SENECA PRÓZAI MŰVEI

MÁSODIK KÖTET
 FORDÍTOTTA ÉS A JEGYZETEKET ÍRTA

BOLLÓK JÁNOS
KOPECZKY RITA
KOVÁCS MIHÁLY
SZŐKE ÁGNES
TAKÁCS LÁSZLÓ

A FORDÍTÁSOKAT A LATIN SZÖVEGGEL EGYBE VETETTE

BOLLÓK JÁNOS
KOPECZKY RITA
TAKÁCS LÁSZLÓ

Szenzár Kiadó
Budapest, 2004
A GONDVISELÉSRŐL

Fordította:

BOLLÓK JÁNOS
 I.1. Azt kérdezted tőlem, Luciliusom, hogy ha a világot a gondviselés irányítja,
miért történhetik mégis annyi rossz a derék emberekkel. Erre alkalmasabb volna egy
szélesebb összefüggéseket tárgyaló mű keretében válaszolnom, amikor is
bebizonyíthatnám, hogy a világegyetemet a gondviselés vezérli, és hogy az istenek
törődnek velünk; mivel azonban úgy tartod jónak, hogy az egészről leválasszunk egy
részkérdést, és egyetlen ellentmondást oldjunk meg, miközben a problémát a maga
egészében érintetlenül hagyjuk, nagyon könnyű dologra vállalkozom: az istenek ügy-
védje leszek. 2. Jelen esetben felesleges volna bizonygatnom, hogy ekkora alkotás
nem állhat fenn mindenféle felügyelő nélkül, sem hogy a csillagoknak ez a
találkozása és szétválása nem véletlen indíték eredménye; sem hogy a véletlen
támasztotta mozgások gyakran zűrzavarosak és csakhamar kioltják egymást, ez a
folyamatos, gyors mozgás viszont, amely oly sok dolgot ragad magával szárazon és
vizen s oly sok ragyogó és meghatározott időközönként felragyogó csillagot, örök
törvény parancsa szerint halad; és hogy ez a rend nem az anyag szabálytalan
mozgásának eredménye, sem hogy a találomra egybetömörült anyagi részek nem
maradhatnak ilyen mesteri egyensúlyban egymással, melynek eredményeként a föld
tömege, mint a legsúlyosabb, mozdulatlanul ül meg középen, és nézi a körülötte
forgó ég száguldását; hogy a völgyek közé benyomuló tenger fellazítja a földet, s így a
beleömlő folyók nem növelik meg vízszintjét; s hogy a hatalmas dolgok parányi
magvakból lesznek. 3. S amely dolgok bizonytalannak és rendezetlennek tűnnek,
gondolok az esőkre, a felhőkre, az ütközés következtében lesújtó villámokra, a hegyek
felszakadt csúcsaiból előtörő lávafolyamokra, a földrengésekre és egyéb jelenségekre,
melyeket a föld háborgó elemei támasztanak a földkéreg körül, noha váratlanok, még
ezek sem ok nélkül történnek, hanem ezeknek is megvan a maguk oka éppúgy mint
azoknak, amelyek más helyen láthatók és szolgálnak csodául, így a vizek közepén
felbuzgó hőforrások, vagy a roppant tengerből újonnan kiemelkedő szigetek térségei.
4. Mert ha valaki megfigyeli, hogy amikor a tenger visszahúzódik önmagába, előtűnik
a part, majd ugyanezt rövid időn belül újra elborítja a víz, azt fogja hinni, hogy a
hullámokat valami vak erő tömöríti össze és tereli a tenger belseje felé, s utána azok
kitörnek és újra elfoglalják a helyüket; holott ezek fokozatosan növekednek, órára és
napra pontosan változnak, lesznek nagyobbak és kisebbek attól függően, hogy a Hold
hogyan kényszeríti mozgásra őket, melynek hatására változik az Óceán vízszintje.
Mindezekről azonban a maguk idejében ejtsünk majd szót, már csak azért is, mert te
nem kételkedsz a gondviselésben, hanem panaszkodsz miatta. 5. Ki foglak békíteni
az istenekkel, akik a legjobbak a legderekabb emberekkel szemben. Hiszen a dolgok
természete sem engedi meg, hogy jók árthassanak a jóknak. A derék emberek és az
istenek között barátság áll fenn, hiszen összeköti őket az erény. Azt mondtam,
barátság? Inkább rokonság és hasonlóság, mert a derék ember csupán élete
időtartamában különbözik az istentől, egyébként az ő tanítványa, követője és igazi
sarja, akit ama nagyszerű atya, az erények kérlelhetetlen számonkérője - mint az
erélyes apák - az átlagosnál szigorúbban nevel. 6. Ezért amikor azt látod, hogy a
derék és az istenek előtt kedves emberek küzdenek, izzadnak, meredélyeken
törekszenek fölfelé, a hitványak viszont dőzsölnek és habzsolják az élvezeteket,
gondolj bele: gyermekeinknek a szerénységében, fiatal rabszolgáinknak a huncut-
ságában leljük tetszésünket; az előbbieket szigorú fegyelemben tartjuk, az
utóbbiaknak viszont bátorítjuk vagányságát és szemtelenségét. Lásd világosan
ugyanezt az istenséggel kapcsolatban is: a derék embert nem kényezteti: próbára
teszi, edzi, neki tetszővé formálja.
II.1. Miért jut sok baj osztályrészül a derék embereknek? - A derék emberrel
semmi rossz nem történhetik: az ellentétek nem keverednek egymással. Mint ahogy a
rengeteg folyó, a fentről aláhulló tömérdek eső, a töméntelen gyógyforrás nem
változtatja meg a tengervíz ízét, sőt, még csak nem is csökkenti az erejét, a derék
embert a viszontagságos helyzetek özöne lélekben ugyanígy nem másítja meg:
változatlan marad, s bármi történik is vele, magához hasonítja, mert erősebb minden
külső körülménynél. 2. Nem azt mondom, hogy nem érzékeli őket, hanem hogy úrrá
lesz rajtuk, egyébként pedig nyugodtan és szelíden száll szembe a reá törő
sorscsapásokkal. Próbatételnek fog fel minden viszontagságot. Hiszen ki az —
legalábbis ha férfi, és ügyel a tisztességre, aki nem kívánja a méltó tevékenységet, és
nem kész kötelességeinek teljesítésére, még akkor is, ha azok veszéllyel járnak?
Melyik serény embernek nem büntetés a tétlenség? 3. Látjuk, hogy az atléták, akik
testi erejükre összpontosítanak, a legerősebbekkel mérkőznek meg, és azoktól, akik
felkészítik őket a versenyre, azt kérik, hogy teljes erőbedobással küzdjenek ellenük:
eltűrik, hogy üssék és rángassák őket, és ha nem találnak magukhoz hasonló erős
egyéneket, egyszerre többekkel állnak ki. 4. Ellenfél nélkül elsatnyul az erény; akkor
derül ki, hogy mekkora, és milyen erős, ha helytállásával megmutatja, hogy mire
képes. Tudd meg, ugyanezt kell tenniük a derék embereknek is: ne riadjanak vissza a
kemény és nehéz feladatoktól, ne panaszkodjanak a végzet miatt, és bármi történik
velük, magyarázzák jóra, fordítsák a javukra. Nem az számít, miben állsz helyt,
hanem hogy hogyan. 5. Nem látod, mennyire másképpen mutatják ki szeretetüket az
apák és az anyák? Az előbbiek parancsba adják, hogy keltsék fel gyermekeiket, hogy
azok időben teljesítsék kötelességeiket, s még ünnepnapokon sem engednek lazítást
nekik, megizzasztják, sőt időnként meg is ríkatják őket; az utóbbiak viszont
legszívesebben a keblükön dédelgetik, és árnyékban babusgatják magzataikat, hogy
sohase szomorkodjanak, sohase sírjanak, sohase fáradozzanak. 6. Az istenség a derék
emberekkel szemben atyai lelkülettel viseltetik, férfiasán szereti őket, mondván: „Ne
hagyják nyugodni Őket a feladatok, a fájdalmak és a veszteségek, hogy igazi erőre
tegyenek szert.” A hízásra fogott állatok eltespednek a tétlenségtől, és nemcsak a
megerőltetéstől, hanem a mozgástól, sőt saját súlyuk alatt is összeesnek. A szerencse,
melyet nem ért zaklatás, egyetlen csapást sem visel el: aki viszont folytonos harcban
áll saját bajaival, azt megedzették a sérelmek, és nem hátrál meg semmiféle nehézség
elől, hanem még ha leroskadt is, térden állva harcol tovább.
7. Csodálkozol hát, hogy az az istenség, aki annyira szereti a derék embereket, azt
akarja, hogy a lehető legkiválóbbak és a lehető legnagyszerűbbek legyenek, olyan sor-
sot mér ki rájuk, amellyel edzheti őket? Én bizony nem csodálkozom, ha néha arra
támad kedve, hogy elnézze a nagy embereket, amint éppen valamely nehézséggel bir-
kóznak. 8. Időnként nekünk is gyönyörűséget okoz, ha egy tántoríthatatlan lelkű ifjú
leteríti vadászgerelyével a reá rontó vadállatot, ha rettenthetetlenül állja az oroszlán
támadását, és ez a látvány annál szívmelengetőbb, minél becsesebb számunkra az,
aki nyújtja. Azok, amik az istenek tekintetét magukra tudják vonni, nem
gyermetegségek és nem az emberi könnyelműség bohóságai. Íme, egy látvány, mely
méltó arra, hogy odafigyeljen rá a saját alkotásával törődő isten, íme, egy istenhez
méltó küzdőpáros: egy kemény férfi, összeeresztve a gonosz sorssal, még ha ő hívta is
ki azt valamiképpen maga ellen. 9. Nem látom be, mondom, mi lehet szebb a földön
Iuppiter számára, ha netán kedve támad ide fordítani a tekintetét, mint látni Catót,
aki noha pártja már nem egyszer vereséget szenvedett, ugyanolyan szálegyenesen állt
a köztársaság romjain, mondván: 10. „Kerüljön bár minden egyetlen ember
fennhatósága alá, őrizzék bár légiók a szárazföldet, hajóhadak a tengereket, szállja
meg bár a kapukat a caesarianus katonaság, Catónak van hol eltávoznia: fél kézzel is
széles utat nyit majd szabadulása számára. Az a vas, mely a polgárháborúban is tiszta
és ártatlan maradt, végül derék és nemes szolgálatot fog tenni: Catónak megadja
majd azt a szabadságot, melyet a hazának nem tudott. Láss hozzá, lelkem, a műhöz,
amelyen oly sokáig töprengtél! Ragadd ki magadat az emberi dolgok köréből!
Petreius és Iuba már megmérkőzött egymással, és egymás kezétől levágva hevernek.
Hősies és szokatlan egybeesése a végzetnek, csakhogy olyan, ami nem illik a mi
nagyságunkhoz, mert Cato számára éppen olyan rút mástól kérni a halált, mint az
életet.”
11. Számomra egyértelmű, hogy az istenek nagy örömmel szemlélték, midőn ez a
férfi, önmaga legkegyetlenebb bírája, mások életben maradásáról gondoskodott, a
távozók számára előkészítette a menekülésüket; midőn még az utolsó éjszakán is
tanulmányaival foglalkozott; midőn kardját szent kebelébe mártotta; midőn kitépte
zsigereit, és kezével szabadította ki ama szentséges lelkét, mely nemesebb volt annál,
hogysem vas szennyezze be. Úgy gondolom, azért nem volt eléggé biztos és hatékony
a sebe, mert a halhatatlan isteneknek nem volt elég, hogy csak egyszer lássák Catót:
visszatartották és visszaszólították erényét, hogy még nehezebb helyzetben
bizonyítson: a halálnak ugyanis nem a vállalásához, hanem a megismétléséhez van
szükség igazán nagy lélekre. Már hogyne szemlélték volna szívesen neveltjüket, aki
ilyen fényes és emlékezetes halállal távozott. A halál szentté avatja azokat, akiknek a
halálát azok is dicsérik, akik félnek tőle.
III.1. Fejtegetésem során a továbbiakban hamarosan be fogom bizonyítani, hogy
mennyire távol állnak a rossztól bizonyos dolgok, amelyek annak látszanak. Jelesül
arra gondolok, hogy amiket te keserves, amiket te balszerencsés és irtóztató
megpróbáltatásoknak nevezel, elsősorban pontosan azoknak a javát szolgálják,
akikkel megesnek, másodsorban pedig az emberiségét, amelyre az isteneknek
nagyobb gondjuk van, mint az egyénekre; azután meg, úgy esnek meg velük, hogy ők
nem tiltakoznak ellenük, s akkor volnának méltók a rosszra, ha tiltakoznának.
Mindezt kiegészítem majd azzal, hogy ezek a végzet rendeléséből történnek meg a
derekakkal, méghozzá ugyanazon törvény alapján, amelynek alapján derekak. Ezek
után pedig arról foglak meggyőzni, hogy sose szánakozzál derék emberen, mert őt
csak mondani lehet nyomorultnak, valójában nem lehet az.
 2. Az itt megjelölt témák közül az látszik a legnehezebbnek, amelyet elsőként
említettem, hogy tudniillik azok a dolgok, amelyektől irtózunk és rettegünk, éppen
azok érdekeit szolgálják, akikkel megtörténnek. „Az ő érdekükben áll - kérded -, hogy
száműzetésbe kényszerítsék, hogy nyomorba taszítsák őket, hogy maguk temessék el
gyermekeiket, feleségüket, hogy a becsületükbe gázoljanak, hogy
megnyomorodjanak?”. Ha csodálkozol azon, hogy ilyesmik szolgálhatják a javát
valakinek, azon is csodálkoznod kell, hogy vannak, akiket vassal és tűzzel, s
hasonlóképpen koplaltatással és szomjaztatással gyógyítanak. Ha pedig abba is
belegondolsz, hogy egyeseknek gyógyítás céljából megreszelik a csontját, kitépik és
eltávolítják az ereit, vagy levágják valamelyik végtagját, mely nem maradhatna a he-
lyén anélkül, hogy az egész test el ne pusztulna, azt is meg kell engedned, hogy
bebizonyítsam: bizonyos kellemetlenségek az érdekükben állnak azoknak, akikkel
megtörténnek. Istenemre, legalább annyira, mint amennyire bizonyos dolgok,
amiket jónak és kívánatosnak szokás tartani, a kárukra vannak azoknak, akiknek
gyönyörűséget okoztak, s nagyon hasonlóak a gyomorrontáshoz, a részegséghez és
egyebekhez, melyek úgy ártanak, hogy közben élvezetet okoznak.
3. Sok nagyszerű megállapítása között Demetriusunk a következőt is mondotta,
ami még mindig elevenen él bennem, és ami még ma is itt cseng és visszhangzik a
fülemben: „Az én szememben senki sem szerencsétlenebb annál, mint akivel soha
nem történt semmi baj,” Az ilyennek ugyanis nem volt lehetősége arra, hogy
kipróbálja magát. Noha minden úgy történt, ahogyan kívánta, és mindent bőségesen
megkapott, mielőtt még megkívánta volna, mégis elmarasztaló ítéletet hoztak felőle
az istenek: méltatlannak tartották arra, hogy bármikor is fölébe kerekedhessen a
sorsnak, mely minden nyámnyila jellemet kikerül, mintha ezt mondaná magában:
„Miért szemelném ki az ellenfelemnek? Azon nyomban leeresztené a fegyverét. Ezzel
szemben nincsen szükség minden erőmre, egy jelképes fenyegetés is
megfutamodásra készteti; még tekintetemet sem bírná elviselni. Jobb lesz más után
néznem, akivel megvívhatok: restellek olyan emberrel küzdelembe bocsátkozni, aki
felkészült arra, hogy legyőzzék.” 4. A gladiátor megalázásnak tartja, ha nála
gyengébbel eresztik össze, mert tudja: nem dicsőség legyőzni azt, akit úgy győz le,
hogy ő maga nem forog veszélyben. Ugyanígy tesz a sors is: a legkeményebbeket
szemeli ki ellenfeléül, némelyek mellett pedig megvetően elmegy. Arra támad rá, aki
a legmakacsabb és a legszilárdabban áll, akivel szemben ereje megfeszítésére
kényszerül: Mucius esetében a tűzzel próbálkozik, Fabriciuséban a szegénységgel,
Rutiliuséban a száműzetéssel, Reguluséban a kínzószerszámokkal, Socratesében a
méreggel, Catóéban a halállal. Kiemelkedő példát csakis kegyetlen sors
eredményezhet. 5. Szerencsétlen volt Mucius, amiért az ellenség által gyújtott tűz fölé
tartotta a jobbját, és maga hajtotta végre önmagán a büntetést tévedéséért? Amiért a
királyt, akit fegyveres kezével nem bírt, keze leégetésével késztette meghátrálásra?
Hogyhogy? Szerencsésebb lett volna, ha kezét a barátnője kebelén melengette volna?
6. Szerencsétlen volt Fabricius, amiért - legalábbis amikor mentes volt a
közügyektől - földje ásásával foglalatoskodott? Amiért egyaránt hadat viselt
Pyrrhussal és a gazdagsággal? Amiért tűzhelye mellett azokat a gyökereket és
növényeket rágta, amelyeket triumfált vén létére szántóföldjének kigazolása közben
gyomlált ki? Hogyhogy? Szerencsésebb lett volna, ha távoli partvidékek halaival és
idegenben fogott madarakkal tömte volna tele a bendőjét? Ha megcsömörlött és
renyhe gyomrát az Adriai- és a Tyrrhén-tenger kagylóival hozta volna izgalomba? Ha
hatalmas gyümölcshegyekkel tornyozott volna körbe gyönyörűbbnél gyönyörűbb
vadakat, amelyeket oly sok vadász élete árán ejtettek el?
7. Szerencsétlen volt Rutilius, amiért azok, akik őt elítélték, ott fognak állni
minden korok törvényszéke előtt? Amiért nagyobb lelki nyugalommal viselte, hogy
megfosszák a hazájától, mint a száműzetéstől? Amiért egyedül mert valamiben
ellentmondani Sullának, a dictatornak, és bár hívták vissza, nemcsak vissza nem tért,
hanem még messzibbre távozott. „Ügyeljenek jól azok - mondotta akiket Rómában
lepett meg a te szerencséd! Láthatnak majd rengeteg vért a fórumon, senator fejeket
a Servilianus-medence fölött (ez volt ugyanis a sullai proscriptiók vesztőhelye),
gyilkos bandákat csoportosan csatangolni szanaszét a városban, egy helyben leölni
sok ezer római polgárt, hűségesküjük letétele után, sőt éppen hűségesküjük miatt.
Mindezeket lássák csak azok, akik képtelenek száműzetésbe vonulni!”
8. Hogyhogy? Szerencsés volt L. Sulla, amiért a fórumra haladtában karddal
nyitottak utat előtte? Amiért megérte, hogy consulságot viselt férfiak levágott fejét
mutogatták neki, miközben a quaestorral bizonylat ellenében fizettette ki a
fejvadászok jutalmát. És mindezt éppen ő cselekedte, ő, aki a Cornelius-törvényt
hozta?
9. De térjünk át Regulusra! Mit ártott neki a sors azzal, hogy a megbízhatóság
mintaképévé, hogy a tűrés mintaképévé tette? Szögek lyuggatták át a bőrét, s
fektében akármerre fordította elgyötört testét, a sebeire nehezedett; közben
szemhéját fölpeckelték, hogy mindig ébren legyen. Minél több a gyötrelem, annál
nagyobb lesz a dicsőség! Szeretnéd tudni, mennyire nem bánta meg, hogy ilyen áron
mérhette fel lelki erejét? Keltsd új életre, és küldd el a senatusba: ugyanazt a
javaslatot fogja tenni.
10. Szerencsésebbnek tartod Maecenast, aki a szerelmeiért való aggódásában és
szeszélyes feleségének mindennapos válási kísérletei miatt keseregve távolról jövő,
halk zeneszó segítségével kereste magának az álmot? Bódítsa el bár magát borral,
terelje bár hideg fürdővel másra a figyelmét, csapja be bár ezernyi élvezettel
szorongó lelkét, puha vánkosán neki éppen úgy nem jön álom a szemére, mint annak
a kínpadon. Csakhogy annak megvan az a vigasza, hogy az erkölcsi szépért viseli el a
gyötrelmeket, és szenvedéséről annak okára fordíthatja figyelmét, ezt viszont, akit az
élvezetek eltöttyesztettek és szenved túlzott jómódjától, szenvedésénél is jobban
gyötri szenvedésének az oka. 11. Nem kerítették még annyira hatalmukba a bűnök az
emberi nemet, hogy kétséges legyen: ha megadatnék sorsot választani, többen
szeretnének Regulusnak, mint Maecenasnak születni, vagy ha mégis akadna valaki,
aki azt merészelné mondani, hogy ő szívesebben születne Maecenasnak, az - még ha
hallgat is róla - inkább Terentia szeretne lenni.
12. Úgy ítéled meg, hogy rosszat tettek Socratessel, mivel azt a méregitalt, amelyet
államilag kevertek neki, úgy vette magához, mint halhatatlanságának gyógyszerét, és
egészen haláláig a halhatatlanságról társalgott? Rosszat tettek vele, mivel
megdermedt a vére, s miután lassanként elárasztotta a hidegség, abbamaradt erei
lüktetése? Mennyivel inkább irigyelnünk kell őt, mint azokat, akiknek arany kupában
szolgálnak fel, akiknek egy mindent eltűrni kész heréit vagy kétes férfiasságú
hímringyó arany tálcán elhelyezett havat kever az italába. Ezek bármit isznak,
öklendezve okádják ki, szenvedve és megízlelve saját epéjüket, ő viszont vidáman és
készségesen hörpinti ki a mérget.
13. Ami Catót illeti, róla eleget szóltunk, s a közvélemény be fogja vallani, hogy
neki a legnagyobb boldogság jutott osztályrészül: mivel a természet őt arra
választotta ki, hogy általa tegye semmissé a félelmetes dolgokat. „Nyomasztó a
hatalmasok ellenszenve? Legyen hát egyszerre az ellensége Pompeiusnak, Caesarnak
és Crassusnak! Nyomasztó, ha a hitványabbak megelőznek bennünket
megbecsülésben? Helyezzük Vatinius mögé! Nyomasztó polgárháború részesének
lenni? Harcoljon a jó ügyért az egész földkerekség ellenében, éppen oly makacsul,
mint amilyen sikertelenül! Nyomasztó dolog kezet emelni önmagunkra? Tegye meg!
Hogy mi a célom mindezzel? Az, hogy mindenki ismerje fel: ezek nem rosszak,
hiszen Catót méltónak ítéltem rájuk.”
IV.1. Kellemes dolgokból a köznépnek és a hitvány embereknek is kijut;
sorscsapásokon és a halandók számára félelmes dolgokon győzedelmeskedni a nagy
ember sajátja. Mindig szerencsésnek lenni és lelki fájdalom nélkül haladni át az
életen a természet másik oldalának nem ismerésével egyenlő.
2. Nagy ember vagy? De honnan tudhatom, ha nem nyújt számodra lehetőséget a
sors, hogy megmutasd erényedet? Elindultál az olympiai versenyen, de rajtad kívül
senki más: koszorúd van, győzelmed nincs. Nem úgy gratulálok neked, mint
bajnoknak, hanem mint annak, aki consuli vagy praetori méltóságot nyert el: az
elismeréseid száma nőtt. 3. Ugyanezt mondhatom akármelyik derék embernek is, ha
semmiféle lehetőséget nem nyújtott neki valamely nehezebb helyzet arra, hogy
megmutassa lelki erejét. „Nyomorultnak tartalak, mivel soha nem voltál nyomorult.
Úgy haladtál át az életen, hogy nem akadt ellenséged; senki nem fogja megtudni,
mire lettél volna képes, még te magad sem.” Önmagunk megismeréséhez ugyanis
szükség van megmérettetésre, csakis úgy tudhatja meg bárki, hogy mire képes, ha
kipróbálta. Éppen ezért egyesek, ha a bajok késlekednek, elébük sietnek, és
homályba veszni készülő erényük számára megkeresik annak lehetőségét, hogy
megvillanhasson. 4. Ismétlem: a nagy emberek időnként örülnek a viszontagságos
helyzeteknek, ugyanúgy, mint a bátor katonák a háborúnak. Hallottam, amikor
Tiberius Caesar idejében Triumphus, a gladiátor így panaszkodott a nyilvános
rendezvények ritkasága miatt: „Jaj, így megy veszendőbe gyönyörű korom!” Az erény
vágyik a veszélyre és olyasmire, ami erőfeszítésre készteti; nem gondol vele, hogy
milyen szenvedés vár rá, mert szenvedése is része dicsőségének. A katonák
büszkélkedni szoktak sebeikkel, derűsen mutogatják a vértjükön csorgó vérüket, és
noha akik épségben térnek meg az ütközetből, azok is ugyanazt cselekedték, mégis
jobban felnéznek arra, aki sebesülten jön vissza. 5. Ismétlem: az istenség, aki azt
akarja, hogy ők az erkölcsi szép megtestesítői legyenek, gondjaiba veszi őket,
valahányszor lehetőséget nyújt nekik arra, hogy valamit bátran és férfiasan
cselekedjenek. A kormányost viharban, a katonát csatában lehet megismerni.
Honnan tudhatom, mekkora a lelki erőd a szegénységgel szemben, ha tobzódsz a
gazdagságban? Honnan tudhatom, mekkora állhatatosság van benned a
megaláztatással, a rossz hírrel és a nép gyűlöletével szemben, ha tapsok közepette
öregszel meg, ha kikezdhetetlen rokonszenv és a lelkek jóindulatától támogatott
közszeretet kísér? Honnan tudhatom meg, mennyire nyugodt lélekkel fogadod az
elárvulást, ha életben van minden gyermeked? Hallottalak, amint vigasztaltál
másokat; akkor szerettelek volna látni, amikor magad vigasztaltad magadat, amikor
te tiltottad el magadat a fájdalomtól.
6. Könyörögve kérlek benneteket: ne féljetek azoktól, amikkel a halhatatlan
istenek ösztöke gyanánt serkentik a lelketeket: a viszontagságos helyzet lehetőség az
erényes cselekedetre. Azokat mondhatjuk méltán nyomorultnak, akik túlzott
jósorsukban eltunyultak, akiket, mint szélcsend a tenger közepén, tespedt nyugalom
vesz körül: bármi történik velük, meglepetés számukra. A cudar dolgok jobban
megviselik azokat, akik nem próbálták őket. Kényes nyaknak nehéz az iga; az újonc a
sebesülés puszta hallatára is elsápad, a veterán viszont rezzenéstelen arccal nézi a
vérét, mert tudja: sokszor győzött már sebesülten. 7. Az istenség tehát azokat, akiket
deréknek tart, akiket szeret, nem hagyja nyugton, vizsgálatnak veti alá, edzi; azokat
viszont, akiknek látszólag kedvez, akiket látszólag kímél, puhány voltukban
tartogatja a jövendő sorscsapások számára. Bizony tévedtek, ha az hiszitek, bárki
kivétel: aki sokáig szerencsés volt, annak is kijut majd a maga része; mindenki, aki
látszólag megúszta, csak haladékot kapott.
8. Az istenség miért éppen a legderekabbakra mér ki betegséget, gyászt és egyéb
kellemetlenségeket? Mivel a táborban is a legvitézebbek kapják a legveszélyesebb
feladatokat; a vezér a legválogatottabb katonákat küldi, hogy éjszakai rajtaütéssel
támadják meg az ellenséget, vagy hogy felderítsék az utat, vagy hogy az ellenség
elővédjét kivessék az állásából. Akik kivonulnak, azok közül általában egyik sem azt
mondja, hogy: „Rosszat tett velem a parancsnokunk”, hanem azt, hogy: „Jó
véleménnyel van rólam.” Ugyanígy mindazok, akik olyasmik elviselésére kénysze-
rülnek, amik a félénkek és a gyávák számára siralmasak, mondják szintén ezt:
„Méltónak látszottunk az istenség szemében arra, hogy rajtunk próbálja ki, mennyit
bír elviselni az emberi természet.”
9. Kerüljétek az élvezeteket, kerüljétek a tunya gondtalanságot, amitől elernyed a
lélek, mintha örök mámorba merült volna, feltéve, ha nem jön közbe valami, ami
emlékezteti az emberi sorsra. Akit mindig ablaktáblák óvtak a széltől, aki a lábát
folyamatosan cserélt, előmelegített párnák között babusgatja, akinek ebédlőjét rejtett
padló- és falifűtés langyosítja, annak még az is veszedelmes, ha egy szelíd fuvallat
meglegyinti.
10. Noha minden árt, ami túllépi a mértéket, a legveszedelmesebb mégis a
szerencsében való tobzódás: nem hagyja nyugodni az elmét, a lelket hiú
képzelgésekre ragadja, és sűrű homályba borítja az igaz és a hamis között húzódó
határt. Már hogyne volna előbbrevaló örökös szerencsétlenséget az erény segítségére
támaszkodva elviselni, mint határtalan és mértéktelen javaktól megromolni?
Elviselhetőbb éhen halni, mint a felpuffadástól szétpukkadni. 11. Vagyis az istenek a
derék emberek esetében ugyanazt a módszert követik, mint tanítványaikéban a
nevelők: több erőfeszítést követelnek azoktól, akikben szilárdabb a reménységük.
Vajon azt hiszed, a lacedaemoniak gyűlölik saját gyermekeiket, amiért úgy teszik
próbára jellemüket, hogy nyilvános korbácsolásnak vetik alá őket? Maguk az atyák
biztatják őket, hogy vitézül állják a korbácsütéseket, s a felsebzett és félholt fiaikat
arra kérik, hogy ne szűnjenek meg újabb sebeknek kitenni sebeiket.
12. Mi különös van abban, hogy a nemes lelkeket próbára teszi az istenség? Az
erénynek sohasem puhányság a bizonyítéka. Ostoroz és korbácsol bennünket a sors?
Viseljük el! Nem kegyetlenség ez, hanem megpróbáltatás, amit minél gyakrabban
vállalunk, annál erősebbek leszünk. Testünknek az a legerősebb része, amelyet a
gyakori használat mozgásban tartott. Át kell magunkat engedni a sorsnak, hogy ő
maga erősítsen meg bennünket önmagával szemben. Lassanként önmagával
egyenlővé tesz majd bennünket; a folytonos veszélyeztetés elvezet majd a veszélyek
semmibe vételéhez. 13. A hajósok teste edzetté válik a tenger elviselésétől, a
parasztoknak pedig megkérgesedik a tenyerük. A bajok okozta szenvedés semmibe
vételéhez szenvedés útján jut el a lélek. Hogy ez bennünk milyen eredmény elérésére
képes, arra ráébredhetsz, ha szemügyre veszed, hogy a küszködés mire tesz képessé a
ruhátlanul élő és szűkölkös életviszonyaik miatt életerősebb népek esetében.
14. Vedd szemügyre az összes népet, akiknek körében véget ér a római béke,
gondolok a germánokra és ahány nomád nép csak fel-felbukkan a Duna körül: örök
tél, zord éghajlat szorongatja, a terméketlen talaj fukarul látja el élelemmel őket;
szalmakunyhóval vagy lombsátorral védekeznek a zápor ellen, befagyott, jeges vizek
fölött járnak-kelnek, vadászattal szerzik táplálékukat. 15. Nyomorultaknak tartod
őket? Semmi sem nyomorult, amit a megszokás természetükké tett; lassanként
ugyanis élvezetükül szolgálnak, amiket kényszerből kezdtek el. Nincs házuk, nincsen
lakhelyük, kivéve, amit fáradtságukban ideiglenesen eszkábáltak össze maguknak, az
élelmük silány, azt is a két kezükkel gyűjtik össze. Éghajlatuk zord, a testük fedetlen.
Az, ami számodra nyomorúságnak tűnik, oly sok nép számára maga az élet.
16. Miért csodálkozol, ha a derék embereket, hogy erősödjenek, megcincálja a
sors? Csak az a fa szívós és erős, amelybe gyakorta belekap a szél, mert éppen a
megrázkódtatástól erősödik és ereszti le még szilárdabban a gyökereit; sérülékenyek
azok a fák, amelyek napsütötte völgyben nőttek fel. Maguknak a derék embereknek
az érdeke tehát, hogy sokszor forogjanak veszedelemben, hogy rendíthetetlenek
lehessenek és nyugodt lélekkel viseljék azokat, amik csak azok számára rosszak, akik
rosszul viselik őket.
V.1. Mindezekhez vedd hozzá: mindenkinek az az érdeke, hogy a legderekabb
emberek katonák módjára szolgáljanak és tevékenykedjenek. Az istenségnek ugyanaz
a célja, mint a bölcs embernek: megmutatni, hogy azok, amikre a tömeg vágyik és
amiktől irtózik, sem nem jók, sem nem rosszak. A jó dolgokról ugyanis úgy válik
nyilvánvalóvá, hogy jók, ha azokat csakis a derék emberek kapják, a rosszakról pedig,
hogy rosszak, ha belőlük csakis a hitvány emberek részesülnek. 2. A vakság akkor
lesz visszataszító, ha senki más nem fogja elveszíteni a szeme világát, csak az, akinek
ki kell oltani; lehet tehát vak Appius és Metellus. A gazdagság nem jó: így hát
birtokolhatja azt Elius, a kerítő, hogy az emberek azt a pénzt, amelyet a templomban
megszenteltek, ott lássák viszont a bordélyházban. Az istenség sehogy jobban nem
tudja a kívánatosnak tartott dolgokat megfosztani hitelüktől, mint ha a leghitvá-
nyabbakat elhalmozza velük, a legderekabbaktól pedig elveszi őket.
2. „De mégiscsak igazságtalanság, hogy egy derék férfit megnyomorítanak,
kínpadra vonnak, bebörtönöznek, míg a hitványak ép testben, szabadon, nyugodtan
járnak-kelnek!” Na és? Nem igazságtalanság, hogy bátor férfiak fegyvert fognak, a
táborban éjszakáznak, bekötözött sebbel állnak őrt a sáncon, miközben a városban a
heréitek és a hímringyók gondtalanul szórakoznak? Sőt! Nem igazságtalanság, hogy
a legelőkelőbb fiatal nőket éjjel fölkeltik, hogy elvégezzék a szertartásokat, miközben
a szajhák mély álomba merülve alszanak? 4. A legderekabbakat a munka vonzza. A
senatus gyakran egész nap tanácskozik, miközben ugyanebben az időben az összes
semmirekellő vagy a Marsmezőn ődöng bámészkodva, vagy egy kocsmában húzza
meg magát, vagy valamely társaságban üti agyon az időt. Ugyanez történik ebben a
nagy világállamban is: a derék emberek fáradoznak, áldozatokat hoznak s hagyják
feláldozni magukat, méghozzá önszántukból. A sors nem vonszolja őket maga után,
hanem ők követik, lépést tartanak vele. Ha tudnák, még meg is előznék! 5.
Emlékszem, hogy Demetriusnak, e kemény lelkű férfiúnak, hallottam ezt a
szenvedélyes kijelentését is: „Csak ezt az egyet vethetem a szemetekre, halhatatlan
istenek, hogy nem tettétek előbb ismertté számomra az akaratotokat, akkor ugyanis
előbb magamra vállaltam volna mindazt, ami előtt most a felszólítástokra állok. El
akarjátok venni gyermekeimet? A számotokra emeltem fel őket. Akarjátok
valamelyik testrészemet? Vegyétek! Nem nagy dolgot ígérek: gyorsan átengedem az
egészet. Akarjátok a lelkemet? Már hogyne tenném meg minden késlekedés nélkül,
hogy visszakapjátok azt, amit adtatok. Bármit kértek majd, hogy megkapjátok tőlem,
készséggel engedem át nektek. Szívesebben felajánlottam volna, mint hogy átadjam
őket. Mi szükség volt arra, hogy elvegyétek? Megkaphattátok volna. De még most
sem elveszitek tőlem, mert elvenni csakis attól lehet valamit, aki ragaszkodik hozzá.”
Semmire sem kényszerülök, semmit sem viselek el akaratom ellenére. Nem
szolgálok az istennek, hanem egyetértek vele, annál is inkább, mivel tudom: minden
meghatározott és örök érvényű törvény szerint zajlik. 7. A végzet vezérel bennünket,
és hogy kinek mennyi ideje van hátra az életéből, arról már születésének első órája
rendelkezett. Ok októl függ; a magán- és a közélet történéseit a dolgok hosszú rendje
hozza magával. Ezért bátran viseljünk el mindent, mivel semmi sem találomra
történik, mint gondoljuk, hanem minden bekövetkezik. Régen eldöntött dolog, hogy
minek örülsz, miért sírsz, és látszólag bármily nagy változatosság különbözteti is meg
egymástól az egyének életét, a végeredmény egy: mulandó lényekként mulandó
dolgokat kapunk. 8. Miért méltatlankodunk tehát? Miért panaszkodunk? Erre
születtünk. A természet a testünket, mint tulajdonát, használja arra, amire akarja, mi
pedig jókedvűen és mindenre bátran gondoljuk azt, hogy semmi sem pusztul el
belőlünk, ami a miénk. Mi jellemző a derék emberre? Az, hogy átengedi magát a
végzetnek. Nagy vigaszunkra szolgál, hogy a mindenség ragad bennünket magával;
bármi is az, ami ilyen életet, ilyen halált rendelt számunkra, ugyanezzel a
szükségszerűséggel kötötte meg az isteneket is: az emberek és istenek dolgait
egyaránt visszavonhatatlan folyamat sodorja tovább. Maga a mindenség alkotója és
irányítója írta ugyan meg a végzetet, de követi azt; egyszer rendelkezett róla, ám
mindig engedelmes neki. 9. „Mégis, miért volt az istenség annyira igazságtalan a
végzet kiosztásában, hogy szegénységet, sebeket és keserves halált rótt ki a derék
emberekre?” - A mester nem képes megváltoztatni az anyagát. Ez adott dolog.
Bizonyos dolgok nem különíthetők el bizonyos dolgoktól, összefüggenek,
szétválaszthatatlanok. Az alvásra vagy az alváshoz nagyon hasonló ébrenlétre
hajlamos, kókadt egyének tunya elemekből vannak összeállítva. Hogy olyan férfi
jöjjön létre, akiről nagyrabecsüléssel lehet szólni, ahhoz erősebb szövedékre van
szükség. Az ilyennek nem lesz sima az útja: neki hegynek föl és völgynek le kell majd
haladnia, tajtékzó tengerre kell majd szállnia, hajóját tengeri viharban kormányoznia
és a sorssal szemben kell tartania az irányt; sok vad és meredek dolog fog történni
vele, s ezeket neki kell megszelídítenie és elsimítania. 10. Az aranyat a tűz próbálja ki,
a kemény embereket a nyomorúság. Lásd, mily magasra kell hágnia az erénynek, és
rá fogsz jönni, hogy ott nem lehet biztonságosan haladni.

Kezdet-utam meredek, reggel még friss paripáim

nagynehezen járják; középütt iszonyú a magasság,
honnan a tengerözönt s a mezőt megesik, hogy iszonnyal
szemlélem magam is, riadottan reszket a szívem;
vég-szakaszom zuhanó, ott jól kell fognom a gyeplőt;
még Tethys maga is, ki alant vár rám a habokkal,
félni szokott, fővel lefelé hogy a mélybe ne hulljak.

11. Miután hallotta ezeket ama nemes lelkű ifjú, így szólt: „Tetszik az út. Felhágok
rá: megér annyit, hogy végigmenjek rajta, még ha aláhullok is.” Amaz nem szűnt meg
a vakmerő lelkét félelemmel riogatni:
Bárha utad tartod s nem térsz is téves irányba,
szállnod a szembenső Bika szörnyű szarvai közt kell,
s haemoni Íven is át, s vad Oroszlán dühtele torkán
Az ifjú ezután így szólt: „Fogd be a nekem ígért fogatot! Amikkel elijeszteni vélsz,
csak még jobban feltüzelnek. Kedvem van ott állni, ahol maga a Nap is remeg.”
Hitvány és tehetetlen ember sajátja a biztonságot keresni; az erény a magasban
halad.
VI.1. - Mégis, miért engedi az istenség, hogy valami rossz történjék derék
emberekkel? - Ő bizony nem engedi: minden rosszat távol tart tőlük: a bűnöket, a
gyalázatos tetteket, a becstelen gondolatokat, a nyereséghajhász terveket, a vak
kéjvágyat, a másét fenyegető kapzsiságot; védi és oltalmazza őket. Vajon azt is
megköveteli valaki az istentől, hogy a derék embereknek a poggyászát is őrizze?
Ősebet ejk maguk mentik fel az istenséget ez alól a gond alól: a külsődleges dolgokkal
ugyanis nem törődnek.
2. Democritus eldobta magától a vagyonát, mert úgy vélte, hogy az nyűge a derék
léleknek. Miért csodálkozol tehát, ha az isten eltűri, hogy derék emberrel olyasmi
történjék, amiről a derék ember néha maga akarja, hogy megtörténjék vele. „Derék
emberek elvesztik a gyermekeiket.” Miért ne, amikor néha még ki is végeztetik.
„Száműzetésbe küldik őket.” Miért ne, amikor néha maguk hagyják el a hazájukat
úgy, hogy nem is akarják viszontlátni. „Meggyilkolják őket.” Miért ne, amikor néha
maguk emelnek kezet magukra. 3. Hogy miért szenvednek el jó néhány ke-
gyetlenséget? Hogy megtanítsanak szenvedni másokat; arra születtek, hogy
példaképek legyenek. Gondold tehát azt, hogy az istenség ezt mondja: „Mi az, ami
miatt panaszkodhatnátok rám ti, akik az erkölcsileg helyes mellett döntöttetek?
Másokat hamis javakkal halmoztam el, mint valami hosszan tartó és hamis
álomképpel úgyszólván megtévesztettem üres lelküket; felékesítettem őket arannyal,
ezüsttel és elefántcsonttal, a bensőjükben azonban semmi javuk sincs. 4. Azok,
akikre úgy tekintesz, mint szerencsésekre, ha nem ott látod majd őket, ahol
mutatkoznak, hanem ahol magukban vannak, rájössz, hogy nyomorultak, szegények,
csúfak, a falaikhoz hasonlóan csak kívülről ápoltak. Nem biztos és őszinte a
boldogságuk: cukormáz csupán, annak is vékonyka. Így hát amíg talpon
maradhatnak és saját szándékuk szerint mutatkozhatnak, csillognak és
elkápráztatnak, mihelyt azonban valami olyan történik velük, ami megzavarja és
leleplezi őket, nyilvánvalóvá válik, hogy milyen pöffeteg és igazi rútság rejtőzött az
idegen csillogás mögött. 5. Tinéktek biztos, maradandó javakat adtam, s minél
jobban forgatja és veszi mindenfelől szemügyre őket valaki, annál jobbak és
nagyobbak; lehetővé tettem számotokra, hogy a félelmetes dolgokat megvessétek, a
vágyakat megutáljátok. Ti nem kívülről csillogtok, a javaitok arccal befelé fordulnak:
világotok ily módon megveti a külsőségeket és boldog önmaga szemlélésétől. A
bensőtökben helyeztem el minden javatokat; a ti boldogságtok az, hogy nincs
szükségetek boldogságra.
6. - „Csakhogy sok minden történik, ami elszomorító, rettenetes, amit fájdalmas
elviselni.” - Mivel ezek alól nem mentesíthettelek benneteket, mindezekkel szemben
felvérteztem a lelketeket. Viseljétek hősiesen őket! Ez az, amivel felülmúlhatjátok az
istenséget: ő kívül áll azon, hogy fájdalmat szenvedhessen el, ti fölötte álltok a
szenvedésnek. - Vessétek meg a szegénységet! Senki sem él annyira szegényen, mint
amilyen szegényen született. Vessétek meg a fájdalmat: vagy megszűnik, vagy kioltja
az életeteket. Vessétek meg a halált, ami vagy véget vet léteteknek, vagy máshová
helyezi át. Vessétek meg a sorsot: semmiféle fegyvert nem adtam neki, amivel sebet
ejthetne lelketeken. 7. Mindenekelőtt arra volt gondom, hogy akaratotok ellenére
senki se tarthasson vissza benneteket: nyitva áll az út a távozásra; ha nem akartok
harcolni, megfutamodhattok. Éppen ezért az összes dolog közül, amiről úgy akartam,
hogy kikerülhetetlen legyen számotokra, semmit sem tettem könnyebbé, mint a
halált. Lelketeket könnyen megközelíthető helyre tettem: kilehelhetitek. Csak figyel-
jetek, és meg fogjátok látni, mennyire rövid és mennyire kényelmes út vezet a
szabadsághoz. Távozásotokra nem szabtam olyan hosszú időt, mint világba
lépésetekre; egyébként nagy hatalma volna veletek szemben a sorsnak, ha az ember
annyira lassan halna meg, mint ahogyan születik. 8. Minden pillanat, minden hely
arra emlékeztessen benneteket, hogy mennyire könnyű megválni a természettől és
odavetni eléje az adományát. Maguk között az oltárok között és az áldozópapok
ünnepélyes szertartásai közepette, midőn éppenhogy az életért könyörögnek,
tanuljátok meg, mi a halál; a hatalmas testű bikák kicsiny sebtől összerogynak, s a
nagy erejű állatokat egyetlen ember kezének a csapása leteríti. Egy vékonyka vas
szétzúzza a nyak ízületét, s mihelyt átvágják a nyakat és a fejet összetartó izmot, a
hatalmas test földre rogy. 9. A lélek nem rejtőzik mélyen, és nem is mindig vassal kell
eltávolítani: nem szükséges mélyen szántó sebbel szétvagdosni a belső részeket; a ha-
lál a közvetlen közelünkben van. A halálos csapás számára nem jelöltem ki külön
helyet: a tested, akárhol akarod, átjárható. Maga az, amit halálnak hívnak, melynek
során a lélek eltávozik a testből, rövidebb annál, mint hogy egy ekkora gyorsaság
érzékelhető legyen. Akár hurok töri össze a gégét, akár víz zárja el a légcsövet, akár -
mint ahogy azok esetében, akik a fejükre esnek - a talaj keménysége zúzza szét a
koponyát, akár lenyelt parázs zárja el a visszatérő lélegzet útját, bárhogy történik,
gyorsan zajlik le. Nem szégyellitek magatokat? Oly sokáig rettegtek attól, ami oly
gyorsan játszódik le!
A BÖLCS ÁLLHATATOSSÁGA

Fordította:

BOLLÓK JÁNOS
 I.1. Méltán mondhatom, Serenusom, hogy a sztoikusok és a többi bölcselő közt
akkora a különbség, mint a nőstények és a hímek között: mindkét nem egyaránt
fontos ugyan a társas élet szempontjából, csakhogy az egyik engedelmességre, a
másik parancsolásra született. Míg más bölcselők kedveskednek és hízelegnek, mint
a házhoz vagy a családhoz tartozó orvosok, akik a betegeket nem úgy gyógyítják,
ahogy a legjobb és a leggyorsabb, hanem ahogy lehet; addig a sztoikusok, akik a
férfias utat választották, nem azzal törődnek, hogy ez az út a rajta elindulóknak kel-
lemesnek tűnjék, hanem hogy minél hamarabb kiszabadítson a rabságból, és minél
előbb felvigyen bennünket arra a kiugróan magas csúcsra, mely annyira túl van
minden ártás hatókörén, hogy fölötte áll a sorsnak is.
2. - „Az ám! De meredek és göröngyös, az út, melyre hívnak.” - Na és? Síkságon át
vezet az út a magasba? S még csak nem is annyira meredek, mint egyesek gondolják.
Csupán az első része sziklás, szakadékos és járhatatlannak tűnő - mint ahogy a
legtöbb hegy, ha távolról nézzük, meredek és egységes tömbnek látszik, mivel a
távolság megtéveszti látásunkat, ha azután közelebb megyünk hozzá, lassanként
feltárulnak előttünk a részletek, melyeket szemünk tévedése egybe mosott, és
ugyanakkor, bár a távolból meredeknek tűnt, az is kiderül róla, hogy csak szelíd
lanka.
II.1. A minap, amikor Marcus Cato került szóba, háborogtál - mivel nem
szívelheted a méltánytalanságot hogy Catót nem értette meg kora: mert őt, aki
fölülmúlta a Pompeiusokat és a Caesarokat, kevesebbre becsülte a Vatiniusoknál, és
méltatlannak találtad, hogy midőn le akart szavazni egy törvényjavaslatot a fórumon
letépték tógáját, és hogy a szószéktől egészen a Fabius-diadalívig a zendülő párt
tagjai közt kézről kézre adva becsmérlő szavakat, köpködést s az őrjöngő csőcselék
egyéb gyalázkodásait kellett elviselnie. 2. Akkor én azt válaszoltam: okkal háborodtál
fel a köztársaság nevében, amelyet akkoriban egyrészt Publius Clodius, másrészt
Vatinius és az összes semmirekellő éppen kiárusított, és vak szenvedélyétől elragadva
nem látta át, hogy miközben ezt herdálja, piacra viszi saját bőrét is; Catót illetően
viszont azt mondtam: légy nyugodt, a bölcset ugyanis semmiféle igazságtalanság
vagy sérelem nem érheti; márpedig Catót a bölcs férfi tökéletesebb mintájaként
adták nekünk a halhatatlan istenek, mint a megelőző koroknak Ulixest vagy
Herculest. Sztoikusaink ugyanis ezeket bölcseknek nyilvánították, mert a nehézségek
nem bírtak úrrá lenni rajtuk, megvetették az élvezeteket, és legyőztek minden
szörnyet. 3. Cato nem csapott össze vadállatokkal - ezek elejtése a vadászok és a
parasztok dolga nem irtott tűzzel-vassal szörnyetegeket, s nem is oly korban
született, amikor még hihető volt, hogy az eget egyvalaki megtarthatja vállain; hanem
miután az ősi hiszékenység már kiveszett, s a kor az értelmi fejlettség igen magas
fokára jutott, ő a megvesztegetéssel szállt szembe, ezzel a sokarcú szörnyeteggel,
valamint a mérhetetlen hatalomvággyal, amelyet az egész három részre osztott
földkerekség sem bírt kielégíteni. Az egyre korcsosuló, a saját súlyától egyre
mélyebbre süllyedő polgárság bűneinek ő próbált gátat vetni egyedül, és a hanyatló
köztársaságot - már amennyire egyetlen ember keze visszatarthatja - tartotta, míg
végül letépve róla, maga is társául szegődött a sokáig késleltetett összeomlásnak, s
vele együtt sírba dőlt az, amit isten elleni bűn volt elpusztítani: mert sem Cato nem
élte túl a szabadságot, sem a szabadság Catót. 4. Mit gondolsz, érhette
igazságtalanság ezt a férfit a nép részéről, mert megfosztotta praetori hivatalától,
vagy mert letépte tógáját és szent fejét undok nyálával fröcskölte be? A bölcs
biztonságban van, és semmiféle igazságtalanság vagy sérelem nem érheti.
III.1. Szinte látom magam előtt fölhevült és háborgó lelkedet; készülsz, hogy
közbevágj: „Ezek fosztják meg tanaitokat a tekintélytől! Nagy dolgokat ígértek,
amiket nemhogy kívánni, de még csak hinni sem lehet! Azután meg csak
handabandáztok, mert tagadjátok, hogy a bölcs lehet szegény, de nem tagadjátok,
hogy van eset, amikor nincs szolgája, lakása, sőt betevő falatja sem; tagadjátok, hogy
a bölcs viselkedhet esztelenül, de nem tagadjátok, hogy kerülhet önkívületi állapotba,
tehet kevésbé józan kijelentéseket, és elkövethet bármit, amire az őrület kényszeríti;
tagadjátok, hogy a bölcs lehet szolga, ugyanakkor nem tagadjátok, hogy eladhatják,
teljesíthet parancsokat, s tehet az urának rabszolgához illő szolgálatokat - így nagy
dölyfösen ugyanott köttök ki, mint mások, csak más nevet adtok a dolgoknak. 2. Azt
hiszem, ennek az első látásra szép és nagyszerű tételnek az esetében is valami
ilyesmiről van szó, hogy tudniillik a bölcset semmiféle igazságtalanság és sérelem
nem érheti. Nagy különbség van a között, ha azt mondod, hogy a bölcs nem
méltatlankodik, mint ha azt, hogy nem érheti igazságtalanság. Mert ha azt állítod,
hogy ez utóbbit nyugodt lélekkel viseli, akkor semmi kiváltsága sincs, hanem az a
hétköznapi dolog az osztályrésze, ami a folytonos igazságtalanságok révén sajátítható
el: a béketűrés; ám ha tagadod, hogy érheti igazságtalanság, vagyis senki meg sem
kísérelhet ilyet vele szemben, mindent hagyok, és sztoikus leszek.”
3. Nem az a szándékom, hogy a bölcset képzelt, csak szóban létező kiváltságokkal
ruházzam fel, hanem hogy ott jelöljem ki helyét, ahová semmiféle igazságtalanság el
nem ér. - „Hogyan? Senki sem lesz, aki zaklatná, aki támadná?” - A természetben
semmi sincs annyira szent, hogy ne akadna meggyalázója, de az istenség attól még
ugyanolyan magasztos marad, akadnak, akik a messze fölöttük álló fenségét, bár fel
nem érik, támadják. Nem az a sebezhetetlen, akit nem ér csapás, hanem aki nem
szenved kárt. Ennek az ismertetőjelnek alapján mutatom be neked a bölcset.
4. Kételkedhetünk-e abban, hogy az erő megbízhatóbb tanújele az, ha valamit nem
lehet megtörni, mint ha nem lehet bántani; hiszen a még próbára nem tett erő
kétséges, méltán tarthatjuk viszont a legszilárdabb testnek azt, ami minden ütést
kiáll. Tudd meg tehát, a bölcs jelleme is akkor nemesebb, ha semmi igazságtalanság
nem árt neki, nem pedig ha egy sem éri. És arról fogom mondani, hogy hős férfiú,
akit nem törnek meg a hadviselés fáradalmai, aki nem rémül meg ellenség
támadásától, s nem arról, aki tunya népek közt henye nyugalmat élvez. 5. Ilyen
értelemben mondom, hogy a bölcs semmiféle igazságtalanságnak nincs
kiszolgáltatva; nem számít tehát, hogy a sértés mennyi nyilát lövik ki rá, mert egyik
sem hatolhat rajta át. Mint ahogy néhány kőzet keménysége fölülmúlja a vasét, és a
gyémánt sem vágható, nem hasítható, nem törhető, sőt még ki is csorbítja a rá sújtó
tárgyakat; mint ahogy bizonyos dolgokat nem lehet elégetni, hanem a lángoktól
körülfogva is megőrzik szilárdságukat és alakjukat; mint ahogy némelyik a tengerbe
nyúló sziklaszirt megtöri a tengerárt, de maga a tenger dühének - noha oly sok
századon át ostorozta - semmi nyomát nem mutatja; ugyanilyen szilárd a bölcs lelke,
és annyi erőt gyűjtött magába, hogy éppoly biztonságban van minden sértéssel
szemben, mint amiket felsoroltam.
IV.1. - „Hogy is van ez? Senki sem lesz, aki a bölccsel szemben megpróbálna
igazságtalanságot elkövetni?” - Megpróbálhatja, de nála célt nem ér; nagyobb
távolság választja el őt az alantas dolgokkal való érintkezéstől, mintsem hogy
bármely ártalmas erő kiterjeszthetné rá hatását. Még ha a tekintélyesek, a hatalom
csúcsán állók és a szolgáik szemében erősek igyekeznek is ártani neki, a bölcsesség
tartományának határa előtt éppúgy erejét veszti minden támadásuk, mint ahogy az
íjjal vagy hajítógépekkel magasba lőtt tárgyak, jussanak bár túl a látókörünkön,
mielőtt az égboltot elérnék, mégis aláhanyatlanak. 2. Mit gondolsz, amikor az az
otromba király a nyilak sokaságával elhomályosította az eget, hullott egyetlen
nyílvessző is a Napba, vagy a tengermélyre láncokat bocsátva elérhette Neptunust?
Mint ahogyan az égieket nem érintheti emberi kéz, és akik a templomokat szétdúlják,
vagy az istenszobrokat beolvasztják, az istenségnek mit sem ártanak, a bölccsel
szemben minden arcátlanság, szemtelenség és dölyf éppily hiábavaló.
3. - „De jobb lenne, ha senki sem volna, aki ilyet akarna tenni.” - Nehéz dolgot
kívánsz az emberi nem számára: ártatlanságot. Hogy igazságtalanság ne legyen, ez
azoknak érdeke, akik elkövetik, s nem annak, aki nem szenved tőle akkor sem, ha
megtörténik. Sőt, a zaklatások közepette megőrzött lelki nyugalom talán még
nyilvánvalóbbá teszi a bölcsesség erejét, mint ahogy a hadvezér katonai fölényének is
az a legfőbb bizonyítéka, ha tökéletes biztonságban érzi magát az ellenség földjén.
V.1. Ha jónak látod, Serenusom, válasszuk külön az igazságtalanságot a
sértegetéstől. Az előbbi természete folytán súlyosabb, az utóbbi enyhébb, s csupán a
gyenge lelkűek számára súlyos: ez nem okoz kárt az embernek, hanem csak sérti.
Akkora azonban a lelki gyengeség és a hiúság, hogy egyesek semmit sem tartanak
keserűbbnek, mint ezt; így például találhatsz szolgát, aki inkább akarja, hogy
megkorbácsolják, mint hogy megpofozzák, vagy aki a halált és az ütlegeket
elviselhetőbbnek tartja, mint a szidalmat. 2. Oly balgák vagyunk, hogy nemcsak a
fájdalomtól, hanem már a fájdalom gondolatától is gyötrődünk, akár a gyermekek,
akikben félelmet kelt egy árnyék, egy ijesztő maszk vagy egy torz arc; könnyet csal
szemükbe a fülüknek kevéssé kedves név, egy fenyegető ujjmozdulat és egyebek,
amiktől rövidlátó tévhitük ösztönzésére menekülnek.
3. Az igazságtalanság célja az, hogy valakinek rosszat okozzon. A bölcsességgel
azonban nem fér össze a rossz, mert számára egyetlen rossz van: az erkölcsi rossz; ez
viszont nem nyerhet teret ott, ahol az erkölcsi jó és az erény lakik. Ha tehát
igazságtalanság nem létezik rossz nélkül, és rossz egyetlenegy van: az erkölcsi rossz;
az erkölcsi rossz azonban nem érhet célt annál, aki az erkölcsi javak birtokában van -
a bölcset nem érheti igazságtalanság. Mert ha az igazságtalanság valami rossz
elviselését jelenti, a bölcs azonban semmi rosszat nem szenvedhet el - az igazságta-
lanságnak semmi köze a bölcshöz.
4. Minden igazságtalanság veszteséget okoz annak, akit ér; senkit sem érhet
igazságtalanság méltóságának, testének vagy a hatalma alá nem tartozó javainak
károsodása nélkül. A bölcs azonban semmit sem veszthet el, mert minden javát
magában hordja, semmit sem bíz a vakszerencsére; vagyona biztonságban van, mert
megelégszik az erénnyel, amely független a véletlenszerű dolgoktól, s ezért sem nem
növelhető, sem nem csökkenthető; ha ugyanis valami eljutott a teljességhez, ott nincs
helye a növekedésnek, és a sors semmit sem vehet el, csak amit adott: az erényt
azonban nem adja, így el sem veheti; az erény szabad, sérthetetlen, változatlan,
rendíthetetlen; a balszerencsével szemben oly szilárd, hogy az még csak meg sem in-
gathatja, nemhogy legyőzhetné; a fenyegető veszedelmekkel bátran néz szembe;
arcizma sem rándul, akár megpróbáltatások, akár kellemes dolgok várnak rá. 5. Így
hát a bölcs semmit sem veszthet, amit veszteségnek érezhetne, mert egyedüli birtoka
az erény, s ezt soha el nem vehetik tőle. Minden mást bizonytalan adománynak
tekint; s vajon kit izgat annak elvesztése, ami nem az övé? És ha az igazságtalanság
semmiben sem okozhat kárt, ami a bölcs sajátságos tulajdona, mert erénye épségével
együtt javai is sértetlenek maradnak - a bölcset nem érheti igazságtalanság.
6. Demetrius, akinek Poliorcetes volt a mellékneve, elfoglalta Megarát.
Megkérdezte Stilbontól, a filozófustól, hogy elvesztett-e valamit. „Nem, semmit -
válaszolta -, mindenem megvan, ami az enyém.” Pedig vagyonát felprédálták, lányait
elrabolta az ellenség, hazája idegen zsarnokság alá került, s a király, győztes
hadseregének fegyvereseitől körülvéve, fennhéjázóan tette fel neki a kérdést. 7. Ő
azonban megfosztotta győzelmétől, és bebizonyította, hogy bár városát elfoglalták,
nemcsak le nem győzték, de még csak kárt sem szenvedett. Valódi javai ugyanis,
amikre senki nem teheti rá a kezét, nála maradtak, amiket viszont zsákmányként
széthordták és elraboltak tőle, azokat nem ítélte sajátjainak, hanem csak esetleges, a
sors akaratától függő dolgoknak. Ezért úgy becsülte őket, mint nem tulajdon javait;
mert minden kívülről származó dolog birtoklása ingatag és bizonytalan.
VI.1. Gondold meg, hogy egy rabló, egy rágalmazó, egy gátlástalan szomszéd vagy
egy árva öreg vagyonát bitorló afféle gazdag tud-e igazságtalanságot elkövetni ilyen
emberrel szemben, akitől a háború, a fegyveres ellenség és a városfalak ledöntéséhez
oly kiválóan értő Demetrius sem volt képes elvenni semmit. 2. A mindenfelé villogó
kardok, a katonák fosztogató hordái, az eltiport város lángja, vére és hullái, az istenei
fölé roskadó templomok recsegése között egy ember számára volt csak béke. Így hát
nincs rá okod, hogy ígéretemet vakmerőnek ítéld, mert ha kevéssé adsz hitelt
szavamnak, itt lesz ő kezesemként. Alig hiszed ugyanis, hogy ekkora lelkierő, ekkora
lelki nagyság jusson egy ember osztályrészéül. Ám színre lép ő, aki elmondhatja: 3.
„Nincs okod kételkedni abban, hogy az ember, noha embernek született,
túlemelkedhet az emberi dolgokon; hogy a fájdalmakat, a veszteségeket, a sérelme-
ket, a sebeket, a körülötte tomboló vad szenvedélyeket nyugodtan szemlélheti; hogy a
megpróbáltatásokat békésen, a sikereket higgadtan viselheti, az előbbiek elől meg
nem hátrálva, az utóbbiakban nem bizakodva; hogy ellentétes helyzetekben
maradhat egy és ugyanaz, és vélekedhet úgy, hogy önmagán kívül semmi sem az övé,
és önmagából is csak az a rész, ami nemesebb. 4. Íme, itt vagyok én, hogy
tanúbizonyságot tegyek nektek erről. A sok-sok város feldúlójának parancsára a
faltörő kosok ütéseitől az erődítmények meginogtak, a föld alatti tárnák és a rejtett
árkok következtében a falak leomlottak, a töltések a fellegvár csúcsával egy szintre
emelkedtek; de nincs gépezet, mely a szilárd alapokon nyugvó lelket megingathatná.
5. Csak az imént kászálódtam ki házam romjaiból, s miközben mindenütt
gyújtogatások fénye látszott, véren át menekültem a lángok közül; nem tudom, az-e a
nagyobb szerencsétlenség, ami a lányaimat érte, vagy ami a közösséget sújtotta;
egyedül maradtam, öregen, s bár mindenütt ellenséget látok, mégis azt vallom: ép és
sértetlen a vagyonom, megvan, velem van mindaz, ami az enyém volt. 6. Mégsincs
miért győztesnek tartani magadat, s engem legyőzöttnek: csupán a te szerencséd
győzött az enyém fölött. Hogy azok a törékeny és urukhoz csapodár dolgok hol
vannak, nem tudom; ami vagyonomat illeti, az nálam van, velem marad. 7. A
gazdagok elvesztették jószágaikat, a kéjencek szeretőiket és becsületük jó részének
feláldozása árán dédelgetett szajháikat, a népszerűség-hajhászók a tanácstermet, a
fórumot és azokat a helyeket, ahol nyilvánosan szélhámoskodhattak; az uzsorások
elvesztették adóskönyveiket, melyek révén a csalásnak örvendő kapzsiság
gazdagságról ábrándozik; nekem viszont mindenem sértetlen és csorbítatlan, így hát
azokat kérdezd, akik sírnak, jajveszékelnek, akik pénzükért csupasz mellüket
szegezik szembe a kivont kardoknak, akik kitömött tógában menekülnek az ellenség
elől!”
8. Jegyezd meg tehát, Serenusom, a tökéletes ember, akinek lelkét teljességgel
betöltik az isteni és emberi erények, semmit sem veszíthet el. Javait szilárd és
legyőzhetetlen erődítmény övezi, amellyel nem hasonlíthatók össze sem a Nagy
Sándor meghódította Babilon falai, sem Karthágóé vagy Numantiáé, amit egy és
ugyanaz a hadvezér foglalt el, sem a Capitolium vagy a fellegvár, mert ezek is viselik
az ellenség lábnyomát. Azok a falak, amelyek a bölcset védik, biztonságban vannak a
tűztől és a rajtaütéstől, nincs rajtuk áthatolható rés; magasak, áthághatatlanok, az
istenekkel egyenlők.
VII.1. Nincs okod azt mondani, mint szokásod, hogy az általunk megrajzolt bölcs
sehol sem található. Részünkről ez nem az ember lelki nagyságát példázó üres
koholmány, s nem is valami felnagyított, hamis látomás; csakhogy olyan
egyéniségeket, amilyennek ezt ábrázoltuk, talán ritkán és csak nagy időközönként
tudunk és fogunk tudni felmutatni. De hát nagy és a szokásos, köznapi mértéket
meghaladó dolgok nem mindennap jönnek a világra. Egyébként félő, hogy az a
Marcus Cato, akinek említéséből ez az értekezés kiindult, fölülmúlja még az általunk
megrajzolt mintaképet is.
2. Továbbá annak, ami árt, erősebbnek kell lennie annál, aminek árt; a hitványság
azonban nem erősebb az erénynél - a bölcsnek tehát nem lehet ártani. A jókkal
szemben csupán a hitványak kísérelnek meg igazságtalanságot; a jók egymás között
békében vannak; a hitványak mind a jókra, mind egymásra veszélyesek. Ha pedig
ártani csupán a gyengébbnek lehet, a hitvány viszont gyengébb a jónál, s a jónak csak
a tőle különböző igazságtalanságától kell tartania - a bölcs férfival szemben nem
történhet igazságtalanság. Arra már fel sem kell hívnom a figyelmedet, hogy senki
sem jó, csupán a bölcs.
 3. „Ha Socratest igazságtalanul ítélték el, igazságtalanság érte” - szokták
mondogatni. Ezzel kapcsolatban meg kell értenünk: megtörténhet, hogy valaki
igazságtalanságot követ el velem szemben, engem azonban nem ér igazságtalanság.
Ha például valaki azt a dolgot, amit az én birtokomról lopott, az én házamban rejti el:
lopást követ el ugyan, engem azonban semmi veszteség nem ér. 4. Lehet valaki
bűnös, holott nem követ el bűnt. Így ha egy férj a saját feleségével abban a hiszemben
hál, hogy az egy idegen nő, házasságtörővé válik, holott a nő nem tör házasságot. Ha
valaki nekem mérget ad, ám a méreg az ételbe keverve erejét veszti, azzal, hogy
mérget adott, bűnnel terhelte meg magát, még ha nem ártott is; és az, akinek döfését
felfogja a ruha, attól még éppoly útonálló marad. Minden bűn, amennyiben kimeríti
a bűn fogalmát, megvalósul, mielőtt még hatása jelentkeznék.
5. Vannak olyan kölcsönösségi kapcsolatok, amelyekben az összefüggés egyik tagja
létezhet a másik nélkül, fordítva azonban nem. Megpróbálom érthetővé tenni, amit
mondok. Mozgathatom a lábam úgy, hogy nem futok, de nem futhatok úgy, hogy ne
mozgatnám a lábam. Ha vízben tartózkodom is, megtehetem, hogy nem úszom, de
ha úszom, képtelenség nem vízben lennem. 6. Ilyen jellegű az az összefüggés is,
amiről szó van. Ha igazságtalanság ér, szükségszerű, hogy történnie kell
igazságtalanságnak; de ha megtörtént, nem szükségszerű, hogy engem érjen. Sok
minden közbejöhet ugyanis, ami elháríthatja az igazságtalanságot: mint ahogyan a
fenyegető kezet félreütheti, vagy az eldobott dárdát eltérítheti valami véletlen,
ugyanígy mindenféle igazságtalanságot meggátolhat és félúton megszüntethet valami
oly módon, hogy bár elkövették, engem mégsem ér el.
VIII.1. Továbbá az igazságosság nem szenvedhet el semmiféle igazságtalanságot,
mivel az ellentétek nem társulnak egymással; igazságtalanság azonban csak
igazságtalan módon történhetik: a bölcset tehát nem érheti igazságtalanság. És ne
csodálkozz rajta, hogy senki sem követhet el vele szemben igazságtalanságot:
hasznára sem lehet senki. A bölcs egyrészt nem szenved hiányt semmiben, amit aján-
dékként elfogadhatna, másrészt a hitvány semmit sem tud nyújtani, ami méltó a
bölcshöz; ahhoz hogy adjon, előbb rendelkeznie kellene vele, ám semmije sincs,
aminek átruházása a bölcset megörvendeztethetné. 2. A bölcsnek tehát senki sem tud
ártani, sem hasznára lenni, mivel az isteni lények sem a segítséget nem igénylik, sem
megsérteni nem lehet őket: márpedig a bölcs az istenek tőszomszédságába tartozik -
halandó voltát kivéve -, az istenséghez hasonló. Ama fenséges, rendezett, változatlan,
egyenletesen és összhangban mozgó, nyugodt, barátságos, a köz javát szolgáló, mind
a maga, mind mások számára üdvös világ felé haladva és igyekezve semmi alantasat
sem kíván meg, semmit sem sirat el. 3. Aki értelmére támaszkodva isteni lélekkel jár
az emberi viszontagságok között, azt sehonnan sem érheti igazságtalanság. „Kivéve
az embertől” - gondolod, így fogom folytatni. Még a vakszerencsétől sem, amely vala-
hányszor szembeszállt az erénnyel, mindig vesztesként távozott. Ha azt a
legnagyobbat - amin túl hatását veszti a törvények haragja, a kegyetlen urak dühe, és
amiben a sors hatalma összegződik - nyugodt lélekkel fogadjuk, s tudatában vagyunk
annak, hogy a halál nem rossz, és ezért nem is igazságtalanság, sokkal könnyebben
viseljük el a többi dolgot: a veszteséget, a fájdalmat, a megcsúfolást, a száműzetést,
az árvaságot, a viszályt, melyek a bölcset, ha valamennyien egyszerre zúdulnak is rá,
akkor sem tudják letörni, nemhogy egyikük vagy másikuk hatására elcsüggedne. És
ha a vakszerencse igazságtalanságait fegyelmezetten viseli, mennyivel inkább az
emberi hatalmasságokéit, akikről tudja, hogy a vakszerencse eszközei csupán.
IX.1. Mindent úgy tűr el tehát, mint a tél hidegét és az ég viharát, mint a lázat, a
betegséget és más esetlegességeket. Senkiről sincs oly nagy véleménnyel, hogy azt
higgye, meggyőződésből cselekedett, mert ez csupán a bölcs sajátja. Mindenki mást
nem a meggyőződés, hanem a csalás, az álnokság, a féktelen szenvedély vezet; s
ezeket ő a véletlenek közé sorolja; az összes véletlen azonban csak körülöttünk
tombol, és csakis a nála hitványabbal szemben.
2. Gondold meg azt is: az igazságtalankodásra olyan helyzetekben nyílik a
legtágabb lehetőség, amelyekkel veszélybe akarnak sodorni bennünket; így például
ha vádlót állítanak, hamisan vádaskodnak, vagy a hatalmasok gyűlöletét szítják
ellenünk, vagy ha egyéb - a polgárok közt dívó - gazemberségre vetemednek.
Gyakori az igazságtalanságnak az a fajtája is, amikor valakit megfosztanak a
nyereségtől vagy a rég óhajtott jutalomtól, vagy megkaparintják előle az örökséget,
melyet nagy fáradsággal igyekezett megszerezni, vagy megfosztják egy bőkezűen
adakozó ház jóindulatától. A bölcset azonban ezek nem érintik, mivel nem ismeri
sem a reménykedésre, sem a félelemre alapozott életet. 3. S vedd hozzá, hogy az
igazságtalanságot senki sem fogadja közömbösen, hanem a lelke mélyéig
felháborodik miatta. A tévelygésektől megszabadult, önfegyelemmel rendelkező,
rendíthetetlenül békés és nyugodt embertől azonban idegen a felháborodás.
Mármost ha igazságtalanság éri a bölcset, felkavarja és haragra gerjeszti; a bölcstől
azonban idegen a harag, amelyet az igazságtalanság gondolata szokott kelteni; nem
lehetne másképpen idegen tőle a harag, csak ha idegen az igazságtalanság is, melyről
tudja, hogy őt nem érheti. Ezért annyira magabiztos és vidám, innen van állandó
derűs hangulata. A dolgok és az emberek okozta kellemetlenségek nem csüggesztik
el, így hát az igazságtalanság, melynek révén felmérheti és próbára teheti erényét,
még hasznos is neki.
4. Kérlek benneteket, fogadjátok jóindulatúan ezt a fejtegetést, mely a bölcset
fölébe emeli az igazságtalanságnak. Ettől még szemtelenségtek, telhetetlen
vágyakozástok, vak gőgötök és dölyfötök semmi kárt sem szenved; bűneitek
változatlanul hagyásával keresem a bölcs számára ezt a szabadságot. Nem azt
akarom, hogy ne legyen szabad igazságtalanságot elkövetnetek, hanem hogy ő
tartson távol magától, s türelmével és lelki nagyságával védjen ki minden igaz-
ságtalanságot. 5. A szent viadalokon nagyon sokan győztek már úgy, hogy makacs
kitartásukkal fárasztották ki ellenfeleik karját; s vedd úgy: a bölcs ebből a fajtából
való, azokéból, akik hosszadalmas és kitartó gyakorlás révén olyan erőre tettek szert,
hogy minden ellenséges erőt képesek elviselni és kifárasztani.
X.1. Minthogy az első résznek a végére jártunk, térjünk át a másodikra, hogy
néhány sajátos, többnyire azonban általános érvényű megfontolás alapján
megcáfoljuk a sértés lehetőségét. A sérelem kisebb az igazságtalanságnál: inkább
csak felpanaszolhatjuk, mint megtorolhatjuk, és a törvények sem tartják semmilyen
formában büntetendőnek. 2. Ezt az érzelmet egy megszégyenítő kijelentés vagy tett
miatt görcsbe ránduló lélek megalázottsága váltja ki. „Ma engem nem engedett
magához, jóllehet másokat odaengedett.” „Beszédemtől hol gőgösen elfordult, hol
szemlátomást nevetett rajta.” „Nem a kerevet közepén, hanem a legvégén jelölte ki a
helyemet” - s más ilyen jellegű dolgok, amiket mi másnak nevezhetnénk, mint a
finnyáskodó lélek nyafogásának? Ebbe a hibába rendszerint az elkényeztetett és a
szerencse kegyelte emberek esnek; nincs ideje az ilyesmit észrevenni annak, akit
súlyosabb dolgok szorongatnak. 3. A túlzott nyugalom következtében a természettől
fogva gyenge, puhány és igazi bántalom hiányában elkapatott lelkek háborodnak fel
az ilyenek miatt, holott ezek nagyobbik része félreértésen alapul. Így hát, aki meg-
sértődik, arról tesz bizonyságot, hogy parányi bölcsesség és önbizalom sincs benne;
úgy ítéli meg ugyanis, hogy kétségkívül lenézték - ám ez a gyötrő kín csak egy meghu-
nyászkodó és magát lebecsülő lélek megalázottság-érzéséből fakadhat. A bölcset
viszont senki sem nézheti le: tudatában van lelki nagyságának. Azt mondja magában,
hogy vele szemben senki sem engedhet meg magának ilyesmit, és mindezeket,
amiket én nem a lélek fájdalmának, hanem kellemetlenségének neveznék, nemhogy
nem győzi le, de még csak tudomásul sem veszi. 4. Más dolgok azok, amelyek a bölcs
számára csapásnak számítanak, még ha nem rendítik is meg; így a testi fájdalom, a
bénaság, a barátok vagy a gyermekek elvesztése, a háború perzselte hazát ért
veszteség. Nem tagadom: ezek hatással vannak a bölcsre, hiszen nem tulajdonítjuk
neki a kő vagy a vas érzéketlenségét. Nem erény az, ami nem érzékeli a szenvedést.
Mi hát a helyzet? Néha megsebesül ugyan, de kapott sebeit bekötözi, meggyógyítja,
elszorítja - ám ezeket a jelentéktelenebb dolgokat még csak meg sem érzi, és nem is
alkalmazza velük szemben a nehéz helyzet elviselésének az erényét, hanem tudomást
sem vesz róluk, vagy nevetségesnek tartja őket.
XI.1. Továbbá minthogy a sértések nagyobbik részét a dölyfösek és a kevélyek
követik el, no meg az olyanok, akik rosszul viselik szerencsés helyzetüket, birtokában
van az az eszköz, amellyel kivédheti ezek felfuvalkodott gőgjét; s ez a nagylelkűség,
amely úgy lép át minden ilyesmin, mint az álomképeken vagy éji látomásokon,
melyekben semmi valós, semmi igaz nincsen. 2. Egyszersmind így gondolkodik: ezek
valamennyien alávalóbbak annál, hogysem bátorságuk lehetne ennyivel magasabb
rendű dolgokat semmibe venni. A „sértés” szó (contumelia) a „lenézésből”
(contemptus) származik, mert ily módon csakis azt bánthatjuk meg, akit lenézünk; a
nála nagyobbat és jobbat azonban senki sem nézheti le, még ha tesz is valami olyat,
amit azok szoktak, akik lenéznek valakit. A kisgyerek arcul üti szüleit, a csecsemő
összekuszálja és ráncigálja anyja haját, leköpi az övéi szeme láttára lemezteleníti
szemérmét, sőt illetlen szavakat is használ - s ezek közül mégsem nevezzük egyiket
sem sértésnek. Hogy miért? Mert aki így tesz, nem nézhet le bennünket. S ugyanez az
oka annak, hogy élvezzük, ha rabszolgáink heccelődnek az uraikkal; mert
szemtelenségüknek csakis akkor van létjogosultsága, ha az urukkal kezdik; s minél
hitványabbak és csúfabbak, annál szabadabb szájnak. Sőt, egyesek e célból vásott
gyerkőcöket vásárolnak, biztatják a szemtelenkedésre, és taníttatják őket, hogy előre
kitervelten ontsák gyalázkodásaikat. És ezt sem sértegetésnek, hanem
szellemességnek nevezzük. Mekkora oktalanság tehát ugyanazokon a dolgokon
egyszer szórakozni, máskor megütközni, és ha barátunk mondja ugyanazt
gyalázkodásnak, ha rabszolgagyerek, tréfás évődésnek hívni!
XII.1. Amilyen lelkülettel mi vagyunk a gyermekek iránt, a bölcs ugyanúgy van
mindazokkal szemben, akik noha túlvannak az ifjúkorukon, sőt már megőszültek,
mégis gyermetegek. Hiszen mennyivel fejlettebbek, akiknek gyermeki lélekre valló
hibáik vannak, akik a gyermekektől csak testük alakjában és nagyságában
különböznek, egyébként azonban nem kevésbé ingatagok, határozatlanok, válogatás
nélkül hajszolják az élvezeteket, félénkek, és nem jellemükből fakadóan, hanem
félelemből megfontoltak? 2. Ne mondja senki, hogy van bármi különbség köztük és a
gyermekek között, csak azért, mert ez utóbbiak a kockákra, gesztenyékre és fillérekre
áhítoznak; amazok viszont aranyra, pénzre és városokra; ezek maguk között viselik a
hivatalokat, és csak utánozzák a bíborszegélyű tógát, a vesszőnyalábokat és a
tribunusi hivatalt, azok viszont ugyanezeket a Mars-mezőn, a Fórumon és a
szenátusban komolyan játsszák; ezek összehordva a fövenyt a tengerparton
homokvárakat építenek, azok mintha valami nagyot csinálnának, az alapok, a falak, a
tetőszerkezetek építése közben a veszedelmükké változtatják azt, amit testük
oltalmára találtak fel. Egyformán tévelyegnek tehát a gyermekek és az idősebbek,
csakhogy az utóbbiak tévelygése más jellegű és súlyosabb. 3. Ezért a tőlük kapott
sértéseket a bölcs méltán fogja föl tréfálkozásként, és néhanapján ellátja a bajukat,
ütlegekkel és büntetéssel figyelmezteti őket, nem azért, mert bántalom érte, hanem
mert azt tették, és hogy hagyjanak fel vele. Így szelídítjük meg a lovakat is: nem
haragszunk rájuk, amiért le akarják vetni a lovasukat, de betörjük őket, hogy a
fájdalom úrrá legyen makacsságukon.
Tudd meg tehát, megoldódott az az ellenvetésed is, hogy: „Ha a bölcset nem érheti
bántalom, miért bünteti meg azokat, akik bántják?” Nem magáért áll bosszút, hanem
azokat igyekszik jobbá tenni.
XIII.1. S miért hihetetlen számodra, hogy ekkora lelki szilárdság lehet jellemzője a
bölcsnek, holott más esetekben - bár nem azonos indítékból - tapasztalhatsz
ilyesmit? Melyik orvos haragszik az őrültre? Melyik veszi rossz néven a lázas és a
hideg víztől eltiltott beteg átkozódásait? 2. A bölcs úgy érez mindenkivel szemben,
mint az orvos a betegeivel szemben; akiknek ha a segítségére van szükségük, nem
átallja sem szemérmüket megtapogatni, sem ürüléküket vagy vizeletüket
megvizsgálni, sem pedig az őrültségükben tombolok szidalmait végighallgatni. A
bölcs tudja, hogy mindazok, akik tógában, sőt bíborszegélyű tógában látszólag
egészségesen járnak-kelnek, bár pirospozsgásak, egyáltalán nem egészségesek, és úgy
néz rájuk, mint magukon uralkodni nem tudó betegekre. Így hát nem lobban
haragra, ha betegségükben valami szemtelenségre vetemednek a gyógyítójukkal
szemben, és mint ahogy a tiszteletüket sem veszi semmibe, éppúgy nem törődik a
nem éppen tiszteletről árulkodó tetteikkel sem. 3. Mint ahogy nem tetszeleg
magának, ha egy koldus megtiszteli, és nem veszi sértésnek, ha a legalja nép
valamelyik tagja nem fogadja köszönését, ugyanígy nem csodálkozik azon sem, ha
sok gazdag fölnéz rá - tudja ugyanis, hogy ezek semmiben sem különböznek a
koldusoktól, sőt nyomorultabbak náluk, mert azok keveset, ezek sokat kívánnak
viszont azon sem fortyan föl, ha a médek királya vagy Attalus, Asia uralkodója a
köszönésére szótlanul és önhitt arccal vonul el mellette. Tudja ugyanis, hogy ezeknek
az állapota semmivel sem irigylésreméltóbb, mint azé, akinek az jutott osztályrészül,
hogy egy nagy rabszolgahadban féken tartsa az őrülteket és a betegeket.
4. Zokon vegyem-e vajon, ha nem tisztel meg valaki azok közül, akik Castor
temploma körül kereskednek silány rabszolgák adásvételével foglalatoskodva,
akiknek bódéit a leghitványabb rabszolgák tömege tölti meg? Nem hinném, hogy így
kell tennem; hiszen miféle jónak van a birtokában az, akinek a fennhatósága alá csak
hitványak tartoznak? Így hát, mint ahogy az ilyennek nem méltatja figyelemre sem
kedvességét, sem udvariatlanságát, ugyanúgy a királyét sem. „Uralkodsz a
párthusokon, a médeken, a baktriaiakon; de megfélemlítéssel tartod féken őket, ál-
landóan harcra késznek kell lenned miattuk, ők a legádázabb ellenségeid,
megvásárolhatók, maguknak új urat keresők.”
5. Egyikük sértésén sem gerjed tehát haragra; mert maguk között különbözhetnek
ugyan egymástól, de a bölcs, mivel ostobaságuk egyenlő, egyformáknak tartja őket -
ha ugyanis egyszer odáig alacsonyodnék, hogy akár a bántalom, akár a sértés haragra
gerjesztené, többé sohasem lehetne nyugodt; márpedig a nyugalom a bölcs sajátos
java. Ám abba a hibába sem esik, hogy tisztelje azt, akiről úgy ítéli, hogy őt
megsértette; mert törvényszerűen örülnie kell annak, ha felnéz rá az, akitől a sértést
mindenki zokon veszi.
XIV.1. Egyesek annyira esztelenek, hogy úgy vélik, még egy nő is megsértheti őket.
Mit számít az, mennyi vagyona, mennyi hintóvivője van, mennyi arany fülbevalót
hord, és mekkora a hordszéke? Egyformán oktalan állat valamennyi, és ha nem
társul vele tudás és alapos műveltség, még vad is, képtelen úrrá lenni vágyain.
Némelyek neheztelnek, ha a nő fodrásza beszélgetés közben megzavarja őket,
sértésnek veszik az ajtónálló akadékoskodását, a komornyik gőgjét, a szobaőr
morcosságát. Mennyire nevetséges dolgok ezek, s mily gyönyörrel kell, hogy elteljék
a lelkünk mások tévelygése és zavarodottsága láttán, ha szemügyre vesszük saját
nyugalmunkat! 2. - „Hogyhogy? A bölcs sohasem keresi fel ezeket az ajtókat,
melyekre marcona őr vigyáz?” - Dehogynem; ha rákényszeríti a szükség, próbát tesz
ő is, és a kapust, mint egy harapós kutyát, megszelídíti oly módon, hogy vet neki
valami koncot, és nem tartja méltánytalannak, hogy bizonyos összeget kiadjon azért,
hogy átléphesse a küszöböt, gondolván: a hidakon is keli adni valamit az átkelésért.
Így hát annak is fizet, bárki légyen, aki a látogatók bejelentésének tisztét ellátja;
tudja, hogy az árut pénzen kell megvenni. Az törpe lelkű, aki arra büszke, hogy
fennhéjázóan felelt a kapuőrnek, hogy kettétörte a botját, sőt fölkereste és jól
összeverte a gazdáját is. Aki erőszakoskodik, egyenrangúvá teszi magát, mert éppúgy
győzni akar, mint a másik. 3. - „De mit tesz a bölcs, ha arcul ütik?” - Amit Cato,
amikor arcul ütötték; nem fortyant föl, nem torolta meg a sérelmet, meg sem
bocsátotta, hanem tagadta, hogy megtörtént; mivel nemesebb lelkű volt annál,
inkább nem vett tudomást róla, mint hogy megbocsátotta volna.
Nem fogunk sokáig időzni ennél a tárgynál. Ki ne tudná, hogy azok közül, amiket
általában jónak vagy rossznak tartanak, a bölcs semmit sem olyannak lát, mint a
többi ember? 4. Nincs tekintettel arra, hogy az emberek mit tartanak rútnak vagy
nyomorúságosnak, nem arra jár, amerre a nép, hanem mint ahogy a csillagok járása
ellentétes az égbolt mozgásával, ugyanúgy ő is a közvéleménnyel ellentétes utat jár.
XV.1. Hagyjatok fel tehát az efféle beszéddel: „Nem érheti bántalom a bölcset, ha
megverik, ha a szemét kiszúrják? Nem éri sérelem, ha mocskos szavak kíséretében
zavarják végig a Fórumon? Ha felszólítják, hogy a király lakomáján az asztal végén a
gyalázatos szolgálatokra kiszemelt szolgák között heveredjen le, és ott egyen? Vagy
ha arra kényszerítik, hogy olyasminek vesse alá magát, amit ép érzékű ember még
elgondolni is nehezen tud?” 2. Ezek a dolgok bármekkorára nőnek is akár számukat,
akár nagyságukat illetően, ugyanolyan természetűek maradnak; és ha nincsenek rá
hatással, míg kicsik, nem lesznek rá hatással akkor sem, ha nagyobbak; ha nincsenek
rá hatással, míg számszerűen csekélyek, nem lesznek rá hatással akkor sem, ha
számban megnövekednek. Csakhogy saját gyengeségtek alapján próbáltok
következtetni arra, hogy milyen a nagy lélek, s miután átgondoltátok, hogy mennyit
bírnátok elviselni ti, a bölcs tűrőképességének határát csak kevéssel teszitek
távolabbra a magatokénál; ám az erénye őt, akinek semmije sem közös veletek, a
világegyetem más tartományában helyezte el. 3. Gyűjtsd össze mindazt, ami
kemény, aminek az elviselése nehéz, aminek a hallása és látása ijesztő - ezeknek
együttese sem roppantja össze, és mint ahogy ezek közül egynek-egynek, éppúgy
ellenáll összességüknek is. Aki azt állítja, hogy a bölcs számára ez elviselhető, az
elviselhetetlen, s lelki nagyságát bizonyos határok közé szorítja, helytelenül
cselekszik; a vakszerencse legyőz bennünket, ha nem győzzük le teljesen.
4. S ne gondold, hogy ez a keménység a sztoikusok sajátja! Epicurus, akit
renyheségtek védőügyvédjévé választotok, és azt hiszitek, hogy puhány, lusta és
élvhajhászó életmódra tanít, így szól: „A bölcsnek ritkán állja útját a vakszerencse.”
Csaknem férfihoz illő kijelentés! Te szólj határozottabban s teljesen küszöböld ki a
sorsot! 5. A bölcsnek ez a hajléka szűkös, nincs benne dísz, nyüzsgés és fényűzés,
nem vigyázza egyetlen ajtónálló sem, hogy megvásárolható gőgjével irányítsa a
vendégsereget, de ezt a küszöböt, mely noha üres és mentes a kapuadótól, mégsem
lépi át a vakszerencse: tudja, nincs ott számára hely, ahol neki semmije sincs.
XVI.1. Ha már Epicurus is, aki a leginkább hódolt a testnek, fellépett az ellen, hogy
létezik bántalom, hogyan tarthatjuk ezt mi lehetetlennek és olyannak, ami túlmegy
az emberi természet mértékén? Ő azt mondja, hogy a bölcs számára a bántalmak
elviselhetők, mi azt, hogy nem léteznek. 2. Ne mondd, hogy ez ellentmondásban áll a
természettel! Nem tagadjuk, hogy kellemetlen dolog, ha megvesszőznek, ha
meghajszolnak, ha valamelyik testrészünket elveszítjük; de mindezekről tagadjuk,
hogy bántalmak volnának; nem azt vonjuk kétségbe, hogy nem járnak fájdalommal,
hanem azt, hogy „bántalom” a nevük; mert amíg erényünk ép, ez nem érhet
bennünket.
Hogy kettőnk közül melyikünk szól helyesebben, majd elválik; a bántalmak
megvetésében mindenesetre mindkettőnk egyetért. Kérdezed, hogy mi kettőnk
között a különbség. Az, ami két vitéz gladiátor között, akik közül az egyik nem vesz
tudomást a sebéről, és nem hátrál, a másik, kitekintve a felhördülő népre, int, hogy
semmiség, és nem hagyja megölni magát. 3. Nincs okod jelentősnek tartani, amiben
különbözünk; mindkét példa arra biztat, amiről itt szó van, s ami egyedül érint
benneteket: hogy vegyétek semmibe a bántalmakat és a sértéseket is. Ez utóbbiakat
mintegy a bántalmak árnyékának és gyanújának nevezhetném, s ezek megvetéséhez
nem bölcs, hanem csak gondolkodni tudó emberre van szükség, aki képes föltenni
magának a kérdést, hogy „vajon rászolgáltam-e erre, vagy nem szolgáltam rá? Ha
rászolgáltam, akkor nem sértésről, hanem ítéletről van szó, ha nem szolgáltam rá,
piruljon az, aki igazságtalanul ezt tette velem. 4. Mert mi az, amit sértésnek
nevezünk? „Azon gúnyolódott, hogy kicsi a fejem, vaksi vagyok, vékony a lábam,
vézna a termetem.” Olyan sértés ez, amelyre érdemes odafigyelni? Ha valaki
négyszemközt mond valamit, nevetünk rajta, ha ugyanazt többek jelenlétében
mondja, méltatlankodunk; és azt sem engedjük, hogy mások olyasmiket mondjanak
rólunk, amit mi magunk szoktunk magunkról mondani. A mértéktartó tréfálkozáson
szórakozunk, a mértéket túllépők miatt megharagszunk.
XVII.1. Chrysippus meséli, hogy valaki méltatlankodott, mert tengerimalacnak
nevezték. Láttuk sírni a senatusban Fidus Corneliust, Ovidius Naso vejét, mert
Corbulo azt mondta róla, hogy megkopasztott struccmadár. Más, az erkölcseit és
életmódját egyaránt sértő gyalázkodásokkal szemben az arcizma sem rándult, erre az
olyannyira képtelen sértésre viszont eleredtek a könnyei - ennyire törékenyek a
lelkek, ha cserbenhagyja őket az értelem. 2. Sőt, miért érezzük sértve magunkat, ha
valaki beszédünket, ha valaki járásunkat, ha valaki valamelyik testi vagy nyelvi
fogyatékosságunkat utánozza? Mintha bizony feltűnőbbé válnának, ha más utánozza
őket, mint ha mi csináljuk. Egyesek nem szívesen hallják, hogy öregek, hogy hajuk
ősz, és más dolgokat, melyekhez úgy érünk el, hogy kívánjuk. Egyeseket vérig sért, ha
szegénységüket hánytorgatják: mindegyikük titkolja, amit magának már a szemére
hányt. Úgy húzhatjuk ki tehát a szemtelenkedők és az ékelődve gúnyolódók lába alól
a talajt, ha előbb önként magunk ragadjuk meg ennek lehetőségét; senki sem ad al-
kalmat nevetésre, aki előbb maga kezdett nevetni magán.
3. Vatinius, aki arra született, hogy nevessenek rajta és gyűlöljék, a hagyomány
szerint piperkőc volt, de szeretetre méltó és élces nyelvű. Rengeteg megjegyzést tett ő
maga a saját lábára és rövid nyakára. Ezáltal ellenségeinek - akikből több volt neki,
mint amennyi testi fogyatékossága -, de főként Cicerónak elkerülte a csipkelődését.
Ha ő képes volt erre arcátlan létére, mert örökös gyalázkodása miatt leszokott a
tisztességről, miért ne volna képes az, aki a szabad emberhez méltó tudományokban
s a bölcsesség művelésében már bizonyos eredményeket ért el? 4. S vedd hozzá, hogy
a bosszú egyik fajtája megfosztani a sértegetőt az általa okozott sértés adta örömtől.
Azt szokták mondani: „Ó, én szerencsétlen! Bizonyára nem értett meg!” A sértés
eredményessége ennyire a szenvedő fél érzékenységétől és méltatlankodásától függ.
Aztán neki sem lesz hiánya egyszer egy hasonlóban; megtalálja azt, aki éretted is
bosszút áll.
XVIII.1. C. Caesar - egyéb hibái mellett, melyeknek bővében volt - sértegető
természetű lévén, különös vágyat érzett arra, hogy mindenkit megbélyegezzen
valamivel, holott a gúny leghálásabb célpontjául ő kínálkozott; annyira rút és
mértéktelen életmódra valló sápadt színe volt, ráncos homloka alatt megbúvó oly
kancsal szeme, annyira visszataszító, kopasz és parókával borított feje; s vedd hozzá
még sörte fedte nyakszirtjét, vézna lábszárát és szertelenül nagy lábát! Nem érnék a
végére, ha egyenként akarnám felsorolni, hogy mi mindennel sértegette a szüleit és
nagyszüleit, valamint az összes társadalmi réteget, csupán azokat adom elő, amelyek
a vesztét okozták. 2. Asiaticus Valerius a kebelbarátai közé tartozott; ez féktelen férfi
volt, és egyáltalán nem olyan, aki közömbösen viselné a mások sértegetéseit. Ennek a
lakomán - azaz gyűlésükön - fennhangon azt vetette a szemére, hogy milyen volt a
felesége közösülés közben. Magasságos istenek! Hallja ezt egy férfi, s a princeps
szemtelensége odáig fajult, hogy - hagyján, hogy konzulviselt férfinak, hogy a
barátjának, de a férjnek a princeps tudtára adja házasságtörését és elégedetlenségét!
3. Ezzel szemben Chaerea, a katonai tribunus, nem a beszéd, hanem a tettek embere
volt. Bágyadt hangú, és ha nem ismernéd tetteit, kissé gyanús. Ennek Gaius, amikor
az a jelszót kérte tőle, hol „Priapust”, hol „Venust” adta, hol így, hol úgy azt vetve
szemére a katonának, hogy puhány alak; s tette ezt úgy, hogy ő maga lenge, arannyal
áttört öltözetben és szandálban volt. Így kényszerítette rá arra, hogy a kardjához
nyúljon, és ne újra a jelszót kérje; az összeesküvők közül elsőként ez cselekedett, s
egyetlen kardcsapással elvágta a nyakát a közepén. Ezt követően mindenünnen
rengeteg kard sújtott le rá, hogy megbosszulják a magán- és közsérelmeket, de az
első bosszuló az a férfi volt, aki a legkevésbé látszott annak. 4. De ugyanez a Gaius
mindent sértésnek vett, mint ahogy általában azok nem bírják elviselni a sérelmeket,
akik leginkább szeretnek sértegetni; haragudott Herennius Macerre, mert üdvözlés
közben Gaiusnak szólította, s az egyik primipilaris nem úszta meg büntetlenül, hogy
Caligulának nevezte; így szokták volt ugyanis szólítani, mivel a táborban született, és
a légiók gyermeke volt, s a katonák számára soha más néven nem lett kedvesebb; de
koturnust öltve már sértésnek és gyalázkodásnak ítélte a Caligula nevet.
5. Szolgáljon tehát vigasztalásunkra az, hogy ha a mi nagyvonalúságunk a
bosszúállást elmulasztotta is, akad majd valaki, aki behajtja a büntetést a szemtelen,
gőgös és áskálódó emberen, mert ezek a hibák sohasem merülnek ki egy ember
megbántásában és egy sértésben. XIX. 1. Nézzük azok példamutatását, akiknek
magasztaljuk türelmét, így a Socratesét, aki a komédiák nyilvános és ellene irányuló
csipkelődéseit jóra magyarázta, s éppúgy nevetett rajtuk, mint amikor a felesége,
Xanthippe szennyes vízzel öntötte le. Antisthenesnek szemére vetették, hogy anyja
trákiai barbár; s azt válaszolta, hogy az istenek anyja is az Ida-hegyről való.
2. Nem szabad civódásba és viszálykodásba bonyolódnunk. Messze kerüljük
ezeket, s az oktalanok részéről bármi ilyen történik is (márpedig csakis az oktalanok
részéről történhet), ne vegyünk tudomást róla, és vegyük egynek a tömeg
megbecsülését és bántalmait. Az utóbbiakat ne fájlaljuk, az előbbieknek ne örüljünk.
3. Néhanapján sok szükséges dolgot elmulasztunk a sérelemtől való félelem vagy
irtózás miatt, és néha nem fogjuk vállalni üdvös köz- vagy magánkötelezettségeinket,
míg az az asszonyos aggodalom gyötör, hogy valami nem kedvünkre valót fogunk
hallani. Alkalomadtán, ha megharagszunk a hatalmasokra, el is fogjuk árulni nekik
ezt az érzést mértéket nem ismerő szabadságfelfogásunk miatt. Pedig a szabadság
nem azonos azzal, hogy semmit el nem tűrünk - ez tévedés; a szabadság az, ha
lelkünket fölébe emeljük a bántalmaknak, és olyanná formáljuk, hogy önmagából
fakadjon minden öröme, és a rajta kívül eső dolgokat elhárítsa magától, hogy ne
kelljen nyugtalanul élni az életünket, mindenki nevetésétől és mindenki nyelvétől
félve. Hiszen ki az, aki nem tud sértést okozni, ha erre bárki képes? 4. A bölcs
azonban, és aki törekszik a bölcsességre, más gyógyszert használ. Azoknak ugyanis,
akik még nem tökéletesek, és mindeddig figyelnek a közvélemény ítéletére, azt kell
javasolnunk, hogy éljenek csak a bántalmak és a sértések közepette: ha számítunk rá,
mindaz, ami megesik, könnyebben elviselhető. Minél előkelőbb valaki származására,
hírére, vagyonára nézve, annál bátrabban viselkedjék, nem feledve, hogy az első
hadsorban a magas rangot viselők állnak. A sérelmeket, a gyalázkodó szavakat, a
gyalázkodásokat és más becsületsértő kijelentéseket olybá vegye, mint az ellenség
csatakiáltását, mint a távolról ráhajított dárdákat vagy sziklákat, melyek úgy
pattognak sisakján, hogy sebet nem okoznak; a bántalmakat pedig úgy fogja fel, mint
sebeket, melyek részben fegyverzetét, részben testét érték, nem földre rogyva, hanem
harcállásából még csak ki sem mozdulva. Még ha szorongatnak, és az ellenség ereje
taszít is, meghátrálni mégis rút dolog: oltalmazd a természet által számodra kijelölt
helyet! Kérdezed, hogy mi ez a hely? A férfié. 5. A bölcsnek más a segedelme, ami
ellentétes ezzel; ti ugyanis küzdőtök, ő viszont már elnyerte a győzelmet. Ne legyetek
ellenségei saját javatoknak, és ezt a reményt tápláljátok lelketekben, míg eljuttok az
igazsághoz, készségesen fogadjátok el a jobb dolgokat, és támogassátok hitetekkel és
kívánságtokkal: létezik valami, ami legyőzhetetlen, létezik valaki, akivel szemben a
sorsnak nincs hatalma, s ami az emberi nem köztársaságának érdekében áll.
A HARAGRÓL

Fordította:

KOVÁCS MIHÁLY
 ELSŐ KÖNYV

I.1. Nyomatékosan kérted tőlem, kedves Novatusom, hogy írjak a harag

lecsillapításának módszereiről, s én is úgy gondolom, méltán félsz különösen ettől az
indulattól, hiszen ez talán a legvisszataszítóbb és legesztelenebb emberi szenvedély;
míg ugyanis a többiben mégiscsak tapasztalhatunk valamiféle visszafogottságot,
béketűrést, ez lobbanékony, heves fájdalommal teli, emberhez egyáltalán nem méltó,
őrült hévvel követel fegyvert, vért, halált: önmagára sincs tekintettel, csak hogy
árthasson a másiknak, még a nyílnak is nekiront, akár annak árán is, hogy bosszúja
őt magát, a bosszúállót is megsemmisíti. 2. Nem véletlenül mondták egyes bölcsek a
haragot rövid őrületnek, hiszen az ember ugyanúgy képtelen uralkodni magán,
ugyanígy megfeledkezik minden jó modorról, semmibe veszi a legbensőségesebb
kapcsolatokat, makacsul és kitartóan ragaszkodik kitűzött céljához, nem hallgat a jó
szóra, jó tanácsra, légből kapott ürügyek mozgatják, s képtelen a helyes és igaz
meglátására; azokhoz az összeomló épületekhez hasonlít, amelyek az általuk
ledöntött romokon maguk is darabokra törnek. 3. Ha meg akarsz győződni arról,
hogy nem tekinthetők épeszűeknek, akiket hatalmába kerített a harag, csak nézd meg
viselkedésüket. Ahogyan az őrültség legbiztosabb jelei a kihívó, fenyegető tekintet, a
gondterhelt homlok, az eltorzult arckifejezés, az ideges járás, a reszkető kezek, a
sápadtság, a gyakori nehéz lélegzetvétel, ugyanúgy ezek a haragos ember ismertető
jegyei is: 4. szemei tűzben égve villognak, arca a kebléből feltoluló vértől
bíborvörösre vált, ajkai remegnek, fogait összeszorítja, haja felborzolódik, égnek áll,
lélegzete nehéz, sziszegő, végtagjai görcsösen vonaglanak, az artikuláció hiánya miatt
beszéde szaggatott, inkább csak nyögéseket és üvöltéseket hallat, gyakran csapkodja
kezeit, lábával dobbantgat, s egész izgatott teste „haraggal fenyeget”. Ezt a
visszataszító és elborzasztó látványt nyújtja az önmagából kivetkőző indulatos
ember. - 5. Nem is tudom, hogy inkább gyűlöletesnek vagy visszataszítónak
nevezzem-e ezt a jellemhibát.
A többi gyengeséget el lehet leplezni, sőt titokban még hódolni is lehet neki, a
harag azonban kitör, kiül az arcra, s minél hevesebb, annál szembetűnőbb. Nem
látjuk-e, hogy amikor egy vadállat támadni készül, azt bizonyos jelek előzik meg:
egész testében levetkőzi szokásos nyugodt viselkedését, és felölti vadságát? 6. A
vadkannak habzani kezd a szája, és fogait csattogtatja, a bika a levegőt döfködi szar-
vával, lábával a földet kaparja, az oroszlán bőg, a feldühödött kígyó nyaka kiduzzad, a
vicsorító kutya félelmetes látványt nyújt. Nincs olyan félelmetes és veszedelmes állat,
amely dühében ne mutatná ki vadsága fokozódását. 7. Tudom, persze, hogy a többi
szenvedélyt is nehéz leplezni: a kéjvágy, a félelem vagy a vakmerőség ugyanígy
elárulja magát, előre felismerhető, hiszen nincs olyan heves izgalom, amely ne
tükröződnék valamiképpen az arcon. De mégis, mi a különbség közöttük? Az, hogy
míg az utóbbi szenvedélyek éppen csak megmutatkoznak, a harag szembeszökő.
II.1. Ha már most a következményei és az általa okozott károk felől vizsgáljuk a
haragot, megállapíthatjuk, hogy egyetlen más átok sem sújtotta annyira az
emberiséget, mint éppen ez. Gyilkosságokat, méregkeverést, kölcsönös
mocskolódásokat és vádaskodásokat láthatunk a nyomában, városok, sőt egész
népek pusztulását okozta, fejedelmeket adtak el rabszolgának, épületeket gyújtottak
fel miatta úgy, hogy nemcsak a ház égett le, hanem egész régiókat világított be az
ellenség gyújtogatását követő tűzvész.
2. Nézd, az egykor oly ragyogó városoknak ma már az alapkövei is alig láthatók: a
harag rombolta le Őket. Nézd meg a sok ezer mérföldes lakatlan pusztaságokat: a
harag tette őket pusztává. Gondolj a történelemből ismert hadvezérekre, akiket mint
a balvégzet áldozatait emlegetnek: az egyiket a harag a saját ágyában döfte le, a
másikat a vendégbarátság szent asztala mellett gyilkolta meg, a harmadikat
törvényes kötelessége teljesítése közben, a zsúfolt fórum szeme láttára koncolta fel;
egy másikuk vérét saját apagyilkos fia ontotta ki a haragtól indíttatva, amannak
rabszolgakéz vágta át királyi torkát, s volt, aki keresztre feszítve végezte. 3. S eddig
még csak egyes emberek pusztulásáról szóltam, de ha kívánod, abbahagyva a harag
egyéni áldozatainak sorolását, folytathatom a lemészárolt népgyűlésekkel, a
kivezényelt katonaságtól felkoncolt tömegekkel, sőt egész népekkel, amelyek
kölcsönösen halálra ítélve egymást, mind egy szálig elpusztultak...
... 4. mintha (az istenek) megunták volna a velük való törődést, vagy egyszerűen
elhanyagolták volna hatalmukból eredő felelősségüket. Miért haragszik a nép a
gladiátorokra, és miért tartja sérelmesnek - teljesen jogtalanul -, hogy nem szívesen
mennek a halálba? Mert abban saját lenézését látja, s ezért tekintetével,
viselkedésével és felháborodásával nézőből ellenféllé válik. 5. Ez persze nem harag,
hanem csak gyermeki düh, aki ha elesett, meg akarja verni a földet, s gyakran még
azt sem tudja, miért dühöng, de azért csak dühöng, ok és jog nélkül, bár valamiféle
látszatsérelem mégiscsak érte, és ezért bosszúra vágyik. Megengesztelődik azonban a
büntetés látszatától, és megnyugtatja az a hit, hogy sírva könyörögnek neki: a képzelt
dühöt eloszlatja a képzelt bosszú.
III.1. „De - mondhatja valaki - gyakran nem azokra haragszunk, akik sérelmet
okoztak nekünk, hanem akik erre törekednek; csak hogy tisztázzuk: a harag nem
mindig az elszenvedett igazságtalanságból fakad.” Kétségtelenül gyakran olyanokra
is haragszunk, akik csak a jövőben akarnak ártani nekünk, de hát már maga ez a
szándék sért bennünket, s aki kész arra, hogy jogtalanságot kövessen el, az már meg
is tette. 2. „De a harag - vetheti valaki ellent most - nem azonos a bosszúvággyal,
hiszen gyakran a leggyengébbek is megharagszanak a hatalmasokra, de remény híján
nem is vágynak a megbüntetésükre.” Először is, nem a bosszú végrehajtásának
lehetőségéről, hanem annak vágyáról beszéltünk; az emberek igenis vágyakoznak
olyasmire, amire képtelenek. Másodszor, senki sem annyira kishitű, hogy akár a
legnagyobb hatalmassággal szemben is eleve feladja a bosszúállás reményét: az
ártásra mindannyian elég erősnek érezzük magunkat. 3. Aristoteles meghatározása
alig tér el a miénktől; szerinte ugyanis a harag a minket ért fájdalom viszonzásának a
vágya. A két meghatározás különbségeit hosszú volna most taglalni, de mindkettővel
szemben azt szokták felhozni, hogy az állatok is feldühödnek mindenféle sérelem,
bosszúvágy vagy az őket ért fájdalom nélkül; mert ha ezt a látszatot keltik is,
valójában nem ez a céljuk.
 4. Szerintem azonban az állatokban, sőt az embert kivéve, egyetlen más élőlényben
sincs meg a harag képessége. Mivel ugyanis a harag az értelem ellensége, csakis ott
jöhet létre, ahol értelem van. Az állatoknak vannak ösztöneik, megvan bennük a düh,
a vadság és az agresszivitás, de a harag ugyanúgy nem jellemző rájuk, mint a
tobzódás - bár bizonyos élvezetek tekintetében mértéktelenebbek, mint az ember. 5.
Ne higgyünk tehát a költőnek, aki ezt mondja:

Erdei kan már nem dühödik, s iramodni a szarvas

nem mer; a medve se ront az erős barmok csapatára.

A „dühödik” itt annyit jelent, hogy „felbőszül”, „megvadul”, de haragudni

ugyanúgy nem képes, mint megbocsátani.
6. A beszédre képtelen állatokban nincsenek meg az emberi szenvedélyek, bár
kétségtelen, hogy képesek azokhoz hasonló reakciókat produkálni. Ha tudnának
érezni szeretetet és gyűlöletet, akkor léteznék köztük barátság és ellenségesség,
széthúzás és egyetértés. Bár nyomokban megtalálhatók bennük, alapjában véve
mégiscsak az emberi lélek sajátos jó és rossz tulajdonságai ezek. 7. Csakis az ember
osztályrésze a bölcsesség és az előrelátás, a figyelmesség és a gondolkodás, az állatok
viszont nemcsak az emberi erényekből vannak kizárva, hanem hibáikat sem osztják.
Az állatok mind külső, mind belső felépítésükben különböznek az embertől, az
irányító lélek egészen másként működik bennük. Van ugyan hangjuk, de értelmetlen,
zavaros, képtelen a szavak használatára; van nyelvük, de túlságosan kötött,
alkalmatlan a könnyed artikulációra, így a lélek sem elég finom és pontos bennük.
Tehát érzékelik azoknak a tárgyaknak a képét és alakját, amelyek bizonyos reakciókat
váltanak ki belőlük, de bizonytalanul, zavarosan. 8. Ezek heves támadást vagy
nyugtalanságot okoznak bennük, de ez nem félelem, aggodalom, szomorúság vagy
harag, csak valami ahhoz hasonló. Ezért is van az, hogy hamar lecsillapodnak, és az
ellenkezőjére váltanak: az előbb még vadul tomboltak vagy remegtek, de már
békésen legelésznek, s az üvöltést és eszeveszett rohanást minden átmenet nélkül
megnyugvás, sőt alvás követi.
IV.1. A harag mibenlétét kellőképpen kifejtettük. Az, hogy miben különbözik a
haragosságtól, gondolom, teljesen világos: annyiban, amennyiben más a részeg és az
iszákos, más a beijedt ember és a félénk. Megharagudhat valaki, aki egyébként nem
haragos természetű, míg a haragos ember sem mindig haragszik. 2. A harag többi
fajtájáról, amelyeket a görögök más-más néven neveznek, most nem szólok, mert
nálunk nincs külön elnevezésük, bár mi is beszélünk megkeseredett, mogorva, sőt
bosszús, rabiátus, zsörtölődő, önfejű és goromba emberről, s mindezek a harag
különböző válfajait jelentik; ide sorolhatjuk még a morózusságot is, mint a
haragosság különleges fajtáját. 3. Némelyik harag megmarad a hangos szóváltás
keretei között, mások egyszerre makacsak és gyakran visszatérnek; egyesek inkább
tettlegességben nyilvánulnak meg, de kevés szót vesztegetnek, mások elkeseredett
kiáltozásban, szitkozódásban mutatkoznak meg; akadnak, amelyek nem lépik túl a
szemrehányás, elzárkózás kereteit, mások pedig mélyről fakadnak és inkább befelé
fordulók: és más ezerféle fajtája van ennek a sokrétű jellemhibának.
 V.1. Mostanáig azt vizsgáltuk, mi is a harag, az emberen kívül előfordul-e más
élőlény esetében is, miben különbözik a haragos természettől, illetve hogy milyen
fajtái vannak. A továbbiakban azt nézzük meg, vajon a harag természetes reakció-e,
illetőleg van-e valami haszna, tehát legalábbis részben elfogadható-e.
2. Hogy természetes-e, az rögtön kiderül, ha magát az embert tekintjük. Mert van-
e szelídebb lény az embernél, amíg megőrzi igazi habitusát? S van-e kegyetlenebb
dolog a haragnál? Ki szeretné jobban embertársait, mint az ember? De van-e
ellenségesebb érzés, mint a harag? Az ember a kölcsönös segítségnyújtásra született,
a harag a másik elpusztítására; az ember társas életre törekszik, a harag a
széthúzásra; az ember használni akar, a harag ártani; az még az ismeretleneken is
segít, ez még a legkedvesebb ismerősökre is rátámad; az kész arra, hogy mások
kedvéért akár föláldozza magát, ez arra, hogy saját veszélyeztetésével is kárára legyen
másoknak. 3. Lehet-e hát bárki tudatlanabb a természet dolgait illetően, mint aki ezt
a vad és kártékony rossz tulajdonságot a természet nagyszerű, tökéletes művéhez
tartozónak véli?
Mint mondtuk tehát, a harag bosszúra szomjazik, s ez a törekvés aligha lehet jelen
természet szerint a különben oly békés emberi lélekben. Az emberi lét kölcsönös
jótéteményeken, egyetértésen alapul, és nem a félelem, hanem az általános szeretet
fűzi össze szövetséggé, kölcsönös egymást segítéssé.
VI.1. „Jó, jó, de néha csak szükség van az ostorozásra?” - Miért ne, ha ezt harag
nélkül és okkal tesszük: ez nem sértő, de a sértés látszatát keltve éppenséggel
gyógyító hatású. Ahogyan a kicsorbult lándzsát kijavítandó megpörköljük, majd ékek
között megforgatva - nem azért, hogy eltörjük, hanem hogy kialakítsuk - hegyesre
élezzük, ugyanígy a hibás jellemet testi és lelki fájdalommal javíthatjuk meg. 2. Ugye
az orvos is, kisebb bajainkban, először csak kis mértékben próbál meg eltéríteni
bennünket megszokott napi étrendünktől, s étel, ital, tornagyakorlatok előírásával
csupán az életmódunk módosítása révén próbál meg segíteni egészségünkön. Ez
nagy valószínűséggel segít is. Ha azonban ezek az előírások mégsem segítenének,
további tiltásokat alkalmaz. Ha még ez sem jár megfelelő eredménnyel, teljes
koplalást, önmegtartóztatást róhat ránk. Végül, ha az enyhébb gyógymódok nem
használnak, eret vág, és megoperálja azokat a testrészeket, amelyek káros hatással
vannak a közelükben lévőkre, és a betegség kiterjedésével fenyegetnek. Nem lehet
durva az a gyógymód, amelynek hatása üdvös. 3. Ugyanígy kell a törvény alkal-
mazójának és az állam irányítójának - ameddig lehet - szavakkal, enyhébb formában
gyógyítani a polgárok lelkületét, hogy előbb csak javasoljon s megpróbálja felkelteni
bennük a becsületesség és méltányosság igényét, gyűlöletet ébresszen a bűnök,
elismerést az értékek iránt. Csak ez után térjen át a szigorúbb modorra, de amely
még mindig csupán figyelmeztet és megró. Végső esetben folyamodjék a - még akkor
is viszonylag enyhe - büntetésekhez, és a legsúlyosabb megtorlást tartsa fenn a
legsúlyosabb bűnök számára, hogy senki se lakoljon életével, csak ha halála magának
a bűnösnek is érdekében áll. 4. Az ő szerepe csupán egy dologban tér el az
orvosokétól: míg azok a menthetetlen betegnek legalább könnyű halált biztosítanak,
ő az elítélteket nyilvánosan megszégyenítve végezteti ki - nem mintha bárki
megbüntetése is örömet okozna számára (az ilyen embertelen kegyetlenség távol áll a
bölcstől), hanem hogy példájuk mindenkinek okulásul szolgáljon, és hogy ha
életükben nem voltak hajlandók hasznos állampolgárok lenni, legalább halálukkal
használjanak az államnak. Az emberi természet tehát nem vágyik a megtorlásra, így a
harag sem az emberi természet szerint való, mert bosszúra éhes. 5. Idézném Platon
egyik érvét is (nincs abban semmi, ha az ember mások nézetét veszi kölcsön, amikor
az egyezik az övével): »A jó ember nem okoz kárt senkinek” - mondja. A büntetés
viszont kárt okoz, tehát nem méltó a jó emberhez, mint ahogy a harag sem, mert a
bosszú a harag édestestvére. Ha a derék ember nem örül a megtorlásnak, akkor az az
indulat sem lehet ínyére, amelyik gyönyörét leli a bosszúban; következésképpen a
harag nem természetes dolog.
VII.1. De ha nem természetes is, nincs-e mégis szükség rá, hiszen gyakran
hasznosnak is bizonyult? „Fellelkesít fokozza a bátorságot; nélküle nem sokat ér az
elszántság; ez ad tüzet és ösztönzést ahhoz, hogy merészen rohanjanak a
veszedelembe.” Emiatt gondolják egyesek, hogy a haragot nem megszüntetni kell,
hanem szabályozni, lenyesegetve a túlzásait, az üdvös mértékre beállítani, de megtar-
tani belőle annyit, ami nélkül elvész a tettrekészség, elszáll a lelkierő és elszántság.
2. Hát először is, könnyebb eleve kizárni a veszélyes tulajdonságokat, mint
szabályozni, és könnyebb meg nem engedni, mint fékezni, ha már bekövetkeztek. Ha
egyszer befészkelték magukat, túlnőnek irányítójukon, és nem tűrik, hogy
nyesegesse, kisebbítse őket. 3. Ráadásul maga az értelem, amely a gyeplőt a kezében
tartja, csak addig tud hatni a szenvedélyekre, ameddig távol tartja magát tőlük; ha
közösködik velük és megfertőződik általuk, akkor már nem képes kordában tartani
őket, holott korábban még elfojthatta volna valamennyit. A felbolygatott,
egyensúlyából kizökkentett lélek ugyanis már ki van szolgáltatva az őt irányító
indulatnak. 4. Bizonyos dolgok kezdete a hatalmunkban van, de később már azok
ragadnak magukkal bennünket, nem engedve visszalépést. Ahogyan a mélybe
zuhanó test már nem ura önmagának, és lefelé tartó zuhanásában nem tudja
feltartóztatni vagy késleltetni a földet érést, mert a visszavonhatatlan esés kizár
minden olyan lehetőséget, hogy meggondoljuk magunkat vagy megbánjuk a dolgot, s
szükségszerűen oda hullik, ahová nem lett volna szabad törekednie, ugyanúgy a
léleknek sem áll módjában megálljt parancsolni önmagának, ha behódolt a harag, a
szerelem vagy más szenvedély kényének; az szükségképpen magával sodorja, s
önnön súlyával, a jellemhibák természetének megfelelően, a mélybe taszítja.
VIII.1. A legjobb tehát, ha már esélyt sem engedünk a haragnak, már csírájában
elfojtjuk, és minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy elkerüljük. Ha egyszer
ugyanis magával sodor bennünket, már nehéz visszatérni a helyes útra, mivel ott
véget ér az értelem, ahová beférkőzött a szenvedély, és önszántunkból jogokat
szerzett: a továbbiakban már azt teszi, amit akar, nem azt, amit mi megengedünk
neki. 2. Mondom, az ellenséget távol kell tartani a határoktól, mert ha betört, és
egészen a kapukig nyomult előre, aligha fogad el feltételeket a foglyul ejtett védőktől.
A lélek sem távoli, kívülálló szemlélője a szenvedélyeknek, amely
megakadályozhatná, hogy azok a kelleténél messzebbre menjenek, hanem maga
változik át szenvedéllyé, ezért azután nem is lesz képes visszanyerni jótékony, üdvös
erejét, ha azt elvesztette vagy meggyengítette.
3. Mint mondtam, az ész és a szenvedély nem két különálló, egymástól független
dolog, hanem a lélek jó vagy rossz értelmű állapotváltozásai. Hogyan is nyerhetné
vissza önmagát a bűnöktől megszállt és elnyomott értelem, ha már egyszer
gyengének bizonyult a haraggal szemben? Hogyan tudná kiszabadítani magát abból
a zűrzavarból, amelyben a rossz kerekedett felül?
4. „De - mondhatja valaki - vannak, akik haragjukban is uralkodni tudnak
magukon.” Olyan értelemben tehát, hogy semmi olyasmit nem tesznek, amit a harag
diktál, vagy csak keveset? Ha semmit, akkor ebből világos, hogy a tettekhez nem
feltétlenül van szükség a haragra, amelyet ti azért tartotok fontosnak, mert állítólag
nagyobb erőt képvisel, mint az értelem. 5. Kérdezem tehát: erősebb vagy gyengébb-e
a harag az értelemnél? Ha erősebb, akkor hogyan tudja kordában tartani az értelem,
hiszen csak a gyengébbek szoktak meghajolni mások akarata előtt? Ha viszont gyen-
gébb nála, akkor az értelem nélküle is véghez tud vinni tetteket, nem szorul rá valami
nála gyengébbnek a segítségére.
6. „De akkor is: sokan haragjukban is önmaguk maradnak és urai
cselekedeteiknek.” De mikor? Csak ha már haragjuk elszállt, és magától
lecsillapodott, és nem akkor, amikor lobog, mert akkor erősebb náluk.
7. »Nem fordul-e elő, hogy az emberek néha sértetlenül és bántás nélkül bocsátják
el az általuk gyűlölteket, s tartózkodnak attól, hogy ártsanak nekik?” Igen,
elbocsátják. De mikor? Ha az egyik szenvedély kioltja a másikat, és közbelép a
félelem vagy a vágy. Ilyenkor nem az ész jóvoltából nyugszik el a harag, hanem csak
megbízhatatlan, rossz béke teremtődik a szenvedélyek között.
IX.1. Másrészt nincs semmi hasznos a haragban, és harci tettekre sem buzdítja a
lelket: ha az erény valamiféle jellemhiba segítségére szorul, sohasem lehet elégséges
önmagában. Valahányszor nagyobb vállalkozásra van szükség, nem haragra lobban,
hanem csak felindul, és csupán annyira buzdul fel vagy enged ki, amennyire
szükségesnek tartja, ugyanúgy, ahogyan a hajítógép kezelőjének hatalmában áll
eldönteni, mennyire feszítse meg a gépet a lövedék elindításakor. 2. „A harag -
mondja Aristoteles - elengedhetetlenül szükséges dolog: nélküle semmit sem lehet
kiharcolni, csak ha az tölti ki a lelket és gyújtja lángra a lelkesedést; ugyanakkor
azonban csak harcosként, de nem vezérként szabad alkalmazni.” Ez tévedés: ha
ugyanis hallgat az értelemre, és hagyja, hogy az vezesse, akkor már nem is harag,
mert annak sajátos jellemzője a makacsság; ha viszont ellenszegül, a parancsra nem
csitul el, hanem tovább ragadja saját önkénye és vadsága, akkor ugyanolyan
használhatatlan szolgája a léleknek, mint az a katona, aki figyelmen kívül hagyja a
visszavonulásra felszólító jelet. 3. Összegezve tehát: ha eltűri a fegyelmezést, akkor
már valamilyen más néven kell illetni, nem harag többé, mert én azon valamiféle
elvadult, fékezhetetlen indulatot értek; ha viszont nem tűri, akkor veszélyes, és nem
szabad a segédeszközök közé számítani. 4. Így tehát vagy nem harag vagy
haszontalan. Ha ugyanis valaki nem bosszúvágyból szab ki büntetést, hanem mert
arra szükség van, azt nem lehet a haragosok közé sorolni. Az lesz a használható
katona, aki tud engedelmeskedni a jól megfontolt parancsnak, az indulatok azonban
ugyanolyan hitvány szolgák mint amilyen hitvány vezetők.
X.1. Az értelem ezért tehát sohasem folyamodik segítségért a rövidlátó, erőszakos
indulatokhoz, mert azok előtt nincs semmilyen tekintélye, és csak úgy tudja féken
tartani őket, ha hasonló, velük egyenértékű ellentétet tud szembeállítani velük, mint
például a haraggal szemben a félelmet, a restséggel szemben a haragot, a félelemmel
szemben a vágyat. 2. Az ég óvja az erényt attól a szerencsétlenségtől, hogy az értelem
a hibákhoz folyamodjék segítségért! Az olyan lélek nem élvezhet biztos nyugalmat,
szükségképpen nyugtalankodik és hánykolódik, amely csak a maga hibái között érzi
magát biztonságban: csak akkor bátor, ha haragos, csak akkor törekvő, ha a vágy
hajtja, csak akkor csendes, ha fél; zsarnokságban kell élnie annak, aki valamely
szenvedély szolgálatába szegődik. Nem szégyen az erényeket a bűnök szolgáivá
alacsonyítani? 3. Azonkívül az értelem elveszti minden képességét, ha szenvedély
nélkül semmire se képes, sőt hozzá kezd hasonulni. Mert mi különbség van köztük,
ha a szenvedély az értelem nélkül csak megfontolatlan indulat, az értelem pedig
szenvedély híján tehetetlen? Akkor egyformák, ha egyik sem tud meglenni a másik
nélkül. De ki állítaná azt, hogy a szenvedély egyenlő az értelemmel?
4. „Akkor hasznos a szenvedély - mondják -, ha mértéktartó.” Inkább, ha
természeténél fogva hasznos. Ha azonban nem tűri az irányítást és az értelem
megfontolását, akkor a mérsékléssel csak annyit ér el, hogy minél kisebb, annál
kevesebb kárt okoz: a mértéktartó szenvedély tehát nem más, mint kis rossz.
XI.1. „De hát az ellenséggel szemben - mondják - szükség van a haragra.” Sehol
sem kevésbé, mint ott, ahol nem fejetlen, hanem nagyon is higgadt és engedelmes
rohamra van szükség! Mi más roppantja össze a robosztus alkatú, fáradtságtűrő
barbárok erejét, mint az önmagukra vészt hozó haragjuk? A gladiátorokat védi
mesterségbeli tudásuk, de védtelenné teszi az indulat. 2. Továbbá mi szükség a
haragra, ha mindazt az értelem is képes elvégezni? Azt hiszed talán, hogy a vadász
haragszik a vadra? Mégis elejti, ha felé közeledik, és üldözi, ha elmenekül, s mindezt
a megfontolt szándék teszi, minden harag nélkül. Mi okozta a Alpokon átáradó sok
ezer cimber és teuton oly mérvű pusztulását, hogy e hatalmas csapás hírét nem
hírnök, hanem a szóbeszéd juttatta el az övéikhez, ha nem az, hogy bátorság helyett
harag volt bennük? Az ugyan gyakran képes elhárítani és ledönteni az útjában álló
akadályokat, de még gyakrabban saját magát sodorja pusztulásba. 3. Ki bátrabb,
mint a germánok? Ki készebb a rohamra? Kiben ég jobban a harci vágy, hiszen már
fegyverek közé születnek, fegyverek között nevelkednek fel, és minden mást el-
hanyagolva csak azokkal törődnek? Kik edzettebbek náluk minden tűrésére, hiszen
testük nagy részét nem is takarják ruházattal, hajlékaik alig védik őket az ottani
időjárás állandó szigorától? 4. És mégis, mire a római légiók látótávolságba kerülnek,
a hispánok, gallok, sőt a puhány kis-ázsiai és szíriai katonák már le is kaszabolják
őket, mert semmi másra nem alkalmasak, mint a haragra. Próbáld csak
felvilágosítani és megfegyelmezni élvezetet, fényűzést, kincseket nem ismerő
testüket-lelküket: hogy mást ne mondjak, akkor legalábbis a régi római erkölcsök
visszaállítására kényszerülnénk.
 5. Mi mással állította helyre Fabius a meggyengült birodalom erejét, mint hogy
tudott habozni, kivárni és időt húzni, s erre nem képes az, aki haragszik?
Összeomlott volna a birodalom, hiszen akkoriban közel volt a végromláshoz, ha
Fabius arra merészkedett volna, amit a harag diktált; ő azonban az állam sorsát
tartotta szem előtt, és felmérte, hogy ha a maradék haderő további veszteségeket
szenved, akkor az végzetes lehet az egész közösség számára, inkább félretette
fájdalmát és a bosszút, az egyedül hasznosat választva s a kedvező alkalomra várva;
előbb legyőzte a haragot, majd Hannibált is.
6. No és Scipio? Nem hagyta-e hátra Hannibált, a pun sereget és minden mást,
amire haragudnia kellett volna, és tette át a háború helyszínét Africába olyan
ráérősen, hogy a rossz nyelvek már élvhajhászást és restséget emlegettek a részéről?
7. Na és a másik Scipio? Nem időzött-e sokszor és sokáig Numantiánál, s tűrte
egykedvű lélekkel azt a saját maga és a római állam számára fájdalmas tényt, hogy
Numantia legyőzése tovább tart, mint Karthágóé? Azzal, hogy körülsáncolta és
ostromzár alá vette az ellenséget, arra kényszerítette őket, hogy saját kardjukba
dőljenek. 8. Nem hasznos tehát a harag a csatában vagy a háborúban sem, mert
hajlamossá tesz a vakmerőségre, s miközben másokat akar veszélybe sodorni, nem
ügyel az őt fenyegetőkre.
Az a legmegbízhatóbb bátorság, amely hosszan és gyakran önmagába tekint,
uralkodik önmagán, s lassan és megfontoltan halad célja felé.
XII.1. „Hogyan? - kérdezheti valaki. - Egy tisztességes ember tehát nem lobban
haragra, ha azt látja, hogy apját meggyilkolják, anyját elhurcolják?” Nem, de bosszút
áll, illetve megvédi. Miért tartasz attól, hogy a szülők iránti tisztelet kisebb ösztönzés
számára, mint a harag? Vagy mondd ugyanígy: „Hogyan? Hát, ha azt látja, hogy apját
vagy fiát lemészárolják, a derék ember nem fakad könnyekre, nem ájul el?” Ilyesmi
nőkkel szokott előfordulni, ha valamilyen veszély halvány gyanúja megérinti őket. 2.
A derék férfi zavarodottság és félelem nélkül teszi meg a kötelességét, és így mindig
derék emberhez illő dolgokat tesz, hogy ne kövessen el férfihoz nem méltó dolgot.
Meg akarják gyilkolni az apámat? Megvédelmezem. Ha megölték, megbosszulom,
nem a fájdalom miatt, hanem mert ez a kötelességem.
3. Amikor ezt mondod, Theophrastusom, akkor tulajdonképpen kétségbe vonod az
erősebb alapelveket, és bíró helyett a közvéleményhez fordulsz: azt gondolod, ha
mindenki felháborodik az övéit ért ilyesfajta balsorson, akkor az emberek úgy ítélik
meg, hogy annak kell megtörténnie, amit tesznek, ugyanis szinte mindenki jogosnak
ismeri el azt az indulatot, amelyet ő maga érez. 4. - „A derék emberek haragosak, ha
övéiket igazságtalanság éri.” - De ugyanígy tesznek, ha a meleg vizet nem
megfelelően adják át nekik, ha eltörnek egy üvegpoharat, vagy ha a cipőjük sárral
fröcskölődik be. Nem a szülők iránti tisztelet, hanem a gyengeség okozza ezt a
haragot, mint amikor a gyerekek ugyanúgy megsiratják dióik elvesztését, mint
szüleikét. 5. A hozzátartozók miatti harag nem a tisztelet jele, hanem a gyengeségé.
Az a szép és méltó dolog, ha szüleinket, gyerekeinket, barátainkat és polgártársainkat
pusztán kötelességérzettől vezettetve védelmezzük, készségesen, mérlegelve és
okosan, nem pedig indulattal, dühösen.
 Egyetlen más érzés sem olyan bosszúvágyó, mint a harag, de éppen ezért
alkalmatlan is az igazságtételre: túlságosan hirtelen, megfontolatlan, mint szinte
minden más szenvedély, és saját maga útját akadályozza célja elérésében.
Nem volt hasznos tehát sohasem a harag, sem békében, sem háborúban, mert a
békéből háborúságot csinál, a harcban pedig megfeledkezik arról, hogy a
hadiszerencse forgandó, s idegen hatalom befolyása alá kerül, ha nem ura saját
magának. 6. S ha a hibák használtak is néha valamit, akkor sem szabad élni velük: a
láz ugyan enyhít bizonyos betegségeket, de azért általában mégis jobb, ha nem jelent-
kezik; nem jó orvosság az, ha az egészséget betegségnek kell köszönni. Ugyanígy nem
lehet üdvösnek ítélni a haragot azért, mert egyszer-másszor segített, mint a méreg, a
szakadékba ugrás vagy a hajótörés: gyakran ugyanis üdvös az, ami pusztulást hoz.
XIII.1. Továbbá, ami szükséges, az annál jobb és kívánatosabb, minél nagyobb. Ha
az igazságosság jó dolog, akkor senki sem fogja azt állítani, hogy jobb lesz, ha elve-
szünk belőle; 2. ha a bátorság jó, senki sem kívánja azt, hogy bármely részében
csorbuljon. Ezek szerint tehát a harag is, minél nagyobb, annál jobb, mert ki ne
óhajtaná valamely jó fokozódását? Márpedig a harag fokozódása nem használ, tehát
maga sem hasznos: nem lehet jó az, ami fokozódásával rosszá válik.
2. „Hasznos a harag - mondhatja valaki -, mert harcosabbá tesz.” Ugyanezt el lehet
mondani a részegségről is, mert merészséget és kihívó magatartást kelt, és sokan
jobb fegyverforgatók lettek kevéssé józanon. De ilyen erővel azt is felhozhatod, hogy
az őrület és eszelősség is kell az erőhöz, mert a dühöngés megsokszorozza az erőt. 4.
De hát máskor meg nem éppen ellenkezőleg, a félelem tette-e az embert vakmerővé,
és a haláltól való rettegés még egészen gyáva embereket is harcba hívott? A harag, a
részegség, a félelem és más ilyesmi valójában csak visszataszító s nagyon is kétséges
ajzószer, és nem az erényre nevel - mert az nem szorul jellemhibák segítségére
legfeljebb csak némileg felrázza a tunya és gyáva lelket. 5. A haragtól csak az lesz
bátrabb, aki harag nélkül egyáltalán nem volt az: így tehát a harag nem segíti a
bátorságot, hanem helyettesíti azt. Ha a harag valamiféle jó volna, nem a legtökélete-
sebb embereket jellemezné-e? Valójában azonban a legharagosabbak a csecsemők, a
vénemberek és a betegek: természetüknél fogva mindig a gyengék a
legpanaszosabbak.
XIV.1. „Lehetetlen - mondja Theophrastus -, hogy a derék férfi ne haragudjék a
hitványakra.” Ezek szerint annál derekabb valaki, minél haragosabb; tartok tőle
azonban, hogy éppen ellenkezőleg: annál szelídebb, szenvedélymentesebb, és nem
gyűlöl senkit. 2. Miért gyűlölné a vétkezőket, amikor a tévelygés sodorja őket a
bűnbe? A bölcs nem gyűlölheti a tévelygőket, mert akkor saját magát is gyűlölnie
kellene. Ha ugyanis meggondolja, mi mindenben vét ő maga is a jó erkölcs ellen,
hogy korábbi tettei közül hány szorul megbocsátásra, már önmagára is haragudnia
kell; az elfogulatlan bíró nem alkalmaz más-más mércét önmaga és mások
megítélésében. 3. Hangsúlyozom, nem találsz olyan embert, aki teljességgel
felmenthetné önmagát, s aki ártatlannak vallja magát, azt csak a tanúkra nézve
teheti, de nem saját lelkiismeretére! Mennyivel emberségesebb, ha szelíd, atyai
lélekkel fordulunk a vétkezőkhöz, és nem üldözzük őket, hanem visszatérítjük a he-
lyes útra! Ha valaki helyismeret híján ide-oda bolyong a mezőn, helyesebb, ha útba
igazítjuk, mint ha elkergetjük.
XV.1. A vétkezőt tehát jó útra kell téríteni figyelmeztetéssel és büntetéssel,
finoman és szigorúan, s mind a maga, mind mások érdekében jobbá kell tenni, ha
nem is fenyítés, de mindenképpen harag nélkül. Ugyan melyik orvos haragszik a
betegére?
„De hát nem lehet megjavítani őket, mert nincs bennük semmi szelídség, ami
reményre jogosítana bennünket!” Akkor emeljük ki őket az emberek közösségéből,
mielőtt még mindeneket megfertőznének, és bármi áron is, de hagyjanak fel a
gonoszsággal - mindezt azonban gyűlölködés nélkül. 2. Mert miért is gyűlölném azt,
akinek éppen azzal teszem a legnagyobb szolgálatot, hogy önmagától megszaba-
dítom? Gyűlöli-e valaki is azt a testrészét, amelyet amputáltatnia kell? Ez nem harag,
hanem keserves, de gyógyító műtét. A veszett kutyát agyonütjük, a vad és
szelídíthetetlen bikát leöljük, a beteg birkát levágjuk, nehogy megfertőzze a nyájat; a
szörnyszülötteket elpusztítjuk, sőt a nyomorék vagy torzszülött csecsemőket is
elveszejtjük. Nem a harag, hanem a józan megfontolás diktálja, hogy a használ-
hatatlant elválasszuk az egészségesektől. 3. Aki büntet, annak a legkevésbé sem
illendő haragudnia, mert a büntetés annál inkább szolgálja a javító szándékot, ha
mérlegelés nyomán született. Ezért is mondta Socrates egy rabszolgának:
„Megvernélek, ha nem haragudnék rád!” A szolga megfegyelmezését józanabb
pillanatára halasztotta, akkor csak önmagát fegyelmezte meg. Ki uralkodik akkor az
indulatain, ha még Socrates sem merte rábízni magát haragjára?
XVI.1. A csavargók és gonosztevők megrendszabályozásához tehát nem haragos
fegyelmezőre van szükség; ha ugyanis a harag a lélek hibája, nem való, hogy
olyasvalaki nyesegesse a bűnöket, aki maga is vétkezik. „Hogyan? Ne haragudjak az
útonállóra vagy a méregkeverőre?!” Ne; én sem haragszom magamra, amikor eret
vágatok. Én minden büntetést egyfajta gyógyszerként alkalmazok: 2. „Te még csak a
tévelygések első fokozatáig jutottál, nem botlottál nagyot, de annál gyakrabban: a
megjavításodhoz elég lesz előbb a négyszemközti, majd a nyilvános megrovás. Te
már messzebbre mentél annál, hogy pusztán a szavak segíthetnének rajtad; a
megszégyenítés már nem tart vissza, neked tehát valami erősebb, érzékenyebb
büntetés jár: téged idegenbe száműzünk. A te megrögzött gonoszságod viszont már
keményebb orvosságot kíván: nyilvános megbilincselés és börtön vár rád. 3. Végül a
te lelked már gyógyíthatatlan, bűnt bűnre halmoz, már ürügyre sincs szükséged, bár
azt mindig talál a gonosz ember; számodra már öncél a bűnözés. A hitványság olyan
mélyen belédivódott s annyira a lelkedbe fészkelte magát, hogy csak azzal együtt
lehet kiűzni belőled. Te nyomorult, már régóta halni vágysz! Jót teszünk neked,
megszabadítunk a másoknak, de magadnak is terhes őrültségedtől, és azt nyújtjuk
neked, aki a magad és mások gyötrésében jeleskedsz, ami egyedül segíthet rajtad: a
halált.”
Miért haragudnék arra, akivel a legnagyobb jót teszem? Bizonyos körülmények
között a kivégzés a legnagyobb könyörületesség. 4. Ha hozzáértő orvosként lépnék be
a hadsereg gyengélkedőjébe vagy egy gazdag ember házába, a különböző
betegségekben gyötrődőknek nem rendelhetném ugyanazt a gyógymódot. Azt látom,
ahány lélek, annyiféle a baj, engem pedig azért állítottak erre a posztra, hogy
meggyógyítsam a várost, meg kell tehát találnom mindegyik betegségre a megfelelő
gyógymódot: ezt meggyógyítja, ha tisztességre intjük, a másikon segít a
„klímaváltozás”, a harmadikon a fájdalom, a negyediken a nélkülözés, de van, akin
csak a bakó.
5. Ha tehát ítélethirdető tisztségviselőként sötét ruhát kell öltenem, s közben
trombitálják is össze a népgyűlést, ugyanígy düh és ellenséges érzület nélkül, de
arcomon a törvény szigorával lépek a bírói emelvényre, az ünnepélyes megnyitó
szavakat is szelíd, de tekintélyt parancsoló, ám semmiképpen sem bősz
hanghordozással mondom, és a vizsgálatot sem haraggal, de szigorúan rendelem el.
Ha a kártékony személyt lenyakazásra ítélem, az apagyilkost zsákba varratom, másra
katonai kivégzést mondok ki, a hazaárulót és közellenséget a tarpei sziklákról
levettetem, azt harag nélkül, ugyanolyan arccal és lelkülettel teszem, mint amikor
eltaposok egy kígyót vagy más mérges állatot.
6. „A büntetéshez szükség van a felháborodásra!” - Ugyan! Azt hiszed talán, hogy a
törvény haragszik azokra, akiket nem is ismer, soha nem látott és nem is remélte,
hogy lesznek? Éppen e törvény szellemét kell magunkévá tennünk, mert az nem
haragszik, csak rendelkezik. Ha a becsületes embernek illik haragudnia a
gonosztettekre, akkor ugyanígy irigykednie kell a gazemberek jó sorsa miatt is,
hiszen van-e felháborítóbb, minthogy egyes gazemberek virulnak, visszaélnek a
vakszerencse kegyével olyanok, akik számára nem lehetne eléggé súlyos balvégzetet
találni. Azonban ugyanúgy irigység nélkül szemléli jó sorsukat, mint ahogy harag
nélkül a gazságaikat; a jó bíró elítéli a helytelenítendő cselekedeteket, de nem gyűlöli
azokat.
7. Hogyan? Hát ha a bölcs elé valami ilyesmi kerül, nem döbben meg és nem
háborodik fel?” Ezt elismerem: valóban érez valamiféle enyhe, jelentéktelen
indulatot, mert mint Zenon mondja, egy seb begyógyulása után a bölcs lelkében is
marad forradás; halvány, homályos sejtései a bölcsnek is vannak tehát a
szenvedélyekről, de ő maga nem érez ilyeneket.
XVII.1. Aristoteles szerint egyes szenvedélyek szinte fegyvert jelentenek azok
kezében, akik jól használják őket Ez igaz is lenne, ha a használójuk szabad belátása
szerint vehetné kézbe vagy tehetné félre őket. Azok a fegyverek azonban, amelyeket
Aristoteles erénynek tulajdonít, önkényesen harcolnak, nem tartanak igényt a kézre,
s ők uralkodnak felettünk, nem mi rajtuk. 2. Nincs is szükségünk külső eszközökre,
mert az értelemmel a természet kellőképpen felfegyverzett minket; ezt adta szilárd,
tartós, engedelmes fegyverként, amely nem rejt veszélyt magában, és nem fordulhat
gazdája ellen. Az értelem önmagában elég nemcsak a tervezéshez, de a tettek
végrehajtásához is. Lehet-e ostobább dolog, mint a haragtól várni védőpajzsként az
értelmet, ezt a szilárd, megbízható és egészséges tulajdonságot a bizonytalan,
megbízhatatlan és beteg indulattól? 3. Mert miért van az, hogy az olyan cselekedetek-
ben, amelyekhez látszólag szükség van a harag segítségére, mégis az értelem bizonyul
erősebbnek? Ha ugyanis elhatározott egy tettet, akkor kitart mellette, mert nem talál
önmagánál jobbat, ami más belátásra bírhatná: megmarad tehát annál, amit
elhatározott.
4. A haragot nemritkán visszájára fordítja a szánalom, mert nincs kitartása,
csupán a kezdete heves. Olyan, mint a folyók, mocsarak környékén támadt szelek,
amelyek hevesen zúgnak fel, de nem tartanak sokáig. 5. A harag is nagy garral
kezdődik, de idő előtt kimerülve ellobban; míg előbb más gondolata sem volt, mint a
kíméletlen megtorlás és új büntetés-módok kiötlése, mire a tettekre kerülne a sor,
már meg is tört és elcsendesedett. A szenvedély hamar kihuny, az értelem egyenletes
intenzitású. 6. Ha máskülönben tartósnak is mutatkozik a harag, gyakran akkor is
abbahagyja az ölést két-három ember vérének ontása után, még ha többen is vannak,
akik megértek a kivégzésre. Az első csapásai súlyosak csak, mint a vackából előbújó
kígyók mérge: ha viszont a sok harapás már kimerítette őket, veszélytelen a marásuk.
7. Emiatt azután a hasonló bűnök elkövetői nem azonos módon lakolnak meg, sőt
néha a kisebb bűnöző szenved jobban, csak mert a friss haraggal került szembe.
De az indulat egészében véve is következetlen: hol túllépi a kellő határt, hol pedig
a szükségesnél előbb megtorpan, valójában ugyanis csak önmagára van tekintettel,
önkényesen ítélkezik, nem hajlandó meghallgatni a másik felet, nem ad helyt a
védelemnek, ragaszkodik saját véleményéhez, és nem engedi, hogy ítéletétől - még ha
az téves is - eltántorítsák.
XVIII.1. Az értelem mindkét fél számára biztosít időt, sőt ő maga is jogi tanácsot
kér, hogy módja legyen az igazság kiderítésére; a harag türelmetlen. Az értelem a
méltányos ítéletre törekszik: a harag azt próbálja méltányosnak feltüntetni, amilyen
ítéletet hozott. 2. Az értelem csakis a szóban forgó ügyet tekinti: a haragot
mondvacsinált, külső tényezők mozgatják. A magabiztos kiállás, a tiszta hang, a
felszabadult beszéd, a nagyra törő védelem és a nép rokonszenve elkeseríti a haragot:
az gyakran a védő iránti ellenszenv miatt ítéli el a vádlottat; ha nyilvánvaló is az
igazság, inkább a bűnt védi és oltalmazza; nem tűr ellentmondást, és
becsületesebbnek tartja, ha valaki kitart rossz elhatározásai mellett, mint ha
megbánást tanúsít.
3. Még én is ismertem Cnaeus Pisót, akinek nem volt ugyan sok hibája, de makacs
volt és a szigorúságot összetévesztette az önfejűséggel. Haragjában kivégzésre ítélte
egy katonáját, aki bajtársa nélkül tért vissza az élelemszerzésből, mondván, hogy
megölte azt, akit nem hozott magával, és a katona kérésére sem adott időt a másik
előkerítésére. Az elítéltet ki is vitték a sáncon kívülre, és már nyújtotta is a nyakát,
amikor az állítólag megölt bajtárs váratlanul felbukkant. 4. A kivégzést vezénylő
centurio ekkor az ítéletvégrehajtóval visszatetette a kardját a hüvelyébe, az elítéltet
pedig Piso elé vezette, hogy az bizonyíthassa ártatlanságát: a véletlen ugyanis
visszaadta azt a katonának. A bajtársak nagy csődület közepette, egymást átölelve
vonultak fel, a tábor nagy üdvrivalgásától kísérve. Piso dühtől tajtékozva lépett fel a
hadvezéri emelvényre, és mindkettőjüket halálra ítélte: azt a katonát is, aki nem ölt,
és azt is, aki nem halt meg. 5. Lehet-e ennél méltánytalanabb ítélet? Mivel egyikük
ártatlansága bebizonyosodott, ketten pusztultak el. Sőt, Piso ezt még egy harmadik
halálos ítélettel is megtetézte: kivégeztette azt a centuriót is, aki az elítéltet korábban
visszahozta. Három embert állítottak fel tehát ugyanazon a vesztőhelyen - egyikük
ártatlansága miatt! 6. Micsoda találékony a haragosság abban, hogy ürügyet keressen
saját tombolására! „Téged - mondja - azért öletlek meg, mert érvényes ítélet van
ellened; téged azért, mert okot szolgáltattál bajtársad elítélésére; téged azért, mert
nem engedelmeskedtél a fővezéri kivégzőparancsnak.” Jól kiötlötte, hogyan koholhat
három bűnt is, mert egyet sem talált.
XIX.1. Mondom, a haragossággal az a baj, hogy nem tűri a szabályozást: még az
igazságra is prüszköl, ha az ellentétes az akaratával. Gyalázkodások és átkozódások
kíséretében, nagy lármával, kiáltozással és egész testében gesztikulálva támad
azokra, akiket kiszemelt magának. 2. Az értelem nem így tesz, de ha arra van
szükség, csendesen és nagy nyugalommal egész nemzetségeket pusztít el írmagjukig,
egész családokat irt ki feleségestől, gyerekestől, ha azok kártékonyak az állam
szempontjából; házaikat lerombolja, a földdel teszi egyenlővé, és kiirtja a
szabadsággal szembeszegülő alakokat: mindezt nem fogcsikorgatva, fejével
hadonászva vagy bármilyen más, bírához nem illő viselkedést mutatva, hiszen a
bírónak éppen a fontos ügyekben kell nyugodtan és rezzenéstelen arccal ítélkeznie.
3. „Mi szükség arra - mondja Hieronymus hogy ha az ember valakit meg akar
verettetni, akkor előbb a saját ajkát harapdálja?” Vajon mit szólt volna akkor, ha
látja, hogy a proconsul felpattan a bírói székről, kitépi a lictor kezéből a vesszőt, és a
saját öltözékét szaggatja meg, mert a másikét nem elég gyorsan tépték le? 4. Mire
való az asztal felbontása, a poharak földhöz verése? Mi értelme annak, hogy az ember
az oszlopokhoz verje a fejét, tépje a haját vagy mellét, combját csapdossa? Mit tartasz
arról a haragról, amelyik önmaga ellen fordul, mert nem törhet a kívánt gyorsasággal
a másik ellen? Ilyenkor a környezetüknek kell visszatartani őket és kérlelni, hogy
legalább önmagukkal békéljenek meg.
5. Ilyesmit nem tesz az, aki haragtól mentesen szabja ki kinek-kinek az őt
megillető büntetést. Gyakran fel is menti azt, akit bűnelkövetésen ért: ha a tett
megbánása reménnyel kecsegtet, ha látja, hogy a gonoszság nem a lélek mélyéből,
hanem - mint mondani szokás - bűnös könnyelműségből eredt, büntetlenséget
biztosít, mert az nem lesz káros hatással sem arra, aki kapja, sem arra, aki adja.
6. Néha a súlyosabb bűntetteket még enyhébben is torolja meg, mint a kisebbeket,
ha azokat egyszeri botlásból, nem kegyetlenségből követték el, míg amazok rejtett és
megrögzött rossz szándékról tanúskodnak. Ugyanazt a tettet két ember esetében nem
egyformán bünteti, ha az egyiket figyelmetlenségből, a másikat előre megfontolt
szándékkal követték el. 7. A büntetés kiszabásakor mindig tudatosan arra törekszik,
hogy az egyik ítélettel megjavítsa, a másikkal megsemmisítse a bűnelkövetőt;
mindkét esetben a jövőre van tekintettel, nem a múltra. Már Platón is megmondta,
hogy a bölcs nem azért büntet, mert bűnt követtek el, hanem hogy a jövőben ne
vétkezzenek: a múltat ugyanis már nem lehet visszacsinálni, de a majdani bűnöket
meg lehet akadályozni. Akik esetében tehát a megrögzött gonoszságuk miatt példát
akar statuálni, azokat nyilvánosan végezteti ki, nem csupán azért, hogy ők maguk
elpusztuljanak, hanem hogy haláluk elrettentésül szolgáljon mások számára is. 8.
Láthatod tehát, hogy akinek mindezeket mérlegelnie és megítélnie kell, az csakis
minden érzelemtől mentesen közelíthet különleges figyelmet igénylő feladatához,
élet-halál kérdésében döntést gyakorló funkciójához; dühöngő ember kezébe nem jó
fegyvert adni.
XX.1. Azt sem lehet mondani, hogy a harag bármiben is fokozná a lelki nagyságot:
az nem is igazi nagyság, hanem csak felfuvalkodottság; az ártalmas nedvektől felduz-
zadt testben a betegség nem a növekedés jele, hanem a vészes túltengésé. 2. Akik
őrültségükben azt hiszik, messzebbre látnak, mint a közönséges emberek, és nagyra
törő reményekkel lépnek fel, azoknak rá kell jönniük, hogy bizonytalan emelvényen
állnak, és előbb vagy utóbb lezuhannak, mert nincs alattuk semmi. A haragnak nincs
biztos talaja; nem valamiféle szilárd és tartós, hanem illékony és hiábavaló alapzaton
áll. Ugyanolyan távol áll a lelki nagyságtól, mint a vakmerőség a bátorságtól, a gőg a
magabiztosságtól, a mogorvaság a komolyságtól, a kegyetlenség a szigorúságtól.
3. Hangsúlyozom: óriási különbség van az emelkedett és a fennhéjázó lélek között.
A haragosság nem hoz létre semmilyen nagy és dicséretre méltó dolgot; sőt,
szerintem éppen ellenkezőleg, erőtlen és szerencsétlen, saját gyengeségével nagyon is
tisztában lévő lélekről árulkodik a gyakori sértődöttség, mint ahogyan az
elgennyesedett beteg test is feljajdul a legkisebb érintésre.
Így tehát a harag inkább csak a gyerekekhez és nőkhöz illő gyengeség. „De hát
férfiakkal is előfordul!” Igen, mert a férfiak között is vannak gyermeteg és nőies
lelkületűek.
4. „Na de néha nem nagy lélekről tanúskodnak a haragos emberek szavai?” Sőt,
inkább arról, hogy fogalmuk sincs az igazi nagyságról, mint amilyenek ezek a
szörnyű, utálatos szavak is: „Gyűlöljenek, csak féljenek tőlem!” Nem mellékes, hogy
Sulla korában íródtak. Nem is tudom, melyikkel kívánt rosszabbat magának: azzal-e,
hogy gyűlöljék, vagy hogy féljenek tőle. „Gyűlöljenek!” Amikor ezt mondja, a jövőre
gondol: hogy megátkozzák, tőrbe csalják, elpusztítják. S mit fűz hozzá? Verjék meg az
istenek, annyira méltó ellenszert talált a gyűlöletre! „Gyűlöljenek!” - és? Csak
engedelmeskedjenek? Nem. Csak helyeseljenek? Nem. Hanem mit? „Csak féljenek
tőlem!” Ilyen áron még azt se óhajtanám, hogy szeressenek. 5. Ez szerinted egy nagy
lélek szava? Tévedsz: nem nagyság ez, hanem embertelen elvadultság. Ne
tévesszenek meg a haragvók szavai, amelyek hangosak és fenyegetőek, de belül gyáva
a lelkük.
6. Ne hidd, hogy igaz az egyébként oly ékesszóló Titus Liviusnál olvasható
kijelentés: „inkább nagy, mint derék lelkületű férfi”. Nem lehet szétválasztani ezt a
kettőt: vagy derék, vagy nem is igazán nagy; én ugyanis a lelki nagyságon valami
olyasmit értek, ami széttörhetetlen, belülről adódóan szilárd, alapjaiban egységes és
megingathatatlan, ami így együtt nem lehet meg a rossz jellemekben. 7. Azok
lehetnek félelmetesek, erőszakosak, pusztítóak, de nem lehetnek nagyok, mert a
nagyság alapja és tartópillére a jóság. Szavaikban, törekvéseikben és külső
megjelenésükben persze kelthetik a nagyság látszatát - akár hitelesen is. 8.
Mondhatnak olyasmit, amit az ember esetleg hajlamos a nagyságnak tulajdonítani,
mint például amikor Caius Caesar, feldühödve az egekre, mert dörgésükkel
megzavarták pantomimusai játékát (akiket inkább utánozott, mint nézett), és mert
„gyönyörködését” - sajnos, nem eléggé jól irányzott - villámaikkal félbeszakították,
egyenesen élet-halál harcra hívta ki Iuppitert, a homerusi sort ordítozva:

Vagy te emelj, vagy téged én!

9. Micsoda bolond beszéd volt ez! Azt gondolta, hogy vagy maga Iuppiter sem
árthat neki, vagy ő maga is ártani tud Iuppiternek. Szerintem ez a kijelentése nem kis
mértékben megerősítette az ellene összeesküvők szándékát, mert úgy látták, hogy
túlment a tűrőképesség határán az, aki Iuppitert sem tűri meg maga fölött.
XXI.1. Nincs tehát a haragban semmi nagy, semmi nemes még akkor sem, ha
látszólag heves és istent-embert nem tekint. Vagy ha valaki úgy véli, a harag hozza
felszínre a lelki nagyságot, ugyanígy gondolhatná azt is, hogy a hivalkodás: az, hogy
valaki elefántcsont széken óhajt pihenni, bíborba öltözni, arany ékszereket viselni,
szárazföldeket áthelyezni, tengereket gáttal elzárni, folyókból vízesést formálni,
függőkerteket létesíteni. 2. Tarthatná a nagy lélek jellemzőjének a kapzsiságot is,
hogy arany- és ezüsthegyeken trónol, hogy provincia méretű birtokokon gazdálkodik,
és hogy egy-egy birtokfelügyelője nagyobb földeken úr, mint amekkorát a
consuloknak kisorsolnak. 3. Vagy tekinthetné a nagy lélek jelének az élvhajhászást,
azt, hogy tengerszorosokat úszik át, seregestül kasztráltat fiúkat, halálmegvetően
vállalja a férj kardcsapásait is. A lelki nagyság jegyének tűnhet a törtetés is: az, hogy
nem elégszik meg az egyéves hivatalokkal, hanem ha egy mód van rá, első akar lenni
a hivatalnoki névjegyzékekben, és azt óhajtja, hogy címeit az egész birodalomban
közzétegyék.
4. Mindezek, bármilyen mértéket öltenek is, szűk, kicsinyes, jelentéktelen dolgok;
ami egyedül kiemelkedik és kitűnik, az az erény, és nem lehet nagy semmi, csak ha
egyúttal szenvedélymentes is.
 MÁSODIK KÖNYV

I.1. Az első könyv, Novatusom, némileg hálásabb témát kínált, hiszen könnyű volt
kimutatni, hogy a jellemhibák miképpen sodorják a lejtőre az embert. Most azonban
szárazabb kérdésekre kell áttérnünk: azt vizsgáljuk ugyanis, hogy a harag saját
meggyőződésünkből vagy ösztönösen keletkezik-e, vagyis hogy önmagától jön-e
létre, vagy mint sok minden más, nem a tudtunkon kívül támad-e bennünk. 2.
Vitánknak ugyanis ilyen mélységekbe is le kell ereszkednie, hogy majd azután a
magasabb kérdésekhez is fel tudjon emelkedni: testünkben is előbb a csontok, ide-
gek, ízületek rendeződnek össze, mint az egész tartó és éltető elemei - önmagukban
egyáltalán nem szép látványt nyújtva -, majd ezután azok, amelyek az arc és
megjelenés szépségét adják, s csak mindezeket követően, amikor a test már kész,
utolsóként nyeri el színét, ami a leginkább megragadja a tekintetet. 3. Hogy a haragot
a jogtalanság közvetlen látása kelti, az nem kétséges, de hogy rögtön a látvány
nyomán bekövetkezik-e, és a lélek közreműködése nélkül tör-e ki vagy annak
egyetértésével: ez kérdés számunkra. 4. Hajlunk arra a nézetre, hogy önmagától sem-
mire sem vállalkozik, csak a lélek egyetértésével; ugyanis az elszenvedett jogtalanság
látványának érzékelése és megbosszulásának vágya, illetőleg a két dolog
összekapcsolása, az, hogy nem kellett volna bántani őt, és hogy bosszút kell állnia: ez
nem lehet egy olyan ösztön műve, amely akaratunkon kívül hat. 5. Ez egyszerű; az
összetett és több mindent tartalmaz; felfogott valamit, felháborodott miatta, ítéletet
mondott róla és bosszút áll miatta: ez csakis akkor történhet meg, ha a lélek az őt ért
benyomásokhoz hozzájárulását adta.
II.1. „Mi a célja - kérdezed - ennek a vizsgálódásnak?” Hogy megtudjuk, mi a
harag. Mert ha akaratunkon kívül keletkezik, sohasem fog meghajolni az értelem
előtt. Minden olyan reakciónk ugyanis, amely nem akaratunktól függ, leküzdhetetlen
és kivédhetetlen, mint a borzongás, ha hideg vizet fröcskölnek ránk, bizonyos
érintésektől való irtózásunk; a rossz hírekre égnek mered a hajunk, elpirulunk az
illetlen szavakra, és szédüléssel jár, ha valamilyen mélységbe tekintünk. Mivel ezek
egyike sincs a hatalmunkban, semmilyen értelem nem vehet rá arra, hogy ne követ-
kezzenek be. 2. A haragot fegyelmezéssel távol lehet tartani, mert az a lélek
akaratlagos hibája, nem olyan, amely ember voltunk valamilyen sajátos vonásából
adódik, s amely ilyenformán a legbölcsebbekkel is előfordul, köztük mindjárt első
helyen említve azt a lelki megrázkódtatást, amelyet a jogtalanság gondolata kelt
bennünk. 3. Ez előjön a színpadi játékok nézésekor vagy a régi történetek
olvasásakor is. Úgy érezzük, haragszunk a Cicerót száműzetésbe küldő Clodiusra, az
őt meggyilkoltató Antoniusra. Ki nem háborodik fel Marius háborúja, Sulla
proscriptiója miatt? Ki ne gyűlölné Theodotust, Achillast vagy az egyáltalán nem
gyermeki gaztettre merészkedő fiút? 4. Nemritkán izgalomba hoz bennünket az
énekszó, a gyors ritmus, a kürtök harcias zengése; megindít bennünket egy
borzongató festmény és a legjogszerűbb kivégzések szomorú látványa is. 5.
Ugyanezért van, hogy együtt nevetünk a nevetőkkel, szomorúvá tesz bennünket egy
gyászoló csoport, és izgalomba jövünk mások versenyétől. Mindez nem harag, mint
ahogy nem igazi gyász az, amikor ráncba fut a homlokunk egy színpadi hajótörés
láttán, ugyanúgy nem igazi félelem, amikor megdobogtatja az olvasó szívét, ha arról
olvas, hogy Cannae után Hannibál már Róma falai előtt áll, hanem ezek mind a lélek
saját akarata ellenére bekövetkező felindulásai, és nem szenvedélyek, csak azok
előjátékai, kezdetei. 6. Olyan ez, mint mikor a hadviselt férfi békeidőben, már tógát
viselve is felfigyel a trombitahangra, vagy az, hogy a katonalovak izgalomba jönnek a
fegyvercsörgéstől. Állítólag Nagy Sándor Xenophantes énekére a fegyveréhez kapott.
III.1. Semmi olyasmit nem kell szenvedélynek nevezni, ami véletlenszerűen hat a
lélekre: ezeket inkább - hogy úgy mondjam - eltűri a lélek, semmint teszi. A
szenvedély tehát nem az, hogy a történések látványán felindulunk, hanem hogy
átadjuk magunkat ezeknek az indulatoknak, és ezeket a véletlenszerű felindulásokat
követjük. 2. Aki tehát az elsápadást, a kibuggyanó könnyeket, a nemi izgalmat vagy a
mély lélegzetvételeket, a hirtelen szúróssá váló tekintetet vagy valami ehhez hasonlót
a szenvedély jelének, a kedélyállapot ismertetőjegyének tartja, az téved és nem ismeri
fel, hogy ezek a test reakciói. 3. Ugyanígy rendszerint a legbátrabb férfi is elsápad,
miközben fegyvereit felcsatolja, a csatára hívó jel elhangzása után a legharciasabb
katona térdei is megremegnek kissé, a nagy hadvezér szíve is feldobog, mielőtt az
arcvonalak összecsapnak, a legrutinosabb szónoknak is hideg lesz a keze, mikor hoz-
zákészülődik a beszédhez. 4. A haragot nemcsak megindítani kell, hanem hagyni,
hogy kitörjön, mert az egyfajta lendület; sohasem lehet viszont azzá az ész
beleegyezése nélkül, mert lehetetlen bosszúról és büntetésről dönteni a lélek tudta
nélkül. Valaki úgy gondolja: bántották; meg akarja bosszulni, de valamilyen
ellentétes értelmű ok miatt mégis mindjárt lecsillapodik: ezt én nem nevezem ha-
ragnak, hanem csak a lélek értelemnek engedelmeskedő felindulásának. Harag az,
ami túllép az értelmen, és magával sodorja azt is. 5. Tehát a léleknek az az első
felbuzdulása, amelyet a jogtalanság látványa vált ki, ugyanúgy nem harag, mint maga
a jogtalanság látványa; az azt követő heves indulat, amely nemcsak érzékelte a
jogtalan tett látványát, hanem azt azonosította is - ez a harag, a lélek szándékos és
megfontolt bosszúra törekvésének izgatottsága. Egy pillanatig sem lehet kétséges,
hogy a félelem menekülésre ösztönöz, a harag támadásra. Nem mindegy tehát, hogy
mit gondolsz: a lélek egyetértése nélkül valamit meg lehet-e szerezni, vagy el lehet-e
kerülni.
IV.1. De hogy tudd, miképpen is kezdődnek a szenvedélyek, hogyan fokozódnak és
törnek ki: az első felindulás nem szándékos, hanem mintegy előkészítése a
szenvedélynek, illetve annak egyfajta fenyegetése; a másik fokozat az amikor az
akarat már nem tiltakozik, mintha meg kellene bosszulni, ha sérelem érte, és
bűnhődnie kellene annak, aki a jogtalanságot elkövette; a harmadik már
kezelhetetlen indulat, amely nemcsak kötelességérzetből akar bosszút állni, hanem
mindenáron, amely már az értelem fölébe kerekedett. 2. A lelket érő első benyomást
nem tudjuk kivédeni az értelemmel, amint azt sem, amit a test reakcióiról mond-
tunk, tehát hogy mások ásítása ne késztessen minket is arra, hogy a hirtelen
felébökött ujjak hatására ne csukódjanak be a szemeink: ezeket nem tudja az értelem
legyőzni, bár a megszokás, illetve az állandó figyelem csökkentheti őket. Az a másik
indulat, amely elhatározásból, szándékból keletkezik, ugyancsak elhatározással
szüntethető meg.
V.1. Az is kérdés még, hogy vajon azok, akik mindenkivel szemben tombolnak, és
gyönyörüket lelik az embervérben, vajon haragot éreznek-e, amikor olyan embereket
ölnek meg, akiktől semmiféle sérelmet nem szenvedtek el, és nem is gondolják így:
ilyen volt Apollodorus vagy Phalaris. 2. Ez nem harag: ez embertelenség: nem azért
árt, mert jogtalanságot szenvedett el, hanem még erre is kész, csak hogy árthasson,
és nem a bosszú érdekében követel megkorbácsolást és kínzást, hanem
gyönyörvágyból. 3. Mi ez tehát? Ez a rossz a haragban gyökerezik, amely ha a gyakori
alkalmazás és kielégülés nyomán elfelejtkezik a megbocsátásról, és kivet minden
emberi közösséget a lélekből, végül átalakul kegyetlenséggé; így nevetnek,
örvendeznek, nagy gyönyörűséget éreznek, és merőben más a tekintetük, mint a
haragvóké: ők passzióból kegyetlenek. 4. Hannibál állítólag embervérrel teli árok
láttán ezt mondta: „micsoda gyönyörű látvány!” Mennyivel szebbnek találta volna, ha
egy folyót vagy tavat látott volna ilyennek! Nem csoda, hogy az ilyen látvány ragad
meg leginkább, ha már vérontásba születtél, és csecsemőkorodtól jelen voltál a
gyilkosságoknál! Húsz éven át kísérni fog még a kegyetlenségednek kedvező sors, és
mindenütt szemednek kedves látványt fog nyújtani: látod ezt a trasumennusi tónál,
Cannae mellett és végül sajat Karthágód környékén is. 5. Volesus nemrégiben, az
isteni Augustus idejében, Asia proconsuljaként egyetlen napon háromszáz embert
lenyakaztatott, majd megdicsőült arccal végigvonulva a holttestek között - mintha
valami nagyszerű, megtekintésre érdemes dolgot tett volna-, görögül így kiáltott fel:
„micsoda királyi tett!” Mit tett volna, ha valóban király?! Nem harag volt ez, hanem
nagyobb, gyógyíthatatlan rossz.
VI.1. „Ahogyan az erény - mondhatja valaki - kedvezően viszonyul az erényes
dolgokhoz, ugyanígy haragosnak kell lennie a szégyenletesekkel szemben.” Így azt is
mondhatná, hogy az erénynek egyszerre alantasnak és nagyszerűnek is kell lennie.
Márpedig ezt mondja az, aki az erényt magasztalni és lealacsonyítani is akarja, mert
a helyes cselekedet miatti öröm nemes és nagyszerű, a másik ember bűne miatti
harag viszont alantas és kicsinyes dolog. 2. Sohasem vét az erény úgy, hogy utánozza
a jellemhibákat azok megzabolázása közben. Magát a haragot is ostoroznia kell, mert
az semmihez képest sem számít jónak, sőt gyakran azoknál a vétkeknél is rosszabb,
amelyekre haragszik. Az örvendezés és vidámság az erény természetes tulajdonsága;
a harag ugyanúgy méltóságán aluli, mint a szomorkodás; míg viszont a harag kísérő
társa a szomorúság, és a megbánás vagy a kudarc nyomán minden harag ide jut
vissza. 3. Továbbá, ha a bölcs jellemzője, hogy haragszik a bűnökre, akkor még
inkább haragudnék a nagyobbakra, és egyáltalán gyakran lobbanna haragra:
következésképpen nemcsak haragos lenne a bölcs, hanem haragos természetű. Ha
viszont úgy hisszük, hogy sem nagy, se gyakori harag nem fér meg a bölcs lelkében,
miért ne szabadítanánk meg teljesen ettől a szenvedélytől? 4. Nem lehet ugyanis
mértéket szabni, ha már valaki tette miatt egyáltalán haragudnia kell: akkor ugyanis
vagy igazságtalan lesz, ha egyformán haragszik nem egyforma bűnök miatt, vagy
pedig végtelen haragú, ha mindannyiszor fellobban, amikor csak egy gonosztett
megérdemli a haragot.
VII.1. És van-e annál méltatlanabb dolog, mint hogy a bölcs szenvedélye egy másik
ember hitványságától függjön? Akkor egy Socrates sem térhet haza ugyanazzal az
arccal, amellyel távozott. Ha a bölcsnek kötelessége lenne minden szégyenletes tett
miatt haragudni, ha fel kellene háborodnia és el kellene szomorodnia minden
gonoszság miatt, nem lenne elfoglaltabb ember nála, és egész élete a harag és
szomorúság jegyében telne el. 2. Van-e olyan pillanat, amikor ne látna
helytelenítendő dolgot? Akárhányszor elmegy hazulról, gonosztevő, kapzsi, pazarló,
szégyentelen és ettől meggazdagodott emberek között kell járnia, nem talál olyan
helyet, ahova fordítsa a tekintetét, s ott ne akadna, ami kiváltja a felháborodását:
kimerülne, ha mindannyiszor haragot kellene kipréselnie magából, valahányszor úgy
kívánja a helyzet. 3. Ez a sok ezer, kora hajnalban a fórumra siető ember, micsoda
szégyenteljes pereket, de még szégyenteljesebb ügyvédeket kínál! Az egyik az apja
döntései miatt vádaskodik, pedig helyesebb volna azokat tiszteletben tartania, a
másik az anyjával áll perben, egy harmadik olyan bűntett feljelentőjeként érkezik,
amelyben nyilvánvalóan inkább ő a vétkes; olyant választanak bíróvá, aki majd saját
maga tettében fog ítélni, a hallgatóság a rossz fél mellett emel szót, egy ügyes szavú
védő által megtévesztve.
VIII.1. De miért is soroljam egyenként? Amikor látod az embertömegtől zsúfolt
fórumot, az odacsődülők sokaságától teli gyűléshelyeket, azt a cirkuszt, ahol a nép
legnagyobb része megjelenik, tudd meg: ahány ember, annyi hiba van ott! 2. Azok
között, akiket itt tógában látsz, semmiféle békesség nincs; az egyiket csekély nyereség
is ráviszi a másik elpusztítására; mindegyik csak a másik sérelmére akar keresni. A
szerencsés embert gyűlölik, a szerencsétlent megvetik; a nagyobb embert terhesnek
találják, a kisebbnek ők vannak terhére. A legkülönfélébb vágyak hajtják őket;
minden elvetemültségre képesek egy csekély gyönyör, némi zsákmány kedvéért.
Ugyanolyan élet ez, mint amilyen a gladiátor-laktanyákban zajlik: azzal iszogatnak,
akivel harcolnak. 3. Vadállatok gyülekezete ez, azzal a különbséggel, hogy azok
békésen megférnek egymással, nem harapják meg a fajtájukbelit: ezek egymás
kölcsönös marcangolásával laknak jól. Annyiban mindenképpen különböznek a
beszédre képtelen élőlényektől, hogy azok kezessé válnak az őket táplálóknak: ezek
veszett dühe azt is felfalja, aki eteti őket.
IX.1. Sohasem tudja feladni a haragvást a bölcs, ha egyszer hozzáfogott: minden
tele van gazsággal és hibával; többet követnek el belőlük, mint amennyit
fegyelmezéssel orvosolni lehetne. Nagy versengés folyik a hitványság terén: nap mint
nap nagyobb a vágy a bűnök elkövetésére, és kisebb a tisztesség. Elutasítva a jobb és
igazságosabb iránti tiszteletet, a vágy tetszése szerint garázdálkodik, már a
gonosztetteket sem lopva követik el: a szemünk előtt történnek, s a hitványság
olyannyira kivonult a nyilvánosság elé, és annyira elhatalmasodott mindenki
lelkében, hogy a bűntelenség nem ritkává vált, hanem egyszerűen megszűnt. 2. Talán
csak egyesek és kevesen szegték meg a törvényt? Mindenütt - szinte adott jelre -
elkezdték összemosni azt, amit szabad és amit nem:
 ... Gazdát retteghet a vendég, vőt az após; ritkán szerető a fivér a fivérrel - férj
feleségnek, a nő férjének terveli vesztét; sápad a farkastej: szörny mostoha készíti
mérgét; gyermek időnap előtt apjának kémleli évét.

3. S ez még csak milyen kis hányada a bűnöknek?! A költő nem írt az egy
nemzethez tartozók egymással szembenálló táborairól, a szülők és gyerekeik
egymással ellentétes hűségesküjéről, a polgára keze által a hazára vetett láng-
csóváról, arról, ahogyan az ellenpárt lovascsapatai körbeszáguldoznak a
proskribáltak rejtekhelyeinek felkutatására, a megmérgezett kutakról, a
mesterségesen okozott járványokról, az ostromlott szülők köré vont árokról, a teli
börtönökről, az egész városokat felégető tűzvészekről, a gyászos önkényuralmakról, a
királyságok és demokráciák elpusztítására szőtt titkos tervekről, arról, hogy
dicsőségnek tekintik, ami valójában gazság, addig amíg el lehet fojtani: rablás,
fajtalankodás és még a száj sem mentes a kéjvágytól. 4. Tedd még hozzá ehhez egész
népek hivatalos esküszegéseit, a felrúgott szerződéseket, hogy az erősebb
zsákmányként hurcolja el azt, aki nem tudott dacolni vele, és azt a sok csalást, lopást,
becsapást, amelynek három fórum sem lenne elég. Ha azt akarod, hogy annyit
haragudjon a bölcs, amennyit a bűnök miatti méltatlankodás megkövetel, nem is
haragudnia, de őrjöngenie kellene.
X.1. Gondold inkább azt, hogy nem kell haragudni a tévelygésekre. Mert mi van
akkor, ha valaki haragszik arra, aki a sötétben bizonytalanul rakja a lábait? Vagy a
parancsot meg sem halló süketekre? Vagy a gyerekekre, akik kötelességeiket
elhanyagolva a velük egyívásúak játékára és ostoba tréfáira figyelnek csak? Azért
akarsz haragudni valakire, mert betegeskedik, mert öreg, mert fáradt? Halandó
voltunk egyéb más kellemetlenségei között ott van ez is: a lelki sötétség, s nemcsak a
tevékenység szükségszerűsége, hanem az iránta való vágy is. 2. Hogy ne haragudj az
egyes emberre, mindenkinek meg kell bocsátani, fölmentést kell adni az egész
emberi nemnek. Ha haragszol a fiatalokra és az öregekre, mert vétkeznek, haragudj
már a csecsemőre is: ők majd ezután fognak vétkezni. Ki haragszik vajon a
gyerekekre, akiknek a kora még nem tud különbséget tenni a dolgok között? Még
nagyobb és jogosabb mentség, hogy ember, mint hogy gyermek. 3. Így születtünk,
olyan élőlényekként, amely ugyanúgy ki van téve a lélek betegségeinek, mint a
testieknek, ugyan nem tompaelméjű, lusta, de eszével rosszul élő, egyik a másiknak
nyújt példát a hibákra: aki a rossz útra indult előtte járók után megy, miért ne
kaphatna felmentést, mikor a köz útján tévedt el? 4. Az egyesekkel szemben elő kell
venni a vezéri szigort, de szükségszerű a megbocsátás akkor, ha az egész sereg dezer-
tált. Mi kelti fel hát a bölcs haragját? A vétkezők tömege: belátja hát, hogy
igazságtalan és veszedelmes is haragudni egy általánosan jellemző hiba miatt. 5.
Heraclitus, valahányszor elment hazulról, és látta azt a sok, nyomorultan élő, sőt
nyomorultan elpusztuló embert maga körül, mindig sírva fakadt, szánakozott
minden, örömtől és boldogságtól sugárzó, szelíd, de mégiscsak meglehetősen gyarló
lelkű emberen, aki elébe került, de ő maga is a megsiratandók közé tartozott.
Democritus viszont állítólag sohasem jelent meg nevetés nélkül a nyilvánosság előtt,
annyira nem talált semmi komolyságot azokban a dolgokban, amelyet mindenki
komolyan csinált. Hol van itt helye a haragnak, amikor mindenen nevetni vagy sírni
kell? 6. Nem haragszik a bölcs a vétkezőkre! Hogy miért? Mert tudja, hogy senki sem
születik bölcsnek, csak azzá válik, tudja, hogy minden korban csak igen kevesen
lesznek bölccsé, mert jól átlátják az emberi élet mivoltát; ép ésszel pedig senki sem
haragszik a természetre. Mi lenne, ha azon akarna csodálkozni, hogy az erdei
bozóton nem függ gyümölcs? Ha azon csodálkoznék, hogy a csipkebokrok,
tövisbokrok nincsenek tele valamire használható terméssel? Senki sem haragszik
amiatt, hogy a természet védelmébe veszi a hibát.
7. Békülékeny és méltányos tehát a bölcs a tévelygésekkel szemben, nem ellensége,
hanem jobbítgatója a vétkezőknek; mindennap ezzel a lelkülettel indul útjára: „Ma is
sok iszákos, sok kéjsóvár, sok hálátlan, sok kapzsi, sok a törtetés fúriáitól űzött
ember fog az utamba akadni.” Minderre ugyanolyan jóindulatú elnézéssel tekint,
mint betegeire az orvos. 8. Az vajon, akinek a hajójába a meglazult eresztékeken át
mindenütt ömlik be a víz, megharagszik-e a hajósokra vagy akár a hajóra? Inkább
segít a dolgon és a lukat elzárja, a befolyt vizet kimeri, a látható réseket betömi, a
rejtett és észrevétlen szivárgásokat folyamatos munkával megszünteti, s nem hagyja
abba azért, mert a kimert víz helyett új jelenik meg alulról. Kitartó segítségre van
szükség a folyamatos és mindig újratermő bajokkal szemben, nem azért, hogy
megszűnjenek, hanem hogy ne győzhessenek.
XI.1. „Hasznos a harag - mondhatja valaki -, mert segít elkerülni a megvetést, mert
megijeszti a rossz embereket.”
Először is, ha a harag olyan erős, mint ahogy fenyegetőzik, akkor már emiatt
ijesztő, de gyűlöletes is; veszélyesebb ugyanis, ha félnek az embertől, mint ha lenézik.
Ha viszont erőtlen, még inkább ki van téve a megvetésnek, és a nevetségessé válást
nem tudja elkerülni; mert mi lehet ízetlenebb, mint a fölöslegesen tomboló harag? 2.
Másodszor pedig nem jobb azért valami, mert ijesztőbb, de azért nem szeretném azt
se mondani a bölcsnek: „ami a vadállat fegyvere, az a bölcsé is: hogy félnek tőle”. Hát
nem félünk-e a láztól, a köszvénytől, a rosszindulatú daganattól? De vajon van-e
ezért valami jó bennük? Vagy ellenkezőleg: mindezek utálatos, ocsmány és undorító
dolgok, és nem éppen ezért félünk tőlük? Ugyanígy a harag maga is torz és egyáltalán
nem félelmetes dolog, bár sokan félnek tőle, mint ahogy a kisgyerekek a torz álarctól.
3. Miért van az, hogy a harag mindig visszaüt a tulajdonosára, és akitől félnek, maga
sem érezheti magát biztonságban. Jusson eszedbe itt az a laberiusi verssor, amely a
polgárháború kellős közepén a színpadon elhangozva úgy maga mellé állította az
egész népet, mintha csak a közóhaj szavaként hangzott volna el:

Muszáj sokaktól félni annak, kitől sok ember fél.

4. A természet úgy rendezte el, hogy ami a mások félelme miatt nagy, annak ne
hiányozzék a magáé se. Micsoda ijedt lesz az oroszlán a legcsekélyebb zajra! A
legvérszomjasabb vadállatokat is megriasztja egy árnyék, egy hang, egy szokatlan
szag: ami csak rémületet kelt, az maga is reszket. Nincs ok tehát arra, hogy bárki azt
óhajtsa: féljenek a bölcstől, vagy hogy a haragot valami nagy dolognak tartsa azért,
mert félelmet kelt, hiszen a legutálatosabb dolgoktól is félünk, mint amilyenek a
mérgek, a fertőzött testmaradványok vagy a harapás. 5. Nem csoda, hogy egy
tollakkal ellátott madzag hatalmas vadcsordákat tud egybeterelni és csapdába
kergetni: ezt a madzagot éppen a hatásáról nevezik „riasztónak”; csak a látszatoknak
okoznak félelmet a látszatok. A kocsi mozgása és a forgó kerekek látványa rej-
tekhelyére űzi az oroszlánt, az elefántot megijeszti a disznóröfögés. 6. Olyanformán
fél tehát az ember a haragtól, mint ahogy a kisgyerekek az árnyéktól, a vadállatok a
vöröslő tollaktól. Nincs benne semmi szilárdság vagy erő, de az állhatatlan lelkekre
hatással van.
XII.1. „A rosszaságot is el kell távolítani a természetből - mondhatja valaki, ha meg
akarod szüntetni a haragot; de egyik sem lehetséges.” Először is, lehetséges az, hogy
valaki nem fázik, bár a természet rendje szerint éppen tél van, vagy nincs melege, bár
a nyári hónapok tartanak: vagy vidéke jóvoltából biztonságban van az évszakok szél-
sőségeivel szemben, vagy edzettségével mindkét érzést legyőzi. 2. Aztán meg gondolj
arra is: előbb el kell távolítanod az erényt lelkedből, hogy befogadd a haragot, mert a
hibák nem férnek meg az erényekkel, s az ember ugyanúgy nem lehet egyszerre
haragos és derék, mint ahogy beteg és egészséges sem. 3. „Nem lehet - mondhatja
megint - az egész haragot eltávolítani a lélekből, s ezt az emberi természet sem
engedi.” De hát nincs olyan nehéz és fáradságos dolog, amit az emberi lélek le ne
győzne, és amivel meg ne barátkoznánk a vele való állandó kapcsolat nyomán, s
egyetlen szenvedély sem annyira vad és öntörvényű, hogy fegyelmezéssel meg ne
lehetne zabolázni. 4. Amit csak valaha is megparancsolt magának a lélek, azt
megtartotta: egyesek elérték, hogy sohase nevessenek; egyesek a bortól, mások a
bujaságtól, megint mások minden folyadéktól eltiltották testüket; másvalaki,
megelégedve egy kurta alvással, kifáradás nélkül megnyújtotta a virrasztás idejét;
megtanultak már futni egy szál vékony, ferdén emelkedő kötélen, hatalmas, emberi
erővel alig elviselhető súlyokat cipelni, egészen mélyre merülni a tengervízben, és
lélegzetvétel nélkül kitartani. 5. S még ezer más dolog van, amelyben a kitartás
túllépett minden akadályon és megmutatta, hogy semmi olyan nehézség nincs,
amelynek elviselését a lélek ki ne tudná róni önmagára. Ezekben az imént említett
esetekben a kitartó igyekezet semmilyen vagy csak hozzá nem méltó díjat kapott -
mert milyen komoly jutalmat nyer az, aki begyakorolta, hogy kifeszített kötélen
járjon, hatalmas terhet emeljen a vállára, ne csukja álomra a szemét vagy
alámerüljön a tenger mélyére? -, és mégis erőfeszítése a kis pénzért is végigviszi a
művet. 6. Hát mi ne hívnánk a kitartást, amikor ránk oly nagy jutalom vár: a boldog
lélek megingathatatlan nyugalma? Micsoda nagyszerű dolog elkerülni a legnagyobb
rosszat, a haragot s vele együtt az őrjöngést, vadságot, kegyetlenséget, dühöngést s e
szenvedély más kísérőit!
XIII.1. Ne keressünk védelmet és felmentést abban, hogy azt mondjuk: hasznos,
illetve elkerülhetetlen dolog a harag; mert mely hibának ne akadna védőügyvédje?
Nincs miért azt mondanod, hogy nem lehet kiirtani: gyógyítható bajok betegei
vagyunk, s a természet, amely a helyes tiszteletére alkotott meg bennünket, segít is,
ha meg akarunk javulni. Nem igaz az - mint egyesek vélték -, hogy az erényekhez
meredek és rögös út vezet: sík terepen juthatunk el hozzájuk. 2. Nem üres állításokat
hangoztatok! Könnyű az út a boldog élethez, csak jó előjelek mellett induljatok el, s
az istenek jóindulatú támogatásával! Sokkal nehezebb azt tenni, amit most tesztek.
Van-e gondtalanabb állapot, mint a lélek nyugalma, és van-e a haragnál fárad-
ságosabb? Mi nyugodalmasabb, mint a szelídség, és mi elfoglaltabb, mint a
kegyetlenség? A szemérmesség mindig ráér, az élvhajhászás mindig elfoglalt.
Egyszóval minden erény megóvása könnyű, míg a hibák sokba kerülnek. 3. A haragot
vissza kell fogni - részben ezt vallják azok is, akik szerint csak csökkenteni kell -:
száműzzük teljes egészében, úgyse lesz hasznunkra. Nélküle könnyebben és igaz-
ságosabban tudjuk megszüntetni a bűnöket, megbüntetni és jobb belátásra téríteni a
rossz embereket. A bölcs a kötelességét mindenfajta rossz segítsége nélkül el tudja
végezni, és közben nem nyúl semmi olyasmihez, amit ne mérlegelne gondosan.
XIV.1. A haragosság így sohasem megengedhető, de színlelni néha szükséges,
amikor a lusta hallgatóság lelket fel kell rázni: úgy, mint ahogy a futtatáshoz
kényelmeskedve felálló lovakat ösztökével és alájuk dugott fáklyával tüzeljük fel.
Néha félelmet kell kelteni azokban, akikkel szemben az értelem nem használ:
haragudni ugyanolyan céltalan, mint szomorkodni, mint félni. 2. „De hát nem
fordulnak-e elő olyan esetek, amelyek haragra ingerelnek?" De éppen akkor kell
leginkább visszatartani. Nem nehéz legyőzni az indulatot. Hiszen az ökölvívók is -
bár lényük meglehetősen alacsonyrendű részével vannak elfoglalva - mégis elviselik a
csapásokat és a fájdalmat, hogy kimerítsék az ellenfél erejét, és nem akkor ütnek,
amikor a harag tanácsolja, hanem amikor kedvező az alkalom. 3. Pyrrhusról, a
tornaversenyek legnagyobb mesteréről mondják, hogy akiket ő edzett, azoknak
mindig a lelkére kötötte: ne engedjenek teret a haragnak; a harag ugyanis össze-
zavarja a mesterségbeli tudást, és csak azt nézi, hol árthat. Ugyanígy az értelem
gyakran türelemre int, a harag bosszúra, és ha az első nehézségeken átestünk is
szerencsésen, még nagyobbakba sodródunk. 4. Egyeseket száműzetésbe vetett az,
hogy csupán egyetlen gyalázó szót nem voltak képesek nyugodt lélekkel elviselni, s
aki nem volt hajlandó csendben tűrni a jelentéktelen sértést, arra a legsúlyosabb
bajok zúdultak, és akik amiatt méltatlankodtak, teljes szabadságuk kismérvű
csorbítása miatt, a szolgaság igáját vonták magukra.
XV.1. „Hogy meggyőződj arról - mondhatja valaki, hogy van valami nemes a
haragban, csak nézd meg a szabad népeket, amelyek különösen haragosak, mint
például a germánok vagy a szkíták." 2. Ez azért van így, mert a természetüknél fogva
bátor és szilárd jellemek, mielőtt a fegyelmezés meg nem puhította őket, hajlamosak
a haragra. Bizonyos tulajdonságok ugyanis csak a jobb természetű dolgokban
veleszületettek, mint ahogy a termékeny, bár megműveletlen föld erős fákat terem,
és a termékeny talajon magas erdő nő: ugyanígy a természetüknél fogva bátor
jellemek magukon viselik a haragot, s tüzesek és hevesek lévén, semmi alacsonyt és
gyengét nem fogadnak el; ugyanakkor azonban tökéletlen az erejük is, mint minden-
nek, ami önmaga formálása nélkül, pusztán a természet jóvoltából támad, de ha
sürgősen meg nem zabolázzák, akkor aki előbb még alkalmas lett volna a bátorságra,
az a merészséghez és vakmerőséghez szokik hozzá. 3. A szelidebb jellemekkel nem
kisebb hibák kapcsolódnak-e össze, mint például részvét, szerelem, félénkség? Látod,
a helyes jellemet is gyakran a hibáival együtt mutatom meg; de attól még hibák
maradnak, hogy egy jobb természet ismérvei. 4. Továbbá: ezek a vadságukban
szabad népek, ahogyan oroszlánok, farkasok módjára nem tudnak szolgálni, úgy
parancsolni sem képesek, mert nem emberi, hanem egy vad és kezelhetetlen
természet ereje van bennük: senki sem tud ugyanis irányítani, aki nem tűri az
irányítást, így tehát rendszerint azok a népek birtokolták a hatalmat, amelyek az
enyhébb éghajlaton élnek. A fagyos, északi vidékeken szelídíthetetlen a jellem, mint a
költő mondja:

és épp olyan, mint a hazája.

