A

fordítás az alábbi mű alapján készült:

A. L. Jackson: Beneath The Stars (Falling Stars #4), 2021

Copyright © 2021. BENEATH THE STARS by A.L. Jackson

The moral rights of the author have been asserted.

Fordította
VARGA CSABA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Elvesznék benned (Nem engedlek 1.), 2019
Visszatérnék hozzád (Nem engedlek 2.), 2019
Örökké veled (Nem engedlek 3.), 2019
Csókolj meg (Szívdöglesztők 1. – Rex), 2020
Érints meg (Szívdöglesztők 2. – Kale), 2020
Ölelj meg (Szívdöglesztők 3. – Ollie), 2020
Érted dobban (Összhang 1.), 2021
Neked írom (Összhang 2.), 2021
Rád hangolva (Összhang 3.), 2021

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Németh Renáta munkája.
Szerkesztette: Komor Kata
Korrektúra: Török Tünde
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5703-08-1
 PROLÓGUS

Rhys

Hat hónappal korábban

Éltél már át te is olyan pillanatot, amiből sokkal több is kellene az

életedben?
Látszólag következmények nélküli perceket?
Kis semmiségeket?
Megtörtént, hogy közben mégis úgy érezted, most minden
megváltozhat? Hogy olyan úton jársz, melyen nem lett volna szabad
elindulnod, ám egészen egyszerűen képtelennek bizonyultál
visszafogni magad?
Azt hiszem, pontosan ilyesmit éreztem, amikor szülővárosom, a
dél-karolinai Dalton hangos, menő bárjában, az egyik bokszban
ülve a sörömet kortyolgattam, és közben Maggie Fitzgeraldot
bámultam. Az egyik legjobb barátom kishúga az ajkai közé szorított
szalmaszállal kiitta a Margaritája utolsó cseppjeit is.
Egyfajta részeg extázisban vigyorgott rám, miközben én
megpróbáltam azt a látszatot kelteni, mintha nem vettem volna
észre, hogy milyen kibaszottul dögös ez a csajszi.
– Ó, nézze meg az ember a kis piást! Nem árt résen lenned,
édesem. Ebben a pillanatban ugyanis túlságosan is boldognak tűnsz
– szóltam rá jókedvű, de érdes hangon. Már attól is elöntött a
vágyakozás, hogy egyáltalán rá pillantottam. – Nem lenne jó, ha
ölben kéne kicipeljelek innen.
– Mmhmmmm – hümmögte Maggie továbbra is a szalmaszálat
szopogatva, de olyan halkan, hogy alig hallottam meg a zajban. –
Azt hiszem, szerelmes vagyok.
Mocorogni kezdtem, és majd megölt a vágyakozás, hogy
megérintsem ezt a tiltott gyümölcsöt, miközben már amiatt is úgy
éreztem, halálos bűnt követek el, hogy itt ülök a közelében.
Az a helyzet, hogy az általános iskolában egyszer sem kaptam
csillagos ötöst a jó magaviseletem miatt.
Imádtam a tűzzel játszani.
Csakhogy…
Most más a helyzet.
Az árulás határmezsgyéjén táncoltam. Veszélyes vizeken
vitorláztam.
Jó, nem arról volt szó, hogy bármi tiltott dolgot tettünk volna.
Vagyis hát mindaddig nem szegtünk meg egyetlen szabályt sem,
míg a kiscsaj le nem lépett a mosdó felé. Amikor viszont visszatért
hozzám, a kezében egy egész kancsónyi Margaritát tartott, az arcán
pedig egymillió dolláros mosoly ragyogott.
Jókora önelégültséggel nyugtázta, hogy sikerült egy ismeretlen
béna fazont rávennie arra, hogy vegye meg neki a piát. A jókedvét
azóta csak fokozta az elfogyasztott ital.
Felnyögött, és kiszürcsölte az utolsó cseppeket is.
– Ó, jóságos egek… Mitől ilyen jó ennek az íze? Ez egész biztosan
az istenek itala – kántálta kásás hangon, miközben megpróbálta a
kancsóból az ital maradékát is beleönteni a poharába.
Nagyot nyújtózkodtam, aztán a velem szemközt ülő Maggie-re
mutattam.
– Holnap reggel már az lesz a véleményed, hogy a tequila ördögi
méreg. Biztosra veszem, brutálisan másnapos leszel.
– Tartod a homlokom, amíg hányok? – kérdezte túlságosan is nagy
lelkesedéssel.
Érdesen felnevettem.
– Te tényleg mindent megteszel azért, hogy bajba sodorj, igaz,
Maggie-ke? Ha a bátyád kideríti, mit csináltál ma este, akkor letépi a
faszomat, ami nélkül mégis mennyit érne az életem?
Megpróbáltam megőrizni a komolyságomat, amikor észrevettem,
a farkam megemlítésekor valósággal kiguvadt a szeme.
– Az nem lenne jó – suttogta felháborodva, és utána ádáz képet
vágott. – Figyelj, nem gondolod azt, hogy ideje lenne a magam útját
járni? Azzal foglalkozni, ami jólesik nekem?
Jól tudtam, Royce szerette volna aranykalitkában tartani a
kishúgát, nem utolsósorban azért, mert a lány életében rengeteg
szörnyűség történt.
Bizonyos mértékig egyet is értettem vele. Engem is elfogott az
őrült vágy, hogy megoltalmazzam Maggie-t.
Viszont a lelkem másik fele…
Szerette volna kinyitni a ketrecet, és szabadon engedni ezt a
kismadarat.
A lány egyértelműen bizsergett a vágyakozástól. Szét akarta tárni
a szárnyát, hogy felemelkedjen a bércről, és a magasban szálljon.
Valósággal felfaltam a tekintetemmel az asztal túloldalán ülő
alakot.
Fekete hajhullámok borultak karcsú vállára. A csábítás
zuhatagjaként simították végig a hátát.
Nagy, kerek és szénfekete szeme egészen különleges volt. Mintha
valaki grafitport kent volna szét a papíron. Lágy, árnyékba
burkolódzó, ám ugyanabban a kibaszott pillanatban valamiért
átható erejű is.
 Maggie Fitzgeraldból mindig is egyszerre áradt a kíváncsiság és a
félénkség.
Én mégis elsősorban arra figyeltem fel, hogy ez a kis ember
elképesztően őszinte. Na, most, ha azt vesszük, hogy én viszont egy
képmutató gazember vagyok, akkor még egyértelműbbé vált, hogy
semmiképpen sem lett volna szabad itt lennem. Maggie-nek éles
metszésű orra és még annál is határozottabb vonalú álla volt. Két
örökké piruló orcája azonban ennek dacára is teltnek tűnt. Édes kis
ajka csupán három árnyalatnyival volt sötétebb, és már szinte
pirosan ragyogott.
A bal orcáján látható parányi gödröcske miatt kis híján
megőrültem.
Mintha egy testet öltött csodát bámultam volna.
Tüneményes!
Csakhogy ez a kis szirén még csak nem is sejtette, hogy mennyire
veszélyes lehet.
Olyan arccal bámult rám, mintha őszinte választ várt volna az
előbb feltett kérdéseire.
– Szerintem bármi olyasmit megtehetsz, amitől boldog leszel –
nyögtem ki végül fájdalmas őszinteséggel. Belekortyoltam a
sörömbe, és az üveg fölött bámultam a lányt.
Maggie a pillantásával minden mozdulatomat követte.
Mintha az emlékezetébe akarta volna vésni őket.
Vagy arra vágyva, hogy a részükké válhasson.
– Na, de mi van akkor, ha csak most jövök rá, mindez mit
jelenthet?
– Ebben az esetben biztos lehetsz abban, hogy útközben jó pár
balfogást elkövetsz.
A gyomrom görcsbe rándult a rám törő vágyakozástól, ám én nem
törődtem vele. Hétszentség, hogy én nem leszek Maggie egyik
ballépése sem.
Őszintén?
Az a helyzet, hogy ma este csak titokban és bizony engedély
nélkül lógtunk be ide.
Csak azért, mert a koncert plakátjaira kiírták, kizárólag tizennyolc
éven felülieknek való, az még nem jelentette, hogy ne lett volna száz
százalékig tiltott, amit tettünk. Nem kételkedtem abban sem, hogy
Royce letépné a fejem, ha kiderítené, hova hoztam a húgát.
Ez a kislány amúgy húszéves.
Vagyis tizenkét esztendővel fiatalabb nálam.
Abban a pillanatban, hogy besétált a városunkba, mert segíteni
szeretett volna előkészíteni Royce és az együttesünk énekesnőjének
az esküvőjét, oly módon bilincselt le, amit egyszerűen nem
engedhettem meg neki.
– Hogy a fenébe vettél rá mindenre? – mormogtam jókedvű
ugratással.
Annyira cuki volt, ahogy felvonta a szemöldökét. Az elképesztően
sötét szemében felvillanó édes ragyogástól sajgás hasított a
szívembe.
– Tessék? Te nem akarsz velem együtt elkövetni pár ilyen
ballépést? Én meg eddig azt hittem, hogy haverok vagyunk –
ugratott.
Na, egészen pontosan ezzel a módszerrel csábított le ide.
Most már az egész arcán ott ragyogott az a bizonyos mosoly, és
kiderült róla, a világon egyedül ez a fegyver képes megtalálni a rést
a páncélzatomon.
Abban a pillanatban megértettem, semmitől sem riadnék vissza
azért, hogy ezt a mosolyt láthassam a bájos arcon tündökölni.
– Ó, Maggie-ke, mi nagyon is haverok vagyunk.
 Kinyújtotta a kezét az asztal fölött, és a margaritás poharát
hozzákoccintotta a sörösüvegemhez.
– Igyunk a balfogásainkra! – mormogta.
Energia szikrázott a levegőben. Villámcsapás. Megint pontosan azt
éreztem, amit mindig, ha a lány felbukkant a közelemben.
Mintha egy egyszerre megnyugtató és feltüzelő áramütés lett
volna.
A bár árnyai keresztültáncoltak az arcán. Maggie belemosolygott
a villódzó fényekbe, amitől megmozdult az az ennivaló gödröcskéje.
Basszuuuus!
Olyan jó lett volna megérinteni.
Megkóstolni.
Vadul megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek, miután ez a
nőszemély egyetlen pillantásával elbűvölt.
Nem számít, hogy félúton járok a pokol felé, őt akkor sem fogom
megérinteni. Akkor ugyanis expresszvonaton vinnének le a
fortyogó üstök közé.
Maggie közelében úgy éreztem magam, mintha biztonsági háló
nélkül egyensúlyoznék egy nagy magasságban kifeszített
drótkötélen. Ha megingok, végem.
A helyzet izgalmas és veszélyes volt.
Sokkal jobb lett volna, ha egy golyóálló üvegfal túloldaláról
bámulom csak a lányt.
Kiszippantott egy kortyot, és egy pillanatra gyász villant a
szemében.
Démonok táncoltak a fejében.
Egyértelműen úgy éreztem, ez az emberke képes átlátni rajtam.
Belém néz, és akkor megpillantja mindazt, amit semmiképpen sem
mutathatok meg neki.
– Tulajdonképpen hogy vagy, Maggie? – Pokoli dolgok álltak a
háta mögött.
Őrült baromságok. A végjátékra a múlt héten került sor, és közben
mind majdnem kikészültünk. Talán részben emiatt is hoztam le ide
a bárba. Úgy éreztem, tehetnék érte valamit. Felvidíthatnám.
Kikapcsolódhatna.
Maggie kiengedte a szájából a szalmaszálat és ráharapott az alsó
ajkára, miközben a fejét oldalra hajtva, fájdalommal teli tekintettel
nézett rám.
– Szeretnéd tudni, hogy igazából mit érzek, Rhys?
Nyeltem egy hatalmasat, mert összeszorult a torkom.
– Persze. Azt hiszem, igen.
Oldalra pillantott, aztán szénfekete tekintetével a szemembe
nézett.
– Úgy érzem, összezúztak. Aztán megszabadultam. Elönt az
elképesztő megkönnyebbülés, hogy tényleg lehullottak rólam azok a
láncok, és most már végre élhetek. Közben azért rettegek, mert nem
tudom, hogyan legyek szabad. Arra viszont készen állok, hogy
megpróbáljam.
Rezzenéstelenül nézett a szemembe.
Annyira őszinte. Annyira tisztességes. Annyira más.
Képtelenség lett volna nem felfigyelni a lelkében égő fájdalomra
vagy a szemében tündöklő reményre.
– Sajnálom, Maggie – mondtam. – Kibaszottul sajnálom.
Halvány ráncok jelentek meg a homlokán.
– Ne tedd, mert én sem teszem.
– Ugye tudod, hogy csodálatos vagy?
Félénken lesütötte a szemét, és piszkálni kezdte az üres poharát.
– De hát igazából nem is ismersz.
Közelebb húzódtam hozzá.
– Komolyan? Én meg azt hittem, hogy haverok vagyunk.
 Hagytam, hogy jókedvű kihívás csengjen a hangomban, és
örömmel láttam, hogy Maggie arcát elönti a pír.
Kicsit megvonta a vállát és rám pillantott.
– Tudod, hogy mire gondolok. De… Azt akarom, hogy… Barátok
legyünk. Jó barátok. Hogy megismerhess.
Mintha csak egy titkot osztott volna meg velem.
Mint aki fél, hogy később megbánja a vallomását.
Pontosan az lesz, ha túl közel kerül hozzám.
Kiittam a söröm maradékát, az üveget letettem az asztalra,
mielőtt kimásztam volna a bokszból. Kihúztam magam, és
odaléptem a lány mellé.
Árnyékom ráborult e kedves apróságra, aki egész parányinak tűnt
a boksz félhomályában.
Vajon felfigyelne a veszélyre? Ha jobban belém néz? A
tudatalattija valahogy képes leadni a vészjelzést, ami miatt
betartotta a három lépés távolságot tőlem? Csakhogy ugyanez
ellenállhatatlanul odavonzott hozzá.
Felé nyújtottam a kezem.
– Gyere ide, te kis édes!
A tenyeremre meredt, mielőtt megragadta volna.
Kisült az energia.
Belehasított a levegőbe.
A kibaszott lángolás.
Basszus!
Ez a lány!
Felszegte az állát, miközben felnézett rám, és játékos jókedv ült ki
az arcára.
– Táncolni akarsz velem, cowboy?
– Milyen cowboy?! – úgy kérdeztem, mint aki megsértődött. – Hát
nem tettem teljesen egyértelművé? Én a bika vagyok… Bizony, a
bika, édesem.
Kuncogva hátrahajtotta a fejét, és az arcán felragyogó mosolytól
kis híján térdre rogytam.
– Azt hiszem, egy szép napon beújítok magamnak egyet, Rhys.
Fogok magamnak egy olyan cowboyt, és ideköltözök Daltonba.
Szülök vagy öt kölköt és lesz tíz lovunk. Megveszek egy régi nagy
házat, ahol állandóan akad tennivaló. Mindörökre eljövök Los
Angelesből. Magam mögött hagyom az egészet. Ugye milyen jól
hangzik?
Halkan, kissé kásás hangon suttogott az álmáról.
Érdesen felnevettem, és egyik karommal átöleltem a derekát.
– Komolyan? Úgy tűnik, máris megvan az első ballépésed.
– Vagy talán ez lesz a lehető legjobb, amit tehetek.
A feje búbjához szorítottam az orrom.
Tűz.
Már nemcsak játszottam vele, hanem mezítláb táncoltam a
parázsban.
Közben felvezettem a lányt a táncparkettre. Ahogy azt korábban
már említettem, nem igazán mennek nekem a megfontolt döntések.
Teljesen a vágyakozás és a mohóság rabja lettem.
Körülöttünk kavargó párok táncoltak. Egymáshoz értek a pörgő,
továbblebbenő testek.
Két karomba zártam Maggie-t.
Benzin ömlött a lángokra.
Olyan nyers vágyakozás marcangolta a lelkem, amihez hasonlót
még sohasem éreztem.
Ostoba módon megpróbáltam nem törődni vele. Úgy tenni,
mintha nem lenne fontos.
Mintha a kibaszott szívem nem remegett volna meg, amikor
Maggie felnevetett.
 Talán nem vigyorogtam vissza rá, ahogy fülig érő szájjal
mosolygott?
Hátradöntöttem, mire felkiáltott, aztán hangos kacagással
jutalmazta meg, ahogy jól megpörgettem.
– Isten adta tehetséged van ehhez, tudod? Benne van a
countryzene a lelkedben, kedvesem. Azt hiszem, ideje lenne
lelépnünk, hogy vegyünk neked egy pár csizmát.
Rám vigyorgott.
– És egy olyan cuki cowboyt is?
Jót kuncogtam, pedig közben teljesen kikészített az a gondolat,
hogy át kellene engednem az egyik seggfejnek. Vérbe borult a
szemem, amikor felvetődött bennem, hogy valaki más keze tapad
rá.
Éppen ezért úgy táncoltam vele tovább, mintha éppenséggel erre
születtem volna.
Az együttes most egy lassú dalba kezdett. Maggie a legcsekélyebb
habozás nélkül átkarolta a nyakam. Az arcát hozzányomta a
mellkasomhoz.
– Mire vágysz ebben az életben, Rhys?
Alig mozogtunk, csupán lassan ringattuk a csípőnket.
– Arra, hogy befusson a bandánk. Semmi más nem számít, csak
ez.
Úgy éreztem, hogy szinte a teljes eddigi életünk során ezért
küzdöttünk.
– Meg persze arra, hogy az anyukám boldog legyen – tettem hozzá
vágyakozó nevetéssel. – Földig rombolom a régi házát, és építek a
helyére egy hatalmasat. Ez a célom.
Talán fel is gyújthatnám az otthonom, hogy így elhamvadjon a
bent rejtőzködő sok iszonyatos emlék.
Maggie együttérző hitetlenkedéssel mordult fel.
 – Tényleg nem sikerült felfognod, hogy az együttesetek már
