csókolta hitvesét.
Egy apró, gyengéd csókkal.
De éppen erre volt szükség.
Tizenkettedik fejezet

Royce már nem tartózkodott a szobában, amikor Nicholaa

felébredt. Napfény ömlött be az ablakon. A fiatalasszony
meglepve vette tudomásul, hogy késő délelőttig aludt. Még
soha sem aludt ilyen sokat és ennyire jót. – Ez nem rendjén
való – döntötte el egy boldog sóhajjal.
Ragyogóan érezte magát egészen addig, amíg fel nem
próbált állni. A combja körüli érzés felkeltette a figyelmét. A
lába merev volt, de mindez nem rontotta el a múlt éjszaka
gyönyörét. Semmi se piszkíthatja be szeretkezésük szépségét.
Most már hivatalosan Royce felesége lett. Teljesítette a
kötelességét, méghozzá kitűnően.
Boldogan fognak együtt élni. Royce normann ugyan, de jó
ember. Kedves, figyelmes és megértő.
Nicholaa még eltéblábolt a szobában, de egyszer csak rájött,
hogy azért nem mer az emberek előtt mutatkozni, mert
zavarban van. Fogalma sem volt arról, hogy miként
viselkedjen Royce-szal. - Örülne, ha üdvözlésképpen
megcsókolná? – Azonnal elhessegette ezt a képtelen ötletet. A
férje harcos. Hát persze, hogy nem örülne, ha fényes nappal
megcsókolná. Sőt, valószínűleg el sem tűrné, ha a felesége
nyilvánosság előtt a ragaszkodás legkisebb jelét is mutatná.
Mégis, ha netán ketten összefutnának a folyosón…
Felsóhajtott. Hát nem lehet ilyen esztelen! Egy egész
háztartás gondja szakadt a nyakába, és rengeteg a sürgős
elintéznivalója. Nem vesztegetheti a drága idejét arra, hogy a
férje igényein és a saját zavarán meditál.
Halványkék ruhát és krémszínű alsószoknyát öltött magára,
majd a földszintre szaladt. Furcsamód egyetlen szolgába sem
botlott bele a folyosón.
Lovagok gyülekeztek a nagyteremben. A hosszú asztal
mellett csoportosultak. Nicholaa azonnal kiszúrta a férjét, aki
az asztalfőn ült, és lehalkított hangon magyarázott valamit az
embereinek. Lawrence a jobbján foglalt helyet, míg Ingelram,
a szőke harcos a bal oldalán.
Mindenki feszülten figyelt. Nicholaa úgy látta, hogy egy
igen fontos titkos tárgyalás kellős közepébe toppant be. Nem
tudta eldönteni, hogy zavarhatja-e most a férjét. Ekkor
Lawrence felnézett, észrevette a fiatalasszonyt, és oldalba
bökte Royce-t.
A férje lassan Nicholaa felé fordult. Nem mosolygott. Csak
nézett rá egy ideig, majd a fejével magához intette.
A nő mintha megkönnyebbülni látta volna a férfit. De vajon
mi okozhatta ezt a megkönnyebbülést?
A bosszúságával együtt megpróbálta a megdöbbenését is
elrejtem. Hogy mennyire gyűlöli, amikor a férfi így
utasítgatja! Nehezére esne egy tisztességes üdvözlés? És miért
nem fogadja azzal, hogy elé szalad? Legalább néhanapján!
Nicholaa elhatározta, hogy mindezt majd négyszemközt
kérdezi meg.
Minden szem rászegeződött, amint odasétált a férjéhez.
Idétlennek és bizonytalannak érezte magát. Nem szerette az
ilyen helyzeteket. Mély lélegzetet vett.
– Bocsáss meg, kedves uram, hogy félbeszakítottam a
megbeszéléseteket, de…
 Hirtelen elhallgatott, és meglepetésében majdnem
felkiáltott.
A kis Ulric itthon van! Édeseden alszik Royce karján.
Ragyogó fehér takarója alól csak az arca látszik ki.
Nicholaa le sem tudta venni a tekintetét a kisgyerekről. A
könnyeivel küzdött.
Nem is tudatosult benne, hogy a férjéhez szaladt. Royce
szorosan átkarolta a feleségét. Amikor a nő végül ránézett,
bennakadt a lélegzete. Az örömtől a felesége még
gyönyörűbbé vált.
Royce nem értette, hogy miért jelent neki olyan sokat a nő
öröme, de így volt. És ezt a tényt el is fogadta.
Nicholaa arcán a boldogság könnye gördült le. Gyorsan
elmaszatolta.
– Köszönöm.
A férfi méltóságteljesen bólintott.
– Felvigyem Ulricot, hogy nyugodtan folytathassátok a
megbeszélést?
– A cselédek éppen most készítik elő a szobáját - felelte
Royce, és szorosabbra fonta a karját Nicholaa dereka körül. –
Nem megbeszélést tartunk.
– De hiszen suttogtatok… – ekkor Nicholaa rájött, hogy
miért. - Azért beszéltetek halkan, hogy fel ne ébresszétek a
kicsit?
Royce ismét bólintott. Elengedte a feleségét, felállt, és a nő
karjába helyezte az alvó csecsemőt. Embereit elbocsátotta,
majd az ajtó felé vette ő is az irányt, de hirtelen sarkon fordult,
és visszasietett Nicholaahoz. Kezébe fogta a nő állát, és szájon
csókolta.
Nicholaa egyik kezével a férfi kabátjába kapaszkodott, a
másikkal pedig erősen magához szorította Ulricot. Royce
hátralépett.
 – Jól vagy? - kérdezte, nem kis aggódással a hangjában.
Beletelt néhány percbe, mire Nicholaa rájött, hogy mit kérdez
a férje. Bólintott.
– Visszakaptam az unokaöcsémet. Hát hogyne lennék jól?
– Nem erre gondoltam. Tegnap fájdalmat okoztam neked.
Meg kellett tennem, de most mégis úgy érzem, hogy talán túl
goromba voltam.
Nicholaa lesütötte a szemét, és elpirult.
– Nagyon figyelmes voltál, és csak egy kicsit érzem az
utóhatását.
Royce megnyugodott, és már éppen el akart fordulni,
amikor Nicholaa megragadta a kabátját, és kibökte:
– Royce, örülnél, ha minden reggel megcsókolnálak?
– Te örülnél neki?
– Nem az a kérdés, hogy én minek örülnék, hanem hogy mit
kell megtennünk… Ulric kedvéért.
Royce felhúzta a szemöldökét. A fiatalasszony arca lángolt.
A férfi majdnem elnevette magát. Nagyszerű látvány, amikor
Nicholaa zavarban van.
– Tehát meg kell csókolnunk Ulricot? - kérdezte
incselkedve.
– Mát persze, hogy meg kell csókolnunk. A kisbabáknak
nagy szükségük van a szeretetre, de nekünk is meg kell
csókolnunk egymást. Mégpedig Ulric előtt. A gyermeknek
boldog családban kell felnőnie. Ha látja, hogy szeretjük
egymást, akkor úgy fogja érezni, hogy boldogok vagyunk.
Erted már?
Royce elvigyorogta magát. A felesége fölé hajolt. Az ajkuk
majdnem összeért.
– Azt értem, hogy minden reggel meg akarsz csókolni. Nem
hagyta, hogy a felesége ismét magyarázkodni kezdjen.
Megcsókolta, és ismét kísérletet tett a távozásra.
 Nicholaa utánasietett.
– Royce, mi van Justinnal?
– Hát mi lenne?
– Őt is hazahoztad?
– Igen.
Nicholaa nem látta a férfi kimértségének okát.
– Üdvözölni szeretném őt is. Megkérnéd, hogy jöjjön ide?
Royce megállt. Megfordult, és hitetlenkedve a nőre bámult. Mi
rosszat mondott, hogy a férje így viselkedik?
– Megkérni? A fivéredet?
– Igen. Légy szíves.
– Nicholaa, nem tudod, hogy mi Justin helyzete?
Nicholaa nem értette a kérdést.
– A testvérem, és itthon van.
– Ez a hely nem az otthona többé. Ez az én otthonom. A
fivéred pedig egyik katonám, és én nem kérek semmit sem az
embereimtől. Parancsokat osztok.
Nicholaa meg mindig értetlenül bámult.
– Rendben van, akkor utasítsd a testvéremet, hogy jöjjön
ide!
– Nem utasítom.
– Nem?
Nicholaanak a bejáratig kellett üldöznie a férfit, mire meg
tudta állítani.
– Nem látom be, hogy miért kell ilyen gorombán
viselkedned. Justin itt született, és itt is nőtt fel. Ez az ő
otthona is! Ha nem akarod, hogy bejöjjön, akkor én megyek ki
hozzá.
Royce elállta a nő útját.
 – Bent maradsz. Egészen addig, amíg megfelelően nem
gondoskodtál Ulricról. Azután láthatod Justint.
Nicholaa a homlokát ráncolta erre, de nem akart vitatkozni.
– Boldogan Ulrickal maradok, amíg megszokja az új
környezetet. Szerinted egy-két órán belül sikerülni fog?
– Nem. Legalább egy hónapig eltart majd, és addig nem
találkozhatsz Justinnal. Megértetted?
Royce bevágta maga mögött az ajtót, mielőtt Nicholaa
felháborodásában bármit is mondhatott volna. A nő nem hitte,
hogy a férje komolyan gondolta, amit mondott. Nem
kívánhatja, hogy egy hónapig elhanyagolja a testvérét!
Ekkor Ulric mocorogni kezdett. Nicholaa ránézett. A kisfiú
édesen mosolygott. Ettől mindjárt felvidult. Nicholaa az
előkészített, új szobába vitte a kisfiút.
A fiatalasszony a gyermekkel töltötte a nap hátralévő részét.
El volt ámulva a fiú ügyességétől. Macskaügyességgel mászott
a szoba egyik végéből a másikba.
– Ha már most ilyen fürge, mi lesz ha elkezd járni? –
aggódott Nicholaa.
– Le kell szögeznünk mindent, ha majd már szalad a kicsi –
jegyezte meg Clarise. – Megfogná egy pillanatra, asszonyom?
A báró úr arra kért, hogy vigyük ezt a ládát az ő szobájába.
– Hagyjátok csak ott, ahol van! Ulric ruháit fogjuk
beletenni.
A vacsora előtt Nicholaa még legalább háromszor adott
Royce-éval ellentétes parancsot. A férj fürjet kért vacsorára,
Nicholaa fácánra változtatta a rendelést.
Miután Alice segítségével lefektették Ulricot, Nicholaa, a
lovagterembe sietett. Az asztalt, a tűzhelyet a szoba közepere
tolták. Nicholaa visszavitette az eredeti helyére. A hűséges
szolgák persze tiltakozás nélkül teljesítették a parancsát.
A fiatalasszony úgy látta, hogy Royce észre sem vette a
változtatásokat. Legalábbis egy szót sem szólt például az
asztal visszahelyezése miatt. Jókora adagot falatozott a
fácánból is. Nagyszerűen érezték magukat a vacsora alatt.
Lawrence és Ingelram is velük tartott. A beszélgetés nagyrészt
a vár kibővítéséről folyt. Royce azonban nem volt hajlandó
sokat elárulni a terveiből.
– Új falat akarsz emelni, vagy csak meg fogod erősítem az
egyébként jó állapotban leledző meglévőt? – kérdezte
Nicholaa.
– Nem, asszonyom. A meglévő fal nincs jó állapotban –
szólt közbe Ingelram.
Nicholaa a vazallus felé fordult:
– Nincs jó állapotban?
Ingeiramot teljesen bűvöletbe ejtette az úrnő szépsége.
Nicholaa égkék szeme elvonta a figyelmét a beszélgetéstől.
Olyan csábosan mosolygott, hogy a katonának a lélegzete is
elállt.
Egy erős oldalba bökés észhez térítette.
– Távozhatsz, Ingelram - mondta Royce.
A vazallus már ugrott is, hogy az úr parancsát
maradéktalanul teljesítse. Még a székét is felborította a nagy
sietségben. Gyorsan rendbe hozta a bajt, mélyen meghajolt a
báró előtt, és kirohant a teremből.
– Hát ennek meg mi a baja? – kérdezte Nicholaa.
– Maga, asszonyom – felelte Lawrence.
– Ezt hogy érti? Alig szóltam hozzá egy szót is. Igazán nem
én izgattam fel ennyire. Egész este furcsán viselkedett. Ugye
Royce?
Megvárta, míg a férje egy fejbólintással válaszol, majd
visszafordult Lawrence-hez.
– Látja, Royce-nak is feltűnt. Ingelram alig evett. Bizonyára
nem érzi jól magát.
 Lawrence csendesen mosolygott. Ingelramnek kutya baja
sincs. Az úrnő csábító szépsége miatt nem ment le egy falat
sem a torkán. Azoktól a kék szemektől az ember hajlamos
minden másról elfeledkezni.
Nicholaa csodálkozott, hogy Lawrence miért vigyorral
konstatálja Ingelram betegségét, de tovább nem foglalkozott a
témával. Ehelyett Royce-ra nézett, alá szintén mosolygott.
Nicholaa gyorsan ki akarta használni férje jókedvét, és
megkérdezte:
– Justin jól van?
Royce egy vállrándítással felelt, majd más tárgyra tért.
– Lawrence, amint befejezted a vacsorát, hívd össze a
szolgákat!
– Minek? - csodálkozott Nicholaa.
– Mert beszédem van velük.
– De hiszen legtöbbjük már lefeküdt. Minden reggel hajnal
előtt kelnek.
Royce mintha nem is hallotta volna a felesége ellenvetését.
– Lawrence!
– Igen, uram. Azonnal megyek.
Nicholaa éppen ismét vitázni szándékozott, de Royce
megszorította a kezét. Amint Lawrence elhagyta a termet, így
szólt a feleségéhez:
– Még egyszer meg ne kérdőjelezd az utasításaim
helyességét!
– Nem megkérdőjeleztem az utasításodat – próbálta
Nicholaa kiszabadítani a kezét Royce markából. - Csak
kíváncsi voltam. Mondd meg, légy szíves, hogy miért akarsz
ebben a kései órában a cselédekkel beszélni!
– Rendben van. Reggel különböző parancsokat adtam nekik,
amelyeket nem teljesítettek. Akik engedetlenek voltak, azokat
egytől egyig elbocsátom.
 – Elbocsátod? - kérdezte döbbenten Nicholaa. - De hova
mehetnének innen? Hiszen idetartoznak. Igazán nem
gondolhatod komolyan, hogy csak úgy kirúgod őket.
– Nem érdekel, hogy hova mennek.
– Annyira fontosak voltak ezek a parancsok?
– Nem.
– Hát akkor?
– A személyzetnek minden utasítást teljesítenie kell. A
parancs fontosságát nem a szolga vagy a katona joga
eldönteni.
Nicholaa teljesen fel volt háborodva, de a személyzet
érdekében nem mert szembeszállni goromba férjével.
– Nem adsz nekik még egy esélyt? Egyetlen bűnért is
szigorúan bűnhődniük kell?
– A csatában sosincs még egy esély.
– De nem a csatatéren vagyunk!
Dehogynem! Csatatér ez! És Nicholaa az ellenfél. 0
változtatta meg az utasításokat, de ezt most be is kell ismernie.
Meg kell, hogy értse a rend és a hierarchia fontosságát. Még
egy háztartásban is!
Royce majdnem elnevette magát Nicholaa felháboro-
dottságán. Megkezdődött a kiképzés!
Nicholaa látta Royce arcán, hogy ennek a fele se tréfa. Nem
hagyhatja a szolgáit az ő hibája miatt szenvedni.
– Lenne egy kérésem, férjuram.
– Igen?
– Én szeretnék először a szolgákkal beszélni, ha
megengeded a közreműködésemet.
A fiatalasszony boldogan fogadta férje beleegyező
biccentését, noha nem értette, mitől enyhült meg a tekintete.
 A szolgák összesereglettek a lovagteremben, némelyikük
hálóingben volt már. Nicholaa felállt, és az asztal körül
elkezdett lépkedni. Karját maga előtt összefonta, arcán a
komoly megfontoltság tekintetével.
Alice érkezett utoljára. Nicholaa fejbiccentéssel üdvözölte.
– A férjem nagylelkűen megengedte, hogy én beszéljek
hozzátok elsőként. Ma reggel némelyikőtöket a ház ura
különleges utasítással látta el.
Több cseléd hevesen bólogatott erre.
– Én azonban megváltoztattam ezeket az utasításokat, ami
óriási meggondolatlanság volt a részemről. Ezért elnézést
kérek a férjemtől és tőletek is.
Most érkezett mondanivalójának nehezebb részéhez.
Mielőtt folytatta volna, vett egy mély levegőt.
– Ezentúl a férjem minden egyes parancsát kötelesek
vagytok maradéktalanul teljesíteni. Ha megpróbálnék a
dolgotokba avatkozni, akkor figyelmeztessetek, hogy az úr
utasításait kell követnetek. Ő a ház ura. Neki tartoztok
engedelmességgel mindenekfelett.
Clarise előlépett.
– Még maga felett is, milady?
– Igen. Van még kérdésetek?
– Mi a teendő, ha az asszonyunk adja először a parancsot és
csak utána az úr? - kérdezte Alice.
– A férjem utasítását kell követnetek.
A szolgák bólintottak. Nicholaa mosolygott.
– Most pedig a férjem lován beszélni veletek.
Ezzel Nicholaa kivonult a teremből, remélve, hogy Royce
nem hívja vissza, mert akkor már képtelen lenne a mosolyt
tovább magára erőltetni.
A lépcsőn fölfelé haladva Nicholaa csendesen füstölgött
magában. A férje egy gazember! Először is elrabolta a várát,
most meg elveszi még a szolgáinak a hűségét is. Ez így nem
igazságos! Miért mindig neki kell engednie? Talán azért, mert
a normannok győztek? De ő Royce felesége, és a férjnek
figyelembe kellene vennie hitvese véleményét is.
Régi szobája mellett elhaladva eszébe ötlött, hogy vet egy
pillantást Ulricra. A kisfiú mosolya majd erőt ad ahhoz, hogy
elviselje konok férje kirohanásait.
Nagyon óvatosan nyitotta az ajtót, nehogy megzavarja a
csecsemőt. Már éppen be akarta csukni maga mögött az ajtót,
amikor egy árnyat látott elsuhanni. Ösztönösen megfordult, és
felsikított volna, ha egy kéz nem tapad szorosan a szájára.
Nicholaa feldühödött vadként harcolt. Beleharapott
támadója kezébe, körmét pedig mélyen annak karjába
eresztette.
– A fenébe, Nicholaa! Hagyd abba! Én vagyok az,
Thurston.
Nicholaa elernyedt. A testvére szabadon engedte, és lassan
maga felé fordította.
A nő alig tudta elhinni, hogy a bátyja áll előtte. Végtelenül
boldog volt, de rettegett is.
– Elment a józan eszed, Thurston? Miért vállalsz ekkora
kockázatot? Hogy jutottál be ide? Uramisten, ha itt találnak…
Thurston erősen megszorította a kis húgát.
– A titkos átjárók egyikét használtam. Látni akartalak,
Nicholaa. Meg kellett győződnöm arról, hogy jól vagy. Hiszen
majdnem megöltelek. Amikor megláttam azt a ragyogó
aranysárga hajat, tudtam, hogy téged talált el a nyilam.
A férfi hangjából kicsengő aggodalom szíven ütötte
Nicholaat.
– Csak egy kis horzsolás volt.
– A normannra céloztam, de te kettőnk közé vetetted
magad. Miért? Meg akartad védeni? Hisz az lehetetlen!
Észrevettél engem?
 – Igen, láttalak. Royce-ra céloztál.
– Royce? Ő a fogva tartód?
– Nem a fogva tartóm, hanem a férjem.
Thurstont felbőszítette a hír. Roppant haragjában Nicholaa
karját szorongatta. A fiatalasszony ellökte magától a férfi
kezét, és elfogadható magyarázaton törte a fejét.
– Mindenfélét beszélnek, de ne ítélj addig, amíg nem
ismered a teljes igazságot.
Karon ragadta bátyját, és a szoba másik végébe vezette,
nehogy felébressze a gyereket.
A hold gyenge fénnyel világította meg a szobát. Nicholaa
gyertyát gyújtott, és a testvérére nézett.
Thurston legalább olyan jókötésű volt, mint Royce. Szőke
hajával és sebhelyek nélküli arcával nagyon megnyerőnek
tűnt. Még ilyen fáradtan is.
– Nem szabad idejönnöd. Royce majdnem az összes átjárót
megtalálta. Csak idő kérdése, hogy felfedezze azt, amelyik
ebbe a szobába vezet. Nagyon féltelek!
– Nicholaa, erőszakkal adtak hozzá a normannhoz? Nem
volt idő arra, hogy mindent részletesen elmagyarázzon.
Thurston egyébként sem értené meg.
– Nem – felelte Nicholaa egy mély sóhaj kíséretében.
A férfi nem akart hinni a fülének.
– Nem kényszerítettek?
– Nem. Én választottam őt. Ha valakit is belekényszerítettek
ebbe a házasságba, az Royce volt, és nem én.
Thurston az ablakpárkányhoz dőlt. A távolból égzengés
moraja hangzott. Nicholaa megrázkódott. A férfi mellén
összekulcsolt kézzel nézte testvérét.
– Mi vett rá, hogy ezt tedd?
Nicholaa tudta, hogy az igazság csak olaj lenne a tűzre.
 – Ha mások lennének a körülmények, és találkoznál a
férjemmel, akkor megértenéd a döntésemet. Royce nagyon
kedves hozzám.
– De normann!
Thurston ezt úgy mondta, mintha káromkodott volna.
Haragjától összerándult Nicholaa gyomra.
– A háborúnak vége, Thurston. Ha nem térdelsz Vilmos elé,
és nem fogadsz neki hűséget, akkor meghalsz. Meg kell
alkudnod. Szeretném, ha életben maradnál.
– A háborúnak még koránt sincs vége. Az ellenállás egyre
erősödik. Csak idő kérdése, és megfosztjuk trónjától a
normann fattyút.
– Ezt a marhaságot nem gondolhatod komolyan! Thurston
erre sóhajtott egyet.
– Nicholaa, te nem tudsz semmit. Itt teljesen el vagy zárva a
külvilágtól. Mennünk kell. Az embereim a falon kívül várnak.
Takard be Ulricot egy meleg pokrócba, és siessünk, mielőtt
még megvirrad,
Nicholaa lába a földbe gyökerezett, majd hátralépett, és
megrázta a fejét.
– Nem mehetek. Royce a férjem.
– Nem akarhatsz vele maradni!
Nicholaa lehajtotta a fejét.
– De igen, vele akarok maradni.
Egy hosszú perc telt el teljes némaságban. Thurston hangja
reszketett az idegességtől, amikor végül megtörte a csendet.
– Az Isten legyen kegyelmes hozzád, Nicholaa. Te szereted
ezt a fickót?
A fiatalasszony egészen eddig magának sem merte
beismerni az igazságot.
– Igen, szeretem.
 A vallomástól felbőszülve Thurston teljes erőből arcul
csapta a húgát. Az ütéstől Nicholaa majdnem hanyatt
vágódott. Megtántorodott, de hamar visszanyerte az
egyensúlyát. Az arca égett a fájdalomtól, de nem kiáltott fel. A
bátyjára szegezte a tekintetét, és arra várt, hogy most mi
történik.
Még sohasem emelte rá a kezét. Mindig is rossz természete
volt, ugyanakkor megpróbált ésszerűen viselkedni. Biztos a
háború tette ilyen idegenné - gondolta Nicholaa.
– Áruló vagy.
Ezek a szavak jobban fájtak, mint az ütés. Nicholaa szemét
elöntötte a könny. Kétségbeesve keresett kiutat ebből a
helyzetből.
– Szeretlek, Thurston. És féltelek is. A gyűlölet
megmételyezett téged. Gondolj a kisfiadra! Neki szüksége van
az apjára. Felejtsd el ezt az ostoba büszkeséget, és vedd
figyelembe az ő jövőjét!
A férfi megrázta a fejét.
– A fiamnak nincs jövője a normannok között. Hol van
Justin? Még mindig az apátságban tartják?
Ez a hirtelen témaváltás feldühítette Nicholaat. Hát ezt a
férfit hidegen hagyja a saját gyermeke sorsa?
– Felelj, hol van Justin?
– Itt.
Nicholaa kinyújtotta a kezét, hogy megfogja Thurston
karját, de az ellökte magától a húgát.
– Ne legyél ilyen ellenséges! Justin meg akart halni, de
Royce nem engedte.
Thurston nem foglalkozott Nicholaa lelkes szavaival.
– Pontosan hol van?
– A katonákkal szállásolták el.
– Ezt a megszégyenítést!
 – Royce megígérte, hogy segít neki. Thurston a fejét
csóválta.
– Adj át egy üzenetei Justinnak. Mondd meg neki, hogy
nem feledkeztem meg róla. Még visszajövök… hamarosan.
– Azt nem!
Nem vette észre, hogy elsikította magát. A hangot
visszaverték a falak. Ulric nyöszörögni kezdett. Nicholaa
odaszaladt az ágyához, és gyengéden megpaskolta a kisfiú
hátát. Ulric megnyugodott, és a szájába dugva az ujját,
becsukta a szemét.
– Tedd le azt a gyereket! Nem akarom, hogy egy ujjal is
hozzáérj.
A bátyja olyan undorral mondta ezt, mintha egy leprással
beszélne. Nicholaa felegyenesedett, és a testvérére nézett.
Ulric el is aludt volna, ha Royce fel nem tépi az ajtót. A
sarokvasak megtartották ugyan az ajtót, de az a lendülettől
kétszer is a falnak ütődött.
Nicholaa rémületében ugrott egyet. Ulric felsírt.
Royce szétvetett lábakkal és csípőre tett kézzel teljesen
elállta a kijáratot. Ijesztő látványt nyújtott.
Nicholaanak tehát nincs semmi baja. Royce éppen az
emeletre indult, amikor meghallotta a felesége sikolyát.
Rohanni kezdett a lépcsőn fölfelé. Minden lehetséges rossz
megfordult közben a fejében, és mire Ulric ajtajához ért,
rettegése őrjöngéssé fokozódott.
De Nicholaa jól van.
Nicholaa szándékosan úgy állt, hogy arcának bal oldala
árnyékban legyen. Ha megtudná, hogy Thurston pofon ütötte,
teljesen megfeledkezne magáról.
Nicholaa eltökélte, hogy megakadályozza a levegőben lógó
katasztrófát. Csak még azt nem tudta eldönteni, hogy kit
védjen kitől. Ulric még mindig fészkelődött, noha a szobán
már halálos csend ült. A kisfiút nem fenyegeti semmi veszély.
Royce-t azonban annál inkább. Thurston hirtelen tett egy
lépést előre.
Nicholaa a szoba közepén állt, a két ellenfél között. Mindkét
férfi őt bámulta. Ő meg hol egyikükre, hol másikukra nézett.
Majd egy gyors mozdulattal a férje mellett termett.
A karjába vetette magát.
– Türelem, Royce! Kérlek.
A nő kétségbeesett hangja Royce szívébe markolt.
Megszorította a feleségét, majd a háta mögé tolta. Minden
figyelmét az ellenfélre összpontosította.
Nicholaa testvére még egyet lépett előre.
Royce az ajtókeretnek támaszkodott. Mellén keresztbe font
karral bámult a szászra. Ez a nemtörődöm testtartás zavarba
hozta Thurstont.
– Már vártalak, Thurston.
Royce lágy hanghordozása még jobban meglepte a szászt.
– Nicholaa elárulta a titkos átjárók helyét?
Royce megrázta a fejét. Érezte, hogy a felesége hátulról
rángatja a kabátját. Nem akarta tovább kínozni szegényt.
– Döntsd el, Thurston, hogy… - a hangja megkeményedett.
Nicholaa megpróbált a férje mellé kerülni. Royce visz-
szalökte a háta mögé, tekintetét le nem véve Thurstonról.
– ..hogy vagy átadod a fegyvered, és hűséget fogadsz
nekem, vagy…
– Vagy micsoda? - vágott közbe Thurston. - Vagy meghalok,
normann? Előbb öllek én meg!
– Ne! – sikoltotta Nicholaa. Valaki megfogta hátulról a
vállát. Megfordult, és Lawrence-szel találta szembe magát.
– Báró úr? - kérdezte Lawrence.
– Vidd a feleségemet a szomszéd szobába, és maradj vele! -
utasította Royce Thurstont figyelve.
 A vazallusnak erőszakkal kellett Nicholaa ujjait lefejteni
Royce kabátjáról.
– Ne! Royce, a kisbaba! Hadd vigyem magammal Ulricot!
Most Thurston lépett közbe.
– El a kezekkel a fiamtól! Nem viszed sehova! Te döntöttél
így, Nicholaa.
Ekkor elengedte Royce-t, és merev mozdulatokkal hátrálni
kezdett.
Royce tett egy lépést előre. Lawrence kitessékelte Nicholaat
a szobából, és behúzta maguk mögött az ajtót.
Thurston még közelebb lépett Royce-hoz.
– Be kellett volna hoznod a katonáidat is.
– Minek?
Thurston elvigyorodott.
– Hogy megvédjenek. Hogy így négyszemközt vagyunk,
meg foglak ölni.
– Dehogy fogsz! Isten lássa lelkem, nem bánnám, ha
megpróbálnád, mert akkor én ölhetnélek meg téged; ami nem
kis elégedettséget okozna, de felizgatná a feleségemet.
– Elárulta a saját családját!
Royce egyre inkább elvesztette a türelmét.
– Mikor lett Nicholaa áruló szerinted? Azelőtt vagy azután,
hogy magára hagytad?
– Magára hagytam? Nem tudod, mit beszélsz!
– Nem-e? Magára hagytad, hogy boldoguljon, ahogy tud.
Sőt, még a fiadat is a nyakába varrtad. Mindent megtett, hogy
Ulricot megvédje, de te le se sajnálod az áldozathozatalát.
Igenis, magára hagytad.
– Mert szükség volt rám északon.
– Ó, igen, északon. Ez az a hely, ahol sorsára hagytad a
fivéredet?
 Thurston arca lángvörös lett. A dühtől már se látott, se
hallott.
– Azt mondták, hogy Justin meghalt.
Valami azt súgta Royce-nak, hogy a férfi nem mond igazat.
– Nem. Azt mondták, hogy megsérült. Amikor megtudtad,
hogy milyen jellegű a sérülése, hagytad meghalni. Ugye ez az
igazság? Justin hasznavehetetlenné vált fél karral.
Thurstont annyira meglepte az igazság, hogy nem tudott
tovább alakoskodni. A normann felelősségre vonta!
– Azért folytattam a harcot, hogy megbosszuljam a
testvéremet.
Royce majdnem rosszul lett ettől. Az előbb csak blöffölt, és
most kiderült, hogy ez az álnok Thurston tényleg veszni
hagyta az öccsét.
– Ezt Justin is így tudta?
– Igen. És meg is értette. Az öcsém is áruló lelt? Ő avatott
be a titkunkba? Vagy Nicholaa vette rá legyöngült állapotában
a fivéremet, hogy eláruljon? Sikerült meggyőznie, hogy a
normannokkal jobban jár?
Royce nem felelt.
– Mondd meg nekem - utasította Royce -, azért gyűlölöd
Nicholaat, mert feleségül jött hozzám, vagy azért, mert életben
maradt?
– A vallomása miatt.
– Miféle vallomása miatt?
– Azt mondta, hogy ő választott téged. Senki sem
kényszerítette. És most engedi, hogy hozzányúlj. A húgom egy
normannal az ágyban! Bárcsak a szívét lőttem volna át akkor a
nyilammal!
Royce-nak ennyi elég volt. Thurstont készületlenül érte az
ütés. Royce akkorát vágott a szász arcába, hogy az a
kandallónak csapódott. A párkány leszakadt a tűzhelyről.
Thurston tántorogva Royce felé lépett.
A báró betörte ellenfele orrát. Legszívesebben a nyakát törte
volna. A gyermek éles kiáltása észhez térítette Royce-t. A
kiságyra tekintett, hogy meggyőződjön Ulric biztonságáról,
majd kirúgta a falba épített fatáblát.
– Azért engedtelek be, mert beszélni akartam veled. Mielőtt
távozol, még elárulod nekem, hogy ki volt az a férfi, aki
megfenyegette a feleségemet, amikor Londonban voltunk.
