KORMOS ANETT
Korábban be-
(SZÜLETETT1981., LENGYELTÓTI)
Balatonbogláron töltötte gyerekkorát,
Pécsett érettségizett, majd Szombathe-
lyen kommunikáció-művelődésszer-
vező szakon szerzett diplomát. Már
gimnazistaként megkapta az „Év toll-
forgatója” díjat, később alapító tagja
volt az Albatrosz című újságnak. A fő-
iskola elvégzése óta Pesten lakik és új-
ságíróként dolgozik. Számos lapban
jelentek meg publikációi (pl.: Népsza-
badság, Magyar Narancs, Szép Szó,
Irodalmi Jelen, Életünk 2000, Play-
boy), továbbá önálló rovata van a
Gyöngy és a Maxima című női lapok-
ban. 1996-ban jelent meg novelláskö-
tete Ingyen színház címmel, majd egy-
egy novellával feltűnt az Ígéretek 1 és
az Ígéretek 2 című antológiákban. 2010
óta tagja a Dumaszínháznak. Két kis-
lány és egy férj boldog tulajdonosa.
Kedves Tanulók!
bocsátást nyertetek már a betűk
országába és a számok biro-
dalmába, most remek lehetőség
nyílik arra, hogy a viccek vilá-
gába is kirándulást tegyetek. A
kiadványban sok-sok érdekes
feladat segít majd nektek ab-
ban, hogy elmélyült tudás bir-
tokosai legyetek, mire a tan-
anyag végére értek. Megismer-
hettek számos előadót, születé-
süktől egészen napjainkig, ér-
dekes és hasznos adatokat, sőt,
ami egy tankönyvben ritkaság,
még titkokat is. Ebben Kormos
Anett segít majd nektek, aki a
tankönyv szerzőjeként szinte
bennfentesként vezet majd tite-
ket komédiástól komédiásig.
www.ulpiushaz.hu
Borítófotó: Georgij Merjas
Ulpius-ház
a Facebookon
 KORMOS ANETT
Dumaszínház
Tankönyv és munkafüzet
 KORMOS ANETT

Dumaszínház
Tankönyv és munkafüzet

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2010
 A kötetet szerkesztette
Litkai Gergely

© Kormos Anett, 2010

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010

ISBN 978 963 254 379 6

 TARTALOMJEGYZÉK

Aranyosi Péter
Beliczai Balázs
Benk Dénes
Csenki Attila
Dombóvári István
Felméri Péter
Hadházi László
Kiss Ádám
Kovács András Péter
Kőhalmi Zoltán
Litkai Gergely
Lorán Barnabás
Mogács Dániel
Szomszédnéni Produkciós Iroda
Szupkay Viktor
ARANYOSI PÉTER
 – Hűha! Nem tűnsz valami vidámnak.
– Nem vagyok.
– Miért?
– Hagyjuk! Hosszú. Hangulatember vagyok és kész.
– Fellépésről jössz?
– Nem. Két hete nem léptem fel, és nem is hiányzik.
– Nem hiszem. Neked mindig úgy csillog a szemed a
színpadon, mint a „frássz”.
– Pedig nekem nem hiányzik a színpad. Én nem sze-
repelni szeretek, hanem dumálni. Most épp a kozmeti-
kából jövök, ahol vagy két órán át szórakoztattam a
kuncsaftokat. Alaposan kitomboltam magam.
– Vannak törzshelyeid, ahol rendszeresen kitombolod
magad?
– A haverok jelentik a törzstársaságot, de sajnos ők is
egyre kevesebben vannak. A barátságok a közös élmé-
nyek mentén szerveződnek, és amint az embernek gye-
reke lesz, az élményei szinte csak a családhoz kötődnek.
Hiába mondom én valamelyik haveromnak, hogy ugor-
junk el Írországba stoppal, mindketten tudjuk, hogy már
nem azokat az időket éljük. De nekem nagyon fontos a
régi banda egyben tartása, hiszen Rák vagyok, úgyhogy
mindent megteszek, hogy időről időre összerántsam
őket. Ezért főzőcskézek gyakran a haveroknak a telke-
men.
– Te hiszel a csillagjegyekben? Talán még a horosz-
kópban is?
 – Hát nem vagyok éppen az ezotéria elkötelezett híve,
a horoszkópban egyáltalán nem is hiszek, de abban
igen, hogy az azonos csillagjegyben született emberek-
nek vannak közös jellemvonásaik. A Vízöntő nőkről pél-
dául biztosan tudom, hogy bejönnek nekem.
– Nem kéne óvatosabban nyilatkoznod a Vízöntő nők-
ről? Mégiscsak egy könyvben fog megjelenni ez az interjú,
ami akár még a család kezébe is keveredhet.
– Igen, tudom, hogy egy könyvben… Anyám mondta
is, hogy te még csak most vagy köztünk, máris több
eszed van, mint nekem, mert velem ellentétben valami
maradandót teszel le az asztalra.
– Az anyukák nem szoktak elfogultak lenni a fiukkal?
– Más anyákkal nincsenek ilyen jellegű élményeim, de
azt tudom, hogy az én anyám kérdéssel is tud ölni.
Nagyszerű humorérzéke van, de ugyanakkor nagyon go-
noszul be is tud szólni. Egyszer azt mondta nekem: lát-
talak, kisfiam, a Showder Klubban, nagyon kell igyekez-
ned. Azt hiszem, nem tudta megbocsátani nekem, hogy
nem lettem pap vagy nőgyógyász. Vallásos asszonyként
ezt a két hivatást tudta volna elképzelni számomra.
Bocs, nem, az, ha hadtörténész leszek, az még belefért
volna. Ettől az egész őrülettől, ami most körülöttünk
van, nagyon félt. Jogosan egyébként.
– Miért? Te mindig olyan játékos, pajkos kisgyereknek
tűntél a képernyőn keresztül, erre most kiderül, hogy szo-
rongsz?
– Mondják, hogy annál személyiségrombolóbb nincs,
mint hogy állsz a színpadon és tapsolnak neked. Nem
szabad túl komolyan venned magad, nem szabad túl
komolyan venni a sikert, mert annál nagyobbat esel a
végén. Egyrészt emiatt, saját magam megvédése miatt
nem ölöm bele minden energiámat a stand-upba. Talán
még fél gőzzel se teszem bele magam. De még így is, így
is érzem a helyzetünk súlyát.
– És másrészt?
 – Nem vagyok maximalista. Az pedig már kiderült,
hogy akkor tudom magamból a legjobbat kihozni, ha
nem akarom magamból a legtöbbet kihozni. Tulajdon-
képpen olyan vagyok, mint ahogy Müller Péter (Sziámi)
énekli: tudatosan ösztönös.
– Azt mondta rád az egyik kollégád, hogy nem tanultál
meg semmit erről a műfajról, nem alkalmazol semmit,
amit kellene ebben a műfajban, de zseni vagy.
– Nem igaz. Sem az, hogy nem tudok semmit erről a
műfajról, sem az, hogy zseni vagyok. Lexikálisan szerin-
tem sokaknál felkészültebb vagyok humorból, stand-
upból. Az viszont igaz, hogy nem vagyok egy tudatos elő-
adó, mert az én stílusommal és személyiségemmel nem
összeegyeztethető az akarom szó. Egyetlenegyszer pró-
báltam tudatos lenni. Talán a harmadik vagy negyedik
dumaszínházas fellépésem alkalmával történt, hogy fel-
vettem az egyik fellépésemet magnóra, és megtanultam.
Az életben olyan rossz még nem voltam. Tulajdonképpen
nem is én voltam. Befeszültem, érződött rajtam a vizsga-
drukk, elfelejtettem áradni. Én nem a szakkönyvekre
támaszkodom, hanem olyan nálam élesebb szemű kollé-
gák véleményére, akik azt mondták, ne gondolkodjak, ne
tervezzek, hanem áradjak. Mert nekem az áll jól.
– Voltak még nagy bukásaid? Úgy szeretnék hallani a
kudarcaidról.
– Ezen az egy alkalmon kívül tulajdonképpen igazán-
diból még sosem buktam meg. Olyan volt, hogy nem rö-
högtek, de a végén nagyon megtapsoltak. Illetve volt még
egy alkalom, amikor 60 év körüli hölgyeknek léptünk fel,
akik nem annyira voltak fogékonyak ránk. Kiderült,
hogy Psota Irénre számítottak. De úgy nem buktam meg
sosem, hogy kimondottan miattam jött a közönség.
– Az nem lehet, hogy csak ennyi.
– Pedig de. Ha nekem jó kedvem van, ráerőltetem a
közönségre is, akár akarja, akár nem. Nem. Tényleg
nem, bocs, rosszat mondtam. Egy hatalmas bukásom
mégiscsak volt. Nagyon rossz hangulatban voltam, va-
lami lelki fájdalmam ért, ráadásul fáradt is voltam. A
Csillagok háborúját nyomtam, amivel korábban már
számtalanszor megríkattam a közönséget. De akkor na-
gyon rossz ritmusban, rossz dallammal adtam elő. Egy-
értelműen én voltam a hibás, nem lett volna szabad fel-
lépnem.
– Ha sosem lépnék fel, amikor rossz passzban vagyok,
más megélhetés után kellene néznem.
– Mondtam már, én nagyon hangulatember vagyok.
Épp emiatt félek. Mert én azért tudok ilyen jópofa gyerek
lenni, mert a hátsó alakzataim (szülők, feleség, gyerekek)
rendben vannak. De ha mondjuk a szüleimmel történik
valami, vagy a feleségem meghal, esetleg a gyerekeim
drogosok lesznek, akkor nálam is beüt a krach. Én még
nem tudok a színpadon olyan jókedvű lenni, mint Had-
házi, mert ő már profi. Amíg a családom biztosítja azt a
szeretetteljes hátteret, amit mindig, amíg nem kell hátra-
fele védekeznem, addig minden rendben.
– Tehát szinte mindig jókedvű vagy és boldog?
– Jó hangulatú pesszimista vagyok.
– De azért most így, itt velem szemben narancsot maj-
szolgatva mégsem tűnsz annyira hiperaktívnak, mint a
színpadon.
– Mindenkinek megvannak a technikái, hogyan pörge-
ti fel magát, és aztán persze arra is, hogyan áll le. 50
embernek ugyanúgy kell égni, mint 5000-nek. Én úgy
pörgetem fel magam, hogy mindig olyan témával kezdek,
ami engem foglalkoztat, ami nemrég történt velem, ami
még izgat. Ezekbe aztán annyira beleélem magam, hogy
közben felpörgök, a közönség pedig velem pörög. Észre
sem veszem, és közben elmúlik az izgalom is. Ezután
előjövök a fixekkel, de eddigre már egymásra hangolód-
tunk. Úgy nyugtatom le magam, hogy fellépések után
éjjel-nappal körbejárok valamelyik hipermarketben.
Ilyenkor bevásárolok a családnak, nézelődök, és persze a
Dizájn Centerbe is összeszedek ezt-azt.
– Hogy kerültél te a Dizájn Centerbe? És hogy lettél te
egyáltalán stand-upos?
– Minden a Rádiókabaréval kezdődött. Gyerekként ra-
jongó voltam, igazi fanatikus, betűrendben megvolt az
összes kabaré kazettán. Mivel akkoriban hétfőn nem volt
adás a tv-ben, apámmal minden rádiókabarét meghall-
gattunk a konyhában. Akkortájt (a 80-as évek közepétől)
megváltozott a kabaré, elkezdett a közélettel, a politiká-
val is foglalkozni. Mindez egybeesett azzal, amikor ne-
kem kezdett kinyílni a tudatom, ráadásul a politikára
mindig is fogékony voltam. Annyira nagy rajongó voltam,
hogy nem is tudok a Rádiókabaréban szerepelni, mert
még mindig úgy érzem, hogy ott áll a hátam mögött Mar-
ton Frigyes vagy Hofi. Ők ugyanis nagyon komolyan
gondolták ezt az egész humor dolgot. Én nem akarom és
nem is tudom ennyire komolyan beleélni magam ebbe a
világba.
– Nem akarsz a humorban maradandót alkotni?
– Nem szabad nekünk eltéveszteni a helyünket és a
szerepünket. Nyilván köztünk is van egy-két zseni, aki
majd hosszú távon meg tud maradni mint humorista,
aki akár tényleg képes lesz ezzel nyomot hagyni maga
után a humor történetében. De mi alapvetően vendéglá-
tós humoristák vagyunk, akiknek az a dolguk, hogy szó-
rakoztassák a nézőket, amíg esznek, isznak. Lehet ezt
ingben, nyakkendőben is csinálni, mindnyájan meg is
tudjuk, de attól még nem leszünk se jobbak, se többek
egy vendéglátós humoristánál. Nem érdemes áltatnunk
magunkat.
– Megint elkanyarodtunk. Szóval ott tartottunk, hogy
szeretted a Rádiókabarét.
– Nem csak szerettem, hanem fanatikus rajongója vol-
tam. Művelődésszervező-történelem szakos hallgató vol-
tam, és gyakorlatra a Rádiókabaréhoz kértem magam.
Én voltam az első gyakornok ott. Akkor én már ismer-
tem Fábryt, én szerveztem őt a gólyabálra fellépőnek. Jól
össze is haverkodtunk, képzelheted, milyen a hangulat,
amikor két nagydumás találkozik. Persze Fábry megígér-
te, hogy majd szól Farkasházynak, hogy oda akarok
menni gyakorlatra. Persze elfelejtett szólni. Ez csak ak-
kor esett le nekem, amikor Farkasházyhoz Fábryra hi-
vatkozva kopogtattam be. Szerencsére Farkasházy meg
azt hitte, ő felejtette el, hogy Fábry szólt neki. Tizennégy
éve vagyok a Rádió munkatársa. Együtt dolgoztam
Fábryval az élő Kabarécsütörtökben, és ő már akkor fel-
ajánlotta, hogy üljek be mellé az élő műsorba is, de én
nem akartam. Aztán a Fábry az Esti Showderbe hívott,
az asszisztense lettem. Dolgoztam még olyan műsorok-
ban, mint a Gyerek száj, az Osztálytalálkozó, a Mónika
Show, és Vágó István műsoraiban is. Ma már csak az
Esti Showder Fábry Sándorral van, a Rádiókabaré és a
Heti Hetes.
– Miért lettél művelődésszervező? Kellett egy kamu
szak a töri mellé?
– Nem, tényleg érdekelt a művelődésszervezés, vagyis
főleg a koncertszervezés. Ez is egy hosszú történet.
Egész gyerekkoromban utáltam a zenét. Szerettem a
Csillagok háborúját, szerettem kirándulni, tizenkét éve-
sen pedig elkezdtem barlangászni is. De a zene például
tényleg nem érdekelt soha. Aztán Mezei Ferkó barátom
elcsábított egy koncertre. Emlékszem, a színpadon egy
tíztagú zenekar állt a lehető legelvadultabb ruhákban, és
én akkor és ott beleszerelmesedtem abba a zenekarba.
Úgy hívták őket, Kabinet Rt. Tizennégy évesen már a
plakátjaikat ragasztgattam, később pedig koncerteket
szerveztem nekik. 92-ben pedig stoppal elmentem Íror-
szágba csakis a ska műfaj iránti rajongásom miatt. Ezek
a koncertek, koncertszervezések hozták meg a kedvem a
művelődésszervezéshez. Hozzáteszem, hogy a vendéglátó
szakközép után nem vettek fel azonnal a fősulira, úgy-
hogy volt egy négy év, ami alatt körbeutaztam a világot.
– Jól beszéltél angolul?
– Egyáltalán nem. Vagyis azt az egy mondatot tudtam,
hogy: bejössz a sátramba? De ez elég volt ahhoz, hogy
egymásba szerelmesedjünk egy ír kislánnyal, aki kiváló
nyelvtanárnak bizonyult.
– Csajozós vagy/voltál?
– Nem. Szerelmes típus vagyok. Sokat dumálok, sokat
udvarolok, szeretek is udvarolni, de ezek nem komolyak.
Látod, itt is kiütközik, hogy használom a stand-up ele-
meit, csak nem tudatosan: ha meglátok a közönség so-
raiban egy nagy mellű nőt, kizárt, hogy ne szóljak hozzá
egy-két kedves szót. De ez ösztönös, nem tudatos. So-
sem szólok ki megtervezetten. Olyanokat szólítok meg,
akik érdekelnek, akikkel van valami közös pont. Ilyen a
nagy mellű vagy a sok sört elfogyasztó néző. Szóval ren-
geteg haverbarátnőm van, van néhány múzsám is, de
szerelmes csak négyszer voltam. Rengeteg nőben megta-
lálom a szépet. Furcsa módon általában a nagyon jó nők
nem jönnek be. Úgy szoktam mondani, a szép nőket
meghagyom a fantáziátlan férfiak számára.
– Te kinyíratod magad otthon.
– Nem féltékeny a feleségem.
– Hanem milyen?
– Csendes, visszafogott, megbízható, fegyelmezett. Ő
az én reciprokom. Ő biztosítja azt a hátteret, amire
szükségem van. Nem bírnék olyan nővel együtt élni, aki-
vel arról szól a közös élet, hogy ki kit győz le. Én az a
fajta vagyok, aki szereti, ha elé teszik a reggelit. A felesé-
gemet azért szeretem, mert tudja, hogy bohém ember
vagyok, azt is tudja, hogy nem gátolhat meg a bohémsá-
gaimban. Nemhogy a perceimmel nem kell elszámolnom,
a napjaimmal sem.
– Mióta vagytok együtt?
 – Még a főiskolán jöttünk össze. Elég gyorsan. Ő biz-
tosan cáfolná ezt, azt mondaná, hogy ő már régóta fi-
gyelt engem, meg ilyenek.
– Á, ezt én sem hiszem. Ha régóta figyelt volna, bizto-
san nem ment volna feleségül hozzád. Van két fiad is. Ők
hogy viselnek téged?
– Megengedő apa vagyok. A feleségem szerint a fiúk
szemében én vagyok az aranyos, rendes, megengedő
apu, ő meg a házisárkány. Én nem emelem fel a han-
gom, nem verek a gyerekek fenekére. A jó zsaru, rossz
zsaru játékból én alakítom a jó zsarut. De könnyebb is
nekem, hiszen a feleségem tölt több időt a gyerekekkel,
szóval övé ennek a dolognak a nehezebbik fele.
– Hogyan keveredtél a Dumaszínházhoz?
– A Fábry-gegpartikon állandóan az életemet mesél-
tem. Mert ilyen vagyok. Akit szeretek, annak mesélek,
akár kéri, akár nem. Szóval állandóan fecsegtem, mesél-
tem, és amikor indult a Dumaszínház, Litkai felvetette,
hogy mi lenne, ha a színpadon is előadnám, amit nekik
már elmeséltem. Ő és a felesége, Aranyos Marica hóna-
pokig masszíroztak, hogy próbáljam ki magam a Godot-
ban is. Marica azt mondta: Peti, ezt neked találták ki. Én
valóban Fábry köpenyéből bújtam elő. Úgyhogy én tény-
leg Maricának köszönhetem a legtöbbet, ő a menedzse-
rem.
– Miért bújtál elő, amikor a saját bevallásod szerint ne-
ked nem lételemed a színpad?
– Ki akartam próbálni, hogy az a poén, ami az asztal-
nál öl, az működik-e közönség előtt is.
– Azt ne mondd, hogy nem érdekel a siker!
– El tudom viselni a sikert, de nem ez éltet. Megtap-
solnak, és kész. Ha megdicsérnek, hátba veregetnek, azt
egy fél óra múlva már el is felejtem. A durván negatív
kritika viszont nagyon kiborít. Azt szeretném, ha ez az
egész megmaradt volna klubműfajnak, ha az emberek
nem vinnék ki innen, amit adunk nekik.
 – Zavar, ha felismernek?
– Nem zavar, nem érdekel. Legszívesebben olyan len-
nék, mint Al Pacino Az ördög ügyvédjében: ülnék, és né-
zelődnék a metrón. De sajnos ezt már nem tehetem meg.
– Azt gondoltam, te olyan vagy, aki megőrül a boldog-
ságtól, ha alkalmat és társaságot talál arra, hogy egy pi-
cit dumálhasson.
– Az más, ha én magamtól megállok. Amikor van egy
szimpatikus társaság vagy egy csillogó fekete szempár,
akkor szívesen szórakoztatok. De én akarok letámadni,
és nem szeretem, ha engem támadnak le. Amit például a
boltban a csemegepultnál művelek, hogy egy picit felráz-
zam az eladókat, az egy komplett műsor. És ez nem any-
nyira értük van, hanem értem, mert én szeretem magam
körül a jó hangulatot. Állítólag ez a depresszió egy másik
formája. A beszédkényszer.
– Milyen a jó közönség?
– Szerintem a jó közönség szeret és figyel. A röhögés
se fontos. Azt szeretem, mikor azt hallom, hogy egy nő
visító hangon mondja maga elé, hogy: ez hülye. Amikor
nem is akarja ezt mondani, csak úgy kicsúszik. Akkor
érzem, hogy jó vagyok.
– Hosszú évekig megelégedtél a háttér emberi szerep-
körrel.
– Nem megelégedtem, hanem imádtam háttérember
lenni. Ma is imádok. Soha nem lennék főszerkesztő vagy
főnök. Apám évtizedekig volt egy országos nagyvállalat-
nak a vezérigazgatója. Szóval láttam, mit művel a fele-
lősség az emberrel. A felelősség egy darabig talán épít,
aztán legyalul. És azt sem akarom, hogy mások valósít-
sák meg az én álmaimat, úgy, hogy én rájuk kényszerí-
tem azokat.
– Apád mit gondol arról, hogy a fia mások szórakozta-
tásából él?
– Apám azt mondja, azt csináljam, ami jólesik, és ad-
dig, ameddig jólesik. Ő már tudja, hogy más idők járnak,
és több lábon kell állni, nem úgy, mint a szocializmus 40
évében, amikor ő volt fiatal.
– Hasonlítasz apádra?
– Külsőre nem, külsőre az öcsém hasonlít apámékra.
Míg a humorérzéket anyámtól örököltem, addig a nagy-
dumát apámtól. És abban is hasonlítok apámra, hogy az
adott szó fontos nekem. Ha azt mondom, ott leszek va-
lahol, akkor lehet ugyan, hogy kések, de ott leszek.
Apám ugyanez, csak ő nem késik, hanem előbb ér a
helyszínre. Amiben talán nem annyira, hogy apám na-
gyon hidegfejű. Például sosem költekezett. Sosem volt
farmerom, kérdezték is a haverok, hogy ha apám vezér-
igazgató, akkor miért nincsenek rendes ruháim. Én szív-
ember vagyok. Sok ismerősöm szerint ez kiszámíthatat-
lanná tesz. Az érdeklődésem sem éppen átlagos. A vécé-
ben tömkelegével vannak az akciós újságok, de vannak
olyan hadtudományos könyvek is, amelyeket 100 em-
berből 99 sose venne a kezébe, mert nem találná érde-
kesnek.
– Már a beszélgetésünk elején roppant vészjóslóan be-
széltél a humorista pályafutásod végéről. Azt gondoltam,
ti ezt mindhalálig…
– Tizennégy aktív és sok-sok passzív Rádiókabaré-
szakértés után pontosan tudom, hogy a humorista el-
múlik. Senki se gondolja, hogy ezt élete végéig csinálhat-
ja. Csak 1-2 szerencsés van, aki életének egy hosszú
szakaszában tudja ezt csinálni.
– És te nem tartod magad szerencsésnek?
– A nagy dolgokban szerencsés vagyok. Megvan min-
den végtagom, egészségesek a gyerekeim, egészséges a
családom. Az apró dolgokban, és a stand-up mégiscsak
apró dolog, viszont nem vagyok az. A teljesítményem, a
sikereim a hangulatomtól függnek, a hangulatomat pe-
dig nem nagyon tudom befolyásolni még egyelőre. Az el-
múlt öt év arról szólt, hogy megpróbáltam kikapcsolni a
rossz hangulatot, ez a profizmus, ezt tanuljuk.
 – Van ötleted, hogy mihez kezdesz majd, ha ez majd
nem működik?
– Az biztos, hogy nem fogok vendéglátózni. Előbb-
utóbb szerintem az lesz, hogy médiát fogok tanítani gye-
rekeknek. Kevés iskolaigazgató van, aki nem kapna egy
ilyen tanáron.
– Soha nem volt civil állásod?
– Szerintem a háttérember civil állás. De a te gondo-
latmeneted szerint nem volt. Az iskolapadból egyenesen
a Rádiókabaréhoz kerültem, sőt gyakornokként már fő-
iskola alatt is ott dolgoztam. Aztán szétszóródtam más
produkciókhoz is.
– Mire vagy ezek közül a legbüszkébb?
– Az Esti Showderben, a Heti Hetesben és a Rádióka-
baréban nyújtott munkámra vagyok a legbüszkébb. És
tudod, mit? Még a Mónika Show-ra is büszke vagyok,
hiszen a világ legszarabb műsorának nézőterét is mindig
meg tudtam tölteni. A verejtékre, az elvégzett munkára
vagyok büszke. Az, hogy stand-uposként működöm a
színpadon, arra nem vagyok büszke, hiszen ez egy
adottság, ezt kaptam, ehhez én nem tettem hozzá sem-
mit, de azért persze melegít a siker.
– Azt hittem, hogy ti mind most érzitek magatokat a
csúcson, hogy számotokra ez a Kánaán.
– Ha lenne havi három fellépésem, az tökéletesen elég
lenne. Jól kidumálnám magam, és kész. A Showder Klub
előtt egyikünk sem gondolta volna, hogy ennyire felpö-
rögnek körülöttünk a dolgok és ilyen sikerünk lesz. Ha
ezt előre tudom, talán másként döntök. Annak örülnék,
számomra az volna az ideális, ha még 30 évig tudnék
klub-jópofa lenni, és jól érezhetném magam. 30 szép,
nyugodt stand-upos évért odaadnám a jelen túldimenzi-
onált sikereit.
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. Állítsd fontossági sorrendbe az alábbi fogalmakat,

Aranyosi Péter értékítéletét szem előtt tartva!
a) gázsi
b) sör
c) nagy cicik
d) humor
e) nagy cicik

2. Ki Sziklai Tibor, és miért?

..................................................................................
..................................................................................

3. Mit csinált Péter a Mónika Show-ban?

a) semmit
b) ő volt Mónika sztájlisztja
c) ő volt Mónika
d) fogdublőrként dolgozott
e) helyes megfejtés

4. Melyik a kakukktojás?
TV Maci, Aranyosi Péter, Maci Laci, Micimackó, Suso-
gós Mackók, Szupkay Viktor, Süsü, Füles Mackó,
Balu

5. Írd le azt a három kérdést, amit feltennél Aranyosi

Péternek! Ügyelj arra, hogy egy kérdés egy sor, a betű-
típus pedig 12-es Times New Roman.

..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................

6. Keresd meg a képen Aranyosi Pétert!

BELICZAI BALÁZS
 – Némely kollégádnak felcsillant a szeme, mikor mond-
tam, hogy te is szerepelni fogsz a kötetben. Kíváncsiak
lettek, mert zárkózott embernek ismernek.
– Érdekes.
– Tényleg ilyen magadba forduló vagy?
– Nem.
– Aha, jól haladunk. Azt hallottam, hogy csak akkor
ered meg a nyelved egy picit jobban a szokásosnál, ami-
kor iszol. Csak hát nem nagyon iszol.
– Így van. Sajnos évek óta alkoholproblémákkal küz-
dök. Ez nálam azt jelenti, hogy nem mindig van kedvem
alkoholt inni, mikor a mellettem ülő barátaimnak meg
van. Ez gyakran nem egyszerű helyzet, de sokat javul-
tam az elmúlt években. Letettem a csipkeszörpöt.
– Szerinted nincs ellentmondás aközött, hogy szűksza-
vú vagy a magánéletben, a színpadon pedig a dumádból
élsz?
– Vannak, akik a színpadon szórakoztatóak, és azok a
magánéletben is, megint mások a színpadon érdekesek,
de civilben egyáltalán nem, míg vannak, akik a magán-
életben azok, de a színpadon…
– Jó, értem. És te melyik vagy ezek közül?
– Szerintem a környezetem jobban meg tudná monda-
ni. De valószínű, hogy ahány ember, annyiféleképpen
lát. Nyilván akinek a társasága feldob vagy inspirál, az jó
eséllyel tart szórakoztatónak a magánéletben is. Amúgy
nem törekszem rá, hogy középpontban legyek. Inkább
szemlélődöm, figyelek, aztán a morzsaként összegyűjtött
élményeket, tapasztalatokat kidumálom a színpadon.
Alsó tagozatban például, mikor két tanár egymással be-
szélgetett a folyosón, odaálltam, és hallgattam, hogy mi-
ről diskurálnak, egészen addig, amíg arrébb nem tessé-
keltek, hogy ilyet nem illik.
– Azokból az információkból építkezem, amiket mások-
tól szereztem rólad. Ha jól tudom, a szüleiddel élsz, de
már nem sokáig, mert megvetted a saját lakásod. Nem
csúsztál meg picit a fészek-elhagyó programmal?
– Későn érő típus vagyok. Gondold el: tizenkilenc éve-
sen még volt tejfogam! És akkor se magától esett ki, ha-
nem kihúzták, hogy megkezdhessük a fogszabályozást.
– Ráadásul az új lakásod, furcsa módon, szemben van
a szüleid mostani lakásával…
– Ez több szempontból praktikus. Így például mindig
tudok segíteni nekik, ha mondjuk le kell venni a bőrön-
döt a szekrény tetejéről, vagy mondjuk valamelyikük el-
esik, esetleg ha elesnek, miközben le akarják venni a
bőröndöt a szekrény tetejéről. De az sincs ellenemre, ha
az otthoni süti illatát áthozza a szél, és nem kell órákat
utaznom, hogy megkóstolhassam.
– És a vasalni való ingekkel se kell messzire menned…
– Mondasz valamit… Jó, elismerem, ez sem utolsó
szempont.
– Ez az utolsó pletyka, amivel szembesítelek, megígé-
rem. Tényleg kiraktad legóból a lakásodat egy kávézó-
ban?
– Van egy kis rész, amit több irányból osztok falfül-
kékkel, és nem tudtam máshogy 3D-ben modellezni.
Előszedtem a pincéből a huszonöt éve nem használt
legóimat, a királyi vár még egyben volt. Ehhez hozzátar-
tozik, hogy van egy belsőépítész ismerősöm, aki segít.
Neki kellett prezentálnom az ötletet abban a Nagymező
utcai kávézóban. Mondott pár javaslatot, akkor szétszed-
tük, átépítettük. Persze néztek, hogy két felnőtt ember
nekiáll ott legózni. Nekem viszont fontos, hogy minden
kézre álljon, az alkatomhoz illő legyen. Lassan egy éve
tart a felújítás, szóval ezt sem kapkodom el. Mindent
alaposan megfontolok, hiszen amit most kiválasztok,
azzal lehet, hogy évekig kell együtt élnem.
– Gondoltam, megkérdezem, mikorra tervezed a nősü-
lést, már ha tervezed egyáltalán, de ezek után, azt hi-
szem, felesleges. Lévén, hogy a terv és a megvalósítás
között nálad évtizedek telnek el.
– Pedig tervezem. Sőt, amint megvan az ideális alany,
nem fogok habozni, hanem el fogom venni. Most viszont
nincs barátnőm, nem tudom, hogy mikor jelenik meg ez
a könyv, de jelenleg szabad a szívem. És a testem. Eb-
ben a pillanatban még bárkiből lehet Beliczai Balázsné!
Úgyhogy senki se adja fel!
– A szüleid láttak már fellépés közben?
– Igen, az első két alkalom érdekesen alakult. Nyár
volt, rekkenő hőség, az én számom után nem bírták to-
vább, és hazamentek, holott még tartott a műsor. A du-
maszínházas kollégák neheztelve néztek rám, hiába
mondtam, hogy édesapám szívbeteg. Visszakérdeztek,
hogy a húgocskád és az anyukád is szívbeteg? Nem,
csak egy kocsival jöttek… A második alkalom annyival
volt súlyosabb, hogy apukám a nézőtér közepén ült, és
az előadásom közben jött rá a köhögőroham. Azóta per-
sze semmi ilyen nem volt, meg büszkék rám, de nem
szeretik, ha néha poénból a szemükre vetem, hogy „nem
tudnak viselkedni”…
– Mindig támogatott a család? Milyen volt a gyerekko-
rod?
– Színes, mindig találtam magamnak valami elfoglalt-
ságot. Imádtam rajzolni, verseket vagy jeleneteket írtam,
bűvészkedtem. Unokatesóimmal filmet forgattunk, szín-
házat csináltunk. Én terveztem a jelmezeket és a díszle-
teket, amiket aztán együtt kiviteleztünk. Egyszer még a
Nyugdíjasok délelőttje című magazinműsorba is bekerül-
tünk, mint ideális család. Ez volt életem első interjúja,
utána a műsor szakértője, dr. Ranschburg Jenő elemez-
te a mondataimat. Pár éve a főiskolán, pedagógiaszigor-
laton kérdezték, hogy mi mindent olvastam Ranschburg
Jenő munkáiból. Mondtam, hogy „én tőle semmit, de ő
már elemezte az én gondolataimat”. Erre azért felkapták
a fejüket.
– Hogy a kreativitásodnak nincsen gátja, azt az is bi-
zonyítja, hogy számos iskolában képezted, képeztetted
magad.
– Már a gimnáziumban mindent biztosítottak, hogy
kiélhessem az exhibicionizmusom. Az Irodalmi Színpa-
don főszerepeket kaptam, tanárparódia-műsorom az is-
kolai napok hivatalos programja volt. A teljes tanári kar
és az igazgatóság is beült. Volt, aki megsértődött, persze
egymás paródiáin mindig jól szórakoztak. Mint sokan,
én is megpróbáltam a Színművészetit, de a felvételin a
második rostánál tovább soha nem jutottam. Egyik alka-
lommal elhatároztam, hogy olyan produkcióval megyek,
amilyet ott még sohasem láttak. Megtanultam a Szom-
szédok című tévésorozat 38. epizódjából Vágási Feri egy
hosszabb szövegét, és azt vittem monológként. Ebben a
nyomdászszakszervezettől a Janka néniig volt minden.
Gondoltam, hogy a Hamlet már a könyökükön jön ki,
mert mindenki azzal készül, én viszont valami mellbevá-
gót akartam. Sikerült. Látszott, hogy ilyet még soha nem
láttak, s hogy ilyet soha többé nem is akarnak látni…
Gór Nagy Mária szerencsére felkarolt, a
színitanodájában rengeteget tanultam.
– Sok mindennel próbálkoztál, mielőtt a humorral egy-
másra találtatok. Mesélsz ezekről?
– Két és fél évet jártam a Bartók Béla Konzervatóri-
umba, ének tanszakra. Izgatott, hogy meddig tudok el-
jutni a klasszikus énektechnika elsajátításában. Hát
nem addig, ameddig szerettem volna. Abban az időben
még kötelező volt a katonaság, de választhattam helyette
az úgynevezett polgári szolgálatot, így kerültem a buda-
pesti Vörösmarty Gimnázium drámatagozatára, ahol az
Országos Diákszínjátszó Fesztivál megszervezése volt a
feladatom. Napi négy óra munka, tetemes zsold, szeret-
tem ezt az időszakot. Közben tagja lettem egy hajcihős
társulatnak, megtanultam gólyalábon járni, lufiból álla-
tokat hajtogatni. Rengeteg családi napon vettünk részt,
mulattattunk minden generációt, ezt is nagyon élveztem.
– Számos dologgal megpróbálkoztál, ezek többségéhez
érzéked is volt, és állt, áll mögötted egy támogató család.
Nem az lett volna normális, ha valami rendes hivatást
választasz?
– De igen. Többek közt ezért is végeztem el az ELTE
tanítóképzőjét. Persze egy percet sem tanítottam, leszá-
mítva a vizsgatanításokat. Egyrészt rájöttem, hogy gye-
rekeket tanítani nagyon felelősségteljes dolog, másrészt
a fellépésekre való készülés teljes embert kíván. Nem
beszélve arról, ha éjjel megérkezem egy fellépésről, nem
tudnék másnap nyolckor olvasásórát tartani. Csak olyat,
hogy a gyerekek olvasnak, én meg közben alszom.
– Hogyan jött a Dumaszínház?
– Emlékszem, neveléstörténet-vizsgára kellett készül-
nöm, de a neten láttam, hogy öt napja nyílt egy „Stand-
Up Comedy Club”. Akkor még családias volt a hangulat,
mind a hat néző nagyon jól érezte magát. Ott voltam az
első tehetségkutató esten is, majd a többin, mikor valaki
guminővel táncolt vagy élő tyúkkal zsonglőrködött. So-
kaknak az ilyen produkciók adták meg a végső lökést,
hogy ha ezek ki mertek állni, akkor ő mért ne. Engem
viszont az akkori nagyok fellépései inspiráltak. Éreztem,
hogy ez egy nagyon jó társulat, és izgatott, hogy én is tag
lehetek, ha sikerül megütnöm egy bizonyos mércét.
– Izgultál az első fellépésen?
– Nem, mert akkor még nem volt vesztenivalóm. Gon-
doltam, megpróbálom, legfeljebb nem sikerül. Fél év
után viszont már más volt a helyzet, a huszadik fellépés
után már nem mentegetőzhet az ember, hogy most jöt-
tem be az utcáról, senkinek ne legyenek elvárásai. De
azért így se kell nagyon izgulni, mert a stand-up szeren-
csére elég kötetlen műfaj. Ha valami nem úgy jön ki,
ahogy szeretted volna, kimagyarázhatod, jó esetben pe-
dig pont azzal lesz sikered. Egy énekvizsga a konziban,
na, az durva! Ott nem lehet hibázni, ha csak egy taktus-
sal is arrébb lépsz be, a zongorakísérő már nem tud kö-
vetni, ott nagyon be lehet égni. Egyszer egy olasz dalnak
a színpadra lépés pillanatában teljesen elfelejtettem a
szövegét. Nagyszabású növendék-hangverseny volt, zsú-
folt nézőtér. A zongorista már játszotta a bevezetőt, olyan
volt, mint egy rémálom. A dallamot pontosan tudtam, a
szöveget meg végül halandzsáztam. Cinquecento… maf-
fiózó… sole mio… materazzi… del piero… az összes olasz
szót beletettem, ami csak eszembe jutott. Szerencsére a
közönség nagy része nem ismerte ezt a dalt, és nem tu-
dott olaszul. Az énekhangommal nem volt baj, ezért nagy
tapsot kaptam.
– Voltak emlékezetes bukásaid?
– Attól függ, mit nevezünk bukásnak. Egyszer beállí-
tottak egy sötét sarokba, hogy itt kellene föllépnem,
mondtam, jó, csak adják ide a mikrofont, mire mondták,
hogy ja, az nincs. Egy évzáró céges rendezvényen meg
közvetlen előttem levetítettek egy lírai összeállítást az
abban az évben elhunyt dolgozókról, hogy ezzel emlékez-
zenek rájuk. Mindenki elérzékenyült, volt, aki sírt, majd
bejelentették, hogy most pedig Beliczai Balázs szórakoz-
tatja önöket. Hát ott se kaparták a falat a nevetéstől.
– Szereted, ha megismernek és megszólítanak az ut-
cán?
– Szerencsére ez nálam pont olyan mértékű, ami még
nem terhes. Madonnának nyilván sokkal nehezebb le-
mennie a közértbe. Egy ideig azért nekem is furcsa volt,
hogy ismeretlenek mosolyognak rám, nemcsak lányok,
fiúk is. Ez régebben nem volt jellemző. De álltam én a
barikád másik oldalán, gyerekként mindig izgalomba
jöttem, ha megláttam valakit a tévéből életnagyságban.
Autogramokat is gyűjtöttem, még huszonéves fejjel se
voltam rest odamenni kedvencemhez, John Cleese-hez
vagy Hofi Gézához. Igaz, hozzá oda se kellett mennem,
mert a Madách Kamarában egy öltözőnk volt. Volt egy
pármondatos szerepem az esti előadásban, Hofi meg
mindig utána jött egy késő esti show-val, így gyakran
összefutottunk. A másik két öltözőben az esti előadás
főszereplői voltak, ezért jöhetett létre ez a számomra
megtisztelő beosztás. „Balázs barátomnak szeretettel”,
így dedikálta, nagy becsben tartom.
– A színészetet miért hagytad abba?
– Játszottam kisebb szerepeket tévésorozatokban meg
filmekben, de be kellett látnom, hogy a drámai véna hi-
ányzik belőlem. Valahogy mindig a vígjátékok meg az
ökörködés vonzottak. De a színészet nem csak ebből áll,
a komédia mellett a tragédiában is otthon kell lenni, ne-
kem viszont mindig csak a hülyeségen járt az eszem. Ha
egy szomorú verset kellett elszavalni, nekem meg éppen
jókedvem volt, képtelen voltam gombnyomásra elszomo-
rodni. Ilyenkor a színésztanárok a Sztanyiszlavszkij-
módszerrel segítenek: addig aláznak, hogy ilyen meg
olyan tehetségtelen vagy, míg el nem szomorodsz, és az
arcodon megjelenő valódi bánattól máris hiteles lesz a
produkció. Akinél meg ez sem jön be, azt eltanácsolják a
pályától…
– Számodra mi kényelmesebb: mást vagy magadat
alakítani?
– Valószínűleg a színészi énemből fakad, hogy szere-
tek mások bőrébe bújni. Ebből mára a paródia maradt,
bár egyre kevesebb az olyan egyéniség, akit érdemes ki-
figurázni. Nem vagyok parodista, de szívesen színesítem
ilyen elemekkel a műsorom.
– Gyakorolsz? Képzed magad?
 – Tükör előtt nem szoktam gyakorolni, ha erre gon-
dolsz. A közönség a tükör, a reakcióikból pontosan lehet
tudni, hogy milyen irányba érdemes továbbmenni.
Amúgy nem tudom, hogyan képezhetném magam.
Igyekszem pallérozni az elmém, hogy vágjon az eszem,
hogy ha például egy mondatot be akarok fejezni intelli-
gensen.
– Villámkérdésekkel támadok. Határozott egyéniség
vagy?
– Igen. De nem biztos… Talán.
– Mennyire vagy szemérmes?
– Ne haragudj, de erről nem szeretek nyilvánosan be-
szélni.
– Mivel lehet kihozni a sodrodból?
– Hülye villámkérdésekkel.
– Na jó, ebből elég. Sosem tudom, hogy mikor viccelsz…
– Mesélik, hogy utoljára akkor láttak nagyon ideges-
nek, mikor egy légy rászállt a vacsorámra. Emlékszem,
megpróbáltam elhessegetni, de nem hogy nem szállt el,
csak még pofátlanabb lett. Ettől elborult az agyam, egyre
hevesebben csapkodtam, az meg juszt is visszaszállt,
már repült minden, a kaja, a poharak. Anyám meg, hogy
valahogy kijózanítson, engem kezdett csapkodni, így
visszagondolva, szép jelenet lehetett.
– A stand-upot főállásban csinálod, vagy van mellette
egyéb munkád?
– Jelenleg nem foglalkozom mással. Ez lehet, hogy ve-
szélyes, mert az a biztos, ha az ember több vasat tart a
tűzbe. Mi van, ha egy nap elhagy a múzsa, vagy új te-
hetségek kiszorítanak? Több lábon kéne állni. Ami még
érdekelne és főállásban tudnám csinálni, az a luxusho-
tel-tesztelés! A világ legpazarabb szállodáit, fürdőit véle-
ményezném, hivatalos felkérésre. A fizetésemért értéke-
lést írnék a szolgáltatásokról, a masszázstól az éttere-
mig.
 – Nem tűnik túl reálisnak… A média tudna neked olyan
állásajánlatot tenni, amit elfogadnál?
– Szívesen lennék riporter. Szerintem jó beszélgetése-
ket csinálnék, mert alapvetően érdeklődő vagyok. Ki tud-
ja, egyszer talán összehozok egy könyvet, amiben a leg-
jobb magyar női sztendaposokkal készítek interjút!
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. Hány éve tart Beliczai Balázs lakásfelújítása, és szá-

mold ki, hány évig fog még tartani, ha Balázsnak
2010-től a tanításból kell megélnie?

2. Mennyibe kerülne Balázsnak, hogy Baló Györggyé

alakuljon, és pontosan milyen beavatkozásokra lenne
szükség? Válaszd ki a helyes megoldást!
a) 1 250 000 Ft (ráncleeresztő műtét, hajhagyma-
ritkítás, heti 26 szemkiguvasztásra specializáló-
dott személyi edző által irányított tréning, be-
szédhibák kialakításában profi beszédtanár fog-
lalkozásain való örökös részvétel)
b) 0 Ft és egy méhcsípés szem alatt

3. Rakd ki legóból a lakásodat, fotózd le, és a képet

küldd el Beliczai Balázsnak! Ha ez megvan, csöngess
be Balázshoz, és valósítsd meg otthonában lakberen-
dezési elképzeléseidet!

4. Karikázd be a helyeset! (Akár több helyes megfejtés is

lehet) Beliczai Balázs egy:
a) gumiarcú humorista
b) faarcú humorista
c) faarcú gumiarcú humorista
d) magas, vékony férfi
e) mér? humorista?

5. Vedd el a mérőszalagot! Most tedd el! Majd amikor

meglátod Beliczai Balázst a tv képernyőjén, vedd elő
újra, mérd meg Balázs magasságát, és írd be a pontok
helyére!
….. cm
6. Ki a gyerek? Melyik gyerekkori fotó melyik humoris-
tához tartozik? Kösd össze!