befutott? Hat hónap múlva már úton lesztek Savannah-ba, hogy
felvegyétek a nagylemezeteket. Mindenki megismeri a nevedet,
Rhys Manning.
Úgy nézett rám, mintha büszke lenne erre.
– Na, pontosan. Amúgy pedig ki tudna elfelejteni engem? –
Hagytam, hogy öntelt vigyor üljön ki az arcomra.
Kipirult az orcája, ám ennek dacára sem sütötte le a tekintetét.
– Az lehetetlen volna. Te felejthetetlen vagy – suttogta. Utána
elvigyorodott, és huncutság vegyült a hangjába. – Észrevetted, hogy
milyen sok nő bámul téged? A pokolba is, lehet, hogy egyedül kell
hazamennem, mert ez a rengeteg csajszi mind rád van gyógyulva.
Azt hiszem, hárman vagy négyen közülük máris azon törik a
fejüket, mivel csaljanak be engem a mosdóba, hogy ott jól fejbe
kólintsanak. Eltennének láb alól, hogy közelebb kerülhessenek
hozzád.
Magamhoz öleltem.
– Komolyan azt hiszed, hogy ejtenélek?
– Hát… Nézzük csak… Itt van a barátod kishúga, aki addig szekált,
míg el nem hoztad magaddal, meg az a rengeteg dögös spiné, akik
pontosan tudják, hogy kell egy hozzád hasonló pasival bánni.
Nyugtalanná vált, bár a hangja továbbra is jókedvűen csengett.
Megpróbálta azt a látszatot kelteni, mintha az a sok csaj nem is
érdekelné, és nem lenne kiakadva, ha rájuk gondol.
Jól éreztem.
Pontosan tudtam.
Mind a ketten kihajóztunk azokra a veszélyes vizekre.
Felemeltem a kezem, és az ujjam hegyét végighúztam az arcán.
Csak egy hajszál választott el attól a gödröcskétől, amiért odaadtam
volna az életem.
 Vakmerő, mohó játszmába kezdve.
– A nyomodba sem érnének, Maggie. Nem bizony – feleltem
megjátszott jókedvvel, azt remélve, semmi olyan nem csúszik ki a
számon, amit később meg fogok bánni. – Ezenfelül nem hallottad
azt a közmondást, hogy a barátság többet ér a puncinál?
Galádul rávigyorodtam.
Maggie felkacagott, elpirult, mosolygott, és basszus, lenyűgözött a
cukiságával.
– Nem… Még sosem hallottam ilyesmit. Ezek szerint akkor
rendkívül jó barátod vagyok. – Hagyta, hogy némi kihívás is
beszivárogjon a hangjába.
Szerettem volna elsüllyedni benne.
Teljesen belemerülni.
Elveszni.
Basszus!
Vissza kell fognom magam.
Eddig és ne tovább!
Ingoványos talajra értem.
Gyorsan vékonyodott a drótkötél, amin egyensúlyoztam.
Ismét megpörgettem a lányt. Ezúttal csak lassan, cseppet sem
törődve a zene ütemével. Maggie és én a saját ritmusunkra
mozogtunk. Hátulról odahúztam magamhoz, és egy kézzel átöleltem
a derekát.
– Mi ilyen jó barátok vagyunk – mormogtam bele a fülébe, azon
töprengve, van-e bármi értelme is annak, hogy letagadjam, mit is
művel velem.
Meg hogy mire vágyok.
Itt van ez a csendben növekvő energia. Az egyre erősebb vihar.
Tudtam, ennél nem mehetek tovább.
 Csúnyán elbántak ezzel a kedves, jószívű és ártatlan teremtéssel,
én pedig kurvára nem akartam akár csak a legcsekélyebb
mértékben is további fájdalmat okozni neki. Még akkor sem, ha
most csak egy kis bulira és kikapcsolódásra vágyott. Bár én éppen
az ilyesmiben voltam jó, erősen kételkedtem abban, okos dolog
lenne-e, ha velem lazítana egy nagyot.
Hat hónap múlva mindannyian a Tybee-szigeten leszünk, hogy
felvegyük a lemezt. Royce azért jön oda, mert feleségül vette az
énekesnőnket, Emilyt. Egy ideje arról tárgyaltunk a bandájával, a
Riot of Roseszal, hogy kéne együtt is csinálni valamit, ezért
valószínűleg ők is ott lesznek.
Ebből pedig az következik, hogy Maggie is egész biztosan beállít,
éppen ezért a lehető legnagyobb ostobaság lenne kivetkőzni
önmagunkból, mivel egyikünknek sincs szüksége effajta
bonyodalmakra.
Ezenfelül… A jó kis bulizás lehetőségétől nem fognának el ilyen
érzelmek.
A lány felsóhajtott, és ismét nekiszorította az arcát a
mellkasomnak. Olyan erővel ölelt magához, hogy eltűnt kettőnk
között a távolság, és úgy tűnt, mintha valósággal megpróbálna
belém olvadni.
Igazából nem is hallottam meg a szavait, viszont megéreztem,
ahogy belelehelte a kérdést a bordáimat ostromló szívembe.
– Na és mi az, amire te vágysz valójában, Rhys? A képmutatáson
kívül. Túl azon, hogy híres legyél. Túl a zenén. A sok pénzen.
Vissza akarom csinálni.
Hogy eltűnjön a fájdalom.
Jóvátenni a bűnöm.
Lehetetlen.
Ehelyett inkább egy másik vágyamat mondtam el:
 – Egyszerűen csak élvezni akarom minden napom. Jobbá tenni a
körülöttem lévők életét.
Még erősebben átölelt, és a teste hozzám tapadt, amikor felnézett
rám.
Forrón és szorosan.
Ez annyira helytelen, ám ugyanakkor egyértelműen helyénvaló
helyzet volt.
Istenem! Milyen mocskos szemétláda vagyok! Kőkeménnyé vált a
farkam, zihálva kapkodtam levegő után, és szerettem volna
végigsimítani a testét.
Engedve a vonzerőnek, odahajoltam hozzá.
Összeért az orrunk.
Szétnyílt édes, csábító ajka, és vadul lüktetett a pulzusa.
A szemében felvillanó vágy és ártatlanság egyértelművé tette,
hogy nem játszadozhatok vele.
Basszus!
Meg akartam csókolni.
Felfalni.
Megmutatni neki, mennyire gyönyörű.
Rászolgált a rajongásra.
Én azonban jól tudtam, hogy nem kezdhetek ilyen játszmákba.
Nem érinthetem meg a kincseket. Én ugyanis csak a dolgok
bemocskolására és megrontására vagyok képes.
Erőnek erejével kiemelkedtem a kéj ködéből, lehámoztam
magamról a vonzó kis testet, és egy képmutató álvigyort erőltettem
az arcomra.
– Hugyoznom kell.
Zseni vagyok!
Az lesz a legjobb, ha egy sötét tahónak tart, aki ráadásul
modortalan is. A nagyvilágban már ezer olyan nő akad, aki
tanúsítaná, hogy tényleg ilyen vagyok.
Maggie elkomorodott.
Na, igen.
Nekem is ahhoz lett volna kedvem.
Megszorítottam a vállát, mintha egy gyerekhez beszélnék.
– Mi lenne, ha visszamennél a bokszunkba? Rögtön jövök, hogy
kifizessem a számlát. Szerintem mára ennyi éppen elég volt.
Zseni vagy, Rhys. Tegyél rá még egy lapáttal!
– Persze. Na, igen. Rendben – mormogta, zavarba jőve a váratlan
fordulattól.
Ismét ráharapott az alsó ajkára, lesütötte a tekintetét, és basszus,
egy pillanatra elöntött a gyűlölet amiatt, hogy a lány esetleg arra
gondol, ellököm magamtól, amit kínál. Bármi legyen is az.
Valójában szívességet teszek neki.
– Mindjárt jövök. – Gyorsan belevetettem magam a tömegbe,
mielőtt valami ostobaságot követhettem volna el. Odasiettem a férfi
WC-hez. Megpróbáltam valamennyire összeszedni magam.
Felidéztem azt az ötezer kibaszott okot, ami miatt nem érinthetem
meg.
Nem, te faszfej! Cseppet sem lenne helyes egyéjszakás kalandba
bonyolódni a barátod húgával. Előfordulhat, hogy ez volna az életed
legnagyobb balfogása.
Nekem elhiheted, volt már annyi ballépésem, hogy ebben az
életben ne legyen szükségem többre.
Bent egyből odamentem a mosdóhoz, hideg vízzel megmostam az
arcom, és vettem néhány mély, megnyugtató lélegzetet. Amikor
végre sikerült visszaszorítanom a tomboló vágyakozást, kimentem
és végigsiettem a folyosón.
Belevetettem magam a tömegbe, ami már tízszer olyan sűrűnek
tűnt, mint amilyen az előbb volt.
 Egymáshoz értek a testek.
Mohón és vadul.
Általában nagyon élvezem ezt a zűrzavart, ám most váratlanul
rossz előérzetem támadt.
Elakadt a lélegzetem.
Bizseregni kezdett a kezem.
Le kell lépnem innen.
El kell futnom önmagam elől.
Oda kellett volna figyelnem a tudatalattimban felhangzó
vészjelzésekre.
Keresztülfurakodtam a nyüzsgésen a bokszunk felé.
Majdnem megbotlottam, amikor a tömegből kirobbanva
észrevettem, hogy egy seggfej az asztalunk előtt állva szinte
rányáladzik a lányra.
Maggie behúzódott az árnyékba, miközben ez a mocsok az
asztalra támaszkodva valamilyen béna dumával bepróbálkozott
nála.
A semmiből őrjöngő harag zúdult rám.
Mintha hasba vágtak volna.
Egyszerűen nem lett volna jogom ilyen mohó birtokvágyat érezni.
A kettőnk közötti összeköttetés szikrázva megremegett, és
belesimult a lelkembe.
Megpróbáltam elfojtani a haragom.
Végül is nem egy kisgyerekről van szó. Maggie képes meghozni a
maga döntéseit.
Az ösztöneim valamiért mégis azt harsogták, hogy ez a helyzet
nagyon nincs rendben.
Vadul megdörzsöltem az arcom, hogy valahogy elcsitítsam a
lelkemben tomboló zűrzavart.
Maggie arcára kiült a megkönnyebbülés, amikor észrevette, ahogy
felbukkanok az asztal fölé hajoló seggfej mögött.
– Hé, kedvesem, kész vagy? Leléphetünk innen? – kérdeztem, de
úgy, mintha jogom lett volna így bizalmaskodni. Ezzel akartam a
faszi tudomására hozni, hogy gyorsan le kéne koccolnia.
Sikerült megőrizni a hidegvérem.
De csak addig, míg meg nem pillantottam a szemétláda arcát!
Jéggé dermedtem.
Kihagyott a szívem.
Rám tört a döbbenet.
A félelem.
A harag.
A szenvedés.
Egyetlen pillanat elegendő volt ahhoz, hogy a múlt minden
démonja rám támadjon.
Sikoltva megsemmisüléssel fenyegettek.
A döbbenetet őrjöngő düh követte. Nem maradt hely bennem a
józan gondolatok számára, mert csakis arra vágytam, hogy torkon
ragadjam ezt a mocskot, és ne engedjem meg neki, hogy újra
levegőhöz jusson.
Azonnal nyakszirten ragadtam, és gyilkos haraggal ezt suttogtam
a fülébe:
– Te meg mi a faszt csinálsz itt?!
Csak annyira mozdította meg a fejét, hogy felfigyelhessek
önelégült arckifejezésére. Egyből megértettem, hogy a felbukkanása
nem a véletlen műve volt.
– Csak felkérem táncolni ezt a csinos lánykát. Talán kifogásod van
ellene?
Tudtam, tisztában van azzal, hogy megszegtem a szabályokat.
Hogy átléptem a vörös vonalon.
Azért jött ide, hogy a számlám kiegyenlítésére kényszerítsen.
Szorosabbra húzza a torkom körül a mindörökre rabigában tartó
láncokat.
Megcsikordult a fogam, és a rám törő emlékek miatt elöntötte a
sav a torkom. Megpróbáltam uralkodni magamon, felölteni
megszokott álarcom. Szerettem volna laza, semmivel sem törődő
fickóként viselkedni.
Csakhogy ebben a pillanatban az a valaki nem létezett.
– Húzz innen a picsába! – vicsorogtam rá, szembeszállva a rám
törő szédüléssel.
Elém villant az a női arc.
Elfogott a hányinger.
Ilyen az, ha valakit elnyel a víz, és olyan mélyre kerül, hogy azt
sem tudja, merre van a felfele.
Megfulladok.
A fickó ádázul felröhögött és szembefordult velem. Olyan jó lett
volna egy ökölcsapással letörölni önelégült arcáról a gyűlöletet.
– Hűha. Igazi zsarnok vagy! Nem gondolod, hagynunk kellene,
hogy a hölgy döntsön? Vagy talán őt is meg akarod gyalázni?
A fájdalmas dühtől elsötétült előttem a világ.
Egy kézzel megmarkoltam a faszi gallérját.
– Azt mondtam, hogy húzz innen a picsába! Tűnj el ebből a
városból! – hörögtem olyan hangon, mintha borotvaéles
üvegszilánkokkal lett volna tele a szám.
Maggie váratlanul ott állt mellettem.
Keze gyengéden a karomra simult.
Az érintésével kiemelt a kábulatból.
– Rhys… – mondta halkan. Megnyugtatóan. Lehet, hogy képes
lenne megérinteni engem a sötétben? – Éppen az előbb mondtam
neki, hogy nem egyedül vagyok. Semmi baj. Szerintem menjünk,
rendben? Semmi gond.
Összevont szemöldökkel vettem egy mély lélegzetet és félrelöktem
a gazembert, miközben legszívesebben a torkának ugrottam volna.
Hogy lezárjam az ügyet.
Fél szemmel rá figyelve a zsebembe nyúltam, és előhúztam pár
bankjegyet, hogy kifizessem a fogyasztásunkat. Odadobtam őket az
asztalra, majd figyelmeztetően a seggfejre mutattam:
– Nagy ívben kerülj el minket!
– Vicces. Ugyanezt én is kérhetném.
Ez bizony fenyegetés volt.
Megpróbáltam nem is törődni a ki nem mondottakkal, hanem
ehelyett egy dühös pillantást vetve az öntelt alakra, megragadtam
Maggie kezét, hogy kivonszoljam innen.
Egy lépést sem tudtam megtenni, amikor utánam szólt.
– Ki ez a csaj, Rhys? A ma esti punci, vagy talán az új barátnőd?
Hümmm. Szerintem ez a csaj a kedvesed, igaz? Láttam ám, hogy a
kocsidból szállt ki. Mit gondolna rólad, ha tudná az igazat?
Mire észbe kaphattam volna, máris rávetettem magam.
Elvakulva.
A perzselő düh félresöpörte a megfontoltságot. Az őrjöngéstől
beszűkült a világ.
A seggfej még akkor is öntelten mosolygott, amikor nyakszirten
ragadtam, és az arcát belecsaptam az asztal lapjába.
Fel kellett volna figyelnem az elégedettségére, ám túlságosan is
nagy örömöt jelentett, ahogy az orra megreccsent a deszkán. Az
asztal megremegett, üres poharaink felborultak és a padlóra
zuhantak.
Összetört az üveg, én pedig hagytam, hogy elragadjanak az
indulataim. Két kézzel megmarkoltam hátul az ingét, és magam felé
fordítottam.
 Vér ömlött az orrából, elöntötte a száját és lecsöpögött az álláról.
– Semmit sem jelent nekem ez a lány! Semmit! – hörögtem
zihálva, mialatt az öklöm újra lecsapott.
Aztán megint.
Egyre erősebben.
Teljesen kivetkőztem magamból.
Őrjöngtem.
Mintha így ki tudtam volna törölni Maggie-t az agyából.
Hogy megkíméljem a lányt a fájdalomtól. Ne tudja meg, ki vagyok.
Az a faszfej meg csak vigyorgott, ahogy ütöttem.
Fehér fogát vér mocskolta be.
Közben éreztem, hogy a szavaim összezúzták Maggie szívét.
Akkor is ezt kellett tennem.
Nem kockáztathattam.
Nem engedhettem meg magamnak.
Talán nem volt eleve világos, mivel jár, ha a közelében vagyok?
A barom nyöszörögve a földre rogyott. Még most is vigyorgott,
mert tudta, hogy ő nyert.
Sikerült tökéletesen végrehajtania a tervét.
Térdre rogytam és hörögve levegő után kapkodtam. Elhallgatott a
zene, és a bárban mindenki körénk gyűlt, hogy testközelből
láthassa, milyen szörnyűséget követett el ez a jókedvű fickó.
A kibaszott Rhys Manning!
A legtöbben videóztak, vagy fényképeket készítettek.
Basszus! Tekintetemmel a lányt kerestem.
Ötméternyire állt, ahova elrángatta az egyik kidobóember. Két
kézzel szorította Maggie vállát, hogy visszatartsa. Fáradt
tekintetemmel a fájdalommal és összezavarodottsággal teli
szénfekete szempárt kerestem.
 – Sajnálom – mondtam némán.
Két újabb kidobó csörtetett oda hozzám.
– Ne mozdulj, bazd meg!
Az egyik hátulról megragadott és visszarántott.
Nem tanúsítottam ellenállást.
Hagytam, hogy lenyomjon arccal a mocskos padlóra, és
hátracsavarja mind a két karom.
Nem tudtam, milyen sokáig szorított így le, de aztán meghallottam
odakintről a szirénákat. Az emberek tengere szétnyílt, amikor
megérkeztek a rendőrök és a mentősök.
Megbilincseltek és talpra rángattak.
Maggie rám meredt.
Megbántott tekintettel, tehetetlenül.
Bánat hasított a szívembe.
Szerettem volna odamenni hozzá.
Elmondani neki, hogy sajnálom.
Nem gondoltam komolyan, amit mondtam.
Csakhogy ez volt a legjobb megoldás.
Így volt a legjobb.
Tulajdonképpen mi a fenéért lepődtem meg?
Hiszen az ilyesmi elkerülhetetlen.
Én elpusztítom a jót.
Összetöröm a szépet.
Hiszen ez már az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt. Vagy
nem?
Én voltam az az út, amin nem lett volna szabad elindulni. A
zsákutca. A messzeségben lesben álló katasztrófa, és ez a lány még
csak nem is sejtette, hogy mi vár rá.
Én viszont nem voltam hajlandó magammal rántani Maggie
Penelopét.
 1. FEJEZET