XVI.1. „Nemesebbnek tartják azokat az állatokat - mondhatja valaki -, amelyek

különösen haragosak.” Téved az, aki az emberhez hasonlítja őket, hiszen nekik érte-
lem helyett ösztönük van: az embernek az ösztön helyett van az értelme. De még az
állatok esetében sem mindegyiknek ugyanaz a tulajdonság használ: a harag az orosz-
lánokat segíti, a félelem a szarvasokat, az ölyvet a lendülete, a galambot a menekülés.
2. Miért nem igaz az, hogy a legnemesebb állatok a legharagosabbak? Hát igaz talán
azokra az állatokra, amelyek a zsákmányból élnek, hogy annál jobbak, minél
haragosabbak, de az ökröknek és a gyeplőnek engedelmeskedő lovaknak inkább a
türelmet tartanám dicséretre méltónak. De miért is ilyen szerencsétlen példákhoz
hasonlítod az embert, amikor itt van a világ és az istenség, akit az összes élőlény
közül csak ő képes felfogni, hogy egyedül ő utánozza? 3. „A haragosakat tartják a
legegyügyűbb embereknek” - mondhatja valaki.
Mert az álnokokkal és ravaszokkal hasonlítják össze őket, s akkor valóban
együgyűnek tűnnek, mivel könnyű beléjük látni; én ugyan nem annyira együgyűnek
mondanám őket, hanem vigyázatlanoknak. Ezt a jelzőt az ostobákra, dőzsölőkre,
tékozlókra használjuk, illetve az összes, alig leplezhető hibára.
XVII.1. „Egy haragos szónok - mondhatja valaki - jobb.” De még inkább, ha csak
úgy tesz, mintha haragudnék! Az előadás során az egyébként nem haragvó színészek
is hatással vannak a népre, ha jól adják a haragost; ugyanígy a bírák előtt, a
népgyűlésen és mindenütt másutt, ahol a többiek hangulatát a mi véleményünkre
kell hangolni, hol haragot, hol félelmet, hol részvétet színlelünk, hogy azt másokban
fölkeltsük, és amit az igazi szenvedélyek nem értek el, azt gyakran megtette a
szenvedélyek színlelése. „Lagymatag lélek az - mondhatja valaki -, amelyben nincs
harag.” 2. Ez igaz, ha nincs benne valami, a haragnál erősebb. Nem muszáj, hogy az
ember rabló legyen vagy áldozat, könyörületes vagy kegyetlen: az előbbi túlságosan
gyenge, az utóbbi túlságosan kemény lélekre vall; a bölcs legyen kiegyensúlyozott, és
az erélyesen elvégzendő feladatok közben ne a haragot, hanem erélyét használja.
XVIII.1. Miután a haraggal kapcsolatos kérdéseket megtárgyaltuk, most térjünk át
az orvoslására. Két ellenszere van ugyanis szerintem: ne essünk a harag hibájába,
illetve ne vétkezzünk haragunkban. Ahogyan a testi gondozásnak mások a szabályai
az egészségmegőrzésben, illetve annak helyreállításában, ugyanúgy másként kell
távol tartanunk magunktól a haragot, és megint másként megfékeznünk. Hogy
elkerüljük, bizonyos, az élet egészére kiterjedő előírásokra van szükség: ezek részben
a nevelésre, részben az azt követő időszakra vonatkoznak.
2. A nevelés a lehető legnagyobb és a jövőre nézve leginkább gyümölcsöző
odafigyelést kíván; könnyű ugyanis a még zsenge lelkeket megrendszabályozni, de
nehéz lenyesegetni azokat a hibákat, amelyek velünk együtt nőttek meg.
XIX.1. A haragra leginkább a heves lélek kapható. Mert ahogy négy elem van: tűz,
víz, levegő, föld, ugyanígy négy, nekik megfelelő tulajdonság: a hevesség, hidegség,
szárazság és nedvesség: így tehát a helyek, az élőlények, a testfelépítés és a szokások
sokféleségét ezeknek az elemeknek a keveredése okozza; valaminek tehát aszerint
alakul a jellege, hogy melyik elem hatása nagyobb benne. Ezért mondunk egyes
vidékeket nedvesnek vagy száraznak, melegnek vagy hidegnek. 2. Ugyanezek a
különbségek megvannak az állatok és az emberek között is: nem mindegy, hogy
valakiben mennyi nedvesség vagy melegség van; amelyik elem aránya túlsúlyba kerül
benne, olyan lesz a jelleme. Haragossá a lélek heves természete tesz, mert a tűz
erőteljes és kitartó, a hidegség túlsúlya gyávává tesz, mert a hideg tétlen és dermedt.
3. Ezért is állítják egyesek, hogy a harag a keblünkben kezdődik, amikor a szívünk
körül felforr a vérünk; az ok, ami miatt leginkább ezt a testrészt jelölik meg a harag
székhelyeként, nem más, minthogy az egész testben a mellkas a leghidegebb. 4.
Akikben több a nedvesség, azoknak csak fokozatosan nő a haragja, mert nincs meg
készen bennük a melegség, hanem csak a mozgás révén szerzik meg: ezért is a
gyerekek és a nők haragja inkább heves, mint súlyos, és kezdetben enyhébb. Szá-
razabb életkorban heves és erőteljes a harag, de nem nő, nem nagyon fokozódik,
mert az egy idő után elfogyó meleget a hideg követi: az öregek nyűgösek és
elégedetlenek, mint a betegek, a lábadozók és azok, akikben a kimerültség vagy a
vérveszteség miatt elfogy a meleg. 5. Ugyanez a helyzet a szomjúság vagy éhség miatt
sorvadozókkal, s akiknek vérszegény, alultáplált és gyenge a teste. A bor fellobbantja
a haragot, mert növeli a hőt; ki-ki a természete szerint forr fel: egyesek
részegségükben, mások a sértettségükben. Nincs más oka annak, hogy a
leglobbanékonyabbak a sárgás és vöröses emberek, mint hogy már termeszetűknél
fogva olyan a színük, amilyen másoké a harag közben szokott lenni, az ő vérük
ugyanis gyors mozgású és heves.
XX.1. De miként egyeseket a természet tesz hajlamossá a haragra, úgy számos
olyan ok is van, melyek ugyanarra képesek, mint a természet: egyeseket a betegség
vagy a testi erőszak sodort hozzá, másokat a sok munka, a folyamatos virrasztás,
nyugtalan éjszakák, a vágy és a szerelmi sóvárgás; de bármi más okoz is sérelmet a
testnek vagy a léleknek, a beteg kedély már kész a panaszra. 2. Mindezek azonban
csak a kezdetek, a kiinduló okok. A legtöbbet teheti hozzájuk a megszokás, amely ha
eléggé megrögződött, még csak táplálja a hibát. A jellemet ugyan nehéz megvál-
toztatni, és nem lehet az elemeknek a születéskor már egyszer kialakult arányait
megváltoztatni, de nem árt tudni, hogy az amúgy is forrófejű egyénektől vonjuk meg
a bort, amelyről Platón úgy tartja, hogy nem szabad adni belőle gyerekeknek, és
megtiltja, hogy „tűzre tüzet hordjunk”. Nem kell tömni őket étellel sem, mert csak
meghíznak, s testükkel együtt nő az indulatosságuk. 3. Nem a kimerülésig, de
munkával kell edzeni őket, hogy csökkenjen - de azért ne szűnjék meg teljesen -, és a
túlzott hév levezetődjék bennük. A játék is jót tesz, a mértékletes élvezet feloldja és
lecsillapítja a lelket. 4. A nedvesebb, szárazabb, illetve a hideg természetűeket nem a
harag felől fenyegeti veszély, hanem inkább a jellemhibáktól kell tartaniuk: a fé-
lelemtől, a makacsságtól, a kétségbeeséstől és a gyanakvástól. Fel kell tehát emelni és
melengetni kell az ilyen jellemeket, s derűssé kell tenni őket. S mivel más
gyógymódra van szükség a harag, másra a búskomorság ellen, és ezek nemcsak
merőben különböző, hanem egymással ellentétes módon kezelendők, mindig azon
segítünk először, amelyik nagyobb méreteket öltött.
XXI.1. Ismétlem, a leghasznosabb az, ha már a gyerekeket egészségesen neveljük.
Nehéz azonban ez az irányítás, mert egyaránt ügyelnünk kell arra, hogy ne tápláljunk
bennük haragot, de egyéniségüket se csorbítsuk. 2. Gondos odafigyelést kíván a
dolog, mert mindkettőt, tehát azt is, amit fejlesztenünk kell, és azt is, amit vissza kell
fojtanunk, hasonló dolgok táplálják, s a hasonló dolgok még a figyelmes embert is
könnyen megtévesztik. 3. Szabadjára engedve megnő az öntudat,
kiszolgáltatottságban csökken; felbátorodik, ha dicsérjük és biztatást adunk neki, de
ugyanez kelthet pimaszságot és haragot is: úgy kell tehát a kettő között
megtartanunk, hogy hol a gyeplőt, hol az ostort használjuk. 4. Semmi alantast,
semmi szolgait ne kelljen elviselnie; sohase kelljen térden állva könyörögnie, és ne
élvezzen előnyt abból, hogy könyörgött; legyünk inkább tekintettel a helyzetére,
korábbi tetteire és a jövőt illető ígéreteire. 5. A vele egyívásúak versengéseiben se azt
ne tűrjük, hogy legyőzzék, se azt, hogy megharagudjon; ügyeljünk rá, hogy
barátságban legyen azokkal, akikkel vetélkedni szokott, s megtanulja: ne ártani
akarjon, hanem győzni; ha ő kerekedett felül, s valami dicséretre méltót tett, hagyjuk,
hogy kihúzza magát, de azt ne, hogy ujjongjon: az örvendezés ugyanis már
diadalérzetet jelent, s azt a felfuvalkodottság és a túlzott önértékelés követi. 6. Bizto-
sítsunk valamennyi lazítást is neki, de ezt ne engedjük lustasággá, tétlenséggé fajulni,
és tartsuk távol az élvezetektől; semmi sem tesz ugyanis haragra hajlamosabbá, mint
a gyengekezű, engedékeny nevelés: minél inkább kedvezünk az egykéknek, minél
többet engedünk meg az árváknak, annál romlottabbak lesznek. Nem lesz ellenálló a
kellemetlenségekkel szemben az, akitől soha semmit nem tagadtak meg, akinek
könnyeit letörölte mindig gondoskodó anyja, akinek a tanárával szemben adtak
igazat. 7. Hát nem látod, hogy a nagyobb harag mindig együtt jár a magasabb
pozícióval? A gazdagok, a nemesek és a főhivatalnokok esetében különösen feltűnő,
hogy bármilyen csekély és jelentéktelen indulat volt is bennük, a nekik kedvező
légkör felfokozta. A szerencse táplálja a haragot, ha a beképzelt ember fülébe a
hízelgők csapata sugdos: „Ez mer neked ellentmondani? Nem a helyzetednek
megfelelően értékeled magad; te magad alázod meg magadat”, és más hasonlókat,
aminek még az egészséges és kezdettől fogva helyesen nevelt értelem sem igen tud
ellenállni. 8. Messze távol kell tehát tartani a hízelgéstől a gyermeket: hadd hallja
csak meg az igazságot. Érezzen néha félelmet, tiszteletet mindig, és az idősebbek
előtt álljon fel. Semmit se követelhessen ki haraggal: amit viszont sírásakor meg-
tagadunk tőle, adjuk meg, ha lecsillapodott. Szülei gazdagságát csak hadd lássa, de
ne használhassa ki. Szidjuk csak meg a helytelen cselekedeteiért. 9. Fontos
szempont, hogy békés természetű nevelőt és tanítót adjunk a gyerekek mellé: a hozzá
legközelebb levőkhöz alkalmazkodik minden zsenge korú, és azokhoz hasonlóvá nő
fel; a dajkák és tanítók jellemét tükrözik majd később serdülőkorukban.
10. Egy Platónnál nevelkedett fiú, mikor szüleihez hazakerülve apját hangoskodni
hallotta, ezt mondta: „Ilyesmit sohasem láttam Platónnál!” Nincs kétségem afelől,
hogy hamarabb kezdte utánozni az apját, mint Platont. 11. Mindenekelőtt szerény
legyen az étrendje, ne legyen drága ruházata, és olyan legyen az életmódja, mint a
vele egyívásúaké: nem fog haragra lobbanni, ha mással hasonlítja össze magát, ha
kezdettől fogva sokakhoz hasonlóvá tesszük.
XXII.1. De mindez a gyermekeinkre vonatkozik; a mi számunkra viszont a születés
véletlenszerűsége vagy a nevelés már se hibára, se tanításra nem ad lehetőséget, a
továbbiakat kell tehát elrendeznünk. 2. Így mindjárt az első indítékokkal kell harcba
szállnunk, a harag indítéka pedig az a vélekedés, hogy megsértettek bennünket:
ennek ne higgyünk egykönnyen. Még a nyilvánvaló, kézzelfogható jeleknek sem kell
azonnal hitelt adni, mivel egyes hamis dolgok az igazság látszatát viselik magukon. 3.
Időt kell mindig adni: a haladék majd feltárja az igazságot. Ne hallgassunk könnyen a
vádaskodókra: az emberi természetnek ezt a hibáját gyanakvással fogadjuk, és
tudjunk róla, hogy amit nem szívesen hallunk, annak könnyen hitelt adunk, s mielőtt
mérlegelnénk, máris megharagszunk. 4. Miért okoznak bennünk felindulást nem is
csak a vádaskodások, hanem már a puszta gyanakvás, és miért haragszunk meg
ártatlanokra valaki tekintetét és nevetését félreértve? Úgy kell tehát eljárnunk
önmagunkkal szemben, mint a távollevő személy ügyében, és hagyjuk függőben a
haragot, mert az elhalasztott büntetést is végre lehet hajtani, de ha végrehajtották,
visszavonhatatlan.
XXIII.1. Jól ismerjük annak a zsarnokölőnek az esetét aki ugyan nem tudta
végrehajtani tettét, de amikor elfogták és Hippias megkínzatta, hogy nevezze meg a
cinkosait, a zsarnok ott körben álló barátai nevét mondta be, akikről tudta, hogy
nagyon is szívükön viselik Hippias épségét; majd amikor Hippias sorra kivégeztette
azokat, akiket megnevezett, és megkérdezte, van-e még valaki, azt felelte; „Csak te
magad, mert senki mást nem hagytam, aki számára kedves lennél.” A harag okozta,
hogy a zsarnok segédkezzen a zsarnokgyilkosnak, és saját kardjával vágja le saját
oltalmazóit. 2. Mennyivel nagyvonalúbban járt el Nagy Sándor! Mikor elolvasta
anyja levelét, amelyben az arra figyelmeztette, hogy óvakodjon attól, nehogy orvosa,
Philippus megmérgezze, félelem nélkül megitta a tőle kapott orvosságot: inkább hitt
önmagának a barátjával való kapcsolatában. 3. Nagyszerű volt, hogy ártatlannak
tartotta az orvost, és nagyszerű volt, hogy megtette, amit tett! Ezt annál is inkább
dicsérem Nagy Sándorban, mert nála senki sem volt hajlamosabb a haragra; minél
ritkább ugyanis az önmérséklet a királyokban, annál inkább meg kell becsülni. 4. De
megtette ezt Caius Caesar is - már ugye az, amelyik polgárháborús győzelme után oly
megbocsátó módon járt el. Amikor kezére jutott a Cn. Pompeiushoz címzett leveleket
tartalmazó láda, benne olyanokéival is, akikről úgy hitte, hogy az ellenpárthoz
tartoznak vagy semlegesek, elégette őket. Bár néha-néha - mértékkel - ő is haragra
lobbant, jobban szerette volna, ha megállhatja, a megbocsátás leghálásabb fajtájának
azt tartotta, ha nem vesz tudomást arról, ki mit vétett ellene.
XXIV.1. A legtöbb bajt a hiszékenység okozza. Gyakran oda se kell figyelni a
beszédre, mert bizonyos dolgokban jobb, ha becsapnak bennünket, mint ha
gyanakodni kezdünk. Ki kell vetni a lelkünkből a gyanakvást és a sejtéseket, ezeket az
oly csalóka izgatószereket. „Ez nem elég udvariasan köszönt; az nem viszonozta kellő
szívélyességgel a csókomat; amaz hamar félbeszakított egy alig megkezdett
beszélgetést; az ő tekintetét elutasítónak találtam.” 2. A gyanakvás számára soha
nem hiányzik az érv: nyíltszívűségre van szükség és a dolgok jóindulatú értékelésére.
Semminek ne higgyünk, csak amit saját szemünkkel látunk és nyilvánvaló, s
valahányszor kiderül, hogy a gyanúnk alaptalan, rójuk meg hiszékenységünket, mert
ez az önbírálat megszoktatja velünk, hogy ne legyünk hiszékenyek.
XXV.1. Ebből az is következik, hogy a legkisebb, legjelentéktelenebb dolgok miatt
se háborodjunk fel. Nem túl fürge a szolga? Túl langyos a víz, amikor az ember inni
akar? Nincs rendben az ágy? Hanyagul terítették meg az asztalt? Ezeken
felháborodni: ostobaság. Beteg, vagy rossz az egészségi állapota annak, akit egy kis
szélroham is borzongásra késztet, beteg az a szem, amelyet elvakít a tiszta fehér
öltözék, élvezetektől elpuhult ember az, akinek más munkálkodásától megfájdul az
oldala. 2. Mindyridesről mondják - aki a sybariták városából való volt -, hogy amikor
valakit csákányozni látott, és az illető a magasba emelgette szerszámát arra
panaszkodva, hogy ő maga is kezd elfáradni, megtiltotta, hogy ezt a munkát a szeme
láttára végezzék. Ugyanő panaszkodott amiatt is, hogy rosszul érzi magát, mert
rózsaszirommal megtömött ágyon feküdt. 3. Mihelyt a lelket-testet megrontották a
gyönyörök, semmit sem talál elviselhetőnek, nem azért, mert azok nehezek, hanem
mert a viselőjük elpuhult. Mi értelme annak, hogy az embert valaki köhögése,
tüsszentése vagy egy nem elég gondosan elhessegetett légy őrjöngésbe kergesse, vagy
akár egy rosszul megkötött kutya, egy gondatlan szolga kezéből kieső kulcs? 4.
Nyugodt lélekkel viseli-e az ilyen ember a polgárok lármázását s a népgyűlésen vagy
a senatusban elhangzó becsmérléseket, akinek a fülét már egy odébbhúzott szék
csikorgása is sérti? Tűrni fogja-e az éhséget és szomjúságot egy nyári hadjáraton az,
aki már azért is megharagszik, mert a szolga nem jól keverte meg a jeges italát?
Semmilyen más dolog nem táplálja inkább a haragot, mint a mértéktelen és
türelmetlen dőzsölés: keményen kell bánni a lélekkel, hogy ne érezze meg a csapást,
csak ha súlyos.
XXVI.1. Megharagszunk olyasmire is, amitől nem is szenvedhetünk sérelmet, és
olyasmire is, amitől sérelmet szenvedhetünk. 2. Az előbbiek közül egyesek érzék
nélküli tárgyak, mint például egy könyv, amelyet apró betűs írása miatt gyakran
elhajítottunk, vagy mert hibákkal van teli, darabokra szaggattunk; mint egy ruha,
amelyet elszakítottunk, mert nem tetszett: micsoda ostoba dolog megharagudni az
ilyen dolgokra, amelyek sem nem érdemelték ki haragunkat, sem nem érzik azt! 3.
„De nyilvánvalóan sértenek bennünket azok, akik őket készítették.” Először is,
többnyire már azelőtt megharagszunk, hogy ezt a különbségtételt megtennénk
magunkban. Másodszor, talán maguk a mesteremberek is tudnak felhozni jogos
mentségeket: az egyik nem tudta jobban megcsinálni, mint ahogyan csinálta, és nem
a mi megbántásunk céljából tanulta meg kevéssé a mesterségét; a másik nem azért
készítette, hogy sértsen bennünket. Végül, van-e esztelenebb dolog, mint ha az
emberekkel szemben felgyűlt epénket a dolgaikra zúdítjuk? 4. Ahogyan pedig
esztelenség az élettelen dolgokra haragudni, ugyanúgy az a beszédre képtelen
állatokkal szembeni harag is, amelyek semmi sérelmet nem okozhatnak nekünk,
mert képtelenek az akaratra, mert csakis az sértés, ami elhatározásból fakad. Ártani
tehát tud nekünk a vas vagy a kő, de jogtalanságot nem tehet velünk. 5. Pedig sokan a
megvetés jelének tartják azt, hogy ugyanazok a lovak engedelmesek az egyik lovassal
és csökönyösek a másikkal szemben, mintha szándékosan tennék, nem pedig arról
volna szó, hogy bizonyos állatok a megszokás vagy a hozzáértő bánásmód miatt egyes
embereknek inkább engedelmeskednek. 6. Rájuk persze ugyanúgy ostobaság
haragudni, mint a gyerekekre vagy a gyermeki értelemtől nem sokban különbözőkre;
mindezen vétkek esetében ugyanis egy igazságos bíró előtt ártatlanságnak minősül az
oktalanság.
XXVII.1. Vannak olyan dolgok, amelyek nem árthatnak nekünk, s csakis jótékony
és üdvös hatásuk van, mint amilyenek a halhatatlan istenek, akik sem nem akarnak,
sem nem tudnak bántani bennünket; természetük ugyanis annyira szelíd és békés, s
ugyanúgy messze távol áll mások megsértésétől, mint a magukétól 2. Az esztelenek
és az igazságot nem ismerő emberek tulajdonítják tehát csak nekik a tenger
tombolását, a hatalmas esőzéseket, a makacs telet, holott közben, ami nekünk árt
vagy használ, abból semmi sem ránk irányul kifejezetten. Nem mi vagyunk ugyanis
az ok a világ számára, amely miatt a tél és nyár váltakozása történik: ennek
megvannak a maga törvényei, amelyek az isteni dolgokat irányítják. Túlságosan is
nagyra becsüljük, ha méltónak hisszük magunkat arra, hogy miattunk mennek végbe
ezek a nagy változások. Mindebből tehát semmi sem a mi megsértésünkre, de
ugyanígy semmi sem a mi üdvünkre történik. 3. Elmondtuk, hogy vannak dolgok,
amelyek nem tudnak ártani nekünk, és vannak, amelyek nem akarnak. Ezek közé
tartoznak a jó tisztviselők, szülők, nevelők és bírák, akiktől úgy kell fogadni a
büntetést, mint a sebészkést, a diétát és más olyasmit, ami ugyan használ, de
meggyötör. 4. Büntetéssel sújtottak bennünket: ne csak az jusson eszünkbe, hogy mit
kell elszenvednünk, hanem az is, hogy mit tettünk: vessünk számot életünkkel. Ha
őszinték akarunk lenni önmagunkkal, akkor még súlyosabbnak is ítéljük meg az
ügyünket.
XXVIII.1. Ha mindenben igazságos bírák akarunk lenni, akkor először is arról kell
meggyőznünk önmagunkat, hogy egyikünk se hibátlan; ebből ered ugyanis
nagyhangú méltatlankodásunk: „Nem vétettem semmit” meg „Nem csináltam
semmit”. De igen, csak nem vallasz be semmit! Méltatlankodunk amiatt, ha
figyelmeztetéssel vagy fenyítéssel rendreutasítanak bennünket, holott ugyanakkor
vétkezünk, mert helytelen cselekedeteinket még arroganciával és makacssággal
tetézzük. 2. Ki az, aki minden törvénnyel szemben ártatlannak vallhatja magát? Ám
legyen, de mennyire szűkös az az ártatlanság, hogy az ember a törvény előtt jónak
minősül! De mennyivel kiterjedtebb a kötelességek hatálya, mint a jogé! Mennyi
mindent követel a kötelességtudati emberiesség, nagylelkűség, igazságosság és a
megbízhatóság, ami nem szerepel a törvénytáblákon!
3. Mi azonban még az előbbi, oly szűk értelmű ártatlanságnak sem tudunk
megfelelni: mást tettünk, és mást gondoltunk, másra vágytunk és másnak
engedtünk; bizonyos dolgokban ártatlanok vagyunk, mert nem sikerült megtennünk.
4. Erre gondolva, legyünk igazságosabbak a vétkezőkkel, és higgyünk a minket
korholóknak; mindenesetre, soha se haragudjunk meg a jókra (mert kire ne ha-
ragudnánk, ha még a jókra is haragszunk?) s a legkevésbé az istenekre; mert nem az
ő hatalmuk, hanem halandó voltunk törvényei miatt vagyunk kénytelenek eltűrni
mindazt a kellemetlenséget, ami velünk történik. „De betegségek és fájdalmak is
megtámadnak bennünket.” Mindenesetre valahogyan el kell lennünk ebben a sors
által nekünk juttatott roskatag házban. Valakiről megsúgják, hogy rosszat mondott
rólad: gondolj arra, nem te kezdted-e, gondolj arra, hány emberről beszélsz magad is.
5. Mondom, gondoljunk arra, hogy egyesek nem jogtalanságot követnek el, hanem
csak viszonozzák azt, mások a mi érdekünkben teszik azt, egyesek kényszer hatására
cselekszenek, mások tudatlanságból, de még akik szándékosan és tudatosan teszik is,
a megsértésünkkel sem a sértésre törekednek: vagy egy elmésség csábítása miatt
ragadtatja el magát, vagy nem azért tesz valamit, hogy nekünk ártson, hanem mert
csak akkor tud valamit megszerezni, ha akadályoz bennünket, hanem mert csak úgy
tudja elérni célját, ha minket félrelök; gyakran a hízelgés is sért, miközben hajbókol.
6. Aki csak felidézi magában, hányszor merült fel benne is hamis gyanakvás, hány
kötelességteljesítésére ruházta a véletlen a jogtalanság látszatát, hány embert
szeretett meg a kezdeti gyűlölet után, az már nem tud azonnal haragra lobbanni,
legalábbis akkor, ha magában az őt érő sértések mindegyikére azt mondja: „Ezt már
én is elkövettem”. 7. De hol találunk egy ilyen igazságos bírót? Aki mindenkinek a
feleségét megkívánja, és elég oknak tartja a szerelmeskedésre azt, hogy a másé, az azt
sem akarja, hogy a saját feleségét meglássák; a hűség legkérlelhetetlenebb
számonkérője maga is hitszegő, a hazugságokat maga a hamisan esküdő üldözi, az
ellene való per indítását a feljelentgető viseli legnehezebben; az nem tűri a fiú
rabszolgái szemérmének megkísértését, aki a magáét nem kímélte. 8. A mások hibái
mindig a szemünk előtt vannak, a sajátjaink pedig a hátunk mögött: ezért van, hogy a
fia véget nem érő tivornyáit egy, a fiánál züllöttebb apa ostorozza, és az nem bocsát
meg semmit a másik dőzsölésének, aki magától nem tagadott meg semmit, zsarnok
haragszik meg a gyilkosra, szentségtörő bünteti meg a lopásokat. Az emberek nagy
része nem a bűnökre, hanem a vétkezőkre haragszik. Visszafogottabbá tesz
bennünket, ha önmagunkba tekintünk, ha megkérdezzük magunktól: „Vajon nem
követtünk-e el mi magunk is valami hasonlót? Nem tévedtünk-e? Hasznos-e nekünk,
ha ezeket elítéljük?”
XXIX.1. A legjobb orvosság a harag ellen a haladék. Ezt kérd tőle már a kezdetkor,
nem azért, hogy megbocsásson, hanem hogy mérlegeljen: heves ugyanis az első
lendülete, de enged magából, ha kivár. Ne is az egészet próbáld megszüntetni: az
egésznek vége lesz, ha részekre szabdaljuk. 2. A minket sértő dolgok egy részéről
hírből értesülünk, másokat mi magunk hallunk vagy látunk. Azoknak, amelyeket úgy
mesélnek el nekünk, nem kell mindjárt hinni: sokan hazudnak vagy azért, hogy
becsapjanak bennünket, vagy azért, mert őket is becsapták. Egyikük a vádaskodá-
sával a kegyünket keresi, és még ki is talál sértést, hogy kitűnjék, mennyire fájlalja
annak megtörténtét; másvalaki rosszindulatú és szándékosan meg akarja bontani az
összetartó barátságokat. Van olyan bajkeverő, aki egyszerre óhajtja nézni a színházi
előadást, de távolról, biztos helyről azokat is lesni, akiket ő ugrasztott össze. 3. Ha
csekély összegről kell is ítélned, tanú nélkül ne ítélkezz jóváhagyólag egy ügyben, a
tanúvallomás eskü nélkül ne legyen érvényes, mindkét félnek adj módot a jogi
eszközök alkalmazására, adj időt, és ne csak egyszer hallgasd meg őket; annál inkább
kiviláglik ugyanis az igazság, minél többször találkozunk vele: egy barátod fölött
ítéletet mondasz-e egy szempillantás alatt? Mielőtt meghallgatnád, mielőtt kikér-
deznéd, mielőtt megtudhatná, hogy ki a vádlója vagy mi a bűne, megharagszol rá?
Meghallgattad már mindkét részről, mit mondanak? 4. Maga, a téged följelentő fog
visszakozni, ha bizonyítania kell: „Szó sem lehet róla - mondja hogy engem a
nyilvánosság elé állíts; a bíróság előtt mindent letagadok; egyébként pedig soha
többet nem mondok neked semmit.” Egyszerre ösztökél is, de ki is vonja magát a
vitából és összeütközésből. Aki csak titokban hajlandó mondani valamit, az szinte
nem mond semmit: van-e igazságtalanabb dolog, mint titokban hinni, de nyíltan ha-
ragudni?
XXX.1. Egyes esetekben mi magunk vagyunk a tanúk: ezekben az elkövetők
jellemét és szándékát vizsgáljuk. Ha gyermekről van szó: a kora miatt bocsássunk
meg neki, mert nem tudja, hogy vétkezik. Ha az apánkról van szó: vagy annyit tett
már értünk, hogy joga van az igazságtalanságra is, vagy esetleg éppen jó szolgálat az
a részéről, ami miatt sértve érezzük magunkat. Ha egy asszonyról: egyszerűen
megtévedt. Ha parancsra cselekedett: a kényszer miatt ki más háborodik fel, mint az
igazságtalan ember? Ha sérelmet szenvedett: nem jogtalanság elviselni azt, amit te
tettél előbb. Ha bíráról van szó: inkább higgy az ő ítéletének, mint a magadénak. Ha
királyról van szó: ha bűnösként büntet meg, engedelmeskedj az igazságnak, ha ártat-
lanként, hajolj meg a sors előtt. 2. Ha egy beszédre képtelen állat: őt utánozod, ha
megharagszol rá. Ha betegség vagy valami csapás: könnyebben elmúlnak arról, aki
elviseli őket. Ha az istenség az: amikor rá haragszol meg, ugyanúgy vesztegeted csak
az időd, mint mikor azért könyörögsz hozzá, hogy másra legyen haragos. Ha jó
ember az, aki jogtalanságot tett: ne hidd el; ha rossz: ne csodálkozz; majd mástól
megkapja azt a büntetést, amelyet tőled érdeme, sőt már meg is bűnhődött az, aki
vétkezett.
XXXI.1. Két dolog van, mint mondtam, ami szítja a haragot: először is az, ha úgy
érezzük, hogy sérelem ért bennünket, erről már eleget szóltunk; másodszor az, hogy
jogtalanul ért: erről kell most beszélnünk. Igazságtalannak ítélnek bizonyos dolgokat
az emberek azért, mert nem érdemelték ki, másokat azért, mert nem is számítottak
rájuk. Méltánytalannak tartjuk azt, ami váratlanul történik. 2. Ezért is leginkább az
okoz bennünk felindulást, ami reményünk és várakozásunk ellenére történik meg, s
nem más az oka, hogy a házunk körüli dolgokban a legkisebb dolgok is bosszantanak,
a barátaink esetében pedig a sértést is csak figyelmetlenségnek nevezzük. 3. „Hogyan
okozhatnak akkor felindulást bennünk - kérdezheti valaki - az ellenségeink sértései?”
Mert nem vártuk őket, vagy legalábbis nem ekkorákat. Ezt okozza túlzott
önszeretetünk: úgy ítéljük meg, hogy még az ellenségeink részéről sem érhet
bennünket sérelem; királyi lélek lakozik mindannyiunkban, hogy olyan szabadságot
követel magának, amilyent nem tűr meg magával szemben. 4. Így vagy a dolog
szokatlansága tesz bennünket haragossá, vagy a valóság hiányos ismerete: mert mi a
meglepő abban, hogy rossz emberektől gonosztettek erednek? Mi az új abban, ha egy
ellenségünk árt nekünk, egy barátunk megsért bennünket, a fiúnk botlást követ el,
egy szolgánk hibázik? Fabius a hadvezérre mondta, hogy a legszánalmasabb
mentegetőzése ez lehet: „Nem gondoltam volna”: én ezt ugyanilyennek tartom az
emberre. Mindenre gondolj, mindenre számíts: még a jó jellemben is megvan valami
érdesség. 5. Az emberi természet egyaránt alkot fondorlatos, hálátlan, kéjvágyó és
istent-embert nem tisztelő lelkeket is. Ha egy ember jelleméről ítélsz, a többiét is
vedd figyelembe. Amikor leginkább örülsz, akkor kell a leginkább félned. Ahol
minden nyugodtnak tűnik számodra, ott nem hiányoznak az ártó szándékok, csak
csendben meghúzódnak. 6. Mindig gondolj arra, hogy a jövőben történhet valami,
ami sért téged. A kormányos sohasem vonja fel az összes vitorlát olyan
könnyelműen, hogy gyors bevonásukhoz szükséges felszerelésről ne gondoskodott
volna. Mindenekelőtt arra gondolj, hogy utálatos és átkos dolog az ártás képessége, s
annyira idegen az embertől, akinek jóvoltából még a vadak is megszelídülnek. Nézd
meg, az elefántok mint hajtják járomba a nyakukat, a bikák mint tűrik, hogy
gyerekek és nők a hátukra ülve, büntetlenül tapodjanak rajtuk, nézd meg a poharak
között és az ölekbe is belesikló, de ártalmatlan kígyókat, a megszelídített medvék és
oroszlánok nyugodtságát, amikor megsimogatják őket, és a gazdájuknak hízelgő
vadállatokat: máris el fogod szégyellni magad, hogy jellemet cseréltél az állatokkal. 7.
Istentelenség ártani a hazának: tehát egy polgárnak is, mert ő része a hazának -
szentek a részek is, ha az egész tiszteletre méltó -, tehát egy embernek is, mert ő egy
nagyobb városban a polgártársad. Mi lenne, ha a kéz ártani akarna a lábnak, a
kéznek a szem? Ahogyan minden testrészünk összetart, mert mindegyikük megóvása
az egésznek is érdeke, ugyanúgy az embereknek is kímélniük kell mindenkit, mivel
közösségbe születtünk, márpedig ez a szövetség csakis a részek védelme és szeretete
révén maradhat épen. 8. Még a viperát, vízisiklót vagy más olyan állatot, amely a
harapásával vagy csípésével árthat nekünk, se pusztítsuk el, ha később meg-
szelídíthetjük és elérhetjük, hogy minket vagy másokat ne veszélyeztessen: tehát egy
embert se azért büntessünk meg, mert bűnt követett el, hanem hogy ne vétkezzen
többet, és soha ne a múltra, hanem a jövőre tekintettel szabjuk ki a büntetését, mert
a törvény nem haragszik, hanem megelőzni akar. Ha ugyanis olyasvalakit kell
megbüntetni, akinek elvetemült, gonosz jelleme van, a büntetés senkivel sem tesz
kivételt.
XXXII.1. „De a haragban van valami gyönyör, és kellemes dolog viszonozni a
nekünk okozott fájdalmat.” Egyáltalán nincs így: nem úgy van, mint a jó cselekedetek
esetében, hogy illő a jótettet jótettel viszonozni, itt pedig a jogtalanságot
jogtalansággal. Ott az a szégyen, ha alulmaradunk, itt, ha győzünk. Emberhez nem
méltó és mégis jogosnak elfogadott szó a bosszú, és a megtorlás sem sokban
különbözik tőle, legfeljebb a jogtalanság időrendjében: aki csak viszonozza a
fájdalmat, annak csak mentegethetőbb a vétke. 2. Marcus Catót a fürdőben egy őt
nem ismerő véletlenül megütötte (mert ki is akart volna tudatosan sérelmet okozni
neki?), majd miután elnézést kért, Cato ezt válaszolta neki: „Nem emlékszem arra,
hogy valaha is megütöttek volna.” 3. Helyesebbnek tartotta nem tudomást venni a
dologról, mint megbosszulni. „Semmi baja nem lett az illetőnek - kérdezheted - egy
ilyen pimaszság után?” Sőt, inkább jól járt: megismerkedett Catóval. Nagy lélekre
vall, ha az ember átsiklik a sértések fölött; a bosszú legmegalázóbb fajtája, ha valakit
arra se tartanak méltónak, hogy bosszút álljanak rajta. Sokan a jelentéktelen sértése-
ket még csak fokozzák magukban azzal, hogy megtorolják őket: az a nagy és nemes
lelkű ember, aki nagyvad módjára, nyugodtan hallgatja a számára jelentéktelen
kutyák csaholását.
XXXIII.1. „Kevésbé néznek le bennünket akkor - mondhatja valaki -, ha
megbosszuljuk a sértést.” Ha a megtorláshoz mint orvosláshoz folyamodunk, azt
harag nélkül tegyük, ne úgy, mintha kellemes lenne a bosszú, hanem mintha
hasznos; gyakran jobb nem tudomást venni a dologról, mint megtorolni. A nálunk
nagyobb hatalmú emberek sértéseit még derűs arccal is, nem csak türelmesen kell
elviselnünk: megteszik máskor is, ha meggyőződnek róla, hogy sikerült nekik a
sértés. Ez a legrosszabb vonás a szerencséjüktől elbizakodott emberekben: akit
megsértettek, azt gyűlölik is. 2. Jól ismert annak az embernek a kijelentése, aki
királyok szolgálatában öregedett meg: mikor valaki megkérdezte tőle, hogyan érte
meg ezt, a királyi udvarban oly ritka dolognak számító magas életkort, azt válaszolta:
„Azzal, hogy a sértéseket tűrtem, és köszönetet mondtam értük.” Gyakran a
jogtalanság megtorlása annyira sem előnyös, hogy még a beismerése se hasznos. 3.
Caius Caesar, mikor egy előkelő római lovag, Pastor fiát börtönbe vetette, mert
szemet szúrt neki a fiatalember elegáns megjelenése és nagy gonddal ápolt
hajviselete, az apa könyörgésére, hogy a kedvéért kímélje meg a fiú életét - mintha
csak felhívták volna a figyelmét a kivégzésre —, azonnal megölette; de hogy ne legyen
mindenben embertelen az apával szemben, aznap meghívta vacsorára. 4. El is ment
Pastor úgy, hogy nem volt semmi szemrehányás a tekintetében. A Caesar elébe
tetetett egy félliteres korsót és őrt rendelt mellé: mindezt elviselte a szerencsétlen, de
valahogy úgy, mintha a fia vérét kellene innia. A császár ezután olajat és koszorút
vitetett neki, és megparancsolta, hogy figyeljék, felveszi-e: felvette. Azon a napon,
amikor a fiát eltemette - vagy inkább még el se temette -, vendégként ott könyökölt
századmagával a köszvényes öreg, és ivott aligha őszinte meggyőződésből kortyokat a
fia születésére anélkül, hogy közben kibuggyant volna a könnye, és nem engedte,
hogy a fájdalom bármilyen jele meglátsszék rajta: úgy vett részt a lakomán, mintha a
fiáért könyörgött volna. Azt kérded, miért? Mert volt egy másik fia is. 5. Hogy tett
Priamus? Nem leplezte-e haragját, nem kulcsolta-e át a király térdeit, s nem illette-e
csókjával a gyászos és fia vérével beszennyezett kezet, és nem lakomázott-e vele? De
ő mégiscsak olaj és koszorú nélkül, s oly ádáz ellenfele sokféle vigasztaló szóval
ösztökélte arra, hogy pár falat ételt elfogyasszon, hogy hatalmas poharakat ürítsen ki
egy őr felügyelete mellett. 6. Meg kellene vetnünk az olyan római apát, aki saját
magát félti! Ebben az esetben a szeretet fékezte meg a haragot. Megérdemelte volna,
hogy a lakomáról elengedjék, és összeszedhesse fia földi maradványait, de még ezt
sem engedte meg neki ez az amúgy „jó indulatú” és „szívélyes” ifjú császár: gyakori
kínálgatásával - mondván, hogy így könnyítsen a gondján - tovább gyötörte az
öreget; az meg úgy tett, mintha jól érezné magát, és el is felejtette volna, mi történt
aznap: odaveszett volna a másik fia is, ha a hóhérnak nem tetszett volna valami a
vendég viselkedésében.
XXXIV.1. Tehát tartózkodnunk kell a haragtól akkor is, ha a megtámadandó
személy velünk egyenlő, de akkor is, ha magasabb vagy alacsonyabb rangú nálunk. A
velünk egyenlővel való összecsapás kétes kimenetelű, a magasa rangúval őrültség, az
alacsonyabb rangúval hitvány dolog. Kicsinyes, szánalomra méltó emberre vall a
harapást visszaadni: az egerek meg a hangyák kapnak a feléjük nyújtott kézre; a
gyengék gondolják azt, hogy bántani akarják, ha megérintik őket. 2. Béketűrőbbé
tesz bennünket, ha arra gondolunk, hogy korábban miben volt hasznos nekünk az,
akire haragszunk, és szolgálatai máris kiegyenlítik a sértést. Az is jusson eszedbe,
hogy milyen sokat használ a tekintélyünknek, ha híre megy megbocsátásunknak, és
hogy egy ilyen megbocsátás hány embert tett már hasznos baráttá. 3. Ne
haragudjunk meg az ellenfeleink és ellenségeink gyerekeire se! A Sulla-féle
kegyetlenség elrettentő példái közé tartozik, hogy a proskribáltak gyerekeit eltiltotta
a közügyektől: nincs méltatlanabb dolog, mint az apa elleni gyűlölet örökösévé válni.
Valahányszor nehezen hajlunk a megbocsátásra, gondoljunk arra, hogy jó lenne-e az
nekünk, ha mindenki könyörtelen lenne: hányszor kér megbocsátást olyan, aki
megtagadta azt! 4. Hányszor előfordult, hogy az borult egy másik ember lábai elé, aki
azt a másikat korábban eltaszította maga elől. Mi lehet dicsőségesebb annál, mint
amikor a haragot a barátság váltja föl? Ki más most a római nép hívebb szövetségese,
mint aki a legmakacsabb ellensége volt? Mi lenne ma a birodalomból, ha a jótékony
előrelátás nem gondoskodott volna arról, hogy a legyőzöttek összeolvadjanak a
legyőzőikkel? 5. Megharagszik valaki: te ezzel szemben a jótetteiddel hívd ki őt;
talaját veszti az ellenségeskedés, amint az ellenfél elhagyja a küzdőteret; csak
párosával lehet harcolni. De ha mindkét részről a harag küzd, összecsapnak: az lesz a
jobb, aki előbb lép vissza, s a vesztes az, aki győzött. Megütött téged: térj ki az
útjából, mert ha visszaütsz, csak okot adsz a további verésre, de egyben mentséget is;
nem tudsz már visszavonulni akkor, amikor akarsz.
6. Vajon akar-e valaki is olyan súlyos ütést mérni az ellenségre, hogy a keze is a
sebben maradjon, és a csapás miatt ne tudja visszahúzni azt? Márpedig ilyen fegyver
a harag: aligha lehet visszavonni. Mi gondoskodunk arról, hogy könnyű fegyverünk
legyen: megfelelő és könnyen kezelhető kard; hát nem így kerüljük-e el a léleknek
ezeket a súlyos, nyomasztó és visszavonhatatlan felbuzdulásait? 7. Igazából az a
gyorsaság tetszik, amely a vezényszóra rögtön helyben marad, nem fut túl a kijelölt
célon, és el lehet téríteni vagy a futás helyett lépésre bírni; tudjuk, hogy betegek azok
az inak, amelyek akaratunk ellenére mozognak; amikor egy öreg vagy gyenge
fizikumú ember sétálni akar, elkezd rohanni: a léleknek azokat a felindulásait
tekintsük a legegészségesebbnek és legerőteljesebbeknek, amelyek a mi döntésünket
követik, és nem önkényesen sodródnak.
XXXV.1. Semmi sem olyan hasznos azonban, mint ha figyelembe vesszük egyfelől
a dolog visszataszító voltát, másfelől a benne rejlő veszélyt. Egyetlen más szenvedély
külső megjelenése sem nyújt zaklatottabb képet: a legszebb arcot is elcsúfítja, torzzá
teszi a legnyugodtabb tekintetet is. A haragosokból elszáll minden báj, s ha korábban
előírásszerű volt is az öltözékük, most lóg rajtuk a ruha, ápolatlanok, vagy ha
korábban a hajviseletük természetes vagy mesterségesen kialakított formája nem
nyújtott is csúf látványt, most a lelkükkel együtt az is fölborzad. 2. Kidagadnak az
erei, gyakori lélegzetvételtől rázkódik a keble, a dühödt szavak kitörésétől felduzzad a
nyaka; ezt követi a végtagok remegése, a kéz nyugtalansága, az egész test izga-
tottsága. 3. Milyen annak szerinted belül a lelke, akinek külső megjelenése ilyen
visszataszító? Mennyivel borzalmasabb lehet belülről a kinézete, mennyivel hevesebb
a légzése, feszültebb az indulata, készen arra, hogy önmagát is szétpukkassza, ha
nem törhet ki! 4. Ilyen látványt nyújt a meggyilkoltak vérétől csöpögő vagy gyilkolni
menő ellenség és vadállat, ilyennek képzelték el a költők a kígyókkal felövezett,
tűzokádó alvilági szörnyeket, amilyenek a háborúk szítására, a népek közti ellentétek
elhintésére és a béke megsértésére kivonuló legvisszataszítóbb alvilági istennők. 5.
Ilyennek képzeljük el a haragot: szeme tűzben ég, sziszeg, nyög, sóhajtozik, fogát
csikorgatja, vagy ha van még ezeknél is gyűlöletesebb szó: üvöltözik, mindkét
kezében fegyverrel hadonászva nem törődik ugyanis azzal, hogy védje magát, vad
tekintetű, vérszomjas, forradásos és saját ütlegeitől kék alak, őrültként jár, mély
sötétség van körülötte, folyton ide-oda rohan, dúl, elűz, a mindenkivel - de leginkább
önmagával - szembeni gyűlölet hajtja, ha másként nem árthat, földeket, tengereket,
egeket fel akarva forgatni, s egyformán gyűlölködő és gyűlöletes. 6. Vagy ha
gondolod, legyen olyan, mint amilyen költőinknél:

kit Bellóna követ, véres korbácsa kezében,

Vagy a Viszály kárörvendve szakadt köpönyegben

vagy amilyen még ennél is szörnyűbb képet ki lehet gondolni erre a szörnyű
szenvedélyre.
XXXVI.1. „Egyes haragvóknak - mondja Sextius - használt az, hogy a tükörbe
pillantottak. Megdöbbentette őket önmaguk oly nagymérvű megváltozása. Mintha a
tényekkel szembekerülve nem ismertek volna magukra. És így is csak milyen keveset
adott vissza csúfságukból a tükörben visszaverődő kép? 2. Ha a lélek minden
dologban megmutatkozhatnék és láthatóvá válhatnék, sötétnek, szennyesnek,
háborgónak, eltorzultnak és felfuvalkodottnak látva, zavarba jönnénk. Most is
annyira csúf, ahogy a csontokon, a húsunkon és oly sok más akadályon átsugárzik.
Mi lenne, ha csupasz valóságában jelenne meg? Ne hidd persze, hogy a tükör bárkit
is elriaszt a haragtól. Hogy miért? 3. Aki a tükör elé állt, hogy megváltoztassa magát,
az már meg is tette ezt; a haragosoknak ugyanis nincs szebb látvány, mint a
borzasztó és rettenetes képmás, illetve amilyennek látszani is akarnak. 4. Inkább arra
figyeljünk, hány embernek ártott saját haragja. Egyesek túlságos hevességükben
felvágták ereiket, orrvérzést okozott az erőt meghaladó ordítozás, elhomályosította a
látást a szemekbe toluló vér, és a lábadozók visszaestek korábbi betegségeikbe. Nincs
rövidebb út a megőrüléshez. 5. Így sokan továbbra is folyamatosan őrjöngenek, és
korábban száműzött lelkiállapotukat sohasem tudják visszanyerni: Aiaxot halálba
kergette az őrjöngése, őrjöngésbe a haragja. A gyerekeik halálát, saját
nélkülözésüket, házuk összeomlását kívánják, de ugyanúgy tagadják, hogy
haragosak, mint ahogy az őrjöngők tagadják a tombolásukat. Kerülni kell a legjobb
barátaikkal és az őket leginkább szeretőkkel szemben ellenséges embereket, akik a
törvényeket csak mint az ártás eszközeit tartják számon, a legkisebb dolog miatt
felháborodnak, se szóval, se kedveskedéssel nem engesztelhetők ki könnyen,
mindent erőszakosan tesznek, és készek arra, hogy karddal harcoljanak, vagy azáltal
essenek el. 6. A legnagyobb és minden más hibát felülmúló rossz kerítette őket
hatalmába. A többi fokozatosan jelentkezik; ennek a hatása váratlan és mindenre
kiterjedő. Tulajdonképpen minden más szenvedélyt maga alá gyűr: legyőzi a legfor-
róbb szerelmet is. Döftek már le így imádott testeket, majd feküdtek annak ölében,
akit meggyilkoltak. A kapzsiságot, ezt az oly kitartó és oly nehezen megtörhető hibát
is elnyomja a harag, ha odáig fokozódott, hogy vagyonát szétszórja, házára és
egybehordott javaira tűzcsóvát hajít. Vagy a törtető nem dobta-e el nagyra becsült
hivatali jelvényeit, és nem utasította-e vissza a felkínált tisztséget? Nincs olyan
szenvedély, amely fölött a harag ne lenne úr.
 HARMADIK KÖNYV

I.1. Amit leginkább óhajtottál, Novatusom, azt próbáljuk most megtenni: kiirtani a
haragot a lelkekből - vagy legalábbis megfékezni azt, és kitöréseit megakadályozni.
Ezt néha nyilvánosan és nyíltan kell megtennünk, amikor e baj kis ereje még
megengedi ezt, néha titokban, amikor túlságosan heves és minden akadály csak
tovább ingerli és fokozza. Fontos tudni, hogy mekkora és mennyire sértetlen az ereje,
hogy vajon csak meg kell-e fenyegetni és visszakergetni, vagy már engednünk kell
neki, amíg első vihara kitombolja magát, nehogy az ellenszereket is magával sodorja.
2. A módszert mindig az illető ember jelleme szerint kell megválasztani; egyeseket
ugyanis már a kérés is meggyőzi, mások rátámadnak és fenyegetőznek az előttük
megalázkodókkal, megint másokat megfélemlítéssel tudunk lecsendesíteni;
egyeseket a dorgálás, másokat a bevallás, megint másokat a szégyenérzet téríti el
szándékuktól, egyeseket pedig a halogatás, e hirtelen baj lassú orvossága, amelyhez
legvégül folyamodjunk. 3. A többi szenvedély ugyanis lehetőséget ad a halasztásra, és
lassabban is gyógyítható, mivel erőszakossága ösztönzi és ragadja magával, nem
fokozatosan fejlődik ki, hanem amikor kezdődik, már teljesen kialakult; nem is a
többi bűnök módjára nyugtalanítja a lelket, hanem elcsábítja, s önuralomra
képtelenné teszi, vágyat ébreszt benne a károkozásra, akkor is, ha az kölcsönös, és
nemcsak azzal szemben tombol, akire irányul, hanem mindennel szemben, ami az
útjába kerül. 4. A többi jellemhiba űzi a lelket: a harag valósággal a mélybe taszítja.
Még ha ellenállni nem tudunk is szenvedélyeinknek, de legalább talpon tudunk
maradni velük szemben: a harag - mint a villámlás, a zivatar és más, feltartóz-
tathatatlan jelenség, nem folyamatosan történik, hanem lezuhan - erejét mind
jobban és jobban megfeszíti. 5. A többi hiba az észtől pártol el: ez a józanságtól; a
többi lassan fokozódik és szinte észrevétlenül nő: a haragba belezuhan a lélek.
Semmilyen más dolog sem űz tehát jobban bennünket, elvakultabban és erejében
bízva, s diadalmasan, ha sikert ért el, őrjöngve, ha kudarcot vall. Még a sikertelenség
sem tántorítja el, és ha a véletlen megfosztja ellenfelétől, akkor harapásával önmaga
ellen fordul. Tulajdonképpen közömbös, mennyire jelentős dolog váltotta ki, mert a
legkisebbek miatt is a legnagyobbakra tör.
II.1. Egyetlen életkort sem kerül el, egyetlen emberfajtával sem tesz kivételt. Egyes
népek szegénységük „jóvoltából” nem ismerik a fényűzést; mások edzettek és állan-
dóan vándorlók lévén elkerülik a lustaságot. Akinek kiműveletlen a jelleme és
paraszti életet él, annak számára ismeretlen fogalom a csalás, a becsapás és mindaz a
rossz, ami a fórumon történik. Nincs egy nép se, amelyet ne ingerelne fel a harag:
ugyanúgy hat a görögökre, mint a barbárokra, és nem kevésbé veszedelmes azokra,
akik félik a törvényt, mint azokra, akiknek jogait az erejük mértéke szabja meg.
2. Végül, míg a többi hiba csak egyeseket kerít hatalmába, ez az egyetlen olyan
szenvedély, amelyet néha egy egész állam átvehet. Sohasem gyújtotta lángra egy nő
iránti szerelem az egész népet, és egy egész állam sohasem vetette minden reményét
a pénzbe vagy a nyereségbe; a becsvágy egyes embereket kerít hatalmába, az
önuralom hiánya az egyetlen általánosan jellemző hiba. 3. Gyakran egy tömegben
menetelnek a harag felé férfiak és nők, öregek és gyerekek, a vezetők és a tömeg,
egymással egyetértésben, s ez az egész sokaság - csupán néhány szótól felingerelve -
magán az ingerlőn is túltesz. Rögtön a fegyverekhez, a gyújtogatáshoz folyamodik,
hadat üzen a szomszéd népeknek, háborút visel saját polgártársai ellen. 4. Egész
házakat égettek fel miatta a benne lakókkal együtt, és egy megnyerő ékesszólása
miatt nagy tekintélynek örvendő szónok is kénytelen volt tűrni hallgatósága haragját;
miatta saját vezérük ellen fordították lándzsáikat a légiók; miatta szakított az egész
köznép patríciusokkal; a legfőbb tanácskozó testület, a senatus, nem várva meg a
választásokat, és fővezér kinevezése nélkül, saját haragjának kivitelezésére választott
hirtelenjében vezéreket, és a város házait sorra járva kutatta fel a nemesi származású
férfiakat, s a halálos ítéletet ott helyben, saját kezűleg végrehajtotta. Felrúgva a
nemzetek közti jogot, 5. követeket sértettek meg, szörnyűséges düh ragadta magával
az egész várost, s időt sem hagyva arra, hogy az általános felháborodás
lecsillapodjon, máris fölszerelték a hadiflottát, és sietve toborzott katonasággal
töltötték meg. A hagyomány ellenére auspiciumok nélkül vonult ki egy nép a haragtól
vezettetve, és a véletlenszerűen a keze ügyébe eső eszközöket ragadta föl fegyverként,
s később nagy veszteséggel bűnhődött elbizakodott haragja vakmerőségéért. 6. Ez a
sors vár a vakon háborúba rohanó barbárokra: ha könnyen indulatba hozható
lelküket a sértésnek csak a képzete is megérinti, rögtön felbuzdulnak, és ahogy a
sértettség sodorja őket, lavinaként rontanak a légiókra rendezetlenül, félelmet nem
ismerve, minden óvatosság nélkül, saját vesztükbe rohanva. Örömüket lelik abban,
hogy sebeket kapnak, hogy nekimennek a fegyvereknek, hogy saját maguk fedezése
nélkül állnak szembe a lándzsákkal, és hogy sérüléseikbe belehalnak.
III.1. „Nincs kétségem afelől - mondod -, hogy a harag nagy és pusztító erőt jelent:
ezért most azt mutasd meg, hogyan kell orvosolni.” Ugyanakkor azonban - mint az
előző könyvekben elmondtam - Aristoteles a harag védelmezőjeként lép fel, és
megtiltja, hogy azt kiiktassuk magunkból: szerinte ez ösztönzője a bátorságnak, s ha
megfosztjuk tőle a lelket, attól fegyvertelenné s a nagy vállalkozásokra restté és
képtelenné válik. 2. Arra van tehát szükség, hogy visszataszító voltát és vadságát
nyíltan felmutassuk s mindenki szeme elé tárjuk, mennyire szörnyűséges a saját em-
bertársával szemben tomboló ember, micsoda hévvel ront rá ártó szándékával, de
önmagát sem kímélve, és olyasmit nyom a víz alá, ami csak elsüllyesztőjével együtt
merül alá. 3. Mert hát épeszűnek nevezi-e valaki is azt, aki mintha forgószél ragadta
volna magával, nem megy, hanem sodródik, és őrjöngő szenvedélyének
kiszolgálójává válik, s nem bízza másra a bosszút, hanem annak végrehajtójaként
egyszerre tombol lelkében és kezével is, a számára legkedvesebbek és azon dolgok
hóhéraként, amelyek elvesztését majd maga is megsiratja? 4. Ezt a szenvedélyt
mondja valaki az erényesség segítőtársának, mely összezavarja azt a megfontolást,
ami nélkül az erény semmire sem vállalkozik? Hamar lelohad, nem egészséges, és
inkább csak saját maga ártására képes az az erő, amelyet a betegség és a lázroham
kelt a beteg emberben. 5. Nincs okod tehát arra, hogy azt gondold, fölösleges
dolgokkal vesztegetem az időt, amikor a haragot azzal igyekszem gyanúba keverni,
hogy az emberek körében kétes a megítélése, holott van valaki, mégpedig a jeles
filozófusok között, aki annak jó szolgálatot tulajdonít, és úgyszólván hasznosnak, a
lelkesedést elősegítő dolognak nevezi a csatákban, a tettek végrehajtásában s minden
olyasmiben, aminek megtételéhez hevületre van szükség. 6. Hogy senkit ne tévesszen
meg az a látszat, hogy bizonyos esetben, bizonyos körülmények között használhat, rá
kell mutatnunk féktelen és esztelen őrjöngésére, fel kell tárni eszközeit: a kínpadot, a
fojtózsinórt, a fegyházat, a keresztre feszítést, a félig földbe temetett emberek körül
gyújtott tüzet, a holttestek vonszolására is alkalmas kampókat, a különféle
bilincseket, a különféle büntetésmódokat, a felnégyelést, a végtagok szétszabdalását,
a homlokra égetett bélyeget, a vérszomjas vadállatok ketreceit: ezek közé az eszközök
közé helyezzük a haragot is, mint valamiféle borzalmas és félelmetesen csikorgó
szerkezetet, amely minden olyasminél visszataszítóbb, mint ami ellen dühöng.
IV.1. Bár a többi szenvedély következményeit nem vizsgáltuk, annyi bizonyos,
hogy egyetlen másik sem nyújt ennél kellemetlenebb látványt, amelyet már az előző
könyvekben leírtunk: durva, éles tekintet, amely hol elsápad, ha a vér visszatolul és
kifut belőle, hol pedig elvörösödik, sőt szinte véressé válik, ha az arcba szökik
minden hév és indulat, erei kidagadnak, szeme hol vibrál, és szinte kiugrik a
helyéből, hol bambán egy pontra szegeződik és úgy marad. 2. Vedd hozzá még ehhez
az egymáshoz csattanó - mintha csak valakit felfalni akaró - fogak hangját, amely
semmiben sem különbözik az agyarait köszörülő vadkanétól. Vedd hozzá az egyes
testrészek adta zajt, amikor valaki a kezét tördeli vagy a mellét veri, a lihegést és a
mélyről jövő nyögéseket, a nyugtalan testet, a hirtelen felkiáltások miatt alig érthető
szavakat, a remegő vagy néha összeszorított és csak valami szörnyűséget sziszegő
ajkakat. 3. Istenemre mondom, a vadállatok is kevésbé visszataszító látványt
nyújtanak, ha az éhség űzi őket vagy fegyver fúródott beléjük, amikor már félholtan,
utolsó harapásukkal a megölőjükre támadnak, mint a haragtól izzó ember. Ha van
időd, hallgasd csak meg, milyen kitételeket, fenyegetéseket, milyen szavakat szór egy
önmagából kizökkentett lélek! 4. Hát ne akarná-e visszaszívni a haragját, ha már
belátta, hogy az először saját magának okoz rosszat? Ne figyelmeztessem szerinted
azokat, akik a haragot nagy hatalmuk kifejezésére használják, erejüket tekintik
érvnek, s nagy szerencséjük nagy adományai közt tartják számon, hogy mindig
lehetőségük van a bosszúra, arra, hogy mennyire nem hatalmas, sőt még szabadnak
sem nevezhető az, aki saját haragjának foglya? 5. Ne figyelmeztessek szerinted arra,
hogy mindenki még jobban ügyeljen és körültekintőbb legyen, mert míg a többi
jellemhiba általában a leghitványabb emberekben jelentkezik, a harag a tudós és az
egyéb hibákkal szemben ellenálló emberekbe is beférkőzik? Ezért is mondják egyesek
a haragosságot a szókimondás jelének, és hiszik azt általában, hogy a legbarátsá-
gosabb emberek hajlamosak rá leginkább.
V.1. „Mit akarsz mondani ezzel?” - kérdezheted. Azt, hogy senki se higgye magát
biztonságban felőle, mert még a természetüknél fogva szelíd és békés emberekből is
dühöngést és erőszakosságot válthat ki. Ahogyan a pestisjárvánnyal szemben nem
használ a jó erőnlét és az egészség gondos ápolása, mert az válogatás nélkül
megtámadja a gyengéket és erőseket is, ugyanígy a harag egyformán veszélyt jelent
békétlen jellemekre s a kiegyensúlyozott és béketűrő jellemre, amely esetében még
csak annál csúnyább és veszedelmesebb, minél több változást idéz elő benne. 2.
Minthogy azonban az az első, hogy ne haragudjunk meg, a második, hogy
felhagyjunk vele, a harmadik pedig, hogy más haragját is orvosoljuk, azt mondom el
először, hogyan tudjuk elkerülni, hogy a harag hibájába essünk, majd azt hogyan
tudunk megszabadulni tőle, végül azt, hogy hogyan fogjuk vissza a haragvót, hogyan
békítsük meg és vezessük vissza a józansághoz.
3. Hogy ne haragudjunk meg, azt elérhetjük azzal, ha a harag összes rossz
tulajdonságát időről időre felmutatjuk magunk, s helyesen ítéljük meg azt. Vádat kell
emelni magunkban ellene és elítélni; nyomozni kell a benne rejlő hibák után, és
napvilágra kell hozni őket. Hogy kitűnjék valódi mibenléte, a legrosszabb
jellemhibákkal kell összehasonlítani. 4. A kapzsiság gyűjtöget és felhalmoz, hogy egy
jobb valaki élvezze majd ennek hasznát: a harag csak kiadásokat okoz, kevesen
ússzák meg veszteségek nélkül. Hány rabszolgát kergetett már szökésbe, hányat a
halálba egy haragos gazda! Haragja miatt mennyivel több veszteséget okozott
magának, mint az, ami miatt megharagudott! A harag hozott már apára gyászt, férjre
válást, tisztségviselőre gyűlöletet, hivatali pályázóra bukást. 5. Rosszabb a
dőzsölésnél, mert az legalább a maga gyönyörét élvezi; ez a másik ember fájdalmát.
Túltesz a gonoszságon és irigységen is, mert míg azok arra várnak, hogy valaki sze-
rencsétlenné váljék, ez, hogy azzá tegye. Azok a véletlenszerű csapásokon
örvendeznek, ez nem tudja kivárni a véletlent: ártani akar annak, akit gyűlöl, és nem
várja meg, hogy neki ártsanak. 6. Semmi sem rosszabb, mint az ellenségeskedés: a
harag szítja ezeket. Semmi sem jár több gyásszal, mint a háború: ebben a
hatalmasságok dühe tör utat magának, de egyébként a köznép és a magánemberek
haragja is fegyvertelen és haderő nélküli háború. Mindezeken túl a harag - hogy most
ne is említsük a következményeit, a károkat, az áskálódásokat, a kölcsönös
csetepaték miatti állandó nyugtalanságot - maga is megbűnhődik, amikor büntet:
megtagadja az emberi természetet. Az a szeretetre buzdít, ez a gyűlöletre, az azt
parancsolja, hogy segítsünk, ez azt, hogy ártsunk. 7. Vedd még ehhez hozzá azt, hogy
ha felháborodása önmaga túlértékeléséből ered, és nagyvonalúnak tünteti fel magát,
akkor is törpe és szűkkeblű, mert senki se kicsinyesebb annál, mint akitől érzése
szerint lenézés érte. Az igazán nagy és önmagát helyesen értékelő lélek nem torolja
meg a sértést, mert nem is érzi. 8. Ahogyan a fegyver visszapattan a kemény
felületről, és az is fájdalmat szenved, aki szilárd tárgyra üt, ugyanúgy a nagy lélek
sem vesz fel semmilyen sértést, mert az törékenyebb annál, mint amire tör.
Mennyivel nagyszerűbb dolog, ha az ember - mintha nem járná a fegyver - egyszerű-
en megvetéssel fogad minden sértést és gyalázkodást! A bosszú a fájdalom bevallása;
nem nagy az a lélek, amelyet meghajlít a sértés. Vagy egy nálad erősebb bántott, vagy
egy gyengébb; ha gyengébb, őt kíméld, ha erősebb, önmagad.
VI.1. Nincs biztosabb jele a nagyságnak, mint az, hogy nem történhetik semmi
olyasmi, ami felizgat. A világ felsőbb, rendezettebb és a csillagokhoz közelebb levő
része nem felhősödik be, nem válik viharossá, nem változik át forgószéllé: mentes
minden felkavarodástól; az alacsonyabb részeken azonban villámok cikáznak.
Ugyanígy az emelkedett lélek, mely mindig nyugodt és békés kikötőjében pihen,
elfojt mindent magában, amitől harag gyűlhetne fel benne, mértéktartó, tiszteletet
parancsoló és kiegyensúlyozott. Ezek közül a tulajdonságok közül semmit sem találsz
meg a haragos emberben. 2. Mert ki ne vetné le a tekintélyt már mindjárt azzal, hogy
átadja magát fájdalmának és dühöng? Ki ne vetne ki magából minden, valaha is volt
tiszteletreméltóságot, amikor dühtől tombol és ront valakire? Melyik felindult ember
van tudatában kötelességei számának és sorrendjének? Ki fékezi ilyenkor a nyelvét?
Ki tudja megfegyelmezni bármely testrészét? Ki tud uralkodni magán, ha már
egyszer szabadjára engedte? 3. Fogadjuk meg inkább Democritus azon üdvös
tanítását, mely szerint abban mutatkozik meg a lelki nyugalom, ha sem ma-
gánemberként, sem közhivatalt viselve nem vállalkozunk túlságosan sok és erőnket
meghaladó dologra. Sohasem telhet el olyan szerencsésen egy sokfelé szaladgáló
ember napja, hogy vagy saját maga vagy egy ügy miatt ne érje olyan kudarc, amely
haragra hangolja a lelkét. 4. Ahogyan a város sűrűn látogatott helyein átsiető
szükségképpen sokakba belebotlik, és hol neki kell kitérnie, hol feltartják, hol
befröcskölődik, ugyanígy a szétszórt, állandóan úton levő életvitel miatt is sokféle
akadály, sokféle kellemetlenség merül fel: az egyik ember megcsalja a reményeinket,
a másik elhalasztja, a harmadik semmivé foszlatja. Nem a szándékaink szerint
történnek meg kitűzött céljaink. 5. Senkinek sem annyira elkötelezettje a szerencse,
hogy ha sokat markol is, mindenben kedvezzen neki. Következésképpen tehát, hogy
ha valakinek valami nem úgy sikerült, mint ahogy várta, az türelmetlen lesz az
emberekkel, tárgyakkal szemben, a legcsekélyebb okok miatt megharagszik hol egy
személyre, hol egy teendőjére, hol egy helyre, hol a szerencsére, hol önmagára. 6.
Hogy tehát a lélek nyugodt maradhasson, nem szabad zaklatni, és mint mondtam,
sem sok, sem erőnket meghaladó nagy tettek véghezvitelével gyötörni. Könnyű a kis
terhet nyakunkba venni és imbolygás nélkül ide vagy oda vinni, de amelyet más keze
tesz ránk, azt nehezen tudjuk tartani, s föladva, ledobjuk ott, ahol vagyunk; de amíg
még megállunk is a teher alatt, ha nincs kellő erőnk a súlyhoz, ingadozunk alatta.
VII.1. Tudd meg, hogy ugyanez történik a politikai és családi dolgainkban is. A
könnyű és egyszerűen megoldható feladatok sikerülnek a kivitelezőjüknek, a túl
nagyok és viselőjük erejét meghaladók nem engednek könnyen, s ha már vállára
vette őket valaki, nyomják és magukkal sodorják viselőjüket, és amiről úgy tűnt,
biztosan tartja, vele együtt hull a porba. Ezért történik meg gyakran, hogy meghiúsul
annak az akarata, aki nem könnyen megoldható vállalkozásokba fog, hanem azt
akarja könnyűnek tudni, amibe belefogott. 2. Valahányszor törekszel valamire, egy-
szerre mérd fel önmagad és azt, amire készülsz, illetve ami rád vár, mert elkeserít
majd a kudarc miatti bánkódás. Attól függ csak a dolog, hogy valaki heves
természetű-e, vagy hideg és megalázkodó. A nagyra törőből a kudarc haragot vált ki,
a rest és tehetetlen emberből búskomorságot. Cselekedeteink tehát ne legyenek se
jelentéktelenek, de túl merészek és kihívóak se, reményeinket ne engedjük sza-
badjára, ne törekedjünk semmi olyasmire, aminek elérésén azután majd mi magunk
lepődünk meg a legjobban.
VIII.1. Ügyeljünk rá, hogy ne szenvedjünk sérelmet, ha nem tudjuk elviselni azt. A
legbékésebb, legbarátságosabb s a legkevésbé bosszankodásra hajlamos és mogorva
embert fogadjuk csak környezetünkbe; az egymással érintkezők átveszik a másik
jellemét, s ahogyan számos testi baj is átterjed a megérintettekre, ugyanúgy a lélek is
átadja saját hibáit a hozzá legközelebb állóknak. 2. A részeges a bor imádatára
rákapatja asztaltársait, a szemérmetlenek társasága még az erős, s ha teheti, az igazi
férfit is elzülleszti, a kapzsiság átterjeszti mérgét a környezetére. Ugyanilyen, csak
éppen ellentétes értelmű az erények hatása is, vagyis hogy a körülöttük levőkre is
nyugtató hatással vannak. Nem használt még annyit a betegségnek egy jótékony ha-
tású vidék, egy egészségesebb éghajlat, mint a nem túlságosan szilárd lelkeknek a
náluk jobbak környezetében való forgolódás. 3. Hogy ez mennyit jelent, megérted, ha
megfigyeled, hogy a velünk való együttéléstől a vadállatok is megszelídülnek, s
egyetlen, mégoly vérengző vadállatban sem marad meg erőszakossága, ha tartósan él
az ember társaságában: levetkőzik minden vadságot, s fokozatosan leszokik róla a
békés körülmények között. További előnye, hogy nemcsak jobbá válik az, aki nyugodt
emberek környezetében él, hanem hogy ott okot sem talál a haragra, s így nem erősíti
meg e hibáját. Kerülni kell tehát mindenkit, akiről tudja az ember, hogy haragra
ingerlik. 4. „Kik ezek?” - kérdezed. Sokan és sokféleképpen teszik ezt: sérti az embert
a gőgös lenézése, a fecsegő gyalázkodása, a tolakodó alkalmatlankodása, az irigykedő
rosszindulata, a hepciáskodó kötözködése, a dicsekvő és hazudozó hiúsága; nem
viseli el, hogy egy gyanakvó féljen tőle, egy makacs legyőzze, egy elpuhult fickó
nagyképűsködjék vele. 5. Válassz magadnak társul egyszerű, közvetlen, mértéktartó
embereket, akik sem a haragod nem hívják ki, illetve el is viselik Még hasznosabbak a
visszahúzódók, barátságosak és kedvesek - persze nem a hízelgésig, mert a túlzott
hajbókolás is sérti a haragra hajlamos embereket. 6. Legalábbis volt egy barátom -
különben jó ember, de túlságosan hirtelen haragú -, akinek ugyanúgy nem volt
veszélytelen hízelegni, mint szidni őt. A szónok Caeliusról közismert, hogy különösen
hajlott a haragra. Ha vele, mint mondják, egy szobában vacsorázott egy ritka türelmű
cliense, a szoros közelség ellenére nehezen kerülte el az összeveszést azzal, akivel
szinte összeért a könyöke. A legjobb szórakozásnak azt tartotta, hogy ha mondott
valamit, és az illető egyetértett vele, akkor ő ellenvéleménnyel hozakodjon elő.
Caelius nem tűrte az egyetértést, s ilyenkor így kiáltott fel: „Mondj valamit ellene,
hogy vitatkozhassunk!” De ha vitapartnere az ő haragja ellenére sem lobbant
haragra, ellenfél híján hamarosan ő is lecsillapodott. 7. Válasszuk tehát inkább talán
az olyanokat - ha tisztában vagyunk saját haragos természetünkkel -, akik a mi
tekintetünket és beszédmódunkat utánozzák: ezek elkényeztetnek ugyan, és azt a
szokást alakítják ki bennünk, hogy ne legyünk hajlandók meghallgatni semmi
akaratunkkal ellenkezőt, de mégiscsak jót tesz, ha e hibánknak szünetet és megnyug-
vást biztosítunk. A barátságtalan és fékezhetetlen természetű emberek is elviselik a
hízelgést, a simogató számára pedig semmi sem érdes és riasztó. 8. Valahányszor egy
vita hosszúnak és meglehetősen harciasnak ígérkezik, inkább már az elején fogjuk
vissza magunkat, mielőtt meg elhatalmasodik fölöttünk; önmagát táplálja a
veszekedés, és akik belemerülnek, csak annál mélyebbre nyomja. Könnyebb az
embernek távol tartania magát a küzdelemből, mint kivonnia magát belőle.
IX.1. A haragra hajlamos emberek mellőzzék vagy legalábbis csak a kifáradás
határáig űzzenek komolyabb tudományokat, és lelküket ne foglalkoztassák túl sok
dologgal, hanem a kellemes művészeteknek adják át: a versek olvasása csitítsa, a
történetírás elbeszélései kössék le; finoman, kesztyűs kézzel bánjunk vele. 2.
Pythagoras az indulatait a lant hangjával szokta lecsendesíteni. De hát ki ne tudná,
hogy amint a kürtök és trombiták izgató eszközök, úgy bizonyos dallamok nyugtató
hatásúak, amelyektől feloldódik a lélek feszültsége? A zavaros szemeknek jót tesz a
zöld tárgyak látványa, és egyes színektől megnyugszik a gyenge látás, mások
ragyogása elvakítja: ugyanígy csillapítják a beteg lelkeket az örömet nyújtó
tanulmányok. 3. Kerülnünk kell a fórumot, az ügyvédi szereplést, a pereket és
mindazt, ami csak súlyosbítaná e hibánkat. Ugyanígy óvakodnunk kell a testünk
kifárasztásától, mert az csak felőrli bennünk a maradék szelídséget és béketűrést, és
heveskedésre ösztönöz. 4. Ezért is azok, akiknek gyanakvásra ad okot a gyomra,
mielőtt valamilyen fontosabb dolog elintézésére elindulnának, némi étellel
nyugtatják meg epéjüket, amelyet a leginkább felzaklat a fáradtság, vagy azért, mert
felmelegedést okoz a test középső részeiben és árt a vérnek, mivel az erek
megfeszítésével megállítja az áramlását, vagy mert a lesoványodott és gyenge test
súlyos teherként nehezedik a lélekre; legalábbis emiatt hajlamosabbak a haragra a
betegségük vagy koruk miatt legyengült emberek. Ugyanezen okok miatt kerülni kell
az éhséget és a szomjúságot is: ezek elkeserítik és fellobbantják a lelket. 5. Régi
mondás, hogy a fáradt ember kötözködő, ugyanilyen az éhező, a szomjúhozó és
minden más, gondoktól őrlődő ember. Ahogyan ugyanis a sebek a legkisebb
érintésre, majd később már az érintés gyanújára megfájdulnak, ugyanúgy a lélek is
képes megsértődni a legjelentéktelenebb dolgok hatására is, olyannyira, hogy
egyeseket már egy köszöntés, egy levél, egy szónoklat vagy egy kérdés is veszekedésre
késztet: sohasem lehet panaszszó nélkül beteg helyet megérinteni.
X.1. A legjobb tehát az, ha a baj első figyelmeztető jelére meggyógyítjuk magunkat,
továbbá ha a szavainknak is a legkisebb szabadságot engedjük meg, és visszafogjuk
indulatunkat. 2. Könnyű ugyanis megfékezni szenvedélyeinket keletkezésükkor: a
betegségeknek is már előre jelentkeznek a tünetei. Ahogyan a zivatar és eső jelei már
azok előtt megmutatkoznak, ugyanúgy a lelket nyugtalanító viharoknak is
megvannak a maguk előhírnökei. 3. Akinek epilepsziás rohamai szoktak lenni, az
már tudja a roham közeledtét abból, ha a végtagjai kihűlnek, bizonytalanná válik a
tekintete, és ideges rángás jelentkezik, ha emlékezete kihagy, és fejét csavargatja;
ezért ilyenkor a szokásos gyógyszerrel előzik meg a kezdődő bajt, s valamilyen illa-
tosítószerrel vagy valamit a szájukba kapva űzik el azt, ami elájulásukat okozhatná,
vagy pedig meleg borogatással harcolnak a kihűlés és görcs ellen; vagy ha a
gyógymód nemigen használt, elkerülik a társaságot és így legalább tanú nélkül estek
önkívületbe. 4. Hasznos ismerni a betegségünket és erejét visszafogni, mielőtt
kibontakozhatna. Figyeljük meg, mi az, ami leginkább felbosszant bennünket: az
egyik embert a szóbeli, a másikat a tettleges sértés izgatja fel; ez azt akarja, hogy
előkelőségét, az, hogy szépségét kellőképpen tiszteletben tartsák. Ez azt óhajtja, hogy
őt tartsák a legelegánsabbnak, amaz, hogy a legtudósabbnak; ez a gőgöt nem viseli el,
az az ellenkezést; az a rabszolgáit nem méltatja arra, hogy megharagudjon rájuk,
emez saját házában kegyetlenkedik, házon kívül szelíd; az már azt is irigységnek
veszi, ha kérnek tőle valamit, emez lenézésnek, ha nem. Nem mindenki ugyanott
sebezhető; tudnod kell tehát, mi a gyengéd, hogy ott védd magad leginkább.
XI.1. Nem jó, ha mindent meglátunk, mindent meghallunk. Hunyjunk szemet a
legtöbb sértés felett, mert ezek jó része nem is éri azt, aki nem vesz tudomást róluk.
Nem akarsz haragos természetű lenni? Ne légy kíváncsi! Aki folyton azt firtatja, mit
mondtak rá, aki a rosszindulatú pletykáknak is utánajár - még ha azok bizalmasan
hangzottak is el -, saját magának okoz nyugtalanságot. Ezek bizonyos fajta
értelmezése oda vezet, hogy sértésnek tűnnek fel: egy részük felett tehát egyszerűen
át kell siklanunk, más részükön csak nevetni kell, megint másokra csak legyintsünk.
2. Minden lehetséges módon korlátoznunk kell a haragot; sok mindent üssünk el
azzal, hogy csak játék volt vagy tréfa. Socrates állítólag, amikor egyszer pofon
ütötték, csupán annyit mondott: bosszantó, hogy az ember nem tudhatja, mikor kell
sisakban elmennie hazulról. 3. Nem az a fontos, hogyan történt egy sértés, hanem
hogyan viselik. És nem látom be, miért volna nehéz az önmérséklet, hisz
szerencséjüktől és teljhatalmuktól elbizakodott zsarnoki jellemek is visszafogták a
számukra egyébként nem idegen kegyetlenséget. 4. Pisistratus athéni türannoszról
legalábbis feljegyezték, hogy mikor egy lerészegedett ivótársa súlyos
szemrehányásokkal illette kegyetlenségéért, máris akadtak, akik segédkezet kívántak
nyújtani neki, s egyik innen, a másik onnan tüzelte. Ő békés lélekkel tűrte mindezt,
és csak annyit felelt az őt bujtogatóknak: ugyanúgy nem haragszik az illetőre, mint ha
az bekötött szemmel nekiment volna.
XII.1. Az emberek nagy része saját maga ad okot magának a panaszra: vagy az
alaptalan gyanúsítgatással, vagy a kis dolgok felnagyításával. Gyakran a harag jön
hozzánk, de még gyakrabban mi hozzá; soha nem szabad hívnunk, még ha csak úgy
betoppan is, ki kell dobnunk! 2. Senki nem mondja ezt magának: „Ezt azért tettem
vagy tehettem volna, mert haragszom”. Senki sem a cselekvő szándékát, hanem a
tettét ítéli meg: éppen azt kell megvizsgálni! Hogy akarattal tette-e vagy véletlenül,
kényszerítették-e vagy megtévesztették, a gyűlölet vezette-e vagy a jutalom reménye,
saját elhatározásából cselekedett-e vagy másnak nyújtott segédkezet. Valamennyire
számít a vétkező életkora és egyéni helyzete is, hogy emberségesebb vagy legalábbis
nem megalázó elviselni és tűrni. 3. Képzeljük magunkat annak a helyébe, akire
haragszunk: rögtön haragossá tesz bennünket a rólunk alkotott igazságtalan véle-
mény, és amit készséggel megtennénk, azt nem vagyunk hajlandók eltűrni. 4. Senki
se vár ki: pedig a legjobb orvosság a haragra az idő, hogy első dühe lecsillapodjék, és
az értelmet elhomályosító sötétség megszűnjék vagy megritkuljon. Azok közül a
dolgok közül, amelyek kihoznak a sodrodból, némelyiket már egy óra, nem is csak
egy nap enyhíti, némelyek teljesen elenyésznek; de ha a kért elnapolás nem hoz is
eredményt, már a puszta tényből kitűnik hogy itt bírói vizsgálatról van szó, nem
haragról. Bármiről is tudni akarod, milyen - bízd az időre: a hullámzásában semmit
sem lehet pontosan azonosítani. 5. Még Platón se tudott időt kérni magától, amikor
egy rabszolgájára megharagudott, hanem rögtön levettette vele a tunikáját és
megparancsolta, hogy nyújtsa a hátát az ütlegeknek, s már-már meg is ütötte.
Mihelyt azonban rádöbbent, hogy haragszik, úgy, ahogy fölemelte a karját, ott is
hagyta a magasban, mint aki lecsapni készül. Mikor azután egy véletlenül betoppanó
barátja megkérdezte, mit csinál, ezt válaszolta: „Megbüntetek egy haragos embert.”
6. Mint akit megbabonáztak, továbbra is megtartotta a dühöngeni készülő ember
filozófushoz olyannyira nem illő mozdulatát, már meg is feledkezve a szolgáról, mert
talált másvalakit, akit inkább kell ostoroznia. Ezért azután meg is fosztotta magát az
övéivel szemben őt megillető hatalomtól, s valamilyen vétség miatt a kelleténél
jobban felindult lévén, azt mondta: „Speusippusom, te büntesd meg ütlegeiddel ezt a
kis szolgagyereket, mert én haragos vagyok.” 7. Nem ütött azért, ami miatt bárki más
ütött volna. „Haragszom - mondja -, túl sokat és túlságosan szívesen verném: ne le-
gyen annak a hatalmában ez a szolga, aki önmagának nem ura.” Akarhatja-e valaki is
egy haragos emberre bízni a megtorlást, amikor még Platón is megvonta magától en-
nek a jogát? Ne legyen szabad semmi sem a számodra, amíg haragszol. Miért? Mert
akkor azt akarod, hogy minden szabad legyen.
XIII.1. Harcolj önmagaddal! Ha valóban le akarod győzni a haragot, az nem
győzhet le téged. Máris kezdesz felülkerekedni, mihelyt visszahúzódik, mihelyt nincs
kitörési lehetősége. Áruló jeleit ássuk el mélyre, őt magát, amennyire lehet, tartsuk
rejtve és titokban. 2. Ez nem kis nehézséggel jár számunkra, mert arra vágyik, hogy
kitörhessen, fellobbanthassa a tekintetet és eltorzíthassa az arcot; ha azonban
egyszer kiengedjük magunkból, máris fölénk kerekedik. Lelkünk legmélyebb zugába
rejtsük el, és ott viseljük, nehogy az ragadjon magával bennünket. Sőt, inkább
minden ismertetőjegyét fordítsuk az ellenkezőjére: lazítsuk el az arcunkat, hangunk
legyen szelídebb, járásunk lassúbb; a külső jegyek megváltozásával fokozatosan a
belsőnk is átalakul. 3. Socratesnál az volt a harag jele, ha halkabbra fogta a hangját,
és kevesebbet beszélt. Nyilvánvaló volt, hogy ilyenkor visszafogja magát. Meg is
rótták emiatt a barátai, de ő nem vette zokon a haragja eltitkolása miatti rosszallást.
Hogyisne örvendezett volna amiatt, hogy bár haragját sokan észrevették, egyikük
sem érezte meg? Pedig nyilván megérezték volna a következményeit, ha nem
biztosított volna jogot a barátainak saját maga elmarasztalására, mint ahogy ő maga
is igényt tartott erre a barátaival szemben. 4. Mennyivel inkább ugyanezt kell
tennünk nekünk is! A legjobb barátainkat kérjük meg arra, hogy akkor éljenek
leginkább a szókimondás eszközével, amikor a legkevésbé tudjuk azt elviselni, és ne
adjanak biztatást haragunknak; az erős és számunkra kedves hibával szemben addig
keressünk segítséget, amíg józan ésszel tudunk gondolkodni, és a magunk urai
vagyunk. 5. Akik rosszul bírják a bort, és tartanak részegségükben tanúsított
vakmerő és kihívó viselkedésüktől, azok bízzák meg szolgáikat, hogy vigyék őket haza
időben a lakomáról; akik már kitapasztalták a betegség során mutatott türelmetlen-
ségüket, tiltsák meg, hogy rosszullétük idején engedelmeskedjenek nekik. 6. A
legjobb, ha akadályokat állítunk elé, s mindenekelőtt úgy alakítjuk a lelkünket, hogy
még a legsúlyosabb és váratlan eseményektől se érezzen haragot, vagy a nem várt
sértés nagyságától kitörő haragot visszaűzze a mélybe, s ne árulja el fájdalmát. 7.
Hogy ez lehetséges, az máris kitűnik, ha csak néhány példát idézek abból a hatalmas
tömegből, amelyből azt is megtudhatjuk, mennyi baj származik a haragból, ha a
befolyásos ember minden hatalmát kihasználja, illetve hogy mennyire tud
parancsolni magának, ha egy nála erősebb félelem elnyomja.
XIV.1. A borivásnak túlságosan is hódoló Cambysest egyik legkedvesebb híve,
Praexaspes figyelmeztette, hogy kevesebbet igyon, mondván, hogy szégyenletes egy
király esetében a részegség, akit mindenki szeme és füle figyel. Erre az így szólt:
„Hogy megtudd, mennyire nem vesztem el az önuralmamat soha, be fogom
bizonyítani neked, hogy a borozás után is jól működik a szemem és a kezem.” 2.
Ezután nagyobb poharakból még bővebben ivott, mint máskor, s már elnehezülve és
borosan behívatta bírálója fiát, és megparancsolta, hogy bal kezét a fejére téve álljon.
Ekkor felajzotta íját, és átlőtte a fiatalember szívét - mert mint előre mondta, arra
célzott -, majd felvágva a mellkasát, megmutatta a pontosan a szívbe fúródott
nyílvesszőt, s az apára pillantva megkérdezte, elég biztos-e a keze. Az azt felelte, hogy
még Apollo sem tudott volna biztosabban célba találni. 3. Az istenek veszejtsék el ezt
az inkább lelkében, mint helyzetéből adódóan szolgát! Olyan tett dicsérője lett,
aminek még az is túlzás, hogy szemtanúja volt. Jó alkalomnak találta a hízelgésre
saját fia felvágott mellkasát, és a még rángatózó szívet: el kellett volna inkább vitat-
nia a király dicsőségét, és megismételtetnie a lövést, hogy az bebizonyíthassa: az apa
esetében még biztosabb a keze!
4. „Micsoda vérszomjas király! Megérdemelte volna, hogy összes alattvalója ellene
fordítsa a nyilát! De ha megátkozzuk is azt, aki az ivászatait kivégzésekkel és
temetésekkel fejezi be, még bűnösebb dolog a gyilkos lövés megdicsérése, mint
megtétele. De nézzük csak meg, hogyan is kellett viselkednie az apának a saját fia
holtteste felett állva, egy olyan gyilkosság láttán, amelynek egyszerre volt tanúja és
okozója: most az esetet ebből a szempontból vizsgálva, az is kiderül belőle, hogy a
haragot el lehet fojtani. 5. Nem kezdte gyalázni a királyt, nem szólt egy rossz szót
sem, amikor látta saját, ugyanúgy átlőtt szívét, mint fiáét. De még azt is lehet
mondani, hogy okkal nyelte le szavait, mert ha mint haragvó mondott volna valamit,
mint apa nem tehetett volna már semmit. Mondom, tűnhetett úgy a számára, hogy
ebben az esetben bölcsebben viselkedett, mint amikor az ivászat mérséklésére intette
azt, aki jobb lett volna, ha bort iszik, mint vért, akinek a kezét poharakkal lefoglalni a
békességet jelentette volna: így ő is csatlakozott azok sorához, akik súlyos
szerencsétlenségükkel bizonyítják, milyen sokba kerülnek a királyok barátainak a jó
tanácsok.
XV.1. Nem kétlem, hogy Harpagus is valami ilyesfélét tanácsolt a maga és a
perzsák királyának, amin az megsértődve az ő gyerekeit tálaltatta fel neki
lakomaként, majd megkérdezte, kedvére való-e az elkészítés módja. Majd mikor
látta, hogy az jóllakott saját szerencsétlenségével, behozatta a fejüket, s azt kérdezte,
milyennek találta a vendéglátást. Nem állt el a szerencsétlen szava, nem szorította
össze a száját: „Egy királynál - mondta - minden ebéd ízletes.” 2. Mit ért el a
hízelgésével? Azt, hogy ne hívják meg a maradékra is. Nem tiltakozom az ellen, hogy
egy apa elítélje királya tettét, nem tiltakozom az ellen, hogy egy ilyen borzalmas
szörnytettre méltó büntetést keressen, csak azt akarom egyelőre mindebből
kihámozni, hogy a hatalmas csapások miatt keletkező haragot is el lehet leplezni, és
hogy éppen vele ellentétes szavakra lehet kényszeríteni. 3. Szükséges a fájdalomnak
ez a megfékezése, s különösen azok számára, akiket ilyenfajta életre szánt a véletlen,
és a királyi asztal mellé ültetett: náluk így szokás enni, inni, válaszolni, s az embernek
a saját temetéseihez is jó képet kell vágnia. Hogy megér-e ennyit a saját életünk, azt
majd később nézzük meg: ez itt egészen más kérdés. Nem akarunk vigasztalni egy
ilyen gyászos fegyházat, nem biztatunk arra, hogy bárki elviselje a hóhérok
parancsait: azt akarjuk megmutatni, hogy mindenféle szolgaságban nyitva áll az út a
szabadság felé. Ha egy lélek beteg és saját hibája miatt szerencsétlen, az még mindig
véget vethet nyomorúságának - önmagával együtt. 4. Én azt mondom annak is, aki
szemrehányást tesz egy, a barátai szívét nyilával célba vevő királynak, és annak is,
akinek ura a fiaik belsőségével lakatja jól az apákat: „Mit nyögsz, te bolond? Mit
várod azt, hogy az ellenség saját néped kipusztításával bosszút álljon érted, vagy
messziről egy hatalmas király siet a segítségedre? Bárhová tekintesz, ott vár
balsorsod vége. Látod azt a szakadékot? Ott lehet lezuhanni a szabadságba. Látod azt
a tengert, azt a folyót? Azok mélyén lakozik a szabadság. Látod azt a csenevész,
kiszáradt, terméketlen fát? Arra van felakasztva a szabadság. Látod a nyakad, a
torkod, a szíved? Mind menekülést jelent a szolgaságból. Számodra túlságosan
megerőltető nagy lelki és testi erőt igénylő kiutakat mutatok? De kérded, melyik út
vezet a szabadsághoz? Bármelyik ütőér a testedben!”
XVI.1. De addig is, amíg semmi sem tűnik a számunkra annyira elviselhetetlennek,
hogy kiűzzön bennünket az életből, a haragot - bármilyen helyzetben vagyunk is -
tartsuk távol magunktól. Ez azokra hoz veszélyt, akik kiszolgálják, mert minden
felháborodás csak a saját kínszenvedésünket fokozza, s az ember annál
nyomasztóbbnak érzi a parancsokat, minél makacsabban fogadja őket. Így szorítja
meg a hurkot a vad, miközben szabadulni akar, így kenik össze a madarak a lép
enyvével az összes tollukat, miközben csapdosva le akarják rázni magukról. Nincs
olyan szoros járom, amely ne okozna kevesebb fájdalmat annak, amelyik hajlandó
húzni, mint annak, amelyik dacol vele; egyetlen könnyítés van a nagy bajokkal
szemben: tűrni és a kényszernek engedni. 2. De ha hasznos az alattvalók számára
szenvedélyeik és főként ennek a dühödt és féktelen indulatnak a megfékezése, még
inkább az a királyoknak: mindennek vége, ha a sors mindazt lehetővé teszi, amit a
harag tanácsol, és nem állhat fenn sokáig az a hatalom, amelyet sokak kárára
gyakorolnak, mert máris veszélybe kerül, mihelyt azokat, akik külön-külön szen-
vednek, a közös félelem összeköti. Sokakat meggyilkoltak már ezért vagy egyes
emberek, vagy az egész nép, ha a közös fájdalom haragjuk egyesítésére késztette
őket. 3. Mégis, sokan szinte királyi kiváltságként gyakorolták a haragot, mint például
Dareus, aki elvéve a hatalmat a főpaptól, elsőként uralkodott a perzsák és a Kelet
nagy része fölött. Ő ugyanis, mikor a Kelet körül lakó szkíták ellen háborút indított,
és Oeobazus, egy előkelő aggastyán megkérte rá, hogy három fia közül legalább egyet
hagyjon otthon apja vigasztalására, csak kettő szolgálatára tartson igényt, még többet
is ígérve, mint amire kérték, azt mondta, mindegyiket elbocsátja a kedvéért, majd
apjuk szeme láttára megölve őket, odavetette elé, mert hogy kegyetlenség lett volna a
részéről, ha mindet besorozta volna. 4. De mennyivel emberségesebb volt Xerxes! Ő
Pythiusnak, egy ötgyerekes apának, aki egyik fia számára mentességet kért a katonai
szolgálat alól megengedte, hogy kiválassza, melyiket akarja, majd azt, akit
kiválasztott, kétfelé vágatva az út két oldalán helyeztette el, és ezzel az
engesztelőáldozattal tartott díszszemlét a hadserege számára. Ezért is jutott neki az a
vég, amelyet megérdemelt: legyőzetve, megfutamítva s mindenütt serege
összeomlását látva, katonái holttestei között kellett visszavonulnia.
XVII.1. Ilyen vadság élt a barbár királyokban haragjuk idején, akik nem kaptak
semmiféle oktatást, semmiféle műveltséget. De mutathatok neked egy Aristoteles
kezei közül kikerült királyt, Nagy Sándort, aki Clitust, a legkedvesebb és vele együtt
nevelkedett barátját lakomázás közben saját kezével ledöfte, mert az nem hízelgett
neki eléggé, és nemigen akart szabad macedón voltából a perzsa szolgaságra áttérni.
2. Vagy Lysimachust, ugyancsak bizalmas jó barátját oroszlán elé vettette. De vajon
ez a Lysimachus - ha valamilyen szerencsés véletlen folytán kimenekülhetett volna az
oroszlán fogai közül - szelídebb lett volna-e ettől, ha ő maga uralkodik? 3. Nem, mert
a rhodusi Telesphorust, a barátját, megcsonkítva - mert füleit és orrát levágatta —
ketrecben etette sokáig, mint valami új, sohasem látott állatot, mivel a megcsonkított
arc alaktalansága elvesztett minden emberi formát; mindehhez hozzájárult még az
éhezése, a piszkossága, a saját ürülékében hagyott test mocskossága; 4. mindezen túl
a térdein és kezein megvastagodott bőrével - mert a hely szűkössége arra kénysze-
rítene, hogy azokat használja lábai helyett -, a horzsolástól kisebesedett oldalaival
nem kevésbé ocsmány, mint félelmetes látványt nyújtott az őt nézőknek, és a
büntetése folytán valóban szörnnyé válva még az iránta való sajnálatot is elvesztette.
Mégis, bár egyáltalán nem hasonlított emberre, aki mindezt elszenvedte, még
kevésbé hasonlított az, aki ezt művelte vele.
XVIII.1. De bárcsak ez a kegyetlenség megmaradt volna külföldi példának, és ne
került volna be a római szokások közé - más, külföldről jött hibákkal együtt - a kivég-
zések és a harag különböző megnyilvánulásainak barbársága! Marcus Mariusnak,
akinek a nép korábban minden faluban szobrot állított, akinek tömjénnel és borral
áldozott, Lucius Sulla eltörette a lábszárait, kitolatta a szemét, levágatta a nyelvét,
kezeit, s mintha annyiszor akarná megölni, ahányszor megsebzi, fokozatosan és
egyenként tépette szét a tagjait. 2. És ki volt e parancs végrehajtója? Ki más, mint
Catilina, már akkor szoktatva kezét mindenféle gaztetthez. Ott darabolta fel Quintus
Catulus síremléke előtt, olyannyira fájdalmas látványt nyújtva egy oly szelíd férfi
hamvainak, és ezekre folyatta ki cseppekben vérét ez a rossz példaként szolgáló,
mégis népszerű és nem is annyira érdemtelenül, mint inkább túlzottan kedvelt férfi.
Megérdemelte ezt Marius, aki mindezt elszenvedte, méltó volt Sullához, aki a
parancsot kiadta, Catilinához, aki megtette, de nem érdemelte meg a köztársaság,
hogy testét egyaránt átjárja mind az ellenség, mind a bosszúállók kardja. 3. De miért
a régiségben kutatok? Csak nemrégiben Caius Caesar Sextus Papiniust, akinek apja
consulságot viselt, Betilienus Bassust, a quaestorát, procuratora fiát és másokat:
római senatorokat és lovagokat egyetlen napon megkorbácsolt és megkínzatott, nem
is annyira a vallatás, mint inkább szeszélye miatt. 4. Továbbá annyira nem tűrte gyö-
nyörének elodázását - melyet kegyetlensége nagynak és haladéktalannak követelt -,
hogy az anyjától örökölt kert teraszán, amely az oszlopcsarnokot a folyóparttól elvá-
lasztja, néhányukat lámpafény mellett fejeztette le tisztes matrónák és több más
senator társaságában sétálva. Mi sürgette? Milyen személye ellen irányuló vagy
közveszéllyel fenyegetett egyetlen éjszaka? Ugyan mi lett volna, ha legalább megvárja
a nap keltét, hogy ne papucsot viselve ölesse meg a római nép senatorait!
XIX.1. Hogy milyen dölyfös volt a kegyetlensége, az igenis a lényegre tartozik, még
ha valaki számára úgy tűnik is, hogy elkalandoztunk a haragtól és irányt tévesztet-
tünk; de valójában ez is része a szokásosnál jobban dühöngő haragnak. Senatorokat
korbácsoltatott meg: ezzel elérte, hogy az emberek azt mondhassák: „Megesik az
ilyesmi. Megkínzatta őket minden olyan eszközzel, amely a leggyalázatosabb a
világon: kötelekkel, lábvasakkal, kínpaddal - a saját tekintetével. 2. S erre is csak azt
felelik: „Nagy dolog, ha három senatort mint semmirekellő rabszolgát ütlegek és
égetés közepette lefejeztetett az az ember, aki az egész senatus felkoncolását
fontolgatta, aki azt szerette volna, ha a római népnek egy nyaka van, hogy az annyi
helyen és annyi időn át elkövetett gaztetteit egyetlen csapásba és egyetlen napra
sűríthesse össze.” Hát ki hallott már éjszakai kivégzésről? Ha a rablások szoktak a
sötétségben elrejtőzni, akkor a kivégzések minél nyilvánosabbak, annál inkább kell,
hogy példaként és leckeként használjanak.
3. De itt is azt válaszolják nekem: „Amin ennyire csodálkozol, az ennek a
vadállatnak mindennapos dolog; ennek él, ezért virraszt, ezért éjszakázik.”
Bizonyosan nem találni senki mást, aki megparancsolta volna, hogy minden, általa
kivégzésre ítélt ember szájába szivacsot tömjenek, hogy ne legyen képes egyetlen
hangot se kiadni magából. Hát melyik meghalni készülőnek nem hagyták meg valaha
is azt a lehetőséget, hogy legalább felnyögjön? Attól félt, hogy a végső fájdalom még
szabadabbá teszi a nyelvet, hogy olyasvalamit hall, amit nem akar hallani; tudta
ugyanis, hogy számtalan olyan dolog van, ami miatt neki szemrehányást tenni csak
egy meghalni készülő merészel.
4. Mikor már nem akadt több szivacs, megparancsolta hogy a szerencsétlenek
öltözékét tépjék szét, és ezeket a rongyokat tömjék a szájukba. Hát micsoda
kegyetlenség ez? Hadd legyen szabad egy utolsó lélegzetet venniük, adj helyet a
távozni készülő léleknek, hadd ne kelljen annak a seben át távoznia! 5. Hosszú volna
mindehhez még azt is elbeszélni, hogy a meggyilkoltak apáit is még ugyanazon az
éjszakán eltétette láb alól, szétküldve a centurióit a házaikba, azaz hogy mint
könyörületes ember, megszabadította őket a gyásztól. De nem az a célunk, hogy
Caius, hanem hogy a harag kegyetlenségét leírjuk: az nemcsak egyes emberekkel
szemben tombol, hanem egész népeket tesz tönkre, városokat, folyókat és a fájdalom
minden érzetétől mentes dolgokat ver meg.
XX.1. Így vágatta le a perzsák királya egy egész nép orrát Syriában; innen ered a
hely neve is: Rhinocolura. Szerinted kíméletes volt, amikor nem az egész fejet vágta
le? Egyszerűen csak örömet okozott neki a büntetés újdonsága. 2. Valami ilyesfélét
kellett volna az etiópoknak is elszenvedniük, akiket hosszú életkoruk miatt
macrobioe-nak is neveznek. Ellenük ugyanis, mivel nem fogadták feltartott kézzel a
szolgaságot, és a hozzájuk küldött követeknek túlságosan őszinte választ adtak - amit
a királyok gyalázkodásnak neveznek -, Cambyses feldühödött, s anélkül, hogy
gondoskodott volna az élelmiszer-ellátásról és felderítette volna az utakat, járatlan,
sivatagos helyeken át hurcolta magával a hadra foghatók tömegét. Hát persze, hogy
már az út elején kifogytak a szükséges élelmiszerekből, és nem kínált semmit a
terméketlen, megműveletlen, ember nem járta vidék. 3. Az éhségüket először zsenge
levelekkel és fák rügyeivel ütötték el, majd tűzzel megpuhított bőrökkel, illetve amit a
szükség táplálékká tett számukra. Később már, amikor a sivatag homokja között
elfogytak a gyökerek és füvek is, és kiderült, hogy a pusztaságban állatok sincsenek,
minden tizediket kisorsolva megették, az éhségnél is szörnyűbb ételként. 4. Erre a
harag még inkább dühbe hozta a királyt, mert hogy serege egy részét elvesztette, más
részét megette, míg végül meg nem ijedt attól, hogy őt is bevonják a sorshúzásba:
akkor azután jelet adott a visszavonulásra. Ugyanakkor közben ő megtartotta
különleges madarait, és tevék vitték a lakomához használatos edényeit, míg a
katonák sorsot húztak, hogy ki pusztuljon el nyomorultul, és ki maradjon életben
még nyomorultabbul.
XXI.1. Ő egy számára ismeretlen, ártatlan, de haragját mégiscsak majdnem
megérző népre haragudott meg; Cyrus egy folyóra. Amikor ugyanis Babylon
ostromára készülve sietett a háborúba, aminek legnagyobb fordulatai a véletleneken
múlnak, a szélesen megáradt Gyndes folyón próbált meg átkelni egy olyan gázlón,
amely akkor sem igazán biztonságos, ha a folyó megérzi a nyár hatását, és a
leginkább leapad. 2. Itt az egyik lovát - mert mindig fehér lovak szokták húzni a
királyi hintót - elragadta az ár, s ez heves felindulást váltott ki a királynál;
megesküdött tehát, hogy a királyi menet e tagját elrabló folyót olyan kicsivé teszi,
hogy át lehessen menni rajta, és még a nők is lábbal kelhessenek át. 3. Majd ide
vezényelte át teljes harci apparátusát, s a munka érdekében mindaddig ott
állomásozott, amíg száznyolcvan csatornával megosztva a fő folyást há-
romszázhatvan patakba nem vezette szét, és a másfelé elterelt víz miatt kiszáradva
ott nem hagyta. 4. Kárba veszett így mind az idő - ami nagy veszteség a nagy
vállalkozásokban -, mind a katonák lelkesedése, melyet megtört a haszontalan
munka, mind pedig az a lehetőség, hogy felkészületlen ellenséget támadhasson meg,
mert az ellene indított háborút egy folyóval vívta meg. 5. Ez az őrültség - mert mi
másnak lehetne nevezni - rómaiakkal is megesett. Caius Caesar például
leromboltatott egy gyönyörű herculaneumi villát, mert valamikor ott tartották fogva
anyját, s tette ezzel híressé a történetét. Amíg állt, csak úgy elhajóztunk mellette,
most mindenki megkérdezi a lerombolása okát.
XXII.1. Azokat a példákat is jól meg kell fontolnunk, amelyeket kerülni kell, és
azokat is, amelyeket éppen ellenkezőleg: követnünk; az önmérsékletről, szelídségről
tanúskodókat, amelyekben pedig sem az ok nem hiányzott a megharagvásra, sem a
hatalom a megbosszulásukra. 2. Mert mi lett volna könnyebb Antigonus számára,
mint hogy kivégeztesse két közkatonáját, akik a királyi sátornak dőlve azt tették, amit
az emberek igen kockázatosan, de igen szívesen megtesznek: rossz véleményt
mondtak királyukról. Antigonus mindent tisztán hallott, lévén hogy a beszélgetők és
a hallgatózó között csak egy ponyva volt ezt kissé fellibbentve, kiszólt: „Menjetek
innen, hogy a király ne halljon benneteket.” 3. Ugyanő egyik éjszaka, mikor
meghallotta, hogy egyik-másik katonája mindenféle átkot szór a király fejére, amiért
az őket erre az útra s ebbe a leküzdhetetlen mocsárba vezette, odament azokhoz, akik
a leginkább küszködtek, s miután kisegítette őket, anélkül, hogy felismerték volna,
ezt mondta: „Most átkozzátok Antigonust, akinek hibájából ilyen keserves helyzetbe
jutottatok, de kívánjatok minden jót annak, aki kisegített benneteket ebből az
ingoványból.” 4. Ugyanő éppoly szelíd lélekkel tűrte ellenségei rosszindulatú
ócsárlását, mint saját polgáraiét. Így mikor egy jelentéktelen erődítményfélében
görögöket tartott ostromzár alatt, s azok a hely biztonságosságától felbátorodva,
lenézve az ellenséget sok gúnyolódást kiabáltak Antigonus csúfságáról, hol alacsony
termetén, hol törött orrán nevettek, azt mondta: „Örvendek és valami jót remélek
attól, hogy Silenus is a táborban van.” 5. Miután ezeket a nagyszájúakat
kiéheztetéssel megadásra kényszerítette, a foglyokkal úgy járt el, hogy akik katonai
szolgálatra alkalmasak voltak, azokat beosztotta saját cohorsaiba, a többit pedig
árverésre bocsátotta, s mint mondta, nem tette volna ezt, ha szerinte nem használna
azoknak, hogy gazdájuk van, akiknek ilyen csípős a nyelve.
XXIII.1. Az ő unokája volt Nagy Sándor, aki lándzsát szokott dobálni a vendégeire,
és aki két barátja egyikét - mint az imént elmondtam - vadállat elé vettette, a másikat
önmaga elé. E kettő közül mégis az maradt életben, akit az oroszlán elé vetett. 2.
Benne nem volt meg nagyapjának ez a „gyengéje”, de még apjáé sem; mert ha
Philippusban volt valami más erény is, mindenesetre megvolt benne a sértésekkel
szembeni türelem, ez a hathatós eszköz az uralom megőrzésére. Demochares - akit
túlzó és szókimondó nyelve miatt Parrhesiastesnek („Szókimondónak”) neveztek el -
ment el egyszer hozzá, több más athéni követ között. Miután Philippus jóindulatúan
meghallgatta a követséget, azt kérdezte: „Hát mondjátok meg, mit tehetnék, ami
kedves az athéniak számára.” Demochares máris kapott a szón, és azt válaszolta:
„Akaszd fel magad.” 3. Erre az udvariatlan válaszra felzúdulás tört ki a király körül
állókban, de Philippus csendet parancsolt, s ezt a Thersitest épen és bántatlanul
bocsátotta el. „De ti - fűzte hozzá -, többi követek, vigyétek hírül az athéniaknak,
hogy sokkal gőgösebbek azok, akik ilyeneket mondanak, mint azok, akik e szavakat
büntetés nélkül hallgatják.” 4. Az isteni Augustus is sok minden említésre méltó
dolgot tett és mondott, amelyekből kitűnik, hogy neki nem parancsolt a harag.
Timagenes, a történetíró sok mindent mondott rá is, a feleségére is, sőt az egész
házra is, és nem vesztegette hiába a szavait, mert jobban körbejár és közszájon forog
a merész szellemesség. 5. A császár gyakran intette, hogy fogja vissza a nyelvét, s
mivel mégis kitartott e mellett, kitiltotta a házából. Ezután Timagenes Asinius Pollio
otthonában és társaságában öregedett meg, s teljesen eltiltották a nyilvánosságtól:
mégse zárt be előtte egyetlen ajtót sem a császári ház. 6. Történeti művét, melyet
ezután írt, felolvasta, s az Augustus császár tetteit tartalmazó könyveket a tűzbe ve-
tette és elégette; ellenséges viszonyban volt a császárral, mégsem félt senki sem a
barátságától, senki sem kerülte őt, mint akit villámcsapás ért, akadt, aki az oly magas
polcról lezuhanót a ruhája öblével felfogja. 7. A császár, mint mondtam, türelmesen
viselte mindezt, még azon sem háborodott fel, hogy dicsekvésére és „tetteire” is kezet
emelt; sohasem tett panaszt ellensége vendéglátójának, 8. bár annyit azért
megjegyzett Asinius Polliénak: „Vadállatot táplálsz”; majd mikor az mentegetőzni
készült, félbeszakította, s azt mondta: „Csak gyönyörködj benne, Pollióm,
gyönyörködj!” Mikor Pollio erre azt felelte: „Ha te parancsolod, Caesar, azonnal
kitiltom a házamból”, ő azt mondta: „Gondolod, hogy ezt teszem, amikor én
békítettelek ki benneteket?” Korábban ugyanis Pollio haragban volt Timagenesszel,
és semmi más oka nem volt rá, hogy felhagyjon vele, mint amit a császár
kezdeményezett.
XXIV.1. Mondja tehát magában mindenki, valahányszor megsértik: „Én talán
nagyobb ember vagyok Philippusnál? Pedig vele büntetlenül lehetett gyalázkodni.
Vajon én nagyobb úr vagyok a házamban, mint az isteni Augustus a földkerekségen?
Pedig ő beérte annyival, hogy szakított az őt szidalmazóval.” 2. Miért kellene hát
nekem egy rabszolgám nyíltabb válaszát, engedetlenebb tekintetét vagy egy hozzám
el se jutó morgását ütlegekkel és lábbilinccsel megtorolnom? Hát ki vagyok én,
akinek a fülét megsérteni főbenjáró bűn? Sokan az ellenségeiknek is megbocsátottak:
én ne bocsássak meg a lustáknak, fegyelmezetleneknek, fecsegőknek? 3. A gyermeket
a kora menti fel, a nőt a neme, az idegent a szabadsága, a házbelit a családhoz
tartozása. Most először sért meg bennünket: gondoljunk arra, milyen sokáig
tetszésünkre szolgált. Máskor is gyakran megsértett: viseljük el, amit sokáig
eltűrtünk. A barátunk ő: olyasmit tett, amit nem akart. Az ellenségünk: olyasmit tett,
ami elvárható volt tőle. 4. A bölcsebbnek higgyünk, az ostobábbnak engedjünk.
Bármi miatt is, feleljük azt magunknak, hogy még a legbölcsebb férfiak is sokat
vétkeznek, senki sem olyan körültekintő, hogy néha ki ne hagyna a figyelme, senki
sem olyan higgadt, hogy megfontoltságát ne hajszolná bele valamiféle heveskedőbb
tettbe egy véletlen eset, senki sem lehet olyan óvatos a sértésekkel szemben, hogy
miközben kerülni akarja azokat, ő maga esik ebbe a hibába.
XXV.1. Ahogyan a törpe ember számára vigaszt jelent a bajaiban, hogy a nagy
emberek szerencséje is meginoghat, és kevesebb keserűséggel siratja a fiát a
sarokban, aki látta a királyi palotából kiinduló gyászmenetet, ugyanúgy békésebb
lélekkel fogja viselni a másoktól őt érő sértést, megvetést mindenki, aki
emlékezetébe idézi, hogy nincsen olyan nagy hatalom, amelyet ne érhetne
jogtalanság. 2. Mert ha a legbölcsebbek is vétenek, ugyan kinek a vétke ne kaphatna
mentséget? Gondoljunk csak vissza, ifjúkorunkban hányszor voltunk a kelleténél
kevésbé szorgalmasak a kötelességteljesítésben, kevésbé szerények a beszédmódunk-
ban, kevésbé mértékletesek a borivásban. Ha valaki megharagudott, adjunk időt
neki, amíg felismeri, mit is tett: ő maga fogja magát megdorgálni. Végre már
megérdemelné a büntetést: ez nem lehet ok arra, hogy mi is az övéhez hasonlót
cselekedjünk. 3. Nem lehet kétség afelől, hogy az kiemelte magát a tömegből és
magasan afölött áll, aki semmibe veszi az őt érő támadásokat: az igazi nagyságot az
jellemzi, hogy nem veszi fel az ütést. Ezért van az, hogy a nagy vadállat csak lassan
pillant hátra a kutyák ugatására, csak így csap fel a hullám - hiábavalóan - a hatalmas
sziklára. Aki nem haragszik meg, azt nem is érte a sértés; aki megharagszik, azt
eltalálta, aki megharagszik, azt kibillentette.
 4. Az azonban, akit az imént minden kellemetlenségen felülemelkedőként
mutattam be, úgyszólván ölében tartja a legfőbb jót, s nemcsak az embereknek, de
magának a szerencsének is ezt válaszolja: „Bármit tégy, kisebb vagy annál, semhogy
derűsségemet felhőkbe takard. Megakadályozza ezt az értelem, amelyre életemnek
irányítását bíztam. Többet ártana majd nekem a harag, mint a sértés. Hogy miért
többet? Mert ennek körülhatárolható mértéke van; az - ki tudja, hova ragadna.”
XXVI.1. „De nem tudom tűrni - mondod -, túl nehéz dolog elviselni a sértést.” Nem
mondasz igazat: ki ne tudná elviselni a sértést, aki a haragot igen? Hát miért tűröd a
beteg ember őrjöngését, az őrült ember szavait, a gyerekek pimasz kézmozdulatait?
Nyilván, mert úgy tűnik számodra: nem tudják, mit cselekszenek. Mit számít, ki
milyen hiba miatt válik megfontolatlanná? A megfontolatlanság egyformán mentség
mindegyikre. 2. „Hogyan? - kérdezed -, hát ússza meg büntetlenül.” Hidd csak, hogy
ezt akarod, de akkor sem lesz így. Az elkövetett sértés legnagyobb büntetése ugyanis
az, hogy az ember elkövette, és senkit sem érinthet súlyosabban, mint akinek majd a
megbánás lesz a büntetése. 3. Másfelől ember voltunkra is tekintettel kell lennünk,
hogy minden történés igazságos bírái lehessünk; márpedig igazságtalan az, aki a
közös hibát egyes embereknek rója fel. Az etiópoknak egymás között nem szúr
szemet a bőrszínük, nem számít férfihoz nem illőnek a germánok körében a vörös és
egy csomóba kötött haj; semmi olyasmit ne ítélj kirívónak vagy visszataszítónak egy
emberben, ami a saját népében általános; még ezeket is, amelyekről beszéltem, egy
vidéknek vagy a föld egy zugának szokása igazolja. Nézd meg hát most azt, mennyivel
jogosabb azokban a dolgokban a megbocsátás, amelyek az egész emberi nem körében
elterjedtek. 4. Mindannyian megfontolatlanok és meggondolatlanok vagyunk, mind-
annyian megbízhatatlanok, panaszkodók, sértődősek, becsvágyók - de miért is
leplezem ilyen enyhe kifejezésekkel közös nyavalyánkat -, hitványak vagyunk. Bármit
kifogásol is valaki a másikban, ugyanazt ki-ki megtalálja magában is. Miért teszel
megjegyzést ennek a sápadtságára, annak a soványságára? Pestisjárvány van.
Legyünk tehát elnézőbbek egymás iránt: rosszakként élünk rosszak között. Egyetlen
dolog hozhatja csak meg a nyugalmat számunkra: a kölcsönös engedékenységben
való megegyezés. 5. „Az már ártott nekem, én még neki soha.” De valakit nyilván te is
csak megsértettél már, vagy meg fogsz sérteni. Ne ezt vagy azt az órát, napot
tekintsd, egész magatartásod vizsgáld: ha eddig nem is tettél semmi rosszat, még
tehetsz.
XXVII.1. Mennyivel jobb gyógyírt keresni egy sérelemre, mint megbosszulni azt! A
bosszú sok időt elvesz, sok további sérelemnek teszi ki magát, míg egyet fájlal;
hosszabb ideig haragszunk, mint ameddig a sértést elszenvedjük. Mennyivel jobb
kitérni és nem hibát hibával szembeszegezni! Vajon épeszűnek tűnnék, aki az
öszvérnek rúgással, a kutyának harapással fizetne vissza? „Azok nincsenek tudatában
annak, hogy vétenek” — mondhatod. 2. De először is: igazságtalan az, aki számára
hátrányt jelent a megbocsátás elnyerésében, hogy valaki ember. Másodszor, ha a
többi élőlényt mentesíti a haragod alól az, hogy nincs öntudatuk, akkor ugyanide
vedd azt is, aki nincs öntudatánál. Mert mit számít az, hogy más egyébben
különbözik a beszédre képtelen állatoktól, ha ugyanaz van benne is, ami minden
hibázásukban felmenti az állatokat: az értelem homályossága. 3. Vétkezett: ez az első
eset? Ez az utolsó? Ne higgy neki akkor se, ha azt mondja: „még egyszer nem te-
szem.” Úgyis véteni fog, és ellene is véteni fog valaki más, s egész életünk botlások
közepette telik el. Szelíden kell bánni a szelídséghez nem szokott dolgokkal. 4. Amit a
gyász idején a leghatásosabb mondani, azt lehet mondani a haragra is: megszűnsz-e
már valamikor vagy sohasem? Ha valamikor igen, akkor mennyivel jobb elhagyni a
haragot, mint arra várni, hogy az hagy el minket! Vagy már örökre megmarad ez az
indulatosság? Láthatod, milyen békétlen életet szánsz magadnak. Mert milyen lesz az
élete annak, aki folyton fölháborodik? 5. S vedd még hozzá azt, hogy ha jól feldühíted
magad, de utána felidézed azokat az okokat, amelyek ezt előidézték, magától elszáll a
haragod, s erejét elveszi az idő is. Mennyivel jobb tehát, ha te győzöd le azt, nem az
téged!
XXVIII.1. Most erre haragszol meg, majd arra; a szolgákra, majd a libertusokra; a
szülőkre, majd a gyerekeikre; az ismerősökre, majd az ismeretlenekre: mindenütt
bőven akad ugyanis elég ok, hacsak a lélek nem lép közbe felmentést kérő
közbenjáróként. Innen oda ragad tovább a düh, onnan amoda, s a folyton
újrakeletkező ösztönzések miatt folyamatossá válik az őrjöngés. Mondd csak, te sze-
rencsétlen, szoktál szerelmeskedni? Milyen drága időt vesztegetsz el hitvány dologra!
2. Hát mennyivel jobb lenne helyette barátokat szerezni, ellenfeleket kiengesztelni,
államügyet intézni, figyelmet szentelni a háztartás dolgainak, mint azt lesni, hogy mi
rosszat tehet az valakinek, mivel tudsz sebet ejteni méltóságán, atyai birtokán vagy a
testén, habár ez nem fog sikerülni harc és kockázat nélkül, még akkor sem, ha nálad
gyengébbel csapsz is össze! 3. Megkötözve kerüljön bár eléd és kényed-kedved
szerint föltálalva: gyakran az ütő túl nagy ereje egy végtagját ficamítja ki, vagy egy
izmát azok a fogak sebesítették meg amelyeket megütött. Sokakat tett már a
haragosság nyomorékká, sokakat tett gyengévé, még ha türelmes anyagba ütközött
is. Vedd még hozzá azt, hogy semmi sem születik olyan gyengének, hogy szétzúzója
veszélyeztetése nélkül elpusztulna: a gyengéket hol a fájdalom, hol a véletlen a
legerősebbekkel is egyenlővé teszi. 4. Miért van az, hogy azon dolgok többsége,
amelyek miatt megharagszunk, inkább sért bennünket, minthogy ártana nekünk?
Nagy különbség van ugyanis abban, ha valaki ellenszegül az akaratomnak, vagy
kivonja magát alóla; elvesz, vagy nem ad. Mégis egyformán tekintjük, ha valaki
elvesz, vagy megtagad tőlünk valamit, meghiúsítja a reményeinket vagy kitolja őket,
ellenünk tesz, vagy saját érdekében, más iránti szeretetből, vagy az irántunk való
gyűlöletből. 5. Egyeseknek pedig nem is csak jogos okuk lehet a velünk való
szembeszegülésre, hanem tisztességes is: az egyik az apját védi, a másik a fivérét, az
egyik a hazáját, a másik a barátját. Mégis mi még annak sem bocsátunk meg, aki csak
azt teszi, aminek elmulasztását mi magunk is kifogásolnánk, sőt ami szinte
hihetetlen: gyakran a tettről jó véleménnyel vagyunk, az elkövetőjéről rosszal. 6. De
hát istenemre, az igazán nagy és igazságos férfi felnéz az ellenség legbátrabb, hazája
szabadságáért és üdvéért leginkább kitartó tagjaira, s azt óhajtja, hogy ilyen polgárai,
ilyen katonái legyenek.
XXIX.1. Csúnya dolog gyűlölni azt, akit dicsérned kellene, de mennyivel csúnyább
azért gyűlölni valakit, ami miatt épphogy könyörületet érdemelne: ha egy hirtelen
szolgasorba süllyedt fogoly megtartja szabadsága maradékát, s a piszkos és fárasztó
szolgálatok teljesítésére nem rohan sietve, ha a tétlenségtől ellassulva nem tud lépést
tartani gazdája lovával és kocsijával, ha a mindennapos virrasztástól elnyomja az
álom, ha vonakodik a paraszti munkától vagy nem fog hozzá elég keményen a
munkához a dologtalan városi szolgaságból vidékre áthelyezve. 2. Tegyünk
különbséget aközött, hogy valaki nem tud vagy nem akar valamit: sokakat fel fogunk
menteni, ha előbb kezdünk el mérlegelni, mint haragudni. Most viszont első
indulatunkat követjük, majd - bár semmiségek dühítettek fel továbbra is kitartunk
haragunkban, nehogy úgy tűnjék, ok nélkül kezdtük, s az a legigazságtalanabb, hogy
csak még makacsabbá tesz bennünket a haragunk jogtalansága. Mert fenntartjuk azt,
és még csak fokozzuk, mintha az volna a jogos harag bizonyítéka, hogy nagyon
haragszunk.
XXX.1. Mennyivel helyesebb belátni, mennyire jelentéktelenek, mennyire
ártalmatlan dolgok a kiindulópontjai. Amit a beszédre képtelen állatokon
megfigyelhetsz, ugyanazt érheted tetten az emberben is: jelentéktelen dolgok,
semmiségek kavarnak fel bennünket. A bikát feldühíti a vörös szín, az árnyékra
felágaskodik a sikló, a medvéket, oroszlánokat felizgatja egy kendő: minden, ami
természeténél fogva vad és dühödt, megriad semmiségekre. 2. Ugyanez történik a
nyugtalan és ostoba jellemekkel is: a tettek iránti gyanakvás bántja meg őket,
mégpedig oly mértékben, hogy néha sértésnek nevezik a szerény jótéteményeket, s
éppen ezek adják a legtöbb, de mindenesetre a leginkább elkeserítő okot a haragra. A
nekünk legkedvesebbekre haragszunk meg, mert kevesebbet adott, mint amit el-
vártunk, és mint amit mások kaptak, holott mindkét dologra van orvosság. 3. Jobban
kedvezett a másiknak: elégedjünk meg azzal, ami nekünk jutott, összehasonlítás
nélkül. Sohasem lesz boldog az, akit egy még boldogabb meggyötör. Kevesebbet
kaptam, mint reméltem? De talán többet reméltem, mint amennyit kiérdemeltem.
Ettől az érzéstől kell a leginkább óvakodnunk, mert ebből keletkeznek a
legveszedelmesebb haragok, amelyek még a legszentebb dolgokra is rárontanak. 4.
Az isteni Iuliust több barátja döfte át, mint ellensége, mert nem váltotta be e barátok
beválthatatlan reményeit. Ő ugyan kész lett volna erre - mert soha nem élt senki
nagyvonalúbban a győzelmével, s nem is követelt tőle mást, mint az adakozás
hatalmát -, de ki tudott volna eleget tenni oly túlzó elvárásoknak, amikor mindenki
annyit akart, amennyi csak egyvalakié lehetett? 5. Így aztán saját harcostársait látta
kivont karddal a széke körül, Ilillius Cimbert, kevéssel azelőtt még pártjának
legszenvedélyesebb védelmezőjét, és más, Pompeius után pompeianussá válót. Ez
fordította a királyok ellen saját fegyvereiket s juttatta oda leghívebb embereiket, hogy
azok halálára törjenek, akiknek esküt tettek, hogy értük és előttük halnak meg.
XXXI.1. Senkinek sem tetszik a magáé, ha a máséra pillant: még az istenekre is
megharagszunk amiatt, ha valaki megelőz bennünket elfeledkezve arról, hányan is
vannak még mögöttük, s a néhányakra irigykedőt mekkora irigység követi hátulról.
Akkora azonban az emberek étvágya, hogy bár sokat kaptak, sértésnek veszik azt,
hogy többet is kaphattak volna. 2. „Praetorságot adott: de hát én consulságot
reméltem. Adott tizenkét vesszőt: de nem consul ordinariusszá nevezett ki. Hajlandó
volt az én nevemmel megjelölni az évet: de nem segít hozzá a papi tisztséghez.
Felvettek a papi testületbe: de miért csak egybe? Teljessé tette hivatali karrieremet:
de az örökölt vagyonomhoz nem tett hozzá semmit, azt adta csak, amit mindenkinek
meg kellett volna adnia, a magáéból nem kínált fel semmit.” 3. Mondj inkább
köszönetet azért, amit kaptál; várd a többit, és örülj neki, hogy még nem laktál jól: a
gyönyörök közé tartozik, hogy még hátra van, amit remélsz. Mindenkit legyőztél:
annak örülj inkább, hogy te vagy az első a barátod számára; sokan legyőznek: gondolj
arra, mennyivel többen vannak, akik mögötted járnak, mint akiket megelőztél. Hogy
mi a legnagyobb hibád, azt kérdezed? Hamisan vonsz mérleget: amit adtál,
túlbecsülöd, amit kaptál, lekicsinyled.
XXXII.1. Más-más dolog riasszon vissza bennünket az egyes emberekkel
kapcsolatban: egyesekre félelemből, másokra tiszteletből, megint másokra
megvetésből ne haragudjunk. Nagy dolog az, kétségkívül, ha egy szerencsétlen kis
szolgát dologházba juttatunk! Miért sietünk mindjárt megverni, lábát rögtön
eltöretni? 2. Nem veszik el ez a lehetőség azzal, ha elhalasztjuk. Hagyd, hogy eljöjjön
az idő, amikor mi magunk tudunk parancsolni magunknak: most a harag parancsa
szerint beszélünk; ha az már eltávozott, akkor nézzük meg, mennyire súlyosan kell
megítélnünk ezt a vitás ügyet. Az ilyen helyzetben vagyunk ugyanis leginkább
hajlamosak a tévedésre: máris fegyverhez folyamodunk, a legsúlyosabb
halálbüntetésekhez, és bilinccsel, börtönnel, éheztetéssel toroljuk meg azt a tettet,
amelyért elég lenne egy kisebb verés is. 3. „De hát hogyan mondhatod azt —
kérdezheted -, hogy amitől sértve érezzük magunkat, azt mind tekintsük
jelentéktelennek, szánalmasnak, gyerekesnek?” Én a leginkább azt tanácsolnám,
hogy emelkedjünk föléjük, és lássuk be, hogy mindaz, ami miatt pereskedünk,
szaladgálunk, loholunk, mennyire alantas és hitvány dolog, s mennyire nem méltó
annak a figyelmére, aki valami magas és nagy dolgon gondolkodik.
XXXIII.1. A pénz körül folyik a legtöbb ricsaj: az gyötri a bíróságokat, az ugrasztja
össze az apákat és fiakat, az kever mérget, az ad kardot egyformán az orgyilkosok és a
légiók kezébe, emiatt hangosak veszekedéssel a feleségek és férjek éjszakái s
ostromolja tömeg a tisztségviselők bírói székeit, emiatt kegyetlenkednek és rabolnak
a királyok, s pusztítanak el nemzedékek munkálkodásával felépített városokat, hogy
azután azok hamvaiban arany és ezüst után kutassanak. 2. Jól esik nézegetni a
sarokban álló pénzesládát: ezek azok, amik miatt az ordítozástól szinte kiugranak az
ember szemei, amik miatt perek zajától visszhangoznak az oszlopcsarnokok, amik
miatt messzi vidékről hívott bírákat ültetnek le, hogy ítéljék meg, kinek a kapzsisága
a jogosabb. 3. Miért van az, hogy nem is a pénzes ládájáért, hanem egy maroknyi
aprópénz vagy egy szolga által felszámított denarius miatt is, a majd örökös nélkül
meghaló vénember szinte megpukkad dühében? Miért van az, hogy akár az
ezredrésznyi kamat miatt egy beteg, kificamodott lábú és a számolásra képes kézzel
nem rendelkező uzsorás ordít, és a fizetési határidőre hivatkozva követeli fillérjeit
betegsége lázrohamaiban? 4. Ha elém hoznád minden bányából - melyekben már
egyre mélyebbre nyomulunk - a pénzt, ha elém tennéd mindazt, amit a kincstárak
eltakarnak - mert a kapzsiság ismét a föld alá rejti, amit keservesen előbányászott -:
ezt az egész nagy halmot nem tartanám méltónak arra, hogy egy derék férfi
szemöldökét összevonja. Mennyi nevetéssel kell fogadnunk mindazt, ami könnyeket
vált ki belőlünk!
XXXIV.1. De csak vedd sorra a többit is: az ételeket, italokat, az ezek kedvéért
rendezett, hivalkodó lakomákat, a gyalázkodó szavakat, az illetlen mozdulatokat, a
csökönyös igavonó állatokat és a lusta szolgákat, a gyanakvásokat és mások szavának
rosszindulatú értelmezését, melyek azt eredményezik, hogy a természet
igazságtalanságai között kell számon tartanunk, hogy az embernek beszédet adott:
hidd el nekem, jelentéktelen dolgok azok, amelyek miatt nem csekély mértékben
feldühödünk, olyanok, mint amik a gyerekeket veszekedésre és civódásra ösztönzik.
2. Semmi abból, amit oly komoran teszünk, igazán nem komoly, igazán nem nagy:
mondom, amiatt van a haragotok és őrjöngésetek, hogy a kis dolgokat felnagyítjátok.
Ez el akarta orozni előlem az örökséget; az befeketített olyanok előtt, akik korábban
bevettek a végrendeletükbe; amaz megkívánta a szeretőmet. 3. Aminek a szeretet
kapcsának kellett volna lennie, az összeveszés és gyűlölködés oka lett: az, hogy
ugyanazt akarjuk. A keskeny utca vitát szít a rajta járók közt, a széles, tágas út még
népeket sem kényszerít arra, hogy egymásnak ütközzenek: mivel azokból a dolgok-
ból, amelyeket megkívántok, csak kevés van, s a másiknak csak akkor jut, ha elveszi
az egyiktől, az ugyanarra áhítozókból harciasságot, veszekedést váltanak ki.
XXXV.1. Méltatlankodsz amiatt, hogy visszaszólt egy szolgád, egy libertusod, a
feleséged, a cliensed: a következő lépés az lesz, hogy amiatt fogsz panaszkodni, hogy
az államot megfosztották a szabadságától, amelyet otthon te vettél el. Vagy máskor,
ha a kérdezésre is hallgat, makacsságnak nevezed. Beszélhessen is, hallgathasson is,
nevethessen is! 2. „A gazdája szeme előtt?" - kérdezed. Én inkább úgy mondanám: a
család feje előtt! Mit ordítozol? Mit lármázol? Miért követelsz korbácsot az ebéd
közepén amiatt, hogy a szolgáid beszélnek, hogy ott, ahol a népgyűlés zajlik, nincs
meg egyúttal a magány csendje is? 3. Arra való a füled, hogy ne csak a dallamos, lágy,
édesen zengő és harmonikus hangokat fogadja be: meg kell hallanod a nevetést és
sírást, a hízelgést és a kötözködést, a jót és a rosszat egyaránt, az emberek hangját és
az állatok morgását, ugatását is. Miért rezzensz össze, sápadsz el, te szerencsétlen,
egy szolga hangoskodására, a fémcsörgésre vagy a kapu becsapódására? Ha ilyen
érzékeny vagy, a mennydörgést kell hallgatnod. 4. Mindezt, amit a fülekről
mondtam, vonatkoztasd a szemekre is, amelyek nem kevésbé szenvednek a
viszolygás miatt, ha rosszul vannak szoktatva: sérti őket egy folt, a piszok, a nem elég
fényes ezüstnemű, a nem fenékig áttetsző medence. 5. Azok a szemek, persze,
amelyek csakis a tarka és friss takarítástól fénylő márványt, amelyek csakis a szépen
erezett asztalt tudják elviselni, amelyek otthon csakis a drága aranytárgyakon
hajlandók járni, házon kívül a lehető legnagyobb közömbösséggel tekintenek mind a
göröngyös, sáros földutakra, mind arra, hogy a szembejövők nagy része mosdatlan,
hogy a bérházak falai mállottak, repedésekkel vannak tele és egyenetlenek. Mi más
tehát az, ami őket az utcán nem sérti, otthon fölháborítja, mint az ott közömbös és
türelmes, otthon mogorva és kifogásokat kereső vélekedés.
 XXXVI.1. Minden érzékünket türelemre kell szoktatni: természetüknél fogva azok
is, ha a lélek felhagyott a megrontásukkal; azt viszont nap mint nap el kell számoltat-
nunk. Sextius is azt szokta csinálni, hogy mikor a nap elteltével éjszakai nyugalomra
tért, kérdőre vonta a lelkét: „Milyen bajodat gyógyítottad meg ma? Milyen hibádnak
álltál ellent? Mely részedben vagy most jobb"? 2. Megszűnik a harag, és
mérsékeltebb lesz, ha tudja, hogy mindennap bíró elé kell majd járulnia. Hát van-e
szebb annál a szokásnál, hogy az ember vallatóra fogja egész napját? Micsoda álom
követi az ilyen önvizsgálatot, milyen nyugodt, milyen mély és szabad, ha a lélek vagy
dicséretet kapott, vagy figyelmeztetést, s önmaga kikémlelőjeként és titkos
censoraként vizsgálatot folytatott saját jelleméről! 3. Én is élek ezzel a lehetőséggel, s
mindennap kérdőre vonom magamat. Mihelyt kiviszik mellőlem a mécsest, és
csendben marad a feleségem is, jól ismerve e szokásomat, az egész napomat
megvizsgálom, tetteimet, szavaimat újra megmérem; semmit sem titkolok el magam
elől, semmin sem siklóm át. Miért is félnék bármelyik hibám miatt, mikor azt
mondhatom: 4. „Ügyelj rá, hogy ezt többet ne tedd, most megbocsátok neked.” De
azért abban a vitában kissé harciasabban szóltál. Ezentúl ne szállj vitába hozzá nem
értőkkel: nem hajlandók tanulni azok, akik sohasem tanultak. Amazt
szókimondóbban utasítottad rendre, mint megérdemelte volna, így nem
megjavítottad, hanem megsértetted: a továbbiakban ne csak arra figyelj, hogy igaz-e,
amit mondasz, hanem arra is, hogy az, akinek mondod, elviseli-e az igazságot. A
derék csak örül a figyelmeztetésnek, éppen a legrosszabbak viselik el
legkeservesebben az őket nevelni akarót.
XXXVII.1. Egy lakomán többek részéről is tréfák és a te megbántásodat célzó
szavak értek: ne feledd, hogy a jövőben kerüld a közönséges társaságokat. A bor után
méginkább megoldódik a nyelve annak, akiben még józanon sincs tapintat.
Haragosnak láttad a barátod egy ügyvéd vagy egy gazdag ember ajtónállójával
szemben, mert az kitessékelte, mikor be akart menni, s őmiatta te is megharagudtál
erre az utolsó szolgára. Hát megharagszol egy láncra kötött kutyára? Még az is
megjuhászodik, ha sokat ugatott is, az elé vetett ételtől. 3. Menj odébb, és csak
nevess rajta! Most ő valakinek képzeli magát, mert ő őrzi a pereskedők tömegétől
ostromlott házat, mert az, aki bent heverészik, a boldog és szerencsés ember
ismertetőjegyének azt tartja, ha az ajtaja nehezen megközelíthető: nem tudja, hogy a
börtön kapuja az, ami a legnehezebben nyílik meg. Már előre készítsd fel a lelked,
hogy sok mindent kell elviselnie: csodálkozik-e valaki is, ha télen fázik, ha
tengeribeteg a hajón, ha az utcán nekimennek. Erős a lélek azzal szemben, amihez
felkészülten érkezik. 4. Kevésbé megtisztelő helyre ültetve, megharagudtál a
vendéglátódra, a meghívódra és arra, akit előnyben részesítettek veled szemben: te
bolond, hát mit számít, melyik részén heversz a kerevetnek? Hát tiszteletreméltóbbá
vagy lenézettebbé tehet egy párna? 5. Barátságtalanul néztél valakire, mert
lekicsinylően szólt a tehetségedről: ezt fogadod el szabálynak? Akkor Enniusnak -
mert nem szereted a műveit – viszont kellene gyűlölnie téged. Hortensiusnak - mert
kifogást találsz a szónoklataiban — hadat kellene üzennie neked, s Cicerónak — ha
mosolyogsz a költeményein - ellenségesnek kellene lennie veled szemben. Hivatali
pályázóként higgadtan vedd tudomásul a szavazás eredményét!
XXXVIII.1. Megalázott valaki. Vajon jobban-e, mint Diogenest, a sztoikus
filozófust, akit éppen, mikor elsősorban a harag ellen értekezett, egy pimasz suhanc
leköpte? Ő szelíden és bölcsen viselte ezt, s azt mondta: „Nem haragszom ugyan, de
nem tudom, hogy nem kellene-e haragudnom.” 2. De mennyivel jobb volt a mi
Catónk! Ő, mikor egy bírósági peren szólalt fel, és Lentulus, ez az apáink korában élt
pártoskodó és fékezhetetlen ember - minden nyálát összegyűjtve - vastagon szemközt
köpte, letörölte az arcát, és azt mondta: „Mindenkinek tanúsítom, hogy tévednek,
akik úgy vélekednek, hogy nincs pofád.”
XXXIX.1. Sikerült most már, Novatusom, jól összerendeznünk a lelkünket: vagy
nem is érez haragot vagy fölébe kerekedik. Nézzük meg most azt, hogyan csillapíthat-
juk le másnak a haragját, mert nem csak mi magunk akarunk egészségesek lenni,
hanem gyógyítani is szeretnénk.
2. A kezdeti haragot a világért se próbáljuk meg rábeszéléssel lecsendesíteni: süket
az és esztelen; adjunk neki időt. A haladékban rejlő orvosság segít majd; ne nyúljunk
a dagadt szemhez se, mert a dörzsöléssel csak fokozzuk a merevségét, se a többi
sebhez, amíg ég: a kezdődő betegségeket a nyugalom gyógyítja a legjobban. 3.
„Ugyan mennyit segít az orvosságod - kérdezheted -, ha a magától is megszűnő
haragot akarja lecsillapítani!” Először is eléri, hogy gyorsabban megszűnjék;
másodszor, vigyáz rá, hogy ne térhessen vissza; eltünteti még az első felindulást is,
melyet csitítani nem merne. Eltávolítja a bosszú minden eszközét csak azért színlel
haragot, hogy az mint segítőtárs és mint fájdalmának kísérője, még nagyobb
tekintélyt biztosítson jó tanácsainak, hogy azzal haladékot nyerjen, és hogy míg
látszólag súlyosabb büntetés után keresgél, elnapolja a meglévőt. 4. Minden
eszközzel megpróbál megnyugvást biztosítani az őrjöngésnek: ha hevesebb, akkor az,
aminek nem tud ellenállni, vagy szégyenérzetet vált ki belőle, vagy félelmet; ha
gyengébb, akkor beszélgetést kezdeményez a számára kedves vagy újnak számító
témákról, s a kíváncsiság majd eltereli a figyelmét róla. Mondják, hogy egy orvos,
mikor egy király leányát kellett meggyógyítania, s ezt csak sebészi beavatkozással
tehette meg, miközben a leány feldagadt mellét finoman borogatta, a szikét szivacsba
burkolva nyomta be: tiltakozott volna a leány, ha a szeme előtt használta volna a
gyógyeszközt - ugyanő, mert nem számított rá, elviselte a fájdalmat. Némely dolog
csak becsapás árán gyógyítható.
XL.1. Az egyiknek mondd azt: „Vigyázz, nehogy a haragosságod megelégedéssel
töltse el az ellenfeleidet”, a másiknak: „Vigyázz, nehogy a lelki nagyságodba és
szilárdságodba vetett hit sokakban meginogjon. Méltatlankodom, s nem találok
mértéket a fájdalmamra, de ki kell várni az időt; majd ő is megbűnhődik; őrizd meg a
lelkedben a dolgot: amikor majd teheted, kamatostul fogod visszaadni.”
2. De büntetni a haragvót vagy viszont megharagudni rá - ugyanaz, mintha
ösztönöznénk; különféleképpen közelíts hozzájuk és csitítólag, hacsak nem vagy
olyan nagy személyiség, hogy le tudod csillapítani a haragot, mint ahogy az isteni
Augustus tette egyszer, amikor Vedius Polliónál vacsorázott. Az egyik szolga eltört
egy kristálypoharat; Vedius lefogatta, hogy majd ne is közönséges módon pusztuljon
el: megparancsolta, hogy vessék az angolnák köze, amelyekkel tele volt a halastava.
Ki nem gondol arra, hogy ezt gyönyörvágyból teszi? Kegyetlenség volt. 3. Kisiklott
azonban a szolga a kezek közül, és odamenekült a császár lábai elé, nem másért
könyörögve, mint hogy ne ilyen módon kelljen meghalnia, ne legyen belőle haleledel.
A császárt megdöbbentette e büntetés újdonsága, s megparancsolta, hogy engedjék el
a fiút, az összes kristálypoharat pedig törjék össze ott, a szeme előtt, és szórják bele a
halastóba. 4. Egy császárnak így kellett megbüntetnie a barátját; helyesen élt a
hatalmával: „Megparancsolod, hogy egy embert a lakoma közben elhurcoljanak, és
soha nem hallott büntetéssel szaggattatod ízekre? Ha eltört egy poharad, akkor
marcangolják szét egy ember húsát is? Olyan sokat képzelsz magadról, hogy ott adsz
parancsot valaki kivégzésére, ahol a császár is jelen van? 5. Így, akinek akkora a
hatalma, hogy magasabb pozícióból tudja megtámadni a haragot, az bánjon vele
keményen, de csak az olyannal, amelyről az imént beszéltem: a vad, iszonyatos,
vérengző haraggal, mely már gyógyíthatatlan, ha csak meg nem félemlíti valami nála
is nagyobb.”
XLI.1. Adjunk a léleknek békét, amelyet megad az üdvös tanítások fölötti állandó
elmélkedés, a jó cselekvés s az egyedül az erényes óhajtására figyelő lélek. A
lelkiismeretünknek tegyünk eleget, ne törődjünk a szóbeszéddel: hadd legyen az
rosszmájú velünk szemben, amíg mi érdemesnek tudjuk magunkat. 2. „De hát a
tömeg a büszkeséget csodálja és a merészekre néz fel, a békéseket lomháknak tart-
ják.” Első látásra - talán; de amint életük kiegyensúlyozottsága tanúbizonyságot
nyújtott arról, hogy ez nem a lélek lustasága, hanem a békéje, felnéz rájuk ugyanaz a
tömeg, és tisztelni kezdi őket. 3. Nincs tehát semmi hasznos abban a visszataszító és
ellenségeskedéseket szító szenvedélyben, hanem éppen ellenkezőleg: mindenféle
rossz, tűz és vas van benne. Lábbal tiporva minden tisztességet, öldöklésekkel
mocskolta be a kezét, szétszórta gyerekei végtagjait, semmit sem hagyott bűntől
mentesen, elfelejtkezve a dicsőségről, nem félve a szégyentől, megjavíthatatlanul,
mihelyt haragból gyűlöletté keményedett.
XLII.1. Legyünk mentesek ettől a rossztól, tisztítsuk meg tőle lelkünket, és
gyökerestül tépjük ki, mert ha bármilyen kis része is bent marad, az újra kihajt, s a
haragot se csak mérsékeljük, hanem egészében távolítsuk el - mert mi lehet egy rossz
dolog mérséklője? 2. Sikerülni fog majd csak szedjük össze minden erőnket hozzá.
Semmi sem használ inkább, mint a halandó voltunkon való elgondolkodás. Mondja
mindenki azt saját magának és a másiknak: „Mi haszna van, hogy mintha az
örökkévalóságra születtünk volna, állandóan haragot kezdeményezünk, és ezt az oly
rövid életet elfecséreljük? Mi haszna annak, hogy azokat a napokat, amelyeket tisztes
gyönyörre is lehetne fordítani, valaki meggyötrésére és megkínzására fordítjuk?
Dolgaink nem engedik meg a pazarlást, és időnk sincs sok, hogy elfecséreljük. 3.
Miért rohanunk a harcba? Miért hívjuk ki a veszekedéseket? Gyengeségünkről
elfeledkezve, miért veszünk magunkra ilyen hatalmas gyűlölködéseket, és törékeny
létünkre miért kerekedünk fel, hogy törjünk? Ezeket az ellenségeskedéseket,
amelyeket engesztelhetetlen lélekkel hurcolunk, a láz vagy más testi nyavalya miatt
már nem lenne szabad cipelnünk; még a legádázabb harci feleket is szétválasztja a
közbelépő halál. 4. Mit háborgunk s zavarjuk meg viszálykodásokkal az életünket?
Ott áll fejünk felett a végzet, s felszámítja az elvesztegetett napokat is, és mindig
közelebb és közelebb ér hozzánk; az az időpont, amelyet te más halálának szánsz,
talán nincs is olyan messze a tiédtől.
XLIII.1. Miért nem tartod kézben hát inkább ezt a rövid életet, s teszed békéssé
önmagad és mások számára? Miért nem gondoskodsz róla, hogy szeretetre méltó
légy, amíg élsz, mindenkinek, és hiányozz majd, ha meghaltál? Miért vágysz arra,
hogy a veled túlságosan lekezelően bánót megalázhasd? Miért próbálod meg azt a
visszafeleselő, egyébként alázatos és megvetett, de a nála nagyobbakkal szemben
kárörvendő és kellemetlenkedő embert erőddel összemorzsolni? Miért haragszol meg
szolgádra vagy uradra, királyodra vagy cliensedre? Tűrj egy kicsit: s íme, már jön is a
halál, amely egyenlőkké tesz benneteket. 2. Sokszor láttuk a cirkusz kora délelőtti
látványosságai között az egymáshoz kötözött medve és bika harcát, s miközben egyik
a másikát rángatta-taszigálta, ott várt mellettük leölőjük: ugyanezt tesszük mi is,
valaki hozzánk kötözöttel birkózunk, pedig a legyőzöttet és a győztest is ugyanaz a
vég - mégpedig a korai vég fenyegeti. Inkább nyugalmasan és békésen töltsük el, ami
kevés még hátravan! Senkinek se legyen gyűlöletes látvány a kiterített holttestünk! 3.
Gyakran véget vet a veszekedésnek, ha a szomszédban „Tűz van!” - kiáltás hangzik
fel, és egy vadállat megjelenése szétválasztja az útonállót és az utast. Nincs időnk
megvívni a kisebb bajokkal, ha egy nagyobb veszedelem bukkan fel. Mi dolgunk a
harccal és cselvetéssel? Hát tudnál nagyobb bajt kívánni annak, akire haragszol, mint
a halált? Ha te nyugodt maradsz, akkor is meg fog halni. Csak vesztegeted az időd, ha
azt akarod tenni, ami úgyis bekövetkezik. 4. „Nem akarom feltétlenül megölni -
mondod -, de száműzetéssel, szégyenbélyeggel, vagyonelkobzással akarom sújtani.”
Én inkább megbocsátok annak, aki sebet kíván okozni az ellenségének, mint annak,
aki csak egy horzsolást; az ugyanis nemcsak gonosz lélekre vall, hanem kicsinyesre is.
Akár a legsúlyosabb büntetést szánod, akár az enyhébbeket, mily röpke az az idő,
amíg ő a büntetésében gyötrődik, te pedig ezt, a másik szenvedéséből származó
gonosz örömet élvezed! Hát már mindjárt kileheljük a lelkünket! 5. De addig is, amíg
lélegzünk, amíg az emberek között vagyunk, gyakoroljuk az emberiességet. Ne le-
gyünk oka senki félelmének, senki veszedelmének, vessük meg a károkozást, a
sértést, a civakodást, a csúfolódást, és nagy lélekkel viseljük el a rövid
kellemetlenségeket: amíg hátranézünk, mint mondani szokás, meg visszafordulunk,
máris ott a halál.
A NAGYLELKŰSÉGRŐL

Fordította:

SZŐKE ÁGNES
 ELSŐ KÖNYV

I.1. A nagylelkűségről szándékozom írni, Nero Caesar, hogy mintegy tükörként

szolgáljak neked, és megmutassam, hogy el fogod érni minden örömök
legnagyobbikát.
Ámbár a helyes tettek igazi gyümölcse maga a tett, s az erényeknek önmagukon
kívül nincs méltó jutalmuk, mégis jóleső érzés lehet megvizsgálni tiszta
lelkiismeretedet, aztán egy pillantást vetve erre a hatalmas, viszálykodó, lázongó,
féktelen tömegre, amely, ha igáját leveti magáról, szilajságával saját magának és
másoknak a vesztét okozhatja, bizony jóleshet így szólni:
2. „Hát válóban engem tartottak a legmegfelelőbbnek a halandók közül, engem
választottak ki arra, hogy a földön istenek szerepét töltsem be?
A nemzetek életének és halálának ura vagyok. Kinek milyen sors, milyen rang jut
osztályrészül, az én kezemben van. A halandók közül kinek mit akar adni a szerencse,
az én ajkammal adja hírül. Az országok és városok boldogsága az én döntésemtől
függ. Semmilyen tájék nem virágzik fel akaratom és kegyem nélkül. Az a sok ezer
kard, amelyet az én Békém tart féken, egy intésemre kirepül hüvelyéből. Melyik
népet kell mind egy szálig kiirtani, áttelepíteni, melyiknek kell szabadságot adni, s
melyiktől kell elvenni azt, melyik király süllyedjen szolgasorba, és kinek a fejét
ékesítse királyi dísz, mely városok dőljenek romba és milyenek szülessenek: ó, az én
szavam dönti el.
3. Ekkora lehetőségek birtokában nem késztetett soha igazságtalan büntetésre sem
a harag, sem az ifjonti hév, sem az emberek vakmerősége vagy megátalkodottsága,
mely sokszor még a legbékésebb lelket is kihozza sodrából, sem pedig a hatalomnak
ostoba, de hatalmasoknál oly gyakori fitogtatása, amely rettegést keltve kérkedik.
Kardom mozdulatlanul pihen hüvelyében. Én a leghitványabb életet is kímélem.
Mindenki, ha egyebeknek híjával van is, már pusztán ember volta miatt is kedves
énnekem.
4. A kérlelhetetlenséget félretettem, a nagylelkűséget viszont készenlétben tartom.
Úgy őrködöm magam felett, mintha számot kellene adnom a törvényeknek,
amelyeket a feledés homályából napvilágra hoztam.
Egyiknek zsenge, másiknak élemedett kora indított meg; ennek méltóságát, annak
alacsony sorát vettem tekintetbe; amikor pedig semmi más okot sem találtam a
könyörületességre, akkor magamra való tekintettel voltam az.
A halhatatlan isteneknek, ha felelősségre vonnának, akár azonnal kész volnék
számot adni az emberiségről.”
5. Bízvást hirdetheted, Caesar, hogy mindaz, amit a te becsületedre és oltalmadra
bíztak, biztonságban van, és hogy részedről sem erőszak révén, sem titokban az
államot semmi baj sem fenyegeti.
A legritkább dicsőséget óhajtottad, amelyet mind ez idáig egy uralkodó sem nyert
el: az ártatlanságot.
Nem volt hiábavaló a te páratlan jóságod, s nem részesült hálátlan vagy
rosszindulatú fogadtatásban. Hálával adóznak neked: soha senkinek sem volt még
ennyire kedves egy másik ember, mint a római népnek te, drága és maradandó
kincsünk!
6. Roppant terhet vállaltál azonban magadra: senki sem emlegeti már az isteni
Augustust, sem Tiberius Caesar uralkodásának első éveit, nem keresnek követendő
példát számodra rajtad kívül: megízlelték már principátusodat.
Nehéz dolgod lett volna, ha jóságod nem természetedből fakad, hanem csak egy
időre öltötted volna magadra: hiszen senki sem tud sokáig álarcot viselni. A színlelt
tulajdonságok hamar visszavedlenek eredeti mivoltukba; a valódiakat viszont,
melyek - hogy úgy mondjam - szilárd talajból sarjadnak, az idő még csak növeli és
kivirágoztatja.
7. Nagy kockázatot vállalt a római nép annak idején, mikor még bizonytalan volt,
hogy milyen irányban fejlődik a te különleges természeted. De teljesült a közóhaj:
megszűnt már az a veszély, hogy téged hirtelen indulatod elragad.
Bizony éppen a szerfelett nagy szerencse szokott kapzsiságot okozni. A vágyak
sohasem mértékletesek annyira, hogy a beteljesüléssel megelégedjenek. Ez csak
lépcsőfok szokott lenni a nagytól a még nagyobbhoz: a reménytelent is elérők rögvest
még képtelenebb reményeket kezdenek szövögetni. Ám most minden alattvalód azt
vallja, hogy boldog, és hogy boldogságát semmi sem tetézheti, legfeljebb az, hogy
örökké tartó legyen.
8. Sok minden készteti őket erre a vallomásra, amely a legnehezebben jön az
ember szájára; a mélységes, nagy biztonságérzet, a minden jogtalanság fölött
uralkodó törvényesség, aztán ez az eléjük táruló legnagyszerűbb államforma,
melyben a teljes szabadsághoz semmi sem hiányzik, hacsak az nem, hogy
elpusztítani is szabad legyen.
9. Legfőképpen mégis nagylelkűségedet csodálják hatalmasok és alacsony sorúak
egyaránt. Egyéb jókat ugyanis ki-ki saját sorsától függően érez vagy vár nagyobbnak
avagy kisebbnek, a megkegyelmezéstől azonban mindenki ugyanazt reméli. Senki
sincs, aki annyira bűntelennek hinné magát, hogy ne örülne, ha az emberi
eltévelyedésekre ott van írul a megkegyelmezés.
II.1. Tudom, hogy vannak, akik úgy vélik: a könyörületesség épp a legrosszabbakat
támogatja, hiszen csak bűn után válik szükségessé a megkegyelmezés és egyedül ez
az erény tétlenkedik a bűntelenek között.
De legelőször is: miként az orvosságot a betegek használják, ugyanakkor az
egészségesek is becsben tartják, így a könyörületességet, habár a büntetésre méltók
hívják segítségül, a bűntelenek is tisztelik.
Aztán meg a bűntelenek körében is van helye, hisz néha a jó sorsot is bűnül róják
fel. Nemcsak a bűntelenségnek segít a nagylelkűség, hanem sokszor az erénynek is,
minthogy bizonyos korviszonyok közt megeshet, hogy egyes dicsérendő tetteket
megtorolnak.
Vedd figyelembe azt is, hogy az emberek nagy része visszatéríthető a bűntelenség
útjára. 2. Mégsem helyes mindenkinek megbocsátani, ahol ugyanis megszűnik a kü-
lönbségtétel a rosszak és a jók között, ott zavar keletkezik és a vétkek elburjánzanak.
Szükség van tehát bizonyos mérlegelésre, amely különbséget tud tenni a gyógyítható
és a menthetetlen jellem között. Nem válogatás nélkül mindenki iránt kell
nagylelkűnek lenni, de nem is csak nagy ritkán, mert épp olyan kegyetlenség
mindenkinek megbocsátani, mint senkinek sem. Mértéket kell tartanunk; de mert a
helyes arányt megtalálni nehéz, semmiképpen sem szabad túlzásba esnünk,
legfeljebb az emberiesség irányában.
III. 1. De ezeket inkább majd a maguk helyén mondom el. Most az egész
mondanivalómat három részre osztom. Az első lesz a bevezetés, a második az,
amelyik megmutatja a nagylelkűség lényegét és megjelenési formáit. Vannak ugyanis
bizonyos vétkek, amelyek erénynek látszanak, és csak úgy lehet őket különválasztani,
ha meghatározzuk ismertetőjegyeiket. A harmadik részben azt vizsgáljuk meg,
hogyan jut el a lélek ehhez az erényhez, hogyan fejlesztheti ki és gyakorlás által
hogyan sajátíthatja el.
2. Nincs még egy olyan erény, mely jobban illenék az emberhez, minthogy egyik
sem emberibb. Ennek nyilvánvalónak kell lennie nemcsak előttünk, akik azt valljuk,
hogy az ember a köz javára született közösségi lénynek tekintendő, de azok körében
is, akik szerint az ember célja az élvezet, ezért minden szavuk és tettük csak saját
hasznukat tartja szem előtt. Ha ugyanis valaki nyugalmat és békességet óhajt, akkor
éppen neki való ez az erény, mely a békét kedveli és visszatartja az ütésre lendülő
kezet.
3. Senkihez sem illik azonban annyira a nagylelkűség, mint a királyhoz vagy
uralkodóhoz. Nagy hatalma ugyanis csak úgy lesz díszére és dicsőségére, ha üdvöt
hozó. Veszedelmes az a hatalom, amelyik csak ártani tud.
Csak az olyan uralkodó nagysága nyugszik szilárd alapokon, akiről mindnyájan
tudják, hogy amennyire felettük áll, épp annyira védelmükre is áll ott, akinek az
egyének és a közösség üdve felett virrasztó gondoskodását naponta tapasztalják,
közeledtére nem rebbennek szét, mintha veszedelmes vadállat ugrott volna elő
rejtekhelyéről, hanem versengve gyűlnek köréje, mint egy ragyogó és jótékony fényt
árasztó csillag köré. Készek érte maguk szembeszállni a merénylők tőreivel, és
odaadni életüket, ha emberi testből kell utat építeni a meneküléshez. Álmát éj idején
őrségekkel vigyázzák, körülfogják és oldalukkal védik, a reá leselkedő veszélyekkel ők
szállnak szembe.
4. Bizony nem oktalanság az, hogy a népek és városok ilyen egyetértésben védik és
szeretik királyaikat, feláldozzák életüket és javaikat, ha uralkodójuk üdve úgy
kívánja. Nem életük semmibevevésének vagy esztelenségüknek bizonyítéka az, hogy
ezrek és ezrek vállalják a sebesülést egy személyért, és egyetlen - olykor bizony agg,
magatehetetlen - embernek az életéért oly sokan adják halálukat cserébe.
5. Hiszen olyan ez, mint ahogy a test is teljes egészében a lelket szolgálja, noha a
test nála sokkal nagyobb és sokkal látványosabb, a lélek pedig légiessége miatt rejtve
van szemünk elől, és nem is tudjuk, hol rejtőzik, mégis ennek a szolgálatában áll a
kéz, a láb, a szem, ezt veszi védőn körül a bőr, ennek a parancsára pihenünk tétlenül
vagy futunk nyugtalanul. Ha pénzsóvár úr a lelkünk, a tenger mélyét is átkutatjuk
kincsekért, ha becsvágyó, készek vagyunk jobbunkat a lángba tartani, vagy önként
bele is ugrani.
 Ugyanígy ez a hatalmas sokaság is egy személy köré csoportosulva ennek az
egynek a szándékát, gondolatait követi, és önmagát nyomná agyon, saját erejétől
roppanna össze, ha meg nem óvná ettől az irányító bölcsesség.
IV.1. Így tehát saját biztonságukat szeretik, mikor egy emberért tízesével vetnek
harcba légiókat, mikor a csatasor élén törnek előre, és mellükkel fogadják a sebeket,
hogy vezérük hadijelvényei hátrálni ne kényszerüljenek. Hiszen ő az az összekötő
kapocs, amely egybefogja az államot, ő az az éltető erő, melyet magukba szívnak az
emberek ezrei, akik önmaguknak teher, ellenségüknek pedig zsákmány lennének, ha
szellemi irányítás nélkül magukra maradnának.

„.Míg él a király, mind egyet akarnak,

holta után ígéretüket feledik.

2. Ha ez bekövetkezik, Róma békéje véget ér, e hatalmas nép boldogsága porba

omlik. Addig nem fenyegeti a népet ez a veszedelem, ameddig tűrni tudja a gyeplőt.
Ha azonban szétszakítja, vagy (ha valami ok miatt elszakadt) nem engedi magára
visszatenni, akkor e hatalmas birodalom egysége, összetartása nyomban ezer darabra
hull. Bizony e város hatalmának is vége lesz, mihelyt az engedelmesség megszűnik.
3. Így hát nem csoda, hogy az emberek az uralkodókat, királyokat és a közjó
bármely néven nevezendő védelmezőit jobban szokták szeretni saját rokonaiknál is,
hiszen ha a józan gondolkodású embereknek a közügy előbbrevaló, mint az egyéni
érdek, magától értetődik, hogy az is kedvesebb nekik, akire az állam rábízta magát.
Bizony már hosszú ideje úgy összeforrt az állam Caesar személyével, hogy
lehetetlen őket egymástól elválasztani mindkettőjük pusztulása nélkül; hiszen az
egyiknek erőre, a másiknak pedig főre van szüksége.
V. 1. Úgy látszik, mintha beszédem messze kalandoznék kitűzött tárgyától, pedig,
bizony mondom, szorosan tartja magát hozzá. Ha ugyanis te, miként az
elmondottakból kitűnik, az állam lelke vagy, az pedig a te tested, akkor, úgy vélem,
belátod, hogy mennyire szükség van a nagylelkűségre. Magadat kíméled, mikor úgy
látszik, hogy más iránt vagy kíméletes.
Kímélettel kell tehát kezelni még az elítélésre méltó polgárokat is, miként testünk
ellankadt tagjait. Ha mégis érvágásra van szükség, ügyelni kell, nehogy az a
szükségesnél nagyobb legyen.
2. A nagylelkűség tehát - mint mondottam - minden ember természetéhez illik, ám
leginkább mégis az uralkodók dísze; már amennyivel több van oltalmukra bízva, és
amennyivel nagyobb lehetőségük nyílik a nagylelkűségre.
Mily keveset tud ártani egy magánszemély könyörtelensége! - Az uralkodók
kegyetlensége viszont háború.
3. Ámbár az erények közt nem lehet versengés, és egyik sem jobb vagy
tiszteletreméltóbb a másiknál, mégis némelyikük bizonyos személyekhez jobban illik.
A lelki nagyság minden halandónak éke, még a legnyomorultabbnak is, hiszen mi
lehet nagyobb vagy bátrabb dolog, mint a balsorssal szembeszállni? Mégis a jó
sorsban tágabb lehetőség nyílik a lelki nagyság előtt; és szembetűnőbb is a
magaslaton, mint a lapályon.
 4. A nagylelkűség bármilyen hajlékba tér is be, boldogságot és nyugalmat teremt
maga körül, de királyi lakban, amennyivel ritkább, annyival csodálatra méltóbb.
Hiszen mi lehet nagyszerűbb, mint ha az az ember, akinek a haragja semmi
ellenállásba nem ütközik, akinek súlyos ítéletével még azok is egyetértenek, akik
elvesznek, akinek senki sem tesz ellenvetést, sőt ha heves haragra lobbant, még csak
bocsánatot sem kell kérnie senkitől - az az ember maga fékezi meg önmagát, és a
jobbik, a szelídebbik irányban érvényesíti hatalmát, miközben jól tudja: „Senki sem
ölhet, de nem is hagyhat életben senkit a törvény ellenére, csak én.”
5. A nagy szerencséhez nagy lélek illik. Ha a lélek fel nem emelkedik szerencséje
magaslatára és úrrá nem lesz rajta, akkor bizony sorsát is lerántja magához a porba.
A nagy lélek békés és nyugodt, fölülemelkedik a sértéseken és támadásokon. Nőies
dolog tombolni haragunkban. Csak a vadállatoknak, mégpedig nem is a
nemesebbjének szokása megmarni és kínozni a védtelent. Az elefánt és az oroszlán
otthagyja azt, akit megfutamított. Nemtelen vadállat sajátja a kitartó üldözés.
6. Nem királyhoz illő sem az elvakult, sem a könyörtelen harag, hiszen így alig
magaslik a fölé, akihez magát haragvásával lealacsonyította. Ellenben ha meghagyja
az életüket, a méltóságukat azoknak, akik kockára teszik azt, és megérdemelnék,
hogy elveszítsék, akkor úgy cselekszik ahogyan csak a hatalom ura cselekedhet.
Mert az életet magasabb rangútól is el lehet venni, életet adni viszont csak
alacsonyabb rendűnek lehet. 7. Megmenteni valakit csak a hatalom csúcsán lévő
képes, akinek helyzete soha nem érdemel nagyobb csodálatot, mint amikor ugyanazt
teheti, amit az istenek, akiknek jótéteménye folytán mi, jók és rosszak egyaránt,
világra jövünk.
Így hát az uralkodó, az istenek lelkületét öltve magára, egyes alattvalóit szeresse,
mert jók és hasznára vannak, másokat tűrjön meg, hogy legalább a létszámot
növeljék. Egyesek létezésének örüljön, másokét viselje el.
VI. 1. Gondold el, hogy ez a város, amelyben a tömeg úgy árad szüntelenül a széles
utakon, hogy gyors hegyi patakként egyszerűen elsöpri azt, ami rohanását
feltartóztatja; ahol egyszerre három színház nézőterét árasztja el a nép; ahol
felemésztik a világ minden termését - ez a város milyen elhagyatott puszta lenne, ha
csak az maradna benne, amit egy szigorú bíró is jónak talál. 2. Vajon hány olyan
quaestor akadna, aki nem bizonyulna bűnösnek ugyanazon törvény szerint, amelyre
hivatkozva ő ítél? Vajon melyik vádló bűntelen?
Nem tudom, nem éppen az bocsát-e meg legnehezebben, aki maga is gyakran
rászolgált, hogy bocsánatért esedezzék.
3. Mindnyájan vétkezünk: egyikünk nagyobbat, másikunk kisebbet, egyikünk
szántszándékkal, másikunk talán véletlenségből vagy mások hitványsága miatt
sodródik bele. Némelyikünk talán csak nem elég szilárdan tartott ki jó elhatározása
mellett, és bűntelenségét akarata ellenére, sőt ahhoz ragaszkodva veszítette el.
És nemcsak vétkeztünk, hanem vétkezni is fogunk, egészen életünk végéig.
4. Még ha valaki olyan tökéletesen kiirtotta is lelkéből a bűnt, hogy semmi sem
tudja őt többé megzavarni vagy tévútra vezetni, a bűntelenséghez akkor is bűnökön
keresztül jutott el.
 VII. 1. Ha már az istenekről tettem említést, legjobb lesz azt állítanom követendő
példaként az uralkodó elé, hogy olyan legyen alattvalóihoz, amilyennek az isteneket
szeretné látni maga iránt.
Jó-e hát nekünk az, ha hibáinkkal, tévedéseinkkel szemben könyörtelenek az
istenek? Jó-e, ha ellenséges érzületük meg nem enyhül, míg csak el nem pusztulunk?
És melyik király lehet biztos abban, hogy csontjait nem a haruspexek fogják
összeszedni?
2. Hogyha a kegyes és igazságos istenek sem büntetik rögtön villámokkal a
hatalmasok vétkeit, mennyivel illendőbb, hogy az ember, még ha a többieknél
hatalmasabb is, szelíd lélekkel gyakorolja uralmát, és elgondolkozzék azon, vajon
hogyan nyújt szebb és kedvesebb látványt a föld: mikor derűs napfényben fürdik,
vagy mikor sűrű mennydörgés rázza meg, és innen is, onnan is villámok cikáznak!
A békés és jól kormányzott birodalom bizony olyan, mint a derűs és ragyogó
égbolt.
3. A kegyetlen uralom nyugtalan és árnyaktól sötét. A rettegésben élők és a
hirtelen mennydörgéstől megrettenők között az sem marad rendületlenül, aki az
égzengést előidézte.
Azt könnyebb elnézni, ha közrendű emberek állnak bosszút kegyetlenül. Lehet,
hogy megsértették őket, és keserűségük igazságtalanságból fakad, továbbá félnek a
megvetéstől, mert a sértést vissza nem fizetni gyengeségnek látszik, nem pedig
nagylelkűségnek. Akinek azonban könnyű bosszút állnia, de nem teszi, az a jóság
biztos dicsőségét szerzi meg. 4. Alacsony sorban élőknek megengedhetőbb, hogy
kezet emeljenek egymásra, vitázzanak, veszekedjenek és szabad folyást engedjenek
haragjuknak, mert egyenlő küzdő felek között elviselhetőek az ütések. A királyi
méltósághoz azonban még dühös szó vagy szitkozódás sem illik.
VIII. 1. Ugye azt gondolod, hogy súlyos dolog megtagadni a királyoktól a beszéd
szabadságát, amire még a legközönségesebb embernek is joga van. Azt mondhatod:
„Hiszen ez rabszolgaság, nem uralkodás!” Hogyhogy? Hát nem jöttél még rá arra,
hogy az uralkodás előkelő rabszolgaság?
Más a helyzetük azoknak, akik rejtve vannak a tömegben, melyből nem
emelkednek ki. Ezeknek erényei is sokáig küzdenek azért, hogy fény derüljön rájuk,
ám vétkeiket is homály fedi. A ti tetteiteket és szavaitokat viszont szárnyára kapja a
szóbeszéd. Éppen ezért senkinek sem kell annyira ügyelnie a hírnévre, mint nektek;
híretek, akármilyet érdemeltek is ki, mindenképp nagy lesz.
2. Mily sok minden nem szabad neked, amit nekünk a te jótéteményeid folytán
szabad! Én félelem nélkül járkálhatok egyedül bármerre a városban, holott senki sem
kísér, és nincs kardom sem otthon, sem az oldalamon. Neked a békéd idején is
fegyveresen kell járnod. Magas rangod elől nem tudsz elmenekülni; fogva tart téged,
és bármerre mégy, nagy pompával követ.
3. A legfőbb hatalomnak abban rejlik a szolgasága, hogy kisebbé nem válhat; ám
számodra ez az istenekkel közös kényszerűség. Őket is fogva tartja az ég: éppen úgy
nem adatott meg nekik, hogy leszálljanak onnan, mint neked, hogy biztonságban
legyél: saját nagyságod foglya vagy.
 4. A mi cselekedeteinket igen kevesen veszik észre. Jöhetünk-mehetünk, vagy
visszavonulhatunk, megváltoztathatjuk külsőnket is anélkül, hogy ez közfeltűnést
keltene. De te, miként a nap, nem maradhatsz rejtve szemünk elől. Annyi körülötted
a fény, hogy minden szem önkéntelenül is feléd fordul. Azt hiszed, hogy elénk lépsz,
pedig felkelsz, mint a Nap.
5. Meg se szólalhatsz anélkül, hogy a nemzetek mindenütt meg ne hallják a
hangodat. Haragudni sem tudsz anélkül, hogy minden meg ne remegjen, mivel
senkire sem tudsz úgy lesújtani, hogy ez meg ne rázza a körülötte lévőket is.
Ahogy a villám is keveseknek okoz kárt, mégis mindenki megijed tőle, úgy a nagy
hatalmasságok sújtó keze is szélesebb körben kelt riadalmat, mint ahol árt. Megvan
ennek az oka. A nagy hatalom láttán az emberek nem azt latolgatják, hogy mit tett,
hanem azt, hogy mit készül tenni.
6. Vedd figyelembe azt is, hogy a közrendű emberek az újabb igazságtalanságokat
akkor tűrik csak el, ha az előzőek elviselése már megtörte őket. Sokkal nagyobb
biztonságot nyújt az uralkodóknak a jóság, mivel a gyakori bosszúállás csak kevés
emberben nyomja el a gyűlöletet, de felszítja mindenkiben.
7. Előbb kell megszüntetni a kegyetlenség szándékát, mint az okát. Egyébként a
fák is nyesés után még több ágat hajtanak, és sok növényt visszanyírnak azért, hogy
sűrűbben nőjön. Az uralkodó kegyetlensége is csak növeli ellenségei számát azzal,
hogy irtja őket, hiszen akiket megölt, azoknak a szülei és gyermekei, rokonai meg a
barátai mind annak a néhánynak a helyébe lépnek.
IX. 1. Hogy mennyire igaz ez, arra a családodból vett példát szeretnék
emlékezetedbe idézni.
Az isteni Augustust szelíd uralkodónak nevezheti az, aki őt uralma alapján ítéli
meg. A polgárháború idején azonban fegyvert forgatott, s mire tizennyolc éves lett,
mint te most, addigra már barátai keblébe döfte tőrét, már M. Antonius consul életét
fenyegette cselvetéseivel, részestársa volt proseriptióknak is.
2. Amikor már negyvenéves is elmúlt, egyszer galliai tartózkodása alatt tudomást
szerzett arról, hogy az az ostoba Cinna merényletet készít ellene. Megmondták azt is,
hol, mikor és hogyan akar rátámadni; az egyik cinkostársa adta ki Cinnát. 3.
Augustus elhatározta, hogy bosszút áll rajta, és tanácsba hívatta barátait.
Nyugtalan éjszakája volt, mert állítólag egyre az járt az eszében, hogy ezt a
máskülönben feddhetetlen, előkelő ifjút, Cnaeus Pompeius unokáját el kell ítélnie.
Lám, már egyetlen ember megöletése is nehezére esett annak, akinek egykor M.
Antonius étkezés közben mondta tollba a proskribálási rendeletet!
4. Fel-felsóhajtva különböző, egymással vitatkozó szavakat mormolt:
„Mit?! Hát tűrjem, hogy gyilkosom háborítatlanul sétál, én meg itt
nyugtalankodom? Hát ne bűnhődjék meg az, aki az én fejemet, amelyet annyi
polgárháborúban hiába próbáltak célba venni, amely sok tengeri és szárazföldi csa-
tában sértetlen maradt, most, mikor szárazon és vízen végre béke van, most akarja
levágni, sőt, az áldozati oltárra dobni?!” (Áldozatbemutatás közben akarta ugyanis
megtámadni Cinna.)
5. Némi szünet után ismét megszólalt, sokkal hangosabban, inkább magára, mint
Cinnára haragudva:
„De hát minek is élsz, ha elpusztításod oly sokaknak érdeke? Mi lesz a vége a
büntetéseknek és a vérontásnak? Fejem ki van szolgáltatva az ilyen előkelő
ifjacskáknak, hogy ellene élesítsék kardjukat! Nem sokat ér az életem, ha életben
maradásomhoz annyi embernek el kell pusztulnia.”
6. Végül is a felesége, Livia szakította félbe: „Megengedsz egy asszonyi tanácsot?” -
kérdezte. „Tedd azt, amit az orvosok szoktak: mikor az alkalmazott gyógymód nem
használ, kipróbálják az ellenkezőjét. A szigorúsággal mind ez ideáig semmire se
mentél: Salvidienust Lepidus követte, Lepidust Murena, Murenát Caepio, Caepiót
Egnatius, hogy a szégyenletesen szemteleneket már ne is említsem. Próbáld meg hát,
hogyan válik be a nagylelkűség. Bocsáss meg Cinnának! Lelepleződött; ártani már
nem tud neked, jó hírednek viszont hasznára lehet.”
7. Augustus megörült, hogy tanácsadóra talált. Köszönetet mondott feleségének,
tanácskozni hívott barátainak pedig tüstént lemondta a meghívást, és egyedül Cinnát
kérette magához.
Hozatott egy széket Cinna számára, majd miután mindenkit kiküldött a
hálószobából, így kezdett beszélni:
„Először is azt kérem tőled, hogy ne szólj közbe, és felkiáltásaiddal ne zavard
beszédemet. Hagyok majd rá időt, hogy te is beszélhess. 8. Én téged, Cinna, mikor az
ellenségeim táborában találtalak, bár nemcsak hogy ellenségemmé váltál, hanem
egyenesen annak születtél, életben hagytalak, sőt atyai örökségedet sem vettem el.
Jelenleg annyira szerencsés és annyira gazdag vagy, hogy téged, a legyőzöttet
irigyelnek a győztesek. A papi méltóságot, mikor kérted, megadtam neked, habár
olyanokat kellett mellőznöm, akiknek szülei velem harcoltak. Miután ennyi jót
tettem veled, elhatároztad, hogy megölsz.”
9. Mikor ezt mondta, Cinna felkiáltott, hogy távol áll tőle ez az őrültség. Ő azonban
folytatta: „Nem teljesítetted az ígéreted, Cinna. Megegyeztünk, hogy nem szólsz
közbe. Amint mondottam, megölni készülsz engem.”
Felsorolta a tervezett merénylet helyét, idejét, résztvevőit, egyes mozzanatait, sőt
azt is, hogy kire akarják rábízni a gyilkos fegyvert.
10. Amikor látta, hogy Cinna szinte dermedten áll ott, és már nem megállapodásuk
miatt hallgat, hanem bűntudata miatt, akkor így folytatta:
„Mi célból teszed ezt? Hogy te légy az uralkodó? Istenemre! rosszul áll a római nép
ügye, ha a te uralkodásodnak rajtam kívül semmi sem áll útjában! Hiszen a saját há-
zadat sem vagy képes megvédeni! Nemrég, egyik libertinusodat védve alulmaradtál a
polgári perben, ennyire nem vagy képes semmire, kivéve azt, hogy összeesküvést szőj
a Caesar ellen! De mondd csak, ha reményeid teljesülését egyedül én akadályozom,
vajon megtűrnek-e téged Paulus és Fabius Maximus, meg a Cossusok, meg a
Serviliusok és az a seregnyi előkelő, akik nem semmitmondó neveket viselnek,
hanem olyan családokéit, amelyek őseik képmásaival dicsekedhetnek?”
11. Nem akarom e könyv nagy részét beszédének ismertetésével tölteni. Közismert,
hogy több mint két órát beszélt, mert jó hosszúra nyújtotta - aztán ezzel, mint egyet-
len büntetéssel be is érte. Végezetül így szólt:
 „Ahogy egykor visszaadtam az életedet, holott ellenségem voltál, Cinna, úgy most
is visszaadom, holott cselszövő és gyilkos vagy. A mai naptól fogva pedig barátság
kezdődjék köztünk. Azon versengjünk, hogy én voltam-e nagyobb bizalommal
irántad, mikor meghagytam az életedet, vagy te leszel énirántam.”
12. Ezek után még a consulságot is felajánlotta neki, sőt, zokon vette, hogy magától
nem merte kérni.
Ettől kezdve hűséges jó barátra lelt Cinnában, akinek még vagyonát is egyedül ő
örökölte. És soha többé semmilyen merénylet sem fenyegette.
X. 1. A te ősöd megbocsátott ellenfeleinek; hiszen ha meg nem bocsát, ugyan ki
felett uralkodott volna?
Sallustiust és a Cocceiusokat és a Delliusokat és legközvetlenebb barátainak egész
sorát ellenfelei táborából gyűjtötte. A Domitiusokat, Messalákat, Asiniusokat, Cice-
rókat, vagyis az állam színe-virágát mind nagylelkűségével kötelezte le. Még Lepidust
is milyen sokáig hagyta élni! Eltűrte, hogy annyi éven keresztül ő tartsa magánál a
legfőbbet megillető díszeket, és csak Lepidus halála után engedte magára átruházni a
főpapi méltóságot, mert úgy akarta, hogy ezt ne zsákmánynak, hanem
megtiszteltetésnek tekintsék.
2. Ez a nagylelkűség teremtette meg számára a jólétet és a biztonságot. Ez okozta,
hogy tisztelték és szerették, noha a római népnek soha le nem igázott, büszke
nyakára tette a kezét. Ez ád még ma is olyan hírnevet neki, amilyen más
uralkodóknak még életükben is aligha van.
3. Nemcsak parancsra hisszük, hogy Isten; elismerjük, hogy Augustus jó uralkodó
volt, és megérdemelte a „Haza Atyja” nevet, mégpedig azért, mert még az őt ért
sérelmeket sem torolta meg, holott ezeket az uralkodók általában jobban zokon
veszik, mint az igazságtalanságot. Az ellene irányuló gyalázkodó szavakon csak
mosolygott. Látszott rajta, hogy önmagát bünteti, amikor száműz valakit. Akiket
lánya házasságtörése miatt elítélt, azokat sem ölette meg, sőt mikor elküldte őket,
háborítatlanságuk biztosítása végett ajánlólevelet adott nekik.
4. Ez a megbocsátás, amikor is számíthatsz arra, hogy sokan fognak helyetted
haragra gyúlni, és ellenségeid vérével bizonyítják majd hálájukat irántad; ezáltal
nemcsak megteremted a nyugalmat, de biztosítod is.
XI.1. Augustus ezeket már öregen vagy legalábbis életének öregségébe hajló
éveiben tette. Fiatal korában heves volt, könnyen haragra lobbant, és sok olyat tett,
amire később bizony nem szívesen tekintett vissza. Senki sem merészeli majd a te
jóságodat egy szintre helyezni az isteni Augustuséval, még ha késő öregségével vetné
is össze a te ifjúkorodat. Mértéktartó és nagylelkű volt ugyan, de csak azután, hogy
Actiumnál a tengert polgártársai vérével festette pirosra csak azután, hogy
Szicíliában a saját hajóhadát is, másokét is tönkretette, csak a perusiai vérfürdő és a
proseriptiók után. 2. Én bizony a kifáradt kegyetlenséget nem nevezném
könyörületességnek.
Az az igazi nagylelkűség, Caesar, melyet te gyakorolsz, mert nem a kegyetlenség
megbánásával vette kezdetét, hanem makulátlan, minthogy sohasem ontottad
polgártársaid vérét. A legfőbb hatalom birtokában tanúsított igazi önuralom és az
önzetlen emberszeretet legragyogóbb bizonyítéka az, mikor mindenféle becsvágynak,
a meggondolatlanságnak, az uralkodó elődök rossz példájának hatásától mentesen
nem azt próbálod ki, hogy mi mindent tehetsz meg polgártársaiddal szemben, hanem
tompítani igyekszel saját hatalmad élét. 3. Biztosítottad, Caesar, hogy ne folyjék
polgártársaid vére; és ez, amivel büszkén dicsekszel, hogy sehol a földkerekségen
egyetlen csepp emberi vért sem ontottál, annál nagyszerűbb és csodálatra méltóbb,
mert soha senkire sem bíztak még fegyveres hatalmat ilyen fiatal korában.
4. A nagylelkűség tehát nemcsak tiszteletet szerez, hanem biztonságot is nyújt, a
hatalomnak dísze, egyszersmind a jólétnek legbiztosabb forrása is.
Mert mi okozza, hogy a királyok késő öregkort érnek meg, és gyermekeiknek,
unokáiknak adják át a birodalmat, a zsarnokok uralma pedig átkos és rövid? Mi
különbség van a zsarnok és a király között? Hiszen rangjuk és hatalmuk
egyformának látszik! Az, hogy a zsarnokok gyönyörűségüket lelik a
kegyetlenkedésben, a királyok viszont csak okkal és kényszerűségből kegyetlenek.
XII. 1. „Hogyhogy? Hát a királyok nem szoktak ölni?!”
Szoktak, de minden esetben a közérdek bírja rá őket, hogy ezt tegyék. A zsarnokok
kegyetlensége viszont a lelkükből fakad.
A zsarnok a királytól tetteiben, nem pedig nevében különbözik; mert hiszen az
idősebbik Dionysiust joggal és méltán tartják jobbnak, mint sok királyt; ugyanakkor
mi akadálya, hogy zsarnoknak nevezzük Lucius Suliát, mikor öldöklésének csak az
ellenség elfogyása vetett véget? 2. Jóllehet lemondott a dictaturáról, és újra tógát
öltött, volt-e valaha is még egy olyan zsarnok, aki annyira mohón itta az emberi vért,
mint ő?
Hétezer római polgárt gyilkoltatott le, és mikor a közelben, Bellona templomában
ülve meghallotta a kardcsapások alatt jajgató ezrek üvöltését, azt mondta a megré-
mült senatusnak:
„Folytassuk tovább a dolgunkat, Atyák és Összeírottak, csak néhány lázadót
végeznek ki az én parancsomra.”
Nem is hazudott: valóban „csak néhány” volt ez az ő szemében.
3. De Sulláról később szólunk majd, amikor azt vizsgáljuk, hogyan haragudjunk
ellenségeinkre, különösen, ha „ellenségnek” nevezzük polgártársainkat, akik
ugyanannak a testnek a részei, mint mi; egyelőre azonban maradjunk annál, amiről
beszélek.
A nagylelkűség okozza tehát, hogy olyan nagy a különbség a király és a zsarnok
között. Jóllehet mindkettőjüket fegyverek veszik körül; az egyiknél a fegyver a béke
megőrzésére szolgál, a másiknál arra, hogy a nagy gyűlöletet nagy félelemmel tartsa
féken, de így is nyugtalanul figyeli még azokat a kezeket is, melyekre rábízta magát.
4. Az ellentét ellentétet szül. Gyűlölik, mivel félnek tőle. Erre azt akarja, hogy féljenek
tőle, merthogy gyűlölik. Azt a kárhozatos verssort emlegeti, amely már sokaknak
okozta vesztét: „Gyűlölhetnek, csak féljenek tőlem!” Nem tudja, mekkora erővel fog a
düh kitörni, mihelyt a gyűlölet pohara kicsordul.
Az enyhe félelem ugyanis fékezi az indulatokat, ha azonban állandó, erős és a
végsőkig fokozódik, akkor az erőtleneket is vakmerőségre tüzeli, és rábírja őket, hogy
mindent megkíséreljenek.
5. Az állatokat is bezárva lehet tartani zsinórokkal és toliakkal, de ha egy lovas
hátulról nyilakkal támad rájuk, bizony megkísérlik a futást azon keresztül is, amitől
addig félve elfutottak. Letapossák azt a szerkezetet, amely félelemben tartotta őket.
Az a legelszántabb bátorság, melyet a végszükség vált ki.
A megfélemlítésnek valamelyes biztonságérzetet is kell hagynia, és sokkal több
reményt, mint veszedelmet kell kilátásba helyeznie. Ahol a nem vétkezőre is ugyanaz
vár, ott szinte jó dolog a pusztulásba rohanni, és úgy áldozni fel életünket, mint ami
nem is a miénk.
XIII.1. A szelíd és békésen kormányzó uralkodóhoz a hadserege is annyira
hűséges, hogy a közjó előmozdítására használhatja fel. A jó katona, mikor látja, hogy
a közbiztonságért fáradozik, minden nehézséget olyan szívesen vállal, mintha apját
védené.
Ugyanígy természetes az is, hogy azt a másikat, a kegyetlen és vérszomjas
zsarnokot csak kelletlenül tűri a testőrsége. 2. Nem lehetnek jóakaratúak és
megbízhatóak a segítőtársai, ha kínpad, kínzóeszközök és kivégzőszerszámok között
halálra készen kell élniük, és embereket vet eléjük, mint a vadállatoknak.
Az ilyen uralkodó bármely bűnösnél nyugtalanabb és szerencsétlenebb, hiszen
minden istenben és emberben gaztetteinek tanúit, egyszersmind bíráit féli. Ez oda
vezet, hogy viselkedését már nem változtathatja meg.
Bizony a kegyetlenségben az a legrosszabb, hogy ki kell tartani mellette, mert
bezárult előtte a jobbhoz vezető út. A bűnöket csak bűnökkel lehet megvédeni. Mi
lehet szörnyűbb, mint ha valaki kénytelen gonosz maradni?
3. Ó, mennyire szánalomra méltó az ilyen, legalábbis a maga szemében! Hiszen
mások nem is sajnálhatják meg őt, aki gyilkolásra és rablásra használta a hatalmát.
Otthonában éppúgy, mint másutt, mindent gyanúsnak talál. Fegyvertől fél, ezért
fegyverhez folyamodik. Nem hisz sem barátai hűségében, sem gyermekei jóságában.
Mikor végigtekint mindenen, amit tett, és amit még tenni fog, és gaztettekkel,
kegyetlenséggel terhelt lelkiismeretével szembenéz, akkor gyakran elfogja a
halálfélelem, de még gyakrabban a halálvágy, mert undorítóbb önmagának, mint
szolgáinak.
4. Mennyire más az, akinek mindenre gondja van, még ha egyes dolgokkal jobban,
másokkal kevésbé törődik is. Az állam minden egyes részét úgy óvja, mintha saját
teste volna. Hajlik a szelídségre, és ha fenyítést alkalmaz, látszik rajta, mennyire
akarata ellenére nyúl a keserű orvossághoz. A lelkében sem ellenséges érzület, sem
vadság nem lakozik. Hatalmát békésen és mindenki javára használja fel. Azon
igyekszik, hogy uralma elnyerje polgártársai tetszését. Boldognak érzi magát, ha
szerencséjét másokkal megoszthatja. Beszéde nyájas, nem tér ki mások társasága és
közeledése elől. Tekintete, ami leginkább hat az emberekre, szeretetre méltó. A
méltányos kívánságokkal szemben jóindulatú, bár a merész kérések hallatán sem
hajthatatlan. Az egész állam szereti, védi, tiszteli.
5. Róla az emberek a háta mögött is ugyanazt mondják, mint jelenlétében.
Vágyódnak arra, hogy gyermekeik szülessenek, és az állam rossz sorában titkon
óhajtott gyermektelenség nem szokás körükben. Senki sem kételkedik abban, hogy
gyermekei hálásak lesznek azért, hogy ilyen korban hozta őket világra.
Az ilyen uralkodónak nincs szüksége őrségre, mert saját jósága védi; ő csak
dísznek használja fegyverét.
XIV.1. Mi tehát a kötelessége? Az, ami a jó szülőé, aki hol szelíden, hol keményen
utasítja rendre gyermekeit, sőt, néha vesszővel is megfenyíti őket. Kitagadja-e épeszű
szülő a fiát az első botlás után? Csak amikor a nagy és sok sérelem már teljesen
felőrölte a türelmét, csak amikor a jelenleginél is több vétkezésre van kilátás, akkor
teszi meg a szülő a végzetes tollvonást. Előbb még sok mindent kipróbál, hátha vissza
tudja fordítani a rossz útról gyermeke ingatag természetét. Ha már minden reménye
elhagyta, csak akkor folyamodik a végső lépéshez. Senki sem jut el a törvény
szigorának alkalmazásához, míg minden gyógymódot ki nem próbált.
2. Úgy kell cselekednie az uralkodónak is, mint a szülőnek, hiszen nem üres
hízelgésből nevezzük őt a Haza Atyjának.
A többi jelzőt tiszteletből adtuk az uralkodóknak: „Nagynak”, „Szerencsésnek”,
„Fenségesnek,, szoktuk nevezni őket. Méltóságának becsvágya kielégítése végett -
összegyűjtöttünk és odaajándékoztunk minden titulust, amit csak tudtunk. A „Haza
Atyja” elnevezést azonban azért adtuk, hogy emlékeztessük: atyai hatalmat kapott,
amely megfontoltságot, a gyermekekről való gondoskodást és saját érdekeinek az
azoké mögé helyezését feltételezi.
3. Aki pedig atya, az csak hosszas megfontolás után váljék meg a saját testének egy
darabjától, s ha már megvált tőle, akkor arra vágyódjék, hogy visszaszerezze, mikor
pedig eltávolítja, érezzen fájdalmat, és hosszú ideig töprengjen rajta.
Aki elhamarkodottan ítél el valakit, közel áll ahhoz, hogy szívesen tegye azt; aki
túlzásba viszi a büntetést, közel van ahhoz, hogy igazságtalanul büntessen.
XV.1. A hagyomány szerint Tricho római lovagot, mivel fiát agyonkorbácsolta, a
nép a fórumon íróvesszőkkel szurkálta össze, alig tudta őt Augustus Caesar tekintélye
a felháborodott apák és fiaik kezéből kimenteni.
2. Tariust, mikor a fiát apagyilkossági kísérlet miatt megbüntette, az ügy
kitudódása után sem vetette meg senki azért, hogy csak száműzetésre ítélte,
mégpedig kellemes száműzetésre. Massiliába küldte az apagyilkost, és évjáradékot
adott neki, mégpedig annyit, amennyit a bűntény előtt. E bőkezűség láttán még ez a
város is, ahol pedig mindig akad, aki a rosszabbnak fogja pártját, egyöntetűen elis-
merte, hogy nem érhetett ártatlant az a büntetés, ha egy ilyen gyűlöletre képtelen
atya szabta ki.
3. Ezzel az esettel szeretném megvilágítani azt is, hogy milyen a jó atyához
hasonlítható jó uralkodó.
Tarius, mikor fia ügyében dönteni készült, tanácskozni hívta Augustus Caesart.
Augustus el is ment hozzá, a magánember házába, helyet foglalt, részt vett egy más
által vezetett tanácskozáson, és nem mondta azt, hogy „inkább ő jöjjön hozzám, az én
házamba”, hiszen akkor Caesaré lett volna a döntés és nem az apáé.
4. Miután elmondták neki az ügyet, és megvizsgált mindent: azt is, amit a fiú a
maga mentségére felhozott, azt is, amivel vádolták; azt kívánta, hogy mindenki írja le
a véleményét, nehogy mindenkié a Caesaréhoz igazodjék. Mielőtt megnézték volna a
táblácskákat, megesküdött, hogy a dúsgazdag Tarius vagyona nem fog örökségként
őreá szállni.
5. Erre azt mondhatná valaki: „Kicsinyes volt, és félt attól a látszattól, hogy a fiú
elítélése csak ürügy saját kapzsiságának a kielégítésére.” Én ellenben azon az
állásponton vagyok, hogy míg nekünk a rosszindulatú feltételezésekkel szemben elég
támaszul a jó lelkiismeretünk, addig az uralkodóknak sokat kell adniuk a jó hírnévre
is.
6. Megesküdött tehát, hogy nem lép fel örökösként. Tarius ugyan még aznap másik
örökösét is elvesztette, Caesar viszont a véleménynyilvánítás teljes szabadságát bizto-
sította magának.
Miután bebizonyította, hogy nem érdekből szigorú, amire egy uralkodónak mindig
ügyelnie kell, kijelentette, hogy oda kell száműzni a fiút, ahova az apja akarja. 7. Nem
bőrzsákot, nem kígyókat, nem börtönt emlegetett,” hiszen tekintettel volt, ha nem is
arra, hogy kiről mond ítéletet, de arra, hogy kinek a tanácskozásán van jelen. Kijelen-
tette, hogy az apának a büntetés legenyhébb fajtájával kell beérnie fiatalkorú fiával
szemben, aki olyan bűnre vetemedett, amelynek elkövetése során félénken viselte
magát, s ez már maga is az ártatlansággal határos; tehát elég eltávolítani a városból
és atyja szemei elől.
XVI. 1. Ó, mennyire méltó az ilyen arra, hogy az apák tanácskozására hívják! Ó,
mennyire méltó, hogy az ártatlan gyermekeknek társörököse legyen. Ilyen
nagylelkűség illik az uralkodóhoz, amely mindent szelídebbé tesz, amerre jár.
Senki se legyen az uralkodónak annyira jelentéktelen, hogy elvesztését ne fájlalná;
mert akármilyen ember is, része az államnak.
2. A nagy hatalom számára keressünk példát a kisebb dolgokból.
A parancsolásnak nemcsak egy fajtája van. Parancsol az uralkodó az alattvalóinak,
az atya a gyermekeinek, a tanító a tanulóknak, a tribunus vagy a centurio a
katonáknak.
3. Vajon nem tartjuk-e igen rossz apának, aki még csekély ok miatt is állandóan
ütlegeli gyermekeit?
És vajon ki a méltóbb tanítója a szabad tudományoknak, az, aki ütlegeli
tanítványait, ha emlékezetük cserbenhagyja őket, ha ügyetlen szemük megakad az
olvasásban, vagy az, aki inkább intelmekkel és gyöngédséggel akar nevelni, tanítani?
Ha kegyetlen a tribunus és a centurio, katonáik megszöknek - de ezt meg is
bocsátja nekik az ember. 4. Hát szabad, hogy az embernek keményebben és
durvábban parancsoljanak, mint a néma állatnak?
Márpedig a lovat sem sűrű ütlegeléssel rémíti az idomításban járatos lovász.
Ijedős, csökönyös lesz, ha időnként gyengéden meg nem simogatod.
5. Ugyanígy tesz az a vadász is, amelyik a kiskutyákat nyomkövetésre tanítja, és az
is, amelyiknek már a vadak fölhajtására és űzésére alkalmas kutyái vannak. Nem
fenyíti kutyáit állandóan, hiszen csak tönkretenné az ösztöneiket, mert az állandó
rettegés minden vele született hajlamot kiölne belőlük. Persze azt sem engedi meg,
hogy elkóboroljanak és szanaszét kószáljanak.
 Így tesznek azok is, akik lomhább állatokkal foglalkoznak. Bár ezek az igavonók
egyenesen a bántalmazás és a szenvedés elviselésére születtek, a túlságosan kemény
bánásmód arra ösztönzi őket, hogy lerázzák magukról igájukat.
XVII.1. Nincs olyan élőlény, amellyel annyi baj lenne, nincs olyan, amellyel
nagyobb művészet lenne bánni, mint az emberrel; és nincs olyan, amelyet nála
jobban kellene kímélni. Hiszen van-e ostobább dolog annál, hogy azt szégyelljük, ha
ökrökön vagy kutyákon kitöltjük haragunkat, ugyanakkor viszont az egyik ember a
legnyomorultabb körülmények között van kiszolgáltatva a másiknak?
A betegségeket gyógyítjuk, és nem haragszunk rájuk. Márpedig ez is a lélek
betegsége: nyugtató gyógyszert kíván és a betegségre cseppet sem haragvó orvost. 2.
Csak a rossz orvos esik kétségbe, ahelyett, hogy a beteggel törődne. Ugyanígy kell
viselkednie a beteg lelkűekkel szemben annak, akitől mindenki boldogsága függ.
Nem szabad hamar feladnia a reményt, sem pedig a halál közeledtére utaló jeleket
közhírré tennie.
Küzdjön meg a bűnökkel, álljon ki ellenük! Egyeseknek tegyen szemrehányást
megbetegedésük miatt, másokat szelíd gondoskodással ámítson el. Bizony
gyorsabban és jobban lehet a beteget elámító gyógymóddal hatást elérni.
3. Ám az uralkodónak ne csak a gyógyításra legyen gondja, de még arra is, hogy a
sebhely ne legyen nagyobb a kelleténél.
A kemény büntetés nem hoz dicsőséget az uralkodónak, hiszen senki sem kétli,
hogy van hatalma rá.
Nagy dicsőség viszont, ha erejét féken tartja, ha sok embert megment mások
haragja elől, a saját dühét pedig senkin sem tölti ki.
XVIII.1. Dicséretes dolog a rabszolgák fölött mértéktartóan uralkodni. De a
tulajdonodat képező rabszolga esetében sem azt kell meggondolnod, hogy mennyit
képes eltűrni anélkül, hogy egészsége károsodnék, hanem azt, hogy mennyit enged
meg neked a méltányosság és a jóság, mely arra int, hogy kíméletesen bánj még a
foglyokkal és a pénzen vett rabszolgákkal is.
Mennyivel inkább illő, hogy szabad, nemes, tiszteletre méltó emberekkel ne úgy
bánj, mint a rabszolgákkal, hanem úgy, mint akiknél csak egy fokkal állsz
magasabban, és mint akiket nem azért bíztak rád, hogy a rabszolgáid legyenek,
hanem hogy védelmezd őket.
2. Még a rabszolgáknak is joguk van védelmet keresni egy szobornál, mert ha a
rabszolgákkal szemben mindent szabad is, vannak dolgok, melyeket az élőlények
közös joga nem enged megtenni egy másik ember ellen.
Ki gyűlölhette ádázabban Vedius Polliét, mint saját szolgái? Hiszen az angolnáit
embervérrel hizlalta! Azokat, akik őt megsértették, beledobatta a halastavába, amely-
ben nyüzsögtek a kígyók. Ó, ez az ember mindenképpen ezerszeres halált érdemelt
volna! Vagy azért, mert szolgáit dobatta oda eledelül angolnáinak, melyeket aztán ő
evett meg, vagy amiatt, mert csupán azért tartotta az angolnákat, hogy így táplálja
őket.
3. Ahogy a kegyetlen urak mögött összesúg az egész város, gyűlölik és megátkozzák
őket, ugyanígy a királyok kegyetlenségének híre is elterjed, de még szélesebb körben.
Gyalázatuk és az ellenük irányuló gyűlölet évszázadokon át megmarad. Mennyivel
jobb meg sem születni, mint a közösségre kártékony emberek sorába tartozni!
XIX.1. Kigondolni sem képes senki olyasmit, ami nagyobb ékessége lenne az
uralkodónak, mint a nagylelkűség, bárhogyan és bármilyen jogcímen helyezzük is ezt
az erényt a többi fölé. El kell ismernünk, hogy annál szebb és nagyszerűbb, minél
nagyobb hatalom birtokában gyakorolják, persze ha ez a hatalom nem ártalmas,
minthogy a természet törvényéhez alkalmazkodik.
2. A királyt ugyanis a természet hozta létre, miként azt a többi élőlény példájából
láthatjuk, így a méhekéből. Ezek királyuknak biztosítják a legtágasabb fekvőhelyet,
középen, a legvédettebb helyen. Nincs semmi dolga, csak mások munkáját veszi
számba. Pusztulásával mindnyájan együtt pusztulnak. Sohasem tűrnek meg egynél
több királyt, és a jobbikat párharccal választják ki. Továbbá a királynak szembeötlő a
külseje, és a többiektől mind nagyságában, mind csillogásában különbözik. 3. Mégis
legjobban abban tér el tőlük, hogy bár a méhek haragos természetűek és testük
arányaihoz képest igen harciasak, fullánkjukat is benne hagyják a sebben, a
királyuknak mégsincs fullánkja.
Tehát azt akarta a természet, hogy ne árthasson, súlyos következményekkel járó
bosszúra ne törjön, ezért vonta meg tőle a támadó fegyvert és hagyta haragját
fegyvertelenül.
Csodálatos példa ez a nagy királyoknak! Bizony, a természet sokszor parányi
dolgokban mutatja meg magát, és nagyoknak szóló intő példát néha épp a legkisebb
dolgokban hozza elénk.
4. Szégyen, ha nem követjük a kis élőlények jó szokásait, holott az embernek
annyival higgadtabbnak kell lennie, amennyivel nagyobb sebet tud ütni.
Bárcsak ugyanez a törvény lenne érvényes az emberre is! Bárcsak haragja a
fegyverével együtt törne össze, és egynél többször ne tudna ártani, de mások erejét se
használhatná fel gyűlölete eszközéül! Könnyen lelohadna a dühe, ha csak saját
erejével és csak élete veszélyeztetése árán vehetne elégtételt magának.
5. De még így sem lenne biztonságban további élete. Mert szükségképpen félnie
kellene, annyira, amennyire ő akart másokban félelmet kelteni, és figyelnie kellene
mások kezét, támadástól tartva még akkor is, mikor senki sem akarja bántani, vagyis
egy percre se hagyhatna fel a rettegéssel.
Vajon kíván-e valaki ilyen életmódot folytatni, amikor senkinek sem ártva is
élhetne, és így békében gyakorolhatná jótevő hatalmát, mindenki örömére?
Téved, aki azt hiszi, hogy háborítatlan nyugalomban élhet a király ott, ahol semmi
sincs biztonságban a királytól. Biztonságáért biztonságot kell cserébe adnia.
6. Nem kell magas falú várakat építenie, sem erődítményeket emelnie a meredek
sziklaszirteken, sem a hegyoldalakat meredekebbé tennie, nem kell körülbástyáznia
magát a sokféle fallal és toronnyal: a nagylelkűség a királynak biztonságot nyújt nyílt
síkságon is.
Az egyedüli bevehetetlen erőd: az alattvalók szeretete. 7. Van-e szebb dolog, mint
mikor valakinek az életét az egész nép jókívánságai kísérik? Mindnyájan
fogadalmakat tesznek életéért, mégpedig nem kényszerből. Ha az egészsége egy kicsit
megromlik, ez az emberekben nem reményt, hanem aggodalmat kelt. Semmi sem
lehet olyan drága, hogy védelmezőjük egészségéért fel ne ajánlanák. 8. Akinek ilyen
szerencse jut osztályrészül, annak élnie kell, és nemcsak maga miatt: jóságának
rengeteg tanújele bizonyította be, hogy nem az állam az övé, hanem ő az államé.
Ugyan ki akarná valamilyen veszélybe sodorni őt? Ki ne igyekezne a végzetet is
távol tartani attól, akinek uralma alatt az igazság, béke, jó erkölcs, biztonság és
tisztesség virágkorát éli, akinek uralma alatt az ország gazdag és minden jóban
bővelkedik? Olyan tisztelettel és hódolattal tekintenek uralkodójukra, amilyennel a
halhatatlan istenekre néznénk, ha lehetőséget nyújtanának arra, hogy tisztelettel és
hódolattal lássuk őket. 9. Hát nem természetes, hogy hozzájuk áll legközelebb az, aki
úgy viselkedik, mint egy Isten: jótékony, bőkezű és hatalmát csak jóra használja?
Erre kell törekedni, ezt kell utánozni. Úgy tartsanak a Legnagyobbnak, hogy
ugyanakkor a Legjobb is legyél.
XX.1. Két okból szokott az uralkodó büntetni; vagy saját érdekeit védi, vagy
másvalakiét. Először azt az esetet tárgyalom, amikor ő az érdekelt; nehezebb ugyanis
higgadtnak maradni ott, ahol sérelmekért akar elégtételt venni, mint ahol intő példát
akar mutatni.
2. Teljesen felesleges itt olyan intelmeket felsorolni, hogy az uralkodó ne higgyen
könnyen, hogy kutassa ki az igazságot, hogy az ártatlannak fogja pártját, hogy
nyilvánvalóvá váljék: a bíró nem kevésbé érdekelt az igazság kiderülésében, mint a
vádlott. Mindez az igazságosságra és nem a nagylelkűségre tartozik.
Itt most inkább arra buzdítjuk az uralkodót, hogy még ha nyilvánvaló is a sérelme,
uralkodjék az indulatain. Ha saját biztonságának veszélyeztetése nélkül megteheti,
engedje el a büntetést, ha pedig ezt nem teheti, akkor legalább enyhítse.
Sokkal elnézőbb legyen a saját sérelme esetében, mint mások ügyében. 3. Ahogyan
nem az a bőkezű, aki a máséból adakozik, hanem az, aki a magáéból vonja el, amit
ad, így nagylelkűnek sem nevezném, aki más fájdalmán könnyen túlteszi magát,
hanem azt, aki akkor fogja vissza magát, amikor őt éri sérelem, aki tudatában van
annak, hogy az igazságtalan bántalmat a legnagyobb hatalom birtokában békésen
tűrni nagy lélekre vall. Nincs dicsőbb dolog, mintha egy uralkodó az őt ért sérelmet
nem torolja meg.
XXI.1. A büntetésnek kétféle hatása lehet: vagy vigaszt hoz annak, aki az
igazságtalan sérelmet elszenvedte, vagy biztonságot nyújt a jövőre nézve.
Egy uralkodónak sokkal szerencsésebb a sorsa, semhogy vigasztalásra szoruljon,
és nyilvánvalóbb a hatalma annál, semhogy másnak a szenvedése árán vásárolja meg
magának a hatalom látszatát. Ezt arra az esetre mondom, mikor alattvalói támadják
vagy sértik meg, hiszen ha azokat, akik valaha ővele egyenrangúak voltak, most maga
alatt látja, az már elegendő elégtétel.
Szolga is, kígyó is, nyílvessző is kiolthat életet, akár az uralkodóét is, de életben
hagyni csak olyan ember képes, aki nagyobb, mint az, akit életben hagyott.
2. Akinek az istenek akkora ajándékot adtak, hogy az életet meghagyni is, elvenni
is képes, annak kötelessége lelkiismeretesen bánni hatalmával.
Ha így gondolkodik, főképp a hajdan vele egyenrangúakkal szemben, akkor már
bosszút is állt, s egyben olyat tett, ami felér egy valódi büntetéssel. Elveszíti ugyanis
az életét, aki azt másnak köszönheti. Aki már egyszer a magasból ellensége lábai elé
bukva annak ítéletét kellett, hogy várja saját élete és hatalma felől, az
megmentőjének a dicsőítésére él. Többet használ a megkegyelmező hírének életben
maradva, mint kivégezve. Így ugyanis élte sokáig hirdeti a másik erényét, ami egy
diadalmenettel hamar feledésbe merült volna.
3. Ha az uralkodó a másiknak még a hatalmát is meghagyhatja sajátjának
veszélyeztetése nélkül és visszahelyezheti őt korábbi helyére, óriásivá növeli a
csodálatot maga iránt, hiszen megelégedett azzal, hogy a legyőzött uralkodótól csak a
dicsőséget vette el. Ez az önmaga felett aratott győzelem diadalmenete is, és
bizonyítéka annak, hogy a legyőzöttnél semmit sem talált, ami a győzteshez méltó
lett volna.
4. A polgárokkal, közemberekkel és alacsony sorúakkal annál szelídebben kell
bánni, minél könnyebb összetörni őket. Egyesekkel szemben légy elnéző, mások
esetében tartsd rangodon alulinak a megtorlást, és éppúgy ne mocskold be velük a
kezedet, mint az elpusztítójukra szennyet fröcskölő rovarokkal.
Még azokat is, akiket a nyilvánosság előtt részesítesz bocsánatban vagy
büntetésben, nagylelkűséged hírének növelésére használhatod.
XXII. 1. De térjünk rá a mások ellen irányuló igazságtalanságokra. Ezek
megbüntetésében a törvény három elvet tart szem előtt, melyet az uralkodónak is
követnie kell. A büntetés javítsa meg azt, akit büntetett, vagy intő példaként térítse
vissza a jó útra a többieket, vagy a bűnösök eltávolításával nagyobb biztonságot
nyújtson a nem bűnösöknek.
Magukat a vétkeseket kisebb büntetéssel könnyebben megjavíthatod, hiszen
jobban vigyáz magára az, akinek még van vesztenivalója. Senki sem félti a már úgyis
elvesztett méltóságát: a büntethetetlenség egyik fajtája az is, ha már nincs mivel
büntetni.
2. Az állam közerkölcseit jobban javítja a nem túl gyakori fenyítés. Ha nagyon sok
a bűnös, megszokottá válik a bűnözés ténye. Kevés a hatása a megbélyegzésnek,
amikor a büntetések tömeges volta megfosztja súlyától. A szigor, ha állandósul,
elveszti tekintélyét, márpedig éppen ez tenné hatékonnyá.
3. Jó erkölcsöket biztosíthat az uralkodó az államban, és megszüntetheti a
vétkeket, ha türelmes irántuk, nem mintha helyeselné őket, hanem mert csak
kényszerből és nem szívesen büntet. Így a vétkezést szégyenletessé teszi az uralkodó
nagylelkűsége.
Sokkal súlyosabbnak tűnik az a büntetés, amit jószívű ember szab ki.
XXIII.1. Egyébként tudhatod, hogy azokat a vétkeket követik el leggyakrabban,
amelyeket a leggyakrabban büntetnek.
Atyád öt év alatt több embert varratott bőrzsákba, mint ahány szülőgyilkost a
történelem egyáltalán számon tart. Sokkal ritkábban vetemedtek a gyermekek erre a
szörnyű bűntettre, amíg nem volt törvény ellene. Az emberi természetet jól ismerő
régi bölcsek inkább hallgatással mellőzték ezt a hihetetlen és több mint vakmerő
bűnt, mintsem hogy büntetésének megfogalmazásával megmutassák, hogy ilyesmi
egyáltalán megtörténhet. Így hát a szülőgyilkosságok az ellenük hozott törvénnyel
vették kezdetüket. Elkövetőiknek a kilátásba helyezett büntetés hívta fel a figyelmét
erre a gaztettre. Bizony baj volt a gyermeki szeretettel, amikor több bőrzsákot
láttunk, mint keresztet.
2. Amelyik államban ritka a büntetés, ott megszokottá válik a bűntelenség, amit
aztán közös kincsüknek tekintenek. Ha bűntelennek gondolhatja magát a polgárság,
azzá is válik. Nagyobb haragot keltenek benne a köz javát semmibe vevők, ha azt
látja, hogy azok kevesen vannak. Hidd el nekem, veszélyes dolog megmutatni a
polgárnak, mennyivel többen vannak a rosszak!
XXIV.1. Egykor a senatusban egy olyan határozat született, hogy a rabszolgákat a
szabadoktól viseletük különböztesse meg. Aztán hamarosan nyilvánvaló lett, hogy
mekkora veszélyt jelentene, ha szolgáink számlálni kezdenének bennünket.
Tudd meg: ugyanettől kell tartani, ha senki sem nyer bocsánatot, mert akkor
hamarosan kiviláglik, hogy a polgárság rosszabbik része mennyivel számottevőbb.
Ugyanolyan szégyen az uralkodónak a sok büntetés, mint az orvosnak a sok
haláleset.
A jólelkű uralkodónak könnyebben engedelmeskednek.
2. Az emberi lélek természeténél fogva csökönyös. Ágál a legyőzhetetlen akadályok
ellen, és szívesebben követ valakit önként, mint parancsszóra.
Ahogy a büszke és nemes vérű lovat könnyebb lazára engedett gyeplővel
irányítani, úgy a nagylelkűséggel el lehet érni a feddhetetlen élet önkéntes vállalását.
Ezt méltónak fogja tartani a polgárság arra, hogy meg is őrizze. Így tehát ezen az
úton haladva messzebbre jutunk.
XXV.1. A kegyetlenség az emberhez legkevésbé illő rossz tulajdonság, és nem is
illik ennyire szelíd lélekhez. Állathoz hasonlít az, aki a vérben meg sebekben leli
örömét. Az ilyen emberi mivoltából kivetkőzve vadállattá változik.
Hiszen, kérdem én, van-e különbség aközött, hogy te, Alexander, Lysimachust
oroszlánnak veted-e oda, vagy magad marcangolod szét saját fogaiddal? A te szád, a
te kegyetlenséged ez mindenképp! Ó, mennyire vágyódtál arra, hogy inkább karmaid
lettek volna, és akkora szád, mely képes lett volna emberek felfalására! Tőled nem
várjuk, hogy a hozzád közel állóknak biztos pusztulást hozó kezed bárkinek is
boldogságot nyújtson, hogy a népeket gyötrő, telhetetlenül vad lelked mással lakjék
jól, mint vérrel és pusztulással. Nálad már nagylelkűségnek számít, ha a jó barát
megölésére az emberek közül választasz hóhért.
2. Azért kell leginkább gyűlölni a kegyetlenséget, mert először csak a megszokott
határokat hágja át, később már minden emberi mértéket is. Újabb és újabb
kínzásokat eszel ki. Az emberi találékonyságot hívja segítségül új kínzóeszközök
létrehozásához, hogy változatossá tegye és fokozza a fájdalmakat. Gyönyörködik az
emberek kínjaiban; s azután ez a szörnyű lelki betegség az őrültség határáig jut,
amikor a kegyetlenség már gyönyörűséget jelent neki, és öröm számára az
emberölés.
3. Az ilyen embernek kiérdemelt megvetés, gyűlölet, méreg, fegyver jár a
nyomában. Annyi veszedelem leselkedik rá, mint amennyit ő okozott másoknak. Hol
egyéni összeesküvés fenyegeti, hol meg nyílt lázadás.
Egy ember pusztulása nem elég jelentős ahhoz, hogy egész városokat rendítsen
meg. Ha azonban széles körben megindul a pusztulás és mindenkit fenyeget, akkor
sok helyen harcolnak ellene.
4. A parányi kígyók észrevétlenek maradnak, nem is kutatjuk fel őket közös
fáradozással. De mihelyt egy kígyó a szokott mértéket meghaladva hatalmas
szörnyeteggé nő, mihelyt a forrásokat is megfertőzi nyálával, és leheletével
megmérgez, elpusztít maga körül mindent, bizony ostromgépekkel támadunk ellene!
Sokszor az apró gonoszkodásoktól hagyjuk rászedni magunkat, és nem büntetjük
őket, a nagy bűnökkel viszont szembeszállunk.
5. Ugyanígy egyetlen beteg miatt még a ház nyugalma sem bolydul fel; de mikor az
ismétlődő halálesetek láttán nyilvánvalóvá válik, hogy fertőző nyavalya kapott lábra,
a város egész lakossága megrémül és menekülni kezd, még isteneire is kezet emel.
Ha egy házban tűz üt ki, a család és a szomszédok hordanak rá vizet, az
elharapódzott tüzet viszont, ha már sok házat felégetett, egész városrész rohan
eloltani.
XXVI. 1. A magánember kegyetlenségét a szolgakezek a biztos kereszthalál
árnyékában is megtorolják, a zsarnok uralkodóét egész népek és nemzetek bosszulják
meg, olyanok is, akiket sújtott, olyanok is, akiket csak fenyegetett.
Néha éppen saját testőrségünk támad ellenük; a hitszegést, a kegyetlenséget, a
vadságot, vagyis mindazt, amit tőlük tanultak, ellenük fordítják.
De hát mit is remélhet valaki attól, akit maga tanított a rosszra? A semmirekellő
nem sokáig szolgál engedelmesen, és nemcsak annyi bűnt követ el, amennyit
parancsolnak neki.
2. Tegyük fel, hogy a kegyetlenség nyugalmat biztosít. De milyet? Olyat, amilyen az
elfoglalt városokban honol, vagy a megfélemlített nép körében. Minden szomorú,
nyugtalan, zavaros; még örülni is félnek. Nem mernek nyugodtan lakomázni sem,
mert ott még részegen is ügyelniük kell a nyelvükre. Színházi előadásokra sem
járnak, nehogy ezzel feljelentésre szolgáltassanak okot. Rendezzék bár azokat nagy
költséggel, királyi gazdagsággal és jó nevű színészekkel, ugyan kit gyönyörködtet az
előadás a börtön árnyékában?
3. Milyen rettenetes is, nagy istenek! Ölni, kegyetlenkedni, a lánccsörgésben
gyönyörködni, emberek fejét leüttetni, bárhol megjelenünk, vért ontani, és
megjelenésünkkel riadalmat keltve szétrebbenteni az embereket!
Hát nem olyan élet ez, mint ha oroszlánok és medvék uralkodnának rajtunk, avagy
kígyóknak vagy más ártalmas állatoknak lennénk a hatalmában?
4. Az állatok, bár az észnek híjával vannak, és mi vadaknak tartjuk őket, nem
bántják az övéiket. Még a fenevadak között is biztonságban van a hozzájuk hasonló.
A kegyetlen ember dühe bizony még a hozzátartozókat sem kíméli; teljesen
mindegy neki, hogy idegenen vagy rokonon, csak kitölthesse a haragját. Az egyes
emberek meggyilkolásáról aztán az egész népek kiirtására tér át. Azt hiszi, hogy
hatalmában áll tetőkre tüzet vetni, ősi városoknak még a helyét is felszántani.
Hadvezérhez eléggé méltónak nem tartja, ha csak egy-két embert ölet meg. Ha a
szerencsétleneknek egész nyáját egyetlen csapással nem sújthatja le, akkor úgy érzi,
hogy kegyetlensége korlátok közé kényszerül.
5. Az igazi boldogság: jólétet biztosítani az embereknek, visszahozni őket a halál
torkából is, és a cserkoszorút megbocsátással érdemelni ki. Nincs uralkodói
méltósághoz illőbb ékesség, mint a polgártársunk megmentéséért járó koszorú. Nem
lehet szebb ennél sem a legyőzött ellenségtől elvett fegyver, sem a barbárok vérétől
pirosló harci szekér, sem a bő hadizsákmány.
Isteni hatalom az, amely sok embernek, sőt egész népeknek adományoz életet;
amelyik viszont tömegesen és válogatás nélkül öl, az tűzvészhez hasonló, pusztító
hatalom.
 MÁSODIK KÖNYV

I.1. Arra, hogy a nagylelkűségről írjak, engem legfőképpen a te egyik mondásod

indított, Nero Caesar. Emlékszem, hogy mikor kimondtad, ámulva hallgattam, és
később másoknak is ámuldozva meséltem el ezt a nemes, nagylelkű, szelíd
megnyilatkozást, amely nem tettetésből, nem csupán mások fülének szánva, hanem
önkéntelenül tört ki belőled, nyilvánvalóvá téve szerencséddel vetekvő jóságodat.
2. Egyszer két rablót készült megbüntetni Burrus, testőrséged parancsnoka, ez a
szinte neked, az uralkodónak termett, kiváló ember. Azt kérte tőled, hogy írd alá,
kiket és mi okból akarsz megfenyíteni. Szerette volna végre-valahára lezárni ezt az
annyit halogatott ügyet. Bár neki sem volt ínyére, előhúzta az iratot, és vonakodásod
ellenére eléd tette. Akkor így kiáltottál fel: „Bárcsak ne tanultam volna meg írni!”
3. Ó, mennyire méltó ez a mondás arra, hogy meghallja minden nép, aki csak a
Római Birodalom területén él, de azok is, akik körülötte laknak kétes szabadságban,
és azok is, akik erőszakkal vagy csak szándékukkal ellene vannak! Ezt a mondást
minden ember színe előtt, népgyűlésen kellene nyilvánosságra hozni, hogy ezekre a
szavakra esküdjenek a királyok és uralkodók.
Ó, mennyire felidézi ez a mondás az emberi nem teljes ártatlanságát, melyhez
vissza kellene térnie egész korunknak! 4. Most valóban úgy illenék, hogy
mindenkinek közös óhaja legyen az a szép és jó dolog, hogy minden erkölcsi rossz
forrásának, a máséra vágyásnak a kiűzésével újjá szülessék a jámborság és a
becsületesség, a hűség és a mértéktartás, és a bűnök oly hosszú uralma után jöjjön el
végre a boldogság és ártatlanság kora.
II.1. Remélhetjük, Caesar, sőt hihetjük, hogy mindez nagyrészt meg is valósul. A te
lelkedből áradó szelídség tovább fog terjedni, szét fog áradni lassanként a birodalom
egész testében, és minden hasonul majd tehozzád.
A fejből árad szét az egészség: ez szabja meg, hogy a test minden tagja friss erőtől
duzzadó és életteli, vagy pedig lankadt, aszerint, hogy az éltető lélek erős vagy
kimerült-e.
Alattvalóid és társaid méltóvá lesznek a te jóságodhoz. Az egész világon újból
visszatér a jó erkölcs: kezednek nem akad majd tennivalója.
2. Engedd meg, hogy hosszabban időzzek e témánál, nem azért, hogy hízelegjek a
fülednek - ez ugyanis nem szokásom. Jobban szeretek igaz dolgokkal megütközést
kelteni, mint hízelgéssel tetszést aratni.
Mit akarok hát? Azt, hogy helyes tetteidet és szavaidat minél jobban
megismertessem veled, hogy ami most csak természetedből fakadó hajlam benned,
tudatos elveddé váljék. Ezenkívül arra is gondolok, hogy túl sok nagy, de gonosz
mondás lopódzott be már az emberi életbe, amelyek tetszenek a tömegnek, mint
például az, hogy: „Gyűlölhetnek, csak féljenek tőlem!”, vagy az ehhez annyira ha-
sonló görög verssor, melyben valaki azt mondja, hogy halálakor tűz eméssze el a
földet is, és más hasonlók.
3. Nem is értem, hogyan tudtak kiejteni tehetséges költők ilyen szép és lelkes
szavakat ennyire iszonyú és gyűlöletes témáról. Mostanáig jóságra és szelídségre
buzdító híres mondást én még nem hallottam!
Mit tegyél hát? Ha nagy ritkán, akaratod ellenére és hosszú habozás után végül is
kénytelen vagy leírni azt, ami az írást meggyűlöltette veled, mindig úgy tedd,
ahogyan szoktad: hosszú habozás és sok halogatás után.
III.1. De hogy véletlenül se tévesszen meg bennünket soha a nagylelkűség csillogó
neve, és nehogy épp az ellenkezőjére vezessen, vizsgáljuk meg, mi is az a
nagylelkűség, mik az ismérvei és melyek a határai?
A nagylelkűség: a lélek önuralma a büntetés kiszabásában, avagy: a feljebbvaló
szelídsége az alattvalójánál szemben a büntetés terén.
Ajánlatos több meghatározást javasolni, mert egy esetleg nem meríti ki eléggé a
tárgyat, meg azért is, nehogy formai kifogás alá essék. Még úgy is
megfogalmazhatom, hogy a könyörületesség a lélek engedékenységre hajlása a
büntetés kiszabásában.
2. Ellenkezésre fog találni az a meghatározás, ámbár legközelebb áll az igazsághoz,
ha azt mondjuk, hogy a nagylelkűség a megérdemelt, és méltányos büntetés egy
részét elengedő kíméletesség. Azt fogják ellene felhozni, hogy nem erény, ha
valakinek a megérdemeltnél kevesebbet adunk. Azt viszont mindenki elismeri, hogy
nagylelkűség az, ha valaki megfékezi magát a méltányosnak tartott büntetés határán
innen.
IV.1. A hozzá nem értők azt hiszik, hogy a nagylelkűség ellentéte a szigorúság. De
hiszen semelyik erény sem lehet ellentéte egy másiknak! Mit nevezhetünk hát a
nagylelkűség ellentétének? A könyörtelenséget, ami nem más, mint a lélek
kegyetlensége a büntetések kiszabásában.
De hiszen egyesek nem szabnak ki büntetéseket, mégis kegyetlenek, például azok,
akik az útjukba kerülő ismeretlen embereket nem is haszonért, hanem pusztán az
ölés kedvéért megölik, sőt még kínozzák is, mint az a bizonyos Busiris vagy
Procrustes, vagy a kalózok, akik a foglyaikat kínozzák és élve tűzbe vetik.
2. Ez valóban kegyetlenség, de mivel nem elégtételt vesz (hiszen nem sértette meg
senki), és nem is valakinek a bűne lobbantja haragra (hiszen nem előzte meg
semmiféle vétek), ez az eset a mi meghatározásunkon kívül esik. Meghatározásunk
ugyanis azt mondta ki, hogy: a büntetés kiszabásában való mértéktelenség.
Ezt nem is kegyetlenségnek, hanem elvetemültségnek kell neveznünk, ha
gyönyörűséget okoz neki mások kínzása.
Őrültségnek is hívhatjuk, hiszen különböző változatai vannak ugyan, de az a
legjellemzőbb fajtája, amely gyilkolásra és mészárlásra vetemedik.
3. Kegyetlenségnek én azt nevezem, akinek van oka a büntetésre, de nem ismer
mértéket. Ez áll fenn például Phalaris esetében, akit nem arról emlegetnek, hogy
ártatlanok iránt volt kegyetlen, hanem hogy minden emberi mértéket meghaladó
módon.
Elkerülhetjük a kifogásokat, ha azt a meghatározást adjuk, hogy a kegyetlenség a
lélek durvaságra hajlása.
Ennek még a gyanúját is messzire űzi magától a nagylelkűség, mert csak a
szigorúsághoz lehet köze.
 4. A dolog lényegéhez tartozik, hogy e helyütt vizsgáljuk meg azt is, mi a
könyörület. Ezt a legtöbben erényként tisztelik, és jó embernek nevezik a
könyörületest. Márpedig ez nem más, mint lélekgyengeség.
A könyörület és a kegyetlenség - a nagylelkűségnek, illetve szigorúságnak a
végletes formái, melyeket mindenképpen kerülnünk kell. Szigorúság ürügyén
ugyanis a kegyetlenségbe eshetünk, nagylelkűség ürügyén pedig könyörületességbe.
Ez utóbbi esetben ez eltévelyedés kevésbé veszélyes, de a helyesléstől eltérni
mindenképp hiba.
V.1. Tehát ahogyan a vallás tiszteli az isteneket, a babona azonban már sérti őket,
úgy a nagylelkűséget és a szelídséget minden ember igyekezzen gyakorolni, a
könyörületességet viszont kerülje. Ez bizony csak a mások szenvedése láttán
összeroskadó lélek gyengesége, és így éppen a leghitványabbakat sajnálja meg.
Léteznek öreg anyókák és asszonykák, akiket megindít a legelvetemültebb ember
könnye is, és legszívesebben a börtönajtókat is kinyitnák.
A könyörület nem nézi a büntetés okát, csak a szerencsétlenséget; a nagylelkűséget
viszont a józan ész vezérli.
2. Tudom, hogy a sztoikus iskolának rossz a híre a tudatlanok körében. Azt tartják,
hogy túlságosan kemény, és a királyoknak, uralkodóknak nem jó tanácsokat ad. Sze-
mére vetik azt a tanítását, hogy a bölcs nem lehet könyörületes, nem lehet elnéző.
Ezek az elvek bizony, ha csak így külön vizsgáljuk őket, ellenszenvesek. Úgy tetszik,
semmi reményt sem hagynak a megbotló embernek, hanem minden vétket
megbüntetnek. 3. Ha ez így van, akkor valóban mire jó az ilyen tanítás, amely
elszoktat az emberszeretettől és bezárja előttünk a sors forgandósága ellen legbizto-
sabb menedékünket: az egymást segítés kikötőjét?!
Valójában nincs ennél jobb, szelídebb, emberszeretőbb tanítás, mely jobban
ügyelne a közjóra és célkitűzése megvalósítására: hogy hasznára legyünk másoknak,
és hogy ne csak magunkra legyen gondunk, hanem mindenre és mindenkire.
4. A könyörületesség a lélek elgyöngülése mások nyomorúsága láttán, avagy: az
általa ártatlannak tartott emberek bajai felett érzett bánat.
Márpedig gyengeség a bölcs emberen nem vesz erőt! Derűs a lelke, és nem
történhet olyasmi, ami sötétbe borítaná. Semmi sem illik annyira az emberhez, mint
a nemes lélek, de ez nemes is, meg szomorkodó is egyszerre nem lehet.
5. A szomorkodás megtöri a lelket, leveri, összeszorítja; ilyen pedig egy bölccsel
sohasem történhet meg, még az őt érő sorscsapások alatt sem. Éppen ellenkezőleg: a
balsors miden támadását visszaveri és legyőzi. Mindig megőrzi rendületlenül
nyugodt arckifejezését, amit nem tehetne meg, ha megengedné magának a
szomorkodást.
VI.1. Gondolj arra is, hogy a bölcs előrelátó, és mindenre rögtön tud megoldást.
Feldúlt embertől viszont nem származhat világos és tiszta gondolat. A szomorúság
nem tudja helyesen megítélni a dolgokat, sem hasznos tanácsokat kigondolni nem
tud, sem veszélyeket elkerülni, sem józanul felmérni a veszteségeket.
A bölcs tehát nem szánakozik, mivel ez sohasem történhet meg anélkül, hogy a
lélek szánalomra méltóvá ne váljék.
 2. Egyébként mindazt, ami elvárható, amit meg szoktak tenni a szánakozók, ő is
megteszi, szívesen és emelkedett lélekkel. Segítségére siet a síróknak anélkül, hogy
maga is sírva fakadna. Segédkezet nyújt a hajótörötteknek, vendéglátást a
száműzötteknek, alamizsnát a szűkölködőknek. De nem olyan bántó módon ad, mint
a legtöbben, akik jószívűnek akarnak látszani, közben meg csak úgy odavetik, amit
adnak. Ők lenézik azt, akit segítenek, félnek annak még az érintésétől is. A bölcs úgy
ad, mint ember az embernek a közös javakból.
Visszaadja a fiút az anya könnyeinek, feloldatja a bilincseket, kihozza a
küzdőtérről, és eltemeti még annak a holttestét is, aki gonosztevő volt. És mindezt
nyugodt lélekkel, természetes arccal teszi.
3. A bölcs tehát nem érzékenyül el, de segít és hasznára van másoknak, mivel
segítésre született és a köz javára, melyből mindenkinek részt akar juttatni.
Még azokra a szerencsétlenekre is kiterjeszti jóságát, akik valamelyest bűnösek
ugyan, de javulásra hajlamosak; ám sokkal szívesebben segít a sorsüldözötteknek.
Amikor csak lehet, szembeszáll a balsorssal. Hiszen mire használhatná fel jobban
kincsét és erejét, mint a vak véletlen által okozott fájdalmak orvoslására?
Nem lágyítja el a tekintetét vagy a lelkét sem egy béna láb, sem a rongyokba takart
soványság, sem a botra szoruló öregség, mégis segít mindenkinek, aki megérdemli,
és jóindulattal néz az elesettekre, miként az istenek.
4. A szánakozás a nyomorúsággal határos, mert sok a közös vonás bennük.
Bizony gyenge szem az, amelyik egy másik beteg szem láttán maga is könnybe
lábad. Ugyanígy betegségnek és nem a jókedvnek a jele, ha valaki mindig nevet,
amikor másokat lát nevetni, és minden ásítozó száj láttán maga is ásítani kezd.
A szánakozás olyan lélekre jellemző, amely túlságosan retteg a sorscsapásoktól.
Ezt a bölcsben hiányolni olyan, mint ha jajgatást és sírást várnánk el tőle egy
vadidegen ember temetésén.
VII.1. De hát miért nem bocsát meg? Határozzuk meg most azt is, mi a
megbocsátás, és meg fogjuk látni, hogy a bölcsnek nem kell ezt gyakorolnia.
A megbocsátás a megérdemelt büntetés elengedése.
Miért nem kell a bölcsnek ezt tennie, arra hosszan sorolnak érveket azok, akiknek
ez a céljuk. Én, hogy rövid legyek, erről másoknak az álláspontját idézem. Az nyer
bocsánatot, akinek bűnhődnie kell. Márpedig a bölcs nem tesz olyat, amit nem kell
tennie, ugyanakkor semmit se mulaszt el abból, amit meg kell tennie. Ennélfogva
sohasem engedi el a kiszabott büntetést. 2. Azt, amit a bocsánattal akarsz elérni, ő
megfelelőbb úton éri el. A bölcs kímél, segít és megjavít. Tehát ugyanazt teszi,
mintha megbocsátana, de nem bocsát meg, mivel a megbocsátás annak a beismerése,
hogy elmulasztott valamit, amit meg kellett volna tennie.
Az egyiket csak szavakkal feddi meg, büntetés kiszabása nélkül, mert figyelembe
veszi, hogy életkoránál fogva még jobb útra térhet. A másikat, akit nyilvánvalóan
valami bűn terhel, azért hagyja büntetlenül, mert csak áldozat, mert csak gyengének
bizonyult a bor hatása alatt.
Az ellenséget sértetlenül bocsátja el, sőt néha meg is dicséri, amennyiben
tisztességes okok vezették a harcba: a hűség, a szövetségesnek tett eskü vagy a
szabadság eszméje.
3. Mindezek azonban nem a megbocsátás, hanem a nagylelkűség cselekedetei.
A nagylelkűség szabadon dönt. Nem szabályok alapján, hanem a méltányosság és a
jóság szerint mond ítéletet. Fel is menthet; olyan súlyú ítéletet hozhat, amilyet akar.
De mindezt nem úgy teszi, mintha a méltányosnál kevesebbet ítélne meg, hanem
úgy, mintha az ítélete így volna a legigazságosabb.
Megbocsátani annyi, mint nem büntetni meg azt, akit meg kellett volna büntetni.
A bocsánat a megérdemelt büntetés elengedése.
A nagylelkűség annyiban múlja ezt felül, hogy akinek megkegyelmez, azokról
kijelenti, hogy semmi más büntetést nem is érdemeltek volna. Több ez, mint a
bocsánat, és tökéletesebb is.
4. De véleményem szerint itt csak az elnevezés lehet vita tárgya, a lényeg nem.
A bölcs sok büntetést elenged, sok nem egészséges, de gyógyítható életet meghagy.
Úgy tesz, mint a jó földműves, aki nemcsak az egyenes és sudár fára visel gondot,
hanem a valami ok miatt ferdén nőtt fákat is támasztékokkal segíti felegyenesedni.
Az egyiket körös-körül meg kell nyesni, hogy az ágak sokasága a növekedést ne
akadályozza; a másikat, amelyik rossz földben sínylődik, gondosan ápolni kell.
Amelyiket mások árnyéka fojt el, annak fel kell tárni az eget.
5. A bölcs azt is látja, hogy melyik egyéniséget milyen eszközzel lehet megnyerni,
és hogyan lehet a ferdeségeket a helyes irányba hajlítani.
A LELKI NYUGALOMRÓL

