A KILENCEDIK

LÁTOGATÓ
REGÉNY

ÍRTA:

Q. P A T R I C K

FORDÍTOTTA:

POGÁNY KÁZMÉR

P A L L A D I S R. T. K I A D Á S A
 A könyv eredeti címe:

DEATH FOR DEAR CLARA

Felelős kiadó: Steinhofer Károly

5774.41. Hungária nyomda rt. Budapest

Felelős: vitéz Bánó Lehel igazgató
 Q. PATRICK:

A KILENCEDIK
LÁTOGATÓ
A Van Heuten-féle Irodalmi Tanácsadó
Iroda tulajdonosnőjét azon a napon, ami­
kor egymásután kilenc látogatója volt,
holtan találják irodájában. Egyszerre
látogatja meg négy ragyogó szépségű asz-
szony, valamennyi az előkelő társaság
tagja. Rejtelmes ok vitte őket az irodába,
amely csak színleg foglalkozott irodalmi
tanácsadással, valójában gazdag nőket
csábított különös házasságra. Ezekből a
házasságokból kegyetlen drámák keletkez­
tek, amelyek szálaiba valami módon be­
kapcsolódott a tragikus napnak mind a
kilenc látogatója. Mindenki gyanus volt a
gyilkosságban, még Madeleine, Van
Heutenné szép irodakisasszonya is. Trant,
a detektív-zseni veszi kezébe a rejtelmes
csomót, s hogy közben halálosan szerel­
mes lesz Madeleinebe, nem téríti el attól,
hogy az igazságot kiderítse. Ahová nyúl,
csupa meglepetés, csupa rejtett szenzáció,
de a legnagyobb meglepetés maga a be­
fejezés, amikor drámai körülmények kö­
zött leplezi le a gyilkost, aki a leggyanut-
lanabb figurája ennek az érdekfeszítő re­
génynek.

A kilencedik látogató 1
 I. FEJEZET.

A Van Heuten-féle Irodalmi Tanácsadó Iroda helyisége

nőiesen megnyugtató volt. Diszkrét színű függönyök ta­
karták a széles ablakokat és csinos virágos vázák fokozták
azt az intim hangulatot, amely az egész vállalat alapvonása
volt. Van Heuten asszony temperamentumosan és tehetsége­
sen tárgyalt, de ügyfelei megkövetelték a legnagyobb tapin­
tatot is.
Az egész iroda berendezésében Van Heuten Klára volt
a legvonzóbb. Ahogy íróasztala arany krizantémjai mögött,
az előtte tornyosodó kéziratok halmazába merülve ült, lé­
nyén elömlött a megértő szimpátia. Stílusos fehér haja s sze­
mének érett bölcsessége csupa anyaiságról és modernségről
beszélt. Látszott rajta, hogy úri nevelésű, jómodorú nő. Öt­
venéves korával Van Heuten Klára a nehezen kiküzdött si­
ker szobra volt.
Pedig még nem is nagyon régen a newyorki előkelő
társaság aggódva jósolta meg neki a balsikert, öt évvel ez­
előtt, amikor hirtelen és váratlanul szűkös özvegységre ke­
rült, igen sok jóakarója együtt érzett vele és megcsodálta
azt a bátorságot, hogy Van Heuten Klára ösztönös ember­
ismeretét és amatőr kéziratok megítéléséhez való hozzáérté­
sét gyakorlati értékre váltotta fel. Nem hitték, hogy egy
Irodalmi Tanácsadó Irodából meg tud élni ez a kedves,
ügyefogyott Klára, aki már születésénél és házasságánál
fogva inkább költeni tudta a pénzt, mint keresni.
Nyilvánvaló volt, hogy aggodalmuk nem vált valóra.
Csak egy pillantást kellett vetni a költségesen berendezett,
modern irodára s Van Heuten Klára Chanelnál készült tö­
kéletes ruhájára, hogy erről akárki meggyőződjék.
Rövid öt év alatt Van Heuten Klára úgy támadt fel a
pénzügyi összeomlásból, mint hamvaiból a főnix. Park-utcai
lakását az előkelő társaság és az intelligencia ép oly szí­
vesen felkereste, mint özvegysége előtt. Sőt megnövekedett
5
vendéglátói képességének arányában ismerőseinek széles
köre még ki is tágult. Sokan hangoztatták, hogy Van Heuten
Klára a legnépszerűbb nő egész Newyorkban.
Ha nem is volt a legnépszerűbb, bajos lett volna el­
hinni, hogy ezt a krizantém-nyalábok mögött dolgozó, ki­
váló, fehérhajú asszonyt valaki ne szeresse. Elképzelhetet­
lennek látszott, hogy ez a nő bárkiben is haragos indulatot
ébresszen fel.
Pedig Klára asszony igen heves indulatot keltett ki­
lenc, egymástól teljesen elütő emberben, akik ép most, mint
kérlelhetetlen erők, igyekeztek a Tanácsadó Iroda gyűjtő­
pontja felé.
Klára asszony megnézte kis platina-karóráját. Tizenkét
óra harminc. Amint felállt s kellemes érzéssel gondolt ebéd­
jére, szeme megpihent az arany krizantémokon, ösztönösen
fogta acél papirvágó-kését és levágott egy hervadt virágot.
Szeme nyugodt, zavartalan v o l t . . .

Ugyanebben a pillanatban ezek a nyugodt szemek te­

kintettek elő egy tompafényű, ezüst keretből, melyet egy
másik — sokkal fiatalabb — nő tartott kezében. Walonszka
hercegné sutton-téri házának hosszú reggeli-szobájában ült
s újra meg újra elolvasta a fénykép aláírását:

Kedves Patríciámnak és Dimitrinek

Van Heuten Klára
A kandalló peremén álló óra ütése vonta most magára
Walonszka Patrícia figyelmét. Lassan letette a fényképet
egy négyszögletű asztalra, melynek simára csiszolt, finom
felületén négy fekete irattáska sötétlett. Tizenkét óra har­
minc perc. Vendégei mindjárt megérkeznek.
A hercegné felállt. Nagyon egyszerű, nagyon drága, fe­
kete ruhájában valóságos modern Athene volt. A bársony ki­
rályi suhogásával végighaladt a szobán s berakott ébenfa­
íróasztalához lépett.
Walonszka Patrícia csak pár hónapja volt hercegné, de
ezt a címet a születésénél fogva kijáró méltósággal viselte.
A hercegné Cheney-lány volt s a Manhattannal korszakok
óta összeforrt Cheney-család egy csöppet sem állt hátrább a
kivándorolt európai hercegnél. Patrícia hibátlan Cheney-
arcot, lágy arcbőrt s búzaszőke hajat örökölt. Örökölte a
Cheney-ek határozottságát is.

6
 Szürke szeme, amely olyan messzenéző volt, mint a si­
rályé, meg se rezzent, amikor az íróasztal egyik fiókjából
négy kis revolvert vett elő. Ha kifejezés jelent meg szemé­
ben, az legfeljebb enyhe undor volt.
Óvatosan az asztalra vitte a revolvereket s mindegyiket
beletette egy-egy irattáskába. Közben egy futó s elgondol­
kozó pillantást vetett Van Heuten Klára fényképére. Aztán
hosszú, finom ujjával megnyomott egy gombot, hogy be­
szólítsa a komornyikot.
— Most megcsinálhatja a cocktailt, William. Pezsgőt
vegyen. 1926-os Fleuryt. Aztán tisztítsa meg ennek a fény­
képnek a keretét. A tálcán vissza is hozhatja.
Rövid szünet következett, majd egy távoli csengőnek
alig hallható zaja törte meg a szoba ünnepi csendjét.
Gyors pillantás a négy irattáskára, a patriciusi ajkak
kis összeszorítása — és Walonszka Patricia kész volt ven­
dégei fogadására.
— Dawn Gilda ő nagysága.
— Gilda, ez aztán ö r ö m !
Dawn Gilda a gyakran fotografált nők taglejtésének
ritmusával lépett be a szobába. Amikor a vendéglátó házi­
asszonnyal kezet fogott, megengedte, hogy halvány mosoly
törje meg szájának tökéletes vonalát. De arcának exotikus
sápadtságán valami kis nyugtalanság tükröződött. Dawn
Gilda a színpad Lótusz-ladyje, három fontos találkozót fújt
le, hogy Walonszka hercegné furcsahangú, sürgős táviratá­
nak engedelmeskedjék.
— Remélem Gildám, hogy kissé szokatlan távirati meg­
hívómmal nem okoztam alkalmatlanságot.
— Megszoktam már Hollywoodban. — Filmhez illő,
hosszú szempillái egy pillanatra eltakarták Dawn Gilda
szemének jácintját. — Itt, Newyorkban is úgy bánnak ve­
lem, mintha közismert színésznő volnék.
— Az is vagy. — A hercegné nyugodt hangsúllyal be­
szélt. — Épp személyed közismert voltára való tekintettel
kértelek, hogy hozd meg az áldozatot s gyere el ma hoz­
zám.
Csend következett, majd újra megszólalt a távoli
csengő. Szünet. Aztán kinn élénk léptek hangzottak fel.
— Ez Kennet Beatrice lesz. Remélem, ismered.
— Kennet Beatricét, az í r ó n ő t ? — Dawn Gilda le­
csúsztatta válláról hermelin gallérját. — Igen. Hollywood­
ban írt számomra egy-két jó kis szerepet.
7
 — Gyenge lovat adott a jó lovas alá — hangzott az
ajtó felől gúnyosan.
Titkos mosollyal ajkán Kennet Beatrice, több, sikeres,
divatos regény szerzője, elhaladt a komornyik mellett s be­
lépett a szobába. Pompásan szabott ruhája, makulátlan
blúza és nyakkendője ellenére valami tagadhatatlan bohém
jelleg volt az arcán. Két keze zsebében pihent. Rövidre vá­
gott haja egy csúfolódó, vakmerő fiú feltűnő arcvonásait
keretezte.
— Jó reggelt, hercegné! Halló, Lótusz-lady! Te itt
vagy? Azt hittem, hogy a napnak ebben a szakában imá­
dóidnak millióit szoktad kápráztatni.
A komornyik helyére rakta a most már csillogó keretű
képet, letette a cocktailos-tálcát, aztán visszavonult.
— Cocktail villásreggeli előtt! — csodálkozott Ken-
net Beatrice megízlelve az ezüstös pohár tartalmát. — Mit
csinálunk akkor délután?
Leült egyik egyeneshátú székbe s úgy vetette keresztbe
lábait, hogy azoknak karcsúságát még jobban hangsúlyozta
a vékony, drága selyemharisnya. Figyelő szeme Walonszka
Patrícián csüngött.
— Miért ez a melodráma, hercegné? Mit jelent ez a
végzeteshangú távirat? — Beatrice hangja kissé nyersebb
volt, semhogy ironikus közönye meggyőző lett volna. —
Ott hagytam a hőst, aki nyomorba dönt egy lányt, a hősnő
pedig halálra issza magát. Lunch után végeznem kell evvel
a fejezettel, hacsak nem nagyon komoly dologról van itt
szó.
— Azt hiszem, mondanivalóm komolyságára nézve
nem merülhet fel kétség.
A hercegné lassan az asztalhoz lépett s megérintette
egyik táskát. Modora hideg volt, kifürkészhetetlen, de
egyenesvágású szürke szemében valami nyugtalanság
reszketett.
Két vendége is érezte ezt. Egyik sem szólt semmit. Ken-
net Beatrice üres pohara megcsörrent a kávézó-asztalon.
Dawn Gilda pedig cigaretta-szipkájával a hamutartót ütö­
gette idegesen. Mind a ketten várakozó pillantással tekin­
tettek fel, amikor az ajtó kinyílt.
— Őnagysága Hobart Susan.
Vékony, félénk asszonyka állt a küszöbön. Kis fehér
kalapja alól gesztenyebarna fürtök kandikáltak elő. Wed-
gwood-kék szeme babonás tisztelettel meredt az igazi her-
8
cegnére. Hobart Susan hét millió dollárt örökölt apjától,
Stuckey Dánieltől, az ohiói csontkirálytól, de a pénz érin­
tetlenül hagyta gyermeki naivitását.
— Ó, hercegné, rögtön jöttem, mihelyt a táviratot meg­
kaptam. — Hobart Susan kissé selypített.
— Kedves, hogy ilyen hosszú utat tettél meg értem. —
Walonszka hercegnő egy kis pezsgővel nedvesítette meg aj­
kát. — Örülnék, ha kellemesebb ügyben kellett volna utaz­
nod.
Hobart Susan szeme tágra nyílt, amikor megtudta,
hogy vendégtársai milyen ünnepelt hírességek.
— Ezek a hölgyek is . . . ? — kiáltott fel lihegve.
— Igen, ők is bele vannak bonyolódva az ügybe. —
Walonszka Patrícia felemelte poharát, de majdnem érintet­
lenül tette vissza. — Attól félek, mind a négyen benne va­
gyunk.
Különös kép volt, amint a magas mennyezetű szobában,
melyet itt-ott arannyal hintett be a déli nap egy-egy eltévedt
sugara, együtt üldögéltek. Négy nő, mindegyik fiatal, gazdag
és nagyon szép. Négy nő, akinek ruházkodása, férje és nyári
üdülése az újságok Társaság-rovatának mindig csemegéje
volt Walonszka Patrícia saját nevével s férje rangjával két
világ arisztokráciáját képviselte. Dawn Gilda eszménye volt
megszámlálhatatlan elárusító-lánynak és gépíró-kisasszony­
nak. Kennet Beatrice csillogó dialógusai a folyóiratok és
Hollywood révén utat találtak minden amerikai otthonba és
a nagyközönség szókincsébe. Hobart Susan, az egykor is­
meretlen, vidéki lány, az öröklött milliókat és az amerikai
Hamupipőke apoteózisát jelentette.
Érdekes ellentétképpen hatott, hogy ennek a négy nőnek
minden fiatalsága, gazdagsága és szépsége mellett is egyál­
talán semmi közössége nem volt, csak a jelenlegi képtelen
együttlét és gyorsan növekvő nyugtalanságuk érzése.
— Azért küldtem szét távirataimat — mondta a her­
cegné nyugodtan — mert rettenetes dologra jöttem rá,
amely nemcsak saját boldogságunkat és önbecsülésünket
érinti, hanem másokét is. Most tervet ajánlok. Ha hozzájá­
rultok, akkor bizonyára azt is megértitek, mért kértelek ben­
neteket arra, hogy legyetek vendégeim, ameddig akartok.
Együtt kell lennünk és össze kell tartanunk, történjék
akármi.
Senki sem szólt egy szót sem. A hosszú szobában
olyan feszültség izzott, mintha szorosra vont, finom drótból
9
való csapdát kellett volna mindenkinek átugrania. A her­
cegné fogta az egyik irattáskát s vékony ujjaival ide-oda hú­
zogatta a cippzár fülét.
— Nyiltan szembe kell néznünk a helyzettel — mondta.
— Nem szabad visszariadnunk semmitől, még a . . .
Hobart Susan ajkán a félelem halk kiáltása tört fel.
— Mit kell t e n n ü n k ? — Kerek szeme az ezüst keret­
ben nyájasan mosolygó fényképre villant. — Eljön talán
ide?
— Nem, nem jön el. — Walonszka Patrícia vigyázva
uralkodott hangján. — De azt ajánlom, hogy ma délután
mindnyájan tegyünk látogatást a legügyesebb és talán leg-
lelkiismeretlenebb newyorki nőnél, közös barátnőnknél,
Van Heuten K l á r á n á l . . .

— Van Heutenné asszony villásreggelizik. Ki beszél,

kérem?
— Ó, itt Muir Derek. Ajánlólevelem van Tolfrey Dane
úrtól. Zavarhatnám Van Heutenné őnagyságát ma dél­
után?
A vonal másik végén kis szünet állt be. Aztán élénken,
röviden elhangzott a titkárnő válasza:
— Három óra harminc perc körül.
— Nagyon helyes, nagyon jó.
A fiatalember letette a hallgatót s visszadőlt bizonyta­
lan rugókra épült ágyába. Körülnézett vigasztalan kis szo­
báján s a tunya megelégedés mosolya jelent meg ajkán.
Már majdnem egy óra volt, de Muir Derek nem sietett
a felkeléssel. Mirevaló korán feltápászkodni? A reggeli
m i a t t . . . ? A reggeli pénzt tételez fel, a pénz pedig munkát.
Muir Dereknek a pénz is, a munka is ellensége volt.
A délutáni látogatás gondolata azonban mégis felrázta
ábrándozásából. Kopott, lángvirágos pyjamájába bújt s a
komorszínű márvánnyal borított, rozoga öltöző-asztalhoz
lépett.
A tükör lyukacsos keretét banális, majdnem szép
szőkeségek áradozó szavakkal aláírt fényképei díszítették.
De Muir most ügyet sem vetett a női imádat elmúlt emlé­
keire. A görög Nárciszhoz méltó beható figyelemmel azt az
arcot tanulmányozta, melyet minden más arcnál vonzóbb­
nak talált.
A sebhelyes tükör nem zavarta meg hígított, piperkőc
Valentinóra emlékeztető, túlságosan is tökéletes vonásai-
10
nak szemléletét. Muir Derek unott kedvvel bámulta magát.
Ezen a méltánytalan, kegyetlen világon az önimádat volt
az egyetlen fényűzés, ami nem került neki semmibe.
De ma nemcsak ez az egyetlen fényűzés volt a birtoká­
ban. Muir Derek saját arcáról legutóbbi szerzeményeire for­
dította figyelmét. A dolgok egy szomorú bársony díványon
várakoztak, szépen összehajtogatva, ahogy a különböző do­
bozokból előkerültek. Egy füst-kék ruha, egy Bond-utcai ing
és nyakkendő s pár káprázatos mintázatú harisnya. A szék
lába mellett, mint két lágy, szürke ikergalamb egy pár svéd
cipő tündökölt.
Új felszerelésére Muir Derek meglehetős büszke volt.
Majdnem kétszáz dollárt fizetett a holmikért. Jobban
mondva csak ígérte a fizetést. Ezek a ruházati cikkek vol­
tak hivatva arra, hogy elszédítsék a női nemet általában, de
az ismeretlen Van Heuten Klárát különösen.
Szeretettel, majdnem hódolattal vette kezébe a ruha­
darabokat, mintha törékeny ékességek volnának, amikben
a legkisebb ügyetlenség is kárt tehet és öltözködni kezdett.
Amikor a végső hatást a tükörben szemügyre vette,
Muir Derek egy pillanatra még a régóta esedékes szobabér
szennyes valóságáról, az automata-büffékben elköltött
gyenge ebédekről és siralmas elhagyottságának kelletlen ter­
héről is megfeledkezett. Képzelete a csábító jövő széles tér­
ségein száguldott.
Látta magát, mint nem is egy, hanem egész tucatra való
csodálatos ruha tulajdonosát. Látta, amint diadalmasan sé­
tál a Cote d'Azuron s szétrobbantott játékbankok és meg­
tört női szívek maradnak mögötte. Látott ragyogó autókat,
halkjárású komornyikokat, pompás házi-estélyeket, ame­
lyeken hemzsegnek az előkelőségek s elbűvölve hallgatják az
ajkáról elröppenő, szikrázó életunt megjegyzéseket.
Mindezt az álmot talán valóra váltja az a tükör mellé
tűzött piszkos kis névjegy, amelynek másik oldalára Tolfrey
Dane vetett alkoholos mámorában pár sort.
Muir Derek unottan fogta a névjegyet s megfordította.
A névjegyről izgatóan meredt feléje annak a nőnek neve
és címe, aki talán csodákat művel:
Van Heuten Klára
Irodalmi Tanácsadó Iroda
alatta pedig:
Bemutatom Muir Derek urat
Szakavatott gyilkos
11
 Muir Derek az öltözőasztalon álló olcsó bádogórára
pillantott. Fél egy. A látogatásig van még idő bőven. Futó
mosollyal zsebredugta a névjegyet s bizonytalan, félénk
mozdulattal a hall felé tartott. Nem akarta, hogy előkelő
külseje felkeltse a lakbérre éhes, mindig éber háziasszony
figyelmét.
Szerencsésen az utcára jutva céltudatos élénkséggel
iparkodott dolga után. A titokzatos Van Heutennéval való
találkozás előtt még beszélni szeretett volna Tolfrey Dane-
nel. Ravaszul kieszelte, hogy Tolfreyt hol találhatja meg.
Jól sejtette. A Longvall-féle bárban, megszokott magas
székén jóformán Tolfrey volt az egyedüli vendég. A rövid­
életű Tolfreyek hosszú sorának utolsó tagja épp a negyedik
kupicával végzett s azon volt, hogy májzsugorodása ellenére
a négyet egy ötödikkel toldja meg.
— Halló, Tolfrey ú r !
Táskás, sárga szemével Tolfrey úgy bámult Muirra,
mintha soha életében sem látta volna, de szája nyomban
fortélyos mosolyra görbült.
— Lám, maga az, aki elcsavarja a fejüket, végiggázol
rajtuk s megöli őket. — Gúnyos tekintete végigsiklott Muir
füst-kék ruháján és svéd cipőjén. — No, Hasmetsző Jack
barátom, igyék velem egy kis szíverősítőt.
— Inkább egy falat ennivalót szeretnék. Tolfrey úr. —
Muir Derek székre ült úgy, hogy a söntésasztal mögötti tü­
körből jól láthatta saját arcát. — Három napi böjt után
az ember üresnek érzi a gyomrát. Kérek egy csirke-szend­
vicset meg egy pohár tejet.
A csapos kétkedő pillantást vetett Tolfreyre, de meg­
nyugtatta Muir kifogástalan megjelenése.
— Hát a gyilkos tejet iszik? — nevetett Tolfrey.
— Italos állapotban aligha kereshetném fel Van Heu-
tennét, nem igaz?
— Helyes beszéd. — Tolfrey. oldalról végignézte ifjú
barátját. — Nem volna rendjén. Klára rátarti asszony. A
legtisztességesebb nő Newyorkban.
A csapos Tolfrey elé tette a számlát.
— Ön fizeti ezt is, ugye, Tolfrey úr?
— Ó, igen. — Tolfrey ünnepélyesen megnézte a szám­
lát, aztán könnyed mozdulattal elővette tárcáját s ámulást
színlelve csodálkozott ürességén. — Ejnye, elfelejtettem el­
menni a bankba. Majd aláírom a számlát.

12
 Kedélyes nevetése egyetlen izmot sem rándított meg a
csapos sima arcán.
— Sajnálom, Tolfrey úr. Csak készpénz ellenében
szolgálthatjuk ki. Megmondtam előre.
— Átkozottul kellemetlen! — Tolfrey Muirra pillan­
tott, de az ifjú óvatosan a pohár tejbe rejtette arcát. —
Tudom, cimborám, hogy én hívtam meg, de . . .
— Örömmel segítenék. — Muir letörölte szájáról a fi­
nom tejhabot. — Attól tartok, hogy meg kell várnia, amíg
barátnője, Van Heuten asszony, megismerteti művészetemet
a nagy amerikai nyilvánossággal. Ebben a pillanatban min­
den pénzem egy elhasznált los-angelesi villamosjegy.
— A helyzet — mormolta Tolfrey — kínos volna, ha
nem ismernék Newyorkban mindenkit.
Tekintete tétován végigszaladt a majdnem néptelen bá­
ron s egy tweedruhás emberen állapodott meg, aki a helyi­
ség túlsó végében nagy korsó sör előtt üldögélt.
— Ez az — kiáltott fel — amit közönségesen nem várt
véletlennek neveznek.
Leszállt a székről, végigment az ivón s barátságosan
hátbaverte az idegent.
— Johnny, mi az ördögöt keresel te Newyorkban?
Az idegen, akinek szeme csak egy árnyalattal volt bar­
nább, mint egészséges arca, gőgös tekintetét Tolfreyre
emelte. Izmos karjával a korsó sör után nyúlt.
— Nem vagyok Newyorkban. — Az idegen mosolya
kellemes volt, de nem olyan egészséges, mint az arca. —
Figyelj ide, Tolfrey. Én nem ismerlek téged s te nem tudod
az én nevemet. Egyébként most véletlenül Smith John va­
gyok. É r t e d ?
— Szalmaözvegységen vagyunk, mi? — Tolfrey egyik
húsos ujját piroseres o r r a hegyére tette. — Jó, Johnny miat­
tam lehetsz Smith John, Doe John vagy akár Rockefeller
John, ha most egy kis pénzzel kisegítesz.
— Nagyon szívesen. — Az idegen szinte túlzott barát­
sággal mosolygott. — Sőt fizetek még egy italt a régi jó
idők kedvéért.
Szólt a csaposnak, rendelt s bólintva a faképnél ha­
gyott Muir felé megjegyezte:
— Felszámíthatsz még egy pohár tejet annak a . . . ma­
gányos virágszálnak.
— Úgy látom . . . — Tolfrey Dane közelebb húzódott,
barátságos pálinkagőzökkel itatva át suttogását: — Úgy lá-
13
tom, azért jöttél rangrejtve Newyorkba, hogy rendezd egy
régi kis számládat, Johnny. Kellő ideje.
— Csodálatos Sherlock Holmes vagy. — Csak az öt
kupica pálinka vakíthatta el Tolfreyt annyira, hogy nem
vette észre a másik ember közömbös viselkedésében és
megejtő bársonyos hangjában rejtődző fenyegetést. — Szé­
gyenletes titkom le van leplezve. Ma délután elmegyek s
rendezek egy kis számlát bizonyos hölggyel, akit mind a
ketten jól ismerünk.
Egy barna kéz ragadta meg Tolfreynak a hatodik ku­
pica után kinyúló karját.
— Várj egy pillanatra, Tolfrey. Igyunk az illető hölgy
egészségére.
Az idegen mókás, bókoló mozdulattal emelte fel korsó­
ját.
— Közös barátnőnk, a nagyszerű Van Heuten Klára
egészségére. Kívánom, hogy minél hamarabb kerüljön arra
a roppant kellemetlen helyre, amelyet neki a pokolban bi­
zonyosan fenntartanak.
Tolfrey keze megdermedt a pohár körül. Megütődve
bámult társára.
— Ezt megbánod — mondta rekedten s kényszeredett
nevetéssel hozzátette: — Ha ugyan nem vagy részeg.
— Részeg? Ellenkezőleg. Most józanodtam ki.
A magát Smithnek nevező ember félrelökte székét.
Barna szeme olyan volt, mint az achát.
— Úgy látom, Tolfrey, magad vagy részeg. Mi?
— É n ? — Tolfrey hangjában az olyan ember méltat-
lankodása érzett, aki nem volt józan évek óta. — Részeg?
Dehogy vagyok!
— Pompás! — Smith vontatott mosolya egy sor veszé­
lyes fogat villantott meg. — Akkor semmi akadálya annak,
hogy megtegyem azt, amit már régen meg akarok tenni.
Tolfrey értelmetlenül kimeresztette szemét, miközben
Smith komoly képpel nézte a földet.
— Melyik sarokban akarod látni a fejedet? Ebben
vagy a b b a n ?
— Johnny, csak nem m e r s z . . .
Tiltakozó mondatát Tolfrey sohasem fejezte be, mert
egy barna ököl zúdult előre s tökéletes pontossággal épp
álla közepén találta. Az ütésben száznyolcvan fontnyi atlé­
tai férfiasság s még nagyobb súlyú, megvető gyűlölet nyil­
vánult meg.

14
 Tolfrey megtántorodott, tehetetlen kezével a bárpult
felé kapott s lerogyott a földre.
Smith John egy pillanatra végtelen elégtétellel nézte
ellenfelét. Aztán a megdöbbent csaposra vigyorgott s oda­
vetett neki két ötdollárost.
— Ez volt a legjobb horogütés, amit életemben lead­
tam. Gombot kössön ám a nyelvére. A pénzt tartsa meg.
Kezéről letörölt egy vércseppet, aztán utat tört a nézők
kis csoportján át s fütyörészve odébb állt.
Amikor pár pillanattal utóbb Tolfrey visszanyerte esz­
méletét, szeme a csapos aggódó tekintetével találkozott.
Igyekezett megőrizni méltóságát, felemelte fejét s mellőzve
a derültarcú emberek segítségét, nagy kínnal talpra állt.
A vigyorgó csapos fél vizespohár pálinkát tett eléje.
— Szavamra, Tolfrey úr, ez aztán szép ütés volt!
— Nem panaszolom be a csirkefogót — jelentette ki
Tolfrey bizonytalan méltósággal, miközben lesöpörte rit­
kuló, borzas hajáról a szivarhamut. — Remélem, elfelejti
ezt az esetet. Hol van a másik úr?
— Azt a fickót érti, aki leütötte a lábáról? — kérdezte
szorongva a csapos s kezével lekefélte Tolfrey kabátjának
hátulját.
— Urat mondtam.
— Aki tejet és csirke-szendvicset fogyasztott? Az
nyomban eloldalgott, amint a verekedés megkezdődött. Azt
hiszem, hirtelen rosszul lett.
— Hát ilyen legény Muir úr! — mormolta magában
Tolfrey. — No, Muir úrral végeztünk.
A rendesnél alig cifrább támolygással Tolfrey az ajtó
felé tartott. Most nyomban megy Van Heutennéhoz s el­
mondja neki véleményét Muir úrról.
De hirtelen kábulatában szükségesnek érezte, hogy va­
lahol leüljön ennélfogva a szomszédos étterem felé irányí­
totta lépteit. Kissé szédelegve ment egyik asztalhoz s székre
telepedett. Nem vette észre, hogy az asztal foglalt.
— Sajnálom, de ez az asztal az enyém.
Tolfrey megrázkódott s a vele szemközt ülő, rendetlen
külsejű, gondozatlan, hosszú hajú, szenvedő, megviselt arcú
fiatalemberre bámult. Lassan-lassan rájött, hogy ismeri.
— Ismerem önt — mormolta határozatlanul — Min­
denkit ismerek Newyorkban. Ön Van Heuten Klára egyik
irodalmi zsenije: Bristol Bobby.
— Igen, Tolfrey úrhoz van szerencsém? — A fiú szó-
15
 rakozottnak látszott. — Sajnálom, hogy udvariatlan voltam,
de menyasszonyomat várom.
— Rendben van. Azt gondoltam, hogy a gazdag Bristo­
lok utolsó sarja villásreggelire szívesen látja a szegény
Tolfrey-ek utolsó sarját.
— A gazdag Bristolok? — A fiú keserűen nevetett. —
Elárulhatom, hogy a Bristol-vagyon ez idő szerinti összege
286.741.27 dollár. De szerencsétlenségemre a főkönyv tarto­
zik oldalán.
— Nagy b a j ! — mondta Tolfrey részvéttel. — Manap­
ság ép a legkitűnőbb emberek törnek le. Eltörött az én áll­
kapcsom is. — Ujjaival megérintette dagadt képét. — Ha
már villásreggeliről nem lehet szó, mit szólna egy féligsült
rostbeafhoz, hogy enyhítsem arcom fájdalmát?
De Bristol Róbert már nem figyelt oda. Felugrott s hir­
telen mosoly sugározta át határozatlan arcvonásait. Mohó
szemmel nézett egy nő elé, aki az asztalok közt fürgén kö­
zeledett feléje.
Tolfrey Dane látta Bristol arcát. Bár még kapatos és
elgyötört volt, érezte, hogy rá itt nincs szükség. Felállt és
elvánszorgott.
Bristol Róbert ösztönösen a lány felé tartott.
— Helén! Hála Isten, hogy eljöttél. A z t . . . azt gon­
doltam, hogy t a l á n . . .
— Halló, Bobby !
Helén tartózkodó pillantással viszonozta vőlegénye
hosszú, aggódó tekintetét. Bár a nő idősebb volt a fiúnál, a
maga hamvas törékenységében, határozott vonalaival s ma­
kacs állával csinosnak volt mondható. Lehúzta szürke
kesztyűjét, ideges mozdulattal tarsolyába gyűrte s leült
Tolfrey üres helyére.
— Hát, B o b b y . . . örülök, hogy látlak.
Hideg hangja s a pincérlány megjelenése útját szegte a
Bobby ajkáról áradni készülő szótengernek. Félszeg csend­
ben ültek egymással szemben, míg végre a pincérlány meg­
hozta a rendelt ételt. A nő cigarettára gyújtott, p á r mélyet
szippantott, aztán kioltotta a csutkát. Immel-ámmal enni
kezdtek.
— Mi van a regényeddel, Bobby? — Helén túlságosan
is derült, fegyelmezett hangja megtörte a feszültséget. —
Befejezted?
— Hát . . . igen. Három hete Salteréknál van. Nem
t u d t a d ? Pedig te még náluk dolgozol, u g y e ?
16
 — Igen. Csakhogy kéziratokkal nincs dolgom. — A nő
letört egy darab kenyeret s leejtette tányérjára. — Ez Gra-
wes Larryra tartozik. Remélem, Grawes elfogadja.
— Nagyon remélem én is. Roppant sokat jelentene szá­
momra. Amint tudod, Van Heutenné is átolvasta. Lelkesedve
nyilatkozott róla. Azt mondja, hogy jobb, mint a Parabola
é s . . . — Bobby elhallgatott, az asztal fölé hajolt s hévvel
megfogta menyasszonya kezét. — Hallgass ide, Helén, nem
bírom tovább. Három hónapja, hogy nem láttalak. Ez a
három hónap pokol volt. Nem tudok írni, nem tudok
aludni, nem tudok belefogni semmibe. U g y e . . . ugye,
nem másítod meg elhatározásodat. Mégis csak a feleségem
leszel.
Helén úgy tett, mintha vissza akarná húzni a kezét, de
aztán hagyta Bobby kezében.
— Nem tudom, hogy mondjam meg, Bobby, de é n . . .
— Hozzám kell jönnöd — folytatta Bristol Róbert
csendes, szomorú hangon. — H i s z e n . . . sohasem volt köz­
tünk semmi komoly baj, Helén. Néha összekaptunk, de ez
is csak idegességből történt.
— Nem, Bobby. — A nő hangja most nagyon szilárd
volt. Egyenesen a szeme közé nézett a fiúnak. — Három
hónap előtt úgy határoztunk, hogy majd meglátjuk. Meg­
ígértük, hogy teljesen őszinték leszünk egymáshoz, őszinte
is leszek. Nem megyek hozzád feleségül.
Bristol Róbert arca elfakult.
— Nem mondod komolyan.
— De igen, Bobby. Haragszom magamra, de most me­
gint Salteréknál dolgozom s boldog vagyok. Szeretem a fog­
lalkozásomat.
— Hiszen foglalkozásodról nem kellene lemondanod.
— Bobby erőltetve nevetett. — Istenem, arra a kis pénzre
szükségünk lehet, amíg könyvemet el tudom helyezni vagy
valami más pénzforrásom akad.
Helén félrenézett. Ujjai az érintetlenül hagyott körítés
egyik saláta levelét tépdesték.
— Nézd, Bobby, nemcsak erről van szó. Nem mehetek
hozzád, mert más érdekel.
— Nem igaz — suttogta a fiú.
— De igaz, Bobby. Ne hidd, hogy én nem gyötrődtem
sokat. Ismerned kell álláspontomat. Mondjuk, hogy érted
otthagynék mindent. Önzetlenséggel az ember nem jut
Patrick: A kilencedik látogató 2 17
messzire. De nekünk nem szabad megházasodnunk. Te
szenvedélyes vagy, én meg — a nő határozott vonalú száján
enyhe mosoly jelent meg — én idősebb vagyok nálad és
sokkal prózaibb, semhogy író felesége lehetnék, öntsünk
tiszta vizet a pohárba. Adjuk vissza egymásnak a szabadsá­
gát.
— Szabadságot? Istenem, de furcsa. — Bristol Róbert
bátortalanul nevetett. — Örököltem egy csomó adósságot, a
menyasszonyom meg el akar hagyni. Ha a balszerencse ne-
veli az írót, akkor legközelebbi könyvem mestermű lesz. —
Bobby felállt. — Azt hiszem, még legokosabb, ha Van
Heuten Klárához kapcsolom életemet.
A nő arca kemény vonalakat öltött. — Azt ne tedd,
Bobby.
— Miért ne? — Bristol Bobby hangja nyers és gúnyos
volt. — Te elhatároztad, hogy a magad külön életét éled, így
hát egyetlen igazi barátnőm Van Heuten Klára. Ő az egyet­
len, aki mellettem kitart.
Hirtelen mozdulattal otthagyta a leányt s az asztalok
közt távozott.
— Bobby...!
Helén szeméből nem tűnt el a határozottság, de amint
a tovasiető Bobby után nézett, valami kis szorongás izzott
benne. Lassan kivette tarsolyából szürke kesztyűjét s
kezdte ujjaira húzni.
Szegény Bobby, gondolta magában. Azt hiszem igaza
van. Nincs senkije, csak az az átkozott nő, Van Heuten
Klára.

II. FEJEZET.

Ügyes . . . lelkiismeretlen . . . t i t o k z a t o s . . . becsüle­

tes . . . összehasonlíthatatlan . . . úri . . . átkozott.
Ezeket a jelzőket mind ráruházták Van Heuten Klárára,
mialatt klubjában békés nyugalomban villásreggelizett.
Ahogy most irodai íróasztala mellett ült megint, egyik jelző
sem illett rá. A délutáni napfényben fehér haja nyájasan
csillogott. Az oldala mellett álló arany krizantémok derűs
árnyai szelíden játszottak jólápolt, finom kezein. Kézirat­
olvasás közben Van Heutenné egy-egy észrevételt vetett
papírra. Ügyfeleinek még kisebb kéziratait is nagyon ko-

18
molyan vette. Ebben volt sikereinek titka, úgy is, mint
üzletasszonynak, úgy is mint barátnőnek.
A külső szobából most megjelent titkárnője, Van Heu-
tenné feltekintett.
Price Madeleine, Klára asszony állandó titkárának húga,
egyedüli „személyzete" volt a Tanácsadó Irodának s vala­
hányszor főnöknője szembe került vele, mindannyiszor
megütődött a lány meglepően jelentéktelen arcán. Különös,
gondolta magában, hogy Louisenak ennyire elütő húga van.
— Mi az, kedvesem?
— Kinn, az irodában egy ember vár, aki azt állítja,
hogy meghívásra jött. Neve: Smith John.
— Smith? — Van Heutenné hangjának melegsége ész­
revehetően elhidegült. — Nem hinném. Ez valami írói név.
Milyen ostoba is vagyok. Vezesse be!
Smith John belépett. Ugyanaz a férfi volt, aki olyan
kellemetlen helyet igyekezett fenntartani Van Heutennénak
a pokolban. Most hízelegve mosolygott rá s avval a könnyű­
séggel vetette magát egy székre, ahogy egy pólójátékos a
lovára pattan. Bársonyos, barna szeme könnyű nemtörő­
dömséggel vetődött a távozó Price kisasszony után.
— Ki ez a madárijesztő, Klára? Csak nem akarja azt
mondani, hogy Louise faképnél hagyta?
— Nem, hanem Louise kislánya komolyan megbetege­
dett. Anyja kénytelen volt vidékre vinni. Ez a húga, Made­
leine. Csak addig segít ki, amíg a nénje visszajön.
A fiatalember közönyösen leverte a cigarettája hamuját.
— Hát Klára, mihelyt megkaptam levelét, Tolfrey-jel
ittam egyet az egészségére. Most pedig itt vagyok. Mit kíván?
— Tudnia kell, John. — Van Heutenné szája megnyerő,
de egyúttal szemrehányó kis mozdulatot tett. — Nem szere­
tem, ha üzleti ügyben vitatkoznom kell, de azt hiszem, nem
bánt el velem kifogástalanul.
— Ellenkezőleg, Klára. Én vagyok a Tanácsadó Iroda
legjobb cégére. A sikeres, megelégedett ügyfél.
— De én nem vagyok megelégedett — válaszolt Van
Heutenné borús határozottsággal. — Tudja, hogy formasá­
gokra mennyit nem adok. Tehetséges, fiatal íróknak csekély
honoráriumot fizetek. De azt elvárom tőlük, hogy tartsák
magukat a megegyezéshez és ha jövedelemhez segítem
őket, elfogadható százalékot adjanak.
— Beismerem, hogy mély hálával tartozom magának,
Klára. De a világért sem sérteném meg régi barátnőmet
19
 avval, hogy tartozásomat kézzelfoghatóbban mással fizes­
sem meg, mint hálával.
— Ez már igazán megbocsáthatatlan. — Van Heutenné
elpirult a méltatlankodástól. — Küzdelmes, nehéz munkám
van evvel a kis üzlettel, de mindig úriemberekkel volt dol­
gom. Maga az első ügyfelem, aki tisztességtelen hasznot csi­
hol ki belőlem.
— No és most mihez kezd? Nyakamra küldi Tolfreyt?
— Smith John elmosolyodott. Barna öklének sérüléséről
előbbi kalandja jutott eszébe.
A fehérhajú asszony s a közömbös fiatalember egy
pillanatra szótlanul ült egymással szemben. Van Heutenné
kezébe vette a vésett, acél papírvágó kést s kopogni kezdett
az asztalon.
— Nem, John. Más is van, akivel megbeszélhetem az
ügyet. Azt hiszem, tudja, kire célzok.
Smith John hangosan, nyíltan, gyönyörrel nevetett.
— Csodálatos nő maga, Klára. Maga a könyörtelen
sátán.
— Komolyan beszélek, John.
A nevetés elhalt. Árnyék homályosította el a papírkésen
pihenő férfiszempár barna bársonyát.
— Ha bármi ilyet csinálna, Klára, nagy kellemetlen­
ségekbe keveredne.
— Nem tehetek róla. — Van Heutenné a végleges elha­
tározás mozdulatával tette le a kést az asztalra. — Három
napot adok, azalatt vegye fontolóra a dolgot.
— Mondhatom, Klára, hogy az ilyen üzleti mohóság
nem illik egy kedves, anyai lélekhez. — Smith John az asz­
tal fölé hajolt s szemének írisze hirtelen világos mogyoró-
színűre sápadt. — Kezd terhemre lenni, Klára. Ma azért
jöttem ide, mert tudni akarom, hogy merészségének mi a
határa. De más okom is van rá. Ez, kedves Klára, határozott
és végleges kijelentésem. Nem kérek többé sem leveleiből,
sem tisztességgel leplezett fenyegetéseiből. — Smith John
cigarettára gyújtott. A gyufa lángja arcához egész közel
lobbant. — Ami pedig tervezett tűzijátékát illeti, azt
hiszem, rakétái vagy nedvesek lesznek, vagy pedig hátra­
felé sülnek el s nem sebeznek meg senkit, csak magát.
Van Heuten Klára hideg méltósággal húzta ki magát.
— Jól van, John. Legalább most tudjuk, hogy állunk.
Smith John nyersen nevetett és felállt.
— Úgy látom, nem igen van több mondanivalónk.
20
 Az ajtó felé mentében enyelgő csúfolódással még annyit
mondott: — Csalódtam magában, Klára. Régi barátnőmmel
és ifjúi törekvéseim támaszával élvezetesebb találkozásom is
lehetett volna. — A küszöbön pillanatra megállt s mosolygó
szájából félig kifehérlett tökéletes szépségű, kegyetlen fog­
sora. — Valamikor nekem jó tanácsot adott. Most én adok
egyet. Fehérhajú, szép hölgyek ne nyúljanak rakétához.
Lehet, hogy dinamit van benne. Isten vele!
A beszélgetés határozottan kellemetlen volt, de Van
Heuten Klára szelíd nyugalmának csak felszínét zavarta
meg. A fiatal és idősebb írókkal való érintkezésben meg­
szokta a szenvedélyes kitöréseket. Könnyedén vállat vont s
újra a legújabb irodalom tanulmányozásába merült.
Ceruzája úgy dolgozott, mint egy szorgalmas tanítónőé.
Itt-ott egy-egy túlságosan modern, vagy nagyon is merész
kifejezést aggódva kitörült. Van Heutenné megértő, de régi-
divatú nő volt, aki nem az irodalmat, hanem a házasságot
tartotta a nő hivatásának.
Épp egy érthetetlen novellán s pár nagyon is érthető
versen tűnődött, amikor újra megjelent Price Madeleine.
— Egy Bristol Róbert nevű úr van itt.
— Jaj, de unom. Ez a Bristol is tévedéseim egyike.
Mondja meg neki, k é r e m . . .
Elhallgatott, mert Bristol Bobby a titkárnő mellett be­
surrant a szobába. A fiú, aki pár órával előbb Van Heuten
Klárát egyetlen őszinte barátnőjének nevezte, nagyon sápadt
volt. Haja talán még bozontosabb, arca még dúltabb, mint
amikor az étteremben a menyasszonya mellől elrohant. Leült
egy székbe s idegesen sodorgatta kopott, hosszú nyakken­
dője végét.
— De, Bobby, mi baj? — kérdezte Klára asszony
vigasztaló hangon.
— Hogy mi a baj? — Bristol Róbert ajka r e m e g e t t . —
Hallgasson meg, asszonyom. Ha most nem beszélek valaki­
vel, a jó Isten tudja, milyen őrültséget követek el. Ön az
egyetlen barátnőm a világon. Helén nem akar hozzám jönni.
Töredezett mondatokban beszámolt mindenről, ami
közte és menyasszonya között történt. Saját hangjának ze­
néje mintha lecsillapította volna. Van Heuten Klára rész­
véttel hallgatta s részvéte igazi is volt, de betanult is.
— Hát eddig van. — Bobby hangja feszült és fulladozó
volt — Mitévő legyek most, asszonyom?
21
 Van Heutenné egy pillanatig nem válaszolt. Kezét az
íróasztalra tette s átható figyelemmel nézett a fiúra.
— Örülök, hogy hozzám fordult, Bobby — mondta vé­
gül. — Édesanyja a legkedvesebb barátnőm volt. Nem tehe­
tek róla, de úgy érzem, mintha félig-meddig felelős volnék
magáért. Elvégre is, Helénnel akkor ismerkedett meg, ami­
kor a maga kéziratát Salteréknál elhelyeztem.
Bristol Róbert fáradtan vállat vont.
— Nem szabad ezt annyira a szívére venni, kedves fiam.
Maga mindig nagyon érzékeny volt. — Van Heutenné
hangjában vigasztalás csengett. — Talán mégsem olyan
tragédia ez. Hogy egész őszinte legyek, Bobby, mindig az
volt az érzésem, hogy Helén kissé érdekből lett a menyasz-
szonya.
— Hogy érti ezt? — Bobby élesen feltekintett.
— Hát, ha igazán tudni akarja, f i a m . . . — Van Heu­
tenné hangja megőrizte az emberi érintkezésben szerzett
bölcsesség árnyalatát. — Amikor maga megismerte Helént,
nagyon gazdag ember fia volt. Helén nem dicsekedhetett
mással, mint csinos arcával s egy kis állással a Salter-féle
könyvkiadó művészeti osztályában. Maga akármelyik lány
szemében kívánatos férjnek látszott. — Klára asszony kö­
szörült egyet a torkán és sietve hozzátette: — Eszemben
sincs, természetesen, azt állítani, hogy menyasszonya visel­
kedése többé vagy kevésbé engem igazolt volna. Most,
hogy a maga édesapja meghalt s a család rettentő vagyoni
összeomlása bekövetkezett, Helén épp akkor hagyja el,
amikor minden rendes nő már kötelességből is teljes erejé­
vel a férfi mellé áll.
— Helén nemcsak pénzemért lett menyasszonyom. —
Bobby kigyulladt szemmel felállt. Aztán széttárta karjait.
— De minek is szaporítom itt a szót? Fenekestül fel van itt
fordulva minden. Még szerencse, hogy regényem kész. Nem
hallott róla Salteréktól semmit?
— Nem. — Éber óvatosság tükröződött Klára asszony
szemében. — De mikor a kéziratot átküldtem, külön levelet
írtam Grawes Larrynak. Tudja, Bobby, hogy vállalatom
nem rendszeres ügynökség, de magáról lévén szó, szüksé­
gesnek láttam, hogy ajánljam könyvét.
— Nagyon kedves volt, asszonyom. — Bobby hirtelen
mosolya lefegyverző volt. — Mindig tudtam, hogy ajánlása
mennyit segített rajtam akkor is, amikor a Parabolát elfo­
gadták.

22
 Van Heuten Klára pislogni kezdett.
— Azért nem szabad túlságos derűlátóknak lennünk.
Tudja, írónak lenni nagyon bizonytalan mesterség. Magam
is írásra akartam adni a fejemet, de mikor férjem meghalt s
rosszabb helyzetben hagyott, mint amilyenben maga most
van, beláttam, hogy le kell tennem mindenről s meg kell
fognom a munka boldogabbik végét.
— Gondolja, hogy keressek valami állást?
— Hát, Bobby, manapság mindnyájunknak kicsit keres­
kedőnek kell lennünk. — Van Heuten Klára elégedetten
nézett körül jól berendezett irodáján. — Én nem is jártam
rosszul. Bizonyosra veszem, hogy maga is boldogulna. El­
végre Bristol-fiú! — Szünetet tartott s óvatos pillantást
vetve a fiú gondozatlan külsejére, hozzátette: — De mint
jó anyja barátnője, adok egy tanácsot. Adjon többet a külső
megjelenésére. Nyírassa le a haját s vasaltassa ki a ruháját,
Bobby. M a g a . . .
Hirtelen elhallgatott, mert nyílt az ajtó. Klára is, Bobby
is hirtelen arra fordította tekintetét s látta, hogy a szoba
hátsó bal sarkát elzáró spanyolfal mögül majdnem lopva,
egy középkorú ember kerül elő.
— Ó, maga az, Dane?
Van Heuten Klára mosolyt röpített Tolfrey Dane felé s
annak maradékát gazdaságosan Bobby felé küldte.
— Hát, Bobby, jó szerencsét!
Amint Bobby kisietett, Tolfrey Dane, aki Van Heuten
Klárát Newyork legtiszteségesebb asszonyának nevezte, meg­
tapogatta dagadt állát s egyik karosszékbe vetve magát, sze­
szélyes modorban, de elpusztíthatatlan vidámsággal el­
mondta, hogy milyen összetűzése volt délelőtt, a Longvall-
büffében Smith Johnnal.
— Szegény barátom — mormolta Klára asszony rész­
véttel. — Smith ma itt is járt. Lehetetlen ember. Azt hiszem,
nem tehetünk egyebet, mint hogy tartozását a behajthatat­
lan követelések rovására írjuk.
— Mondjuk, hogy rossz fogás volt — dörmögte Tolfrey.
— Most azért jöttem, hogy egy másik rossz fogástól tartsam
vissza. — Dülledt szeme kajánul megvillant. — Emlékszik
arra a Muir Derek nevű fiatal íróra, akit figyelmébe aján­
lottam?
— Igen, igen. Telefonált, hogy ma délután eljön.
— Hát, eleinte azt hittem, hogy ügyes ember. Tehetsé­
gesnek látszott. De nézetem megváltozott. Közönséges par-
23
 kettáncos. Hozzá tejet iszik. Aki tejet iszik, nem lehet sem
jó író, sem más.
— Parkettáncossal nem állok szóba — jelentette ki
Klára asszony szemforgatóan. — Ennek a típusnak már
nincs divatja. Mindenki a férfias, keménykötésű írókat ke­
resi. Muir úrral többé nem számolok.
— Ha már számolásról van szó — Tolfrey vörös arca
bizalmasan közelebb húzódott — nem számolna le nekem
egy kis kölcsönt?
— Mennyit? — kérdezte Van Heutenné hirtelen óva­
tossággal.
— Ötszáz dollár megkímélne attól, hogy mástól kérjek.
Klára asszony kissé húzódozva elővette csekk-könyvét s
kitöltött egy csekket háromszázötven dollárról.
— Tudja, Dane — mondta átadva a csekket — mint
régi barátomnak végrendeletemben hagyok egy kis pénzt,
de nem marad belőle semmi, ha folyton ezekkel a kölcsö­
nökkel jön.
Tolfrey némi csalódással vizsgálgatta a csekket. — Ked­
ves Klára maga századokkal fog túlélni engem.
— Ha mindig iszik és kártyázik, könnyen lehetséges,
Dane. — Van Heutenné halkan nevetett. — Meg kellene már
higgadnia s házasságra kellene adni a fejét.
— Haj, haj! — Tolfrey rázta a fejét, mámorosan gú­
nyolódva önmagán. — Szívesen vagyok násznagy, de sose
vőlegény. — Kissé ingadozva felállt. — É p p oly diszkréten
tűnök el, mint ahogy jöttem. A mosdón keresztül.
— Meg kell, hogy mossam a fejét, Dane. Százszor meg­
mondtam, hogy ha ügyfelek vannak nálam, ne használja azt
a hátsó kijáratot.
— Bocsánat, olyan feledékeny vagyok . . .
— Aztán eszébe jusson, hogy ma cocktail-estély van
nálam. Fél hétkor.
Tolfrey elhaladt az íróasztal mellett.
— Elbűvölő estélyeiről vissza nem tarthat se halál, se
ital, se a kárhozat.
Nesztelenül a spanyolfalhoz lépett és eltűnt.
Amikor a titkárnő ismét belépett, Van Heuten Klára
finom orrát még mindig undorítóan facsarta az alkoholnak
az a hulláma, amely régi barátjából áradt.
— Muir Derek úr!
— Vezesse be, Madeleine!
Az ifjú, aki Van Heutennétől várta a netaláni csoda-
24
 tételt, hidegen és szeplőtlenül tökéletes öltözetben belépett.
Van Heutenné első pillantásra észrevette kitűnően szabott
füstkék ruháját, külföldről importált harisnyájának s ingé­
nek hangsúlyozott mintáját és szürke svéd cipőjét.
— Jónapot kívánok, asszonyom?
Muir Derek átnyújtotta a névjegyet, amelyre Tolfrey a
maga szokatlan ajánló sorait írta: „Szakavatott gyilkos!"
— Klára egyetlen pillantással átfutott rajta.
— Á, Muir úr, örülök.
— Eljöttem, hogy érdeklődjem tehetségem mértéke fe­
lől. — Muir Derek úgy húzta ki magát, hogy élesen vasalt,
kifizetetlen nadrágja nyílegyenesen esett a padlóra. — Ki­
alakította már a véleményét?
— Igen, Muir úr. — Klára asszony derült, határozott
és anyai volt. — Elolvastam kéziratait s azt hiszem, nem
mondhatok sok jót.
— A rosszhoz már hozzászoktam. — Muir Derek fáradt
vállrándítása jelezte, hogy nem épít álomvárakat. — Azt
hiszem, hogy véleménye visszautasító.
— Bizonyára tudja, hogy ügyfeleim megválogatásában
egyénileg járok el. Furcsa apró bogaraim vannak. Egyesek­
kel szemben néha úgy érzem, hogy tudok segíteni. De —
keze, bájos nőies mozdulatot tett — bizonyos területek kívül
esnek birodalmam határán. Erőszakolni a dolgokat nem
lehet.
— Nagy baj. — Muir bánatosan végignézte füstszínű
ruháját. — Ez annyit jelent, hogy a ruhámat visszaküldhe-
tem a szabónak, örülni fog neki. Hitelem sohasem volt
nagyon szilárd.
— Sajnálom, Muir úr.— Klára asszony megint kezébe
vette a vésettnyelű papírvágó kést és pörgetni, kezdte. —
Nincs módom rá, hogy minden megszorult fiatal írón
segítsek.
— Sajnos, ezt be kell látnom. — Muir Derek felállt,
megtapogatta a nyakkendője végét s az ajtó felé tartott. —
Nem igen ismerem önt asszonyom — mondta csendesen —
de meg kell jegyeznem, hogy kissé szertelen természetű
ismerősei vannak. Azt hiszem, hogy ezek nem fogadnák
csalódásukat olyan bámulatos nyugalommal, mint én.
Volt a fiatal látogató szemében valami, ami bántotta
Van Heutennét. Muir különösképpen nem a szeme közé, ha­
nem a kezére nézett. Klára asszony eleinte azt hitte, hogy a
fülében csillogó, nagy, magányos gyémánt keltette fel érdek-
25
 lődését, de utóbb rájött, hogy nem a gyémánt, hanem a ke­
zében lévő papírvágó kemény acélja. Egy pillanatra szinte
szédülni kezdett. Hangos pendüléssel leejtette a kést az asz­
talra.
Muir Derek mosolygott.
— Nem akartam megijeszteni, asszonyom. Tolfrey úr
furcsa jellemzése ellenére olyan szelíd és ártalmatlan vagyok,
mint egy bárány. Jónapot kívánok.
Van Heutenné nem folytatta kéziratainak olvasását.
Csak ült a helyén nagyon csendesen és a krizantémok meg­
nyugtatóan lágy szirmait simogatta. Nyugalma most mintha
kicsit erőltetett lett volna, öregebbnek, kevésbé magabízó­
nak látszott. Szeme a papírkésre esett, de nyomban eltérült
róla.
— Négy hölgy van az irodában.
Van Heutenné felkapta a fejét.
— Négy hölgy? Kik azok?
Price Madeleine hűvösen mondta ki a neveket: Ho-
bartné, Kennet Beatrice, Dawn Gilda és Walonszka her­
cegné.
— D e . . . mit akarnak?
— Nem mondták meg. Ragaszkodnak ahhoz, hogy
együtt jöjjenek be.
— Együtt? — Van Heutenné elvesztette határozottsá­
gát. — Kérdezze meg ő k e t . . .
Az irodakisasszony mögött becsukódott az ajtó, de
nyomban ki is nyílt. Négy nő lépett be a szobába. Kesztyűs
kezében mindegyik egy fekete kézitáskát szorongatott.
— Ó, kedves, hogy együtt jöttek hozzám! — ujjongott
Klára asszony túlságosnak is tetsző szívélyességgel.
Vendégei nem válaszoltak. Walonszka hercegné méltó­
ságosan az asztal felé tartott. Arisztokratikus arca halvány
és határozott volt, szürke szeme kemény és kifürkészhetet­
len, mint a pala. Mellette zsebretett kézzel Kennet Beatrice
haladt, gúnyos mosollyal koboldszerű arcán, mintha épp
azoknak a kegyetlen s ragyogó ötleteknek egyike jutott
volna eszébe, amelyekről ismert volt. Dawn Gilda, aki mö­
göttük következett, szépségének kagylójába húzódott vissza.
De a varázslatos művésznő ösztönszerűen megengedte moz­
gékony arcvonásainak, hogy a helyzet minden melodrámai
eleme kiíródjék rajta. Csak Hobart Susan volt nyíltan egye­
dül. Tágranyílt szemmel állt az ajtó mellett, úgy szoron-

26
gatva a fekete irattáskát, mint egy elrémült, szép gyermek,
akire véletlenül pokolgépet bíztak.
— És mindegyikük kéziratot hozott? Ez aztán kellemes
meglepetés. Kérem, foglaljanak h e l y e t . . .
Van Heutenné hangja elhalt. Finom arca olyan volt,
mint az elefántcsont.
A négy nő eltérő arckifejezéssel nézett rá, de a négy
arcon volt egy közös vonás: a könyörtelenség.
— Egy kéziratért jöttünk.
A hercegné beszélt, de Van Heuten Klára úgy érezte,
hogy a szavakat a négy nő közösen fogalmazta meg.
— Kissé szokatlan kéziratért. — Walonszka Patrícia
kesztyűs keze a fekete irattáska zipp-zárát nyitogatta.
Van Heutenné szólásra nyitotta ajkát, de szó nem
fért ki torkán. Szeme hideg rémülettel meredt az irattáskára,
amelynek mélyén a meleg délutáni napfényben hűvösen
tükröződve egy kis fekete revolver h e v e r t . . .