Maggie

Hat hónappal később

Kutyából nem lesz szalonna? Egy gazfickó sosem javul meg?

Úgy tűnik, hogy Rhys Manning, vagyis a Carolina George

basszusgitárosa és a hatalmas lemezkiadó vállalat, a Stone
Industries legújabb kedvence képtelen megváltozni. A
következő hónap végén állítják bíróság elé, mivel
szülővárosában, a dél-karolinai Daltonban közbotrányt
okozott és rátámadt egy helyi bár vendégére.
Úgy tűnik, hogy a karizmatikus előadóművésznek számító
Manning, akinek az útját szétdobált női bugyik és darabokra
zúzott szívek jelzik, előszeretettel keveredik verekedésekbe és
kocsmai összetűzésekbe.

A Celebrity Spread magazin kiderítette, hogy a country-rock

zenét játszó gitárosnak igencsak hosszú a bűnlajstroma.
Eddig már öt alkalommal tartóztatták le, és kétszer is kisebb
büntetésre ítélték. Manningre most akár hat hónapnyi börtön
is várhat. Az év folyamán korábban a Carolina George
bejelentette, hogy elkészítik első nagylemezüket egy óriási
 kiadónál, a Stone Industriesnél. Az album megjelenése az idei
télre várható, bár az együtteshez közel álló forrásaink
meglehetősen szűkszavúnak bizonyultak azzal kapcsolatban,
hogy a csapat pontosan mikor vonul be a stúdióba. Amikor a
Manning kilépéséről szóló pletykák vihara rázúdult a
közösségi portálokra, miután a basszusgitáros eltűnt a
rivaldafényből, a Carolina George a következő hivatalos
bejelentést tette: „Az együttesünk egy igazi család,
függetlenül attól, hogy vérrokonok vagyunk-e, vagy sem. Ez
Rhys Manningre is vonatkozik. Nélküle nem lennénk azok,
akik vagyunk. Szilárdan hisszük, hogy önvédelemből
verekedett, és száz százalékig kiállunk mellette.”

Csakhogy a letartóztatásakor Rhys Manningen nem látszottak

sérülések.

Az együttes sok millió nézőt nyűgözött le, amikor tavaly

felléptek az ACB díjátadóján. A rajongóik kétségbeesetten
várják a folytatást.
De vajon Rhys hagyományosan zabolátlan viselkedése
képes lesz vakvágányra küldeni a Carolina George lenyűgöző
pályafutását, vagy e zűrzavar miatt még jobban fellángol a
csapat alkotóerejének tüze? Nemsokára választ kapunk e
kérdésekre.