Fordította:

BOLLÓK JÁNOS
 I.1. Serenus: Önvizsgálatom közben, Seneca, megjelentek előttem hibáim: egyesek
leplezetlenül, nyílt színre kerülve, szinte kézzelfoghatóan; mások homályosabban és
a háttérben lapulva; ismét mások úgy, mint amelyek nem állandóak, hanem
időközönként visszatérők, s mondhatom, ez utóbbiak a legkellemetlenebbek:
olyanok, mint a portyázó és alkalomszerűen rajtaütő ellenséges katonák, akik miatt
egyik sem lehetséges: sem készültségben lennünk, mintha háborúznánk, sem
gondtalanul élnünk, mintha béke volna.
2. Leginkább mégis így jellemezhetném állapotomat (hisz miért ne vallanám be
neked az igazat, mint egy orvosnak), hogy sem teljes biztonsággal nem szabadultam
meg azoktól a hibáimtól, amelyektől féltem, és amelyeket meggyűlöltem, de nem is
függök tőlük; noha nem a legrosszabb, mégis roppant siralmas és bizonytalan
helyzetbe kerültem: sem beteg, sem egészséges nem vagyok.
3. Ne mondd erre azt, hogy „minden erénynek zsengék a kezdetei, idővel majd
megizmosodnak és megerősödnek”, hisz jól tudom: azok a törekvések is, melyeknek
a külső dicsőség a céljuk - értem ezen a tekintélyt, az ékesszólás adta hírnevet és
mindazt, ami mások szavazatán múlik -, idővel jutnak csak érvényre, azok pedig,
amik az igazi erőt biztosítják, és azok a tulajdonságok, amelyek hogy tessünk, mint-
egy viaszmázzal vonnak be bennünket, éveket igényelnek, amíg a hosszú idő
lassanként láthatóvá teszi színüket - én azonban félek, hogy a megszokás, ami a
dolgoknak állandóságot ad, még mélyebben rögzíti bennem ezt a hibát: mert akár a
jókkal, akár a rosszakkal való huzamos együttlét vágyódássá válik irántuk. 4. Hogy
milyen ez a két irányban ingadozó, határozottan sem a jóra, sem a rosszra nem hajló
lelkem gyengesége, nem annyira egészében, hanem inkább részletenként tudnám
bemutatni neked. Elmondom, mik történnek velem, s te majd rájössz betegségem
nevére.
5. Bevallom, roppant mód szeretem a takarékosságot: nem szívlelem sem a
fényűzően berendezett hálószobát, sem azt a ruhát, amelyet a szekrény mélyéről
vesznek elő s nehezékekkel, és hogy fényes legyen, ezernyi mángorlással nyomatnak,
hanem az olcsó házi köntöst kedvelem, amelyet nem őriznek féltő gonddal, s nem is
így kell magamra öltenem. 6. Azt az ételt kedvelem, amelynek nem egy egész háznép
a készítője és a bámulója, amelyet nem több nappal korábban rendelek meg, és nem
sokak keze szolgál fel, hanem amely bármikor rendelkezésre áll, könnyen elkészít-
hető, nincs benne semmi különleges és költséges, nem terheli meg sem a pénztárcát,
sem a gyomrot, és nem jön vissza ott, ahol bement. 7. A nem cifra felszolgálót és az
igénytelen rabszolgát kedvelem; paraszt atyám súlyos ezüstkészletét, amin nem
szerepel semelyik művész díszítése, sem neve; azt az asztalt, amely nem kelti fel a
figyelmet erezetének változatosságával, és a polgárok számára sem ismert korábbi,
előkelő tulajdonosainak soráról, hanem arra szolgál, hogy használják, s nem
bilincseli le és irigységre sem gyújtja egyik vendég szemét sem gyönyörűségével. 8. S
miközben ezek szerfölött tetszenek, mégis megszédíti lelkemet némelyik lakájnevelő
intézet fényűzése: az ünnepi menet résztvevőinél is gondosabban öltöztetett,
aranydíszes fullajtárjai, csillogó rabszolgahada; épülete, amelynek még az a része is
drágakőből van, amelyen tapodnak; a minden szegletben szétszórtan elhelyezett
értékektől tündöklő termei; az ősi vagyon elherdálását társként és kísérőként követő
aljanépe, hogy ne is említsed a fenékig áttetsző vizű medencéket, amelyek még az
étkezőhelyiséget is körbeveszik, sem a díszletükhöz méltó lakomákat. 9. Engem, aki a
takarékosság távoli viskójából érkezem, eláraszt hivalkodó fényével és minden
irányból körülzsivajog a tobzódás: rövid ideig káprázik bele látásom, s könnyebb vele
szembeszegeznem lelkemet, mint tekintetemet. Utána úgy megyek haza, hogy ha
rosszabb nem is, de lehangoltabb vagyok; nem járok már annyira büszkén kacatjaim
között, s elfog a lelkismeretfurdalás és a csendes kétkedés, hogy azok, amiket láttam,
nem helyesebbek-e. Közülük egyik sem változtat meg, de mindegyikük megingat.
10. Kedvemre van, hogy tanítómestereim utasításait kövessem, és belevessem
magam a közélet sűrűjébe; kedvemre van, hogy tisztségek, sőt főhivatalok
megszerzésére törekedjem, nem mert a bíbortóga és a vesszőnyalábok csábítanak,
hanem hogy könnyebben elérhető és hasznosabb lehessek barátaim, rokonaim,
valamennyi polgártársam, sőt az összes halandó számára. Készségesen, hű
tanítványként követem Zenont, Cleanthest és Chrysippust, akik közül viszont egyik
sem vállalt közéleti tevékenységet, bár mindegyikük erre biztatott. 11. Mihelyst
azonban valami megrendíti az öklelőzéshez nem szokott lelkemet, mihelyt valami
méltánytalansággal találkozom, amiből sok akad minden ember életében, vagy
olyasmi adódik, ami nem megy könnyen, vagy nem sokra becsülendő dolgok sok időt
követelnek, visszafordulok békés magányomba, s akárcsak a fáradt barmoknak,
nekem is szaporábbak hazafelé vivő lépteim, 12. és úgy látom jónak, hogy a négy fal
közé zárjam életem. „Senki se rabolja el egyetlenegy napomat sem, aki semmi
méltóval nem képes kárpótolni ekkora veszteségemért! Lelkem csak önmagán
csüggjön, önmagával foglalkozzék, semmi olyat ne tegyen, ami idegen tőle, és ami
más megítélése alá esik: a köz- és a magánélet gondjától mentesen ragaszkodjék
nyugalmához.” 13. Csakhogy mihelyt egy tartalmasabb olvasmány felrázza lelkemet,
és a nemes példák ösztönzést adnak, máris vágyat érzek a fórumra sietni, és az egyik
embernek beszédkészségemet, a másiknak közreműködésemet ajánlani fel
segítségül, hogy ha semmit nem használnak is, de legalább megpróbáljak velük
használni, s valakinek, aki átkozottul elbizakodott sikerei miatt, letörjem dölyfét a
fórumon.
14. Amikor írni kezdek, Herculesre, úgy vélem, jobb, ha magukra a dolgokra
figyelek, s ezekre összpontosítva fogalmazok, egyébként pedig a szavakat rábízom a
dolgokra, hogy gondolatmenetem a maga nyersességében arrafelé haladjon, amerre
azok vezetik. „Mi szükség arra, hogy századokon át megmaradó dolgokat írj? Azért
nem akarsz így tenni, hogy az utókor ne hallgasson rólad? Halálra születtél, és
kevesebb kellemetlenséggel jár a csendes temetés, így hát szabad időd lefoglalására, a
saját hasznodra, ne pedig valaminek a dicsőítésére, egyszerű stílusban írj valamit!
Kevesebb erőfeszítésre van szükségük azoknak, akik csak egy napra szólót alkotnak”.
15. Mihelyt azonban lelkem gondolatainak nagyszerűségétől szárnyalni kezd, máris
igényesebb a szavakkal szemben, s mint ahogy a lelkesedése magasabbra csap, úgy
kíván szólni is, és előadásmódom felemelkedik a tárgy magasztosságához. Ekkor a
szabályról és a földhözragadt gondolkodásmódról megfeledkezve, egyre
fenségesebbé válok, s már nem is a saját számmal szólok.
16. Hogy ne részletezzem hosszadalmasan az egyes dolgokat: minden
cselekedetemben ez a jó szándékú gyengeség kísér. Attól félek, lassanként
felmorzsolódom, vagy ami még nyugtalanítóbb, állandóan a szakadék szélén lógok,
ahhoz hasonlóan, aki éppen beleesni készül, és esetleg még több veszély fenyeget,
mint amit jómagam látok; megszokott dolgainkra ugyanis mindig elnézően
tekintünk, és elfogultságunk mindig akadályozza ítélőképességünket. 17. Úgy vélem,
sokan eljuthattak volna a bölcsességhez, ha nem vélték volna azt, hogy már eljutottak
hozzá; ha egyes dolgokat nem titkoltak volna el maguk elől, másokon meg
szembecsukva nem léptek volna át. Nincs okod ugyanis úgy ítélni: más hízelgése
inkább vesztünkre van, mint a magunké. Ki meri magának bevallani az igazat? Ki az,
aki - keveredjék bár saját hízelgői és talpnyalói nyájába - mégis nem maga tapsol
legjobban önmagának?
18. Kérlek tehát, ha van valami ellenszered, amellyel megszüntetheted ezt a
bizonytalankodásomat, tarts rá méltónak, aki nyugalmammal tartozom neked.
Tudom, lelkemnek ezek az indulatai nem veszélyesek, és nem okoznak semmiféle
zűrzavart; hogy megfelelő hasonlattal fejezzem ki magam: nem vihartól, hanem
tengeri betegségtől szenvedek. Szüntesd meg tehát, bármi is ez a baj, és siess
segítségemre, aki így vergődöm, hogy a szárazföld már látkörömben van.
II. 1. SENECA: Herculesre, Serenusom, már régóta töprengek magamban, mihez is
hasonlíthatnám ezt a lelkiállapotodat, de semmi közelebbi példát nem találok, mint
azokét, akik miután hosszú és súlyos betegségükből kikeveredtek, időnként meg-
megborzonganak, és enyhébb bántalmakkal bajlódnak, s bár a végveszélytől távol
kerültek, mégis nyugtalanítják őket balsejtelmek, s jóllehet egészségesek, ennek
ellenére nyújtogatják kezüket az orvosok felé, és testük minden hőmérséklet-
ingadozását rosszra vélik. Ezeknek, Serenusom, testük már nem beteg, de nem
szokott még hozzá az egészséghez; mint ahogy a szélcsendes tengernek is van némi
hullámzása, különösen vihar utáni lecsillapodását követően. 2. Nem azokra az erős
gyógyszerekre van tehát szükséged, amelyeken már túljutottunk: hogy néha ellenállj,
néha haragosa, néha sanyargatója légy önmagadnak, hanem arra, mely legutolsóként
következik: hogy bízzál magadban és higgyed, helyes úton jársz, és egyáltalán ne
térülj el az össze-vissza bóklászók tieidet keresztező lábnyomainak a hatására, s
azokéira sem, akik az út mentén ténferegnek. 3. Az viszont, amit kívánsz: a
rendíthetetlenség, nagy, sőt igen nagy, az istenség tőszomszédságába tartozó dolog. A
léleknek ezt az állandó egy helyben maradását a görögök euthymiának hívják - van
Democritusnak egy nagyszerű könyve erről én nyugalomnak hívom. Nem feltétlenül
szükséges ugyanis, hogy utánozzuk őket, és tükörfordítását adjuk szavaiknak; a
szóban forgó dolgot valami olyan névvel kell megjelölnünk, hogy az a görög
elnevezésnek az értelmét, ne pedig az alakját adja vissza.
4. Azt kutatjuk tehát: lelkünk mi módon járhat pályáján mindig egyenletesen és
biztosan; hogyan lehet jóindulatú önmagához, és tekinthet vidáman saját dolgaira;
miként válik lehetővé, hogy ne szakadjon meg ez az öröme, hanem megmaradjon
kiegyensúlyozott állapotában, sem fel nem biztatva, sem el nem fojtva önmagát? Ez
lesz a nyugalom. Általánosságban vizsgáljuk meg, mi módon lehet ehhez eljutni, te
pedig a közös gyógyszerből vegyél annyit, amennyit akarsz. 5. Közben az említett
hibát a maga egészében kell szemlére bocsátanunk, hogy ki-ki ráismerjen belőle a
maga részére. Ezzel egyidejűleg rá fogsz jönni, mennyivel kevesebb vesződséget okoz
neked a magaddal való elégedetlenséged, mint azoknak, akik hozzá vannak láncolva
valamely látványos foglalkozáshoz, roskadoznak hatalmas címük terhe alatt, de
akiket inkább szégyenérzetük, mint akaratuk megtart színlelésükben.
6. Mindnyájan ugyanabban a betegségben szenvednek: azok is, akik
nyughatatlanságuk, életvitelük örökös utálata és változtatgatása miatt gyötrődnek,
akiknek mindig jobban tetszik az, ami kimaradt életükből, s azok is, akik erőtlenek és
tunyák. Vedd hozzájuk azokat, akik mint a nehezen alvók, állandóan forgolódnak,
hol így, hol úgy helyezkednek el, míg a fáradtság hatására nyugalmat nem találnak.
Életmódjukat ismételten átalakítgatva legvégig amellett tartanak ki, amelyben nem a
változtatás iránti utálat, hanem a változtatásra rest öregség meglepi őket. Vedd hoz-
zájuk azokat, akiknek nem állhatatosságuk, hanem tehetetlenségük az oka, hogy
kevésbé nyughatatlanok, s nem így élnek, ahogy akarnak, hanem ahogy elkezdtek. 7.
Ennek a hibájuknak azután számtalan sajátossága van, de eredménye egy: az
önmagukkal való elégedetlenség. Ez lelkük mértéktelenségéből és félénk vagy
kevésbé eredményes vágyaiból fakad: mert ez esetben vagy nem bátrak annyira,
amennyire vágyakoznak, vagy nem érik el vágyukat, s teljes egészében a reményre
hagyatkoznak; mindig ingatagok és bizonytalanok, ami elkerülhetetlen a
függőségben levők számára. Minden úton-módon törekednek kívánságuk be-
töltésére, becstelen és nehéz dolgokra tanítják és kényszerítik magukat, s midőn
fáradozásuk hasztalannak bizonyul, nem a hiábavaló szégyen miatt gyötrődnek, s
nem azt fájlalják, hogy hitványságot akartak, hanem hogy eredménytelenül akarták.
8. Ekkor elfogja őket vállalkozásuk miatt a szánom-bánom, beléjük lopakodik az
újrakezdéstől való félelem és a kiutat nem találó lélek nyugtalansága - minthogy
vágyaiknak sem parancsolni, sem engedelmeskedni nem tudnak a magát
kibontakoztatni képtelen élet okozta tétovaság és a kívánságainak meghiúsulása
közepette tanácstalanná vált lélek tespedtsége. 9. S mindezek még súlyosbodnak,
mihelyt a fáradságos boldogtalanságot meggyűlölve a tétlen szemlélődéshez
menekülnek, a magányos tanulmányokhoz, amit a közügyekért rajongó, tenni vágyó
és természete folytán nyugtalan lelkük, mely nyilvánvalóan kevés vigaszra lel
önmagában, képtelen elviselni; így hát megfosztva azoktól az örömöktől, amelyeket
éppen az elfoglaltságok nyújtanak az ügyintézni szerető emberek számára, ki nem
állhatja házát, magányát, falait, és kelletlenül tekint magára maradt önmagára. 10.
Ebből ered az undor és az elégedetlenség önmagukkal szemben, soha nem csillapodó
lelki vergődésük, tétlen nyugalmuk szomorú és nyűgös viselése, kiváltképpen, ha az
okokat restellik bevallani, és szégyenérzetük beléjük fojtja gyötrelmeiket, s vágyaik
szűk, kiúttalan helyre bezárva egymás torkának esnek; ebből ered bizonytalan lelkük
keserűsége, levertsége és ezernyi hangulatváltozása, melyet a remények kezdetben
szorongással, szertefoszlásuk után pedig szomorúsággal töltenek el; ebből ered
tétlenségüket kárhoztató hangulatuk, panaszkodásuk, hogy nincs mit tenniök, és en-
gesztelhetetlen gyűlöletük más gyarapodása láttán; növeli ugyanis irigységüket
szerencsétlen gyámoltalanságuk, s mindenki vesztét kívánják, mivel ők maguk nem
voltak képesek előbbre jutni. 11. Továbbá: a mások sikerei láttán támadt
ellenszenvében és a saját dolgait illető reménytelenségében lelkük megharagszik a
sorsra, panaszkodik kora miatt, rejtekhelyre húzódik, saját sebét nyalogatja, s miköz-
ben másoktól undorodik, önmagát is utálja. Az emberi lélek ugyanis természete
folytán tevékeny és hajlamos a mozgásra. Minden olyan lehetőség kedves számára,
mely felrázza és magával ragadja, s még kedvesebb a leghitványabb egyéniségeknek,
akik szívesen őrlődnek hivatalos teendőkben.
Mint ahogy némelyik fekély kívánja a fájdalmat okozó kezet és örül, ha
nyomkodják, s a visszataszító, rühös testnek gyönyörűséget okoz minden, ami érdes,
mondhatnám: ugyanígy azoknak a lelkeknek is, amelyekben a vágyak mint gonosz
fekélyek, kifakadtak, gyönyörűségükre szolgál a fáradalom és a szenvedés. 12. Van
azután néhány olyan mozgás is, mely szintén bizonyos fájdalomérzettel társulva okoz
gyönyörűséget testünknek: ilyen például a még el nem fáradt tagjaink fészkelődése,
hánykolódása, egyszer ilyen, másszor olyan helyzetbe való forgolódása, amilyen a
homerusi Achillesé, aki hol hason, hol hanyatt fekszik, és különféle testtartásokat
vesz fel. Ez a sajátosság a beteg emberre jellemző, aki semmit sem tűr sokáig, és úgy
folyamodik a helyzetváltoztatáshoz, mintha orvosság volna számára. 13. Ezért
vállalkoznak cél nélküli utazásokra, járnak be idegen partvidékeket, pillanatnyi
környezetükkel mindig hadban álló nyughatatlanságuk hol a tengerrel, hol a
szárazfölddel próbálkozik. „Gyerünk Campaniába!” A szépen gondozott vidékeket
azonban hamarosan megunják. „Járjuk be Bruttium és Lucania vadonjait!” Az
elhagyatott tájakon azonban valami kies helyet keresnek, hogy a torzonborz
környezet hosszú ideig tartó kulturálatlansága után felüdülhessen fényűzéshez
szokott szemük. „Menjünk Tarentumba, a híres kikötővárosba, ahol enyhébb a téli
évszak, és a vidék még az őshonosok számára is elég tehetős.” - „Túl sokáig nem
hallottam tapsot és városi zajt! Embervérben gyönyörködni támadt kedvem! 14.
Fordítsuk most már utunk irányát a Város felé!” Mint Lucretius mondja:

így fut mindig mind, menekülve magától,

de mivégre, ha nem sikerül megmenekülnie, hanem mint a legterhesebb útitárs,

úgy kíséri és fárasztja önmagát. 15. Tudnunk kell tehát: nem a környezetünk hibája,
amitől szenvedünk, hanem a miénk; erőtlenek vagyunk minden elviselésére, hosszan
nem tűrjük sem a fáradalmat, sem a gyönyört, sem magunkat, sem más egyebet. Ez
némelyeket már a halálba kergetett, mert szándékukat gyakran megváltoztatva
mindig ugyanoda jutottak vissza, s további újításnak már nem hagytak teret: kezdték
unni az életet és a világot, majd következett a pusztító élvezetek rabjainak ismert
felkiáltása: „Meddig lesz még mindig ugyanaz!”
III.1. Kérded, hogy véleményem szerint milyen segítséghez folyamodj ez ellen az
undor ellen? A legjobb az volna, ha - mint Athenodorus mondja -, lekötnéd magad
gyakorlati tevékenységgel, államügyek intézésével, közhivatalok vállalásával, mert
miként egyesek a szabadban gyakorlással, testedzéssel töltik napjukat, és az atléták
számára messze leghasznosabb az, ha idejük nagyobbik részét izmaik és testi erejük
karbantartására fordítják - aminek kizárólagosan szentelték magukat úgy nektek,
akik politikai csatározásra készítitek fel lelketeket, messze legelőnyösebb az volna, ha
egyfolytában tevékenykednétek: akinek ugyanis az a célja, hogy hasznossá tegye
magát polgártársai és általában az emberek számára, egyszerre gyakorlatozik és
végez hasznos munkát, ha a hivatali teendők sűrűjébe kerülve lehetősége szerint
intézi a köz- és a magánügyeket. 2. De mert - folytatja - az embereknek ennyire őrült
törtetése és a helyeset rosszá torzító tömérdek rágalmazó közepette nem biztonságos
az őszinteség, és mindig több lesz az akadály, mint a siker, a fórumról és a közéletből
vissza kell ugyan vonulnunk, ám a nagy léleknek a magánéletben is bőven akad hol
kibontakoztatnia magát, mert az oroszlánok és a vadállatok szenvedélyét kordában
tartja bezártságuk, de az emberekét nem, mert ők magányukban viszik véghez a
legnagyobb tetteket.
3. Úgy rejtőzzünk azonban el, hogy bárhol bújjunk is meg magányunkban,
tehetségünkkel, szavunkkal, tanácsunkkal hasznára akarjunk lenni az egyes
embereknek és mindenkinek. Nem csupán csak az van hasznára ugyanis a köznek,
aki hivatali jelölteket állít, vádlottakat véd, a háború és a béke ügyében határoz,
hanem az is, aki az ifjúságot buzdítja, aki a derék nevelőknek ily nagy ínségében
erényt csöpögtet a lelkekbe, aki a vagyon és a fényűzés után versengve rohanókat
megragadja, visszafogja, s ha mást nem ér is el, legalább fékezi őket. Az ilyen, legyen
bár magánember, közhasznú tevékenységet folytat. 4. Vagy talán hasznosabb munkát
végez az, aki a polgárok és az idegenek között ítélkező vagy városi praetorként az
eléje járulókkal közli az ülnöktestület szavait, mint az, aki azt hirdeti, hogy mi az
igazságosság, mi a jámborság, mi a béketűrés, mi a lelki erő, mi a halálmegvető
bátorság, mi az istenek ismerete, mennyire megbízható és biztonságos javunk a jó
lelkiismeret?
5. Ha tehát azt az időt, amelyet a hivatali teendőktől elvonsz, tanulmányokra
fordítod, sem szökevény, sem kötelességteljesítést megtagadó nem leszel: mert
nemcsak az katonáskodik, aki az arcvonalban áll és a jobb- vagy a balszárnyat
oltalmazza, hanem az is, aki a kapukat védi, aki a kevésbé veszélyes, bár korántsem
nyugodalmas őrszolgálatot adja, aki éjjeli vártán van, vagy a fegyverraktárnál posz-
tói; ezek a feladatok, még ha vértelenek is, katonai szolgálatnak számítanak. 6. Ha
visszatérsz tanulmányaidhoz, megszabadulsz mindenféle életundortól, és a nappaltól
utálkozva nem fogod azt kívánni, hogy éjszaka legyen; nem leszel sem önmagad
számára terhes, sem másoknak felesleges; sokakat vonzol majd baráti körödbe, és
tódulni fognak hozzád a legderekabbak. Mert az erény, bármennyire homályban van
is, soha nem marad rejtve, hanem jeleket bocsát ki magából, és aki csak méltó rá,
felismeri nyomairól. 7. Ha ugyanis minden társas érintkezést felszámolunk, búcsút
intünk az emberi nemnek, s csupán csak önmagunkba fordulva élünk, ezt a minden
törekvést nélkülöző magányt a tennivalók hiánya fogja követni: elkezdjük egyes
épületeinket átépíteni, más épületeinket lerombolni, feltölteni a tengert, a nehéz
terepviszonyok ellenére bevezetni a vizet, és rosszul sáfárkodni azzal az idővel,
amelyet a természet rendelkezésünkre bocsátott. 8. Közülünk egyesek takarékosan
bánnak vele, mások tékozlóan; egyesek úgy használják fel, hogy számot tudnak adni
róla, mások úgy, hogy nyoma sem marad, aminél nincs gyalázatosabb dolog.
Gyakran egy előkelő származású öregnek semmi érve sincs, amellyel bizonyíthatná,
hogy régóta él, kivéve életkorát.
IV.1. Kedves Serenusom! Úgy látom, Athenodorus túlzottan behódolt a
körülményeknek, és túl gyorsan megfutamodott. Én sem merném tagadni, hogy néha
meg kell hátrálnunk, de csak lassan, lépésről lépésre, megőrizve hadijelvényeinket,
megőrizve katonai méltóságunkat; jobban tisztelik őket és nagyobb biztonságban
vannak ellenségeiktől, akik fegyverrel a kézben adják meg magukat. Úgy vélem, így
kell cselekednie az erényes embernek és annak, aki az erényre törekszik. 2. Ha fölébe
kerekedik a sors, és elvágja előle a cselekvés lehetőségét, ne futamodjék meg
nyomban, hátat fordítva, fegyvereit eldobva és rejtekhelyet keresve - mintha volna
olyan hely, ahol a sors nem tudná elérni, hanem legyen tartózkodóbb hivatali felada-
tok vállalásában, válasszon ki és találjon valami olyan területet, ahol hasznára lehet
polgártársainak. 3. Tilos katonának lennie: pályázzon polgári tisztségekre;
magánemberként kell élnie: legyen szónok; hallgatásra ítélték: jogi tanácsadással
segítse polgártársait; a fórumra még belépnie is veszélyes: otthon, a színházi
előadásokon, a lakomákon legyen jó cimbora, hű barát, mértékletes asztaltárs;
nincsenek polgári kötelességei: gyakorolja emberi kötelességeit. 4. Nagy lélekkel
azért nem zárjuk be magunkat egyetlen város falai közé, hanem az egész
földkerekséggel keressük a kapcsolatot, és a világot valljuk hazánknak, hogy az erény
számára szélesebb teret biztosíthassunk. Elzárták előled a tribunusi emelvényt?
Kitiltottak a szószékről, a népgyűlésről? Tekints hátra: mily sok tágas térség áll
nyitva mögötted, és mennyi rajta a nép! Soha nem rekeszthetnek el előled oly nagy
területet, hogy ne maradjon meg annál még nagyobb szabadon a számodra.
5. Vigyázz azonban, nehogy teljes egészében a te hibád legyen mindez, mert csakis
consulként, prytanisként, ceryxként vagy suffesként vagy hajlandó részt venni a köz-
életben! Mi lenne, ha csakis hadvezérként vagy tribunusként akarnál katonáskodni?
Ha mások tartják is az első vonalat, s téged a sors a triariusok közé osztott be, ott is
harcolj: szavaddal, buzdításoddal, példamutatásoddal, lelkesedéseddel. Ha levágták
a kezét, akkor is talál módot bajtársai támogatására az, aki ennek ellenére is állva
marad és kiáltásával segíti őket. 6. Ha a sors az államélet első vonalából eltávolított,
ennek ellenére is maradj állva, és kiáltásoddal segítsd; ha valaki elszorította a
torkodat, mégis maradj állva, és hang nélkül segítsd! A derék polgár közreműködése
sohasem hasztalan: ha hallják és látják; tekintetével, fejbólintásával, néma
eltökéltségével, sőt a puszta megjelenésével is használ. 7. Miként egyes gyógyszerek,
amelyek anélkül, hogy megízlelnék vagy megérintenék őket, már az illatukkal
hatnak, az erényes ember ugyanígy a távolból és elrejtőzve is árasztja magából
hasznosságát. Akár szabadon jár-kel és gyakorolja jogait, akár engedéllyel szabad
csak kimennie, és vitorláinak bevonására kényszerül, akár tétlenül, némán, szűk
helyre bezárva vesztegel, akár a nyílt színen tartózkodik, mindenféle állapotában
használ. Miért tartod alkalmatlannak annak példáját, aki helyesen pihen? 8. Bizony
rendkívül hasznos ténykedésünkbe szüneteket beiktatni, valahányszor a tevékeny
életet véletlenszerű nehézségek vagy a polgárság helyzete akadályozza; soha sincs
ugyanis annyira elzárva minden lehetőség, hogy ne lenne helye semmiféle
tisztességes cselekvésnek.
V.1. Vajon tudsz-e találni nyomorultabb várost, mint amilyen az athéniaké volt,
midőn a harminc zsarnok bitorolta? Ezerháromszáz polgárt mészároltak le, a
legderekabbakat, de ezzel nem érték be, hanem tovább hergelte magát
kegyetlenségük. Abban a városban, amelyben létezett egy Areos pagos, a
leglelkiismeretesebb bírói testület; létezett egy senatus és a senatushoz hasonló nép,
nap mint nap összegyűlt a hóhérok zordon testülete, s a boldogtalan tanácsterem
zsúfolásig megtelt zsarnokokkal. Vajon lehetett-e nyugta annak a polgárságnak,
amelyben annyian voltak a zsarnokok, ahányan testőröknek is elegen lettek volna? S
a lelkek előtt a szabadság visszaszerzésének még a reménye sem csillanhatott fel, és a
bajok ily hatalmas erejével szemben semmiféle gyógyír lehetősége nem mutatkozott.
2. A nyomorult városnak ugyan honnan lett volna annyi Harmodiosa? Socrates
azonban a színen volt: vigasztalta a gyászoló apákat, biztatta azokat, akik
kétségbeestek a város helyzetén, a vagyonukat féltő gazdagoknak szemükre vetette,
hogy későn bánják meg veszedelmes kapzsiságukat. Azoknak, akik hajlandók voltak
utánozni, hathatós példát mutatott azzal, hogy szabad ember módjára járt-kelt a
harminc zsarnok között. 3. S őt mégis ez az Athén ölte meg, börtönben; és aki
sértetlenül űzött gúnyt a zsarnokok hadából, annak szabadságát a szabadság nem
bírta elviselni.
Tudd meg: válságos helyzetben is van lehetősége a bölcsnek arra, hogy nyíltan
megmutatkozzék, és virágzó, tehetős államban is úrrá válhat az arcátlanság, a
gyűlölség és ezer más bénító vétek. 4. Így hát attól függően, hogy milyen az állam,
mennyire engedi a sors, bontsuk ki vagy vonjuk be vitorláinkat, de mindig
cselekedjünk, és ne álljunk kábán, a félelemtől lenyűgözötten. Sőt, az igazán férfi, aki
ha mindenünnen veszély fenyegeti, ha fegyverek és láncok csörögnek is körülötte,
akkor sem ejt csorbát erényén, és el sem titkolja azt: a magunk megóvása ugyanis
nem azonos önmagunk eltemetésével. 5. Nézetem szerint igaza volt Curius
Dentatusnak, aki azt mondta: inkább szeretne meghalni, mint élni, mert a
legnagyobb rossz: eltávozni az élők közül, mielőtt még meghalnánk. Ha az államnak
számodra kevésbé alkalmas idejében születtél, azt kell tenned, hogy több időt fordíts
a visszavonulásra és a tanulmányokra, nem másként, mint amikor veszélyes a
hajózás: ismételten be kell térned a kikötőbe, de nem úgy, hogy kivárod, amíg a
helyzet megengedi, hanem te függetleníted magad a körülményektől.
VI.1. Először önmagunkat kell megvizsgálnunk, ezután a feladatokat, amelyeket
vállalunk, s végül azokat, akikért és akikkel vállaljuk.
2. Mindenekelőtt saját magunkat kell felmérnünk, mivel jóformán mindnyájan
úgy látjuk: többre vagyunk képesek, mint amennyire valójában képesek vagyunk. Az
egyik az ékesszólása iránti túlzott bizalma következtében bukik el, a másik több
terhet ró vagyonára, mint amennyit az elbír, a harmadik fizikailag fárasztó
teendőkkel erőlteti túl gyenge testét. 3. Egyesek félszegségük miatt kevéssé alkalma-
sak közéleti szereplésre, mely határozott fellépést kíván, mások, mert önhittek,
sértőek; egyeseknek nincs hatalmuk haragjuk fölött, és az ilyeneket akármilyen
méltánytalanság elhamarkodott kijelentésekre ragadtatja, mások nem ismernek
határt a szellemeskedésben, és a veszedelmes élcektől sem tartózkodnak. 4.
Mindezek számára hasznosabb a magánélet, mint a közéleti szereplés. A féktelen és
türelmetlen természetű kerülje mindazt, ami a számára ártalmas szabadságra
készteti.
5. Azután meg fel kell mérnünk azokat a feladatokat, amelyeket vállalunk, és
összehasonlítani erőnket azokkal a dolgokkal, amelyeket megkísérelni
szándékozunk: mindig több erőnek kell lennie ugyanis abban, aki a munkát végzi,
mint amennyit a munka megkíván; mert szükségképpen leroskasztanak azok a
terhek, amelyek súlyosabbak annál, mint amennyit elbír az, aki hordja őket. 6.
Továbbá: egyes feladatok nem annyira nagyok, mint inkább szerteágazóak, és sok
részfeladatot vonnak maguk után; azokat is kerülnünk kell, amelyekből új, méghozzá
sokrétű elfoglaltság származik, és abba sem szabad belevágnunk, amelytől szabadon
nem visszakozhatunk. Azokhoz fogj hozzá, amelyeket véghez viszel, vagy legalábbis
bizton remélheted; azokat viszont hagyd, amelyek túlterjednek hatáskörödön, és
nem érnek véget ott, ahol elhatároztad.
7. Kiváltképpen meg kell válogatnunk az embereket: méltók-e arra, hogy életünk
egy részét értük áldozzuk, vagy időpocsékolás, amit rájuk szánunk; mert egyesek még
bűnünkül is képesek felróni szolgálatainkat. 8. Athenodorus azt mondja: még
lakomára sem hajlandó elmenni ahhoz, aki neki nem csak ezért válik
lekötelezettjévé. Gondolom érted: sokkal kevésbé lenne hajlandó elmenni azokhoz,
akik barátaik szolgálatának arányában terítik meg az asztalt, akik azok ajándékainak
arányában számolják a fogásokat, mintha képtelenek lennének mértéket tartani a
másik megtisztelésében; de távolítsd el mellőlük a tanúkat és a nézőket, a vendéggel
kettesben elköltött étel nem fog gyönyörűséget okozni nekik.
Meg kell vizsgálni azt is, hogy természeted vajon gyakorlati tevékenységre vagy
nyugodt tanulásra és elmélkedésre alkalmasabb-e, és afelé kell hajolnod, amerre
tehetséged ereje vonz. Isocrates Ephorust erőszakkal hurcolta el az agoráról, mivel
úgy vélte: hasznosabb lesz, ha történetírással foglalkozik. A tehetség, ha kényszerítik;
nem felel meg a várakozásoknak, és a fáradozás, ha a természet ellenére való,
eredménytelen.
VII.1. Semmi sem okozhat azonban annyi gyönyörűséget lelkünknek, mint a hű és
kellemes barátság. Mekkora szerencse, ha vannak olyan keblek, akiknek
biztonságban kiöntheted minden titkodat, akiknek lelki ismeretétől jobban félsz,
mint a magadétól, akikkel a beszélgetés lecsillapítja nyugtalanságodat, akiknek
véleménye tanáccsal ér fel számodra, akiknek vidámsága eloszlatja szomorúságodat,
sőt: akiknek már puszta látása is gyönyörködtet. Ezeket, amennyire lehetséges, azok
közül válasszuk, akik mentesek a szenvedélyektől; a hibák ugyanis ragadósak, min-
denkire átterjednek, aki a közvetlen közelükben van; a velük való érintkezés is árt. 2.
Ezért, mint ahogy járvány idején ügyelnünk kell arra, nehogy már megfertőződött és
lázbeteg valaki mellé telepedjünk, mert fejünkre vonjuk a veszedelmet, és magától a
leheletétől is megbetegszünk, ugyanígy a barátok személyének megválasztása közben
is azon legyünk, hogy azokat válasszuk, akiket legkevésbé fertőzött meg a rossz: az
egészségeseknek a betegekkel történő keveredése ugyanis a járvány kezdetével
egyenlő. Azt azonban nem javasolnám, hogy senkihez se csatlakozz, és senkit ne végy
magad mellé, csak aki bölcs. Hol bukkannál rá arra, akit annyi évszázad óta hiába
keresünk? A legkevésbé rosszat tartsd a legjobbnak! 3. Aligha lenne könnyebb
számodra a választás, ha Platonok és Xenophonok és ama soeratesi növendékek
között keresnéd a derekakat, vagy ha visszatérne számodra Cato korának lehetősége,
amely többnyire arra méltó embereket adott, hogy Cato korában szülessenek (mint
ahogy sok hitványabbat is, mint egyébként, a legnagyobb gaztettek kezdeményezőit;
mindkét csoportra szükség volt ugyanis, hogy Gátét meg lehessen érteni: kellett
lenniök derekaknak, hogy helyeselhessenek neki, s hitványaknak, hogy kipróbálhassa
rajtuk erejét), most viszont a derekaknak ily nagy ínségében csak kevésbé finnyásan
történhet a választás. 4. Mégis, különösen kerüld azokat, akik szomorkodók és
mindenen siránkoznak, akiknek minden ürügy jó a panaszkodásra! Legyen bár
közismert a megbízhatósága és jóakarata, a nyugalomnak azonban ellensége a
zaklatott és a mindenen sóhajtozó társ.
VIII.1. Térjünk át a vagyonra, az emberi viszontagságok legfőbb okozójára! Ha az
összes többi dolgot, ami szorongást vált ki bennünk: a halált, a betegséget, a félelmet,
a vágyat, a fájdalmak és a fáradalmak elviselését összehasonlítod azzal, hogy milyen
kínokat okoz a vagyon, ez utóbbi sokkalta súlyosabbnak bizonyul. 2. Mert gondold
csak meg, mennyivel kisebb a fájdalom, ha nincs valamink, mint ha elveszítjük azt,
és rá fogsz jönni, hogy a szegénység annyival kisebb kínokat okoz, amennyivel kisebb
a vele járó veszteség. Tévedsz ugyanis, ha azt hiszed, hogy a gazdagok nagyobb lelki
erővel viselik el kárukat: a kicsi és a nagy test egyformán érzi a seb okozta fájdalmat.
3. Szellemesen mondta Bion: „A kopasznak nem kevésbé kellemetlen, ha kitépik
szőrszálait, mint annak, akinek dús haja van.” Tudd meg: ugyanez a helyzet a
szegények és a gazdagok esetében is: egyenlő a kínjuk, mert mindkettőhöz hozzánőtt
a vagyona, és nem lehet tőle elválasztani anélkül, hogy meg ne érezné. Jobban
elviselhető tehát és - mint mondottam könnyebb nem szerezni vagyont, mint
elveszíteni azt; ezért is tapasztalhatjuk: sokkal boldogabbak azok, akikre sohasem
mosolygott a szerencse, mint akiket elhagyott. 4. Diogenes, e nagy szellemi
képességekkel megáldott férfiú átlátta ezt, és tett róla, hogy semmit se lehessen
elvenni tőle. Hívd ezt szegénységnek, ínségnek, szükségnek, s adj a
nemtörődömségének olyan becsmérlő nevet, amilyet akarsz: csak akkor nem fogom
boldognak tartani őt, ha találsz másvalakit, aki semmit sem veszíthet el. Vagy
tévedek, vagy pedig a királyi trónnal ér fel, ha a kapzsik, a csalók, az útonállók, a
tolvajok között egyedüliek vagyunk, akinek nem lehet ártani. 5. Ha valaki Diogenes
boldogságát kétségbe vonja, az a halhatatlan istenek állapotát is kétségbe vonhatja:
vajon nem élnek-e kevésbé boldogan azért, mert nincsenek sem birtokaik, sem
díszkertjeik, sem idegenből jött telepesekkel benépesített, értékes földjeik, és nincs a
fórumon kamatozó, hatalmas tőkéjük sem. Nem szégyelled magad, bárki vagy is, aki
ámulsz a gazdagságon? Vedd csak szemügyre a világegyetemet! Az istenek, akik
mindent adnak, semmit sem birtokolnak: vagyontalanok. Szegénynek, vagy a
halhatatlan istenekhez hasonlónak tartod-e azt, aki minden esetleges dolgot
levetkőzött magáról? 6. Boldogabbnak tartod Demetrius Pompeianust, aki nem
restellt gazdagabb lenni Pompeiusnál? Akár egy hadvezérnek a hadseregéről, úgy
tettek naponta jelentést neki rabszolgáinak a számáról, akinek vagyona kezeléséhez
már régóta két kincstárnokra és hatalmas kincses- kamrára volt szüksége. 7.
Diogenestől viszont egyetlen rabszolgája is megszökött, s miután jelezték neki,
Diogenes nem tartotta érdemesnek visszahozatni, mondván: „Rút dolog is volna,
hogy ha Manes tud élni Diogenes nélkül, Diogenes ne tudna Manes nélkül.” Nézetem
szerint ezzel ezt mondta: „Végezd csak a dolgodat, sors, Diogenesnél már semmi sem
a tiéd! Megszökött a rabszolgám - még szabadabb lettem. 8. A rabszolgahadnak
ruhatárra, élelmiszerkészletre van szüksége; tömni kell az oly sok falánk, állati lény
bendőjét, ruhát kell vásárolni nekik, vigyázni az enyves kezükre; azoknak a
szolgálatait kell igénybe vennünk, akik sírnak és elátkoznak bennünket. Mennyivel
boldogabb az, aki senki másnak nem tartozik, csak annak, akitől legkönnyebben
megtagadhatja tartozását: önmagának!”
9. Ha nincs is bennünk ekkora lelki erő, annyi azért bizonyos: szűkre kell szabni
vagyonunkat, hogy kevésbé legyünk kitéve sorscsapásoknak. Alkalmasabbak a
háborúra az olyan termetűek, akik fegyverzetükkel fedezni tudják magukat, mint az
olyanok, akiknek teste túlnyúlik pajzsukon, és hatalmas termetük miatt mindenfelől
ki vannak téve a megsebesülés lehetőségének. A vagyon legjobb mértéke az, amely
még nem számít szegénységnek, de nem is esik távol a szegénységtől.
IX.1. Akkor tetszik majd azonban nekünk ez a mérték, ha előbb megtetszett a
takarékosság, amely nélkül semmi vagyon nem elegendő, vele együtt viszont minden
bőven van, különösen azért, mert ez kéznél levő gyógyír, és a takarékosság segítségül
hívásával maga a szegénység is gazdagsággá változtatható. 2. Szokjunk hozzá ahhoz,
hogy távol tartsuk magunktól a fényűzést: hasznosságukkal, ne szépségükkel mérjük
a dolgokat! Az étel az éhséget szüntesse meg, az ital a szomjúságot; az érzéki vágy
csak annyira nyerjen teret bennünk, amennyire szükséges; tanuljunk meg a saját
lábunkon járni; ruházatunkat és étrendünket ne az új divat alapján állítsuk össze,
hanem úgy, ahogyan az ősök szokásai sugallják! Tanuljuk meg fokozni mértéktar-
tásunkat, korlátozni fényűzésünket, mérsékelni dicsvágyunkat, megszelídíteni
haragunkat, nyugodt szemmel nézni a szegénységre, gyakorolni a takarékosságot, s
még ha sokan restellik is, olcsón szerzett eszközökkel kielégíteni természetes
vágyainkat, megzabolázni féktelen reményeinket és mindig a jövőn csüggő lelkünket;
azon lenni, hogy gazdagságunk inkább tőlünk függjön, mint a sors jóindulatától! 3. A
legkülönfélébb súlyos balesetek lehetőségét annyira sohasem védhetjük ki, hogy ne
legyen a viharos szél nyomása nagy ott, ahol nagyra vontak fel a vitorlát. Szűk
területre kell szorítanunk vagyonunkat, hogy üres terepre hulljanak a sors nyilai, s
ezért időnként a száműzetés és a vagyoni veszteség is segítség számba megy, s az
apróbb kényelmetlenségek nagyobb bajok orvoslóivá válnak.
Ha a lélek kevéssé hallgat az okos szóra, ha szelíd eszközökkel nem gyógyítható,
hogyne jelentene róla való gondoskodást az, ha kiszolgáltatjuk a szegénységnek, a
gyalázatnak; ha kiforgatjuk vagyonából; ha mert rossz, martalékul vetjük a rossznak?
Szokjunk tehát hozzá, hogy tudjunk étkezni vendégsereg nélkül, hogy kevesebb
szolgával szolgáljunk fel, hogy ruhát arra a célra vásároljunk, amire kitalálták, s hogy
szűkösebb körülmények között lakjunk! Nemcsak a cirkuszi versenyfutáson és
kocsihajtó versenyen, hanem az élet versenypályáján is a belső körben kell futni.
4. A tanulmányokra fordított kiadásoknak is - amelyek pedig a leginkább méltók
szabad emberhez addig van értelmük, amíg mértékük van. Mire való a számtalan
könyv és könyvtár, amelyeknek tulajdonosa még a címjegyzékét is alig olvassa végig
élete során? A nagy ismerettömeg nyomasztja, és nem okosabbá teszi a tanulót;
sokkal jobb, ha kevés szerzőnek adod át magad, mint ha sok között botladozol. 5.
Alexandriában négyszázezer könyvtekercs égett el. Magasztalja csak más ezt a királyi
udvar gazdagságának nagyszerű jeleként, mint Titus Livius, aki azt mondja, hogy ez
az ottani királyok jó ízlésének és tudománypártolásának kiemelkedően nagy műve
volt. Nem jó ízlés vagy tudománypártolás volt ez, hanem tudományoskodó
kivagyiság, de még csak nem is tudományoskodó, mivel nem a tanulmányok, hanem
a látvány végett vásárolták össze, mint ahogy a legtöbb műveletlen ember gyermek-
ded könyvei sem a tanulmányok segédeszközei, hanem a lakomák díszei. Annyi
könyvet vásároljunk tehát, amennyi kell, és szobadíszül egyet se! 6. „Még mindig
tisztességesebb - mondod, ha erre adjuk ki a pénzt, mint ha corinthusi vázákra vagy
festményekre.” A túlzás minden téren hiba. Mi okod van rá, hogy megbocsáss annak
az embernek, aki odavan a citrusfából és elefántcsontból készült könyvszekrényekért,
és összevásárolja az ismeretlen vagy silány szerzők műveit, majd az oly sok ezer
könyve között ásítozik; akinek legjobban könyvtekercseinek a szegélydísze és
címfelirata tetszik? 7. A legbutább embereknél is ott láthatod az összes szónokot és
történetírót, s láthatsz mennyezetig érő könyvespolcokat, sőt már a fürdőszobákban
és a nyilvános fürdőkben is alakítanak ki könyvtárakat az épület elengedhetetlen
díszítőeleméül. Teljes egészében megbocsátanék nekik, ha túlzott tudásvágyból es-
nének ebbe az eltévelyedésbe; csakhogy a nagy szellemeknek ezeket az egybegyűjtött
és az ő képmásukkal ékesített műveit falaik díszítésére vásárolják össze.
X.1. Ha pedig nehéz életsorsra jutottál, és anélkül hogy észrevetted volna, az állam
végzete vagy a sajátod gúzsba kötött, melyet sem leoldani, sem szétszakítani nem
bírsz, gondold meg: a vasra vertek először nehezen viselik el terhüket és a lábukon
levő béklyókat, majd később, miután elhatározták, hogy nem méltatlankodnak
miattuk, hanem elviselik, a kényszerűség megtanítja őket arra, hogy erős lélekkel
hordozzák, a megszokás pedig arra, hogy könnyedén. Minden életformában
találhatsz szórakozást, felüdülést és gyönyört, ha azt akarod, hogy a rosszakat inkább
könnyen vedd, mintsem meggyűlöld őket. 2. A természet azzal tette nekünk a
legnagyobb szolgálatot, hogy miután tudja, milyen fájdalmakra születünk, bajaink
enyhítésére feltalálta a megszokást, a legsúlyosabb helyzetekkel is gyorsan
megbarátkoztatva bennünket. Senki sem bírná ki, ha a folyamatosan ismétlődő
szerencsétlenségeknek is ugyanolyan volna a hatásuk, mint az első sorscsapásé. 3.
Mindnyájan össze vagyunk kötve a sorssal: egyeseknek lánca aranyból van és laza, a
másoké szoros és redves, de mit számít ez? Mindenki ugyanúgy őrizetben van, és
azok is meg vannak bilincselve, akik másokat megbilincselnek, feltéve ha nem
gondolod azt, hogy a bal kézen könnyebb a bilincs. Egyeseket a tisztségük, másokat a
vagyonuk kötöz meg; egyeseket előkelőségük, másokat alacsony soruk nyomaszt;
egyeseknek tőlük idegen hatalom áll a fejük fölött, másoknak a sajátjuk; egyeseket
száműzetésük tart egyhelyben, másokat papi hivataluk. Az egész élet szolgaság.
4. Hozzá kell tehát szoknunk saját társadalmi helyzetünkhöz és a lehető
legkevesebbet panaszkodni miatta, s ami kellemes van benne, azt megragadnunk;
semmi sem annyira keserű, hogy a nyugodt lélek ne találna benne valami
vigasztalást. Gyakran a szűk telkek beépítőjüknek ügyessége révén sokféle
használatra válnak alkalmassá, és a jó elrendezés egy talpalatnyi földet is lakhatóvá
tesz. Okosan viszonyulj a nehézségekhez: a kemény tárgyak meglágyíthatók, a szűkek
kitágíthatók, a súlyos dolgok kevésbé nehezek azoknak, akik hozzáértően viszik őket.
5. Azután meg vágyainkat sem kell túl messzire űznünk: hagyjuk, hogy csak a
szomszédságunkba távozzanak, mert úgysem engedik meg, hogy teljesen kirekesszék
őket. Hagyjuk azokat, amelyek nem vagy csak nehezen teljesíthetők, s azokat
kövessük, amelyek elérhetők számunkra és reménnyel kecsegtetők, de legyünk
tudatában annak, hogy ezek mindnyájan egyformán kacérak, és bár színleg
különböző az ábrázatuk, belül egyformán üresek.
6. Ne irigykedjünk a fölöttünk állókra: a magasnak látszó dolgok meredekek. Azok
viszont, akiket a mostoha sors veszélyes magasságokba emelt, nagyobb biztonságban
lesznek, ha kevélységre okot adó helyzetük kevély voltát önmaguk szüntetik meg, és a
lehető legnagyobb mértékben igyekeznek az átlagoshoz közelíteni kiváltságos
helyzetüket. Sokan vannak ugyan, akiknek kényszerűségből ott kell maradniuk saját
magaslatukon, ahonnan csak akkor szállhatnak le, ha aláhullanak, de tegyenek
tanúbizonyságot arról, hogy éppen az a legnagyobb terhük, hogy rákényszerülnek
nyomasztónak lenni mások számára, és nem ők emelték oda magukat, hanem oda
lettek állítva. A jövendő szerencsétlenséggel szemben igazságosságból, szelídségből,
emberségből, bőkezűségből és jótékonyságból építsenek erődítményt maguk köré,
amelyben bizton reménykedhetnek. 7. Ám semmi sem szabadíthat meg bennünket
annyira a léleknek eme viharaitól, mint ha mindig biztos határt szabunk
gyarapodásunknak, de nem a sors kényére bízzuk, hogy ez megszűnjék, hanem mi
magunk állítjuk le még jóval azon a határon belül, amelyre a példák figyelmeztetnek.
Így az egyes vágyak szenvedélyesebbé teszik lelkünket, de mert behatároltak, nem
ragadják a végtelenbe és a bizonytalanba.
XI.1. Ezek a szavaim a még nem tökéletesekhez, a középszerűekhez, a
lábadozókhoz szólnak, nem a bölcshöz. Ez utóbbinak nem kell félénken és óvatosan
járnia: akkora ugyanis a bizalma önmagában, hogy sohasem habozik szembeszállni a
sorssal, és soha meg sem fordul a fejében meghátrálni előle. Nincs is miért félnie
tőle, mivel nemcsak rabszolgáit, birtokait és rangját, hanem a saját testét: szemét,
kezét és mindazt, ami az ember számára kedvessé teszi az életet, sőt önmagát is az
ideiglenes dolgok közé sorolja, és úgy él, mint aki letétbe kapta önmagát, és szívfáj-
dalom nélkül hajlandó visszaszolgáltatni, ha visszakérik tőle. 2. S mivel tudja, hogy ő
nem a magáé, pontosan ezért nem értéktelen önmaga szemében, hanem minden
dolgát annyira serényen és körültekintően intézi, amennyire egy vallásos és istenfélő
ember szokta óvni a hűségére bízott javakat. 3. Amikor pedig felszólítják, hogy adja
vissza, nem perlekedik a sorssal, hanem ezt mondja: „Hálát adok azért, amit
birtokoltam és nálam volt. Nagy haszonnal kamatoztattam ugyan, ami a tiéd, de mert
így parancsolod, visszaadom, hálásan és szívesen. Ha azt akarod, hogy valamid még
ezután is nálam maradjon, megőrzőm; ha másként gondolod: a pénzt, a házamat és
családomat hiteles aláírásommal ellátva visszaadom, visszaszolgáltatom.” S ha majd
a természet támaszt igényt azokra, amiket korábban ránk bízott, neki is mondjuk ezt:
„Vedd vissza lelkemet, mely jobb állapotban van, mint ahogy adtad; nem fordítok
hátat, nem futamodom meg; felkészülten kapod meg attól, aki önszántából átengedi
azt, amit úgy adtál neki, hogy észre sem vetted. Vigyed!” 4. Mi nehéz van abban, ha
visszatérsz oda, ahonnan jöttél? Rosszul él mindenki, aki nem tud jól meghalni; így
hát először ezt a dolgot kell értékére leszállítanunk, tudniillik az életet a nem igazán
értékes dolgok közé sorolnunk. Mint ahogy Cicero mondja: „Gyűlöljük a
gladiátorokat, ha mindenáron ki akarják eszközölni életüket és kedveljük őket, ha
árad belőlük annak megvetése.” Tudd meg: ugyanez történik velünk: gyakran
ugyanis halálunk oka az, hogy gyávák vagyunk meghalni.
5. A sors, aki magának rendezi játékait, így szól: „Miért kímélnélek meg, hitvány és
reszkető féreg? Még inkább megsebesítelek és ledöflek, mivel képtelen vagy
idetartani torkodat! Te viszont élni is tovább élsz és meghalni is könnyebben fogsz,
aki nem nyakadat elkapkodva és nem kezeddel védekezve fogadod a vasat.” 6. Aki fél
a haláltól, soha semmit nem cselekszik élő emberhez méltóan, aki viszont tudatában
van annak, hogy mihelyt megfogant, halálra ítéltetett, e szerint az alapelv szerint él,
egyszersmind ugyanezen lelki ereje révén arra is gondja van, hogy azok közül, amik
megtörténnek vele, semmi se érje váratlanul. Az által, hogy mindarra, ami
megtörténhet, eleve úgy tekint, mint ami be is fog következni, elviselhetőbbé teszi a
maga számára valamennyi baj rohamát, amely azoknak, akik felkészültek rá és
várják, semmi újat nem hoz, míg azokat, akik nem gondolnak vele, és csak szerencsés
eseményekkel számolnak, váratlanul éri. 7. Létezik betegség, fogság, romlás, tűzvész:
ezek közül egyik sem érkezik váratlanul. „Tudatában voltam, mennyire zaklatott
közösségbe zárt a sors. Annyiszor jajveszékeltek szomszédomban! Annyiszor kísérte
küszöböm előtt fiatalon elhunytak hamvait fáklyás és gyertyás halotti menet! Oly
gyakran hallatszott közvetlen közelemből összeomló épület robaja! Azok közül,
akiket a fórum, a tanácsház, a beszélgetés összehozott velem, sokakat elrabolt az örök
éjszaka, és szétszakította baráti kézfogásban összekulcsolódó jobbunkat. Cso-
dálkozzam, hogy egyszer engem is elértek azok a veszedelmek, amelyek mindig
körülöttem kószáltak? 8. Az emberek nagy része olyan, hogy amikor hajóra készül
szállni, nem gondol a viharral.”
Soha nem szégyellek idézni gyenge szerzőt, ha derék dolgot mond. Publilius, aki
mind a tragédia-, mind a komédiaíróknál mélyebb gondolkodású volt, valahányszor
befejezte bohózatait és a nézőtér legfelső részéhez intézett szavait, sok egyéb közt,
melyek gondolatilag nemcsak a vígjátékokat haladták meg, hanem a tragédiákat is,
ezt a kijelentést tette:
„Bárkivel megeshet, mert akárkivel megeshet ez.” Ha valaki ezt jól elméjébe vési,
és minden körülötte levő bajra, amelyek nap mint nap nagy számban történnek, úgy
tekint, hogy azoknak mintegy szabad útjuk van hozzá, sokkal előbb felvértezi magát
velük szemben, mintsem rátámadnának. Késő lelkünket veszély után felkészíteni a
veszélyek elviselésére! 9. „Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle!”, vagy: „Hitted volna,
hogy ez valaha is bekövetkezik?” Miért ne? Melyik az a gazdagság, amely mögött nem
settenkedik a szegénység, az ínség és a koldussors? Melyik az a méltóság, melynek
bíborszegélyű tógáját, fővezéri sátrát, patrícius saruszíját hátulról nem követi
szennyes gúnya, szégyenbélyeg, ezernyi szeplő és a legvégső megvetés? Melyik az a
királyság, melynek nincs már előkészítve összeomlása, eltiprása, új ura és hóhéra? S
ezeket nem nagy időbeli távolság választja el egymástól, hanem egy órányi a
különbség a trón és a győztes térde között.
10. Légy tudatában tehát: minden állapot változékony, és ami akárkire lesújthat,
rád is lesújthat. Tehetős vagy? Vajon gazdagabb vagy-e Pompeiusnál? Neki, miután
Gaius, régi rokona, újfajta vendéglátója kinyitotta előtte a császári ház kapuját, hogy
bezárja a sajátját, nem volt kenyere, vize. Miközben oly sok folyója volt, mely
birtokán eredt és birtokán torkollott a tengerbe, koldult pár csepp vízért! Éhen és
szomjan halt rokona palotájában, miközben örököse nyilvános temetést helyezett
kilátásba neki, amiért éhezik. 11. Fő-főhivatalt viselsz? Vajon oly jelentőset, oly nem
reméltet, oly egyetemeset-e, mint Seianus? Azon a napon, amelyen a senatus
megfosztotta tőle, cafatokra tépte a nép; akit az istenek és az emberek elhalmoztak
mindazzal, amivel embert el lehet halmozni, abból annyi sem maradt, amennyit a
hóhér magával hurcolhatott volna. 12. Király vagy? Nem utasítalak Croesushoz, aki
élve látta máglyájának meggyújtását és kioltását, aki nemcsak királyságát élte túl,
hanem saját halálát is; sem Iugurthához, akitől félt, és akit ketrecben látott egy éven
belül a római nép. Láttuk Gaius fogságában Ptolemacust, Aegyptus királyát, és
Mithridatest, Armeniáét, az egyiket száműzték, a másik azt kívánta, hogy nagyobb
hűsége fejében engedjék szabadon. Ha a felfelé ívelő és lehanyatló sorsok ekkora
forgandósága közepette nem számítasz a jövőben mindarra, ami csak bekövetkezhet,
növeled magaddal szemben az ellenséges körülmények erejét, amelyet megtör az, aki
előre látja őket.
XII.1. Mindjárt ezek után következik, hogy ne fáradjunk sem felesleges dolgokban,
sem feleslegesen, vagyis: ne kívánjunk meg olyasmit, amit vagy nem tudunk elérni,
vagy ha megkaptuk is, későn, sok szégyenkezés után fogjuk fel vágyaink hiú voltát;
azaz: fáradozásunk ne legyen hatástalan, eredménytelen vagy eredményes, de
fáradozásunkhoz méltatlan. A szomorúság ugyanis jóformán mindig annak
következménye, hogy valami vagy nem sikerül, vagy sikerül ugyan, de szégyelljük.
2. Faragjunk le a lótás-futásból, amely az emberek nagy része számára azonos a
házról házra, a színházba, a fórumra való szaladgálással. Más ügyeinek intézésére
ajánlkoznak, így, mintha mindig csinálnának valamit. Ha valamelyiküktől
megkérdeznéd, amikor eltávozik otthonról: „Hová mégy? Mi a terved?”, ezt
válaszolná: „Herculesre, nem tudom; meglátogatok néhány embert, majd csak
csinálok valamit.” 3. Céltalanul csatangolnak, tennivalókat keresnek, de nem azt
teszik, amit elhatároztak, hanem amibe belebotlanak; átgondolatlan és értelmetlen a
nyüzsgésük, akárcsak a fákon mászkáló hangyáké, amelyek értelmetlenül teszik meg
az utat a fa legtetejéig, majd onnan a legaljáig. Legtöbben ezekhez hasonlóan élnek: s
az ilyenek életét méltán mondhatnók nyüzsgő semmittevésnek.
4. Némelyikükön azért szánakozhatsz, mivel olyanok, mintha tűzvészhez
rohannának: olyannyira taszigálják az útjukba kerülőket, hogy maguk is elesnek, és
másokat is fellöknek, amikor időnként olyan valaki köszöntésére rohannak, aki nem
köszön vissza nekik, vagy amikor egy számukra ismeretlen ember halotti menetéhez
akarnak csatlakozni, vagy részt venni egy gyakran pereskedő ítélethirdetésén, vagy
egy férjét gyakran váltogató nő eljegyzésén, illetve amikor utat törnek egy
gyaloghintónak, amelyet azután bizonyos helyeken ők maguk visznek. S midőn
feleslegesen elfáradva hazatérnek, esküsznek rá: nem tudják, miért mentek el
hazulról, hol voltak, holott másnap hajszálra ugyanezen az úton fognak csatangolni.
5. Minden fáradozásunknak legyen tehát valami haszna és valami célja! A
nyughatatlanokat nem serénységük hajtja, hanem üres álomképek kergetik őket,
mint az őrülteket, mert ez utóbbiak sem minden remény nélkül tevékenykednek, ha-
nem valamiféle látomás ingerlésére, melynek hiú voltát hibbant értelmük nem látja
át. 6. Éppígy: hiú és jelentéktelen ügyek hajszolják körbe a városon egytől egyig
azokat is, akik azért távoznak el otthonról, hogy a tömeget szaporítsák. Minthogy
nincs tennivalójuk, a hajnal elveri őket hazulról, s miután hiába vetődtek el sokak
küszöbéhez és üdvözölték a névkikiáltót, sokan pedig kicsukták őket, otthon senkivel
sem jönnek ki nehezebben, mint önmagukkal. 7. Ennek a betegségnek a függvénye
ama ocsmány jellemhiba: a hallgatózás, a köz- és a magánügyek utáni szimatolás, a
jólértesültség olyan dolgokról, amelyeket sem hallani, sem elmondani nem
biztonságos.
XIII.1. Úgy vélem, Democritus ezt tartotta szem előtt, amikor így kezdte: „Aki
nyugodtan akar élni, sem magán-, sem közéleti emberként ne intézzen sok ügyet” - s
ezzel nyilván a felesleges tevékenységekre célzott. Ha ugyanis szükséges, mind
magán-, mind közéleti emberként nemcsak sok, hanem rengeteg ügyet kell
intéznünk; ahová azonban semmi komoly feladat nem szólít el bennünket, ott
tartózkodjunk a cselekvéstől. 2. Aki sokat nyüzsög, kihívja maga ellen a sorsot,
melyet a legbiztonságosabb csak ritkán megkísérteni, egyébként pedig mindig
számításba venni és semmivel sem áltatni magunkat, ami rajta múlik. „Hajóra
szállok, ha nem jön közbe valami.” -„Praetor leszek, ha nem lesz valami akadálya.”
„Megfelelő lesz számomra ez a feladat, ha nem gátolja meg valami.” 3. Ez az, amiért
azt mondjuk, hogy a bölccsel semmi sem történik várakozása ellenére: nem az
emberi esetlegességek, hanem az emberi tévedések alól tesszük meg kivételnek; neki
sem úgy megy minden, ahogy akarja, hanem ahogy elgondolja; elsősorban pedig arra
gondol, hogy célkitűzéseinek útját állhatja valami. Szükségképpen enyhébb azonban
a fájdalom, mely vágyainak meghiúsulása miatt azt a lelket éri, melynek nem
feltétlenül ígéred a sikert.
XIV.1. Alkalmazkodásra képessé is kell formálnunk magunkat: ne ragaszkodjunk
csökönyösen elképzeléseinkhez, hanem váltsunk olyan irányba, amilyenbe a véletlen
térít bennünket. Ne féljünk túlzottan sem társadalmi helyzetünk, sem tervünk
megváltoztatásától, amíg az állhatatlanságnak, a nyugalom legnagyobb ellenségének
a hibájába nem esünk: mert bár a makacsság szükségképpen gyötrelmes és kínzó
annak, akitől a sors gyakran elragad valamit, ám a semmi mellett kitartani nem tudó
állhatatlanság sokkal súlyosabb. Mindkettő ellensége a lélek nyugalmának: az is, ha
képtelenek vagyunk váltani, és az is, ha képtelenek vagyunk tűrni. 2. Minden külső
tényezőtől függetlenítsük lelkünket: önmagában bízzék, önmagának örüljön, a
magáét tisztelje és amennyire lehetséges, váljék meg attól, ami tőle idegen, s
önmagának engedje át magát; ne érzékelje a külső veszteségeket, és még az ártalmas
dolgokat is próbálja jóra értelmezni.
3. Zenonunk, miután hírül vitték neki hajótörését, és meghallotta, hogy mindene a
vízbe veszett, így szólt: „A sors szándéka az, hogy még szabadabban foglalkozzam a
filozófiával.” A filozófus Theodorust a zsarnok halállal fenyegette meg, és ráadásul
azzal, hogy nem temeti el. Erre ő így szólt: „Bizony okkal tetszelegsz önmagadban: ez
a pár csepp vérem a te hatalmadban van. Ami viszont a temetést illeti, ostoba vagy,
ha azt hiszed, érdekel engem, hogy a föld felszínén vagy a föld alatt rothadok-e el.” 4.
Canus Iulius, ez a kiemelkedően nagy ember, akinek csodálatát még az sem gátolja,
hogy a mi korunkban született, miután sokáig vitatkozott Gaiusszal, s távozásakor ez
a Phalaris ezt mondta neki: „Nehogy véletlenül is hiú reményben ringasd magad:
elrendeltem kivégzésedet”, ő ennyit válaszolt: „Köszönöm, legjóságosabb princeps!”
5. Nem tudom, mit érzett, de sok minden fölmerült bennem. Sértő akart lenni, és
felhívni rá a figyelmet, milyen kegyetlen világ az, amelyben jótétemény a halál? Vagy
a naponta tapasztalható esztelenségét vetette a princeps szemére? (Azok mondtak
ugyanis köszönetet, akiknek megölték gyermekeiket vagy elkobozták vagyonukat.)
Vagy - mintegy szabadulásként - szívesen fogadta mindezt? Bárhogy van is: nagy
lélekre vallóan válaszolt.
6. Valaki mondhatja erre: „Gaius ezt követően elrendelhette volna, hogy életben
hagyják.” Canus nem tartott ettől: jól tudta ő, hogy az ilyen parancsok esetében
Gaius mennyire szavatartó. Elhiszed-e, hogy a kivégzéséig hátralevő tíz napot
mindenféle nyugtalanság nélkül töltötte? Szinte valószínűtlen, hogy ez a férfi miket
mondott, miket csinált, lélekben mennyire nyugodt volt! 7. Sakkozott, midőn a
halálraítéltek csoportját elhurcoló centurio ráparancsolt, hogy ő is szedelőzködjék.
Miután szólították, megszámolta a kavicsokat, és így szólt börtöntársához: „Vigyázz,
nehogy halálom után azt hazudd, hogy te győztél!”, majd rábökve a centurióra ezt
mondta: „Te leszel a tanú rá, hogy nekem eggyel többem volt.” Gondolod, hogy
Canus játszott azzal az ostáblával? Gúnyolódott! 8. Barátai szomorúak voltak, amiért
ilyen embert el kell veszíteniök. „Miért vagytok szomorúak?” - kérdezte - „Ti csak
kutatjátok, hogy halhatatlan-e a lélek, én már hamarosan tudni fogom.” Még élete
végén sem hagyott fel az igazság kutatásával, még halálát is tudományos
vizsgálódásra használta.
9. Elkísérte a filozófusa, és már nem volt messze a domb, amelyen a mi isteni
Caesarunknak naponta mutattak be áldozatot, s az megkérdezte tőle: „Mire gondolsz
most, Canus? Milyen a lelkiállapotod?” „Elhatároztam - felelte -, megfigyelem: abban
a röpke pillanatban érzi-e a lelkem, hogy eltávozik?”, és megígérte: ha kiderített
valamit, körbejárja majd barátait, és tudtukra adja, milyen a lelkek helyzete.
10. Íme, szélcsend a vihar közepette! Íme, egy öröklétre méltó lélek, aki a saját
végzetét idézi meg érvként az igazság mellett; aki élete legvégén az eltávozó lelkét
veszi faggatóra, és nemcsak haláláig, hanem valamit a halálából is tanul! Ezt a nagy
embert nem szabad egyhamar elfelejtenünk, és tisztelettel kell kiejtenünk a nevét!
Örök emlékezetűvé teszünk majd, te dicső egyéniség, akinek nagy része volt Gaius
halálában.
XV.1. Mit sem használ azonban szomorúságunk magántermészetű okait
megszüntetnünk: olykor ugyanis az emberi nem iránt fog el bennünket gyűlölet,
amidőn belegondolunk: mennyire ritka az őszinteség, mennyire ismeretlen a
becsületesség, és jóformán soha sincs hűség - kivéve, amikor a másiknak hasznos
amidőn eszünkbe jut az oly sok sikeresen végrehajtott gaztett, a kicsapongás
egyaránt gyűlöletes nyereségei és veszteségei, a becsvágy, mely annyira nem tartja
magát a saját határain belül, hogy kérkedik aljasságával. Ilyenkor lelkünk az éjben
tapogatózik, és mivel szinte eltűntek előle az erények, amelyeket sem nem remélhet,
sem birtoklásukból nincs haszna, sötétség borítja el.
2. Ez esetben arról kell meggyőznünk magunkat, hogy a tömeg összes
jellemhibáját ne gyűlöletesnek, hanem nevetségesnek lássuk, és inkább Democritust
utánozzuk, mint Heraclitust: ez utóbbi ugyanis, valahányszor megjelent a
nyilvánosság előtt, zokogott, az előbbi kacagott: ez nyomorúságnak, az bohóságnak
látta mindazt, amit művelnek. Mindennek kisebb jelentőséget kell tehát tulaj-
donítanunk, és mindent könnyű szívvel kell viselnünk; emberhez illőbb nevetni, mint
siránkozni az életen. 3. S vedd hozzá: az emberi nemnek is jobb szolgálatot tesz az,
aki nevet rajta, mint aki bánkódik miatta: az ugyanis meghagy neki némi jó reményt,
ez viszont ostoba módon siratja, mivel nem reméli, hogy rendbe hozható. És
általánosságban szemlélve a dolgokat: nagyobb lélekre vall, ha valaki a nevetését
nem tudja visszatartani, mint ha a könnyeit, mivel aki nevet, lelke legszelídebb
érzelmeit hozza mozgásba, és úgy véli: a világnak ebből a nagy hűhójából semmi
súlyos, semmi kegyetlen, de még csak nyomorúságos dolog sem származhat. 4.
Mindegyikünk képzelje maga elé egyenként, hogy miért szomorú vagy vidám, és rá
fog jönni: igaz, amit Bion mondott: „Az emberek valamennyi kínja-baja roppant
hasonló a kezdeteihez, és az életük sem nem sérthetetlenebb, sem nem kegyetlenebb,
mint fogantatásuk volt: mert a semmiből születtek, és a semmibe hullanak vissza.” 5.
Jobb azonban, ha a közerkölcsöket és az emberi fogyatékosságokat békésen
tudomásul vesszük, és sem nevetésre, sem sírásra nem fakadunk miattuk: a mások
bajain való gyötrődés ugyanis örök nyomorúság, más bajainak élvezése pedig
emberhez nem méltó gyönyör, mint ahogy az is haszontalan udvariaskodás, ha
sírunk és szomorú képet vágunk, mert másvalaki temeti a gyermekét. 6. Saját bajaink
esetében is úgy kell viselkednünk, hogy annyit engedjünk a fájdalomnak, amennyit a
természet, ne pedig amennyit a szokás megkövetel. Legtöbbeknek ugyanis azért
patakzik a könnyük, hogy megmutassák őket: valahányszor nincs nézőjük,
mindannyiszor száraz a szemük, mivel rút dolognak tartják, hogy ne sírjanak, amikor
mindenki azt teszi. Ez a fogyatékosság: a más véleményétől való függés, oly mélyen
gyökeret vert bennünk, hogy a legőszintébb dolog, a fájdalom is színleléssé válik.
XVI. 1. Most annak a problémája következik, ami méltán szokott elszomorítani és
zaklatottsághoz vezetni. Ahol a derekak gonosz véget érnek, ahol Socratest arra
kényszerítik, hogy börtönben haljon meg, Rutiliust, hogy száműzetésben éljen,
Pompeiust és Cicerót, hogy saját clienseiknek tartsák oda nyakukat, ama Catót, az
erények élő mintaképét pedig arra, hogy kardjába dőlve tegye nyilvánvalóvá:
bevégeztetett neki is, és a köztársaságnak is, ott elkerülhetetlen a gyötrődés, amiért a
sors ennyire méltánytalanul osztogatja jutalmait. És mit remélhet ki-ki magának
akkor, midőn látja, hogy a legderekabbak a leggonoszabb dolgokat szenvedik el? 2.
Mi hát a helyzet? Figyeld meg, melyikük hogy viselte el, és akik bátrak voltak, azokra
gondolj vágyakozva lelkedben, akik viszont gyáván és nőies félelemmel vesztek el,
azokkal nem veszett el semmi sem; mert vagy méltók arra, hogy tessék neked az
erényük, vagy méltatlanok, s ez esetben csak gyávaságuk iránt érezhetnél vágyat.
Mert mi rútabb annál, ha a legnagyobb emberek gyávává tesznek bennünket a bátor
halálra? 3. Dicsérjük, aki oly sokszorosan méltó a dicséretre, és mondjuk: „Minél
bátrabb voltál, annál szerencsésebb! Megmenekültél minden szerencsétlenségtől: az
irigységtől, a betegségtől; megszabadultál a rabságtól; az istenek nem tartottak
méltónak a rossz sorsra, hanem méltatlannak arra, hogy a sorsnak bármiféle hatalma
legyen fölötted!” Azokra azonban, akik megszöknek, vagy még haláluk pillanatában
is az élet felé pislognak, tegyük rá kezünket.
4. Senki miatt nem sírok, aki boldog, és senki miatt, aki sír: az előbbi maga törli le
könnyeimet, az utóbbi azt éri el könnyeivel, hogy ne legyen méltó egyetlen
könnycseppemre se. Sirassam Herculest mert elevenen égett el, vagy Regulust,
amiért oly sok szöggel verték át, vagy Catót, mivel maga sebezte halálra magát?
Mindezek rövid idő ráfordításával megtalálták a módját, hogyan legyenek örök
életűek, és halálukkal a halhatatlanságba érkeztek.
XVII.1. A nyugtalanságnak nem kismértékben táptalaja az is, ha aggályosan
fegyelmezed magad, és senkinek sem mutatkozol őszintén. Sokaknak ilyen az életük:
színlelt, képmutató; önmaguk szemmeltartásától és annak félelmétől szenvednek,
hogy a szokásostól eltérő állapotban kapják rajta őket. Sohasem szabadulunk meg a
szorongástól, ha úgy véljük: annyiszor ítélnek meg bennünket, ahányszor ránk
pillantanak: mert egyrészt sok olyasmi történik velünk, ami akaratunk ellenére is
lerántja rólunk a leplet, másrészt, még ha sikerrel jár is önmagunk ennyire szigorú
felügyelete, akkor sem lehet kellemes és gondtalan az életünk, ha állandóan álarc
mögött élünk.
2. Mennyire kellemes viszont a nyílt, a maga valójában, kendőzetlenül megjelenő
őszinteség, mely semmivel sem takarja el erkölcseit! Az ilyen élet persze azzal a
veszéllyel jár, hogy megvetik, ha minden szempontból feltárul mindenkinek: vannak
ugyanis, akik minden olyantól undorodnak, amihez közelebb kerültek. Az erényt
azonban egyrészt nem fenyegeti az a veszély, hogy ha közelről meglátják,
értéktelenné válik, másrészt jobb, ha őszinteségünk következtében megvetnek
bennünket, mint ha örökös színleléstől gyötrődünk.
3. Gyakran kell visszavonulnunk önmagunkba is: a különféle emberekkel történő
érintkezés ugyanis felkavarja bensőnk szép rendjét, kiújítja érzelmeinket, és
elgennyesíti lelkünknek frissen és nem kellőképpen kikezelt összes sebét. Ezt a
kettőt, mármint a magányt és a közösségi életet, kevernünk és váltogatnunk kell
tehát egymással: az előbbi az emberek, az utóbbi az önmagunk utáni vágyat kelti fel
bennünk, és az egyik orvossága a másiknak. A sokaságtól való undort a magány, a
magánytól való undort a sokaság gyógyítja meg.
4. Lelkünket ne tartsuk állandóan ugyanabban a feszültségben, hanem időnként
szórakoztassuk is. Socrates nem szégyellt kisgyerekekkel játszani, Cato borral
lazította el a közéleti gondokba belefáradt lelkét, Scipio a diadalmenet dicsőségében
részesült, és katonai fegyelemhez szokott testével táncolt, de nem buján illegetve
magát, mint manapság szokásuk azoknak, akik még járásukban is túltesznek a nőies
puhaságon, hanem ahogy a régi férfiak szoktak volt játék közben és ünnepek
alkalmával férfias fegyvertáncot járni, amitől nem csorbult tekintélyük még akkor
sem, ha ellenségeik látták őket.
5. Lelkünknek biztosítanunk kell a felüdülést: jobb erőben és tettrekészebben
kelünk fel, miután megpihentünk. Mint ahogy a termőföldeket sem szabad
kizsigerelni - az állandó termés ugyanis kimeríti őket —, a lélek lendületét ugyanígy
megtöri az állandó erőfeszítés, ha viszont kicsit feloldódott és elengedte magát, új
erőre kap; a lelki fáradalmak állandóságának egyfajta tompaság és bágyadtság az
eredménye. 6. Nem törekednék annyira rá az emberi vágy, ha a játékban és a
szórakozásban nem volna valami természetes gyönyörűség; ám gyakori
igénybevételük a lelket minden állhatatosságától megrabolja, minden erejétől meg-
fosztja; mert a regenerálódáshoz szükséges az alvás, ha azonban ez éjjel-nappal
egyfolytában tart, az már egyenlő a halállal. Nagy a különbség aközött, hogy
meglazítasz vagy szétoldozol-e valamit. 7. A törvényhozók azért határoztak meg
ünnepnapokat, hogy az embereket hivatalosan késztessék vidámságra, mintegy
kötelező szüneteket iktatva be a munkába, egyes nagy emberek pedig, mint
említettem, meghatározott napokon havonta ismétlődő ünnepet állapítottak meg
maguknak, mások meg minden egyes napjukat megosztották a munka és a pihenés
között. Emlékszünk rá: ilyen volt Pollio Asinius, a nagy szónok, aki a tizedik óra után
semmiféle hivatalos üggyel nem foglalkozott. Ez után az óra után még levelet sem
olvasott el, nehogy valami újabb gondja származzék belőle, ez alatt a két óra alatt
viszont az egész napi fáradtságot kipihente. Vannak, akik ezt a pihenést délben
szokták beiktatni, és délutáni óráikat valami könnyebb munkával töltik. Őseink
szintén tiltották, hogy a tizedik óra után új ügyet terjesszenek elő a senatusban. A
katonaságnál is beosztják az őrszolgálatot: azok, akik gyakorlatról térnek vissza,
mentesülnek az éjszakai őrségtől.
8. Törődnünk kell tehát lelkünkkel, és meg kell adnunk neki a pihenést, ami
mintegy tápláléka és erősítő szere. Sokat kell sétálnunk a szabadban, hogy a napfény
és a friss levegő hatására lelkünk felélénküljön és erőre kapjon: időnként az utazás, a
kirándulás, továbbá a társasági élet és a szokásosnál bőségesebb ivás is fokozza
életkedvünket. Néha egészen a részegségig el kell jutnunk: nem addig a pontig, hogy
elázzunk, hanem hogy elbóduljunk tőle. Ez ugyanis feloldja gondjainkat, és lelkünket
legmélyéig megmozgatja, s mint ahogy bizonyos betegségekre, ugyanígy gyógyír a
szomorúságra is; a bor feltalálóját nem szabadszájúsága miatt nevezték el Libernek,
hanem mert a lelket kiszabadítja a gondok szolgaságából, védi, élénkíti, és minden
vállalkozásra bátrabbá teszi. 9. Csakhogy miként a szabadságban, úgy a borban is a
mértéktartás az egészséges. A közhit szerint Solon s Arcesilas kedveire a bort
Catónak szemére is vetették részegességét, de bárki vetette a szemére, könnyebben
győz meg arról, hogy ez bocsánatos bűn, mint arról, hogy Cato hitvány volt. És bár
nem szabad gyakran tennünk, nehogy lelkünk rossz szokásává váljék, néha mégis el
kell azonban jutnunk a szilaj jókedvig, a felszabadultságig, a szomorú józansággal
való szakításig. 10. Mert akár a görög költőnek hiszünk, hogy: „néha az is kedves, ha
az ember esztelenül él”, akár Platonnak: „aki magánál van, hiába kopogtat a költészet
kapuján”, akár Aristotelesnek „egyetlen nagy tehetség sem létezett még az őrültség
keveréke nélkül”; 11. csakis az ihletett állapotban levő elme képes valami nagyot és a
többieket felülmúlót mondani. Midőn a köznapi és szokványos dolgokat semmibe se
veszi, és szent ösztönzésre magasabbra emelkedik, csupán akkor szokott
nagyszerűbbet szólni annál, mint ami halandó szájjal kimondható. És nem is képes
semmi fenségessel, semmi magasztossal érintkezésbe kerülni, amíg önmagánál van:
el kell szakadnia a szokványostól, ki kell tépnie magát, harapnia a zablát, elragadni
lovasát, és oda röpíteni, ahová magától félt volna felhágni.
12. Kedves Serenusom! Most már tudod: mik őrizhetik meg nyugalmunkat, mik
állíthatják helyre, és mik akadályozhatják meg, hogy a hibák belénk férkőzzenek, de
tudd azt is: ezek közül egyik sem elég erős e törékeny dolgot őrzők számára, csak
akkor, ha figyelmes és folytonos gondoskodás óvja ingadozó lelküket.
AZ ÉLET RÖVIDSÉGÉRŐL

Fordította:

BOLLÓK JÁNOS
 I.1. A halandók nagyobbik része, Paulinusom, panaszkodik a természet fukarsága
miatt, mivel csekély időtartamra születünk, és mert a nekünk adott időnek ezek a
szakaszai is annyira gyorsan, annyira rohanva telnek el, hogy - néhány nagyon kevés
kivételtől eltekintve - a többieket még az életre való készülődésük közben elhagyja
életük. Ezen a - közhit szerinti - bajon nemcsak az átlagember és az együgyű tömeg
sóhajtozik, hanem kiváltotta ez az érzés a híres emberek panaszait is. Ebből fakadt a
legnagyobb orvosnak ama feljajdulása: „Az élet rövid, a tudomány hosszú”,
2. s ebből fakadt az ezt magyarázó Aristotelesnek a természettel folytatott,
bölcshöz legkevésbé sem illő perlekedése: „ez az állatoknak oly hosszú életkort
kegyeskedett adni, hogy öt vagy tíz évszázadon át is elélnek, míg az oly sok és nagy
dologra született ember számára sokkal idébb van ez a határ.”
3. Csakhogy nem az időnk csekély, hanem sokat elvesztegetünk belőle. Az élet elég
hosszú, sőt bőségesen elegendőnek kaptuk a legjelentősebb dolgok véghezvitelére, ha
az egészét jól osztjuk be; ha azonban dőzsölő és nemtörődöm magatartásunk
következtében szétfolyik, ha semmi hasznos dologra nem fordítjuk, az utolsó
kényszerhelyzet hatására csak a végén vesszük észre, hogy eltelt, amiről nem is
fogtuk fel, hogy telik. 4.Így van: nem rövidnek kapjuk az életet, hanem azzá tesszük;
nem szűkében vagyunk, hanem tékozoljuk. Mint ahogy a dús, királyi kincsek, mihelyt
rossz uralkodóra szállnak, pillanatok alatt elherdálódnak, viszont bármilyen csekély
vagyon, ha jó sáfárra bízzák, a használat révén növekedik, ugyanígy hosszúra nyúlik
az életideje közülünk annak, aki jól gazdálkodik vele.
II.1. Miért panaszkodunk a természetre? Az jóindulatúan viselkedett: az élet, ha
hozzáértően használjuk, hosszú. Csakhogy egyikünk a kielégíthetetlen kapzsiság
rabja, másikunk a felesleges fáradalmak közepette buzgólkodó serénységé; egyikünk
bortól van elázva, másikunk a tétlenségtől zsibbadt; egyikünket a mindig mások
ítéletétől függő becsvágy meríti ki, másikunkat az adásvevés heves vágya hajszolja
körbe a nyereség reményével az egész földön, az összes tengeren; némelyeket, akik
mindig mások veszedelmén munkálkodnak, vagy a maguké miatt aggódnak, a
katonáskodás utáni vágy gyötör; vannak, akiket a rangban fölöttük állók hálátlan
körüludvarlása emészt el örökös szolgasággal, 2. sokakat vagy a más sorsára való
irigykedés, vagy a maguké miatti panaszkodás foglal le; legtöbbeket, akik semmi
határozott célt nem követnek, csapongó, állhatatlan, magával nem békülő
nyugtalanságuk hány-vet ide-oda új terveikkel; másoknak semmi sem tetszik, ami
pályájuknak irányt szabhatna, hanem tunyán, ásítozás közben éri el őket végzetük: -
úgyhogy nem kételkedem annak igaz voltában, ami a legnagyobb költőnél mint isteni
jóslat hangzik el: „Amit megélünk, csekély része életünknek az.” Egyébként minden,
ami üresjárat, nem élet, hanem idő. 3. Hibáik mindenfelől szorongatják és körbeve-
szik őket, nem engedik sem azt, hogy felkeljenek, sem azt, hogy szemüket fölemeljék
az igazság látására, hanem lenyomva tartják őket, elmerülve és belecövekelve
vágyakozásukba. Soha sem lehet önmagukhoz menekülniük: ha néha osztályrészükül
jut némi nyugalom, akkor is hányódnak, akárcsak a mélységes tenger, amelyen a szél
elülte után is van hullámzás, és sohasem áll be számukra a szélcsend vágyaiktól. 4.
Gondolod, azokról beszélek, akiknek köztudottak nyavalyáik? Nézd azokat, akiknek
tódulnak szerencséjükhöz! Fuldokolnak javaiktól! Mily sokaknak terhes a
gazdagságuk! Mily sokaknak szívja ki vérét idővel az ékesszólás és tehetségük
naponkénti fitogtatása! Mily sokan sápadtak a folytonos dorbézolástól! Mily
sokaknak nem hagy semmi szabad időt clienseik tömege, mely körülveszi őket!
Szóval, tekints végig rajtuk, a legutolsóktól a legfőbbekig: ez ügyvédkedik, az tanúnak
szaladgál, ez kockáztat, az védekezik, amaz ítélkezik; egyikük sem önmagával
törődik, hanem egyik a másikért emészti magát. Kérdezősködj azok felől, akiknek
mindenki tudja a nevét! Arról ismerszenek meg, hogy ez annak a híve, az amazé, de a
magáé egyik sem.
5. Azután meg itt van egyesek teljességgel elmebajos méltatlankodása:
panaszkodnak az előkelők dölyfe miatt, hogy azok nem érnek rá, amikor hozzájuk
akarnak járulni. Merészelhet panaszkodni másnak a gőgje miatt bárki, aki maga soha
nem ér rá önmaga számára? Ő legalább, akárki vagy is, pöffeteg képpel ugyan, de
valamikor figyelmére méltatott, odafordította fülét szavaid felé, oldala mellé vett; te
viszont soha nem tartottad méltónak sem azt, hogy megnézd, sem azt, hogy
meghallgasd magad. Nincs hát jogod hozzá, hogy ilyen kötelességeket rój másra, már
csak azért sem, mert ha eléje járulhattál volna, azt sem azért tetted volna, mert a
másikkal akartál együtt lenni, hanem mert magaddal nem bírtál ellenni.
III.1. Szó mi szó, az összes tündöklő elme, aki valaha is létezett, egyetért abban az
egyben, hogy sohasem lehet eléggé csodálkozni az emberi értelemnek ezen a
homályán. Nem tűrik, hogy bárki elfoglalja birtokukat: ha csak kis nézetkülönbség
adódik a határok nagyságát illetően, kövekért és fegyverekért rohannak; azt viszont
megengedik, hogy mások belegázoljanak életükbe, sőt, ők maguk iktatják be jövendő
tulajdonosaikat. Senki olyan nem található, aki szét akarná osztani a pénzét, közben
az életét mindegyikük oly sokak közt osztja szét! Amikor az atyai vagyon
megtartásáról van szó, szűkmarkúak, mihelyt idejük feláldozására kerül sor, a
legpazarlóbbak, holott egyedül ennek esetében tisztességes a fösvénység. 2. Így hát
kedvem volna az aggastyánok csoportjából kiemelni valakit: „Látjuk, megérted az
emberi életkor legvégső határát: már a századik vagy még annál is többedik
életévedet taposod. Rajta, adj számot életedről! Mondd, mennyit rabolt el idejéből a
hiteleződ, mennyit a barátnőd, mennyit a királyod, mennyit a cliensed, mennyit a
feleségeddel való veszekedés, mennyit rabszolgáid fegyelmezése, mennyit a hivatali
lótás-futás a városban? Ezekhez add hozzá a betegségeket, melyeket csőstül okoztunk
neked, s add hozzá azt, ami haszontalanul múlt el! Láthatod: kevesebb éves vagy,
mint amennyi az éveid száma. 3. Idézd fel emlékezetedben: mikor voltál határozott
szándékodban; minden hányadik napod telt el úgy, ahogy eltervezted; mikor volt
hasznod önmagadból magadnak; mikor volt nyugodt az arcod; mikor volt félelem
híján a lelked; mi az a mű, amelyet ily hosszú idő alatt létrehoztál; mennyien
rabolták szét az életedet úgy, hogy közben észre sem vetted, mit vesztesz; mennyit
vitt el belőle a hiábavaló fájdalom, az oktalan örvendezés, a kapzsi vágy, a negédes
fecsegés; mily csekély rész maradt neked a tiedből? Felfogod már, hogy időnap előtt
halsz meg?”
4. Hogy mi az oka ennek? Úgy éltek, mintha örökké élnétek, sohasem jut eszetekbe
törékeny voltotok, nem veszitek észre, mennyi telt már el az időtökből, úgy
vesztegetitek, mintha dúskálnátok benne, vagy bőviben volnátok, holott közben talán
az az utolsó napotok, amelyet valamilyen formában egy embernek vagy egy ügynek
szenteltek. Mindentől halandók módjára féltek, de mindent úgy kívántok, mintha
halhatatlanok volnátok.
5. Hallhatod, legtöbben ezt mondják: „Ötvenedik évemtől kezdve nyugalomba
vonulok, hatvanadik évem mentesíteni fog a hivatalos teendőktől.” De végül is mi a
biztosítékod arra, hogy ennél hosszabb életet élsz? Ki biztosítja, hogy ezek úgy
történjenek, ahogy eltervezted? Nem szégyelled, hogy életed maradékát tartod fenn
magadnak, s csupán azt az időt szánod lelked javára, amely semmire sem
használható? Mennyire késő akkor elkezdeni élni, amikor abba kell hagyni! Miféle
ostoba megfeledkezés ez halandó voltodról, hogy tudniillik ötvenedik és hatvanadik
évedre halasztod a józan döntéseket, és abban a korban akarod elkezdeni életedet,
amelyet megérni is csak kevesen érnek meg?
IV.1. Tapasztalhatod, hogy a leghatalmasabb és magas méltóságra emelkedett
emberek száját olyan kijelentések hagyják el, amelyek szerint nyugalmat óhajtanak,
magasztalják azt, és többre tartják minden javuknál; időnként kívánják, hogy ha
biztonságban tehetik, leszállhassanak a magaslatukról, mert a sors, mihelyt kívül
semmit sem támadhat és veszélyeztethet, általában önmaga ellen tör.
2. Az isteni Augustus, akinek az istenek többet adtak, mint bárki másnak,
szüntelenül nyugalmat kért tőlük magának és azt, hogy mentesítsék az állam
vezetésétől. Mindig, minden beszélgetésében visszatért arra, miként remélheti
visszavonulását, és fáradalmaiért azzal a kellemes, bár hiú vigasszal kárpótolta
magát, hogy egyszer majd önmagának fog élni. 3. A senatushoz küldött egyik
levelében, midőn azt ígéri, hogy nyugalma nem lesz híján a méltóságnak, s nem is áll
majd ellentétben korábbi dicsőségével, a következő szavakra bukkantam: „Ezek, ha
megvalósulnak, még szebbek lesznek, mint azt ígérni lehet. Engem azonban e hőn
óhajtott időszak utáni vágyakozásom arra a pontra juttatott, hogy ha már a tényleges
boldogság mindegyre késik, a róla szóló szavaimmal megelőlegezzek magamnak
belőle némi élvezetet.”
4. Oly nagy dolognak tartotta a nyugalmat, hogy azt, mivel a gyakorlatban nem
tehette, gondolatban élvezte előre! Ő, aki látta, minden egyedül tőle függ, aki
emberek és népek sorsát döntötte el, legboldogabban arra a napra gondolt,
amelyiken levetkőzheti nagyságát. Hogy mennyi izzadságot sajtolnak ki azok a javak,
amelyek az egész földkerekséget elkápráztatják, és mennyi rejtett tépelődést ta-
karnak, megtapasztalta, 5. amidőn először a polgárokkal, utána hivataltársaival,
legvégül rokonaival kényszerült fegyveres harcban megmérkőzni, s szárazon és vízen
ontotta a vért. Később, miután a háború körbehurcolta Macedónián, Sicilián,
Aegyptuson, Syrián, Asián és jóformán az összes partvidéken, s a rómaiak
gyilkolásába belefáradt seregeit a külháborúk felé fordította: miközben az Alpok
meghódításával, a birodalom és a béke közé beékelődött ellenségek leigázásával volt
elfoglalva, miközben a Rajnán, az Euphratesen és a Dunán túlra tolta előre a
határokat, a Városban Murena, Caepio, Lepidus, Egnatius és mások élesítették ellene
tőrüket. 6. Ezek cselvetéseitől még meg sem menekült, amikor a lánya és egy csomó
előkelő ifjú - akiket így tartott egybe házasságtörő életmódjuk, mint katonákat az
esküjük - fenyegette már hajlott korát, azután meg Paulus és újra egy félelmetes nő a
maga Antoniusának támogatásával. Ezeket a fekélyeket kiirtotta - a tagokkal együtt,
de észrevétlenül újak támadtak helyettük, és mint a vérbőségben szenvedő testen,
mindig kiütköztek az állam valamely részén. Így hát vágyott a nyugalomra, ebben
reménykedve és ezt maga elé képzelve enyhítette fáradalmait; ez volt a kívánsága
annak, aki megtehette, hogy teljesítse mások kívánságait.
V.1. M. Cicero, miután a Catilinák és Clodiusok, Pompeiusok és Crassusok, részint
nyílt ellenségei, részint kétes barátai között őrlődött, miközben az állam hajójával
együtt imbolygott és megpróbálta visszatartani a süllyedéstől, végül visszavonulva,
mint olyan egyéniség, aki sem sikerei közepette nem volt nyugodt, sem balsorsát
nem tudta elviselni, hányszor elátkozta azt a nem ok nélkül, de véget nem érően
magasztalt consulságát. 2. Milyen siránkozó kifejezéseket használ az egyik,
Atticushoz írt levelében, miután az idősebb Pompeiust már legyőzték, annak fia
pedig Hispániában próbált lelket verni a megtört hadseregbe: „Kérded, most mit
csinálok? Itt vagyok félig szabad állapotban Tusculanumomon.” Ezt követően még
hozzátesz néhány mondatot, melyekben részint korábbi életén sopánkodik, részint
jelen helyzetét panaszolja, és kétségbeesésének ad hangot a jövőt illetően. 3. Cicero
azt mondta magáról, hogy: „félig szabad”. De, Herculesre, egy bölcs sohasem
süllyedhet ennek a jelzőnek a szintjére: félig szabad soha, mindig csak csorbítatlanul
és teljesen szabad, független, önálló és másoknál magasabb rendű lehet. Hiszen mi
állhat a fölött, aki fölötte áll a sorsnak?
VI.1. Livius Drusus, ez a kemény és szenvedélyes férfi, aki miután beterjesztette új
törvényeit - amivel kiújította a gracchusi kórt - és egész Italia hatalmas gyülekezete
körülötte tolongott, ő pedig még nem látta a végkifejletét azoknak a dolgoknak,
amelyeket sem meg nem tehetett, de szabadon félbe sem hagyhatott, ha már egyszer
beléjük vágott, kezdettől fogva zaklatott életét elátkozva, a hagyomány szerint ezt
mondta: „Egyedül nekem nem volt még gyermekkoromban sem ünnepnapom.”
Kiskorú, bíborszegélyes tógát viselő kamasz volt még ugyanis, amikor egyes
vádlottakat a bírák figyelmébe ajánlott, majd latba vetette népszerűségét a fórumon,
méghozzá annyira hathatósan, hogy a hagyomány szerint ő csikart ki jónéhány
ítéletet. 2. Mivel nem végződhetett volna ez az idő előtti becsvágy? Már akkor
lehetett tudni: óriási magán- és közösségi tragédiába torkollik majd ez a koraérett
vakmerőség. Későn panaszkodott tehát, hogy neki egyetlen ünnepnap sem jutott
osztályrészül, hiszen gyermekkorától kezdve bajkeverő volt, a fórum réme. Vitatják,
hogy önkezével vetett-e véget életének: egy, az ágyékába kapott váratlan sebtől
rogyott ugyanis össze, és bár akadt, aki kételkedett abban, hogy halála önkéntes volt,
abban azonban senki, hogy idején való.
3. Felesleges többeket említenem, akik miközben mások szemében a
legszerencsésebbek voltak, kijelentéseikkel maguk tettek őszinte tanúbizonyságot
maguk ellen, hogy meggyűlölték éveik valamennyi cselekedetét. Eme kifakadásaikkal
azonban nem változtattak meg sem másokat, sem magukat, mert alighogy ezek a
szavak elhagyták ajkukat, érzelmeik máris visszatértek megszokott állapotukba.
4. Herculesre, a ti életetek terjedjen bár ezer éven túlra, mégis roppant szűkre fog
zsugorodni! Hibáitok minden évszázadot felfalnak, az az időtartam pedig, amelyet -
természeténél fogva bármily gyorsan telik is - a gondolkodás meghosszabbíthat,
szükségképpen elszáll a fejetek fölött, mert sem meg nem ragadjátok, sem nem
tartóztatjátok, sem nem késleltetitek - pedig a leggyorsabb dolog -, hanem úgy
hagyjátok eltávozni, mint ami felesleges és pótolható.
VII.1. Elsősorban azokat sorolom ide, akik semmi másnak, kizárólag csak a bornak
és az érzéki vágynak élnek; ennél hitványabbul senki sem foglalhatja le magát.
Másoknak, még ha a dicsőség hiú ábrándképeinek rabjai is, tetszetősebb a
tévelygésük. Most persze felsorolhatod nekem a kapzsikat, a haragos természetűeket,
a viszályok és igazságtalan háborúk kirobbantóit - ezek is mind férfiasabban vétkez-
nek; a has és a kéjsóvárság foglyainak szégyenfoltja gyalázatos. 2. Vizsgáld meg
életidejük egészét! Lásd, mily sokat számolnak, mily sokat ármánykodnak, mily
sokat félnek, mily sokat udvarolnak, mily sokat udvarolnak őnekik; mennyit lefoglal
életükből kezeskedésük, a sajátjuké és a másoké; mennyit elrabolnak a lakomák,
amelyek ma már közfeladat számba mennek, s rájössz: mennyire nem hagynak
lélegzetvételnyi szünetet sem nekik sem bajaik, sem javaik. 3. Mármost, mindenki
egyetért abban, hogy elfoglalt ember egyetlen dologgal sem képes eredményesen fog-
lalkozni, sem az ékesszólással, sem a szabad tudományokkal, mivel elgyötört lelke
semmit sem fogad be magába, hanem mindent kiokádik, mintha beléje erőltetett étel
volna. Az elfoglalt emberre semmi sem kevésbé jellemző, mint az, hogy él; márpedig
semminek a tudása nem nehezebb, mint ezé. Más tudományoknak sok szakértője
akad mindenütt; némelyiküket még a kisgyerekek is annyira értik, hogy tanítani is
képesek, élni viszont egy egész életen át kell tanulni, és amin talán még inkább meg
fogsz lepődni: egész életünkön át tanulnunk kell meghalni. 4. Oly sok kiemelkedően
nagy ember, miután minden akadályozó tényezőt félretett, és búcsút mondott a
gazdagságnak, a hivataloknak, az élvezeteknek, ezzel az eggyel azonban, hogy hogyan
tudna élni, élete legvégéig foglalkozott; többen közülük mégis úgy távoztak az életből,
hogy bevallották: nem értenek hozzá - nemhogy ezek értenének.
5. Hidd el nekem: a nagy és az emberi gyarlóságok fölé emelkedő lélek sajátja,
hogy szemernyit sem enged idejéből elvenni, éppen ezért a lehető leghosszabb az
élete, mivel bármilyen hosszú is, teljes egészében az ő rendelkezésére áll; azután meg
nincs egyetlen elhanyagolt, kihasználatlan, más fennhatósága alá tartozó része sem,
minthogy takarékos gazdaként semmi arra méltót nem talál, amit a saját idejéért
elcserélne. Így hát neki ez elég is; azoknak viszont szükségképpen kevés, akiknek az
életéből sokat elvesz a nép. 6. De nehogy azt hidd, hogy néha ezek is nem fogják fel
veszteségüket; bizonyára hallod, hogy többen azok közül, akiket nyomaszt
szerencséjük nagysága, clienseik falkája, peres ügyeik és egyéb tisztes nyomorúságaik
közepette így kiáltanak fel: „Nem élhetek magamnak!” 7. Már hogyne élhetnél?
Mindazok fosztanak meg ennek lehetőségétől, akik segítségül hívnak. Hány napodat
rabolta el ez a vádlott? És hányat az a pályázó? Hányat az az öregasszony, aki
belefáradt örököseinek az elviselésébe? Hányat az, aki azért tetteti betegségét, hogy
ingerelje a vagyonára áhítozók mohóságát? Hányat az a nálad tehetősebb és
befolyásosabb barátod, akinek te nem barátai, hanem kiszolgálói közé tartozol?
Mondom, vizsgáld végig és vedd számba életed napjait! Meg fogod látni: nagyon
kevés és haszontalan rész az, amelyik nálad maradt.
8. Az egyik, alighogy megkaparintotta a hőn óhajtott vesszőnyalábokat, máris le
akar tenni róluk, és ezt hajtogatja: „Mikor múlik el ez az év?” A másik, miközben a já-
tékok rendezésével kínlódik, amelyekről nagy szerencséjének tartotta, hogy
sorshúzás útján neki jutottak, ezt ismételgeti: „Mikor szabadulok már meg tőlük?” A
harmadik, akit mint pártfogót majd szétszednek a fórumon, és olyan hatalmas tömeg
veszi körül, hogy már hallani sem lehet a hangját, így sóhajtozik: „Mikor lesz már
ünnep?” 9. Mindegyikük sietteti életét, fáradozik, sóvárogva a jövőre, utálva jelenlegi
körülményeit. Az viszont, aki minden idejét a saját hasznára fordítja, és minden
napját úgy rendezi el, mintha a legutolsó volna, nem kívánja a holnapot, de nem is fél
tőle. Mi az ugyanis, amit egy órányi, új gyönyör még nyújthatna neki? Mindent
ismer. Mindent eléggé megértett. A többiről a véletlen, a sors rendelkezzék úgy,
ahogy akar. Élete már biztonságban van. Többet adni neki még lehet, elvenni tőle
nem, de adni is csak így, mint valami ételt egy jóllakott és eltelt embernek, amit az
nem kíván, de elfogad. 10. Nem igaz tehát, hogy ősz fürtjei és ráncai alapján bárkiről
gondolhatod azt, hogy sokáig élt: nem sokáig élt, hanem régóta létezik. Úgy bizony!
Hacsak nem gondolod, hogy nagy utat tett meg hajóval az, aki miután a vad vihar
elsodorta a kikötőből és ide-oda dobálta, a váltakozva különböző irányból dühöngő
szelek hatására ugyanazon a területen hajózott körbe-körbe? Az ilyen nem nagy utat
tett meg hajóval, hanem sokat hányódott!
VIII.1. Csodálkozni szoktam, amikor látom, hogy egyesek időt kérnek, és azok,
akiktől kérik, rendkívül könnyen adják; arra mindkét fél figyel, amire az időt kérik,
magára az időre azonban egyik sem: mintha semmit sem kérnének, mintha semmit
sem adnának. Játszanak azzal, ami a legdrágább, ez azonban elkerüli a figyelmüket;
mivel az idő testetlen, mivel nem látható, a legértéktelenebb valaminek tartják, sőt,
jóformán semmi értéke sincs előttük. 2. Az évi fizetést, az ajándékokat az emberek
nagyon szívesen elfogadják, mert úgymond: fáradozásukkal, munkájukkal, szorgal-
mukkal ellentételezik; az időt viszont egyikük sem számítja fel; nagyon lazán bánnak
vele, mintha ingyen volna. De nézd meg ugyanezeket: amikor betegek, és a
halálveszély közelébe kerültek, szorongatják az orvosok térdét; ha főbenjáró
büntetéstől tartanak, mindenüket készek feláldozni, hogy életben maradjanak.
Ekkora bennük az érzelmek kettőssége!
3. Ha lehetséges volna kinek-kinek a szeme elé tárni eljövendő éveinek számát,
mint ahogy az eltelt éveiét lehet, mennyire idegesekké válnának azok, akik azt látnák,
hogy már csak néhány esztendejük van hátra, s mennyire takarékosan bánnának
velük! Könnyű azonban bármi keveset is beosztani, ha az biztos; azt kell jobban óvni,
amiről nem tudjuk, mikor fogy el. 4. Mégse hidd azonban, hogy nem tudják,
mennyire drága dologról van szó; akiket szenvedélyesen szeretnek, azoknak azt
szokták mondani: készek éveik egy részét nekik adni. Adnak, de nem értik, mit
adnak, mert amit adnak, úgy adják, hogy megvonják maguktól anélkül, hogy ama-
zokat gyarapítanák vele. De azt sem tudják, miből veszik el, ezért elviselhető
számukra rejtett veszteségük feláldozása.
5. Senki sem pótolja éveidet, senki sem fog ismét visszaadni magadnak; életidőd
így telik, ahogy telni kezdett: senki vissza nem fordítja, senki fel nem tartóztatja
futását; egyáltalán nem hangoskodik, egyáltalán nem hívja fel a figyelmet
gyorsaságára: csendben múlik; sem királyi parancsra, sem a nép kegyének hatására
nem nyúlik hosszabbra; olyan ütemben halad, ahogyan az első napon elindult; soha
el nem térül, soha meg nem áll. Mi történik majd? Te elfoglalt vagy, az élet siet;
hamarosan megjelenik melletted a halál, akinek akár akarod, akár nem,
rendelkezésére kell állnod.
IX.1. De átlátják-e ezt, mármint azok, akik okosságukkal kérkednek? Rengeteg
tennivalóval foglalják le magukat, hogy jobban élhessenek, s életük feláldozása árán
építik életüket. Gondolatban mindig a távoli jövőt tervezgetik, márpedig a halogatás
az élet legnagyobb vesztesége: megfoszt bennünket minden „első naptól”, elrabolja
jelenünket, miközben a jövővel kecsegtet. Hogy éljünk, annak legnagyobb akadálya a
várakozás, mely a holnapon csügg, és elvesztegeti a mát. Ami a sors kezébe van
letéve, azzal tervezel, ami a tiédbe, azt kiengeded a markodból! Mi a célod? Mire
törekszel? Mindaz, ami jövendő, bizonytalan: a percnek élj! 2. Íme, így kiált fel a
legnagyobb költő, s mintegy az isten szájával és isteni ihletésre ezt a megszívlelendő
verset énekli.

Mert a szegény párák szebb napjai szökve szaladnak.

Mit habozol - kérdezi -, mit késlekedel? Ha nem csapsz le rá, megszökik előled, sőt
ha lecsaptál rá, akkor is meg fog szökni tőled. Az idő fürgeségét felhasználásának
gyorsaságával kell kivédenünk: gyorsan kell kortyolnunk belőle, mint olyan sebes
vizű patakból, mely nem fog mindig folyni. 3. Ez abból a szempontból is nagyszerű a
vég nélküli habozás kárhoztatására, mivel nem „szebb életkor”-ról, hanem „szebb
napok”-ról beszél. Nemtörődöm módon és lustán az idő ekkora rohanása közepette
miért képzeled magad elé hónapok vagy évek hosszú sorát, ahogy éppen
mohóságodnak tetszik? A napról beszél neked és arról, hogy az rohan. 4. Kétséges
tehát, hogy a mindenben legjobb „első nap” az, amelyik megszökik a nyomorult,
vagyis az elfoglalt halandók elől? Lelküket úgy keríti hatalmába az öregség, hogy az
még mindig gyermeteg; készületlenül és védtelenül érkeznek el hozzá, semmiről sem
gondoskodtak ugyanis előre; hirtelen és váratlanul botlanak bele, mivel nem vették
észre, hogy az nap mint nap közeledik. 5. Mint ahogy az utazókat megtéveszti a
beszélgetés, az olvasás vagy az elmélázás valamiről, és előbb veszik észre, hogy
megérkeztek, mint hogy közelednek, ugyanúgy az életnek eme útja is folyamatos és
rendkívül gyors, melyet ugyanazzal a sebességgel teszünk meg ébren is, alva is, az
elfoglaltaknak azonban fel sem tűnik, csak a végén.
X.1. Ha célkitűzésemet részekre és érvekre akarom osztani, sok minden akad,
amivel bizonyíthatom, hogy roppant rövid azoknak az élete, akik elfoglaltak.
Fabianus, aki nem ezekhez a tanszéken okító bölcsészekhez, hanem az igazi, régi
filozófusokhoz hasonlít, ezt szokta mondani: az érzelmek ellen határozottan, nem
ímmel-ámmal kell harcolni; nem apróbb sebek osztogatásával, hanem rohammal kell
megfutamítani hadrendjüket; nem megfelelő rájuk-rájuk csapni, mert szétzúzni, nem
megcsipkedni kell őket; az embereket azonban, mihelyt megkapták a szemrehányást
tévedésükért, fel kell világosítani, nem csak siránkozni rajtuk.
2. Az élet három részre oszlik: ami volt, ami van és ami lesz. Ezek közül az, amit
éppen élünk, rövid; amit élni fogunk, bizonytalan, amit leéltünk, biztos. Ez utóbbi
ugyanis az, amivel szemben a sors elvesztette hatalmát, senkinek a fennhatósága alá
nem vethető. Ezt azok, akik elfoglaltak, elvesztik: nincs ugyanis idejük
visszatekinteni a múltbeli eseményekre, vagy ha lenne is, kellemetlen
visszaemlékezni a bánni való dolgokra. 3. Így hát kelletlenül térnek vissza lélekben a
rosszul eltöltött időkre, és nem merik felidézni őket, mert ha újra végiggondolják,
nyilvánvalóvá válnak bűneik, még azok is, melyeket a pillanatnyi gyönyör csábítására
titokban követtek el. Csakis az fordul szívesen a múltja felé, aki minden ügyét a saját
belátása szerint intézte, melyet soha nem lehet becsapni. 4. Az, aki
nagyravágyásában sokat kívánt, aki gőgjében lenézett, féktelenségében eltiport,
álnokságában rászedett, kapzsiságában megrabolt másokat, aki tékozlóan pazarolt,
szükségképpen fél az emlékezéstől. Márpedig életidőnknek ez a része az, mely szent
és sérthetetlen, mely túl van minden emberi esetlegességen, melyet sem ínség, sem
félelem, sem a betegségek rohama nem gyötör; ezt sem felkavarni, sem elvenni nem
lehet; birtoklása örök és háborítatlan.
A jelen napjai csak külön-külön, ráadásul ilyen formában is csak pillanatról
pillanatra léteznek: az elmúlt időnek viszont, mihelyt akarod, máris az összes napja
ott van előtted; engedik, hogy tetszésed szerint szemléld őket és időzz rajtuk - akik
azonban elfoglaltak, azoknak nincs idejük erre. 5. A gondtalan és nyugodt elme
kiváltsága, hogy életének minden részét végigjárja; az elfoglaltak lelke olyan, mintha
iga alatt görnyedne: sem irányától eltérnie, sem hátrapillantania nem lehet. Életük
tehát a mélységbe vész, mert mint ahogy teljességgel haszontalan bármennyit
beletölteni abba az edénybe, melynek nincsen alja, ami a dolgot felfogná és
megtartaná, ugyanúgy nincs jelentősége annak sem, hogy ezek mennyi időt kapnak,
hisz az időnek nincs hová leülepednie, hanem sérült és lyukas lelkük átengedi azt. 6.
A jelen ideje igen rövid, olyannyira, hogy egyesek szerint nem is létezik: állandó
mozgásban van, múlik, sőt rohan; előbb ér véget, mint megérkezik; nem tűr több
nyugalmat, mint a világegyetem vagy a bolygók, melyeknek örökös, megállás nélküli
mozgása sohasem marad egy helyben. Akik elfoglaltak, azoké csak a jelen idő, amely
annyira rövid, hogy szinte megragadhatatlan, de sokféle kötődésükben még ezt is
sokfélére fecsérlik el.
XI. 1. Végül: szeretnéd tudni, mennyire rövid ideig éltek? Nézd meg, mennyire
kívánnak hosszú ideig élni! Vénhedt öregek fogadalmak tételével koldulnak néhány
évvel több időt; így tesznek, mintha fiatalabbak volnának; hazugsággal hízelegnek
maguknak, és oly szívesen csapják be magukat, mintha egyben a végzetet is
rászednék. Mihelyt pedig valami betegség figyelmezteti őket halandó voltukra, mily
gyáván fogadják a halált: nem eltávoznak az életből, hanem szinte ki kell ráncigálni
belőle őket. Ostobák voltak, hogy nem éltek - óbégatják -, csak ebből a kórból
gyógyuljanak fel, nyugodtan fognak élni. Ekkor gondolkodnak el rajta, mennyire
feleslegesen szerezték meg azt, amit nem élveztek, mennyire hiábavaló volt minden
fáradozásuk! 2. Azoknak viszont, akiknek minden vesződségtől távol telik, hogyne
tartana hosszú ideig az életük? Belőle semmit nem ruháznak át, nem szórnak ide-oda
szét, semmit nem bíznak rá a sorsra, semmi nem vész el hanyagságuk következtében,
semmit nem rabol el a tékozlás; semmi sem telik feleslegesen, hogy így fejezzem ki
magam: teljes egészében kamatozik, s bármilyen keveset, ilyen körülmények között
elegendő: ezért amikor eljön az utolsó nap, a bölcs nem habozik határozott léptekkel
indulni a halál elé.
XII.1. Esetleg megkérdezheted, kiket hívok elfoglaltaknak. Ne gondold, hogy csak
azokat nevezem így, akiket a rájuk uszított kutyák kergetnek ki a gyűlés épületéből,
vagy akiket a saját clienseik csapatában az átlagosnál nagyobb rokonszenv, a
másokéban az átlagosnál nagyobb utálat vesz körül; akiket kötelességeik elszólítanak
hazulról, hogy más kapuján kopogtassanak; vagy akiket a lándzsa mellett ítélkező
praetor megbüntet rossz hírű vagy néha piszkos nyereségükért. 2. Egyesek nyugodt
életkörülmények között is elfoglaltak: birtokukon vagy fekhelyükön, magányuk
kellős közepén, noha mindentől visszavonultak, terhesek önnönmaguk számára.
Ezek életét nem nevezhetjük nyugodt életnek, hanem semmittevő elfoglaltságnak.
Nyugodt életet élőnek nevezed azt, aki - némelyek őrültsége szerint - szép corinthusi
vázákat rakosgat egymás mellé aggályos pontossággal, és aki napjainak nagyobbik
részét rozsdás pengék között tölti? Aki a ceromában ücsörög (mert, ó szörnyűség,
még hibáink, amelyektől szenvedünk, sem rómaiak), és bámulja a civakodó
gyerekeket?
Aki igásállatai állományát életkoruk és színük szerint párokba rendezgeti? 3. Aki a
legújabban feltűnt atlétákat zabáltatja? Hogyhogy? Nyugodt életet élőknek nevezed
azokat, akik több órát töltenek el a borbélynál, miközben lenyesik szakállukból azt,
ami az előző éjszaka kinőtt; miközben tanácskozást tartanak egyes szőrszálaikról;
miközben széteső hajukat rendbe teszik, vagy ha itt-ott hiányzik, a homlokukra
fésülik? Milyen haragosak, ha a borbély kissé hanyag volt, mintha férfit nyírt volna!
Mennyire dühbe jönnek, ha kicsit belevágtak üstökükbe, ha valami nincs rendben
rajta, ha nem mindig fürtjeik göndörödése mentén vágták sörényüket! Ki az közülük,
aki ne azt akarná inkább, hogy az állam kuszálódjon össze, mint a haja? Melyiküket
nem izgatja jobban fejének ékessége, mint az üdvössége? Melyikük az, aki nem
jólfésültebb akar inkább lenni, mint tisztességesebb? Nyugodt életet élőnek mondod
azokat, akiket a fésű és a tükör foglal le magának? 4. S mit mondjak azokról, akik
dalok szerzésével, hallgatásával és tanulásával foglalkoznak, s közben beszédüket,
melynek folyását a természet helyessé, nagyszerűvé és a legegyszerűbbé alkotta, a
legotrombább rigmusokká torzítják; akik mindig dobolnak ujjukkal, mivel valami
dalt költenek magukban; akiknek csendes költői tevékenysége akkor is hallható,
midőn komoly, sőt szomorú események résztvevői? Ezeknek az élete nem nyugodt
élet, hanem értelmetlen vesződség. 5. Herculesre, még lakomáikat sem sorolnám a
szórakozások közé, mivel látom, milyen izgatottan rakosgatják ezüstkészleteiket,
milyen gondosan rendezgetik ringyóik tunicáját, mennyire aggódnak, hogyan kerül
ki a vadkan a szakács keze alól, adott jelre mennyire fürgén szaladnak szőrtelenített
himpellérjeik tenni a szolgálatukat, milyen gyorsan szeletelik fel teljesen szabályos
darabokra a szárnyasokat, mennyire szaporán törlik fel a rabszolgagyerekek a
részegek köpéseit. Mindezzel előkelő és finom ember hírére akarnak szert tenni, és
lelki nyavalyáik annyira elkísérik őket magánéletük minden mozzanatában, hogy
felhajtás nélkül sem nem esznek, sem nem isznak. 6. Azokat sem sorolnám a nyugodt
életet élők közé, akik szeszélyeiknek megfelelően hordszéken vagy gyaloghintón
hordoztatják magukat ide-oda, mintha nem volna szabad kiszállniuk belőle, és
órákat töltenek el így; akiket valaki más figyelmeztet arra, mikor kell mosakodniuk,
mikor úszniuk, mikor étkezniük, s puhány lelkük elképesztő tunyaságában annyira
szétszórtak, hogy maguktól azt sem képesek eldönteni, éhesek-e. 7. Hallom, ezek
közül a puhányok közül - ha egyáltalán még puhányságnak nevezhetjük azt, ha valaki
leszokott az emberi életről és viselkedésről - az egyik, miután ölbe fogva kihozták a
fürdőből, és rátették a hordszékre, megkérdezte: ül-e már. Nem könnyen tudnám
megmondani, miért sajnálom jobban: azért-e, mert nem tudta, vagy azért, mert úgy
tett, mintha nem tudná? 8. Sok dologról valóban úgy érzik, elfelejtették, de sokról
csak tettetik; némely fogyatékosságukban még tetszelegnek is, mint szerencsés
helyzetük bizonyítékában. Úgy látszik, csak a túl alacsony sorú és senki ember sajátja
tudni azt, hogy mit csinál. Most menj és gondold azt, hogy a bohózatok szerzői sok
mindent kitalálnak a fényűzés ostorozására! Herculesre, többet hallgatnak el, mint
amennyit kitalálnak, és a hihetetlen fogyatékosságoknak akkora sokasága bukkant
fel csupán ebben az egyben találékony századunkban, hogy már a bohózatok íróit is
hanyagsággal vádolhatjuk. Akad, aki puhányságában arra a pontra jutott, hogy
másnak hiszi csak el, hogy ül! 9. Az ilyen nem nyugodt életet élő; más nevet adj neki:
beteg, sőt halott. Nyugodt életet az él, aki érzékeli is nyugalmát; ez a félig élő viszont,
akinek még ahhoz is súgóra van szüksége, hogy felfogja testi állapotát, hogyan lehet
ura akár egyetlen pillanatának is?
XIII.1. Hosszú volna egyenként sorra venni azokat, akik azzal töltik életüket, hogy
sakkoznak, labdáznak, vagy testüket süttetik a napon. Nem élnek nyugodt életet
azok, akiknek gyönyörei sok vesződséggel járnak! Mármost, senki sem kételkedik
abban, hogy akik haszontalan tanulmányokkal fárasztják magukat, bár sokat
dolgoznak, semmit sem tesznek. Ezeknek ma már a rómaiak körében is népes tábora
van. 2. Egykor a görögök nyavalyái közé tartozott annak kutatása, hogy Ulixesnek
hány evezőse volt, hogy az Iliast írták-e előbb vagy az Odysseiát, és hogy ez utóbbiak
ugyanannak a szerzőnek az alkotásai-e, meg egyéb, ilyen jellegű kérdések, amelyeket
ha megtartasz magadnak, akkor sem jelentenek semmiféle csendes lelki örömet, ha
előhozakodsz velük, akkor sem műveltebbnek, hanem fárasztóbbnak látszol. 3. Nos,
a rómaiak között is tért hódított a felesleges dolgok tanulmányozása iránti, mit sem
érő buzgalom. A napokban hallottam kiselőadást valakitől arról, hogy a római
hadvezérek közül ki mit tett elsőként: hajóscsatában elsőként Duillius győzött;
elsőként Curius Dentatus vonultatott fel diadalmenetén elefántokat. Bár ezek, noha
semmi közük az igazi dicsőséghez, mégis polgáraink példaadó tetteiről szólnak; az
ilyenfajta tudás semmilyen szempontból sem hasznos, mégis olyan azonban, hogy
leköt bennünket a szép cselekedetek felelevenítésével. 4. Még azoknak is
megbocsáthatunk, akik azt kutatják, ki vette rá elsőként a rómaiakat arra, hogy
hajóra szálljanak. Ez Claudius volt, akit éppen ezért neveztek el Caudexnek, mivel
több egymáshoz illesztett deszka együttesét a régiek caudexnek hívták: ezért
mondják a törvénygyűjteményeket codexeknek, és a régi megszokást követve
codicariának azokat a hajókat, amelyek a Tiberisen az élelmiszert szállítják. 5.
Nyilván annak is van fontossága, hogy elsőként Valerius Corvinus győzte le
Messanát, és a Valeriusok családjából, miután fölvette a legyőzött város nevét,
először őt nevezték Messanának, s ebből úgy lett Messala, hogy a nép lassanként
megváltoztatta a betűk kiejtését. 6. Vajon engedjük meg azt is, hogy valaki azzal
törődjék, hogy elsőként L. Sulla mutatott be a cirkuszban szabadon engedett
oroszlánokat, mert jó ideig csak megkötözve mutogatták őket, s Bocchus király
küldött vadászokat, hogy azok elbánjanak velük. Tartsuk talán ezt is megenged-
hetőnek, de vajon van köze bármely jó ügyhöz annak, hogy elsőként Pompeius
rendezett a cirkuszban csatát tizennyolc elefánttal úgy, hogy ártatlan embereket
küldött rájuk, mintha ütközetet vívnának velük? Az állam első embere, aki a régi
államvezetők közül - a hír szerint - rendkívül jólelkű volt, a látványosság elképzelhető
fajtájának tartotta, hogy újfajta módon pusztítson el embereket! „Harcolnak? Kevés!
Szétmarcangolják őket? Kevés! Hatalmas testű állatok tiporják szét őket!” 7. Jobb
volna, ha ez feledésbe merülne, nehogy később valamelyik nagy hatalmú ember
eltanulja vagy megirigyelje ezt a legkevésbé sem emberséges dolgot! Ó, mennyire
elhomályosítja elménket a nagy siker! Ő, amikor a szerencsétlen embereknek annyi
csoportját a más éghajlat alatt született vadállatok elé vetette, amikor a római nép
szeme előtt annyi vért ontott, mintegy rá akarva venni, hogy az majdan még többet
ontson, akkor azt hitte, fölötte áll a természet dolgainak; később azonban, miután az
alexandriai álnokság tőrbe csalta, és átengedte magát a legutolsó rabszolgának, hogy
ledöfje, ugyanő végül megértette: üres hetvenkedés volt mellékneve. 8. De hogy
visszatérjek oda, ahonnan kiindultam, és ugyanazon a tárgyi anyagon érzékeltessem
egyesek buzgalmának felesleges voltát, ugyancsak ez a valaki adta elő, hogy midőn
Metellus diadalmenetet tartott a Siciliában legyőzött punok fölött, kocsija előtt
egyetlen római vezette a foglyul ejtett százhúsz elefántot; hogy Sulla volt az utolsó,
aki kijjebb tolta a római városfal határát, amelyet a régieknek sohasem volt szokásuk
tartományi, hanem csak a meghódított itáliai földekre előbbre vinni. Vajon ezt
hasznosabb-e tudni, vagy azt, hogy az Aventinus domb - mint bizonygatta -, e két ok
valamelyike folytán esik a városhatáron kívülre: vagy mert a nép oda vonult ki, vagy
mert amikor Remus madárjóslatot kért, a madarak ezen a helyen nem adtak neki
kedvező jelet. - 9. és ezeken kívül számtalan más dolgot, melyek tele vannak
hazugsággal és hasonlókkal? Mert fogadjuk bár el: ők mindezeket jóhiszeműen
terjesztik, a tények megvilágítása végett, de ezzel kinek csökkentik a tévelygéseit?
Kinek fojtják el vágyait? Kit tesznek bátrabbá, igazságosabbá, inkább szabad
emberré? Fabianusunk azt mondta: időnként kételkedik, nem lett volna-e jobb az
ilyeneknek egyetlen tanulmányhoz sem hozzáfogniok, mint ezekbe
belebonyolódniok.
 XIV.1. Az összes ember közül egyedül azok nyugodtak, akik a bölcsességgel
foglalkoznak, egyedül ezek élnek: nemcsak a saját életidejüket óvják nagyszerűen,
hanem a magukét meg is toldják minden korokéval, mintegy birtokába kerülve
mindannak is, ami hosszú évekkel ezelőtt történt. Ha nem vagyunk teljesen
hálátlanok irántuk, a szent tanoknak ama megalkotói a mi érdekünkben születtek,
számunkra készítették elő az életet. Más fáradalma révén hozzájutunk a sötétségből
napvilágra hozott, csodálatosan szép dolgokhoz; egyetlen század sem tilos a szá-
munkra, mindegyikbe bebocsátást nyerünk; ha lelki nagyságunkkal kedvünk támad
túllépni az emberi gyengeség szűkös határain, hatalmas időbeli távolságot járhatunk
be.
2. Társaloghatunk Socratesszel, kételkedhetünk Carneadesszel, megpihenhetünk
Epicurusszal; a sztoikusokkal legyőzhetjük az emberi természetet, a cynicusokkal
távol kerülhetünk tőle. Minthogy a természettudomány megengedi, hogy kapcsolatba
lépjünk az idők teljességével, e kisszerű, esendő, átmeneti időre szóló dolgok helyett
miért ne adnánk át magunkat teljes lelkünkkel azoknak, amelyek mérhetetlenül
nagyok, örökek, s egy jobb világhoz tartoznak. 3. Azok, akik hivatalos ügyekben
futkosnak, akik magukat és másokat idegesítenek, miközben kielégítik hóbortjaikat,
miközben naponta fölkeresik mindenki küszöbét, s egyetlen nyitott kapu mellett sem
mennek el, miközben a legkülönbözőbb házaknál eleget tesznek pénzt hozó
üdvözlésüknek, mennyit képesek meglátni ebből a mérhetetlenül nagy és vágyaitól
szétszabdalt városból? 4. Mily sokan vannak, akik kidobják őket, mivel alszanak,
dőzsölnek, vagy mert embertelenek; mily sokan vannak, akik miután jól
megvárakoztatták, színlelt sietségük okán faképnél hagyják őket; mily sokan
elkerülik, hogy bemenjenek a clienseiktől zsúfolt fogadóterembe, hanem házuk rej-
tett kijáratán át elmenekülnek előlük - mintha nem volna embertelenebb dolog
valakit becsapni, mint kizárni. Mily sokan vannak, akik tegnapi mámoruktól még
félig bódultan és dühösen, amiért fölverték álmukból őket, úgy néznek rájuk,
nyomorultakra, mint valami idegenekre, és dölyfösen, ásítozva ismétlik meg a
fülükbe suttogott nevüket.
4. Mondjuk meg nyíltan: azokról gondoljuk, hogy igazán foglalkoznak valamivel,
akik naponta Zenonnal, Pythagorasszal, Democritusszal és a szép tudományok
mestereivel: Aristotelesszel, Theophrastússzal akarnak együtt lenni, mint legjobb
barátaikkal. Ezek közül mindegyik ráér, mindegyik úgy bocsátja el azt, aki fölkeresi,
hogy az boldogabb, és nő a szeretete iránta. És egyikük sem tűri, hogy bárki üres
kézzel távozzék tőle; minden halandó fölkeresheti őket éjjel is, nappal is.
XV.1. Közülük egyik sem fog arra kényszeríteni, hogy meghalj, de mindegyikük
meg fog tanítani rá. Közülük egyik sem teszi tönkre éveidet, hanem neked adja a
magáéit is. Közülük egyikkel sem lesz kockázatos a társalgás, halálos veszedelem a
barátság, egyikükkel szemben sem költséges az udvariasság. Elviheted tőlük, amit
csak akarsz: nem fognak törődni vele, hogy ha már egyszer vettél, ne végy még akár a
lehető legtöbbet is tőlük. 2. Mekkora boldogság, mily szép öregség vár arra, aki ezek
clienseinek a köréhez csatlakozott! Lesz kikkel elmélkednie a legapróbb és a
legjelentősebb dolgokról; lesz kikkel naponta elbeszélgetnie önmagáról; lesznek,
akiktől meghallhatja az igazat anélkül, hogy megbántanák, és akik megdicsérik
anélkül, hogy hízelegnének neki; akiknek a hasonlóságára formálhatja magát. 3. Azt
szoktuk mondani: nem rajtunk múlt, hogy kik lettek a szüleink: őket a sors adja az
embernek; számunkra viszont nyitva áll a lehetőség, hogy oda szülessünk, ahová
akarunk. A legnemesebb jellemeknek megvannak a maguk családjai: melyikbe
akarod, hogy fölvegyenek? Örökbefogadásod érvénye nemcsak a névhasználatra
terjed majd ki, hanem a javaikra is; ez utóbbiakat azután nem kell fukarul és zsugori
módra őrizned; akkor gyarapodnak, ha minél többeknek adsz belőlük. 4. Ők biz-
tosítani fogják számodra az utat az örökléthez, és fel fognak emelni arra a helyre,
ahonnan senkit sem lehet letaszítani. Ez az egyetlen módja annak, hogy halandó
életünket időben kiterjesszük, sőt halhatatlansággá változtassuk. A kitüntetések, a
tisztségek és mindaz, amit a nagyravágyás rendel el rendeletekkel, vagy épít fel
fáradalmas munkával, gyorsan szertefoszlanak: a hosszú idő egytől egyig eltünteti és
eltávolítja őket; azoknak viszont, amiket a bölcsesség megszentelt, nem árthat:
egyiket sem fogja eltörölni, egyiket sem fogja csökkenteni, hanem miközben egyre
távolabbra jár nyomukban, mindig növeli valamivel tiszteletüket, mert azokat, amik
a közvetlen közelünkben vannak, irigységgel vegyesen, míg a tőlünk távol levőket
őszintébben szoktuk csodálni. 5. A bölcsnek tehát időben hosszú az élete: ő nem
ugyanazok közé a határok közé van zárva, mint mások, egyedül ő mentesül az emberi
nemre érvényes törvények alól, minden század úgy szolgál neki, mint istennek. Eltelt
valamennyi idő: emlékezete révén magánál tartja; a jelent használja; a jövőt előre
birtokba veszi. Életét az teszi hosszúvá, hogy az idők összességét egyesíti személyé-
ben.
XVI.1. Azoknak a legrövidebb és legzaklatottabb az életük, akik a múltról
megfeledkeznek, a jelennel nem törődnek, a jövőtől félnek, s midőn eljutnak
végórájukhoz, akkor - későn - fogják fel a nyomorultak, hogy oly sokáig voltak
elfoglaltak, s eközben nem csináltak semmit. 2. Ne gondold, hogy bizonyító érv lehet
hosszú életük mellett az, hogy időnként emlegetik a halált! Tudatlanságuk gyötri
őket, mert érzelmeik bizonytalanok, és pontosan azok felé a dolgok felé kalandoznak,
amelyektől rettegnek; azért kívánják a halált, mert félnek tőle. 3. Azt sem tarthatod
hosszú életük mellett szóló érvnek, hogy gyakran hosszúnak tűnik számukra a nap,
mivel panaszolják: lassan telnek az órák, míg eljön az ebéd ideje, amelyre
bejelentkeztek, hiszen valahányszor nincs tennivalójuk, és nyugton hagyják őket,
idegesek, nem tudják, hogyan osszák be vagy csapják agyon szabad idejüket. Így hát
valami elfoglaltságot keresnek, s mert minden várakozási idő nehéz, Herculesre,
mint amikor kihirdetik a gladiátorviadal napját, vagy valamely más látványosság
vagy szórakozás kezdetének bejelentésére várnak, azt kívánják, bárcsak futva
telnének a közbeeső napok. 4. Hosszú nekik a várakozás minden olyasmire, amiben
reménykednek, az az idő viszont, melyet szeretnek, rövid, rohanó, és jellemhibájuk
folytán még rövidebbé válik: egyik helyről a másikra rohangálnak, képtelenek
kitartani egyvalamely vágyuk mellett. Számukra a nappalok nem hosszúak, hanem
gyűlöletesek; ellenben mily rövideknek tűnnek az éjszakák, amelyeket ringyóik
ölelésében vagy bor mellett töltenek el. 5. Ez az oka az emberi tévelygésekhez
segédkezet nyújtó költők őrületének is, akik szerint Iuppiter a szeretkezés gyönyö-
rétől ellágyulva megkettőzte az éjszakát. Mi más ez, mint bátorítani vétkeinket, az
isteneket tenni meg azok igazolóivá, és engedélyt adni e kórra, mely az istenség
példája révén felmentésben részesül? Hát nem tűnhetnek számukra roppant
rövideknek az éjszakák, amelyeket ilyen drágán vásárolnak meg? A nappalt az
éjszakára való várakozással, az éjszakát a nappaltól való félelemmel vesztegetik el.
XVII.1. Még gyönyöreik is szorongással elegyek és különféle félelmektől
nyugtalanok; jókedvük tetőfokán eszükbe jut az idegesítő gondolat: „Meddig lesz ez
így?” Eme érzés hatására királyok fakadtak sírva hatalmukon, és nem örömet okozott
nekik szerencséjük nagysága, hanem rettentette őket annak vége, mely egyszer majd
el fog jönni.
2. A legönteltebb perzsa király, midőn a mezőn hatalmas területen felsorakoztatta
seregét, és annak számát már fel sem tudta fogni, csak a nagyságát, könnyekre
fakadt, hogy ennyi ifjú közül száz év múlva senki sem fog élni, holott sírása közben
éppen ő készült felidézni számukra a végzetet: hogy egyesek tengeren, mások
szárazföldön, egyesek csatában, mások menekülés közben vesszenek el azok közül,
akiknek a századik életévét féltette. 3. S miért van az, hogy örömeik is szorongással
elegyek? Mert nem nyugszanak szilárd alapokon, hanem ugyanaz az üresség zavarja
meg őket, amelyből keletkeztek. Mit gondolsz, milyen az az idejük, amely saját
bevallásuk szerint is nyomorult, amikor azok az időszakaik, amelyeket a hatalom
csúcsán, emberfölötti magasságban töltenek, sem őszintén boldogok?
4. Minden kiemelkedően nagy hatalom idegesítő, és egyetlen szerencsében sem
lehet kevésbé megbízni, mint a legnagyobban. A szerencse megőrzéséhez másik
szerencsére van szükség, s azokért a fogadalmakért is fogadalmakat kell tenni,
amelyek teljesedtek. Mindaz ugyanis, ami véletlenül sikerül, bizonytalan; valaki
minél magasabbra emelkedett, annál könnyebb aláhullnia. Másrészt: senkit sem
töltenek el gyönyörűséggel a bukásra ítélt dolgok: így hát szükségképpen a
legnyomorultabb, nemcsak a legrövidebb azoknak az élete, akik nagy fáradság árán
tesznek szert arra, amit még nagyobb árán birtokolnak; akik sok munkával szerzik
meg, amiket akarnak, majd féltő aggodalommal óvják, amiket megszereztek. 5.
Közben egyáltalán nem vetnek számot a soha többé vissza nem térő idővel: régi
elfoglaltságaikat újakkal pótolják; remény reményt kelt bennük, becsvágy
becsvágyat. Nyomorúságuknak nem a végét keresik, hanem az okozóját váltogatják.
Gyötrődtek tisztségeik miatt: még több idejüket rabolják el idegenek. Mint jelöltek
befejezték fáradozásukat: szavazókra vadásznak. Lemondtak a vádló nyűgös
szerepéről: elvállalták a bíróét. Megszűnt bíró lenni: vizsgálóbíró lett. Kiöregedett
abból, hogy fizetség fejében más vagyonát gondozza: leköti a saját gazdagsága. 6.
Mariust elbocsátotta az egyenruha: a consulság foglalkoztatta. Quinctius igyekezett
megmenekülni a dictatorságtól: az eke mellől hívták vissza; Scipio úgy indult el a
punok ellen, mint aki még éretlen ilyen nagy feladatra: Hannibal legyőzője,
Antiochus legyőzője, saját consulságának dísze, fivérének ajánlója lett belőle, és ha ő
maga nem akadályozta volna meg, Iuppiterrel egy sorba helyezték volna: mint a haza
megmentőjét polgárlázadások nyugtalanították, és miután ifjúként az istenekével
egyenlő megtiszteltetés csúcsára jutott, öregkorában annak kieszközölésében lelte
örömét, hogy önként mehessen száműzetésbe. Soha nem lesz hiány az okokban,
amelyek a szerencse vagy a nyomorúság miatt nyugtalanítják őket; elfoglaltságokkal
fog eltelni életük; nyugalmuk soha nem lesz, mindig csak kívánni fogják azt.
XVIII.1. Szabadítsd ki tehát magad a tömegből, szeretett Paulinusom, s térj vissza
végre a nyugalmasabb kikötőbe, mielőtt még egész életeden át hányódnál! Gondold
meg: hány hullámverést vállaltál, részint hány magántermészetű vihart álltál ki,
részint hány közéletit fordítottál magad ellen! Fáradalmas és idegtépő bizonyságok
által eléggé tanújelét adtad már erényednek; próbáld ki, mire leszel képes a
visszavonultságban! Életed nagyobbik és bizonyos, hogy jobbik részét az államnak
adtad; magadra is szakíts valamennyi időt! 2. De nem tunya és tétlen
visszavonultságra biztatlak, hogy ami életerőd még van, azt alvásra és a tömeg
szemében kedves élvezetekre fecséreld: ez nem megpihenés lenne. Találsz majd
minden eddigi, serényen végzett munkádnál jelentősebb feladatokat, amelyekkel
visszavonultságodban és gondtalanságodban foglalkozhatsz. 3. A földkerekség
mérlegkönyvét vezetheted: oly megvesztegethetetlenül, mint a másokét, oly
serényen, mint a magadét, s oly feddhetetlenül, mint az államét. Hivatali te-
vékenység közben úgy tehetsz szert szeretetre, hogy közben nehéz elkerülni a
gyűlöletet. Hidd el nekem: előbbre való saját életünk számadását ismerni, mint az
állam gabonakészletét! 4. Ama lelki erődet, mely a legnagyobb dolgokra képes,
fordítsd el a tekintélyt ugyan biztosító, de a boldog életre kevésbé alkalmas
közszolgálattól, s gondolj arra, hogy kiskorodtól kezdve nem az volt a célod a szabad
tudományok egészének művelésével, hogy jó lélekkel rád bízhassanak sok ezer mérő
gabonát: valami nagyobb és magasabb rendű elvárásod volt magaddal szemben.
Nem lesz majd hiány kifogástalanul becsületes, hangyaszorgalommal munkálkodó
emberekben! Annyival alkalmasabbak teherhordásra a lomha igásállatok, mint a
telivér paripák, hogy ez utóbbiak nemes gyorsaságát ki terheli meg valaha is súlyos
rakománnyal. 5. Ezenkívül gondolj bele: mekkora idegfeszültséget jelent ekkora
megterhelésnek kitenni magad. Emberek hasával kell bajmolódnod: a nép, ha éhezik,
sem az érvelést nem tűri, sem az igazságosságtól nem szelídül meg, sem semmiféle
könyörgésre nem hajlik. Nemrég, pár nappal ezelőtt, amikor Gaius Caesar elpusztult,
ha a holtakban van valami érzés, bizonyára azt viselte el legnehezebben, hogy tudta:
az őt túlélő római nép számára hét, legfeljebb nyolc napra elegendő élelmiszerkészlet
volt. Miközben ő hajókból hidakat veretett és játszott a birodalom erejével, ott állt
fenyegetően mögöttük az ostromlottak számára is legvégső rossz: az élelmiszerhiány.
Csaknem az éhhalált, és ami az éhség után következik: minden összeomlását váltotta
ki egy őrült, idegen, átkozottul dölyfös király utánzása. 6. Milyen lehetett akkor a
lelki állapotuk azoknak, akikre az állami élelmiszerkészlet gondja volt bízva, és akik
közben kövektől, fegyverektől, gyújtogatástól és Gaiustól rettegtek? Nagy-nagy
színleléssel eltitkolták az ily súlyos belső bajt, és nyilván okkal: bizonyos
betegségeket ugyanis úgy kell gyógyítani, hogy a beteg ne tudjon róla; sokak
halálának volt már oka, hogy tudomást szereztek betegségükről.
XIX.1. Vonulj vissza ezekhez a nyugodtabb, biztonságosabb és magasabb rendű
elfoglaltságokhoz! Gondolod, mindegy mivel törődsz: azzal-e, hogy a gabonát úgy
töltsék át a magtárba, hogy ne essék benne kár a szállítók lopása vagy gondatlansága
folytán, hogy ne romoljék meg és ne fülledjen be a magába szívott nedvességtől, hogy
mennyiségre és súlyra megfelelő legyen, vagy pedig hogy eme szent és magasztos
dolgokra térj át, mivel tudni kívánod: mi az istenség anyaga, mi az öröme, milyen az
állapota és az alakja; milyen veszély leselkedik a lelkedre; a természet hol helyez el
bennünket, miután kiengedett testünkből; mi az, ami a világegyetem legsúlyosabb
részeit középen tartja, a könnyűeket mi emeli a magasba és röpíti őket a legfelül levő
tűzbe; mi mozgatja a csillagokat saját pályájukon, és más rendkívül csodálatos
dolgokat? 2. A földet elhagyva szeretnéd ezeket szemlélni? Míg meleg a vérük, addig
kell elindulniuk a jobb irányba azoknak, akik erősek hozzá. Ebben az életformában a
hasznos tudományok sokasága, az erények szeretete és gyakorlása, a vágyakról való
megfeledkezés, az élet és a halál ismerete, mélységesen nyugodt életkörülmények
várnak rád. 3. Minden elfoglaltnak nyomorult ugyanis az állapota, mégis a
legnyomorultabb azoké, akik nem saját elfoglaltságukban fáradoznak, hanem más
alvásához alkalmazkodva alszanak, más lépéséhez alkalmazkodva járnak, és a két
leginkább szabad dolgot: a gyűlöletet és a szeretetét is parancsra cselekszik. Ezek, ha
tudni akarják, mennyire rövid az életük, gondolkodjanak el rajta, hányad részben az
övék.
XX.1. Így hát, amikor olyan bíborszegélyű tógát látsz, amelyet már gyakran
felöltöttek, vagy a fórumon ismerősen csengő nevet hallasz, ne irigykedj: életük
elvesztése árán szerzik meg ezeket: hogy egyetlenegy évüket számon tartsák,
valamennyi évüket tönkreteszik. Egyeseket akkor hagy el életük, mielőtt még
becsvágyuk csúcsára felkapaszkodtak volna, és az első feladatokkal birkóznak. Mások
akkor döbbennek rá ama szerencsétlen felismerésre, amikor ezernyi megaláztatás
után a méltóság legfelső fokára emelkedtek, hogy sírfeliratuk érdekében
munkálkodtak. Ismét másokat akkor hagy cserben legvégső, erőtlen aggkoruk,
miközben mint ifjúkorukban, nagyszabású és becstelen terveikkel új reményekre
készülődnek. 2. Szégyenletes az, aki a bíróságon öregen, a legismeretlenebb
perlekedők érdekében - miközben a zöldfülű hallgatóság tetszésére vadászik - kifogy
a szuszból. Rút az, aki hamarabb belefáradva az életbe, mint a munkába,
kötelességteljesítés közben összeomlik. Rút az is, akit miután belehalt a rá jutó rész
megszerzésébe, kinevet a sokat hitegetett örököse.
3. Nem hallgathatom el azt a példát, amely eszembe jut. S. Turannius végtelenül
szorgalmas öreg volt, aki miután kilencvenedik életévét betöltötte, Caius Caesartól,
anélkül hogy kérte volna, megkapta a felmentését a gondnoki tisztség alól. Erre ő
lefeküdt az ágyra, és miközben családja körülállta, megparancsolta, hogy sirassák,
mintha halott volna. A ház gyászolta agg urának tétlenségre kárhoztatott nyugalmát,
s nem is fejezte be előbb a búsongást, csak amikor visszaadták neki munkáját.
Ennyire jó hát elfoglaltan meghalni? 4. A legtöbb embernek ugyanilyen a lelkülete:
tovább van meg bennük a munka utáni vágy, mint a képesség. Küzdenek testi
gyengeségük ellen, magát az öregséget csak azért ítélik terhesnek, mert félreállítja
őket. A törvény az ötvenedik életévtől kezdve nem hív be katonának, a hatvanadik
életévtől nem tesz meg senatornak: az emberek nehezebben csikarják ki a nyugalmat
önmaguktól, mint a törvénytől.
5. Ezalatt, miközben marják őket és ők is marnak, miközben egyikük a másikának
tönkreteszi nyugalmát, kölcsönösen nyomorultak, életük haszon, élvezet és lelki elő-
rehaladás nélkül való. Egyikük sem veszi számításba a halált, mindegyikük hosszúra
nyújtja reményeit. Némelyek még azokról a dolgokról is rendelkeznek, amelyek
haláluk után történnek; hatalmas méretű síremlékekről, közfelajánlásokról,
ajándékokról, máglyájukról és fényes temetésükről -, de Herculesre, ezek halotti
menetét, mintha csak nagyon rövid ideig éltek volna, fáklyákkal és gyertyákkal
kellene kísérni.
A BOLDOG ÉLETRŐL

Fordította:

BOLLÓK JÁNOS

TAKÁCS LÁSZLÓ
 I.1. Mindenki boldogan akar élni, bátyám, Gallio, de annak belátásához, hogy mi
az, ami boldoggá teszi az életet, homályos a tekintetük. Olyannyira nem könnyű
elérni a boldog életet, hogy annál messzebbre kerül tőle mindenki, minél
serényebben tört feléje, ha letévedt az útról. Mihelyt az út az ellenkező irányba visz,
maga a gyorsaság okozza a nagyobb távolságot.
Így mindenekelőtt azt kell meghatározni, hogy mi az, ami felé törekszünk. Eztán
körül kell néznünk, hogy melyik úton érhetünk el oda a leggyorsabban, s éppen az
úton értjük majd meg, ha az éppen egyenes, hogy mennyi veszedelem fenyeget
naponta, s mennyivel közelebb vagyunk tőle ahhoz a ponthoz, ami felé természetes
vágyunk hajt bennünket. 2. Ameddig össze-vissza bolyongunk, s nem vezért, hanem
a különböző irányokba hívók zavaros kiáltozását és zajongását követjük, addig a
röpke élet tévedések közepette foszlik szét, mégha éjjel-nappal valami értelmes
lelkiállapotért fáradozunk is. Döntsük el tehát, hogy hogyan és merre igyekszünk,
vezetőt választva magunknak, aki kifürkészte már mindazt, amerre mi is haladunk,
mert bizony nem ugyanaz a helyzet ebben az esetben, mint a többi utazásnál.
Azoknál a kiépített utak és a megkérdezett helybeliek nem hagyják, hogy eltévedjünk,
de itt a jól kitaposott és sűrűn járt út csap be legjobban. 3. Tehát semmire sem kell
jobban ügyelnünk, mint hogy ne kövessük birkák módjára az előttünk menők nyáját,
nehogy oda jussunk, ahová mennek, s nem oda, ahová mennünk kell. De semmi sem
szed rá bennünket nagyobb rosszal, mint hogy a szóbeszédre hallgatunk: a
legnagyobb jónak azt tartjuk, amit nagy egyetértéssel fogadtak el, és amire sok
példánk van. Nem megfontoltan, hanem majmolva élünk. Ez okozza az egymásra
torlódók hatalmas tömegét. 4. És ami a nagy embertömeggel megesik, mikor a nép
nyomja el önmagát (senki sem esik el ugyanis anélkül, hogy magával ne rántana
valakit, s az első veszte bukás az őt követők számára is), láthatod, ugyanez
megtörténhetik az egész életben. Senki sem téved pusztán a maga kárára, hanem a
másik tévedésének oka és előidézője is egyben. Ártalmas ugyanis az előttünk
haladókra hagyatkozni, míg mindenki inkább hinni, semmint ítélni akar. Sohasem az
életről mond ítéletet, mindig csak hitelt ad; megforgat és a mélységbe taszít a kézről-
kézre adott tévedés. Mások példája okozza a vesztünket, de megmenekülünk, ha csak
eltávolodunk a tömegtől. 5. Most azonban az értelemmel szemben önnön bajának
védelmezője a nép. Emiatt történik meg az, hogy a népgyűléseken ugyanazok
csodálkoznak a praetorrá választottakon, akik praetorrá választották őket, ha a
változékony népkegy megfordult: ugyanazt dicsérjük, ugyanazt kárhoztatjuk. Minden
ítéletnek ez a vége, ha a többség véleményét követik.
II. 1. Ha a boldog életről tárgyalunk, nincs okod, hogy ezt feleld a más véleményen
lévők szokása szerint: „Úgy tűnik ezeknek a tábora nagyobb.” Azért, mert rosszabb.
Nem tárgyalunk annyira helyesen az emberi dolgokról, hogy a jobb tessék a
többségnek. Valami legrosszabb voltának bizonyítéka a tömeg. 2. Azt keressük tehát,
hogy mi a legjobb tett, s nem azt, mi a leggyakoribb, s hogy mi tesz bennünket az
örök boldogság birtokává, s nem azt, hogy mit helyesel a tömeg, az igazság
leghitványabb értelmezője. Tömegnek pedig nem csak a köpönyegeseket nevezem,
hanem a koszorúsokat is. Nem azt fürkészem, kinek milyen színű a ruhája, amely a
testüket borítja. Az emberrel kapcsolatban nem hiszek a szemnek, van egy jobb és
megbízhatóbb szemem, amellyel a hamisat megkülönböztetem az igaztól. A lélek
értékét a lélek látja meg. Ez a lélek, ha egyszer megadatik neki, hogy föllélegezzék és
magába forduljon, ó, önmagából facsarva ki az igaz vallomást így fog szólni: 3.
„Mindazt, amit eddig cselekedtem, jobban szeretném, ha sohasem cselekedtem
volna; ha felidézem, amit csak mondtam, megirigylem a némákat. Mindazt, amit
kívántam, az ellenségeim fejére kívánom. Mindaz, amitől féltem, jóságos istenek,
mennyivel veszélytelenebb volt annál, mint amit kívántam. Sokakkal szemben visel-
tettem ellenséges érzülettel, s a gyűlöletem hálába csapott át (ha ugyan van hála a
hitványak között): eddig sohasem voltam önmagam barátja. Minden erőmet
megfeszítettem, hogy kijussak a tömegből, s valamilyen ajándék révén híressé váljak.
Mi mást tettem, mint hogy fegyverek útjába álltam, és megmutattam magam a
rosszindulatnak, hogy belém marjon? 4. Látod azokat, akik az ékesszólásomat di-
csérik, akik a gazdagságomat bámulják, akik kegyeimért törleszkednek, akik a
hatalmamat magasztalják? Mindezek vagy az ellenségeim, vagy - és ez ugyanaz - az
ellenségeimmé válhatnak. Amilyen nagy a csodálók, éppen akkora a gyűlölők
tömege. Miért nem keresek inkább valami bizonyítottan értékeset, amelyről tudom,
hogy az, csak nem mutatom? Mindezek, amelyeket bámulnak, amelyeket
körülállnak, amelyeket ámulva mutat egyik a másiknak, kívülről ragyogók csupán,
belül azonban nyomorúságosak.”
III. 1. Keressünk valami jót, mely nem látszat szerint az, hanem szilárd,
maradandó, és amely a rejtett oldaláról szebb: ezt kutassuk fel. Nincs távolra tőlünk,
rá fogunk találni, csupán annak ismeretére van szükség, hogy hová nyúljunk a
kezünkkel. Most, noha a szomszédságunkban van, úgy haladunk el mellette, mint
sötétben a közelünkben lévő tárgyak mellett, éppen azokon a dolgokon ütközve meg,
amelyekre vágyunk. 2. De hogy ne vezetgesselek kerülőutakon, legalább mások
vélekedéseit mellőzöm, (mert felsorolni is és megcáfolni is hosszú volna őket), vedd
az enyémet. Mármost amikor az enyémnek mondom, nem kötelezem el magam
egyetlen valaki mellett sem a sztoikusok nagyjai közül: nekem is van jogom a
véleménynyilvánításhoz. Így hát egyiküket követni fogom, mások véleményének csak
egyes pontjait tartom majd vitára érdemesnek, és legutolsóként megszólítva esetleg
semmit sem vetek majd el azok közül, amiket az elődök eldöntötték, és nem fogom
azt mondani, „Ennél jobb javaslatom van.”
3. Nos, amiben minden sztoikus egyetért, lekötelezett híve vagyok a természetnek,
tőle el nem tévelyedni s az ő törvénye szerint és példájára rendezni be életünket a
bölcsességgel egyenlő. Boldog tehát az az élet, mely összhangban áll saját
természetével, ami másként nem juthat osztályrészül, csak úgy, ha először is: a lélek
egészséges, méghozzá folyamatosan birtokában van egészségének, azután meg bátor
és szenvedélyes, továbbá gyönyörűen tűrő, alkalmazkodik körülményeihez, törődik
testével és annak járulékaival, de nem aggályosan, és törődik egyéb dolgokkal is,
amelyek az életet gazdagítják, anélkül hogy bármelyiket csodálná; a sors ajándékait
készséggel használja, de nem szolgál nekik. 4. Megérted, ha nem teszem is hozzá,
hogy ennek következménye a folyamatos nyugalom, szabadság, miután elűztük
azokat a dolgokat, amelyek izgatnak vagy rémisztgetnek bennünket. A gyönyörökre
és fájdalmakra ugyanis, amelyek jelentéktelen és törékeny dolgok, és éppen törékeny
voltuk miatt ártalmasak, hatalmas rendíthetetlen és folyamatos öröm következik;
azután meg béke, a lélek összhangja és szabadsággal társult nagysága. Ugyanis
minden vadság gyengeségből származik.
IV. 1. Másképpen is meg lehet határozni a mi jó fogalmunkat, azaz ugyanazt a
nézetet nem ugyanazokba a szavakba foglaljuk. Miként ugyanaz a hadsereg hol
szélesebb távközt fölvéve fejlődik fel, hol zárt alakzatba tömörül, hol középső részén
behomorodva a szárnyak felé, vagy egyenes arcvonalban fejlődik fel, akármilyen is a
hadrendje, az ereje és eltökéltsége ugyanaz, hogy helytálljon pártjáért, éppen így a
legfőbb jó meghatározása hol bő lére ereszthető, hol összehúzható és tömöríthető. 2.
Így hát ugyanaz lesz, ha ezt mondom: „A legfőbb jó az, ha a lélek semmibe veszi az
esetleges dolgokat és örül erényének. Vagy: a lélek legyőzhetetlen ereje, mely járatos
a dolgokban, szelíd a cselekvésben sok emberséggel, és figyel környezetének tagjaira.
Úgy is meg lehet határozni, hogy boldognak mondjuk azt az embert, aki számára
semmilyen jó és rossz nincs, csak a jó és a rossz lélek, aki ápolja a tisztességet,
megelégszik az erénnyel, akit a véletlenszerű dolgok sem fel nem dobnak, sem le ne
törnek, aki semmi nagyobb jót nem ismer annál, mint amit ő maga adhat magának,
akinek számára az igazi gyönyör a gyönyörök megvetése. 3. Ha esetleg csapongani
akarsz, ugyanez más és más formába is átvihető az ép és sértetlen tartalom révén: mi
akadályoz ugyanis bennünket, hogy a boldog életet szabad, büszke léleknek
mondjuk, mely túl van a félelmen, túl a vágyakozáson. Akinek számára egyetlen jó a
tisztesség, egyetlen rossz a hitványság. A dolgok egyéb, értéktelen tömege sem el nem
vesz semmit élete boldogságából, sem hozzá nem tesz semmit: a legfőbb jó
növekedése és vesztesége nélkül megy és tér vissza. 4. Ennek ilyen alapokon kell
nyugodni, akarja, nem akarja, folyamatos derű, mély és mélyről jövő öröm, mint az,
mely magának örül, és nem vágyik nagyobbra a hazai dolgainál. És hogyne vetne jól
számot a test csekély, értéktelen és nem kitartó ingereivel? Amely napon a
gyönyörön belül lesz, a fájdalmon lesz belül; látod azonban, mily gonosz és ártalmas
szolgaságot fog szolgálni, akit a gyönyörök és fájdalmak, a legbizonytalanabb és
legféktelenebb uralkodók felváltva birtokolnak. Ki kell tehát vonulnunk a
szabadságba. 5. Ezt nem szokta más megadni, mint a sors megvetése. Utána
keletkezik a felbecsülhetetlen jó: a biztonságba helyezett lélek nyugalma és emel-
kedettsége, és miután a félelmeket eltávolítottuk, az igazság megismeréséből a nagy
és mozdulatlan öröme, a nyájasság és a lélek boldogsága, melyekben az ember nem
úgy gyönyörködik, mint a javakban, hanem olyasmiben, ami a maga jóságából
keletkezett.
V. 1. Mivel igen nagyvonalúan kezdtem bele fejtegetésembe: boldognak azt lehet
mondani, aki nem vágyakozik és nem is retteg - az értelemnek köszönhetően.
Minthogy nem félnek s nem szomorkodnak a sziklák sem, s nem kevésbé az ökrök,
mégsem mondhatja senki boldognak azokat a dolgokat, melyekben nincs meg a
boldogság öntudata.
 2. Ugyanarra a fokra helyezd azokat az embereket, akiket az ökrök s az élettelen
tárgyak közé sorolt ostoba természetük és öntudatlanságuk. Semmi különbség sincs
ezek és azok közt, mivel az utóbbiakban az értelem szikrája sincs, ezeknek pedig
hitvány, rosszra és gyalázatos dolgokra fogékony. Senkit sem lehet tehát boldognak
nevezni, aki az igazságon kívül van. 3. Az tehát a boldog élet, amely igaz és biztos
ítéleten alapszik és megingathatatlan. Mert a romlatlan lélek akkor szabad minden
gyalázatostól, ha nem csak a marásokat, hanem a szúrásokat is elkerülte, s ott
cövekel le szilárdan, ahol lábát megvetette, s elhatározta, hogy helyét megvédi a
haragos és ellenséges sorssal szemben.
4. Ami a gyönyört illeti, ha körülfoly is bennünket minden oldalról, ha minden
irányból belénk áramlik is és cirógatásával ellágyítja is a lelkünket, s ha egyéb
dolgokat sorakoztat is fel máshonnan, amelyekkel részben vagy egészben zaklathat
bennünket, mégis ki az a halandó, akiben ha van még egy szelet emberi, éjjel-nappal
csilingelést akar hallani a fülében s lelkéről lemondva testével akar foglalkozni?
VI. 1. - „De - mint mondják - a léleknek is meglesznek a maga gyönyörei.” - Nem
bánom, legyenek, és trónoljon csak a dőzsölés és az élvezetek döntőbírájaként.
Töltekezzék mindazokkal, amik gyönyörködtetni szokták az érzékeket, azután idézze
fel az elmúlt dolgokat, és visszaemlékezve az elillant élvezetekre, ujjongjon a
korábbiakon, és máris fürkéssze a következőket, majd állítsa sorba reményeit, és
miközben teste a jelen dőzsölésben hever, gondolatait küldje előre a jövőbe. Annál
nyomorultabbnak fogom tartani, mivel a rosszakat választani jók helyett esztelenség.
Sem egészség híján nem boldog senki, sem nem egészséges az, aki a jövendő
dolgokat úgy kívánja, mint a legjobbakat. 2. Boldog tehát az, akinek helyes ítélete
van. Boldog, aki elégedett a jelen körülményeivel, akármilyenek is azok, és barátilag
viszonyul viszonyaihoz; boldog az, akinek az értelme viszonyainak egész állapotát
kellemessé teszi.
VII.1. Azok is látják, akik a legfőbb jót ezekkel a dolgokkal is kapcsolatba hozták,
hogy milyen megalázó környezetben jelölték ki a helyét. Így hát tagadják, hogy a gyö-
nyör elválasztható az erénytől, és azt mondják, hogy sem erényesen nem él senki
anélkül, hogy ne élne kellemesen is, sem kellemesen úgy, hogy ne élne erényesen is.
Nem látom be, hogy ezek az oly különböző dolgok hogyan kapcsolhatók össze
egymással. Mi az, könyörgök, amiért a gyönyör nem választható el az erénytől?
Nyilvánvaló, mivelhogy a jó minden kezdeménye az erényből származik, ennek
gyökereiből sarjadnak azok is, amiket ti szerettek. Ám ha elválaszthatatlanok
volnának, nem látnánk bizonyos kellemes, de nem erényes dolgokat, míg mások
igencsak erényesek, de kellemetlenek, fájdalom árán kell megvalósítani őket. 2. Vedd
hozzá még, hogy a gyönyör a leghitványabb életnek is tartozéka, az erény viszont
nem fér össze a hitvány élettel, és egyesek nem a gyönyör hiányában, sőt egyenesen a
gyönyör miatt szerencsétlenek, ami nem történhetnék meg, ha a gyönyör
keveredhetnék az erénnyel, amelynek az erény gyakran híján van, de sohasem hi-
ányolja. 3. Miért állítotok egymás mellé különböző, sőt ellentétes dolgokat? Az erény
magasrendű, felséges, királyi, legyőzhetetlen valami, míg a gyönyör alacsonyrendű,
szolgai, gyenge és esendő valami, melynek állomás- sőt lakóhelye a bordélyokban és
a csapszékekben van. Az erénnyel templomban, a fórumon, a tanácsteremben
találkozol, vagy amint a falak előtt áll porosan, lebarnultan, kérges tenyérrel; a
gyönyör többnyire rejtőzködik, a sötétet keresi a fürdők, az izzasztóházak és az
aedilistől rettegő helyek körül, puhány, el van ázva bortól és kenőcsöktől, sápatag,
felcicomázott és be van balzsamozva, mint a halottak. 4. A legfőbb jó halhatatlan,
nem ismeri a mértéktelenséget, sem undora nincs, sem bűntudata; a helyes lélek
ugyanis nem változik meg, sem magát nem gyűlöli, és szemernyit sem tér el a
legkiválóbb élettől; a gyönyör viszont akkor múlik ki, amikor a legjobban
gyönyörködtet. Nincs sok helye, így hát gyorsan teletömi magát, undorodik magától,
és első szenvedélyes indulata után kornyadozik. Az sem biztos soha, aminek
mozgásából a természete áll, így hát nem lehet semmiféle lényege, mivel gyorsan jön
és távozik, hogy önmaga felélésében pusztuljon el; eljut ugyanis arra a pontra, ahol
megszűnik, és amikor elkezdődik, már a végére figyel.
VIII.1. De hogyan van az, hogy mind a derekakban, mind a hitványakban megvan
a gyönyör, és becstelenségei nem kevésbé gyönyörködtetik a hitványakat, mint
kiemelkedő tettei az erényeseket? És azért tanítottak a régiek a legkiválóbb és nem a
legkellemesebb élet követésére, hogy a jó és a helyes akaratnak ne vezére, hanem
kísérője legyen a gyönyör. A természetet kell ugyanis vezetőnkként használnunk; őt
figyeli az értelem, tőle kér tanácsot. 2. Boldogan és természet szerint élni tehát
ugyanaz. Rögtön elárulom, hogy ez mit jelent. Ha a testi adottságokat és a természet
szerinti dolgokat úgy őrizzük meg - gondosan, mégis aggályoskodás nélkül mint egy
napra adott, múlékony dolgokat, ha nem válunk a szolgáikká, sem idegen dolgok
nem kerítenek a hatalmukba, ha a test számára kedves és kívülről kapott dolgoknak
ott lesz a helyük, ahol a táborokban a segédcsapatoknak és a
könnyűfegyverzetűeknek, (ezek szolgáljanak, ne parancsoljanak!), így végül is
hasznosak a lélek számára. 3. Egy férfi legyen megronthatatlan a külső dolgok által,
legyőzhetetlen, csupán csak önmaga csodálója,

lelkében bízó, s kész egyként bajra, sikerre,

önbizalma ne legyen tudás nélkül, tudása állhatatosság nélkül; tartson ki azok

mellett, amiket egyszer helyesnek fogadott el, és döntéseiben ne legyen semmi
helyesbítés. Magától értetődik, ha nem teszem is hozzá, hogy az ilyen férfi
kiegyensúlyozott és rendezett lesz, és azokban a dolgokban, amikbe belevág,
nagylelkű és jóindulatú. 4. Az értelem az érzékektől ingerelve kutasson, semmi más
nincs ugyanis, ahol próbálkozhatnék, és innen véve a kiindulási pontot,
próbálkozzék, és törjön utat az igazság felé és térjen vissza önmagába. Mert a
mindent átölelő világegyetem és az istenség is kifelé törekszik ugyan, ám mégis
mindenünnen visszatér önmagába, a bensőjébe. Ugyanezt tegye a mi lelkünk is,
miután érzékeit követve behatolt a külvilágba, legyen ura azoknak is és önmagának
is. Ily módon válik eggyé az erő és a hatalom, mely összhangban van önmagával, és
születik meg ama megbízható értelem, mely nem viszálykodik, és nem ragad le a
vélekedéseknél és a képzeteknél, sem a meggyőzésnél, mely mihelyt rendezte magát
és összhangban van, hogy úgy mondjam saját részeivel, eléri a legfőbb jót. 6. Nem
marad benne ugyanis semmi fonákság, semmi bizonytalanság, amely miatt nyugta-
lankodnék vagy elbotlanék. Mindent a maga parancsára tesz, és semmi sem történik
benne váratlanul, hanem bármit tesz, jóra fordul, könnyen és gördülékenyen, és
anélkül, ahogy a cselekvő megfutamodnék. Mert a tunyaság és a bizonytalankodás
küzdelemről és állhatatlanságról árulkodik. Ezért bátran vallhatod, a legfőbb jó a
lélek összhangja: ugyanis erényeknek kell lenniük ott, ahol egyetértés és egység van,
csak a bűnök viszálykodnak.
IX.1. „De te is csak azért ápolod az erényt, mert valami gyönyört remélsz tőle” -
mondják. - Először is: ha az erény gyönyört okoz, ezért még nem kívánatos, ugyanis
nem ezt nyújtja, hanem ezt is, és nem ezen munkálkodik, hanem munkálkodásának,
noha más a célja, gyümölcse ez is. 2. Miként a szántóföldön, melyet vetés alá
szántanak, fel-felüti a fejét néhány kis virág, ám az oly nagy munkát mégsem ennek a
virágnak a kedvéért végezték, noha gyönyörködteti a szemet (a vetőnek más volt a
célja), ez ezen felül jött, így a gyönyör is sem nem bére, sem nem oka az erénynek,
hanem járuléka, nem azért tetszik, mert gyönyört okoz, hanem ha tetszik, gyönyört is
okoz. 3. A legfőbb jó magában az ítélőerőben van, és a tökéletes lélek állapotában,
mely mihelyt befutja pályáját és határaival övezi magát, teljessé válik a legfőbb jó, és
többé semmit sem kíván, ugyanis az egészen kívül semmi sincs, éppen úgy, mint a
határon túl.
4. Így hát tévedsz, amikor megkérdezed, mi az, ami miatt törekszem az erényre; a
legfőbbön túl levőt kérdezed ugyanis. Kérdezed, hogy miért törekszem az erényre?
Önmagáért. Nincs ugyanis semmije, ami jobb, ugyanis önmagának a jutalma. Vajon
ez nem elég nagy? Amikor ezt mondom neked: „A legfőbb jó a törhetetlen lélek
szilárdsága, az előrelátás, az emelkedettség, az egészség, a szabadság, az összhang és
a szépség, kívánsz még most is valami nagyobbat, amire ezek a tulajdonságok
vonatkoznak? Mit emelegeted nekem a gyönyört? Az ember javát keresem, nem a
gyomorét. Ez utóbbi a háziállatokban és a vadakban öblösebb.”
X.1. „Elkened - mondja -, amit mondok. Én ugyanis tagadom, hogy bárki élhet
kellemesen, ha egyben nem él erényesen is, ami nem juthat osztályrészül a
beszédképtelen állatoknak, sem azoknak, akik „jó”-jukat az étellel mérik. Világosan
és nyíltan hitet teszek amellett, hogy az az élet, amelyet boldognak mondok, csak
akkor jut osztályrészül, ha erény társul hozzá.” 2. De ki ne tudná, hogy az összes
ostoba teli van a ti gyönyöreitekkel, s a semmittevés túlteng a kellemes dolgokban, és
a lélek maga a gyönyör sok hitvány fajtáját hozza a felszínre. Elsősorban a fékte-
lenséget, a túlzott önbecsülést, felfújt pöffeszkedést mások fölött, a vagyonuknak
túlzott és előre nem látó szeretetét, csekélyke és gyermeteg okokból való ujjongást,
továbbá a szószátyárságot, a sértéseken derülő dölyföt, a renyhe lélek lustaságát és
ernyedtségét, amely lubickol az élvezetekben, mely a maga érdekében alszik. 3. Az
erény mindezeket szétveri, megrángatja a fület, s mérlegeli a gyönyöröket, mielőtt
még magához engedné őket, de azokat sem tartja sokra, amelyeket jóváhagyott,
mindig óvatosan engedi ugyanis magához őket, és nem használatuk, hanem
mérséklésük esetén boldog. A mérséklés azonban, noha csökkenti a gyönyöröket, a
legfőbb jó esetében sértés. Te átadod magadat a gyönyörnek, én kordába szorítom; te
élvezed a gyönyört, én élek vele; te ezt tartod a legfőbb jónak, én még jónak sem; te
mindent a gyönyör végett teszel, én semmit.
XI. 1. Midőn azt mondom, semmit sem teszek a gyönyör érdekében, arról a
bölcsről beszélek, akinek egyedül engeded meg a gyönyört. Nem hívom ugyanis
bölcsnek, aki fölött bármi is van, nemhogy a gyönyör. Mert bizony, aki ennek a rabja,
hogyan áll ellent a fáradozásnak és a veszélynek, a szegénységnek és az emberi életet
körbezúgó oly sok fenyegetésnek? Hogyan viseli el a halál látványát, a fájdalmakat,
hogyan a világ acsarkodását, és a megannyi ádáz ellenséget, ha ennyire puhány
ellenfél legyőzi? - „Azt fogja tenni, amit a gyönyör sugall.” - Nos, nem látod mily sok
mindent fog sugallni? - 2. „Semmi rútat nem sugalmazhat, mivel össze van kapcsolva
az erénnyel.” - Már megint szem elől téveszted, milyen a legfőbb jó, melynek őrzőre
van szüksége, hogy „jó” maradjon. Hiszen az erény hogyan irányítja azt a gyönyört,
amelyet követ, amikor követni az alattvaló, irányítani a vezér sajátja? Hátra helyezed
azt, ami parancsol. Nálatok kiváló feladata van az erénynek: a gyönyörök
előkóstolása. 3. De lássuk, vajon az erény, amivel oly gyalázatosan bántok, erény-e
még mindig, mert nem birtokolhatja ezt a nevet, ha feladta a helyét. Közben be fo-
gom mutatni, ha már erről van szó, hogy sokan vannak a gyönyör rabjai, akikre a
szerencse minden ajándékát kiárasztotta, akikről rákényszerülsz bevallani, hogy
hitványak.
4. Tekints Nomentanusra és Apiciusra, akik, mint ők mondják, a föld és a tenger
javait összefőzik és asztaluknál szemlét tartanak az összes nép állatai fölött. Nézd
ugyanezeket a rózsákból készült ágyakon, amint szemlélik konyhaművészetüket,
fülüket énekszóval, szemüket látványosságokkal, ínyüket ízekkel gyönyörködtetik;
lágy és sima melegítőpárnákkal izgatják testüket, és hogy közben orrcimpájuk se
maradjon ki, különféle illatokkal illatosítják azt a helyet, ahol a dőzsölésnek
áldoznak. Azt mondod, ők gyönyörök közepette élnek, mégsem jó a soruk, mert nem
a „jó”-nak örülnek.
XII. 1. „Rosszul megy majd azoknak - állítják mert sok olyasmi jöhet közbe, ami
földúlja a lelket, s az egymással ellentétes vélemények háborgatják majd a lelket.”
Megengedem, hogy így van. De semmivel kevésbé sem éreznek nagy gyönyört azok
a balga, mértéktelen és a bűnbánattól űzött emberek, hogy el kell ismerni, oly messze
vannak akkor minden tehertől, amilyen messze a józan lelkülettől, és amint az
gyakran megesik, nyugodt őrületben őrjöngenek és kacagásban tör föl
eszeveszettségük. 2. A bölcseknek ellenben visszafogott, mértékletes és majdnem
erőtlen a gyönyöre, megfékezett és alig észrevehető, mint amik nem vágyottként
örvendeztetnek meg; de ha még vágyottak is, akkor sincs becsületük, s öröm nélkül
fogadják be ezeket. Mert keverik ezeket egymással, s fűszerezik vele az életet, amint a
játék és a tréfa a komoly dolgokat.
XIII. 1. Hagyjanak föl tehát azzal, hogy összekapcsolják az össze-nem-illőket, s a
gyönyört az erényhez kötözzék, amely hiba révén egyenesen a leghitványabbaknak
kedveskednek. Az az ember teljesen a gyönyöröknek él, állandóan öklendezik és
részeg, mert úgy tudja, hogy gyönyörben él, s azt hiszi, hogy erényesen is. Azt hallja
ugyanis, hogy a gyönyört nem lehet az erénytől elválasztani, aztán pedig a hibái közé
sorolja a bölcsességet, s kijelenti, hogy el kell rejtenie. 2. Ezért tehát nem Epicurustól
hajtva élnek fényűző életet, hanem átengedve magukat hibáiknak a filozófia ölében
rejtegetik fényűzésüket, s oda menekülnek, ahol a gyönyör dicséretét hallják. Nem
fogják föl, hogy Epicurusnak az a hírneves gyönyöre (mert én - istenemre - így
gondolom) mennyire józan és száraz, hanem az elnevezésre csapnak le, miközben
vágyaiknak keresnek védelmet és takarót. 3. Így még azt az egyetlen dolgot is
elveszítik, ami a sok rossz között jó akadt: a vétkezés után érzett szégyent. Mert
magasztalják, ami miatt pirultak, és hibájukkal hetvenkednek, s bizony emiatt nem
szabad az ifjúságnak újra fölkelnie, ha a rút mihasznasághoz erényes cím társult.
Emiatt veszedelmes a gyönyör dicsérete, mert az erényes tanok belül lapulnak, ami
pedig megront, az a felszínre tör.
4. Magam azon a véleményen vagyok (ezt a mi vezetőink akarata ellenére
mondom), hogy Epicurus szent és helyes dolgokat tanított, s ha közelebb
merészkedsz hozzájuk, keserveseket. Mert ezt a gyönyört kicsinek és hitványnak
tartja, s amilyen törvényt mi szabunk az erénynek, olyat szab ő a gyönyörnek. Arra
utasítja, hogy szolgálja a természetet. Az azonban kevés a fényűzésnek, ami a
természetnek elég.
5. Hogyan áll tehát a helyzet? Mindaz, aki a mihaszna elvonultságot, az étvágy és
sóvárgás váltakozását szerencsének nevezi, egy rossz dolog számára keres derék
tekintélyt, s amíg az édes névtől vezetve arra megy, a gyönyört hajszolja, de nem azt,
amelyikről hallott, hanem amelyet magával hozott, s amikor arra gondol, hogy a
hibái hasonlatosak a filozófiai tanításokhoz, attól fogva nem félénken, nem titokban
hódol nekik, hanem fölvetett fejjel él fényűzően. Ezért nem igaz az, amit sokan
mondanak a mieink közül, hogy Epicurus szektája a bűnök tanítómestere, hanem azt
állítom: félreértik, ezért rosszhírű, pedig nem érdemli meg. 6. Ezt nem tudja más,
csak a beavatott? Már az arca is alkalmat ad a mesékre, s nem sok jóval kecsegtet. Ez
olyan, mint egy női ruhába öltözött bátor férfi. Látható a szemérmességed, de
férfiasságod is hibátlan, tested nem tűr semmilyen rútságot, de a kezedben dob van.
Erkölcsös elnevezést választunk ki, s maga a felirat is fellobbantja a lelket: ami áll,
arra rálelnek a hibák. 7. Aki elérkezett az erényhez, nemes jellemről tett tanúságot,
aki azonban a gyönyört hajszolja, az gyengének, megtörtnek, a férfiasságtól
elfajzottnak tűnik, s a rút dolgokhoz jut majd el, ha le nem leplezi számára valaki a
gyönyöröket, hogy megtudja, melyek közülük a természetes vágyból fakadók, s
melyek azok, amelyek magukkal rántanak, végtelenek, s minél kielégültebbek, annál
kielégíthetetlenebbek.
XI.1. Előre! Az erény menjen elől, s biztos lesz az egész út. És a túlzott gyönyör
ártalmas. Az erényben még azt sem kell szégyellni, ami túlzott, mert önmagában van
a mérték. Nem jó az, amire veszedelmet jelent tulajdon nagysága. Akinek értelmes
természet jutott részéül, az elé mi jobbat lehetne célul tűzni, mint az értelmet? Ha
pedig tetszést arat ez a szövetség, ha tetszést arat ilyen kísérettel indulni a boldog élet
felé, menjen elől az erény, s legyen a kísérője a gyönyör, s úgy kövesse, mint a testet
az árnyék. Az erényt pedig, amely a leghatalmasabb mindenek között, a magasba
törő léleknek nem illik a gyönyör szolgálójává tennie.
 2. Menjen az élen az erény, ő vigye a zászlót! Semmivel sem lesz kevesebb
gyönyörben részünk, de urai leszünk és mérsékeljük majd. Csak kér tőlünk ezt-azt,
semmire sem kényszerít. Azoknak azonban, akik a gyönyörnek engedték át a
vezetést, mindkettő kisiklott a kezéből. Mivel elveszítik az erényt, többé már nem ők
parancsolnak a gyönyörnek, hanem a gyönyör nekik. Akár a gyönyör hiánya
szorongat valakit, akár a bősége fojtogat, szerencsétlenek, ha ott hagyja, de
szerencsétlenebbek, ha maga alá temeti őket. Amint a Syrtes-tengeren rekedt
hajósokat is hol a szárazra veti a víz, hol a megvadult hullámok hátán táncoltatja. 3.
Ez a túlzott mértéktelenség pedig a dolog iránti vak szerelemből is fakad: mert
veszedelmes annak, aki a jó helyett a rosszra vágyik, ha betelik kívánsága. Amint a
vadakra is fáradság és veszély közepette vadászunk, s még a befogott vadak
birtoklása is nyugtalanító (mert gyakran marcangolják szét urukat), így azok is, akik
roppant gyönyörökben részesülnek, rossz véget érnek, és zsákmányuk zsákmányai
lesznek. Minél több és nagyobb ez a gyönyör, ő annál kisebb, s annál többnek a
szolgája, akit a tömeg szerencsésnek nevez. 4. Megmaradok ennél a hasonlatnál.
Amint az, aki fölkutatja az állatok rejtekeit és nagyra tartja

...állítani tőrt a vadaknak,

és

... körbekerítni nagy őserdők vadonát ebeinkkel,

hogy követhesse a nyomaikat, odahagyja a fontosabbakat és sok kötelességéről

lemond, úgy az is, aki a gyönyör nyomába szegődik, mindent hátrasorol, először a
szabadságot adja föl - a gyomráért cserébe -, s nem gyönyöröket vásárol magának,
hanem eladja magát a gyönyöröknek.
XV.1. - „Mégis - mondják - mi akadályoz meg abban, hogy egybeöntsük az erényt
és a gyönyört, s így alkossuk meg a legfőbb jót, hogy az erényes és élvezetes is
legyen?” - Mert az erénynek nem lehet más, mint erényes része, s a legfőbb jó sem
őrzi majd meg komolyságát, ha valami olyasmit pillant meg magában, ami
különbözik a jobbtól. 2. Még az öröm sem része az abszolút jónak, pedig az erényből
fakad, s jó is, csakúgy mint a boldogság és a nyugalom, noha ezek is a legszebb
okokból jönnek létre. Ezek is jó dolgok, de csak következményei a legfőbb jónak, nem
tartoznak a lényegéhez. 3. Aki azonban létrehozza az erény és a gyönyör közösségét,
méghozzá nem egyenlőn, az egyik jó törékenysége által megingat mindent, ami a
másikban erős, s még a szabadságot is igába hajtja, ha azt legyőzve végül semmi
értékesebbet sem talál önmagánál. Mert (és ez a legnagyobb szolgaság) szüksége
kezd lenni a szerencsére. Ezt tétova, gyanakvó, aggodalmas, bukástól rettegő, a pil-
lanatokra figyelő élet követi. 4. Nem szilárd, mozdíthatatlan alapot vetsz az
erénynek, hanem ingatag talapzatra helyezteted. Ugyan mi annyira ingatag, mint
lesni a véletlent meg a test és a testet összeroppantó dolgok változását? Miképpen
képes az ilyen az istenségnek engedelmeskedni, s nyugodt szívvel fogadni, bármi
történjék, és nem panaszkodni a sors miatt a csapások jóindulatú magyarázójaként,
ha a legapróbb gyönyörökre és fájdalmakra összerezzen? De sem hazájának nem jó
védelmezője és megtorlója, sem barátainak nem jó harcosa, ha a gyönyörök felé
törekszik.
5. Oda kell eljutnia tehát a legfőbb jónak, ahonnan semmilyen erő sem tudja
letaszítani. Oda nem jut el sem a fájdalom, sem a remény, sem a félelem, sem semmi
más, ami csorbíthatná a legfőbb jó jogát, oda pedig csak az erény képes följutni. Az ő
léptével kell kitaposni ezt az ösvényt. Ő bátran áll majd, s ami történik, nemcsak
türelemmel viseli majd, hanem kívánja is, s tudja majd, hogy az idők minden
nehézsége a természet törvényéből fakad, s derék katonaként tűri majd a sebeket,
megszámolja a forradásokat, s fegyverektől átütötten haldokolva is szeretni fogja azt
a vezért, akiért elesett. Ott lesz a lelkében a régi parancs: kövesd az istenséget. 6. Aki
pedig jajgat, siránkozik, nyöszörög, azt erőszak kényszeríti végrehajtani ugyanúgy a
parancsot, és akarata ellenére teljesíti, amit követelnek tőle. Mennyivel őrültebb
kényszerülni, mint önként követni. Éppen akkora - istenemre! mint amekkora
ostobaság és helyzetünk félreismerése fájlalni, ha hiányzik valamid, vagy valami túl
kellemetlen történt, és ugyanúgy furcsállni vagy méltatlankodva fogadni azt, ami
jókkal éppúgy megeshetik, mint hitványakkal: a betegségekre, halálra,
gyöngeségekre gondolok, meg mindarra, ami lesből támad az emberi életre. 7. Amit
az egyetemes lét törvénye alapján tűrni kell, fogadjuk bátor lélekkel: erre eskettek föl
minket: viseljük el a halandóságot, és ne háborogjunk amiatt, aminek elkerülése nem
áll a hatalmunkban. Királyságban születtünk: az istenségnek engedelmeskedni maga
a szabad köztársaság.
XVI.1. Az erényben rejlik tehát az igazi boldogság. Mire ösztönöz téged ez az
erény? Hogy semmit se gondolj jónak vagy rossznak, aminek nincs köze az erényhez
vagy a hitványsághoz. Aztán pedig, hogy légy megingathatatlan, szállj szembe a
rosszal, és a jóból - amennyire szabad - alakítsd magad az istenséghez. 2. Mit ígér
neked ezért a vállalkozásért? Hatalmasat és az isteniekkel egyenlőt. Semmire sem
kényszerülsz, semmire sem szorulsz rá. Szabad leszel, biztonságban leszel, nem érhet
kár. Semmit sem teszel hiába, semmiben sem gördül eléd akadály. Minden az
akaratod szerint történik, semmi sem történik ellenedre, semmi sem véleményed
vagy szándékod ellenében.
3. - „Hogyan? Az erény elegendő a boldog élethez?” - Ez a tökéletes és isteni dolog
hogyne lenne elég, sőt még fölösleges is? Mert ugyan mi hiányozhatnék annak, aki
túl van minden vágyakozáson? Milyen külső dologra van szüksége annak, akinek
mindene önmagában van? De annak, aki az erény felé törekszik, mégha nagyon
előrehaladt is, szüksége van még az emberi dolgok közt hányódva a szerencse
támogatására, míg el nem oldotta azt és minden halandó kötelékét. Ugyan mi a
különbség, hogy egyesek szorosan vannak megkötözve, összecsomózva, mások pedig
lazábban? Az, aki fölfelé indult el, s a magasba tornázta föl önmagát, s meglazult
béklyóit maga után húzza, még nem szabad, de már olyan, mintha szabad lenne.
XVII.1. Ha pedig valaki azok közül, akik csak ugatják a filozófiát, amint az
megesik, ezt mondaná: „Miért beszélsz te bátrabban, mint ahogy élsz? Miért veted
magad egy magasabb rendű alá, s gondolod, hogy elengedhetetlen eszköz számodra a
pénz, miért indít meg a csapás, feleséged zokogása, vagy miért sújt le barátod halála,
s mért lesed a sorsot s illeted haragos mondatokkal? 2. Miért műveltebb a te szántód,
mint ahogy azt a természetes használat megköveteli? Miért nem étkezel az
előírásaidnak megfelelően? Miért vannak túlságosan ragyogó bútoraid? Miért isznak
nálad a korodnál idősebb bort? Miért van madárházad? Miért nem csak árnyat adó
fákat ültetsz? Miért hord a feleséged a fülében palotányi kincset? Miért vannak a
gyerekek drága ruhákba bugyolálva? Miért művészet nálad a fölszolgálás, s miért
nem hanyagul s tessék-lássék módon adják föl az ezüstöt, hanem akkurátusán
szervíroznak, s a hússzeletelésre is van szakembered?” Ha tetszik, tedd csak hozzá:
„Miért vannak tengeren túli birtokaid? Miért nem ismered minden tulajdonod? Rút
módon vagy oly nemtörődöm vagy, hogy nem ismered aprócska szolgálóid, vagy
annyira fényűző vagy, hogy több szolgád van, mint amennyit meg tudsz jegyezni!” 3.
Később alátámasztom a szemrehányásokat, s többet vetek a szememre magamnak,
mint gondolnád, most azonban ezt felelem neked: „Nem vagyok bölcs, s hogy
rosszindulatodat tápláljam, nem is leszek. Ne azt követeld tehát tőlem, hogy a
legderekabbakhoz legyek méltó, hanem hogy jobb legyek a hitványaknál. Megelég-
szem ezzel: naponta lecsípni valamennyit a hibáimból, s javítgatni eltévelyedéseimet.
4. Nem gyógyultam meg teljesen, nem is gyógyulok meg. Csak fájdalomcsillapítót
szedek a köszvényemre, mintsem orvosságot, örülök ha csak néha sajog, s ha kevésbé
gyötör. A te lábaddal összehasonlítva pedig sánta futó vagyok.” Ezt nem a magam
érdekében mondom (mert én hibáimban elmerülve élek), hanem annak a javára, aki
már elért valamit.
XVIII.1. „Másképpen locsogsz - veted oda -, s másképpen élsz.” Ezeket a felettébb
rosszindulatú és igen ellenséges vádakat a legjobbak is megkapták: szemére vetették
Platonnak, szemére vetették Epicurusnak, szemére vetették Zenonnak. Mert egyikük
sem az mondta, hogy hogyan élnek, hanem hogy miként kellene élniük. Az erényről,
s nem magamról beszélek, s valahányszor a hibákkal perlekedem, különösem a
magaméival pörölök: ha majd képes leszek rá, úgy élek, ahogyan kell. 2. Nem fog
elrettenteni ez a sűrű méregbe mártott rosszindulat sem a legderekabbaktól, sem az a
ragály, amelyet másokra szórtok, amellyel megölitek magatokat, nem fog
megakadályozni abban, hogy kitartsak annak az életnek a dicsérte mellett, amelyet
tudom, hogy élnem kellene, de nem élek: hogy magasztaljam az erényt, s nagy
távolságból csúszva-mászva kövessem. 3. Arra várok ugyanis, hogy lesz, ami
sérthetetlen a rosszindulat számára, aminek sem Rutilius, sem Cato nem volt szent.
Törődik-e valaki azzal, hogy túlságosan gazdagnak tűnik azoknak, akiknek a kynikus
Demetrius nem elég szegény? Azt mondják, hogy ez a végtelenül kemény s a
természet minden kívánsága ellen hadakozó, ez a valamennyi kynikusnál is
szegényebb ember, aki - miközben a többiek megtiltották maguknak a birtoklást -
magát a kérést is megtiltotta magának, nem nélkülözik eléggé! Látod: nem az erényt
tanulta meg, hanem a nélkülözést.
XIX. 1. Azt állítják, hogy Diodorus, az epikureus filozófus, aki természetes halála
küszöbén önkezével vetett véget életének, nem Epicurus tanítása szerint cselekedett,
mivel a gyomrát vágta föl. Egyesek szerint őrület hatására cselekedett így, mások
szerint gyávaságból. Közben pedig boldogan és tiszta lelkiismerettel távozott az
életből, s bizonyságot tett róla és dicsérte azt, hogy élete révbe ért s lehorgonyzott a
nyugalomban, és olyasmit mondott, amit nem szívesen hallotok, mintha nektek is így
kellene cselekednetek:

Éltem: a pályámat, mit a sors megadott, befutottam

2. Az egyiknek az életéről, a másiknak a haláláról értekeztek, és a valami dicséretre

méltó tett miatt nagy férfiak nevére úgy csaholtok, mint az ismeretlen emberek
felbukkanására az ölebek. Az esik jól nektek, ha senki sem tűnik jónak, mintha más
erénye a ti valamennyi bűneiteknek a kárhoztatása lenne. Irigységgel hasonlítjátok
össze saját mocskotokkal a ragyogó tetteket, s nem látjátok be, hogy mekkora
károtokra van, hogy erre vetemedtek. Mert ha azok, akik az erény nyomába
szegődtek, kapzsik, kéjsóvárak és becsvágyók, számotokra miért gyűlöletes az erény
neve?
3. Azt mondjátok, hogy senki sem valósítja meg azt, amiről papol, s nem él szavai
szerint. Mi a furcsa ebben, mikor bátor, hatalmas és minden emberi
szerencsétlenségen fölülemelkedő dolgokról beszélnek? Amikor megpróbálják
keresztre feszíteni magukat, amelybe mindegyikőtök egy-egy szeget ver bele,
bűnhődésre ítélve mégis csak egy-egy kötélen lógnak. Ők, akik önmagukba
fordulnak, annyi keresztre feszülnek föl, amennyi vágyuk van. De ezek
rosszindulatúak és örömöt lelnek más gyalázásában. Azt hinném, hogy hiányzik
mindez belőlük, ha egyik-másikuk le nem köpné nézőközönségét a keresztről.
XX.1. „A filozófusok nem valósítják meg azt, amit mondanak.” Bizony sok dolgot
megvalósítanak abból, amit mondanak, amit erényes lélekkel megfogantak. S ha bi-
zony szavaikhoz hasonlóan cselekednének, ugyan mi lehetne boldogabb náluk!?
Nincs semmi okod arra, hogy megvesd a derék szavakat és a derék gondolatokkal telt
elmét. Üdvös tanokkal foglalkozni még eredménytelenül is hasznos. 2. Miért
meglepő, ha nem jutnak föl a csúcsra, akik elindultak az emelkedőn? De ha férfi
vagy, nézz föl: ha leesnek is, nagy dologra vállalkoznak. Nemes dolog az, ha nem a
magunk, hanem a természetünk erejéhez szabjuk a feladatot, ha a magasba törünk, s
lelkünkben többre törekszünk, mint amit a hatalmas lélekkel bíró emberek elérhet-
nek. 3. Aki a következőt tűzte célul maga elé: „Ugyanúgy nézek farkasszemet a
halállal, mint ahogy hallok felőle. A küzdelemnek, bármekkora is, akaratomban bízva
nekiveselkedem. A gazdagságot - akár itt van, akár nincs - egyként megvetem. Nem
leszek szomorúbb, ha máshol van, nem leszek gőgösebb, ha körülöttem ragyog. Nem
veszem észre, ha meglátogat a szerencse, nem veszem észre, ha faképnél hagy.
Minden földre úgy tekintek majd, mint az enyémre, a magaméra úgy, mint
mindenkiére. Úgy fogok élni, mintha tudnám, másra születtem, és emiatt hálát
rebegek majd a természetnek: hogyan is tudta volna jobban képviselni az ügyemet?
Ajándékul adott mindennek, s nekem adott mindent. 4. Amim van, nem rejtegetem
hitványul, s nem szórom két kézzel. Úgy hiszem, hogy semmi sem enyém inkább,
mint az, amit jól ajándékoztam el. Nem számolgatom, s nem súlya vagy valami más
alapján mérem jótéteményeimet, hanem aszerint, milyen lelkülettel fogadják.
Sohasem lesz sok az a számomra, amit méltó embernek ajándékozok. Semmit sem
teszek álságosan, csak a lelkiismeretem miatt. Ha a nép figyel, akkor is úgy cselek-
szem, mint akkor cselekszem, ha csak én vagyok önmagam tanúja. 5. Ott fejezem be
az evést és az ivást, ahol a természetes vágyak határt szabnak. Nem töltöm meg a
gyomrom, s hánytatom meg magam. A barátaimmal boldog, az ellenségeimmel
nyájas és könnyed leszek, megengesztelődöm a bocsánatkérés előtt, s az erkölcsös
kéréseknek elébe megyek. Tudom, hogy a világmindenség a hazám, amelynek az
istenek az elöljárói, s fölöttem és köröttem állnak ők, hogy tetteim és szavaim
megítéljék. Amikor pedig visszakéri tőlem a természet a lelkemet, vagy elbocsát a
józan megfontolás, azzal a tudattal távozom, hogy szerettem a tiszta lelkiismeretet, az
igaz tudományokat, senkinek sem csorbult miattam a szabadsága, s legkevésbé az
enyém...” - aki ezt a célt tűzi maga elé, ezt akarja, ezt próbálja meg, az istenekhez tör
utat, s mégha nem tudja is beteljesíteni, akkor sem

...hull nagy tervek után le a mélybe

6. Ti azonban, mivel gyűlölitek az erényt és annak követőjét, semmi újat sem

tesztek. A fekete fények is félnek a Naptól, s az éjjeli állatokat elűzi a ragyogó
világosság, amelyek megdermednek első sugaraira, s hanyatt-homlok iszkolnak
rejtekeikbe, rettegve a fénytől vájataikban bújnak el. Nyögjetek, és nyomorult
nyelveteket a derekak rágalmazásával köszörüljétek! Tátsátok ki a pofátokat,
marcangoljatok! Hamarabb kitörik a fogatok, mintsem megkarcolna.
XXI.1. „Az az ember miért foglalkozik filozófiával, s miért él akkora gazdagságban?
Miért mondja, hogy meg kell vetni a vagyont, noha ő maga vagyonos? Azt mondja,
meg kell vetni az életet, s mégis él? Megvetendő az egészség is, mégis szerfölött
gondosan törődik magával, s jobban szeretne makkegészséges lenni? A száműzetést
üres szónak tekinti, s ezt mondogatja: »Ugyan mi rossz van a tájak váltogatásában?«,
de ha megteheti, otthon vénül meg? Úgy gondolja, nincs semmi különbség hosszú és
rövid idő között, mégis - ha semmi sem áll útjába - megnyújtja az életét, s
vénségében is boldogan él és virul?”
2. Azt mondja, hogy mindezeket meg kell vetni, s nem azt, hogy nem lehet benne
része, hanem hogy ne aggodalmak közt vigyázza, nem kergeti el magától ezeket, de
ha továbbállnak, nyugodt szívvel tűri. Ugyan hová teszi szívesebben a szerencse a
gazdagságot, mint oda, ahonnan nem zokszó kíséretében kapja vissza? 3. Marcus
Catónak, miközben dicsérte Curiust, Coruncariust és azt a nemzedéket, amelyikben
cenzori feddés járt egy vékony ezüstlemezért, négy millió sestertiusa volt,
kétségtelenül kevesebb, mint Crassusnak, de több, mint a censor Catónak. Ha
összehasonlítjuk, nagyobb különbséggel győzte le ősét, mint amekkorával fölülmúlta
őt Crassus, s ha gazdagabb lett volna, sem vetette volna meg a vagyont. 4. A bölcs
nem tartja ugyanis méltatlannak magát a véletlen ajándékokra: nem rajong a
gazdagságért, csak hasznosabbnak tartja. Nem a lelkébe, hanem a házába ereszti be,
nem köpdösi össze a javait, hanem kordában tartja, s erényének bőségesebb anyagot
kíván nyújtani.
XXII.1. Kétséges-e vajon, hogy a bölcs könnyebben szabadítja föl a lelkét
gazdagságban, mint szegénységben, mikor a szegénységben az az egyetlen erény
található meg, hogy sem meghajolni, sem megalázkodni nem szabad, míg a
gazdagságban a mértékletességnek, nagyvonalúságnak, odaadásnak,
figyelmességnek, nagylelkűségnek tág tere nyílik? 2. Akkor sem veti meg magát a
bölcs, ha apró termetű, de jobb szeretne sudár lenni. Egészségesnek érzi magát akkor
is, ha beteges a teste, vagy fél szemét elvesztette, mégis izmos testet szeretne, de ezt
is csak úgy, hogy tudja, van őbenne valami, ami egészségesebb és izmosabb. 3. El-
viseli a gyenge egészséget, de szilárdat szeretne. Mert bizonyos dolgok, ha mindent
összeadva keveset számítanak is, s a lényeg csorbulása nélkül meg lehet válni tőlük,
mégis hozzátesznek valamit az örök és az erényből fakadó boldogsághoz: úgy érinti
és boldogítja őt a gazdagság, mint a hajóst a kedvező és sebes fuvallat, a derült ég,
vagy fagyos, téli nap egy napsütötte hely. 4. Ugyan ki állítja azt a bölcsek közül (a
sztoikusokra gondolok, akik számára az erény az egyetlen jó), hogy ezekben,
amelyeket közömbös dolgoknak nevezünk, is van valami érték, s egyik fontosabb,
mint a másik? Közülük egyik-másik dolognak jut némi tisztelet, némelyeknek sok.
Ne tévedj tehát: a gazdagság a fontosabbak közé tartozik.
5. „Miért mosolyogsz rajtam - kérdezed -, ha számodra is éppen annyira fontos,
mint számomra?” - Szeretnéd tudni, hogy mennyire nem egyformán fontos? Ha
kifolyik kezeim közül a gazdagság, nem visz magával semmit, csak önmagát, te
azonban ámuldozol majd, és úgy hiszed, hogy megfosztottak saját magadtól, ha a
gazdagság odább áll. Nálam a sutban, nálad a főhelyen trónol a gazdagság. Vég-
eredményben én ura vagyok gazdagságomnak, te azonban a gazdagságod rabja vagy.
XXIII. 1. Ne tiltsd el tehát a filozófusokat a pénztől: senki sem ítélte el szegénység
miatt a filozófiát. A filozófusnak jelentős kincse lesz, de nem mástól ragadta el s vér
sem tapad hozzá, senki jogtalanságot nem szenved miatta, nem ebül szerzett kincs
ez, éppen annyira erényesen folyik be, mint ahogy elfogy, senki sem nyöszörög
miatta, csak a rosszindulatú. Fölhalmozhatod, amennyire csak jólesik. Erényes kincs,
amelyben sok olyasmi akad, amelyet mindenki a magáénak szeretne mondani, de
amely közt mégsincs olyasmi, amelyet bárki is a magáénak mondhatna. 2. A filozófus
pedig nem fogja eltaszítani magától a szerencse jóindulatát, s az erényes úton
szerzett vagyonnal nem hetvenkedik, nem pironkodik. Mégis lesz birtokában olyas-
mi, amivel hetvenkedhetik, ha miután megnyitotta otthonát s dolgaihoz engedte a
várost ezt mondhatja: „Mindenki viheti, amiben a magáéra ismert.”
Nagy férfiú, a legtökéletesebb gazdag ő, ha e szavak után ugyanannyija marad! A
következőképpen értem: ha biztonságban és nyugodtan meri közszemlére bocsátani,
ha senki sem találhat nála semmit, amire szemet vethet, bátran és nyilvánosan is
lehet gazdag. 3. A bölcs egyetlen jogtalanul érkező denariust sem enged át a
küszöbén, de a nagy kincset, a szerencse adományát és az erény gyümölcsét nem
zavarja el s nem zárja ki. Van-e oka arra, hogy irigyelje tőle a jó helyet? Jöjjön,
vendégül látja. Nem kérkedik vele, nem rejtegeti (az előbbi az ostoba, a másik a fé-
lénk és törpe lélekre jellemző, amely a nagy jót a zsebébe rejti). Ismétlem, nem
utasítja ki a házából. 4. Mert mit mond majd? Vajon azt-e, hogy „haszontalanok
vagytok”, vagy azt-e, hogy „nem tudok mit kezdeni a gazdagsággal”. Mert miként a
lábain is meg tudja tenni az utat, de az emelkedőn szívesebben száll kocsira, úgy a
szegény, ha gazdag is lehet, az szeretne lenni. Lesz tehát kincse, de könnyű és
tovatűnő, s nem tűri, hogy akár mást, akár őt magát nyomassza. 5. Odaajándékozza...
Minek hegyezitek a fületek? Miért tartjátok a markotokat? Odaajándékozza: vagy
jóknak, vagy olyanoknak, akiket képes jóvá tenni. A legalaposabb körültekintéssel
választva ki a legméltóbbakat ajándékozza oda, mint aki nem feledkezik el arról,
hogy a kiadásokkal éppúgy el kell számolni, mint a bevételekkel. Igaz és helyeselhető
céllal ajándékozza oda, mert a rút veszteségek közé számít a rossz adomány; nem
lyukas a marka, hanem adakozói sokat ad, de nem hullik ki semmi sem belőle.
XXIV.1. Téved, ki azt hiszi, hogy könnyű dolog ajándékozni. Igen sok nehézséget
rejt magában, ha megfontoltan ajándékoznak, s nem találomra, hirtelen
felindulásból. Ezt megérdemlem, neki viszonzom. Ennek a segítségére sietek, amazt
megszánom. Segítek rajta, mert méltó rá, hogy ne telepedjék rá a szegénység, s ne
tartsa megszállva. Másoknak nem adok, noha nélkülöznek, mert ha adok is, akkor is
hiányzik majd. Akadnak, akiknek a lába elé viszem, akadnak, akikre rátukmálom.
Ebben a dologban nem lehetek nemtörődöm. Sohasem vezetek pontosabb
számadást, mint amikor ajándékozom.
2. „Milyen viszonzás reményében ajándékozol?” - kérdezed. Ellenkezőleg: hogy
nem vesztek semmit. Az ajándék olyan helyen van, ahonnan nem lehet
visszakövetelni, de visszakapni lehet. A jótétemény olyan, mint a mélyen a földbe
ásott kincs: csak akkor ásod ki, ha szükség van rá.
3. Hogyan? Micsoda hatalmas tér nyílik jótéteményekre a gazdag ember házában!
Mert ki tartja nagylelkűségnek azt, ami csak a polgártársak irányában nyilvánul meg?
A természet azt követeli tőlem, hogy hasznára legyek az embereknek, s hogy szolgák
vagy szabadok, nemesek vagy fölszabadítottak, jogosan szerezték-e a szabadságot
vagy pártfogóik révén, ugyan mit számít. Ahol ember van, ott helye van a
jótéteménynek. Falai közt is vándorolhat máshoz a pénz, s gyakorolhatja a
nagylelkűséget, amit nem azért neveznek így, mert a gyermekeknek tartozunk vele,
hanem mert a lélek nagyságából fakad. Ez a bölcs esetében sohasem mutatkozik meg
hitvány és méltatlan alakokkal szemben, s sohasem bolyong annyira elcsigázva, hogy
azonnal teljes egészében kiáradjon, ha arra méltóra bukkant.
4. Nincs tehát okotok arra, hogy állandóan félreértsétek azt, amit a bölcsesség felé
igyekvők erényesen, bátran és lelkesen mondogatnak. Különösen erre ügyeljetek: a
bölcsesség felé igyekvő s az, aki elérte a bölcsességet nem azonos. Ő ezt mondja
neked: „Szépen beszélek, de mindeddig sok rossz közt hányódom. Nincs alapod arra,
hogy számon kérd rajtam az elhatározásomat. Ha tökéletessé teszem és formálom
magam, s hatalmas példává növekszem, ha elértem azt, amit célul tűztem magam elé,
akkor követeld, hogy a szavaim és a tetteim összhangban legyenek.
Az azonban, aki elérte a jó teljességét, másképpen cselekszik és beszél majd veled:
„Először is: nincs jogod arra, hogy megengedd magadnak véleményt nyilvánítani a
nálad derekabbakról. Nekem már szabad - s ez a helyes út egyik bizonyítéka -, hogy
ne leljem tetszésemet a hitványakban. 5. De hogy számot adjak arról, hogy egyetlen
halandót sem irigyelek, hallgasd végig, mit ígértem, s mit és mennyire tartok.
Állítom, hogy a gazdagság nem jó. Ha jó lenne, jóvá tenne. S mivel a hitványaknál is
találkozunk vele, nem nevezhető jónak, ezt a jelzőt megtagadom tőle. Azt egyébként
elismerem, hogy lehet az ember gazdag, s a vagyon hasznos és nagy segítséget jelent
az életben.
XXV.1. „Hogy is van tehát? Miért nem sorolom a jó dolgok közé, s hogy mi mást
gondolok felőle, mint ti, noha mindketten megengedjük a birtoklását, hallgassátok
meg! Vess engem egy nagyon-nagyon gazdag házba, ahol minden tárgy legyen arany
és ezüst. Nem amiatt nézek föl magamra, ami ha a birtokomban van is, mégis kívül
van rajtam. Vess engem a Sublicius-hídra, s kényszeríts a nincstelenek közé! Nem
amiatt nézem le magamat, mert azok közt tanyázom, akik alamizsnáért nyújtják a
kezüket. Mit számít, ha hiányzik a falat kenyér, ha nem hiányzik a halnitudás? Hogy
is van tehát? Inkább azt a ragyogó házat szeretném, mint a hidat. 2. Vess csillogó-
villogó tálak és finom evőeszközök közé; semmivel sem fogom szerencsésebbnek
hinni magamat, mert könnyű térítőm van, mert bíbort teríthetek a vendégeim alá.
Cseréld ki a takarómat! Semmivel sem leszek nyomorultabb, ha fáradt nyakamat egy
szalmazsákon hajthatom nyugovóra, ha egy valaha a circus fölé feszített kiszolgált
vásznon alszom. Hogy is van tehát? Jobb szeretném bíborban és szalmakalapban
megmutatni, mi van a lelkemben, mint mezítelen vállakkal, rongyokba bugyolálva.
3. Fohászom szerint teljék el minden nap, érjék egymást a jókívánságok: nem
emiatt fogok tetszeni önmagamnak. Változtasd ellenkezőjére ezt a kedveskedő időt:
veszteség, gyász, különböző csapások sújtsák mindenfelől a lelkem, egyetlen percem
se legyen zokszó nélkül: emiatt nem fogom nyomorultnak nevezni magam a
nyomorúságok közepette, emiatt nem átkozok majd egyetlen napot sem: már
gondoskodtam ugyanis arról, hogy egyetlen napom se legyen fekete. Hogy is van
tehát? Inkább az örömömet szeretném zabolázni, mint a fájdalmamat csitítani.”
4. Ezt mondja majd neked Socrates: „Tégy engem valamennyi nemzet legyőzőjévé!
Libernek az a pompás fogata vigyen engem diadalmenetben napkeletről egészen
Thebae faláig, tőlem kérjenek törvényeket a királyok, akkor is arra gondolok majd
leginkább, hogy ember vagyok, bár istenként üdvözölnek mindenfelől. Ehhez a
fenséges magassághoz kapcsold hozzá azonnal a lehető leghatalmasabb változást:
köss engem egy idegen szekér elé, hogy egy gőgös és vad győztes diadalmenetét
ékesítsem: nem hajtanak alázatosabban más kocsija előtt, mint ahogy a magamén
álltam. Hogyan is van tehát? Inkább a győzelmet, mint a fogságot választom. 5.
Lenézem a szerencse egész birodalmát, de ha szabad választanom, a jobbat veszem
el. Minden, ami jut nekem, jó lesz, de jobban szeretném, hogy a könnyebbek, az
édesebbek jöjjenek, s amelyek kevés bajt hoznak. Mert ne hidd, hogy van erény
fáradság nélkül, de némely erények nem szorulnak ösztökére, másoknak pedig
nincsen zablája. 6. Amint vissza kell fogni a testet a lejtőn, a meredeken pedig
nógatni kell, ugyanígy egyes erények is lejtőn haladnak, míg mások vállalják a
kaptatót. Kérdés-e, hogy fölfelé tör, kapaszkodik, igyekszik a türelem, a bátorság, a
kitartás s minden más erény, amelynek meredély áll az útjában, s ezek maguk alá
gyűrik a sorsot? 7. Hogyan tehát? Nem világos-e ugyanígy, hogy a nagylelkűség, mér-
tékletesség, szelídség lejtőn haladnak? Ezekben visszafogjuk a lelket, hogy el ne
csússzék, amazokban buzdítjuk és hevesen ösztökéljük. Szegénységben tehát azokat
vesszük elő, amelyek bátrabban tudnak küzdeni, gazdagságban azokat, amelyek
óvatosabban lépegetnek és megtartják a súlyuk. 8. Miután így elkülönítettük ezeket
egymástól, jobban szeretném, ha azokat használnám, amelyeket nyugodtabban lehet
gyakorolni, mint azokat, amelyeknek a megtapasztalása vérrel és verítékkel jár. Én
tehát nem élek másképpen - mondja a bölcs -, mint ahogy beszélek, csak ti halljátok
félre. Csak a szavak zenéje jut a fületekbe, hogy mi a jelentésük, nem kutatjátok.
XXVI.1. „Mi tehát a különbség köztem, a balga és közted, a bölcs között, ha
mindketten birtokolni akarunk?” - Nagyon sok. A bölcsnél szolga a gazdagság, a
balgánál király. A bölcs semmit sem enged meg a gazdagságnak, nálatok a gazdagság
minden. Ti, mintha azt ígérte volna nektek valaki, hogy örökre a tiétek lesz,
hozzászoktok és összeforrtok vele, a bölcs pedig akkor elmélkedik leginkább a
szegénységről, amikor a gazdagság kellős közepén áll. 2. A hadvezér sohasem bízik
annyira a békében, hogy ne készülne a háborúra; mert nem folyik még, de már
megüzenték. Elkápráztat benneteket a takaros ház, mintha nem éghetne porig s nem
omolhatnék össze; öntelt a kincs, mintha minden veszedelem elkerülné, s mintha
nagyobb lenne annál, mint amelynek a fölemésztésére elég ereje van a sorsnak. 3.
Önfeledten játszotok a gazdagsággal, nem ügyeltek az azt fenyegető veszélyre, mint a
barbárok, akik legtöbbször körülzártan és az ostromgépeket nem ismerve sem-
mittevésben bámulják az ostromlók fáradozását, s fogalmuk sincs arról, mi a célja
azoknak, amiket a távolban építenek. Dolgaitok közt sápadoztok, s nem gondoltok
arra, mennyi csapás fenyeget mindenfelől, amelyek már-már eltagadják az értékes
zsákmányt. 4. Aki elragadja a bölcs gazdagságát, mindenét meghagyja neki, mert
boldogan él a jelenben, és nyugodt a jövő felől. „Semmiről sem győztem meg magam
jobban - mondja Socrates, vagy valaki más, akinek ugyanannyi joga van az emberi
dolgokkal szemben s ugyanannyi hatalma -, mint hogy életemet sohase igazítsam
mások véleményéhez. Vegyétek elő a szokásos szöveget: nem azt gondolom majd,
hogy korhol, hanem hogy a szerencsétlen gyerekekhez hasonlóan kószáltok.” 5. Ezt
mondja majd az, aki már elérte a bölcsességet, akit bűnöktől mentes lelke nem
gyűlöletből, hanem a gyógyítás szándékával indít mások feddésére. Ezeket teszi majd
hozzá: „ítéleted nem magam, hanem temiattad indít meg, mivel a veszekedőhöz illik
a gyűlölet, és az erény üldözése a jó reményről való lemondást jelenti. Nem teszel
velem jogtalanságot, amint azok sem az istenekkel, akik ledöntik oltáraikat. De
nyilvánvaló a gonosz cél, és a gonosz szándék is ott, ahol nem tudott ártani. 6. Úgy
viselem lázálmaitokat, mint a legjobb és leghatalmasabb Iuppiter a költők
ízetlenségeit, kik közül az egyik szárnyat akasztott rá, a másik szarvakat, a harmadik
házasságtörőként és éjszakai lovagként vitte színre, a negyedik szerint kegyetlen az
istenekkel, az ötödik szerint igazságtalan az emberekkel, a hatodik szerint elrabolt
szabad embereket meg a rokonait, a hetedik apagyilkost és más, sőt atyja királyságá-
nak az elfoglalóját faragott belőle. Mindezeket pusztán amiatt csinálták, hogy
megszabadítsák az embereket a bűn miatti szégyenérzettől, ha ilyen istenekben
hihettek. 7. Noha az ilyesmi cseppet sem sért engem, a ti érdeketekben mégis
figyelmeztetlek benneteket: nézzetek föl az erényre, higgyetek azoknak, akik sokáig
követve őt azt kiáltják, hogy valami nagy dolog nyomába szegődtek, ami napról-
napra nagyobbnak tűnik, és úgy tiszteljétek az erényt, mint az isteneket, az erény
tanítóit és a papokat, s valahányszor megemlítik e szent szót, legyetek csendben! Ez a
szó - ellentétben többek véleményével - nem a kegy szóból származik, hanem csendet
parancsol, hogy előírás szerint bemutathassa a szertartást anélkül, hogy bárki is
megzavarná. Sokkal inkább szükséges megparancsolni ezt nektek, hogy ahányszor
elhangzik valami abból a jósdából, mindig figyelmesen, lélegzet visszafojtva
hallgassátok. 8. Ha valaki megverve Isis dobját parancsra hazudik, ha a kaszabolás
valami mestere magasba emelt kézzel mutatja véres karját s vállait, ha valaki térden
csúszva az úton üvölt és egy babérba öltözött vénember fényes nappal fáklyát
lengetve kiáltozik, hogy méregbe gurult az egyik isten, összecsődültök, hallgatjátok, s
kölcsönösen táplálva egymás bámulatát, erősíthetitek, hogy ő aztán igazán isteni”
XXVII.1. Figyelj! Így kiált Socrates abból a börtönből, melyet beléptével
megtisztított és minden curiánál erényesebbé tett: „Micsoda őrültség ez, micsoda az
istenekkel s az emberekkel ellenséges gondolatvilág, amely gyalázza az erényeket és
rosszindulatú beszéddel sérti meg azt, ami szent!? Ha képesek vagytok rá, dicsérjétek
a derekakat, ha nem, álljatok tovább! Ha csak abban lelitek örömötöket, hogy ezt a
rút féktelenséget űzzétek, rontsatok egymásra! Mert ha az ég ellen hajt benneteket
veszettségetek, nem állítom, hogy szentségtörést követtek el, hanem fáradozásotok
foszlik semmivé. 2. Egykor tréfák anyagát szolgáltattam Aristophanesnek, s a
komikus költők egész serege zúdította rám maró szellemességeit. Éppen az mutatta
meg erényemet, ami belemart. Mert elővezethetik és ostorozhatják, s senki sem érti
meg jobban, hogy mekkora, mint aki nekigyürkőzve megtapasztalta erejét. A kova
keménységét az ismeri legjobban, aki ráüt. 3. Olyannak mutatkozom, mint viharos
tengeren meredő szirtfok, amelyet nem szűnnek meg a mindenünnen neki rontó
hullámok ostromolni, de sem helyéről el nem mozdítják, sem a sok-sok éven át tartó
sűrű rohamok el nem emésztik. Szökkenjetek föl, támadjatok! Türelemmel győzlek le
benneteket. Bármi ráront arra, ami erős és legyőzhetetlen, saját vesztére próbálgatja
erejét. Keressetek tehát valami könnyű és puha anyagot, amelybe fegyveretek
beleállíthatjátok! 4. Nektek pedig marad időtök arra, hogy fölkutassátok az idegen
bűnöket, és véleményt alkossatok bárkiről: 'Miért lakik ilyen nyugalomban ez a
filozófus? Ez miért étkezik ilyen bőségesen?' Mások pattanásait figyeljétek, sokféle
keléssel befödve. Olyan ez, mintha valaki kinevetné a legszebb testeken található
pörsenéseket és szemölcsöket, míg őt vad rothadás rágja szét. 5. Vessétek Platon
szemére, hogy pénzt kért, Aristotelesére, hogy elfogadta, Democrituséra, hogy
semmibe vette, Epicuruséra, hogy fölélte; nekem pedig vessétek a szememre
Alcibiadest és Phaedrust, akik nagyon boldogok lesztek akkor, ha részesülhettek
hibáink utánzásában! 6. Miért nem néztek inkább körül a magatok hibáin, amelyek
mindenünnen rágnak benneteket: egyik részük kívülről közeledik, a másikuk a
zsigereitekben izzik? Nincsenek olyan helyzetben az emberi dolgok, még ha nem is
ismeritek megfelelően a helyzeteteket, hogy nektek csak a nyugalom maradjon, hogy
jusson időtök a derekabbakon köszörülni nyelveteket. XXVIII.1. Ezt ti nem értitek, s
arckifejezésetek nem illik a sorsotokhoz, mint a legtöbb embernek, akik a circusban
és a színházban ülnek, s akiknek gyászba borult az otthona, de a rossz hírt még nem
jelentették nekik. Én azonban a magasból előretekintve látom, hogy milyen viharok
fenyegetnek benneteket, olyan-e amely kicsivel lassabban tornyosul felleggé, vagy
már a szomszédotokban van, s egyre közeleg, hogy magával ragadja javaitokat.
Hogyan tovább? Hát nem forgatja és görgeti-e most is, noha nem érzitek, valami
forgószél a lelketeket, melyek ugyanazt kerülve és keresve hol a magasba
emelkednek, hol a mélybe zuhannak...
A VISSZAVONULTSÁGRÓL

Fordította:

TAKÁCS LÁSZLÓ
 I.1. …nagy egyetértéssel ajánlják nekünk a hibákat. Noha semmi mást nem
keresünk, csak hogy mi hasznos a számunkra, önmagában is hasznos lehet a
visszavonultság. A magányban derekabbak leszünk. Lehetséges talán, hogy a
legkiválóbb férfiak társaságába vonuljunk félre, s valami példaképet válasszunk,
amihez életünket szabjuk? Ez lehetetlen félrevonulás nélkül. Ott lehet örökre
megtartani azt, ami egyszer már elnyerte tetszésünket, ahol senki sem bukkan föl,
hogy a még gyönge elhatározást a nép segítségével meghiúsítsa. Akkor képes
kiegyensúlyozott és biztos pályán haladni az élet, amelyet különféle céljainkkal dara-
bokra szaggatunk. 2. Az egyéb rosszak közt ugyanis az a legrosszabb, hogy a
hibáinkat is váltogatjuk. Így még az sem adatik meg nekünk, hogy a már családtaggá
vált hiba mellett kitartsunk. Hol ez, hol amaz tetszik meg, s az is ide-oda rángat
bennünket, hogy döntéseink nem pusztán hitványak, hanem könnyelműek is. 3. Ide-
oda hányódunk, s mindig más cél felé törekszünk. Amit megkívántunk, arra ügyet
sem vetünk, s amire ügyet sem vetettünk, újra megkívánjuk. A vágyaink és a
bűnbánat között csetlünk-botlunk. Mások döntéseitől függünk teljesen, és az tűnik
számunkra a legjobbnak, amit sokan áhítanak és dicsérnek, s nem az, amit dicsérni
és kívánni kell. Sem a helyes, sem a tévutat nem önmagában mérlegeljük, hanem a
nyomok sűrűsége alapján, amelyek közül egy sem vezet visszafelé.
4. Ezt mondhatnád nekem: „Mit művelsz, Seneca? Elpártolsz a tieidtől? A
sztoikusaid bizony így vélekednek: egészen életünk végéig tevékenykedünk. Nem
szűnünk meg fáradozni a közjóért, külön-külön gyámolítani mindenkit, még
ellenségeinknek is támaszt nyújtani serény kezekkel. Mi vagyunk azok, akik sohasem
pihenünk, s az igaz ránk, amit az a nagyon bölcs férfiú mondott:

ősz fejemet védem sisakommal.