Kovács András Péter

Bálint Ferenc

Beliczai Balázs

Mogács Dániel

Dombóvári István
BENK DÉNES
 – Van sejtésed, mit gondolnak rólad azok, akik nem
ismernek? Azért kérdezem, mert te szerintem olyan jó kis-
fiúsnak tűnsz.
– Nem tudom. Ezen még sosem gondolkodtam. Azt fel-
tételezem, hogy aki nem ismer, az nem talál túl barátsá-
gos figurának. Alapból olyan az arcom, hogy nem na-
gyon akarnak odajönni. Lehet, hogy csalódást okozok
most az olvasóknak, de alapvetően nem vagyok vidám
ember. Ami nem egyenlő azzal, hogy boldogtalan vagy
bánatos vagyok, csak nem kacagok éjjel-nappal. Sokan
valamiért azt gondolják, hogy aki színpadon bohóckodik,
az civilben is bohóckodik. Pedig a színpadon többnyire
kiéljük az ilyen hajlamainkat.
– Picit úgy mondod ezt, mintha zavarna a közönség ra-
jongása, elvárásai.
– Pedig nincs erről szó. Én nagyon is érzem és szere-
tem, hogy a közönség pozitívan viszonyul hozzánk. Órá-
kat is képes vagyok elbeszélgetni valakivel, aki odajön
hozzám, töltekezem mások szeretetéből. De kétségtelen,
hogy amikor a temetőben ujjongva megrohannak, hogy
gratuláljanak az OTP-reklámban nyújtott alakításomhoz,
míg mellettem gyászolók állnak, akkor nehéz megtalálni
a megfelelő szavakat. És amikor a villamoson egypár ré-
szeg átüvölt a többi utazó feje fölött, hogy megismerlek
ám, Kiss Ádám, azt sem annyira szeretem. De ezek nem
a közönséggel való kapcsolatomat példázzák, ezek csu-
pán extrém esetek. Szórakozni, kikapcsolódni viszont
tényleg nem könnyű nekünk, mert nem tudjuk elenged-
ni magunkat, hiszen állandó „megfigyelés” alatt va-
gyunk.
– Tudom, hogy Csenkivel jó barátok vagytok. Ez csak
azért furcsa, mert szinte mindenben különböztök. Többek
között abban is, ahogy nyilatkoztok. Míg te szinte nyom-
daképesen válaszolsz a kérdésekre, addig ő összevissza
csapongott.
– Ez a bagázs olyan, mint egy nagy egyetemi közösség,
ahol mindenki haver, de vannak barátok is. Csenkivel
csaknem együtt indultunk, és valahogy összekovácso-
lódtunk. Több klikk van a csapaton belül, vannak, aki-
ket inkább a kollegialitás, a közös munka hoz össze, mi
is sokat dolgozunk együtt, mégis elsősorban barátok va-
gyunk.
– Te mindig nagyon nett vagy, mindig be van lőve a sé-
ród, makulátlan a ruhád. Fontos számodra, hogy kifogás-
talan legyen a megjelenésed?
– Én egyáltalán nem gondolom úgy, hogy mindig nett
vagyok. Ha látnál otthon… Reggel fölkelek a szakadt pó-
lómban meg a kitérdesedett mackómban, és sokszor
egész nap a pizsimben vagyok. Talán amikor kimozdulok
otthonról, ezt az állapotot próbálom kompenzálni. Rá-
adásul mióta megismernek, észrevettem, hogy az embe-
rek tüzetesen megnézik, mit viselek. Megnézik, milyen
cipő, milyen nadrág, milyen póló van rajtam. Ez egyálta-
lán nem zavar, de nem akarok magamon ezáltal sem
támadási felületet hagyni. De mindezzel együtt nagyon
keveset foglalkozom az öltözködéssel, és nagyon utálok
vásárolni.
– Ha én lennék Kozsó, akkor azért beválogatnálak egy
fiúbandába. Biztosan buknak rád a csajok.
– Úristen! Nem érzem ezt. Sem a vágyat arra, hogy be-
kerüljek egy ilyen bandába, se azt, hogy sikítva őrjönge-
nének a lányok, ha meglátnak az utcán. Inkább a kont-
raszt nagy a között, amikor még nem szerepeltem gyak-
ran a tv-ben, és a mostani állapot között. Míg most je-
lentkezők is vannak, akkor a közeledésemre nyitott lányt
sem volt könnyű találni. Talán genetikailag lehet kódolva
a nők agyába, hogy míg az ősidőkben arra a fickóra buk-
tak, amelyik a kis kezével leölte a medvét, ma arra, ame-
lyik anyagi biztonságot tud nyújtani. De ha valaki vala-
miben jó, az mindig mindenki számára vonzó, legyen az
nő vagy férfi. Abban tévednek még sokszor az emberek,
hogy 100 százalékig azonosítják az embert azzal, amit a
színpadon mond. Természetesen lehet következtetéseket
levonni a színpadon elhangzottakból a személyre magá-
ra, de egyenlőségjelet tenni a kettő közé semmiképpen
sem lehet.
– A nősülés, gyerek nincs tervben?
– Nincs. Csak azért nem fogok feleséget keresni, mert
itt az ideje. Saját magammal szemben sem tudok felelős-
ségteljesen viselkedni, nézd meg, itt iszom a söröket, szí-
vom a cigarettát, akkor egy feleséggel vagy egy gyerekkel
hogyan tudnék. Egyszer majd lehet, de most nem ekörül
forognak a gondolataim.
– A humor mióta létezik a fejedben mint lehetőség?
– Az első emlékeimben már szerepel, hogy vonz a hu-
mor. Úgy is mondhatnám, hogy mióta csak az eszemet
tudom. A vicceket sosem szerettem, nem is nagyon me-
séltem vicceket, mert nem szerettem idegen tollakkal
ékeskedni. Inkább a saját utamat jártam, felhívtam ma-
gamra a figyelmet valami kreténséggel. Hároméves ko-
romban találtam ki az első viccemet.
– Mondd el!
– Nem mondom.
– Naaa. Cserébe én is mondok valami égőt.
– Rajtam az nem segít, ha te is égsz.
– Jó, akkor menjünk tovább!
– Ezt csak azért mondtam, hogy érezd, ez a vicc olyan
korból való, amelyből csak nagyon kevés emlékem van.
Szerintem ez valami ősi vonzódás. Mindig is irigy voltam,
amikor hallottam valami vicceset, és szerettem volna
megfejteni annak a viccnek a matematikáját. És ha én
találok ki valami vicceset, az nagyon nagy örömet okoz.
Ha pedig még el is mondhatom valakinek, aki nevet raj-
ta, akkor vagyok a legboldogabb. Szakközépiskolában
csináltunk egy vicces műsort, ami annyira jól sikerült,
hogy még máshova is meghívtak minket, hogy adjuk elő.
Amit most fogok mondani, az egy kicsit kapcsolódik az
előző témához is, a lányok viszonyulásának változásá-
hoz. Soha nem voltam jó tanuló, inkább csak közepes.
De ez után a műsor után, amelyen a tanáraim az első
sorban könnyesre röhögték magukat, az addigi tanul-
mányi eredményem hirtelen javulni kezdett. De nem ám
azért, mert többet tanultam, hanem mert hirtelen valami
furcsa oknál fogva szimpatikussá váltam. Tizennyolc
évesen jelentkeztem a Ki mit tudra. Jászberényben volt a
selejtező, ahol csupa kislány volt, furulyát szorongattak
a kezükben, a nézőtéren meg az ő nagymamáik ültek
izgatottan. Halálok halálával haltam meg a színpadon.
Akkor nagyon visszavetett az az egész. Utólag persze már
összeraktam, mi volt a baj, de akkor és ott ez nagyon
megviselt.
– Ma is buksz még?
– Persze. De a bukásnak több fajtája vagy értelmezése
van. Általában azt gondolnánk, az a bukás, amikor nem
nevetnek a humoristán. Velem viszont előfordult már,
hogy a közönség azt mondta, jó voltam, nevettek, tapsol-
tak, és én mégis úgy éreztem, megbuktam. És volt ez
fordítva is. A mai fejemmel azt mondom, úgy kell ezt
vizsgálni, hogy az adott körülményekből mit sikerült ki-
hozni. Ha kiállok egy bemelegített közönség elé, és nem
sikerül belőlük visító röhögést kipasszíroznom, csak
halk nevetgélést, az bukás. Viszont ha azon a bizonyos
Ki mit tudon sikerült volna csak egyszer megnevettet-
nem a nagymamákat, az siker lett volna.
– Olvasod a produkcióddal kapcsolatos véleményeket?
 – Eleinte olvastam, de ma már nem. Pedig valószínű-
leg fordítva kellett volna, mert a barátaim szerint nagyon
sok pozitív hangvételű komment érkezik. Egyszer régen
megfogadtam, hogy többet nem olvasom a hozzászóláso-
kat, ugyanis ha tíz jó közé bekerült egy rossz, az engem
teljesen összetört. Másrészt éreznem kell a színpadon,
látnom kell a nézők arcán, hallanom kell a taps és a ne-
vetés erejéből, hogy jó voltam-e vagy sem.
– Anyukád mit szól a sikereidhez?
– Örül. Az is fontos, hogy a minket körülvevő pozitív
hangulatból neki is jut, kérdezik rólam a szomszédok,
neki is gratulálnak az ismerősök. Sokszor, amikor haza-
telefonálok, mást sem csinál, csak sorolja, hogy ki mit
mondott rólam. Én meg, hogy jó, jó, de mi van otthon.
– Látom, hogy nem vagy elragadtatva attól a grillezett
sajttól, miért nem küldöd vissza?
– Sosem küldök vissza semmit. Egyrészt félek, hogy
bunkóságnak tartják, másrészt félek, hogy beleköpnek.
Bödőccsel megálltunk egyszer kávézni, és valami
bűnrossz kávét hoztak. Én szépen elkortyolgattam, Tibi
viszont visszaküldte az övét. Elmondtam neki, hogy én
miért nem küldök ételt, italt soha vissza, így miután ne-
ki kihozták az új kávét, már nem mert belekortyolni.
– Elkalandoztunk. Mi vagy te hivatalosan? Úgy értem,
papíron. És miért a humort választottad ahelyett, amire
„kiképeztek”?
– Gödöllőre jártam gépészmérnök szakra, de ezt is
időkidobásnak éreztem, csak azért végeztem el, hogy le-
gyen egy diplomám, és mert olyan iskola nem volt, ahol
humoristákat képeznek. Miután lediplomáztam, el is he-
lyezkedtem gépészmérnökként. Persze akkor már tud-
tam, hogy nem érdekel az egész. Jól elvégeztem a mun-
kám, a főnököm szeretett, megbízott bennem, egyre na-
gyobb felelősséget rakott a vállamra. És mégis, miután
hazaértem a munkából, minden este azt éreztem, kidob-
tam egy napot az életemből. Ahogy telt az idő, egyre job-
ban nyomasztott, hogy felesleges, reménytelen az életem,
hogy semmi sem lesz a dédelgetett álmomból. Ha gé-
pészmérnökként feltaláltam volna egy olyan motort,
amelyik mondjuk kozmikus energiával üzemel és nem
szennyezi a környezetet, ha ez világhírűvé és milliomos-
sá tett volna, az sem tett volna boldoggá. Egyszerűen
nem a helyemen voltam. A munkahelyemen szomorúan
ültem a gép előtt, és elkezdtem olyan emberek életrajz-
ára rákeresni, akik humorral foglalkoznak és számomra
szimpatikusak. Végigolvastam Galla Miklóstól Fábry
Sándoron és Hofi Gézán át Badar Sándorig és Szőkéig
szinte mindenkit. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogy ők
hogy kezdték a pályájukat, abban reménykedtem, hogy
találok valami támpontot, aminek a segítségével én is
közelebb kerülhetek a humorhoz. Az volt a kérdésem,
mit kell tennem, hogy humorista lehessek. Amikor a
Szőke–Badár-páros nevét beírtam a keresőbe, egyszer
csak a gép kidobta, hogy Godot – Stand-Up Comedy, va-
lamint oldalt ott volt a Félőrültek Fesztiválja is, ami egy
tehetségkutató est. Nem volt kérdés, hogy én erre elme-
gyek. Az elsőt csak nézőként ültem végig. Nyolc néző
volt, és a három félőrült jelölt, aki fellépett volna, nem
jött el. Így aztán Litkai nyomott egy félórát, valamint
Bödőcs, aki csak azért volt akkor ott, hogy megnézze az
újoncokat. Na meg kedvet kapott egy néző is, aki elmon-
dott öt percet Laár Andrástól. Szóval ebből azért nem
nagyon derült ki, hogy milyen is egy Félőrültek Fesztivál-
ja. A második alkalommal már fellépőként tűntem fel, és
mondhatom, hogy az volt életem egyik legrosszabb szín-
padi élménye. Az előttem lévő asztalnál ült hat, már ru-
tinosnak számító humorista, akik nem fogták vissza
magukat, ha valami nem tetszett nekik, az nem csak az
arcukon látszott. Ez és a Ki mit tud között eltelt tíz év-
ben nem voltam színpadon. Nagyon izgultam, hatszor
kiszáradt a szám. Végül összetörve ültem le a söröm
mellé, és úgy gondoltam, hogy na, akkor ezt én most itt
abbahagytam. Örültem, hogy eljöttem, tudtam, hogy
meg kellett próbálnom, hogy meg akartam mérettetni, de
tudomásul vettem, hogy ez nem nekem való. Ott szo-
morkodtam a söröm fölött, amikor odajött Bödőcs, hogy
azért voltak jó dolgok is, meg Litkai, aki úgy ajánlotta
figyelmembe a következő Félőrülteket, mintha biztosra
venné, hogy én ott leszek. És ez erőt adott. Persze nem
gondolom, hogy azért jöttek oda, mert lehetőséget láttak
bennem, szerintem inkább csak megszántak, látták,
hogy milyen fontos nekem a humor.
– Mai fejjel visszagondolva tudod, hogy akkor miért
nem ment?
– Nagyon izgultam, és kezdő voltam. Szinte semmi je-
lentőséget nem tulajdonítottam az előadásmódnak. Nem
stand-uposokon nőttem fel, egyszerűen csak imádtam a
humor minden formáját. Mindig háttéremberként kép-
zeltem el magam, soha nem jutott eszembe, hogy akár
egyedül, önálló produkcióként is megállom a helyem a
színpadon. Csak a poén része érdekelt. Azt gondoltam,
hogy ha valami vicces, az eladja magát, egyáltalán nem
figyeltem az előadásmódra. Pedig a legjobb vicc is gyen-
ge, ha rosszul adják elő!
– Ma már tudom, hogy ahhoz, hogy csak poénmon-
dással ötven percig szünet nélkül szórakoztató legyen
egy műsor, ahhoz olyan zseninek kellene lenni, mint
Kőhalmi, akinek a szövegét akár egy gép is felolvashat-
ná, akkor is működne. Most is úgy gondolom, hogy
messze nem én vagyok a legjobb előadó, de azért szerin-
tem sokat fejlődtem ezen a téren. Azt is viszonylag ha-
mar felismertem, hogy ha én valamit viccesnek gondo-
lok, azt mégiscsak én tudom úgy elmondani, hogy azt a
közönség is viccesnek találja.
– Te azért elég szigorú vagy magaddal. Vagy ez inkább
maximalizmus?
– Sajnos attól félek, hogy ez nem maximalizmus, ha-
nem realizmus. A tv-ben még egyszer sem sikerült a ma-
ximumot nyújtanom. Annyira izgulok, annyira nagy je-
lentőséget tulajdonítok a Showder Klub-os fellépések-
nek, hogy ezzel nagyon sokat rontok az egészen. Nem
mondom, hogy a színpadon minden egyes alkalommal
fenomenális vagyok, de azért bele tudok trafálni. És ezt
a formámat szeretném egyszer a tv-ben is hozni, de úgy
érzem, hogy igazán még sosem sikerült. Lassacskán
azért kezdem megszokni a kamerákat, oldottabb tudok
lenni, és ez szerintem a legutóbbi két felvételen látszik
is.
– Annyira összeszedetten beszélsz ezekről a dolgokról,
nem tudom eldönteni, hogy már ennyiszer lenyilatkoztad
ezt, vagy ennyire sokat töprengsz ezeken a dolgokon.
– Nagyon sokat gondolkodom azon, hogy mi miért ala-
kult úgy, ahogy, és hogy hogyan lehetne másként. Kicsit
túl sokat is. Néha filozofálgatásom veszi el az időt a
munkától.
– Eléggé különbözően vélekedtek arról, hogy a
Showder Klub jó vagy rossz hatással van rátok és a mű-
fajra. Te mit gondolsz?
– Ördögi körbe kerültünk, ami jó is és rossz is. Nagy
rajtunk a nyomás, túltermelésre vagyunk kényszerítve.
Emiatt sok olyan poén is nyilvánosságra kerül, ami nem
üti meg a megfelelő színvonalat. Ugyanakkor a kényszer
hatására több jót is termelünk, mint amennyi valószínű-
leg magától termelődne bennünk. Én úgy tapasztaltam,
hogy kétféleképpen születhet poén: az egyik, hogy valami
megragadja a figyelmedet, és minden energiádat, minden
lelkesedésedet, minden gondolatodat aköré vonzza.
Olyan ez, mint egy flow-élmény. Az ilyen poénoknak
nincs izzadságszaguk. És van a másik út, amikor tudod,
hogy anyag kell, leülsz a gép elé, és kisajtolsz valamit
magadból. Az ilyen viszont gyakran izzadságszagú. Kivé-
ve azon ritka esetekben, amikor a kényszer mégis isteni
szikrát pattint ki a fejedből.
– Van kedvenced saját magadtól?
 – Sok kedvencem van. Általában azokat a poénjaimat
szeretem, amin még én is felröhögtem, miközben kitalál-
tam. És bevallom, hogy vannak olyan favoritok is, ami-
ket tudom, hogy a közönség nem értékel annyira, de
mégis mindig elsütöm, mert én annyira szeretem.
– Mi motivál? A taps vagy a humor maga?
– Természetesen az nagyon jó érzés, amikor nevetnek
és tapsolnak. Olyan ez, mint egy drog, ami akár olyan
hatással is lehet az emberre, hogy a tapsért kezd írni. De
engem az is boldoggá tesz, ha kitalálok valami vicceset,
ami sajnos jóval ritkábban fordul elő, mint ahogy sze-
retném. Jó néhány poénomat nem becsülöm eléggé,
alapiskolának tartom, ami pusztán matek kreativitás
nélkül, és ezeket nem is adom elő kellő meggyőződéssel.
Persze most már nem elégednék meg azzal, hogy az asz-
talfiók benyeli a poénjaimat. Emellett szeretek együtt
dolgozni a kollégákkal is, mert a közös munka mindig
közös nevetésbe torkollik. És amikor a csapatban felve-
tődik egy igazán jó téma, akkor még a legirigyebb humo-
rista számára is megszűnik a tér és az idő, és elkezdi
beszórni a poénokat.
– Te eldobtad már a civil állásod?
– A mérnöki munkámat hamar otthagytam, aztán el-
mentem részmunkaidőben logisztikusnak. A keresetem
és az a szerény összeg, amit humoristaként kerestem,
épp csak egy szűkös megélhetésre volt elegendő. Lutri
volt az egész, de én a humort befektetésként kezeltem.
Úgy éreztem, minden perc, amit nem humorral töltök,
pazarlás. Ma már csak a stand-uppal foglalkozom.
– Minden fellépést elvállalsz?
– Nem, és szerintem nem is szabad! Kell a megfelelő
közeg egy adott előadáshoz. Ha például elrobogna mel-
lettünk egy teherautó, aminek a platóján egy színész
Ady-verseket mondana, valószínűleg értelmezhetetlen
lenne az előadás. Szerencsére olyan helyzetben vagyok,
hogy már megválogathatom, hol lépek fel és hol nem.
Plázát és szabad teret nem nagyon vállalok. De koráb-
ban ezeket is elvállaltam, és nem bántam meg, mert
ezekből sokat lehet tanulni. Nagyon nem mindegy, hogy
olyan helyen lépsz fel, ahova érted mentek, téged vár-
nak, ne adj isten, még fizettek is azért, hogy megnézze-
nek, vagy olyan helyen (mondjuk egy céges partin), ahol
lenyomnak téged a torkukon, ha akarják, ha nem. De
egy nehezebb fellépésen meg sokkal nagyobb a sikerél-
ményed, ha mégis sikerül a nézők figyelmét az első perc-
től az utolsóig lekötni. Ebben a szakmában nagyon igaz,
hogy előny, ha valakinek egy picit nagyobb az önbizal-
ma, mint amennyi a képességei alapján indokolt lenne.
Nekem pedig egy picivel vagy sokszor nem is annyira pi-
civel inkább kevesebb. Akinek vannak bizonytalanságai
az anyagával szemben, az a színpadon mindjárt megmu-
tatkozik, a néző ugyanis mindent észrevesz.
– Ezt már más is mondta, de én már láttam olyan fellé-
pőt, aki az én meglátásom szerint azért bukott meg, mert
túlontúl nagy volt az önbizalma. Nem volt nagyképű, csak
annyira határozottnak tűnt, hogy elvesztette a nézők
szimpátiáját.
– Lehet, hogy én voltam félreérthető. Nem az a lényeg,
hogy azt sugározd, te elképesztően magabiztos vagy, ha-
nem az a fontos, hogy az legyél. Lehetsz te a színpadon
csendes és visszahúzódó is, ha a bátortalanságod az elő-
adásmódod, a stílusod része, és nem a saját magadban
való kételkedésed bizonyítéka. Hinni kell magadban,
nem pedig a magabiztosság látszatát kelteni.
– Vannak nagy álmaid? Vagy kicsik? A méret most
annyira nem számít.
– Mindig az aktuális dolgokra koncentrálok. Kellenek
célok, tervek, de azt gondolom, hogy amiben most benne
vagyunk, az éppen elég kihívás. Elég tanulnivaló van
még ebben a szakmában ahhoz, hogy távlati dolgokról
kezdjek álmodozni. Egyébként az újonnan jövőknek any-
nyival könnyebb dolguk van, hogy van előttük példa,
hogyan kell ezt csinálni. Mert amikor mi kezdtük, mi a
sötétségben tapogatóztunk. De az is igaz, hogy sosem
lehet minden csínját-bínját kitanulni a stand-upolásnak,
hiszen folyamatosan változik a környezet, változik a kö-
zönség, változik a közízlés. Amíg ebben nem vagyok any-
nyira jó, amennyire csak lehetséges, amennyire csak tő-
lem telik, addig számomra az az álom, vagy inkább a cél,
hogy jobb legyek!
– De azért te is próbáltad felcsipegetni a morzsákat,
nem? Voltak humoristák, irányok, amelyek tetszettek?
– Persze. Az angol abszurdot mindig szerettem. De
nagy rajongója voltam Örkény Istvánnak, az egyperceseit
a mai napig ámulattal olvasom. Douglas Adams, Woody
Allen (nemcsak a filmjei, hanem a könyvei miatt is),
Vonnegut és természetesen a Monty Python nagy ked-
venceim.
– A jövőről mit gondolsz? Vannak terveid, vészforgató-
könyveid, ha esetleg beüt a krach?
– Természetesen olykor bennem is felmerül a kérdés,
hogy mi lesz velem később, hogy vagyok-e annyira jó,
meg tudok-e mindig annyira újulni, hogy hosszú távon
tudjak létezni ezen a pályán. De túl sokat nem filozofá-
lok ezen, mert felesleges, nem lehet a jövőbe látni, és az
ember hajlamos ettől rossz hangulatba kerülni. Most az
az első, hogy addig ütöm a vasat, amíg meleg. Ha valami
miatt itt mégsem mennének úgy a dolgok, ahogy eddig,
én akkor is megélnék, hiszen van szakmám, valahogy
azért csak elboldogultam eddig is. Inkább amiatt fájna a
szívem, hogy nem tudom minden időmet arra fordítani,
amit szeretek, és azon járna folyton az eszem, hogy mivel
tudnám kompenzálni a hiányt. Fel nem adnám, legfel-
jebb más szinten és más platformon foglalkoznék hu-
morral.
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. Főzd meg Dénes kedvenc ételét!

2. Fordítsd le Dénes 8. kérdésre adott válaszát finnre

szótár használata nélkül! Ha így nem megy, akkor
szótár használatával, esetleg finn rokonok bevonásá-
val.

..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................

3. Milyen nevet adnál annak a fiúegyüttesnek, amelyben

Benk Dénes lenne a frontember?

..................................................................................

4. Szerezd meg Benk Dénes telefonszámát. A feladat

megoldásához 30 perc áll rendelkezésedre.

5. Miért nem küldi vissza Dénes étteremben soha a ki-

hozott ételt/italt?
a) Mert nagyon éhes/szomjas
b) Mert mindig minden ízlik neki
c) Mert fél, hogy beleköpnek
d) Mert fél, hogy megverik

6. Keresd meg a kakukktojást!

CSENKI ATTILA
 – Szeretnék konszolidált képet mutatni magamról.
Őszintének kell lenni?
– Megőrültél? Még szép, hogy annak. Te jó ég! Ha nem
kérdezted volna meg, eszembe sem jutott volna… de most
már elültetted bennem a rettegést. Tudod, hogy mi lett
annak a szegény újságírónak a sorsa, akinek te beadtad,
hogy van egy ikertestvéred, apád pedig Csehszlovákiá-
ban trombitál?
– Talán kirúgták. És én sajnálom, mert nem őt kellett
volna kirúgni, hiszen annál a lapnál nyilván olyan volt a
morál, és hát nem egy kézen ment át ez a bizonyos inter-
jú, de senkinek nem tűnt fel, mennyi eszméletlen nagy
blődlit hordtam össze. Ha ez a kislány csak egyszer visz-
szakérdezett volna, ha a képszerkesztő jobban megnézte
volna azt a Photoshoppal készített fotót, ami engem és a
nem létező ikertestvéremet, tehát szintén engem ábrázol,
mindjárt egy közös nevetés lett volna az egészből. Humo-
risták vagyunk, nekünk az a dolgunk, hogy vicceljünk,
ironizáljunk, felhívjuk a figyelmet a világ abszurditására,
akit lehet, megtréfáljunk. A bulvár pedig megtréfálható.
Tudod, hogy megreformáltam egyébként a bulvársajtót?
Az eset óta, úgy tudom, minden nyilatkozónak köteles-
sége aláírni valami formanyomtatványt, hogy amit
mond, az megfelel a valóságnak. Tényleg sajnálom, hogy
valaki elvesztette az állását, de úgy gondolom, ez az eset
csak egy bizonyítéka annak a szomorú igénytelenségnek,
ami egyes szerkesztőségek munkájára jellemző.
 – De te azért ezzel a csalafinta húzásoddal kiestél egy
csomó sajtótermék kegyeiből. Picit sem bánod?
– Viccelsz? Ha arról álmodnék, hogy mindennap sze-
repeljek valamilyen címlapon, akkor biztos telesírnám a
párnám, de egészen másról szólnak az álmaim. Azt hi-
szem, én annyira nem vagyok celeb, hogy egyenesen
anticeleb vagyok.
– Neked a valós élettörténeted majdnem annyira szí-
nes, mint amit összelódítottál magadnak.
– A gimi végétől egy diákmunka-közvetítő cégnek vol-
tam a kiskunfélegyházi vezetője, nyáron naponta 30-50
diák számára biztosítottunk munkát. Az egyetem alatt
kimentem Amerikába dolgozni 4 hónapra egy csereprog-
ram keretében. Szerettem volna újra kimenni, de má-
sodszorra nem sikerült egy másik Csenki Attila miatt,
aki nem én vagyok, hanem egy haverom. Lecsúszva
Amerikáról, Angliába utaztam az egyik barátommal. Úgy
gondoltuk, ott biztosan lehet munkát találni. És talál-
tunk is: luxuslakásokat takarítottam. Imádtam ezt csi-
nálni. Olyan kincseket, műtárgyakat és panorámákat
láttam, amiket el sem tudtam volna képzelni. Három
hónap múlva hazajöttem, majd ismét visszatértem nyolc
hónapra. Akkor viszont ellopták a pénzemet, nem talál-
tam melót. Sok elutasítás és kudarc után az utolsó 12
fontomat elkávéztam abban a kávézóban, ami akkor a
legjobban tetszett Londonban, és két óra múlva már ott
dolgoztam pincérként.
– Jaj, annyira félek. Megteszed, hogy valahogy jelzel,
mikor járunk azon az úton, amit az a bizonyos újságíró
már bejárt előttem?
– Nem, most igazat mondok. Egy Rolling Stones-
koncerttel zártam az ottlétet. De nagyon megszerettem
Londont, mondhatni, életre szóló barátságot kötöttünk.
Hazatérve megint kezdődött a munkakeresés. Geográ-
fusként végeztem, de tudtam, hogy nem akarok ezzel
foglalkozni. Egy galériában helyezkedtem el mint kom-
munikációs igazgató.
– Hó! Kommunikációs igazgató? Csak így?
– Két munkakört ajánlottak fel, ez volt a hangzato-
sabb. Nem érdekeltek korábban a műtárgyak, de ott át-
programozódtam. Nagy élmény volt Munkácsy-festményt
látni közvetlen közelről, hogy milyen vastagon használta
a festéket, vagy berakni a vitrinbe egy Zsolnay-vázát.
Nem mondom, hogy minden szempontból feküdt nekem
ez a munka, de életem egyik legizgalmasabb állása volt.
– Miért jöttél el?
– Elszámolási vitánk volt. Az ellenérvek ellenére el-
mentem nyári szabadságra. Sajnos a jó munkakapcsolat
ellenére nem jó viszonyban váltunk el. Ezután egy fogá-
szati céghez kerültem külkereskedelmi ügyintézőnek,
három évig dolgoztam itt, de ez sem volt nekem való,
pontosan látszott, hogy tíz év múlva is ugyanazt kellene
csinálnom, amit akkor csináltam. Nem volt benne pers-
pektíva, és közben már felfedeztem magamnak a stand-
upot.
– Mióta vonzódtál a humorhoz?
– Gimi környékén már műsorvezetőként részt vettem a
diákprogramokban. Az iskolában a földrajz volt az egyet-
len, ami még úgy-ahogy lekötötte a figyelmemet, ezért
mentem ilyen irányba tovább, de aztán elég nagy csaló-
dás volt az egyetem, teletömték a fejünket egy csomó ha-
szontalan dologgal. Az egyetem alatt már voltak humo-
ros ötleteim, amiket fel is vettem kazettára, és betettem
szépen egy fiókba.
– Hogy jött képbe a Dumaszínház?
– Valaki mondta, hogy Hajós András a Godot kávézó-
ban szokott fellépni. Meg akartam nézni. Aztán meglát-
tam egyszer a tv-ben Kőhalmi Zoltánt, aki annyira nagy-
szerű, elragadó és humoros volt, hogy ő adta nekem a
legfontosabb lökést, kicsit miatta is fogtam bele ebbe az
egészbe.
 – Szegény. Ha ezzel szembesül… hogy minden az ő hi-
bája… Ekkortájt született a lányod, nem?
– Két évig munka mellett lépegettem fel, majd hirtelen
jött az érzés, hogy szabadabb akarok lenni. Egy héttel
azután, hogy megszületett a lányom, már nem dolgoz-
tam a fogászati cégnél.
– A feleséged mit szólt ahhoz, hogy pont akkor, amikor
eggyel többen lettetek, apu úgy döntött, a munka helyett
a bohóckodást választja?
– Nagyon jó fej volt. Bízott bennem. A váltást persze az
is segítette, hogy a humorfesztiválon ismerkedtünk meg,
és így különösen elfogult volt az ügy iránt.
– Nem vállaltál a kötelezőnél egy picit nagyobb rizikót?
– Most úgy látom, nem. Én ilyen vagyok. Ha valami
változik, akkor változzon több minden. Hiszek abban,
hogy a változás jót tesz, csak a magad javára kell fordí-
tani. A színpadon is van rizikó, hiszen arra sosincs ga-
rancia, hogy a néző nevetni fog. Nyilván ahogy nő a ruti-
nunk, csökken a kockázat.
– Mit szól a családod?
– A szüleim nagyon jó fejek, az unoka pedig még job-
ban előhozta az erényeiket. Apám örül, hogy élvezem,
amit csinálok. Nem mindennel ért egyet, és talán nem is
mindent ért úgy, ahogy én gondolom, de nagyon nyitott
a világra, sok mindent befogad. Anyám pedig mindig jó-
kat nevet, amikor lát. Én meg könyörögve kérem, hogy
ne próbáljanak meg idézni, pláne akkor, ha nem tudnak
úgy idézni, hogy a poén ne változzon nempoénná. A ha-
verok meg azt szokták az orrom alá dörgölni, hogy amió-
ta a humorral foglalkozom, egyre kevésbé vagyok vicces.
– Láttak már élőben? Úgy értem, a színpadon.
– Apám igen, anyám nem. Egy időben azt sem szeret-
tem, ha a feleségem eljött velem, mert mindig túlizgulta
a fellépéseimet. De ma már nem zavar. Ma már senki
nem zavar a nézőtéren, bárki eljöhet, tudom ajánlani
magamat, roppant színvonalas szórakozást garantálok.
 – Megjelenéseteket a tv-ben te hogyan látod?
– A médiát nagyon jó dolognak tartom. Kell a média,
kell a tv, hiszen az emberek tv-t néznek, és ha mi is
benne vagyunk, márpedig a Showder Klub által benne
vagyunk, akkor sokkal könnyebben, gyorsabban jutunk
el az emberekhez. Nem gond telt házra megtömni a ne-
vünkre egy vidéki színházat. Ugyanakkor azt is gondo-
lom, hogy nem a tévéért vagyunk, hanem a színpadért.
Az egész szakmában azt szeretem legjobban, hogy ami-
kor kiállok a színpadra és szórakoztatom a közönséget,
segítek neki kikapcsolódni. Amíg a nézők kacagnak, ne-
vetnek, nem a gázszámlán és a főnök hülyeségein jár az
eszük, csak élvezik a műsort. Azt pedig gyűlölöm, ami-
kor visszanézem magam a tv-ben, és látom, hogy jó
anyagokat szörnyen agresszív módon tálalok, vagy rossz
anyagokat még rosszabbul, de az is előfordult, hogy a
vágás rontotta el és tette zavarossá a műsoromat. A
Showder Klub-os anyagaimnak kb. harminc százaléka
az, amit nyugodt szívvel vállalok. Arról nem is beszélve,
hogy a sok-sok ismétlés nem a mi érdekeinket szolgálja,
hanem az egyes csatornákét. Ostoba csapda, hogy min-
dig, mindent el kell adni a tv-nek. A cél, hogy élőben, a
színpadon megálljuk a helyünket, és könnyesre nevet-
tessük a nézőket.
– Csak magaddal vagy ilyen kritikus vagy mással is?
– Mindenkivel.
– Jó lehet veled együtt élni. A feleségedről beszélsz egy
picit?
– Valójában nem a feleségem, csak én hívom annak. 4
és fél éve élünk együtt, azóta született egy lányunk. Sze-
retjük egymást, sőt még a gyereket is, csak valahogy
nem volt még alkalmunk összeházasodni.
– Ez a haknizás nem kimondottan családbarát élet-
mód. Nincs ebből konfliktus?
– Mivel mindketten dolgozunk, nem mindig tudunk
annyi időt szánni egymásra, amennyit szeretnénk. Rá-
adásul néha én is fellázadok, mert fellépés után alig
aludtam, és megint nekem kell elmenni a gyerekért, vagy
ilyesmi. Aztán persze eszembe jut, hogy abból lesz
anyag, ha kimozdulok.
– Mondják, hogy a férfi elhízásáról mindig a feleség te-
het. Te viszont szépen őrzöd az alakod. Vagy a te felesé-
ged is mérgez a konyhában, ahogy én, vagy nagyon oda-
figyelsz a külsődre.
– Az alakom nem érdekel, több hízókúrán vagyok túl,
de egyszer sem jártam sikerrel. A feleségem napi 10 km-
t fut, nincs problémája az elhízással. Hatkor fölkel, fut,
és van, hogy erre még ráúszik. Én nagyon tisztelem
ezért, de ugyanakkor megőrjít, hogy nincs egy reggel,
amikor együtt ébredünk, sőt, ha elmegyünk nyaralni,
akkor sem zökken ki. Ez egy olyan fizikai függés, ami
nem káros, de heti egy pihenőnap azért nagyon jó volna.
Ami engem illet, nemrég én is elkezdtem úszni. Sőt
időnként gyúrni is lejárok, így este sokkal könnyebben
alszom el. Igazi sportbéna voltam huszonhét éves koro-
mig, amikor kiderült, hogy tudok síelni és
snowboardozni is. Ezek bármikor kikapcsolnak.
– Nem csak nálad, hanem egyik-másik kollégádnál is
tapasztaltam, hogy mintha a kelleténél nagyobb jelentő-
séget tulajdonítanátok annak, ki mit gondol rólatok.
– Szerintem nem kell kitárni a magánéletünket, és a
fellépők nagy része szerencsére nem is teszi. Egyszerűen,
mert nem minden tartozik a közönségre. Engem sem ér-
dekel, hogy Ákosnak milyen a magánélete. Ítéljenek meg
az alapján, milyen teljesítményt nyújtok a színpadon.
Azt hiszem, elég intim módon állunk a nézők elé és tár-
juk fel magunkat, nincs szükség feltétlenül többre.
– Néhány gegpartin már én is részt vettem, és valahogy
úgy éreztem, nem játékos, vidám percek ezek, ahol csak
úgy röpködnek a poénok, hanem egyre feszesebb, szigo-
rúbb munka.
 – Munka, de attól még nagyon vidám. Mi imádjuk ezt
csinálni, és szeretnénk a lehető legjobbak lenni, szeret-
nénk magunkból a lehető legjobbat kihozni. De attól,
hogy jóra törekszünk, ugyanúgy élvezzük a közös mun-
kát, mint a kezdetek kezdetén. És szerintem nem nagy-
képűség, ha azt állítom, hogy amit a srácok egy része itt
csinál, az világszínvonalú. Sőt, talán mindnyájunknak
van olyan blokkja, ami a világ bármely stand-uppal fer-
tőzött részén megállná a helyét.
– Te mit szeretsz ebben?
– Jó kiállni a színpadra, és eszméletlen jó érzés azt
látni, hogy nevetnek azon, amit mondunk. Három éve
még nagyon izgultam, hogy jó leszek-e, ma már nem
emiatt aggódom, hanem amiatt, hogy el tudok-e monda-
ni mindent, amit szeretnék. Hogy el tudom-e sütni az új
petárdákat is, hogy nem felejtek-e ki valamit. Az a leg-
tisztább cél számomra, hogy annyi embert szórakoztas-
sak, amennyit csak lehet, olyan színvonalon, amilyenen
csak képes vagyok rá.
– Ha visszanézel, látod, miben változtál mint előadó?
– Élő fellépésen biztosan lazább lettem valamivel.
Ügyesebben kezelem a közönséget, könnyebben improvi-
zálok egy spontán szituációra, és könnyebben válogatok
a repertoárból a helyszín vagy a közönség igényeit ki-
szolgálva. Még nem alakult ki egészen, de formálódik az
egyéni stílusom. Talán soha nem leszek kész teljesen.
Későn érő típus vagyok.
– Válogatsz, hogy milyen fellépést vállalsz el és milyet
nem?
– Szinte mindent elvállalok, hiszen így nevelődik ki az
ember, így alakul a stílusa, szerzi meg a magabiztos elő-
adáshoz szükséges rutint. Természetesen előfordul, hogy
bukik az ember, de majdnem minden bukásból is lehet
tanulni. A bukás része egy előadó pályafutásának. Aki
azt mondja, még sosem fordult elő, hogy nem nevettek,
nem tapsoltak, az vagy hazudik, vagy baj van az önérté-
kelésével.
– Mi a tétje egy-egy fellépésnek?
– A nézők szórakozása és a szabadság. Szabadon ala-
kítjuk az anyagunkat, szabadon döntjük el, miről és ho-
gyan fogunk beszélni. Ez a szabadság érdekes teher. A
közönség az egyetlen cenzor, és bizony olykor kegyetlen
is.
– Többször mondod, hogy például Kőhalmi mekkora
zseni szerinted. Nem zavar, hogy ebben a rangsorban
nem te vagy az első?
– Dehogy zavar, nincsenek ilyen problémáim. Dőljek a
kardomba, mert nem vagyok annyira népszerű, nem va-
gyok annyira jó, mint egyik-másik kollégám? Nem szere-
tem, ha stresszt akarnak elhitetni velem. Számomra még
mindig jó érzés, hogy felléphetek Kőhalmi Zolival,
Bödőcs Tiborral, Kiss Ádámmal (és a többiekkel), hogy
eltölthetek ezekkel a fiúkkal egy-két napot, hogy kinyíl-
hatunk egymás előtt.
– Kiss Ádámtól hallottam először a fogalmat, hogy
csenkizmus. Mi a csenkizmus?
– Mindenki igyekszik megtalálni a saját hangját, stílu-
sát. Talán nekem már sikerült, de ez is még alakulóban
van. A csenkizmus, azt hiszem, egyfajta őrületet jelent, a
határok feszegetését, a szabályok felrúgását, némi infan-
tilizmust és persze olykor szívást ezek miatt. No meg azt
is, ahogy beszélek, ahogy most válaszolok neked: tudod,
befejezetlen mondatok, csapongás stb.
– Azon elgondolkodtál már, mihez kezdenél, ha ez nem
volna?
– De ez van. Szerintem nem az a kérdés, hogy mi len-
ne akkor, ha… Felesleges ezen rágódni. Ez a szekér most
jól megy, ehhez értek is valamennyire, ezt szeretem csi-
nálni, és úgy hiszem, valamennyire jól is csinálom. Az
pedig, hogy meddig csinálhatom, nagyrészt rajtam mú-
lik. Amíg vicces vagyok és hiteles, addig lesz rám igény.
Egyelőre ez tesz boldoggá, ettől érzem magam teljesnek.
És csak remélem, hogy addig lehetek stand-upos, amíg
csak akarok. Nem állítom, hogy örökké csak ezt fogom
akarni, de ha így lesz, akkor remélem, képes leszek rá.
Öt évvel ezelőtt azt gondoltam, jó dolog napi 8 órában
dolgozni egy cégnél, és azzal is megelégedtem volna, ha
havi egyszer felléphetek. Ma kicsit megváltoztak az igé-
nyeim.
– Ha egyet kívánhatnál…
– A repülő ruhát feltalálhatnák. De azzal is beérném,
ha meg tudnád oldani a teleportálást. Kényelmes lenne a
vacsora és a fürdés után az előszobából a színpadra lép-
ni.
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. Tegyél fel öt kérdést Facebookon Csenki Attilának,

majd a válaszok közül válaszd ki az igazat!

2. Definiáld az impresszionizmust, a radioaktivizmust és

a csenkizmust, majd mutass rá a fogalmak közti ösz-
szefüggésekre!

3. Próbáld meg kiradírozni a pontokat!

..................................................................................

4. Ha nem sikerült, próbáld meg újra! Ha pedig sikerült,

rajzold vissza őket, de azonnal!

5. Igaz (I) – Hamis (H)

Csenki Attila ikertestvére festőművész
Csenki Attila neve Csenki Attila
Csenki Attila felesége