Összeszoruló torokkal ismét elolvastam a múlt héten megjelent

újságcikket, miközben az úti célunk, a Tybee-sziget felé száguldó
fekete luxusterepjáró hátsó ülésén kuporogtam.
Testemben lángoltak az idegek.
Az izgatottság és a rémület vihara tombolt bennem.
 Azt hiszem, végre megértettem, miért olyan fájdalmas, ha
belezúgunk valakibe.
Függetlenül attól, hogy az életem során most először történt
ilyesmi velem, mégis felismertem, mire utal az, hogy úgy érzem, egy
egész téglarakás súlya nehezedik a mellemre. Egyértelmű volt,
miért sajog a szívem, és mitől tűnik úgy, hogy mindjárt
megfulladok.
Mintha vasmarok szorítaná a torkom.
A lelkem egy része kétségbeesetten vágyott Rhysre. Tudni
szerettem volna, hogy jól van, egészséges, mialatt a másik felem
még mindig attól szenvedett, amit ez az alak elkövetett ellenem.
Nem mintha együtt jártunk volna, vagy bármi ilyesmi.
Nem voltak illúzióim.
De esküszöm, valami akkor is ott szikrázott közöttünk.
Bármi is legyen, nagyobb volt, mint mi ketten együtt.
Azért könyörgött, hogy vegyünk tudomást róla.
Rhys viszont… Egyszerűen megőrült.
A legcsekélyebb ok nélkül véresre verte azt a fickót.
Miközben szörnyűségeket mondott rólam.
A szavai belém martak, belém hasítottak.
Utána meg?
Semmi.
Némaság.
Az elmúlt hat hónapban egy szót sem hallottam Rhys Manning
felől.
Minden elnémult.
Így aztán kénytelen voltam ezzel beérni – hogy az interneten
kémkedjek utána.
Faltam az összes cikket, amit róla találtam. A hashtagjeit
kerestem, akárcsak egy pillantás kedvéért is. Éjjel-nappal az ő
zenéjét hallgattam.
De béna vagyok!
Csakhogy nagyon is úgy tűnt, mintha elnyelte volna a föld.
Egész idő alatt alig néhány fénykép bukkant fel róla – az egyiken
az anyukája mellett láttam a szülővárosában, néhány másikon
pedig olyan nők társaságában, akik a régi képeiket posztolták újra.
Aggódtam. Rhys miatt.
Lehet, hogy bajban van?
Előfordulhat, hogy a verekedéskor az elméjét megszálló démonok
teljesen meghódították a szívét és a lelkét?
Leigázták?
Én pedig képtelen vagyok arra, hogy kimentsem a mélyből.
Az ülésen mocorogva megpróbáltam összeszedni magam.
Arra összpontosítottam, hogy mindez nem az én feladatom.
Hiszen éppen csak hogy haverok voltunk.
Emellett ugye ott volt még a magam rengeteg baja is. Igaz?
Egyedül a jó isten a megmondhatója annak, milyen sok nehézséget
zúdítottam magamra.
Belenyúltam a retikülöm legfelső zsebébe, és ujjheggyel
megsimogattam az odarejtett parányi papírból hajtogatott kacsát.
Éreztem kopott éleit.
A csoportterápián készítettem. Azt kellett volna jeleznie, hogy a
résztvevők képesek új alakot adni az életüknek. Olyanra formálni a
mindennapjaikat, amilyennek szerettük volna őket. Elfogadtuk,
hogy rossz lapot kaptunk a sorstól, ám igenis elég erősek vagyunk
ahhoz, hogy új úton induljunk tovább.
Annak idején azért a kacsát választottam, mert könnyű volt
elkészíteni. Volt azonban benne valami, ami miatt mind a mai napig
megtartottam és mindenhová magammal vittem. Arra
emlékeztetett, hogy a magam ura vagyok.
Na, persze.
A démonjaim talán még mindig rám vadásztak, ám én mindent
megteszek azért, hogy rendbe jöjjön az életem.
Talán megéri majd, hogy küzdöttem.
A középső ülésről előttem ülő bátyám, Royce keserűen
felsóhajtott.
– Tényleg nem tudom, hogy jó lesz-e így – mormogta, és tetovált
kezével beletúrt kócos fekete hajába.
Lesújtott rám az aggodalma. Nagy erővel. Mintha a tudatom része
lett volna.
Azt hiszem, éppen ez jelentette számomra a legnagyobb
tehertételt.
Mindig is úgy tűnt, hogy túl sokat érzek. Néha elsöpörtek az
emberek hangulatai.
Ez persze egyszerre volt csodálatos és iszonyatos, meg minden
más a két véglet között.
– Tulajdonképpen mi miatt fáj a fejed? – kérdezte a bátyám
felesége, Emily. Déli akcentusú hangjába száraz jókedv vegyült.
Kettejük között a gyerekülésben édes újszülött kislányuk, Amelia
feküdt.
– Azért, hogy belerángattuk Maggie-t ebbe – felelte Royce a
legcsekélyebb habozás nélkül.
Elkomorodtam.
– A magad tapintatos módján ezzel akarod a kishúgod tudtára
adni, hogy tele van a hócipőd azzal, hogy egyfolytában rád
akaszkodik?
Amikor a válla fölött hátrasandított rám, komor mosolya inkább
vicsorgásnak tűnt.
– Nem. Én azt adom így a tudtodra, mennyire sajnálom, hogy
miattam egyfolytában seggfejek zaklatnak.
Egyértelmű volt, hogy sötét szemében bűntudat lángol.
Leheletnyit megráztam a fejem.
– Ez nem igaz, Royce.
Felhorkant.
– Nem igaz? Nekem nagyon úgy tűnik, valahányszor csak hátat
fordítok neked, valaki egyből bánt téged. Egy olyan alak, akinek én
mutattalak be.
Nem túlzás azt mondani, a bátyámat nagyon kiakasztotta ez a
botrány Rhysszel.
Halálra rémült, amikor az éjszaka közepén, részegen, zokogva
felhívtam, és megkértem, hogy jöjjön értem.
Csak olajat öntött a tűzre, amikor azt látta, hogy a Carolina George
basszusgitárosát megbilincselve odavonszolják egy rendőrautóhoz.
Royce őrjöngött.
Tudni akarta, mégis mi a fenét csináltam itt azzal a fickóval. Nem
nagyon hitte el, hogy csak barátok vagyunk.
– Nem kerültem bajba.
– A faszt nem! – csattant fel.
Emily figyelmeztető pillantást vetett rá. Royce összerezzent.
– Basszus… Egyszerűen csak kiakaszt az, hogy valahányszor hátat
fordítok neked, akkor olyan dolgok történnek, amelyeket nem tudok
megakadályozni vagy irányítani.
– Azért, mert ez nem is a te dolgod – mondta neki ellágyuló
hangon. Ott izzott benne a bátyám iránt érzett szeretet.
Hiába tűnt veszélyes bajkeverőnek, kőkemény fenegyereknek, én
már nagyon régen rájöttem arra, igazából csak az számít, ami a
szívében van.
Royce volt a megmentőm. A reményem. A megszabadítóm,
amikor nem voltam elég erős ahhoz, hogy kiálljak önmagamért. Na
de mi van most? Hiszen már szabad vagyok, és erős?
Elég nehezen tudta elengedni a múltat.
Ebben az sem segített, hogy látszólag mágnesként vonzom
magamhoz a bajt.
– Aztán kigyulladt az a kibaszott lakásod… – folytatta zordan.
Na, éppen az ilyen kellemetlenségekre gondoltam.
– Nem is voltam otthon, és semmi bajom nem lett – vágtam
gyorsan Royce szavába.
Leküzdve a bűntudatomat, nem mentem bele a részletekbe.
Amikor odaértem a házhoz, egyből elfogott a gyanú, hogy nem
baleset volt, ahogy megpillantottam az épület előtt a tűzoltó- és
mentőautókat.
Azt sem mondtam el neki, hogy úgy véltem, valaki átkutatta a
kocsimat, olyasvalamit keresve, amit nagy gonddal elrejtettem.
Senki nem találhatja meg.
Ilyen az, ha valaki az élete nagyobbik részét rettegésben tölti. Az
üldözési mánia rabja lesz, és egy idő múlva már nem tudja
megkülönböztetni a valódi veszélyt a saját elméje legsötétebb
zugaiból előtörő rettenettől.
Ezért mindent visszagyömöszöltem abba a feneketlen verembe,
ahol lennie kellett. Nem voltam hajlandó a rettegés rabjaként élni.
Nem láncolhat tovább hozzá a múltamhoz.
Emily megérintette Royce karját.
– Nézzük a dolgok jobbik oldalát… Ne feledkezzünk meg arról,
mindez azt jelenti, hogy Maggie velünk tölti a nyarat, és így olyan
valaki fog vigyázni Ameliára, akiben teljesen megbízhatunk. Úgy
fogja szeretni, ahogy mi is tesszük.
Amikor visszapillantott rám, szőke hajfonata átlendült a válla
felett, és bájos arcán felragyogott az irántam érzett rokonszenv.
Felizzott a szeretet.
 Őszinte boldogsággal töltött el, hogy Royce az élete első felének
megpróbáltatásai után végre rátalált erre…
A legnagyobb boldogságra.
Egy bájos, erős és hűséges feleségre.
Kislányuk született.
Ezenfelül ismét kapcsolatba lépett a nagyobbik lányával, akitől
évekkel ezelőtt szakították el. Közel kerültek egymáshoz.
Ráadásul ismét csatlakozhatott a régi együtteséhez.
– El sem tudnék képzelni annál jobb nyaralást, mint hogy itt
legyek veletek, vigyázzak Ameliára… És az együttes tagjaival meg a
családjukkal lehetek együtt. Mostanra már olyanok ők nekem, mint
a… A családom – bizonygattam.
Eredetileg arra készültem, hogy a nyarat Los Angelesben, a saját
lakásomban töltöm. Munkával. Közben pedig valahogy rá akartam
jönni arra, hogy mihez kezdjek az életemmel.
A tűz miatt azonban hajléktalanná váltam, ezért megkértem őket
arra, hogy velük jöhessek. Cserébe felajánlottam, hogy vigyázni
fogok Ameliára.
Royce amúgy sem hagyott volna fedél nélkül. Csakhogy nekem
már elegem volt abból, hogy állandóan ő ment meg.
Emily kedvesen elmosolyodott. Őszinte boldogság áradt belőle.
Teleszívtam magamat ezzel az érzelemmel, és elteltem reménnyel.
Akkor talán minden úgy történt, ahogy annak történnie kellett.
Közelebb hajolt hozzám, hogy megszorítsa a kezem.
Gyorsan elfordítottam a telefonomat, nehogy megláthassa, mi van
a képernyőn. Cseppet sem hiányzott volna az nekem, hogy
felfedezze kis megszállottságomat, azt, hogy odavagyok a banda
basszusgitárosáért.
Előredőltem, és viszonoztam a kézszorítását.
– Azt hiszem, igazad van.
 Royce felhorkant.
– Leszel szíves elkerülni a taperoló faszfejeket, jó?
– Te most egy konkrét faszfejre gondolsz? – ugrattam.
Megvonta a vállát.
– Csak ha az.
– Mondja ezt egy olyan valaki, akinek az egész vad, zabolátlan
együttese itt lesz velünk pár hét múlva? – kérdezte Emily éneklő,
csintalan hangon.
A Riot of Rosesról tényleg azt gondolták, hogy csupa
fenegyerekből áll. Royce három legrégebbi barátja ádáz és kissé
ütődött srác volt.
Csakhogy velük kapcsolatban sosem fogott el rossz érzés.
Olyan jófiúk voltak, akik néhányszor ostobaságot követtek el.
– Oltári! Te tényleg azt akarod, hogy szívinfarktust kapjak –
mondta a bátyám megjátszott méltatlankodással.
– Én csak kimondtam az igazat. Arról sem feledkezzünk ám el,