III. FEJEZET.

Walonszka hercegné és társainak mosolytalan távozása

után körülbelül félóra telt el. Price Madeleine az írógép fölé
hajolt s átható figyelemmel leveleket írt.
Az első futó pillantásra Madeleine arca meglepően
jelentéktelennek látszott. A másodikra meglepően érdekes­
nek. Ha valaki jól ismerte, egyes pillanatokban szépnek ta­
lálta. Festetlen szájának vonala erős volt, rizsportalan orrá­
nak vonala finoman határozott és sima, szép hajának hom­
lokvonala alatt szeme meleg és okos.
De arcából hiányzott az érzéseknek szépséget felgyújtó
szikrája. Most, hogy ujjai szorgalmasan ütögették a billen­
tyűket, arca keménynek és majdnem soványnak tűnt fel.
A gépírásban Price Madeleine kezdő volt. Portosan
egy héttel előbb a gépírás és az üzlet még nem alkotta részét
életének. Csak özvegységre jutott nénje, Louise, és Louise
gyermeke iránt érzett oltalmazó szeretete bírta rá arra,
hogy elhagyja közös kis házukat, amelynek háztartását ő
vezette.
Új munkáját nem szerette. De az orvos vidéki levegőt
ajánlott nővére gyermekének s Van Heutenné kijelentette,
hogy Louise fizetésén kívül még egy helyettest is fizetni
27
 nem tud. Madeleine tisztában volt avval, hogy Louisenak
égetően szüksége van fizetésére. Meg kell majd fizetnie az
orvost, talán az operációt is. Bátran felajánlotta tehát, hogy
fizetés nélkül is helyettesíti nővérét. Teljes erejéből igyeke­
zett vele egyenrangú munkát is nyújtani.
Amint az iroda külső ajtaja kinyílt, szeme gépiesen az
órára rebbent. Négy óra negyven perc. Louise szívére kö­
tötte, hogy pontosan jegyezze fel az ügyfelek érkezési ide­
jét. A dolog már szokásává vált.
A belépő fiatal nő a maga kihívó külsejében csinos volt.
Stílusos ruháját hatásra kiélezetten viselte. Szeme kemény
volt és erélyes.
— Van Heutenné őnagyságával szeretnék beszélni.
— Szabad a nevet kérnem?
— A név nem fontos. Van Heutenné őnagyságát aka­
rom látni.
— Tetszett jelezni látogatását?
— Nem.
— Attól tartok, hogy őnagysága el van foglalva. Ügy­
felünknek tetszik lenni?
— Ügyfélnek? — A látogató nyersen nevetett. — Isten
őrizzen! De akármilyen furcsának látszik, mondanivalóm
volna őnagyságának. Meg is fog hallgatni, tudom.
A zöld szempár veszedelmet ígérő, hideg fénnyel meg­
csillant. A látogató elszántan Van Heutenné belső irodájá­
nak ajtaja felé tartott. De Madeleine megelőzte. Felugrott s
elzárta az utat. Háttal állt az ajtó elé, karjait összefonva s
épp oly határozott, kemény szemmel, mint a látogatóé.
— Sajnálom, de Van Heutenné őnagyságával nem be­
szélhet. Utolsó vendégével azt üzente ki, hogy ötig ne zavarja
senki.
A zöldszemű nő gúnyosan mosolygott.
— Úgy látom, nagyon vigyáz arra, hogy ne kerüljek
Van Heutenné elé.
— Csak az utasításokhoz tartom magam. Tessék üze­
netet hagyni.
— Úgy veszem észre, üzenettel kell beérnem — mondta
az idegen kurta kacajjal. — Elvégre verekedni nem volna
úri. De az üzenetem sem úri, mondhatom.
Madeleine tétova pillantást vetett a nőre. Nővérének
tájékoztatásai ilyen helyzettel nem számoltak. De volt az
idegen nőben valami, ami felizgatta kemény, egyenes termé­
szetét.
28
 — Mondja meg Van Heutennénak — szólt az idegen
lassan tagolva szavait — hogy ostoba és kegyetlen nő. Na­
gyon veszedelmes kombináció. Lehet, hogy egy nap még
valaki meg találja gyilkolni érte.
Az idegen nő arca egyszerre nagyon fehérre vált. Aztán
hirtelen elfordult, szürke kesztyűs kezével nyakába vette
gallérját és kisietett.
„Megtalálja gyilkolni... !"
Price Madeleine egy pillanatra mozdulatlanul állt az
ajtóban. Aztán egykedvűen visszatért leveleihez.
Amikor az óra elütötte az ötöt, legépelte utolsó levelét
is. Fürge kézzel összeszedte munkáját, csatolta a megfelelő
csekkeket a levelekhez és lesimította blúzának elejét. Minden
mozdulatából megfontoltság beszélt. Mintha titkárnő szere­
pet játszott volna a színpadon.
Ugyanevvel a határozottsággal nyitotta ki az ajtót s lé­
pett be a belső irodába. Miközben Van Heutenné íróasztala
felé igyekezett, tűnődve a kezében tartott levelekre szegezte
szemét. Tekintete még akkor is lefelé irányult, amikor a
leveleket a drótkosárba tette.
— Itt vannak a levelek, asszonyom — törte meg hangja
a csendet lágyan, gépiesen.
Madeleine csak ekkor pillantott főnöknőjére. Szeme
összeszűkült.
A Van Heutenné-féle Irodalmi Tanácsadó alapítója
nem mosolygott rendes szokása szerint a kezében lévő kéz­
iratra. Ehelyett íróasztalára hajolt. Feje békésen pihent
karjain. Az arany krizantémok árnya lágyan játszott haja
fehér hullámain.
— Asszonyom! Öt óra. Ne feledkezzék meg a cocktail-
estélyről.
Madeleine még most is úgy érezte mintha valami szín­
padi szerepben játszanék. Az íróasztal fölé hajolt s meg­
érintette főnöknője vállát.
Ujjai egy pillanatra mintha megfagytak volna. Aztán
görcsösen visszarántotta kezét.
— Asszonyom... !
Hangja majdnem sikoltás volt, aztán elnémult. Szeme
ugyanis az asszony hátára tévedt.
Szinte játékosan verve vissza a haldokló nap sugarát,
Van Heutenné bal lapockája alól az acél papírvágó kés vésett
nyele meredt felfelé.
Madeleinenek egyetlen izma sem mozdult. Szinte az a
29
kába gondolata támadt, hogy ha nem mozdul, akkor a ször­
nyű esemény nem tör fel a valóság világának felszínére. De
a késmarkolat vésetének minden görbületében érezte a vég­
leges tényt. Van Heutenné modern ruhájának lágy anyagán
sötét foltok piroslottak. V é r . . . !
A gondolatok mint sötét felhők szárnyaltak át agyve­
lején. Mit is mondott imént az a nő?... Egy nap még va­
l a k i . . . Van Heutennét meggyilkolták... saját késével
szúrták l e . . . Valami megrendítő ellentét volt a halál való­
sága és a sima, fehér haj álnok nyugalma között.
Madeleine egyszerre, minden ok nélkül, Louisera gon­
dolt. Meglepő világossággal látta a szörnyű eset személyi
vonatkozásait. Van Heutenné halott. Ez annyit jelent, hogy
Louise elveszti állását és fizetését, amely pedig rá és gyer­
mekére nézve olyan fontos.
Szemét nagy erőfeszítéssel ismét a vérfoltból kimeredő
késre emelte. Kényszerítette magát, hogy még egyszer meg­
érintse főnöknője vállát s kizárjon minden tévedést.
Az élettelen, hideg test tapintása valahogy visszaadta
lelke szilárdságát. De csak lassan tudta összeszedni önural­
mának szétszórt szálait. Aztán mintha ismét csak a régi,
hűvösmodorú, személytelen titkárnő lett volna, visszasietett
a külső irodába s felemelte a telefonkagylót.
Idegtépő, végtelen várakozás.
— Halló, h a l l ó . . . a rendőrség? Van Heuten Klára
asszonyt meggyilkolták. Itt a titkárnője beszél... Most öt
óra három perc.
Valahogy pontos válaszokat tudott adni az éles, hivata­
los kérdésekre. Igen, majd bezárja az ajtót, hogy senki se
nyúlhasson semmihez.
Mint valami automata lépett be újból a belső szobába.
Távol tartva szemét az íróasztal melletti rémes látványtól,
egyenesen a spanyolfal mögé sietett és bezárta az ajtót.
Elfordult, hogy kifelé tartson, amikor a szőnyegen ész­
revett valamit. Fojtott zihálást hallatott s torkához emelte
kezét.
A földön, épp a festett spanyolfal lába mellett, kicsiny
szürke, svéd női kesztyűt pillantott meg, szárán fekete-tarka
mintával.
Egy pillanatra Madeleine nem látott semmit. Az egész
szoba mozgó, hullámzó zűrzavarba omlott körötte. Lassan
félig vakon, felemelte a kesztyűt s blúza ölébe csúsztatta.
Visszatért a külső irodába, bezárta a második ajtót is,
30
s a két kulcsot az íróasztalra tette. Akármi történik, meg
kell őriznie nyugalmát s igazolnia kell lelkierejét. Senkinek
sem szabad tudnia . . .
A várakozás kibírhatatlan volt. Csak volna valami ten­
nivalója . . . a k á r m i . . .
Ekkor eszébe jutottak a délutáni látogatók. A rendőrsé­
get ez érdekelni fogja. Ingadozó kézzel papírt tett az író­
gépbe. Lassan, megfontoltan írni kezdett.

Van Heutenné látogatói:

(Érkezésük és távozásuk hozzávetőleges ideje.)
Smith John 2.30—2.45
Bristol Róbert 3.05—3.20
Muir Derek 3.35—3.40
Walonszka hercegné, Hobartné, Ken-
net Beatrice, Dawn Gilda együtt 3.50—4.15
Ismeretlen fiatal nő (nem került Van
Heutenné elé) 4.40
Írás közben szeme ragyogni kezdett. Halvány arcát el­
lepte rejtett szépsége. Végül kivette a névsort a gépből.
Ezzel a névsorral igazolja majd, mennyire helyén volt
az esze és a szíve.
De a megérkezett rendőrséget a névsor nem nagyon
érdekelte. Még az ő személyével sem törődtek sokat. Price
Madeleinenek csak az a homályos benyomása volt, hogy
egy tucatravaló ember jár-kel s beszél szapora szóval körü­
lötte. Az egyik tekintélyesnek látszó, rövidre nyírt, szürke-
hajú, magas ember volt. Ez lesz a detektívfelügyelő. Egy
másik ember fényképezőgéppel jelent meg, a harmadik egy
kis fekete táskával. Egy pillanatra mindegyik elidőzött, az­
tán sietett a belső szobába.
Madeleine végre azt vette észre, hogy egy egyenruhás,
vörösképű, kövér emberrel van egyedül. A férfi beszélt s
Madeleine valahogy összefüggő válaszokat tudott adni. Át­
adta a gépelt névjegyzéket is s kettesben átnézte vele az
egészet, hogy az adatok pontosságáról még egyszer meg­
győződjék.
— Rendben van. Most maradjon itt. A felügyelő úr
majd kiküld valakit, aki felveszi az ujjlenyomatait.
A rendőr vigyorgott s a belső szoba ajtaja mögött eltűnt.
Madeleine maga sem tudta, meddig ült a helyén. Végre
váratlanul, az iroda külső ajtaja kinyílt s belépett egy fiatal-
31
 ember. Szürke ruhát, vörösesbarna inget a fekete nyakken-
dőt viselt. Kellemes, vonzó arca volt.
Madeleine eleinte azt hitte, hogy valami ügyfél, vagy
újságíró. De ekkor a férfi gyors, átható pillantást vetett rá s
a lány nyomban rájött, hogy ez csak detektív lehet. A pil­
lantás jóindulatú és érdeklődő volt, de nem hiányzott be­
lőle valami bátortalanító elem. Madeleine abban a rövid
pillanatban megérezte, hogy a detektív tekintete mindent
magába olvasztott és elraktározott.
Madeleine körülbelül eltalálta az igazat, mert Trant Ti-
mothy rendkívül gyors felfogású ifjú volt. Kentben és Prin-
cetonban végezte az egyetemet, de a sokatígérő jogi pályát
inkább a detektív szolgálattal váltotta fel, két határozott ok­
b ó l . Rájött arra, hogy a bűncselekmény csak akkor érdekli,
ha az még megoldatlan és az volt a felfogása, hogy bár a
gyilkosok pályafutásuk minden szakaszán érdekesek, a leg­
érdekesebbek akkor, amikor még nem kerültek a bíróság elé.
Amikor Trant Timothy pár év előtt annak rendje,
módja szerint beszegődött a rendőrségre, fölöttesei kissé
zavarban voltak a magasabbfokú művelődésnek ezen a vá­
ratlan ajándékán. Timothy szertartásosan átesett a mester­
ség megtanulásának gyakorlatán s igen derekasan viselte
magát. Csakhamar kiviláglott, hogy bár végig kellett járnia
a haladás előírt, majdnem fölösleges útját, sokkal haszna­
vehetőbb ember, semhogy képességeit kisebb detektívek apró
feladataira kelljen vesztegetnie.
De nem igen találtak olyan végleges helyet, amely
illett volna sajátos egyéniségéhez. Az élet útján Trant
Timothyk nem minden nap tűnnek fel s a detektív testület
megszokott vonalon járó társaságában a rejtélyes, fiatal
jogász feltűnése olyan váratlan volt, mintha párduckölyök
jelent volna meg a farkasok között.
A detektívosztály főnöke azonban, mint okos ember,
rájött arra, hogy Trant detektív személyében igen értékes,
bár bogaras munkaerőhöz jutott. Lassan-lassan olyan mun­
kakört eszelt ki neki, amelyben Trant kifejthette azt a félel­
mes tehetségét, hogy meg tudta érteni a bűnöző elmét, más
részről megkímélte a megszokott, egyszerű, unalmas nyomo-
zásoktól. Így lett Timothy a rendőrség hivatásos amatőrje.
Ebben a minőségében a detektívfőnők felszólította, hogy
vegyen részt a Van Heuten-féle gyilkosság nyomozásában.
A Tanácsadó Iroda alapítója közismert személyiség volt,
akinek ismerősei a legbefolyásosabb társasághoz tartoztak.
32
Ezekkel meg a rendőrségnek is kesztyűs kézzel kellett bán­
nia. Ideális alkalom arra, hogy kiengedjék ketrecéből a
körbejáró párducot.
Amikor Trant a belső iroda helyiségébe lépett, meg­
jelenésében nyoma sem volt a párducnak. Úgy festett, mint
egy kellemes, meglehetős ártalmatlan ifjú, aki betér vala­
hova egy pohár sörre.
Jervis felügyelő, a szürkülő, eleven öreg fiú, már kezé­
ben tartotta a nyomozás első szálait. A holttesthez még nem
nyúlt senki. A fényképész megcsinálta az utolsó felvételt, a
segédorvos türelmetlenül várta, hogy futólagosan megvizs­
gálhassa a hullát, a daktiloszkópus pedig az íróasztal sima
felszínén kereste az ujjlenyomatokat.
Jervis felügyelő épp szigorú utasításokat adott ki pol­
gári ruhás embereinek. Most elfordult s leplezett mosollyal
pihentette szemét Timothy vöröses ingén s fekete nyakken­
dőjén.
Timothynak megvolt az a szokása, hogy fehérneműben
mindig színeseket hordott. Ettől el nem tért volna a világ
minden kincséért sem. Ez volt egyetlen különcködése. Ingein
és nyakkendőin detektív társai állandóan évődtek.
— Vörös és fekete, Trant? — Jervis csóválta a fejét. —
Rossz jel.
— Csekély kifejezése az erőszakos halál feletti kegye­
letnek, felügyelő úr. Fekete a gyász jele, vörös a gyilkosságé.
Timothy a fényképész mellé állt s látszólag közömbös
szemmel nézte Van Heutenné holttestét. Gyilkossági ügyben
valami egyéni fordulatnak kellett jelentkeznie, hogy Timothy
érdeklődése teljesen felébredjen. Valami máris mozgatta
agyát. Van Heutenné véletlenül ismerőse volt az ő anyjá­
nak. Trant mama egyik ötletszerűen rendezett találkozóján
maga is megismerkedett Van Heutennéval. Emlékezett, hogv
Klára asszony nagyon bájos, nagyon kedves, jókedvű nő
volt. De arra is emlékezett, hogy ő nem szerette.
Mért nem? — törte most a fejét, amint a kéziratokra
boruló, látszólag alvó, nyugodt, anyai főre letekintett. Asz-
szony nem lehet külsejében tiszteletreméltóbb, modorában
nyájasabb, bár most a halál megdermesztette szája vonalát.
Miért keltett benne Van Heutenné mégis kellemetlen benyo­
mást.
Talán azért, gondolta, mert Van Heuten Klára egy ki­
csit a kelleténél is tiszteletreméltóbb, nyájasabb volt.
A segédorvos most a megelégedés sóhajával elfoglalta a
Patrick: A kilencedik látogató 3 33
fényképész helyét s nagy vigyázattal kezdte eltávolítani a
kést. Timothy a felügyelőhöz fordult, aki röviden körvona­
lazta előtte, amit a titkárnőtől megtudott. Elmondta, hogy
Price kisasszony átadta neki a ma délutáni látogatók név­
jegyzékét. T r a n t o t ez nem nagyon érdekelte. A bűntény
előtt az emberek jöttek-mentek. Jobban érdekelte a hátsó
ajtó, amely a mosdón keresztül a vészkijárathoz vezetett.
A titkárnő szerint ez az ajtó az üzleti órák alatt sose volt
zárva.
— Azt hiszem — magyarázta Jervis, aki kézenfekvő
dolgokból szokott kiindulni s rendszerint igaza volt —, itt
az ön elmés fogásaira aligha lesz szükség. Előkelő társa­
dalmi állású, középkorú nő nemigen ad okot arra, hogy le­
szúrják. Közismert tisztességénél fogva bűnszövetkezet tagja
nem lehetett. Nézetem szerint valami betörő művéről van
szó. Akármelyik newyorki csirkefogó belopódzhatott a hátsó
ajtón, megtámadta, saját papírvágókésével leszúrta, aztán
elmenekült.
A detektív Van Heutenné bal kezéről lassan a mellette
fekvő asztali jegyzőkönyvecskére emelte tekintetét.
— Kezén hagyta a gyémántgyűrűt s nem tette zsebre
azokat a hívogató tízdollárosokat? — kérdezte Timothy.
— Gonosztevőknél gyakran megesik, hogy a gyilkosság
után valamitől megijednek — fejtegette a felügyelő. — Ijed­
tükben néha nem visznek magukkal semmit.
— Tudom — mondta szelíden Trant.
A felügyelő bosszúsan pillantott Timothyra.
— Van talán valami ötlete?
— Nincs — vallotta be Timothy. — De nem hiszem,
hogy Van Heutennét betörő ölte volna meg.
— Mért nem?
— Mert — a fiatalember szemében régi álmok jelen­
tek meg — egyszer életemben találkoztam vele s nekem
nem tetszett.
— Ez ugyancsak alapos ok.
— Pedig — tette hozzá Timothy az az érzésem,
hogy Van Heutenné gonosztevő-típus volt.
Ügyet se vetve a felügyelő türelmetlen kis horkanására,
Timothy a spanyolfal mögötti ajtó felé igyekezett. Maga a
spanyolfal is érdekelte. Nőies finomságból leplezte el Van
Heutenné a mosdószobát? Vagy valami okból titkolni
akarta, hogy más bejárata is van irodájának? Belépett a kis
mosdóba s kinyitotta a másik ajtót, amely a vészkijárati

34
lépcső korlátjához vezetett. Érdeklődése egyre nőtt. Amikor
Timothy a külső kapun keresztül a Tanácsadó Irodába sie­
tett, ott rendes vészkijárati ajtót vett észre. Ez külön ajtó
volt. Miért tartotta ezt Van Heutenné a hivatalos órák alatt
nyitva? Miért volt a Tanácsadó Iroda tiszteletreméltó alapí­
tójának egy fölösleges vészkijárati ajtóra szüksége? Miért
nem tartotta ezt zárva?
Kilépett a vészkijárat lépcsőjére. Igen, amott lejjebb
van a rendes ajtó. Emez itt a mosdóból egy kis falifülkébe
vezet. Futó pillantásra az ember észre se venné. Valószínűt­
len, tűnődött Timothy, hogy betörő észrevette volna. Az az
erős sejtése támadt, hogy Van Heutenné külön vészkijárati
ajtajáról csak az tudott, akit arról előre tájékoztattak.
Furcsa.
Timothy visszatért az irodába s a felügyelőhöz fordult:
— Tulajdonképpen mi volt ez az Irodalmi Tanácsadó
Iroda?
— Azt hiszem, ez inkább az ön szakmájába vág. — A
felügyelő az asztalon heverő kéziratok halmazára mutatott.
— Van Heutenné épp azt a köteget olvasgatta, amikor meg­
gyilkolták. Költészet!
Timothy kezébe vette a papírnyalábot s megnézte az
első oldalt. Apró vérfolt festette pirosra a papír fehér sar­
kát. Kurta kis irodalmi kísérletről volt szó, amely ezt a cí­
met viselte: "Szénbányák. Prózai költemény."
— Figyeljen ide, felügyelő úr — mondta komoly kép­
pel Timothy.
Ferdén ömlik a napfény az akna torkán. A széngáz
bűze olyan a légben, mint egy hangtalan síp.
Síp vagyok magam is...
— Tyű haj! Érezte magát valaha is sípnak, felügyelő
úr? Lesújtó lehetett épp ezt olvasni halál előtt.
Timothy megállapította, hogy Van Heutenné kihúzta a
bűz szót és szagot írt helyette. Nyilvánvaló, hogy finomító
hatással szokott lenni ügyfeleinek szellemére. Timothy még
vagy öt-hat verset elolvasott. Nagyjában egyforma volt va­
lamennyi.
— Felügyelő úr — mondta elgondolkozva — ezek a
versek igazán harmadrangúak.
Jervis nem válaszolt. A daktiloszkópust figyelte, aki
most a kést vette szemügyre. Kartársaihoz hasonlóan, Jer-
visnek kialakult véleménye volt Timothyról. Ez a furcsa
fiatalember okkal-móddal sikereket ér el — talán szeren-
35
cséje van — de kicsit félbolond. Megjegyzéseit bátran el­
eresztheti az ember a füle mellett.
— Sőt talán ötödrangúak — tűnődött egykedvűen Ti-
mothy. — Most legalább hasznát látom egyetemi végzett­
ségemnek. Mint volt princetoni diák, szavamra mondom,
ezek a versek sose láttak volna nyomdafestéket. Ha Van
Heutenné ilyen anyaggal foglalkozott, nem kereshetett sok
pénzt. — Szürke szemeit lassan végighordta a szobán. —
Pedig ez nagyon drága helyiség, drága házban. Aztán ott a
gyémántgyűrű. A gyémánt akkora, hogy a közmondásbeli
kecske belefulladna, ha lenyelné.
Jervis mormogott.
— Társaságbeli hölgyek nem azért nyitnak üzletet,
mert pénzt akarnak keresni. Náluk ez csak hóbort.
— De — jegyezte meg Timothy — véletlenül jól em­
lékszem, hogy amikor Van Heuten meghalt, felesége egyet­
len garas nélkül maradt a világon. Amije most volt, azt en­
nek az irodának köszönhette.
— Hová akar kilyukadni? — Jervis érdeklődése most
már valamivel nagyobb volt.
— Ha Van Heutenné ezekből a versekből gyarapodott
fel, akkor jobb kereskedő volt, mint az elhunyt Rockefeller.
Van Heutenné problémája kezdte egyre jobban érde­
kelni Timothyt. Úgy látszott, hogy a nő körül semmi sem
volt egész rendben.
Trant végignézett a kezében lévő kéziratokon. Ajkán
a meglepetés hangja tört fel. Amint egy érthetetlen rövid el­
beszélést lapozgatott, kezébe került egy félív papiros. Kelte­
zése aznapról szólt és Van Heutenné szálkás, női írásával ez
állott rajta:
Én Van Heutenné Housten Klára ezennel kijelentem...
Egy pillanatra Timothy szemügyre vette a papirost,
azután odanyújtotta a felügyelőnek.
— Jervis úr, ezt nem vették észre a fiúk! A bűnügyek­
ben szereplő hagyományos okirat!
Olvasás közben a felügyelő arcának kifejezésén izgalom
és hitetlenkedés látszott.
— Istenemre, Trant, maga nyomot talált. Van Heu­
tenné ma délután éppen írt és írását a kéziratok közé rej­
tette, amikor megszakították.
— Valószínűleg a gyilkos szakította meg — jegyezte
meg Timothy.
— Én ezennel kijelentem... — Jervis összehúzta sűrű
36
szemöldökét. — Lehet, hogy igaza van. Talán mégsem be­
törő dolgozott itt. Mintha egy végrendelet kezdetéről lenne
szó.
— Én is azt hiszem — mondta Timothy.
— Ha pedig egy egészséges és nem éppen idős nő vég­
rendeletet csinál, rendszerint azért teszi, mert meg akarja
változtatni régi végrendeletét, vagy pedig . . .
— Attól fél, hogy rövidesen meghal — tette hozzá Ti­
mothy. — Vagy pedig, mint az adott esetben is, attól fél,
hogy megölik.
Timothy elfordult s azokat a leveleket kezdte olvas­
gatni, melyeket Madeleine a kosárban hagyott. Üzleti leve­
lekről és néhány csekkel kísért számláról volt szó. Timothy
visszatette a leveleket s átkutatta az íróasztal fiókjait, míg
végre megtalálta Van Heutenné csekk-könyvét. Átlapozta az
ellenőrzőlapokat, végigolvasta egyik-másikat, aztán az egyik
polgáriruhás ember felé nézett, aki térden állva, sötét képpel
kutatott az íróasztal alatt.
— Átvizsgálta ezt az asztalt, Mac?
— Körülbelül.
— Talált csekkeket?
— Csak ami a kosárban volt.
Timothy mintha zavarban lett volna.
— Felügyelő úr, végignézhetem a mai látogatók név­
jegyzékét?
A felügyelő átadta neki. Timothy gyorsan átfutotta s
furcsa mosoly jelent meg ajkán.
— Nagyon érdekes — mondta. — Ez az ügy szinte
hemzseg a nyomoktól.
— Mire jött rá megint? — kérdezte a felügyelő, aki
megzavart ésszel még mindig a megkezdett okirat félbesza­
kadt mondatán tűnődött.
— Nem tudom.
Timothy a levelekkel együtt vigyázva zsebre tette a
csekk-könyvet.
— De, azt hiszem, valami szokatlan dologra. Ha meg­
engedi, magamnál tartom a titkárkisasszony névjegyzékét.
Mind a ketten, Jervis is, meg Timothy is a fáradtan fel­
nyögő ujjlenyomatszakértő felé fordultak. A daktiloszkópus
kiegyenesedett s nagy szemet meresztve nézegette a papír-
vágó kést.
— Istenemre, ilyet még nem éltem! — mondta. — Tíz
éve most először találok ujjlenyomatot késnyélen.
37
 A polgáriruhás detektívek, a fényképész, az orvos és a
felügyelő mohón sereglettek köréje.
— Itthagyta az ujjlenyomatát? — kiáltott fel a fel­
ügyelő, csodálkozva a gyilkos felületességén.
— Itt — válaszolt a szakértő. — De nem férfiről, ha­
nem nőről van szó. Eleinte azt hittem, hogy Van Heutenné
ujjlenyomatát találtam meg, de a kettő nem egyezik. A tit­
kárnőről sem lehet szó, mert annak kezét bejövet megnéz­
tem. Olyan széles ujja van, mint egy férfinak. Ezek a nyo­
matok kicsinyek, akár egy gyereké.
— Furcsa — mondta komoran a felügyelő.
Csak mintha Timothy nem lepődött volna meg a dol­
gok szokallan menetén. Állt nagyon csöndesen s nézett ki­
felé a finomszövésü függönyön.
— Kimegyek — mondta — beszélek a titkárnővel.
— Előbb küldje be ide — vetette oda Jervis. — Jobb,
ha most mindjárt elvesszük az ujjlenyomatát.
Timothy az ajtó felé indult. A küszöbön megállt.
— Itt van egy női ujjlenyomat, egy fölösleges és
nyitva tartott hátsó ajtó, egy csoda rossz kézirat, egy na­
gyon drága hivatali helyiség és egy végrendeletre emlékez­
tető, befejezetlen levél. Sok egy rakáson. Nem gondolja, fel­
ügyelő úr?
A felügyelő mosolygott.
— Lehet, hogy elmés fogásoknak itt mégis helye lesz.

IV. FEJEZET.

A külső szobában Timothy helyén találta Madeleinet.

A lány egyenesen, de nagyon sápadtan ült a székén. A de­
tektív rámosolygott.
— A törvény megkívánja, hogy ujjlenyomatokat ve­
gyünk le, kisasszony. Legyen szíves, fáradjon beljebb.
Amint a remegő lány a belső szobában eltűnt, Timothy
leült a helyére. Szükségét érezte annak, hogy pár percre
egyedül gondolkodjék. Van Heutenné halálával kapcsolat­
ban máris több titokzatos tényező merült fel. De ezekkel
foglalkozni még korai lett volna. Bár Timothy egyáltalán
nem volt hiú természet, vakon hitt abban, hogy az embe­
rekről szerzett első benyomásai helyesek. Amikor édes­
anyja irodalmi teaestélyén Van Heutennét megismerte, az

38
asszony nem tetszett neki. Miért nem? Ha ezt ki tudná ta­
lálni — mondta magában konokul — többet érne, mint száz
ezüsttálcán feltálalt bizonyíték.
Még mindig kezében tartotta a délutáni látogatók név­
jegyzékét. Jervisnek valószínűleg igaza van. Az érkezések és
távozások időpontja arra mutat, hogy mindenki még a gyil­
kosság előtt hagyta el az irodát. Bár az is igaz, hogy a hátsó
ajtón akárki visszajöhetett. De ebben a tekintetben min­
denki csak annyira volt gyanús, mint akárki más Newyork-
ban. A dolog azonban mégis nyugtalanította elméjét. A láto­
gatók névsorából egy név kapta meg szemét. Bristol Róbert.
Egy ilyen nevű embert ismert. De miért tettek tömegláto­
gatást itt olyan nők, mint Walonszka hercegnő, Kennet
Beatrice, Dawn Hilda és Hobart Susan? Irodalmi tanácsot
kért mindegyik?
A belső szobából Price Madeleine most visszatért.
— No, kisasszony, letartóztatják?
A titkárnő leült íróasztala mellé.
— Csak ujjlenyomatot vettek fel rólam.
Nyíltan hozzátette:
— Szívesek voltak megállapítani, hogy szokatlanul
nagy kezem van.
Timothy komoly képpel az íróasztal fölé hajolt s meg­
fogta a lány egyik kezét.
— Nagyon szép kéz ez — mondta Timothy s szemét a
lányra emelte. — De reszket.
— Miért ne reszketne?
A leány elkapta ujjait s méltatlankodva elpirult.
— Az ön keze nem reszketne, ha gyilkosságot fedezett
volna fel?
Price Madeleine már abban a pillanatban megtetszett
Timothynak, amikor meglátta. Most még jobban tetszett.
Ilyen leányt még sohasem látott. Timothy huszonötévesnek
nézte, de Madeleine sokkal öregesebben, mondhatnánk min­
den hatásvadászat nélkül öltözött. Semmi kikészítés. Sima,
vénkisasszonyos haj, a varázs legkisebb kísérlete nélkül.
De a szándékos egyszerűség ellenére volt Madeleineben
valami alapvetően vonzó. Talán különös szeme, gondolta
Timothy. Vagy rátarti magatartása? Ha Timothy arra a
rövid pillanatra még nem fogta volna a kezét s nem látta
volna szempillájának időnkénti rebbenését, nem is gondolta
volna, hogy fél. Pedig tudta, hogy fél. Annyira félt, hogy a
fiatal detektív szinte meglepőnek és érthetetlennek találta.

39
 — Ne tévessze meg ingem színe, Price kisasszony —
mondta Timothy lenyűgöző mosollyal. — Én is csak rendőr
vagyok, de álruhában. Tudom, most már unja a rendőrségi
zaklatást, de ne vegye rossz néven, ha még kérdezek egyet-
mást.
Madeleine nem érzett semmi lenyűgöző hatást. Arca
tudatosan kifejezéstelen volt.
— Szöget ütött fejembe ez a névjegyzék. Ebből is lá­
tom, hogy van egy közös vonásunk. Maga is gyakran üti
meg a pont helyett a szomszédos billentyűt, mint én. Bosz-
szantó szokás, nem igaz?
Price Madeleine nagy, hideg szemet meresztett a de-
tektívre.
— Ingerelni akar?
— Csak arra céloztam, hogy rosszul gépel. Más szóval,
ebben a mesterségben még újonc.
Madeleine kurtán megmagyarázta, miért van az irodá­
ban. Unokahúga beteg, ennélfogva Louise nénje kénytelen
volt egy időre szabadságot kérni. Timothy érezte, hogy Ma­
deleine csak a rendőrt látja benne. Ez nagyon tetszett neki.
— Értem. Most pedig, kérem, mondjon el mindent,
amit Van Heutennéről mint magánszemélyről tud.
— Egy hete vagyok itt mindössze. Van Heutennéről
nem tudok mást, csak amit a nővérem mondott róla és
amit véletlenül vettem észre.
— Valószínűnek tartom, hogy egy hét alatt is sokat
észrevett.
Price Madeleine úgy nézett a detektívre, mintha hang­
ját gúnyosnak érezné.
— Ahogy én láttam. Van Heutenné igen ügyes, nép­
szerű nő volt. Ügyfeleinek tábora, már az én megállapításom
szerint, el volt ragadtatva tőle. Reggeltől estig csengett a te­
lefonja. Estélyekre hívogatták s estélyeket adott folyton ő
is. Ismerte Newyork legjobb köreit. A legeslegjobbakat.
— Attól tartok én is. — Timothy sóhajtott. — Van
Heutenné példaképe volt a hölgy tökéletességének. Azt hi­
szem, magát is meglepte, amikor meggyilkolva találta.
Madeleine élesen feltekintett.
— Természetesen.
— És nincs senki, akire gyanakodnék?
— Egyáltalán senki.
— Értem. — Timothy erősen szemügyre vette a lányt.
— Jó főnök volt Van Heutenné?
40
 — Hát, igen. Kedves volt. Megfontolt.
Timothy észrevette, hogy a lány szempillája kicsit rep­
des. Hirtelen rávágott:
— Más szóval, maga gyűlölte mélyen.
Madeleine megint elpirult.
— Nem értem, hogy gondolja ezt?
— Bevallhatja — mondta Timothy nyugodtan. — Én
sem szerettem, bár nem tudom pontosan megmondani,
miért. Ha tudnám, hogy maga miért nem szerette, roppant
sokat segítene az ügyön.
— Képtelen kívánság. Mondom, hogy nem ismertem
Van Heutennét. Maga nagyon furcsa rendőr.
— Kérem! — mondta Timothy s tréfásan széttárta
karjait.
— Hát jó. — Madeleine összefogta ölében kezeit. —
Van Heutenné hitvány nő volt. Louise néném az iroda meg­
nyitása óta mellette dolgozott. De amikor szegénynek a
kislány miatt egyidőre el kellett mennie, Van Heutenné ki­
jelentette, hogy csak akkor tudja fizetését továbbra is meg­
adni, ha helyettest állít. Fizetéstelen helyettest. Én ezt hit­
ványságnak tartom.
— Én is — dünnyögte magában Timothy. — Talán
ez a magyarázat. Nyájas, kedves. szívtelen nő volt. Köszö­
nöm, kisasszony. Maga nagyon okos lány. Most talán lesz
szíves elmondani, mi történt — Timothy a névjegyzékre
nézett — Smith John megérkezésétől kezdve addig az isme-
rétlen nőig, akit nem engedett főnöknője elé.
A lány pontosan beszámolt minden ügyfél érkezéséről
s Timothy egyetlen szóval sem szólt közbe. De figyelte a
lány szemeit. Madeleine csak kétszer hebegett. Egyszer
akkor, amikor az ismeretlen nő különös látogatásáról szá­
molt be, másodszor akkor, amikor elmondta, hogyan buk­
kant rá a holttestre. A hercegné távozása után, magyarázta
a lány, teljes lélekkel belemerült a gépírásba s így Van
Heutenné irodájából nem hallott semmit.
Timothy nyomban érdeklődni kezdett az iránt a nő
iránt, akit Madeleine nem engedett Van Heutenné elé. Ez
megint rendkívül furcsa pont volt. Az ismeretlen nő négy
óra negyven perckor jelentette ki, hogy Van Heutennét való­
színűleg meg fogják ölni és Madeleine öt órakor fedezte fel
a gyilkosságot. Timothy nógatta a lányt, hogy a névtelen
látogatóról mondjon el minden lehetőt.
— Csak azt tudom, amit mondtam — válaszolt Made-
41
leine. — Az illető azt mondta, hogy nem ügyfele az irodá­
nak. Nagyon zöld szeme s kemény álla volt. Öltözete dol­
gozó nőre, de jó ízlésre vallott. Alapjában véve, tetszett ne­
kem. Bizonyosra veszem — tette hozzá meglepően — hogy
nem ő ölte meg Van Heutennét.
— Szép, hogy ennyire védelmébe veszi nemét, kisasz-
szony. — Timothy mosolygott. — De azon az alapon, hogy
zöld szeme és kemény álla van, Newyorkban valakit meg
találni nagyon nehéz. Talán elmondaná most azt, hogy
valójában ez a Tanácsadó Iroda mi volt?
Madeleine a maga gépies hangján beszámolt arról, hogy
főnöknője megszabott díjért, amely teljes regény esetén
ezerszavanként három dollártól húsz dollárig emelkedett,
kéziratokat olvasott s bírált meg. Az iroda nem ügynökség
volt, amely megbízásból kéziratokat adott el, bár Van Heu-
tenné tisztára barátságból segített néha ügyfeleinek kézira­
tukat elhelyezni.
— Az iroda egészen ezekre a háromdolláros fizetsé­
gekre épült fel? — Timothy hangjában kétkedés volt érez­
hető.
— Azt hiszem, Van Heutennének megegyezése volt az
olyan szerzőkkel, akik az ő segítségével futottak be a révbe.
Az ilyenek kötelezték magukat arra, hogy első jövedelmük­
ből húsz százalékot fizetnek.
— Sok író kötött vele ilyen megállapodást?
— Nem tudom. Ezt a kérdést Van Heutenné csak el­
vétve érintette. Aláírt megállapodást én nem láttam.
Timothy szemöldöke a homlokára ugrott.
— Nem szokatlan dolog ez?
— Nem tudom. Amint az imént említettem, üzleti dol­
gokban kezdő vagyok. — Madeleine egy füzetet vett fel az
asztalról. — Talán ez a prospektus megadja a választ.
Timothy érdeklődéssel vette kezébe a füzetet. Van
Heutenné ünnepélyes formában tájékoztatta az írókat, hogy
szolgálatai érdemesek a megfontolásra. Hangoztatta, hogy a
tehetség mindenkiben szunnyad s finoman célzott arra,
hogy a tehetség magvait a Van Heuten-iroda tudja legjob­
ban kisarjasztani. A füzet fedelén nagy, de finom betűkkel
ez állt:

" Kennet Beatrice, az ünnepelt írónő nyilatkozata: A

világ sohasem tudja meg, mit köszönhetek Van Heuten
Klárának."
42
 — Kennet Beatrice? Ő is itt volt ma délután. Ha ő is
ügyfele volt Van Heutennénak, akkor értem az iroda virág­
zását. — Timothy egy pillanatra elgondolkodva morzsol­
gatta a kezében levő névjegyzéket. Aztán megkérdezte: —
U g y e , a látogatók távozása után még életben látta Van
Heutennét?
A kérdés tisztára szokványos volt. A felügyelőhöz ha­
sonlóan. Timothy is bizonyosra vette, hogy a hercegné tár­
saságának távozása után Price kisasszony még látta ke­
nyéradóját. Csodálkozott tehát, amikor a lány így felelt:
— Nem. Utoljára akkor láttam Van Heutennét, amikor
jelentettem neki Walonszka hercegné társaságának érke­
zését.
— Úgy érti — kérdezte hitetlenkedve Timothy — hogy
Van Heutenné nem csengetett a társaság távozása után?
— Nem. Nagyon hirtelen jöttek ki. A hercegné megállt
az íróasztalom mellett s azt mondta, hogy Van Heutenné
nem akarja zavartatni magát egész öt óráig.
Timothy halkan füttyentett.
— Tehát a négy nő közül is lehetett a tettes vala-
melyik! Walonszka hercegné! A Fiatal Nők Ligájának volt
elnöke, Cheney Patrícia és három leánykori barátnője! Mi­
csoda négyes! — Timothy gyorsan megjegyezte: — Meg­
ijedt Van Heutenné akkor, amikor jelentette neki, hogy ez
a négy ünnepelt nő beszélni akar vele?
— Hát, igen. Kicsit. — Madeleine mintha elgondolko­
zott volna. — Úgy vettem észre, hogy abban a pillanatban
határozottan ideges volt.
— Ön nem hallott belülről semmit?
— Nem. Az ajtó zárva volt.
— Hát a többi látogató beszédjéből?
— Abból sem hallottam egy szót sem. — A lány egy
igen kicsit ismét hebegett.
— Alig hihetem.
— Hát valamit hallottam, mert épp akkor az ajtó félig
nyitva állt. De az nem volt fontos.
— Mégis szeretném hallani.
— Jó. — A beszélgetés kezdete óta Madeleine most elő­
ször mosolygott. Csak futólag, de rendkívül bájosan. — Ez
akkor volt, amikor Smith úr ment be hozzá. Hallottam,
hogy Smith úr madárijesztőnek nevezett engem.
Timothy akaratlanul nevetett. Egyre jobban tetszett
neki Price Madeleine. De arca most újra elkomolyodott.
43
 — Ne higyje, hogy ez lényegtelen. Aki fiatal lányról
ilyen megjegyzést tesz, az meg is ölhet olyan korosabb nőt,
mint aminő Van Heuten Klára volt. — Timothy elővette
zsebéből a drótkosárból kiszedett leveleket. — Csak ezeket
a leveleket írta ma délután?
A titkárnő ügyesen végigpergette a leveleket.
— Igen.
— Egészen biztos, hogy nem volt itt egy levél, amit sa­
ját maga adott postára?
— Biztos.
— Nagyon helyes. — Timothy elégedetten bólintott
maga elé.
— Világítsunk meg egy másik nyomot is, kérem. Nem
volt Van Heutennének egy olyan látogatója is, aki nem sze­
repel ezen a jegyzéken? Egy kilencedik.
A kérdés hatása meglepő volt. Madeleine arcáról min­
den szín eltűnt. Keze lassan torkához emelkedett, majd fá­
radtan ölébe hullt. Amikor végre megszólalt, hangja alig
volt hallható.
— Azt hiszi, hogy szándékosan elhallgatok valamit?
— Nem tudom, miért tenné. Nincs rá oka, hogy oltal­
mazza Tolfrey urat. Nem igaz?
— Tolfrey Danet? — A lány nem igyekezett leplezni
hangja megkönnyebbülését. — Tolfrey ma délután nem járt
az irodában.
— Attól tartok, téved. — Timothy az íróasztal fölé ha­
jolt s a lány elé tartotta Van Heutenné csekkönyvét. —
Látja ezeket az ellenőrző lapokat? Ezek az ön leveleihez
mellékelt csekkek másolatai. Itt van az ellenőrző lapja egy
csekknek, amelyik később íródott, mint a többi. Háromszáz-
ötven dollárról szól bizonyos Tolfrey Dane nevére, ön azt
állítja, hogy ezt nem postázta. Meggyőződtem róla, hogy
kísérőlevél Van Heutenné szobájában nincs sehol. Egyetlen
magyarázat lehetséges. Ma délután Tolfrey Dane személye­
sen vette át a csekket.
Price Madeleine fáradtan bólintott.
— Azt hiszem, igaza van.
— A kilencedik látogatót ön nem látta — magyarázta
Timothy — mert az a spanyolfal mögötti hátsó bejáraton
jött be az irodába.
— Igen — sietett helyeselni a lány — ez nagyon lehet­
séges. Tolfrey ismerte a hátsó bejáratot.
44
 — Ami azt jelenti, hogy a legtöbb ember nem ismerte?
— kapott a szón Timothy.
— Ebben a dologban Van Heutenné nagyon különös
volt. Amikor itteni munkámat megkezdtem, elsőnek ezt
tette szóvá. Szívemre kötötte, hogy arról az ajtóról ne szól­
jak senkinek. Reggelente, amikor bejött, az ajtót mindig ma­
ga nyitotta ki. Este pedig maga zárta be. Azt mondta, hogy
csak így tud elmenekülni olyan ügyfelek elől, akiket látni
nem akar. Ezért is állíttatta a spanyolfalakat az ajtó elé.
A dolog egyre rejtélyesebben alakult. Timothynak az
ajtóra való feltevése tehát igaznak bizonyult. Van Heutenné
titkolta az ajtót. A Madeleine előtt hangoztatott ürügy azon­
ban átlátszó volt. Miért kellett volna egy olyan előzékeny
intézménynek, mint egy tanácsadó iroda, elzárkóznia az
ügyfelek elől? Talán gyakran jelentkeztek olyan erőszakos
látogatók, mint az ismeretlen nő, aki megjósolta a gyilkos­
ságot? — tűnődött Timothy.
Ekkor eszébe jutott valami, ami megint halomra dön­
tött mindent. Van Heutenné mindig kimehetett azon az aj­
tón, akár zárva volt, akár nem. De azért tartotta nyitva,
hogy valaki kívülről akármikor bejöhessen.
— Szóval ez a Tolfrey ismerte a hátsó kijáratot? —
kérdezte.
— Tolfrey Van Heutenné legrégibb barátja volt. Előt­
tem Van Heutenné nagyon határozottan erősítgette, hogy
az ajtóról senki más nem tud, sem ügyvéd, sem ismerős.
Timothy előbbre hajolt s élesen a lány szeme közé
nézett.
— Ki ez a Tolfrey?
— Hát őszintén megvallva nem tudom. Egy középkorú
vörösarcú ember. Valahányszor itt az irodában láttam,
mindannyiszor kissé be volt csípve.
— A tiszteletreméltó Van Heutenné legjobb barátja
iszákos? — Timothy végigszántotta ujjaival a haját — Hi­
hetetlen! De Tolfrey úr körül sok a hihetetlen dolog. Nem
találja különösnek, hogy az önzőnek jellemzett Van Heu­
tenné Tolfreynek háromszázötven dollárról szóló csekket
adott?
Madeleine nem árult el nagyobb meglepetést.
— Talán valami magántartozásról volt szó.
— Vagy arról, v a g y . . . — Timothy tekintete tüntetően
őszinte volt — Nem lehetséges, hogy Tolfrey megzsarolta
Van Heutennét?
45
 — Ugyan! — mondta Madeleine meglepődve s kissé
lekicsinylő hangon. — Dehogy! Miért zsarolta volna meg
akárki is Van Heutennét? Mondtam, hogy Tolfrey a leg­
régibb barátja volt.
— Csodálom, hogy gúnyolódik, kisasszony. Higgye el,
vallomásainak nagy hasznát látom. Beigazolta azt a meg­
lepő tényt, hogy az ünnepelt és csodált Walonszka herceg­
nőnek és előkelő barátnőinek alkalma volt a gyilkosság
elkövetésére. De ha őket egy pillanatra gyanún felül állók­
nak tekintjük is, fel kell tennünk, hogy a gyilkos a hátsó
bejáraton jutott be a szobába. Ön kitűnően megszűkítette a
gyanúsak körét. Önt kivéve, a rejtett ajtóról csak Tolfrey
Dane tudott. Azt pedig megállapítottuk, hogy Tolfrey ma
délután itt járt.
— Szóval ön azt hiszi — kérdezte a lány nyíltan —
hogy Tolfrey ölte meg Van Heutennét?
— Rágalmazni még gondolatban sem akarnék, kis­
asszony. Az ember nem igen öli meg az olyan libát, ame­
lyik háromszáz arany tojást tojik neki.
— H á t . . . akkor? ... — kezdte a lány dadogva.
— Nem marad más gyanúsítható, csak ön. — Timothy
jóízűen mosolygott. — De azt hiszem, nem ön ölte meg
Van Heutennét.
Price Madeleine nyersen nevetett. — Az természetes.
— Zsákutcában vagyunk — állapította meg bánatosan
Timothy. — De várjunk egy percet. Van még v a l a k i . . .
valaki, aki tudott a hátsó ajtóról.
A lány mintha megdermedt volna.
— Kire gondol?
— Ki másra, mint Van Heutenné rendes titkárnőjére,
az ön nénjére. Gyilkos típus a nénje?
— Louiset nem keverheti ebbe az ügybe! — Madeleine
váratlanul egyszerre elvesztette önuralmát. Felugrott, szeme
szikrázott. — Nem elég baj neki, hogy kislánya beteg, fi­
zetnie kell a drága operációt, pénze nincs é s . . . — Made­
leine hirtelen elhallgatott s ok nélkül kezeit nézegette.
Timothy meglepődött a lány szokatlan kitörésén. Úgy
látszik, Price Madeleine épp oly rejtélyes, mint ebben az
ügyben mindenki más. Szembenéz a gyilkossággal, teljes
nyugalommal állja a keresztkérdéseket, de amint nénjéről
esik szó, kibújik belőle a vadmacska.
— Sajnálom. — A lány visszaült a székbe. — A mai
délután igazán megviselte az idegeimet.
46
 — Természetes. — Timothy hangja megejtően nyájas
volt. — Az ön nénjét senki sem gyanúsítja. Különben is
vidéken van, u g y e ?
— Igen, igen. Kislányát ápolja Észak-Pennsylvániában.
— Milyen városban?
— Terrabinnyiben. — Az a szülővárosunk.
— Terrabinny. — Timothy ajkán mosoly jelent meg.
— Mennyire van az Newyorktól?
— Messzire. Körülbelül kétszázhúsz mérföldnyire.
— Nincs is olyan messze. A légiforgalom ma m á r
egyre tökéletesedik é s . . .
Ebben a pillanatban a belső szobából kinézett Danwers
őrmester.
— A doktor végzett a vizsgálattal, Timothy.
— Helyes. — Timothy gyors pillantást vetett a lihegő,
krétafehér lányra, aki most felhasználva az alkalmat, fel­
tette egyszerű, kerek, fekete kalapját.
— Kérem, kisasszony, még ne menjen el. Azt hiszem,
még szükségem lesz a felvilágosításaira.
Amikor Timothy a belső szobába lépett, a felügyelő és
emberei épp menni készültek. A hullaszállító két szolgája
tette a hordágyra a holttestet.
— No, doktor — kérdezte Timothy — mikor követke­
zett be a halál?
— Nem vagyok varázsló, Trant, de azt hiszem, legko­
rábban négy s legkésőbb öt órakor.
— Késtől halt meg természetesen, u g y e ?
— Négy szúrás érte.
Timothy füttyentett.
— Négy szúrás, mégy nő. És női ujjlenyomat a kés
nyelén.
— Mit mond? — kérdezte a mellette álló Jervis, két­
kedő mosollyal, értelmes, egyszerű arcán. — Csak nem kép­
zeli, hogy Walonszka hercegné és barátnői a tettesek? Ők
már elhagyták az i r o d á t . . .
— Nem hagyták el.
Timothy beszámolt arról, amit a négy dámáról Made-
leine mondott neki. Jervis komolyan aggódni látszott.
— Az Istenért, Trant, tudja, hogy ez mit jelent? Wa-
lonszka hercegné a Cheney-család tagja s ennek a család­
nak nagyobb a politikai befolyása, mint bárkinek New-
yorkban. Ha Cheneyék akarják, úgy kidobhatnak bennünket
47
 az állásunkból, mintha soha ott se lettünk volna. A herceg­
nét kihallgatni roppant kemény dió.
— Magam is úgy sejtem — mondta Timothy sötéten.
Jervis gúnyosan mosolygott.
— Lehet, hogy az olyan társaságbeli embernek, mint
ön, most nagy hasznát veszi a rendőrség. — mondta. —
Vegyen fel rendesebb inget és ismerkedjék meg a herceg­
nével társaságban.
Timothy bólintott.
— Épp erre gondoltam. Hagyja ezt a négy hölgyet rám.
Isten tudja, de ez az ügy annyi fejtöréssel jár, hogy ötven
okos embernek is elég volna. Ördögien bonyolult az egész.
Az a titkárnő is úgy ontja a titkokat, mint egy rémregény.
A fiatal detektív még elmondta Price Madeleinenel
folytatott beszélgetésének hátralévő részét, hangoztatva,
Tolfrey Dane látogatásának fontosságát.
— Ássa ki addig valahonnan ezt a Tolfreyt — java­
solta Timothy. — Ennek az embernek kissé kancsal a sze­
repe. És az egyik szemét tartsa ezen a titkárnőn. Nem bízom
benne egy cseppet sem.
Timothy megfordult, mert a külső szobából valami
zaj ütötte meg a fülét. A zaj megismétlődött: Madeleine
tárcsázott a telefonon. A detektív gyorsan az ajtóhoz lépett
s fülelt. Ki tudta venni Madeleine halk, gyors szavait.
— Walonszka hercegné van a telefonnál?
Timothy hirtelen kinyitotta az ajtót. A titkárkisasszony
hűvösen nézett feléje. Eszébe sem volt letenni a kagylót.
— A hercegnét hívta fel kisasszony?
— Tilos talán a telefont használnom?
— Miért hívta fel a hercegnét?
— Nem olyan ügyben, ami a rendőrséget érdekelhetné.
— Madeleine hidegen mosolygott. — Eszembe jutott, hogy
Van Heutenné ma cocktail-estélyt akart adni. Tájékoztat­
nom kell a vendégeket.
— Ön igazán ügyes lány, Price kisasszony, de a rend-
őrségnek nincs szüksége az ön segítségére.
Timothy gyöngéden levette a lány füléről a hallgatót s
visszatette a helyére. Hasonló gyöngédséggel kicsit ferdére
billentette Madeleine kerek, fekete kalapját.
— Így ni — mondta komoly arccal. — Ha már ilyen
kalapot visel, adjon neki egy kis formát. Most pedig, ha
ideadja a vendégek jegyzékét, majd én magam értesítem
őket.
48
 A lány mosoly nélkül visszaegyenesítette kalapját s át­
adta a detektívnek a kezében tartott papírdarabot. Timothy
elégedett mosollyal futott rajta végig. A meglepetés legme­
részebb álmait is felülmúlta. A társadalmi és irodalmi elő­
kelőségek közt nemcsak Walonszka hercegné nevét találta
meg, hanem Tolfrey Dane-ét is. Timothy az órájára nézett.
— Hat óra tíz perc, Price kisasszony. Mást gondoltam.
Nem értesítünk senkit. Ezt a díszes társaságot nem szabad
szétugrasztanunk.
A titkárnő vállat vont.
— Társaságot vendégül látni nem lehet háziasszony
nélkül — állapította meg józanul.
— Nagyon igaz. De lesz háziasszony. Mi ketten látjuk
el ezt a szerepet, Price kisasszony. A vendégeket ön fogadja
majd. Megmondhatja nekik, hogy főnöknője akadályozva
van, de reméli, hogy később megjelenhet vendégei közt.
A lány nyugtalanul nézett ócska, zöld blúzára s gyű­
rött, szürke szoknyájára.
— De ebben a ruhában nem mehetek előkelő társa­
ságba.
— Gyerekség, kisasszony. Ruhájával nem kell törőd­
nie. Van magának valamije, amiért azok a társaságbeli
pillangók szívesen odaadnák prémes szárnyaikat. Valami,
amit megbecsülhetetlennek fog találni, nemcsak ma délután,
hanem teljes életében s az a lelki egyensúly.
Timothy mosolyogva visszament a belső szobába és
így szólt Jervishez:
— Felügyelő úr, pár órára kivonom magamat a szol­
gálat alól. Cocktail-estélyen veszek részt.
— Cocktail-estélyen?
— Tudom, talán kegyeletsértőnek hangzik, hogy elme­
gyek a halott háziasszony estélyére, de a többek közt ott
lesz Tolfrey Dane és Walonszka hercegné is. Meg akarok
ismerkedni vele . . . nem hivatalosan.
— Jól van, Trant. — Jervis bólintott. — Majd gondom
lesz rá, hogy embereim el ne siessenek semmit, amíg az
estély véget nem ér.
— Aztán, az Isten szerelmére, az újságírókat egyelőre
hagyja ki a játékból... Nem szabad elárulnunk, hogy a her­
cegné is bele van keveredve az ügybe. Még egyet: bízzon
meg egy embert, hogy kövesse Tolfreyt, ha távozik az estély-
ről. Azt hiszem, Tolfrey majd csinál valami olyat, ami
előreviszi a nyomozást.
Patrick: A kilencedik látogató 4 49
 Timothy az ajtó felé tartott.
— Nyolc órára a rendőrségen leszek. Jobb, ha ott
tárgyalunk s bogozzuk ki az ügyet.
— Helyes. Majd ha nem hivatalosan beszél Walonszka
hercegnével, nem tenne nekem egy szívességet? Így, vagy
amúgy szerezze meg a hercegné ujjlenyomatát.
A külső irodában Timothy a titkárkisasszonyhoz for­
dult.
— Van tükre?
Madeleine szó nélkül kinyitotta kopott tarsolyát s ki­
halászott belőle egy olcsó, négyszögletű tükröt.
— Nagyszerű. Kérem, tartsa elém. Így jó.
Timothy a zsebébe nyúlt s kivett két sima, színes nyak­
kendőt, egy vörösbarnát és egy kéket.
— Mint nő, kisasszony melyiket ajánlaná irodalmi
cocktail-estélyre? A kék finomabb. Nem gondolja.
A lány elképedve nézett a detektívre.
— Megbolondult?
— Ugyan! Maga épp oly gyorsan ítél, mint ahogy én
a nyakkendőt választom. A vörösbarna mégis illőbb. Vörös­
barna ing s ugyanolyan nyakkendő. Nagyon előkelő szel­
lemre vall.
Kihúzta gallérjából a fekete nyakkendőt s a tükörbe
pislogva gondosan megkötötte a vörösbarnát. Közben szere­
tettel megveregette a vörösbarna ing gallérját.
— Ezt a kis fogásomat meg kell szokni, Price kisasz-
szony. Így helyettesítjük modern szellemben a régi álsza-
kállt és álbajuszt. Saját ötletem. Metamorfózis ing és nyak­
kendő segítségével. Egyszínű, sima ing és nyakkendő az
élet egyszerűbb ügyeihez való. Sima, színes ing és fekete
nyakkendő tiszteletreméltó, megbízható vonást kölcsönöz.
Sima, színes ing és ugyanolyan színű nyakkendő Van Heu-
tenné sokatígérő, fiatal költő-ügyfeleinek és cocktail-fogyasz-
tóinak társaságába illik. Amint látja, álruhában megyek az
estélyre.
Összehajtogatta a két fölösleges nyakkendőt és zsebre-
vágta.
— Mindig két tartalék-nyakkendőt hordok magammal
— magyarázta az ajtó felé menet. — Bár kartársaim sokat
gúnyolódnak rajtam, minden színt használok, kivéve ter­
mészetesen a lilát és a pasztellszíneket.