Thurston megrázta a fejét.
– Gőzöm sincs, hogy mi a francról beszélsz – motyogta
kézfejével a vért törölgetve. - Nincs kapcsolatunk Londonnal.
De hamarosan lesz! Vissza fogjuk venni, amit a normannok
elraboltak. Nem marad még írmagjuk sem…
– Megkímélhetsz a politikai beszédedtől - szúrta közbe
Royce. - Az igazságot akarom hallani. Áruld el a fickó nevét,
vagy kiverem belőled!
Ulric sírása lecsillapította valamelyest Thurston haragját. A
kiságyhoz ment, és felkapta a kisfiát. Nyugtatólag
megpaskolta a gyermek hátát.
– Hazaviszem a fiam.
– Nem viszed - mondta Royce. - Neked lehet, hogy a
legkisebb gondod is nagyobb a gyereknél, de Nicholaanak és
nekem nagyon fontos. Hideg eső esik. Nem viheted ki a
kisfiút. Egyezséget ajánlok - folytatta, mielőtt még Thurston
tiltakozhatott volna. - Ha találtál biztonságos helyet Ulric
számára, akkor elküldethetsz érte.
– Akkor elengeded?
– Szavamat adom rá. Te pedig a tiédet arra, hogy nem
ismered Nicholaa fenyegetőjét.
– Mondd el, hogy mi történt!
Royce elmesélte a történetet a nőről, aki a tőrt Nicholaanak
adta. Thurston arckifejezéséről lerítt, hogy tényleg nem tudja,
kiről van szó.
– Azok a szász bárók, akik csatlakoztak Vilmoshoz, nem
megbízhatók. Ilyen feladattal egyiket sem bíztuk volna meg.
Keresd a saját embereid közt a bűnöst. A szászok nem nőkkel
végeztetik el a piszkos munkát.
Royce hitt Thurstonnak. Az apa visszatette gyermekét az
ágyba. Royce figyelte minden mozdulatát. A szász ugyan
ellensége, de egyben Nicholaa testvére is. Türelmesnek kell
lennie. Thurston elbúcsúzott a kisgyerektől. Mély lélegzetet
vett. Az esze azt súgta, hogy mégiscsak igaza van a
normannak. Megszégyenítő egy normannra bízni a fiát. Az
ellenségének a szavában kell, hogy higgyen. Ez még
megalázóbb.
– Ulric a feleségem családjához fog kerülni. Majd ha érte
jönnek, add át nekik a gyereket.
Ez nem kérésnek hatott, parancs volt. Royce bólintott, és
hozzátette:
– Jöhet a feleséged családja. Ha megbizonyosodom arról,
hogy Ulricnak jó helye lesz náluk, akkor elengedem velük a
kisfiút. Most elmehetsz, Thurston. Lejárt az időd.
Thurston a kisfiára nézett, és a rejtett folyosó bejáratához
lépett.
– Szabadulj meg a gyűlöletedtől, Thurston! Még nincs késő.
Ne hagyd, hogy teljesen tönkretegyen.
Ha Nicholaa bátyja hallotta is a figyelmeztetést, rá se
hederített. Elindult a lépcsőn, egy pillantást sem vetve rá.
Royce becsapta a fatáblát, majd a gyerekágyhoz lépett.
Ulric megint keservesen sírni kezdett. Royce felemelte a
csecsemőt, és a vállára vette, úgy, ahogy Nicholaatól látta.
Kedves gügyögéssel lecsitította a gyermeket.
Ingelram a folyosón ácsorgott. Royce megparancsolta neki,
hogy zárja be a titkos átjáró mindkét bejáratát.
A lépcsőnél álló Alice-t magához intette.
 – A gyermek jól van, nem történt semmi baja.
Ulric teljesen éber volt. Eltolta magát Royce vállalói, és
körülnézett. Alice karjába vette a kisbabát.
– Most, hogy lecsillapította a kis ártatlant, itt az ideje, hogy
a naggyal foglalkozzon - Alice elpirult, amint felvetette ezt az
ötletet. - Elnézést, milord, Nicholaa úrnőre gondoltam. Már
biztosan halálra izgulta magát.
– Igen, Alice, bizonyára.
Royce megpaskolta Ulric hátát, majd elindult a folyosón.
Az igazat megvallva rettegett az előtte álló feladattól. A
leghalványabb fogalma sem volt arról, miképp nyugtassa meg
Nicholaat.
A fiatalasszony az ablaknál állt, és a sötétséget bámulta.
Azonnal sarkon fordult, amint meghallotta az ajtónyikorgást.
Meg volt rémülve. Royce fáradtan sóhajtott. Feltételezte, hogy
Nicholaa meg van győződve a bátyja haláláról, és csak a
szomorú hír megerősítésére várt. Lawrence a kandalló mellett
állt. Megkönnyebbülve látta, hogy ura életben van.
– Nicholaa úrnő szörnyen aggódott. Royce a felesége
arckifejezését vizsgálta.
– Nem kellett volna aggódnia. Nem öltem meg a bátyját.
Lawrence elrejtette a mosolyát, és Royce mellett elhaladva az
ajtó felé indult.
– Az úrnő nem Thurston miatt aggódott, hanem maga miatt.
Ezzel a vazallus behúzta maga mögött az ajtót.
– Nem miattad aggódtam - mondta Nicholaa.
– Pedig Lawrence azt mondta.
– Akkor hazudott.
– Lawrence sosem hazudik.
– Gyűlölnöm kellene téged, Royce. A találkozásunk
pillanatától kezdve a legszörnyűbb dolgok történtek meg
velem. Nézz csak rám! Romokban heverek, és ennék te vagy
az oka!
Nicholaa levette az övét, és a földhöz vágta. Majd a cipőjét
lerúgta a lábáról.
– Minden azért történt, mert te normann vagy. Lehúzta
magáról a blúzát, és félredobta. Majd megragadta az
alsószoknyáját, és lerángatta magáról.
– Nos, nincs semmi, amit a saját védelmedben felhozhatnál?
De nem hagyott Royce-nak időt a válaszra.
– Miattad vagyok ennyire tele sebhelyekkel.
– Azt hittem, hogy te hajlamos vagy a balesetekre. Nicholaa
elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést.
Ehelyett Royce hibáinak hosszú felsorolásába kezdett. A
férfi még akkor sem mosolyodott el, amikor a felesége a vihart
is a fejére olvasta. Tudta, hogy valakin le kell vezetnie az
indulatát. Nicholaa félt bármit is kérdezni Thurston és Ulric
felől.
Nicholaa teljesen kimerült, mire az alsóingéig vetkőzött.
Lehajtott fejjel nagyon védtelennek tűnt.
– Hajlandó vagy végighallgatni?
A fiatalasszony nem válaszolt.
– Nicholaa, gyere ide!
– Nem! - vágta rá, és a férje elé állt. - Soha többet nem
fogok engedelmeskedni a parancsodnak, Royce.
A férfi nem akarta felhívni Nicholaa figyelmét arra, hogy
éppen most is engedelmeskedett a parancsának. Ehelyett
átkarolta, és magához szorította.
A fiatalasszony ellökte magától a férje kezét.
– Azt sem engedem meg, hogy még egyszer hozzám nyúlj.
Royce-nak azonban nem lehetett ellenállni. Erőszakkal
magához ölelte a feleségét. Nicholaa ekkor szabad folyást
engedett a könnyeinek. Átkarolta Royce derekát, és
feltartóztathatatlanul zokogni kezdett. Royce meg sem
kísérelte, hogy lecsitítsa. Türelmesen várt, hogy a nő magától
megnyugodjon.
Ez még sokáig eltartott. Royce mellkasán a kabát teljesen
átnedvesedett a könnyektől. Nicholaa szégyellte, hogy ennyire
nem tud parancsolni az érzelmeinek, de olyan nagy volt a férje
viszontlátása felett érzett öröme, hogy képtelen volt uralkodni
magán.
A kimerültségtől és a hidegtől reszketett. Ezt érezvén Royce
még szorosabban magához ölelte párját.
– Ágyba kellene bújnod, mielőtt még teljesen átfagysz -
tanácsolta a férfi visszafojtott hangon.
Nicholaa rá se hederített. Most arra volt szüksége, hogy a
férje karjában érezze magát.
– Ugye úgy viselkedek, mint egy kisgyerek?
– Az lehet, hogy úgy viselkedsz, de az illatod egyáltalán
nem kisbabás.
Nicholaat csodálkozással töltötte el a férfi vidámsága.
Furcsának találta egy ilyen tragikus és veszélyes eset után.
– Royce!
– Igen?
Hosszú percekbe telt, mire a nő meg tudta fogalmazni a
kérdést.
– Tényleg áruló vagyok?
– Nem.
Nicholaat megijesztette a férfi hangjából kicsengő
ingerültség.
– Ne haragudj rám. Túl sok gyűlöletet láttam már ma este.
Royce maga felé fordította a nő arcát.
– Nem rád haragszom, hanem a fivéredre. Ha jól
emlékszem, ő nevezett árulónak.
 Könnyek futottak Nicholaa szemébe.
– Istenem, Nicholaa! Ne kezdj el megint sírni! Minden
rendben van. Thurston él.
– Tudom. De én miattad aggódtam!
Royce nem tudta, hogy örüljön-e ennek a kijelentésnek,
vagy nehezteljen miatta.
– Hát ennyire nem bízol a képességeimben?
– A képességeidnek ehhez semmi köze.
– Semmi köze? - kérdezte értetlenül a férfi.
– Hát persze!
– Nicholaa, beszélj érthetően!
– Thurston a testvérem.
– Ezzel teljesen tisztában vagyok.
– Sokkal jobban ismerem, mint te.
– Ne akarj védőbeszédet mondani az érdekében! Nicholaa
elfordította volna a fejét, de Royce nem engedte.
Végigsimította a fiatalasszony arcát.
– Ugye Thurston tette ezt veled? Ha azt mondod, hogy nem
szándékosan történt, akkor végképp kihozol a sodromból.
– Honnan tudod, hogy megütött a bátyám? Elárulta?
– Nem. Viszont az arcodon hordod a bűnjelet – Royce
hangja reszketett a dühtől.
– Ne idegesítsd fel magad! Mindjárt megmagyarázom.
Thurstonnak szörnyű a természete. Egészen kicsi kora óta
ilyen. Mindig azelőtt cselekszik, hogy gondolkodna. A papa
emiatt kétségbe is volt esve. Képtelenség a fiát önuralomra
tanítani. A bátyám nem becsületesen küzd, Royce. Te viszont
igen.
A férfi arckifejezése meglágyult erre.
– És azt honnan tudod, hogy én becsületesen küzdök?
 – Csak úgy. Mert határozott és egyenes a jellemed. Ráadásul
türelmes is vagy. Amikor Londonba tartottunk, és annyiszor
kísérletet tettem a szökésre, egyetlenegyszer sem veszítetted el
az önuralmadat.
Nicholaa elcsigázva a férjéhez bújt.
– A háború megváltoztatta Thurstont. A gyűlölet elvette az
eszét. Minden eszközt képes felhasználni a harcban.
– És úgy gondolod, hogy én nem?
– Hát persze!
Royce egy csókot lehelt a nő homlokára, a karjába emelte,
és az ágyukba vitte. A férfi boldogan mosolygott, hiszen éppen
most kapott a feleségétől egy elismerő bókot. Nicholaa naivan
azt hiszi, hogy vannak a küzdelemnek szent szabályai. Pedig
nincsenek, de ezt most nem akarta elmagyarázni neki.
A szobában Royce először is talpra állította a feleségét,
majd az alsó ingének szalagja után matatott.
– Mit csinálsz? - kérdezte Nicholaa.
– Ezt leveszem rólad.
A fiatalasszony megpróbálta ellökni magától a férfi kezét.
Az ing pántjai lecsúsztak a karján.
– Ebben szeretnék aludni.
– Én viszont azt szeretném, ha levennéd.
Az ing végül is lecsúszott Nicholaaról, és a földre esett. A
fiatalasszony zavarában villámgyorsan a takaró alá bújt.
Royce-t elszórakoztatta felesége szégyenlőssége. Ő is
levetkőzött, elfújta a gyertyát, és Nicholaa mellé feküdt. A nőt
nem kellett sokat noszogatni, hogy hozzábújjon. A hideg miatt
Nicholaa szorosan a férjéhez simult. A férfi átkarolta, és egész
testével átmelegítette a még mindig didergő asszonyt. Néhány
percen belül abbamaradt a nő reszketése.
Nagyon kellemes érzés a karjában tartani a nőt, és az illatát
magába szívni. Kívánta a testét, de a tegnapi éjszaka után túl
korai lenne. Meg kell várni, amíg elmúlik az érzékenysége.
Ráadásul a mai este lelki pokla után Nicholaa-nak egyébként
is szüksége lenne a pihenésre. Nem, nem szabad hozzányúlnia.
Erről az elhatározásról azonban a teste nem vett tudomást.
Fájt a vágy, hogy a nőben lehessen.
A pokolba is, ha Nicholaa mellé fekszik, mindig elveszti az
Önfegyelmét.
– Mi a terved Thurstonnal? - kérdezte Nicholaa a sötétben
suttogva. Teste minden sejtjével a választ leste.
– Semmi.
– Bezárattad? Londonba fogod vitetni? – értetlenkedett a
fiatalasszony. Hangja remegett a féltéstől.
– Elengedtem, Nicholaa.
A nő elámult a választól. Egy ideig meg sem tudott szólalni.
Majd megkérdezte:
– Nem lesz ebből bajod?
– Nem – válaszolt Royce szárazon.
– Valami zűrzavart hallottam. Mintha beomlottak volna a
falak.
Nicholaa Royce mellkasára tette a kezét, és szórakozottan
simogatni kezdte rajta a szőrt. A férfi megfogta a vándorló
ujjakkal és megállította őket. Néhány perc elteltével Nicholaa
rájött, hogy Royce-tól nem várhat magyarázatot. Tehát tovább
kell ösztökélni.
– Verekedtetek?
– Nem.
– Akkor mi volt az a zaj?
Royce felsóhajtott, de Nicholaa nem volt hajlandó feladni a
kérdezősködést.
– A kandallópárkány omlott össze - hangzott az álmos
válasz.
 Nicholaa felemelkedett, hogy a férje szemébe nézzen, de az
csukva volt.
– Csak úgy összeomlott?
– Aludjunk, Nicholaa. Későre jár.
– Miért engedted el Thurstont?
– Tudod jól.
– Miattam?
A férfi nem felelt. Nicholaa arcon csókolta.
– Köszönöm.
Royce mogorván kinyitotta a szemét.
– Nincs mit megköszönnöd. Beszélni akartam Thurstonnal.
Ennyi az egész. Felajánlottam neki, hogy adja meg magát, de
elutasította. Remélem, tudod, hogy ez mit jelent.
Nicholaa nagyon is jól tudta.
– Idefigyelj, Nicholaa. Nem engedem, hogy ámítsd
önmagad. Thurston eltökélte, hogy ellenáll. Ha ide visszajön,
meg kell, hogy öljem.
– És mi lesz Ulrickal? Thurston azért fog visszajönni, hogy
lássa a fiát. Nem akarhatod, hogy…
Royce gyengéden lenyomta Nicholaa fejét a párnára, éji egy
csókkal lepecsételte a száját. Csak a vitáról akarta elterelni a
nő figyelmét, de hosszabbra sikerült a csók. Nicholaa ajka
olyan puha és csábító volt, hogy Royce nem tudott megállni.
Mélyen egymásba hatolt a nyelvük. Nicholaa halkan
felnyögött a gyönyörtől. Erotikus ritmusban mozgott a
nyelvük. Royce-nak fájt már a vágy. Képtelen volt közelebb
kerülni a feleségéhez. Egyik kezében Nicholaa nyakszirtjét
tartotta, míg a másikkal a fenekét kemény férfiasságához
szorította.
Nicholaa levegő után kapkodott, amikor Royce végül
elengedte, és a piros és duzzadtan csábító ajkakra bámult. A
szíve iszonyatos sebességgel kalapált. Hosszan és mélyeket
lélegzett, hogy lecsitítsa az izgatottságát.
– Nicholaa, Thurston nem fog visszajönni többé. A felesége
családját küldi majd Ulricért. Ha megfelelőnek találom őket,
akkor elengedem Ulricot.
– Azt nem! - kiáltotta Nicholaa és el akarta taszítani magát a
férfitól.
– De igen. Thurston Ulric apja. Azért egyeztem ebbe bele,
mert a családodhoz tartozik. Ne ellenkezz, Nicholaa!
– Mint ahogy nem ellenkezhetek veled Justinnal
kapcsolatban sem? Megtiltottad, hogy láthassam, és még csak
azt sem mondtad meg, hogy miért. Túl sokat kívánsz tőlem,
Royce.
– Csak annyit, amiről tudom, hogy képes vagy teljesíteni -
magyarázta a férfi, és homlokon csókolta feleségét. - Egyetlen
döntésemmel sem akartalak megbántani.
– Mégis azt teszed.
– Látom. De te tényleg azt hiszed, hogy szándékosan
bántani akarlak?
– Nem, te nem lennél olyan kisszerű.
– Az meg sem fordult a fejedben, hogy csak Justin
érdekében döntöttem úgy, hogy távol tartalak tőle.
– Justin nagyon szeret engem. Szüksége van rám.
– Te vagy a legutolsó, akire szüksége van, kedves
feleségem.
A férfi ingerültsége megzavarta Nicholaat.
– De hiszen én nem tudnék neki ártani!
– Dehogyisnem! Pontosan emlékszem, hogy amikor érted
mentem az apátságba, akkor megígértem, hogy magamra
vállalom Justin kiképzését. Egyetlen szavamra se figyelsz?
– Erre nem emlékszem. Nagyon fel voltam akkor izgatva.
Hogy bánthatnám Justint, amikor mindig én gondoskodtam
róla. Tudod, ő volt a kisbaba a családban, és most…
– Nicholaa, hagyd abba ezt a szöveget! Justin az
aggodalmadból annyit szűrne le, hogy sajnálod, és szánakozol
rajta. Az együttérzéseddel csak megszégyenítenéd. Éppen elég
gondja van nélküled is.
– Milyen gondja van?
– Például én.
Furcsamód ez a fellengzős kijelentés megnyugtatta
Nicholaat. A lelke mélyén egyetértett Royce-szal. Justin
büszke férfi, és tényleg megalázásnak érezné egy nő részvétét
és gondoskodását.
Igaza van abban is, hogy Thurstonnak hajlandó visszaadni a
gyermekét, így megfosztva a lázadót az egyetlen indoktól,
hogy visszajöjjön a várba. Nicholaa remélte, hogy a bátyja
rádöbben, mekkora szerencséje van. Tudta, hogy Royce nem
fog neki még egy esélyt adni.
Nicholaa a férje vállára hajtotta a fejét, és behunyta a
szemét. Lehetetlennek érezte az egész helyzetet. Minden a feje
tetejére állt, amióta a normannok átvették a hatalmat.
Royce felemelte Nicholaa fejét, és egy csókot lehelt az
arcára.
– Nagyon kívánlak, Nicholaa - suttogta, majd hirtelen
megfordult. Nicholaa a hátán feküdt, ő pedig teljes
testfelületével betakarta. - Aludjunk, mielőtt még elfeledkezek
magamról, Nicholaa.
A fiatalasszony azonban nem akart aludni. A férje érintését
akarta. Amíg szeretkeznek, elhitetné magával, hogy a férfi
tényleg szereti. A Thurstonnal történt találkozás annyira
gyötrelmes volt, hogy szüksége lenne valamire, ami elfeledteti
vele ezt a fájdalmat.
– Azt mondtad, hogy kívánsz – suttogta. – Ne gondold meg
magad, Royce! Én is kívánlak.
A férfi a könyökére támaszkodott, és szélesen
elmosolyodott. Nicholaa észrevette ezt az ördögi vigyort. A
szíve hangosan elkezdett kalapálni.
– Hogy lehetsz még mindig ilyen szégyenlős, miután egy fél
órája ruha…
– A beszélgetésünk elfeledtette velem, hogy mezítelenül
vagyok. De most az eszembe jutott. Kérlek, csókolj meg, és
megfeledkezem a zavaromról. Tegnap is így történt.
Royce megrázta a fejét. A tegnapi szeretkezésüknek még az
emléke is nyilalló fájdalomként tért vissza, annyira kívánta a
nőt.
– Fájna neked, Nicholaa.
– Egyetlen csók is? Az biztosan nem árthat meg.
– Nem fogok tudni uralkodni magamon.
– Szeretem, amikor nem tudsz uralkodni magadon -
jelentette ki csábos mosollyal Nicholaa.
Azzal megragadta a férje nyakát, és magához rántotta.
Szenvedélyesen megcsókolta, de a férfi nem csókolta vissza.
Nicholaa végül gyengéden megharapta Royce ajkát. Ez
segített. Royce felnyögött. Majd vadul nekiesett Nicholaa
ajkának. Az érzéki csók mindent elfeledtetett velük.
Nagyszerű érzés volt. Egyre többet akartak egymásból.
Nicholaa eksztázisa lerombolta Royce minden önfegyelmét.
Megpróbált lassítani, hogy Nicholaa még jobban
belemelegedjen, de annyira kívánatos volt a nő, hogy képtelen
volt tovább várni.
Letépte ajkát Nicholaaéról, és megindult a testén lefelé.
Végigcsókolta a keblek közt húzódó völgyet, a lapos hasat,
míg el nem érkezett a nő legforróbb részéhez. Nicholaanak
nem volt ideje tiltakozni. Felnyögött az élvezettől.
Fantasztikus gyönyört érzett. Többért kiáltott.
Royce nyelvével a nedves redők közt bújó bimbót
nyaldosta, majd mélyen behatolt a redők közé. Nicholaa úgy
érezte, mintha villámcsapás érte volna. Nekifeszült a férfinak,
még többet követelve ebből az édes kínból.
 – Royce, kérlek! - nyöszörgött az eksztázis teljességéért,
amiről tudta, hogy nincs már messze.
A férfi nem tudott tovább várni. Nicholaa combja közé
térdepelt, felemelte a csípőjét, és mélyen beléfúródott. Amikor
teljesen beágyazta magát, megállt. Hangja rekedt volt a
szenvedélytől.
– Nem fáj? Mondd meg, ha fáj!
Nicholaa néma maradt. Válasz helyett megint a férfi
testének feszült, és körmeit mélyen annak vállába
süllyesztette. A belsejében lévő nyomás egyre gyötrelmesebbé
vált.
Royce összefonódott testük közé csúsztatta a kezét. Addig
simogatta Nicholaa érzékeny pontját, míg a nő teljesen
elvesztette önuralmát. Egybetapadt a szájuk. Ekkor a férfi
elkezdett mozogni. Nem finoman, hanem féktelenül. Ki-be járt
Nicholaa gyönyörűségesen forró, nedves és szoros
hasítékában. Lökései egyre erőteljesebbek és
megsemmisítőbbek lettek. Amikor Nicholaa annyira szorossá
vált, hogy majd szétroppantotta a férfiasságát, Royce megadó
hörgéssel beleengedte magját.
Nicholaa ugyanabban a pillanatban jutott el a csúcsra. Az
eksztázis szinte megsemmisítette. Szorosan a férjébe
kapaszkodva élvezte az érzés hullámait. Biztonságban tudta
magát még így is, hogy testét és a lelkét elszakítva érezte
egymástól. Boldogan fogadta ezt a pompás érzést.
Amikor az utolsó remegés is elcsitult, visszazuhant az
ágyra. Azt gondolta, meghalt.
Royce ölte meg. A férfi a kielégülés sóhajával ráborult. Ez
az édes nő kiszívta minden erejét és akaratát is. Meg sem
tudott moccanni.
Több percig is eltartott, mire magához tért.
– Jól vagy, Nicholaa? – kérdezte aggódva. A hangjából
sugárzó odaadás boldoggá tette a fiatalasszonyt.
– Igen.
 Royce szinte érezte, hogy a felesége belepirul a válaszba.
Elnevette magát. A nő alig egy perce még szenvedélyes vad
volt, most pedig egyértelműen szégyelli magát.
– Mi tetszik annyira? - kérdezte Nicholaa zavartan. –
Rajtam nevetsz?
– Mert örömet okozol nekem. Azért nevetek.
– Royce!
– Tessék?
– Ugye nagy baj lesz?
Nicholaa félelme kijózanította a férfit.
– Vigyázok rád, Nicholaa - kerülte meg a választ Royce.
– Ulricnak el kell kerülnie innen?
– Igen.
– Szerinted akkor is vissza fog jönni Thurston, ha már nem
lesz itt a kisfia?
– Remélem, nem.
– Justinért vissza fog jönni.
Royce mély sóhajjal konstatálta, hogy a felesége rájött erre
a nagyon is valószínű lehetőségre. Remélte, hogy ez később
fog megtörténni.
– Justin itt fog maradni. Aludj, Nicholaa. Az én feladatom,
hogy megvédjem a családodat.
Igen, ez az ő kötelessége, és eleget is fog tenni az
elvárásoknak, ha már Nicholaa a nyakába varrta ezt a feladatot
a párválasztással.
Nicholaa őszintén remélte, hogy Royce-nak ez már nemcsak
kötelesség. Behunyta a szemét, és megpróbálta magába fojtani
a könnyeit. Igen, Royce védelme alatt áll.
De a férfi szerelmére is szüksége van!
Tizenharmadik fejezet
 Royce a konyha bejáratánál állt, amikor Nicholaa a
lovagterembe lépett, karján a kis Ulrickal. Egy idősebb katona,
akit a fiatalasszony nem ismert, beszélgetett suttogva a
férjével. Mindkét férfi arra a helyre szegezte a tekintetét, ahol
régebben az asztal állt.
Nicholaa úgy döntött, hogy megszakítja a beszélgetést.
Odasétált, és üdvözölte a férjét. Ulric a legújabban tanult
szavait gügyögte. Amikor Royce a feleségéhez fordult, a kisfiú
a férfi felé nyújtotta a karját.
Royce magához vette a gyermeket, a vállához emelte, majd
Nicholaara nézett. A fiatalasszony összefonta maga előtt a
karját, és a férjére mosolygott.
– Jó reggelt, kedves férjem - mondta, és már éppen nyújtotta
a nyakát, hogy megcsókolja Royce-t, amikor hirtelen
meggondolta magát. Nem akarta a férjet zavarba hozni egy
idegen előtt.
Royce-t azonban ez egyáltalán nem zavarta. Megfogta
Nicholaa állát, és szájon csókolta. Majd az oldalához szorította
a meglepett asszonyt.
– Mit is magyaráztál, Thomas?
– Azt mondtam éppen, hogy kész csoda, hogy ez a padló
nem szakadt még be. Teljesen el van korhadva a fája -mutatott
széles mozdulattal a földre.
Royce bólintott.
– Fejezd be a vizsgálódást! Estére gyere vissza, és akkor
majd meghallgatom a szakvéleményedet.
A sötét hajú katona meghajolt a báró előtt, de a tekintetét
mindvégig Nicholaan tartotta. A fiatalasszony megbökte a
férjét, aki erre feleszmélt, és bemutatta a feleségének a
katonát. Nicholaa Thomasra mosolygott. Royce gyorsan
számolni kezdett. Mire ötöt számolt, a férfi arca lángban állt.
Furcsa nyavalya volt ez, de a legfiatalabb katonától a
legidősebbikig mindegyiken kitört, ha Nicholaa a figyelmével
ajándékozta meg őket. A legmarconább harcos is vajként
olvadt a fiatalasszony tekintetétől.
Micsoda szégyen! Thomas zavarában a gallérját rángatta, és
úgy viselkedett, mintha valami meleghullámtól szenvedne.
Royce a tekintetével kitessékelte Thomast a teremből, és
dühösen rázta a fejét, amikor a férfi még kifelé mentében sem
vette le a szemét Nicholaaról. Természetesen megbotlott a
saját lábában, majd ügyetlenül megpróbálta visszanyerni az
egyensúlyát, és kiszaladt a teremből.
Nicholaa Royce-ra nézett.
– A katonáid nagyon furcsán idegesek körülötted. Biztosan
megfélemlíted őket a szigoroddal.
A férfi csöndesen mosolygott. Nicholaa azt hitte, hogy a
férje az előbbi megjegyzést bóknak vette. Már éppen meg
akarta magyarázni neki, hogy valójában mire gondolt, de
Royce közbevágott:
– Téged viszont nem félemlítelek meg. Vagy igen?
– Annyira, mint Ulricot - felelte Nicholaa. Megkerülte a
férjét, hogy megnézze, mit csinál a kisfiú. Ulric szorgalmasan
szopogatta Royce kabátjának csatját.
– Elmondanád a mai terveidet? - kérte Nicholaat a férje.
– A terveimet?
A fiatalasszony úgy tűnt, hogy nem érti, miről van szó.
– Hallani szeretném a mai napon esedékes munkáid listáját.
– Miféle listát?
– Nicholaa, nem emlékszel, hogy megkértelek erre?
Megígérted, hogy minden reggel elmondod, hogy mit fogsz
aznap csinálni.
– Hát persze, hogy emlékszem. De mára semmi tervem
sincs, mert mindent kivettél a kezemből.
– Ezt most magyarázd meg!
Nicholaa nem törődött Royce kurta hanghordozásával.
 – Ha Justinnak és Ulricnak nem lenne akkora szüksége rám,
akkor semmi okom sem lenne arra, hogy a várban maradjak,
mert neked ugyan nincs rám szükséged.
Nicholaa remélte, hogy a férfi hevesen ellenkezni fog majd,
de nem így történt.
– Akkor is meg kell magyaráznod, hogy miért nincs semmi
dolgod.
– Azt hittem, a háztartást kell majd vezetnem, de ezt a
feladatot is átvállaltad. Tegnap te utasítgattad a személyzetet,
és gondolom, ezt folytatni is kívánod.
– A tegnapi eset kivételes alkalom volt. Végigaludtad a
délelőttöt. Vagy arra sem emlékszel?
Dehogyisnem emlékezett. Lesütötte a szemét. A férje nem
hagyta aludni. Az egész éjjelt szeretkezéssel töltötték el. Erre
is nagyon jól emlékezett.
– Ki voltam merülve.
– Nem ez a kérdés, hanem az, hogy a távollétedben
utasításokat adtam a személyzetnek.
– Mint például azt, hogy tolják az asztalt a szoba közepére?
Amikor Royce bólintott, Nicholaa azt mondta:
– De megváltoztattam az utasításaidat. Te pedig
megharagudtál emiatt.
– Így van.
Nicholaa megrázta a fejét.
– Nem értem, hogy mi a célod, Royce. Mindent megteszek,
hogy jól kijöjjünk egymással, de te mindig összezavarsz az
ellentmondásos kéréseiddel. Akarod, hogy én vezessem a
háztartást, vagy nem?
– Igen, akarom.
– Akkor meg…
– De azt nem tűröm, hogy bármikor is ellenkezz az
utasításaimmal. Megértetted?
 – Ezek szerint csak azért lettél dühös, mert megváltoztattam
a parancsaidat? Azért hívattad össze a cselédeket, hogy…
Nicholaa befejezetlenül hagyta a kérdést, amikor meglátta
Royce igenlő bólogatását.
– Ugye szándékosan csináltad, Nicholaa?
– Micsodát? - kérdezte színlelt ártatlansággal.
– Az utasításaim megváltoztatását. Nos? Igazam van? –
nógatta beismerésre a fiatalasszonyt.
Nicholaa megadta magát. Ez a férfi nagyon ravasz.
– Igen, szándékosan csináltam. - Miért?
– Azért, mert ez az én háztartásom, és ezek az én szolgáim.
És nem tetszett, hogy beleütötted az orrod az én dolgomba.
Nicholaa a szoba másik felébe indult, de félúton
visszafordult.
– Én nem szólok bele a te dolgodba, és elvárom, hogy te se
szólj bele az enyémbe.
Royce tett egy lépést a felesége felé.
– Nem egészen így van. Először is ez nem a te háztartásod,
nem a te személyzeted. Mindkettő az enyém. Ráadásul
kikérem magamnak ezt a hangot! Meg ne halljam még
egyszer!
Mindezt halkan mondta, de Nicholaanak olybá tűnt, mintha
ordította volna a szavakat. Még Ulricnak is feltűnhetett
valami, mert abbahagyta a szopikálást, és tágra nyílt
szemekkel Royce-ra nézett.
Ekkor betoppant Alice. Nicholaa már majdnem felsóhajtott
a megkönnyebbüléstől, hogy végre megszabadulhat a férje
haragjától, de Royce átadta a gyereket a szolgának, és