6. Képrejtvény
DOMBÓVÁRI ISTVÁN
 – Egyszer láttam, hogy a többiek ugratnak, szekíroz-
nak, és úgy tűnt, hogy ez egyáltalán nem esik jól neked.
Nagyon furcsa volt, azt hittem, ti egymástól mindent eltűr-
tök. Te ennyire érzékeny vagy?
– Nagyon érzékeny vagyok. De ezt férfiasan be is val-
lom. Nem hiszem, hogy ez tompítja a férfiasságom, sőt,
szerintem egy férfinek könnyebb együtt élnie egy nővel,
ha ő maga is érzékeny. Én sosem voltam valami nagy
macsó. És a szenzitivitásnak fontos szerepe van egy
humorista életében, hiszen észre kell vennünk azokat a
jelenségeket, a világnak azokat a történéseit, amelyek
kiforgathatók vagy eleve abszurdak. Amúgy pedig na-
gyon bírom a szekírozást, csak nem mindenkitől. A gye-
rekkori barátaimmal folyamatosan húzzuk egymást, és
mindebben nincs semmi bántó szándék, se rosszindulat,
ez az elme pallérozása. Ahhoz, hogy valakitől elviseljem a
cseszegetést, ahhoz ismernem és szeretnem kell azt a
valakit. Mindenkitől nem tűröm el. Ez itt viszont nem
kizárólag egy baráti társaság. Mikor ezt mondom, mindig
mindenkinek elkerekedik a szeme, pedig így van, tudjuk
ezt mindannyian. Ez egy munkahely. Vagy még inkább
olyan, mint egy osztály. Vannak, akiket szeret az ember,
van, akiket a barátainak tudhat, és van, akikkel egyálta-
lán nem szívesen találkozik. Mondom ezt úgy, hogy sze-
rintem nincsen itt haragosom. Persze az is lehet, hogy
van, de az már inkább az én rapszodikus természetem
bűne.
 – Sok barátod van?
– Nagyon kevés. De ez nem mennyiségi, hanem minő-
ségi kérdés. Elég, ha csak egy olyan barátod van, aki
tűzbe menne érted.
– Van olyan, amire különösen érzékeny vagy, ha szóba
hozzák?
– Haragszom magamra amiatt, hogy alacsony vagyok.
Méghozzá azért, mert ez olyan tulajdonság, amin nem
tudok változtatni, ha meggebedek, akkor sem. Az em-
bernek mindig a domináns tulajdonságát bombázzák.
Amíg kövér voltam, azért kaptam. Most, hogy lefogytam,
most az a feltűnő rajtam, hogy alacsony vagyok.
– A kövérség nem volt érzékeny pont?
– Nem. Egyáltalán. Én magam nagyon sokat élcelőd-
tem a saját kövérségemen. Ráadásul sokáig nem is érez-
tem magam kövérnek, mert nagyon hirtelen híztam meg,
és alig öt évig voltam kövér. Furcsa módon akkor kezd-
tem kövérként viselkedni, miután lefogytam 40 kilót.
Máig észreveszem magamon, hogy összehúzom a vállai-
mat a villamoson, mert tudom, hogy nem szoktak elférni
tőlem.
– Hiú vagy? Mennyi munkád van a fogyásban?
– Nagyon sok munkám van ebben, de nincs köze a hi-
úsághoz. Nem szeretem a kövérséget, és magamat sem
szerettem kövérként, de akkor határoztam el, hogy lefo-
gyok, amikor az összes kövérségről szóló poénomat ellőt-
tem. Most jól érzem így magam, mindennap futok, szinte
csak minden második nap eszem, hogy tartsam a sú-
lyom.
– Azt gondoltam, hogy e mögött az elhatározás mögött
valami komoly lelki bántalom húzódik.
– Szó sincs erről. Egyik vasárnap este elhatároztam,
hogy holnaptól fogyózni fogok. Tudom, hogy minden si-
kertelen fogyókúra úgy kezdődik, hogy majd holnap, de
én tényleg tartottam magam az elhatározásomhoz. Olyan
értelemben tényleg van hiúság a fogyásomban, hogy úgy
gondolom, a kövérség az önkontroll hiánya, és aki nem
tudja kontrollálni a saját táplálkozását, az az élet más
területein sem ura önmagának. Ezzel biztos egy csomó
embert megbántok, de végre ki kell mondani valakinek
az igazságot.
– Te azok közé tartozol, akiket nem rögtön fedezett fel
magának a humoripar.
– Nem ismerem pontosan mindenki élettörténetét, de
ahogy az élet más területein, itt is többen az iskolapad-
ból vagy anyu szoknyája mellől kerültek ide, és azt gon-
dolom, nekik nehezebb, mert torz képet látnak a világról.
Én már tizennyolc évesen fizikai munkát végeztem. De
voltam bolti eladó könyvesboltban, játékboltban, voltam
bútor-összeszerelő, dolgoztam a húsiparban, szóval van
már egy s más a hátam mögött. Ennek nyilván így kellett
történnie.
– Jól látható, hogy nem az önkifejezés, hanem az ön-
fenntartás mentén szerveződött az életed. Hogy jött képbe
a humor?
– Mindig is érdekelt a humor. Rádiókabaré-rajongó
voltam. Kaptam születésnapomra egyszer egy magnót,
felvettem a saját kis ökörködéseimet. Oviban már utá-
noztam, hogy mennek és beszélnek az öregek, és nagyon
élveztem, hogy a többiek ezt tátott szájjal nézik. Mindig
is szerettem szórakoztatni, mindig az voltam, aki köré
odagyűltek az emberek nevetni. Persze már akkor is
minden a nőkről szólt, főleg nekik szerettem volna im-
ponálni. A normálisnál mindig fokozottabban érdeklőd-
tem a nők iránt.
– Kik voltak a te fontos nőid?
– Sokan vannak. Szeretem a nőket, és tisztelem is
őket. Anyám gyári munkás volt, éjjel-nappal dolgozott,
így én a nagymamámra, az öcsém pedig rám maradt.
Sokat köszönhetek a nagymamámnak. Sosem érdekeltek
az autók, amíg más fiúk autókat tologattak brümmögve
a szőnyegen, addig én újságokat lapozgattam, és kérdez-
gettem a nagymamámat, hogy ide mi van írva, oda mi
van írva. Négyévesen tudtam olvasni, ötévesen pedig ír-
ni. Oviban én olvastam fel a déli mesét a többieknek.
Hétévesen már meséket írtam, és segítettem dolgozato-
kat javítani a tanárnőnek.
– „Népszerű”gyerek lehettél.
– Az voltam. Szerettek a tanárok, és szerettek az osz-
tálytársak is. Az anyukák hordták az én anyámhoz a lá-
nyaikat, hogy beajánlják őket feleségnek.
– Viccelsz.
– Nem. Semmit sem mondok kamuból. Kettőnek a ne-
vére még ma is emlékszem. Minden gyerek velem akart
játszani, az orvosé, az ügyvédé és a bolti eladóé is.
– Meddig tartott a csodagyerek imidzs?
– Hát ez az. Hetedik osztályban hirtelen leromlott a
tanulmányi eredményem. Máig nem tudom az okát.
Egyszerűen elvesztettem a tanulási képességem. Nagyon
rossz volt, mert hirtelen mindenki elfordult tőlem. Elfor-
dultak a barátnak hitt gyerekek, de még a szüleim is ki-
fejezték a csalódottságukat. Sokszor megkaptam, hogy
csak tanulnom kellett volna, mást nem, de erre sem vol-
tam képes. Próbálkoztam, erőltettem, igyekeztem min-
dent visszaállítani a régi kerékvágásba, de hiába, nem
mentek a dolgok. Így csak egy szakmunkásképzőre fu-
totta, ahonnan tizenhat éves koromban kirúgtak a mi-
nősíthetetlen tanulmányi eredményem és a magatartá-
som miatt.
– „Elrosszultál”?
– Igen. Csalódott voltam és dühös. Mindenki elfordult
tőlem. És tizennégy évesen, amikor mások tanultak, én
mosogatófiúként ingyen melóztam gyakorlat címén. A
katonaság hozta el számomra megváltást.
– Na, ne! A katonaság? A többség azon munkálkodott a
kortársaid közül, hogy valahogy kibújjon a sorkötelezett-
ség alól.
 – Meg is van az ilyen viselkedésről a véleményem. Vi-
lágéletemben nulla embernek tartottam azokat, akik ké-
pesek voltak akár még pénzt is áldozni a katonaság ke-
rülőútjaiért. Szerintem ez az egyik legnagyobb férfiatlan-
ság. A katonaság csak ad. Megedz fizikailag, megtanu-
lod, mi az összetartás és az egymásrautaltság. Megta-
nulsz bánni a fegyverekkel, és nem online lövöldözöl va-
lami hülye számítógépes játékkal, hanem valódi fegyvert
fogsz a kezedben. A férfivé váláshoz az elmúlt 2000 év-
ben hozzátartozott bizonyos fokú militarizmus. Aki azt
hiszi, hogy Magyarországon soha nem lesz háború, az
nem ismeri a történelmet.
– Biztos „népszerű” leszel ezzel a véleményeddel.
– Nem érdekel, hogy az leszek-e vagy sem, mert így
gondolom. Mindig minden sorból kilógtam. Na, nem a
magasságom miatt, mint azt fentebb már kitárgyaltuk.
Ha lenne egy minden sorból kilógok csoportja, én onnan
is kilógnék. Nem örülök ennek, csak konstatálom. Nem
akarom senkire ráerőltetni a virtusomat, nem tartok kis-
előadást, de ha megkérdeznek, nem rejtem el a vélemé-
nyemet, nehogy kiderüljön, hogy nem követem a trende-
ket, hogy nem érdekelnek a kitaposott ösvények. Ha a
lift előttem kinyílik, én visszaküldöm, mert magam aka-
rok felsétálni az általam választott szintre.
– Nem akarok mindig ide visszatérni, de a fogyásodhoz
sincs semmi köze a trendeknek?
– Áh! Ez csak egy fricska volt. Mindenki azt hitte, nem
tudom megcsinálni, hát tessék, megcsináltam.
– Többször mondtad már nekem, hogy az autók nem
érdekelnek, és hogy még jogsid sincs. Ha ennyire fontos
neked, hogy a saját utadat járd, akkor hogyhogy nem
hiányzik a saját autó nyújtotta szabadság?
– Az én saját utam nem aszfaltból készült. A férfiak
egy része ismer minden autómárkát, és mindent tud
ezekről a vacak fémkoporsókról, de az emberekhez
ugyanakkor már egyáltalán nem konyít. Háttérbe szorult
az ember. Én nem tartom magam magányos harcos tí-
pusnak, de a saját világomban élek, és ebben a világban
még mindig az ember van az első helyen. És mindezt úgy
tudom kimondani, hogy számomra nem közhelyes. Az
autó számomra nem a szabadság záloga, nekem ez teher
volna. Szeretek tömegközlekedni, szeretek közben embe-
rekkel találkozni, kommunikációfüggő vagyok, és az sem
utolsó szempont, hogy utazás közben is mindig tudok
dolgozni.
– Kicsit térjünk vissza oda, hogy mi történt veled, miu-
tán leszereltél!
– Itt sem sikerült szokványosan viselkednem. Min-
denki vágta a centit, és alig várták, hogy végre szabadul-
janak. Én viszont kétségbe voltam esve, fogalmam sem
volt, mihez kezdjek. Ott álltam vagyon nélkül, képesítés
nélkül, munka nélkül. Egy húsipari céghez kerültem
„húsvagdosónak”. Még ma is álmodom ezzel. Az ott dol-
gozók mind ott öregedtek meg, és ugyanezt a „derűs” jö-
vőt jósolták nekem is. Rajtam pedig természetesen úrrá
lett a rettegés, hogy mi lesz, ha igazuk van. Nem akar-
tam úgy végezni, mint ők. Az akkori kapcsolatomnak
köszönhetően jelentkeztem esti iskolába, hogy megsze-
rezzem az érettségit, egy másik barátnőmnek köszönhe-
tően pedig sikeresen meg is szereztem. Szóval megint ott
vagyunk, hogy sokat köszönhetek a nőknek, csak kap-
tam tőlük. Az érettségi megszerzése kilépő volt a hús-
iparból, és eladó lettem. Aztán a barátnőm jelentkezett a
jogi egyetemre, és én egyrészt féltem, hogy elvesztem őt,
másrészt nem akartam lemaradni, úgyhogy én is bene-
veztem ugyanannak az egyetemnek a művelődésszerve-
ző–média szakára.
– Elég színes a karriertörténeted. Soha nem volt olyan
munka, ami derogált neked?
– Soha. Nem is szeretnék eljutni eddig, nem volna
méltó hozzám. Minél több dolgot csinálsz, annál több
vagy. Számomra nincs olyan fellépés, amit nem vállalok
el.
– Hogy kerültél a Dumaszínházhoz?
– Ha a suli elvégzése után nem jelentkezem az Esti
Showder nyílt napjára, ahol civilek kérdezhettek Fábry
Sándortól, akkor nem tudtam volna meg, hogy van
olyan, hogy Dumaszínház. Tősgyökeres vidéki voltam,
Budapest számomra ismeretlen terep volt. Fábry azt
mondta nekem élő műsorban, hogy szórakoztató vagyok,
miért nem próbálom ki magam a Dumaszínházban. Én
ezt ennyiben is hagytam volna, de aztán az egyik bará-
tom felhívta Litkait, és benevezett engem a Félőrültekre.
Csiszolatlan voltam. De a második fellépésemre már
másképp jöttem, a haverok ébresztettek rá, hogy ha
dumálok, anekdotázom, akkor vagyok igazán nyerő, nem
akkor, amikor kidolgozott poénokkal próbálkozom, így
tettem, és nagy sikerem volt. Innentől kezdve tudtam,
hogy ezt akarom csinálni. Mondtam a csajomnak, hogy
felmondok a munkahelyemen, adjon egy fél évet, addig
valahogy összeszedem a rezsi rám eső részét, de ebben a
fél évben hadd próbáljam ki, mire megyek stand-
uposként. A harmadik fellépésemért gázsit is kaptam,
ami nyilván csak egy szimbolikus összeg volt, de onnan-
tól kezdve, hogy pénzt kapsz azért, amit csinálsz, meg
akarsz felelni annak, akitől a „fizetésed” kapod, meg kell
felelned a közönségnek, és persze saját magadnak is.
– És mindig sikerül megfelelned a közönségnek?
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy így
vagy úgy, gyerekkorom óta szórakoztattam másokat.
Tudom kezelni a nevetést, a tapsot, és könnyedén tudok
spontán lenni. Azt mondják, akkor van baj, amikor na-
gyobb a bejövő tapsod, mint a kimenő. Mert ez azt jelen-
ti, hogy csalódást okoztál, hogy többet vártak tőled, mint
amit nyújtottál. Azért is vállalok el minden fellépést,
hogy legyen egy külső kontroll. A készbe beleülni, egy
bemelegített, ültetett közönséget levenni a lábáról nem
túl nagy kihívás. Na de egy falunapon megállni a helyed,
vagy egy olyan rendezvényen, ahol tőled 150 méterre van
a közönség, az valami. És ezzel nem azt akarom monda-
ni, hogy számomra nem jobb fellépni olyan körülmények
között, amik megkönnyítik a dolgomat. De szeretem a
kihívásokat is, szeretek megküzdeni a sikerért, szeretem
kitalálni, hogy lehet eljutni egy olyan közönséghez, ame-
lyik esetleg nem nyitott. És büszke vagyok arra, hogy
még sosem buktam. Ha a közönség messze van, leme-
gyek közéjük. Volt már olyan is, hogy elment a hangosí-
tás, ordítani nem lehetett, elkezdtem táncolni, amíg visz-
sza nem jött a hang.
– Mi motivál?
– Ez az életformám, ezt szeretem csinálni, ehhez értek.
Tudom, hogy soha nem fogok bekerülni az élmezőnybe,
de ez nem gátol abban, hogy magamból mindig a legjob-
bat próbáljam kihozni és átadni.
– Miért gondolod, hogy nem kerülhetsz be az élbolyba?
– Mert reálisan látom magam. Átlagos a külsőm, átla-
gos a hangom, nem vagyok egy emblematikus figura. És
az attitűdöm sem olyan. Lehet, hogy nem is szeretnék
bekerülni az élmezőnybe, ha már itt tartunk. Én nem
akarok egy sportstadiont megtölteni nézőkkel, nincsen
nagyzási mániám. Számomra ötven embert szórakoztat-
ni semmivel nem kisebb kihívás, mint ötezret. A humor
még soha nem volt annyira népszerű, mint ma. De nem
válhat tömegcikké, mint mondjuk a zene. És mi sem
válhatunk szitakötő-napszemüveg mögé bújó sztárokká.
Nem élhetjük meg furcsán az emberek közeledését. Az,
akinek terhes a saját közönsége, az szerintem váltson
pályát. Mert a stand-up kivétel, mi nem a közönség felett
állunk, hanem mi a közönségből vagyunk a közönségért.
A közszereplő az én fordításomban a közülünk való sze-
replő. Egy Lady Gaga nyilvánvalóan nem mehet le pari-
zert venni a sarki ABC-be, mert megtörne a varázs. De
minket nem vehet körbe ilyesfajta varázs. Ennek a mű-
fajnak az a különlegessége, hogy amikor lejössz a szín-
padról, nem kell átlényegülnöd. Én minden fellépést
megköszönök személyesen, minden levélre mindig vála-
szolok, mindig, mindenkivel szívesen szóba állok. És én
az ilyen stand-uposban hiszek, nem az olyanban, ame-
lyik a fellépés után bezárja magát a sötétített üvegű au-
tójába, és menekülőre fogja. Vannak köztünk olyanok,
akik a művészetet akarják szolgálni. Én még mindig az
vagyok, aki a közönséget akarja szolgálni.
– Te egy csomó olyan dolgot is bevállalsz, aminek nincs
sok köze a stand-uphoz. Azt gondoltam, az anyagi moti-
váció számodra nagyon fontos.
– Többen is gondolhatják azt, hogy kapzsiságból válla-
lok el mindent. De erről szó sincs. Olyan szerencsés
helyzetben vagyok, hogy csóró voltam világéletemben, és
mégsem érdekel a pénz. Nincs hobbim, nem érdekelnek
a tárgyak. Nemrég vettem egy házat vidéken, szinte az
összes pénzem belefolyt, de már bánom, mert röghöz kö-
tött lettem. Albérletpárti vagyok, nem akarom, hogy en-
gem bármi bárhova kössön, azt meg pláne nem, hogy
egy-két téglasor legyen az a valami. Ha úgy adódik, ösz-
szeszedem a dolgaimat egy hátizsákba, és kész. Szá-
momra az anyagi javak semmilyen értéket nem képvi-
selnek, nem akarom, hogy ház vagy tárgyak birtokolja-
nak engem. Ha csak kaszálni szeretnék, akkor ráhasal-
nék egyetlenegy témára, és annyi bőrt lehúznék róla,
amennyit nem szégyellek. Én egy csomó mindenbe bele-
kapok, de nem vagyok semminek a szakértője. Kíváncsi
vagyok, olyan vagyok, mint egy gyerek az édességbolt-
ban, minden cukor érdekel.
– Milyen cukrokkal kacérkodsz most?
– Van egy cégem, reklámokat, weboldalakat készí-
tünk. Kaptam egy musicalszerepet, amit nem vállaltam
volna el, ha nem különös körülmények között az utcán
szólítanak le. Most énektanárhoz járok, és akkor is, ha
nem lesz az egészből semmi, nem bántam meg, hogy
igent mondtam, mert nagyon érdekesnek találom ezt az
egészet. És van egy fogyireklám, amiben dolgozom. Ezek
mind B és C tervek, de nem arra az esetre, ha a stand-
upban már nem tudnék működni, hanem mert kíváncsi
vagyok. Ráadásul nekem muszáj a nap 24 órájában dol-
gozni, mert ha vannak üresjáratok a napomban, ha nem
kötöm le magam, akkor elkezdek hülyeségeken agyalni.
– Sosem akartál kötődni? Nem vágysz arra, hogy kis
Dombik futkossanak körülötted?
– Dehogynem. Volt egy időszak az életemben, amikor
szerettem volna kötődni, amikor szerettem volna csalá-
dot, gyerekeket. De mindez már megváltozott bennem.
Nem hiszem, hogy egy olyan embernek, mint én, szabad
gyereket vállalni. Nagyon öntörvényű vagyok, és figyel-
men kívül hagyom a szabályokat. Egy családnak egy pi-
cit muszáj beleszürkülnie a környezetbe, muszáj alkal-
mazkodnia, és betartani a szabályokat. Ha mondjuk a
gyerekeim anyja elhagyna minket, a gyerekek olyanokká
válnának, mint én, és mindenki utálná őket.
– Mert téged mindenki utál?
– Hát, sokan nem szeretnek. Magammal sem vagyok a
legjobb barátságban.
– Persze. Senkit sem szeret mindenki. De neked azért
elég nagy a rajongótáborod.
– Én annak örülök legjobban, amikor valaki ír nekem.
Az, hogy fellépés után odajönnek, az sokszor természe-
tes, de aki ír, annak nem volt ott az alkalom, az vette a
fáradságot, hogy rád keressen és felvegye veled a kap-
csolatot.
– Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, kilógsz a
sorból abban is, hogy gyakran feltűnsz olyan műsorok-
ban és a nyomtatott sajtóban is, amelyekben a többiek
nem.
– Szerintem mindenki akar szerepelni a médiában,
különben nem szerepelnének a Showder Klubban sem.
Sokan emiatt is nyavalyognak, és ez a nyavalygás csak
akkor lenne jogos, ha a Showder Klub megsemmisítette
volna a stand-upot mint klubműfajt. De nem így van,
hiszen éppen hogy megtöltötte a klubokat. A tv-ben való
megjelenésünk semmit sem nyomott el, hanem mindent
megerősített, és szerencsére a mennyiség nem ment a
minőség rovására. Nagyon furcsának érzem, hogy egy
csatorna egyik szórakoztató műsorában minden gond
nélkül szerepelünk, de a másikban már nem. Olyan mű-
sorba nem megyek el, ahol nincs funkcióm, díszlet én
sem szeretek lenni. De hogy egy reggeli műsorban szó-
rakoztatok vagy egy délutáni show-műsorban, itt nem
érzem annyira a különbséget. Például egy főzős műsorba
nyilván nem megyek el, nem érdekel, mennyit fizetné-
nek. Amikor én szerepelek, akkor nem csak magamat
képviselem, hanem a Dumaszínházat is. Nem igaz az,
hogy jó bornak nem kell cégér. És sem műfaj idegennek
nem érzem, se a csapat aláaknázásának nem tartom, ha
elmegyek egy olyan műsorba, ahol szellemes lehetek, és
ahol elmondhatom a mondanivalóm. Nem érdekel, hogy
mások hogyan vélekednek erről, nincs szükségem arra,
hogy mások találják ki nekem, hova menjek el, és hova
ne, felnőtt vagyok már, el tudom dönteni egyedül is.
Nem is beszélve arról, hogy kizárólag a saját bőröm vi-
szem ilyenkor a vásárra.
– Nincs olyan szereplésed, amit megbántál?
– Megbántam, hogy részt vettem az ATV Humorbaj-
nokság című műsorában. Nem jártam körül, miről szólt
ez a dolog, fogalmam sem volt, hogy nem feltétlenül hoz-
záértő emberek majd osztályozzák a képességeinket. Én
akkor már egy és fél éve nyomtam a stand-upot, és ez a
megjelenés, valamint az, hogy a zsűritagoknak nem tet-
szett sem a fizimiskám, sem a humorom, körülbelül egy
évvel vetette vissza a pályafutásomat.
– Bírod a kritikát?
– Aki kiáll a színpadra, annak muszáj hozzászoknia a
negatív kritikához is. Amit nem tudok megszokni, ha
valami nem miattam lesz rossz. Például, ha nem jól vág-
ják össze az anyagomat, és egy jó, erős anyagból egy
érthetetlen, lapos, katyvasz lesz. Az persze dühít.
– A családod, a haverok, a környezeted mit szól hoz-
zád, a sikereidhez, a népszerűségedhez?
– A falusi emberek szemében ez az egész bohóckodás-
nak számít. Él bennük egy olyan sztereotípia, hogy aki a
tv-ben szerepel, az nem akar dolgozni. A képernyőn való
megjelenést munkakerülésnek tartják. Volt, hogy a
kocsmában ment a Vágó-vetélkedő, amiben én is szere-
peltem, és a falubeliek egy része ellenem szurkolt. Ré-
gebben ez zavart, de ma már nem, azt hiszem, sokak
úgy gondolják, senki fia vagyok, nem érdemlem meg,
hogy jól menjenek a dolgaim. Egyszer egy fellépésről
mentem haza, még a nyakamban lógott a beléptető, rajta
az állt, hogy: artist. Apám megkérdezte, mi van, te artis-
ta vagy? És olykor anyám is megemlíti, hogy talán mégis
jobb lett volna, ha befejezem a szakmunkásképzőt. Nem
arról van szó, hogy nem örülnek, csak nem tudják hova
tenni ezt az egészet. De én már tudok nevetni mindezen.
Tudok nevetni saját magamon is. Talán ez az egyik leg-
alapvetőbb dolog: az embernek meg kell tanulnia nevetni
a saját nyomorán.
– És ha olyan nyomorba kerülsz, ami az egész hangu-
latodra, életedre rányomja a bélyegét? Úgy is ki tudnál
állni a színpadra?
– Előadóművészek vagyunk, akkor is szórakoztatnunk
kell a nézőket, ha nekünk magunknak semmi okunk a
vidámságra. Minden számomra fontos személy él még,
úgyhogy szerencsére nem tudom, milyen lehet egy ekko-
ra veszteséget megélni, de én ismerem magam annyira,
hogy a szakmai alázatom akkor is színpadra állítana.
Arról nem is beszélve, hogy ez esetben számomra csak
ez maradna. Ha ezt is eldobnám, akkor aztán tényleg
nincstelennek érezném magam.
 – Most a csúcson vagytok, az nem kérdés. Gondoltál
már arra, hogy mi van, ha a szekér elindul lefelé a lejtőn?
– Tudom, és tudomásul is veszem, hogy mint minden
terméknek, nekünk is van egy termékfogyasztási ciklu-
sunk. A hanyatlás előbb-utóbb mindent utolér, nem le-
het megállni a tetőponton. De amíg van bennem lelkese-
dés, addig így vagy úgy, mindig fogok szórakoztatni. Nem
csak fénykörben állva lehetsz stand-upos. Nagyon sze-
retnék egy kocsmát, ahol én a pult mögött állnék. Tu-
dom, hogy előbb-utóbb ránk támad a hanyatlás, és egy-
általán nem örülök neki, de tudomásul fogom venni,
hogy volt pár nagyon szép évünk.
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. Dombóvári István mindennap fut, és csak minden

második nap eszik. Számold ki, hány km-rel kellene
többet futnia, és hányszor ehetne egy évben, hogy el-
érje születési súlyát!

2. Menj el minden héten kétszer az egész családdal és a

távoli rokonsággal a Dumaszínház valamelyik előadá-
sára!

3. Rajzold le emlékezetből Dombóvári István három évvel

ezelőtti külsejét, rajzold le, most hogyan néz ki, végül
rajzold le azt, ahogy két év múlva fog kinézni, anélkül
hogy ceruzáddal érintenéd a megadott keret szegélyét!

Három évvel ezelőtt Most

Két év múlva

4. Lesz-e gyereke Dombóvári Istvánnak?

a) Igen
b) Nem
c) Talán
d) Már van neki
5. Idézz fel egy Dombi-poént, meséld el egy haverodnak,
és a nevetés erősségét jelöld grafikonon!

6. Keresd meg az öt hasonlóságot a két kép között!

FELMÉRI PÉTER
 – Rólad valamiért mindig Mr. Bean jut eszembe. Az
ember, aki úgy néz ki, mint egy óvodás, és a színpadon
úgy is viselkedik, mint egy óvodás.
– Pedig tudod, hány éves vagyok én már? 28. Anyu-
kámtól tudom, hogy 28 évenként a napok ugyanarra a
napra esnek. Tehát ha 2010-ben augusztus 10-e szerdá-
ra esik, akkor 2038-ban is szerdára fog esni.
– Na, ettől féltem veled kapcsolatban. Hogy nem csak
olyan lassan fogsz beszélni, hogy eltart majd egy hétig,
mire felveszem az interjút, hanem még el is kalandozol a
téged körbevevő információrengetegben.
–Amikor anyukám velem volt terhes és jelentkeztek a
szülési fájdalmak, akkor épp a foci-vb döntője ment a tv-
ben. Apukám megvárta a meccs végét, csak utána indul-
tak a kórházba. Ez azért elevenítődött fel mostanában,
mert az idén is július 11-ére esett a vb-döntő, 13-a pedig
keddre, pont mint 82-ben.
– Akkor a „nemkapkodás”, gondolom, apai örökség. Mit
csinálnak a szüleid?
– Most?
– Én vagyok a hülye. Mivel foglalkoznak a szüleid?
Nem most, hanem úgy általában. Mi a munkájuk?
– Informatikusok.
– Mind a ketten? Te jó ég, akkor már mindent értek.
– És az öcsém is informatikus. Úgy néz ki, egyedül a
húgom fog kilógni a sorból. Neki nagyon ügyes a keze,
szerintem majd ezzel a képességével kezd valamit.
 – Neked nincs kézügyességed?
– Nincs. Már attól ideges leszek, ha egy tűbe cérnát
kell fűzni. Mert mire nagy nehezen átmegy a cérna a
lyukon, olyan erőszakosan kezdem beljebb tolni, hogy
aztán megint kijön.
– Most, hogy a legfontosabb dolgokat megbeszéltük, ta-
lán menjünk is tovább. Kolozsváron laknak a szüleid, és
te is az ottani szülői házat vallod az otthonodnak. Ez azt
sejteti, hogy nem volt keserves a gyerekkorod.
– Hétéves koromig kommunizmus volt nálunk, de gye-
rekként ennek én nem éreztem a negatívumait. Csak a
szüleimtől tudom, hogy mi volt akkoriban. Alig vártam,
hogy elsős legyek és úttörőruhát kapjak, mert az nagyon
tetszett. De mire elértem odáig, véget ért a kommuniz-
mus. Nagyon boldog, kiegyensúlyozott gyerek voltam,
sokan szerettek, hogy úgy mondjam: jók voltak a társa-
sági viselkedési mutatóim. Talán az egyetlen súlyos és
emlékezetes hiány ebből a korszakból, hogy nem volt
legó.
– Rosszul indítottam. Te nem olyan vagy, mint egy óvo-
dás, te óvodás vagy.
– Imádom a legót, főleg az olyat, amelyikből robotot
lehet építeni. A diplomamunkámat is legóból készítet-
tem. Építettem egy olyan robotot, amelyik követte a vele
egy térben levők mozgását. Ha valaki, mondjuk, felemel-
te a kezét, akkor a robot felé fordította a fejét, meg
ilyesmik.
– Ennyire rugalmasak voltak a kolozsvári tanárok,
hogy csak úgy ellegózgathattál?
– Az egyetem olyan volt, mint egy mamutcsontváz,
amiről az egerek és a bogarak lerágták az értékelhető
részt. Informatika szakon sok matektanár oktatott,
olyanok, akik kiöregedtek, és hogy ne legyenek munka-
nélküliek, az egyetem felkarolta őket. De szerettem suli-
ba járni, mert az iskolatársaim és a baráti köröm között
nagy volt az átfedés. Ugyanazokkal jártam informatika
szakra, akikkel anno általánosban összekovácsolódtunk.
Ösztöndíjjal egy fél évet tanultam Hamburgban, és cso-
dálattal néztem az ottani rendszert. Ott ugyanis a taná-
rok meghirdették, milyen órákat tartanak, a hallgatók
ezek közül választhattak, az érdeklődők számából pedig
a tanárok is kikövetkeztethették, mire van igény és mire
nincs. A kolozsvári tanáraim amellett, hogy nem voltak
robotszakértők, nyitottnak tűntek, és mondhatom, a sok
papíralapú diplomamunka után nagyon élvezték az én
robotos bemutatómat.
– Már előmelegített munkahely várt az egyetem után?
– Az egyetem elvégzése után féltem, hogy elvisznek ka-
tonának, és hogy ezt elkerüljem, beiratkoztam mesterire
is. Bár rendszerető vagyok, és én magam is részt veszek
a rend megteremtésében, nem akartam bevonulni. Nem
akartam, hogy egy négy osztályt végzett tizedes szopas-
son agyba-főbe, és a kötelező dolgokat sem szeretem. Az
egyéves mesterit aztán három év alatt sikerült csak elvé-
geznem, pedig közben már megszűnt a hadkötelezettség.
Eleinte szándékosan nyújtottam a dolgot, később egyre
kevésbé érdekelt a tanulás. De már az egyetem alatt is
dolgoztam egy pesti fizikai kutatólabornak. Otthonról,
kötetlen munkaidőben.
– Egy reálérdeklődésű fiúnak hogy jön képbe a humor?
Vagy csak én gondolom, hogy ritka a keresztmetszet e
kettő között?
– Gazdag fantáziám van. Szerintem itt találkozik a reál
beállítottság és a stand-up iránti érdeklődés. Régóta
tudtam, hogy vicces vagyok, vicces voltam baráti társa-
ságban is mindig.
– A legtöbben úgy gondolják, viccesek baráti társaság-
ban. Meg azokat a barátokat szoktuk szeretni, akik ne-
vetnek a poénjainkon.
– De én akkor is tudtam, éreztem a nevetésekből.
Tudtam, és kész. Aztán 2005-ben megláttuk az Erdélyi
Humorfesztivál plakátját, és a haverok ösztökéltek, hogy
próbáljam meg. Egyébként igen, talán igazad van, tény-
leg sokan hiszik magukat viccesnek baráti társaságban,
de ahhoz, hogy a színpadon is helyt állj, kell egy nagy
adag magamutogatás is. Nem. Jobb szó a bizonyítási
vágy. Azt akartam, hogy ne csak a haverok tudják, hogy
vicces vagyok, hanem mindenki. Egy ötperces jelenettel
indultam, kitaláltam magamnak egy karaktert. Sajnos
nem arattam nagy sikert, mert a Star Wars-paródia,
amivel készültem, nem passzolt a közönség igényeihez.
Sok volt az idős, akik nem nagyon tudták, miről is van
szó.
– De ha jól tudom, mégsem maradt visszhang nélkül ez
a szereplésed.
– Nagy Bandó András, a meghívott zsűritag az értéke-
léskor csúnyán beszólt nekem, én meg vissza, és olyan
szópárbaj alakult ki, hogy a közönség tombolva tapsolt.
Nagy Bandó pedig végül felállt a zsűriszékből, kezet fo-
gott velem, és meghívott vacsorára. Hozzáteszem, hogy
ez a vacsora azóta sem jött létre, úgyhogy remélem, ol-
vassa majd ezt a könyvet, mert szeretném az orra alá
dörgölni: tartozik nekem.
– Most szinte elképzelhetetlen, hogy te egykor valaki
más bőrébe bújva poénkodtál.
– Pedig igen. Sőt az egyik figurámat még a Godot-ban
is előadtam, méghozzá akkora sikerrel, hogy Litkai Ger-
gő még akkor is a könnyeit törölgette, amikor lekonferált
engem. 2006-ban kitaláltam egy fantasztikusan vicces
karaktert. Izabellát alakítottam. Az volt a kiindulópont,
hogy Izabella azért néz ki úgy, mint én, mert egy atom-
erőmű mellett született.
– Könnyebb vagy nehezebb valaki mást játszani, mint
saját magadat?
– Könnyebbnek tűnt szerepbe bújni, mint magamat
alakítani. Hofi is gyakran játszott valamilyen karaktert.
Nehéz volt kilépni, de a stand-up jobb, mert nem kelle-
nek hozzá kellékek, csak te magad. Persze hálás vagyok
Izabellának, elvégre megnyertem vele a 2006-os Erdélyi
Humorfesztivált. Egyébként régen színész akartam lenni,
de ma már tudom, hogy a stand-upban téged szeretnek,
téged tapsolnak meg, nem a karaktert, akit játszol. Sze-
retem, amikor a taps nekem szól, amikor megismernek,
rám köszönnek, és autogramot is szívesen adok.
– A szüleid mit szóltak ehhez az új irányhoz?
– Eleinte megtiltottam nekik, hogy megnézzenek, mert
nagyon izgultam. Ma is jobban izgulok, ha rokon, barát,
ismerős van a nézőtéren. A 2006-os Humorfesztiválon
láttak először fellépni, és nagyon tetszett nekik, amit
csináltam. Mindig támogattak engem, és mivel látják,
hogy ez örömet okoz, ők is boldogok.
– Hogy kerültél a Dumaszínházhoz?
– 2006-tól egyre több fellépésem volt (havonta, kétha-
vonta volt egy), egyre többször hozott össze a sors a
Szomszédnénikkel. Ők találták ki az Erdélyi Humorfesz-
tivált, ezenkívül rendszeresen humoresteket szerveztek,
számunkra ők jelentették az élő humort. Egyszer Vára-
don felléptek Fábryval, aki azt mondta nekik, jók vagy-
tok, fiúk, örömmel látnálak benneteket a műsoromban
is, de hozzám a Dumaszínházon át vezet az út. Ekkor
hallottam először a Dumaszínházról, és 2007-ben el is
jöttem szerencsét próbálni. Ekkor stand-upoltam először
és utoljára a Félőrülteken. Utolsó fellépő voltam, a kö-
zönség kezdett elszivárogni, szóval nem volt éppen nyerő
helyzet. Mégis sikert arattam, és nagyon örültem.
– Készültél a Félőrülteken való bemutatkozásodra?
– Mielőtt felléptem a Godot-ban, interneten megnéz-
tem néhány stand-upost. Azelőtt főleg amerikaiakat, de
ekkor már Showder Klub-osokat is. Nagyon inspirált,
hogy mennyire nevetnek rajtuk. Egyébként visszanézve
úgy érzem, picit korán jött nekem a Showder Klub. Ak-
kor persze nagyon örültem, de még sok olyan hibát elkö-
vettem, amit ma már nem követnék el.
 – Szerintem ezt sokan érzik így. Úgy értem, a fellépők
közül.
– Jó poénjaim voltak, de egy részüket rosszul adtam
elő. Sokat mozogtam, táncoltam ide-oda, sokat néztem a
földet stb. Nem mindig az a lényeg, hogy milyenek a po-
énok. A legjobb poént is el lehet rontani rossz előadás-
sal. Műsorvezetőként arra is rájöttem, hogy a legütősebb
poén az, ami spontán, amivel a nézővel kapcsolatba
tudsz lépni, amivel rájuk reagálsz. Rendszeresen vissza-
nézem magam. Így jöttem rá arra is, hogy ha bakizik az
ember, akkor szánalmas úgy tenni, mintha mi sem tör-
tént volna, viszont vicces lehet, ha ügyesen reagálod le a
saját bénázásodat. Ma már tudom, hogy mekkora szere-
pe van a szünetnek és a megfelelő tempónak is.
– Ha már a tempónál tartunk, hírhedten lassan be-
szélsz a színpadon. Ez szándékos vagy ösztönös?
– A színpadon a gyengeségeimet alakítom át erősség-
gé. Észrevettem magamon, hogy ha izgulok, gyakran
összeakad a nyelvem. Hogy ezeket a nyelvbotlásokat el-
kerüljem, lelassítottam a beszédemet. Persze hazudnék,
ha azt mondanám, ez ennyire tudatos volt az elején. Fé-
lénkebb voltam, izgultam, ezért beszéltem lassabban.
Ugyanakkor kerestem az utamat, hogy miként kellene
kifejeznem magam. Aztán rájöttem, hogy a lassú beszéd
stíluselem lehet, és mivel elég sajátos a humorom, fontos
is, hogy hagyjak időt a közönségnek a megértésre.
Amúgy is kísérletező alkat vagyok. Például a beszédtem-
póval is kísérleteztem. Vagyis inkább a beszédlassúság-
gal. És kiderült, hogy a végtelenségig nem lehet lelassí-
tani a beszédet, mert ha nincs meg a megfelelő tempó,
lendület, tönkremehet a poén. Volt rá példa, hogy emiatt
elvesztettem a közönséget. De a kudarcok nem tántorí-
tanak el, mindig igyekszem valami újat kitalálni, mert a
stagnálás szerintem egyenlő a hanyatlással.
– Előfordul még, hogy megbuksz?
 – Persze. Voltam már kolbásztöltő versenyen fellépő.
De a kudarcok nemhogy nem keserítenek el, hanem a
fejlődés lehetőségét jelentik számomra. Van úgy, hogy
tudom, nem rontottam el semmit, egész egyszerűen nem
voltak megfelelőek a körülmények, de olyan is van, hogy
pontosan tudom, mit szúrtam el. Nem vagyok olyan fel-
lépő, aki válogat a fellépések között. Úgy értem, ha
megint jönne egy kolbásztöltő verseny, újra bevállalnám,
mert úgy gondolom, mindenféle közönséghez meg kell
találnunk az utat, mindenféle helyszínen fel kell talál-
nunk magunkat. Azon mérném le, mennyit fejlődtem,
hogy mennyivel nevetnek többen, mint legutóbb. Szá-
momra inspiráló, ha előttem két arcon mondjuk nem
nevetnek, rajtam meg igen. Amikor mindenkin nevetnek,
aztán rajtam is, attól nem érzem jobban magam.
– Soha nem románoztak le?
– Erre is volt már példa. De ezen én csak nevetni tu-
dok.
– Már Pesten élsz. Megszoktad a szülői háztól és a ba-
rátoktól való távolságot?
– Azt vettem észre magamon, hogy ott szeretek lenni,
ahol éppen vagyok. Az év felét otthon töltöm a szüleim-
nél, a másik felét itt Pesten közös albérletben a
Szomszédnénikkel. A barátaimtól valóban elszakadtam
egy picit, de nem teljesen, most is tartjuk a kapcsolatot,
és együtt járunk nyaralni. És sok barátot szereztem itt
is. Pestet pedig nagyon szeretem. Imádom ezt a nyüzs-
gést, sőt ennél még nagyobb pörgést is el tudnék viselni.
– Van neked egy Annád is. Így azért könnyű meglenni
az anyai gondoskodás nélkül.
– Na most írd le szépen, hogy Felméri Péter takarít,
mosogat, porszívóz, rendet tesz és ki tudja mosni a ru-
háját. Emiatt is szeretnek engem. És Annával még nem
költöztünk össze, csak sok időt töltünk együtt.
– Anna rajongód volt, ha jól tudom?
 – Jól tudod. Írt nekem iwiwen, nagyon kedvesnek
tűnt, és hát a fotója se volt éppen taszító. Azt mondta,
megtetszettem neki, és szerette volna, ha ezt én is tu-
dom. Január elsején kaptam tőle az első levelet, és rá
két hétre találkoztunk. Azonnal nagyon megkedveltem,
most pedig már szerelmes is vagyok.
– És benned mi tetszik Annának?
– Minden. Nagyszerű ember vagyok.
– Gondolom, vannak nők, akik bepróbálkoznak nálad.
Nyilván csak mert ismert vagy, mindehhez semmi köze a
személyes varázsodnak. A barátnőd nem féltékeny ilyen-
kor?
– Anna azt mondta, nem zavarja. Tudja, hogy én min-
dig mindenkit visszajelölök, aki engem iwiw-en bejelöl,
sőt, mindenkinek válaszolok a levelére, szólok egy-két jó
szót ahhoz, aki megismer, gratulál, autogramot kér. Azt
is tudja, hogy volt már barátnőm, akivel szintén a neten
ismerkedtem meg. De az, hogy Annával összehozott a
sors, az tényleg nagy szerencse.
– Mikor jött el az életedben az az idő, amikor tudtad,
hogy a stand-upolás főállás lehet?
– 2008 márciusában már egész sok fellépésem volt.
Mivel jó vagyok matekból, hamar kiszámoltam, hogy eb-
ből meg is lehet élni. Az egyetem alatt eltöltöttem egy
nyarat Amerikában, és az ott félretett pénz biztonságot
nyújtott. Ráadásul ekkor értem a fizikai kutatólabornak
készített projekt végére is. Egyre többet kellett írni,
ötletelni, és a szabad időmből nem akartam erre áldozni,
ezért úgy döntöttem, inkább a munkaidőmből áldozok
rá. Sokat írok, sok poént, poénlehetőséget feljegyzek, sőt
még egy World dokumentumba is hajlandó vagyok be-
másolni, de ezek többsége örökre ott marad érintetlenül.
Előfordul, hogy szemezgetek, hogy valamit felhasználok,
de a többség soha többé nem kerül elő.
– Egyetértesz velem abban, hogy van köztetek egy
rangsor?
 – Kialakult egy hierarchia aszerint, hogy ki mennyire
népszerű jelenleg, és talán egy aszerint is, hogy kik ma-
radnak fenn a jövő nemzedékei számára. De én nem
húznék minőségi vonalat a kettő közé, mert attól is so-
kat tanulhat egy kezdő stand-upos, aki annyira jól ad
elő, hogy a közönség a lába elé fekszik, és attól is, aki
annyira váratlan és erős poénokat nyom, hogy egy fél
ország még hónapokig visszhangozza.
– Ez a rangsor nem zavar? Ügy értem, nem akarnál
mindenáron az első lenni?
– Természetesen én is szeretnék egyre jobb és jobb
lenni, szeretném, ha egyre többen kedvelnék a humo-
rom. Az első Showder Klub-os fellépésem után többen
nem szerettek, mint ahányan igen. De mára sikerült for-
dítanom. Én a saját stílusomat akarom egyre többekkel
elfogadtatni és olyan szinten művelni, hogy mind feljebb
emelkedjek. Nem akarok mindenáron népszerű lenni,
úgy értem, nem leszek csak azért Kiss Ádám-os, mert
látom, hogy neki bejött. Szeretnék egyedi lenni, a többi-
ekkel nem összetéveszthető módon színpadra állni és
szerepelni. Arra pedig igazán büszke vagyok, hogy sok
kollégának van már velem kapcsolatos sztorija, így sok-
szor akkor is színpadon vagyok, amikor igazából nem is.
– De azért rád is hatással vannak a „nem trágárko-
dunk”, „nem celebezünk” alapelvek, nem?
– Én azért nem politizálok és azért nem celebezek,
mert nem tudom, ki kicsoda. Nem azért, mert egyesek
szerint ez gáz. Ha celebek között mozognék, biztosan be-
szélnék róluk. Időnként előfordul, hogy csúnyán beszé-
lek, de mivel elharapom a szavak végét, a nézők nem
nagyon veszik észre. De a káromkodásról én is azt gon-
dolom, hogy ha öncélúvá válik, az zavaró és visszatetsző.
– A Fábry Show gegcsapatába is besegítesz. Ez a lehe-
tőség hogyan jött?
– A show producere felhívott, hogy fiatalosítani akar-
ják a csapatot, nem volna-e kedvem… Nagyon izgatott
lettem, mindjárt mondtam: dehogynem. Néhányszor fel-
léptem Fábryval, ő látott bennem valamit. Hamar kide-
rült azonban, hogy más a humorom, hogy nem tudok az
ő szája íze szerint írni. Ha nem küldtek volna ki az utcá-
ra egy kamerával és körkérdésekkel, akkor teljesen feles-
leges lettem volna az Esti Showder számára. A nézőknek
mondom, hogy azok a poénok, amik ott elhangoznak,
nem az enyémek, tehát ne keressék, hogy vajon mit ta-
lált ki a Felméri. A nézőknek mondom, hogy az ott el-
hangzó poénok közül eddig egyet sem írtam én, tehát ne
keressék, hogy vajon mit találhatott ki Felméri.
– Vannak kedvenceid, példaképeid?
– Sok olyan srác humora bejön, akikkel együtt lépek
fel, és egypárra közülük még fel is nézek, de nagyon so-
kan barátaim, ezért nem szeretnék neveket sorolni vagy
rangsort felállítani. Külföldiek közül szeretem Eddie
Izzardot, aki egy transzvesztita fellépő, de nála nem azon
van a hangsúly, hogy női ruhában lép fel, hanem ezenfe-
lül humoros. Szeretem a Kretén Magazint és Rejtő Jenőt.
– Te már angol nyelven is stand-upolsz, ugye?
– Igen, és nagyon jól érzem magam ilyenkor. Ezeket az
angol estéket eredetileg olyan nézőknek találtuk ki, akik
nem beszélnek magyarul. Két ilyen este volt eddig, de
mindkettőn meglepően sok magyar vendég volt. Mivel
nem beszélek szépen angolul, azt találtam ki, hogy
megint csak a gyengéimet alakítom az erősségemmé.
Ezért azt találtam ki, hogy úgy teszek, mint aki nagyon-
nagyon kezdő angolból, el is mondom, hogy még csak a
második nyelvleckénél tartok. Az angol előadásomba ír-
tam pár vadiúj blokkot, amit magyarul még soha nem
mondtam, ugyanakkor át is vettem pár olyan poént a
magyar előadásaimból, amelyek könnyen fordíthatók
angolra. Nagy álmom, hogy stand-uposként kijussak
egyszer Amerikába.
– Itt már nincs új a nap alatt, vagy miért vágysz a ten-
gerentúlra? Nem félsz, hogy nagy fába vágod a fejszédet?
 – Inkább bánjak meg valamit, amit megtettem, mint
azt bánjam, hogy valamit nem tettem meg. A stand-up
hazája mégiscsak Amerika, és az angol stand-upnak óri-
ási közönsége van. Nem úgy szeretnék kimenni, mint egy
ismert humorista, hanem egyszerűen csak szeretném
próbára tenni magam ott is mondjuk egy tehetségkuta-
tón. Tudni akarom, mire vagyok képes, hogy egyáltalán
megállnám-e a helyem ott is. Nem arról van szó, hogy
úgy gondolom, itthon már nincs hova fejlődnöm, nincs
mit tanulnom. Ez inkább csak újabb bizonyíték arra,
hogy szeretek kísérletezni, új dolgokat kipróbálni. Te so-
sem csináltál olyat, aminek fogalmad sem volt a kimene-
teléről, egyszerűen csak ki akartad próbálni?
– Sajnos én túl lusta vagyok a kísérletezéshez.
– Én is lusta vagyok. Tudom, hogy ez valamelyest el-
lentmond annak, hogy szeretem a rendet, de néha soká-
ig ki tudnám kapcsolni az agyam, és csak úgy ellennék,
mint egy növény. Előfordul, hogy csak elrepül egy nap,
én meg azt sem tudom, mit csináltam. Ha engem leül-
tetnél a gép elé, ellennék ott egypár évig minden feltűnés
nélkül.
– A srác, aki Amerikáról álmodik, közben meg simán
ott lehetne felejteni valahol, ott is elvegetálna. Elgondol-
kodtál azon, ha egyszer csak meghalna a stand-up, ak-
kor mihez kezdenél?
– Nagyon élvezem, amit most csinálok, de nem ka-
paszkodom tíz körömmel a stand-upolásba. Ha valami
oknál fogva ez a lehetőség megszűnne, vannak más ön-
megvalósítási terveim is. Van például egy könyvötletem,
sőt le is szerződtem egy kiadóval. Három ufóról fog szól-
ni, akik valami monumentálisat akarnak építeni. Úgy
tervezem, hogy annyira viccesen fogom mindezt megírni,
hogy az olvasók elkapkodják majd mind az egymillió
példányt.
– Olyan ötleted is van, amivel meg tudnád keresni ma-
gadnak a napi két kiflire valót?
 – Pókereznék. Még nem tudok, de szerintem türelem-
mel és kitartással meg lehet tanulni, hogyan lehet a sze-
rencsét magad mellé állítani.
– Ha én jó tündér lennék, vagy mondjuk aranyhal, mit
kívánnál tőlem?
– Boldog vagyok és elégedett, biztosan nem most
használnám el ezt az egy kívánságot. Ha lenne egy ilyen
aranyhalam, próbálnám minél tovább életben tartani,
hogy akkor tudjak kérni tőle, amikor tényleg szükségem
volna valami varázslatos segítségre. Csak attól félnék,
hogy valaki megkérne, kívánjak valamit a nevében… biz-
tosan nem tudnék nemet mondani.
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. A lassúság mértékegysége 1 Felméri (F). Felméri Péter

hány Felméri alatt éri utol az 1,5 m/F-vel és 1 db
teszkós nejlonszatyorral közlekedő Hajdú Balázst?

..................................................................................

2. Lapozz Felméri Péter fotójához! Majd lapozz tovább

Kiss Ádámhoz, és rajzolj neki bajuszt, szakállt. Ha
Mogács Dániel lett belőle, jól dolgoztál!

3. Mi lesz Felméri Péter 2011-ben megjelenő könyvének

címe, és miért?

..................................................................................
..................................................................................

4. Tervezed-e, hogy megveszed Felméri Péter 2011-ben

megjelenő könyvét? Ha nem, tervezd!

5. Gegelj mindennap fél órát! Ha ezzel megvagy, ugorj a

következő feladatra!