hogy már elmúltam tizenkét éves – tettem hozzá, miközben nem
tudtam, hogy nevessek-e, vagy legyek inkább dühös.
Az ember már csak ilyen bizonytalan, ha húszéves, és még
sohasem csókolózott.
Jól érződik a naivsága és a sebezhetősége.
Nagyot dobbant a szívem, amikor rám törtek az emlékek. Rhys,
ahogy ott áll mellettem, két hatalmas tenyere rásimul a testemre. Az
ajkát csak egy hajszál választja el az enyémtől. Körbeölel a
kisugárzása. A kézzelfogható vágyakozása.
Biztos voltam a dologban.
Nagyon is.
Most nyelnem kellett egy hatalmasat.
Royce elvigyorodott.
– Lehet, hogy már elmúltál tizenkét éves, de mindörökre a
kishúgom maradsz.
– Egy szép napon majd találok magamnak pasit. – Nincsen azzal
semmi baj, ha egy kis borsot török a túlságosan is védelmező
bátyám orra alá.
– Akinek meg kell felelnie minden elvárásnak. – Royce felemelte a
kezét, és az ujjain számolta a feltételeket. – Először is legyen igazi
kocka. Visszahúzódó típus. Veszélytelen. Másodszor… legyen okos!
Professzor vagy doktor, vagy valami ilyesmi. Harmadszor… legyen
büntetlen előéletű – még csak gyorshajtásért se büntessék meg.
Haladjon lassan, de biztonságosan. Negyedszer… imádja az
anyukáját.
Ezen a ponton a magasba bökött a hüvelykujjával.
– Ó… És legyen szűz! Erről nehogy megfeledkezzünk!
Az égre emeltem a tekintetem.
– Mi van akkor, ha ilyen pasi nem is létezik?
Ráadásul én nem ilyen férfira vágytam. Egy bénus kis kocka miatt
nem lettem volna libabőrös. Van viszont valaki, aki miatt görcsbe
rándul a gyomrom. Az előbbi felsorolásból rá csak egyetlen pont
igaz – egyértelműen imádja az anyukáját.
– Az sem baj.
Emily nagyot csapott a férje karjára.
– Fejezd be! Ezenfelül vigyázz a szádra! A kis Amelia mindent
hall.
Royce felvonta a szemöldökét.
– Még csak hathetes.
– Szerinted talán nem hall téged? Nézd csak, ahogy a kis szája
minden alkalommal megremeg, ha meghallja a hangod.
– Na jó. Akkor inkább hasznosabb dolgokra használom a szám. –
Közelebb hajolt a feleségéhez, és csókok sorát nyomta a nyakára.
 Lesütöttem a szemem, és megpróbáltam nem elpirulni, amikor
megéreztem a levegőben hullámzó vágyakozást és szeretetet.
Gyönyörűnek tűnt, de semmi szükségem nem volt arra, hogy a
szemtanúja legyek.
Emily felkuncogott, Royce pedig érthetetlen szavakat mormolt,
mielőtt hátrébb húzódott volna. Még mindig oldalra fordulva ült, de
közben felém fordulva már rám figyelt.
Az arcáról eltűnt a játékos lazaság.
– Tiszteletben tartalak, Maggie. Tudom, hogy felnőttél, és a magad
útján kell járnod. Egy dolgot azonban ígérj meg nekem… Azt, hogy
betartod a három lépés távolságot Rhystől! Ő egy bajkeverő… Neked
pedig semmi szükséged kellemetlenségekre.
Aggodalom áradt a lelkéből.
Tudtam, hogy igaza van.
Rhys bajkeverő.
Veszélyt jelent a lelkemre. A szívemen éppen csak hogy beforrtak
a sebhelyek. Igen érdesek a hegek.
– Ígérem – nyögtem ki nagy nehezen, és nem tudtam, hogy nem
hazudok-e.
Royce bólintott.
– Rendben.
Hátradőlt az ülésében, Emily pedig diszkréten rám pillantott.
Zöld szemében aggódó együttérzés ragyogott.
Mintha az egyik titkom őre lenne.
Viszonozva a pillantását semmitmondóan elmosolyodtam.
Válaszul egy együttérző mosolyt kaptam.
Royce a menetirányba fordult.
Emily halk szavainak mélyén egy erőteljes biztató áramlat
rejtőzött.
– Szeretném, ha valamire te is emlékeznél, Royce… Rhys az egyik
legjobb barátom. Mintha a testvérem lenne. Jól tudom, néhány
hónappal ezelőttig még te is ugyanezt érezted iránta.
Royce felsóhajtott.
– Persze, Emily. A húgom azonban mindenki másnál fontosabb a
számomra. Ezt neked is tiszteletben kell tartanod.
– Épp ezt teszem. Csupán arra kérlek, te is tiszteld Rhys meg az én
kapcsolatomat. Őszintén úgy hiszem, ő sohasem sodorná veszélybe
a húgod. Néha persze követ el hibákat, de akkor is derék legény.
Royce ingerülten rábólintott.
Elcsendesedtek, míg a kocsi az autópályán haladt.
A testvérem tarkóját bámultam.
Royce annyira zord és vadul védelmező volt.
Tudtam, időre lesz szüksége feldolgozni mindazt, ami velem
történt. Hosszú éveken át megszállottan, egyetlen célra
összpontosítva kicsinálta azokat, akik bántottak minket.
Most, ellenségek nélkül néha arra gondoltam, hogy a bátyám nem
tudja, mitévő legyen.
Sodródik.
Mint aki többé már nem tudja, mi az életcélja.
Abban viszont nem kételkedtem, hogy a lelkem egy része mindig
is ragaszkodni fog hozzá.
Az a darabkám, amelyik sohasem felejti, Royce mit áldozott fel.
Mire volt hajlandó.
Örökké hálás leszek neki.
Az adósa.
Az ablakon kipillantva a tekintetem végigsiklott a mellettünk
lemaradó zsombékos tájon. Egyre közelebb értünk a tengerparthoz.
Váratlanul úgy éreztem, hogy cseppfolyóssá válik ez a pillanat.
Szétterül.
A valóságtól eltérő, furcsa folyadék lesz belőle, miközben
átmeneti, nyári otthonunk felé száguldunk.
Úgy éreztem, hogy a lehető legmesszebbre eltávolodtam Los
Angelestől.
A sofőr lassított, ahogy beértünk a kisvárosba.
A meghitt település békét, nyugalmat és hitet ígért.
Mint Dalton.
Melegség áramlott végig az ereimben, és a lelkem megremegett a
várakozástól.
A szívem még zabolátlanabbul zakatolt, amikor váratlanul feltűnt
előttünk az óceán.
Kék víztükör ragyogott a fehér homokkal borított sáv előtt.
A dűnék mentén magasra nőtt a fű, és az út úgy kanyargott, hogy
jól láthattuk a mellette sorakozó, a víz felé néző családi és
bérházakat meg villákat.
A családi házak tűntek a legrégebbieknek. Nem áradt belőlük a
gazdagság és a luxus, viszont lelassult nyugalmat sugároztak
magukból. A belvárosban sokan sétáltak a bárok, az éttermek és a
szállodák előtt a járdán. Fürdőruhát viseltek.
Lazán.
Nyugodtan és gondtalanul.
Úgy éreztem, egy pillanat alatt átértünk a városka túlsó végébe,
hiszen olyan kicsi volt az egész.
A sofőr balra kanyarodott, és lassan felhajtott egy keskeny útra.
Kavarogni kezdett bennem a fájdalom és az összezavarodottság.
Belemarkolt a gyomromba, ám közben mindehhez olyan nagy
izgatottság társult, ami miatt halkan zihálni kezdtem.
Errefelé már egyre nagyobb és fényűzőbb házakat láttam.
Legtöbbjüket eltakarták a pálmák és a magas fák. Nem lehetett
tudni, hogy néznek ki a vízparti ingatlanok.
Remegve vettem egy mély lélegzetet, és beszívtam az óceán érzéki
illatát.
Két további gyors kanyar következett, majd a sofőr keresztülvitt
minket egy kapun egy elzárt terület magánútjára, amelyik egy
jókora kanyart leírva egy minden eddiginél hatalmasabb ház elé
vezetett.
A Stone Industries lemezkiadó villája a zenészek otthonául
szolgált, míg felvették az albumaikat.
Egyszerre tört rám az aggodalom és a várakozás, amikor
megpillantottam az épületet.
Borzongás futott végig rajtam.
Persze nem azért, mert lenyűgöz a fényűzés. Éppen elég üres
csillogást láttam egy megátalkodottan gonosz, zeneipari nagyfőnök
lányaként felnőve. Bár apám jelleme semmit sem ért, sikerült
hatalmas vagyont felhalmoznia.
Hamar megtanultam, hogy a fényűzés semmit sem jelent nekem.
A saját bőrömön tapasztaltam, mire képes a kapzsiság. Az
emberek szörnyű dolgokra vetemednek azért, hogy vagyont
szerezzenek és megőrizzék a jólétüket.
Nem ám…, most ugyanis egy olyan férfi miatt lettem izgatott, aki
miatt teljesen kifordultam önmagamból, míg ő semmit sem sejtett.
Fogalma sem volt arról, hogy ő az első, aki miatt éreztem valamit.
Az első, aki vágyakozást ébresztett bennem.
Zaklatottan felsóhajtottam, mert a várakozás perzselő lángolássá
változott.
Felforrt a vérem, és izzadság ragyogott fel a bőrömön.
A luxusterepjáró megállt a bejárati ajtóhoz felvezető, öt széles
lépcsőfok előtt húzódó, íves kocsifeljárón.
Megpróbáltam meggyőzni magamat arról, a testem csupán azért
viselkedik így, mert tudom, hogy történelmi pillanatokat fogok
átélni. A zeneipar két egymástól mindenben eltérő területét
képviselő együttes találkozik itt. Egy country- és egy metálbanda.
A Carolina George és a Riot of Roses.
Egymásba torkollanak az eltérő, ám mégis hasonlóan gondolkodó
tehetségek, és én biztosra vettem, hogy a végeredmény valóságos
csoda lesz.
Vagy talán csak a tűz zaklatott fel.
A keserű igazság, hogy kikerültem az első saját otthonomból.
Esetleg…, mi lenne, ha nem hülyíteném magam?
Elfogadnám a helyzetet.
Beismerném, hogy teljes mértékben, száz százalékig azért vagyok
ilyen, mert belezúgtam.
Az őrült és könyörtelen érzelem miatt úgy éreztem, hogy porrá
zúzódom.
Elnyel a kárhozat. A lépcső legtetején ugyanis Rhys Manning állt.
Egy nagydarab, magas és félelmetes férfi.
Utolsó találkozásunk óta telt szakállat növesztett.
Farmernadrágot és az elképesztően széles vállán megfeszülő pólót
viselt.
A rá annyira jellemző játékos jókedv alig takarta a mélyben
fortyogó, elemi erejét.
Jól láttam, ahogy a mardosó aggodalomtól megfeszülnek
kötélcsomóként duzzadó izmai.
Ezenfelül pontosan az áradt még belőle, ami miatt annyira híres
lett. A perzselő nemiség nők seregét késztette arra, hogy térdre
rogyjanak előtte. Ráadásul mosoly ragyogott ennivaló ajkán.
Kék szemében meleg érzelmek táncoltak, és annyira édesnek tűnt.
Miközben felnéztem rá, úgy éreztem, hogy megfulladok. A szívem
vadul dobogott egy nálam tizenkét évvel idősebb férfiért.
Annyira tiltott volt ez a gyümölcs, hogy már nevetni sem volt
kedvem miatta.
Rhys ezzel az erővel lehetett volna akár egy plakát a falamon.
Csak egy pillanat kellett ahhoz, hogy megrémüljek, és leigázzon a
vágyakozás.
Rádöbbentem arra, hogy Royce-nak igaza van.
Nagy ívben el kell kerülnöm Rhys Manninget, mert olyan bajba
keverhet, amit nem engedhetek meg magamnak.
 2. FEJEZET