utasította, hogy vigye fel az emeletre.
Megvárta, hogy Alice eltűnjön a szobából. A tekintete
ijesztő volt.
– Ülj le!
 Nicholaa keresztbe font karral nézett farkasszemet a
férjével. Most nem fog meghátrálni. Rádöbbenti Royce-t arra,
hogy ő nem a szolgák egyike, hanem a felesége. Nem mert
sokáig a férfi szemébe nézni, de a hangja legalább
határozottan csengett.
– Ha azt szeretnéd, hogy leüljek, akkor szépen kérj meg rá.
Nem a katonád vagyok, hogy csak úgy parancsolgass nekem.
A feleséged vagyok. Ugye tudod, mi a kettő között a
különbség?
Royce kíváncsi volt rá, hogy a várudvaron gyakorlatozó
katonák vajon hallották-e Nicholaa szavait, mert a felesége az
utolsó mondatot már kiabálta. Javítani kell még Nicholaa
temperamentumán, de Royce elégedett volt a felesége
bátorságával. Látszott, hogy fél, de azért szilárdan áll a lábán,
és kiáll a maga igazáért.
Azonban ő sem volt hajlandó meghátrálni.
– Ülj le! - ismételte el a parancsot, de sokkal szelídebb
hangon, mint az előbb. Nicholaa nagy sóhajjal helyet foglalt.
Látta, hogy a konok férje úgysem fog engedni. Most utoljára
megint neki kell beadni a derekát, egyébként a nap hátralévő
részét veszekedéssel fogják eltölteni.
Nicholaa az asztalra könyökölt, a fejét a tenyerébe tette, és
felnézett Royce-ra.
– Kész vagyok - jelentette ki beletörődötten.
– Mire vagy kész? - kérdezte Royce, nem kis meglepődéssel
a hangjában. Arra számított, hogy eltart még egy darabig, mire
ráveszi Nicholaat a fegyverletételre.
– A szónoldatodra.
– Nem szoktam szónokolni.
Nicholaa fel akart állni.
Royce a háta mögött összekulcsolta a kezét.
– Noha… - kezdte.
Erre Nicholaa visszasüllyedt a székébe.
 – Van néhány dolog, amit még egyszer el szeretnék
magyarázni neked. Meg kell értened végre, hogyan működik a
jó házasság.
– Te már érted?
Royce a homlokát ráncolta Nicholaa közbevetésére.
– Igen, én értem. Nagyon sokat gondolkodtam rajta.
– Nekem is szenteltél egy kis figyelmet?
– Természetesen, hiszen a feleségem vagy. Nicholaanak úgy
tűnt, hogy boldognak kellene lennie, mert a férje emlékezni
méltóztatott erre a tényre.
– És?
– Az én kötelességem, hogy megvédjelek. Ezzel
egyetértesz, ugye?
Nicholaa bólintott.
– Most következnek a te elsődleges feladataid.
– Éspedig? - kérdezte Nicholaa valódi érdeklődéssel a
hangában. Gyanította, hogy valami felháborító dolog fog
következni.
– Nagyon egyszerű, Nicholaa. A te feladatod, hogy
biztosítsd a családi békét. Nos, ha csak a kötelességed
teljesíted…
– Miért? Nem teremtek békét körülötted? Royce megrázta a
fejét.
– A viselkedésnek megvannak a maga szabályai, és
szeretném, ha megtanulnád ezeket a szabályokat.
Nicholaa dobolni kezdett az ujjával az asztalon. Royce még
egy szót sem szólt a szeretetről vagy a törődésről… eddig még
nem. Nicholaa megpróbált nem elcsüggedni.
– Mik ezek a szabályok?
Royce-t lenyűgözte a felesége érdeklődése. Nem hiába
pazarolt rá ennyi időt és energiát. A türelme íme meghozta
gyümölcsét.
 – Egy: többet nem beszélsz velem emelt hangon. Kettő:
ellenvetés nélkül engedelmeskedsz nekem. Három: nem sírsz
többet. Négy: spontán megnyilvánulások nem befolyásolhatják
a cselekedeteidet. Öt:…
– Egy pillanat - szakította félbe Nicholaa. - Menjünk csak
vissza a harmadik ponthoz! Azt mondtad, hogy nem sírhatok?
– Igen.
– Miért?
– Mert nem szeretem.
– Én viszont igen.
– Ezt nem gondolhatod komolyan! - hitetlenkedett a férfi.
– Halálosan komolyan gondolom. Szeretek sírni. Nem
mindig, de néha igen. Sokkal jobban érzem magam utána.
Hosszas vizsgálódás után Royce megdöbbenve konstatálta,
hogy a felesége nem viccel. Fogalma sem volt, hogy erre mit
feleljen.
– Néha, amikor az elkeseredettség felhalmozódik bennem, a
sírás feloldja a feszültséget. Érted már?
– Nem.
Nicholaa türelemre intette magát. Azért is megmagyarázza
ennek a hígagyúnak. Másfelől közelítette meg a kérdést.
– Még sohasem voltál olyan mérges, hogy legszívesebben
jól képen töröltél volna valakit?
– Én nem sírok.
– Hát persze, hogy nem - nyugtatgatta Nicholaa a férjét, akit
még a sírás gondolata is felháborított. - Mégis, amikor a düh
annyira felgyülemlik benned, hogy megütnéd…
– Olyankor meg is ütöm - szúrta közbe Royce. -
Halálbiztos, hogy nem pityeredem el miatta.
Nicholaa feladta. Túlzottan korlátolt a férje ahhoz, hogy ezt
valaha is megértse.
 – Nicholaa, ígérd meg, hogy nem sírsz többet!
– De miért?
– Mert nem szeretem, ha boldogtalannak látlak.
– Tehát boldoggá szeretnél tenni? -Természetesen. Sokkal
jobban kijövünk egymással, ha boldog vagy.
– És mi van a szerelemmel? Örülnél neki, ha szeretnélek? –
Nicholaa lélegzetvisszafojtva várta a választ.
A férfi vállrándítással felelt. Nicholaa szívesen kitekerte
volna a férje nyakát.
– Igen vagy nem?
– A kérdésnek semmi köze a beszélgetésünkhöz.
– A szerelemnek nincs semmi köze a házassághoz?
Royce nem tudta, mit válaszoljon. Hirtelen
elbizonytalanodott.
Nicholaa ekkor elhatározta, hogy kiönti a lelkét a férjének.
Tartott egy kicsit attól, hogy így le kell meztelenítenie a lelkét.
Nem tudhatta, hogy Royce ezt miképpen fogadja majd.
Hazárdjátékba kezdett, de remélte, hogy a férfi követi majd a
példáját.
– Azt mondtam Thurstonnak, hogy szeretlek.
A fiatalasszony a kezére szegezett tekintettel várta a férfi
reakcióját, iszonyatosan kiszolgáltatottnak érezte magát.
– Igen? - hangzott a meglepődött kérdés. A nő bólintott.
– Igen - erősítette meg most már hangosabban. Royce
felsóhajtott.
Nicholaa kíváncsi volt a férfi arckifejezésére, de az nem
árult el semmit. Olyan ábrázatot vágott, mintha a vacsora
fogásainak listáját hallgatta volna végig.
– Mi a véleményed erről, Royce?
– Megértem, miért mondtad ezt a bátyádnak. Az
együttműködésére pályáztál.
 – Az együttműködésére?
Royce biccentett. Mert ő erre rájött ám. Teljesen magától. A
logika segítségével. Nicholaa jókorát rúgott volna abba a fene
logikus hátsófelébe.
– Azt akartad, hogy Thurston elfogadjon engem.
Tehát azt hiszi, hogy hazudtam a bátyámnak – gondolta
Nicholaa, miközben a szeme kerekre nyílt a csodálkozástól.
Nem tudta, hogy érdemes-e folytatni ezt a terméketlen
beszélgetést.
– Azt akartam a bátyámmal tudatni, hogy boldog vagyok
veled. Arra akart rávenni, hogy szökjek meg tőled.
– Tehát ezért mondtad, hogy szeretsz. De közben Ulricon és
Justinon járt az eszed.
Nicholaa megint elkezdett dobolni az asztalon.
– Azt próbáltam neki megmagyarázni, hogy én
választottalak férjemül.
– Ez igaz. Te választottál.
Macska-egér harcot folytattak. Royce elkezdett le-föl
járkálni a teremben.
– Meglehetősen logikus és ésszerű lépés. Arra számítottál,
hogy ezzel megnyugtatod a fivéredet, de ehelyett csak olajat
öntöttél a tűzre. Ezért nevezett Thurston féktelen dühében
árulónak.
– Felettébb logikus következtetés, de ez nem válasz a
kérdésemre. Akarod, hogy szeresselek?
– Nem értek a szerelemhez – vallotta be vonakodva Royce.
– Akarsz szeretni?
Nicholaa megfojtani akarta a férjét. Egyértelműen kiderült,
hogy a férfinak fogalma sincs a téma fontosságáról. Egyébként
nem viselkedne ilyen ostobán. Nicholaa azon gondolkodott,
hogy sírjon, vagy vágjon inkább a földhöz valamit. Legjobb
lenne mindkettőt.
 – Ez minden, amit mondani akartál? – kérdezte végül.
– Nem.
Nicholaanak a torkában vert a szíve. Talán Royce most
bevallja, hogy szüksége van a szerelmére. Tudta, hogy a férfi
még nem szereti igazán, de talán már elindult azon az úton.
Idővel és türelemmel talán sikerül Royce-t annyira
meglágyítani, hogy egy kis szeretetet mutasson.
A férj képtelen volt eltitkolni felesége miatti
bosszankodását. Nicholaa átszellemülten a semmibe bámul.
Egyértelmű, hogy álmodozik.
– Figyelj arra, amit mondani akarok!
– Igenis, uram – mosolygott rá a nő.
– Hol is tartottam? – kérdezte Royce teljesen
összezavarodva.
– Azt kérdeztem, hogy akarod-e a szerelmemet? Te pedig
azt válaszoltad, hogy nem értesz ezekhez a dolgokhoz. Aztán
azt kérdeztem, hogy van-e még mondanivalód…
– Igen! Már emlékszem! - megfordult, és újrakezdte a sétát.
Mindenképpen el akarta terelni a beszélgetést a szerelemről.
Alkalmatlannak érezte magát az ilyen jellegű vitára.
– Tudom, hogy ez nehéz a számodra, de szeretném, ha
figyelembe vennéd…
– Igen? – kérdezte Nicholaa várakozással teli.
Na, most végre kiböki, hogy mennyire szüksége van a
szerelmemre - gondolta a fiatalasszony. - A bizonytalansága
meg a felfokozott hangulata is ezt mutatja.
Royce megköszörülte a torkát, és a feleségére nézett.
Nicholaa kihúzta magát, és feszülten figyelt.
– A házasság olyan, mint egy térkép.
Nicholaa magába roskadt.
– Egy micsoda?
 – Egy térkép.
– Tudod, hogy mi a véleményem?
Uramisten, de dühös lett ez a nő! Royce majdnem leült
meglepetésében. Mi az ördög lelte a feleségét?
– Na mi?
– Az, hogy az egyik katonádat kellett volna feleségül
venned.
Nicholaa felpattant az asztal mellől, és kiviharzott a
teremből. Ha jobban siet, elérhette volna a szobáját, még
mielőtt ordibálni kezd.
Lawrence éppen akkor lépett a terembe, amikor a
fiatalasszony kirohant. Majdnem összeütköztek az ajtóban. A
vazallus vállon ragadta úrnőjét. Azonnal észrevette a nő
szemében a könnyeket.
– Valami baj van, milady? Valami kihozta a sodrából?
– Nem valami, hanem valaki! - kiáltotta, és a férje irányába
lövellt egy szúrós pillantást. A férje azonban mögötte állt.
Előzőleg hangtalanul egész közel ment Nicholaahoz.
Royce a nőre meredt, de közben a vazallusához beszélt.
– Akarsz valamit, Lawrence?
– Igen, báró úr.
– Akkor engedd el a feleségemet, és add elő a kérésedet!
Lawrence csak most vette észre, hogy még mindig Nicholaa
vállát fogja. Gyorsan el is engedte.
– Arra kért uram, hogy jelentsem, ha változás történt - gyors
pillantást vetett Nicholaara. - Megtörtént. Őrjöng.
Royce bólintott.
– Úgy tűnik a családban van - jegyezte meg
jelentőségteljesen Nicholaara tekintve. - Ebben az esetben
viszont örülök neki. Már éppen itt volt az ideje.
 Lawrence biccentett, majd urát követve a külső ajtó felé
indult.
– Itt az ideje - erősítette meg a vazallus.
Nicholaa teljesen megfeledkezett a saját érzéseiről. Tudta,
hogy a vazallus a fivérére céloz.
– Ugye Justinról van szó? Az ő őrjöngése kezdődött meg? A
férje után szaladt. Royce azonban megállt. Nicholaa nem.
Erőteljesen a férjébe ütközött. Royce megfordult, és
megragadta a nőt. A szorítása már szinte fájt.
– Nem avatkozhatsz ebbe bele!
Nicholaa megkapta a választ. Valóban Justinról van szó.
– Megígértem. Nem fogom beleütni az orrom. Csak azt
áruld el, hogy miért örülsz az őrjöngésének! Én is örülni
szeretnék.
Mivel nem követelőzött, azon nyomban meg is kapta a
magyarázatot.
 – Arra vártunk, hogy az öcséd valahogy reagáljon a mostani
helyzetére. Egészen idáig erőszakkal etettük, itattuk, és
mozdítottuk el a helyéről. Justin el akar bújni az élet elől.
Végre valahára elkezd részt venni benne. Ez a váratlan roham
jó kezdetnek látszik.
Nicholaa csak most vette észre, hogy görcsösen szorongatja
Royce kabátját.
– És most mi a szándékod?
– Irányt adok a haragjának.
– Hogyan?
– Úgy, hogy értelmet adok neki.
– Értelmet?
– A haragját magam felé fordítom. Isten segedelmével ma
estére az öcséd gyűlölete teljes egészében rám fog irányulni.
Kizárólag azért akar majd élni, hogy engem eltegyen láb alól.
Amint azonban kimondta ezeket a szavakat, mindjárt meg is
bánta a szószátyárságát. Nicholaa meg volt rémülve.
– Nem tudnád esetleg más irányba terelni a haragját?
– Nem.
Nicholaa felsóhajtott. Belátta, hogy Royce-nak igaza van. A
csapat vezéreként ő felelős minden egyes katonájáért.
Valójában csak megsértette a férjét az ajánlatával. Royce
elvállalta Justin kiképzését, és ő nem áshatja alá ezt az
elhatározást.
– Megbízom benned – jelentette ki Nicholaa, majd
elmosolyodott. – Miattad sem aggódom, hiszen nem lennél
ilyen felhőtlenül vidám, ha felkészületlennek éreznéd magad.
Azt fogod tenni, ami a leginkább hasznára van Justinnak.
A fiatalasszony lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férjét.
– Már úgyis eleget hátráltattalak. Köszönöm az időt, amit a
magyarázatra szántál.
 Lawrence-re mosolygott, és a vártorony hátsó része felé
indult.
– Nagyszerű dolog, hogy egy feleség ennyire megbízik a
férjében - mondta Lawrence.
A báró titokzatosan mosolygott.
– Maradj itt, Lawrence, és kapd el az úrnődet, amikor a
saroknál elhalad. Nem tűröm, hogy bármibe is bele
avatkozzon. Tartsd idebent!
A vazallus elképedt erre.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy…
– Nicholaa valószínűleg most hagyja el az épületet a hátsó
ajtón keresztül. Az igaz, hogy megbízik bennem. Ugyanakkor
kíváncsi is arra, hogy mi történik. Akkor viszont képtelen lesz
nem közbelépni.
Lawrence mosolygott.
– Nagyon jól ismeri asszonyunkat, báró úr.
Royce megrázta a fejét. A hangja tompán szólt.
– Ebben az esetben ismerem, hiszen pontosan ugyanazt
tenné, mint bármelyikünk az ő helyében. Ami a feleségem
alapos ismeretét illeti, be kell vallanom, hogy bonyolultabb
jellem, mint gondoltam. Például a legártatlanabb megjegyzés
is pillanatok alatt feldühíti.
Royce olyan zavarodottnak látszott, hogy Lawrence
együttérzően bólogatni kezdett. Nőtlen férfi lévén nem értett
sokat a feleségekhez.
Royce nem is várt tanácsot tőle. Elköszönt Lawrence-től és
elment. Alig ért az első emelkedő aljához, amikor meghallotta
Justin üvöltését.
A fiatalembert katonái gyűrűjében találta. Az egyik
emberének orrából ömlött a vér. Minden bizonnyal Justin
hagyta így helyben. Royce ennek nagyon örült. Elküldte a
katonákat, egyedül Ingeiramot tartotta maga mellett, és
egyedül nézett szembe az őrjöngő férfival.
 Nicholaa testvére iszonyatosan nézett ki. A haja csapzottan
lógott a nyakába. Koszos volt tetőtől talpig. Büdös kék kabátot
és rongyos barna nadrágot viselt. A szem szikrákat szórt.
Radikális átalakuláson ment keresztül.
Royce a szokásos szónoki testtartásában elkezdte
magyarázni a fiúnak a helyes katonai viselkedés szabályait.
Nyugodtan és kimérten beszélt. Justin felordított, és Royce-
nak esett. A báró könnyűszerrel kivédte a támadást.
A fiú hasra vágódott, de nem adta fel a küzdelmet. Többször
is próbálkozott, mindannyiszor sikertelenül. Dühében csúnyán
szitkozódott, fogolytartó fattyúnak titulálva Royce-t. A báró
két vállra fektette. Mikor a fiú körül leült a felkavart por, az
óriás normann takarta el előle a napot. Justin fel akart ugrani,
de Royce a fiú mellkasára tette a lábát.
– Nem vagyok sem fogolytartó, sem fattyú. A báród
vagyok, te pedig a vazallusom.
Justin összeszorított szemmel levegőért kapkodott. Royce
folytatta a megkezdett szónoldatot. Justin minden erejét
összeszedve talpra állt, és arcul köpte Royce-t. Noha elvétette
a célt, a sértő szándék még megmaradt. A báró válasza gyors
volt. Jól fenékbe billentette Justint, aki ismét elterült a földön.
A büntetést nem harag váltotta ki. Ez volt a fiú első leckéje
túlélésből.
Justin nem értette, hogy a bárót miért nem tudja kihozni a
béketűréséből. Bárhogyan is provokálta Royce-t, nem tudta
rávenni arra, hogy halálos csapást mérjen rá. Ez azt jelentette,
hogy Justinnak életben kell maradnia. Ettől szörnyen
megrettent.
– Mindannak, amit eddig elmondtam, egy dolog a lényege:
soha nem járathatod le a csapatodat. Ezért teljes erőbedobással
részt veszel a kiképzésben, másokkal tisztelettudóan bánsz, és
soha nem teszel gyávaságról tanúbizonyságot. Meg kell
tanulnod másokra hagyatkozni, éppúgy, ahogy ők rád
hagyatkoznak. Ilyen pofonegyszerű, Justin.
 Royce tudta, hogy a fiú nem érti. Justin úgy festett, mint egy
ketrecbe zárt állat, amelyik éppen most szökött meg a
fogságból. Üldözött vadként nézett körül.
– Mit akar tőlem?
Royce megint a fiú mellkasára lépett.
– Annyit, amennyit adni tudsz. Később majd többet is. Isten
segítségével éppen azt fogod nyújtani, amire szükségem van.
Ellépett Justin mellől, és magához intette Ingelramot.
– Mutasd meg Justinnak, hogy hol találja az egyenruhákat! -
Majd a fiúhoz fordult. - Mosd ki magad a piszokból! Holnap
megkezdjük a kiképzést.
Royce szándékosan fordította a hátát Justin felé, és menni
készült. Ingelram fel akarta segíteni a fiút, de az félrelökte a
vazallus kezét, és a báró után vetette magát. Ingelram némán
figyelte az eseményeket. Tudta, hogy Royce számít az
alattomos támadásra. Justin a következő pillanatban már a
levegőben találta magát, majd nagy huppanással a térdén ért
földet.
Royce megfordult, és a csizmájával hanyatt fordította a
támadót.
– Ha abban a megtiszteltetésben szeretnél részesülni, hogy
velem küzdhess, akkor előbb érdemeld is ki. Első lépésként
meg kell erősödnöd, fiú.
– Fiú? – süvöltötte Justin.
Royce bólintott.
– Még arra sem vagy érdemes, hogy gólyának szólítsalak.
Ingelram! Azt mondtam, hogy vezesd a fiút a ruhatárba.
A vazallus biccentett, és ismét felajánlotta a kezét Justinnak,
aki azt ösztönösen el is fogadta. Észre sem vette, máris talpra
segítették. Még tiltakozni sem volt ideje. Teljesen kimerítette a
vereség, de majd holnap megmutatja nekik!
Elindult Ingelram után.
 – Egyszer-kétszer engem is fiúnak szólítottak, amikor a báró
csapatába kerültem - magyarázta a normann harcos. – Aztán
hivatalosan gólyává léptem elő. Az idősebbek hívják így az
újoncokat. Természetesen lekezelő ez a megszólítás, de
mindenkinek végig kell járnia a ranglétra fokait. Ha majd
megszabadulsz végre a dühödtől, rá fogsz jönni, mekkora
szerencséd van, hogy Anglia és Normandia legelitebb
alakulatába kerülhettél.
Ingelram barátian beszélt, de Justin gúnyosan lehurrogta.
– Hamarosan eltűnök innen, úgyhogy semmi szükségem az
ostoba magyarázatodra.
– Engedély nélkül nem mehetsz sehová. Szégyenbe hoznád
a csapatot. Itt kell maradnod!
Majd felhívta Justin figyelmét egy különleges tényre.
– Észrevetted, hogy küzdelem közben a báró egyszer sem
nyúlt hozzád a kezével?
Justinnak ez nem tűnt föl. Elkerekedett a szeme, amikor
rádöbbent, hogy tényleg így történt, de nem mondott semmit.
Ingelram folytatta:
– Royce báró a lábát használta. Te viszont nem. Megkaptad
az első leckédet önvédelemből - mondta nevetve, és
hozzátette: - Uramisten, úgy bűzlesz, mint egy görénylyuk!
Justin elengedte a füle mellett a legutóbbi megjegyzést.
Nem fog még egy leckét megtanulni! Még ma éjjel elszökik,
miután a többiek nyugovóra tértek.
Aznap este farkasétvággyal lakmározott. A többi katonával
kellett vacsoráznia. Senki sem erőltette Justint, hogy vegyen
részt a beszélgetésben, de teljesen ki sem zárták.
Justin Ingelram és Gerald között feküdt. Úgy tervezte, hogy
pihen egy kicsit, aztán összeszedi szegényes holmiját, és
elmegy.
Az éjszaka kellős közepén riadt fel, de még az ajtóig sem
jutott el. Egy magát Bryannek nevező újonc útját állta. Csak
arra akarta figyelmeztetni Justint, hogy engedély nélkül nem
hagyhatja el a körletet.
Bryan ugyan alacsonyabb volt Justinnal, de sokkal
keményebb kötésű.
– Ezt már hallottam. Most pedig takarodj az utamból!
Még három álmos szemű katona csatlakozott Bryanhez,
hogy Justint maradásra kényszerítsék.
– Mi a francot érdekel benneteket, hogy én mit csinálok?
– Mert szégyenbe hoznád az alakulatunkat - magyarázta
Ingelram az ágyából felülve. – Feküdj vissza, Justin!
A szász fiú tudta, hogy a túlerővel szemben nincs esélye a
győzelemre. Visszakullogott az ágyához. Legnagyobb
megdöbbenésére senki sem gúnyolódott vele. Pedig nagyon
szeretett volna valamit találni, ami miatt gyűlölheti a
többieket.
Néhány perc múlva lassan elcsöndesedett a körlet. Ingelram
éppen elszenderedett, amikor Justin oldalba bökte.
– Mi történik, ha valaki szégyenbe hozza a csapatot? -
suttogta Justin, de abban a pillanatban meg is bánta a kérdést.
Nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy valamennyire is
érdekli a téma. Pusztán kíváncsi volt.
– Hidd el, Justin, jobb, ha nem tudod. A fiú azonban nem
tágított.
– Nagyon szigorú a büntetés?
– Igen.
– Halál?
– Nem. A halál túl könnyű. A büntetés nem. Menj szépen
aludni! Holnap nehéz napunk lesz.
Justin nem fogadta meg Ingelram tanácsát. Túl sok volt az
átgondolnivalója.
 Nicholaa szintén nem aludt. Ulric nagyon sokat
nyűgösködött. Mivel a kisfiú nem volt lázas, a fiatalasszony
arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára egy újabb foga
jön, az okozza a fájdalmat.
Csak akkor nyugodott meg, amikor Nicholaa a karjába
vette, és sétálni kezdett vele. A szolgákat elküldte pihenni, és
maga foglalkozott a kicsivel.
Egyébként sem tudott volna aludni. Azt kívánta, bárcsak ne
látta volna Royce és Justin összecsapását. Ez a rettenet teljesen
összezavarta a fejét.
Annyira kegyetlen volt a férje! Ha nem a saját szemével
látja a történteket, el sem hinné. Hogy egy sérült, védtelen fiút
rugdossanak! Ezt fel sem merte tételezni Royce-ról.
Zokogott is volna a testvére megalázása miatt, ha Lawrence
meg nem akadályozza. A vazallus megpróbálta rábeszélni,
hogy tartson vele, de már úgyis késő volt.
Nicholaa ezek után képtelen volt a férje, szemébe nézni. Le
sem ment vacsorázni. Ehelyett az unokaöccsére vigyázott.
Royce nem küldött senkit sem érte. Valószínűleg észre sem
vette, hogy a felesége nem ül mellette az asztalnál. Minden
bizonnyal Justin legújabb megpróbáltatásán töri a fejét.
Royce-nak azonban hiányzott Nicholaa. A vacsorát a báró
más elfoglaltsága miatt egy órával később szolgálták fel. Alice
azt hitte, hogy úrnője lefeküdt már.
– Az asszonyunk nagyon álmosnak tűnt – jegyezte meg.
Lawrence azonban más magyarázattal szolgált. Megvárta,
hogy Alice elhagyja a termet, és a báróhoz fordult.
– Nicholaa úrnő valószínűleg szándékosan kerüli magát,
uram. Szerintem azért maradt távol.
– És mi oka van erre?
– Az, hogy szemtanúja volt a délutáni összecsapásnak.
– A pokolba! Hogy történt?
 – Enyém a felelősség. Ahogy parancsba kaptam,
megvártam, míg Nicholaa befordul a sarkon. Jó öt perce álltam
már lesben, amikor valami kék színre lettem figyelmes. Az
úrnő ruhája volt. Az asszonyság felmászott a fal tetejére, az
átjáróhoz. Mire utolértem, már elkéstem.
– A fenébe! - motyogta Royce.
– Az úrnő arckifejezése nagyon ijesztő volt. Úgy állt ott,
mint akit letaglóztak. Nem szólt egy szót sem, csak sarkon
fordult, és elsétált.
– El tudom képzelni, hogy mi járhat a fejében. Nem fogja
soha sem megérteni a történteket. Talán jobb is, hogy aludni
ment. Majd reggel megpróbálom elmagyarázni neki.
Ekkor Thomas csatlakozott hozzájuk. Royce félretéve az
előző témát, a vazallus beszámolójára összpontosította a
figyelmét. Thomas megerősítette a báró feltételezését: az
épület szerkezete nem elég erős ahhoz, hogy felújítsák.
A beszélgetést éjfélkor fejezték be. Amikor Royce végül
nyugovóra tért, arra számított, hogy Nicholaat alva találja. De
egyáltalán sehol sem találta. A hálószoba üres volt. Legelső
gondolatként az futott át az agyán, hogy Nicholaa elment. A
szíve dübörögni kezdett a mellkasában. Ha Nicholaa elhagyta
a várat, biztosan nem éli túl az éjszakát. Royce érezte, hogy
azt a bizonyos rémséget éli éppen meg, amit Londonban
álmodott: Nicholaa eltévedt a vadonban, és ő sehol sem találja.
Royce megrázta a fejét, hogy lecsillapodjon, és ésszerűen
átgondolja a helyzetet. A fiatalasszonynak semmi oka sincs
arra, hogy elmenjen. Uramisten, ha tényleg eltűnt, akkor
Royce nem is tudja, mit fog csinálni!
Kirohant a szobából Nicholaa nevét kiáltozva. Amint
elhaladt Ulric szobája mellett, az ajtó kinyílt, és homlokát
ráncolva a fiatalasszony jelent meg benne. A kisbaba a
karjában fickándozott.
Royce erre annyira megkönnyebbült, hogy jó erősen
összeráncolta a szemöldökét.
– Mi a fenét csinálsz?
 – Halkabban, Royce, mert megijeszted a kicsit.
– Miért nem vagy az ágyadban?
Alig tudta visszafojtani a haragját. Olyan boldog volt, hogy
viszontlátja a feleségét, hogy észre sem vette, milyen
hangosan ordibál. Hála Istennek, biztonságban van Nicholaa!
Nem hagyta el mégsem.
Mélyet sóhajtott, és gyengéd hangon mondta:
– Ulricnak szüksége van a pihenésre. Ha mindenáron
dajkálni akarod, tedd azt holnap.
– Ő akarja, hogy dajkáljam.
– Add csak ide!
– Ne utasítgass! Fáradt vagyok.
– Akkor feküdj le!
– Rendben van, lefekszem - szinte ellökte magától Ulricot. –
Vedd te a szárnyaid alá a gyereket. Neked talán sikerül
álomba… ordítanod.
– Sosem ordítok - csapta be az ajtót a férfi.
Nicholaa remegett a dühtől, mire a hálószobába ért. Miért
veri őt az Isten egy ilyen lehetetlen férjjel, akit képtelen
szeretni? Nagyszájú, gőgös és magának való fráter! Semmi
kölcsönösség nincs a kapcsolatukban.
Valójában ordítozott vele! Először a megismerkedésük óta.
Ez Nicholaanak sehogy sem tetszett. Hiszen meg szeretné
változtatni a férjét, vagy nem? Hát nem. Azt akarta, hogy
maradjon olyan, mint amilyen most.
Amint lehunyta a szemét, el is aludt. Egy óra múlva ébredt
fel, és megfordult, hogy a férjéhez bújjon, de hűlt helyét találta
a férfinak. Abban a pillanatban kitisztult a feje. Felkapta a
köntösét, és kirohant a sötét folyosóra.
A gyerekszobában hirtelen megtorpant. Elmosolyodott a
látványon, ami elé tárult. Ulric és Royce is mélyen aludt. A
férje hanyatt feküdt az ágyon, teljesen felöltözve, csak a
csizmáját vetette le. Ulric hason fekve a férfi mellkasán aludt.
Nyitva volt a szája, és csöpögött belőle a nyál.
Royce mindkét kezével átkarolta a gyereket. Nicholaa
halkan behúzta maga mögött az ajtót, és még sokáig
gyönyörködött az alvó párban.
Most mindent tisztán látott. Pontosan tudta, hogy miért lett
szerelmes Royce-ba. A férje mindazt nyújtani képes, amit egy
feleség kívánhat. Gyengéd, kedves, és talán idővel a
szerelemre is ráérez. Nem adja fel a küzdelmet! És ha
legközelebb feldühíti a férje, akkor majd erre a békés jelenetre
fog gondolni.
Nicholaa az ágyhoz lépett, hogy Ulricot a bölcsőjébe tegye,
anélkül, hogy Royce-t felébresztené. Azonban abban a
pillanatban, hogy a férje kezéhez ért, az kinyitotta a szemét, és
megfogta Nicholaat. Egyik kezével Ulricot tartotta, a másikkal
pedig magához húzta a fiatalasszonyt.
Nicholaa a férjéhez simult, és becsukta a szemét.
– Nicholaa! - suttogta Royce.
– Tessék?
– Te hozzám tartozol!
Tizennegyedik fejezet