6. Keresd meg a képen Felméri Pétert!

HADHÁZI LÁSZLÓ
 – Szeretném, ha úgy tekintenél erre az interjúra, mint
amiből a jövő nemzedékei majd megtudhatnak ezt-azt
Hadháziról.
– Aha.
– Elég nehéz eldönteni, hogy ez egy ironikus aha-e,
vagy egy olyan tényleg beletörődő. Mindegy, talán jobb is,
ha nem tudom.
– Múltkor is jött ezzel valaki, mikor azt mondtam, jó
gyerek voltam.
– Mármint azzal, hogy nem lehet eldönteni, tényleg az
voltál-e, vagy csak hazudozol? Nem értem, mit nem lehet
ezen eldönteni. Kizárt, hogy nem voltál égetni való ördög-
fajzat.
– Pedig nem. Az, hogy lelődöztem a szomszéd galamb-
ját, meg a szomszédot, meg hogy lelőttek engem is, az
csak azt bizonyítja, hogy jól bántam a puskával.
– Ami nyilván a legjobb gyerekek legkedvesebb játéka.
Hol marad a homokozólapát?
– Apám volt az edző, így én meg a húgom hamar meg-
tanultunk bánni a puskával. Hatévesen csak akkor
ehettem meg a Mikulást, ha le tudtam lőni tíz méterről.
Egyébként a húgom is csak akkor ehette meg. Mivel ő
még pici volt, fel kellett tenni a vállára a fegyvert, csak
így bírta el. A lakásban összenyitottuk a szobákat, és
tudtunk gyakorolni. Aranykoszorús sportlövész voltam.
– Az apád melyik maffiaklánhoz is tartozott?
 – A szüleim mindketten pedagógusok. Ma már elmúl-
tak hetvenévesek. Apám technikát tanított, anyám pedig
tanítónőből igazgatónővé avanzsált.
– Érdekes család. A csöndes, technikatanár apu, aki
otthon Mikulást gyilkoltat a gyerekekkel. Talán ha hittan-
tanár lett volna, az lenne még abszurdabb. Az, hogy té-
ged is lelőttek, az csak vicc volt?
– Nem. Rám volt bízva a lövészterem, és beengedtem
oda egy szélhámos gyereket, aki tiszta véletlen meglőtt.
De nem volt veszélyes a sérülés. Kipiszkáltuk a lőszert,
vizes törülközővel fertőtlenítettük a sebet, aztán jó ideig
garbót hordtam. Ha a szüleim megtudták volna, biztos
kapok egy fülest. Később anyám észrevette egyébként a
sebet, de azt mondtam neki, elestem biciklivel, és a szö-
gesdrót beleállt a nyakamba. Falun nőttünk fel, ott ezek
a dolgok hozzátartoztak a mindennapi rutinhoz.
– Melyik az a falu, ahol egy lelövés a mindennapi rutin
része?
– Téglás. Mi hadházi Hadháziak vagyunk.
– Szigorúak voltak a szüleid?
– Következetesek. Ha kellett, ugrott a füles. Akkortájt
másképp mentek még a dolgok. Nem volt ám tanárverés
meg beszólogatás a suliban se. Az, hogy meg kellett fog-
nod a bokád, hogy Gyuszi bácsi, a testnevelő tanár teli
tenyérrel a fenekedre verhessen, teljesen normálisnak
számított. Ja, és utána fel kellett állni, és meg kellett
köszönni a helyreigazítást. Otthon meg nem merted el-
mondani, mert még a szüleidtől is kaptál volna. Gyuszi
bácsi nagyon tudta motiválni az embert. Vert minket,
mégis mindenki szerette. Kihozta belőlünk a maximu-
mot, az biztos.
– Vannak még más üdítő gyermekkori élményeid?
– Ovi első vagy második napján fertőző agyhártyagyul-
ladást kaptam. Mivel kb. hároméves voltam, erre olyan
nagyon nem emlékszem, arra viszont igen, hogy amikor
hoztak haza a kórházból, találkoztunk a Prágába robogó
tankokkal, és én nagyon féltem. Az egyik bébiszitterem
(mert ma már így hívják azt, aki vigyáz a gyerekre, amíg
a szülők nincsenek otthon) mesélte, mennyire sírtam,
hogy ne legyen világháború.
– Milyen tanuló voltál?
– Általánosban kitűnő. Gimiben viszont már… Debre-
cenbe jártam gimibe, ugyanabba az épületbe, amelybe az
anyám járt és a gyerekeim is járnak. Serdülőként nehéz
ló voltam, már rendesen harcoltam a faterommal.
– Térjünk vissza picit a középiskolában kezdődő szel-
lemi hanyatlásodra!
– Nagyon jó fej osztálytársaim voltak. Sokat bandáz-
tam, kitaláltam, hogy lehet átverni a tanárokat, hogy
lehet aláírni apám nevét.
– Neked ezek voltak a legszebb évek?
– 19. Ez volt a legszebb, a legszabadabb év életemben.
Se Isten, se ember nem parancsolhatott.
– Valahol olvastam, hogy bepróbálkoztál különféle fel-
sőoktatási intézményeknél, de nem nagyon találtátok a
közös hangot.
– Felvettek mezőgazdasági gépész üzemmérnöki karra,
de egy koncert miatt késve kezdtem a félévet. A fősulin
szinte azonnal megtaláltak, jelentéseket kellett volna ír-
nom társaimról, én meg nem értettem, hogy miről és
minek. Miután visszautasítottam ezt a lehetőséget, elég
durva kontroll alá kerültem. Az első félévet befejeztem,
de a másodikat feladtam, és elmentem a tsz-be dolgozni.
Nem sokkal később persze kézzel-lábbal küzdöttem,
hogy visszamehessek a fősulira. Vissza is vettek, aztán
az első ott töltött óra után azt mondtam: helló.
– Mit szóltak ehhez a pedagógus szüleid?
– Mit gondolsz? Viszont feleségül vettem a haverom
csaját.
– Ó. Meddig volt ő a feleséged?
– Hat évig.
– Elmondod, mi történt még veled ebben a hat évben?
 – Először úszómester voltam egy strandon, aztán elő-
léptettek fürdőmesterré. Majd jött a katonaság, ahol je-
lentkeztem belügyi munkára. Elvittek három hónap ki-
képzésre Körmendre, majd újabb három hónapra kutyás
kiképzésre. Később én képeztem ki a kutyásokat, és
mondhatni, már-már a színpad közelében éreztem ma-
gam. De tulajdonképpen, ha a kezdetek kezdetét kutat-
juk, akkor odáig kell visszamennünk, amikor meghalt a
nagyanyám és én megörököltem nagyapám írógépét. El-
kezdtem írni. Először vicces meséket írtam, pontosan
négyet. Valakinek odaadtam az egyiket, bekerült az új-
ságba, aztán a netre, majd egy csaj egészen a Ki mit tud
döntőjéig jutott vele. Egyre többen írták az én mesém alá
a saját nevüket, így amikor a Kretén magazin tulajdon-
képpen körözést adott ki a valódi szerző ellen, felhívtam
őket, és mondtam, én vagyok az elkövető. Tóth Tibor Ka-
rinthy-gyűrűs humorista azt mondta: kár, hogy előkerül-
tél, szívesen átvettem volna ezt a stílust.
– Ez volt a humoristakarriered kezdete?
– Talán inkább az, amikor 88-ban a Fülöp Attila azt
mondta, csináljuk humoristapárost. Akkoriban nem na-
gyon érdekelt semmi. Belementem a dologba, és megala-
kítottuk az IQ40-et. Az első munkánk hat Mikulás-parti
volt. Aztán december 19-én jött egy felkérés egy egyórás
vicces műsorra. Papírról nyomtuk, és mindezek ellenére
óriási sikert arattunk. Egész sok fellépésünk lett. 93-ban
elkezdtem zenélni, gitároztam egy blueszenekarban. Ha
a három embert és a hat dalból álló repertoárt egyálta-
lán annak lehet nevezni. Imádtam. A zenélés a második
legjobb dolog a világon. Annyira nagy lendülettel és de-
rűvel nyomtuk, hogy nemcsak folyamatosan hívtak min-
ket egyik helyről a másikra, hanem meghívottjai voltunk
a Nürnbergi Folklór Fesztiválnak. Zenéltünk, és közben
vigyorogtunk, mint a vadalma, annyira élveztük. Nyár
végére a 3 fős banda 11 fősre bővült, és így sajnos már
nem érte meg. Elmentem Svédországba tehenet fejni. Fél
évet töltöttem kint, hajnali négykor keltem, tehenet fej-
tem, szántottam, vetettem, és megtanultam svédül.
– Miért jöttél haza?
– Leállt az agyam. Nem abban az értelemben, hogy
kómába estem, hanem abban, hogy minden beállt, kezd-
tek ugyanúgy alakulni a napok. A főnököm nem akart
hazaengedni, rá akart beszélni, hogy vegyem meg a far-
mot, amin dolgoztam. Gyorsan hazamenekültem. Ekkor
csináltunk egy anyagot az IQ40-nel, behívtak minket
beszélgetni a Nyíregyházi Rádióba, ahol az egyik műsor-
vezető picit könnyelműen utalt arra, amilyen viccesek
vagyunk, műsorvezetőként is helyt állnánk. Na, én más-
nap már mentem is, és műsorvezető lettem.
– És aki úgy tudja, hogy a tv közönségének a Showder
Klubban stand-upolsz először, az téved.
– 96-ban kaptam egy számot a HBO-n futó „Mennyi?!
Harminc!” című stand-up műsor szerkesztőjéhez, akit fel
is hívtam, és megbeszéltünk itt Pesten egy randit. Én
eljöttem, ő viszont nem, de némi isteni beavatkozásnak
köszönhetően vidéki létemre mégis megtaláltam a stúdi-
ót. Koltay Róbert volt a műsorvezető, és olyan fellépőkkel
hozott össze a sors, mint Litkai Gergő, Vadon Jani,
Rokker Zsolti stb. Bejutottam, és nagyon nagy sikerünk
volt. 6-7 percet kellett beszélni, és háromhavonta került
rád a sor. Mivel ez kábelcsatornán ment, nem volt körü-
löttünk akkora az őrület, mint most, de már megbámul-
tak az utcán az emberek, már leművészuraztak. Boros
Lajossal is itt ismerkedtem meg, aki aztán Litkain és
Rokker Zsoltin kívül engem is a Danubius Rádióhoz rán-
tott. Rádiójátékokat írtunk.
– Fellépések az IQ40-nel, „Mennyi?! Harminc!”, Danu-
bius Rádió, Nyíregyházi Rádió. Nem sok ez egyszerre?
– De, nagyon. Ja, és azt kifelejtettem, hogy mindeköz-
ben még színészként is felléptem Nyíregyházán a Rémsé-
gek kicsiny boltja c. darabban. Aztán egyszer csak kirúg-
tak a Nyíregyházi Rádióból, ami nagyon rosszulesett,
mert nem volt igazi oka. Két hétig nyugi volt, tudtam,
hogy jönni fog valami. És két hét múlva jött is telefon a
Juventus Rádiótól, reggeli műsorvezető lettem. Nagyon
jól mentek a dolgok, a Sláger Rádió Bumerángjával ver-
senyeztünk. Három és fél év után kirúgtak. Nem volt
könnyű, mert ez nemcsak munkahelyváltást, életmód-
váltást is jelentett. Ugyanakkor mégis jól jött, mert nem
szerettem azt a légkört, ami a Juventusban uralkodott.
Csináltam a Bagi–Nacsa-féle Banánhéjat is, és ekkor
kezdtem el melózni Debrecenben a rádiónál.
– Remélem, most már eljutunk a Dumaszínházhoz. Ez a
baj az öregekkel. Sok van már mögöttük.
– Tizenhárom év és közel 700 közös fellépés után fel-
bomlott az IQ40. Közben véget ért a „Mennyi?! Harminc!”
is, és nekem már nagyon hiányzott a megfelelő közeg.
Annyira, hogy elkezdtem egyedül fellépegetni, de nagyon
zordak voltak a körülmények. Így amikor Litkai Gergely
szólt, hogy humoresteket szerveznek a Godot-ban,
örömmel mentem. Nem volt még semmi, az üres kávézó-
ban ültünk a földön. Eleinte igencsak küzdelmesen
mentek a dolgok. Nekem is változtatnom kellett, fel kel-
lett frissülnöm, fel kellett vennem egy pörgősebb munka-
tempót.
– Lusta vagy? Úgy értem, írni.
– Nem vagyok lusta, csak más a munkatempóm. Azért
szeretek csapatban dolgozni, mert az inspirál. Számom-
ra az az „überalles”, amikor leülünk együtt, és mondjuk
Geri (Litkai Gergő) mond valamit, amire aztán kattan az
én agyam is. Volt, hogy annyi idő alatt írtunk egy jelene-
tet, amennyi idő maga a jelenet. Gerivel jól tudok együtt
dolgozni, de Pataky Balázzsal is. KAP annyira sokrétű és
gyors, hogy sokszor már követni sem lehet.
– Műsort vezetsz a rádióban, stand-upolsz, könyvet ír-
tál, sorozatot írtál. Nehéz eldönteni, hogy ennyi minden-
hez értesz, vagy ennyi mindenbe belekontárkodsz?
 – Régen könyveket is illusztráltam. Eltört a lábam, fe-
küdni kellett, mindennap képi vicceket rajzoltam. A Sex
Pistols énekese mondta egyszer: a legtöbben sokkal job-
ban csinálnátok, csak kibaszott lusták vagytok.
– Te válogatsz a fellépések között?
– Eddig nem válogattam, elvállaltam mindent. De jö-
vőre lehet, hogy kihagyom a fesztiválokon való fellépést.
A közönség teljesen be van állva, azt se tudják sokszor,
min röhögnek. Kínos szerintem.
– Az nekem most valahogy nem tűnik kínosnak, hogy
feleslegesen röhögnek. Az, ha nem röhögnek, az viszont
annál inkább.
– Hát mert te igénytelen vagy. Nekem fontos, hogy a
poén eljusson a közönséghez, és azon nevessenek.
– Te sosem buktál meg?
– Dehogynem. Ha nehéznek tűnik a közönség, az a
taktikám, hogy úgy adom elő az anyagot, hogy nekem
tetsszen. Tavaly felléptem senkinek egy pláza megnyitó-
ján. Lenyomtam úgy negyven percet, hogy mindösszesen
két japán mutatott érdeklődést, de az ő szemükben is
csak az a kérdés tükröződött, hogy hát ez meg mit csinál
itt. Na, a nem létező közönség megnevettetéséhez még
nincs elég nagy rutinom.
– Hogy viseled a bukást, a negatív kritikát?
– Már minden helyzetben voltam, olyanban is, amikor
az egyetlen visszajelzés az volt, hogy kurva anyád, te
büdös paraszt. Szerencsés alkat vagyok, a rosszat tör-
löm.
– Mindig van új ötlet, új téma?
– Gyakran úgy kelek fel, hogy nincs semmi ötletem,
témám. Aztán járok egyet a kertben, vagy főzök valamit
a családnak, és beindulnak a dolgok. A jó közönség is
nagyot tud lökni az emberen. De van olyan közönség is,
amelyik elszívja az energiádat.
 – Furcsa nekem, hogy távol tartjátok magatokat a mé-
diától, miközben a tv-s megjelenés elég nagyot lökött a
stand-up szekerén.
– Azt azért kevesen tudják, hogy amikor a RTL Klub
vállalta a kockázatot azzal, hogy műsoridőt adott ne-
künk, akkor már nem nagyon volt kockázat, mert a
Dumaszínházba hónapokkal előre lehetett csak jegyet
venni. Nem tartom nagy dolognak a tv-s szereplést, néha
az is eszembe jut, talán nem is kéne. A Showder Klubra
mindig új anyagot írok, a régi kicsiszoltakat megtartom.
Jobban szeretek alaposabban felkészülni, mint amit a
tv-s tempó diktál. Ráadásul a tv miatt túl van lihegve a
népszerűség, az, ami körülöttünk van, már nem normá-
lis. Ha mindenkivel megállnék fotózkodni, a boltig se
jutnék el.
– Azt hittem, az exhibicionistáknál ez az egész azért
van, hogy megismerjenek, szeressenek, rajongjanak.
– Minden a produkcióról szól. Ha felmegyek a szín-
padra, mindent odateszek, amit csak lehet. Ha utána a
hátsó ajtón kiosonhatnék, az lenne az ideális. Az annyira
nem hiányzik, hogy éjfélkor a Tescóban odajöjjenek
fotózkodni, és az sem, hogy meglássam iwiw-en a fotót,
ahol idegen arcok támaszkodnak a vállamon. Autogra-
mot szívesen adok, de ezt a fotózkodást nem szeretem. A
gyereken kívül szinte mindenkit elhajtok.
– És arra nem gondolsz, hogy valakinek ez mekkora
ajándék?
– Volt, aki úgy jött oda hozzám, hogy Aranyosi úr, ad-
na egy autogramot? Nem tudok mást mondani, mint
hogy nekem ez a színpadról szól, ahol én minden tőlem
telhetőt megteszek.
– Azért ez a nagy népszerűség a te életedben is nagy
változás, nem?
– Nagy személyiségek rogytak már össze, amikor egyik
percről a másikra népszerűek lettek. Nekem könnyebb
dolgom van, mert én fokozatosan haladtam. Nem úgy
volt, hogy egyik nap kamionsofőr voltam, a következőn
meg már művész úr. Ez számunkra most az aranykor.
Sok munkám volt, de egyik sem volt ennyire jó. Az egyik
vezető rádiótól felhívtak, hogy vállalnék-e műsorvezetést,
és el sem tudod képzelni, milyen jó volt azt mondani,
hogy nem. A rádiózás szörnyű kulimunka, felpörgetett
hangulatban kell lenni. Mivel vidéki vagyok, amikor rá-
dióztam, napi 1000 km-t vezettem, és kilyukadt a gyom-
rom. A stand-up most nagyon megy, nincs szükség
semmilyen kellékre, csak besétálsz a színpadra egy ás-
ványvizes palackkal és kész. Ami pedig talán a legfonto-
sabb, hogy a sikert, a tapsot azonnal lekaszálod. De
mindehhez nagyon sokat kell írni, sokat kell dolgozni, és
úgy kell kiállni, hogy ragyogj. Amikor a színpadon vagy,
el kell hitetned a közönséggel, hogy amit mesélsz, az va-
lóban megtörtént.
– Mit szól ehhez az egészhez a családod, a feleséged?
– A feleségem klinikai szakpszichológus és tanár, sze-
rinte aki színpadra áll, az eleve nem lehet normális. És
igaza is van, ez az egész dolog nem normális. De én imá-
dom. A lányaim és a fiam is szeretik. Zsófi és Dórika
azért nem utaztak el Londonba, mert el akartak jönni
velem Nagyvázsonyba a Dumavölgybe. És nagyon élvez-
ték.
– A lányok nem gondolkodnak azon, hogy követnek té-
ged erre a pályára?
– Zsófi írt már egy jelenetet KAP-pal közösen a rádió-
kabaréba, de ez még nem jelent semmit. Ő szerintem
orvos akar lenni. Ha Dórika állatorvos lenne, az nem
lepne meg, mert ő valahogy olyan. Belógatja a kezét az
akváriumba, és odaúsznak a halak. Kiválóan csellóznak
mind a hárman. A lányok nemsokára fellépnek Brutival
a Comedy Centralon.
– Hogy ismerted meg a feleségedet?
– A húgom Luxemburgban volt, a sógorommal pedig
kimentünk érte. Ekkor találkoztam először Csibivel, aki
a húgom évfolyamtársa volt. Észre se vett volna minket,
ha oda nem kiabálok neki. Aztán hazajöttem, majd egy
hónappal később megjött ő is, megint egy hónap múlva
pedig feleségül vettem.
– Te ilyen hirtelen nősülős vagy?
– Úgy látszik.
– Mióta vagytok házasok?
– 19 éve. Ő akkor menyasszony volt. Mondta, hogy
férjhez fog menni. Én meg erre azt, hogy azért ezt át ké-
ne gondolni. És átgondolta, meggondolta. Emlékszem, a
megismerkedésünkkor megkérdeztem, mi a terve a jövő-
re nézve. Azt válaszolta, az unokáival szeretne hógolyóz-
ni. És ez nekem olyan vállalható tervnek tűnt.
– Az sosem jutott eszedbe, hogy ha esetleg történne a
környezetedben valami tragikus, akkor hogy állnál szín-
padra?
– Dehogynem, de sosem játszottam végig, mert én hi-
szek a gondolat teremtő erejében. Arra szoktam inkább
gondolni, hogy jó leszek a színpadon.
– Mi a csúcs számodra? Amikor a színpadon állsz és
sikered van?
– Ez mondjuk a második. Számomra az a legjobb ér-
zés, amikor írok egy jelenetet, az lemegy a kabaréban, és
azon röhögnek. Ha ez a jelenet csapatmunkában készül,
az hab a tortán, az a legjobb. Ha választanom kellene,
hogy egész életemben fellépek és röhögnek, mint állat,
vagy írunk valamit valakivel és az jó, annak sikere van,
az utóbbit választanám.
– Hogy képzeled el az életed kilencvenévesen? Mit
fogsz csinálni?
– Mondjuk Egerben lakom a sétálóutcában, a közel-
ben laknak a srácok is, találkozunk egy kávéházban, és
írunk, meg összevetjük a kis jegyzeteinket.
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. Lőj szét öt perc alatt annyi csokimikulást, amennyit

csak tudsz! Ha a Mikulásokkal végeztél, térj át a
csokinyulakra! (Puskázásért pontlevonás jár.)

2. Alkoss Hadházi László nevének betűiből három értel-

mes magyar szót úgy, hogy az összes betűt felhaszná-
lod.

3. Írj találó reklámszöveget arra az esetre, ha Hadházi

Lászlót felkérné egy borotvákat forgalmazó cég termé-
kei reklámozására. A szöveg nem haladhatja meg a 30
másodpercet. Fontos, hogy igazodj Hadházi László be-
szédtempójához.
.....................................................................................
.....................................................................................
.....................................................................................
........................................................................(innentől
már belelógnál a 31. másodpercbe)

4. Ennek a feladatnak a megoldásához legalább 5 db

Dumaszínház tankönyv és munkafüzetre van szüksé-
ged. Vegyél tehát 5 db Dumaszínház tankönyv és
munkafüzetet! Hármat tegyél a fejedre, egyet vegyél az
egyik kezedbe, egy másikat pedig a másik kezedbe. A
karjaidat nyújtsd ki oldalra, majd guggolj le 50-szer
egy perc alatt úgy, hogy egy könyv se essen le a fejed-
ről!

6. Add össze az összes dumaszínházas fellépő összes

gyerekének összes végtagját, majd szorozd meg a saját
végtagjaidnak számával! Ha megvagy, oldd meg a
4. feladatot!
7. Melyik ikon melyik humoristához tartozik? Kösd ösz-
sze!

Felméri Péter

Kőhalmi Zoltán

Aranyosi Péter

Szupkay Viktor

Hadházi László
KISS ÁDÁM
 – Mondd el, melyek azok a kérdések, amelyek ha el-
hagyják a számat, elvágod a torkocskámat! Mégiscsak a
pályafutásom elején vagyok, kár lenne értem.
– Hát azt légyszí’ ne, hogy mikor kezdődött ez az egész,
azt se, hogy kiskoromban is vicces voltam-e, és azt is
hagyjuk, hogy milyen Fábry Sándor. Ezekre már mind
van vagy száz vicces válaszom, de már azokat is elsütöt-
tem százszor.
– Jó. De azért van, amit muszáj. Például a gyökerekről
muszáj, mert mégsem indulhatunk a jövőtől.
– Jó, jó, ne magyarázkodj! A legtökéletesebb család-
ban nőttem fel, „A” családban. Pedagógusszülők gyer-
meke vagyok, apukám abban az iskolában volt iskola-
igazgató, amelyikben anyukám tanított, és amelyikben a
nővérem és én tanultunk. Az iskola kb. két percre volt a
házunktól, szóval nem hivatkozhattam arra, hogy otthon
hagytam a füzetem, mert ripsz-ropsz hazazavartak érte.
Az egész család hétkor kelt, és nem hogy együtt indul-
tunk el, hanem hogy ugyanoda indultunk. Sok poén
született ebből az érdekes helyzetből. Egyik kollégám
egyszer a színpadon is elmesélte, hogy apukámmal
együtt reggeliztünk, majd beértünk a suliba, hirtelen
kitalálta, hogy filozófia-röpdolgozatot írat velünk. Én
persze nem készültem semmit, beadtam az üres lapot,
amit ő még ott helyben leegyesezett, aztán azt mondta:
szólj apádnak, jöjjön be, beszélni akarok vele.
– Anyukádra vagy apukádra hajazol inkább?
 – Apukám én vagyok. Volt vagy öt diplomája, filozófus
volt, író, nagyon sok minden érdekelte. Közel 22 évig ku-
tatta a falut, ahonnan származott. Mindemellett hihetet-
len humora volt, a diákok minden évben meg is válasz-
tották az ászok ászának. A diplomák számát leszámítva
tényleg nagyon hasonlítunk.
– Nem baj, hogy szóba került apukád?
– Apa hét éve halt meg. Most kezdek ott tartani, hogy
nem görbül mindig lefelé a szám, ha szóba kerül. Persze
nagyon fáj, mindig fáj, még az is fáj, ha egy gyerek azt
kiabálja az utcán az apjának, hogy apa. Már nem harag-
szom, ha valaki a szüleimről kérdez, hiszen honnan
tudhatnák, hogy már csak anya van nekem. De sokáig
tartott. Négy évbe került, mire ki tudtam verni a fejem-
ből a miérteket. Boldogok voltunk, szerettük egymást,
nem tudtam felfogni, miért kell egy ilyen apának meg-
halnia, miért nem a gonoszok halnak meg. Apukám
Debrecenbe került kórházba, és az utolsó fél évre mi is
odaköltöztünk anyukámmal és a nővéremmel. Felváltva
aludtunk bent vele a kórházban. Érettségi előtt voltam,
anyukám kérdezgette, hogy hova adom be a továbbtanu-
lási papírjaimat, de mindez akkor engem teljesen hide-
gen hagyott. Nem is értettem, hogy lehet ez probléma,
kérdés, amikor az apukám haldoklik. Úgyhogy végül is
anyukám beadta a jelentkezési lapomat a külkerre, én
mindezzel csak akkor szembesültem, amikor megjött a
visszaigazolás, hogy felvettek. Tudom, hogy kár ezen si-
ránkozni, de még ma is sokszor eszembe jut, hogy bár
soha ne dumáltam volna vissza apának, bár azt az időt,
amit a haverokkal töltöttem, vele töltöttem volna.
– És az sem segített, hogy el tudtál tőle búcsúzni?
– Szerintem jobb, ha a halál váratlanul ragad el tőled
valakit, mint amikor készülni próbálsz rá, és a nővér
egyszer csak azt mondja, hogy köszönj el, mert apukád-
nak már nincs pulzusa. Annyi „hasznom” lett ebből az
egészből, hogy nagyon hamar, kb. három hónap alatt
felnőttem. Nem volt más választásom.
– Érzem, hogy ez egy milyen kérdés, de akkor is felte-
szem: gondolkodtál már azon, hogy hogy lenne jó meg-
halni?
– Színpadon szeretnék meghalni.
– Viccelsz. Egész életedben azért dolgozol, hogy meg-
nevettesd őket, de úgy akarsz búcsúzni, hogy megríkatod
őket?
– Nem viccelek. Vagy mondjuk tapossanak halálra a
rajongók. De az is jó, ha valahogy viccesen halsz meg.
– Ne hülyéskedj! Én rettegek attól, hogy úgy halok meg,
hogy egy fél világ röhög rajtam. Vagyis nem is rajtam,
mert az ilyen viccesen elhalálozók nevére senki sem em-
lékszik, csak magára az elhalálozás módjára.
– Nem tudsz lebeszélni, nekem akkor is tetszik.
– Elvégezted a külkert. Nem gondoltál arra, hogy ezzel
is kezdhetnél valamit?
– Dehogy. Most mondtam el, hogy semmi közöm nem
volt ehhez az iskolaválasztáshoz. Megcsináltam a diplo-
mát, hogy legyen, hogy anyukám megnyugodjon, de Is-
ten óvja azt a céget, amelyiknél én közgazdászként dol-
goznék. Ha rajtam múlt volna, valószínűleg a Színház-
és Filmművészeti Egyetem vágó-rendező szakára jelent-
keztem volna. Sőt, lehet, hogy a jövőben még jelentke-
zem is.
– Úgy tudom, hogy te nem is a humor, hanem a rádió-
zás szerelmese voltál.
– És vagyok is. A rádiózás kiskorom óta érdekelt, még
Ádám rádiót is csináltam, aminek anyukám és a ku-
tyánk voltak a hallgatósága. Zenéket küldtem a szobám-
ból a nappaliba anyukámnak, és már vicces egy-két per-
ces felvételeket is csináltam. Gimiben minden reggel is-
kolarádióztam, a beszéd- és sportmániám ekkor már
elég szembetűnő volt (merthogy a sporthíreket is be-
mondtam), majd elmentem szpíkernek a kosarasokhoz.
Tizennyolc évesen aztán felkerültem Pestre, és a létező
összes rádiónál jelentkeztem e-mailben, magamat mint
nagy reménységet beajánlva. Egyetlen internetes rádió
jelzett vissza, ahol ingyenkávét fénymásolhattam volna,
ezt meg köszöntem szépen, nem kértem. Úgy döntöttem,
kezembe veszem a dolgok irányítását, és személyesen
bekopogtattam a Roxy Rádióhoz, hónom alatt a kis CD-
mmel. Persze kidobtak. Később visszamentem egy új,
pörgősebb CD-vel, de némi hátba veregetés után kidob-
tak megint, hogy jó fej vagyok, meg kitartó, úgyhogy ha
lesz üresedés, akkor majd szólnak. Azóta is szólnak.
– Gondolom, már nem nagyon csukódnak be előtted
ilyen ajtók.
– Áh. Három rádió is megkeresett és ajánlatot tett, de
mind a hármat visszautasítottam.
– Ahelyett, hogy engem beajánlottál volna. Önző dög.
És miért utasítottad vissza őket?
– Mert nem lehettem volna saját magam. Nem a leg-
jobbat várom, hanem az igazit.
– Nem értem. Mi az, hogy nem lehettél volna saját ma-
gad?
– Hívtak például reggeli műsorba is műsorvezetőnek,
de nem vállaltam el, mert nem akarom, hogy egy szer-
kesztő a fülembe súgja, mit kérdezzek és kitől. Arról
nem is beszélve, ha én minden reggel négykor kelnék,
hogyan lépnék fel este? Egyébként is New York-i idő sze-
rint élek, 4–6 órával csúszásban vagyok mindenkihez
képest. Ha rádióznék, akkor is csak délutáni műsorok
vezetését vállalnám, a munkából hazafelé tartó, dugóban
rostokoló hallgatókat szórakoztatnám. Esetleg hétvégén
még el tudnám képzelni. A lényeg, hogy nem mehetne
semmiképpen a humor rovására, mert a humor az első.
– Hogy és miért lett a humor az első, amikor korábban
a rádió volt az első?
– Én nem tudtam, hogy van ilyen, hogy stand-up.
Fábry Sándort imádtam, de nem tudtam, hogy ő stand-
upol. 122 Fábry-adást vettem föl, és kívülről tudtam
őket. Ha olyan társaság volt, amelyik igényelte, közkívá-
natra elő is adtam a kiválasztott darabokat. Rajta nőt-
tem fel, és így belém épült, hogy kell ezt csinálni. Ha va-
laki tizennégy éves koromban megkérdezte volna, mi
akarok lenni, ha nagy leszek, azt mondtam volna, Fábry
Sándor. És rajongásom nem az Esti Showderhez kötő-
dik, hanem számomra már akkor ő volt az etalon, ami-
kor még csak a rádióban lehetett hallani. Tudod, mi volt
a stand-up helyett? Fábryskodás. Igen. Volt, hogy osz-
tályfőnöki órán azt mondta nekem a tanár, hogy na,
Ádámka, akkor most fábryskodhatsz egy kicsit. Emlék-
szem, mindez hivatalos formában a szalagavatón történt
meg. Úgy értem, felvetettem a tanárnak, mi lenne, ha
ahelyett, hogy mi is eltáncoljuk a kánkánt vagy az an-
golkeringőt, inkább összeszednénk az osztály életéből a
vicces sztorikat, és azokat adnánk elő. Először persze
nagy volt az ellenkezés, hogy de hiszen a hagyományok
meg mit tudom én, de végül mégiscsak úgy alakultak a
dolgok, hogy a többi osztály táncolt, a mi osztályunk
meg körbeállt engem, amíg én stand-upoltam, és hihe-
tetlen nagy sikerem volt. Megvan ez a felvétel egyébként
videón, de nem merem megnézni.
– Aztán valahogy mégiscsak sikerült megkörnyékezned
Fábryt.
– Tizenhét évesen már azt hittem, közel vagyok a tűz-
höz, jelentkeztem ugyanis a Fábry dumagépeket keres c.
felhívásra, és be is válogattak a legjobb 10 közé Bödőcs
Tibivel együtt. Szerződést írattak elő velünk meg min-
den. Gondolhatod, majd kiugrottam a bőrömből, minden
haveromnak elújságoltam, hogy nemsokára leszek a
Fábry Show-ban. Aztán nem lettem, valami oknál fogva
nem lett semmi az egészből. 2005-ben egy házibulin hív-
ták fel a haverok a figyelmem, hogy valami gyerek a
Fábry Show-ban kőkeményen nyomja. Bödőcs Tibi volt
az, én meg majd szétestem a röhögéstől, no meg felkap-
tam a fejem arra, amikor kiírták, hogy Dumaszínház.
Másnap már telefonáltam, jegyet vettem, és nem sokkal
később nézőként megjelentem. Beliczai, Bödőcs léptek
fel, akik nagyon jók voltak, és volt egy harmadik srác is,
aki viszont nem volt jó. A nővéremmel épp erről a har-
madikról beszéltünk, amikor odajött hozzánk Litkai, és
azt mondta, jövő héten lesz a Félőrültek Éjszakája, ha
gondolom, próbáljam ki magam. Naná, hogy gondoltam.
El is mentem egy hét múlva mind a 42 családtagommal
együtt, és jól sikerült a bemutatkozásom. Viccesen azt
szoktam mondani, a Godot-ban előbb nézőként, majd
fellépőként váltam híressé. Amikor először
főműsoridőben felléptem, kaptam Litkaitól tízezer forin-
tot. Nem is értettem. Pénzt kapok azért, mert elmesél-
tem, hogy a nagyapám hogyan vágott le egy tyúkot. Ér-
zékeny vagyok, sírva is fakadtam. Anyukám meg azt
mondta, jól tegyem el a pénzt, mert biztos vissza kell
majd adni.
– Ez alig két évvel volt apukád elvesztése után. Nincs
valami furcsa abban, hogy életednek egy ilyen szomorú
időszakából pont a humor jelentette a kiutat?
– Igen, hirtelen nagyot fordult az életem. De jó irány-
ba. Úgy éreztem, végre találtam valamit, ami boldoggá
tesz. És még valamire nagyon büszke voltam. Tízezres
városban nőttem fel, ahol anyukám és apukám tanítot-
tak, mindig is diszkriminálva voltam pozitív értelemben.
Mikor először beléptem a Godot-ba, csupa idegen szem-
pár nézett vissza rám, végre nem én voltam a kis Kiss.
Nagyon élveztem, hogy a saját erőmből építhetek fel va-
lamit.
– Ti sem vagytok azért egyszerűek. Egyikőtöknek az a
baja, hogy nehéz gyerekkora volt, a másikótoknak meg
az, hogy gyakorlatilag semmilyen akadállyal nem kellett
szembenéznie.
 – Nincs bajom a gyerekkorommal, egyszerűen csak
szerettem volna magamnak a saját lábammal kitaposni
az utat.
– A Humorfesztiválra sem éppen úgy kerültél be, ahogy
illik.
– Hát nem. Litkai megkérdezte, nem vezetném-e le he-
lyette a Félőrülteket, mert ő a Humorfesztiválon lesz. Én
meg, hogy mi az a Humorfesztivál, és ha már van ilyen,
nem írna-e be engem is. Beírt, és megnyertem a Magyar
Rádió Díját.
– De ekkor már dolgoztál a Fábry Show-ban. Protekci-
ós.
– Na ja… ha tudnád… Gyakornokként kerültem a
Fábry Show-ba, én voltam a legutolsó senki, aki mellett
úgy mennek el a folyosón, hogy vissza se köszönnek ne-
ki. Fél évig lóti-futi voltam. Aztán szépen felküzdöttem
magam táblatartóvá, és ezzel valóra vált egy álom, hi-
szen valahol mégiscsak a része lettem egy olyan ember
műsorának, akiért gyerekkorom óta rajongtam. Szá-
momra az volt a lényeg, hogy tűzközelben legyek, hogy
hogyan, az nem számított. Fábry is ott volt egyébként
ezen a bizonyos Humorfesztiválon, de fogalma sem volt,
hogy én ki vagyok. Ha Aranyosi nem mondta volna neki
utólag, hogy az a srác, amelyik nyert, az tartja neki a
táblát, talán ma se tudná. Aztán Fábry az egyik adás
felvételén kicsalt táblamutogatói szerepemből, és a szín-
padra hívott. Azt mondta, tíz percre elmegy, addig én
szórakoztassam a közönséget. És én szórakoztattam. Ő
meg visszajött, de én mondtam, hogy már késő, ha eddig
elboldogultam nélküle, el leszek ezek után is. Nagyon jó
néven vette, hogy volt bennem kurázsi. Egy évig tartot-
tam még a táblát, amikor kiérdemeltem a felszopói ál-
lást. Minden második héten kaptam Fábry előtt 10 per-
cet, hogy bemelegítsem a közönséget. Hihetetlen rutint
szereztem, megszoktam a kamerákat, és azért 500 em-
ber elé kiállni nem egy akármilyen élmény. Később tagja
lettem a gegcsapatnak, én képviseltem a modern hu-
mort. Ugyanakkor pedig csüngtem Fábry és a nagy öre-
gek szavain.
– Mindezt ingyen csináltad. De miből éltél?
– Ösztöndíjból. És mindenféle diákmunkákból. Voltam
árufeltöltő barkácsáruházban, lóti-futi nyomdában, és
Németországban is pincérkedtem. Anyukámékkal jó tíz
évig minden nyarat Németországban töltöttünk nyaralás
és munka egybekötésével.
– Gondolom, jól beszélsz németül.
– Mondhatni, anyanyelvi szinten. Annyira jól beszélek
németül, amennyire gyatrán angolul.
– Ma is a gegcsapat tagja vagy?
– Nem. A Showder Klub beindulásakor közös meg-
egyezéssel otthagytam az Esti Showdert. De nem volt
köztünk semmilyen konfliktus, Fábry is mondta, hogy itt
az ideje, hogy elkezdjem építgetni saját magamat. Azt
írta nekem a Dizájn-center c. könyvébe, hogy: Kedvenc
tanítványomnak.
– És te nem bántad, hogy – ahogy te fogalmaztál – el-
jössz a tűz közeléből?
– Nem tudtam annyi anyagot termelni, hogy nekem is
jusson meg a Fábry Show-ba is.
– Valahol azt nyilatkoztad, nagyon izgulsz a Showder
Klub felvételein. Azért nem értem, mert te is mondtad,
hogy bőven volt alkalmad megszokni a kamerát, ráadásul
már meglehetősen nagy rutinnal léptél színpadra.
– Én sem értem. De a mai napig szétizgulom magam a
felvétel előtt. Mindig jön oda a rendező, hogy Ádámka
izgul, Ádámka izgul, akkor nem lesz baj. És talán igazuk
van, talán akkor kéne abbahagyni, ha nem lennék lám-
palázas. Jó akarok lenni, magamhoz képest a legjobb, és
nem akarok hibázni.
– Miért mindig fehér cipőben lépsz fel?
– Babona. El sem tudom képzelni magam más színű
cipőben a színpadon. A fehér cipőben van az erőm, a
szerencsém. Ki tudja, talán ha kölcsönadnám valamelyik
kollégámnak…
– Ugye nem bántalak meg, ha azt mondom, a humoro-
don kívül más is hozzájárul a népszerűségedhez?
– Nem, de én erről nem tehetek. Az egyik kolléga egy-
szer nagyon lebaszott. Azt mondta, nekem könnyű, mert
én az első percben szimpatikus vagyok, neki meg 12
percet kell küzdenie, hogy megnyerje magának a közön-
séget.
– És mi a vonzerőd titka?
– Nem tudom. Talán az, hogy magamat adom, hogy
érzik a nézők, hogy hiteles vagyok, hogy nem akarok
másmilyennek látszani, mint amilyen vagyok.
– Az a furcsa, hogy ez nem igaz. Úgy értem, te teljesen
más vagy, mint a színpadon, és ráadásul nem abban az
irányban vagy más, mint ahogy azt elvárnánk. Míg sokan
a színpadon szerények vagy tétovák, addig a valóságban
nagyon is magabiztosak. Te pedig a színpadon vagy örök
nyertes, egy megmondó típus, a valóságban pedig na-
gyon is visszahúzódónak tűnsz.
– De ez csak az utóbbi időben van így, és egyre inkább
ebbe az irányba mozdulnak a dolgok. Mióta állandóan
ismétlik a Showder Klubot, addig nem csak 16 hétfőn
látnak minket a nézők az 52-ből, hanem a csapból is mi
folyunk, és a közönség olyan rétegeihez is eljutunk,
amelyikhez nem is akartunk. Eleinte normális mederben
csordogált a népszerűségünk, most pedig zubog a nya-
kunkban, gyakorlatilag tömeghisztéria alakult ki körü-
löttünk. Én lettem a csávó a tv-ből, azoknak egy része,
akik megszólítanak és a nyakamba csimpaszkodva fotóz-
tatják magukat, még a nevemet sem tudja. Én nem celeb
akartam lenni, hanem humorista. És sajnos félek, hogy
egyre jobban kiszorulok a saját életemből. Egy humoris-
ta abból él, amit tapasztal, amit a háttérből szemlélődve
megfigyel. De nekem erre már nincs esélyem, mert zsem-
lét se tudok úgy venni a közértben, hogy egy iskolás ki-
rándulócsoport meg ne rohamozna. Nincsen magánéle-
tem, és ez nagyon zavar, mert nem erről volt szó. Nem
tudok elmenni szórakozni, nem tudok kikapcsolódni.
Ahhoz, hogy én úgy elengedhessem magam, mint mond-
juk húszéves koromban, ahhoz külföldre kell mennem.
– Azért ha négy évvel ezelőtt lennénk, és hallanád,
amiket most mondasz nekem, magad sem hinnéd el saját
magadat.
– Ne érts félre, én nem siránkozom, nem panaszko-
dom, és semmiképpen sem szeretnék általánosítani. Na-
gyon jólesik, amikor valaki azt írja, hogy rólam nevezte
el a gyerekét, vagy amikor egy rákos kislány azt mondja,
megnézett a számítógépén, és ilyen jót még nem neve-
tett. Ez természetesen feltölt. Ezek a visszajelzések na-
gyon fontosak az életemben. De amikor egy részeg banda
a nyakamba ugrik, azért nem mindig vagyok oda. Nem-
rég legénybúcsún voltam, megismertek, mindjárt beáll-
tam vagy 615 emberrel egyenként fotózkodni, majd a
616-nak mondtam, hogy ne haragudjon, de én is le-
génybúcsún vagyok, most többet hadd ne. Erre a lány
teljesen kikelt magából, hogy őrajta még így soha nem
néztek keresztül. Én meg megvigasztaltam, meg persze
mégis odaálltam, hogy akkor fotózkodjunk. Megnézte a
képet, majd azt mondta, nem jó, mert kurva morci rajta.
Én meg erre azt, hogy inkább morci kurvának tűnsz,
mire vérig sértődött. De számomra az is ijesztő, amikor
megállít egy ötven körüli férfi az utcán, leádámkáz, és a
családomról úgy kérdez, mintha 100 éve ismernénk
egymást.
– Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy ha nem akartál
volna népszerű lenni, akkor miért mentél el a Showder
Klubba, miért adsz olykor interjúkat, és miért szerepelsz
néha más műsorokban is. No meg az is, hogy azért a gá-
zsiért, amit ti kaptok, vagy mi kapunk, ennyi kellemetlen-
séget illene elviselni.
 – Kezdjük az elejéről. Én imádom, amit csinálok, imá-
dom, amikor a színpadon állok, és nevetnek azon, amit
mondok. Ez az életem. És a tv-t nagyon fontos eszköz-
nek tartom, eszköz arra, hogy ezt a műfajt eljuttassuk az
emberekhez. Mivel exhibicionista vagyok, biztosan van
abban valami, hogy talán annak sem örülnék, ha soha,
senki nem ismerne fel. Más műsorokban csak nagyon
ritkán tűnök fel, egészen pontosan évi egy Fókuszt és évi
egy Reggelit engedélyezek magamnak, mert úgy gondo-
lom, hogy közszereplőkké váltunk, és ennyivel tartozunk
a nézőknek is és talán a médiának is. A pénznek pedig
aztán végképp semmi köze semmihez, én nem azért
kezdtem el a humorral foglalkozni, hogy meggazdagod-
jak, hanem hogy jó stand-upos legyek. A fene se gondol-
ta volna, hogy jól lehet vele keresni. És nem mondom,
hogy visszautasítom a gázsit, de nem motivál a pénz.
Sosem érdekelt különösebben. 10 ezer Ft-ért ugyanilyen
lendületes voltam. Természetesen jó, hogy úgy vehetek
magamnak jeges teát vagy csokit, hogy nem kell meg-
néznem az árát, jó, hogy megvehetem magamnak, amire
szükségem van. De nem ülök a pénzen, nem teszem be a
bankba. Támogatom anyukámat, aki szegény minden
alkalommal elsírja magát, hogy hova jutott ez a világ,
hiszen régebben a szülők támogatták a gyerekeiket, vagy
ha a haveroknak van szükségük segítségre, akkor nem
kérdés, hogy segítek-e. Lehet, hogy egyszer fordul a koc-
ka, és én szorulok majd támogatásra.
– Mindenki azt gondolná, hogy irigylésre méltó helyzet-
ben vagy, közben meg kiderül, hogy számodra sem fené-
kig tejföl az élet.
– Még egyszer mondom, hogy nincs miért panaszkod-
nom, és nem is akarom sajnáltatni magam, mert nincs
rá okom. Egész egyszerűen csak arról van szó, hogy né-
ha úgy érzem, amikor Isten ad valamit, akkor valamit
mindig el is vesz cserébe. Én mindig stand-upos szeret-
tem volna lenni, most az vagyok, de cserébe elvette a
magánéletem. Régen akkor is a Godot-ba jártam, amikor
nem volt fellépésem. Megnéztem a többieket. Most öt
perccel a fellépés előtt érkezem, és miután végeztem,
már menekülőre is fogom. És igen, a visszásságát is ér-
zem a dolognak, hogy szinte úgy viselkedem, mint egy
sztár, holott nem vagyok sztár, és tiltakozom az ellen,
hogy sztárnak tituláljanak.
– Ha már ott tartunk, hogy senki sem tartja tiszteletben
a magánéleted… hadd álljak be a sorba, hiszen ez azért
mindenkit érdekel, a te esetedben fokozottabban is, mint
a többiekében.
– Bojana az én egyetlen párkapcsolatom. Így hívom.
Bruttó három és fél éve ismertem meg. Azért bruttó,
mert volt négy hónap szünet, amikor mindketten meg-
próbáltunk élni egymás nélkül, sőt mással is, de aztán
kiderült, hogy nem megy.
– A Bojana nem tipikus magyar név.
– Három útlevele (horvát, szerb, magyar) is van
Bojanának. Úgy értem, olyan, amelyikben a saját fotója
van, tehát nem gyűjti őket. Nagyapám csak Bogikának
hívja, mert szerinte a Bojana nem rendes név. Egy hor-
vátországi nyaraláson hozta szóba először az idegenveze-
tő lány, hogy tetszem a barátnőjének. Én ekkor még nem
láttam, de mondtam, hogy adja meg a számát, majd fel-
hívom. Két hónappal később írtam neki egy SMS-t, mire
az a válasz jött, hogy: láttalak tegnap a Godot-ban, jó
voltál. Na, mindjárt izgatott lettem, hogy ő már ismer, én
meg még nem is láttam, megbeszéltünk egy randit. Be-
jött egy csaj, kalapban, megdobbant a szívem, hogy igen,
biztos ő az, neki kell lennie, de nem ő volt, valaki már
várt rá. Aztán bejött ő, tudtam, hogy ő az, de ő is egy
másik fickóhoz ült le. Gyorsan integettem neki, hogy
tudja már, hol a helye. Összekevert egy másik fickóval,
érted? Egy évig jóban voltunk, de csak mint haverok.
Aztán egyszer meghívtam vacsorára, én főztem, és ez lett
a vesztem. Végigélt velem mindent.
 – Viták? Hangos féltékenységi jelenetek?
– Túl vagyunk már ezen. Összecsiszolódtunk. Bojana
már megérzi, hogy kell bánni velem. Showder Klub felvé-
tele előtt egy nappal szépen mindig felszívódik, mert tud-
ja, hogy olyankor fejelek. Ideális nő, aki el is mosogat, én
ugyanis azt nagyon utálok. Ja, és van a horvát tenger-
parton nyaralójuk. Viccből azt szoktam mondani, először
megláttam a nyaralót, aztán szerelmes lettem a lányba.
– De neked tényleg hullanak a csajok, nem?
– Igen, de engem nem érdekelnek az olyan nők, akik
azért tapadnak, mert láttak a tv-ben, nekem fontos,
hogy magamért kelljek. A haverjaim állandóan ezzel sze-
kálnak. Hogy te mennyi nőt megkaphatnál, hát miért
nem úszol rájuk. Nekem kapcsolat kell. Persze kaptam
egyszer egy ilyen egysoros levelet: csak dugni akarok.
Szerelmes nem lettem, de nem mondom, hogy nem esett
jól.
– Szívesen ülnél Fábry Sándor székében?
– Régebben azt mondtam volna erre, hogy lennék
Fábry Sándor. Ma már inkább Kiss Ádám szeretnék len-
ni. De azt tudom és vállalom, hogy ha nincs Fábry, ak-
kor ma én sem vagyok, és ha nem látom meg Bödőcsöt
azon a bizonyos házibulin a tv-ben, akkor sem vagyok.
Mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd szembe ülök
Fábry Sándorral az Esti Showderben. Ez már megtör-
tént, túl hamar elértem az álmom. Most valami újat kell
kitalálnom.
– Ha jól tudom, könyvírásba fogtál.
– Igen, elvileg akkor fog megjelenni, amikor tied. Az a
baj, hogy lesz benne egy csomó régi, már régóta a fiók
alján lapuló szellemes, rövid kis írás, amihez most hozzá
kellene írnom. De havonta 20 fellépés mellett nem olyan
könnyű ebben is teljesítenem. És sokszor érzem, hogy
kényszer alatt írok, félek, hogy ez a minőség rovására
megy. Ha lenne két hónapom, amikor ezzel foglalkozha-
tok, simán megírnám.
 – Ha neked kéne beírnod, definiálnod magad a Ki ki-
csodába, mit írnál magadról?
– Hú. Hát ez nem könnyű. Azt hiszem, azt, hogy Kiss
Ádám a megveszekedett, kutya hülyegyerek és stand-
upos. Nyilván úttörők voltunk ebben a műfajban Fábry
után, és akárki is fog utánunk színpadra lépni stand-
uposként, mindenki tudni fogja, hogy ezt mi hoztuk be
Magyarországra. A modern humor jeles képviselője, aki
mindig is szerette a stand-upot, és csak azért csinálta,
mert szerette – ez is tetszik. De mégis maradjunk a meg-
veszekedett, kutya hülyegyereknél. Végül is ez vagyok
én.
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. Egészítsd ki az alábbi mondatot (a pontok száma nem

egyezik meg a hiányzó betűkével)!

Kiss Ádám ……… volt, gyakran ………., de a sudoku

nem hozta lázba. ……retes, aki korábban már járt … ,
gondolta gyakran a csősz.

2. Relációanalízis. Jelöld meg a helyes megoldást!

Kiss Ádám gyermekkorában imádott rádiózni, de mi-

vel 10 000,– forintot kapott a Dumaszínházban kész-
pénzben, ezért a humort választotta.
a) A mondat első fele igaz.
b) A mondat második fele igaz.
c) A mondat mindkét fele igaz, de nincs logikai ösz-
szefüggésben a harmadik tagmondattal.
d) A mondat mindkét fele igaz, és van logikai össze-
függés a harmadik tagmondattal.