50
 V. FEJEZET.

A taxiban Timothy ügyesen végigfésülte haját s evvel

befejezte fiatal, felsőbbrendű emberré való teljes átalaku­
lását. Amikor a tartózkodó modorú Madeleinenel együtt
csatlakozott a Van Heutenné Park-utcai lakásán már össze­
gyűlt vendégek tömegéhez, még a komornyik tapasztalt
szeme sem fedezte fel a művészies külsejű, vörösbarna
inges és nyakkendős fiatalemberben a hívatlan detektívet.
A zsúfolt teremben Timothy gyorsan körülnézett. Tár­
sasági és irodalmi hírességek előzékeny jókedvvel kevered­
tek el a kevésbbé híres személyiségekkel, itták a cocktailt s
hangosan beszéltek önmagukról. A társaság a háziasszony
távolléte ellenére is jól érezte magát. Sőt, senki sem vette
észre, hogy a népszerű Van Heuten Klára nincs jelen.
Timothy kutató szemmel kereste Walonszka hercegnét.
De Patrícia még nem érkezett meg.
Madeleinehez fordult.
— Itt van már Tolfrey Dane?
— Nem látom.
— Jó. Szóljon, ha megjön. Közben beszéljen a vendé­
gekkel. Nem akarnám még szétrebbenteni a társaságot.
Hangoztassa Van Heutennénak azt a reményét, hogy ha
megérkezik, a társaságot még együtt fogja találni.
Madeleine nagyon sápadt volt. Timothy bátorítóan mo­
solygott rá és megkínálta egy cocktaillal.
— Kérem, igazolja várakozásomat. Ne feledkezzék
el lelki egyensúlyáról.
A lány elutasította az italt s odébb ment hirtelen. Ti­
mothy elgondolkozva nézte, mint halad csoportról csoportra
s fejezi ki sajnálkozását főnöknője elmaradásáért.
Timothy érezte a maga igazát. Ebben a lányban volt va­
lami. Bár szépítőszert egyáltalán nem használt s olcsó, egy­
szerű ruhát viselt, mellette a divatosabb, csinosabb nők is
mesterkéltnek és érdektelennek látszottak.
A fiatal detektív elméletben kétféle embert ismert: akik
képesek a gyilkosságra s akik nem képesek. Price Made­
leine, gondolta, a kisebb csoportba tartozik. Ez a fegyelme­
zett s mégis szenvedélyes lány eszményi gyilkos tudna lenni,
ha őszinte szeretetének tárgyát valaki veszélyeztetné. Mindez
azonban nem csökkentette az ideiglenes titkárnő iránt érzett
csodálatát és tiszteletét. A gyilkos nők Timothyt mindig
51
 roppantul érdekelték, akár tényleges, akár elméleti gyilkos­
ról volt szó.
Magára maradva Timothy egy cocktailt vett fel a pincér
ezüst tálcájáról s utat próbált törni a tömegben. A társaság,
nem számítva azt az előnyt, hogy feltűnés nélkül beszélhet
a hercegnével és Tolfrey Dane-nal, alkalmat adott neki
arra, amit a gyilkossági ügyben mindig szükségesnek tar­
tott, hogy egy pillantást vessen a meggyilkolt személynek
halál előtti környezetébe.
A lakás diszkrét fényűzése megerősítette azt a gyanúját,
hogy a Tanácsadó Iroda meglepően jövedelmező vállalkozás
lehetett. A vendégek társadalmi és irodalmi előkelősége arra
mutatott, hogy Van Heuten Klára a newyorki társaságnak
elfogadott és köztiszteletben álló tagja volt. Jól megnézte a
vendégeket, keresve a közéjük nem illő embert. Akadt is
pár ilyen figura: éhesszemű, vagy törtetőnek látszó fiatal­
ember. Néhányan még feltűnőbb inget és nyakkendőt hord­
tak, mint Timothy. De ilyen vakmerő fiatalemberek minden
társaságban találhatók. Jelenlétüket bőségesen kárpótolta a
legkifogástalanabb hölgyek pazar koszorúja.
— Olyan kedves nő ez a derék Klára. Olyan szeretettel
foglalkozik szegényes kis szonettjeimmel... — áradozott
Timothy füle hallatára egy idősebb matróna.
Timothy egy könnyű kezet érzett a vállán. Madeleine
állt mellette. A lány az előcsarnok felé intett.
— Ott van Tolfrey.
A detektív mohón követte a lány szemének irányát.
Kissé bizonytalan léptekkel egy vörösképű, középkorú em­
ber keresett kinn helyet magának.
— Az az. — A titkárnő Timothyra emelte egyenesvá­
gású szemét. — Elmehetek most? Néném távollétében kis
konyhámat egy szomszédban lakó lánnyal osztom meg. Ma
rajta a főzés sora. Már vár is rám.
— Egy puszta gyilkossággal nem szabad az étvágyun­
kat megzavartatnunk. Magának női rendőrnek kellene len­
nie Price kisasszony. Hivatásszerű képessége van arra, hogy
a bűncselekményeknek ne tulajdonítson nagyobb fontossá­
got a kelleténél. — Timothy mosolygott. — Igen, most el­
mehet. Azt hiszem, barátnője jobban nélkülözi, mint én.
— Köszönöm.
— De adok egy tanácsot. Mivel nagyon bízom okossá­
gában, nem figyeltem magát. Remélem, ezt nem használja
ki. Ne tegyen senkinél fölösleges látogatást és ne utazzék el
52
 Newyorkból. — Timothy szünetet tartott s nyájasan hozzá­
tette: — Aztán a maga helyében nem írnék Terrabinnybe.
A viszontlátásra holnap!
Timothy ismét észrevette a lány szemében a félelem
rebbenését. Madeleine szó nélkül kiegyenesítette amúgy is
egyenesszélű kalapját, aztán a csevegő vendégek közt elro­
hant.
Timothy szeme nyomban Tolfrey Danere szökkent. Van
Heutenné „legrégibb barátja" egy oldalsarokban talált ma­
gának széket. Három cocktailt is hódított magának, melye­
ket most ingadozva vitt kezében. Timothy meglazította nyak­
kendőjét, álmatag, költői arckifejezést öltött s a tömeggel
úgy sodródott végig a termen, mintha véletlenül került volna
Tolfrey könyöke mellé. A Byron-arcú, vonzó fiatalemberről
senki sem sejtette volna, hogy detektív.
Az első pillantásra látta, hogy Van Heutenné kilencedik
látogatója részeg. Nyilvánvaló, hogy Price Madeleine nem
tévedett, amikor főnöknője legjobb barátját italos embernek
minősítette. De amint Timothy a puffadt durva arcra nézett,
az az érzése támadt, hogy Tolfrey nem részeg annyira, mint
amennyire látszik. Azt is sejtette, hogy ebbe az emberbe a
rendesnél nagyobb adag ravaszság szorult.
A pallérozott, előkelő társaságban első látszatra mintha
Tolfrey nem érezte volna magát a helyén. De a következő
pillanatban ingadozó testi állapota és az állán éktelenkedő
ferde tapasz ellenére, bizonyos arisztokratikus méltóság kül-
színét vette fel, amely rokonságot teremtett közte és a te­
remben pompázó tiszteletreméltó dámák közt. Az ember azt
hihette volna, hogy Tolfrey valami előkelő apa tékozló fia.
Timothy elhatározta, hogy a tapaszt használja fel a
társalgás kiindulási pontjának.
— Látom, háborúban tetszett lenni.
Tolfrey táskás, sárgás szeme tétován felpillantott. Meg­
tapogatta állát.
— Igen, háborúban — mormolta. — Úri dolognak
nevezi, ha barátunkat állon vágjuk? Hát az nem úri. Az a
fickó mindig hálátlan volt hozzám. Smith Johnnak mondja
magát. — Tolfrey felhorkant. — Azt hiszem, jól mondtam.
Timothy meghökkent. Ebben a Van Heuten-ügyben
mindenki bombaszerű meglepetéseket tálal fel. A titkárkis-
asszony jegyzékén egy Smith John szerepel. Most Tolfrey
kibökkenti, hogy bizonyos Smith John kapta állon.
Érezte, hogy ha egy irodalmi hajlamú idegen fiatalem-
53
ber tovább is kérdezősködnék, könnyen gyanút keltene,
ennélfogva más tárgyra tért át.
— Nem Tolfrey Dane ön? — érdeklődött. — Klára
asszony irodájában jártam ma délután, ő tett említést önről.
Tolfrey élénk, bár kissé mámoros tekintettel meredt
az ifjúra.
— Ismerem magát! — mondta hirtelen. — Mindenkit
ismerek Newyorkban. Engem nem lehet becsapni. Maga
Trant doktor fia. — Szünetet tartott, mintha törné a fejét
valamin, aztán éles hangon hozzátette: — Nem rendőr maga?
A kérdés hirtelensége majdnem meglepte Timothyt.
— Rendőr? — Timothy mimelte a csodálkozást. —
Kedves uram, ön hízeleg. Csak költő vagyok. Egy vékony
kis kötetem van. Azt reméltem, hogy Van Heutenné előse­
gíti új szonett-ciklusom megjelenését.
A helyzetet a vörösbarna ing mentette meg. Tolfrey
észrevette az inget és olyan viharos nevetésben tört ki, hogy
a közelben álló női csoport szemében a megbotránkozás
csodálkozó vonása jelent meg.
— Rendőr? Tudhattam volna, hogy rendőr ilyen inget
nem hord.
— Remélem, tudja, hogy Klára miért nem jöhetett el
ma délután ide?
Timothy közönyös hangon beszélt, de szemét Tolfreyre
szegezte. Ha italedzett barátja tudta is Van Heuten Klára
elmaradásának igazi okát, arckifejezésén ennek nyoma sem
volt.
— Hát nincs itt? — kérdezte nemtörődöm hangon. —
Ha ezt tudom, el sem jöttem volna erre az átkozottul unal­
mas estélyre. Csak mert megígértem neki ma délután.
— Igen — vágott közbe szaporán Timothy — Klára
említette, hogy ma délután nála járt. A hátsó ajtón ment be,
nem igaz? Én is mindig arra szoktam benézni hozzá.
Tolfreyre ez a kijelentés nagy hatással volt. Hirtelen
felegyenesedett s meglepő józan pillantással mérte végig a
detektívet.
— Maga tudott a hátsó ajtóról? — Hangja csupa kétke­
dés volt. — Akkor nagyon jó barátságban lehetett Klárával.
Valóságos angyal volt hozzám. Hogy megvalljam az
igazat, ma délután pénz dolgában kissé szűken álltam. Cél­
zást tettem a dologra, mire Klára azonnal csekket állított ki,
meglehetős tekintélyes összegről. — Timothy bólintott. —
Klára igazán nemeslelkű nő. Nem igaz?

54
 Tolfrey most már teljes zavarban volt. Gyors egymás­
utánban lenyelt két cocktailt.
— Klára nemeslelkű? — ismételte. — Egyetlen centet
sem adott ki, ha nem kapott érte vissza egy dollárt. — Sze­
mének értelmetlensége fokozatosan ravasz megértésbe ment
át. — Tehát maga, fiatalember, Klárával dolgozik együtt?
Miért nem mondta mindjárt? Most már tisztán látok min­
dent, egészen tisztán...
Elhallgatott. Timothy észrevette, hogy vérhálós szemén
az aggodalom felhője fut át. Tolfrey Dane hátradőlt, flastro-
mos álla gallérjára ereszkedett, mintha a két legutolsó cock-
tail hirtelen elhamvasztotta volna józanságának bizonytalan
nyomait.
— Túlságosan is sokat beszéltem — mormolta — Klára
is azt tartja, hogy sokat jár a szám.
Timothy egészen oda volt a megdöbbenéstől és bosszú­
ságtól. Tolfrey elismerte, hogy délután járt Van Heutenné-
nál. Nem titkolta, hogy a hátsó ajtó titkos volt s a sorok közt
bevallotta, hogy Van Heutennétől meghatározott célokra
csekket kapott. De valahogy érezte Timothy azt is, hogy
Van Heutenné kilencedik látogatója valami egyebet is el­
árult, ami elsőrangú fontosságú.
De hogy ez mi volt és miért érezte, még nem tudta
megállapítani. Tolfrey ismét kinyitotta egyik szemét.
— Ne sokat beszélgessen a magamfajta vén bölénnyel
— mondta. — Tudom én, miért jött maga ide, miért járnak
a fiatalemberek társaságba. A nők kedvéért. — Nevetése
rendkívül szeszillatú volt. — Mit szól ezekhez, akik épp most
léptek be? Gazdagok, bájosak, gyönyörűek.
Timothy követte a reszkető ujj irányát. Négy nő közele­
dett, annyira egymás mellett, ösztönszerűen annyira szin-
kronizáltan, hogy szinte egynek látszottak.
Fölösleges lett volna nevüket Tolfreytől megkérdezni.
Az újságok már bemutatták őket. A négy új vendég Wa-
lonszka hercegné, Hobart Susan, Kennet Beatrice és Dawn
Gilda volt. Mind a négyen eljöttek, holott meghívót csak a
hercegné kapott.
Megérkezésük még a nevezetességeknek ebben a gyüle­
kezetében is feltűnést keltett. Maga Timothy a riadt csodálat
nyugtalanságát érezte, amint a négy gyönyörű, de bámulato­
san ellentétes természetű nő csendben végighaladt a termen
és helyet foglalt a sarokpamlagon.
Volt valami félelmes ebben a négy felől egyesített szép-
55
ségben, volt valami büszkén nőies a négy cocktail-ruha töké­
letességében. Timothy azt kérdezte magában, mi készül itt?
Miért tett ez a négy nő tömeglátogatást a Tanácsadó Irodá­
ban? Miért jöttek ide együtt? Miért ülnek a sarokban olyan
rendíthetetlen egyedüliségben?
Egyedüliségük nem tartott soká. Az estélyi társaság sú­
lyosabb rétege majdnem azonnal a sarok felé tartott. Apró
csoportokban férfiak és nők özönlöttek a tündöklő elegyes
kvartett felé. Timothy velük tartott.
A négy nő szívesen fogadta bámulóinak tömegét, kegye­
sen s kissé leereszkedően, mint négy távolról jött olimpusi
istennő. Walonszka hercegné volt a fenkölt Athene, Dawn
Gilda a sötét, veszedelmes Afrodité, Kennet Beatrice az el­
més Artemis és Hobart Susan a gyöngéd, lányos Psziché.
Kivált Hobart Susan keltette fel Timothy figyelmét. A
másik három nő változatlanul higgadtnak látszott, de Hobart
Susan kissé nyugtalanul viselte istennőiségét. Timothy az
idegesség meglátásában szakértő volt. Érezte a kis Susan
remegését apró kezén s arcának szembetűnő, elefántcsont
fehérségén.
— A hercegné cerclet tartott az arisztokrata matrónák
közt. Kennet Beatrice csípős ötletességével egy csoport fia­
talembert kápráztatott, Dawn Gildát pedig az imádók hul­
láma söpörte magával. Hobart Susan egy pillanatra magára
maradt s csüggedten üldögélt a hosszú pamlag végén.
Timothy megragadta az alkalmat. Leült az asszonyka
mellé s szemét Hobartné finom, kicsiny, majdnem gyerekes
kezére szegezte.
— Hobart Susan, ugyebár? — kérdezte vidáman. —
Mi már találkoztunk valahol. Emlékszik rám?
— Nem mondhatnám. — A fiatal milliomoslány arca
fehér volt.
— Tudja — folytatta zavartalanul Timothy — kissé
nyugtalankodik a lelkiismeretem. Nem vagyok meghívott
vendég.
— Én s e m . . . — válaszolt elpirulva Susan. — Csak
ma reggel jöttem Ohióból. Van Heutenné nem tudta, hogy
a városban vagyok, ennélfogva a hercegné gondolta, hogy
én is . . .
— Eljön és kellemes meglepetést szerez Van Heutenné-
nek — fejezte be a mondatot Timothy. — Ilyenformán a
hercegnénél lakik?
— Csak pár napra. Mindnyájan az ő vendégei vagyunk.
56
 Tudja, a herceg elutazott, hogy Lengyelországban visszavá­
sárolja ősi birtokát és ...
Timothy figyelmes érdeklődést tanúsított Hobartné csa-
csogása iránt. Aztán hirtelen megjegyezte:
— Sajnálatos, hogy Klára nincs itt. Nem tudja, mi van
vele?
— N . . . nem! — Hobart Susan majdnem kétségbeesve
nézett a hercegnéra, aki még mindig matrónáival csevegett.
— Talán irodájában van dolga.
— Én is azt hiszem — mormolta Timothy. — Ma dél­
után benéztem hozzá. Említette, hogy önök négyen meglá­
togatták.
Hobart Susan törékeny keze a nyakán függő tökéletes
gyöngysorhoz kapott.
— Akkor beszélt vele, amikor mi m á r eljöttünk tőle?
Az asszonyka kék szemében egy pillanatra félelem tük­
röződött. Gyorsan, gyámoltalanul nézett körül.
Egy parancsoló, tiszta hang sietett segítségére. Wa-
lonszka hercegné otthagyta barátnőinek kis körét s közelebb
lépve nyugodt szemmel nézett Timothyra.
— Hercegné — dadogta Hobart Susan — ez az úr, ez...
— Trant — vágott közbe Timothy.
— Igen, igen. Milyen feledékeny is vagyok, Trant úr.
Walonszka hercegné jéghidegen bólintott Timothy felé.
Most Kennet Beatrice és Dawn Gilda is közelebb lépett s
helyet foglalva a pamlagon óvatosan figyelték az ifjút. A be­
mutatás szükséges szertartását a hercegné végezte el. Kennet
Beatrice vakító fogakkal mosolygott. Dawn Gilda hibátlan
bal profilja helyett épp oly hibátlan jobb profiljával fordult
feléje. Aztán hosszú, fagyos csend következett. Timothyt
mintha tudomásul sem vették volna.
De a fiatal detektív nem hagyta elriasztani magát. Kö­
zelebb húzta székét s derülten megjegyezte:
— Épp azt említettem Hobartné asszonynak, hogy
Van Heutenné ma délután beszélt önökről. Azt mondta, hogy
végtelenül örül a találkozónak.
— Nekünk nem tett említést magáról — jegyezte meg
Kennet Beatrice.
Timothy kissé lehűtve folytatta:
— Bájos nő ez a Van Heuten, u g y e ?
— Nagyon bájos. — A hercegné szemöldöke két töké­
letes, de hideg ívet írt le.
— Édes — tette hozzá Hobart Susan.
57
 — Angyali — vélte Lótusz-lady.
Újabb, társaságba nem illő csend állott be. Timothy soha
életében nem érezte magát ilyen kellemetlen helyzetben. De
mitévő legyen? Aligha tudják, hogy rendőrrel van dolguk!
Persze, ott van a vörösbarna ing!
Most Kennet Beatricehez fordult.
— Szenvedélyes olvasója vagyok regényeinek. Azt hi­
szem, mohón faltam valamennyit.
— Meglep. — Az írónő szeme olyan hideg volt, mint a
fagylalt. — A Van Heuten-féle termékek átlagos olvasója az
én könyveimen csak csodálkozik.
— Épp ezért irigy mindenki sikereire — hízelkedett
Timothy. — Klára azt mondja, hogy ügyfelei közül ön hoz
neki a legtöbbet.
— Ezt mondta? Csúfos hazugság. Én nem vagyok Van
Heuten Klára ügyfele. Nem tudom mire mennék Van Heuten
Klára irodalmi tanácsaival.
— Furcsa. — Timothy a négy ellenséges érzületű nő
szeme láttára kivette cigarettatárcáját. — Klára szavaiból
úgy vettem ki, hogy ma délután egy-egy fekete táskában
mind a négyen egy-egy novellát vittek magukkal.
A megjegyzés most határozottan talált. Hobart Susan
élesen felszisszent. Dawn Gilda jácint szemében nyugtalan­
ság sötétlett s Kennet Beatrice kivett Timothy tárcájából egy
cigarettát s tűzveszélyes közelségbe hozta egy gyufával.
Csak a hercegné maradt rendületlenül nyugodt. Közöm­
bös mozdulattal elejtette az egész tárgyat s hirtelen azt
mondta:
— Nem volna szíves, kérem, hozni nekünk pár szend­
vicset?
— Örömmel.
Timothy elégedetten mosolygott. Eszébe jutott, amit Jer-
vis felügyelő kért. Egyetlen pillantással meggyőződött arról,
hogy mind a négy nő lehúzta kesztyűjét. Itt a kedvező al­
kalom.
Néhány vendég már távozóban volt. A legtöbbje valószí­
nűleg nem is tudott arról, hogy a háziasszony hiányzott az
estélyről. Megitták Van Heuten Klára kitűnő cocktailjét, fal­
ták pompás szendvicseit, mialatt a vendéglátó háziasszony a
morgue dísztelen magányában feküdt. Holnap ugyanezt fog­
ják tenni valahol másutt, ahol „szegény Klára borzalmas ha­
lála" izgalmasan élénkíteni fogja a cocktail-estélyeken szo­
kásos beszélgetések laposságát.

58
 A ritkuló tömegen keresztül Timothy k ö n n y e n eljutott
az elkerített tálalóba, ahol a szendvicsek pazar tömege meg-
fogyatkozott bőségben várakozott. Pillanatnyi gondolkodás
után kiválasztott egy kis ezüst tálcát, amelyen geometriai
formában díszlett a májpástétommal vastagon kent zsemlye-
szelet. Az egyik szendvics pástétomából keveset elkent a
tálca alján, aztán a megcsonkított szendvicset egy keleti vá­
zába dobva, visszatért a hölgyekhez.
— Parancsoljon, hercegné! Májpástétom. Egyenesen
Strassburgból való!
Kissé ceremóniátlanul a tálcát Walonszka hercegné ke­
zébe adta. A hercegné kiválasztotta a legkisebb szendvicset,
aztán várta, hogy Timothy átvegye a tálcát.
— Talán a művésznő is parancsol — mondta Timothy
s tüntetően cigarettatárcájával kezdett bajlódni.
A hercegné átnyújtotta az ezüsttálcát a művésznőnek,
aki azt Kennet Beatricenek adta tovább. — Nem állhatom a
májat — mondta az írónő s továbbította a tálcát Hobart Su-
sannak.
— Ó, ragad az alja — kiáltott fel a milliók fiatal tulaj­
donosnője, kis utálkozással.
— Roppantul sajnálom. Mindjárt hozok asztal­
kendőt.
Timothy fogta a tálcát és sietett vissza a tálalóba. Ott a
megmaradt szendvicseket egy másik tálcára söpörte, nagy
vigyázattal asztalkendőbe takarta a tálcát s kabátja alá rej­
tette. Alig duzzadt ki. Aztán felkapott egy csomó másik
asztalkendőt.
Visszatérőben gyors elhatározásra jutott. Ezekkel a védő
állásban levő csodálatos nőkkel szemben a kerülő taktika,
úgy látszik, hiábavaló. Kísérletet teszek, gondolta, a meg-
döbbentéssel.
A pamlaghoz sietett s mind a négy nőnek ünnepélyesen
átnyújtott egy-egy asztalkendőt. Darab ideig nézte az ujjukat
törülgető nőket, majd nagyon komolyan így szólt:
— Épp most szörnyű dolgot hallottam Van Heutennéről.
Pillanatnyi szünetet tartott. A négy szempár hirtelen
figyelemmel feszült rá.
— Igen. Hír szerint ma délután irodájában meghalt. A
rendőrség gyilkosságra gyanakszik.
A négy arc olyan fehér lett, mint a patyolat. A pillanat­
nyi mély csendet csak a fojtott zokogás törte meg. Hobart
59
Susan félig felemelkedett a pamlagról s rémülettől ragyogó
szeme kitágult.
— Nem volt gyilk . . .
Dadogott, majd lankadtan a pamlagra zuhant. Fogai
összeszorultak, kis, fekete kalapja lehullt s fedetlenül hagyta
gesztenyebarna hajának édes fürtjeit.
A három másik nő aggodalommal hajolt föléje. Timothy
kemény szemmel, rokonérzés nélkül nézte őket.
— Ne ijedjenek meg, hölgyeim — mondta halkan. —
Csak ájulásról van szó.

VI. FEJEZET.

Otthagyva a három nőt, a két pincért és a Hobart Su­

san körül nyüzsgő, aggodalmas vendégek kis csoportját,
Timothy udvariatlanul távozott.
Az előcsarnokban Tolfrey épp kalapok és kabátok tö­
mege fölött tűnődött. Nézte addig, amíg a ruhatáros végre
kezébe nem nyomott egy széles karimájú kalapot és egy
botot. Ekkor Timothy megérintette a karját.
— Tolfrey úr, hallotta a rettenetes hírt?
Tolfrey Dane üveges szemmel nézett a kérdező sze­
mébe. — Ismerem magát — mondta mélyebb hangon, mint
az imént. — Maga Trant doktor fia. Ismeri azt a hátsó kijá­
ratot is. Nem számít semmit.
— Hallotta a nagy újságot? — Timothy hunyorított
szemmel figyelte a hatást. — Van Heuten Klárát . . . meg­
gyilkolták.
Tolfrey pislogott. Szája kinyílt. Aztán azt cselekedte,
amit Timothy a legkevésbbé várt, harsogva nevetni kezdett.
— Nagyon jó — kiáltotta s otromba szívélyességgel
megveregette Timothy vállát. — Nagyon jó. Klárát meg­
ölték. Mintha valaki megölhetné Klárát. Ez a nő elpusztít­
hatatlan. ..
Az ajtóhoz lépett s szélesen kitárta. Aztán dohányfüs­
tös ujját előreszegezve, hirtelen azt mondta:
— Tudom, mi a baj magával, fiatalember. Maga ré­
szeg. Bizony. Maga részeg.
Az ajtó becsukódott mögötte s Timothy még hallotta
a folyosón visszhangzó nevetését.
60
 Timothy könnyedén vállat vont s a komornyik segítsé­
gét megelőzve felvette kabátját. Sietett ki az utcára.
Épp az utolsó pillanatban vette észre, hogy Tolfrey
Dane a sarkon újságot vesz, egy pillanatra az újság első
oldalára mered, aztán meglepően fürgén és egyenesen megy
a járdán tovább. Úgy látszott, hogy egyformán bírja a má­
mort és a józanságot.
Timothy szintén megvette azt az újságot. Nyomban
látta, mi hozta izgalomba Tolfreyt. Ez a lap már meg­
tudta a gyilkosságot. Úgy látszik, megjelenése utolsó per­
cében. A legújabb hírek rovatában ez volt olvasható:
„Van Heutennét, az előkelő társaság tagját, meggyil­
kolva találták i r o d á j á b a n . . . "
Timothy észrevette, hogy a szomszédos házból egy em­
ber sompolyog Tolfrey után. Barnes detektív. Jervis tehát
állta a szavát.
Timothy megkönnyebbülve ült taxiba s adta meg a
rendőrség címét. Barnes jóravaló ember. Mostantól kezdve
Van Heutenné kilencedik látogatója megfigyelés alatt áll.
Az volt az érzése, hogy ez a megfigyelés meghozza a maga
gyümölcsét.
Nyolc óra volt, amikor Timothy Jervis irodájába be­
állított. A felügyelő már türelmetlenül várta.
— Itt van! — Timothy átadta neki a tálcát. — Egy
kis ajándék. A négy legköltségesebb, legszebb és talán leg­
veszedelmesebb ujjlenyomat egész Newyorkban. Importált
strassburgi pástétomba vannak foglalva.
Timothy gyorsan elmagyarázta a tálcával való esetét.
Jervis azonnal felküldte az értékes nyomozási adatot az
ujjlenyomat-osztályba.
— Imádkozzék, hogy ezek a nők bele ne legyenek ke­
veredve az ügybe, Trant, — mondta Jervis. — Amikor a fő­
kapitány megtudta a dolgot, gyökerestül tépte a haját. Nem­
csak Walonszka a fenyegető tény. Ha Dawn Gilda meg­
sértődik, egész Hollywood mögötte áll. Hobartné pedig hét
milliót jelent. — Jervis felállt. — A főkapitány azt kívánja,
hogy rögtön menjünk fel hozzá. Vár bennünket.
Pár pillanattal utóbb mind a ketten a főkapitány szo­
bájában voltak. A főkapitány fáradt, de éles szemmel ült
asztala mellett. Elsőnek Jervis számolt be az események­
ről, aztán Trant mondta el, mit tart ő valószínűnek. Beszél­
getés közben megszólalt a telefon. A főkapitány felvette a
61
kagylót, mohón hallgatott, majd a megkönnyebbülés sóha­
jával tette le a kagylót.
— Úgy látszik, mégis békességben ehetem meg a va­
csorámat — mondta. — A hozott ujjlenyomatok közül
egyik sem egyezik a kés ujjlenyomatával.
— Az hittem, hogy Hobartné ujjlenyomatával találnak
egyezést, örülök, hogy tévedtem. — Timothy szürke szeme
ráncba futott a sarkában. — Akkor hát újabb titokkal ál­
lunk szemben. Négy másik női ujjlenyomatot kell kifür­
késznünk.
A főkapitány felállt.
— Hát igen. Dolgozzanak tovább. Jervis, ön haladjon
a rendszeres úton. Ön, Trant, kutassa a dolgok irodalmi
oldalát s foglalkozzék a hercegnével és barátnőivel. De olyan
csínyján bánjon velük, ahogy még nem bánt csínyján sen­
kivel.
— Attól tartok, hogy első lépésemmel nem tettem rá­
juk kedvező benyomást — állapította meg sajnálkozva Ti­
mothy. — De azért megteszem a tőlem telhetőt. És, ha meg­
engedné, szeretném szárnyam alá venni Price kisasszonyt.
A főkapitány távozása után Jervis és Timothy kis időre
elbeszélgetett egymással. Megegyeztek abban, hogy naponta
találkoznak és beszámolnak egymásnak az elért eredmé­
nyekről.
— Még egyet mondok — jegyezte meg Timothy. —
Kérve kérem, hogy Tolfrey Danet hagyja békén. Valahogy
úgy érzem, hogy ő a rejtély kulcsa. A szerencsétlen nem
tudja, hogy a rendőrség értesült a Van Heuten-irodában
tett mai látogatásáról. Barnes dolgozzék továbbra is és tá­
jékoztasson óránkint. De egyelőre semmi keresztkérdés.
— Helyes — válaszolt Jervis. — Mit szándékozik tenni
legközelebb?
Timothy megigazította ferdére csúszott nyakkendőjét.
— Mindenekelőtt hazamegyek s pihenek addig, amíg
Barnes nem jelenti, hogy Tolfrey valami nagyon különöset
nem cselekedett. Azt hiszem, nem kell várnom soká.
Derült hangulatban, bár kissé szédülten, Timothy haza­
sietett legény-otthonába. Lakása volt az egyetlen fényűzés,
amit megengedett magának. Rendőr létére sem látott okot
arra, hogy spártai módon éljen, bár lakása nélkülözte a
tényleg élő vagy képzeletbeli detektívek túlzásait. Három
szobája levegős, kényelmes volt, de nem túlságosan mo-

62
dern vagy dekadens. Ügyes néger szolgája, Oszkár, is híján
volt minden regényességnek.
Épp az Oszkár-készítette, nem éppen festői ebéd lako­
májával végzett, amikor megcsendült a telefon. Timothy
felugrott. A drót túlsó végéről sötét, mély hang válaszolt.
— Trant? Itt Barnes. Jervis felügyelő úr meghagyta,
hogy figyeljem azt a Tolfrey nevű urat. Azt mondta, hogy
tartsak fenn érintkezést magával.
— Helyes — válaszolt Timothy. — Vártam is jelent­
kezését.
— Hát itt vagyok a Regina-szálló körül. Tolfrey itt la­
kik. A Park-utcai estélyről egyenesen hazajött. Kicsit be-
csiccsentve, úgy láttam. Első dolga az volt, hogy az üzlet
vezetőnél egy csekket váltson be. Aztán kerékpáros boyért
küldött.
— Jó. Aztán?
— Barátságba keveredtem a telefonos kisasszonnyal.
Ravasz kis szőke nő. Nem engedte meg, hogy kihallgassam
a beszélgetést, mert, azt mondta, nem biztos, hogy a rend­
őrség embere vagyok, de megadta azt a három számot, amit
Tolfrey kért. — Papírzörgés hallatszott. — Akarja, bogy
utánajárjak?
— Nem. Majd én járok utána.
— Jó. Hát a számok ezek: Lipscombe 2-l916, Derwent
3-2683 és Egyetem 4-3200. Ez volt a sorrend.
Timothy leírta a számokat.
— Rendben van, Barnes. Értesítsen továbbra is. Ha
nem volnék itthon, azért csak próbáljon telefonálni.
Timothy letette a hallgatót és silabizálni kezdte a szá­
mokat. Nem találta valószínűnek, hogy Van Heutenné iszá­
kos barátja ártatlan okokból hívja fel barátait. Elhatározta,
hogy sorjában kutatja ki a számok tulajdonosait.
Rövidesen megtudta, hogy a Lipscombe 2-1916 egy
Perkins Sarolta nevű nő lakása a 124-ik utcában. Perkins
Sarolta nem hangzott sokatígérő névnek, de — gondolta
Timothy — egy látogatást megér. Taxin ment el a 124-ik
utcába s szürke, sivár házak sorában állt meg. Perkinsné
otthona még sivárabbnak látszott, mint a többi ház. A mocs­
kos ablakokat rongyos, sárga függönyök takarták. Az utcai
lámpa fényében Timothy elolvasta a ház falára függesztett
rosszhangzású feliratot: „Szobák kiadók."
Pár perc alatt a ház ajtaja félig kinyílt s egy nem ép-
63
pen kellemes külsejű nő kukkant ki rajta. Rajta volt a teg­
napi púder s a múltheti főzelék illata.
— Perkinsné őnagysága?
— Igen. Mit kíván?
— Egyik . . . lakójával szeretnék . . . beszélni.
— Tudom, ki az a jómadár — vágta rá keserű gúny-
nyal Perkinsné. — Hát ha beszél Muir úrral, ne felejtse el
figyelmeztetni, hogy két havi szobabérrel már tartozik és...
— Muir úrral? — kérdezte Timothy.
— Hát nem vele akar beszélni?
— De igen, természetesen.
Újabb, bombaszerű meglepetés. Ismét egy láncszem
Tolfrey és a Tanácsadó Iroda ártalmatlannak látszó látoga­
tóinak névsora közt. Muir Derek. Miért telefonált Tolfrey
Muirnak?
— Ötödik emelet, hátul — pattogta Perkinsné s been­
gedte az avasillatú előszobába Timothyt. — Megmondhatja
neki azt is, hogy abból a pénzből, amit az a biciklis boy
hozott n e k i . . . tudom, mert én nyitottam neki a j t ó t . . . en­
gem fizessen ki legelébb, mert különben nagyon indulatos
leszek.
P é n z . . . Kerékpáros b o y . . . Perkinsné nagyszerűen vi­
selkedett. Tolfrey beváltotta a csekket a szálló üzletvezető­
jénél s nyomban rá kerékpáros boyért küldött. Nem kellett
nagy detektív-tehetség ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hová
utazott a pénz. De miért ez a sietség? És miért Muir Derek?
Timothy majdnem a nyakát törte, mire a rosszul vilá­
gított lépcsők tetejére ért. Az ötödik emeleten csak egy ajtó
volt szembetűnő. A kopogtatásra Timothy belépett életének
legszomorúbb szobájába. Az ágyon egy nagyon jóképű fia­
talember hevert sötétkék ingben, svéd cipőben, de nadrág
nélkül. Huszadik századbeli eleganciája furcsa ellentétben
volt a szoba silány bútorzatával.
A szoba lakója unott, nagy szemmel nézett a vendégre.
— Látogató? Érdekes. Bocsássa meg hiányos öltözete­
met. Ha éppen le akar ülni, kérem, ne üljön arra a nyomo­
rult díványra.
— Köszönöm — mondta Timothy s leült a szobában
levő egyetlen székre.
— Ön jóravaló embernek látszik — állapította meg
Muir — de azt hiszem, ön is csak Perkinsné beteges ter­
mészetének megnyilatkozása. A jó asszony nem bírja a lép­
csőt, ennélfogva a legalkalmatlanabb embereket küldi a
64
nyakamra. A lakásbérről van szó? Vagy el akarja vinni
utolsó villanykörtémet? Remélem, a telefont meghagyja.
Timothy átható pillantással vette szemügyre a furcsa
fiatalembert. Muir Derek olyan volt, mint valami hivatásos
táncospár letargikus férfitagja, de mesterkélten merengő
tekintete mögött titkos elevenség bujkált, ami azt az érzést
keltette fel Timothyban, hogy ez a Muir nem egészen ár­
talmatlan ember.
— Nincs semmi kapcsolatom Perkinsnéval — jelen­
tette ki Timothy.
Muir Derek a szőke szépségek fényképeivel körültűz-
delt, foltos tükörhöz lépett s egy rokkant kefével rendbe
kezdte hozni a haját.
— Akkor talán nem sértés az a kérdésem, kicsoda ön?
— Én vagyok a rendőrség — válaszolt hirtelen nyer-
sességgel Timothy.
Kihajtotta kabátja szélét s mellényzsebére mutatott,
amelyből kikandikált a rendőrségi igazolvány. Muir kissé
felráncolt szemöldökkel meredt az igazolványra, aztán Ti­
mothy ingére. Meglepetésnek nyoma sem volt arcán.
— Van Heutenné meggyilkolása ügyében nyomozok.
— Mihelyt azt a rövid, de velős újsághírt olvastam,
számítottam erre. — Muir Derek visszadőlt a formátlan
matracra. — Annak a furcsaképű titkárnőnek rá volt írva
az arcára, hogy meg tudja jegyezni a neveket. Eddigi egy­
hangúan eseménytelen életemben a rendőrség sohasem tün­
tetett ki érdeklődésével. Mit kíván a törvény tőlem most?
Timothy elhatározta, hogy Tolfrey nevét addig nem
említi, amíg biztos talajra nem jut.
— Talán volna szíves megmondani — sóhajtott Muir
Derek. — Sajnálatos idővesztegetés volt. Ha ugyan az idő
ér valamit.
— Valami oka csak volt rá?
— Nagyon félrevezető okom volt. Azt hittem, hogy
tudomásomra hozza fennkölt véleményét egy kéziratomról.
— Ön tehát író? — kérdezte Timothy.
— Miután arcommal nem tudtam meghatni Hollywoo­
dot, a tollra fanyalodtam.
— Sok könyve van?
— Ez egy kissé tapintatlan kérdés. Eddig nem igen
láttam nyomtatásban magamat.
— Akkor nem az írás egyetlen jövedelmi forrása?
— De, sajnos, egyetlen. — Muir Derek kifejező kéz-
Patrick: A kilencedik látogató 5 65
mozdulatot tett. — Amint lakásomról megállapíthatja, ez
a forrás nem csurog éppen bőven.
Timothy szeme az új füst-kék ruhára tévedt, amely
gondosan összehajtogatva pihent egy fali akasztón.
— Az a ruha azt mutatja, mintha javulna a helyzet.
— Sajnos, csak szemfényvesztésről van szó. Vannak
üzletek, amelyek kissé optimisztikusan adnak hitelt.
— Kéziratról szólott az imént — emlékeztette az írót
Timothy. — Adott Van Heutenné valami tanácsot?
— Csak kegyes mosolyával tisztelt meg. Kijelentette,
hogy az én egyéni kézirataimmal nem tud mit csinálni.
Úgy látszik, jó tanácsot csak olyan íróknak ad, akikkel
szellemi közösséget érez.
— A kéziratolvasásért felszámított valamit?
— Nem. Nagyon úri módon viselkedett. Ha nincs jó
tanács, nem kellett neki a pénz.
Timothy mind furcsább rejtély előtt állt. Miféle Ta­
nácsadó Iroda ez, hogy elszalasztja a valószínű feleket s
mégis jövedelmező tud lenni. Timothy egyenes kérdést tett.
— Mondja, Muir úr, mi volt valójában ez a Tanács­
adó Iroda?
— Hogy értsem?
— Mi volt ennek a titka?
A kérdés nem zavarta meg Muir Derek nyugalmát.
— Ha sötét leleplezéseket vár tőlem, akkor, sajnos, nem
én vagyok az ön embere. Az Irodalmi Tanácsadó Irodáról
nem tudok semmit.
— Nem volt rendes ügyfele az irodának?
— Van Heutennét csak ma délután láttam először éle­
temben. Úgy látom, rossz napon néztem el hozzá.
— Valószínű. Price kisasszony szerint ön három óra
negyven perckor hagyta el az irodát. Nem mondaná meg,
hová ment azután?
— Az az érzésem, hogy egy jó ügyvédhez kellett volna
mennem.
— Ne tartson semmitől — jegyezte meg derülten Ti­
mothy. — Ez a látogatásom itt nem hivatalos. Hozzátehe­
tem, hogy senki sem kényszeríti az igazság elmondására.
— De nézetem szerint a rendőrségnek hazudni éppen­
séggel nem tanácsos, nemde? — Muir sóhajtott. — Szeren­
csémre az igazság cseppet sem bonyolult. Három óra negy­
ven perckor elhagytam az irodát s három perccel utóbb nem
66
lopództam vissza a hátsó bejáraton, hogy papírvágó késsel
leszúrjam Van Heutennét.
— Honnan gondolja, hogy hátsó bejárat is volt? — kér­
dezte Timóthy szilárd szemmel kutatva Muir arcát.
— Biztosan volt. — Muir közömbösen mosolygott a de-
tektívre. — Elvégre a gyilkosok mindig a hátsó bejáraton
szoktak visszalopózni, nem igaz?
— Értem — mondta Timothy nyugodtan. — A hátsó
bejárat tehát csak feltevés. Hová ment az irodából való tá­
vozása után?
— Hazamentem. Édes otthonomba.
— Igazolni tudja ezt Perkinsné?
— Valószínűleg nem. Mindent megtettem, hogy kikerül­
jem őnagyságát. Olyan kapzsin követelte tőlem a szobabért,
hogy néha legyőzi visszereinek fájdalmát s valósággal va­
dászatot indít ellenem.
— Szóval kielégítő aliibije nincs.
— Alibim siralmas — válaszolta szomorúan Muir. — De
bizonyos szempont mégis elhárítja rólam a gyanút. Az em­
ber rendes körülmények közt nem szokta meggyilkolni az
olyan nőt, akit mindössze kilenc perce ismer.
— Volna szíves megmutatni azt a kéziratot, amit Van
Heutenné visszautasított?
Muir Derek egy pillanatra nem felelt. Timothy azt gon­
dolta, hogy valami remegés nyomát látja a fiatal író sze­
mében.
— Sajnos, a kézirat nincs itt. Olvasásra odaadtam egy
barátomnak é s . . .
— Csak egy példánya van belőle? — érdeklődött Ti­
mothy. — Én taxival vagyok itt. Elmehetünk a barátjához,
átveheti tőle.
— Ó, d e h o g y . . . Fölösleges... — Muir elpirult. — Ba­
rátom itt lakik a sarkon túl. Ha ebben a gyászos szobában
pár percet vár, nyomban elő tudom keríteni.
Timothy tűnődve nézett a fiúra. — Rendben van. De ne­
hogy valami bolondot csináljon. Visszajöjjön . . .
— Kedves barátom, sokkal lustább vagyok, semhogy
megszökjem.
Muir Derek meglepő gyorsasággal kék új ruhájába bújt
s elsietett. Timothy nem hitt a kézirat létezésében. Valójá­
ban Muir egyetlen szavát sem hitte. Muir Derek épp oly ért­
hetetlen volt ebben a furcsa bűntényben, mint a többi sze­
replő.
67
 Magára maradva Timothy körülnézett, hátha talál a ko­
mor szobában valami érdekeset. Az öltözőasztal egyik fiókja
tömve volt mindenféle gyűrött, régi levéllel. Timothy párat
átfutott. Különösképpen valamennyi egész rendes, titokza­
tosság nélküli levél volt, melyekben szó esett a meleg alsók­
ról s Dereknek egy iowai kisvárosba való sürgős visszatéré­
séről. A levelek aláírása ez volt: "Szerető anyád". Legtöbbje
Muir Dereknek egy hollywoodi szállóba szólt s a legújabb
postai keltezést viselte.
A levelek egyúttal rejtekhelyet jelentettek Perkinsné ra­
gadozó természete ellen. Timothy ugyanis öreg borítékokban
kétszázötven dollárról szóló értesítést talált.
Úgy látszott, hogy Tolfrey Dane Van Heutenné csekkjé­
nek összegét száz dollár híján ennek a szűkölködő fiúnak
küldte el. Muir Derek kezdett határozottan titokzatos látsza­
tot kelteni.
A titok még nőtt, amikor Timothy a tükör keretén egy
közönségesnek látszó kis szőkeség keretezetlen fényképe mö­
gött egy névjegyet talált. Tolfrey Dane névjegye volt. Ez
állt rajta:
Van Heuten Klára úrhölgynek,
az Irodalmi Tanácsadó Iroda tulajdonosának
Bemutatom Muir Derek urat.
Szakavatott gyilkos.

A szokatlan bemutatót Timothy összeráncolt homlokkal

épp akkor vágta zsebre, amikor Muir Derek ismét a szobába
lépett. A fiatal író lihegett, mintha nagyot futott volna. Gé­
pen írt kéziratot nyújtott át Timothynak.
— Remekművem! — mondta. — Nem tudom, hogy a
rendőrségnek van-e összeköttetése kiadói körökkel. Ha igen,
akkor talán szólna érdekemben pár jó szót.
Timotlhy átvette a kéziratot. Gyanúja tehát alaptalan.
A kézirat valóban megvan. Muir Derek neve és címe az első
oldal fején ékeskedett. Timothy átnézte az első pár oldalt
Az írás meglepően jó volt, bár áradt belőle a fölényes ön­
tudat. Az átnézett mondatokból ítélve ez az elbeszélés sok­
kal többet ért, mint a Van Heutenné irodájában átfutott, el­
fogadott kéziratok egész tömege.
Érdeklődéssel pillantott Muirra.
— Van Heutenné ezt elutasította?
— Nagyon határozottan. — Muir újra levetette ruháját
s féltő gonddal felakasztotta a fogasra.
68
 — Furcsa. Én ezt jónak találom.
— Ön hízeleg.
— Annyira hízelgek, hogy ezt a kéziratot kis időre köl­
csönkérem.
Muir Derek ujja szinte megdermedt a gyönyörű ruhán.
— De ez . . . ez az egyetlen példányom és . . .
— Sose féljen. Visszakapja. — Timothy mosolygott. —
Addig is Van Heutenné bírálata ne szegje kedvét. Kitartás­
sal megkeres írásból annyit, hogy nélkülözheti Tolfrey úr
kölcsöneit.
Muir Derek lassan Timothy felé fordult.
— Ha vaktában akart most madarat lőni, akkor alapo­
san tévedett. Semmiféle Tolfrey urat nem ismerek.
— Nem-e? — Timothy szótlanul kivette zsebéből Tol­
frey névjegyét s a Muir kezébe nyomta.
A fiatalember a legkisebb izgalom nélkül vont vállat.
— Tévedtem — mormolta. — Nyilvánvaló, hogy mégis
ismerem Tolfrey urat. Neve teljesen kiesett az emlékezetem­
ből. Akitől ezt a névjegyet kaptam, előttem csak egy italos
fickó volt, akivel a Longvall-féle bárban hozott össze a vé­
letlen.
— Annyira rendes volt, hogy Van Heutenné nevét és cí­
mét megadta egy teljesen idegen embernek?
— Úgy van. Elfogadtam, mert kézirataim fontos tárgya me­
rült fel.
— De miért jellemezte magát mint „szakavatott gyil­
kost"?
— Ó, erről van szó? — szeme évődő pillantással feszült
Timothy arcára. — Újabb tévedés, detektív uram. Tolfrey
úr csak irodalmi működésem területére, a pszichológiai de-
tektívregényre célzott.
— A kölcsönvett kézirat nem igen látszik detektívtörté-
netnek.
— Igaz. Az csak egy megszokott tárgykörön kívüleső
kísérlet. Talán épp ezért vetette vissza Van Heutenné.
Muir Derek biztos földet érezve most már lába alatt, is­
mét leheveredett ágyára.
— Személyes ügyeimből — kérdezte unottan — mást
nem talált különösebben érdekesnek?
— Legfeljebb azt a kétszázötven dollárt, amit Tolfrey
az ön címére küldött?
— Hát tőle jött a pénz? — Muir felült ágya szélére. Ar­
cán a legnagyobb csodálkozás tükröződött. — A rendőrség
69
igazán megbecsülhetetlen forrása az értesüléseknek. Meny­
nyit törtem a fejemet, hogy ki volt a jó tündér. Már-már
azt hittem, valami nyugatamerikai ismerősöm, aki neszét
vette a szabómmal és Perkinsnével szemben felmerült ne­
hézségeimnek.
— Azt állítja tehát, hogy a pénz eredetéről sejtelme sem
volt?
— Szóról-szóra azt.
Timothy kissé közelebb húzódott a fiúhoz s mosolyta-
lanul nézett vele farkasszemet.
— Maga nagyon mulatságos fiatalember, Muir úr, de
mint gyilkossági pszichológusnak tudnia kellene, hogy a
rendőrség gyakran mellőzni kénytelen a tréfát. Amíg utána
nem járok az ön előadásában megbújó lényegesebb pontat­
lanságoknak, remélem, nem hagyja faképnél Perkinsnét.
Nem tudnánk elviselni, ha ön — mondjuk — Iova irányá­
ban tűnnék el. Mint Newyorkban nevelődött ember, mit is
keresne olyan civilizálatlan helyen?
Most először Muir Derek mintha igazán zavarban lett
volna. Pirulása haragot és megütközést leplezett.
— Remélem, élvezte édesanyám leveleit? Nem gondolja,
hogy prózájának stílusa igen finom? — Muir hirtelen felállt.
— Ha már mindent tud — mondta lassú modorban, — bi­
zonyára nem lepi meg, hogy vallomásomnak egy másik kis
hézagját is beismerem.
— Még van egy? — kérdezte gúnyosan Timothy.
— Mai, délutáni cselekményeimmel függ össze. — Muir
Derek egy üres cigarettadobozban kezdett tapogatózni, végül
is Timothy cigarettáiból fogadott el egyet. — Nem tartottam
szükségesnek elárulni, hogy a szerencsétlen Klárától való
távozásom után egy ideig az utcán kószáltam. Okaim erre
inkább romantikusak, mint baljóslatúak voltak. Amikor az
épületből kiléptem, négy gyönyörű nő haladt befelé. Még
ha nem is ismertem volna egyiket, elismerheti, hogy okom
volt ott lebzselni, abban a reményben, hogy rövidesen ki­
jönnek.
— Látta kijönni őket? — kérdezte Timothy mohón.
— Láttam. Véletlenül jól ismerem Dawn Gilda férjét s
Hollywoodban egyszer őnagyságával is találkoztam. Nem
számítva a mai találkozás esztétikai gyönyörét, természetes,
hogy igyekeztem az ismeretséget felújítani. Körülbelül húsz
percig vártam az épület előtt. Ekkor a négy nő megjelent.
— Beszélt is Dawn Gildával?
70
 — Én beszéltem, de ő nem hallgatott rám. Egyikük sem
hallgatott. Mind a négyen izgatottak voltak. De ahogy el­
mentek mellettem, Dawn Gilda elejtett egy megjegyzést, ami
bizonyára érdekli.
Muir Derek eloltotta cigarettáját s finommetszésű szája
sarkában furfangos mosoly jelent meg.
— Azt mondta: „Hála Isten, hogy túl vagyunk rajta.
Szemének rémült kifejezését sosem felejtem e l . . . "
Ez volt az egyetlen tájékoztatás, amit Muir Derek a de-
tektívnek adni hajlandó volt.