Hat nap múlva megérkezett Millicent úrnő és Duncan báró,

egyike a borderi Duncanoknak, hogy elvigyék Ulricot.
Nicholaat nem értesítették előre a vendégek jöveteléről.
Teljesen véletlenül a fiatalasszony tavaszi virágokkal a
kötényében belépett a lovagterembe, és meglátta őket. Rögvest
elejtette a virágokat.
Ulricot nagynénje fogta a kezében, és kedvesen gügyögött
neki, akárcsak egy anya. Duncan a felesége mellett állt, kezét
az asszony vállán nyugtatva. A gyermek fölé hajolt, és büszke
apaként szélesen vigyorgott.
 Nicholaa képtelen volt illedelmesen viselkedni. Minden
erejét az kötötte le, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét.
Szerencsére csak Royce vette észre rajta a kétségbeesett
arckifejezést. Mellésétált, amint Nicholaa letérdelt, hogy
összeszedje a virágokat.
– Hagyd csak ott őket! – súgta Royce gyengéden, felsegítve
a feleségét.
Alice a bejáratnál ácsorgott, szemét ruhájának ujjával
törölgetve. Royce intett neki, hogy vegye fel a virágokat, majd
megfogta Nicholaa kezét, és magához húzta.
– Találkoztál már a két vendégünkkel? Nicholaa bólintott.
– Igen, Thurston esküvőjén. Megnyerőek voltak. - Tudod,
hogy tizenkét éve házasok?
Nem tudta, de nem is igazán érdekelte. Egyetlen dolgot
akart, mégpedig kikapni a nagynéni kezéből Ulricot, és a
szobájába vinni. De ez lehetetlen volt.
– Van saját gyerekük? – kérdezte Royce-t.
– Nincs - válaszolt a férfi, majd hangja parancsolóvá vált. -
Mosolyogj szépen, Nicholaa!
És Nicholaa mosolygott. Duncan báró érdeklődve figyelte a
fiatalasszonyt. A báró zömök testalkatú, vörhenyes szakállú
férfi volt. Nicholaa jól emlékezett a kedvességre, amellyel a
báró Thurston esküvőjén fogadta.
Nicholaa illedelmesen meghajolt. Legszívesebben Alice-
szal zokogott volna, de tudta, hogy méltóságteljesen kell
viselnie a fájdalmat. Egyébként is Ulric biztonsága a
legfontosabb. Alig remegett a hangja, amikor megszólalt:
– Nagyon örvendek, hogy ismét találkoztunk.
Ulric Nicholaa felé nyújtotta a karját. A fiatalasszony már
éppen el akarta venni a kisfiút Millicenttől, de meggondolta
magát.
– Nagyon szeretetre méltó kisbaba, és egyáltalán nem fél az
idegenektől. A legtöbbjük fél – folytatta, remélve, hogy Royce
beléfojtja a szót. – Ulric kivételes gyermek.
Duncan báró bólintott.
– De még mennyire az! Tudjuk, hogy milyen nehéz
magának megválni tőle. A férje elmondta, hogy mennyire
megszerették a kicsit.
Millicent a férjének adta át Ulricot, és Nicholaahoz szaladt.
Megfogta a fiatalasszony kezét.
– Nagyon fogunk rá vigyázni – ígérte.
Millicent első látásra egyáltalán nem volt megnyerő külsejű
nő. Széles válla és csípője nem tette nőiesen vonzóvá, de a
mélybarna szeme kifogyhatatlan melegséget sugárzott.
– És szeretni is fogják? – kérdezte Nicholaa. - Elmondta
Thurston, hogy miért bízza magukra a gyermek gondozását?
Duncan egészen közel ment Nicholaahoz, kezében a
szakállával bíbelődő Ulrickal.
– Igen, elmondta. De a bátyja meghibbant, Nicholaa.
– Tudom - mondta a fiatalasszony, majd vett egy mély
lélegzetet, és folytatta. – Kérem, foglaljanak helyet.
Előkészíttetek egy szobát, és együtt vacsorázunk.
Duncan megrázta a fejét.
– Nem maradhatunk, mert még egy felháborító ígéretet
kellett tennünk Thurstonnak.
– Mindent megígértünk neki, csak biztonságban tudjuk a kis
Ulricot. Ha nem teszünk úgy, ahogy a bátyja mondja, a
hegyekbe viszi a gyermeket.
Nicholaa közelebb húzódott Royce-hoz, mert már a férfi
érintése is bátorságot öntött belé.
– Mi volt a másik ígéret?
– Hogy magának semmi köze sem lehet a kisfiúhoz. Amikor
itt járt, az volt a terve, hogy maga és Ulric is vele megy majd,
és ezt el is várta volna.
 – Akkor, az éjszaka legsötétebb percében - tette hozzá
Millicent.
Nicholaa nem kívánt időt vesztegetni Thurston elvárásaira.
– A legfontosabb szempont a gyermek biztonsága -;
mondta, majd Alice-hoz fordult. - Te meg sírhatsz később.
Most menj, és csomagold össze Ulric holmiját! Légy szíves!
Nicholaa a párhoz fordult. Ellépett Royce mellől, keresztbe
fonta a karját, és megszólalt:
– Nekem is tenniük kell két ígéretet.
Royce-t meglepte felesége határozottsága. Olyan volt, mint
egy hadvezér.
– Mik ezek az ígéretek? - kérdezte Duncan fáradtan.
– Először is az, hogy saját fiukként kezelik Ulricot. Mielőtt
Nicholaa még bármi mást mondhatott volna,
Millicent és Duncan is beleegyezően bólintott.
– Másodszor pedig, nem adják oda Thurstonnak a gyereket.
Magukkal kell maradnia. Ha gyermekükként bánnak vele,
akkor hamar… biztonságban fogja érezni magát. Mostantól
fogva magukkal él majd. Nem akarom, hogy még egyszer
háborgassák.
Nicholaa nem folytathatta, mert Royce átkarolta, és
magához szorította.
– Nekem mindezt már megígérték. Ulricot senki sem fogja
ezentúl háborgatni.
– Köszönöm – rebegte Nicholaa. El volt ámulva a férje
figyelmességén és körültekintő gondosságán.
Egy óra múlva Ulrickal eltávoztak a vendégek. Royce egy
egész szakaszt rendelt a kíséretükre.
Nicholaa alig beszélt aznap. Bánatát aprólékos takarítással
próbálta ellensúlyozni. Royce nem tudta, hogyan vigasztalja
meg a feleségét. Amikor azonban Nicholaa a vacsoránál sem
jeleni meg, felment hozzá a szobába. A fiatalasszony a
kandalló mellett ült, teljésen magába roskad-va. Royce szó
nélkül az ölébe kapta, leült, és szorosan átkarolta.
Némán ültek egy darabig, majd Royce megtörte a csendet.
– Nagyon nehéz volt a mai nap, ugye Nicholaa? A
fiatalasszony nem szólt semmit.
– Büszke vagyok rád, kis feleségem.
Nicholaa lehunyta a szemét, és a fejét a férfi vállára hajtotta.
– Emlékszel, mit parancsoltam neked?
– Melyik parancsra gondolsz? Annyi van belőlük. Royce
elengedte a füle mellett a szarkasztikus megjegyzést.
– A sírással kapcsolatosat. Nicholaa elmosolyodott.
– Ó, igen. A hármas számú szabály azt mondja ki, hogy
tilos sírni,
Royce homlokon csókolta a feleségét.
– Meggondoltam magam. Most sírhatsz. Meglehetősen
nevetséges, ha azt hiszi, hogy a parancs megváltoztatásától
elerednek Nicholaa könnyei. Nem is fog sírni. Egyébként sincs
kedve hozzá.
Mielőtt ezt a gondolatsort befejezte, Nicholaa teljesen
átitatta Royce kabátját. Majd elkezdett csuklani. A férfi meg
sem próbálta megakadályozni. Szorosan az ölében tartotta
Nicholaat, egészen addig, amíg le nem csillapodott a
zokogása.
– Rendes emberek, Nicholaa.
– Tudom.
– Saját gyermekükként fognak Ulrickal bánni.
A fiatalasszony bólintott. Uramisten, de szörnyű
szomorúnak látni a feleségét!
– Tudod, hogy miért engedtem el Ulricot?
A férfi aggodalma most jobban esett, mint az ölelése.
Legalább egy kicsit is törődik az ő érzelmeivel. Másként nem
próbálná ilyen buzgalommal elmagyarázni az indokait.
– Nem akarod Thurstont bántani, mert az én testvérem.
Ugyanakkor tudod, hogy visszajönne, ha Ulric itt maradna.
– Ugye nem is olyan nehéz kijönni velem?
Royce helyeslésre számított, de Nicholaa megrázta a fejét.
– De igenis, nehéz. Hova szándékozod Justint küldeni?
– Sehova.
– Akkor Thurston vissza fog jönni. Justinért.
– Sajnos, igen.
– Tehát Ulric akár maradhatott volna… Nem értelek.
– Justin felnőtt ember. Neki lehetőségé van a választásra,
Ulricnak nincs. Nem engedhettem, hogy egy kötélhúzás
részese legyen.
– De Justin is olyan gyerek még!
– Nem az. Még gyönge, de egyre erősebb lesz. Szellemileg
és testileg egyaránt.
– Mi van, ha Thurston még azelőtt visszajön, mielőtt Justin
megerősödne?
– Nem fog vele menni.
Royce nem tette hozzá, hogy ő nem engedi szabadjára a fiút
addig, amíg önállóan is meg nem tud állni a lábán.
– Látsz valami fejlődést az első naphoz viszonyítva?
– Igen.
– Tehát minden a terveid szerint megy?
– Igen.
– Vagyis nem kell többet fenékbe billentened az öcsémet?
Royce elmosolyodott. Nicholaanak végre sikerült az áhított
tárgyra térni.
– Válaszolj, légy szíves! Még mindig rugdosod Justint? A
fiatalasszony hangja egy kissé ellenségesen csengett, de Royce
nem vette fel.
– Csak ha akarom.
Nicholaa megpróbált leszállni a férfi öléből, de az
keményen fogta.
– Nem kellett volna leskelődnöd.
– Tehát elárulta Lawrence?
– A vazallusom nem elárult téged, hanem a feladata volt,
hogy mindenről beszámoljon. Az arckifejezésed egyébként is
túl beszédes ahhoz, hogy bármit is eltitkolj.
– Jogomban állt, hogy lássam. Justin az öcsém!
– Ez engem hidegen hagy.
– De a sógorod is egyben!
– És a vazallusom is. Ez a kötelék sokkal fontosabb.
Remélem, belátod.
Nicholaa semmit sem látott be. Minden megváltozott a
normannok miatt, Vilmos király egy merev hatalmi rendszert
alakított ki, amelyben mindenkinek megvan a helye, kivéve
Nicholaat. Ő valahogy nem illik ebbe a hierarchiába. Hosszú
ideig nagyon sok feladata volt, de Royce módszeresen
megfosztja minden kötelességétől. Ulricot elvitték, és
nemsokára Justin is elhagyja őket. Senkinek sincs szüksége rá.
A vár Royce-hoz tartozik, akárcsak a szolgák. Mindez rendjén
is volna… de mi lett vele?
Nicholaa nem tudott megszabadulni az önsajnálat pos-
ványától. Nagyot sóhajtott, leszállt a férje öléből, és
lefekvéshez készült. Szinte észre sem vette, hogy Royce is
vetkőzni kezd.
Nicholaa gyűlölte ezt az érzést, de olyan üresnek érezte
magát, és bűnösnek is. Hiszen szándékosan rángatta Royce-t
ebbe a házasságba.
Nicholaa az ágy mellett állt fehér ingében. Fejében csak úgy
cikáztak a gondolatok. Ekkor Royce derékon karolta, és
lehajolt, hogy megcirógassa a nő nyakát.
 – Ugye nincs szükséged senkire sem, Royce?
Mivel legutóbb Justinról folyt a szó, a férfi félreértette a
kérdést.
– Kiképző vagyok, tehát nincs szükségem senkire.
A fiatalasszony megfordult, és a férje mellkasára tette a
kezét.
– Be kell vallanom valamit. Meghallgatod?
Nicholaa köröket rajzolt a férfi mellbimbója körül. Royce
megfogta a nő kezét.
– Ha azt akarod, hogy figyeljek, akkor hagyd abba ezt!
– De ez halálosan komoly vallomás.
– Rendben van. Csupa fül vagyok.
Nicholaa Royce állára szegezte a tekintetét.
– Amikor férjemül választottalak, akkor önző módon csak
magammal törődtem. Egyáltalán nem érdekelt, hogy esetleg
tönkreteszem az életed.
– Azt senkinek se engedném meg - vágta rá a férfi.
– De ha rajtad múlik, akkor nem lennénk együtt – mondta
Nicholaa, és gyorsan Royce szájára tette a kezét, nehogy
megszakítsa a gondolatmenetét. - Talán azt hiszed, hogy csak
bosszút akartam állni azért, hogy London-ba vittél. És van is
benne valami igazság. De nem emiatt esett rád a választásom,
hanem azért, mert olyan gyengéd voltál Ulrichoz. Tudtam,
hogy jó apa válik majd belőled. És velem is kedvesen bántál.
Egészen jól megismertelek, mire Londonba értünk. Büszke és
öntelt vagy, de erős és türelmes is.
Nicholaa szünetet tartott, hogy erőt gyűjtsön a vallomása
maradék részéhez. Royce elvette a nő kezét a szájától, és
csókot lehelt a tenyerére.
– Befejezted, kedves? Mert én is szeretnék valamit
mondani.
Nicholaa a fejét rázta.
 – Mindent be akarok vallani, még mielőtt elfogy a
bátorságom.
– Van éppen elég bátorságod. Nyugodtan elveszthetsz belőle
valamennyit.
Ebben Royce nagyon is tévedett, de Nicholaa nem
világosította fel erről.
– A szavadat adtad arra, hogy gondoskodsz Justinról, de
nekem ez nem volt elég. A terheidet tetéztem még azzal is,
hogy feleségül kellett venned. Most már késő bánat. A
megtörténtet nem változtathatom meg, de sajnálom, hogy
akkor nem vettem figyelembe a te érdekeidet is. Sőt, a
beilleszkedést sem könnyítettem meg számodra. Ahol csak
tudtam, keresztbe tettem neked, de ennek vége. Olyan
feleséged leszek, amilyet szeretnél. Erre a szavamat adom.
Ezentúl békében fogunk együtt élni.
Royce gyengéden félresimította Nicholaa haját. A férfi
gondossága könnyeket csalt felesége szemébe. Nicholaanak
szinte fájt, hogy nem vallhatja be, mennyire szereti a férjét. De
nem vallhatta be, mert ezzel csak még egy gondot tenne a férfi
vállára. Nicholaa tisztában volt azzal, hogy Royce nem
szerelmes, és bűntudatot érezne emiatt.
– Megbántad, hogy engem választottál?
– Egyáltalán nem. Ezek szerint nem figyeltél egyetlen
szavamra sem? Neked kellene bánkódnod emiatt.
– Igen?
Nicholaa belefáradt a magyarázkodásba. Royce nyaka köré
fonta a karját, és húzogatni kezdte a haját, míg a férfi egészen
közel nem hajolt az arcához. Akkor megcsókolta. Szeretettel
és szenvedéllyel.
Royce úgy tervezte, hogy ülve folytatják a beszélgetést, de
egyszeribe meggondolta magát. Csak a csók érdekelte.
Nicholaa kezdeményezése felajzotta a férfit. Remegő kézzel
bontotta ki Nicholaa ingét. A ruhadarab a földre hullott. Royce
majdnem durván magához húzta a feleségét. A fogait
összeszorította, ahogy megérezte a nő puha kebleinek
érintését.
Nicholaa elrántotta a fejét, és Royce nyakára nedves
ösvényt csókolt. Ellökte a férfi kezét a csípőjéről és megindult
lefelé. Nyelvével körkörösen végigsimította a sűrű szőr alatt
megbúvó mellbimbókat. Majd elért az izmos hashoz, egészen
a köldökig. Royce sóhaja jelezte, hogy mennyire élvezi ezt a
simogatást. Nicholaa többet akart.
Royce térde majdnem megbicsaklott, amikor a nő
letérdepelt elé. Ettől ökölbe szorult a keze. Tudta, hogy most
mi fog következni, de a várakozás kínja, hogy magát a nő
szájában érezze, szinte elviselhetetlen volt.
A várakozásnak hamar vége szakadt. Nicholaa előbb kézzel,
majd szájjal izgatta a férfit. Ajkai szorosra fonódtak
Royce férfiassága körül. A férfi horkantása a teljes megadás
nyögésébe csapott át. Mozgatni kezdte a csípőjét. Egyszer.
Kétszer. De meg kellett állnia. Nicholaa nyelve az őrületbe
kergette, és ha most nem hagyja abba, akkor már túl késő lesz.
– Elég! – kiáltotta, hangja túlfűtött vággyal teli. Nicholaa
nem akarta abbahagyni. Royce-nak erőszakkal kellelt talpra
állítania. A karjába kapta a nőt. Alig tudott uralkodni a
vágyán, de szerette volna, ha a felesége vele együtt ér célt.
Valahogy eljutottak az ágyig. Royce tetőtől talpig
végigcsókolta Nicholaa testének erogén zónáit. Az ujjával
behatolt a legforróbb területre, és a kéj nedvessége teljesen
elvette az eszét.
Nicholaa Royce testének feszült.
– Gyere, Royce! Nem bírom tovább!
A fiatalasszony vad volt a vágytól. Belemart Royce vállába,
és fáradhatatlanul mozgott előre-hátra.
Royce hanyatt fordult, és szétfeszítette Nicholaa combját. A
nő engedelmeskedett, de nem értette, hogy mit akar a férje.
Megpróbálta rávenni, hogy forduljanak meg.
– Royce! - kiáltotta most már követelőzve.
 A férfi egy csókkal törte meg Nicholaa ellenállását.
Felemelte a combját, hogy a férfiassága a nő testéhez érjen.
Nicholaa ekkor megértette.
Royce lassan elindult befelé. Milyen szoros és forró a
barlang! Behunyta a szemét a kéjtől. Azt akarta, hogy örökké
tartson ez az érzés.
Nem engedte, hogy Nicholaa gyorsítson a ritmuson. Erősen
fogta a nő csípőjét, miközben behatolt. Nicholaa feje
hátrahanyatlott, és gyönyörében felnyögött.
– Hajolj hátra, Nicholaa!
A fiatalasszony engedelmeskedett, majd felsikított. Teljesen
magába fogadta a férfit. Elöntötte a forróság.
– Nem fáj? Nem akarom, hogy fájjon.
Nicholaa elhallgattatta a férjét azzal, hogy elkezdte
óvatosan fel-alá mozgatni a csípőjét.
Royce felhorkant az élvezettől. Kinyitotta a szemét.
Nicholaa egyenesen őt nézte. A nő szeme is az élvezettől
ragyog? Igen, biztosan. Szinte hihetetlen, hogy ez a ragyogó
nő annyira kívánja, mint ahogy ő kívánja a nőt. Szereli őt,
Nicholaa nem bírta tovább a gyönyörű kínt. Vágyta a
kielégülést. Nem hagyta, hogy a férfi diktálja a ritmust. Nem
tudott megállni. Először lassan, majd fokozatosan egyre
gyorsabban és erőteljesebben mozgott.
Royce segítette a kielégülésben. Pontosan tudta, hol és
hogyan kell izgatni. Az ujjai mágikus erejűek voltak, akárcsak
a férfi egész teste. Nicholaa teljesen megfeszült. Royce kéjjel
felkiáltva beengedte a magját. Nicholaa eksztázisa éppoly
erőteljes és megsemmisítő volt. De nem kiáltott, hanem sírt.
Ráborult a férjére, és erősen megszorította. Nem akarta
elengedni.
Royce hosszú idő elteltével tért csak magához. Gyengéden
végigsimogatta Nicholaa testét. Nagyszerű érzés a nő érintése.
Minden szeretkezésük alkalmával elámult a felesége
válaszától. Mindenét átadta a férfinak. Royce még sohasem
tapasztalt ilyen áldásos megelégedettséget.
Ez kész csoda! A felesége egyszerre teszi őt gyöngévé és
hatalmassá. El sem hiszi, hogy ez a nagyszerű nő őt szere-, ti.
Ekkora áldásra sosem számított. Azóta, hogy elcsúfították –
csak tizenöt éves volt akkor —, beletörődött a sorsába. A nők
arcán megjelenő undor, amint nyíltan az arcába bámulnak…
igen, megtanulta elfogadni a testi hibáját. De Nicholaa szereti!
– Royce!
– Tessék?
– Jó… jó volt? – Nicholaa hangja alig volt hallható. – Amit
csináltam?
Royce tudta, mire céloz.
– Hát persze! Nagyszerű volt. Mi vett rá…
– Akartam!
Eltelt egy ólomlábakon járó perc, mire Royce ismét
megszólalt.
– Nicholaa, azért szeretkeztél velem így, mert jó feleség
akarsz lenni, vagy azért vettél a szádba, mert te is kívántad?
A fiatalasszony boldog volt, hogy elrejthette az arcát.
– Már mondtam, hogy én akartam. Te pedig azt mondtad,
hogy jólesett. Nagyon el vagyok fáradva! Aludni szeretnék.
Royce átkarolta Nicholaat. Elértette a célzást. A
fiatalasszony nem kívánja részletezni ezt a kényes témát.
Nicholaa néhány pillanat múlva már aludt is. Royce még
sokáig ébren maradt, és arra gondolt, hogy micsoda kedves
csábító a felesége. Felidézte az esti vallomástételt többször is.
Ez a nő tényleg azt hiszi, hogy belekényszerítette a férfit a
házasságba.
Valami azonban még mindig aggaszthatta a fiatalasszonyt.
A hangján érezte. Olyan kiszolgáltatottnak és kétségbeesettnek
tűnt.
 A pokolba is, csak nincs több testvére, akikről eddig még
említést sem tett!
Ettől a lehetőségtől nevetnie kellett. Kíváncsi volt, hogy
mennyi időbe fog belekerülni, mire kiismeri a feleségét. Le
kell ülniük, és nyugodtan megbeszélni mindent. Nem akarta,
hogy bármi is aggassza Nicholaat. Megfogadta, hogy boldoggá
teszi, és addig noszogatja a nőt, amíg ez be nem teljesül.
Royce az éjszaka közepén arra ébredt fel, hogy Nicholaa
eltávolodott tőle. Utánacsúszott és el is aludt volna, ha az
asszony feneke nem dörgölőzik a lágyékához. Ezt az izgatást
nem bírta elviselni Meg kellett érintenie Nicholaa testét. Az
egyik simogatást a másik követte, mígnem Royce teljesen fel
nem ébredt, és szép lassan és finoman szeretkezni nem
kezdett.
Az ajkuk egymásba olvadt, és a szeretkezésük csupa
gyengédség volt. Amikor mindketten kielégültek, egymást
átkarolva mély álomba zuhantak.
Tizenötödik fejezet