3. Foglald össze hét (7) mondatban a 164. oldal tartal-

mát! Használj jelzőket!
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................

4. Gyűjtsd össze a mássalhangzókat az interjúból, és

másold ide! …

5. Olvasd el hangosan az interjút, amikor Ádám beszél,

kicsit mélyítsd el a hangodat!
 Köszönöm.

6. Ha Kiss Ádám így (1. kép) nézett ki 30 évvel ezelőtt, és

így (2. kép) fog kinézni 30 év múlva, akkor te hogy
fogsz kinézni 30 év múlva (3. kép)? Rajzold le!

1. kép 2. kép 3. kép

KOVÁCS ANDRÁS PÉTER
 – Te picit kakukktojásnak tűnsz ebben a csapatban.
Olyan anyu pici fiának, olyan kis egykének, akinek
egyetlen komplexusa talán a mértéktelen szülői szeretet-
ből fakad.
– Hát nem teljesen. Kezdjük ott, hogy van egy nővé-
rem, aki gyönyörű szőke tündér volt, és ezen felbuzdulva
a szüleim úgy döntöttek, kell nekik még egy gyönyörű
szőke tündér. Nagy szeretettel várták Zsuzsikát, amikor
megjöttem én, Andriska. Amint apám megtudta, hogy
nem hugi, hanem öcsi született, azon nyomban hátat
fordított, és kisétált a kórházból. Majd kicsit később
visszatért, megkérdezte, hogy mi a nevem, majd rávágta:
András. Na, még ez is. Azért végül csak hazavittek.
Nagyjából ott kapcsolódtam be a szocializmusba, hogy 1
Ft 50 fillérért apám fagyit vett nekem Pali bácsi presszó-
jában. Vagy nyeles jégkrémet az Erzsike presszóban,
esetleg gépi kólát valamilyen másik presszóban. Ezekkel
próbált engem lekötni, amíg ő megitta az utolsót, mindig
az utolsó utolsót. Én meg, ha eluntam magam, vagy be-
letörtem a pálcikát a jégkrémbe, vagy elharaptam a po-
harat.
– Igen, ezt én is csináltam. Mármint nem az ivást, ha-
nem a pohárharapást.
– Aztán öt-hat éves koromban feljebb léptem egy szin-
tet, és 3+2 nótákat adtam elő szigorúan felszólításra,
szigorúan a kocsma közepén.
– Na, ilyet nem csináltam. Mi volt a kedvenc?
 – Jajjj! Arra emlékszem, hogy: „amikor kisfalumban
nyugovóra térnek, anyám mondj el értem egy imát”.
– „Vidám”.
– Nem, de van vidám is. Apám életművész volt, bizo-
nyos értelemben a szocializmus győztese. A Fémmecha-
nika gyárban dolgozott anyagbeszerzőként, ami azt je-
lentette, hogy reggel nyolckor elment, beszélgetett itt-ott
egy kicsit, délután kettőre pedig már otthon is volt. Lé-
nyegében ugyanazt csinálta, amit én: vendéglátóhelye-
ken dumált. Nyolcéves lehettem, amikor apám megvette
az első Wartburgját. Nagy büszkén begurult vele a ga-
rázsba, de mivel más volt a váltója, mint az addigi
trabinknak, két hétig nem tudott kiállni, mert nem talál-
ta a rükvercet.
– Hogy apád nem volt egyszerű, az tiszta. És édes-
anyád?
– Apám mindent egybevéve szórakoztató ember tudott
lenni, csak mint apa, mint nevelő nem működött. Ezt a
szerepet vették át az időben Svájcba dobbantó kereszt-
szüleim és persze anyám, aki egy rendkívül érzékeny és
intelligens nő. Tőle örököltem az érzékenységemet,
apámtól a humoromat. A keresztszüleimtől pedig, akik
időnként magukkal vittek egy-egy hétre Svájcba, tőlük
kaptam a világra való rálátásomat, az ambícióimat, a
többet akarásomat.
– A gyerekkorom egy mondatban összefoglalva: vi-
szonylagos szegénységben, egy kis faházban, az italt
nem megvető apám nyomása alatt eltelt időszak volt,
melyben anyám próbált minket kifelé normális család-
nak láttatni, és amelyből a Svájcban élő keresztszüleim
menekítettek ki olykor egy-egy hétre.
– Aha, akkor már értem, mi egy kiegyensúlyozott hu-
morista háttere. Nyilván nem igaz, hogy minden nehéz
sorsú gyerek nehéz sorsot farag magának felnőttként, de
azért ez a gyakoribb.
 – Nem tudom. Én úgy éreztem, nincs más választá-
som, mint az előre. Tele voltam kisebbségi érzéssel, ami-
kor az iskolában körbenézve olyan gyerekeket láttam,
akiknek szép a ruhájuk, akiknek szép a családjuk –
akiknek egyáltalán működőképes a családjuk, és kom-
penzáltam. Ráadásul egy vírusos májfertőzés miatt meg-
lehetősen rejtett csontozatú, vagy hogy érthetőbb legyen,
puha, husis gyerek voltam, akit amúgy is mindenki meg
akart verni. Két fegyverem volt: az egyik a jópofaságom,
a másik a tanulás, hogy akiken erővel nem tudok felül-
kerekedni, azokat legalább az eszemmel kenterbe ver-
jem.
– Továbbra sem értem teljesen. Ez nem úgy szokott
lenni, hogy a nehéz sorsú gyerek egyszer csak felszívja
magát és éltanuló lesz.
– Sokat köszönhetek a mélyen vallásos nagyanyám-
nak, aki amellett, hogy kínos mezzoszopránjával kihal-
latszott a legvastagabb oszlop mögül is… már ha bármi-
kor is az oszlop mögé ült volna, és nem lett volna bérelt
helye a C középben, szóval amellett, hogy nem vetette
meg a feltűnő éneklést a templomban, amellett engem is
vallásos nevelésben részesített. Az ő hatására, a kereszt-
szüleim hatására és egy vallási közösség hatására beke-
rültem a ciszterci gimnáziumba, olyan gyerekek közé,
akik nagyon jómódúak, nagyon okosak és ugyanakkor
nagyon rendesek voltak.
– Milyen volt egy ilyen környezetből hazamenni?
– Mit gondolsz? Egy lassan leépülő apa, egy, a gyerek-
korunkból több zaklatottságot hordozó nővér vártak ott-
hon, és anyám, aki egész életében, még ma is másokért,
mások boldogságáért dolgozott. De vissza a gimihez!
– Harmincan jártunk egy osztályba, és tizenöten szín-
jelesek voltunk. És nem azért tanultunk, mert muszáj
volt, nem azért nem lógtunk, mert nem szabadott, ha-
nem mert ilyen volt a légkör, a társaság. Mondhatom,
hogy a mostani személyiségem gyökerei ebben az idő-
szakban, tizennégy éves koromban kezdtek kialakulni.
– Te jó ég! Ilyen korán elindultál a lejtőn?
– És azt nem is tudod, milyen gyorsan. Három dolog
között vacilláltam. Érdekelt a jog, mert akkoriban a jog
olyan volt, mint ma a közgáz. Aki jogot végzett, az előtt
nagyon sok kapu kinyílt, számtalan lehetősége volt elhe-
lyezkedni. Aztán az is felvetődött bennem, hogy latin–
magyar szakos tanár leszek. Képzeld, még nyelvvizsgám
is van latinból. És a legdurvább, a harmadik irány: cisz-
terci szerzetes akartam lenni. Tizenhét évesen meg vol-
tam győződve arról, hogy felszentelt pap lesz belőlem.
– Meg se merem kérdezni, hogy mikor ezzel a harmadik
verzióval öblögettél, a cölibátus se rettentett el?
– Nem. Tudom, hogy furcsa, de nem. Voltak ekkor
már csajaim, tehát tudtam, miről kellene lemondanom,
de úgy éreztem, le tudok mondani, megéri lemondani.
Ma már tudom, hogy azért volt vonzó számomra a szer-
zetesi lét, mert a valóság teljes kizárását jelentette, egy
új, egy tiszta lapot. És az én régi lapomhoz nem volt mi-
ért ragaszkodni.
– Volt vagy nem volt, végül mégis a jogot és a csajokat
választottad.
– Igen, de eleinte nagyon rosszul éreztem magam.
Annyira imádtam a gimit, ahol én voltam az osztály bo-
hóca, ahol tagja voltam a színjátszó körnek, és ahol úgy
éreztem, végre megtaláltam a helyem, hogy ehhez képest
az egyetem üresfejű mihasznák gyülekezetének tűnt. Míg
gimiben főleg verseket, itt novellákat írtam, és szentül
hittem, hogy újságíróként fogom végezni.
– Megvannak még ezek az írások?
– Igen, de nem merném újra elővenni őket. Többségük
talán nem is sokat ér, bár bevallom, van azért ezek kö-
zött is olyan, amelyikre büszke vagyok, és hát… ezek
azért főleg önterápiás céllal íródtak.
– Az egyetemen is éltanuló voltál?
 – Persze. Summa cum laude végeztem.
– Viccből kérdeztem, azt hittem, addigra megjött az
eszed.
– A tanulás számomra továbbra is az egyetlen mene-
külési utat jelentette. Vizsgaidőszakban egy hónapra
magamra zártam az ajtót és tanultam. Nem azért, mert
időközben nem találtam meg itt is a helyem, a társasá-
gom, hanem mert bulizni nem szerettem, a kocsma sza-
gától eleve irtóztam, a tanulás viszont mindig biztos
pont, kapaszkodó volt az életemben. Ezekben az években
alakult ki bennem a felelősségérzet és a szorgalom, va-
gyis, ha valamit határidőre kell megcsinálni, azt én ha-
táridőre és a tőlem telhető legjobb színvonalon megcsi-
nálom, ha törik, ha szakad. Diploma után aztán ki akar-
tam menni Amerikába egy évre ösztöndíjjal, de nem si-
került. Ez volt az első mellbevágás, az első dolog, amit
nagyon akartam, és nem sikerült. Maradt a B terv, elhe-
lyezkedtem egy belvárosi ügyvédi irodában, de nem érez-
tem jól magam. Hiányzott az egyetemi élet nyüzsgése,
nyomasztott a szűk ügyvédi iroda, ahol reggel nyolctól
délután ötig megkötözve éreztem magam. Fojtogatott az
a légkör, és rájöttem, hogy nem vagyok elég precíz ügy-
védnek, hogy alkalmatlan vagyok erre a pályára. És in-
nentől egymást követték a mellbevágó élmények. 2001-
ben meghalt apám, ekkortájt felbomlott a sokéves kap-
csolatom a barátnőmmel, és otthagytam azt a vallási kö-
zösséget is, amelyik korábban segítséget nyújtott, de
most idegennek éreztem. Hirtelen egyedül lettem, lenul-
lázódtam, mind anyagilag, mind érzelmileg, mindenho-
gyan. Plusz ekkortájt kórházba kerültem, megműtöttek.
Feküdnöm kellett, és miközben néztem a plafont, apám-
ra gondoltam, aki halála előtt szintén a plafont bámulta,
és arra gondoltam, ha majd én is a halálos ágyamon
fekszem, és ha majd a plafon a vászon lesz, melyen éle-
tem filmje fut, hát nem egy aktahalmaz közepén ülő
ügyvédet akarok látni. Fatalista lettem, elhatároztam,
hogy hagyom, hadd sodorjon az élet, amerre akar. És
nem sokkal ezután kaptam egy ösztöndíjas posztgraduá-
lis lehetőséget. Ez igazi álommunka.
– Így könnyű fatalistának lenni, hogy csak úgy röp-
ködnek feléd az álom melók.
– Csöppet sem volt könnyű, de kétségtelen, hogy a
szerencsétlenségeket szerencsés fordulat követte. Kutat-
tam, könyvtárba jártam, aztán tanársegéd lettem. Újra
felszabadultam szellemileg, és úgy éreztem, hogy míg
ügyvédként nem tudtam volna megalkotni az életmű-
vem, tanárként és kutatóként talán meg tudom. De az-
tán a katedrán állva észrevettem, hogy tombol bennem
az exhibicionizmus, hogy többre vágyom. Nem tudtam,
hogy mire, nem az vagyok, aki gyerekkora óta humorista
akart lenni.
– Ó, hogy fogják ezt szeretni a többiek. Kovács András
Péter, aki sosem akart humorista lenni, de hát nem be-
csusszant az élmezőnybe.
– Most hiába hülyéskedsz, mert tényleg nem. Időn-
ként, mint mindenki, aki szereti a humort, meghallgat-
tam a Rádiókabarét, de ennyi. Anyám hallotta a rádió-
ban, hogy a Komédium Színház tehetségkutatást indít,
és ő szólt nekem. Litkait már hallottam a Kabaréban,
korábban fölöttem járt az egyetemen, gondoltam, ha ne-
ki megy, akkor nekem is. Hát felvettem videóra a kony-
hában a konyhapultnak támaszkodva a kis anyagomat,
aztán beválogattak, és aztán a nézők nevettek, én meg
függővé váltam.
– És akkor most vagyunk ott, hogy elmondod, hogy ke-
rül a csizma az asztalra.
– Azt nem, viszont azt, hogy én… ja, nem, azt se. Szó-
val ez a Komédium-dolog elég hamar befuccsolt, és a
társaság egy része átment a Godot-ba kipróbálni magát.
Többek között Bödőcs Tibor is. Általuk került az én szá-
mom Litkai Gergőhöz, akitől egyszer csak (2004-ben) jött
egy SMS: stand-upot szervezek, hívj! És most elárulok
még egy érdekességet. Mikor nekem novelláim jelentek
meg a kari lapban, Litkai Gergő megpályázta a lap fő-
szerkesztői pozícióját. A pályázata hajmeresztően profi
volt, annyira profi, hogy a többség félt, hogy az ő vezeté-
se alatt elvesztené a lap a sajátos, egyetemi ízét, ezért
nem szavazták meg. A pályázatában szerepelt egy olyan
mondat, ami az irodalmi rész kivételére vonatkozott. Na-
gyon szíven ütött, ezért én sem szavaztam rá. Ma már
tudom, tényleg jót tett volna a lapnak, ha az kimarad.
– Elmentél a Godot-ba. És?
– Nem tudom leírni neked a helyzet, a hely romantiká-
ját. Beléptem, és ott állt azon a parányi kis színpadon
Badár meg Szőke, körülbelül harminc nézőnek produ-
kálták magukat. És ott volt Litkai meg egy Beliczai nevű
vékony fiú, meg Bödőcs, aki akkor még öltönyben lépett
fel, aztán hátba veregetett egy Aranyosi nevű kövérkés
srác, mintha régi jó barátok lennénk, és elővette a kis
kellékeit, amiket majd felhasznál a stand-upjában, egy
Kőhalmi nevű építészhallgató meg a cetlijei fölött izgult.
Hát varázslatos volt. És elkezdtünk kísérletezni, együtt
tanulni. Aki közülünk azt mondja, hogy csak felállt a
színpadra és azonnal az ölébe pottyant a siker, az hazu-
dik. Sokat tanultunk, sokat dolgoztunk, mire a Showder
Klubbal megtört a jég. Eleinte ez az egész csak hétvégi
elfoglaltságot jelentett, hét közben tanítottam az egyete-
men. Akkor még meg is fértek ezek egymás mellett, de a
tv aztán meghozta az ismertséget, és ugyanakkor elvette
a tanári hitelességemet. Mindezt nem panaszként mon-
dom, hiszen imádom, amit csinálok, nagyon sokat kapok
a humortól, többek között a feleségemet is ennek kö-
szönhetem.
– Nem az ellenállhatatlan vonzerődnek?
– Meg persze annak is.
– A feleségedet soha nem látni sehol, nem tudni róla
semmit.
 – Nem véletlen. Mesélek róla neked, ő meg szerintem
majd jól kihúzza a szövegből a róla szóló részt.
– Na, akkor csapj a kezére! Légy férfi!
– Az vagyok, de ez nem így nyilvánul meg. Ő nagyon
szerény, és esze ágában sincs az én sikeremben fürdőz-
ni, amikor van neki sajátja is. Őt egyébként a közönség
soraiból ragadtam ki. Az a furcsa, hogy mielőtt megszólí-
tottam őt a nézőtéren, azelőtt néhány órával randim volt,
és a fellépés után is voltak még elfoglaltságaim, amiket
SMS-ben rögtön lemondtam, amikor vele beszélgetésbe
elegyedtünk.
– Mert te a vallásos múltaddal, beidegződéseiddel ilyen
nagy csajozós voltál? Hogy randik előtte meg utána meg
közben?
– Ha elárulom, hogy aránylag későn veszítettem el a
szüzességem, akkor, azt hiszem, ott a válasz a kérdésre.
– Abban a két évben, amíg tanársegédként dolgoztam,
sok minden a helyére került bennem. Például ezekben az
években tanultam meg nem elrettentő példaként érezni
az apám iránt. Sokáig apám az volt a számomra, ami-
lyenné nem akarok, nem szabad válnom. Miután meg-
halt, lassan felfedeztem őt saját magamban. Egyre gyak-
rabban ismertem fel őt a saját gesztusaimban, a hang-
hordozásomban, és a külső vonásaimban is. És nem bá-
nom, nem szégyellem ezeket a hasonlóságokat, sőt…
Meg kellett halnia apámnak, hogy megbékéljek vele. És
visszatérve a nőkre, igen, ebben a két évben alapvetően
megváltozott a nőkhöz való viszonyom, jobban mondva a
hozzájuk való közeledésem módja is. Korábban én a ro-
mantikus, andalgós, versolvasós srác voltam. És egyszer
csak elmondták nekem, hogy jó, jó, de erre a csajok nem
kíváncsiak, a csajoknak nem ez kell. Mikor leesett a tan-
tusz, egy picit elbújtam Isten elől, hogy néhány évig a
tapasztalatszerzésre koncentrálhassak. Aztán 2005-ben
megismertem a feleségemet, úgy értem, a nőt, akit aztán
két év múlva elvettem, és azóta ő az egyetlen, igaz sze-
relmem.
– A feleséged miért szeret téged? És ne mondd, hogy
kérdezzem meg tőle!
– Hát lehet engem nem szeretni?
– Számítok a jövőben még a támogatásodra, úgyhogy
ezt hadd ne én válaszoljam meg.
– Az érettséget azon mérem, ki mennyit hazudik ma-
gának. Azt hiszem, mindketten azt szeretjük a másik-
ban, hogy képesek vagyunk józanul látni a dolgokat.
Másrészt pedig azért szeretjük a másikat, mert a másik
is szereti magát. Az tud boldogan élni a másikkal, aki
saját magával is képes boldogan élni. Tudom, érzem,
hogy hangzik mindez, de ezt nem könnyű elérni, ez ko-
rántsem annyira magától értetődő állapot, mint ameny-
nyire közhelyesen hangzik. A katolicizmus sajnos beléd
neveli a bűn nélküli ember ideáját, ami egy elérhetetlen
állapot. Abban a kétéves letisztulási korszakban, amiről
már beszéltünk, én megtanultam felismerni és elfogadni
a saját gyarlóságaimat. Fel kellett adnom a hülye elitiz-
musomat, intellektuális és erkölcsi értelemben is. Nem
szeretem minden vonásomat, de már tudok létezni ezek-
kel együtt is. Van a mondás: ember vagyok, semmi em-
berit nem érzek magamtól idegennek. Egyébként ez a
stand-up alapja is. Hogy tudd magad kívülről látni, és
azzal, hogy saját magadat nevetségessé teszed, hogy a
saját hibáidat vállalod, egy picit másokat is erre buzdí-
tasz, másoknak is segítesz.
– Neked mi tetszett meg a feleségedben?
– Ő nagyon csinos. Ráadásul amikor az első
randinkon beültem a kocsijába, ami az én szakadt au-
tómhoz képest egy luxusjárgány volt, és rögtön fikázni
kezdtem azt, ő ahelyett, hogy felhúzta volna az orrát,
vette a lapot. Ma már nagyon sok dolog összeköt minket,
úgy a közös vonások, mint az egymásnak ellentmondó-
ak. A feleségem nagyon precíz, nagyon szorgalmas, igazi
jogászagya van. Ezzel ellentétben én el tudok szállni, fa-
talista vagyok. Így hol ő ránt vissza engem a földre, hol
én segítek neki egy picit szárnyalni.
– Egyszer azt mondtad, ti sosem veszekedtek. Utálom
az ilyen párokat. Hát miért nem? Hogyhogy nem?
– Bennem sosem volt meg az alfahím hozzáállás, aki,
ha megharapják, nyomban visszaharap. Én az a fajta
kutya vagyok, aki ha megtámadják, hanyatt fekszik, a
lábait az ég felé tartja, és hagyja, hogy torkon marják. A
feleségem meghatározása szerint passzív agresszív va-
gyok. És tényleg. Ha valaki engem leteremt, vagy valamit
számon kér rajtam, többnyire csak bólogatok, aztán csi-
nálom a dolgomat tovább úgy, ahogy azt én jónak látom.
Ha a támadás jogos, akkor változtatok, ha nem, akkor
csak színlelem az elfogadást. Aztán itt van az is, amiről
korábban már beszéltünk. Tisztában vagyok a saját fo-
gyatékosságaimmal, és ha éppen nincs jókedvem vagy
nyűgös vagyok, akkor azt előre jelzem, hogy ilyen va-
gyok, tehát ne tessék engem piszkálni.
– Egyáltalán fel lehet téged valamivel bosszantani?
– Ha poént lopnak tőlem, azt nem nagyon szeretem.
Egyrészt, mert adok magamtól is, másrészt, mert ilyet
nem illik. De amúgy nagyon jámbor vagyok, és talán
egyre jámborabb.
– Van olyan kritika, akár pozitív, akár negatív, amit
képtelen vagy kiverni a fejedből?
– A professzorom azt mondta, amikor megváltam az
egyetemtől, hogy Bagi–Nacsa ne álljon katedrára. Ez na-
gyon szíven ütött, és nem tudom, miért, de nagyon sok-
szor eszembe jut ma is. Azóta pedig átbeszéltük már ezt,
és tudom, hogy nem akart megbántani. Ráadásul igaza
is volt: egy fenékkel nem lehet két lovat megülni.
– Kevesen tudják, hogy a stand-up csak töredéke an-
nak, amikkel te foglalkozol. Hogyan tudjátok összehan-
golni az életeteket?
 – Alkalmazkodunk egymáshoz. Mivel a feleségem egye-
temi oktató, valamennyire rugalmasan tudja alakítani az
időbeosztását. Általában hét, fél nyolc fele kelünk, utána
én írok, aztán együtt reggelizünk, majd megint írok.
Majdnem minden nap, de hetente legalább öt nap spor-
tolok, biciklizem, futok, kondizom, kutyát sétáltatok. Ez
kikapcsol, aztán írok megint.
– Rengeteget írok. OTP-t, Hírcsárdát, jeleneteket a Rá-
diókabarénak, nemrég pedig tv-sorozatot írtunk Gergő-
vel. Ezekkel tartom karban az agyam. A stand-up, ami
meghozta számomra az ismertséget, és ami a felsoroltak
közül az első és a legfontosabb, az furcsa módon az, ami
más munkáim során termelődik melléktermékként. Mi-
közben valami humoros hírt írok, vagy jelenetet, eszem-
be jutnak, bevillannak dolgok, amikből aztán stand-up
lesz.
– Muszáj visszatérnem a kutyára, mert már akkor mu-
tattál róla képeket a mobilodon, amikor először találkoz-
tunk. A normálisnál egy picit erősebbnek tűnik a kötődé-
sed Latyakhoz.
– Igen, mert még nincs gyerekünk. Viszont ha nem
csak egy kutyát akarsz, hanem egy rád érzékeny, fogé-
kony, okos, engedelmes kis pajtit, az csak végtelen kö-
vetkezetességgel, fegyelemmel és szeretettel fog sikerül-
ni, ami nagyon jó iskola az apasághoz – bár nem említ-
hető vele egy lapon.
– Sokat szoktál beszélni a házatokról, arról, ahogy pró-
báltok az átalakítások végére érni.
– Két éve vettünk egy házat, ami már húsz éve félkész
volt. Ez elriasztotta a többi érdeklődőt, így mi igen ked-
vező áron jutottunk hozzá. Megláttuk benne a lehetősé-
get, nagy volt, nagy udvarral, gyönyörű panorámával.
Hát azóta csak költünk rá, olyan, mint egy pénznyelő, de
egyáltalán nem bántuk meg, mert egyre szebb, és óriási,
minden elfér benne.
 – Azért sok minden változott körülötted az elmúlt hat
évben, a stand-upot szervezek, hívj SMS óta.
– Az anyagiakra gondolsz?
– Arra is.
– Azt mondják, mindenki a saját szintjén nyomorog.
Meg azt is, hogy nem az a szegény, akinek nincs, hanem
az, akinek pénze nincs, igényei viszont vannak.
– Azt ne mondd, hogy nem változtak az igényeid, hogy
nem lettek olyan igényeid, amelyek korábban még az ál-
maidban sem kerültek elő!
– Én nagyon, nagyon szerencsés helyzetben vagyok,
mert azzal tudok pénzt keresni, amit örömmel és szen-
vedéllyel csinálok. Nem verem fogamhoz a garast, éssze-
rűen költekezem. Nyolcéves autóval járok, nincsen két-
százezer forintos öltönyöm, és még mindig nagyon tudok
örülni a leárazásoknak. Természetesen a nevetés bezse-
belése mellett az is nagy öröm, amikor megjön az átuta-
lás. De nem kötődöm kórosan tárgyakhoz, nem kötődöm
kórosan a házhoz sem, bár nagyon jól érzem itt magam.
Észben kell tartanunk, hogy ne a tárgyak birtokoljanak
minket, hanem mi birtokoljuk a tárgyakat. Voltam én
már nagyon szegény, értek engem már jóval nagyobb
csapások, mint holmi anyagi javak elvesztése. Ha most
kimennénk ebből az étteremből, és azt látnám, hogy el-
lopták a kocsimat, nem vágnám fel az ereimet. És nem
azért, mert tudnék venni egy másikat, hanem mert más-
képp súlyozok. Egy luxusnak tűnő dolog iránt most fel-
éledt bennem az érdeklődés: nagyon szeretnék megta-
nulni vitorlázni.
– Mi ez a nagy sportmánia? Már akkor majdnem in-
farktust kaptam, mikor jöttél ezzel az egy héten legalább
öt nap testedzéssel. Hiú vagy?
– Igen, hiú vagyok. Nem érdekel túlzottan a divat, nem
érdekel túlzottan, hogy hogyan van levágva a hajam,
vagy hogy le van-e vágva a körmöm, de azt fontosnak
tartom, hogy aki mások elé kiáll, ne hanyagolja el ma-
gát. Én nem akarok harmincévesen kis pocakosként ki-
állni a színpadra. Szerintem a tartás, a testalkat önma-
gában is dinamizmust, egészséget, erőt sugall.
– Na de a stand-up azért egy picit kakukktojás más
színpadi produktumokhoz képest, nem? Úgy értem, hogy
egy humoristánál akár előny is lehet, hogy a külseje nem
perfekt.
– Igen, lehet. Talán itt a saját magamnak való megfele-
lésről van szó. Nem tudom. Hagyjuk ezt!
– Visszatérve arra, hogy sok minden megváltozott körü-
lötted: hogy viseled, hogy megismernek, megbámulnak,
megszólítanak az utcán?
– Ez sem egyik napról a másikra szakadt ám a nya-
kunkba. Fokozatosan alakult ki. Először még csak ket-
ten nézegettek, hogy vajon te vagy-e az, aztán egyre töb-
ben. Ha haverokkal vagyok, akkor nagyon jólesik, hogy
megismernek, mindjárt ki is húzom magam, hogy igen,
én vagyok az. Kevésbé szeretem a rám tapadó tekintete-
ket, amikor a feleségemmel vagyok. Mondjuk, amikor
kijövünk a moziból, és én odasúgok neki valamit, vagy
megpuszilom, és ezt figyelik, az bosszantó tud lenni,
mert ez az én magánéletem. Nemrég észrevettem maga-
mon, hogy kezdek türelmetlen lenni. Hogy amikor tisz-
tességgel lenyomok egy műsort, majd holtfáradtan in-
dulnék haza, és akkor megrohamoznak autogramért,
akkor türelmetlen vagyok. Nem a közönség iránti tiszte-
letlenségből, hanem mert tényleg fáradt vagyok. Szóval
észrevettem ezt magamon, és mindjárt meg is ráztam
magam, mert nem lehetek türelmetlen. Amikor fellépek,
körülöttem a felnőttek olyanok lesznek, mint a gyerekek,
és én vagyok nekik a Mikulás. Hát a Mikulás se tépheti
le a szakállát, csaphatja le a sapkáját és rivallhat rá a
gyerekekre, hogy tűnés, mert elgázolja őket a szánjával.
– De igen, csak akkor megváltozna a híresség alapja.
Vagyis a hírhedtségé.
 – Múltkor egy szórakozóhelyen egy társaság nagy
üvöltözésbe kezdett, de pont mögöttem, meg valahogy
keresztül-kasul átnyúlkáltak a fejem fölött, és akkor el-
vesztettem a türelmemet. Nem bunkón, de azért erélye-
sen megkérdeztem, nem akarják-e inkább ülve folytatni
a beszélgetést, de nagyon megbántam. Én már nem
szólhatok be, mert rögtön én leszek a „csak mert ismert,
mindjárt bunkó is”. Szóval végül odamentem bocsánatot
kérni.
– Sok helyen, sok helyzetben kell megfelelnetek, nem?
– Sokáig megfelelés-kényszeres voltam. Ma is van
bennem megfelelni vágyás, de talán már kevesebb. Felál-
lítottam magamban a prioritásokat. Erre is van egy kife-
jezés: állapotbeli kötelesség. Ez azt jelenti, hogy minden
állapotnak megvannak a maga kötelességei. Én minden-
nél előrébb veszem, hogy férj vagyok és nemsokára csa-
ládfő. Az az első, hogy otthon megfeleljek. Aztán fontos,
hogy megfeleljek a környezetemnek, és csak a harmadik
a sorban, hogy vicces legyek a színpadon.
– Te tényleg sokszor figyeled magad kívülről. A tv-ben
vissza szoktad nézni magad?
– Ritkán. Nem szeretem a tv-t, mert távol áll tőlünk és
mást csinál belőlünk, mint amik vagyunk. Idegen tőlünk
ez az egész tv-s világ. És ez nem jelenti, hogy amikor
benne vagyok egy díszletben, azt nem élvezem, de visz-
szanézni, az azért durva. Ráadásul általában elégedetlen
vagyok ilyenkor, és ehhez az érzéshez sem ragaszkodom.
Nincs meg bennem az a fajta magabiztosság, hogy én
vagyok a legviccesebb figura az egész világon. Ha a kö-
zönség soraiban látok egy csodálkozó arcot, akkor ah-
hoz, arról muszáj szólnom valamit, mert nyugtalanít.
– És a csajok nem nyomulnak?
– Nem tudom. Mivel mindig én voltam a kezdeménye-
ző fél, nem nagyon ismerem fel a kezdeményező nőt,
nem pontosan tudom, egy ilyen nő milyen eszközökkel
operál. A figyelmetlenségem, az ez iránti érzéketlenségem
persze abból is fakad, hogy teljesen el vagyok foglalva a
saját családommal, a saját feleségemmel.
– Egyre többet játszol a fellépéseiden az arcoddal, a
testeddel. Ezeket sem próbálod el otthon tükör előtt?
– Dehogy. Ha elpróbálnám, többet talán nem is mer-
ném a nézőknek is megmutatni. A szövegeket sem írom
le szóról szóra, nem lehet ezt így. Ezek élő dolgok, amik
egyik fellépésről a másikra csiszolódnak ki. Nem a fellé-
pés a munka, nem az, amíg leutazol a helyszínre, és ott
elsütöd a kicsiszolt anyagodat, hanem az, amíg azt ki-
csiszolod. Ezért aztán legtöbben, köztük én is, nagyon
haragszom a poénlopásért.
– Mindig azt hittem, hogy a férfiak számára a legké-
nyesebb kérdés a péniszméret. Meg esetleg, hogy kinek
milyen kocsija van. De azt látom, hogy nálatok a humor
még sokkal kényesebb. Ez az egész rendszer tele van
íratlan szabályokkal, ki nem mondott alá-fölé rendeltségi
viszonyokkal.
– Igen, ez tényleg egy elég óvatos tapogatózás, mert
senki sem akar rossz poénokkal előrukkolni, ugyanak-
kor sok poén van, ami egy asztaltársaságban működik, a
színpadon pedig megbukik. A nevetésre nincs garancia.
A hierarchiáról pedig csak annyit, hogy mindenkinek
megvannak a kedvencei, mindenkinek megvan a maga
közönsége. És az nagyon fontos, hogy az ember tudja,
hol helyezkedik el ebben a rendszerben, mert kevés szá-
nalmasabb van annál, amikor egy humorista túlbecsüli
saját magát, amikor egy humoristának eltorzul az énké-
pe. Nem mondom, hogy könnyű, de igenis tudni kell fel-
dolgozni, hogy egy humorista piacképessége, népszerű-
sége nem mindig áll egyenes arányban azzal, hogy
mennyire minőségi a munkája a színpadon. Vannak ok-
távjai a humornak, és hogy ki melyik oktávon zongorá-
zik, az meghatározza a humorista helyét, stílusát is. Má-
sokat lefikázni, másokra mutogatni és a nézőkből így
fröcsögő röhögést kiváltani a legkönnyebb. A ma
leglefikázhatóbb alanya a celeb, ezért a celebekkel vicce-
lődni a humor legalsó szintje. Kőhalmi Zoli kivételével
szinte mindnyájan elkövetjük olykor más-más stílusban
és mennyiségben. Én is. De ennek ellenére hiszem és
vallom, hogy elegáns humorista nem rúg lefelé. A humor
második oktávja a bonyolultabb dolgok boncolgatása.
Hogy értsd: idetartozik az adósságrendező hitelről szóló
poénom, amikor az egyik megkérdezi, hova tegyük a ki-
ásott földet, a másik meg azt válaszolja: ássunk neki egy
gödröt. És a humor harmadik, legmagasabb foka az ön-
irónia. Mert amikor magadra mutogatsz, amikor a saját
gyöngeségeidre is fel mered hívni a közönség figyelmét,
azzal felszabadítod a közönséget, amikor rajtad neved,
saját magán is nevet.
– A gegpartykon egyértelműen érezhető egy rangsor.
Sokan tőled, a humorkoordinátortól várják a segítséget, a
poénok szétosztását jó poén, rossz poén zsákokba.
– A gegpartik arról szólnak, hogy ötletelünk, adunk és
kérünk egymástól poénokat. Én nem szoktam kérni, vi-
szont nagyon sokat adok, mert úgy tapasztalom, minél
többet adsz másoknak, annál több jut neked is. Sosem
voltam irigy. Nem mondom, hogy nem jutott még eszem-
be, de jó kis anyagot írtunk össze, közben meg lehet,
hogy nekem nem lesz elég poénom, de végül mindig lett.
Úgyhogy egyáltalán nem vagyok szűkmarkú, ami persze
abból is ered, hogy sokszor olyan témákra gegelünk, ami
nekem sosem jutott volna eszembe, poénokat viszont
tudok rá gyártani. Az is gyakori, hogy olyan poénokat
adok tovább, amelyeket jónak találok, de én nem mon-
danék el, mert hozzám nem passzolnak. Sokan vannak
köztünk magányos farkasok, például Kőhalmi és Bödőcs
Tibi. Én viszont szeretem ezeket az összejöveteleket, sze-
retem a csapatmunkát, még ha a saját anyagomat én is
mindig saját kezűleg rakom össze.
 – Az is nagyon feltűnő, hogy tudatosan távol tartjátok
magatokat a médiától. Holott te is mondtad: a nagy áttö-
rést a tv hozta meg nektek és a műfajnak egyaránt.
– A médiát használni kell, nem kiszolgálni. Például, ha
van valami, amit promotálni kell, akkor érdemes szere-
pelni. Ha nincs mondanivalód, ne beszélj.
– Úgy vettem észre, hogy olyan nagy az összetartás
közöttetek ez ügyben, hogy nem is nézitek jó szemmel, ha
valaki többet szerepel a szükségesnél. Mintha rettegnétek
attól, hogy a közönség rátok süti a celebség bélyegét.
– Ha igazán őszinte akarok lenni, be kell vallanom,
hogy nem a közönség megítélésétől tartunk, hanem a
kollégákétól. Bizonyos fórumokon, műsorokban egysze-
rűen égő megjelennünk, és aki mégis megteszi, meg is
kapja a többiektől a csípős megjegyzéseket. Plusz itt van
számunkra példának Fábry, szinte mindnyájan hozzá
mérjük magunkat, ő az etalon, és ő is tudatosan távol
tartja magát a bulvártól. Egyébként Csenki Attila egyszer
megtréfálta az egyik bulvárlapot, a felkészületlen újság-
írónak leadott egy teljesen fals interjút, amelyben még a
nem létező ikertestvéréről is beszélt, és ezen mind na-
gyon jót mulattunk. A lap kiadója sajnos nem, úgyhogy
Attila ki is szorult ebből a lapcsaládból.
– Nem gondolod, hogy túlnőtt a szerepetek a humoris-
tákénál? Hogy akár akartátok, akár nem, közvélemény-
formálókká is váltatok, és mint ilyeneknek, igenis önző
dolog hiúsági okokból kivonni magatokat a médiából?
– Furcsa, hogy ezt mondod. Ilyen szemszögből még
sosem gondoltam erre. Gondolkodni fogok ezen.
– Mit gondolsz, a stand-up műfaja örök életű?
– A stand-up előtt fényes jövő áll. Vizuális úton min-
dent el lehet már érni és mindent a közönség elé lehet
rakni, mi viszont nem kulcsra készen adunk át valamit,
hanem működésbe hozzuk a néző képzelőerejét is. Ami-
kor a feleségemről beszélek, mindenki a helyébe képzeli
a saját feleségét, amikor a kudarcaimat mesélem, az
emberek a saját kudarcaikra gondolnak. A kérdés az,
hogy nekünk, egyéneknek van-e még jövőnk.
– Remélem, ez csak álszerénység, mert szerintem jól
érezhető, hogy a közönség benneteket elfogadott, befoga-
dott, favorizál titeket, és mintha az utánatok jövők előtt a
kapu bezárult volna.
– A magyar közönség nagyon kegyetlen, még velünk
is, akik valószínűleg beloptuk magunkat a szívükbe. Az,
hogy egy 10 milliós országnak van 15 ilyen kaliberű
humoristája, az felbecsülhetetlen érték. Mégis néha úgy
érzem magam a színpadon, mint egy gladiátor a
kolosszeumban, ahol sohasem lehet tudni, a közönség
ujja felfelé vagy lefelé fog-e állni. A közönség egy olyan
csoport, amelyet szinte lehetetlen kiismerni. Valakit ki-
pécéz magának, és az egekig magasztalja, máson meg
áttapos. Ha tudni lehetne, mi alapján dönti el, ki kell
neki és ki nem, könnyű volna az élet. Én is gyakran elbi-
zonytalanodom, gyakran kérdezem magamtól, vajon mi-
ért szeret a közönség, vajon mivel érdemlem ki, hogy ha
kiállok egy színpadra és mesélek, azon nevetnek az em-
berek. Mert a többiek mind nagy figurák, azt én is látom
– azt hiszem, nálam a speciális karaktert pótolja a szor-
galom.
– Ugyan többször is „lefatalistáztad” magad, nem
tűnsz spontán figurának. Vannak terveid a hogyan és mit
továbbra?
– Óvatosan nyilatkozom már a jövővel kapcsolatban,
mert egy évvel ezelőtt azt gondoltam, az önálló est a to-
vábblépés. Kitaláltam, hogy összerakok egy másfél órás
anyagot, amit máshol nem mondok el, ami csak egy té-
ma köré rendeződik, aminek megvannak a maga elemei,
ami több, más, mint az azelőtti fellépések összessége. Ez
az Evolúció címet viselte. Aztán kiderült, hogy hiába vol-
tam ebben úttörő, a piacképesség le tudja nyomni az
újítást, az ötletet. Az nyilvánvaló, hogy szeretném ezt
még hosszú éveken át csinálni.
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. Ha Kovács András Péternek lenne egy fénykardja, mit

vágna le vele először?
a) a mellszőrzetét
b) a kutyája mellszőrzetét
c) a füvet a kertjében

2. Juss el KAP-tól a szénig öt lépésben úgy, hogy mindig

csak 1 betűt változtatsz!

kap, …, …, …, …, …, szén

3. Tépj ki egy tetszőleges lapot a könyvből! Ha ezzel meg-

vagy, hajts belőle repülőt.

4. Ha megoldottad az előző feladatot, akkor széttépted a

saját könyvedet. Ha nem sajátod, akkor meg kell ven-
ned még egyszer annak, aki kölcsönadta.

5. Írd be a telefonodba annak az SMS-nek a szövegét,

amit Litkai Gergő küldött a kezdetek kezdetén Kovács
András Péternek! Ha beírtad, küldd el minden ismerő-
södnek! Egy óra múlva számold meg a bejövő híváso-
kat, és vond ki belőle a születésnapodra kapott SMS-
ek számát, majd az így kapott számhoz adj 125-öt!
Mennyit kaptál?

..........