VII. FEJEZET.

Timothy őszintén elismerte, hogy Muir Derek túljárt az

eszén. Eddig abban a hiszemben élt, hogy mindig nyomban
rájön a hazugságra, de most sejtelme sem volt arról, hogy
a dekoratív fiatalember vallomása igaz-e vagy sem. Dawn
Gilda elejtett szavait azonban elhitte. Ezekben volt valami
mellőzhetetlen valóság. Ha pedig Dawn Gilda távozása pil­
lanatában ilyen sötét szavakat mondott, akkor Walonszka
hercegnét és vendégeit szelíd kihallgatás alá kell venni. Ti-
mothynak elve volt, hogy a nyomot azonnal követni kell.
Bár az idő már későre járt s szigorú utasítása volt, hogy
Walonszka Patríciával csínyján bánjon, azonnal elindult a
hercegné Sutton-téri palotája felé.
Egy éjszaka is nyitva levő virágkereskedés előtt ösztön­
szerűen megállt s vásárolt négy nagy doboz virágot. Ez lesz
a békeközvetítő ajándék.
A büszke, nagy palotába érve komornyik nyitott neki
ajtót s hideg pillantást vetve a dobozokra, csak annyit mon­
dott:
— Csomagszállítmányok? A hátsó feljáraton, kérem.
— Nem szállító vagyok — válaszolt jóindulattal Ti­
mothy. — Látogatóba jöttem a hercegnéhez. Nevem Trant.
A komornyik a nagy előcsarnokba vezette a vendéget. A
falakról, nehéz, aranyozott képkeretből, a Cheney-ősök néz­
tek alá zordonan.
— Egy pillanatra, kérem.
Amint a komornyik tapintatos léptei a hideg parketten
elvesztek, Timothy gyorsan körülnézett a széles, hűvös he­
lyiségben. Szeme a közeli asztalon álló telefonra esett. A
71
meglepetés halk dünnyögésével letette a négy skatulyát s
elővette jegyzökönyvét. Lám, igaz. Az a második szám, me­
lyet Tolfrey a Van Heuten cocktail-estélyről való távozása
után felhívott, Derwent 3—2683 volt.
Walonszka hercegné telefonja fölött is ez a szám volt
olvasható.
— Sajnálom, uram. — A komornyik ismét megjelent.
— A hercegné ma este már nem fogad senkit.
— Nézetem az ellenkező — vélte Timothy kissé bánato­
san. — Nemcsak Walonszka Patrícia hercegné fogad, ha­
nem Kennel Beatrice, Hobart Susan és Dawn Gilda őnagy-
ságaik is. A rendőrség nevében vagyok itt.
Igazolványát a megzavart komornyik kelletlen arca alá
dugta.
— Bocsásson meg, uram, egy pillanatra. Mindjárt...
A komornyik újra eltűnt. Lépéseit baljóslatú, hosszú
csend követte. Aztán nagyon távolról egy másik nesz, tö­
megben mozgó emberek zavaros zaja verődött Timothy fü­
lébe. Az előcsarnok legvégén négy nő jelent meg: Walon-
szka hercegné és három tündöklő barátnője.
Belépésük elállította az ember lélegzetét. Mind a négyen
a legnagyszerűbb estélyi ruhát viselték. A hercegné feketé­
ben volt, Dawn Gilda lángszínűben. Kennet Beatrice sáf­
ránysárgában, Hobart Susan pedig nárciszfehérben. A négy
nő elszánt határozottsággal lépett be s épp Timothy előtt
állt meg, ellenséges tekintettel. Egyik sem tartotta szüksé­
gesnek, hogy megszólaljon. A pillanat félelmes volt.
A márványos csendben Timothy kezdte kicsomagolni vi­
rágait, lekötelezően mosolyogva a hercegnére.
— Férje hazájában, hercegné, úgy tudom, senki sem
lépi át ajándék nélkül a ház küszöbét. Ajándékot hoztam
mind a négyüknek.
Az első dobozból kiemelt tizenkét vérvörös, sötét rózsát.
— Parancsoljon, hercegné. Azt hiszem, American
Beauty a nevük. Nem hiszem, hogy becsaptak volna, amikor
a rózsákat kiválasztottam.
Walonszka hercegné egyetlen szó nélkül letette a virá­
gokat egy asztalra. A következő dobozból Timothy lángszínű
rózsákat emelt ki s Dawn Gildának nyújtotta át.
— Ezeknek nem tudom a nevét, asszonyom, de fényük
káprázatos. Illenek a ruhájához.
A Lótusz-lady egy pillanatra arcának kipirult porcelán-
jához tartotta a rózsákat, aztán elkapva a hercegné szemé-
72
nek pillantását, megvetően az előbbi rózsák után dobta eze­
ket is.
Timothy egy csomó, dús, narancsszínű rózsát nyújtott
Kennet Beatrice felé.
— A nevük Indepence Day, asszonyom. Kitartó mun­
kával elért, meglepő hazai kitenyésztés.
— Nem szoktam elfogadni a rendőrség ajándékait —
válaszolt Kennet Beatrice.
Timothy rendületlen nyugalommal kivette a dobozból
az utolsó csokrot, illatos, hófehér rózsákat.
— Ez az öné, Hobartné asszony. Törékenyek, gyöngé­
dek, félénkek.
Hobart Susan önkéntelen, halk felkiáltással fehérbe öl­
tözött szívéhez szorította a virágokat.
— Ó, mennyire s z e r e t e m . . . — kezdte, de elharapta
szavait, mert a hercegné megszólalt:
— Ha ennek a kis komédiának vége lesz, Trant ú r . . .
Timothy sajnálkozással vállat vont.
— Úgy látom, hódolatomat nem fogadták kegyesen.
Kár. Ezzel akartam jóvátenni, hogy ma délután oly félreve­
zető szerepet játszottam.
— A szendvicses tállal való furcsa játékot érti? — csat­
tant fel Kennet Beatrice. — Hitvány kis tréfa volt.
— Teljesen azonos a nézetem — vallotta be Timothy. —
De megnyugtatásukra elmondhatom, hogy az egész móka
eredménytelen volt. A meggyilkolt Van Heutenné késén nem
önök hagyták az ujjlenyomatot.
Pilláinak függönye mögött Dawn Hilda játszintszeme
fenyegetően elsötétült.
— Neveletlennek kell éppen lennie?
— Ez nem neveletlenség, kérem. Inkább óvatos tapoga-
tódzás. — Timothy leült a telefonasztal szélére. — Igyek­
szem tapintatosabb lenni, mint az átlagos detektív. De ha
jószándékomat a hölgyek nem ismerik el, abba is hagyha­
tom. Ha majd legközelebb keverednek gyilkosságba, sokkal
kellemetlenebb emberrel lesz dolguk, aki keresztkérdéseket
tesz fel alibijükre nézve, durván belenyúl magánéletükbe és
szöges cipővel szántja végig parkettjüket. Nem hiszem, hogy
a hercegné ezt szeretné.
Kétségtelen, hogy a hercegné ezt nem szerette volna. Az
is kétségtelennek látszott, hogy a humorérzéket a hercegné
nem sorolta őseitől öröklött tulajdonságai közé. Hideg, ala-
bástrom arcával a telefonasztalka felé fordult és így szólt:
73
 — Megértem, hogy a vizsgálatnak hozzánk is fel kell
tennie pár szokványos kérdést. Ha segítségünkkel sikerülne
megoldani szegény Van Heuten Klára halálának titkát, mi
csak örülnénk. De most már kissé későre jár az idő.
— Nagyon helyes, hercegné. Ez még úgyis csak előzetes
eljárás. Elintézhetem röviden. Miért mentek önök ma
délután együtt az Irodalmi Tanácsadó Irodába?
A négy nő ösztönszerűen közelebb húzódott egy­
máshoz. A pillanatnyi csendet a hercegné közömbösnek
látszó hangja törte meg.
— Novellákat vittünk Van Heutennéhez.
— Novellákat? — Timothy szemöldöke a homlo­
kára ugrott. — Mind a négyen? De a cocktail-estélyen...
— Amit ott mondtunk, annak a legkisebb jelentő­
sége nincs — vágott közbe Dawn Gilda lángszínű vál­
lának könnyű rezzenésével. — Elvégre is csak beszélget­
tünk egy kíváncsi fiatalemberrel, akit nem ismertünk.
— Nem érzett kényszert arra, hogy elmondja az
igazságot? — fordult Timothy Kennet Beatricehez. —
Az estélyen azt állította, hogy nem volt ügyfele a Tanács­
adó Irodának. Ez is csak a tárgytól való eltérés volt?
Kennet Beatrice egy pillanatra gondolkodott.
— Akkor miért áll a neve oly nagy betűkkel a
prospektuson? Úgy emlékszem, saját szavainak idézetéről
van szó: ,.A világ sohasem tudja meg, mivel tartozom Van
Heutennénak".
— Erre nehézség nélkül válaszolhatok. — A sáf­
rányszínű ruha suhogása mellett az írónő keresztbe vetette
szenzációs lábait. — Jó pár évvel ezelőtt a bolondomat
jártam. Ittam s az ördög tudja, még mit nem csináltam.
Meglehetősen kifogytam a pénzből. Van Heutenné, aki
ép akkor nyitotta meg irodáját, ezer dollárt ajánlott fel
egy mottószerű, rövid nyilatkozatért. Elfogadtam az aján­
latot. Elég őszinte beszéd ez?
— Szóval ezer dollár az, amivel tartozott Van Heuten­
nénak. Nem zavaros dolog ez kissé? Ön nem volt még a
Tanácsadó Iroda ügyfele, mégis ma délután egy novellát
vitt oda.
— Azt hiszem, ebben nincs semmi bűn. Barátnőim
is vittek oda novellát. Gondoltam, velük tartok.
— Nem szeretek nyíltan kételkedni, de az önök neve
alatt az irodában semmiféle novellát sem találtunk. Nem
lehetetlen, természetesen, hogy álnevet használtak. Az is
74
lehet, hogy Van Heutenné mind a négyük novelláját pa­
pírkosárba dobta. Kedve telt abban, ha valakinek az
írását elutasíthatta.
Az egy rakáson ülő négy nő arcán bizonyos idegesség
tükröződött. Végül is Dawn Gilda szólalt meg:
— Mi nem mondtuk, hogy Van Heutenné elolvasta
kéziratunkat. A helyzet az, hogy Klára épp el volt foglalva,
ennélfogva mi visszavittük novellánkat s azt mondtuk,
hogy holnap újra elhozzuk.
Timothy nyíltan nevetett. Végignézett a négy szép,
engesztelhetetlen arcon s úgy emelte fel a kezét, mint az
árverés vezetője, amikor az ajánlatot várja.
— Van a hölgyeknek még valami mondanivalójuk?
Nincs. Akkor rendben van. — Szeme a hercegnére siklott.
— Amikor a hercegné elhagyta az irodát, tudomásom sze­
rint azt mondta a titkárkisasszonynak, hogy Van Heutenné
öt óráig nem akarja zavartatni magát.
— Én csak azt tettem, amire Van Heutenné megkért.
— Nem is sejti, miért akart magára maradni?
— Halvány sejtelmem sincs róla.
— Úgy tudjuk, hogy önök négyen voltak azok, akik
Van Heutennét utoljára életben látták.
Hobart Susan lassan ajkához emelte kezét, amely
lágy és fehér volt, mint pompás ruhájának szatinja. De a
hercegné mozdulatlan maradt.
— Valakinek kellett utoljára látnia. — A hercegnő
hangja fenyegető volt — Ha ön, Trant úr, valami félre­
értésben van, kijelentjük, hogy Van Heutenné meggyilkolá­
sáról egyikünk sem tud semmit.
— Nagy baj. — Timothy körülhordozta komoly te­
kintetét a kis társaságon. — Reméltem, hogy észrevett Van
Heutenné körül valami szokatlant, hallott valami zajt
vagy...
Kennet Beatrice Dawn Gildára nézett. Rövid szünet
állt be, aztán kissé hirtelenül Hobart Susan felkiáltott:
— Én hallottam valami neszt Trant úr. Mintha valaki
mozgolódott volna a spanyolfal mögött.
Egy pillanatra a meglepetés szikrája lobbant fel a
hercegné szemében, aztán hozzátette:
— Most, hogy Susan említi, emlékszem, hogy én is
hallottam valamit.
A dolog nagyon hihetetlennek hangzott,
— Miféle n e s z t . . . ?
75
 Timothy nem mondta tovább, mert könyökénél meg­
szólalt a telefon. Keze ösztönösen megmozdult. De a her­
cegné hamarabb felkapta a hallgatót.
— H a l l ó . . . Igen. — Hangjában nyílt megkönnyebbü­
lést érzett. Átadta a hallgatót Hobartnénak. — Téged ke­
resnek Susan. Vidék beszél.
Hobart Susan elpirult, kicsit habozott, aztán gesztenye­
színű fürtjeihez szorította a hallgatót.
— H a l l ó ! . . . Te vagy az, drága? — Susan idegesen
kuncogott. — Kedves, hogy felhívtál... már hat órakor
is kerestél?... Igen, a komornyik mondta. Cocktail-estélyen
v o l t a m . . . Roppantul szeretnék m á r hazautazni, drága,
nagyon nélkülözlek, d e . . . — Susan félrepillantott Ti-
mothyra s még jobban elpirult. — Holnap ismét felhívlak,
drága. Jó éjszakát, sok csók.
Gyöngéd becézéssel visszatette a hallgatót a helyére.
— A férjem volt — mondta szerényen.
— Ugyebár Hobartról, a pólójátékosról, van szó? —
érdeklődött Timothy. — Hát Hobart úr nem lakik New-
yorkban?
— Nem, nem. Wintoni gyárunk vezetése nagyon le­
köti. Mióta megesküdtünk, most először szakadtunk el
egymástól.
— Hát — jegyezte meg Timothy — térjünk most
vissza a Parnassusra. Nagyon szeretném látni a Van Heu-
tennéhez vitt kéziratokat.
Walonszka hercegné nyomban csengetett a komornyik­
nak s feléje se fordulva adta ki a rendelkezését:
— A könyvtárban, az ébenfa-íróasztalon, néhány kéz­
irat van, William. Hozza ide, kérem, Trant úrnak.
Pár pillanattal utóbb a komornyik gépen írt ívek kis
nyalábját adta át Timothynak. A detektív beléjük nézett.
Mindegyik novella az első oldalon a négy hölgy egyikének
nevét viselte.
— Főnökömnek ma azt mondtam — árulta el Ti­
mothy nyugodt hangon — hogy megeszem azokat a kéz­
iratokat, ha csakugyan megvannak. Elhamarkodtam a dol­
got, nemde? Örömmel nézek most annak elébe, hogy elol­
vashatom a novellákat. Nem kívánok érte díjazást. —
Szeme ártatlan figyelmességgel pihent a hercegné arcán.
— Talán volna kegyes kölcsönözni egy irattáskát, hogy be­
letegyem az írásokat. Egyet abból a négyből például, ami­
ket a hölgyek ma délután használtak.

76
 A négy nő gyors pillantást váltott. A hercegné már
felemelte kezét, mintha csengetni akarna a komornyiknak,
aztán mást gondolt, végiglebegett a magas mennyezetű ter­
men s a hátsó ajtón eltűnt. Dawn Gilda aranyvégű ci­
garettával a kezében félig Timothy felé fordította nemes
profilját.
— Van egyéb kérdezni valója, Trant úr?
— Hát igen, asszonyom — hangzott a válasz csende­
sen. — Amikor a hölgyek ma délután Van Heutenné irodá­
ját elhagyták, valaki hallotta, hogy ön azt mondta: „Hála
Isten, hogy túlvagyunk rajta".
— Ezt mondtam? — Dawn bágyadt érdeklődéssel
Kennet Beatrice felé fordult.
— Ha nem te mondtad, akkor valószínűleg én mond­
tam — válaszolta az írónő. — De én csattanósabban fejez­
tem volna ki magamat. A Van Heutennéval való tárgyalás
nem olyan ügy, amit az ember szívesen jegyezne fel a nap­
tárba.
— De elejtett ön egy másik megjegyzést is, asszo­
nyom. Azt mondta, hogy valakinek riadt tekintetét soha­
sem felejti el. Van Heutennéra vonatkozott ez?
— Igazán nem lehet tőlem várni Trant úr, hogy min­
den szavamra emlékezzem. — Dawn Gilda bágyadt moso­
lyában volt valami kihívó. — Homályosan úgy emlékszem,
hogy a titkárnőre tettem valami megjegyzést. Sajátságos
arcú lány, gondoltam magamban, akit érdemes volna le­
fényképezni. Talán az ő szemére mondtam, hogy „riadt".
— Magam is úgy találtam, hogy van a szemében va­
lami kísérteties — vágott közbe Kennet Beatrice.
— Itt van, Trant úr. — Walonszka Patrícia ismét Ti­
mothy mellett állt s egy fekete irattáskát nyújtott feléje.
Timothy átvette, kis ideig elgondolkodva vizsgálgatta, az­
tán beléje csúsztatta a kéziratokat.
— Hát, hölgyeim, — Timothy ünnepélyesen egyik arc­
ról a másikra nézett — beszámoltak mindenről. De tegyük
fel, hogy amit elmondtak, elejétől végig tisztára valótlan.
— De h o g y a n . . . ? — pattant fel a hercegné.
— Csak a dolgok tisztázása kedvéért teszem ezt szóvá.
Nem azért jártak önök ma délután Van Heutennénál, mert
a Tanácsadó Iroda tulajdonosa meg akarta zsarolni önö­
ket?
A detektív meglepetésére mind a négy hölgy nyugodt
77
maradt. Még nagyobb meglepetésére most először mosoly
törte meg a hercegné patríciusi arcának méltóságát.
— Nem tudom melyik mulatságosabb feltevés —
kezdte csendesen — az-e, hogy Van Heuten Klára zsaroló
volt, vagy az-e, hogy közülünk bárkit is meglehet zsarolni?
Tudhatja, Trant úr, hogy az utcai sajtó pletykái ellenére
a mi társadalmi állásunkban levő nők nagyon eseményte­
len életet élnek.
Timóthy komolysága kissé csalókának látszott.
— Más szóval, hercegné. Ön ép úgy tűzbe teszi kezét
Van Heutenné becsületességéért, mint saját magáéért?
— Természetesen — felelte Walonszka Patrícia.
Szeme szögletében még mindig mosoly tanyázott. — Mond­
hatom, hogy Van Heutenné legszembetűnőbb vonása épp
becsületessége volt.
— Ami nem változtat azon a tényen, hogy valaki mégis
megölte.
Timothy elővette noteszát s elgondolkodva lapozott
benne. Szeme egy pillanatra a hercegné telefonszámára, a
Derwent 3—2683 számra esett, aztán azt a harmadik szá­
mot silabizálta, melyet Tolfrey Dane felhívott: Egyetem,
4—3200.
— Szabad a telefonját használnom, hercegné?
Walonszka Patrícia bólintott.
— Timothy felemelte a hallgatót s letárcsázta: Egye­
tem, 4—3200. Sejtelme sem volt arról, ki lehet a vonal
túlsó végén. Végre egy hang válaszolt:
— Itt a Columbia-egyetem.
Timothy megismételte:
— Columbia-egyetem. — Aztán letette a kagylót.
A hívás hatása a négy nőre bámulatos volt. Kennet
Beatrice feszülten előrehajolt. Dawn Gilda finom ujjaival
idegesen fogta ezüst tarsolyát. A hercegné elsápadt.
Timothy őszinte megdöbbenéssel meredt rájuk. Ez
volt az est legőrjítőbb eseménye. Mi lehet a Columbia­
egyetem mögött, hogy ez a négy fegyelmezett nő ennyire
halálra rémült?
— Attól tartok, hogy telefonálásom megijesztette a
hölgyeket — jegyezte meg békésen.
Rövid szünet következett. Aztán Dawn Gilda, mintha
valamennyire összeszedte volna magát, élesen felnevetett.
— Csak azt találtuk furcsának — magyarázta —
hogy éjnek idején hívja fel a Columbia-egyetemet.
78
 — Erről jut eszembe, hogy az önök éjszakai pihené­
sét is megrövidítettem már.
Timothy felvette az irattáskát.
— Köszönöm szíves készségüket, hölgyeim. El va­
gyok ragadtatva. Csak azt kérem még, hogy egy ideig
mindnyájan maradjanak a városban. Esetleg meg kell is­
mételnünk kihallgatásukat.
— Ha szükséges — mondta a hercegné elnézően. —
Arra azonban legyen gondja, Trant úr, hogy nevünk semmi
esetre se kerüljön az újságokba.
— Minden lehetőt megteszek, hercegné. — Timothy
az ajtó felé indult. — Még csak egy kérdést. Nem ismeri
a hölgyek közül valaki Tolfrey Dane-t?
— Tolfrey? — ismételte a hercegné látszólag minden
érdeklődés nélkül. — Azt hiszem, Van Heuten Klárának
volt egy ilyen nevű bizalmas embere. Magam személyesen
nem ismerem.
— Pedig Tolfrey annyira ismeri a hercegnét, hogy
ma este telefonon is felhívta.
— Hát igen. — A hercegné elfordult. — Felhívott,
hogy elújságolja a szomorú eseményt. Azt gondolhatta,
hogy engem, mint Klára régi barátnőjét, értesíteni kell.
— Figyelmes volt. — Timothy mosolygott és irattáská­
jával búcsút intett.
Az utcán egy futó pillanatra megállt, hogy a négy nő­
nek ideje legyen elhagyni az előcsarnokot. Aztán újra be­
csöngetett.
Amint a komornyik megjelent, kurtán megkérdezte
tőle:
— Telefonált ide ma este Ohióból Hobart úr?
— H á t . . . igen.
— Mikor?
A komornyik meglepően szepegett:
— K é r e m . . . pont hat órakor. Ép hallottam ütni az
órát.
Ebben a pillanatban könnyű léptek nesze hallatszott
az ajtó mögül. A maga kicsiségében, törékenyen, fehéren
Hobart Susan jelent meg. Kikandikált a nyitott ajtón.
— Ó, Trant úr még itt van? Elmehet, William. Majd
én kikísérem Trant urat.
Amint a komornyik eltűnt, tétova kis mosollyal ajkán
Susan átlépte a küszöböt. Tiszta fehér ruhája vállán Ti-
79
mothy egyik fehér rózsája díszlett. Modern szilfid volt,
holdfény mellett. Chopin-zenével.
— Úgy örülök Trant úr, hogy még egyszer láthatom.
Meg akarom köszönni a gyönyörű rózsákat. Amazok olyan
faragatlanul viselkedtek.
Kerek, naiv szemével felnézett a fiúra. Valóban olyan
naivak ezek a szemek? — villant a fejébe hirtelen Ti-
mothymak.
— Valamit meg kell kérdeznem — suttogta a fiatal
asszony. — Igazán azt gondolhatná valaki, hogy é n . . . il­
letve m i . . . ? ö n , Trant úr, el tud rólunk hinni valami
szörnyűséget?
— Hogy lehetne szörnyűséget feltételezni ilyen elbű­
völő bájos nőről? — Timothy lemosolygott a sóvárgó, lá­
nyos arcocskára. — Magánál csak egy szörnyűség lehetsé­
ges, még pedig az, hogy férje nyugtalanítóan közel van.
Mintha árnyék futott volna el Hobart Susan szemének
égszínű kékségén. Közelebb lépett, magával hozva rózsájá­
nak ártatlan illatát.
— De hiszen férjem Ohióban van, Trant úr — rebegte.
— Az pedig nagyon messze van.
Timothy legnagyobb csodálkozására Susan ösztönösen
még közelebb húzódott, vékony karjait a fiú nyaka köré
fonta s ajkát ajkára szorította. Furcsa, minden érzés nél­
küli csók volt, tökéletes ellentmondásban a kislányos, fe­
hér ruhával és a nemes, fehér rózsával.
Mire Timothy a meglepetésből magához tért s élvezte
volna a ritka helyzetet, Susan apró sóhajjal hátrább hú­
zódott.
— Olyan borzasztó, igazán.
— Rám mondja ezt? — kérdezte mosolyogva Ti­
mothy.
— Ó, dehogy. Úgy értettem, hogy olyan borzasztó a
világ. — Hobart Susan szeme most már megint nagy és
ártatlan volt. — Maga igen kedves és végtelenül csinos
fiú.
— Maga pedig a legszebb és legrejtélyesebb a négy
gyönyörű, rejtélyes nő között.
Hobart Susan hirtelen még hátrább lépett. Ekkor a
mögöttük nyíló előcsarnok csendjét hideg, parancsoló
hang törte meg.
— Susan, mit csinálsz te itt?
A fiatal milliomosasszony remegő sietséggel menekült
80
be a házba s becsapta maga mögött a kaput. Timothy csak
egy pillantást vethetett a ragyogóan kivilágított előcsar­
nokba. De abban a pillanatban tisztán látta Walonszka
Patríciát. A hercegné az előcsarnok közepén állt, királynői
méltósággal kihúzva magát hajporos őseinek környezeté­
ben.

VIII. FEJEZET.

A mozgalmas est mind jobban belekuszálta Timothyt

a rejtély szövevényeibe. A féligazságok és hazugságok go-
molyából csak az az egyetlen való tény bontakozott ki,
hogy Muir Derek és Walonszka hercegné egyformán, tel­
jes hévvel igyekezett titkolni Tolfrey Dane-nal való isme­
retségét.
Hazamenőben Timothy elhaladt az előkelő Regina-
szálló mellett, ahol Van Heutenné kilencedik látogatója
lakott. Beugrom egy pillanatra, gondolta. Megnézem, hogy
Barnesnak van-e valami újabb jelenteni valója. Volt. A
polgáriruhás detektív egy telefonfülke mögül került elő
komor arccal.
— T r a n t ! Épp most kerestem telefonon. Tolfreyt meg­
látogatta valaki.
— És kicsoda? — kérdezte érdeklődve Timothy.
— Képzelje, — a titkárkisasszony.
— Price Madeleine. — Timothy szeme összeszűkült.
— Mikor jött?
— Nem tudom. Úgy lopakodott fel a lépcsőn, hogy
nem is vettem észre. Vagy öt perccel ezelőtt liften jött le.
Arca csupa szorongás és félelem volt.
— Tolfreynak mi a szobaszáma? — vágott közbe Ti­
mothy mohón.
— Hatodik emelet nulla négy.
— Gyerünk fel. — Timothy rohant a lift felé. — Ki-
váncsi vagyok, mi maradt meg Tolfreyből a Price kisasz-
szonnyal való beszélgetés után.
Barnes lihegve loholt utána.
— Csak nem gondolja, hogy az a lány végzett vele.
— Majd meglátjuk. — Timothy kajánul mosolygott.
A hatodik emeleten Timothy kopogtatott Tolfrey aj-
Patrick: A kilencedik látogató 6 81
taján. Semmi válasz. Újabb kopogtatás. Timothy lenyomta
a kilincset, de az ajtó zárva volt. Gyorsan tolvajkulcsért
szalasztotta Barnest. Amint a detektív visszatért, betört.
Beléptek mind a ketten.
— Uram Isten! — kiáltott fel Barnes. — Igaza volt
Trant!
A hosszú szobának minden lámpája égett. A földön
szétvetett lábbal feküdt Tolfrey puffadt, nagy teste. Mel­
lette, mintha csak szánt szándékkal rendezte volna geo­
metriai formában, három üres pálinkásüveg hevert.
— Halott? — kérdezte Barnes.
Timothy letérdelt. Föléje hajolt Tolfreynek, aztán or­
rát fintorítva feltekintett.
— Nem halt meg, csak részeg. Hozza fel a szálloda­
orvost. Gyorsan.
Az orvos véleménye nagyon határozott volt. Az alko­
hol tartós és szertelen élvezete következtében Tolfrey egé­
szen tehetetlen. Nem valószínű, hogy huszonnégy óránál
hamarabb öntudatra tér.
Timothy meghagyta a detektívnek, hogy Tolfreyt fek­
tesse ágyba. Mihelyt a kilencedik látogató felébred, a szál­
lodai orvos értesíti majd a rendőrséget.
— Még egyet, Barnes — tette hozzá Timothy. — Amíg
Csipkerózsika alszik, vigye el ruháit a rendőrség vegy-
vizsgálati osztályába. De visszahozza ám, még mielőtt a me­
sebeli herceg csókja életre kelti a leányzót.
— Helyes. De mi lesz a titkárnővel ?
— Price Madeleinere ne legyen gondja. Majd intéz­
kedem.
Az idő már későre járt ugyan, de Timothy sietett kibo­
gozni a legutóbbi bonyodalmakat. Nem sokkal utóbb egy
jelentéktelen kis ház harmadik emeleti lakásának ajtaján
kopogtatott. Semmi válasz. Kopogtatott újra, hangosabban.
Egy tétova hang kérdezte:
— Ki az?
Timothy mosolygott.
— A törvény nevében nyisson ajtót.
A zárban a kulcs rögtön megfordult s a küszöbön, egy­
szerű barna háziruhában a titkárkisasszony jelent meg.
Tágranyitott szemmel nézett a detektívre s fagyosan kér­
dezte:
— Trant úr?
— Igen, kisasszony.
92
 Timothy követte a lányt szobájába. Illett a szoba Price
Madeleinehoz, kínosan tiszta volt minden. Jobbról-balról
egy-egy ajtó vezetett valószínűleg a hálószobákba. A kan­
dalló peremén bekeretezett nagy fénykép állt. Egy csinos,
szőke nő, karján egy főkötős gyermekkel. Louise és kis­
lánya, gondolta Timothy.
Madeleine leült s ölébe tette kezét. Könnyű pír fes­
tette be arcát.
— Nem vártam, Trant úr.
— Én sem hittem, hogy eljövök. Késő van már s hol­
nap egész sereg dolgom lesz.
— Akkor hát mit kíván?
Timothy szomorúan csóválta a fejét.
— Csalódtam magában. Nagyon csalódtam. Ha em­
lékszik rá, arra kértem, hogy ne tegyen fölösleges látoga­
tásokat. Miért ment ki ma este?
— Nem értem, mire céloz. Cigarettáért leszaladtam
ugyan, de egyébként ki sem mozdultam egész este.
— Nézze, kisasszony — mondta gyöngéd szemrehá­
nyással Timothy — tömérdek dologban könnyű lett volna
füllenteni, de Tolfrey Danenál tett látogatását semmiféle
füllentéssel sem lehet elkenni. Ma este állandóan figyelte
a Regina-szállót egy emberem.
Madeleine egy pillanatra hallgatott, aztán halkan
mondta:
— Gondoltam. — Arcáról a pirosság lassan eltűnt.
— Minden füllentés nélkül mondja meg szépen, miért
kellett ma meglátogatnia Tolfreyt?
A lány felállt, nyugodtan a kandallóhoz lépett és egy
pillanatra megfogta nénje fényképének keretét.
— Azért mentem el hozzá, mert erős meggyőződésem,
hogy ő gyilkolta meg Van Heutennét. Mivel, azt hiszem, én
is komoly gyanúsított vagyok, reméltem, hogy ki tudok be­
lőle venni olyat, ami enyhíti saját, kényes helyzetemet.
— Szóval detektív munkára adta a fejét. Bizonyosra
veszem, hogy egyenrangú vetélytársam volna. De honnan
veszi azt a váratlan és nem egészen magyarázható meggyő­
ződését, hogy Tolfrey a gyilkos?
A titkárkisasszony szemehéja kissé reszketett.
— Hát onnan, hogy Tolfrey ismerte a hátsó bejáratot.
Van Heutennétől nagyobb összeg pénzt kapott. Aztán én . . .
— A többit elengedem — jelentette ki Timothy s fel­
állt. — Ön orromnál fogva akar engem vezetni. Hagyjuk
83
 ezt a históriát és tárja fel őszintén az okát, miért látogatta
meg Tolfreyt.
A lány a detektívre szegezve tekintetét, nyugodtan ült
a helyén. A kandalló peremén álló lámpa ferde sugarainak
fényében arca most különösen megkapó volt.
— Amit mondtam, igaz — jelentette ki keményen,
konokul.
— Mondja el a részleteket.
— Féltem, hogy valaki meg talál látni, ennélfogva
nem a liften, hanem a lépcsőn mentem fel. A szobaasszonyt
megkértem, hogy mutassa meg Tolfrey úr szobáját. Amikor
kopogtatásomra, nem kaptam választ, rávettem a szoba­
asszonyt, hogy a saját kulcsával nyissa ki az ajtót.
— Úgy látszik, ért a szobaasszonyok nyelvén, kisasz-
szony. Királynői fogadtatásban részesítette Tolfrey úr?
— Holtrészegen feküdt a padlón.
— Utálatos! Próbálta felrázni?
— Dehogy! Nyomban, otthagytam. — A lány vállat
vont. — Hogy el ne felejtsem, a szállóból kilépőben talál­
koztam Bristol úrral.
— Bristollal? Ki az?
— A Tanácsadó Iroda egyik ügyfele, aki ma délután
szintén látogatást tett Van Heutennénál. — Madeleine hang­
jának őszintesége felkeltette Timothy figyelmét, — Bristol
mintha valami bódulatban lett volna. Kezében újság volt,
s azt mesélte, hogy épp akkor olvasta a Van Heutenné halá­
láról szóló rémes hírt. Tolfreyhoz készülődött, hogy meg­
kérdezze tőle, igaz-e a dolog.
Bristol Róbert Tolfreyhez készülődött! Valami szál
mind a nyolc látogatót Tolfreyhez fűzte, kivéve egyet, a
zöldszemű, névtelen nőt.
— Ön aztán felvilágosította Bristol urat? — kérdezte
Timothy.
— Csak annyit mondtam neki, hogy Tolfrey úr nincs
emberi állapotban, így hát nem tud beszélni senkivel. Erre
én...
Madeleine hirtelen megszakította szavát, mert csengett
a telefon. Megkönnyebbülve, gyorsan vetette oda: — Bocsá­
n a t ! — Azzal a telefonhoz sietett. Timothy nézte, hogyan
veszi fel a kagylót, míg másik kezével helyreigazítja egyik
kibomlott hajfürtjét.
— Igen. Price Madeleine. Ki beszél ott?
Hangja szenvtelen volt és nyugodt, mint egész alakja.
84
 Egy pillanatra feszülten hallgatta a vonal túlsó végéről
hullámzó, Timothy fülében csak recsegésnek tűnő han­
gokat, aztán hirtelen támolyogni kezdett. Ajkáról halk kiál­
tás tört fel. A kezéből kihulló hallgató hintázva lengett zsi­
nórján. Van Heutenné fegyelmezett s gőgösen érzéketlen
titkárnője összerogyva hevert a földön.
Timothy, első érzését követve, megragadta a hallgatót
s belekiáltott a kagylóba. De akárki volt a vonal másik vé­
gén, már lecsengetett. A detektív felkérte a központot, hogy
állapítsa meg milyen állomásról beszéltek. Aztán felemelte
Madeleinet és a pamlagra vitte. Vizet talált a konyhán, azt
a lány összeszorított fogai közé kényszerítette s arcát is
megpermetezte vele. Nagysokára Madeleine szempillái
megrezzentek s üveges, tétova tekintete Timothyra feszült.
— Mi az, hol vagyok?
— Ne féljen, Price kisasszony. — Timothy vigaszta­
lóan mosolygott. — Saját lakásán van. Nincs itt semmi fé­
lelmes.
A lány félig még kábultan, felült. Szeme a telefont
kereste s úgy meredt rá, mintha hipnotikus erő vonzaná.
— A telefonon beszélt valaki — suttogta. — Most
már emlékszem.
— Aztán mitől ijedt meg ennyire?
Madeleine ösztönszerűen megfogta a detektív karját.
— A beszélő Van Heutenné gyilkosa volt.
— Az ügyeletes titkárkisasszony véli ezt vagy az
amatőr detektív? — kérdezte nyugodtan Timothy.
A lány mintha nem is hallotta volna.
— Hangjáról nem ismertem rá. Azt sem tudom, férfi
volt-e vagy nő. Megváltoztatta hangját borzasztóan.
— Valami egész szokatlan dolgot mondhatott, hogy
ilyen fegyelmezett lányt, mint ön, meg tudott rémíteni.
Madeleine megrázkódott.
— Azt mondta: Jól tenné, ha nem árulná el a rend­
őrségnek, ki használta ma délután a hátsó bejáratot. Nem
akarom magát megölni.
— Tyhű, de kísérteties — jegyezte meg Timothy szá­
razon.
— Kételkedik? — A lány szeme felvillant. — Azt gon­
dolja, én találtam ki az egészet. Sohasem hiszi el, amit
mondok. Pedig igaz. Esküszöm rá.
— Kedves kisasszony, én el szoktam hinni mindent,
amit nekem mondanak. Magát megfenyegették. Mint rend-
85
őrnek majd lesz gondom arra, hogy a jövőben kellőképen
megoltalmazzák. — Timothy felállt. — Most pedig, mint em­
berséges lélek, azt ajánlom, feküdjék le. Nehéz napja volt.
A telefon újra megszólalt. Madeleine megdöbbent. Ti­
mothy sietett felvenni a hallgatót.
— Halló!
— A rendőrség az imént arra kért bennünket, hogy
állapítsuk meg, milyen állomásról beszélt valaki.
— Igen, igen — válaszolta Timothy türelmetlenül.
— A hívó állomás a Times-tér környékének egyik fül­
kéje volt.
— Helyes. Köszönöm.
Timothy letette a hallgatót s Madeleinehez fordult.
— Az ismeretlen a Times-tér környékének egyik fül­
kéjéből beszélt. Konvencionális fráter lehetett.
Az ajtóban Timothy megállt, pillanatnyi szünetet tar­
tott, aztán nagyon komolyan így szólt:
— Aligha kell mondanom, hogy vigyázzon nagyon.
Ha nem ön gyilkolta meg Van Heutennét, akkor a titok­
zatos telefonáló valószínűleg a gyilkos volt. Fenyegetésé­
ből arra lehet következtetni, hogy nagyon fél. A megrettent
gyilkos pedig veszedelmesebb még a sebesült tigrisnél is.
Jó éjszakát!
Hazatérve Timothy telefonon tájékoztatta a titokza­
tos telefonüzenetről a rendőrséget, aztán lefeküdt. Emlé­
kezetében sorra vette az est folyamán lezajlott érthetetlen
eseményeket. Bizonyosra vette, hogy valami összefűzi Van
Heutenné kilenc látogatóját. De hogy ez a valami micsoda,
elképzelni se tudta.
A részleteket illetőleg erősen remélte, hogy Price Ma­
deleine nem bizonyul hazugnak. Ha Madeleine a telefon­
üzenetet pontosan adta vissza, akkor végre valami tény
van az ember kezében. Az üzenetből következtetve a gyil­
kos mindenképpen azon volt, hogy a rendőrség ne tudja
meg, „ki használta a hátsó bejáratot". Aki használta, nem
lehetett maga a gyilkos. A gyilkos tudta, hogy az ő belépé­
sét Price Madeleine nem látta. Akkor valószínűleg Tolfrey
látogatására célzott. Más szóval attól retteg, hogy Tolfrey
és a rendőrség összekerül.
Hogy miért, arról Timothynak megint nem volt a leg­
halványabb sejtelme sem. De, ha feltehető, hogy a gyilkos a
hátsó bejáraton jött be és ment ki, akkor a gyanú elhárul a
hercegné társaságáról, amely a főbejáraton jött és távozott.
86
Elhárul a gyanú Tolfreyről is, aki a telefonüzenet idején
sokkal részegebb volt, semhogy telefonálni tudott volna.
Mindez kétségtelennek látszott. Csak tudta volna Timothy
elhinni, hogy az a rejtélyes telefonüzenet valóban megtör­
tént.
Másnap Timothy korán ébredt. Egészséges alvása után
esze úgy vágott, mint a beretva. Jelentéktelen emlékeknek
szokása, hogy álomban lepik meg az embert s egy ilyen
emlék támadt életre Timothy álmában is: Bristol Róbert.
Most már emlékezett, hogy Van Heutenné második látogató­
jának neve miért volt előtte annyira ismerős. Hat- vagy hét­
éves zsenge korában Timothy gyakorta eregetett játékcsóna­
kot a Központi Park tavára egy Bristol Bobby nevű pajtá­
sával, aki maszatos, erős, kisfiú volt és sohasem tudta tisz­
tántartani drága tengerésznadrágját. Bár Bristol Bobbyval
azóta sem találkozott, félig-meddig tájékozva volt a fiú ké­
sőbbi pályafutásáról. Tudta, hogy a hatalmas Bristol-va­
gyon összeomlott, Bobby édesapja öngyilkosságot követett
el s Bobby, az ősi Bristol-család utolsó sarja, egyetlen kraj­
cár nélkül állt a világon.
Talán ez a Bristol Bobby volt Van Heutenné második
látogatója? Ha igen, akkor végre talált a kilenc vendég közt
valakit, akitől egyenes választ várhat. El is határozta, hogy
még mielőtt a rendőrségre megy, ezt a Bristolt felkeresi. Cí­
mét Danwers őrmester Price kisasszonytól már tegnap, a
foglalkozásával együttjáró kötelességérzetből megszerezte.
Csak nyolc óra volt, amikor taxija egy magánlakások
halmazává alakított, stílustalan ház előtt megállt. A kapu
oldalán Timothy megnyomta a Bristol Róbert jelzésű
gombot, mire megnyílt előtte az út a harmadik emelet
felé. Kopott hálóköntösbe bújt, kissé piszkos, sápadt fiatal­
ember nyitott neki ajtót. Fényes szemében az álmatlanság
vagy a túlságos szemlélődés izgalma ült. Ujjaival egyre-
másra hátrafésülte szemébe hulló, lágy, szőke haját.
— Mit kíván?
Timothy azonnal ráismert. Bár kissé megsoványodott,
Bristol Bobby tisztára a régi volt. Minő meglepetés. A haj­
dani Bristol Bobby Van Heutenné Bristol Róbertjával volt
azonos.
— Ön Bristol Bobby? — kérdezte Timothy. — Nem
emlékszik rám? Amikor legutoljára együtt voltunk, még
bakot ugrottunk. Trant Timothy vagyok.
— Trant? — a fiatalember szemében lassan derengett
87
a felismerés. Ó, h o g y n e . . . hogyne emlékeznék! — Hangja
szaggatott és döcögő volt, mintha valami ideges feszültség
hatása alatt állna. — G y e r e . . . gyere be.
Timothy a kis hallon keresztül áthaladt vele egy hihe­
tetlenül rendetlen szobába. Kéziratok hevertek szanaszét, az
asztalon mosatlan edények, ügyetlenül bontott konzerv­
dobozok, hanyagul eloltott cigaretta-csutkák és poharak.
Ruhadarabok a földön nyelték a port. Tipikus agglegény-
szoba vagy gyámoltalan író otthona volt.
— Bocsáss meg ezért a rendetlenségért. A takarításhoz
nem nagyon értek. — Bristol kurtán nevetett. — De mi a
csodát csinálsz te itt, Trant, Newyorkban? Húsz év kék tá­
volából, hogy kerülsz elő?
Timothy leült egy székre, amelyről barátja odébbtette
az ingeket és harisnyákat.
— Mióta utoljára láttuk egymást, Bobby, pályafutá­
som egyre lefelé ível. Kentben végeztem a középiskolát,
Princetonban az egyetemet s most a rendőrség szolgálatá­
ban állok.
— A rendőrségnél vagy? — Bristol Róbert eddig nyug­
talanul járt fel-alá, de most megállt s dermedten bámult
Timothyra. — Tán azért jöttél ide, hogy Van Heutenné
ügyében beszélj velem?
— Jól sejted.
Bristol először maga elé meredt, aztán egyszerre majd­
nem hisztérikus nevetésbe tört ki:
— Édes Istenem, de furcsa! Még csak ez volt hátra!
Timothyt kissé meglepte Bobby önuralmának teljes
hiánya s némi csalódást is érzett. Azt hitte, hogy egy té­
nyekkel számoló, nagyon rendes emberrel lesz dolga. Ez a
kimerült, sápadt fiatalember azonban közel volt a teljes
összeomlásához.
— Mi van ezen furcsa? — kérdezte nyugodtan.
— Azok után, ami velem történt, most engem vesznek
keresztkérdések alá Van Heutenné meggyilkolása ügyében.
Ez i g a z á n . . . — Bristol Bobby vállát még mindig rázta a
nevetés, de most hirtelen elhallgatott s kissé elpirult. —
Bocsáss meg — mormolta. — Rosszul aludtam az éjjel. Azt
hiszem, idegeim a végét járják.
Timothy szeme élénken a fiú arcára feszült.
— Régi barátságunk talán feljogosít egy kérdésre —
mondta. — Mit értesz azalatt, hogy „azok után, ami velem
történt."
88
 — A válasz könnyű. — Bristol leült az asztal szélére,
egyik papírtorony alól cigarettát kotort elő s rágyújtott. —
Sújt az élet engem, Trant. Mindenki azt hitte, hogy nagy
vagyon ura leszek s most nincs egy garasom se. A . . . meny­
asszonyom elhagyott, hogy módosabb emberhez mehessen
férjhez. Legutóbbi regényemet Salterék udvariasan, de ha­
tározottan visszavetették. Van Heutenné, egyetlen newyorki
jóakaróm gyilkosságnak esett áldozatául. Dióhéjba foglalva
ennyi az egész. — Bristol nyersen nevetett.
— Hát, ezek bizony bajok — mondta Timothy.
— Ó, én senkinek a vigasztalására nem horgászom. —
Cigarettájával Bobby türelmetlen mozdulatot tett. — Csak
neked, régi barátomnak, beszámoltam a helyzetről. Mint
rendőrségi ember talán legjobban tennéd, ha kérdeznél. —
Cigarettáját egy üres leveses-tányéron kioltotta. — Magam
is mindent megadnék érte, ha szegény barátnőm gyilkosát
kinyomoznák.
— Épp ez az, amit vártam — szólt élénken Timothy.
— Szeretnék tiszta képet nyerni Van Heutenné személyé­
ről. Milyen asszony volt? És tulajdonképpen mi volt az az
Irodalmi Tanácsadó Iroda?
Bristol mohón és értelmesen válaszolt. De ha Timothy
meglepő leleplezéseket várt, csalódott. Bobby nyomatéko­
san hangsúlyozta, hogy már édesanyja meleg barátnői vi­
szonyt tartott fenn Klára asszonnyal, aki őt pénzügyi nehéz­
ségeiben rendkívül szívesen támogatta. Makulátlan, tiszte­
letreméltó nő volt. Az Irodalmi Tanácsadó Iroda száz szá­
zalékig komoly alapon állt. Előkelő irodalomkedvelők sere­
gestül kérték ki az iroda véleményét. Van Heutenné — ma­
gyarázta Bobby — értem, mint regényíróért is sokat tett.
Salterék az ő ajánlatára adták ki első regényemet. Arról,
hogy a Tanácsadó Irodával vagy alapítójával valami nem
volna rendben, soha egyetlen szót sem hallottam.
Bobby elmondta, hogy ő két órával a gyilkosság felfede­
zése előtt járt az irodában s ebben a tekintetben előadása
egyezett Price Madeleine adataival. A főbejáraton jött s ott
is ment ki. A hátsó bejáratról Van Heutenné neki sohasem
tett említést. Végrendeletéről sem beszélt soha, de ő azt
hiszi, hogy a pénz bostoni rokonainak jut. A gyilkosság
okáról sejtelme sincs.
Igen, Tolfrey Danet, Van Heutenné régi barátját, ismeri
elég jól. Mihelyt az újságban a gyilkosság hírét olvasta,
Tolfreyhez igyekezett, hogy megtudja, igaz-e a hír. Meg-
89
erősítette Price Madaleine-nek azt az állítását, hogy a Re­
gina-szálló előtt találkoztak. Igen, Price kisasszony nagyon
sápadt volt. Beszámolt arról is, hogy Tolfreyt látta abban
az étteremben, ahol menyasszonyával a gyilkosság napjá­
nak délelőttjén villásreggelizett. Tolfrey kicsit bágyadtnak
látszott. Seb volt az állán, mintha valami verekedésben vett
volna részt.
— Verekedésben? — érdeklődött Timothy. — Nem
beszélt bizonyos Smith Johnról?
— Smith Johnról? Nem — Bobby rázta a fejét. —
Csak arra kért, hogy fizessek neki valami uzsonnát. Tolfrey
anyagilag mindig le van törve. Még jobban, mint én.
Tolfrey le van törve. Ez újabb bonyodalom. Letört
ember, hogy lakhat olyan drága helyen, mint a Regina?
— Hát Bobby — szólt most Timothy — térjünk most
vissza Van Heutennéra. Amikor utoljára láttad, nem pa­
naszkodott, hogy aggódik és fél?
Bobby vállat vont.
— Azt hiszem, nem igen jutott szóhoz, mert Helénnel
kapcsolatban siettem szívem minden fájdalmát kiönteni
előtte. Bizonyos, hogy halálra untattam, de nem mutatta.
Azt a tanácsot adta, hogy ne vegyem az életet és Helént
olyan komolyan. — Bobby keserűen nevetett. — Kitűnő ta­
nács, ha az ember követni tudná. Aztán ajánlotta, hogy
keressek valami állást, de mindenekelőtt Öltözködjem vala­
mivel jobban.
Timothy a fiú ócska hálóköntöséről az egyik szék há­
tára dobott, siralmas állapotban levő ruhára pillantott.
— Nem rossz gondolat — mormolta.
— Elsősorban a villanyszámlát kell fizetnem. — Bobby
gúnyosan mosolygott. — Vasalt nadrág nélkül meg tudok
élni. De a világításra szükségem van az íráshoz. Mert, akár­
milyen furcsa, ezentúl is írni fogok, bár a világ nem nagy
érdeklődést tanúsít irántam.
— Olvashatnám azt a regényedet? A z t . . .
— Amit Salterék visszavetettek? Hogyne! Vidd magad­
dal. — Bobby felkapott egy csomó kéziratot s átnyújtotta
Timothynak. — Első eset, hogy valaki regényt kér tőlem.
Timothy rendes csomóba rázta a lapokat s az egészet
a hóna alá csapta.
— Roppantul sajnálom, Bobby, hogy ilyen bajokban
vagy. Ha . . . — Timothy a pénztárcájáért kabátja belső zse-
90
bébe nyúlt, de nyomban vissza is húzta kezét, mert látta,
hogy Bobby arcát pirosság önti el.
— Elvergődöm anélkül is, köszönöm.
— Jó. — Timothy még egyszer körülnézett a borzal­
mas rendetlenségen. — Figyelj ide, Bobby. Én mostanában
reggeltől estig távol vagyok hazulról s fekete inasomnak
annyira nincs dolga, hogy majd a fejét eszi meg kínjában.
Mit szólnál, ha átjönne ide és egy kis rendet csinálna? Eb­
ben az összevisszaságban nem tudsz dolgozni.
Bobby mosolya elbájolóan kisfiús volt.
— Ez igazán nagyon kedves tőled.
— Tartozom evvel a gyerekkori emlékek fejében.
Bobby kezet nyújtott.
— Köszönöm, Trant. Te igazán nem vagy közönséges
rendőr. Ha Klára gyilkosának kinyomozásában segítségedre
lehetek...
— Majd gondolok ígéretedre. Még egy mókás kérdést
teszek fel hozzád, Bobby. Mi a véleményed az olyan újdon­
sült férjről, aki vidékről is felhívja feleségét, bár semmi
mondanivalója nincs? Ha pedig nem tud vele beszélni, pár
óra múlva felhívja még egyszer.
— Férj-ügyekben aligha vagyok szakértő. — Bristol
bánatosan mosolygott. — De mint kezdő író azt tartom,
hogy két eset lehetséges. Az illető férj vagy nagyon szereti
a feleségét, vagy valami van a füle mögött.
— Nagyszerű, Bobby! — Timothy nevetett. — Sza­
kasztott ez az én véleményem is. Isten veled!

IX. FEJEZET.

Kilenc órára Timothy a rendőrségen volt s rövid, de

tartalmas megbeszélést folytatott Danwers detektívvel. Az
ügy apróbb részleteinek kinyomozása kevés újat hozott nap­
világra. A Tanácsadó Iroda épületében senki sem vette
észre, hogy a hátsó bejáratot valaki használta volna. Még
Tolfrey is feltűnés nélkül járt rajta ki-be. — Úgy látszik,
a ház lakói egyáltalán nem is tudtak a hátsó kijárat létezé­
séről — állapította meg Danwers csüggedten. A házban
csak egy hasonló iroda van. Közvetlenül Van Heutenné he­
lyiségei alatt: A Japán-Amerikai Kiviteli Társaság irodája.
A rendőrség félelmes alapossága még arra is kiterjedt,
91
hogy Walonszka hercegné és barátnői férjeinek személyi
adatait felderítse. Walonszka herceg Európában tartózko­
dott, hogy "visszavásárolja családi birtokát, amelyet életének
egy korábbi szakaszában el kellett adnia. Hobart úr az
ohiói Wintonban a közismert Stuckey-féle csontfeldolgozó
gyár eladási osztályát vezeti. Kennet Beatrice férje, egy
fiatal régiségtudós, Tahitiban, a régi, primitív oltárok körül
végez kutatásokat. Dawn Gilda férje pedig versenyistálló
tulajdonos, de valóságában titkos társ egy fogadó irodánál.
Timothyt jobban érdekelték a Tolfrey Danere vonat­
kozó jelentések. Tolfreynek valami hiteltudósító irodája
volt, de irodájában ritkán látták. Idejét, úgy látszik, kizá­
rólag a newyorki bárok és európai utazások közt osztotta
meg. Hírlett róla, hogy a lóversenyeken nagy összegekkel
játszik, de hogy miből, nem tudták megállapítani. Hitel­
tudósító irodája majdnem haldoklott. Tolfrey egy valami­
kor gazdag bostoni családból származott, de sovány
örökségét már régen elverte. A bevételei és kiadásai közt
tátongó különbséget a rendőrség meglehetős gyanúsnak ta­
lálta.
Timothy is. Hacsak — gondolta magában — naponta
nem kapott Tolfrey egy-egy háromszázötvendolláros csek­
ket Van Heutennétől.
Semmi sem derült ki Muir Derekről, Smith Johnról és
a névtelen nőről, de meglepően hosszú adatjegyzéke volt
Price Madeleine-nek, amely számos ujságkiadást is felölelt.
Timothy épp ezeket kezdte átböngészni, amikor csengett a
telefon. A detektívfőnök hivatta. Timothy ment.
— Nos, Trant?
Timothy röviden összefoglalta mindazt, ami legutóbbi
jelentése óta történt. A főnök szárazon mosolygott.
— Hát ez elég arra, hogy belevágja a fejszéjét? Sejti
már a tettest?
— Nem nagyon — ismerte be Timothy. — De majdnem
bizonyos vagyok arról, hogy ennek a kilenc látogatónak
legtöbbjét valami különös szál köti össze. Nem tudom el­
képzelni, miért keresték fel a Tanácsadó Irodát mind
ugyanazon a napon. Úgy jelennek meg a szemem előtt,
mint legyek, pillangók és darazsak, belekuszálódva egy
hálóba, amelynek közepén a tiszteletreméltó Klára asszony
és a tisztességtelen Tolfrey, a két iker-pók ül lesben. Egyik
darázs most leszúrta a nőstény-pókot s az az érzésem, hogy

92
 ebben a pillanatban ott lebeg a párjától megfosztott hím­
pók fölött.
— Csak nem akarja azt mondani, hogy Tolfreyre is a
halál vár?
— Nem tudom. A hasonlattal kissé messzire mentem.
Vak sötétben tapogatózom még mindig. — Timothy mo­
solygott. — De bár tömérdek bizonyíték szól ellenem,
szent meggyőződésem, hogy az előzékeny és finom Tanács­
adó Iroda csak fedőszervezete volt valami gazságnak. Tolf-
rey és Van Heutenné diszkrét társasviszonyban dolgoztak
együtt.
A főnök egészen elképedt.
— Nehéz elhinni, Trant! A legcsekélyebb bizonyítékunk
sincs Van Heutenné tisztessége ellen.
— Nincs. Olyan tisztességes volt, mint egy kis bárány.
Épp fantasztikus tisztessége ébreszti fel bennem azt a gya­
nút, hogy ez csak tervszerűen megjátszott szerep volt, evvel
leplezte a gazságot. Valami gazság van itt. Ez nem közönsé­
ges ügy.
— Ebben osztom nézetét. De nem lehetett szó például
zsarolásról. Az ő társadalmi helyzetében levő nő zsarolás­
sal nem jutott volna messze. A zsarolás áldozatai közt min­
dig akad egy, aki nem köt gombot a nyelvére.
— Igaz. A zsarolás gondolatát én is elvetem. Az
uzsorakölcsönt sem tartom lehetségesnek. Akármilyen üzle­
tet takart az iroda, Walonszka hercegné és barátnőinek
szerepe volt benne. Amerika leggazdagabb rétegének négy
női tagja nem keveredik uzsora-ügybe.
A főnök mosolygott.
— Hát akkor?
— Ez az. Találjuk meg a gazságot, akkor megoldot­
tuk a gyilkosság titkát. Legalább is ez a pillanatnyi vélemé­
nyem. — Timothy vállat vont. — Meg kell jegyeznem, hogy
Walonszka hercegné miatt nem kell aggódnia. Ezidő sze-
rint fél egyetlen ujját is megmozdítani ellenünk.
Timothy szavai közben az ajtó kinyílt és Jervis fel­
ügyelő lépett be sietve. Bólintott Timothy felé és egyenesen
a detektívfőnök asztalához lépett.
— Főnök úr, a titok kezd kiderülni. Épp most jövök
a bankból és Van Heutenné ügyvédjétől.
— No és mi újság? — érdeklődött Timothy.
— Elsősorban is ellenőriztem a Tanácsadó Iroda pénz-
93
ügyeit. Az iroda nem dolgozott veszteségre, de nem is ke­
resett. Épp fedezte saját költségeit.
— Ugyan! — szólt Timothy. — Hát a Park-utcai pa­
zar lakás, a nagyszerű estélyek és a gyémántgyűrű nem ke­
rült semmibe?
— Hogy nem-e? — a felügyelő nevetett. — Megállapí­
tottam, hogy Van Heutenné 1931-ben minden pénz nélkül
volt. Még ékszereit is eladta. De a legutóbbi három év alatt
nagyjában 15—20.000 dollárt költött évente és 100.000 dol­
lárnál többet hagyott hátra.
A detektívfőnök gyors pillantást vetett Timothyra. —
Mindez azt mutatja, mintha igaz volna a maga elmélete.
— De ez még nem minden. — Jervis arckifejezése
mind élénkebbé vált. — Láttam a végrendeletét. A vagyon
legnagyobb része a halott bostoni rokonaira száll, de van
három másik hagyaték is. Ötezer dollárt kap Campbell
Louise titkárnő, ötezret ennek kislánya, Elaine és ötezret
Tolfrey Dane.
— Ötezret? — kiáltott fel Timothy.
A felügyelő bólintott. Mialatt Jervis tovább beszélt a
főnökkel, Timothy némán ült a helyén. Aztán hirtelen fel­
állt és kisurrant a szobából.
Timothy következő félórája éppoly izgalmas volt, mint
életének legnagyobb része. Légiforgalmi menetrendeket ho­
zatott, aztán felrohant az ujjlenyomatosztályba és fénykép­
másolatot szerzett a kés nyelén talált nyomokról, áttanul­
mányozta a menetrendeket, mihelyt azok megérkeztek, végül
telefonon két helyet tartott fenn a tizenegy órakor Cincin­
natiba induló repülőgépre. Legvégül mosolyogva tárcsázott
fel egy számot.
— Halló! Price kisasszony?
— Igen — hangzott a tartózkodó válasz.
— Él még? Attól féltem, hogy a titokzatos telefonáló
már megölte. Itt Trant Timothy beszél.
— Csakugyan? — Madeleine hangja vidám és gúnyos
volt.
— Kérem, Price kisasszony, az időnk kevés. Fel tud
készülni rövidesen?
— Hogyne.
— Akkor találkozzunk a newarki repülőtéren tíz perc­
cel tizenegy előtt. Ne késsen. És ne váltsa meg a jegyét. A
rendőrségnek örömére lesz, ha vendégének tekintheti.
94
 Timothy a vonal másik végéről halk őrömkiáltást hal­
lott.
— De hova megyünk?
— Az az én titkom. És ígérjen meg egyet, kisasszony.
— Mit?
— Ha megint azt a tányérforma kalapot teszi fel, ad­
jon neki valami érdekesebb formát.
Amint Timothy az irodájából kirohant, Jervisbe ütkö­
zött, aki épp akkor hagyta el a detektívfőnök szobáját. A
fiatal detektív megfogta a felügyelő karját.
— Figyeljen ide, Jervis úr. Tegyen meg nekem vala­
mit. Roppant fontos. Az újságok révén tegye közzé, hogy
Tolfrey Danet kisebb baleset érte, agyrázkódást szenvedett
és öntudatát aligha nyeri vissza negyvennyolc óránál ha­
marabb.
A felügyelő elképedve bámult fiatal kartársára.
— De m i n e k . . . ?
— Nincs időm megmagyarázni. De tegye m e g . . . a
kedvemért. — Timothy az órájára pillantott. — Egy napra
elhagyom Newyorkot.
— De hová megy?
— Többfelé.
— Miben töri a fejét?
Timothy mosolygott.
— Remélem, felügyelő úr, hogy ha szerencsém lesz,
hírt hozok Van Heutenné első látogatójáról és a — tizedik­
ről.

X. FEJEZET.

Mialatt a taxi a newarki repülőtérre száguldott, Ti­

mothy elővette zsebéből a Price Madelainere vonatkozó ira­
tokat. A jelentés csak összefoglalta a hozzá mellékelt újság-
kivágásokat. De ezek a kivágások teljes mértékben lekötöt­
ték Timothy figyelmét.
Az első öt év előtti keltezést viselt s így hangzott:

TRAGIKUS AUTÓSZERENCSÉTLENSÉG
Bainesville, Pennsylvania. Campbell A. Gilbert (25)
kocsija, melyet sógorasszonya, Price Madeleine (21) ve­
zetett, ma az Eaglepoint Ledge felé vezető út egyik ka-
95
 nyarodójában lezuhant a harminc láb magas partról s
pillanatok alatt lángba borult. Campbell holtteste a fel­
ismerhetetlenségig elszenesedett, de a lánynak az ideg-
rázkódtatáson kívül csodálatosképpen semmi baja sem
történt. Price Madeleine most kórházban van. Kihall­
gatni még nem lehetett.

A második kivágás pár nappal későbbről kelt.

TITOK AZ EAGLEPOINTI SZERENCSÉTLENSÉG

MÖGÖTT
Bainesville, Pa. Price Madeleinet, a 21 éves érdekes-
arcú barna lányt ma hallgatták ki annak a szerencsét­
lenségnek ügyében, amely múlt szerdán sógorának,
Campbell Gilbertnek halálát okozta. Szemtanúk állítása
szerint a kocsi félórával a szerencsétlenség előtt az el­
lenkező irányba robogott s ekkor a férfi ült a kormány­
kerék mellett. Egyszerre a kocsi megállt, s mintha a
bent ülők közt vita támadt volna. Végül is a lány vette
át a kocsi vezetését, megfordult vele s Terrabinnyben
levő lakása felé igyekezett. A szerencsétlenséget senki
sem látta. Price Madeleine sápadtan, de határozottan
azt állította, hogy azért nem engedte sógorát vezetni,
mert az ittas volt. Elismerte, hogy túllépte az előírt se­
bességet, de ezt azért tette, mert aggódott betegen fekvő
nővéréért. Vallomása szerint a szerencsétlenség oka az
volt, hogy sógora mindenáron át akarta venni a veze­
tést s hirtelen megragadta a karját.

A harmadik kivágás arról szólt, hogy a tragédia hirte­

len, de nem egészen megnyugtató módon végetért.

AZ EAGLEPOINTI SZERENCSÉTLENSÉGBEN
NINCS SZERELEMRŐL SZÓ
Bainesville, Pa. Campbell Louise (23) csinos szőke
özvegy méltatlankodva cáfolta meg azt a hírt, hogy
abban az autószerencsétlenségben, amely férjének halá­
lát okozta, szerelemnek is szerepe volt. Price Madeleine,
aki a kocsit vezette és Campbell Gilbert közt csak paj­
tási viszony állt fenn, de semmi egyéb. A szökési szán­
dék gondolata nevetséges. Gruber George, Terrabinny­
ben lakó autótaxitulajdonos, aki a vonzó megjelenésű

96
 özvegyet régóta ismeri, munkatársunk előtt kijelentette,
hogy Madeleine a legnyugodtabb vezetők egyike s egy­
általán nem afféle nő, aki autóban bolondságokat csi­
nál. Gruber azt is igazolta, hogy Campbell Gilbert nem
vetette meg az italt. A bíróság ma Price Madeleinet
megfosztotta hajtási engedélyétől. Neki és testvérének
az a terve, hogy elhagyja Terrabinnyt és Newyorkba
költözik.