Nicholaa viselkedése gyökeresen megváltozott azután,

amint megígérte Royce-nak, hogy rendes feleség lesz.
Hajnalhasadtával felkelt, csöndben felöltözött, és a
lovagterembe ment. Kiadta a személyzetnek az aznapi munkát,
még mielőtt a férje kinyitotta volna a szemét.
Nicholaanak szinte fájt Ulric hiánya. Szándékosan próbálta
elfoglalni magát, hogy ne legyen ideje az önsajnálatra. A
kimerülésig dolgozni akart. Ugyanakkor békét is szeretett
volna teremteni a családban, csak azt nem tudta, hogyan.
Vigyáznia kell a nyelvére, és mindent ráhagyni a férjére.
Akár halott is lehetne ilyen feltételek mellett. De az adott
szavához mindenképpen tartja magát. Hálával tartozik a
férjének. Főleg így, hogy a házassággal valószínűleg
tönkretette a férfi életét. A legkevesebb, hogy megpróbálja
valamelyest kárpótolni ezért. Titkon azonban azt is remélte,
hogy a változás hatására Royce meg fogja szeretni őt.
Nemcsak a férfi életét, hanem a szívét is akarta.
Nicholaa éppen a virágokat rendezgette az asztalon álló
agyagtálban, amikor Clarise és Alice berontott a terembe.
Egymást vigasztalták drága picikéjük elvesztése miatt.
Locsogásuk egyre jobban felizgatta Nicholaat. Mérgesen
lehurrogta őket, hogy ne aggódjanak Ulric miatt, mert jó
kezekben van.
– Sok elintéznivalótok lesz ma. Ezentúl minden reggel
elmondom az aznapi teendőtöket, amit estig el kell
végeznetek. Megszervezzük az életünket.
– Miért? – kérdezte Clarise. – Eddig is mindent
megcsináltunk.
– De a férjem szereti a fegyelmet és a rendet. És én
megígértem neki, hogy rendes felesége leszek. Tehát…
– A báró úr úgy szereti magát, ahogy van – vágott közbe
Alice. — Nincs szükség semmi változtatásra.
– Ez így igaz. A gazdánk olyan kedves és türelmes… –
kotyogott bele Clarise.
– Mindenkivel kedves és türelmes – vetett ellen Nicholaa.
– Akkor mire jó ez a változtatás? – kérdezte Clarise.
– Többre vágyom. Azt akarom, hogy Royce… – suttogta
Nicholaa, de sehogy sem tudta rávenni magát a szó
kimondására.
– Azt szeretné, hogy a báró úgy érezzen maga iránt, mint
asszonyom édesapja az édesanyja iránt? – sietett a segítségére
Clarise.
Nicholaa bólintott.
Clarise felhorkant, és Alice-hez fordult:
– Az úrnő azt hiszi, hogy a báró nem szereti.
– Dehogyisnem szereti! – válaszolt Alice. Nicholaa
felsóhajtott.
 – Ti mind a ketten szerettek engem. Ezért nem tudjátok
elképzelni, hogy van olyan, aki nem szeret.
Clarise erre a homlokát ráncolta, de Nicholaa
megakadályozta abban, hogy mondjon is valamit, mert
elsorolta az eltervezett változtatásokat. A két nő hüledezve
nézett rá.
– Nem fog kiabálni ezentúl, asszonyom? – kérdezte Alice.
– Csak tréfál az úrnő - jelentette ki Clarise. - Ha nem szereti
magát úgy, ahogy van, akkor…
– De én állítom, hogy szereti az úrnőnket – erősködött
Alice.
Nicholaa nem merte elárulni, hogy fél megkérdezni erről a
férjét. Tart az elutasító választól.
– Teljesen mindegy, hogy szeret-e vagy sem. Hálával
tartozom neki, és kész. Eltökéltem, hogy boldoggá teszem egy
békés otthonnal.
– Sose láttam még az úrnőt ennyire bizonytalannak –
jegyezte meg Clarise. – És ez nem is tetszik nekem. Sokkal
jobb, ha az ember a póráz végén tartja a kutyát. Régebben saját
maga szőtte a terveit, asszonyom. - Most is én szövöm.
Megadom Royce-nak, amit kíván, hogy végre rájöjjön,
mennyire szeret. Látod, ilyen egyszerű.
Royce lépett a terembe ekkor. A beszélgetés abbamaradt.
Nicholaa a férjéhez szaladt, és jó feleség módjára csókkal
üdvözölte.
Clarise és Alice a konyhába sietett, hogy elkészítsék a
reggelit. Nicholaa és Royce pedig az asztalhoz sétált.
A férfi el volt ragadtatva felesége mosolyától. Mivel
Nicholaa ilyen vidám hangulatban üdvözölte, úgy döntött,
hogy vár egy kicsit, mielőtt megbeszéli vele a nő aggodalmait.
Talán a múlt éjjel kicsit fel is fújta a dolgot. Lehet, hogy
Nicholaa csak azért volt olyan gondterhelt, mert Ulricot
elvitték. Tudta, hogy a fiatalasszonynak nagyon fog a gyermek
hiányozni.
 Thomas és Lawrence csatlakozott hozzájuk.
Amint Royce leült, Nicholaa a háta mögött összekulcsolt
kézzel előadta az aznapi feladatokat.
A férfi már éppen tökéletes elégedettségének akart hangot
adni, amikor Thomas megszólalt.
– Uram, említést tett már a fáról?
Royce megrázta a fejét, majd megfogta Nicholaa kezét.
Mivel ilyen vidám a felesége, itt az ideje, hogy megbeszéljék a
vár sorsát.
– Nicholaa, a múltkor azt kérdezted, hogy miért vitettem el
a régi helyéről az asztalt.
– Nem az én dolgom, hogy megkérdőjelezzem az
utasításaidat.
RoyCe elmosolyodott.
Nicholaa látta, hogy használt a betanult szöveg.
– Azért vitettem el onnan az asztalt, mért a padlódeszkák
teljesen elkorhadtak. Azóta már régen beszakadt volna a
padló, ha ott marad az asztal.
Nicholaanak ez sohasem tűnt fel. Kedvesen mosolyogva
várta a folytatást.
– Kész csoda, hogy az egész szint le nem szakadt még -
jegyezte meg nagy szakértelemmel Thomas.
– A második emeleti padló sincs jobb állapotban. Thomas
szerint nem lehet felújítani egyiket sem - folytatta Royce.
– Az egész épületet le kell bontani – nyögte ki Thomas
Royce ösztökélésére.
– Háromszor annyiba kerülne a régi épület megmentése,
mint egy új felépítése – magyarázta Lawrence.
Nicholaa erre nem szólt semmit. Tudta, hogy a férjének
igaza van. Jól emlékezett a szülei közt dúló vitákra. Hányszor
említette az édesanyja, hogy milyen rozoga az épület, de a
papa nem szerette a változást. A mama viszont sokkal
gyakorlatiasabban gondolkodott.
Nicholaa ebben az apjára hasonlított. Feltűnt neki azonban,
hogy a három férfi mennyire aggodalmas képet vág. Arra
szövetkeztek, hogy elfogadtassák a vár úrnőjével a tervüket.
– Még nem hoztam meg a végső döntést, Nicholaa -
jelentette ki Royce.
Nem mondott igazat, de szeretett volna egy kis időt adni a
nőnek, hogy hozzászokjon a gondolathoz.
Rámosolygott a férjére, és visszament a virágaihoz. A
férfiak lesték minden mozdulatát.
– Tudom, hogy milyen sokat jelent számodra ez a vár, és ha
lehetséges…
– Megpróbálod megmenteni a tornyot? – fejezte be
Nicholaa a mondatot,,
A férfi bólintott. Nicholaa megrázta a fejét.
– Ne törődj az érzelmeimmel! Ez a te várad, nem az enyém.
Tégy, ahogy jónak látod. A te döntésed az enyém is.
A két vazallus felsóhajtott. Royce a homlokát ráncolta.
Zavarta a nő szelídsége.
– Majd később még visszatérünk a tárgyra – zárta le a
beszélgetést.
– Ha úgy akarod – egyezett bele Nicholaa. Túlzottan
engedékeny és beletörődő a felesége. Sehogy sem tetszett ez
neki, de egy időre elfelejtette Nicholaa furcsa viselkedését és a
katonák kiképzésére összpontosította a figyelmét.
Nicholaa tovább szöszmötölt a virágokkal, hátha sikerül
kihallgatnia a kiképzési tervet. Remélte, hogy hall valamit
Justin felől.
A türelmét siker koronázta. Lawrence megemlítette, hogy
Justin elkezdett együtt dolgozni a többiekkel. Noha nem mutat
semmiféle ragaszkodást a többiekhez, legalább az
ellenségessége csökkent. Egyre többször hangoztatja a
véleményét, ami kezdetnek nem is rossz.
Royce látván, hogy a felesége mennyire gyötrődik a fivére
miatt, megesett a szíve rajta.
– Nicholaa, szeretnél beszélni Justinnal?
A fiatalasszony majdnem felborította a vázát.
– Igen, nagyon szeretnék - felelte gyorsan. - Nem tehetek
róla, hogy hallottam a beszélgetésetekből valamennyit. Jól érzi
magát az öcsém, Lawrence?
A vazallus elmosolyodott.
– Úgy tűnik, asszonyom, de még nem kérdeztem tőle.
Nicholaa a férje mellé sétált, majd ismét Lawrence-hez
fordult.
– Tehát maga Justin kiképzője?
Royce engedélyezte vazallusának, hogy elmagyarázza a
helyzetet.
– Az én vezetésem alá tartoznak az újoncok. Nem annyira a
lőfegyverekkel és a támadási stratégiákkal foglalkozom,
hanem inkább a testneveléssel. Amikor már elég erősek, akkor
mehetnek Royce szakaszába.
– Szóval ezért cipelik egyik helyről a másikra azt a sok
nehéz követ? Én meg azt hittem, hogy ez a büntetésük.
– Nicholaa, a katonák nem az ellenséghez tartoznak - szúrta
közbe Royce. – Kettős céllal cipeltetem velük a köveket.
Először is egy új falat építenek a régi helyébe, szélesebbet és
magasabbat, hogy nagyobb területünk legyen a
gyakorlatozáshoz; másodszor pedig erősödnek a munkától.
Nicholaa bólintott, hogy érti.
– Mikor láthatom Justint? Menjek a katonák körletébe?
Igen, odamegyek, hogy ellenőrizzem, elég takarója van-e a
fiúnak.
 Royce megpróbálta nem elnevetni magát, amint elkép- zelte
Justin zavarát.
– Majd később láthatod. A várudvarra fogom küldeni.
Royce állta a szavát. Nicholaa le-föl sétált óráknak tűnő
perceken keresztül, mire meglátta Justin alakját a lejtőn felé
közeledni. A fiatalasszony futásnak eredt. Közben feltörő
könnyeivel küszködött.
A fiú karjába vetette magát, és szorosan megölelte. Mi-lyen
jól néz ki! A szín visszatért az, arcára! Amikor Nicholaa végül
Justin szemébe nézett, meggyőződhetett arról, hogy minden
rendben lesz a fiúval.
Szótlanul megcsókolta Justin állát, és elengedte.
– Boldognak tűnsz, Nicholaa - jegyezte meg Justin.
– Az vagyok. Azért, mert láthatlak.
– A báró jól bánik veled?
Justin még a fiatalasszony válasza előtt elkezdte ráncolni a
homlokát.
– Ó, igen. Nagyon jól. Kedves és türelmes.
Justin homlokáról eltűntek a ráncok. Sőt, még el is nevette
magát azon, Nicholaa szintén kedves és türelmes a báróval.
– Eleget eszel, Justin? Nem fázol éjszaka? Szükséged van
valamire?
– Nincs - felelte, és megfordult. Látta, hogy Ingelram és
Bryan őket figyeli. - Nem vagyok gyerek, Nicholaa. Ne is
viselkedj úgy velem!
Nicholaa nem vette észre, hogy közönségük van. Sőt, azt
sem, hogy Royce közeledik feléjük. Justin kötötte le minden
figyelmét. Ez a napbarnított bőrű, szalmaszőke fiú kész férfi!
– Tudod, hogy Ulricot elvitték?
– A báró elárulta.
Nicholaa úgy érezte, hogy a fivére hangja megkeményedik.
 – Ugye nem aggódsz Ulric miatt? Duncan és Millicent
vigyázni fog rá.
– Nem aggódom miatta. A kisfiú boldog lesz velük.
– Akkor miért húztad össze a szemöldöködet?
– A báró azt mondta, hogy itt járt Thurston. Nem lett volna
szabad neki idejönni.
Justin hangja nem árult el semmilyen érzelmet. Nicholaa
nem tudta ezt mire vélni.
Ekkor megszólalt a hátuk mögött Royce:
– Justin, minden héten van egy délután kimenőd, de nem a
mai napon. Búcsúzz el a nővéredtől, és csatlakozz
Ingelramhoz és Bryanhoz!
Justin azonnal engedelmeskedett, de Nicholaa megpróbálta
visszatartani. Ekkor fedezte fel, hogy Justin bal karját fekete
bőr borítja. Két óriási hurok tartotta a bőrdarabot a helyén.
– Hát ez meg mi? - csodálkozott Royce.
Justin a báróhoz fordult, miközben a két vazallus közelebb
lépett hozzájuk.
– Bryan csinálta nekem.
Royce kezébe vette az egyik hurkot.
– Ha megkezded a gyakorlatot a Sólymoknál, ettől meg kell
szabadulnod.
– Mert ki fogják nevetni érte? – kérdezte Ingelram.
Royce elnevette magát a katonák zöldfülűségén. Megtekerte
a hurkot, és erősen tartotta, míg Justin arca el nem kékült.
– Nem fogják kinevetni, de mindenesetre ki fogják
használni ezt a lehetőséget.
Royce annyira megszorította a hurkot, hogy Justin alig
tudott megmozdulni.
– És jó alaposan kiverik belőle a hajlamot, hogy ilyen
marhaságot viseljen.
 Nicholaa megrettent Royce nevetésétől. A magyarázat
hallatán azonban belátta, hogy a bőr nem annyira a védelmet
szolgálja, mint inkább fegyverként használható fel viselője
ellen. Justin is belátta. Amint a báró elengedte, le is vette
magáról a pótujjat.
– Távozhattok – utasította Royce az újoncokat.
A katonák meghajoltak a báró előtt, és sarkon fordultak.
Justin két társa között masírozott. Nicholaa a férje oldalán
nézte a távozókat. Észre sem vette, hogy közben megfogta a
férje kezét. Royce érezte, hogy Nicholaa remeg. Erősen
megszorította a kezét.
– Jobb, hogy beszélhettél Justinnal?
– Igen.
Ingelram gunyoros megjegyzése ütötte meg a fülüket.: A
fiatalember bizonyára azt hitte, hogy hallótávolságon kívülre
kerültek.
– Eleget eszel? - sipította nőt utánzó hangon. Bryan azonnal
vette a lapot.
– Kölcsönadjam a pokrócomat?
Justin visszavágott azzal, hogy jól oldalba taszította
Ingeiramot, míg Bryant megpróbálta elgáncsolni.
Ingelram és Bryan elkezdett nevetni, és csodák csodájára
Justin is csatlakozott hozzájuk.
Royce Nicholaa miatt nem akart nevetni, de amikor a
feleségére tekintett, látta, hogy ő is mosolyog.
– Úgy babusgattam, mint egy anya. Ugye ő is nevetett?
Olyan régen hallottam kacagni, hogy el is felejtettem, milyen.
Köszönöm, Royce.
A férfi nem tudta pontosan, hogy mit köszön neki a
felesége. Mindenesetre Nicholaa a nyakába ugrott és szájon
csókolta.
A fiatalasszony ugyan elszomorodott arra a hírre, hogy nem
láthatja Justint a kiképzés végéig, tehát körülbelül hatvan
napig, de egy szóval sem ellenkezett.
Ezután legközelebb csak a vacsoránál találkoztak. Amint
azonban befejezték az evést, és a férje Lawrence-szel
beszélgetni kezdett, Nicholaa felállt az asztaltól, kimentette
magát, és felsétált a szobájába.
Ez a szokása általánossá vált. Két teljes hónap telt el
tökéletes egyetértésben, minden vita, ellenvetés vagy harag
nélkül. Royce igazán elégedett lehetett volna a feleségével, de
nem volt az. Nicholaa egyszer sem gurult dühbe a két hónap
alatt. Ha egy kicsit is higgadtabbá válna, még arról is meg
kellene győződni, hogy egyáltalán lélegzik-e.
Nicholaa a férje minden óhaját leste. Már azelőtt teljesítette
kívánságait, mielőtt még az megfogalmazhatta volna.
A nő szenvedélyes természete csak az ágyban nyilvánult
meg. Royce örült ennek az áldásnak, de többet akart. Vissza
szerette volna kapni azt a lehetetlen fúriát, akit feleségül vett.
Hiányzott Nicholaa haragos tekintete, logikátlan érvelése,
de leginkább a lehetőség a szónoklásra.
Nicholaa arcán mosollyal ébredt, és ugyanazzal a mosollyal
tért nyugovóra. Vele állandósult ez az állapot. De senki sem
lehet mindig boldog! Valami hiányzott. Nicholaa tekintetéből a
csillogás, hangjából a kacaj.
Uramisten, hiszen ő tette ezt vele! Egyedül ő a felelős ezért
a természetellenes viselkedésért. Pontosan azt kapta, amit
elvárt a feleségétől. Jóvá szeretné tenni ezt a hibát, de hogyan?
Egyik ötletet vetette el a másik után, mígnem Justin, igen
aranyosan, megoldotta helyette a problémát.
Június közepe volt. Royce a külső várudvarban gyakor-
latoztatta a katonáit. Lawrence, aki a Gólyákat vezette, ritkán
szorult a báró segítségére.
Ez az alkalom azonban kivételesnek mutatkozott. Lawrence
magához hívta Royce-t, és amikor a báró megérkezett, a
vazallus felszólította Ingeiramot és Bryant egy mérkőzésre.
Justin a sorára várva ácsorgott a közelben.
 – Ezek hárman szépen összebarátkoztak - jegyezte meg
Lawrence. – Meg vagyok elégedve Justin teljesítményével.
Megerősödött, és megférfiasodott a sok kőcipeléstől és
kardforgatástól. Jó irányba fejlődik.
Ingelram kiütötte Bryant, és győzelmi kiáltással hirdette
dicsőségét. Justinon volt a sor. Bryan elgördült a fiú útjából. A
két újonc harcba kezdett. A többi katona kört alkotva figyelte
az eseményeket.
Royce rosszallóan nézte a küzdőket.
– Lawrence, Ingelram harcol, vagy táncol Justinnal? –
kérdezte végül.
– Hát ez az! Ezért kértem, hogy nézze meg őket, báró úr.
Mindegyik újoncom ezt csinálja, ha Justinnal kerül össze.
Nem hiszem, hogy szándékos a dolog, de mindannyian úgy
bánnak a fiúval, mintha üvegből volna.
Royce bólintott, és egy éleset füttyentett. Mindenki a
vezérre szegezte a tekintetét. Justin még mindig tartott egy
kicsit a bárótól. A küzdelem közben vigyorgott, de most
komoly képet próbált vágni.
– Kedvem szottyant néhányótokat jól fenékbe billenteni. Ki
kíván élni ezzel a kiváltsággal? – kérdezte Royce.
Ritkaságszámba ment ez a lehetőség, úgyhogy az újoncok
kezüket-lábukat törve jelentkeztek a párviadalra.
Miközben a báró felé rohantak, arra ügyeltek, hogy Justint
ne engedjék előre. Ez a féltő barátság egyszer még Nicholaa
testvérének az életébe kerülhet.
Justin viszont egyáltalán nem akart kimaradni a
küzdelemből. A csoport élére verekedte magát.
– Hányan élhetnek ezzel a lehetőséggel, báró úr? - kérdezte
Justin.
A többiek a fiú mellett és mögött sorakoztak. Justin a
szószólójukként viselkedett, és ez a radikális változás a fiú
viselkedésében megörvendeztette Royce-t. Noha Lawrence
rendszeresen beszámolt Justin állapotáról, ez a bátor kiállás
mégis meglepte a bárót.
– A drága időmet csak négyőtökre pazarolom. Mivel te
vetted magadra a vezető szerepét, te leszel az egyik. Válassz
magad mellé még hármat, és jó vezérhez illően engedd őket
előre.
Justin bólintott. A barátaihoz fordult, de hirtelen megállt.
– És mi van, ha valamelyikünk billenti fenékbe önt, báró úr?
Royce harsányan felkacagott.
– Illendően megjutalmazom azt, akinek ez sikerül. Justin
elmosolyodott, és gyorsan maga köré hívta a többieket, hogy
megbeszéljék a dolgot.
Lawrence és Royce türelmesen várakozott.
– Tökéletes munkát végeztél – suttogta a báró. – Justin
szépen megizmosodott.
– Kész a komolyabb gyakorlatra, akárcsak a többiek.
A Gólyák végül is meghozták döntésüket. Egy Merrill nevű
vörös katona lépett elő, és meghajolt mindkét felettese előtt.
– Nem használunk fegyvert - jelentette ki Royce. Merrill
azon nyomban lecsatolta a kardját, és Justinnak nyújtotta.
– Kész vagyok a harcra, báró úr - mondta. Royce ismét
felnevetett.
– Egy frászt vagy kész! Esetleg a vezetésem alatt eltöltött
három hónap után kész leszel, de nem most.
Egy biccentéssel jelt adott Merrillnek. Az újonc lassan
körözni kezdett Royce körül. A báró meg sem moccant.
Merrill végül a báró mögé lépett, és támadásba lendült. Az
volt a szándéka, hogy a nyakánál fogva birkózza le Royce-t.
Royce ellenfele érintésére várt. Ekkor hirtelen megfordult,
felemelte a katonát, és a válla fölött a földre terítette. Merrill
nagy huppanással ért földre.
 – Túl sok gondolkodási időt adtál. Könnyűszerrel kitaláltam
a célodat. Ha meglepetésszerűen hátulról akarsz az
ellenfeledre támadni, akkor villámgyorsan cselekedj. Érted?
Merrill bólintott. Royce talpra segítette az újoncot.
– A következőt - parancsolta Royce.
Bryan lépett elő. Már előre levette a kardját. A bal öklével a
báró felé sújtott. Ha az ütés célt ér, leteríti azt, aki kapja.
Royce azonban nem mindennapi harcos. Így könnyedén
elkapta az újonc csuklóját.
– Nos, Bryan? – kérdezte.
A fiú keze lüktetett. Úgy érezte, mintha jól belevágta volna
egy kőbe. Vicsorgott kínjában, majd a szabad kezével
megpróbált csapást mérni az ellenfelére. Royce elhárította az
ütést, és elrepítette a fiút.
– Te is előnyt adtál nekem. Bármilyen támadási technikát is
alkalmazz, használd a lábad!
– Igen, uram.
A harmadik katona, egy Howard nevű, valamivel
cselesebbnek bizonyult. Royce-nak kétszer is le kellett ütnie
ahhoz, hogy végre a hátán landoljon.
Végre Justinra került a sor. Mielőtt küzdeni kezdtek volna,
Royce hosszan végigmérte legújabb ellenfelét.
– Mit tanultál az elődeid hibájából?
– Hogy használjam a lábam és az öklöm. És hogy
mindenáron próbáljam a báró urat leteríteni.
Royce bólintott.
– Akkor nem vesztegettem el ezt az időt. Lawrence olyan
feladatokat bízott rátok, amelyek a testeteket képezte. Most
azonban elérkezett az idő, hogy a fejeteket is használjátok. A
harcban a nyers erő ravaszság nélkül nem ér egy fabatkát sem.
Holnaptól kezdve az idősebb harcosokkal fogtok
gyakorlatozni.
 Ezt a bejelentést hangos éljenzés fogadta. Az újoncok ezzel
hivatalosan befejezték a kiképzés első szakaszát. Lehet
ünnepelni. Royce bölcsen mosolygott. Holnap este nem lesz
éljenzés. Minden porcikájuk a kínok kínját fogja kiállni,
hiszen a gyakorlott katonákkal töltött első nap életük
legnagyobb erőpróbája lesz.
Nicholaa az első dombocska tetejéről jött lefelé, amikor
meghallotta a kiáltozást. Megszaporázta lépteit. Látta, hogy a
csődület közepén Justin és Royce áll.
Nicholaa megpróbálta csillapítgatni az izgalmát. Ekkor
Justin Royce felé lódult. A fiatalasszony majdnem felsikoltott.
Az öccse csak tettette a támadást. A legutolsó pillanatban
elfordult, és az ellenfele lábszárát célozta meg.
Royce kitért a rúgás elől, és egy jókorát behúzott a fiúnak,
egyenesen a lapockái közé. Justin megtántorodott, de szinte
abban a pillanatban ismét támadásba lendült.
Egészen véletlenül a fiúnak sikerült az ütés. Az ökle Royce
állába vágódott körülbelül öt másodperccel azután, hogy a
báró észrevette Nicholaat.
Royce ösztönösen visszavágott, ezzel Justint a földre
terítette. A lábát a fiú mellkasára téve a legbizarrabb parancsot
adta:
– Mosolyogj, Justin!
– Tessék???
– Mondom, mosolyogj! A fene egyen meg!
Justin engedelmeskedett.
Nicholaa kétségbeesve próbálta megőrizni a hidegvérét, de
ez a látvány elvette minden önuralmát. Justin az ellenkező
irányba nézett, a fiatalasszony tehát nem láthatta, hogy
mosolyog.
– Royce, az öcsémnek csak egy karja van!
– De nekem kettő - vágott vissza a báró.
 Nicholaa közben futásnak eredt, de erre az otromba
megjegyzésre megtorpant.
Royce-ra bámult, aki rákacsintott. Majd Justin is felé
fordult, és elkacagta magát. Nicholaa hátrahőkölt, megrázta a
fejét, és elment.
Royce felsóhajtott. Tudta, hogy a felesége semmit sem értett
a jelenetből. Justint is talpra segítette.
– Ügyesen harcoltál - ismerte el Royce. - Jutalmul, három
társaddal együtt meg vagytok híva a ma esti vacsorára.
Justin arca szinte lángolt. Nem lehetett tudni, hogy az
erőlködéstől vagy a dicsérettől.
Royce felvette a szónoki testtartását, és a csoporthoz
fordult.
– Még egy dolgot szeretnék mondani. Mindannyian barátok
lettetek, ez így is van rendjén. Ha azonban küzdelemre kerül a
sor, a barátságnak meg kell szűnnie. Senki-, vel sem bánhattok
kesztyűs kézzel, mert az ilyen viselkedés valódi harcban a
társatok életébe kerülhet.
Mindenki tudta, hogy miről van szó. Royce a következőket
Justinhoz intézte.
– Senki nem kivételezhet veled, mert félkarú vagy. Ezért
nem lehetsz olyan jó, mint a többiek. Sokkal jobbnak kell
lenned.
Justin bólintott.
– Mikor fogom megtudni, hogy már kész vagyok, báró?
– Tudni fogod. Nem lesz arra szükség, hogy bárki is
megmondja neked.
Ekkor Lawrence lépett a színre.
– Kiképzésetek második szakaszának kezdetét
megünneplendő a báró úr megengedi, hogy labdajátékot
nézzetek.
 Royce beleegyezően bólintott. Vilmos király ugyan
ellenezte ezt a játékot, mert szerinte elvonja a katonák
figyelmét a komoly dolgoktól. Royce viszont néha eltűrte a
játékot, mert maga is részt szeretett venni benne. A cél Az
volt, hogy a bőrlabdát a pálya egyik végéből a másikba
juttassák. Egyetlen szabályt kellett csak betartaniuk: a kezüket
nem használhatták. A játék mindig véressé vált. Talán ez is
oka volt a népszerűségének.
– Te vezeted az egyik csapatot, Lawrence, én pedig a
másikat – adta ki az utasítást Royce. – Azonnal elkezdjük,
amint beszéltem Nicholaaval.
A két vezető indulni készült, de Ingelram és Justin az
útjukat állta.
– Mért kell néznünk, báró úr? - bökte ki Ingelram.
– Nem kell. Azt csináltok a szabad időtökben, amit akartok
- felelte Royce.
– Amit Ingelram mondani akart, az az - magyarázta Justin -,
hogy nem nézni szeretnénk, hanem játszani. Elég emberünk
van, hogy saját csapatot alakítsunk, és nagyon örülnénk a
lehetőségnek, hogy megverhetjük a Sólymokat.
– Vérig sértődnének, ha a Gólyák ellen kellene kiállni-uk -
jegyezte meg Lawrence.
– Akkor nem, ha maguk a báróval hozzánk csatlakoznának
– mondta Justin vigyorogva.
– Ez a vezéretektől függ - nevetett Royce. Vazallusa
engedékeny hangulatában volt. Az újoncok rögvest kijelölték a
területüket, és már a stratégiai szempontokat tárgyalták.
– Észrevette, uram? – kérdezte Lawrence Royce-tól.
– Mit?
– Hogy Justin nemcsak hogy vezetőnek tartja magát, hanem
egynek érzi magát a többiekkel. Mindenre azt mondta, hogy az
övék, és nem azt, hogy a miénk.
 Ez egy egyszerű megállapításnak hangzott, de Royce
számára megvilágosodásként hatott. Hiszen ő maga is úgy
viselkedett, mint Justin. A kezdetektől fogva a vár az övé volt
és nem Nicholaaé, a szolgák is őhozzá tartoztak… és egy idő
után a fiatalasszony beadta a derekát.
Royce vállon csapta vazallusát.
– Ráébresztettél egy hibámra. Köszönöm.
Royce nem magyarázkodott. Most felmegy a várba, és
megnézi, hogy Nicholaa nem izgatta-e fel túlságosan magát.
Vacsora után azonban leülteti, és elmagyarázza neki, hogy
milyen változtatásokat szeretne. Nem fog szónokolni. Sose
szokott. Persze addig nem hallgat el, amíg meg nem értette a
feleségével a dolgot.
Nicholaa teljesen kiheverte az ijedséget. Még mindig maga
előtt látta fivére mosolyát. Minél hamarabb a szobájába akart
érni, még mielőtt megszegi a harmadik szabályt.
Sírni szeretett volna, de most örömében. Royce viszont ezt
sem értené.
– Hova ilyen nagy sietve, milady? – állította meg Clarise. -
Kérdezni szeretnék valamit a vacsorával kapcsolatban.
– Majd később. Néhány perc múlva lemegyek. Clarise nem
akart várni. A szakács már így is nagyon durcás, és nem
szerette volna még tovább feszíteni a húrt a konyhafőnöknél.
Azt mindenki megbánná.
Nicholaa után rohant, és a lépcsőfordulónál megállította.
– Csak egy pillanat az egész. A szakács azt kérdezteti, hogy
édes gyümölcslepényt vagy cukros almát készítsen. Ha
azonnal nem dönti el, egyiket sem csinálja meg.
Nicholaa fontolóra vette a dolgot.
– Ma este ünnepelni fogunk, tehát mind a kettőt. Nicholaa
éppen a folyosóra lépett volna, amikor a faszerkezet és a korlát
megroggyant.
 Clarise felsikoltott. Nicholaanak még lélegzetvételnyi ideje
sem volt. Esés közben ösztönösen a párkányba kapaszkodott.
A korlát a földre zuhant. Fadarabok repültek szanaszét. Clarise
elugrott alóluk. Már nem sikoltozott, hanem úrnője segítségére
sietett.
– Uramisten fenn az égben! Tartsa magát erősen! Le ne
nézzen, az Isten szerelmére!
– Nem! Ne gyere ide! Le fogsz esni! Inkább kerítsd elő a
férjemet! Igyekezz, mert nem bírom sokáig!
A cseléd gyorsan irányt változtatott, és éppen elért az ajtóig,
amikor az kicsapódott, és Royce lépett be rajta.
Nem volt szükség magyarázkodásra. A látvány megtette a
hatását. Royce halálra rémült. Nicholaa alá rohant.
– Mi a fenét csinálsz ott?
A férfi ordítása megnyugtatta Nicholaat. Ezután döbbent
csak rá a kérdés jelentésére. Majdnem felkacagott.
– Na mégis mit csinálnék? Lógok a párkányról.
Royce úgy hallotta a felesége hangjából, hogy egészen jól
szórakozik. Ez lehetetlen! Hiszen minden bizonnyal meg van
rettenve.
– Engedd el, Nicholaa, és hajlítsd be a térded! Elkaplak.
– Megyek, Royce!
– Most rögtön, kedves!
Nicholaa ettől a gyöngédségtől elfeledkezett minden
aggodalmáról. Egyszerűen elengedte a párkányt, és várta,
hogy a férje elkapja.
Royce majdnem összerogyott a lendülettől, amikor Nicholaa
a karjába pottyant. Szorosan magához ölelte égből kapott
terhét. Majd gyorsan hátralépett, nehogy a fejültre zuhanjon a
korhadt fa.
Royce minden ízében remegett, amikor átértek a
lovagterembe. A történtek miatt csak tántorogva tudott lépni.
Kevesebb szerencsével Nicholaa a nyakát is szeghette volna.
– Nem mehetsz az emeletre! Megértetted, Nicholaa?
A férfi Nicholaa karjába markolt, miközben kiosztotta a
parancsot. A fiatalasszony azonnal beleegyezett volna, ha el
nem vonja a figyelmét az útjukban álló zsámoly. Royce
félrerúgta, és a magas támlájú székre telepedett. Mélyeket
lélegzett. Nicholaanak feltűnt, hogy Royce mennyire izgatott.
A férfi aggodalma a meglepetés erejével hatott rá.
– Ennyire féltesz?
– Még ma mindent lehozatok a földszintre. Ne is ellenkezz!
Elhatároztam magam. Nem mehetsz az emeletre.
– Tényleg féltesz.
– Igen.
A hanghordozás és a helyéről majd kiugró szív ékes
bizonyítéka a férfi aggodalmának. Nicholaa ettől
örömmámorban úszott.
A veszély azonban elmúlt. Royce-nak meg kell nyugodnia.
Nicholaa úgy döntött, hogy eltereli a férje figyelmét.
– Royce, igazán lebonthatnád már az otthonodat, és
építhetnél egy másikat! Csodálkozom a késlekedéseden.
Royce ekkor legszívesebben megfojtotta volna a feleségét.
– Nem az én otthonom, és nem is a tiéd!
– Hát akkor kié?
Royce letette Nicholaat, és felállt.
– A miénk. Minden a miénk, kedves feleségem! Érted?
Értette.
Az ördögbe is, nem kívánt még egy ekkora riadalmat.
Vállon ragadta Nicholaat, és megcsókolta. Majd sarkon
fordult, és kiment.
Nagyon bele szeretett volna öklözni valami jó kemény
tárgyba. Éppen kapóra jött a labdajáték. Talán ha néhány
katonáját leteríti, jobban fogja érezni magát. Amint azonban a
szanaszét heverő fadarabok között bukdácsolt, rájött, hogy
néhány katona kevés lesz. Az egész szakaszt el kell kalapálnia.
Nicholaa nem értette, hogy mi lelte a férjét. Meglehet, hogy
lényeges a tulajdonjog kérdése, de ez most teljesen
összezavarta.
Tíz percen belül katonák érkeztek, és kiürítették az emeleti
szobákat. Az ágyat a lovagterem sarkába helyezték, de csak a
padló alapos vizsgálata után. Nicholaa szekrényét pedig az ágy
fejrészéhez állították. A többi bútort az udvarra szállították.
Nicholaat elcsüggesztette, hogy a meghitt szobájukat
elveszítették. Megkérte Thomast, hogy készítsen egy
ideiglenes falat az ágy köré.
A katona be is tartotta az ígéretét, és estére vastag
falapokból ácsolt fal vette körül az ágyat.
Nicholaa legközelebb a vacsoránál találkozott a férjével.
Óriási volt a meglepetése, amikor négy katonát is, köztük
Justint, látott’ bemasírozni. Eléjük akart szaladni, hogy
megölelje az öccsét, de Royce visszatartotta.
Amikor alaposabban megvizsgálta Justint, rengeteg sérülést
fedezett fel az arcán. Először megrémült, de aztán észrevette,
hogy a többi katona sincs jobb állapotban.
Royce és Lawrence sem panaszkodhatott a sérülések
hiányára. Beletelt egy kis időbe, mire Nicholaa magyarázatot
kapott erre a talányra. Még tovább tartott, hogy el is fogadja
ezt a magyarázatot.
Erőt vett magán, és nem kényeztette Justint a vacsora alatt.
Sőt, még azt is sikerült elhitetnie a többiekkel, hogy élvezettel
hallgatja ennek a durva labdajátéknak az izgalmas helyzeteit.
A négy újonc sokat és jó étvággyal evett. Amikor éppen
nem habzsoltak, akkor vagy nagy szájjal dicsekedtek, vagy
hahotáztak. Justin is! Egy volt a többiekkel.
Nicholaanak sírnia kellett örömében. Ki kellett mennie,
mielőtt még ennyi férfi előtt elpityeredik. Szerencsére a
vitézek annyira elmerültek a hőstetteik felidézésében, hogy
észre sem vették Nicholaa eltűnését. A fiatalasszony az
udvarra sétált, egészen a külső várudvarig. ,
Olyan sok mindenért tartozott hálával. Az Isten megáldotta,
amikor Royce-t elküldte hozzá.
A férfi Justinnak visszaadta az életkedvét, őrá pedig úgy
vigyáz, mint a szeme világára. Boldog volt. Ekkor
elmosolyodott, hiszen alig egy évvel ezelőtt szégyennek
tartotta volna, hogy egy normann felesége. Amikor abbahagyta
a sírást, elindult visszafelé. Royce már várta. A lépcső tetején
állt, tekintetét le nem véve a feleségéről.
A holdfényben Royce ismét olyan volt, mint egy óriás.
Nicholaa megállt az udvar kellős közepén.
– Nekem itt kell állnom a gyerekekkel és várni téged.
– Igen?
– A mama legalábbis így csinálta.
– Ez egy különleges kötelesség volt talán?
– Nem, csak megszokás. Olyan, amit a papa nagyon
kedvelt.
– Még milyen szokásokat kedveltek?
– Minden este vacsora után sakkoztak.
– Akkor azt tesszük mi is.
– De vacsora után te mindig a másnapi programot beszéled
meg a katonáiddal.
– Majd vacsora előttre teszem a megbeszélést. Vacsora után
pedig sakkozunk.
– Miért akarod ezt szokássá tenni?
– A hagyományokat folytatni kell. Ezt mondta a feleségem
az esküvőnk éjszakáján, amikor arra akart rávenni, hogy
csókkal búcsúzzam el tőle minden este.
– A feleséged töredelmesen beismeri, hogy ez volt a valódi
célja.
 Royce komoly arccal bólintott.
– Szeretném, ha valami mást is beismernél. Azt, hogy
szeretsz. Szeretném hallani, hogy szeretsz.
Nicholaa szeme megtelt könnyel. Lehajtotta a fejét, hogy a
férfi ne lássa az izgatottságát.
– Nem tehetem. Nem akarok még több terhet a válladra
tenni.
Royce a feleségéhez lépett. Magához húzta, és
megszorította.
– Nem értem. Szerinted ez a vallomás terhet jelentene a
számomra?
– Igen.
Royce harsányan felkacagott.
– Megjelentést se tudsz jelenteni, nemhogy terhet!
– Igenis szeretlek.
Royce ez idáig fel sem fogta, mennyire kívánta ezt a
vallomást. Kész varázslat, felbecsülhetetlen értékű ajándék!
Alázattal elfogadta ezt az ajándékot, noha logikus
magyarázatot nem talált a nő szerelmére.
Nicholaa csodálatos. A férfi arcán nem a hegeket látja,
hanem szemének ezüstös csillogását. Nem az esetlen bum-
fordiságát, hanem a nagyszerű erejét. Nicholaa vak, és Royce
örökké hálás lesz ezért a fogyatékosságért.
A férfi nem szólt egy szót sem. Még nem. Nicholaa pedig
imádkozott azért a szóért.
– Kedvesem, miért gondolod, hogy ezzel megterhelsz? A
fiatalasszony felzokogott.
– Mert nem volt választásod az esküvőd előtt.
Royce mosolygott. Nicholaa fejét az álla alá nyomta. Nem
akarta, hogy lássa a nevetését, és azt sem, hogy elhomályosul
az ő szeme is. Az öröme szinte kibírhatatlan volt.
 – Ja, igen, a választás - suttogta Royce. - Már egy jó ideje ez
aggaszt, ugye?
Nicholaa a férfi állába ütötte a fejét, amikor bólintani
próbált.
– Az véletlenül sem fordult meg a fejedben, hogy még a
választás előtt elhagyhattam volna a termet?
– Nem hagyhattad volna el. Csak a nős férfiakat engedte
távozni a király. Be sem neveztél a párbajra.
Royce másik oldalról közelítette meg a kérdést.
– Akár nemet is mondhattam volna.
– Nem mondtál volna, mert túl becsületes vagy. Felelősnek
érezted magad értem.
– Ezt szépen kitervelted! Bármit mondok, akkor sem
változtatod meg a véleményedet.
– Mint például?
– Mint például, hogy már előre eldöntöttem, hogy indulok a
kezedért. Nem engedtem volna, hogy másé legyél, Nicholaa.
– Csak kedves akarsz lenni hozzám, Royce.
A férfi megcsókolta a nő homlokát. Elképzelni sem tudta,
hogy miképp győzze meg Nicholaat az igazáról. Már régen
elhatározta, hogy kiáll érte párbajozni, azon egyszerű oknál
fogva, hogy nem bírta volna elviselni, ha más Nicholaahoz
nyúl.
Nicholaa hozzá tartozott. Mire Londonba értek, teljesen
hozzászokott még a makacsságához is. Természete szerint
Royce birtokló hajlamú volt mindig. Nem hagyhatta, hogy
másé legyen a jutalom.
Ez a szerelmi ügylet viszont nem az ő asztala. Abban sem
volt biztos, hogy képes-e férjként szeretni. Alkalmatlannak és
készületlennek érezte magát.
Nem lenne kielégítő, ha csak annyit mondana, hogy nagyon
jól érzi magát Nicholaaval az oldalán. Nem, semmivel sem
tudná meggyőzni a fiatalasszonyt arról, hogy a maga módján
igenis törődik vele.
Úgyhogy inkább nem mond semmit. Majd tettekkel
bizonyítja.
Tizenhatodik fejezet