Rhys

– Várjál már… Majd én segítek. – Megragadtam a bőröndöt, amit

Maggie próbált meg kiszedni a terepjáró csomagtartójából.
Ragyogó napsugarak tűztek ránk az izzó égboltról. Ragacsos, forró
volt a levegő. A helyzeten csak az enyhített, hogy az óceán fölött
mozgásba lendülő, lágy szellő végigsimította a fák koronáját.
Maggie rokonai velünk cseppet sem törődve kiszálltak a kocsiból,
és a magukkal hurcolt holmik halma köré gyűltek. Amikor beálltak
a ház elé, nyílegyenesen odamentem Emilyhez, és üdvözlésképpen
magamhoz öleltem. Nem kellett színlelnem a lelkesedést, mivel
rohadtul hiányzott már nekem ez a lány! Aztán szegény kicsi
szívem valósággal elcsöppent a boldogságtól, mert megpillantottam
a világ legaranyosabb csöppségét, Emily újszülött gyermekét.
Utána odaléptem Royce-hoz, és megszorítottam a kezét.
Maradjunk annyiban, hogy ez a srác nem örült annyira nekem,
mint a kedves felesége.
Igazából arra készültem, hogy Maggie-t egy ártatlan, hűvös kis
integetéssel üdvözlöm. Tudod, bölcs ember módjára be akartam
tartani a három lépés távolságot. Ehhez képest két másodperccel
később máris ott találtam magamat az orra előtt.
Mivel azonban most csupán segíteni akartam a csomagja
cipelésével, ezért úgy gondoltam, hogy a jó magaviseletemért
legalább egy hármast megérdemlek.
Igazam van? Nem mondtam teljesen csődöt.
– Nem kell – mormogta Maggie, és vadul megmarkolta a bőrönd
fogantyúját.
A tenyerem rásimult a kézfejére.
Ó.
Na, kérem.
Ez bizony egyes.
Ugyanis mind a ketten lefagytunk.
Aztán olyan tűz vágtázott végig rajtunk, amit egyikünknek sem
lett volna szabad éreznie.
– Légyszi.
Érdesen és szinte már bocsánatkérően csengett a hangom.
Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mi a fenét csináljak ezzel a
bőrönddel.
Maggie igazából rám se mert pillantani azóta, hogy édes, lágy,
elbűvölő szirénként kiszállt a kocsi hátsó üléséről.
Testhezálló, magas derekú, fekete farmernadrágot viselt. Rövid
pólója látni engedte a hasa selymes bőrét. A lábán magas szárú
fehér Chucks sportcipőt viselt, fekete haja pedig a legselymesebb
hullámokban borult rá a vállára.
Bizseregni kezdett a tenyerem.
Az elmúlt hat hónap során azért imádkoztam, hogy eltűnjön a
varázsereje, vagy legalábbis immunissá váljak rá, meg a Maggie-t
körülölelő aurára.
A melegségre.
A forróságra.
Szerettem volna az ujjam hegyét belemártani abba a nyugtalan
békébe, hogy aztán a szájammal is megérintsem. Hogy a nyelvemen
érezzem az ízét.
 Nem volt ilyen szerencsém.
Abban a pillanatban, ahogy Maggie lába rásimult a talajra, az
érzelmek ereje lökéshullámként zúdult rám. Ő pedig szénfekete
szemével megkockáztatott egy gyors pillantást az irányomba,
mielőtt félrekapta volna a tekintetét.
Olyan aranyos és vonzó volt, hogy alig kaptam levegőt.
Végül vonakodva felsóhajtott.
– Hát, ha ez boldoggá tesz téged.
– Szerintem inkább téged, édesem.
Úgy csóválta meg a fejét, mint aki nem tudja, hogy mihez kezdjen
velem.
– Jól van. Van éppen elég más cuccom, amit becipelhetek.
Behajolt a csomagtartóba, kiráncigált belőle három hatalmas
sporttáskát és néhány kisebbet. Nagyot csattantak a kocsi mellett.
– Basszus – mormogta, amikor végignézett a holmijain.
Odahajoltam, hogy felemeljek néhány sporttáskát.
– Majd inkább én – ellenkezett.
Oldalra fordultam, amikor megpróbálta kiragadni őket a
markomból.
– Á, nem nehezek.
Elbizonytalanodott. Istenem, talán tényleg nem akarja, hogy
segítsek?
Mindenképpen azt teszem.
A vállamra akasztottam egy-egy táskát.
Tiszta szerencse, hogy ilyen sokat gyúrtam, mert az a helyzet,
basszus, hogy a csaj alighanem téglákkal pakolta tele a szütyőit.
– Jóságos egek, te mégis mit cipelsz magaddal?
Megváltozott az arckifejezése. Nem tudtam, hogy mi jár a fejében.
Ekkor a bátyja újra megzavart minket.
– Segítsek, Maggie-ke? – kérdezte Royce ingerülten. Egyértelműen
miattam volt ilyen komor. A szavai figyelmeztetően csattantak.
– Majd én segítek – feleltem. – Úgy látom, neked meg a nejednek
így is éppen elég dolgotok van.
Felmordult.
A húga nem is törődve vele, elindult fel a házba.
A nyomába eredtem. Nem akartam rátapadni, miközben nagyon
is jólesett volna a közelsége.
Rám tört a vágy, hogy bocsánatot kérjek. Megmagyarázzam a
megmagyarázhatatlant.
Tudtam, hogy megbántottam. Nem fogadtam egyetlen hívását
sem. Jól éreztem, mennyire aggódik, amikor az elmúlt hat hónap
során meghallgattam maroknyi, édes hangú üzenetét a
postaládámban. Ehhez még hozzájárult a félelme, és az, hogy nem
tudta, ki vagyok valójában.
Mintha szerette volna betartani a három lépés távolságot, de
képtelen volt rá.
Lehet, hogy seggfej voltam, de úgy véltem, ha mást nem is,
legalább ezt a szívességet megtehetem neki.
A pokolba is, hiszen én hoztam kellemetlen helyzetbe.
Az első pillanattól kezdve világos volt, nem lett volna szabad
levinnem abba a bárba. Nem kellett volna hagynom, hogy ilyen
helyzetbe kerüljön. Úgy semmiképpen, hogy közben ilyen
érzelmeket ébresztett bennem.
Felmentünk az öt lépcsőn, és talpunk visszhangokat vetett a
márványpadlón.
Odabent megtorpantunk.
Az épület tágas, fehéren csillogó belseje fényűzésről árulkodott.
Maggie megtorpant az előcsarnok közepén. Ez nagyjából akkora
volt, mint odahaza az anyukám fél háza. A kétemeletnyi
belmagasságú helyiség ablakai az Atlanti-óceánra nyíltak.
 Innen, ahol álltunk, alig lehetett hallani a hullámok hipnotikus
erejű mozgását.
– Olyan szép!
A hangja megtelt áhítattal.
Békességgel.
Szépséggel.
Megremegett a belsőm.
Egy méterrel hátrébb, kissé oldalt álltam. Egyfolytában a
lenyűgöző profilját bámultam.
– Na, igen.
Hátrapillantott a válla fölött. Megvillant szénfekete szeme. Mintha
így vésett volna az elméjébe. Lágy ceruzavonásokkal elkészítette a
képemet, ám a vonalak megírták a maguk történetét.
– Nem furcsa, hogy olyan parányinak érezzük magunkat, ha az
óceánt bámuljuk? Mintha életünk minden problémája csak
jelentéktelen apróságnak tűnne a valóság nagyságrendje miatt.
Mély bölcsesség csengett ki abból, ahogy ezt mondta. Úgy hajtotta
oldalra a fejét, mint aki belenéz a szívembe. Mintha a lelke
közvetlen összeköttetésben állt volna az enyémmel, és így hiába
próbálkoztam volna bármit is eltitkolni előle.
Mielőtt azonban válaszolhattam volna, elfordult, és a vállára vette
a sporttáskáit.
– Tudod, hogy melyik szobát kaptam?
Feleszméltem a kábulatból. Gyorsan összeszedtem magam, mert
nem engedhettem meg, hogy újra kicsússzon a kezemből az
irányítás.
– Persze. Mindent elintéztem, édesem. Erre megyünk. Remélem,
nincs kifogásod az ellen, hogy a következő három hónapban
mellettem kell laknod. A fürdőszobánk közös lesz.
Shea Stone azt javasolta, hogy a kisgyerekes családokat az épület
egyik szárnyában, a többieket pedig a másikban helyezzük el.
Tiltakoznom kellett volna. Elmagyaráznom, hogy ez miért nem
olyan jó ötlet.
Talán meg kellett volna próbálnom elhitetni a csajjal, mindennél
jobban vágyok arra, hogy éjszakánként sivító újszülöttek hangjára
ébredjek.
Nagy boldogan.
De nem tettem.
Maggie szeme nagyot villant.
Aggodalom és vágy.
Úgy tűnt, megemberelte magát, amikor felszegte az állát.
– Azt hiszem, kénytelen leszek elviselni, igaz?
– Akkor jó. – Megkerültem édes kis testét, és elindultam az első
emeletre felvezető íves, széles lépcső felé. Súlyos csizmám nagyokat
csattant a fényes kövön. Magasabbra rángattam a nevetségesen
súlyos zsákokat a vállamon, és felemeltem a földről a kerekes
bőröndöt, hogy így vigyem fel. Hátrasandítottam a mögöttem álló
lányra. – Segítsek?
Maggie az égre emelte a tekintetét.
– Simán felviszek pár táskát az emeletre. Te meg a bátyám
leállhatnátok végre a nagy aggódással.
Halvány mosoly jelent meg a szájam szegletében.
– Mi miatt is aggódunk?
– Azt hiszitek, hogy még kisgyerek vagyok.
Tudtam, hogy ezzel komoly hibát követek el, ám a tekintetem
végigsiklott a testén. Tetőtől talpig megnéztem magamnak.
– Szerintem te már nem vagy kisgyerek. Ezenfelül az anyukám
hátrakötné a sarkam, ha nem viselkednék úriember módjára. –
Némi kihívás is vegyült utolsó szavaimba.
Maggie elindult felfelé a lépcsőn. Lenyűgözve bámultam, és csak
akkor kaptam észbe, amikor már ott állt közvetlenül előttem.
Miközben elment mellettem, csábító hangon ezt suttogta:
– Na, és egy úriember egészen pontosan hogyan bánik egy nővel,
Rhys Manning?
Félénk csábítás.
Energia lángolt fel közöttünk a levegőben.
A rám törő lökéshullám elég erős volt ahhoz, hogy bezúzza az
oldalam.
Valami teljesen körbeölelt, és a szívem őrült ütemben kezdett el
zakatolni.
Basszus!
Biztosra vettem, Maggie Fitzgeraldot azért küldte a sors, hogy
kínozzon engem.
Büntetésként.
Megtorlásként.
Felért az emeletre, mire végre sikerült kiszabadulnom a rám
bocsátott bűbája alól. Arra kényszerítettem magam, hogy
megmozduljak, és a nyelvét kinyújtva lihegő kiskutyaként a
nyomába eredtem.
A pokolba! Biztosra veszem, hogy közben a farkamat is csóváltam.
Ahogy megállt legfelül, odakiáltottam neki.
– Jobbra, édesem…, aztán pedig a tied jobb kéz felől a második
ajtó.
Elindult oda, én pedig akkor értem utol, amikor megállt az ajtaja
előtt. Mielőtt esélye nyílt volna belépni, morogva bevallottam az
igazat.
– Tudod, egészen pontosan ezzel próbálkoztam.
Megtorpant a küszöbön és rám nézett.
Egyetlen pillantással romba döntött.
 Zűrzavar támadt a gyomromban. Összecsapott egymással a
megbánás, a bűntudat és a rájuk támadó remény meg vágyakozás.
Pocsék keverék.
Mi a fenét művel velem ez a lány?
– Tessék? – kérdezte.
– Próbállak tisztelni.
Hitetlenkedés villant fel az arcán, mielőtt megfordult és bement
volna a szobájába. Ahogy ledobta a földre a táskáit és szemügyre
vette a környezetét, csalódott, mormogó szavai visszhangokat
vetettek a falakon:
– Így tiszteled a barátaidat? Azzal, hogy hónapokig fütyülsz rájuk?
Bezártam magam mögött az ajtót, letettem Maggie cuccait a
padlóra, aztán pedig egy picikét rosszfiú módjára viselkedve
odamentem a háta mögé. Az erkélyajtókat eltakaró, redőzött, félig
áttetsző függöny előtt állt. Kilesett közöttük, hogy szemügyre
vehesse odalent az óceánt.
Néhány ragyogó fénysugár szivárgott a szobába.
A lány mintha egy álomkép lett volna.
Vágy áramlott a véremben, és egészen átjárta minden porcikámat.
Majdnem felhördültem. Nem számított, hogy hat hónapon
keresztül még csak nem is gondoltam rá, mivel Maggie olyan hatást
gyakorolt rám, amit nem lett volna szabad. Jól tudtam, a
legmocskosabb bűn lenne, ha a magamévá tenném ezt az édes,
félénk, ártatlan lányt.
A farkamnak azonnal visszavonulót kellett volna fújnia.
Ennek dacára közelebb léptem Maggie-hez. Majdnem hozzáértem.
Az orrom megtelt csodálatos, édes illatával.
Jázmin és vanília.
A füléhez hajoltam, és érdes hangon belesuttogtam:
– Nem akartalak megbántani.
 Remegés futott végig a hátán és az egész kis testén.
Minden önuralmamra szükség volt ahhoz, hogy ne simuljak
hozzá, ne ragadjam meg és ne simítsam végig libabőrös karját az