Timothy, miközben a kivágásokat visszatette tárcájába,

elgondolkodva nézett maga elé. Madeleinet most egészen
más szempontból látta.
Húsz perc híján tizenegy óra volt, amikor Timothy a
repülőtérre megérkezett. Nyolc percig sietve tárgyalt a fenn­
tartott két helyről, aztán pontosan tíz perccel tizenegy előtt
megjelent a váróteremben.
Price Madeleine még pontosabb volt. Nyugodtan ült egyik
padon. Komoly, fekete kosztümöt viselt, fekete kesztyűt s
fején kihívó egyenes helyzetben ült a kis tányérkalap.
Timothy rátekintett s felsóhajtott:
— Tagadhatatlan, Price kisasszony, ön nagyon makacs
lány.
A titkárkisasszony mosolytalanul viszonozta pillantását:
— Zöld ing és fehér nyakkendő, Trant úr. Van hiva­
tásbeli mentsége erre az összetételre?
— Magának igazán különös tehetsége van arra, kis­
asszony, hogy zavarba hozzon. Gyerünk, mert még lekésünk
a gépről. Utazott már repülőgépen?
— Nem.
— Fél?
— Igen. A nagy sebességtől mindig félek, a m i ó t a . . .
Madeleine nem mondta tovább. Azt sem kérdezte, hová
utaznak. Kendőzetlen arcán a kíváncsiságnak nyoma sem
látszott. Felszálltak a gépre s megkeresték helyüket. A pro­
peller zúgni kezdett, a gép mind gyorsabban előre gurult, el­
szakadt a földtől, egyre feljebb emelkedett s szántani kezdte
a levegőt.
Jó ideig némán ültek egymás mellett. Timothy szerette
volna, ha a lány elmond magáról egyet-mást, de Madeleine
csak egytagú szavakkal válaszolt. Timothy erre ravaszul
Louisere terelte a beszélgetést. A lány szava most már el­
eredt. Szinte mohón beszélt. Kicsit bajos volt a gép állandó
zaját túlkiabálni, de lassan Timothy a töredékes szavakból
Patrick: A kilencedik látogató 7 97
 is ki tudta alakítani a két Price-lány eseményekben dús,
megható élettörténetét.
Szüleik halálával a testvérek majdnem egyetlen fillér
nélkül maradtak. Louise, az idősebb, csakhamar férjhez
ment Campbell Gilberthez. Madeleine pedig édesanyjának
egy ágyhozkötött barátnőjénél vállalt társalkodónői állást.
Az öreg hölgy meghalt s Madeleinere kis járadékot hagyott.
Nem sokkal utóbb történt az autószerencsétlenség.
Beszélgetés közben Timothy azt vette észre, hogy itt-ott
finom változás jelentkezik a lány arcán. Igen, gondolta ma­
gában, igazam volt. Ez a lány szép tud lenni. Különös, el-
elvillanó szépség, de ilyenkor ragyogás hevíti át sötét sze­
meit és enyhíti szája szilárd vonalát. Madeleine még mindig
Louiseről beszélt, amikor a gép Newyork óta másodszor is
leszállt. Timothy kalapja után nyúlt.
— Mindig hálás leszek ennek a repülőgépnek, Price
kisasszony — mondta mosolyogva. — Úgy érzem, hogy
közelebb hozott bennünket egymáshoz. De itt kiszállunk.
A lány feltekintett.
— H o l . . . hol vagyunk?
— Wintonban, Ohio államban — válaszolt Timothy
derülten. — Úgy hallom, igen érdekes város.
Miközben taxin elhaladtak a virágzó gyárváros népes
utcáin, Madeleine még mindig nem kérdezősködött. De lát­
szott rajta, hogy most már kíváncsi.
— Bizonyára sejti, Price kisasszony — jegyezte meg
Timothy, — hogy a rendőrség nem puszta szórakozásból
hozta el önt erre az útra. Azt szeretném, ha követné nyo­
mozásom fonalát, akármilyen kacskaringósnak fogja azt ta­
lálni. Látogatást kell itt tennem egy helyen s nagyon a ke­
zemre járhat.
— Készséggel megteszek mindent — válaszolt a titkár-
kisasszony nyugodtan. — De Wintonban nem ismerek
egyetlen eleven lelket sem.
— Talán mégis. Elmegyünk majd egy házba. Ha lát
ott valakit, akinek arcát nagyon ismerősnek találja, akkor
csináljon valami szokatlan dolgot, — Timothy szeme itt a
lány kezében levő tarsolyra esett — teszem azt, ejtse a
földre ezt a tarsolyt.
— De ha én megismerem az illetőt, az is megismer
engem.
— Nagyon logikus beszéd. Ha így gondolkozik, kiváló
hasznomra lehet.
98
 Timothy most kikiáltott a sofőrnek, hogy hajtson a
legközelebbi nagyáruházba. Ott gyöngéden Madeleine kar­
jába öltötte karját s áthaladva a forgóajtón, egy olyan asz­
talhoz sietett, amelyen garmadában állt a parfümös üveg,
a szappan és mindenféle kozmetikai apróság.
— Jó napot! — mondta büszkén pillantva az elárusító­
lányra. — Kérem, szolgálja ki a menyasszonyomat.
Madeleinere mutatott, aki megütődve, rosszalló pillan­
tással várta a történendőket.
— Amint látja, — kezdte magyarázni — szegény lányt
nagyon szigorúan nevelték fel. Igen bibliás szülőktől szár­
mazik, akik roppantul elítélnek mindenféle szépítőszert. —
Szeme szomorúan pihent meg Madeleine pudertalan arcán.
— Most, hogy menyasszonyom lett, mind a ketten úgy talál­
juk, hogy némi kiszépítésre van szüksége.
A kiszolgálólány átható, szakértői pillantással tekintett
Madeleinere.
— Az ilyen arcra jó volna egy kis Rachel-puder és egy
csipetnyi narancsrúzs. Az ajakra talán — geránium.
— Geránium! — ismételte komoly képpel Timothy. —
Látom, ön művésze mesterségének. Volna szíves őnagyságát
saját maga kifesteni egy kicsit. Nekem valami egyebet kell
vásárolnom.
Madeleine kelletlenül alávetette magát a kikészítésnek,
mialatt Timothy átsétált a kalaposztályba. Pár pillanat
múlva visszatért s egy kicsiny, piros, igen egyéni kalapot
forgatott kezében. Aztán ünnepélyesen levette Madeleine
fejéről a tányérkalapot s az árusítólánynak kezébe adta a
másikat.
— Legyen szíves, tegye ezt fel ügyesen.
A kozmetikai művelet végeztével Timothy kifizette a
számlát s egy tükörhöz vitte Madeleinet.
— Hát nem szégyelli, hogy ezt az arcot eddig leveses­
tányér alá rejtette?
Madeleine gyanakodva nézegette saját képmását.
— Miért tette ezt velem?
— Saját sugallatára elhatároztam, hogy álruhájából ki­
vetkőztetem. — Timothy vállat vont. — Álruhában járt már
évek óta. Csak egy formás kalap és egy kis rúzs kellett,
hogy nagyon vonzó lány álljon előttünk.
— Miért mond ilyeneket? Nem való ez! Bolondot csi­
nál belőlem. Tudja, hogy én nem vagyok szép.
99
 — Sohasem mondtam, hogy szép. Azt mondtam, hogy
vonzó.
Madeleine kétkedve nézett hátra a tükörbe, aztán ra­
gyogó mosollyal a férfi felé.
— Komolyan mondja?
— Én vagyok a világ legbecsületesebb embere. — Ti-
mothy karonfogta a lányt s elindult a kijárat felé. — Csak
azt szeretném, ha találnék olyan inget és nyakkendőt, ame­
lyikkel én is meg tudnám csinálni ugyanezt.
Kint várt a taxi, amely a városon keresztül kivitte őket
egy gazdag külső kerületbe. A kocsi végül egy tornyos, ku­
polás, neogótikus ház előtt állt meg, amelynek láttára Ti­
mothy szinte meghökkent. A sofőrnek meghagyta, hogy
várjon, aztán Madeleine-nel együtt elindult az oszlopos fő­
bejárat felé.
— Mit csinálunk itt? — érdeklődött a lány.
— Követünk egy nyomot.
— Az én szerepem mi lesz?
— Semmi, csak annyi, hogy a döntő pillanatban ejtse
le a tarsolyát.
Komornyik nyitott ajtót, aki mintha láthatatlan libériát
viselt volna termetén.
— Itthon van Hobart úr? — kérdezte Timothy barát­
ságosan.
— Azt hiszem, lent van az istállók körül. — A komor­
nyik gyanakvó pillantást vetett Timothy ingére. — Beszélni
kíván vele?
— Igen.
— Kit jelenthetek be, kérem?
Timothy mentegetőzve mosolygott Madeleinere.
— Én a Modern Élet munkatársa vagyok, a hölgy pe­
dig Potts kisasszony.
A komornyik némi gyanakvással egy hivalkodóan épí­
tett, de egyszerűen bútorozott szobába tessékelte őket.
— Egy pillanatra, kérem. R ö g t ö n . . .
Nem mondta tovább, mert lovaglónadrágban egy bronz-
képű, karcsú fiatalember lépett be a szobába.
— Uram, egy folyóirat szerkesztője van itt é s . . .
— A Modern Élet munkatársa vagyok — ismételte Ti­
mothy. — Szeretném lapunk közönségét megismertetni az
ön élettörténetével, Hobart úr. Jegyezzen, kisasszony.
Madeleine egy vékony kis jegyzökönyvet vett elő s ké­
szen állt az írásra.
100
 Hobart egy fejmozdulattal elküldte a komornyikot, az­
tán lovaglópálcájával lába szárát veregetve közelebb lépett
vendégeihez. Barna szemében különös kíváncsiság bujkált.
— Mi érdekeset talál az én életemen?
Rövid csend következett. Aztán Madeleine zajos ügyet­
lenséggel a földre ejtette tarsolyát és jegyzökönyvét. Ti-
mothy lehajolt értük s a jegyzőkönyv első oldalán ezt a ne­
vet olvasta: "Smith John".
A nyom tehát helyes volt. Van Heutenné első látogatója
kéznél van.
Lehajoltában Timothy észrevette, hogy Madeleine tar­
solya kinyílt s egy kis szürke kesztyű egyik ujja meg egy
fehér vászonzsebkendő csücske bukkant ki rajta. Visszagyö­
möszölte a dolgokat, becsattintotta a tarsolyt s átadta Ma-
deleinenek, aki most feltűnően elpirult.
Hobart Susan férje gúnyos tetszéssel figyelte a jelene­
tet. Szeme elismerően pihent Madeleine arcán. Mosolygó
szájában megvillantak fehér fogai.
— Új kalap, új arc, új foglalkozás és új név. Ön gyor­
san dolgozik, Potts kisasszony. — Hobart félredobta pál­
cáját és zsebrevágta két k e z é t . — Az a baj, hogy az ön arcát
nagyon megjegyzi az ember.
— Azt hiszem — válaszolt Madeleine nyíltan — ma­
dárijesztővel nem mindennap találkozik, Smith úr.
— Madárijesztő? Tehát hallotta, amikor ezt mondtam.
De akkor nem viselt kalapot. — Hobart kihívóan Timothy
felé fordult. — Nem látok okot arra — mormolta, miköz­
ben napbarnított keze fejének bütykein egy könnyű sérü­
lést nézegetett — miért ne tegyek kísérletet arra, hogy önt
és Potts kisasszonyt kidobjam házamból.
— Potts kisasszony nevében nem felelhetek — mondta
Timothy. — Ami engem illet, sokért nem adnám, ha össze­
mérhetnénk erőnket. Itt egyébként nincs hatásköröm, de a
newyorki rendőrséget könnyen mozgósíthatom.
— A rendőrséget? — ismételte Hobart. — Miért rej-
t ő z i k a newyorki rendőrség a Modern Élet munkatársának
álarca mögé?
— Mert a rendőrség csak akkor kívánja Hobart urat
felkeresni, ha annak személye Smith Johnnal azonos.
— Nem illik kíváncsiskodnom, de igazán szeretném
tudni, hogy jutott a sötét Smith John nyomán erre a ta­
nyára?
— A dolog — vallotta be Timothy — úgyszólván vak-
101
 tában történt. Véletlenül ott voltam, amikor ön tegnap este
telefonált feleségének Walonszka hercegné palotájába. Ha­
tárt nem ismerő vakmerőségemben még hallgatódzni is
szoktam s így észrevettem, hogy önnek semmi fontos mon­
danivalója nem volt, mégis megemlítette, hogy hat óra előtt
egyszer már telefonált. Egy barátom elé terjesztettem a
problémát, aki azt a választ adta, hogy ön vagy hitvesi sze­
retetből telefonált vagy pedig azért, mert bűnös a lelki­
ismerete. Elhatároztam, hogy cinikus leszek s a bűnös lelki­
ismeretet tételezem fel. Mikor aztán rájöttem, hogy a new-
yorki repülőgép épp hat óra előtt érkezik Wintonba, tud­
tam, hogy jó nyomon járok.
— Rendben van. Azt hiszem, most rövid életrajzot kí­
ván tőlem bűnügyi ellenőrzés végett Nevem Hobart John,
korom harminc éves, születtem Texasban, bejártam a világ
egy részét, mások póni-lovain sokat pólóztam, tavaly meg­
vertem az amerikai csapatot s két hónappal ezelőtt oltárhoz ve­
zettem a legbájosabb kis amerikai nőt. Ma ugyan iskola­
kerülő voltam, de egyébként mint a Stuckey-féle csontfel­
dolgozó gyár eladási osztályának igazgatója keményen dol­
gozom. — Hobart mosolygott. — Ennyivel talán érdemesí­
tettem magam a Modern Élet figyelmére.
— Lehet — válaszolt Timothy. — Engem azonban
jobban érdekelne, mit csinált a newyorki Irodalmi Tanács­
adó Irodában aznap délután, amikor Van Heutennét meg­
gyilkolták?
— No, ez könnyű és éppenséggel nem romantikus
kérdés. — Hobart rágyújtott. — Van Heutennét nem én öl­
tem meg. Mielőtt tovább mennénk, ezt vegye tudomásul.
— Mondjuk, hogy tudomásul vettem. Ügyfele volt ön a
Tanácsadó Irodának?
— Feltétlenül.
Timothy nagyot nézett.
— Pólójáték és csonteladás közt irodalommal foglal­
kozott?
Hobart nevetése túlságosan is vidám volt.
— Hát mostanában már nem annyira, mint régebben.
Fiatalságom idején én is átestem a titánkodás évein. Hosszú
hajat hordtam s kedveltem az olyan ingeket, amilyet most
ön visel. De aztán lemondtam arról, hogy valamikor is
zseni lesz belőlem s inkább a sportra tértem át.
— Remélem, a sport sokkal jobban hozott a konyhára.
— Nagyon komoly író sohasem voltam. Egész műkö-
102
 désem pár gyönge Kipling-utánzat, prózában és versben.
Afféle utánérzések. Dolgaimat elvittem Van Heutennéhez,
aki a maga kedves, lelkesítő modorában elszórakozott velük.
Ha ugyan lehetséges volt, még rontott rajtuk. Tavaly aztán,
hogy összehoztam a válogatott amerikai poló-csapatot,
eszembe jutott, hogy nem volna rossz gondolat tőkét ková­
csolni kis hírnevemből. Könyvet kellene írni a pólóról. A
könyv meg is jelent és sikere volt. Klára is hallott róla s
rossz néven vette, hogy nem adtam neki százalékot a jöve­
delemből.
— Milyen jogon kívánta ezt?
— Hát épp ez az. Gondoltam magamban, százalékot ad­
jak neki azért, mert fiatalkori dolgaimat ezer szavankint
három dollárért átnézte? Póló-könyvemben nem segített
semmit. Hiszen meg se tudja különböztetni a póni elejét a
végétől. De ő csak akadékoskodott s egyre azt hajtogatta,
hogy én húsz százalékot ígértem neki minden keresetem­
ből...
— Mondta ezt, igazán? — vágott Timothy.
— H á t . . . igen. — Hobart John egyszerre nagyon kez­
dett vigyázni a nyelvére. — Ezért idézett tegnap New-
yorkba. Pénzt kért megint s kellemetlenkedett. Alaposan
megmondtam neki a véleményemet s a végén már téglákat
vágtunk szelíden egymás fejéhez. — Tekintetét most Made-
leinere emelte. — Azt hiszem, Potts kisasszony, mint rend­
őrségi alkalmazott, kihallgatott mindent s kötelességszerűen
beszámolt önnek az egészről.
— Mi a póló-könyv címe? — kérdezte Timothy hir­
telen.
— A címe? «A szép póló.» — Hobart az egyik könyves­
polchoz lépett s kiemelt egy könyvet. — Salteréknál jelent
meg. Nem a saját nevem alatt írtam, hanem a Lovaskatona
írói nevet használtam.
Timothy egy pillantást vetett a könyvre, aztán a hóna
alá csapta.
— Nem vagyok ügyvéd, de ha rendes megegyezést kö­
tött Van Heutennéval, akkor őnagysága követelése teljesen
jogosult volt.
— Papírra nem vetettünk semmit. — Hobart kicser-
zett arcát pirosság öntötte el, — Aztán meg, hogy egész
őszinte legyek, valóságban a könyvet nem magam írtam.
Akkoriban sok volt a dolgom. Munkatárssal dolgoztam.
— Értem — jegyezte meg Timothy szelíden. — «A
103
 szép póló»-t nem ön írta s nem is az ön neve alatt jelent
meg. Kissé kevés köze van a könyvhöz.
— Ó! Én adtam hozzá a . . . hogy is m o n d j a m ? . . . a
szaktudást, az anekdotákat és sok mást.
— Nem állhatom meg, Hobart úr, de furcsának talá­
lom, hogy egy elfoglalt gyárigazgató Newyorkba repül vi­
tatkozni olyan szerzői díjról, amit munkatársával, minden
valószínűség szerint, már megosztott.
— Nem annyira a pénzről, mint inkább az elvről volt
szó.
— Elvi magyarázata van annak is, hogy álnéven uta­
zott?
— Smith Johnra céloz? — Hobart szívből nevetett. —
Látom, ön nem házasember. Feleségem akkor véletlenül
Newyorkban időzött. Természetes, hogy nagyon szerettem
volna látni, de Walonszka hercegnénak volt vendége. Gon­
doltam, legjobb lesz, ha rangrejtve utazom, gyorsan lebo­
nyolítom dolgaimat s megóvom magam minden bonyoda­
lomtól.
— A bonyodalmakat azonban saját maga okozta —
állapította meg Timothy. — Remélem, nincs semmi bűntény
az álnév használata mögött. Egyébként mondja, miért ven­
dégeskedik az ön felesége Walonszka hercegnénél?
— Hogy miért? — Hobart vállat vont. — Bizonyára
azért, mert meghívták s ő szívesen ment.
Timothy Hobart sérült kezefejére pillantott.
— Úgy látom, ökle még nem heverte ki azt az ütést,
amit Tolfrey állára mért.
Hobart meghökkent s szája félig kinyílt. Aztán mester­
kélt mosolyt kényszerített arcára.
— Kezemet az istállóban sértettem meg. Semmiféle
Tolfrey urat nem ismerek.
— Unom már, hogy Tolfreyt senki sem akarja is­
merni. — Timothy szeme veszedelmesen nyugodt volt. —
Holott csalhatatlan bizonyítékaim vannak arra, hogy isme­
rik. Eléggé ismerte ön is ahhoz, hogy odavágjon neki.
— Úgy látszik, mégis be kell vallanom. — Hobart mo­
solya meglehetős gúnyos volt. — Ismerem Tolfreyt, bár az
embernek nem kell okvetlenül ismernie azt, akire egy ütést
lemér. Egy ital pálinkát próbált kicsiholni tőlem s én ki­
jöttem a sodromból.
— Tudtam, hogy ön ütötte le — szólt Timothy csende-
104
 sen — s Van Heutennét is ezért látogatta meg. Miért nem
őszintébb hozzám?
— Mert nem akarok olyan csapdába esni, amit nem
érdemlek meg.
Timothy az órájára nézett.
— Egy óra. Sajnos, be kell fejeznünk ezt az érdekes
beszélgetést. Ma még sok a dolgunk. «A szép póló»-t ma­
gammal viszem s majd a repülőgépen elolvasom. Kár, hogy
nem dedikálta. Gyöngém, ha a könyvbe pár sort beje­
g y e z . . . a szerző.
Timothy az ajtó felé tartott, de a küszöbön megállt.
— A nemzetközi pólóról nem tudok sokat. Remélem,
hogy sporttevékenysége önt Ohióban tartja — legalább két
hétre.
— Más szóval helyhez vagyok rögzítve, mi?
— Nem kényszeríthetem, természetesen, de nem akar­
nék a helyi rendőrséggel érintkezésbe lépni.
Hobart kissé felindultnak látszott.
— Mielőtt távozna, — mondta — egy kis dologra fel­
hívom figyelmét. Lehet, hogy a nyomozás mai ultramodern
módszerében az alibinak már nincs jelentősége. De nekem
véletlenül Van Heutenné meggyilkolásának idejére tökéletes
alibim van. Az újságok szerint a gyilkosság nem sokkal négy
óra után történt. Hát én négy óra harminc perckor szálltam
fel a newarki repülőtéren a cincinnati-i repülőgépre. Ezt
ellenőrizni nagyon könnyű. — Hobart mosolygott.
— Örülök, hogy ezt megemlítette — mondta Timothy
közömbösen. — A helyzet az, hogy az ellenőrzést én már
elvégeztem. Kár, hogy az alibi és az álnév nem fér össze.
A négyötvenes repülőgép névjegyzékén egy Smith John
nevű ember szerepel. Hobart Johnról nem tudnak semmit.
— Milyen akadémikus kicsinyesség — vélte gúnyos
hangsúllyal Hobart. — Ön bizonyára a Harvard-egyetemet
végezte.
— Csak a princetonit — mentegetőzött Timothy, majd
szíves bólintással távozott.

XI. FEJEZET.

A repülőtérre való visszautaztában Timothy szótlanul

gondolkozott, Madeleine azonban nagyon szeretett volna
105
 beszélni. Az új kalap és a kifestés szokatlan élénkséggel töl­
tötte el.
— Érdemes volt Wintonba utazni csak azért, hogy
visszatérőben a repülőgépen egy pólókönyvet olvasson?
Timothy szórakozottan feltekintett.
— Hobart úr nemcsak egy könyvet jelent, hanem sok­
kal többet. Van Heutenné ügyfelei közül ő az első, akiről
tudjuk, hogy húszszázalékos megegyezést kötött.
— Egyáltalán nem tudom, hogy ügyfelünk volt-e —
vetette ellen a lány. — Azt hiszem, hazudott. Ha jól emlék­
szem, ügyfeleink névjegyzékén nem szerepel. Newyorkban
majd megnézhetjük.
— Csakhogy most nem Newyorkba megyünk, kisasz-
szony. Legalább egyelőre nem.
Madeleine a férfi felé fordult.
— Hát máshová megyünk?
— Igen. — Timothy szürke szeme a lány arcára fe­
szült. — Rájöttem, hogy a bainesvillei új repülőtér mind­
össze tizenkét mérföldnyire van Terrabinnytől.
Madeleine arcáról minden szín lehervadt.
— Felkeresi Louiset?
— Úgy van. Remélem, ennek a tizenkét mérföldnek
fáradtságát még kiállja. Nem lesz sok időnk.
A lány hősi erőfeszítéssel uralkodott magán s meg­
jegyezte:
— Van Louisenak egy jó ismerőse, bizonyos Gruber
George, aki Terrabinnyben a taxiszolgálatot ellátja. Majd a
repülőtérről telefonálok neki.
Meg is tette s a telefonfülkéből azzal tért vissza, hogy
Bainesvilleben Gruber várni fog. Timothynak azonnal
eszébe jutott, hogy az egyik ujságkivágásban épp ezt a ne­
vet olvasta. Gruber volt az, aki az autószerencsétlenség
után oly erélyesen szállt síkra a két nővér mellett.
Miközben a repülőgép zúgva szelte a levegőt, Madeleine
komor némaságban ült a helyén. Timothy csak akkor mert
közeledni hozzá, amikor kávét és süteményt rendelt neki.
Ekkor úgy odavetve megjegyezte:
— Maga nagyon szereti a nővérét és a kislányát, ugye?
— Nagyon.
— Milyen nehéz lesz Louisenak az operáció költségeit
előteremteni. Tízezer dollár sokat segítene rajta, nem igaz?
— Tízezer dollár? Miket nem beszél maga!
106
 — Van Heutennéval való rövid ismeretsége alatt emlí­
tést tett főnöknője a végrendeletéről?
— Végrendeletéről? Dehogy tett. Mért akarja ezt tudni?
— Mert Van Heutenné a végrendeletében öt-ötezer dol­
lárt hagyott Louisera és a kislányára. Látja, mégsem volt
olyan rossz asszony.
— Tízezer dollárt hagyott rájuk? — Madeleine egyál­
talán nem igyekezett leplezni a szemében felragyogó örö­
met. De nyomban rá a méltatlankodás vonása jelent meg
ajkán. — Ezért kérdezte, hogy tudok-e a végrendeletről?
Nem átallott, azzal gyanúsítani, hogy én öltem meg Van
Heutennét, csak hogy Louise minél hamarabb megkapja a
pénzt.
Timothy nevetett.
— Igen, ez a gondolat nyugtalanított. — Azzal hallga­
tásba merült.
Gruber George épp olyan megbízható embernek bizo­
nyult, mint öt évvel ezelőtt. Amikor a repülőtéren leszálltak,
pontosan várt rájuk. Körülbelül negyvenötéves, jókedvű,
tömzsi ember volt, borzas hajjal és mechanikus körmökkel.
Áradozva üdvözölte Madeleinet, gratulált neki külsejé­
hez, jól megszorította Timothy ujjait, aztán egy bizonytalan
korú kocsihoz vezette őket. Vidáman magyarázta, hogy taxi­
jai mind újdonsült demokraták, ennélfogva munkában van­
nak, de magánkocsija jó, öreg köztársasági.
Timothy eleinte gyanakodva méregette az öreg skatu­
lyát, de a kocsi Gruber mester naív örömére rácáfolt korára.
Érezvén, hogy a gazda elismerést vár tőle. Timothy meg­
jegyezte: — Mindig mondtam, hogy a kocsi annyit ér,
amennyit a motorja.
— Úgy is van — lelkendezett az öreg George. — Ezzel
az öreg masinával voltam tegnap Newyorkban. Louise azt
mondta, hogy olyan simán fut, mint...
Madeleine hirtelen közbevágott:
— Tudja, hogy Louise állása megszűnt?
— Megszűnt? — George harsogó nevetésben tört ki. —
Ugyan, ne mondja, Maddy. Újságolok magának valamit. —
Gruber egész arca ragyogott. — Louise tegnap előtt új állást
vállalt. Egésznaposat. Megígérte, hogy a feleségem lesz.
Madeleine zavartan bámult a derék emberre. Egy pil­
lanatra szeme mindent elárult. Timothy látta benne azt a
kétségbeesett aggodalmat, hogy szeretett nővérével és uno-
107
kahúgával való jóviszonya most megszakad. Kényszeredett
mosollyal mondta:
— Roppantul örülök, George.
— Így áll a dolog, Maddy. — George a szeme szögle­
téből Timothyt vette mérlegre. — Lehet, hogy nemsokára
magáról is jó újságot hallunk.
A kocsi végigpöfögött Terrabinny álmos, szűk utcáin
s egy réttel határos kis ház előtt megállt. Jóképű ház volt.
Későn virágzó rózsák futottak fel az oldalán s kertje tele
volt dáliával és krizantémmel.
Madeleine sietve kiszállt.
— Jó volna, ha megvárna bennünket, George. A leg­
közelebbi repülőgéppel vissza szeretnénk menni. Nem ma­
radhatunk soká.
Majdnem futva haladt végig a kék gerebcsinnel sze­
gett kerti ösvényen. Timothy követte. Az ajtóban a lány
hátrafordult s nyíltan megmondta:
— Előbb nekem kell Louise-zal beszélnem. Idegen
mégsem ronthat rá csak úgy váratlanul. Kegyetlenség
volna és . . .
— Sajnálom, Price kisasszony, — mosolygott men­
tegetőzve Timothy — de magában nem bízom egy cseppet
sem. — A férfi közelebb jött. — Aztán itt van valami cse­
kélység. — Gyengéden kivette kezéből a tarsolyt és a saját
hóna alá csapta. — Erre most úgy sincs szüksége.
A lány elsápadt.
— Adja vissza! — mondta hévvel. — Adja vissza a
tarsolyomat.
— Majd kicsit később.
— Maga, m a g a . . . . ! — Madeleine a tarsolya után
kapott, de Timothy feszes tartással a háta mögé dugta.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó s kissé fáradt arcú
csinos, szőke nő jelent meg a küszöbön. A Madeleine la­
kásán látott fényképről Timothy tüstént felismerte Loui-
set.
— Maddy! — kiáltott fel. — Hogy kerülsz ide? A néni
házon kívül van, d e . . . — Kíváncsi pillantást vetett Ti­
mothy felé. — H á t . . . gyere be!
Madeleine ügyetlen, majdnem félszeg mozdulattal
ölelte meg nénjét.
— Louise, kedves. Hogy vagy? Mit csinál a b a b a ?
— Jobban van, Maddy. Kedvező híreket mesélek. A
108
specialista... — Abbahagyta a mondatot s újra Timothyra
nézett. — D e . . . de ki ez az úr?
— Trant úr — bökte ki Madeleine — Newyorkból.
— És Trant úr szeretne Campbellné asszonyhoz pár
unalmas kérdést intézni — szólt nyájasan Timothy. —
Azt hiszem, Price kisasszony, maga már látni akarja kis
unokahúgát.
Madeleine haragtól szikrázó pillantást vetett kísérő­
jére, aztán megszorította nénje karját, a nyitott ajtón túl
következő szobába sietett. Timothy egy fél pillanatra
még látta, hogy megenyhült arccal, kimondhatatlanul
gyöngéden hajol egy babakocsiban fekvő kislány fölé.
Louise egy napsütötte kis szobába vezette vendégét.
— Mit kíván tőlem, Trant úr?
Timothy leült s térdein ringatta Madeleine tarsolyát.
— Én a newyorki rendőrségnek vagyok tagja. Van Heu-
tenné meggyilkolása ügyében végzek nyomozást.
— Rendőrség?
Louise némi kis zihálással ösztönszerűen az ajtó felé
nézett, mintha azt várta volna, hogy húga nyomban meg­
jelenik és segít rajta.
— Ne féljen, asszonyom. Csak pár üzleti részletkérdés­
ről van szó. Régóta volt titkárnője Van Heutennénak?
— Igen. Amióta megnyitotta a Tanácsadó Irodát.
— Akkor h á t az irodáról mindent tud u g y e ?
— Van Heutenné mindig beavatott bizalmába.
Timothy gyorsan feltekintett.
— Tisztességtelen üzlet volt az iroda?
— Hogy érti? — Louise megnedvesítette ajkait. — Ha
arra céloz, hogy tisztességtelen asszony volt-e Van Heu­
tenné, erre csak azt felelhetem, hogy nem. Nagyon kelle­
mes főnöknőnek találtam. Ügyfelei is a legnagyobb mér­
tékben meg voltak vele elégedve.
— Nem tudja, hogy meggyilkolása kinek állt érdeké­
ben? Nem volt valaki, aki végrendeletéből hasznot re­
mélt?
Timothy figyelte a csinos, halvány arcot, de nem
látott rajta változást.
— A végrendeletéből? Van Heutenné sosem említette
nekem, hogy végrendelete van. Illetve — Louise ideges, kis
nevetést hallatott — egyszer említett olyasfélét, hogy vég­
rendeletében rólam is meg fog emlékezni. De . . . ez való­
színűleg tréfa volt.
109
 Campbell Louise most már kezdett megnyugodni.
Szilárdabb, érdektelenebb hangon válaszolt.
— Ismerte Tolfrey urat? — kérdezte Timothy.
— Tolfrey Danet? Igen.
— Összeköttetésben állt Tolfrey a Tanácsadó Irodá­
val?
— Úgy érti, hogy hivatalosan? Nem. Tolfrey csak
régi, jó ismerőse volt Van Heutennénak.
— Adott valamikor Van Heutenné pénzt is Tolfrey-
nek?
— Adott. Elég gyakran. Van Heutenné ugyan helyte­
lenítette Tolfrey úr szokásait, de sajnálattal volt iránta.
Tolfrey úr tömérdek embert ismert Newyorkban. Egész
sereg új ügyfelet szállított az irodának.
Timothy elővette azt a névjegyzéket, melyet a gyil­
kosság napján történt látogatásokról Madeleine készített.
Louise gondosan átnézte. Igen, Bristol urat ismeri. Évek
óta rendes látogatója volt az irodának. Kennet Beatrice írt
ugyan pár elismerő sort az irodának, de nem tartozott az
ügyfeleik közé. Ugyanez az eset Walonszka hercegnével,
Dawn Gildával és Hobart Susannal is, bár ezek személyes
jóbarátnői voltak Van Heutennénak. Muir Derekről nem
hallott soha semmit.
— És hogy állunk Smith Johnnal, akinek az igazi
neve véletlenül Hobart?
— Hobart Susan férjét gondolja? — Louise homlo­
kán ránc jelent meg. — Azt hiszem, Hobart úr inkább volt
barátja Tolfreynak, mint Van Heutennénak.
— Az ügyfelek közé tehát nem tartozott?
— Nem. Nem hinném.
Timothy egy pillanatra szótlanul ült a helyén s elgon­
dolkodva nézte a fiatal özvegy összekulcsolt, finom, kis
kezeit.
— Nagyon pici keze van, asszonyom — mondta nyá­
jasan. — Szinte olyan, mint egy gyermeké.
Timothy kinyitotta Madeleine tarsolyát s kivette be­
lőle azt a kis szürke kesztyűt, melyet akkor vett benne
észre, amikor Madeleine a Hobart házban földre ejtette
tarsolyát.
— Azt hiszem, ez éppen illenék rá, asszonyom. Vélet­
lenül nem a magáé ez?
Louise félig felemelkedett, de nyomban visszaesett a
székbe. Ajka egészen elfehéredett.
110
 — É n . . . én . . .
— Ne felelj neki, Louise!
Az ajtó kitárult és Madeleine gyorsan végigment a
szobán. Egyenesen nénje mellé állt s hideg tekintettel
mérte végig Timothyt.
— Nincs joga gyanúsítani...
— Senkit sem gyanúsítottam, kisasszony — válaszolt
békülékeny hangon a férfi. — Csak visszaadtam nénjének
azt, ami jogos tulajdona, a kesztyűt, amit helyes takarékos­
ságból nem semmisített meg.
— Mért semmisítettem volna meg, amikor a nénémé.
— Azért, mert ezt a kesztyűt a Tanácsadó Irodában
találta. — Timothy a remegő, tikkadt Louisera pillantott.
— Nővére ezt ott ejtette el a gyilkosság délutánján.
Louise mereven bámult a detektívre. Aztán suttogva
mondta:
— George, George árulta el ...
— Ne beszélj ilyet, Louise! — Madeleine megragadta
nővére karját. — Megbolondultál. Te...
— Ne bántsa Georgeot, asszonyom — szólt közbe Ti­
mothy. — George csak annyit bökött ki, hogy ő vitte teg­
nap Newyorka. Nekem a dolog már előbb is gyanús volt.
Húga nagyon ügyes lány, de mihelyt a maga oltalmazásá­
ról van szó, túllő a célon. — Timothy Madeleinere mosoly­
gott. — Tudom, Price kisasszony, hogy maga tegnap este
azért kereste Tolfreyt, mert biztos értesülése volt arról,
hogy nővére a Tanácsadó Irodában járt s elrémült arra a
gondolatra, hogy Tolfrey talán látta, amikor a hátsó be­
járaton felhaladt.
A festék vékony rétege alatt Madeleine elsápadt.
— Bizonyítani nem tud semmit.
— Fölösleges is — állapította meg szeme szögletéből
még mindig mosolyogva Timothy. — Máris elég bizonyíté­
kunk van arra, hogy nővére a gyilkosság elkövetésének
ideje körül az irodában járt.
Zsebéből kivette a késen talált ujjlenyomatról készült
fényképet.
— Ha megengedi, lenyomatot veszek nővére ujjáról
s végleges választ adok. De azt hiszem, ő maga is elismeri,
hogy a gyilkosság színhelyén járt.
— Képtelenség — mondta indulatosan Madeleine.
— Nincs értelme a tagadásnak, Maddy — mondta
megtört, gyenge hangon Louise. — Elismerem, hogy ott
111
 jártam, Trant úr. Mindjárt tudomására kellett volna hoz­
nom a rendőrségnek. De féltem, hogy Newyorkban fognak,
amikor Elaine oly beteg s annyira szüksége van rám.
Fáradt kezével végigsimította szőke haját.
— Amikor eszembe jutott, hogy kesztyűmet csak ott
ejthettem el, nem tudtam megérteni, hogy a rendőrség
miért nem keres. Sejtelmem sem volt róla, hogy a kesztyűt
Maddy találta meg. Nem lett volna szabad magánál tarta­
nia. De Trant úr hogyan — hogyan jött rá a dologra?
— Ezt megint kedves húgának köszönhetem. — Ti-
mothy Madeleinere mosolygott. — ő mondta el, hogy az
ügy szereplői közül a hátsó bejáratról csak ketten tudtak:
ön és Tolfrey. Az ujjlenyomat nem Tolfreyra vallott. Csak
egy lehetőség volt hátra: A tizedik látogató ön volt.
Madeleine lassan leült. Egyenesen tartotta magát s
merőn figyelt, hogy ugrásra készen, mint a nőstény orosz­
lán védelmezze meg nővérét.
— Talán legjobb volna, ha a maga módján mindent
szépen elmondana, asszonyom — folytatta Timothy jóin­
dulattal. Mindenekelőtt azt szeretném tudni, hogy mikor
ért az irodába.
— Nem tudom pontosan. Mióta a gyilkosság hírét az
újságban olvastam, csak ülök itt s töröm a fejemet, töröm,
töröm. Annyit bizonyosra veszek, hogy fél öt tájban.
— Ép a gyilkosság pillanata körül.
— Azt hiszi, nem tudom ezt? — Louise szemében lo­
bogott a méltatlankodás. — Azt hiszi, nem sejtem, mire
gyanakszik? De nem igaz. Nem én öltem meg Van Heuten-
nét.
Kezével segélytelen kis mozdulatot tett.
— Meg kell értenie, Trant úr, miért mentem el
hozzá. Nem tehettem másképp. Kislányomról volt szó.
Maddy bizonyára elmondta, hogy Elaine milyen beteg
volt. Az orvosok eleinte csonttuberkulózisra gyanakodtak.
Ezért is hagytam el állásomat s jöttem ki vele vidékre.
Hétfőn elvittem a legjobb bainvillei specialistához. Az or­
vos azt mondta, hogy azonnal testegyenészeti operációt kell
rajta végezni, aztán hat hónapig szanatóriumban kell fe­
küdnie. — Campbell Louise idegesen gyűrte kis fehér
zsebkendőjét. — Volt egy kis megtakarított pénzem. De az
operáció és a szanatórium költsége ezer dollárnál is több
lesz. A hiányzó összeget fel kellett hajtanom. Elhatároz-

112
tam, hogy Newyorkba utazom s megkérem Van Heuten-
nét, adjon kölcsönt.
— Csak folytassa — mondta Timothy csöndesen.
— Szóltam Georgenak, hogy vigyen el Newyorkba.
Nem árultam el neki, miért akarok beszélni Van Heuten-
néval. Annyit mondtam csak, hogy üzleti ügyekről van
szó. Az irodába egyedül mentem.
— De miért használta a hátsó bejáratot?
Louise elpirult s gyors pillantást vetett húgára.
— Nem akartam, hogy Maddy tudjon a dologról. Fél­
tem, hogy ha az operációról értesül, koplalás árán is se­
gíteni igyekszik rajtunk. Kis pénzével amúgy is mindig
oly nemeslelkű volt irántunk. Szórakozásban soha sincs
része, tisztességes ruhája is alig van.
Timothy félszemmel Madeleine elviselt fekete kosz­
tümjére pillantott. Eszébe jutottak a tányérkalapra tett
megjegyzései és kissé elszégyellte magát.
— Amikor a hátsó ajtón bement az irodába. Van
Heutennét ott találta?
Louise nem felelt mindjárt. Majd ösztönszerűen előre­
hajolt.
— Higyje el, amit mondok, Trant úr. Amikor én be­
léptem. Van Heutenné — halott volt.
Madeleine közelebb húzódott nénjéhez. Különös kép
volt: a két nővér a nyugodt vidéki szobában. Louise elta­
karta szemét, Madeleine pedig sápadtan, de oltalmazóan
fogta nővére karját.
— Irtózatos volt. A spanyolfal mögül léptem a szo­
bába. Azt hiszem, épp kesztyűmet h ú z o g a t t a m . . . Van Heu-
tenné az asztalra borulva feküdt, hátában a csillogó nyelű
kés és a vér... Nem is emlékszem, hogy hamarjában mit
csináltam. Talán segíteni igyekeztem rajta. Lehet, hogy
megfogtam a kést is. Próbáltam kihúzni. Nem tudom. Csak
azt tudom, hogy elkapott a menekülés vágya. Senkinek
sem szabad tudnia, hogy a gyilkosság színhelyén jártam.
Valahogy kijutottam a vészkijáratig s elkezdtem szaladni
lefelé... Már a lépcsőn álltam, amikor észrevettem, hogy
valaki jön felfelé, épp felém. — Louise levette szeméről a
kezét s egyenesen Timothy szeme közé nézett. — Ez volt a
legrosszabb eshetőség. Középütt álltam a felfelé igyekvő
ismeretlen és a mögöttem rejtődző szörnyűség közt. Moz­
dulni sem tudtam. Ekkor azt láttam, hogy a fordulóban
egy férfi jelenik meg.
Patrick: A kilencedik látogató 8 113
 — Férfi?
— Igen. Egész sötét volt. Eleinte nem tudtam, kit lá­
tok. Aztán bizonytalan járásából megállapítottam, hogy
részeg. Tolfrey állt előttem.
— Van Heutenné meggyilkolása után ment fel Tolfrey
az irodába?
Louise bólintott.
— Addig észre sem vett, amíg jóformán meg nem
érintett. Semmi meglepetés nem látszott rajta. Rám né­
zett, nevetett s azt mondta: „Hála Istennek, hogy magát
hozza ide a véletlen, Louise. Egyetlen fityingem sincs, épp
Van Heutennéval akartam beszélni. Kíméljen meg a fá­
radtságtól s adjon kölcsön taxira két dollárt." Nem
tudtam, mitévő legyek — suttogta Louise. — Nem sok pénz
volt nálam s tudtam, hogy amit Tolfreynek adok, soha­
sem kapom vissza. De reszkettem a félelemtől s kinn
akartam lenni mindenképp. Kezébe nyomtam a két dollárt,
rohantam tovább s a vészkijáraton keresztül kijutottam az
utcára.
— Azt mondta Tolfrey, hogy kölcsönt akar kérni
Van Heutennétől? — Ez most Madeleine éles, mohó hangja
volt.
— Igen.
A lány diadalmasan fordult Timothy felé.
— Tudjuk, hogy pár órával előbb Tolfrey háromszáz­
ötven dollárt vett kölcsön Van Heutennétől. Újabb pénz­
ért már nem mehetett vissza. Látja? Hazudott Louisenak.
— Mindig mondtam, hogy maga rendőrtehetség, Price
kisasszony — szólt Timothy. — De ne siessük el a dolgot.
Lehet, hogy amikor Tolfrey a csekket megkapta, a bank már
zárva volt. A taxira készpénz kellett neki. — Timothy ko­
moly képpel Louisehoz fordult: — Grubernak elmondta
mi történt?
— Nem.
— Mint jövendőbeli férjének sem?
Halvány pirosság festette át Louise fehér arcát.
— Tudja, akkor még nem mondtam meg neki, hogy
a felesége leszek. Ez csak hazamenet történt meg. Bor­
zalmas élményem után ébredtem csak tudatára annak,
mennyire szükségem yan — valakire.
— Ó! — szaladt ki Timothy száján.
Ebben a pillanatban az utca felől kiáltás hallatszott.
George derült hangja csendült fel.
114
 — Maddy, ha el akarják érni a newyorki repülőgé­
pet, akkor mennünk kell.
A két nővér feszült figyelemmel meredt Timothyra.
Louise nagyon lágyan így szólt:
— Hogy határozott, Trant úr? Visszavisz Newyorkba?
Timothy felállt.
— Tudom, ez nagyon nehezére esnék. Akár hiszem,
amit elmondott, akár nem, itthon maradhat. A késen az
ön ujjlenyomatai vannak s ha feljebbvalóim ki akarják
hallgatni, valakit majd leküldenek. Egyelőre a helyi rend­
őrséget kérem fel, hogy tartsa önt szemmel.
Lakása telefonszámát felírta egy darab papírra s át­
nyújtotta Louisenak.
— Ezt arra az esetre hagyom itt, ha eszébe jutna
valami, amit elfelejtett megemlíteni, asszonyom. — Ti­
mothy most Madeleinehez fordult. — Pár percet hagyok
a testvéri búcsúzóra. Kinn leszek, George mellett.
Pár pillanat múlva Madeleine már jött is. George öt
perccel a newyorki repülőgép indulása előtt ért ki a bai-
nesville-i repülőtérre. A beszédes, tömzsi ember rokoni
csókkal illette Madeleine homlokát.
— Maddyt máris sógorasszony-számba veszem —
állapította meg. Aztán egy kacsintással hozzátette: — Le­
het, hogy ön is nemsokára tagja lesz a családnak.
— Nem vagyok túlságosan optimista — válaszolt Ti­
mothy s Madeleinere pillantott.
— Csak azt akarom még mondani, Maddy, hogy a mi
kis házunk magának is mindig otthona lesz. Elly nem tud
ellenni Maddy nénije nélkül. De Louise sem.
Madeleine hálás mosollyal suttogta:
— Köszönöm, George. — Azzal követte Timothyt a
váróterembe.
A repülőgép tele volt, ennélfogva nem beszélgethet­
tek. De Scrantonban kinyújthatták öt percre elgémbere­
dett tagjaikat. Jártak fel és alá.
— Trant úr, — kérdezte a lány — valamit meg kell
mondania. Azt hiszi, hogy nővérem ölte meg Van Heuten-
nét?
— Ha én őszinte leszek magával, maga is őszinte lesz
velem?
— Hogyne! Hogyne!
— Nagyon j ó ! Nem gondolom, hogy nénje ölte volna
meg Van Heutennét. De most én teszek fel egy kérdést.
115
Maga igyekezett félrevezetni engem s hazudott, mert azt
hitte, hogy így oltalmazza meg nénjét legjobban.
— Igaz — mondta Madeleine nyugodtan. — Nem sej­
tette ennek az okát?
— Miért védte nővérét olyan kétségbeesetten?
Madeleine szembefordult.
— Nem tett volna maga is mindent, ha megölte volna
a nővére férjét?
— Értem.
Öt perccel utóbb a repülőgépen ültek.

XII. FEJEZET

Amikor fáradtan, elnyűtten végre megérkeztek a new-

yorki repülőtérre, Timothy vett egy esti lapot. Megköny-
nyebbülten sóhajtott fel. A Tolfrey Dane balesetéről szóló
hír az első oldalról kiabált feléje.
A taxiban Timothy kissé elszunnyadt. Akkor riadt fel,
amikor Madeleine megfogta karját.
— Odanézzen!
Timothy megrázkódott és kinyitotta szemét. Körül­
belül Newyork közepén jártak. A taxi megállt a fényjel­
zés előtt és a titkárkisasszony izgatottan mutatott az utcán
át igyekvő gyalogosok áradata felé.
— Ott van az a zöldkalapos n ő ! — kiáltott fel. —
Ez volt az, aki Van Heutenné irodájában jelentkezett és
nem árulta el a nevét.
Timothy egy pillanat alatt felélénkült.
— Aki megjósolta a gyilkosságot? Biztos benne?
— Határozottan. Tisztán láttam az arcát. É s . . .
— Azt szokták mondani, hogy minden jó gyilkossági
ügyben egyszer jelentkezik a véletlen. — Timothy felugrott
és kinyitotta a taxi ajtaját. — Itt van a véletlen.
Épp akkor ugrott ki a járdára, amikor a kocsi előre­
szökkent.
— Vigye a kocsit a rendőrségre, Price kisasszony! —
kiáltotta.
A forgalmas úttesten keresztül óvatosan és moso­
lyogva ment át a túlsó oldalra. Szerencsére jól megnézte a
zöldkalapos lányt. Maga a kalap helyes irányba vitte. A
sors úgy látszik mellette volt. Véletlenül összetalálkozott
116
Van Heutenné utolsó látogatójával. Nyomába szegődött és
rövidesen mellette volt.
— Bocsásson meg, nem találkoztunk mi valahol?
A lány hideg, zöld szemmel meredt rá.
— Ha találkoztunk — mondta — akkor bizonyára
emlékeznék az ingére.
— Különös. Megesküdtem volna, hogy Van Heutenné
meggyilkolása után találkoztunk az irodájában.
A lány elhűlt. Éles szabású arca egyszerre elsápadt.
— M a g a . . . Maga kicsoda?
— Nem nagyon fontos. Azon tűnődöm, nem inna-e
meg egy csésze kávét ebben az üzletben — mondta Ti-
mothy.
A nő habozva nézett maga körül.
— Egy barátommal kell találkoznom, már el is kés­
tem. Azt hiszem...
— Én pedig azt gondolom, hogy nem lesz baj abból,
ha pár percet még késik. — Timothy hangja nagyon hatá­
rozott volt.
— Jó.
A lány erélyes mozdulattal befordult a boltba. Talál­
tak egy magányos asztalt s Timothy kávét rendelt a lány­
nak, magának pedig szendvicset.
— Azt hiszem, maga rendőrségi ember — mondta a
lány.
— Véletlenül. Szabad tudnom, kihez van szerencsém?
— Medoc Helén vagyok.
Timothy a nőre emelte szemét. — Bobby menyasz-
szonya? Milyen ostoba vagyok, hogy ezt nem tudtam mind­
járt.
— Ismeri Bobbyt? — A kérdés közömbös volt.
— Valamikor együtt úsztattuk csónakjainkat a park
vízén. De nem akarom gyermekkori emlékeimre veszte­
getni az időt. — Timothy a nőre pillantott. — Nagyon sze­
retnék magától tudni valamit. A Van Heuten ügyben maga
tette a legmeglepőbb megjegyzést. Húsz perccel a holttest
felfedezése előtt maga azt mondta a titkárkisasszonynak:
„Van Heutenné ostoba és kegyetlen. Nagyon veszélyes
összetétel. Egy nap még valaki meg találja ölni." Mit
akart ezzel mondani?
— Azt, amit mondtam. — A lány lassú mozdulattal
cigarettát vett elő és rágyújtott. — Aznap nagyon hara­
gudtam Van Heutennére.
117
 — De miért jósolta meg jövőjét?
A lány unott türelmetlenséggel vállat vont.
— A dolog igazán nem olyan, hogy érdekelhetné a
rendőrséget.
— Szeretném azért hallani.
— Hát Bobbyról van szó. — Helén beleverte cigaret­
táját a hamutartóba. — Én Salteréknál, a könyvkiadó cég­
nél dolgozom. Ők adták ki Bobby első könyvét, a Para­
bolát. Épp mostanában kérte meg Bobby Van Heutennét,
hogy küldje el hozzájuk második regényét.
— Úgy tudom, visszautasították.
— Igen. Hát épp erről van szó. — Helén kissé tétován
tekintett körül. — Bobby aznap délután bejött hozzám és
Larry — Grawes urat, az igazgatót értem — feltárta előt­
tem a valót. Roppantul sajnáltam. Dehát a könyv valószí­
nűleg nem volt egyáltalán jó. Larry nem fogadhatta el.
— Mi köze van mind ennek Van Heutennéhoz?
— Tömérdek. — Helén összeszorította ajkát. — Tudtam,
hogy Bobbyra nézve könyvének visszautasítása milyen so­
kat jelent. Van Heutenné folyton azt hajtogatta, hogy
Bobby zseni, dicsérte és a legőrültebb gondolatokat prédi­
kálta belé arról, hogy milyen sikere lesz. Mindig azt tar­
tottam, hogy Van Heutenné részéről szimpla ostobaságról
van szó. Aztán később, amikor átnéztem a könyvről szóló
véleményeket és láttam azt, hogy Van Heutenné a könyv­
ről csakugyan nem tart sokat, rájöttem arra, hogy ez az
asszony kegyetlen. Olyan érzékeny emberrel, mint Bobby,
az őszinteség hiánya kegyetlenség volt.
— Ennélfogva maga elment az Irodalmi Tanácsadó
Irodába — állapította meg Timothy — és gyilkosságot jó­
solt csak azért, mert Van Heutenné nyíltan megmondta az
urának, hogy a könyve rossz.
— Hát ha éppen így állítja be az ü g y e t . . .
— Menyasszonytól ez nagyon szép volt, kisasszony,
kivált ha meggondoljuk, hogy épp aznap mondta meg Bob-
bynak, hogy nem lesz a felesége.
Helén elpirult s szeme veszedelmesen csillogni kez­
dett.
— Micsoda átkozott mestersége van magának. Azért
mert nem akarok a felesége lenni, nem következik, hogy
nem kedvelem Bobbyt. Kedvelem, végtelenül kedvelem.
Olyan gyámoltalan kis fiú . . .
118
 — De segíteni nem hajlandó rajta. Véletlenül tudom,
hogy Bobby nagyon szerelmes magába.
— Azt hiszi én nem gondolok Bobbyra épp annyit,
mint magamra? — Helén türelmetlen mozdulattal ismét
rágyújtott s félretolta az üres kávéscsészét. — Nem va­
gyok szentimentális, ennélfogva szembe tudok nézni azzal
a ténnyel, hogy szerelmes Bobbyba nem vagyok. Nem len­
ne mulatság neki velem élni. Idősebb vagyok nála, tudnom
kellett volna előre. De valahogy megtörtént az eljegyzés.
Salterék irodája akkoriban pontosan a Tanácsadó Iroda
alatt volt. Amikor Bobby első könyvét kiadtuk, Bobby Van
Heutennétől folyton benézett hozzánk és hát — Helén
széttárta kezeit — bolond voltam. Ennyi az egész. Ha va­
lami nem megy, hát nem megy. Nem lehet az ilyesmit eről­
tetni.
— Nagyon önző hölgy ön.
— Van annyi eszem, hogy nem csinálok mártírt ma­
gamból. Különben is mást szeretek.
— Grawes urat?
Helén nagyot nézett. — Honnan... tudja?
— Abból a módból, ahogy az imént a nevét kimondta.
— Timothy mosolygott.— Férfi-ösztön. De mondja, bele­
egyezett Bobby az eljegyzés felbontásába?
— Bele. — A nő kurtán nevetett. — Nem szívesen
persze. Tegnap levélben írta ezt meg. Azt hiszem, élvezni
fogja ezt a levelet, mert ön osztja Bobbynak rólam való
véleményét. — Helén hirtelen kinyitotta tarsolyát s egy
levelet tett Timothy elé. A detektív kisimította a papírt s
elolvasta:

Kedves Helén,
bizonyára szeretnéd már tudni, beleegyezem-e az eljegy­
zés felbontásába, vagy sem. Hát beleegyezem. Tudom nem
sokra tartod Van Heutenné intelligenciáját, ahhoz azon­
ban elég intelligens volt, hogy ma délután elém tárjon
több olyan tényt, amit eddig nem láttam tisztán. Ami­
kor eljegyeztelek, úgy volt, hogy nagyon gazdag ember
leszek. Amikor megmondtad, hogy nem akarsz a felesé­
gem lenni, a gazdagságnak ez a reménye már eloszlott.
Azt hiszem, rólam, mint regényíróról sincs valami
nagy véleményed. De az ember inkább ne adja el regé-
nyét, semhogy eladja önmagát.
Bristol Róbert
119
 Timothy felemelte szemét a levélről s csak nézte a nő
határozott, közömbös arcát. Medoc Helén nagyon érdekes
egyéniség volt. Timothy még életében sem találkozott nő­
vel, aki vadidegen embernek megmutatott volna ilyen,
dicséretére éppen nem szolgáló levelet.
— Közbevetőleg kérdem, miért nem ment mindjárt a
rendőrségre, amint Van Heutenné haláláról értesült?
Tömérdek vesződségtől megkímélt volna bennünket.
— Ön elment volna a helyemben? — kérdezte Helén
nyersen. — Elvégre nem volt semmi mondanivalóm. Van
Heutennét soha nem is láttam. Nem lett volna értelme,
hogy kérdéseknek, kihallgatásnak tegyem ki magamat
semmiért.
— Ahogy az imént mondtam, ön csodálatosan önző,
fiatal hölgy. — Timothy összehajtotta Bobby levelét és
zsebretette. — Megengedi, u g y e , hogy ezt megtartsam?
— Minek ez a levél a rendőrségnek?
— A levél igazolja, hogy Van Heutenné kellemetlen
híreket terjesztett magáról. Ha szükségünk lenne rá, ez a
levél megadná a gyilkosság indítóokát.
— Ugyan ne legyen nevetséges — jegyezte meg
Helén.
— A nevetségesség már foglalkozásomhoz tartozik.
Helén felhúzta szürke kesztyűjét. Timothy kiegyenlí­
tette a számlát és felállt.
— Hát, önnek találkozója van, én pedig nagyon fá­
radtnak érzem magam. Nehéz napom volt. — Timothy fel­
írta a nő címét és telefonszámát. Aztán hozzátette. —
U g y e , nem ezt a ruhát viselte, amikor a Tanácsadó Irodá­
ban járt?
— Nem. Azt elküldtem Massine-hoz átalakítani. De
mi a csodának érdekli ez?
— Hivatásszerű kíváncsiság, semmi más.
Együtt léptek ki az utcára. Timothy figyelte, milyen
céltudatos határozottsággal megy a leány a gyalogjárók
között. Roppant anyagias nő, gondolta magában. Tudja,
mit várhat az élettől s hogyan kell ezt elérnie.
A rendőrségre menet Timothy felszaladt a lakására,
íróasztalán egész halmaz levelet s Oszkárnak a telefonüze­
netekről szóló, olvashatatlan feljegyzéseit találta. A leve­
lek tetején egy távírat feküdt. Timothy olvasatlanul
zsebregyűrte a leveleket és Oszkár feljegyzéseit, aztán fel-
120
szakította a táviratot. Nagyot bámult s egyszerre elkomo­
lyodott, mert ezt olvasta:

Adendum a levélhez. Jöjjön el eszméletem visszaté­

résének ünneplésére. Este tíz órakor Regina-szálló, ven­
dégeim körében jól fogja érezni magát s különösen érde­
kelni fogja, hogy felfedeztem Van Heuten Klára gyilko­
sát.

— Timothy megnézte óráját. Tíz óra múlt tíz perccel.