Könnyebb volt ezt elhatározni, mint véghezvinni.

Bármennyit is törte a fejét Royce, nem tudott egyetlen
épkézláb ötlettel sem előállni. A sikertelenség persze nem
vette el a próbálkozó kedvét.
Őrjítő volt ez az állapot, de Nicholaa arcán az a higgadt
mosoly még szörnyűbben hatott. Ha a fiatalasszony nem
vallott volna szerelmet, Royce a teljes kétségbeesés szélén
állna. Ha bókolt Nicholaanak, ő azonnal viszonozta a
kedveskedést. Ha megcsókolta, ő buzgón visszacsókolta. A
mosoly csak ilyenkor tűnt el az arcáról, amikor a férje szája
eltakarta.
Még sakkozott is Nicholaaval, és engedte győzni. Aztán
rádöbbent, hogy a nő egyébként is nyerésre áll. Ekkor taktikát
változtatott, és hajnalig ültek a kockás tábla mellett, míg végül
nem hagyta ellenfelét győzni.
Mert az magától is learatta a babért.
A fiatalasszony megígérte, hogy engedi Royce-t is nyerni.
A helyzet azonban egyre rosszabbá vált.
Egy forró hétfő délelőtt, amint Royce Lawrence-szel a
lovagterembe lépett, égve találta a tüzet a kandallóban. Olyan
érzése volt, mintha egy kemencében sülne. Izzadságcseppek
folytak végig az arcán, mire a konyhában sür-gölődő
feleségéhez ért.
– Nicholaa, van valami különleges oka annak, hogy
meggyújtattad a tüzet?
A fiatalasszony megfordult, és a férjére mosolygott. Arcát
egy pamutkendővel legyezte, majd a ruhadarabbal megtörölte
Royce homlokát.
– Hat katonát hívtál meg vacsorára, ezért kellett még egy
tüzet raknunk.
Royce homloka után Lawrence-ét is meg akarta törölni. A
vazallus meglepetésében hátrahőkölt. Nicholaa követte, és
befejezte a megkezdett mozdulatot, majd mindkét férfit
kitessékelte a konyhából.
A harcosokat a lovagterem közepén Guy báró
elválaszthatatlan talpnyalói, Henry és Morgan várták.
Nicholaa kereszthuzatot akart csinálni, ezért a terembe
lépett, hogy kinyissa a bejárati ajtót. Amint kilépett a
konyhából, Morgan pökhendi szavai ütötték meg a fülét.
– A bárónk egy egész szakasz katonát hozott magával, hogy
elfojtsa a szász felkelést. Két héten belül írmagjuk sem marad.
Nicholaa elsápadt, de higgadtságot színlelt. Morgan mélyen
meghajolt a vár úrnője előtt.
A fiatalasszony nem fogadta a köszöntést, csak hidegen a
vazallusra tekintett, és várta a folytatást.
– Úgy értesültünk, hogy az ellenállók vezére a maga bátyja,
milady – mondta Henry. – Ez igaz?
– Talán – felelt Nicholaa.
– Akkor fogadja őszinte részvétünket – vigyorgott Morgan
-, mert a bárónk együttérző lélek. Bizonyára bedobja majd a
testvére holttestét, hogy illő módon eltemethessék.
Royce ökölbe szorította a kezét.
– Elég! - parancsolta. - Térj a lényegre! Mit üzen a báród?
Henry még soha sem látta ennyire felháborodottnak Royce-
t. A báró szemvillanásától kissé megszeppent. Morgan
azonban nem törődött ezzel. Nicholaat méregette szúrós
szemmel.
A nő mosollyal válaszolt.
 – Megbocsátom a tiszteletlenségedet, mert irigységed az
oka.
Morgan éppen tiltakozásra nyitotta a száját, de a
fiatalasszony egyetlen mozdulattal leintette. A megvetés csak
úgy sütött a szeméből, amint egy lépéssel közeledett a vazallus
felé. Morgan ijedtében hátrálni kezdett.
– Hallottátok a férjem parancsát? Ki vele, miért vagytok itt,
aztán tisztuljatok a szemünk elől!
Morgan feldühödött. Henrynek intett, hogy teljesítse a
parancsot, ő maga pedig a tüzet nézte. Szórakozottan felvett
egy sakkfigurát a kandallópárkányról, miközben Henryre
figyelt.
– Vilmos király üdvözletét küldi, és azt kéri, hogy Royce
báró szedje össze tíz legvitézebb emberét, hogy a hat hét
múlva esedékes ünnepi játékokra vezényelje őket. Tíz újoncot
is válasszon ki, hogy részt vegyenek az ünnepségen. A
királynak van még egy kívánsága.
Royce keresztbe font karral várta a folytatást.
– Royce báró hallani kívánja a király óhaját - jelentette ki
Lawrence.
– Királyunk szeretné tudatni, hogy Nicholaa úrnőt is várja.
A királyi pár látni kívánja a miladyt is.
Nicholaa felnevetett volna, de túlságosan aggódott a
vazallus kezében lévő sakkfigura miatt. Nem mert rászólni,
nehogy felfedezze az a csirkefogó, hogy mennyire becses
tárgyat szorongat a kezében, és szándékosan tönkre tegye.
Henry meghajolt a báró előtt, majd Nicholaahoz lépett.
– Akkor majd fény derül arra, hogy ki az első, és ki a
második, úrnő.
– Arra már régen fény derült, nem? – kérdezte kihívón
Nicholaa.
A fiatalasszony nem bírta tovább türelemmel. A kijárathoz
sétált.
 – Lawrence, kísérd ki a harcosokat! A férjem kívánsága,
hogy azonnal hagyják el a termet.
Morgan Royce-hoz fordult.
– Elverjük a katonáit, báró úr. Most nem fogunk veszíteni.
Hogy megerősítse a kijelentését, letörte a fekete vezér fejét,
és a darabokat a tűzbe hajította.
Egészen addig a pillanatig Royce nem vette észre, hogy .
Morgan kezében tartja a bábut. Nicholaat figyelte, és amikor
meglátta eltorzult arcát, rádöbbent, hogy mi történt.
Felordított. Morgan csodálkozva megfordult. Royce
villámként csapott le. A következő pillanatban a nagyképű
vazallus már a levegőben repült. Elsüvített az asztal fölött, az
ágyat körülvevő fal mellett, neki a terem falának, sőt keresztül
rajta.
Az ember nagyságú lyukon át nagyszerű kilátás nyílt az
udvarra.
Morgan tántorogva megpróbált talpra állni. Henry Nicholaa
felé sietett, tehát nem kívánt társának segíteni. Morgan nem
tudott felegyenesedni. Mindig térdre esett.
A fiatalasszony nem tudta leplezni a mosolyát. Henryt ez
mélyen felháborította. A nő arcába vicsorgott.
– Rossz báróhoz ment feleségül.
Legszívesebben felpofozta volna a nevető Nicholaat, de
tudta, hogy addig él, amíg egy ujjal sem nyúl Royce
feleségéhez. Ehelyett szavakkal akarta megfélemlíteni a
magabiztos némbert.
– Mielőtt vége a játékoknak, maga felveszi az özvegyi
fátylat. Hallgatnia kellett volna arra a boszorkányra, és meg
kellett volna ölnie a férjét. Megkímélt volna bennünket a
fáradságtól.
Nicholaa nem vesztette el a fejét. A férfi úgy viselkedett,
mint egy durcás kisgyerek.
– Távozz, Henry! Zavar a jelenléted,
 Nicholaa nem vesztegetett több időt a fickóra. Helyette a
férje foglalkoztatta. Soha nem látta még ennyire feldühödtnek.
Ijesztő volt. És még nem végzett Morgannal. A fiatalasszony
tudta, hogy közbe kell lépnie. Morgan halála nem érné meg az
azt követő magyarázkodást. Ráadásul itt kellene eltemetni.
Royce már majdnem Nicholaa mellé ért, amikor a nő
megszólalt:
– Milyen kellemes légáramlatot csináltál. Köszönöm.
A férfi bólintott, továbbment, majd hirtelen megtorpant.
– Mit mondtál az imént?
– Megköszöntem az ablakot.
Lawrence elnevette magát. Nicholaa mosolygott. Royce
behunyta a szemét, és sóhajtott egyet.
– Nem akarom megölni a gazfickót.
– Hát persze, hogy nem - helyeselt Nicholaa. - A
sakkfigurán ez már mit sem segítene.
– Csak el akartam törni néhány csontját.
– Semmit sem érnél el vele.
– De legalább végtelen megelégedéssel töltene el.
A fiatalasszony megrázta a fejét. Royce feladta a tervét.
Látta, hogy a felesége megingathatatlan az elhatározásában.
Nem akart csalódást okozni neki.
– Melyik bábu volt, kedves?
– A fekete vezér.
Royce-t megrázta ez a hír. A legkedvesebb figura, nyakán a
karcolással. Felelősnek érezte magát a veszteségért. Figyelnie
kellett volna az álnok vazallusok minden mozdulatát.
Magához ölelte Nicholaat.
– Sajnálom, az én hibám. Meg kellett…
– Túl gyorsan történt minden. Nem tehettél semmit –
vigasztalta Nicholaa. – Ne nézz olyan mérgesen! Megtörtént,
és kész.
A fiatalasszony egész idő alatt mosolygott. Nehéz volt
Royce-t rávennie, hogy hagyja el a termet. Nicholaa az ajtóig
kísérte a két férfit.
– Nicholaa még mindig az ajtóban áll? - kérdezte Royce.
– Nem, már elment – válaszolta Lawrence.
– Nekem valami bűzlik Nicholaa viselkedése körül. A
feleségem túl elnéző volt Morgannal, nem gondolod?
– De igen.
– Egy kicsit túlságosan is elnéző volt.
Royce befordult a sarkon, az átjáróhoz vezető létrához
ment, és lécekhez dőlve várakozó állásba helyezkedett.
Nem kellett sokáig ott ácsorognia. Nicholaa szinte repülve
közeledett a létra felé, de Royce-t látva megtorpant.
Gyorsan a háta mögé rejtette a kezét, és nyájasan a férjére
mosolygott. Az visszamosolygott. Mindvégig a fiatalasszonyt
nézte. Amint Lawrence eltávozott, hogy a dolga után nézzen,
Royce magához intette Nicholaat.
Megvárta, míg a fiatalasszony egyenesen megáll előtte,
majd kinyújtotta a kezét.
– Játsszunk becsületesen, Nicholaa! Ha én nem bánthatom,
akkor te sem.
– Honnan tudtad?
Royce a homlokára mutatott.
– Logika!
Nicholaa a férfi kinyújtott tenyerébe helyezte a parittyá-ját.
A két követ a földre dobta.
– A biztonság kedvéért hoztál kettőt?
– Nem. Én sosem tévesztem el a célt. A másikat Henrynek
szántam.
 Royce felkacagott. Nicholaa nem tudta mire vélni a férfi
viselkedését.
– Már éppen elég idődet elraboltam - jegyezte meg
Nicholaa. Alig tudta leplezni a csalódottságát. Ordítani
szeretett volna a férjével, hogy nem engedte bosszút állni. A
férfi kezén csüngő parittyára nézett, sóhajtott egy nagyot, és
megszólalt:
– Megpróbálok önmérsékletet gyakorolni a jövőben.
– Ez azt jelenti, hogy még többet fogsz mosolyogni?
– Igen.
– Isten mentsen!
– Velem már megtette, amikor téged nekem adott.
Ezekkel a kedves megjegyzéseivel Nicholaa mindig levette
a lábáról Royce-t. Ellépett a létrától, kézen fogta a feleségét, és
a kastély felé indult.
Szótlanul ballagtak egymás mellett. Nicholaa meg volt
győződve arról, hogy most szónoklat fog következni. Amikor
azonban a terembe értek, Royce nem engedte el a kezét,
hanem az ágy felé vonszolta.
Egy pillanatra megállt, és kinézett a falon tátongó lyukon.
– Ugye milyen nagyszerű a kilátás?
– Hova viszel, Royce?
– Az ágyba.
– Most?
– Igen, most.
– Ez nem jellemző rád, Royce. Te sosem mulasztod el a
munkádat. Ez nem felel meg a rendnek!
Rémültnek látszott a fiatalasszony. Royce magához ölelte.
– A spontán tettek éppoly fontosak, mint az előre
tervezettek. Igazán hagyhatnál valamennyi lehetőséget a
meglepetéseknek is!
 – Meg kell tanulnom…
A férfi felkapta feleségét a földről, és szájon csókolta.
Ebben a pillanatban masírozott el a lyuk előtt. Ingelram és
Justin vezérük kíséretében. Meghökkentek a látványtól.
Lawrence mosolygott. Ingelram oldalba bökte Justint, és
felröhögött. Justin el volt képedve, majd a vezéréhez fordult.
– A nővérem nagyon szeretheti a bárót. Lawrence bólintott.
– A báró éppannyira szereti őt.
Justint ez megnyugtatta. Végre a nővérével mindketten
megtalálták a helyüket ebben az új, normann világban.
Lawrence nyakon ragadta a két újoncot, és elhagyták a
terepet, ezzel meghitt magányt biztosítva a vár urainak.