6. Kösd össze a pontokat!

KŐHALMI ZOLTÁN
 – Észrevettem, hogy egymás között szinte mindig a
humor, a színpad a fő téma. És arra gondoltam, milyen
fárasztó lehet, hogy mások is folyton erről kérdeznek
benneteket. Ugyanakkor meg azt veszem észre, hogy
amikor olyat kérdezek, ami nem a szakmáról szól, hanem
rólatok, picit elbizonytalanodtok. Te is itt ülsz most, és
tördeled a kezed, látom, hogy zavarban vagy.
– Van némi bűntudatom, amiért késtem. Másrészt
nem hoztál diktafont, így összeirkálsz majd mindent,
amit meg nem tudsz leírni, oda majd behelyettesíted a
saját szavaidat, én meg sok munkával írhatom át.
– Nem igaz, hogy nem hoztam diktafont. Hoztam, csak
nincs benne elem.
– Nagyon zavar, hogy én beszélek, te meg közben jegy-
zetelsz.
– Igen, tudom, ezért egyszer már rám szóltál Nagyvá-
zsonyban, megszégyenítve néhány száz néző előtt.
– Ne haragudj, tényleg. Ezért már bocsánatot kértem.
És senki sem értette a nevedet, hidd el. Mindenki jött
oda megkérdezni a végén, hogy kire szóltam rá, és ha
nem mondtam volna el, ma sem tudnák.
– Mi ez a nagy sebhely a kezeden? Tetszik. El tudnék
képzelni mellé még párat.
– Benyúltam a sütőbe. Kesztyű is volt a kezemen, de
mélyen benyúltam. Nem én pucoltam meg, nem én vág-
tam fel, nem én fűszereztem be, én csak kivettem. Gyak-
ran érnek háztartási balesetek. Tudom, hogy az égett
bőrt víz alá kell tartani, de most éhes voltam, és alá is
becsültem a sérülést. De ne ezt írd, ez nem valami iz-
galmas, írd inkább azt, hogy mentem hazafelé a gyereke-
immel, megtámadott minket egy szatír, én meg kiütöt-
tem a kezéből a sokkolót, és még három nőt is megmen-
tettem közben. Mindenre kell, hogy legyen története az
embernek.
– Te mindent humorral „gyógyítasz”? Mert neked, aki
tanárgyerek vagy, meg még szemüveges is, meg nyurga,
nem kevésszer lehetett szükséged a humorérzékedre.
– Fórumozók írták, hogy szegény szemüveges Kőhal-
mit biztos mindenki utálta, és a humorral tudott kitörni.
De sajnos az a baj, hogy így sem. Én mindig a padtár-
samnak sugdostam a poénokat, ő meg fölhangosította.
– Édesapád is tanár?
– Nem. Apám harminc évet húzott le a baromfiipar-
ban. Ő a legmegbízhatóbb ember, akit ismerek. Minden-
nap délután fél ötkor kilépett a gyárból, háromnegyed
ötre hazaért, és nem volt este, hogy elment volna otthon-
ról. Jártában-keltében élte a társasági életét, az emberek
megállították úton-útfélen, ő pedig sztorizott. Tőle örö-
költem a humorérzékemet. Anyámnak is jó humora van,
de ő a túldíszített történetek apostola. Apám mindig
mondja, hogy csak a lényeget, csak a lényeget, de
anyámnál nincsen harminc percnél rövidebb történet,
real time-ban mesél. Szerinte minden a részletekben rej-
lik.
– Egyszer azt mondtad, hogy harminckét éves vagy, de
csak négy éve csinálod azt, amit igazán szeretsz.
– Az egyetemi évekről hazudtak mindig, hogy életünk
legszebbjei lesznek, de nekem a gimis évek voltak azok a
szegedi Ságváriban matek–fizika szakon. Nagyon jó kis
csapat jött ott össze. A negyvenfős osztályból harmincan
voltunk fiúk, és a legtöbben kollégisták. Ötfős szobák-
ban laktunk, egy folyosón, csak hétvégén mentünk haza.
Olyan volt, mint egy bentlakásos iskola. Összekovácso-
lódtunk, mint a katonaságban. Nem kockafejű informa-
tikusokkal, hanem értelmes srácokkal hozott össze a
sors, sokukon akkor látszott, hogy nagy emberek lesz-
nek. Volt közöttük olyan, aki fejben számolt logaritmust.
Itt szembesültem először azzal, hogy annak ellenére,
amit otthon mondanak, nem én vagyok a legokosabb. A
fizikatanár már elsős koromban megmondta anyámnak,
hogy nem vagyok reál-beállítottságú. Amihez ezeknek a
fiúknak tehetségük volt, azt én komoly erőfeszítések
árán képes voltam megtanulni.
– Grafikusnak is felvettek volna. Szépen rajzolsz?
– Mondják. Karikatúrákat rajzoltam. Szeretnék egy-
szer még karikaturista lenni, így találkozna a humor és
a rajzkészség. Ha véletlenül nem látnám meg a stop táb-
lát, és kiderülne, hogy a magyar közönség még nem érett
meg egy összetört humorista látványára, akkor ezzel fog-
lalkoznék. Anyám mondja mindig, hogy jó, jó, hogy csi-
nálom ezt a humor dolgot, de amiben igazán tehetséges
vagyok, az a rajz. Egyszer 200 db A/4-es lapot kaptam
szülinapomra ajándékba. Előbb a bátyám kapott, na-
gyon irigyeltem, aztán kaptam én is.
– Jóban vagytok a bátyáddal?
– Amíg nem kamaszodott meg, csodálatos játszótárs
volt. Mivel otthonülő panelcsalád voltunk, kellett fantá-
zia ahhoz, hogy érdekessé tegyük az életet. El is sütöt-
tem egyszer, hogy nálunk, ha egyikünk kiment a kony-
hába, a másik mindjárt megkérdezte: hová mégy. Képre-
gényeket rajzoltunk a bátyámmal. Aztán a kamaszkorba
érve elkezdett nem beszélni velem, és az ágyán ülve ma-
ga elé bámulni. Nagyon sok mindenben hasonlítunk,
mégis teljesen másmilyenek vagyunk. Sokszor érzem,
hogy a bátyám ugyanabból az anyagból van, mint én,
humoros, jól rajzol, és csak véletlenek sorozata, hogy ő
él otthon a szüleimmel, nem én.
– Milyen véletlenekre gondolsz?
 – Kisebb gyerekként agresszívebben toltam el magam-
tól a szülői védőernyőt. Aztán megtettem egy-két olyan
lépést, amilyet senki nem nézett ki belőlem, még én ma-
gam sem. Például beküldtem az anyagom a Humorfesz-
tiválra, és ami még ennél is durvább, színpadra álltam.
– De honnan jött ez az egész?
– Kiskoromban úgy gondoltam, hogy humoristának
lenni jó. Láttam a tv-ben Nagy Bandót, meg hogy meny-
nyire nevetnek rajta az emberek. Persze nem hirdettem
ezt annyira, mert ha egy gyerek azt mondja, űrhajós sze-
retne lenni, azt kiröhögik, de ha azt, hogy humorista,
akkor nem csak kiröhögik, még azt is megkapja, hogy
ahhoz viccesnek kellene lenni, nem? Megnéztem min-
dent, amit vígjátéknak hívnak, ma már vállalhatatlan
táncos-komikusokat is. Ismertem minden viccet, amit
nem, annak ki tudtam találni a végét. Plusz itt volt a po-
énjaimat felhangosító padtársam, aki értő közönségnek
tűnt. Nemrég beszéltem vele, és ő mondta – én már nem
is emlékeztem rá –, hogy már általánosban is a humorról
meg Woody Allenről tartottam neki kiselőadást. A nagy
áttörést a Holló Színház feltűnése jelentette a ‘90-es
Humorfesztiválon. Ekkor döntöttem el, hogy én ezt aka-
rom csinálni, hogy indulni fogok a következő Humorfesz-
tiválon, és meg is fogom nyerni. Persze ekkor még egy
poén se volt leírva. Ezen a nyáron már nem volt más té-
mám a vándortáborban, mint az abszurd humor. Aztán
elkezdték sugározni a Monty Pythont, és rájöttem, mek-
kora a különbség Komár László és Elvis Presley között.
Általánosban már humoros jeleneteken gondolkoztam,
és 3., 4. osztályos gimisként jeleneteket írtam. A Szegedi
Középiskolás Művészeti Héten aztán amatőr színészek
segítségével bemutattunk ezek közül néhányat, és
mondhatom, zajos sikert arattunk. Akkor hittem el elő-
ször, hogy humoristaként működhetek, hogy mások is
nevetnek azon, amiket humorosnak találok.
 – A szüleid tudták, hogy más területen is próbálgatod a
szárnyaidat?
– Én nagyon jó gyerek voltam, sokáig nem voltak tit-
kaim a szüleim előtt. Teljesen normálisnak számított,
hogy az iskolából hazaérve elmondtam, mi történt velem.
A jeleneteimet is megmutattam nekik, ők elolvasták, sőt
az előadást is megnézték. Mindig támogattak, de ugyan-
akkor hitték, hogy vagyok annyira felelősségteljes és elő-
relátó, hogy lesz normális munkám is.
– Valamiért az az érzésem, hogy te nagyon igyekeztél
megfelelni nekik.
– Igen, sőt még ma is. Az első említésre méltó titkom
az volt, hogy dohányoztam. Úgy éreztem, hogy nagyon
megviselné őket, ha kiderülne, ezért ezt soha nem mond-
tam el. Számtalan jelenetben kiderült, sőt a kollégák is
kifecsegték, de mégsem került szóba soha. Azt már tud-
ják, hogy leszoktam, de hogy dohányoztam… Az ameri-
kai szépség c. filmben hangzik el: „Soha ne becsüld alá a
tagadás hatalmát.”
– Egy jó kisfiú hogy és mikor lesz láncdohányos?
– Általánosban is elszívtam egy cigit, de akkor csak
kipróbáltam. Aztán gimnázium 3. osztályában, március
8-án (Zoltán-napon) elmentem egy társasággal biliárdoz-
ni az Anna presszóba… közben persze féltem, hogy mit
szólnának a szüleim, ha megtudnák. És onnantól kezdve
egyiket a másik után.
– Miért szoktál le?
– Nagyon rosszul voltam már, gyakorlatilag a dohány-
zás szétmarta a torkomat. És nem voltam ura önma-
gamnak. Reggel felkeltem azzal az elhatározással, hogy
többé nem gyújtok rá, egy óra múlva meg már rá is gyúj-
tottam. Minden „hangszeren” játszottam, a leszoktató
CD-től a tapaszon át mindenen. Végül orvosi segítséggel
sikerült leszoknom. Visszanézve szánalmasnak tűnik,
hogy mit szerettem ebben.
– Mikor lettél rossz fiú?
 – Egyetem második évéig soha nem buktam meg
semmiből, addig csak az asztalfióknak írtam. Miután a
’98-as Humorfesztivál egyik győztese lettem, egyik nap
az volt kiírva a koliszobám ajtajára, hogy Fábry Sándor
keresett, másik nap meg, hogy Friderikusz Sándor kere-
sett. Nagy kaland volt ez akkoriban, és innentől kezdve
kis csavar lettem a show-biznisz gépezetében. Fábry volt
annyira rendes, hogy esélyt adott nekem és másoknak
is, akikben tehetséget látott, hogy bár nem volt semmi-
lyen tv-s tapasztalatunk, kipróbáljuk magunkat. Eleinte
nagy kekec voltam, gyakran folytattam elméleti vitákat a
gegmentársakkal. Rendre lefikáztam, amiket mondtak,
aztán végül bepöccentek, és mondták, hogy jó, hogy ne-
kem nem tetszik semmi, de mondhatnék már valami
hasznosat is. Mindig az volt a véleményem, hogy sok
rossz ötletet könnyebb mondani, mint egy jót. Arról let-
tem híres, hogy nem szólaltam meg a gegpartikon. So-
kan panaszkodtak is, hogy a Kőhalmi meg sem szólal.
Fábry meg mindig azt válaszolta, lehet, hogy nem szólal
meg, de aztán hazamegy, és ír valami nagyon jót. Ebben
az időszakban tanultam meg időre és témára írni, mert
korábban afféle városban andalgó, álmodozó, ihletre vá-
ró egyetemista voltam. Egy csomó munkát nem lehet
egyébként rám bizonyítani. Titokban csináltuk a Megle-
pő és mulatságost is, ami azért volt kényes kérdés, mert
a Fábry Show konkurenciájának számított. Fábry azt
mondta, csináljuk nyugodtan, csak a producernek ne
dicsekedjünk vele. Konspirációs okokból Fridit azóta is
Dezsőnek hívjuk egymás között. Az egyetem persze egyre
nehezebben ment, el is húzódott tíz évig.
– Sokat írsz?
– Alig. Sosem voltam szuperhatékony alkotó. Míg má-
sok tíz oldalt írtak és abból műsorba került mondjuk egy
fél, addig én írtam tíz sort, amiből bekerült nyolc. Hát-
téremberként hatékonyabb voltam, a magam számára
most is az ihletre váró egyetemista vagyok. Ha saját ma-
gadnak kell kigondolni poénokat, nagyobb a felelősség,
hiszen a saját bőrödet viszed a vásárra. A Humorfeszti-
vál után ráadásul volt egy hat évig tartó megfeneklésem.
Ismét küszködő író lettem, aki félévente írt egy számot,
és gyakran az is olyan abszurdra sikeredett, hogy rajtam
kívül senki sem értette. 2004-ben kerültem színpadra,
és nagy megnyugvást jelentett, hogy végre megint sike-
rült olyat produkálnom, amit be tud fogadni a Rádióka-
baré. Engem a Rádiókabaré fedezett fel, fontos volt szá-
momra, hogy használni tudjanak engem, hogy sikerüljön
találkoztatni az abszurd gondolataimat a közönség igé-
nyeivel.
– Egyáltalán nem tűnsz magamutogató alkatnak. Miért
keresi a rivaldafényt egy olyan zárkózottnak tűnő valaki,
mint te?
– Fábry csapatából és annak holdudvarából egyre
többen jártak le a Godot-ba, hogy próbára tegyék magu-
kat. Egyszer aztán megkértem Litkai Gergőt, akivel
együtt dolgoztam az Esti Showderben, hogy adjon nekem
is egy fél órát. Csak egy alkalmat kértem, úgy gondol-
tam, csak egyszer fogok ilyen módon színpadra állni. A
felhalmozódott sztorikat meséltem, Szentes városáról
beszéltem. Sok barátom, ismerősöm is eljött megnézni,
mit művelek. Nagyon izgultam. Az első nevetésig nagyon
izgulok mind a mai napig. Jól sikerült a debütálásom.
Az a karakter vagyok, akiből ki sem nézed, hogy valami
vicceset fog mondani, így aztán amikor elsőre mégis si-
került, sokkal nagyobb volt a hatás. Míg Kiss Ádám
mondjuk poéntechnikailag Eddie Murphyhez hasonlít,
aki mindig győz, hiába állítja meg a rendőr, akkor is ő
kerekedik felül, addig én inkább olyan vagyok, mint
Woody Allen, aki egy parizervásárlásból is képes veszte-
sen kikeveredni.
– Hogy most felkerültetek egy divathullám hátára, az
nem kérdés. De akkoriban más volt a helyzet.
 – Nem tudta még senki, mire vállalkoztunk. Nem volt
divatos a műfaj, sőt, az a néhány ember, akiket mi pró-
báltunk szórakoztatni, azt sem nagyon tudta, mégis mit
akarunk. Így nem is volt tétje a fellépéseinknek. Akkori-
ban sokkal többet rögtönöztem, sokkal kevésbé figyeltem
egy-egy poén kidolgozására. Csak kiálltam, és meséltem
az életem. De így is többet készültem, mint a legtöbben,
mert a fellépés előtt legalább egy héttel már elkezdtem
azon gondolkodni, mit is fogok mondani. Eleinte a
Godot-ba jártunk akkor is, amikor mi magunk nem lép-
tünk fel. Visszajáró, bekiabáló, laza közönség jött össze,
és visszajáró fellépők. Műhelymunka volt, amiben a kö-
zönség visszajelzései is a segítségünkre voltak. Ma már
meg vannak szeppenve a nézők is, korántsem annyira
bátrak és közvetlenek, mint a kezdetekben. A stand-up
nem olyan, mint a színészet, nincs iskolája, ahol meg
lehet tanulni az alapokat. Mindenki a saját bőrén ta-
pasztalja meg, mit lehet és mit nem. Én akkor fejlődtem
a legtöbbet, amikor elkezdtem műsort vezetni. Mert amíg
felkonferálnak, amíg egy szám vagy a cirkuszban vagy
egy bonbon a dobozban, addig könnyű. De amikor a nul-
láról kell felhozni valakit, amikor csak pár pillanatod
van, hogy megnevettesd a közönséget, akkor derül ki
igazán, mit tudsz.
– Valamiért mindig azt gondoltam, számodra a színpad
a kínos kötelesség, a muszáj, te valójában jobban érzed
magad a papír mögé rejtőzve.
– Számomra mindig fontos volt a humor, de a színpad
még mindig új és izgalmas terület, kihívás. A színpadon
érzem igazán jól magam, örülök, hogy nem kényszerülök
a számítógép mögött szorongó író szerepébe. Nem va-
gyok nagy dumás, ha olyan társaságba kerülök, ahol
nem kíváncsiak rám, csöndben végig tudok ülni egy
egész estét. Ugyanakkor a színpadot egyedül akarom
uralni, nem viselném jól, ha valaki más is lenne mellet-
tem. Számomra az egyszemélyes Kőhalmi Show az ideá-
lis. Nem lennék például egy olyan műsor házigazdája,
mint Fábry, mert nem szeretném, ha megmondanák,
kikkel kell beszélgetnem, kiket kell érdekesnek találnom.
Nem vagyok vidám bohóc, fellépés előtt elönt a lámpaláz,
utána meg az aggodalmaskodás. Szóval csak közben va-
gyok jól. Nem élem meg viccesen az életet. Ha leszar egy
galamb, én nem nevetem el magam, hanem ideges le-
szek, a galambot legszívesebben széttépném, és görcsöl-
ni kezdek azon, honnan lesz másik ruhám. Eltelik pár
hónap, leülepedik az élmény, és el tudom mesélni vicce-
sen. Amikor láttam, hogy a moziban a gyerekeknek vetí-
tett mesefilm előtt erőszakos filmet reklámoznak, sokáig
fortyogott bennem az indulat. Tudtam, hogy majd poén
lesz belőle, de meg kellett várnom, míg lehiggadok. Indu-
latból ugyanis nem lehet poént csinálni.
– Voltak nagy bukásaid?
– Amíg az ember nem szenvedett el egypár bukást,
hajlamos azt hinni, hogy ő nagyon jó. A buktatókkal való
találkozás során lehet megtanulni, hogy kell tényleg jó-
nak lenni. Eleinte én is buktam, aztán rájöttem, milyen
hibákat nem szabad elkövetni. Ha például elveszíted az
önbizalmad, mert nem nevetnek egy poénodon, biztos
kudarcra vagy ítélve, mert a közönség mindent észre-
vesz. Aztán vannak olyan szituációk, ahova nem való ez
a műfaj. Egyes szilveszteri fellépések például magasabb
gázsival kecsegtetnek, de szinte borítékolható a bukás.
Képzelj el egy kultúrházat, meg olyan embereket, akik
azt várják, hogy te most aztán mindenképpen röhögtesd
meg őket, és feledtesd el velük egy év összes bánatát. De
legalább ilyen nehéz, ha kiraknak egy barkácsáruház
elé, ahol fúróval a hónuk alatt jönnek-mennek az embe-
rek. Ez méltatlan helyzet a közönség és az előadó számá-
ra is. Szerencsés vagyok, mert válogathatok a fellépések
között.
– Hogy viseled a kudarcot?
 – Nagyon rosszul tűröm a kritikát. Önsors-rontó hu-
morista vagyok. Van, aki azoknak beszél, akik nevetnek.
Én mindig annak, aki nem. Végtelenül idegesít, ha azt
érzem, valakit elveszítek. Maximalista vagyok és fanati-
kus, aki még négy nap múlva is azon rágódik, hogy az az
egy mondat nem volt igazán jó. Lehet, hogy több energiát
fektetek ebbe az egészbe, mint amennyit kell, de én nem
tudom másképp csinálni.
– Könnyű lehet veled együtt élni.
– Nem az. Hisztérikus, duzzogós, nehéz ember vagyok.
Később viszont nagyon megbánós, elnézést kérős leszek.
Szóval le a kalappal a feleségem előtt.
– Milyen szerencsétlen körülmények játszottak közre
abban, hogy „megnyert” téged?
– Ez gimnáziumi szerelem. Tizennégy éve vagyunk
együtt, és hetedik éve élünk házasságban. Soha nem
volt semmilyen más kapcsolatom, ezt a lányt üldözöm
14 éve. A gimiben eleinte csak barátok voltunk. Mikor
összejöttünk, mindenki azt mondta, végre, merthogy raj-
tam kívül állítólag már mindenki tudta, hogy ez lesz a
vége. Szeretem, hogy mindig nevet a poénjaimon, és én
is az övéin. Van a vicc, hogy a nőben a legfontosabb a
humorérzék… vagy mégis inkább a nagy mell. Szóval jó
fej, ráadásul még csinos is. És talán az sem mellékes,
hogy szült nekem három gyereket, múlnak az évek, kö-
zös a lakáshitelünk, szóval össze vagyunk kötve. Egyéb-
ként egyszer elmondta, hogy kislányként eldöntötte, so-
ha nem megy feleségül színészhez, mert nem akar este
egyedül maradni, amikor a férje próbál, fellép stb. Sze-
gény azt gondolta, velem egy csendben elírogató, ott-
honülő alakot fogott ki.
– Hogy férjként nem vagy egy főnyeremény, az kide-
rült. És apaként?
– Szeretek a gyerekeimmel lenni, a türelmet és a fi-
gyelmet igénylik leginkább. Nekem viszont sajnos mind-
kettőből egyre kevesebb van. Most egyébként szabadsá-
gon vagyok, és ilyenkor szívesen játszom velük, például
gyöngyöt vasalok. A fiam megkért, vasaljak neki Thomas
gőzmozdonyt, két napja mást sem csináltam, mint gyön-
gyöt válogattam és vasaltam, amikor a gyerek megkér-
dezte: apa, miért nem játszol velem?
– Fanatikus vagy, és ezt nem is tagadod. De mintha a
tudathasadásos állapot se állna messze tőled. Úgy értem,
a színpadon te vagy a jámbor, a törékeny, a sérülékeny.
Ugyanakkor meg hisztérikusnak titulálod magad.
– Igen, van egy bepöccenős, magamat felhergelős,
beszólogatós énem is. Nagy éttermi kekec vagyok példá-
ul. Jogos sérelem miatt felemelem a hangom, és ilyenkor
annyira fel tudom húzni magam, hogy az sem érdekel,
ha hülyének néznek. Sok olyan hely van, ahova többet
nem tehetem be a lábam. Megkaptam már, hogy a tv-s
majom azt hiszi, bármit megtehet. Pedig pont fordítva
vannak a dolgok. Úgy értem, amióta megismernek, mu-
száj fékeznem magam az olyan helyzetekben, amelyek-
ben korábban sosem kellett. Kiemelt figyelem van raj-
tam, kiemelten fontos, hogyan viselkedem. Könnyen
mondják, hogy ez a Kőhalmi milyen bunkó, és ezt nem
akarom. Nem hiszem magam sztárnak, nem is akarok
úgy viselkedni. A beszélő embernek nagy a felelőssége,
akinek sokakhoz eljut a mondanivalója, az nem mond-
hat akármit.
– Nem csak éttermi kekec vagy, hanem kekec minden-
féle jelző nélkül. Egy csomó dologra érzékeny vagy. Pél-
dául, amikor azt mondják, vidéki vagy.
– A vidékinél én szívesebben használom azt, hogy nem
pesti. Mert van, akinek a szájából a vidéki lekicsinylő
kifejezés, amivel a tájjeleg hangsúlyozódik, az, ahogy egy
budapesti elképzeli, milyen a vidék. Kaptunk annak ide-
jén olyan levelet Pestről, hogy sok eső volt, biztos nagy
sár lehet felétek, pedig ugyanúgy aszfalton éltem, mint
bármelyik fővárosi panellakó.
– Most merre laktok?
 – Kelenvölgyben, gyönyörű kertvárosi környezetben.
Végre van terünk, van nagy kertünk, szagelszívónk és
mosogatógépünk. De én nagyon elpestiesedtem, az első
napon gyakorlatilag mindenkivel összevesztem. Aztán rá
kellett jönnöm, hogy ez egy olyan hely, ahol az emberek
köszönnek egymásnak, és ahol nem tudok egy füzettel
elvonulni a presszóba, mert ha beteszem a lábam, az
társasági eseménynek számít. Szóval tanulni kell még
ezt az életformát.
– Teher számodra, hogy megismernek?
– Nem csinálok belőle akkora problémát, mint sokan,
de tény, hogy olykor hátrány. Főleg amiatt, amit már
mondtam, hogy akkor is muszáj jó fejnek lenni, amikor
egyébként se kedved, se okod rá. De ha meg nem ismer-
nének meg, az se lenne jó. Én például nem neveztem
magam humoristának, amíg nem voltam ismert, mert
milyen humorista az, akit senki sem ismer.
– Egyszer azt nyilatkoztad valahol, nem csinálsz olyat,
amihez nem értesz. A stand-upot is elkezdted valahogy.
– Azért nincs összefüggés, mert az első színpadra állá-
som előtt már évekkel abból éltem, hogy humorosakat
írtam. Ezt egyébként arra mondtam, hogy miért nem vál-
lalok el olyan szerepeket, amelyeket a média olykor
megpróbál a nyakamba varrni. Nem akarok bulvármű-
sorokban szerepelni, nem akarok olyan kérdésekben
megszólalni, amelyekhez nem értek. Egyszer feltűntem a
Fókuszban, az nekem egy életre elég volt. Ez főleg hiú-
ság: nem akarom felhígítani, ami vagyok. Azt akarom,
hogy engem mindig is a színpadhoz kössenek, és azt
mondják, ekkor vagy akkor láttam ezt a srácot, és ferge-
teges volt. Ezért nem szerepelek semmilyen reklámban
sem. Inkább néhány fellépéssel megkeresem azt, amit
egy reklámért kapnék. Figyeld csak meg, hogy a médiá-
ba mindig azok mennek, akiknek valamilyen céljuk van:
reklámozni vagy eladni akarnak valamit. Nem akarok
reklámozni semmit, és büszke vagyok arra, hogy soha
nem jelentkeztem munkahelyre, mindig úgy hívtak.
Nem, bocs, egy show-ba egyszer jelentkeztem, de hála az
égnek, nem vettek fel. Az a kapitalizmus szépsége, hogy
azt mondhatják neked, láttam, hogy milyen jó, amit csi-
nálsz, nem dolgoznál-e nekem is. Így kerültem a HVG-
hez címlapkitalálónak.
– A színpadon sosem celebezel, sosem beszélsz csú-
nyán. Talán te vagy az egyetlen, aki szigorúan betartja
azokat az íratlan szabályokat, amelyeket egyébként min-
denki ismer és tisztel, de mégis megkerül.
– Nem értem, mi a jó azokban, akik nem képviselnek
semmit, csak abból élnek, hogy beszélnek róluk. Szerin-
tem az a celeb, aki attól híres, hogy nem csinál semmit.
Én nem veszek bulvárlapokat, és azzal sem kívánom tá-
mogatni az ilyen embereket, hogy szóba hozom őket. Ar-
ról nem beszélve, hogy kiszeltündézni számomra nem
egy szellemi kaland. Ha pedig van egy poén, amelyik
megáll bazdmeg nélkül is, akkor nem értem, minek hoz-
zátenni. És amikor bazdmegolsz, sosem tudod, hogy a
nézők a poénon vagy a bazdmegon nevetnek. Én pedig
tudni akarom. Apránként minden fellépőnek, minden
stílusnak megvan a maga tábora. Egyszer az egyik kollé-
gám azt mondta, azért szeret velem fellépni, mert az én
közönségem érti a finom humort is. Választékosan be-
szélni nehéz, csúnyán meg könnyű. Nekem a színpadon
lenni egy intellektuális kaland, fontos, hogy jókat mond-
jak, és nekem nem fér bele, hogy ne tudjam, azon nevet-
nek-e, amit mondok, vagy azon, hogy ordenáré módon
mondom. Mégiscsak ez marad meg belőlem, így hagyok
nyomot magam után.
– Csak elvi okai vannak, hogy kerülöd a sztáros témá-
kat?
– Mintha provokálnál. Igen. Nem érdekelnek a
celebek, nem részei a kultúránknak, ezek illékony dol-
gok, és ez még érthetetlenebbé teszi számomra, hogy so-
kan ebben látják az egyetlen humorforrást. Sőt, a tévé
sem érdekel. Természetesen van nálunk otthon, és a
híradót, az esti mesét, valamint Columbót mindig meg-
nézem, de ennyi. Engem a hétköznapi dolgok érdekel-
nek.
– Bödőcs Tibor mellett talán te vagy az egyetlen, aki
még a külsődet sem hagyod sztárosítani. Nem láttalak
még vastag sállal a nyakadban vagy divatosan bezselé-
zett séróval fellépni.
– Egyszer, a legelső fellépésen hagytam, hogy rám
erőltessék a póló zakóval kombinációt. Hülyeség volt,
mert én inget hordok, ebben érzem jól magam. Bödőcs
Tibi csinálja egyébként ezt igazán jól, mert ő hoz magá-
val néhány inget, hogy a stylist se érezze magát felesle-
gesnek, és így mindig a saját ruhájában állhat színpad-
ra. Egyébként meg mindenki úgy öltözik, ahogy akar,
csak azt kell tudni mondani, hogy nem.
– Mi jelenti számodra a jövőt, mi hajt előre?
– A világhírnév és az örökkévalóság.
– Most ironizálsz vagy tényleg?
– Tényleg. Az előbbi még csak-csak megoldhatónak
tűnik, de az utóbbi…
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. Tervezz meg egy 130 négyzetméteres, három hálószo-

bás, egyszintes családi házat Kőhalmi Zoltán helyett!

2. Rajzolj tolóuszályt! Használj színes ceruzát is!

3. Számold ki, hogy hány nappal ezelőtt volt Zoltán az

Anna presszóban biliárdozni!

..........

4. Hány gyermeke van ebben a pillanatban Kőhalmi Zol-

tánnak?

..........

5. Készíts HVG-címlapot az alábbi információk birtoká-

ban: hazánk lesz az EU soros elnöke, Martonyi János
kalapban kicsit hasonlít a Hét mesterlövész egyikére,
hazánk egy főre eső GDP-je 18 566 USD. Használd a
Photoshop programot! 2 óra áll rendelkezésedre.

6. Alkoss mondatot az alábbi szavak segítségével: Kő-

halmi, Zoltán, mátrixnyomtató, csalántea, burkolt,
mentatea, megalapozatlan, nyulak, párduc, óriáske-
rék, kétszikű! Törekedj a helyes ragozásra!

7. Melyik kép miben különbözik az eredeti fotótól?

 a eredeti fotó b

c d e

a) ................................ b) ................................
c) ................................ d) ................................
e) ................................
LITKAI GERGELY
 – Utánad néztem interneten, és ahhoz képest, hogy
mennyi mindent letettél már az asztalra, meglehetősen
kevés dolgot találtam rólad. Nem szívesen nyilatkozol?
– Én nem nyilatkozom, én dolgozom. Felesleges nyi-
latkozatokra fecsérelnem az időt, amikor munkával is
tölthetem. És szerintem nem is annyira érdekes, amit én
csinálok. Nem vagyok rivaldafényben, nem vagyok köz-
szereplő, nem vagyok olyan ismert stand-upos, akit
szétszed a közönség.
– Miért mozgat valaki egy olyan rendszert, mint a Du-
maszínház, miért mozgat valamit, amire az egész ország
felkapja a fejét, ha ő maga nem kíván részesülni a siker-
ből?
– Igen érdekes kérdés, hogy mi mozgatja a mozgatót.
Engem személy szerint az, hogy a mi kis hazánkban a
humor eggyel magasabb szintre tornássza fel magát,
mint ahol jelenleg tartózkodik. Nem árulok el nagy tit-
kot, amikor azt mondom, nagyon le vagyunk maradva ez
ügyben más országokhoz képest. Szeretném megtalálni
azokat, akik hajlandók a humorukkal vagy akár a tes-
tükkel ennek a szakadéknak az áthidalására. Ilyen em-
berekkel veszem körbe magam, ilyen emberekkel dolgo-
zom együtt.
– Ennyire önzetlen vagy? Meghúzod magad csendesen
a háttérben, az árnyékban, de közben minden energiád-
dal azon vagy, hogy felzárkóztasd hazánkat a világ hu-
morfellegváraihoz?
 – Nincs itt szó önzetlenségről. Sőt, mondhatom, hogy
önös érdekek hajtanak előre, szeretnék jól szórakozni,
szeretnék olyan környezetben élni, ahol a humor többet
jelent és magasabb szinten van, mint ahol az utóbbi
időben megrekedt. Én nem áldozok fel semmit, hiszen
számomra a legjobb szabadidő-eltöltési forma: írni, ne-
vetni, a humort élvezni.
– Nagyon összeszedetten válaszolsz. Nem szeretsz fe-
csegni? Mert az most jól jönne.
– A lényegre szorítkozom. Olyan rövid az élet.
– Többet tudni rólad mástól, mint tőled. Az egyik kollé-
gád azt mondta, hogy te nem kisautókkal vagy plüss já-
tékokkal aludtál gyerekkorodban, hanem valószínűleg
lexikonok között, mert nagyon szerteágazó és mégis ala-
pos a tudásod.
– Szét kell oszlatnom ezt a hiedelmet, teljesen normá-
lis gyerek voltam, aki normális dolgokkal, normális dol-
gokat játszott. Nem vaskalapos, klasszikus polgári csa-
ládból származom, a szüleim a világra nyitott tanárok.
Az érdeklődésre neveltek, sokat utaztunk, ahhoz mérten,
amennyit a szocializmusban utazni lehetett.
– Merre utaztatok?
– Hát természetesen a nagyszerű NDK-t fedeztük fel
általában. Ami egyébként gyönyörű, természeti adottsá-
gokban gazdag és…
– Kezdünk elmenni az útikönyv irányába.
– Igen, igen.
– Beszéltél a nyitottságról.
– A humorista számára nagyon fontos, hogy nyitott le-
gyen, hiszen mi is az információkból építkezünk, akár-
csak a CIA, csak mi a rendelkezésünkre álló információ-
kat elferdítjük, játszunk velük egy kicsit. Mondják ugye,
hogy világ csak egy van, de azt nagyon sokféleképpen
lehet szemlélni. Azon nevetünk, amikor valaki a körülöt-
tünk lévő világot másképp tudja nézni, olyan irányból,
amilyen irányból mi még soha nem pillantottunk rá.
 – Nagyon zárkózottnak, olykor szűkszavúnak tűnsz,
ugyanakkor mégis azt mondod, nyitottságra neveltek.
– Ha az, hogy nem erőltetem magam másokra, zárkó-
zottságnak számít, akkor az vagyok. Egyébként meg
nem. Nagyon szeretek beszélgetni a legkülönfélébb em-
berekkel, érdekel, hogy ki mit tud a világról. Az, hogy
legyenek ismereteink arról, hogy a közönségnek miről
vannak ismeretei, a humor szempontjából is fontos. Ve-
szélyes azt feltételezni, hogy a másik birtokában van an-
nak az információnak, amelyre te egy poént építesz, mert
ha mégsem, akkor a poén nem él meg.
– Nagyon fiatal vagy, és amikor a humorral kezdtél fog-
lalkozni, akkor meg szinte még gyerek voltál. Hol kezdő-
dött nálad ez?
– Általános iskolás koromban már paródiákat, kisebb
jeleneteket írtam. Az egyik unokatesóm Földessy Margit
Színjáték- és Drámastúdiójába járt, nagyon jól érezte
magát, és én is kedvet kaptam hozzá. Itt megtanultam
nagyjából beszélni, és megszoktam annyira a színpadot,
hogy nem feszengek, ha ki kell állnom mások elé. Na-
gyon jó móka, hobbi volt ez. A hobbi az én értelmezé-
semben az értelmesen, passzióból való időtöltés. Nem
vagyok hobbifasiszta, de szerintem annak a hobbinak
van értelme, amelyikben a művelője el tud mélyülni,
amely iránt el tud köteleződni, és amit kiválóan tud mű-
velni. Nem megszállottja, de majdnem.
– Máshol is olvastam, hogy a humor számodra hobbi.
Nem furcsa, hogy ezt mondod, közben pedig mégis ekörül
forog az életed?
– Nem. A humort nem lehet vagy én nem tudom főfog-
lalkozásként csinálni, mert ha ebből kéne megélnem,
akkor a kényszer kiölné azt, ami a humorban számomra
jó, a játékosságot, a szórakozást. Olyan ez, mintha az
oviban leosztályoznák, hogy a gyerek hányasra Barbie-
zik. Mindjárt nem is szeretne annyira Barbie-zni. Van
egy nyolcórás főállásom a Comedy Centralnál, és amikor
itt végzek, akkor szabadjára engedhetem a fantáziám, és
foglalkozhatok a humorral. Épp ezért mondtam, hogy
nem akarok egy nagy televíziós csatornán szerepelni,
nem akarom, hogy a fellépéseimre rajongók jöjjenek el a
nézők helyett.
– Ez a rajongásdolog se hangzik pedig rosszul.
– A rajongó ingerküszöbe magasabb, mint a nézőé. Én
szeretem, hogy meg kell nyernem magamnak újra meg
újra a közönséget, hogy aki eljön engem megnézni, miat-
tam jön el, hogy nem a tv-ből ismernek, hanem van egy
személyes kapcsolat is.
– A társulatból sem mindenki elégedett már a kialakult
helyzettel. Te ennyire előrelátó voltál, vagy inkább sze-
rencsésen alakultak a dolgaid?
– Inkább azt mondanám, hogy a körülmények segítet-
tek jó döntéseket hozni. A többiek ezt az utat választot-
ták, mert a stand-up ennyire fontos volt számukra.
– Számodra nem az?
– Számomra is fontos, de nem ez az első, nem tettem
volna fel rá az életem, nem szeretném a színpadon tölte-
ni az életem, és ugyanazt elmondani 70-szer. Engem na-
gyon sok minden érdekel. De ebbe több minden is közre-
játszik. Egyrészt nem tartom magam annyira kiemelke-
dően jó előadónak, másrészt nem akartam az indokolt-
nál ismertebb előadó lenni.
– Ha annyira jó előadónak tartanád magad, akkor fel-
tennéd rá az életed?
– Nem tudom. Lehet, hogy ha én lennék a stand-up
Paganinije, akkor fel. De nem én vagyok.
– Azt érted, hogy sokan miért nem teljesen elégedettek?
Hiszen azt gondolnánk, egy exhibicionista ember álma,
hogy minden szem és fül rá irányul.
– Értem. Van egy summája a dolgoknak, ha nagyon jól
érzed magad a színpadon, akkor törvényszerű, hogy
utána nagyon rosszul fogod érezni magad. Nincs olyan,
hogy egész életedben, folyamatosan nagyon jól érzed
magad. Ez olyan, mint a drog, amihez ha valami oknál
fogva egyszer csak nem jutsz hozzá, gyötörni kezdenek
az elvonási tünetek. A siker nem csak örömet, hanem
függőséget is okoz.
– Megteszed, hogy munkásságod fő, vagy számodra fő
állomásait felvázolod? Egy csomó mindennel foglalkozol,
a hangodat többen felismerik (a Kabarécsütörtök révén),
mint az arcodat.
– Sok mindent csináltam pályafutásom alatt, sok jót
és sok rosszat. Bödőcs és Kőhalmi szerint talán jobban
megéri kevés jót és így kevés rosszat is csinálni, de én
nagyon szorgalmas vagyok, és nem tudok nemet mon-
dani. Utólag persze látom, hogy egy csomó olyan dologra
mondtam igent, amire nemet kellett volna. De hát a ku-
darcokból is tanul az ember.
– Azt gondoltam, hogy egy ilyen maximalista fickó
számára, mint te, a kudarc elfogadhatatlan és feldolgoz-
hatatlan.
– A kudarctól való félelem görcsössé teszi az embert.
Meg kell tanulni szembenézni azzal, hogy amit csinálsz,
az rossz is lehet. Ez is ilyen konyhai filozófia, de azért
elmondom, hogy nem attól kudarc valakinek az élete,
hogy valóban kudarc az élete, hiszen ilyen nincs, jó dol-
gok mindenkivel történnek, hanem attól, hogy ő úgy érzi,
kudarc az élete. Természetesen engem sem a kudarcaim
hajtanak előre, de csak azért, mert valami nem sikerül,
még nem vetődik fel bennem, hogy holnaptól abbaha-
gyom. Vagyis a kudarc másnapján talán még felvetődik,
de aztán nem. Kivéve, ha valami tényleg rossz, mert azt
akkor abba is hagyom.
– Ilyen a magyar filmgyártásban való részvételed?
– Igen. Soha többet nem csinálnék mozifilmet. Lezár-
tam a filmmel való kapcsolatomat.
– Visszatérve a főbb állomásokra…
– Ja, igen. Tizenkilenc évesen bekerültem a Mennyi?!
Harminc! című műsorba, aztán megnyertem a 98-as
Humorfesztivált szerzői kategóriában, önálló rovatom lett
a Hócipőben, ami azóta már nincs. Dolgoztam az Esti
Showder gegcsapatában, dolgoztam Friderikusz Sándor-
nak és Hajós Andrásnak, írtam néhány forgatókönyvet,
néhány könyvet. Fontos volt számomra, hogy a Sláger
Rádió Bumeráng c. műsorának háttérembere lehettem,
aztán Hadházival együtt dolgoztunk a Juventusnál, pro-
ducere voltam a Cadillac Drive-nak. 2008-tól pedig a
Comedy Central csatorna főszerkesztője vagyok.
– Hadházival ti nagyon jól megértitek egymást, ugye?
– Igen, úgy 15 éve találkoztunk először, és azóta egy
csomó mindent csináltunk együtt. Irtunk vagy négy
könyvet, és lehet, hogy írunk egy ötödiket is, rengeteg
kabaréjelenetet összehoztunk, és ezekben a közös mun-
kákban nem csak a végeredmény volt motiváló, hanem
maga a munkafolyamat is.
– Azt is hallottam, hogy biztosan van egy ikertestvéred,
mert lehetetlenség annyi helyen olyan minőségben helyt-
állni, ahány helyen és ahogy te ezt teszed.
– Eltúlozzák ezt az emberek. Hatékonyan dolgozom,
nem dohányzom, így nem kell cigiszünetre fecsérelnem
az időmet, és ennyi.
– Most pontosan hány helyen is vagy jelen?
– Írok a Haszon Magazinnak, a Rádiókabarénak, van
egy álhírportálunk: a Hírcsárda, és itt van még a
Comedy Central.
– A Comedy Central hogyan került a képbe?
– A Mennyi?! Harminc! producere figyelemmel követte
a pályafutásom, tudta, hogy érdekel a menedzsment, és
ő szólt, hogy van ez a lehetőség. Itt dolgozni nagyon
komplex feladat, szellemileg leköt.
– Mennyire kapsz szabad kezet?
– Hát az ésszerűség és a költségvetés határain belül
szabad kezet kapok. Valószínűleg ha a Marson akarnék
sorozatot forgatni, azt nem támogatnák. De ez a szépsé-
ge ennek, hiszen a határok nélküli fantázia nagyon ve-
szélyes. A korlátok közötti alkotás viszont próbára teszi
és edzésben tartja az ember kreativitását.
– Olyan, mintha minden törekvésed arra irányulna,
hogy nyomot hagyj magad után a világban.
– Ha az volna a vágyam, hogy nyomot hagyjak, akkor
ezt jobban kommunikálnám. Inkább arra vágyom, hogy
ha rálépek a világra, akkor jó irányba dudorodjon ki a
másik oldalon. Maga a nyom kevésbé érdekel. Egy hu-
moristánál nagyon talmi dolog, hogy nyomot akar hagy-
ni maga után. Nyilván Hofinak sikerült, de az 1800-as
évekből nem hiszem, hogy sok humoristát tudnál emlí-
teni. Ez egy pillanatművészet, és azok, akik ezt kiemel-
kedő szinten művelik, azok 20-30 évig talán fennmarad-
hatnak.
– Fellépsz és írsz, de mintha nem ugyanolyan lelkese-
déssel csinálnád mindkettőt. Láttalak Nagyvázsonyban a
Rádiókabaré felvételén, és miközben a te jelenetedet ad-
ták elő, szinte lázban égtél.
– Egy ilyen felvétel egyszeri és megismételhetetlen pil-
lanat. Szemtanúja vagy annak, hogy amit te elképzeltél,
papírra vetettél, az életre kel. És ha a saját jeleneted úgy
kerül előadásra, hogy még színpadra sem kell állnod,
abban az is jó, hogy nem kell visszafognod magad, hogy
a közönség része lehetsz, és nem kell elfojtanod a neve-
tésedet.
– Az egyik kollégád azt mondta, olyan legódarab vagy,
amelyik illik minden másik elemhez, de még sincs benne
a dobozban.
– Én nem is akarok dobozban lenni. Szeretek csapat-
ban dolgozni, de ennyi. És hogy továbbra is a legóval
példálózzunk, százszor jobban szeretek összerakni
legóból egy autót, mint aztán a szőnyegen gurigázni vele.
Az érdekel, hogy kell valamit felépíteni a nulláról, ho-
gyan kell valami újat létrehozni. Érdeklődő típus vagyok,
az érdeklődés mozgatórugója pedig az ismeretlen. Az is-
mert iránt ugyanis nehéz érdeklődni.
 – A gondolkodásod, a megjelenésed azt sugallja, reál-
beállítottságú vagy, közben meg mégis humán irányba
mozgolódsz.
– Nem hiszek abban, hogy az emberek ilyen vagy
olyan beállítottságúak. Aki az értelmiség része, annak
épp annyira tájékozottnak kell lennie a matematikában,
mint a történelemben. Nem elég, ha tudod, mikor volt ez
vagy az a csata, elő kell tudnod keresni magadban,
mondjuk, a másodfokú egyenlet megoldóképletét.
– Te jó ég! Te tudod?
– Biztos tudom, ha kell. Levezetni talán már nem, de
magát a képletet biztosan.
– Ha meg nem sértelek, már-már bosszantóan halvérű-
nek tűnsz. Ki lehet téged egyáltalán valamivel hozni a
sodrodból?
– A butasággal.
– Miért pont a butasággal? Én ismerek olyat, aki buta,
de bájos, sőt szórakoztató.
– Na, az ilyen a legrosszabb, mert az ilyennel még go-
romba sem lehetsz.
– Szerintem a rosszindulat százszor rosszabb.
– A rosszindulat mögött általában azért fel lehet fe-
dezni valami emberi célt, valami logikát. De a butaság
váratlan időben, váratlan irányból támad rád, és hihetet-
len nagy károkat tud okozni.
– Nem tűnsz túl véreskezűnek, ugyanakkor tudom,
hogy elég keményen tudsz véleményt alkotni, és nem is
rejted véka alá, kiről mit gondolsz. Előfordul, hogy meg-
bántasz embereket?
– Biztos. Aki szól, attól elnézést kérek, de sokszor nem
veszem észre, hogy bántó voltam, és ha az illető nem
szól, akkor ez annyiban is marad. Nem lehet mindig
tapintatoskodni.
– Az is kiderült, hogy a te véleményedre mindenki ad,
mégsem mondasz mindig véleményt.
 – Nem vagyok én orákulum. Sokszor én sem tudom, ki
mitől vagy hogyan lehetne jobb. Úgy pedig nem szívesen
véleményezek, hogy nem vagyok biztos abban, helyesen
látom a dolgokat. Persze, ha nincs tétje, én is tudok észt
osztani, de azt vettem észre, sokaknak számít, amit
mondok. Általában három fázis van nálam: sokszor első-
re nagyon sarkos véleményem alakul ki, ilyenkor arra
kell figyelnem, nehogy e-mailben meg is írjam. Persze
többnyire megírom, mert nem bírom magamban tartani.
A második lépés, hogy elnézést kérek az e-mailemért, a
harmadik pedig, hogy szembesülök azzal, mennyire iga-
zam volt, amikor először véleményt alkottam.
– Szájon vágsz, ha azt mondom, a kommunikáció sem
működik annyira olajozottan?
– A kommunikáció sehol sem működik olajozottan. De
mit vársz egy olyan országban, ahol a buszon az embe-
rek összeverekednek amiatt, hogy az egyik meglökte a
másikat, anélkül hogy a kommunikáció mint megoldás
felmerült volna. Dolgozunk az ügyön, csak ennyit tudok
mondani.
– A Dumaszínházra, a srácokra büszke vagy? Hiszen
ezt az egészet mégiscsak te teremtetted.
– Nem jó szó az, hogy büszke vagyok. Inkább csak
örülök, hogy sikerült. És azon vagyok, hogy sokkal job-
ban működjünk, mert vannak még hibák a rendszerben.
– Elmondod, hogy jött létre a Dumaszínház?
– Ardai Tamás hozta az ötletet, Sáfár Zoltán hozta a
helyszínt és a nézőket, én hoztam a fellépőket. Nézetkü-
lönbségek miatt Ardai Tamás azóta már nem tagja a
Dumaszínház csapatának. A Godot-t szoláriumból alakí-
totta át Sáfár Zoltán kávézóvá. Akkoriban a saját laká-
somból intéztem mindent a saját költségemre, a saját
gázsimat sosem vettem fel, hogy legyen pénz a cégben. A
nulláról indultunk, de nagyon hamar, körülbelül egy fél
év alatt ez a kezdeményezés sikeres vállalkozássá nőtte
ki magát.
 – A menedzsmentnek köszönhetően, vagy a nézők
szájról szájra adták egymásnak a hírt, hogy a Duma-
színházban nevetni lehet.
– Nem volt semmiféle menedzsment. Egyszerűen meg-
találtunk egy piaci rést. Ez egy közönségen alapuló sze-
lekciós rendszer alapján működött, épp ezért volt meg-
bízható.
– De azt is olvastam valahol veled kapcsolatban, hogy
időnként olyan arcokat is a pártfogásodba veszel, akik a
nézők rostáján átesnének.
– Volt már rá példa, de ez nem tipikus. Valóban elő-
fordul, hogy valakin nem annyira nevetnek, de én úgy
gondolom, hogy nem csak a humornak azt az ágát kell
erősítenünk, ami eleve népszerű, hanem azt is, ami fel-
tehetően népszerű lesz. Nekünk most arra kell különö-
sen odafigyelnünk, hogy az egyes produkciók humortar-
talmi szempontból is megállják a helyüket, hiszen fon-
tos, hogy a színvonalat meg tudjuk tartani. Pont ezért
nem mindegy, hogy rajongók vagy nézők veszik körbe az
embert, mert a rajongó visszajelzései kevésbé megbízha-
tóak, mint a nézőké.
– Annyira népszerű lett ez a műfaj. Van egyáltalán még
néző?
– Igen, van. Vannak, akik nem nagyon néznek tv-t,
akik úgy jönnek el egy-egy este, hogy nem tudják még,
ki kicsoda a színpadon.
– Van egy kérdés, amiben a külső szemlélő számára
úgy tűnik, hogy egységesek vagytok, de valójában még-
sem. A bulvárban való megjelenésre gondolok.
– Ez számunkra nem hiúsági, hanem létfenntartási
kérdés. Mindenki érzi, hogy amíg azt vállalja csak el,
amihez ért, addig tudja csak eladni a saját kis termékét.
Azt kell csinálnunk, amit mi tudunk. Ne menjen át a
matektanár helyettesíteni a kémiatanárt. De talán még
jobb, ha azt mondom, ne menjen át a matektanár a
menzára helyettesíteni a szakácsot. Attól, hogy valaki
időnként feltűnik a tv képernyőjén, még nem jelenti,
hogy mindenre alkalmas.
– Nem gondolod, hogy azzal, hogy egy családias műfaj
bekerült a tv-be, és ekkora népszerűségre tett szert, el-
vesztette az ártatlanságát?
– Dehogynem. Amikor valami túlzottan szem elé kerül,
vagy nem is túlzottan, csak szem elé, akkor megváltoz-
nak a vele szemben támasztott követelmények. Vagyis
nem megváltoznak, hanem lesznek. Eleinte örültek az
emberek nekünk, most pedig már véleményezik a pro-
dukciónkat, és egyre jobbat, egyre többet akarnak. Én
pont ezért szeretek mindig valami új dologba belefogni,
ami még underground.
– Van olyan lehetőség, amire nem tudnál nemet mon-
dani?
– Persze. Amerikába szívesen elmennék valami idióta
sorozatot írni. Mondjuk olyasmit, mint a Reno 911.
– Amerikába vágysz? Te, aki a magyar humor feleme-
lésébe fekteted minden munkádat?
– Azt kérdezted, van-e olyan, amire nem tudnék nemet
mondani.
– Ennyire szereted Amerikát?
– Amerikáért nem vagyok oda, csak az ottani szóra-
koztatóiparért.
– Sokan mondták a csapatból, hogy nektek anno nehe-
zebb volt, hiszen a sötétben tapogatóztatok, hogy sokan
nem hogy a műfaj szabályaival nem voltak tisztában, de
a stand-up comedy kifejezéssel sem találkoztak. Nem se-
gítenétek az újaknak, esetleg nekem azzal, hogy írtok egy
tankönyvet?
– Nem. Ha majd olyan szinten műveljük ezt, hogy má-
soknak is oszthatjuk az észt, akkor talán. De még mi is
tanulópályán vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy mi
többnyire még nem is a stand-up klasszikus változatát
képviseljük, hanem a saját, személyes anekdotatárunk-
ból szemezgetünk, és ezeket adjuk elő a színészi eszkö-
zök visszafogott alkalmazásával vagy teljes mellőzésével.
Gondolj bele, mi 6 éve kezdtük, az amerikaiak meg 50.
– És baj az, ha nálunk ez a műfaj megőrzi a sajátos
ízvilágát?
– Nem baj, de azért fejlődnünk nekünk is kell. Foto-
cellás székely kapuvá kell változnunk.
– Van szabad időd is? És ha van, azt mivel töltöd?
– Persze hogy van. Hogy mivel töltöm, azt te is tudod,
akinek családja van, annak kézenfekvő a válasz. És hát
itt van a sok kis kreatív projektem, amiről fentebb már
beszéltünk.
– Van terved? Lebeg a lelki szemeid előtt egy cél, ahová
szeretnél eljutni?
– Szerintem nagyon nagy hiba kijelölni, hogy hova
akarunk eljutni. Ugyanis a világ folyton változik, mi is
folyton változunk. Nem ésszerű a tengeren kinézni ma-
gunknak egy hullámtarajt, majd beugrani a habok közé,
és úszni felé.
– Mégiscsak ez a haladás mozgatórugója, nem? Egy
ilyen hazug kis hullámtaraj.
– Az ember folyamatosan megvalósít dolgokat. Mielőtt
megvalósítanál valamit, fogalmad sincs, hogy mi lesz
utána.
– Jó, de megint olyan racionális vagy. Hát te nem ál-
modozol soha, nem gondolsz hülyeségekre soha?
– Dehogynem. Egész nap mást sem csinálok, mint hü-
lyeségeket találok ki. Épp ezért a fő csapásirányok meg-
határozásakor nem lehetek hülye, mert akkor túlontúl
zavaros lenne a kép.
– Nem akartam ezt tőled megkérdezni, de most mégis.
El tudod képzelni, hogy a stand-up műfaja elhalálozik?
És ha igen, akkor hogyan, mikor?
– Nem vagyok jós. De én úgy 32 és 33 év közé teszem
a műfaj halálát. Mondjuk, úgy 32 év és három hónapra.
– Már tudom, hogy miért nem akartam megkérdezni.
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. Mikor pusztul el a stand-up, ha az interjú 2010 au-

gusztusában készült? Használj Négyjegyű függvény-
táblázatot!