— Az őrült — mormolta összeszorított fogai közt. —
A veszekedett őrült.
A Van Heuten-ügy kezdete óta Timothy most volt
először fáradt és zavart. Egy pillanatra habozott, aztán a
telefonhoz ugrott s a Regina-szállóból felhívta Barnest.
— Tudja, hogy az a féleszű Tolfrey estélyre hívta meg
a gyanúsítottakat?
— Tudom. — Barnes hangja komor volt. — Ma este
körülbelül nyolc órakor tért magához s minden gyanúsí­
tottnak táviratot küldött. Magam is láttam az írott távirato­
kat. Felhívtam Jervist, aki meghagyta, hogy ha ön idejében
nem jönne meg, legyek résen, de csak hagyjam Tolfreyt
cselekedni kedve szerint.
Timothy káromkodott.
— Az én hibám. Nem magyaráztam meg Jervisnek...
Felment már valaki Tolfreyhez?
Barnes hangján sértődöttség érzett.
— Nem kaptam parancsot, hogy bárkinek is útját
álljam. Az a négy nő körülbelül tíz perccel, hogy Tolfrey
szobaszáma iránt érdeklődött.
— Walonszka hercegné és barátnői! Átkozott dolog!
Más nem?
— Lehet, hogy valaki felsettenkedett a lépcsőn anél­
kül, hogy észrevettem volna. É n . . .
— Figyeljen ide, Barnes — vágott közbe Timothy —
ennek az estélynek nem szabad megtörténnie. Az én hi­
bám, d e . . . Menjen fel a társaságba, maradjon ott és sen­
kit se tévesszen szem elől, amíg meg nem jövök. Érti?
— Hogyne.
— Helyes.
Timothy levágta a hallgatót s rohant az ajtón kifelé.
121
 XIII. FEJEZET,

Mialatt a taxi az utcák tömkelegében óvatosan siklott

a Regina-szálló felé, Timothynak volt egy kis ideje kisila-
bizálni Oszkárnak a napi telefonüzenetekről szóló, titkos­
írásnak látszó feljegyzéseit.
„Trantné őnagysága kéri, hogy ne feledkezzék el édes­
apjának jövőheti születésnapjáról. X. úrhölgy (a nevét nem
értettem) valami ifjúkori bűnről mondott valamit. A tisz­
tító intézet jelenti, hogy úgy végez mindent, mint eddig.
Egy Phyllis nevű hölgy kéri, hogy ne feledkezzék el róla,
ez az egész. Egy hölgy vidékről beszélt, rossz volt az össze­
köttetés s valami terpentint emlegetett. Barnes a Regina­
szállóból ötször telefonált, hogy hívja fel azonnal vagy
menjen el hozzá ...
Timothy zsebre tette a zavaros írást s a forgóajtón ke­
resztül belépett a Regina-szálló nagy előcsarnokába. Rohant
a lift felé, mikor azt vette észre, hogy egy ismerős alak ha­
jol a portás asztala fölé.
— Halló, Bobby.
— Trant! — Bristol Bobby kissé izgatottan mosolygott
s a kezében levő táviratra mutatott. — Te is megkaptad
ezt az őrületet? Vagy a rendőrség keze van ebben?
— A rendőrség nagyon messze áll ettől — válaszolt
mosolyogva Timothy. — Gyere, gyorsan, gyorsan.
Bobby jobban volt öltözve s egy árnyalattal nyugodtabb­
nak látszott, mint legutóbb. Miközben a lift robogott fel­
felé, égig magasztalta Oszkárt, aki lakásának sivatagját va­
lóságos rózsakertté változtatta.
— Papirost tett a konyhapolcokra, mindent elmosott,
kivasalta három nyakkendőmet s rendbehozta ruháimat. —
Bobby némi keserűséggel nevetett. — Nálam hagyhatnád,
amíg be nem fejezem regényemet.
Timothy nem figyelt. Sietett a folyosón Tolfrey ajtaja
felé. Az ajtó félig nyitva állt. Amint odaért, felbukkant Bar­
nes.
— Itt ülök a társaság nyakán, amint meghagyta.
— Minden rendben van?
— Hát a négy hölgy odabenn sugdolódzik. Itt van
Muir úr is. De Tolfrey eltűnt.
— Eltűnt? — kérdezte elképedve Timothy.
— Igen. Csak nem gondolja, h o g y . . . ? — Barnes
hangjában izgalom lüktetett.
122
 Timothy egy pillanatra némán állt a helyén.
— Menjen le és maradjon a telefon mellett arra az
esetre, ha hívnám.
Válaszra se várva belépett Tolfrey lakosztályába. Bris­
tol Bobby követte.
Muir Derek üdvözlő mozdulattal közelebb lépett. Ma­
kulátlan füstkék ruháját viselte, de csinos arcán piros izga­
lom ült.
— Egy rendőr és egy gyilkos! — állapította meg. —
Jöjjenek és csatlakozzanak az orgyilkosok társaságához.
Timothy gyorsan körülnézett. Walonszka hercegné az
ablakban állt gyönyörű nyestprémjének teljes pompájában.
Kennet Beatrice a gesztenyehajú, törékeny Hobart Susan-
nal ült egy sarokpamlagon s a legújabb skót tweed-újdon-
ságokat és áttört harisnyáikat mutatta be. Dawn Gilda la­
zán simuló ezüstrókával vállain betanult nemtörődömséggel
ült a székén.
— Remélem, kellőkép tájékoztatva van a helyzetről —
mormolta Muir s lassú mozdulattal átnyújtotta Timothy-
nak az összehajtogatott táviratot. — Tolfrey úr mindnyá­
junkat összeszedett, hogy elválassza a kecskéket a juhoktól.
— Csak az a baj, hogy a pásztor nem mutatkozik —
jegyezte meg Kennet Beatrice.
Timothy behatóan szemügyre vette a táviratot. Tolfrey
röviden tájékoztatta Muirt, hogy felfedezte Van Heutenné
gyilkosát s este tíz órakor lakásán nyilvánosan leleplezi a
gonosztevőt. Timothy zsebregyűrte a táviratot, gyors lépést
tett az üres hálószobába, aztán mintha megváltoztatta volna
tervét.
— Különös, hogy Tolfrey úr nincs itt, de még különö­
sebb, hogy a hölgyek itt vannak. Nem hittem volna, hogy
este tíz órakor elsietnek egy idegen em'ber lakására csak
azért, mert ilyen táviratot küldött.
— Azért jöttünk el — válaszolt a hercegné hidegen és
nyomatékosan, — mert megígértük, hogy segítségére le­
szünk, Trant úr. Amikor megkaptuk a táviratot, természe­
tesen azt hittük, hogy az ön keze is benne van a dologban.
— Mikor aztán Tolfrey urat nem találtuk itt s az ajtó
nyitva állt — jegyezte meg Dawn Gilda kesztyűs kezének
egy finom mozdulatával — meg voltunk győződve róla,
hogy ez csak újabb megnyilvánulása az ön kissé szokatlan
rendőri eljárásának.
— Tehát az ajtó nyitva állt? — érdeklődött Timothy.
123
 — Igen! — Hobart Susan szólalt meg a pamlagról
gyorsan, komolyan. — Nyitva állt s így mindjárt bejöttünk.
V á r t u n k . . . vártunk, amikor végre beállított... Muir úr,
Aztán ön . . .
— Azt hiszi, hogy csak mi leszünk a vendégek? —
szólt közbe a Dawn Gilda székének karján ülő Muir. — Ha
így áll a dolog, akkor Tolfrey gyilkos-jelöltje köztünk van.
Idegfeszítően szűkkörű választás.
Muir hirtelen elhallgatott, mert az ajtón gyorsan kopo­
gott valaki. Az egész társaság felfigyelt, de mindenki úgy
tett, mintha közömbös volna. A kopogás megismétlődött.
Timothy sietve feltárta az ajtót. A küszöbön Price Made-
leine állt.
— Ön itt van, Trant úr?
A kis piros kalap vidáman ült a lány fején, de a koz­
metika művészete nem leplezte el arcának természetellenes
sápadtságát. Kesztyűs kezében táviratot szorongatott. Hogy
jelenlétének okát adja, mindjárt át is adta Timothynak. A
detektív felbontotta és elolvasta:

Ostobaságomban megfeledkeztem magáról. Okvet­

lenül el kell jönnie esti tíz órára a Reginába. Össze­
jövetelünk maga nélkül nem volna teljes. Nyilvános­
ságra hozom Klára gyilkosának nevét.
Tolfrey.

— Otthon várt rám ez a távirat. — Madeleine szo­

rongva nézett körül. — Kit vádol Tolfrey? Hol van az az
ember?
— Épp azt nem tudjuk.
Timothy bezárta az ajtót s háttal állt eléje. Szeme na­
gyon lassan Madeleinere szegeződött, aztán egy asztalra
siklott, amelyen poharak álltak s likőr, konyak, whisky.
— Price kisasszony talán volna szíves pár percre el­
vállalni a háziasszony szerepét. Én ezalatt a fürdőszobában
kimosom körmeim alól Terrabinny porát. Azt hiszem, Tol­
frey italaiból egy kevés nem árt meg a társaságnak.
Gyorsan a hálószobába lépett s betette maga mögött az
ajtót. Megállt s feszülten figyelt. Igen, gondolta, nem téve­
dett. Az a halk nesz, amelyet pár pillanattal előbb hallott,
amikor belépett a hálóba, még mindig hallható volt. Most
már tudta, mi az. Folyik a víz, folyó víz csobog állandóan.
Sietett a fürdőszoba sötét bejárata felé.

124
 Kinyújtott kézzel kereste meg a villanykapcsolót és fel­
csavarta. Amint a fény eláradt a szobában, közvetlenül a
fürdőmedence előtt állt. Mind a két csapból ömlött a víz s
a lefolyó zárva volt. A víz túllépte a medence porcellán
peremét s hullott le a földre.
A medence fölötti hosszú tükör épp egyvonalban volt a
szemével. Így történt, hogy az eléje táruló szörnyűséget a
tükörből, ferde képben, fokozott borzalmasságban pillan­
totta meg. A medence mellett merev testtel, szinte keresettnek
látszó helyzetben, fejét furcsán nekitámaszkodva a medence
zománcos szélének, feküdt Tolfrey Dane. Gondosan fel volt
öltözve egészen. Nyakkendőjének gyöngyös tűje csillogott a
tükörből visszaverődő fényben. Szája félig nyitva volt,
mintha megszokott gúnyos mosolya torzult volna fonákjára.
Kékes árnyalat festette át piros arcát s szeme bambán, ér­
telmetlenül meredt előre. Halott volt.
Pillanatnyi habozás után Timothy megragadta a halott
nehéz vállait, előbbre tolta s megfordította testét. Azt
látta, amit félig-meddig várt. Tolfrey kék ruhájának szövete
szakadt és vérfoltos volt. Vér csepegett alá, s élénk pirossága
különös ellentétben állt a szoba élénk fehérségével. A hideg
porcelánon, nedvesen és tompán, egy olcsó, fanyelű kés
hevert, aminőt kertben vagy durvább konyhamunkában
szoktak használni.
Timothy az előbbi helyzetbe ejtette vissza a holttestet.
Ahogy ott állt, csípőre tett kézzel, keze reszketett. Nem féle­
lemtől, hanem haragtól. Egész valóját engesztelhetetlen harag
töltötte el. Tolfrey olyat tett, amivel saját maga okozta ha­
lálát. Bolond volt. A rendőrség is baklövést kövelett el. De
bakot lőtt maga Timothy is.
Amikor Timothy gyorsan átkutatta a fürdőszobát, az
ártalmatlan, közömbös fiatalember teljesen eltűnt belőle.
Most a párduc kerekedett benne felül.
Elzárta a csapokat és kinyitotta a lefolyót. Könnyű volt
kitalálni, hogy a gyilkos miért hagyta a csapokat nyitva.
Könyörtelenül kihasználta a fürdőszoba minden előnyét. A
medencéből kiáradó víz kiömlött a padlóra s elmosta a láb­
nak, vagy a cipőről lepergő piszoknak minden nyomát. De,
tűnődött Timothy komoran, bizonyára más ok is vezette. A
csobogó víz figyelmet kelt. A gyilkosnak az volt a számítása,
hogy Tolfrey Dane holttestét akkor találják meg, amikor az
estélyre meghívott gyanúsítottak mind megérkeznek s vala­
mennyien a gyilkosság színhelyén vannak.

125
 Még egy végső gyors pillantással körülnézett, aztán be­
zárta az ajtót és sietett át az üres hálószobába, a telefon­
hoz. Felhívta a lenn várakozó Barnest, röviden elmondta,
mi történt s meghagyta neki, hogy azonnal lépjen érintke­
zésbe Jervisszel.
Fojtott hangon beszélt, hogy a másik szobában időző
vendégek meg ne halljanak semmit. Hobart Johnt és Medoc
Helént kivéve a Van Heuten-iroda minden látogatója
együtt volt. Hat a kettőhöz arányban állt fönn annak való­
színűsége, hogy Van Heuten Klára és Tolfrey Dane gyilkosa
közöttük lappang.
Amint Timothy visszatért a társaságba, alig nézett rá
valaki. Szertelen élénkséggel beszélgettek mindnyájan, de
alig tudták titkolni növekvő nyugtalanságukat. Walonszka
Patricia a leereszkedés meglepő mellőzésével csevegett Price
Madeleinenel, Dawn Gilda és Muir Derek hollywoodi plety­
kákban merültek el, Kennet Beatrice pedig annyira megfe­
ledkezett magáról, hogy megígérte közbenjárását saját kiadó­
jánál Bobby legújabb regénye érdekében. Csak Hobart Susan
nem igyekezett rejtegetni idegességét. Magában ült egyik
sarokban s apró kezével tarsolya zárát nyitogatta.
Az indítóok árnyát sem lehet erről a társaságról feltéte­
lezni, gondolta Timothy, amint átment a szobán s italt ön­
tött magának. Teljességgel hiányzott minden bizonyíték,
amely bármiféle bűncselekménnyel kapcsolta volna őket
össze. Pedig Timothy mégis meg volt győződve arról, hogy
mindnyájan bűnösek valamiben. Ez biztos, mint a halál.
Kimért mozdulattal úgy fordult meg, hogy szemben
állt mindenkivel és felemelte a poharát. Megszólalt, s az acél
élessége szikrázott nyugodt, lágy szavai mögött.
— Hölgyeim és uraim, igyunk sajnálatraméltó házigaz­
dánk egészségére.
A beszélgetés szála mindenütt megszakadt. Feszült fi­
gyelemmel tekintett fel mindenki, de szólni senki sem szólt
semmit.
— Miután pedig — folytatta Timothy — Tolfrey bará­
tunk nincs itt, hogy bennünket a szörnyű titok amatőr meg­
oldásával szórakoztasson, talán segítségemre lesznek abban,
hogy a hivatalos megoldásra nézve tegyek gyarló kísérletet...
Ön, hercegné azt állítja, hogy barátnőivel együtt elsőnek
érkezett ide. Az ajtó tárva volt, ennélfogva beléptek. Így
van?
— Igen.
126
 — Nem találta meglepőnek, hogy szállodában egy ajtó
nyitva áll, hercegné?
Walonszka Patrícia prémes válla közömbösen megrán­
dult.
— Igazán nem gondoltam rá. Tudtuk, hogy Tolfrey úr
estélyt ad. Azt hittük, hogy már vannak itt mások.
Miután pedig nem találtunk itt senkit — szólt közbe
Kennet Beatrice — leültünk és vártunk, mint négy savanyú,
kezdő színésznő, míg végre jött a kellemes Muir úr és fel­
pezsdítette lehangolt női ereinket.
— Szóval — mormolta Timothy — egyáltalán nem ta­
lálták furcsának, hogy a szállóban egy ajtó tárva áll. Köszö­
n ö m . . . Muir Derek úr után Bristol úrral megjöttem én,
aztán Price kisasszony.
Timothy hirtelen elhallgatott. Mindenki az ajtó felé
fordult. Valaki másodszor kopogtatott. Nem olyan élénk
kopogtatás volt, mint Madeleineé, inkább lágy és óvatos.
A váratlan csendben Timothy elfogta Bobby kérdő pil­
lantását és bólintott. A fiú az ajtóhoz sietett s kinyitotta.
Napbarnított, magas ember lépett a szobába. Ugyanaz a férfi
volt, akivel Timothy csak a délelőtt beszélt, háromszáz mér­
földnyi messzeségben, az Ohiói Wintonban.
Hobart John megállt és nyugodtan végignézett a meg­
hökkent társaságon.
— Úgy látszik, itt estély van — mondta.
Minden szem rajta pihent, csak Timothy figyelte Hobart
Susant. A kis milliomosnő zavartan s kipirult arccal félig
felállt.
— Johny — mondta s mély lélegzetet vett — hogy ke­
rülsz ide?
Hobart John lehajolt és szájon csókolta az asszonykát.
Bársonyos, barna szeme hanyag és kihívó pillantással Ti-
mothyt mérte aztán végig.
— Ma reggel, Susie, beszélgetésem volt a Modern Élet
két képviselőjével, akik meggyőztek arról, hogy a férjnek a
felesége mellett a helye.
Timothy szilárdan viszonozta a pillantást.
— Honnan tudta, hogy feleségét Tolfrey lakásán fogja
találni?
Barna kezével Hobart simogatni kezdte felesége vállát.
— Véletlenül csak tizenöt perce érkeztem meg s ide, a
Reginába szálltam. Felhívtam a hercegné lakását, de a ko­
mornyik nem tudta megmondani, hogy a feleségem hová
127
ment. — Hobart egy pillantást vetett sérült kezefejére. —
Időm volt bőven, hát, gondoltam, meglátogatom öreg bará­
tomat.
Átment a szobán és whiskyt töltött magának bőségesen.
— De hol van Tolfrey? Úgy látom, hogy a rendőrség
nem veszi rossznéven, ha elfogyasztjuk Tolfrey barátunk
italait.
A csendet csak a Selters-víz loccsanása törte meg. Ek­
kor Walonszka hercegné hirtelen felállt.
— Nincs értelme, hogy tovább maradjunk — mondta,
szorosabbra vonva vállán a prémet. — Gyerünk Beatrice,
Gilda! — Parancsoló pillantást vetett Hobartné felé. — Te
is, Susan.
Az ajtó felé haladtában jobb karja kissé félszegen szo­
rult oldalához. Timothy észrevette, hogy prémje alatt va­
lami ezüst csillog.
— Egy pillanatra, hercegné — mondta kurtán. — Senki
sem hagyhatja el a szobát, amíg én meg nem engedem. Ha
pedig a hercegné ellop Tolfrey lakásáról egy fényképet, el
kell vinnie a keretet is?
A hercegné mintha megkövült volna, megállt s finoman
elpirult. Ismeretségük kezdete óta Timothy most látta először
a hercegnét teljes zavarban.
— Ó, csak férjem egyik fényképe — dadogta Wa­
lonszka Patrícia. — Elég jó kép. Nekünk ez nincs meg, így...
Ideges kis nevetéssel elővette ruhája ráncai közül a
fényképet.
— El akartam kérni Tolfrey úrtól, de miután hiába
vártuk...
Timothy fogta a képet s szemügyre vette Walonszka
herceg sovány arcát, amely épp oly előkelő és arisztokra­
tikus volt, mint feleségéé.
— Levesz a lábamról, hercegné. — Hangja veszedelme­
sen sima volt. — Ekkora hitvesi odaadás láttán a rendőrség
igazán nem vehet rossznéven egy kis eltévelyedést.
A másik három nő ösztönszerűen a hercegné felé igye­
kezett, de az, mint egy sápadt, hideg Athene-szobor, észre
se vette őket.
— Természetesen nem szívesen árulja el a rendőrség­
nek — folytatta Timothy nyugodtan — hogy férje ismerőse
volt Tolfreynek. Azt is megértem, hagy egy ilyen kitűnő
ember fényképét nem akarja beszennyezni egy közelben tör­
tént gyilkossággal.

128
 — Gyilkossággal...?
Timothy szeme úgy járt körül mint a villám s figyelte
a hatást. Hobart felemelt pohara félig eltakarta gúnyos mo­
solyának vonalát. Muir Derek lesöpört kabátja ujjáról egy
kis cigarettahamut, Bristol Bobby pedig végigsimította kezé­
vel rendetlen üstökét.
De Timothy csak Price Madeleinet nézte. A lány szeme
majdnem tűzben égett s két arcán a rúzs olyan volt, mint
két seb.
— Azt á l l í t j a . . . ? — suttogta Madeleine.
— Igen. Vendéglátó gazdánk az egész idő alatt itt volt
a lakásban, önök közül senki sem tudta, hogy a fürdőszo­
bában fekszik — holtan? Meggyilkolták.

XIV. FEJEZET.

Két óra volt. Trant detektív és Jervis felügyelő komo­

ran és fáradtságtól megviselve ült Timothy lakásán. Tolfrey
Dane holttestét a tetemnézőbe szállították, a Regina-szálló­
beli szobákat átkutatták, lezárták és lepecsételték. A vendé­
geket, akár meg voltak híva, akár nem, a rendőrségre vitték,
befolyásukra való tekintet nélkül kihallgatták, aztán elen­
gedték.
Gyakorlatilag mindez semmi eredményre sem vezetett.
Az orvosszakértő szerint a gyilkosság tízóra tájban történt.
Mint első érkezők, Walonszka hercegné és barátnői ilyenfor­
mán elkövethették a bűncselekményt, de a többi gyanúsított
is akármelyik fellopakodhatott a lépcsőn, megölhette Tolfrey
Danet, aztán mint meghívott vendég állított be a lakásba.
Ami nyom a fürdőszoba padlóján maradt, elmosta a víz.
Miként Van Heutenné esetében is, Tolfrey Dane meggyilko­
lását is az eredményes munka maximumával hajtották végre.
Két újabb körülmény csak bonyolultabba tette az ese­
tet. Hobart John repülőgépe este kilenckor érkezett meg
Wintonból Newyorkba. Még mielőtt Hobart a szállóban a
bejelentőlapot kitöltötte volna, bőven volt alkalma a gyil­
kosságra. Van Heutennénak egyetlen olyan látogatója, aki
nem jelent meg az estélyen, szintén veszedelmesen közel
volt a bűntény színhelyéhez. Grawes Lawrence, a Salter-féle
kiadóvállalat igazgatója és Medoc Helén jövendőbeli férje,
szintén a Regina-szállóban lakott és fél tíztől kezdve Helén
is ott tartózkodott.

Patrick: A kilencedik látogató 9 129

 Baljóslatú, haragos fény csillant meg Timothy szürke
szemében. — A hibát én követtem el — ismerte be őszintén.
— Nem hittem volna, hogy Tolfrey oly hamar felépül. Sej­
tettem, hogy veszély fenyegeti, de azt hittem, hogy a baleset­
ről és agyrázkódtatásról szóló álhírrel távol tarthatjuk tőle
a gyilkost. Álmodni sem mertem volna róla, hogy Tolfrey
a háztetőről kürtöli ki felfedezését, már t. i., hogy megol­
dotta a gyilkosság rejtélyét. Mihelyt azokat a táviratokat
szétküldte, megpecsételte sorsát.
— Barnest nem okolhatjuk — tette hozzá a felügyelő
sötéten. — Magam mondtam meg neki, hogy Tolfreyt hagyja
cselekedni a kedve szerint. Nem csinálunk a dologból most
nagy hűhót. — Fáradt, ravasz szemmel fürkészte Timothy
arcát. — De azt nem értem miből gondolta, hogy Tolfrey
veszedelemben van.
— A fenyegető telefonüzenetből — magyarázta Ti­
mothy. — A gyilkos nem kockáztatja meg a fenyegetést,
csak ha nagyon kétségbe van esve. A mi esetünkben a gyil­
kos attól félt, hogy Madeleine látta Tolfreyt, amikor délután
a Tanácsadó Irodában látogatást tett. Könnyen lehetséges,
hogy nem is látta. Ezért is nem említette a gyilkos Tolfrey
nevét. De Tolfreytól félt, mert tudta, hogy Tolfreynek ke­
rékre jár az esze.
— Aztán Tolfrey kijózanodik, rájön a valóra, pellen­
gérre próbálja állítani a rendőrséget és rosszul jár. Csak
tudnánk, hogy mit derített ki az a szerencsétlen fráter.
Mindjárt úgy menne a vonatunk, mintha terpentinnel ken­
ték volna meg a síneket.
— Terpentin! — kapott a szón Timothy. — Milyen
őrült vagyok!
Mialatt a felügyelő megütődve figyelte társát, Ti­
mothy elővette zsebéből Oszkár rég elfelejtett jelentését a
napközben érkezett telefonüzenetekről. Mohón vizsgálta
Oszkár szarkaláb betűit. Lényegtelen dolgok közt ez az
érthetetlen mondat állt: „Egy hölgy vidékről beszélt, rossz
volt az összeköttetés, valami terpentint emlegetett."
Timothy Jervis elé lökte a papirost.
— T e r p e n t i n . . . terpentin. Terrabinny akar ez lenni.
Így jár az ember, ha értelmetlen inasa van. Campbell
Louise hívott fel engem ma este.
Timothy a telefonhoz ugrott s feltárcsázta Terrabin-
nyt. Nagysokára a vonal végén egy álmos hang szólalt
meg.
130
 — Campbellné asszony? — kérdezte Timothy sietve.
— Itt Trant.
— Ó, Trant úr. Egész este magát kerestem é s . . .
— Tudom. Mi történt?
— Tolfrey Daneről van szó. Kilenc óra tájban egész
bolond táviratot kaptam tőle. Jelezte, hogy megoldotta
Van Heutenné halálának rejtélyét s most nekem az ajánlja,
hogy azonnal utazzam repülőgépen Kanadába. Nem tudom,
mit akar ezzel mondani.
— Más újság nincs?
— De igen. Azt is megüzente, hogy ezt a felfedezését
leírta s külön levélben elküldte magának. Nem kapta meg?
Timothy hosszan füttyentett. — Köszönöm, asszo­
nyom. Holnap délelőtt újra felhívom. Jó éjszakát!
Levágta a hallgatót s Jervishez fordult.
— Mindjárt megtudjuk, mit derített ki Tolfrey. Kü­
lön levélben számolt be róla.
Jervis talpraugrott.
— Hogy hogy nem kapta meg a levelet idáig?
Timothy tágranyitott szemmel bámult barátjára.
— Nem vagyok eszemnél. Még nem bontottam fel a
postámat. — Kivette zsebéből az olvasatlan leveleket. A
többi közt volt egy, amely a Regina-szálló díszes címerét
viselte. — Egész nap nálam volt.
— Bontsa fel gyorsan — sürgette a felügyelő. Timothy
engedelmeskedett. Feltépte a borítékot s több levélpapírt
vett ki belőle. Jervis Timothy mellett állt. Együtt olvastak.

Kedves karmininges Trant úr.

Öt év óta először vagyok teljesen józan. Valószínűleg bele­
telik tíz év, amíg megint ebbe a kivételes állapotba kerü­
lök, ennélfogva, amíg a kezem bírja, tollal és tintával
számolok be mondanivalóimról. Azt hiszem, érdekelni
fogja, mert megoldom Van Heuten Klára meggyilkolásá­
nak nevetségesen egyszerű problémáját.
Általában minden rokonérzésem csak a gyilkosoké,
gonosztevőké és egyéb antiszociális elemeké, de Klárát
nagyon szerettem. Még nagyobb kedvem telik abban, ha
csúffá tehetem azokat a fölényeskedő fiatalembereket, akik
manapság a törvényt és rendet képviselik. Bolond fővel a
cocktail-estélyen magának is visszautasítottam azt az ész­
szerű kívánságát, hogy felvilágosítást nyújtsak. Most elő-

131
 zékenyen azon igyekszem, hogy jóvátegyem mulasztáso­
mat.
Azt hiszem, hogy a bűntény délutánján véghezvitt cse­
lekedeteim a legalacsonyabb értelmű ember előtt is tisztán
állnak. Beismerem, hogy zilált állapotban voltam. Azóta
boldog feledékenységben horkoltam, ezért nem kapott
tőlem értesítést hamarabb. De most, az ideiglenes józanság
oázisában, a legapróbb részletekig mindenre emlékszem.
A minap, kora délután, elmentem Klára irodájába,
hogy kölcsönt kérjek, vagy tartozást hajtsak be rajta, ne­
vezze — aminek akarja. A hátsó bejáraton óvakodtam be
hozzá. Egy háromszázötvendolláros kölcsönnel bőséges
jutalomban volt részem, azután távoztam. Klára élt, amikor
megérkeztem és élt, amikor elmentem. Ha nem hiszi, kér­
dezze meg Bristol Bobbyt, a tejrágó Muirt, vagy a négy
előkelő hölgyet.
Forró kis kezemben szorongatva a csekket, siettem
bankomba, de zárás után érkeztem oda. Volt három-
százötven felvehetetlen dollárom, de zsebemben nem lapult
egyetlen garas készpénz sem. Mint egy hazatérő galamb,
alkohol-lendítette szárnnyal rohantam vissza Klárához.
Megint a hátsó bejáraton mentem fel hozzá. A vészkijárat
fele útján voltam, mikor azt vettem észre, hogy valaki jön
lefelé. Cseppet sem csodálkoztam, hogy Campbell Louise-
zal ütköztem össze, bár józan ésszel tudhattam volna, hogy
Louisenak most valami istenhátamögötti pennsylvaniai
fészekben kellene lennie. Sőt örültem, hogy elibém került.
Elhatároztam, hogy nem háborgatom szegény, jó Klárát,
hanem Louisetól kértem két dollárt taxira s iparkodtam
vissza szállómba. Tudtam, hogy csekkemet ott beváltják.
Bizonyára megérti, hogy egész idő alatt nem gondol­
tam semmi borzalomra, semmi sötét, gyanús körülményre
vagy a detektívregények más kísérő jelenségére. Csak a ki­
józanodás első percei után illesztettem össze a tényeket.
Campbell Louise-zal olyan helyen akadtam össze, ahol ő
valójában nem lehetett. Izgatott, sápadt, ideges volt. Ami­
kor beszédbe elegyedtem vele, el akart szaladni. Felhívom
itt figyelmét egy igen fontos dologra. Amikor Louise ki­
nyitotta tarsolyát, hogy elővegye a két dollárt, határozot­
tan azt vettem észre, hogy zsebkendője véres. Utóbb, ami­
kor az egyik dollárral kifizettem a taxit, a sofőr megje­
gyezte, hogy a dolláron vérnyomok vannak.
Miután Campbell Louiset bűnnel és vérfoltokkal ter-
132
helve a gyilkosság középpontjába állítottam, egy kis deduk­
cióval végzem. Véletlenül tudom, hogy Louise egyik örököse
Van Heutennénak. A pénzre nagy szüksége volt s Klára
nagylelkübb volt iránta halálában, mint életében. Nyilván­
való, hogy a gyilkos a hátsó bejáraton hatolt be az irodába.
Arról, hogy ez a bejárat állandóan záratlan, legjobb tu­
domásom szerint csak Klára, jómagam és a titkárnő tudott.
Klára nem követett el öngyilkosságot. Én nem öltem meg.
A gyilkos Campbell Louise.
Mint fentebb említettem, szentimentális gyengeséget
érzek a törvényszegők iránt. Louiset különben is mindig
kedves nőnek találtam. Azt a tanácsot adtam neki, hogy a
lehető leggyorsabban álljon odébb. Gondoltam, ha ezt az
értesítést a külön levél lassúbb útján küldöm, módot adok
neki egy kis sportrepülésre, anélkül, hogy magára vonná
az igazságszolgáltatás megkerülésének ódiumát. Remélem,
követi is szavamat, épp ezért nem tudtam ellenállni annak
a vágynak, hogy az igazságot önnek is elmondjam. Min­
dent összevéve, a móka sokkal jobb, ha a rendőrség előtt
nem hallgatom el a valót.
Amint bizonyára tudja, mindig büszke voltam gúnyos
humoromra. Mára valamennyi gyanúsítottat estélyre hív­
tam meg, amelyen kicsit meggyötröm őket, aztán elmon­
dom nekik az igazat. Remélem jól fognak mulatni. Én
biztosan.
Igaz híve: Tolfrey Dane.

U. I.: Ha el találná fogni Louiset, adja meg neki, ké­

rem, a kölcsönvett két dollárt. Azt hiszem, tájékoztatásom
ennyit megér.

Timothy ledobta a levelet az asztalra. A két férfi egy

pillanatra némán meredt egymásra.
— Campbellné ma éjszaka Terrabinnyben volt. A tár­
saságban ő az egyetlen, akinek tökéletes alibije van. Tol­
frey Danet ő nem ölhette meg.
— Úgy van. És ő az egyetlen, aki nem ölhette meg
Van Heutennét sem. — Timothy egyik székbe telepedett. —
Ezt ma délután fejtette ki előttem. Holbiztosra veszem,
hogy igazat mondott.
— Akkor hát zátonyra jutottunk. Tolfrey megállapí­
tása téves — állapította meg Jervis.
— Téves — hagyta helyben Timothy.
133
 A felügyelő arcán látszott, hogy tehetetlen.
— Már most, ha Tolfreyt nem azért öltek meg, mert
kiderítette a gyilkos személyét, akkor miért ölték meg?
Timothy rágyújtott s ringó füstkarikákat fújt a leve­
gőbe.
— Itt csak egy feltevés lehetséges. A gyilkos rettegett
Tolfreytől. Mikor aztán megtudta, hogy Tolfrey kibogozta
a rejtélyt, bizonyosra vette, hogy helyesen bogozta ki.
— Leszúrta tehát Tolfreyt, nem is sejtve, hogy a vén
iszákos csak Campbellnét vette gyanúba. — Jervis egy
nagy zsebkendővel törülgetni kezdte a homlokát. — Tol­
frey tehát tévedésből halt meg. Mi pedig nem jutottunk
előre egy lépést sem.
— A helyzet ennyire nem rossz. Most legalább tisztán
látjuk, hogy Tolfrey tudott valamit a gyilkosról, amit a
gonosztevő olyan aggasztónak talált, hogy félelmében gyil­
kossághoz folyamodott.
Jervis vakargatta a fülét.
— De ha Tolfrey olyan fontosat tudott a gyilkosról,
miért gyanúsította Campbellnét?
— Itt aztán nekem is tótágast áll a tudományom —
válaszolt Timothy. — Csak egy eset lehetséges. Tolfrey nyo­
mon volt, de nem tudta, hogy nyomra bukkant, még pedig
nagyon fontos nyomra.

XV. FEJEZET.

Jervis távozása után Timothy még mindig Tolfreyen

törte a fejét. A második gyilkosság indítóokát most már
látni vélte. A gyilkos túlbecsülte Tolfrey intelligenciáját.
Van Heutenné „legrégibb barátja" megoldhatta volna az
erőszakos halál titkát, ha ki nem téríti útjából Campbell
Louisenak látszólagos bűnössége. Mi az, amit Tolfrey a
gyilkosról tudott? A hátsó bejárattal függ össze? Timothy
átkozta Tolfrey Danet gyermekes mókájáért, amely életébe
került. Ha tudná azt, amit a kilencedik látogató tudott,
akkor talán rendet teremthetne ebben az egyre növekvő
káoszban.
Késő volt. De Timothy nem érezte magát fáradtnak.
Ezt a második tragédiát, amely újra felcsigázta képessé­
geit, valósággal kihívásnak vette s nem szándékozott addig
134
nyugodni, amíg legalább egy lépést nem tett a gyilkos sze­
mélyéhez vezető úton.
Gondolatai visszaszálltak az elmúlt harminchat óra
bonyolult és ellentmondó történéseire. Campbell Louiset
most, hogy a második gyilkosság nyilvánvaló alibit bizto­
sított számára, végleg ki lehet rekeszteni a gyanúsítottak
közül. Price Madeleinet saját füle hallatára figyelmeztette
telefonon a gyilkos. Ilyenformán Madeleine személye is
elesik, bár őt még mindig körülveszi öt év előtti végzetes
autószerencsétlenségének homálya.
Timothy szeme a különböző egyéniségektől összesze­
dett, még mindig átnézetlen kéziratok halmazára tévedt.
Érezte, hogy a novellák, a regény és a pólókönyv ismereté­
ben nyomára jön annak, vajjon az egyes látogatók komo­
lyan vagy csak színleg keresték-e Van Heutenné irodalmi
tanácsát. Elsőnek Bristol Bobby idegesen gépelt, hosszú re­
gényét, „A nevető angyal"-t vette kezébe. Az ötszázhúsz
oldalból elolvasott százat, aztán letette a kéziratot. Tudta,
amit tudni akart. Avatatlan olvasó a regényben talán nélkü­
lözte volna az érdekességet és lendületet, de Timothy le­
nyűgözőnek találta.
Timothy kurtán végzett Trooper, alias Hobart John,
illetve az ismeretlen munkatárs „A szép póló" című köny­
vével. Ez afféle úrhatnám-emberek számára készült, tipikus
szövegkönyv volt. Nagyobb figyelmet tanúsított a négy
előkelő hölgy kézirata iránt. Kennet Beatrice novellája
félreismerhetetlen Kennet-mű volt, szerelmes hevülettől és
önfeláldozástól remegő. Sziporkázó prózájának művészete
igazán nem szorult Van Heutenné tanácsára.
A három másik hölgy novellája olyat nyújtott, amit az
ember nem várt volna. Walonszka Patrícia megfeledkezve
méltóságáról és neveléséről, sikamlós, párizsias bolondságot
írt meg. Dawn Gilda tanulatlan gengszterek szirupos sze­
relmét és életét festette le. Végül Hobart Susan, a nagy-
szemű milliomosnő, egy borzalmas rémhistóriában élte ki
magát, amelyben kísértetlakta házak szerepeltek és félelmes
szörnyek merültek fel a mélységből. Timothy mosolygott,
amikor az utolsó oldalra ért. Ott ékeskedett Van Heutenné
aláírása, jeléül annak, hogy ezer szavanként három dollá­
rért a kéziratokat átnézte.
Utolsónak vette kezébe Muir Derek kéziratát. Érdeklő­
déssel várta, mit írt meg a bűntettek és gyilkosságok szak-
135
 értője. Képzelni sem lehetett volna ártatlanabb történetet,
mint ezt a finom leírást, amelyben egy fiatal, de éppen­
séggel nem modern asszony lelkes buzgalommal készül első
ünnepi vacsorájára. Illatos, előkelő stílusban haladt a kis
történet egy fájdalmas pillanatig, ahol aztán hirtelen a mon­
dat közepén megszakadt.
Timothy száján széles mosoly jelent meg s szemében
a diadal fénye tündöklött. Tisztán, élénken tudatára éb­
redt most egy körülménynek, amelyre a legutóbbi harminc­
hat óra kaleidoszkópszerű zűrzavarában nem gondolt. Tol-
frey Dane a Columbia-egyetemnek telefonált. Walonszka
hercegné, Kennet Beatrice, Dawn Gilda és Hobart Susan
a Columbia-egyetem nevének említésére megrezzent.
Timothy megnézte az óráját. Fél négy volt. A telefonhoz
lépett, feltárcsázott egy számot és várta a szerkezet egy­
hangú berregését. Végre egy fáradt, méltatlankodó hang
válaszolt:
— Ki beszél?
— Itt Trant, Muir úr.
— Milyen csalódás! — Muir Derek akkorát ásított,
hogy a vonal végén a kagyló bizonyára kitágult. — Csak
nem azt akarja mondani, hogy Tolfrey fürdőszobájában
megtalálta egy szempillámat?
— Nem, Muir úr — válaszolt Timothy jóindulatúan.
— Csak azt akarom megkérdezni, mi a véleménye a Co­
lumbia-egyetemről.
A telefon egy bosszú pillanatig süketnek tetszett. Aztán
ismét megszólalt Muir, de sajátságos megváltozott hangon:
— Ön nagyon ügyes embernek képzeli magát, ugye?
— Bizony, annak — ismerte be Timothy. — Köszö­
nöm, Muir úr. Jó éjszakát!
Tíz perccel utóbb Timothy már ágyban feküdt, csak
cigarettájának narancsszínű vége világított a sötétben.
Rendőrségi pályáján még sohasem gyűjtött össze ennyi
nyersanyagot s nem volt kezében kevesebb szál. De most
már a dolgok kezdtek elrendeződni, az össze nem tartozó,
zavaros elemek kezdtek mintába futni.
Másnap reggel az újságok már reggeli mellett találták
Timothyt. Tolfrey halála után jött a vízözön. Előző nap
Jervis valahogy még féken tudta tartani az újságokat, de
most már ez nem ment tovább. Két nap alatt két gyilkos­
ság. A címek Van Heutenné nevével voltak tele s Tolfrey
estélyi társaságának minden tagja a nyilvánosság hullámá-
136
 nak taraján hánykolódott. Fénykép mutatta be, hogy
Walonszka Patrícia hogyan hagyta el éjféli kihallgatása
után a rendőrséget. Dawn Gildáról is élethű fénykép
jelent meg. Timothy mosolyogva gondolt arra, hogy a
Sutton-téri palotában milyen savanyú képpel költik el a
reggelit. Azt is szeme előtt látta, hogy a rendőrségen hogyan
tépik az emberek a hajukat. Bekövetkezett a legrosszabb,
hiszen mindnyájan a nagybefolyású, félelmes Cheney-család
kegyétől függenek.
„Jervis felügyelő hangsúlyozta — írta az egyik cikk —
hogy a gyilkos letartóztatása küszöbön áll."
A derék Jervis a bajban hősiesen tartja a vállát a
rendőrségért! Timothy nem sietett rögtön a rendőrségre,
hogy csatlakozzék az általános fogcsikorgatáshoz. Előbb
még sok mást kellett elvégeznie.
Reggeli után felhívta Walonszka hercegné palotáját s
Hobartnét kérte. Egy gőgös komornyiktól azt a választ
kapta, hogy Hobartné már nem vendége a hercegnének.
Előző este távozott s az éjszakát férjével, a Regina-szálló­
ban töltötte.
Timothy eleinte nagyot csodálkozott, de mosolya
lassan visszatért. Felhívta a Regina-szállót.
— Hobartné őnagysága? Itt Trant detektív.
— Ó, Trant úr? — A válasz lágy, de izgalomtól hevülő
volt.
— Amikor utoljára találkoztunk, asszonyom, említette,
hogy a Van Heutennéval való tegnapelőtti beszélgetés alatt
valami neszt hallott. Nem mondaná meg, milyen nesz
volt az?
— Dehogynem, szívesen. Valami zörgés volt a spanyol­
fal mögött. Egész biztosan tudom. Elhiheti, Trant úr.
— Rajta leszek, hogy elhiggyem — mondta Timothy
nyugodtan és lecsengetett.
Egy fiókhoz lépett, kivette belőle a Walonszka Patrí­
ciától kölcsönvett irattáskát s óvatosan belegyűrte az előző
éjjel átolvasott kéziratokat. Aztán lement az utcára s intett
egy taxinak.
Pont tíz óra múlt, amikor a Salter könyvkiadó vállalat
helyiségeibe belépett. A várószobában több komoly fiatal­
ember s egy rendkívül szemrevaló lány üldögélt, némán szo­
rongatva kéziratát a kezében. Az íróasztal mellől egy hűvös-
hangú nő tájékoztatta az újonnan érkezőket s a telefonon ér­
deklődőket, hogy Grawes úr értekezleten van.

137
 Ugyanezt ismételték Timothynak is. Nem kis fáradsá­
gába került a titkárnőt meggyőzni, hogy elsősorban nem
Grawes úrral, hanem Medoc Helénnel szeretne beszélni.
Végre egy ajtótlan szobába irányították, ahol Bobby volt
menyasszonya egy könyvboríték kubista rajzán dolgozott
szorgalmasan. A nő nem nagy érdeklődéssel emelte Ti-
mothyra szemét.
— Ó, ön az?
— Teljes életnagyságban. Bocsánat, hogy zavarom
modern művészeti alkotásaiban.
Helén hátratolta székét és cigaretta után nyúlt.
— Mi a baj, Trant úr? Volt menyasszonyi vagy gonosz­
tevői minőségemben látogat meg?
— Miután saját maga teszi szóvá — válaszolt Timothy
s gyufát adott — furcsának találom, hogy ön és Grawes úr
Tolfrey meggyilkolásának idején a Regina-szállóban volt.
— Azt hittem, hogy ezt a tárgyat egyik emberével teg­
nap éjjel már kimerítettem. — A nő vállat vont. — Fél­
tizenegytől kezdve velünk volt Larry húga és sógora is.
Bridzseztünk.
— Remélem, Grawes úr hajlandó az ön alibijét iga­
zolni attól kezdve, hogy a teázóban elváltunk, egészen ad­
dig, míg Grawes úr húga és sógora meg nem érkezett.
— Igazolhatja — mondta Helén nyersen. — De ahogy
önt ismerem, ez nem jelent semmit. Mielőtt tehát a második
gyilkossággal meggyanúsítana, szükségesnek látom hangsú­
lyozni, hogy Tolfrey úr létezéséről halvány sejtelmem sem
volt addig, amíg tegnap este detektív-társa szóba nem hozta
a dolgot. — Helén leverte cigarettájáról a hamut. — A tisz­
tító-intézetből úgy értesültem, hogy az ön rendőrségi embe­
rei erőszakkal elvitték azt a ruhámat, amelyik tegnapelőtt
volt rajtam. Ha érdekli, minő volt külső megjelenésem a
második gyilkosság idején, elárulhatom, hogy zöld tüll-ru-
hát viseltem fehér kézelővel.
— Mikor beszélhetnék Grawes úrral?
— Bármikor. — Medoc Helén hirtelen felállt. — Úgy
látom, most őt akarja megkínozni.
— Úgy van — válaszolt Timothy. — Épp ezért jöttem.
Helén kiviharzott a szobából s Timothy követte egy má­
sik hivatali helyiségbe, ahol inkább egy ökölvívónak, mint
kiadónak látszó, komolyképű, nagy ember épp azt a szemre­
való lányt tessékelte ügyesen kifelé, akit Timothy a várószo-

138
bában látott. Amint a folyosón elköszönt tőle, megkönnyeb­
bülten sóhajtott fel.
— Irónők! — kiáltott fel. — Lerázhatatlanabb lények
nincsenek a világon.
— Bemutatom Trant urat — kezdte Helén s Timothyra
mutatott. — Rendőrségi ember, aki mohón érdeklődik ma­
gánviszonyaink iránt.
Grawes Larry, a Salter-cég osztályigazgatója, éles pillan­
tást vetett Timothyra, aztán leült az íróasztalát borító kéz­
irathalmaz mögé. Arcán s egész alakján volt valami szilárd,
kiegyensúlyozott vonás. Csak hatalmas kezeinek állandó
mozgása árulta el vérmérsékletét.
— Nem tudom elképzelni, Trant úr, miért érdeklődik
ügyeink iránt. — Grawes művelt hangja minden humort
nélkülözött. — De ha tudni akarja véleményemet, teljesen
gonosz emberpár vagyunk. Én családokat teszek tönkre,
Helén pedig egy lelkiismeretlen, könnyűvérű nő, aki sikere­
sen megrögzítve középkorú főnökének érzéseit, eltaszította
magától vőlegénye imádatát. — Grawes ajkának szöglete
kissé megrándult. — Fiatal író barátaim nagybetűs címek­
ben biztosítanak arról, hogy manapság az ilyesmi megesik.
Közbevetőleg kérdem, Helén, megcsinálta már annak az át­
kozott Topping-könyvnek a címlapját?
— Ne térjen el a tárgytól. — Helén gonosz kis pillan­
tást vetett Timothy felé. — Trant úr könnyen zavarba jön.
— Nem akarom zavarba hozni. — Grawes kemény ar­
cán majdnem mulatságosan komoly vonás ült. — Mindezt
röstellem, Trant úr. Nagyon röstellem azt is, hogy Bobby
könyvét el kellett utasítanom. De első könyvét is akaratom
és jobb meggyőződésem ellenére adtuk ki. De „A nevető
angyal"-lal már nem tehetünk kivételt. A regényben nincs
semmi vitamin.
Timothy szó nélkül, nyugodtan ült a helyén.
— Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy amikor
tegnapelőtt Bobby nálunk járt, szép hegedűszóban mondjam
el neki a valót — folytatta komoly képpel Grawes. — Hang­
súlyoztam, hogy remélhetőleg nekünk is ír majd valami jót,
de ez a regénye nem nekünk való. Megmutattam neki a re­
gényre vonatkozó egész iratváltásunkat, a lektorok vélemé­
nyét, mindent. Így áll a dolog.
Timothy még mindig nem szólt semmit.
— Trant úrnak valószínűleg az a véleménye — szólt
139
csípősen Helen —, hogy személyes gyűlöletből vetette e1
Bobby könyvét, mert elrabolta a menyasszonyát.
Grawes arcán bosszúság látszott.
— Ha így gondolkodik, megnézheti az iratokat maga is.
Hozza ide, Helén.
Helén csak egy pillanatra távozott. Egy csomó levéllel
tért vissza, amelyet az íróasztalra tett le. Graves ökölvívó
ujjai fürgén végiglapozták a leveleket.
— Lektoraink véleménye kimondottan kedvezőtlen
volt. Még Van Heutenné, aki pedig Bobby barátnői és pat­
rónusai közé tartozott, sem szólt a regény mellett egyetlen
jó szót sem. Íme!

Tisztelt Uraim,
a szerző kérésére szóvá tettem Bristol Róbert második
regényét, a „A nevető angyal"-t. Bristol „Parabolá"-ját
a Salter könyvkiadó vállalat tavaly adta ki. Amikor az
első könyv önökhöz eljutott, jeleztem, hogy a kézirat
egy gazdag és társadalmi értelemben előkelő család
tagjától származik, akinek már személyes összekötte­
tései is biztosítják a könyv anyagi sikerét. Azt hiszem,
őszintén rá kell mutatnom arra, hogy ezek a körülmé­
nyek ma már nem állanak fenn. Mint a szerző régi ba­
rátnője, remélem, hogy a könyvet kiadják, de belátom,
hogy a kérdés kizárólag a könyv kissé kétes értékének
egyéni elbírálásától függ.
Tisztelettel:
Van Heuten Klára.
Graves Larry előrehajolt.
— Láthatja, Trant úr, hogy még Van Heutenné is tisz­
tában volt a könyv értékével. Be kell látnia, hogy engem
csak a kiadó szempontja vezetett. Nevetséges volna bármi
mást feltételezni rólam.
— Belátom — helyeselt nyájasan Timothy.
— Most aztán — vágott közbe Helén — bizonyára
megérti, miért voltam Van Heutennéra olyan rettentő dühös.
Amikor minap Bobbyval villásreggeliztem, szegény fiú bol­
dog izgalommal mesélte el, hogy Van Heutenné nagy elis­
meréssel nyilatkozott könyvéről. Megnéztem az iratokat s
azt láttam, hogy a gonosz asszony lerántotta a könyvet.
Orránál fogva vezette Bobbyt. Larry engem hitszegőnek,
könnyűvérűnek és még nem tudom minek festett le, de
mondhatom, hogy Bobbyhoz igazán jó szívvel vagyok. El-

140
öntött a méreg. Most már megértheti, miért mentem el egye­
nesen a Tanácsadó Irodába s mondtam meg a magamét.
— Teljesen megértem. — Timothy zsebretette Van Heu-
tenné levelét. — De önök, úgy látom, félreértenek engem.
Én nem azért jöttem ide, hogy beteges vágyból kifürkésszem
magánviszonyaikat. Én szakszerű tanácsot akarok kérni
Grawes úrtól.
Helén zöld szemében bosszús meglepetés tükröződött.
— Miért nem mondta mindjárt?
Timothy vállat vont.
— Mert nem adott rá módot.
Megrázva omló fürtjeit, Helén felugrott és kisietett a
szobából.
— Sajnálnám, ha megbántottam volna — mormolta
Timothy. — Meglehetős izgékony nő.
Grawes szemében ellenséges érzület árnya sötétlett.
— Mit kíván tőlem?
Timothy ünnepélyesen kinyitotta irattáskáját, kivette
belőle «A szép póló»-t s átnyújtotta a kiadónak.
— Önök adták ki ezt a könyvet?
— Igen.
— Ki a szerző?
— «Lovaskatona» álnévvel jelent meg. Valójában a
szerző Darcy Worsby-William. William ezredes, egész sereg
kitüntetés tulajdonosa, az indiai közigazgatás magasrangú
tisztviselője.
Timothy nyelt egyet, de arcáról a megkönnyebbülés
derűje sugárzott.
— Hála Istennek! — mondta.
Táskájából kiemelte most az öt novellát s átadta
Grawesnak.
— Talál ezeken a kéziratokon valami szokatlant, Gra­
wes úr?
A nagy szál ember szótlanul nézegette a novellákat.
Végre hátralökte székét és támaszkodva tekintett Timothyra.
— Szokatlant? — ismételte. — Fenemód szokatlan dol­
got látok rajtuk.
— Mit?
— A címoldalon szereplő neveket. — Graves megva­
karta a fejét. — Egész rakás pénzt vesztettem azon, hogy a
rövid novellákat igyekeztem népszerűsíteni s épp ezek a no­
vellák kedvenceim közé tartoznak. A Walonszkával jelzett
kézirat meglehetős rossz fordítása Maupassant egyik ifjú-
141
kori művének. A Hobart névvel jelzett írás Crawford Ma­
rionnak híres rém-históriája, „A felső fülke". A Muir nevet
viselő kézirat Mansfield Katharine ismert „Boldogság" című
novellájával azonos. Dawn Gilda novellájáról nem vagyok
biztos, de azt hiszem Lardner Ring írta.
Timothy nem tett megjegyzést. — Hogy állunk Kennet
Beatrice kéziratával?
— Az az egy hiteles. Emlékszem, hogy pár év előtt a
Hölgyek Lapjában olvastam.
— Pár év előtt? Köszönöm. Ez felülmúlja legmerészebb
álmaimat is. — Timothy felállt. — Használhatom a telefont?
— Tessék — dünnyögte a csodálkozó Grawes.
Timothy az Egyetem 4—3200 számot tárcsázta.
— Columbia-egyetem?
— Igen.
— Ha ma este kilenc órára egy sürgős kéziratot sze­
retnék legépeltetni, mi volna a teendőm?
— Egy pillanatra, kérem — válaszolt a hang. — Össze­
kötöm a diákok Éjszakai Gépíró Irodájával.
Timothy jókedvűen várakozott.
— Halló! — jelentkezett egy női hang.
— Két nappal ezelőtt, kilenc óra tájban, egy Tolfrey
nevű úr nem gépeltetett le önöknél néhány novellát?
— Pillanatnyi türelmet. Megnézem feljegyzéseinket. —
A csengő hang elnémult, majd újra visszatért. — Nem,
Tolfrey nevű úr nem hívott fel bennünket.
Timothy elkedvetlenedett, aztán gyorsan hozzátette:
— Nem hívta fel önöket a Van Heuten-féle Tanácsadó
Irodából valaki?
— De igen. — A hang hévvel telt meg. — Magam vet­
tem fel a rendelést.
— Férfi volt a rendelő, u g y e bár?
— Igen.
— Rendelése úgy szólt, hogy négy novellát küldjenek
Walonszka hercegné palotájába, egyet pedig Muir Derek úr
lakására.
— Úgy van. — A vonal végén beszélő hang szembe­
tűnően büszke volt ügyességére. — A rendelő úr meg­
jegyezte, hogy Van Heutenné stilisztikai gyakorlatot óhajt
tartani néhány ügyfelével. A novellák címét és a szerzők ne­
vét el kellett hagynunk. Ezt az ügyfeleknek kellett kitalál-
niok.
142
 — Milyen érdekes ötlet — vélte Timothy. — Meghatá­
rozott novellára nem szólt a rendelés?
— Úgy emlékszem, csak arról az egy kikötésről volt
szó, hogy Kennet Beatrice egyik novellája is a többiek közt
legyen. A másik négyet a világ legszebb novelláinak antoló­
giájából válogattuk össze.
Timothy mosolya most már majdnem vigyorgásba
ment át.
— Csak még egyet. Nem emlékszik rá, Muir úr nem
személyesen jelent meg novellájáért, még mielőtt a gépelés­
sel végeztek volna?
A vonal végén figyelő ismeretlen eltűnődött.
— Most jut eszembe, hogy igen. Muir úr nagyon sie­
tett. Az utolsó oldalt úgy vette ki a gépből, hogy meg sem
várta a befejező sorok legépelését.
— Ön nagyon ügyes fiatal hölgy. Köszönöm. Isten
önnel.
Timothy letette a hallgatót s Graweshez fordult.
— Ma, úgy látszik, szerencsés napom van.
Már az ajtó felé tartott, amikor megfordult.
— Ha jól emlékszem, Medoc Helén kisasszony emlí­
tette előttem, hogy a Salter-cég irodája régebben közvetle­
nül a Van Heuten féle Tanácsadó Iroda alatt volt. Így van?
Grawes most már semmin sem csodálkozott.
— Igen — mondta fáradtan. — Itt csak hat hónapja
vagyunk.
— Régebbi helyiségeiket ezidő szerint a Japán-Ame-
rikai Reklám Vállalat bérli, nem igaz?
Grawes szétvetette két kezét. — Sejtelmem sincs róla.
De most már hagyja abba! Egészen kimerített.

XVI. FEJEZET.

A rendőrség emberölési osztályán lázasan folyt a munka.