Mi vagyunk azok, akiknél annyira hiányzik a megnyugvás a halál előtt, hogy -

amennyiben a dolog eltűri - még a halál sem nyugodalmas. Miért emlegeted
egyenesen Zenon alaptételei között Epicurus tanácsait? Sőt, jobban belegondolva, ha
szégyelled a táborodat, elszöksz inkább, mint hogy áruló légy.”
5. Erre a következőt felelem majd azonnal neked: „Ugyan mi mást akarnál, mint
hogy a saját vezéreimhez legyek hasonló!? Mi tehát a teendő? Nem oda megyek,
ahová küldenek, hanem oda, ahová vezetnek.
II.1. Most pedig bebizonyítom neked, hogy nem pártoltam el a sztoikus
tanításoktól, s a sztoikusok sem pártoltak el övéiktől (s még akkor is vétlen lennék a
legteljesebb mértékben, ha nem a tanításaikat követném, hanem a példájukat). Amit
elmondok, két csoportra osztom: először azért, hogy bárki képes legyen már kora
ifjúságában átadni magát az igazság szemlélésének, a helyes életmódot keresni és
megvalósítani azt visszavonultságában. 2. Aztán pedig azért, hogy az is, aki már
megkapta az obsitját s élemedett korú, képes legyen a legjogosabban megtenni és
másokra hagyni az elfoglaltságokat - a Vesta-szüzek módjára, akiknek a feladataik
különböző életkorukhoz van szabva: megtanulják a szent cselekedeteket, s miután
megtanulták, elvégzik.
 III.1. Megmutatom, hogy ez tetszik a sztoikusoknak is, de nem azért, mert törvényt
szabtam magamnak, hogy semmit sem engedek meg Zenon és Chrysippus szavaival
szemben, hanem azért, mert a dolog sem tűri, hogy állításaikkal szembe meneteljek.
Mert ha valaki mindig egynek a véleményén van, akkor nem a Curiában, hanem egy
frakcióban ül. Bárcsak már mindet megfogadták volna, s nyíltan bevallották volna az
igazságot, s semmit sem változtatnánk meg a határozatokból! Most azokkal együtt
keressük az igazságot, akik tanítják is.
2. Az epikureusok és a sztoikusok iskolája ebben a kérdésben is nagyon különbözik
egymástól, s mindkettő más-más utat nyit a visszavonultság felé. Epicurus azt
mondja: „A bölcs nem törődik az állammal, csak ha valami közbejött.” Zenon
ellenben ezt mondja: „A bölcs bekapcsolódik az államéletbe, kivéve, ha ebben valami
megakadályozza.”
3. Az egyiknél cél az a visszavonulás, a másiknál okozat. Az ok azonban sokféle
lehet. Ha romlottabb annál az állam, hogysem segítségére lehessen sietni, ha a
hitványak eltorzították, a bölcs nem törekszik fölösleges dolgokra, sem magát
haszontalanul föl nem áldozza. Ha a tekintélye vagy az ereje kevés lesz, az állam sem
fogja magához engedni őt, ha betegség gátolja; amint a megtépázott bárkát sem bo-
csátják vízre, amint a rokkantat sem viszik el katonának, úgy a bölcs sem vállalkozik
olyan útra, amelyről tudja: járhatatlan. 4. Még az is képes biztonságban
elhelyezkedni, akinek mindaddig épségben volt mindene, mielőtt még bármi
viszontagságot megtapasztalna, s képes azonnal a jó képességekre bízni magát s a
legnyugalmasabb visszavonultságban élni, tisztelve az erényeket, amelyeket a leg-
nyugalmasabb körülmények között is lehet gyakorolni.
5. Nem azt várjuk-e el az embertől, hogy javára legyen az embereknek? Ha
lehetséges, akkor sok ember javára. Ha nem, kevesekére; ha nem, hozzátartozói,
rokonai; ha nem, akkor a maga javára. Mert mikor hasznára van a többieknek, a
közjót szolgálja. Amint az is, aki hitvánnyá válik, nem csak magának árt, hanem
mindazoknak is, akiknek a javára válhatott volna, ha jobbá válik. Így aki javára van
magának, ezzel másoknak is hasznára van, mert számukra majdan hasznosat csinál.
IV.1. Elménkben kétféle állam létezik: az egyik igazi és valóban közös állam, amely
magába foglalja az isteneket és az embereket, amelyben nem tekintünk erre vagy arra
a szögletre, hanem államunk határait a Nappal mérjük. A másik pedig az az állam,
amelyhez születési körülményeink folytán tartozunk. (Ez vagy az athéni, karthagói
vagy bármely más város állama, amely nem valamennyi, hanem csak némely
emberé.) Egyesek ugyanakkor mindkét állammal foglalkoznak, a nagyobbal és a
kisebbel is, mások viszont csak a kicsivel vagy a naggyal. 2. E nagyobb államot
visszavonultságban is szolgálhatjuk, sőt, nem tudom, nem jobb-e a
visszavonultságban keresni: mi az erény? Egy-e vagy több? A természet vagy a tudás
teszi-e jóvá az embereket? Egy-e az, ami a tengereket és földeket meg a tengerekben
és földeken található dolgokat körülveszi? Vajon sok efféle testet szórt-e szét az
istenség? Vajon folyamatos-e a mindenség s telve van-e anyaggal, amelyből minden
születik, vagy szétszórt s a szilárd részek közt űr van? Milyen az istenség székhelye?
Csak szemléli saját művét, vagy irányítja is? Vajon körülveszi őt a mindenség, vagy ő
veszi körül az egészet? Örök-e a világmindenség, vagy a mulandó és időleges dolgok
közé kell sorolni? Aki ezek fölött elmélkedik, mit ad az istenségnek? Hogy hatalmas
művének van szemtanúja. Azt szoktuk mondani, hogy a legfőbb jó a természet
szerint való élet; a természet mindkettőre szült bennünket: a dolgok szemlélésére és
a cselekvésre egyaránt.
V.1. Most azt bizonyítsuk be, amit korábban mondottunk. Hogyan tovább? Nem
lesz-e nyilvánvaló, ha mindenki megfontolta magában, mekkora vágy él az ismeret-
len dolgok megismerésére, ami minden mesés elbeszélésnél fölkelti a kíváncsiságot?
2. Egyesek hajóznak, és a rettenetesen hosszú utazás fáradalmait egyetlen haszon
miatt viselik el: hogy megismerjenek valami rejtélyeset és titkosat. Ez vonzza a népet
a játékokra, ez hajt kikutatni az elzárt dolgokat, a túl eldugottakat kifürkészni, a
múltat föltárni, meghallgatni a barbár népek szokásait. 3. A természet kíváncsi
szellemet adott nekünk, s jól ismerve saját tudását és szépségét, a dolgok oly
hatalmas látványosságainak nézőjévé szült bennünket, de elveszíti gyümölcsét, ha az
oly nagy, oly híres, oly finoman vezetett, oly ragyogó és nem egy fajtájában szépet
egyetlenegynek mutatja meg.
4. Hogy belásd, valóban azt akarta a természet, hogy szemléljék, ne csak bámulják,
nézd, milyen helyet adott nekünk. Pontosan középen helyezett el bennünket, s meg-
adta nekünk, hogy mindenen körbetekintsünk. Nem csak fölemelte az embert,
hanem hogy megfelelő szemlélődését biztosítsa, és a csillagokat felkeltüktől
lenyugvásukig követni tudja, s hogy tekintetét egész testével körülhordozhassa,
magasba emelte a fejét, és hajlékony nyakra helyezte. Azután pedig hat égi jegyet
vonultat föl nappal, s hat égi jegyet vonultat föl éjszaka, az ég egyetlen pontját sem
hagyva úgy, hogy azok révén, amelyeket az ember szeme elé vetett, ne gyújtott volna
vágyakozást benne más dolgok iránt is. 5. Mert nem mindent, és nem annyit láttunk,
amekkorák, hanem szemünk megnyitja számunkra a kutatás útját, és alapokat vet az
igazság számára, hogy a vizsgálódás a szemmel megtapasztalhatóktól a rejtettekig
vezessen, s találjon valamit, ami még a világmindenségnél is öregebb. Miből
keletkeztek a csillagok? Milyen volt a világmindenség állapota, mielőtt minden egyes
darabja részekre bomlott? Milyen irányelv rendezte el az elmerült és összekeveredett
dolgokat? Ki jelölte ki a dolgok helyét? Vajon a természettől fogva súlyos dolgok
maguktól süllyedtek alá, s elrepültek-e a könnyűek? Vajon a testek kapcsolatán és
tömegén kívül valami erő törvényt szabott-e mindegyiknek? Igaz-e az, ami a
legjobban bizonyítja az embernek az isteni lélektől való származását, hogy egy része a
csillagok szikrájaként a földre hullott, és egy idegen helyen megtapadt? 6. Gon-
dolataink áttörik az ég védőfalát, s nem elégszenek meg azzal, hogy csak azt tudják,
amit látnak. „Azt kutatom - mondja -, ami a világon túl fekszik, vajon mélységes mély
űr vagy ezt is határok fogják közre? Milyen a kívül rekedtek állapota? Formátlanok és
rendezetlenek-e, vagy minden irányban ugyanannyi hely van, s azok valamennyien
rendben rendeződnek-e el? Ehhez a világhoz tapadnak, vagy messze eltávolodtak
ettől, és ez a világ az űrben kering? Különálló-e minden, amelyből minden fölépül,
ami születik és létrejön, vagy folytonos ezeknek az anyaga és teljesen változó? Vajon
ellenségei-e az atomok egymásnak, vagy nem viaskodnak, hanem különféle módokon
szövetkeznek egymással? 7. Erre születve gondold végig, hogy milyen röpke időt
adott nekünk a természet, ha még ezt az egészet is magának követeli. Bár semmit
sem lehet tőle könnyedén elragadni, bár semmit sem tűr hanyagul túllépni, bár
féltékenyen vigyázza óráit, és egészen az emberi élet legvégső határáig eljut, és
semmit sem üt ki a kezéből a szerencse abból, amit megszabott, az ember még akkor
is túl halandó a halhatatlanok megismerésére. 8. A természet szerint élek tehát, ha
teljesen átadom magam neki, ha intézője és csodálója vagyok. A természet pedig azt
akarta, hogy mindkettőt tegyem: cselekedjem és legyen időm a szemlélődésre.
Mindkettőt megteszem: tettek nélkül ugyanis nincs szemlélődés.
VI.1. „De fontos - mondod -, hogy a gyönyör céljából fordulsz-e felé, s semmi mást
sem kívánsz tőle, mint a folyamatos, vég nélküli szemlélődést: mert édes és megvan a
maga csábereje.” - Erre a következőt válaszolom neked: hasonlóan fontos, milyen
lélekkel veszel részt a közéletben, vajon mindig nyugtalan vagy-e, s sohasem
szakítasz egy percet sem arra magadnak, hogy az emberi dolgoktól az isteniek felé
fordulj. 2. Amint a legkevésbé sem helyes az erények szeretete és a szellem tisztelete
nélkül belefogni a dolgokba és csupasz tetteket hajtani végre (ezeknek keveredniük
kell egymással és összefonódniuk), ugyanígy tökéletlen és erőtlen jó a tettek nélküli
visszavonultságba hajított erény, amely sohasem mutatja föl, amit tanult. 3. Ki
tagadná, hogy az erénynek meg kell mutatnia tettekben előrehaladását, s nem csak
elmélkednie afölött, mit kell tenni, hanem edzenie kell olykor a kezét, és azt, amit ki-
gondolt, meg kell valósítania?
„Mi van akkor, ha maga a bölcs nem késlekedik, ha nem hiányzik a tett
végrehajtója, csak a végrehajtandó tettek nincsenek sehol? Ekkor talán megengeded
neki, hogy magában maradjon?” - 4. Milyen lélekkel vonul félre a bölcs? Hogy tudja,
akkor is olyasmit fog cselekedni, ami az utókor hasznára van. Mi biztosan tudjuk,
akik azt állítjuk, hogy Zenon is, Chrysippus is nagyobb dolgokat vitt véghez, mintha
seregeket vezettek, tisztségeket viseltek, törvényeket hoztak volna. Ezeket nem egy
államnak, hanem az egész emberi nemnek hozták. Mi az tehát, ami miatt az efféle
visszavonulás nem illik a derék emberhez, amely révén a jövendő nemzedékeket
eligazítja, s nem néhányakkal tanácskozik, hanem valamennyi nép valamennyi tagjá-
val, akik vannak, s akik majd születnek? 5. Összefoglalva: vajon a tanításaik szerint
éltek-e Cleanthes, Chrysippus és Zenon? Kétségtelenül azt fogod válaszolni, hogy úgy
éltek, ahogy tanították, hogy élni kell. Ám közülük egyik sem kormányozott államot.
„Nem volt - veted ellen - olyan a helyzetük, vagy hiányzott számukra az a társadalmi
rang, amely az állam ügyeinek intézéséhez szokott engedni.”
De ők egyáltalán nem éltek tunya életet: fölfedezték, miképpen lehet hasznosabb
az ő nyugalmuk az emberek számára, mint mások rohanása és izzadsága. Úgy tűnik
tehát, hogy ők sokat tettek, noha sohasem láttak el közfeladatot.
VII.1. Egyébként három fajtája van az életnek, s kutatni szokták, melyik közülük a
legjobb. Az egyiknek a gyönyör, a másiknak az elmélkedés, a harmadiknak a tett a
célja. Mindenekelőtt - levetve az elfogultságot és levetve a gyűlöletet, amelyet
kibékíthetetlenül érzünk a mást követőkkel szemben - vizsgáljuk meg, vajon más-
más cím alatt ugyanoda vezetnek-e ezek. Az sincs szemlélődés híján, aki a
gyönyörnek él, s az sincs híján a gyönyörnek, aki a szemlélődésnek szolgál, de az
sincs híján a szemlélődésnek, aki életét a tetteknek áldozta.
2. „Igen nagy a különbség - állítod -, hogy valamely dolog cél-e, vagy egy másik cél
járuléka.” - Valóban nagy különbség, de még sincs egyik a másik nélkül. Ő sem szem-
lélődik tettek nélkül, s ez sem cselekszik szemlélődés nélkül, s a harmadik sem,
akinek az elmarasztalásában egyetértettünk, a puszta gyönyört hajhássza, hanem azt,
amelyet az értelme szilárdnak ítélt a számára. 3. Így ez a gyönyörhajhászó csoport is
cselekszik. Nem cselekszik-e, ha egyenesen Epicurus mondja, hogy olykor még maga
is lemond a gyönyörről, s a fájdalmat is megkívánja, ha a gyönyört bűnbánat
fenyegeti, vagy egy kisebb fájdalom kiválthatja a nagyobbat. 4. Mi a célja mindezt
felidézni? Hogy nyilvánvalóvá váljék: a szemlélődés mindenkinek tetszik. Egyesek
célul tűzik maguk elé, számunkra azonban csak állomás, nem kikötő.
VIII.1. Vedd hozzá ehhez, hogy Chrysippus törvénye szerint szabad
visszavonultságban élni. Nem azt állítom, hogy eltűri a visszavonulást, hanem hogy
ajánlja. Mi, sztoikusok nem gondoljuk, hogy a bölcsnek bármilyen közfeladatot
magára kell vállalnia. Ugyan mit számít, hogy miért vonul el a bölcs, azért-e, mert az
állam elégtelen a számára, vagy ő elégtelen az állam számára, ha mindenki számára
elégtelen az állam? Mert mindig elégtelen lesz azok számára, akik fáradhatatlanul
kutatnak. 2. Azt kérdezem én, hogy milyen államban készül feladatot vállalni a bölcs?
Az athéniban, amelyben elítélik Socratest, amelyből elmenekül Aristoteles, hogy el ne
ítéljék; amelyben az irigység elnyomja az erényeket? Azt fogod válaszolni, hogy a
bölcs nem vállal feladatot egy ilyen államban. Tehát a karthágóiban vállal majd
feladatot a bölcs, ahol állandó a pártütés és minden derék ember számára
veszedelmes a szabadság, a jónak s helyesnek nincs becsülete, az ellenséggel szem-
ben embertelenül kegyetlenek, s még magukkal szemben is ellenségesek? Innen is
elmenekül majd a bölcs. 3. Ha mindegyiket számba akarnám venni, egyetlen államot
sem találnék, amely megtűrné a bölcset, vagy amelyet megtűrne a bölcs. Ha nem
találjuk azt az államot, amelyet megálmodtunk magunknak, akkor nem marad más
hátra, mint hogy mindenkinek vissza kell húzódnia, mert az egyetlen dolog, amelyet
a visszavonultság elébe lehetne helyezni, nincsen sehol sem. 4. Ha valaki azt állítja,
hogy hajózni a legjobb, utána hozzáteszi majd, hogy nem kell olyan tengeren hajózni,
amelyen gyakran történik hajótörés, s ahol gyakori a váratlan vihar, amely az
ellenkező irányba ragadja a kormányost. Azt hiszem, arra int, hogy ne hajózzam ott,
noha a hajózást dicsérte...
A JÓTÉTEMÉNYEKRŐL

Fordította:

BOLLÓK JÁNOS
TAKÁCS LÁSZLÓ
 ELSŐ KÖNYV

I.1. Az elhamarkodottan és meggondolatlanul élők sok és különféle hibái között

szinte semmi nagyobbat nem mondhatnék, mint azt, hogy jótéteményeket sem adni
nem tudunk, sem elfogadni, kiváló férfiú, Liberalis. Ennek ugyanis az a
következménye, hogy amit rosszul helyeztünk ki kamatra, azt rosszul fizetik vissza;
későn panaszkodunk, hogy nem viszonozzák őket; azok ugyanis már akkor ve-
szendőbe mentek, amikor adtuk őket. 2. De nem is csoda, hogy a rengeteg és óriási
fogyatékosság között semmi sem gyakoribb, mint a lelki háládatlanság. Úgy látom,
hogy ez több ok eredménye.
Az első az, hogy nem az arra méltókat választjuk ki, hogy azoknak adjunk. Bizony
azok nevét, akik szorgalmasan tesznek az atyai birtok érdekében, és adósunk nevét
fölkutatjuk; kifáradt és terméketlen földbe vetőmagot nem vetünk; jótéteményeinket
mindenféle válogatás nélkül azonban inkább tékozoljuk, mint adjuk.
3. Nem egykönnyen tudnám megmondani, mi rútabb: a jótéteményt letagadni,
vagy viszonzását kérni: ez ugyanis a kölcsönnek az a fajtája, amelyből annyit szabad
visszavennünk, amennyit jószántukból visszaadnak; de kisajtolni valakiből már csak
amiatt is visszataszító dolog, mivel a becsületszó alóli feloldáshoz nem pénzre,
hanem lelki erőre van szükség: az viszonozza ugyanis a jótéteményt, aki tartozik vele.
4. De bár azokban is van hiba, akik még szóban sem hálásak, bennünk is van.
Sokakról tapasztaljuk, hogy hálátlanok, még többeket azzá teszünk, mert hol kemény
szemrehányók és adóbehajtók vagyunk, hol könnyelműek és olyanok, akik nem
sokkal később megbánják ajándékukat, hol panaszosak, akik a legkisebb kilengések
miatt is gáncsoskodnak. Minden hálát tönkreteszünk, nemcsak miután
jótéteményeket adtunk, hanem miközben adjuk.
5. Közülünk ki elégedett meg azzal, hogy szelíden kérjék vagy csak egyszer?
Amikor azt gyanította, hogy kérnek tőle valamit, melyikünk nem ráncolta össze
homlokát, melyikünk nem fordította el tekintetét, melyikünk nem színlelt
elfoglaltságot hosszú köntörfalazással, melynek nagy buzgóságában nem ért a végére,
melyikünk nem vette el a kérés lehetőségét, és különféle fortélyokkal melyikünk nem
játszotta ki a sürgető szükséget; 6. és a sarokba szorítva vagy elodázta, azaz félősen
nemet mondott, vagy ígért, ámbár nagy nehezen, szemöldökét fölhúzva,
rosszindulatú és alig kipréselt szavakkal. 7. Csakhogy senki sem szívesen érzi magát
adósnak azért, amit nem megkapott, hanem kierőszakolt. Lehet bárki hálás azzal
szemben, aki a jótéteményt gőgösen visszautasította, vagy haragosan odavetette,
vagy kelletlenül adta, hogy ne zaklassák tovább? Téved, ha valaki azt reméli, hogy
viszonzást fog neki adni az, akit halogatással fárasztott, várakoztatással gyötört.
8. Ugyanolyan lelkülettel viszonozzák a jótéteményt, amilyennel adják, s ezért sem
szabad hanyagul adnunk: ki-ki a maga adósa azért, amit úgy kapott, hogy a másik
nem tudott róla; és ne is késlekedve, mivel aki késlekedve tett meg valamit, sokáig
nem akarta azt, mivel minden szolgálattétel esetén nagyra értékelik a jótevő akaratát;
és semmiképpen se megalázóan, mivel a dolgok rendje természettől fogva az, hogy a
sérelmek mélyebben hatolnak belénk, mint a jótettek, s az utóbbiak könnyen
elenyésznek, míg az előbbieket szívósan őrzi emlékezetünk. Mit vár, aki sért, mi-
közben lekötelez? Elég hálás ezzel szemben az, aki megbocsát jótéteményéért.
9. De nincs, ami a jószolgálatra lomhábbá tehetne, mint a hálátlanok tömege. Mert
először is, mint mondottam, ennek számát mi növeljük. Azután meg még a
halhatatlan isteneket sem riasztják el a szentségtörők és elhanyagolóik ettől az oly
elterjedt és nem szűnő jóindulattól. Hűek maradnak önmagukhoz, és mindeközben
segítik azokat, akik rosszul értelmezik adományaikat. Őket kövessük vezérünkként,
amennyire ezt emberi gyengeségünk engedi: nyújtsunk jótéteményt, ne kamatra
kölcsönözzünk. Aki, midőn ad, arra gondol, hogy mit kap viszonzásul, méltó rá, hogy
becsapják.
10. „Csakhogy rosszul sülhet el.” Gyermekeink és hitvesünk is rácáfoltak
reményeinkre, mégis felneveljük és feleségül vesszük őket, és annyira makacsok
vagyunk tapasztalatainkkal szemben, hogy vereség után újrakezdjük a háborút,
hajótöröttként a tengeri utat. Mennyivel inkább illő kitartanunk a jótétemények
nyújtása mellett! Ha valaki ezt nem nyújt, mert nem viszonozzák, azért nyújtott,
hogy viszonozzák, és jó okot nyújt a hálátlanoknak, akiknek rút viszonozni, ha
megtehetik. 11. Mennyien méltatlanok a fényre, a nap mégis felvirrad! Mennyien
panaszkodnak, mert megszülettek, a természet mégis létrehoz új sarjakat, és eltűri,
hogy létezzenek, akik jobb szerették volna, hogy ne legyenek! 12. A nagy és derék
lélek sajátja, hogy nem a jótétemények hasznát keresi, hanem magukat a jótétemé-
nyeket, és a hitvány emberek után is derekakat kutat. Mi nagyszerű volt abban, hogy
sokaknak voltunk hasznára, ha senki sem csapott be? Ezért már erény jótéteményt
nyújtani, mégha soha sem háramlik vissza ránk, hiszen ezek gyümölcsét rögtön
megkapja az igaz ember. 13. Bizony, ez a körülmény nem szabad, hogy eltántorítson
és restebbé tegyen bennünket a legszebb dologra, úgyhogy ha elveszik tőlünk annak
reményét, hogy hálás embert találunk, jobb szeretnék jótéteményt nem kapni, mint
nem adni, mert aki nem ad, az megelőzi azt, aki a hálátlanság vétkébe esik. Meg-
mondom, mi a véleményem: aki nem viszonozza a jótéteményt, nagyobb bűnt követ
el, aki nem nyújt, hamarabb.

II. 1. Ha jótettekkel elhalmoztad népedet,

sok kárba vész, míg megtérül majd egyszer egy.

Az első sorban két dolgot is kifogásolhatsz: mert nem a népre kell pazarolni, és
semminek, de legkevésbé a jótéteményeknek erényes dolog a pazarlása; ha ezeket
megfosztod a józan megfontolástól, megszűnnek jótétemények lenni, s ezentúl bármi
más névvel illethetők. 2. A következő sornak csodálatos a jelentése: a sok veszteség
kárát egyetlen jól elhelyezett jótéteménnyel vigasztalja. Kérlek, vigyázz, nehogy ez
egyrészt igazabb, másrészt a jót tevő nagyságához alkalmasabb legyen, hogy akkor is
adásra biztassuk, ha senkit nem fog jól választani. Ugyanis az is hamis, hogy sok
veszik kárba; semmi sem vész el, mivel aki elveszti, számolt vele.
3. A jótéteményeknek egyszerű a számadása: csupán odaadjuk; ha megtérül
valamennyire, nyereség; ha nem térül meg, nem veszteség. Én azt azért adtam, hogy
adjak. Jótéteményeit senki sem írja fel a naptárába, és kapzsi adósságbehajtóként
nem hivatkozik órára és napra. A derék ember soha nem gondol rájuk, csak ha a
viszonzó felhívta rá a figyelmét; másként hitel formájába mennek át. Rút
kölcsönkihelyezés, ha a jótéteményhez számla van csatolva. 4. Akármilyen a
korábbiak eredménye, tarts ki amellett, hogy megajándékozol vele másokat; jobb, ha
a hálátlanoknál hevernek, akiket a tisztességérzet, vagy az alkalom, vagy az utánzás
valamikor hálássá tehet. Ne hagyd abba, végezd folyamatosan munkádat, teljesítsd a
derék férfi feladatát. Az egyiket anyagiakkal, a másikat hűségeddel, a harmadikat
háláddal, a negyediket tanácsoddal, az ötödiket üdvös intelmeiddel segítsd. 5. A
vadállatok is érzik a figyelmességet; és nincs annyira kegyetlen vadállat, amelyet nem
szelídít meg a gondoskodás és nem fordítja a gazdája iránti szeretetre. Gondozóik
büntetlenül foglalkoznak az oroszlánok szájával, az elefántok vadságát az élelem
egészen a szolgai szolgálatig elveszi; éppígy azokat is, akik kívül esnek az értelem és a
jótétemény értékelésén, mégis legyőzi a kitartó jótékonyság folytonossága. Hálátlan
egy jótéteménnyel szemben? A másodikkal szemben nem lesz az. Kettőről is
megfeledkezett? A harmadik majd azokat is eszébe juttatja, amelyekről elfeledkezett.
III.1. Az vesztegeti el a jótéteményeket, aki gyorsan elhiszi, hogy elvesztegette; aki
azonban állhatatos, és a korábbiakat következőkkel tetézi, még az érzéketlen és
feledékeny lélekből is hálát csihol. Nem meri majd szemét fölemelni a sok
jótéteménnyel szemben, bárhová fordul, menekülve emlékezete elől, ott téged
lásson: bástyázd körül jótéteményeiddel.
2. Hogy ezeknek mi az ereje és a tulajdonsága, el fogom mondani, ha előbb
megengeded majd nekem, hogy átfussak azokon, amik nem tartoznak a tárgyhoz,
hogy miért van három Grácia, és miért nővérek, miért kulcsolják egybe kezüket,
miért mosolygósak és ifjak és szüzek, miért oldott és ragyogó ruházatúak.
3. Egyesek véleménye szerint bizony egyikük az, aki jótéteményt ad, a másik, aki
elfogadja, a harmadik, aki viszonozza; mások szerint a jótétemények három fajtáját
jelentik: az arra érdemesekét, a viszonzókét s az adókét és viszonzókét egyszerre. 4.
De a kettő közül ítéld is igaznak bármelyiket, miben segít bennünket ez a tudás? Mi
ez az összefont kezű zárt kör? Azért, mert a jótétemény-sor, mely kézről-kézre jár,
végül visszatér az adóhoz, és az egész látványt lerombolja az, ha valahol megszakad;
gyönyörű, ha egybefüggő és megőrzi a folyamatosságát. Ebben a csoportban mégis
fölfedezhető egy fontosabbnak az elismerése, mégpedig az arra érdemeseké.
5. Tekintetük vidám, mint azoké szokott lenni, akik jótéteményeket nyújtanak
vagy kapnak. Ifjak, mivel a jótétemények emlékének nem szabad elévülnie. Szüzek,
mivel a jótétemények romlatlanok, őszinték és mindenki számára szentek, s úgy illik,
hogy semmi megkötött és feszes ne legyen rajtuk. Ezért megoldott tunikát hordanak;
és áttetszőeket, mivel a jótétemények láthatóak kívánnak lenni.
6. Lehet valaki annyira görög-bolond, hogy az elmondottakat szükségesnek
mondja: de senki sem lesz, aki azt is a tárgyhoz tartozónak ítélné, hogy milyen nevet
adott nekik Hesiodus.
Aglaiénak nevezte a legidősebbet, a középsőt Euphrosynének, Thaliának a
harmadikat. Ezeknek a neveknek az értelmét, kinek ahogy kedve tartja, úgy tekeri ki,
és igyekszik valami értelmet adni neki, holott Hesiodus olyan nevet adott a
leányainak, amilyet akart. 7. Így Homerus egyikét megváltoztatta, Pasitheának
nevezte, és feleségül ígérte, hogy megtudd: ők nem Vesta-szüzek. Találhatok más köl-
tőt, akinél körül van kötve a ruhájuk, és sűrű szövésű fríg tunikában jelennek meg.
Tehát Mercurius is mellettük áll s nem azért, mert az értelem vagy a szónoklás
jótéteményekre késztet, hanem mert így látta jónak a festő.
8. Chrysippus is, akire a finom és az igazság legmélyére hatoló elme jellemző, aki a
tárgy érdekében beszél, és nem használ több szót, mint ami a megértéshez elegendő,
egész könyvét megtölti ezekkel a sületlenségekkel úgy, hogy roppant keveset mond
magáról a jótétemény adásának, elfogadásának, viszonzásának a mikéntjéről. Nem
ezekbe szövi bele meséit, hanem ezeket a meséibe. 9. Mert azokon kívül, amiket
Hecaton átmásolt, Chrysippus azt mondja, hogy a Gráciák Iuppiter és Eurynomé
lányai, életkorukat tekintve viszont fiatalabbak a Hóráknál, de valamivel szebb
arcúak, és ezért lettek Venus kísérői. Úgy ítéli meg, hogy anyjuk neve is a tárgyhoz
tartozik: Eurynoménak ugyanis azért mondták, mivel az ő tiszte a széltében-
hosszában elterjedt házasság szétosztása, mintha bizony az anyának lányai után
szoktak volna nevet adni, vagy a költők az igazi nevén emlegetnék. 10. Miként a
nomenclatornak a vakmerősége pótolja az emlékezetét, és akinek nem tudja
megmondani a nevét, annak nevet ad, így a költők is úgy vélik: nem fontos, hogy
igazat mondjanak, csak szükségből rákényszerítve, vagy a külcsíntől elcsábulva kény-
szerülnek arra, hogy olyan nevet adjanak, ami jól illik a versbe. De nem ravaszkodás
a részükről, ha valami mást írnak a névjegyzékbe, a legközelebbi költő azt
parancsolja ugyanis, hogy azt viseljék ők saját nevükként. Hogy megtudd, hogy ez így
van, íme, Thalia, akiről leginkább szó van, Hesiodusnál Charis, Homerusnál pedig
Musa.
IV.1. De ne tegyek úgy, mint amit kifogásolok, hogy mindazt, ami nem tartozik a
tárgyhoz, úgy hagyjam el, hogy vele még érintkezésben se maradjanak. Csak te védj
meg minket, ha valaki a szememre veti, hogy a helyére tettem Chrysippust, aki -
Herculesre - nagy ember, de mégis görög, akinek rendkívül finom elmeéle gyakran
eltompul és belegabalyodik önmagába. Még akkor is, amikor úgy látszik, hogy tesz
valamit, szurkál inkább, mint átdöf. 2. De itt miben nyilvánul meg az elmeéle? Ebben
a kérdésben miféle okos gondolata van?
A jótéteményekről kell szólnunk, és rendbe kell tennünk azt a dolgot, amely az
emberi társadalmat leginkább összefűzi; törvényt kell szabni az életünknek, nehogy a
jóindulat látszata alatt meggondolatlan könnyelműség tessék nekünk; s hogy ez az
elővigyázatosság, miközben határok közé szorítja, ne bilincselje meg
bőkezűségünket, amely sem nem hiányozhatik belőlünk, de túl sem tenghet ben-
nünk. 3. Meg kell tanítani az embereknek, hogy szívesen adjanak, szívesen kapjanak,
szívesen viszonozzanak, és hogy nagy kihívásként tűzzék maguk elé, hogy azokat,
akiknek le vannak kötelezve, tettben és lélekben ne csak utolérjék, hanem meg is
előzzék. Mert akinek hálásnak kell lennie, azt csakis úgy érheti utol, ha megelőzi.
Ezeket arra kell megtanítani, hogy semmivel sem tartoznak, azokat, hogy többel
adósak. 4. Erre az igen erényes vetekedésre, hogy tudniillik jótéteményekkel múljuk
felül a jótéteményeket, úgy bíztat bennünket Chrysippus, hogy azt mondja, mivel a
Charisok Iuppiter lányai, félő, hogy szentségtöréssel egyenlő, ha háládatlanul
viselkedünk, és jogsértést követünk el az oly gyönyörű lányokkal szemben. 5. Oktass
ki azok közül valamelyikre! Jótevőimmel szemben mi által válhatok jótevőbbé és
hálásabbá, mi által versenghetnek a lekötelezettek és lekötelezők lelkei úgy, hogy
akik elsők voltak, megfeledkezzenek róluk, de az adósoknak szívós legyen az
emlékezetük.
Ezeket az ostobaságokat bizony hagyjuk meg a költőknek, akiknek célja a fül
gyönyörködtetése, és hogy édes mesét szőjenek. 6. Azok azonban a jellemet akarják
gyógyítani és azt, hogy az emberi cselekedetekben megőrizzék a megbízhatóságot, s a
lélekbe beleoltsák a kötelességtudást, komolyan beszéljenek és nagy erővel
cselekedjenek; hacsak nem gondolod azt, hogy könnyed és mesés fecsegéssel és
vénasszonyokhoz illő érvekkel megakadályozható a legpusztítóbb dolog, a
jótétemény „sztornózása”.
V.1. De miként át kell siklanom a felesleges dolgok fölött, ugyanúgy el kell
mondanom, hogy mivel tartozunk a kapott jótéteményért. Az egyik azt mondja, hogy
azzal a pénzzel tartozik, amit kapott, a másik, hogy consulsággal, a harmadik, hogy
papi tisztséggel, a negyedik, hogy provinciával. 2. Ezek azonban az érdemek külső
jelei, nem pedig érdemek. A jótétemény kézzel nem tapintható; ez lelki dolog. Nagy a
különbség a jótétemény anyaga és a jótétemény között; így hát az arany, az ezüst, és
semmi, amit a legnagyobbakként fogadnék el, nem jótétemény, hanem kizárólag az
adónak a szándéka az. A járatlanok viszont csak azt jegyzik meg, ami a szemükbe
ötlik, amit adnak nekik, ami a birtokukba kerül, miközben viszont azt, ami
ténylegesen drága és értékes, kevésre becsülik. 3. Azok, amiket birtokolunk, amiket
látunk, amiken csügg vágyakozásunk, mulandók: mind a sors, mind a jogtalanság
elveheti tőlünk. A jótétemény viszont akkor is megmarad, ha már elveszett az, ami
által nyújtottuk; olyan helyes cselekedet ugyanis, amit semmiféle erő nem
érvényteleníthet. 4. Kiváltottam barátomat a kalózoktól, egy másik ellenség viszont
elfogta és börtönbe dugta; nem a jótéteményemet, hanem jótéteményem hasznát
tette semmissé. Hajótörésből vagy tűzvészből kimenekítve visszaadtam valakinek a
gyermekeit, s azokat betegség vagy valamilyen véletlen jogsértés elragadta: de
nélkülük is megmarad az, amit a személyük esetében nyújtottam. 5. Mindazok tehát,
amik a jótétemény hamis nevét bitorolják, segédeszközök, melyek révén a baráti
akarat kibontakozik.
Más dolgok esetében is megtörténik, hogy máshol van a dolog látszata, és máshol
maga a dolog. 6. A hadvezér nyaklánccal, ostromkoszorúval vagy polgárkoszorúval
ajándékoz meg valakit. Önmagában mi értéke van a koszorúnak? Mi a bíborszegélyű
tógának? Mi a vesszőnyaláboknak? A bírói emelvénynek vagy a diadalszekérnek?
Ezek egyike sem megtiszteltetés, hanem a megtiszteltetés jelvénye. Ugyanígy a
jótétemény nem az, ami szemünk elé tárul, hanem a jótétemény nyoma és jele.
VI.1. Mi tehát a jótétemény? Jószándékú cselekedet, mely örömet nyújt és örömet
szerez azáltal, hogy örömet nyújt azzal, hogy készségesen és önként tesz. Így hát nem
az számít, hogy mi történik, vagy mit adunk, hanem az, hogy milyen lelkülettel, mivel
a jótéteményt nem az alkotja, ami lesz, vagy amit adunk, hanem az adónak vagy cse-
lekvőnek a lelkülete. 2. Hogy pedig ezek között nagy a különbség, azt abból is
megértheted, hogy a jótétemény mindenképpen jó, az viszont, ami történik, vagy
amit adunk, sem nem jó, sem nem rossz. A lélek az, ami a jelentéktelen dolgot
kiemeli, a közönségeseket ragyogóvá teszi, a nagyszabású és értékesnek tartott
dolgokat pedig megfosztja becsüktől. Azok, amiket megkívánunk, közömbös termé-
szetűek, sem nem jók, sem nem rosszak, az számít, hogy az az irányító, aki a
dolgoknak formát ad, miért kezdeményezi őket. 3. Nem az maga a jótétemény, amit
számba vesznek vagy átadnak, miként az istenek tisztelete sem az áldozati állatokban
van, legyenek bár a legkiválóbbak és csillogjanak az aranytól, hanem az őket tisztelők
helyes és jámbor szándékában. Így hát a derekak árpadarával és kásával is
vallásosak; a hitványak viszont nem kerülik el az istentelenséget, mégha tömérdek
vérrel áztatták is az oltárokat.
VII.1. Ha a jótétemények dolgokból, nem magából a jótétemény szándékából
állnának, annál nagyobbak volnának, minél nagyobbak azok, amiket kapunk. Ez
azonban nem igaz. Nemegyszer inkább lekötelez bennünket az, aki apróságot adott,
de nagylelkűen, akinek „királyok kincsével ért föl a lelke”, aki csekélységet adott, de
szívesen, aki megfeledkezett saját szegénységéről, miközben tekintetbe vette az
enyémet; akiben nemcsak a segítés szándéka volt meg, hanem annak vágya is; aki
úgy vélte, hogy ő kap jótéteményt, amikor ő nyújtott; aki úgy adott, mint aki nem
fogja visszakapni, és úgy vette vissza, mintha nem adta volna; aki kihasználta, sőt
kereste annak lehetőségét, hogy használjon. 2. Ezzel szemben kelletlenek azok a
dolgok - mint mondtam -, melyek külsőre és látszatra ugyan nagyok, de amelyeket
vagy kicsikarják attól, aki adja, vagy morzsaként szóródnak szét. Sokkal
kedvesebbként jön, amit könnyed, mint amit teli kézzel adnak. 3. Csekélység ugyan,
amit tőle kaptam, de többet nem tudott adni. De amit ez adott, roppant nagy, ám
halogatta, ám húzta-halasztotta, ám nyögött belé, amikor adta, ám gőgösen adta, ám
körbehordozta, s nem akarta, hogy tessék annak, akinek adta: a becsvágynak adta ő,
nem nekem.
VIII.1. Socrateshez, amikor ki-ki a saját tehetségéhez mérten sokat ajánlott föl,
Aeschines, szegény hallgatója így szólt: „Semmi hozzád méltót nem találok, amit
neked adhatnék, és csupán ezért az egyért érzem magamat szegénynek. Így hát azt az
egyet adom neked, amim van: önmagamat. Ezt az ajándékot, kérlek, akármilyen is,
vedd jó szívvel, és gondold meg, hogy a többiek, bár többet adtak neked, többet
hagytak meg maguknak.” 2. Erre Socrates így válaszolt: „Már hogyne adtál volna
nagy ajándékot nekem, hacsak véletlenül nem becsülöd magadat kevésre. Így hát
gondom lesz rá, hogy téged jobbként adjalak vissza magadnak, mint ahogyan
kaptalak.” Aeschines ezzel az ajándékkal felülmúlta Alcibiadesnek a gazdagságával
egyenlő lelkét és a tehetős ifjak összes ajándékát.
IX.1. Látod, hogy találja meg a lélek szűkös körülmények között is a bőkezűség
anyagát? Úgy tűnik nekem, Aeschines ezt mondta: „Semmire sem mentél vele, sors,
hogy azt akartad, szegény legyek. Ugyanúgy adni fogok ennek a férfinak hozzá méltó
ajándékot, és mivel a tiedből nem tudok, a magaméból fogom adni. S nincs okod rá,
hogy úgy véld: ő olcsó volt magának: önmaga szabta meg a maga értékét.” A
tehetséges ifjú rájött, hogyan adja Socratest magának. Nem azt kell figyelni, hogy az
egyes dolgok mekkorák, hanem hogy milyen embertől származnak.
2. Egyszer egy ravasz férfi könnyen magához engedte azokat, akik mértéktelen
dolgokat kívántak, és a becstelen dolgokat, amelyeket ténylegesen nem akart
támogatni, szóban pártfogolta. De rosszabb Opimiusnál, ha - míg nyelve éles, arca
komor - irigységgel meséli el sorsát. Körülhízelgik, ugyanakkor elátkozzák a
szerencsést, és ha képesek lennének rá, bár ugyanazokat készülnek megtenni,
gyűlölik őt, aki megteszi.
3. Miután mások feleségét még csak nem is titokban, hanem nyíltan nevetség
tárgyává tették, a magukét másoknak engedték át. Paraszti, embertelen, rossz
erkölcsű és a matrónák között kárhoztatandó állapotnak számít, ha eltiltja valaki a
feleségét attól, hogy gyaloghintón nyilvánosan mutatkozzék, s lépten-nyomon
körbehordozva mindenki jól szemügyre vehesse. 4. Ha valaki egyetlen barátnővel
sem tette hírhedtté magát, s már feleségének sem fizet éves illetéket, a matrónák az
ilyet alacsonyrendűnek, piszkos vágyúnak, szoknyavadásznak tartják. Emiatt a leg-
biztosabb formája az eljegyzésnek a házasságtörés, és általánosan elfogadott, hogy az
özvegység és a nőtlenség is az; mert senki sem hoz feleséget a házhoz, csak ha
máshonnan hozza el.
5. Már a rablott dolgokat szétszórni, a szétszórtakat vad és kemény mohósággal
újra összegyűjteni igyekeznek, semmi sem számít nekik, más szegénységét megvetik,
a maguk szegénységétől úgy félnek, mint semmi mástól, a békét jogtalanságokkal
zavarják meg, a gyengébbeket erőszakkal és megfélemlítéssel nyomják el. Már a
provinciákat kifosztani, a megvesztegethető bírói széket, miután mindkét licitálást
meghallgatták, másnak ítélni nem meglepő, mivel amit megvettél, azt eladni a
nemzetközi jog része.
X.1. De tárgyunk késztetésére távolabbra ragad bennünket a szenvedély; ezért
fejezzük be így, hogy a bűn ne a mi századunkra nyomja rá bélyegét.
Emiatt panaszkodtak őseink, emiatt panaszkodunk mi, és emiatt fognak
panaszkodni utódaink, hogy kipusztultak az erkölcsök, eluralkodott a hitványság, az
emberi dolgok rosszabb irányba és mindenféle istentelenség felé siklanak. De azok
egy helyben állnak és fognak is állni, legalábbis még egy ideig. Kimozdulnak előre
vagy hátra, mint a hullámok, amelyeket a közeledő dagály távolabbra kihoz, visszavo-
nulva azonban távolabb tart a parttól. 2. Most a házasságtörés irányában fognak
jobban vétkezni, mint mások irányában, és a szemérem szét fogja szakítani
kötőfékeit. Máskor a lakomák iránti őrület kap majd lábra és az atyai örökség
legrútabb elherdálása, a zabálás. Olykor a test túlzott ápolása és a szépséggel való
törődés, melynek velejárója a lélek torzulása. Olykor a rosszul szabályozott szabadság
szertelenségben és arcátlanságban tör ki. Olykor magán- és közkegyetlenkedésbe
megy át és a polgárháborúk őrületébe, ami által minden szent és szentséges közönsé-
gessé válik. Néha a részegeskedést fogják tiszteletben részesíteni, és erénynek fog
számítani, hogy a legtöbbet ittunk. 3. A hibák nem várakoznak egyhelyben, hanem
mozgékonyakként és egymás között viszálykodókként nyüzsögnek, kölcsönösen
lökdösik és kergetik el egymást. Egyébként mindig ugyanazt kell kijelentenünk
magunkról: gyarlók vagyunk, gyarlók voltunk, és kelletlenül teszem hozzá: gyarlók
leszünk. 4. Lesznek gyilkosok, zsarnokok, tolvajok, házasságtörők, rablók,
szentségtörők, árulók, s mindezeken túl ott van a hálátlan - mivel mindezek a há -
látlan által történnek, aki nélkül egyetlen nagy gaztett sem esett meg.
Te, mint a legnagyobb bűntől, úgy óvakodj attól, hogy elkövesd, és ha elkövették,
úgy bocsásd meg, mint a legenyhébb bűnt. Ez ugyanis a jogsértés netovábbja: elher-
dáltad a jótéteményt. Neked ugyanis abból sértetlenül megmarad az, ami a legjobb:
adtál. 5. Miként azonban gondolnunk kell vele, hogy leginkább azokat halmozzuk el
jótéteményekkel, akik azokat hálásan viszonozzák, ugyanúgy bizonyos
jótéteményeket azokkal szemben is tegyünk és gyakoroljunk, még ha nem táplálunk
is felőlük jó reményeket, nemcsak ha úgy fogjuk megítélni, hogy hálátlanok lesznek,
hanem ha tudjuk, hogy azok voltak.
Mint ha valakinek visszaadhatom a fiait, akiket nagy veszedelemből szabadítottam
ki, úgy hogy semmiféle veszedelemben sem forogtam, nem fogok habozni. Az arra
méltót vérem ontásával is megoltalmazom, és a viszontagság részesévé is válok. Ha
kiáltást hallatva meg tudom menteni az útonállóktól a méltatlant, az embernek
megmenekülést jelentő hangot nem restellem kiadni.
XI.1. Most az következik, hogy elmondjuk, miféle jótéteményeket kell nyújtanunk,
és hogyan. Elsőként a szükségeseket adjuk, azután a hasznosakat, végül a kellemese-
ket, de legyen valamennyi értékálló.
A szükségesekkel kell azonban kezdenünk. Másként jut el ugyanis a lélekhez - mint
mondják -, ami az életet fenntartja, másként, ami megszépíti és kényelmessé teszi.
Azt értékelheti majd valaki dölyfösen, amit könnyen nélkülöz, amiről el lehet
mondani: „Vedd vissza, nem kívánom; meg vagyok elégedve az enyémmel.”
Esetenként nemcsak visszaadni támad kedvünk azt, amit kaptunk, hanem elhajítani
is.
2. Azok közül, amelyek szükségesek, egyesek az első helyet foglaljál el, melyek
nélkül nem tudunk élni, mások a másodikat, melyek nélkül nem tartozunk élni,
ismét mások, melyek nélkül nem akarunk élni, a harmadikat. 3. Az elsők ilyen
jellegűek: kiragadtatni az ellenség kezéből, a zsarnoki harag elől, a proscriptióból és
más veszedelmekből, amelyek változatos formában és kiszámíthatatlanul ostro-
molják az emberi életet. Ezek közül bármelyiket verjük is szét, minél nagyobb és
ijesztőbb lesz, annál hálásabbak lesznek nekünk; belegondolnak ugyanis, mekkora
rossztól szabadultak meg, s az ajándék kerítője az azt megelőző rettegés. De mégsem
kell ezért bárkit is ráérősebben megmentenünk, mint képesek vagyunk rá, hogy
ajándékunk súlyát növelje a félelem.
4. Az ezek után közvetlenül következők, melyek nélkül tudunk ugyan élni, de úgy,
hogy annál már jobb a halál: ilyen a szabadság, a szemérmesség és a derék jellem.
Ezek után bírjuk azokat, akik kapcsolat, vér, használat és hosszú megszokás révén
kedvesek, mint a gyermekek, feleség, házi istenek, és egyebek, amik annyira
hozzánőttek az ember lelkéhez, hogy úgy véli, nehezebb elszakíttatni tőlük, mint az
élettől.
5. Ezeket követik a hasznos dolgok, amelyek változatos és sokféle tartalmúak. Ide
tartozik a vagyon, nem a túlzott, hanem a birtoklás józan mértéke szerint szerzett,
ide a megbecsülés és az előmenetele azoknak, akik magasabbra törnek. Semmi sem
hasznosabb ugyanis, mint polgártársunknak hasznára lenni.
A többi dolog már a bőségből származik, mégpedig hogy élvezkedővé tegyen
bennünket. Ezek esetében azt kövessük, hogy alkalmas voltuk miatt legyenek
kedvesek, ne pedig közönségesek, amit vagy kevesen bírnak, vagy a mi korunkban
kevesen, vagy ily módon kevesen, amelyek ha eredendően nem értékesek is, a hely
vagy az idő hatására azzá válnak. 6. Lássuk, mi lesz az, ami a leginkább javára lesz a
gyönyörnek, mi siet majd leggyakrabban birtokosa elé úgy, hogy annyiszor van
velünk, ahányszor azzal. Mindig ügyeljünk arra, nehogy felesleges ajándékokat küld-
jünk, így nőnek vagy öregnek vadászfelszerelést, parasztnak könyveket, a
tudományért és az irodalomért rajongónak vadászhálót. Viszont ugyanígy legyünk
körültekintőek, hogy miközben kedves dolgokat akarunk küldeni, ne küldjünk olyat,
ami kinek-kinek a betegségét hánytorgatja föl, így a részegesnek bort, a
betegeskedőnek gyógyszereket. Átkozódás lesz a vége annak, nem ajándék, amiben
lelepleződik a megajándékozott hibája.
XII.1. Ha mi döntünk arról, hogy mit adjunk, elsősorban értékőrző ajándékokat
keressünk, hogy a lehető legkevésbé legyen halandó az adományunk. Ugyanis csak
kevesen hálásak annyira, hogy ha nem is látják, belegondolnak abba, mit kaptak. Az
ajándékkal együtt az emlékezés is megszállja a hálátlanokat, mihelyt az a szemük
előtt van, és nem engedi, hogy megfeledkezzenek róla, hanem szerzőjüket felidézi és
ráerőszakolja. Már csak azért is keressünk inkább értékállókat, mivel soha sem
emlékeztethetünk rájuk: maga a tárgy elevenítse föl a halványuló emléket. 2.
Szívesebben fogok ezüst szobrot ajándékozni, mint ezüstérmét, szívesebben
szobrokat, mint ruhát, vagy amit rövid használat elkoptat. Keveseknél marad meg a
hála a dolog után: többen vannak, akiknél az ajándék nem él tovább a lelkükben,
mint amíg használják. Én, ha lehetséges, nem akarom, hogy ajándékomat feléljék;
létezzék, ragadjon barátomhoz, éljen együtt vele.
3. Senki sem ostoba annyira, hogy figyelmeztetni kellene: ne küldjön gladiátorokat
vagy vadászfelszerelést, ha már vége a játékoknak, sem nyári ruhákat tél közepén,
sem téli ruhát a nyári kánikulában. A jótétemény legyen a közízlésnek megfelelő:
vegye tekintetbe az időpontot, a helyszínt, a személyeket, mivel bizonyos dolgok a
pillanat miatt kedvesek vagy nem kedvesek. Mennyivel szívesebben fogadott az, ami
valakinek nincs, mint aminek dúskál a bőségében! Amit sokáig keres, de nem talál,
mint amit mindenütt láthat! 4. Az ajándékok ne annyira értékesek, mint inkább
ritkaság számba menők és válogatottak legyenek, amelyek egy gazdagnál is
megtalálják a helyüket, miként a közönséges gyümölcsök is, amelyeket pár nap után
megununk, de gyönyörködtetnek, ha jó időben jönnek. Azok is nagy becsben lesznek,
amit senki más nem adott nekik, vagy mi nem adtunk senki másnak.
XIII.1. A macedón Nagy Sándornak, amikor Kelet legyőzőjeként az emberi mérték
fölé emelte lelkét, a corinthusiak követeik útján gratuláltak, és saját városállamukkal
ajándékozták meg. Miután Nagy Sándor nevetett udvariaskodásuknak ezen a
formáján, az egyik követ így szólt: „Soha senki másnak nem adtuk oda városállamun-
kat, csak neked és Herculesnek.” 2. Szívesen vette a nem elcsépelt megtiszteltetést, és
a követeket lakomára való meghívással és más kedveskedéssel tisztelte meg, miután
belegondolt, nem abba, hogy kik adták, hanem hogy korábban kinek adták. S ez az
ember, aki rajongott a dicsőségért, melynek sem valós természetét, sem mértékét
nem ismerte, aki Hercules és Liber nyomdokait követte, és még ott sem állt meg,
ahol azok megálltak, az adományozókról megtiszteltetésének társára fordította
figyelmét, és az egekben járt, amit hiú lelkével átölelt, mivel Herculesszel tették
egyenlővé.
3. Pedig mi ahhoz hasonló volt a buggyant ifjúban, akinek szerencsés vakmerősége
helyettesítette erényét!? Hercules semmit sem a maga számára győzött le: bejárta a
földkerekséget, de nem arra vágyva, hanem kiválogatva, hogy kit győzzön le. A
gonoszok ellenségeként, a jók igazságszolgáltatójaként, a föld és a tenger
megbékítőjeként. Ez viszont, aki gyermekségétől fogva útonálló és a népek pusztítója
volt, egyformán veszedelme mind ellenségeinek, mind barátainak, aki a legfőbb
jónak azt tartotta, hogy félelmet keltsen valamennyi halandóban, megfeledkezett
arról, hogy nem csak a legvadabb, hanem a hitvány állatoktól is félnek gonosz
mérgük miatt.
XIV.1. S most térjünk vissza tárgyunkhoz. Ha valaki akárkinek ad jótéteményt, az
senkinek sem kedves; senki sem tartja azt magáról, hogy egy fogadós vagy kocsmáros
vendége, sem hogy egy nyilvános lakomát adó asztaltársa, ahol el lehet mondani:
„Milyen ellátásban részesített? Nemde olyanban, amilyenben ezt, akit alig ismert, és
amilyenben azt az ellenszenves, alávaló embert? Vajon mire méltatott engem!? Csak
a saját nyavalyájának járt kedvében.”
Amiről azt akarod, hogy kedves legyen, ritkán vidd véghez. Ki tűri, hogy
felszámítsd neki? 2. Ezeket senki se értelmezze úgy, mintha visszafognám a
bőkezűséget, és szorosabb gyeplőkkel zaboláznám meg. Sőt, menjen, amennyire
kedve tartja, de menjen, ne tévelyegjen! Lehet bőven adni úgy, hogy senki se tartsa
magát a köznéphez tartozónak, még ha sokakkal együtt kap is. 3. Mindenkinek le-
gyen valami baráti jegye, melynek révén azt remélje, hogy közelebb engedték
magukhoz: „Ugyanazt kaptam, amit ő, de önként. Azt kaptam, amit ő, de én rövid
időn belül, míg ő sokára érdemelte ki. Vannak, akik ugyanazt birtokolják, de nem
ugyanazokkal a szavakkal adják nekik, az adományozónak sem ugyanazzal a
kedvességével. Ő azután kapott, hogy kérte; én nem kértem. Az kapott, de könnyen
viszonozza majd. De az ő öregkora és gyermektelen özvegysége nagy dolgokkal
kecsegtetett. Nekem többet adott, bár ugyanazt adta, mivel a visszakapás reménye
nélkül adta.” 4. Miként a szajha úgy osztja meg magát sokak között, hogy mindenki
vigye magával valami jegyét baráti érzületének, így az, aki azt akarja, hogy
jótéteménye szeretetre méltó legyen, gondolja ki, hogyan tud sokakat lekötelezni úgy,
hogy mégis mindenkinek legyen valamije, melynek révén magát a többiek elé
helyezheti.
XV.1. Én bizony a jótétemények közé sem iktatok szüneteket: minél számosabbak
és nagyobbak lesznek, annál több dicsőséget hoznak. De legyen mérlegelés: senkinek
nem lehet ugyanis szívügye az esetlegesen és meggondolatlanul adott jótétemény. 2.
Ezért ha valaki komolyan vesz bennünket, amikor javasoljuk, hogy a jóság határain
belülre vigyük vissza és annak kevésbé tág határt szabjunk, nem felületesen hallgatja
meg az intelmeinket. Hiszen melyik erényt tiszteljük jobban? Melyiket ösztökéljük
jobban? Kikhez illik annyira a buzdítás, mint hozzánk, akik az emberi nem
társadalmát szentesítjük? 3. Hogyan van tehát? Mivel a léleknek semmi erényes
képessége nincs, ezért - ha helyes szándékkal fogott is bele valamibe - azon az eré -
nyen túl, amelyet a mérték alkot, megtiltom, hogy a bőkezűséget könnyelműen
elvegyük. Akkor gyönyörködtet jótéteményt kapni, méghozzá magasabb kezekből,
amikor azt a józan megfontolás az arra méltókhoz viszi el, s nem a véletlen és a
mérlegelés híján lévő lendület röpíti bárhová. Amit mutogatni lehet és följegyezni
magunknak. 4. Jótéteménynek nevezed, aminek a szerzőjét szégyen bevallani?
Mennyivel kedvesebbek azok, és mennyivel jobban behatolnak a lélek belső részébe,
hogy soha el se távozzanak, amikor az szerez nagyobb örömöt, ha arra gondolsz, hogy
kitől, mint az, hogy mit kaptál.
5. Crispus Passienus azt szokta mondani, hogy egyesektől inkább jótéteményt
szeretne, mint ítéletet, másoktól viszont jobban szeretne ítéletet, mint jótéteményt.
Magyarázatul ezt hozta föl példának: „Jobban akarom - mondta - az isteni Augustus
ítéletét, Claudiustól inkább akarok jótéteményt.” 6. Én bizony úgy vélem, hogy senki
olyannak nem kívánatos a jótéteménye, akinek értéktelen az ítélete. Hogyan van
tehát? Nem kellett volna elfogadni Claudiustól, amit adott? De igen, csakhogy úgy,
mint a sorstól, amiről tudhatod, hogy rögtön rosszra fordulhat. Miért választjuk szét
ezeket, amelyek keverednek egymással? Mert nem jótétemény az, melynek nincs meg
a legjobb része, hogy megfontoltan adták. Néha a hatalmas vagyon, ha nem ésszerű
ítélet alapján és nem helyes szándékkal adományozták, már nem annyira jótétemény,
mint inkább ölünkbe pottyant kincsesláda. Bizony sok minden van, amit el kell
fogadnunk, de nem vagyunk érte adósok.
 MÁSODIK KÖNYV

I.1. Vizsgáljuk meg azt, Liberalis, kiváló férfiú, ami az első részből még hátravan:
hogyan kell jótéteményt nyújtani. Azt hiszem, ennek a legkézenfekvőbb módját
mutatom meg: úgy nyújtsunk, ahogy kapni szeretnénk. 2. Mindenekelőtt szívesen,
gyorsan, habozás nélkül.
Nem szívesen látott az a jótétemény, amelyik sokáig tapad nyújtója kezéhez,
amelyről úgy tűnik, oly nehezen engedik el és úgy nyújtják, mintha elragadnák.
Mégha közbejön bármi késlekedés is, kerüljük el mindenféle módon annak látszatát,
hogy még gondolkozunk. Ott áll közvetlenül a megtagadó mellett az, aki habozott, s
semmilyen hálára sem számíthat. Mert ahogy a jótéteményben a legörömtelibb rész a
nyújtó lelkülete, úgy éppen a habozás árulja el, hogy akarata ellenére nyújtott
jótéteményt. Nem nekieresztette, hanem helytelenül az ellenkező irányba tartotta
vissza. Pedig sokan vannak olyanok, akiket nagylelkűvé tesz a véletlen és a
gyengeség. 3. A legkedvesebbek a már előkészített, természetes, hirtelen ott termő
jótétemények, melyeket nem jellemzett semmilyen késlekedés, hacsak nem a
megajándékozott megilletődöttsége. A legeslegjobb kinek-kinek vágyai elébe menni,
s közvetlen közelről követni. Jobb meglepni valakit, mielőtt hozzánk fordulna, mert
ha egy derék ember előtt megjelenik egy kérlelő orca s pirosság ömlik el rajta, aki ezt
a kínt megelőzi, megsokszorozza ajándékát. 4. Nem ingyen kapott az, aki kérésre
kapott, mert ahogy azt felettébb szigorú őseink gondolták, egyetlen udvar sem nyílik
meg drágábban, mint amelyet könyörgéseken vettek. Takarékosabban bánnának az
emberek a fogadalmakkal, ha nyilvánosan kellene tenniük. Annyira így van, hogy az
istenekhez is, akikhez a legerkölcsösebb fohászkodnunk, szívesebben akarunk
csendben és önmagunkban könyörögni.
II.1. Súlyos, terhes szó az, amit alázatos arccal kell kiejteni: „kérem”. Meg kell
takarítanod ezt azzal szemben, aki a barátod, vagy akit barátoddá készülsz tenni.
Siessen bár későn nyújtott jótéteményt az, aki kérésre nyújtotta. Ezért kell kitalálni
mások akaratát, s ha rájöttünk, meg kell óvni a kérés rettenetesen súlyos
kötelességétől. Tudd meg, hogy az a jótétemény él tovább kedvesen a szívben, amely
váratlanul érkezett. 2. Ha nem tudjuk megelőzni, vágjunk a szavába a kérlelőnek,
hogy ne megkérteknek tűnjünk, hanem megbizonyosodottaknak; rögvest ígérjük
meg, s mielőtt félbeszakítanának, sietséggel igazoljuk, hogy meg fogjuk tenni. Amint
a betegek esetében is gyógyszer a kellő időben adott étel s a langyos víz
orvosságszámba megy, éppen úgy, bár egyszerű és közönséges a jótétemény, ha
kéznél volt, ha nem vesztegette el a legközelebbi alkalmat, akkor sokat nyer, s többet
nyújt egy értékes, de fölösleges és hosszan előkészített ajándéknál. Aki ennyire
serényen teszi, kétségtelenül szívesen is teszi. Ezért örömmel teszi, s arca elárulja
érzéseit.
III.1. Némelyek hallgatása vagy szomorú komolyságot utánzó lomha beszéde
megrontja hatalmas jótéteményeiket, mivel elutasító arckifejezéssel ígérnek.
Mennyivel helyesebb jó szóval megtoldani a jó dolgokat, és emberi, megértő
mondatok kíséretében átnyújtani azt, amit adsz! 2. Hogy elszégyellje magát, mert
habozott kérni, baráti szemrehányást is tehetsz: „Haragszom rád, mert amikor
hiányt szenvedtél valamiben, nem akartad, hogy tudjam. Mert oly fegyelmezetten
kértél. Mert közvetítőt küldtél. Én pedig sok szerencsét kívánok magamnak, mert
kipróbálhattam érzéseimet. Eztán a magad nevében kérj, ha bármire szükséged van.
Ez egyszer megbocsátom bárdolatlansagodat." 3. Így tégy, hogy többre tartsa
szívedet, mint akkor, amikor kéréssel fordult hozzá. Akkor lesz a jótevőé a legfőbb
erény, a legnagyobb jóság, ha az távoztában így szól magában: „Sokat nyertem ma.
Jobban örülök, hogy ilyennek találtam, mint ha más úton a sokszorosát kaptam vol-
na annak, amiről beszélek. Sohasem tudom majd illően kifejezni a hálámat ezért.”
IV.1. De többen vannak, akik kemény szóval és szemöldökráncolással gyűlöletre
fordítják a jótéteményt. Olyan stílust használnak, annyira gőgösek, hogy szégyen a
siker. Aztán pedig az ígéret után késlekedés következik. Semmi sem keserűbb
azonban, mint amikor az eredmény után újra kérni kell. 2. Föl kell mutatni azokat a
jótéteményeket, melyeket nehezebb megkapni valakitől, mint ígéretet kapni rájuk.
Ezt arra kell kérni, hogy figyelmeztesse rá, amazt pedig arra, hogy teljesítse. Így
egyetlen adomány sokak kezén morzsolódik szét, amiből igen csekély hála marad az
ígérettevőnél, mivel a kiindulópont jelentőségét csökkentik azok, kiket utána meg
kell még kérni. 3. Ezért tehát legyen rá gondod, ha azt akarod, hogy hálásan
értékeljék, amit nyújtasz, hogy jótéteményeid csorbítatlanul, épen jussanak el
azokhoz, akiknek szántad őket, mindenféle - mint mondják - csökkenés nélkül. Senki
azokra rá ne tegye a kezét, senki vissza ne tartsa! Senki abban, amit adni készülsz,
nem képes a maga iránti hálát megteremteni úgy, hogy az irántad valót ne
csökkentse.
V.1. Semmi sem annyira keserű, mint bizonytalanságban lenni. Egyesek
nyugodtabban viselik, ha reményük meghiúsul, mint ha hosszúra nyúlik. A
legtöbbekben ugyanis megvan az a hiba, hogy hitvány becsvágyból halogassák
ígéreteiket, hogy ne apadjon kérlelőik tömege, amilyenek a királyi hatalom szolgái,
akiket gyönyörködtet saját dölyfük hosszas szemlélése, és úgy ítélik meg, kevesebb a
hatalmuk akkor, ha nem mutogatják hosszan és sokszor minden embernek külön-
külön, mennyire hatalmasok. Semmit sem tesznek rögtön, semmit sem egyszer.
Jogsértéseik villámgyorsak, jótéteményeik csigalassúságúak. 2. Ezért tartsd nagyon
igaznak, amit ama komédiaköltő mond:

„Hogyan? Nem érted?

A hálából épp annyit faragsz le, mint amennyit késlekedsz. ”

Innen erednek azok a hangok, amelyeket az öntudatos fájdalom fejez ki: „Tedd, ha
valamit teszel!” és: „Semmi nem ér ennyit. Inkább tagadd meg tőlem!” Ha az
undorodásba vitt lélek elkezdi meggyűlölni a jótéteményt, amíg várja, lehet-e hálás
miatta? 3. Miként a legkeserűbb kegyetlenség az, mely húzza-halasztja a büntetést, és
az irgalmasság egyik fajtája a gyors kivégzés, mivel a kínzás magával hozza végcélját,
s az az idő, mely megelőzi, a jövendő kivégzés legnagyobb részét teszi ki, így annál
nagyobb az adomány kedvessége, minél kisebb ideig járt vele bizonytalanság. Létezik
ugyanis a jó dolgokra való izgatott várakozás is, s mivel a legtöbb jótétemény
valamely dolognak az orvosságát hozza magával, aki a kelleténél tovább tűri, hogy a
másik gyötrődjék, noha nyomban meg tudná szabadítani ettől, vagy visszatartja a
másik örömét, az tulajdon jótéteményén követ el erőszakot. 4. Minden jóakarat siet,
és a gyors cselekvés a szívesen való cselekvés jellemzője. Aki lassan, napról napra
halogatva tett jót, nem szívből tette. Ezzel a két legnagyobb dolgot vesztegette el: az
időt és a baráti szándék kinyilvánítását. A késlekedve akarás a nemakarás jele.
VI.1. Minden közérdekű cselekedetünkben nem éppen a legkisebb rész,
Liberalisom, hogy az egyes dolgokat miként nevezzük, s hogyan jönnek létre. A
gyorsaság sokat tesz hozzá, a halogatás sokat elvesz belőle. Miként a dárdák esetében
a vas ereje ugyan egyforma, ám végtelenül nagy a különbség, hogy megfeszített
karral hajítják-e el, vagy petyhüdt kézzel ejtik-e arrább. Ugyanaz a kard horzsol is
meg keresztül is döf; az fontos, hogy milyen izomerővel érkezik. Amit adunk,
ugyanaz, de nagy különbség, miként adjuk. 2. Mennyire édes, mennyire értékes, ha
aki ad, nem engedi, hogy köszönetet mondjanak neki; ha miközben ad,
megfeledkezik arról, hogy ad. Mert esztelenség pirongatni azt, akinek ugyanakkor
igen nagy szolgálatot teszel, és gyalázkodást illeszteni érdemeid közé. Nem szabad te-
hát megkeserítenünk jótéteményeinket, és semmi rosszat nem szabad közéjük
keverni. Még ha lesz is valami, amiért meg akarod feddeni, más időpontot válassz.
VII.1. Fabius Verrucosus azt a jótéteményt, amelyet egy szívtelen ember keserűen
adott, kaviccsal teli cipónak nevezte, amelyet kénytelen ugyan elfogadni a rászoruló,
ám keserű dolog megennie.
2. Tiberius Caesar, amikor a praetorságot viselt Nepos Marius megkérdezte, hogy
adósságában kisegíti-e, ráparancsolt, hogy adja ki neki hitelezői nevét. Nem azért
hogy visszafizesse, hanem hogy a hitelezőket összehívja. Miután megnevezte a
hitelezőket, azt írta Neposnak, hogy megparancsolta a pénz kifizetését, csakhogy
gyalázkodó megrovást fűzött hozzá. Ezzel azt érte el, hogy Neposnak nem maradt
ugyan tartozása, de jótéteményben sem részesült. Megszabadította hitelezőitől, de
nem tette lekötelezettjévé.
3. Tiberiusnak volt ezzel valami célja: úgy vélem, nem akarta, hogy sokan legyenek
olyanok, akik hozzá csődülnek ugyanezzel a kéréssel. Ez talán hatásos módszer lehet
az emberek tisztességtelen vágyainak szemérmességgel való elnyomásához, ám a
jótéteményt nyújtónak egészen más utat kell járnia. Minden módon fel kell
ékesítened, amit adsz, hogy annál kedvesebb legyen. A mondott eset bizony nem a
jótétemény nyújtásával, hanem elvételével azonos.
VIII.1. De hogy mellesleg erről a dologról is kifejtsem a véleményemet: még egy
princepsnek sem ildomos megbélyegzés végett adakoznia. „Csakhogy Tiberius -
mondják - még ilyen módon sem tudta elkerülni, amit kerülni igyekezett, mert
később jó néhányan akadtak, akik ugyanezt kérték tőle, s ezek mindegyikének
megparancsolta, hogy számoljanak be a senatusnak adósságuk okairól, és attól
függően adott nekik meghatározott összegeket.”
2. Ez nem bőkezűség, hanem a vagyon számbavétele. Segély, princepsi
kegyadomány. Nem jótétemény, amire nem tudok pirulás nélkül gondolni. Bíró elé
utasítottak, mire előadtam védőbeszédemet, hogy eredményt érjek el.
 IX.1. Így hát valamennyi bölcs szerző azt állítja, hogy bizonyos jótéteményeket
nyíltan kell adnunk, bizonyosakat titokban. Nyíltan, melyekre szert tenni dicsőség,
mint például a katonai ajándékok, tisztségek, és minden más, ami az ismertté válás
miatt lesz szebb. 2. Amelyek viszont nem jelentenek előrelépést, sem tiszteltebbé
nem tesznek, hanem a beteg, éhező, nyomorúságos emberen segítenek csendben kell
adnunk, hogy csak azok tudjanak róluk akiknek hasznukra vannak.
X.1. Néha még azt is meg kell tévesztenünk, akit meg kell segítenünk, hogy
megkapja ugyan a segítséget, de ne tudja, kitől. Azt mondják, hogy Arcesilas egy
szegény, de szegénységét leplező barátjának, aki beteg volt, de még azt sem vallotta
be, hogy nincs pénze a szükséges eszközökre, úgy ítélte meg, hogy titokban kell
segítségére sietnie. Annak tudta nélkül egy pénzeszacskót helyezett a párnája alá,
hogy a hasztalanul szemérmes illető inkább megtalálja, mint elfogadja, amire
szüksége volt.
2. „Hogyhogy? Talán nem fogja megtudni, hogy kitől kapta?” Először is: ne tudja
meg, ha ez is része a jótéteménynek; azután pedig sok mást csinálhatok, sok mást
adhatok, melyekből rájöhet ennek az elkövetőjére is. „Egyszóval ő nem fogja
megtudni, hogy kapott.” Én viszont tudni fogom, hogy adtam. „Kevés” - veted oda.
Kevés, ha nyerészkedésre gondolsz, de ha arra, hogy úgy adod, ahogy az a kapónak a
leginkább hasznára van, adni fogsz. Meg leszel elégedve a magad tanúságtételével.
Máskülönben nem az gyönyörködtet, hogy jótéteményt gyakoroltál, hanem hogy az
rólad a látszat, hogy jót tettél.
„Mindenképpen azt akarom, hogy tudja.” Adóst keresel.
3. „Mindenképpen azt akarom, hogy tudja.” Hogyhogy? Ha annak hasznosabb,
tisztességesebb, kedvesebb, hogy ne tudja, nem változtatod meg akkor a
véleményedet? „Azt akarom, hogy tudja.” Akkor te nem mentesz meg egy embert a
sötétben?
4. Nem tagadom, valahányszor megengedi a dolog, hogy tekintettel legyünk a
megajándékozott akaratából származó örömre: ha azonban meg kell őt segíteni, de
szégyelli, ha sérti az, amit nyújtunk neki, hacsak nem rejtjük el, akkor nem verem
nagydobra a jótéteményemet.
Miért kell nekem egyáltalán tudomására hoznom, hogy én adtam, mivel az első és
legszükségesebb parancsok között szerepel az, hogy soha ne tegyek szemrehányást,
sőt ne is hívjam föl rá a figyelmet. Két ember között a jótétemény törvénye az, hogy
az egyiknek rögtön meg kell feledkeznie adományáról, a másiknak azonban sohasem
arról, amit kapott. XI.1. Mardossa a szívet és facsarja az érdemekre való gyakori
visszaemlékezés. Fölkiálthatunk, amint az kiáltott föl, akit a triumviratusi proscriptió
idején Caesar egyik barátja megmentett, amikor már képtelen volt elviselni
megmentője dölyfét: „Adj vissza Caesarnak!” Meddig hajtogatod még, hogy „én
mentettelek meg, én szabadítottalak meg a halál torkából”? Ez, ha a magam ítélete
szerint gondolok rá vissza, élet, ha a tiéd szerint, halál. Semmivel sem vagyok
adósod, ha azért mentettél meg, hogy legyen, akit a markodban tarthatsz. Meddig
vezetgetsz még körbe-körbe? Meddig emlékeztetsz még folyvást a szerencsémre?
Egyszer már fölvonultam a diadalmenetben.
 2. Nem szabad elmondanunk, hogy mit adtunk: aki figyelmeztet, az visszakér.
Nem kell a sarkában lennünk, nem szabad újra meg újra emlékeztetnünk, csak ha
egy újabb ajándékkal a korábbira figyelmeztetted. Tilos elmesélnünk másnak: aki
jótéteményt nyújtott, hallgasson, meséljen róla, aki kapta. Azt mondják majd
ugyanis, amit valaki egy jótéteményével hencegőnek mondott, amikor az az előbbi
„Nem tagadhatod le, hogy visszafizettem” mondatára visszakérdezett: „Ugyan
mikor?”: „Gyakran és sokfelé, vagyis ahányszor és ahol csak elmesélted” - hangzott a
válasz.
3. Mi szükség eldicsekedni vele, mi szükség elvenni más kenyerét? Van, aki ezt
erényesebben teheti meg, akinek az elbeszélése még azt is dicséri, amit te nem
mesélhetsz el. Hálátlannak tartasz engem, ha hallgatásod miatt senki sem tudja ezt
meg. Ezt annyira nem szabad megengedni, hogy ha valaki a jelenlétünkben mesél
róla, akkor is azt kell felelnünk: „Bizony ő nagyobb jótéteményekre is szerfelett
méltó, de én pontosan tudom, hogy csak szeretnék neki mindent megadni, mintsem
már megadtam volna.” S mindezeket nem szolgamódra, s nem is oly módon, ahogy
egyesek, hogy inkább visszautasítják, amit szeretnének megszerezni.
4. Aztán pedig a legteljesebb emberséggel kell cselekedni. Elvész a gazda számára
minden, amit elvetett, ha fáradozását csak a magnak szentelte. Csak a nagy gonddal
vetett növények hoznak termést. Semmi sem terem gyümölcsöt, amit nem vigyáz a
kezdet kezdetétől a betakarításig ugyanaz a gondoskodás. 5. Ugyanilyenek a
jótétemények. Lehet-e bármi is fontosabb annál, mint amit a szülők a gyermekeknek
adnak? Mégis minden kárba vész, ha csecsemőkorban magára hagyják, ha a
hosszantartó kötelességtudat nem táplálja ajándékát. Ugyanez jellemző a többi
jótéteményre is: ha nem sietsz segítségükre, elsorvadnak. Hogy nyújtottad, kevés;
gyámolítani kell őket. Ha azt szeretnéd, hogy hálásak legyenek, akiket lekötelezel,
nem csak nyújtanod kell a jótéteményeket, hanem szeretned is. 6. Mindenekelőtt -
amint említettem - kíméljük a füleket! A figyelmeztetés idegenkedést, a feddés
gyűlöletet kelt. Semmit sem kell annyira kerülni a jótétemény nyújtásakor, mint a
gőgöt. Mi szükség kérkedő tekintetre, öntelt szavakra? A tetted emel föl téged. El kell
kerülni az üres kivagyiságot, beszéljen a tett, míg mi hallgatunk. Nem csak bántó,
hanem gyűlöletes is a gőgösen adott jótétemény.
XII.1. Gaius Caesar élettel ajándékozta meg Pompeius Poenust (ha ugyan
megajándékoz, aki nem vesz el). Aztán a megszabadult, hálát rebegő Pompeiusnak
odanyújtotta a ballábát, hogy csókolja meg. Akik védelmükbe veszik és azt állítják,
hogy mindezt nem kevélységből tette, azt mondják, igazgyöngyökkel kivarrt,
aranyozott, (sőt!) aranysaruját szerette volna megmutatni. Aztán meg, ugyan mi
sértő van abban, ha egy consulviselt férfi megcsókolta az aranyat és a gyöngyöket,
hiszen úgysem talált volna a testén tisztább helyet, mint amelyet megcsókolt? 2. Az
az ember, aki arra született, hogy egy szabad város szokásait perzsa szolgaságra
cserélje, kevésnek tartotta volna, ha egy agg, a legmagasabb tisztségeket betöltött
senator a birodalom vezetőinek szeme láttára olyan módon borult volna le előtte es-
deklőn, ahogy a legyőzött ellenség borult le az ellenség előtt. Ő talált valamit, ami a
térd alatt van, amivel eltaposhatja a szabadságot. Ez nem jelenti a köztársaság lábbal
tiprását, s bár gondolhatja bárki, hogy ez nem tartozik a tárgyhoz - mégis ballábbal?
Mert kevéssé lett volna ocsmány és eszeveszett módon dölyfös, aki egy consulviselt
férfiú fejéről saruban rendelkezett, ha nem érintette volna egy senator ajkaihoz
saruja faszegecseit.
XIII.1. Ó, gőg, a szerencsés sors legostobább nyavalyája! Nem öröm tőled semmit
sem elfogadni! Minden jótéteményt igazságtalanságba fordítasz! Mindent
megfosztasz szépségétől! Minél magasabbra emeled föl magad, annál mélyebbre
süllyedsz, s azt mutatod, hogy nem adatott meg megismerned azokat a javakat,
amelyek ennyire fölfuvalkodottá tettek. Mindent szétrothasztasz, amit adsz.
2. Föl lehet tenni a kérdést, miért hordja oly fönt az orrát, miért változik meg
annyira az arckifejezése, hogy inkább álarcot akar viselni, mint arcot. Kedvesek azok,
melyeket emberi, valóban lágy és kedves tekintettel adnak, mellyel, ha megajándékoz
egy nálamnál hatalmasabb, nem tart diadalt fölöttem, hanem igen jóságos volt,
amennyire csak tudott, leereszkedett hozzám, megfosztotta adományát a
sallangoktól, úgy leste a megfelelő alkalmat, hogy inkább alkalomadtán, mintsem a
szükség közepén sietett segítségemre. 3. Egyetlen módon győzhetjük meg őket arról,
hogy jótéteményeiket ne tegyék tönkre kevélységükkel, ha megmutatjuk, hogy nem
azért látszanak jelentősebbnek, mert nagyobb csinnadrattával nyújtották, s őket sem
fogja emiatt senki sem jelentősebbnek látni. Hiábavaló a nagy gőg, mely még a
szeretnivalókat is gyűlöletessé teszi.
XIV.1. Vannak bizonyos dolgok, amelyek ártalmára vannak az őket
megszerzőknek, amelyeknek nem a nyújtása, hanem a megtagadása jótétemény.
Inkább a kérők javára ügyeljünk tehát, mintsem a vágyára. Gyakran kívánunk meg
ugyanis ártalmas dolgokat, s nem látjuk be, mily veszedelmesek, alighanem azért,
mert a mérlegelést félbeszakítja a sóvárgás. Amint azonban elült a vágy, miután a
megfontolást elkergető lobogó szív lendülete megtört, átkozzuk a gonosz adományok
ártalmas szerzőit. 2. Ahogy megtagadjuk a hideget a betegtől, a gyászolóktól s a ma-
gukra dühösektől a vasat, ahogy a szerelmesektől mindazt, amit önmagukra
veszélyes tüzük követel, úgy tartsunk ki mindvégig amellett, hogy nem adjuk oda azt,
ami ártalmas, bármily kitartóan, alázatosan, s gyakran oly torokszorítóan kérik is.
Míg tekintettel kell lenni a jótétemények kezdetére, különösen kell figyelni
végkifejletükre, s olyasmiket adni, amelyek esetében nem csak az tölt el örömmel,
hogy megkapom, hanem az is, hogy megkaptam.
3. Sokan vannak, akik ezt mondják: „Jól tudom, hogy ez nem lesz a hasznára, de
mit tehetnék? Kérlel, nem tudok ellenállni könyörgéseinek. Ám legyen: ne rám,
hanem magára panaszkodjék!” Ez tévedés: bizony rád, s méghozzá joggal. Ha
visszatért józan esze, ha az a vágy, amely föllobbantotta lelkét, elült, vajon nem
gyűlöli-e majd azt, aki romlásához és veszedelméhez segítette őt? 4. Rettenetes jóság
engedni a veszedelmes dolgot kérőknek. Amint igen szép akaratuk és vágyuk ellenére
megmenteni embereket, éppúgy édes és nyájas irtózat vészthozóval megajándékozni
az azt kérőket. Olyan jótéteményt adjunk, mely használatával napról napra
növekszik, amely sohasem fordul rosszra. Nem adok pénzt, ha tudom, hogy egy
ringyónak számolják le: egyetlen hitvány tettben vagy tervben se találjanak
társtettesnek. Ha tudom, megakadályozom, ha nem tudom, nem segítem a bűnt. 5.
Akár a harag ragadja magával, ahol nem maradhat, akár a becsvágy tüze hajtja távol-
ra a biztos dolgoktól, nem tűröm el és nem engedem meg, hogy egyetlen gaztettét is
segítsem, hogy egyszer azt mondhassa: „A szeretetével ölt meg engem!”
Gyakran semmi különbség sincs a barátok ajándékai és az ellenség fohászai között.
Amit ezek kívánnak, arra amazok rosszul időzített segítsége hajt és ösztönöz. Ugyan
mi rosszabb annál, mint ami igen gyakorta megesik, hogy semmi különbség sincs
gyűlölet és jótétemény között?
XV.1. Sose adjunk olyasmiket, amik idővel szégyenünkre válnak. Bár a barátság
netovábbja, ha barátunkat magunkkal egyenlőnek tekintjük - két dologra kell
egyidejűleg ügyelnünk: úgy adjak a rászorulónak, hogy magam se nélkülözzem; úgy
segítsek a végveszélyben lévőn, hogy magam ne kerüljek végveszélybe, hacsak nem
egy nagy emberért vagy nagy ügyért leszek áldozat. 2. Ne adjak semmi olyan
jótéteményt, amit rút volna kérnünk. Se a csekélységet ne fújjuk föl, se azt ne tűrjük,
hogy kis dolgokért nagy dolgokat kapjunk, mert mint ahogy az, aki felszámolja azt,
amit adott, szétrombolja a hálát, úgy aki mutogatja, hogy mily sokat adott, az kínálja
az ajándékát, nem felidézi. 3. Mindenkinek számba kell vennie a lehetőséget, hogy se
többet, se kevesebbet ne nyújtsunk, mint amennyire képesek vagyunk. Fel kell mérni
a személyét is annak, akinek adunk; egyes dolgok ugyanis csekélyebbek annál,
hogysem nagy ember kezéből kikerülhetnének, mások nagyobbak, mint az, aki kapja.
Így hát mindkét személyt állítsd egymás mellé, és emellett vizsgáld meg azt, amit
ajándékozni akarsz, vajon annak, aki adja, súlyos-e vagy csekélység, és viszont: aki
kapni fogja, lenézi-e, vagy nem tud majd vele mit kezdeni.
XVI.1. Nagy Sándor várost ajándékozott valakinek, ez az őrült, akinek csak
roppant dolgok fogantak meg a lelkében. Miután az, akinek ajándékozta, számot
vetett magával, visszariadt az ily nagy ajándék keltette irigységtől, mondván, nem
illik vagyoni helyzetéhez. Erre Nagy Sándor ezt mondta: „Nem az érdekel, mit illik
elfogadnod, hanem hogy mit illik adnom.” Ez a kijelentés merésznek és királyhoz
illőnek tetszik, holott roppant bárgyú. Hiszen semmi sem önmagában véve illik
valakihez. Fontos, hogy ki adja kinek, mikor, miért, hol és egyebek, amik nélkül a tett
értéke nem állapítható meg. 2. Pöffeteg barom! Mi van, ha annak ezt elfogadnia,
neked pedig adnod nem illő? A személyeknek és a méltóságoknak megvan a maguk
része, és mert a mértéktartás mindenben erény, éppúgy vét az, aki túllépi, mint aki
nem tesz eleget neki. Engedhesd bár meg ezt magadnak, és emeljen bár oly magasra
a sors, hogy városokból álljon az ajándékod (amelyeket nagyobb lélekre vallott volna
nem elfoglalnod, mint eltékozolnod): az ember mégis kisebb annál, minthogy
keblébe rejthetne egy egész várost.
XVII.1. Antigonustól egy cynicus egy talentumot kért, mire azt válaszolta, hogy az
több, mint amennyit egy cynicus kérhet. Miután így elutasították, egy denariust kért.
Erre Antigonus azt felelte, hogy ez pedig kevesebb, mint amennyit egy királynak
adnia illik. „Undorító az efféle élcelődés. Megtalálta a módját, hogyan ne adja egyiket
sem. A denarius esetében a királyra, a talentuméban a cynicusra volt tekintettel,
holott a denariust adhatta volna neki úgy, mint egy cynicusnak, és a talentumot úgy,
mint egy király. Mint ahogy lehet valami nagyobb, mint amit egy cynicus elfogadhat,
semmi sem annyira csekély, hogy azt a király embersége ne adhatná erényesen.” 2.
Ha engem kérdezel, igazat adok neki. Tűrhetetlen dolog ugyanis, ha valaki nagy
összeget kér, ugyanakkor semmibe veszi. Meghirdetted a pénz gyűlöletét. Ezt
választottad hivatásodul, ezt a szerepet vállaltad, ezt kell játszanod. Igen méltányta-
lan dolog, hogy vagyont gyűjts a szegénység dicsősége alatt! Nem kevésbé kell tehát
kinek-kinek számba vennie a saját személyét, mint azét, akinek megsegítéséről gon-
dolkodik.
3. Hadd idézzem Chrysippusunk labdajáték-példázatát! A labda kétségtelenül vagy
annak a hibájából esik le, aki dobja, vagy azéból, aki nem kapja el; akkor tartja meg a
pályáját, ha mindkét fél keze között alkalmasan forog, s mind a kettőtől eldobva és
elkapva jár ide-oda. Szükséges azonban, hogy a labdázó másképpen dobja azt egy
magas, és másképpen egy alacsony játszótársnak. Ugyanez a jótétemény szabálya: ha
nem alkalmazkodik mindkét fél személyéhez, az adóéhoz és a kapóéhoz, sem az
előbbitől nem távozik úgy, sem az utóbbihoz nem jut el úgy, ahogy kellene. 4. Ha egy
gyakorlott és hozzáértő valakivel van dolgunk, bátrabban dobjuk a labdát, mert
bárhogy jut is el hozzá, ügyes és biztos keze vissza fogja ütni. Ha viszont kezdővel
vagy tapasztalatlannal, ne annyira mereven és erősen, hanem lágyabban és annak
pontosan a kezébe célozva hajítsuk el. Ugyanezt kell tennünk a jótétemények
esetében is. Egyeseket tanítsunk, és tartsuk megfelelőnek, ha próbálkoznak, ha
mernek, ha akarják. 5. Mert bizony többnyire hálátlanná tesszük őket, és elősegítjük,
hogy azok legyenek, mintha bizony úgy lennének nagyok a jótéteményeink, ha nem
lehetett meghálálni őket; mint ahogy a rosszindulatú játékosoknak is az a céljuk,
hogy még magának a játéknak a kárára is becsapják játékostársukat, ami csak
egyetértés esetén tud kiteljesedni. 6. Sokan vannak, akik annyira elvetemült
természetűek, hogy szívesebben vesztik el, amit teljesítettek, mint hogy úgy tűnjék,
hogy visszakapják, mivel gőgösek és számítók. Mennyivel jobb és mennyivel
emberibb azon lenni, hogy nekik is maradjon meg a maguk szerepe; s azon
segédkezni, hogy hálásak lehessenek nekünk, mindent jóra értelmezni, a hálát adót
úgy hallgatni, mintha viszonzást adna, és készségesnek mutatkozni arra, hogy akit
lekötelezett, azt hajlandó legyen föl is oldozni. 7. Rossz híre szokott lenni az
uzsorásnak, ha könyörtelenül hajtja be tartozását, igazságos, ha lustán és nehézkesen
halogatja a visszafizetést. A jótéteményt nem behajtani kell, hanem visszakapni. Az a
legkiválóbb, aki könnyen ad, sohasem hajt be, s örül, ha viszonzást kap; jó hittel
megfeledkezik arról, mit nyújtott, aki a megajándékozott lelkületével fogadja a
viszonzást.
XVIII.1. Egyesek nemcsak gőgösen nyújtják a jótéteményeket, hanem úgy is
fogadják, ami megengedhetetlen. S most már térjünk át a másik részre s azt
tárgyaljuk, hogyan kell viselkedniük az embereknek a jótétemények elfogadásakor.
Hogy kettő közül melyiknek milyen része van az ügyletben? Mindkettőtől
ugyanannyit követel. Miután megfigyelted, hogy milyennek kell lennie az apának,
tudd meg, nem kevesebb fáradságra van szükség, hogy pontosan átlásd, milyennek
kell lennie a fiúnak. Van jó néhány feladata a férjnek, de nem kisebbek a feleség
feladatai. 2. Kölcsönösen annyit teljesítenek, amennyit megkövetelnek, és egyenlő
szabályzatot kívánnak, ami - mint Hecaton mondja - nehéz; minden erényes dolog
meredélyen van ugyanis, s még az is, ami az erény szomszédságában van; mert hát
nem létrejönnie kell, hanem értelemmel létrejönnie. Ennek a vezetésével kell
áthaladnunk egész életünkön, ennek útmutatása alapján intéznünk legnagyobb és
legkisebb dolgainkat, és úgy adnunk, ahogyan javasolja. Éspedig először is azt
tanácsolja, hogy nem mindenkitől szabad kapnunk.
Kiktől fogadjuk el tehát? 3. Hogy röviden válaszoljak; azoktól, akiknek nyújtottunk
volna. Vizsgáljuk meg, nem kell-e nagyobb körültekintéssel megválasztanunk, hogy
kinek tartozzunk, mint hogy kinek adjunk. Mert ha nem jár is vele semmiféle
kellemetlenség (bár rengeteg jár), mégis nyomasztó kín annak tartozni, akinek nem
akarsz. Ezzel szemben nagyon jó érzés olyantól kapni jótéteményt, akit még akkor is
képes vagy szeretni, ha megsértett, akivel valamilyen ok kellemessé és egyenrangúvá
tette a barátságodat. Egy szemérmes és erényes embernek igen nyomorult az, ha
szeretnie kell azt, akit nem kedvel. 4. Oly sokszor föl kell rá hívnom a figyelmedet,
hogy nem a bölcsekről beszélek, akik urai lelküknek, és olyan törvényt szabnak
maguknak, amilyet csak akarnak, s amit szabtak, megtartják, hanem azokról a
tökéletlen emberekről, akik az erényes utat akarják követni, kiknek az érzelmei gyak-
ran makacskodva engedelmeskednek. 5. Meg kell tehát választani, hogy kitől
fogadjak el jótéteményt, s bizony körültekintőbben kell fölkutatni a jótétemény, mint
a pénz hitelezőjét. Ez utóbbinak ugyanis vissza kell fizetnem, amit kaptam, és ha
visszafizettem, nem tartozom, szabad vagyok. Annak viszont többet kell
visszafizetnem, és a hála kifejezése után semmivel sem kevésbé tartozunk össze.
Mihelyt viszonoztam, újra kell kezdenem, és megmarad a barátság. S amint
méltatlan dolog volna, ha nem fogadnám barátságomba, ugyanúgy a jótétemények
legszentebb jogába se fogadnám, amiből a barátság keletkezik.
6. „Nem mindig szabad azt mondanom, hogy nem kell - mondja. Néha akaratunk
ellenére is el kell fogadnunk a jótéteményt. Egy kegyetlen és lobbanékony természetű
zsarnok kínálja föl, aki majd sértésnek veszi, hogy lenézed az ajándékát: ne fogadjam
el? Éppen ilyennek tartsd a rablót, kalózt, királyt, kiben kalózlélek lakik. Mit tegyek?
Az ilyen nem méltó arra, hogy adósa legyek.”
7. Amikor azt mondom, meg kell válogatnod, hogy kinek tartozz, az erőszakkal és a
félelemmel kivételt teszek. Ezek alkalmazása esetén elvész a szabad választás
lehetősége. Ha szabad neked, és döntéseden múlik, hogy akarj-e valamit, vagy ne, azt
magad mérlegeled magadban. Ha kényszer szünteti meg a döntési lehetőséget, tudd
meg, hogy nem elfogadsz valamit, hanem engedelmeskedsz. Senki sem válik
lekötelezetté annak elfogadásával, amit nem utasíthatott vissza. Ha tudni akarod,
hogy szeretnék-e valamit, érd el, hogy ne akarhassam.
8. „De hát visszaadta az életedet!” Nem számít, hogy mit adnak, csakis az számít,
hogy valaki akarja-e, s én akarom-e azt, amit ad. Attól, hogy megmentettél, még nem
vagy a megmentőm. A méreg néha gyógyszerként hat, s ettől még nem számít
egészséges dolognak. Bizonyos dolgok hasznunkra vannak, de nem köteleznek le:
valaki a zsarnok kelevényét fakasztotta fel, amikor meg akarta gyilkolni, de ettől a
zsarnok még nem volt hálás neki, mert ezt a fekélyt, amelytől az orvosok keze
visszaborzadt, ártó szándékkal gyógyította meg.
XIX. 1. Láthatod, hogy a tárgy szempontjából nem jelentős tényező, mivel nem
nyújt jótéteményt az, aki gonosz szándékkal tesz hasznosat; a jótétemény ugyanis vé-
letlenszerű volt, az ő oldaláról jogsértés. Az amphitheatrumban láttunk egy
oroszlánt, amely egy embert, akit a vadállatházból ismert, mivel egykor a gondozója
volt, megvédett a vadállatok támadásától. Vajon jótétemény volt-e a vadállat
segítségnyújtása? - A legkevésbé sem, mivel nem akart jótéteményt gyakorolni, s
nem a jótett szándékával cselekedett. 2. Ahová a vadállatot helyezem, oda helyezd a
zsarnokot is: ez is visszaadta valaki életét, az is. Ez sem gyakorolt jótéteményt, az
sem. Mert nem jótétemény, ha kényszerítve vagyunk, hogy elfogadjuk. Nem
jótétemény annak tartozni, akinek nem akarsz. Előbb biztosítanod kell, hogy
szabadon dönthessek magamról, és utána tégy jót velem.
XX.1. Szokás vitázni Marcus Brutusról, hogy el kellett volna-e fogadnia az isteni
Caesartól az életet, amikor az halálra ítélte. 2. Hogy halálában milyen megfontolást
követett, majd máshol fogjuk tárgyalni. Szerintem ugyanis, noha más dolgokban
nagy ember volt, ebben a dologban súlyosan tévedett, és nem a sztoikus
magatartásnak megfelelően cselekedett. Mert ő vagy a királyi címtől riadt vissza,
holott a polgárság egy igazságos király alatt van a legjobb állapotban, vagy ott
reménykedett a szabadság eljövetelében, ahol oly nagy jutalom járt az uralkodásért
éppúgy, mint a szolgálatért, vagy úgy vélte, hogy visszaállítható a korábbi
államforma, miután a régi erkölcsök kivesztek, és létezhetik majd a polgári
jogegyenlőség, és megállhatnak helyükön a törvények ott, ahol látta, hogy oly sokezer
ember harcol, de nem azért, hogy szolgák legyenek-e, hanem hogy kiéi. Mennyire
megfeledkezett Brutus a dolgok természetéről meg saját városáról, ha azt hitte, hogy
ha egyet meggyilkolnak, nem lesz majd más, aki ugyanazt akarja, holott még akkor is
akadt egy Tarquinius, hogy annyi királyt koncoltak föl vassal és villámcsapással! 3.
Hanem meg kellett volna tartania az életét, de nem kellett volna emiatt az atyjának
tekintenie, mivel a jótétemény gyakorlása annak jogsértésével járt együtt. Mert nem
megment az, aki nem ölet meg, s nem jótéteményt nyújt, hanem csak szabadon
enged.
XXI.1. Inkább az válhat valamely vita tárgyává, mit kell tennie egy hadifogolynak,
amikor egy testét beszennyezett és szájáról hírhedt alak ajánl föl érte váltságdíjat?
Eltűrjem, hogy egy gyalázatos valaki mentsen meg? S miután megmentett, hogyan
fejezzem ki a hálámat? Együtt éljek egy hitvány alakkal? Ne éljek együtt a
megmentőmmel? 2. Megmondom, mi a véleményem: az ilyentől is elfogadom a
pénzt, amelyet személyemért lefizetek, de úgy fogadom el, mint kölcsönt, nem mint
jótéteményt. Utána megadom a pénzét, és ha úgy hozza a sors, hogy veszélybe kerül,
s megmenthetem, megmentem. Barátságba, mely hasonlókat fűz egybe, nem
bocsátkozom vele, és nem is megmentőmként, hanem hitelezőmként tartom számon,
akiről tudom, hogy vissza kell adnom neki, amit kaptam tőle.
3. Van, akt méltó rá, hogy jótéteményt fogadtak el tőle, ám ártalmára lesz, ha
jótéteményt nyújt. S azért nem fogadom el tőle, mivel kára vagy veszedelme árán volt
kész segíteni nekem. Mint vádlottat meg akar védeni, de ezzel az oltalmazással
ellenségévé teszi majd a királyt. Ellensége vagyok, ha amikor miattam akarja
veszedelembe sodorni magát, én nem azt teszem, ami könnyebb: vagyis hogy nélküle
vállalom a veszedelmet.
4. Mint az alkalmatlanság és a sületlenség példáját idézi Hecaton Arcesilaust,
akiről azt mondja, hogy nem fogadta el egy fiútól a családjától elvett pénzt, hogy az
meg ne sértse zsugori apját. Mi dicséretre méltót cselekedett azzal, hogy nem fogadta
el a lopott pénzt, hisz inkább nem akarta elfogadni, minthogy visszaadja. Miféle
mértéktartás az, hogy valaki nem fogadja el az adósságot? 5. Ha a nagy lélek
példájára van szükség, vegyük elő Graecinus Iuliusét, e kiváló férfiét, akit Gaius
Caesar csak ama egy dolog miatt öletett meg, mert derekabb férfi volt annál, mint
hogy egy zsarnoknak köszönje az életét. Ő, amikor elfogadta barátaitól a pénzt, amit
azok a játékok költségeire adtak össze, a Fabius Persicustól küldött nagy
pénzösszeget nem fogadta el, s amikor ezt a szemére hányták azok, akik nem voltak
tekintettel a küldő személyére, hanem csak a küldeményre, így adott magyarázatot:
„Jótéteményt fogadjak el attól, akitől nem vagyok hajlandó még azt sem elfogadni,
hogy az egészségemre emelje poharát?” 6. S miután neki a consulviselt Rebilus, egy
éppolyan gyalázatos alak, meg nagyobb pénzösszeget küldött, s sürgette, hogy
fogadja el: »Bocsáss meg, kérlek – mondta -, Persicustól sem fogadtam el.” Ez vajon
mit jelent: az ajándékok visszautasítása azok visszautasítását jelenti, vagy a senatori
lista átvizsgálását?
XXII. Miután úgy döntöttünk, hogy valamit elfogadunk, vidáman, örömünket
kimutatva fogadjuk el, s ez legyen kézzelfogható annak is, aki adja, hogy kapja meg
annak azonnali gyümölcsét. Méltán okoz örömöt barátunk örömét látni, s még
méltóbb, hogy ezt mi okoztuk. Bő érzelemnyilvánítással jelezzük neki, hogy örömöt
okozott ajándéka, s ezt ne csak az ő füle hallatára, hanem mindenütt tanúsítsuk. Aki
hálásan fogadja a jótéteményt, adósságának első részletét máris törlesztette.
XXIII.1. Vannak egyesek, akik csak titokban akarnak valamit elfogadni, kerülik,
hogy a jótéteménynek tanúja és beavatottja legyen. Tudd meg, helytelenül
gondolkodnak ők. Mint ahogy az adónak csak annyira szabad nyilvánosság elé tárnia
ajándékát, amennyire ez örömöt okoz annak, aki kapja, úgy annak, aki kap,
csődületet kell támasztania. Amit szégyellsz elfogadni, ne fogadd el! 2. Egyesek titok-
ban adnak hálát, a szoba szögletében, fülbe súgva. Ez nem szemérmesség, hanem a
tagadás egyik formája. Hálátlan az, aki a tanúk eltávolítása után mond köszönetet.
Némelyek nem akarják, hogy tanúk legyenek a környéken, nem akarnak sem
alkuszokat, sem hitelesítőket közbeiktatni, sem elismervényt adni. Ugyanezt teszik,
akik azon vannak, hogy a nekik adott jótétemény a lehető legnagyobb titokban
maradjon. 3. Ódzkodnak nyilvánosságra hozni, hogy inkább azt mondják róluk: a
saját kiválóságukkal érték el, mint más segítségével. Ritkábban mutatkoznak azok
szolgálatában, akiknek életüket és méltóságukat köszönhetik, és miközben clienseik
véleményétől tartanak, súlyosabb terhet vesznek vállukra, hálátlanok hírébe
kerülnek.
XXIV.1. Mások igen elítélően nyilatkoznak azokról, akik igen jó szolgálatot tettek
nekik. Biztonságosabb egyeseket megbántani, mint lekötelezni; a semmivel sem
tartozók iránti gyűlöletből kovácsolnak érvet: márpedig semmit sem kell inkább
érvényre juttatni, mint hogy az érdem tudata megragadjon bennünk, amelyet újra
meg újra föl kell eleveníteni, mert nem fejezheti ki háláját az, aki megfeledkezik, aki
azonban emlékszik, kimutathatja azt.
2. Nem válogatósan kell fogadni a jótéteményt, de nem is meghunyászkodva vagy
alázatosan, mert aki nemtörődöm az elfogadáskor, amikor még valamennyi
jótétemény kedves, mit tesz majd akkor, ha már kihunyt az első öröm?
Más finnyásan fogadja, mintha ezt mondaná: 3. „Nincs ugyan rá szükségem, de
mivel annyira ragaszkodsz hozzá, meghajlok előtted.” Van, aki oly hanyagul, hogy
kétségben hagyja megajándékozóját, észrevette-e egyáltalán. Akad, aki épphogy
kinyitotta a száját, s hálátlanabb volt, mintha hallgatott volna.
4. Mondani kell valamit: a dolog nagyságához mérten, és hozzá kell fűzni: „Jobban
leköteleztél, mint gondolnád.” (Nincs, aki ne örülne annak, ha jótéteménye nagyra
nő.)
„Fogalmad sincs, mit adtál nekem, de tudnod kell, mennyivel több, mint
gondolod.” (Abban a pillanatban hálás, ha terhet vesz magára.)
„Sosem tudom ezt neked meghálálni. Bizony mondom, sohasem hagyom abba
lépten-nyomon bevallani, hogy nem tudom meghálálni.”
XXV.1. Semmi mással nem kötelezte le jobban Augustus Caesart Furnius, s tette
más tekintetben is szolgálatkésszé a maga számára, mint azzal, hogy amikor
Antonius-párti atyjának kegyelemért esedezett, így szólt: „Egyetlenegy
igazságtalanságot követtél el velem szemben: olyat tettél, hogy hálátlanul kell élnem
és meghalnom.”
Ugyan mi más jellemző a hálás szívre, mint hogy sohasem elégszik meg
önmagával, s még csak nem is reméli, hogy jótéteményei valaha is fölérnek a kapott
jótéteményekkel?
2. Ezekkel és az efféle mondatokkal arra törekedjünk, hogy szándékunk ne
maradjon rejtve, hanem táruljon és ragyogjon föl. A szavak talán el is maradhatnak:
ha valamiképpen adósok vagyunk, meghatódunk, érzelmeink arcunkon tükröződnek.
3. Aki hálás, az alighogy megkapta, máris a viszonzáson töri a fejét. Chrysippus
bizony azt mondja, hogy olyan ő, mint a versenyre készülő futó, aki rajthelyén az
alkalmas pillanatot várja, amikor az adott jelre kiugorhat. Igen nagy igyekezetre van
szüksége, roppant gyorsaságra, hogy beérje az előtte haladót.
XXVI.1. Most pedig lássuk, mi tesz a leginkább hálátlanná. Vagy a túlzott
önbecsülés és az emberi természetbe beleszületett önimádat hibája, vagy a kapzsiság,
vagy az irigység.
2. Kezdjük az elsővel. Senki sem szigorú bírája önmagának. Ezért van az, hogy azt
hiszi, ő mindent megérdemelt, s ha visszafizetik neki a tartozást, azt gondolja, hogy
nem valódi értékén becsülték meg. „Ezt adta nekem. De mennyire megkésve, de
mennyi fáradság után? Mennyivel többet kaptam volna, ha többet törődtem volna
ezzel vagy amazzal vagy önmagammal? Nem ezt reméltem. A tömegbe taszítottak.
Hát úgy ítélte meg, hogy ilyen apróságra vagyok csak méltó? Szebben is semmibe
vehetett volna!”
XXVII.1. Cn. Lentulus Augur, a dúsgazdagság példája, mielőtt a felszabadított
rabszolgák megkopasztották volna, ő, aki négyszáz millió sestertiust láthatott a
sajátjának (szó szerint mondtam, mert semmi többet nem tett, csak látta), hitvány,
éppoly törpe tehetségű ember volt mint szívű. Jóllehet iszonyatosan kapzsi volt,
gyorsabban szórta a pénzt, mint a szavakat: roppant szegényes volt a beszéde. 2. Ő,
jóllehet egész vagyonát az isteni Augustusnak köszönhette, akihez elvitte a nemesség
súlya alatt roskadozó szegénységét, már mind vagyonában, mind viselt tisztségeiben
a város előkelőjeként gyakorta panaszkodott Augustusra, hogy az elvonta őt a
tudományos munkától, hogy nem halmozott föl annyit, mint amennyit az ékesszólás
elhanyagolásával elvesztett. De többek között ezt is az isteni Augustus adta neki,
mert megszabadította a gúnytól és a hiábavaló munkától.
3. A kapzsiság nem tűri, hogy bárki is hálás legyen, mert a hitvány reménynek
sosem elég, amit kap. Többre vágyunk, s minél többet kapunk, annál lángolóbb a
roppant gazdagságban lakozó kapzsiság, amint a tűznek is végtelenül nagyobb az
ereje, ha hatalmas tűzvészben lobban föl.
4. Éppígy nem tűri a becsvágy sem, hogy bárki megpihenjen tisztségében, ami
egykor talán szemérmetlen álma volt. Senki sem ad hálát a tiribunusi tisztségért,
hanem panaszkodik, hogy nem jutott el egészen a praeturáig. De nem kedves ez sem,
ha még hiányzik a consulság. S ez sem elég, ha csak egyszeri. Túlnyújtózik önmagán
a sóvárgás, s nem ismeri föl önnön szerencséjét, mert nem azt nézi, hogy honnan
jött, hanem hogy merre tart.
XXVIII.1. Mindezeknél hevesebb és nyomasztóbb hiba az irigység, amely fölzaklat
minket, míg összehasonlítgat: „Ezt adta nekem, de annak többet, amannak meg
korábban”; s aztán senkinek az ügyét sem támogatja, mindenkivel szemben magának
kedvez. Mennyivel egyszerűbb, mennyivel bölcsebb a kapott jótéteményt
megnövelni, s tudni, hogy senkit sem értékel annyira nagyra más, mint önmaga!
2. „Többet kellett volna kapnom, de neki nehezére esett többet adni. A
nagylelkűséget sokak közt kell szétosztanunk. Ez csak a kezdet. Szívesen adjunk
tanácsot, s szívét szíves fogadtatással nyerjük meg. Keveset tett ugyan, de majd
gyakrabban teszi. Őt elém helyezte, sokakat viszont mögém. Bár az nem ér fel velem
erényekben és tisztségekben, de megvolt a maga szerencseistene.
A panasszal nem azt érem el, hogy nagyobbakra leszek méltó, hanem méltatlanná
válok a kapottakra. Azoknak a fölötte hitvány embereknek többet adott. Mi köze a
dologhoz? Milyen ritkán mond ítéletet a sors?
3. Nap nap után panaszoljuk, hogy a gonoszak szerencsések. Gyakran veri el a
jégeső a kiváló emberek vetését, ami a leghitványabb emberek földjein csak átvonult.
Mindenki a maga sorsát hordozza a barátságban éppúgy, mint a többi dologban.”
4. Egyetlen jótétemény sem annyira gazdag, amelyet ne tudna kigúnyolni a
rosszindulat, egyetlen jótétemény sem annyira apró, hogy egy derék ember ne tudná
felnagyítani. Sosem fognak kiveszni a panaszkodás okai, ha a jótéteményeket rossz
irányból nézed.
XXIX.1. Nézd, mennyire igazságtalanok azok, akik az isteni adományokat
értelmezik, s még bölcsnek is tartják magukat. Panaszkodnak, mert testi nagyságban
nem érünk föl az elefántokkal, gyorsaságban a szarvasokkal könnyedségben a
madarakkal, erőben a bikákkal, mert a vadaknak kemény bőrük van, a dámvadaké
szebb, a medvéké sűrűbb, könnyebbek a zsigereik, mert a kutyák jobb szimatúak,
mert a sasok élesebb tekintetűek, tovább élnek a hollók, sok állat pedig könnyebben
úszik. 2. S jóllehet a természet nem tűri, hogy bizonyos tulajdonságok egy élőlényben
egyesüljenek, mint a testi gyorsaság és az erő, mégis igazságtalannak tartják, hogy az
embert nem különböző és különféle tulajdonságokból rakták össze, s nemtö-
rődömnek az isteneket, hogy nem adtak nekünk oly szilárd egészséget, mely minden
nyavalyát kibír, s mert nem tudjuk a jövőt. Alig fogják vissza magukat, sőt annyira
elragadja őket a szemérmetlenség, hogy gyűlölik a természetet, mert az istenek alá
rendelt bennünket, s nem egy szinten állunk velük. 3. Mennyivel helyesebb az oly sok
és hatalmas jótétemények szemléléséhez visszatérni, s köszönetet mondani azért,
mert nem akarták, hogy ezen a gyönyörű lakhelyen a második hely legyen a miénk,
hanem a föld uraivá tettek minket! Minek összehasonlítani velünk az állatokat,
melyek a mi hatalmunkban állnak? Amit megtagadtak tőlünk, azt nem kaphattuk
meg. 4. Ezért, bárki is vagy, aki igazságtalanul ítéled meg az emberi sorsot, gondolj
bele, mennyi mindent adott nekünk a mi szülőatyánk, mennyivel erősebb állatokat
hajtunk igába, mennyivel gyorsabbakat érünk utol, mennyire nincs egyetlen halandó
lény se, amely elkerülhetné nyílvesszőnket. 5. Annyi képességet kaptunk, annyi
készséget, s végül a lelket, mely számára nincs semmi, ami ne lenne bejárható
ugyanabban a pillanatban, amikor elhatározza: gyorsabb a csillagoknál, amelyeknek
sok emberöltővel későbbi útját előre bejárja. Végül pedig annyi hasznot, annyi
gazdagságot, annyi egymásra halmozott egyéb dolgot. Körüljárhatod valamennyit, és
mivel semmit sem találsz teljességében, ami jobban szeretnél lenni, mind egyenként
kiválogathatod, amiket meg szeretnél kapni. Ha helyesen értelmezted a természet
gondoskodását, be kell vallanod, hogy a szívén viselte ügyedet. 6. Vagyis: a
halhatatlan isteneknek mi voltunk s mi vagyunk a legkedvesebbek, s ők, mert
megadhatták a legnagyobb megtiszteltetést, a közvetlen közelükbe helyeztek
bennünket. Nagy dolgokat kaptunk, nagyobbakat nem tudtunk megszerezni.
XXX.1. Ezeket elengedhetetlennek tartottam, Liberalisom, mert szólnom kellett a
legnagyobb jótéteményekről is, ha a legkisebbekről beszélek, s azért is, mert innen
terjed át a többi dologra is ennek a kárhozatos hibának a vakmerősége. Mert kinek
fog hálásan válaszolni, milyen adományt fog nagyra vagy viszonzásra méltónak ítélni
az, aki megveti a legnagyobb jótéteményeket? Kinek tartozik majd életéért,
lélegzetvételéért az, aki tagadja, hogy az életet az istenektől kapta, noha nap mint
nap tőlük kéri? 2. Aki tehát azt tanítja, hogy hálásak, az szívén viseli az emberek és az
istenek ügyét is, akiknek - bár semmilyen dologra sem szorulnak rá s kívül vannak
azon, hogy vágyakozzanak - mégis ugyanúgy mondhatunk köszönetet. Nincs oka rá,
hogy bárki is hálátlan lelke mentegetésére gyengeségéből és szegénységéből
kovácsoljon érvet és ezt mondja: „Mit tegyek és hogyan? Mikor mondjak köszönetet
az isteneknek és valamennyi dolog urainak?” Könnyű köszönetet mondani. Ha kapzsi
vagy, egy fillér ráfordítás nélkül, ha tehetetlen, fáradság nélkül. Ugyanabban a
pillanatban, amikor adóssá váltál, ha akarod, bárkivel azonosat csináltál, mert aki
szívesen fogadja a jótéteményt, az már viszonozta.
XXXI.1. A sztoikus iskola paradoxonai között véleményem szerint a legkevésbé
meglepő, vagy hihetetlen az, hogy aki szívesen fogad, már viszonozta is. Mivel mi
mindent a lélekre vonatkoztatunk, mindenki annyi tett, amennyit akart, s mivel a
kötelességtudat, hűség, igazságosság, s végeredményben minden erény önmagában
tökéletes, mégha a kezét sem volt képes megmozdítani, szándékában akkor is hálás
lehet az ember. 2. Valahányszor eléri valaki azt, amit elhatározott, leszakítja munkája
gyümölcsét. Aki jótéteményt nyújt, mit tűz ki célul? Hasznára lenni annak, akinek
nyújtja, és örömet okozni neki. Ha célját elérte, és elér hozzám a vágya, és hasonló
örömöt okoz nekem, már elérte, amit akart. Nem azt akarta ugyanis, hogy kapjon
cserébe valamit; vagy nem jótétemény volt, hanem üzlet. 3. Jól navigált, aki a
tervezett kikötőbe futott be. Az eldobott lándzsa teljesíti a biztos kéz feladatát, ha
átdöfte a célpontot. Aki jótéteményt ad, azt szeretné, ha hálásan fogadnák. Elérte,
amit akart, ha szívesen fogadták. Ha valami aprócska hasznot is remélt, ez nem
jótétemény volt, aminek pedig az a sajátja, hogy nem gondol a megtérüléssel. 4. Amit
elfogadtam, olyan szívvel fogadtam el, amilyennel adták: ezzel viszonoztam. Egyéb
esetben a legkiválóbb dolog is hitvány természetű: hogy hálás legyek, a szerencséhez
fordulok. Ha azokat nem tudom viszonozni, elég a szívnek a szív.
5. „Hogyan hát? Ne tegyem azt, amire képes vagyok: hogy viszonozzam, és
figyeljem az alkalmas pillanatot és dolgot, s vágyjam megtölteni az ölét annak, akitől
kaptam valamit?” De rossz helyen van a jótétemény, ha nem lehetünk üres tenyérrel
is hálásak.
XXXII.1. „Aki jótéteményt kapott – mondják -, bár igen nyájas lélekkel fogadta,
mégsem teljesítette még a kötelességét. Hátra van még a viszonzás. A játékban is ér
valamit a labdát ügyesen és serényen elkapni, mégsem mondjuk jó játékosnak, csak
ha jól és hiba nélkül dobta vissza, amit elkapott.” 2. Ez egészen más példa. Ennek a
dolognak a dicsősége ugyanis a test mozgásában és ügyességében rejlik, nem a
lélekében. Az egész dolgot be kell tehát mutatnunk, amelyről a szemünkkel ítélünk. S
mégis csak akkor fogom jó játékosnak nevezni azt, aki a labdát úgy kapta el, ahogy
kellett, ha késlekedés nélkül visszadobta.
3. „Bár mi sem hiányzik a játékos tudásából - mondják -, mivel az egyik feladatát
ugyan megoldotta, a másikat pedig, amelyet még nem oldott meg, képes megoldani,
a játék maga mégis tökéletlen, mivel kölcsönös ide-oda labdázásból áll.” 4. Nem
kívánom ezt hosszabban cáfolni. Gondoljuk azt, hogy így van: a játék még tökéletlen,
de a játékos nem. Így van abban is, amiről tárgyalunk: a kapott dologból hiányzik
valami, mivel a másik felével még tartoznak, de nem a lélekből, amely hozzá hasonló
lélekre akadt, s elérte benne azt, amit akart.
XXXIII.1. Jótéteményt nyújtott nekem, s én nem másképpen fogadtam el, mint
ahogy ő szerette volna, hogy elfogadjam. Már megkapta, amit kívánt, méghozzá az
egyetlen dolgot, amit kívánt: hálás vagyok. Ezután az én feladatom van hátra s
valami viszonzás egy hálás embertől: ez nem valami tökéletlen kötelesség maradéka,
hanem a tökéletes járuléka. 2. Phidias szobrot farag: más a művészet, más a művész
gyümölcse. A művészeté, hogy kifaragta, amit akart, a művészé, hogy haszonnal
faragta ki: Phidias akkor is bevégezte volna a művét, ha nem adta volna el.
Munkájának három gyümölcse van. Az első az öntudaté: ezt a munka bevégeztével
szakította le. A második a hírnévé, a harmadik pedig a haszoné, amelyet vagy a hála,
vagy az eladás, vagy valami egyéb kellemes dolog eredményez. 3. A jótéteménynek
így első gyümölcse az öntudaté: ezt elérte az, aki oda juttatta el adományát, ahová
akarta. A második és a harmadik részint a hírnévé, részint azoké, amiket cserébe
megkaphatunk. Így amikor nyájasan fogadják a jótéteményt, az elsőt, aki azt adta, a
hálát már megkapta, de a fizetséget még nem. Azzal tartozom tehát, ami a jóté-
teményen túl van, de a jótéteményért a szíves fogadtatással leróttam tartozásomat.
XXXIV.1. „Hogyan hát? - mondják. - Köszönetet mondott az, aki semmit sem
csinált?” Először is igen: jó szívvel fogadta a jót és, ami a barátságra jellemző,
ugyanolyan érzülettel. Ezután máshogy egyenlítik ki a jótéteményén és a kölcsönért
való tartozást. Nincs okod arra várni, hogy megmutassam a kiegyenlítés módját. A
dolog a lelkek közt zajlik. 2. Amit mondok, nem fog keménynek tűnni, jóllehet
először szembeszegül véleményeddel, ha kölcsönadod magad nekem, és azt
gondolod, hogy többet érnek a dolgok, mint a szavak.
Rengeteg névtelen dolog van, amelyeket nem illetünk önálló névvel, hanem idegen
és kölcsönvett kifejezésekkel. Nekünk lábunk van, de az asztalnak, versnek, hegynek
is, kutyának nevezzük a vadászkutyát, a tengeri kutyát és a csillagképet. Mivel
képtelenek vagyunk arra, hogy mindegyiknek saját nevet adjunk, valahányszor
szükség van rá, neveket kölcsönzünk. 3. A bátorság veszedelmeket megvető
lélekállapot, vagy a veszélyek legyőzésének, vállalásának, kihívásának tudata, mégis
bátornak nevezzük a gladiátort és a mihaszna szolgát, akit óvatlansága a halál meg-
vetésére késztetett. 4. A takarékosság a fölösleges kiadások elkerülése vagy a családi
vagyonnal való okos bánásmód, mégis szerfölött takarékosnak nevezzük a kicsinyes
és szűkkeblű embert, jóllehet óriási különbség van a mértéktartás és a szűkkeblűség
közt. Ezek különböző természetűek, de a nyelv szegénysége miatt ezt is meg azt is
takarékosnak mondjuk, amint bátornak mondjuk azt is, aki a véletlen dolgokat
megfontoltan veszi semmibe, s ezt is, aki oktalanul rohan a veszedelembe. 5.
Ugyanígy a jótétemény - amint mondtuk - jóindulatú tett, továbbá mindaz, ami ezen
keresztül ajándék lehet, mint pénz, ház, senatorság. Mindkettőt ugyanúgy hívjuk, bár
erejük és hatalmuk messze különböző.
XXXV. 1. Figyelj tehát, s máris belátod, hogy semmi olyasmit nem mondok, amivel
ne érthetnél egyet. Azért a jótéteményért, amelyet véghezvittek, köszönetet
mondtunk, ha jóindulatúan fogadtuk. Azt a másik dolgot, amelyet még magába
foglal, még nem viszonoztuk, de szándékunkban áll viszonozni. A szándéknak eleget
tettünk a szándékkal, a dologért dologgal tartozunk. Ezért jóllehet azt mondjuk, hogy
ő köszönetet mondott, aki a jótéteményt szívesen fogadta, mégis valami hasonló
viszonzását írjuk elő neki, mint amit kapott. 2. Néhány dolog, amelyet említünk, eltér
a szokástól, s aztán más úton tér vissza hozzá. Azt állítjuk, hogy a bölcset nem érheti
jogtalanság, mégis jogtalanság vádjával ítélik el azt, aki ököllel megütötte őt. Azt
mondjuk, hogy egy félnótásnak nem lehet pénze, mégis tolvajlás miatt ítéljük el azt,
aki egy bolondtól eltulajdonított valamit. Mindenkit bolondnak mondunk, mégsem
gyógyítjuk valamennyit hunyorral. Azoknak, akiket bolondnak nevezünk,
választójogot és bírói pulpitust adunk. 3. Ilyen módon mondjuk arról is, aki a
jótéteményt örvendező szívvel fogadta, hogy kifejezte köszönetét, s semmivel kevésbé
sem hagyjuk őt adósságban hálája kifejezésében, mégha azt le is rótta. Ez buzdítás a
jótéteményre, nem a jótétemény megrontása, hogy féljünk tőle, vagy hogy rettenetes
súly alatt görnyedve kiábránduljunk.
„Jó dolgokat kaptam, jóhíremet megvédték, lemosták rólam a gyalázatot,
megmentették az életem, s a szabadságomat még inkább: hogyan tudom leróni ezért
a hálámat neki? Mikor jön majd el az a nap, amikor föltárhatom előtte a lelkemet?”
4. Éppen ez az, amelyen föltárja a magáét. Fogadd el a jótéteményt, öleld át, örvendj,
de ne azért, amit kaptál, hanem mert viszonzod és adósa leszel. Nem vállalsz oly nagy
veszedelmet magadra, hogy véletlenül hálátlanná tehetne téged. Semmilyen
nehézséget nem tűzök eléd célul, ne keseredj el, ne lankadj el a küzdelemre és hosszú
szolgaságra való várakozás miatt. Semmit sem tartok távol tőled, a kezed ügyében
lévőkről van szó.
5. Sohasem leszel hálás, ha nem vagy azonnal az. Mit kell tehát tenned? Nem kell
fegyvert ragadnod, bár talán kell majd. Nem kell tengereket átszelned, bár talán
fenyegető szelek közt is leróhatod. Akarod viszonozni a jótéteményt? Fogadd
nyájasan! Kifejezted háládat; de nem azért, hogy azt gondold, már kiegyenlítetted
tartozásodat, hanem hogy ne nyugtalankodj a tartozásod miatt.
 HARMADIK KÖNYV

I.1. A jótéteményeket meg nem hálálni egyrészt rút, másrészt mindenki rútnak is
tartja, Aebutius Liberalis, ezért a hálátlanok miatt még a hálátlanok is panaszkodnak,
miközben persze mindnyájukban megvan az, ami mindnyájuknak visszatetsző, és
olyannyira fonákul cselekednek, hogy némelyikük a legádázabb ellenségünk, s nem
csupán jótéteményeink után, hanem jótéteményeink miatt. 2. Nem tagadnám, hogy
némelyikükkel hitvány természetük miatt esik ez meg, többségükkel azonban azért,
mert az idő múlása kilúgozza emlékezetüket, mivel azok, amik frissen fontosak
voltak számukra, idő múltával értéküket vesztik előttük. Tudom, ezekről vitáztam
már veled, amikoris te nem hálátlanoknak, hanem rövid emlékezetűeknek nevezted
őket, mintha az a körülmény, mely hálátlanná tesz, felmentené a hálátlanokat, vagy
mert, ha valakivel ez történik, az nem lenne hálátlan, holott ez csakis a hálátlannal
történhetik meg. 3. Sok fajtája van a hálátlanoknak, akárcsak a tolvajoknak, akárcsak
a gyilkosoknak, akiknek a bűnük egy, bár egyéb körülmények tekintetében nagyon
változatosak. Hálátlan, aki letagadja, hogy részesült abban a jótéteményben,
amelyben részesült; hálátlan, aki eltitkolja; hálátlan, aki nem viszonozza; de mind
közül a leghálátlanabb, aki elfeledi. 4. Mert az előbbiek, ha nem törlesztenek is,
adósnak érzik mégis magukat, és bizonyára megvan bennük a nyoma a jótetteknek,
melyek rossz lelkiismeretükbe vannak zárva; valamilyen okból néha hálássá is vál-
hatnak, ha a szeméremérzet, ha az erényes dolog iránti hirtelen vágy, mely időnként
a hitvány lelkekben is föl szokott támadni, eszükbe juttatja, ha egy jó alkalom erre
készteti őket. Az, akinek emlékezetéből teljesen kihullott a jótétemény, sohasem
válhat hálássá. S te a kettő közül melyiket nevezed hitványnak: akinél a jótétemény
miatti hálaérzet alszik ki, vagy akinél annak emléke is? 5. A szem, mely iszonyodik a
fénytől, beteg, az, amelyik nem lát, vak. Szüleinket nem szeretni, kegyetlenség, nem
fölismerni azonban elmebetegség.
II.1. Ki annyira hálátlan, mint aki azt, aminek a lelke legfelszínén és mindig lelki
szemei előtt kellene lennie, annyira eldugta és elrejtette, hogy láthatatlanná
változtatta? Nyilvánvaló, hogy nem sokszor gondolt a hálára, akibe beférkőzött a
feledés. 2. Azután meg ahhoz, hogy a jótéteményt viszonozzuk, erényre, alkalomra,
anyagi tehetősségre és a sors segítségére van szükség. Aki nem felejt, az anyagi
ráfordítás nélkül is hálás. Aki nem teszi meg azt, ami sem erőfeszítést, sem vagyont,
sem szerencsét nem követel, annak nincs semmi menedéke, ahol meghúzhatná
magát. Sohasem akart ugyanis hálás lenni az, aki a jótéteményt oly messzire
eltávolította magától, hogy a látókörén kívülre helyezte. 3. Mint ahogy azokat a
tárgyakat, melyeket használunk és melyek nap mint nap érzik a kezünk érintését,
sohasem fenyegeti a bepiszkolódás veszélye, azok viszont, melyek nincsenek szem
előtt, hanem felesleges holmikként használaton kívül hevernek, idővel maguktól
elkoszolódnak, ugyanígy mindaz, amivel gyakran foglalkozik, amit gyakorta fölfrissít
gondolkozásunk, sohasem esik ki az emlékezetünkből, mert csak azt veszti el, amivel
nem sokat törődött.
III.1. Ezenkívül más okok is vannak, melyek nemegyszer a legnagyobb jótettek
emlékét is képesek kitörölni belőlünk. Mindük közül az első és a leghatásosabb, hogy
mindig új vágyak hatalmába kerülve nem azt nézzük, hogy mink van, hanem hogy
mit kívánjunk. Akik arra figyelnek, amijük nincs, amire vágynak, azoknak bármijük
van otthon, minden silány. 2. Ennek pedig az a következménye, hogy mihelyt az új
dolgok utáni vágyakozás értéktelenné változtatja azt, aminek már birtokába
jutottunk, annak adója sem áll becsben előttünk többé. Szerettünk valakit, felnéz-
tünk rá, és bevallottuk, hogy ő alapozta meg társadalmi rangunkat, mindaddig, amíg
tetszésünkre voltak, amiket kaptunk tőle. Ezután más dolgok iránti lelkesedés hatolt
be a lelkünkbe, és azokra támadt vágyunk, miként a halandók szokása, hogy nagy
dolgok következtében még nagyobbra vágyjanak. Máris elfelejtjük mindazt, aminek
korábban jótétemény volt nálunk a neve, és már nem is látjuk azokat, amik
bennünket mások fölé emeltek, hanem csak azokat, amikkel a rangban előttünk állók
szerencséje kérkedik. 3. Bizony senki sem tud egyszerre irigykedni és köszönetet
mondani, mert az irigység a panaszkodó és a szomorú ember sajátja, míg a
köszönetmondás az örvendezőé. 4. Azután meg mivel mindnyájan tudatában csak
azaz idő létezik, amelyen éppen áthaladóban vagyunk, ritkák az olyanok, akik az
elmúlt időre visszafordítják figyelmüket; így van az, hogy elfeledjük tanítóinkat és az
ő jótéteményeiket, mivel a gyermekkorunkat teljesen maguk mögött hagytuk. Így van
az, hogy elvész minden, amit serdülőkorunkban fölhalmoztunk, mivel azokat
sohasem elevenítjük föl. Ami volt, azt senki nem elmúltnak, hanem eltűntnek nevezi,
s ezért a jövőn csüggőknek esendő az emlékezetük.
IV.1. S e helyt kell idéznem Epicurus tanúságtételét, aki folyton panaszkodik
amiatt, hogy hálátlanok vagyunk a múltunkkal szemben, mivel sem emlékezetünkbe
nem idézzük, sem a gyönyörök közé nem soroljuk azokat a javakat, amiket kapunk,
holott semmi biztosabb gyönyörűség nincs, mint amit már nem lehet elvenni tőlünk.
2. A jelenlegi javak még nincsenek teljes egészében birtokunkban, mert azokat
valami véletlen megszüntetheti: a jövendő javak még függőben vannak és
bizonytalanok. Ami elmúlt, már biztonságban van. Hogyan lehet hálás a
jótéteményekért bárki olyan, aki egész életén teljesen a jelenlegi és a jövendő
dolgoknak szentelve vágtat át? Az emlékezés hálássá tesz, s a legkevesebbet az
törődik az emlékezéssel, aki mindig reménykedik.
V.1. Miként bizonyos dolgok, Liberalisom, ha egyszer megtanultuk őket,
megragadnak bennünk, másokat pedig, mint tudhatod, nem elegendő megtanulnunk
(kiesik ugyanis belőlünk az ismeretük, ha nem foglalkozunk velük folyamatosan) -
gondolok itt a geometriára, az égitestek mozgására és másokra, amelyek
aprólékosságuk miatt illékonyabbak -, így bizonyos jótéteményeket nem enged fe-
ledésbe merülni nagyságuk, mások, melyek kisebbek, de számra nagyok és
időpontjukban különbözőek, elfolynak, mivel - mint említettem - a továbbiakban
nem foglalkozunk velük, és nem szívesen idézzük emlékezetünkbe, hogy kinek-kinek
mivel tartozunk. 2. Hallgasd a kérők szavait: egyikük sem szokta mondani, hogy
lelkében nem fog örökké élni az emléked; mindegyik nyilvánosan bizonygatja, hogy
odaadó és ragaszkodó híved lesz, s ha még ennél is alázatosabb másik kifejezést talál,
hogy azzal zálogba adja magát, megteszi. Kis idő múltával ugyanezek kerülik korábbi
kijelentéseiket, mint olyanokat, melyek mintegy szennyesek és szabad emberhez nem
illők, s végül eljutnak arra a pontra, ahová véleményem szerint a leghitványabbak és
legháládatlanabbak is: elfeledik. Annyira háládatlan ugyanis, aki elfeledi, hogy
hálátlan marad akkor is, ha a jótétemény eszébe ötlik.
VI.1. Kérdés, hogy ez az oly gyűlöletes hiba, vajon büntetlen maradjon-e, vagy a
társadalomban is meg kell honosítani azt az iskolákban is alkalmazott törvényt,
melynek értelmében vádat emelnek a hálátlan ellen. Ezt mindenki méltányosnak
találja.
„Miért ne, mikor a városok is fölhánytorgatják a városoknak, amit értük tettek, és
az utódoktól hajtják be azt, amit az őseikre fordítottak?”
2. A mi őseink, mármint azok a nagy emberek, csupán az ellenségeiktől követeltek
jóvátételt: nagy lélekkel osztogatták, nagy lélekkel pazarolták jótéteményeiket. A
macedónok kivételével egyetlen nép körében sem létezett a hálátlan elleni eljárás.
Nyomós érv az alkalmazásával szemben az az egyetértés, hogy minden gaztettért, így
a gyilkosságért, a méregkeverésért, a rokongyilkosságért, a vallásgyalázásért az egyik
helyen ilyen, a másik helyen olyan, de mindenütt jár valami büntetés, ezt az igen
gyakori bűnt azonban sehol sem büntetik, noha mindenhol elítélik. Nem adunk
felmentést érte, de mivel nehéz volna egy meghatározhatatlan dolog pontosítása,
csupán megvetésre ítéltük, és meghagytuk azon bűnök között, amelyeket az istenekre
bízunk, mint bírákra.
VII.1. Sok ésszerű ok jut ráadásul eszembe, amelyek miatt ez a bűn nem eshetik a
törvény hatálya alá. Közülük az első, hogy a jótétemény legkiválóbb része elveszett,
ha pert indítunk érte, mint egy meghatározott kölcsönként fölvett vagy kamatra
kihelyezett pénzösszegért. Ebben ugyanis az a legékesebb, hogy úgy adtuk, akár el is
veszíthetjük; teljes egészében rábíztuk a kapók kénye-kedvére. Ha fellebbezek érte,
ha bíró elé viszem, elkezd nem jótétemény, hanem kölcsön lenni. 2. Mivel a
meghálálás a legerkölcsösebb dolog, megszűnik erkölcsös lenni, ha kényszerű: senki
sem dicsérheti ugyanis inkább a hálás embert, mint az, aki visszaszolgáltatta a
letétét, vagy bíró nélkül fizette vissza tartozását. 3. Így megrontjuk azt a két dolgot,
amelynél nincs szebb az emberi életben: a hálás embert és a jótéteményt. Hiszen mi
a nagyszerű egyrészt abban, hogy a jótéteményt nem adja, hanem kölcsönzi, vagy
abban, aki nem azért viszonozza, mert akarja, hanem mert kötelezve van rá? Nem
dicső dolog úgy hálásnak lenni, ha nem veszélytelen hálátlannak lenni. 4. Vedd hozzá
még, hogy ennek az egyetlen törvénynek talán az összes fórum sem volna elegendő.
Ki nem kezdeményez majd pert? Ki ellen nem indítanak majd pert? Mindenki
fölnagyítja a magáét, s mindenki eltúlozza még a legapróbbakat is, amiket másoknak
nyújtott. 5. Továbbá, ami csak vizsgálat tárgyává válik, megragadható és nem adhat
végtelen szabadságot az ítélkezésnek. Ezért egy jó ügy helyzete jobbnak látszik, ha
bíró, mintha békebíró elé kerül, mivel az előbbit köti az alakiság, és kitűz számára
bizonyos határokat, melyeket nem hághat át. Emennek szabad és semmi kötelemmel
meg nem kötött lelkiismerete el is vehet és hozzá is tehet valamit, nem úgy irányítja
véleményét, ahogy a törvényi igazságosság tanácsolja, hanem ahogy az emberi
könyörület. 6. A hálátlan elleni peres eljárásnak nem megkötnie kellene a bírót,
hanem a legszabadabb királyságba helyeznie. Mert nem egyértelmű, hogy mi a
jótétemény, s aztán pedig, hogy mekkora. Az számít, mennyire értelmezi
jóindulatúan a bíró. Egyetlenegy törvény sem határozza meg, mi a hálátlanság.
Gyakorta hálátlan az, aki viszonozta azt, amit kapott, s hálás, aki nem viszonozta. 7.
Bizonyos ügyekben egy tapasztalatlan bíró is leadhatja voksát, ahol arról kell
dönteni, valaki megtett-e vagy sem valamit; ahol a biztosíték letétele után vége a vi-
tának; ahol a vitatkozók közt az észérv szolgáltat igazságot. Ahol viszont a lélekre kell
következtetni, ahol az a vita tárgya, amiről egyedül a bölcsesség dönt, ehhez nem ve-
hetünk bírót a választottak tömegéből, aki vagyona és öröklött lovagi rangja miatt
került bele a névjegyzékbe.
VIII.1. Ez a dolog tehát nem látszik alkalmatlannak arra, hogy bíró elé vigyék, de
senkit sem találtunk alkalmasnak arra, hogy ennek a dolognak eléggé alkalmas bírája
legyen. S ezen nem fogsz meglepődni, ha megvizsgálod, milyen nehézség vár arra, aki
csak ilyenfajta vádlottal szemben vezet eljárást.
2. Valaki nagy pénzösszeget ajándékozott, de gazdag, de nem fogja megérezni
kiadását. Más is ajándékozott, de meg fog válni egész atyai örökségétől. Az összeg
ugyanaz, a jótétemény nem ugyanaz. S most még vedd hozzá: az előbbi az adósok
börtönében ülőért fizette le a pénzösszeget, de úgy, hogy azt otthonról teremtette elő,
ez utóbbi pedig szintén megtette, de kölcsönt vett föl vagy kért, s belement abba,
hogy kezességet vállaljon magára a hatalmas szolgálatért cserébe. Úgy véled, egy
szinten van az, aki a jótéteményt könnyedén adományozta, és az, aki jótéteményben
részesült, hogy jótéteményt nyújthasson?
3. Bizonyos dolgok az időpont és nem az összeg miatt válnak naggyá: jótétemény
egy birtok adományozása, melynek termékenysége leszoríthatja a gabonaárat;
éhínségben jótétemény egyetlen kenyér. Jótétemény területeket adományozni,
melyet hatalmas, sőt hajózható folyók szelnek át; a szomjúságtól eltikkadtaknak s
azoknak, akik kiszáradt torkukon épphogy levegőt tudnak venni, elég jótétemény
mutatni egy forrást. Ki fogja ezeket egymással összehasonlítani? Ki fogja
összemérni? Nehéz az az ítélet, mely nem a dolgot, hanem a dolog hatását kutatja.
Legyenek bár ugyanazok, ha más körülmények között adják őket, különböző az
értékük.
4. Ő jótéteményben részesített. De nem szívesen, hanem fölpanaszolta, hogy adott.
De dölyfösebben pillantott rám, mint szokott. De annyira megkésve tette, hogy
sokkal előnyösebb lett volna, ha gyorsan nemet mondott volna. Hogyan lásson hozzá
a bíró ezeknek az értékeléséhez, mikor a beszédmodor és a habozás meg egy pillantás
töri darabokra a jótett miatti hálát?
IX.1. S mit mondjak arra, hogy bizonyos dolgokat jótéteménynek hívnak, mivel
nagyon megkívánják őket, bizonyos dolgokat pedig nem jelölnek ezzel a közönséges
ismertetőjeggyel, noha jelentősebbek, mégha kevésbé szembetűnőek is? 2.
Jótéteménynek mondod, hogy odaadta egy tehetős nép városát, a lovagok tizennégy
széksorába vitte, és megvédte a főbenjáró bűnnel vádoltat? Hát az, hogy vissza-
tartotta attól, hogy bűnbe rohanjon? Hát az, hogy kiütötte a kardot a halni készülő
kezéből? Hát az, hogy a gyászolót, aki szerettei után akart menni, hatékony
gyógyszerrel visszavezette ahhoz, hogy az életet válassza? Hát az, hogy odaült a beteg
mellé, és amikor egészségi állapota, sőt életben maradása csak pillanatokon múlt,
kihasználta az táplálására alkalmas időpontot, borral felfrissítette az ernyedő ereket
és orvost hívott a haldoklóhoz? 3. Ki fogja tudni ezeket felbecsülni? Ki parancsolja
meg, hogy különféle jótéteményekkel mérjék a jótéteményeket?
„Egy házat ajándékoztam neked.” Én viszont előre megmondtam, hogy a tiéd rád
fog omlani.
„Egész vagyont ajándékoztam neked.” Én pedig deszkát egy hajótöröttnek.
„Harcoltam érted, és megsebesültem.” Én viszont hallgatásommal mentettem meg
az életedet.
Mivel különbözőképpen nyújtjuk, különféleképpen is viszonozzuk a
jótéteményeket. Nehéz dolog egyformákat cselekedni.
X.1. Aztán pedig a jótétemény viszonzására nem tűznek ki határnapot, mint a
kölcsönzött pénzre, így hát lehetséges, hogy aki még nem viszonozta, viszonozza.
Mondd meg tehát, hány napon belül számít valaki hálátlannak? 2. A legnagyobb
jótéteményeknek nincsenek tanúik, gyakran két ember néma tudásában rejtőznek.
Vajon bevezessük emiatt, hogy ne adjunk jótéteményeket tanúk nélkül?
3. Azután meg milyen büntetést szabunk ki a hálátlanokra? Mindegyikre azonosat,
holott különbözőek? Eltérő mértékűt és kire-kire jótéteményétől függően kisebbet
vagy nagyobbat? Nézd, csak a pénzvilágon belül szokás az értékbecslés.
S mit tegyünk, ha az élet egyes jótéteményei az életnél is jelentősebbek? Ezekre
milyen büntetést szabjunk ki? A jótéteménynél kisebbet? Ez méltánytalanság. Vele
egyenlőt, azaz halálbüntetést? Van-e embertelenebb annál, minthogy véres legyen a
jótétemények végeredménye?
XI.1. „Az atyáknak adtunk bizonyos kiváltságokat. Miként rendkívüli tekintettel
vagyunk irántuk, így kellene tekintettel lennünk más jótevőkre is.”
Az atyák helyzetét szentnek és sérthetetlennek nyilvánítottuk, mivel fontos, hogy
felemelik gyermekeiket. Erre a tettre pedig biztatni kellett őket, mivel bizonytalan
sorsot vállaltak. Nem lehetett nekik azt mondani, amit a jótéteményt adóknak
szokás: „Válogasd meg, kinek adsz. Ha becsaptak, magadra vess! Máskor arra méltót
segíts!” A gyermekek felemelésében semmi játéktere nincs a felemelő
ítélőképességének, az egész dolog a kívánságon múlik. Így hát, hogy nyugodtabb
lélekkel vállalják a bizonytalant, valami hatalmat kellett kapniuk. 2. Más azoknak a
szülőknek a helyzete, akik jótéteményeiket adják folyamatosan azoknak, akiknek
adták, s akiknek semmivel sem kevésbé fogják adni, és nem áll fönn az a veszély,
hogy meghazudtolják őket, hogy adtak-e. Egyéb esetekben kutatni kell nemcsak azt,
kaptak-e, hanem hogy adtak-e. Az ő jótetteik ellenben nyilvánvalóak, és mivel az
ifjúság számára hasznos, hogy irányítsák, mintegy házi hivatalnokokként helyeztünk
föléjük a szülőket, hogy ezek felügyelete tartsa féken őket. 3. Azután az összes
szülőnek egy és ugyanaz a jótéteménye így hát lehetséges volt egyszer s mindenkorra
fölbecsülni. Másokéi különfélék, különbözők, egymástól végtelenül messzire esnek,
így hát semmiféle szabály alá nem tartozhattak, mivel helyesebb nyugton hagyni
valamennyit, mintsem egyenlőnek venni.
 XII.1. Bizonyos dolgok sokba kerülnek azoknak, akik adják, bizonyos dolgok sokat
érnek azoknak, akik kapják, de nem kerülnek semmibe nyújtóiknak. Bizonyos dolgo-
kat barátainknak adunk, bizonyos dolgokat ismeretleneknek. Értékesebb, noha
ugyanazt adod, ha annak adod, akit a jótéteményedtől kezdve kezdesz csak
megismerni. Ez segítséget nyújtott, az ékességeket, amaz megvigasztalt. 2. Találni
fogsz olyat, aki úgy véli, hogy semmi sem kellemesebb, semmi sem jelentősebb, mint
ha van, amiben szerencsétlensége megnyugodhatik. Találni fogsz viszont olyat is, aki
inkább azt akarja, hogy a méltóságáról, mint a biztonságáról gondoskodjanak. Van,
aki úgy ítéli meg, hogy többel tartozik annak, aki által nagyobb biztonságban van,
mint annak, aki által nagyobb becsben áll. Éppen ezért ezek attól függően lesznek
jelentősebbek vagy jelentéktelenebbek, hogy a bírájuk lelke erre vagy arra hajlik. 3.
Továbbá a hitelezőmet én választom meg, jótéteményt gyakran attól kapok, akitől
nem akarok, és néha úgy válok lekötelezetté, hogy nem is tudok róla. Mit teszel
majd? Hálátlannak fogod hívni azt, akivel tudta nélkül tettek jót, vagy úgy, hogyha
sejtette volna, nem fogadta volna el? Nem hívod-e hálátlannak azt, aki bárhogy kapta
is, de nem viszonozta?
4. Valaki jótéteményt adott nekem, de később ugyanez jogtalanságot követett el
velem szemben. Vajon egyetlen ajándék miatt mindenféle sértés elviselésére
kényszerülök, vagy ettől kezdve az lesz a helyzet, mintha már hálát adtam volna,
mivel jótéteményét érvénytelenítette azt követő sértésével? Azután meg hogyan
fogod felmérni, hogy melyik több: amit kapott, vagy amivel megsértették? Lemegy a
nap, ha megpróbálok minden nehézséget megválaszolni.
XIII.1. „Lustábbá tesszük a jótétemények nyújtására az embereket azáltal, hogy
nem követeljük magunknak, amit adtunk, s azok megtagadóit nem büntetjük.”
Ellenben azzal is találkozhatsz, hogy sokkal lustábbak lesznek a jótétemények
elfogadására, ha peres eljárás veszélyét fogják vállalni és ártatlanságukat féltettebb
helyen fogják tartani. 2. Emiatt mi magunk is lustábbak leszünk adni; senki nem ad
ugyanis szívesen a nem akaróknak, hanem csak az, akit jósága és maga a dolog
szépsége késztet a jótéteményre, ő szívesebben fog adni azoknak, akik semmi mással
nem érzik adósnak magukat, csak amivel akarják. Megfogyatkozik ugyanis a
dicsősége annak a szolgálatnak, amelyre kínosan kell ügyelni.
XIV.1. Azután a jótétemények megritkulnak ugyan, de igazabbak lesznek. Mi rossz
van abban, ha megakadályozzuk a hebehurgyaságot a jótéteményekben? Ezt érték el
ugyanis azok, akik semmiféle törvényt nem szabtak, hogy körültekintőbben adjunk, s
körültekintőbben válasszuk ki azokat, akiket ajándékokkal halmozunk el. 2. Újra meg
újra fontold meg, kinek adsz: akkor nem lesz semmi per, semmiféle elégtétel-
követelés. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy a bíró a segítségedre lesz. Egyetlen törvény
sem fog kárpótolni téged. Egyedül a jótétemény elfogadójának megbízhatóságára
légy tekintettel. Ily módon a jótéteményeid megőrzik saját méltóságukat és
nagyszerűek maradnak. Beszennyezed őket, ha perek tárgyát csinálod belőlük.
3. Igen-igen méltányos és a nemzetközi jogot szem előtt tartó ez a kijelentés: „Add
meg, amivel tartozol!” A jótétemény esetében azonban szerfelett rút, hogy „Add
meg!” Mit adjon vissza? Adja vissza az életét, amivel tartozik? Méltóságát?
Biztonságát? Egészségét? 4. A legnagyobb dolgokat nem lehet visszaadni. „Akkor
cserébe valamit, ami éppen ennyire értékes.” Ez az, amiről beszéltem, hogy el fog
veszni ennek az oly nagy dolognak a méltósága, ha a jótéteményt áruvá silányítjuk.
Lelkünket nem szabad kapzsiságra, panaszkodásra, civódásra ingerelnünk; magától
is hajlik mindezekre. Amennyire tudunk, álljunk ellen ezeknek, s aki keresi ezeket,
vágjuk el az útját ennek a lehetőségétől.
XV.1. Bárcsak rá tudnánk venni őket, hogy pénzkölcsönt csak azoktól fogadjanak
el, akik önszántukból adják. Bárcsak semmiféle szóbeli megállapodás ne kötelezné le
a vásárlót az eladónak, s a szerződéseket és az egyezségeket ne védenék odanyomott
pecsétjükkel, hanem inkább a megbízhatóság és a méltányosságot ápoló lélek őrizné
azokat! 2. De a szükségeseket előnyben részesítik a legkiválóbbakkal szemben, és a
becsületet inkább kikényszeríteni akarják, mintsem elvárni. Mindkét fél részéről
tanúkat állítanak. Ez szerződésekkel kapcsolatban jár el, mely számos nevet
tartalmaz, jótállók közbeiktatásával; amaz csak akkor elégszik meg a kihallgatással,
ha saját kezével tartotta a vádlottat. 3. Ó, az emberi nem csalárdságának és nyilvános
hitványságának rút elismerése! Nagyobb hitele van a gyűrűnknek, mint a lelkünknek.
Mire valók azok a kiöltözött emberek? Mire nyomják rá a pecsétjeiket? Nemde arra,
hogy letagadja azt, amit kapott. Ezeket tartod feddhetetlen férfiaknak és az igazság
oltalmazóinak? Dehát ennek másként nem lehetne nyomban odaadni a pénzt? Nem
volna erényesebb, ha néhányan megszegnék becsületszavukat, mint mindenki
részéről becstelenségtől tartani? 4. Kapzsiságunkhoz még ez az egy hiányzik: hogy
jótálló nélkül még jótéteményeket se nyújtsunk. A nemes és a nagy lélek sajátja, hogy
segítsen, használjon. Aki jótéteményeket nyújt, az isteneket utánozza; aki
visszaköveteli azokat, az uzsorásokat. Miért soroljuk be a jótevőket a legpiszkosabb
tömegbe, miközben védelmezzük őket?
XVI.1. „Többen lesznek a hálátlanok, ha semmi peres eljárás nem lesz a hálátlan
ellen.” Ellenkezőleg: kevesebb, ha nagyobb körültekintéssel osztogatjuk majd a
jótéteményeket. Azután meg nem célravezető, hogy mindenki számára ismert legyen,
mily sokan vannak a hálátlanok, mert a dolog szégyenérzetét szünteti majd meg a
vétkesek sokasága, s megszűnik gyalázat számba menni a közönséges gyalázkodás. 2.
Vajon egyetlen nő is pirul-e a válása után, miután némely előkelő és nemes asszony
nem a consulok, hanem férjei számával számolja az éveit, és azért válnak, hogy
házasodjanak, s azért házasodnak, hogy váljanak. Ettől addig féltek csak, amíg ritka
volt, s mivel egy házasság sem telt el válás nélkül, amiről gyakran hallottak, megta-
nulták csinálni. 3. Vajon van valami szégyenérzetük a válásuk miatt, miután odáig
jutottunk, hogy a nőnek csak azért van férje, hogy szeretőjét idegesítse vele. A
szemérmesség a csúnyaság bizonyítéka. Kit találsz annyira nyomorultat, annyira
szutykosat, hogy elég legyen neki egy pár házasságtörő, hacsak nem külön-külön
osztja meg velük az óráit? És egy nap nem is elég mindegyikükre, hacsak nem úgy,
hogy az egyikhez vitték el, s a másiknál maradt. Ostoba, régimódi az, aki nem tudja,
hogy házasságnak a házasságtörés egyik fajtáját nevezik. 4. Amint az efféle bűnök
miatti szégyenérzet is kiveszett már, ahogy a dolog szélesebben elterjedt, úgy többé
és számosabbá teszed a hálátlanokat is, ha számolni kezdik magukat.
 XVII.1. „Mi lesz tehát a következmény? Büntetlen marad a hálátlan? Mi lesz tehát?
Büntetlen marad az elvetemült? S a rosszindulatú? A fösvény? A féktelen? A
kegyetlen?”
Azt hiszed, hogy büntetlenek azok, amik gyűlöletesek, vagy tartasz-e valamit
súlyosabb büntetésnek a közmegvetésnél? 2. Büntetés, hogy nem mer senkitől sem
jótéteményt elfogadni, hogy nem mer senkinek sem nyújtani, hogy mindenki szeme
megbélyegzi vagy úgy ítéli meg, mert megbélyegzi, hogy a legjobb és legédesebb
dolognak elvesztette ismeretét. Vajon te szerencsétlennek tartod-e azt, aki elvesztette
szeme világát, akinek fülét eldugaszolta a betegség, de nem nevezed szerencsétlennek
azt, aki a jótétemények iránti érzékét vesztette el? 3. Fél az istenektől, valamennyi
hálátlanságának tanúitól, égeti és aggasztja a félbeszakított jótétemény miatti
bűntudata; s végül is ez már önmagában is nagy büntetés, hogy - mint mondottam -
a legkellemesebb dolognak nem kapja meg gyümölcsét. Az viszont, akit
gyönyörködtet, hogy kapott, egyenletes és folyamatos gyönyörűséget élvez, mert
megajándékozója lelkületét s nem ajándékát veszi szemügyre örömében. A hálás
embert mindig örömmel tölti el a jótétemény, a hálátlant csak egyszer. 4.
Összehasonlítható azonban kettőjük élete: mivel az egyik szomorú és izgatott,
amilyen az adósságeltagadó meg a ravaszkodó szokott lenni, akiben még a szülők
iránti köteles tisztelet sincsen meg, és sem a nevelője, sem a tanítói iránti tisztelet; a
másik boldog, vidám, aki lesi a lehetőségét, hogy hálás legyen, és éppen ez az érzelem
szerez neki nagy örömet, s nem azt kutatja, hogyan fecsérelje el, hanem hogyan
tudna teljesebben és gazdagabban megfelelni nemcsak a barátainak és szüleinek,
hanem a nála alacsonyabb rangú személyeknek is. Mert ha szolgájától kap
jótéteményt, nem azt nézi, hogy kitől, hanem hogy mit kapott.
XVIII.1. Ugyanakkor egyesek vitatják, így Hecaton is, hogy nyújthat-e jótéteményt
urának egy szolga. Vannak ugyanis, akik a következő fölosztást alkalmazzák: egyes
dolgok jótétemények, mások kötelességek, ismét mások szolgálatok. Jótétemény,
amit egy idegen nyújt (idegen az, aki megrovás nélkül mulaszthat); kötelesség a fiúé,
feleségé és azoké a személyeké, akiket a rokonság késztet és parancsol segíteni; a
szolgáé szolgálat, akit saját állapota arra a helyre tett, hogy semmit nem számíthat föl
tettei közül a fölöttesének.
2. Ezenkívül, aki tagadja, hogy egy szolga nyújthat valamikor is jótéteményt az
urának, nem ismeri az emberi jogot, mert csak az számít, milyen lelkületű az, aki tesz
valamit, s nem az, hogy milyen állapotú. Az erény senki elől sincs elzárva; mindenki
előtt nyitva áll, mindenkit magához enged, mindenkit hív: szabadokat,
felszabadítottakat, rabszolgákat, királyokat és földönfutókat. Nem válogatja meg sem
a vagyoni helyzetet, sem a házat, megelégszik pusztán az emberrel. Mert miféle
biztonság van a váratlan dolgokkal szemben, a lélek mi nagyot ígérhetne magának,
ha a sors megváltoztathatná a biztos erényt? 3. Ha rabszolga nem nyújthat
jótéteményt urának, akkor senki sem a királyának, s egyetlen katona sem a
vezérének. Mi a különbség ugyanis, hogy ki milyen uralom alatt áll, ha a legfőbbnek
alá van vetve? Mert ha a szolgát megakadályozza a kényszerűség, hogy az érdem
nevéhez hozzájusson, és a végső dolgok elszenvedésétől való félelem, ugyanez akadá-
lyozni fogja azt is, akinek királya van, s azt is, akinek vezére, mivel különböző címen
ugyanaz lehetséges velük szemben is. Márpedig a királyaiknak nyújtanak jótétemé-
nyeket, s nyújtanak vezéreiknek is: tehát uraiknak is.
4. A szolga is lehet igazságos, lehet bátor, lehet nagylelkű. Nyújthat tehát
jótéteményt is, mert ez is az erény tartozéka. Bizony-bizony a szolgák annyira
képesek jótéteményt nyújtani uraiknak, hogy gyakran adósaikká tették őket
jótéteményeikkel.
XIX. 1. Nem kétséges, hogy egy rabszolga bárkinek nyújthat jótéteményt. Miért ne
nyújthatna tehát urának is?
„Mivel nem válhatik ura hitelezőjévé akkor sem, ha pénzt ad neki. Egyébiránt
naponta teszi lekötelezettjévé az urát. Amikor idegenbe megy, ha beteg, szolgálja,
hatalmas erőfeszítéssel műveli birtokát. Ám mindezek, amiket jótéteménynek
mondanánk, ha más cselekedné, amennyiben szolga teszi, szolgálatok. Jótétemény
ugyanis az, amit úgy nyújt valaki, hogy lehetősége volna nem nyújtani is; a rab-
szolgának azonban nincs meg a lehetősége, hogy nemet mondjon. Így nem nyújt
jótéteményt, hanem engedelmeskedik, és nem dicsekedhetik el azzal, hogy megtette
azt, amit nem volt lehetősége nem megtenni.”
2. Mármost ugyanezen törvény alapján be fogom bizonyítani, és oda fogom emelni
a szolgát, hogy sok dologban szabad. Mellesleg mondd meg nekem, ha mutatok
neked valakit, aki tekintet nélkül önmagára harcol az ura életéért és sebektől
átverten maradék életét is ontja az éltető erekből, s hogy urának ideje legyen kereket
oldania, saját halálával szerez időt, tagadod-e majd, hogy jótéteményt nyújtott, mivel
csak egy szolga? 3. Ha mutatok neked valakit, akit a zsarnok semmilyen ígérete sem
rontott meg, hogy elárulja urát, semmiféle fenyegetés nem rettentette meg, semmi
kínvallatás nem törte meg, s amennyire tudta, elterelte vallatója gyanúsításait és
föláldozta életét a hűségéért, tagadod-e majd, hogy ő jótéteményt nyújtott az urának
mivel csak egy szolga? 4. Vigyázz, nehogy annál nagyobb legyen, amennyivel ritkább
az erény példája a szolgákban, mivel - minthogy csaknem minden uralom gyűlöletes
és minden kényszer terhes - a szolgaság közös gyűlöletét valakiben legyőzte az ura
iránti szeretet. Így hát nem csak amiatt nem igaz, hogy nem jótétemény, mert egy
szolga nyújtotta, hanem éppen azért jelentősebb, mert még a szolgaság sem tudta
tőle elriasztani.
XX.1. Téved, aki azt gondolja, hogy a szolgaság az egész embert áthatja. Nemesebb
része ment tőle. Teste szolgai és gazdája tulajdonában van, a lélek azonban
öntörvényű, amely annyira szabad és független, hogy ebben a börtönben, ahová
zárták, nem tudják fogva tartani, hogy lendületet ne vegyen, s hatalmas dolgokat ne
forgasson magában, s ki ne törjön a végtelenbe az istenek társaként. 2. A test
ellenben az, amit a sors a gazda kezébe adott. Ezt veszi meg, és ezt adja tovább. Ama
belső részt nem lehet eladni. Ami belőle származik, szabad, mert nem vagyunk
képesek mindennek parancsolni, sem szolgaként nem kényszerülünk mindenünkkel
szolgálni. Az állam elleni parancsokat nem fogják végrehajtani, egyetlen gaztettben
sem lesz benne a kezük.
XXI.1. Vannak dolgok, melyeket megtenni nem köteleznek s nem tiltanak a
törvények. Bennük leli meg a rabszolga jótéteménye anyagát. Ameddig annyit tesz,
amennyit egy szolgától meg szoktak követelni, szolgálat, mihelyt többet, mint
amennyit megtennie szükséges, jótétemény. Mihelyt baráti érzéssel fordulunk felé,
megszűnik a szolgálat elnevezés. 2. Van, amit a szolgának köteles megadni gazdája,
mint az étel vagy a ruházat. Ezt senki sem hívja jótéteménynek. Ám figyelmesen bánt
vele, szabad emberhez méltón taníttatta, olyan mesterségek csínját-bínját mutatta
meg neki, amelyeket szabadok művelnek: ez jótétemény. Ugyanez történik fordítva
is, a szolga személyében. Mindaz, ami kívül esik a szolgai kötelesség határain, amit
nem parancsból, hanem szabad akaratából tesz, jótétemény, mégha akkora is csak,
hogy így lehetne nevezni abban az esetben is, ha valaki más nyújtotta volna.
XXII.1. A szolga, ahogy Chrysippusnak tetszik, örökös kereskedő. Mihelyt a
kereskedő is jótéteményt nyújt, ha többet ad, mint amennyit kérnek tőle, úgy a
szolga is, mihelyt ura iránti jóindulata átlépte helyzete határát és valamivel
magasabbra merészkedik, ami még a szerencsésebb születésiteknek is díszére
válhatnék, s fölülhaladja ura várakozását, jótétemény akadt akkor a házon belül. 2.
Hát igazságosnak találod azt, hogy ha a kötelesnél kevesebbet tesznek, dühbe
gurulunk, de nem mondunk köszönetet, ha a szokott kötelezettségnél többet
teljesítenek? Szeretnéd tudni, mikor nem jótétemény? Ha ezt lehet mondani: „Ugyan
miért, ha nem akarta?” Mihelyt pedig olyasmit nyújtott, amit jogában állt nem akarni
is, dicséretre méltó, hogy akarta.
3. Egymással élesen szembenálló dolgok a jótétemény és az igazságtalanság. Lehet
jótéteményt nyújtani az úrnak, ha el lehet szenvedi tőle igazságtalanságot. Sőt, ha az
uraknak a szolgáikkal szemben elkövetett igazságtalanságairól hall valaki, akkor van
legalább valaki, aki vadságukat, sóvárgásukat, az élethez szükséges dolgok
megszerzésében való kapzsiságukat megzabolázza. Hogyan tehát? Jótéteményt kap
az úr a szolgájától? Inkább ember az embertől. 4. Végülis, ami a hatalmában állt,
megtette: jótéteményt nyújtott urának. Hogy ne fogadd el a szolgától, a te
hatalmadban áll. De ugyan ki annyira hatalmas, hogy ne kényszeríthetné a sors, hogy
rászoruljon a gyengébbre.
XXIII.1. A jótéteményeknek számos igen különböző és egymással ellentétes
példáját fogom most fölsorolni. Az egyik megmentette az ura életét, a másik megölte,
a harmadik megmentette a halálra szántat, s ha ez kevés, élete föláldozásával
mentette meg egy további. Amaz halálba segítette urát, emez rászedte.
2. Claudius Quadrigarius Évkönyvek című munkájának tizennyolcadik könyvében
jegyzi föl, hogy amikor Grumentumot ostromolták, s a lakók már a legnagyobb két-
ségbeesésbe jutottak, két szolga átszökött az ellenséghez ahol igen fontos szolgálatot
tettek. Később, a város elfoglalásakor, mikor a győztesek ismeretlenül tévelyegtek, ők
az ismert útvonalon előreszaladtak abba a házba, ahol korábban szolgáltak, s
kivezették, majd maguk előtt hajtották úrnőjüket. Az asszony kiléte felől
érdeklődőknek azt felelték, hogy úrnőjük az, méghozzá szerfelett kegyetlen úrnőjük, s
éppen felkoncolni viszik. Miután pedig kivezették a falakon kívülre, a legnagyobb
gonddal elrejtették, míg az ellenség haragja le nem csillapodott. Aztán, amint a
katonák kielégültek, gyorsan visszatértek a római erkölcsökhöz, s a szolgák is
visszatértek övéikhez, és úrnőjüket is visszavitték. 3. Ő nyomban felszabadította
mindkettőjüket, s nem háborgott amiatt, hogy azoktól kapta vissza az életét, akik
fölött élet és halál ura volt. Egyébként inkább örvendeznie kellett emiatt, hiszen ha
másképpen menekül meg, csak valami köznapi irgalmasság példája lenne, így viszont
nemes történet és példája mindkét városnak. 4. A város elfoglalásakor támadt
hatalmas zűrzavarban, amikor mindenki magával törődött csak, a két szökevényen
kívül mindenki megszökött tőle. De ezek, hogy megmutassák, milyen szándékkal is
történt az a korábbi szökés, a győztesektől a fogolyhoz szöktek vissza gyilkosság
álcájával. És ez volt ebben a jótéteményben a legnagyobb dolog: oly fontosnak tartot-
ták, hogy ne gyilkolják le úrnőjüket, hogy úrnőjük meggyilkolásának a látszatát is
vállalták. Hidd el nekem, ez nem egy - nem mondom, hogy szolgai, hanem - egy
nagyszerű léleknek a gaztett látszatával megváltott kiváló tette.
5. Vettiust, a marsusok praetorát a római imperator elé vezették: szolgája
kirántotta az őt vezető katonának a kardját, és először leszúrta urát, majd így kiáltott:
„Itt az idő, hogy magamra is gondoljak! Uramat már fölszabadítottam.” Erre egyetlen
döféssel megölte magát. Mutass nekem valakit, aki nagyszerűbben mentette meg az
urát.
XXIV.1. Corfiniumot ostromolta Caesar, Domitius körül volt zárva az
ostromgyűrűben. Megparancsolta az orvosának, aki egyben a szolgája is volt, hogy
adjon mérget neki. Mikor észrevette, hogy az hátat fordított neki, megkérdezte:
„Miért habozol, mintha ugyan ez az egész a te hatalmadban lenne? Állig fegyverben
kérem a halált.” Erre az ígéretet tett, majd egy ártalmatlan szert itatott meg vele.
Ettől mély álomba merült, az orvos pedig így fordult Domitius fiához: „Végy őrizetbe,
amíg a végeredményből meg nem látod, vajon mérget adtam-e atyádnak!” Életben
maradt Domitius, és Caesar megmentette őt; előbb azonban mégis az orvosa
mentette meg.
XXV. Egy szolga a polgárháború idején elrejtette proscriptióval sújtott urát, majd
fölhúzta annak gyűrűjét, magára öltötte ruháját, s odasietett az ura keresésére
küldöttek elé, s egyszerre kijelentette, nem esedezik azért, hogy ne hajtsák végre a
kapott parancsot, és odanyújtotta a nyakát. Micsoda férfiúra vall, hogy vállalni akarta
a halált ura helyett egy olyan korban, amelyben ritka volt az olyan hűség, mely ne
kívánta volna az úr halálát! Az általános kegyetlenségben akad egy kegyes, egyetlen
hű az általános hűtlenségben! Amikor hatalmas jutalom járt az árulásért, a hűség ju-
talmaként a halált kívánta.
XXVI.1. Nem hagyom ki a mi korunk példáit sem. Tiberius Caesar idején gyakori s
majdnem általános őrület volt a feljelentés, amely minden polgárháborúnál jobban
sújtotta a tógába öltözött várost. Figyelték a részegek locsogását, a tréfálkozók
szókimondását. Senki sem volt biztonságban, a kegyetlenség bármilyen alkalma
kedves volt, s már senki sem figyelt a vádlottak sorsára, ha magukra maradtak.
Az egykori praetor, Paulus éppen egy lakomán vett részt, ahol nála volt Tiberius
Caesarnak ékkővel díszített képmása. 2. Igen ízetlen dolgot teszek, ha most szavakat
keresgélek, miként mondjam el, hogy ő ezt fölhasználta... éjjeliedénynek. Ezt azonnal
észrevette az akkori idők egyik ismert feljelentője, Maró és annak az embernek a
szolgája, aki ellen cselvetést tervezett. Ez a szolga segítségére sietett ittas gazdájának,
lehúzta gyűrűjét, és amikor Maro a lakomavendégeket hívta tanúul, hogy a képmást
szemérméhez érintette Paulus, s már a vádiratot fogalmazta magában, a szolga
felmutatta ujján a gyűrűt. Ha valaki rabszolgának nevezi őt, Marót is „vendégnek”
fogja hívni.
XXVII.1. Az isteni Augustus idején ugyan még nem veszedelmesek, de már
terhesek voltak az emberek számára a szavak. A senatori rangú Rufus lakoma közben
azt kívánta, bárcsak ne térjen vissza a császár sértetlenül arról az útról, amelyre
éppen készült, s még hozzátette, hogy ezt kívánja valamennyi bika és tinó. Persze
akadtak, akik figyelmesen hallgatták ezeket a szavakat. Amint fölvirradt, a szolga, aki
a lakomán ura lábánál állt, elmesélte, mit mondott részegen lakoma közben, s arra
bíztatta, hogy menjen oda a császárhoz, és ő maga adja föl önmagát. 2. Hallgatott a
tanácsra, s odaszaladt a császár elé, mikor az éppen távozott a palotából, és miután
megesküdött arra, hogy előző nap rossz gondolata támadt, azt kívánta, rá és fiaira
hulljon vissza a kívánság, a császártól pedig azt kérte, bocsásson meg neki s fogadja
vissza kegyeibe. 3. Mikor a császár azt felelte neki, hogy megteszi, így szólt: „Senki
sem fogja elhinni, hogy visszafogadtál kegyeidbe, csak ha nekem ajándékozol
valamit.” Nem kért túlságosan nagy összeget, és el is érte. A császár erre
megjegyezte: „A magam érdekében fáradok érted, hogy sose haragudjam meg rád.”
4. Erényesen cselekedett a császár, hogy megbocsátott, s hogy megtoldotta mindezt
kiváló nagylelkűségével. Aki csak hallotta ezt a történetet, méltatnia kellett a
császárt, de csak a szolga méltatása után. Nem várod, hogy elmondjam: föl-
szabadították, aki ezt tette. De egyáltalán nem ingyen: szabadságáért a császár fizette
ki a váltságdíjat.
XXVIII.1. Ennyi példa után kétséges-e még, hogy részesülhet-e olykor
jótéteményben a gazda szolgája részéről? Miért a személy csökkenti inkább a tett
jelentőségét, mintsemhogy a tett nemesítse meg a személyt? Mindegyik embernek
ugyanaz az eredete, ugyanaz a kezdete. Senki sem nemesebb a másiknál, csak az,
akinek igazabb és jótulajdonságokban bővelkedő természete van. 2. Akik kirakják
átriumukba őseik képmásait és családtagjaik neveit hosszú sorban, ágas-bogas
családfájukon helyezik el házuk elülső részén, nem nevesebbek-e inkább, mint
nemesek? Mindannyiunknak egyetlen szülője a mindenség, akár ragyogó, akár
szennyes fokokon jut el idáig mindenki eredete. Nincs okuk lenézniük téged azoknak,
akik ha hiányzik egy név, valahányszor számba veszik őseiket, azonnal egy istent
tesznek oda.
3. Senkit se nézz le, még akkor se, ha egyszerű nevek sorakoznak körülötte s nem
kényeztette el túlzottan a sors. Akár felszabadított rabszolgák vannak előttetek, akár
rabszolgák, akár távoli népek fiai, bátran emeljétek föl lelketeket, s ugorjátok át, ami
a mocsok közepén hever. A csúcson nagy nemesség vár rátok. 4. Miféle dölyf emel
minket oly hatalmas hiúságba, hogy méltatlannak tartunk rabszolgától jótéteményt
kapni, s sorsukat mustráljuk érdemeik helyett? Szolgának nevezel te bárkit is, aki
magad a sóvárgás és a gyomor meg szeretőd rabszolgája vagy, sőt szeretőid közös
tulajdona? 5. Szolgának nevezel bárkit is? Hová cipelnek téged teherhordóid, akik
hordszékedet viszik? Hová visznek téged ezek az útiköpönyegesek, akik a katonák
nem éppen köznapi viseletében maskaráznak? Hová visznek téged, kérdezem.
Valami kapuőr kapujához, valakinek a kertjeibe, akinek nem szokványos foglalkozása
van. S mindezek után tagadod, hogy nyújthat neked jótéteményt a szolgád, akinek az
idegen szolga csókja jótétemény? 6. Mi ez a roppant meghasonlás a lelkedben? Egy-
azon percben nézed le a rabszolgákat s nézel föl rájuk, a küszöbön innen parancsoló
és féktelen vagy, kívül alázatos és éppenannyira lenézett, mint amennyire te is
lenézel. Mert senkinek sem száll jobban inába a bátorsága, mint aki gonoszul
fölfuvalkodik, senki sem kész arra jobban, hogy másokon taposson, mint aki sűrűn
kap leckét sértésekből.
XXIX.1. Mindezeket el kellett mondanunk, hogy szétromboljuk a szerencsétől
függő emberek kevélységét, s megszerezzük a jótétemény nyújtásának jogát a
rabszolgáknak is, amint a fiaknak is megszerezzük. Kérdés ugyanis, adhatnak-e
valaha is nagyobb jótéteményt a gyermekek szüleiknek mint amekkorát kaptak.
2. Azt elismerik, hogy sok fiú nagyobbá és hatalmasabbá vált, mint szülei. Még azt
is, hogy derekabbá. Ha ez megállja a helyét, akkor lehetséges az is, hogy jobbakat is
adhattak, ha nagyobb szerencséjük és derekabb szándékaik voltak.
3. „Bármi is az, amit a fiú ad atyjának, mindenképpen kisebb annál, mert az adás
képességéért éppen őneki adós. Ezért sohasem múlják fölül jótétemény tekintetében
azt, akinek pontosan az a jótéteménye, amit fölülmúlnak.”
Bizonyos dolgok másokból erednek, s mégis nagyobbak azoknál, melyekből
erednek. Valami azonban nem azért nem nagyobb annál, amiből eredt, mert nem
nőhetett volna oly nagyra, ha nem eredt volna belőle. 4. Egyetlen dolog sem lépi át
nagy lépéssel eredetét. A magvak minden dolognak az okai, s mégis igen kicsi részei
azoknak, amelyeket létrehoznak. Nézd a Rajnát, nézd az Euphratest, vagy bármelyik
híres folyót! Ugyan mik ezek, ha csak azt nézed, miből erednek? Bármi is az, ami
miatt félnek tőlük, s ami miatt elnevezték, előrehaladtukkal tettek szert rá.
5. Tépd ki a gyökereket! Nem fognak ligetek sarjadni, s a hatalmas hegyek sem
öltöznek zöld ruhába. Nézd a fákat, melyeknek ha a nagyságukat nézed, igen
sudárak, ha a szélességüket és ágaik hosszát, igen terebélyesek! Mekkorácska
ezekhez hasonlítva az, amit a gyökér sovány szálaival összefog? Alapjaikra
támaszkodnak a szentélyek és a városok: az azonban, amin az egész mű szilárdsága
nyugszik, rejtve van. 6. Ugyanez történik a többi dologban is. Bár kezdetéhez mindig
hű marad, későbbi nagysága szétfeszíti.
Semmit sem lettem volna képes elérni, ha szüleim jótéteménye nem lett volna
előbb. De nem azért, mert bármit érek is el, kisebb annál, ami nélkül nem érhettem
volna el. 7. Ha csecsemőkoromban nem táplált volna a dajkám, semmit sem lettem
volna képes megtenni abból, amit fejemmel és kezemmel teszek, s nem szerezhettem
volna oly ragyogó nevet, amelyet a polgári s katonaéletben való serénységemmel
kiérdemeltem. S emiatt a legnagyobb tetteknél is többre becsülöd a dajka
szolgálatát? Végülis mi különbség, ha éppenúgy atyám, mind dajkám jótéteményé-
nek hiánya miatt nem tudtam magasabb rangra jutni? 8. Ha pedig mindennel, ami
csak vagyok, eredetemnek vagyok adósa, gondolj csak bele, hogy nem atyámtól
származom, s mégcsak nem is a nagyapámtól. Mindig akad majd valami eggyel
előrébb, amelyből a következő kezdet a kezdetét veszi. Mégsem mondja majd senki,
hogy többel tartozom ismeretlen s régen feledésbe merült őseimnek, mint az
apámnak. Mégis többel tartozom neki, ha azért, hogy apámként nemzett engem,
tartozik őseinek.
XXX.1. „Minden, amit az atyámnak adtam, mégha hatalmas is, értékben alatta
marad atyám ajándékának, mert nem lennék, ha ő nem nemzett volna.” Ily módon
ha valaki haldokló, beteg atyámat meggyógyította, semmit sem adhatok neki, ami ne
lenne kisebb az ő jótéteményénél, hiszen nem nemzett volna engem az atyám, ha ő
nem gyógyította volna meg. De figyelj, talán valószínűbb így megítélni, hogy vajon
az, amire képes voltam, s az, amit tettem, az enyém-e, az én erőmé, az én akaratomé-
e!
2. Azt, hogy megszülettem, vizsgáld meg önmagában, hogy milyen. Észreveszed,
hogy kicsinyes, bizonytalan, s jónak-rossznak egyként megvan benne az anyaga.
Kétségtelenül ez az első lépcső minden más lépcsőfokhoz, de nem nagyobb a többinél
amiatt, mert az első. 3. Megmentettem atyám életét, a legmagasabb tisztségbe
juttattam, városa vezetőjévé tettem, mégsem az általam viselt dolgok révén tettem
nemessé, hanem hatalmas és könnyű, s nem kevésbé biztos, mint dicsőséges
lehetőségét teremtettem meg számára ilyesmik megtevésére. Hivatalokat,
gazdagságot s mindent, ami magához vonzza az emberi lelket, megszereztem neki, s
mindenki fölött álltam bár, mégis alatta volt a helyem.
4. Mondd csak most: „Éppen ez, hogy képes voltál ezekre, ez atyád ajándéka.”
Megfelelek neked: „így van valóban, ha mindezeknek a megtételéhez elég volna
megszületni. De ha az igaz életnek a legkisebb része a születés, s azt adtad csak, ami a
vadállatokkal s az igen parányi, meg bizonyos szerfelett ocsmány élőlényekkel közös
bennem, akkor ne tulajdonítsd a magadénak, ami nem a te jótéteményeidből, bár
nem a te jótéteményeid nélkül születik.”
XXXI.1. Képzeld el, hogy én élettel fizettem az életért: így a te ajándékodat is
fölülmúltam, hiszen én egy olyan embernek adtam, aki ezt felfogta, hiszen ő fölfogta,
hogy én ezt adom, hiszen az életet én nem a gyönyöröm végett vagy egyenesen a
gyönyörömön keresztül adtam, hiszen annyival nagyobb dolog megtartani a lelket,
mint megkapni, amennyivel könnyebb halálfélelem nélkül meghalni. 2. Én életet
adtam egy olyan embernek, aki azt azonnal használni fogja, te azonban egy olyannak,
akiről nem tudod, hogy él-e majd vele. Én életet adtam egy olyan embernek, aki fél a
haláltól, te életet adtál, hogy meghalhassak. Én egy teljes, tökéletes életet adtam
neked, te értelmet nélkülöző lényként nemzettél engem, idegen teherként. 3. Sze-
retnéd tudni, mennyire nem nagy jótétemény így adni az életet? Kirakhattál volna:
nyilván igazságtalanság volt világra nemzeni. Miért gyűjtöm ezeket csokorba? A
legeslegkisebb jótétemény lenne atyánk és anyánk együtthálása, ha nem járultak
volna hozzá más dolgok is, melyek ennek az ajándéknak a kezdetét követik, s azt más
szolgálatok révén értelmessé teszik. 4. Nem élni jó, hanem helyesen élni. De hát
helyesen élek. De élhettem volna gonoszul is. Így csak az a te érdemed, hogy élek. Ha
fölszámolod nekem önmagában az életet, csupaszon, nyiladozó értelem nélkül, s
mint a legnagyobb jóval kérkedsz vele, gondolj bele, hogy legyek és férgek javát
számolod föl nekem. 5. Aztán pedig, hogy semmi mást ne említsek, mint hogy nemes
tudományokkal foglalkoztam, vagy életem útját egyenes irányban tartottam, éppen a
magad jótéteményénél is valami nagyobbat kaptál cserébe: mert te engem faragatlan
és műveletlen Önmagammal ajándékoztál meg, én viszont egy olyan fiúval
ajándékoztalak meg téged, hogy öröm magadénak mondanod.
XXXII.1. Atyám táplált engem. Ha ugyanezt megadom neki, többel viszonzom,
hiszen nem csak amiatt örül, hogy táplálják, hanem hogy a fia táplálja, s nagyobb
gyönyörűséget talál az én lelkemben, mint magában a dologban; az ő tápláléka csak a
testemig jutott el. 2. Hogyan? Ha valaki odáig jutott, hogy vagy ékesszólása, vagy
igazságossága, vagy haditettei miatt ismertté vált az emberek között, s atyjának is
hatalmas hírnevet szerzett, és származása homályát ragyogó fénnyel oszlatta el, nem
fölbecsülhetetlen jótéteménnyel ajándékozta-e meg a szüleit? 3. Ismerné-e ma bárki
is Aristont és Gryllust, ha fiaikat, Xenophont és Platont nem ismerné? Socrates nem
engedi, hogy elfelejtsük Sophroniscust. Hosszú lenne fölsorolni a többieket, akik
pusztán azon ok miatt maradtak meg emlékezetünkben, mert gyermekeik kiválósága
az utókorra hagyományozta őket. 4. Vajon az atyja adott-e nagyobb jótéteményt
Marcus Agrippának, akit bizony még Agrippa halála után sem ismernek, vagy pedig a
tengeri győzelem koszorújával ékesített Agrippa adott nagyobbat, akit egyedülálló
kitüntetéssel jutalmaztak, aki oly hatalmas építményeket emelt a városban, melyek
túlszárnyalták a korábbi nagyszerűségét, s melyeket egyetlen későbbi építmény sem
szárnyal túl? 5. Vajon Octavius nyújtott-e nagyobb jótéteményt a fiának, vagy neki az
isteni Augustus, bár az örökbefogadás árnyéka borult reá? Mekkora gyönyörűséget
élvezhetett volna, ha látta volna őt, amint a levert polgárháború után helyet foglal a
nyugodt béke élén, s nem ismert volna rá saját javára, s nem hitte volna eléggé,
valahányszor magára pillantott volna, hogy egy ilyen férfi láthatta meg házában a
napvilágot! Minek kövessem most végig azokat, akiket már régen elemésztett volna a
feledés, ha fiaik dicsősége ki nem ragadta volna őket a homályból, s mind a mai
napig nem vetne fényt rájuk?
6. Aztán pedig amikor vizsgálódunk, nem az a kérdés, hogy melyik fiú nyújtott
nagyobb jótéteményt az atyjának, mint amekkorát atyjától kapott, hanem hogy
képes-e bárki is nagyobbat nyújtani viszonzásként. Ha az általam fölsorolt példák
még nem elégségesek, s nem borítanak fátylat a szülők jótéteményeire, a természet
akkor is megszerzi azt, amit még egyetlen életkor sem adott meg. Ha a jótétemények
egyenként nem képesek is fölülmúlni az atyai érdemek nagyságát, többet
egybehordva fölülmúlják.
XXXIII.1. Megmenti a csatában atyját Scipio, és már gyermekfejjel az ellenséggel
szemben hajszolja lovát. Kevés az, hogy ő, atyjához igyekezvén eljutni, oly sok, a leg-
nagyobb hadvezéreket is szorongató veszedelmet vett semmibe; annyi
elébetornyosuló akadályt, hogy az első csatájába induló újonc veteránok testén
viharzott keresztül; hogy átugrotta saját éveit? 2. Vedd hozzá, hogy megvédte atyját a
vádakkal szemben, s kiragadta befolyásos ellenségeinek összeesküvéséből; hogy egy
második, majd harmadik consulsággal s más, a consuli tisztséget viseltek számára is
sóvárgással tekintett hivatalokkal halmozza el, hogy neki, a szegénynek odaadja a
hadijog alapján elrabolt kincseket, mert a legragyogóbb dolog a katona számára, ha
hadizsákmány, de ellenségtől származó hadizsákmány teszi gazdaggá. 3. Ha még ez
is kevés, vedd hozzá, hogy a provinciákat különleges megbízatások váltották föl.
Vedd hozzá, hogy a legnagyobb városok lerombolása után mint a keletre és nyugatra
vetélytárs nélkül terjeszkedő római birodalom védelmezője és alapítója nagyobb
nemességgel ajándékozta meg a nemes férfiút: Scipio atyjának nevezik. Kétséges-e,
hogy a nemzés közönséges jótéteményét fölülmúlta a kiváló tisztelet s az a vitézség,
melyről nem tudom, hogy védelmet vagy dicsőséget adott-e nagyobbat a városnak? 4.
Aztán pedig, ha még mindig kevés ez is, képzelj magad elé valakit, aki szétrombolta
az atyját gyötrő kínzóeszközöket, képzelj el valakit, aki magára vonta azokat. Addig
növelheted a fiú jótéteményeit, ameddig csak szeretnéd, ha az atyai ajándék egyszerű
és jelentéktelen is, de nyújtója számára gyönyörűséges, és szükségszerűen sokaknak
nyújtotta ezt ő, mégha nem sejti is, hogy kiknek. Őbenne társra lelt, benne látta a
törvényt, hazáját, háza és családja folyamatosságát, minden mást inkább, mint azt,
akinek nyújtotta. 5. Hogyan? Ha valaki szert tesz a bölcsességre s megajándékozza
vele atyját, akkor is arról fogunk vitatkozni, hogy nyújtott-e bármi jelentősebbet,
mint amit kapott, miközben atyjának a boldog életet adta viszonzásként a puszta
életért cserébe?
XXXIV.1. „De az atya jótéteménye mindaz, amit csinálsz, amit képes vagy megadni
neki.”
Meg a tanítómé, mert előrehaladtam a szabad emberhez méltó tudományokban.
Őket azonban, akik ezeket átadták nekünk, túlhaladtuk, mint ahogy azokat is, akik
megtanítottak a betűkre, s bár e tudás nélkül senki sem juthatna semmire, mégsem
marad el mögöttük senki függetlenül attól, hogy mennyit ért el. Nagy a különbség az
első és a legnagyobb között, s amiatt még nem érnek föl az elsők a legnagyobbakkal,
mert az elsők nélkül nem jöhetnének létre a legnagyobbak.
XXXV.1. Most már itt az idő, hogy valamit elővegyek, mondhatnám így is, a
magam tarsolyából. Aki olyan jótéteményt nyújtott, melynél van nagyobb,
fölülmúlható. Az atya életet adott fiának, van azonban, ami fontosabb az életnél:
emiatt az atya fölülmúlható, hiszen olyan jótéteményt nyújtott, melynél van nagyobb.
2. Namármost, aki életet adott valakinek, ő pedig egyszer már megmenekült a
haláltól, nagyobb jótéteményt kapott, mint adott. Márpedig az atya életet adott, s ha
fia többször kimentette a halál veszedelméből, nagyobb jótéteményt kaphatott, mint
amekkorát adott.
3. Aki jótéteményt kap, annál nagyobbat kap, minél jobban rá van szorulva. Az
életre jobban rá van szorulva az, aki él, mint aki még nem született meg, vagyis még
egyáltalán nem képes semmire sem rászorulni. Nagyobb jótéteményt kapott tehát az
atya, ha fiának köszönhetően maradt életben, mint a fiú az atyától avval, hogy
megszületett.
4. „Az atya jótéteményeit nem múlhatják fölük a fia jótéteményei. Hogy miért?
Mert életet kapott atyjától, melyet ha nem kapott volna, egyetlen jótéteményt sem
tudna nyújtani.”
 E tekintetben azonos az atya mindazokkal, akik bárkinek is életet adtak:
képtelenek lettek volna ugyanis hálájukat kifejezni, ha nem kaptak volna életet. Nem
lehet tehát nagyobbat adni hálából az orvosnak (ugye ő is meg szokott ajándékozni
élettel), sem a matróznak, ha kimentett egy hajótöröttet? Ezzel ellentétben neki is,
sőt másoknak a jótéteményeit is fölülmúlhatjuk, hiába adtak nekünk bármiképpen is
életet. Vagyis az atyák jótéteményeit is.
5. Ha valaki jótéteményt nyújtott nekem, amiben sokak jótéteményének kellett
közreműködnie, én azonban olyan jótéteményt nyújtottam neki, mely nem szorult
senki támogatására, nagyobbat adtam akkor, mint kaptam. Az atya mulandó élettel
ajándékozta meg a fiát, hacsak nem járul hozzá sok olyasmi, ami megvédi azt. Ha a
fiú ajándékozta meg élettel az atyját, olyan életet adott akkor neki, mely nem szorul
senki segítségére ahhoz, hogy megmaradjon. Nagyobb jótéteményt kapott tehát a
fiától az az atya, aki életet kapott, mint amit ő adott a fiának.
XXXVI.1. Mindez nem rombolja szét a szülők iránti tiszteletet, s nem teszi
hitványabbakká náluk a gyermekeket, sőt inkább derekabbakká. Az erkölcsi
tökéletesség eredendően becsvágyó, s meg akarja előzni az előtte lévőket. Serényebb
lesz a szülők iránti szeretete, ha a meghaladás reményében kezd bele a jótétemények
viszonzásába. Maguk az atyák is ezt akarják s öröm tölti el őket emiatt, mert több az
olyan dolog, amelyekben a mi javunkra maradunk alul. 2. Miért oly kívánatos ez a
versengés? Miért oly szerencsés az a szülők számára, hogy bevallhatják: nem érnek
föl gyermekeik jótéteményeivel? Ha ezt nem így gondoljuk, fölmentést adunk a
gyermekeknek, s restebbé tesszük őket a jótétemények viszonzásában, noha ösztökét
kell adnunk nekik s így serkentenünk őket: „Ezt tegyétek, kiváló ifjak! Nemes
versengés a cél szülők és gyermekek között: nagyobbakat adtak-e, mint kaptak. 3.
Azért még nem győztek, mert előbb érkeztek. Rajta, szedjétek össze erőtöket, ahogy
illik, s ne lankadjatok: győztök, ha akartok. Nincs hiány e szép küzdelemben
vezérekben sem, akik hasonlóra bíztatnak benneteket s nyomukba szegődve olyan
győzelemhez vezetnek, amelyet szüléitek is gyakran megszereztek.
XXXVII.1. Fölülmúlta az atyját Aeneas, aki csecsemőként könnyű és biztonságban
lévő terhe volt, az az öregségtől elnehezült atyját az ellenség hadsorain keresztül és a
város körös-körül összeroskadó romjai közt vitte, miközben nem kis súllyal
nehezedett rá mentében a szent tárgyakat és a házi isteneket szorongató, vallásos
aggastyán. Vitte őt a tűzön át és (mire nem képes a kegyesség?) átvitte rajta, s a
római állam alapítói közé helyezte őt, hogy tiszteljék.
2. Fölülmúlták a siciliai ifjak is: mikor az Aetna túlságosan nagy erőtől hajtva
lángba borította a városokat, a földeket s a sziget nagy részét, ők kimentették
szüleiket. Úgy hiszik, szétváltak a lángok, s mikor mindkét oldalon visszahúzódott a
magma, folyosó nyílt, melyen végigszaladhattak az igen derék ifjak, akik veszély
nélkül merészeltek nagy dolgokat tenni.
3. Fölülmúlta Antigonus, aki - miután hatalmas háborúban győzedelmeskedett az
ellenségen - a háborús szerzeményt odavitte atyjának, s átruházta rá Cyprus
irányítását. Ez az igazi uralkodás: nem akarsz uralkodni, bár megtehetnéd.
4. Fölülmúlta uralkodásra vágyó atyját Manlius, aki, mikor atyja - ostoba és
esztelen ifjúsága miatt - idő előtt száműzte, elment a néptribunushoz, aki vádat emelt
Manlius atyja ellen. A kívánt időpontban, amelyet a tribunus határozott meg abban a
reményben, hogy el fogja árulni gyűlölt atyját (azt hitte, hogy kiváló érdemeket
szerzett a fiúnál, akinek száműzetését a legnagyobb bűnként rótta föl többek közt
Manliusnak), amikor egyedül maradt vele, a fiú előrántotta tógájába rejtett kardját,
és így szólt: „Ha nem esküdsz meg, hogy visszavonod az atyám elleni vádat, ezzel a
karddal döflek keresztül. Rajtad múlik, milyen módon szabadul meg atyám a
vádlójától.” Megesküdött a tribunus, s szavát megtartotta: a vádat ejtve tért vissza a
népgyűlésbe. Senki másnak nem sikerült soha tribunust így ráncba szednie.
XXXVIII.1. Sokféle példa van arra is, hogy gyerekek kiragadták veszélyből
szüleiket, a legmélyebbről a legnagyobb magasságba emelték, s a köznépből, a
névtelen tömegből a későbbi nemzedékek számára felejthetetlenné tették őket. 2.
Semmilyen erőteljes kifejezéssel, semmilyen tehetséggel nem lehet kifejezni,
mennyire fontos, mennyire dicséretre méltó s mennyire felejthetetlen, ha el lehet
mondani: „Engedelmeskedtem szüleimnek, meghajoltam akaratuk előtt, akár jogos,
akár jogtalan, akár szigorú volt. Engedelmes és alázatos voltam. Egyetlenegy
dologban voltam csak konok: jótétemény tekintetében ne múljanak fölül.”
3. Küzdjetek, kérlek benneteket, s fáradtan is tartsatok ki helyeteken!
Szerencsések a győztesek, szerencsések a legyőzöttek! Mi nagyszerűbb annál az
ifjúnál, aki elmondhatja magában (tilos ugyanis másnak mondania): „Fölülmúltam
atyámat jótéteményekben.” Mi kegyeltebb a sorsnál, mint az az öreg, aki
mindenkinek eldicsekedhetik majd azzal, hogy fia fölülmúlta őt jótéteményekben?
Mi boldogítóbb annál, mint ilyen helyzetben alulmaradni?
 NEGYEDIK KÖNYV

I.1. Mindabból, amit megtárgyaltunk, Aebutius Liberalis, kitűnhetik, hogy semmi

sem annyira szükséges, és semmiről sem kell - amint azt Sallustius állítja - nagyobb
gonddal beszélnünk, mint ami a kezünk közt van: vajon önmagában kívánatos dolog-
e jótéteményt adni és azért cserébe köszönetet mondani.
2. Akadnak, akik az erényt haszna miatt tisztelik, s nem nyeri el tetszésüket az
ingyenes erény, amelyben pedig nincs semmi nagyszerű, ha megvásárolható. Mert
ugyan mi rútabb annál, mint számadást végezni arról, hogy mennyire derék a férfi,
noha az erény sem haszonnal nem kecsegtet, sem veszteséggel nem ijesztget, s
olyannyira nem dönt romlásba senkit sem reménnyel, sem ígérettel, hogy inkább
arra ösztönöz, hogy ellenében fektessenek be s gyakrabban önként adja oda magát. A
haszon megvetésén keresztül vezet az út hozzá. Bárhová szólít, bárhová küld, úgy kell
arra menned, hogy ügyet sem vetsz a családi vagyonra, olykor még véreddel sem
takarékoskodsz, és soha nem szegülsz ellen hatalmának.
3. „Mit nyerek, ha ezt bátran, azt meg ingyen teszem meg?”
Magát a tettet. Ezen kívül nincs számodra jutalom. Ha véletlenül valami
hasznodra lesz, sorold a következmények közé. Az erényes dolgok értéke
önmagukban van. Ha az erény önmaga miatt kívánatos, a jótétemény pedig erényes
dolog, akkor nem lehet más az állapota, hiszen a természetük azonos. Azt pedig, hogy
az erény önmagában kívánatos, többször és bőségesen bebizonyítottuk.
II.1. Ezen a ponton meg kell küzdenünk az epikureusokkal, a lakomáikon
bölcselkedők szellemes és árnyékba húzódó tömegével, akiknél az erény a gyönyörök
szolgálója: nekik engedelmeskedik, nekik szolgál, alulról néz föl rájuk. „Nincs
gyönyör erény nélkül.” - állítod. 2. De miért előzi meg az erényt? Azt gondolod, hogy
a sorrendről vitatkozunk? Kérdéses az egész volta és hatalma. Nem erény, ha
második lehet. Az első hely az övé: vezetnie kell, parancsolnia, a legfőbb helyen
állnia. Te az mondod, hogy ő kövesse a vezényszót.
3. „Mit ér a tiéd? Én is azt mondom, hogy nincs boldog élet erény nélkül. A
gyönyört, amelyet keresek, amelyhez csatlakoztam, ha híján van az erénynek,
megvetem és kárhozatosnak tartom. Egyetlen dolog vitatott: az erény a legfőbb jó
oka, vagy maga a legfőbb jó.”
Véleményed szerint ennek az eldöntése csak helyváltozás? Bizony kész felfordulás
és nyilvánvaló vakság a későbbieket az előbbrevalók fölé helyezni. 4. Nem amiatt
méltatlankodom, hogy az erény a gyönyör után következik, hanem mert egyáltalán
együtt említik a gyönyörrel. Az erény megveti a gyönyört, ellensége, a legtávolabbra
hőköl vissza tőle, a küzdelem, a fájdalom és a férfias szenvedés barátja inkább, mint
ezé a férfiatlan jóé.
III.1. El kellett mondanom ezeket, Liberalisom, mert jótéteményt nyújtani, amiről
most szó van, erényes dolog, és a legrútabb valami más okból, mint önmaga miatt
nyújtani. Mert ha a viszonzás reményében ajándékozunk, akkor a leggazdagabbnak,
nem az arra legméltóbbnak ajándékozunk. Most azonban a szegényt fölébe helyezzük
a mit sem számító gazdagnak. Nem jótétemény az, ami a szerencsére kacsingat. 2.
Mindezenkívül, ha csak a haszon csalogatna, hogy valakinek a javára legyünk, a
legkevésbé sem kellene jótéteményeket osztogatniuk azoknak, akik a legkönnyebben
megtehetik: a dúsgazdagoknak, a hatalmasoknak és a királyoknak, akik nem
szorulnak rá mások segítségére. Az istenek pedig nem adnák annyi ajándékukat,
amelyeket éjjel és nappal szünet nélkül árasztanak. Mert nekik mindent megad a
természet, teljesekké, biztosakká és sérthetetlenekké teszi őket. Senkinek sem adnak
majd ajándékot, ha tettüknek egyetlen oka van: önnön védelmük és saját hasznuk. 3.
Az nem jótétemény, hanem kölcsön, ha nem azt figyeled, hogy hol fekteted be
legjobban, hanem hogy hol kamatozik a legbőségesebben, hol hajthatod be a
legkönnyebben. Ami a legtávolabb van az istenektől, következésképpen alávaló is.
Mert ha a jótétemény egyetlen oka a jótevő haszna, az istenség pedig semmilyen
hasznot sem remélhet tőlünk, akkor semmi oka az istenségnek a jótéteményre.
IV.1. Tudom, hogy erre mi a válasz: „Az istenség így nem ajándékoz meg minket
jótéteménnyel, hanem nyugodt és nem törődik velünk, elfordulva a világtól mást
tesz, vagy - amit Epicurus a legnagyobb boldogságnak tart - semmit sem csinál, s
nem érintik meg jobban az adományok, mint a gyalázkodás.”
2. Aki ezt mondja, nem hallja az esdeklők imáit s a mindenfelől a menny felé emelt
kezekkel elmondott állami és magánfogadalmakat. Mindez egyáltalán nem lenne,
nem lett volna egyetértés ebben a megszállottságban szinte minden halandó között,
hogy megszólítják a süket istenségeket és tehetetlen isteneket, hacsak nem
tapasztaltuk volna meg hol önként, hol kérésre adott, hatalmas, időben érkező, s a
roppant fenyegetéseket közbelépésükkel megoldó jótéteményeiket. 3. De ki annyira
nyomorult, annyira magárahagyott, ki annyira szerencsétlen sorsú és csapásokra
született, hogy nem tapasztalta meg az istenek oly nagy adományait? Vess egy
pillantást azokra, akik siratják a sorsukat és panaszkodnak. Nem találsz majd olyat,
aki számára teljesen ismeretlenek a mennyei jótétemények, sőt egyre sem akadsz,
akinek ne fakadt volna valami is abból az igen jóságos forrásból. Kevés vajon az, amit
egyenlőképpen megkapnak azok, akik a világra születnek? S hogy azokat, amelyek
következnek, az egyenlőtlen mértékben juttatott dolgokat mellőzzük: vajon keveset
adott a természet, mikor önmagát adta?
V.1. „Az istenség nem tesz jótéteményt.”
Honnan van akkor mindaz, amit birtokolsz, amit adsz, amit megtagadsz, amit
kuporgatsz, amit elrabolsz? Honnan ez a megszámlálhatatlan szemet, fület, lelket
gyönyörködtető dolog? Honnan ez a fényűzést fakasztó bőség? (Mert nem csak a
szükségleteinkről gondoskodtak; egészen a gyönyörig szeretnek minket.) 2. Honnan
a sokféle gyümölcsfa, a gyógyfüvek, az év során egymást váltó sok-sok étel, hogy még
a semmittevőnek is ad véletlen táplálékot a föld? Honnan a mindenféle, a száraz és
szilárd talajon, vagy a vízben, vagy a levegőben születő élőlények, hogy a természet
dolgainak minden része juttat nekünk valamit?
3. Honnan a lágy kanyarulataikkal mezőket övező folyók, amelyek útvonalat
biztosítanak a kereskedelemnek hatalmas és hajózható medrükben hömpölyögve,
amelyek közül egyesek a nyári napokon oly roppant mód megdagadnak, hogy a
száraz s a forró éghajlat alatt fekvő vidékeket hirtelen a sodró erejű nyári patak ereje
öntözi? Honnan az égető gyógyszerek ere? Honnan partjaikon az édesvizek hulláma?
...Bő Láriusunkat? Esetleg
téged, a tenger Bénácust, vész – víz kavaróját?
VI.1. Ha valaki néhány iugerumot adott volna neked, azt mondanád, hogy
jótéteményben részesültél. Úgy véled, a szélesen elterülő hatalmas földterület nem
jótétemény? Ha valaki pénzt juttat neked, és erszényedet, mivel az nagy tettnek tűnik
számodra, megtölti, ezt jótéteménynek nevezed majd. Az istenség oly sok ércet rejtett
el, annyi folyót fakasztott a földön, amelyek a felszínen futva aranyat szállítanak.
Roppant mennyiségű ezüstöt, rezet és aranyat borít a föld mindenütt, s neked
megadta a képességet arra, hogy kibányászd, s a rejtőző gazdagságnak a földfelszínen
elhelyezte a jeleit is. Úgy véled, hogy nem részesültél jótéteményben? 2. Ha házat
ajándékoznak neked, amelyben márvány csillog és az aranynál meg minden
tarkaságnál ragyogóbb a mennyezet, nem fogod egyszerű ajándéknak nevezni.
Hatalmas otthont épített neked, ahol sem tűzvésztől, sem összeomlástól nem kell
rettegned, amelyben nem vékony lemezeket és magánál a szikénél is vékonyabb
lapocskákat látsz, hanem a legértékesebb kövek szilárd tömbjeit, a különféle és
változatos anyag egészét, amelynek te csak egy apró részletét csodálod, vagyis a
mennyet, amely máshogy ragyog éjjel, és máshogy ragyog nappal. Úgy véled, nem
kaptál semmi ajándékot? 3. És ha mindezt, amid van, nagyra értékeled, azt gondolod
- amint egy hálátlan emberhez illik senkinek sem vagy az adósa? Honnan van a
levegő, amelyet belélegzel? Honnan van a fény, amelynél életed dolgaid intézed és
rendezed? Honnan a vér, melynek árama rejti az éltető tüzet? Honnan, ami a
torkodat az ízlelés után a jóllakottságon túl is ingerli? Honnan, ami a kifáradt
gyönyört újra fölgerjeszti? Honnan ez a nyugalom, amelyben fonnyadsz és
sorvadozol? 4. Hát nem mondod-e, ha hálás vagy:

...egy isten adott nekem ily nyugodalmat,

(mert bizony istenem ő s az lesz mindig, kinek aklunk
kis barit áldozatul küld oltárára gyakorta):
néki köszönhetem én, hogy - lásd - ez a csorda csatangol
és hogy e réti sipon dalaim kedvemre buzognak.