2. Idézz fel egy mondatot az interjúból, és írd le visszafe-

lé!

..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................

3. Számold meg a következő sorban lévő pontokat, majd

írd le római számmal!

..................................................................................
……………….. (Ne ide, ezek még a pontok!)
……………….. (Ide, de ezeket a pontokat már ne szá-
mold!)

4. Írd le a másodfokú egyenlet megoldóképletét!

..................................................................................

5. Most írd le úgy, hogy nem puskázol, és letakarod a

4. kérdésre puskázva adott választ!

..................................................................................
..................................................................................

6. Kinek a mije? írd a fotók mellé!

.................................................

.................................................

.................................................
LORÁN BARNABÁS
 – Biciklivel jöttél? Te, akinél mindig van egy csomó au-
tó, motor, traktor meg mindenféle brümmögő? Majdnem
azt mondtam, akinek a szájában mindig van egy csomó
autó, de talán nem lett volna jó nyitás. Szóval biciklivel
jöttél? Hát szabad neked ilyet?
– Nagyon szeretek biciklizni. A városba szinte mindig
bringával járok. Van is jó pár kerékpárom. Amivel most
jöttem, az egy prototípus, amit egy kerékpárépítő isme-
rősömmel készítettünk. Én elmondtam, mit szeretnék, ő
meg megcsinálta. Az alkatrészeket meg a neten guberál-
tam össze.
– Honnan jöttél most? Ha azt mondod, vidéki fellépés-
ről tekertél idáig, elájulok, és ez egy picit megakasztaná a
beszélgetést.
– Otthonról jöttem.
– Ki van a fiúkkal, amikor te kerékpárral tekeregsz?
– A feleségem.
– A nagyszülők nem segítenek? Vagy bébiszitter, vagy
ilyesmi?
– Nagyon jó lenne, ha lenne kire számítanunk, de
nincs. Apám az egyetlen a családból, aki ott segít, ahol
csak tud. A szüleim mindketten nyugdíjasok már, de
anyám sajnos nem érdeklődik annyira. Az anyósomék
szintén egyedi módon értelmezik a nagyszülői feladato-
kat. Amikor meglátogatjuk őket, az anyósom bezárkózik
a konyhába, és amíg el nem jövünk, süt-főz. Lényeg,
hogy a gyerekekkel ne kelljen foglalkozni. Apósom meg
igazából csak azt teszi, amihez kedve van. Általában
hozzánk nincs.
– Milyen gyerek voltál?
– A gyerekkoromat fára mászással, bringázással, mo-
torozással, csínytevésekkel töltöttem, lógtam a baráta-
immal. Tizenegy éves koromban kaptam egy Romet
Ponyt. Kosárban. Ez nem egy ló, hanem egy vacak len-
gyel motor. Szerethető, de szar. Ezt összeraktuk, úgy-
ahogy, és ezt a vacakot használtam motor helyett. A
nosztalgia kedvéért két éve vettem megint egy ilyet. Visz-
szatérve a gyerekkorhoz, nem voltam jó tanuló. Mond-
juk, közepes. Nem érdekelt a tanulás. A földrajzot és a
törit szerettem. Ami mindig vonzott, az az angol nyelv.
Bikicsunájosan kezdtem, de állítólag már értik.
– A barátok a suliban ragadtak rád?
– Ott is. De máshol is. Közel tíz évig eveztem a Külker
Evezős Klubban a Római-parton. Egy csomó versenyt is
nyertünk evezős párommal, aztán egy ideig mountain
bike-oztam, úgyhogy a sport révén sok barátom lett.
Bringások, evezősök, és az ő barátaik is. Barát MLM,
csak mi nem akartunk eladni s venni egymástól semmit.
Az evezés a szüleim miatt tűnt kézenfekvőnek, mert ők is
a Külker Evezős Klubban eveztek. Volt egy kövérkés,
vagy inkább erősen túlkondicionált, de ha jól belegondo-
lok, akkor inkábba dagadt haverom, én meg akkoriban
elég nyurga, girnyó gyerek voltam, gondoltuk, az evezés
majd Adonisszá farag minket, és a strandokon ragadni
fognak ránk a csajok. Döme haverom, aki most már nem
dagadt, még csábít evezni, de sajna, nem tudunk idő-
pontot egyeztetni. Azt tudni kell, hogy az evezés egy picit
időigényes, legalább öt órájába kerül az embernek.
Odamegy, vízre teszi a hajót, szerelget, karbantart,
rendbe teszi magát, és haza.
– Hova jártál suliba? Úgy értem, miket tanultál?
– Gimi után nem vettek fel sehova, úgyhogy elvégez-
tem egy OKJ-s képzést, valami szállítmányozási
nemtudommi lettem. Állam fizette, és adtak papírt.
Gondolom, abból, hogy a nevét sem tudom, érzed, meny-
nyi hasznát vettem. Eleinte. A katonaságot megúsztam,
és pont akkor jött kapóra egy lehetőség, hogy fél évet
kint töltsek Amerikában. Ez érdekes történet: a nagy-
anyámék voltak vagy tizenketten testvérek, és a háború
idején elszakadtak egymástól. Az egyik Amerikában élő
testvér aztán elkezdte felkutatni a családtagokat, és így
találta meg nagyanyámat. Én voltam a tolmács. Nem
mondom, hogy annyira jól beszéltem angolul még akkor,
de a nyelvtani hiányosságokat bátorsággal, hangerővel
és pantomimmel pótoltam. Ez megtetszett nekik. Aztán
jöttek az amerikás rokonok megnézni, hogy élünk. Első
körben meghívták a nagymamámat magukhoz, aki így
80 év után találkozhatott a testvérével. Majd a második
körben engem is meghívtak, és hordtak körbe, mint a
véres kardot, hogy márpedig ők európaiak.
– Ha jól tudom, több munkahelyed is volt.
– 96-tól szállítmányozással foglalkoztam egy kft.-nél.
Ekkor jöttem vissza Amerikából, nyári munkának in-
dult, aztán vagy nyolc évet húztam le a közúti fuvarszer-
vezés elmegyógyintézetében. Nem bántam meg. Mondjuk
az utolsó két év az már csak a fősuli miatt volt. Kifizet-
ték, én meg aláírtam, hogy azonnal nem dobbantok.
Majd két évet dolgoztam a távközlésben. Nagy sávszéles-
ségű internet-hozzáférést és telefóniát értékesítettünk a
nagyvállalati szegmensben. Az utóbbit imádtam. Kultu-
rált hely volt, jó fej kollégákkal. Végül mégis úgy jöttem
el, hogy bepereltem őket, mert nem akartak kifizetni
könnyű másfél millió forintot. Elmentünk a bíróságra, és
az én javamra rendeződött az ügy. Majd másfél évet dol-
goztam egy magyar informatikai fejlesztő és gyártó cég-
nél, ahonnan egy jó barátom elcsalt az 5-ös csatornához
reklámidőt értékesíteni. Később a cég tönkrement, mi
pedig továbbálltunk. Most magamat próbálom uralni.
Persze csak szerelemből két barátommal csináltunk egy
távközlési audit céget. Nem ment rosszul, de kiszálltam
belőle, mert nem rendelkezem elegendő fenékkel a meg-
ülendő lovakhoz mérten. De más dolgokat is csináltam.
Mindig barátokkal vállalkoztam. Barátaimmal például
feltaláltuk a jégzselét. Ez olyasmi, mint a jégkása, csak
jobb annál, zselés állagú és szénsavas, és… Szóval jópo-
fa és nagyon finom cucc. Erre is létrehoztunk egy céget,
de én már itt is visszaadtam a részemet. Már csak egy
lábon állok. Úgy szoktam mondani, egy nagy megrende-
lőm van: a Dumaszínház. Esetleg nagy ritkán a Magyar
Rádió.
– A feleségedet is az egyik munkahelyeden ismerted
meg, ugye?
– Szállítmányozóként dolgoztam annál a cégnél, ame-
lyiknél a feleségem ügyvédjelöltként ténykedett. Ola-
szokkal dolgoztam, akik vagy megcsinálnak mindent,
vagy nem csinálnak semmit, amit mégis, azt szarul.
Kárügyeim voltak, így elég gyakori látogató voltam a jogi
osztályon. 2000-ben ismertem meg, 2004-ben házasod-
tunk össze, 2006-ban született Samu, két évvel később
pedig Dani. Amikor megismertem a feleségemet, akkor ő
már menyasszony volt. Csak nem az enyém. De jött az
„újratervezés”, kiderült, hogy számára mást dobott a
gép.
– Tervezitek további utódok létrehozását?
– Hát, az a hivatalos verzió, hogy gondolkodunk rajta.
Az igazság pedig az, hogy a feleségem egy picit jobban
gondolkodik rajta, mint én. Sokat vagyok otthon a srá-
cokkal, és sokszor álmodozom arról, hogy mindent ott-
hagyok, és csak magamnak leszek egy kicsit. Aztán per-
sze öt percet eltöltök nélkülük, és máris hiányoznak,
mint a fene. A harmadik gyerekkel kapcsolatban annyi-
ba maradtunk, hogy ha szül két teljes értékű nagyszülőt
is melléjük, akkor egye kutya.
– Visszatérünk majd ide, mert érdekel, hogy működik
nálatok az, ami nálunk néha nagyon döcögősen, de el-
vesztettük egy picit a humorvonalat. Te az voltál, aki már
a cumit is úgy köpted ki, hogy közben a Trabant hangját
utánoztad?
– Gyerekkoromban is próbáltam utánozni az autók
hangját, jó játéknak tűnt. Aztán később, mikor a have-
rokkal rámentünk a sörre és a bulikra ezzel a képessé-
gemmel, egy nyolc percig mindig én voltam a társaság
középpontja. 2002-ben hallottam, hogy a Sláger Rádió
trabanthangutánzó versenyt hirdet. Betelefonáltam, és
nyertem. A fődíj egy nagyon rossz állapotban lévő Tra-
bant volt, amit végül ott is hagytam, mert Bochkor ment
vele egy próbakört, és a kuplung-bowden mindjárt el is
szakadt. Egy évvel később Kiss Beni haverom beküldte a
jelentkezésemet a Fábry Show-ba. Lement a műsor a
Fábryban, másnap pedig már hívtak is fellépésekre.
– Neked annyi beceneved van, mindig zavarban va-
gyok, hogy mégis hogy szólítsalak.
– Legjobban a Barnabást szeretem. A Trabarnán sem
sértődöm meg, de valahogy azért mégis közelebb áll hoz-
zám a saját nevem. Szüleim, családom, gyermekkori ba-
rátaim és még az amcsi rokonok is Gidának hívnak.
Szüleim azért neveztek el így, mert úgy sírtam, mint egy
kecskegida.
– A Trabarnát te találtad ki, vagy egyszerűen csak rád
ragadt?
– Mikor elmondtam a haveroknak a Fábry Show előtt,
hogy benne leszek a tv-ben, ők mindjárt felhozták, hogy
csinálnak nekem egy weblapot. Kérdezgették, hogy mi
legyen a címe, és mire véget ért a konzílium, a Trabarna
maradt a lapon. A tv-s megjelenésem másnapján már
működő honlapom volt.
– Hogy került képbe a Dumaszínház?
– Nálam fordítva alakultak a dolgok. A sorrend általá-
ban az szokott lenni, hogy fellépsz a Dumaszínházban a
Félőrültek Éjszakájára, aztán, ha látnak benned fantázi-
át, akkor kapsz újabb fellépési lehetőségeket, és a fo-
lyamat végén, ha ügyes vagy, bekerülhetsz a tv-be, rá-
dióba. Én meg már voltam a Sláger Rádióban, az Esti
Showderben, amikor elkezdtem kutakodni, milyen lehe-
tőségek vannak még. Elmentem hát a Félőrültekre, az-
tán két hónap múlva jött egy fellépési lehetőség a Godot-
ban, aztán két hónap múlva megint és így tovább. Kö-
rülbelül egy éve voltam a Dumaszínháznál, addigra már
jól összeverődött a csapat, és gőzerővel készültünk a
Magyar Rádió Humorfesztiváljára. Nagyon örültem, hogy
Magyar Rádió Díjat kaptam.
– Azt gondolnám, neked könnyebb, mint a többieknek,
hiszen olyan műfajban nyomod, amiben rajtad kívül sen-
ki más, és amihez elég a tehetség, nem kell állandóan
készülnöd.
– Eleinte nem is nagyon készültem. És tényleg köny-
nyebb volt, mert míg a többieknek komolyan meg kellett
küzdeniük a nyíltszíni tapsért, addig nekem a siker szin-
te az ölembe pottyant, annyira ment akkor ez a hang-
utánzás. Sok munkám is volt, reklámokhoz adtam a
hangom stb. De idővel meguntam, és úgy éreztem, unja
a közönség is, ezért úgy gondoltam, újítok. Másfél évig
vívódtam, mi legyen, beszéltem erről a kollégákkal is,
végül pedig arra jutottam, hogy a hangutánzásnak ben-
ne kell lennie továbbra is a műsoromban, de csak tölte-
lékként. Megpróbáltam úgy is fellépni, hogy egyáltalán
nem brümmögtem, el is vesztettem a közönség nagy ré-
szét. Nevettek, de tőlem mást is szerettek volna hallani.
Szóval ebben az értelemben meg nehezebb dolgom van,
hiszen valahogy meg kell találnom az összhangot a kö-
zönség elvárásai, a saját képességeim és a saját vágyaim
között. Én is mondok vicces történeteket, mint mindenki
a csapatból, csak van egy sajátos fűszerem hozzá.
– Rólad biztosan tudom, hogy te mindig vállalsz jóté-
konysági fellépéseket is, hogy számodra fontos, hogy ál-
landóan edzésben, formában tartsd magad. Nagyon ér-
ződik, hogy te hihetetlen alázattal viszonyulsz ehhez az
egészhez.
– Egyrészt, ha tudok segíteni azzal, hogy nevettetek,
akkor rajtam ne múljon senki boldogsága. Másrészt na-
gyon élvezem a színpadot, imádok fellépni. És igen, egy-
általán nem örülök, amikor van egy hét fellépés nélkül,
mert könnyen ki lehet esni a ritmusból. Olyanok va-
gyunk, mint a sportolók, azért edzünk minden nap, hogy
rekordsebességgel tudjuk lefutni a 400 métert. Ezt a ha-
sonlatot Kőhalmi Zoli mondta valamikor. Nagyon rossz
néven veszem, amikor valaki felkészületlenül áll a szín-
padra, mert azzal nem csak magának árt, hanem ne-
künk is.
– Egyszer azt mondtad, te nem izgulsz a fellépéseiden.
Tényleg nem ugrik meg egy picit sem az adrenalinszinted,
amikor a kezedbe veszed a mikrofont, és tágra nyílt pupil-
lákkal néz rád a közönség?
– Nem izgulok. Nem tudom, miért, de nem. Én alig vá-
rom, hogy ott állhassak. Föl kell menni a színpadra, és
meg kell nevettetni a közönséget. Tisztában kell lenni
azzal, hogy kb. 15-40 másodperced van arra, hogy meg-
nyerd magadnak a nézőket. Ha álmosan megyek fel a
színpadra, akkor ott felébredek, fellépés után, mikor le-
fekszem aludni, egy ideig még nem jön álom a szemem-
re, de ennyi. Sosem iszom fellépések előtt, szerintem
nem is szabad, bár mindenki másképp működik. Viszont
mindig eszem, nem tudok üres gyomorral színpadra áll-
ni.
– Ez nem tűnik nekem teljesen normálisnak. Úgy értem,
van egy fickó, aki sosem volt színpadon, nem is álmodott
a színpadról, ám amikor mégis úgy adódik, hogy sok em-
bert kell szórakoztatnia, nincs benne drukk.
– Nem tudok erre mit mondani. Ilyen vagyok. Na jó, a
Showder Klub-felvétel előtt szoktam izgulni. De az eve-
zős versenyek előtt jóval nagyobb volt bennem a drukk.
 – Leírod a szövegeidet? Lehet, hogy ez a te esetedben
nem is jó kérdés.
– Mindig leírom a szöveget, de sosem mondom el a
család előtt, nem próbálom el tükör előtt. Begépelem,
meghúzom, újraírom, kinyomtatom, átolvasom, meghú-
zom, újra kinyomtatom. Csiszolom az anyagokat, fejben
lépek fel. Eleinte nem írtam le őket, de aztán rájöttem,
hogy ha nem rögzítem az ötleteimet, akkor nagyon sok
poén elveszik. Többnyire fixekkel nyitok, a közepe felé
próbálgatok újakat, és fixekkel zárok. Ha kétszer nem
sül el egy poén, több lehetőséget nem adok neki. Nagyon
sokféle közönség van. Van, hogy dobálod be a poénokat,
és csak úgy puffannak bele a nagy csöndbe, máskor meg
azon is szakadnak a nevetéstől, amit te igazából nem is
poénnak szántál, csak összekötő szövegnek. Ha van egy
izgő-mozgó beszólogatós, mobilozós zavaró tényező, ak-
kor azt szoktam egy kicsit cikizni. Ezt a közönség is na-
gyon szereti. Utána általában bocsánatot kérek. Ha me-
rek. Sosem vagyok durva vagy sértő. Vagyis de. Azokat
nagyon tudom utálni, akik a teraszról bejönnek a mos-
dóba, amikor éppen megy a műsorom, mert ezzel sem-
mibe vesznek. Na, az ilyeneket alázom, de nagyon.
– Nem bánod, hogy feladtad a biztos munkahelyedet?
Meg lehet ebből élni?
– Volt bennem félelem, amikor váltottam, hiszen a
családomról kell gondoskodnom. Most úgy gondolom,
nem mennék vissza nyolc órába dolgozni. Mondtam is a
feleségemnek, ha nálam esetleg beüt a krach, neki kell
átvennie a családfenntartó szerepet. Közjegyzőhelyettes,
majd megoldja. Egyébként, ha muszáj volna, nyilván
visszamennék multikatonának. Szerencsére nincsenek
nagy álmaim. És imádom ezt csinálni, szeretem a társa-
ságot, a fellépéseket. Hatalmas kaland. Hálás vagyok
érte a jóistennek!
– Mióta is vagy „munkanélküli”?
 – Másfél éve kirúgattam magam. Fél éve nem dolgoz-
tam akkor már, csak bejártam, megnéztem az e-
mailjeimet meg ilyesmi. Közben meg jártam haknizni,
úgyhogy a céges autóba meglepően gyorsan pörögtek
bele a kilométerek. Rendesen kifizettek, csak a
bónuszomat nem kaptam meg. De nem haragszom rá-
juk. Mikor mondtam a feleségemnek, hogy kirúgtak, azt
mondta: Hála istennek! Sok fellépésem volt már, ezekre
készülni kellett, írni kellett, érezhetően kezdett beszip-
pantani a dolog.
– Családos emberként hogyan és mikor tudsz készülni
a fellépésekre?
– Ha a gyerekeket reggel a feleségem kiviszi a játszó-
térre, akkor otthon írok, ha nem, akkor elmegyek vala-
hova, mondjuk a Kopaszi-gátra, és ott dolgozom. Aztán
előkészítem az ebédnekvalót.
– Főzöl?
– Persze. Amikor a gyerekek életben tartása még fel-
emésztette minden időnket és energiánkat, és amikor én
a munka mellett még tanultam is, akkor ugyan volt egy
pizzarendelős időszakunk, de ma már használjuk a
konyhát. A töltött káposztáig nem megyek el, de a pör-
költ, a hal, a wokos kaják, sültek, főzelékek elkészítése
nem okoz gondot.
– Van a főzésen kívül más káros szenvedélyed is?
– Korlátlanul tudok például enni. Próbálok leszokni,
de hiába. Aztán idetartozik a kóla is, amit két éve akarok
kiirtani az életemből. És időnként veszek ezt-azt a bicik-
limre, de ez titok. A feleségem se tudja. Olyan ez, mint
amikor ő vesz egy új ruhát, és azt mondja, ezeréves da-
rab, csak én nem figyelek rá.
– Ha nem számítana a pénz, milyen autót vennél?
– Magamnak vagy a családnak?
– Magadnak.
– Hú. Egy Nissan GT-R-t.
– Nem udvarolnak neked a csajok?
 – Hát nem. Hozzám a büdös szájú öregemberek, illetve
a pelyhes állú fiúk szoktak odajönni, hogy milyen Ladát
utánozzak, meg hogy van egy olyan, de olyan traktoruk,
amit mindenképpen meg kell néznem. De ha udvarolná-
nak, se érdekelne a dolog, hűséges típus vagyok. Tudod,
van a feleségem, meg van ez a szeretet nevű dolog közöt-
tünk. Gyengéd érzelmeket táplálunk egymás iránt.
– Az utcán sokan megismernek?
– Persze. Van, aki csak megnéz, van, aki utánam
hutyutyuzik, de nem foglalkozom ezekkel a dolgokkal.
Odanézek, és mosolygok egyet. Adok autogramot, és
megállok fotózkodni, ha van rá igény. A feleségemet vi-
szont nagyon zavarja, ha együtt vagyunk, mindig morog,
hogy már megint, már megint… De tudomásul kell ven-
ni, ez is benne van a pakliban.
– Nagyon hidegvérűnek tűnsz. Ez mindig így van?
– „Persze”. Látnál a gyerekeimmel a játszótéren. Egy-
valamit nem bírok elviselni, a hisztit. Olyankor ordítok,
aztán utána megbánom, bocsánatot kérünk egymástól,
megölelgetem, megpuszilgatom őket, majd öt perc múlva
indul elölről ez az egész rituálé. Mindig azt mondom, egy
jó verés mindig segít. De persze nem eszerint járok el.
Utálok veszekedni. Csak akkor megyek bele vitákba, ha
már nagyon idegesít a hülyeség. A feleségemmel azért
nehéz vitatkozni, mert jogász. Néha az az érzésem, ami-
kor vele kerülünk összetűzésbe, hogy olyannal társasjá-
tékozom, aki minden lépés után újraírja a szabályokat.
Ilyenkor gyorsan befejezem a játékot, és kész.
– Megnézed magad a tv-ben?
– Nem jellemző. Múltkor pont a Showder Klub ment a
tv-ben, épp én nyomtam a műsort, amikor a gyerek
megszólalt, apa, kapcsold már át magadat a Minimaxra.
– És a család látott már fellépés közben?
– Egyszer anyámat elhívtam a Godot-ba, de soha töb-
bet nem követem el ezt a hibát. Épp KAP vagy Beliczai
Balázs volt fent a színpadon, anyám meg odament hoz-
zá, és gyerekkori fotókat mutogatott rólam. Mondtam
anyámnak, hogy sajnos a következő 345 évre már az
összes jegyet eladták, úgyhogy nem tudom bevinni.
– Elolvasod a hozzászólásokat, kritikákat?
– Nem nagyon internetezem. Megnézem a leveleimet,
és most már van egy rajongói oldalam, oda felmegyek, de
ennyi. Nem nagyon érdekel, hogy számomra ismeretlen
emberek miket írogatnak névtelenül. Amikor színpadon
állok, el tudom dönteni a visszajelzésekből, hogy jó vol-
tam-e vagy sem. Litkai Gergő véleménye számít nekem,
és Felméri Peti is nagyon rendes csávó, mert ő is őszin-
tén elmondja a véleményét, de nem megyek oda senki-
hez, hogy na, na, milyen voltam? Elsősorban a közön-
ségnek és magamnak akarok megfelelni. Ott dől el min-
den.
– A kudarcot hogy viseled?
– Fel tudom dolgozni. Az első Showder Klub-os fellé-
pésem után mondjuk nagyon ideges voltam. A producer
javaslatára teljesen új anyaggal mentem, ráadásul egyál-
talán nem volt benne brümmögés. Mert így kérte. Hát
akkorát buktam, csak úgy recsegett. Ami még nagyon
bánt, hogy ha lett volna rá még 3-4 hónapom, akkor az
egy tök jó anyaggá állt volna össze. Viszont megtanultam
a leckét, ma már csak olyan szöveget viszek a
Showderbe, amiben otthon érzem magam, ami ki van
dekázva.
– Mi az, amivel szívesen foglalkoznál, ha a színpad ki-
csúszna a lábad alól?
– Angolul is adunk műsort, kacsingatok az autós mű-
sorok felé. Szívesen írnék a Gálvölgyi Show-ba és egyéb
vicces helyekre. Nem tudom. Még a távközlés is érdekel.
Nem tudom.
– Na, álljunk csak meg! Gálvölgyi Show?
– Olyan vagyok, mint Gombóc Artúr. Sokféle humort,
sokféle autót szeretek. Én magát a humort nagyon sze-
retem, és ezen belül mindenevő vagyok.
 – Azt hittem, valami olyat fogsz mondani a „mivel fog-
lalkoznál szívesen” kérdésre, aminek köze lesz a moto-
rokhoz vagy az autókhoz.
– Nagyon szeretem az autókat, minden létező autós
újságot megveszek. Egy ilyenbe is szívesen írnék. Az első
leselejtezett kismotoromat apám vette nekem. Egész
nyáron dolgoztam, hogy visszafizessem. Mindig volt ben-
nem egy olyan, hogy nekem senki ne adjon semmit, in-
kább én adok. Nem szeretek tartozni. Mikor összeszed-
tem a motorra a pénzt, apámék látták, hogy tökös gye-
rek vagyok, így azt mondták, költsem magamra. Vettem
még egy motort. Mindennek ellenére olyan nagyon azért
nem érdekelnek a motorok. A kerékpárok viszont annál
inkább. Nagy álmom, hogy lesz egy kerékpárgyáram,
ahol olyan bicikliket építünk, amik egyediek és nagyon
jó minőségűek. Ennek megvalósulására persze nincs sok
esély, de egy-két kerékpárt azért szerintem összerakunk,
aztán megpróbálunk csillagászati áron eladni.
– Hogyan szoktál, szoktatok kikapcsolódni?
– Akkor tudok kikapcsolódni, amikor nem gyerekkel
vagyok. Este, miután lefektetjük őket, bekapcsoljuk a tv-
t, iszom egy málnaszörpöt, megeszem a gyerekek vacso-
ramaradékát, és megnézzük az NCIS-t. A feleségemmel
néha valamelyik hipermarketben veszünk egy DVD-t,
amit aztán pár hónap múlva, több részletben, talán meg
is tudunk nézni. De már válogatnom kell. Míg régen sze-
rettem a nagy fegyverrel sok embert legyilkolós filmeket,
mióta gyerekeim vannak, azt sem bírom, ha a szereplők
csúnyán néznek egymásra.
– Tegyük fel, hogy 60 évvel később vagyunk. Hogy
képzeled el az életed?
– Boldogan, egészségesen és jókedvűen élek egy csen-
des kis helyen a családommal. Körbevesznek az unokák,
a dédunokák, én pedig főzök, és mesélek nekik. És ha
hisztiznek, akkor valószínűleg kiabálok, majd összebú-
junk, megöleljük, megpusziljuk egymást, ők megígérik,
hogy nem hisztiznek, én meg, hogy nem kiabálok.
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. Állítsd gyermekszám alapján sorrendbe az alábbi fel-

lépőket:

Lorán Barnabás, Szupkay Viktor, Kőhalmi Zoltán,

Beliczai Balázs, Hadházi László! (Azonos gyermekszám
esetén írd egymás fölé őket!)

....................................
....................................
....................................
....................................
....................................

2. Sorolj fel öt autómárkát, amelyet Barnabás már után-

zott!

..................................................................................

3. Sorolj fel még ötöt!

..................................................................................

4. Húzd alá valamennyi mondat állítmányát a szöveg-

ben, majd írd le őket ötszázszor!

5. Az alábbi szavak közül melyik szerepel az interjúban?

a) bozonok
b) nehézvíz
c) urándúsítás
d) jégzselé

6. Juss el a Trabanttal Barnához a lehető legrövidebb

úton, tollad felemelése nélkül!
MOGÁCS DÁNIEL
 – Mindenekelőtt azt szeretném tudni, miért van az,
hogy bármikor hívlak téged, te vagy még alszol, vagy épp
akkor ébredezel? Hm? Hm?
– Na, ez az, ami nem fog szerepelni nyomtatásban.
– De.
– Mert mindig délelőtt hívsz. A reggel 8-tól délután 2-
ig tartó időszakot nem nekem találták ki. Ezek az órák a
gondokról szólnak, kínosan kötelezettségszagúak.
– Igen, igen, én is úgy tudom, hogy a normális emberek
ilyenkor végzik el a kötelességeiket.
– Többször próbáltam normális emberként élni nor-
mális emberek között, de valahogy mindig visszakanya-
rodom az éjszakai élethez. Éjjel dolgozom, mert olyankor
nyugi van, és csönd. A hajnalt is imádom. Az is előfor-
dult már, hogy hajnalban felkeltem, aztán picit később
visszafeküdtem aludni. Nincs mit tenni, vannak a pa-
csirták és a baglyok. Nem kérdés, én melyik csoportba
tartozom.
– És az sem, hogy mindenképpen állat vagy… leg-
alábbis a fenti definíció szerint.
– Bagoly vagyok. Gondolom, nem tudtad, de vannak
olyan törzsek, amelyekben teljesen elfogadott az éjszakai
aktivitás. Ez egy roppant intelligens törzs. Nyilván. Na-
gyon nehezen dolgozom fel, hogy a pacsirták irányítják a
világot. Persze idővel azért sikerül majd elérnem, hogy a
baglyok átvegyék az uralmat.
 – Erre a hatalomátvételre készülsz a Kétfarkú Kutya
Párt VII. kerületi polgármester-jelöltjeként?
– Na, erről ne kelljen beszélgetnünk. Nagyjából fél-
óránként felteszi most valamilyen újság valamilyen új-
ságírója ezt a kérdést.
– Amúgy sem érdekelt a politikai pályafutásod, csak
gondoltam, jelzem, milyen jól informált vagyok. Vagy leg-
alábbis informált. Arról beszélhetünk, hogy szerintem te
egy picit hasadt személyiség vagy?
– Miért is?
– Láttalak már nagyon finoman, nagyon szellemesen
humorosnak, és láttalak már ordenáré, a jó ízlés határait
feszegetve, harsányan szórakoztatni. Most akkor hogy is
van ez?
– Picit büszke vagyok arra, hogy végletes a humorom,
mert szeretem mindkét végét. Nem is akarok ezen változ-
tatni.
– Jó, jó, de néha az az érzésem, hogy te nem is feltétlen
megnevettetni akarod a közönséget, hanem meghökken-
teni, sokkolni.
– Igen. Az például nagyon jó érzés volt, amikor a
Showderben hátrafeszítettem az ujjam, és a közönség
felhördült. De mindez abból is ered, hogy a stand-up
csak egy része az életemnek, nem pedig az életem értel-
me. Az, hogy kiállsz a színpadra egy mikrofonnal a ke-
zedben és vicces vagy, az számomra kevés. Nem is szere-
tem, ha stand-uposként vagy humoristaként definiál-
nak, mert nem vagyok az. Nem tudok és nem is akarok
olyan jókat írni, mint sokan a csapatból, inkább arra
törekszem, hogy a produkcióimhoz az előadásmódom
adja hozzá azt a pluszt, amitől igazán vicces lesz.
– Mit szeretsz? Úgy értem, hogy definiáljanak?
– Színészként végeztem, színész vagyok.
– Meg bábszínész is, nem?
– Sokan bábosként tartanak számon, holott nem va-
gyok az.
 – Na de feltűnően sokat bábozol. Miért?
– Nagyanyám kezdett a családban bábozni, létre is ho-
zott Németországban egy bábszínházat, a nagyapám pe-
dig menedzselte őt. Nagyanyám hihetetlen tehetséges
volt ebben, nagyon értett a gyerekek nyelvén, varázsolni
tudott. Mindez mély nyomot hagyott anyámban is, aki
mindig mondogatta, hogy őstehetség vagyok a bábozás-
ban. Én soha nem akartam a bábbal foglalkozni, mert
nem összeegyeztethető a személyiségemmel, hogy meg-
húzom magam a paraván mögött. Épp ezért a bábot a
filmvásznon tudom elképzelni, vagy esetleg úgy, hogy
velem együtt van a színpadon. Mivel azonban valahogy
mindig megtalálnak a bábozós feladatok, ma már nem
kerülöm, hanem megpróbálom a legtöbbet kihozni belő-
le. A báb csak egy része az életemnek, de egyre nagyobb.
– Nem akarok mindenáron hülyének tűnni, de mi kü-
lönbözteti meg a tehetséges bábozót a tehetségtelentől?
– Tudod, ez egy olyan hivatás, amit hosszú évekig ta-
nulnak emberek. Én nem tanultam soha, nekem vala-
hogy a zsigereimben van. Egyáltalán nem mindegy, hogy
beledugod a kezed egy bábba, és rángatod összevissza,
vagy életet lehelsz belé. Ha a báb profi kezekben van,
akkor hihetetlen látványvilágot lehet előidézni vele. Saj-
nos én is dolgoztam amatőr bábosokkal is, és csalódot-
tan vettem tudomásul, hogy a gyerekek nem tesznek kü-
lönbséget a minőségi és a kínosan rossz bábszínház kö-
zött. Épp ezért gondolom, hogy a bábszínházaknak, illet-
ve a gyermekelőadásoknak nagyon komoly felelősségük
van a gyerekek színházi ízlésvilágának formálásában.
– Nevedhez fűződnek a híres-hírhedt abszurd báb-
egypercesek, a Susogós mackók. Szégyen, nem szégyen,
nem láttam még egy részt sem. Érdemes?
– Micsoda? Vannak nagyon jó részei, de nem taga-
dom, az is előfordul, hogy az idő rövidsége a minőség
rovására megy. Ha jó részt kapsz el, függő leszel, de ha
nem, lehet, hogy többet nem is nézel bele. Amúgy na-
gyon sokan szeretik, nagyon sok rajongója van, a Mac-
kókat kivitték Bamakóba. Engem meg nem. Ha össze-
gezni akarom, azt kell mondanom, ha jó fej vagy, szeret-
ni fogod. És természetesen nem akarlak befolyásolni.
– Ha jól tudom, anyukád tervezte a bábokat.
– Jól tudod. Anyám nagyon érzi a bábszínházat, a
színházat. Szerintem ha komolyan foglalkozna ezzel, ő
lenne a harmadik legjobb rendező.
– Ki az első kettő?
– Én lennék az első, a második pedig mindig valaki
más, felváltva.
– Ha jól tudom, rajtad kívül szinte mindenki vitte vala-
mire a családban. Csupa művész.
– Anyám képző- és iparművész (keramikus), de mint
azt fentebb említettem, díszlet- és jelmeztervezésre is őt
szoktam felkérni. Édesapám, akiről azt szoktam monda-
ni, leköltözött vidékre, csak nekünk elfelejtett szólni,
hogy menjünk mi is, festő volt és verseket írt. Nevelő-
apám, akit édesapámnak tekintek, építészként dolgozott,
de érdeklődött a művészetek iránt is. Ő és édesanyám
mindig is támogattak abban, hogy színész legyek. Nagy-
apám vegyész-feltaláló volt, ráadásul irodalmi esteket
szervezett, nagyanyámról pedig már beszéltünk.
– Miért pont a színészet?
– Rosszul tanultam és rosszul is viselkedtem az isko-
lában, a gimi második osztályát estin végeztem. Nem in-
dultam tehát azzal a hendikeppel, hogy a szüleim a jog
felé taszigáltak volna. Általános iskolában már műsort
csináltunk Mikulásra, az öcsémet és a húgomat is foly-
ton szórakoztattam otthon. Úgy gondoltam, a színésznek
csak próbákra kell járni, a próba pedig nem más, mint
játék, csupa móka és kacagás. Aztán persze kiderült,
hogy ez nem teljesen igaz.
– És ha már színészet, akkor miért nem a Színművé-
szeti?
 – Mert oda nem felvételiztem. Elveim voltak. Hülye el-
veim. Nem mindegyik tanár volt szimpatikus, és az ott
végzettekkel is voltak fenntartásaim. Ezek persze mind
csak kifogások voltak, valójában minden arról szólt,
hogy lusta voltam, eszem ágában sem volt bemagolni egy
csomó verset, monológot meg mindenfélét. A Théba Szí-
niakadémiára viszont felvettek úgy is, hogy könyvből fel-
olvastad a verset. Mintha nekem találták volna ki. Persze
utólag már bánom picit, hogy győzött a lustaságom,
mert megismerhettem volna a legnagyobb rendezőket és
színészeket. Ugyanakkor pedig jó oldala is van annak,
hogy így alakultak a dolgok, hiszen ha a Színművészetin
végzek, biztosan főállású színész lennék, és sosem kós-
toltam volna bele a stand-upba.
– De saját színházat is alapítottatok, nem?
– Igen, 2000-ben néhány társammal együtt létrehoz-
tuk az Eleuszisz Színházat. Sajnos hamar kiderült, hogy
jó előadások, tehetséges színészek ide vagy oda, amíg
nincs egy húzónév a társulatban, aki becsalja a nézőket,
addig nincs sok esélyünk. És idővel az is kiderült, hogy
a többiek kevésbé akarnak színpadon lenni, mint én.
Szabadúszó lettem, de mivel nem volt nevem, nem tud-
tam ebből megélni. Így többek között voltam kertész és
favágó, raktáros, ingatlanügynök és telefonos kisasszony
is.
– Valahol azt olvastam, hogy a stand-up eszköz szá-
modra ahhoz, hogy ismertséget szerezz, és az így meg-
szerzett ismertséget színészként kamatoztasd. Igaz ez?
– Eleinte főleg egyrészt ez motivált, másrészt pedig az,
hogy nem volt semmi pénzem. Most már persze imádom
a stand-upot, de mint azt már mondtam, nem csak ez
vagyok, nem akarom erre feltenni az életem.
– Ha jól tudom, a legnépszerűbb sorozatokban kaptál
volna bemutatkozási lehetőséget. Miért pont ezt a módját
választottad a hírnévszerzésnek?
 – Mert szerintem korántsem mindegy, hogyan és hol
leszel ismert. Ha a Szomszédokból ismernének, vagy egy
körömgomba reklámból, az inkább elvágna, mint segíte-
ne. Lehet, hogy már így is akadályokba ütközöm majd a
stand-up miatt.
– Egy színésznek azért könnyebb megállnia a helyét
ezen a pályán, gondolom. Egyrészt, mert birtokában vagy
az előadói eszközöknek, másrészt, mert megszoktad már
a közönséget, nem gyötör a lámpaláz.
– Dehogynem. Szerintem akit nem ráz meg, hogy
színpadra kell mennie, az ne is menjen. Az izgalom, ami
egy-egy fellépés előtt szorongatja az ember torkát, lendü-
letet ad a produkciónak. Persze annyira már nem izgu-
lok, hogy az a műsor rovására menjen. Az a lényeg, hogy
elhidd, vicces vagy, ahogy Litkai Gergő szokta mondani.
Ha azon kezdesz agyalni, hogy ez vagy az talán nem is
annyira vicces, könnyen kinyírhatod magad. Ami a szí-
nészi eszközöket illeti, annyival könnyebb egy színész-
nek, amennyivel nehezebb. Nem feltétlenül való a színé-
szeknek ez a műfaj, hiszen egy színész mindig eljátszik
valamit, ez pedig egy őszinte műfaj. Ha a néző színész-
kedésen kapja a stand-upost, az biztos bukta. Sok kollé-
gám kacérkodik a gondolattal, hogy kipróbálja magát
stand-uposként is, de többségüket megrémíti, hogy itt
nincs se társulat, se rendező, se jelmez, amibe bele lehet
kapaszkodni, itt csak te vagy és a mikrofon.
– Benned nem volt ilyen félelem?
– Dehogynem. Két évig rettegtem én is ettől az egész-
től. Tulajdonképpen a pénztelenség hozta meg a bátor-
ságomat. A színházban is előfordult, hogy elszállt a
technika, és ki kellett állni szórakoztatni a nézőket, amíg
megoldódtak a dolgok. Arra is volt példa, hogy ezek a
spontán percek nagyobb sikert arattak, mint maga az
előadás. Egy időben szerettem volna improvizációs szín-
házat csinálni, de aztán olyan nagy divat lett, most már
szinte minden sarkon van egy ilyen, sajnos elkéstem.
Imádok improvizálni. De attól a helyzettől, hogy én ak-
kor most ide kiállok, mindenki figyeljen rám, mert mar-
ha vicces leszek, hát attól irtóztam.
– Hogy kerültél mégis tűzközelbe?
– Egy barátom kitalálta, hogy az egyik diavetítős elő-
adásunkat vigyük el a Godot-ba. Azt sem tudtam akkor,
mi az a stand-up comedy, úgyhogy nagyon furcsán néz-
tünk azokra, akik csak kiálltak a színpadra dumálni.
Nagyon kellemetlen volt, hiszen mi színházat csináltunk
mindenféle kellékkel meg eszközökkel, a többiek pedig
teljesen eszköztelenül léptek fel. Ekkor mondta Litkai
Gergő, akiről azt sem tudtam, hogy kicsoda, próbáljam
meg a stand-upot is. Két év múlva léptem először stand-
uposként színpadra. Nagy sikert arattam, mindjárt fel is
vettek a Dumaszínházba, és mondhatom, az volt életem
legszebb napja.
– Mindig sikered van?
– Van az a közönség, van az a helyszín, amivel nem
lehet mit kezdeni. A közönség meg tudja válogatni a fel-
lépőket, de a fellépők nem tudják megválogatni a közön-
séget. A siker mindig a fellépő felelőssége, sohasem a
közönségé. Ha sok fellépésed és sok anyagod van, akkor
szinte mindegyik közönséggel meg kell találnod a han-
got.
– Volt nagy bukásod?
– Egyszer félbehagytam a műsorom és eljöttem a hely-
színről, mert annyira részeg volt mindenki, hogy teljesen
felesleges voltam ott.
– Te szinte a kezdetektől jelen vagy, mégis kevesebb-
szer látni a Showder Klubban, mint a többieket.
– Felméri Péterrel együtt kerültünk a Showder Klub-
ba, csak én a showderes szerződés helyett a Comedy
Centralét írtam alá. Pont azért, amiről már beszéltünk.
Úgy tűnt, hogy a Comedynél nem csak stand-upos lehe-
tek, hanem részt vehetek más produkciókban is, egysze-
rűen jobban passzolt a színészi elképzeléseimhez. Ez
egyrészt baklövés volt, hiszen az alatt a két év alatt, amit
én kihagytam, a többiek nagyon elhúztak mellettem,
másrészt, ha nem a Comedyt választom a Showder he-
lyett, nem lennének Susogós mackók. Ahhoz, hogy ne
felejtsenek el, folyamatosan benne kell lenni a tv-ben. A
Showder Klub egy nagyon jó lehetőség, hogy népszerű-
sítsük magunkat és a műfajt is, de ugyanakkor azt az
anyagot, amit ott eladsz, többet már nem használhatod.
Ráadásul van egy ördögi kör: minél többet szerepelsz a
tv-ben, annál többet hívnak fellépni, és minél többet
hívnak fellépni, annál kicsiszoltabbak az anyagaid, mire
képernyőre viszed őket. Én például nagyon bánom pár
anyagomat, hogy eladtam a tv-nek, mert lehetett volna
még tökéletesíteni. Alapvetően furcsa ember vagyok,
egyszerre jellemző rám a lustaság és a maximalizmus.
– Van-e olyan pillanat, amivel elégedett vagy?
– Arra a napra, mondjuk, szívesen emlékszem vissza,
amikor felvettek a Dumaszínházba.
– Szóba került korábban, hogy meglehetősen szélsősé-
ges a stílusod. És most is úgy érzem, a káromkodás az
esetedben nem csak színpadi elem.
– Szeretek káromkodni, de próbálom visszafogni ma-
gam, hiszen a közönségben nagyon sokszor vannak kis-
korúak. Sajnos ez nem mindig sikerül. Anyám, aki ebből
a szempontból sem szokványos, mindig jókat röhög a
gusztustalan poénjaimon. Szóval mindez egyrészt az ő
hibája, másrészt a magyar nyelvé, ami hihetetlen gazdag
obszcenitásokban. Nem támogatom azt az elképzelést,
miszerint a színpadon nem szabad káromkodni. Mint
már mondtam, ez egy őszinte műfaj, és ha őszinték va-
gyunk, akkor káromkodunk. De a céltalan káromkodás-
nak én is ellene vagyok.
– Számomra úgy tűnik, nem csak a humorod szélsősé-
ges, hanem te magad is. Úgy értem, azt is el tudom kép-
zelni rólad, hogy mindig kedves vagy és fegyelmezett, és
azt is, hogy éjjelente macskákat nyúzol.
 – Alapvetően nagyon őszinte vagyok. Emiatt persze
egy csomó kapcsolatom nem indul zökkenőmentesen. De
aztán mikor megenyhülnek az emberek, egyre nagyobb
bizalommal kérik ki a véleményem, mert tudják, hogy én
nem hazudok. Tudok nagyon kedves és tudok rosszin-
dulatú is lenni. Azt például nagyon utálom, amikor va-
laki az ellenkezőjét játssza annak, amilyen valójában.
Szerintem jó emberismerő vagyok, épp ezért nem nagyon
tudom szó nélkül hagyni, amikor valaki szerepel előttem.
Hirtelen haragú vagyok, nagyokat tudok őrjöngeni.
– Mi miatt őrjöngsz?
– A számítógép miatt. Szeretek gépen focizni, és ami-
kor valamelyik focista nem azt csinálja, amit mondok
neki, akkor nagyon ki tudok kelni magamból. De szö-
vegszerkesztés közben is elszakad nálam olykor cérna,
vagy ha eltűnnek tárgyak, és nem találom meg őket.
– A barátnőd tolerálja ezeket a kitöréseidet?
– Most éppen nincs barátnőm, ha ezt akartad meg-
tudni. Nemrég ért véget egy hosszú kapcsolatom.
– Az ismertség nem kiváló alkalom arra, hogy ezen vál-
toztass?
– Mindig hosszú kapcsolataim voltak. Nem vagyok az
egyéjszakás kalandok ellen, de ha dolgozni kell érte, ha
randevúzgatni kell előtte, az nekem nem éri meg. Szóval,
ha valaki komolyan érdekel, azért hajlandó vagyok meg-
küzdeni, de egy-egy kalandért nem.
– Miket csinálsz most a stand-up mellett, és mik a ter-
veid?
– A fellépések mellett itt vannak nekem a Susogós
mackók, és tervezem egy másik sorozat elindítását is a
Comedyn. Számomra fontos, hogy mindig legyen valami
új, hogy ne legyek egyetlen karakterbe beleszorítva, mert
mindent elég hamar megunok. Épp ezért érdekel a film:
megcsinálod, és jöhet következő. Szeretnék egy önálló
estet, ahol csak az enyém a színpad, ahol habozhatok,
pantomimezhetek, kitombolhatom magam. És persze
szeretnék visszamenni a színházba is.
– Mikor lennél elégedett az életeddel?
– Meg kéne tanulnom, hogy jobb adni, mint kapni,
mert egyelőre sajnos nem eszerint élem az életem. Úgy
nem biztos, hogy jó lenne meghalni, hogy ugyan híres
vagyok, de amúgy egy féreg. Jó, féregnek nem érzem
magam, de van még mit tanulnom. Ha jó emberként
halnék meg, és hagynék valamit magam után a hullá-
mon kívül, akkor már úgy érezném, megérte. Az a leg-
boldogabb halál szerintem, amikor azt érzed, mindent
megtettél, amit kellett. De én ennek még a közelében
sem vagyok.
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. Mivel foglalkozik Mogács Dániel édesanyja?

..................................................................................

2. Lájkold a Facebookon Mogács Dánielt, majd írd oda:

Olvastam az interjút! Ha ez megvan, nyomtasd ki a
képernyőt, és ragaszd be ide!
..................................................................................

3. Ha a ragasztástól nem látszana ez a kérdés, akkor kis

helyet hagytunk az előző feladatra. Ha mégis látszik,
alkoss anagrammát Mogács Dániel nevéből, és ellen-
őrizd, hogy melyik anagramma helyes! Karikázd be a
helyes anagramma betűjelét, és alkoss belőle szót!
a) Náci megoldás
b) Idegsánc álom
c) Nágocsi medál
d) Ágon csal imád

4. Másold ide az interjú első és utolsó szavát, majd ele-

mezd az így keletkezett mondatot!
..................................................................................

5. Bábozd el az Odüsszeiát, legfeljebb egy társad segítsé-

gével!