A telefonkezelők kétségbeesetten érdeklődtek mindenfelé,
hogy előkerítsék Trant Timothy detektívet. A rendőrfőnök
szobájában komoly arccal ült maga a főnök s vele Jervis
felügyelő. Pár perccel előbb a Cheney-család ügyvédje kel­
lemetlen látogatást tett a főnöknél s bejelentette, hogy min­
dennemű rágalmazó állítás esetén, akár a rendőrség, akár
a sajtó részéről hangozzék az el, azonnal megindítják a tör-

143
vényszerű eljárást. Telefonüzenet érkezett Hollywoodból is.
Az Ideal Motion Pictures tiltakozott az ellen a „fölösleges
és megalázó elbánás" ellen, amelyben a rendőrség a társaság
szemefényét, Dawn Gildát részesíti.
Itt valamit tenni kellett.
— Belátom — magyarázta a főnök nyugodtan —, hogy
ezt az ügyet még nem lehetett kinyomozni. Elvégre Van
Heutenné meggyilkolása óta mindössze két nap telt el. De a
sajtót valahogy meg kellene nyugtatnunk. Walonszka Patrí­
ciát, meg azt a Dawn Gildát pedig ki kell hagyni az ügyből.
Ezek nem lehetnek bűnösök. Ilyen nők nem követnek el
gyilkosságot. Képtelenség. Ez . . .
— Ellenkezőleg, főnök úr. Attól tartok, hogy éppenség­
gel nem képtelenség.
A rendőrfőnök hirtelen feltekintett. Jervis felügyelő
megfordult. Az ajtóban Trant Timothy állt, nagyon fiatalo­
san, nagyon nyugodtan, de kissé fáradtan.
— Trant! — kiáltott fel a főnök. — Épp most mondom
Jervisnek, hogy kutyaszorítóba kerültünk. Amíg ezt a kelle­
metlen Van Heuten-ügyet meg nem oldjuk, roppant kelle­
metlen helyzetben vagyunk. Tennünk kell valamit.
— Magam is azt tartom, főnök úr. — Trant leült egy
székbe.
— No, Trant — szólt közbe reménykedve Jervis — vé­
gére jutott annak, amit tegnap este megállapítottunk?
— Azt hiszem — mondta Timothy.
— Úgy érti, hogy bizonyítékokat szerzett? — A rendőr­
főnök arca felderült.
— Bizonyítékokat nem éppen. Bizonyítéknak nyoma
sincs.
— Talán valami indítóokot talált netán? — vágott
közbe Jervis. — Ez az első eset, amikor az indítóokok nyo­
mát sem találom.
Timothy bólintott.
— Megtaláltam az indítóokot. Hozzá még nyolcat.
— Nyolcat?
A rendőrfőnök és Jervis felügyelő hitetlenkedve né­
zett rá.
— Igen. Nyolcan vannak ebben az ügyben, a nyolc láto­
gató. Bár semmi bizonyítékom nincs, tudom, hogy azoknak
a bájos nőknek minden okuk megvolt Van Heutennét ha­
lálra kívánni.
Jervis füttyentett.
144
 — De ha semmivel sem tudja alátámasztani... —
kezdte a főnök.
— Szóról-szóra úgy van. Ez a furcsa a dologban. Sem­
miféle bizonyítékom nincs. — Timothy sajnálkozva mosoly­
gott. — De majdnem bizonyos vagyok arról, mi volt Van
Heutenné üzlete mögött és azt hiszem, tudom, ki ölte meg
az asszonyt és Tolfreyt.
Timothy szavainak megdöbbentő hatása volt a két má­
sik férfira. Elsőnek a rendőrfőnök találta meg a szavát.
— Nos, Trant, mit szándékozik most tenni?
— Épp azért jöttem, hogy tervemhez hozzájárulását
kérjem. — Timothy élénk arccal előbbre hajolt. — Bizonyí­
tékom nincs és nem is lesz soha. A gyilkos oly ügyes vagy
szerencsés volt, hogy semmiféle nyomot nem hagyott hátra.
A rejtély megoldására egyetlen mód van: engedje meg, hogy
cselhez folyamodjam.
— De...
— Vallomásra kell bírnom őket. Amikor az embernek
semmi bizonyítéka sincs, szédítéssel kell vallomásra kény­
szeríteni a gyanúsítottat. Ez az, amit én is tenni akarok.
Ezek, nyolcan, állandóan hazudtak, de elárultak annyi igaz­
ságot, hogy szálat adtak a kezembe. Ha ma délután mind­
nyájukat meghívhatnám magamhoz, azt hiszem, biztosíthat­
nék egy őszinte vallomást, de lehet, hogy nyolcat.
A rendőrfőnök homlokán a ránc megenyhült.
— Ha ezt meg tudná tenni, Trant — mondta mohón
— szívesen hozzájárulnék akármihez.
— Köszönöm. A szükséges az, hogy Walonszka her­
cegné, Dawn Gilda, Kennel Beatrice, Hobart úr és a felesége,
Bristol Róbert és Medoc Helén és Price Madeleine ma délután
jelenjenek meg az Irodalmi Tanácsadó Irodában. Polgári
ruhás rendőr álljon az épület bejárata előtt és egy másik a
mosdó mögött.
— Kicsit kockázatos a dolog — mormolta a rendőrfő­
nök visszagondolva a Cheney-család ügyvédjének félelmes
szeme csillogására. — De ha sikerül, megéri. Szabad kezet
adok önnek, Trant.
— Nagyszerű. — Timothy mosolygott. — Ha balul sül
el a dolog, még mindig megfoghatja a kezemet. Csak egy
dolog bánt. Ez a nyolc látogató úgy halad együtt, mint
nyolc láncszem. Ha csak egyiket tudnám vádolni nyíltan,
akármilyen lényegtelen dologgal...
Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt és Danwers kövér
Patrick: A kilencedik látogató 10 145
alakja lépett be nagy sietve a szobába. Arckifejezése elárulta,
hogy fontos, de nyugtalanító híreket hoz.
— Green épp most terjesztette elő jelentését, főnök úr.
— Szeme szorongva figyelte a főnök arcát. — Ellenőrizte a
hercegnének a bűncselekmény előtt tett lépéseit.
— No? — érdeklődött a rendőrfőnök.
— Elsősorban megállapította, hogy a múlt hónapban a
hercegné a Denton detektív-iroda szolgálatait vette igénybe.
— No és — szólt közbe zavartan Jervis. — Mi követke­
zik ebből?
Danwers vakarta a fejét.
— A legőrültebb dolgok következnek. A hercegné nyo­
mozást folytatott Dawn Gilda, Kennet Beatrice és Hobartné
után.
— Uram Isten — kiáltott fel Timothy.
— De ez még nem minden, Green mást is kiderített a
hölgyekről. A Van Heutenné meggyilkolása előtti napon a
hercegné nyugodtan bement a Lines-boltba és vásárolt —
négy revolvert.
— Revolvert? — Timothy szeme egyszerre fénnyel telt
meg. — Akkor hát értem a négy irattáskát.
— Mit mond? — kérdezte a rendőrfőnök.
Timothy újra mosolygott.
— Legutóbb, hogy a hercegnénél voltam, megkér­
tem, adjon nekem egy irattáskát. Ki is adta a rendelkezést a
komornyiknak, aztán mégis maga ment el a táskáért.
Eszébe jutott, hogy a revolverek még mindig a táskában
vannak.
A rendőrfőnök kissé elsápadt. — Azt h i s z i . . .
— Nem hiszem, tudom — mondta Timothy. — Az a
négy nő négy revolverrel látogatta meg Van Heutennét. —
Timothy felállt és Danwers felé fordult. — Az Isten áldja
meg a kezét, Danwers. Ön megadta azt, amit vártam. Kést,
hogy szétvágjam vele a láncot.
A rendőrfőnök helyiségének elhagyása után Timothy
megtette az intézkedéseket a Tanácsadó Irodába idézendő
társaság fogadására és átvette a társaságra vonatkozó irat­
csomót. A délelőtt hátralevő részét az iratok tanulmányozá­
sával s jegyzetek készítésével töltötte el.
A tények zavaros halmazából végül négy következtetést
vont le a gyilkosra nézve. Először azt, hogy a gyilkos félt
valamitől, ami Tolfrey Dane-nel és a hátsó bejárattal füg­
gött össze. Másodszor, hogy — ha Hobartné igazat mondott
146
— a gyilkos a mosdóban rejtőzött, mialatt Van Heutenné a
négy nővel tárgyalt. Harmadszor, hogyha a nők négy óra
tizenötkor hagyták el a helyiséget, Campbell Louise pedig
négy harminckor már holtan találta főnöknőjét, a gyilkos­
ság négy tizenöt és négy harminc között történt. Végül és
leghatározottabban: hogy a gyilkosságnak semmi köze sem
volt Van Heutenné irodalmi tanácsaihoz.
Épp félkettő múlt, amikor az ajtóban Jervis felügyelő
jelent meg. Szélesen mosolygott s egy hosszú, szürke boríté­
kot tartott kezében.
— Hozom a humoros adatokat, Trant — mondta. —
Tudja, hogy az analízis-osztályban milyen szórakozott tudó­
sok vannak.
Timothy feltekintett jegyzeteiből.
— Mit csináltak?
— Az öreg Grimes doktor épp az imént rohant le hoz­
zám azzal, hogy megoldotta a Van Heuten-ügy rejtélyét.
Irodájában körülszaglászott s talált egy kabátot, amelyik­
nek ujján vérfoltok nyomai látszottak. Megvizsgálta és meg­
állapította, hogy a molekulák vagy hemoglobinok vagy nem
tudom micsodák, teljesen egyeznek Van Heutenné vérével.
— Mi következik ebből? — kérdezte Timothy s átvette
a borítékot.
— Az, hogy elővigyázatosabbnak kellene lennie, Trant.
— Jervis vigyorgása az emberi száj végső terjedelméig ment
el. — Tudhatja, hogy ezek az öreg mókusok mindent meg-
analizálnak, ami a kezükbe kerül.
— Még mindig nem értem — felelte szelíden Timothy.
— Hát, itt a nevetni való. — Jervis harsányan kaca­
gott. — A megvizsgált kabát véletlenül épp a magáé. Az
analízis osztály megoldása szerint, Trant, maga a gyilkos.
Timothy zsebre tette a jelentést. Keze kissé reszketett.
— Lehet — mondta s az ajtó felé tartott —, hogy ez a
mai nap legnagyszerűbb megállapítása.

XVII. FEJEZET.

Pontosan negyed háromkor délután Timothy belépett a

Van Heuten-féle Irodalmi Tanácsadó Iroda külső helyisé­
gébe. Hóna alatt vitte a hercegné irattáskáját, tömve a nyo­
mozás ideje alatt felgyűlt bizonyítási anyaggal.
147
 — Jó napot, Trant úr!
Price Madeleine az íróasztal mellett ült, nyugodtan és
közömbösen, mintha az órát visszaigazították volna s most
is helyettes-titkárnői minőségben végezné dolgait. Kis, piros
kalapját letette s így csak az arcfestés megmaradt halvány
foltja emlékeztettek az elmúlt két nap nagyfontosságú
eseményeire.
Timothy körülnézett. Kínosan rendes és tiszta volt min­
den. A délutáni napfény lengén játszott a köralakban fel­
állított új székek kis csoportján.
— Pompásan elrendezett mindent, kisasszony.
— Polgári ruhás rendőrei nagyon kezemre jártak. —
Madeleine lekötelezően mosolygott. — A külön székek ötlete
az övéké volt. Nem mondaná meg, mi készül itt?
— Itt gyűlés lesz a hazugság ellen — mondta lassan
tagolva Timothy. — Azt hiszem, Van Heutenné szép irodája
erre nagyon alkalmas. Mindenki hazudott nekem ebben az
ügyben, sajnos, magát is beleértve. Most eljött a visszafize­
tés napja. Azt hiszem, a megtorlás egyes helyeken felkelti
majd az Istenek haragját.
— Azt akarja mondani — Madeleine szinte lihegett —,
hogy megtalálta a gyilkost?
— Tolfrey halála megtanított arra, hogy ne dicseked­
jem. — Timothy mosolygott. — Bevallom, hogy pár riasztó
gyanút hordok magamban. Az egyik magát illeti, attól
tartok.
Kinyitotta táskáját s addig kutatott benne, amíg egy
kis újságkivágást nem talált, öt év előtti vidéki lap darabja
volt s ez állt rajta:

„ . . . igaz-e, hogy a halálos szerencsétlenség pilla­

natában Price Madeleine szökésben volt a sógorával?

— Ezt magának adom, kisasszony. Később majd kér­

dezek egyet-mást. Azt hiszem, jó néven veszi, ha időt adok
az előkészületre.
Madeleine átvette a papirost, rámeredt s kissé elsápadt.
— De . . . de m i . . . ?
— Jöjjön. — Timothy hangja élénk volt. — A társaság
mindjárt itt lesz. Addig is egy kísérletet végzek. Segíthet. —
Azzal a belső ajtó felé mutatott. — Menjen be Van Heutenné
szobájába. Üljön az íróasztalhoz és beszéljen. Eleinte hal­
kan, aztán egyre hangosabban, végre sikoltson.
148
 A lány nem egészen értve a dolgot, a belső szobába vo­
nult. Timothy betette mögötte az ajtót s leült az elhagyott
íróasztal mellé. Egy pillanatig várt, de nem hallott semmit.
Aztán félfüllel kivett valami halk, érthetetlen beszédet, vé­
gül egész határozottan hallott sikoltást. Mosolyogva sietett a
belső szobába s azt találta, hogy Madeleine engedelmesen ül
az íróasztal mellett.
— Csak éppen ellenőrzöm — ismerte be. — Úgy lát­
szik, igazat mondott. Íróasztala mellől nem lehet hallani, ha
itt rendes beszélgetés folyik. Gépelés közben még a sikoltást
is alig hallaná.
A lány méltatlankodva válaszolt:
— Ezt régen megmondtam.
— Annyi mindent mondott maga.
Madeleine félig felállt, de Timothy leintette a helyére.
— Maradjon itt, kisasszony és ismételje meg ugyanezt.
A férfi a spanyolfal mögötti ajtó felé indult, melyet az
egyik polgári ruhás rendőr kinyitott. Belépett a mosdóba,
bezárta az ajtót s lehajolt a kulcslyukhoz.
— Kezdjük, kisasszony.
Ez az ajtó alig volt távolabb Van Heutenné íróasztalá­
tól, mint hat láb. Nagyon tisztán hallotta Madeleine félig
suttogó hangját.
— Egy, kettő, három — mondta fojtott hangon.
— Négy, öt, hat — folytatta hangosabban.
— Hét, nyolc, kilenc — kiáltotta.
— Tíz, tizenegy, tizenkettő — sikoltotta.
— Tizenhárom — visította élesen.
Timothy újra a szobába lépett.
— Nagyon jó volt, kisasszony.
Madeleine szembe nézett a detektívvel.
— Mit igazoltam most?
— Azt, hogy ha nem íróasztala mellett ül, hanem a
mosdóban bújik meg, minden itt elhangzott szót tisztán
hallhat.
— Egyéb ilyen mókát is kell csinálnom?
— Köszönöm, nem. Most jobb lesz, ha visszamegy a
szobájába s azon az újságkivágáson gondolkozik. Magamra
akarok maradni. — Timothy gyöngéden az ajtó felé tolta a
lányt. — Hogy ne felejtsem, szerzett cigarettát a vendégek­
nek? Ha nem, akkor szaladjon ki s mondja meg a folyosón
149
álló polgári ruhás rendőrnek, hogy szerezzen. Joe névre
hallgat. Megmondhatja neki azt is, hogy költségeit írja fel a
számlájára. Jelentse, ha a látogatók mind megérkeztek.
Madeleine már a küszöbön állt, amikor Timothy utána
szólt:
— Tud gyorsírni, kisasszony?
— Nem.
— Nagyszerű.
Mihelyt a lány távozott, Timothy sietett vissza a spa­
nyolfal mögötti ajtóhoz. Belépett a mosdóba s a másik ajtón
kiment a vészkijárathoz vezető kis folyosóra. A fal egyik
nyílásán letekintett az öt emeletnyi mélységben tátongó,
néptelen udvarra, aztán a kis könyöklő mentén a lépcsők
tetején őrködő másik polgári ruhás rendőrhöz közeledett.
A rendőr mosolygott.
— Jervis felügyelő úr küldött, Trant úr. Utasítást nem
kaptam.
— Az utasítás egyszerű — válaszolt Timothy. — Akárki
jön ezen a lépcsőn felfelé vagy jön ki a Tanácsadó Irodá­
ból, tartóztassa le udvariasan, de határozottan.
— Igenis.
— Kézbilincse van?
A rendőr ismét mosolygott s megveregette nadrágja
zsebét. Amint Timothy Van Heutenné szobájába visszatért,
a külső irodából az érkező látogatók zavaros zsivaja verő­
dött fülébe. Épp elosztotta az íróasztalán a különböző irat-
csomókat, amikor titkárnői közönnyel megjelent az ajtóban
Madeleine.
— Mindenki itt van, Trant úr.
— Helyes. Nyomban kezdjük.
Timothy elsimította haját, megigazította nyakkendő­
jét, amely ma egyszerű szürke volt ártatlan fehér alapon,
és a forgóajtón keresztül kiment a várószobába.
Eddig még nem látta a gyanúsítottakat egy helyütt,
egy időben. A társaság meglepő s kissé félelmes volt. Ki­
hívó szépségében Walonszka Patrícia és Dawn Gilda az
ablak mellett állt, Kennet Beatrice pedig egy közeli szék
karján ült, lábait keresztbe vetve, cigarettával kesztyűs ke­
zében. Hobart Susan, barátnőitől most először elszakadva,
férje mellett húzódott meg a díványon, kis ujjait férje nagy,
barna kezében nyugtatva. Új, szürke, meglepően előkelő

150
 ruhájában Muir Derek céltalan hiábavalóságokról beszél­
getett a borzas Bristol Bobbyval, de szeme úton-útfélen éhe­
sen Dawn Gilda arcára tévedt. Helén külön állt. Cigarettá­
zott, bár nem volt barátja a dohányzásnak.
Általános izgalom támadt, amikor Timothy a szobába
lépett. A fiatal detektív azonnal megérezte a helyzet vissza­
fojtott feszültségét. Nyolc kíváncsi és ellenséges szempár
villant szemébe. Tudta, hogy nagyon veszedelmes talajon
mozog.
— Örülök, hogy mindnyájan eljöttek — kezdte nyája­
san. — Kérem, tegyék magukat kényelembe, mert, azt hi­
szem, az ülés hosszú lesz.
— Szabad az iránt érdeklődnünk miért vagyunk itt?
— Kennet Beatrice fekete szeme gúnyosan meredt Ti-
mothyra.
— Összeszedtem pár tényadatot s azt szeretném, ha
ezeket megerősítenék. Tudom, hogy eddig elhallgatták az
igazság egy részét, de, remélem, hogy ma őszintébbek lesz­
nek. Az adott körülmények között meg vagyok győződve.
Ha így lesz, akkor csendesen és szótlanul kivonulok az önök
életéből.
— De addig is ön ne helyezkedjék a szótlanság állás­
pontjára — javasolta Muir Derek, lassan evezve Dawn
Gilda felé. — Csak nem állítja azt, hogy megtalálta a gyil­
kost?
— Hát, Muir úr, ez itt a döntő kérdés. De egyet mond­
hatok. Elég sok mindenre rájöttem ahhoz, hogy meglepő
dolgokat tárjak fel önök előtt. Rendes esetben rendőrségi
gyorsíró jelenlétében kellene hivatalos vallomást tenniük.
Feddhetetlen előéletük tudatában ezt elengedem. Itt tartom
ezt a gyülekezést mint valami főhadszíntéren s már most
tudomásukra adom, hogy minden olyan vallomás, amely
nem közvetlenül a gyilkossággal függ össze, még ma dél­
után végleg a semmibe merül.
Madeleinere pillantott, aki most elfoglalta helyét az
íróasztal mellett.
— Arra kérem Price kisasszonyt, hogy helyettesítse a
rendőrségi gyorsírót s jegyezzen fel nekem mindent.
A szemek teljes közönnyel szegeződtek a lányra. Made-
leine kissé megütődve mondta:
— De hiszen kijelentettem, hogy nem tudok gyorsírni.
151
 Timothy színlelt csodálkozással kérdezte:
— Nem tud? Baj. Akkor önkéntes jelentkezőt kell fel­
kérnem. Mit szólna hozzá, Medoc Helén?
Helén mohón szívta cigarettáját.
— Én nem vagyok gyorsíró, hanem rajzolóművész.
Miért nem kéri fel Bobbyt? Bobby valamikor gyorsíró­
tanfolyamot végzett.
Timothy habozott.
— Megpróbálhatom, Trant — szólt kissé félszegen
Bobby. — De már kissé berozsdásodott a tudományom.
— Majd belejössz, mire végére érünk, Bobby. — Trant
szeretettel mosolygott rosszkedvű barátjára. — Figyelmez­
tetem önöket, hogy úgy én, mint Bobby szigorúan bizalma­
san kezeljük az ügyeket.
— Szóval itt nem nyilvános inkvizícióról van szó? —
kérdezte gúnyos mosollyal Hobart John.
— Ellenkezőleg. Épp olyan titoktartók leszünk, mint
maga Van Heutenné volt. — Timothy hangja megváltozott.
— Akik itt most együtt vannak, mindnyájan meglátogatták
Van Heutennét közvetlenül halála előtt. Mindannyiukról fel­
tételezhetem, hogy gyilkos volt. Kérem, higgyék el, hogy az
ártatlanok csak úgy menekülhetnek, ha megmondják az
igazat.
A baljóslatú, sötét csendben Timothy elővette zsebéből
a látogatóknak azt a jegyzékét, melyet Madeleine készített.
— Price kisasszony tegnapelőtt feljegyezte érkezésük
eltérő sorrendjét. Most megpróbálom újra felépíteni a teg­
napelőtti délután történetét. Leülök Van Heutenné íróasz­
tala mellé. Ha nem kívánja meg a képzelet túlságos szár­
nyalását, tegyenek úgy, mintha én volnék Van Heuten
Klára.
Intett Bobbynak s kettesben a belső helyiség felé tar­
tottak. Timothy visszafordult.
— Megjegyzem, hogy kinn a folyosón rendőr áll, aki
nem enged elmenni senkit.
— Járatlan vagyok ugyan a törvényben — szólalt meg
Muir Derek — de az az érzésem, hogy akaratunk ellenére
nem tarthat itt.
— Nagyon igaz, Muir úr. De ha akadékoskodik, akkor
ezt az értekezletet átteszem a rendőrségre. — Timothy ár­
tatlan képpel a hercegnére nézett. — A társaság némely
tagja ezt kellemetlennek találná.
152
 Bobbyval kettesben Timothy bevonult Van Heutenné
szobájába és az íróasztal mellé. Amint Bobby is helyet
foglalt, Trant egy csomó tiszta írólapot tett le eléje.
— Ezeket a lapokat megjelöltem, Bobby. Az egyes sze­
mélyek nevét felírtam a lap fejére. Dolgod az lesz, hogy
minden vallomást a megfelelő jelzésű papírra írj. Amint
látod, minden egyes személyt külön kezelek.
Bristol kissé sápadt, fáradt arcán meglepetés látszott.
— Kelepce ez, Trant, vagy csakugyan mindenki ellen
gyanút táplálsz? Nem tudom elképzelni, miért ölte volna
meg a társaság akármelyik tagja Van Heutennét.
— Sokáig én se tudtam — jegyezte meg Timothy csen­
desen. — Megváltoztattam nézetemet. Te egyszer azt mond­
tad, hogy Van Heutenné rendkívül tisztességes, rokonszen­
ves nő s neked őszinte barátnőd. Hát, Bobby, téged épp úgy
bolonddá tett, mint Newyorkban mindenki mást.
Timothy felállt s elhúzta a spanyolfalat a mosdó elől.
— Látod, Bobby, ehhez az irodához két bejárata volt.
Ha drámaíró volnék, ezt a két ajtót kettős foglalkozása
szimbólumának tartanám. — Timothy a várószoba ajtaja
felé mutatott. — Ezen az ajtón jöttek be az Irodalmi Ta­
nácsadó Iroda jóhiszemű ügyfelei. — Most a hátsó bejárat
felé bökött. — Ezen az ajtón keresztül Van Heutenné a
k e v é s b é tisztességes ügyfelekkel tartott fenn összeköttetést.
— Hát más ügyfelei is voltak? — kiáltott fel csodál­
kozva Bobby.
— Nem hibáztatlak, hogy erre nem jöttél rá. — Ti­
mothy újra leült az íróasztal mellé. — Látod, akik kilencen
Van Heutenné halála napján itt jártak, azok közül nyolcan
a hátsó bejárathoz tartoznak. Az egyetlen igazán irodalmi
ember te voltál.
— Megvert vele az Isten — jegyezte meg csüggedten
Bobby.
— De elsietem a dolgokat. — Timothy lebilincselően
mosolygott. — Miután mindenki gyanús a szememben, veled
kezdem.
— Velem?
— Természetes, Bobby. Csak nem akarsz a dologból
kimaradni?
Bobby kissé idegesen mosolygott.
153
 — Jó. Írjam is le?
— Világos. — Timothy átnyújtotta neki a Bristol fel­
írású lapot. — Price kisasszony jegyzéke szerint te körül­
belül három óra harminckor hagytad el Van Heutenné iro­
dáját. A Tanácsadó Irodából egyenesen Salterékhez mentél,
hogy megtudd, mi van a regényeddel „A nevető angyal"-
lal. Így van?
— Így. De ne menjünk ilyen gyorsan. — Mozgó ceru­
zájáról Bobby esedezve nézett Timothyra.
— Jó. Salteréknél Grawes Lawrence közölte, hogy re­
gényedet nem fogadták el. Bántott a csalódás, természete­
sen. Dühöngtél azért is, mert tudtad vagy sejtetted, hogy
Helént Grawes ütötte el a kezedről. Többé-kevésbbé avval
gyanúsítottad, hogy személyi okokból utasította el regé­
nyedet é s . . . .
— Várj egy percig. — Bobby megnedvesítette nyelvé­
vel felső ajkát.
— Aztán — folytatta Timothy — annak igazolására,
hogy regényedet irodalmi mérlegre tették, Grawes meg­
mutatta a regényről beérkezett bírálói véleményeket, bele­
értve Van Heutenné bizonyos levelét is.
Timothy elővette a Grawestől délelőtt átvett levelet s
Bobby elé dobta. A fiú fogta s átfutotta.
— Hát te láttad ezt a levelet? Azt hiszem, gyalázatos
dolog, hogy így írt, amikor szembe azt mondta, hogy köny­
vem nagyon tetszik neki.
— Természetes, hogy gyalázatosságnak érezted. — Ti­
mothy mosolygott. — Ez volt okod Van Heutenné meg­
ölésére. Előtted égig magasztalta, kiadód előtt pedig sovány
dicsérettel lerántotta. Magad is ép oly izgalomba jöttél,
mint Helén. Mikor aztán láttad, hogy egyetlen igaz barát­
nőd, Van Heutenné becsapott, visszatértél az irodába, a
hátsó bejáraton bementél hozzá és leszúrtad.
Bobby nem szólt, amíg minden szót pontosan fel nem
jegyzett. Akkor feltekintett. Arcán zavar ült, mintha nem
tudná, komolyan beszél-e Timothy vagy sem.
— Lehet, hogy ideges vagyok — mondta végül — de
nem vagyok annyira neurotikus, hogy ilyet elkövessek. Fel­
dühödött művész esetleg agyonveri az olyan nőt, aki le-
kicsinyli tehetségét. Szeretném, ha annnyira hinni tudnék
tehetségemben, hogy le tudnám gyilkolni a bennem kétel-
154
kedőket. Aztán van itt pár technikai tévedés is. Honnan
tudtam volna én a hátsó bejárat létezéséről.
Timothy mosolygott.
— Megsejtette a benned rejlő író.
— Aztán ott van Tolfrey meggyilkolásának problémája
is. Hogy ölhettem volna meg én, amikor veled mentem
fel Tolfrey lakosztályába?
— Nagyon egyszerű dolog, Bobby. Te már előbb fenn
voltál. Megvártál engem é s . . .
— Veled igazoltattam alibimat? — kérdezte meghök­
kenve Bobby. — Ezt érdemes feljegyezni. Várj egy pilla­
natra, Trant. Visszaolvasok mindent.
— Sose bajlódj vele. — Timothy hangja ismét elko­
molyodott. — Ez csak egy kis komikus epizód a tulajdon-
képpeni leleplezés előtt. Mint az egyetlen igazi irodalmi lá­
togatónak, a következőkben neked nem lesz szereped. De
— tette hozzá — van itt még két dolog, Bobby. Pár órá­
val Van Heutenné megöletése előtt te, meg a volt meny­
asszonyod egy vendéglőben láttátok Tolfreyt. Említette va-
lamelyiktek, hogy te a Tanácsadó Irodába igyekszel?
— Nem. — Bobby nyomatékosan rázta a fejét. — Én
nem. Helén pedig egyetlen szót sem szólt hozzá.
— Egy másik kérdés. Tudott Grawes arról, hogy Helén
látogatást készül tenni az irodában?
— Grawes... — Bobby mintha megijedt volna. — Ami­
kor én Salteréknél voltam, Helén mondott olyasfélét, hogy
elmegy Van Heutennéhez. Dühöngött a levél m i a t t . . .
— Grawes jelen volt?
— Igen.
— Köszönöm.
Timothy elgondolkozó arccal csengette be Price Made-
leinet.
— Legyen szíves megmondani Walonszka hercegnének,
Dawn Gildának, Kennet Beatricének és Hobartnénak, hogy
fáradjanak be. Várom őket.

XVIII. FEJEZET.

Egy pillanattal utóbb a külső iroda ajtaja feltárult

s hűvös méltósággal bevonult rajta a négy nő. Mint mindig,
Walonszka Patrícia haladt elöl. Tengerszürke szemében ott
155
szikrázott a Cheney-család hatalmának tudata és felhábo­
rodott önérzete. Volt valami félelmes még a ruhaprémjére
tűzött fehér violákban is. Dawn Gilda és Kennet Beatrice
egymás mellett lépegetett, exotikus szépségét fiús eleven­
séggel vegyítve. Hobart Susan halvány arccal s kissé visz-
szahúzódva egész külön, jóval a többiek mögött jött be,
idegesen simogatva hajának gesztenyebarna fürtjeit.
Timothy előzékenyen megigazította a székeket. A négy
nő szótlanul, de feszülten figyelve leült.
— Hölgyeim — kezdte nyugodtan Timothy — ez kissé
kellemetlen dolog lesz, de át kell esnünk rajta.
A hercegné megbiccentette arisztokratikus fejét.
— Hajlandók vagyunk meghallgatni szavait.
— Néhány egyszerű ténymegállapítással kezdem —
mondta Timothy. — Önök négyen voltak azok, akik utol­
jára látták életben Van Heutennét s elsőnek érkeztek meg
Tolfrey estélyére. Mind a két bűncselekmény elkövetésére
alkalmuk volt. — Timothy megütögette halkan papírosait.
— Biztosra veszem, hogy véletlen balfogás volt, de mégis
szíveskedjenek megmagyarázni, miért hoztak akkor dél­
után magukkal négy revolvert?
Bobby a maga jegyzeteiből csodálkozva feltekintett.
A hölgyek arcán alig észrevehető nyugtalanság jelent meg.
— Remélem, nem várja tőlünk, hogy ezt elismerjük —
válaszolt Dawn Gilda s platina-öngyújtójával meggyújtotta
cigarettáját.
— De őszintén megvallva, remélem asszonyom. Ter­
mészetesen, ha azok a novellák, melyeket szívesek voltak
kölcsönadni, hitelesek volnának, azt mondhatnák, hogy re­
volverrel akarták kivenni Van Heutenné Irodalmi vélemé­
nyét. — Timothy szomorúan rázta a fejét. — De miután
érintkezésbe léptem a Columbia-egyetem diákjainak éjsza­
kai gépíró irodájával, ezt állítani most már késő.
— Még ha azok a novellák nem is voltak a mieink
— vágott közbe hirtelen Hobart Susan — kézirat tárgyá­
ban kerestük fel Van Heutennét. Higgye el, Trant úr.
— Helyes. — Timothy az előtte fekvő papírcsomóból
egy iratot emelt ki melyen Van Heutennénak egy megkez­
dett mondata volt olvasható. Ezt gondolta Jervis végren­
deletnek. — Ez az, ugyebár?
Kennet Beatrice szája körül gúnyos mosoly játszott.
Walonszka hercegné megborzongott.
156
 — Mielőtt bármi különösebb váddal illetne bennün­
ket, Trant úr, talán lenne szíves megmondani, mi okunk
lett volna Van Heutennét megfenyegetni vagy megölni.
Timothy egy pillanatig nem felelt, majd viszonozta
Walonszka hercegné tekintetét.
— Megmondjam, milyen ok vezette a hölgyeket? Vagy
megkímélnek ettől s megmondják saját maguk?
— Árulja el, Trant úr — szólt csípősen Kennet Beat­
rice. — Mindig kíváncsi voltam rá, hogyan rekonstruálja
a rendőrség az eseményeket.
— Jó. Lelkük rajta. — Timothy letekintett a kezeire.
— Elmondom, hogyan jöttem rá a dolgokra. Az első nyo­
mot, különösképen, maga a hercegné adta a kezembe. Egy
ízben azt mondta, hogy Van Heutennénak a tisztesség a
legkiválóbb vonása és hogy a szerencsétlen halott tudta,
hogy kell hasznot húzni társadalmi pozíciójából. No már
most, a társadalmi pozíciót nagyon nehéz értékesíteni az
irodalomban, legalább is abban a mértékben, hogy az
ember a Park-úton lakik drága lakásban, szüntelenül szó­
rakozik s több, mint százezer dollárt tesz bankba. Az
egyetlen észszerű feltevés az volt, hogy Van Heutenné a
maga tisztességét, társadalmi helyzetét és emberismeretét
más, jövedelmezőbb módon hasznosította.
— Lenyűgözően logikus — jegyezte meg a kék füstön
keresztül Dawn Gilda.
— Miután pedig — folytatta nyugodtan Timothy —
a jövedelmező vállalkozás és a hibátlan tisztesség nem
mindig halad egy úton, Van Heutennének segítőtársra volt
szüksége. Önök feltűnően vonakodtak elismerni, hogy Tol-
freyt ismerték és kevesebbre tartották Tolfreyt a kelleté­
nél. Az ital néhai lelkes barátja nem mindig volt olyan
részeg, mint amilyennek látszott s épp oly ravaszul ismerte
az emberi természet gyöngéit, mint maga Van Heutenné.
— Kissé elfehérült ajakkal, Timothy szünetet tartott. —
Igaznak érzik, amit mondtam?
— Gyerünk tovább — szólt veszedelmes derültséggel
Kennet Beatrice. — Szavai úgy peregnek, mint a rubin.
— Nagyon helyes. Rajzoljuk most meg Tolfrey jel­
lemét. Tudjuk, hogy Tolfrey sokat utazott Európában s
minden társadalmi rétegben tömérdek ismeretsége volt.
Campbell Louise elmondta, hogy gyakran hozott ügyfele-
157
ket a Tanácsadó Irodába s Van Heutenné afféle nem hiva­
talos megbízásokkal látta el. Nos, Tolfrey saját beismerése
szerint Van Heutenné nem volt bőkezű, mégis a gyilkosság
napján háromszázötven dollárról szóló csekket adott neki.
Nagy pénz ez egy olyan irodában, ahol ezer szót három
dollárért olvasnak el. Nem lehetséges-e, hogy Van Heutenné
más, nem irodalmi, de sokkal nagyobb hasznot hajtó ügy­
felek után fizetett neki jutalékot?
A beszélgetés kezdete óta Hobart Susan most először
kezdett figyelni. Székében előrehajolt s törékeny, sápadt,
kis arcára feszültség íródott ki.
— A dolgok kezdenek összevágni — állapította meg
Timothy. — Tegyük fel, hogy Van Heutenné és Tolfrey
társak voltak egy üzletben, amelynek Tolfrey hajtotta fel
az ügyfeleket. Miféle ügyfelek voltak ezek? Nyilvánvaló,
hogy Tolfrey barátai. Párat ismerünk. Ott van például
Walonszka herceg, aki olyan jó viszonyban volt Tolfrey-vel,
hogy nagy, ezüstkeretű fényképével ajándékozta meg. Ott
van Hobart John, a pólójátékos, aki mint régi, jó barát,
állon verte Tolfrey urat s néhány perccel Newyorkba való
érkezése után sietett nála látogatást tenni. Bár bizonyíté­
kom még nincs rá, Tolfrey valószínűleg intim viszonyban
állt Dawn Gilda férjével, a színpadi szerzővel, s Lovering
úrral, az ismert régésszel, aki férje Kennet Beatrice őnagy-
ságának.
Egy pillanatra mély csend támadt.
— Adjuk ehhez még azt is — folytatta Timothy —
hogy Walonszka hercegné inkább megpróbálta elemelni
férje fényképét, semhogy elárulja Tolfrey-el való közeli
ismeretségét. És hogy Hobart úr férfiasan igyekezvén el­
fogadható irodalmi magyarázatát adni Van Heutennénál tett
látogatásának, kissé tapintatlanul elárulta, hogy elsö jöve­
delmező évének hozamából húsz százalékot ígért Van
Heutennénak.
A négy nő szembetűnő határozatlansággal meredt
Timothyre.
— Szavamra mondom — jegyezte meg Kennet Beatrice
— ez a máskor furcsainges fiatalember nem is olyan rövid-
eszű, mint gondoltam.
— Hallgassanak meg egy elképzelt kis történetet arról
— folytatta Timothy — hogyan szövődik barátság két férfi
közt. Tolfrey egyik európai utazásával kezdem. Látom,
158
amint Tolfrey egy jóhírű, párisi vendéglőben ül s eszik­
iszik jó étvággyal. A pincér, aki kiszolgálja, az átlagpincé­
reknél jobb modorúnak látszik. Tolfrey, mint az emberi ter­
mészet ravasz ismerője beszédbe ereszkedik vele s rájön,
hogy pincérje nem más, mint az igen előkelő Walonszki
Dimitri herceg.
A hercegné mélyen elsápadt, de kísérletet sem tett
arra, hogy a beszélőt megszakítsa.
— Rövid beszélgetés után Tolfrey célzást tesz arra,
hogy a herceg a pincérmesterségnél többre született. Ő úgy
érzi, hogy Amerikában kedvezőbb viszonyok közé tudná
juttatni. Sőt útiköltségét is hajlandó fedezni. A herceg ter­
mészetesen el van ragadtatva. Megbeszélik a részleteket s a
két ember hajóra száll Newyork felé. A hercegnek nagyon
tetszik az új világ és szívesen köt ismeretségeket. Tolfrey
úr tudja, hogy egy látogatóban járó herceg számára a leg-
személyibb ismeretség egy megértő, rokonszenves nő, aki
otthonosan mozog a legmagasabb társadalmi körökben is.
Van Heutenné ezek után meghívja a herceget vacsorára.
A hercegné elővette kis fehér zsebkendőjét és idegesen
gyűrni kezdte.
— El tudom képzelni ezt a sikert ígérő találkozást —
mondta Timothy. — Van Heutennét elbájolja a herceg s ő
viszont a herceget. Készpénzre volna a hercegnek szüksége?
A legnagyobb készséggel áll rendelkezésére. Miért ne köt­
nének egy kis megegyezést? Van Heutenné pénzt ad elő­
legül, a herceg pedig kötelezi magát, hogy amikor tarto­
zását rendezi, lefizeti első évi keresményének húsz száza­
lékát.
— Van Heutenné élvezetes, előzékeny modorban vá­
zolja fel a herceg newyorki szórakozásának programját.
Walonszki hercegnek vigyáznia kell arra, hogy ne ismer-
kedjék meg olyanokkal, akik társadalmi rangjukban alatta
állnak. Klára asszony gondolatban végigfut ismerőseinek
sorozatán és választ. Aztán a telefonhoz lép. Az ember szinte
hallja a hangát: — Patrícia, drágám, el kell jönnöd hoz­
zám szombaton vacsorára. Egész bizalmas kis társaság lesz
együtt. Eljön a herceg is. Igen, drágám, a kedves Wa­
lonszki herceg!
— Nem k e l l . . . — kezdte a hercegné halkan.
— Engedje meg, hogy befejezzem, hercegné. Cheney
Patrícia örömmel elfogadja a meghívást. Miközben a her-
159
ceg és Van Heutenné várakoznak rá, az asszony moso­
lyogva suttogja: „Kis megegyezésünkről nem feledkezik
meg, ugye, herceg? Húsz százalék." Cheney Patrícia meg­
érkezik. A vacsora nagyszerűen sikerül, a herceg elragadó.
Vacsora után Patrícia és a vendég sajátosképpen azt ve­
szik észre, hogy magukra hagyták őket. Misem természe­
tesebb, hogy a románc Van Heuten Klára anyai védőszár­
nya alatt kivirágzik. A tisztességes és társadalmi tekintet­
ben előkelő Klára asszony az egymásnak való két lelket
összehozza. Az esküvő után Van Heuten Klára úgy érzi,
hogy azért, amit tett, egy kis anyagi jutalom illeti meg.
— Nem kell továbbmennie, Trant úr.
Walonszka Patrícia hangja nyugodt volt és fegyelme­
zett. Timothy látta szeme kifejezését s a megkönnyebbülés
kis sóhaja lebbent el szájáról. Hála Isten, igaza volt.
— Minden, amit mondott, valóság, ennélfogva nincs
okunk tovább titkolózni. Van Heuten Klárát egész helye­
sen festette le. A gonosz nő kihasználta társadalmi hely­
zetét és azokat, akik őt nyiltszívűségükben barátnőjüknek
tekintették. Van Heutenné irodája nagyon kegyetlen és lel­
kiismeretlen üzlet volt: egy busásan jövedelmező házasság-
közvetítő iroda. — Patrícia ajka szélén kis mosoly jelent
meg. — Sajnos, én is egyike voltam azoknak a bolond
nőknek, akik engedték kihasználni magukat.
— Nem volt bolond — állapította meg Timothy nyu­
godtan — csak szerencsétlen, hercegné. Van Heutenné a
maga mesterségében lángelmének nevezhető. Nem tudom,
hogy valaha is volt-e ilyen tapintatosan és diszkréten mű­
ködő vállalat. — Timothy tekintete végigfutott a másik
három nőn. — Társnőiről is könnyű látni, hogy Van Heu­
tenné mindig a legnagyobb tétekkel dolgozott.
— Most már az is világos, hogy mi, a négy balga nő,
miért nem igyekeztünk együttműködni magával, Trant úr
— szólt közbe hidegen Kennet Beatrice. — Nincs nő, aki
szívesen beismerné, hogy eladták. Még pedig úgy, hogy
ő vitte az ügylethez a pénzt is.
Timothy szeme nagyon komoly volt.
— Istenem, azt hiszik, nem érzek együtt önökkel?
Mint érző emberi lény örülni tudnék, ha aljas eljárásáért
önök ölték volna meg Van Heutennét és Tolfreyt. De
rendőr is vagyok, önöknek minden alkalmuk megvolt a
bűntény elkövetésére és minden okuk is.
160
 — Elismerem — szólalt most meg Dawn Gilda. — De
bűncselekményt nem követtünk el, Trant úr. Isten látja
lelkemet, a színpadon gyakran meg kellett szegnem a tár­
sadalom parancsait s így tudom, hogy a gyilkosság nem
fizetődik ki.
Walonszka Patrícia cigarettára gyújtott s elgondolkozva
játszott vele.
— Bűncselekményünk mindössze annyi, hogy jogain­
kat követeltük, Trant úr. — Finom füst karikázott a her­
cegné arca körül. — Elsőnek én jöttem rá, hogy Van Heu-
tenné mit tett velünk. Egészen véletlenül fedeztem fel. Há­
rom hónapos asszony voltam, amikor férjem azzal az öt­
lettel állt elő, hogy vásároljuk vissza családja régi, közép­
európai birtokát. Mindig szerettem volna európai otthont
szerezni, ennélfogva örömmel kaptam a gondolaton. Tud­
tam, hogy Dimitrinek nem sok pénze van, de erre ügyet
se vetettem. Megnevezett egy összeget, amely minden költ­
séget fedezne és én bankom révén kiutaltattam azt neki.
Pár héttel utóbb áthajózott Európába.
Timothy bólintott Bristol Bobhy felé. A legutolsó pil­
lanatok alatt a fiú csak itt-ott jegyzett fel egyet-mást, de
most lázasan írni kezdett.
— A dolog szinte mulatságos volt — mesélte a her­
cegné halkan. — Dimitri elutazása után arra gondoltam,
hogy a meglepetés kedvéért magam modernizálom az ősi
kastélyt. Ügynök kezébe adtam a dolgot. Így derült ki min­
den. Az ügynök felvilágosított, hogy a birtok felébe sem
kerül annak, amit Dimitri kért tőlem.
— Azt hiszi, hogy a maradék összeg Van Heutenné
vagyonát gyarapította?
— Bizonyítékom nincs rá. Klára túlságosan is óvatos
volt. De sohasem bíztam benne egészen s lassan-lassan rá­
jöttem a valóra. Nagyon méltatlankodtam, hogy egyebet ne
mondjak. Gondoltam, beszélek vele s megmondom neki vé­
leményemet. Utóbb beláttam, hogy csak nevetségessé ten­
ném magamat. Van Heutenné ügyessége épp abban állt,
hogy ha valamelyik barátnőjét férjhez adta, teljesen meg­
kötötte a kezét. Senki sem merte pellengérre állítani.
— Még halála után sem — tette hozzá Timothy. —
Ezért volt a feladatom olyan nehéz. Aztán úgy találta,
hogy legjobb lesz egyesült erővel fellépni ellene?

Patrick: A kilencedik látogaló 11 161

 Walonszka Patrícia bólintott.
— Tudtam, hogy nem én vagyok az egyedüli, akivel
így bánt el. Arról is meg voltam győződve, hogy ha valaki
gátat nem vet neki, Van Heutenné továbbra is árusítja ba­
rátnőit. Gondolatban sorra vettem mindenkit, akivel a Ta­
nácsadó Irodában találkoztam s aki nemrégiben pénztelen
emberhez ment feleségül.
— Patrícia így szedett össze bennünket — jegyezte
meg Kennet Beatrice.
Timothy feltekintett.
— Hercegné a Denton-féle detektív-iroda révén bizo­
nyosodott meg arról, hogy alkalmas személyeket gyűjtött
csokorba?
— Rövidesen magam is meggyőződtem róla. Táv-
iratban kértem fel őket, hogy látogassanak meg s legyenek
vendégeim. Elmagyaráztam nekik, mi történt. Dawn Gilda
már maga is sejtett valamit.
— Igen — szólalt meg a művésznő — akkor kezdtem
gyanúperrel élni, amikor férjem rá akart venni, hogy fek­
tessek százezer dollárt színdarabjának londoni előadásába.
Bár Van Heuten Kláránál ismerkedtem meg vele, nem lát­
tam a dolgok közt a kapcsolatot, de éreztem, hogy férjem
művészete százezer dollárt nekem nem ér meg. Olyan ko­
nokul érdeklődött mindig a pénzem iránt, hogy végre is
világosan láttam mindent.
— Én ostoba voltam — jelentette ki száraz mosollyal
Kennet Beatrice. — Az én Lovering Darnleyom oly kedves
ember s olyan é t e r i , komoly tudós volt, hogy amikor azt
kérte, fedezzem a tahiti ősi oltárok vagy micsodák kiása-
tásának expedíciós költségeit, valósággal lelkesedtem érte.
Nem is sejtettem, hogy pénzem ötven százalékát Van Heu­
ten Klára házi oltárára teszi le.
Hobart Susan nagyon csendesen, szinte összekuporodva
ült a helyén s nem szólt semmit, csak a száját rágta.
— Kidolgoztam egy tervet — folytatta a hercegné —
s a hölgyek hozzájárultak. Elhatároztuk, hogy négyesben
elmegyünk Van Heutenné irodájába s aláíratunk vele egy
nyilatkozatot, amelyikben mindent beismer, s amelyet szeme
elé tárhatunk, ha folytatni meri házasságközvetítő üzleteit.
A revolvereket azért vittük magunkkal, hogy szükség esetén
ráijeszthessünk.
— Fölösleges mondanom — jegyezte meg hanyagul
162
Dawn Gilda — hogy a revolverek nem voltak töltve. A her­
cegné elfelejtett töltényt venni.
Timothy szeme csupa éber figyelem volt. — Tehát
ez a magyarázat. Van Heutennét nem mint méltatlankodó
nők, hanem mint a társadalom oltalmazói keresték fel?
— A hercegné túlozza önzetlenségünket — szólt közbe
Kennet Beatrice. — Nem csak a boszorkány kezét akartuk
megkötni, hanem pénzünket is vissza akartuk szerezni.
Úgy éreztem, sohasem leszek boldog, ha vissza nem fizet­
tetem magamnak a tahiti-i pogány oltárok költségeit.
— Pontosan mi történt megjelenésük után az iro­
dában?
— Az, amit vártunk. — A hercegné teljesen nyugodt
volt. — Meggyőztük Van Heutennét, hogy nem tréfálunk.
Elővettük revolverünket s ígéretét vettük, hogy megírja
a nyilatkozatot. — A hercegné kissé mosolygott. — Amikor
távoztunk. Van Heutenné még életben volt. Épp a nyilatko­
zatot írta.
Timothy kezébe vett egy papirost, amelyen Van Heu­
tenné írásával ez állt: „Én Van Heuten Klára, ezennel
elis..."
— Miért nem várták meg, amíg a nyilatkozatot meg­
írja?
Walonszka Patrícia félrepillantott.
— Úgy érettük, jobb lesz, ha magára hagyjuk. Ezért
is mondtuk a titkárnőnek, hogy főnöknője öt óráig nem
kívánja zavartatni magát. Gondoltuk, majd elmegyünk a
cocktail-estélyre s ott átvesszük a nyilatkozatot. — A her­
cegné szemében ismét félelmes fény villant meg. — Kije­
lentettük, hogy ha a nyilatkozatot nem hozza magával,
ország-világ előtt csúffá tesszük.
— Ezt csak mondtuk. — Dawn Gilda tökéletes szép­
ségű ajkán átfutott az emlékezés mosolya. — Szerencsére,
Van Heutenné annyira megijedt, hogy elhitt mindent. Ter­
mészetesen nem csináltunk volna semmit. Mint közismert
nők, a világért sem árultuk volna el, milyen naivak vol­
tunk.
— Most már bizonyára látja — vette át a szót a her­
cegné — miért viselkedtünk az estélyen oly különösen. Tele
voltunk izgalommal, s mikor megjött az a hír, hogy Van
Heutennét meggyilkolták — a hercegné a sápadt kis Ho-
bartnéra nézett — nem csoda, hogy Susan elájult.

163
 — Az sem csoda, hogy velem oly hűvösek voltak —
mondta mosolyogva Timothy. — Bizonyára azt hitték, hogy
én is Van Heutenné minden hájjal megkent férjjelöltjei
közé tartozom.
Kennet Beatrice türelmetlenül órájára nézett.
— Talán már végeztünk is, Trant úr. Láthatja, hogy
milyen fonák helyzetben voltunk. Van Heutenné halála
után attól rettegtünk, hogy nyilatkozata a rendőrség kezébe
kerül. Nem is sejtettük, hogy tapintatosan meghalt, még
mielőtt a nyilatkozatot megírhatta volna. Siettünk a her­
cegné köré s elhatároztuk, hogy okosabb terv híján úgy
összetartunk, mint a láncszem és letagadjuk még a csillagot
is az égről. Az az utálatos Tolfrey húzott ki bennünket
a csávából. Valahogy rájött, hogy mi Van Heutennénál jár­
tunk. Attól félt, hogy kiderül az igazság, ezért küldte meg
címünkre azokat a félrevezető kéziratokat. Természetes,
hogy mikor a vén italfogyasztót is meggyilkolták, oda vol­
tunk a méregtől. Pénzünk visszaszerzésének minden remé­
nye elveszett.
— Remélem — mondta a hercegnő majdnem védekező
hangon —, hogy vallomásunk nem kerül a nyilvánosságra,
Trant úr. Végre is eleget szenvedtünk.
— Teljesen méltányolom kívánságát, hercegné. — Ti
mothy hangja rokonszenves volt. — Amint már kezdetben
megjegyeztem, minden olyan bizonyítékot, amely nem függ
össze közvetlenül a gyilkosággal, megsemmisítek. De van
még egy kérdésem. Amikor aznap délután a hölgyek el­
hagyták a Tanácsadó Irodát, Dawn Gilda művésznő ezt a
kijelentést tette: „Hála Istennek, hogy túl vagyunk rajta.
Szemének riadt kifejezését sohasem felejtem el."
Dawn Gilda bólintott.
— Ez csak afféle melodrámai megjegyzés volt. Van
Heutenné nagyon megijedt tőlünk és revolverünktől. Nem
szeretek rémült embereket látni.
— Köszönöm. — Timothy elégedetten nézett az ajtó
felé. — Egyelőre, hölgyeim, végeztünk. Szíveskedjenek a
külső irodában várni, amíg . . .
— Még nem mehetünk el? — kérdezte a hercegné
fanyarul.
Timothy rejtélyesen mosolygott.
— Még nem, h e r c e g n é . . .

164
 XIX. FEJEZET

A négy nő távozása után Timothy letörülte homloká­

ról verejtékének majdnem láthatatlan csöppjeit. A négy első
láncszemet sikerült széttépnie.
Bristol Bobbyhoz fordult, aki zavaros kábulatban ta­
pogatta írástól fáradt csuklóját.
— Hát, Bobby, ez volt a te becsületes, kedves Klára
barátnőd.
Timothy a látogatók jegyzékére nézett s csengetett
Madeleinenek.
— Kérem, kisasszony, Muir urat.
Bobbynak odavetette a Muir névvel jelzett lapot s hát­
radőlt a székben. Az ajtó kinyílt s belépett Muir Derek.
Vadonatúj s kissé szertelenül divatos ruhájában, amelyben
látszólag nagy öröme telt, egy székhez lépett s leült.
— Nos, Trant úr, mit tehetek önért?
— Megmondhatja, hogy ebben az egész nyomozásban
miért hazudott oly következetesen.
Muir letépte a celofánt egy csomag cigarettáról.
— A hazugság csak akkor hazugság, ha be is bizo­
nyítják.
— Hát ön bebizonyított hazugságot mondott Tolfrey
Danenel való ismeretségéről, a tőle kapott kétszázötven dol­
lárról, írói mesterségéről és Van Heutennénál tett látoga­
tásáról.
— Egész garmada hazugság — állapította meg Muir
tetszéssel.
— Elég arra, hogy alaposan vádoljam Van Heuten
Klára és Tolfrey Dane meggyilkolásával. — Timothy ke­
zébe vette a Muirtól átvett kéziratot. — Kár, hogy a Co­
lumbia-egyetem diákjainak éjszakai gépíró irodája idő
híján nem írta le végig ezt a kéziratot.
Muir vállat vont.
— Most, hogy leleplezett, egészen megkönnyebbültem.
— Gyufát tartott cigarettája végéhez, de ujjai kissé resz­
kettek. — Vallomásomban vannak ugyan apró pontatlan­
ságok, de nem látom be, miért vádol engem bármivel. El­
végre tudhatja, hogy én a meggyilkolt asszonyt csak pár
pillanattal előbb ismertem meg. Vagy azok közé tartozom,
akik ok nélkül gyilkolni szoktak?

165
 — Jelentős oka volt rá, Muir úr — jelentette ki Ti-
mothy kurtán. — Sértett hiúság. Tolfrey összeakadt önnel és
elküldte egyenesen Van Heutennéhez, mint az irodalmon
kívül eső üzletre alkalmas egyéniséget. Valami egyéni okból
azonban Van Heutenné nem találta megfelelőnek, ami sú­
lyosan sértette büszkeségét. Egyszeriben meghiúsult az a re­
ménysége is, hogy házasságkötés révén könnyű kis pénzt
szerez magának. — Timothy feltekintett. — Mit felel erre,
Muir úr?
Muir mandula szeme kissé hunyorgott.
— Úgy látom, meg kell vallanom az igazat.
— Nagyon észszerű lesz.
Muir kissé csúfolódó tekintettel pillantott Bobby felé.
— Ezt írja le szóról-szóra, Bristol úr. Szívesen alá­
írom majd. Hatóság előtt tett vallomása ez egy olyan em­
bernek, aki nem követett el gyilkosságot, nem írt detektív­
történeteket, sőt egyáltalán nem csinált soha semmit. — Muir
Timothy felé fordult. — Sötét célzásai ellenére, Trant úr,
nincs tiszta képem Van Heutenné irodalmon kívül álló,
gyanús üzleteiről. Tolfreyt ismertem, de ez csak futó ven­
déglői ismeretség volt. Megismerkedésünk pillanatában ha­
tározottan az ital hatása alatt állt, de agyafúrt fickónak lát­
szott. Én épp nagyon szűkében voltam a pénznek, ennél­
fogva, mikor kissé alkoholszagú ajánlatával hozakodott elő,
mohón figyeltem rá. Olyasformát mondott, hogy majd el­
egyengeti utamat s bemutat egy csomó alkalmas embernek.
Biztatóan hangzott. Én helyeseltem, mire ő Van Heutenné
nevét emlegette. Néhány furcsa ajánló sort is írt számomra.
— Azt írta — szólt közbe Timothy —, hogy ön szak­
avatott gyilkos. Szívgyilkost gondolt, u g y e ?
— Magam is rájöttem később, hogy ez az értelme.
Eleinte nem tudtam a gyilkos szót mire vélni. Annyit vet­
tem ki belőle, hogy Van Heutenné tömérdek gazdag embert
ismer s anyagilag is hónom alá nyúl majd. Teendőmnek
csak azt szabta meg, hogy detektívregény-írónak adjam ki
magamat, üljek le, mosolyogjak s kéziratokról beszéljek.
Kicsit bolond dolognak tűnt fel előttem, de követtem taná­
csát. Elmentem Van Heutennéhez, mosolyogtam s kéziratok­
ról beszéltem, de őnagysága egy csepp érdeklődést sem tanú­
sított irántam. Ennyi az egész.
— Tehát azt sem tudta, hogy miről lett volna szó? —
kérdezte Timothy kétkedő hangon.
166
 Muir mosolygott.
— Nem állíthatom, hogy egészen értettem volna a dol­
got. Mihelyt az irodába beállítottam, az volt az érzésem,
hogy Van Heutenné nem olyan kedves asszony, amilyennek
látszik. De mivel tisztátalan ügyeibe nem avatott bele, nem
sokat törtem a fejem az egészen. Elmentem, sokkal szo-
morúabban és biztosíthatom, csöppet sem gazdagabban.
— Egyáltalán nem érdekes.
— Az élet sem érdekes, Trant úr. — Muir legyintett. —
Később sötét kilátásaim nyíltak. Aznap este, hogy Perkinsné
szárnyai alá hazatértem, megcsendült a telefon. Tolfrey je­
lentkezett. Rendkívül izgatott volt. Hallottam-e a szörnyű
újságot? Hát ha jót akarok magamnak is, meg neki is, hall­
gassak, mint a sír. Ha a rendőrség keresni találna, mond­
jam azt, hogy küszködő író vagyok s mutassam fel azt a
novellát, amit majd ő küld.
— Aztán hallgatása fejében kétszázötven dollárt csiholt
ki belőle, úgy-e?
— Ne legyen olyan rosszhiszemű. — Muir mosolyában
bizonyos önelégültség látszott. — Megmagyaráztam Tolfrey-
nak, hogy semmiképp sem akarok a rendőrségnek olyat
mondani, ami nem igaz. Erre ő azt mondta, hogy majd
megkönnyíti számomra a dolgot s lecsengetett. Képzelje el
meglepetésemet, amikor beállít hozzám egy boy s kétszáz­
ötven dollárt hoz.
Timothy előrehajolt. — Nem mondott Tolfrey egyebet?
— Nem. Illetve azt kérdezte, hogy nem ismerek-e az
iroda látogatói közül mást is? Említettem Dawn Gildát és
barátnőit. Tolfreyt roppantul érdekelte a dolog.
— Kitűnő! — dünnyögte Timothy.
— Most már talán látja, miért ragaszkodom beszélge­
tésünkben szigorúan a tényekhez. — Muir a hamutálcába
dobta cigarettáját. — Három fontos okból hazudtam önnek,
Trant úr. Nem akartam belekeveredni egy látszólag piszkos
üzletbe. Aztán, elfogadva Tolfrey pénzét, legalább annyit
kötelességemnek éreztem, hogy melléje álljak. Végül amikor
láttam, mennyire nem közönséges detektív viszi ezt az ügyet
előre, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ne ugras­
sam. — Muir Derek egész szeretetre méltóan mosolygott. —
Igazán élveztem is az ügyet.