5. Nem ő az istenség, aki néhány ökröt, hanem aki az ökröt az egész

földkerekségen elterjesztette, aki takarmányt ad a nyájaknak, bármerre
csatangoljanak is, aki a tél után tavaszi mezőt terít, aki nem csak sípot meg a falusi,
átabotában, de mégis valami ritmusra készült énekeket tanította meg fújni, hanem
annyi hangszínt, annyiféle hangot, annyi ajkunkról fakadt vagy hangszerekből kicsalt
hangot adott.
6. Mert mondhatnád, hogy nem a miénk, amit fölfedeztünk. Nem jobban a miénk,
mint a növekedés, hogy az idő rendelése szerint a feladatok megfelelnek a testnek:
előbb kihullanak a tejfogak, majd a serdülő és fejlettebb korba átlépő kamaszkor jön
el, és az utoljára kibújó fog határt szab az ifjú növekedésének. Minden életkor belénk
van oltva, minden mesterség csírája megvan bennünk, az istenség - mint a
tanítómester - a homályból vezeti elő a tehetséget.
VII.1. „A természet adta ezeket nekem.”
Nem veszed észre, hogy mikor ezt mondod, átkereszteled az istenséget? Ugyan mi
más a természet, mint az istenség és az egész világban és annak részeiben benne rejlő
isteni értelem? Amennyiszer csak szeretnéd, annyiszor szólíthatod meg más és más
néven dolgaink alkotóját. Nevezheted őt a szertartás szerint legjobb és
leghatalmasabb Iuppiternek, Mennydörgőnek és Állítónak, aki - ellentétben a
történetírói hagyománnyal - nem amiatt Állító és Megszilárdító, mert a hozzá
intézett fohász után megállította a menekülő rómaiak hadsorokat, hanem mert az ő
jótéteményéből áll minden. 2. Ha ugyanőt Végzetnek nevezed, akkor sem tévedsz.
Mert nem más a végzet, mint az okok egymásba fonódó láncolata; ő minden okozója,
akitől minden más függ. Olyan nevet alkalmazhatsz rá, amilyet csak akarsz, amely
pontosan kifejezi valamiféle erejét és a mennyei dolgok hatását. Annyi elnevezése
lehetséges, amennyi ajándéka.
VIII.1. Liber atyának, Herculesnek és Mercuriusnak gondolják őt a mieink. Liber
atyának amiatt, mert mindennek az atyja, aki először találta föl a magvak gyönyör ál-
tal átadható erejét; Herculesnek, mert legyőzhetetlen az ereje, s valahányszor
kifáradt munkája végeztével, tűzzé válik újra; Mercuriusnak, mivel az ő tulajdonában
van az értelem, a szám, a rend és a tudás. 2. Bárhová fordulj is, megpillantod majd,
amint éppen szembejön veled. Semmi sincs híjával, betölti tulajdon művét. Semmit
sem teszel tehát, hálátlan halandó, aki azt mondod, hogy nem az istenségnek
tartozol, hanem a természetnek, mert nincs természet istenség nélkül, és nincs
istenség természet nélkül, hanem ugyanaz mindkettő, csak feladatukban van különb-
ség. 3. Ha azt mondanád, hogy amit Senecától kaptál, azzal Annaeusnak vagy
Luciusnak tartozol, nem a hiteleződet változtatnád meg, csak a nevét, mert akár a
kereszt-, akár a család-, akár a ragadványnevét mondtad volna, ő ugyanaz lenne.
Hívd most természetnek, végzetnek, sorsnak, ugyanannak az istenségnek a nevei, aki
különféleképpen él saját hatalmával. És az igazságosság, a derekasság, az okosság, a
bátorság és a becsületesség egyazon léleknek a javai. Bármi nyeri is el ezek közül a
tetszésedet, a lélek nyeri el.
IX.1. De hogy ne más téma tárgyalásába fogjak oldalról, igen sok és nagy
jótéteményt nyújt nekünk az istenség a viszonzás reménye nélkül, mivel nem szorul
rá az ajándékra, sem mi nem vagyunk képesek megajándékozni. A jótétemény tehát
önmagáért kívánatos. Egyedül a benne részesülő hasznát kell figyelembe venni
benne. Félretéve a magunk előnyeit erre törekedjünk.
2. „Azt állítjátok, hogy figyelmesen kell megválasztani, hogy kiknek tegyünk
jótéteményt, mivel a földműves sem vet magot a homokba. Ha ez igaz, a magunk
hasznát nézzük a jótétemény gyakorlásakor, mint aratáskor és vetéskor. Márpedig a
vetés sem önmagáért kívánatos dolog. Ezenkívül azt figyelitek, hol és hogyan
nyújtsatok jótéteményt, amit nem kellene tenni, ha a jótétemény önmagáért kívá-
natos dolog volna.”
3. Az erényre nem valami más, hanem önmaga miatt törekszünk, mégis, ha semmi
másra sem kell törekednünk, megkérdezzük, hogy kinek, mikor és hogyan, mert
ezeken nyugszik. Ezért, ha megválogatom, hogy kivel teszek jót, arra ügyelek, hogy
valamiképpen jótétemény legyen, mert ha gonosz emberrel teszem, akkor sem
erényes tett, sem jótétemény nem lehet.
X.1. Visszaadni a kölcsönt önmagáért kívánatos dolog. Mégsem adom vissza
mindig, sem bárhol, sem bármikor. Olykor mit sem számít, hogy letagadom, vagy
nyíltan megadom. Annak a hasznát nézem, akinek visszaadom, és azt mondom, hogy
nem lesz kárára a visszafizetett kölcsön. 2. Ugyanezt teszem a jótéteménnyel is. Jól
megvizsgálom, hogy mikor tegyem, kivel tegyem, hogyan és miért. Semmit sem
szabad ugyanis meggondolatlanul cselekedni. Csak az jótétemény ugyanis, amit
megfontoltan adnak, mivel a megfontolás minden erény társa. 3. Hányszor halljuk
azoknak a panaszát, akik meggondolatlanul ajándékoztak: „Bárcsak elvesztettem
volna, minthogy neki adtam!” A kár egyik legrútabb formája a meggondolatlan
adományozás, és sokkal súlyosabb dolog rosszul cselekedni a jótéteményt, mint nem
fogadni el. Mert a másik bűne, ha nem fogadják el tőlünk, de ha nem válogatjuk meg,
hogy kinek adunk, a miénk. 4. A kiválasztásnál semmire sem ügyelek kevésbé, mint
amire te gondolsz, hogy ki fogadja majd el. Olyat választok, aki hálás, s nem olyat, aki
kész viszonozni, gyakorta pedig éppen az hálás, aki nem viszonozza, és az hálátlan,
aki viszonozta. 5. Értékítéletem a szívet fürkészi: ezért kerülöm majd a gazdag, de
méltatlan embert, s ezért juttatok a derék szegénynek. Ő még a legnagyobb ínség
közepette is hálás lesz, és, bár nincsen semmije, meglesz még a szíve.
XI.1. A jótétemény álcája alatt nem nyereség, nem gyönyör, nem dicsőség után
kapdosok. Beérve azzal, hogy egynek örömöt okoztam, azért teszek majd jót, hogy
tegyem, ami szükséges. Ez azonban nincs kiválasztás nélkül. Kérded, hogy milyen
lesz ez? Sértetlen, őszinte, nem felejtő, hálás, másétól tartózkodó, a magáét nem
zsugorin óvó, jóindulatú embert választok majd. Ha őt kiválasztottam, s bár semmit
sem ad neki a szerencse, amivel háláját kifejezhetné, szavával elintézte már a dolgot.
2. Ha a haszon és a piszkos számítás tesz engem nagylelkűvé, ha csak annak vagyok
hasznára, aki cserébe nekem is hasznomra van, akkor nem fogok jótéteményt
cselekedni azzal, aki különféle távoli vidékekre utazik, s mindig távol lesz. Ebben az
esetben nem adok az olyan betegnek sem, akinek semmi reménye a fölgyógyulásra, s
nem adok majd én sem betegen, mert nem marad majd időm arra, hogy
visszakapjam. 3. Mégis, hogy belásd, jót tenni önmagáért kívánatos dolog,
segítségére sietünk azoknak, akik éppen most futottak csak be a kikötőnkbe, s máris
odább állnak: az ismeretlen hajótöröttnek, hogy hazajusson, hajót adunk és építünk.
Itt hagy minket, noha közelebbről meg sem ismerhette gyámolítóját, és sohasem
kerül a szemünk elé többé, de megkéri az isteneket, legyenek ők az adósaink, s ők
mondjanak köszönetet nekünk helyette. Mindeközben jó érzéssel tölt el bennünket
önzetlen jótéteményünk tudata. 4. Hogyan? Mikor ott állunk életutunk végén, mikor
végrendeletet fogalmazunk, nem osztogatunk-e számunkra hasznot mit se hajtó
ajándékokat? Mennyi időt felemészt, milyen sokáig tanakodunk titokban, hogy kinek
és mennyit adjunk? Ugyan mit számít, kiknek adunk, ha már senki sem viszonozza?
5. Mégsem ajándékozunk soha figyelmesebben, sosem mérlegeljük jobban az
ítéletünket, mint mikor félretéve a haszonlesést csak az erény áll szemünk előtt,
amely mindaddig hitvány bírája kötelességeinek, amíg ítéleteit a remény, a félelem és
a legrestebb bűn, a gyönyör befolyásolják. Mihelyt a halál mindent lezárt, és
megvesztegethetetlen bírát küldött, hogy ítéletet hozzon, a legméltóbbakat kezdjük
keresni, hogy tulajdonainkat rájuk hagyhassuk, és semmit sem rendezünk el
szentebb gondossággal, mint aminek semmi köze hozzánk. 6. De, istenemre, nagy
gyönyörűség lepi meg az embert, mikor arra gondol: „Gazdagabbá teszem őt, s a neki
ajándékozott vagyon révén még némi fénnyel is emelem méltóságát.” Ha csak akkor
cselekszünk jót, ha elvárjuk a viszonzást, végrendelet nélkül kell meghalnunk.
XII.1. „Azt állítjátok, hogy a jótétemény vissza nem fizetendő kölcsön, a kölcsön
azonban nem önmagáért kívánatos dolog.”
Mikor kölcsönről beszélünk, hasonlattal és metaforával élünk. Ugyanígy a törvényt
is a jogos és a jogtalan zsinórmértékének nevezzünk, és a zsinórmérték nem
önmagáért kívánatos dolog. A dolog értelmének a megvilágítása végett folyamodtunk
ehhez a kifejezéshez. Mikor kölcsönről beszélek, így kell érteni: mintha kölcsön
lenne. Szeretnéd tudni? Hozzáteszem: vissza nem fizetendő, mert nincsen kölcsön,
amelyet ne lehetne, vagy ne kellene visszafizetni. 2. Jótéteményt olyannyira nem a
haszon érdekében kell nyújtani, hogy gyakorta, amint említettem, kár és veszedelem
árán is nyújtani kell. Megvédem az útonállók markába került embert, bár
megengednék, hogy biztonságban továbbmenjek; megvédem tekintélyemmel a
kétségbeesett vádlottat, és a befolyásos hatalmasságok csoportját magam ellen
fordítom, s ami mocsoktól csak megszabadítom, azt talán rám kenik ugyanazok a
vádlók, noha mehetnék én az ellenkező irányba is, s békén szemlélhetném a tőlem
idegen küzdelmeket. Kezességet vállalok egy elítéltért, és egy jó barát vagyonára
vetett zálogot kiegyenlítem hitelezőinek, miközben kezességet vállalok. Hogy
megmentsek egy proskribáltat, a proskribálás veszélyét vállalom.
3. Senki sincs, aki, mikor tusculumi vagy tiburi birtokot készül vásárolni egészsége
vagy a nyári pihenés céljából, azon töpreng, hogy melyik évben vegye majd meg:
amikor eljön az ideje, akkor kell odafigyelni. 4. Ugyanez az alapelv érvényes a
jótéteményre is. Amint megkérdezed, hogy mit ad cserébe, ezt válaszolom: a jó
lelkiismeretet. Mit ad a jótétemény cserébe? Mondd csak meg nekem, mit ad vi-
szonzásként az igazságosság, mit az ártatlanság, mit a lelki nagyság, mit a
szemérmesség, mit a mértékletesség? Ha bármit is önmagukon kívül, akkor nem
feléjük törekszel. 5. Miért változik folyton a világmindenség? Miért nyújtja meg,
majd kurtítja meg a Nap a nappalt? Ezek mind-mind jótétemények, mert a
hasznunkra lesznek majd. Miként a világmindenség feladata az, hogy körbe-
körbeforgassa a dolgok rendszerét, miként a Napé az, hogy váltogassa a helyeket,
ahonnan fölkél és ahol leáldozik, s javunkra cselekedjék jutalom nélkül, úgy a
férfinak az a kötelessége, hogy egyebek között jótéteményeket nyújtson. Miért
nyújtson tehát? Nehogy ne nyújtson jótéteményt, és egyetlen alkalmat se mulasszon
el jót tenni.
XIII.1. Számotokra gyönyörűség testeteket mihaszna semmittevésben tudni, a
leginkább a kábulathoz hasonlatos gondtalanságot keresni, sűrű árnyékban
rejtőzködni, sorvadó szellemetek tompaságának felületes eszmefuttatásokkal,
amelyeket ti nyugalomnak neveztek, kedveskedni, s a kertek rejtekében étellel-itallal
hizlalni tunyaságtól sápadt testeteket. 2. Számunkra pedig az gyönyörűség, hogy
miközben megkönnyítjük mások küzdelmét, küzdelmes, vagy miközben kimentünk a
veszedelmek közül másokat, veszedelmes, vagy miközben mások szükségét és
szorultságát enyhítjük, helyzetünket nehezítő jótéteményeket cselekszünk. 3. Miért
fontos a számomra, kapok-e vajon viszonzást? Mégha kapok is, tennem kell ezeket. A
jótétemény annak a javára ügyel, akinek adják, nem a miénkre. Ellenkező esetben
magunknak adnánk. Sok dolog, amely a legnagyobb hasznot hajtja másoknak, éppen
a fizetség miatt szünteti meg a hálaérzetet. A kalmár hasznára van a városoknak, az
orvos a betegeknek, a rabszolgakereskedő a rabszolgáknak. Ezek azonban, mivel
mások javát a maguké mellett szolgálják, nem kötelezik le azokat, akiknek javára
vannak. Nem jótétemény, aminek ára van. Az „ezt adom, és ezt kapom cserébe” csak
árverés.
XIV.1. Nem nevezném szemérmesnek azt, aki, hogy lángra lobbantsa, elutasította
szerelmesét, aki vagy a törvénytől, vagy férjétől félt, amint Ovidius mondja:

S ő, mert tiltott volt, nem; ámde amaz megadá.

Nem ok nélkül sorolják a bűnösök sorába azt, aki nem magának, hanem a
félelemnek tartogatta a szemérmét. Ugyanígy, aki úgy nyújt jótéteményt, hogy
visszakapja, semmit sem adott. 2. Mi sem nyújtunk tehát jótéteményt az állatoknak,
amelyeket jövendő hasznuk és elfogyasztásuk végett táplálunk, de jót teszünk a
fákkal, amelyeket gondozunk, hogy se a szárazság, se a parlagon, föltöretlenül
hagyott föld keménysége miatt ne sorvadjanak el. 3. Senki sem fog a föld művelésébe
igaz és nemes szándékkal, s egyetlen más dologba sem, amelynek gyümölcse
önmagán kívül van. A kapzsi és rút számvetés nem indít jótéteményekre, csak az
emberséges, nagylelkű, az adás után is újra adni és a régit újjal és frissel növelni
vágyó gondolat, amelynek egyetlen gondja az, hogy mennyire lesz javára annak, akit
megajándékozott. Egyébként alázatos dolog dicséret és dicsőség nélkül használni,
mivel hasznos. 4. Mi abban a nagyszerű: magunkat szeretni, magunkért kuporgatni,
magunkat gazdagítani? A jótétemény iránti igaz vágyódás elszólít bennünket
mindezektől, ránk vetve a kezét veszteségeket zúdít ránk, odahagyja a hasznot,
miközben a jótétemény tudata igen boldoggá teszi.
XV.1. Kétséges-e vajon, hogy a jogtalanság ellentétes a jótéteménnyel? Mivel
jogtalanságot elkövetni önmagában kerülendő dolog, ezért a jótétemény önmagáért
kívánatos dolog. Az előbbiben a gonoszság él és virul minden a bűn ellen buzdító
jutalommal szemben, utóbbihoz az erény önmagában is hatásos látványa szólít.
2. Nem hazudok majd, ha azt mondom, hogy mindenki szereti tulajdon
jótéteményeit, hogy mindenki annyira jólelkű, hogy szívesen látja azt, akinek sokat
adott, akinél nem akadály újabb jótéteményt nyújtása előtt az egykori jótétemény. Ez
nem történnék meg, ha nem lelnénk gyönyörűséget a jótéteményekben. Milyen
gyakran hallhatod ezt: 3. „Képtelen vagyok magára hagyni őt, akinek életet adtam,
akit kiragadtam a veszedelemből. Arra kér, hogy képviseljem az ügyét befolyásos
személyekkel szemben. Nem akarom, de mit tehetnék? Egyszer már megtettem, újra
mellette voltam.” Nem látod, hogy van ebben a dologban valami sajátos erő, amely
jótéteményeket cselekedni hajt minket, először mert szükséges, később mert egyszer
már megcselekedtük? 4. Ha nem lett volna kellőképpen indokolt bárki esetében,
hogy jót tegyünk vele, amiatt cselekszünk jót, mert jót tettünk. Olyannyira nem a
haszon hajszol minket jótéteményekre, hogy pusztán a jótétemény szeretete miatt a
haszontalan dolgokat is makacsul védjük és oltalmazzuk, ami számára oly
természetes a balul végződött dolog gyámolítása, mint a hitvány gyermekeké.
XVI.1. Ugyanezek a filozófusok is elismerik, hogy ők is mondanak köszönetet, de
nem azért, mert erényes, hanem mert hasznos. Hogy mindez tévedés, azt nem kell
különösebb erőfeszítéssel bizonygatni, mert amikor azokat az érveket gyűjtöttük
össze, amelyek a jótétemény önmagában való kívánatosságát bizonyítják,
egyszersmind az idevágó érveket is összegyűjtöttük.
2. Az az állítás, amelyből a továbbiakban bizonyításaink kiindulnak, vagyis hogy az
erényt nem más miatt tisztelik, mint hogy erényes, megdönthetetlen. Ugyan ki
bátorkodik vitát nyitni arról, hogy a hála erényes tett? Ki ne átkozna egy hálátlan,
maga számára is haszontalan alakot? S mi van akkor, amikor arról mesélnek neked,
hogy „barátja legnagyobb jótéteményeit hála nélkül fogadja”? Mit gondolsz? Vajon
valami rútat cselekedett, vagy valami számára most és a jövőben hasznos dolgot
mulasztott el? Azt hiszem, hitvány embernek tartod azt, akinek büntetésre, s nem
gyámra van szüksége. Mindez nem így történnék, ha a hála nem lenne önmagában
kívánatos és erényes. 3. Más dolgok talán kevéssé mutatják nagyszerűségüket, és ma-
gyarázatot igényel, hogy vajon erényesek-e. Ez nyilvánvaló és túl szép ahhoz, hogy
fénye csak homályosan és gyengén ragyogjon. Mi annyira dicséretreméltó, mi
gyökerezik annyira mélyen mindannyiunk lelkében, mint hogy a jótéteményekért
köszönetet mondjunk?
XVII.1. Mondd meg nekem, mi ok késztet erre minket? A nyereség? Aki nem veti
ezt meg, az hálátlan. A becsvágy? Minek kérkedni annak megfizetésével, amivel
tartozol? A félelem? A hálátlant ugyan nem. Egyedül ennek a dolognak nem szabtunk
ugyanis törvényt, mintha elég óvatos lett volna a természet is. 2. Amint nem
parancsolja törvény, hogy szeressük a szülőket, oltalmazzuk gyermekeinket (mert
fölösleges arrafelé hajszolni, amerre megyünk), amint senkit sem kell arra buzdítani,
hogy szeresse magát, amit azóta tesz, hogy megszületett, úgy arra sem, hogy
önmagukért kívánja az erényes dolgokat. Természetüknél fogva tetszést lelünk
bennük, és annyira szeretetre méltó az erény, hogy még a hitványakba is bele van
oltva a derekabbak elismerése. Akad-e, aki nem akar jótevőnek látszani, aki bűnök és
jogtalanságok közepette nem ácsingózik a derekasság hírére, aki nem burkolja
legelvetemültebb tetteit a jóság köntösébe, hogy úgy tűnik, még azokkal is jót tett,
akiknek ártott? 3. Így még azt is eltűrik, hogy akiket veszélybe sodortak, hálásak
nekik, s derék és nagylelkű embernek képzelik magukat, mert képtelenek valóban
azok lenni. Mindezt nem tennék, ha nem hajtaná őket az önmagában is kívánatos
erény szeretete, hogy jellemükről hamis látszatot keltsenek s eltitkolják
hitványságukat: annak a gyümölcsét kívánják, ami szégyellnivaló és gyűlöletes a
számukra. Senki sem áll annyira kívül a természet törvényén, és senki sem vetkőzte
le annyira emberi mivoltát, hogy lelke mélyéig gonosz legyen. 4. Kérdezz meg bárkit
azok közül, akik rablásból élnek, hogy nem szeretnék-e mindazt, amihez útonállásból
és tolvajlásból jutnak, törvényes úton megszerezni: azt kívánja majd, aki útonállásból
és az utazók meggyilkolásából tartja fönn magát, hogy inkább megszolgálja, mint
összerabolja azt. Senkit sem találsz majd, aki ne szeretne gazság nélkül jutni a gazság
nyereségéhez. Az a természet legnagyobb jótéteménye, hogy az erény fénye minden
lélekbe behatol, s akik nem követik, azok is látják.
XVIII.1. Lásd be, hogy önmagában kívánatos a hálatelt lelkület, a hálátlanság
pedig önmaga miatt kerülendő dolog, mert semmi jobban meg nem bontja és szét
nem zúzza az emberi nem összhangját, mint ez a bűn. Mi más garantálja
biztonságunkat jobban, mint hogy kölcsönös szolgálatokkal segítjük egymást? Ennek
az egynek a révén fölkészültebbé és a váratlan csapásokkal szemben ellenállóbbá
válik az élet: a kölcsönös jótétemények révén. 2. Szakíts ki a közösségből bennünket!
Mik leszünk? Állatok zsákmánya, áldozatok, sőt a legszebb és legkönnyebb vér, mivel
a többi élőlénynek elég ereje van megvédenie magát. Amelyek kóbor és magányos
életre születnek, föl vannak fegyverezve, az embert védőburok helyett a legvékonyabb
bőr fedi; sem erős karmok, sem agyarak nem teszik rettenetessé mások számára,
pőrén és gyöngén a közösség védi. Két dolgot adott az istenség, amelyek az
ártalmatlan lényt a legerősebbé tették: az értelmet és a közösséget. Így az ember, aki,
ha elválasztják közösségétől, semmivel sem ér föl, most a mindenség birtokosa. 3. A
közösség a minden élőlény fölött való uralommal ajándékozta meg, a közösség a
szárazföldön született embert számára idegen közegek fölött való hatalomhoz
juttatta, és arra rendelte, hogy uralkodjék a tengeren is. Ez verte vissza a betegségek
rohamát, ez talált gyógyírt az öregségre, vigaszt ez adott a fájdalom ellen; ez tesz
bátrakká bennünket, amit még a sorssal szemben is segítségül hívhatunk. 4.
Szüntesd csak meg ezt a közösséget, és az emberi nem egységét, amely életben tartja,
szakítsd szét! Ha megteszed, a hálátlanságot nem önmaga miatt kerülik majd, hanem
mert valamitől tartania kell. Mily sokan vannak azok, akik veszély nélkül lehetnek
hálátlanok.
Végeredményben mindenkit hálátlannak nevezek, aki csak félelemből hálás.
XIX.1. Épeszű ember nem fél az istenektől: mert őrültség félni a gyógyulást hozó
dolgoktól, és senki sem szeret, akitől félnek. Epicurus, te tulajdonképpen
fegyvertelenné tetted az istenséget, megfosztottad minden fegyverétől, minden
hatalmától, s hogy soha senki ne féljen tőle, a félelmen kívülre vetetted. 2. Nincs
okod tehát, hogy tiszteld ezt a hatalmas és áthatolhatatlan fallal körbekerített s a
halandók számára megérinthetetlen és megpillanthatatlan istenséget. Nincs
lehetősége sem használni, sem ártani. A fölénk boruló és egy másik ég közötti térben
magányosan, élőlények, emberek és tárgyak híján elkerüli a fölötte és körülötte
zuhanó világok romlását, nem hallgatja meg a fohászt, s nem kíváncsi ránk. 3. Mégis
azt szeretnéd, hogy úgy tűnjék, nem másként kell tisztelni őt, mint egy apát, vagyis -
ahogy én gondolom - hálás szívvel. Vagy ha nem akarsz hálásnak tűnni, mert nem
részesültél semmilyen jótéteményben a részéről, hanem az atomok és ezek a te
részecskéid véletlenül és vaktában hoztak létre, miért tiszteled őt?
 4. „Méltósága miatt, kivételes és egyedülálló természete miatt.”
Hogy megengedjem neked: természetesen bármiféle ellenszolgáltatás reménye
nélkül teszed ezt. Van tehát valami, ami önmagában is kívánatos, aminek már a
méltósága is megindít, vagyis az erény. Ugyan mi erényesebb, mint hálásnak lenni?
Ennek az erénynek az anyaga éppen olyan szélesen terül szét, mint az élet.
XX.1. „De van ebben a jóban némi haszon is.”
Ugyan melyik erényben nincs? De éppen amiatt mondják, hogy önmagában
kívánatos, mert van ugyan rajta kívül is valami hasznos, mégis tetszik elválasztva és
elkülönítve tőlük. Hasznos hálásnak lenni: hálás leszek, mégha ártalmas is. 2. Mire
törekszik a hálás ember? Hogy ez a dolog új barátokat, új jótéteményeket szerezzen
neki? Hogyan tehát? Ha valaki ezzel szemben veszélybe sodorja magát, ha valaki
belátja, hogy olyannyira nem fog semmit sem elérni, hogy sokat veszíthet
megtakarításaiból és eredményeiből, nem vállalja-e szívesen a veszteséget? 3.
Hálátlan az, aki a köszönet közben a következő ajándékot lesi, aki reménykedik,
mikor viszonoz. Hálátlannak nevezem azt, aki, mert a beteg végrendelkezni akar,
melléje telepszik, akinek az esze örökségen vagy megbízáson jár. Tegyen bár meg
mindent, amit egy jó és kötelességét nem felejtő barátnak meg kell tennie, ha lelki
szemei előtt a haszon látványa lebeg, haszonleső és csalit vet, mint a madarak, ame-
lyek tetemeken táplálkoznak, s közelről lesik a betegségtől gyötört és elhulló
állatokat, ő is a halált várja és a holttest fölött köröz.
XXI.1. A hálás lelket egyedül önnön célkitűzésének erénye tartja hatalmában.
Akarod tudni, hogy ez így van-e, s hogy nem rontja meg őt a haszon? Két fajtája van a
hálás embernek: hálásnak mondják az olyat, aki viszonzásul ad valamit azért, amit
kapott. Ő talán kérkedhetik: van, mivel hencegnie, mivel előhozakodnia. De hálásnak
mondják azt is, aki tiszta lélekkel fogadta a jótéteményt, s tiszta lélekkel adós: ő saját
lelkiismeretébe zárkózik be. 2. Rejtett érzelmében miféle haszonban részesülhet? S
ez, mégha nem képes is semmi többet tenni, hálás. Szeret, adósnak érzi magát,
köszönetet akar mondani. Bármit kérsz ezen fölül, rá számíthatsz. 3. Művész az is,
akinek művészete gyakorlásához hiányoznak az eszközei. Nem járatlanabb az
éneklésben az, akinek a zúgolódók morajától nem lehet a hangját hallani. Meg
akarom köszönni: ezen fölül egyetlen dolog hiányzik ahhoz, hogy ne csak hálás
legyek, hanem adós se legyek. Mert gyakran hálátlan, aki viszonozta, s hálás, aki
nem. Mert amint a többi erény esetében, úgy ennek az egész megítélése is a
lelkületen múlik: ha tisztában van kötelességével, amivel adós marad, abban a sors a
vétkes. 4. Ahogy ékesszóló az is, aki hallgat, s bátor az, akinek összeszorították vagy
meg is kötözték a kezét, s amint kormányos az, aki a szárazföldön áll, mert
mesterségbeli tudásának semmi híja akkor sem, ha valami megakadályozza
használatában, olyan a hálás ember is, aki csak akarja, de ennek a szándékának rajta
kívül nincsen más tanúja. 5. Sőt, hogy tovább folytassam, olykor hálás az is, aki
hálátlannak tűnik, akit a közvélemény, e hamis hírnök éppen az ellenkezőjeként
állított be. Mi mást ért el ő, mint a lelkiismeretét. Ami bemocskolva is gyönyörűségét
okoz, ami ellenszegül a nyilvánosságnak és a rágalomnak, s mindent önmagába
helyez, s mikor meglátja a másik oldalon az ellenkező véleményen lévők hatalmas
tömegét, nem számolgatja a szavazatokat, hanem egyetlen véleménnyel győz. 6. Ha
azonban úgy találja, hogy hitelét sértik a hűtlenség csapásai, nem enged
álláspontjából, hanem vállalja büntetését, és így szól: „Tartom, amit akartam, amire
törekedtem. Nem bánom, s nem fogom bánni, és semmilyen igazságtalanság révén
sem kényszeríthet arra a sors, hogy azt mondjam: mit is akartam, mit használ most
nekem az igaz szándék?” Használ a kínpadon, használ a lángok között is.
Odaérinthetik minden egyes testrészhez, lassan körülnyaldoshatja az egész testet, s a
tiszta lelkiismeret tudatában lévő szívből csuroghat a vér: tetszik majd neki a tűz,
amelyen az igaz hűség ragyog keresztül.
XXII.1. Most a következő érvet kell elővenni, noha már elhangzott. Miért van,
hogy hálásak akarunk lenni, amikor meghalunk, miért mérlegeljük mindenkinek
külön-külön a szolgálatait, egész életünket újra fölidézve miért törekszünk elkerülni
annak látszatát, hogy bárkinek a szolgálatáról is megfeledkeztünk?
2. Magában a tettben is nagy a dolog díja és hatalmas az erénynek az emberi
lelkeket elcsábító hatalma, amelynek szépsége elárasztja a lelkeket, s az
elkápráztatottakat fényének és ragyogásának csodálatával ragadja magával. 3. Emiatt
sok hasznos dolog születik az erényből, s biztosabb az élete és szerelme a
derekabbaknak, és az igazakról alkotott ítéletük és mindennapjaik gondtalanabbak,
amelyeket ártatlanság és hálatelt szív kísér. Mert nagyon igazságtalan lett volna a
természet, ha ezt az oly nagy jót nyomorúságossá, gyöngévé és terméketlenné tette
volna. De jól gondold meg, vajon ehhez az erényhez, amelyhez gyakran biztos és
könnyű úton juthatsz el, elindulsz-e majd sziklákon köveken, vadaktól és kígyóktól
hemzsegő úton keresztül. 4. Amiatt még nem kívánatos önmagában valami, mert ön-
magán kívül még valami haszna is van; hiszen még a legszebb dolgokat is sok
járulékos adomány kíséri, de ezek csak követik, az erény halad elől.
XXIII.1. Vajon kétséges-e, hogy az emberi nemnek ezt az otthonát a Nap és a Hold
egymást váltó körútja helyes módon rendezi el? Hogy az előbbi melege táplálja a
testeket, növeli a földeket és összébb szorítja a túlzott víztömeget, a mindent
megkötő tél zordságát megtöri, s erős és átható forrósága irányítja a gyümölcs
érését? Hogy a Hold pályája kapcsolatban van az emberi termékenységgel? Hogy a
Nap érzékelhetővé tette az évet körútjával, a Hold pedig - kisebb körpályát futva be -
a hónapot? 2. Eltagadhatod ugyan mindezeket, de nem lenne-e a Nap megfelelő
látvány a szemnek és nem lenne-e méltó a csodálatra, ha csupán elhaladna pályáján?
Nem volna-e csodálatra méltó a Hold látványa, ha mihaszna égitestként futna át az
égen? S a világmindenség, valahányszor kiárasztja fényeit éjszaka s annyi
megszámlálhatatlan csillaga fölragyog, kit nem ragad magával látványával? Ki
morfondírozik azon, amikor ámulva nézi, hogy mi haszna mindebből? 3. Figyeld
ezeket, amik a fönti hatalmas gyűlésből lesiklanak, miképpen titkolják a
mozdulatlanság és a szilárd állás látványával sebességüket! Mennyi minden történik
azon az éjszakán, amelyet te a napok számlálására és megkülönböztetésére
használsz! A dolgok mekkora tömege gördül tovább ebben a csöndben! A végzet
mekkora sora halad tovább a biztos pályán! 4. Ezeknek, amelyeket te csak mint oda-
szórt díszeket szemlélsz, mindegyike munkában van. Mert nem igaz, amit gondolsz,
hogy csak az a bizonyos hét van mozgásban, a többi pedig áll. Néhány csillag
mozgását észrevettük ugyan, de számtalan, a tekintetünktől túl távollévő isten megy
el és tér vissza, s azok közül, amelyek eltűrik a pillantásunkat, a legtöbb titokban
mozog és láthatatlan léptekkel halad.
XXIV.1. Hogyan hát? Nem ragad magával a hatalmas mindenség látványa, mégha
nem véd, nem oltalmaz, nem melenget, nem szül és nem itat is át lelkével? Amint
ezek először, mikor hasznunkra vannak, az élethez szükségesek, méltóságuk mégis
betölti az egész elmét, úgy az egész erény, de különösen a hálás léleké, sok mindent
megad, de nem akarja, hogy emiatt szeressék. Valami több van benne, és senki nem
érti meg valójában, aki a hasznos dolgok közé sorolja. 2. Hálás, mert hasznos? De hát
mennyire az? Az erény nem ereszti be az álnok szeretőt: leoldott tógában kell őt
fölkeresni. A hálátlan eképpen töpreng: „Szerettem volna kifejezni köszönetemet, de
félek a költségektől, félek a veszélytől, tartok a visszautasítástól. Inkább olyasmit
teszek, ami hasznos.” Nem tehet ugyanaz a magatartás hálássá és hálátlanná. Amint
különfélék a tetteik, úgy különfélék a céljaik is. Az az ember hálátlan, mert javunkra
van, bár ez nem volna részéről szükségszerű, emez ellenben hálás, mert részéről
szükségszerű, bár nincs a javunkra.
XXV.1. A mi célunk az, hogy a természet dolgaival összhangban éljünk, és az
istenek példáját kövessük. Az istenek azonban, bármit csinálnak is, ugyan mit
keresnek a tett értelmén túl? Azt kell akkor gondolnod, hogy tetteik gyümölcsét a
belsőségek füstjéből és a tömjén illatából kapják meg. 2. Nézd, mennyi mindent
tesznek nap mint nap, mennyi mindent osztanak szét, mennyi gyümölccsel töltik
meg a földet, mennyire kedvező és minden part felé vivő széllel borzolják föl a
tengert, mily hatalmas esőket zúdítanak le hirtelen, hogy megöntözzék a talajt, és a
források száradt ereit újra vízzel töltsék föl, s titokban táplálékot öntve belé új életre
keltsék. Mindezt fizetség nélkül, minden hozzájuk eljutó haszon nélkül teszik. 3. Ha
nem téved messzire példaképétől, erre kell ügyelnie a mi értelmünknek is, hogy az
erényes dolgokhoz nehogy mástól vezetve jusson el. Szégyenletes dolog, ha a
jótétemény eladó: a mi isteneink önzetlenek.
XXVI.1. „Ha az isteneket utánozod, tégy jót a hálátlanokkal is, hiszen a
bűnösöknek is fölkel a Nap, és a kalózok számára is nyitva áll a tenger.”
Azt a kérdést teszik föl ennél a pontnál, hogy cselekedhetik-e jótéteményt az igaz
férfi hálátlan emberrel, ha tisztában van hálátlan voltával. Engedd meg közbevetnem
valamit, nehogy egy cseles kérdés csapdába ejtsen. A sztoikus tanítás szerint a
hálátlan embernek két típusa van. 2. Az egyik azért hálátlan, mert ostoba; az ostoba
hitvány is; mivel pedig hitvány, nincs hiba, amelynek híján lenne, tehát hálátlan is. E
szerint minden hitvány embert egyben mértéktelennek, kapzsinak, fényűzőnek,
rosszindulatúnak is mondunk, s nem azért, mert mindezek mindegyiküknek nagy és
jellemző hibái, hanem mert azok lehetnek, s megvannak bennük, mégha nem
vehetők is észre. A másik az a hálátlan, akit általában így neveznek, s ez a hibája ter-
mészettől adott. 3. Azzal a hálátlannal, aki azért nincs híján ennek a hibának, mert
egyiknek sincs, nyújt majd jótéteményt a derék férfi. Ha nem venne tudomást az
efféle emberekről, bizony senkivel sem cselekedhetnék így. E másik hálátlannal
azonban, aki a jótétemények csalója, s természetéből fakadóan hajlamos erre, éppúgy
nem cselekedik majd jót, mint ahogy pénzt sem hitelez a tékozlónak, vagy letétet sem
bíz arra, aki már többekét eltagadta.
XXVII.1. Van, akit félénknek mondanak, mert ostoba, s azokat a hitványakat
követi, akiket azonos és egyetemes hibák vesznek körül. Sajátos jelentésében
félénkeknek nevezzük azokat, akik a puszta hangoktól is összerezzennek. Az ostoba
egyetlen hibának sincs híján, de természeténél fogva nem hajlamos mindegyikre.
Egyikre a kapzsiság, másikra a fényűzés, harmadikra az arcátlanság jellemző. 2.
Emiatt tévednek azok, akik ezt kérdezik a sztoikusoktól: „Hogyan tehát? Achilles
félénk? Hogyan tehát? Aristides, akit az igazságról neveztek el, nem igazságos?
Hogyan tehát? Fabius is, ki mentette az államot a habozással, félénk? Hogyan tehát?
Decius fél a haláltól? Mucius hazaáruló? Camillus katonaszökevény?” Nem azt
mondjuk, hogy minden hiba megvan mindenkiben, hogy mindegyiküknél föltűnik
mindegyik, hanem hogy a hitvány és az ostoba egyetlen hibának sincs híjával. A
vakmerőt sem mentjük föl a félelem, a pazarlót sem a kapzsiság vádja alól. 3. Amint
az embernek is megvan ugyan valamennyi érzékszerve, mégsincs minden embernek
Lyncaeuséhoz hasonló éles szeme, úgy ez is ostoba, mégse annyira nyilvánvaló és
jellemző minden hibája, mint egyeseknek egyik-másik hibája. Mindenkiben megvan
minden hiba, de nem mindegyik jellemző mindenkire. Az egyiket természete kapzsi-
ságra ösztönzi; a másik borissza, a harmadik kéjvágyó, vagy ha még nem, akkor
olyan a természete, hogy hajlamai erre ösztönzik majd. 4. És így, hogy a tárgyhoz
visszatérjek, mindenki hálátlan, aki hitvány: csirájában minden hitványság megvan
ugyanis benne. Kifejezetten mégis azt nevezik hálátlannak, aki erre a hibára
hajlamos: az ilyennek nem nyújtok jótéteményt. 5. Amint azt a családfőt, aki rosszul
intézi leánya sorsát, s őt becstelen és gyakran visszautasított kérőnek adja,
hitványnak fogják tartani; vagy aki arra bízza örökségének gondját, akit kétes üzleti
ügyek miatt elítéltek; s miként igen oktalanul végrendelkezik majd az, aki fia
gyámjának olyan embert rendel, aki kifosztja neveltjeit, úgy arról is azt mondják
majd, hogy nagyon rosszul nyújtott jótéteményeket, aki hálátlanokat választott ki
arra, hogy veszendő dolgokkal halmozza el őket.
XXVIII.1. „Az istenek is sok mindent adnak a hálátlanoknak.”
Csakhogy azokat a derekaknak szánták; jut belőle a hitványaknak is, mert
széjjelválaszthatatlanok. Hisz helyesebb a derekak érdekében még hitványaknak
is javára lenni, mint a hitványak miatt a derekakat is cserben hagyni. Ezért,
amiket csak elősorolsz, a nappalt, a napot, a tél és a nyár váltakozását meg a tavasz és
az ősz mérsékelt melegét, az esőket és a források vizét, a szelek megszabott fuvallatát
mindenki érdekében találták föl, némelyektől pedig nem tudták megtagadni.
2. A király tisztségekkel az arra méltókat jutalmazza meg congiariumot a
hálátlanoknak is ad. A nyilvános gabonaellátásból éppúgy részesül a tolvaj, mint a
csaló és a házasságtörő, s tekintet nélkül jellemükre, mindannyian fölkerültek a
listára. Bármi is az, nem mint derék ember, hanem mint polgár kapja. Egyenrangú
volt hitvány és derék. 3. Az istenség is az egész emberi nemnek juttatott bizonyos
ajándékokat, amelyeket senkitől sem tagadott meg. Mert lehetetlen lett volna, hogy a
szél kedvező legyen a derék férfiak, de kedvezőtlen a hitványak számára. Közös
javukra szolgált, hogy megnyílt a tengeri kereskedelem útja, s hogy az emberi nem
uralma kitágult. Nem szabhatott törvényt az esőnek, hogy a hitvány és gonosz
emberek földjét ne öntözze. 4. Egyes dolgok köztes helyet foglalnak el. Amint a
derék, úgy a hitvány emberek számára is alapítanak városokat. A hatalmas szellemek
műveit úgy tette közzé kiadásuk, hogy a hozzájuk méltatlanokhoz is eljusson. Az
orvoslás a vétkeseknek is megmutatja erejét. A gyógyító készítményeket senki sem
pusztította el, hogy ne segítsenek méltatlanokon is. 5. Azokban a dolgokban
követeld a személyek pontos megítélését és kiválasztását, amelyeket kizárólag
az arra méltóknak adnak, s ne azokban, amelyeket válogatás nélkül kap meg a
tömeg. Sokat számít ugyanis, hogy valakit nem rekesztesz ki, vagy kiválasztasz.
Van joga a tolvajnak is; a gyilkosok is élvezik a békét; visszaköveteli a magáét az is,
aki a másét elragadta. A rablógyilkosokat és azokat is megvédi az ellenségtől a
városfal, akik késeket fennek otthonukban. A törvények azokat is megvédik, akik a
legtöbbet vétettek ellenük. 6. Némely dologban nem részesülhettek
meghatározott személyek, csak mindenki. Más a helyzet tehát, mert olyasmikről
beszélsz, amelyekre mindannyian meghívást kaptunk. Azt azonban, ami az én
döntésem folytán lesz valakié, olyannak, akiről tudom, hogy hálátlan, nem fogom
odaadni.
XXIX.1. „Tehát a hálátlannak, ha tanácsot kér, nem adsz tanácsot; nem engeded
meg, hogy vizet merítsen, s nem mutatod meg neki az utat, ha eltévedt? Vagy ezeket
ugyan megteszed, de semmit sem adsz neki?” Szétválasztom ezt, pontosabban:
megpróbálom szétválasztani. 2. A jótétemény hasznos cselekedet, de nem minden
hasznos cselekedet jótétemény. Némelyikük ugyanis oly apróság, hogy nem érdemli
meg a jótétemény nevet. Két dolognak kell összetalálkoznia ahhoz, hogy jótétemény
születhessék. Az első: egy nagyszerű dolog, mert bizonyos dolgok nem ütik meg ezt a
mércét. Ki nevezett jótéteménynek egy szelet kenyeret, egy odavetett fillért vagy
némi parazsat? Pedig olykor több hasznuk van, mint a legnagyobbaknak. Olcsóságuk
azonban, mégha a sürgető szükség nélkülözhetetlenné teszi is ezeket, elértékteleníti
őket. 3. A második: annak kell meglennie benne, ami a legfontosabb: hogy annak az
érdekében tegyem, akihez a jótéteményt eljuttatni szeretném, s akit méltónak ítélek
rá. Szívesen adom azt neki, s ajándékom örömet okoz nekem. Mindezekből nincs egy
sem azokban, amelyekről beszéltünk. Mert a jótéteményt nem mint arra méltóknak
nyújtjuk nekik, hanem közömbösen, mintha az semmiség lenne, s nem az emberrel
tesszük, hanem az emberiességgel.
XXX.1. Nem tagadom le, hogy olykor nyújtok majd jótéteményt mások kitüntetése
végett hálátlanoknak is, amint a tisztségek iránti versengésben az előkelő származás
néhány különösen jellemtelen alakot tüntetett ki - nem alap nélkül - serény, de új
pályázókkal szemben. Szent dolog nem feledkezni el az erény nagy tetteiről, és
sokakat tölt el örömmel derekasságuk, ha a derekak befolyása nem hal meg velük
együtt. 2. Ugyan mi más tette consullá Cicero fiát, mint atyja? Ugyan mi más
ajándékozta meg a consulátussal nemrég Cinnát, mi más Sextus Pompeiust és a többi
Pompeiust, mint egyetlen férfi egykor oly roppant nagysága, hogy elég magasba
emelte még bukása is valamennyi rokonát? Ugyan mi más tette a minap nem egy,
hanem több papi testületben is taggá Fabius Persicust, akinek a csókját még papi
köpenyesen is megjegyezte mindenki hacsak nem a Verrucosusok és az
Allobrogicusok meg az a híres háromszáz, akik a betörő ellenséggel szemben egész
házukat vetették oda a köztársaságért? 3. Tartozunk azzal az erény tetteinek, hogy
nem csak jelenlétükben, hanem akkor is tisztelettel adózunk nekik, ha már nincsenek
a látómezőnkben. Amiként ők is úgy hajtották végre ezt, hogy ne csak kortársaiknak
használjanak, hanem jótéteményeik később is megmaradjanak, úgy nekünk sem csak
saját korunknak kell hálásnak lennünk. Ő nagy férfiakat nemzett: méltó a
jótéteményre, bármilyen is, hiszen méltó utódokat adott nekünk. 4. Ez kiváló ősöktől
származik: bármilyen is, ősei árnyékában lapul. Amint a homályos helyeket is
bevilágítja a visszaverődő fény, úgy ragyogja be a léhűtő utódokat őseik fénye.
XXXI.1. Ezen a ponton szeretném megvédeni az isteneket, Liberalisom. Mert
hébe-hóba ezt szoktuk mondogatni: „Mi volt a célja a gondviselésnek, hogy
Arrhidaeust királlyá tette?” Azt hiszed neki adta? Atyjának és a fivérének. 2. „Miért
tette a vérszomjas Caius Caesart a földkerekség urává, aki szerfölött szomjazta az
embervért, s aki csak úgy engedett vért kiontani a jelenlétében, ha azonnal fölihatta a
szájával.” Hogyan van tehát? Szerinted ezt neki adta? Atyjának, Germanicusnak adta,
nagyapjának és dédapjának, és rajtuk kívül nem kevésbé fényes őseiknek, mégha
magánemberként másokhoz hasonló életet éltek is. 3. Miért? Te, ha Mamercus
Scaurust consullá tennéd, nem vennél tudomást arról, hogy tátott szájjal várja
szolgálóinak havivérzését? Mert titkolta-e ezt? Vajon tisztának akart-e látszani?
Elmondom neked, mit mondott magáról, s jól emlékszem, hogy ment híre ennek, s
hogy dicsérték azt a füle hallatára. 4. Az éppen heverésző Annius Pollióval obszcén
kifejezést használva közölte, hogy ő teszi meg azt, amit inkább vele tennének meg.
Amint pedig észrevette Pollio összeráncolt homlokát, így értetlenkedett: „Ha rosszat
mondtam, hulljon rám vissza!” Ezt a mondását maga mesélte boldog-
boldogtalannak. 5. Odaengedtél egy ennyire nyilvánvalóan romlott embert a
vesszőnyalábokhoz és a bírói emelvényhez? Természetesen visszagondolsz arra a
régi, híres Scaurusra, aki princeps senatus volt, s botrányosnak tartod, hogy az utóda
mocsokban heverészik.
XXXII.1. Valószínűleg ugyanazt akarják az istenek, hogy egyesekkel szüleik és
őseik miatt bánnak segítőkészen, másokkal viszont jövendő unokáik, dédunokáik és
majdani utódaik miatt. Hiszen ismerik művük folyamát, s a kezük közt majdan
végigsikló jövendőnek az ismerete mindig nyilvánvaló a számukra. Ami számunkra
hirtelen tűnik elő az ismeretlenből, s amiről azt hisszük, hogy váratlanul érkezik, azt
ők előre tudják és jól ismerik. 2. Ezek lehetnek királyok, mert őseik nem voltak azok,
s a legfőbb hatalom helyett az igazságosság meg az önmegtartóztatás volt
birtokukban, mert nem a köztársaságot áldozták föl magukért, hanem magukat a
köztárságért. Uralkodjanak csak, hiszen őseik előtt élt egy derék férfi, lelkét a sors fö-
lé emelte, aki a polgárok közt támadt meghasonlásbán, mert így lehetett hasznára a
köztársaságnak, a győzelem helyett inkább azt választotta, hogy legyőzik. Oly hosszú
idő múlva sem tudott még köszönetet mondani neki. Az ő tiszteletére uralkodjék
most ez a népen, s ne azért mert érti és képes rá, hanem mert valaki kiérdemelte
helyette. 3. Ennek bizony rút a teste, ijesztő rápillantani s veszélyes kicsúfolni a
jelvényeit. Az emberek azonnal vaksággal és meggondolatlansággal vádolnak majd, s
hogy fogalmam sincs, hogy arra a polcra helyezem, amely a leghatalmasabbaknak és
legkiválóbbaknak jár. De én tudom, hogy az egyik esetében odaadom ezt, a másik
esetében régi adósságot törlesztek. 4. Honnan ismerik ezek ezt az embert, aki egykor
elmenekült a nyomába eredt dicsőség elől, s olyan arccal vállalta a veszélyeket,
amilyennel mások visszatérnek a veszedelemből, s aki a javát sosem választotta szét a
köz javától? - Hol van, kérded, és ki ez. — Honnan tudjátok? Nálam pontosan van
vezetve a bevételi és a kiadási oldal. Én pontosan tudom, hogy kinek mivel tartozom.
Némelyeknek hosszú lejárat után fizetek, másoknak idő előtt, amint alkalom adódik
rá s az anyagi állapotom úgy hozta.
Nyújtok tehát olykor a hálátlannak is, de nem maga miatt.
XXXIII. „Hogyan? Ha nem tudod, vajon hálás vagy hálátlan-e, kivárod, míg
megtudod, vagy nem szalasztod el a pillanatot, hogy jót tehess? Várni hosszadalmas
(mert - ahogy Platón mondja - nehéz az emberi lelket megjavítani), nem várni
meggondolatlanság.”
2. Erre azt válaszoljuk, hogy sohasem várjuk meg a dolgok sziklaszilárd belátását,
mivel a magasban van az igazság kutatása, hanem arra megyünk, amerre a
valószínűség vezet. Minden tevékenység ezen az úton jár: így vetünk, így hajózunk,
így katonáskodunk, így nősülünk, így emeljük föl gyermekeinket. Mivel mindezeknek
kétséges a kimenetele, azt választottuk, amiről azt gondoltuk, hogy beteljesíti
reményeinket. Ki ígér a vetőnek aratást, a hajósnak kikötőt, a katonának győzelmet,
a férjnek hűséges hitvest, az apának szerető gyermekeket? Nem arra megyünk,
amerre az igazság, hanem amerre a megfontolás vezet. 3. Várj, hogy csak olyasmit
cselekedj, ami jól végződik, és semmit se tégy, csak ha megtapasztaltad az igazságot:
cselekvés nélkül megáll az élet. Amikor a valószínűség, s nem a való ösztönöz erre
vagy arra, akkor annak juttatok jótéteményt, aki majd valószínűleg hálás lesz érte.
XXXIV.1. „Sok minden közbejöhet, ami miatt a hitvány a derék helyére
férkőzhetik, s a hitvány helyett a derék nem tetszik. A dolgok látványa ugyanis,
amelynek hiszünk, megtévesztő.”
Ki tagadja ezt? De semmi mást nem találok, ami alapján irányíthatnám
töprengésemet. Ezen a nyomon kell az igazság után erednem, biztosabb fogódzóm
nincsen. Azon leszek minden erőmmel, hogy a lehető legfigyelmesebben ítéljem meg
ezeket, s nem fogok rögvest belenyugodni. 2. Így eshetik meg a csatában is, hogy
tévedésből fegyvertársamra veti a kezem a fegyvert, s úgy bánok az ellenséggel, mint-
ha bajtársam lenne. De ez is csak ritkán történhetik meg s nem az én hibámból, mert
nekem az a célom, hogy üssem az ellent, védjem a polgárt. Ha tudnám, hogy
hálátlan, nem juttatnék neki jótéteményt. De becsapott és rászedett: mindez nem az
adományozó hibája, mert úgy adtam neki, mintha hálás lenne.
3. „Ha megígéred, hogy jótéteményt juttatsz neki, s később megtudod, hogy
hálátlan, adsz-e majd neki vagy sem? Ha ennek tudatában adsz neki, vétkezel, mert
olyannak adsz, akinek nem kellene adnod. Ha megtagadod tőle, akkor is vétkezel,
mert nem adsz neki, noha megígérted. A lelkiismeretetek meg ez a büszke ígéret
meginog ezen a ponton, hiszen a bölcs sohasem bánja meg a tettét, sohasem javítja
ki, s elhatározását nem másítja meg.”
4. A bölcs nem változtatja meg elhatározását, ha minden körülmény úgy marad,
ahogy elhatározásakor volt. Azért nem lepi meg sohasem a bölcset a bűnbánat, mert
abban a pillanatban semmi nem történhetett jobban, mint ahogy megtörtént, semmit
nem határozhatott volna el jobban, mint ahogy elhatározta. Egyébként mindenbe
kikötéssel fog: „ha semmi sem történik, ami megakadályozna.” Azért mondjuk, hogy
minden reménye szerint történik, és semmi sem történik várakozása ellenére, mert
gondolatban számot vet azzal, hogy valami közbejöhet, ami az elhatározás útjába áll.
5. Az oktalanokra jellemző az önbizalom, hogy megválaszthatják sorsukat; a bölcs
mindkét eshetőséget mérlegeli. Tudja, mennyi múlik a tévedésen, hogy mennyire
bizonytalanok az emberi dolgok, hogy mennyi minden áll a tervek útjába. Feszült
figyelemmel követi a dolgok bizonytalan és ingatag menetét, kész tervvel fogadja a
kétséges kimenetelt. Az elővigyázatosság pedig, amely nélkül semmiről sem dönt,
semmibe sem fog bele, ebben is megóvja őt.
XXXV.1. Megígértem egy jótéteményt, de csak ha nem jön közbe valami, ami miatt
nem kell teljesítenem. Mert mi történik akkor, ha azt parancsolja a haza, hogy amit
ennek ígértem, őneki adjam meg? Ha törvényt hoznak arról, hogy senki se tegye
meg, amit a barátomnak ígértem? Megígértem, hogy hozzádadom a lányomat.
Ezután peregrinussá leszel, s én nem adhatom idegennek a lányomat: egyazon dolog
véd meg s tilt el engem. 2. Adott szavamat szegném meg akkor, s
megbízhatatlansággal vádolnának, ha úgy nem teljesíteném az ígéretemet, hogy
ígéretem óta jottányit sem változtak a körülmények. Egyébként pedig, ha bármi
változik, újból megkapom a szabad döntés lehetőségét, s megszabadulok az adott szó
nyűgétől. Megfogadtam, hogy tanúskodom, később azonban kiderült, hogy ebben az
ügyben atyám ellen is ítélet született. Megfogadtam, hogy külföldre megyek: de jön a
hír, hogy az úton martalócok fosztogatnak. Megfogadtam, hogy nekilátok ennek a
dolognak: de beteg a fiam, de szül a feleségem. 3. Minden körülménynek
változatlannak kell lennie, ugyanolyannak, mint az ígéret pillanatában, hogy szaván
foghasd az ígérőt. De mi nagyobb változás történhetik, mint hogy rájövök: hitvány és
hálátlan ember vagy? Amit úgy adtam, mintha megérdemelné, az érdemtelentől meg
fogom tagadni, s lesz okom haragudni is, mert becsaptak.
XXXVI.1. Mégis megvizsgálom, milyen fontos kérdés, amiről szó van. Tanácsot ad
majd nekem a megígért dolog nagysága. Ha apróság, megadom, de nem azért, mert
érdemes vagy rá, hanem mert megígértem, s nem ajándékként adom, hanem
visszavásárolom a szavamat és „meghúzom a fülemet”. Saját kárommal fizetek
óvatlan ígéretemért: „Tessék, hogy fájjon neked, hogy máskor ne beszélj meg-
gondolatlanul.” 2. Ahogy mondani szoktuk, fizetek majd a nyelvbotlásért. Ha
nagyobb lesz, nem hagyom majd, miként Maecenas mondja, hogy egy sestertius
miatt százezret fizessek. Összehasonlítom a kettőt. Van abban valami, hogy amit
megígértél, megtartod; de sok van abban is, hogy ne tégy jótéteményt saját károdra.
Ez mégis mennyi? Ha jelentéktelen, szemet hunyok fölötte; ha azonban roppant
káromra és szégyenemre lesz, inkább mentegetőzzem egyszer, amiért nemet
mondtam, mint folyamatosan, amiért igent. Az egész, ismétlem, az egész azon múlik,
mennyit ér a szavam. 3. Nem csak azt tartom vissza, amit óvatlanul megígértem,
hanem amit helytelenül adtam, azt is visszakérem. Bolond, aki ragaszkodik adott
szavához, ha tévedett.
XXXVII.1. Philippusnak, a makedónok királyának volt egy vitéz katonája, akinek,
miután számos vállalkozásban megtapasztalta hasznos segítségét, rögtön adott a
zsákmányból valamit hősiességéért, s ezt a megvásárolható embert gyakori
pénzjutalommal tüzelte föl. Történt, hogy ez a katona hajótöröttként egy makedón
birtokára vetődött. Amint a gazda meghallotta a hírt, odafutott hozzá, életet vert
belé, házába vitette, átengedte neki az ágyát, föltáplálta a törődött és félholt embert,
harminc napig ápolta a saját költségén, talpra állította, majd e szavakkal útravalót
adott neki: „Köszönöm neked, hogy megadatott látnom egy ilyen hatalmas
hadvezért.” 2. Ez elmesélte Philippusnak a hajótörését, a segítségről azonban
hallgatott, de rögvest kérte, hogy ajándékozza neki egy bizonyos valaki birtokát. Az
bizony az ő vendéglátója volt, éppen az, aki befogadta, aki meggyógyította. (Sok
mindent ajándékoznak a királyok - különösen háborúban - csukott szemmel.) „Nem
lehet igaz az ember annyi fegyveres vágy között, senki sem lehet egyszerre derék férfi
és derék hadvezér. Miként elégül majd ki az emberek oly sokezer kielégíthetetlen
vágya? Mijük lesz akkor, ha mindenkinek meglesz a magáé?” 3. Így töprengett
magában Philippus, mikor megparancsolta, hogy kapja meg a kért javakat. Miután
elüldözték a birtokáról, ő nem hagyta szó nélkül ezt az igazságtalanságot, mint egy
paraszt, aki örül, hogy legalább őt magát nem ajándékozták el, hanem szigorú és
bátor levelet írt Philippusnak. Mikor ezt a király megkapta, oly haragra gyulladt,
hogy azonnal megparancsolta Pausaniasnak, hogy a birtokot adja vissza régi
gazdájának, a leggonoszabb katonára, leghálátlanabb vendégre, a legmohóbb
hajótöröttre pedig üssek rá a bélyeget: „hálátlan ember”. 4. Bizony megérdemelte,
hogy ne ráírják ezeket a betűket, hanem rávessek, aki vendéglátóját meztelen
hajótörötthöz hasonlóan zavarta ki arra a partra, amelyen maga is feküdt. 5. De látni
fogjuk, miféle mértéket kellett tartani a büntetésben. Mindenképpen orvosolni
kellett, amit a főbenjáró bűn okozott. Ugyan kit indítana meg az ő büntetése?
Olyasmit követett el, ami miatt egyetlen könyörületes ember sem könyörülhet.
XXXVIII.1. Ad-e majd neked Philippus, mert megígérte, mégha nem köteles is,
mégha igazságtalanságot csinál is, mégha bűnt követ is el, mégha egyetlen tettel
elzárja is a hajótöröttek előtt a partot? Nem könnyű elállni a nyilvánvaló és
kárhoztatott tévedéstől, s őszintén bevallani: „Máshogyan képzeltem, becsaptak.” Ez
bizony ostoba és gőgös makacsság: „Amit egyszer megmondtam, bármi is az, úgy van
és kész.” Nem szégyen, ha a dologgal együtt változik az elgondolás. 2. Nézd, ha
Philippus azoknak a partoknak a tulajdonosára ügyet sem vetett volna, ahol a
hajótörés történt, nem tiltott volna-e el minden nyomorultat tűztől és víztől? „Inkább
királyságom határain és partjain belül hordozd körbe kőkemény homlokodon ezeket
a szembetűnő betűket - mondta. - Eredj, mutasd meg, mennyire szent dolog a
vendégasztal. Arcodról olvassák le a határozatot, hogy vigyázzanak, nem főbenjáró
vétek asztalunkat nyomorultakkal osztani meg. Hatásosabb lesz így ez a rendelkezés,
mintha ércbe véstem voltam.”
XXXIX.1. „Ezért tehát a ti Zenonotok, amikor ötszáz denarius kölcsönt ígért, majd
megtudta, hogy az illető megbízhatatlan, s noha barátai győzködték, hogy ne adjon
kölcsön, ő mégis kitartott a kölcsön mellett, mert megígérte.”
2. Először is: más a jellege a hitelnek és más a jótéteménynek. A rosszul
kihelyezett hitelt be lehet hajtani: felszólíthatom az adóst, hogy fizessen határidőre, s
ha távozik a fórumról, érvényesítem a követelésemet. A jótétemény azonban elvész,
ráadásul azonnal. Ezenkívül ez a hitvány férfira jellemző, amaz pedig a csapnivaló
családfőre. Bizony Zenon sem tartott volna ki a kölcsön mellett, ha az összeg
nagyobb lett volna. Ötszáz denarius értéke annyi, mint mondani szokás, „éppen
kigyógyít.” Ennyit megért neki, hogy megtartsa ígéretét. 3. Ha megígértem, elmegyek
a lakomájára, még ha hideg lesz is. Megyek, ha hó esik. Föltápászkodom, hogy ott
legyek az eljegyzésen, mert megígértem, noha elcsaptam a gyomrom, de maradok, ha
lázam van. Vállalom a kezességet, mert megígértem, de akkor nem, ha bizonytalan
dologban sürgetsz kezeskednem, ha a vagyonommal felelek. 4. És van,
hangsúlyozom, egy ki nem mondott feltétele: ha tudom, ha köteles vagyok, ha úgy
lesz. Érd el, hogy ugyanaz legyen a helyzet, amikor teljesítenem kell, mint
amikor megígértem. Hitványság lesz visszakozni. Ha bármi váratlan közbejön,
miért csodálkozol, hogy mivel megváltozott az ígérettevő helyzete, meg-
változott a szándéka is? Biztosíts mindent változatlanul, s ugyanaz maradok.
Megígértük, hogy megjelenünk a bíróság előtt, de ha elmulasztjuk, mégsem indul
mindenki ellen eljárás: a mulasztót kisebb felelősség terheli.
XL.1. Ugyanez a válasz arra a kérdésre is, hogy vajon mindenképpen ki kell-e
fejezni a köszönetet, s mindenképpen viszonozni kell-e a jótéteményt. Hálásnak kell
a lelkemnek lennie, egyébként pedig olykor a balsorsom nem engedi, hogy hálámat
kifejezzem, olykor pedig annak a jó sora, akinek adósa vagyok. 2. Mert hogyan
viszonozzam a királynak, hogyan viszonozzam szegényként a gazdagnak - mondja,
miközben egyesek sértésnek tartják a jótétemény viszonzását, s a jótéteményeket
rögvest újabb jótéteményekkel tetézik? Ilyen helyzetben mi egyébre volnék képes,
mint arra, hogy akarjam? Nem azért kell visszautasítanom ugyanis az újabb
jótéteményt, mert még az előzőt sem viszonoztam. Olyan szívesen fogadom, mint
ahogy adják, s barátom számára megfelelő alany leszek jósága gyakorlásához. Aki
nem akar újabbakat elfogadni, azt a korábban elfogadottak révén éri sértés. 3. Nem
mondok köszönetet. Mi köze ennek a dologhoz? Nem rajtam múlik a késlekedés, ha
vagy nincs rá alkalmam, vagy nincs rá lehetőségem. Ő adott nekem, de mikor volt
alkalma, s volt lehetősége is. Derék vagy hitvány férfi-e? A derék férfinál jól áll az
ügyem, a hitvánnyal viszont semmi dolgom. 4. S azt is gondolom, hogy nem kell a
nyomukban loholnunk és sietnünk, hogy viszonzást adjunk, ha azoknak, akiktől
kaptuk, ez ellenükre van. Az nem viszonzás, hogy amit örömmel fogadtál, azt jótevőd
akarata ellenére viszonzod. Némelyek, miután aprócska ajándékot küldenek nekik,
rögvest vagy egy alkalmatlan pillanatban küldenek valamit cserébe, s bizonygatják,
hogy semmivel sem tartoznak. A visszautasítás egyik fajtája rögtön küldeni valamit
cserébe, és az ajándékot ajándékkal oltani ki. 5. Olykor még a jótéteményt sem
viszonzom, pedig tudnám. Hogy mikor? Ha többet vonnék el magamtól, mint
amennyit neki adnék, ha ő nem tapasztalna semmilyen gyarapodást annak
elfogadása révén, ami nekem viszont jelentős veszteséget okozna. Aki mindenképpen
a viszonzásra törekszik, annak a szíve nem a hálás emberé, hanem az adósé. S rövi-
den: aki nagyon vágyik törleszteni, az nem szívesen tartozik, aki nem szívesen
tartozik, az hálátlan.
 ÖTÖDIK KÖNYV

1.1. Úgy látom, hogy az előző könyvekben sikerült megvalósítanom tervemet,

miután megvilágítottam, miképpen kell jótéteményt nyújtani, s miképpen kell
elfogadni. Ezek ugyanis e kötelesség határai. Amennyivel ezeken felül bíbelődöm,
azzal nem szolgálok a tárgynak, hanem engedelmeskedem, amelyet arra kell követni,
amerre vezet, s nem arra, amerre csalogat, mert rögvest fölbukkan valami, ami
édességével elvarázsolja a szellemet, s ami inkább nem fölösleges, mintsem
szükséges. 2. De, mivel így kívánod, tartsunk ki amellett, hogy megtárgyalva e tárgy
határait, azokat is vizsgáljuk meg alaposan, amik - ha az igazságra vagy kíváncsi -
egymásba kapcsolódnak, s nem pusztán összefüggenek. Aki figyelmesen szemügyre
veszi ezeket, nem kap pénzt ugyan fáradozásáért, de nem is fáradozik hiába.
3. Előtted azonban, természettől fogva kiváló és jótéteményekre mindig hajlandó
Liberalis Aebutius, nem kell ezeket dicsérni. Sohasem láttam ennyire jóságos embert,
aki ennyire becsüli a legapróbb jótétemények is. Jóságod már odáig „fajult”, hogy azt
hiszed, te kapod azt a jótéteményt, amelyet mások kapnak. Fölkészültél arra, hogy a
hálátlanok helyett is viszonozd, nehogy bárki is megbánja jótéteményét 4. Annyira
idegen tőled minden hiúság, annyira sietsz megszabadítani terhüktől azokat, akiket
leköteleztél, hogy szeretnéd, ha úgy tűnnék, amit csak adsz, azt nem oda-, hanem
visszaadod. Így adott adományaid emiatt bővebben térülnek meg. Mert a
jótétemények szinte üldözik azt, aki nem kér viszonzást, s amint a dicsőség jobban a
nyomába ered a menekülőnek, úgy a jótevők gyümölcse is bővebben terem, amelyből
még a hálátlanoknak is jut. 5. Te azonban senkit sem riasztasz vissza attól, hogy a
jótéteményeket azok, akik kapták, önként viszonozzák, s nem vonakodsz újabbakkal
tetézni, s az elnyomott és visszahúzódé embereknek többet és nagyobbakat adni. A
kiváló és nagylelkű férfiú célja, hogy addig viselje el a hálátlant, míg hálássá nem
teszi. Nem fogsz csalódni ebben a gondolatban. A hibák befurakodnak az erények
helyére, ha nem igyekszel gyorsan meggyűlölni őket.
II.1. Különösen tetszik neked az a híres, nagyszerűen megfogalmazott mondás,
hogy rút dolog jótéteményekben vereséget szenvedni. Hogy igaz-e ez, méltán szokták
kérdezni, és egészen mást jelent, mint gondolod. Mert sohasem rút dolog erényes
dolgok küzdelmében alulmaradni, míg nem hajítod el a fegyvereidet, és még
legyőzetvén is győzni szeretnél. 2. Nem mindenki fordít a jó célra ugyanannyi erőt,
ugyanannyi képességet, ugyanolyan életkörülményeket, amelyek még a legjobb
tervek esetében is korlátozzák a végeredményt. Az egyenességre törekvő szándék
dicséretre méltó még akkor is, ha egy másik sebesebb lépteivel megelőzi. A
látványosságul rendezett versenyekkel ellentétben nem a jobbat jelzi itt a pálma,
noha e játékokon is gyakran segíti a gyengébbet győzelemre a véletlen. 3. Ahol a
kötelességről van szó, mivel mindkettő a lehető legjobban akarja a maga részéről
beteljesíteni, ha az egyik többre volt képes, és keze ügyébe is esett a szellemének
megfelelő anyag; ha a sors, amennyit megpróbált, megengedett neki, a másik
azonban felért vele eltökéltségben, mégha kevesebbet viszonzott is, mint amennyit
kapott, vagy ha egyáltalán nem viszonzott is semmit, de viszonozni vágyik s szívvel-
lélekkel erre törekszik, nem szenved jobban vereséget, mint az, aki talpig fegyverben
esik el, akit könnyebben tudott megölni az ellenség, mintsem megfutamítani. 4. Amit
rútnak hiszel, az nem eshetik meg a derék emberrel, vagyis: hogy legyőzzék. Sohasem
ereszkedik térdre, sohasem tartja föl a kezét. Élete legeslegutolsó napjáig ké-
szenlétben áll majd, ezen az őrhelyén hal majd meg, s hirdeti, hogy nagy
jótéteményeket kapott, s hasonlókkal vágyta azokat viszonozni.
III.1. A spártaiak tiltják, hogy övéik pancratióban vagy ökölvívásban mérkőzzenek,
ahol a legyőzött szavai megmutatják, ki a gyengébb. A futó előbb ér célba: gyorsasá -
gával, nem lelkével előzött meg. A háromszor padlóra küldött birkózó csak
elveszítette, nem átadta a pálmát. Mivel a spártaiak fontosnak tartották, hogy
polgártársaik legyőzhetetlenek, eltiltották őket azoktól a versenyektől, amelyeken
nem a bíró hirdeti ki a győztest vagy a küzdelem végkimenetele, hanem a meghátráló
és a pálma átadását követelő szava. 2. Ezt, amit ők polgártársaik esetében őriztek, az
erény és a jó szándék mindenkinek megadja, hogy sohase maradjanak alul, mivel
bizony még az erősebbek közt is legyőzhetetlen a lélek. Ezért nem mondja senki a
háromszáz Fabiusról, hogy legyőzték, hanem hogy megölték őket. Regulust is
elfogták, s nem legyőzték a punok. Úgy, mint mindenki más, akinek a szeszélyes sors
ereje és súlya alatt sem törik meg a lelke. 3. Ugyanez a helyzet a jótéteményekkel:
van, aki többet, nagyobbat, gyakrabban kapott: mégsem szenvedett vereséget. A
jótéteményeken talán jótétemények arattak győzelmet, ha összeszámolod az
egymásnak adottakat és egymástól kapottakat. Ha az adót és a kapót összeméred,
akiknek lelkületét önmagukban kell mérlegre tenni, egyiküknek sem jár pálma. Mert
meg szokott történni, hogy mikor az egyiket számtalan seb borítja, a másik pedig
csak könnyebben sérült meg, döntetlennek mondják a küzdelmet, noha az egyik
gyengébbnek tűnik.
IV.1. Senkit sem lehet tehát jótéteményekben legyőzni, ha tudja, hogy adós, ha
viszonozni akar. Ha pedig nem képes tettekben, szívében kiegyenlíthet. Amíg
megmarad ebben a lelkületben, amíg ragaszkodik szándékához, hogy háláját jelekkel
is kifejezze, addig mit számít, hogy kinek a részéről való a több ajándék? Te sokat
adhatsz, s én csak elfogadhatom. Veled a szerencse, velem a jó szándék van: mégis
éppannyira egyenlő vagyok veled s éppannyira legyőzhetetlen, mint a meztelenek
vagy a könnyűfegyverzetűek sok állig felfegyverzettel. 2. Senki sem marad alul jótéte-
ményekben, mert annyira hálás mindenki, amennyire akar. Ha rút dolog
jótéteményekben vereséget szenvedni, nem szabad különösen befolyásos férfiaktól
jótéteményt elfogadni, akiknek nem hálálhatod meg. A császárokra gondolok, a
királyokra, akiket olyan helyre emelt a sors ahol sokat lehet ajándékozni, de igencsak
keveset s az adottakhoz képest elenyészőket viszonozni. 3. A királyokat és
császárokat említettem, akiket mégis lehet buzgón szolgálni, s akiknek fenséges
hatalma a kisebbek egyetértésén és szolgálatán nyugszik.
De vannak olyanok, akik már annyira eltávolodtak minden vágytól, hogy emberi
sóvárgás alig-alig érinti meg őket. Nekik semmit sem tud a sors megadni. Socrates
szükségszerűen győzedelmeskedik fölöttem jótéteményekben. Szükségszerűen
Diogenes is, aki a macedónok kincsei között meztelen vonult át lábbal tapodva a
király gazdagságát. 4. Ó! Hát akkor nem tűnt-e méltán úgy a maga s a többiek
számára, akiknek szemét az igazság megítélésében homály nem födte el, hogy föléje
magasodik annak, kinek minden a lábai alatt hevert!? Sokkal hatalmasabb, sokkal
gazdagabb volt, mint az akkoriban mindent birtokló Nagy Sándor. Mert többet ért,
hogy ez nem akart semmit elfogadni, mint hogy az adhatott. V.1. Nem rút dolog, ha
ezek az emberek legyőznek.
Mert nem vagyok kevésbé bátor, ha egy sebezhetetlen ellenséggel küldesz csatázni,
s nem azért, mert kevésbé képes égetni a tűz, ha éghetetlen anyagra vetnek lángot, s
nem azért, mert kicsorbul a vas éle, ha ütésálló, tömör és a kemény dolgoknak is
ellenálló követ kell széthasítani. Ugyanezt válaszolom a hálás emberről is: nem rút
módon marad alul jótéteményekben, ha olyanok tették lekötelezettjükké, akik felé a
kivételes szerencse vagy a kiváló erény a viszonzásul adott jótétemények számára
elzárta az utat. A szüleinkkel szemben rendszerint alulmaradunk. 2. Addig a mieink
ők, amíg terheseknek érezzük őket, amíg nem értjük jótéteményeiket. Amikor már
összeszedtek valamennyi bölcsességet éveink, s kezd világossá válni, hogy éppen
azok miatt vagyunk kötelesek szeretni őket, ami miatt nem szerettük őket: az intések,
szigorúság és a meggondolatlan fiatalság óvó vigyázása miatt, elragadják őket tőlünk.
Keveseknek adta meg életkora a gyermekektől kapható igazi gyümölcsöt, a többiek
úgy érezték, fiaik terhére vannak. 3. Nem rút dolog tehát, ha a szülő győzedelmeske-
dik jótéteményekben. Miért lenne rút, ami senki részéről sem rút? Néhány emberrel
ugyanis egyszerre egyenlő és egyenlőtlen a küzdelem. Egyenlő lélekben: ők csak ezt
követelik, mi csak ezt ígérjük. Egyenlőtlen a körülményekben: ha valakit ezek
akadályoznak meg abban, hogy köszönetét kifejezze, emiatt nem kell neki, mint
alulmaradottnak szégyenkeznie. Nem rút dolog, hogy nem éred el, ha a nyomában
vagy. 4. Gyakran rákényszerülünk arra, hogy újabb jótéteményeket kérjünk, noha
még a korábbiakat sem viszonoztuk, s nem azért nem kérünk, vagy ha tesszük is, de
rútul, mert viszonzás nélkül is adósok leszünk. Nem mi okozzuk ugyanis a késést,
hogy a leghálásabbak legyünk, hanem közbejön valami külső körülmény, ami
megakadályoz. Lélekben mégsem szenvedünk vereséget, s nem maradunk csúfosan
alul azokban a dolgokban, amelyek nincsenek a mi hatalmunkban.
VI.1. Nagy Sándor makedón király azzal szokott hencegni, hogy őt senki sem
győzte le jótéteményekben. Semmi oka, hogy kevésbé lelkesen nézzen a seregébe
besorozott makedónokra, görögökre, károkra, perzsákra és egyéb népekre, s ne
gondolja azt, hogy ezt nem a királysága adta neki, amely Thracia legkisebb
szögletétől az ismeretlen tenger partjáig nyúlik. Ugyanezzel dicsekedhetett volna
Socrates, ugyanezzel Diogenes is, akivel szemben mindenképpen alulmaradt. Hát
nem maradt-e alul azon a napon, amikor ő, a mértéktelen emberi gőgtől
fölfuvalkodott ember találkozott valakivel, akit nem tudott sem megajándékozni, sem
kifosztani!?
2. Archelaus király megkérte Socratest, hogy látogassa meg. Socrates állítólag azt
válaszolta, hogy nem megy olyan emberhez, akitől jótéteményt kaphat, miközben azt
hasonlóval viszonozni nem tudja. Először is: hatalmában állt visszautasítania.
Azután: ő adott korábban jótéteményt, hiszen kérésre érkezett, és olyasmit adott,
amit a király semmiképpen sem viszonozhatott Socratesnek. Archelaus továbbá
aranyat és ezüstöt készült ajándékozni miközben az arany és ezüst megvetésére
számíthatott viszonzásként. Nem volt képes köszönetet mondani Archelausnak
Socrates? 3. Ugyan miképpen kaphatott volna annyit, amennyit azzal adott volna, ha
mutatott volna egy az életben és halálban jártas, s mindkettőnek a határait szemmel
tartó embert? Ha a déli verőfényben tévelygő királyt bevezette volna a dolgok
természetébe, amelyet annyira nem ismert, hogy amikor napfogyatkozás volt, be-
reteszelte a palotát, és a fiát megnyíratta, ami csak gyász és baljós dolgok esetén
szokásos. 4. Micsoda jótétemény lett volna, ha a reszkető királyt kirángatta volna
rejtekhelyéről, s e szavakkal parancsolta volna meg, hogy szedje össze magát: „Ez
nem „napfogyatkozás”, hanem két égitest együttállása, mivel az alacsonyabb pályát
befutó Hold éppen a Nap alatt futotta pályáját, s ezáltal eltakarta a Napot A Hold
olykor csak egy szeletét takarja el, ha pályája érinti; olykor nagy részét elfedi, ha
jelentősebb részét veti eléje; olykor pedig teljesen eltakarja a szemünk elől, ha egye-
nes tengelyen helyezkedik el a Nap és a Föld között. 5. De gyorsaságuk hamar
tovaragadja ezeket az égitesteket. Rögtön visszakapják a földek a napfényt, és így
halad ez a rend nemzedékről nemzedékre, s vannak megszabott és előre meg-
határozható napok, melyeken a Nap - a Hold pályája miatt - nem tudja valamennyi
sugarát kiárasztani. Várj egy kicsit! Már emelkedik, már mint valami felhőt hátra is
hagyta, már megszabadulva az akadályoktól szabadon küldi fényét.” 6. Socrates nem
mondhatna megfelelő köszönetet Archelausnak, ha a király megtiltotta volna, hogy
nemet mondjon? Valójában hasonlóan nagy jótéteményt kapott volna Socratestől, ha
bármit tudott volna adni Socratesnek.
Miért mondta tehát ezt Socrates? Ez a szellemes férfi, akinek képekből áll a
beszéde, mindenki, különösen a hatalmasok kigúnyolója, inkább okoskodva akart
neki nemet mondani, mint szemtelenül és gőgösen és pimaszul. Azt mondta, hogy ő
nem fogadhat el jótéteményt olyantól, akinek nem tudja hasonlóval viszonozni.
Talán attól félt, hogy az elfogadására kényszerítik, amit nem akart, s attól tartott,
hogy valami Socrateshez méltatlan dolgot kap. Bárki megjegyezheti: „Mondhatta
volna, hogy nem, ha akarta volna.”
7. De bujtogatta magában a pimasz és a magáét nagyra értékelő királyt.
Nem tartozik a tárgyhoz, hogy nem akarsz adni semmit a királynak, vagy nem
akarsz semmit elfogadni a királytól. Mindkét visszautasítást ugyanúgy veszi, de
bátrabb dolog a gőgös emberrel szembeszállni, mint nem félni. Szeretnéd tudni, mi
volt a valódi szándéka? Nem akart önkéntes szolgaságba vonulni ő, akinek a
szabadságát nem tudta elviselni egy szabad állam.
VII.1. Úgy vélem, eléggé megtárgyaltuk ezt a részt, hogy vajon rút dolog-e
alulmaradni jótéteményekben. Aki ezt kérdezi, jól tudja, hogy az emberek nem
szoktak jótéteményt adni maguknak. Nyilvánvaló lett volna ugyanis, hogy nem rút
dolog, ha önmagunkat győzzük le.
2. Néhány sztoikus egyébként bizonytalan abban, vajon adhat-e magának bárki
jótéteményt, vajon köszönetet kell-e mondania magának. S hogy úgy tűnjék, ez
kérdéses, a következőt találták ki: szoktuk mondogatni: „magamnak köszönöm”,
„csak magamra vethetek”, „mérges vagyok magamra”, s sok effélét, amelyekben
mindenki mint valaki másról beszél önmagáról.
3. „Ha árthatok magamnak, miért nem adhatok jótéteményt? Ezenkívül ha
mindazokat, amiket másoknak tettem, jótéteménynek nevezik, miért nem az, ha
magammal teszem. Ha mástól kaptam, lekötelezettje vagyok, s miért nem vagyok
lekötelezve, ha magamtól kapom? Miért vagyok hálátlan magammal szemben, ami
nem kevésbé rút dolog, mint önmagunkkal szemben lenni mocskosnak, keménynek,
kegyetlennek és hanyagnak?”
4. Éppen olyan rossz a híre a más, mint a tulajdon teste árusának. Természetesen
kárhoztathatják a kerítőt, aki más véleményét teszi magáévá, a hamisságra-
hazugságra kész ajnározót. Nem kevésbé tetszik magának és néz föl önmagára, hogy
úgy mondjam, a maga kerítője. A hibák nem csak akkor gyűlöletesek, ha kívül
vannak, hanem akkor is, ha belül kínoznak. 5. Kit csodálsz jobban, mint azt, aki
parancsol önmagának, akinek hatalma van önmaga fölött? Könnyebb a barbár és az
idegen uralmat nem tűrő népeket kormányozni, mint féken tartani saját lelkünket, és
átadni önmagunknak, ráhagyni önmagára. Platón - mondják - köszönetet mond
Socratesnek azért, amit tanult tőle. Miért nem mond köszönetet önmagának
Socrates, amién megtanította önmagát?
Marcus Cato ezt mondja: „Amid hiányzik, kérd magadtól!” Miért nem
ajándékozhatom meg magamat, ha javaslatot tehetek magamnak? 6. Számtalan
dolog van, amelyekben a megszokás kettéoszt bennünket: „Hagyj, magammal
beszélgetek” - szoktuk mondani: „Kipucolom a fülem!” Ha ezek meg a többi hasonló
igaz, amiként haragudnunk kell magunkra, úgy köszönetet is kell mondanunk; amint
ráripakodunk magunkra, úgy dicsérjük is. Ahogy önnön kárunkra vagyunk, úgy
hasznára is lehetünk.
A sértés és a jótétemény ellentétes dolgok. Ha valakiről azt mondjuk: megsértette
önmagát, igazságtalan volt önmagával, azt is mondhatnánk: jótéteményt adott
magának. A természet jóváhagyásával tette. VIII.1. A természet jóváhagyása a
legfontosabb, hogy aki lekötelezett, később mondjon köszönetet.
Adós nincsen hitelező nélkül, éppúgy ahogy nincs férj feleség, vagy apa fiú vagy
lány nélkül. Ahhoz adnia kell valakinek, hogy valaki kapjon. Nem adás és
megajándékozás az, áttenni valamit a balkézből a jobba, 2. amint senki sem viszi
magát, noha mozgatja és átviszi a testét. Amint nem mondják senkire azt, hogy kiállt
magáért, noha önmaga érdekében beszélt; sem szobrot nem emelt magának mint
patrónusának; amint a beteg sem követel fizetséget magától, ha tulajdon
gondoskodása következtében gyógyult föl, ugyanígy egyetlen foglalkozásban sem kell
köszönetet mondania, mégha olyasmit csinált is valaki, ami hasznára volt, mert nincs
kinek. 3. Megengedem, hogy van, aki jótéteményt ad magának, míg ad, kap is.
Megengedem, hogy van, aki kap jótéteményt önmagától, elfogadja, és visszaadja.
Mint mondják: otthon forog majd, s rögtön elmúlik, akár a hatástalan név. Mert nem
ad más, mint aki kap, hanem egy és ugyanaz. Az a szó, hogy „köteles”, két helyet
kapcsol össze. Hogyan állhat önmagában az, aki kötelezettségtől szabadítja meg
magát? 4. Amint a körnek vagy a golyónak nincs alja, nincs teteje, nincs háta, nincs
eleje, mivel a mozgás megváltoztatja elrendezésüket, s ami hátul volt, előre, s ami
alul volt, felülre kerül, minden - bárhogyan haladt is - ugyanoda tér vissza, hidd el,
hogy ugyanez a helyzet az emberrel is. Bár sokfélére változtatod, mégis ugyanaz.
Öngyilkos lett: akivel a sértések miatt küzdött, nem létezik. Megkötözte és bezárta
önmagát. Nem veszik őrizetbe erőszak miatt. Jótéteményt adott önmagának: rögtön
viszonozta annak, aki kapta.
5. Azt mondják, a természet semmit sem veszít el, mert bármit vesznek is el tőle,
visszatér hozzá, és semmi sem képes elpusztulni, mert nincsen hová lehullania,
hanem visszatér oda, ahonnan eltávozott. „Ugyan miben hasonlít - kérdezed - ez a
példa a feltett kérdéshez?” 6. Megmondom. Képzeld el, hogy sértetlen vagy. Nem
vész el a jótétemény, megvan annál, aki adta. Képzeld el, hogy te nem akarod
elfogadni a viszonzást. Nálad van, mielőtt visszakapnád. Semmit sem veszíthetsz el,
mert amit elvesznek tőled, semmivel sem kevésbé marad a tiéd. A körforgás benned
zajlik: kapva adsz, és adva kapsz.
IX.1. „Jótéteményt kell adnunk magunknak, tehát köszönetet is kell mondanunk.”
Már az is tévedés, amiből a többi következik. Senki sem ad ugyanis jótéteményt
magának, hanem a természetének engedelmeskedik, amely önmaga szeretetére
alkotta meg, ezért a legfőbb gondja az, hogy kerülje az ártalmasat, és keresse a
hasznosat. 2. Emiatt nem nagylelkű az, aki megajándékozza magát, s nem
megbocsátó, aki elnéző önmagával, s nem irgalmas szívű, akit megérintenek saját
kínjai, mert másokkal szemben viselkedni így nagylelkűség, elnézés, irgalmasság,
magunkkal szemben viselkedni így természetes. A jótétemény önkéntes dolog, s
önmagunk hasznára lenni szükségszerű. Minél több jótéteményt ad valaki, annál
jótékonyabb. Dicsértek-e valaha is amiatt valakit, hogy segítségére volt önmagának?
Hogy kiszabadította magát az útonállók markából? Senki sem ad jótéteményt,
éppúgy mint vendégül sem látja; senki sem ajándékozza meg magát, éppúgy nem,
mint aki pénzt kölcsönöz. 3. Ha valaki jótéteményt nyújt magának, mindig nyújt,
megszakítás nélkül nyújt, nem tudja megszámlálni jótéteményeit. Mikor mondhatna
tehát köszönetet, ha éppen azáltal nyújt jótéteményt, hogy köszönetet mond? Ugyan
hogyan tudnád megkülönböztetni, hogy jótéteményt ad-e magának, vagy viszonoz,
ha a dolog az emberen belül zajlik? Megszabadultam a veszedelemből. Jótéteményt
adtam magamnak. Újra kiszabadulok a veszedelemből. Vajon nyújtom vagy
viszonzom a jótéteményt? 4. Továbbá, hogy először is megengedjem, hogy adhatunk
magunknak jótéteményt, ami aztán következik, azt már nem engedem meg. Mert ha
adtunk is, már nem vagyunk adósok. Miért? Mert rögtön visszakapjuk. Jótéteményt
kell kapnom, aztán tartozom vele, majd viszonzom. A tartozásnak nincs helye, mert
késedelem nélkül visszakapjuk. Mindenki csak másnak adhat, mindenki csak
másnak tartozhatik, mindenki csak másnak viszonozhat. Ez eggyel nem történhetik
meg, mert mindannyiszor két személy kell hozzá.
X.1. A jótétemény jelentése: valamit hasznosan juttatni. A „juttatni” szó pedig
másokra tekint. Nem tűnik-e eszementnek az, aki azt mondja, hogy eladott magának
valamit? Mert az eladás elidegenítés: tulajdonunknak és a rá formált jogunknak a
másokra való átruházása. S amint az eladás, úgy az ajándékozás is lemondás, s
annak, amit birtokolsz, a másik birtokába való átadása. Mert ha így áll a helyzet,
senki sem nyújt jótéteményt magának, mivel senki sem ad magának, egyébként
ellentétes dolog találkozik egymással, hogy ugyanaz ad és kap. 2. Nagy különbség van
tehát adás és kapás között. Ugyan miféle? Mert ezek a szavak ellentétben állnak
egymással. Ha azonban magának ad valaki jótéteményt, akkor nincs különbség adás
és kapás között. Kevéssel előbb azt mondtam, hogy bizonyos dolgok másokra
tartoznak, s úgy vannak megfogalmazva, hogy a jelentésük teljesen elüssön tőlünk.
Egy másik embernek vagyok a testvére, hiszen senki sem testvére önmagának.
Hasonlítok, de másra, mert ugyan ki hasonlít önmagára. Amit összehasonlítanak, az
nem érthető önmagában. Amit összekapcsolnak, nem áll meg önmagában. Ugyanígy,
amit adnak, nem adható a másik nélkül, s jótétemény sincsen a másik nélkül. 3.
Maga a kifejezés is mutatja ezt, amelyben ez jut kifejezésre: „jót tett”. Márpedig
éppúgy nem tesz senki jót magának, mint ahogy nem kedvez magának, mert saját
oldalán áll. Hadd mutassam be ezt részletesebben, több példával is: 4. Miért be!?
Mivel olyan dolgok közt áll fönn a jótétemény lehetősége, amelyeknek szüksége van
egy második személyre. Bizonyos dolgok csak akkor erkölcsösek, szépek, fölöttébb
erényesek, ha a másiknak is jut hely bennük. Az emberi nem legfőbb javai közt
tisztelik az adott szót. De mondják-e bárkiről is, hogy megtartotta az önmagának
adott szavát?
XI.1. Most az utolsó részterületre térek rá. Aki köszönetet mond, az tartozik
valamivel, csakúgy, mint az adós a pénzzel. Semmit sem ró le azonban az, aki
önmagának mond köszönetet, éppúgy nem tesz szert semmilyen haszonra az, aki
magától kapott jótéteményt. A jótéteménynek és köszönetnyilvánításnak oda-vissza
kell mennie. Egy személyen belül nincs kölcsönösség. Aki köszönetet mond, viszon-
zásként hasznára van annak, akitől kapott valamit. Aki magának mond köszönetet,
kinek van hasznára? Önmagának. Aki nem fontolgatja máshol a
köszönetnyilvánítást, máshol a jótéteményt? Aki magának mond köszönetet, önmaga
hasznára van, de melyik hálátlan nem ezt akarta csinálni?
2. „Ha köszönetet kell mondanunk magunknak, hálát is kell rebegnünk. Ezt
mondjuk ugyanis: Hálát adok magamnak, hogy nem akartam feleségül venni ezt az
asszonyt, s hogy nem léptem szövetségre azzal az alakkal.”
Amikor ezt mondjuk, dicsérjük magunkat, és - hogy helyeseljük tettünket -
visszaélünk a hálálkodók szóhasználatával.
3. A jótétemény az, amit - noha megkaptuk - lehet nem viszonozni is. Aki
önmagának ad jótéteményt, az nem utasíthatja vissza, amit adott: ez pedig nem
jótétemény. Más időben kapjuk a jótéteményt, s máskor viszonozzuk; de ezt nem
más-más időben adják s kapják.
4. A jótéteményben az is helyeslésre, az is figyelemre méltó, hogy ki-ki eközben,
hogy a másik hasznára legyen, elfeledkezik önmagáról. Amit a másiknak adott,
magától vonta el. Nem tesz ilyesmit az, aki magának nyújt jótéteményt. 5.
Jótéteményt adni közösségi cselekedet: az egyiket megnyeri magának, a másikat
lekötelezi. Magunknak adni nem közösségi dolog, hiszen senkit sem nyerünk meg,
senkit sem kötelezünk le, senkit sem jogosít olyan reményekre, hogy azt mondhassa:
„Tisztelnem kell ezt az embert. Jótéteményt adott neki, nekem is nyújt majd.” 6.
Jótétemény az, amit nem önérdekből adnak, hanem annak érdekében, akinek adják.
Az azonban, aki magának nyújt jótéteményt, önérdekből nyújt. Ez tehát nem
jótétemény.
XII.1. Úgy tűnik a számodra, hogy amit a bevezetőben fogalmaztam, hazugság volt.
Azt mondod, távol vagyok attól, aki a fáradozást értékeli, sőt - jóhiszeműen - az egész
fáradozást tönkreteszem. Várj, s ezt is helyesebben ítéled majd meg, ha elvezetlek
ahhoz a rejtekhelyhez, amelyből ha kijutottál, semmi többet sem érsz el, mint hogy
megmenekülsz azok közül a nehézségek közül, amelyek közé nem lett volna szabad
eljutnod. 2. Mi jó van abban, hogy fáradságosan csomókat oldasz ki, amelyeket
magad csináltál, amikor kioldottad? De amint bizonyos dolgokat élvezetünkre és
tréfából úgy megkötöznek, hogy lehetetlen feladat a járatlan számára annak
megoldása, és az annak, aki kötözte őket, fáradozás nélkül sikerül, mivel ismeri ezek-
nek a természetét és akadályait, és semmivel sem okoznak kevesebb gyönyört (mivel
megpróbálják a szellem élét és fölkeltik a figyelmet), úgy ezek, melyek ravasznak és
cselesnek tűnnek, elrabolják a szellem nyugalmát és tunyaságát, amelynek hol azt a
mezőt kell kiszélesítenie, amelyen bolyong, óvatosan kell keresztüljutnia és
áthaladnia ott, ahol valami sötét és törékeny fekszik az úton.
3. Mondják, hogy senki sem hálátlan. Ezt így bizonyítják: „Jótétemény az, ami
hasznos. Használni azonban senki sem tud egy hitvány embernek, ahogy ti,
sztoikusok, mondjátok. Jótéteményt tehát nem kap a hitvány, sem a hálátlan tehát. A
jótétemény azonban erényes és helyeslésre méltó dolog. A hitványnál semmilyen
erényes és helyeslésre méltó dolognak nincsen helye, tehát a jótéteménynek sem. Ha
ezt nem képes elfogadni, nem köteles viszonozni sem, s ezért nem lehet hálátlan sem.
4. Továbbá, ahogy mondjátok, a derék férfi mindent helyesen tesz. Ha mindent he-
lyesen cselekszik, nem lehet hálátlan. Hitvány embernek senki sem adhat
jótéteményt. A derék viszonozza a jótéteményt, a hitvány nem kap. Ha ez így van,
egyetlen derék sem hálátlan, s nem is hitvány. A természetben pedig senki sem
hálátlan. Így ez az egész fölösleges.
5. Nálunk, sztoikusoknál egyetlen jó van: az erény. Ez nem lehet hitvány. Mert
nem lesz többé hitvány, ha az erény beléköltözött. Ameddig azonban hitvány, senki
sem nyújthat neki jótéteményt, mivel a hitványak és a derekak ellentétesek
egymással, s nem találkoznak. Ezért nincs senki a hasznára, mivel, ami csak
érintkezésbe lép vele, azt a helytelen használat tönkreteszi. 6. Amint a betegségtől
gyötört és epében bő gyomor is megváltozik bármilyen ételt is fogad be, és minden
tápláléktól megfájdul, úgy a beteg léleknek is, bármit bízol is rá, az terhére,
pusztulására és nyomorúságának okául szolgál.
A nagyon szerencsésekben és gazdagokban több nyugtalanság lakik, s kevésbé
találják meg önmagukat, hogy minél nagyobb lehetőség hull a nyakukba, annál
jobban nyugtalankodjanak. 7. Tehát semmi sem juthat a hitványakhoz, ami
hasznukra lehet, sőt semmi, ami ne lenne ártalmas. Bármi jut osztályrészül nekik,
természetükhöz igazítják, és a különösen szép dolgok, melyek hasznosak lennének,
ha derekabbaknak jutnának, számukra veszedelmesek. Ezért tehát sem jótéteményt
adni nem képesek, mivel senki sem képes olyasmit adni, amije nincsen. Ezeknél a
jótétemény iránti akarat hiányzik.
XIII.1 Jóllehet mindez így van, a hitvány mégis képes elfogadni bizonyos dolgokat,
amelyek a jótéteményekhez hasonlatosak, amelyeket ha nem viszonoz, hálátlan lesz.
Vannak javai a léleknek, a testnek és a sorsnak. A lélek javait megszünteti a bolond és
a hitvány. Ezt megengedik annak, aki ezeket képes elfogadni, de köteles is viszonoz-
ni, s ha nem viszonozza, hálátlan. Nem csak a mi tanításunk szerint van ez így. A
peripatetikusok is, akik sokkal messzebbre és távolabbra helyezik az emberi
szerencse határait, azt állítják, hogy apró jótéteményekben a hitványak is
részesülnek. Aki nem viszonozza ezeket: hálátlan. 2. A mi tetszésünket nem nyeri el,
hogy vannak olyan jótétemények, amelyek nem teszik jobbá a lelket. Nem tagadjuk,
hogy ezek hasznos és kívánatos dolgok. Ilyesmiket derék férfinak is adhat a hitvány, s
kaphat a deréktől, mint pénzt, ruhát, tisztséget és életet. Ha ezeket nem viszonozza,
jogosult lesz a hálátlan névre.
3. „De milyen alapon nevezed őt hálátlannak, ha nem viszonozza, amire azt
mondod, hogy nem jótétemény.”
Bizonyos dolgok, mégha nem is valódiak, a hasonlóság miatt ugyanazzal a szóval
jelöltetnek. Így szelencének nevezzük az ezüst és az arany szelencét is. Az
iskolázatlan nem teljesen faragatlan, csak a magasabb tudományokhoz nem jutott el.
Ugyanígy, aki lát egy rosszul öltözött és rongyos embert, azt mondja, hogy látott egy
mezítelent. Mindezek nem jótétemények, csak jótéteménynek tűnnek - jótétemény
alakúak.
4. „Amint ezek jótéteménynek tűnnek, úgy ő is csak hálátlannak tűnik, de nem
hálátlan.” Tévedés, hiszen azokat a jótéteményeket az is így nevezi, aki adja, s az is,
aki kapja. Aki megcsalja tehát a valódi jótétemény álcájával, éppoly hálátlan, mint a
méregkeverő, aki altatót kevert, noha azt hitte, méreg az.
XIV.1. Cleanthcs szenvedélyesebben fogalmaz: „Habár nem jótétemény az, amit
kapott, ő mégis hálátlan, mivel nem viszonozza, noha elfogadta.” 2. Így útonálló
valaki, mielőtt beszennyezte volna a kezét, mivel már fölfegyverkezett a gyilkosságra,
s megvan benne a zsákmányolásra és a gyilkosságra való szándék. A tett csak
gyakorlati végrehajtása és megnyilvánulása a hitványságnak, nem kezdete. „Az, amit
elfogadott, nem volt jótétemény.” De annak nevezték. Megbűnhődnek a
szentségtörők is, noha senkinek a keze sem ér el az istenekig.
3. „Hogyan lehet bárki is hálátlan egy hitvánnyal szemben, ha a hitvány nem tud
jótéteményt nyújtani?”
A következő módon: mivel elfogad tőle valamit azok közül, amelyek az oktalanok
között értékesek, tudniillik amiből sok van a hitványak birtokában, hasonló jellegű
dologban neki is hálásnak kell lennie, s azokat, bármifélék is, mivel javakként kapta,
javakként kell viszonoznia. 4. Azt mondják arra is, hogy adós, aki aranyakkal
tartozik, és aki állami jellel megjelölt bőrdarabbal, amilyen a spártaiaknál volt, ami a
számozott pénzérme használatát helyettesítette. Amilyen módon vagy lekötelezve,
úgy törleszd a hitelt. 5. Hogy mi a jótétemény, vajon ilyen rút és silány anyagba is le
kell-e szállania a ragyogó név nagyságának, nem tartozik rátok. Másoknál keressük
az igazságot. Ti az igazság látszata szerint alakítsátok lelketeket, s amíg az erényt
tanuljátok, bármi is az, amiben az erény neve fölbukkan, azt tiszteljétek.
XV.1. „Amint nem lehet véleményetek szerint senki sem hálátlan, úgy mindenki
egyben hálátlan is.”
Azért, mert ahogy mondjuk, minden ostoba hitvány. Akinek viszont egy hibája is
van, az egynek sincs híján. Minden ostoba tehát hitvány is. Így mindegyik hálátlan, 2.
Hogyan tehát? Nem azok? Vajon nem származik-e mindenfelől rágalmazás az emberi
nemre? Vajon nem általános panasz-e, hogy semmivé foszlanak a jótétemények, és
igen-igen kevesen vannak azok, akik az arra érdemesekkel nem bánnak felette
érdemtelenül? Nincs okod arra, hogy ezt a mormogásunkat csak azokra
vonatkoztasd, akik azonnal igen rossznak és hitványnak vesznek mindent ami a
helyes határán kívülre esett. 3. Íme, nem a filozófusok házából, hanem a tömeg
közepéből hallatszik a népeket és nemzeteket kárhoztató hang:

Gazdát retteghet a vendég,

vőt az após; ritkán szerető a fivér a fivérrel,
Férj feleségnek, a nő férjének terveli vesztét.

4. Ez még tovább folytatódik: a jótétemények gazságba fordultak, s nem kegyelmez

azok vérének, akikért vért kell ontani. Karddal és vérrel válaszolunk a
jótéteményekre. Kezet emelni hazájára s saját vesszőnyalábjaival szorongatni azt:
hatalmat és méltóságot jelent neki. Mindenki azt hiszi, hogy alantas és elnyomott
helyen áll, ha nem áll az állam fölött. Az államtól kapott hadseregeket ellene
fordítják, s így hangzik a vezér parancsa: 5. „Harcoljatok feleségetek ellen,
harcoljatok gyermekeitek ellen! Fegyverrel törjetek oltárokra, tűzhelyekre, házi
istenekre!” Akiknek még diadalmenet végett sem szabad a senatus beleegyezése
nélkül a városba belépnetek, és akiknek győztes hadsereget vezetve haza csak a
falakon kívül lehet a curiával tanácskoznotok, most a leölt polgárok rokoni vérétől
iszamosan fölemelt zászlókkal vonuljatok be a városba! 6. A hadijelvények közt
elnémul a szabadság, és a győzedelmes s a nemzeteknek békét szerző, a háborúktól
messzire húzódott nép, félelemtől összepréselve, falai között, ostromlottan retteg
tulajdon sasaitól.
XVI.1. Hálátlan Coriolanus, s csak későn, vétke megbánása után kötelességtudó.
Letette a fegyvert, de az apagyilkosság kellős közepén tette le. Hálátlan Catilina:
kevésnek ítélte, ha anélkül szerzi meg a hazát, hogy fölforgatná, anélkül, hogy
rászabadítaná az allobroxok hordáit és az Alpokon túlról behívott ellenség
kielégítené régi s vele született gyűlöletét, s a gall sírhalmoknak a régóta esedékes
halotti áldozatot római vezérekkel róná le. 2. Hálátlan a katonából consullá lett Caius
Marius, aki ha a római halottakért cimber tetemekkel nem egyenlítette volna ki a
számlát, ha a polgárokra zúdított veszedelemre és öldöklésre csak a jelszót adta volna
ki, s nem maga lett volna a jelszó, akkor úgy érezte volna, hogy nem állt bosszút, s
visszakerült korábbi helyzetébe. 3. Hálátlan Lucius Sulla, aki keményebb
gyógymóddal gyógyította a hazát, mint a veszedelem volt; aki mikor Praeneste
fellegvárától emberi vérben gázolt a porta Collináig, új csatát zúdított a városra, új
öldöklést. Két légiót (ami kegyetlenség) a győzelem után (ami istentelenség) az eskü
végeztével sarokba szorítva mészároltatott le, s proscriptiót rendelt el, hatalmas
istenek, hogy aki római polgárt öl, büntetlenséget és pénzt kap, s még jó, hogy
polgárkoszorút nem! 4. Hálátlan Cn. Pompeius, aki három consulságát, három
triumphusát, oly sok tisztségét, amelyeket legnagyobbrészt éretlenül szerzett meg,
azzal hálálta meg az államnak, hogy a hatalmába kerített másokat is, mintha a
befolyása miatti irigységet kiolthatta volna azzal, ha sokaknak szabad az, ami
senkinek sem volt szabad. Míg rendkívüli fölhatalmazásra áhítozott, míg fölosztotta a
provinciákat, hogy válogathasson köztük, míg úgy szelte szét három úr számára a
köztársaságot, hogy az ő házában két szelet maradjon, oda juttatta a római népet,
hogy máshogy nem menekülhetett már, csak a szolgaság jótéteménye révén. 5. De
hálátlan Pompeius ellensége és legyőzője is. Galliából és Germaniából a Városba
hajtotta a háborút, s ő a nép barátja, ő a néppárti a circus Flaminiusban vert tábort,
közelebb, mint ahol Porsennáé állt. Korlátozta a jogot és a győzelem kegyetlenségét.
Amit mindig mondogatott, megtartotta: nem ölt mást, csak aki fegyvert viselt. Mi ez
tehát? Másoknak véresebb volt a fegyverük, de ha lecsillapodott a szomjuk, olykor
mégis elhajították. Ő gyorsan visszadugta hüvelyébe a kardját, de sohasem tette le. 6.
Hálátlan Antonius saját dictatorával szemben, akiről joggal jelenthette ki, hogy
meggyilkolta. Az ő gyilkosait szétküldte a provinciákba és a seregekhez, a
proscriptióktól, merényletektől és háborúktól marcangolt hazát azonban oly sok
csapás után arra ítélte, hogy a Város, amely az achájoknak, a rhodusiaknak és a többi
híres városnak adómentességgel együtt adta vissza sértetlen jogait és a szabadságát,
már ne is római királyoknak, hanem eunuchoknak fizessen adót.
XVII.1. Ráesteledik arra, aki a haza végső pusztulásáig elősorolja a hálátlanokat.
Hasonlóképpen mérhetetlenül hosszú lenne, ha elkezdenék végigszaladni azon,
mennyire hálátlan volt a köztársaság legjobb és leghűségesebb híveivel szemben, s
hogy nem vétkezett maga sem kevesebbszer, mint ahányszor ellene vétettek.
2. Camillust száműzetésbe küldte, Scipiót elbocsátotta, Catilina után száműzött
lett Cicero, ledöntötték házi isteneit, javait ellopták, megtörtént, amit Catilina tett
volna, ha győz. Rutilius ártatlanságának a jutalma az asiai bujdosás lett. Catótól a
római nép megtagadta a praeturát, megtagadta a consulatust. 3. Hálátlanok vagyunk
az államéletben.
Mindenki kérdezze meg önmagát! Nincs senki, aki ne panaszkodnék
hálátlanságra. Mégis lehetetlenség, hogy mindannyian panaszkodjanak, de ne
panaszkodjanak mindenkire. Valamennyien hálátlanok tehát. Csak hálátlanok?
Valamennyien kapzsik és valamennyien rosszindulatúak és valamennyien gyávák,
különösen azok, akik vakmerőnek tűnnek. Tedd hozzá: és becsvágyók valamennyien
és istentelenek valamennyien. De nincs okod mérgelődni. Bocsáss meg nekik: mind
tébolyult. 4. Nem akarlak visszarántani a bizonytalanba, hogy azt mondom: „Nézd,
mennyire hálátlan az ifjúság! Ugyan melyikük nem kívánja atyja utolsó napját,
legyen bár ártatlan; melyikük nem várja, legyen bár kellő önüralma; melyikük nem
gondol rá, holott tiszteli szüleit? Ugyan ki az, aki úgy retteg a legjobb feleség
halálától, hogy közben nem vet vele számot? Melyik, azt kérdem, melyik győztes
alperesnek maradt meg az emlékezetében hosszan a nagy jótétemény?” 5. Ez nyilván-
való: Ki hal meg zokszó nélkül? Ki meri ezt mondani az utolsó napon:

Éltem: a pályámat, mit a sort megadott, befutottam?

Ki távozik vonakodás, ki távozik sóhaj nélkül? Bizony a hálátlan jellemzője, hogy

nem elégszik meg az eltelt idővel. Mindig kevés lesz a nap, ha számolgatod. 6.
Gondold végig, hogy a legfőbb jó kívül van az időn. Figyeld meg, milyen kevés a jó
számára. Hogy halálod napját elhalaszd, annak nincs köze a boldogsághoz, mert a
késlekedéssel nem boldogabb lesz az élet, csak hosszabb. 7. Mennyivel
megnyugtatóbb, ha hálásan a kapott örömökért nem mások éveit számolgatod,
hanem derűsen összeadod tiéidet, és nyereségként könyveled el. „Erre ítélt méltónak
az istenség, ennyi elég. Lehetett volna több, de ez is jótétemény.” Legyünk hálásak az
isteneknek, legyünk hálásak az embereknek, legyünk hálásak azoknak, akik adtak ne-
künk valamit, s legyünk hálásak azokkal is, akik a mieinknek adtak valamit.
XVIII.1. „Végtelenül elkötelezel engem, amikor hozzáteszed: a mieinknek. Szabj
határt valahol! Aki jótéteményt nyújt a fiúnak, amint állítod, az atyjának is nyújt.
Erről kérdezlek először. Másodszor: szeretném, ha mindenképpen meghatároznád:
ha az atyja is jótéteményt kap, netalán a testvére is? Netalán a nagybátyja is? Netalán
a nagyapja is? Netalán felesége, apósa is? Bökj rá, hol hagyjam abba, meddig
gombolyítsam a személyek fonalát?”
Ha megművelem a szántód, jótéteményt nyújtok neked. Ha égő házadat eloltom,
vagy, hogy össze ne dőljön, aládúcolom, jótéteményt adok neked. Ha meggyógyítom
a szolgádat, neked számítom föl. Ha megmentem a fiadat, nem kapsz tőlem
jótéteményt?
XIX.1. „Eltérő példákat sorolsz elő, hiszen aki megműveli a szántómat, nem a
szántómnak nyújt jótéteményt, hanem nekem; aki pedig a házamat, hogy össze ne
rogyjék, megtámasztja, nekem teszi, mert a ház híján van az érzékelésnek. Én vagyok
az adósa, mert nincs neki egy sem. S aki műveli a szántómat, nem annál, hanem
nálam akar érdemeket szerezni. Ugyanezt mondom a rabszolgáról is. Az én
tulajdonom, nekem mentik meg, tehát én vagyok adós helyette. A fiam önmagában is
részesülhet jótéteményben, emiatt ő fogadja el, én csak örvendek, s noha megérint,
nem kötelez le.”
2. Mégis azt szeretném, hogy te, aki nem gondolod adósnak magadat, felelj nekem:
a fiú jó egészsége, jó szerencséje, vagyona az atyjához tartozik. Boldog lesz, ha
egészséges a fia, szerencsétlen, ha elveszíti. Hogyan tehát? Aki egyfelől boldog is lesz
általam, sőt a legnagyobb szerencsétlenségtől is megmenekül, nem kap tőlem
jótéteményt? 3. „Nem - mondja. - Bizonyos dolgok másoknak jutnak, de hozzánk is
elérnek. Attól kell azonban a viszonzást követelni, aki részesült belőle. Ahogy a pénzt
is attól követelik, akinek kölcsön adták, noha az valahogy hozzám került. Nem
jótétemény az, amelynek a haszna nem érinti meg a hozzátartozókat is, nem ritkán
még a nagyon távoliakat is.” 4. Nem az a kérdés, hogyan vándorol el a jótétemény
attól, aki kapta, hanem hogy hol van először. Neked az adósnál, az elején kell
kezdened.
 Hogyan tehát? Ugye, nem mondod: „Megajándékoztál a fiammal, de ha meghalt
volna, nem élnék tovább?” Nem tartozol az életéért jótéteménnyel annak, akinek az
életét a magadénál többre tartod? Most is, hogy a fiadat megmentettem, a lábamhoz
térdelsz, az isteneknek tett fogadalmaidat beváltod, mintha te menekültél volna meg.
Ilyesmiket hallani tőled: 5. „Nincs különbség, hogy engem mentettél-e meg. Mind a
kettőnket megmentettél, de engem inkább.” Miért mondod ezt, ha nem részesültél
jótéteményben? Hiszen ha a fiam hitelt vett föl, s megfizetem a hitelezőnek, még
nem én vagyok az adós. Mert ha a fiamat házasságtörésen kapták, s én
szégyenkezem, azért még nem én vagyok a házasságtörő. 6. Azt mondom, hogy a
fiamért lekötelezetted vagyok, de nem mert az vagyok, hanem mert önként akarok az
adósod lenni. Épsége a legnagyobb öröm a számomra, a legnagyobb haszon, s
megmenekültem a gyermek elvesztésének legeslegnagyobb sebétől. Nem az a kérdés,
a hasznomra voltál-e, hanem hogy adtál-e jótéteményt? Hasznunkra lehet állat, kő,
fű, mégsem nyújtanak jótéteményt, mert adni csak tudatosan lehet. 7. Te azonban
nem az atyának, hanem a fiának akarsz adni, s közben még csak nem is ismered az
apját. Ha végül azt kérdeznéd; „Tehát nem nyújtottam jótéteményt az apának azzal,
hogy megmentenem a fiát?", állítsd szembe vele ezt: „Az apának nyújtottam tehát
jótéteményt, akit nem ismerek, akire nem gondoltam?” S mi van akkor, ami olykor
megesik, hogy gyűlölöd az apát, de a fiát megmented? Úgy tűnik majd, annak
nyújtottál jótéteményt, aki a legnagyobb ellenséged volt, amikor nyújtottad.”
8. De - félretéve a párbeszéd kérdés-feleleteit - hogy úgy válaszoljak, mint egy jogi
tanácsadó: a jótéteményt adó lelkületét kell megvizsgálni. Annak nyújtott
jótéteményt, akinek adni akart. Ha az apa iránti tiszteletből cselekedett, az apa kapta
a jótéteményt. Ha a fiú javára, akkor az apát nem kötelezi le a fiának nyújtott
jótétemény, noha maga is örömöt talál benne, s ha mégis alkalma nyílnék rá, ő is
igyekeznék adni valamit, de nem azért, mert le kell rónia, hanem mert oka van arra,
hogy elkezdődjék valami. Az apától nem kell visszakövetelni a jótéteményt. Ha bármi
kedveset tesz ezért cserébe, igazlelkű, de nem hálás. 9. Mert a következőknek nem
lehet véget szabni: ha az apának adok jótéteményt, az anyának, nagyapának,
nagybácsinak, gyermekeknek, rokonoknak, barátoknak, szolgáknak és a hazának is
adok. Hol torpan meg tehát a jótétemény? Hisz kibogozhatatlan álokoskodás
következik, aminek nehéz mértéket szabni, mert lassanként lopózik be, s nem hagyja
abba a lopózást.
XX.1. Gyakorta panaszkodnak így: „Két testvér ki nem állhatja egymást. Ha
megmentem egyikőjüket, vajon jótéteményt adok-e annak, aki nehezen viseli majd
el, hogy gyűlölt fivére nem pusztult el.” Kétségtelen, hogy a jótétemény annak is
hasznára van, aki nem akarja, amint nem adott jótéteményt az, aki akarata ellenére
volt hasznunkra.
2. „Jótéteménynek nevezed, ami sérti őt, ami kínozza?”
Sok jótétemény okoz szomorú és ráncolt homlokot, amint ahhoz, hogy gyógyíts,
vágni, égetni és kötelekkel rögzíteni kell. Nem kell figyelni arra, hogy fájlalja-e bárki
a kapott jótéteményt, hanem hogy kell-e örülnie neki. Nem rossz az a denarius,
amelyet elhajít a barbár, vagy aki nem ismeri az állami pénzverést. A jótéteményt
gyűlöli is, meg el is fogadja, ha csak az használ, ha az, aki adta, azzal adta, hogy
hasznára legyen. Nincs jelentősége, hogy valaki rossz szívvel fogadja el a jó dolgot.
Rajta, fordítsd az ellenkezőjére! 3. Gyűlöli a fivérét, noha az hasznára van. Ezt a test-
vért én megölöm. Ez nem jótétemény, noha azt állítja, hogy az s örül neki. A
legravaszabbul az árt, akinek a gazságáért köszönetet mondanak.
4. „Értem: valamely dolog hasznos, s emiatt jótétemény. Ártalmas, s emiatt nem
jótétemény. Íme, adok valamit, ami nem hasznos s nem ártalmas, s mégis
jótétemény lesz. Kietlen vidéken holtan találtam valakinek az apját, s a tetemét
eltemettem. Nem voltam a hasznára (ugyan mit érdekelte őt, hogy miképpen foszlik
szét?), de a fiának sem (mert milyen java származhatott ebből?).”
5. Elmondom, mit is cselekedtem: ünnepélyes és szükséges kötelességből
temettem el. Megadtam az apjának azt, amit ő is szeretett volna megadni, sőt köteles
lett volna megadni. Ez még úgy is jótétemény, ha nem irgalomból és emberségből
tettem, hogy elhantoltam egy tetemet, de ha ismertem a fiát, ha belegondoltam
akkor, hogy ezt a fiúnak teszem. De ha egy ismeretlen halottra szórtam földet, e kö-
telességem miatt nincsen adósom, mert a közösség iránt vagyok emberséges.
6. „Miért kutatod oly elszántan, hogy kinek adtál jótéteményt, mintha bizony
valaha viszonoznák? Vannak, akik úgy ítélik meg, hogy sohasem kell viszonozni, s a
következő okokat sorolják elő: a méltatlan ember még akkor sem viszonozza, ha
kérik, a méltó önmagától is viszonozza. Ezenkívül, ha egy derék embernek adtál, várj,
nehogy megsértsd követelőzéseddel, mintha nem viszonozná önmagától. Ha
hitványnak, vezekelj! A jótéteményt ne tedd tönkre azzal, hogy hitelbe adod. További
szabály, amit nem követelnek vissza, azt tilos visszakövetelni.”
7. Ameddig a sors semmire sem kényszerít engem, ameddig semmire sem
ösztönöz, inkább veszni hagyom a jótéteményt, mintsem visszakövetelném. De ha a
gyermekeim életéről van szó, ha feleségem kerül veszélybe, ha a haza üdve és a
szabadság küld oda, ahová nem szeretnék menni, ráparancsolok a félelemre, és
bebizonyítom, hogy mindent elkövettem azért, nehogy egy hálátlan ember
segítségére legyen szükségem. Végül: az elfogadott jótétemény arra kötelez, hogy
legyőzzem a viszonzás miatt érzett szégyent. Továbbá ha egy derék embernek nyújtok
jótéteményt, úgy adom, mintha sohasem kérném vissza, csak ha elkerülhetetlen.
XXI.1. „De a törvény tiltja az engedély nélküli, önkényes behajtást.”
Sok dologra nincs törvény, nincs jogi előírás; ezekre az emberi élet jellege minden
törvénynél erősebb szabályokat szabott. Egyetlen törvény sem parancsolja, hogy a
barátok titkait ne fecsegjük ki. Egyetlen törvény sem parancsolja, hogy adott
szavunkat még az ellenségünkkel szemben is megtartsuk. Van-e törvény, amely arra
kötelez minket, hogy betartsuk az ígéretünket? Nincsen. Mégis panaszkodom arra,
aki titkos beszélgetésünkről nem hallgatott, s méltatlankodom, ha az adott szót
megszegték.
2. „De kölcsönt csinálsz a jótéteményből.”
Egyáltalán nem. Mert nem visszakövetelek, hanem visszakérek, s mégcsak nem is
visszakérek, hanem figyelmeztetek. Vajon a végső szükség engem is arra kényszerít
majd, hogy felkeressem azt, akivel sokáig kell viaskodnom? Ha valaki annyira
hálátlan, hogy nem elég figyelmeztetni, átnézek rajta, s nem méltatom arra, hogy
kényszerből hálás legyen. 3. Amint a hitelező sem küld felszólítást némely adósának,
mert tudja, hogy tönkrementek, s nem maradt más szégyenérzetükből, csak a
veszteség, így kerülök el én is egyeseket, akik nyíltan és arcátlanul hálátlanok, s
senkitől sem kérek vissza jótéteményt, csak akitől nem elveszek, hanem visszakapok.
XXII.1. Sokan vannak, akik nem tudják sem eltagadni, amit kaptak, sem
viszonozni; akik nem derekak annyira, amennyire hálásak, s nem gonoszok annyira,
amennyire hálátlanok, lusták és tunyák, lassú, nem hitvány adósok. Én nem szólítom
föl őket, hanem figyelmeztetem és más tevékenységükből visszavezetem őket a
kötelességükhöz. Ők rögtön ezt válaszolják majd nekem: „Bocsáss meg! Istenemre,
nem tudtam, hogy ezt várod. Máskülönben rögtön visszaadtam volna. Kérlek, ne
gondolj hálátlannak! Nem felejtettem el, mit köszönhetek neked.” Miért kételked-
ném abban, hogy ezeket derekabbakká teszem magukkal s magammal szemben is. 2.
Akit csak tudok, megakadályozok abban, hogy vétkezzék. Sokkal inkább a barátomat,
hogy ne vétkezzék, s főleg ne velem szemben vétkezzék. Másik jótéteményt adok
neki, ha nem hagyom, hogy hálátlan legyen. Nem keményen követelem tőle, amit
adtam neki, hanem - amennyire csak tudom - nagyon-nagyon finoman. Hogy
megteremtsem a köszönet kifejezésének lehetőségét, felfrissítem az emlékezetét, s
kérem a jótéteményt. Ő megérti majd, hogy visszakérem. 3. Néha keményebb
szavakat használok, ha abban bízom, hogy megjavíthatom. Mert azért nem
nyaggatom a megsiratottat, hogy hálátlanból ellenségemmé ne tegyem. 4. Ha ugyanis
a figyelmeztetések közé a hálátlanok korholását keverem, tunyábbak lesznek a
jótétemények viszonzásában. Másokat pedig, akik gyógyíthatók és képesek
derekakká válni, ha valami beléjük mart, veszni hagyunk figyelmeztetés nélkül,
amellyel az apa is jó útra térítette a fiát, s az asszony is visszavezette magához
megtévedt férjét, s a barát is megerősítette sorvadó barátságát?
XXIII.1. Némelyeket, hogy fölserkenjenek, nem ütni, hanem segíteni kell.
Hasonlóképpen nem hiányzik némelyekből a köszönet, csak szunnyad. Ébresszük föl.
„Ne változtasd sértéssé ajándékodat! Mert sértés, ha azért nem kéred vissza, hogy
hálátlan legyek. Mi van, ha nem tudom, mit kívánsz? Mi van, ha az elfoglaltságokba
temetve és mással foglalkozva elmulasztottam az alkalmat? Mutasd meg nekem,
mire vagyok képes, mit kívánsz! 2. Miért csüggedsz el, mielőtt belevágnál? Miért
sietsz elveszteni jótéteményt, barátot? Honnan tudod, hogy nem akarom, vagy nem
tudom, hogy az elszánás vagy a képességem hiányzik hozzá? Tapasztald ki!”
Figyelmeztetlek tehát majd, de nem keserűen, nem nyíltan, nem sértéssel, hanem
úgy, hogy azt hiszi: magától jutott eszébe, s nem eszébe juttatták.
XXIV.1. Az isteni Iuliusnak elmondta a szomszédai ellen indított perét egyik, kissé
erőszakos veterán katonája, aki szorongatott helyzetbe került. „Emlékszel, imperator
- kérdezte -, hogy Hispániában kificamítottad a bokádat Sucro közelében?” Miután
Caesar azt mondta, hogy emlékszik: „Emlékszel-e, hogy amikor egy csekély árnyat
adó fa alá szerettél volna telepedni a rekkenő hőségben, és a hely rettenetesen
egyenetlen volt, ahol az éles sziklákon csak ez az egyetlen fácska meredezett,
bajtársaid egyike a saját köpenyét terítette le?” 2. Erre Caesar így felelt: „Miért ne
emlékezném? Bizony kínzott a szomjúság, mert nem bírtam menetfelszerelésben a
közeli forrásig eljutni, a kezeimen vánszorogtam volna oda, ha egy igaz bajtárs, egy
bátor és serény ember nem hozott volna vizet nekem a sisakjában.” „Felismered-e
hát, imperator - kérdezte -, azt az embert vagy azt a sisakot?” Caesar bevallotta, hogy
nem ismerné föl a sisakot, az embert azonban biztosan, s odavetette (gondolom,
haragosan), mivel a kihallgatás kellős közepéről egy régi történethez téríti el: „Te
biztosan nem ő vagy.” 3. „Okkal nem ismersz rám, Caesar - mondta -, mert amikor ez
történt, még sértetlen voltam. Aztán Mundánál a csatasorban kiszúrták a szememet,
s fejemre holttestek zuhantak. A sisakra sem ismernél rá, ha látnád. Hispán kard
szelte ketté.” Caesar megtiltotta, hogy megnehezítsék a dolgát, s az apró parcellát,
ahol a szomszédos dűlőút a vita és a pereskedés oka volt, katonájának ajándékozta.
XXV.1. Hogyan tehát? Ne kért volna jótéteményt az imperatortól, akinek
emlékezetét összezavarta a rengeteg dolog, akinek nem engedte magas szerencséje,
hogy a sereg igazgatása közben katonái segítségére siessen? Ez nem a jótétemény
visszakérése, hanem a jó helyre tett és készített jótétemény fölvétele, amely felé, hogy
fölvehessék, a kezet ki kell nyújtani. Visszakérem tehát, mert ezt vagy nagy
szükségből teszem, vagy annak érdekében, akitől visszakérem.
2. Tiberius Caesar miközben valaki éppen a mondókájába fogott, hogy „Emlékszel-
e”, mielőtt a régi barátság több bizonyítékát is előadhatta volna az: „Nem emlékszem
- vágott közbe -, hogy mi voltam.” Tőle miért nem lehetett visszakérni a jótéteményt?
Felejtenie kellett. Elfordult minden régi barátjától és cimborájától, s kizárólag a jelen
helyzetét akarta látni, arról akart elmélkedni és mesélni. Terhelő tanú volt régi
barátja.
3. Inkább a megfelelő pillanatban kell visszakérni a jótéteményt, mint kérni.
Csínján kell bánni a szavakkal, hogy a hálátlan se tudjon alakoskodni, s a hálásat se
érje gáncs. Hallgatni és várni kellett volna, ha bölcsek között éltünk volna. Még a
bölcseknek is jobb lett volna megmutatni, hogy mit kíván dolgaink helyzete. 4. Az
isteneket kérjük, akiknek a figyelmét semmi sem kerüli el, és fohászaink nem
zaklatják őket, hanem figyelmeztetik. Még Homerus papja is tudja, mi a kötelessége
az istenekkel szemben, és a megfelelő szertartásokkal tiszteli oltáraikat. 5. Akarni a
figyelmeztetést és képesnek lenni rá másodrangú erény. A könnyen engedelmeskedő
és irányítható lovat a kantár finom mozgatásával lehet erre vagy arra fordítani.
Keveseknek a legjobb hajtója tulajdon lelkük. A legközelebb azok vannak ehhez, akik
figyelmeztetésre visszatérnek az útra. Tőlük nem szabad elvenni a vezért. 6. Hunyt
szemük mögött nyugszik a látásuk, de nem használják, amit a Nap beléjük hatolt
fénye a maga szolgálatára serkent. Az eszközök mit se cselekszenek, ha a mester nem
fog munkához velük. A lelkekben megvan a jó szándék, de hol a gyönyörök, hol a
tétlenség, hol a kötelesség nem tudása kábítja el. Ezt hasznossá kell tennünk, s nem
szabad haragosan bűnben hagynunk, hanem türelmesen kell viselnünk, mint a tanár,
aki türelmesen elviseli, ha tanítványai figyelmetlenül készülnek. Amint az
emlékezetet is visszatéríti egyik vagy másik odavetett szó a beszéd tárgyához, úgy kell
figyelmeztetni is, hogy kifejezze a hálát.
 HATODIK KÖNV

I.1. Egyes kérdéseket, Liberalis, kiváló férfiú, csak az elme tornáztatása céljából
tesznek föl, s ezek mindig kívül maradnak az életen; mások azonban gyönyörűséget
okoznak, amíg kutatás tárgyai, és hasznosak, ha megoldódtak. Mindegyikkel
bőségesen ellátlak téged. Tetszésed szerint parancsold meg, hogy azokat vagy vegyem
sorra, vagy vezess előre a játékok sorának megfejtésében. Ha azt parancsolnád is,
hogy ezeknek tüstént fordítsak hátat, akkor is lenne némi eredménye, hiszen amit
fölösleges megtanulni, hasznos megismerni. Tekintetedtől függök. Amint javasolja
nekem: egyesekkel hosszabban foglalkozom majd, másokat elhessegetek, és
biccentésre se méltatok.
II.1. Hogy el lehet-e ragadni jótéteményt, kérdéses. Némelyek szerint nem lehet,
mert nem tárgy, hanem cselekedet. Amint más az ajándék, s más az ajándékozás;
más az, aki hajózik, és más a hajózás; s noha a beteg betegségben szenved, mégsem
azonos egymással beteg és betegség, úgy más a jótétemény, s más az, ami jótétemény
révén jut valamelyikünkhöz. 2. Az előbbi testetlen, s nem marad hatástalan, az
anyaga azonban ide-oda vándorol, s változtatja urát. Így amikor megkaparintod az
anyagot, nem kaparintod meg magát a dolgot. A dolgok természetéből fakadóan ez
nem képes visszaszólítani az, amit odaadott. Jótéteményeit félbeszakítja, nem
hatástalanítja. Aki meghal, előtte élt; aki elvesztette szemevilágát, előtte látott. Ami
osztályrészünkül jutott, lehetséges, hogy ne legyen, de hogy ne lett volna, lehetetlen.
Márpedig a jótétemény része, sőt a legbiztosabb része, ami elmúlt. 3. Nem ritkán
megakadályoznak a jótétemény hosszabb kihasználásában, de a jótéteményt nem
tudják semmissé tenni. Összeszedheti erre minden erejét a természet, nem
forgathatja vissza az idő kerekét. El lehet ragadni házat, pénzt, rabszolgát és minden
egyebet, amiben a jótétemény megtestesül, a jótétemény azonban szilárd és
mozdíthatatlan. Semmilyen erő el nem érheti, hogy ez ne adta volna, az pedig ne
fogadta volna el.
III.1. Úgy tűnik számomra, hogy Marcus Antonius találóan kiáltott föl a költő
Rabiriusnál, mikor azt látta, hogy szerencséje más birtokába jut, s neki semmi sem
marad, csak a meghalás joga, s az is csak akkor, ha gyorsan megszerzi: „Az az enyém,
amit mindig is adtam.”
Ó, mennyije lehetett volna, ha akarta volna! Ez a biztos gazdagság az emberi sors
minden változékonysága ellenére is egy helyben marad majd. Minél nagyobbak
lesznek, annál kisebb gyűlöletet váltanak majd ki. Miért óvod, mintha a tiéd lenne?
Csak gondnoka vagy. 2. Minden, ami benneteket, fölfuvalkodottakat és az emberi
dolgok fölé emelkedőket arra sarkall, hogy elfeledkezzetek törékenységetekről, amit
érckapuk mögött állig fegyverben védelmeztek, amit más vére árán elrabolva
véretekkel őriztek, ami miatt a tengereket majd véresre festő hajórendeket bocsá-
totok vízre, ami miatt városokat romboltok porig mit sem tudva arról, mennyi nyilat
készít számotokra a sors, ami miatt annyiszor széttépvén a rokonság, barátság,
szerződés szövetségét két küzdő fél közt a földkerekség semmisül meg, mindez nem a
tiétek. Csak letétként vannak itt, s már az új gazdára pislognak. Vagy ellenség, vagy
ellenséges lelkű új gazda veszi birtokba. 3. Azt kérdezed, hogyan teheted ezeket a
tiéddé? Ajándékozással. Vigyázz a dolgaidra, s biztos és bevehetetlen birtokost
készíts a számukra azzal, hogy nem pusztán biztosabbá, hanem erényesebbé is teszed
azokat. 4. Az, amit fontosnak tartasz, ami miatt gazdagnak és hatalmasnak tartod
magadat, ameddig birtokolod, szennyes név alatt rejtőzik: ház, szolga, pénz. Amint
elajándékoztad, jótétemény.
IV.1. „Elismered, hogy néha nem tartozunk jótéteménnyel annak, akitől kaptunk.
Vagyis megraboltuk a jótéteményt.”
Sok oka van, ami miatt nem tartozunk többé jótéteménnyel, de nem azért, mert
elvették, hanem mert megromlott. Valaki vádlottként védelmez engem, de a felesége-
met megbecstelenítette. Nem elrabolta a jótéteményt, hanem egy hasonló nagyságú
gonoszsággal kiegyenlítette a tartozásom, s ha többet ártott is, mint amennyit
előzőleg segített, nemcsak a hála érzését oltotta ki, hanem szabad út nyílt a bosszú és
a panasz előtt, ahol a jótéteménnyel összehasonlítva a gonoszság többet nyomott a
latba. Így nem megszűnik a jótétemény, hanem vereséget szenved. 2. Miért?
Nincsenek annyira szigorú és romlott apák, hogy ne lenne joguk és lehetőségük
megbüntetni és kitagadni ezeket a fiakat? Vajon elrabolták ők azt, amit adtak?
Egyáltalán nem. Hanem az elkövetkező évek hálátlansága minden korábbi
kötelességérzetet eltörölt. Nem a jótétemény szűnt meg, hanem a jótétemény miatt
érzett hála, s az eredmény nem az, hogy ne legyen az enyém, hanem hogy ne tartoz-
zam miatta. Mintha valaki pénzt hitelezett volna nekem, de a házamat fölgyújtaná. A
hitelt kiegyenlíti a kár. Nem fizetem vissza neki, de nem is tartozom. 3.
Hasonlóképpen mint az, aki ezt-azt nyájasan és nagylelkűen tett velem, majd később
gőgösen, sértőn és kegyetlenül olyan helyzetbe hozott engem, hogy ezután szabad
lehetek vele szemben, mintha mit sem kaptam volna tőle. Erőszakot követett el
jótéteményein. 4. Ha megvan is az adóslevél, akkor sem adósa a telepes annak, aki
vetését letaposta, cserjését fölgyújtotta. Nem azért, mert visszakapta, amit odaadott,
hanem mert elérte, hogy ne kapjon vissza. A hitelező így gyakran kártevőként áll
szemben adósával, ha valamilyen okból többet vett el, mint amennyit a hitelből
követel. 5. Nemcsak a hitelező és az adós közt ül bíró, aki azt mondja: „Pénzt
hiteleztél. Mi hát a helyzet? Barmát elhajtottad, szolgáját megölted, ezüstje, amit
nem vásároltál meg, a tiéd. Elvégezvén a számvetést, adósként távozz, aki hitelező-
ként jöttél. Jótéteménynek és kártevésnek ez az egyenlege. 6. Ismétlem, gyakran
megmarad a jótétemény, s mégsincs adósság. Ha eléri a jótevőt a bűnbánat, ha
nyomorultnak nevezi magát, mert jót tett; ha a jótett közben fölsóhajtott, fejét
fölszegte, s azt hitte, nem ad, hanem herdál; ha a maga, de bizonyosan nem az én
érdekemben cselekedett; ha nem hagyott föl a magakelletéssel, hetvenkedéssel, s
mindenhol fölhánytorgatja, s megkeseríti az ajándékozást, megmarad ugyan a
jótétemény, de nincsen adósság. Mint bizonyos összegek esetében, mikor a hitelező
javára nem születik döntés, amelyek behajthatatlan tartozások. V. 1. Jótéteményt
nyújtottál, s később követted el a gazságot. A jótéteményért hála, a gazságért bosszú
dukál. Nem tartozom hálával neki, s ő sem büntetéssel nekem. Egyik kiegyenlíti a
másikat. 2. Amikor ezt mondjuk: „Visszaadtam neki a jótéteményt”, nem azt
mondjuk, hogy azt adtuk vissza, amit kaptunk, hanem mást adtunk cserébe. A
viszonzás ugyanis valamit adni valamiért, vagy nem? Amikor a számlát kiegyenlítjük,
nem ugyanazt adjuk vissza, hanem ugyanannyit. Mert azt mondják ugyan rólunk,
hogy visszafizettük a pénzt, noha az ezüstért cserébe aranyat számoltunk le, vagy
nem készpénzzel fizettünk, hanem kötelezvénnyel és szóban egyenlítettük ki a
számlát.
3. Úgy tűnik, mintha ezt mondanád nekem: „Vesztegeted a fáradságot. Mi értelme
tudnom, hogy megmarad-e, amivel nem tartozom? A jogtanácsosokhoz illenek az
efféle szellemes szőrszálhasogatások, akik azt állítják, hogy használatbavétellel nem
lehet megszerezni az örökséget, csak azt, ami az örökségben van, mintha ugyan más
lenne az örökség, mint ami az örökségben van. 4. Inkább azt határozd meg nekem,
ami a dologhoz tartozhatik, hogy mikor egy ember jótéteményt adott nekem, később
pedig igazságtalanságot, vajon a jótéteményt is viszonoznom kell-e, s semmivel
kevésbé sem követelni tőle az elégtételt, mintha a két kérdésre elkülönítve
válaszolnék, vagy egyiket a másikkal összevetve mit sem kell tennem, hogy a jó-
téteményt a gazság, a gazságot a jótétemény tegye meg nem történtté. Mert én úgy
látom, ez történik ezen a fórumon. Hogy a ti iskolátokban mi a szabály, ti tudjátok. 5.
Válasszuk szét az eseteket: az egyik, amit teszünk, a másik, amit velünk tesznek. Ne
keverjük össze a meghatározást. Ha valaki pénzt helyezett letétbe nálam, majd
ugyanő később meglopott engem, én lopás miatt állok vele szemben, ő a letét miatt.”
VI.1. A példák, amelyeket említettél, Liberalis, biztos törvényeken nyugszanak,
amelyeket követnünk szükséges. Törvényt törvénnyel nem szabad összekeverni,
mindegyik a maga útját járja. A letétnek éppúgy megvan a maga sajátos menete,
istenemre, mint a lopásnak. A jótétemény egyetlen törvénynek sincsen alárendelve,
magam vagyok a bírája. Összevethetem egymás közt, hogy ki mennyire volt hasz-
nomra, vagy mennyit ártott, s aztán kihirdethetem, hogy ő-e az adósom, vagy én
vagyok-e az övé. 2. Az általad említett esetekben semmi sem áll a hatalmunkban:
arra kell mennünk, amerre vezetnek. A jótéteményben teljhatalmú vagyok: én
bíráskodom. Emiatt sem el nem különítem, sem szét nem választom a kettőt: az
igazságtalanságot és a jótéteményt ugyanaz elé a bíró elé terjesztem. Ellenkező
esetben arra késztetsz, hogy ugyanakkor szeressek és gyűlöljek, panaszkodjam és
rebegjek hálát, ami ellenére van a természetnek. Inkább számvetést készítek
jótéteményről és gaztettről, s meglátom majd, tartozik-e nekem valaki. 3. Amint, ha
valaki írásomra ráír, az nem megsemmisíti a korábbi betűket, csak eltakarja, úgy a
később érkező gazság is csupán elfedi a jótéteményt.
VII.1. Arcodon, melyre rábíztam magam, hogy kormányozzon, elmélyülnek az
árkok, s homlokodra ráncok gyűlnek, mintha túl messzire merészkedném: „Merre
igyekszel mellőlem? Erre tartsd az irányt! Szeresd a partot!”
Nem tudok többet. Így, ha úgy véled, hogy ez elég számodra, arra térjünk át, hogy
adósai vagyunk-e annak, aki akarata ellenére volt hasznunkra. Ezt nyíltabban is
kifejthettem volna, ha nem lenne annyira összetett a kérdés, amint a rögvest
következő fölosztás megmutatja, hogy egyszerre két dologra keresünk választ: vagyis
adósai vagyunk-e annak, aki hasznunkra volt, bár nem állt szándékában, s annak is,
aki ilyesmiről mit se tud.
(2. Ha valaki kényszerből tett jót, napnál világosabb, hogysem szót kellene rá
vesztegetnünk, hogy nem kötelezett le bennünket.)
De ez a kérdés könnyen megoldható, s az is, ha ehhez hasonlót tesznek föl, ha
mindannyiszor oda irányítjuk elmélkedésünket, hogy csak az a jótétemény, amihez
az első megfontolás vezetett el, utána pedig a baráti és jóindulatú belátás. 3. Ezért
nem rebegünk hálát a folyóknak, bár vagy nagy hajókat hordoznak, és a rakományok
szállítására bőséges medrükben rohannak örökké, vagy halban gazdagon,
termékenyítőn hömpölyögnek át a kövér mezőkön. Senki sem tartja úgy, hogy
jótéteménnyel adósa a Nílusnak, mert tovafolyik, mint ahogy gyűlölettel sem
tartozik, ha roppant mód megáradt, s csak lassan tért vissza a medrébe. A szél sem
ad jótéteményt, noha lágyan és kellemesen legyezget, s nem ad a hasznos és
egészséges étel sem. Mert aki jótéteményt készül adni nekem, annak nem csak
használnia kötelessége, hanem akarnia is. Ezért nem tartozik senki az oktalan
állatoknak. Pedig hány embert ragadtak ki veszélyből gyors lovak! Sem a fáknak.
Pedig hány hőségtől szenvedőt fedtek már be árnyékos lombok! 4. Mert mi a különb-
ség, hogy nekem használt, aki mit sem sejt, vagy aki mit sem sejthetett, ha
mindkettőnkből hiányzik a szándék? Mi a különbség, ha megparancsolod nekem,
hogy jótéteménnyel vagyok adósa egy hajónak, szekérnek vagy lándzsának, vagy ha
annak, akinek - éppúgy mint ezeknek - esze ágában sem volt jót cselekedni, hanem
véletlenül volt segítségünkre? VIII.1. Jótéteményt kaphat valaki tudtán kívül, de
senki sem olyantól, aki nem tud róla.
Noha sokakat meggyógyít egy-egy véletlen esemény, attól az még nem orvosság; a
nagy hidegben gyógyulást hozott a folyóba esés, amint egyesek négynapos lázát is
levitték a korbácsütések, s a hirtelen ijedség más gond felé fordítva az elmét rászedte
az aggodalmas órákat: még nem gyógyhatású, ha gyógyulást hozott is. Éppen így
egyesek hasznunkra vannak, noha nem akarnak, sőt mert nem akarnak. Mégsem
tartozunk nekik jótéteménnyel azért, hogy ártalmas tervük a sors szeszélye folytán
jobbra fordult. 2. Azt gondolod talán, hogy adósa vagyok annak, kinek keze, míg
utánam nyúlt, ellenségemet ragadta meg, aki ártott volna, ha nem hibázza el?
Gyakorta megesik, hogy egy hamis tanú még az igaz tanúk hitelét is lerombolta, s a
vádlottat, mintha összeesküvés venné körül, még nyomorultabb helyzetbe juttatta. 3.
Egyeseket éppen az a hatalom mentett meg, amelyik szorongatta, és a bírák, akit az
ügyben el szándékoztak ítélni, hálából nem akarták elítélni. Mégsem adtak ők
jótéteményt a vádlottnak, noha hasznára voltak, mivel az a kérdés, hogy hová
szánták a dárdát, s nem az, hol ért célba, s a jótéteményt az igazságtalanságtól nem
az eredmény, hanem a szándék különbözteti meg. 4. Peres felem, míg ellenemre
érvel, megsérti a bírót, s óvatlanul egyetlen tanúra alapozza a vádat: az én pártomat
fogta. Nem kutatom, vajon az érdekemben tévedt-e: káromra akart.
IX.1. Sőt, hogy hálás legyek, ugyanazt vagyok köteles akarni megtenni, amivel ő
volt adós, hogy jótéteményt adjon. Vajon van-e igazságtalanabb ember annál, aki
gyűlöli azt, aki rátaposott a tömegben, aki leöntötte, vagy oda küldte, ahová nem
akart menni? S mégis mi más az, ami panaszáradatát elapasztja, noha a dologban
igazságtalanság rejlik, mint hogy nem tudta, mit csinál? 2. Ugyanez a dolog az oka
annak, hogy sem ez nem adott jótéteményt, sem ő nem követett el igazságtalanságot.
Baráttá vagy ellenséggé a szándék tesz. Milyen sokakat szabadított meg betegség a
katonáskodástól! Akadtak, akiket attól, hogy házuk romjaihoz rohanjanak,
ellenlábasuk idézése tartott vissza! Hogy kalózok kezébe kerüljenek, néhányat
hajótörés mentett meg. Mégsem tartozunk jótéteménnyel nekik, mivel a véletlen
kívül esik a kötelességérzeten, s az ellenlábasnak sem, akinek a pere megmentett
minket, míg gyötör és tartóztat. 3. Csak az jótétemény, ami jó szándékból fakad, amit
nem tudtán kívül adott, aki adta. Valaki hasznomra volt tudtán kívül: semmivel sem
tartozom neki. Hasznomra volt, bár nem állt szándékában: semmivel sem tartozom
neki. Hasznomra volt, noha ártani akart: majd utánozom őt.
X.1. Térjünk vissza az első kérdéshez. Hogy köszönetet mondjak, úgy gondolod,
azért tennem kell valamit. Ő, hogy jótéteményt adjon nekem, semmit sem tett. Hogy
a másikra térjünk rá: azt akarod, hogy köszönetet mondjak ennek, hogy - noha
akarata ellenére kaptam - szíves-örömest viszonozzam? S mit mondhatnék a
harmadikról, aki gonoszságból jutott el a jótéteményig? 2. Hogy jótéteménnyel
tartozzam neked, ahhoz kevés, hogy te szánt-szándékkal adtad. Hogy ne tartozzam,
elég, ha akaratod ellenére. A pőre akarat nem fakaszt jótéteményt, de mivel nem
volna jótétemény, ha a legjobb s legteljesebb akaratból hiányzott volna a megfelelő
körülmény, az éppúgy csak abban az esetben jótétemény, ha a körülményeket
megelőzte a szándék. Nem pusztán a javadra kell lennem, hogy ezáltal lekötelezzelek,
hanem tudatosan kell javadra lennem.
XI.1. Cleanthes a következő példával világítja meg ezt: „Két ifjút küldtem
Platonhoz, hogy fölkeressék, és elhozzák az Akadémiából. Egyikük tűvé tette utána az
egész oszlopcsarnokot, s más helyeken is, amelyekről azt remélte, hogy ott találhatja,
végigszaladt, s semmivel sem ért haza fáradtabban, mint eredménytelenül. 2. A
másik ellenben leült a legközelebbi nyegle fickó mellé, s míg kósza csavargóként a
rabszolgákkal játszott, megpillantotta az éppen arra haladó Platont, akit nem is
keresett. Azt az ifjút dicsérjük majd - folytatja -, aki, amennyire az rajta állt, megtette
azt, amire utasították. Emezt, akinek szerencséje volt mihasznaságában, megrójuk.”
3. A szándék az, ami meghatározza kötelességünket. Nézd, kinek milyen az állapota,
hogy engem tartozásomban lekötelezzen. Csak akkor elég számára a szándék, ha
javamra volt. Csak akkor elég számára, hogy javamra volt, ha ez volt a szándéka.
Képzeld el, hogy valaki meg akart ajándékozni, s mégsem tette. Bár szándéka az
enyém, jótéteményt mégsem kaptam tőle, amelyet beteljesíthetne a tett és a szándék.
4. Amint annak sem tartozom semmivel, aki kölcsön akart ugyan adni nekem pénzt,
de mégsem adott. Éppúgy a barátja maradok ugyan annak, aki jótéteményt akart
nekem adni, de mégsem adhatott, de nem leszek a lekötelezettje. S ha majd akarok
adni neki valamit (hiszen ő is akart nekem), továbbá, ha kedvezőbb körülményeim
kihasználva adok majd neki, s ajándékozom meg jótéteménnyel, akkor nem a
köszönetemet fejezem ki. Neki kell majd köszönetet mondania nekem: velem
kezdődik majd, tőlem indul a számolás.
XII.1. Értem már, hogy mit akarsz kérdezni. Nincs szükséged szavakra, tekinteted
igencsak beszédes. „Ha valaki a maga érdekében volt javunkra, vajon tartozunk-e
neki valamivel?” - kérdezed. Hallom ám, hogy te gyakran kérdezgeted ezt, mert az
emberek másoknak számítják föl azt, amit a maguk érdekében tesznek.
Válaszolok, Liberalisom, előbb azonban két részre osztom a kérdést, s az igaz meg
a hamis dolgot elválasztom egymástól, 2. nagy különbség ugyanis, hogy valaki a
maga érdekében tesz-e jót velünk, vagy a magáéból is. Az, aki csak magára ügyel, s
így van a javunkra, mivel másképpen nem tud önnön javára lenni, az én szememben
éppen annyit ér, mint aki a marhájának téli szállásról meg nyári legelőről
gondoskodik. Éppen annyit, mint az, aki a foglyait azért eteti és drága ökrök módjára
azért hizlalja és csutakolja le, hogy többet zsebeljen be értük; vagy az a gla-
diátormester, aki a legnagyobb gonddal edzi és csinosítja a versenyzőit. Távol esik -
mondja Cleanthes - a jótétemény az üzlettől.
XIII.1. Nem vagyok annyira igazságtalan, hogy semmivel se tartozzam annak, aki,
miközben nekem is hasznomra volt, javára volt önmagának is. Nem követelem tőle,
hogy ügyet se vetve magára törődjék velem, inkább azt is kívánom, hogy a nekem
adott jótétemény akár még inkább váljék a jótevő javára, csak hogy amit ő adott,
kettőnkre való tekintettel adja, s ossza meg köztem és önmaga között. 2. Bár nagyobb
része maradhat az övé, ha engem is részeltetett benne, ha mindkettőnkre gondolt,
hálátlan vagyok, s nem csak igazságtalan, ha nem örülök annak, hogy neki is
hasznára vált, amit velem tett. A legnagyobb rosszindulat megtagadni a jótétemény
voltát annak, ami nem okozott kellemetlenséget az adományozónak. 3. A másiknak,
aki öncélúan ad jótéteményt, ezt felelem majd: „Felhasználva engem miért mondod
azt, hogy te jobban a hasznomra voltál, mint én a te hasznodra?"
„Képzeld el, hogy nem nyerhetek el másképpen hivatali tisztséget, csak ha a sok
fogoly közül tíz foglyul ejtett polgárt kiváltok. Semmivel sem tartozol majd nekem
azután, hogy megszabadítottalak a szolgaságtól és a bilincsektől? Hiszen önérdekből
cselekszem."
4. Erre így felelek: „Van, amit önérdekből cselekszel, van, amit az én érdekemből.
A tiéd, hogy kiváltasz, az enyém, hogy engem váltasz ki. A te szempontodból
lényegtelen, hogy kiket váltasz ki. Így nem azért tartozom, mert kiváltottál, hanem
hogy kiválasztottál. Ugyanazt a célt más kiváltásával is elérhetted volna, amit az
enyémmel. A dolog hasznát osztod meg velem, s olyan jótéteményben fogadsz
társadul, amely kettőnknek szolgálja a javát. Mások elébe helyezel: ezt teljesen az én
érdekemben teszed. 5. Eszerint, ha tíz fogoly kiváltása praetorrá tett volna, azonban
csak tizen lennénk foglyok, egyikünk sem lenne adósod, mivel semmid sem lenne,
amit kinek-kinek felszámíthatnál, ami elválnék a te javadtól. Nem vagyok a
jótétemény irigy értelmezője, s nem vágyom arra, hogy azt csak nekem add, hanem
hogy nekem is." XIV.1. „Hogyan tehát? - kérdezi - Ha a neveiteket a kisorsolandók
közé vetettem volna, s neved a kiváltandók közé került volna, semmivel sem tar-
toznál nekem?" 2. Tartoznám neked, de kevéssel. Hogy mennyivel, elárulom. Ezt-azt
ebben a dologban az én érdekemben teszel, hogy engem sem zársz el a kiváltás
lehetőségétől. Hogy a nevemet kisorsolták, azért a szerencsének tartozom; hogy
kisorsolhatták, neked. Te megnyitottad nekem az utat jótéteményedhez, amelyért
nagyobb részt a szerencsének tartozom, azért viszont neked, hogy a szerencse adósa
lehettem.
3. Azokat teljes mértékben mellőzöm, akik számára üzlet a jótétemény, mert aki
ad, nem méricskéli, kinek, hanem hogy mennyit fog adni, ami mindenképpen
megtérül majd. Valaki gabonát ad el nekem. Csak akkor maradhatok életben, ha
megvásárolom. Nem leszek adósa az életemmel, mert megvásároltam. 4. Nem azt
veszem figyelembe, mennyire volt szükségszerű, ami nélkül nem maradhatnék
életben, hanem hogy mennyire kellemetlen, hogy nem lett volna gabonám, ha nem
vásároltam volna. A kalmár nem törődik azzal, amikor elad, hogy mekkora segítséget
hoz, hanem csak azzal, hogy mennyi a haszna. Amit megvásároltam, azért nem
tartozom.
XV.1. „Ily módon semmivel sem tartozol az orvosnak, csak valami csekély
fizetséggel, sem a tanárodnak, mert te már valamit leszurkoltál neki. Körünkben
mégis nagy szeretet és nagy tisztelet övezi őket.”
2. Erre az a válasz, hogy bizonyos dolgok többet érnek, mint amennyiért
megvásárolhatók. Az orvostól felbecsülhetetlen értékű dolgot veszel: életet és jó
egészséget, a széptudományok mesterétől szabad emberhez méltó tudományokat és
szellemi képzettséget. Nekik tehát nem a dolog értékét, hanem a fáradságukat
fizetjük meg, mert kiszolgálnak, mert dolgaikat félbehagyva velünk foglalkoznak.
Nem az érdemük jutalmát kapják, hanem elfoglaltságukét. 3. Másképpen jobban meg
lehet világítani, amit rögtön el is mondok, ha előtte megmutattam, hogy lehet ezt
cáfolni.
„Bizonyos dolgok többet érnek, mint az áruk, s emiatt noha vásároltad azokat,
mégis tartozol még ezen kívül is értük.”
4. Először is, miért érdekel, mi mennyit ér, ha az árról vevő és eladó megegyeztek?
Másodszor: nem a maga árán vettem, hanem a tiéden.
„Többet ér, mint amennyiért megvették.”
De többért nem lehetett megvenni. Minden dolognak a körülményektől függ az
ára. Ha ezeket a dolgokat kellőképpen megbecsülöd, annyit érnek, amennyivel
drágábban nem lehetett volna megvásárolni. Aztán meg senki sem tartozik az
eladónak, ha jó áron vásárolt. 5. Továbbá, ha többet érnek is ezek, mégsem a te
feladatod, hogy ne a hasznából és a hatásából, hanem a szokás és a piaci ár alapján
becsüljék meg. 6. Milyen fizetséget szabsz annak, aki nekivág a tengereknek és a
hullámoknak, s miután elenyészett a távolban a szárazföld, határozott irányban szeli
a habokat, figyeli a fenyegető viharokat, s noha minden kedvező, rögvest parancsot
ad, hogy kurtítsák meg a vitorlákat, engedjék le az árbócot, hogy felkészülten várják a
vihar rohamát és hirtelen támadását? Számára mégis e veszélyes vállalkozás jutalma
az útiköltség. 7. Mennyire tartod a szállást a pusztaságban, fedélt a zivatarban,
hóban-fagyban a meleg fürdőt meg a kandallót? Pedig tudom, mennyiért kapom meg
mindezeket, ha egy fogadóba betérek. Mekkora jót tesz velünk, aki összeroskadó
házunkat aládúcolja s a talapzattól repedező háztömbünket hihetetlen ügyességgel
megtámasztja! A támasztékoknak mégis meghatározott és alacsony ára van. 8. A fal
megvéd minket az ellenségtől és az útonállók hirtelen rajtaütéseitől, s köztudott,
hogy a közösség biztonságát szolgáló bástyaszerű tornyokat építő mesterembernek
mennyi a napi fizetsége. XVI.1. Nem lenne vége, ha tovább sorolnám a példákat,
amelyekből kiviláglik: olcsók a nagy dolgok.
Hogyan tehát? Miért tartozom valamivel többel az orvosnak meg a tanárnak is, s
mért nem csak pénzzel vagyok az adósuk? Mert orvosból s tanárból barátainkká
lesznek, s nem a mesterségükkel köteleznek le bennünket, amelyet megfizetünk,
hanem jóságos és baráti lelkületükkel. 2. Ezért az orvosnak, ha semmi mást nem
tesz, csak megérinti a kezemet, s ha azok közé sorol, akiket végiglátogat anélkül, hogy
fölírna bármit is, amit tennem vagy kerülnöm kell, semmi mással nem tartozom,
mert nem barátjaként keres föl engem, hanem vásárlójaként. 3. Nincs okom arra
sem, hogy tiszteljem a tanáromat, ha csak diákseregének a tagja voltam, de nem
tartott érdemesnek semmilyen személyre szabott, kitüntető figyelemre, ha sohasem
figyelt rám, s amikor a tudományát előadta, azt nem megtanultam, hanem
egyszerűen átvettem. 4. Miért van tehát az, hogy sokkal tartozunk nekik? Nem azért,
mert többet ér annál, amit eladtak, mint amennyiért vettük, hanem mert még adtak
is nekünk valamit. Ő többet költött rám, mint egy orvosnak szükséges. Értem
aggódott, nem a tudománya híre miatt. Nem elégedett meg azzal, hogy megmutassa
a gyógyszereket, figyelmeztetett is. Odaült az aggódó rokonok közé. A kritikus
pillanatokban szaladt hozzám. Semmilyen szolgálat nem volt a terhére, semmibe sem
fáradt bele. 5. Nyögéseimet nem karba tett kézzel hallgatta. A páciensei között rám
ügyelt a legjobban. Annyit törődött csak másokkal, amennyire a betegségem engedte.
Nem mint orvosnak vagyok a lekötelezettje, hanem mint barátnak. 6. A másik pedig
ugyanezt a fáradságot és figyelmet szentelte nekem, amikor tanított. Azon kívül, amit
a tanárok nyilvánosan előadnak, más úton-módon csöpögtetett belém s adott át
nekem, buzdító szavaival derék jellemmé formált, s hol dicsérettel adott erőt, hol
figyelmeztetéssel törte le mihasznaságom, 7. majd lapuló és tunya szellememre, hogy
úgy mondjam, rátette a kezét, s előhúzta. Tudását nem mérte fukarul, hogy minél
tovább maradjon nélkülözhetetlen, hanem azt akarta, ha képes rá, mindent egyszerre
zúdítson ránk. Hálátlan vagyok, ha nem a legesleghálásabb barátok közt emlegetem
őt.
XVII.1. Még a leghitványabb mesterségek űzőinek is adunk borravalót a kialkudott
fizetségen felül, ha fáradozásukat odaadóbbnak találjuk. A kormányosnak, az olcsó
árukat készítő iparosnak meg a napszámosnak is nyomunk borravalót a markába. A
különösen fontos mesterségek esetében azonban, amelyek vagy megmentik, vagy
kiművelik az életet, aki azt gondolja, hogy semmi mással nem tartozik, mint
amennyit fizetett, az hálátlan. 2. Vedd hozzá, hogy az efféle tudományok átadása
összevegyíti a szellemeket. Ha ez megtörtént, akkor kiegyenlítjük mind az orvos,
mind a tanár fáradságának számláját, amellyel barátságukért tartozunk.
XVIII.1. Platón, amikor hajóval átkelt egy folyón, s a révész semmi fizetséget nem
kért tőle, azt hívén, hogy ez az iránta való tiszteletnek szól, azt mondta, hogy Platón
le van kötelezve neki. Kevéssel később, mikor újra meg újra ugyanazzal a
serénységgel szállította át, azt mondta, hogy többé már nincs lekötelezve neki Platón.
Mert hogy tartozzam neked valamivel azért, amit adsz nekem, azt nem csak adnod
kell nekem, hanem egyenesen nekem kell adnod. Senkit sem szólíthatsz annak
viszonzására, amit a tömegre pazarolsz. Hogyan tehát? Semmivel sem tartozom
neked ezért? Én személy szerint nem. A többiekkel közösen egyenlítem ki, amivel a
többiekkel együtt vagyok adós.
XIX.1. „Azt állítod, hogy semmilyen jótéteményt sem ad, aki ingyen visz át engem
hajójával a Paduson?”
Igen, ezt állítom. Tesz ugyan valamicske jót, de jótéteményt nem ad. Vagy a maga
érdekében cselekszik ugyanis, de bizonyosan nem pusztán az enyémben. Összességé-
ben ő maga sem tartja úgy, hogy nekem jótéteményt ad, hanem vagy az államnak,
vagy a szomszédságnak, vagy a becsvágyának adja, s ezért cserébe valami más
hasznot remél, mint amit az utasoktól kaphat.
2. „Hogyhogy? Ha a princeps majd minden gallnak megadja a polgárjogot, a
hispánoknak pedig az adómentességet, ezért egyikük sem lesz semmivel sem adós?”
Ugyan miért ne tartoznának? De nem személyre szóló jótéteményként lesznek
adósak érte, hanem mint egy közös jótétemény részesei.
3. „Nem gondolt rám akkor, amikor mindenkinek adott. Engem nem akart külön
megajándékozni a polgárjoggal, s nem is figyelt rám. Miért tartozzam hát annak, aki
nem törődött velem akkor, amikor arra készült, amit megtett?”
4. Először: amikor arra gondolt, hogy valamennyi gall javára legyen, úgy gondolta,
hogy nekem is javamra lesz. Gall voltam magam is, s ha nem is a magam
ismertetőjegye alapján, de a közös jegy miatt rám is gondolt. Másodszor: én nem
valamilyen kizárólagos adományért vagyok az adósa, hanem egy közösért. A nép egy
tagjaként nem magam miatt rovom le tartozásomat, hanem a hazámért hozom ezt. 5.
Ha valaki pénzt kölcsönöz a hazám érdekében, nem nevezem magamat az adósának,
s emiatt az adósság miatt nem vallom magam majd sem adósnak, sem álláskereső-
nek, sem vádlottnak. Törlesztéséhez azonban én is hozzájárulok a részemmel. Azt
állítom hát, hogy nem vagyok adós azért az adományért, melyet mindenki megkap,
mert ugyan nekem adta, de nem miattam; s nekem ugyan, de mit sem tudva arról,
hogy nekem adja-e. Nem kevésbé tudom azt is, hogy valamit le kell majd rónom érte
cserébe, mert hozzám is nagy kerülővel jutott el.
Értem kell történnie annak, ami miatt lekötelezett leszek.
XX.1. „Ilyen módon nem tartozunk semmivel sem a Holdnak, sem a Napnak,
hiszen nem a te érdekedben keringenek.”
Mivel azonban azért keringenek, hogy szolgálják a mindenséget, miattam is
keringenek, hiszen a mindenség része vagyok. 2. Vedd hozzá, hogy a mi s az ő
állapotuk nagyon különböző. Aki ugyanis javamra van, hogy révemen a maga javára
legyen, nem adott jótéteményt, mert engem a haszna eszközévé fokozott le. A Nap és
a Hold azonban, mégha öncélúan vannak is hasznunkra, mégsem azért vannak a
hasznunkra, hogy a mi révünkön önmaguk hasznára legyenek. Ugyan mit tudunk mi
adni nekik?
XXI.1. „Tudnám, hogy a Nap és a Hold hasznunkra akar lenni, ha tudnák ezt nem
akarni. Nekik azonban nem lehet nem keringeni. Végül meg kell állniuk és abba kell
hagyniuk a munkájukat.”
 2. Figyelj csak, hányféle módon lehet ezt cáfolni. Nem azért nem akarja, mert
képtelen nem akarni. Istenemre, a legmeggyőzőbb bizonyíték a szilárd akaratra, hogy
nem képes megváltozni. A derék ember képtelen nem megtenni azt, amit tesz, mert
derék csak akkor lesz, ha megtette. A derék ember tehát nem nyújt jótéteményt, mert
csak azt teszi, amit tennie kell, nem képes tehát nem megtenni azt, amit tennie kell.
3. Ezenkívül nagy különbség, hogy ezt mondod-e: „Ennek nem szabad nem
megtennie ezt”, mert erre van késztetve, vagy azt: „Nem képes nem akarni.” Mert
esetében szükségszerű a cselekvés, nem neki tartozom jótéteménnyel, hanem annak,
aki erre késztette. Ha elkerülhetetlen számára az akarás amiatt, mert nincs jobb,
amit akarhatna, akkor ő készteti önmagát. Ebben az esetben mint késztetettnek nem
tartoznám, de mint késztetőnek tartozom.
4. „Felhagyhatnának az akarással."
E helyütt ez jusson eszedbe: Ki annyira ostoba, hogy azt állítsa, nem akarat az,
amiben nincs meg a veszélye annak, hogy abbamarad és önmaga ellentétébe fordul,
mikor ezzel szemben senkinek sem kell úgy tűnnie, hogy azt akarta, mint hogy annak
az akarata annyira biztos legyen, hogy örökre megmaradjon? Vajon az is azt akarja,
aki képes rögtön a nem akarásra is. Az nem fog úgy tűnni, hogy akarja, akinek a
természetében nincsen benne a nem-akarás?
XXII.1. „Álljanak ellent, ha képesek rá.”
Ezt mondod: „Mindezeket hatalmas távolságok választják el egymástól, és a
mindenség őrzésével megbízva elhagyják őrhelyüket. A dolgok hirtelen
fölfordulásakor csillagok futnak majd neki csillagoknak, s a dolgok összhangjának
megbomoltával pusztulásnak indulnak az égi dolgok, s a legsebesebb gyorsaságú
szövetség az oly sok századra megígért rendet az út közepén rombolja szét, s amelyek
most váltakozva haladnak s térnek vissza, megfelelő egyensúlyokkal középen
mérsékelve a világmindenséget, azokat hirtelen tűz emészti majd el, s abból a
hatalmas tarkaságból fölszabadul és eggyé válik minden. Tűz borít el majd mindent,
amelyet aztán majd hosszú éjszaka vált föl, s a mélységes mély örvény elmeríti az
isteneket.”
Ér ez annyit, ahogy te bizonygatod, hogy mindez összeroppanjon? Akaratod
ellenére is hasznodra vannak ezek, a te javadra haladnak útjukon, mégha van egy
másik nagyobb és fontosabb céljuk is.
XXIII.1. Vedd még hozzá ehhez, hogy nem külső erő készteti az isteneket, hanem
törvényként munkál bennük az őrök akarat. Elhatározták, amit nem változtatnának
meg. Így nem tűnhetnek úgy, hogy valamit is tesznek, noha nem szeretnék, mert úgy
akarták, hogy kitartanak, noha nem képesek felhagyni vele: az istenek sohasem
bánják meg első döntésüket. 2. Kétségtelenül nem szabad megállniuk s ellenkező
irányba indulniuk, de nem más okból, mint hogy erejük megtartja őket
elhatározásukban. Nem gyöngeségük mellett tartanak ki, hanem mert nem lelik
örömüket abban, hogy eltérjenek a legjobbtól, s úgy határoztatott, hogy így
haladjanak. 3. Márpedig abban a legelső alkotmányban, amikor a mindenséget
elrendezték, látták a mi dolgainkat is, s birtokában voltak az emberi értelemnek is.
Nem tűnhetnek tehát úgy, hogy csak a maguk javára keringjenek s végezzék
munkájukat, hiszen művük részei vagyunk mi is. Jótéteménnyel tartozunk tehát a
Napnak és a Holdnak és a többi égitestnek, mert ha fontosabb is az, amiért fölkelnek,
mégis arra sarkallnak bennünket, hogy nagyobb dolgok felé törekedjünk. 4. Csatold
hozzá, hogy elhatározásból segítenek, ezért lekötelezettjeik vagyunk, mert nem mit
sem sejtők jótéteményeikbe botlottunk, hanem tudták, hogy amit kapunk, meg
fogjuk kapni. S noha magasabbrendű céljuk van, s nagyobb a tevékenységük
gyümölcse, mintsemhogy halandókat vigyázzanak, mégis a mi javunkra is tettek
ígéretet a lélekre a dolgok kezdetekor, s olyan rendet szabtak a világmindenségnek,
hogy világossá váljék: a mi gondunk nem az utolsó a számukra. 5. Tisztelettel
tartozunk szüleinknek, bár sokan nem azért egyesültek, hogy gyermeket nemzzenek.
Az istenek nem tűnhetnek úgy, hogy mit sem sejtettek arról, hogy mit okoznak majd,
hiszen mindenek számára gondoskodtak táplálékról és más egyebekről is, s nem
figyelmetlenségből nemzettek bennünket, akik számára oly sok dolgot teremtettek.
Már azelőtt gondolt felőlünk a természet, hogy megalkotott, s nem vagyunk oly olcsó
gyártmányok, hogy elfeledkezhetnének rólunk. 6. Nézd csak, mennyi mindent ígért
nekünk, mennyire nem marad meg az emberek között az emberi hatalom
gazdagsága. Nézd, milyen messze elkóborolhat a teste, s még a földek határai sem
szabnak neki határt. Nézd, mire képes a szelleme, miképpen az egyedüli ő, aki
megismerte az isteneket, vagy keresi őket, s magasba irányított elméjével az isteni
dolgok társául szegődik. Be fogod látni, hogy nem összetákolt és át nem gondolt
művük az ember. 7. A természet legnagyobb teremtményei közt nincs semmi, amivel
jobban büszkélkedhetnék, vagy legalábbis, aki előtt büszkékedhetnék. Mekkora
őrültség pörbe szállni az istenekkel az ajándékuk miatt! Hogyan lesz hálás velük
szemben, akiknek nem lehet köszönetet mondani költségek nélkül, aki azt állítja,
hogy semmit sem kapott tőlük, akiktől a legnagyobbat kapta, akik mindig is adni
fognak, s sohasem fogadnak majd el viszonzást? 8. Micsoda megátalkodottság azért
nem tartozni valakinek, mert még azzal is jóságos, aki eltagadja, s a jótéteményeknek
ezt a folyamatosságát és sorát érvként hozni föl amellett, hogy aki adja, szükségből
ad! „Nem kell! Legyen az övé! Ki kérte meg rá?”... s minden más ostoba hangot tégy
hozzá ehhez. Emiatt nem lesz kisebb az érdeme veled szemben annak, akinek a
nyíltszívűsége akkor is eljut hozzád, ha tagadod, s akinek a jótéteménye azért is a
leghatalmasabb, mert még akkor is adni fog, ha panaszkodsz miatta.
XXIV.1. Nem látod, hogyan szoktatják rá a zsenge korú gyermekeket a szülők az
egészséges dolgok elviselésére? Ha sírnak és dacolnak, szerető gonddal babusgatják,
s hogy tagjaikat a korai szabadság ki ne csavarja, arra ösztönzik, hogy egyenesen
fejlődjenek, majd a szabad emberhez méltó tudományokat vésik beléjük kellő
fenyítéssel akaratuk ellenére is. Végül a vakmerő ifjúságot a derekassággal, szemér-
mességgel, jó erkölcsökkel gazdagítják, s ha nem megy, mindent kényszerrel. 2. A
serdülőknek, de azoknak is, akik már rendelkezhetnek önmagukkal, ha az orvosságot
félelemből vagy féktelenségből elutasítják, erővel vagy szigorral adják be. Ezért a
legnagyobb jótétemények azok, amelyeket a szüleinktől kaptunk, anélkül hogy
tudtuk, vagy akartuk volna.
XXV.1. Ezekhez a hálátlanokhoz és a jótéteményeket visszautasítókhoz, nem azért,
mert nem akarjak, hanem mert nem akarnak adósok lenni, hasonlók azok, akik -
éppen ellenkezőleg - túlságosan hálásak, akik valami kellemetlenséget szoktak
kívánni azoknak, akiknek le vannak kötelezve, valami balszerencsés dolgot, amellyel
azt tanúsítják, hogy a kapott jótéteményt nem felejtették el.
2. Kérdés, vajon helyesen cselekszenek-e és kötelességtudó szándékkal. Akiknek a
lelkülete nagyon hasonlít a szégyenletes szerelemmel égőkéhez, akik szerelmüknek
száműzetést kívánnak, hogy a magányos, menekülő asszonyt követhessék, ínséget
kívánnak, hogy a jobban nélkülözőt megajándékozhassák, betegséget kívánnak, hogy
mellé ülhessenek, s mindazt, amit az ellenség kívánhat, szerelmesen kívánják.
Majdnem ugyanaz így a vége a gyűlöletnek és a beteges szerelemnek. 3. Ilyesmi
történik azokkal is, akik kellemetlenséget kívánnak a barátaiknak, hogy
megszabadíthassák attól, s igaztalan úton jutnak a jótéteményhez, mert helyesebb
akár visszavonulni is, mintsem vétek révén keresni a kötelességteljesítés lehetőségét.
4. Hogyhogy? Ha a kormányos veszett viharokat és orkánt kér az istenektől, hogy a
legnagyobb veszély révén kedvesebb legyen a tudománya? Ha a hadvezér arra kéri az
isteneket, hogy ellenség roppant tömege kerítse be a tábort s töltse meg gyors
rohammal az árkokat, s míg reszket a serege, rombolja le a sáncokat, s a kapukra
tűzze ki az ellenség a zászlait, hogy annál nagyobb dicsőséggel siethessen a
meggyötörtek és összeroppantottak segítségére? 5. Mindazok átkozott úton hozzák a
jótéteményeiket, akik azok ellen hívják föl az isteneket, akiknek maguk majd
segítségére sietnek, s előbb akarják azt, hogy elterüljenek, mintsem fölemelkedjenek.
A helytelenül hálás lélek embertelen természetére vall annak kárára kívánni bármit
is, akinek a megsegítéséről nem vagy képes erényes módon lemondani.
XXIV.1. „Nem árt neki az én kérésem, hiszen egyszerre kívánom a veszedelmet és
az orvosságot.”
Nem állítod, hogy nem követsz el hibát, de kisebbet, mintha orvosság nélkül
kívánnád a veszedelmet. Hitványság elmeríteni valakit, hogy kihúzhasd; feldönteni,
hogy fölállítsd; bezárni, hogy kiengedd. A jogtalanság vége nem jótétemény, s nem
erény, hogy valahára megszabadítasz tőle, hiszen az hozta ránk, aki megszabadított
tőle. 2. Jobb szeretném, ha nem sebeznél meg, minthogy meggyógyíts. Köszönetre
tarthatsz igényt, ha meggyógyítasz, mert megsebesültem, de nem, ha azért
sebesítettél meg, hogy meg kelljen gyógyítani. Csak a beforrt seben lévő forradás
tetszik, mert örülünk annak, hogy így történt, noha jobban szeretnénk, ha meg sem
történt volna. Ha olyannak kívánnád ezt, akitől egyetlen jótéteményt sem kaptál,
embertelen lesz a fohászod. Mennyivel embertelenebb annak kívánni ilyesmit,
akinek jótéteménnyel tartozol!
XXVII.1. „Egyszersmind azért fohászkodom, hogy segítséget vihessek neki.”
Először is, hogy már a fohászod kellős közepén lecsapjak rád: máris hálátlan vagy.
Még nem is hallom, mit akarsz neki adni, máris tudom, hogy mit szeretnél, hogy
eltűrjön. Nyugtalanságot és rettegést és valami még nagyobb bajt kérsz neki. Arra
vágysz, hogy segítségre szoruljon: ez nem szolgálja a javát. Arra vágysz, hogy a te
segítségedre szoruljon: ez a te javadat szolgálja. Nem segíteni akarsz neki, hanem
leróni a tartozásodat. Aki ennyire siet, nem leróni akarja a tartozását, hanem nem
akar tartozni többé. 2. Így még az is, ami a kérésedben egyedül erényesnek tűnhetett,
rút és hálátlan: nem akarsz adós lenni. Nem arra vágysz ugyanis, hogy legyen
alkalmad leróni háládat, hanem hogy neki szüksége legyen arra, hogy kérje. Többnek
tekinted magad, és - ez istentelenség - a lábaidhoz kényszeríted azt, aki jót tett.
Mennyivel helyesebb erényes szándékkal tartoznod, mint adósságodat rosszal
kiegyenlítened! 3. Ha letagadnád, hogy bármit is kaptál, kisebbet vétkeznél. Mert
semmit sem veszítene el, csak amit kapott. Most azonban fölébe akarsz kerekedni,
dolgai fölfordultával és állapota megváltoztával oda juttatni, hogy jótéteményei alatt
heverjen. Hálásnak gondollak majd? Annak szeme előtt kívánd, akinek javára akarsz
lenni. Kérésnek nevezed azt, amelyet el lehet különíteni a jó- és a rosszakaró között,
amellyel kapcsolatban nem haboznál kijelenteni, hogy ellenlábas és ellenség csinálta,
ha a körülményekről hallgatnának? 4. Az ellenség is az kívánta, városokat
foglalhasson el, hogy segíthessen, s hogy győzzön, hogy megbocsáthasson, és nem
azért nem ellenséges kérések ezek, mert bennük az, ami a legszelídebb dolog, a
kegyetlenség után érkezik. 5. Végtére is milyennek ítéled azokat a fohászokat,
amelyeket senki sem akar kevésbé számodra, hogy megessenek, mint az, akiért
történnek. Amikor a lehető leghitványabbul bánsz vele, kinek akarod, hogy ártsanak
az istenek, hogy te a segítségére siethess - gonoszul magukkal az istenekkel. A
legfájdalmasabb szerepeket rájuk osztod, magadra pedig a legemberségesebbeket.
Hogy te a javára lehess, az istenek majd ártanak neki. 6. Ha felbérelnél egy vádlót,
akit később elmozdítanál, hogy valamilyen perbe foghasd, melyet később eloszlatnál,
senki sem kételkednék a bűnöd felől. Mi különbség van, hogy cselből vagy fohászból
esnek-e neki, hacsak az nem, hogy hatalmasabb ellenségeket igyekszel szerezni neki?
7. Nem igaz, amit mondasz, hogy: „Ugyan miféle igazságtalanságot követek el vele
szemben?” Fohászod vagy fölösleges, vagy jogtalan, s akkor is jogtalan, ha
eredménytelen. Amiben nem érsz el eredmény, az istenség ajándéka az. S
jogtalanság, bármit kívánsz. Kívánsz, s ez elég. Nem kell másképpen haragudni rád,
mintha eredményes lettél volna.
XXVIII.1. „Ha a fohászoknak lett volna ereje, arra is lett volna erejük, hogy
biztonságban légy.”
Először biztos veszedelmet kívánsz a fejemre bizonytalan segítség közepette. Aztán
hidd azt, hogy mindkettő biztos. Ami árt, az a korábbi. 2. Ezenkívül te jól tudtad,
hogy miért fohászkodsz, engem azonban úgy lepett meg a vihar, hogy nem bízhattam
sem kikötőben, sem őrtoronyban. Mit gondolsz, mennyire gyötrődtem, mégha révbe
is érek? Mégha megmenekülök is, mennyire rettegtem? Mégha fölmentenek is, nem
vontak-e felelősségre? Nincs félelem, amelynek annyira kedves lenne a vége, hogy ne
lenne kedvesebb a szilárd és háborítatlan nyugalom. 3. Azt kívánd, hogy
viszonozhassad nekem a jótéteményt, amikor szükség lesz rá, s ne arra vágyj, hogy
szükség legyen rá. Ha a hatalmadban állna, amit kívánsz, magad telted volna meg.
XXIX.1. Mennyivel erényesebb ez a fohász: „Kívánom, hogy olyan helyzetben
legyen, hogy mindig osztogathassa jótéteményeit, sose nélkülözzék. Legyen elég
anyaga, amellyel oly jóságosan bánik, a bőkezűséghez és a segítségre. Sose
szenvedjen szükséget a jótétemények adományozásában, s az adott jótétemények
miatt sose bánkódjék Az irgalmas szívűségre hajló természetét, emberségét és
nagylelkűségét növelje és buzdítsa a hálás emberek serege, amelyeknek a birtoklása
megadatott neki, de nem szükséges kipróbálnia. Senki számára se legyen
kiengesztelhetetlen, senki se legyen, akit ki kell engesztelnie. Annyira igazságos
kedvezéssel tartson ki mellette a szerencse, hogy senki se lehessen ellenére, csak ha
lelkiismeretében hálás.” 2. Mennyivel igazabb fohászok ezek, amelyek nem az alka-
lomra lesnek, hanem rögvest hálássá tesznek téged! Mert mi akadályoz meg benne,
hogy szerencsés helyzetben kifejezd háládat? Mily sok alkalom kínálkozik, amelyek
révén, tartozzunk bármivel is, még a sors kegyeltjeinek is kifejezhetjük
köszönetünket! Megbízható tanács, állandó társaság, nyájas és hízelgés nélkül is
kellemes beszélgetés; ha dönteni akar, figyelmes fülek; ha hitelezni, megbízható ba-
rátság. Senkit sem emelt oly magasba a szerencse, hogy ne hiányoznék neki annál is
inkább az igaz barát, mert semmiben sem lát hiányt.
XXX.1. Ez szomorú s olyan alkalom, amelyet minden imából el kell tüntetni,
messzire kell űzni. Hogy hálás lehess, haragos istenekre van szükség? Még abból sem
látod be, hogy hibáztál, hogy jobban megy annak, akivel hálátlan vagy? Képzelj el
börtönt, bilincset, mocskot, szolgaságot, háborút, ínséget: ezeket kéred fohászodban.
Aki összeakaszkodott veled, nem menekül ezektől. 2. Miért nem akarod inkább, hogy
az legyen hatalmas és boldog, akinek többel tartozol? Mi tiltja meg neked, ahogy már
kérdeztem, hogy akár a legszerencsésebbeknek is kifejezd haladat. Bőséges és sokféle
lehetőség kínálkozik a számodra. Hogyan? Nem tudod a gazdagnak megfizetni a
tartozásod? 3. Nem tartóztatlak sokáig. Majdnem mindentől megfoszt a bőséges
szerencse, megmutatom hát neked, milyen dolog hiányában szenvednek a nagy
magasságok, mi hiányzik azoknak, akik mindent birtokolnak. Az ugyanis, aki igazat
beszél s aki azt, aki elkábul a hazugok között s akit az a szokás, hogy egyenes beszéd
helyett csak kellemeset halljon, amely oda vezette, hogy nem ismeri az igazságot,
megmenti az egy követ fújó, egy húron pendülő hazugok közül. 4. Nem látod, hogyan
taszítja szakadékba őket a kioltott szabadság és a szolgai alázattá vált hűség? 5. Míg
senki sem győzködi és beszéli le szívből jövő szóval, hanem folyik a versengés a
hízelgésben, s a barátoknak csak egyetlen kötelessége van, egyetlen célja, hogy ki
szedi rá nyájasabban, addig nem ismerik meg valódi erejüket; s míg annyira
nagyszerűnek hiszik magukat, mint ahogyan hallják, fölösleges és minden dolgok
pusztulásához vezető háborúkba bonyolódnak, megsértik a hasznos és szükségszerű
szövetséget, a harag a tanácsadójuk, sokak vérét ontják, hogy legvégül majd a
magukét ontsák; 6. míg a ki nem fürkészett dolgokat biztosra veszik, s azt gondolják,
hogy nem kevésbé rút megfordulni, mint vereséget szenvedni, s öröknek hiszik, ami
a csúcsra jutva a legjobban inog, hatalmas birodalmakat tesznek tönkre maguk
fölött, ráadásul a magukét. Nem értették meg, hogy azon a hiú és gyorsan
szertefoszló javaktól csillogó színpadon attól a pillanattól kezdve már semmi barátit
sem kellett volna várniuk, amikortól nem hallottak többet igazat.
XXXI.1. Mikor Xerxes háborút indított Görögország ellen, felfuvalkodott szívét,
mely elfeledte, hogy mennyire mulandó dolgokban bízik, mindenki hajszolta. Az
egyik azt mondogatta, hogy nem fogják hírét venni a háborúnak, majd megérkezése
első hírére hátat fordítanak. 2. A másik szerint semmi kétség, hogy ekkora tömeggel
nem csak legyőzheti Görögországot, hanem el is pusztíthatja. Jobban kell attól
tartani, hogy puszta és elhagyott városokat találnak, s a menekülő ellenség csupasz
pusztaságot hagy maga után, ahol nem lelnek semmit, hogy ekkora erejüket meg-
mutathassák. 3. A következő szerint alig bírja majd el őt a természet: szűkek lesznek
hajóhadának a tengerek, hogy lovascsapatai fölfejlődjenek, szűkek lesznek a mezők,
alig férnek majd el az égen a kezekből elhajított dárdák. 4. Mikor minden oldalról
ilyesmikkel kecsegtették, melyek a túlzott magabiztosságába belebolondult Xerxest
föltüzelték egyedül a spártai Demaratus mondta csak, hogy éppen attól a tagolatlan
és súlyos tömegtől kell tartania a vezérnek amely miatt önmaga előtt tetszeleg. Mert
nem erejük van, hanem súlyuk. A mértéktelent sohasem lehet kormányozni, s ami
kormányozhatatlan, nem tart sokáig. 5. „Rögtön az első hegyen - mondja -
megtapasztalhatod majd a spártaiak ellenállását. Oly sok ezer népet tartóztatnak
majd föl háromszázan. Szilárdan állnak majd a helyükön, s a rájuk bízott szűk
szorost fegyvereikkel megvédelmezik, testükkel eltorlaszolják. Egész Ázsia sem veti
ki őket a helyükből. A háború roppant fenyegetését és a szinte az egész emberiséget
ledöntő támadást maroknyian állítják majd meg.” 6. Miután a természet
megváltoztatta törvényeit s utadra engedett téged, egy ösvénynél torpansz meg, s
megérted majd a jövendő csapásokat, ha számításba vetted, milyen sokba került a
thermopylaei szoros. Belátod majd, hogy elüldözhetnének, miután beláttad, hogy
föltartóztathatnak. 7. Sok helyütt bizony visszahúzódnak majd az utadból, mintha
sebes zuhatag sodorná őket, amelynek nagy fenyegetéssel zúdul le első rohama,
aztán itt is, ott is fölkelnek, és tulajdon erőiddel szorongatnak majd. 8. Igaz, amit
mondanak, hogy túl nagy a háborús előkészület ahhoz, hogy azok a területek
befogadhatnák, amelyeknek az elfoglalását elhatároztad, de ez a dolog ellenünk van.
Azért győz majd le téged Görögország, mert nem férsz el benne: hatalmadat nem
tudod teljesen kihasználni. 9. Továbbá, s ez az egyetlen remény e helyzetben, nem
vagy képes szembeszállni a valóság első rohamával s a megroppantaknak segítséget
vinni, sem megtámasztani és megerősíteni a roskadófélben lévőket. Sokkal korábban
legyőznek, minthogy azt tapasztalnád, hogy vereséget szenvedtél. 10. Egyébként
nincs okod azt gondolni, hogy azért nem tudod összetartani a sereged, mert még a
vezére sem tudja a számát. Semmi sem oly nagy, hogy ne pusztulhatna el. S számára
önnön nagysága lesz pusztulásának az oka, hogy mások békében maradhassanak.”
11. Bekövetkezett, amit Demaratus megjósolt: aki megbüntetett istent és embert, s
ledöntött mindent, ami útjába állt, azt háromszázan megállásra kényszerítették. S a
Görögországszerte leterített perzsa megértette, hogy mi a különbség sereg és tömeg
között. Végül Xerxes, aki inkább a szégyen, mint a veszteség miatt keseredett el,
köszönetet mondott Demaratusnak, mert egyedül ő mondott neki igazat, s
megengedte, hogy azt kérjen, amit csak akar. 12. Ő pedig azt kérte, hogy Sardesbe,
Ázsia legnagyobb városába kocsin vonulhasson be, fején egyenes tiarával, ami csak a
királyoknak jár. Előbb kiérdemelte már a jutalmat, mint kérte. De mennyire
nyomorult az a nemzet, melyben egy sem akadt, aki igazat mondott volna a
királynak, csak ő, aki nem magáért mondta!
 XXXII.1. Az isteni Augustus a szemérmetlenségen túl is szemérmetlen leányát
száműzetéssel sújtotta, s a császári ház botrányát nyilvánosságra hozta. Lánya
csapatostul engedte magához a házasságtörőket, éjszaka gyaloghintón bolyongta be a
várost, még a fórum és a rostrumok is, ahol atyja a házasságtörésről hozott törvényt,
erkölcstelenségre csábították őt, nap mint nap szaladt Marsyashoz, amikor
házasságtörőből prostituálttá válva a teljes szabadság jogát követelte egy ismeretlen
házasságtörőnek. 2. Ezeket éppúgy meg kellett torolnia a császárnak, mint hallgatnia
róla, hiszen bizonyos dolgok rútsága visszahull a megtorló fejére: kiderült, hogy nem
ura haragjának. Később, amikor idővel a haragot a szégyen váltotta föl, s azon
sóhajtozott, hogy miért nem fojtotta csendben el, amiről oly sokáig mit se sejtett, s
míg rút lett volna beszélnie, gyakran fölkiáltott: „Semmi ilyesmi nem történt volna
velem, ha Agrippa vagy Maecenas élne!” Akinek oly sok ezer embere van, nehéz
kettőt pótolnia. 3. Légiók semmisültek meg: rögtön újakat soroztak. Elpusztult a
hajóhad: néhány nap múlva újat bocsátottak vízre. Középületekre rontott a tűzvész:
az elpusztultak helyére szebbek épültek. Egész életében üresen maradt Agrippa és
Maeccnas helye. Mire gondoljak? Hiányoztak a hasonlók, akiket fölemelhetett volna,
vagy az ő hibája volt, mert jobban szeretett keseregni, mint keresni? 4. Nincs okunk
azt gondolni, hogy egyedül Agrippa és Maecenas szokott neki igazat mondani. Ha
életben lettek volna, ők is a színlelőkhöz tartoztak volna. Az uralkodói jellem szokása,
hogy a jelen kárhoztatása végett az elmúltat dicséri, s azoknak tulajdonítja az
igazmondás erényét, akiktől már nem kell tartania, hogy meghallja.
XXXIII.1. De hogy kitűzött tárgyamhoz visszatérjek, nézd, milyen könnyű
köszönetet mondanod a sors kegyeltjeinek s azoknak, akik az emberi gazdagság
csúcsaira jutottak. Ne azt mondd nekik, amit hallani akartak, hanem amiről azt
akarják majd, hogy bárcsak mindig hallották volna. Hízelgéstől eldugult fülükbe
hatoljon be végre egy igaz hang: adj hasznos tanácsot. Azt kérdezed, mit adhatsz a
sors kegyeltjének. 2. Érd el, hogy ne szerencséjének higgyen, s hogy lássa be: sok
hűséges kézzel kell azt szilárdan tartania. Keveset tettél neki, ha csak azt az ostoba
hitét oszlatod el, hogy a hatalom mindig megmarad, s megtanítod neki, hogy
forgandó minden, mit a véletlen adott, s sebesebben tűnik tova, mint ahogy érkezik, s
nem lehet azokon a fokokon visszafelé menni, amelyen a csúcsra vezet az út, hanem
gyakran semmi különbség sincs a legnagyobb szerencse és szerencsétlenség között.
3.Nem tudod, mekkora értéke van a barátságnak, ha nem érted meg, hogy sokat
adsz majd annak, akinek barátjává lettél, olyan dolgot adsz, ami nemcsak egyik-
másik otthonban ritkaság, hanem még egy-egy évszázadban is, amely éppen ott
hiányzik a legjobban, ahol hitük szerint bőségesen megvan. 4. Hogyan? Azokat a
könyveket, melyeket alig tud átfogni a nomenclatorok emlékezete és keze,
barátaidnak tartod? Nem azok a barátok, akik hatalmi csapatban döngetik a kapudat,
akiket első és második csoportban engednek be. XXXIV.1. Régi szokása ez a kirá-
lyoknak s a királyokat utánzóknak, hogy a barátokat osztályokba sorolják, s a gőg
sajátossága, hogy nagyra tartják a belépést és küszöbük érintését, s
megtiszteltetésnek, hogy közelebb ülhetsz az ajtóhoz, s elsőként léphetsz a házba,
amelyben még sok ajtó van, amelyeken még a vendégek sem léphetnek át. 2. Nálunk
Gaius Gracchus, majd Livius Drusus vezették be, hogy csoportokba osztják a
tömegeiket, s csak némelyiküket fogadják négyszemközt, másokat többekkel együtt,
a maradékot pedig egyszerre. Így voltak nekik elsőrangú, másodrangú barátaik, de
igaziak soha. 3. Barátnak nevezed őt, akinek meg van határozva az üdvözlése? Vagy
hű maradhat hozzád az, aki nem belép a gőgösen kinyitott kapun, hanem becsúszik?
Eljuthat-e ő egészen addig, hogy szabadon kinyilvánítsa véleményét, akinek
megszokott, mindenki ajkán hallható s ismeretlenek közé keveredett „Üdvözlégy ”-
szava csak akkor hangzik el, ha sorra kerül? 4. Bárkit keresel is föl azok közül,
akiknek reggeli üdvözlése megbénítja a várost, tudd meg, mégha azt tapasztalod is,
hogy hatalmas tömeg szállta meg a negyedet, s a gyülekezők csapatai mindkét
irányba elfoglalják az utcát, olyan helyre jutsz, ami tele van emberrel, de barátból
nincs egy darab sem. 5. A barátot a szívben, nem az átriumban kell keresni. Oda kell
beengedni, ott kell befogadni, s érzéseidbe rejteni. Ezt tanuld meg: hálás vagy.
XXXV.1. Rosszul ítéled meg magad, ha azt gondolod, hogy csak a veszélyben
lévőnek lehetsz hasznára, s a jóban fölösleges vagy. Ahogy bölcsen viseled magad a
bizonytalan, a veszedelmes és boldog dolgokban, ahogy a bizonytalant okosan
kezeled, a veszedelmest bátran, a boldogat mértékkel, éppúgy mindenben hasznára
lehetsz barátodnak. Veszedelmében nem hagyod magára, s ilyet nem kívánsz. Nem
lesz sokkal kevesebb alkalmad, ha nem kívánod, amelyek lehetőséget adnak majd
hűséged kinyilvánítására, 2. Mint az, aki azért kíván gazdagságot valakinek, hogy egy
része az övé legyen, bár érte tűnik könyörögni, mégis magára figyel, úgy az is, aki a
barátjának kíván valamiféle szükséget, amelyet segítségével és hűségével
megszüntethet, ami a hálátlan jellemzője: fölibe helyezi önmagát, s azt gondolja,
hogy a másik annyira szerencsétlen, hogy ő hálás lehet, s éppen emiatt hálátlan. Mert
magát akarja ékesíteni és súlyos tehertől megszabadítani. 3. Nagy különbség, hogy
azért sietsz-e köszönetet mondani, hogy viszonozd a jótéteményt vagy hogy ne
tartozz. Aki viszonozni akar, az a másik javára van, s azt akarja, hogy eljöjjön a
megfelelő pillanat. Aki semmi mást nem akar, mint hogy megszabaduljon a
tartozástól, bármi módon igyekszik elérni célját, ami a leghitványabb szándékra vall.
4. „Ez a túlzott sietség - kérdezi - a hálátlanság jele? Nem tudom világosabban
kifejezni, mint ha megismétlem szavaimat: Nem viszonozni akarod a kapott
jótéteményt, hanem letudni. Úgy tűnik, mintha ezt mondanád: „Mikor szabadulok
meg tőle? Minden módon arra kell törekednem, hogy ne legyek a lekötelezettje.”
Ha azt kívánnád, hogy a sajátodból fizesd ki őt, úgy tűnnék, hogy nagyon messze
vagy a hálától. Ez a kérésed még jogtalanabb. Átkozod őt, és kemény átokkal sújtod
átkozott fejét. 5. Senki sem kételkednék - véleményem szerint - lelked elvetemültsége
felől, ha nyíltan szegénységet, fogságot, ínséget és rettegést kérnél a fejére. De ugyan
mi a különbség, hogy ez a te fohászodnak a hangja-e vagy az értelme? Mert valami
ilyesmit kívántál. Menj, s hidd, hogy az jellemző a hálásra, amit még az a hálátlan
sem tenne, aki nem jut el egészen a gyűlöletéig, hanem csak a jótétemény tagadásáig!
XXXVI.1. Ki mondaná kegyesnek Aeneast, ha azt szerette volna, foglalják el a
hazáját, hogy atyját kimenthesse a rabságból? Ki mutogatná úgy a siciliai testvéreket
gyermekeinek mint derék példaképeket, ha azt kívánták volna, hogy az Aetna, amely
a szokottnál jobban lobogott hatalmas erejű tűzzel, tűzfolyót zúdítson le, hogy
alkalmuk legyen a szülők iránti tiszteletüket megmutatni azzal, hogy a tűzvész
közepéből kimentik szüleiket. 2. Semmivel sem tartozik Scipiónak Róma, ha a pun
háborút azért táplálta, hogy befejezhesse. Semmivel sem a Deciusoknak, mert ha-
lálukkal mentették meg a hazát, ha korábban azt kívánták, hogy igen bátor
önfeláldozásukra a végszükség teremtsen alkalmat. Rendkívül súlyos gyalázata az
orvosnak, ha pácienst keres. Sokan, akik súlyosbították a betegséget és elfertőzték a
sebet, hogy nagyobb dicsőséggel kezelhessék, vagy nem bírtak fölibe kerekedni, vagy
a betegek szörnyű szenvedése közt győzedelmeskedtek csak.
XXXVII.1. Azt mondják, hogy Callistratus (bizonyosan Hecaton a forrás), amikor
száműzetésbe vonult, amelybe sokakkal együtt küldte őt a lázongó és mértéktelenül
szabad állam, hogy az athénieknek szükségszerűen vissza kelljen hívnia a
száműzötteket, megutálta az efféle visszatérést. 2. Rutiliusunk bátran azt felelte,
mikor valaki vigasztalta s azt mondta neki, hogy polgárháború fenyeget, s nem sokba
telik, hogy minden száműzött visszatér: „Mi rosszat követtem el ellened, hogy
rosszabb hazatérést kívánsz nekem, mint száműzetést? Úgy akarom, hogy a hazám
inkább. Szégyellje magát a száműzetésem miatt, mintsem szomorkodjék
hazatértemen!” Nem száműzetés az, amelyet senki sem szégyell jobban, mint az
elítélt. 3. Amint azok is tekintettel voltak a derék polgárok iránti kötelességükre, akik
nem akartak a köz veszedelme révén háziisteneikhez hazatérni, mert helyesebbnek
tartották, ha kettőjüket sújtja igazságtalan rossz, mint hogy mindenkit a közös,
éppúgy nem hálás annak az embernek az érzülete sem, aki azt akarja, hogy
nehézségek sújtsák azt, aki érdemeket szerzett, s mégha helyesen gondolkodik is,
rosszul fohászkodik. Bizony sem örökséget, sem dicsőséget nem hoz annak a tűznek
az eloltása, amelyet te gyújtottál.
XXXVIII.1. Néhány államban bűnnek tartották az istentelen kérést. Bizony
Demades egyszer elítélt Athénban valakit, aki pénzért kínálta a temetéshez
nélkülözhetetlen kellékeket, mivel bebizonyította, hogy nagy haszonra vágyott, ami
sokak halála nélkül nem valósulhatott volna meg. Fel szokás tenni a kérdést, vajon
joggal ítélték-e el. Talán nem azt kívánta, hogy sok vevője legyen, hanem hogy drá-
gán adhassa el, ami neki kevésbe került. 2. Ha az ő üzlete vett és eladott termékből
áll, a kérését miért kapcsolod az egyik oldalhoz, mikor a haszon mindkét oldalról
ered? Ezenkívül bárkit elítélhetsz, aki ebben az üzletben részt vesz. Mindannyian
ugyanazt kívánják ugyanis, vagyis egymás közt kívánják. Az emberek nagy részét el
fogod ítélni: ugyan kinek nincs haszna a másik kárából? 3. A katona háborúzni kíván,
ha dicsőségre vágyik. A földművest gazdagítja a magas gabonaár. Az ékesszólás
értékét növeli a nagyszámú per. Az orvosnak nyereség a nehéz esztendő. Az élvezetes
áruk kalmára megtollasodik a romlott ifjúságon. Sem vihar, sem tűzvész nem tépázza
meg a házakat: ott hevernek a mester szerszámai. Egyetlen ember kérését
kárhoztatták, bár mindenkié hasonló. 4. Nem gondolod-e, hogy Arruntius, Haterius
és a többiek, akik bevallották, hogy a végrendeletek megszerzésére szakosodtak,
ugyanazt kérték, mint a sírkőfaragók és gyászhuszárok? Azok azonban, akiknek a
halálát kívánják, mit sem sejtenek, ezek pedig arra vágynak, hogy legközelebbi
társuk, akitől a barátság okán a legreménytelibb várható, meghaljon. Azok kárára
senki sem marad életben, ezeket kiforgatja vagyonából, aki sokáig él. Tehát nem csak
azt kívánják, hogy fogadják el, amit rút szolgaságukkal megérdemeltek, hanem azt is,
hogy a súlyos adótól megszabaduljanak. 5. Kétségtelen tehát, hogy ezek inkább
kívánják azt, amit Demades esetében elítéltek, mert nekik mindenki árt az életével,
aki használ a halálával. Mindezeknek mégis annyira ismertek a fohászai, mint
amennyire megtorolatlanok. Végül is mindenki fontolja meg magában, szálljon
magába és figyelje meg, mit kívánt csendesen. Milyen sok kérés van, amelyet
szégyellünk bevallani magunknak! Milyen kevés, amelynek fültanúja lehet!
XXXIX.1. De nem kell mindent elítélni, amit kritizálni kell, amint ezt a kezem
ügyébe eső baráti kérést sem, aki rosszul él jó szándékával és abba a hibába esik,
amelyet kerül, mert amíg háláját akarja kifejezni, hálátlan lesz. 2. Ezt mondja: „Ismét
legyen hatalmam fölötte, kívánja a hálámat, nélkülem egészséges, erényes,
magabiztos ne lehessen, legyen annyira szerencsétlen, hogy jótéteménynek tűnjék
neki, bármit adok is vissza.” Ezt mondja az istenek füle hallatára: „Hálózzák be
családi cselvetések, amelyeket egyedül én legyek képes kibogozni. Hatalmas és nehéz
ellennfél szakadjon a nyakába, dühödt, fegyveres tömeg. Hitelező szorongassa és
feljelentő.” XL.1. Nézd, mennyire igazságos vagy: semmit sem kívánnál ezek közül,
ha nem adott volna neked jótéteményt.
Hogy a többiről ne is beszéljek, amelyeket mint súlyosabbakat zúdítod rá - a
legrosszabbat adva a legjobbért cserébe -, abban mindenképpen vétkezel, hogy nem
várod meg a dolgoknak a megfelelő idejét, hogy éppúgy vétkezzék, aki nem követ,
mint aki előbbre jár. Amint nem kell mindig elfogadni a jótéteményt, úgy nem is kell
mindig viszonozni. 2. Ha nekem, aki nem vágyom rá, viszonoznád, hálátlan lennél.
Mennyivel hálátlanabb az, aki arra kényszerít, hogy vágyjam rá. Várj! Miért nem
akarod, hogy hosszan időzzék nálam az ajándékod? Miért esik nehezedre, hogy le
vagy kötelezve? Miért sietsz mintha egy szigorú uzsorással készítenél egyenleget?
Miért okozol nekem munkát? Miért szabadítod rám az isteneket? Miképpen hajtanál
be, ha így fizetsz vissza?
XLI.1. Mindenekelőtt azt tanuljuk meg tehát, Liberális, hogy a jótéteményekért
nyugodtan tartozzunk és figyeljük a viszonzásukra kínálkozó alkalmat, s ne mi okoz-
zuk. Ne feledjük el, az a vágy, hogy az első adandó alkalommal megszabaduljunk
tőle, hálátlanság. Mert senki sem viszonozza szívesen, amiért akarata ellenére
tartozik, s amit nem akar magánál tudni, azt nem adománynak tartja, hanem
rakománynak. 2. Mennyivel jobb és igazságosabb, ha kéznél vannak a barátok
érdemei, s fölkínáljuk, nem rájuk tukmáljuk. S nem gondolják magukat adósnak,
mivel a jótétemény kölcsönös kötelék, s kettőt kapcsol össze egymással! Mondd ezt:
„Nem késlekedem, hogy megkapd a tiéd. Azt kívánom, nyugodtan fogadd. Ha bárme-
lyikünket is szükség fenyegeti, s a sorsnak is megadatott, hogy vagy téged
kényszerítsen elfogadni a jótéteményt, vagy nekem kell egy másodikat kapnom,
inkább az adjon, aki szokott. Én készen állok: „nem habozik Turnus”. Ilyennek
mutatkozom majd, amint eljön az ideje. Közben az istenek a tanúim.”
XLII.1. Meg szoktam jegyezni, Liberalisom, esetedben ezt az érzést, s mintha
kezedben szorongatnád félve és aggodalmaskodva, soha semmilyen kötelességedben
ne légy lassabb. Nem illik a hálás szívhez az aggály, csak a legnagyobb önbizalom és a
minden kétséget eloszlató tiszta lelkiismeret is. Éppen annyira sértés a „fogadd el
ismét”, mint a „tartozol”. A jótétemény adója számára az az első szabály, hogy az
válassza ki a viszonzás idejét, aki adta.
2. „De félek, hogy az emberek megszólnak.”
Rosszul cselekszik, aki nem a lelkiismeretének, hanem a pletykának hálás. Ebben
az ügyben két bírád van: ő, akitől nem kell félned, és te, akitől nem félhetsz. „Hogyan
tehát? Ha nem jön közbe egyetlen alkalom sem, mindig adós maradok?”
Adós maradsz, de nyíltan maradsz adós, de szívesen maradsz adós, de nagy
gyönyörűséggel óvod majd a nálad lévő letétet. Szégyelli a kapott jótéteményt, aki
még nem bosszankodik a viszonzás miatt. Miért tűnik méltatlannak az, hogy sokáig
tartozz neki, aki méltónak tűnt a számodra, amikor kaptál tőle?
XLIII.1. Nagy tévedésben vannak azok, akik a nagylelkűség jelének hiszik, ha
valaki osztogat, ajándékoz, sokak zsebét és házát megtölti, hiszen mindezt nem a
nagy lélek teszi, hanem a nagy szerencse. Nem tudják, hogy közben mennyivel
nagyobb és nehezebb dolog szerezni, mint szórni. Mert, hogy egyiket se kisebbítsem,
mivel mindkettő, ha erényből fakad, egyenrangú: nem vall kisebb lélekre a
jótéteménnyel való tartozás, mint a jótétemény nyújtása. Annyival fáradságosabb
ugyanis az előbbi, mint az utóbbi, hogy nagyobb figyelemmel őrzik a kapott javakat,
mint adják. 2. Ezért nem kell sietni, hogy gyorsan viszonozzuk, s nem kell
alkalmatlankodva ide-oda futnunk, mert éppúgy hibát követ el, aki elmulaszt a
megfelelő időben köszönetet mondani, mint aki rosszkor igyekszik. Letétje van
nálam: sem az ő, sem a magam nevében nem félek. Jól vigyázunk rá: nem veszhetik
el ez a jótétemény, csak velem együtt, sőt még velem együtt sem: köszönetet
mondtam neki, vagyis viszonoztam. 3. Aki túlságosan sokat gondol a jótétemény
viszonzására, azt hiszi, a másik túl sokat gondol arra, hogy visszakapja. Mindkettővel
szemben mutatkozzék könnyednek: ha vissza akarja kapni a jótéteményt, vigyük és
adjuk vissza boldogan. Azt szeretné inkább, ha mi vigyáznánk rá? Miért ássuk ki a
kincsét? Miért vonakodjunk az őrzésétől? Az méltó, akinek szabad, bármelyiket is
szeretné. A közvéleményt pedig és a hírnevet annyira becsüljük, mintha nem
vezetniük, hanem követniük kellene.
 HETEDIK KÖNYV

I.1. Hogy bátor légy, azt akarom, Liberalisom:

...földnek a karjaiban
hosszas előszóval, kerülővel nem keserítlek.