6. Kinek a mije? Brad Pitt, Yoda, Pamela Anderson és

Ronaldinho is lopott. De vajon melyikük kitől? Kösd
össze!
 SZOMSZÉDNÉNI
PRODUKCIÓS IRODA

(Bálint Ferenc és Tóth Szabolcs)

 – Miért van az, hogy senki sem hív benneteket a rendes
neveteken? Úgy értem, hogy lett Béfé a Bálint Ferencből
és TSZ a Tóth Szabolcsból? A logikát értem, inkább a ho-
gyant mondjátok el nekem!
Béfé: – Írtam egy egyetemista lapnak, és ott mondták,
hogy bűn négy betűnél hosszabban aláírni egy-egy cik-
ket. A lányok Béfé helyett Béefnek hívnak, mert ők logi-
kusan gondolkodnak.
TSZ: – Ötödikes korom óta hívnak TSZ-nek, amióta az
osztály menője mindenkit elnevezett úgy, ahogy neki tet-
szett. Egyedül az én nevem maradt meg.
– Első randi?
TSZ: – Egy kocsmában találkoztunk.
Béfé: – Nem volt ez szerelem első látásra, szóval nem
úgy történtek a dolgok, hogy amikor először találkoz-
tunk, mindjárt együtt is kezdtünk dolgozni.
TSZ: – Láttuk már egymást itt-ott, csak sokáig nem
volt miért beszélgetnünk. Tulajdonképpen az én egyik
barátnőm, barát-barátnőm varrt engem Béfé nyakába.
– Ennek érdekelnének a részletei.
Béfé: – Közel egy éve bejártam már az egyetemi lap
szerkesztőségébe, írni is, netezni is, hiszen nem volt ak-
kor még ilyen könnyű bárhol nethez jutni. De szinte so-
hasem szólaltam meg.
TSZ: – Na, a szerkesztőségben is láttam például Béfét,
amint felpolcolt lábakkal meredt a monitorra.
 Béfé: – Nemigen nyíltam meg, sokan a szerkesztőség-
ből nagyon meglepődtek azon, hogy tudok beszélni. Ez a
meglepetés pedig tovább fokozódott, amikor odamentem
a diákszövetség elnökéhez, és felajánlottam neki, hogy
abban a tíz percben, amit nem tudnak a gólyabál prog-
ramjában kitölteni, majd én vicceseket fogok mondani.
Mikor ezzel előhozakodtam, felhívtak a szerkesztőség
padlására, és lenyomtam egy stand-upot. Aztán a gólya-
bálon élesben is nagy sikert arattam, és akkor úgy gon-
doltam, jó lenne ezt a dolgot folytatni, de nem egyedül.
– De miért gondolja egy zárkózott, szótlan fiú, hogy ne-
ki színpadra kell állni viccelődni?
Béfé: – Addig is vicceseket írtam, gondoltam, mindez
színpadon se lehet sokkal nehezebb. Nem akartam én
ezzel semmit.
TSZ: – De hát nem ez volt az első ilyen színpadi fellé-
pésed, most miért csinálsz úgy?
Béfé: – De ez volt.
TSZ: – Jó, végül is te tudod, de nem értem, miért aka-
rod elhallgatni.
– Na, most már engem is érdekel a titok.
Béfé: – Nincs itt titok. Korábban a középiskolában a
haverokkal kitaláltuk a Gonosz Agymosók Egyesületét.
Vicclapokból kiollóztuk az általunk humorosnak tartott
dolgokat, és előadtuk. De rájöttem, hogy nem akarok
más humorával szerepelni, ezért ezt abbahagytam.
– TSZ, te hogyan és mikor jöttél a képbe?
TSZ: – Béfé összejött az én barát-barátnőmmel, aki
tudta, hogy Béfé társat keres, és beajánlott engem.
– Miért gondolta ez a bizonyos lány, hogy te vicces
vagy?
TSZ: – Hát mert ismert engem. Én sosem akartam
színpadra állni. Egyetlen színpadi szereplésem volt még
a Líceumban, ahova én írtam a poénokat, de végül is
annyira izgultam, hogy elfelejtettem a szövegem, úgy-
hogy a magamnak írt poénokért is a szereplőtársam zse-
belte be a tapsot.
Béfé: – Eljártunk kocsmázgatni, és az egyik ilyen alka-
lommal felfedeztük, hogy mindketten a Kretén magazin
törzsolvasói vagyunk, és már akkor nagyon jókat röhög-
tünk együtt.
TSZ: – Emlékszem, épp aludtam a bentlakásban, ami-
kor Béfé rám törte az ajtót, és azt mondta, hogy minket
tíz év múlva Erdélyben mindenki fog ismerni. Ezt persze
nem hittem el, de amúgy nagyon szimpatikus tervei vol-
tak.
Béfé: – Összeültünk, kitaláltunk ötleteket, külön-
külön megírtuk őket, majd összevetettük.
– Külön írtok? Megőrülök. Sok egyéni fellépő azért jár
össze a másikkal, hogy együtt ötleteljenek. Ti meg, akik a
Dumaszínház egyetlen duója vagytok, külön dolgoztok?
TSZ: – Igen, nálunk ez így megy ma is. Van egy ötlet,
amit mindketten kidolgozunk, aztán átküldjük egymás-
nak, aztán vitatkozunk, majd elpróbáljuk, és végül meg-
születik az anyag.
– Gyakran vitatkoztok? És mennyire tud elfajulni egy-
egy ilyen konfliktus?
Béfé: – Gyakran. Tíz éve ismerjük egymást, együtt
utazunk, hosszú órákat töltünk buszon, vonaton, és rá-
adásul egy albérletben is lakunk itt Pesten, szóval min-
den felmerül, és mi mindent komolyan is veszünk. Múlt-
kor például olyan magasröptű szakmai vitánk volt, hogy
a darázsfészek vagy a tepertő a viccesebb szó.
TSZ: – Jó, így kiragadva persze hogy a tepertő, de a
szövegkörnyezetben szerintem a darázsfészek volt vicce-
sebb.
Béfé: – Szerinted.
– Tegyétek meg, hogy ezt most nem kezditek elölről!
Béfé: – Nálunk tulajdonképpen ugyanaz játszódik le,
mint egy „darab” humoristában, csak mivel mi ketten
vagyunk, látványosabb a vívódás azt illetően, hogy ez
most akkor vicces vagy nem vicces.
TSZ: – Igen, már azon is gondolkodtunk, hogy lehetne
egy tv-műsorunk. Ha egy kamerát beköltöztetnének hoz-
zánk, akkor nagyon szórakoztató dolgokat láthatnának a
nézők, mert a munkafolyamat sokszor majdnem olyan
vicces, mint a végeredmény. Na meg persze lennének
roppant szórakoztató húsz percek, amikor néma csönd-
ben bámulnánk ki a vonatablakon.
– Az elején csak vicceltem ezzel a randi dologgal, de pi-
cit tényleg olyanok vagytok, mint a házasok. Zsörtölődtök,
évődtök, egyik kijavítja, kiegészíti, amit a másik mond. Mi
kell ahhoz, hogy ez a kapcsolat működjön?
Béfé: – Én konfliktuskereső vagyok, TSZ pedig konflik-
tuskerülő. Én szeretek vitatkozni pincérekkel, buszsofő-
rökkel, vécésnénikkel. Mindenről megvan a véleményem,
és az is előfordul, hogy tudom, nincs igazam, de van,
hogy akkor is kitartok, csak úgy – a vita kedvéért.
– Micsoda könnyű természet!
TSZ: – Igen, nagy áldás olyasvalakivel együtt dolgozni,
együtt élni, aki akkor is hajtogatja a magáét, ha tudja,
hogy téved.
– Még sosem akartak megverni, Béfé?
Béfé: – Egyszer nagyon közel voltam ehhez. Azt gon-
doltam, a humor úgy működik, hogy ha beszólnak ne-
ked a nézőtérről, akkor te visszaszólhatsz. Nos, az, aki
beszólt, másként gondolta, de nem hagytam magam. Fő-
leg akkor bátorodtam föl és kezdtem olyanokat mondani
a fenyegetésekre, hogy „hű, de félek, rettenetesen meg
vagyok ijedve,” mikor láttam, hogy hárman lefogták a
nagydarab fickót, és győzködik, hogy ne öljön meg.
– A kérdés bugyuta, de mégis muszáj: miért vagytok ti
Szomszédnéni Produkciós Iroda?
TSZ: – Amikor Béfé megkeresett, azt mondta, az lesz a
nevünk, hogy Szomszédnéni Produkciós Iroda.
 Béfé: – Ezt már tényleg sokszor kérdezték, és az a kí-
nos, hogy nincs erre egy jó sztori. Nagyban gondolkod-
tam, azt szerettem volna, ha egy csomó humorral kap-
csolatos dolgot be tudunk vonni ez alá a név alá, ezért
lett produkciós iroda. Ugyanakkor a szomszédnéni jó
ellenpólusnak tűnt, úgy gondoltam, ez remekül oldja az
iroda hivataloskodó hangulatát. Örülök, hogy ez lett a
nevünk, mert úgy látom, hogy megüti az emberek fülét,
és valahogy meg is ragad a fejükben. Amúgy többen
megkérdezték már, hogy hol van az irodánk, és van-e ott
titkárnő, telefon és faxgép.
– Mi volt az első közös munkátok?
TSZ: – Ne felejtsük el, hogy eleinte, körülbelül egy évig
hárman voltunk, nem ketten. Bordás Szabolcs volt a
harmadik tag, aki tulajdonképpen már a puszta megje-
lenésével is meg tudta nevettetni a közönséget.
Béfé: – Nagyon gátlásos fiú volt. Azt gondolta, hogy a
színpadon majd megedződik, megszokja, hogy nevetnek
rajta, de végül is nem így lett, úgyhogy kilépett. Vissza-
térve az első közös munkánkra: a Diákszövetség szüle-
tésnapján léptünk fel, és elég nagy sikerünk volt.
– Honnan tudtak rólatok?
Béfé: – E-maileket küldtünk szét, amiben garantáltuk,
hogy fenomenálisak vagyunk. Tulajdonképpen meghívat-
tuk magunkat más városok más diákszövetségei által.
– Előfordult, hogy megbuktatok?
TSZ: – A második fellépésünkön megdobáltak minket,
fújoztak ránk. Nem gondoltuk, hogy feladjuk, mert az
első fellépés sikere tartotta bennünk a lelkesedést, de
nagyon le voltunk törve. Béfé volt mindig az ambiciózu-
sabb, ő mindjárt kiselőadást tartott, hogy mi igenis jók
voltunk, csak a közönség nem. Persze mindnyájan tud-
tuk, hogy nem voltunk jók, de Béfé szerintem félt, hogy
nehogy kiszálljunk.
Béfé: – Itt jöttünk rá, hogy egy fellépésre készülni kell.
Emlékszem, a kezemre írtam fel a szöveget, de izzadt a
tenyerem, és elmosódott a szöveg. A közönség meg beki-
abált, hogy a tenyeredből olvasol, én pedig a tenyerembe
bámulva mondtam, hogy nem, nem olvasom. Teljes csőd
volt, de semmiképpen sem akartam abbahagyni a hu-
mort, hiszen azért váltottam egyetemet, hogy legyen
időm a humorral foglalkozni. Sokáig én voltam a társulat
optimista szpíkere.
– Azért váltottál egyetemet…? Ezt nem teljesen értem.
Béfé: – A szüleim terelgettek a reálszakok irányába, az
ő nyomásukra jártam egy évet ugyanannak az egyetem-
nek a telekommunikáció szakára, amelyiken TSZ építé-
szetet tanult. De hamar rájöttem, hogy ez nem nekem
való, meg a vizsgákon se nagyon akartak átengedni. A
humor pedig ekkor már erősen foglalkoztatott, és úgy
gondoltam, ha újságírónak tanulok, a mellett bőven ma-
rad időm azzal foglalkozni, ami igazán érdekel.
– De miért pont a humor?
Béfé: – Egyszerűen csak azt gondoltam, hogy a humor
olyan egyszerű dolog, hogy kiállni a színpadra és vicce-
seket mondani, igazán nem lehet nehéz.
– Mikor jöttetek rá, hogy ebből meg lehet élni?
TSZ: – Hosszú évekig csak hobbiszinten csináltuk ezt,
alig volt fellépésünk. Nagyon meglepődtünk, amikor azt
láttuk, hogy Magyarországon ebből megélnek emberek.
Emlékszem, kérdezgettük a kollégáktól, hogy és ti,
amúgy mivel foglalkoztok? És kiderült, hogy ezzel. Más-
sal nem.
– Ti is felhagytatok az egyéb munkáitokkal? Mivel fog-
lalkoztatok, foglalkoztok?
TSZ: – Mi nem erre alapozunk.
Béfé: – Reklámokat írok, kampányokat találok ki. Nem
az anyagiak miatt, már a fellépésekből is megélnék, de
olyan hülyén jönne ki, ha azt mondanám, bocs, felmon-
dok, mert humorista vagyok. Szeretek bemenni az iro-
dába reggel… 10-kor. Azt akartam mondani, hogy 8-kor,
de itt van TSZ is.
 TSZ: – Tartom a kontrollt.
Béfé: – A barátnőm azt mondja, egy állandó munka-
hely rendszert ad az életemnek. Ha nem dolgoznék, ak-
kor szerinte biztosan délután 4-kor kelnék, 5-kor már
innék, meg ilyesmik.
TSZ: – Elvégeztem az építészetit, most gyakornok va-
gyok. Bedolgozom egy cégnek, amit három barátom ho-
zott létre. Decemberig volt is építészeti munkám, de
most válság van, ami – hogy őszinte legyek – nem jön
rosszkor nekem, mert legalább egy picit fellélegezhetek.
Számomra fontos, hogy legyen egy olyan lehetőség is az
életemben, ami biztos. Az, hogy ma népszerű vagy, nem
jelenti, hogy két év múlva is az leszel. Arra nem támasz-
kodhatsz, hogy humorista vagy. Az nem egy identitás.
Nem lehet humoristaként megöregedni. Hofinak sikerült,
lehet, hogy lesz még pár szerencsés, akinek sikerül, de
erre nincs garancia. És nem is szeretném az egyetemen
töltött éveket elvesztegetettnek érezni.
Béfé: – Ez nekünk egy komolyabb hobbi.
TSZ: – Annál azért több, hiszen most ebből élünk.
– Nehezebb párban vagy könnyebb?
Béfé: – Nem volt választási lehetőségünk, nincs össze-
hasonlítási alapunk. Így lettünk, így vagyunk.
TSZ: – Porból lettünk, porrá leszünk. Hogy patetiku-
sak legyünk.
– És hogy ne legyetek azok?
Béfé: – Több humorista mondta, hogy szerencsés
helyzetben vagyunk, mert a megrendelő gyakran úgy
érzi, két előadót kap egy áráért. És az is tagadhatatlan,
hogy ketten állni a színpadon nagy biztonságérzetet ad.
– Van bennetek még drukk?
TSZ: – Amikor valami újat próbálunk eladni, akkor iz-
gulunk, persze. De azért is jó, hogy ketten vagyunk,
mert még ma is előfordul, hogy egyikünk elfelejti a szö-
vegét, és ilyenkor a másik ki tudja húzni a bajból. Ha
akarja.
 – És akarja? Nincs köztetek soha rivalizálás?
Béfé: – Természetesen van bennünk önzés, mindenki
szeretné maga elsütni a legjobb poénokat. Azt pedig kü-
lönösen szeretnéd, ha az a poén, amit te írtál, nálad
csattanna. Ez az önzés és a racionalitás küzdelme.
TSZ: – De nyilvánvaló, hogy ha egy poén jobban pasz-
szol a másik karakteréhez, akkor az az övé. Már rég be-
láttuk, hogy csak akkor van sikerünk, ha mindkettőnk-
nek sikere van, és hogy a másik sikere a mi sikerünk is.
– Gondolom, sokan megismernek, megszólítanak ben-
neteket. Hogy viselitek?
TSZ: – Nagyon furcsa, mert Erdélyben nincs ilyen ra-
jongói kultúra, sztárimádat, mint itt. Erdélyben már na-
gyon sokan megismernek minket, látom az arcokon, de
eszükbe se jutna autogramot kérni tőlünk vagy
fotózkodni velünk. Ezt csak itt Magyarországon tapasz-
taljuk. Érdekes, hogy szinte csak akkor ismernek fel
bennünket, amikor ketten vagyunk. Szóval könnyedén
elbújhatunk a rajongók elől, elég, ha egyikünk átmegy
az út túloldalára. Amikor csinos lányok jönnek, azt azért
nagyon szeretjük.
– És jönnek?
TSZ: – Igazából nem tapasztaltam nagy változást. Mi
nem egyik napról a másikra váltunk ismertté, hanem
lassan, hosszú évek során. Kétségtelen, hogy könnyebb
ismerkedni, de ugyanakkor sokszor nagyon sablonos,
unalmas is az ismerkedés, mert mindig ugyanazokat a
beszélgetéseket kell lejátszani. Szinte kellemesebb úgy
ismerkedni, hogy nem tudják, ki vagy. A mostani barát-
nőmmel például pont így történt, és nagyon kellemes
volt. De volt korábban egy hároméves kapcsolatom, amit
viszont éppen annak köszönhettem, hogy felismert a
lány.
– Ugyan roppant fiatalos a külsőtök, már-már gyerme-
ki, mégsem vagytok már olyan zsengék. A nősülés, gye-
rekek – ilyeneken nem gondolkodtok még?
 Béfé: – Négy év kellett ahhoz, hogy a barátnőmmel el-
jussunk az összeköltözésig. Ebből is látszik, hogy mind-
ketten nagyon alaposak vagyunk. Megfontoltak vagyunk,
nem akarunk semmit elkapkodni, és főleg nem akarjuk
elrontani a dolgokat. Most együtt élünk, így hamarabb
előjönnek azok a dolgok, rigolyák, amelyek zavarják a
másikat. Nagyanyám azt mondta, mindegy, milyen nővel
kötöm össze az életem, csak gazdag legyen, mert a szere-
lem előbb-utóbb elmúlik, de milyen jó, hogy a pénz
megmarad.
– Viccelt vagy komolyan mondta?
Béfé: – Komolyan mondta. Ő egy igazi korabeli Szex és
New York-os nő volt. Hozzáment egy idősebb jómódú fér-
fihoz, akitől elég hamar megszabadította a sors, így ő lett
az örökös. Aztán szült két gyereket, két különböző férfi-
től.
– Na, most akkor bökjük ki végre, hogy gazdag a csa-
jod, vagy sem!
Béfé: – Örülök, hogy nem anyagi szempontok szerint
kell párt választanom.
– TSZ, te hogy vagy ezzel a családdologgal?
TSZ: – Elég zilált életmód a miénk. Állandóan úton va-
gyok, nem tudok venni egy uszodabérletet, mert nem
tudom bekalkulálni, hogy lejárok minden héten kétszer,
hiszen fogalmam sincs, melyik héten hol leszek. A rend-
szertelenség nagy hátránya ennek az egésznek. A vona-
ton kéne családot alapítanom.
– Olvassátok a produkciótokkal kapcsolatos
kommenteket?
TSZ: – Nem vagyok nagy netező.
Béfé: – Kommenteket én sem nézek. Sőt, otthon nincs
olyan tv-csatornánk se, amelyiken szoktunk lenni, úgy-
hogy általában egyszer megnézzük magunkat neten,
hogy lássuk, mit vágtak ki, mit hogyan csináltunk, és
ennyi.
– Mi az otthon?
 Béfé: – Az előző mondatban Kolozsvár az otthon. Bu-
dapest meg az itthon. Máskor meg pont fordítva.
– Találkoztok előítéletekkel? Akár itt románozással,
akár kint magyarozással?
TSZ: – Engem semmilyen támadás nem ért még Ma-
gyarországon. Persze ez abból is ered, hogy a társaságom
főleg a Dumaszínház köreiből tevődik össze, és ezek in-
telligens emberek. Aranyosi néha lerománoz, de hát ő
persze viccel. A közönségből sokan idealizálják az erdélyi
létet. Elmondják a sztereotípiákat, hogy Erdélyben mi-
lyen jó a pálinka, meg hogy milyen szép ízesen beszé-
lünk stb. Ez néha egy picit fárasztó, de tudom, hogy jó
szándékkal mondják, hogy fontos nekik, tudassák, jár-
tak ott.
Béfé: – Vannak, akik azt hiszik, mi egy székely Dis-
neylandben élünk, ahol minden csodálatos és mesesze-
rű. De mi ezekből a tévhitekből és sztereotípiákból is
építkezünk, sok anyagunk szól erről.
TSZ: – Nincs miért megharagudnunk, ha lerománoz-
nak, elvégre onnan jöttünk. Egyszer mi is leszlovákoztuk
a felvidékit, szóval mi sem vagyunk a korrektség alappil-
lérei.
Béfé: – A kollégiumban románokkal laktam egy szo-
bában, akik nagyon szerettek, és kijelentették, hogy
azon az emeleten, ahol laktunk, rajtuk kívül senki sem
verhet meg.
– A nevetekhez fűződik az Erdélyi Humorfesztivál, ami-
vel, akárhonnan nézzük, beírtátok magatokat a humor
nagy történelemkönyvébe. Hogyan alakult ez, mit jelent
ez számotokra?
Béfé: – Két-három évvel azután, hogy próbálgatni
kezdtük a szárnyainkat a humor égboltján, kitaláltuk,
hogy legyen Erdélyi Humorfesztivál. Egyrészt, hogy mi
nagyon be tudjunk mutatkozni, másrészt, hogy színesít-
sük a humoristapalettát, így fedeződött fel Felméri Péter
és Zsók Levente is. Évente szervezünk, most volt a hete-
dik.
– De hogyan, miből? Gondolom, ennek azért elég ko-
moly anyagi vonzata is van.
TSZ: – Az első Humorfesztivál négynapos volt, és
harmincadannyiba került, mint a mostani. Szóval az el-
sőt, azt tényleg semmi pénzből csináltuk meg. Nagy sze-
rencsénk volt, mert pár év alatt sikerült támogatót is ta-
lálni, így nekünk tulajdonképpen semmi más dolgunk
nincs, mint hogy programokat találjunk ki. Teljesen sza-
bad kezet kaptunk, azt hívunk meg, akit akarunk.
Béfé: – Illetve azt, aki a költségvetésbe belefér.
– A weboldalatokról tudtam meg, hogy a Kolozsvári
Magyar Rádióban is hallatjátok a hangotokat. Ez hogyan
jött?
TSZ: – Meghívtak bennünket, havonta egy fél órában
jelentkezünk a Havi Agytakarítás című műsorunkkal. Itt
is teljesen szabad kezet kaptunk, őszintén szólva néha
az is felmerül bennünk, hogy senki sem hallgatja meg az
általunk küldött anyagot, mielőtt leadják. Nincs olyan
nagy hallgatottsága, hogy ezáltal híresek legyünk, vi-
szont egészen meglepő helyekről is jönnek hallgatói visz-
szajelzések.
– Van kedvenc pillanat az életetekben?
Béfé: – Az a kedvenc pillanatom, hogy megcsináltuk az
Erdélyi Humorfesztivált.
TSZ: – Hát ez aztán tényleg egy pillanat műve volt.
Béfé: – Egyrészt a miatt, amit mondtál, hogy talán va-
lami maradandót raktunk le az asztalra, másrészt, mert
nagyon sok olyan értékes embert megismertünk, akivel
egyébként valószínűleg sosem találkoztunk volna.
TSZ: – Én tényleg pillanatot mondok. Az egyik bará-
tom helyett egyszer be kellett ugranom öt színész mellé.
Mindenki kapott öt percet, hogy meggyőzze a zsűrit és a
közönséget arról, ő a legjobb. És én, annak ellenére,
hogy nem vagyok színész, közönségdíjat kaptam, vagyis
nekem tapsolt legtovább a közönség. Erre nagyon jó ér-
zés visszagondolni.
– Vannak nagy, dédelgetett álmaitok, vágyaitok?
TSZ: – Saját repülőtársaságot szeretnék.
– Úgy látom, te tényleg nem aprózod el. De minek ne-
ked egy légitársaság?
TSZ: – Bejárnék, nézném, hogyan szállnak fel a gépek,
felmennék a toronyba, és ilyesmikre.
– Talán ha valami értelmes indokot mondtál volna, elin-
téztem volna neked… Béfé?
Béfé: – Én egy saját szigetet szeretnék. Ott szivaroz-
nék, koktélt szürcsölnék egy pálmafa alatt, és imádnám,
hogy nem kell csinálnom semmit. Nem lenne internet,
nem lenne semmi. És össze is lehetne kötni kettőnk ál-
mát. TSZ néha leszállhatna a szigetemen.
TSZ: – Volt már olyan hét az életemben, amikor nem
csináltam semmit, de nem volt jó. Hiányérzetem volt.
Szerintem az a legjobb munka, amit nem pénzért csinál
az ember.
– Ebben a beszélgetésben számomra az volt a legmeg-
lepőbb, hogy azt mondtátok, számotokra a stand-upolás
tulajdonképpen hobbi, vagy egy lehetőség, de biztos, ami
biztos, a munkátokat sem dobjátok el.
Béfé: – Hát igen, mi is csak normális emberek va-
gyunk.
TSZ: – Egyszer terveztem előre, akkor úgy gondoltam,
karikaturista leszek. Még kiállításom is volt, erre építész
lettem. Most már nem merek tervezni, csak várom, hogy
mi lesz.
Béfé: – Mások terveznek helyettünk. Minden a véletle-
nek összjátéka. Szerintem felesleges lenne tervezni, hogy
mi hogy fog alakulni. Kikapcsoltuk a jövőre koncentráló
agysejtjeinket.
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. Melyik a viccesebb szó, a darázsfészek vagy a tepertő?

Írj fogalmazást 39 mondatban, ne feledkezz meg a
hármas tagolásról, használj bekezdéseket!

..................................................................................
(Ha kevés lenne a hely, használj saját papírt!)

2. Írj 12 sztereotípiát Erdélyről, majd húzz ki hármat!

..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................

3. Honnan ered a Szomszédnéni Produkciós Iroda neve?

Találj ki egy frappáns történetet, amit később majd
fellépéseken és hasonló interjúkban használhatnak!

..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................

4. Írd le az alábbi székely kifejezések általánosan ismert

magyar jelentését!

Acsongat – ................................................................
Ádámbűz – ................................................................
Megbonyul – .............................................................
Napszentület – ..........................................................
Nekibojtorkodik – ......................................................
Peccs – ......................................................................
Parapács – ................................................................
Ungat – .....................................................................
Zákány – ...................................................................
Zsunál – ....................................................................
5. Sorold fel legalább öt erdélyi humorista keresztnevét,
betűrendben! Kezdd a j-től!

6. Keresd meg a képen a Szomszédnéniket!

SZUPKAY VIKTOR
 – Rólad a többiek már a tv-ben is elkotyogták, hogy
erősen irigyelhető vagy, mert olyan helyen, olyan pozíció-
ban, olyan fizetésért dolgozol, hogy „csak na”. Hát főleg
ez a vonal érdekel, a humort tulajdonképpen hagyhatjuk
is.
– Kezdjük akkor azzal, hogy átadom neked a hitelkár-
tyáimat és bediktálom a PIN-kódokat?
– Kérhetném ezt? Jó, érzem, hogy azt hiszed, viccelek,
úgyhogy most úgy teszek, mintha vicceltem volna. Szóval
mit csinálsz, mennyit keresel pontosan egy hónapban, és
hogyan fogsz számomra is felszabadítani egy széket a
tiéd mellett?
– Két éve egy energiaital-gyártó cégnél vagyok keres-
kedelmi vezető, 19 ember dolgozik nekem. Olyan, mint-
ha egy hajót kellene elirányítanom.
– Mivel látom, nem beszélsz arról, miként lehetne en-
gem felcsempészni erre a hajóra, mondd el azt, te hogy
jutottál fel rá?
– Ahogy mondani szokás, én is csupasz seggel jöttem
a világra. Anyám hatéves koromban meghalt, apám pe-
dig élte az életét, csajozott nyakra-főre. A nagyanyám
nevelt fel, apám pedig hetente egyszer meglátogatott.
– Nem volt benned harag apád iránt?
– Nem, hiszen ő volt számomra az apa. Csak mosta-
nában romlott meg a viszony, 6-7 éve nem beszélünk.
– És a nagymamád milyen volt?
 – Hihetetlenül flegma lett, mire elérte a nyugdíjkorha-
tárt. Két mondatban összefoglalta az emberek jellemraj-
zát. És ritkán tévedett. Rám úgy tekintett, mint harma-
dik fiára.
– De gondolom, túl sok időt nem töltöttél az ő szoknyája
mellett.
– Afféle utcagyerek voltam, sokat bandáztam, szomba-
tonként útnak indultunk 10-en, 15-en, és körbekerekez-
tük Kőbánya legérdekesebb, legeldugottabb helyeit.
Olyanok voltunk, mint amiket a gyerekfilmekben látsz.
Nem csináltunk semmi rosszat, csak olyanokat, amik
akkoriban kalandosnak számítottak. Társasházban nőt-
tem fel, és mindig arra vágytam, hogy családi házunk
legyen saját kerttel. Most ilyenben lakunk, de azért az is
eszembe jut olykor, hogy a fiaimnak emiatt nem adatik
meg a bandázás lehetősége.
– Nem tudom. Én társasházban lakom, a gyerekeimnek
megadatik a banda, de nem örülnék, ha ebbe beolvadná-
nak.
– Az a baj a steril környezettel, hogy nincs módod
megtanulni az utcai okosságokat. Bennem nagyon ha-
mar kialakult egy olyan reflex, hogy csak ránézek valaki-
re, és 2 másodperc alatt megmondom, át akar-e verni
vagy sem.
– Nem lehet, hogy ezt a nagymamádtól örökölted, nem
pedig az utcán tanultad?
– Lehet részben örökség is, de az utcagyerekség is so-
kat segített.
– Amúgy, aki hamar ítél, sokat is téved, nem? Veled
még nem fordult elő, hogy mellélőttél?
– Előfordult, de nem gyakran. Volt rá példa, hogy a
kép rosszabb volt, mint a valóság.
– Térjünk csak vissza oda, hogy utcagyerekből hogy
lettél felsővezető?
– Tizennyolc éves koromban azt mondta az apám,
hogy akkor holnaptól tartsam el magam. Ez volt az
érettségi ajándékom. És én így tettem. Mivel tömegkom-
munikációs fakultációt is végeztem, bekerültem a Kőbá-
nyai Kábel Tv-hez. Aztán besoroztak, később határőr let-
tem. Felvételiztem az ELTE szociológia szakára, aztán
tanítóképzőre, egyik helyre sem vettek fel. Elmentem hát
biztosítási üzletkötőnek. Két és fél évig bírtam is, de az-
tán felmondtam. Egyre inkább átláttam, hogy az életbiz-
tosítás mások lehúzásáról szól.
– Erkölcsi aggályok?
– Igen. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor az
egyik ügyfelünk, aki gyógyíthatatlan beteg volt, autóbal-
esetben meghalt, és a biztosító nem csak hogy nem fize-
tett, hanem arra hivatkozva, hogy a férj talán szándéko-
san ment neki egy fának, meghurcolta a feleséget. Ezt
akkora genyaságnak tartottam, hogy otthagytam az egé-
szet. Elmentem egy üdítőgyártóhoz üzletkötőnek, és kö-
zel 10 év alatt felküzdöttem magam rendezvénymene-
dzserré. Na, ez már majdnem haknivilág volt, folyamato-
san utaztam, nagy buli volt az az időszak. Közben sze-
reztem egy felsőfokú végzettséget, majd átmentem egy
nagy tejes céghez, és megtanultam mindent a tárgyalás-
technikáról. Aztán ide kerültem, ahol most vagyok.
– Miért nem elégedtél meg azzal, hogy jó helyen vagy jó
időben? Miért akartál még valamit?
– Az egyik őrült pillanatomban azt mondtam a na-
gyobbik fiamnak, hogy apa szerepelni fog a tv-ben.
– Na, hát ezt azért bontsd ki, légy szíves!
– Jaj, nem tudom már. Talán pont Majka volt a tv-
ben, és azt mondtam, ha ő képernyőre kerülhet, akkor
én is, vagy valami ilyesmi.
– És az eszedbe sem jutott, hogy magas rangú kollégá-
id és beosztottaid mit szólnak majd a te új karrieredhez?
– Nagyon öntörvényű vagyok, nem érdekel, hogy má-
sok mit szólnak ahhoz, hogy én mit csinálok.
– És akkor másnap besétáltál a tv-be?
 – Elmentem a Benne leszek a tv-ben válogatására.
Vicceket meséltem, röhögtek, de mondták, hogy ez nem
lesz elég. Akkor nagyon nem esett jól, de mikor láttam,
hogy kik és milyen produkciókkal jutottak be, hálát ad-
tam a sorsnak, hogy nekem nem sikerült. Aztán a have-
rok egyszer meghívtak a Dumaszínházba, Hadházi és
KAP voltak a fellépők. Én pedig el voltam ragadtatva, azt
éreztem, hogy végre vége a Sas-kabarénak, hogy végre
valami új, valami friss, valami tényleg igazán szellemes.
Akkoriban a Godot-ban hihetetlen hangulat volt, izzott a
levegő. Aztán felhívtam Litkait, úgy tudtam, hogy van
egy előzetes meghallgatás, erre akartam bejelentkezni,
de ő azt mondta, ilyen nincs, itt a közönség dönt. 2005
decemberében mentem el először Félőrültekre, nagyon
izgultam, remegett kezem-lábam. Volt vagy három neve-
tés 10 perc alatt. Litkai azt mondta, idézzem fel magam-
ban azt a három nevetést, amit kaptam, és abból kellene
a jövőben percenként csinálni egyet. Miután másodszor
is részt vettem a Félőrülteken, beneveztem a Humorfesz-
tiválra. Halál ideges voltam, kiestem az első elődöntőn.
Kern András volt az egyik zsűritag, azt mondta, látszik
rajtam, hogy sokat járok haknizni, a műsorom nőnapra
jó is, de a Rádiókabaré szintjét nem üti meg. Nem mer-
tem vitatkozni, hogy nem hogy hakni nincs a hátam mö-
gött, de kettőnél több fellépés sincs. Aztán jött az ATV-n
a Humorbajnokság.
– Azt mondd meg, hogy mi hajtott előre? Ennyi nem
annyira sikeres szereplés után nem illett volna legalább
elbizonytalanodni?
– Vizuális típus vagyok. Láttam magam előtt, hogy ne-
vetnek, és tudtam, hogy előbb-utóbb nevetni fognak.
Nem az volt a kérdés, hogy elérem-e ezt, hanem hogy
mikor. Ilyen szempontból igazán szerencsés vagyok, amit
elképzelek, az előbb-utóbb meg is valósul.
– Nem képzelnéd el, hogy én sikeres vagyok, gazdag,
és olyan elképesztően zseniális, hogy örökre bekerülök a
világmindenség történelemkönyvébe? Jó, erre nem kell
reagálnod. Csak ennyi? Hogy tudtad, előbb-utóbb úgyis
megtörik majd a jég? Ne már!
– Nyilván az is közrejátszott, hogy úgy gondoltam, szó-
rakoztató vagyok. Ha mi elmentünk a haverokkal söröz-
ni, mindig én voltam a társaság középpontja a fanyar,
szatirikus humorommal.
– A Humorbajnokság azért már elég jól sült el neked,
nem? Harmadik lettél.
– A Humorbajnokságon azért volt jó vagy inkább
hasznos szerepelni, mert találkoztam egy csomó nagy
névvel, többek között Nádassal, Dolák-Salyval, Sándor
Györggyel, és kiderült, hogy ki az, aki szívesen ad taná-
csot, ki az, aki kimondottan ellenséges stb. De hát még
nagyon másképp mentek a dolgok, én akkor még öl-
tönyben léptem fel, remegett a hangom, nagyon gáz így
visszanézve.
– Mit nyertél?
– Nyertem egy ötszázezer forint értékű sarokülőt, ami
semmire és sehova nem volt jó, ezért felajánlottam a bú-
torboltnak, hogy adjanak kétszázezer forintot, én meg
cserébe otthagyom nekik a bútort, de nem éltek a lehe-
tőséggel. Litkai a mai napig azon röhög, milyen naiv vol-
tam, hogy hittem ennek a cserének a megvalósíthatósá-
gában. Felajánlottam a Dumaszínháznak is, de nem kel-
lett, végül Hadházi vitte el, és kitette a teraszra.
– És ezután nem gyorsultak fel körülötted az esemé-
nyek?
– Körülbelül egy év telt el, Gergő ezalatt mindig bizta-
tott, hogy most még jobb, most még jobb. Aztán bekerül-
tem főműsorba, és ez nagy mérföldkő volt.
– A családod mit szólt, szól ahhoz, hogy apa vicces?
– A feleségemnek is nagyon jó a humora, nem nagyon
tudok rajta anyagot lepróbálni, de ha valami mégis beta-
lál nála, akkor az tuti, hogy a közönséget is megríkatja.
Amúgy úgy adtam el neki ezt az egészet, hogy örüljön
annak, hogy nekem olyan hobbim van, ami hozza a
pénzt és nem viszi.
– Nem gondoltál még arra, hogy csak ebből élj?
– De igen, volt is már szó erről, csak aztán nem úgy
alakultak a dolgok. Most a stand-up egy afféle biztonsági
láb. Ha valami miatt esetleg kirúgnának, és rendesen
ráállnék a hakniiparra, abból is meg tudnék élni. Félek,
ha a humorral főállásban foglalkoznék, ha tudnám, hogy
ebből kell megélnem, akkor elveszteném a lazaságom,
görcsössé válnék.
– De a másik véglet is lehet, nem? Hogy hirtelen meg-
táltosodnál, és termelnéd a jobbnál jobb anyagokat.
– Nem az a baj, hogy most nem írok, hanem az, hogy
egy picit ellustultam. Olyan ez, mint amikor az ember
meghódít egy nőt. Amíg nincs meg, addig teper, de utána
egyszer csak elmaradoznak a virágcsokrok. Sokat írok,
van vagy harminc oldal új anyagom. Csak nem tanulom
meg. A kocsiban mindig velem van az anyag, mormolom
is magamban, de még nem vagyok szövegbiztos. És amíg
egy anyagban nem mozgok magabiztosan, addig azzal
nem jövök elő. Ez egy sziszifuszi munka.
– Van rá esély, hogy kirúgnak?
– Az én esetemben erre mindig van esély, mert nagyon
erős az igazságérzetem, és udvariasságból nem tudom
elhallgatni a véleményem, vagy mást mondani, mint
amit gondolok.
– Milyen a te humorod? Te hova sorolnád, ha egyálta-
lán lehet ilyet?
– Én az asszociatív humort szeretem és képviselem,
ezért nehezebben is vagyok fogyasztható. Szívesen elme-
gyek a szürrealitás irányába. Nem célom, hogy mindenki
számára sztár legyek, nem célom, hogy mindenki imád-
jon. Az hajt előre, amikor röhögnek, és bekiabálják, hogy
ez tök hülye.
– És mindig azzal a hangsúllyal kiabálják be, amivel te
szereted?
 – Volt néhány falunap és egy mezőgazdasági-gép kiál-
lítás, ahol nem arattam valami nagy sikert. A humorom
sem tipikusan falunap-humor. Mondják, hogy nincs
rossz közönség, csak rossz humorista, de azért valljuk
be, hogy amikor nyolc gyerek rohangál a színpadon, a
közönség fele pedig osztrák, akkor nem könnyű. Az em-
ber minél többet lép fel, minél több sikeres hakni van
mögötte, annál könnyebben veszi a bukást. Ami egyéb-
ként megint nem igazán jó, nem lehetsz flegma, nem
tolhatod át a kudarcot a nézőkre és a körülményekre.
– Tudod, hogy miben fejlődtél?
– Hát, már nem lépek fel öltönyben. És bízom benne,
hogy csiszolódtak az előadói készségeim is. Korábban
nem tartottam szünetet, nem hangsúlyoztam, csak leda-
ráltam az anyagomat, és kész.
– Van még mit tanulni?
– Mindig van mit tanulni.
– Tudom, csak kíváncsi voltam, mennyire vagy nagy-
képű.
– Én például nagyon szeretném, ha fejlődne az impro-
vizációs képességem. Amit helyben találsz ki, amikor
sikerül rácsatlakoznod a közönségre, az mindig nagyon
nagyot szól. De ebben sajnos még nem vagyok túl jó.
– A kritikát hogy viseled?
– A bunkó kritikát nem bírom. Sosem írok vissza, so-
sem reagálok az ilyenekre, csak nagyon furcsa, amikor
valaki kritizál téged, de egy fél mondatot sem tud leírni
helyesen. Az viszont tök jogos, ha egy újságíró mondjuk
felhánytorgatja, hogy olyan anyagot hallott tőlem a
Godot-ban, aminek a felét már elmondtam a tv-ben. Ezt
mondtam neked… tudod, az ellustulásról. És az imádat
is tud ijesztő módon és ijesztő erővel ránk törni. Az csak
egy dolog, hogy közösségi portálokon bejelöl a tizenkét
éves kislánytól a harmincnégy éves szomorú, elvált asz-
szonyig mindenki. De amikor odajönnek fotózkodni, és
miközben a válladra könyökölnek, azt mondják, hogy
figyelj, most azt a poént nem mondtad el, amikor… pedig
azt nagyon szeretjük. Érted? Hogy betéve tudják az
anyagunkat.
– De azért jó oldala is van az ismertségnek, nem?
– Hát persze. És aki azt mondja, hogy nincs, az hazu-
dik. Amikor az ember a haverokkal sörözik, és odajön-
nek a csajok csillogni-villogni, akkor hízik az ember má-
ja. Az pedig nagyon vicces tud lenni, amikor látod, hogy
néz valaki, és szinte hallod, ahogy kattognak a fejében a
fogaskerekek, hogy honnan ismer. Van is, aki megkérde-
zi: honnan ismerem magát?
– Hogy roppant ötletesen az utolsó mondatodra csatla-
kozzak: a feleségedet honnan ismered?
– Ő a harmadik komoly kapcsolatom, tizenegy éve va-
gyunk együtt, soha nem házasodtunk össze, és soha
nem is fogunk. Amikor terhes lett a legnagyobb fiammal,
akkor minden rokon, családtag azzal jött, hogy össze kell
házasodni, mi pedig dacból csak azért sem követtük az
utasításokat. Aztán valahogy mindig volt valami, ami
elvitte az időt, a pénzt, az energiát.
– Nem féltékeny?
– Nem. Ha igen, akkor ügyesen titkolja.
– Jó lenne, ha az volna?
– Az azért egyértelmű jele annak, hogy az embert sze-
retik.
– A három gyerek se semmi bizonyíték azért. Milyen
apa vagy? Szigorú vagy liberális?
– Szubjektív. Ha jókedvem van, ha jól mennek a dol-
gok, ha éppen minden rendben, akkor kenyérre lehet
kenni. Három fiam van, mindhárom mást vár el. A há-
roméveset dobálnom kell a levegőbe, az ötévesnek mind
az ötszáz kérdésére válaszolnom kell, a kilencévesre meg
azért kell figyelni, hogy ne pornóoldalakat böngésszen.
Van bennem egyfajta kettősség: szeretem a rendet, a fe-
gyelmet, ugyanakkor fontos számomra a bohémság is.
Ha benézel a kocsimba, találsz benne rollert és kismo-
tort, de van benne bornyitó is. Egyszóval minden, ami
egy férfinek kell.
– Remélem, a csomagtartóban nem csajokat tartasz.
Erről jut eszembe, hogy mindannyian szinte kivétel nélkül
azt mondjátok, nem érdekel benneteket a pénz, közben
meg akkora a csomagtartód, mint a mi lakásunk.
– Ha kivétel akarnék lenni, akkor azt mondanám,
hogy érdekel, de egyrészt nem akarok, másrészt tényleg
nem érdekel. Mindig is annyi pénzt költöttem, amennyi
volt. Ha kevés volt, keveset, ha sok, sokat. Nem spóro-
lok, nem izgat, hogy mi mennyibe kerül. Ha meg tudom
venni és szükség van rá, akkor megveszem, ha nem vagy
nincs rá szükség, akkor nem. Aki bejön a lakásunkba,
nem talál semmi luxust. Három gyerekem van, és húsz-
éves lakáshitelem, mindig van mire költeni.
– Van olyan, amire vágysz? Ami hiányzik?
– Talán egy svéd ikerpár.
– Kor? Csak hogy tudjam, melyik ikerpárboltba kell
bemennem, miután itt végeztünk.
– Mondjuk 16-tól 40-ig.
– 16? Nem szégyelled magad?
– Azt már nem büntetik. Ahogy öregszem egyébként,
egyre szembetűnőbb, hogy nehezen találom meg a han-
got egy huszonöt év alatti nővel.
– És hát csak a hangot keresed.
– Csak a hangot. Furcsa, mert húszévesen el nem
tudtam képzelni, hogy a harminc fölötti nő még él. Most
meg nagyon is látom a harmincon túli nők szépségét.
– Más vágy? Mondjuk, ami közelebb van a valósághoz?
– Azt szoktam mondani, hogy két éven belül szeretnék
a testemből élni. Szeretném kifaragni magam. Túl sok
kalóriát fogyasztok, a bort sem vetem meg, ráadásul cu-
korbeteg is vagyok. Nem vágyom nagy bicepszekre meg
kockahasra, csak szeretnék attól a plusz húsz kilótól
megszabadulni, ami rajtam van. És tudod, mire vágyom
még? Szeretnék énekelni. Ez mindig vonzott. Esetleg
csinálnék egy saját bizniszt, egy olyat, ami kereskedelem
és marketing együtt, és ahol a saját főnököm lehetnék.
– Jó, hagyd abba! Nincs annyi jó tündér és aranyhal a
világon, amelyik ennyi kívánságot teljesíteni tudna. Azt
már tudom, mire vágysz. Mire nem vágysz?
– Az az egyik fő bajom, hogy mindig emberek között
kell lennem. A munkahelyemen a kollégák, otthon pedig
a család társaságában. Csak az autóban és az uszodá-
ban tudok a saját gondolataim között lenni. Alapvetően
antiszociális vagyok, gyűlölök érdektelen, „lufi” emberek-
re időt pazarolni az életemből. Ellenben, aki számomra
érdekes, azzal bármeddig elbeszélgetek.
– Igen, láttam is, hogy jó párszor megnézted az órádat,
amíg beszélgettünk. Te miért csinálod a stand-upot?
– Egyrészt, mert imádom. Másrészt, mert vannak per-
cek, amikor Istennek érezheted magad. Egyszer a gyere-
kei elhozták az egyik fellépésemre a mozgássérült édes-
anyjukat, mert tudták, hogy én vagyok a kedvence. Az
előadás végén azt mondta az asszony, sikerült két órára
elfeledtetnem vele az összes bánatát. Ilyenkor úgy érzi az
ember, hogy küldetése van.
ISMÉTLŐ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK

1. Gyűjtsd össze a számokat az interjúból, add össze,

majd oszd el kettővel? Hányat kaptál?

..........

2. Kösd össze kihúzó filccel az á betűket a szövegben,

majd nézd meg, milyen ábrát kaptál? A könyvet ne
mutasd meg másoknak ezután! Ha kész vagy, ugyan-
ezzel a kihúzó filccel karikázd be Szupkay Viktor fejét
azokon a képeken, amelyek őt ábrázolják!

3. Szupkay Viktornak egy 3, egy 5 és egy 9 éves fia van,

15 év múlva hány évesek lesznek a fiai, ha egyszerre
telik az idő? Hány év múlva lesz a legnagyobb ugyan-
annyi idős, mint a két kisebb összesen! Írd fel egyen-
lettel!

..................................................................................

4. Szupkay Viktornak 3 gyermeke van, és 20 éves lakás-

hitele, hány éves lakáshitel szükséges egy
4. gyermekhez?

..........

5. Melyik betűt ejtik másként Viktor nevében, mint

ahogy írják? Írd le, majd ejtsd ki!

..........

6. Keresd meg a 10 humorral, Dumaszínházzal kapcso-

latos szót! Csak vízszintesen és függőlegesen halad-
hatsz, és egy-egy betűt akár többször is felhasznál-
hatsz. Találataidat írd a kipontozott részre, a pontok
száma megegyezik a betűk számával.
 KEDVES OLVASÓNK!

Az Ulpius-ház Könyvkiadó kínálata megtekinthető a

www.ulpiushaz.hu
című honlapon.

Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról

hírlevélben
tájékoztatjuk olvasóinkat,
amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak.

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Kepets András

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető György Géza vezérigazgató