Royce összehívta az embereit és átadta nekik a király

üzenetét. Noha minden egyes katona szívvel-lélekkel a
szerencsés húsz közé tartozott volna, egyikük sem mert nyíltan
felajánlkozni. Tudták, hogy a választás joga a bárót illeti meg.
A következő este Nicholaa néhány vágásnyomot fedezett fel
a férje kezén. Megkérdezte, hogy mitől vannak, de a férfi nem
szolgált magyarázattal. A fiatalasszony feltételezte, hogy a
férje észre sem vette a sebeket.
Royce teljesen ki volt merülve. Még ahhoz sem volt kedve,
hogy sakkozzanak. A szeretkezéshez azonban összegyűjtötte
maradék erejét.
Nicholaa éjfél körül felébredt, és a férje felé húzódott, de
majdnem leesett az ágy másik oldalán. Royce nem feküdt
mellette!
Nicholaa villámgyorsan magára dobta a köntösét, és a férje
keresésére indult. Nem kellett messzire mennie, mert Royce az
asztalfőn ült, és teljesen el volt merülve a munkájában.
Royce egy darab fát tartott a kezében. A vibráló
gyertyafényben is jól láthatóan kirajzolódott az asztalon a
fehér vezér alakja. A férfi másik kezében egy késsel apró
szilánkokat hasított le a fából. Időnként a fehér vezérre
pillantott, majd folytatta a faragást.
Nicholaa ekkor megértette, hogy honnan származnak a
vágásnyomok, és hogy miért olyan fáradt mindig a férje.
Legfőként azonban megtudta, hogy Royce szereti őt!
Nicholaa meg sem moccant. Könnyek gördültek végig az
arcán. A férfi minden egyes káromkodására elmosolyodott.
Ekkor megzörrent az ajtóban a zár. Nicholaa a fal mögé
rejtőzött. Justin lépett be kezében egy apró tőrrel.
Royce fel sem nézett. Tehát várta a fiút. Justin éppoly
elgyötörtnek látszott, mint a férje. Ezek szerint együtt
dolgoznak minden éjjel?
– Ez az apám kése volt - suttogta Justin. – Biztosan
könnyebb vele dolgozni, báró úr.
Ezzel Justin helyet foglalt Royce mellett. Letette a kést, és
kezébe vette a sakkfigura talpát. A fiú fekete bőrdarabot viselt
a karján. Nicholaa rájött, hogy ez elengedhetetlen védelmi
eszköz Royce mellett. A férje annyira ügyetlenül faricskált!
A fiatalasszony megtörölte a szemét, és csatlakozott a két
férfihoz, akiket a világon mindennél jobban szeretett.
– Nicholaa hogy meglepődik majd! – suttogta Justin.
– Remélem kellemesen – jegyezte meg Royce.
– Kellemesen meg vagyok lepődve - jelentette ki a hátuk
mögött egy hang.
Justin ugrott egyet ijedtében. Royce-nak megremegett a
keze, és megkarcolta a még alig megformázott alak nyakát.
– Látod, hogy mit tettél, te feleség?
Nicholaa a férje fölé hajolt, hogy tüzetesen szemügyre
vegye a remekművet. Elkezdett nevetni. A legbumfordibb
sakkfigura állt előtte, amit életében valaha is látott. A feje
nagyobb volt, mint a teste, a nyaka pedig háromszor akkora,
mint a fehér vezéré.
 Nicholaanak nagyon tetszett. Különösképpen a karcolás a
nyakán. Megcsókolta érte a férjét, és letelepedett mellé.
– Remélem, emlékezni fogsz erre a karcolásra, hogy
mesélni tudj róla a gyermekeidnek.
Gyanította, hogy a férfi zavarban érzi magát, mert
leleplezték. Nicholaat a sírás kerülgette. Uramisten, de
szerelmes is ebbe a férfiba!
Justinra nézett. A fiú huncutul a nővérére kacsintott.-
– Justin!
– Tessék?
– Szeretem Royce-t. A fiú elmosolyodott.
– Tudom, Nicholaa.
– Honnan?
– Onnan, ahogy ránézel.
Nicholaa a férje felé fordult, hogy lássa, mit szól ehhez. A
férfi szorgalmasan faragta a fadarabot. Közben mosolygott.
– Még valamit meg kell tudnod, Justin. Royce is szeret
engem.
– Ezt is tudom - nevette el magát Justin. Royce kiejtette a
kezéből a kést, és a nőre bámult.
– Biztos vagy te abban, hogy szeretlek?
– Igen.
Royce bólintott, és sóhajtott is egyet.
– Akkor abbahagyod ezt a sátáni mosolyt, mert az őrületbe
kergetsz vele.
Justin nem értette. Nicholaa felkacagott.
– Csak olyan feleség akartam lenni, amilyet szerettél volna.
– Téged szeretnélek.
– Nicholaa, nem szabad mosolyognod? – hitetlenkedett
Justin.
 Royce le nem vette a szemét felesége gyönyörű arcáról.
– Justin, hagyj magunkra!
– Igenis, báró úr.
Nicholaa Justinnal együtt távozott az asztaltól. Magával
vitte az egyik gyertyát. Lassan az ágyhoz sétált. A kisszek-
rényre tette a gyertyát, és várta Royce-t.
A férfi az ágy másik oldalára ment. A gyertya pislákoló
fényében Nicholaa figyelte ahogy levetkőzik.
Nagyon jóvágású férfi. Izmos és arányos. Meg gyengéd is.
Nicholaa is levetette a köntösét, és a földre ejtette.
– Nagyon szeretlek, Royce.
– Én is nagyon szeretlek.
Az ágyra térdeltek. Egymással szemben. Royce megragadta
Nicholaa csípőjét. Nicholaa átkarolta a férje nyakát.
Megcsókolta a mellkasát, az állát, a sebhelyét. Royce nem
tűrte, hogy incselkedjen vele. Megragadta Nicholaa haját,
hátrafeszítette a fejét, és kéjes nyögéssel megcsókolta. A
nyelvük összefonódott. Nicholaa felsóhajtott.
Royce az ágyra fektette a feleségét. Egész testével ráborult,
és minden részét csókokkal halmozta el. Gyengéden és
türelmesen szerette, míg Nicholaa meg nem vadult a kéjtől.
Royce ekkor elvesztette az önuralmát.
Nicholaa lába közé feküdt, és óvatosan beléhatolt. Az édes
kín erősödött, és csak akkor csillapult egy kicsit, amikor
teljesen egyek voltak. Royce sokáig titkolt szerelmi
vallomásának szavait suttogta Nicholaa fülébe.
A fiatalasszony csak töredékeket hallott belőle.
Hamarosan mindketten szótlanná váltak a túlcsorduló
érzelemtől. Az ágy belejajdult a szerelmükbe. Royce lassan,
kimérten mozgott egészen addig, amíg Nicholaa teljesen át
nem adta magát. A férfi ekkor felgyorsult, és felesége nevét
kiáltva engedte be magját.
 Egybefonódva maradtak. Nicholaa zokogott. Az örömtől. És
Royce nem bánta.
A fiatalasszony a férje kedves szavaira merült álomba.
Royce elfújta a gyertyát, majd átölelte Nicholaat.
Behunyta a szemét, és elmosolyodott. Végtelen
elégedettséget érzett. A karjaiban tarthatja a kincset. A nő
szerelme óriási erővel ajándékozta meg.
Nem szokott imádkozni, de most elrebegett egy hálaadást.
Nicholaanak nincs igaza. Isten nem az ő oldalán áll, hanem az
övékén.
Tizenhetedik fejezet

Lehetetlen, önfejű és összeférhetetlen felesége már másnap

visszatért. Még ebéd előtt megejtették az első
összezördülésüket. Thomas minden részletében megtervezte
az új otthonukat, és amikor Royce elégedetten a beleegyezését
adta, Nicholaa kijelentette, hogy az egész terv egyszerűen
kivihetetlen.
Nicholaa bőszen mutogatott a konyha számára fenntartott
helyre. Szerinte kétszer akkorára lenne szükség. Ugyanakkor a
katonák beérnék sokkal kisebb körlettel. Éléskamra meg nincs
is a tervben. Royce fölöslegesnek tartja. Nicholaa azonban
másként vélekedik.
Royce-nak le kellett ültetnie a feleségét, és részletesen
megbeszélni a vitatott pontokat. Nicholaa közbevágás nélkül
hallgatta végig a férje szónoklatát. Nem telt sok időbe, mire a
férfi rájött, hogy a felesége megint álmodozik. Az őrületbe
kergeti ez a nő. Ugyanakkor fel is pezsdíti a vérét. Nicholaa
végül minden egyes ponttal egyetértett. Royce fellélegezve a
dolga után nézett. Nicholaa megvárta, míg a férje eltűnik a
szeme elől, majd visszahívta Thomast, és elmagyarázta neki,
hogy milyen változtatásokat szeretne a terven. Egy nagy
éléskamrát terveztetett, megnagyíttatta a konyhát és a
tűzhelyet, valamint a hálószoba méretét is kétszeresére
növelte.
 Royce egész héten el volt foglalva. Ügy döntött, hogy nem
maga választja ki a játékokon résztvevő katonákat, hanem
erőpróbát rendez a számukra. Nicholaa szerint ez a
legigazságosabb módja a húsz katona kiválasztásának. Annak
is nagyon örült, hogy a férje egyre többször bevonja őt is a
Lawrence-szel folytatott megbeszéléseibe. Amint azonban a
második hét elérkezett, Royce egyre visszahúzó-dóbb lett.
Valahányszor felmerült a vetélkedő kérdése, elterelte a témáról
a szót.
Valami bánthatta a férjét, de erről még nem kívánt beszélni.
Nicholaa türelmesen várt, mert tudta, hogy idővel a férfi úgyis
megosztja a titkát vele.
Négy héttel a játékok előtt Royce leültette Nicholaat. A férfi
nem tűnt lelkesnek, mint egyébként szokott, amikor
szónokolni készül. Ehelyett halálosan komolynak tűnt.
Fel-alá sétálás helyett a kandalló előtt állt, kezét a háta
mögött összekulcsolva.
Royce nem akart Nicholaa szemébe nézni a vallomása
során. Nem akarta látni a nő aggodalmát.
– Nicholaa, amint tudod, az embereim vetélkednek
egymással. Közülük a legügyesebbek abban a
megtiszteltetésben részesülnek, hogy engem, helyesebben
minket képviseljenek.
Nicholaa aggódni kezdett. Még soha sem látta ilyen
bizonytalannak. Az ölében összekulcsolta a kezét, kihúzta
magát, és felkészült a legrosszabbra.
Royce sokáig nem szólalt meg.
– A vetélkedés befejeződött. Mindenki tudja a tíz-tíz
győztes nevét. Ezt már nem lehet visszacsinálni.
– Hát persze, hogy nem – értett egyet Nicholaa.
– Mindkét csapat kilenc katonából és egy vezérből áll.
Lawrence könnyűszerrel a tapasztalt katonák vezetőjévé vált.
Aprólékosan bemutatta Lawrence ügyességét, majd a
Gólyákról kezdett el beszélni.
 – Kilenc újonc minden próbatételben messze kitűnt a többi
közül, de egy még náluk is jobban teljesített. Kivételes erőről
és ravaszságról tett tanúbizonyságot.
Nicholaa kitalálta, hogy Ingelram mindenképpen a tíz
katona egyike. Talán Bryan is. Royce tehát Justint itthon fogja
hagyni. A fiú érzelmei miatt aggódik ennyire. Justinnak
azonban el kell fogadnia ezt a döntést. Minden bizonnyal sérti
majd a büszkeségét, hogy ő nem mehet a barátaival a
játékokra. Ennek ellenére sók mindent köszönhet Royce-nak,
és ha kell, ezt el is magyarázza a fiúnak.
Royce elfordult a kandallótól, és Nicholaahoz sétált.
Gyengéden megfogta a kezét, és azt mondta:
– Justin lesz az újoncok vezetője. Nicholaa hitetlenkedve
nézett a férjére.
– Csak viccelsz, ugye?
– Nem. Halálosan komolyan beszélek.
Nicholaa elrántotta a kezét, és lerogyott a székre. Akkora
ijedtség vett rajta erőt, hogy belefájdult a gyomra. Haragudott
Royce-ra. Hogy engedhette meg, hogy ez megtörténjen?
– Nem értem – suttogta Nicholaa. – Justin még nincs
felkészülve.
– De fel van. Kivételes tehetségű a fiú - jelentette ki
büszkén. - Igazán örülhetnél neki, Nicholaa. Én nagyon
örülök.
– De én nem akarom, hogy részt vegyen a játékokon. Ez
még túl korai lenne. Több gyakorlatra van szüksége.
– Nézz rám, Nicholaa!
Amikor a fiatalasszony felnézett, Royce látta, hogy könnyes
a szeme. Nagyot sóhajtott.
– Bízol bennem, Nicholaa?
Nicholaa meglepődött a kérdéstől, de néhány perces
magyarázkodás után megértette, hogy miért kérdezte ezt
Royce tőle. Mindig ez történik. Vagy hisz a férjében, vagy
nem. Royce türelmesen állt a felesége mellett, és arra várt,
hogy elrendezze magában a hallottakat. Egy kicsit bántotta,
hogy Nicholaa nem azonnal válaszolt. Ugyanakkor megértette,
hogy miért bizonytalan. Nicholaa végül bólintott.
– Igen, bízom benned. - Nicholaa az asztalra szegezte a
tekintetét, majd a férje szemébe nézett, hogy az jól láthassa az
elégedetlenségét.
– És most ugye azt fogod mondani, hogy bízzak minden
egyes döntésedben is?
Royce a feleségére mosolygott. Nicholaa képtelen volt ülve
maradni, és amint a férje leült, ő rögtön felállt.
– Úgy gondolod, hogyha benned hiszek, akkor Justin-ban is
feltétlenül hinnem kell?
– Nem – felelte a férfi karját a mellén összefogva. – Az
ítélőképességemben viszont maradéktalanul meg kell bíznod.
Uramisten, mennyire utálta, amikor a férje ilyen hideg
logikával érvelt. Elvégre a testvéréről volt szó, nem egy
vadidegenről!
– Miért nem lehet megváltoztatni a verseny eredményét.
– Ez a kérdés válaszra sem érdemes. Nicholaa magába
roskadt.
– Ugye Justin nagyon örül ennek a megtiszteltetésnek?
Royce bólintott. Elvigyorodott, majd megpróbált komoly
képet vágni.
– Justin olyan peckesen jár-kel, mint egy kakas. Ingelram és
Bryan szinten a csapat tagja.
Nicholaa nem volt elragadtatva ettől.
– Hiszen még gyerekek, Royce! Ott is hagyhatják a fogukat.
A férfi megrázta a fejét. Az ölébe vette volna a feleségét,
hogy megvigasztalja, ha az nem húzódott volna el tőle.
Nicholaanak azonban még arra volt szüksége, hogy
haragudjon még egy kicsit.
 – Nem, Nicholaa, nem gyerekek. Felnőtt férfiak. Igaz, még
fiatalok. Talán nem aggódsz annyira, ha elmesélem, hogy
milyen kivételes ügyességgel harcolt az öcséd.
Nicholaa vállrándítással felelt. Royce tudta, hogy a felesége
legszívesebben ordibálna vele. Mégsem tette. Sőt, megpróbálja
elfogadni a férje elhatározását. Nicholaa sosem látta az öccsét
gyakorlatozni, tehát nem is tudhatja, mennyit fejlődött a fiú.
Royce viszont tudta jól. Heteket töltött együtt Justinnal, míg
tökélyre nem vitte a harcmodorát. A fiatalember megérdemli
ezt a megtiszteltetést, és Nicholaa ellenkezése ellenére Royce
nem hagyja, hogy ezt elvegyék tőle.
A férfi türelmesen elmagyarázott mindent. Valójában
elbüszkélkedett Justin hőstelteivel. Ezután elismételte, hogy a
játékokon résztvevők névsora megváltoztathatatlan.
– Szinte letaglózott ez a hír – jelentette ki Nicholaa. –
Mindenképpen megbízom benned, és ezért feltételezem, hogy
minden eshetőséget mérlegeltél, úgy gondolod, hogy az
ellenfeleid becsületesen fognak a fivéremmel harcolni.
– Nem - felelte Royce. - Mindent megtesznek a
győzelemért.
– Még azt is, hogy megpróbálják eltörni egyetlen karját,
ezzel teljesen |iszolgáltatottá téve? Azt is, hogy levágják a
karját?
Nicholaa remegett az aggodalomtól. Royce hátradőlt a
székében, és a feleségére nézett.
– Még azt is.
Furcsamód ez a megjegyzés kissé megnyugtatta a
fiatalasszonyt. Tehát Royce még erre is gondolt.
– Úgy gondolom, hogy Justint is felvilágosítottad erről.
Bizonyára figyelmeztetted Guy báró katonáinak
alattomosságára. Noha nem akarod elismerni, de te is aggódsz
egy kicsit. Az érzelmek azonban most nem számítanak.
Justinnak nem szabad látnia, hogy féltjük – mondta Nicholaa,
majd idegesen a hajába túrva hozzátette. – Royce, ha egy
kicsit is kétséges, hogy Justin tökéletesen fel van készülve,
akkor segíts neki.
A férfi alig tudta követni Nicholaat. Néhány perc alatt
homlokegyenest megváltozott a viselkedése. A fiatalasszony
elkezdett fel-alá járkálni.
– Most, hogy visszaadtad Justinnak az önbecsülését, nem
veheted el tőle.
Royce hallgatta Nicholaa érvelését, és egyszerre csak
megvilágosodott előtte, hogy a nő valójában szónokol.
Megvárta, hogy Nicholaa a fel-alá járkálásban odaérjen
hozzá. Ekkor megragadta, az ölébe vette, és megcsókolta.
– Meg vagyok elégedve veled, kis feleségem.
– Akkor is meg leszel elégedve, ha elárulom, hogy aggódni
fogok?
– Igen. Tudom, hogy nem fogsz közbeavatkozni, és a
félelmedet eltitkolod Justin elől.
– Tedd még bizonyosabbá a felkészültségét! Taníts meg az
összes alattomos trükkre! Ha valaki tudja, hogy kell
becstelenül harcolni, az te vagy, Royce.
– Köszönöm. Ugye ez, bók akart lenni?
– Igen. Akkor sem becsületesen küzdöttél, amikor ki-
salogattál az apátságból. Ha akkor tudtam volna, hogy milyen
gyöngéd vagy, rájöttem volna, hogy Ulric nagyobb
biztonságban van nálad, mint bárki másnál. Igen,
fondorlatosán, és nem becsületesen harcoltál.
Royce ismét megcsókolta a feleségét. Hosszan és
szenvedélyesen. Lawrence diszkrét köhintése rebbentette szét
őket.
Nicholaa zavarban érezte magát. Gyorsan talpra ugrott,
megigazította a haját és a szoknyáját, és a vazallusra
mosolygott.
– Hallom, maga vezeti az öreg katonákat Vilmos király
udvarába. Fogadja őszinte elismerésem.
 – Köszönöm, asszonyom.
– Ezt meg kell ünnepelnünk egy vacsorával - mondta, —
majd Royce hoz fordult. - Justin is velünk tarthat?
– Igen, de akkor a többieket is meg kell hívni.
– A szakács dührohamot fog kapni, ha megmondom neki,
hogy húsz vendégünk lesz
– Huszonnégy - helyesbített Royce. - Mindkét szakaszból
két tartalék harcos is kíséri a csapatot.
– Tartalék?!
– Minden eshetőségre számítva, Nicholaa. Ha esetleg
valamelyikük megsérülne.
– Vagy túl, beteg lesz, hogy harcoljon?
Nicholaa hangjának csengéséből Royce tudta, hogy mi jár a
nő fejében.
– Justin nem fog megsebesülni, vagy lebetegedni. Ne is
vesztegesd az idődet fölösleges imádságokra!
– Sose imádkoznék ezért - tiltakozott Nicholaa, és a
vazallushoz fordult. - Lawrence, ugye a férjemnek meg
kellene tanulnia bíznia bennem?
A vazallus nem tudta, hogy erre mit válaszoljon. Nicholaa
megkérte, hogy utasítsa néhány katonáját arra, hogy hozzák fel
az alsó szintről a másik asztalt.
Amint Lawrence beleegyezett ebbe, Nicholaa a konyha felé
rohant. Tudta, hogy sokkal jobban jár, ha minél előbb
elmondja a rossz hírt a szakácsnak. Így hamar túl lesznek a
szakács dührohamán, és elkezdhetik a vacsora készítését.
Valóban ünnepi alkalom lelt a vacsorából. Az újoncok
tényleg kiskakasként viselkedtek, míg az idősebbek
higgadtabban örültek a szerencséjüknek.
Justint ott marasztalták a vacsora után. A fiú azt hitte, hogy
a báró megint a faragásban kéri a segítségét. Royce-nak
azonban nem volt kedve a remekművén dolgozni.
 – Holnaptól kezdve két órát csak veled foglalkozom.
– A csapatom többi tagjával együtt?
A báró helyett Lawrence válaszolt.
– Hát persze. A báró úr a parancsátadás szabályát
alkalmazza, amikor a terveiről beszél, hiszen te vagy a
csapatod vezetője. Holnap majd továbbadod a báró üzenetét.
– Értem. Nicholaa, te meg mit nézel? - kérdezte Justin, mert
feltűnt neki a nővére rosszalló tekintete.
– A sebeidet nézem. Ugye már begyógyultak?
– Igen, begyógyultak.
– Lawrence elmesélte az esetedet a karvédő bőrdarabbal.
Royce azért vetette le rólad, mert az ellenfeleid
felhasználhatják ellened.
– Így van.
– Kitől kaptad ezt a bőrdarabot?
– Bryantől.
– Ügyes a fiú? Royce közbevágott:
– Csak nem akarod Bryant megkérni, hogy faragja ki neked
a fekete vezért?
– Nem, dehogy. A fekete vezért neked kell befejezned.
– Akkor meg…
– Csak körmönfont akartam lenni. Tudod, nekem is
csavaros az észjárásom.
– Erről engem igazán nem kell meggyőznöd, Danielle
nővér.
Lawrence nevetve magyarázta el Justinnak Nicholaa
apácaságának történetét.
A fiatalasszony a hahota abbamaradásáig türelmetlenül
dobolt az ujjaival.
 – Royce, te amiatt aggódtál, hogy az ellenfél megragadja a
bőrdarabot.
A férfi bólintott. Nicholaa elmosolyodott.
– Szerintem hagynunk kellene, hogy megragadják.
Lawrence és Justin nem tudták eltalálni, hogy Nicholaa hova
akar kilyukadni. Royce viszont rögtön megértette.
– Igen, tényleg hagynunk kellene - ezzel Justinhoz fordult. -
Nicholaa valamilyen meglepetésre céloz. Valami éles tárgyra,
ami a bőrbe van belevarrva.
– Más esetben meg sem fordulna a fejemben egy ilyen
csalás. Ha viszont valaki képes lenne megragadni a karodat,
hogy így győzzön le, néhány alattomos vágást mindenképpen
megérdemel.
– Menj, és beszéld meg Bryannal - mondta Royce Jus-
tinnak.
A fiú azonnal felállt, a nővérére kacsintott, és kisietett a
teremből.
– Royce, ugye te nem veszel részt a játékokon? - kérdezte
Nicholaa.
Royce megrázta a fejét.
– Az embereim párbajoznak helyettem. Amikor győznek, én
is győzök,
Nicholaat megörvendeztette a férje magabiztossága. Nem
azt mondta, hogy ha győznek, hanem azt, amikor győznek.
Nicholaa Lawrence felé fordult. A nő aggódó arckifeje-zése
meglepte. Nicholaa megfogta a kezét. Ez még jobban
meglepte a férfit.
– Lawrence, Morgan és Henry Royce ellen forralnak
valamit. Legyél nagyon óvatos. Ha nem tudnak Royce-nak
ártani, akkor neked fognak.
Lawrence-nek nem volt szüksége erre a figyelmeztetésre.
Jól ismerte a két gazfickót.
 – Ne aggódjon, asszonyom!
– De aggódom.
– Honnan tudod, hogy mit terveinek? - kérdezte Royce.
– Henry maga mondta nekem. Bosszút akar állni, amiért
nem az ő bárójukat választottam. Henry féltékeny. Még ahhoz
is volt bátorsága, hogy felemlegesse azt a némbert, aki rá akart
venni, hogy megöljelek.
Nicholaa felsóhajtott, majd felállt, hogy segítsen Clarise-
nak leszedni az asztalt. A szakácsot is meg akarta dicsérni a
nagyszerű vacsoráért.
Royce azonban karon ragadta, és erőszakkal visszaültette a
helyére.
A férfi eddig közömbösen hallgatta a beszélgetési, most ‘
viszont nagyon felélénkült.
– Mikor mondta neked ezt Henry?
– Közvetlenül azután, hogy Morgant faltörő kosként
használtad.
– Kifejezetten arról a nőről beszélt?
– Igen. Azt hiszem, meg akart ijesztem, de nem sikerült
neki. Befejezted a kérdezősködést, Royce? Mert akkor megyek
a szakácshoz, mielőtt még elfelejtenék köszönetet mondani
neki.
Royce engedelmével Nicholaa kisietett a teremből. A báró
megvárta, míg kettesben maradt Lawrence-szel.
– Átkozottul különös, nem gondolod?
– A két lókötő akár hallhatott is erről az esetről - szúrta
közbe Lawrence.
– De a király titokban akarta tartani a dolgot. Nem akarta
elrontani az ünneplést. Csak nagyon kevesen tudták, hogy mi
történt, és Guy nem volt egyike azoknak.
– De azután, hogy elhagytuk Londont, valaki megemlítette
neki - vetett ellen Lawrence.
 Royce megrázta a fejét.
– A király fel volt háborodva, hogy valaki behatolt az
otthonába. Személyes sértésnek vette, és nem akarta, hogy híre
menjen. Van még valami más is a dologban. Amikor itt járt
Thurston, megkérdeztem a londoni ellenállókról, de azt sem
tudta, hogy miről beszélek. Őszintének látszott a viselkedése.
Az a sejtésem, hogy Morgan és Henry küldte azt a némbert
Nicholaahoz.
– Szerintem is - helyeselt Lawrence. - Csak azt nem tudjuk,
hogy a maguk szakállára dolgoztak-e, vagy Guy utasítását
követték.
Teljesen mindegy. A báró felelős a vazallusai tetteiért.
– Természetesen, de szeretném tudni, hogy meddig terjed
ennek a gazfickónak az aljassága.
– Nem kell sokat várnunk a válaszra. Kél hét múlva
megkapjuk.
– És akkor bosszút állunk - jelentette ki Lawrence Royce
helyett. Ismerte már annyira a báróját, hogy a gondolatait is
képes volt kitalálni.
– A tiéd Morgan és Henry.
– A legnagyobb örömmel fogadom őket.
– A pokolba, de szeretnék kiállni ellenük!
Lawrence megértette Royce elkeseredettségét. Báróként
nem állhatott ki a rangján aluli vazallusokkal. Ezért kellett
neki magára vállalni ezt a feladatot. Már viszketett a tenyere,
hogy kitekerheti azoknak az alávalóknak a nyakát.
– Guy pedig az enyém lesz.
A készülődés további hetei kínszenvedést és
megvilágosodást hoztak Nicholaanak.
Először a kínszenvedés érkezeit meg. A fiatalasszonynak
állandóan vigyáznia kellett az arckifejezésére, akárhányszor
találkozott Justinnal vagy Royce-szal. Az öccsének nem
szabadott megtudnia, hogy mennyire aggódik miatta. Ezért
Nicholaanak állandóan boldogságot kellett tettetnie. Ha pedig
a férjével beszélt, el kellett titkolnia a férfi döntésének
helyességében való kétkedését.
Ez a kényszerű képmutatás veszéllyel járt, Nicholaa
mindent reggel gyomorgörccsel ébredt. A hányinger csak egy-
két óra alatt múlt el. Talán azért, mert ébren el tudta fojtani az
aggodalmait, míg alvás közben nem volt ura az érzelmeinek.
Azután jött a megvilágosodás. Legalább egy hét eltelt, mire
ráébredt a dologra. Feltűnően érzékennyé váltak a mellei, és
más változást is felfedezett magán. Rá sem tudott nézni a
fürjre. Ki nem állhatta, ha valaki zsíros ételt evett a
környezetében. Tovább és többször aludt, mint annak előtte.
Amikor senki sem vette észre, délutánonként szunyókált egy
kicsit.
Gyermeket várt! A csoda annyira boldoggá tette, hogy
könnybe lábadt a szeme, akárhányszor erre gondolt.
Amikor éppen nem Justin miatt aggódott, akkor azt
tervezgette, hogy mikor és hogyan fogja elárulni Royce-nak a
nagyszerű újságot. Tudta, hogy a férje nagyon meg fog
lepődni, hiszen a játékokra való készülés minden figyelmét
leköti.
Royce szinte minden idejét az újoncokkal töltötte. Az
eredetileg tervezett napi két órából kilenc lett.
A férfi teljesen kimerült estére, de azért annyi energiája
mindig maradt, hogy Nicholaanak szónokoljon egyet. Talán ez
volt az egyetlen élvezet számára egész nap. Az előadások
témája mindig ugyanaz volt: a játékok biztonsága. Égre-földre
esküdözött, hogy megtesz minden elővigyázatossági
intézkedést.
Nicholaa ennél többre nem emlékezett, mert a szónoklat
alatt szokása szerint álmodozott.
Royce elmondta azt is, hogy Nicholaat a szíve szerint itthon
hagyná, de nem akarja megsértem az érzelmeit. A férfiben
még mindig elevenen élt a londoni merényletkísérlet emléke.
Nem akarta a feleségét egy fedél alatt tudni Guy báróval sem.
Bizonyára itthon is hagyná Nicholaat, ha a királyi pár nem
ragaszkodna annyira a fiatalasszony jelenlétéhez.
Nicholaa úgy döntött, hogy nem ad okot Royce-nak az ő
itthon marasztalására azzal, hogy felfedi másállapotát. Saját
maga fog majd vigyázni mindkettejükre az úton.
Egy ragyogó hétfő reggel elindultak a London melletti
tisztáson rendezendő lovagi tornára. Nicholaa a szokottnál egy
órával hamarabb kelt fel, hogy mire a férje felébred, addigra
elmúljon a reggeli rosszulléte.
Justin a többi újonccal a menet végén haladt. A fiatalember
a társaival együtt nagyon jól szórakozott, olykor-olykor
hangosan felkacagtak. Nicholaa szíve ekkor mindig
összeszorult, de megpróbálta elfelejteni az aggodalmát. Szép
dolgokra gondolt, amíg újra meg nem hallotta az öccse
nevetését. Ekkor az ördögi kör folytatódott.
Ez a lelki tusa nagyon kifárasztotta Nicholaat. Ebéd után
olyan álmosnak érezte magát, hogy alig tudta nyitva tartani a
szemét. Megkérte Royce-t, hogy együtt lovagoljanak tovább.
A férfi ölében rövid időn belül álomba is merült. Az egész
délutánt átaludta.
Órákkal ezután letáboroztak egy szűk tisztáson. Térdig érő
vizű hűs csermely csobogott a közelben.
Royce-nak fel kellett ébresztenie Nicholaat, hogy le
tudjanak szállni a lóról. A fiatalasszonyt rosszullét fogta el, de
sikerült visszatartania a hányingerét. Megkérte a férjét, hadd
maradjon egyedül. Royce-nak feltűnt a nő szokatlan
sápadtsága. Nicholaa a fák közé iramodott.
A férfi aggódva követte a tekintetével. Ezután a lovával
kezdett el foglalkozni. Kipányvázta az állatot, és parancsba
adta a fegyverhordozójának, hogy addig meg ne itassa, amíg a
paripa teljesen meg nem szárad.
Tíz perc múlva Nicholaa még sehol sem volt. Royce a
keresésére indult. A fák között öklendezés hangjára lett
figyelmes. Ekkor megjelent Justin.
– A nővéred rosszul érzi magát.
 – Ne nézzük meg, mi a baja? Royce megrázta a fejét.
– Hagyjuk még egy kicsit egyedül. Ha akkor sem jön, akkor
megnézzük.
A két férfi csöndben várakozott még néhány percig.
– Nem rontotta el valamivel a gyomrát? – kérdezte Justin.
Ekkor az öklendezés abbamaradt, de a fiatalasszony
továbbra sem jelent meg.
– Nem. Beteggé tette magát a sok aggódással.
– Mi miatt aggódik annyit?
– Miattad.
Justin elképedt.
Ekkor felbukkant végre Nicholaa alakja. Nem örült, hogy
ott látja a két férfit. A patakhoz sétált, és kiöblítette a száját,
majd az arcát is megpaskolta a friss vízzel.
– Nicholaa! - kiáltott Justin. - Tényleg miattam vagy beteg?
A fiatalasszony megfordult..
– Nem. Egészen más miatt vagyok beteg.
A fiú megkönnyebbülve felsóhajtott. Talpra segítette a
nővérét.
– Noha tényleg aggódom miattad. Értsd meg! Mindig te
voltál a legkisebb a családban, és én felelősséget érzek irántad.
Ha most harcolni készülsz, és én féltelek emiatt, azt nem a
belétek vetett hitem hiánya okozza, hanem az, hogy nagyon
szeretlek mindkettőtöket.
– Akkor elcsaptad a hasadat, Nicholaa? – érdeklődött
Royce.
– Már jobban vagyok – tért ki a válasz elől a felesége.
Royce-t ez nem győzte meg. Vacsora közben teljesen
belefeledkezett a gondolataiba, majd az evés végeztével a
patakhoz sétált. Nicholaa követte. A férfi a csermely partján
térdelt. Levette a kabátját és a meztelen felsőtestét frissítette
fel a vízzel. Nicholaa mögé osont és a talpával megpróbálta a
férjét kibillenteni az egyensúlyából.
Sikertelenül. Royce megpördült maga körül, és
hitetlenkedve bámult a feleségére.
– Csak megpróbálok ötletszerűen viselkedni, de te nem
segítesz benne – magyarázta, és még egyszer meglökte a férfit.
Az most sem esett a vízbe. Nicholaa hátralépett, hogy még
egy kísérletet tegyen, de Royce hirtelen felállt, és
jelentőségteljesen a vízre, majd a feleségére nézett.
Nicholaa elértette a célzást, és szoknyáját felkapva elira-
modott az ellenkező irányba. A férje azonban megfogta a
grabancát. A fiatalasszony felsikított. Royce a karjába kapta,
és a víz fölé tartotta.
Katonák rohanlak a segítségükre. Nicholaa megrémült, és
zavarban is volt egyszerre.
Royce elnevette magát a fiatalasszony szemérmességén.
Elküldte a katonákat, és amikor ismét kettesben maradtak,
homlokon csókolta a feleségét.
– Szeretlek, Nicholaa.
– Én is.
Megcsókolták egymást. A férfi érintése mágikus volt Ni-
cholaa teljesen elfeledkezett magáról.
Mire abbahagyták a csókot, Nicholaa a két lábán állt,
csípőjén Royce kezével.
A férfi szemébe merült a tekintete. Megcsodálta azt az
ezüstös csillogást. Felfedezte a férje pajkos mosolyát. És még
mást is. Azt, hogy bokáig a vízben áll. Royce pedig a parton.
Royce leült a füves partra, kihúzta Nicholaat a vízből, és az
ölébe vette. Jót mulatott a saját ravaszságán, miközben
lesegítette Nicholaaról az elázott cipőjét.
– Ha otthon felejtettél valamit, lenne meg időnk
visszafordulni érte? - tette fel Nicholaa a rejtélyes kérdést.
 – Nem. Miért kérded?
– Tehát ha valamit vissza szeretnél vinni, azt sem tehetned
meg?
– Azt sem.
Nicholaa arca felragyogott.
– Mondani szeretnék valamit - suttogta, de nem folytatta.
Összekulcsolta a kezét, és lesütötte a szemét.
– Mit, Nicholaa? - mosolyodott el a férfi a nő zavarán.
– Gyermekünk lesz.
Royce egy pillanatra megszédült. Nem jött hang a torkára.
Nicholaa felpislantott a férjére, és elnevette magát Royce
meglepett arckifejezésén. Közben könnyek gördültek végig az
arcán. Képtelen volt felfogni, hogyan tud egyszerre nevetni és
sírni is. Royce reszkető kézzel simogatta meg Nicholaa arcát.
– Biztos vagy ebben?
Ez teljesen logikus kérdés volt, de még kétszer elismételni
nem vallott valami logikus észjárásra.
– Boldog vagy, férjecském?
– Igen!
Többet nem szólt, csak átkarolta az asszonyt, és erősen
magához szorította. Sokáig így ültek, egymást átölelve, és
érthetetlen szavakat suttogva.
Igen, Royce végtelenül boldog volt.
Tizennyolcadik fejezet

Az óriási London melletti tisztás színpompában játszott.