Ami még hátravan, arra késztet ez a könyv, s miután kimerítettem a tárgyat,

körbetekintek, de nem azért, hogy mit mondjak, hanem, hogy mit nem mondtam
még. Mégis légy nyugodt, mert bármi van is hátra, neked van hátra. 2. Ha magamnak
szerettem volna hízelegni, lassan kellett volna hizlalnom a művemet, s végére
hagynom azt a részt, amelyet még a jóllakott is megkíván. De ami a leginkább
szükséges volt, már a legelején összehalmoztam. Most, ha bármi kicsúszott a kezeim
közül, összefogdosom. S istenemre, ha engem kérdezel, azt gondolom, nem tartozik
túlzottan a tárgyhoz, ahol azt mondtuk el, amit az erkölcsök késztetnek; a többinek a
felkutatása nem a lélek vigaszára, hanem az elme tornáztatására találtatott föl. 3.
Kitűnően mondja azt ugyanis a Kynikus Demetrius, az ítéletem szerint nagy ember,
mégha a legnagyobbakkal is hasonlítják össze: „Többet szokott használni, ha a
bölcsesség kevés szabályát megtartod, de azok a kezed ügyében vannak és használod
azokat, mintha sokat tanultál volna, de azok nincsenek a kezedben. 4. Amint -
mondja - nem az a nagy versenyző, aki minden számot és kapcsolatot bemagolt,
amelyeket az ellenfele ritkán használ, hanem aki az egyikben vagy a másikban jól és
szorgalmasan kiképezte önmagát, s feszülten lesi az alkalmat (mert mit sem számít,
mennyi mindent tud, ha azt tudja, mennyi elég a győzelemhez), így ebben a
tudományban sok gyönyörködtet, de csak kevés győz meg. 5. Habár nem tudod,
miféle ok duzzasztja meg, majd apasztja le az óceánt; miért nyomja rá bélyegét
minden hetedik év az életünkre; miért nem őrzi meg a távolról szemlélődök számára
szélességét az oszlopcsarnok, hanem a szélei összezsugorodnak és a legtávolabbi
oszlopok köze összeolvad; hogy mi az, ami az ikrek fogantatását szétválasztja,
születésüket összekapcsolja; vajon egy együtthálás fakaszt két életet vagy annyiszor
fogannak; miért más a sorsa azoknak, akik együtt születtek, s miért esnek távol
egymástól dolgaikban a legmesszebbre, akiknek születése közt oly kicsi a különbség:
nem árt neked sokat, ha átsiklasz afölött, amelyet sem tudni nem szabad, sem a
tudása nem használ. A titkos igazság a mélyben lapul. 6. S nem panaszkodhatunk a
természet jóindulata miatt, mivel egyetlen dolognak sem nehéz a föltalálása, csak
annak, aminek egyetlen gyümölcse a föltalálásban van. Minden, ami jobbakká és
boldoggá tesz bennünket, vagy nyilvánvaló, vagy a közelben van. 7. Ha a lélek
megvetette az esetlegeseket, ha túltette magát a félelmen, a mohó reménnyel nem
fogja át a végtelent, hanem megtanulta magától kérni a gazdagságot. Ha levetkőzte
az emberektől és istenektől való félelmét, s tudja, hogy az embertől nem kell nagyon
félnie, az istenségtől pedig egyáltalán nem.
Ha az ember megvet mindent, ami kínozza az emberi életet, míg az felékesíti,
odáig jutott el, hogy világossá válik számára, hogy a halálban, ami sokaknak a vége,
nincs semmi rossz. Ha lelkét az erénynek szentelte, és bármerre szólítja az, síkságnak
véli. Ha egy társadalmi lény és közösségre született ember úgy néz a
világmindenségre, mint mindenek egyetlen otthonára, és lelkiismeretét kitárta az
istenek számára, és mintha mindig a nyilvánosság előtt élne, s jobban fél magától,
mint másoktól. Ő távol a viharoktól szilárd és derűs helyen állt meg, s elsajátította a
hasznos és szükséges tudást. A többi gyönyörűség az elvonultság sajátossága. Mert a
lélek megvizsgálása után már vissza lehet futni ehhez a biztos műveltséghez,
miközben nem gyarapítja erővel a szellemet.”
II.1. Demetriusunk azt parancsolja, hogy aki előrehalad, annak két kézzel kell
markolnia ezt, sőt odaszögezni és részesévé tenni, és odáig jutni el mindennapi
elmélkedéssel, hogy maguktól teremjenek előtte az üdvös dolgok és mindenhol és
rögtön kéznél legyenek a kívánt dolgok, s késedelem nélkül meg kell különböztetni a
hitványt és az erényest. 2. Jegyezze meg jól, hogy semmi sem rossz, csak a hitvány,
semmi sem jó, csak az erényes. Ez a szabály válassza szét az élet dolgait. E törvény
szerint tesz és cselekszik mindent, s azokat ítéli a legszerencsétlenebb halandóknak,
bármiféle gazdagságban tündökölnek majd, akik a gyomornak és a vágyaknak a
rabjai, akiknek az elméje tehetetlen tunyaságban tesped. Sulykolja magába: „A
gyönyör törékeny, rövid, undornak van kitéve: minél mohóbban hörpintik föl, annál
gyorsabban fordul visszájára, amelynek rögtön szükségszerű velejárója, hogy vagy
megbánják, vagy szégyellik, amelyben nincs semmi nagyszerű vagy olyasmi, ami az
istenekhez legközelebb lévő ember természetéhez illik, alacsonyrendű, a rút és
hitvány testrészek szolgálatára siet, végkimenetele szégyenletes. 3. Ez a gyönyör
méltó az emberhez és a férfihoz: nem elégíteni ki a testet, nem hizlalni, a vágyakat
nem hajhászni, melyek közül a legbiztosabb a nyugalom, hanem híján lenni a zak-
latottságnak, és annak, amit az egymással viszálykodó emberek becsvágya
szétrombol, és annak, ami föltartóztathatatlanul tör elő a magasból, ahol az
istenekről a híresztelésnek hittek s a saját fogyatékosságainkkal ítéltük meg őket.” 4.
Ez a gyönyör, amely mindig változatlan marad, sohasem retten meg, sohasem
érzékeli önmaga undorát, ezt éli át az, akit átalakítunk, aki - hogy úgy mondjam - a
lehető legjobban jártas az isteni és emberi törvényben. Ez a jelenlévő dolgoknak örül,
s nem függ a jövendőtől, mert nincs semmi biztosa annak, aki bizonytalanra bízta
magát. Így híján van a nagy és a lelket felzaklató gondoknak, s semmit sem remél
vagy kíván, s nem bocsátkozik kétséges dolgokba, mivel beéri önmagával. 5. S hogy
ne gondold, hogy kevéssel is beérte, mindene megvan neki, de nem úgy, ahogy Nagy
Sándornak volt meg mindene, akinek, noha a Vöröstenger partján állt, többje
hiányzott ott, mint amennyi az oda vezető úton. Már azt is elveszítette, amit a
markában tartott és győzelemmel megszerzett, amikor az óceánnál eltévedt
Onesicritus, az előre küldött felderítő, és ismeretlen tengeren keresett háborúkat. 6.
Nem vált eléggé világossá, hogy nincstelen ő, aki a természet határain túlra vitte
fegyvereit, aki vak mohóságában egyenesen ismeretlen és feneketlen mélységbe
vetette magát? Mi a különbség, hány királyságot szerzett meg, hányat ajándékozott
el, mekkora földet sanyargat adójával? Annyi hiányzik neki, amennyire vágyik.
III.1. Nemcsak Nagy Sándornak volt ilyen hatalmas hibája, akit Liber és Hercules
nyomdokain hajtott a szerencsés ostobaság, hanem mindenkinek, akit a szerencse
azzal tüzelt föl, hogy beteljesíthetik vágyaikat: Cyrust és Cambysest és a perzsa
birodalom egész uralkodócsaládját vedd számításba. Melyiket találod olyannak,
akinek a számára az elégedettség határt szabott a birodalmának, melyikük volt az,
aki nem úgy fejezte be az életét, hogy ne a további hódítás járt volna a fejében? És ez
nem is meglepő: bármi adatik meg a vágynak, teljesen felhörpinti és fölemészti, s
nem számít, mennyit halmozol rá arra, ami kielégíthetetlen, kiengesztelhetetlen. 2.
Egyedül az a bölcs, akinek mindene megvan, s nem kell nehézkesen óvnia azt.
Nincsenek legátusai, akiket a tengereken át kellene küldenie, s nem kell tábort ütnie
ellenséges folyópartokon, nem kell őrséget állítania az alkalmas erődítményekbe,
nincs szüksége légióra, sem lovascsapatra. Amint a halhatatlan istenek is
fegyvertelenül kormányozzák birodalmukat, s országukat magas és nyugalmas
helyről védelmezik, úgy a bölcs is kötelességeit, bármilyen széleskörűek is, minden
gond nélkül vállalja, s az egész emberi nemet mint annak leghatalmasabbja és
legjobbja maga alatt látja. 3. Kinevethetsz: hatalmas lélekre vall, ha miután bejárod
szellemeddel a Keletet és Nyugatot, amely bejárja még az eldugott s sivatagoktól
övezett helyeket is, amikor annyi élőlényt, a dolgok oly színes kavalkádját, amelyet
boldogan áraszt ki a természet, szemlélsz végig, ezekre a szavakra fakadsz: „Ez mind
az enyém!” Így történik, hogy nem vágyik semmire, hiszen nincs semmi a mindenen
túl.
IV.1. „Éppen ezt akartam én is. Az enyém vagy! Látni akarlak, ahogy kiszabadulsz,
kibogozod magad abból a csomóból, a hálóból, amelybe önként bogozódtál bele.
Mondd csak: miképpen képes bárki is megajándékozni a bölcset, ha a bölcsé
minden? Mert az is, amit neki adnak, az övé. Így nem lehet jótéteményt adni a
bölcsnek, akinek bármit adnak, a magáéból adják. Mégis azt mondjátok, hogy a böl-
cset is meg lehet ajándékozni. Tudd meg, hogy ugyanezt a kérdést teszem föl a
barátokkal kapcsolatban is: azt mondjátok, nekik mindenük közös. Tehát senki sem
ajándékozhatja meg a barátját, hiszen nekik mindenük közös.”
2. Semmi sem akadályozza meg, hogy valami egyszerre legyen a bölcsé és azé, aki
birtokolja, akinek adták és aki felelős érte. A polgárjog szerint minden a királyé, és
mégis azok, amelyeknek az általános tulajdonjoga a királyé, másmás gazdára vannak
íratva, s minden egyes dolognak van saját tulajdonosa. Ezért házat és rabszolgát és
pénzt is ajándékozhatunk a királynak, mégsem mondják rólunk, hogy az övéből
ajándékoztuk meg: mert a mindenek fölött való hatalom tartozik a királyhoz, a
többiekre pedig a tulajdonjog.
3. Az athéniek vagy a campaniaiak határainak azt hívjuk, amelyeket aztán a
szomszédok a magánhatárokkal egymás között fölosztanak, de az egész földterület
nem valaki, hanem az állam tulajdonában van. Aztán minden egyes résznek megvan
a maga ura. Ezért ajándékozhatjuk meg a földjeinkkel az államot, noha azt mondják,
hogy az az államé. Mert máshogy az államé, máshogy az enyém. 4. Vajon kétséges-e,
hogy a rabszolga az összekuporgatott pénzével együtt az ura tulajdona? Mégis ad
urának ajándékot. Mert nem azért nincs semmije a rabszolgának, mert nem lesz
semmije, ha az ura nem akarja, hogy birtoka legyen; s nem amiatt nem ajándék az,
mivel szántszándékkal adta, mert elragadhatták volna tőle akkor is, ha nem akarta
volna.
5. Mivel érthetővé akarjuk tenni, megengedem magamnak, ami mindkettőnk
számára elfogadható: hogy minden a bölcs tulajdona. Meg kell vizsgálnunk azt, ami
kérdéses, miképpen maradhat meg a nagyvonalúság lehetősége azzal szemben,
akinek mindent meghagytunk a tulajdonában. 6. Minden az atyáé, ami a gyermekei
kezében van. Mégis ki ne tudná - akár a fia is - megajándékozni az atyát? Minden az
isteneké. Mégis helyezünk el ajándékokat a számukra és pénzt is költünk rájuk. Attól
még az enyém az, amit birtokolok, ha az enyém a tiéd is. Mert lehet ugyanaz a tiéd és
az enyém is.
7. „Az, akinek utcalányai vannak, kerítő. Márpedig a bölcsé minden, s a mindenbe
beletartoznak az utcalányok is. Az kerítő tehát, akinek utcalányai vannak: vagyis a
bölcs kerítő.”
8. Ezzel azt is állítják, hogy a bölcs nem vásárol, hiszen így szólnak: „Senki sem
vásárolja meg azt, ami az övé. Márpedig a bölcsé minden, vagyis a bölcs nem vásárol
semmit.” Így a bölcs esetében megtiltják azt, hogy kölcsönbe keveredjék, mivel senki
sem fizet kamatot a maga pénze után.
Számtalan olyan példa van, amelyeket fölsorolnak szőrszálhasogató
okoskodásaikban, jóllehet pontosan értik, mit mondunk. V.1. Úgy állítom azt, hogy
minden dolog a bölcsé, hogy a maga dolgai fölött éppúgy megtartja mindenki a
tulajdonjogát, mint ahogy a legjobb király uralma alatt is mindent a király bír
hatalmában, az egyes alattvalók viszont tulajdonukban. Eljön majd e dolog
bizonyításának is az ideje, addig elég válasznak ez a kérdésre: megajándékozhatom
azzal a bölcset, ami más módon van az ő, más módon az én birtokomban. 2. Nem
meglepő dolog, hogy meg lehet ajándékozni azt, akié minden. Kibéreltem tőled egy
házat, melyben ez a tiéd, az az enyém. A dolog a tiéd, azonban én használom. Éppígy
nem érinted meg a gyümölcsöket sem, ha megtiltja a bérlőd, jóllehet a te birtokodon
növekedtek; s ha drágább lett a gabona, vagy éhínség támadt, „jaj, de hiába lesed,
mily bő másoknak a halma”, ami a te földeden termett, a te birtokodon áll, a te
magtáradba fog kerülni. 3. Sem a bérleményembe, jóllehet te vagy a gazdája, nem
teheted be a lábadat, sem a szolgádat, az én kereskedőmet nem viszed majd
magaddal, s ha kibérelem tőled a hintódat, jótéteményt nyújtok neked, ha
megengedem hogy helyet foglalj benne. Láthatod tehát, hogy megeshetik, hogy
valaki annak elfogadásával kapjon ajándékot, ami az övé.
VI.1. Mindazokban a dolgokban, amelyeket fölsoroltam, két gazdája van
ugyanannak. Hogyan? Mivel az egyik a tulajdonosa, a másik pedig használja. Azt
mondjuk, hogy ezek Cicero könyvei, melyeket a könyvkereskedő Dorus is a
magáéinak tart, s mindkettő igaz. Az egyik a szerzőség, a másik tulajdonosaként
mondja magáénak. S helyes az is, hogy mindkettőének mondjuk, mert
mindkettőjüké is, de nem ugyanúgy. Így aztán Titus Livius is megkaphatja vagy
megveheti a saját könyveit Dorustól.
2. Megajándékozhatjuk a bölcset: mert ez személyesen az enyém, jóllehet az övé
minden. Ha ugyanis király módjára mindent birtokol is a tudata, az egyes dolgok
tulajdonjoga másoknak a kezében van, s emiatt ajándékot kapni, tartozni, venni és
bérelni is képes. 3. Minden a császáré, de csak a császári kincstár a személyes
tulajdona. Minden az ő hatalmában van, de birtokában csak a sajátja. Hogy mi az
övé, mi nem, e kérdést hatalma csorbítása nélkül föl lehet tenni, hiszen még az is,
amelyet mástól perel el, másképpen az övé. Így birtokol mindent szívében a bölcs,
tulajdonjoga révén csak a sajátját.
VII.1. Bion hol azt bizonyítja, hogy mindenki szentségtörő, hol azt, hogy senki.
Amikor mindenkit le akar taszítani a szikláról, ezt mondja: „Aki azt, ami az isteneké,
elrabolja és elpusztítja, vagy a maga hasznára fordítja, szentségtörő. Minthogy pedig
minden az isteneké, bármit emeljen is el valaki, az istenekét emeli el, akiké minden.
Aki tehát bármit elemel, szentségtörő.” 2. Aztán pedig, mikor arra serkent, hogy
büntetlenül rombolhatjuk szét a templomokat s foszthatjuk ki a Capitoliumot, azt
állítja, hogy nem történik semmi szentségtörő sem, mivel amit elloptak, azt arról a
helyről, mely az isteneké, olyan helyre vitték át, mely szintén az isteneké.
3. Erre az a válasz, hogy bár minden az isteneké, nincs mégsem minden az
isteneknek szentelve. Szentségtörés tehát olyan dolgokat megszerezni, melyeket a
vallás az istenség tulajdonának tart. Az egész világ is a halhatatlan istenek temploma
így, az egyetlen dolog, mely méltó nagyságukhoz és nagyszerűségükhöz. S nem
szabad minden olyant abban a sarokban, amelyre a szentély nevet vésték fél, amelyet
szabad az égbolt és a csillagok tekintete alatt. A szentségtörő nem követhet el
jogtalanságot az istenséggel szemben, akit istensége kívül helyezett a szentségtörő
hatókörén, de megbűnhődik, mivel mintegy az istenség ellenében cselekedett. A mi
és a saját véleménye kötelezi őt a büntetésre.
4. Amint tehát szentségtörőnek tűnik, aki valami szent dolgot ellop még akkor is,
ha bárhová vitte is azt, amit eltulajdonított, de a világ határain belül maradt,
ugyanúgy meg lehet lopni a bölcset is. Mert nem olyasmit lopnak el tőle, amit
egyetemlegesen birtokol, hanem olyan valamit, aminek személyesen a tulajdonosa,
melyek kizárólag neki szolgálnak. 5. Azt a másik tulajdonviszonyt elismeri, ezt
azonban nem akarja elfogadni, ha képes volna is rá, hanem úgy kiált föl, ahogy a
római hadvezér kiáltott föl, amikor annyi földet szavaztak meg neki vitézségéért és a
jól végzett állami szolgálatáért, amennyit egy nap alatt körül tud szántani: „Nincs
szükségetek - mondta polgártársainak - olyan polgárra, akinek többre van szüksége,
mint egy polgárnak.” Gondolhatod, mennyivel nagyobb férfire vall visszautasítani ezt
az ajándékot, mint elfogadni! Mert sokan rabolták el mások mezsgyéjét, neki
azonban senki sem szabott határt.
VIII.1. Amikor tehát közelebbről szemügyre vesszük a bölcs mindent hatalmában
tartó és mindenre szétáradó lelkét, azt mondjuk akkor, hogy minden az övé, bár a
hétköznapi jog szerint, ha a helyzet úgy hozza, vagyontalannak számít.
Nagy különbség, hogy birtokát lelke, a nagysága vagy adókötelezettsége felől
ítéljük-e meg. 2. Mindezeknek a birtoklásáról, amelyekről beszélsz, szívesen lemond.
Nem idézem föl neked Socratest, Chrysippust, Zenont és a többi, bizony kiváló
férfiút; sőt még kiválóbbak, mert a régiek dicséretében nem akadályoz meg az
irigység. Nem sokkal ezelőtt Demetriust említettem, s úgy tűnik, hogy nekem hozta
őt a természet a mi korunkban, hogy megmutassa: sem mi nem tudjuk őt
megrontani, sem ő nem tud megjavítani bennünket. Bár maga tagadja, tökéletes
bölcsességű férfiú, szilárd állhatatosságú mindabban, amit elhatározott, ékesszólása
pedig, mely a különösen erőteljes tárgyakhoz illik, nem zengzetes, s nem bajlódik a
szóválasztással sem, hanem éles elmével követi azokat a dolgokat, ahogy lendülete
sodorja. 3. Kétségtelenül azért adott ilyen életet és ilyen szónoki tehetséget neki a
gondviselés, hogy se a példának, se a feddésnek ne legyen híján a mi korunk. Ha
valamelyik isten dolgainkat Demetrius birtokába akarná adni azzal a kikötéssel, hogy
nem szabad elajándékoznia, azt gondolom, e szavakkal utasítaná vissza: IX.1. „Én
bizony nem kötelezem el magamat ennek a kibogozhatatlan feladatnak, s nem is
bocsátom le a dolgok mocskának mélyére ezt a szabad embert. Minek hozod hozzám
valamennyi nép gonoszságát? Ezeket még a továbbajándékozás szándékával sem
fogadnám el, mivel sok mindent látok, amit nem illik ajándékba adnom. Szem előtt
akarom tartani azt, ami a nemzetek és a királyok szemét elhomályosítja. Véretek és
lelketek értékét akarom megvizsgálni. 2. Először a fényűzés zsákmányait fektesd
elém, akár sorban akarod kiteríteni azokat, akár hatalmas halomba akarod rakni.
Aggályos finomsággal megmunkált teknőspáncélt látok, a legvisszataszítóbb és
leglomhább állatok páncélját, melyen az a tarkaság, amelyik tetszik, vegyi anyagok
hatására valósághű színekben pompázik. Aztán asztalokat látok itt s senatori vagyont
érő deszkát, mely annál értékesebb, minél több csomót hurkolt rá a fa szerencsétlen
sorsa. Látok aztán kristálypoharakat, melyeknek a törékenysége is növeli értéküket,
mert a tapasztalatlanok szemében minden dolog gyönyörűségét növeli az a veszély,
ami miatt kerülni kell. Látok ezen kívül balzsamos edényeket: túlságosan olcsó
ugyanis az a fényűzés, ha az okádékot nem egy ékkövekkel díszített másfél literes
edénybe zúdítják, 4. S már nem egy-egy gyöngyből készült fülbevalókat látok, mert a
fülek már megedződtek súlyokat cipelni: összekapcsolják egymással a gyöngyöket, s
a kettő fölé másik kettő kerül. De nem haladta volna túl az asszonyi őrület a férfiakét,
ha nem függött volna két-három örökség egy-egy fülben. 5. Látok ruhákat, ha ugyan
ruhának nevezhető, ami sem a testet, sem a szemérmet nem tudja megvédeni, ame-
lyet felvéve nem esküdhet jó lelkiismerettel arra a nő, hogy nem mezítelen. Ezeket
hatalmas pénzeken ismeretlen népektől vásárolják, hogy matrónáink fikarcnyival se
mutassanak többet szeretőiknek hálótermükben, mint a nagyközönségnek. X.1. Mit
akarsz, kapzsiság? Hányszor győzték már le aranyadat más dolgok? Mindezek,
amelyeket fölsoroltam, nagyobb becsben és tiszteletben állnak. Most azt akarom,
hogy vizsgáld meg újra a te kincseidet, mindkét nemesfémből való lapocskáidat,
amelyekre elhomályosult tekintettel sóvárgunk. 2. De, istenemre, a föld, amely
felszínre hoz mindent, amire szükségünk van, ezeket elásta és elsüllyesztette, s mint
ártalmas és a nemzetek romlására előkerülő dolgokra teljes súlyával ránehezedett.
Látom az ugyanabból a sötétségből előhúzott vasat, ahonnan az arany és az ezüst
került elő, hogy se az eszköz ne hiányozzék a kölcsönös gyilkoláshoz, se a bér. 3.
Ezeknek azonban mégis van valamilyen anyaguk, mások esetében a lélek képes a
szemek tévelygését figyelemmel kísérni. Okiratokat, kötelezvényeket, biztosítékokat
látok itt: a tulajdon üres képmásait, a küszködő kapzsiság árnyékát, melyekkel
becsapja a hiábavaló dolgokon örvendező lelket. Mert ugyan mik ezek? Mi a kamat,
az adósnyilvántartás, az uzsora, ha nem az emberi sóvárgásnak a természeten kívül
eső nevei? 4. Panaszkodhatom a természetre, mert nem rejtette mélyebbre az
aranyat és ezüstöt, mert nem rakott föléjük olyan súlyt, melyet nem lehet
elmozdítani. Ugyan mik ezek a nyilvántartások, számítások, kamatfizetési határidők,
véres százalékok? A mi elhatározásunktól függő szándékos rosszak, melyek közt
nincs semmi, amit szemmel láthatnánk, kézzel megfoghatnánk: az üres kapzsiság
álomképei ezek. 5. Ó, nyomorult, aki örömét leli vagyona vaskos leltárkönyvében,
foglyokkal megművelt hatalmas földbirtokaiban, a provinciákban és a királyságok-
ban legelő mérhetetlen nyájaiban, a harcos népeknél népesebb háznépében, a nagy
városok méretét fölülmúló magánpalotáiban! 6. Ha mindezeket, melyekre
feldarabolta és elosztotta vagyonát, alaposan szemügyre vette és kevélységgel töltötte
el mindaz, ami az övé, összehasonlítja majd azzal, amire sóvárog: és lám: szegény.
Engedj el engem, vissza a magam vagyonához: én megismertem a bölcsesség
hatalmas és békés királyságát; úgy enyém minden, hogy mindenkié.”
XI.1. Ezért amikor Caius Caesar kétszázezer sestertiust ajándékozott neki,
mosolyogva utasította vissza nem tartva méltányosnak azt az összeget, melyet
elfogadva nem dicsekedhetnék.
Istenek és istennők, micsoda törpe lélekkel akarta őt vagy megjutalmazni, vagy
megrontani! 2. El kell mondani e kiváló férfiú vallomását: úgy hallottam, nagyon
fontos dolgot mondott, amikor csodálkozott Caligula őrültségén, mert azt gondolta,
hogy egy ekkora összeggel megváltoztathatja: „Ha az volt a szándéka, hogy próbát
tegyen velem, egész hatalmával kellett volna próbát tennie velem.”
XII.1. Meg lehet ajándékozni tehát a bölcset, mégha a bölcsé is minden. Ugyanígy
semmi akadályt sem jelent, amikor azt mondjuk, hogy mindenünk közös barátaink-
kal, valamit mégis adunk a barátunknak. Mert nem úgy közös mindenem a
barátommal, mint a társammal, hogy az egyik rész az enyém, a másik az övé, hanem
amint az atyának és az anyának is közösek a gyermekei, akik ha ketten vannak, nem
osztoznak rajtuk, hanem mindegyiküknek két gyermeke van.
2. Mindenekelőtt azt kell elérnem, hogy lássa be az, légyen bárki, aki engem ebbe a
társaságba hív, hogy semmije sem közös velem. Miért? Mert csak a bölcsek között
van sorsközösség, akik között barátság van. A többiek inkább szövetségesek, mint
barátok. 3. Továbbá számos módon vannak közös dolgok. A lovagi helyek minden
római lovagnak közös tulajdonai. Közülük azonban az lesz az enyém, amelyet
elfoglaltam. Ha ezt átadtam valakinek, bár közös tulajdont engedtem át, mégis úgy
tűnik: adtam neki valamit. 4. Bizonyos dolgok meghatározott módon tulajdonai
valakiknek. Van a lovagok közt egy helyem, de nem azért, hogy eladjam, kiadjam,
vagy belakjam, hanem hogy onnan nézelődjek. Egyébként nem hazudom, ha azt
mondom, van a lovagok közt egy helyem. De ha színházba mentem, s tömve találom
a lovagi helyeket, jog szerint van ugyan egy helyem, mert leülhetek ott, de mégsincs,
mivel azok, akikkel közös a helyhez való jogom, elfoglalták. 5. Hidd el, ugyanez
történik a barátok között is. Minden, ami a barátomé, közös velem, de annak a
tulajdona, akinek a birtokában van. Nem használhatom akarata ellenére.
 „Gúnyolódsz velem, ha azt, ami a barátomé, mert az enyém is, el szabad adnom.”
Nem szabad, amint a lovagi helyet sem, noha a többi lovaggal közös tulajdonod. 6.
Az nem érv, hogy azért nem a tiéd valami, mert nem tudod eladni, mert
használhatod, s elronthatod vagy megjavíthatod. Mert az a tiéd, ami meghatározott
jogosultág szerint a tiéd.
XIII.1. „Kaptam, de bizonyosan nem kevesebbet.”
Hogy ne nyújtsam tovább: a jótétemény nem lehet nagyobb. Mindaz, amin
keresztül a jótéteményt nyújtják, lehet nagyobb vagy több, melyek révén ki-ki
jóindulatát áramoltatja ki és így kedveskedik önmagának is, ahogy a szerelmesek
szokták, akiknek sűrű csókjaik és szorosabb öleléseik nem növelik a szerelmet,
hanem kifejezik.
XIV.1. A most következő kérdést is érintettük már korábban, ezért röviden érintem
csak, mert a másokkal kapcsolatban elmondott példákat erre is vonatkoztathatjuk.
Ez tehát a kérdés: vajon aki mindent megtett azért, hogy a jótéteményt viszonozza,
viszonozta-e?
2. „Lásd be, hogy ő nem viszonozta, ha mindent megtett is a viszonzás érdekében.
Nyilvánvaló tehát, hogy nem történt meg az, ami megtételére nem kínálkozott
alkalom. A hitelezőjének sem törlesztett az, aki a törlesztés végett mindenütt kereste,
de nem találta."
3. Bizonyos dolgok olyan természetűek, hogy eredményüknek kell lenniük; mások
esetében azonban az eredménnyel egyenértékű mindent megpróbálni az eredmény
érdekében. Ha mindent megtett azért az orvos, hogy meggyógyítson, elvégezte a
feladatát. Még az elítélt védenc esetében is teljesítette a szónok szónoki kötelességét,
ha minden erejét latba vetette. A hadvezéri dicsőség a legyőzött vezérnek is dukál, ha
feladatát bölcsességgel, iparkodással és vitézül teljesítette.
4. Mindent megtett azért, hogy viszonozza a jótéteményt, megakadályozta
azonban a szerencséd. Semmi nehezebb helyzet nem adódott, amely próbára tette
volna igaz barátságodat. A gazdagnak nem adhatott ajándékot, az egészségest nem
ápolhatta, jó sorsában nem lehetett segítségére. Köszönetét akkor is kifejezte, ha
nem kaptál jótéteményt. Egyébként aki mindig odafigyelt rá és leste a kedvező
alkalmat, aki sok gondoskodást és sok igyekezetet fordított rá, többet fáradozott,
mint az, akinek gyorsan megadatott, hogy kifejezze háláját.
5. Az adós példája nagyon más, neki ugyanis nem elég, ha csak kereste a pénzt, de
nem fizette vissza. Feje fölött ott áll ugyanis a keserű hitelező, aki egyetlen napot sem
enged kamat nélkül lenyugodni. A másik azonban igen jóságos, s látva, hogy
izgatottan és nyugtalanul serénykedsz, így szól: „Ne legyen gondod erre! Ne kínozd
magad tovább ezzel. Mindenem megvan tőled. Igazságtalan vagy velem, ha azt
hiszed, még valami többre vágyom. Igen gazdagon jött hozzám a lelked.”
6. „Mondd csak nekem: ha viszonozta volna a jótéteményt, azt mondanád-e, hogy
köszönetet mondott! Ugyanazon a fokon áll tehát az is, aki viszonozta, s az is, aki
nem?”
Ezt helyezd szembe ezzel: ha megfeledkezett volna a kapott jótéteményről, ha meg
sem próbált volna hálás lenni. Azt mondanád, hogy ő nem mondott köszönetet. Ez
azonban éjjel-nappal azon fáradozott és minden más kötelességéről letett ezen az
egyen serénykedve és igyekezve, hogy el ne szalassza az alkalmat.
Ugyanazon a fokon áll majd az tehát, aki levetette a köszönet kifejezésének gondját
és ez, aki sohasem mondott le róla? Igazságtalan vagy, ha a dolgot követeled tőlem,
bár látod, hogy jó szándékban nem volt hiány.
XV.1. Összefoglalva tehát - képzeld el, hogy miután fogságba estél, pénzkölcsönt
véve föl (cserébe javaimat a hitelező biztonságába helyeztem) a már tomboló téli
viharok idején, útonállóktól fenyegetett partszakaszokon, vállalva mindazt a veszélyt,
ami a nyugodt tengeren is leselkedik az emberre, vezetett a hajóutam.
Végigvándorolva minden pusztaságon, miközben azokat kerestem, akik elől
mindenki elmenekül, végül megérkeztem a kalózokhoz: téged azonban már más
kiváltott. Azt állítod, hogy nem róttam le hálámat? Még akkor is, ha a tengeri út
során a kiszabadításodra összekuporgatott pénzt elveszítettem volna egy
hajótöréskor, ha rám fonódtak volna azok a kötelékek, melyekből téged akartalak
kiszabadítani, akkor is azt mondanád, hogy nem róttam le hálámat? 2. Az athéniek,
istenemre, zsarnokölőnek hívják Harmodiust és Aristogitont, s Mucius számára is
fölért Porsenna meggyilkolásával az ellenség oltárának tüzében hagyott keze: a
szerencsével megküzdő vitézség akkor is a kitűzött cél elérésével tündökölt, ha
kudarcot vallott. Többet adott az, aki a tovatűnő alkalmak nyomába eredve ezt is, azt
is megragadta, hogy kifejezhesse háláját, mint akit izzadság nélkül tett hálássá az
első adandó alkalom.
3. „Két dolgot adott ő neked: szándékát és a tettet. Te is kettővel tartozol neki.”
Okkal mondhatnád ezt annak, aki nemtörődöm szándékkal viszonozta néked,
ennek azonban, aki adósként akar és igyekszik is, s semmit nem szalaszt el
próbálkozás nélkül, nem mondhatod ezt. Amennyire ugyanis rajta múlik, mindkettőt
megadja. 4. Ráadásul nem mindig kell számszerűen kiegyenlíteni valamit: olykor egy
dolog felér kettővel. Így a dolog helyére az olyannyira elhatározott és viszonozni
kívánó szándék lép. Mert ha a lélek nem képes a dolog híján leróni háláját, akkor
senki sem lehet hálás az istenekkel szemben, akikkel szemben csak a szándék létezik.
5. „Az isteneknek semmi mást nem vagyunk képesek adni.”
De ha ennek sem, akinek köszönettel tartozom, nem tudok mást adni, mi az oka
annak, hogy már nem vagyok hálás az emberrel szemben azzal, aminél megfelelőbbet
nem adhatok az isteneknek?
XVI.1. Ha mégis megkérdezed, hogy mi a véleményem, s választ akarsz kapni: ez
azt fogja gondolni, hogy jótéteményét visszakapta, az ellenben úgy tudja majd, hogy
nem viszonozta. Ez elengedi őt, az fogva tartja magát. Ez azt mondja: „Megkaptam.”
Az ezt feleli: „Adósod vagyok.”
2. Minden kérdésnél célul kell tűznünk magunk elé a közjót. Ki kell rekesztenünk a
hálátlanok magyarázkodásait, ne folyamodhassanak hozzájuk, hogy azok fedezéké-
ben tagadásukra fátylat boríthassanak.
„Mindent megtettem. Tedd meg most is. 3. Miért? Úgy gondolod, annyira ostobák
voltak az őseink, hogy nem értették meg, mekkora igazságtalanság egy szintre
helyezni azt, aki a hitelezőtől kapott pénzt vágyaira s a kockára pazarolta, és azt, aki
tűzvész vagy gaztett vagy valami más keserű véletlen következtében veszítette el a
máséval együtt a magáét? Semmilyen mentegetőzést sem fogadtak el, hogy az
emberek megtanulják: az adott szót mindig meg kell tartani. Mert helyesebb volt,
hogy nem fogadták el néhány ember indokolt mentegetőzését, mint hogy
mindannyian megpróbálkozzanak vele.
4. Mindent elkövettél azért, hogy viszonozd: ez neki elég, neked kevés. Mert amint
hálátlan az, aki eltűri, hogy a megfeszített, serény igyekezet mit se számítson annak,
akinek köszönetet mondanak, úgy te is hálátlan vagy, hacsak nem tartozol
szívesebben annak, aki a szándékot viszonzásnak tartja, mert föl fog oldani a tartozás
alól. Ne ragadd ezt el, ne is tanúskodj róla. Ne lesd semmivel sem kevésbé a
viszonzás alkalmát! Annak viszonozd, mert kéri, ennek, mert elengedi. Ennek, mivel
derék, annak, mivel hitvány.
5. Ezért nincs okod azt gondolni, rád vonatkozik az a kérdés, hogy aki egy bölcstől
jótéteményt kapott, vajon viszonoznia kell-e, ha az már nem bölcs többé, hanem hit-
vány emberré lett. Hiszen visszaadnád a letétet is, amit egy bölcstől kaptál volna. A
hitvány embernek is visszafizetnéd a kölcsönt. Mi miatt nem jótétemény már? Hogy
megváltozott, téged is megváltoztatott? Miért? Amit egy egészséges embertől kaptál
volna, nem adnád vissza, ha megbetegednék, mikor mindig többel tartozunk egy
legyengült barátnak? Bizony ez is beteg lelkében, segítsük hát és óvjuk. Az ostobaság
a lélek betegsége.
XVII.1. Úgy vélem, ketté kell választanunk ezt a kérdést, hogy érthetőbb legyen.
Kétféle jótétemény van: az egyik, amelyet csak bölcs nyújthat bölcsnek: ez igazi és
tökéletes jótétemény. A másik közönséges, hétköznapi, amellyel mi, tökéletlenek
kereskedünk. 2. Ez utóbbinál nem kétséges, hogy - bármiféle is - visszaadni tartozom
neki, akár gyilkos, akár tolvaj, akár kurafi lett. A bűnöknek megvannak a maguk
törvényei. Ezeket jobban megjavítja egy bíró, mint a hálátlan. Senki se tegyen
hitvánnyá, mert maga az. A hitvány elé odavetem a jótéteményt, a derék embernek
visszaadom, ennek, mert tartozom, annak, hogy ne tartozzam. XVIII.1. A jótétemény
másik fajtája esetében kétséges, hogyha azt csak bölcsként kaphattam meg, bizony
viszonozni is csak bölcsnek tudom-e.
„Mert képzeld el: én visszaadom, ő azonban már nem tudja elfogadni, mert nem
képes befogadni ezt a dolgot, elveszítette használatának a képességét. Mi van akkor,
ha arra kötelezel, hogy visszadobjam a labdát egy csonka kezűnek? Bolondság
olyannak adni, aki nem képes elfogadni.”
2. Hátulról kezdem a választ: nem fogok adni annak, aki nem tudja elfogadni, de
visszaadok, mégha nem képes is megragadni. Nem tudom ugyanis lekötelezni, csak
ha elfogadja; csak ha viszonzást adtam, tudom feloldozni magam. Nem lenne képes
használni azt? Majd meglátja. Az ő hibája lesz, nem az enyém.
XIX.1. „Viszonozni annyit tesz, mint adni annak, aki majd elfogadja. Ugyan miért?
Ha valakinek borral tartozol, s ő arra utasít, hogy azt hálóba vagy szitába öntsd, azt
mondod majd, hogy viszonoztad? Vagy úgy akarod viszonozni, hogy amíg
visszaadod, kettőtök között semmibe menjen?”
2. Viszonozni annyit tesz, mint akarata szerint megadni annak a tartozásod, akié.
Nekem csak erre az egyre kell ügyelnem. Hogy valóban birtokába kerül-e annak,
amit tőlem kapott, további probléma. Nem biztosítékkal, hanem hitellel tartozom
neki, s sokkal jobb az, ha ő nincs birtokában, mint hogy én nem adom vissza. 3.
Hiába viszi azonnal a hitelező a húspiacra azt, amit kapott, én visszaadtam neki. Ha a
szeretőjét küldi hozzám, hogy annak szurkoljam le a pénzt, fizetek. S ha a
pénzérméket, amelyeket kap, öv nélküli ruhája öblébe szóratja velem, megteszem.
Nekem ugyanis csak visszafizetnem kell, s nem őrködnöm és vigyázni rá, ha
visszaadtam. Csak a kapott, s nem a viszonzott jótéteményt vagyok köteles óvni. Míg
nálam van, maradjon sértetlen; egyébként pedig kérésre akkor is vissza kell adni, ha
kifolyik tulajdonosa kezei közül. Visszafizetem a derék embernek, mikor tudom; a
hitványnak, mikor kéri.
5. „Hogyhogy? S ha nem csak hitvánnyá lett, hanem vaddá és rettenetessé is, mint
Apollodorus vagy Phalaris, akkor is viszonoznád a jótéteményt, amit kaptál?”
A természet nem tűri, hogy ekkorát változzék a bölcs. Nem szükségszerű-e az,
hogy valaki a legderekabbaktól a leghitványabbakig süllyedve is megőrizze
hitványságában a jóság nyomait? Sohasem huny ki annyira az erény, hogy ne hagyna
oly mély nyomokat a lélekben, melyeket egyetlen változás sem tud kitörölni. 6. Ha a
köztünk nevelkedett vadállatok visszamenekülnek a vadonba, megőriznek valamit
korábbi szelídségükből, s annyira különböznek csak a legszelídebbektől, mint a
valódi s emberi kezet sohasem tűrt vadállatoktól. Senki sem zuhan a tökéletes
tudatlanságba, aki valaha a bölcsességen csüggött. Jobban átitatódott ő, semhogy
teljesen kifakulhatna és más színűre változhatnék.
7. Aztán fölteszem a kérdést, vajon ő csak lelkében vadult meg, vagy már a köz
romlására tör? Phalaris és Apollodorus zsarnokokat említetted. Ha az ő természetük
lakozik egy hitvány emberben, nem azért adom-e vissza neki a jótéteményt, hogy a
későbbiekben már ne legyen dolgom vele? 8. Ha nemcsak örül az emberi vérnek,
hanem azzal táplálkozik; ha olthatatlan kegyetlenségét az összes kor
bűntetésmódjával gyakorolja; s nem haragból, hanem valami mohó
könyörtelenséggel tombol, ha gyermekeket koncolhat föl szüleik szeme láttára; ha
nem elégedve meg az egyszerű halállal, megkínoztatja áldozatait; ha nem pusztán
megégeti a halálra szántakat, hanem megsüti; ha fellegvára mindig friss vértől
iszamos, annak túl kevés, nem viszonozni a jótéteményt. Bármi is az, ami hozzám
fűzné, az emberi jog köteléke szét- és megszakadt. 9. Ha adott is volna nekem bármit,
de fegyveresen a hazámra rontott, bármily érdemet szerzett is, semmissé tette, s bűn-
nek számít köszönetet mondanom neki. Ha nem ostromolja hazámat, hanem a saját
hazáját szorongatja, s az én népemtől távol a magáét kínozza, ugyanúgy elszakítja őt
tőlem lelkének roppant hitványsága. Még ha nem tett is velem semmi ellenségeset és
gyűlöleteset, akkor is fontosabb számomra és előrébbvaló annál az a kötelesség,
amellyel az emberi nemnek, mint amellyel egyetlen embernek tartozom. XX.1. S bár
ez így van, s nekem attól fogva mindent szabad ővele szemben, amikortól
meggyalázva az isteni törvényt elérte, hogy semmi sem tilos vele szemben, mégis azt
hiszem, azt a mértéket kell nekem tartanom, hogyha neki szánt jótéteményem sem
több erőt nem ad majd a köz pusztításához, sem azt meg nem szilárdítja, amilyen
erővel bír, s lehetséges az is, hogy viszonzást kapjon közveszedelem nélkül,
viszonozni fogom. 2. Meg fogom menteni kisfiát. Ugyan kinek van kárára ez a
jótétemény azok közül, kiket kegyetlensége marcangol? Pénzt, melyet a testőre
zsoldként kap, nem fogok fizetni. Ha márványra és ruhákra vágyik, senkinek sincs
kárára az, ami fényűzését szolgálja. Fegyverrel s katonával nem halmozom el. 3. Ha
valami nagy ajándék helyett a színpad mestereit és ringyókat kíván, akik
meglágyítják vadságát, szívesen segítem. Akinek nem küldenék háromevezősoros és
ércorrú gályákat, küldenék annak kirándulóhajókat, úszó palotákat s a tengeren
pajkoskodó királyok más szórakoztató eszközeit. Ha pedig gyógyulásába vetett
minden reményünk elenyészett, ugyanazzal a kézzel jótéteményt nyújtok min-
denkinek, neki pedig viszonzást. A halál ugyanis orvosság az ilyen elmék számára, s a
legjobb eltávozniuk azoknak, akik sohasem térnek már meg magukhoz. 4. De ez ritka
hitványság, s mindig vészt hozó jelnek szokták tekinteni, mint a megnyílt földet vagy
a tenger üregeiből előtörő lángnyelveket. Hagyjuk hát ezeket, s olyan vétkekről be-
széljünk, amelyeket rettegés nélkül kárhoztathatunk. 5. Ennek a hitvány embernek,
akit bármelyik fórumon találhatunk, akitől mindenki fél, viszonzom a jótéteményt,
melyet kaptam tőle. Nem szükséges hitványságának szolgálatára lennem. Ami nem
az enyém, menjen vissza a gazdájához. Hogy derék-e vagy hitvány, minek
vizsgálgassam alaposan, ha nem visszaadok, hanem adok.
XXI.1. Ezen a helyen el kell mondanom egy történetet. Pythagoras egyik követője
vásárolt a vargától egy fehér cipőt, drága holmit, noha pénz nem volt nála. Néhány
nappal később elment a műhelyhez, hogy kifizesse adósságát, s miután sokáig
döngette az ajtót, valaki megszólította: „Minek fáradsz? Azt a vargát, akit keresel,
már kivitték, el is égették. Ez számunkra talán fájdalmas, akik örökre elveszítjük a
mieinket, számodra azonban a legkevésbé sem, aki ismered a jövőt, hogy
újjászületsz.” Így gúnyolódott a pythagoreuson. 2. Erre filozófusunk igen
megrendülten nem éppen akarata ellenére hazavitte a három vagy négy denariust.
Később, mikor megrótta magát a halk örömért, hogy nem adta oda a pénzt,
megvilágosodva elmosolyodott szerény nyereségén, s visszatért ugyanahhoz a
műhelyhez, és így szólt: „Ő él a szemedben. Add vissza neki, amivel tartozol.” Aztán a
bezárt ajtón keresztül, ahol egy kis rést talált, bedobta a négy denariust a műhelybe, s
büntetést rótt ki magára gonosz vágya miatt, hogy ne szokjék hozzá más
tulajdonához.
XXII.1. Keresd, hogy amivel tartozol, visszaadd, s ha senki sem kéri, kérd te
magadtól. Hitvány-e vagy derék, nem rád tartozik. Add vissza, s vádold! Elfelejtetted,
hogyan oszlottak meg köztetek a kötelességek. Neki felejtést parancsoltak, neked az a
feladatod, hogy emlékezz. Mégis téved, aki azt gondolja, hogy mikor azt mondjuk: aki
jótéteményt nyújtott, annak el kell felejtenie, akkor egy különösen erényes dolog
emlékét száműzzük. Egyesekről igencsak úgy tartjuk, hogy velük az emberek igazi
tulajdonukat találják meg. 2. Amikor ezt mondjuk: „nem kell emlékezni”, ezt értjük
alatta: „nem szabad közhírré tenni, felhánytorgatni, sem terhére lenni miatta
bárkinek”. Egyesek ugyanis a jótéteményt, melyet nyújtottak, minden körben
elmesélik. Kifecsegik a józanok, a részegek nem tartják magukban, ismeretleneket
traktálnak vele, barátaikra bízzák. Hogy ezzel a túlzott és kárhozatos emlékezés
megnyugodjék, azért parancsoljuk, hogy felejtenie kell annak, aki adott, s több
hallgatást javallunk parancsban, mint amennyire képes. XXIII.1. Hányszor van kevés
hűség azokban, akiknek parancsolsz, többet kell tehát követelni, mint amennyi
elégséges, hogy megadják azt, ami elég. Ebben mindent túlzással növelünk meg, hogy
a füllentés elvezesse az igazsághoz. „Amik fehérebbek voltak a hónál, gyorsabbak a
szélnél” - amikor e szavakat mondta, olyasmit mondott, ami nem lehetséges, hogy
elhiggyék, milyen sokra képesek. És aki ezt mondta: „Szirteknél százszorta vadabb,
sodróbb a folyónál”, se hitte, hogy meggyőzi magát arról: valaki keményebb a
sziklaszirteknél is. 2. Sohasem remél annyit a túlzás, amennyit merészel, hanem
hihetetleneket bizonygat, hogy eljusson a hihetőhöz. Amikor ezt mondjuk: „Aki
jótéteményt nyújtott, felejtse el!”, valójában ezt gondoljuk: „hasonlítson arra, aki
elfelejtette. Sem az emléke ne legyen nyilvánvaló, se föl ne bukkanjonk.” 3. Amikor
azt mondjuk, hogy nem szabad visszakérni a jótéteményt nem töröljük el teljesen a
visszaigénylést. Gyakorta van ugyanis szükség behajtóra a hitványakkal,
figyelmeztetésre a derekakkal szemben. Hogyan tehát? Ne mutassam meg a
tanácstalannak az alkalmat? Nem fogom takargatni előtte a szükségemet, amelyről
vagy azt hazudja, vagy azt fájlalja, hogy nem tudta? Olykor kell a figyelmeztetés, de
figyelmesen, mely nem követel, s nem idéz törvény elé.
XXIV.1. Socrates így szólt baráti hallgatósága előtt: „Vettem volna egy köpenyt, ha
lenne pénzem.” Egyiküket sem kérte, mindannyiukat figyelmeztette. Hogy kitől kap-
jon, verseny kezdődött. Miért ne kezdődött volna? Mert mekkorácska volt, amit
Socrates kapott? De milyen sokat ért annak lenni, akitől Socrates kap? 2. Vajon meg
tudta volna-e finomabban is feddni őket? „Vettem volna egy köpenyt, ha lenne
pénzem” - mondta. Aki ezután hanyatt-homlok törte is magát, későn adott,
Socratesnek már hiányzott valami. A hajthatatlan behajtók miatt tiltjuk a
visszakérést, s nem azért, hogy sose valósuljon meg, hanem hogy mértékkel.
XXV.1. Örömét lelve egy kenőcsben így szólt egyszer Aristippus: „Járják meg azok
a puhányok, akik egy ennyire szép dolognak a hírét bemocskolták!” Ugyanezt kell
most is mondani: „Járják meg azok a gonoszok és a jótéteményeiket hitványul
fölnegyedelők, akik azt az oly szép dolgot, a barátok egymás közti figyelmeztetését,
megszüntették. Én bizony élek a barátságnak ezzel a jogával, s visszakérem a
jótéteményt attól, akitől kértem volna, aki egy további jótétemény helyét elfoglalva
képes lett volna viszonozni. 2. Soha, még panaszkodva sem fogom ezt mondani:

„Befogadtam, mint nyomorultat,

balgatagon társul vettem trónomra magamhoz...”

Ez nem figyelmeztetés, hanem szemrehányás. Így lehet a jótéteményt gyűlöletre

változtatni, így lehet elérni, hogy vagy lehetséges, vagy örömteli legyen hálátlannak
lenni. Bőségesen elég alázatos és baráti szavakkal felfrissíteni az emlékezetet:

„...hogyha csak egy kicsi érdemem is van előtted, akármi,

s édes voltam bármiben is... ”
 Ő ezt felelné erre: „Hogyne lennének érdemeid? Befogadtál, mint nyomorultat.”
XXVI.1. „De semmit sem érünk el vele. Letagadja, elfelejtette. Mit kell tennem,
kérdezem én.”
Különösen fontos dolgot kérdezel, amelyben érdemes összefoglalni azt a tárgyat,
hogy miképpen kell elviselni a hálátlanokat.
Nyugodt, szelíd és nagy lélekkel. 2. Sohase sértsen meg téged annyira egy
embertelen, feledékeny és hálátlan alak, hogy ne töltsön el örömmel az, hogy adtál.
Sohase késztessen az igazságtalanság ezekre a szavakra: „Bárcsak ne tettem volna!”
Jótéteményednek még a szerencsétlen sorsa is töltsön el örömmel: mindig bánni
fogja, ha téged még most sem bánt. Nincs okod méltatlankodni, mintha valami
újdonság történnék. Jobban kellene csodálkoznod, ha nem így történnék. 3. Egyiket
a fáradság, másikat a költségek, harmadikat a veszedelem, a negyediket a rút
szégyenérzet riasztja vissza attól, hogy a viszonzás közben bevallja, kapott maga is, az
ötödiket a kötelesség nem ismerete, a századikat a lustaság, az ezrediket egyéb
elfoglaltsága. Nézd csak, hogyan tátják szájukat és kérlelnek a hatalmas emberi
vágyak. Nem fogsz csodálkozni azon, hogy senki sem ad viszonzást ott, ahol senki
sem kap eleget. 4. Ki annyira szilárd s kőkemény lelkű közöttük, hogy biztonságban
helyezheted letétbe nála jótéteményeid? Az egyiknek a szerelmi vágy vette el az eszét;
a másik bendőjenek szolgál; a harmadik csak azt a nyereséget tekinti biztosnak, amit
egyben, s nem útja közben lát; a negyediket az irigység gyötri, az ötödiket a vak és
kardba rohanó becsvágy. Vedd hozzá a szellemi és aggkori tompaságot meg ennek az
ellentétpárját, a nyugtalan szív vergődését és állandó izgatottságát. Vedd hozzá a
túlzott beképzeltséget és a pimasz önteltséget, ami miatt megvetendő. Mit még? A
rosszra hajlók makacsságát. Mit még? A mindig máshová szökkenő könnyedséget. 5.
Ehhez járulhat a meggondolatlanság, a soha hiteles tanácsot nem adó rettegés és ezer
más tévedés, amelyben szenvedünk: a legfélénkebbek vakmerősége, a legközelebbi
barátok széthúzása s a közösség hibája, hogy a legkevésbé megbízhatókban bízunk, s
válogatunk javainkban, melyeket nem volt reményünk megszerezhetni. A
legnyughatatlanabb érzelmek közt keresed, a legnyugodtabb dolgot, a bizalmat?
XXVII.1. Ha felötlik előtted életünk valódi képe, úgy fogod látni, hogy leginkább
egy elfoglalt város ábrázata tűnik eléd, amelyben a szeméremmel és igazsággal mit
sem törődve a nyers erő érvényesül a gyűlésben. Mintha megadták volna a jelet
minden felforgatására, sem a tűztől, sem a vastól nem tartózkodnak. A bűnök
megszabadultak a törvényektől, s ami régen megvédte az ellenséges fegyverek közt az
esdeklőt, még a vallás sem fékezi a zsákmányra törőkét. 2. Ez magánházból, az
közintézményből, emez világi, amaz szent helyről rabol. Ez betör, az átszökken. Ez -
nem elégedve meg a szűk úttal - kiforgatja azt, ami feltartóztatja, és rombolással
szerzi meg hasznát. Az öldöklés nélkül pusztít, ez véres kézzel viszi a zsákmányt.
Mindenki elvisz valamit a másiktól. Az emberi nemnek ebben a kapzsiságában, ó
istenemre, túlságosan megfeledkeztél a közös sorsról, aki a rablók közt olyat keresel,
aki visszaad. 3. Ha amiatt méltatlankodsz, hogy hálátlanok vannak, méltatlankodj a
fényűzők, méltatlankodj a kapzsik, méltatlankodj a szemérmetlenek, méltatlankodj a
rút betegek, méltatlankodj a sápadt vének miatt. Súlyos bűn ez, s tűrhetetlen, mely
szétszakítja az embereket, s az egyetértést, amelyre gyengeségünk támaszkodik,
széttépi és szanaszét szórja, de annyira általános, hogy még az sem ment tőle, aki
fölpanaszolja.
XXVIII.1. Gondold csak végig, hogy vajon mindenkinek köszönetet mondtál-e,
akinek tartoztál. Vajon soha semmilyen kötelesség sem enyészett el a kezeid közt?
Vajon elkísér-e téged minden jótétemény emléke? Azt tapasztalod majd, hogy amit
gyermekként kaptál, már a serdülőkor előtt feledésbe merült, s amiben a fiatalember
részesült, nem tartott ki az öregkorig. Némelyeket elvesztegettünk, némelyeket
elvetettünk, mások elenyésztek lassan a szemünk elől, s akadtak, melyekről mi
fordítottuk el a tekintetünket. 2. Hogy mentséget adjak gyengeségedre: különösen
törékeny edény az emlékezet, s nem alkalmas seregnyi dolgot magába fogadni.
Amennyit befogad, szükségszerűen annyi csordul ki belőle, s a régieket kiszorítja az
újabb. Ezért történhetett meg, hogy igen kis becsben áll előtted dajkád tekintélye,
mert jótéteményét messzebbre tette a rákövetkező idő. Ezért történhetett meg, hogy
semmire sem becsülöd tanítódat. Ezért történhetett meg, hogy a consullá
választással elfoglalt vagy papi tisztségre pályázó ember megfeledkezik az őt
quaestorrá választóról. 3. Ha alaposabban megvizsgálod magad, talán megtalálod
majd magadban is azt a hibát, amelyet fölpanaszolsz. Igazságtalanul lobbansz
haragra a nyilvános, ostobán a tulajdon bűnöd miatt. Hogy fölmentsenek, bocsáss
meg. Jobbá teszed őt türelmeddel, s mindenképpen rosszabbá megrovásoddal. Nincs
okod, hogy összeráncolja miattad a homlokát. Hagyd, ha van még nyoma benne a
szeméremnek, hogy megőrizze. Gyakorta széttöri az ingadozó szeméremérzetet a túl
hangosan kiejtett feddő szó. Senki sem fél olyanná lenni, amilyennek látják. A
szorongatott emberből elillan a szégyenérzet.
XXIX.1. „Elveszítettem a jótéteményt.” Vajon mondjuk-e, hogy elvesztegettük azt,
amit az isteneknek szenteltünk. E fogadalmi ajándékok közé számít a jótétemény, s
ha rosszul válaszol is valaki, jó helyre került. Nem olyan, amilyennek reméltük.
Legyünk olyanok, amilyenek voltunk: különbözzünk tőle. A kár nem akkor ért, csak
akkor vált nyilvánvalóvá. A mi szégyenünk nélkül nem lehet elővezetni a hálátlant,
mivel az elveszített jótétemény miatti panasz a rosszul nyújtott jótétemény jele. 2.
Amennyire csak lehetséges, magunkban tárgyaljuk meg az ügyét: „Talán nem volt rá
képes. Talán nem tudta. Talán majd megteszi.” A lassú és bölcs hitelező, aki
csendben maradt és adott haladékot, kitalált néhány jó elnevezést. Ugyanezt kell ne-
künk is tennünk: tápláljuk a lankadó bizalmat.
XXX.1. „Elveszítettem a jótéteményt.” Ostoba módon nem vetted észre a kár
pillanatát. Elveszítetted, de amikor adtad. Most nyilvánvalóvá vált. Még az
elveszettnek tűnő dolgok esetében is sokat segít a mérséklet. A lélek hibáival éppen
olyan óvatosan kell bánni, mint a testével. Gyakran szakította szét az erőszakos
huzigálás azt, amit a kitartás kibogozott volna. Mi szükség szitkokra? Mi szükség pa-
naszra? Mi szükség sürgetésre? Miért engeded szabadon? Miért hagyod futni? Ha
hálátlan, már nem adós semmivel. 2. Mi értelme elkeseríteni azt, akit sok mindennel
elhalmoztál, hogy ingatag barátból megingathatatlan ellenséged legyen, s védelmet
kérjen gyalázatunk magának, s hogy ne hiányozzék, aki értetlenül hajtogatja: „Nem
tudom, mi az, amiért nem tudja elviselni őt, akinek annyival tartozik. Valami okának
kell lennie!”
Mindenki befröcsköli panaszával a magasabban álló méltóságát, ha nem keni is be
teljesen. Senki sem elégszik meg azzal, hogy ártalmatlan dolgokat költsön, mikor a
hazugság nagysága révén hitelt keres. XXXI.1. Mennyivel jobb az az út, amely
megőrzi a barátság látszatát, s ha vissza szeretne térni józansága, akkor barátságát is.
Legyőzi a rosszakat a kitartó jóság, s senki sem annyira kemény és ellenséges
lelkületű a szeretni való dolgokkal szemben, hogy az igazságtalan ellenére is ne
szeretné a jókat, akiknek most már azzal is adósa, hogy büntetlenül tartozik.
2. A következő felé fordítsd tehát gondolataidat: „Nem mondott nekem
köszönetet. Most mit tegyek?” Amit minden dolog legjobb alkotói, az istenek, akik a
mit sem sejtenek kezdik nyújtani jótéteményeiket, s a hálátlanoknak továbbra is
adják. 3. Az egyik az irántunk való nemtörődömséget veti a szemükre, a másik az
igazságtalanságukat. A harmadik a maga világán kívülre veti őket, s fény és munka
nélküli tudatlan és gyenge lényekké teszi őket. A negyedik a napnak tartja, akinek
azért vagyunk adósai, mert munka és pihenés közt fölosztja az időt; mert nem
merülve el a homályban megmenekülünk az örök éjszaka zűrzavarától; mert
pályájával szabja meg az évet s táplálja a testeket, előcsalogatja a veteményt,
megérleli a gyümölcsöt; más meg valami sziklának, vagy véletlen tűzből való
gömbnek, s nevezi inkább bármi másnak, mint istennek. 4. Az istenek pedig, a
legjobb szülők példájára, akik csak mosolyognak apró gyermekeik szidalmain, nem
hagynak föl jótéteményeikkel elhalmozni azokat, akik kételkednek jótéteményeik
szerzőiben, hanem egyenlő mércével osztják föl javaikat a nemzetek és népek között,
mert csak egyetlen dologra van hatalmuk: hogy használjanak. Megfelelő esőkkel
öntözik a földeket, széllel mozgatják a tengereket, a csillagok járásával jelzik az időt,
a teleket és a nyarakat könnyebb lég közbejöttével enyhítik, az elbukó lelkek té-
vedését nyájasan és jóindulatúan viselik el. 5. Az ő példájukat kövessük. Adjunk
akkor is, ha sok ajándék veszendőbe megy. Semmivel sem kevésbé adjunk másoknak,
s adjunk azoknak, akiknél veszteséget szenvedtünk el.
Senkit sem riasztott el a házépítéstől a ház összeomlása, s amikor elemésztette a
tűz a házi isteneket, máris alapot vetünk a még ki sem hűlt telkeken, és gyakorta
ugyanarra a földre bízzuk a leomlott városokat. Ennyire makacs a lélek a jó
reménységében. Eltűntek volna már az emberi dolgok a tengereken és a
szárazföldeken, ha nem lehetett volna a rosszul megpróbáltakat újra megpróbálni.
XXXII.1. Hálátlan. Nem velem szemben követett el igazságtalanságot, hanem
magával. Én éltem jótéteményemmel, amikor adtam. Emiatt nem fogok ritkábban
adni, csak figyelmesebben. Amit elveszítettem ebben, másoktól meg fogom kapni. De
neki is újra és újra nyújtok majd jótéteményt, s mint a jó földműves gondoskodással
és műveléssel győzöm le a föld terméketlenségét. Nekem veszendőbe megy a
jótéteményem, de ő mindenki számára. Nem vall nagy lélekre jótéteményt adni és
elveszíteni. Nagy lélekre ez vall: elveszíteni, és mégis adni - újra és újra.
TERMÉSZETTUDOMÁNYOS
VIZSGÁLÓDÁSOK

Fordította:

KOPECZKY RITA
 I. KÖNYV
A TÜZEKRŐL

1. Amilyen sok választja el a filozófiát a többi tudománytól, derék Lucilius,

véleményem szerint éppoly sok választja el a filozófián belül az emberivel foglalkozó
ágat a másiktól, amelynek tárgya az isteni. 
Magasztosabb ez és merészebb, sokat engedett meg magának, nem érte be azzal,
amit a szem nyújthat: megsejtette, hogy létezik valami nagyobb és szebb, amit a
természet a szem látókörén kívül helyezett el. 2. Egyszóval a két terület közt annyi a
távolság, amennyi isten és ember között. Az egyik azt tanítja, milyen életet
folytassunk a földön, a másik azt, milyen élet folyik az égben. Az egyik eloszlatja
tévedéseinket, és lámpást tart nekünk, hogy tájékozódhassunk az élet útvesztőiben, a
másik magasan fölébe emelkedik a sötétségnek, amelyben vergődünk, és kiragadva
minket a homályból, oda vezet, ahol ered a fény.
3. Én olyankor mondok köszönetet a természetnek, amikor nem arról az oldaláról
látom, amely mindenkié, hanem behatolok titkosabb rejtekeibe, megtudom, milyen a
mindenség anyaga, ki az alkotója vagy megtartója, mi az istenség, teljesen önmaga
felé fordul-e vagy ránk is tekint időnként, mindennap tevékenykedik-e vagy csak
egyszer cselekedett, a világ része-e vagy maga a világ, szabadságában áll-e ma is
döntést hozni és a végzet törvényéből eltörölni valamit, vagy fenségén esik csorba,
hibáját ismeri be akkor, ha a teremtés műve változtatásra szorul. Szükségszerű, hogy
neki mindig ugyanaz tessék, hiszen neki csakis a legjobb tetszhet, ettől azonban még
nem kevésbé szabad és hatalmas, ugyanis ő maga a saját szükségszerűsége. 4. Ha ide
nem nyertem volna bebocsátást, nem lett volna érdemes megszületnem. Hisz mi
okom lett volna örülni, hogy az élők sorában vagyok? Talán hogy ételt-italt eregessek
le a torkomon? Hogy tömjem ezt a roggyant és ingatag testet, amely mindjárt
elpusztul, ha nem töltöm újra azonnal, és betegápoló legyek egész életemben? Hogy
féljek a haláltól, holott egyedül annak születünk? Fossz meg ettől a felbecsülhetetlen
jótól - nem ér annyit az élet, hogy izzadjak, szorongjak miatta.
5. Milyen megvetendő dolog az ember, ha nem emelkedik az emberi fölé! Amíg a
szenvedélyeinkkel birkózunk, mi nagyszerűt cselekszünk, még ha nyerésre állunk is?
Láncra verjük szörnyeinket - de mi okunk van fölnézni magunkra azért, mert nem
vagyunk a leghitványabbakhoz hasonlóak? Nem látom be, miért van magával
megelégedve, aki viszonylag jól bírja magát a gyengélkedőn. 6. Nagy a távolság az
erőnlét és az egészség között. Megmenekültél a lélek hibáitól? Nem öltesz álarcot,
nem más kedve szerint alakítod a beszédedet, nem burkolod be a szívedet, nincs
benned fösvénység, amely mindazt, amit mindenki mástól elvett, megtagadja
önmagától, sem élvhajhászás, amely erkölcstelenül szórja a pénzt, hogy aztán még
erkölcstelenebbül szerezzen újra, sem törtetés, amely a méltósághoz csupa
méltatlanságon keresztül vezet el? Semmit nem értél még el. Sok mindentől
megmenekültél, önmagadtól még nem.
Az a sokat emlegetett erény ugyanis, amelyre törekszünk, nem azért nagyszerű,
mert ha mentessé váltunk a rossztól, az önmagában véve boldogító, hanem mert
felszabadítja a lelket, előkészíti az égi dolgok megismerésére, méltóvá teszi arra, hogy
közösségbe kerüljön az istenséggel. 7. Akkor nyeri el az embernek osztályrészül
jutható tökéletes és teljes jót, amikor - lerúgva magáról minden rosszat - a magasba
tör, és a természet ölének belsejébe jut. Akkor, miközben ott kószál a csillagok közt,
jólesik kinevetnie a gazdagok mozaikpadlóit és az egész földet minden aranyával -
mármint nemcsak azzal, amit kiadott magából, hogy a pénzverde ráüsse a vereteit,
hanem azzal is, amit rejtve őriz a kapzsi utókornak. 8. Nem képes megvetni az
oszlopcsarnokokat, az elefántcsonttól ragyogó lámpatartókat, a formára nyesett
erdőket, a házakba terelt folyamokat, mindaddig, amíg körbe nem járta az egész
világot, és felülről tekintve le az aprócska földgolyóra, amelyet ráadásul zömében
tenger borít, ami meg kiáll belőle, az is nagyrészt kopár, vagy kiégett, vagy befagyott,
azt nem mondta magában: „Hát ezen a pöttyön osztozkodnak tűzzel- vassal a
nemzetek!”
9. Milyen nevetségesek a halandók határai! A dák nem lépheti át a Histert, a
thrákok korlátozzák uralmukat a Haemuson belülre, a parthusoknak állja útját az
Euphrates, a Duna válassza el a szarmata területet a rómaitól, a Rajna szabjon
mértéket Germaniának, a Pyrenaeusok emeljék magasra gerincüket a galliai és
hispániai provinciák között, Egyiptom és az etiópok között terüljön el lakatlan
homoksivatag. 10. Ha valaki emberi értelemmel ruházná fel a hangyákat, biztosan ők
is sok tartományra osztanák fel a szérűt. Ha majd egyszer feljutsz addig, ami valóban
nagy, akkor valahányszor látod majd, hogy hadseregek vonulnak fölemelt zászlókkal,
és - mintha valami nagy dolog történnék - a lovasság hol a menet végét veszi körbe,
hol kiderítésre indul tovább, hol a két szárny felől tódul elő, kedved támad azt
mondani: „Áttör a réten a barna raj” - hangyadolgozók futkosnak egy szűk ösvényen.
Mi a különbség köztük és köztetek? Legfeljebb annyi, hogy a hangyák picikék. 11. Egy
pöttyön hajóztok, azon háborúztok, azon állítotok fel királyságokat itt is, ott is -
amelyek bizony aprócskák, még ha mindkét oldalról az óceán határolja is őket.
Fölfelé hatalmas terek nyílnak, amelyek birtokába bebocsátást nyerhet a lélek, de
csak úgy, ha alig visz magával valamit a testből, ha már lesúrolt magáról minden
mocskot, és málha nélkül, könnyedén és önmagával beérve vágott neki az útnak. 12.
Miután odaért, gyarapodik, növekszik, mintha bilincsekből szabadult volna, tér
vissza forrásához - és isteni voltát éppen ez igazolja, hogy az isteniben leli örömét, és
abban nem mint idegen, hanem mint saját közegében időzik. Nyugodtan szemléli
ugyanis a csillagok nyugvását, kelését, és összhangjukban is oly különböző útjaikat,
megfigyeli, melyik csillag hol mutatja fényét először a földnek, hol van pályájának
tetőpontja, meddig hanyatlik lefelé. Kíváncsi szemlélőként kutatja ki és vizsgálja
végig mindezt. 13. Miért ne tenné? Hisz tudja, hogy köze van hozzá.
Ekkor már megveti korábbi, szűkös lakhelyét. Hiszen mennyi a távolság Hispania
világvégi partjaitól az indusokig? Jó széllel alig néhány napi hajóút. Az égi térség
azonban a leggyorsabb égitestnek is harminc évre elegendő utat nyit, bár az soha
nem áll meg, hanem állandó sebességgel mozog. Ott tudja meg végre, amit oly régóta
kérdezett, ott kezdi ismerni az istenséget. Mi az istenség? A világegyetemet átható
értelem. Mi az istenség? Az egész, amit látsz, és az egész, amit nem látsz. Csak így
nyeri el a maga nagyságát, amelynél semmi nagyobb nem gondolható el; ha ő
egymaga minden, ha saját művét belülről is, kívülről is fenntartja.
14. Mi a különbség tehát az istenség természete és a miénk között? A lélek nekünk
jobbik részünk, benne nincs más rész a lelken kívül. Ő teljes egészében értelem - míg
a halandók oly nagy tévedésben vannak, hogy a világegyetemről, aminél nincs szebb,
rendezettebb és célirányosabb, úgy gondolják, esetleges és ki van szolgáltatva a
véletlennek, ezért olyan nyughatatlan, tele villámokkal, felhőkkel, viharokkal és
effélékkel, amelyek a földet és környezetét sújtják. 15. Ráadásul ez az esztelenség
nem korlátozódik a tömegre, hanem a bölcsesség művelőit is megfertőzi. Egyesek
úgy gondolják, nekik maguknak van lelkük, méghozzá előrelátó, a maga és mások
dolgait egyenként mérlegelni képes lelkük, de ebben a világegyetemben, amelyben
mi is benne élünk, nincs tervszerű irányítás, csak sodorja magával valami
vakvéletlen, vagy a természet, amely nem tudja, mit csinál. 16. Mennyit ér számodra,
hogy megismerd mindezt, és meghúzd a határokat a dolgok között: Mekkora az
istenség hatalma? Maga alakítja ki: magának az anyagot, vagy csak felhasználja a
készen kapott anyagot? Melyik volt előbb: az anyaghoz járult az értelem vagy az
értelemhez az anyag? Mindent meg tud alkotni az istenség, amit csak akar, vagy sok
mindenben cserbenhagyja őt az, amit alakítani akar - ahogy egy nagy művésszel is
gyakran előfordul, hogy torzat alkot, nem azért, mert elégtelen a művészete, hanem
mert amin gyakorolja azt, nemegyszer megmakacsolja magát? 17. Ebbe betekinteni,
ezt megtanulni, ezzel aludni - nem azt jelenti, hogy átugorjuk saját halandóságunkat,
és egy jobb sorsra írjuk be magunkat? „Mit használ ez neked?” - kérded. Legalább
ennyit biztosan: tudom, hogy minden szűkös, inert fölmértem az istenséget.
I.1. Most, hogy hozzálássak kitűzött feladatomhoz: halld, mit gondolok a tüzekről,
amelyeket a levegő keresztirányú pályára kényszerít. Nagy erő csiholja őket;
bizonyítja ezt, hogy ferdén és nagyon nagy sebességgel mozognak - láthatólag nem
haladnak, hanem kilökődnek. A tüzeknek sok különféle megjelenésük van. 2.
Aristoteles egy bizonyos fajtájukat kecskének hívja. Ha megkérdezed, miért, előbb
neked kell megmagyaráznod, miért hívná inkább gidának. Ha viszont - ez volna a
legelőnyösebb - előre megegyezünk, hogy nem kérdezünk olyat egymástól, amire
tudjuk, hogy a másik nem tud válaszolni, akkor jobb lesz magáról a dologról tenni fel
kérdéseket, mint azon furcsálkodni, ugyan miért nevezett Aristoteles kecskének egy
tűzgömböt. Ilyen alakú volt ugyanis az az égi jelenség, amely Paulus Perses elleni
háborúja idején tűnt fel, és akkora volt, mint a Hold. 3. Mi is nemegyszer láttunk
hatalmas gömb alakú lángot, amely azonban még futása folyamán szétszóródott.
Láttunk egy hasonló csodajelet az isteni Augustus halála idején, láttunk akkor,
amikor Seianus sorsa beteljesedett, és Germanicus halála sem maradt ilyen előjel
nélkül. 4. „Szóval te akkora tévedésben vagy - mondod majd nekem -, hogy úgy
véled, az istenek jeleket küldenek, mielőtt valaki meghal, és van olyan nagy dolog a
földön, aminek pusztulásáról tudomást vesz a világmindenség?” Ennek is eljön majd
az ideje: meglátjuk, nem meghatározott rendbe illeszkedik-e minden, és úgy
egybefonódik egymással, hogy a megelőző a következőknek vagy oka, vagy jele,
meglátjuk, nem törődnek-e az istenek az emberek dolgaival, nem adja-e hírül
meghatározott jelek által maga a láncolat, hogy mit fog hozni.
5. Egyelőre úgy vélem, az effajta tüzek a levegő erősebb súrlódása révén jönnek
létre, miután az az egyik irányba tolódik, és nem tágít, hanem harcol magával. Ebből
a gyötrődésből keletkeznek a gerendák, a gömbök, a fáklyák és a felizzások. Amikor
azonban csak enyhén ütközik, hogy úgy mondjam, horzsolódik, kisebb fények
csiholódnak, „s égő csóvát von esésük”. 6. Ilyenkor a finom tüzek vékony utat
jelölnek ki és húznak az égen. Ezért aztán nincs éjszaka ilyesfajta látványosságok
nélkül, hiszen létrejöttükhöz nem kell nagy légmozgás. Egyszóval röviden: ezek is
ugyanazon elv alapján keletkeznek, mint a villám, csak kisebb erő hatására. Ahogy a
felhők közepes erővel egymásnak ütközve villámfényt, nagyobb lendülettel
összecsapódva már villámot keltenek, úgy amennyivel kisebb felhőket, illetve
amennyivel kisebb erővel préseled egymásnak, annyival gyengébb fényeket
bocsátanak ki. 7. Aristoteles ezt így magyarázza: „A földkerekség sok különféle
kipárolgást bocsát ki magából: vannak köztük nedvesek és szárazak, forrók és
gyúlékonyak.” Nem is csoda, ha a földnek mindenféle különböző kipárolgása van,
mivel az égen sem egy színben látszik minden, hanem a Szíriusz vörös fénye
élénkebb, a Marsé szelídebb, a Jupiter fényében pedig egyáltalán nincs vörös
árnyalat, mert az már tiszta fehérben ragyog. 8. Szükségszerű tehát, hogy a
részecskék nagy tömegében, amelyeket a föld kilök magából, és felfelé hajt, egyes
éghető részecskék feljutnak a felhőkig; ezek nemcsak egymásnak ütközve izzhatnak
fel, hanem a Nap sugarainak érintésére is - hiszen nálunk is megfigyelhető, hogy a
kénnel meghintett forgács már messziről magához szippantja a tüzet. 9. Valószínű
hát, hogy az ilyen, a felhők közt felgyülemlett anyag könnyen meggyullad, és kisebb
vagy nagyobb tüzek keletkeznek, aszerint hogy több vagy kevesebb volt az erejük.
Óriási ostobaság ugyanis azt gondolni, hogy csillagok lehullanak vagy átfutnak az
égen, vagy hogy valami lesodródik, ledörzsölődik róluk. 10. Ha így lenne, már rég
elfogytak volna, hiszen nem múlik el éjszaka, hogy ne láthatnánk rengeteget, amint
az égen haladnak és eltűnnek az ellenkező irányban. Márpedig mindegyiket
megtaláljuk a maga szokott helyén, mindegyikük nagysága állandó. Ebből az
következik, hogy ezek a jelenségek a csillagoknál lejjebb jönnek létre, és azért
hunynak ki olyan gyorsan, mert nincs alapjuk és meghatározott helyük. 11. „Akkor
hát napközben miért nem futkosnak ilyenek az égen?” No és ha azt mondanád, hogy
a csillagok napközben nem léteznek, mert nem látni őket? Ahogy azok elbújnak, és a
Nap ragyogása homályba borítja őket, úgy fáklyák is futnak az égen napközben, de
elrejti őket a fényes napvilág. Ha viszont olyan tömeg pattan elő, hogy fényük a
nappallal szemben is helytáll, láthatóak is. 12. A mi korunk legalábbis nemegyszer
látott fáklyákat nappal: egyesek keletről nyugatra, mások nyugatról kelet felé
siklottak. A hajósok szerint a sűrű csillaghullás vihar előjele. Ha pedig szelet jelent,
akkor ott a helye, ahonnét a szél jön, vagyis a levegőben, amely a Hold és a Föld
között középen van.
13. Nagy viharban sokszor megfigyelhetők csillagszerű fényjelenségek a vitorlára
telepedve. A veszedelemben forgó hajósok úgy tartják, ilyenkor Pollux és Castor
isteni hatalma segíti őket. Ez valóban jó reménységre ad okot, inert ilyenkor már
látszik, hogy megtörik a vihar, elülnek a szelek - máskülönben sodródnának a tüzek,
nem ülnének egy helyben. 14. Amikor Gylippus Syracusaeba tartott, látta, hogy egy
csillag éppen a lándzsája hegyén állt meg. A rómaiak táborában is észlelték már, hogy
izzanak a dárdahegyek, nyilván, mert ezekre szálltak le a tüzek - ezek gyakran villám
módjára belecsapnak állatokba vagy fákba is, de ha kisebb az erejük, csak lefolynak
rájuk és ott megülnek, nem sújtanak és nem sebeznek. Egyesek felhők között
csiholódnak, mások derült időben, ha a levegő alkalmas rá, hogy tüzeket sajtoljon ki.
15. Hiszen derült időben is nemegyszer dörög az ég, ugyanazért, amiért felhős
időben: mert önmagával ütközik a levegő, amely még ha világosabb és szárazabb is,
képes összetömörülni és bizonyos, felhőkhöz hasonló testeket képezni, amelyek ütés
hatására hangot adnak. Mikor keletkeznek tehát gerendák, mikor pajzsok és
hatalmas tüzekhez hasonló jelenségek? Amikor ilyen alapanyagra hasonló, de
nagyobb ok gyakorol hatást.
II.1. Most lássuk, hogyan keletkezik az a ragyogás, amely körülveszi az égitesteket.
Feljegyezték, hogy aznap, amikor az isteni Augustus Apolloniából hazatérve bevonult
Rómába, a Nap körül színpompás gyűrű volt látható, amilyen a szivárvány szokott
lenni. Ezt a görögök halásznak hívják, mi nagyon helyesen illethetjük a „korona”
névvel. Elmondom, hogyan magyarázzák ennek a létrejöttét. 2. Ha egy medencébe
követ dobunk, láthatjuk, hogy a víz sok-sok gyűrűre oszlik: először egy egészen kicsi
kör keletkezik, aztán tágabb, aztán újabbak, még nagyobbak támadnak, míg végül
elfogy a lendület, és az egész beleolvad a mozdulatlan víztömeg síkjába. Gondoljuk el,
hogy ilyesmi történik a levegőben is. Amikor jobban összesűrűsödik, megérzi az
ütést, és ha a Nap, a Hold vagy bármelyik égitest fénye beleáramlik, arra kényszeríti,
hogy gyűrűkbe húzódjék vissza. Ugyanis a nedvesség, a levegő és minden, ami alakot
nyer az ütéstől, a külső hatástól olyan formát ölt, amilyen a rá ható test formája.
Márpedig minden fény kerek; ezért a levegő is ilyen módon terjed ki, ha fény ütközik
bele. 3. Ezért nevezték a görögök ezt a fényjelenséget „udvarnak”, mert a
gabonacséplésre szánt helyek is kör alakúak szoktak lenni. Nincs okunk azonban azt
gondolni, hogy ez - akár udvar, akár korona - az égitestek környezetében alakul
ki. Hatalmas távolságra van ugyanis tőlük, bármennyire is úgy tűnik, hogy körülveszi
és megkoronázza őket. Földközelben jön létre ez a fajta képződmény, amelyet
azonban látásunk, szokásos gyengeségétől félrevezetve, közvetlenül az égitest köré
képzel. 4. Márpedig a csillagok és a Nap környezetében semmi ilyesmi nem jöhet
létre, mert ott ritka az aithér. Formák ugyanis csak vaskos és sűrű testekbe
nyomódhatnak bele, a finomakban nincs hol megállapodniuk vagy rögzülniük.
Fürdőkben is sokszor észlelhető ilyesmi a lámpa körül a sűrű levegő homályossága
miatt, leggyakrabban akkor, ha déli szél fúj, amikor a legnehezebb és legtömöttebb a
légkör. 5. A korona sokszor apránként oszlik el és szűnik meg; sokszor valamelyik
oldala felől kezd bomlani, és a tengerjárók arról várják a szelet, amerről a korona
folytonossága megszakad: ha észak felől vált szét, északi szél jön, ha nyugatról,
nyugati szél. Ez is azt bizonyítja, hogy ezek a koronák az égnek abban a részében
jönnek létre, amelyen belül a szelek is lenni szoktak: följebb nincs korona, mert
szelek sincsenek.
 6. Ezekhez az érvekhez vedd hozzá azt is, hogy korona csak akkor gyűlik fel, ha áll
a levegő és lomha a szél; más körülmények között nem szokták észlelni. Csak az álló
levegőre lehet ugyanis hatni, szétválasztani, valamilyen formára alakítani; az áramló
levegőt a fény még csak meg sem üti, hiszen az nem áll meg, nem vesz föl alakot,
mert az eleje mindig szétszóródik. 7. Tehát egy égitest sem veszi körül magát ilyen
képződménnyel, csak amikor a levegő sűrű és mozdulatlan, éppen ezért megőrzi a
beleeső fény kerek körvonalát. Ennek megvan az oka. Idézd csak fel a példát, amelyet
az imént felhoztam: a medencébe vagy tóba, egyszóval állóvízbe dobott kavics
számtalan gyűrűt vet, de ha folyóba dobjuk, akkor nem. Miért? Mert a tovafutó víz
minden alakot szétoszlat. Így történik tehát a levegővel is: ami egy helyben marad, az
alakítható, de ami elfut és tovasodródik, az nem hagyja magát, és minden ütést és
ütésből eredő formát eloszlat.
8. Amikor ez a korona egyenletesen foszlik szét és önmagába enyészik el, az a
levegő lecsillapodását, csendjét és nyugalmát jelzi. Ha egyik oldalán kezd csökkenni,
arról jön a szél, amerről a korona meghasad. Ha több helyen szakad meg, vihar lesz.
9. Hogy mindez miért történik, érthető abból, amit már elmondtam. Ha ugyanis a
jelenség teljes egészében elapad, nyilvánvaló, hogy a levegő kiegyensúlyozott és ezért
nyugodt. Ha egyik oldalon válik el, nyilvánvaló, hogy arról zúdul neki a levegő, így
tehát abból az irányból fúj majd a szél. Amikor azonban mindenfelől szétrongyolódik
és kicsipkéződik, napnál világosabb, hogy több irányból éri támadás, és innen is,
onnan is nekimegy a nyugtalan levegő; így abból, hogy a légkör ennyire változékony,
sok mindennel próbálkozik és mindenütt feszültségekkel terhes, nyilvánvaló, hogy
többféle szél fog vihart kavarni.
10. Ezek a koronák általában éjszaka figyelhetők meg, a Hold és egyéb csillagok
körül, nappal olyan ritkán, hogy bizonyos görög szerzők szerint nappal egyáltalán
nem képződnek - őket azonban megcáfolják a történetírás adatai. Ritka
előfordulásuknak az az oka, hogy a Nap fényi erősebb, és az általa mozgásba hozott
és felmelegített levegő is lazább. A Hold ereje kisebb, ezért a környező levegő
könnyebben megbírja. 11. A többi égitest ugyanilyen gyenge, és saját erejükből nem
tudják átszakítani a levegőt. Így ha az ő képüket felfogja a szilárdabb és
rugalmatlanabb anyag és az megőrződik benne. A levegő ugyanis nem lehet sem
annyira tömött, hogy kizárja és eltaszítsa magától a beleáramló fényt, sem olyan
finom vagy laza, hogy egyáltalán ne álljon ellen az érkező sugaraknak. Ez az
egyensúly éjszakánként jöhet létre, amikor az égitestek szelíd fényükkel nem
erőszakosan és durván sütik a környező levegőt, és mivel az tömöttebb, mint nappal
szokott lenni, megszínezik.
III. 1. Ezzel szemben szivárvány éjszaka nem, vagy csak nagyon ritkán keletkezik,
mert a Holdnak nincs annyi ereje, hogy áthatoljon a felhőkön, és olyan színt árasszon
rájuk, amilyet akkor kapnak, ha a Nap súrolja őket végig. Így hozzák ugyanis létre a
színpompás ív alakot: mivel a felhőzet egyes helyeken duzzadtabb, másutt laposabb,
egyes részei túl vas-tagok, hogy áteresszék a Napot, mások túl gyengék, hogy
kizárják, ez az egyenetlenség váltakozva vegyít fényt és árnyékot, és alkotja meg a
szivárvány csodálatos sokszínűségét. 
 2. A szivárvány létrejöttét mással is magyarázzák, a következőképpen: látjuk, hogy
ha a vízvezeték csöve megreped valahol, a szűk nyíláson át kilövell a víz, és a ferde
állású Nappal szemben szétporladva szivárványhoz hasonló jelenséget hoz létre. 
Ugyanezt láthatod, ha egyszer rászánod magad, hogy megfigyelj egy ványolót:
amikor vizet vesz a szájába, és finoman rápermetezi a szárítókon kifeszített ruhára,
megfigyelhető, hogy a bepermetezett levegőben különböző színek jelennek meg,
amilyenek a szivárványban szoktak ragyogni.
3. Ne kételkedj abban, hogy ennek az oka a nedvességben rejlik: szivárvány
ugyanis csak felhős időben keletkezik. De vizsgáljuk meg, hogyan keletkezik. Egyesek
ezt mondják: némelyik csepp olyan, hogy átengedi a napfényt, mások jobban
összetömörülnek, semhogy átlátszanának; így az előbbiek adják a ragyogást, az
utóbbiak az árnyékot. 
A kettő összjátékából alakul hát ki a szivárvány: egy része, amelyik befogadja a
napfényt, ragyogó, más része, amelyik kizárja azt, és önmagából árnyékot vet a vele
szomszédos részekre, homályosabb.
4. Vannak, akik szerint ez nem így van. Ez ugyanis akkor tűnhetnék igaznak, ha a
szivárványban mindössze két szín volna, ha fényből és árnyékból állna. De
tündököl abban ezer szép szín, más mindnek a fénye,
mégis az átmenetet soha szem nem tudja kilesni:
hol két sáv szomszéd, azonos; túlszéle megint más.
Látunk benne egy kis lángvöröset, egy kis sárgát, egy kis égszínkéket és más
színeket, festmény módjára finom vonalakkal megrajzolva. Ahogy a költő mondja:
nem tudhatod meg, hogy eltérnek-e a színei egymástól, csak ha az egyik szélét a
másikkal hasonlítod össze. Az illeszkedés ugyanis megtévesztő, de annyira - a
természet csodálatos művészete folytán -, hogy egészen hasonló színnel kezdődik, és
teljesen másmilyennel ér véget. Miért tételeznek hát itt fel csak két színt, a fényt és az
árnyékot, amikor végtelen sok színről kell számot adni?
5. Egyesek szerint így alakul ki a szivárvány: az égnek azon a részén, ahol már esik,
a hulló eső minden egyes cseppje megannyi tükör, tehát mindegyik visszatükrözi a
Nap képét. Ezután a sok, sőt számtalan lefelé tartó, illetve a mélységbe zuhanó
tükörkép egybemosódik. A szivárvány tehát sok naptükörkép egybemosódása. 6. Ezt
így következtetik ki: „Tégy ki vizet ezer tálban egy derűs napon: mindben megjelenik
a Nap tükörképe. Cseppents egy-egy csepp vizet minden levélre: mindegyikben
megjelenik a Nap tükörképe. Ezzel szemben egy hatalmas tavon nincs több tükörkép,
csak egy. Miért? Mert minden korlátos és önmagában körülhatárolt sima felület
tükör. Ossz tehát részekre válaszfalakkal egy hatalmas medencét: annyiszorosan
tükrözi majd a Napot, ahány tavacska keletkezett benne. Hagyd úgy, ahogy van:
egyszeresen tükröz. 
Nem számít, milyen kicsi a nedvesség vagy tavacska: ha lehatárolt, máris tükör.
Tehát az a végtelen sok vízcsepp, amelyet a hulló eső hoz magával, megannyi tükör,
bennük a Nap megannyi képével. A szemlélő azonban összekeveredve észleli őket, és
nem láthatja a köztük lévő távolságokat, mert a messzeség nem engedi. Így a sok
különálló kép helyett csak egy látszik, az összesből ömlesztve.”
 7. Aristoteles véleménye ugyanez: „A látás sugarai minden sima felületről
visszaverődnek. Márpedig a víznél és a levegőnél simább nincs. Ezért már a sűrű
levegőről is visszafordul hozzánk a látásunk. Amikor azonban a látás tompa és
erőtlen, bármilyen levegővel való ütközéstől csődöt mond. Így vannak, akik olyan
betegségben szenvednek, hogy saját magukat látják szembejönni, úgyhogy
mindenütt a saját képmásukkal találják szembe magukat. Miért? Mert szemük
csekély ereje még a közvetlenül előtte álló levegőn sem képes áthatolni, hanem
megtorpan. 8. Így azt a hatást, amelyet másoknál a sűrű levegő kelt, náluk minden
levegő előidézi, mert bármilyen levegő elég erős ahhoz, hogy gyenge látásukat
visszaverje.” Ámde a víz sokkal nagyobb mértékben téríti vissza hozzánk a
látásunkat, mert sűrűbb és leküzdhetetlen: feltartóztatja szemünk sugarait, és
visszafordítja oda, ahonnan indultak. 
Tehát, mivel az eső sok cseppből áll, ugyanannyi tükör is van benne; de mivel kiesik,
a Napnak csak a színét adják vissza, az alakja nélkül. Aztán, mivel a számtalan és
egyvégtében hulló esőcseppben ugyanaz a szín tükröződik, a jelenség kezdi nem sok
különálló, hanem egyetlen, hosszú és folytonos kép arculatát ölteni.
9. „De hogy mondhatod - kérded -, hogy többezer képmás van ott, ahol én egyet
sem látok? És ha egyszer a Nap egyszínű, a képmásai színe miért más és más?” Hogy
megcáfoljam az általad fölvetett ellenérveket és másokat is, amelyek nem kevésbé
cáfolandók, meg kell mondanom: nincs megbízhatatlanabb, mint a mi látásunk -
méghozzá nemcsak olyankor, ha a térbeli távolság nem enged neki aprólékos
áttekintést, de akkor sem, ha az orrunk előtt levő dolgokat szemléli. Az evezőt vékony
vízréteg takarja - máris töröttnek látszik. A gyümölcs, ha üvegen át nézzük, sokkal
nagyobb. Egy hosszabb oszlopcsarnokban az oszlopok végül összeérnek. 10. Térjünk
vissza magára a Napra. A tudomány kimutatta, hogy az egész földkerekségnél
nagyobb, de látásunk úgy összezsugorítja, hogy bölcs emberek állították róla, hogy
mindössze egy láb nagyságú. Tudjuk, hogy nincs nála gyorsabb, de egyikünk sem
látja, hogy mozogna, sőt el sem hinnénk, hogy halad, ha nem észlelnénk, hogy már
odébb haladt. Magáról a világegyetemről, amely szédítő sebességgel fordul körbe, és
egy pillanat alatt pergeti újra a csillagok felkelését és lenyugvását, egyikünk sem
érzékeli, hogy mozgásban van. Mit csodálod hát, ha szemünk nem tudja
szétválasztani az esőcseppeket, és hatalmas távolságból nézve elvész számunkra az
apró képek különálló volta?
11. Abban senki sem kételkedhet, hogy a szivárvány a Napnak egy harmatos és
üreges felhőben fogant képmása. Beláthatod ezt abból, hogy mindig szemközt van a
Nappal, és íve aszerint magas vagy alacsony, hogy a Nap lejjebb vagy följebb áll, a
Nappal ellentétes irányba mozdulva el: amikor a Nap leszáll, magasabb a szivárvány,
ha fent van, laposabb. Gyakran van ilyen felhő a Naptól oldalvást, ez azonban nem
képez szivárványt, mivel nem egyenes vonalban fogadja a Nap képmását.
12. A sokszínűség pedig nem más okból jön létre, mint azért, mert a szín egy része
a Naptól, más része a felhőtől származik. A nedvesség hol égszínkék, hol zöld, hol
bíborba hajló, sárga vagy tűzvörös vonalakat rajzol benne, úgy, hogy ezt a
színpompát két szín hozza létre: egy enyhe és egy telített. Egy csiga nedvéből sem
csupán egyfajta bíborszövet készülhet: nem mindegy, meddig áztatják, sűrűbb vagy
vizesebb festéket szív-e magába, többször merítik-e bele és hevítik, vagy csak egyszer
mártják meg. 13. Nem csoda tehát, hogy bár csak két dolog van, a Nap és a felhő,
vagyis a test és a tükör, olyan sokféle szín keletkezik, amilyen sokféleképpen tud ez a
kettő megfeszülni vagy ellankadni. Más szín támad ugyanis a tüzes fényből, más a
tompából és szelídebből.
14. Vizsgálódásunk más kérdésekben, ahol semmi kézzelfoghatóra nem
támaszkodhatunk, bizonytalan, és tág teret kell hagynunk a következtetésnek. Itt
nyilvánvaló, hogy a szivárványnak két oka van: a Nap és a felhő, mivel soha nem jön
létre derült időben, de akkor sem, ha a Napot fel-hők takarják. Tehát mindenképpen
ettől a kettőtől ered, mivel ha ezek közül bármelyik hiányzik, nincs szivárvány.
IV.1. Ehhez még valami hozzájárul: az is nyilvánvalóvá teszi, hogy a képmás a
tükrözés elve alapján keletkezik: mindig fordítva jelenik meg, vagyis a leképezett
egyik oldala a kép másik oldalán látszik. A mértantudósok nem is meggyőző, hanem
kényszerítő erejű érveket hoznak fel, így senkinek sem maradhat kétsége afelől, hogy
a szivárvány a Napnak a tükör nem megfelelő alakja miatt rosszul visszaadott képe.
Közben mi próbálkozzunk meg egyéb bizonyításokkal, amelyek egyszerűen
olvashatóak. 2. A szivárvány ilyen születése mellett szóló érvnek tartom azt is, hogy
nagyon gyorsan születik. Hiszen ez a hatalmas, színpompás test egy pillanat alatt
befonja az eget, és ugyanilyen gyorsan tűnik el; márpedig semmi nem jön létre olyan
gyorsan, mint tükörben a kép. A tükör ugyanis nem alkot, csak megmutat.
3. A parioni Artemidorus azt is hozzáteszi, miféle felhőnek kell lennie annak,
amely ilyen alakban tükrözi a Napot. Azt mondja: „Ha homorú tükröt készítesz,
amely egy elmetszett gömbsüveg része, és a középponton kívül állsz meg, akkor
azokat, akik melletted állnak, fejjel lefelé látod és közelebb magadhoz, mint a
tükörhöz. 4. Ugyanez történik - mondja -, amikor egy gömbölyű és üreges felhőt
oldalról nézünk: a Nap képe a felhőtől eltávolodik, közelebb kerül hozzánk, és jobban
felénk fordul. Tűzvörös színe a Naptól származik, az égszínkék a felhőtől, a többi e
kettő keveréke.”
V.1. Ezzel szemben így érvelnek: „A tükrökkel kapcsolatban kétféle álláspont
létezik: egyesek úgy vélik, képmásokat látunk bennük, azaz testünk alakját, amelyet
testünk bocsátott ki és arról vált le; mások szerint a tükörben nem képek, hanem
maguk a testek láthatók, mert a szem látósugara megfordul, és önmagába tér vissza.”
2. A lényeg szempontjából azonban egyáltalán nem számít, hogyan látjuk, amit
mindenképpen látunk, hanem akárhogy is, de az eredetihez hasonló képnek kell a
tükörben megjelennie. Mármost van-e még két, egymástól olyan különböző dolog,
mint a Nap és a szivárvány, amelyben a Napnak sem az alakja, sem a színe, sem a
nagysága nem ismerhető fel? A szivárvány sokkal nagyobb és a ragyogó részén sokkal
vörösebb a Napnál, többi színében pedig nem is hasonlít hozzá. 3. Másodszor: ha azt
állítod, hogy a levegő képes tükörként viselkedni, akkor bizonyítsd be, hogy a levegő
mint test ugyanolyan sima, ugyanolyan egyenletes, ugyanolyan csillogó, mint a
tükör. Márpedig olyan felhő nincs, amely tükörhöz hasonlítana: gyakran átsétálunk
egy felhő kellős közepén, mégsem látjuk benne magunkat; akik hegycsúcsokat
másznak meg, látják a felhőt, mégsem pillantják meg benne a tükörképüket.
4. „Minden esőcsepp megannyi tükör.” Elfogadom, de azt nem, hogy a felhő
esőcseppekből áll. A felhőkben ugyanis nem maguk az esőcseppek vannak, hanem
valami, amiből esőcseppek keletkeznek. Még víz sincs a felhőben, csak a leendő víz
alapanyaga. 5. Fogadjuk el azt is, hogy a felhőkben számtalan csepp van, amelyek
tükröznek, de akkor sem mind együtt tükröznek egyvalamit, hanem mindegyik
külön-külön. Aztán meg, tégy több tükröt egymás mellé: a tükörképek nem
egyesülnek, hanem mindegyik egymaga tartalmazza a látott dolog hasonlatosságát. 
Vannak tükrök, amelyeket sok apró tükörből állítottak össze: ha egy embert állítasz
eléjük, egész nép jelenik meg bennük, mert minden egyes részecske külön-külön
megjeleníti az arcot, Ezek, bár összekapcsolódnak és egy helyen vannak, mégis
elválasztják egymástól a képeiket, és egy emberből tömeget csinálnak, de nem
mossák egybe ezt a sokaságot, hanem egyes arcokra osztva széttagolják. A
szivárványt azonban egyetlen vonal határolja, az egésznek egységes az arculata.
6. „Miért? - hangzik az ellenvetés. - Ha a víz egy törött vízvezetékből lövell ki, vagy
evező veri fel, abban nem figyelhető meg a szivárványban látott színekhez hasonló
jelenség?” Való igaz, de nem azért van így, amiért te szeretnéd, vagyis mert minden
egyes csepp befogadja a Nap képmását. A cseppek ugyanis túl gyorsan hullanak
ahhoz, hogy egy képmást befogadhassanak; ahhoz, hogy felfoghassák, amit
megjelenítenek, egy helyben kell állniuk. Mi történik tehát? A színt veszik föl, nem a
képmást. Egyébként, amint Nero Caesar ékes szavakkal mondja:
„csillog a bólogató cytheréigalamb nyaka tolla”,
s a páva nyaka is pompás színekben ragyog, ahogy meghajlik. Nevezzük talán
tükörnek az ilyen tollakat, amelyek minden mozdulatra színt váltanak? 7. A felhő
természete legalább annyira különbözik a tükörétől, mint az említett madaraké, vagy
a kaméleoné és egyéb állatoké, amelyek vagy maguk változtatják a színüket, ha a
haragtól vagy párosodási kedvtől lángra gyúlva bőrüket átfesti a benne szétáradó
nedv, vagy a fényviszonyok színezik el őket, aszerint hogy a fény egyenesen vagy
ferdén esik rájuk.
8. Hiszen mi az, ami a felhőkben tükörszerű? A tükör nem átlátszó, a felhők
áteresztik a fényt. A tükör sűrű és tömör, a felhők ritkák. A tükör egyetlen anyagból
van, a felhők különféle anyagokból véletlenszerűen állnak össze éppen ezért
feszültségek vannak bennük, nem is maradhatnak egyben sokáig. Ezenkívül: látjuk,
hogy amikor kel a Nap, vörös az ég egy része, látunk néha tüzes színű felhőket is. Mi
az akadálya, hogy amint a Nappal találkozva fölveszik ezt az egy színt, úgy sok színt is
kaphassanak, anélkül hogy rendelkeznének a tükrözés képességével?
9. Azzal is érveltél az előbb, hogy a szivárvány mindig a Nappal szemben támad,
mert a tükör is csak szemből tükrözi a képmást. Ebben egyetértünk. Ahogy ugyanis a
tükörrel szemközt kell elhelyezni azt, aminek a képét át kell vennie, úgy a Napnak is
megfelelően kell elhelyezkednie ahhoz, hogy a felhők megfestődhessenek; nem váltja
ki ugyanazt a hatást, ha akárhonnan ragyog fel, mert ehhez a jelenséghez a
sugaraknak éppen megfelelő ütése kell.” - 10. Ezt mondják azok, akik a felhő
megszíneződésével magyarázzák a szivárványt.
 Posidonius és mások, akik szerint ez a látvány a tükrözés elve alapján keletkezik,
erre így felelnek: „Ha a szivárványban bármilyen szín volna, megmaradna, és minél
közelebbről néznénk, annál jobban kivehető lenne. A szivárvány képe azonban csak a
távolból tiszta, ha a közelébe erünk, elenyészik.” 11. Ezzel az ellenérvvel nem értek
egyet, bár a véleményt magát helyeslem. Megmondom, miért. Mert a felhő
elszíneződik ugyan, de úgy, hogy a színe nem mindenhonnan látható. Hiszen maga a
felhő sem mindenhonnan látható: aki a belsejében van, nem látja. Akkor hát mi
abban a furcsa, hogy aki nem látja a felhőt, az a színét sem látja? Márpedig a felhő
létezik, még ha nem látszik is a színe ugyancsak. Így hát nem bizonyítja a szín
látszólagos voltát, hogy eltűnik, ha közeledünk hozzá; hiszen ugyanez történik
magukkal a felhőkkel, és attól még nem látszólagosak, hogy nem látni őket.
12. Továbbá ha azt hallod, hogy a Nap megszínezi a felhőt, az nem azt jelenti, hogy
úgy ég bele a szín, mint egy kemény, szilárd és maradandó testbe, hanem csak mint
valami híg, bizonytalan anyagba, amely csak rövid időre képes formát ölteni. Vannak
színek, amelyek csak bizonyos távolságból mutatkoznak meg igazi valójukban: minél
jobb minőségű és telítettebb a tyrusi bíbor, annál magasabbra kell emelni, hogy
ragyogása érvényesüljön. De attól még nem színtelen, hogy a legszebb színét csak
akkor mutatja meg, ha egy bizonyos módon bomlik ki.
13. Jómagam Posidoniusszal értek egyet: megítélésem szerint a szivárvány úgy
keletkezik, hogy a felhő gömbszelet alakú homorú tükör formáját ölti. Ez csak a
mértantudósok segítségével bizonyítható, akik minden kétséget eloszlató érvekkel
mutatják ki, hogy a szivárvány a Nap képmása, amely azonban nem hasonlít hozzá.
14. Nem minden tükör felel meg ugyanis a valóságnak. Van, amelyikbe már bele sem
mersz nézni, olyan csúfra torzítja az elébe álló arcát, megtartva a hasonlóságot, de
rosszabb formában. Van, amelyikben izompacsirtaként tetszeleghetsz, akkorára
duzzad benne a karod, sőt egész testalkatod túlnő az emberi mértéken. Van, amelyik
jobbról mutatja az arcodat, van, amelyik balról, van, amelyik egy csavarással
megfordítja. Akkor hát mi abban a furcsa, ha a felhőben is olyan tükör képződik,
amely a Nap képmását torzítva tükrözi vissza?
VI.1. Azt is felsorolhatjuk a többi érv között, hogy félkörnél nagyobb szivárvány
sohasem jelenik meg, és hogy annál kisebb, minél magasabban jár a Nap.
[Ahogy nagy költőnk, Vergilius mondja: „a nagy Ív iszik ott fenn”, amikor eső
közeledik. Hogy mivel fenyeget, a viszont attól függ, merről jelenik meg. Ha dél felől
támad sok vizet hoz: a Nap, bár ereje teljében van, nem tudta legyőzni a felhők
túlerejét. Ha nyugati irányban ragyog fel, csak szemerkélő, enyhe eső lesz. Ha keleten
vagy arrafelé tűnik elő, derűs időt ígér.]
2. „De ha a szivárvány a Nap képmása, miért mutatkozik sokkal nagyobbnak, mint
a Nap?” Mert van olyan természetű tükör, amely alaposan felnagyítja, amit lát, és
óriásira növeli az alakokat, de olyan is, amely összezsugorítja. 3. Azt mondd meg
nekem, hogy ez a jelenség miért ír le körívet, ha nem azért, mert egy kört tükröz? Azt
még talán megmondod, mitől olyan színpompás, de hogy mitől ilyen az alakja, nem
tudod megmondani, ha nem mutatsz egy mintát, ami szerint alakul. Ez pedig nem
lehet más, mint a Nap, és mivel te is elismered, hogy ez adja a színét, ebből
egyenesen következik, hogy az alakját is. Végül: egyetértünk abban, hogy a színek,
amelyek a légkör tereit megfestik, a Naptól valók; mindössze abban nem értünk
egyet, hogy szerinted ez valódi szín, szerintem látszólagos. Márpedig akár valódi,
akár látszat, a Naptól való. Te nem tudod okát adni annak, hogy ez a szín hirtelen
támad és hirtelen szűnik meg, noha minden fényjelenség fokozatosan jön létre és
fokozatosan oszlik el. 4. Váratlan megjelenése és váratlan eltűnése egyaránt
mellettem szól. Ez ugyanis jellemző a tükörre, hiszen abban nem lépésről lépésre
épül lel, ami megjelenik, hanem rögtön ott terem teljes egészében. 
Az egész képmás éppolyan gyorsan szét is foszlik benne, mint ahogy keletkezett, mert
létrehozásához vagy eltüntetéséhez nem kell más, csak odamutatni a testet vagy
elvenni előle. Nincs tehát abban a felhőben semmiféle különálló létező vagy test, csak
megtévesztés és megfoghatatlan hasonlóság. Tudni akarod, hogy így van? A
szivárvány megszűnik, ha eltakarod a Napot. Mondom, tegyél a Nap elé egy másik
felhőt, és ennek a színpompája semmivé lesz.
5. „De a szivárvány jóval nagyobb, mint a Nap.” Most mondtam, hogy
létrejöhetnek olyan tükrök, amelyek sokszorosára növelnek minden testet, amelyet
leképeznek. Hozzáteszem azt is, hogy vízen át nézve minden sokkal nagyobb. 
Akármilyen apró és elmosódott betűk nagyobb méretben és tisztábban látszanak egy
vízzel teli üveggömbön át; a gyümölcsök szebbnek látszanak, mint amilyenek, ha egy
üvegben úsznak; még a csillagok is nagyobbnak tűnnek egy felhőn keresztül nézve -
mert látásunk megcsúszik a nedvességen, és nem tudja híven megragadni, amit akar.
Ez nyilvánvalóvá lesz, ha megtöltesz egy poharat vízzel, és beledobsz egy gyűrűt: bár
a gyűrű a pohár fenekén hever, a képe a víz színén látszik. 6. Nedvességen keresztül
nézve minden sokkal nagyobbnak tűnik a valóságosnál. Mi abban a furcsa, hogy a
Nap képmása, amely egy nedves felhőben látható, nagyobb lesz, ha egyszer ennek két
oka is, van? A felhőben ugyanis van valami üvegszerű, ami átengedi a fényt, van
vízszerű is, mert bár még nem víz van benne, de már az készül, vagyis ez már annak a
dolognak a természete, amibe a felhő a saját természetéből átfordul.
VII.1. „Ha már szóba hoztad az üveget - halljuk az ellenvetést -, pontosan ebből
kovácsolok érvet ellened. Készítenek egyfajta barázdált vagy éppen sokszögletű,
bunkósbothoz hasonlóan bogos üvegpálcikát ; ha ezt ferdén éri a Nap, olyan
színjelenséget mutat, amilyen a szivárványban látható - csak hogy megtudd: nem a
Nap képmásáról van itt szó, hanem a fényvisszaverődés miatti színváltozásról.” 2.
Először is, ebben az érvelésben sok minden mellettem szól: hogy a szivárványt
nyilvánvalóan a Nap okozza, hogy nyilvánvalóan lennie kell valami sima és
tükörszerű dolognak, ami a Napot visszaveri; aztán hogy nyilvánvalóan nem jön létre
semmiféle szín, csak egy hamis szín látszata, mint amilyet - ahogy mondtam - a
galambok nyaka felvesz és elveszít, ahogy meg-meghajlik. Márpedig így van ez a
tükörrel is, hiszen az nem színt ölt magára, csak valami más színének egyfajta
másolatát. 3. Mindössze azt az egyet kell megoldanom, hogy abban a pálcikában nem
látható a Nap képmása: nem képes ugyanis jól megjeleníteni azt, így hát megpróbálja
ugyan visszaadni - hiszen az anyaga sima és alkalmas erre -, de nem tudja, mert
szabálytalanul van kialakítva. Ha megfelelőképpen készült volna, annyi Napot
tükrözne vissza, ahány bog van benne. Mivel azonban ezek nincsenek elég messze
egymástól, él nem elég tágasak ahhoz, hogy a tükör szerepét betölthessék, nem
jelenítik meg a képmásokat, csak megkezdik, él éppen a közelség miatt zavarják össze
és mossák el egyetlen szín látszatává.
VIII.1. „De miért nem alkot a szivárvány teljes kört, miért csak félig látszik akkor
is, amikor a legjobban megnyúlik és meghajlik?” Egyesek így vélekednek: „A Nap,
mivel sokkal magasabban van a felhőknél, csak felülről éri őket; ebből az következik,
hogy az alsó részüket nem festi meg a fény. Tehát mivel egy irányból kapják a Napot,
ezért annak csak egy részét képezik le, amely sohasem nagyobb, mint a fele.” 2. Ez az
érv nem valami hatásos. Miért? Mert bármennyire is felülről süt a Nap, mégis az
egész felhőt éri, tehát meg is festi az egészet. Hogyne, hiszen át szokta bocsátani rajta
a sugarait, és áttör a felhő minden sűrűségén. Aztán meg: ezek saját állításukkal
kerülnek ellentétbe. Ha ugyanis a Nap a felhők fölött van, és ezért csak a felső
részüket árasztja el, akkor a szivárvány sohasem fog a földig érni - márpedig
leereszkedik egészen a talaj szirtjéig. 3. Ezenkívül a szivárvány mindig a Nappal
szemközt van, annak pedig semmi jelentősége, hogy fölötte van-e vagy alatta, mert az
egész szemközti oldalt éri a fény. Továbbá a lenyugvó Nap is előidéz néha szivárványt
- ez viszont bizonyosan alulról süti a felhőket, hiszen már földközelben van.
Márpedig a szivárvány ilyenkor is félkör alakú, hiába kapják a felhők a Napot
alacsony és megvetendő irányból.
4. A mieink, akik szerint a fény úgy tükröződik a felhőben, mint egy tükörben, a
felhőt üregesnek feltételezik, olyannak, mint egy gömbszeletet, amely nem képes
teljes kiirt tükrözni, mert maga is csak részlete a körnek. Az állítás mellé
felsorakozom, de az érvvel nem értek egyet. Ha ugyanis egy homorú tükörben a vele
szembeállított kör egész arculata megjelenik, akkor semmi akadálya, hogy egy
félkörben is meglássák a teljes gömb.
5. Azt is említettük, hogy a Nap és a Hold körül is megfigyelhetők szivárványhoz
hasonló gyűrűk. Miért alkot ez teljes kört, míg a szivárvány soha? Aztán meg, miért
mindig csak üreges felhők fogadják be a Napot, egyenletesen tellek pedig véletlenül
sem?
6. Aristoteles azt mondja, az őszi napéjegyenlőség után a nappal bármelyik
órájában támadhat szivárvány, nyáron azonban csak kora reggel vagy késő délután.
Ennek az oka magától értetődő. Először is, a nappal derekán a hevesen tűző Nap
megsemmisíti a felhőket, és mivel éppen szétszaggatja őket, nem láthatja viszont
bennük a képmását - míg hajnaltájt vagy leszállóban kevesebb az ereje, ezért a felhők
képesek felfogni és visszaverni. 7. Továbbá a Nap csakis akkor támaszt szivárványt,
ha szemben van a felhőkkel, amelyekben támasztja - és mivel a Nap állása mindig
ferde, amikor a nappalok rövidebbek, ezért a nappal bármelyik szakában talál olyan
felhőket, amelyekre szemből süthet, akkor is, amikor pályája tetőpontján
van. Nyáron azonban éppen a fejünk búbja fölött halad el, így délben, amikor a
legmagasabban áll, túl egyenes vonalban néz le a földre ahhoz, hogy bármilyen
felhőre akadjon; ilyenkor ugyanis a felhők mind alatta vannak.
IX.1. Most a „vesszőről” kell szót ejtenünk, amely ugyanilyen színpompás, és
amelyet szintén az eső jelének tartunk. Erre nem kell sok fáradságot vesztegetnünk,
mivel a „vessző” nem egyéb, mint félbemaradt szivárvány. Ez a jelenség is színes, de
nincs benne görbület: vízszintesen nyúlik el. 2. Általában a Nap mellett alakul ki, egy
nedves és már oszladozó felhőben. Így a szivárványéval azonos a színezete, csak az
alakja más, mivel más a felhők alakja is, amelyekben kibontakozik.
X.1.Hasonló színgazdagság jellemzi a koronát is, de ez annyiban más, hogy korona
bárhol kialakulhat, ahol égitest van, szivárvány csakis a Nappal szemközt, vessző
pedig csakis a Nap környezetében. Így is szemléltethetném a három különbségét: ha
a koronát kettészakítod, szivárvány lesz belőle, ha kiegyenesíted, vessző. Mindegyik
sok színben játszik, amelyek az égszínkékből és vörhenyesből adódnak. Vessző csak a
Nap mellett nyúlhat el, a szivárvány azonban lehet nap- vagy holdszivárvány, korona
pedig minden égitestet övezhet.
XI.1. A vesszők egy másik fajtája olyankor jelenik meg, ha a felhők szűk nyílásain
keresztül egymástól különálló, finom, de erős napsugarak irányulnak lefelé. Ez is
esőt jelez.
2. Mit kezdjek a következő jelenséggel? Minek nevezzem? A Nap képmásának? A
történetírók Napnak nevezik, és megörökítik, hogy kettő-három jelent meg belőle. A
görögök parhélionnak hívják, mert általában a Nap közvetlen közelében figyelhető
meg, vagy mert a Naphoz meglehetősen hasonló külsőt ölt. Nem teljesen képezi le
ugyanis a Napot, csak a nagyságát és az alakját. Egyébként semmi izzás nincs benne,
tompa és bágyadt. Milyen névvel illethetjük ezt? Tegyek úgy, mint Vergilius, akinek
kétségei voltak egy névvel kapcsolatban, aztán csak leírta azt a kétséges nevet?
S téged hogy hívjalak én most,
Rhaetia szőleje? (ám a falernusi pince kiválóbb!)
3. Semmi akadálya tehát, hogy parhélionnak nevezzük. A Nap képmása ez egy
közeli, sűrű felhőben, akár egy tükörben. Egyesek így határozzák meg a parhéliont:
kerek és csillogó, a Naphoz hasonló felhő. A Napot követi ugyanis, és soha nem
marad le tőle jobban, mint amikor feltűnt. Csodálkozik-e valaki, ha meglátja a Nap
tükörképét egy forrásban vagy csendes tóban? Nem hinném, Márpedig a Nap képe a
magasban ugyanúgy tükröződhet, mint nálunk, csak legyen megfelelő anyag, ami
visszatükrözi.
XII.1. Valahányszor napfogyatkozást akarunk megfigyelni, medencéket teszünk ki,
és megtöltjük őket olajjal vagy kátránnyal, a sűrű folyadék ugyanis nehezebben
kavarodik fel, így megőrzi a képmásokat, amelyeket befogad. Képmások pedig csak
folyékony és mozdulatlan anyagban jelenhetnek meg. Így szoktuk megfigyelni,
hogyan helyezkedik a Hold a Nap elé, és hogyan rejti el a magánál sokkal nagyobb
Napot saját testével - hol részlegesen., ha úgy alakul, hogy az egyik oldala elé
tolakszik, hol teljesen. Ez utóbbit hívják teljes napfogyatkozásnak, amely a
csillagokat is láthatóvá teszi, és kioltja a fényt - mármint akkor, ha a két korong egy
szinten áll. 2. Ahogy tehát mindkét égitest képmása látható a földön, úgy a levegőben
is, ha a levegő úgy áll össze, besűrűsödve és áttetszően, hogy a Nap képét fel tudja
fogni. Más felhők is felfogják, de ha mozgásban vannak, ritkák vagy szennyezettek,
áteresztik magukon. A mozgásban levők ugyanis szétfoszlatják, a ritkák kiengedik
magukból, a szennyezettek és tisztátalanok nem érzékelik, ahogy nálunk sem tükröz,
ami foltos. 
XIII.1. Két vagy több parhélion is keletkezhet egyszerre, ugyanilyen módon. Hisz
mi akadálya, hogy annyian legyenek, ahány felhő alkalmas rá, hogy a Nap tükörképét
mutassa? Egyesek azon a véleményen vannak, hogy valahányszor két ilyen képmás
keletkezik, az egyik a Nap képe, a másik a képé. Hiszen nálunk is, ha több tükröt úgy
rendezünk el, hogy az egyikben látszik a másik, mind megtelik, és a valós tárgyról
csak egy kép keletkezik, a többi már a képek tükörképe. Mit sem számít ugyanis, mi
az, amit a tükör mutat: bármit lát, visszatükrözi. Így van ez ott a magasban is: ha a
véletlen úgy rendezi el a felhőket, hogy az egyikben látszik a másik, akkor az egyik
felhő a Nap képét, a másik a kép képét adja vissza. 2. Azoknak a felhőknek, amelyek
erre képesek, sűrűnek kell lenniük, simának, csillogónak, egyenletesnek, a Naphoz
közelinek. Ezért minden ilyen tükörkép fényes, és hasonló a Hold gyűrűihez, mivel a
ferdén felfogott napfényt verve vissza, ettől ragyognak. Ha ugyanis a felhő a Napnál
lejjebb és annak közvetlen közelében van, a Nap szétoszlatja; ha viszont messze áll
tőle, nem bocsátja vissza a sugarakat, és képmást sem hoz létre, mert a tükör, ha
távol kerül tőlünk, nálunk sem tükrözi vissza az arcot, mivel látásunk nem ér vissza
hozzánk. 3. Ezek a „napok” is (most a történetírók nyelvét használom) esőt jeleznek,
legalábbis ha dél felől támadnak, amerről a legviselősebb felhők szoktak gyülekezni;
amikor mindkét oldalról ilyen képződmény veszi körül a Napot, vihar támad, ha
hihetünk Aratusnak.
XIV.1. Ideje, hogy más tüzeket is érintsünk, amelyek alakja különféle. Időnként
felragyog egy csillag, időnként felizzások láthatóak, amelyek néha helyhez kötöttek és
mozdulatlanok, néha forognak. Ezeknek több válfaja figyelhető meg: léteznek
„aknák”, vagyis az égnek egy-egy hatalmas, kerekre mélyített barlanghoz hasonló
behúzódása, amelyet koronaszerűség vesz körül; „hordók”, vagyis egy-egy óriási,
körkörös, hordóhoz hasonló tűzjelenség, amely vagy halad, vagy egy helyben lángol;
„szakadékok”, amikor az ég bizonyos területe besüpped, és mintegy megnyílva
mutogatja mélyében a lángot. 2. Mindezeknek a színük is igen sokféle lehet: vannak
köztük élénkvörösek, kihunyó és könnyű tüzűek, ragyogó fényűek, vibrálóak vagy
egyenletesen rőtek, fénykitörések és sugarak nélkül.
Látjuk tehát, hogy hosszú tűzcsík húzódik sápadtan utánuk. 3. Ezek csillagok
gyanánt pattannak elő és repülnek át az égen, és mérhetetlen sebességük miatt úgy
tűnik, mintha tüzüket hosszúra nyújtanák, mivel látásunk nem képes tisztán kivenni
az útjukat, hanem tüzesnek hiszi egész pályájukat, amelyen elhaladtak. Oly nagy
ugyanis mozgásuk gyorsasága, hogy annak részei nem különíthetők el, csak az egész
ragadható meg: inkább azt fogjuk fel, merre ment a csillag, mintsem azt, merre
megy. 4. Így szinte egyetlen folytonos tűzzel jelöli egész útját, mivel szemünk
lomhasága nem tudja követni futásának egyes mozzanatait, hanem egyszerre látja,
honnan indult és hová érkezett. Így van ez a villámmal is: mi egyetlen hosszú tűznek
látjuk, mert gyorsan futja meg pályáját, és szemeink előtt egész útvonala megjelenik,
amelyen át lecsapott; pedig maga a villám nem az egész útvonalra kiterjedő test.
Ilyen hosszú és vékony dolgoknak nincs is nagy ütőerejük.
 5. Hogyan pattannak hát elő? A levegő súrlódásától gyulladt tüzet a szél a mélybe
taszítja. De nem mindig széltől és súrlódástól keletkezik: néha bizonyos kedvező
levegőviszonyok közt is megszülethet. A magasban ugyanis sok száraz, meleg,
földszerű részecske van, amelyek között keletkezik, és tápláléka nyomán lefolyik, így
nagy sebességgel halad. 6. „De miért lehet különféle a színe?” Mert nem mindegy,
milyen az, ami meggyullad, és mennyi és milyen heves az, ami meggyújtja. Az ilyen
hullások szelet jeleznek, méghozzá abból az irányból, amerről előtörnek.
XV.1. „Hogyan keletkeznek - kérdezed - azok a fényjelenségek, amelyeket a
görögök szelasznak neveznek?” Mint mondják, sokféleképpen. A szelek ereje is életre
hívhatja őket, a felsőbb légkör forrongása is - amikor ugyanis a tűz Ilyen szélesen
árad el, néha az alsóbb részekbe is belekap, ha azok gyúlékonyak. A mozgó csillagok
is csiholhatnak futásukkal tüzet, és az alattuk elterülő részekre is átterjeszthetik. Mi
van még? Az nem fordulhat elő, hogy a levegő egy csomó tüzet kiszorít egészen az
aithérbe, és ebből lesz fényjelenség, izzás vagy csillaghoz hasonló futás? 2. Ezek közül
a fényjelenségek közül egyesek alábuknak, hasonlóan a hullócsillagokhoz, mások egy
helyben maradnak, és annyi fényt árasztanak, hogy elűzik a sötétséget, és nappali
világosságot teremtenek, mígnem elfogy a táplálékuk, és először elhomályosulnak,
majd magába roskadó láng módjára egyre csökkenve semmivé lesznek. Közülük
egyesek a felhőkben jelennek meg, mások a felhők fölött, amikor a sűrű levegő
egészen a csillagokig szorítja a tüzet, amelyet földközeli része sokáig táplált. 3. Ezek
közt vannak, amelyek képtelenek sokáig megmaradni, és átfutnak az égen, vagy
azonnal kialusznak ott, ahol felvillantak. Ezeket villámfényeknek nevezzük, mert
megjelenésük rövid és mulandó, de lehullásuk nem ártalmatlan: gyakran okoztak
már olyan kárt, mint a villámcsapás. Az ezektől megcsapott dolgokat hívják latinul
„csillagvertnek” (siderata), görögül aszteropléktának. 4. Amelyek azonban hosszabb
életűek, erősebb tüzűek, és az ég mozgását követik, vagy akár saját pályájukat futják,
azokat a mieink az üstökösök közé sorolják; ezekről már beszéltünk. Ezek fajtái a
szakállasok, ciprus alakúak, lámpások és az összes többi, amelyek tüze a végükön
szétszóródik. Kérdéses, hogy ide kell-e számítani a ritkán megfigyelhető gerendákat
és hordókat: sok esetben ugyanis hiányzik náluk a tüzek összegomolyodása, míg ezek
hatalmas kereksége még a hajnali napkorong méretét is jóval felülmúlja. 5. Ezek közé
számíthatod azt is, amikor izzani látszik az égbolt - történeti művekben gyakran
olvasunk erről. Ez az izzás gyakran olyan magasan van, hogy már a csillagok között
látjuk, gyakran pedig olyan alacsonyan, hogy távoli tűzvész benyomását kelti. 
Tiberius Caesar alatt több cohors sietett Ostia colonia segítségére, mert azt hitték,
kigyulladt, pedig az égbolt izzott az éjszaka nagy részén át, kevés fénnyel, sűrű és
füstös tűzzel. 
6. Senki nem vonja kétségbe, hogy ezek nemcsak mutatják a lángot, hanem tényleg
bennük van: határozott saját léttel rendelkeznek. Az előbbiekről, mármint a
szivárványról és a koronáról, feltehető a kérdés, hogy megtévesztik a látást és
hazugságból vannak, vagy pedig a látszat ezeknél nem csal. 7. Mi nem fogadjuk el,
hogy a szivárvány vagy a korona alapjául valami határozott testi valóság szolgál,
hanem úgy ítéljük, csalóka tükrözés, hazudik csupán egy testet, amely nem a sajátja.
A tükörben ugyanis nincs benne az, amit mutat: máskülönben nem tűnnék el belőle,
nem venné át rögtön a helyét egy másik kép, nem fogna fel és veszítene el számtalan
formát a tükör.8. Akkor hát? Ezek csak tükörképek, valódi testek hiú másolása,
amelyet bizonyos, ezzel a képességgel felruházott tükrök még el is torzítanak.
Ugyanis, mint mondtam, vannak tükrök, amelyek a beléjük nézők arcát elferdítik,
vannak, amelyek a végtelenségig felnagyítják, úgyhogy az túlnő az emberi mértéken
és testünk arányain.
XVI.1. Most el akarok mondani neked egy kis történetet, hogy megértsd, mennyire
nem vet meg a vágy semmi-féle eszközt, amely a gyönyör felkorbácsolását szolgálja,
és milyen leleményesen lovalja magát az őrjöngésbe. Hostius Quadra olyan undorító
ember volt, hogy még a színházban is kifigurázták. Ezt a fösvény gazdagot, százmillió
sestertius rabszolgáját, amikor saját rabszolgái végeztek vele, az isteni Augustus
méltatlannak ítélte a megbosszulásra, sőt épphogy azt nem mondta, hogy jogosan
ölték meg. 2. Nemcsak az egyik nemmel tette magát tisztátalanná: egyformán
habzsolta a nőket és a férfiakat. Ő készíttetett olyan, a tárgyakat jócskán felnagyító
tükröket, amilyenekről az előbb beszéltem: ezekben nézve egy ujj nagyobb és
vastagabb volt, mint egy kar. Ezeket úgy rendezte el, hogy amikor egy másik férfi
hátulról közösült vele, ő a csődör minden egyes mozdulatát látta egy tükörben, és a
hímvessző hamis méreteinek úgy örült, mintha igazi volna. 3. Minden fürdőben
sorozást tartott, és úgy válogatta a férfiakat, hogy nyíltan méretet vett róluk, de
kielégíthetetlen hitványságát még ilyen hazugságokkal is szórakoztatta. Na, most
mondd, hogy a tükröt a szépítkezés miatt találták fel! Elmondani is visszataszító,
amit ez a szörnyeteg - bár saját magát marcangolná szét - mondott és csinált,
miközben mindenfelől tükrökkel rakták körül, hogy tulajdon gyalázatának nézője
lehessen, és ami akkor is nyomja a lelkiismeretet, ha titokban marad, és aki megtette,
maga előtt is letagadja, abból ő nemcsak szájával, hanem szemeivel is töltekezett. 4.
Pedig, Herculesre, a bűnök borzadnak attól, hogy meglátják őket. A lezüllött és
minden csúfságnak kitett emberek is nagy érzékenységgel tartanak a tekintetektől. Ő
meg, mintha nem lett volna elég, hogy hallatlan újdonságoknak veti alá magát, még
saját szemeit is vendégül hívta ezekre, és nagy vétkének látványával nem tudva
betelni, tükrökkel vette körül magát, így osztva többfelé gyalázatát, hogy mindenhová
jusson belőle. És mivel nem tudott elég alaposan figyelni, amikor lesunyta a fejét, és
mások ágyékára tapadt, nagy művét képekkel állította maga elé. 5. Nézegette
szájának hírhedt bujaságát, nézegette a férfiakat, akiket mindenféle célra egyszerre
engedett magához, sőt gyakran egy hím és több nőstény közt osztva meg erőit, egész
testével kiszolgáltatva magát, nézegette az ocsmányságokat. Mit hagyott ez a
tisztátalan ember a sötétségnek? Nem riadt vissza a napvilágtól, hanem
természetellenes közösüléseit saját magának mutogatta, saját magától gyűjtötte az
elismerést. Szerinted volt valami undorító viselkedésében, amit ne festetett volna le
szívesen?
6. Még az utcanőkben is van valami szemérem, minden-ki játékszeréül odadobott
testük elé mégiscsak odatartanak valamit, hogy boldogtalan kiszolgáltatottságuk
napvilágra ne kerüljön: bizonyos dolgokban még egy bordélyház is szégyenlős. Ez a
szörnyeteg meg látványosságot csinált ocsmány viselkedéséből, és azt mutogatta
magának, aminek eltakarására nincs elég sötét éjszaka. 7. „Férfi és nő egyszerre van
rajtam - mondta, - de azért azzal a fölösleges testrészemmel a férfiasságomat is
gyakorolom valakinek a szégyenére. Minden tagomat lefoglalja a paráznaság.
Osztozzon hát bujálkodásomban a szemem is, legyen tanúja és felügyelője! Amit
testhelyzetem miatt eltakar előlem a természet, mutassa meg a művészet, nehogy azt
higgyék, nem tudom, mit csinálok. 8. Hiába fukarkodott a természet az emberi vágy
segédeszközeivel, hiába volt bőkezűbb más állatok közösüléséhez. Megtalálom én a
módját, hogy beteges hajlamaimat meg is csaljam, ki is elégítsem. Mi lesz a
hitványságommal, ha a természet mértéket szabhat a bűneimnek? Olyan tükröket
rakok magam köré, amelyek hihetetlenül felnagyítják a tárgyakat. 9. Ha lehetne,
valóra is váltanám - de mivel nem lehet, hát hazugsággal lakom jól. Ocsmányságom
lásson többet, mint amennyi belefér, és csodálkozzék, mi mindent eltűr!” Méltatlan
gaztett! Talán gyorsan és azelőtt ölték meg, hogy végignézhette volna: a tükre előtt
kellett volna levágni.
XVII.1. Most nevessük ki a filozófusokat, hogy a tükör természetéről értekeznek,
hogy azt kutatják, miért tükröződik így az arcunk, miért néz éppen szembe velünk,
mi volt a célja a természetnek, hogy miután valódi testeket szült, tükörképüket is
láttatni akarta, mire volt jó megalkotni ezt az anyagot, amely képmások felfogására
képes. 
Nyilván nem arra, hogy a tükör előtt tépkedjük ki a szakállunkat, vagy férfiarcunkat
csiszatoljuk: a természet semmivel nem a puhányságnak akart kedvében járni -
hanem mindenekelőtt azért alkotta meg ezt, mert szemünk, amely gyenge ahhoz,
hogy szemtől szemben kibírja a Napot, nem ismerhette volna meg annak formáját,
így viszont, fényét tompítva, megmutatja nekünk. Hiszen szemlélhetjük ugyan,
amikor kel vagy nyugszik, de valódi megjelenését, amikor nem vörös, hanem vakító
fényben ragyog, nem ismerhetnénk, ha valamilyen nedvességben nem mutatkoznék
meg nekünk szelídebben és szemünk számára elviselhetőbben. 3. Ezenkívül nem
láthatnánk a két égitest találkozását, amely egy időre kioltja a napvilágot, és nem
tudhatnánk, mi rejti el a Napot, amikor egy felhő sincs előtte, ha a földön nem
láthatnánk nyíltabban a Nap és a Hold képmását. 4. Azért született meg a tükör,
hogy az ember megismerje önmagát, mert ebből kiindulva sok mindent elérhet.
Először is önmaga ismeretét, aztán megfontoltságot bizonyos dolgokban: hogy ha
szép, kerülje a rossz hírnevet, ha csúnya, legyen tudatában, hogy aminek a teste
híjával van, azt erényeivel kell megváltania; ha fiatal, virágzó ifjúsága figyelmeztesse,
hogy most van az ideje a tanulásnak és a bátor tetteknek, ha öreg, vesse le ősz fejéről,
ami méltatlan hozzá, és gondoljon néha a halálra. Ezért adta meg nekünk a természet
a lehetőséget, hogy lássuk magunkat.
5. Egy tiszta forrás vizében vagy egy sima kőben bárki megnézhette magát:
Minap is fürkésztem a partról
arcom a szélcsendes vízben.
Mit gondolsz, hogyan ápolták a külsejüket, akik ilyen tükör előtt fésülködtek? Az
az egyszerűbb, a járulékos dolgokkal megelégedő kor még nem torzította hibává az
ajándékokat, és a természet találmányait nem rabolta el saját vágyának és
fényűzésének céljaira. 6. Először mindenki véletlenül látta meg a saját arcát. Aztán,
mivel a halandók ösztönös önszeretete kellemessé tette számukra saját külsejük
látványát, egyre többször néztek bele abba, amiben meglátták a
tükörképüket. Miután egy hitványabb nemzedék még a föld alá is lement, hogy
kiássa, amit inkább el kellett volna temetni, az ember először a vasat használta föl -
ennek a kiásásából még nem lett volna baj, ha csak kiásták volna -, aztán a föld egyéb
csapásait, amelyek sima felülete felvillantotta a mással foglalkozó emberek előtt saját
képüket. Egyik a poharában, másik a más célra szerzett bronzban látta meg ezt a
képet. Később már egyenesen erre a célra készítették a még nem ezüstfényű, de
törékeny, hitvány anyagból való körlapokat.
7. Amikor a régi korok embere még rendezetlen külsővel élte napjait, és ha a folyó
árjában lemosta magáról a munkában ráragadt piszkot, már elég tisztának érezte
magát, már akkor is gondja volt rá, hogy rendbe tegye a haját, és lefésülje meredező
szakállát. De ehhez nem kellett a másik segítsége, elintézte ki-ki magának. Még a
feleség sem nyúlt hozzá a férje hajához, amelyet valaha a férfiak is kibontva viseltek,
hanem maguk rázták helyre, mint a nemes állatok a sörényüket, így voltak szépek
fodrászmester nélkül. 8. Később, amikor a fényűzés vette át a hatalmat, életnagyságú
tükröket véstek aranyból és ezüstből, aztán ékkövekkel díszítették. Egy nőnek
egyetlen ilyen többe került, mint a régi asszonyok hozománya, beleértve azt is, amit
az állam adott a szegény hadvezérek gyermekeinek. Vagy talán azt hiszed, Scipio
lányai arannyal foncsorozott tükörben nézegették magukat, amikor a hozományuk
veretlen érc volt? 9. Ó, boldog szegénység, amely ilyen nagy megtiszteltetésnek adott
helyet! Nem kapták volna azt a hozományt, ha lett volna nekik. De bárki volt is,
akinek mintegy a senatus lett az apósa, megértette, hogy olyan hozományt kapott,
amelyet istenfélő ember nem adhat vissza . Ma már a felszabadított rabszolgák
leánykáinak egy tükörre nem volna elég az a hozomány, amelyet a római nép
kincstárából a senatus adott. 10. A fényűzés ugyanis, amelyet a gazdagság hozott
magával, lassacskán egyre rosszabbra fordult, és a hibák ugrásszerű növekedésbe
kezdtek. A legkülönfélébb módszerekkel már annyira sikerült minden különbséget
eltüntetni, hogy amit azelőtt női piperének hívtak, ma ott lapul a férfiak holmija közt
- minden férfinak, még a katonáknak is! Már csak a szépítkezés kedvéért használunk
tükröt? Mindannyiunk hibája, hogy szükség lett rá.
 II. KÖNYV
A VILLÁMRÓL ÉS MENYDÖRGÉSRŐL

I.1. Egészében véve, a világegyetemről való vizsgálódást az égi, a magasban lévő és

a földi vizsgálatára oszthatjuk. Az első az égitestek természetét kutatja, a világot
körülzáró tüzek nagyságát és alakját, hogy tömör-e az ég, szilárd és sűrű anyagú,
vagy pedig finom és vékony anyagból szövődik, ő mozgat-e vagy őt mozgatják, alatta
vannak-e az égitestek vagy a szövetébe ágyazódnak, hogyan tartja fenn az évszakok
változásait és fordítja vissza a Napot, és így tovább. 2. A második az ég és a föld
között előforduló jelenségekkel foglalkozik. Ide tartoznak a felhők, az eső, a hó, a
szelek, a földrengés, a villámok „s emberi elméket rémítő égrianások”, mindaz, amit
a levegő csinál és ami történik vele. Ezeket nevezzük magasban lévő dolgoknak, mert
a lentieknél följebb vannak. Végül a harmadik a vizeket tanulmányozza, a
szárazföldet, a fákat, a füveket, és hogy jogi szakkifejezéssel éljek, mindent, amit a
talaj magában rejt.
3. „Milyen alapon helyezted a földrengés vizsgálatát oda, ahol a mennydörgésről és
a villámról akarsz beszélni?” - kérded. Mivel a földrengést a pneuma okozza, a
pneuma pedig mozgásba jött levegő, ezért még akkor sem a föld témakörében kell
tárgyalni, ha a föld alá hatol. Azon a helyen töprengjünk el rajta, ahová a természet
osztotta. 4. Mondok valamit, amit még inkább furcsállsz majd: a földről az égi dolgok
között kell majd szót ejteni. „Miért?” - kérded, Mert amikor a megfelelő helyen
felderítjük magának a földnek a tulajdonságait: hogy széltében terjed-e ki,
szabálytalan-e és végtelen hosszúra nyúló, vagy pedig teljes egészében gömb alakhoz
hasonlít, és részeit körkörösre fogja össze; hogy ő tartja-e meg a vizeket vagy a vizek
őt; hogy élőlény-e vagy tehetetlen, érzékelésre képtelen test, teli pneumával, de nem
a magáéval - ha tehát ezek vagy más effélék kerülnek sorra, mindez a földhöz
tartozik, és a legalsó région belül kell tárgyalni. 5. Mihelyt azonban az lesz
vizsgálatunk tárgya, hogy milyen a föld helyzete, a világegyetem melyik részét
foglalja el, hogyan helyezkedik el a csillagokhoz és az éghez képest - ezek
vizsgálatában a felsőbb régiók bizonyulnak meghatározónak, és itt, hogy úgy
mondjam, a jobbikat követjük.
II.1. Ha már megemlítettem, mely részekre oszlik a természettudomány tárgya a
maga egészében, néhány dolgot általánosságban el kell mondanom; legelőször pedig
abból kell kiindulnunk, hogy a levegő is olyan test, amelyben egység uralkodik. 2.
Hogy mit jelent ez, és miért kellett előre leszögezni, megtudod, ha egy kicsit
távolabbról kezdem és elmondom, hogy van egybefüggő és van illeszkedő. Az
egybefüggőség a részek hézagmentes kapcsolata egymással, az illeszkedés két
egymáshoz kapcsolódó test érintkezése, az egység pedig illeszkedés nélküli
egybefüggőség. 3. Ugye nem kétséges, hogy azok közül a testek közül, amelyeket
látunk és tapintunk, érzékelünk vagy érzékelhetnénk, egyesek összetettek - ezek vagy
összefonással, vagy felhalmozással, vagy összeeresztéssel állíthatók össze (gondolj a
kötélre, a gabonakupacra és a hajóra) -, mások nem összetettek (mint a fa és a kő)?
El kell fogadnod tehát, hogy egyes olyan dolgokban is, amelyek az érzékelést ugyan
kijátsszák, ésszel azonban megragadhatók, megvan a test egysége. 4. Látod, hogy
kímélem a füledet? Megkönnyíthetném a saját dolgomat, ha a filozófiai szaknyelv
használata mellett döntenék, és egyesült testeket mondanék. Ha már a kedvedért
eltekintek ettől, háláld is meg nekem. Hogyan? Ha majd azt mondom: „egy”, ne
feledd, hogy nem a számot értem alatta, hanem a test természetét, hogy minden
külső segítség nélkül saját egységes volta tartja egyben. Ilyen jellegű test a levegő is.
III.1. Mindent, amit megismerünk vagy megismerhetünk, a világegyetem foglal
magában. Ezek közül van, ami része a világegyetemnek, van, ami megmarad
anyagnak: mert minden keletkezés anyagot kíván, ahogy mindenfajta képzőművészet
is. 2. Világosabbá teszem, mit jelent ez: nekünk részünk a szem, a kéz, a csontok, az
inak, anyagunk pedig a frissen elfogyasztott élelem nedve, amelynek a részeinkbe
kell jutnia. Másfelől, a vér részünk is meg nem is, mert rész, de mégis anyag: pótolja
ugyanis az élet erőforrásait, de egyúttal egyike azoknak a dolgoknak, amik a testet
egésszé teszik.
IV.1. Így része a világegyetemnek a levegő, méghozzá nélkülözhetetlen része.
Hiszen ez az, ami összeköti az eget és a földet, ami a legalsót és a legfelsőt úgy
választja szét, hogy mégis egybekapcsolja: elválasztja, mert közéjük ékelődik;
egybekapcsolja, mert általa valósul meg a kettő összhangja; fölfelé továbbítja, amit a
földtől kapott, és viszont az égitestek, csillagok hatását továbbárasztja a föld
birodalmára. 2. Például az állatokról és a fákról mondom azt, hogy részei is meg nem
is a világegyetemnek. Az állatok és a fák neme ugyanis része a mindenségnek, mivel
hozzátartozik az egész teljességéhez, és mivel enélkül nem mindenség a mindenség;
egy állat vagy egy fa azonban része is meg nem is, mert ha elpusztul is, attól még
egész marad az, amiből kipusztul. A levegő viszont, mint már többször mondtam, az
éggel és a földdel is összefügg, mindkettőbe beleszületett. Márpedig mindannak, ami
valaminek veleszületett része, egysége van. Egység nélkül ugyanis semmi sem
születik.
V.1. A föld része is, anyaga is a világegyetemnek. Nem hinném, hogy megkérdezed,
miért része, hacsak azt is meg nem kérdezed, miért része az ég. Természetesen azért,
mert sem enélkül, sem anélkül nem lehet mindenség az, ami mindazzal együtt
mindenség, amiből áll. Másfelől a föld anyaga is a világegyetemnek, mert belőle jut
tápanyag minden állatnak, minden növénynek, minden csillagnak. 2. ez ad
önmagából táplálékot minden egyednek, ez magának a világegyetemnek, amely
pedig oly sokat követel, ebből fakad az, ami oly sok, oly nyughatatlan és mohó
égitestet éjjel-nappal fenntart, működtetve és táplálva őket egyaránt. A természetben
minden annyit vesz el, amennyi a maga eltartásához elég, a világegyetem azonban
annyit kebelezett be, amennyire egy örökkévalósághoz szüksége volt. Apró példával
mutatom meg neked ezt a nagy dolgot: egy tojásban annyi nedvesség van, amennyi
elegendő arra, hogy létrejöjjön belőle a majd kikelő fióka.
VI.1. A levegő egybefügg a földdel, és úgy helyezkedik cl mellette, hogy ha a föld
helyet ad valahol, a levegő rögtön ott terem. Része az egész világegyetemnek, viszont
ő fogadja be mindazt, amit a föld az égi létezők táplálékául küld, így hát
nyilvánvalóan a világmindenség anyagának, nem pedig résznek kell felfognunk.
Ebből ered minden állhatatlansága és kavargása.
2. Egyesek különálló részecskékből építik fel a levegőt, a porhoz hasonlóan, és
ezzel nagyon távol kerülnek az igazságtól. Erőkifejtés ugyanis csak egységes szövetű
test részéről történhet, mivel a nekifeszüléshez összhangban kell lenniük a
részeknek, és össze kell adniuk az erejüket. A levegő azonban, ha atomokra
daraboljuk, szétszóródott lesz, márpedig ami szét van zilálva, az nem tud megfeszül-
ni. 3. A levegő megfeszülését* megfigyelheted a felfújt és ütésre be nem süppedő
tárgyakon, a szél szárnyán hosszan sodródó súlyokon, a hangokon, amelyek aszerint
szólnak gyengén vagy tisztán, hogy a levegő mennyire hozta magát mozgásba. Hisz
mi egyéb a hang, mint a levegő feszülése azért, hogy hallatsszon, miután a nyelv
ütése formát adott neki? 4. Mi a futás és mozgás minden fajtája? Nem a megfeszült
pneuma művei? Ez ad erőt az inaknak, gyorsaságot a futóknak. Amikor hevesebb
mozgásba jőve körbetekeredik, ez csavar ki fákat és erdőket, ez ragad a magasba
egész házakat, hogy összeroppantsa őket. Ez korbácsolja fel a máskülönben bágyadt
és mozdulatlan tengert. 5. Nézzünk most kisebb példákat: létezik zene a pneuma
megfeszülése nélkül? A kürt, a harsona és azok a hangszerek, amelyek a víznyomás
révén erősebb hangot képeznek, mint amit az ember szája kiadhat, nem a levegő
megfeszülese révén töltik be szerepüket? Vegyük csak szemügyre mindazt, ami
észrevétlenül hatalmas hatást fejt ki: egészen aprócska magok, amelyek még a kövek
közti hézagokba is beférnek, olyan erőre kapnak, hogy hatalmas sziklákat gördítenek
le, óriási építményeket rombolnak szét; szirteket és kőszálakat sokszor végtelenül
finom és vékony gyökerek repesztenek meg. Mi más ez, mint a pneuma
megfeszülése, amely nélkül semmi nem erős, és amellyel szemben semmi nem erős?
6. Hogy a levegőben megvan az egység, azt akár abból is beláthatjuk, hogy testünk
részecskéi egymáshoz kapcsolódnak. Hisz mi más fogná össze őket, mint a pneuma?
Mi más tartja lendületben a lelkünket? Mi volna a lélek mozgása, ha nem
megfeszülés? Miféle megfeszülés, ha nem egységből fakadó? Miféle egységből, ha
nem volna egység a levegőben? Mi más érleli a termést, szökkenti szárba a gyenge,
zöld vetést, terjeszti ki a fák ágait vagy emeli a magasba csúcsukat, mint a pneuma
megfeszülése és egysége?
VII.1. Egyesek úgy tépik szét és tagolják részecskékre a levegőt, hogy űrt kevernek
közé. Azzal vélik bizonyítani, hogy a levegő nem teli test, hanem sok üres tér van
benne, hogy olyan könnyedén mozognak benne a madarak, és a legnagyobbak és
legkisebbek egyaránt átszelik. 2. De tévednek: a víz ugyanilyen könnyen járható,
egységes volta mégsem kérdéses. A víz úgy fogadja magába a testeket, hogy mindig a
befogadott tárggyal szembe folyik vissza - ezt latinul körülvevésnek (circumstantia),
görögül antiperisztaszisznak nevezik. Ez a jelenség ugyanúgy jellemző a levegőre is,
mint a vízre: körülvesz minden testet, ami meglöki. Semmi szükség tehát arra, hogy
űrt keverjünk hozzá. De erről majd máskor.
VIII. Hamar ki lehet következtetni, hogy a termeszeiben vannak heves és
lendületes dolgok. Ámde minden csak megfeszülés által válhat hevesebbé,
Herculesre, éppúgy, ahogy semmit nem hozhat megfeszült állapotba más dolog, csak
ha előzőleg magától is megfeszült valamennyire. Azt mondjuk ugyanis, hogy
mozgatni sem mozgathat valamit más dolog, csak ha magától is mozgékony vala-
mennyire. Márpedig miről gondolhatnánk inkább, hogy magától is megvan benne a
megfeszülés, mint a pneumáról? Látván, hogyan indulnak meg a föld és hegyek,
tetők és falak, nagy városok lakosaikkal együtt, tengerek és minden partjuk, ki
tagadná, hogy a pneuma megfeszül?
IX.1. A pneuma feszülését mutatja gyors szétterjedése. A szem egy pillanat alatt
sok ezer mérföldnyire bocsátja el látósugarait, egyetlen hang egész városokat ver föl
egyszerre, a fény nem apránként mászik előre, hanem egyszerre áraszt el mindent. 2.
De hogyan feszülhetne meg pneuma nélkül a víz? Talán kétségbe vonod, hogy az a
permet, amely az aréna közepén az alapoktól felszökkenve az amphitheatrum
legtetejéig feljuttatja a sáfrányt, a víz megfeszülésével jön létre? Márpedig sem az
emberi kéz, sem semmiféle szivattyú nem képes a vizet felhajtani vagy mozgásba
hozni, csak a pneuma: ehhez alkalmazkodik, ez hatol bele és kényszeríti, hogy
fölemelkedjék, természetével ellentétes dolgokba kezd és felszökik, noha arra
termett, hogy lefelé folyjék. 3. No, és a rakománnyal megterhelt hajóknál nem
látható világosan, hogy nem a víz, hanem a pneuma ellenállása miatt nem süllyednek
el? A víz ugyanis visszahúzódnék, és nem tudná a súlyt megtartani, ha őt is meg nem
tartaná valami. Ha felülről egy diszkoszt dobunk egy medencébe, nem merül el,
hanem a felszínre bukkan - hogy csinálja, ha nem a pneuma löki vissza? 4. Hát a
hang miért jut át az erődített falakon, hacsak nem azért, mert a szilárd anyagban is
van levegő, amely a kívülről érkező hangot felfogja és továbbadja annak, ami mellette
van? Nyilván mert nemcsak a szabadon lévő dolgokat feszíti meg a pneuma által,
hanem a rejtetteket és bezártakat is. Könnyen megteheti, mert sehol nem szakad
meg, hanem visszatér önmagába, keresztül azokon a dolgokon, amelyek látszólag
elválasztják. Állíthatsz bele falakat vagy hegyek derekat, mindettől csak mi nem
tudunk majd áthatolni rajta, neki azonban nem számít. Csak az az út záródik el
ugyanis, amelyen át mi követhetjük a levegőt, ő azonban áthatol azon is, ami
széthasítja, és a közepén lévő tárgyakat nemcsak körbefolyja és mindenfelől
körülövezi, de át is járja.
X.1. A legfényesebb aithértől egészen a földig árad szét a levegő. A földnél ugyan
mozgékonyabb, finomabb és magasabb, a víznél ugyancsak, de az aithérnál sűrűbb és
nehezebb, mivel önmagában hideg és homályos, fényét és melegét mástól kapja. De
nem egész kiterjedésében egyforma: szomszédai megváltoztatják. 2. Legfelső része az
örök tüzek közelsége, az égitestek sokféle mozgása és az ég állandó körforgása miatt
nagyon száraz és forró, ezért rendkívül finom is; legalsó, földközeli része sűrű és
ködös, mert fölveszi a föld kigőzölgéseit; a középső rész a legfelsővel és a legalsóval
összevetve kiegyensúlyozottabb, ami a szárazságot és a ritkaságot illeti, de
mindkettőnél hidegebb. 3. A felsőbb rétegekben ugyanis a közeli égitestek forrósága
érződik. Az alsóbb rétegek is langyosak, először is a föld kipárolgása miatt, amely sok
hőt visz magával, másodszor pedig, mert a napsugarak visszaverődnek, és ameddig
visszahatolnak a levegőben, addig kettőzött hővel melegítenek; ezenkívül a pneuma
miatt is, amely minden állatban, fában és fűben forró, hiszen hő nélkül semmi nem
élne. 4. Vegyük még hozzá a tüzeket, nemcsak az ember rakta, biztonságos tüzeket,
hanem a földben megbúvókat is, amelyek közül néhány a felszínre tör, de számtalan
lángol örökké a rejtett homályban. Ebben a sok termékeny légrétegben mind van egy
kis meleg, mivel a hideg meddő, csak a hő ad életet. A levegő középső része tehát,
amely távol esik ezektől, megmarad a maga hidegében, a levegő ugyanis
természeténél fogva fagyos.
XI.1. Mivel a levegő így oszlik meg, legalsó részében rendkívül szeszélyes,
állhatatlan és változékony. A föld közelében kezdeményezi és szenvedi el a legtöbb
változást) zaklat és zaklatják, mégsem kerül teljes egészében ugyanolyan állapotba,
hanem itt ilyenbe, ott amolyanba, és csali egyes részei kavarognak nyugtalanul.
2. Változékonyságát és állhatatlanságát hol a föld okozza, amelynek helyzete, erre-
arra fordulása befolyásolja a levegő összetételét, hol az égitestek futása. Ezek közül a
Nap számlájára írhatod a legtöbbet: ez szabja meg az évet, ennek elhajlásai szerint
váltakozik tél és nyár. A második leghatalmasabb a Hold, de a többi csillag is
legalább annyira befolyásolja a földi dolgokat, mint a földnek nekizúduló pneumát,
és a szokásos vagy azzal ellentétes irányú futásukkal hol hideget, hol csőt, hol egyéb
bajokat kevernek a földnek.
3. Ezt előre kellett bocsátanom, mielőtt a mennydörgésről, villámokról és
villámfényekről kezdtem volna beszélni. Mivel ugyanis ezek a levegőben jönnek létre,
el kellett magyaráznom a levegő természetét, hogy könnyebben kiderüljön, mire
képes, és mi történhet vele.
XII.1. Háromféle dolog fordul elő: a villámfény, a villám és a mennydörgés, ami
ezekkel egyszerre történik, de csak később hallatszik. A villámfény csak mutogatja a
tüzét, a villám ki is adja; az előbbi, hogy úgy mondjam, fenyegetőzés és próbálkozás
találat nélkül, az utóbbi célba találó dárdavetés. 2. Van, amiben mindenki egyetért,
van, amiről megoszlanak a vélemények. Teljes az egyetértés abban, hogy mindez a
felhőkben történik és onnan indul ki; abban is, hogy a villámfény és a villám egyaránt
tüzes, legalábbis látszatra. 3. Most térjünk át a vitás kérdésekre. Egyesek szerint a tűz
ott van a felhőkben, mások szerint frissen keletkezik, és mielőtt lecsapna, nem
létezik. Még azok sem jutnak egyetértésre, akik a tüzet előre odakészítik a felhőbe:
mindenki máshonnan szedi. Vannak, akik azt mondják, a Napnak a felhőbe be- és
visszafutó, sokszor önmagukba visszatérő sugarai csiholnak tüzet. Anaxagoras azt
mondja, az aithérből csöpög le, és hogy az ég nagy izzásából sok tűz lehullik, amit a
felhők sokáig magukba zárva őriznek. 4. Aristoteles szerint nem gyűlik össze a tűz
lóval előbb, hanem létrejötte pillanatában pattan elő. Ő így gondolkodik: „A
világegyetem két része fekszik legalul, a föld és a víz. Mindkettő kiad magából
valamit: a föld párája száraz és füstszerű, ez okozza a szelet, a villámot, a
mennydörgést; a vizek lehelete nedves, esővé és hóvá alakul. 5. Mármost a földnek
ezt a száraz páráját, amelyből a szelek keletkeznek, ha felhalmozódik, a hevesen
mozgó felhők összetalálkozása kiszorítja, ezután ha ereje továbbviszi, beleüt a
szomszédos felhőkbe. Ezt a csapást olyan hang kíséri, amilyen a mi tüzeinknél
hallatszik, amikor túl friss a fa, ezért pattog a láng - hiszen ott is az összegomolyodott
és nedvességet tartalmazó pneuma pukkad ki a lángoktól. Hasonlóképpen az a
pneuma is, amelyet - mint mondtam - az egymáshoz nyomódó felhők kipréselnek,
más felhőkkel ütközve nem képes csöndben kipukkadni. 6. A keletkező zajok azért
különfélék, mert különfélék a felhők is: egyiknek nagyobb az öble, másiknak kisebb.
Egyébként a kiszorított pneumának ez a tömege az a tűz, amely a villámfény nevet
viseli; ezt enyhe lökés gyújtja, és veszélytelen. A ragyogást pedig azért észleljük
előbb, mint a hangot, mert a szem érzékelése gyorsabb, és jóval előtte jár a fülnek.”
XIII.1. Sokféleképpen bebizonyítható, hogy tévednek, akik a felhőkben őrizgetik a
tüzet. Ha a tűz az égből hullik le, hogyhogy ez nem fordul elő mindennap, ha egyszer
mindig ugyanannyi izzik ott? Továbbá egyáltalán nem magyarázták meg, hogy a tűz,
amelyet természete fölfelé szólít, miért folyik lefelé. A mi tüzeink ugyanis más
jellegűek: üszök hullik belőlük, aminek van némi súlya - így a tűz nem leszáll, hanem
lezuhan, leviszi a súlya. 2. Semmi efféle nem történhet azzal a tökéletesen tiszta
tűzzel, amelyben semmi nincs, amit lefelé lehetne szorítani - ha pedig bármely része
megsemmisül, veszélyben forog az egész, mivel amiből el lehet venni, az teljes
egészében megsemmisülhet. 
Ezenkívül: könnyű vagy nehéz, ami lehullik? Könnyű? Akkor nem tud lezúdulni.
Amit könnyűsége nem enged leesni, az megmarad a magasban. Nehéz? Akkor hogy
került oda, ahonnan leesett? 3. „Miért? Nem szoktak egyes tüzek lesodródni az
alsóbb régiókba, ahogy vizsgálódásunk tárgyai, a villámok is?” De igen, elismerem.
Csakhogy nem maguktól mennek, hanem sodródnak: lefelé szorítja őket valamilyen
hatás, amely az aithérben nincs jelen. Ott ugyanis semmit nem ér természetével
ellentétes hatás, semmi nem pukkad szét, nem történik semmi szokatlan: 4. rend
uralkodik, és a megtisztult tűz, amely a világ őrzésében a legfelsőbb helyet nyerte,
járja körbe a legszebb alkotás peremét. Innen nem tud le ereszkedni, de még külső
erő sem kényszerítheti, mivel az aithérben bizonytalan testnek nincs helye, biztosan
elrendezett dolgok pedig nem harcolnak egymással.
XIV.1. „De ti, amikor a csillaghullást magyarázzátok, azt állítjátok, hogy a levegő
egyes részei tüzet vonhatnak magukhoz a felsőbb régió izzásából, és így
meggyulladhatnak.” Csakhogy egyáltalán nem mindegy, azt mondja-e valaki, hogy az
aithérből hullik le a tűz, a természet törvényei ellenére, vagy azt, hogy a tűztömegből
hő pattan át az alatta fekvő régiókba. Ekkor ugyanis nem onnan esik le a tűz - ez nem
is lehetséges -, hanem itt születik. 2. Nálunk mindenesetre megfigyelhető, hogy
amikor széltében elharapódzik a tűzvész, egyes szigetecskék, amelyeket már régóta
hevít a tűz, maguktól lángra kapnak. Valószínű hát, hogy ami a levegő felső
rétegében természettől fogva gyúlékony, az a fölötte lévő aithér melegétől meg is
gyullad. Szükségszerű ugyanis, hogy az aithér alsó részében legyen valami
levegőszerű, a levegő felső része pedig ne különbözzék az aithér aljától, mivel két
különböző dolog között a váltás sohasem hirtelen: jellegük apránként keveredik
össze a határterületen, úgyhogy nem tudhatod biztosan, hogy ez még a levegő-e vagy
már az aithér.
XV.A mieink közül egyesek úgy vélik, hogy mivel a levegő képes átalakulni tűzzé és
vízzé, nem kívülről, újonnan veszi magába a lángra lobbanás okait: mozgása révén
magától gyullad meg , és amikor a felhők sűrű és tömör domborulatait szétzilálja,
ezeket a nagy testeket szükségszerűen hatalmas robaj kíséretében robbantja szét.
Aztán ez a harc a nehezen tágító felhőkkel hozzájárul némiképp a tűz csiholásához,
úgy, ahogy a kéz némiképp hozzásegíti a vasat a vágáshoz, de vágni a vas vág.
XVI. Mi a különbség tehát villámfény és villám között? Megmondom. A villámfény
széltében kibontakozó, a villám összetömörült és lendülettel elhajított tűz. Szokás két
kezünket összefonva közrefogni a vizet, és tenyerünket kétfelől összeszorítva
kifröcskölni, mint valami fecskendővel. 
Gondold el, hogy itt is ilyesmi történik: az egymáshoz nyomódó felhők
összeszorulása kilöki a köztük lévő pneumát, ezáltal lángra is lobbantják, és
hajítógép módjára ki lövik. Hiszen a kő- és nyílvetőgépek is nagy zajjal indítják útjára
a lövedéket.
XVII. Egyesek úgy tartják, a hangot a tüzes pneuma adja, amikor hideg és nedves
közegen hatol át. Hiszen az izzó vas sem marad csöndben, amikor edzik, hanem ha
egy forró anyagtömeg vízbe merül, nagy sistergéssel hűl ki.
Ahogy Anaximenes mondja, a felhőkbe ütköző pneuma kelti a mennydörgést, és
miközben küszködik, hogy átjusson az útját álló, szétszakadt felhőkön, futásával
gyújt tüzet.
XVIII. Anaximandrus ezt mind a pneumára vezette vissza: „A mennydörgés -
mondta - a megütött felhő hangja.” Miért nem egyenletesek a mennydörgések? Mert
a pneuma sem az. Miért dörög derült időben is? Mert a pneuma ilyenkor is sűrű és
szétszaggatott levegőn át ront elő. De miért van az, hogy néha nem villámlik, mégis
dörög? Mert a kissé gyenge pneuma ereje kevés volt a fellobbanáshoz, de elég a
dörejhez. Akkor tehát mi is az a villámfény? A szétváló és összecsapódó levegő
hánykolódása, amely feltárja a bágyadt, előjönni képtelen tüzet. Mi a villám? A
keményebb és sűrűbb pneuma futása.
XIX. Anaxandrus szerint minden ilyesmi úgy történik, hogy az aithérből egy
bizonyos mennyiség leszáll az alsóbb régiókba. Így a hangot a hideg felhőkbe ütköző
tűz kelti, amikor pedig meghasítja azokat, felvillan. Ha a tűz kevesebb,
villámfényeket okoz, ha több, villámokat.
XX.1. Az apolloniai Diogenes azt mondja, egyes mennydörgéseket tűz kelt,
másokat a pneuma: azokat okozza tűz, amelyeknek ez jár előtte és jelzi előre őket, a
pneuma pedig azokat, amelyek fényjelenség nélkül csattannak el. 2. Megengedem,
hogy mindkettő eredményes lehet néha egymaga is, de csak úgy, hogy hatásuk nem
különíthető el egymástól, hanem mindkét ok kiválthatja mindkét jelenséget, Ki
tagadná ugyanis, hogy a nagy lendülettel sodródó pneuma, miután hangot kelt, tüzet
is kelt majd? És ki ne engedné meg azt is, hogy néha a tűz is képes betörni a felhőkbe
anélkül, hogy aztán kicsapna, ha egy több felhőből álló gomoly elfojtja, miután
néhányon átvágta magát? Tehát a tűz is átalakulhat pneumává, elveszítve fényét, de
a pneuma is meggyújthatja a levegőt, miközben átszeli. 3. Vedd hozzá még, hogy a
villám rohama szükségszerűen pneumát bocsát és hajt maga előtt, maga után pedig
szelet von, amikor oly nagy ütéssel hasít bele a levegőbe: így minden megremeg,
mielőtt csapás érné, mert megrázza a szél, amelyet a tűz tolt maga előtt.
XXI.1. Most tanítóinkat elbocsátva megkezdjük önálló utunkat, és az általánosan
elfogadottról áttérünk a kérdésesre. Mi az, ami általánosan elfogadott? Hogy a villám
tűz, akárcsak a villámfény, amely nem egyéb, mint olyan láng, amely villám lehetett
volna, ha több az ereje. Ezek nem természetben, hanem ütőképességben
különböznek. 2. Azt, hogy a villám tűz, megmutatja a színe, amely csakis tűztől
származhat; mutatja a hatása is: sokszor volt már nagy tűzvész oka a villám, erdőket
és városrészeket égetett hamuvá; sőt olyan tárgyakat is látni, amelyekbe nem csapott
bele, mégis megperzselte őket; olyan is van, amelyik koromfeketére színeződött. No,
és minden villára csapott tárgynak kénes szaga van. 3. Egyértelmű tehát, hogy
mindkét jelenség tűz, és csak haladásuk és helyük különbözik: a villámfény ugyanis
olyan villám, amely nem jut el a földig, és viszont: villámnak nevezhetjük a földig
eljutó villámlényt. 4. Nem a puszta szócséplés kedvéért töltök ezzel ennyi időt,
hanem hogy bebizonyítsam: ezek rokonok, ugyanolyan jellegűek és természetűek. A
villámfény majdnem villám. Fordítsuk meg: a villám több mint villámfény.
XXII.1. Mivel egyértelmű, hogy mind a kettő tűz, lássuk, hogyan keletkezik nálunk
a tűz - mert ugyanúgy keletkezik odafönt is. Kétféleképpen jöhet létre: egyrészt
csiholható ütéssel, például kőből, másrészt a súrlódás révén is rá lehet bukkanni,
például ha két fadarabot sokáig dörzsölünk egymáshoz. (Erre nem minden anyag
képes, csak ami alkalmas a tűzgyújtásra, mint a babér, a borostyán és mások,
amelyeknek ezt a használatát a pásztorok jól ismerik.) 2. Lehetséges tehát, hogy a
felhőkből is ugyanígy tűz keletkezik akár ütés, akár súrlódás hatására. Figyeljük csak
meg, mekkora erővel zúdul a vihar, mekkora lendülettel örvénylik a forgószél:
szétszórja és elragadja, ami az útjába kerül, és messze hajítja eredeti helyétől. 3. Mi
abban a furcsa, ha egy ilyen nagy erő tüzet csihol akár másból, akár magából? Látod
ugyanis, mekkora forróság éri azokat a testeket, amelyeket ezek súrolnak
elhaladtukban. És ne higgyük, hogy ez csak azok esetében történik így, amiknek
közismerten nagy erejük van, XXIII.1. hanem talán a másik felhőnek nekihajszolt
felhők is tüzet gerjesztenek, amikor a szél szorongatja és könnyedén hajtja őket - ez a
tűz felragyog, de nem pattan ki: a villámfényhez ugyanis nem kell annyi erő, mint egy
villámhoz. 2. Az előbbiekben beláttuk, mekkora forróságra hevülhetnek egyes
súrlódó testek; amikor azonban a levegő, amely képes tűzzé alakulni, széllé válva egy
hatalmas erőtől - saját erejétől - szenved súrlódást, valószínű, hogy tűz csiholódik,
amely kérészéletű és gyorsan kialvó, mivel nem szilárd anyagból támad, se nem
olyanból, amelyben meg tudna maradni. Átcsap tehát az égen, és élete addig tart,
ameddig útja és futása: táplálék nélkül a semmibe zuhan.
XXIV.1. „Ha egyszer azt mondjátok, a tűznek olyan a természete, hogy fölfelé tart -
kérdezhetné valaki -, hogyhogy a villám a föld felé törekszik? Vagy nem igaz, amit a
tűzről mondtatok: egyaránt van útja fölfelé és lefelé?” 
A két állítás lehet egyszerre igaz. A tűz ugyanis természettől fogva a legmagasabb
pont felé emelkedik, és ha semmi nem gátolja, felszáll - ahogy a víz is természettől
lefelé halad, de ha ebbe beavatkozik valami erőhatás, amely visszafordítja az
ellenkező irányba, akkor arrafelé tart, ahonnan az eső lehullatta. 2. A villámot pedig
ugyanaz a szükségszerűség veti a mélybe, amely csiholja. Ezekkel a tüzekkel az
történik, ami a fákkal, amelyek csúcsát a föld felé lehet hajlítani, sőt ha fiatalok, akár
egészen a földig, de ha elengeded, visszacsapódik a helyére. Így hát az egyes
dolgoknak nem azt a viselkedését kell tekinteni, amely nem akaratuk szerint való. 3.
Ha hagyod a tüzet menni a maga útján, az ég felé tart, a legkönnyebb dolgok helyére;
mihelyt akad valami, ami megüti és kitéríti a pályájáról, az már nem a természet,
hanem a szolgaság parancsa.
XXV. „Azt mondod - szól az ellenvetés -, hogy a súrlódó felhők tüzet keltenek, ezek
viszont nedvesek, sőt csuromvizesek. Hogyan szülhetnek hát tüzet? Hiszen az nem
sokkal nagyobb valószínűséggel keletkezik egy felhőből, mint a felhőből születő
vízből.”
XXVI.1. Először is: a felhőkben nem víz van, hanem levegő, amely sűrű és készen
áll, hogy vizet szüljön; még nem vált vízzé, de már arra tart, afelé hajlik. Nincs okod
úgy vélni, hogy a víz előbb összegyűlik, aztán zúdul le: amikor esik, akkor jön létre. 2.
Másodszor: ha megengedem is, hogy a felhő nedves, és tele van a benne fogant vízzel,
akkor sincs akadálya, hogy nedvesből is tűz támadjon, sőt - amin még inkább
csodálkozni fogsz - akár magából a nedvességből is. Egyesek azt állították, hogy
semmi nem képes tűzzé változni, amíg nem változott vízzé. Tehát egy ép felhő
kiadhatja magából egy részén azt a tüzet, amelyet a víz tartalmaz, ahogy gyakran egy
fadarab egyik része ég, a másik izzad. 3. Nem azt mondom, hogy a kettő nem áll
szemben egymással, és nem pusztítja el egyik a másikat, hanem hogy ahol a tűz
erősebb, mint a nedvesség, ott a tűz győz, ha viszont a nedvesség van túlsúlyban, a
tűz lesz hatástalan. Ezért nem ég a zöld ág. Az számít tehát, hogy mennyi a víz: kevés
víz ugyanis nem áll ellen a tűznek, és nem gátolja a hatását. 4. Nem így van? Őseink
idejében, ahogy Posidonius feljegyezte, egy sziget emelkedett ki az Égei-tengerből.
Napközben tajtékzott a tenger, és füst szállt fel a mélységből. Az éjszaka aztán
fölfedte a tüzet: nem folyamatosan égett, hanem villámok módjára időről időre
felvillant, valahányszor a mély izzása legyőzte a fölötte tornyosuló víztömeget. 5.
Aztán nagy kövek és sziklák gördültek elő, részint sértetlenek, amelyeket a pneuma
kilökött, mielőtt még megperzselődtek volna, részint üregesek, amelyek
habkőszerűen könnyűvé váltak. Végül egy égett hegycsúcs tűnt elő, majd tovább
magasodott, és az egy szál szikla sziget nagyságúvá nőtt. 6. Ugyanez ismétlődött meg
a mi időnkben Valerius Asiaticus consulsága idején. Minek mondtam el mindezt?
Hogy nyilvánvalóvá tegyem: a tűz akkor sem alszik ki, ha tenger ömlik fölé, és
kitörésének lendületét hatalmas hullámok súlya sem állíthatja meg. Asclepiodotus,
Posidonius hallgatója szerint kétszáz lépés mélységből jött a felszínre a tűz,
meghasítva a vizet. 7. Ha tehát ez a hatalmas víztömeg nem tudta elfojtani a mélyből
feltörő lángtömeget, mennyivel kevésbé akadályozhatja a tüzet a felhők finom,
harmatszerű nedvessége? Ez annyira nem tartja vissza, hogy épp ellenkezőleg, ez
okozza a tüzeket, amelyek nem tűnnek szemünkbe, csak ha vihar fenyeget. A derült
ég villámmentes: tiszta napon nem kell ilyesmitől félni, még éjszaka sem, csak ha
felhők borítják az eget. 8. „Hogyhogy? Nem látható néha villámfény csillagos,
csendes éjszakán is?” Tudhatod azonban, hogy felhők vannak ott, amelyekből kicsap
a fény, de a föld görbülete miatt nem látjuk őket. 9. Vedd hozzá még, hogy
lehetséges, hogy alacsonyra ereszkedő felhők okoznak súrlódásukkal tüzet, amely a
felsőbb régiókba sajtolódva az ég makulátlan és tiszta részén látható, de a
szennyezett részben keletkezik.
XXVII.1. Egyesek különbséget tettek a mennydörgések között, mondván: Az egyik
fajta mennydörgés moraja súlyos, mint amilyen a földrengések előtt jár, amikor a
szél bezárva dühöng. Elmondom, hogyan keletkezik ez szerintük. 2. Miután a felhők
maguk közé zárták a pneumát, az öblös részeikben forgolódó levegő bikabőgéshez
hasonló, rekedt, egyenletes és elnyújtott hangot kelt, főleg olyankor, ha az a terület
még nedves is, és elzárja a kiutat: ezért az ilyen mennydörgések a közelgő eső
előhírnökei. 3. A másik fajta éles, ádáz, amit inkább neveznék zajnak, mint hangnak;
ilyesmit szoktunk hallani, amikor valakinek a feje fölött kipukkasztanak egy
hólyagot. Ilyen mennydörgések akkor támadnak, ha egy összegomolyodott felhő
szétoszlik, és kiengedi a pneumát, amely feszítette. Ezt nevezik sajátosan „robajnak”;
váratlan és heves, amelynek hallatán emberek holtan esnek össze, mások pedig, bár
túlélik, csak bámulnak maguk elé, teljesen magukon kívül-rájuk mondjuk, hogy
„olyanok, mint akibe mennykő csapott”, mert ez az égi hang kibillentette helyéből az
elméjüket. 4. Ez úgy is létrejöhet, hogy az üreges felhőbe zárt és saját mozgásától
elvékonyodott levegő szétárad, aztán miközben nagyobb helyet keres magának, azok
a felhők keltenek rajta hangot, amelyek beburkolják. Miért? Talán nem lehetséges,
hogy amint az összecsapott kezek tapsot keltenek, úgy az egymásnak csapódó felhők
is hangot adnak, nagy hangot, mivel nagy testek ütköznek?
XXVIII.1. „Látjuk - mondhatná valaki -, hogy felhők ütköznek hegyeknek, mégsem
hallunk hangot.” Legelőször is, nem mindegy, hogyan ütköznek össze: csak akkor
adnak hangot, ha megfelelően előkészültek a hangadásra. 
Ha a két kezed hátát csapod össze, abból nem lesz taps, csak abból, ha tenyeret ütsz
tenyérhez; és egyáltalán nem mindegy, öblösen tartod-e közben őket, vagy simára
kifeszítve. Aztán: nemcsak az kell, hogy a felhők mozgásban legyenek, hanem hogy
nagy, viharos erő hajtsa őket. 2. Ezenkívül a hegy nem hasítja meg a felhőt, csak
szétválasztja, és fokozatosan bontja meg. Hogy pukkanjon, a hólyagnak sem
mindegy, hogyan bocsátja ki a pneumát: ha vassal repesztjük meg, a pneuma úgy
távozik, hogy a fül egyáltalán nem érzékeli. Ahhoz, hogy szóljon, ki kell durrantani,
nem pedig felvágni. 
Ugyanezt mondom a felhőkről is: nem adnak hangot, csak ha nagy erő veti szét őket.
Vedd hozzá még, hogy a hegynek hajtott felhők nem szakadnak szét, hanem
körbefolyjak a hegyet, és a hegy bizonyos részeivel előbb találkoznak, mint vele
magával: fákon, ágakon, bokrokon, éles sziklaszirteken úgy válnak szét, hogy ami
pneuma van bennük, azt több részletben kell kibocsátaniuk - márpedig az csak akkor
csattan, ha egyszerre tör ki az egész. 3. Megtudhatod ezt abból, hogy a szél, ha egy fa
körül meghasad, fütyül, nem dörög. Hogy úgy mondjam, széles és az egész gomolyt
egyszerre szétszóró csapás kell ahhoz, hogy olyan hang törjön elő, amilyen
mennydörgéskor hallatszik.
XXIX. Ezenkívül a levegő természettől fogva alkalmai rá, hogy hangokat keltsen.
Már hogy is ne, hiszen a hang semmi egyéb, mint megütött levegő. A felhőknek tehát
egyszerre üreges és feszes állapotban kell egymásnak sodródniuk. 
Látod ugyanis, mennyivel hangzósabb az üres, mint a teli, a feszes, mint a petyhüdt.
A kézidob és a cintányér is azért szól, mert az előbbi a belülről ellenálló pneumát
ütögeti, az utóbbi maga cseng, de csak ha a bronz üreges.
XXX.1. Egyesek, köztük Asclepiodotus, úgy ítélik, száraz testek találkozása is
csiholhat mennydörgést és villámokat. Az Aetna egykor túlcsordult a sok tűztől,
hatalmas tömegben ontotta magából az égő homokot, a Nap porfelhőbe
burkolódzott, a népek rettegtek a hirtelen jött éjszakában. Azt mondják, abban az
időben rengeteg volt a villám és mennydörgés, amelyek száraz testek találkozásából
keletkeztek, nem pedig felhőkéből, azok ugyanis ennyire forró levegőben
valószínűleg egyáltalán nem voltak. 2. Cambyses valaha a Hammon-jóshely ellen
küldte hadseregét, de azt ellepte, majd maga alá temette a déli széltől felkavart, sűrű
hóesés módjára hulló homok. Valószínűleg akkor is volt mennydörgés és villám, az
önmagához dörzsölődő homok súrlódása miatt. 3. Ez a vélemény nem mond ellent a
mi feltevésünknek: azt mondtuk ugyanis, hogy a föld mindkétféle természetű
részecskéket kilélegez, és száraz is, nedves is jócskán bolyong a levegő egészében. Így
hát ha ilyesmi kerül oda, az tömöttebb és sűrűbb felhőt hoz létre, mint ha csak
egyszerű pneumából szövődnék: 4. ez képes megszakadni és hangot adni. Az említett
dolgok, akár tűzvész párologtatta velük tele a levegőt, akár szelek söpörték fel a
földről, szükségszerűen előbb felhőt képeznek, csak aztán hangot. Felhővé pedig
mind száraz, mind nedves dolgok kapcsolódhatnak: mint mondtuk ugyanis, a felhő a
sűrű levegő összetömörülése.
XXXI.1. Egyébként, ha jobban szemügyre veszed, csodálatosak a villám művei, és
nem hagynak kétséget afelől, hogy ereje isteni módon kifinomult. A pénzesláda ép és
sértetlen marad, de benne összeolvad az ezüst. A kardhüvely megmarad, de a kard
elfolyósodik, és a dárdáról körös-körül lecsöpög a vas, miközben a fájának semmi
baja. A hordó széttörik, de a bor megáll benne, ám ez a megmerevedés nem tart
tovább három napnál. 2. Azt is a figyelemre méltó dolgok közé sorolhatod, hogy a
villámsújtott emberek és egyéb élőlények feje arra néz, amerre a villám távozott, és
hogy minden villámsújtott fa forgácsai a villám irányával szemben borzolódnak fel.
No, és a mérgeskígyóknak meg egyéb halálos mérgű állatoknak minden hatóanyaga
elbomlik, ha villám csap beléjük.
„Honnan tudod?” - kérdezhetné valaki. A méregtől átjárt testben nem terem féreg, a
villámsújtott testek pedig néhány nap alatt megkukacosodnak.
XXXII.1. Ráadásul még a jövőt is előre jelzik , és nemcsak egyről-másról adnak
jeleket, hanem sokszor a végzet által meghatározott, egymásra következő események
hosszú sorát adják hírül, méghozzá félreismerhetetlen jelekkel, messze
világosabbakkal, mint ha írva lenne.
2. Köztünk és az etruszkok között, akik a villámcsapások kezelésében a
legmagasabb tudás birtokosai, ez a különbség: mi úgy gondoljuk, azért törnek elő
villámok, mert a felhők összeütköznek, ők meg azt tartják, azért ütköznek össze a
felhők, hogy villámok törjenek elő. Mivel ugyanis mindent az istenségre vezetnek
vissza, így vélekednek: nem azért ad jelt, mert létrejött, hanem azért jön létre, mert
jelt kell adnia. Mégis, létrejöttének akár célja, akár következménye a jeladás, csak
ugyanolyan módon jön létre. 3. „Hogyan ad hát jelt, ha nem azért csap le?” Ahogy a
madarak: jó vagy rossz madárjóslatot adnak, bár nem azért keltek útra, hogy a mi
szemünk elé kerüljenek. „őket is az istenség indította útnak” - mondhatná valaki.
Akkor az istenségnek biztosan tengernyi ideje van csip-csup dolgokkal foglalkozni,
ha szerinted az egyik embernek az előjeleket, a másiknak a belsőségeket rendezgeti.
4. Attól még isteni erőből történik mindez, ha az istenség nem irányítja személyesen
a madarak szárnycsapásait, és nem alakítja át az állatok belsőségeit a halálos csapás
előtti utolsó pillanatban. Más módon bomlik ki a végzet láncolata, mindenütt maga
előtt küldve a jövendő jeleit, amelyek közül egyeseket jól ismerünk, másokat csöppet
sem. Bármi történik is, az valami jövőbeli dolog jele. Ami véletlenszerű és
rendszertelenül kószál, arra nem vonatkozhat jóslás: aminek rendje van, az meg is
jövendölhető. 5. „Miért a sast érte hát a megtiszteltetés, hogy nagy dolgokról adjon
madárjós jelet, vagy a hollót és még egy-két madarat, míg a többiek hangjából nem
lehet előre észlelni semmit?” Mert vannak, amelyekre még nem dolgozták ki a
módszert, sőt vannak, amelyekre nem is lehet, mert az életük nem a mi szemünk
előtt folyik. Még sincs olyan állat, amely mozgásával vagy puszta megjelenésével ne
jelezne előre valamit. Nyilván nem mindent vesz észre az ember. 6. A madárjóslás a
megfigyelőn múlik, tehát arra tartozik, aki odafigyelt rá. De hát megtörténik az is,
ami veszendőbe megy. 7. A káldeusok megfigyelései öt csillag hatásait rögzítették.
Csak nem gondolod, hogy a többi ezer meg ezer égitest csak úgy jó dolgában világít?
Aztán meg, nem az sodorja-e a legnagyobb tévedésbe a horoszkópszakértőket, hogy
csak néhány égitest hatalmába adnak minket, holott minden, ami fölöttünk van,
követeli belőlünk a maga részét? Az alacsonyabban járó égitestek talán közelebbről
céloznak ránk hatásukkal, és mivel ezek változtatják a helyüket sűrűbben, mindig
másképp néznek le ránk. 8. Ámde, amelyek vagy mozdulatlanok, vagy a
világmindenségével egyenlő sebességük miatt mozdulatlannak tűnnek, azok sem
csöppentek ki a fölöttünk való hatalom jogából. Mind másképp tekint ránk, és
feladataikat megosztva teszik a dolgukat. Nem könnyebb azonban ismerni a
hatásukat, mint amennyire kételkedni érdemes, hogy van-e hatásuk.
XXXIII. Most térjünk vissza a villámokhoz. A villámok tudománya erre a három
területre oszlik: hogyan tárjuk fel, hogyan értelmezzük, hogyan engeszteljük ki. Az
első a szertartásrenddel kapcsolatos, a második a jóslással, a harmadik az istenek
megbékítésével: jó villámcsapás esetén kérni kell őket, rossz esetén könyörögni
hozzájuk: kérni, hogy erősítsék meg ígéretüket, könyörögni, hogy enyhítsék a
fenyegetést.
XXXIV.1. A villámot tartják a legfontosabb jelnek, mivel bármit jeleznek is más
dolgok, azt egy villám közbejövetele semmissé teszi, amit azonban villám jelez, az
szilárd, és más jósjel érkezése nem változtat rajta. Bármivel fenyegetnek is a
belsőségek, a madarak, egy kedvező villáin mind eltörli. Bármit adott is hírül egy
villám, nem cáfolhatják meg ellentétes értelmű belsőségek, sem madarak. 2.
Szerintem ebben tévednek. Miért? Mert nincs igazabb az igaznál. Ha a madarak
megénekelték a jövőt, ezt a jósjelet nem teheti érvénytelenné egy villám - vagy nem a
jövőt énekelték meg. Most ugyanis nem a madarat és a villámot hasonlítom össze,
hanem az igazság két jelét, amelyek, ha igazat jeleznek, egyenlőek. Tehát ha egy
villám közbe- jötte hatástalanítja a belsőségek vagy a madárjóslás utalásait, akkor
rosszul vizsgálták meg a beleket, rosszul figyellek a madárjós jeleket. Nem számít
ugyanis, melyik a látványosabb, vagy melyik hatalmasabb természeténél fogva: ha
mindkettő az igazság jeleit hozta el, akkor ebben egyenrangúak. 3. Ha azt mondod, a
láng ereje nagyobb, mint a füsté, nem hazudsz. De arra, hogy jelezze a tüzet, éppoly
alkalmas a láng, mint a füst. Ha tehát azt mondják: „Valahányszor mást jeleznek a
belsőségek és mást a villámok, a villámok tekintélye a nagyobb” - talán
egyetértek. Ha azt mondják: „Bármennyire igazat jelzett is előre a másik, beütött egy
villám, eltörölt minden előzőt, és magát juttatta érvényre” - ez hamis állítás. Miért?
Mert mit sem számít, mennyi jósjel érkezik: a végzet egy, és ha az első jelből helyesen
értjük, a másodikra sem foszlik semmivé. 4. Így azt mondom: nem számít, más-e,
ami által választ keresünk valamire, ha egyszer az, amire választ keresünk, egy és
ugyanaz. A végzetet nem változtathatja meg a villám. Hogyan is tehetné? Hiszen a
villám is a végzet része.
XXXV.1. „Mire valók hát az engesztelések és kezelések, ha a végzet
megváltoztathatatlan?” Engedd meg, hogy annak a szigorú iskolának a követője
legyek, amely megveti ezeket, és semmi egyébnek nem tartja, mint a szorongó elme
vigaszának. 2. A végzet másképp hajtja be, ami jár neki; nem hatja meg semmi
könyörgés, nem ismer irgalmat, sem részrehajlást. Előre meghatározott módon
folyik, mióta elindult visszavonhatatlan futására. Ahogy a sebes hegyi patakok vize
sohasem fordul vissza, még csak le sem lassul, mert az előbbit az utána jövő
továbbtaszítja, úgy a végzet rendjét is a dolgok örök láncolata forgatja, amelynek ez
az első törvénye: megtartani, ami elvégeztetett.
XXXVI. Mit értesz ugyanis végzet alatt? Én úgy tartom, a végzet minden dolog és
cselekvés szükségszerűsége, amelyet semmiféle erő nem törhet meg. Ha azt
gondolod, áldozatokkal vagy egy hófehér bárány feje árán megkérlelhető, nem
ismered az istenit. Azt mondjátok, a bölcs ember döntése is megváltoztathatatlan -
mennyivel inkább az istenség döntése! Hiszen a bölcs csak a jelen helyzetre nézve
tudja, mi a legjobb, az ő istensége számára pedig minden jelen.
XXXVII.1. Most azok álláspontját szeretném előadni, akik szerint kezelni kell a
villámokat, és nem kételkednek abban, hogy az engesztelés hasznos: hol a veszély
megszüntetésére, hol az enyhítésére, hol az elhalasztására. 2. Kicsit később
végignézem, mi következik ebből. Addig is: annyi közös van bennük és bennünk,
hogy mi is hasznosnak véljük az imát, de úgy, hogy ez ne sértse a végzet erejét és
hatalmát. A halhatatlan istenek ugyanis úgy hagytak függőben bizonyos dolgokat,
hogy ha kérleljük az isteneket, és fogadalmakat teszünk, jóra fordulnak. Ez így nem
mond ellent a végzetnek, hanem maga is benne van a végzetben.
3. „Vagy úgy kell lennie - mondhatná valaki -, vagy nem. Ha úgy kell lennie, úgy
lesz, akkor is, ha nem teszel fogadalmat. Ha nem kell úgy lennie, nem lesz úgy, hiába
teszel fogadalmat.” Ez a szillogizmus hamis, mert a kettő közötti középső
megszorítást nem vetted figyelembe: úgy kell lennie, de csak ha fogadalmat teszünk.
XXXVIII.1. „A végzet - mondhatná valaki - szükségszerűen azt is magában foglalja,
hogy teszel-e fogadalmat vagy sem.” Vedd úgy, hogy megadom magam, és
elismerem, hogy a végzet magában foglalja, hogy az emberek mindenképpen
tegyenek fogadalmat, ezért tesznek. 2. A végzet úgy szól, hogy ez az ember ékesszóló
lesz, de csak ha megtanul írni-olvasni - akkor viszont az ő végzete azt is tartalmazza,
hogy megtanul írni-olvasni; tehát meg kell ót tanítani. Amaz gazdag lesz, de csak ha
tengerre száll - akkor viszont a végzetnek abban a rendjében, amely nagy vagyont
ígér neki, emellett rögtön az is kimondatik, hogy tengerre is száll; tehát tengerre fog
szállni. 
Ugyanezt mondom neked az engesztelésekről. Megmenekül a veszedelemből, ha
előbb kiengeszteli az istenektől kapott fenyegető előjeleket - akkor viszont az is
benne van a végzetben, hogy kiengeszteli; tehát kiengeszteli. 3. Ezeket szokták
ellenünk vetni, hogy bebizonyítsák: semmi nem marad a mi akaratunknak, és a
cselekvés joga teljesen a végzet kezében van. Majd amikor erről lesz szó, elmondom,
hogy is van az, hogy a végzet fenntartása mellett mégis marad valami az ember
hatáskörében. Most azonban már el is magyaráztam, amiről szó van: ha egyszer a
végzet rendje meghatározott, hogyan fordíthatja el a veszélyt a csodajelek
kiengesztelése és kezelése? Úgy, hogy nem harcol a végzettel, hanem maga is a végzet
törvénye alá tartozik. 4. „Mit használ hát nekem a haruspex? - kérded. - Hiszen
mindenképpen szükség van rá, hogy engeszteljek, akkor is, ha ő nem javasolja.”
Annyiban használ, hogy ő a végzet segédje. Ugyanígy, míg az egészség a végzetnek
köszönhető, mégis köszönhető az orvosnak is, mert az ő keze által jut el hozzánk a
végzet ajándéka.
XXXIX.1. Caecina szerint a villámcsapásoknak három fajtája van: a tanácsadó, a
megerősítő és az úgynevezett állapoti. A tanácsadó a tett előtt, de a gondolat után
jön: az ember forgat valamit a fejében, amire vagy biztat a villámcsapás, vagy
lebeszél róla. A megerősítő a tett végrehajtása után érkezik, és azt jelzi, hogy
javunkra lesz-e az vagy kárunkra. 2. Az állapoti az, amikor az ember nyugton van,
nem csinál, de még csak nem is fontolgat semmit, és ekkor üt be a villám, amely vagy
fenyeget, vagy ígér, vagy figyelmeztet. Ez utóbbit figyelmeztetőnek nevezi, de nem
tudom, miért nem azonos ez a tanácsadóval, hiszen az is tanácsot ad, aki
figyelmeztet. 3. De mégiscsak legyen valami különbség, él azért válasszuk külön a
tanácsadótól, mert míg az biztat vagy lebeszél, ez csak a fenyegető veszély
elkerülésére int: mint például ha tűztől, rokonok ravaszkodásától, ellenségeink vagy
rabszolgáink cselvetésétől tartunk. 4. Sőt még egy különbséget látok a kettő között:
az a tanácsadó, amelyik akkor jön, amikor fontolgatunk valamit, a figyelmeztető meg
az, amelyik akkor, amikor semmit nem fontolgatunk. Márpedig mindkettőnek
megvan a maga sajátossága: biztatni a döntés előtt állókat szoktuk, figyelmeztetni
pedig csak úgy.
XL.1. Legelőször is, ezek nem a villámok, hanem a jeladások fajtái. A villámok
fajtái ugyanis a következők: a megcsapott testet kilyukasztó, szétrobbantó vagy
megégető villám. A testet kilyukasztó villám finom és lángtermészetű, amely lángja
vegyítetlen és tiszta finomságának köszönhetően a legszűkebb résen is kiszökik. 2. A
testet szétvető villám össze van gombolyodva, és összetömörült, viharos pneuma
tömeg vegyül hozzá. Így, míg az előbbi villám a csapás után ugyanazon a nyíláson tér
vissza és távozik, amelyen belépett, ennek széltében szétterjedő ereje felrobbantja,
nem pedig átfúrja a megütött tárgyat. 3. A harmadik fajtában, amely éget, sok földi
anyag van, és inkább tűz, mint lángtermészetű; így nagy tűznyomokat hagy maga
után, amelyek rajta maradnak a megcsapott tárgyakon. Egy villám sem érkezik ugyan
tűz nélkül, mégis ezt nevezzük sajátosan tűzszerűnek, amely nyilvánvaló égési
nyomokat hagy: vagy éget, vagy kormoz. 4. Háromféleképpen éget: vagy csak
meglegyinti a tárgyat és enyhe kárt tesz benne, vagy elégeti, vagy meggyújtja. Ezek
mind megégetnek, de fajtájuk és égetési módjuk különbözik. Ami elég, az
mindenképpen megég, de ami megég, nem feltétlenül ég el. 5. Ugyanígy, ami
meggyullad, mindenképpen megég, de ami megég, nem feltétlenül gyullad meg: ez
ugyanis már a tűz puszta áthaladása által megégethette a tárgyat. Ki ne tudná, hogy
van, ami ég, de nem lángol, viszont semmi nem lángol úgy, hogy egyúttal ne égne is?
Ezt az egyet még hozzáteszem: lehet, hogy valami elégett, de nem gyulladt meg, és
lehet, hogy meggyulladt, de nem égett el. 6. Most áttérek arra a fajta villámra,
amelytől a megcsapott tárgy megfeketedik. Ez vagy elszínezi, vagy átszínezi a tárgyat.
Elmondom, mi a különbség: elszíneződés az, ha valaminek a színe károsodik, de nem
változik meg; átszíneződés az, ha valaminek más lesz a külseje, mint volt, például
kék, fekete vagy fakó.
XLI.1. Ennyit arról, miben egyeznek meg az etruszkok és a filozófusok. Abban már
eltér a véleményük, hogy szerintük Iuppiter küldi a villámokat, és háromféle
mennykövet használ. Az első, mint mondják, szelíd és figyelmeztető jellegű, és
Iuppiter személyes döntésből küldi. A másodikat is Iuppiter küldi ugyan, de a tanács
határozata nyomán: ilyenkor ugyanis magához hívja a tizenkét istent. Ez a villám jót
is tesz néha, de akkor is csak úgy, hogy kárt is tesz: még használni sem használ
ártalmatlanul.
A harmadik mennykövet is Iuppiter küldi, de ilyenkor meghívja a tanácsba az
úgynevezett „fenti” és „leplezett” isteneket is - ez ugyanis feldúl mindent, amibe
belecsap, és mindenképpen megváltoztatja a magán- vagy államélet fennálló
helyzetét. A tűz ugyanis semmit nem hagy a régiben maradni.
XLII.1. Ha szemügyre veszed a dolgot, első pillantásra úgy tűnik, a régieknek
mindebben nincs igazak. Hát nem a tudatlanság csúcsa azt hinni, hogy a felhőkből
Iuppiter hajigálja a villámokat, oszlopokat, fákat, nemegyszer saját szobrait veszi
célba velük úgy, hogy míg a szentségtörők, gyilkosok, gyújtogatók szabadon sétálnak,
ő ártalmatlan állatokat sújt le? 
Vagy azt, hogy Iuppiter segítségül hívja döntéséhez az isteneket, mintha egymagának
nem volna elég ítélőképessége? Hogy azok a kedvező és szelíd villámok, amelyeket
egyedül csihol, és azok a pusztítóak, amelyek elhajításánál az istenségek nagyobb
tömege van jelen? 2. Ha tőlem kérded, mi a véleményem, szerintem nem voltak ők
olyan tompa agyúak, hogy Iuppitert igazságtalannak vagy rossz céllövőnek higgyék.
Hiszen amikor útjukra indította a tüzeket, amelyekkel ártatlanokra sújtott le, a
bűnösöket meg békén hagyta, vajon nem akart vagy nem tudott igazságosabban
dobni? 3. Mire támaszkodva állították hát mindezt? Hogy a tudatlanok lelkét
kordában tartsák, a leg-nagyobb bölcsek valami kikerülhetetlen félelmet mutattak fel
nekik. Azért, hogy féljünk valami fölöttünk állótól, kellett valami ebben az elvetemült
világban, amivel szemben senki sem tartja magát elég erősnek. Így hát, hogy jól
ráijesszenek azokra, akik csak félelmükben választják az ártatlanságot, bosszúállót
ültettek a fejük fölé - méghozzá fegyveres bosszúállót.
XVIII.1. Tehát miért az a villám ártalmatlan, amelyet Iuppiter egyedül küld, miért
az a pusztító, amelyet alaposan megfontolt, és más istenek támogatásával hajított el?
Mert Iuppiternek, vagyis a királynak, jót egyedül is kell tennie, kárt azonban - úgy
gondolták - csak többekkel együtt tehet. 2. Tanulják meg mindazok, akik nagy
hatalomra jutottak az emberek között, hogy villámot sem hajítanak tanácskozás
nélkül: hívjanak magukhoz sok tanácsadót, latolgassák a véleményüket, fogják vissza
azt, aki ártani akar, és valahányszor le kell sújtaniuk, tartsák szem előtt, hogy
ilyenkor még Iuppiter sem éri be a saját kútfejével.
XLIV.1. Azt sem gondolták nagy tudatlanságukban, Iuppiter váltogatja a
fegyvereit. Ilyet csak költő engedhet meg magának:
Van szelídebb villám, ennek cyclopsai jobbja
akkora vadságot nem adott, sem olyan dühű lángot;
másod-villámnak nevezik fönn;
2. - azok az emelkedett férfiak azonban nem éltek abban a tévedésben, hogy
Iuppiter hol súlyosabb, hol könnyebb, életlen villámokat használ. Azokat akarták
figyelmeztetni, akiknek villámokat kell szórniuk az emberek vétkeire, hogy nem
egyformán kell mindenre lesújtani: van, amit csak súrolni kell, van, amit leteríteni és
szétverni, van, amit figyelmeztetni.
XLV.1. De még csak azt sem hitték, hogy egy olyan Iuppiter hajigálja kezével a
villámokat, amilyet a Capitoliumon és a többi szentélyben tisztelünk: ők is ugyanazt
értik Iuppiter alatt, akit a mieink: a világmindenség irányítóját és őrzőjét, a világ
lelkét és lélegzetét, ennek a műnek gazdáját és mesterét, akire minden név ráillik. 2.
Végzetnek akarod nevezni őt? Nem tévedsz: őtőle függ minden, ő minden okoknak
oka. Gondviselésnek akarod mondani? Helyesen teszed: hiszen az ő terve
gondoskodik erről a világról, hogy akadálytalanul fejlődjék és bontakoztassa ki
tevékenységeit. 3. Természetnek akarod hívni? Nem hibázol: őbelőle termett
minden, az ő lélegzete által élünk. Világegyetemnek akarod hívni? Nem csalatkozol:
amit látsz, az mind-mind ő; benne van saját részeiben, megtartja magát és mindazt,
ami az övé. így látták az etruszkok is, és azért mondták, hogy a villámokat Iuppiter
küldi, mert nélküle semmi nem történik.
XLVI. „De miért hagyja békén Iuppiter azt, ami megérdemelné a csapást, és miért
sújtja le az ártatlant?” Nagyobb kutatásra hívsz engem, amelynek meg kell adni a
maga helyét és idejét. Egyelőre annyit mondok: nem Iuppiter küldi a villámokat,
hanem minden úgy van elrendezve, hogy amit nem ő tesz, az sem történik értelem
nélkül, ez az értelem pedig az övé. Hiszen ha nem Iuppiter műveli is most mindezt,
mégis Iuppiter műve az, hogy megtörténik. Nem nyúl hozzá mindenhez külön-külön,
de mindennek ő adott erőt és okot.
XLVII. A következő felosztásuk mellé nem sorakozom föl: azt mondják, a villámok
vagy örökre szólóak, vagy korlátozottak, vagy előzetesek. Örökre szóló az a villám,
amelynek jeladása az egész életre vonatkozik, és nem egyetlen dolgot ad hírül, hanem
átfogja az egész további élet eseményeinek szövedékét. Ezek olyan villámok, amelyek
elsőként érkeznek, miután valaki átveszi az örökségét, vagy egy ember, vagy város új
helyzetbe kerül. A korlátozott mindenképpen egy adott időre szól. Az előzetes az,
amelynek fenyegetését időben ki lehet tolni, de elhárítani és megszüntetni nem lehet.
XLVIII.1. Megmondom, miért nem értek egyet ezzel a felosztással. Egyfelől az
úgynevezett örökre szóló villám is korlátozott - hiszen az is egy adott időre
vonatkozik, és attól, hogy sok mindent ad hírül, még nem kevésbé korlátozott -,
másfelől az előzetesnek látszó villám is az - hiszen saját bevallásuk szerint is csak
meghatározott időre lehet haladékot kialkudni (azt mondják ugyanis, a magánéletre
vonatkozó villámokat legfeljebb tíz, az államéletre vonatkozókat legfeljebb harminc
évre lehet kitolni); így ezek is korlátozottak, mert magukban foglalják azt az időt,
aminél tovább nem halasztható a dolog. Szabott ideje van tehát minden villámnak és
minden beteljesedésnek, hiszen a bizonytalant nem lehet megragadni.
2. Hogy villámcsapás esetén mit kell megvizsgálni, arról csak itt-ott tesznek
bizonytalan említést - bár feloszthatnák a tárgyat úgy, mint Attalus, a filozófus, aki
ennek a tudománynak szentelte magát: vizsgálják meg, hol történt, mikor, kinek,
miben, milyen, mekkora. Ha rászánom magam, hogy ezeket tovább osszam, mi lesz
belőle? Átrághatatlan kásahegy.
IL. 1. Most végigszaladok a villámcsapások nevein, amelyeket Caecina megad, és
kifejtem róluk a véleményemet, Azt mondja: van követelő villámcsapás, amely
félbemaradt vagy nem szabályosan bemutatott áldozatokat kér számon;
figyelmeztető, amely megmutatja, mitől kell óvakodni; vészt hozó, amely halált és
száműzetést jósol; csalóka, amely valami jó látszatát keltve kárt okoz - consulságot ad
viselője vesztére, vagy örökséget, amelynek hasznáért nagy kellemetlenséggel kell
fizetni -; fogvicsorgató, amely veszély látszatát kelti, noha nincs veszély; 2.
érvénytelenítő, amely eltörli a korábbi villámok fenyegetését; hitelesítő, amely
megegyezik az előzőkkel; sötétbeni, amely zárt helyen történik; eltemetett, amely
korábban villámtól sújtott és nem kezelt tárgyakba csap bele; királyi, amely a
forumot vagy a népgyűlés helyét éri, vagy egy szabad város legfontosabb helyeit:
ennek a jeladása királysággal fenyegeti az államot; 3. alvilági, amikor a tűz a földből
csap ki; vendégváró, amely hozzánk idézi és, hogy a szakértők enyhébb kifejezésével
éljek, meghívja Iuppitert az áldozatra - de ha meg volna hívva, nem haragudnék; így
azonban, azt állítják, a jóslatkérők nagy veszedelmére érkezik -; segítő, amely
hívatlanul, de a jóslatért folyamodók javára érkezik.
L.1. Mennyivel egyszerűbb felosztást használt a mi kiváló Attalus barátunk, aki az
etruszkok tudományát a görögök kifinomultságával ötvözte! A villámok közül
egyesek olyasmit jeleznek, ami érint minket, mások olyasmit, ami nem érint minket,
megint mások vagy semmit nem jeleznek, vagy olyasmit, aminek az értelme nem jut
el hozzánk. 2. Azok között, amelyek jeleznek valamit, van kedvező, van kedvezőtlen,
van vegyes, van se nem kedvezőtlen, se nem kedvező. A kedvezőtlen villám fajtái a
következők: vagy elkerülhetetlen bajokat jósol, vagy elkerülhetőeket, vagy
csökkenthetőeket, vagy elhalaszthatóakat. A kedvező vagy maradandót, vagy
mulandót jelez. 3. A vegyesben vagy a jóból is, a rosszból is van egy rész, vagy pedig
jóra fordítja a rosszat, vagy rosszra a jót. Se nem kedvezőtlen, se nem kedvező az,
amely valami olyan cselekvést jelez nekünk, amelytől nem kell sem megijednünk,
sem felderülnünk, vagy olyan utazást, amely sem félelemre, sem reményre nem ad
okot.
LI. Visszatérek azokhoz a villámokhoz, amelyek jeleznek ugyan valamit, de az nem
érint minket: például ha egy bizonyos évben, egy bizonyos embernek újra
ugyanolyan villám érkezik, mint amilyen már volt. Semmit vagy számunkra
megismerhetetlen dolgot jeleznek például azok a villámok, amelyek a nyílt tengeren
vagy lakatlan pusztaságukban csapnak le; ezeknek vagy nincs jelzésértéke, vagy ha
van is, veszendőbe megy.
LII.1. Még néhány adalék a villám erejének ismertetéséhez, amely nem minden
anyagot gyötör meg ugyanúgy. Az erősebb anyagokat, mivel ellenállnak, hevesebben
veri szét, a képlékenyeken nem egyszer minden károkozás nélkül halad át. A kővel,
vassal és a legkeményebb anyagokkal megküzd, mivel kénytelen rohammal utat
keresni rajtuk keresztül, így hát ha nem talál, csinál; a gyenge és ritkább anyagokat
azonban kíméli, még akkor is, ha látszólag gyúlékonyak, mivel szelídebb az útja, ha
áthaladása nem ütközik akadályba. Ezért van, hogy - mint mondtam - sértetlenül
maradt pénzes ládákban összeolvadva találják a pénzt: mivel a leheletfinom tűz a
rejtett réseken fut keresztül, de ha valami szilárd és makacs részre akad a fában, azt
legyőzi. 2. Nem egyféleképpen dühöng azonban, mint mondtam, hanem éppen a kár
fajtájából értheted meg, mit milyen erő művelt, és hatásából ismerheted meg a
villámot. Néha ugyanazzal az anyaggal egyetlen villám ereje sok különböző dolgot
csinál, például egy fának a legszárazabb részét elégeti, a legkeményebb és
legszilárdabb részét átfúrja és széttöri, a kéreg legkülső rétegét szétszórja, a belső
háncsrétegeket megrepeszti és felhasogatja, a leveleket elroncsolja és összezsugorítja.
A bor megalszik, a vas és a bronz megolvad tőle.
LIII.1. Az a különös, hogy miután a villámtól megaludt bor visszatér eredeti
halmazállapotába, aki megissza, vagy belehal, vagy eszét veszti. Amikor azt kutattam,
miért van ez így, a következő jutott az eszembe. Van a villámban egy ártalmas erő.
Valószínűleg visszamarad belőle némi pneuma a folyadékban, amelyet kicsapott és
megalvasztott; hiszen nem is tudott volna megszilárdulni, ha valami kötő-erő nem
adódott volna hozzá. 2. Ezenkívül a villámcsapás után az olajnak és mindenféle
kenőcsnek undorító szaga lesz: ebből nyilvánvaló, hogy ebben az igen finom,
természetével ellentétes irányba kényszerült tűzben van valami dögletes hatás,
amelytől nemcsak a megcsapott tárgyak pusztulnak, hanem azok is károsodnak,
amelyeket csak meglegyint. Ezenkívül ahová a villám beütött, ott biztosan kénszag
van, ami - mivel természettől fogva súlyos - megzavarja az elmét, ha sokat lélegezzük
be.
3. De ezekre majd visszatérünk, ha lesz időnk. Ki tudja, hátha kedvünk kerekedik
bemutatni, hogy mindez menynyire a filozófiából, a tudományok szülőjéből ered. A
filozófia kérdezett rá először a dolgok okaira, figyelte meg a hatásokat, és - ami a
villámok vizsgálatában messze a legfontosabb - összepárosította a dolgok kezdetét és
végét.
LIV.1. Most visszatérek Posidonius véleményére. A földből és mindenből, ami
földi, részint nedves, részint száraz és füstszerű áramlik ki. Az utóbbi a villámok
tápláléka, az előbbi az esőké. Ami száraz és füsttermészetű anyag csak kijutott a
levegőbe, nem tűri, hogy a felhők magukba zárják, hanem áttöri azt, ami körülzárja:
innen a hang, amelyet mi mennydörgésnek hívunk. 2. Magában a levegőben is
mindaz, ami elvékonyodik, egyszersmind ki is szárad és fel is melegszik. Ha bezárják,
ez is éppúgy igyekszik menekülni, és hang kíséretében szabadul ki; hol egyszerre tör
ki és éppen ezért nagyobbat dördül -, hol apránként, részletekben. 3. A
mennydörgéseket tehát ez a pneuma sajtolja ki, miközben vagy szétszakítja a
felhőket, vagy átrepül rajtuk; a súrlódás legerőteljesebb fajtája pedig a felhőbe bezárt
pneuma forgolódása.
A mennydörgés, ahogy én gondolom, semmi egyéb, mint a megütött levegő
hangja. Ütést pedig csak úgy szenvedhet, ha közben vagy súrlódik, vagy szétszakít.
LV.1. „Ha a felhők egymásnak ütköznek - mondhatná valaki -, akkor is létrejön az
ütés, amit akarsz.” De nem teljes egészében: nem egészek rohannak ugyanis bele
egészekbe, hanem részek részekbe; puha dolgok pedig csak akkor adnak hangot, ha
kemény dolgoknak vágódnak. Ezért nem hallatszik a hullámverés, csak ha
nekicsapódik valaminek. 2. „A tűz - vethetnék ellenünk -, ha vízbe merül, hangot ad,
miközben kialszik.” Vedd úgy, hogy így van: ez is mellettem szól. Ilyenkor ugyanis
nem a tűz ad hangot, hanem a kioltó közegen át kiszökő pneuma. Bár megteszem
neked azt az engedményt, hogy a felhőben valóban keletkezik tűz, és ki is alszik,
akkor is a pneumától és a súrlódástól támad. 3. „Miért? - kérdezhetné valaki. - Nem
lehetséges, hogy az előbb említett hullócsillagok egyike egy felhőbe esik, és ott
kialszik?” Elhihetjük, hogy néha ez is megtörténhet; most azonban természetes és
állandó, nem pedig ritka és véletlenszerű okot keresünk. Vedd csak úgy, hogy
elismerem szavaid igazságát, hogy mennydörgések után néha keresztirányban
haladó és lehulló csillagokhoz hasonló tüzek villannak fel - a mennydörgés azonban
nem emiatt támadt, csak éppen miközben ez történt, mennydörgés is támadt.
4. Clidemos azt mondja, a villámfény puszta látszat, nem tűz, mint amikor éjszaka
az evezőcsapások nyomán csillog a tenger. Nem ül a hasonlat: a tenger esetében
ugyanis a csillogás a vízen belül jelenik meg, ami azonban a levegőben jön létre, az
kitör és kipattan.
LVI.1. Heraclitus úgy véli, a villámfény olyan, mint nálunk a tűz kezdeti
próbálkozásai, az első, bizonytalan láng, amely hol kihuny, hol újraéled. Ezeket a
régiek villanásoknak (fulgetra) hívták. Mi a „mennydörgés” szót többes számban
használjuk (tonitrua), a régiek azonban vagy „dörgésnek” (tonitrus) mondták, vagy
„dörejnek” (tonus). - Ezt Caecinánál találtam, a szavak mesterénél, aki egykor nagy
nevet szerzett volna az ékesszólásban, ha el nem sorvasztotta volna Cicero árnyéka.
2. Azt az igét is használták a régiek, amelynek mi már hosszan ejtjük az egyik
szótagját. Mi ugyanis azt mondjuk: fulgere, mint splendere; ők azonban ezt a
felhőkből jövő hirtelen fénykitörést az ige olyan alakjával szokták jelölni, amelynek
középső szótagja rövid: tehát fulgerenek mondták.
 LVII.1. Azt kérded, mit gondolok én magam, hiszen mindeddig mások
véleményéhez szabtam a tollam útját. Megmondom. Akkor villámlik, ha valami fény
hirtelen széltében felvillan. Ez olyankor történik, ha a felhők elvékonyodása miatt a
levegő tűzzé változik, de nem talál erőt, hogy messzebbre pattanjon ki. 2. Bizonyára
nem csodálod sem azt, ha a levegőt a mozgás elvékonyítja, sem azt, ha az
elvékonyodás meggyújtja; így olvad meg a parittyából kilőtt ólomlövedék, és a levegő
súrlódásától, akár a tűztől, cseppfolyóssá válik. Azért nyáron figyelhető meg a leg-
több villám, mert akkor a legtöbb a meleg: meleg testek súrlódásából pedig
könnyebben támad tűz. 3. Ugyanúgy keletkezik a villámfény, amely csak felragyog, és
a villám, amely lesújt. Az előbbinek azonban csekélyebb az ereje és kevesebb a
tápláléka - és hogy röviden mondjam el a véleményemet: a villám nem egyéb, mint
megfeszült villámfény. Miután tehát a meleg és füstös természetű anyag, amelyet
kibocsát a föld, belekerül a felhőkbe, és sokáig azok öblében forgolódik, a végén
kitör, de mivel nincs ereje, puszta ragyogás marad. 4. Amikor viszont ezek a
villámfények több anyagot találnak maguknak, és nagyobb lendülettel izzanak föl,
akkor nemcsak feltűnnek, hanem le is csapnak. Egyesek szerint a villám
mindenképpen visszatér, mások szerint, ha a tápanyag kerül túlsúlyba, és a villám
bágyadtabb ütéssel csap le, néha elnyugszik.
LVIII.1. De miért van az, hogy a villám hirtelen feltűnik, de nem következik utána
ki nem alvó tűz? Mert rendkívül gyors, és csodálatos a mozgása: egyszerre szakítja át
a felhőket és gyújtja meg a levegőt, majd ahogy elül a mozgás, megszűnik a láng. A
pneuma futása ugyanis nem állandó, hogy kiterjedhetne a tűz. Valahányszor
azonban saját hánykolódásával jobban meggyújtja magát, lendületet kap a futásra;
aztán, amikor már kivágta magát és megszűnt a harc, ugyanebből az okból hol
egészen a földig hatol, hol előbb eloszlik, ha kisebb az erő, amely kisajtolta. 2. Miért
ferdén halad? Mert pneumából áll, a pneuma pedig ferde és kanyargós - és mert a
természet felfelé hívja a tüzet, a kényszer pedig lefelé szorítja. Az útja akkor kezd
ferdülni, miközben egyik erő sem enged a másiknak, és a tűz a felsőbb régiók felé
törekszik, de az alsóbb régiók felé kényszerül. 3. Miért éri olyan gyakran villámcsapás
a hegycsúcsokat? Mert a felhők útjában vannak, és az égből leeső testeknek ezeken
kell áthaladniuk. 
LIX.1. Tudom én, mit hiányolsz már régóta, mit követelsz rajtam. Azt mondod:
„Jobb szeretnék nem félni a villámtól, mint mindent tudni róla. Tanítsd másoknak,
hogyan keletkeznek; én azt akarom, hogy verd ki belőlem a tőlük való félelmet, nem
pedig, hogy bemutasd a természetüket.” 2. Követlek, amerre hívsz, hiszen minden
témába, minden beszélgetésbe kell valami jótékony hatásút vegyíteni. Miután a
természet titkai között jártunk, miután isteni dolgokkal foglalkoztunk, vissza kell
hódítanunk lelkünket a bajaitól, és újra meg újra meg kell erősítenünk - erre még
annak is szüksége van, aki már kiművelte magát, és csak ezzel az egy dologgal
foglalkozik. Nem azért, hogy elkerüljük a dolgok csapásait - hiszen mindenfelől
hajigálják ránk a dárdákat -, hanem hogy bátran és állhatatosan tűrjük. 3. Lehetünk
legyőzhetetlenek, de rendíthetetlenek nem - bár felcsillan néha a remény, hogy azok
is lehetünk. „Hogyan?” - kérded. Vesd meg a halált, és máris megvetettél mindent,
ami a halálhoz vezet, legyen az akár háború, akár hajótörés, akár vadállatok
támadása, akár hirtelen omlással zuhanó, súlyos romok. 4. Tehetnek bármi többet,
mint hogy a testet eloldják a lélektől? Ezt nem kerüli cl semmi óvatosság, nem ment
föl alóla semmi szerencse, nem győzi le semmi hatalom. Más dolgokat különféleképp
oszt szét a szerencse, a halál mindenkit egyaránt magához szólít: akár haragudnak
ránk az istenek, akár kegyesek hozzánk, mégiscsak meg kell halni. 5. Éppen a
kétségbeesésből merítsünk bátorságot! A leggyávább állatok is, amelyeket
menekülésre szült a természet, nem harcra termett testükkel is megkísérlik az
ellenállást, ha nincs kiút. Nincs veszedelmesebb ellenség, mint akit szorult helyzete
tesz vakmerővé, és mindig sokkal erőszakosabb az összecsapás, ha a szükség
mozgatja, mint ha az erény - vagy legalábbis ugyanolyan elszánt a nagy lélek és az
elveszett. 6. Gondoljunk bele, hogy ami a halált illeti, elvesztünk. És valóban. Így van
ez, Lucilius: mind a halálnak vagyunk félretéve. Ezt az egész népet, amelyet itt látsz,
az egészet, amelyet elgondolsz, hogy bárhol létezik, a természet hamarosan elszólítja
és csűrébe gyűjti; az nem kérdés, hogy így lesz-e, csak az, hogy mikor: előbb vagy
utóbb, de ugyanoda kell jutnunk. 7. Hát akkor meg? Szerinted nem a világ
leggyávább és legostobább embere az, aki minden követ megmozgat, hogy még egy
kicsit élhessen? Hát nem vetnéd meg azt, aki, miután a halálra szántak közé sorolták,
ajándék gyanánt kéri, hogy utolsóként hajthassa a bárd alá a fejét? Mi is ezt tesszük:
sokért nem adnánk, ha később halhatnánk meg. 8. Mindenkire kiszabták a
halálbüntetést, méghozzá a legigazságosabb ítélettel. Ugyanis - ami a legnagyobb
vigasz szokott lenni a kivégzésükre készülőknek - akiknek ugyanaz az ügye, ugyanaz
a sorsa is. Ha bíró vagy tisztségviselő szolgáltatott volna ki minket, követnénk az
utasítást, és alávetnénk magunkat a hóhérnak - mit számít, parancsra megyünk- e a
halálba, vagy mert erre születtünk? 9. Ó, de esztelen vagy, de megfeledkeztél
törékenységedről, ha akkor félsz a haláltól, amikor dörög az ég! Így van? Ezen múlik
a megmenekülésed? Életben maradsz, ha elkerül a villám? Megtalál a kard, megtalál
a kő, megtalál az epebaj. A villám nem a legnagyobb veszély, ami fenyeget, csak a
leglátványosabb. 10. Persze, méltánytalan elbánásban részesülsz, ha ez a végtelen
gyorsaság nem hagy időt, hogy érzékeld a halálodat, ha a halálodat kezelni kell , ha
még akkor sem vagy fölösleges, amikor kiadod a lelkedet, hanem valami nagy dolog
jele leszel. Persze, méltánytalan elbánásban részesülsz, ha egy villámmal együtt
temetnek el. 11. Te meg vacogni kezdesz az égzengéstől, reszketsz, ha meglátsz egy
puszta felhőt, és valahányszor felvillan valami, holtra válsz. Nos hát? Szerinted
tiszteletre méltóbb hasmenéstől meghalni, mint villámcsapástól? Hát annál
bátrabban dacolj az ég fenyegetésével, és ha mindenfelől lángra lobban a
világegyetem, gondolj arra, hogy egy ilyen halállal semmit nem veszíthetsz el. 12. Ha
pedig azt hiszed, ellened készül ez az égiháború, a viharok nagy viszálya, ha miattad
torlódnak, ütköznek, csattannak a felhők, ha a te vesztedre csiholódik ennyi tűz, hát
vedd vigasztalásnak, hogy ilyen fontos dolog a halálod. 13. De ebbe nem lesz
alkalmad belegondolni. Ez a baleset felment a félelem alól, és többek közt az az
előnye is megvan, hogy előbb jön, mint várnánk. Soha senki nem ijedt meg villámtól,
csak ha már megúszta. 
 III. KÖNYV
A FÖLD VIZEIRŐL