167
 — A rendőrség mindenkinek meghagyja a maga szóra­
kozását — mondta Timothy nyugodtan. — Köszönöm, Muir
úr. Pillanatnyilag ennyi elég volt. Lesz szíves kinn várni.
Muir felállt s elindult az ajtó felé. Ott kissé elpirulva
megállt.
— Hálás lennék egy szívességért, Trant úr. Dawn Gilda
művésznő új newyorki vezetőt keres, de ragaszkodik ahhoz,
hogy az illető newyorki születésű, ötletes ember legyen.
Én azt állítottam, hogy Manhattan boldog szigetén szület­
tem és nevelkedtem. Nem szeretném, ha megtudná, hogy
csak nemrég kerültem fel Iowaból.
— Nem valószínű, hogy földrajzi kérdésekről fogok
beszélgetni a művésznővel — válaszolt Timothy.
Amint a fiatalember távozott, Bobby kérdő pillantással
tekintett fel jegyzeteiből. Timothy mintha észre se vette
volna, saját gondolataiba merült. Szeme csak akkor nyílt
tágabbra, amikor a külső ajtó kinyílt s belépett Hobart
John.
— Bocsánat, hogy hívatlanul betolakodtam, de azt hi­
szem, a végzetes jegyzéken én vagyok a következő. Szeret­
nék már túllenni ezen az egész ügyön.
— Én is — mondta Timothy.
Hobart az egyik karosszékbe süllyedt.
— Nem tudom, hogy Susan megszegte-e a szabályokat,
amikor elmondta, hogy a csúfos igazság kiderült. Sajnál­
nám, ha megkönnyíteném a rendőrség dolgát, de nincs rá
semmi ok, hogy tovább is hazudjam.
— Örülök, hogy belátja.
— Csak azért látom be — mondta Hobart s cigarettát
vett a szája közé — mert eleitől kezdve tudtam, hogy eb­
ben az ügyben nem lehetek komolyan gyanús. Elvégre
négy óra tizenöt perckor én már repülőgépen voltam, azt
pedig elképzelni is lehetetlen, hogy a Tanácsadó Irodából
hatvan percnél hamarabb a newarki repülőtérre érkezzem.
— Igaz — válaszolt meglepetésszerűen Timothy.
— Helyes. — Hobart érdeklődéssel nézett Bobby felé. —
Nem akarom fárasztani ezt a szegény gyorsírót, ennélfogva
rövidre fogom mondanivalómat. Ön, Trant úr, nyilván azt
hiszi, hogy és is Van Heutenné hitvány figurái közé tartoz­
tam. Nem is veszem rossz néven.
168
 — Nyíltan beszélek, Hobart úr, de mihelyt megtud­
tam, hogy „A szép poló"-t egy Indiában élő ember írta,
gyanúperrel éltem, hogy Van Heutennéval való tárgyalása
valószínűleg nem irodalmi, hanem házassági kérdés körül
mozgott.
— Feltevése helyes is volt. Wintonban ön meglehető­
sen váratlanul toppant be hozzám. Beszélgetés közben kel­
lett mindent kifőznöm. — Hobart karcsú teste feszülten
előrehajolt. — Nincs rá ok, hogy szavaimnak hitelt adjon,
Trant úr, de esküszöm, hogy amikor én ebbe a bűnszövet­
kezetbe keveredtem, szemem egyáltalán nem volt nyitva.
— Igazán?
— Igazán. Elmondom, hogy pontosan mi történt. —
Barna ujjaival Hobart kioltotta cigarettáját. — Vagy egy
évvel ezelőtt elhatároztam, hogy abbahagyom a pólót.
Nem volt elég pénzem rá. Nyilatkozatomat az újságok is
közölték. Talán emlékszik rá: «Egy nagyrahivatott sport­
ember pénzhiány miatt abbahagyta a pólójátékot.» P á r
nappal utóbb valaki nyakamra hozta Tolfreyt. Nem sokat
törődtem vele, csak azt csodáltam, hogy a jóféle szeszt mi­
lyen megdöbbentő mennyiségben tudja leönteni a torkán.
Tolfrey állt elő a nevezetes üzleti ajánlattal?
Hobart nevetett.
— Nagyon tapintatos volt. Azzal kezdte, milyen átko­
zott kár, hogy fel kell hagynom a sporttal. Ha csak pénz­
kérdésről volna szó, ő tudna valakit, aki segítségemre lenne.
Hobart röviden és nyersen ismertette Tolfrey hadjára­
tának egyes részleteit. Szó került Van Heutennéról, aki a
kedvére való fiatalemberekért sokat tud tenni. Természetes,
hogy nagyon megfontoltan kell viselkedni, csak a hátsó be­
járatot szabad használni, kizárólag csak kéziratokról eshet
szó s el kell fogadni az ő vezető irányítását.
— Őszintén megvallom, hogy amikor először meglát­
tam Klárát, homályos sejtelmem sem volt a dolog lényegé­
ről. Éreztem, hogy valami turpissággal állok szemben, de
nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Csak bizonyos szá­
zalékokról tettem neki határozatlan ígéretet. A következők­
ben az történt, hogy meghívást kaptam Klárától vacsorára
s Susan is ott volt. — Hobart lepillantott kicserzett, barna
kezére. — Tagadhatatlan, hogy Klára nagyon ügyesen ren­
dezett el mindent s készítette elő a további találkozót, de

169
 roppantul óvatos volt, s el nem árulta volna, miben töri a
fejét. — Hobart hirtelen Timothyra emelte kemény, nyílt,
barna szemét. — Én meg nem láttam és nem hallottam.
Esküszöm, minden megegyezésről s az egész világról meg­
feledkeztem, mert abban a pillanatban, amikor Susant meg­
láttam, amikor még azt sem tudtam, hogy valójában kinek
a lánya, gazdag-e vagy szegény, őrülten belészerettem.
— Mindig tudtam — mondta Timothy —, hogy Van
Heutenné tehetségesen hozza össze az egymáshoz illő
párokat.
— Akárhogy is van, a mi esetünkben jó munkát vég­
zett. — Hobart gúnyosan elmosolyodott. — Képzelheti,
hogy kissé bosszankodtam, mikor az esküvő után Van Heu­
tenné ezüstkeretes fényképével ajándékozta meg Susant,
nekem pedig elküldte Tolfrey hitelirodájának ízléses, pontos
kimutatását Susan évi jövedelméről. A kimutatáshoz szám­
lát mellékelt, amelyben feltüntette, hogy az egésznek húsz
százaléka milyen összegre rúg.
Timothy szemében mulatság csillant meg.
— Úgy látszik, Van Heutennéban hiányzott a humor­
érzék.
— Ami az én ügyemet illeti, Van Heutennéban sok min­
den hiányzott — szegezte le Hobart. — Persze csak utóbb
láttam, milyen csávába kerültem. Klára eleinte kedves és
finom levelekkel ostromolt, de lassan-lassan fenyegetőzni
kezdett az esetre, ha nem fizetek. Célzott arra, hogy min­
dent elmond Susannak. Egy pillanatig sem hittem, hogy
ezt meg merné tenni, amíg egy napon Susan táviratot nem
kapott a hercegnétől, mire nyomban Newyorkba utazott.
Ekkor már valami érzett a levegőben s mivel ugyanaz nap
én is levelet kaptam Klárától, Smith John néven repülő­
gépre ültem és . . .
— Találkozott Tolfreyvel — vágott közbe Timothy.
— Igen. Örültem, hogy találkozom vele. Kimondhatat­
lan gyönyörrel ütöttem állon. Bár csak Klárával is meg­
tehettem volna ugyanezt. Túlságosan úriember voltam.
Félreérthetetlen szavakban mindössze annyit mondtam neki,
hogy tőlem ugyan rekedtre kiabálhatja magát, de belőlem
egyetlen garast ki nem vasal. Félni nem féltem tőle, mert
elhatároztam, hogy Susannak magam mondok el mindent.
— Miután könnyített a szívén, repülőgépen visszauta-
170
zott Wintonba s így teljesértékű alibije van — jelentette ki
közönyös hangon Timothy. — Rendben van Hobart úr. Azt
hiszem, e z . . .
— Johnny!
Az ajtó kinyilt s majdnem repülve Susan száguldott be
a szobába. A kis milliomosnő arca halvány volt, de geszte­
nyebarna fürtjei alatt kék szeme boldogan csillogott. Sietett
férje mellé s dacosan nézett farkasszemet Timothyval.
— Be kellett jönnöm, Trant úr. Nem tudom, mit gon­
dol az uramról, de akármit gondol, nem igaz.
— Nem-e? — kérdezte Timothy barátságosan.
— J o h n n y . . . — Susan úgy ragadta meg ura kezét,
mintha csak neki volna joga hozzá. — Tegnap este a Regi­
nában meglátogattam férjemet. Johnny szóról-szóra el­
mondta, hogy történt minden. Ő igazán nem volt benne eb­
ben a rettenetes ügyben.
— Így mondta nekem is — jegyezte meg Timothy.
— Trant úr, úgy láttam, hitelt is adott szavaimnak. —
Hobart gondtalan mosollyal feleségére nézett. — Kedves
tőled, hogy védsz.
— Kötelességem. — A gesztenyebarna fürtök helyes­
lően meglebbentek. — Meg kellett ezt mondanom Trant úr­
nak . . . valamiért.
Timothyra pillantott s lányos, puha szája remegett.
— Borzasztó volt, amikor a hercegné először elmondta
a dolgot. Majd megőrültem arra a gondolatra, hogy Johnny
ilyen szörnyűséget cselekedett. Bolond fővel el is határoz­
tam, hogy megbüntetem s az első jóképű férfit, aki utamba
kerül, megcsókolom.
Timothy nevetett. Tehát ez volt a magyarázata a teg­
nap éjjeli epizódnak.
— Milyen jól eshetett annak a férfinak! De az urával
az illető nem ért fel, u g y e ?
— Persze, hogy nem — mondta ki Susan kereken. —
Mihelyt Johnnyt tegnap este újra megláttam, tudtam, hogy
nekem nem kell senki más a világon. Johnny elmondta a
történteket s én mindent meg is értettem.
— Amikor először találkoztunk, Trant úr — szólt közbe
mosolyogva Hobart —, azt a kijelentést tettem, hogy a leg­
jobb kis nőt vettem feleségül egész Amerikában.
171
 Timothy szeme egy pillanatra elborult, aztán kezet
nyújtott Hobart felé.
— Engedje meg, hogy gratuláljak.
— Köszönöm. — Hobart aggódva nézte meg óráját. —
Öt órakor találkozónk van a Ritzben pár ismerősünkkel.
Egy kis ünnepség lesz é s . . .
— Ötkor? Hobart úr szeret pontos lenni, úgy-e? Azt
hiszem, nemsokára mehetnek is. Ma este utaznak Wintonba?
— Úgy gondoltuk, hogy a holnap reggeli, félkilences
repülőgépen indulunk.
Amint Hobarték kivonultak a szobából, Timothy mo­
solygott. Aztán Bristol Bobbyhoz fordult.
— Hát Bobby, a gyorsírással végeztünk. Nagyon kö­
szönöm. Igyekezzél elfelejteni ezeket a csúf részleteket.
A fiú meglepetve emelte fel szemét.
— Csak nem akarod azt mondani, hogy túl vagy az
egész ügyön?
— No, nem. De a legközelebbi kihallgatást már a rend­
őrségi gyorsíró jegyzi. — Timothy hangja szelíd volt. —
Különben sem kívánhatom, hogy mindnyájan türelmetle­
nül várakozzanak itt.
Megnyomta a csengőt, mire Madeleine azonnal meg­
jelent.
— Legyen szíves, kisasszony, küldje be Hobartékat,
Muir urat, a hercegnét, Dawn Gildát és Kennet Beatricet.
Ön és Medoc Helén maradjanak kinn.
Madeleine eltűnése után Bobby szorongó pillantást ve­
tett Timothyra.
— Mondd Trant, miért hagyod ki Helént?
A detektívnek nem volt ideje válaszolni, mert ebben a
pillanatban a kis csoport beözönlött a szobába. Mindnyá­
jan közelebb léptek az íróasztalhoz s álltak kissé nyugtala­
nul egy sorban.
Timothy nyájas mosollyal végignézett rajtuk, majd ke­
zébe vette Bobby jegyzeteit.
— Köszönöm — kezdte —, hogy szívesek voltak ke­
zemre járni. Megígértem, hogy minden olyan jegyzetet meg­
semmisítek, ami nem függ közvetlenül össze a gyilkossággal.
Búcsúzóra most mindenkinek adok egy ajándékot.
172
 — Úgy érti, hogy fel vagyunk mentve? — kérdezte
mókás megkönnyebbüléssel Kennet Beatrice.
— Fel. — Timothy egy papírlapot vett elő. — Ma dél­
előtt több órai munkával kidolgoztam bizonyos matemati­
kai tényeket. Nem akarom untató okoskodásomat itt elő­
adni, de a gyilkos személyét illetőleg rá kell mutatnom négy
fontos körülményre.
Lenézett a papírra és olvasni kezdett:
— 1. A gyilkos azért ölte meg Tolfreyt és fenyegette
meg Price kisasszonyt, mert félt Tolfreynek a hátsó bejárat
körül tett megfigyeléseitől. 2. Mialatt a hercegné és barátnői
Van Heutennéval tárgyaltak, a gyilkos a mosdófülkében
rejtőzött. 3. Van Heutennét a hölgyek távozása után s az
újabb látogató érkezése előtt vagyis négy óra tizenöt és négy
óra harminc közt ölte meg. 4. Gyilkosságának oka Van
Heutennénak nem irodalmi működésével függött össze.
Timothy letette a papírt s a prémekbe burkolt, egyenes-
tartású Walonszka Patríciához fordult.
— A hölgyek a főbejáraton léptek be az irodába. Nem
látok rá okot, miért fenyegették volna meg Price kisasz-
szonyt Tolfreyval és a hátsó bejárattal kapcsolatban. Az
első pont tehát elesik s következésképpen a többi is, kivéve
a negyediket. — Timothy átadta a hercegnének a négy
nőre vonatkozó gyorsírási jegyzeteket. — Nem tudom, hogy
Bobby feljegyzéseit ki lehet-e silabizálni, de azt hiszem, szí­
vesen el is dobják az egészet.
A hercegné hálás jóindulattal mosolygott. Derű lobbant
meg Kennet Beatrice szemében, míg Dawn Gilda komolyan
megbiccentette szép fejét.
Timothy most Muir Derekhez fordult.
— Akármilyen különös is, önt saját őszintesége húzta
ki a bajból. Amikor a hölgyek négy óra húsz perc tájban
elhagyták az épületet, a művésznő egy megjegyzést ejtett el,
amit ön hallott és pontosan elmondott nekem. Ez azt bizo­
nyítja, hogy négy óra húsz perckor, amikor a gyilkosság
történt, ön az utcán volt.
Muir mohón kapott a feléje nyújtott jegyzetek után.
— Egész életemben alibire vágytam — mondta. —
Ezt az emléket halálom napjáig megőrzöm.
Timothy szeme Bristol Bobby felé fordult.
173
 — Te is visszakapod a rád vonatkozó jegyzeteket,
Bobby, mert az egész társaságban te voltál az egyetlen iga­
zán irodalmi lélek.
Amint Bobby zsebretette a magaírt jegyzeteket, Timothy
a felesége mellett üldögélő Hobartra emelte tekintetét.
— Végül itt van Hobart úr. Attól tartok, hogy önt
egyik pont alól sem menthetném fel, de szerencsére, az
eroplanon tett utazása a legtökéletesebb alibi. — Átnyújtotta
neki a jegyzeteket. — Itt már nem tehetek semmit.
— Csakugyan — vetette oda közönyösen Hobart. —
Akkor hát mindnyájan kikerültünk az Árnyak Völgyéből.
De ilyenformán ki vágta ketté Klárának sokatígérő házas­
ságközvetítői pályáját?
Timothy elkomolyodott.
— Ketten még kihallgatásra várnak, Hobart úr. Kü­
lönben is még el talál késni a Ritzben tervezett találkozóról.
— Búcsúzásképpen Timothy bólintott s az ajtó felé muta­
tott. — Nem szívesen mondok búcsút, de az embernek a
legjobb barátaitól is el kell válnia.
Mindenki sietett kifelé. Amikor Walonszka hercegné is
elindult, Timothy visszahívta.
— Egy pillanatra, hercegné.
Walonszka hercegné megállt az íróasztal mellett. Par­
fümjének édes illata finoman lengett Timothy körül.
— Miről van szó?
— Attól tartok, hogy a hercegnétől eltulajdonítottam
valamit. Kérem, bocsássa meg. — Timothy kiemelte jegy­
zetei közül Walonszka herceg bekeretezett fényképét. —
Erre tán még szüksége van.
A hercegné fogta a fényképet, megnézte, aztán a detek-
tívre pillantott s olyat tett, ami éppenséggel nem vallott rá.
Walonszka Patrícia, a Cheney-család tündöklő tagja, a leg-
zárkózottabb manhattani fiatal hölgyek egyike, az íróasztal
fölé hajolt, ösztönszerű mozdulattal megfogta a detektív
kezét és azt mondta:
— Nagyon hálás vagyok, Trant úr. Ha szabad délutánja
van, akármikor jöjjön fel hozzám egy teára.

174
 XX. FEJEZET.

Csak Bobby nem távozott. Ült íróasztala mellett, sá­

padt, de szokatlanul határozatlan arccal.
— Te is mehetnél a többiekkel, Bobby — mondta nyu­
godtan Timothy.
A fiú a detektív felé fordult.
— Mondd, Trant, Helén miatt hivattad ide a rendőrségi
gyorsírót?
— Megvallom, igen.
— E z t . . . ezt nem szabad megtenned. — Bobby hangja
halk, de sürgető volt. — Nézd, nem tenném meg én a hiva­
talos gyorsíró helyett? Elvégre is Helént még mindig sze­
retem . . . Bűnös nem lehet. Helén . . .
Timothy lassan bólintott.
— Jól van, Bobby. Hát maradj.
A fiú hálás mosollyal ült vissza a székbe s idegesen for­
gatni kezdte ceruzáját.
Timothy csengetett Madeleinenek.
— Kérem Medoc Helén kisasszonyt.
Helén szinte azonnal belépett. Futó mosolyt vetett
Bobby felé, aztán zöld szemét hidegen nyugtatva Timothy
arcán, leült.
— Miért tartott engem vissza, amikor a többieket el­
engedte?
— Sajnálnám, ha Salteréknál Grawes úrnak hiányozna,
de néhány kérdést kell feltennem.
— Sohase szabad megijedni, nem igaz? — Helén ciga­
rettát vett elő és rágyújtott.
— De ön megijedt, kisasszony, ön tizenöt perccel a
gyilkosság után megjósolta Van Heutenné halálát. Mondja
el, miért jött aznap délután ide s miért nevezte Van Heu-
tennét ostobának és kegyetlennek?
— Hatszor mondtam már ezt el, vagy nyolcszor? — A
nő előrevetette erős állát. — Épp aznap olvastam Van Heu-
tennénak Bobby könyvéről írt gyalázatos levelét. Miután
a könyvkiadó-osztályon dolgozom, tudom, milyen kegyetlen­
ség az őszinte vélemény elhallgatásával reményeket kelteni
egy íróban. Ezt akartam Van Heutennénak orra alá kenni.

175
 — Milyennek ismerte Van Heutennét?
— Alig ismertem. Legfeljebb, mint kellemetlen üzleti
összeköttetést.
— Nem volt a barátnője?
— Isten ments.
— De, ha váratlanul állított volna be az irodába, Van
Heutenné nem lett volna meglepve, u g y e ? Legfeljebb azt
gondolta volna, hogy Salteréknek vagy Grawes úrnak valami
megbízásából jár el.
Helén megnedvesítette ajkát.
— Nem értem, hová akar kilyukadni?
— Azt kérdezem, hogy nem lett volna meglepve, u g y e ?
— Nem éppen.
— Jó. — Timothy hirtelen megfordult s a hátsó bejá­
rat felé mutatott. — Akkor sem lepődött volna meg, ha a
hátsó bejáraton jön be?
— Mit akar ezzel m o n . . . ? — kezdte Helén.
— Várjunk csak! — Bobby szeme viharos méltatlanko-
dástól csillogott. — Ez nem igaz, Trant. Tudod, hogy a
hátsó bejáratról Helénnek sejtelme sem volt.
— Félek, hogy tévedsz, B o b b y . . . Úgy tudom, He­
lén kisasszony, hogy közvetlenül a Tanácsadó Iroda alatti
helyiségeket most a Japán-Amerikai Kiviteli Társaság
bérli, de régebben a Salter-féle könyvkiadó foglalta el.
— Ez igaz.
— Az épületben — folytatta Timothy — ez a helyiség
az egyetlen, amelynek épp olyan hátsó helyisége van, mint
Van Heutenné irodájának. Salteréknál különösebb találé­
konyság nélkül bárki rájöhetett arra, hogy a Tanácsadó
Irodához is vezet egy hátsó bejárat.
— De...
— Bobby, ne aggódj. Ezzel a váddal magam is megbir­
kózom — jegyezte meg Helén acélos hangon. — Mi a célja
Trant úrnak ezekkel a csodálatos leleplezésekkel?
— Csak azt akarom bizonyítani, hogy Helén kisasszony
bejöhetett az irodába a hátsó ajtón is.
— Miért akarja ezt bizonyítani?
— Mert Van Heutenné meggyilkolásának délutánján
csakugyan a hátsó ajtón jött be.
176
 Helén arca nagyon haloványra vált. Fejét dacosan
hátraszegte.
— Úgy látom, nem érdemes a dolgot tagadni — állapí­
totta meg keserűen.
— Egyáltalán nem.
— Ha arra céloz, hogy én öltem meg Van Heutennét,
az Isten szerelmére mondja meg, mi okom volt rá? Talán
azért öltem meg, mert olyan alávalóan bánt el Bobby
regényével?
Timothy hátradőlt a székben s nagyon nyugodtan
kérdezte:
— Hogyan ismerkedett meg Bobbyval?
— Ezt is elmondtam már. Bobby ügyfele volt a Ta­
nácsadó Irodának. Salterék adták ki első könyvét. Bobby
gyakran lejött a lépcsőn és ...
— Szóval Van Heutenné révén ismerkedtek meg?
— Azt hiszem, igen. Számít az valamit?
— Nagyon sokat. — Timothy szeme igen kemény volt.
— Milyen balszerencse, hogy ön gazdag férjben egyezett
meg Van Heutennéval, de csak szegény Bobbyhoz jutott
volna, aki pár hónappal az esküvő előtt vagyonilag teljesen
összeomlott.
Medoc Helén valósággal vonaglott a székben. Bobby
tágranyílt szemmel bámult Helénre.
— A dolog súlyosan érintette Van Heutennét is —
folytatta könyörtelenül Timothy. — Bobbyról kiderült, hogy
szegény, mint a templom egere, ennélfogva Van Heutenné
nem jutott odáig, hogy megkapja a maga húsz százalékát.
De bizonyára nagy bosszúsággal vette tudomásul, hogy Van
Heutenné az elvesztett húsz százalékot Bobby helyett Gra-
wes úron akarja megvenni.
Helén kábultan emelte homlokára kezét. Ajka nagyon
fehér volt.
— Odébb is állhatott volna a gyilkosság után, kisasz-
szony, ha vissza nem jön a főbejáraton s hamis nyomra
nem igyekszik bennünket terelni a titkárnő előtt tett neveze­
tes megjegyzésével. Egészben véve, ez már túlságosan ravasz
fortély volt.
Helénbe most mintha visszatért volna a lélek. Vesze­
delmesen csillogó szemmel felállt.
Palrick: A kilencedik látogató 12 177
 — Csak annyit mondhatok, hogy ez mind gonosz és
őrült hazugság. Ha még egyéb kérdése is volna, addig nem
felelek, amíg ügyvédemmel nem beszéltem.
— Nagyon egészséges gondolat.
A nagy csendben Timothy csengetett Madeleinenek.
— Volna szíves megmondani a főbejárat előtt álló
rendőrnek, hogy jöjjön be?
Pár pillanat múlva egy nagy darab ember lépett be a
szobába. Timothy Helénre mutatott:
— Ez a hölgy el akar menni az ügyvédjéhez, Joe. Azt
hiszem, szeretne találkozni a Salter-vállalat Grawes nevű
igazgatójával. Ha Grawes úr akadékoskodnék, hozza ide.
— Igenis.
Joe közömbösen előbbre lépett s Helénre bámult. A nő
a polgári ruhás rendőrrel az ajtó felé tartott.
— H e l é n . . . ! — kiáltott utána Bobby.
A nő megfordult, tétova, kurta mosolyt röpített Bobby
felé, aztán elment. Bobby és Timothy pár pillanatra szótla­
nul ült a helyén.
— Sajnálom, Bobby — szólt végre Timothy —, de én
meg akartalak óvni ettől.
A fiú arca egészen elszürkült.
— Túlságosan rettenetes! Nem tudom elhinni.
— Majd kihevered, Bobby. — Timothy felállt. — Most
jobb, ha kiszellőzteted a fejedet. Price kisasszonnyal van
valami megbeszélni valóm é s . . .
— Várj egy pillanatra. — Bobby szintén felállt. Szeme
tüzelt. — Helén nem bűnös.
Timothy kétkedően mosolygott.
— Még felét se hallottad a bizonyítékoknak.
— Ördög vigye a bizonyítékokat. — Timothy sohase
látta még a fiút ennyire élénknek és erélyesnek. — Ismerem
Helént. S akármilyen őrültségnek hangzik, még mindig sze­
retem. Tudom, hogy soha nem gyilkolt meg senkit. Be is
tudom bizonyítani.
— De hogyan, Bobby?
— Mikor hallotta Hobartné a neszt a spanyolfal
mögött?
— Nem sokkal azután, hogy a női társaság belépett.
173
 — Gondoltam. — Bobby szeme csillogott. — Akkor,
azt hiszem, tudom ki ölte meg Van Heutennét. Valószínűleg
nem fogod e l h i n n i . . . de, esküszöm, van egy ötletem, ame­
lyik teljesen belevág számításaidba.
— Kire gyanakszol?
— Teljesen idegen személyre, aki eddig az ügyben egy­
általán nem szerepelt s akinek Van Heutenné üzelmeihez
semmi köze sem volt. Nem i s . . .
Timothy halkan füttyentett.
— Erre sohasem gondoltam, Bobby. Hidd e l . . .
— Hadd maradjak itt, Trant. — A fiú megfogta Ti­
mothy karját. — Adj rá módot, hadd próbálom meg s dol­
gozom ki a feltevést, még m i e l ő t t . . . mielőtt letartóztatnád
Helént.
Timothy egy pillanatra némán állt a helyén. Aztán hir­
telen Bobbyhoz fordult.
— Nem bánom. Módot adok rá, amíg Helén vissza
nem jön. Őszintén megvallva, nem hiszem, hogy így dűlőre
jutsz. — Timothy széttárta karjait. — De itt vannak jegy­
zeteim s itt az írógép. Addig én beszélek Price kisasszonnyal.
Bobby lázasan kutatni kezdett a papírosok közt, Ti­
mothy pedig kilépett a külső szobába. A késő délutáni nap
sugara megcsillant Madeleine sötét haján s kiemelte érde­
kes profilját.
A lány hirtelen feltekintett.
— Igazán mindent kiderített, Trant úr.
Timothy leült a lány mellé. — Azt hiszem. Bobby
ugyan az utolsó pillanatban még hősi kísérletet tett arra,
hogy tévedést bizonyítson rám, de aligha boldogul.
— Tehát Helén? — Madeleine csóválta a fejét. —
Sejtelmem sincs róla, miért tette, hogy tette, de a dolog
mégis szörnyű.
— Kedves Price kisasszony, minden gyilkosság
szörnyű.
Pillanatra hallgattak mind a ketten. A szomszéd szobá­
ban Bobby megkezdte a gépírást. Hallották csendes, gyors
kopogását.
— Hát, Price kisasszony, térjünk vissza a mi külön
titkunkra — kezdte Timothy. — Elolvasta azt a kivágást?
179
 Igaz-e, hogy a halálos szerencsétlenség pillanatában Price
Madeleine szökésben volt a sógorával?
— Elolvastam. — Madeleine arca nagyon sápadt, de
határozott volt. — Tudja meg ön is az igazat.
Timothy nagyon egyenesen ült a székén.
— Az igazat?
Madeleine bólintott.
— Most már úgy tűnik fel előttem az egész, mint egy
rossz álom. Őrültség volt Gilberttől, hogy Louise-zal kötött
házassága után belém szeretett. Tőlem pedig gonoszság
volt, hogy nem lepleztem le Louise előtt. — A lány Timothy
felé fordult. Szeme szinte égett. — De esküszöm, hogy akkor
még nem tudtam, hogy érzelme komoly s miattam el akarná
hagyni Louiset. Gilbert ezt csak útközben mondta el s kért,
hogy szökjem meg vele az autón. Ezért vettem el tőle a kor­
mánykereket s indultam visszafelé. Gilbert dühös lett és
vissza akarta venni a volánt. Így történt aztán a szerencsét­
lenség, aminek végeredményben én voltam az oka. — Made­
leine lenézett kezeire. — Nem voltunk szökésben, de még
sem volt helyes dolog tőlem, hogy egyedül autóútra indul­
tam sógorommal, amikor tudtam, hogy szerelmes belém.
Timothy halkan nevetni kezdett.
— Hát ez volt a szerencsétlenség mögött.
— É n . . . azt hittem, sejti.
— Kedves kisasszony, maga kevésre tartja képzelő-
tehetségemet. Én egész más magyarázatra gondoltam.
— Hát mit gondolt? Rosszabbat?
— Sokkal rosszabbat, kisasszony. Egész szabályos
gyilkost formáltam magából. Azt hittem, szándékosan ölte
meg sógorát.
Madeleine hirtelen felállt.
— Szóval azt hitte, hogy gyilkos vagyok?
Timothy újra csak nevetett.
— Maga nem gyilkos, de én — mondta Timothy s
szintén felállt — fejem búbjáig piruló, szégyenkező fiú
vagyok.
Nagyon közel álltak most egymáshoz. A csendben hal­
lani lehetett Bobby halk gépelését
— Megmondtam — szólalt meg nyugodtan Madeleine
180
—, hogy én vagyok az oka Gilbert halálának. Ezért akar­
tam kárpótlásul egész életemet Louisenak és Elainenek
szentelni.
Timothy nem válaszolt.
— Hát — mondta végül — akár én, akár Bobby vagy
talán mind a ketten hamarosan megoldjuk ennek a kettős
gyilkosságnak titkát. Akkor aztán köztünk mindennek vége.
Nem röpülünk többé együtt.
— Nekem meg nem vásárol senki piros kalapot —
tette hozzá meglepetésszerűen Madeleine.
Timothy lassan a lány felé fordult.
— Nézze, Price kisasszony, mi annyit voltunk együtt s
én annyiszor megbántottam magát, hogy ezt csak egy módon
lehetne elfeledtetni. Nem lenne a feleségem?
Madeleine enyhe meglepetéssel tekintett a férfira.
Timothy gyöngéden karjai közé szorította a lányt s
megcsókolta. A lány nem haragudott érte.
Timothy végre levette róla karjait.
— Köszönöm, Price kisasszony. Ezt mindig szerettem
volna megtenni.
Madeleine lassan elsimította haját.
— Én mindig szerettem volna valamit kérdezni.
— Mit, Price kisasszony?
— A legutóbbi három nap alatt ön mindig Price kis­
asszonynak szólított. A végén már sírni tudtam volna. Loui­
senak Maddy vagyok. Van Heutenné drágámnak hívott.
Mikor leszek már a világon valakinek Madeleine?
Amint most az esti napsugár táncolva rezgett kipirult
arcán, a lány gyönyörű volt.
— Ne búsuljon, Price kisasszony — mondta Timothy
nyugodtan. — Valaki Madeleinenek szólítja nemsokára.

XXI. FEJEZET.

Erre a pár percre Timothy egészen megfeledkezett Van

Heutenné meggyilkolásának bonyodalmairól és a még min­
dig kétes megoldásról. Ismét munkája mellett ült, amikor
nyílt az ajtó s a polgári ruhás rendőr mögött megjelent a

181
 kihívóarcú, halvány Helén és a haragtól toporzékoló, nya­
kigláb Grawes Larry.
Mihelyt Timothy intett a rendőrnek, hogy távozhat, a
könyvkiadó vad dühhel förmedt Timothyra.
— Mi az ördögnek zaklat annyit bennünket?
— Az imént abban egyeztem meg őnagyságával, hogy
ügyvéddel jelenik meg — válaszolt Timothy nyugodtan.
Grawes felhorkant.
— Akkor bizonyára örömmel veszi tudomásul, hogy
megszereztem a legjobb newyorki ügyvédet, Smythe Willar-
dot. Mindjárt itt is lesz. Ha kudarcnak akarja magát ki­
tenni, a legjobb úton halad.
— Nézet dolga. — Timothy lefegyverző előzékenység­
gel két székre mutatott. — Félek, hogy Smythe úrnak várnia
kell, amíg őnagyságához pár kérdést nem intézek. Addig is
helyezzék magukat kényelembe.
Helén leült s fáradt mozdulatot tett Grawes felé.
— Tegyük meg a kívánságát, Larry. Nincs értelme az
ellenkezésnek.
— De mennyire van — pattogott Grawes. — Ha ez az
egyetemet végzett rendőr azt hiszi, hogy rád kenheti a
gyilkosságot...
Timothy Helénre mosolygott.
— Hízelgőnek találhatja, hogy ilyen erélyes férfi támo­
gatja. — Timothy a belső iroda felé intett. — Bobby oda­
benn dolgozik. Valami új ötlete támadt s most mindenáron
tévedést akar rámbizonyítani. — Szeme mókásan Grawes
felé vágott. — Valahogy úgy érzem, hogy volt vőlegénye
sokkal inkább hasznára lesz, mint Grawes úr vagy az a
drága ügyvéd.
— De m i . . . ? — kezdte Helén.
Nem mondta tovább, mert ebben a pillanatban kinyílt
a belső iroda ajtaja s nagy izgalommal Bobby lépett a szo­
bába. Haja égnek állt s szemében diadal fénye csillogott.
Egy csomó gépen írt papírost nyomott Timothy markába.
— Írónak talán nem érek egy garast sem, de detektív-
nek kitűnő vagyok. Találj ebben hibát, ha tudsz.
Ösztönösen Helén felé tartott, de megpillantva Grawest,
elsötétült arccal megállt. Timothy szórakozottan lapozta
végig a teleírt lapokat, aztán feltekintett.
182
 — Menjünk át a másik szobába — mondta. — Tisz­
tázzuk ezt is.
Helén és Grawes csodálkozva meredtek Bobbyra, aztán
szótlanul felálltak s Bobbyval együtt követték Timothyt
Van Heutenné szobájába. Pillanatnyi habozás után bejött
Madeleine is.
A detektív az íróasztal mellett foglalt helyet. Bobby
közvetlenül melléje állt.
— Ez rendkívül szabálytalan dolog, kisasszony — je­
gyezte meg Timothy nyugodtan. — Bobby egy idáig nem
szereplő személy ellen állított fel egy elméletet. Ha elgondo­
lása meggyőző, én még mindig szívesen meggyőzetem ma­
gam. — Szeme Graweshez fordult. — Meghallgatja a dolgot,
Grawes úr, vagy bevárja ügyvédjét?
Grawest bántotta Bobby jelenléte és saját kétes helyzete.
— Az ördög tudja, miről lesz itt szó, de ha a rendőrség
ilyen olcsó komédiába belemegy...
— Jó. — Timothy átadta Bobby írását Madeleinenek. —
Mint az egyetlen pártatlan jelenlévő, talán volna szíves fel­
olvasni ezt, Price kisasszony.
Madeleine mintha megütődött volna. Bobby rágyújtott
s nyugtalanul fel-alá kezdett járni a szobában. Helén és
Grawes teljes csendben ült a helyén.
A titkárkisasszony letette a papírokat maga elé az író­
asztalra s csendes, kifejezéstelen hangon olvasni kezdett:
— Nem kaptam rá sok időt s talán zagyván fejtem ki
a dolgot, de mindenekelőtt azt akarom bizonyítani, hogy
Helén nem gyilkolta meg Van Heutennét. Azt állítod, Trant,
hogy Helén is belekeveredett ebbe a piszkos üzletbe. Nem
tudom bizonyítani tévedésedet, de ragaszkodom ahhoz a
meggyőződésemhez, hogy feltevésed nem állja meg a helyét.
Szerinted Van Heutenné azzal fenyegette Helént, hogy ha
Grawesszel kötendő házassága után nem fizet neki, leleplezi
előttem vagy Grawes előtt, hogy velem érdekházasságot akart
kötni. Helén állítólag azért gyilkolt, mert félt, hogy Van
Heutenné beváltja fenyegetését. Ez lett volna az ok. Hát ez
az ok nem ok. Saját következtetéseidből tudom ezt bizo­
nyítani.
— Azt állítod, hogy mialatt a hercegné és barátnői Van
Heutennéval tárgyaltak, a gyilkos a mosdóban rejtőzött.
Az áldozat íróasztalától a mosdó csak pár lépésnyire van.
183
A gyilkos akaratlanul is hallhatott minden szót. Ha a gyil­
kos Helén volt, észrevette volna, hogy Van Heutenné elját­
szotta játékait. A hercegnével való tárgyalás után Van
Heutenné tehetetlenné vált. Az aláírt nyilatkozat megkö­
tötte volna kezét. Már most, akármennyire szerette volna
Helén megölni Van Heutennét a Tanácsadó Irodába való
érkezése előtt, a hercegné kijelentéseinek ismerete után
erre már nem volt szükség.
— Belátod, Trant? — vágott közbe hirtelen Bobby.—
Nem értelmes gondolkodás ez?
— Kissé akadémikus, Bobby. De rendkívül érdekelnek
a továbbiak is.
Az áthatóan figyelő Helén szemei ki nem mondott há­
lával pihentek Bobby arcán. Grawes hátradőlt a székben.
Látszott rajta, hogy nagy zavarban van.
— Folytathatom? — kérdezte Madeleine.
Timothy bólintott.
— Egész őszinte vagyok hozzád, Trant. Különös elég­
tételemre szolgál, hogy ezt az ügyet az ellen élezhetem ki,
aki, szerintem, valóban gyilkosa volt Van Heutennénak és
Tolfrey Dane-nek. Talán ódivatú dolog tőlem, de nem
tudok barátságos érzelmeket táplálni menyasszonyom el­
rablója iránt. Sőt, azt hiszem, majdnem gyűlölöm. És vá­
dolom, mert tudom, hogy ő a bűnös.
Grawes kissé megmozdult s tekintete hirtelen élénkséggel
telt meg.
— Megpróbálok mindent rekonstruálni úgy, ahogy tör­
tént. Itt úgynevezett irodalmi képességeimet is felhasznál­
hatom. Látom, hogy a gyilkosság délutánján minden a
Salter-féle irodahelyiségből indul ki. Helén is ott van, én
is, Grawes is. Helént elönti a méreg Van Heutenné levele
miatt. Kijelenti, hogy azonnal elmegy Van Heutennéhoz.
Nagy izgatottan már rohan is, ott hagyva engem Grawes-
szel.
— Megyek én is, de még látom Grawes arcának kifejezé­
sét. Bántja valami, aggódik. Meg is értem. Éppúgy szereti
Helént, mint én. Tudja, hogy Helén indulatos, hirtelen­
kedő. Cseppet sincs kedvére, hogy Helén egyedül ment el
Van Heutennéhoz, fél, hogy Helén talán valami bolondot
talál mondani vagy cselekedni. Egy pillanatig arra gondol
hogy utána megy s visszatartja. De nem akarja nevetsé-

184
gessé tenni magát. Ekkor hirtelen eszébe jut Salterék ré­
gebbi helyisége és a hátsó bejárat. Tudja, hogy hátsó bejá­
rata a Tanácsadó Irodának is van. Arra teljesen észrevét­
lenül, nagyszerűen fel lehetne jutni s így készen állhatna,
ha Helén valami meggondolatlanságot követne el. Nevez­
heted Grawest ostobának, de ne felejtsd el, hogy szerelmes.
A szerelmes ember sok minden ostobaságra kapható, én
tudom. Siet tehát a Tanácsadó Iroda felé. A hátsó bejára­
ton könnyen feljut az irodába s a mosdóban húzza meg
magát. Mint mondtam, én gyűlölöm Grawes-t, de meg kell
neki adnom az igazat. Ekkor még eszében sincs, hogy
Van Heutennét megölje.
Bobby még mindig szótlan feszültségben sétált fel-alá.
Különös látvány volt. Grawes félő szótlanságba döbbent.
Helén két kezébe fogta állát s mereven bámult maga elé.
Madeleine lassan, megfontoltan folytatta:
— Gondoljuk el: Grawes most a mosdóban van. Az
ajtón keresztül fülébe verődik egy női hang, éles és haragos
talán. Növekvő meglepetéssel hallgatja, hogy Walonszka
hercegné férfiak és nők alávaló árusításával vádolja Van
Heutennét. Grawes megütődik, de személyében nem érzi
érintve magát. Neki és Helénnek ehhez semmi köze nincs.
De, várjunk csak, nem magyaráz-e ez meg bizonyos dol­
gokat, amit Helénnel kapcsolatban és a vele való barátsá­
gában sohasem értett egészen? Elkeseredése Van Heutenné
ellen egyre nő s eszébe jutnak apró célzások, amiket talán
maga Van Heutenné ejtett el. Aztán egyszerre minden
megvilágosodik előtte. Jóságos Isten, hát ezért ígérte Helén
a kezét Bobbynak, a hasztalan küzdő, reménytelen kis író­
nak? És azért veti most el Bobbyt, mert a fiú elvesztette
minden vagyonát? Nem lehetetlen, hogy anyagi okból ra­
gaszkodik hozzá, a szerencsés könyvkiadóhoz is. Helén,
a tökéletesnek tartott nő, akinek lába elé szerelmét oda­
rakta, csak egy erkölcstelen, lelkiismeretlen pénzvadász?
Hihetetlen. De a szerelmes ember épp oly gyorsan fog gya­
nút, mint ahogy elhisz minden jót. Ki veheti Grawestől
rossz néven, hogy erre a következtetésre jutott? A dolog
teljesen logikus, még ha valójában tévedés is az egész.

— Nem látod, hogyan vár Grawes a mosdóban, mialatt

a hercegné csak beszél és kést forgat szívében? Minden
egyes szava mintha épp Helénre illenék. Áll lehajolva az
ajtó mögött s kezdi jobban gyűlölni Van Heutennét, mint
185
bárki mást a világon. Ez teljesen logikus, ez a szerelmes
ember meghibbant logikája. Nem Helént ítéli el, mert He-
lént ez a nő rontotta meg, ez kerítette hálójába. Van Heu-
tennét meg szeretné ölni mindenáron.
A szobában teljes csend volt. Még Bobby is abbahagyta
a sétálást. Megállt a fal mellett s lüktető, gyors lélegzéssel
a padlóra szegezte szemét.
— A hercegné és barátnői végre kimondják az utolsó
szót. Van Heutennét saját fegyvereivel verték meg. Fakép­
nél hagyják félelmével, hogy írja meg a nyilatkozatot. Van
Heutenné egyedül van. Semmi sem állja útját annak, hogy
Grawes b e l é p j e n . . . belépjen... és . . . Tisztán látom az
egész jelenetet. A szürkülő Van Heutenné anyai arccal ül
íróasztala mellett. Most, hogy a hercegné távozott, kezdi
látni, hogy a helyzet mégsem oly sötét. Igazán kockára
tenné az a négy nő a jóhírét a leleplezés kedvéért? Nem
szédítés ez? Nem érezheti ő magát biztonságban? Most
valami neszt hall a háta mögül. H á t r a f o r d u l . . . hála Isten­
nek, csak Grawes. Egy pillanatra arra gondolt, hogy hátha
olyasvalaki, akitől oka van félnie. — No, Grawes úr? Kéz­
irat dolgában jött? — kérdezi. Van Heutenné mosolyog, de
mosolya megfagy, amint a szörnyű férfiarcra pillant. Csak
ül a helyén sápadtan, egyre növekvő félelemmel, miköz­
ben a férfi elmondja, amit az ajtón keresztül hallott. Gra-
wes haragtól dúltan áll mellette. Végre Graves felteszi azt
a kérdést, amitől az asszony előre rettegett. Bevallja, hogy
szereti Helént. Igaz-e, hogy ő, Van Heuten Klára, minden
szégyent félretéve el akarta adni Helént Bristol Bobby-
nak, a gyámoltalan, mihaszna, fiatal bolondnak, akinek
egyebe nem volt, csak a vagyona?
— El tudod képzelni milyen gyorsan kellett Van Heu-
tennénak gondolkoznia? Komoly veszély környékezte. Ha
a hercegné vissza is retten a leleplezéstől, ennek az ember­
nek nincs mitől félnie. Maga Grawes nem részese az üzel-
meknek. Mehet egyenesen a rendőrségre és elmondhat
mindent. Itt igazán mindennek vége. De várjunk. Még van
egy kivezető út. Hátha azt mondaná Grawesnek, hogy He-
lén is tagja volt a bűnszövetkezetnek? Hazugság volna, de
hátha ezt mondaná? Grawes bevallotta, hogy szereti He­
lént. Nem lehetne ezen az úton menekülni? Ha azt mon­
daná, hogy Helén is bűnös, akkor Grawes nem szaladna a
rendőrségre, mert nem szeretné leleplezni azt a nőt, akit

186
szeret. — Vallja be — makacskodik hevesen Grawes. — El
akarta adni Helént Bristol Bobbynak? — Igen — hazudja
Van Heutenné. — Igen, és ő belement a dologba. — A
körmönfont asszony azt hiszi, hogy megmentette a bőrét.
De végzetes hibát követett el. Elfeledkezett arról, hogy
szerelmes emberrel van dolga. Elfeledkezett a papírvágó
késről, amely olyan hívogatóan csillogott az íróasztalon, a
krizantémok alatt. Grawes tudja már, amit tudni akart.
Van Heutenné beismerte a legnagyobb szörnyűséget. Ha­
ragtól elvakultan felkapja a kést s belevágja egyszer, két­
szer, háromszor s még egyszer... Látod a dologban rejlő
iróniát? Van Heutenné egész sereg embert rászedett. Mégis
olyan ember ölte meg, akit nem szedett rá, mert nem
adta el azt a nőt, akiről azt á l l í t o t t a . . .
— Kérem, Price kisasszony, elég.
Timothy maga is csodálkozott, hogy hangja milyen szo­
katlan. A többiek döbbenetes némaságban ültek körötte.
Helén Bobbyra meresztette szemét, Bobby pedig viszo­
nozta a pillantást.
Végre megszólalt Grawes. Nagy kezével elkeseredetten
gesztikulált.
— Ilyen szédítő ostobaságot életemben sem hallottam.
Timothy ügyet se vetett rá. Bobbyhoz fordult.
— Gratulálok, Bobby. Ugyanilyen meggyőző magya­
rázatod van Tolfrey halálára vonatkozólag is?
— Nem. Arra n i n c s . . .
— Helyes. Akkor most én veszem át a szót. — Ti­
mothy ijesztő szájmozdulattal leült. — Price kisasszony,
kérem, üljön le az íróasztal mellé.
Arcán a helyzet nemértésének őszinte vonásával Ma-
deleine engedelmeskedett. Leült s karjait egyenesen az író­
asztalra tette.
Timothy most úgyszólván diadalmasan mosolygott.
— Lám, igazam volt, Medoc Helén kisasszony, ö n t
Bobby mentette meg, amidőn rámutatott Van Heutenné
meggyilkolásának igazi okára. Most elmondom, hogy ki
ölte meg Tolfrey Danet.
Mielőtt folytatná ezt a tetemrehívást, — morogta
Grawes — tudomására kell hoznom a következőket: Nem
is sejtettem, hogy a régebbi Salter-féle helyiségnek hátsó
bejárata volt s azt se tudtam, hogy a Tanácsadó Irodának...
187
 — Ezt igaznak tartom, Grawes úr. Most éppen azt
mutatom meg, hogyan jöhetett volna a hátsó bejárat nyo­
mára. — Madeleinere mutatott. — Képzelje, hogy Price
kisasszony helyén Van Heutenné ül. Önnek eszében sincs
gyilkossággal szennyezni be kezét s a hátsó bejáratról
fogalma sincs.
— De...
— Várjon. — Timothy a spanyolfal mögött eltűnt.
Mindnyájan hallották, hogy a mosdó ajtaja bezárul mö­
götte. Szünet következett, majd Timothy újra megjelent s
az ittas embert utánozva támolygott elő a spanyolfal mö-
gül.
— Látja, Grawes úr? Én vagyok Tolfrey Dane. Ön itt
valami hétköznapi dologról beszélget Van Heutennéval.
Most feltekint és mit lát? Azt, hogy egy részeg ember ke­
rült elő a spanyolfal mögül. Pillanatnyilag a dolog nem
jelent semmit. De később, amikor bizonyos események
megtörténte után észrevétlenül fel akar jutni Van Heutenné
irodájába, eszébe jut ez a részeg. Rájön arra, hogy itt bi­
zonyára egy hátsó bejárat is van, amely valószínűleg nincs
lezárva. A hátsó bejáratot így fedezhette volna fel.
— De az ördögbe i s . . .
— Ez az oka annak, — folytatta nyugodtan Timothy
— miért gyilkolták meg Tolfrey Danet és miért fenyeget­
ték meg telefonon Price Madeleinet. A gyilkosság után fel­
tétlenül rájött volna, hogy a nyomozásban a hátsó bejárat­
nak igen fontos szerepe van. Ön biztonságban volt. Senki
sem tudta, hogy ön a hátsó bejáratot ismeri, kivéve Tol-
freyt, aki maga is hátul jött be s Van Heutennéval látta
önt együtt. Ekkor hirtelen tudatára ébredt volna annak,
hogy Tolfrey az ön személyére nézve rettenetes veszélyt
jelent. Ha Tolfrey emlékszik arra az ártatlan kis jelenetre,
akkor arra is emlékszik, hogy önnek a hátsó bejáratról
tudnia kell. Tolfrey mindent elmondhatott volna a rendőr­
ségen s akkor kiderült volna minden. Tolfreynek meg kel­
lett halnia. Nem azért, mert állítólag nyomára jutott a
gyilkosnak, hanem ezért a csekélységért.

Grawes felállt. Nagy alakja Timothy fölé tornyosult?

— De mindez nem igaz! — kiabálta. — Sohasem jár­
tam Van Heutenné irodájában és sohasem láttam Tolfreyt
a hátsó ajtó felől bejönni.
188
 Timothy mentegetődző pillanatással nézett a nagy da­
rab emberre.
— Természetes, hogy nem, Grawes úr. Amikor én
«ön»-ről beszéltem, az igazi gyilkosra céloztam, aki tudja
is, hogy minden pontosan így történt.
Timothy lassan elfordult s a beesett, elnyűtt arcú Bob-
byra meredt.
— Igaz-e, Bobby?
Néma csend.
— Nagy kerülőt kellett tennem, — magyarázta ba­
rátságosan Timothy — de csak így tudtam bebizonyítani,
hogy Van Heutennét és Tolfrey Danet Bristol Róbert gyil­
kolta meg.
A detektív gyorsan Helénre pillantott.
— Roppantul sajnálom a dolgot. Hitvány fogással
kellett élnem, hogy felépíthessem szövevényes hazugságai­
mat, de tudtam, hogy Bobbyt csak úgy keríthetem horogra,
ha önt vádolom a gyilkossággal. Bobby még mindig for­
rón szereti önt s így nem engedhette meg, hogy önt tar­
tóztassam le olyan bűncselekményért, amit ő követett el.
— De m i t . . . ? — kezdte Bobby.
— Tőled is elnézést kérek, Bobby. Isten a tanúm rá,
hogy Van Heutenné nem volt angyal. De nekem, mint rend­
őrnek, teljesítenem kellett még kellemetlen kötelességemet
is. Azért kellett papírra vetnem jegyzeteimet, hogy lásd,
mennyi az, amit tudok. Mindenkit gondosan kihagytam,
mert azt akartam veled elhitetni, hogy igazán Helént tar­
tom bűnösnek. Magadra hagytalak, amikor legépelted vá­
daskodásodat, mert azt hittem, hogy belátod már a helyzet
tarthatatlanságát s vallomásodat akarod leírni. Álmomban
sem gondoltam volna rá, hogy Grawesre akarod ráteríteni
a vizes lepedőt. A Grawes ellen emelt vád azonban felér egy
vallomással. Mondanom sem kell, hogy a Grawesnek tulaj­
donított indítóok legkisebb árnya is inkább illik rád, mint
őrá. Még az esküdtszék is megállapítaná, hogy azért tud­
tad oly élénken leírni a történteket és a gyilkos érzéseit,
mert a gyilkos — te magad vagy. Valójában saját vallomá­
sodat írtad le.

— Legalább meggyőzőnek találtad írásomat. — Bobby

teljes nagyságában kihúzta magát. Valami szánalmas, de
189
mégis méltóságos vonás ömlött el alakján. — Azt hiszem,
az esküdtszék előtt kicsit több bizonyítékra lesz szükség.
— Majd lesz is. Abban a kissé hisztérikus levélben,
amit menyasszonyodnak írtál, magad árultad el magadat.
— Timothy kivette zsebéből a levelet. — Ezt írtad: «Az
ember inkább ne adja, el regényét, semhogy eladja ön­
magát». Ez azt bizonyítja, hogy tudtál Van Heutenné üzel­
meiről s azt hitted, hogy ezeknek az üzelmeknek Helén is
részese. Az egyetlen mód, hogy te, a társaság magányos
irodalmi tagja, az üzelmekről tudomást szerezhettél, az volt,
hogy amikor a hercegné kérdőre vonta Van Heutennét, te
a mosdóban hallgatóztál.
— Nagyon ötletes — fölényeskedett Bobby.
— Aztán itt van egy másik pont. Ezt már tegnap ki­
fejthettem volna. Tolfrey táviratilag egy csomó embert hí­
vott meg estélyére. Neveket a táviratban nem említett, de
nyilvánvaló, hogy csak azokat a gyanúsítottakat hívhatta
meg, akik a gyilkosság délutánján az irodában jártak.
Tudta, hogy Muir ott járt, mert hiszen ő maga küldte oda.
Tudta, hogy a négy nő is ott volt, mert erről Muir telefo­
non tájékoztatta. De neked is küldött táviratot, Bobby.
Honnan tudta, hogy te is beszéltél aznap Van Heutennével?
Csak az lehetséges, hogy saját szemével látott ott. Te ebben
a szobában voltál, amikor Tolfrey kora délután a hátsó be­
járaton a szobába lépett.
— De...
— Aztán egész idő alatt nyugtalanított még valami.
Az a levél, amelyet Louiseről írt Tolfrey. Ebben azt
mondja: «Ha nem hiszi, hogy Van Heutenné még élt, ami­
kor én az irodából eljöttem, kérdezze meg Bristol Bobbyt.»
Megint csak Bristol Bobby.
— Rendben van — szólt nyugodtan a fiú. — No és
ha én elismerem, hogy Tolfrey érkezése pillanatában ott
voltam, mit bizonyít ez?
— Magában véve nem sokat. De van egy döntő bizo­
nyítékom is. Tisztára véletlenül jutottam hozzá. — Ti­
mothy egy nagy szürke borítékot vett elő zsebéből. — Leg­
utóbbi esetemben a gyilkost olyan bizonyíték alapján ítél­
ték el, amely a vegyvizsgálati osztályon merült fel akkor,
amikor tisztítóintézetem a vádlott ember ruháit odaküldte.
Úgy látszik, a tisztító bizonyosra vette, hogy valahányszor
190
ismeretlen ruhát küldök neki, ugyanezt kell tennie. Amikor
én Oszkárnak meghagytam, hogy hozza rendbe lakásodat,
sejtelmem sem volt arról, hogy te vagy a bűnös. Arról
sem tudtam, hogy a szorgalmas fekete fiú tisztítóba vitte a
ruhádat. Még akkor sem láttam tisztán, amikor Oszkár
azt az írásbeli üzenetet hagyta hátra, hogy a tisztító tele­
fonált. De az történt, Bobby, hogy a tisztító a vegyvizsgá-
lati osztályra küldte ruhádat.
Timothy kivett a borítékból egy ívoldal papírt.
— A jelentés nekem szól. Amikor azt olvastam benne,
hogy ruhám karján Van Heutenné vérével teljesen egyező
vérnyomokat találtak, azt hittem, hogy valami őrült téve­
désről van szó. Nem tévedés volt. A vérnyomokat a te
ruhád karján találták.
Bobby némán állt a helyén. Arca szürke volt, mint a
hamu s nyakán kidagadtak erei. A szobában mély nyuga­
lom honolt. Ekkor Bobby villámgyorsan a spanyolfal mö­
götti ajtónál termett, beugrott a mosdóba s bezárta az ajtót.
— Szökik . . . ! — kiáltott fel Madeleine.
— A vészkijárat folyosóján rendőr áll.
Timothy hangja csendes és fáradt volt. Szeme most
az egymás mellett üldögélő Helénre és Grawes Larryra
siklott.
— Most látja, kisasszony, — mondta szárazon —
miért akartam, hogy ügyvédjét felkeresse. Gondoltam, leg­
alább annyit megtehetnek, hogy megfizetik Bobby védel­
mét.
Helén zöld szeme most lágy volt és szomorú.
— Elgondolni is r e t t e n e t e s . . .
— Igen, bestiális dolog volt ez. Bobby megölte Van
Heutennét, mert azt hitte, hogy a gonosz asszony önt is
bevonta üzelmeibe. Bizonyosra vette, hogy menyasszonya
és legjobb barátnője orránál fogva vezették. Én persze tud-
tam, hogy ez tévedés, máskülönben ön nem mutatta volna
meg azt a szerencsétlen levelet. De Bobbyt mindenképpen
vallomásra kellett bírnom.
Timothy az íróasztalhoz lépett és kissé szédülve rá­
gyújtott.
— Szegény Bobby — mondta. — Ha már valakinek
meg kellett ölnie Van Heutennét, talán ő veszthetett a leg­
kevesebbet. Az élet nem sok örömet tartogatott neki. Re-
191
gényei elfogadhatatlanok voltak, vagyona elveszett s a nő,
akit szeretett, nem akart r ó l a . . .
Timotby nem mondta tovább, mert a mosdó ajtaja
hirtelen kivágódott. Fehér arccal a polgáriruhás rendőr
rontott be a szobába.
— Trant ú r . . . !
— Megszökött?
— N e m . . . — A rendőr gyorsan körülnézett. — Még
mielőtt elejét vehettem volna, leugrott az u d v a r r a . . . az
ötödik emeletről.
— Meghalt?
A rendőr bólintott.
Timothy lassan kioltotta cigarettáját.
— Lesújtó! Nem hittem volna, hogy megteszi.
Talán csak Madeleine sejtette, hogy Timothy füllent,
mert épp ez volt az, amit remélt.

VÉGE.

192
Ugyanettől a szerzőtől megjelent:

AZ ÁRULÓ BRIDZSPARTI
HALÁL A GALAMBDÚCBAN
A TIZENNYOLCADIK ÉJSZAKA

Palladis R. T. kiadása