ujjam hegyével.
– Mégis megbántottál – suttogta.
Döbbenten láttam, hogy megfordul és a szemembe néz.
Elakadt a lélegzetem, és kissé meg is őrültem.
– Bizony, ezt tetted – figyelmeztetett. – Aggódtam miattad.
– Nem akartam, hogy aggódj.
A hördülése eléggé zaklatottnak tűnt.
– Az ilyen döntéseket nem hozhatod meg helyettem. Függetlenül
attól, hogy kedvellek-e, vagy sem.
Kicsit megráztam a fejem.
– Mind a ketten jól tudjuk, hogy azzal, ami abban a bárban
történt, átléptünk egy olyan határvonalat, amit nem lett volna
szabad. Én nem olyan faszi vagyok, akit kedvelned kéne. A végén
úgy is csak fájdalmat okoznék neked. A múltkori balhé is éppen ezt
mutatja. Én csak ahhoz értek, hogy jó legyen a bulizás.
E szavakkal egy vigyort erőltettem az arcomra.
Maggie nem mosolyodott el.
– Nem félek. – Csakhogy amikor ezt mondta, megremegett. A
szavak érdesen törtek elő a száján.
Nyers és gúnyos nevetésem önmagam ellen irányult. Közben
közelebb léptem a lányhoz, túlságosan is közel, mert ostoba
fajankóként egyszerűen képtelen voltam távol maradni tőle.
Kerestem a bajt.
Olyan kis félénk teremtés volt, csakhogy a naivitása dacára is
értette a dolgokat.
Olyan dolgokat élt már át, melyeket senkinek nem lett volna
szabad.
Ártatlan, eltekintve attól, hogy valamilyen elemi erő sugárzott a
lelkéből.
Ez a csaj képes arra, hogy kicsináljon.
Elsöpört a mohóság, felemeltem a kezem, és az ujjaim bütykével
végigsimítottam gyönyörű állát.
Vágyakozás szikrázott a levegőben. Esélye sem volt arra, hogy
engedjünk neki.
Maggie hörögve, érdesen kifújta a levegőt.
Reszelős hangon szólaltam meg:
– Pedig félned kéne.
Mielőtt elveszítettem volna az önuralmam, összeszedtem magam,
és sietve átmentem a közös fürdőszobánkba.
Legalább ezer mérföldnyire el kellett volna menekülnöm.
Daltonban már biztonságban érezhettem volna magam. Csakhogy
ettől még tény maradt, hiába élt hónapokon át Los Angelesben,
mert végig csak ő járt a fejemben.
Egy egész kibaszott földrész választott el tőle, ám én ennek dacára
is olyasmi iránt sóvárogtam, ami nem lehet az enyém.
Megtorpantam, mert suttogó hangja lándzsaként döfött keresztül:
– Igazad van. Tényleg félek, Rhys. Attól, hogy miattad mit érzek.
Veled kapcsolatban olyan érzelmeim támadnak, amelyeket nem
értek.
Hátrapillantottam a vállam fölött, és jól megnéztem magamnak az
erkélyajtó előtt álló lányt.
Szinte már valószínűtlenül gyönyörűnek tűnt.
– Hidd el nekem, édesem, én is ugyanezt érzem. Csakhogy te meg
én nem indulhatunk el azon az úton.
Egy pillanatig csak bámultuk egymást.
Kibaszottul… lenyűgözve.
 – Barátok leszünk? – kérdezte nagy nehezen.
– Igen, édesem. Barátok.
Maggie egy aprót biccentett, én pedig beléptem a fürdőszobába,
bezártam magam mögött a lány ajtaját, majd átsiettem a saját
szobámba, és azt az ajtót is bezártam, mert basszus, szükség volt
arra, hogy valami elválasszon minket egymástól.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, hiszen sikerült viszonylag ép
bőrrel megúszni a találkozást. Utána viszont felhördültem, mert
felfigyeltem arra, hogy a szobám túlsó felében egy sötét alak áll.
Abban a pillanatban lecsapott rám a vihar.
Őrjöngő harag tombolt a gyomromban, és a döbbenetet kísérő
dühtől ökölbe szorult a kezem.
Csak egy hosszú pillanattal később ismertem fel, hogy ki is áll ott.
Nem olyan veszéllyel kell most farkasszemet néznem, mint
amilyenre számítottam, ám közben hiba lett volna meglepődve
reagálnom erre a váratlan vendégre is.
Kifújtam a levegőt, és nem törődve azzal, hogy kis híján
szívinfarktust kaptam, megpróbáltam úgy tenni, mintha egy
hihetetlenül vicces fickó lennék. Színpadiasan a szívemre
szorítottam a kezem.
– A frászt hoztad rám, tesó! Talán azt szeretnéd, hogy a szíve
vigye sírba ezt a derék vidéki legényt? Egy pillanatra azt hittem,
hogy maga a halál nézett be hozzám. Nem csoda, ahogy kinézel. –
Megpróbáltam a lehető legviccesebben ugratni.
Royce felmordult.
Ingerülten.
A sötétszürke öltönyt viselő férfi a szobám hátsó falát teljesen
beborító, hatalmas, faragott, fekete ruhásszekrénynek
támaszkodott. Inge a kezén és a nyakán nem takarta el a
tetoválásait. A szeme pont olyan fekete volt, mint a haja.
 Milyen különös, hogy a húga, aki egy igazi angyal, annyira odavan
ezért az ördögi külsejű fickóért.
– Beszélni akartam veled.
Ki hitte volna?
Megjátszott önteltséggel elvigyorodtam.
– Csupa fül vagyok.
Ellökte magát a szekrénytől. Igencsak fenyegetően.
Bár Royce Reed egy kőkemény fenegyerek volt, ám arról halvány
fogalma sem lehetett, hogy nekem nála sokkal ádázabb démonokkal
kell megküzdenem.
Ezenfelül az én súlyom legalább kétszerese az övének. Simán
lenyomom.
Gyerekjáték lenne.
Gond nélkül.
Csakhogy nem lennék hajlandó összeverekedni a kis Emily
férjével, Maggie bátyjával.
Ráadásul ez a faszi csak azt tette, amit tennie kell.
Jól éreztem…, valósággal árad belőle a védelmező ösztön meg a
régi, borzalmas félelmei.
Felismertem őket.
– Azt akarom, hogy hagyd békén a húgom – mondta halkan.
Hatalmasat kacagtam.
– Ó… Ne csináld már…! A védelmező bátyuskát játszod? Szerintem
a húgod képes eldönteni egyedül is, hogy kivel akar együtt lógni.
Na, most lehet, hogy némi éle volt a hangomnak. Tiszteltem ezt a
faszit, meg kedveltem is. Valamit viszont így is a tudtára kellett
adnom.
– Kicsivel lazábbra kell venned a gyeplőt. Engedd meg neki, hogy
eldöntse, milyen ember akar lenni.
Sötét árnyak borultak rá az arcára. Méreg csöpögött a soha be
nem gyógyuló sebhelyekből.
– Ezt teszem. Téged viszont nem választhat.
Elvigyorodtam, erővel elnyomva magamban a dühöt azért, amire
itt célozgatott.
Tudta, hogy fájdalmat okoznék a húgának.
Én is tudtam.
Megpróbáltam a lehető leglazább jófejséggel válaszolni.
Leereszkedően megveregettem Royce arcát. Önmagamat adtam.
– Nincs miért aggódnod, te kis félős rockerfiú. A húgod meg én
csak cimborák vagyunk. Ez minden.
A horkanása egyértelművé tette, hogy nem bízik bennem.
Mondjuk én sem, te seggfej.
– Nem lett volna szabad ott lennie veled abban a bárban.
Ez tény.
– A csajszi szeretett volna élő zenét hallgatni. Odavittem. Nem
nagy ügy.
– A végén viszont berúgott.
Felvontam a szemöldököm.
– Már húszéves, nem tizennégy.
Royce közelebb jött. Félelem és düh áradt belőle.
– Neked kellett volna vigyázni rá. Megóvni. Ehelyett
nyomorúságos, önző seggfejként viselkedtél, csak a bulizás érdekelt,
aztán összeverekedtél valakivel, amiért letartóztattak. Otthagytad a
húgom védtelenül.
Nem kellett volna a vádjaival törődnöm.
Vigyorogva meg kellett volna vonni a vállam.
Csakhogy most Maggie Fitzgeraldról beszéltünk. Mielőtt észbe
kaphattam volna, máris ott álltam Royce előtt, odatoltam a képem
az arcába, és csak a legnagyobb önuralom árán fogtam vissza
magam attól, hogy meg ne markoljam a zakóját.
 – Szerinted én nem vigyáztam rá? – vicsorogtam. Olyan
hatalmasat csikordult a fogam, hogy attól féltem, mindjárt porrá
zúzódik. – Szerinted nem ugranék oda egy száguldó vonat elé, hogy
megmentsem?
Éppen ezt tettem.
Ez a kibaszott, megállíthatatlan vonat el akart pusztítani.
Engem akart.
Én pedig nem engedtem meg, hogy elgázolja Maggie-t.
Royce elakadó hangon válaszolt. Aggódott a húga miatt.
– Csúnyán elbántak vele, haver.
– Tudom.
Mielőtt válaszolhatott volna, hangos csattanással kivágódott az
ajtóm, és zabolátlan energia tört ránk. Izgatott talpak csattogását
hallottam.
– Ó, Rhys bácsi, Rhys bácsi! Hallottad már? Itt van az én
unokahugcsikám, Amelia. Olyan nagyon kis cukiságos!
Azonnal elléptünk egymás mellett, és az ajtóban álló Daisy felé
fordultunk. A kuncogó, nagyokat sóhajtozó és a boldogságtól
ragyogó gyerek mintha csak imára emelte volna a kezét.
Ez az ennivaló, ragyogó mosolyú kislány cuki copfocskákba fonta
be a haját. Nagyon régóta a rabja voltam a kis teremtésnek. Az apja
a legrégebbi és legmeghittebb barátom, az együttesünk
szólógitárosa, Richard Ramsey, az anyukája pedig Violet volt.
Azonnal odatérdeltem elé.
Az a helyzet, hogy egyből elöntött a vegytiszta fájdalom és a
lelkesítő boldogság. Görcsbe rándult a belsőm minden alkalommal,
ha meghallottam csilingelő hangját.
– Olyan kis tündi-bündi, igaz? Pont, mint az én Daisykém.
Hamisítatlan, őszinte mosoly ragyogott fel az arcomon.
A kislány azonnal elpirult.
 – Ezt most komolyan gondoltad, vagy csak ugratol engem?
– Ugratolni téged? Kizárt dologság – válaszoltam sértődött képpel.
– Kiscserkész becsületszóra.
Rám ragyogott, sarkon fordult, odaszökdécselt Royce-hoz és
átölelte a két térdét.
– Royce bácsi, nagyon hiányoztál! A kisbabátok annyira cukkancs!
Remélem, örökre ott maradtok Dél-Karolinában a mi új házunkban.
Mi lenne, ha építenétek magatoknak egy házat mellettünk? Mit
gondolsz? Szerintem agyafúrt kis ötlet. Én amúgy is nagyokoska
vagyok. Kérdezd csak meg az apukámat.
Olyan sebességgel áradtak belőle a szavak, hogy az embernek
megfájdult a feje tőle.
Szemmel láthatóan pontosan ugyanolyan hatással volt Royce-ra,
mint rám, mert ez a fenegyerek felkapta és magához ölelte.
– Hűha… Nagyon menő kis terv. Csak nem összebeszéltél
valakivel?
– Annával, még szép. – Daisy úgy vonta meg a vállát, mintha
mindez teljesen nyilvánvaló lett volna. – Ő az én legjobb barátnőm,
ráadásul az uncsitesóm. Tudtad, hogy az unokahúga vagyok?
Ráadásul nemsokára lesz egy kisöcsém is. Hatalmas nagy a
családom, és van benne rengeteg amor, amor, amor.
Széttárta a karját.
Lüktetett a szeretet.
Sűrűn és töményen.
Alig kaptam levegőt.
Anna Royce nagyobbik lánya volt az előző házasságából. Félénk és
csendes gyerek. Gyakorlatilag mindenben Daisy ellentéte.
Royce kuncogva egy puszit nyomott a gyerek fejére.
– Figyelj, az a nagy helyzet, hogy mivel Anna a lányom, te pedig az
unokahúgom vagy, ezért halványan ugyan már sejtettem, hogy ti
ketten akkor unokatestvérek vagytok.
Daisy elkomorodott.
– Sejtetted? A sejtelmek meg a gyanakvás nagyon csúnya dolog. Az
apukám arra gyanakodott, hogy én ettem meg az összes sütit. –
Jóval halkabban folytatta. – Mondjuk, igaza volt.
Hatalmasat nevettem, miközben felálltam.
– Jól látod, a te Royce bácsikád eléggé gyanakvó fajta, igaz?
Ezt olyan hangsúllyal mondtam, mint aki úgy véli, nevetségesek a
velem kapcsolatos félelmei.
Miközben letette a gyereket, egy gyilkos pillantást vetett felém.
– Gyere velem, Royce bácsi… Nézzük meg a kisbabádat! Emily
néni azt ígérte, hogy a karomba vehetem! – Megragadta a fickó
kezét, és megpróbálta maga után az ajtó felé húzni.
Royce engedelmesen követte, de a küszöb előtt megtorpant és
hátranézett rám.
– Figyelj… Hagyd békén a húgomat, és akkor nem lesz semmi baj.
Világos?
Egy tisztelgéssel és egy háborodott vigyorral válaszoltam, igazi
ostoba fajankó módjára.
– Igenis, parancsnok!
Mintha nem számítana ez az egész.
Valójában azonban Royce nagyon is jól érzékelte a helyzetet.
Ráadásul – isten látja a lelkem – én is teljesen őszinte voltam hozzá.
 3. FEJEZET