BEVEZETÉS
1. Jól tudom, derék Lucilius, hogy vén fejjel milyen nagy dolgok alapjait rakom le:
hiszen arra határoztam el magam, hogy körbejárom a világegyetemet, kiásom okait
és rejtett kincseit, és másoknak is továbbadom, hogy megismerjék. Mikor vizsgálnék
végig ennyi mindent, mikor gyűjteném össze a sokfelé szóródott morzsákat, mikor
pillantanék bele ilyen mély titkokba? 2. Sarkamban az öregség, szememre veti a
haszontalan törekvések szolgálatában eltöltött éveket. Annál inkább siessünk, és
elpazarolt életünk szakadásait foltozza meg a munka! A nappalhoz csatlakozzék az
éjszaka, nyessük vissza az elfoglaltságokat, dobjuk le a gazdájától távol fekvő birtok
gondját, a lélek forduljon teljesen önmaga felé, és a vég küszöbén nézzen egy kicsit
vissza, hogy elmerengjen önmagán. 3. Így is tesz: nem hagy békét magának,
mindennap felméri, milyen rövid az idő, és mindazt, amit elvesztett, még meglévő
életének buzgó kiaknázásával újra összegyűjti. Az erényeshez a megbánásból nyílik a
legmegbízhatóbb átjáró. Kedvem támad hát világgá kiáltani a híres költőnek ezt a
sorát:
Lelkünk szárnyra kap, és nekilát sok nagy feladatnak, bár az idő rövid.
Ezt mondanám akkor is, ha gyermekként vagy ifjúként látnék neki - ilyen nagy
dolgokra ugyanis semmi idő nem elég -, de hát én csak a délutáni órákban
gyürkőztem neki ennek a komoly, súlyos, mérhetetlen dolognak. 4. Tegyük azt, amit
meneteléskor szokás: aki később indult, gyorsaságával hozza be a lemaradását.
Siessünk, végezzük nagy, sőt talán leküzdhetetlen munkánkat, és ne mentegessük
magunkat éveink számával. Megnő a lélek, valahányszor szembesül azzal, milyen
nagy dologba kezdett, és nem azt méricskéli, mennyi van még neki hátra, hanem
hogy mennyi van még a feladatból.
5. Egyesek, míg idegen királyok tetteit írták meg, és hogy mi minden bajt okoztak
egymásnak és tűrtek el egymástól a nemzetek, felemésztették magukat. Mennyivel
jobb saját bajainkat kioltani, mint másokét megörökíteni! Mennyivel fontosabb az
istenek műveit hirdetni, mint Philippus vagy Alexander zsiványkodását, meg a
többiekét, akik népek romlása árán lettek híressé, s nem kisebb csapásai voltak a
halandóknak, mint egy árvíz, amely elönt egy egész síkságot, mint egy világégés,
amelyben élőlények sokasága hamvad el! 6. Leírják, hogyan kelt át Hannibal az
Alpokon, hogyan kapott erőre a Hispaniára mért vereségektől, és támadt váratlanul
háborúval Itáliára, majd - miután minden összeomlott, de őt még Karthago bukása
sem törte meg - hogyan járt egyik királytól a másikhoz, felajánlva hadvezéri
szolgálatait és hadsereget kérve a rómaiak ellen, vénségére is hogyan kereste a
háborút a világ minden szögletében: ennyire meg tudott lenni haza nélkül, csak
ellenség nélkül nem!
7. Mennyivel jobb azt kutatni, mit kell tennünk, mint hogy mit tettek mások, és
ráébreszteni azokat, akik javaikat a szerencsére bízták, hogy annak egy adománya
sem maradandó, hanem minden ajándéka szellőnél könnyebben szertefoszlik! Hisz
nem ismeri a nyugalmat, boldog, ha az örömöt búra válthatja, ha mindent a feje
tetejére állíthat. Így hát senki ne bízzék jó sorsában, senki ne essék kétségbe balsorsa
miatt: minden váltakozik. 8. Mit ugrálsz örömödben? Nem tudod, hogy ami a
csúcsra emel, hol fog cserbenhagyni: nem veled együtt fog elmúlni. Mit heversz a
padlón? Eljutottál a mélypontra, most indulhatsz újra fölfelé. A kedvezőtlen jobbra, a
vágyva vágyott meg rosszabbra fordul. 9. Így kell fogalmat alkotnunk arról, milyen
bizonytalan alapokon áll nemcsak a magánember háza, amelyet megingat egy
jelentéktelen csapás is, hanem a főrangúaké is. A legalacsonyabb sorból támadt
királyságok parancsolóik fölébe kerekedtek, régi ősi birodalmak buktak el virágzásuk
teljében, össze sem lehet számolni, hányat döntöttek meg mások. Mármost leginkább
az istenség az, aki az egyiket felépíti, a másikat megalázza, méghozzá nem is szelíden
teszi félre őket, hanem a csúcsról dobálja a mélybe, hogy nyomuk se maradjon. 10.
Azért hisszük csak nagynak ezeket, mert mi aprók vagyunk: sok dolog nagysága nem
saját természetéből ered, hanem a mi kicsinységünkből.
Mi a legfontosabb az emberi életben? Nem az, ha hajóhadakkal töltötted meg a
tengereket, nem az, ha a Vörös-tenger partján szúrtad le jelvényeidet, nem is az, ha
jogsértéseid alól már kifogyott a szárazföld, ezért az ismeretlent kutatva
bebarangoltad az óceánt, hanem az, ha lelkedben mindent átláttál, és - aminél nincs
nagyobb győzelem - leigáztad a hibáidat. Számtalan embernek voltak a hatalmában
népek, városok, de önmaga alig egypárnak. 11. Mi a legfontosabb? Hogy a szerencse
fenyegetéseinek és ígéreteinek fölébe emeld a lelkedet, hogy semmit ne tarts
méltónak arra, hogy reméld. Hiszen mit kívánhatnál meg? Valahányszor visszahullsz
az isteni társaságából az emberi dolgok közé, az orrodig sem látsz majd, éppen úgy,
mint aki tűző napról tért vissza a sűrű árnyékba. 12. Mi a legfontosabb? Hogy a
kedvezőtlen fordulatokat derűs lélekkel tudd viselni, és bármi ér is, úgy tűrd, mintha
magad akartad volna. Akarnod kellett volna ugyanis, ha tudtad volna, hogy minden
az istenség döntése alapján történik. A sírás, a panasz, a sóhajtozás: hitszegés. 13. Mi
a legfontosabb? Hogy lelked bátor és makacs legyen a sorscsapásokkal szemben, a
fényűzésnek nemcsak megvetője, de esküdt ellensége, a veszélyre se nem mohó, se
nem gyáva, aki tudja nem várni a sült galambot, hanem megsütni magának, és jó
vagy balszerencse ellen egyaránt rendíthetetlen magabiztossággal síkraszállni, nem
zavarodva meg sem az egyik tombolásától, sem a másik ragyogásától. 14. Mi a
legfontosabb? Hogy a lelkedben ne engedj meg magadnak rossz elhatározásokat;
hogy tisztán emeld kezedet az ég felé; hogy semmi olyan jóra ne törekedj, ami csak
úgy kerülhet hozzád, ha valaki neked adja vagy elveszíti; hogy jó lelkületet kívánj -
ettől senki nem lesz az ellenséged -, minden egyebet pedig, amit a halandók nagyra
értékelnek, még ha házhoz szállítja is neked valami véletlen, úgy szemléld, mintha
egy nap ugyanarra távoznék, amerről jött. 15. Mi a legfontosabb? Hogy bátorságodat
magasra emeld a járulékos dolgok fölé; hogy ne feledd ember voltodat, s ezért ha
boldog leszel, tudd, hogy ez sem tart sokáig, ha pedig boldogtalan, tudd, hogy nem
vagy az, ha nem tartod magad annak. 16. Mi a legfontosabb? Hogy utolsó leheleted
már ott legyen az ajkadon. Ettől leszel szabad - nem a római polgárjog, hanem a
természet joga szerint. Szabad pedig az, aki megmenekült saját maga szolgaságából.
Állandó ez és leküzdhetetlen, éjjel-nappal egyaránt szorongat, szünet nélkül,
mozdulni sem engedve. 17. Önmagunk szolgájának lenni a legsúlyosabb szolgaság, de
könnyű lerázni, ha többé nem követelsz sokat magadtól, ha többé nem fizeted
magadat, ha magad elé állítod természetedet és korodat - légy bár egészen fiatal -, és
azt mondod magadnak: „Mit őrjöngök? Mit lihegek? Mit izzadok? Mit forgatom fel a
földet, a forumot? Nincs szükségem sokra, és arra sem sokáig.”
18. Ehhez nyújt segítséget, ha beletekintünk a természetbe. Először is otthagyjuk
azt, ami közönséges. Másodszor: elvonjuk a testtől a lelket, hiszen arra van
szükségünk, hogy ez nagy legyen és emelkedett. Harmadszor: a rejtett dolgokon
edzett finom logika a nyilvánvaló dolgokban sem tesz majd rosszabb szolgálatot.
Márpedig mi sem nyilvánvalóbb ezeknél a gyógyító tanításoknál, amelyeket
haszontalanságunk és őrültségünk ellen tanulunk - amit elítélünk, de félre nem
teszünk.
I.1. Vizsgáljuk meg tehát a Föld vizeit, és nyomozzuk ki, miként keletkeznek - akár,
ahogy Ovidius mondja,
volt egy iszaptalan és kristályos ezüst vizű forrás
akár, ahogy Vergilius mondja:
hol zúg folyamárja
s mint tenger tör a tájra kilenc torkával a hegyről,
akár, ahogy nálad olvashatom, drága Iunior barátom:
éliszi víz tör a forrásból ki Szicília földjén,
akár valami más táplálja a vizet -, hogyan hömpölyög oly sok hatalmas folyó éjjel-
nappal, miért van, hogy míg egyesek a téli vizektől duzzadnak meg, mások akkor
áradnak, amikor a többi folyó apad. 2. A Nílust egyelőre különválasztjuk a többitől,
hiszen egyedülálló és sajátos természetű, és majd külön szentelünk rá időt . Egyelőre
a közönséges mind a hideg, mind a meleg - vizeket vegyük sorra; az utóbbiaknál azt
is meg kell majd vizsgálnunk, hogy születésüktől melegek-e vagy úgy melegednek föl,
A többieket is tárgyalni fogjuk, amelyeket vagy az ízük, vagy valami hasznos
tulajdonságuk tesz különlegessé: az egyik ugyanis a szemnek tesz jót, a másik az
inaknak, a harmadik idült, az orvosok által gyógyíthatatlannak ítélt károsodásokból
is kikúrál, van, amelyik meggyógyítja a fekélyt, van, amelyik ivókúraként használható
belső szerveink ápolására, és enyhíti a tüdő- és bélpanaszokat, van, amelyik elállítja a
vérzést.
II.1. Amilyen különböző az egyes vizek haszna, annyira eltér az ízük is. Vannak
édesek, vannak különféle módon kellemetlen ízűek: találunk ugyanis sósat, keserűt,
vagy gyógyvizeket, amelyek közt megemlíthetjük a kén-, vas- és timsótartalmúak. A
hatást az íz jelzi. 2. Sok más jellemző vonásuk is van: először is a tapintásuk (hideg
vagy meleg), aztán a sűrűségük (könnyű vagy nehéz), a színük (tiszta, zavaros, sötét,
átlátszó), hatásuk az egészségre (van jótékony, van halálos). Van, amelyikben
kristályok válnak ki, van híg, van olajos. Van tápláló, van, amelyik bármiféle hatás
nélkül áthalad az ember szervezetén, van, amelyik termékenységet ad annak, aki
megissza.
III. Minden víz vagy áll, vagy folyik; vagy összegyűlik, vagy különböző erei vannak.
Az, hogy áll-e a víz vagy folyik, a domborzati viszonyoktól függ: lejtős terepen folyik,
sík vagy homorú területen helyben marad és áll. Néha a pneuma az ellenkező irányba
hajtja: ez kényszerhatás, nem folyás. 
Összegyűlni esővízből szokott; ha saját forrása van, természetes víznek nevezzük.
Semmi akadálya azonban annak, hogy a víz egy bizonyos helyen össze is gyűljék,
teremjen is: ezt látjuk a Fucinus-tónál, amelybe a környező hegyekből minden
lezúduló esővíz lecsörgedezik, de magában a tóban is nagy, rejtett vízerek vannak.
Így amikor a téli patakok már elapadtak, a tó akkor is megőrzi arculatát.
IV. Először tehát azt vizsgáljuk meg, hogyan bírja a Föld a folyók futását
folyamatosan fenntartani, honnan jön elő ennyi víz. Csodáljuk, hogy a tengerek meg
sem érzik a folyóktól kapott vízmennyiséget - nem kevésbé csodálatra méltó, hogy a
Föld sem érzi meg a feltörő vizek elvesztését. Mi az, ami a Földet vagy úgy
megtöltötte egyszer, vagy folyamatosan úgy utántölti, hogy rejtett méhéből ennyit
tudjon adni? Bárhogyan magyarázzuk is a folyót, ugyanaz vonatkozik a patakokra és
forrásokra is.
V. Egyesek úgy ítélik, a Föld mind visszakapja a kibocsátott vizet, és a tengerek
azért nem gyarapodnak, mert ami beléjük folyik, azt nem kebelezik be, hanem rögtön
visszaadják. A víz ugyanis rejtett úton a föld alá jut, és ami nyíltan jött elő, titokban
tér vissza. Az áthaladás során a tengervíz megszűrődik, mert a föld sokszorosan
tekervényes útjain ide-oda csapódva levetkőzi keserű és rossz voltát: a sok különféle
talajban elhagyja az ízét, és tiszta vízzé változik.
VI.1. Egyesek úgy vélik, hogy ami esőt a föld magába fogad, azt ereszti ki újra.
Azzal érvelnek, hogy azokon a vidékeken, ahol ritkán esik, nagyon kevés a folyó. 2.
Mint mondják, azért szárazak Aethiopia pusztái, azért található kevés forrás Africa
belsejében, mert az éghajlat forró természetű, és szinte örök a nyár. Így aztán
parlagon hever a homok, rajta sehol egy fa, sehol egy földműves - hiszen ritkán
öntözi eső, és azt is rögtön felissza. Ezzel szemben közismert tény, hogy Germania,
Gallia és rögtön utánuk harmadikként Itália is bővében van patakoknak, folyóknak,
mivel éghajlatuk nedves, és még nyáron is előfordul eső.
VII.1. Látod, hogy ez ellen sok mindent fel lehet hozni. Először is én mint szorgos
szőlőműves állítom neked, hogy nincs olyan nagy eső, amely a földet tíz lábnál
mélyebben átitatná. Az összes nedvesség felszívódik a legfelső rétegben, és lejjebb
nem hatol. 2. Hogyan éltethetné hát az eső a folyókat, ha egyszer csak a talaj felszínét
áztatja meg? „De az eső nagy része a folyók medrében eljut a tengerig. Nem sokat
szív fel a föld, és azt sem tartja meg: hiszen vagy száraz, és eltűnik benne minden,
ami ráömlik, vagy pedig telített, és kirekeszti magából, ami szükségletein leiül hullik
rá. Azért nem duzzasztják meg a folyókat a korai esők, mert a szomjazó föld mind
magába szívja őket.” 3. No de egyes folyók sziklákból, hegyekből törnek elő. Mit
használhat ezeknek az eső, amely csupasz szirteken zúdul alá, és nincs föld, amibe
felszívódjék? Vedd hozzá, hogy több mint 200-300 láb mélyre ásott kutakkal a
legszárazabb vidékeken is bőséges vízereket lehet feltárni olyan mélységben, ahová
az eső nem hatol le - ebből tudhatod, hogy ott nem égi, nem felgyülemlett nedvesség
van, hanem ahogy mondani szokás, élő víz. 4. Ez a vélemény azzal az érvvel is
megcáfolható, hogy vannak bővizű források, amelyek hegyek csúcsán fakadnak.
Nyilvánvaló, hogy valami fölfelé hajtja őket, vagy ott születnek, míg az esővíz mind
lefolyik.
VIII. Egyesek úgy vélik, ahogy a szárazföld külső részén hatalmas mocsarak, nagy
és hajózható tavak terülnek el, ahogy hatalmas területen nyújtóznak el a tengerek,
betódulva a völgyekbe is, úgy a szárazföld belsejében is bőven van édesvíz, és nem
kevésbé széles állóvizeket képeznek, mint idefönn az óceán és öblei, sőt még
szélesebbeket is, mivel a föld mélysége nagyobb. Tehát ebből a feneketlen hőségből
kerülnek felszínre azok a folyók. És mit csodálod, hogy a föld meg sem érzi
elvesztésüket, ha a tengerek nem érzik meg hozzájárulásukat?
IX.1. Mások ezt a magyarázatot fogadják el: azt mondják, a földben öblös üregek
vannak, és sok pneuma, amely szükségszerűen kihűl a súlyos árnyék nyomása alatt,
aztán, lomhává és mozdulatlanná válva, miután megszűnt önmagát mozgatni, vízzé
alakul. 2. Ahogy fölöttünk a levegő átváltozásából eső lesz, úgy a föld alatt folyó vagy
patak. Fölöttünk a levegő nem állhat sokáig lomhán és súlyosan - hiszen néha
megritkítja a Nap, néha kiterjesztik a szelek, ezért az esők közt sok idő telik el. A föld
alatt azonban, bármi változtatja is vízzé, az mindig ugyanaz: véghetetlen árnyék, örök
hideg, soha szét nem zilált sűrűség - tehát mindig biztosítja az okot a forrás vagy a
folyó számára. 3. Mi is elfogadjuk, hogy a Föld változékony: mindaz, amit
kipárologtat magából, szintén azonnal összesűrűsödik, és nedvességgé változik,
mivel nem a szabad levegő fogja fel. Tessék, meg is van a föld alatt termő vizek első
oka.
X.1. Hozzáveheted azt is, hogy mindenből minden lesz, a vízből levegő, a levegőből
víz, tűz a levegőből, a tűzből levegő. Miért ne lehetne hát a földből víz? Hiszen ha a
föld más dolgokká át tud változni, akkor vízzé is át tud, sőt azzá tud leginkább. A
kettő ugyanis rokon: mindkettő nehéz, mindkettő sűrű, mindkettő a világegyetem
szélére szorult. A vízből lesz föld - miért ne lehetne a földből víz? 2. „De hát a folyók
nagyok.” Ha már beláttad, mekkorák, most azt is nézd meg, mekkora az, amiből
fakadnak. Csodálkozol, hogy bár szakadatlanul folynak, sőt némelyik sebesen fut
tova, mindig ott van nekik az új víz. Azon is csodálkozhatnál, hogy bár a szelek az
egész levegőt mozgásba hozzák, a pneuma nem merül ki, hanem éjjel-nappal
ugyanúgy áramlik, ráadásul nem is meghatározott mederben halad, mint a folyók,
hanem rohamával széltében járja be az ég, hatalmas térségeit. Azon is
csodálkozhatnál, hogy mindig van még hullám, amely a sok-sok megtört hab helyébe
léphet. 3. Semmi sem fogy el, ami önmagába tér vissza. Minden elem váltakozva tér
vissza egymásba: ami az egyikből elpusztul, a másikba megy át, és a természet
mintegy mérlegre téve vizsgálja a maga részeit, nehogy az egyensúly megbomlása
felborítsa a világegyetemet. 4. Minden ott van mindenben. A levegő nemcsak
átalakul tűzzé, de soha nincs tűz nélkül. Vond el tőle a hőt: merev lesz, beáll,
megkeményedik. A levegő átalakul nedvességgé, de nedvesség nélkül sincs. A föld
levegőt is, vizet is képez, de éppúgy nincs soha víz nélkül, mint levegő nélkül. Az is
megkönnyíti egymásba való átmenetüket, hogy eleve beléjük keveredik az, amibe át
kell alakulniuk. 5. A földben tehát van nedvesség: ezt sajtolja ki. Van levegő is: ezt a
földalatti hideg árnyéka besűríti, hogy nedvességet képezzen. Maga a föld is képes
nedvességgé változni: tehát természetének megfelelően viselkedik.
XI.1. „Akkor hát - kérdezhetné valaki -, ha a folyók és források állandó okok miatt
keletkeznek, miért van az, hogy időnként kiszáradnak, időnként ott fakadnak föl,
ahol addig nem voltak?” Az útvonalakat sokszor földmozgások bolygatják meg, és a
föld beomlása útjába áll a vizek futásának - ezek pedig, ha akadályozzák őket, új
kijáratokat keresnek, és megpróbálnak kitörni valamerre, vagy éppen a föld
rázkódása miatt kerülnek eredeti helyükről máshová. 2. Nálunk is elő szokott
fordulni, hogy ha a folyókat valami megfosztja csatornájuktól, először visszafelé
folynak, aztán, mivel nincs már útjuk, újat csinálnak. Theophrastus szerint ez történt
a Corycus hegyén, ahol egy földrengés után tömegével fakadtak új források. 3. Ő
egyébként feltételezi, hogy más okok is közrejátszhatnak abban, hogy vizek törnek
felszínre vagy térnek el irányuktól, hogy másfelé forduljanak. A Haemus valaha
vízben szegény volt, de amikor Cassander oda szorította fel a gallok egy nemzetségét,
és azok kivágták az erdőt, hatalmas bőségben tört elő a víz, amelyet a ligetek addig
nyilván magukba színak táplálékul, miután pedig ezeket kidöntötték, túláradta
nedvesség, amelyet többé nem ittak fel a fák. 4. Mint mondja, ugyanez történt
Magnesia környékén is. Ez azonban - Theophrastus engedelmével! - nem valószínű,
mivel általában éppen a legárnyasabb helyeken van a legtöbb víz; márpedig ez nem
így volna, ha a fák felszárítanák a vizeket. A fák ugyanis közvetlen környezetükből
kapják táplálékukat, a folyók víztömege azonban a Föld legbelsejéből szivárog, és
azon a határon túl keletkezik, ameddig a gyökerek elkalandozhatnak. Aztán meg, a
visszanyesett fáknak több nedvességre van szükségük, hiszen nemcsak annyit
szívnak fel, amennyiből megélnek, hanem amennyiből növekedni is tudnak.
5. Theophrastus arról is tudósít, hogy Arcadia környékén - ez Kréta szigetének egy
városa volt - kiapadtak a források és patakok, mivel a várost feldúlták, így megszűnt
a földművelés; miután azonban a föld visszakapta művelőit, visszakapta a vizeit is. A
kiszáradást azzal okolja meg, hogy a Föld összehúzódott és megkeményedett, és
mivel nem forgatták meg, nem tudta átereszteni az esőt. De akkor hogy találhatunk
oly sok forrást a legelhagyatottabb vidékeken? 6. Egy szó mint száz, több olyan hely
akad, amelyet vizei miatt vettek művelés alá az emberek, mint olyan, ahol a művelés
miatt lett víz. Azt ugyanis, hogy az óriási, már legfelső folyásuktól nagy hajókkal is
járható folyókat nem esővíz tölti meg, megértheted abból, hogy forrásukból télen-
nyáron egyformán zúdulnak alá. Az esővízből lehet patak, de nem folyó, amely
partjai között egyenletesen halad, és amelyet a zápor csak megáraszt, de nem az
hozza létre.
XII.1. Induljunk egy kicsit mélyebbről, ha nincs ellene kifogásod, és majd amikor
eljutsz a folyók valódi eredetéhez, tudni fogod, hogy nincs mit kutatnod. A folyót
nyilvánvalóan állandó víz bősége és futása képezi. Azt kérdezed hát tőlem, hogyan
lesz a víz? Én meg visszakérdezek hogyan lesz a levegő vagy a föld? 2. De ha a
természetben négy elem van, nem kérdezheted, honnét van a víz: hiszen a természet
negyedrésze. Mit csodálod tehát, ha a természet ilyen nagy darabja mindig ki tud
árasztani valamit magából? 3. Ahogy a levegő, amely szintén egynegyede a
világegyetemnek, szeleket és szellőket támaszt, úgy a víz patakokat és folyókat. A szél
áramló levegő, a folyó meg áramló víz. Elég, sőt sok erőt tulajdonítottam neki,
amikor azt mondtam róla: „elem”. Ebből megértheted, hogy ami belőle indul ki, nem
fogyhat el.
XIII.1. Hozzáteszem, hogy mint Thales mondja, ez a „legerősebb elem”. Úgy tartja,
ez volt az első, ebből támadt minden. De mi is ezen a véleményen vagyunk, vagy
legalábbis ennek tőszomszédságában: szerintünk ugyanis a tűz az, ami az egész
világegyetemet elfoglalja, és mindent önmagává fordít át: az elenyésző és lankadó tűz
összeroskad, és miután ez kialudt, a természetben nem marad semmi más, csak a
nedvesség, és ebben szunnyad az eljövendő világ reménye. 2. Így a tűz a világ vége, a
nedvesség a kezdete. Csodálod, hogy mindig indulhatnak folyók ebből, ami minden
helyett volt és amiből minden való? A nedvesség szerepe a szétváláskor negyedére
csökkent, de úgy helyezkedett el, hogy folyókat, patakokat, forrásokat tudjon
táplálni.
XIV.1. Most pedig egy bolondos ötlet következik Thalestől. Azt mondja ugyanis,
hogy a földkerekség a vízen lebeg és hajó módjára halad, és akkor beszélünk
földrengésről, amikor mozgékonysága miatt hánykolódik. „Nem csoda hát, ha
bővelkedik nedvességben, hogy folyókat árasszon magából, hisz nedvességben van az
egész.” 2. Fütyüld ki ezt a régi, csiszolatlan véleményt: sem az nem valószínű, hogy a
föld a vízen úszik , sem azt nincs okod elhinni, hogy a víz repedéseken keresztül
felszivárog ide a földkerekségbe, és fenékvizet képez.
Az egyiptomiak négy elemet vettek föl, aztán mindegyikből leszármaztattak két
másikat. A levegőt hímneműnek gondolják ott, ahol szél fúj, nőneműnek ott, ahol
lehetetlen és felhős. Férfi-víznek mondják a tengert, női víznek az összes többit. A
tüzet hímneműnek nevezik ott, ahol forró a láng, nőneműnek, ahol csak fényes, és
bele is lehet nyúlni. A keményebb földet, például a sziklákat és szirteket hímnek
hívják, a kezelhető és megművelt földnek pedig a nő nevét adják. 3. A tenger egy,
tudniillik eleve így lett megalkotva; megvannak a maga erei, amelyek feltöltik és az
árapályt okozzák. Ahogy a tengernek, úgy a mi lágyabb vizünknek is hatalmas rejtett
tömegei vannak, amelyeket semmi folyó futása nem meríthet ki. Mennyiségét nem
lehet felbecsülnünk: annyi áramlik ki belőle, amennyi képes állandóan folyni. 
XV.1. Ezek közül van, amivel egyetérthetünk, de én még ezt is gondolom:
szerintem a Földet a természet kormányozza, méghozzá a mi testünk mintájára,
amelyben ugyancsak vannak erek és ütőerek, az előbbiek vért, az utóbbiak pneumát
tartalmaznak. A Földben is vannak utak, egyeseken víz fut, másokon pneuma.
Annyira az emberi test hasonlatosságára alakította ezt a természet, hogy őseink a
vizekre is használták az „ér” szót. 2. De ahogy bennünk sem csak vér van, hanem
sokféle testnedv, egyesek szükségesek, mások romlottak és kissé olajosabbak - a
fejben az agyvelő, orrváladék, nyál és könnyek, a csontokban a csontvelő, az
ízületekben pedig egyfajta adalékanyag, amitől síkosak lesznek, és így gyorsabban
hajolnak -, úgy többféle nedv van a Földben is. 3. Egyesek érett állapotukban
megkeményednek - innen a fémbányák minden termése, amelyekben az aranyat és
ezüstöt keresi a kapzsiság, meg ami folyadékból kővé kristályosodik. Mások a föld és
a nedvesség rothadásából jönnek létre, mint a kátrány és a többi efféle. Ez a
természet törvénye és akarata szerint termő vizek oka.
4. Egyébként ahogy testünkben, úgy a Földben is gyakran megromolnak a nedvek:
vagy valami ütés vagy rázkódás, vagy a hely pangása, vagy a hideg, vagy a forróság
rontja meg természetes állapotukat, a gennyesedés pedig összegyűjti a nedvességet,
amely hol sokáig úgy marad, hol csak rövid ideig. 5. Ahogy tehát, ha testünkben
megsérül egy ér, a vér addig szivárog, míg vagy mind el nem folyik, vagy nem
csillapodik az éren ejtett vágás összehúzódásával, és el nem záródik az útja, vagy
valami más ok vissza nem kényszeríti - ugyanúgy a Földben is, ha az erek megnyílnak
és feltárulnak, patak vagy folyó fakad. 6. Nem mindegy, mekkora ér nyílt meg: az
egyik elapad, miután kifogyott a vize, a másikat eltömi valami akadály, a harmadik
sebhely módjára beforr, és elszorítja az utat, amelyet elkészített, de az is előfordul,
hogy a Földnek az a tömege, amely - mint említettük - képes átalakulni, többé nem
tudja a tápanyagokat nedvességgé változtatni. 7. A kimerült vízforrások azonban
sokszor újra megtelnek: hol maguktól gyűjtik össze újra vizüket, hol máshonnan
kerül oda. A teli mellé helyezett üres ugyanis gyakran átszívja magába a nedvességet;
a föld, ha könnyen mállik, gyakran magától felbomlik és megnedvesedik; gyakran
ugyanaz történik a föld alatt, ami a felhőkben, hogy a levegő megsűrűsödik, és mivel
nehezebbé válik, semhogy megőrizhesse saját természetét, nedvességet szül; gyakran
harmat módjára finom és szétszóródott folyadék gyülemlik föl, amely sok helyről
folyik együvé - ezt a forráskutatók „izzadságnak” hívják, mert vagy a helyzeti nyomás
sajtol ki, vagy a hőség csalogat elő néhány cseppet. 8. Ez a sovány kis víz alig elég egy
forrásra. A nagy barlangokból és nagy vízgyűjtőkből azonban folyamok törnek elő:
néha könnyedén jutnak a felszínre, ha pusztán saját súlyánál fogva zúdul alá a víz,
néha pedig hevesen és zajosan, ha a vizet a belekeveredő pneuma löki ki.
XVI.1. „De miért vannak egyes források hat óráig teli vízzel, hat óráig kiszáradva?”
Fölösleges név szerint felsorolni minden egyes folyót, amely bizonyos hónapokban
bővizű, bizonyos hónapokban sekély, és alkalmat keresni a mesemondásra, ha
egyszer ugyanazzal meg tudom magyarázni mindet. 2. Ahogy a váltóláz órára
pontosan jön, ahogy időhöz kötődik a köszvény, ahogy a hashajtó, ha nem
akadályozza semmi, a kitűzött napon hat, ahogy a magzat egy bizonyos hónapban áll
készen a megszületésre, úgy a vizek esetében is vannak olyan időszakaszok, amikor
visszahúzódnak és amikor visszatérnek. Egyes időszakaszok rövidebbek és éppen
ezért jól megfigyelhetőek, mások hosszabbak, de ettől nem kevésbé meghatározottak.
3. Mi ebben a furcsa, mikor látod, hogy a dolgok rendje és a természet megszabott
lépésenként halad előre? A tél még sohasem tévedt el; a maga idejében izzik föl a
nyár is; az ősz és a tavasz változása akkor kezdődik, amikor szokott; a napfordulót és
a napéjegyenlőséget egyaránt a megfelelő nap hozza el.
4. A föld alatt is megvannak a természetnek a maga törvényei: kevésbé ismerjük
őket, de ettől nem kevésbé meghatározottak. Hidd el, hogy mindaz, amit fönt látsz,
megtalálható lent is. Ott is vannak hatalmas barlangok,vannak óriási üregek és az
innen- onnan magasodó hegyek között nyíló szabad terek; vannak feneketlen
szakadékok, amelyek sokszor elsüllyedt városokat nyeltek el, és mélyük a romok
tömegét rejti – 5. ezek tele vannak pneumával, hiszen üresség sehol nem létezik -,
vannak sötétség lepte tavak és széles állóvizek. Állatok is teremnek bennük, de
lomhák és torz külsejűek, hiszen fénytelen, fojtó levegőben és poshadó vizekben
fogantak, legtöbbjük pedig vak is, mint a vakond és a földikutya, amelyeknek azért
nincs látásuk, mert szükségük sincs rá. Ezért, mint Theophrastus állítja, van, ahol
halakat lehet ásni a földből.
XVII.1. Most biztosan sok szellemes válasz jut eszedbe, úgyhogy azt mondod, mint
valami mesebeszéd hallatán: „Hogy egyesek nem hálóval, nem horoggal, hanem
kapával mennek halászni? Ezek után az sem lep meg, ha valaki a tengeren vadászik!”
Pedig miért ne költözhetnének be a halak a földbe, ha mi kiköltöztünk a tengerre, és
lakóhelyet cseréltünk? 2. Furcsállod, hogy ilyesmi megtörténhet? Mennyivel
hihetetlenebbek a fényűzés művei! Hányszor hazudja magát természetnek, és
hányszor igázza le azt! Halak úszkálnak a hálószobában, és az asztal alól fogják ki,
ami az asztalra kerül. Nem elég friss a márna, csak ha a vendég kezében hal meg.
Üvegedényekbe zárva szolgálják fel, és miközben haldoklik, figyelik a színüket,
amelyet sokféleképpen változtat a halál, ahogy a pneuma küszködik. Más halakat
belefojtanak a hallébe, és még elevenen befűszerezik őket.
3. Hol vannak, akik szerint dajkamese, hogy a hal megél a föld alatt, és ásni is lehet,
nemcsak halászni? Hát azt vajon elhinnék-e, hogy a hal ott úszkál a hallében, és nem
a lakoma kedvéért ölik meg, hanem a lakomához ráadásképpen, miután jó sokáig
gyönyörködtek benne, és a torkuk előtt a szemük is jóllakott vele!
XVIII.1. Engedd meg, hogy egy kicsit félretegyem a kutatást, és a fényűzést
ostorozzam. „Nincs szebb egy ilyen haldokló márnánál - mondod. - Ahogy
vergődésével fölemészti az életerejét, először vörös, majd sápadt szín árad szét rajta,
a pikkelyei különféle színekben játszanak, és élet és halál között meghatározhatatlan
látványt nyújtanak a színek változásai. Nagyon későn ébredt fel hosszas
nemtörődömségéből az álmatag és lusta fényűzés, nagyon későn jött rá, hogy
korlátok közé szorítják, és ilyen nagy jótól fosztják meg. Ezt a gyönyörű
látványosságot eddig csak a halászok élvezték. 2. Sült hal? Döglött hal? Ugyan már!
Ott pusztuljon el a tálcán!” Csodáltuk a finnyás ízlésüket, hogy hozzá sem nyúlnak a
halhoz, ha nem aznap fogták, és mint mondják - nem érezni már rajta a tenger ízét.
Ezért hozták futva, ezért kellett utat nyitni a lihegve, kiabálva rohanó szállítóknak. 3.
Hová el nem jutott az ínyencség! Ezeknek az agyonütött hal már olyan, mintha
bűzlenék. „Ma fogták.” „Hogyan is hihetnék neked ilyen nagy dologban? Csak
magamnak hihetek. Ide vele, előttem adja ki a páráját!” Most már ilyen finnyás az
ínyencek gyomra: meg sem bírják kóstolni, ha nem látták ott, a lakomán úszkálni és
vergődni. Ennyivel nőtt a lezüllő fényűzés találékonysága, ennyivel rafináltabban és
leleményesebben gondol ki mindennap valami újat a minden szokásosat megvető
őrület! 4. Régen ezt hallottuk: „Nincs jobb, mint a sziklák közt fogott márna.” Most
viszont ezt halljuk: „Nincs szebb, mint a haldokló márna. Add a kezembe az üvegével
együtt, amelyben ott ugrál és reszket!” Miután jó hosszasan dicsérték, kikapják
áttetsző akváriumából. 5. Ekkor a hozzáértőbbek megmutatják: „Nézd, hogy felizzott
a vörössége, a míniumnál is élénkebben! Nézd, milyen erek futnak az oldalán!
Tessék, azt hinnéd, véres a hasa! Milyen fényesen és egyszersmind kéken villant fel!
Most már lassan kiterjed, megfakul, és egy színben nyugszik meg.” 6. Ezek közül egy
sem virraszt haldokló barátja mellett, egy nem bírja végignézni apja régen várt
halálát. Hányan kísérik ki a máglyához hozzátartozójuk temetési menetét?
Testvéreiket és rokonaikat cserbenhagyják utolsó órájukban, de egy márna halálára
összecsődülnek, „hisz annál nincs szebb”. 7. Nem bírom ki, hogy néha
elhamarkodottan ne szóljak, és túl ne lépjem az illő mértéket: nem elég nekik, hogy a
lacikonyhán jóllakatják fogaikat, hasukat és szájukat: torkos még a szemük is.
XIX.1. De hogy visszatérjek a tárgyhoz, most halld a bizonyítékot arra, hogy
rengeteg víz rejtőzik a föld alatti térségekben, és abban bőven teremnek a
poshadástól rút halak. Ha egyszer feltör, mérhetetlen tömegben hozza magával az
állatokat, amelyek külsőre hátborzongatóak, evésre meg ocsmányak és ártalmasak. 2.
Legalábbis amikor Cariában, Idymus városa környékén ilyen víz fakadt fel, mindenki
meghalt, aki evett a halakból, amelyeket az új folyó hozott az addig ismeretlen
napvilágra. Nem is csoda, hiszen a testük zsíros volt és püffedt, nyilván a hosszú
tespedéstől, ezenkívül edzetlen, sötétben hízott és fényt sosem látott, holott a fény
adja az egészséget. 3. Arra pedig, hogy teremhetnek halak ott a Föld gyomrában,
hozzuk azt bizonyságul, hogy az angolnák is rejtett üregekben születnek - ezek is
nehezen emészthetőek, mert keveset mozognak, legalábbis ha a mély sár teljesen
ellepi őket. 4. A Földben tehát nemcsak vízerek vannak, amelyekből, ha egyesülnek,
folyók keletkezhetnek, hanem óriási folyamok is. Egyesek mindvégig rejtve haladnak,
mások egy darabig szabadon folynak, míg el nem nyeli őket egy földmélyedés, megint
mások egy tó felszíne alatt bukkannak fel. Hiszen ki ne tudná, hogy léteznek
feneketlen tavak? Hová akarok ezzel kilyukadni? Hogy kitűnjék: ez a víz örök
alapanyag a nagy folyamok számára, és nem lehet megragadni a végüket, mint a
folyók forrásait.
XX.1. „De miért más és más a vizek íze?” Négy ok miatt. Az első a talaj, amelyen
áthalad. A második megint csak a talaj, ha annak átalakulásából születik. A harmadik
a pneuma, amely vízzé változott át. A negyedik a romlás miatt, amely sokszor kárt
tesz a vizek minőségében. 2. Ezek az okok adnak más és más ízt a vizeknek, ezek
adnak gyógyhatást, súlyos kigőzölgést és ártalmas szagot, könnyű vagy nehéz súlyt,
túlzott meleget vagy hideget. Nem mindegy, hogy kénnel, sziksóval vagy kátránnyal
telített talajon mennek át: az így megromlott vízből inni életveszélyes. 3. Innen ered
az a jelenség is, amiről Ovidius beszél:
És a ciconoknak folyamát aki issza, a gyomra
megkövesül, s márvánnyá lesz, mit e vízbe bemártasz.
Ez is gyógyvíz, és olyan természetű iszap van benne, amely ráragad a testekre, és
megkeményedik. Ahogy a puteoli cementpor azonnal kővé válik, ha víz éri, úgy -
éppen fordítva - ez a víz, ha szilárdat ér, ott ragad és rögzül. 4. Emiatt van az, hogy az
erymnaei tóba dobott tárgyakat egy pillanat múlva megkövesedve húzhatjuk ki a
vízből. Ez Itália bizonyos vidékein is így történik: akár vesszőt, akár füvet, akár
lombos ágat merítesz a vízbe, néhány nap múlva megkövülve húzod ki. A testet
ugyanis körbefolyja és lassanként bevonja az iszap. Kevésbé fogod ezt furcsállni, ha
megfigyeled, hogy az Albula-források vize és általában a kénes víz megszilárdul a
csatornái és csövei körül.
5. Ezek közül az okok közül valamelyikkel magyarázhatók azok a tavak, amelyekről
a fent idézett költő így szól:
ki azokból inni merészel,
vagy megtébolyodik, vagy mély álomba hanyatlik.
Hasonló a hatásuk a színborhoz, de erősebb. Ugyanis ahogy a részegség elveszi az
eszünket, amíg ki nem szárad belőlünk, vagy túlságosan elnehezít és alvás lesz a
vége, olyan ennek a kénes víznek a hatása is, de az ártalmas levegő miatt van benne
valami még veszedelmesebb méreg, és így az elmét vagy őrjöngéssel ingerli, vagy
kábulattal nyomja el.
6. Ez a baj
Lynceste folyamával:
az, ki nem ismer mértéket s úgy hörpöli habját,
ing-leng, mintha merő színbort mert volna magába. 
XXI.1. Egyes barlangokba ha lenéz valaki, meghal. Olyan gyorsan jön ez a baj,
hogy a barlang fölött átrepülő madarak lezuhannak tőle. Ilyen az a levegő, ilyen az a
hely, ahol halált hozó víz csöpög alá. Ha a levegő és a hely fertőzöttsége enyhébb,
káros hatása is mérsékeltebb: éppen csak kikezdi az inakat, amelyek elzsibbadnak,
mint részegség idején. 2. Nem is csodálom, ha a hely és a levegő megfertőzi a vizeket,
és hasonlóvá teszi azokhoz a területekhez, ahonnan és amelyeken át érkezik. A
takarmány íze megjelenik a tejben, a bor ereje érezhető az ecetben: nincs, ami ne
viselné magán annak a jegyeit, amiből születik.
XXII. Másfajta az a víz, amely véleményünk szerint a világegyetemmel egyidős: ha
a világ örök, akkor ez is mindig volt, ha pedig van a világnak kezdete, ez a víz is az
egésszel együtt került a helyére. Azt kérded, mi ez? Az óceán és mindazok a tengerek,
amelyek belőle erednek, és a szárazföldek között hullámzanak. Egyesek úgy ítélik,
néhány leírhatatlan természetű folyó is a világegyetemmel egy időben keletkezett,
mint a Hister, a Nílus - hatalmas folyamok, különlegesebbek annál, semhogy
ugyanazt az eredetet tulajdoníthatnánk nekik, mint a többinek.
XXIII. Tehát valahogy így oszthatók fel a vizek: Egyesek egyszerre születtek a
világegyetemmel, mások utána. Ez utóbbiak közül egyesek földi, mások pedig,
amelyeket a felhők hullatnak magukból, égi eredetűek. A földiek közül egyesek, hogy
úgy mondjam, fent folyók, amelyek a talaj felszínén kúsznak, mások rejtettek,
ezekkel már elszámoltunk.
XXIV.1. Arra, hogy miért melegek egyes vizek, mások meg egyenesen forróak,
olyannyira, hogy nem is lehet hasznukat venni, csak ha a szabad levegőn
kipárolognak, vagy ha hideg víz hozzáadásával langyossá hűtik őket, többféle
magyarázat létezik. Empedocles úgy véli, a víz attól melegszik föl, hogy tüzek égnek a
talaj mélyében, amelyen át az útja vezet - ilyen tüzeket sok helyütt rejt magában a
Föld. 2. Szoktunk sárkányokat, mérföldköveket és egyéb formákat készíttetni,
amelyekbe lejtősen körbefutó, finom bronzból készült csöveket építünk be, hogy a
víz, ugyanazt a tüzel többször is körbejárva, elég utat tegyen meg ahhoz, hogy
fölmelegedjék. Így hát hidegen lép be, melegen folyik ki. 3. Empedocles szerint
ugyanez történik a föld alatt. A baiaebelieknek elhiheted, hogy nem téved: az ő
fürdőikben tűz nélkül melegszik föl a víz. Egy fűtött helyiségből ömlik a fürdőbe a
forró levegő, és ahogy áthatol a csöveken, éppúgy felmelegíti a fürdő falait és
medencéit, mint ha tűz égne alattuk. Egyszóval az egész hideg vízből meleg víz lesz
útja során, és nem vesz fel mellékízt a kazánból, mert zárt vezetékben halad el
mellette. 4. Egyesek úgy tartják, a kénnel vagy sziksóval telített talajon átfolyó vizek
az anyag jóvoltából vesznek fel hőt, amelyen keresztülfolynak, és ezt a szaguk és ízük
is tanúsítja. Annak az anyagnak a minősége jelenik ugyanis meg bennük, amitől
fölmelegedtek. Hogy ne furcsálld ezt a jelenséget, önts oltatlan mészre vizet: fel fog
forrni.
XXV.1. Vannak vizek, amelyek halálosak, bár sem a szaguk, sem az ízük nem
különleges. Az arcadiai Nonacris környékén egy folyó, amelyet a helybéliek Styxnek
neveznek, megcsalja az idegeneket, mert sem ránézésre, sem szagul nem gyanús.
Ilyenek a nagy méregkeverők mérgei, amelyeket csak a halál leplezhet le. Ez a víz,
amelyről az imént szóltam, rendkívül gyorsan elemészt, hasztalan az ellenméreg,
mert mihelyt lenyelte valaki, azonnal megkövül, és akárcsak a megvizezett gipsz,
megköt, és megdermeszti a belső szerveket. 2. Ugyanilyen ártalmas víz található
Thessaliában a Tempe környékén, amelyet messze elkerül minden házi- és vadállat.
A vas- és bronztartályt kirágja, olyan erővel kezdi ki még a keményet is. Fákat sem
táplál, megöl minden növényt.
3. Egyes folyókban csodálatos erő lakik. Vannak, amelyek átfestik a vizükből ivó
birkanyájakat, és bizonyos idő múlva már fehér gyapjat viselnek a valaha fekete
juhok, amelyek pedig fehéren érkeztek, feketén távoznak. Erre Boeotiában két folyó
képes, amelyek egyike erről a hatásáról a Melas nevet kapta. Mindkettő ugyanabból a
tóból indul ki, de különböző lesz a hatásuk. 4. Ahogy Theophrastus mondja,
Macedoniában is van ilyen: ha valaki fehéríteni akarja a juhait, a Haliacmonhoz
tereli őket, és miután sokáig itták ennek a vizét, úgy átváltoznak, mintha átfestették
volna őket; ha pedig sötét gyapjúra támad szüksége, ott az ingyenes kelmefestő:
átterelheti a nyáját a Peneoshoz Megbízható forrásokból tudom, hogy van egy folyó
Galatiában, amely minden állatra ugyanígy hat, és van egy másik Cappadociában,
amely semmi más állatnak nem változtatja el a színét, ha isznak belőle, egyedül a
lovak bőrét pettyezi fehérrel.
5. Köztudott, hogy vannak tavak, amelyek az úszni nem tudókat sem hagyják
elsüllyedni. Siciliában volt, Syriában pedig ma is van egy állóvíz, amelyben a tégla is
lebeg, és a beledobott tárgyak nem merülnek el, hiába nehezek. Ennek az oka
nyilvánvaló. Mérj le egy tetszőleges tárgyat, a mérleg másik serpenyőjébe pedig tégy
vizet, de úgy, hogy a kettő térfogata ugyanannyi legyen. Ha a víz a nehezebb,
fenntartja a magánál könnyebb tárgyat, és annyival emeli a felszíne fölé, amennyivel
az könnyebb. Ha viszont a víz és a másik serpenyőben levő tárgy tömege egyenlő, a
tárgy nem tűnik el a vízben, de ki sem áll belőle, hanem egy szintben lesz a vízzel, és
lebeg ugyan, de majdnem lemerülve, és semmi nem emelkedik belőle a felszín fölé. 6.
Ezért van, hogy egyes fahasábok szinte egészen a víz fölé emelkednek, mások a
közepükig belemerülnek, megint mások annyira leszállnak, hogy a vízzel egy szintbe
kerülnek. Ha ugyanis a kettő tömege egyenlő, egyik sem enged a másiknak; a
nehezebbek leszállnak, a könnyebbek fennmaradnak. A nehéz és a könnyű nem a mi
megítélésünk szerint értendő, hanem a vivőanyaghoz kell viszonyítani. 7. Így hát,
ahol a víz nehezebb az emberi testnél vagy a kőnél, nem engedi elmerülni azt, ami
nem múlja felül. Ezért fordulhat elő, hogy egyes állóvizekben még a kövek sem
tűnnek el. Tömör és szilárd kövekről beszélek - van ugyanis sok habkőszerű és
könnyű kő is, és Lydiában ilyenekből álló szigetek lebegnek a vízen, ahogy
Theophrastus tudósít róla. 8. Magam is láttam egy úszó szigetet Cutiliaenál. Egy
másik a Vadimonis-tavon sodródik - ez a tó Statonia környékén van. A cutiliaebeli
szigeten fák is, füvek is nőnek, mégis a víz tartja a felszínén, és nemcsak a szél, de
még a szellő is erre-arra fújja: sohasem marad egy helyben egy egész napon és
éjszakán át, úgy elmozdítja egy enyhe fuvallat is. 9. Ennek kettős oka van: egyrészt
az, hogy a víz sok ásványi anyagot tartalmaz, és emiatt nagy a tömege, másrészt az,
hogy a sziget könnyen hordozható anyagból áll, mert nem tömör testű, hiába nőnek
fák rajta - hisz talán könnyű fatörzseket és a tóba hullott lombokat fogott meg és
kötött össze a sűrű víz. 10. Tehát még ha találsz is benne követ, az biztosan üreges és
járatoktól átlyuggatott. Ilyeneket képez ugyanis a megszilárdult nedvesség,
legalábbis a gyógyforrások és patakok körül, amikor a víz hordaléka összeáll, és a
tajték megszilárdul: ami széljárta és üres anyagból sűrűsödik össze, az csak könnyű
lehet.
11. Bizonyos dolgokat nem lehet megmagyarázni. Miért segíti elő a nők
termékenységét a Nílus vize olyannyira, hogy régóta meddő asszonyok bezárult
méhét is megoldotta a fogamzásra? Miért van, hogy Lyciában egyes vizek segítenek a
nőknek megtartani a magzatot? Ezeket szokták felkeresni azok a nők, akiknek nem
zár jól a méhszája. Ezeket a magam részéről a megalapozatlan közhiedelmek közé
sorolom. 
Sokan hiszik, hogy egyes vizektől rühöt lehet kapni, másoktól sömört és csúnya
bőrszínhiányt, akár a bőrrel érintkeznek, akár megisszák őket. Azt mondják, a
harmatból felgyűlő víznek van ez a rossz tulajdonsága. 12. Bárki azt hinné, hogy azok
a vizek a legnehezebbek, amelyek kristályosodnak. Pedig éppen fordítva: ez a
legritkább vizekkel történik, mert ezeket a hideg éppen kis sűrűségük miatt
fagyasztja meg igen könnyen. Hogy az ilyen kő miből lesz, a görögben már a nevéből
nyilvánvaló: egyaránt crystallusnak nevezik ezt az áttetsző követ és a jeget, amiből,
úgy hiszik, a kő lesz. Az égből származó víz ugyanis, amelyben nagyon kevés a földi,
miután megszilárdul, egy makacs, hosszabb fagytól egyre inkább megsűrűsödik, míg
végül, minden levegőt kizárva magából, teljesen összetömörül, és az egykori
nedvességből máris kő lett.
XXVI.1. Egyes folyók nyáron áradnak, mint a Nílus, amellyel majd másutt vetünk
számot. Theophrastus tudósít arról, hogy Pontusban is vannak folyók, amelyek
nyáridőben duzzadnak meg. Úgy ítélik, ennek négyféle oka lehet. Vagy akkor a
leghajlamosabb a föld nedvességgé változni, vagy nagyobb esők hullanak a
messzeségben, amelyek vizét rejtett aknák vezetik vissza, majd csöndben beléjük
ömlik. 2. A harmadik ok az, hogyha sűrűbben tépázzák a szelek a folyó torkolatát, és
a tenger hullámzásától visszaverve megáll a folyó: úgy tűnik, mintha megduzzadna,
pedig csak nem folyik le. A negyedik magyarázat az égitestekkel kapcsolatos: ezek
ugyanis bizonyos hónapokban jobban zaklatják és kimerítik a folyókat. Ha ezek
távolabb húzódnak, kevesebb vizet párologtatnak el és szívnak fel magukhoz, így ami
szokásos módon veszendőbe menne, most növekedésszámba megy.
3. Egyes folyókat láthatunk, amint alázuhognak egy barlangba, és így tűnnek el a
szemünk elől. Mások lassanként elfogynak és kiapadnak, majd valamivel arrébb újra
felbukkannak, és nevüket is, futásukat is visszakapják. Ennek oka nyilvánvaló: a föld
alatt üres hely van, márpedig minden nedvesség természettől fogva lefelé és az üres
felé tart. Az oda bekerült folyók tehát titokban folynak további mihelyt azonban
valami szilárd kerül elébük, ami útjukat állja, a kisebb ellenállás irányába törnek utat
maguknak kifelé, így térnek vissza futásukhoz. 4.
Föld repedése fogadta Lycust gyomrába eképpen,
itt mélyen tűnik el, de amott felbuggyan, előlép;
éppígy földbemerül, s más részeken újra kilendül,
s argosi földön előbukkan hamarost Erasinus.
Ugyanezt teszi keleten a Tigris: elnyelődik, és miután sokáig hiába kerestük, végül
jó messze bukkan újra felszínre, de nem kétséges, hogy ez még ugyanaz a folyó.
5. Egyes források bizonyos időközönként hordalékot löknek ki magukból, például
a szicíliai Arethusa minden negyedik év nyarán, az olimpiai játékok idején. Innen az
a vélekedés, hogy az Alpheos Achaeából egészen odáig elhatol: a tenger alatt fut, és
csak a syracusaei parton jut a felszínre. Így az olympiai játékok napjain állítólag ott
bugyog fel az áldozati állatok trágyája, amit a folyóra bíztak, hadd vigye. Ezt te is
elhitted, drága Lucilius, ahogy a könyv elején már idéztem tőled, és Vergilius is, aki
így szólítja meg az Arethusát:
Vaj soha Dóris sós örvénye veled ne vegyülne,
míg a sicánus özön mélyén lemerülve továbbszöksz.
A rhodusi Chersonesuson van egy forrás, amely hosszú időközönként
megzavarosodik, és valami ocsmányságot lök ki a mélyéből, míg meg nem szabadul
tőle, és ki nem tisztul. 7. Bizonyos helyeken a források nemcsak sarat, hanem
leveleket, cserépdarabokat és mindenféle rothadó üledéket kivetnek. A tenger pedig
mindenütt így tesz, hiszen az a természete, hogy minden trágyát és tisztátalanságot
kivágjon a partra. 
A tenger bizonyos részei azonban meghatározott időben tesznek így, például
Messene és Mylae környékén a tenger ereje valami zavaros ganaj szerűséget vet ki,
ami ott fortyog és hullámzik, a színe is ocsmány - innen a mese, hogy ott van a Nap
teheneinek istállója. 8. De van néhány nehezen magyarázható dolog, főleg amikor a
kérdéses dolog idejét nem figyelték meg vagy kiszámíthatatlan. Így közvetlen és
közeli ok nem található. Egyébként ezek közös oka a következő: minden zárt állóvíz
természete az öntisztulás. A folyóvizekben ugyanis a romlás nem képes megmaradni,
mert az áramlás folyásirányban elsodorja és eltávolítja. Azok, amelyek nem bocsátják
ki az üledéket, többé-kevésbé áradnak-apadnak. A tenger azonban hullákat,
hajófelszerelést és a hajótörések egyéb maradványait hozza fel a fenekéről, és
nemcsak vihar és hullámverés idején tisztul, hanem akkor is, ha csendes és nyugodt.
XXVII.1. Ezen a ponton kell föltennem a kérdést, hogy amikor eljön az özönvíz
végzetes napja , hogyan borítja el a szárazföld nagy részét a víz: az óceán erejéből-e,
úgy, hogy a külső tenger támad fel ellenünk, vagy a szakadatlan, sűrű eső és a nyarat
kiszorító makacs tél zúdít le hatalmas tömegű vizet, a felhőket meghasítva, vagy talán
a Föld ontja bővebben a folyóvizeket és nyit meg új forrásokat - vagy nem is egy oka
van ennek a nagy csapásnak, hanem minden összeesküszik, egyszerre esik az eső,
áradnak a folyók, öntenek ki medrükből a felkorbácsolt tengerek, és mind egyetlen
csapatban indítanak halálos támadást az emberiség ellen. 2. Így van. Semmi sem túl
nehéz a természetnek, főleg ha saját vesztére tör. A kezdeteknél takarékoskodik az
erejével, és láthatatlan növekedésre osztogatja szét magát, de hirtelen, teljes
sebességgel omlik össze. Milyen hosszú idő kell ahhoz, hogy a megfogant magzat
megerősödjék a születésre! Mennyi munkába kerül zsenge korában a
nevelése! Milyen figyelmes táplálást kíván, hogy ez a test végül felserdüljön! És
milyen semmiségektől foszlik szerte! Egy város megalapítása egy emberélet,
feldúlása egy óra műve, Egy pillanat alatt lesz a hamu, de sokáig nő az erdő. Gondos
ápolás révén áll és virul minden, de gyorsan, hirtelen hullik szét. 3. Ha jelenlegi
állapotából egy kicsit is kibillen a természet, az már elég a halandók pusztulásához.
Amikor tehát eljön a szükségszerűség szabta idő, a végzet egyszerre sok okot támaszt.
Nem is mehet úgy végbe ekkora változás, hogy bele ne rázkódnék a világegyetem.
4. Ahogy egyesek gondolják, köztük Fabianus is: először szokatlanul sok eső esik,
az ég felhőbe borult és naptalan, összefüggő a felhőtakaró, a nedvességből homály
sűrűsödik, mert szelek sohasem szárítják fel. Ettől a vetés megromlik, a gabona
hervadtan szökken szárba, termést nem is érlel. Miután odalett az emberek vetése,
minden mezőt felver a mocsári gaz. 5. Később már az erősebb növényzet is
károsodik: kidőlnek a fák, mert gyökereik meglazulnak, a puha és folyós talaj sem a
szőlőt, sem a többi cserjét nem tartja meg. Aztán már sem a fű, sem a dús legelők
nem bírják a vizet. Kitör az éhínség, az emberek ősi táplálékaik után nyúlnak: a
tölgyfát rázzák, meg minden-féle fát, amely a kövek repedéseibe kapaszkodva
megmaradt a meredeken. 6. A tetők roskadoznak és beáznak, és miután a ház a
legaljáig teleszívta magát vízzel, megsüllyednek az alapok is, teljesen elmocsarasodik
a talaj. A csúszkáló emberek hiába próbálnak botra támaszkodni: minden támaszt
csak síkos és iszapos földbe lehet szúrni, semmi nem áll meg. 7. Miután egyre
hevesebben támad a zivatar, és megolvadt már az évszázados hótakaró is, a
legmagasabb hegyekből lezúduló patak elragadja az alig kapaszkodó erdőket,
sziklákat old el és hengerget magával, elmossa a tanyákat, együtt sodorja el a nyájat
és a gazdát, és miután mentében kitépte helyükből a kisebb házakat, végül a
nagyobbakkal szemben garázdálkodik még erőszakosabban, viszi a városokat és a
falaik közé bonyolódott lakosságot, akik azt se tudják, otthonuk leomlását vagy
hajótörésüket sirassák, annyira egyszerre érkezett az, ami eltemet és az, ami vízbe
fojt. Aztán haladtában megduzzadva attól, hogy más patakokat is magával sodort,
mindenfelé pusztít a síkon. Legvégül népek romlásával terhesen a tengerekbe ömlik.
 8. De saját természetüknél fogva hatalmas és viharok nélkül is sebes folyók is
kiléptek már medrükből. Mit gondolsz, milyen a Rhodanus, milyen a Rajna és a
Duna, amelyek saját medrükben is hegyi patak módjára rohannak, ha túlcsordulva új
partokat vonnak maguknak, és átszakítva a talajt, egyszerre áradnak meg? 9.
Mekkora sodrással hömpölyögnek, mikor a mezőkön át folyó Rajna még szétterjedve
sem lankad, hanem kiterebélyesedett vizét úgy löki előre, mintha szoroson zuhogna
át, miközben a Duna már nem a hegyek lábát vagy derekát mossa, hanem a
hegygerinceket fenyegeti, magával sodorva a hegyek szétmállott oldalát, szétdobált
sziklákat és nagy területű félszigeteket, amelyek alapjaikban megrendülve leváltak a
szárazföldről! Aztán, kiutat nem találva - hiszen maga zárta el maga elől mindet -,
körbefolyik, és hatalmas kerületű szárazföldet fordít egyetlen örvénybe városaival
együtt. 10. Közben tovább esik, ártalmasabb lesz a légkör, az egyik baj a másikból
gyarapodik folyamatosan. Az egykori ború most már éjszaka, szörnyű fénytől
hasogatott, iszonyú és borzasztó éjszaka. Sűrűn csapkod ugyanis a villám, viharok
korbácsolják a tengert, amely most megduzzadt a beletorkolló folyóktól, és szűk lett
önmaga számára. Már előretolja partvonalát, nem marad meg határai között, de a
rohanó patakok nem engedik kiáradni, és visszaszorítják a hullámverést. Nagyobb
részük azonban megáll, mintha a torkolat ellenáramlása nem engedné tovább, és a
földeket egyetlen nagy tóvá változtatja.
11. Most már amerre a szem ellát, minden víz alatt van. Minden halom eltűnt
odalenn, mindenfelé feneketlen a mélység. Csak a legmagasabb hegygerincek fölött
sekély a víz. Ezekre a magaslatokra menekültek feleségükkel és gyerekeikkel, maguk
előtt terelve nyájaikat. A szerencsétlenek között minden kapcsolat és közlekedés
megszakadt, mert minden alacsonyabb területet megtöltöttek a habok. 12. A
legkiemelkedőbb helyeken szorongott az emberiség maradéka, akiknek
végveszedelmük küszöbén az volt az egyetlen vigaszuk, hogy félelmük ámulattá
változott. Miközben csodálkoztak, nem volt idejük félni, még a fájdalomnak sem volt
helye, hiszen a fájdalom erejét veszti azzal szemben, aki nyomorultabb, semhogy
felfogná a baját. 13. Így hát szigetek módjára áll ki a sok
hegylánc, s így Cyclasokat szaporít a habok közt
ahogy kiválóan mondja a legszellemesebb költő. Ezt is a tárgy nagyságához illően
mondta:
Tenger volt minden, partnélküli tágterü tenger
- csak ne csapta volna agyon szellemének és témájának ezt a lendületét ilyen
gyerekes bolondságokkal:
Farkas a bárányok közt úszik, sárga oroszlánt,
tigrist hurcol a hab
14. Nem nagy józanságra vall azzal viccelődni, hogy a földkerekséget elnyelte a víz.
Hatalmas dolgokat mondott, és jól megragadta a nagy felfordulás képét, amikor ezt
mondta:
Törnek a tág folyamok szabadon, sík réteken által;
fák sorait, veteményt, ragadoznak barmokat, embert,
házakat és szentélyt, szentélyből szobrokat, oltárt.
Hogyha maradt is ház, tetejére a sűrű hab omlott
ennek is, örvények fenekén rejtőztek a tornyok.
Ez mind nagyszerű, csak ne foglalkozott volna azzal, mit csinál a bárány meg a
farkas. Hát lehet egy özönvízben, ekkora sodrásban úszni? Nem rántotta a mélybe a
birkát az az erő, ami elsodorta? 15. Olyan nagyszabású képet fogtál be, amilyet kellett
arról, hogy víz lep minden földet, és az ég is rászakad a Földre. Bírd ki. Tudni fogod,
mi az illő, ha arra gondolsz, hogy úszik az egész földkerekség.
XVIII.1. Most térjünk vissza a tárgyhoz. Egyesek úgy vélik, a Földet
meggyötörhetik szokatlanul nagy esőzések, de nem lephetik el. Nagy dolgokat csak
nagy lendület teríthet le. Az eső tönkreteheti a vetést, a jégeső leverheti a gyümölcsöt,
a folyók megduzzadnak a zivataroktól, de le is apadnak. 2. Egyesek szerint
megmozdul a tenger, és ez hozható fel a nagy összeomlás okául: patakok, esők vagy
folyók garázdálkodásából nem keletkezhet ilyen óriási katasztrófa. Azt még
elfogadnám, hogy amikor már küszöbön áll a veszedelem, és eldöntetett, hogy az
emberiségnek le kell cserélődnie, állandóan ömlik az eső, mértéket nem ismer a
zápor, és mivel elcsitultak az északi szelek és a szárazabb fuvallat, a déli szelek
viszont erőre kaptak, túlcsordulnak a felhők és a folyók. De ez még csak a bajok
kezdete:
Földre terült a vetés, fogadalmai semmibe hulltán
sír, ki egész évben munkált, és íme hiába.
3. A szárazföldnek nem károsodnia kell, hanem víz alá merülnie. Így miután ezzel
véget ért az előjáték, feltámadnak a tengerek, de a szokásosnál jobban, és
hullámverésük túl csap a legnagyobb vihar legtávolabbi nyomán is. 
Aztán, ahogy hátulról űzik a szelek, a tenger hatalmas víztömegei torlaszt fel, amely a
régi partvonal látótávolságán messze túl törik meg. Majd, miután kétszer-háromszor
előrébb tolta a partját, és idegen területen állapodott meg a tengervíz, mintha
leomlott volna előtte a gát, a tenger legmélyebb zugából közelharcra ront elő a
dagály. 4. Ugyanis ahogy a levegőnek és az aithérnek, úgy ennek az elemnek is
gazdag, láthatatlan rejtekeiben sokkal bőségesebb készletei vannak. Ez, amelyet a
végzet indít útnak, nem a dagály - hiszen a dagály a végzet szolgálatában áll -, óriási
szökőárt emel és hajt maga előtt. Azután csodálatos magasra emelkedik, és átcsap az
emberek biztonságosnak hitt menedékei fölött. Nem meredek ez a vizek számára,
mivel a szárazfölddel egy magasságig érnek. 5. Ha valaki elegyengetné a
magaslatokat, a tengerek is azonos szintben volnának: a Föld ugyanis mindenfelől
egyenletes: medencéi és síkságai alig alacsonyabbak, mint magas hegyei: ennyire
kiegyensúlyozott gömb a földkerekség. Egy részén pedig tengerek is vannak, amelyek
egy gömb egyenletességévé állnak össze. De ahogyan a mezőket szemlélve észre se
vesszük, hogy fokozatosan lejtenek, úgy a tenger görbületét sem észleljük, hanem
mindazt, ami látható belőle, síknak látjuk. Az viszont egy szintben van a
szárazfölddel, ezért nem nagy fáradság megemelni, hogy kiöntsön. Elég épphogy
csak föltámadnia, hogy a vele egy szintben lévő területek fölé kerüljön, és ez a hullám
nem a parti részéről érkezik, ahol alacsonyabb, hanem a közepéből, ahol
felpúposodik.
 6. Tehát ahogy napéjegyenlőség idején, pontosan a Hold és a Nap találkozásakor,
az árapály minden addiginál nagyobb hullámban tör elő, úgy ez a dagály is, amely a
szárazföld leigázására szabadul el, erőszakosabb a szokásosnál, még a
legnagyobbaknál is, több vizet hoz magával, és nem zúdul alá, míg föl nem küzdötte
magát a hegyek csúcsa fölé, amelyeket el akar önteni. Van, ahol száz mérföldnyire is
kicsap a dagály, mégis ártalmatlan, és megőrzi a maga rendjét, hiszen mértékre nő és
apad el újra. 7. De abban az időben, kiszabadulva a neki szabott törvények alól,
mérték nélkül halad. „Hogyan?” - kérded. Ugyanúgy, ahogy majd a világégés
történik. Mindkettő akkor történik, amikor az istenség úgy látja jónak: kezdődjék
valami jobb, fejeződjék be a régi. 
A víz és a tűz uralkodik a földi dolgok fölött: ezektől való a kezdet, ezektől a vég.
Valahányszor tehát forradalomra szánja el magát a világegyetem, úgy zúdul ránk
fölülről a tenger, mint a forróság és a tűz, ha másféle pusztulás határoztatott el.
XXIX.1. Egyesek úgy vélik, a Föld is megrázkódik, és ahogy felszakad a talaj, új
folyók forrásait fedi föl, amelyek bővebben zúdulnak elő, hiszen amiből jönnek, teli
van. Berosos , aki Belus tolmácsa volt, azt mondja, mindez az égitestek mozgása
miatt történik. Annyira biztos ebben, hogy a világégéshez és az özönvízhez egyaránt
egy meghatározott időt rendel. Azt állítja, lángra kell lobbannia a földinek,
valahányszor minden égitest, amelyek most különféle pályákat futnak, a Rák
jegyében találkozik, úgy kerülve egymás közvetlen közelébe, hogy egy egyenes
vonallal össze lehessen kötni mindegyikük körét - és áradás lesz, amikor ugyanez az
égitesthad a Bak jegyében találkozik. A nyári napforduló a Rákban, a téli a Bakban
történik, mindkettő nagy hatású jegy, mivel az év változásában is nagy fontosságúak.
2. Hajlok rá, hogy ezeket az okokat is elfogadjam - ekkora veszedelem nem is
eredhet egyetlen okból és véleményem szerint azt is ide kell áthelyezni, amellyel a
mieink magyarázzák a világégést. Akár élőlény a világegyetem, akár a természet által
kormányozható test, mint a fák és a füvek, mindenképpen bele van foglalva mindaz,
amit kezdetétől végéig tennie és tűrnie kell. 3. Ahogy a magba bele van sűrítve az
egész leendő ember terve, és a szakáll meg az őszülés törvénye ott van a még meg
sem született gyermekben - hiszen kicsiben és rejtve benne vannak egész testének és
jövőbeli növekedésének alapvonalai -, a világegyetem kezdete is éppúgy magában
foglalta a Napot, a Holdat, az égitestek változásait és az élőlények születését, mint
azt, hogy mi alakítja majd át a földi életet. Ebben ott volt az áradás is, amely a
világegyetem törvénye szerint érkezik el, akárcsak a tél vagy a nyár. 4. Így hát nem
esőtől lesz, hanem esőtől is, nem a tenger betörésétől, hanem a tenger betörésétől is,
nem földmozgástól, hanem földmozgástól is, nem a világegyetem megrendülésétől,
hanem a világegyetem megrendülésétől is. Minden összefog majd a természettel,
hogy teljesüljenek a természet alapelvei. Mégis, maga a Föld adja a legnagyobb okát
annak, hogy víz alá kerül, hiszen - mint említettük - változékony, és nedvességgé
oldódik.
5. Tehát valahányszor határához ér az emberiség élete, amikor pusztulniuk kell
egyes részeinek, vagy el kell tűnnie teljes egészében és mindenestül, hogy újra
érintetlen és ártatlan emberek szülessenek, és ne legyen többé, aki a hitványabbra
tanítja őket, több nedvesség keletkezik, mint amennyi mindig is volt. Most ugyanis az
elemek a kellő mértékre vannak kimérve. Valamennyinek hozzá kell járulnia az
egyikhez, hogy a kiegyenlítettség állapotát felbillentse a kiegyensúlyozatlanság. A
nedvesség fog így gyarapodni: most ugyanis annyi van belőle, amennyi körbejárhatja
a szárazföldet, de nincs annyi, amennyi ellepheti. Bármennyit teszel hozzá,
szükségszerűen átcsap a nem neki kijelölt területre. 6. Figyelj tehát, mert hátha
csökkennie kell a Földnek is, hogy mint gyengébb alávesse magát az erősebbnek.
Rothadni kezd hát, aztán felbomolva nedvességgé válni, és állandó oszlással elfolyni.
Ekkor törnek fel folyók a hegyek alatt, és rohamukkal még őket is megrendítik. 7.
Aztán ez átterjed a szántóföldre is, az is szivárogni kezd, jön a víz az egész talajból, a
hegycsúcsokon források buggyannak. Ahogy az ép testrészekre ráhúzódik a betegség,
és a fekély környéke is elfajul, úgy az elfolyósodó földdel szomszédos területek is
fokozatosan felbomlanak és csepegni kezdenek, aztán már patakokban folynak, és
ahogy több helyen is megnyílik a szikla, átszöknek a szoroson, és egyesítik egymással
a tengereket. Nem lesz többé Adria, nem lesz siciliai tengerszoros, nem lesz
Charybdis, nem lesz Scylla. Az új tenger ellep minden mesét, és a szárazföldet övező
óceán, bár a legszélső rész jutott neki, most középre kerül. 8. Mi történik hát? Más
évszakok hónapjaiban is a tél uralkodik majd, nem engedi eljönni a nyarat, es azok az
égitestek, amelyek kiszárítják a földet, nem teljesítik a feladatukat, mert tüzük
elfojtódik. Sok-sok név tűnik el, a Kaszpi- és a Vörös-tenger, az Ambraciai- és a
Krétai-öböl, a Márvány-tenger és a Fekete-tenger, mert az az özönvíz mindenre
egyetlen vízfelületet von. Eltűnik minden különbség, egybefolyik minden, amit a
természet részekre osztott. Nem védenek meg senkit falak vagy tornyok. Nem segít a
templom az oltalomkeresőkön, sem a városok legmagasabb pontjai, mert a
menekülőknek elébe kerül a hullám, és még a fellegvárból is lesodorja őket. 9. Jön
nyugatról, jön keletről, összecsap. Egyetlen nap temeti el az emberiséget. Amit a
szerencse hosszantartó jóindulata kibontakoztatott, amit mások fölé emelt, legyen
bár nemes és ékes, legyen bár nagy népek birodalma, mind elsüllyeszti.
XXX.1. Mint mondtam, minden könnyű a természetnek, főleg amit kezdettől fogva
elhatározott, és amire nem hirtelen jutott, hanem előre bejelentette. Márpedig a
világegyetem legelső napjától fogva, amikor a formátlan egységből mostani
állapotára tagolódott, el van döntve, hogy mikor kerül majd víz alá minden, ami földi
- és hogy egykor majd ne legyen ez a vállalkozás megterhelő a feladat újdonsága
miatt, a tengerek régtől fogva erre edzik magukat. 2. Nem látod, hogy rohan neki a
hullám a partnak, mintha ki akarna csapni? Nem látod, hogyan lép túl határain a
dagály, és vezeti a tengert a szárazföld birtokba vételére? Nem látod, hogyan harcol
állandóan saját korlátai ellen? No és aztán? Csak onnét tartasz valamitől, amerről a
zűrzavart látod, a tenger és a sok pneumával előtörő folyók részéről? 3. Hová nem
helyezett nedvességet a természet, hogy mindenfelől ránk támadhasson, amikor
éppen akar? Hazudok - ha nem talál nedvességre, aki gödröt ás, és ha a
kitermelésnek nem valami folyékony szab határt, valahányszor a kapzsiság aknát hajt
nekünk lefelé, vagy valami más kényszerít, hogy mélyebbre hatoljunk. Vedd hozzá,
hogy a Föld titkos zugaiban óriási tavak vannak, sok eltemetett tenger, sok rejtetten
hömpölygő folyó. 4. Mindenünnen lesznek hát okai az özönvíznek, hiszen egyes vizek
a föld alatt folynak, mások a Föld körül, amelyek sokáig ellenőrzés alatt voltak, de
most hatalomra jutnak, és egyesítenek folyót a folyóval, mocsarat a tóval. Akkor a
tenger tölti meg minden forrás száját, és nagyobb hasadékká bontja. Ahogy testünket
kimeríti a hasmenés, ahogy izzadság alakjában távozik az erő, úgy folyósodik el a
föld, és ha a többi ok nem lép működésbe, akkor is talál önmagán belül vizet, hogy
elsüllyedhessen. De inkább hinném azt, hogy minden össze fog játszani. 
5. Nem is várat majd sokáig magára a pusztulás: az összhang inog és szakadozik.
Ha egyszer a világegyetem egy kicsit is enged mostani kellő éberségéből, máris
bekövetkezik a vizek betörése mindenfelől, kívülről, belülről, felülről, alulról. 6.
Semmi nem olyan erőszakos, magát fékezni nem tudó, olyan makacs és ellenséges a
korlátaival szemben, mint egy nagy víztömeg. Ki fogja használni a kapott
szabadságot, és a természet parancsára mindazt, amit most tagol és körülvesz, be
fogja tölteni. Ahogy a különböző helyeken támadt tűz hamar általános tűzvészt okoz,
mert a lángok sietnek egyesülni, úgy a több helyen megáradt tengerek is egy pillanat
alatt összetalálkoznak.
7. De a haboknak ez a nagy szabadsága nem tart örökké, hanem, miután
bevégeztetett az emberiség pusztulása, és egyúttal kihaltak a vadállatok is, amelyek
jellemét átvették az emberek, a Föld újra elnyeli a vizeket, megállítja a tengert, és
rákényszeríti, hogy a maga határai között tomboljon, az óceán, a mi területünkről
kiverve, saját elkülönített lakhelyére szorul vissza, és visszatér a régi rend. 8. Újra
megszületik mindenfajta élőlény, a Föld embert is kap, olyat, aki nem ismeri a
bűnöket, és jobb jósjelekkel jött világra. De az ő ártatlanságuk sem tart sokáig, csak
amíg újak. A hitványság gyorsan odasompolyog. Az erényt nehéz megtalálni,
irányítót és vezetőt kíván; a hibákat tanító nélkül is megtanuljuk. 
 IV. A. KÖNYV
A NÍLUSRÓL

BEVEZETŐ

1. Mint írod, derék Lucilius, örömödet leled Siciliában és nyugalmas procuratori

hivatalodban - és ez így is marad, ha kész vagy a dolgot a maga korlátai között
tartani, és nem csinálni a procuratorságból imperiumot. Így fogsz tenni, biztos
vagyok benne. 
Tudom, mennyire idegen tőled a törtetés, milyen jó barátságban vagy a
nyugalommal és az irodalommal. Vágyakozzanak a tennivalók és az emberek
nyüzsgése után azok, akik nem tudják magukat elviselni; le nagyon is jóban vagy
önmagaddal. 2. De nem csoda, hogy ez keveseknek jut osztályrészül: kibírhatatlan
zsarnokai vagyunk önmagunknak. Hol az önszeretet kínoz minket, hol az önutálat;
szerencsétlen lelkünket egyszer gőggel pumpáljuk tele, máskor vágyakkal feszítjük
pattanásig, hol gyönyörrel fárasztjuk, hol gonddal perzseljük. És ami a
legnyomorúságosabb: soha nem vagyunk egyedül márpedig ahol ennyi hiba lakik egy
fedél alatt, mindig kell hogy legyen valami perpatvar.
3. Tedd hát azt, Lucilius barátom, amit tenni szoktál: amennyire tudsz, különülj el
a tömegtől, nehogy könnyű prédája légy a hízelgőknek. Ezek mesterei a feljebbvalóik
behálózásának. Még ha nagyon óvatos vagy, akkor sem állhatod a sarat velük
szemben. Hidd el nekem: ha beleesel a hálójukba, magad szolgáltatod ki magad az
árulásnak. 4. Természetes vonása ez a talpnyalásnak: annak is tetszik, aki elveti, és
ha gyakran kizárják is, csak bejut végül. Hiszen még azt is érdemedként rója fel, hogy
visszautasítod, és még a gyalázó szavak sem hallgattatják el. Hihetetlen, amit most
mondok, mégis igaz: mindenki a legvédettebb pontján a legtámadhatóbb. 5. Úgy
alakítsd hát magad, hogy tudatában légy: a sebezhetetlenséget sohasem érheted el.
Még ha minden ellen felvértezted is magad, beléd döfnek a vértezeten keresztül. Van,
aki leplezetten, mértéktartóan hízeleg, van, aki nyíltan, szemtől szembe, színlelt
faragatlansággal, mintha ez egyszerűség lenne, nem pedig művészet. Plancus,
Vitellius előtt a legnagyobb mester, azt mondogatta, hízelegni nem szabad burkoltan
vagy leplezetten. Azt mondta: „A tolakodás halála, ha észrevétlen marad.” 6. A
hízelgő abból húzza a legtöbb hasznot, ha leleplezik, még inkább, ha szemrehányást
is tesznek neki, ő meg elpirul szégyenében. Ne feledd, hogy a te személyed sok-sok
Plancust vonz majd magához, és hogy ennek a bajnak az sem orvossága, ha nem
kérsz a dicséretből. Crispus Passienus, akinél élesebb elmét semmiben nem
ismertem, legkevésbé a jellemhibák megkülönböztetésében és kifejtésében, gyakran
mondta, hogy a hízelgés előtt nem zárjuk be az ajtót, csak behajtjuk, méghozzá úgy,
ahogy a kedvesünket szoktuk kizárni: örülünk, ha benyomja az ajtót, de még inkább,
ha betöri.
7. Emlékszem, a kiváló Demetrius mondta valami befolyásos felszabadított
rabszolgának, hogy könnyű lesz az útja a gazdagsághoz, mihelyt zavarni kezdi a saját
becsületessége. „Nem nézek én rátok rossz szemmel e miatt a mesterség miatt -
mondta -, sőt azoknak, akiknek pénzre van szükségük, megtanítom a módszert, hogy
ne kelljen alávetniük magukat a bizonytalan tengerészszerencsének, az adás-vevés
kockázatának, a megbízhatatlan földműveléssel és a még megbízhatatlanabb
közélettel próbálkozniuk: hogyan csináljanak pénzt könnyen és ráadásul
mosolyogva, és hogyan fosszák ki az embereket úgy, hogy azok még örülnek is neki.
8. Megesküszöm - mondta -, hogy magasabb vagy Fidus Annaeusnál és Apollonius
ökölvívónál, akkor is, ha a termeted egy thrákkal keresztezett majomra emlékeztet.
Abban pedig nem is hazudok majd, hogy nincs nálad bőkezűbb ember, mert úgy is
vehetjük, mindenkit megajándékoztál azzal, amit nem vettél el tőle.”
9. Így van ez, Iunior barátom: minél nyíltabb a hízelgés, minél szemtelenebb,
minél vastagabbra növeszti a bőrt saját arcán, míg másokéról leégeti, annál
gyorsabban hódít. Hiszen odáig fejlődött az esztelenségünk, hogy a visszafogott
hízelgőt már rosszindulatúnak tartjuk. Sokszor emlegettem neked, hogy Gallio
bátyám - akit mindenki nagyon szeret, még az is, aki nem tud már szeretni - más
hibát nem ismer, ezt az egyet viszont gyűlöli. Minden oldalról próbára tehetted. Ha
elkezdtél fölnézni egyedülálló, méltósággal teljes szellemi nagyságára, amelyet
bárcsak emelnének inkább oltárra, mint hogy szétforgácsolódjék - faképnél hagyott.
Ha dicsérni kezdted józan életvitelét, amely oly gyökeresen eltér a mi erkölcseinktől,
mintha azoknak nyoma sem volna benne, de még csak nem is kárhoztatná őket - már
az elején beléd fojtotta a szót. 11. Ha csodálni kezdted barátságosságát és természetes
kedvességét, amellyel még azokat is elbűvöli, akik mellett elmegy, és amely meg sem
érdemelt jó szolgálat minden útjába kerülő számára - hiszen nincs ember, aki
egyvalakihez olyan kedves volna, mint ő mindenkihez, jóllehet mindenki szívesen
hallja magáról, hogy mindenkihez jó: ilyen nagy a természetes jó ereje, amikor nem
bűzlik mesterkéltségtől és színleléstől -, ő ebben is ellenállt a kedveskedéseidnek,
úgyhogy végül így kiáltottál: találtál egy férfit, akiről lepattannak azok az
orvtámadások, amelyek előtt mindenki kitárja a keblét. 12. És annál is inkább
elismerted, mennyire tiszteled benne ezt az óvatosságot és állhatatosságot, amellyel
elkerüli az elkerülhetetlen csapást, mert azt remélted, szavaid, bármilyen
mézesmázosak, nyitott fülekre találnak, hiszen mind igaz - ő azonban belátta, hogy
annál inkább ellen kell állnia nekik: a hamis ugyanis mindig az igaztól kölcsönzi a
tekintélyét. De nem akarom, hogy elégedetlen légy a színészi teljesítményeddel,
mintha ő megszimatolt volna valami cselt vagy ugratást: nem leleplezett, hanem
visszavert.
13. Róla végy példát. Valahányszor hízelgő lép hozzád, mondd: „Lennél szíves
ezeket a szavakat, amelyeket a tisztségviselők a lictorokkal együtt örökölnek
egymástól, elvinni valaki máshoz, aki hasonló hatáskört készül betölteni, és hajlandó
meghallgatni, bármit mondasz? Én nem akarok becsapni senkit, és engem sem lehet
becsapni. Akkor venném szívesen a dicséreteteket, ha nem dicsérnétek éppúgy a
hitványakat is.”
De miért kell odáig leereszkedni, hogy közelharcban támadhassanak rád? Nagy
távolság legyen köztetek. 14. Ha egyszer igazi dicséretre vágysz, miért várnád mástól?
Dicsérd te saját magadat. Mondd: „Szabad emberhez méltó tudományoknak
szenteltem magam. Bár a szegénység mást sugallna, és arrafelé vezetné szellememet,
ahol a fáradozás azonnal megtérül, én a piacképtelen dolgok felé kanyarodtam:
fáradozásaimat a költészetre és az üdvös filozófiai tanulmányokra fordítottam. 15.
Megmutattam, hogy minden kebelbe jut az erényből, és kivergődve hátrányos
születési körülményeim közül, nem az osztályrészemmel, hanem a lelkemmel mérve
magam, egyenlővé lettem a legnagyobbakkal. Gaius nem vonta meg bizalmát tőlem,
amiért barátságban voltam Gaetulicusszal; sem mások miatt, akik nem hoztak
szerencsét barátaikra, nem hiúsíthatta meg célomat még Messalina és Narcissus sem
- sokáig mindenki ellenségei, végül önmagukéi. A nyakamat tettem kockára a
becsületemért. Egy szó sem szaladt ki a számon, amelyet jó lelkiismeretemet
megsértve ejtettem volna ki. Barátaim érdekében mindentől féltem, a magam
érdekében semmitől, legfeljebb attól, hátha nem bizonyultam elég jó barátnak. 16.
Szememből nem folytak asszonyi könnyek, nem kapaszkodtam senkibe esdekelve,
semmit nem tettem, ami derék férfihoz, vagy egyáltalán férfihoz méltatlan. Nagyobb
voltam, mint a rám leső veszedelmek, kész voltam nekimenni annak, ami
fenyegetett; köszönetet mondtam hát a szerencsének, hogy úgy döntött, próbára
teszi, mennyire tartom a becsületet. Nem is lett volna szabad, hogy egy ilyen nagy
dolog kevésbe kerüljön nekem. Még csak nem is latolgattam sokáig - hiszen a mérleg
nem volt egyensúlyban -, hogy melyik jobb: ha én pusztulok a becsületért, vagy a
becsület értem. 17. Nem menekültem hanyatt-homlok a végső elhatározásba, hogy
(604) így szabaduljak meg a hatalmasok tombolásától. Láttam Gaiusnál kínzást,
láttam tüzet. Tudtam, hogy alatta az emberi sors már rég odáig jutott, hogy az
irgalmasság szép példájaként hozható fel, ha valakit csak megölnek. Mégsem dőltem
a kardomba, nem ugrottam tátott szájjal a tengerbe, nehogy úgy lássék: csak
meghalni tudok a becsületért.” 18. Vedd hozzá még, hogy lelkedet nem győzhetik le
ajándékok, és a kapzsiság nagy versenyében sohasem nyúltál titokban nyereség után;
vedd hozzá takarékos életmódodat, beszéded szerénységét, emberségességedet az
alattad, tisztelettudásodat a fölötted állók iránt. Ezután pedig kérdezd meg
önmagadtól, igaz-e vagy hamis mindaz, amit felsoroltál. Ha igaz, egy nagyszerű
ember füle hallatára kaptál dicséretet. Ha hamis, tanúk nélkül váltál nevetségessé.
19. Most úgy tűnhet, én is vagy be akarlak hálózni, vagy próbára teszlek. Hidd
bármelyiket, és félj mindenkitől, rajtam kezdve. Csendüljenek a füledbe Vergilius
szavai:
Nincs, nincs már becsület!
- vagy Ovidius sorai:
Teljes föld kerekén ádáz az Erinnys uralma;
vélhetnéd: föl is esküdtek vétkezni
- vagy Menanderéi (mert ki nem sarkallta rohamra nagy szellemét ez ellen,
elátkozva az emberiség egyetértését bűnös törekvéseiben?), aki azt mondja,
mindenki hitvány életet él, és a paraszt képében maga a költő lépett ki a
színpadra. Nem tesz kivételt sem öreggel, sem gyerekkel, sem nővel, sem férfival, sőt
azt is hozzáfűzi: nem egy-egy ember vétkezik, nem is kevesen, hanem immár
egybeszövődik bűn a bűnnel.
 20. Menekülnünk kell tehát, és önmagunkba kell visszahúzódnunk, sőt
önmagunktól is vissza kell húzódnunk. Ezt próbálom én lehetővé tenni számodra,
bár egy tenger választ el minket: hogy újra meg újra a válladra tegyem a kezemet, és
elvezesselek valami jobbhoz. És hogy ne érezd a magányt, mostantól beszélgetek
veled. Együtt leszünk - legalábbis az a részünk, amely a legjobb bennünk -,
tanácsokat adunk egymásnak, amelyeket a hallgató arckifejezése nem befolyásol. 21.
Messzire viszlek téged a provinciádtól, nehogy túl nagy hitelt adj a történetírásnak,
és tetszelegni kezdj önmagad előtt, valahányszor belegondolsz: „Azt a provinciát
tartom hatalmamban, amely a legnagyobb városok seregeit állította meg és
morzsolta föl, amikor ott hevert Karthágó és Róma között a hatalmas háború
díjaként; amely Róma négy első emberének, vagyis az egész birodalomnak egy helyre
összpontosított erőit látta és tartotta el; amely Pompeius szerencséjét magasra
emelte, Caesarét kimerítette, Lepidusét másra ruházta, mindannyiukét magához
kötötte; 22. és részt vett abban a hatalmas színjátékban. amelyből a halandók
világosan láthatnák, milyen gyors a zuhanás a magasból a mélybe, és hányféleképpen
rontja le a nagy hatalmat a szerencse. Egy időben látta ugyanis Pompeiust és
Lepidust a legmagasabb csúcsról más-más módon aláhullni és elveszíteni mindent:
Pompeius más hadserege elől futott, Lepidus a sajátja elől.” 
I. Tehát hogy teljes valódban elszólítsalak onnan, bármennyi csodálatos dolog van
is Siciliában és környékén, egyelőre mellőzök minden, a te provinciáddal kapcsolatos
kutatást, és más irányba terelem gondolataidat. Azt vizsgálom meg ugyanis veled
együtt, amit az előző könyvben elhalasztottam: hogy miért árad meg úgy a Nílus a
nyári hónapokban. Egyes filozófusok azt tanították, hogy a Duna is a Nílushoz
hasonló természetű, mert ismeretlen a forrása, és bővizűbb nyáron, mint télen. 2.
Mindkét állítás hamisnak bizonyult. Megtudtuk ugyanis, hogy a Duna forrása
Germaniában van, és nyáron áradni kezd ugyan, de akkor, amikor a Nílus még nem
lépi túl a saját mértékét: az első melegek idején, amikor a tavasz vége felé a
hevesebben tűző Nap megolvasztja a havat, és fel is emészti mind, még mielőtt a
Nílus vize duzzadni kezdene. A nyár többi részében azonban fogy a Duna, visszatér
téli vízállásához, sőt még lejjebb apad. A Nílus viszont csak akkor kezd áradni,
amikor a forró évszak közepén felkel a Szíriusz, és még a napéjegyenlőség után is így
folyik.
II.1. Ezt a folyót, a folyamok legnemesebbikét a természet tette naggyá az
emberiség szemében, és úgy rendezte cl, hogy akkor öntse el Egyiptomot, amikor a
föld a legjobban kiég a forróságtól, és így mélyebben szívja magába a vizet, hiszen
annyit kell elnyelnie, amennyi elég az egész éves szárazságra. Az Aethiopia felé eső
vidéken ugyanis vagy egyáltalán nincs csapadék, vagy nagyon ritka, és az sem segít az
égből jövő vizekhez nem szokott földön. 2. Mint tudod, egyedül ebben van Egyiptom
reménysége: aszerint termékeny vagy meddő az év, hogy a folyó áradása bőséges
volt-e vagy szűkösebb.
Egy szántóvető sem néz az égre.
Miért is nem tréfálom meg költő barátomat és dobom meg egy idézettel az ő
kedves Ovidiusától, aki így szól:
 s szomjas fű sem eseng ég fele permetegért?
3. Ha megfoghatnánk, hol kezd duzzadni, megtalálnánk a gyarapodás okait is.
Csakhogy a Nílus, miután nagy pusztaságokon vándorolt keresztül, mocsarakba
ömlött szét és hatalmas szigetek tarkították, először Philaenál gyűlik egybe kósza
bolyongásából.
Philae egy sziklás, mindenfelől meredek sziget. Két egybetorkolló folyó veszi körül,
amelyekből a Nílus lesz, így annak a nevét viselik. Az egész sziget egyetlen városból
áll. 4. Innentől a Nílus, amely itt inkább nagy, mint heves sodrású, Aethiopiából
kilépve elhalad a mellett a homoksivatag mellett, amelyen keresztül vezet az út az
indiai-óceáni kereskedelem felé. Itt a Katarakták fogadják : a hely jól ismert az
egyedülálló látvány miatt. 5. A Nílus vize itt a meredek és több helyen szaggatott
sziklákon feltorlódik, és sodrása meggyorsul. Az útjába eső sziklák ugyanis megtörik,
és a szűk helyen átküzdve magát, hullámzik mindenütt, ahol győz vagy alulmarad, és
miután először itt gyorsult fel a vize, amelyet háborgás nélkül, szelíd mederben
hozott el idáig, heves hegyi patakként tör át a szűkös átjárókon, és rá sem lehet
ismerni: addig ugyanis sárosan, zavarosan folyik. 
Amint azonban a szirteket és éles sziklákat kezdi csapkodni, tajtékzik, és színét nem
saját természete, hanem a hely kényszere adja. Amikor végre leküzdötte az
akadályokat, medre hirtelen cserbenhagyja, és hatalmas mélységbe zúdul alá, ami a
környező területeket is óriási zajjal tölti be. Ezt a perzsák által odatelepített
népcsoport nem tudta elviselni: az állandó robajtól eltompult a hallásuk, és emiatt
csendesebb vidékre költöztek.
6. A folyó megannyi csodája között hallottam az ottaniak hihetetlen
vakmerőségéről is. Ketten szállnak egy-egy pici kis csónakba, egyikük evez, a másik a
vizet meri ki, Sokat hánykolódnak a Nílus őrült sodrása és a hol erre, hol arra futó
hullámok közepette, majd végül szűk csatornákba érnek, amelyeken át kivergődnek a
szikla-szorosokból. 
Az egész folyóval együtt tódulnak ki ők is, kézi erővel irányítják a rohanó csónakot, és
a szemlélők nagy riadalmára fejeit zuhannak a mélységbe. Amikor már elsirattad
volna őket, gondolván, lehúzta és maga alá temette őket a nagy víztömeg, lám, ott
eveznek, távol attól a helytől, ahová estek, mintha egy hajítógép lőtte volna ki őket.
Le sem húzza őket a zuhatag a víz alá, hanem átsegíti a sima vízfelszínre.
7. A Nílus megduzzadása először az imént említett Philae szigeténél figyelhető
meg. Ettől nem messze egy szikii osztja ketté: a görögök Abatosnak hívják, nem is lép
rá senki a hely papjain kívül. Ezeket a sziklákat éri először a Nílus áradása. Aztán
jóval távolabb két szirt magasodik - a helybéliek a Nílus ereinek nevezik őket -,
amelyekből rengeteg víz tör elő, de nem annyi, hogy ellephetné Egyiptomot. Ezekbe a
forrásokba a papok aprópénzt, a praefectus pedig aranyból való ajándékokat dob,
amikor eljön az ünnepi szertartás ideje. 8. Ezután a Nílus immár szemmel láthatóan
újult erővel, feneketlenül mély mederben folyik, az útjába kerülő hegyek pedig nem
engedik széltében kiterjedni. Végül Memphis körül már szabadon kószálhat a
mezőkön: itt több folyóra oszlik, és mesterséges csatornákban, hogy a víz elvezetői
tarthassák kezükben a vízbőség szabályozását, behálózza egész Egyiptomot.
Kezdetben többfelé válik, aztán vizei összeérnek, így széles, zavaros tengerhez
hasonló mocsarat képez. Heves futását megfékezi, hogy nagy területekre terjed ki,
hiszen jobbról-balról átöleli egész Egyiptomot. 9. Amennyit nőtt a Nílus, annyi a
reménység arra az évre. Nem is csalódik számításában a földműves, annyira az
áradás mértéke szerint terem a föld, amelyet a Nílus termékenyít meg. Ez borítja el a
homokos, szomjazó talajt vízzel is, földdel is. Mivel ugyanis zavaros a vize, minden
üledékét otthagyja a száraz és repedezett talajon, és a kiszikkadt vidéket bevonja a
magával hozott zsíros hordalékkal. Így két okból is jót tesz a szántóföldnek: egyrészt
mert elárasztja, másrészt mert eliszaposítja. Így ahol nem hömpölygött végig, az a
terület meddőn és parlagon hever, de ha a kelleténél jobban megárad, az már káros.
10. Csodálatos tehát ennek a folyamnak a természete, mert míg a többi folyó
elmossa és kibelezi a földet, a Nílus amely annyival nagyobb, mint a többi - nemcsak
hogy nem meríti ki és nem hordja el, hanem éppen ellenkezőleg, gyarapítja a
termőerejét, és az a legkevesebb, hogy megváltoztatja a talaj összetételét. A magával
hozott iszappal ugyanis telíti és megköti a homokot, és Egyiptom nemcsak földjei
termékenységét köszönheti neki, de a földeket magukat is. 11. Az a legszebb látvány,
amikor a Nílus már elöntötte a szántóföldet. Elrejtőztek a mezők, betakaróztak a
völgyek, csak a városok emelkednek ki szigetek módjára; a szárazföld belsejében
élőkkel a hajózás az egyetlen kapcsolat, és annál jobban örülnek a népek, minél
kevesebbet látnak a földjeikből. 12. A Nílus hét torkolaton át ömlik a tengerbe akkor
is, amikor megmarad a partjai között. Bármelyiket választod is ki, egész folyam
mindegyik; de sok jelentéktelen ágat is bocsát a tengerpart különféle részeire.
Egyébként éppolyan nagy és veszedelmes fenevadakat nevel, mint a tenger, és
méreteit abból is meg lehet ítélni, hogy óriási állatoknak biztosít elegendő táplálékot
és mozgásteret. 13. A kiváló Balbillus, minden irodalmi műfaj kivételesen avatott
művelője tudósít a következőkről. Amikor ő töltötte be Egyiptom praefectusi
hivatalát, a Nílus heracleotisi torkolatánál, amely a hét közül a legnagyobb, alkalma
volt megfigyelni a tenger felől felúszó delfinek és a folyó felől ellenük felvonuló
krokodilok csatáját, mint két hadsereg összecsapását. Elmondja, hogy a szelíd és
harapásukkal ártani nem tudó állatok legyőzték a krokodilokat. Ezeknek a teste
ugyanis felülről kemény és áthatolhatatlan még nagyobb állatok fogainak is, a hasuk
azonban puha és védtelen. A delfinek tehát a krokodilok alá úszva a hasukon
sebesítették meg őket a hátukból kiálló tövisekkel, és az ellenkező irányba
nekifeszülve felhasították őket. Miután így többjük testét feltépték, a megmaradtak,
mint valami futásnak eredő csatasor, menekülésre fogták a dolgot - a merész elől
megfutnak, de annál merészebbek a gyávával szemben! 15. A tentyraiak sem
különleges származásuk vagy vérük miatt tudják őket legyőzni, hanem azért, mert
vakmerőek és fittyet hánynak a veszélyre. Ők ugyanis csak úgy űzőbe veszik a
krokodilokat, hurkot vetnek a menekülő állatokra, úgy vonszolják őket. Rengetegen
ott vesznek, akiknek nem volt kellő lélekjelenlétük a vadászathoz.
16. Theophrastus a forrásunk arra, hogy a Nílusban nemegyszer tengervíz folyt.
Köztudott, hogy Cleopatra uralkodása alatt egymás után két évig nem áradt meg: a
királynő uralmának tizedik és tizenegyedik évében. 
Azt mondják, ez bukást jövendölt a hatalom két birtokosa számára, hiszen Antonius
és Cleopatra hatalma valóban megbukott. Azt pedig, hogy a korábbi századok során
egyszer kilenc évig nem áradt a Nílus, Callimachustól tudjuk.
17. Most pedig rátérek annak vizsgálatára, mely okok miatt árad nyáron a Nílus,
méghozzá a legrégibb szerzőktől kezdve. Anaxagoras azt mondja, Aethiopia
hegyláncairól a hólé egészen a Nílusig csörgedezik. A régiek mindannyian így
gondolták: ezt mondja Aeschylus, Sophocles, Euripides is. Ez azonban nyilvánvalóan
tévedés: több bizonyíték is szól ellene. 18. Először is Aethiopia éghajlata nagyon
forró; ezt mutatja lakóinak napbarnított bőre és az, hogy a trogloditák föld alatti
lakásokban élnek. A sziklák úgy felhevülnek, mint a tűzben, nemcsak déltájt, hanem
még alkonyatkor is; izzik a por, emberi láb rá sem bír lépni; az ezüstből kiolvad az
ón, a szobrok csapolása kilazul, minden anyagról lepereg a külső bevonat. Az égnek
erről a tájáról érkező Auster a legforróbb minden szél közül. A téli álmot alvó állatok
közül egy sem rejtőzik el soha: a kígyó télen is ott tekergőzik a nyílt földfelszínen. Bár
Alexandria még távol esik a féktelen hőségtől, ott sem esik hó soha; följebb a Nílus
mentén már eső sem. 19. Hogyan eshetnék hát egy ilyen forróságnak kitett vidéken
hó, ráadásul olyan, ami egész nyáron át megmarad? Persze néhány hegy ott is
felfoghatja a havat - de jobban, mint az Alpok, Thracia hegyvonulatai vagy a
Caucasus? Márpedig ezekben a hegyekben olyan folyók erednek, amelyek tavasszal
és nyár elején duzzadnak meg, télen pedig alacsonyabb a vízállásuk, hiszen tavasz
idején a záporok mossák el a havat, a maradékot pedig az első meleg oszlatja szét. 20.
Sem a Rajna, sem a Rhodanus, sem a Hister, sem a Tmolus alatti Caystrus nem
nyáron gyarapodik, pedig ezeket a hegyeket nagyon vastagon borítja a hó, minthogy
északi fekvésűek. A Phasis és a Borysthenes is akkortájt áradna, ha a hó képes volna
a nyár ellenére is megduzzasztani a folyókat. 21. Ezenkívül ha ez volna a Nílus
megemelkedésének az oka, akkor nyár elején csordulna túl a leginkább, hiszen ez az
az időpont, amikor még ép a hótakaró, de már nagyon puha, ezért folyik. A Nílus
azonban négy hónapig egyenletes vízszintemelkedéssel folyik.
22. Ha Thaiesnek hiszel: a passzátszelek szegülnek szembe a lefelé ereszkedő
Nílussal, és feltartóztatják futását azzal, hogy a torkolat ellen hajtják a tengert. Így
visszaverve a folyó önmagába folyik vissza, és valójában nem megduzzad, hanem
megáll, mert nem tud kijutni, és aztán így feltorlódva arra tör ki, amerre lehet. 
A massiliai Euthymenes tanúsítja ezt: „Az Atlanti-óceánon hajóztam. Innen folyik
a Nílus, amely bővizűbb, amíg a passzátszeleknek rendelt idő tart; ekkor ugyanis a
szelektől ostromolva kicsap a tenger. Miután ezek elültek, a tenger is lecsendesül, és
ettől fogva a tengerbe ereszkedő Nílus kevesebb vizet szállít. A tenger íze egyébként
édes, és a tengeri állatok is hasonlóak a nílusiakhoz.” 23. De ha a Nílust a
passzátszelek korbácsolják fel, miért kezdődik meg az áradás már a passzátszelek
ideje előtt, és miért tart annál tovább? Ráadásul nem a szelek hevességének
arányában emelkedik meg, és nem a szélrohamoktól függően hagy alább vagy
erősödik az áradás - márpedig így volna, ha ezeknek az ereje duzzasztaná meg. No és
a passzátszelek Egyiptom tengerpartját érik, a Nílus pedig velük szemben folyik a
tengerbe, márpedig ha az áradás a szelektől eredne, a folyónak is a szelek irányából
kellene érkeznie. Ezenkívül ha a tengerből folynék, tiszta volna és kék, nem zavaros,
mint a valóságban. 24. Vedd hozzá, hogy Euthymenes tanúságát seregnyi tanú
cáfolja. Akkor még lehetett hazudozni: míg a világ pereme ismeretlen volt,
terjeszthették a dajkameséket. Ma már a külső tenger partvonala mentén végig
kereskedők hajói járnak, akik közül egy sem mesél a Nílus eredetéről vagy a tenger
más ízéről - amit megcáfol a természettudomány, hiszen a legédesebb és leg-
könnyebb vizet szippantja fel a Nap. 25. Aztán meg, télen miért nem árad a Nílus?
Akkor is felkorbácsolhatják a szelek a tengert, ráadásul jóval nagyobbak is, hiszen a
passzát szelek még mérsékeltek. Ha a Nílus az Atlanti-óceánból jönne, egyszerre
borítaná el Egyiptomot - a valóságban pedig fokozatosan árad.
26. A chiosi Oenopides ezt mondja: télen a föld alatt tárolódik a hő - ezért melegek
a barlangok és langyosabb a kutak vize -, így a belső hőtől kiszáradnak a vízerek. Más
földrészeken azonban ilyenkor esők árasztják meg a folyókat, míg a Nílus apad, mert
rajta nem segít eső; aztán nyáron gyarapszik, amikor a Föld belseje lehűl, és a hideg
visszatér a forrásokba. 27. Ha ez igaz volna, minden folyó nyáron gyarapodna,
minden kút nyáron telne meg vízzel. Aztán meg, az is tévedés, hogy télen a föld alatt
több a hő. De akkor miért langyosak a barlangok és a kutak? Mert nem engedik be
kívülről a fagyos levegőt. Tehát nem a hőt tartják bent, hanem a hideget zárják ki.
Ugyanezért hidegek nyáron: mert ezekbe az eldugott és elérhetetlen üregekbe már
nem jut el a fölmelegedett levegő.
28. Az apolloniai Diogenes azt mondja: „A Nap magához szippantja a nedvességet,
a megszikkadt föld pedig a tengerből, majd egyéb vizekből szívja el azt. Nem
lehetséges azonban, hogy a föld itt száraz legyen, ott meg túlcsorduljon; hiszen
minden lyukacsos és oda-vissza átjárható, így a száraz át tud venni a
nedvestől. Másként, ha a föld nem kapna valami folyadékot, már rég kiszáradt volna.
A Nap tehát mindenhonnan elszívja a vizet, de leginkább azokról a területekről,
amelyekhez nyomasztóan közel jár: ez pedig a délvidék. 29. A föld, miután kiszáradt,
több nedvességet vonz magához. Ahogy a mécsesben arra folyik az olaj, ahol kiég
belőle, úgy a víz is arra tódul, ahová a hő és a felforrósodott föld hatása rendeli.
Honnan vonja el tehát? Nyilvánvalóan azokról a részeiről, ahol mindig tél van. Az
északi területek tele vannak vízzel. Ezért van, hogy a Fekete-tenger folyamatosan
nagy sodrással áramlik az alsó tengerbe, nem erre-arra váltakozó irányú árapállyal,
ahogy a többi tenger, hanem mindig egyazon irányba zúdulva sebesen. Ha tehát
titkos utakon nem pótolná minden a hiányát, vagy nem eresztené ki a fölöslegét, már
minden vagy száraz volna, vagy állna a vízben.” 30. Szívesen megkérdezném
Diogenestől, hogy ha egyszer mindent járatok lyuggatnak és minden mindennel
közlekedik, akkor miért nem áradnak mindenütt nyáron a folyók. „Egyiptomot
jobban kiaszalja a Nap, ezért a Nílus jobban megduzzad. De a Föld többi részén is
gyarapodnak valamennyit a folyók.” Aztán meg, miért van olyan része a földnek,
amelyben nincs nedvesség, ha egyszer minden föld magához von nedvességet más
területekről, mégpedig minél melegebb, annál inkább? Továbbá miért édesvíz a
Nílus, ha vize a tengerből való? Hiszen egy folyó íze sem édesebb...
 [A könyv ránk maradt része itt véget ér. Ióannész Lüdosz görög nyelvű
kivonataiból azonban némi fogalmat alkothatunk tartalmukról (A hónapokról,
4.107).]

Hérodotos azt mondja, hogy amikor a Nap a földközeli déli égövön fut át, minden
folyóból magához vonja a nedvességet, nyáron pedig, amikor észak felé hajlik,
előhívja a Nílust, és ezért árad az meg nyáron.
Az egyiptomiak szerint pedig a passzátszelek a felsőbb régiókból az összes felhőt
dél felé űzik, így ott nagy tömegű csapadék hull, ezért önt ki a Nílus.
A kyméi Ephoros viszont történeti művének első könyvében azt mondja, Egyiptom
földje természettől fogva sovány, de évről évre belepi az iszap, amelyet a Nílus sodor
magával, maga a folyó pedig a forróság idején izzadság gyanánt folyik lefelé a
könnyebb fajsúlyú és soványabb talaj irányába.
De a thaszoszi Thrasyalkés szerint is a passzátszelek hajtják a Nílust; Aethiopiát
ugyanis a mi hegyeinknél magasabb hegyek övezik, így ez a terület fogja fel a
passzátszelek által arrafelé űzött felhőket, és emiatt önt ki a Nílus.
Hasonlóképpen a peripatetikus Kallisthenés is elmondja a Görög történelem
negyedik könyvében, hogy amikor részt vett a makedón Alexandrosz hadjáratában,
és eljutott Aethiopiáig, azt tapasztalta, hogy a Nílus az ott hulló mérhetetlen esőkből
táplálkozik.
Ámde Dikaiarchos is azt állítja A Föld körüljárása című művében, hogy a Nílus az
Atlanti-óceánból folyik a szárazföld belseje felé.
Egyszóval sokféleképpen vélekednek róla, az igazságnak azonban eddig senki
emberfia nem jutott a közelébe. Hiszen, ahogy a mondás tartja: „az igazság a
mélyben rejtőzik”.
 IV. B. KÖNYV
A FELHŐKRŐL

[A könyv eleje nem maradt ránk. A könyvön belüli visszautalásokból kiderül, hogy
Seneca itt a harmat, a dér, a jégeső és a hó okaival foglalkozott, és valamilyen
kérdésben vitába szállt Anaxagorasszal. A fejezetszámozás a IV A. könyvet folytatja.]

III.1. ...ha azt állítom neked, hogy a jégeső úgy keletkezik, mint itt a földön a jég,
vagyis hogy megfagy az egész felhő, az túl nagy merészség tőlem. Számíts tehát
engem ezek közé a másodrendű tanúk közé, akik azt mondják, látni nem láttak
semmit - vagy én is úgy teszek, mint a történetírók: miután saját szakállukra
összehordtak tücsköt-bogarat, egy bizonyos állításért nem hajlandók vállalni a
felelősséget, hanem hozzáteszik: „hitelességéért forrásaim kezeskednek”. 2. Ha tehát
nekem nem hiszel, majd Posidonius tekintélye hitelesíti mind az előbb
elmondottakat, mind a következőket. Olyan szilárdan állítja ugyanis, hogy a már
vizes és nedvességgé vált felhőből keletkezik a jégeső, mintha maga is ott lett volna.
3. Azt viszont, hogy miért gömbölyűek a jégszemek, tanítómester nélkül is
megtudhatod, ha megfigyeled, hogy minden hulló csepp gömb alakot vesz föl.
Látható ez egy tükrön, amelyen a leheletből kicsapódik a nedvesség, egy vízzel
meghintett poháron, de más, teljesen sima tárgyakon is. Ha egy falevélen megmarad
egy-két vízcsepp, az is kerekded alakban ül meg rajta. 4.
Van, mi a sziklánál zordabb, s szelídebb a haboknál?
Mégis, a zord sziklát vájja a víz, a szelíd.
Vagy ahogy egy másik költő mondja:
Vájja a hulló csepp a követ.
Az így vájt lyuk maga is gömbölyű lesz, amiből nyilvánvaló, hogy az is ilyen, ami
vájja, hiszen saját alakjára és külsejére vési ki magának a helyet. 5. Ezenkívül még ha
a jégszem eredetileg nem ilyen volt, akkor is legömbölyödhetik esés közben, és
miután annyit gurul végig a sűrű levegő mozdulatlan térségein, egyenletesen
körkörösre csiszolódhat. A havat azért nem érheti ilyen hatás, mert nem olyan
szilárd, éppen ellenkezőleg: omlik, és nem nagy magasságból hull alá, hanem
földközelben keletkezik. Így nem tesz meg hosszú utat a levegőn keresztül, hanem
közvetlen közelből érkezik.
6. Miért ne engedhetném meg magamnak én is azt, amit Anaxagoras? Elsősorban
a filozófusok között kell szabadságnak és egyenlőségnek uralkodnia. A jégeső nem
egyéb, mint lebegő jég, a hó pedig dér a levegőben. Azt ugyanis már kimondtuk, hogy
a dér, illetve a jég ugyanabban különbözik a hótól, illetve a jégesőtől, amiben a
harmat az esővíztől.
IV.1. Most, miután ezt a kérdést megoldottuk, akár mehetnék is a dolgomra - de
inkább ráteszek még egy lapáttal, és ha már úgyis ilyesmikkel terhellek, elmondok
minden kérdést, ami ezen a ponton felmerül. Kérdés, hogy télen miért hó esik, nem
pedig jégeső, és hogy a jégverés ideje miért a tavasz, amikor már megtört a hideg
ereje. 
 Hát, az igazat megvallva, engem nem nehéz meggyőzni, hiszen én készséggel
elhiszem még ezeket az ártalmatlanabb hazugságokat is, amelyek csak orrba vágják
az embert, de nem ütik ki a szemét: 2. télen a levegő megmerevedik, ezért nem vízzé
változik, csak hóvá, amelyhez közelebb áll a levegő. A tavasz beköszöntét a levegő
nagyobb elmozdulása követi, és mivel melegebb a légkör, nagyobb cseppek
keletkeznek. Ezért, ahogy nagy költőnk, Vergilius mondja:
tavaszon, mikor ömlik a zápor,
hevesebb a levegő változása, mivel mindenfelől megnyílik, és éppen a meleg
segítségével olvad fel. Emiatt inkább súlyos és pusztító erejű, mint makacs zivatarok
zúdulnak le. 3. A téli esők hosszantartóak és enyhék - ilyen gyakran előfordul, amikor
a ritka és apró szemű eső közé hó is keveredik. Akkor mondjuk, hogy havat hoz a
nap, amikor mély a hideg és borús az ég. Ezenkívül ha az északi szél fúj, vagy a
légköri viszonyok ennek megfelelőek, akkor éppen csak szemerkél az eső; a déli szél
komiszabb záport hoz, teltebb cseppekkel.
V.1. Hogy a mieink mit feltételeznek, azt nem merem sem elmondani -
megalapozatlannak tűnik ugyanis -, sem mellőzni. Mi rossz van abban, ha egy
elnézőbb bírónak is megírok valamit? Bizony, ha minden érvet tűzpróbának kezdünk
alávetni, hallgatásra kötelezzük magunkat. Hiszen ugyancsak kevés az olyan érv,
amit nem támad senki, a többinek, még ha fölénybe kerül is, perelnie kell. 2. Azt
mondják: tavasszal kiolvad minden, ami Scythia meg a Pontus környékén és északon
megdermedt és eljegesedett. Ekkor zajlanak a beállt folyók, a hegyek ekkor vetik le
hótakarójukat. Hihetjük tehát, hogy hideg pneumák érkeznek onnan, és
elkeverednek a tavaszi légkörrel. 3. Hozzálesznek még valamit, amit nem próbáltam
ki, de nem is szándékozom - szerintem ha meg akarsz győződni az igazságról a hó
ügyében, te is inkább egy káriain kísérletezz . Azt mondják, hogy akik szilárd és
kemény havon taposnak, azoknak a lába kevésbé fázik, mint azoknak, akik
porhanyós, fellazult hóban járnak. 4. Tehát, ha nem hazudnak, a levegő, amely
azokról az északi vidékekről érkezik, mikor már roskad a hó és megtörik a jég, a már
langyos és nedves déli levegőt megköti és összerántja. Így ami esőnek készült, azt a
hideg jégesővé kényszeríti.
VI.1. Nem bírom ki, hogy el ne soroljam a mieink összes sületlenségét is. Azt
állítják, a felhőknek vannak tapasztalt megfigyelői, akik előre jelzik, ha jégeső
várható. Ennek a felismeréséhez pusztán a gyakorlat is elég lehetett, ha megjegyezték
a felhőknek azt a színét, amelyet oly sokszor követett jégeső. 2. Az viszont hihetetlen,
hogy Cleonaeban államilag kijelölt chalazophylaxok voltak, akik a jégeső közeledtét
kémlelték. Szerinted mi történt, amikor jelt adtak, hogy itt a jégeső? Futottak az
emberek az esőkabátjukért, vagy a bőrmellényükért? Ugyan! Az egyik bárányt
áldozott magáért, a másik csirkét. Persze a felhők, mihelyt egy kis vért kóstoltak,
rögtön másfelé vették az irányt. 3. Nevetsz? Akkor ezt hallgasd meg, hogy még jobbat
nevess Ha valakinek se báránya nem volt, se csirkéje, akkor - ami nem került neki
semmibe - magára emelt kezet. De ne gondold, hogy a felhők telhetetlenek vagy
vérszomjasak. Egy jó hegyes íróvesszővel megszúrta az ujját, és ezzel a vérrel áldozott
- és ennek a földecskéjéről ugyanúgy elfordult a jégeső, mint arról a birtokról,
amelyen nagyobb áldozatokkal kérlelték meg.
VII.1. Erre keresik a magyarázatot. Egyesek, ahogy a legnagyobb bölcsekhez illik,
nem tartják lehetségesnek, hogy valaki kezet csapjon a jégesővel, és holmi
ajándékokkal vásárolja meg a vihar jóindulatát, még akkor sem, ha az ajándékok az
isteneket is legyőzik. Mások azt mondják: ők azt gyanítják, hogy magában a vérben
van egyfajta erő, amely képes eltéríteni és visszaverni a felhőt. 2. De ilyen kevés kis
vérben hogyan lehet akkora elő, hogy felhatoljon a magasságba, és a felhők
megérezzék? Mennyivel kézenfekvőbb lett volna azt mondani: „Ez hazugság és
dajkamese.”  A cleonaebeliek azonban pereket folytattak azok ellen, akiknek a
gondjára bízták a viharelhárítást, mert az ő hanyagságuk miatt verte el a jég a szőlőt
vagy terítette le a vetést. A mi tizenkéttáblás törvényeink is rendelkeznek arról, hogy
más terményeit tilos kiénekelni. 3. A csiszolatlan régiek még hittek abban, hogy a
záport ráénekléssel meg lehet idézni vagy el lehet űzni - holott ennek a képtelensége
olyan nyilvánvaló, hogy ehhez még filozófiát sem kell tanulni.
VIII. Még egy dolgot hozzáteszek, és örömödben tapsolni támad kedved. Azt
mondják: a hó a levegő földközeli részében keletkezik, ebben ugyanis több a hő, négy
okból. Először: a Föld minden kipárolgása, mivel sok benne a forró és száraz, minél
frissebb, annál melegebb. Másodszor: a Nap sugarai visszaverődnek a Földről, és
önmagukba térnek vissza; ezeknek a megkettőződése felhevíti a Föld közvetlen
közelében lévő levegőt, amelyben azért több a meleg, mert kétszeresen éri a Nap. A
harmadik ok: a felsőbb régiókat jobban átfújják a szelek, a lesüllyedt részeket
azonban kevésbé zaklatják.
IX. Ezekhez járul Democritus érve: „Minden testre igaz, hogy minél tömörebb,
annál gyorsabban veszi fel és tovább tartja meg a hőt. Így ha kiteszel a napra egy
bronz-, egy üveg- és egy ezüstedényt, a bronz gyorsabban melegszik fel, és tovább
marad meg benne a hő.” Azután azt is hozzáfűzi, hogy szerinte miért van így. Azt
mondja: „A keményebb és sűrűbb testekben szükségszerűen kisebbek a hézagok, és
az egyes hézagokban finomabb a pneuma. Ebből következik, hogy amint a
fürdőmedencék és mérföldkőforma vízmelegítők közül a kisebbek melegednek fel
gyorsabban, úgy ezek a rejtett, szemmel nem látható hézagok is gyorsabban megérzik
a forróságot, és - szintén szűk voltuk miatt - amit befogadtak, lassabban adják ki
magukból.”
Ezek után a hosszas előkészületek után jutunk csak el mostani vizsgálatunk
tárgyáig.
X. Mindenféle levegő annál sűrűbb, minél közelebb van a Földhöz. Ahogy a víznek
és minden folyadéknak a legalján van az üledék, úgy a levegőnek is leülepszik a
sűrűje. Azt pedig már bebizonyítottuk, hogy minden annál hívebben őrzi a
befogadott hőt, minél tömöttebb és szilárdabb anyagból van. A magasabban lévő
levegő annál áttetszőbb és tisztább, minél távolabb húzódott a Föld szennyétől; így a
Nap melegét nem tartja meg, hanem átengedi magán, mint valami üres téren - ezért
melegszik fel kevésbé.
XI.1. Ezzel szemben egyesek azt mondják a hegycsúcsoknak annál melegebbeknek
kellene lenniük, minél közelebb vannak a Naphoz. Szerintem nincs igazuk, mert úgy
gondolják, az Appenninek, az Alpok és más, rendkívüli magasságukról ismert
hegységek akkorára nőttek, hogy nagyságuk megérzi a Nap közelségét. 2. Ezek a
hegyek csak hozzánk képest égbenyúlóak, de mihelyt a világmindenségre tekintesz,
máris nyilvánvalóvá lesz, hogy mindegyik mennyire jelentéktelen. Felülmúlják
egymást vagy elmaradnak egymástól, de mindent összevéve egyik sem, még
legnagyobbak sem emelkednek olyan magasra, hogy mindenséggel egyáltalán
arányba lehetne őket állítani. nem így volna, nem mondhatnánk, hogy az egész
földkerekség gömbölyű. 3. A gömbre jellemző, hogy bizonyos mértékig egyenletesen
lekerekített. Az egyenletességet úgy értsd, ahogy egy labdánál láthatod: nem sokat
ártanak neki a bőr varrásai és repedései, ettől még mindenfelől önmagával
egyenlőnek mondható. Ahogy a labdán nem törik meg a gömbölyűség látszatát ezek a
szintkülönbségek, úgy a teljes földkerekségen sem a magas hegyek, amelyek
nagysága elenyészik a világegyetem egészéhez mérve. 4. Aki azt mondja, hogy a
magasabb hegynek jobban fel kell melegednie, mert közelebbről kapja a Napot, akár
azt is mondhatná, hogy egy magas embernek gyorsabban fel kell melegednie, mint
egy kicsinek, és a fejének gyorsabban, mint a lábának. De ha valaki a világegyetemet
a maga mértékével méri föl, és belegondol, hogy a Föld csupán egy kis pont benne, az
megérti, hogy a Földön semmi nem emelkedhetik olyan magasra, hogy erősebben
érjék az égből jövő hatások, mintha a közelükbe jutott volna. 5. Azok a hegyek,
amelyekre mi fölnézünk, az örök hó lepte csúcsok éppúgy lent vannak, és bár a hegy
közelebb van a Naphoz, mint a síkság vagy a völgy, de csak amennyivel az egyik
hajszál vastagabb a másiknál. Ilyen alapon azt is mondhatnánk, hogy az egyik fa
közelebb van az éghez, mint a másik - ami téves, mert apró dolgok közt nem lehet
nagy különbség, legfeljebb egymáshoz viszonyítva. Mihelyt odáig jutunk, hogy egy
hatalmas testhez hasonlítjuk őket, mit sem számít, mennyivel nagyobb az egyik a
másiknál, mert még ha nagy is a különbség, mégis csöppnyi az is, ami a csöppnyit
felülmúlja.
XII. Visszatérve a tárgyra, a fent említett okok miatt fogadták el a legtöbben, hogy
a hó a levegőnek abban a részében keletkezik, amely szomszédos a Földdel, és azért
kötődik meg kevésbé, mert enyhébb fagy miatt csapódik ki. A földközeli levegőben
ugyanis nagyobb a hideg annál, hogy vízzé és esővé alakuljon, de enyhébb annál,
hogy jégesővé keményedjék. Ennek a közepes, nem túl erős hidegnek a hatására lesz
az összeállt vízből hó.
XIII.1. „Mit sorolod ilyen buzgón ezt a sok sületlenséget, amelyektől az ember csak
műveltebb lesz, de jobb nem? - kérded. - Elmondod, hogyan keletkezik a hó, holott
számunkra sokkal fontosabb volna, ha azt mondanád el, miért ne vásároljunk havat.”
Arra szólítasz, hogy a fényűzéssel perlekedjem? Mindennapos és hasztalan vita ez.
De perlekedjünk csak: még ha neki kell is felülkerekednie, kemény harcban,
akaratunk ellenére győzzön le bennünket. 2. No és úgy ítéled, a természetnek ez a
tanulmányozása önmagában semmivel sem visz közelebb ahhoz, amit akarsz?
Amikor azt vizsgáljuk, hogyan keletkezik a hó, és elmondjuk, hogy a dérhez hasonló a
természete, több pneuma van benne, mint a vízben, nem gondolod, hogy
szemrehányást teszünk azoknak, akik még csak nem is vizet vásárolnak, pedig már az
is megvetésre méltó? 3. Mi azonban vizsgáljuk csak azt, hogyan keletkezik a hó, nem
pedig azt, hogyan kell tárolni - mert nem elégszünk meg azzal, hogy lefejtjük a
borokat, és az óbort ízek és korok szerint csoportosítjuk, hanem azt is kitaláltuk,
hogyan csomagoljuk a havat, hogy a nyarat is túlélje, és a hideg tároló hely megvédje
a forró évszaktól. Mire mentünk ezzel az ügybuzgalommal? Annyira biztosan, hogy a
vizet, ami ingyen van, pénzért vesszük. Fáj nekünk, hogy a szelet, a napfényt nem
vásárolhatjuk meg, hogy ez a levegő még a finnyás gazdagoknak is könnyen jön,
pénzt sem kell adni érte. Ó, de rosszul esik nekünk, hogy a természet hagyott még
valamit a közösben! 4. Amivel neki az volt a szándéka, hogy mindenkinek folyjék és
hozzáférhető legyen, aminek életadó italát köztulajdonba adta, amit embernek,
vadnak, madárnak és a leggyámoltalanabb élőlényeknek is bőven és termékenyítően
árasztott, hadd éljenek vele, annak árat szabott a fényűzés, önmaga találékony
ellensége - mert neki csak az tetszik, ami drága. Ez az egy volt, ami egyenlőséget
teremtett a gazdagok és a tömeg között, amiben a legszegényebbet sem tudták
megelőzni. Annak számára, aki nem bír a gazdagságával, kisütötték, hogyan
hajhászhatja a fényűzést még a vízzel is.
5. Elmondom, mitől jutottunk idáig, hogy semmiféle víz nem elég hideg nekünk,
ha még folyik. Amíg ép a gyomor, amíg be tudja fogadni az egészséges élelmet, és
megtöltik, de nem tömik tele, addig természetes csillapítószerekkel is megelégszik.
Amikor már kikezdte a mindennapi emésztetlen táplálék, és nem az idő miatt ég,
hanem magától, amikor a folyamatos ittasság megüli a belső szerveket, és a
gyomorszájat marja az epe, amivé az ital átalakul, muszáj keresni valamit, ami
elnyomja ezt az égést, amely még a víztől is csak hevesebb lesz. A gyógyszerrel tovább
gerjesztik a bajt, így már nemcsak nyáron, hanem télvíz idején is havat isznak,
ugyanezért. 6. Mi az oka ennek, ha nem valami emésztőszervi betegség, a fényűzéstől
tönkrement gyomorszáj? Soha nem kap egy kis időt, hogy megnyugodjék, hanem a
hajnalhasadtáig nyúló vacsora tetejébe máris jön a reggeli, és a dorbézolás a maga
számtalan különféle fogásával még mélyebben temeti maga alá a teli hasú
lakmározót. Aztán a soha nem szűnő fegyelmezetlenség azt, amit a lélekből már
kiolvasztott, megvadítja és mindig új fagy vágyára gyújtja. 7. Így, jóllehet ponyvák és
ablakok védelmében lakomáznak, és nagy tűzzel szelídítik meg a telet, a lomha és
saját égésétől lankadt gyomor mégis keres valamit, ami feléleszti. Ahogy az
eszméletleneket és kábultakat hideg vízzel locsoljuk le, hogy magukhoz térjenek, úgy
az ő betegségtől zsibbadt szerveik sem éreznek semmit, ha valami még hidegebbel
helyre nem rázod őket. 8. Mondom, ezért van az, hogy még a hóval sem érik be,
hanem jég után kutatnak, mintha annak, szilárd lévén, megbízhatóbb volna a hidege,
és gyakran öntözik vízzel, így olvasztják meg. Még csak nem is a jégréteg tetejéről
veszik, hanem hogy nagyobb legyen az ereje és tartósabb a hidege, a mélyből fejtik.
Így hát még az ára sem egységes, hanem vannak már házalói a víznek és különböző
árai, akárcsak a gabonának - micsoda szégyen! 9. A spártaiak kiűzték a városukból az
illatszerárusokat, és utasították őket, hogy sürgősen távozzanak a területükről, mert
pocsékolják az olajat. Mit tettek volna, ha meglátják a hó raktárakat, a sok igavonót,
amelyek egyedül a víz szállítására szolgálnak, aminek a színét és ízét meg tönkreteszi
a pelyva, ami közt tartják?
10. Pedig, jóságos istenek, milyen könnyű az egészséges szomjat oltani! De mit
érzékelhet még az elhalt, forró ételektől elszarusodott torok? Ahogy semmi nem elég
hideg ezeknek, ugyanúgy semmi nem elég meleg: éppen csak belemártják a szószba a
forró csiperkét, és szinte még gőzölögve eresztik le a torkukon, hogy aztán havas
italokkal oltsák el. Mondom, láthatod, hogy egy-két vézna kis emberke, köpenybe
burkolózva és bekötött torokkal, sápadtan és betegen, nemcsak hörpöli a havat,
hanem már eszi is, és darabokban dobálja a poharába, nehogy felmelegedjék, mialatt
issza. 11. Szerinted ez szomjúság? Ez már láz, méghozzá annál veszedelmesebb, mert
nem ismerhető fel az érverés tapintásából vagy a bőrben szétáradt melegről, hanem
magát a szívet emészti a fényűzés, ez a legyőzhetetlen baj, amely eleinte puha és
folyós, de aztán már kemény és kitartó. Nem látod be, hogy a megszokástól minden
veszít az erejéből? Így az a hó, amelyben már úszkáltok is, a gyakori használat és a
gyomor mindennapos kiszolgálása folytán már-már átveszi a víz helyét. Keressetek
valami még hidegebbet, mert a megszokott fagy nem ér semmit. 
 V. KÖNYV
A SZELEKRŐL

I.1. A szél áramló levegő. Egyesek így határozták meg: a szél egy irányba áramló
levegő. Ez a meghatározás pontosabbnak tűnik, mivel a levegő sohasem olyan
rezdületlen, hogy ne volna valamiféle mozgásban. 
Ugyanígy a tengert sem akkor mondjuk csendesnek, amikor egyáltalán semmi
mozgás nem zavarja meg, hanem amikor enyhe a mozgása, és nem tódul egy irányba.
Ha tehát azt olvasod: „a szélcsendes vízben”, tudd, hogy ez a víz nem áll, hanem
enyhén remeg, és azért mondják csendesnek, mert sem erről, sem arról nem kap
lendületet. 2. Így kell ítélnünk a levegő felől is: sohasem rezdületlen, még akkor sem,
ha nyugodt. Beláthatod ezt ebből is: amikor valamilyen zárt térbe árad a napfény,
látjuk, amint apró részecskék sodródnak benne erre-arra, az egyik felfelé, a másik
lefelé, hol itt ütközve egymásnak, hol ott. 3. Tehát, míg aki azt mondta: „a
hullámverés a tenger mozgása”, pontatlanul fogalmazta meg a mondanivalóját,
hiszen a tenger akkor is mozog, ha csendes, ezzel szemben akinek a meghatározása
így hangzik: „a hullámverés a tenger egy irányba való mozgása”, az minden
óvintézkedést megtett. Így van ez mostani vizsgálódásunk legfőbb tárgyában is: nem
hagyja magát csapdába csalni, aki azt mondja: „a szél egy irányba áramló levegő”,
vagy „nagy erővel áramló levegő”, vagy „egy irányba haladó légtömeg”, vagy „a
levegőnek a szokottnál gyorsabb futása valamilyen irányba”. 4. Tudom, milyen válasz
várható a másik meghatározás védelmében: „Mi szükség arra, hogy hozzátedd: egy
irányba áramló levegő? Hiszen ami áramlik, mindenképpen egy irányba áramlik. Ha
a víz csak magában mozog, senki nem mondja róla, hogy áramlik, csak akkor, ha
valamerre halad. Lehetséges tehát, hogy valami mozog, de nem áramlik, másfelől
viszont nem lehetséges, hogy áramlik, csak ha egy irányba halad.” 5. Mármost ha ez a
rövid meghatározás elég védelmet nyújt a belekötéssel szemben, használjuk ezt; de
ha valaki körültekintőbb, ne spórolja ki azt az egy szót, amelynek hozzáfűzése elejét
veszi minden kötözködésnek. Most pedig, hogy a megfogalmazásról már eleget
vitatkoztunk, térjünk a tárgyra.
II. Democritus szerint, amikor kis űrben sok részecske - ahogy ő nevezi: atom -
szorong, akkor jön a szél - ezzel szemben akkor csendes és nyugodt a levegő állapota,
amikor nagy űrben kevés részecske van. „Ahogy ugyanis egy téren vagy utcán addig
sétálnak az emberek tülekedés nélkül, amíg kevesen vannak, de mihelyt egy szűk
helyen tömeg csődül össze, az egymásba ütköző emberek tüstént összekapnak, úgy
van a minket körülvevő térben is: amikor egy kis hely megtelik egy csomó
részecskével, azok elkerülhetetlenül egymásnak ütköznek, lökdösik egymást és
visszapattannak egymásról, összebonyolódnak és egymásnak szorulnak. Ezekből
születik a szél, amikor a részecskék, amelyek addig egymással küszködtek,
meglódulnak, és hosszas, bizonytalan hánykolódás után valamerre tolódnak. Amikor
azonban nagy, tágas térben kevés részecske forog, sem öklelőzni nem tudnak, sem
meglökni egymást.”
III.1. Hogy ez hamis, kikövetkeztetheted már abból is, hogy legkevésbé akkor fúj a
szél, amikor a levegő felhőktől terhes - márpedig ilyenkor rengeteg részecske szorul
egy szűk helyre, és innen a sűrű felhők súlyossága. 2. Vedd hozzá még, hogy folyók és
tavak környékén gyakori a köd, amelyben összetömörülnek és felhalmozódnak a
részecskék, mégsem fúj a szél. Sőt nemegyszer oly nagy homály árad szét, hogy még a
mellettünk állókat sem engedi látnunk - ez pedig nem történhetnék meg, ha nem
tódulna össze kis helyre sok részecske. A ködös időnél pedig nincsen szélcsendesebb.
3. Vedd hozzá még azt is, hogy ennek éppen az ellenkezője szokott előfordulni,
amikor a felkelő Nap megritkítja a sűrű és nedves hajnali levegőt. Ilyenkor támad
szellő, amikor a részecskék mozgástérhez jutnak, és tömeges összezsúfolódásuk
feloldódik. 
IV.1. „Ha azt mondod, nem így keletkeznek a szelek, akkor hát hogyan?” - kérded.
Nem egyféleképpen: ugyanis hol maga a Föld lök és lélegez ki mélyéből nagy
légtömegeket, hol pedig, amikor a földfelszín szüntelen, erős kigőzölgése a magasba
emeli a kibocsátott részecskéket, a vegyes kipárolgás küszködése válik széllé. 2. A
következőt ugyanis senki szavára el nem hiszem, de el sem hallgatom. Úgy tartják:
ahogy testünkben az élelemtől felfúvódás keletkezik, amelynek távozása az orrot
igencsak megkínozza, miközben hasunk néha hangosan, néha diszkrétebben könnyít
magán, ez a nagy természet is úgy bocsát ki pneumát anyagcseréje közben. Még
szerencse, hogy mindig jó az emésztése, különben tarthatnánk valami rondább
dologtól is. 3. Hát nem járunk közelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a
földből mindenünnen szakadatlanul áramlik a sok-sok részecske? Amikor ezek
felhalmozódnak, majd a napsütéstől ritkulni kezdenek, akkor támad a szél, mivel
mindaz, ami egy szűk helyen kitágul, nagyobb terei kíván.
V.1. Ezek szerint úgy vélem, hogy ez a szél egyetlen oka, a vizek és szárazföldek
kipárolgásai? Ezektől nehezül el a levegő, majd a napsütés erejétől fellazul, mivel a
részecskék, amelyek, míg sűrűn voltak, egy helyben álltak, megritkulva
szükségszerűen tágasabb helyre igyekeznek? Én igaznak tartom ezt is, ámde még
sokkal erősebb és igazabb a következő ok: a levegőnek természetes adottsága a
mozgás, és az nem külső hatásra keletkezik benne, hanem sok egyéb mellett az erre
való képesség is eleve benne van. 2. Vagy talán úgy véled, hogy nekünk ugyan
megadatott az erő a mozgáshoz, a levegő azonban tehetetlen és mozgásképtelen
maradt, holott a víznek is van saját mozgása akkor is, ha minden szél elült? Másként
ugyanis állatokat sem szülhetne: látjuk, hogy moha is terem a vízben, és
növényszerűségek úsznak a felszínén. Van tehát valami éltető a vízben.
VI. Mit is beszélek a vízről? A tűz, amely mindent fölemészt, valamit teremt is, és
ami még csak nem is látszik valószínűnek, mégis igaz: a tűzből élőlények születnek.
Így hát a levegőben is van valami éltető erő, és ezért van, hogy egyszer
összesűrűsödik, máskor kiterjed és megtisztul, és hol összehúzódik, hol kitágul és
szétszéled.
A levegő és a szél tehát úgy viszonylik egymáshoz, ahogy a tó és a folyó.
Nemegyszer a Nap egymagában oka a szélnek, mivel szétszórja a fagyos levegőt, és
kibontja sűrű, összetömörült állapotából.
VII.1. Eddig általánosságban beszéltünk a szelekről; most kezdjük őket egyenként
kivesézni! Talán ha majd kiderül, mikor és honnan jönnek, kiderül az is, hogyan
keletkeznek. Először tehát lássuk a virradat előtti fuvallatokat, amelyek vagy folyók
felől, vagy völgyekből, vagy valamiféle behúzódásból fújnak. 2. Ezek közül egy sem
tartós, hanem amikor a Nap már erősebben süt, elülnek, és nem viszik a hajót
messzebbre, mint ahonnan még látszik a szárazföld. Ez a fajta szél tavasszal kezd
fújni, nyárnál tovább nem tart, és többnyire onnan jön, ahol igen sok a víz és a hegy.
Síkságokon akkor sincs szellő - mármint ez a fajta, amely már szélnek számít -, ha
bővelkednek vizekben.
VIII.1. Hogyan keletkezik tehát ez a fuvallat, amelyet görögül enkolpiasznak
hívnak? Amit a folyók és mocsarak kibocsátanak magukból - méghozzá nagy
mennyiségben és szakadatlanul -, az nappal a Nap tápláléka, éjjel azonban nem
szívja el semmi, és a hegyektől körülzárva egy területre gyűlik össze. 
Amikor ez megtelt vele, és már nem fér el, valamerre kisajtolódik, és egy irányba
indul: ez a szél. Így hát arra tódul, amerre szabadabb kijárás csalogatja, és tágas hely,
ahová a felhalmozódott részecskék lefolyhatnak. 2. Ezt bizonyítja, hogy ez a fajta szél
az éjszaka első részében nem fúj: akkor kezdődik ugyanis az a felgyülemlés, amely
hajnaltájt már terhesen és telítetten keresi, merre csapolódjék le, és végül arrafelé
távozik, ahol a legtöbb űr van, nagy és tágas szabad tér. Tovább ösztökéli a kelő Nap,
amely a hideg levegőt éri, mivel fénye már akkor is hat, amikor még fel sem bukkant,
és bár sugaraival még nem löki meg a levegőt, de az előtte járó fény már ingerli és
bosszantja. 3. Amikor azonban előlép a Nap, egyes részecskék följebb sodródnak,
mások szétszóródnak a melegtől. Ezért van, hogy hajnal után az áramlás nem
folytatódhat többé: a Nap láttán minden erejük semmivé foszlik. Még ha nagyobb
erővel fújtak, déltájban akkor is ellankadnak, és sohasem tart délig a szellő. Aszerint
gyengébb és rövidebb életű az egyik, mint a másik, hogy erősebb vagy kisebb okokból
gyűlt fel.
IX.1. De miért tavasszal és nyáron erősebbek az effajta szelek? Az év többi
részében ugyanis csak nagyon enyhén fújnak, még a vitorlát sem töltik meg. - Azért,
mert a tavasz vízben gazdag, és az esővízből és a nedves időjárás miatt csordultig
telített földről nagyobb mennyiségű a kipárolgás. 2. De miért árad ez ugyanígy
nyáron is? Mert napnyugta után megmarad a nappali hőség, és kitart az éjszaka nagy
részén át: ez csalja elő a kilépő részecskéket, és mindazt, ami ezekből magától is ki
szokott párologni, erősebben vonzza, utána viszont nincs annyi ereje, hogy amit
előcsalt, fel is eméssze. Emiatt a föld és a nedvesség hosszabb ideig eregeti magából a
szokásosan kiszivárgó és kigőzölgő részecskéket. 3. A kelő Nap azonban nemcsak
melegével, hanem ütésével is szelet kelt. A Nap előtt járó fény ugyanis, mint
mondtam, még nem melegíti fel a levegőt, csak meglöki, a levegő pedig oldalvást
kitér a lökés elől. Bár én igazából azt sem igen fogadom el, hogy a fényben nincs hő,
mivel a hőből ered. 4. Talán annyi meleg nincs benne, hogy tapintással érzékelni
lehetne, de megteszi a dolgát, és széthúzza, megritkítja, ami sűrű. Ezenkívül azok a
helyek, amelyek a természetnek valamiféle méltánytalansága folytán annyira el
vannak zárva, hogy nem tudják beengedni a napsütést, azok is felmelegednek a
fénytől, ha mégoly felhős és borús is, és nappal kevésbé fagyosak, mint éjszaka. 5.
Ezenkívül minden hő természettől fogva elűzi és visszaveri magától a ködöt. A Nap is
ezt teszi tehát, és ezért van, hogy - legalább-is egyesek szerint - onnan jön a fuvallat,
ahonnét a Nap.
X.1. Hogy ez tévedés, kiderül abból, hogy minden irányba visz a szellő, és
napkeltével szemben is lehet dagadó vitorlákkal hajózni - ilyen pedig nem volna, ha
mindig a Nap felől fújna a szél.
Nemigen mentik meg a feltevést a passzátszelek sem, amelyeket egyesek
bizonyítékként hoznak fel. 2. Először is elmondom, hogyan gondolják, majd azt is,
hogy én miért nem úgy gondolom. „A passzátszelek - mondják - télen nem fújnak,
mivel a nappalok nagyon rövidek, és a napfény megszűnik, mielőtt még legyőzné a
hideget; így a hó le is hull, meg is marad. Nyáron kezdenek fújni, amikor hosszabbra
nyúlik a nappal, és merőlegesen irányulnak felénk a sugarak. 3. Valószínű tehát,
hogy a hó, miután nagy hőhatás éri, több nedvességet párologtat ki, ugyanakkor a
hótakarót levető és feltáruló föld is szabadabban lélegzik; így észak felől több
részecske lép ki, amelyek errefelé, az alacsonyabb és melegebb vidékekre sodródnak
le; innen veszik lendületüket a passzátszelek. 4. Ezért van az is, hogy a nyári
napfordulótól veszik kezdetüket - a Szíriusz felkelte után pedig erejüket vesztik -:
mert már sok minden halmozódott ide a hideg égtájról, és a Nap, minthogy pályája
megváltozik: merőlegesebben tart dél felé, és a levegő egy részét magához vonzza,
más részét azonban taszítja. Így a passzátszeleknek ez a fúvása megtöri a nyár erejét,
és megvéd a legforróbb hónapok súlyos levegőjétől.”
XI.1. Most azt kell elmondanom, amit megígértem: miért nem mentenek meg
minket a passzátszelek, és miért nem támasztják alá semmivel állításunkat.
Elmondtuk, hogy virradat előtt támad a szellő, és elül, mihelyt megérintette a Nap.
Márpedig a passzátszeleket éppen azért nevezik a hajósok álomszuszék
puhányoknak, mert ahogy Gallio mondja: „reggel képtelenek fölkelni”; általában
akkor kezdenek feltámadni, amikor már a legkitartóbb szellő is elcsitult. Ez nem így
volna, ha őket is a Nap keltené, ahogy a szellőt. 2. Vedd hozzá még, hogy ha fúvásuk
oka a nappal hosszúsága lenne, akkor fújnának a nyári napforduló előtt is, amikor a
leghosszabbak a nappalok, és a legjobban olvad a hó. Júliusban ugyanis már minden
lecsupaszodott, vagy legalábbis elég kevés az, amit még mindig hó borít. 
XII.1. Vannak bizonyos fajta szelek, amelyeket a meghasadt és alulról felbomlott
felhők bocsátanak ki: ezeket a szeleket görögül eknephiasznak hívják. Ezek
véleményem szerint így keletkeznek: amikor a föld párája által kibocsátott és a
magasba jutó részecskék között nagy a kiegyenlítetlenség és a különbözőség, és
közülük egyesek szárazak, mások nedvesek, akkor valószínű, hogy a nagyon össze
nem illő, egymással harcban álló részecskék egybetömörüléséből bizonyos üreges
felhők jönnek létre, és köztük csöves, furulyaszerűen összeszűkült térközök
maradnak. 2. Ezekbe a közökbe finom pneuma szorul be, amely, miután felmelegszik
a korlátozott mozgás közbeni ütközésektől, nagyobb teret kíván, ezért kitágul,
széthasítja az őt körülvevő felhőket, és széllé tör ki. Ez a szél általában viharos, mivel
felülről csap le, hevesen és könyörtelenül zúdul ránk, mivel nem szétáradva, nem is
nyílt téren át jön, hanem küszködik, és erővel, harccal tör utat magának. Általában
rövid életű ez a fuvallat, mivel áttöri a felhők rejtekeit és falait, amelyeken át haladt;
ezért tombolva érkezik, sokszor villám és mennydörgés kíséri. 3. Ezek a szelek sokkal
nagyobbak és tartósabbak, ha más, ugyanilyen eredetű fuvallatokat is fölvesznek, és
többen egyesülnek - amint a hegyi patakok nagysága is szerény, amíg mindegyik
külön-külön futja a maga útját, de amikor már több vizet gyűjtöttek magukba,
felülmúlják a valódi, állandó folyók nagyságát is. 4. Elhihetjük, hogy ez történik a
viharok esetében is: rövid életűek, amíg maguk vannak, de mihelyt összeadják
erőiket, és az ég több részén kisajtolt pneuma egy helyre kerül, erejük és
élettartamuk egyaránt megnő. 5. Tehát szelet kelt a felhő megbomlása is.
Többféleképpen bomolhat meg: néha a pneuma összegomolyodása szakítja fel, néha
a bezárt és kitörni próbáló pneuma küszködése, néha a hő, amelyet hol a Nap kelt,
hol pusztán ez az öklelődzés és a kósza részecskék súrlódása egymás közt.
XIII.1. Itt, ha jónak látod, megvizsgálhatjuk, miért keletkezik a forgószél. A
folyókkal gyakran előfordul, hogy míg akadálytalanul haladnak, útjuk egyszerű és
egyenes, de mihelyt valami sziklába vagy a part egy kiszögellésébe ütköznek,
visszatekerednek, és vizük kiúttalan körbe fordul, úgyhogy önmagába visszatérve
nyelődik el, és örvényt képez. 2. Ugyanígy a szél is, amíg semmi nem állja útját,
kiadja az erejét, de mihelyt valami hegyfok visszaveri, vagy egymással találkozó
vidékek szűkületénél lejtős és keskeny csatornába kerül, gyakran magában forog, és
olyasféle örvényt alkot, mint a vizek, amelyek visszakanyarodásáról fentebb szóltunk.
3. Ez a körbekényszerült, ugyanazt a helyet kerülgető és forgásával önmagát hajszoló
szél a forgószél. Ha harciasabb, és hosszabb ideig forog, lángra lobban, és létrehozza
azt a jelenséget, amelyet görögül présztér-nek neveznek: a tüzes forgószelet. Ezeket a
veszedelmeket szinte mind a felhőkből kitörő szelek hozzák, amelyek letépik a
vitorlázatot, és egész hajókat röpítenek a magasba.
4. Ezenkívül bizonyos szelek másféle szeleket hoznak világra magukból, és a
meglökött levegőt más irányokba is szétszórják, mint amerre ők maguk nyomulnak. 
Azt is elmondom, ami nekem jutott eszembe: ahogy a cseppek, bármennyire
csúsznak is lefelé és inognak, mégsem estek még le, hanem csak akkor mondható,
hogy folynak és haladnak, ha többen egyesültek, és nagy számukból erőt merítettek,
ehhez hasonlóan, amíg a több helyen lendületbe jött levegő mozdulásai még enyhék,
az még nem szél; akkor kezd az lenni, amikor ezeket mind elvegyíti és egyetlen
rohamba fogja. 
A pneumát a széltől a mértéke választja el: a hevesebb pneuma ugyanis már szél, és
fordítva, a pneuma enyhén áramló levegő.
XIV.1. Most visszatérek ahhoz, amit az elején mondtam: hogy barlangból és a Föld
bensőbb mélyéből is jönnek szelek. A Föld nem olyan, hogy mindenütt tömör
szövetűként nő ki mélységes alapjaiból, hanem sok helyütt üreges
és mélyében vak zugokat nyit,
így van, ahol bővelkedik vízben, van, ahol csak üres terek vannak benne,
nedvesség nélkül. 2. Ott, bár nincs fény, amely a levegő különbségeit láthatóvá tenné,
mégis azt mondom, hogy a sötétben felhők és köd képződik. Ezek ugyanis a föld
felett sem azért vannak, mert látjuk őket, hanem azért látjuk őket, mert vannak, így
attól, hogy nem látjuk, még vannak odalent is. Tudhatod, hogy odalent ugyanolyan
folyók folynak, mint a mieink, egyesek szelíden hömpölyögnek, mások zuhogva
buknak alá a töredezett terepen. Nos hát, nem fogadod el éppen így azt is, hogy a föld
alatt is léteznek tavak és lefolyástalan állóvizek? 3. Ha így van, szükségszerű az is,
hogy a levegő megterhelődjék, ha pedig megterhelődött, nekiinduljon, és
meglódulásával szelet keltsen. Így tudjuk meg, hogy ezekből a föld alatti felhőkből
táplálkoznak a fuvalmak a sötétben, míg erőre nem kapnak annyira, hogy vagy
elsodorják az útjukat álló földet, vagy valami akadálytalan kivezető útra térnek, és
ezen a barlangon keresztül jutnak ki a felszínre, ahol mi lakunk. 4. Az viszont
nyilvánvaló, hogy a föld alatt nagy tömegben van kén és más, nem kevésbé éghető
anyag. Amikor ezeken a helyeken tekeredik körbe a kiutat kereső pneuma,
szükségszerűen már a súrlódással lángot lobbant, aztán miután a lángok
továbbterjedtek, még ha volt is ott tétlen levegő, megritkulva mozgásba jön, s
hatalmas zúgással és lendülettel keresi az útját. Ezt azonban majd akkor veszem
sorra alaposabban, amikor a földmozgásokat vizsgálom.
XV. 1. Most engedd meg, hogy elmeséljek egy történetet. Asclepiodotus tudósít
arról, hogy Philippus több embert leküldött egy rég elhagyott, öreg bányába, hogy
derítsék fel, milyenek a készletei, milyen az állapota, hagyott-e még valamit az
utókornak a régiek kapzsisága. Azok le is mentek, több napra elegendő, jókora
világítással, majd amikor már elfáradtak a hosszú úton, egyszer csak hatalmas folyók
tárultak a szemük elé, és óriási vízgyűjtők, teli mozdulatlan vízzel, akárcsak idefönt,
amelyeket nem szorított maga alá a fölöttük magasodó földtömeg, hanem tágas
szabad tér volt körülöttük - a hátuk is borsódzott a látványtól. 2. Nagy
gyönyörűséggel olvastam ezt. Beláttam ugyanis, hogy korunk nem új hibáktól
szenved, hanem olyanoktól, amelyek réges-régóta öröklődnek, és nem a mi időnkben
kezdte a kapzsiság, kiszimatolva a föld és a kő ereit, felkutatni a sötétben hasztalan
rejtőző kincseket. Nagyszerű őseink, akiket az egekig dicsérünk, és sajnálkozunk,
hogy nem vagyunk hozzájuk hasonlóak, már reménykedve bontották a hegyeket, és
hogy nyereségük még följebb szökjék, leszálltak az omló kövek alá is. 3. Philippus
makedón király előtt is voltak már, akik a pénzt legmélyebb búvóhelyén is
felkeresték, és nyugodtan, szabadon lélegezve ereszkedtek le olyan barlangokba,
amelyek fenekén már nincs különbség éjszaka és nappal között. Micsoda reménység
késztette őket arra, hogy hátuk mögött hagyják a napvilágot? Micsoda kényszerűség
volt az, amely az egyenes háttal a csillagok felé néző embert meggörnyesztette és
elásta, lehúzta a mélységes Föld alapjáig, hogy kikaparja az aranyat, amelyet éppoly
veszedelmes megkeresni, mint birtokolni? 4. Ezért hajtott aknákat, ezért kúszott-
mászott a sáros, bizonytalan zsákmány körül, feledve a nappalt, feledve a természet
jobbik oldalát, amelytől elfordult. Melyik halottnak olyan nehéz a föld, mint ezeknek,
akik fölé a kapzsiság hányt hatalmas földtömeget, elragadta tőlük az eget, mélységes
mélyre ásta le őket, ahol ez a gonosz méreg lappang? Oda merészeltek alászállni,
hogy ott aztán ismeretlen helyzet fogadja őket, a fölöttük átívelő föld látványa és a
vaksötétben fúvó üres szelek, senkinek folyó vizek gondozatlan forrásai, feneketlen
és örök éjszaka. És ezek után még félnek az alvilágtól!
 XVI.1. De eredeti tárgyunkhoz visszatérve, négy szél van, amelyek kelet, nyugat,
dél és észak között oszlanak meg. A többi, amelyeket különböző nevekkel illetünk,
ezekhez kapcsolódnak.
Eurus Napkeleten s nabataeus tájakon ült meg,
s perzsák közt, meg a hajnali fény verdeste tetőkön;
míg a bukó Naptól hevülőpart, alkonyi tájék
mind Zephyrust uraló; Scythián meg az északon úr lett
borzasztó Boreas; túlsó fele ázik a Földnek
folyton a felhőktől meg az Auster permetegétől.
2. Vagy ha rövidebben szeretnéd őket összefoglalni, gyűljenek egyetlen viharba,
bár ez sehogyan sem lehetséges:
Együttfut Notus, Eurus meg zivatarteli társuk,
Africus,
és az Aquilo, amely nem kapott helyet ebben a civakodásban.
3. Egyesek tizenkét szelet sorolnak fel. A négy égtájat ugyanis három-három részre
osztják, és egy-egy szél mellé két alkormányzót rendelnek. Így foglalja őket
rendszerbe az alapos Varro, nem is ok nélkül. A Nap ugyanis nem mindig egy helyen
kel vagy nyugszik, hanem más a felkelő- és lenyugvó pontja napéjegyenlőség idején
(ebből pedig kettő van évente), más a nyári napforduló idején, más télen. 4. Azt a
szelet, amely a napéjegyenlőségi felkelőpont felől támad, latinul subsolanusnak
hívják, görög neve aphéliótész. A téli felkelőponttól indul az eurosz, amelyet a mieink
volturnusnak neveztek el. Így emlegeti Titus Livius is, amikor leírja azt a híres, a
rómaiaknak nem sok jót hozó csatát, amelyben hadseregünk a kelő nappal és a széllel
szemközt állt fel, így Hannibal a szél és az ellenség szemeit elvakító fény segítségével
aratott győzelmet fölötte. Varro is ezt a nevet használja, de az eurus név is megkapta
már a polgárjogot, és nem hat idegenül a latin beszédben. A nyári napforduló
felkelőpontja felől felserkenő szelet a görögök kaikiasznak hívják, latin neve nincs. 5.
A napéjegyenlőségi lenyugvóponttól ered a favonius, amelyről a görögül nem
beszélők is meg tudják mondani, hogy a zephürosszal azonos. A nyári napforduló
lenyugvópontja felől jön a corus, amelyet egyesek argestesként
emlegetnek. Szerintem a kettő nem ugyanaz, mert a corus hevesen fúj, és csak egy
irányba ragad magával, míg az argestes általában szelíd, és mind az elutazóknak,
mind a visszatérőknek szolgálatot tesz. A téli lenyugvópont felől fúj dühödten és
sebesen az africus, görög nevén lipsz. 6. Észak felől a legfelső az aquilo, a középső a
septemtrio, a legalsó a thrakiasz, amelynek nincs latin neve. Az égtengely déli vége
felől jön az euronotosz, aztán a notosz, latinul auster, majd a leukonotosz, amelynek
nálunk nincs neve.
XVII.1. De nem azért fogadjuk el a szelek tizenkettes számát, mert mindenütt
ennyi van - egyeseket ugyanis kizárnak a domborzati viszonyok -, hanem mert sehol
nincs több. Ugyanígy hat esetről sem azért beszélünk, mert minden névszó hat esetbe
kerülhet, hanem mert egyik sem kerülhet hatnál többe. 2. Akik azt mondták, tizenkét
szél van, abból indultak ki, hogy ugyanannyi szél létezik, ahány részre tagolható az
ég. Az eget pedig öt körre lehet osztani, amelyek a világ sarkain haladnak keresztül:
van északi, nyári-napforduló-, napéjegyenlőség-, téli-napforduló- és az északival
szemközti kör. Ezekhez járul egy hatodik, amely a világegyetem felső részét
elválasztja az alsótól - ugyanis, mint tudod, a világegyetem egyik fele mindig
fölöttünk van, a másik meg mindig alattunk. 3. Ezt a vonalat, amely a látható és a
rejtett tartomány között húzódik, a görögök horizónnak hívják, a mieink finitornak,
illetve mások finiensnek nevezték el. Hozzá kell venni még a délkört is, amely a
horizontot derékszögben metszi. Ezek közül egyes körök keresztirányban futnak, így
találkoznak más körökkel, és metszik azokat. Márpedig szükségszerű, hogy a levegő
is annyifelé tagolható legyen, ahány égrész van. 4. Tehát a horizont vagy látóhatár
körvonala metszi az említett öt kört, amelyeket föl lehet venni az égen, és tíz részt
alakít ki, ötöt kelet, ötöt nyugat felől. A délkör, amely találkozik a horizonttal, további
két területet ad hozzá ehhez. Így a levegő tizenkét részre tagolódik, és ugyanennyi
szelet hoz létre.
5. Vannak bizonyos helyekhez kötődő szelek, amelyekkel nem lehet átkelni a
tengeren, csak a közelbe visznek. Ezek nem az egész világegyetem valamelyik oldala
felől kapnak lendületet: Apuliát az atabulus dúlja, Calabriát az iapyx, Athént a
szkirón, Pamphyliát a krageusz, Galliát a circius, amely házakat renget meg, a
lakosság mégis hálát ad neki, mert neki tulajdonítják egészséges éghajlatukat;
legalábbis az isteni Augustus templomot fogadott és építtetett neki, amikor Galliában
időzött. Ha egyenként sorra akarnám venni őket, soha nem érnék a végére, hiszen
szinte nincs olyan vidék, ahol ne volna valami fuvallat, amely benne születik és a
környékén hal el.
VIII.1. Így hát a gondviselés többi műve közt erre is méltán nézhet föl az ember
csodáló tisztelettel: ugyanis nem egyetlen okból gondolta ki vagy rendezte el
különböző tájakra a szeleket, hanem először is azért, hogy ne hagyják a levegőt
eltespedni, hanem belélegzői számára hasznossá és éltetővé tegyék állandó
zaklatásukkal, 2. azután, hogy esőt adjanak a Földnek, másrészt viszont fékezzék meg
a túlzott csapadékot. Hiszen hol hozzák, hol viszik a havat, hogy az egész
földkerekségen eloszolhassék az esővíz: az auster Itáliába tereli, az aquilo
visszakergeti Africaba, a passzátszelek meg nem engedik, hogy nálunk
megmaradjanak a felhők; míg India és Aethiopia egész földjét ugyanabban az időben
állandó esőzésekkel öntözik a szelek. 3. Aztán meg, a gabonát sem lehetne
felhasználni, ha egy fuvallat segítségével ki nem szelelnénk a szükséges közül a
fölöslegeset, ha nem volna, ami növekedésre serkenti a vetést, és feltárja a rejtőzködő
termést, meghasítva burkát, amelyet a földművelők tokiásznak neveznek. 4. Aztán
meg ez tette lehetővé az egymással való érintkezést minden nép számára, és a
különböző vidékekre szétszóródott népcsoportokat elvegyítette egymással. Hatalmas
ajándéka ez a természetnek, csak az emberi őrültség ne fordítaná önmaga ellen! De
amit Gaius Mariusról sokan mondtak, és Titus Livius is feljegyzett - hogy nem tudni,
az szolgálta volna-e inkább az állam javát, ha megszületik, vagy ha nem születik meg
-, ugyanazt lehet mondani a szelekről is. Mindaz ugyanis, ami szükséges és hasznos
bennük, egyáltalán nincs egyensúlyban azzal, amit az emberi esztelenség önnön
vesztére kiagyal. 5. Mégsem állíthatjuk róluk, hogy természettől fogva nem jók, csak
azért, mert a velük visszaélők hibájából kárt okoznak. A gondviselés és az istenség, a
világegyetem nagy elrendezője nem azért bízta a levegő átmozgatását a szelekre, és
nem azért árasztotta ki őket minden irányból, sehol nem tűrve tespedést, hogy mi
felfegyverzett katonasággal töltsük meg a fél tengert ellepő hajóhadainkat, és
ellenséget keressünk a tengeren vagy még azon is túl. 6. Miféle esztelenség hajszol
minket, és uszít össze egymás vesztére? Szélnek feszítjük a vitorlákat, a háborút
keresve kockáztatunk a kockázat kedvéért, megkísértjük a kiszámíthatatlan
szerencsét, a viharok emberi erővel le nem győzhető hatalmát, a halált a temetés
reménye nélkül. 7. Az sem érné meg, ha a békéért hajóznánk keresztül mindezeken -
de számunkra, miután elkerültük a víz alatt megbúvó szirteket és a zátonyos tenger
cselvetéseit, miután megmenekültünk a fölénk magasodó viharos hegyektől,
amelyekből zúgva csap le a hajósokra a szélvész, a felhőbe burkolódzó nappaloktól, a
zivatarral és mennydörgéssel rémisztő éjszakáktól, az örvények szaggatta
hajóroncsoktól, miféle gyümölcsöt érlel ez a fáradság és félelem, miféle kikötő vár
minket, annyi bajtól megfáradtan? Természetesen háború, a parton várakozó
ellenség, legyilkolásra szánt népek, amelyek sokakat magukkal rántanak majd
legyőzőik közül, ősi városok égése. 8. Mit kényszerítünk hadba egész népeket? Mit
toborzunk hadseregeket, hogy a hullámverés kellős közepén fejlődjenek csatasorba?
Mit háborgatjuk a tengert? Biztosan nem elég széles a szárazföld, hogy ott haljunk
meg. Túl finoman bánik velünk a szerencse, túl szívós testet adott nekünk,
túlságosan viruló egészséget, nem foszt ki minket lesből támadó véletlen, ki-ki kedve
szerint mérheti ki évei hosszát és juthat el öregkoráig. Menjünk hát a tengerre, és
hívjuk ki magunk ellen a késlekedő végzetet!
9. Szerencsétlenek, mit kerestek? A halált? Az bőven van mindenütt. Saját
ágyatokból is rátok ront - de ártatlanul érjen. Meglep az otthonotokban - de semmi
gonosz mesterkedésen ne kapjon. Ezt viszont mi másnak lehet nevezni, mint
őrültségnek, hogy veszedelmet viszel mindenhová, ismeretleneket rohansz le,
sérelem nélkül is haragra gerjedve pusztítod, ami az utadba kerül, és vadállatok
módjára megölöd, akit nem is gyűlölsz? A vadállat legalább csak bosszúból vagy
éhségében harap; mi meg, nem kímélve sem a magunk vérét, sem másokét,
nekigyürkőzünk és hajókat bocsátunk vízre, épségünket a hullámokra bízzuk,
kedvező szelet kívánunk - mert nekünk az a kedvező, ami elvisz a háborúba. 10. Hová
sodortak minket gonoszságaink? Nem elég, ha valaki saját körében tombol. Így kel át
a perzsák legostobább királya Görögországba, amelyet hadserege megtölt, de
legyőzni nem tud. Így akarja Alexander a Baktrián és Indián túli vidéket is, azt kérdi,
mi van a nagy tengeren túl, és méltatlankodik, hogy valahol neki is meg kell állnia.
Így adja Crassust a parthusok kezére önnön mohósága: nem retten meg az őt
visszatartani próbáló tribunus átkaitól , sem a hosszú tengeri utazás viharaitól, sem a
jósvillámoktól és az istenek ellenállásától az Eufrátesznél: emberek és istenek
haragján keresztül visz az út az arany felé.
11. Nem ok nélkül mondhatná tehát valaki, hogy a természet jobbat tett volna
velünk, ha megtiltotta volna a szelek fúvását, és tomboló száguldozásuknak gátat
vetve megparancsolta volna nekik, hogy ki-ki maradjon a maga földjén. Ha mást nem
is, legalább annyit elért volna, hogy mindegyikünk csak a maga és az övéi kárára
születnék - de így nem elég nekem az otthoni baj, a külföldivel is kínlódnom kell. 12.
Nincs olyan távoli föld, hogy ne tudna kisugározni valamit a maga bajából. Lehet,
hogy valami eldugott helyen egy nagy nép ura, a szerencse kegyeitől elbizakodva,
nem tartja többé fegyveres erejét a határain belül, hanem hallatlan dolgokba kezdve
éppen hajóhadat épít - honnan tudnám? Honnan tudnám, ez vagy az a szél hozza-e a
nyakamra a háborút? Sokat adna az emberiség békéjéhez, ha bezárulna előttünk a
tenger.
13. De ahogy az imént többször is elmondtam, mégsem panaszkodhatunk
alkotónkra, az istenségre, ha ajándékait megrontottuk és visszájára fordítottuk. Ő
azért adta a szeleket, hogy megfelelő arányban tartsák az ég és föld anyagait, hogy
előcsalják és visszaszorítsák a vizeket, hogy táplálják a füvek és a fák gyümölcseit,
amelyeket - több más okkal együtt hatva - éppen a hajladozás érlel meg azáltal, hogy
a növény felső részébe szívja a tápanyagot, és átmozgatja a termést, hogy meg ne
poshadjon. 14. Azért adta a szeleket, hogy megismerjük a távolt: hiszen tudatlan és
nem sokat tapasztalt élőlény volna az ember, ha szülőföldjének határa korlátozná.
Azért adta a szeleket, hogy minden vidék természeti kincsei közösek legyenek, nem
azért, hogy legiókat és lovasságot szállítsanak, sem azért, hogy a népek halált hozó
fegyvereit vigyék át a tengeren. 15. Ha a természet ajándékait a felhasználók
hitványsága alapján mérlegeljük, akkor mindent csak bajnak kaptunk: kinek lesz jót,
hogy lát, hogy beszél? Kinek nem kínszenvedés az élet? Nem találsz oly
nyilvánvalóan hasznos dolgot, amelyet ne fordíthatna visszájára a bűn. Így a szeleket
is jóra gondolta ki a természet, mi fordítottuk őket rosszra. 16. Mind valami bajba
visz minket. Ez is, az is más céllal szedi lel a horgonyt, de egyik célja sem becsületes:
mindegyikünket más és más csábít, hogy megkísértsük a tengert, de a hajózásból
mindenképpen valami hiba lesz. Nagyszerűen mondja Plato, akit így a vége felé már
tanúként kell szólítanunk, hogy az ember apróságokat vesz meg az élete árán. Bizony,
drága Lucilius, ha helyesen értékeled ezeknek az őrültségét, vagyis a miénket - hiszen
ugyanabban a tömegben vergődünk mi is -, még inkább nevetni fogsz, ha
belegondolsz, hogy az életünknek akarjuk megszerezni azt, amire rámegy az életünk. 
 VI. KÖNYV
A FÖLD MOZGÁSÁRÓL