A küzdőtérre néző hegyoldalakon a bandériumok
kavalkádja fogadta a szemlélőt. Mindegyik közül a
legnagyobb és legelegánsabb a királyé volt.
Úgy tűnt, hogy Angliából mindenki idesereglett. Finom
ruhákba öltözött nők sétáltak a téren, gyerekek kergetőztek a
szekerek között, lantosok jártak fel-alá énekeket zengve
szemfüles hírnökök vegyültek el a tömegben, hogy
megjegyezzék a jövő számára a történteket.
Mindössze hat báró emberei mérhették össze az erejüket a
lovagi tornán. Nicholaa az ifjoncok gyűrűjében üdvözölte
Lawrence-t és csapatát.
Hanson és George báró katonáin könnyűszerrel
győzedelmeskedtek Lawrence-ék. Kora délutánra mindössze
két csapat maradt talpon. Előrevárhatóan Guy és Royce
szakaszai vártak a mindent eldöntő küzdelemre.
Nicholaa az izgalomtól képtelen volt ujjongani. Nem is
nézett Lawrence-re. A férjére szegezte a tekintetét, aki Guyjal
szemben, a küzdőtér szélén foglalt helyet.
Amikor Royce mosolygott, Nicholaa megkönnyebbülten
felsóhajtott. Amikor azonban elkomorodott, a fiatalasszony
torkában egy kemény gombóc keletkezett. Velőtrázó ordí-tás
hívta magára a figyelmet. Nicholaa a küzdőtérre pillantott.
Már csak Lawrence és Henry maradt állva. Royce vazallusa
Guyé fölött tornyosult, kardját ellenfele torkának szegezve.
Lawrence Royce utasítására várt.
Nicholaa nem mert levegőt venni. Royce alaposan
megfontolta a döntését. Mély csönd ülte meg a teret. Royce a
királyhoz fordult, és annak mosolya alapján megrázta a fe- jét.
Lawrence abban a pillanatban meghátrált, és elengedte
legyőzött ellenfelét.
Nem tartott ilyen sokáig Morgan hatástalanná tétele.
Lawrence egy jól irányzott üléssel elaltatta egy időre a
vazallust.
Csak Royce harcosai maradtak a küzdőtéren. Peckesen a
vezérükhöz masíroztak.
Royce nem mutatta jelét semmi érzelemnek. Egy bólin-
tással üdvözölte a győzteseket, majd a király elé vezette őket.
Vilmos felállt, és bejelentette, hogy ismét Royce báró
csapata aratta le a babért. Ezt a bejelentést fülsüketítő
üdvrivalgás követte.
 Nicholaa egy imát rebegett el a győzelemért.
Ezután következett az ifjoncok viadala. Nicholaa megfogta
Justin kezét.
– Bármi is történjen, tudd, hogy nagyon büszke vagyok rád.
Biztatásul megszorította a fiú kezét. Alig akarta elengedni,
de erőt vett az aggodalmán, és végül útjára bocsátotta az
Öccsét. Bryan felsegítette Justinra a bőrvédőt. A fiú
kinyújtotta a karját. A bal ujj merevebb volt a jobbnál.
Megigazította, majd elégedetten bólintott.
Megszólaltak a küzdelemre hívő harsonák. Az ifjoncok fejet
hajtottak úrnőjük előtt, és Justin mögött felsorakozva
lemasíroztak a dombról.
Nicholaa látta, hogy Royce a küzdőtér szélén várja a
csapatát. Ellátta őket az utolsó. taktikai instrukciókkal, majd
félrevonult, hogy végignézze a második győzelmét is.
Nicholaa minden félelme elpárolgott férje higgadt
magabiztossága láttán.
Royce Nicholaara nézett. Szinte elállt a lélegzete. A
felesége egy halványkékbe öltözött jelenés! És a mosolya
elragadó!
Justin megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a
figyelmet. A báró teljesen elmerült gyönyörű felesége
szemlélésében. A délután hátralévő részét szívesen így töltötte
volna. De erőt kellett vennie magán, és elfordulnia Nicho-
laatól. A többi báróval ellentétben egyetlen parancsot adott a
harcosainak:
– Megajándékoztok a győzelemmel.
Ezzel sarkon fordult, és Justinnal a tér közepére sétált.
– Karddal harcolunk, báró úr? - kérdezte Justin.
– Az a királyon múlik. Az ő utasításait figyeljétek! Justin
bólintott. Még mindig jó darabot kellett megtenniük. Ismét
megköszörülte a torkát.
– Báró úr!
 – Tessék?
– Az elmúlt néhány hétben az én kiképzésemre sokkal több
gondot fordított, mint a többiekére. Ez azért van, mert nem
bízik a képességeimben?
Royce nem mosolygott. Tudta, hogy a fiú a harc előtti
izgalom áldozata. Ez a fiatal katonáknál gyakran előfordul.
– Vezéredként tökéletesen megbízom a képességeidben.
Nem én részesítelek ebben a kiváltságban. Te magad
érdemelted ki. Testvérként viszont elismerem, hogy
szándékosan dolgoztattalak keményebben, mint a többieket.
Neked sokkal jobbnak kell lenned, ugye emlékszel?
– Igen.
– Az elvárásaimnak tökéletesen megfeleltél.
– Köszönöm.
– Ne sérts meg a hálálkodásoddal. Vezéredként csak a
kötelességemet teljesítettem.
Justin a küzdőtér közepére szegezte a tekintetét.
– Nem a vezéremnek hálálkodtam, hanem a testvéremnek.
Royce szeretetteljesen meglegyintette a fiú nyakát. Elérték a
tér közepét. Az ő csapatuk volt az első. A többiek a bárójuk
körül csoportosultak.
– Van még valami, amit mondani szeretett volna nekünk,
báró?
– A többieknek igen, de neked már nem. Megmondtam, mi
a kívánságom. A győzelem. Nem kevesebb.
Royce peckesen a tér szélére sétált. Justin csapata felso
rakozott. Szétvetett lábakkal egyenesen állt mindegyikük.
Sugárzott róluk a magabiztosság.
Clayton, a hírnök lépett Nicholaa mellé.
– Történelmi perceket élünk. Félkarú harcos vezeti Royce
báró csapatát a harcba. Ebből lesz a legenda, Nicholaa úrnő.
– Justinnak hívják a félkarút, és a fivérem.
 – Egyszerre két legenda is ugyanabban a családban!
Szenzációs!
Ezzel elnézést kért Nicholaatól, és egy olyan helyre
távozott, ahonnan jobban láthatta az eseményeket.
Mint a hivatalos krónikások egyike, Clayton csupa szem és
csupa fül volt. Figyelmét megosztotta a küzdőtér és Ni-cholaa
között, hátha teljesebbé tudja tenni a már megkez- dett
legendát.
Végre-valahára megkezdődött a vetélkedés. Nicholaa le
nem vette a tekintetét Justinról. Felszisszeni, amikor Justin
egyik ellenfele megragadta a fiú karját. Ugyanabban a
pillanatban az ellenfél hátraugrott, és a vérző kezére meredt.
Az elrejtett pengék megtették a magukét. Justin’ hanyatt lökte
küzdőtársát, és amint az a földre rogyott, a fiú lágyékon rúgta.
A király nem engedte fegyverek használatát. Néhány harcos
azonban fémburokkal látta el a kezét. Ez a megoldás inkább
hátránynak, mint előnynek bizonyult. Rövid időn belül csak
Royce és Guy katonái maradtak a színen.
Ekkor egy óriás lépett Justin elé. Messziről is látszott, hogy
jóval idősebb az újoncoknál. Tehát Guy becsempészte egyik
tapasztalt harcosát az ifjoncok közé.
Justinnak azonban nem szállt inába a bátorsága. Egy
magabiztos mozdulattal közelebb hívta az ellenfelét. A
közönségnek nagyon tetszett a fiú viselkedése. Még Royce is
elmosolyodott.
Guy vazallusa feldühödött. Justin örömmel üdvözölte a férfi
haragját. Ellenfele végzetes hibát követ el ezzel. Csa-
taordítással Justinra vetette magát. A fiú a legutolsó pillanatig
meg sem moccant, majd villámgyorsan kitért az óriás útjából,
aki végül a hasán landolt, elvesztve minden előnyt, amit az
erőfölénye jelenthetett.
Justin csapatának két emberét kiütötték, úgyhogy a
vezetőnek kellett magára vállalnia a maradék két ellenfelet. A
fiú elemében érezte magát. Nevetve viszonozta a küzdőtárs
rúgását.
 A közönség felüvöltött. Justin nevét kiáltozták. Nicholaa el
volt ragadtatva az öccse erejétől és ügyességétől. A
fiatalasszonyt őrei majdnem megsüketítették, amikor Justin a
végső ütést mérte utolsó ellenfelére.
Justin egyedül állt a küzdőtér közepén. A győzelme teljes
volt. Ennek ékes bizonyítékai a földön szanaszét hevertek.
Harcostársai is a küzdőtérre gyűltek.
Justin hallotta az üdvrivalgásukat, de az örömmámorban
nem fogta fel, hogy mit kiáltoznak. Mélyen meghajolt a király
előtt, majd Royce-hoz fordult. A báró fejbólintással üdvözölte
a győztest.
A többiek kíséretében Justin Royce elé vonult.
Egyre többen vették körül őket. Justint megzavarta ez a
népszerűség.
Royce a királyi emelvényhez ment. Vilmos a lépcső alján
várta. Guy is a helyszínre érkezett. Ekkor heves vitába kezdtek
az ellenfelek. Nicholaa nem látta Royce arcát. Guy a fejét
rázta, majd fenyegetően Royce felé lépett, de a király
nyugalomra intette.
– A két báró valamin összekülönbözött - jelentette ki
Nicholaa egyik őre.
– Meglehetősen komoly lehet a dolog, mert még a tömeg is
visszahúzódott - tette hozzá a másik.
– Menjetek, és derítsétek ki, hogy mi a vita tárgya! -
utasította őket Nicholaa.
– Nem hagyhatjuk magára úrnőnket.
– Akkor legalább Claytontól kérdezzétek meg!
Az őrök ebbe beleegyeztek, hiszen a hírnök a közelben
tartózkodott, és ha valaki bántam próbálná Nicholaat, ők még
időben a védelmére tudnak sietni.
Nicholaa Royce-ra fordította a figyelmét. Guy két vazallusát
kísérték éppen az uralkodó elé. Morgan és Henry térdet hajtott
a király előtt. Őfelsége beszélt. Izgatottan hadonászott a
kezével. Az arca kivörösödött. Ügy tűnt, mintha kiabálna a
vazallusokkal.
Morgan és Henry felváltva rázták a fejüket. A király
felemelte a kezét, és mondott valamit Guynak. Néhány perc
múlva a báró biccentett.
Royce szoborként figyelte az eseményeket.
Vilmos felment az emelvényre. Guy Royce elé állt, de a
vazallusaihoz beszélt. Majd hirtelen mindkettőnek lekevert
egy pofont.
Guy két másik katonája lépett hozzájuk. Szemtanúi voltak,
amint a két vazallus lecsatolta,, a kardját. Nicholaa megértette:
valamilyen becstelenségért lefokozzák Henryt és Morgant.
Egyikük sem tűnt megalázottnak. Megfordultak, és a másik
két katona kíséretében elhagyták a küzdőteret.
Nicholaa az arcátlan vazallusokon tartotta a szemét.
Feltételezte, hogy Royce-t okolják a történtekért, mivel Henry
többször is visszafordult, hogy ellenséges pillantásokat
küldjön a győztes báró felé. Végül elérték azt a helyet, ahol a
lovakat tartották kipányvázva.
Nicholaa megkönnyebbülten felsóhajtott. Szerencsére
eltiltották a két pimasz vazallust az ünnepségen való
részvételtől.
Nicholaa remélte, hogy a férje most már végre visszatér
hozzá. Bizonyára szüksége lesz valami frissítőre, és Nicholaa
elő szerette volna ezt készíteni. Ezért a sátrukba sietett.
A csomagjuk az ágyon feküdt. Amint a fiatalasszony tiszta
ruhát akart előhúzni belőle, meglepetésére a parittyája akadt a
kezébe. Három sima követ is talált mellettük. Nicholaa el sem
tudta képzelni, mit akarhat a férje velük.
A harsonaszóra kiszaladt a sátorból. A bajvívás véget kellett
hogy érjen, hiszen az újoncok összecsapása is megvolt.
A földbe gyökerezett a lába, amint meglátta, hogy mi van
készülődőben. Royce és Guy a küzdőtéren!
 Éppen készültek lecsatolni a kardjukat. Ezután sarkon
fordultak, mindketten szembe a saját csapatukkal.
Senki sem nevetett. Halálos csönd ereszkedett a küzdőtérre.
Lawrence és Guy csapatából egy vazallus lépett elő. Lawrence
intett Justinnak, aki először nem értette a jelzést, majd
Ingelram figyelmeztetésére elindult.
Nicholaa elkeseredetten tudni akarta, hogy mi történik.
Eltökélt mozdulattal felkapta a szoknyáját, és futásnak eredt,
de valaki elkapta hátulról. Az egyik őr állította meg, és
figyelmesen visszakísérte a sátorhoz.
– A báró úr kéri, hogy innen kövesse figyelemmel az
eseményeket - magyarázta az őr már tizedszer.
Nicholaa már jól le akarta teremteni a katonát, de
meggondolta magát, hiszen szegény vazallus csak a
kötelességét teljesíti.
– Pontosan mit is kell figyelemmel kísérnem?
– A küzdelmet.
– Legjobb tudomásom szerint vége a tornának. Akkor ez
micsoda? És Royce miért vesz részt benne, amikor azt mondta,
hogy nem fog harcolni?
– A király rendelte el, hogy eldöntsenek egy vitát.
– A fivérét kitüntetik, asszonyom – magyarázta a másik őr.
Nicholaa a küzdőtérre nézett. Royce éppen akkor adta át a
kardját Lawrence-nek. A vazallus pedig átnyújtotta az
ékkövekkel kirakott fegyvert Justinnak.
– Mit csinálnak? - kérdezte Nicholaa.
Justin elhagyta a teret. Royce Lawrence-szel tárgyalt.
– Hivatalos eljárás szerint a báró a nyilvánosság előtt
megbízza Lawrence-t, hogy abban az esetben…
A katona észrevette, hogy Nicholaa már tudja, mi
következik.
 – Uramisten! El sem hiszem, hogy ez megtörténhet. Royce
megígérte, hogy nem fog párbajozni.
– Nem párbajozik, hanem egy vitás kérdést dönt el.
– Lemennétek végre a domb aljára, hogy kiderítsétek a vita
tárgyát? – mondta Nicholaa, és hangjában a félelmet egyre
inkább a harag váltotta föl. - Esküszöm, ha ez egy
élethalálharc, egyikük sem fogja túlélni, mert kitekerem a
nyakukat. Meglátjátok, hogy megteszem!
Az őrök alig tudták visszatartani a nevetést. Nicholaa
aggodalma alaptalan, hiszen Royce legyőzhetetlen.
A katonák végül teljesítették az úrnőjük kérését, és
leereszkedtek a hegyoldalon.
És ekkor elkezdődött. Guy támadt először. Nicholaa hálás
volt, hogy csak az öklüket használhatják, de rövid idő alatt
rájött, hogy így is végzetes csapást mérhetnek egymásra.
Először egyenrangúnak tűnt a küzdelem. Mindketten ki
tudták védeni a másik ütéseit, noha Royce valamivel nagyobb
önmérsékletet mutatott.
Nicholaa ereiben azonban megfagyott a vér, amikor Guy
elgáncsolta a férjét. Royce a hátára huppant. Ellenfele azonnal
kihasználta helyzeti előnyét, és két vállra akarta fektetni
Royce-t. Amint azonban előrelendült, Royce felemelte a lábát,
és Guyt lágyékánál fogva a távolba hajította. A férfi
bukfencezve ért földet. Fantasztikus erőmutat-vány volt.
A tömeg szinte őrjöngött. Guy nem kelt fel egy darabig.
Royce csípőre tett kézzel várta, hogy az ellenfele feltápász-
kodjon.
Nicholaa egy kissé megkönnyebbült. A férje egyértelműen
játszott az ellenfelével. Láthatóan erőfölényben volt.
A tömeg üdvrivalgásától szaporábban kezdett verni a szíve.
Egyedül Royce katonái maradtak szótlanok. Méltóságteljes
magabiztossággal nézték a küzdelmet.
Guy ütése eltalálta Royce-t. Nicholaa elkapta a fejét. A
gyomra görcsbe rándult. Kívánta, hogy Royce fejezze be ezt a
kínzást, és jöjjön hozzá. Égett a vágytól, hogy megcsókolja, és
hogy ordítson vele.
Tekintetével végigpásztázta a tömeget. Mindenki feszülten
figyelte a harcot. Ekkor a lovakra tévedt a tekintete. Két
katonát látott mozdulatlanul a földön feküdni. Megismerte
őket. Henry és Morgan kísérői voltak. A két gazfickó éppen
lóra szállt. Henry Nicholaa felé fordult. A fiatalasszony
meglátta, hogy íjat tart a kezében.
Menekülnek a szégyenük elől… De nem! Eszébe jutott
Henry gonosz tekintete.
Nicholaa a sátorba rohant, megragadta a parittyáját és szinte
repült kifelé. A küzdőtér széle felé tekintett, miközben az ujja
köré tekerte a hurkot, és az egyik követ a helyére illesztette.
Csak minden eshetőségre számítva csinálja ezt –
magyarázta magának. A csirkefogók nem merik
megkockáztatni a bosszúi. Nem úsznak meg szárazon, ha
megtennék azt, amiről Nicholaa a lelke mélyén nagyon is jól
tudta, hogy meg fognak tenni.
Azért imádkozott, hogy mégse legyen igaza. Az emelkedő
szélére húzódott.
Az álnok vazallusok a küzdőtér felé nyargaltak. Henry elöl,
mögötte Morgan.
A tömeg mit sem sejtve figyelte a párbajt. Nicholaa
meglengette a parittyát.
– Gyere még egy kicsit közelebb, Henry!
A lovak a küzdőtérre dobbantottak. Minden egyszerre
történt. Guy szembefordult a vazallusaival. Henry még mindig
túl messze volt Nicholaatól. Henry elengedte a lova kantárját.
Az íj húrja megfeszült.
Guy báró példátlan bátorságról tett tanúbizonyságot. Royce
elé vetette magát, és testével állta el az ellenfelének szánt nyíl
útját.
Henry megpróbált eliszkolni, de Royce párducgyorsasággal
utána vetette magát. A gyilkos mögé a nyeregbe pattant, és a
földre rántotta. Nem vesztegette az idejét, egyetlen rúgással
beérte. Morgant is kézre akarta keríteni.
A gazember végre lőtávolba ért.
A vazallus már előkészítette az íját. Senki sem
akadályozhatta meg terve véghezvitelében. A Royce
segítségére siető katonák még túl messze voltak.
Morgan lépésre váltott, és célba vette Royce-t.
Őt pedig Nicholaa. A kezét akarta eltalálni, hogy
megmentse a férje életét.
Amint Nicholaa útjára engedte a követ, Morgan hirtelen
elfordult a nyeregben, és már nem Royce-ra célzott, hanem
egészen másvalakire.
Az emberek felsikítottak. Ekkor a kő eltalálta Morgan
homlokát. A férfi felemelkedett a nyeregből, és lebucská-zott.
Holtan ért földet.
Mindenkiben megfagyott a vér. Mindenkiben, Royce-t
kivéve. Amíg a tömeg Morgant bámulta, a férj a feleségét
kereste a tekintetével.
Nicholaa ekkorra már elrejtette a fegyverét, de látta, hogy
Royce mindent kitalált,
Royce figyelmét Guy vonta magára. A bárónak a vállát
találta el a nyílvessző. Royce a férfi segítségére sietett.
Mintha mi sem történt volna, Nicholaa visszasétált a
sátorba, helyére tette a parittyát, és türelmesen várta az
elkerülhetetlen szónoklatot.
Először is megint olyanba ütötte az orrát, amihez semmi
köze sincs. Másodszor elfogadhatatlan viselkedés más bá ró
vazallusát megölni.
De nem hagyja ám magát. Majd szépen mindent elmagyaráz
a férjének. Hogy semmi más nem érdekelte, csak a férfi
biztonsága. És végül úgyis sikerül majd Royce-t meggyőznie
az igazáról.
 Egyhamar felizgatta magát. Majd rádöbbent idegessége
valódi okára. Hiszen embert Ölt! Még sohasem tett ilyet! Soha
nem is fog!… Dehogyisnem. Ha a férje élete forog kockán,
igen.
Teljesen ki volt merülve. Végignyúlt az ágyon, és lehunyta a
szemét. Egy várandós kismamának nem szabad kitennie magát
ilyen izgalmaknak! Majd ezt mondja a férjének is, ha rendre
akarja utasítani.
Egy dolog azonban megnyugtatta Nicholaat. Csak Royce
tudott a parittyáról, és az eseményt követő arckifejezéséből
egyértelműen kiderült, hogy rájött Nicholaa szerepére. De
hallgatni fog, mint a sír, mert legalább annyira hűséges a
feleségéhez, mint a felesége őhozzá.
Amikor Royce a sátorba lépett, Nicholaa már mélyen aludt.
Letelepedett a felesége mellé, és csak nézte ezt az angyali
arcot. Tudta, hogy pihenésre lenne szüksége, de most fel
kellett ébresztenie. Megcirógatta az arcát.
– Nicholaa, drága, ébredj!
A fiatalasszony kinyitotta a szemét, és a férfira nézett.
– Szeretlek, Nicholaa - suttogta Royce. Erre kitisztult a nő
feje.
– Közbeavatkoztam. Haragszol?
– Nem.
– Nem bántam meg, és nem is fogom, akármennyit
szónokolsz nekem. Feltétel nélkül bízom benned, de Morgan
ettől még nyugodtan szíven lőhetett volna.
– Kedvesem…
– Miért hoztad magaddal a parittyámat?
– Arra gondoltam, hogy megtaníthatnál a használatára.
– Megöltem Morgant, Royce - sírta el magát Nicholaa. A
férfi gyengéden a karjába vette a feleségét, és csitítgatni
kezdte.
 – Guy báró jól van? – kérdezte Nicholaa.
– Igen. A vita eldőlt, amikor elém vetette magát. Ezzel
bűnbánatot tanúsított egy régi sérelemért. Többé nem képezhet
katonákat, mert nincs elég önfegyelme hozzá.
– Miért próbálkoztak a vazallusai ezzel az orvtámadással?
Tudhatták volna, hogy meg fognak lakolni.
– A király halálra ítélte őket. Nem volt semmi veszteni
valójuk.
Royce azonban nem részletezte a halálbüntetés indokait.
Nicholaanak elég volt az izgalmakból.
– Royce, ugye nem árulod el senkinek sem, hogy én öltem
meg Morgant? Ígérd meg!
– Megígérem - jelentette ki Royce nevetve, hiszen Nicholaa
megfeledkezett Claytonról, a történetíróról.
– A király megharagudna. De nem szándékosan tettem.
Vilmos viszont félreértheti az egészet. Morgan az utolsó
pillanatban elfordult. Talán megváltoztatta a tervét. Túl késő
volt. Már elhajítottam a követ.
– Morgan nem a tervét, hanem a célpontját változtatta meg.
Nicholaa felsóhajtott.
– Haza akarok menni.
Royce teljesíteni is fogja ezt a kívánságát. Másnap reg-. gel
útnak indulnak, de addig még egy erőpróba vár a fia-
talasszonyra. Nicholaa az egész gyülekezet előtt állva kel-
lett, hogy ismét végighallgassa Lady Nicholaa legendáját.
Türelmesen viselte a sorsát egészen a legújabb strófáig.
Amikor a parittya szó elhangzott, felnyögött. Royce elkacagta
magát. Ekkor rádöbbent Nicholaa, hogy Claylon szemtanúja
volt a hőstettének.
A király és a királyné megölelte Nicholaat. A fiatalasszony
csak ekkor tudta meg, hogy a király volt Morgan célpontja.
Most döbbent rá, hogy mit is tett valójában. Válaszként
szégyenlősen a férjéhez húzódott.
 Örökkévalóságnak tűnt, mire Nicholaat végre a sátorba
kísérhette. Annyira áhított otthon lenni, mint a felesége.
Dolgozni szeretett volna a fekete vezéren, hogy még a
gyermekük születése előtt elkészüljön a remekmű.
Egyszeriben megvilágosodott előtte, hogy mekkora
változást hozott az életébe Nicholaa. Megtanult szeretni, és őt
is viszontszerették.
Sok jó és rossz áll még előttük. Thurston például, de Royce
tudta, hogy a felesége mellette fog állni, bármi történjen is. A
gyönyörű nőre tekintett, amint a dombon haladtak fölfelé.
Elégedettséget érzett. Megpróbált, magyarázatot találni az
eddig történtekre. Nicholaa áldásos felfordulást hozott az előre
megrajzolt térképbe. Ezt próbálta megmagyarázni.
Majd Nicholaanak szegezte a kérdést.
A fiatalasszony elnevette magát:
– Nagyon egyszerű, szerelmem. Sosem volt választási
lehetőséged.
Ezzel megsimogatta a férfi homlokán lévő apró sebhelyet.
Ismét felnevetett.
Royce a karjába vette Nicholaat, és magához szorította.
Hagyta, hadd higgye a felesége, hogy ő szerezte meg a férjét.
Az igazság úgyis csak a férfi birtokában van. Azért indult
harcba, hogy szerezzen magának egy legendát.
És pontosan ezt is tette.

VÉGE