I.1. Hallottuk, derék Lucilius, hogy Pompeii, Campania híres városa, ahol egyik
oldalon a surrentumi és stabiaei, másik oldalon a herculaneumi tengerpart
összetalálkozik, és festői módon íveli körül a nyílt tengerből benyúló öblöt,
összeomlott egy földrengésben, amely megrázta az egész környéket - ráadásul télvíz
idején, pedig őseink azzal áltattak minket, hogy télen ez a veszély nem fenyeget. 2.
Február 5-én jött ez a földrengés, Regulus és Verginius consuli évében, és egész
Campaniát, amely az effajta szerencsétlenségtől sohasem volt biztonságban, de
miután oly sokszor tért már magához a halálfélelemből, mégiscsak épségben maradt,
romhalmazzá változtatta. Herculaneum városának egy része ledőlt, és ami
megmaradt, azt is csak egy hajszál tartja; Nuceria coloniát nem érte a csapás, mégis
van okuk panaszra; Neapolis sok magánépületet veszített, középületet egyet sem:
éppen csak súrolta a hatalmas szerencsétlenség. Több villa összeomlott; némelyik
csak megremegett, de nem érte kár. 3. Hozzáveszik még ezeket is: elpusztult egy
hatszáz fős birkanyáj, szobrok hasadtak ketté, és voltak, akik ezek után háborodott
elmével, öntudatlanul kóboroltak odakinn.
Mind eltervezett munkánk szövedéke, mind ez az eset, amely időben éppen
egybevág vele, azt kívánja, hogy kiderítsük ezeknek az okait. 4. Vigaszt kell
keresnünk a reszketőknek, le kell vennünk róluk a félelem hatalmas terhét. Hisz hol
érezheti magát biztonságban az ember, ha maga a világmindenség rázkódik, és
legszilárdabb alkotórészei inognak meg, ha hánykolódik az az egy mozdulatlan és
rögzített része is, amelynek tartania kell mindent, ami rátámaszkodik, ha a Föld
elveszítette legjellemzőbb sajátosságát: hogy áll? Hol csitulhatnak el félelmeink?
Miféle búvóhelyet talál a test, hová menekül rettegésében, ha félelem születik a
mélységből és fordul ki a földből? 5. Mindenkiben megfagy a vér, mihelyt
megreccsen a tető, és jelzi, hogy mindjárt összedől. Akkor aztán hanyatt-homlok
menekül, ki merre lát, otthagyja házi isteneit, és a közterületre bízza magát. Milyen
rejtekhelyet remélhetünk, milyen segítséget, ha maga a földkerekség repedezik, ha ez
itt, ami véd és megtart minket, amire városaink települtek, amit egyesek a
világegyetem alapjának neveztek, meghasad és imbolyog? 6. Miféle - nem is
segítséged, de vigaszod lehet, amikor a félelem előtt lezárult a menekülés útja? Mi az,
kérdem én, ami elég erős, elég szilárd más és magunk oltalmára? Az ellenséget
visszaverhetem fallal, a meredek magaslaton épült erőd nagy hadseregeket is feltart
megközelíthetetlenségével, a vihartól megment a kikötő, a zivatar zuhogó víztömegét
és a vég nélkül hulló esőt kivédi a háztető, a tűzvész nem szalad utána a
menekülőknek, a mennydörgés és a fenyegető vihar ellen gyógyírt ad a föld alatti
lakás és a mélybe nyúló barlang - a félelmetes égi tűz nem üti át a földet,
csekélföldakadályon is kicsorbul -, a járvány elől el lehet költözni. Nincsen csapás
kiút nélkül. 7. Egy népet sohasem hamvasztott el villám, a dögletes levegőtől
kihalhatnak városok, de mégis megmaradnak. Ez a csapás mindent beterít,
elkerülhetetlen, mohó, egész közösségeket dönt romlásba. Hisz nem csupán egy-egy
házat, családot vagy várost szippant be: egész népcsoportokat és tájakat süllyeszt el,
hol romok alá temeti, hol mély szakadékba rántja őket - és a legapróbb nyomát sem
hagyja meg annak, hogy egykor volt, ami már nincs, hanem talaj terül a
legpompásabb városok fölé, és semmi jele, hogy lakták valaha.
8. Akadnak is olyanok, akik jobban félnek ettől a halál-nemtől, hogy házukkal
együtt zuhannak a mélybe, és élve tűnnek el az élők sorából - mintha nem ugyanoda
tartana mindannyiunk végzete. Ez az egyik legfontosabb megnyilvánulása a
természet igazságosságának: amikor a halálra kerül a sor, mind egy szinten állunk. 9.
Mit sem számít hát, hogy csak egy kő lapít-e szét vagy egy egész hegy nyom agyon,
hogy csak egy ház súlya szakad-e rám, és az alatt a kis porkupac alatt végzem, vagy az
egész földkerekség temeti maga alá a fejemet, hogy a napsütötte szabad ég alatt
lehelem-e ki a lelkemet vagy a megnyíló földek hatalmas ölében, hogy egymagam
zuhanok-e a feneketlenbe vagy népek hullanak velem díszkíséret gyanánt. Mit sem
számít nekem, mekkora a felfordulás a halálom körül: a halál mindenütt
ugyanannyira ott van.
10. Ezért aztán merítsünk nagy bátorságot ezzel a katasztrófával szemben, amelyet
sem elkerülni, sem előre látni nem lehet; meg se hallgassuk többé azokat, akik
lemondtak Campaniáról, és ez után az eset után elköltöztek, mondván, ők ugyan a
lábukat be nem teszik többet arra a vidékre. Hiszen ki biztosítja őket arról, hogy ez
vagy az a talaj biztosabb alapokon áll? 11. Mindegyiknek ugyanaz az osztályrésze, és
ha még nem mozdult is meg, bármikor megmozdulhat. Ez a hely, ahol nagyobb
biztonságérzettel veted meg a lábad, talán még ma éjjel meghasad, vagy már
alkonyat előtt. Honnan tudhatod, nem azok a tájak vannak-e jobb helyzetben,
amelyeken a szerencse már minden erejét felhasználta, és amelyeket ezentúl saját
romjaik tartanak meg? 12. Tévedünk ugyanis, ha azt hisszük, a Föld bármely része
mentes és szabad ettől a veszedelemtől: mind ugyanannak a törvénynek van
alávetve, a természet semmit nem mozdíthatatlannak fogant. Mindig más dől le, és
ahogy egy nagy városban hol ez, hol az a ház kezd inogni, úgy egész
földkerekségünknek is hol ez, hol az a része károsodik. 13. Tyros valaha
összeomlásairól vált hírhedtté; Kis-Ázsia tizenkét várost veszített el egyszerre; egy
éve Achaiát és Macedoniát érte utol ez a baj, bármi legyen is, most pedig Campaniára
csapott le. Körbejár a végzet, és visszatér oda, ahová már rég nem nézett be. Van,
ahol ritkábban okoz gondot, van, ahol gyakrabban. Nem tűri, hogy bármi is
kimaradjon a rosszból. 14. Nemcsak mi, emberek, akik kérészéletű, törékeny
lényeknek születünk, hanem városok, tájak, partok, sőt maga a tenger is a végzet
igájába kerül. Mi mégis azzal áltatjuk magunkat, hogy a szerencse javai maradandók,
és azt hisszük, a jó sors, amely minden emberi dolog közül a legkönnyebben illan
tova, lekötődhet és elidőzhet valakinél. 15. És miközben ámítjuk magunkat, hogy
minden örökké tart, eszünkbe sem jut, hogy még a talaj sem állandó, amelyen állunk.
Ez ugyanis nem Campania vagy Achaia, hanem általában minden talaj hibája, hogy
gyenge a tartása, több okból fellazulhat, és a teteje megmarad, más részei
beomlanak.
II.1. Mit művelek? Ritka veszéllyel szemben ígértem vigaszt, erre tessék,
bejelentem, hogy mindenfelől fenyeget. Azt mondom, semmi sem nyugodt örökké:
ami pusztulhat, az pusztíthat is. Én azonban éppen ebben látok vigaszt, méghozzá
igen hatékony vigaszt, mivel a gyógyír nélküli félelem üdvös az ostobáknak: az
okosakból a józan megfontolás veri ki a rettegést, a tudatlanok éppen a
kétségbeesésből merítenek nagy biztonságérzetet.
2. Hát vedd úgy, hogy azt mondtuk az emberiségnek, amit egykor a hirtelen rájuk
szakadt fogságtól tűz és ellenség közepette kábultan állóknak mondott valaki:
Egy a reménye a vesztesnek: ha reményre nem áhít.
3. Ha semmitől sem akartok félni, gondoljatok bele, hogy mindentől félnetek kell.
Nézzetek körül, milyen jelentéktelen okok tesznek tönkre minket: sem az élelem,
sem a folyadék, sem a virrasztás, sem az alvás nem egészséges, ha egy bizonyos
mértéket be nem tartunk. Máris be fogjátok látni, hogy játékszerek vagyunk, gyenge,
széthulló testecskék, amelyeket nem nagy erőfeszítés elpusztítani. Semmi kétség,
nem fenyeget minket semmi más veszély, csak hogy megindul a föld, hogy hirtelen
szétrobban, és lerántja, ami rajta van! 4. Nagyra értékeli magát, aki villámoktól,
földrengéstől, a föld megnyílásától retteg! Nem akar inkább saját gyengeségével
számot vetve a huruttól félni? Persze, úgy születtünk, olyan viruló testet kaptunk
osztályrészül, olyan nagyra nőttünk! Épp ezért nem is pusztulhatunk el, csak ha a
világegyetem részei mozdulnak meg, ha megdördül az ég, ha beomlik a föld? 5.
Hiszen ha fáj a körmünk, nem is az egész, hanem éppen csak beszakad oldalt, már
azzal is mit kínlódunk! Én féljek a földindulástól, mikor megfulladok, ha sűrűbb a
nyálam? Én ijedjek meg, hogy a tenger túllépi határait, és hogy nyakamba zúdul a
dagály, amely a szokottnál nagyobb erővel érkezik, több vizet hozva magával, mikor
volt, aki egy félrecsúszott kortytól fulladt meg? Micsoda butaság a tengertől rettegni,
mikor tudod, hogy egy csepp is megölhet!
6. Nincs nagyobb vigasz a halálra, mint maga a halandóság, és nincs nagyobb
vigasz mindarra, ami kívülről ijesztget, mint az, hogy saját keblünkben is számtalan
veszély lappang. Hisz van-e nagyobb esztelenség, mint összeesni a mennydörgéstől,
és a villámoktól való félelmünkben bemászni a föld alá? Van-e nagyobb ostobaság,
mint félni a föld megingásától vagy a hegyek hirtelen leomlásától és a partján
túlcsapó tenger betöréseitől, mikor mindenütt a halál les és mindenfelől az jön
szembe velünk, és nincs olyan apróság, amely ne volna elég az emberiség
elpusztítására? 7. Nem szabad ezektől pánikba esnünk, mintha több rossz volna
bennük, mint a közönséges halálban, sőt éppen ellenkezőleg: ha már úgyis
elkerülhetetlen, hogy eltávozzunk az életből, és egyszer kiadjuk a lelkünket, örüljünk,
hogy nem kisszerű módon pusztulunk. Mindenütt, mindig elkerülhetetlen a halál:
álljon bár szilárdan az a talaj a lábam alatt, maradjon bár meg a korlátai között, és ne
dobálja semmi kényszerhatás, egyszer akkor is fölém kerül. Mit számít, hogy én
bújok bele vagy ő omlik rám? 8. Szétválik, megreped valami csapás hatalmas
erejétől, és feneketlen mélységbe sodor magával - na és? Sík terepen könnyebb a
halál? Mi okom panaszra, ha a természet nem akarja, hogy nemtelen halállal terüljek
ki, ha saját magából vet rám egy darabot? 9. Nagyszerűen mondta Vagellius barátom
abban a híres versében:
 Hogyha már bukni kell, akkor az égből bukjam alá!
Ugyanígy azt is mondhatjuk: „Hogyha már bukni kell, bukjam akkor, amikor
megrázkódik a földkerekség - nem azért, mert megengedhető dolog általános
katasztrófát kívánni, hanem mert hatalmas vigasz a halálra, ha látom, hogy a Föld is
halandó.”
III.1. Az sem fog ártani, ha lelkünkbe véssük, hogy ebből semmi nem istenek
műve, nem az isteni harag rázza meg az eget vagy a földet: ezeknek mind megvannak
a maguk okai, és nem parancsra tombolnak, hanem bizonyos hibáktól szenvednek,
akárcsak a mi testünk, és amikor látszólag sérelmet okoznak, valójában maguk
szenvednek sérelmet. 2. Számunkra azonban, amíg nem tudjuk az igazat, minden
borzalmasabb, főleg aminek a félelmetességét még ritka előfordulása is fokozza. Az
ismerős dolgok könnyebben érintenek, a szokatlantól jobban iszonyodunk. És miért
van, hogy bármi is szokatlan számunkra? Mert a természetet a szemünkkel ragadjuk
meg, nem az értelmünkkel, és csak azon gondolkodunk el, mit művelt, azon már
nem, hogy mit képes művelni. Meg is bűnhődünk ezért a hanyagságért, amikor
valami „új” megrémít bennünket - holott nem is új, csak szokatlan. 3. Nos hát, nem
kelt vallásos félelmet a lélekben, méghozzá mindenkinek a lelkében, ha a Nap
fogyatkozni látszik, vagy a Hold rejtőzik el részlegesen vagy teljes egészében, amely
pedig gyakrabban homályosul el? És még sokkal inkább az, ha fáklyák futnak
keresztül az égen, ha az ég nagy része izzik, ha üstökösöket, több napkorongot,
nappali csillagokat látunk, vagy nagy fénypászmát maguk után húzó tüzek hirtelen
átsuhanásait. 4. Egyiket sem csodáljuk félelem nélkül. És ha egyszer a félelem oka a
nemtudás, nem éri meg tudást szerezni, hogy ne kelljen félned? Mennyivel jobb
kutatni az okokat, méghozzá teljes lelkünket erre összpontosítva! Hisz úgysem
találhatnánk semmit, ami ennél méltóbb rá, hogy nemcsak mellészegődjünk, hanem
az életünket is neki szenteljük.
IV.1. Vizsgáljuk meg tehát, mi mozgatja a földet a mélyből, ami ezt a nagy tömeget
meglöki, mi az a földnél is hatalmasabb valami, ami egy ekkora súlyt megingat
erejével; miért van, hogy hol reng a föld, hol meglazul és beomlik, vagy éppen
részekre oszolva szétnyílik - és az omlás nyomán maradt űr egyszer sokáig
megmarad, máskor gyorsan összeforr -, hol közismerten nagy folyamokat terel
magába, hol újakat sajtol elő, forró vízereket nyit meg vagy hűt ki, időnként tüzeket
bocsát ki egy hegy vagy szikla addig ismeretlen nyílásán keresztül, máskor
évszázadok óta jól ismert tüzeket fojt el. Ezer csodát művel, egész vidékek arculatát
változtatja meg, hegyeket hord el, síkságokat emel föl, völgyeket domborít ki, új
szigeteket támaszt a nyílt tengeren. Méltó tárgya a kutatásnak, hogy miféle okokból
történik mindez.
2. „Mi lesz fáradságunk bére?” - kérdezed. Az, aminél nagyobb nincs: a természet
ismerete. Hiszen ennek az anyagnak a tárgyalásában, bár sok minden lesz majd
hasznunkra belőle, még sincs szebb annál, hogy nagyszerűségével lenyűgözi az
embert, és nem holmi díjjal, hanem csodálatos voltával csábítja, hogy foglalkozzék
vele. Tekintsünk hát bele, miért történik mindez: nekem olyan jólesik ebbe
beletekinteni, hogy bár boldogult ifjúkoromban kiadtam már egy kötetet a
földrengésről, mégis próbára akartam tenni magamat, és kitapasztalni, gyarapította-
e az idő valamivel a tudásomat, vagy legalább az alaposságomat.
V.1. Az okot, amelytől megrázkódik a föld, egyesek a vízben vélték fölfedezni,
mások a tüzekben, megint mások magában a földben vagy a pneumában, volt, aki
ezek közül több dologban vagy mindegyikben. Egyesek azt mondták, napnál
világosabb, hogy ezek közül valamelyik az oka, de az nem, hogy melyik. 2. Most
egyenként sorra veszem mindet. Legelőször is azt kell elmondanom, hogy a régi
vélemények csiszolatlanok és nem eléggé kidolgozottak: ők még csak kerülgették az
igazságot, először minden új volt nekik tapogatódzásukban, később ugyanezeket a
dolgokat pontosították, és ha valami felfedezést tettek, annak a megalapozását is
amazokra kell visszavezetni. Nagy lélekre valló dolog volt feltárni a természet
rejtekeit, a külsőre vetett pillantással nem érve be, beletekinteni a belsejébe, és
alászállni az istenek titkos birodalmába. Igen sokkal járult hozzá a felfedezéshez, aki
remélte, hogy lehet találni valamit: 3. Megbocsátóan kell tehát hallgatnunk a
régieket. Semmi nem tökéletes, amíg a kezdetén tart, és nemcsak erre a mind közül
legnagyobb és leginkább ködbe burkolódzó tárgyra - amelyben, ha majd sok munkát
elvégeztek már, akkor is talál magának tennivalót a mindenkori utókor -, hanem
minden más dologra is igaz, hogy az első lépések mindig messze voltak a
beteljesedéstől.
VI.1. Nemcsak egyvalaki, nem is csak egyféleképpen mondta, hogy az ok a vízben
van. A miletusi Thales úgy ítéli, az egész föld az alatta elterülő vízen úszik és lebeg -
nevezheted ezt akár óceánnak, akár nagy tengernek, akár más természetű, még
egyszerű víznek és nedves elemnek. „Ezek a habok tartják fenn a földkerekséget -
mondja -, mint valami nagy hajót, amely súlyosan nehezedik ezekre a vizekre.” 2.
Fölösleges előszámlálni, milyen okokból gondolja ügy, hogy a világegyetem
legsúlyosabb részét nem hordozhatja az oly finom és illanó pneuma, most ugyanis a
földnek nem a fekvéséről, hanem a mozgásáról van szó. Annak bizonyítására, hogy a
földkerekséget billegető víz a felelős a földrengésért, azt hozza fel, hogy általában
minden nagyobb rengéskor új források törnek fel - ahogy a hajókkal is megesik, hogy
ha megdőlnek és oldalukra fordulnak, megtelnek vízzel, amely, ha a hajókat
túlságosan megsüllyeszti a sok rakomány, vagy átcsap az oldaluk fölött, vagy
legalábbis jobbról-balról a szokásos szint fölé emelkedik. 3. Nem telik sok időbe
kikövetkeztetni, hogy ez a vélemény téves. Ha ugyanis a földet víz tartaná, és az rázná
meg időnként, akkor mindig mozogna, és nem az volna furcsa, ha billeg, hanem ha
egy helyben marad. Másodszor: az egész föld rázkódnék, nem csak egy része - hiszen
sohasem szokott a hajó fele hánykolódni -, márpedig a valóságban a mozgás nem
minden szárazföldre terjed ki, csak egy részükre. Hogyan lehetséges tehát, hogy ami
teljes egészében úszik, nem teljes egészében billeg, ha attól billeg, amin úszik? 4.
„Akkor miért törnek fel vizek?” Legelőször is: sokszor rengett már a föld anélkül,
hogy bármi új nedvesség buggyant volna elő. Másodszor: ha emiatt törne elő a víz,
akkor körös-körül a föld oldalai felől tódulna be - ahogy a folyók és a tenger esetében
is megfigyelhetjük, hogy valahányszor süllyedni kezd egy hajó, leginkább az oldalánál
látszik a vízszint emelkedése. Végül pedig: az a kitörés nem volna olyan jelentéktelen,
mint amiről te beszélsz, mintha egy repedésen át szivárogna a fenékvíz, hanem
hatalmas vízözön köszöntene be, hiszen a mindent magán hordozó, végtelen vízből
eredne.
VII.1. Egyesek szintén a víz számlájára írták a földrengést, de nem ugyanebből az
okból. Érvelésük így szól: „Szerte a Földön sokféle víz folyik. Van, ahol állandó
folyamok, oly nagyok, hogy esők segítsége nélkül is hajózhatóak: itt a Nílus szállít
rengeteg vizet nyáron, ott a Duna és a Rajna, amelyek középütt folynak a
meghódított és az ellenséges terület között, az egyik a szarmata betöréseket fékezi
meg, és határt húz Európa és Ázsia közé, a másik a germánok háborúra szomjas
népét veri vissza. 2. Vedd hozzá még a végeláthatatlan tavakat, az állóvizeket,
amelyek körül egymást sem ismerő népek laknak, a hajóval le nem küzdhető
mocsarakat, amelyeken még az ott lakók sem jutnak át egymáshoz, aztán a sok
forrást, a megannyi folyó eredetét, amelyek hirtelen folyamokat okádnak rejtett
mélyükből, aztán az ideiglenesen felgyűlő, rohanó hegyi patakok sokaságát, amelyek
élete amilyen hirtelen kezdődik, olyan gyorsan ér véget. 3. A Föld belsejében is
megtalálható a víz mindenféle természete és megjelenése: ott is vannak folyók,
amelyek hatalmas hömpölygéssel haladnak, és alábukva zuhognak le a mélységbe,
mások bágyadtabbak, szétterülnek sekély medrükben, és szelíden, nyugodtan
folynak. 
Azt pedig ki tagadná, hogy hatalmas vízgyűjtők fogják fel őket, és sok helyütt tétlenül
vesztegelnek? Nem sokat kell bizonygatni, hogy sok víz van ott, ahonnan az összes
víz ered: hiszen nem is bírna a Föld annyi folyót kibocsátani, ha nem a sok tartalékolt
vízből árasztaná őket. 4. Ha ez igaz, szükségszerű, hogy néha ott is megáradjon egy
folyam, és kilépve medréből, hevesen rontson neki az útját álló akadályoknak. Így
támad rengés a Föld egy részében, amelyet megrohant a folyó, és addig csapkodta,
amíg el nem mosta. Előfordulhat, hogy egy területet alámos egy arra folyó patak, és
így magával ránt egy földtömeget, amelynek leomlása megrázza azt, ami fölötte van.
5. Az is nagyon a szemére hagyatkozik, és nem tud szellemileg túllépni rajta, aki
nem hiszi, hogy a Föld rejtekében hatalmas tengeröblök vannak. Hisz nem látom be,
mi gátolná vagy tenné lehetetlenné, hogy a föld alatt is legyen valamiféle part és
titkos járatokon át felgyűlt tenger, amely ott is ugyanennyi helyet foglal el, vagy talán
még többet, mivel a fenti térséget, ahol annyi élőlény él, fel kellett oszlani: az
eldugott és elhagyatott, gazdátlan területeken ugyanis több szabad hely van a víznek.
6. És mi tiltja meg, hogy ez ott hullámozzék, és felkorbácsolják a szelek, amelyeket
megteremt a Föld minden hézaga és minden levegő? Lehetséges tehát, hogy ha a
szokásosnál nagyobb vihar támad, az megtaszítja és hevesebben megrendíti a Föld
valamely részét. Hisz nálunk is sok hely szenvedte meg a tenger hirtelen kiöntését,
amelyek pedig nincsenek is partközelben, és a tengertől épphogy látható villákat is
elöntötte a hullámverés, amely addig csak a távolból hallatszott oda. Odalenn is
visszahúzódhat és kicsaphat az alvilági tenger; márpedig ezt is, azt is a fölötte lévő
föld megmozdulása kíséri.”
VIII.1. Nem hiszem, hogy sokáig tétovázol, elfogadd-e, hogy vannak föld alatti
folyók és láthatatlan tenger. Honnét kúsznak ugyanis elő a mi folyóink, honnét
jönnek hozzánk, ha nem a földbe van zárva a nedvesség eredete? 2. Például amikor
látod, hogy útja közepén megszakad a Tigris folyása, kiszárad, és nem egyszerre
terelődik el, hanem apránként, észrevétlen fogyatkozással apad, majd el is tűnik - mit
gondolsz, hová távozik, ha nem a föld sötétjébe, főleg mivel látod, hogy újra
felbukkan, és nem lett kisebb, mint korábbi folyása? Hát amikor látod, hogy a
sokszor megénekelt Alpheos Achaiában alábukik, és átszelve a tengert, Szicíliában
buggyan elő újra egy bájos forrás képében? 3. Nem tudod, hogy a Nílus nyári
áradását magyarázó vélemények között az is szerepel, hogy a Nílus a földből tör elő,
és nem a felső, hanem a föld belsejéből újra kibuggyanó vizektől gyarapodik meg? Én
hallottam annak a két centuriónak a beszámolóját, akiket Nero Caesar, minden
erénynek, de leginkább az igazságnak nagy barátja elküldött, hogy felderítsék a Nílus
forrását: hosszú utat jártak meg, miután Etiópia királyától támogatást kaptak és
ajánlólevelet a szomszédos királyokhoz, így hatoltak még tovább. 4.„Ezután -
mondták - hatalmas mocsarakhoz érkeztünk, amelyekből az ott lakók sem ismerték a
kivezető utat, de még csak remélni sem lehet, annyira egybefonódtak a vizekkel a
füvek, a füvekkel a vizek; leküzdhetetlen volt mind gyalog, mind hajóval, amit
egyébként nem is bír el ez az iszapos és növényekkel benőtt mocsár, legföljebb kicsi,
egyszemélyes csónakokat. Ott - mondta egyikük - láttunk két sziklát, amelyekből csak
úgy zuhogott a folyóvíz.” 5. De akár forrása ez a Nílusnak, akár egy mellékfolyója,
akár akkor jön a világra, akár korábbi medréből elnyelte a föld, és itt bukkan ismét
felszínre, nem gondolod, hogy bármi is az, egy nagy földbéli tóból tör fel? Lennie kell
ugyanis a földben mind többfelé szétszóródott, mind egybegyűlt nedvességnek, hogy
ilyen nagy erővel okádhassa ki.
IX.1. Vannak, akik a földrengés okát a tűzben látják - elsősorban Anaxagoras, aki
úgy véli, a levegő és a föld majdnem azonos okból rázkódik meg: amikor a föld alatti
régiókban a pneuma megrepeszti a sűrű, felhőkbe tömörült levegőt ugyanazzal az
erővel, amelytől idefönt is meg szoktak repedni a felhők, és a felhőknek ebből az
ütközéséből és a kisajtolt levegő futása nyomán tűz szikrázik fel, éppen ez ront neki
az útját álló akadályoknak kiutat keresve, és széttépi, ami ellenáll neki, míg végül
nagy szorultságában vagy talál magának utat ki az ég felé, vagy erőnek erejével vágja
ki magát. 2. Mások úgy ítélik, az ok a tűzben van ugyan, de nem ezért, hanem mert
sok helyütt izzik eltemetve, és fölemészti mindazt, ami a közelében van; ha egyszer a
kirágott földdarab összeomlik, akkor következik be azoknak a részeknek a
megrendülése, amelyek, mivel eltűnt alóluk a támasz, dőlni kezdenek, míg végül
lezuhannak, és terhüket semmi nem fogja fel útközben - ilyenkor tárulnak fel
szakadékok és tátongó mélységek -, vagy hosszas ingadozás után a még állva maradt
részekre ülepednek. 3. Ugyanezt láthatjuk idefönt is, valahányszor tűzvész emészti a
város egy részét. Amikor elégnek vagy károsodnak a gerendák, amelyeken a felső rész
nyugodott, a tető sokáig billeg, majd összeomlik, és addig zuhan lefelé
kiszámíthatatlanul, míg szilárd talajt nem ér.
X.1. Anaximenes szerint a föld okozza magának a rengést, és ami meglöki, nem
kívülről megy neki, hanem benne van és belőle való. Bizonyos részei ugyanis
leomlanak, ha fellazította őket a nedvesség, kirágta a tűz vagy szétrázta az erőszakos
pneuma. De ha ezek éppen békét hagynak a földnek, akkor is akad, amitől leválhat
vagy leszakadhat valami. Először is, az idő múlásával minden hanyatlik, és semmi
nincs védve az öregedéstől, ez pedig a szilárd és nagy állóképességű dolgokat is
kikezdi.2. Ahogy tehát egy régi épület bizonyos részei leomlanak akár minden
megrázkódtatás nélkül is, ha már nagyobb a súlyuk, mint az erejük, úgy a Föld
egyetlen nagy testében is előfordul, hogy egyes részeit meglazítja az idő, miután
pedig meglazultak, lezuhannak, és ami fölöttük van, beleremeg: először is miközben
leválnak (hiszen bármilyen nagy is valami, nem tud lehasadni anélkül, hogy meg ne
mozdulna, amihez tapadt); aztán, miután lehullottak és szilárd talajt értek,
visszapattannak onnan, mint a labda, amely, miután leesett, felugrik és jó néhányat
pattog, mert a talajon megannyiszor új lendületet vesz - ha viszont állóvizekbe
zuhannak, éppen ettől az eséstől rázkódik meg a környék a hullámok miatt, amelyek
a hirtelen, magasról becsapódott, hatalmas súlytól loccsannak ki.
XI. Egyesek a tüzeknek tulajdonítják ugyan ezt a rázkódást, de másképp. Mivel
ugyanis több helyütt égnek tüzek, szükségszerű, hogy hatalmas, kiutat nem találó
párát gomolyítanak, amely erejével megfeszíti a pneumát, és ha keményebben
támad, széthasítja, ami az útjában áll, ha viszont enyhébb, akkor csak megrendíti.
Láthatjuk, hogy a víz buborékokat vet, ha tüzet gyújtunk alatta. Higgyük csak el,
hogy amit ezzel a szűk edénybe zárt vízzel tesz a tűz, az történik sokkal nagyobb
arányban, amikor hatalmas és erőszakos tűz óriás vizeket mozgat át; akkor aztán
hánykolódik minden, amit a csapkodó hullámoknak ezzel a kipárolgásával lökdösni
kezdett.
XII.1. A legtöbb szerzőnek és a legnagyobbaknak az a véleménye, hogy a pneuma
okozza a földrengést. Archelaus , a régiség buzgó kutatója ezt mondja: „A szelek
lejutnak a föld üregeibe. Azután, amikor már minden tér teli van, és a levegő
besűrűsödött, amennyire csak tudott, az ezután érkező pneuma szorongatja és
kisajtolja az előzőt, és sűrű csapásaival előbb hajtja, aztán már kergeti. 2. Ekkor az
helyet keresve minden szűkületet kitágít, és igyekszik áttörni a zárakon. Így történik,
hogy miközben a pneuma küszködik és menekülni próbál, remeg a föld. Ezért a
készülő földrengést a levegő csendessége és nyugalma előzi meg, nyilván mert az a
pneumatömeg, amely szeleket szokott támasztani, a Föld méhében kénytelen
maradni.” Most, a campaniai földrengés idején is, bár tél volt és nyugtalan idő, a
rengést megelőző napokban a légköri levegő megállt. 3. „Akkor hát sohasem volt
olyan földindulás, amikor a szél is fújt?” Elég ritkán. Hiszen ritkaság, hogy két szél
fúj egyszerre, de előfordulhat és elő is fordul. Ha ezt elfogadjuk, és ténynek tekintjük,
hogy két szél egyszerre munkálkodik, miért ne eshetnék meg, hogy az egyik fent
mozgatja a levegőt, a másik lent?
XIII.1. E mellé a vélemény mellé sorakoztathatod fel mind Aristotelest, mind
tanítványát, Theophrastust, akinek ékesszólása isteni ugyan nem volt, ahogy a
görögök gondolták, de kellemes volt és fáradság nélkül csiszolt. Elmondom, hogyan
gondolták ők ketten: „A földből mindig párolog valami, ami hol száraz, hol nedves
keveredik belé. Ez mélységes mélyről jön, fölemelkedik, amennyire tud, aztán,
amikor már nincs tovább hely, ahová kijuthatna, visszasodródik és önmagába fordul
vissza. Ezután az ide-oda mozgó pneuma civódása hányja-veti, ami az útjában áll, és
akár bennszorul, akár szűk járatokon keresztül kiküzdi magát, rengést és felfordulást
kelt.” 
2. Ehhez az iskolához tartozik Straton is, aki a filozófiának leginkább ezt a területét
művelte, és a természet kutatója volt. Az ő határozata így szól: „A hideg és a meleg
mindig ellentétes irányba tartanak, képtelenek együtt maradni. A hideg oda folyik
össze, ahonnét egy bizonyos mennyiségű meleg eltávozott, és fordítva, ott van meleg,
ahonnét a hideg kiszorult. Szavaim igazságát, hogy a kettő ellenkező irányba mozog,
szemléltessék a következők: 3. Télen, amikor a föld felett hideg van, a kutak melegek,
akárcsak a barlangok és minden zug a föld alatt, mivel a hő, a fenti régiókat uraló
hideg elől meghátrálva, oda vette be magát. Amikor a hő eljut a föld alá, és
amennyire tud, benyomul oda, annál nagyobb lesz az ereje, minél sűrűbb. Ez a meleg
levegő a föld alatt már összegyűlt hideg tetejébe érkezik; az pedig, miután már
felhalmozódott és sarokba szorult, szükségszerűen kitér az útjából. 4. Ennek a
fordítottja is megtörténik: amikor nagyobb tömegben áramlik a barlangokba a hideg,
mindaz a meleg, ami ott bujkál, a hideg elől kitérve egy szűk helyre szorul, és nagy
lendülettel mozog, mivel a két dolog természete nem tűr megbékélést, és nincs
maradásuk egy helyen. Menekülőben tehát, mindenképpen ki akarván jutni,
rombolja és hányja-veti, ami a közelében van. 5. Ezért van, hogy mielőtt
megrendülne a föld, bömbölő hangot szoktunk hallani: ilyenkor a szelek tombolnak a
mélyben.” Másképp nem is lehetséges, hogy amint nagy költőnk, Vergilius mondja,
az ember
lába alatt felbömböl a föld, és reszket az erdő
ez csak a szelek műve lehet. 6. „A harcuk ezután ugyanígy folytatódik: a meleg
összegyűlik, újra kitör, mire a hideg megbénul és lehanyatlik, hogy aztán megint ő
legyen a hatalmasabb. Miközben ez az erő hol erre, hol arra tódul, és fel-alá jár a
pneuma, megrázkódik a föld is.”
XIV.1. Egyesek úgy vélik, a földmozgások egyetlen magyarázata a pneuma, de más
okból, mint Aristoteles gondolta. Hallgasd meg, mit mondanak ők: T estünket
nemcsak a vér öntözi, hanem a pneuma is, amely a maga útjain fut végig. Az
életerőnek azonban vannak bennünk szűkebb edényei, amelyeken csak áthalad,
vannak tágasabbak, amelyekben összegyűlik, és ahonnét többfelé oszlik szét. Így az
összes föld hatalmas teste is mindenütt átjárható mind a víz számára, amely a vér
szerepét tölti be, mind a szeleknek, amelyeket nem is lehet másnak nevezni, mint
életerőnek. Van, ahol ez a kettő halad, van, ahol megáll. 2. De ahogy testünkben,
amíg egészségesek vagyunk, az erek mozgása is egyenletes és betartja a mértéket, ha
viszont baj van, sűrűbben vernek, és sóhajtozás és zihálás jelzi a kínlódást és
kimerültséget, úgy van a Földdel is. Míg a természetes egyensúly fennáll, a Föld
rendületlen marad, ám ha elromlik valami, olyan mozgás támad benne, mint egy
beteg testben, mert azt a pneumát, amely addig mértékkel folyt át rajta, hevesebb
ütés éri, így az rázza az ereket, amelyekben fut. De nem úgy van, ahogy azok mondták
az előbb, akik élőlénynek gondolják a Földet... ...ha nem így van, akkor mint egy
élőlény, teljes egészében ugyanúgy gyötrődik - hiszen a mi szervezetünkben sem úgy
van, hogy itt mérsékeltebben, ott hevesebben támad a láz, hanem minden tagunkban
egyenletesen terjed szét.
3. Figyeld tehát, hogy nem a környező levegőből hatol-e bele pneuma, amely, míg
van kiútja, békésen halad. Ha viszont akadályba ütközik, és találkozik valamivel, ami
elzárja az útját, akkor először megterhelődik a hátulról utánatóduló levegővel, aztán
átvergődik valami résen, és annál nagyobb erővel halad, minél szűkebb a hely. Ez
nem lehetséges harc nélkül, a harc pedig mozgás nélkül. 4. De ha még egy rést sem
talál, amelyen át kiszökhet, gomolyogva tombol odabenn, erre-arra forgolódik, ezt
ledönti, azt széthasítja, mivel - hisz amennyire finom, annyira erős - betör még a
torlaszok mögé is, és ahová behatolt, azt erejével szétfeszíti és szétrobbantja.
Ilyenkor hánykolódik a föld: ugyanis vagy szétválik, hogy utat nyisson a szélnek, vagy
miután utat nyitott, alapjától megfosztva abba a barlangba omlik be, amelyen át
kiengedte azt.
XV. Egyesek így vélekednek. A föld sok helyütt üreges, és nemcsak azok az ősi
lejáratok lyuggatják, amelyek kialakulásától fogva megvoltak benne mintegy
légzőnyílások gyanánt, hanem sok másikat nyitottak rajta a külső hatások: itt a víz
hordta le az egész felső földréteget, ott hegyi patakok vájtak medret maguknak,
amott a nagy forróságok repesztettek tátongó lyukat a földbe. Ezeken a hézagokon át
lép be a pneuma; ha ezt a tenger bezárja és mélyebbre kényszeríti, és a hullámverés
nem engedi visszafelé távozni, akkor ott forog, mert kiútja és visszaútja egyaránt
bezárult, és mivel vízszintes irányba nem nyomulhat - pedig számára ez a
természetes -, fölfelé nyomul, és szétveri a ránehezedő földet.
XVI.1. Azt is el kell még mondanom, amit a legtöbb szerző elfogad, és ami mellé
talán fel is lehet sorakozni. Napnál világosabb, hogy van a földben pneuma - úgy
értem, nemcsak az, amely által tartja magát és egybeköti saját részeit, amely ott van a
sziklákban és halott testekben is, hanem éltető, élénk és mindent tápláló pneuma is.
Ha ez nem volna meg benne, hogyan áraszthatna pneumát oly sok fűbe-fába,
amelyek nem másból élnek? 
Hogyan viselhetné gondját a legkülönfélébb gyökereknek, amelyek másként és
másként mélyednek belé, egyeseket legfelső rétegébe fogadva, másokat mélyebbre
vonva, ha nem volna benne rengeteg életerő, amely annyi mindent és annyi
mindenfélét nemz, és tápanyagként beléjük szívódva neveli őket? 2. Egyelőre
csekélységekkel érvelek: az egész ég, amelyet a tüzes aithér, a világegyetem legfelső
része zár le, az összes csillag, amelyeket megszámlálni sem lehet, az égi dolgoknak ez
a teljes gyülekezete, és hogy a többit ne is említsem, a Nap, amely közvetlen
közelünkben futja pályáját, amely a Föld egész kerületénél is sokszorta nagyobb,
mind a Föld anyagából veszi táplálékát, azon osztoznak meg, él nyilvánvaló, hogy
nem egyébből tartják fenn magukat, mint a Föld kipárolgásából. Ez az ő táplálékuk,
ez az élelmük. 3. Márpedig a Föld nem tudna oly sok, önmagánál annyival nagyobb
dolgot eltartani, ha nem volna tele életerővel, amelyet éjjel-nappal áraszt minden
részéből. Lehetetlen ugyanis, hogy ne legyen sok fölöslege annak, amiből ennyit el
lehet venni és fogyasztani. És bár az, ami kilép belőle, mindig újonnan terem - hiszen
nem is volnának kimeríthetetlen készletei a pneumából, amellyel oly sok égitestet
kell kielégítenie, ha másfelől nem térnének belé vissza az elemek, és nem
alakulnának át egymásba -, mégis bizonyos, hogy bővelkedik, csurig van, és teli
raktárából veszi elő, ami kell. 4. Nem kétséges tehát, hogy odabent sok pneuma
bujkál, és a föld alatti vak térségeket szélesen elterülő levegő foglalja el. Ha ez igaz,
szükségszerű, hogy ami a legmozgékonyabb dologgal van tele, gyakran
megmozduljon. Vagy talán kétségbe lehet vonni, hogy nincs még egy olyan
nyughatatlan, változékony és mozgást kedvelő valami, mint a levegő?
XVII.1. Ebből tehát az következik, hogy saját természete szerint cselekszik, és
mivel mindig mozogni akar, néha mást is megmozgat. Ez történik, mihelyt futásától
eltiltják. Amíg ugyanis nem gátolja semmi, nyugodtan halad, amikor viszont
akadályozzák és visszafogják, megőrül, él elsöpri a korlátokat, éppen úgy, mint
a hidakra dühös, vad Araxes
2. amíg sima és szabad a medre, szép rendben hömpölyög, de amint emberkéz
vagy a véletlen által emelt sziklatorlaszok fékezik az útját, késlekedés közben
lendületet gyűjt, és minél több akadályba ütközik, annál inkább erőre kap. Mindaz a
víz ugyanis, amely hátulról továbbra is jön, s egyre csak dagad magában, amikor már
nem bírja el a saját súlyát, romboló erőszakhoz folyamodik, hanyatt-homlok zúdul
előre, és visz mindent, ami az útját állta. Így tesz a pneuma is, és ez, amennyivel
erőteljesebb és mozgékonyabb, annyival gyorsabban tör ki és hevesebben zúz szét
minden gátat. Ebből lesz a földrengés, tudniillik annak a résznek a rengése, amely
alatt a harc folyt. 3. Még egy bizonyíték a mondottak igazsága mellett: gyakran
előfordul földrengés után, legalábbis ha a föld valamely része meghasadt, hogy több
napon át fújt a szél belőle. Feljegyezték, hogy így volt a Chalcisban pusztító
földrengés idején is - megtalálod ezt Asclepiodotusnál, Posidonius tanítványánál
éppen a természeti jelenségek okairól szóló művében. Más szerzőknél is találsz rá
példát, hogy egy helyütt megnyílt a föld, és onnan nem kevés ideig fújt a szél -
nyilván ő csinálta magának azt az utat, amelyen át kiáramlott.
XVIII.1. A földrengés legfontosabb oka tehát a természettől fogva gyors és helyét
változtató pneuma. Ez, amíg nem éri lökés, és üres térben rejtőzik, addig
ártalmatlanul vesztegel, és nem okoz kellemetlenséget a környezetének. 2. Amint
valami kívülről odaérkező ok megzavarja, meglöki és szűk helyre kényszeríti, ha még
megteheti, csak ki-tér előle és elvándorol. Amint megfosztják a távozás lehetőségétől,
és mindenfelől útját állják,
zajosan méltatlankodva morajlik
s bömböl a bérc záránál bent
és miután sokáig verte azt, szaggatja és hányja-veti, annál ádázabbul, minél
erősebb akadállyal küzdött meg. 3. Azután, amikor már körbejárt mindent, ami
visszatartotta, mégsem tudott kijutni, visszapattan arról, amibe a Legnagyobb erővel
ütközött bele, és vagy a rejtett térségekben oszlik szét, miután éppen a rengés folytán
meglazult a föld, vagy egy új seben át lövell ki. Így van: ekkora erőt nem lehet
visszatartani, és a szelet semmiféle ereszték nem zárhatja be, mert megold minden
köteléket, minden terhet magával ragad, a legkisebb réseken beszivárogva teret tágít
magának, és természetének megzabolázhatatlan erejével kiszabadul, főleg amikor
gyors mozgásba jön, és így szerez érvényt jogainak. 4. A pneuma pedig
legyőzhetetlen: semmi nincs, ami
kötve bilincseivel, börtönnel ijesztve, az összes
birkózó szelet és viharos zivatart berekeszti.
5. A költők kétségkívül azt akarták börtönként ábrázolni, ahol a föld alatt bezárva
rejtőznek, de azt nem értették meg, hogy ami be van zárva, az még nem szél, ami
pedig már szél, azt nem lehet többé bezárni. Ami ugyanis zárt helyen van, az álló
levegő és nyugton marad, míg minden szél szökésben van.
6. Ezekhez az érvekhez hozzájárul még egy, amelyből kitűnik, hogy a rengést a
pneuma okozza: testünk is éppen úgy reszket, mint amikor a pneumát bolygatja meg
valami ok: amikor összerántja a félelem, amikor ellankad az öregségtől, és az erek
renyhesége miatt elgyengül, amikor megdermed a hidegtől, vagy valami közeledő
betegség eltéríti útjából. 7. Amíg ugyanis végig bántatlanul folyik, és szokása szerint
halad előre, a test nem reszket; amikor felmerül valami, ami meggátolja feladatának
teljesítésében, akkor, mivel nem bírja véghezvinni, amire ép állapotában képes volt,
fogyatkozása közben megrázza azt, amit erejével feszesen tartott.
XIX.1. Hallgassuk meg a chiosi Metrodorust - hiszen elkerülhetetlen -, hadd
mondja el nyilatkozatképpen, amit akar. Nem engedem meg ugyanis magamnak,
hogy egy elképzelést is mellőzzek, még akkor sem, ha helytelenítem, mivel jobb
mindegyiket közreadni, és amit helytelenítünk, azt inkább elítélni, mint mellőzni. 2.
Mit mond hát? „Amikor beleénekelünk egy hordóba, a hang egyfajta rezgéssel
végigfut az egészen, és visszhangzik benne, s bár egészen csekély mértékben jött
mozgásba, mégis úgy jár körbe, hogy megérinti és felkavarja azt, amibe be van zárva
- ugyanígy a föld alatt a mélybe nyúló hatalmas barlangoknak is megvan a maguk
levegője, ez pedig, mihelyt egy fentről betóduló újabb légtömeg nekiütközik,
mozgásba jön, nem másként, mint ahogy az előbb említett űr visszhangzott, amikor
belekiáltottak.”
XX.1. Térjünk most át azokra, akik az említett dolgokat mind a földrengés okainak
tartották, vagy legalábbis többet közülük. Democritus az utóbbiak egyike, Azt
mondja ugyanis, a rengést hol a pneuma kelti, hol a víz, hol mindkettő, és ezt így
vezeti le: „A föld bizonyos része üreges; itt nagy tömegű víz gyűlik össze. Ebből egy
rész finom és a többinél hígabban folyó. Amikor ezt a ráömlő nehéz víz kilöki,
nekicsap a földnek, és megrengeti; hiszen hullámverés sincs anélkül, hogy meg ne
mozdulna, aminek nekiütközik.” 2. Ezenkívül amit a pneumáról mondtunk, el kell
mondanunk a vízről is: „Amikor egy helyre halmozódott fel, és nem fér el többé,
valamerre nekilódul, és először súlyával, aztán rohamával nyit utat. Ha ugyanis
sokáig van bezárva, csak lejtős úton képes kijutni, egyenesen lezúdulni pedig nem
tud visszafogottan, vagy anélkül, hogy bele ne remegne, amin keresztül vagy amibe
esik. 3. Ha viszont, miután rohanni kezdett, megáll valahol, és a folyó víztömege
önmagába fordul vissza, visszaverődik, neki az összefüggő földnek, amelyet ott kínoz
meg, ahol a leginkább üreges. Ezenkívül az átnedvesedett föld, ha teljesen megszívta
magát folyadékkal, néha mélyebbre süpped, és az alap is károsodik. Ilyenkor az a
rész kerül nyomás alá, amely felé leginkább zúdul az arra tartó víz súlya. 4. De a
pneuma is sokszor megtaszítja a habokat, és ha hevesebben nekifeszül,
nyilvánvalóan a földnek azt a részét rendíti meg, amelyiknek nekisodorta-hajszolta a
vizet. Sokszor azért renget meg mindent, mert földmélyi utakra kényszerült, és keresi
a kijáratot. A szelek a földön is át tudnak hatolni, a pneuma pedig finomabb,
semhogy ki lehessen zárni, és hevesebb, semhogy fel lehessen tartóztatni, ha sebesen
rohan.”
5. Epikurosz mondja azt, hogy ezek mind okozhatják, több más okkal is
próbálkozik, és megrója azokat, akik ezek közül egyvalamit neveztek meg okként,
mivel meredek dolog bármi biztos eredményt ígérni ezekről, amiknek
következtetéssel kell a nyomába eredni. 6. „Tehát - mondja - megrengetheti a földet a
víz, ha bizonyos részeit alámossa és kikezdi, és ezek elvékonyodva nem bírják el
többé, amit ép állapotukban tartottak. Megrengetheti a földet a pneuma betolulása
is, hisz talán egy kívülről belépő újabb légtömeg hozza mozgásba a levegőt, talán egy
hirtelen leomló földdarab mér rá ütést, és innen veszi a mozgást. 
Talán a Föld egy része mintegy valamiféle oszlopokon és gyámköveken nyugszik, és
ha ezek károsodnak és elmozdulnak, a rajtuk nyugvó súly megremeg. 7. Talán a
pneuma meleg tömege tűzzé válva, villámszerűen halad, végigpusztítva mindent, ami
az útjába kerül. Talán mocsaras, mozdulatlan vizeket lök meg valami fuvallat, és
emiatt vagy ütés rázza meg a földet, vagy a pneuma mozgolódása, amely magától a
mozgástól fokozódva és önmagát ösztökélve eljut a mélyből egészen a legmagasabb
rétegekig.” De szerinte sincs fontosabb oka a rengésnek, mint a pneuma.
XXI.1. Szerintünk is a pneuma az, amely képes ilyen nagy dolgokba fogni,
amelynél nincs hatalmasabb, nincs harciasabb a természetben, amely nélkül még a
leghevesebb dolgok is erőtlenek: a tüzet pneuma gerjeszti, a vizek tehetetlenek, ha
megfosztod őket a széltől, és csak akkor kapnak erőre, amikor fuvallat tereli őket.
Képes nagy területű szárazföldeket is szétrobbantani, új hegyeket emelni, ha alájuk
kerül, vagy sosem látott szigeteket ültetni a tenger kellős közepére. Ki vonja kétségbe,
hogy Therét, Therasiát és azt a mi időnkben keletkezett szigetet, amely a hajósok
szeme láttára született az Égei- tengeren, a pneuma hozta napvilágra?
2. Posidonius véleménye szerint kétféle módon renghet a föld. Mindkettőnek
megvan a saját neve: az egyik a rázkódás, amikor a föld rázkódik és föl-le mozog, a
másik a kilengés, amikor oldalirányban dülöngél erre-arra, akár egy hajó. Én
harmadiknak azt is idesorolom, amit saját szavunkkal jelölünk, hisz nem ok nélkül
beszéltek őseink a föld remegéséről, amely mindkettőtől különbözik. Ilyenkor
ugyanis nem rázkódik minden, nem is leng ki, hanem rezeg, ami ilyen esetben a
legkevésbé ártalmas, mint tapasztalhattuk. A rázkódásnál sokkal veszedelmesebb a
kilengés: ha ugyanis nem jön utána igen gyorsan az ellenkező irányú mozgás, hogy
visszatolja a helyére, ami kilendült, szükségszerűen bekövetkezik az omlás.
XXII.1. Minthogy ezek a rengések különböznek egy-mástól, az okaik is eltérőek.
Először tehát beszéljünk a rázó rengésről. Ha egy szekérsor nagy terheket szállít
végig az utcákon, és a kerekek nagyobbakat zökkennek a göröngyökön, érzed, hogy
megrázkódik a ház. 2. Asclepiodotus feljegyzi, hogy amikor egy szikla leszakadt a
hegyoldalról és lezuhant, a közeli épületek úgy beleremegtek, hogy összedőltek. Ez a
föld alatt is megtörténhet: a felmagasodó sziklák közül valamelyik leválik, súlyosan
és nagy robajjal zuhan az alatta lévő barlangba, annál nagyobb erővel, minél
nehezebb vagy minél magasabbról érkezik, és így megmozdul a völgyüreg egész
teteje. 3. Valószínű, hogy nemcsak saját súlyuktól hasadnak le sziklák, hanem, mivel
folyók haladnak fölöttük, a kifogyhatatlan nedvesség elvékonyítja a kő eresztékeit,
mindennap elvisz valamit abból, amihez kötődik, és hogy úgy mondjam, lekaparja az
enyvet, ami tartja. Aztán a hosszú, időtlen idők óta tartó fogyatkozás annyira
elgyengíti azt, amit napról napra koptat, hogy többé nem lesz alkalmas a teher
hordozására. 4. Ilyenkor történik, hogy hatalmas súlyú kőtömbök zuhannak le, hogy
az a legördülő szikla, amely előtt nem állhat meg semmi, amit útközben eltalál,
dördül, mintha a mindenség roskadna romokba,
ahogy nagy költőnk, Vergilius mondja.
XXIII.1. Ennek a rengésnek, amely rázza a földet, ez az oka; most áttérek a
másikra. A föld anyaga ritka, és sok benne az űr. Ezeken a ritka részeken keresztül
halad a pneuma, amely, ha nagyobb mennyiségben folyik be, és nem jut ki, megrázza
a földet. 2. Ezt az okot, ahogy az előbb említettem, mások is elfogadják; ha a tanúk
sokasága számít neked valamit, ezt helyesli Callisthenes is, ez a korántsem
lebecsülendő ember. Nemes jelleme volt ugyanis, amely nem tűrte meg egy őrjöngő
királyt maga fölött. Az ő személye örök vád Alexander ellen, amelyet semmi vitézség,
semmi hadiszerencse nem válthat meg. 3. Hisz valahányszor azt mondja valaki:
„Sokezer perzsát ölt meg” - Callisthenest állítják vele szembe. Valahányszor azt
mondják: „Megölte Dariust, aki a legnagyobb birodalom ura volt akkor” -
Callisthenest állítják vele szembe. Valahányszor azt mondják: „Meghódított mindent
egészen az óceánig, sőt még azzal is próbát tett sosem látott hajóhadával, és Thrákia
csücskétől egészen a Kelet határáig terjesztette ki határait” - azt felelik rá: 
„De megölte Callisthenest.” Túltehetett minden ősi hadvezér és király példáját, tettei
közül mégsem lesz egy sem olyan nagy, mint a bűne. 4. Ez a Callisthenes azokban a
könyveiben, amelyekben leírja, hogyan süllyedt el Helice és Buris, miféle csapás
sodorta őket a tengerbe vagy rájuk a tengert, azt mondja, amit elmondtunk már az
előzőkben: 
„A pneuma rejtett hézagokon át hatol be a földbe, mint mindenütt, úgy a tenger alatt
is. Majd miután eltorlaszolódott az ösvény, amelyen lement, a visszautat pedig a
hátulról ellenálló víz zárja el előle, fel s alá járkál, és saját magával szembekerülve
megingatja a földet. Ezért van, hogy ezt leggyakrabban a tengerparti vidékek
szenvedik meg, és ezért tulajdonítottak Neptunusnak földrengéskeltő hatalmat. Aki
megtanult írni-olvasni, tudja, hogy Homerus Enosichthonnak nevezi őt.”
XXIV.1. Hogy ennek a csapásnak a pneuma az oka, azzal magam is egyetértek.
Fejtegetésem arról fog szólni, hogyan lép be ez a pneuma a földbe: finom, szabad
szemmel nem is látható, vagy nagyobb, tágasabb réseken keresztül, illetve hogy a
mélységből jön-e vagy a föld felszínén is áthatol. 2. Az utóbbi valószínűtlen. Hiszen a
pneumát az emberi testben sem engedi át a bőr, hanem csak azon az úton hatolhat
be, amelyen át beszívjuk; miután pedig magunkba fogadtuk, csak a test tágasabb
részében képes megmaradni: hiszen nem az inak vagy a húsok között, hanem a
szerveinkben és a test nagy belső terében tartózkodik. 3. Hogy ez a Föld esetében is
így van, akár abból is sejthetjük, hogy a rengés nem a föld felszínén vagy a felszín
közelében támad, hanem alatta, a mélységből. Erre mutat az is, hogy a feneketlen
tengerek is hánykolódnak, nyilvánvalóan azért, mert megrendül a földnek az a része,
amely fölött elterülnek. Valószínű tehát, hogy a föld rengése a mélyből ered, és a
pneuma ott gyűlik hatalmas barlangokba. 4. „Ellenkezőleg - mondhatná valaki -,
ahogy reszketni kezdünk, miután megborzadunk a hidegtől, úgy a földet is az a
pneuma rázza meg, amely kívülről éri.” Ez semmiképp nem lehetséges. Fáznia
kellene ugyanis a Földnek, hogy ugyanaz történjék vele, ami velünk, akik külső ok
miatt borzadunk meg. Azt pedig még elfogadnám, hogy a Földdel valami hasonló
történik, mint amikor mi ilyen hatás alá kerülünk, de azt nem, hogy hasonló okból. A
Földet bensőbb és mélyebb kényszerhatás kell, hogy érje. 5. Ennek legfontosabb
bizonyítékául éppen az szolgálhat, hogy amikor egy heves földrengés hatalmas
omlással felszakítja a talajt, a szakadék sokszor egész városokat szippant be és tüntet
el magában. 6. Thucydides megemlíti, hogy a peloponnesusi háború korában
Atalante szigete vagy teljes egészében elsüllyedt, vagy legalábbis a legnagyobb része.
Hogy Sidonban is ez történt, elhiheted Posidoniusnak. Nincs is szükség ehhez
tanúkra: emlékszünk ugyanis, hogy amikor a Földet belső mozgása szétszaggatta,
tájak estek szét és mezők pusztultak el. Most el is mondom, hogy szerintem ez
hogyan történik.
XXV.1. Amikor a pneuma nagy tömegével egészen kitölt egy üres helyet a földben,
majd civódni kezd és a kijutást fontolgatja, éppen saját búvóhelyének oldalaira mér
csapásokat sűrűbben, amelyek fölé pedig nemegyszer városok települtek. Néha csak
annyira rázkódnak meg az üreg oldalai, hogy a fölöttük emelt épületek ledőlnek,
néha annyira, hogy a falak, amelyeken az üreg egész teteje nyugszik, beleomlanak az
alattuk tátongó üres térbe, és egész városok fordulnak le a végtelen mélységbe. 2. Ha
hajlandó vagy elhinni, azt mondják, az Ossa és az Olympus valaha egybefüggő volt;
aztán egy földrengés szétválasztotta őket, és az egyetlen hatalmas hegy kétfelé
hasadt. Akkor fakadt a Peneos, amely lecsapolta a Thessaliát fojtogató mocsarakat,
levezetve a lefolyástalanul pangó vizeket. Elis és Megalopolis között éppen középen
folyik egy Ladon nevű folyó, amelyet ugyancsak egy földrengés fakasztott. 3. Mit
akarok mindezzel bizonyítani? Azt, hogy a pneuma tágas barlangokba gyűlik össze
(hiszen mi másnak nevezném a föld alatti üres helyeket?). Ha ez nem így lenne, nagy
földterületek rendülnének meg, és sok minden inogna egyszerre. Valójában viszont
csak kis részek szenvedik meg a dolgot, és a rengés hatósugara sohasem éri el a
kétszáz mérföldet. Tessék, ez a mostani, amely az egész földkerekséget ellátta
mesélnivalóval, ez sem terjedt túl Campanián. 4. Mivel magyarázzam, hogy míg
Chalcisban remegett a föld, Thebae biztosan állt? Hát azt, hogy míg Aegiumot
földrengés sújtotta, a közeli Patrae csak a hírét hallotta? Az a hatalmas földindulás,
amely két várost temetett el, Helicét és Burist, Aegium környékén megállt. Látható
tehát, hogy akkora területet fog át a rengés, amennyire a föld alatti szabad tér
üressége kiterjed.
XXVI.1. Ennek bizonyítására nagy emberek tekintélyét is felhasználhatnám, akik
feljegyzik, hogy Egyiptomban sohasem volt földrengés. Ezt azzal magyarázzák, hogy
Egyiptom egész földje iszapból tömörült össze. Ha ugyanis hihetünk Homerusnak ,
Pharos akkora távolságra volt a szárazföldtől, amennyit egy hajó dagadó vitorlákkal
egy nap alatt megtehet. Mostanára viszont közelebb került a szárazföldhöz. 
A Nílus ugyanis, amely zavarosan torkollik a tengerbe, és sok mocskot sodor
magával, amit mindig hozzátesz az addigi szárazföldhöz, mindig tovább tolta kifelé
Egyiptom partvonalát az az évi gyarapodással. Ezért zsíros és iszapos a talaja, és
egyáltalán nincsenek benne hézagok, hanem az iszap kiszáradásával szilárdult meg;
ennek szerkezete tömör és ülepedett volt, mivel a részei összeenyveződtek, és semmi
űr nem kerülhetett közéjük, mivel a szilárdhoz mindig újra folyékony és puha anyag
járult.2. És mégis mozog a föld Egyiptomban is, Deloson is, amelynek pedig Vergilius
megparancsolta, hogy maradjon egy helyben:
hogy legyen állandó lakhely, s a szelek se sodorják,
sőt Pindarus nyomán a hiszékeny filozófusnépség is azt állította, hogy nem mozog.
Thucydides szerint azelőtt valóban mozdulatlan volt, de a peloponnesusi háború
idején megremegett. 3. Callisthenes szerint ez máskor is előfordult: „A sok csodajel
közül, amelyek előre jelezték a két város, Helice és Buris pusztulását, a
legfigyelemreméltóbb az volt, hogy egy hatalmas tűzoszlop tűnt fel, és Delos
megrázkódott.” 
Őszerinte azért látszik úgy, mintha ez a sziget szilárdan állna, mert a tenger felszínén
van, sziklái üregesek és köveit járatok lyuggatják, és ezek visszautat nyitnak a foglyul
ejtett levegő számára; ezért a szigetek talaja biztosabb, a városok pedig annál
védettebbek a földrengéstől, minél közelebb épültek a tengerhez. 4. Pompeii és
Herculaneum saját bőrén tapasztalta, hogy ez nem igaz. Vedd hozzá még, hogy
minden tengerpart földrengésveszélyes. Így nem egyszer összedőlt már Paphos, a
helyben maradni képtelen Nicopolis is, amely szinte már hozzászokott ehhez a
csapáshoz; Ciprust mély tenger övezi, mégis meg-megrázkódik, sőt maga Tyros is
éppúgy szenved földrengésektől, mint szökőártól. Nagyjából ezeket az okokat hozzák
fel a földrengés magyarázatául.
XXVII.1. Mesélik azonban, hogy a mostani campaniai löldrengésben néhány
sajátos dolog is történt, amelyekkel el kell számolnunk. Mint említettük, Pompeii
környékén elpusztult egy hatszáz fős birkanyáj. Nincs okod azt gondolni, hogy azok a
juhok a félelembe haltak bele: 2. azt mondják ugyanis, hogy nagy földrengések után
rendszerint dögvész támad, és ez nem is csoda. Sok halált hozó dolog lappang
ugyanis a mélyben. Már maga a levegő is, amelyet egészségtelen belélegezni - akár a
föld hibájából, akár mert megposhad a renyheségben és az örök éjszakában, akár
mert a belső tüzek rontják meg -, amikor a hosszas pangás után kiszabadul,
beszennyezi és összemocskolja a mi tiszta és áttetsző levegőnket, és a szokatlan
fuvalmat beszívó élőlényekre újfajta nyavalyákat hoz. 3. Aztán meg, a vizek is
haszontalanul és dögletesen rejtőznek a föld mélyén, hiszen soha nincs rendszeres
mozgásuk, sohasem korbácsolja fel őket szabadabb szellő. Így aztán, minthogy
sűrűek és súlyos, örök homályba borulnak, nincs is bennük egyéb, csak olyan, ami
dögletes és egészségtelen. A levegő, amely ezekkel keveredik, és amely azok közt a
mocsarak között áll, amikor a felszínre jön, ugyancsak széltében-hosszában
szétterjeszti romlottságát, és megfojtja azokat, akik belélegzik. 4. Az állatok
könnyebben megérzik ezt, hiszen a dögvész is őket szokta először megtámadni,
annyival inkább, amennyivel mohóbbak: igen sokat vannak szabad levegőn, szabad
vizek mellett, márpedig leginkább ezek terjesztik a dögvészt. Azt pedig nem
csodálom, hogy a juhokra sújtott le a baj, amelyek természettől fogva annyival
gyengébbek, amennyivel közelebb van a földhöz a fejük: mivel földközelben érte őket
a gyilkos levegő fuvallata. Az embereknek is megártott volna, ha több jön felszínre, a
tiszta levegő túlsúlya azonban közömbösítette, mielőtt annyira fölemelkedhetett
volna, hogy az emberek is beszívhassák.
XXVIII.1. Hogy a Föld sok halálos veszedelmet rejt, beláthatod akár abból is, hogy
oly sok mérgező növény terem csak úgy magától, nem emberkéz munkája nyomán -
nyilván mert a talajban mind a jó, mind a rossz magvai ott vannak. 
Aztán meg, Itália nem egy vidékén dögletes pára gőzölög ki a föld hézagjain át,
amelyet sem embernek, sem állatnak nem tanácsos beszívnia. A madarak is, ha
akkor találkoznak vele, amikor még nem enyhíti a hatását egészségesebb levegő,
röptükben hullanak le, a testük elkékül, a torkuk pedig úgy megdagad, mintha erővel
roppantották volna össze. 2. Ennek a pneumának, amely egy szűk hézagon át
szivárog mindaddig, amíg a föld egy helyben marad, csak arra van ereje, hogy a fölé
hajoló vagy maguktól belepottyant élőlényekkel végezzen. Miután több évszázados
rejtőzködése alatt búvóhelyének sötétsége és vigasztalansága még kártékonyabbá
tette, egészségtelenségét az idő is tovább érleli, és minél lomhább, annál gonoszabb
lesz; mihelyt kiutat talál, a hideg árnyék örök csapását, alvilági kórságot hömpölyget,
és elsötétíti idefönt a levegőt. A jobbat ugyanis legyőzi a rosszabb. 3. Ekkor még a
tisztább pneuma is ártalmasra fordul; innen az egymást érő hirtelen halálesetek, a
betegségek meghökkentő, hiszen új okokból támadt fajtái. A baj aszerint rövid vagy
hosszantartó, hogy mennyire erős a romlás, és a dögvész mindaddig nem szűnik
meg, míg a súlyos pneumát át nem mozgatja a légkör tágassága és a nyughatatlan
szelek.
XXIX.1. Az pedig, hogy néhányan úgy futkostak szanaszét, mint akik megőrültek
vagy villám csapott beléjük, a félelem műve volt - ez akkor is kibillenti a józan észt a
rendes kerékvágásból, ha csak egy-egy embert kerít hatalmába közepes mértékben.
Hát amikor egész közösségeket riogat, amikor városok omlanak össze, népek
pusztulnak el, rázkódik a föld, mi abban a furcsa, ha néhány, fájdalom és félelem közt
magára maradt elme tévútra jutott? 2. Nagy balok közepette nem könnyű észnél
lenni. Így a legbefolyásolhatóbb jellemeket bizonyára annyira hatalmába kerítette a
rettegés, hogy öntudatukat vesztették. Senki nem ijed meg úgy, hogy elméje épsége
meg ne szenvedné valamennyire, és mindenki, aki fél, hasonló az őrülthöz - de van,
akit hamar magához enged térni a félelem, van, akit hevesebben felzaklat és tébolyba
sodor. 3. Ezért van, hogy háborúk ideién elborult elmével bolyonganak emberek, és
sehol nem találod több példáját az önkívületi jóslásnak, mint ahol a lelkeket vallásos
képzetekkel keveredő rettegés rázza meg.
XXX.1. Hogy egy szobor széthasadt, azt nem csodálom, mivel mondtam már, hogy
hegyek hegyektől váltak el, és még a talaj is egészen mélyen szétrepedt:
Azt mondják, ez a két part egy volt hajdan, azonban -
oly sok minden megváltozhat a tenger időben! -
szörnyű erő, vad földrengés kettészakította,
úgy, hogy közbeszakadt dühösen habjával a mélyvíz,
Hesperiától elmetszvén Sícánia partját
s most ott forr falvak közt, összeszorítva.
2. Látod, hogy egész vidékek hasadnak ki a helyükről, és ami azelőtt a
szomszédban volt, most a tengeren túl fekszik; látod, hogy városok és népek
szakadnak el egymástól, amikor a természet egy része gyors mozgásba jön, és
odacsapja valahová a tengert, a tüzet, a pneumát. Ezeknek az ereje megdöbbentő,
hiszen az egészből valók: bármennyire részlegesen tombol ugyanis, mégis a világ
erejével tombol. 3. Így ragadta ki a tenger Afrika szövetéből Hispaniát, így taszította
el Itáliától Szicíliát az áradás, amelyet a legnagyobb költők örökítenek meg.
Ezenkívül jóval nagyobb a lendület abban, ami a mélységből jön, hiszen harciasabb
az, aminek szűk helyen kell átküzdenie magát.
4. Eleget szóltunk arról, hogy mekkora dolgokat, milyen bámulatos csodákat vittek
végbe ezek a földrengések. Hát miért éppen azon ámul el valaki, hogy szétrepedt egy
bronzszobor - ráadásul nem is tömör bronz, hanem üreges és vékony -, mert talán
éppen oda zárta be magát a menekülés útját kereső pneuma? Ezt pedig ki nem
tudja? Láttunk már olyat, hogy megrendül egy épület, egyik sarka erre indul el,
másik arra, aztán újra összecsukódik. Sőt egyes épületeket, amelyeket nem a
terephez alkalmazkodva építettek, és a mesteremberek kissé hanyagul és lazán
húzták fel őket, éppen több egymást követő földrengés szilárdított meg. 5. Ha tehát
egész falakat, egész házakat repeszt ketté, ha nagy tornyok oldalát vágja szét,
legyenek bármilyen szilárdak, ha szétszórja az épületeket tartó gyámköveket, miért
tartja bárki is figyelemre méltónak, hogy egy szobor tetőtől talpig végighasadt és két
egyenlő részre esett szét?
XXXI.1. De mégis, miért tartott a földrengés több napon át? Campania ugyanis
továbbra is szüntelenül remegett, szelídebben ugyan, de óriási károkat okozva, mert
a rengés tovább rázta a szétrázott épületeket, amelyek már alig álltak, így
összeomlásukhoz nem is kellett lökés, csak egy kis mozgás. Nyilvánvalóan nem jutott
még ki az összes pneuma, hanem még odabent kóborolt, bár nagyobb része már
kiszökött. Habozás nélkül fölveheted ezt is annak bizonyítékai közé, hogy a
földrengést a pneuma okozza: 2. miután lezajlott egy hatalmas földrengés, amely
városokat és földeket dúlt fel, nem követheti rögtön egy másik hasonló erősségű,
hanem a hatalmas rengés után enyhe utórezgések jönnek, mivel a hevesebb erő már
megnyitotta a kiutat a küszködő szelek előtt. A ki nem jutott pneuma-
maradványoknak nincs már annyi erejük, és harcolniuk sem szükséges, mivel már
megtalálták az útjukat, és arra haladnak, amerre az első és legnagyobb tömeg
kiküzdötte magát.
3. Megörökítésre méltónak tartom a következőt is, amit egy igen művelt és
tekintélyes férfiú figyelt meg. Éppen fürdött, amikor az eset történt. Azt állítja, látta,
amint a fürdőben a csempék, amelyekkel a medence alja ki volt rakva, elválnak
egymástól, majd újra találkoznak, és a víz hol lefolyt a fugákba, ahogy a kövezet
széthúzódott, hol bugyborékolva kisajtolódott, ahogy újra összezárult. Ugyancsak az
ő szájából hallottam, hogy megfigyelte, hogy a szárazon rakott kőkerítés puhábban és
sűrűbben remeg, mint azt egy kemény tárgy természete engedi.
XXXII.1. Ennyit magukról az okokról, derék Lucilius. Most következzék az, ami a
lélek megszilárdítását szolgálja, hiszen fontosabb számunkra, hogy lelkünk
erősödjék, mint hogy okosodjék - de az egyik nem lehet meg a másik nélkül. A lélek
ugyanis nem máshonnét nyer állóképességet, mint a tisztességes tudományokból,
mint a természet szemléletéből. 2. Kit ne szilárdítana meg és tenne gerincessé már ez
a mostani csapás is az összes többivel szemben? Hisz miért reszketnék én embertől
vagy állattól, nyíltól vagy lándzsától? Nagyobb veszedelmek várnak rám: a villám, a
föld, a természet nagy alkotórészei törnek ellenünk. 3. Hatalmas lelki nagysággal kell
hát kihívnunk a halált, akár vad és tomboló rohammal támad ránk, akár közönséges,
hétköznapi pusztulással. Mit sem számít, mennyire fenyegetően közelít, mekkora
romlást zúdít a fejünkre. Nagyon kevés az, amit akar tőlünk: úgyis elviszi majd azt az
öregség, egy fülfájás, a romlott nedvek felszaporodása testünkben, a gyomorral
dacoló étel, egy apró sérülés a lábunkon.
4. Csöpp dolog az ember életereje, de hatalmas dolog annak megvetése. Aki ezt
megveti, az gondtalan szívvel nézi a tenger háborgását, akkor is, ha minden szél
felkorbácsolta, akkor is, ha megzavarodik a világegyetem, és a dagály az egész óceánt
a szárazföld ellen tereli. Gondtalanul tekint a villámló ég zord és szörnyű arcába,
roppanjon bár meg az ég, borítsa bár tűzbe a világot mindenki - és az elsők közt az ő -
pusztulására. Gondtalanul nézi, amint megnyílik a talaj, eresztékei szétszakadnak,
táruljon bár fel az alvilág birodalma. Rendületlenül áll majd a szakadék fölött, és
talán maga veti le magát oda, ahová úgyis le kell zuhannia. 5. Mit érdekel engem,
milyen nagy az, ami elpusztít? Maga a pusztulás sem nagy dolog. Ezért aztán, ha
boldogok akarunk lenni, nem pedig emberektől, istenektől vagy más dolgoktól
rettegve tölteni napjainkat, ha semmibe akarjuk venni a szerencsét fölösleges
ígéreteivel és súlytalan fenyegetéseivel együtt, ha szélcsendben akarjuk leélni
életünket, és magukkal az istenekkel vetélkedni boldogságban, akkor életerőnket
készen kell tartanunk. Akár cselvetés, akár betegségek törnek rá, akár ellenség
kardja, akár polgártársaké, akár süllyedő szigetek robaja, akár magának a földnek az
összeomlása, akár hatalmas tűztenger, amely egyenlő pusztulásban ölel egybe
városokat és szántóföldeket, vegye csak el az a csapás, amelyik akarja. 6. Mi mást
tartozom tenni, mint biztatni, amikor távozik, és jókívánságokkal elengedni? „Menj
bátran, menj örömmel! Ne legyenek kétségeid: visszaadlak. Nem kérdés, így lesz-e,
csak az, hogy mikor: azt teszed, amit egyszer úgyis meg kell tenned. Ne könyörögj, ne
félj, ne hőkölj vissza, mintha valami rossz várna odakint. A természet vár, amely
megszült, és egy jobb, biztonságosabb hely.7. Ott nem remeg a föld, nem csapnak
össze a szelek a felhők nagy robajlása közepette, nem pusztít végig vidékeket és
városokat a tűzvész. Nem kell egész hajóhadakat beszippantó hajótörésektől félni,
nincsenek ellenséges zászlók alatt csatarendbe állt harcosok, sok ezer ember
ugyanolyan őrjöngése egymás vesztére, nincs dögvész, elhulló népeknek
egybekeveredve égő közös máglyái. Semmiség? Akkor mit félünk? Súlyos dolog?
Akkor inkább egyszer zuhanjon a felünkre, mint hogy állandóan fölöttünk lebegjen.
8. Féljek a pusztulástól, miközben még előttem pusztul el a Föld, miközben rázkódik
az is, ami engem ráz, és úgy tesz kárt bennem, hogy maga is kárt szenved? Egész
Helicét, egész Murist elnyelte a tenger, én meg egy szál kis test miatt féllek? Két
város fölött hajók járnak, pedig ismertük őket, emléküket máig megőrizték a betűk,
hogy mi is megismerhessük: hány város süllyedt még el más vidékeken, hány nép
fölött zárult be a föld vagy az alatta lévő tenger! Vonakodjam a végtől, holott tudom,
hogy véges vagyok? Sőt, bár tudom, hogy minden véges, féljek az utolsó lehelettől?”
9. Tehát, Lucilius, bátorítsd magadat a halálfélelem ellen, amennyire tudod. Ez
alacsonyít le bennünket, ez háborgatja, ez teszi tönkre az életet, amelyre úgy vigyáz.
Földrengést, villámot, mindent ez nagyít fel. Pedig mindezzel állhatatosan nézhetsz
szembe, ha belegondolsz, hogy rövid és hosszú idő közt semmi különbség nincs. 10.
Csak órákat veszítünk. Gondold, hogy ezek napok, gondold, hogy hónapok, gondold,
hogy évek: nyilván azért veszítjük el, inert úgyis veszniük kell. Könyörgök, mit
számít, hogy talán nem érem meg őket? Szalad az idő, és cserbenhagyja azokat, akik
a legmohóbbak rá: sem az, ami lesz, sem az, ami volt, nem az enyém. A tovafutó idő
egy pillanatán csüggök, és már az is nagy dolog, ha az nem volt annyira rövid.
Amikor a bölcs Laeliusnak valaki ezt mondta: „Hatvan év van mögöttem” - ő
szellemesen így válaszolt: „Úgy érted, hatvan év nincs mögötted.” Még ebből sem
látjuk be, milyen megfoghatatlan dolog az élet, miféle rész jut nekünk az időből,
amely soha nem a miénk, hogy még mindig az elvesztett éveket számolgatjuk? 12. Ezt
véssük a lelkünkbe, ezt mondogassuk magunknak újra meg újra: „Meg kell halni.”
Hogy mikor? Mit érdekel? Hogy hogyan? Mit érdekel? A halál a természet törvénye.
A halál a halandók adója és kötelessége. A halál minden baj orvossága: aki most fél
tőle, volt, hogy már vágyott rá. Mindent félretéve ezen az egy dolgon elmélkedj,
Lucilius, hogy ne borzadj vissza a halál nevétől. Gondolj rá sokat, így tedd jó
ismerősöddé, hogy ha úgy adódik, akár elébe is tudj menni. 
 VII. KÖNYV
AZ ÜSTÖKÖSÖKRŐL

I.1. Nincs olyan lomha, eltompult és földhözragadt ember, aki ne egyenesednék föl
az isteni láttán, és ne emelkednék föl teljes lelkével, legalábbis ha valami új csoda
ragyog fel az égen. Hiszen amíg a jól ismert égitestek futják le pályájukat, a
nagyszerűséget meglopja a megszokás. Úgy vagyunk ugyanis hangolva, hogy a
hétköznapi átfut rajtunk, ha mégoly bámulatra méltó is, ezzel szemben, ha újonnan
kerülnek elénk, a legapróbb dolgokra is örömmel csodálkozunk rá. 2. Így hát a
csillagok gyülekezete kedvéért, amely ezt a mérhetetlen, csodaszép testet ékesíti, nem
csődül egybe a nép - de mihelyt változik valami a szokásoshoz képest, minden
tekintet az égre tapad. A Napnak nem akad nézője, csak ha fogyatkozik, senki nem
figyeli a Holdat, csak ha kínlódik. Akkor aztán városok kiáltanak fel kórusban, akkor
mindenki zajong az üres babonaságok miatt. 3. Pedig mennyivel nagyobb dolog,
hogy a Nap - hogy úgy mondjam - ugyanannyi fokot jár be, amennyi a nappalok
száma, és körforgásával határolja az évet, hogy a nyári napfordulótól kezdve rövidíti
a nappalokat, hogy a napéjegyenlőségtől rögtön átbillen, és az éjszakáknak ad teret,
hogy elrejti az égitesteket, hogy nem perzseli fel a földet, bár annyival nagyobb nála,
hanem forróságát szabályozva, hol fokozva, hol enyhítve melegíti, hogy a Holdat csak
akkor dagasztja teliholddá, amikor szemben áll vele, és csak akkor borítja homályba,
amikor az elébe kerül! 4. Mindezt azonban észre sem vesszük, amíg fennáll a rend.
Ha valami megzavarodik vagy szokatlan módon felszikrázik, akkor bámulunk,
kérdezgetünk, mutogatunk. Ennyire a természetünkhöz tartozik, hogy jobban
csodáljuk az újat, mint a nagyot.
5. Így van ez az üstökösökkel is: ha ritka és szokatlan alakú tűz jelenik meg,
mindenki tudni szeretné, mi az, és megfeledkezve a többiről, az új jövevény után
érdeklődik, nem tudván, csodálnia kell-e vagy félnie tőle - hiszen akadnak szép
számmal, akik ijesztgetik a többieket, akik súlyos jövendöléseket olvasnak ki belőle.
Kérdezősködnek hát, és meg akarják tudni, hogy ez egy csodajel vagy egy égitest. 6.
De, Herculesre, nem is kérdezhetne valaki nagyszerűbb, nem is tanulhatna
hasznosabb dolgokat, mint a csillagok és égitestek természetéről: hogy ezek lángból
állnak-e össze - az is emellett szól, hogy milyennek látjuk őket, de maga a belőlük
áramló fény és az onnan alászálló hő is -, vagy pedig nem lánggömbök, hanem szilárd
és földszerű anyagból álló testek, amelyek a tüzes régiókon végighaladva onnan
veszik ragyogásukat és melegüket, és nem a maguk erejéből fényesek. 7. Nagy
emberek gondolták így, akik úgy hitték, az égitestek kemény anyagból sűrűsödtek
össze, és idegenből jött tüzet táplálnak. „A magára hagyott láng ugyanis megszöknék
- mondják -, ha nem volna valami, amiben megkapaszkodik és ami ő belé
kapaszkodik; ha pedig csak úgy összegomolyodnék, és nem egy állandó testet venne
körül, a világegyetem már biztosan szétszórta volna örvénylésével.”
II.1. Ezeknek a kiderítéséhez hasznos lesz feltenni a kérdést, hogy az üstökösök
jellege olyan-e, mint a följebb lévő égitesteké. Úgy tűnik ugyanis, van néhány közös
vonásuk velük: hogy kelnek és nyugszanak, sőt már a megjelenésük is, mert -
bármennyire is szétszóródik és hosszabban nyúlik el a tüzük - ugyanolyan tüzesek és
ragyogóak. 2. Így hát, ha minden égitest földszerű, akkor ezekkel sem lehet másképp.
Ha viszont az üstökös nem egyéb, mint tiszta tűz, és akár hat hónapig is megmarad,
nem oszlatja szét a világegyetem sebes forgása, akkor lehetséges, hogy amazok is
finom anyagból állnak, mégsem zilálja szét őket az ég szüntelen körbejárása. 3. Ha
majd ezt kivizsgáltuk, az arra is jó lesz, hogy megtudjuk, vajon a világegyetem jár-e
körbe, míg a Föld egy helyben áll, vagy pedig a Föld forog és a világegyetem áll egy
helyben. Voltak ugyanis, akik azt mondták: a természet minket sodor magával
tudtunkon kívül, és nem az ég mozgása miatt kelnek-nyugszanak az égitestek, hanem
mi magunk kelünk és nyugszunk. Méltó tárgya ez a szemlélődésnek, hogy
megtudjuk, miféle helyzetben vagyunk, a leglomhább vagy a legsebesebb lakóhelyet
kaptuk-e osztályrészül, körülöttünk mozgat-e mindent az istenség, vagy pedig csak
minket.
III.1. Arra is szükség van azonban, hogy legyen a kezünkben egy összefoglalás az
üstökösök régi felkeléseiről. Ritkaságuk miatt ugyanis pályájuk egyelőre nem
azonosítható, és nem lehet kideríteni, hogy valami szabályszerűséget követnek-e, és
meghatározott rend szerint bukkan-e föl mindegyik a számára kijelölt napon. Az égi
jelenségeknek effajta megfigyelése újdonság, és csak nemrég honosodott meg
Görögországban. 2. Democritus, a legkifinomultabb elme a régiek közül, szintén azt
mondta: gyanítja, hogy több olyan csillag van, amely egy bizonyos pályán fut; de sem
a számukat, sem a nevüket nem rögzítette, mert még nem sikerült azonosítani az öt
égitest pályáját. Eudoxus volt az első, aki ezeknek a mozgásoknak az ismeretét átvitte
Egyiptomból Görögországba, ő azonban nem mond semmit az üstökösökről. Ebből
nyilvánvaló, hogy ezt a tudományterületet még az egyiptomiak sem dolgozták ki
alaposan, pedig ők többet foglalkoztak az éggel. 3. Később Conon, egy másik alapos
kutató összegyűjtötte ugyan az egyiptomiak által megörökített napfogyatkozásokat,
az üstökösöket azonban meg sem említette - márpedig ha tudomást szerzett volna
róla, hogy felfedeztek valamit, biztosan nem siklott volna el fölötte.
IV.1. Bizonyos, hogy azok ketten, akik azt állítják, hogy káldeusoknál tanultak,
Epigenes és a myndusi Apollonius, a horoszkópkutatás legavatottabb szakértője,
nem értenek egyet egymással. Az utóbbi szerint ugyanis a káldeusok a bolygók közé
sorolják az üstökösöket, és leírták a pályájukat. Epigenes ezzel szemben azt mondja:
a káldeusoknak semmi biztos tudásuk nincs az üstökösökről, de valószínűleg a
felgyorsult és körbeforduló levegőnek egyfajta forgószele lobbantja lángra őket.
Először, ha jónak látod, az ő vélekedését írjuk le és cáfoljuk meg. 
2. Szerinte a magasban lévők minden mozgására a Szaturnusz bolygó van a
legnagyobb hatással: „Ez, amikor a Mars szomszédságában lévő csillagképeket
súrolja, vagy a Hold közelében halad el, vagy pedig belekerül a Nap sugaraiba,
minthogy természeténél fogva szeles és hideg, több helyütt összehúzza és
összegomolyítja a levegőt; aztán, ha fölveszi a Nap sugarait, akkor dörög az ég és
villámfények tűnnek fel, ha pedig a Mars is egyetértésben van vele, villámok
csapkodnak. 3. Ráadásul - mondja - más az alapanyaga a villámnak és más a
villámfénynek: a vizek és mindenféle nedvesség kipárolgása ugyanis csak fenyegető,
de beütni nem képes égi felragyogásokat keltenek, a föld melegebb és szárazabb
kigőzölgése azonban villámokat csihol. A gerendák és fáklyák pedig, amelyeket
csupán a tüzek nagysága különböztet meg egymástól, így keletkeznek: 4. ha nedves
és földszerű részecskéket zár magába egy levegőgomoly, amelyet forgószélnek
nevezünk, akkor amerre csak jár, kiterjedt tűz látványát nyújtja, és ez addig tart,
ameddig megmarad ez a levegőburok, amely sok nedveset és földszerűt hordoz
magában.”
V.1. Hogy a hazugságok legvégével kezdjem: nem igaz, hogy a gerendákat és
fáklyákat forgószél sajtolja ki. A forgószél ugyanis földközelben keletkezik és halad,
ezért tép ki fákat gyökerestül és csupaszítja le a talajt, amerre nekilódul, néha
erdőket és házakat ragadva el - általában a felhőknél lejjebb, de legalábbis sohasem
fölöttük. Ezzel szemben a gerendák az ég magasabb részében mutatkoznak, így hát
soha nem kerülnek felhők útjába. 2. Ráadásul a forgószél minden felhőnél
sebesebben sodródik és forog körbe, ezenkívül gyorsan meg is szűnik, és erejével
önmagát szakítja szét. A gerendák azonban nem csupán átfutnak az égen és nem
szállnak tova, mint a fáklyák, hanem megmaradnak, és sokáig fénylenek az ég egy
bizonyos részén. 3. Charmander legalábbis azt mondja az üstökösökről írott
könyvében, hogy Anaxagoras egy hatalmas, szokatlan fényt látott az égen, amely
olyan nagy volt, mint egy jókora gerenda, és ott ragyogott napokig. Callisthenes
feljegyzi, hogy egy ilyen hosszú tűzképződmény ragyogott fel az égen, mielőtt Burát
és Helicét elnyelte a tenger. 4. Aristoteles szerint ez nem gerenda volt, hanem
üstökös, csak tüzének szétszóródása nem volt látható a heves izzástól, de egy idő
múlva, amikor már kevésbé lángolt, visszanyerte megszokott üstökösformáját. Erről
a tűzről sok mindent érdemes volt feljegyezni, de leginkább azt, hogy mihelyt
felragyogott az égen, máris víz alá került Bura és Helice. 5. Lehet, hogy Aristoteles
nemcsak ezt, hanem az összes gerendát üstökösnek hitte, amelyek csak annyiban
különböznek a többitől, hogy míg ezeknek a tüze összefüggő, a többinek szétszóródó?
A gerendák lángja ugyanis egyenletes, sehol sem szakad meg vagy bágyad el, a
végükön pedig összetömörül, ahogy Callisthenes fel is jegyzi a fent említett
gerendáról.
VI.1. „Kétféle üstökös van - mondja Epigenes. Egyesek mindenfelé kiárasztják
izzásukat, és nem változtatják helyüket, mások üstök módjára egy irányba nyújtják el
kósza tüzüket, és elhaladnak a csillagok mellett.” Az utóbbi fajtából a mi időnkben
kettő is megjelent. „Az előbbiek, amelyek mozdulatlanok és minden oldalról kócosak,
általában alacsonyan állnak, és ugyanazok az okok szítják őket, mint a gerendákat és
fáklyákat: az örvénylő levegő rendellenes összetétele, ez ugyanis sok, a földből
kipárolgó szárazat és nedveset forgat magában. 2. A pneuma ugyanis, ha szűk helyen
át sajtolódik ki, képes meggyújtani a fölötte elhelyezkedő levegőt, amely tele van
gyúlékony anyagokkal, aztán pedig följebb terelni az alacsony régiókból, míg valami
okból megint vissza nem áramlik és el nem gyengül; aztán másnap és a következő
napokon képes újra feltámadni és lángra lobbantani ugyanazt a helyet. Látjuk
ugyanis, hogy a szelek több napon át megszabott időben támadnak fel újra, és az eső
meg a vihar többi fajtája is egy előírt időpontban tér vissza.” 3. Egyszóval, hogy
röviden összefoglaljam, mit akar: úgy véli, ezek az üstökösök ugyanolyan módon
keletkeznek, mint a forgószél által kilökött tüzek; csak annyi a különbség, hogy
azokat a forgószél a felsőbb régiókból szorítja le a földre, ezek pedig földközelből
küzdik feljebb magukat.
VII.1. Ezzel szemben sok érvet fel szokás hozni. Először is, ha a szél volna a felelős,
akkor szél nélkül soha nem tűnnék fel üstökös - de a valóságban olyankor is feltűnik,
ha a levegő meg sem rezdül. Másodszor, ha a széltől támadna, el is ülne a széllel
együtt, és ha a szél miatt alakulna ki, a széltől növekednék, és annál jobban izzanék,
minél élénkebb a szél. Ezekhez járul még az is, hogy a szél a levegő sok részét
meglöki, az üstökös azonban egy helyütt tűnik fel; és az is, hogy a szél nem ér fel a
magasba, az üstökösök azonban magasabban láthatóak, mint ameddig a szélnek fel
szabad jutnia. 2. Ezután áttér azokra, amelyek - mint mondja - határozottabban
csillagkülsejűek, mivel haladnak, és maguk mögött hagyják a csillagképeket. Szerinte
ezek is ugyanolyan okokból keletkeznek, mint amelyeket alacsonyabbaknak mondott,
csak az a különbség, hogy a föld kipárolgásai, amelyek sok szárazat visznek
magukkal, a magasabb régió felé igyekeznek, és az északi szél az ég felsőbb tájai felé
tereli őket. 3. De ha az északi szél terelné őket maga előtt, akkor mindig dél felé
tartanának, amerre ez a szél törekszik. Márpedig a legkülönfélébb irányokba futnak,
az egyik keletnek, a másik nyugatnak, de mindegyik ívben, holott ilyen útvonalat a
szél nem engedne nekik. Aztán, ha az északi szél rohama emelné őket a földről a
magasba, akkor nem támadnának üstökösök, ha más szél fúj - márpedig támadnak.
VIII.1. Cáfoljuk most meg a másik érvét - hiszen mindkettőt használja: „Amikor
egybegyűlik mindaz a nedves és száraz, amit a föld kibocsátott, éppen a részecskék
összeférhetetlensége miatt kezd a pneuma forgószélként örvényleni. Ilyenkor ez a
körbejáró széltömeg mindazt, amit önmagába zárt, futásával meggyújtja és a
magasba emeli, és a kiszorított tűz ragyogása addig marad meg, amíg elegendő
tápanyaga van, és ha az elfogy, maga is összeroskad.” 2. Aki ezt mondja, az nem
tartja számon, milyen a forgószelek futása és milyen az üstökösöké: az előbbieké
sodró és erőszakos, még a szeleknél is gyorsabb, az üstökösöké olyan szelíd, hogy
észre sem venni, mennyit haladtak egy nap és egy éjszaka alatt. Ezenkívül a
forgószelek mozgása kósza, rendszertelen és - Sallustius szavával élve - „örvényes” ,
míg az üstökösöké összefogott, és meghatározott útvonalat követ. 3. Elhinné
valamelyikünk, hogy a Holdat vagy az öt égitestet szél sodorja vagy forgószél pörgeti?
Gondolom, nem. Hogy miért? Mert futásuk nem zaklatott és féktelen.
Vonatkoztassuk ugyanezt az üstökösökre: nem összevissza és fegyelmezetlenül
haladnak, hogy azt hihetné valaki, zavaros és állandótlan okok ösztökélik őket. 4.
Aztán, még ha ezek a légörvények magukba tudnának is zárni földszerű és nedves
részecskéket, és lentről a magasba tudnák őket szorítani, akkor sem juttathatnák a
Holdnál följebb: minden erejük a felhőzetig terjed; látjuk azonban, hogy az
üstökösök a csillagok közé keveredve siklanak a felsőbb régiókon át. Nem valószínű
tehát, hogy egy ilyen nagy teret átfogó forgószél tartós volna, hiszen minél nagyobb
egy forgószél, annál hamarabb szétesik.
IX.1. Választhatja tehát bármelyiket: az erő vagy jelentéktelen, és akkor nem
hatolhat ilyen magasra, vagy nagy és sebes, és annál gyorsabban tönkreteszi magát.
Ezenkívül - mint gondolja - az előbbi, alacsonyabb üstökösök azért nem jutnak
magasabbra, mert több bennük a földszerű: saját súlyuk tartja őket földközelben.
Márpedig szükségszerű, hogy az utóbbi, hosszabb életű és magasabban járó
üstökösökben legyen telítettebb anyag: nem is lehetnének hosszabb időn át
láthatóak, ha nem tartaná fenn őket nagyobb táplálék.
2. Az imént többször is elmondtam, hogy egy légörvény nem maradhat meg
sokáig, és nem is nőhet a Hold fölé vagy egészen a csillagok lakhelyéig. Tudniillik a
forgószél azáltal jön létre, hogy több szél birkózik egymással. Ez nem tarthat sokáig,
mert amikor a kósza és bizonytalan pneuma körbefordul, végül mindegyik ereje
enged annak az egynek. 3. Nincs olyan nagy égiháború, amely sokáig folytatódnék: a
viharoknak minél több az ereje, annál kevesebb az ideje; a szelek, amikor hevesebben
már nem fújhatnak, megenyhülnek. Minden, ami erőszakos, szükségszerűen éppen
felgyorsulása által rohan a saját vesztébe. Így senki nem látott még egész napos
forgószelet, még egyórásat sem. Csodálatos a sebessége, és csodálatos a rövidsége.
Aztán meg, a földön és a föld közelében forog hevesebben és gyorsabban. Minél
magasabb részét tekintjük, annál petyhüdtebb és lazább, ezért terül szét. 4. Vedd
hozzá, hogy még ha fel is hatolna a legmagasabb régiókig, ahol az égitestek útja
vezet, ott mindenképpen feloszlatná az a mozgás, amely a világmindenséget viszi
magával. Hisz van-e gyorsabb a világ forgásánál? Ez aztán szétszórná az összes szél
együvé összpontosított erejét, sőt még a föld szilárd és biztos szerkezetét is, hát még
a körbetekeredett levegő részecskéit!
X.1. Ezenkívül a forgószélben az égbe vitt tűz nem képes megmaradni a magasban,
csak ha maga a forgószél is megmarad. No de van-e még olyan hihetetlen dolog, mint
hosszú élettartam egy forgószél esetében, főleg ahol a mozgását legyőzi egy ellentétes
mozgás? Megvan ugyanis annak a helynek is a maga örvénylése, amely magával
sodorja az eget, s csillagokat hordoz csavaros gyors forgatagával. És még ha adsz is
neki valami haladékot, ami egyébként teljes képtelenség, hogyan számoljunk el
azokkal az üstökösökkel, amelyek hat hónapon át láthatóak voltak? 2. Aztán meg
kétféle mozgásnak kell lennie egy helyen: az egyik a szüntelen isteni mozgás, amely
szakadatlanul végzi feladatát, a másik új és friss, amelyet a forgószél vitt magával
oda. Szükségszerű tehát, hogy az egyik akadályozza a másikat. Márpedig a Hold
keringése és a többi, a Hold fölött járó égitest mozgása visszafordíthatatlan, sehol
nem akad meg, nem áll le, és semmi okot nem ad rá, hogy azt gyanítsuk, valami
feltartja. Semmi valószínűsége nincs annak, hogy a forgószél, a vihar leghevesebb és
legzaklatottabb fajtája az égitestek sorai közé férkőzik, és ebben a rendezett és
nyugodt világban kavarog. 3. Higgyük el, hogy a tüzet a körbefutó forgószél gyújtja,
és ebből a magasba kiszorulva azt a vélekedést kelti bennünk, hogy egy hosszú
égitestet látunk. Gondolom, a tűznek olyannak kell lennie, amilyen az, ami
létrehozza. A forgószél alakja azonban lekerekített - hiszen egy helyben köröz, és
körbepörgő oszlop módjára forog -, tehát a belezárt tűznek is ehhez hasonlónak
kellene lennie. Márpedig az hosszú és eloszló, a legkevésbé sem úgy fest, mint ami
kör alakba kényszerült.
 XI.1. Hagyjuk ott Epigenest, és eredjünk mások vélekedéseit. Mielőtt azonban
elkezdem kifejteni ezeket, fontos tudatosítanunk magunkban, hogy üstököst
nemcsak az ég egy bizonyos táján pillanthatunk meg, nem is csak az állatövben,
hanem keleten éppúgy, mint nyugaton, de a leggyakrabban észak tájt. 2. Az alakjuk
nem egységes. Ugyanis, jóllehet a görögök külön csoportba sorolták azokat,
amelyekről szakáll módjára csüng le a láng, azokat, amelyek minden irányban
szétszórják maguk körül, mint valami üstököt, és azokat, amelyek tüze szétterjed
ugyan, de egy csúcsban fut össze, ezek mégis mind ugyanolyan jellegűek, és
helyénvaló üstökösnek nevezni őket. 3. Mivel a különféle alakú üstökösök csak nagy
időközönként tűnnek fel, nehéz őket összehasonlítani egymással. Még megjelenésük
pillanatában sem egyezik a szemtanúk véleménye a külsejükről, hanem kinek
mennyire éles vagy tompa a látása, aszerint mondja őket inkább fényesnek vagy
vörhenyesnek, vagy hogy a fénypászmák beljebb húzódnak vagy oldalvást
szétsugároznak. De akár vannak az üstökösök között bizonyos különbségek, akár
nincsenek, keletkezésük elve mindenképpen azonos kell hogy legyen. Ez az egy nem
kérdőjelezhető meg: hogy egy ismeretlen külsejű égitest tűnik fel szokatlan módon,
amely szétszóródott tüzet húz maga körül.
XII.1. Egyesek a régiek közül ezt az okot fogadják el: Amikor a bolygócsillagok
egyike egy másikhoz csatlakozik, a kettő egybeolvadt fénye egy hosszabb égitest
látványát nyújtja. Ez nemcsak olyankor fordul elő, ha az egyik csillag a másikhoz ér,
hanem olyankor is, ha csak megközelíti; a kettő közötti teret ugyanis mindkettő
megvilágítja, lángba borítja, és így egy hosszú tüzet képez. 2. Ezeknek azt válaszoljuk,
hogy a mozgó csillagok száma meghatározott, sokszor megesik azonban, hogy egy
időben ezek is láthatók és egy üstökös is - ami kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy nem
ezeknek a találkozásából keletkezik az üstökös, hanem külön, önálló jelenség. 3.
Ezenkívül egy-egy bolygó gyakran egy magasabb pályán futó bolygó nyomába
szegődik: a Szaturnusz nemegyszer a Jupiter fölött áll, a Mars pedig függőlegesen néz
le a Vénuszra vagy a Merkúrra, mégsem keletkezik üstökös e miatt az együttállásuk
miatt, amikor az egyik alulról megközelíti a másikat. Máskülönben minden évben
keletkeznék, hiszen minden évben előfordul, hogy néhány bolygó egyszerre
tartózkodik ugyanabban a csillagképben. 4. Ha az üstököst egy bolygó képezné,
amely utolér egy másikat, egy pillanat alatt megszűnnék létezni. A bolygók
tovahaladásának sebessége ugyanis igen nagy; és azért rövid minden nap- és
holdfogyatkozás, mert ugyanaz a mozgás, amely odavitte őket, gyorsan tovább is
sodorja. 
Láthatjuk, hogy a Nap és a Hold, miután elkezdett homályba borulni, nemsokára
már fel is szabadul - mennyivel gyorsabbnak kell lennie az eltávolodásnak ennyivel
kisebb bolygók esetében? Márpedig az üstökösök hat hónapig is megmaradnak, ami
nem fordulna elő, ha két bolygó találkozásából születnének. Azok ugyanis nem
képesek sokáig egymáshoz tapadni, és szükségszerűen szétválasztja őket saját
gyorsaságuk törvénye.
5. Ráadásul ezeket csak mi látjuk egymáshoz közelinek, valójában hatalmas
távolságok választják el őket. Hogy tudja tehát az egyik bolygó egészen a másikig
sugározni a tüzét, hogy úgy lássék, mintha összekapcsolódnék a kettő, ha egyszer
hatalmas térség áll közöttük? 6. „Két bolygó fénye keveredik - hangzik a válasz -, és
nyújtja egyetlen égitest látványát: nyilván ugyanúgy, mint amikor egy felhő
vörhenyes színt ölt, ha a Nap süti, mint amikor reggel vagy este szürkül az ég, mint
amikor szivárvány vagy egy második Nap tűnik fel.” 7. Először is, mindezt egy nagy
erő hozza létre, hiszen nem más gyújtja lángra őket, mint a Nap; a bolygóknak nincs
meg ugyanez a képességük. Másodszor, ezek mind a Hold alatt, földközelben
keletkezik; a felsőbb régiók tiszták és vegyületlenek, és a színük sohasem változik. 8.
Ezenkívül ha valami ilyesféle történnék, az nem tartana sokáig, hanem gyorsan
kialudnék, ahogy a Napot vagy a Holdat övező koronák is igen rövid idő alatt
felbomlanak. Még a szivárvány sem hosszú életű. 
Ha ilyesmi volna, ami egybemossa a két bolygó közti távolságot, éppilyen gyorsan
elenyésznék; legalábbis nem maradna meg olyan sokáig, ameddig az üstökösök
szoktak. A bolygók pályája az állatövön belül vezet, ezt a kört járják - üstököst
azonban mindenütt lehet látni. Megjelenésük ideje éppoly kevéssé meghatározott,
mint bármiféle végpont, amelyen nem lépnek túl.
XIII.1. Ezzel szemben Artemidorus a következőket hozza fel: Nemcsak ez az öt
bolygó futkos szerteszét; ezek csak azok, amelyeket eddig megfigyeltek, de számtalan
ilyen jár rejtve, amelyeket vagy fényük homályossága miatt nem ismerünk, vagy mert
körpályájuk úgy helyezkedik el, hogy csak akkor látjuk meg őket, amikor a legszélső
pontjára értek. „Így hát néha ismeretlen bolygók kerülnek elénk - mondja -, amelyek
elvegyítik fényüket az állandóakkal, és a tüzet jobban elnyújtják, mint a bolygóknál
szokásos.” 2. Ez a legértéktelenebb minden közül, amit összehazudik. A
világegyetemről adott leírása úgy, ahogy van, szemérmetlen hazugság. Ha ugyanis
hiszünk neki, az ég legfelső széle teljesen szilárd, „tető módjára megkeményedett,
vastag és sűrű testű, ami az atomok összegyűlésének és felhalmozódásának
köszönhető. 3. Közvetlenül ezután egy tüzes felület található, olyan tömör, hogy
semmi nem tudja megbontani és kárt tenni benne; vannak azonban rajta bizonyos
légzőnyílások, mintegy ablakok, amelyeken át a világegyetem külső részéből tüzek
áramlanak be, nem olyan nagyok, hogy háborgatnák, ami beljebb van; ezek aztán
újra (683) kisiklanak a világegyetemből a külső térbe. Így hát ezek, amelyek feltűnése
eltér a szokásostól, a világegyetemen túl fekvő anyagból áramlottak be.”
XIV.1. Ilyesmiket megválaszolni mi egyéb, mint árnyékbokszolás és szélkergetés?
De igazán megmondhatná nekem az, aki ilyen szilárd mennyezetet rakott a
világegyetem fölé, hogy miért hinnénk el neki, hogy ennyire sűrű az ég. Mi volt az,
ami ilyen tömör testeket vitt oda és tartott meg ott? 2. Aztán meg, ami ilyen sűrű,
annak szükségszerűen a tömege is nagy - hogy marad tehát a magasban, ami súlyos?
Hogyhogy nem süllyed le az a nagy tömb és törik össze saját súlya alatt? Lehetetlen
ugyanis, hogy egy ekkora teher, amekkorát ő helyezett oda, lebegjen és valami
könnyűre támaszkodjék. 3. Még azt sem lehet mondani, hogy kívülről vannak
valamiféle tartókötelei, amelyek nem hagyják leesni, de azt sem, hogy középen feszül
neki valami, ami a fölé hajoló testet felfogja és alátámasztja. Azt pedig már senki ne
merészelje mondani, hogy a világ a végtelen űrön át halad, és zuhan, de nem
állapítható meg, hogy zuhan-e, mert hullása örök, nem lévén semmi végső határ,
amibe beleütköznék. 4. Ezt mondták egyesek a Földről, mert semmi magyarázatot
nem találtak arra, hogy egy súly állva maradhat a levegőben. „Mindig halad -
mondják -, de nem állapítható meg, hogy zuhan-e, mert végtelenbe esik.”
Aztán meg, mivel tudod bizonyítani, hogy nemcsak öt csillag mozog, hanem sok
ilyen van, a világegyetem sok-sok térségében? Vagy ha ebben minden elfogadható
bizonyítás nélkül meg lehet egyezni, miért nem mondja valaki vagy azt, hogy minden
csillag mozog, vagy azt, hogy egyik sem? Ráadásul mit sem segít rajtad az összevissza
mászkáló csillagaid serege, mert minél többen lesznek, annál gyakrabban futnak
össze egy másikkal; márpedig az üstökös ritka, és éppen ezért csodálatos.
XV.1. No és úgy, ahogy van, ellened tanúskodik az a kor, amely az ilyen csillagok
felkelését feljegyezte és az utókorra hagyományozta. Demetriusnak, Szíria
királyának, Demetrius és Antiochus apjának halála után, nem sokkal az achaiai
háború előtt felragyogott egy üstökös, nem kisebb a Napnál. Először tüzes, vörhenyes
korong volt, amely olyan tiszta fényt sugárzott, hogy legyőzte az éjszakát, majd a
nagysága lassanként összezsugorodott, a fénye elhalt, végül az egész elenyészett. Nos
hát, hány csillagnak kell találkoznia, hogy ekkora testet hozzanak létre? Akár ezret is
egybegyűjthetsz, akkor sem érnek fel soha ezzel a napszem jelenséggel. 2. Attalus
uralkodása idején is megjelent egy üstökös: eleinte közepes méretű, aztán
felemelkedett, szétterült, eljutott egészen az égi egyenlítőig, úgyhogy végtelen
nagyságúvá terebélyesedve az ég Tejútnak nevezett részével vetekedett. Hány bolygó
csődülhetett hát össze, hogy az égnek ilyen hosszú sávját foglalják el egyetlen
folytonos tűzzel?
XVI.1. Az érvek ellen már szóltam, most a szemtanúk ellen kell szólnom. Ephorust
nem nagy fáradság megfosztani a tekintélyétől: történetíró. Vannak, akik hihetetlen
meséket szednek össze, hogy feltálalják nekünk, és csoda-dolgokkal hozzák
izgalomba az olvasót, aki más elfoglaltság után nézne, ha hétköznapi eseményeken
vezetnék végig. Egyesek hiszékenyek, mások hanyagok; egyesek művébe úgy lopja be
magát a hazugság, mások tudatosan választják; amazok nem kerülik, ezek
törekednek rá. 2. Ennyit általában az egész társaságról, akik úgy gondolják,
munkájuk nem arathat elismerést és népszerűséget, ha meg nem szórják
hazugsággal. Ephorus meg aztán végképp nem aggályos. Gyakran téved, még
gyakrabban ő téveszt meg; például amikor erről az üstökösről, amelyet minden
halandó tekintete figyelemmel kísért, mert hatalmas fejleményt hozott magával:
felkeltével elsüllyesztette Helicét és Burát tehát erről azt állítja, hogy két csillaggá
vált szét, márpedig ezt rajta kívül senki nem jegyezte fel. 3. Hiszen ki figyelhette
volna meg azt a pillanatot, amikor az üstökös felbomlott és két részre oszlott? És ha
van, aki látta, hogy az üstökös kettéhasad, azt hogyhogy nem látta senki, amikor
ebből a kettőből létrejött? És miért nem tette hozzá, hogy mely csillagokká osztódott
- mert biztosan az öt bolygócsillag közül volt valamelyik?
XVII.1. A myndusi Apollonius más véleményen van: azt állítja, nem egy üstökös
jön létre több bolygóból, hanem sok üstökös valójában bolygó. Ezt mondja: „Az
üstökös nem csalóka látszat, nem is két bolygó szomszédsága miatt elnyúló tűz,
hanem önálló égitest, akárcsak a Hold és a Nap. Ilyen az alakja: nem lekerekített,
hanem nyúlánkabb és hosszan elhúzódó. 2. A pályája pedig szemmel nem követhető:
a világegyetem magasabb térségeit szeli, és csak akkor válik láthatóvá, amikor
pályája legalsó szakaszába ér. Ezenkívül nincs okunk úgy gondolni, hogy ugyanaz az
üstökös jelent meg Claudius idejében, amelyet Augustus idejében láttunk , sem hogy
ez a mostani, amely Nero Caesar idejében tűnt fel, és megfosztotta az üstökösöket
rossz hírüktől, ahhoz hasonlított, amely az isteni Iulius halála után a Venus Genetrix-
játékokon délután öt óra tájban bukkant fel. 3. Sok különféle üstökös van, eltérő
nagyságúak, más-más színűek: az egyik vörös és teljesen fénytelen, a másik vakító
fehér és tiszta, áttetsző fényű, a harmadik egy lángtömeg, és ez a láng nem tiszta,
nem is finom, hanem nagy füstös izzásba burkolódzik; vannak véresek és
fenyegetőek, mert a közelgő vérontás előjelét mutatják. Ezek is ugyanúgy csökkentik
és növelik fényüket, mint más égitestek, amelyek nagyobbak és tisztább fényűek,
amikor alászállnak, mert közelebbről látjuk őket, amikor pedig visszatérnek,
kisebbek és homályosabbak, mert távolabb kerülnek tőlünk.”
XVIII.1. Ezt máris megválaszolhatjuk azzal, hogy az üstökösökkel nem az történik,
mint a többivel. Az üstökösök ugyanis első megjelenésük napján a legnagyobbak,
pedig ahogy egyre közelebb jönnek, úgy kellene növekedniük - ehhez képest
mindaddig megőrzik eredeti külsejüket, amíg nem kezdenek kialudni. Másodszor, az
előbbiekkel szembeni ellenvetésünk őneki is szól: ha az üstökös bolygóként
vándorolna, és égitest volna, akkor az állatöv határain belül mozogna, amelyeken
belülre korlátozza a pályáját minden égitest.
2. Sohasem látható az egyik csillag a másikon keresztül, látásunk nem képes
áthatolni egy égitest kellős közepén, hogy azon át megpillantsa a föntebbieket - az
üstökösön azonban átlátszik, ami rajta túl van, éppúgy, mint egy felhőn. Ebből
nyilvánvaló, hogy nem égitest, hanem könnyű, gomolygó tűz.
XIX.1. A mi Zenonunk a következő véleményen van: úgy ítéli, bolygók
csoportosulnak össze, összeeresztik a sugaraikat, és ebből a fényközösségből jön létre
egy hosszabb csillag képe.
Vannak tehát, akik szerint az üstökösök nem is léteznek, csak szomszédos
égitestek fényének visszaverődései vagy összeérő égitestek együttese kelti ezt a
látszatot; 2. mások szerint léteznek ugyan, de megvan a maguk pályája, és egy
meghatározott időtartam leforgása után kerülnek a halandók látókörébe; megint
mások szerint léteznek ugyan, de nem lehet őket égitesteknek nevezni, mivel
szertefoszlanak, nem hosszú életűek, és rövid idő alatt szétszóródnak.
XX.1. A mieink többsége ezt a nézetet vallja, és nem gondolják, hogy ez
ellentmondásban van az igazsággal. Látjuk ugyanis, hogy a magasban különféle tüzek
fogannak, és hol felizzik az égbolt, hol
hosszú tűzcsík húzódik sápadtan utánuk,
hol fáklyák száguldanak hatalmas tűzjelenség kíséretében. Maguk a villámok is -
jóllehet alighogy elvakítják szemünket, csodálatos gyorsasággal már el is tűnnek előle
- a súrlódó és nagyobb lendülettel önmagának ütköző levegő tüzei. Ezért van, hogy
meg sem állnak, hanem amint kisajtolódnak, lefolynak és már végük is. 2. Más tüzek
azonban sokáig megmaradnak, és csak akkor tűnnek el, amikor mind elfogyott az
anyag, amiből táplálkoztak. Ide tartoznak a Posidonius által leírt híres csodadolgok,
az égő oszlopok, pajzsok és más, új és különleges lángok, amelyek nem vonták volna
magukra az emberek figyelmét, ha megszokott és szabályos módon futnának le;
mindenki azokra csodálkozik rá, amelyek a magasból hirtelen jött tüzet tárnak elénk,
akár felvillan és tovafut valami, akár, mivel a levegő összenyomódik és izzani
kényszerül, csodajelként megmarad. 3. Nos hát, nem fordult már elő néhányszor,
hogy rés nyílott a visszahúzódó aithéren, és a mélyedésben hatalmas fény ragyogott?
Felkiálthattál volna:
Mi ez? ”Közepén a magasságot megnyílni előttem
s szállni a csillagokat látom?”
- amelyek időnként váratlanul felragyognak éjszaka, de fényes nappal is előtörnek.
Ennek azonban más a magyarázata, hogy miért tűnnek fel a levegőben a nem
számukra kijelölt időben ezek a csillagok, amelyek bizonyosan léteznek akkor is,
amikor rejtőzködnek. 4. Sok üstököst azért nem látunk, mert a Nap sugarai
homályba borítják őket; Posidonius tudósítása szerint előfordult, hogy
napfogyatkozás idején feltűnt egy üstökös, amelyet addig eltakart a Nap közelsége.
Az is gyakran megesik, hogy amikor a Nap lenyugszik, nem messze tőle szétszóródott
tüzek figyelhetők meg: nyilván magát a csillagot elönti a napfény, ezért nem látható,
az üstöke azonban megszökik a napsugarak elől.
XXI.1. A mieink tehát úgy tartják, az üstökösöket, akárcsak a fáklyákat,
trombitákat, gerendákat és egyéb égi csodajeleket, a sűrű levegő hozza létre. Ezért
jelennek meg a leggyakrabban észak felől, mert ott van a legtöbb lomha levegő. 2. De
akkor miért halad az üstökös, miért nem egy helyben áll? Megmondom: a tápanyagát
követi, mint a tűz, hiszen bármennyire is a magasabb régiók felé igyekszik, mégis,
amikor már fogytán az alapanyag, maga is hátrálni kezd és alászáll. A levegőben
szintén nem jobb- vagy balfelé tör - nincs ugyanis útja -, hanem arra kúszik, amerre
táplálékának ere csábítja, és nem bolygó módjára halad előre, hanem tűz módjára
harapódzik. 3. Akkor miért látható hosszú ideig, miért nem alszik ki hamar? Hiszen
ez, amelyet mi magunk láttunk Nero boldogságos uralkodása idején, hat hónapig
hagyta magát nézegetni, a Claudius-félével ellentétes irányban haladva körbe. Az
ugyanis, északról emelkedve a zenit felé, keletnek tartott, és közben egyre inkább
elhomályosult, ez a mostani pedig ugyanabból az irányból indult, de nyugat felé
haladt, majd délnek fordult, és ott tűnt el a szemünk elől. 4. Amaz nyilván ott talált
füstösebb és gyúlékonyabb anyagra, és annak a nyomában járt, emennek viszont ez a
másik térség kínált teljesebb bőséget, így hát ide szállt alá, mert a tápanyaga hívta,
nem pedig az útja. A két, általunk megfigyelt üstökös útja szemmel láthatólag
különböző volt, mert az egyik jobb felé mozdult el, a másik bal felé. Márpedig
minden bolygócsillag pályája ugyanarra tart, mégpedig az égbolttal ellentétes irányba
- ez ugyanis keletről nyugat felé forog, azok pedig nyugatról kelet felé haladnak -, és
emiatt ezeknek kétféle mozgása van: egyrészt amerre mennek, másrészt amerre
elsodródnak.
XXII.1. Én nem értek egyet a mieinkkel: nem hirtelen támadt tűznek tartom
ugyanis az üstököst, hanem a természet egyik örök művének. Először is mindaz, amit
a levegő teremt, rövid életű, hiszen illékony és változásoknak kitett közegben
születik. Hogy képes valami a levegőben sokáig ugyanolyan maradni, holott maga a
levegő sohasem marad sokáig ugyanolyan? Mindig folyik, és rövid a nyugalma. Egy
röpke pillanat alatt másmilyen állapotba csap át, mint amiben volt, hol esős, hol
derült, hol a kettő között váltakozik. A felhők, amelyek a legközelebb állnak hozzá,
amelyekbe összeáll és amelyekből kibomlik, hol összecsoportosulnak, hol
szétszélednek, sohasem henyélnek. Lehetetlen, hogy a tűz egy kósza testben biztosan
megüljön, és olyan makacsul belekapaszkodjon, mint amit a természet örökre és
kimozdíthatatlanul helyhez kötött. 2. Aztán meg, ha a táplálékába kapaszkodna,
mindig lefelé tartana; a levegő ugyanis annál sűrűbb, minél közelebb van a földhöz.
Az üstökös sohasem bocsátkozik egészen mélyre, és nem közelíti meg a talajt.
XXIII.1. Ráadásul a tűz vagy arra megy, amerre a természete viszi, azaz fölfelé,
vagy pedig amerre a tápanyag vonzza, amibe belekapott és amit emészt. Semmiféle
közönséges vagy égi tűznek nem ívelt az útja: az égitestre jellemző, hogy körpályát ír
le. Mármost hogy más üstökösök ezt tették-e, nem tudom, de az a kettő igen,
amelyek a mi időnkben tűntek fel. 2. Aztán meg minden, ami ideiglenes okból
gyullad meg, hamar ki is huny: így van ez a fáklyákkal, amelyek csak addig izzanak,
míg áthaladnak az égen, a villámokkal, amelyeknek csak egyetlen ütésre van erejük,
az úgynevezett hullócsillagokkal, amelyek estükben szállnak tova és szelik át a
levegőt. Minden tűznek csak a maga helyén lehet maradása - mármint azoknak az
isteni tüzeknek, amelyek örökkévalók a világegyetemben, mert annak részei és
művei. Ezek pedig tevékenykednek, haladnak, megőrzik a jellegüket és mindig
egyformák. Nem lennének napról napra hol nagyobbak, hol kisebbek, ha tüzük
felgyülemlett és valami okból hirtelen támadt tűz volna? Aszerint volna ugyanis
nagyobb vagy kisebb, hogy bőségesebb vagy szűkösebb táplálékhoz jut-e. 3. Többször
is mondtam az imént, hogy semmi nem hosszú életű, ami a levegő hibájából izzott
fel. Most még egyszer hozzáteszem: sehogy sem tud megmaradni és megállni - hiszen
a fáklya, a villám, a hullócsillag és minden más tűz, amit a levegő szorít ki, szökésben
van, és csak estében látható. Az üstökösnek megvan a maga helye, éppen ezért nem
kényszerül azt gyorsan elhagyni, hanem ráérősen bejárja a maga útját, és nem alszik
ki, hanem elvonul.
XXIV.1. „Ha bolygócsillag volna - mondja ellenfelünk -, az állatövben volna.” Ki
jelöl ki a bolygóknak egyetlen ösvényt? Ki szorítja szűk helyre az istenit?
Nyilvánvalóan más és más körpályáik vannak ezeknek az égitesteknek is, amelyekről
úgy hiszitek, hogy egyedül ők mozognak. Hát miért ne lehetne néhány, amely saját
külön útjára tért, távol amazoktól? Miért ne lehetne az ég valamelyik részén átvezető
út? 2. Ha pedig úgy ítéled, minden bolygó csak úgy járhat, ha érinti az állatövet, az
üstökösnek is lehet külön körpályája úgy, hogy egy része mégis beleesik az állatövbe -
nem szükségszerű, hogy így legyen, de lehetséges. Jól vigyázz, mert talán éppen ez
illik jobban a világegyetem nagyságához, hogy sok-sok útra osztódva halad, nem
pedig egyetlen ösvényt tapos szüntelenül, míg többi része parlagon hever. 3. És talán
azt hiszed, hogy ebben a hatalmas és szépséges testben a számtalan csillag közül,
amelyek változatos szépségükkel ékesítik az éjszakát, és nem tűrik, hogy üresen és
tétlenül maradjon, mindössze öten járhatnak-kelhetnek szabadon, a többi meg, ez a
helyhez kötött és mozdulatlan népség, csak áll egy helyben?
XXV.1. Ha itt valaki megkérdezi tőlem: „Akkor ezeknek a pályáját miért nem
figyelték meg, ahogy az öt bolygónak?” - annak ezt válaszolom: Sok minden van,
aminek a létét elfogadjuk, de nem tudjuk, milyen. 2. Hogy van lelkünk, amelynek
parancsa ösztönöz és visszatart minket, azt bizonyára mindenki elismeri. De hogy mi
ez a lélek, a mi urunk és parancsolónk, senki nem fogja elmagyarázni neked, ahogy
azt sem, hogy hol van: az egyik azt mondja majd, a lélek pneuma, a másik, hogy
egyfajta összhang, a harmadik, hogy isteni erő és az istenség része, a negyedik, hogy
az életerő legfinomabb része, az ötödik, hogy testetlen hatalom; olyan is lesz, aki a
vérrel vagy a hővel azonosítja. Annyira nem lehet világos a lélek számára a többi
dolog, hogy még önmagát is csak keresgéli.
3. Miért csodáljuk tehát, hogy az üstökösöket, a világegyetem oly ritka
látványosságait még nem írták le meghatározott szabályszerűségekkel, nem ismertük
meg kezdetüket és végüket, hiszen végtelen távolságokból térnek vissza? Nincs még
ezerötszáz éve, hogy Görögországban
csillagokat nevez el kalmár, és számba kerülnek,
ma is sok olyan nép él, akik az eget csak látásból ismerik, akik még nem tudják,
miért fogyatkozik a Hold, miért borul árnyékba a Nap. Ezekre nálunk is csak nemrég
adott biztos magyarázatot az értelem. 4. Eljön még az idő, amikor mindezekre, amik
ma még rejtve vannak, fényt derít egy nap, no meg a hosszabb idő alapos kutatásai.
Ilyen nagy dolgok felderítésére kevés egy emberélet, akkor is, ha teljes egészében az
égnek szenteljük. De még azt a pár évet sem egyenlő arányban osztjuk meg a
tudomány és a züllés között. Így hát ezeket majd nemzedékek hosszú sora fogja
feltárni. 5. Eljön még az az idő, amikor utódaink csodálkoznak, hogy mi ennyire
kézenfekvő dolgokat nem tudtunk. Hogy ennek az öt bolygónak - amelyek szinte
ránk tukmálják magukat, amelyek mindig másutt felbukkanva fölkorbácsolják a
kíváncsiságunkat - milyen hajnali és esti felkelései, milyen stacionárius állapotai
vannak, mikor haladnak egyenesen, miért mozognak hátrafelé, azt is csak
mostanában tudtuk meg. Hogy fölkel-e a Jupiter vagy lenyugszik, vagy éppen
regresszióban van - mert így nevezték el azt, amikor visszafelé halad -, néhány éve
tanultuk meg. 6. Akadtak olyanok, akik azt mondták nekünk: „Tévedtek, ha úgy
gondoljátok, hogy egy csillag megfékezi futását vagy megfordul. Az égitestek nem
állhatnak meg és nem fordulhatnak el. Mind előrefelé mennek; úgy haladnak, ahogy
valaha útnak bocsátották őket. Futásuk vége egyúttal a sajátjuk is lesz. Ennek az örök
műnek a mozgásai visszafordíthatatlanok; ha egyszer megállnak, egymásnak
ütköznek, míg most egyenletes mozgásuk tartja meg őket.” 7. Miért tűnik hát úgy,
mintha egyesek visszafordulnának? A Nap szembejövetele kelti azt a látszatot, hogy
lelassulnak, valamint útjaik és körpályáik természete, amelyek úgy helyezkednek el,
hogy egy bizonyos időben megtévesztik a szemlélőt - a hajók is, bár dagadó
vitorlákkal haladnak, úgy tűnik, mintha állnának. Lesz majd, aki kimutatja, mely
térségekben futják pályájukat az üstökösök, miért bolyonganak annyira eltávolodva a
többiektől, mekkorák és milyenek. Elégedjünk meg azzal, amit már fölfedeztek;
valamivel az utókor is hadd járuljon hozzá az igazsághoz.
XXVI.1. „A csillagokon át - mondja ellenfelünk - nem látjuk, mi van túl rajtuk, de
az üstökösökön áthatol a látásunk.” Először is, ha ez előfordul, az üstökösnek nem
azon a részén fordul elő, ahol maga a sűrű és tömör tűzből álló (692) égitest van,
hanem ahol a ritka ragyogás kiárad belőle és pászmákká szóródik szét; a tüzek közti
tereken látsz át, nem magukon a tüzeken. 2. „Minden csillag kerek - hangzik az
ellenérv -, az üstökösök elnyúlóak, ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem csillagok.” Ki
fogadja el azt az állításodat, hogy az üstökösök hosszúkásak? Ezeknek a természetes
alakja gömbölyű, akárcsak a többi égitestnek, csak a fényjelenség az, ami
kiterjed. Ahogy a Nap széltében-hosszában szétküldi sugarait, de neki magának és a
belőle kiáradó fénynek más és más az alakja, úgy az üstökösöknek is lekerekített a
teste, a fényük azonban hosszabbnak látszik, mint a többi égitestnek.
XXVII.1. „Miért?” - kérded. Előbb te mondd meg, miért van az, hogy a Hold fénye
még csak nem is hasonlít a Napéhoz, holott a Naptól kapja; miért van, hogy hol
vörös, hol sápadt; miért színeződik kékesre és sötétre, amikor el van zárva a Nap
látásától. 2. Mondd meg, miért van, hogy minden csillag külseje bizonyos mértékben
különbözik egymástól, a Naptól pedig teljesen eltér. Ahogy semmi akadálya, hogy
ezek mind égitestek legyenek, jóllehet nem hasonlóak egymáshoz, úgy annak sincs
semmi akadálya, hogy az üstökösök örökéletűek legyenek, és ugyanaz legyen az
osztályrészük, mint a többinek, még ha külsőre nem hasonlítanak is azokra. 3. Mi
kell még? Ha magát a világegyetemet tekinted, nem különböző dolgokból tevődik
össze? Mi az oka, hogy az Oroszlán jegyében mindig tűz a Nap, és hőséggel perzseli a
Földet, a Vízöntőben dermesztő hideget kelt, fagyba zárja a folyókat? Mégis mindkét
csillagkép ugyanolyan jellegű, bár hatásuk és természetük különböző. A Kos
egykettőre fölkel, a Mérleg igen lassan bújik elő. Mégis mindkét csillagkép
ugyanolyan természetű, bár ez rövid idő alatt felkapaszkodik az égre, az meg sokáig
emelkedik. 4. Nem látod, mennyire ellentétesek egymással az elemek? Súlyosak és
könnyűek, hidegek és melegek, nedvesek és szárazak; a világegyetem összhangja
teljes egészében összeférhetetlen dolgokból áll. Azt mondod, hogy az üstökös nem
csillag, csak mert az alakja nem felel meg a mintának, és nem hasonlít a többihez?
Hisz látod, mennyire hasonló az a csillag, amely harmincévenként tér vissza eredeti
helyére, ahhoz, amely már egy éven belül újra hazalátogat! 5. Nem egy formára
alkotja művét a természet, hanem éppen a változatossággal büszkélkedik: ezt
nagyobbnak, azt gyorsabbnak alkotta meg, mint másokat, ezt erősebbnek, azt
visszafogottabbnak, volt, amit kiemelt a tömegből, hogy egymagukban, látványosan
lépjenek elő, volt, amit a nyáj közé küldött. Aki úgy gondolja, hogy a természet nem
csinálhat néha mást, mint amit már sokszor csinált, az nem ismeri a természet
hatalmát. 5. Az üstökösöket ritkán mutatja meg; ezeknek más helyet jelölt ki, más
időt, a többiekétől eltérő mozgást; ezekkel is nagy művét akarta ékesíteni. Hiszen
szebb a külsejük, semhogy véletlenszerűnek gondolhatnád, akár nagyságukat
tekinted, akár fényüket, amely nagyobb és izzóbb, mint a többieké. De van a
külsejükben valami különleges és egyedülálló: nem összeszorult és korlátozott,
hanem szabadabban szétterjed és sok csillagnak elegendő területet fog át.
XXVIII.1. Aristoteles szerint az üstökösök vihar, féktelen szelek és esőzések
előjelei. Nos hát? Nem gondolod, hogy ami megmutatja a jövőt, az egy égitest? Ez
ugyanis nem úgy jelzi előre a vihart, ahogy a várható esőt az, hogy
szikrát hány az olaj, s a kanócon nő hamu-gomba,
vagy ahogy a tengeren készülő ítéletidőre figyelmeztet, ha
a szárcsák
játszanak ár terein, míg jólismert mocsarából
felkel a gém, hogy a fellengős felhők fele szálljon
- hanem úgy, ahogy a napéjegyenlőség jelzi, hogy melegre vagy hidegre fordul az
idő, ahogy a káldeusok jövendölései jelzik, hogy egy csillag miféle bajt vagy jót szab
ki a megszülető gyermekekre. 2. Hogy megtudd, hogy ez valóban így van: az üstökös,
mint Aristoteles mondja, nem mindjárt felkelése után fenyeget széllel és esővel,
hanem az egész évet gyanússá teszi - ebből nyilvánvaló, hogy nem a körülményekből
vette a jeleket, amelyeket a közeljövőre ad, hanem ezek a jelek benne rejtőznek, és
bele vannak foglalva a világegyetem törvényeibe.3. Az az üstökös, amely Paterculus
és Vopiscus consulságának évében tűnt fel, beteljesítette Aristoteles és Theophrastus
szavait: mindenfelé egymást érték a szörnyű viharok, sőt Achaiában és
Macedoniában egész városokat döntöttek romba a földrengések.
XXIX.1. „Lassúságuk azt bizonyítja - mondja ellenfelünk -, hogy súlyosabbak, és
sok bennük a földszerű, valamint már a pályájukból is erre lehet következtetni:
általában ugyanis a sarkok felé kényszerülnek.” Mindkét állítás hamis. Először az
elsőről beszélek. Szóval ami egy kicsit lassan halad, az nehéz? Hát a Szaturnusz
bolygó, amely mind közül a legkomótosabban teszi meg az útját, nehéz? Hiszen az,
hogy a többi fölött van, a könnyűségét bizonyítja. 2. „De nagyobb kerülővel jár körbe
- mondod és nem lassabban jár, mint a többi, csak hosszabb az útja.” Jusson
eszedbe, hogy ugyanezt mondhatom az üstökösökről is, még ha futásuk lomhább is.
De hazugság, hogy lassabban járnak, hiszen a legutóbbi hat hónapon belül átfutott a
fél égbolton, a megelőző pedig még kevesebb hónap alatt vonult el. 3. „De azért
süllyednek lejjebb, mert súlyosak.” Először is, ami körben halad, az nem lesüllyed.
Másodszor, a legutóbbi mozgása észak felől indult, és a nyugati eget átszelve jutott el
délre, és pályáján felfelé emelkedve sötétült cl; a másik, a Claudius-féle, amelyet
szintén északon észleltek először, mindvégig meredeken hágott egyre magasabbra,
amíg el nem tűnt.
Az üstökösökkel kapcsolatban ezek azok, amik hatással voltak vagy másokra, vagy
énrám - hogy igaz-e mindez, az istenek tudják, akiknek birtokában van az igazság
tudása. Mi csak fürkészhetjük ezeket, következtetés által kereshetjük az elrejtett
dolgokat, nem bízva túlságosan abban, hogy találunk valamit, de nem is
reménytelenül. 
XXX.1. Nagyszerű mondása Aristotelesnek hogy sohasem kell
tiszteletteljesebbnek lennünk, mint amikor az istenekről van szó. Ha rendezett
külsővel lépünk a templomokba, ha lesütjük a szemünket, összehúzzuk a togánkat,
amikor áldozaton készülünk részt venni, ha úgy alakítjuk magunkat, hogy egész
külsőnk szerénységet sugározzon; mennyivel inkább így kell tennünk, amikor az
égitestekről, a csillagokról, az istenek természetéről értekezünk, nehogy valamit
hebehurgyán, oktalanul állítsunk, noha nem tudjuk az igazságot, vagy hazudjunk,
noha tudjuk! 2. És ne csodáljuk, hogy ilyen lassan lehet kiásni, ami olyan mélyen
fekszik. Panaetiusnak meg a többieknek, akik el akarják hitetni, hogy az üstökös nem
valódi égitest, csak egy égitest csalóka látszata, alaposan a végére kell járniuk annak,
hogy az év minden szaka egyaránt alkalmas-e rá, hogy üstököst teremjen, az ég
minden tája megfelelő-e, hogy ott üstökös keletkezzék - ezeket a kérdéseket mind
kiküszöbölhetem azáltal, hogy azt mondom: ezek nem véletlenszerű, hanem a
világegyetembe beleszőtt tüzek, amelyeket az nem sűrűn hoz elő, hanem rejtekeiben
mozgatja őket.
3. Ezeken kívül mennyi minden jár még titkos utakon, ami sohasem kel föl úgy,
hogy az emberek lássák! Az istenség ugyanis nem az ember számára alkotott
mindent. Mekkora töredékében részesülünk csupán ennek a nagy műnek! Ő, aki
mindezt kézben tartja, aki megteremtette, aki ennek az egésznek az alapját
megvetette és körülvette magát vele, úgy, hogy művének nagyobbik és jobbik része ő
maga, kijátssza látásunkat: a gondolkodás révén kell őt szemlélnünk. 4. Ráadásul sok
minden, ami a legnagyobb isteni hatalommal rokon, és hozzá közel álló hatalmat
kapott osztályrészül, homályban marad, vagy talán - amin még inkább
elcsodálkozhatsz - látásunkat egyszerre betölti és kijátssza, akár mert olyan
kifinomult, hogy ahhoz már nem ér fel az emberi szem, akár mert végtelen fensége
szent visszavonultságba rejtőzött, eltakarja birodalmát, vagyis önmagát, és nem
enged maga elé senkit, csak a lelket. Hogy mi ez, ami nélkül semmi nincs, nem
tudhatjuk - és csodálkozunk, ha egy-két tüzecskét nem ismerünk eléggé, holott az
istenség, a világegyetem legnagyobb része, rejtve van előttünk!
5. Mennyi állat van, amelyeket csak ebben a században ismertünk meg, és mennyi,
amelyeket még most sem! Az eljövendő kor népe sok mindent tudni fog, ami
számunkra ismeretlen, sok minden az utókor századainak van fenntartva, amikor a
mi emlékünk régen megfakult már. Csöpp dolog a világegyetem, ha nem akad benne
kutatnivaló minden kor számára. 6. Bizonyos beavatásokban nem egyszerre részesül
az ember: Eleusisnak van mit mutatnia a másodszor visszatérőknek is; a természet
sem egyszerre részesít beavatásaiban. Beavatottnak hisszük magunkat? Még csak az
előszobában toporgunk. Azok a titkok nem ömlesztve, nem is mindenkinek tárulnak
fel: mélyen vannak, a belső szentélybe zárva, és valamit a mi időnk pillant meg
belőlük, valamit az, amely majd a helyünkbe lép.
XXXI.1. Mikor jut hát mindez a mi tudomásunkra? A nagy dolgok lassan kerülnek
napvilágra, főleg ha hiányzik az erőfeszítés. Még nem valósítottuk meg teljesen azt az
egy dolgot, amin teljes lelkünkkel munkálkodunk: hogy a leghitványabbak legyünk.
Hibáink még fejlődésben vannak. Talál még valami újat a fényűzés, amiben
kitombolhatja magát, talál még magának új gyalázatot a szemérmetlenség, talál még
az élvezetekben való feloldódás és szétesés valami még kényesebbet és puhábbat,
amibe beleveszhet. 2. Még nem vetettük le eléggé minden tartásunkat, még
fojtogatjuk magunkban a jó erkölcs maradványait: sima, ápolt bőrünkkel lefőztük a
női kozmetikát, férfi létünkre utcanőkhöz illő színeket viselünk, amelyeket egy
tisztességes asszony sem venne föl, kényes és puha léptekkel, lábujjhegyen
pipiskedünk, nem is járunk, hanem vonulunk, gyűrűkkel rakjuk meg az ujjainkat,
minden ízületünkön gondosan elhelyezünk egy-egy drágakövet. 3. Mindennap
kisütünk valamit, hogy belerúghassunk férfiasságunkba, hogy köznevetség tárgyává
tegyük, ha már levetni nem tudjuk: az egyik ivartalanítja magát, a másik a
gladiátorkaszárnya ocsmányabbik részlegébe veszi be magát, és miután bérbe adta
magát a halálra, szégyenletes fegyvernemet választ, hogy abban még pusztulásra
szántan is kiélhesse beteges hajlamait.
XXXII.1. Csodálod, ha a bölcsesség még nem teljesítette be művét? Még nem
bontakozott ki teljes egészében a hitványság: még születőben van, és mind ennek
szenteljük fáradozásunkat, szemünk, kezünk ennek szolgál. Ki járul a bölcsességhez?
Ki az, aki futó ismeretségnél többre méltónak ítéli? Kinek jut eszébe egy filozófus
vagy bármelyik szabad emberhez méltó tudomány, hacsak nem függesztik fel a
játékokat, ha nem jön egy esős nap, amelyet el kell ütni valahogy? 2. Így hát a
filozófusok oly sok iskolája lehanyatlik utánpótlás híján. Sem a régi, sem az
újakadémikusok nem hagytak őrt a szentélyükben. Ki adja tovább Pyrrhon
tanításait? A közismerten tömegiszonyban szenvedő pythagoreus iskola nem talál
tanítót; a Sextius-féle új, római törzsből sarjadt irányzat, noha nagy lendülettel
indult, már a kezdet kezdetén hamvába holt. 3. De mekkora gondot fordítanak arra,
hogy egy pantomimszínész neve se merüljön feledésbe! Pylades és Bathyllus háza áll,
hála követőiknek; ezeknek a művészeteknek sok a tanulója és sok a tanítója. A
magánszínpadok az egész városban dübörögnek: táncol rajtuk férfi és nő, férj és
feleség egymással verseng, hogy melyik tekereg puhábban. Aztán, amikor már
minden bőrt leszedett a képükről az álarc, lecserélik egy gladiátorsisakra. A
filozófiával senki nem törődik. 4. Így hát annyira nem találnak ezek közt semmi
olyat, amit a régiek nem egészen tisztázottan hagytak hátra, hogy sok minden, amire
egyszer már rájött valaki, feledésbe merül. Pedig, Herculesre, ha egész testünkkel
ennek feszülnénk neki, ha az ifjúság józan fejjel erre adná magát, ezt tanítanák az
idősebbek, ezt tanulnák a fiatalabbak, akkor is alig lehetne eljutni addig a mélységig,
ahol az igazság nyugszik - mi meg úgy keressük, hogy a föld felszínét söprögetjük a
kezünkkel. 
TÖREDÉKEK

Fordította:

TAKÁCS LÁSZLÓ
 1. Quintilianus: Institutio Oratoria, X.1. 125-131: Az ékesszólás minden fajtájában
serénykedő Senecát a miatt a rólam elterjedt általános vélekedés miatt hagytam
utoljára, mert azt hiszik rólam, kárhoztatom és gyűlölöm. Ez történik velem,
miközben a megromlott s az összes hibától megtört stílust komolyabb ítélet alá vetni
igyekszem: akkoriban azonban szinte egyedül csak ő forgott az ifjúság kezén. Bizony
egyáltalán nem igyekszem kihagyni, csak nem akartam a jelentősebbek elé helyezni,
akiket ő maga sem hagyott fel követni, jóllehet pontosan ismerve a maga eltérő
stílusát nem bízott abban, hogy ő is tetszést arathat azzal a stílussal, amellyel azok
arattak tetszést. Márpedig Senecát jobban szerették, mint utánozták, s annyira
eltávolodtak tőle, amennyire ő távolodott el a régiektől. Mert kívánatos lenne, hogy
egyenlők vagy legalább hozzá közelesők legyenek a többiek, csakhogy kizárólag a
hibái miatt aratott tetszést, s mivel mindenki ezeket igyekezett utánozni, amennyire
csak tudta, később, mikor azzal hetvenkedtek, hogy ugyanolyan módon beszélnek,
Senecát hozták hírbe. Neki egyébként sok és nagy erényei voltak: könnyed és
bőséges szellem, tudományos fölkészültség, széles ismeretanyag, amely tekintetében
mégis rászedték olykor azok, akiknek bizonyos dolgok vizsgálatát megszabta. Szinte
a tudomány valamennyi anyagát kimerítette: közkézen forognak ugyanis beszédei,
költeményei és dialógusai. A filozófiában nem volt túlságosan alapos, mégis
kiemelkedő kárhoztatója volt a hibáknak. Sok híres mondása van, sok olyasmi, amit
az erkölcsök miatt kell olvasni, ékesszólásában azonban annyira romlott, méghozzá
sokszor s igen-igen veszedelmes módon, mivel tobzódott legkellemesebb hibákban.
Szeretnéd azt kívánni, bárcsak a maga tehetségével beszélt volna, de más ítélete
szerint. Mert ha valahogyan nem vetett volna meg egyet s mást, ha részeket nem
kívánt volna meg, ha nem szerette volna minden ötletét, ha a súlyos témákat nem
tördelte volna szép apró mondatokra, akkor inkább a művelt emberek dicsérnék
egyöntetűen, mintsem a rajongó gyermekek. Ennek ellenére is olvasniuk kell
azoknak, akik már kialakult ízlésűek és a komolyabb stílus iránt elköteleződtek,
mégpedig azért, mert gyakorolni lehet mindkét ízlést. Mert - amint említettem - sok
követendő elem található benne, s sok csodálatra méltó: csak a válogatásra kell
nagyon odafigyelni, amit bárcsak megtett volna maga is.

II. KÖLTEMÉNYEK

2. Ifj. Plinius: Levelek, V. 3: Bizony néha írok verseket, sőt nem is valami
komolyakat. (...) Talán attól féljek (...), hogy méltatlan lesz hozzám, amit nem talált
magához méltatlannak M. Tullius, C. Calvus (...) Annaeus Seneca s a közelmúltban
Verginius Rufus.*
 3. Tacitus: Évkönyvek, XIV. 52: Burrus halála megtörte Seneca hatalmát, (...) és
Nero a rosszabbak felé hajlott. Mindenféle vádaskodással támadják Senecát (...)
Szemére hányták azt is, hogy az ékesszólás dicsőségét egyedül magának tulajdonítja,
és gyakrabban irkái költeményeket, amióta Nero kedvelni kezdi a verseket.
4. Priscianus: lib. VII. p. 759. {ed. Putsch): Seneca Ovidiust utánozva (ezt írja):

Darócruhát, ha vett, jó darócot vett.

Gausapa, si sumpsit, gausapa sumpta proba.

III. A FÖLDRENGÉSRŐL

5. Vö. Seneca: Természettudományos vizsgálódások, VI. 4. 2.

IV. A KŐZETEK TERMÉSZETÉRŐL

6. Id. Plinius: Természetrajz, I: A XXXVI. könyv a kőzetek természetéről szól a

következő szerzők alapján: Marcus Varro (...) Fabianus, Seneca, Cato Censorius,
Vitruvius.

V. A HALAK TERMÉSZETE

7. Id. Plinius: Természetrajz, I: A IX. könyv a vízi élőlények természetéről szól a

következő szerzők alapján: Turranius Gracilis (...), Melissus, Seneca, Cicero...
8. Id. Plinius: Természetrajz, IX. 53: Nemrég olvastunk egy följegyzésre méltó
példát a halak élethosszáról: Pausilypum vidéki birtok Campaniában, nem messzire
Neapolistól. Annaeus Seneca azt írja, hogy itt a császári halastavakban Pollio
Vedius hala hatvanéves már elmúlt, amikor elpusztult, miközben két, vele egykorú
fajtársa még a mai nap is él.

VI. INDIA FEKVÉSÉRŐL

9. Id. Plinius: Természetrajz, I: A VI. könyv Pontus fekvéséről, népeiről,

tengereiről, városairól, kikötőiről, hegyeiről, folyóiról, méretéről, egykori és mai
lakosairól (...), valamint a szkíták nemzetségeiről és a Keleti Óceántól való
távolságukról, a kínaiakról, az indiaikról, a Gangesről, az Indusról, Taprobanéról,
az arianusokról és a velük kapcsolatban álló népekről, az Indiába vezető hajóútról
szól (...) Marcus Agrippa (...), Titus Livius, Seneca, Nigidius művei alapján.
10. Id. Plinius: Természetrajz, VI. 17: Seneca az általunk is megkísérelt India
leírásában hatvan folyóról és száztizennyolc népről tesz említést. Ezzel egyenértékű
feladat a hegyek fölsorolása.
11. Servius: Comm. ad Verg. Aen. IX. v. 31: A Ganges India folyója, amely Seneca
India fekvéséről című műve szerint kilenc mederben folyik, míg Mela szerint hétben,
aki azt is megjegyzi, hogy néhányan azt mondják, hogy három mederben folyik.

VII. EGYIPTOM FEKVÉSÉRŐL ÉS AZ EGYIPTOMIAK VALLÁSÁRÓL

12. Servius: Comm. ad Verg. Aen. VI. v. 154: Seneca írt Egyiptom fekvéséről és az
egyiptomiak vallásáról. Ő mondja, hogy Syene mellett, Egyiptom legtávolabbi pontján
van egy hely, amelyet Philainak, vagyis Amicaenek hívnak amiatt, mert itt
engesztelték ki Isist az egyiptomiak, akikre haragudott, hogy nem találta meg
férjének, Osirisnek a tagjait, akit fivére, Typhon gyilkolt meg. Miután megtalálta, és
el akarta temetni a maradványokat, kiválasztotta a közelben fekvő láp szerfölött
biztos helyét, mert azt tartják róla, hogy nehéz rajta az átkelés. Ingoványos ugyanis,
nádas borítja és mély.

VIII. A VILÁGMINDENSÉG ALAKJÁRÓL

13. Cassiodorus: A szabad művészetekről és tudományokról, litt. cap. VII. (A

csillagászatról). Vol. II, p. 559. b. (ed. Garet.): Mert a világmindenséget, ahogy egyesek
mondják, állítólag szférikus kör határolja, hogy a különböző alakú dolgokat körének
forgásával összefogja. Ezért írt Seneca a filozófusokkal egybecsengő értekezést,
amelynek a címe A világmindenség alakjáról, s ismét meghagyjuk nektek, hogy ezt
olvassátok el.
(Ugyanez szerepel Boethius De geometria és Hrabanus Maurus De institutione
clericorum című művében.)

IX. BUZDÍTÁSOK

14. Lactantius, Divinae Institutiones, VI, 24: Ugyancsak ő (Seneca) ugyanannak a

műnek (Buzdítások) első könyvében: „Hová igyekszel? Miben settenkedsz? Mit
rejtegetsz? Őröd a sarkadban van. Kit utazás választ el tőled, kit halál, kit betegség.
Ez belédcsimpaszkodik, tőle sosem tudsz megszabadulni. Miért választasz
rejtekhelyet, miért tünteted el a szemtanúkat? Hidd azt, hogy el tudod kerülni
mindenki pillantását, te őrült. Mit használ, hogy nincsen tanúja annak, akinek van
lelkiismerete?”
15. Lactantius: Divinae Institutiones, I.7.13: Mivel lehetetlen, hogy az, ami van, ne
jött volna létre valamikor, nyilvánvaló, hogy, mivel nem volt előtte semmi, ő - min-
den előtt - önmagából hozta létre magát - amint az éles elméjű Seneca látja a
Buzdításokban.
„Mi — mondja - máshonnan függünk. Így tekintettel vagyunk valakire, akinek azzal
tartozunk, ami a legjobb bennünk: más szült és más nevelt minket, az istenség
megteremtette önmagát.”
16. Lactantius: Divinae Institutiones, I.5.27: Annaeus Seneca (...) a Buzdításokban:
„Ő, amikor megvetette a legszebb építmény alapjait és ezt, amelynél sem nagyobbat,
sem jobbat nem ismert a természet, elrendezte, hogy minden vezérei alatt haladjon,
noha ő az egész test fölött kifeszítette önmagát, mégis szolgákat nemzett az istenség
királysága számára.” S mennyi sok más dolgot, a mi nézeteinkhez hasonlót mondott
az istenségről, amelyeket most mellőzök.”
Lactantius: Divinae Institutiones, I. 7. 5: És igaz az, amit korábban idéztem Seneca
Buzdításokjából: „szolgákat nemzett az istenség királysága számára.”
Lactantius: Divinae Institutiones, III.15.1: Seneca ugyanettől a tévképzettől vezetve -
ki haladna a helyes úton, ha Cicero is elvétette? - azt mondja: „A filozófia nem más,
mint a helyesen élés tudata, vagy az erényes élet ismerete, vagy a helyes életmód
művészete. Nem tévedünk majd, ha a filozófiát a jó és erényes élet törvényének
nevezzük, s aki az mondta, hogy a filozófia az élet regulája, nevén nevezte őt.
17. Lactantius: Divinae Institutiones, III.15.11-14: „A filozófusok többsége olyan -
mondja -, hogy fölkészültek önmaguk szidalmazására. Ha hallgatod őket, amint a
kapzsiság, kéjsóvárság, hivatalhajhászás ellen szónokolnak, azt hiszed, elárulták
indítékaikat: annyira visszaütnek rájuk a közönségre szórt szidalmak. Ugyanúgy kell
tekinteni rájuk, mint az orvosokra, akiknek a címe gyógyírt jelez, az üvegcséjük
mérget. Némelyek nem szégyellik vétkeiket, hanem hitványságuknak oltalmat
találnak, hogy úgy tűnjék, még a vétkek elkövetésében is erényesek.
19. „A bölcs tesz olyasmit is - mondja Seneca -, amit nem helyesel majd, hogy a
nagyobb dologhoz eljusson, és nem fordít hátat a jó erkölcsöknek, csak az
alkalomhoz szabja majd, s amivel mások dicsőségre és gyönyörre törnek, ő a dolog
megvalósítása végett.”
20. Majd kevéssel később:
„Minden, amit a fényűzők és a tudatlanok tesznek, megtesz majd a bölcs is, de nem
úgy és nem azzal a céllal.”
Egyébként nincs jelentősége annak, milyen lelkülettel csinálod, amit bűn volt
csinálni, mivel a tettek számítanak, s nem a lelkület.
21. Lactantius: Divinae Institutiones, III.16.14: Seneca azt mondja: „még nem telt el
ezer év azóta, hogy a bölcsesség kezdete kicsírázott.”
 22. Lactantius: Divinae Institutiones, III.23.14: Seneca azt állítja, hogy volt a
sztoikusok között, aki azon töprengett, vajon a Napnak is tulajdonítson-e saját
népeket: bizony ostoba volt, aki töprengett.
23. Lactantius: Divinae Institutiones, III.25.15 skk.: Azt tanítják, hogy egy asszony,
Themiste kivételével soha egyetlen asszony sem foglalkozott filozófiával, egy
rabszolga sem Phaedo kivételével, akiről azt tartják, hogy Cebes - noha rosszul
szolgált - megvásárolta és kitanította. Ide sorolják még Platont és Diogenest, akik
nem voltak ugyan rabszolgák, de szolgasorba jutottak* A hagyomány szerint Platont
egy bizonyos Anniceris vette meg nyolcezer sestertiusért. Emiatt szidalmakkal
árasztotta el ezt a vevőt Seneca, mert kevésre értékelte Platont, de nekem úgy tűnik,
igen háborodottan, hiszen azért haragudott meg erre az emberre, mert kevés pénzt
pocsékolt el. Tudniillik aranyat kellett volna adnia érte, mint a halott Herculesért,
vagy akkora summát kifizetni, amekkorát nem is kért az eladó. A barbárok közt csak
egy filozófus volt, a szkíta Anacharsis, aki bizony nem álmodta volna meg a filozófiát,
ha előtte nem tanulta volna meg a nyelvet és az irodalmat.
24.Lactantius: Divinae Institutiones, VI.24.II. skk.: Mindenki azt hiszi, hogy semmi
haszna, ha bűnének nincsen tanúja. Mert ő tud mindent, akinek szeme előtt élünk, s
ha valamennyi ember elől eltitkoljuk is, az Isten elől nem tudjuk. Számára semmi
sem lehet titkos, semmi sem lehet rejtett. Seneca a Buzdításokban csodálatos
gondolattal határozta ezt meg: „Valami hatalmas - mondja és nagyobb, mint amit el
lehet gondolni, az istenség, akiért az életben fáradozunk. Hozzá igazodjunk! Semmit
sem használ, ha el van zárva a lelkiismeret: az istenség számára nyitva állunk.”

X. A KÖTELESSÉGEKRŐL

25. Diomedes: I.p.362. (ed. Putsch): Seneca A kötelességekrőlben: „Ha

odanyújtottam a nyakam” (si cervicem praestite-ro) Praestiterót mond praebuero
helyett, manapság azonban a két szó jelentése így oszlik meg: a praebeo a
szenvedőre, a praesto a cselekvőre vonatozik.

XI. A KORAI HALÁLRÓL

26. Lactantius: Divinae Institutiones, I. 5. 26: Annaeus Seneca is, aki a

legmegrögzöttebb sztoikus volt a rómaiak között, hányszor magasztalja méltó
dicsérettel a legfőbb istent! Mert amikor A korai halálról értekezett: „Nem érted
bírádnak, a földkerekség és a menny irányítójának és minden istenek istenének
tekintélyét és fölségét, aki ezeket az isteneket, akiket külön-külön imádunk és
tisztelünk, a magasba emelte.”
27. Lactantius, Divinae Institutiones: III.12.11: Oktalanul Seneca is bevallja, hogy
nincs más jutalma az erénynek, mint a halhatatlanság. Mert amikor dicséri az erényt
abban a könyvében, melyet A korai halálról írt, ezt mondja: „Az erény az egyetlen
dolog, amely megajándékozhat minket a halhatatlansággal, és egyenlővé tehet az
istenekkel.”
28. Tertullianus; A lélekről, 42. p. 295 (Haverc.): Sokkal tömörebben mondja
Seneca: „A halál után minden véget ér, a halál is.”
Tertullianus: A test feltámadásáról, 1. p. 325: Seneca is azt mondja, hogy a halál után
minden véget ér, a halál is. (Vö. Seneca: A trójai nők, 393)
29. Lactantius: Divinae Institutiones, V.13.20: Helyesen veti tehát az emberek
szemére Seneca ellentmondásosságukat: „Nekik a nagy lélek tűnik a legfőbb
erénynek, de ugyancsak ők azt, aki megveti a halált, eszeveszettnek tartják, ami
mindenképpen a legnagyobb ostobaság.

XII. A BABONASÁGRÓL

30. Tertullianus: Apologeticum, 12. p. 49. (Haverc): Istentelen hangok! Szentségtörő

káromlások! Harapjatok habzó szájjal: ugyanilyenek vagytok, akik valami Senecát,
aki többször és keserűbben panaszkodik a ti babonaságotokra, helyeseltek.
31. Augustinus: De civitate dei, VI.10: A szabadság legalábbis, amely számára
hiányzott, bizony még ezt a színházihoz hasonló városi theológiát sem merte olyan
nyíltan kárhoztatni, mint azt; Annaeus Seneca számára azonban, akiről bizonyos
jelek alapján azt tartjuk, hogy apostolaink idejében élt, bizony nem teljesen, hanem
még részlegesen sem hiányzott ez a szabadság. Írásaiban megvolt, életében nem.
Abban a könyvben ugyanis, amelyet a babonaságok ellen szerzett, sokkal
bőségesebben és hevesebben kárhoztatja ezt a polgárokhoz méltó, városi theologiát,
mint Varro a színházi és mesés istenvilágot. Amikor ugyanis a szobrokról értekezik,
ezt írja: „A szentséges halhatatlanokat és sérthetetleneket a legolcsóbb és változatlan
anyagban ajánlják föl. Kinézetük emberekre, vadakra és halakra hasonlít, egyesek
közülük hermafroditák és különböző lények testéből állnak össze. Isteni erőnek
hívják, amelyeket, ha a lélek befogadása után hirtelen ötlenek elénk, szörnyeknek
tartanak.”
32. Valamivel később, amikor a természet theológiáját némely filozófusok tanait
idézve fejtette ki, föltett egy kérdést magának: „Ezen a helyen valaki közbevethetné:
Higgyem, hogy az ég és a föld istenek, és a Hold fölött és alatt is vannak más
istenek? Hozzam elő Platont vagy a peripatetikus Stratont, akik közül az egyik test
nélküli, a másik pedig lélek nélküli isteneket alkotott?
Erre ezt válaszolja:
33. „Végülis tehát hogyan van? Igazabbnak tűnnek számodra Titus Tatius,
Romulus vagy Tullus Hostilius álmai? Cloacinát Tatius tette istennővé, Picust és
Tiberinust Romulus, Hostilius a Félelmet és a Sápadtságot, a legsötétebb emberi
érzelmeket, melyek egyike az ijedt lélek indulata, a másik pedig nem testi betegség,
hanem szín. Ezeket inkább hiszed majd isteneknek, s fogadod be őket az égből?
34. A kegyetlenül ocsmány vallási szertartásokról pedig mennyire őszintén írt!
„Az - mondja - levágja tulajdon férfiasságát, amaz pedig a karját vágja le. Hol félnek
majd a haragos istenektől azok, akik ilyen jóindulatú isteneket érdemelnek? Az
isteneket azonban semmilyen módon sem kell tisztelni, ha ezt is akarják: Akkora
felfordult és lakhelyükről elűzött elméjüknek az őrülete, hogy úgy is tetszenek az
istenek, ha még az embereknél is jobban kegyetlenkedik. A leghitványabb és a
mesékből ismert zsarnokok marcangolták egyesek tagjait, de senki sem
marcangoltatta a magáét. A királyi sóvárgás gyönyörűségére heréitek ki egyeseket,
de ura parancsára senki sem emelt kezet magára, hogy ne legyen többé férfi:
magukat marcangolják a szentélyekben, sebeikkel és vérükkel áldoznak. Ha valaki
ráér arra, hogy megnézze, miket csinálnak és miket tűrnek el, az erényesekhez
annyira rút, a szabadokhoz annyira méltatlan, az egészségesektől annyira
különböző, hogy senki sem kételkedik majd abban, hogy őrjöngenek azok, akik
kevesebbekkel őrjöngenek együtt. Manapság a józanság bizonyítéka a
gyengeelméjűek tömege.”
35. Már azt is, amiről azt írja, hogy a Capitoliumon szokott történni,
rezzenéstelenül kárhoztatja minden ízében, hogy ki hiszi el azt, amit nem a
gúnyolódok és örjöngők. Mert miután jót derült azon, hogy az egyiptomi szertartá-
sokban siratják az elpusztult Osirist, majd a megtalálása nagy örömet okoz, amikor a
pusztulását és a megkerülését alakítják, a fájdalmat és az örömet azok, akik semmit
sem veszítettek el és semmit sem találtak meg, élethűen fejezik ki.
36. „Ennek az őrületnek - mondja - mégis meghatározott ideje van: egy évben
egyszer elviselhető az őrület. Fölmentem a Capitoliumra. Szégyenkezem a nyilvános
esze- veszettség miatt, hogy az üres őrület jelentőségre tett szert: az egyik neveket
tesz az istenség elé, a másik jelenti az órákat Iuppiternek, amaz lictor, emez
kenőcsös, aki karjai üres mozgatásával utánozza a kenés mozdulatait. Vannak, akik
hajat ajánlanak föl Iunónak és Minervának: távol a szentélytől, nemcsak a szobortól
imádkozok módjára mozgatják az ujjaikat. Akadnak, akik tükröt tartanak, mások a
kezesüknek hívják az isteneket, némelyek könyveket ajánlanak fel és ismertetik
nekik a perügyeiket. Egy tanult főszínész, egy más elaggott öreg mindennap mimust
adott elő a Capitoliumon, mintha szívesen néznék az istenek azt, akit az emberek
magára hagytak. Valamennyi emberi tevékenység fölösleges a halhatatlan
isteneknek.”
És kicsivel később:
37. „Mégis ezek - mondja -, mégha fölösleges dolgot is művelnek, sem rút, sem
gyalázatos dolgot nem követnek el az istenséggel szemben. Odatelepszik egy-két
asszony a Capitoliumra, akik azt hiszik, hogy szereti őket luppiter, s nem riasztja el
őket, ha hitelt adsz a poétáknak, még az igen haragos Iuno pillantása sem. 38. Varro
nem volt ennyire engedékeny: csak a költők istenvilágát bátorkodott kritizálni, a
néphitet nem, amelyet maga is megtartott. De ha valóban belegondolunk, sokkal
hitványabbak azok a szentélyek, ahol ilyesmi folyik, mint a színházak, ahol ki-
találják. Emiatt választotta ki inkább a néphit szertartásai közül ezeket a részeket a
bölcs számára, hogy azokat lelke vallásában ne tartsa meg ugyan, de cselekedeteiben
gyakorolja:
„Mindezeket megtartja majd a bölcs, mivel a törvények parancsolják, noha az
isteneknek nem kedves.”
39. Majd kicsivel később:
„Mi az oka - kérdezi -, hogy az istenekkel még házasságot is köttetünk? Ráadásul
egyáltalán nem kegyes módon, hiszen fivérek és nővérek között: Bellonát Mars mellé
helyezzük, Vulcanushoz Venust, Neptunushoz Salaciát, másokat meg magányosan
hagyunk, mintha elfogyott volna az eladósorba jutott lány, főleg ha egyesek
hajadonok, mint Populonia vagy Fulgora meg az isteni Rumina, akiknek nem
csodálom, hogy nem akadt kérőjük.”
„Mindezt a hatalmas nemtelen istentömeget, amelyet hosszú idő alatt gyűjtött
össze a hosszú babonaság, úgy imádjuk majd - mondja -, hogy ne felejtsük el: a
tiszteletük inkább megszokás, mintsem kötelesség.”
40. Sem ezek a törvények tehát, sem a szokás nem azt gyökereztette meg a
néphitben, ami kedves lehet az isteneknek, vagy lényeges volna, de ő, akit a
filozófia mintegy szabaddá tett, mégis mivel a római nép tiszteletreméltó
senatora volt, tisztelte, amit kifogásolt, megtartotta, amit kritizált, amit
kárhoztatott, imádta. Mert nyilvánvalóan valami nagyra tanította őt meg a filozófia,
hogy ne legyen babonás evilágon, hanem a polgárok törvényei és az emberek
szokásai miatt ne csak jeleneteket alkosson a színpadon, hanem utánozza is a
szentélyben. Ez azért is kárhozatosabb, mert mindazt, amit hazugságból csinált, úgy
csinálta, hogy a nép azt hihette, tiszta szívből cselekszi, a színész viszont inkább
gyönyörködtet a játékával, mintsem rászed a csalással.
Uo. II.41. Ő (Seneca) a néphit egyéb babonái között kritizálja a zsidók szertartásait
is, különösen a szombatot, megerősítve, hogy haszontalanul járnak el, hogy minden
hetedik napot, vagyis életüknek az egyhetedét semmittevéssel hagyják veszni, s sok
sürgető tennivaló szenved kárt a munkavégzés hiányában. A keresztényekről
azonban, akik akkor már igen ellenségesek voltak a zsidókkal szemben, egyik
irányból sem mert megemlékezni, nehogy dicsérje őket hazája ősi szokásaival
szemben, vagy nehogy kritizáljon - talán személyes meggyőződése ellenére. 42.
Amikor azonban a zsidókról beszél, ezt mondja: „Közben ennek az igen bűnös
népnek a szokása annyira megerősödött, hogy már elfogadták az egész világon: a
legyőzöttek szabtak törvényt legyőzőiknek.”
43. Csodálkozott, amikor ezt mondta, s nem tudta, hogy mi történik isteni
rendelésre. Odavet még egy mondatot, amelyben jelzi, hogy mit gondol ezeknek a
szertartásoknak az értelméről. Ezt mondja: „Ok mégis ismerik saját szertartásaik
okát. A nép nagyobb fele megteszi, de nem tudja, miért teszi.”
44. Diomedes: lib. I. pag. 375. (ed. Putsch.): Ezeknek a szavaknak nem könnyen
találjuk meg a befejezett múlt idejét, s mégis, ami a verro szó, azt a szenvedő
ragozásban befejezett múltban találjuk meg, mint verro, versus, ahogy Seneca A
babonaságról című dialógusában: versa templa (tiszta szentély).

XIII. A HÁZASSÁGRÓL

45. Hieronymus: Iovinianut ellen, lib. I. p. 191: Epicurus, a gyönyör pártfogója,

jóllehet a tanítványának, Metrodorusnak volt felesége, Leontium, mégis azt állítja,
hogy a bölcsnek csak a legritkább esetben kell megnősülnie, mivel a házasság sok
kellemetlenséggel jár. S miként a gazdagság, a tisztségek, az egészséges test,
valamint mindaz, amit közömböseknek nevezünk, sem nem jók, sem nem rosszak,
hanem középre helyezve a használat vagy az eredmény folytán lesznek jók vagy
rosszak, a feleségek is így állanak a jó és rossz határán. Súlyos dolog a bölcs férfinak
kétséges kimenetelű dologba bocsátkoznia, hogy vajon derék vagy hitvány asszonyt
vesz-e feleségül.
46. Mulatságos, hogy Chrysippus azért tanácsolja a bölcsnek a nősülést, nehogy
megsértse Iuppiter Gameliust és Genethliust. Így a rómaiaknak nem kellene
megnősülniük, mivel Iuppiter Nuptialist nem ismernek. Mert ha az istenek nevei,
amint gondolja, az emberi életet előre jelzik, akkor megsérti Iuppiter Statort, aki
szívesen üldögél.
47. (Ibid. p. 190 sk.) Közismert Theophrastusnak a házasságról szóló arany
könyvecskéje, amelyben azt a kérdést boncolgatja: nősül-e a bölcs? És miután
meghatározta, hogy ha az asszony szép, ha makulátlan, ha előkelő szülők gyermeke,
s ha maga a bölcs is egészséges és gazdag, akkor bizony olykor megnősül, rögvest
hozzáteszi: ezek összességükben azonban ritkán fordulnak elő a házasságban. A
bölcsnek tehát nem kell megnősülnie. 48. Először is akadályozza a filozófiai
tanulmányokat, és senki sem képes egyszerre szolgálni a könyveknek és a
feleségének. Sok olyan dolog van, amely nélkülözhetetlen az asszonyok
mindennapjaihoz: drága ruhák, arany, ékszerek, pénz, szolgálók, különféle bútorok,
gyaloghintó és aranyozott hordszékek. 49. Aztán pedig egész éjszakákon át a panasz-
áradat: „Az szebb ruhákban forog a nyilvánosság előtt, ezt mindenki tiszteli, én
pedig a legnyomorúságosabb vagyok a nők között. Miért pislogtál a
szomszédasszonyunkra?
Mit sugdolóztatok a szolgálólánnyal? Mit hoztál a fórumról hazafelé jövel?” Nem
lehet a barátunk, nem lehet a pajtásunk, Ha mást is szeretünk, azt gyanítja, hogy őt
utáljuk. Ha bármelyik városban lett volna egy igen bölcs tanító, akkor sem a
feleségünket nem hagynánk hátra, sem málhával nem kelnénk útra. Egy szegény nőt
mindennel ellátni nehéz, egy gazdagot elviselni kész kínszenvedés. 50. Vedd hozzá,
hogy nincs lehetőség a válogatásra, bármilyen is, őt kell feleségül venni. Ha zsémbes,
ha ostoba, ha rút, ha rátarti, ha mosdatlan, bármi hibája van, csak az esküvő után
derül ki. Ló, szamár, ökör, kutya és a legolcsóbb rabszolga, ruha és üstök, fazsámoly,
kehely és agyagedény: mindet kipróbálják megvétel előtt. Egyedül a feleséget nem
lehet szemügyre venni, nehogy hamarabb találjuk rútnak, mint hogy elvettük. 51.
Állandóan figyelni kell az arcát és dicsérni szépségét, hogy azt ne higgye, ő nem
tetszik, mert másra ránézel. Úrnőnek kell hívni, születésnapját meg kell ünnepelni,
meg kell esküdni hosszú életére; azt kell kívánni, hogy özvegyünk legyen. Tisztelni
kell a dajkáját meg azt, aki holmiját cipeli, aztán atyai szolgáját, tanítványát, csinos
kísérőjét, csigákba sütött hajú intézőjét, a hosszú és nyugodt sóvárgásra
kasztráltatott heréltjét, akiknek álarca mögött rejtőzködnek a szeretők. Akiket csak
megszeretett, fenntartás nélkül kell szeretned. 52. Ha valamelyik ficsúrra bízná az
egész ház irányítását, ki kell szolgálnod: s ha bármit magadban tartasz, azt fogja
hinni, hogy nem bízol benne, s gyűlölni meg szidalmazni kezd, s ha nem osztod meg
rögvest vele, mérget kever. Ha vén szipirtyót, béljóst, jövendőmondót, drágakő-
faragót vagy drága kelméket varró szabót engedsz a házba, veszélyben a szemérem.
Ha kitiltod ezeket, igazságtalanul gyanakodsz. 53. S tényleg, ugyan mit használ a
legfigyelmesebb őrség is, ha a szemérmetlen asszonyt nem lehet, a szemérmeset meg
nem kell őrizni? Mert igen megbízhatatlan őr a tisztaság szükségessége, s igazán csak
azt a feleséget lehet szemérmesnek nevezni, aki vétkezhetett volna, de nem akart. A
szép asszonyt könnyű megszeretni, a rút könnyen vágyra gyúl. Nehéz lakat alatt
tartani, amit túl sokan szeretnek; terhes dolog olyasmit birtokolni, amit senki sem
méltóztat magáénak mondani. Mégis kevesebb nyomorúsággal a miénk a csúnya,
mint amennyivel a csinost őrizzük. Semmi sincs biztonságban, ami után az egész nép
fohásza száll. Az egyik alakjával, a másik okosságával, a harmadik szellemességével,
a negyedik nagyvonalúságával tüzel föl. Valamilyen módon csak beveszik egyszer
azt, amit mindenünnen ostromolnak. 54. Mert ha csak a háztartás irányítása és a
romló egészség gondozása meg az egyedüllét elől való menekülés miatt nősülünk,
akkor sokkal jobban irányít egy hűséges szolga, aki engedelmeskedik ura tekintélyé-
nek és aláveti magát az ő irányításának, mint a feleség. Az asszony ugyanis akkor
érzi, hogy ő az úr a háznál, ha férje akarata ellenére cselekedhetik, vagyis azt teheti,
amire kedve szottyan, s nem amire utasítják. 55. A beteg mellé is inkább
odaülhetnek a barátok és a jótéteményekkel lekötelezett szolgák, mint ő, aki a mi
számlánkra írja a könnyeit, s az örökség reményében eladja a szennyes vizet is, s
aggodalmát hajtogatva kétségbeesettségével fölzaklatja a beteget. 56. De ha ő esik
ágynak, együtt kell betegeskedni vele, s egy pillanatra sem szabad elmozdulni a
vánkosa mellől. Ha pedig derék és kedves a feleség (ritka az ilyen, mint a fehér
holló), ha vajúdik, nyögünk mi is; ha szenved, kínlódunk mi is. 57. A bölcs azonban
sohasem lehet egyedül. Vele van mindenki, aki csak derék, vagy aki derék csak va-
laha élt, s odaviszi szabad lelkét, ahová csak akarja. Szellemével fogja át azt, amit
testével nem tud; s ha nincs mellette ember, az istenekkel elegyedik beszélgetésbe.
Sohasem lesz kevésbé egyedül, mint amikor egyedül volt.
58. Igen nagy ostobaság továbbá a gyermekek végett nősülni meg, hogy ne
enyésszen el a nevünk, vagy legyen gyámolítónk öregségünkben, s hogy biztos
örököseink legyenek. Mert ugyan mennyiben tartozik ránk a világból való távozás
után, hogy szólítanak-e bárkit is a mi nevünkön, mikor a gyerek sem hordja azonnal
atyja nevét, s ráadásul számolhatatlanul sokan vannak, akiket ugyanúgy hívnak?
Vagy miféle öregkori segítség olyat nevelgetni otthon, aki vagy hamarabb hal meg
véletlenül nálad, vagy igen-igen megveszekedett erkölcsű, vagy bizony, amikor már
elérte az érett kort, úgy tűnik majd neki, késik a halálod? 59. Jobb és biztosabb
örökösök a barátok és a rokonok, akiket te választasz ki, mint azok, akik - tetszik-
nem tetszik - a tieid, bár biztosabb örökség, míg életben vagy, jól felélni vagyonodat,
mint fáradságos keresményedet bizonytalan célokra hátrahagyni.
Ilyen és efféle Theophrastus érvelése, akit nem borítanak el a keresztények, akik a
mennyekben vitatkoznak.
 60. (Ibid. c. 15. p.170) Hogy mennyire nehéz olyan asz- szonyt találni, aki mentes
ezektől a hibáktól, tudja, aki nős. Találóan mondja ezért Varius Geminus, a fennkölt
szónok: „Aki nem pörlekedik, az nőtlen.”
61. (Ibid. p.190) Amikor megkérdezte Hirtius Cicerótól, hogy Terentiától való válása
után feleségül venné-e az ő nővérét, azt mondta, hogy mindenképpen megkímélné
magát ettől, képtelen ugyanis egyformán törődni a feleséggel és a filozófiával.
Időközben az a kiváló asszony, aki a tulliusi forrásból merítette bölcsességét,
hozzáment Sallustiushoz, az ő ellenségéhez, majd harmadikként Messalla
Corvinushoz, s így mintegy az ékesszólás lépcsőfokain gurult egyre lejjebb és lejjebb.
62. Socratesnek két felesége volt: Xanthippe és Myrto, Aristides unokája, akik mikor
gyakorta veszekedtek egymással, s ő csak derült rajtuk, hogy őmiatta, egy tömpe
orrú, barázdált homlokú, borzas vállú, görbe lábú igen rút ember miatt perlekednek,
végül ellene fordult indulatuk, és alaposan helyben hagyva futásra kényszerítve
hosszan üldözték. Egyszer pedig, amikor a végeérhetetlen veszekedésnek a fölötte
álló Xanthippe azzal vetett véget, hogy koszos vizet zúdított a nyakába, semmi mást
nem felelt, csak letörölte arcát, és megjegyezte: „Tudtam, hogy a mennydörgést
zivatar követi.”
63. Lucius Suliénak, a Szerencsésnek (persze, ha nem lett volna felesége) a neje,
Metella nyíltan szemérmetlen volt, és ezt - mivel a magunk hibáit legvégül tanuljuk
meg - zengte a dal Athénban, Sulla meg mit sem sejtett, otthona titkait az ellenség
gúnyolódásából tudta meg. 64. Gnaeus Pompeiusnak egy bajtársa árulta be
szégyentelen feleségét, Muciát, akit pontusi heréitek és Mithridates csapatai ugráltak
körül, miközben mások azt hitték, hogy ő mindezt tudatosan tűri. Pompeiust, az
egész földkerekség legyőzőjét leterítette a szomorú hír. 65. A censor Marcus Catónak
a felesége, Actoria Paula egyszerű származású, borissza, fékezhetetlen asszonyság
volt, s amit senki sem hinne el, Catóval szemben is kevély. Mindezt azért mondom,
hogy ne higgye senki, ha szegény asszonyt vesz el, akkor már eléggé gondoskodott a
családi békéről.
66. (Ibid. p.191) Minek említsem Pasiphaét, Clytaemnestrát és Eryphylát, kik közül
az első gyönyörökre sóvárogva a király feleségeként - így hírlik - egy bikával kívánt
hálni; a második szeretője szerelme miatt megölte a férjét; a harmadik pedig elárulta
Amphiaraust, s többet ért neki egy arany nyaklánc férje életénél. 67. Amik a
tragédiákban zajlanak, s ami fölforgat házat, várost, királyságokat, az a feleségek és
az ágyasok vetélkedése. Fegyvert ragad a szülők keze a gyermekek ellen, rettenetes
étkekek tálalnak föl, s egyetlen elrabolt nőcske miatt tíz évig tartó háborúban küzd
egymással Európa és Asia. 68. Azt olvassuk, hogy némelyek házasságuk másnapján
elváltak, s nyomban férjhez mentek. Mindkét férjet el kell ítélni: az egyik túl gyorsan
ábrándult ki belőle, a másik túl gyorsan habarodott bele.
69. (Ibid. p.188) Rátérek a római nőkre, s elsőként Lucretiát említem, aki
szemérme meggyalázása után nem akart életben maradni, s a testi szennyet vérével
mosta le. 70. Duellius, aki először vonult föl diadalmenetben tengeri győzelem után,
a szűz Biliát vette feleségül, egy oly szemérmes asszonyt, aki már abban a korban is
példakép volt, amikor a szemérmetlenség nem hibának, hanem szörnyűségnek
számított. A már öreg és remegő testű Duellius hallotta, hogy egy vitában szájszagát
nehezményezik. Szomorúan tért meg otthonába, és amikor a feleségének a szemére
vetette, miért nem figyelmeztette őt soha, hogy orvosolja ezt a hibáját, felesége így
válaszolt: „Figyelmeztettelek volna, ha nem gondoltam volna, hogy minden
férfiszájnak ilyen a szaga.” 71. Mindkét dologban dicséretre méltó a szemérmes
nemesasszony: ha nem tudott férje fogyatékosságáról, vagy ha türelemmel viselte,
meg hogy a férj testi szerencsétlenségére nem felesége undorából, hanem ellensége
sértéséből döbbent rá.
72. Marcia, Cato kisebbik leánya, amikor megkérdezték tőle, hogy férje halála után
miért nem megy újból férjhez, azt válaszolta, hogy nem talál olyan férfit, akit jobban
akarná őt, mint a vagyonát. Ezzel a válasszal megmutatta, hogy inkább a
gazdagságot szokták nézni az asszonyoknál, mint a szemérmességet, s sokan nem a
szemükkel, hanem a markukkal választanak feleséget: legalábbis az a legjobb dolog,
amit a kapzsiság boronál össze. 73. Ugyanez az asszony, mikor gyászolta férjét, és
arról faggatták a többiek, hogy mely napon lesz vége gyászának, így válaszolt:
„Amelyen az életemnek is.” Azt hiszem, aki így kereste eltűnt hitvesét, az aligha
forgatott a fejében második házasságot.
74. Brutus a szűz Porciát vette feleségül, Cato a nem szűz Marciát. De Marcia
Hortensius és Cato között ingázott, és Cato nélkül is élhetett Marcia, Porcia azonban
nem élhetett Brutus nélkül. Mert inkább egy-egy férfihez kötik magukat az
asszonyok, s ha nem ismernek semmi mást, az a szorosabb ragaszkodás erős
bilincse.
75. Amikor Anniát arra figyelmeztette közeli ismerőse, hogy menjen férjhez újból,
mert fiatal még és szép, ő így válaszolt: „Semmiképpen sem megyek férjhez újból,
mert ha egy derék férjet találok, nem szeretnék attól félni, hogy elvesztem, ha pedig
hitványat, akkor mi szükség a derék után egy igen-igen hitványat eltűrnöm.” 76. Az
ifjabb Porcia, amikor dicsértek előtte egy igen derék asszonyt, aki már másodszor
volt férjnél, megjegyezte: „a boldog és szemérmes asszony csupán egyszer megy
férjhez.” Amikor az anyja megkérdezte az idősebb Marcellát, örül-e annak, hogy
férjhez ment, ő így válaszolt: „Oly nagyon, hogy többször nem szeretnék.” 77.
Valeria, a Messallák nővére férje, Servius halála után nem akart senkihez
hozzámenni. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért, azt mondta, hogy számára a
férje, Servius mindig él.
78. (Ibid. p.192) Igen bölcs ember mondta azt, hogy mindenekelőtt a szemérmet kell
megőrizni, amely ha elvész, leomlik minden erény is. Az asszonyi erények közt övé a
főhely. Ez jó ajánlólevél a szegénynek, a gazdagot kiemeli, a csúnyát kiváltja, a szépet
földíszíti. Megtiszteli őseit az, akinek vérét nem szennyezi titkos fattyú, megtiszteli
gyermekeit, akiknek nem kell pirulniuk anyjuk miatt, nem kell kételkedniük atyjuk
felől, de legkiváltképpen önmagát, akit megment a külső test rágalmazásától. A
fogságban nincs nagyobb veszély, mint hogy idegen vágyakhoz vonz. 79. A férfiakat a
consulatus ékesíti föl, az ékesszólás örök hírnevet szerez, a katonai dicsőség és egy
ismeretlen népen aratott diadal szentté tesz. Sok dolog van, ami a kiváló szellemeket
megnemesíti: az asszony sajátos erénye a szemérmesség. Ez tette egyenrangúvá
Lucretiát Brutusszal, s nem tudod, nem tette-e nagyobbá, hiszen Brutus egy
asszonytól tanulta meg, hogy nem szolgálhat. Ez tette egyenrangúvá Corneliát
Gracchusszal, ez Porciát a másik Brutusszal. Ismertebb férjénél Tanaquil. Az idő már
feledésbe merítette nevét a sok király között. Ez az asszonyok közt ritka erény
mélyebben bevésődött a századok emlékezetébe, semhogy kihullhatnék belőle.
80. (Ibid. c.26. p.185) Azt mesélik, hogy Claudia, a Vesta-szűz, amikor
szemérmetlenség gyanújába keveredett, és az idai anyának a képmása fönnakadt a
Tiberis egyik gázlójánál, hogy szűz voltát bizonyítsa, egy szál kötéllel húzott el egy
hajót, melyet sok ezer ember sem tudott elvontatni: „Mégis jobb lett volna - mondja
a költő Lucanus nagybátyja miután ez történt vele, ha a végeredmény inkább a biztos
érintetlenség ékessége lett volna, mintsem a kétséges szűziesség védelme.”
81. (Ibid. c.30. p.191) Aristoteles, Plutarchus és a mi Se- necánk írtak könyveket a
házasságról, amelyekből nem keveset idéztem föntebb, s idézek alább:
„A szépség iránti rajongás az értelemről való megfeledkezéssel egyenlő és közel áll
az őrültséghez, rút és az ép elméhez legkevésbé sem illő hiba: fölforgatja terveinket,
széttöri az emelkedett és nemes lelkeket, a nagyszerű gondolatoktól a sárba ránt le,
panaszossá, dühössé, meggondolatlanná, durván parancsolóvá, szolgaian mézes-
mázossá, mindenki számára, legvégül a szerelem számára is haszontalanná tesz.
Mert amikor az élvezet őrült vágyától lobog, sok időt veszteget el gyanakvással,
könnyekkel, szemrehányásokkal, meggyűlölteti magát, s végül maga is meggyűlöli
önmagát.” 82. Platónnál megtalálható a szerelem teljes kárhoztatása, s minden
kellemetlenségét kifejti Lysias, mert nem a megfontolás, hanem a megszállottság
vezeti, s különösen a szép feleségek mellett strázsál terhes őrzőként. 83. Elmondja
ezenkívül Seneca, hogy ismert egy igen kiváló embert, aki a nyilvánosság előtt való
megjelenés előtt pólyával kötötte le felesége mellét,* s egy percet sem tudta
nélkülözni az asszony jelenlétét. Soha nem ivott más pohárból sem a férj, sem az
asszony, csak amit a másik ajka is megérintett, s ezenkívül más, nem kevésbé bárgyú
dolgot is cselekedtek, amelyben lángoló érzelmük meggondolatlan ereje éppen
kitört.
84. A szerelem kiindulópontja erényes, de nagysága rút, márpedig nem jelent
különbséget, ki mennyire veszti el a fejét erényes okokból. Erre utal Sextius mondása
is: „a felesége iránt túl hevesen lobogó férj szerető.” Minthogy más felesége iránt
minden szerelem bűnös, a tulajdon feleség esetében a túlzott. 85. A bölcs férjnek
megfontolás alapján kell szeretnie a feleségét, nem érzelemből. Kormányozza a
gyönyör sodrását, s ne siessen hanyatt-homlok az ágyba: nincs visszatetszőbb dolog,
mint szeretőként szeretni a feleséget. Bizony akik azt mondják, hogy az állam és az
emberi faj érdekében nősülnek meg s nemzenek gyermekeket, utánozzák legalább a
barmokat, s miután gömbölyödni kezdett nejüknek a hasa, ne emésszék el fiaikat, s
ne szeretőik legyenek feleségüknek, hanem férjeik. 86. Egyesek házassága
házasságtörésekkel fonódott össze, és - micsoda gonosz dolog! - ugyanazok
tanították a szemérmességet nekik, mint akik elvették. Így gyorsan fölbontotta a
kielégülés az efféle házasságokat. Amint lelohadt a vágy első csábítása, ami tetszett,
értéktelenné válik.
87. (Ibid, c.30. p.192) „Mert mit mondjak - kérdezi Seneca - a szegény flótásokról,
akiknek nagy része azoknak a törvényeknek a kijátszása végett vette föl a férj nevet,
melyeket az agglegények ellen hoztak? Miképpen képes irányítani erkölcseit és
tanítani a tisztaságot és megtartani a férj tekintélyét, aki megnősült?”

XIV. A BARÁTSÁGRÓL*

89.I. ...panaszkodva jön: de ott volt vele szemben, és eleget tett az eleget tevőnek.
Nem kevésbé volt ez is zaklatott, nehogy úgy tűnjék, igazságtalanságot követett el,
mint az, aki az igazságtalanság elszenvedésétől tartott. Vagy bizony semmi sem
maradt rejtve, ami előlopózhatnék, hanem nyilvánosságra hozta, mindkettő az őt ért
sérelmeket, s föltárták, mi nyomasztotta egyiket a másik miatt. 90. A családi
viszályban nem bíróra, hanem tanácsadóra van szükség, semmi sem készül el
távollétükben, panaszaikat nem bízzák levelekre, és kifürkészhetetlen homlokuk
miatt, ami elárulja az érzelmeket, bizonytalan, milyen őszintén fedik föl dühüket, s
mennyi hűséggel hagynak föl vele. A jelenlévő barátról ítélni készülő barát úgy ítél
róla, mintha nem lenne jelen.
91. Aki egy ügy megtárgyalásához vitázókat hív egybe, sokat fáradozik, ha az adott
ügybe belekeveri a barátját. Amint sokféle dolgot megtilt a napfény, amelyekre
sötétben fölbátorodnak, éppen úgy, amiket egymástól távol egymás szemére
hánynak, egymás jelenlétében nem teszik. (...) a komoly barátsághoz az illik, hogy
forradás nélkül gyógyuljon be.
92. Kérdezzük meg a tőlük jövőktől, mit csinálnak barátaink távollétükben; járjunk
adósaik nyakára, hitelezőiknek fizessünk, ellenségeiknek álljunk ellen...
93.II. Kérdezitek, hogy egy adott pillanatban elenyésznek-e barátságaitok,
melyeknek lelketek és szívetek nem záloga.
Egy utazás kitöröl a szívből minden jogot*, ha pedig túl hosszú és túl sokáig tart,
feledésbe merül még az ismeret is, nemcsak a barátság. Hogy ez ne történhessék
meg, minden erőnkkel álljunk ellen, és hozzuk vissza a szökevény emlékezetet.
Használjuk ki, ahogy az első részben mondtam, a lélek fürgeségét, ne tűrjük, hogy
egyetlen barátunk is távol legyen tőlünk, s azonnal térjünk vissza a lelkünkhöz: 94.
már a jövendőt is múlt időként idézzük föl:

ilyen volt kezet és ilyen arca: *

Jól megjegyezhető képét véssük a szívünkbe, az élőről metszettet, s ne tünékeny és

néma képmását:

ilyen volt keze, és ilyen arca:

Tegyük hozzá azt, ami még inkább a tárgyhoz tartozik: úgy beszélt, úgy buzdított,
úgy riasztott el, olyan nagylelkű volt a tanácsadásban, készséges az elfogadásában,
nem makacs a változtatásban: oly jóindulatúan szokott jótéteményeket adni,
türelemmel elvesztegetni, úgy igyekezett nyájassága, úgy földühödött, olyan
arckifejezést öltött, mikor barátja fölülmúlta jótéteményeivel, mint amilyet győ-
zelemkor szokás. A többi erényen bolyongjunk csak összevissza keresztül-kasul, de
ezeknek a használatában és gyakorlásában jeleskedjünk. 95. Ha pedig több is távol
van tőlünk ugyanakkor, úgy gyűjtsük össze azokat, mint barátságunk több helyen
szétszórt tagjait. Most ez, most az legyen a szánkon s a szívünkben (...) semmilyen
hosszú idő nem képes arra, hogy a barátság emlékét elveszítsük (...)
96. III. Jobban meg kell jegyeznünk a lelket, mert az arc bizonytalanabb. Az emberi
kebelnek nagy zugai vannak: az arcot, amely tetszik vitézsége miatt, csel vetés
árnyékolja be; a legnyájasabb tekintetet igen rút gondolatok homályosítják el: nem
könnyen, csak tapasztaltan érted meg: mi a különbség a barát szíve és a színe között.
97. Mindenki azt tűzi célul maga elé, hogy ne egykönnyen vezesse félre a talmi
kötelesség: ritka dolog a barátság, nem hétköznapi s nem látványos, hogy
betölthetne egész házakat, ahogy az emberek általában meg vannak győződve róla.
Hát azt hiszitek, míg nagy fáradsággal fedezik föl az aranyat, aminek mindenhol
keresett erét alig lehet a hegy gyomrában megtalálni, addig mindenhol találni
barátot fáradság és kutatás nélkül? Annyira egyszerű és nyilvánvaló? Sőt nem
rejtőzik oly mélyen az arany és az ezüst...

XV. ATYÁM ÉLETE

98. Kezdődik ugyanennek az Annaeus Senecának Atyám élete című munkája,

amelyet a föntebb jelzett napon és helyen másoltam le:
Miután már mindazokat, amiket atyám megírt és ki akart adni, a nép kezébe
bocsájtottam, kellőképpen gondoskodott már hírnevéről, mert - hacsak nem szed rá
az iránta való szeretetem, ami még erényesen is hiba - akkor ő már azok közt van,
akik tehetségükkel kiérdemelték, hogy pusztán az író név által nemessé váljanak. 99.
Aki csak olvasta a polgárháború kezdetétől, ahonnan először vonult vissza az
igazság, majdnem egészen a halála napjáig történt eseményeket felölelő történeti
művét, nagyra énékeli, hogy megtudhatja, milyen szülőktől született az, aki a római
dolgokat...

XVI. BESZÉDEK

100. Cassius Dio: LXI. c. 10: Seneca is bíróság elé került, mert Agrippinával hált.
Nem elégedett meg azzal, hogy elcsábította Iuliát, a száműzetés alatt sem javult meg,
hanem még egy efféle asszonnyal, mint Agrippina, akinek ilyen fia van, még vele is
összeszűrte a levet. Nemcsak ebben, hanem másban is mindig az ellenkezőjét
csinálta annak, mint amit bölcselkedett. Noha vádolta a zsarnokságot, mégis zsarnok
nevelője lett; bár rágalmazta a hatalmasok köreihez tartozókat, mégsem hagyta ott a
Palatiumot; ócsárolta ugyan a hízelgőket, maga mégis hajbókolt Messalina és
Claudius felszabadított rabszolgái előtt, és olyan könyvet küldött nekik a szigetről,*
amelyben dicsőítette őket, majd mindezekután szégyenében cserbenhagyta vala-
mennyit.
 101. Cassius Dio: LXI. c. 3: Kiment megszemlélni a seregeket, és miután
megtanulta a beszédet, amelyet Seneca írt, ugyanannyi (ajándékot) adott a
katonáknak, mint Claudius. A senatusban is úgy olvasta fel a beszédét, mintha nem
Seneca írta volna. Megszavazták, hogy a beszédet ezüstoszlopba véssék, s mindig
olvassák fel azt a consulok hivatalbalépésekor. Ezzel pedig mint valami szerződéssel
azt a reményt ébresztette bennük, hogy tisztességesen fog kormányozni.
102. Tacitus: Évkönyvek, XIII. 3: A temetés napján Claudius magasztalását a
princeps tartotta, és míg a család ősi származását, eleinek consulságait és
diadalmeneteit sorol- gatta, lelkesült ő (Nero) is, a többiek is; szívesen hallgatták
tudományos működésének említését és azt, hogy kormányzása alatt kívülről nem
érte csapás az államot; de mikor előrelátására s bölcsességére tért rá, senki sem
tudta nevetését visszafojtani, bár a Seneca szerkesztette szónoklat sok választékos
díszt hordozott, amint e férfi tehetsége is kellemes volt és a kor ízléséhez hangolt.
Meg is jegyezték az idősebbek (...), hogy a császári hatalom birtokosai közül elsőnek
Nero szorult rá más ékesszólására.
103. Tacitus: Évkönyvek, XIII. 11: Ezt követte Plautius Lateranus iránt tanúsított
enyhesége, kit, miután Messali- nával folytatott házasságtörése miatt a lovagrendből
elmozdították, most visszaadott (Nero) a senatusnak, sűrű szónoklatokban
bizonygatva nagylelkűségét; ezeket a szónoklatokat Seneca annak tanúsítására adta
a princeps szájába, hogy milyen tisztes dolgokra oktatta, vagy hogy tehetségét
fitogtassa.
104. Cassius Dió: LXI. c. 14: Így halt meg Agrippina, Germanicus leánya, Agrippa
unokája, Augustus dédunokája, tulajdon fia kezétől. (...) Megüzente a senatusnak is
a történteket, s amit csak tudott, mindent elősorolt anyja ellen: összeesküvést szőtt
ellene, s miután lelepleződött, öngyilkos lett. Ezt üzente a senatusnak.
105. Tacitus: Évkönyvek, XIV. 10-11: ...s (Nero) levelet küldött a senatusnak,
amelynek ez volt a tartalma: tőrrel a kezében rajtakapták a gyilkosságra készülő
Agermust, Agrippina bizalmas felszabadítottját, és meglakolt, mert tudott a bűnről,
és a merényletet előkészítette. (II.) Megtoldotta régebbről előszedett vádakkal:
Agrippina abban reménykedett, hogy közösen uralkodnak, a praetori csapatok
asszonyra esküsznek fel, továbbá, hogy egyformán meggyalázhatja a senatust és a
népet, majd miután csalatkozott, neheztelt a katonaságra s az atyákra és a népre,
kifogásolta az ajándékpénzt és a congiariumot, s vészes terveket szőtt előkelő férfiak
ellen. Mekkora fáradsággal sikerült elérni, hogy be ne rontson a curiába, hogy ne ő
válaszoljon idegen népeknek! Közvetve még a claudiusi időket is kipellengérezte és
az akkori uralom minden bűnét anyjára hárította, és közszerencsének tüntette fel
halálát. Mert még a hajótörést is elmondotta, aminek véletlen voltát ki lett volna
annyira tompa elméjű, hogy elhiggye? Vagy azt, hogy a hajótörött asszony azért
küldött fegyveresen egyvalakit, hogy a császár testőrcsapatait és hajóhadát áttörje?
Így hát már nem is Nero került rossz hírbe, akinek szörnyűsége mindenki panaszait
túlhaladta, hanem Seneca, amiért ilyen szónoklattal tulajdonképpen beismerést írt
meg.
106. Quintilianus: Institutio Oratoria, VIII. 5. 18: Bizonyos mondásokat önmagában
egyetlen ismétlés alkot, amilyen Senecáé abban a beszédben, amelyet Nero küldött a
senatusnak anyja meggyilkolása után, amikor megtörtnek szeretett volna
mutatkozni:
„hogy már megmenekültem, nem hiszem, nem ünneplem.”
Jobb, amikor ellentétből épül föl:
„Van, akit kerülnöm kell, akit követnem kell, nincsen.” „Miért, mert mikor
szerencsétlenként nem beszélhetett, nem hallgathatott?”
107. Tacitus: Évkönyvek, XIII. 53-54: Seneca pedig jól ismerte vádaskodóit - hiszen
elárulták azok, akikben megmaradt némi gondja a tisztességnek, és mivel a Caesar
egyre inkább megvetette társaságát beszélgetésre kér hát alkalmat, és azt megkapván
így kezdi:
„Ez a tizennegyedik esztendő, Caesar, amióta a te reményteljes ifjúságod mellé
állíttattam, a nyolcadik, mióta az uralmat bírod, időközben annyi tisztséget és
gazdagságot halmoztál rám, hogy boldogságomból semmi sem hiányzik, csak annak
mérséklése. Felhozok néhány nagy példát, nem is a magam helyzetéből, hanem a
tiedből. Szépapád, Augustus, Marcus Agrippának a mytilenéi magányt, Gaius
Maecenasnak magában a Városban mintegy idegenben nyugalmat engedélyezett;
egyikük háborúinak volt társa, a másik, akit Rómában rengeteg fáradság zaklatott,
óriási, de roppant érdemeihez méltó jutalmat kapott. Én mi mást tudtam
nagylelkűségednek felajánlani, mint tanulmányokat, melyek, hogy úgy mondjam,
árnyékban nevelkedtek, és melyeknek hír jutott ki, mert fiatalságod kiformálásában
részt vehettem - gazdag jutalom munkámért. Te azonban mérhetetlen keggyel,
számlálatlan pénzzel vettél körül, olyannyira, hogy akárhányszor magamban forga-
tom: engem, lovagrendű család és tartományi város sarját, az állam előkelőségeihez
számolnak? Az én új voltom kiemelkedhetett-e a nemesek és azok között, akik régi,
messzeségbe visszanyúló dicsőséget csillogtatnak? Hol van az a mérsékletességgel
beérő lélek? Ilyen kerteket épít és ilyen városkörnyéki birtokokon sétál és ekkora
földterületekben, ily kiterjedt kamatszedésben dúskálkodik? Egyetlen védekezés
kínálkozik: ajándékaiddal szembeszállnom nem lett volna illő. 108. (54.) De
mindketten betöltöttük a mértéket: te abban, amennyit a princeps juttathat barát-
nak, én abban, amennyit barát a princepstől kaphat. Minden egyéb az irigységet
növeli. Ez - mint a halandók minden dolga - a te nagyságod alatt van, de reám
nehezedik, rajtam segíteni kell. Amiképpen katonáskodásban vagy úton kifáradván,
támaszért esdenék, úgy az élet útján, öreg és már a legcsekélyebb gondokkal sem
bíró ember, mivel gazdagságomat tovább hordozni nem tudom, oltalmadat kérem.
Rendeld el, hogy vagyonomat procuratoraid igazgassák, fogadják a te
magánkincstáradba. Nem fogom én magamat a szegénységbe taszítani, hanem
átadván, aminek ragyogása vakít, amennyi időt a kertek vagy villák gondozására kell
szakítanom, ismét a lelkemre fogom fordítani. Bőven van erőd, és annyi éven át
láttad az állam kormányzását: megtehetjük, idősebb barátaid, hogy nyugalmunkat
visszakérjük. Az is a te dicsőségedre fog válni, hogy olyanokat emeltél magasra, kik a
szerény sort is tűrnék.”

XVII. LEVELEK

Priscianus: A súlyokról, c. 3. p. 1349 extr. ed. Putsch.:

Seneca a Novatushoz írt leveleinek tizedik könyvében:
„Huszonnégyezer sestertius, vagyis egy kis attikai talentum.”

Martialis, VII. 45. i-4:

lm' a bölcs Senecának nagy barátja,

- Drágább őneki, mint Carus, Serénus, - Ez ő, Maximus, akit sok levéllel
Annyit üdvözöl a boldog betűcske.*

Aulus Gellius: Attikai éjszakák, XII. 2. Id. Seneca prózai művei I. kötet: 611—612. o.

XVIII. ERKÖLCSFILOZÓFIA

116. Seneca: Erkölcsi levelek, CVI. 2.

117. Seneca: Erkölcsi levelek, CVIII. 39.
118. Seneca: Erkölcsi levelek, CIX. 1; 14; 17.
119. Lactantius: Divinae Institutiones, 1.16.10: Igen szellemesen mondja Seneca
Erkölcs filozófiájában:
„Miért van az, hogy a költőknél a szertelenül bujálkodó Iuppiter fölhagyott a
gyermeknemzéssel? Vajon hatvanéves lett, és a Papius-féle törvény fibulát tett rá?
Vagy megszerezte a háromgyermekesek jogát? Vagy végül eszébe jutott:
 Mástól várd, mit másnak tettél,

s begyulladt, hogy azt teszi majd valaki vele is, mint ő Saturnusszal?”
120. Lactantius: Divinae Institutiones, II.2.14: Helyesen mondja tehát Seneca
Erkölcsfilozófiájában:
„Tisztelik az istenek képmásait. Térden állva fohászkodnak hozzájuk, imádják
azokat, egész nap ott ülnek vagy állnak előttük, pénzt adományoznak, áldozati
állatokat vágnak le nekik, s miközben nagy tisztelettel néznek föl rájuk, a
mestereket, akik faragták azokat, megvetik.”
121. Lactantius: Divinae Institutiones, II. 4; 13; 14: Mert nem látta Persius azokat a
képmásokat és az istenek szobrait - nem mások azok, mint hatalmas bábok -,
melyeket nem szüzek, akiknek meg lehet bocsátani a tréfáját, hanem barbár
emberek szenteltek föl. Méltán derül tehát Seneca is az öregek ostobaságán:
„Nem kétszer vagyunk gyermekek, ahogy a szólás tartja, hanem mindig, s csak az a
különbség, hogy nagyobbakkal játszunk.”
122. Lactantius: Divinae Institutiones, II.8. 23: Jobban mondja tehát Seneca, a
legélesebb eszű sztoikus, aki látja, hogy nem más a természet, mint az isten:
„Nem fogjuk dicsérni tehát az istent, akinek természetes ereje van? Azt nem tanulta
ő senkitől. Inkább dicsérjük. Mert bár természetes ereje van, azt megadta
önmagának, mert maga az isten a természet.”
123. Lactantius: Divinae Institutiones, VI.25.3: Mennyivel helyesebben és jobban
mondja Seneca:
„Úgy akarjátok-e ti elgondolni az istent, hogy nagy és békés és könnyed fölsége
miatt tisztelendő, barátságos és mindig a közelünkben van, s nem kell sok áldozattal
és vérrel megtisztelni (mert az az ártatlanok lemészárlásából fakadó gyönyörűség?),
hanem tiszta lélekkel, jó és erényes célokkal. Nem magasra halmozott sziklákból kell
neki templomot emelni, mindenki a szívében szentelje meg őt.”
124. Lactantius: Divinae Institutiones, VI.17.28: Igaz tehát Cicerónak ez a mondása,
s ugyanezt mondja Seneca is Erkölcsfilozófiájában:
„Itt van ez az erényes ember. Nincs rajta föveg és bíborruha, nem kíséri a lictorok
jeles serege, de semmivel sem kisebb, aki mikor mellette áll már a halál, nem
zavarodik meg úgy, mintha valami újdonságot látna. Aki, akár egész testének
kínpadot kell kiállnia, akár tűzet tartanak az arcához, akár keresztre feszítik a kezeit,
nem azt kérdezi, mit kell kibírnia, hanem hogy mennyire derekan.”
125. Lactantius: Epuome, 4. 3: Hosszú lenne fölsorolni, mit mondtak a legfőbb
istenségről Thales vagy Pythagoras vagy Anaximenes korábban, vagy később a
sztoikus Cleanthes és Chrysippus és Zenon vagy a mieink közül a sztoikusokat
követő Seneca s a híres Tullius, mivel mindezek megpróbálták meghatározni azt is,
hogy mi az isten, és azt is bebizonyították, hogy egyedül ő kormányozza a világot, s ő
nincs alávetve a természetnek, mivel ő nemzette az egész természetet.

XIX. UTOLSÓ SZAVAI ÉS A VÉGRENDELETE

126. Tacitus: Évkönyvek, XV. 63: És mivel még az utolsó pillanatban is bővében volt
az ékesszólásnak, odahívott titkárainak sok mindent tollba mondott: ezt az ő
szavaival közrebocsátott szöveget átformálni fölöslegesnek tartom.
Tacitus: Évkönyvek, XVI. 67: Tulajdon szavait idéztem (Subrius Flavusét), mivel
nem váltak közismertté, mint Seneca szavai...
127. Tacitus: Évkönyvek, XV. 64: Végül egy forró vízzel tele medencébe szállott,
közben meghintette a közelében álló szolgákat, és hozzátette, hogy italáldozatot
mutat be azzal a vízzel a Szabadító Iuppiternek. Ezután gőzfürdőbe vitték, és mikor
annak gőzétől kiszenvedett, minden gyászünnepség nélkül elhamvasztják. Így írta
elő végrendeletében, amikor még dúsgazdagon és hatalma teljében halála esetére
intézkedett.

XX. A GYORSÍRÁS JELEI

128. Isidorus Hispalensis: Etymologiae, I.22: Először Ennius talált föl ezeregyszáz
közönséges jelet.
Rómában először Tullius Tiro, Cicero fölszabadított rabszolgája írt magyarázatokat
a gyorsírási jelekhez, de csak az elöljárószókéhoz. Utána Vipsanius, Philargyrius és
Aquila, Maecenas fölszabadított rabszolgája, mind mást és mást adott hozzá. Végül
Seneca mindegyiket összegyűjtötte, elrendezte és számukat ötezernyire növelte. (Vö.
Erkölcsi levelek, XC. 25)

VIGASZTALÁS
A VÉLETLEN ESEMÉNYEK MIATT

I.1. [Habár az összes költők versei díszítik mindig az öledet, olykor belegondolva,
ezt a könyvecskét szerkesztettem neked a véletlen eseményekre, amelyet nem az
előttünk járók, hanem az utódaink mesélnek majd.]
2. ...Honnan kezdjük tehát? Ha jónak látod, a haláltól. „A legvégéről?”
Ellenkezőleg: a legfontosabbtól. Különösen e miatt retteg az emberi faj, s nem ok
nélkül: a többi félelem után ugyanis még van valami, a halál azonban mindent
elszakít. Más félelmek csak kínoznak bennünket, a halál mindent elnyel. 3.
Mindennek, amitől félünk, a végkimenetele erre figyel, s akik úgy tartják, hogy ők
nem félnek mástól, ettől ők is félnek. Minden más, amitől rettegünk, járhat vigasszal
vagy orvosolással. [Ez az egyetlen, amiben nincs vigasz. Ez az egyetlen köp az
orvosolásra.] Úgy alakítsd tenmagad, hogy ha valaki nyíltan halállal fenyeget,
nevesd ki minden fenyegetését.
II.1. „Meghalsz.” Ez az ember sorsa, nem büntetése.
„Meghalsz.” Azzal a feltétellel jöttem, hogy távozom.
„Meghalsz.” Általános törvény, hogy visszaadod, amit kaptál.
2. „Meghalsz.” Az élet utazás. Ha már sokat kószáltál, haza kell térned.
„Meghalsz.” Azt gondoltam, valami újat mondasz. Ezért jöttem, ezért cselekszem,
ehhez hoz közelebb minden egyes nap. A természet már születésemkor megszabta
nekem ezt a határt. Mi az, ami miatt méltatlankodhatnám? Erre esküdtem föl.
3. „Meghalsz.” Ostobaság félni attól, amit nem tudsz elkerülni. Ettől még az sem
menekül meg, aki halogatja.
„Meghalsz.” Nem elsőként, nem utolsóként. Sokan megelőztek már, s mindenki
követ majd.
4. „Meghalsz.” Semmi sem nehéz, ami egyszeri. Tudok az adósságomról. Olyan
hitelezővel állapodtam meg, akit nem lehet rászedni.
„Meghalsz.” Az istenek inkább, mert egyetlen halandót sem lehet ezzel
megfenyegetni.
5. „Meghalsz.” Ez az emberi szolgálat vége. Melyik épeszű ember neheztel a
vámszedőre.
[„Meghalsz.”] Miért? Én ne tudnám, hogy értelmes, de halandó lény vagyok. Az
értelmessel együtt halandó is.
„Meghalsz.” Minden ezzel a feltétellel születik. Ami elkezdődik, abba is marad.
Ahová a világ megy, én is arra kelek át.
6. TOLDALÉK. „Félek meghalni." Féltél volna megszületni és élni: az élet küszöbe
a halál kezdete, az élet pedig a halálhoz vezető út, vagy helyesebben: egyfajta
halál. Minden, ami születik, meghal. Minden, ami meghal, megszületett.
„Félek a haláltól.” Nem kell félni attól, amit a természet szükségszerűsége okoz.
7. „A lélek fél a haláltól.” Ha önmaga miatt, hiábavaló a félelme, mert a lélek
halhatatlan. Ha a testért aggódik, illendő jóság gondját viselni az ellenségnek.
„Iszonyodom a haláltól.” Ha valami rossz van a halálban, azt a halálfélelem csak
súlyosbítja. Ha semmi rossz sincs benne, akkor maga a félelem rossz. Ostobaság a
magunk baját növelni vagy előidézni.
8. „Meghalsz.” Inkább kiegyenlíted a test adóját, amivel a természetnek tartozik,
s később szabad leszel. Tedd szívesen, amit akaratod ellenére is megtennél. Kívánd,
ami csak szükségszerű. Nem hasznosabb, sőt nem is más a szükséghelyzetben a
megfontolás. Amit szántszándékkal teszünk, könnyebb lesz, s megszűnik
szükségesnek lenni, ha az önkéntesség társul hozzá.
9. „Tengeren fogsz meghalni" Nem az a lényeg, hogy hol, hanem hogy hogyan
halsz meg.
„Hová lesz a vagyon?" Ahonnan jött, oda tér vissza, vagyis a szerencse kezébe, s
innen ismét másokhoz vándorol, s senkinél sem marad sokáig. Csavargó
természetű, nem tud egy helyben meglenni.
III.1. „De lenyakaznak.” Mit számít, szelve vagy szúrva halok-e meg?
„De gyakran ütlegelnek, s sokan törnek rád karddal.” Mit számít, mennyi a sebed?
Halálos nem lehet több, csak egy.
„Idegen földön halsz meg.” Ez azt jelenti: útiköltség nélkül térsz haza.
„Idegen földön halsz meg.” Mindenhonnan egy út visz az alvilágba.
„Idegen földön halsz meg.” Amivel tartozom, kész vagyok megadni. Az uzsorásra
bízom, hol szólít föl fizetésre.
„Idegen földön halsz meg.” A halott számára nincs idegen föld.
„Idegen földön halsz meg.” Nem nehezebb az álom távol, mint otthon.
IV.1. „De fiatalon halsz meg.” A legjobb azelőtt meghalni, hogy vágynál rá.
„Fiatalon halsz meg.” Ez az egyetlen dolog, amihez ugyanannyi köze van az ifjúnak,
mint a vénnek. Nem kérdezik a hivatalunkat, nem kérdezik éveink számát.
Serdülteket és serdületleneket a sorsnak ugyanaz a szükségszerűsége hajt. Akkor a
legjobb meghalni, amikor még öröm élni. [Ugyan miféle erény akkor távozni, ha
kidobnak?]
2. „Fiatalon halsz meg.” Aki eljutott sorsa határpontjához, öregen hal meg. Mert
nem az a lényeg, hogy mi az ember életkora, hanem, hogy mi a határa.
„Fiatalon halsz meg.” Talán valami rossztól ment meg a sors; ha mástól nem, az
öregségtől.
3. „Fiatalon halsz meg.” Nem számít, hány évet éltem, hanem hogy mennyit
kaptam. Ha nem élhetek tovább, itt az öregségem.
V.1. „Temetetlen fekszel majd.” Mi mást válaszolhatnék erre, mint Vergilius híres
sorát:

könnyű, ha nincs temetésem .*

[Könnyű, ismétlem, olyan értelemben, hogy nincs könnyebb.] Ha semmit sem

érzek, nem számít nekem temetetlen testem hányattatása. Ha érzek, minden temetés
kínszenvedés.
2. „Temetetlen fekszel majd.” Mi a különbség, tűz, vadállat vagy az idő emészt-e el
engem, mindannyiunk utolsó eltemetője? Ez fölösleges, ha semmit sem érzek; ha
érzek, teher.
3. „Temetetlen fekszel majd.” Vagy elégetve, vagy elföldelve, vagy bezárva, vagy
elrothadva, vagy elfonnyadva és összeaszalódva, vagy kőre téve, ami lassanként
megeszik és kiszárít téged. Nincs temetés. Nem eltemetnek minket, hanem
kihajítanak.
4. „Nem temetnek el.” Mitől rettegsz egy holtbiztos dologban? Minden büntetés
határán túl van ez a hely. Az életnek sokkal tartozunk, a halálnak semmivel. Nem a
halottak, hanem az élők miatt találták föl a temetést, hogy a rút és büdös testeket
eltávolítsák. Egyeseket föld takart be, másokat tűz emésztett el, megint másokat a
csontokra rakott kő fedett be: így nem a halottakkal, hanem a szemünkkel vagyunk
kíméletesek.
TOLDALÉK. „Temetetlen dobnak félre.” A madarakat, a vadakat vagy a halakat
gyűlölöd? Ha aggódsz magadért, botot vagy őrt állíts magad mellé, hogy elűzze
azokat a tetemedtől. „Gúnyt űzöl a bajaimból. Mert nyilvánvalóan nem érzek sem-
mit.” Miért félsz hát attól, amit nem érzel? Mert ha éreznéd, megakadályoznád.
Egy még érző embert eltemetni gyilkosság. Ha nem fed be téged a föld, befed az ég.
Híres ez a sor:

Befedi a kék ég, kit nem fed koporsó.

6. „Megtagadják majd tőlem, a halottól a földet. Kőszívűség.” Nem ez kőszívűség,

te vagy puhány, aki azt hiszed, hogy nem érzőként is meg tudnak sérteni.
„Elföldeletlenül hagynak. Rettenetes még hallani is. Temetetlen dobnak félre. ”
Törődj a magad dolgával! Ezt a gondot bízd az élőkre!
VI.1. „Beteg vagyok.” Eljön majd az idő, amikor tapasztalatot szerzek. Nem csak a
tengeren vagy a csatában mutatkozhat meg a bátor férfi, megnyilvánulhat az erény a
betegágyban is.
2. „Beteg vagyok.” Ez nem tarthat egy életen át: vagy a láz hagy itt engem, vagy én a
lázat. Nem lehetünk mindig együtt.
„Beteg vagyok.” A betegséggel van elintéznivalóm. Vagy legyőz, vagy legyőzöm.
VII.1. „Rossz véleménnyel vannak rólad az emberek.” Jobban fölzaklatna, ha
Marcus [Cicero, ha] Cato, ha a bölcs Laelius, ha a másik Cato, ha a két Scipio
mondaná ezeket rólam. Manapság dicséretet jelent nem tetszeni a rossz
embereknek. Annak a véleménynek nem lehet tekintélye, amelyben az ítél el, aki
elítélendő.
2. „Rosszakat beszélnek rólad.” Fölzaklatna, ha ezt megfontolásból tennék, most
azonban betegségükben teszik. Nem rólam beszélnek, hanem magukról.
„Rosszakat beszélnek rólad.” Mert jókat nem tudnak mondani. Nem azt teszik, amit
megérdemlek, hanem amit szoktak. Bizonyos kutyák úgy születtek, hogy nem vadsá-
gukban, hanem szokásból ugatnak.
3. [„Az emberek rosszakat beszélnek rólad.” Ha okkal, akkor nem az terhes, amit
beszélnek, hanem hogy nem hazudnak. Ha ok nélkül, akkor ártatlanságom fölött
örvendezem, mert nyilvánvalóan igazat vágnának a fejemhez, ha tudnának.]
VIII.1. „Száműznek.” Tévedsz: bármit csináltam is, a hazámat nem hagyhatom el.
Mindenkinek egy a hazája. Senki sem vethet ezen kívülre.
„Száműznek.” Nem a hazámtól tiltanak el, hanem a helytől. Bármelyik földre lépek,
az enyémre érkezem. Egyetlen vidék sem száműzetés, hanem csak másik haza.
2. „Nem maradsz majd a hazádban.” Az a hazád, ahol jó. Az pedig, ami miatt jó, az
emberen, s nem a helyen múlik. Az ő hatalmában van ugyanis, ismétlem, hogy mi
lesz a sorsa: mert ha bölcs, vándor, ha ostoba, száműzött.
„Száműznek.” Ezt mondod: egy másik hely polgárjogával ajándékoznak meg.
3. TOLDALÉK. „Száműzetésbe kényszerítenek.” Ha önként, utazás az, nem
száműzetés. S ne feledd el, egyeseknek menekülés, másoknak visszatérés a
száműzetés. Vannak, akiknek sehol sem rosszabb, mint a hazájukban.
„Száműzetésbe vonulok.” Talán inkább nyugalomba. A nyomorúság álarca valódi
szerencsét takar. Legalább már a gyűlölettől biztonságban vagyok.
4. „Száműzetésbe küldenek.” Inkább próbára tesznek: meglátjuk majd, milyennek
mutatkozol a száműzetésben. Ha meghajolsz, igazi számkivetett leszel, ha
szilárdan állsz, híressé tesz száműzetésed, mint sokakat egykor, akik
győzhetetlenül és fényesen vonultak át a megpróbáltatásokon, hogy az őket
követőknek helyes utat mutassanak.
VIIII.1. „Fájdalom fenyeget.” Ha kicsi, viseljük el: könnyű a türelem. Ha erős,
viseljük el: nem jelentéktelen a dicsőség.
„Kiáltást sajtol ki a fájdalom” Míg nem sajtol ki titkokat.
„Az ember nem veheti föl a küzdelmet a fájdalommal.” A fájdalom sem az
értelemmel.
2. „Kemény dolog a fájdalom” Inkább te vagy puha.
„Kevesen tudták csak elviselni a fájdalmat.” A kevesek közé tartozunk.
„Természetünknél fogva gyengék vagyunk.” Ne akarjátok beszennyezni a
természetet: ő bátornak szült bennünket.
 „Meneküljünk a fájdalomtól.” Miért, hiszen üldözi a menekülőt? [Vessétek meg a
fájdalmat! Vagy vége lesz neki, vagy véget vet nekünk.]
X.1. „Nehéz számomra a szegénység.” Inkább te a szegénységnek. Nem a
szegénységben van a hiba, hanem a szegényben. A szegénység szabad, derűs és
biztos.
„Szegény vagyok.” Nem tudod, hogy egy vélemény, s nem a valóság miatt
szenvedsz: szegény vagy, mert annak látszol.
„Szegény vagyok.” Semmire sincs szüksége a madaraknak. Az állatok egyik napról a
másikra élnek. A vadaknak táplálására elég a pusztaság.
2. „Nem vagyok hatalmas.” Örülj: nem leszel féktelen sem. „Elszenvedhetek
igazságtalanságot.” Örülj: nem követhetsz azonban el.
„Ő jelentős összeget kapott.” Tehát kevélységet is.
3. „Sok pénze van.” Embernek tartod? Pénzeszsák ő. Ki irigykedik kincstárra,
pénzeszsákokra? 0, akit a pénz urának gondolsz, csak egy pénzeszsák.
„Sokja van.” Vagy kapzsi, vagy pazarló. Ha pazarló, nem lesz neki, ha kapzsi, nincs
neki. Ő, akiről azt hiszed, hogy boldog, gyakran jajong, gyakran sóhajtozik.
4. „Sokan kísérik.” A mézet legyek, a tetemet farkasok, a gabonát hangyák kísérik: a
zsákmányt kíséri az a tömeg, nem az embert.
5. TOLDALÉK. „Küszöbömet ostromolja a szegénység." Nem ostromolja, hanem
védi. Azt tanácsolom, önként szaladj elé, ha érkezik; békés, könnyed s a legkevésbé
sem költséges vendég lesz.
6. „Betört házamba a szegénység.” Fölöttébb éber őr a tolvajok meg a tolvajoknál
is rosszabb gyönyörök elrettentésére, a tömeg marásai, az ízetlen rágalmak és a
kapzsiság vagy pazarlás rossz híre ellen, ami ritkán ül máshol, mint a gazdagok
küszöbén — ezektől a hitványságoktól semmilyen más módon nem lehet megvédeni
a házad, csak ha a szegénység őrzi azt.
7. „Minden vagyonomat elragadta a zord szerencse.” Nem követett el vele
jogtalanságot: a magáét vitte. De régi és ismert ez a hálátlanság: a kapottról
elfeledkezve jól megtartjátok emlékezetetekben, amit elvettek. Ezért ritka és
langyos a hála, sűrű és forró a panasz.
8. „Megtagadta tőlem a keserű sors a szükséges ételt és ruhát." Máshol kell
szétnézni. Az erény nagylelkűbb, mint a szerencse. Semmit sem tagad meg, csak ha
ártalmas az ígérete, s a tagadás használ. Semmit sem ragad el, csak ha káros a
birtoklása, elvesztése hasznos. Nem vesz el, nem siettet, nem vonja vissza a kezét,
nem ráncolja a homlokát, nem húzza föl a szemöldökét, senkit sem néz le, senkire
sem hoz vészt, senkit sem szed rá. Nem dühöng, nem haragszik, nem morog, nem
változik. Mindig és mindenütt egy, hacsak nem édesebb napról napra kóstolgatva,
s nem szebb egyre közelebbről nézve.
9. Hogy igazán gazdag légy, tőle kérd: nem undorodik, nem kerget el, noha
próbára tesz. A megközelítése nehéz, a többi azonban lejtős, könnyed, vidám.
Amint elérkeztél hozzá, nem érzed a szegénységet.
10. „Minden javamtól megfosztott engem a sors." Becsap téged a közvélekedés,
minden halandó közös hibája. Mert egyáltalán nem javaktól, s hogy a javakat még
megengedjem, nem a tiéidtől, hanem amelyeket talán a köznép szokása szerint a
magadénak hittél, s csodálom, hogy még nem érted, hogy idegen javak azok.
11. „csupaszon és nincstelenül hagy itt a sors." Felöltöztet majd az erény, ha nem
köpöd le, s gazdaggá tesz majd, ha nem becsülöd többre az aranyat és a bíbort,
mint a nemes lélek díszes öltözékét. Ha nem így tennél, akkor valóban csupasznak
és nincstelennek mondhatnálak.
12. „Otthonomtól, családomtól, rokonaimtól és minden javamtól megfosztva mit
tegyek? Hová forduljak?” Azokhoz a kincsekhez, melyektől nem foszthatnak meg,
de amelyek mindenhonnan körülvetté, gazdaggá és díszessé tesznek.
„Szegény vagyok.” Az életben: a halálban boldogabb leszel. Senki sem élt annyira
szegényen, hogy ne kívánná a halálos ágyán, bárcsak még szegényebben élt volna.
XI.1. „Elvesztettem a pénzemet.” Talán az veszejthetett volna el téged.
„Elvesztettem a pénzemet.” De volt előtte.
„Elvesztettem a pénzemet.” Egy veszéllyel kevesebb leselkedik rád.
2. „Elvesztettem a pénzemet.” Ó, te szerencsés, ha elveszítetted vele együtt a
kapzsiságodat is. De ha az megmarad nálad, mégis mindenképpen szerencsés vagy,
mert egy oly rossz dolog anyaga elveszett.
3. „Elvesztettem a pénzemet.” És az mennyi embert veszejtett el! Most szabadabb
leszel az úton, otthon védettebb. Nem lesz örökösöd, de nem is félsz majd tőle.
Levette válladról a terhet a szerencse, és biztonságosabb helyre tette. Kárnak véled?
Vigasz ez. [Ha végül összeveted az elvesztett dolgokat az elvesztett undorral,
nyereségnek nevezed.] Sírsz, nyögsz, nyomorultnak nevezed magad, mert kiforgattak
a vagyonodból? A te hibádból annyira szörnyű ez a csapás. Nem viselnéd annyira
nehezen, ha úgy birtokoltad volna, hogy egyszer majd elveszíted.
„Elvesztettem a pénzemet.” Hát nem veszítette el korábban más, hogy a tiéd
lehessen?
TOLDALÉK. „Elveszítettem a pénzemet.” S vele együtt sok-sok gondot és az
állandó veszedelmet.
„Elvesztettem a pénzemet.” Meg az őrzése fáradságát és az elveszítésétől való
félelmet: így a pénz elveszítésével két jó dolgot, melyek mindenképpen jobbak az
elveszítettnél, nyugalmat és békét, találtál.
5. „Elvesztettem a pénzemet.” Jó, ha nem az veszejtett el téged, amit már sok
tulajdonosával megtett.
„Elvesztettem a pénzemet.” Ha téged annyira gyötör, ami nem a tiéd, s fájlalod,
hogy elveszik tőled, ami a másé, akkor tanuld meg azt összegyűjteni, ami valóban
a tiéd és örök, melyeknek a megszerzése is könnyebb, a birtoklása is nemesebb és
biztosabb: ha az erényt keresed, nem veszíted el.
6. „Elvesztettem a pénzemet.” Ébresztő! Azt álmodtad, hogy gazdag vagy.
„Sok pénzt veszítettem el.” Nagy terhet és kemény és súlyos szolgálatot őrzöl.
7. „Elveszítettem a pénzt, amit szerettem.” Rút szerelemtől szabadultál meg,
hiszen a pénz szeretete kapzsiság. Kevéssé szereted majd ezt, ezt kívánod kevésbé.
Mert tapasztalatból ismert a híres szatírasor:

kevésbé vágyik rá, kinek nincsen.

Még a nagy jó elvesztését is kívánni kell, amihez elválaszthatatlanul van

hozzákapcsolva egy nagyobb rossz. Sokkal többen haltak meg a gazdagság, mint a
nincstelenség miatt.
XII.1. „Elvesztettem a szemem világát.” Az éjszakának is megvannak a maga
örömei.
„Elvesztettem a szemem világát.” Milyen sok vágynak vágták el az útját! Milyen sok
embert nem látsz majd, akiket nem is szeretnék látni, hányat kellett volna kivájni!
Nem érted meg, hogy az ártatlanság része a vakság? 2. Ennek házasságtörést
mutatnak a szemek, annak vérfertőzést, amannak házat, amit megkívánhat,
emennek várost. A bűnök ajzószerei, a vétkek vezérei.
3.TOLDALÉK. „Elvesztettem a szemem világát.” Az élet hány undorkeltő dolgát
vesztetted el vele együtt! Hány rút látványosság tréfálkozását nem látod majd! Sok
bűn előtt torlaszolták el az utat.
„Nincsenek szemeim.” Sok vétked nem lett volna, ha ezek sohasem lettek volna.
„Megsüketültem.” Megmenekültél a hízelgők sugdosásától és a becsmérlők
szidalmaitól.
„Megnémultam.” Elvesztetted a hazudozás lehetőségét. Ha Cicero ét Demosthenes
némák lettek volna, tovább éltek volna és jobb halált haltak volna.
XIII.1. „Elvesztettem a gyermekeimet.” Ostoba vagy, aki halandók halálát siratod.
Mi ebben az új vagy meglepő? Mennyire ritka az efféle csapás híján lévő ház!
Hogyan, talán szerencsétlennek nevezed a fát, mert lehullanak a gyümölcsei? Ő is a
te gyümölcsöd. 2. Senki sincs a sebek hatókörén kívül. Viskóból is indul gyermeket
vivő halotti menet, indul palotából is. Nem ugyanaz a végzet rendje, mint az
életkoré. Nem úgy küldenek el mindenkit, ahogy érkezik. Mégis mi az, ami miatt
méltatlankodsz? Mi történt várakozásodon felül? Elvesztek a veszendők.
3. „De azt reméltem, hogy örökömbe lépnek.” De ezt senki sem ígérte meg neked.
„Odavesztek a gyermekeim.” Megvolt, kié legyenek inkább, mint a tieid. Kérésre
időztek nálad: a sors azért adta őket, hogy neveld; visszavette őket, nem el.
TOLDALÉK. „Elveszítettem a fiamat.” Inkább ezt mondd: nyugodtan és bizony
gyorsan küldtem előre, talán ma, s mit lehet tudni, melyik órában. Az életben nincs
bizodalmam.
5. „Elveszítettem a fiamat.” Elvesztetted egyszersmind a félelmet és a gondok meg
az aggódás végtelen anyagát, amelyektől megszabadulni csak úgy tudsz, ha vagy
te, vagy a fiad meghal. Csak a halál teszi nyugodttá az apát.
6. „Elveszítettem a fiamat. ” Ha kegyes volt, nincs már, amiért aggódj érte:
biztonságban van. Ha gonosz volt, éveid számának számontartóját, öregséged
siettetőjét vitted ki a temetőbe. Talán azt vesztetted el, aki azt óhajtotta, hogy
elvessz.
7. „Elveszítettem a fiamat. ” Ha erényes volt, örvendj, hogy a tiéd lehetett; ha
bűnökkel terhes volt, legalább örvendj, hogy elvesztetted: mindenképpen ismerd
föl a természet jótéteményét, mert ilyet adott vagy ragadott el.
8. „Összetört engem fiam keserű halála.” Hát nem hallottál Anaxagorasról?
Vajon elfelejtetted, hogy te nemzetted halandónak? Nem törik össze a bölcs sem
gyermekei, sem barátai elveszlése miatt: ugyanazzal a lélekkel viseli el halálukat,
amilyennel a magáét várja.
9. „Siratom egyetlen fiam halálát.” Ha siratod a halálát, sírnod kellett volna
születésekor is. Most befejezte, akkor pedig elkezdett meghalni. Neki éltél, élj már
magadnak!
1o. „Csecsszopó gyermekem szerencsétlen sorsa miatt sírok.” Az emberi dolgokat
nem kell siratni. Előre el kell gondolni valamennyit, ha még nem estek meg. Nem
fiad vesztét, hanem tudatlanságodat és azt sirasd, hogy elfeledkeztél
lehetőségeidről.
XIV.1. „Hajótörést szenvedtem.” Ne arra gondolj, mit veszítettél el, hanem hogy
megmenekültél!
„Csupaszon menekültem meg.” De megmenekültél.
„Mindent elveszítettem.” De velük veszhettél volna magad is.
 2. „Utonállókba botlottam.” Más meg vádlókba, tolvajokba, csalókba: minden út
telve csapdákkal. Ne panaszkodj, hogy belebotlottál, hanem örvendj, hogy kilábaltál.
XV.1. „Elszánt ellenségeim vannak.” Amint védőfelszerelést keresnél a vadak ellen
meg a kígyók ellen, úgy nézz körül segítségért az ellenségekkel szemben, amivel vagy
távoltartod, vagy lecsillapítod, vagy, ami a legjobb, megbékíted őket.
„Ellenségeim vannak.” Az rosszabb, hogy nincsenek barátaid.
2. „Elveszítettem a barátomat.” Biztos, hogy volt neked?
„Elveszítettem a barátomat.” Keress egy másikat, s ott keresd őt, ahol
megtalálhatod: a szabad emberhez illő tudományok, az erényes és helyes
kötelességek között. Keress a munkában! Ezt a dolgot nem asztal mellett keresik.
Keress egy derék embert!
„Elveszítettem a barátomat.” Légy bátor, ha az egyiket; szégyellő magad, ha az
egyetlent! Mi az oka, hogy ekkora viharban csak egy horgonyt vetettél ki?
XVI.1. „Elveszítettem derék feleségemet.” Vajon derék volt, amikor ráleltél, vagy
azzá tetted? Ha ráleltél, ebből megértheted, hogy ráakadhatsz még olyanra, amilyen
feleséged volt. Ha azzá tetted, bizakodj: a mű oda, de a mester él.
2. [„Nincs feleségem.” Nincs ellenfeled sem. Most már kezdesz a magad és a
dolgaid ura lenni.
„Derék és szép feleségemet elveszítettem.” Ostobához illik úgy szeretni a béklyóit,
mintha aranyból volnának.]
3. „Elveszítettem derék feleségemet.” Mi tetszett benne? Szemérmessége? Milyen
sokan elveszítették már sokáig őrzött szemérmességüket! Szépsége? Milyen sokan
kezdték az asszonyi rend gyalázatára az említett példák között! Örömödet lelted a
szavahihetőségében? Hányat láttunk, aki a legjobb feleségből a legrosszabb lett. 4.
Minden oktalan ember lelke, de különösen az asszonyé bizonytalan. Még ha derék
feleséged volt is, nem biztosíthatod, hogy ugyanolyan marad. Semmi sem annyira
változékony, mint az asszonyi szándék, semmi sem annyira ingatag. 5. Láttuk régi
házasságok végét és a válásnál is rosszabb együttlétben lévők csúf veszekedéseit.
Milyen sokan vannak, akik közös öregkorukban hagyták faképnél azokat, akiket ifjú-
korban megszerettek. Hányszor nevettünk aggnők válásán! Hány asszony híres
szerelme változott még híresebb gyűlöletté!
„De ő derék asszony volt, s az is maradt volna, ha élne.” A halálnak köszönheted,
hogy veszély nélkül bizonygathatod.
6. „Elveszítettem derék feleségemet.” Találsz majd hasonlót, ha semmi mást nem
keresel, csak derék feleséget. Te csak ne nézd a képeket meg az ősöket, se a vagyonát,
ami elől az első adandó alkalommal meghátrál a nemessége. Ezek sokáig viaskodnak
majd a szépségével: könnyebben irányítasz majd egy minden hiúságtól mentes
lelket. Nincs messze férje megvetésétől, aki túlságosan imádja önmagát. 7. Feleségül
jól nevelt s anyja bűneivel be nem szennyezett asszonyt végy, s ne olyat, akinek egész
vagyonok lógnak a füleiben, sem olyat, akit megfojtanak az igazgyöngyök, sem olyat,
akinek értékesebb a ruhája, mint a hozománya, sem olyat, akit körülhordozva a
városon nyitott hordszékében éppen olyan jól szemügyre vehet minden oldalról a
nép, mint tulajdon hitvese, sem olyat, akinek málháihoz szűk a ház. Az olyat
könnyen rászoktatod majd szokásaidra, akit nem rontottak még meg a nyilvános
megrontók.
8. „Elveszítettem derék feleségemet.” Nem szégyellsz sírni, s elviselhetetlen kárnak
nevezni? Egy dolog hiányzik, vajon őt gyászolod-e vagy sem. Amikor arra gondolsz,
hogy férj vagy, gondolj arra, hogy férfi is.
9. „Elveszítettem derék feleségemet.” Derék nővért vagy anyát nem lehet szerezni:
a feleség kívülről érkező jó. Nem azok közé tartozik, melyek csak egyszer jutnak
kinek-kinek osztályrészül. Sokakat föl tudnék sorolni, akik jobbat kaptak derék
feleségük meggyászolása után.
A halál, száműzetés, gyász, fájdalom nem az élet büntetései, hanem adói. Senkit
sem enged útjára sértetlenül a sors. Nem az a szerencsés, akit annak látnak, hanem
aki annak látja magát: márpedig nézd meg, milyen kevés helyen van otthon ez a
szerencse.

AZ ERKÖLCSÖKRŐL

1. Minden vétek tett. És minden tett szándékos, akár erkölcsös, akár gonosz, tehát
szándékos minden vétek. Félre a magyarázkodással! Senki sem vétkezik
akaratlanul.
2. A nevelés és a fegyelem alakítja az erkölcsöket; mindenki úgy gondolkodik és él,
ahogy tanulta. Ezért a jó szokásnak kell elűznie azt, amire a rossz rávett. - [Jól
tanít beszélni, aki jól tanít cselekedni.]
3. Nincs különbség abban, milyen szívvel teszed azt, ami bűnös, mert a tetteket
vizsgálják, nem a szívet. 4. Mert semmi dicséret nem jár azért, ha nem teszed,
amit nem tudsz megtenni.
5. Mi a legellenségesebb mind közül az emberrel? A másik ember.
6. Készségesen tűrd el, ami elkerülhetetlen. A fájdalmat legyűri a türelem.
7. Olyat kérj, amit sohasem bánsz meg.
8. Ne az érdekeljen, hogy milyen sokaknak, hanem hogy kiknek tetszel.
9. Csak arra ügyelj, hogy szívesebben hallgass, mint beszélj.
10. Sokakat lep meg váratlanul a bizonytalan halál. Úgy ítélj meg hát minden napot,
mint utolsót.
11. Ha meg tudod állni, ne légy szomorú, ha nem, ne mutasd ki.
12. A barátodat titokban figyelmeztesd, nyilvánosan dicsérd.
13. A szavakat a tettek, s nem a személyek alapján kell megítélni.
14. Gondold magad szónoknak, ha mindenki előtt meggyőzted már magadat.
15. Mint féktelen szolgáidat zabolázd lelked hatalmával nyelvedet, gyomrodat,
vágyaidat.
16. Amit el akarsz hallgatni, ne mondd el senkinek. Ha magadnak nem parancsoltál,
másoktól mért remélsz hallgatást?
17. Nevetséges dolog, ha valaki egy ártalmas ember gyűlölete miatt veszíti el a maga
ártatlanságát.
18. Szörnyszülötthöz hasonlít az aggkori kapzsiság. Mert mi ostobább dolog - ahogy
mondani szokták -, mint akkor növelni az útiköltséget, amikor már közel az út
vége.
19. Minden csecsemőt csupaszon vár a föld, hát nem szégyellsz mocskosabban élni,
mint megszületni?
20. Mi édesebb, mint hogy van barátod, akivel úgy merészelhetsz beszélni, mint
önmagaddal? [Teljes odaadással kell tehát óvni a ritkán föllelhető barátot, mert ő
egy másik önmagunk.]
21. Az számít, mi vagy, s nem az, mi van a birtokodban.
22. Nagy erőre vall semmibevenni a sértést.
23. Még nem vagy boldog, ha fogva tart a tömeg.
24. Ha boldog szeretnél lenni, először is erre gondolj: vedd semmibe, hogy semmibe
vesznek.
25. Mielőtt megígérsz valamit, gondold át, s ha megígérted, tedd meg.
26. Törekedj arra, hogy senki se gyűlölhessen okkal, s ha senkit sem tesz
ellenségeddé igazságtalanság, mégis sokakat tesz azzá a gyűlölet.
27. Pusztaságot keressen, aki ártatlanok közt szeretne élni.
28. A legderekabb és legszebb lélek isten tisztelője.
29. Tarts magad távol más házasságától.
30. Szüleiddel légy kötelességtudó, rokonaiddal készséges, barátaidhoz hű,
mindenkivel igazságos.
31. Kerüld a kegyetlenséget és kegyetlenség szolgáját, a haragot.
32. Nem élsz majd máshogy a pusztában, máshogy a fórumon.
33. Semmire se vágyj, amit megtagadtál, semmit se tagadj meg, amire vágytál.
34. Az emberekkel élj békében, a hibákkal viselj háborút.
35. Minden érzelem azt hiszi, ugyanabban az őrültségben leledzenek a többiek is,
mint ő.
36. Igen nagy hiba az, ha valaki nem a derekabbaknak, hanem sokaknak akar
tetszeni.
37. Szeretnéd, ha mindenki ismerne? Érd el előbb, hogy senkit se ismerj!
38. Helyes, ha nem vágysz dicséretre, de helyesebb dicséretre méltónak lenni.
39. Meghalsz: ostobaság attól rettegni, amit nem kerülhetsz el.
40. Rossz véleménnyel vannak rólad az emberek. De csak a rosszak. Nem tetszeni a
rosszaknak: dicséret.
41. Rosszakat mondanak rád az emberek: jót azonban képtelenek mondani. Nem azt
csinálják, amit megérdemlek, hanem amit szoktak.
42. Rosszakat mondanak rád az emberek: ha okkal, akkor nem az terhes, hogy
beszélnek, hanem hogy nem hazudnak; ha ok nélkül, akkor az ártatlanságom
nagy-nagy örömmel tölt el. Mert nyilvánvaló, hogy beolvasnának nekem, ha
tehetnék.
43. Nem a hazádban vagy: a hazád az, ahol jó neked. Az azonban, ami miatt jó
neked, nem a helyen, hanem az emberen múlik.
44. Nincs semmi nagyság az emberi dolgokban, csak a nagy dolgokat megvető lélek.
45. Mi az igazi gazdagság? Nem sóvárogni a gazdagságra.
46. Kinek van a legtöbbje? Aki a legkevesebbre vágyik.
47. Mit jelent jótéteményt adni az istennek? Istent utánozni.
48. Erényesebb dolog alapos mérlegelés után szeretni, mint azután mérlegelni, hogy
megszeretted.
49. A vitát a másik kezdje, a kiengesztelődést te.
50. Siess a szegény barát segítségére, sőt siess elébe!
51. A barátokat a kedvező dolgok teremtik, a kedvezőtlenek pedig bizonyosan
próbára teszik.
52. Rosszabb a titkolt gyűlölet, mint a nyílt. Éppígy kevéssé sért meg téged a fecsegő
ellenség, mint a hallgatag.
53. Csodálatos az értelem, amely nem akar nyilvánossá válni, mert örül, hogy
megértették.
54. Azt szeretné, hogy ráismerjenek, aki mutogatja tetteit.
55. Az alamizsna nem csak a kapónak használ, hanem az adójuknak is.
56. A jutalom reménye a fáradság vigasza.
57. Mi a legnagyobb szegénység? A kapzsiság.
58. A pénznek parancsolni kell, nem szolgálni.
59. Vétkeid egyetlen más beavatottjától se tarts jobban, mint tenmagadtól: másoktól
elfuthatsz, magadtól azonban soha.
60. Ki szegény? Aki csak magára ügyel.
61. Akitől sokan félnek, sokaktól fél az.
62. A szerencsétlenséget emeld magasba, a szerencsét szorítsd le!
63. Az igazi szerencse az ártatlanság.
64. A mihasznaság önmaga büntetése.
65. A rossz lelkiismeret mindig biztonságban van, a jó soha.
66. A vágy kezdetét tartja majd kordában az, aki a végére gondol.
67. A kapott jótéteményt sohasem szabad elfelejteni, az adottat viszont azonnal.
68. Erkölcstelen győzelem a mieink legyőzése.
69. Elég büntetés, hogy megbüntethettek.
70. Lassan válj ellenségessé, a barátságot mértékkel ápold!
71. Hagyj föl a viszályokkal!
72. A lélek képmása a beszéd.
73. Amilyen a férfi, olyan a beszéde.
74. Nagy dolog tudni a szó s a hallgatás idejét.
75. Aki nyugodt lélekkel vegyül a gonoszok közé, maga is gonosz.
76. Senkit se dicsérj, senkit se vádolj elhamarkodottan! Mindig gondolj arra, hogy az
istenek előtt teszel vallomást!
77. Hiba elhinni mindent, és hiba nem hinni semmit.
78. A vagyonnal élni kell, nem visszaélni.
79. Ne hidd, hogy van hely tanú nélkül!
80. Mentséget keresni hiba.
81. Bátrabb, aki a vágyat győzi le, mint aki az ellenséget veri le.
82. A legnehezebb önmagunkat legyőzni.
83. Igaztalanul haragszik, aki az övéire haragszik.
84. Úgy kezdj el szeretni, mintha nem lenne szabad abbahagyni.
85. Nagy dolgokban ha elmaradt is a siker, tiszteletre méltó a próbálkozás.
86. A lélek nemessége az érzés nemessége.
87. A test nemessége a nemes lélek.
88. Erényesebb, ha valakit nyugalomba kényszerített az öregség, mintha abban
talált.
89. Torz tükröt nyújt a beteg lélek.
90. Sohase legyen szomorú az arcod más szerencséjekor!
91. Ember vagyok: hogyan fogom elkerülni a szerencsém miatti gyűlöletet?
92.Ha szerencséddel kérkedsz, sokakkal együtt leszel gazdag.
93. Hogyan óvhatom meg legjobban a hatalmamat? Az alkalom féktelenségével.
94. Az ártatlanság melletti hely az őszinte vallomásé: ahol a vallomás, ott a
 lecsillapodott harag.
95. A komolyság hibának számít.
96. A jó bírónak nemcsak az a feladata, hogy megítélje mi büntetendő, hanem az is,
hogy mennyire.
97. Az igazság legközelebbi módja a szigorúság.
98. Igen nyugodt lenne az emberek élete a földön, ha kiirtanák ezt a két szót: enyém
és tiéd.
99. Aki fél a szegénységtől, attól félni kell.
100. Inkább a jótéteményeidből ismerjék barátaid az erődet, mintsem
igazságtalanságaidból!
101. A pénz nem elégíti ki a kapzsiságot, hanem fölzaklatja. Ezért kell neki mindig.
102. A pénz illik az ő erkölcseihez.
103. Hidd el nekem, nem lehetsz egyszerre gazdag és szerencsés.
104. Gyakrabban használd a füledet, mint a nyelved.
105. Mielőtt bármit mondanál, mielőtt bárkinek elmondanád, mondd el
önmagadnak!
106. Semmi különbség a haragos és az őrült között, pusztán egyetlen nap: az egyik
mindig haragszik, a másik mindig őrjöng.
107. Könnyedén élhetsz majd javaiddal, ha elkerülted mindazt, amit megrósz.
108. Amikor másoktól félsz, magadtól rettegsz. Mert gyakran lehetsz mások
társasága nélkül, de a magadé nélkül soha.
109. Ha jól fölkészültél, szégyelld, ha rosszat teszel.
110. Amiről meggyőződtél, állandó lesz; amire kényszerültél, alkalmi.
111. Másnak mindig bocsáss meg, magadnak soha!
112. Annyival növeled az erényt, amennyivel megkurtítottad a gyönyört.
113. Ostobaság örömödet lelned az álomban és félni a haláltól: az álom ugyanis a
halál folyamatos utánzása.
114. A derekaknak árt, aki a gonoszaknak kegyelmez.
115. Sokan, míg másokat szidnak, magukat rágalmazzák.
116. Semmi sem rútabb, mint más szemére vetni, amit a magadéra kellene.
117. Mint szabados szolgádat kormányozd lelked hatalmával a nyelvedet, vágyadat,
gyomrodat, és fojtsd el vágyadat. Ha nem vagy rá képes, egy kicsit fogd vissza!
118. Gyakran gyógyította meg azt az idő, amit az értelem nem tudott.
119. Aki a pénz és a vágyak imádata miatt hal meg, elárulja, hogy sohasem élt
önmaga miatt.
120. Ne mondj rút dolgokat! Mert csak lassan felejtődik el a tettek miatti szégyen a
 szavak révén.
121. Úgy élj, hogy inkább az urat dicsérjék, mint az uradalmat!
122. Megszokás kérdése az ártatlanság.
123. Nem az elítélés, hanem az ok teszi hitvánnyá az embert.
124. Méltán kárhoztatni valakit az elítélt büntetése; az alaptalan elítélés az elítélő
számára káros.
125. Ha valamit kigondoltál, gyorsan nyilvánvalóvá válik vitapartnereidnek.
126. Sohasem tartós a derekasság színlelése.
127. Amit másoknak felrósz, magadból ítéld meg!
128. Sokakat kell lekötelezni, keveset megsérteni. A jótétemények emléke ugyanis
törékeny, de az igazságtalanságoké makacs.
129. A feddésbe mindig keverj valami kedvességet. Könnyebben haladnak ugyanis a
szavak, ha az útjuk lágy, s nem érdes. Mert senki sem változik meg, aki elvesztette
a reményét, hogy megváltozhatik.
130. Valahányszor olyasmit írsz, amit ki kívánsz adni, jól vésd az eszedbe, hogy te az
erkölcseidről adsz kötelezvényt az embereknek.
131. Aki megharagszik a rabszolgákra és kegyetlen, eléggé megmutatja, hogy mások
fölött van hatalma, önmaga fölött viszont nincs.
132. Aki nem tud hallgatni, nem tud beszélni sem.
133. Könnyebb a szegénynek elkerülnie a megvetést, mint a gazdagnak az irigységet.
134. A jó élvezi tiszta lelkiismeretét.
135. Hitvány emberek esetében a legbiztosabb a gyors futás.
136. Egyetlen ház sem szűkös, amelyik sok barátot fogad be.
137. A legnagyobb szerencse, ha tudsz élni a szegénységgel.
138. A túlzott figyelem élesíti, a lankadás összetöri az elmét.
139. Sohasem szabad a bűnt bűnnel legyőzni.
140. Derék férfi az, aki odáig juttatta már a lelkét, hogy nem csak nem akar vétkezni,
hanem nem is tud.
141. Az uralkodók számára sokkal rosszabb a veszedelem, mint az elítélteknek: ezek
csak egy-egy embertől félnek, azok mindannyitól.
142. Vajon kérkedik-e majd a bátor azzal, hogy bátor, ha testi nyavalyája elgyöngíti?
Vajon kérkedik-e a gazdag vagyonával, aminek reményét tolvaj vagy zsarnok
rabolja el? Vajon kérkedik-e majd a nemesség, amely gyakorta vált méltatlanná, és
nyomorúságosakat szolgál?
143. Az ördög néha azzal kérkedik, hogy ő szerencsétlenséged gyilkosa, néha
boldogságod társai között nyöszörög.
144. Mindenféle módon kerülni, tűzzel-vassal irtani és teljes ügyességünkkel el kell
 távolítani a testtől a lankadást, az elmétől a tudatlanságot, a zendülést az államtól,
a meghasonlást az otthonunkból, s a mértéktelenséget minden dologból.
145. Valaki azt mondta, hogy a barátoknak mindenük közös, s hogy a barát egy
másik önmagunk. Két időpontra kell a legnagyobb gonddal lenni, egyrészt annak
az időpontjára, amit teszünk, másrészt annak az idejére, amit tettünk. Az isten
után az igazságot kell tisztelni. Ez az egyetlen, ami az istenek közvetlen közelébe
helyez minket.