Rhys

Közvetlenül 8:30 után kiléptem a hálószobámból a folyosóra. A

szobák ajtajai között elhelyezett lámpák aranyszínű ragyogása
világított be mindent. Az odalentről felhallatszódó zene tompa
zúgása nevetéssel és emberek csevegésével keveredett. A hangok
visszaverődtek a márványpadlóról, és a lüktetésük enyhe izgalmat
ébresztett bennem.
Odalent már javában tartott a nyitóbuli.
Azért jelentős késéssel mentem le hozzájuk, mert ugye közös a
fürdőszobám Maggie-vel, és ki kellett várnom, hogy ő már végezzen.
Ilyen vagyok: egy makulátlan úriember.
Milyen kár, hogy ebből egyetlen szó sem igaz.
Az a szomorú nagy helyzet, hogy miközben Maggie harminc
percen át zuhanyozott, én az ajtó túloldalán állva megpróbáltam
nem elképzelni, hogy milyen gyönyörű lehet. Ahogy a ruhái ott
fekszenek a padlón. Vízsugarak simogatják édes, feszes kis testét.
Patakocskák futnak végig telt idomain, hogy a mélybe hulljanak.
Amikor befejezte, a kattanó zár hangja jelezte, hogy szabad a
pálya előttem. Elképesztően hosszú időt töltöttem ugyanabban a
zuhanyzóban, mint ő, és megpróbáltam megzabolázni a túlságosan
is forrón lángoló vágyaimat.
Lasszót vetni a farkamra, és karámba terelni az ábrándjaimat.
 Elindultam a lépcső felé, de megdermedtem, mert valamilyen zajt
halottam a lány szobájából. Belém hasított a vágy, hogy a fülemet az
ajtójára szorítsam, közelebb kerüljek hozzá.
De nagyon hülye vagyok.
Egy beteges faszfej.
Barátok vagyunk.
Mielőtt teljesen szétestem volna, erőteljesen megdörzsöltem az
arcom, megragadtam a lépcső íves korlátját, és sietve elindultam
lefelé a lenti embertömeg irányába. Az egybegyűltek azt
ünnepelték, hogy nemsokára elkezdődik a Carolina George első
albumának felvétele egy igazi, nagy kiadónál.
Tulajdonképpen családtagként üdvözöltek minket.
Figyelembe véve, hogy odalent buliztak a világhírű Sunder
együttes tagjai, nem lehetett kétségem afelől, hová is kerültem,
hiszen azzal a bandával kezdődött minden.
Már majdnem leértem a földszintre, amikor egy nyers hang
harsogta túl a lenti zűrzavart.
– Ó… Hát itt van! Éppen időben, tesó. Már azt gondoltam, be kell
ugranom a helyedre megmutatni ezeknek a szegény seggfejeknek,
milyen egy igazi tökös basszusgitáros.
Ash Evans, a Sunder basszusgitárosa öntelt vigyorral emelte felém
a két karját. A hatalmas konyhapult mellett állt a konyhában.
Hozzásimuló felesége, Willow szorosan átölelte a derekát.
Lenyűgözött ez a páros. Két test, egy lélek. Mindenben egymás
ellentétei voltak, mégis úgy kiegészítve a másikat, ahogy arra senki
más nem lett volna képes.
– Na, persze… Csak szeretted volna, ha köddé válok, mert félsz,
hogy mindenki előtt leiskolázlak – vágtam vissza jókedvűen, és
lesiettem oda hozzájuk.
Akkor barátkoztunk össze, amikor odahaza Daltonban együtt
játszottunk Royce és Emily esküvőjén.
Bár nem akartam bevallani neki, de ezt a faszit a földkerekség
valaha élt legjobb basszusgitárosának tartottam. Nagyon régóta
felnéztem rá. Csodáltam a tudását.
Most pedig gyakorlatilag egy csónakban eveztünk.
A világom része lett.
Ettől majdnem eldurrant a kis falusi agyam. Tényleg sikerült a
nagy áttörés. A Carolina George komolyan arra készült, hogy
bekerüljön a legnevesebb bandák közé. Szerintem ennek a
jelentőségét még egyikünk se fogta fel igazán.
– Csak szeretnéd, öcsi! Mindenki tudja, hogy ki itt a király –
méltatlankodott.
– Igen… Én vagyok – ugrattam vigyorogva.
– Öntelt kis köcsög – morogta nevetve, aztán ellépett Willow
mellől, magához ölelt és jól hátba vágott. – Örülök, hogy látlak,
haver!
– Még szép.
Willow kuncogva gyorsan megölelt.
– Istenem… Nem tudom eldönteni, hogy közületek ki az önteltebb
hólyag.
Mielőtt Ashnek lehetősége lett volna elsütni egy viccet a hólyagja
méretéről – egyértelműnek tűnt, hogy erre készül –, a neje
ráförmedt:
– Eszedbe ne jusson!
Ash azonnal két karral magához ölelte, odahajolt hozzá és az orra
hegyével végigsimította a nő torkát.
– Ó, drágám, nekem egyedül te jársz az eszemben.
A tömegből Sebastian Stone lépett elő. Felém nyújtotta a kezét.
– Rhys! Mi a helyzet?
Sebastian, vagy ahogy mindenki szólította, Baz volt a Stone
Industries tulajdonosa. A Sunder egykori énekese leköszönt a
színpadról, mert szeretett volna több időt tölteni a családjával itt,
Savannah-ban, miközben nem akart túlságosan eltávolodni a
zeneipartól.
Megszorítottam a kezét.
– Ennél jobbat elképzelni sem lehetne.
Ámuló arccal körbemutattam, hiszen nyilvánvaló volt, milyen
gyönyörű a háza.
– Lehet, hogy hozzászokok a nagy fényűzéshez és beköltözök az
egyik sarokba. Hat lóval sem fogtok tudni kirángatni innen.
Egyik karjával átölelte a vállam, és úgy fordított, hogy
alaposabban is szemügyre vehessem a fényűző berendezést. Úgy
emelte fel a kezében tartott poharat, mint aki ajándékot nyújt át.
– Ugyan már, haver… Az új albumotok után vehetsz magadnak
két-három ilyen kérót. Nem kell sehova sem beköltöznöd.
– Ne ugrass ezzel, cimbora!
– Dehogy ugratlak. A Carolina George-ból világsztár banda lesz –
jelentette ki.
Tény, hogy az együttesünk hosszú éveken át turnézva hűséges
rajongói tábort épített ki magának. Eddigi lemezeink azonban csak
kis kiadóknál jelenhettek meg. A korábbi eredményeink
elhalványultak amellett, ami zenei csillagként várni fog ránk.
Senki nem mondhatja, hogy az ölünkbe hullott a dicsőség, mert
éhezve és fázva küzdöttük fel magunkat a csúcsra.
Furcsa, de megkopik a siker varázsa, ha útközben elveszíted
azokat, akik miatt a legjobban vágytál rá. Ha az ujjongásuk már
nem jut el a füledbe. Ha a zene többé már nem érinti meg a lelkedet.
A tekintetem végigsiklott az emberek arcán. Volt, akit ismertem,
másokat viszont nem.
A Sunder minden tagja itt volt a feleségével.
 A környékbeli barátaik és családjuk.
A stúdió személyzete.
Zártkörű, de nagy létszámú buli.
Csak egészen haloványan emlékeztetett a korábbi, vad
őrjöngésekre, hiszen szinte valamennyi jelenlévő házas, családos
ember volt.
Amikor a pillantásom továbbsiklott, a terem túlsó végében egy
kupacban megtaláltam a saját együttesünk tagjait.
Leif, a dobosunk és a felesége, Mia ölelkezve, mosolyogva és
kacagva állt ott. Royce-szal és a kis Emilyvel beszélgettek. A szőke
lány mosolya valósággal ragyogott a boldogságtól. Ott volt mellettük
legjobb cimborám, Richard és a felesége, Violet is. Arra számítottak,
hogy alig három hónap múlva megszületik az első fiuk, Daisy
kisöccse.
Mindannyian boldogok és szabadok voltak.
Kivétel nélkül megjárták a poklot azért, hogy ma itt lehessenek.
Összeszorult a torkom.
Örültem a sikerüknek. Azt akartam, hogy boldogok legyenek. Ezek
a nagyszerű férfiak és nők mindenki másnál jobban rászolgáltak a
sikerre és az örömre.
A pokolba! Hajlandó vagyok beismerni, hogy édesanyámat is
szerettem volna boldoggá tenni. Milyen jó lenne, ha amikor rám
néz, nem az élete legnagyobb kudarcát látná maga előtt.
Megráztam a fejem, és eszem ágában sem volt elsüllyedni az
önsajnálat mocsarában.
A gondot csak az jelentette, hogy az elmúlt hat hónap során
nyakig merültem benne. Ennél hosszabb időt még sosem töltöttem
el abban a házban az anyukámmal.
Nem tudtam eljönni, mert attól rettegtem, hogy az a faszfej újra
felbukkan. Kikészültem attól, hogy itt járt. Hajszálon múlott, hogy
sikerült megőrizni az elmém épségét.
A turnézás során könnyebb volt a dolgom. Egyszerűbben
felejthettem. Ment a képmutatás.
Csakhogy most úgy éreztem, minden a nyakamba hullik, meg azt,
hogy valami mindjárt megpattan. Emiatt… rettegtem.
Elfojtottam magamban a nyugtalanságot, és rávigyorogtam Bazre.
– Határozott szándékunk elérni, hogy büszkék lehessetek ránk.
– Hogy büszkék legyünk? A pokolba is, de hát máris az vagyok! –
vágta rá Baz. – Őszintén megmondom, majd nyakamat törtem, mert
úgy siettem aláírni veletek a szerződést, amikor kiderült, a Stone
Industriesnek esetleg lehetősége nyílhat arra, hogy a Carolina
George képviselője lehessen.
– Ezek szerint mégis jó az ízlésed – válaszoltam vigyorogva.
– Basszus, de még mennyire! Vagy talán azt hiszed, mostanra már
botfülű lettem?
Ekkor váratlanul a felesége, Shea bukkant fel mellette. A parányi
teremtés átölelte Baz derekát. Olyan kicsi volt, hogy az arca csak a
férje hasáig ért fel.
– Szia, Rhys! Milyen a szobád? – kérdezte nevetve.
Maga a pokol.
Kínok kamrája.
Áldott szenvedés.
– Tökéletes.
– Nagyszerű. Nyugodtan szólj, ha valamire még szükséged van.
Gondoskodni akarunk arról, hogy a művészeink a lehető legjobban
érezzék magukat itt. Nem szeretnénk, ha mondjuk egy
kényelmetlen ágybetét miatt elkerülne benneteket az ihlet.
Halkan felkuncogtam.
– Ó, az a veszély nem fenyeget. Az évek során laktam már elég
menő helyeken is, de esküszöm neked, ez itt a legklasszabb.
– Ezt mindig örömmel halljuk.
Rám mosolygott, aztán a férje felé fordult, aki egyből odahajolt és
egy csókot nyomott a szájára.
– Hála neked, drágám! Nagyszerű kapitányasszony vagy – mondta
Baz.
Shea rákacsintott, aztán otthagyott minket. A férje a tekintetével
követte, és amikor visszafordult felém, enyhén kábultnak tűnt.
Majdnem elnevettem magam, amikor végül nagyot pislogva
magához tért.
– Odavagyok érte, haver.
Megvonta a vállát, miközben beismerte az igazat. Nem szégyellte
magát. Utána megszorította a vállam.
– Gyere… Ideje beindítani a bulizást.
Összedörzsöltem a tenyerem.
– Benne vagyok.
Szükségem volt a lazításra.
Hogy elnyeljen a felejtés. Ne emlékezzek arra, hogy valaki egyre
csak ott motoszkál a fejemben.
A pokolba is! Az lesz a legjobb, ha dugok egy hatalmasat.
Hogy ne keressem. Ne gondoljak rá. Ne nyúljak utána.
Soha többé.
Baz nyomába eredve átverekedtem magam a tömegen a konyhai
pult túloldalára. Útközben felkapott egy üveg Jägert és néhány
whiskyspoharat. Sorba rakta őket, és mindbe italt töltött.
Felvontam a szemöldököm.
– Úgy tűnik, hogy valaki be akar baszni.
Lyric West, a Sunder szólógitárosa elfordult az addigi
beszélgetőtársaitól, és a munkalapra támaszkodott. A fickó
ugyanolyan komoly és fenyegető volt, mint az ital.
 – Ne merd megkérdőjelezni, testvérem. Ilyen a hagyomány. A
csapat tagja vagy? – kérdezte, és felemelte a poharát.
– Tudod, hogy igen.
Pontosan erre volt szükségem, meg egy forró testre, amelyik
önfeledt, kiadós baszásra vágyik.
Elvettem Baztől a felém nyújtott poharat. Egyből százötven
százalékkal jobban éreztem magam. Csakhogy ekkor megremegett a
levegő.
Egyből odanéztem.
Az emeletről a földszint felé tartó női alakra.
A látvány elég volt ahhoz, hogy elakadjon a lélegzetem és bomba
robbanjon a fejemben.
A tekintetemmel valósággal felfaltam az ennivaló testet.
Bizseregni kezdtek az ujjaim.
A lány testhezálló, selymesen csillogó, fehér ruhát viselt. Jól
látszottak az idomai. Ahogy lefelé jött magas sarkú cipőjében,
ártatlan kíváncsiság ragyogott az arcán.
Lenyűgözően.
Engem egészen biztosan elbűvölt.
Dermedten bámultam.
Csak akkor tértem magamhoz, amikor Baz harsogta túl a
hangzavart.
– Na, jól van, emberek, figyeljetek… Szeretném hivatalosan is
megnyitni ezt a partit, mégpedig azzal, hogy köszöntöm, akiket ma
este ünnepelni akarunk.
Elcsitult a morajlás, és valaki halkabbra vette a zenét.
Mindenki közelebb jött a konyhához.
Maggie leért a földszintre és odament a sokadalomhoz. Közben
azonban végig engem nézett. Lágy, félénk mosolya miatt azonban
valamiért azt hittem, egy titok ragyog az ajkán.
 Baz és Lyric whiskyspoharakat nyomott azok kezébe, akik kértek,
miközben két pincér pezsgőt töltött a vendégeknek.
Megpróbáltam nem megbámulni Maggie-t. Az együttesem többi
tagja odajött hozzám, hiszen én álltam Baz mellett.
A házigazda a feje fölé emelte a poharát.
– Csak pár dolgot akarok elmondani. Emily, Richard, Rhys, Leif… –
Sorban ránk mutatott. – Magam is éveken át egy együttes tagja
voltam…
– Sunder! Sunder! Sunder! – kántálták egykori zenésztársai, és a
tenyerükkel az asztal lapját csapkodták.
Baz elvigyorodott.
– Jól van, seggfejek. Mi lenne, ha hagynátok, hogy más is egy kis
dicsőséghez jusson?
– Miénk a dicsőség! – kiáltotta Ash.
– De nem ma, testvérem! Egy új vihar tört rá a városra, mégpedig
vidék felől érkezve. Talán egy kis tornádó – vágtam azonnal vissza
neki. Közben magamra mutattam, és a tekintetem végigsiklott a
mosolygó arcokon.
Természetesen egyvalakit kerestem.
A lány azonnal elpirult.
Fenemód csinosan.
Baz elnevette magát.
– Nem kételkedem abban, hogy nagy vihart kavartok, Rhys. Arra
készülök, hogy ez számomra is előnyös lesz. Fogadni mernék
mindannyiótokra. – Kezében a pohárral sorra rámutatott a bandám
minden tagjára. – A saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen
rengeteg munkával jár, hogy valaki ott állhasson, ahová ti ma
eljutottatok. Áldozatokat igényel. Elveszített szerelmeket, és bizony
az álmaitok egy részéről is le kellett mondani azért, hogy valóra
válthassátok az új célkitűzéseiteket. Én azonban már évekkel ezelőtt
rádöbbentem arra, hogy a Carolina George igazi különlegesség,
amikor először hallottalak titeket játszani a Charlie’s-ban, itt
Savannah-ban. Egyértelmű volt, mennyire tehetségesek vagytok. A
zenétek minőségével elcsitítottátok a szíveket és megnyugtattátok
az emberek lelkét. Érződött, hogy megvan a magatok
mondanivalója, amit a világ tudtára kell adni.
Krákogott egyet, és a tekintetével továbbra is minket keresett.
– Arra azonban még a legmerészebb álmomban sem gondoltam
volna, hogy egyszer idejutunk, és abban a megtiszteltetésben lehet
részem, hogy én képviseljelek titeket. Segíthetek valóra váltani
mindazt, amire a gondviselés feljogosított titeket. Csupán annyit
szeretnék mondani ezzel kapcsolatban, hálás vagyok ezért, és
minden tőlem telhetőt megteszek, hogy garantáljam a sikereteket!
A társaimra pillantottam.
Szó szerint érezhető volt a lelkükből áradó izgalom.
Baz magasabbra emelte a poharát.
– Igyunk a Carolina George-ra és arra, hogy ez a nap egy új
kezdetet jelentsen… Áradjon a zene a lelketekből, sose fogyjatok ki
az ihletből, és addig ne álljatok le, míg meg nem érintitek a
csillagokat!
Hangos éljenzés támadt és összekoccantak a poharak. Őrülten
vigyorogva gratuláltam zenésztársaimnak, ők pedig nekem.
Azért, mert ez… ez volt az, amiért elméletileg küzdöttem. Az
életcélom. Mindenkinek kell egy kitűzött cél.
Felhajtottam az édes folyadékot. Perzselve leömlött a torkomon.
Kifújtam a levegőt, miközben a gyomromban megnyugtató,
balzsamos izzás támadt.
A tekintetemmel azonnal megkerestem egy szempárt.
Engem nézett a két szénfekete szem. Újra megörökített.
Maggie óvatosan felém intett a poharával, ám ez a néma üdvözlés
valamiért szomorúnak tűnt.
Ahogy rám nézett, úgy éreztem, a terem túlsó végéből is meg tud
érinteni.
Ártatlan, de bölcs.
Rejtőzködő, ám ismerős.
Elérhetetlen, mégis kézzel fogható.
Összerezzentem, amikor megéreztem, hogy üzenet jött a
mobilomra.
Hálásan a kiskapuért, elfordultam a mágikus tekintetű lánytól, és
elővettem a telefont, hogy elolvassam a szöveget.
Egyből jéggé dermedtem.
Ugyanazt a számot használta, mint korábban minden
alkalommal. Amikor követeléseket zúdított rám, és egyre erősebben
szorította a torkom a markával.
Most nem szöveget küldött.
Hanem egy képet… Az anyukámról…! Ahogy kint a kertjében a
paradicsomot gondozza. A felvétel messziről készült, és nyilvánvaló
volt, anya nem is sejtette, hogy lefényképezték.
Becserkészték.
Őrjöngő harag fogott el.
Megtámaszkodtam a pultban, nehogy térdre rogyjak. Vagy inkább
azért, hogy visszafogjam magam, mert szerettem volna őrjöngve
kirohanni.
Égett bennem a düh. Még jobban fellángolt, amikor egy újabb
üzenet érkezett.

Szeretnél a tűzzel játszani? Kezdjük.

Rémület futott végig rajtam.

Basszus!
 Ez a seggfej tudta!
Megpróbáltam nyelni egyet, de a torkom teljesen kiszáradt.
Összeszorult.
A düh és a bűntudat áradatát a véremben tomboló mennydörgés
követte. Izzadság csillant meg a homlokomon, és éreztem, hogy
pokolian lángol a belsőm.
Alig tudtam talpon maradni.
– Bocsánat – mormogtam halkan, és otthagytam a barátaimat. A
többiek éppen Lyrikkel és Bazzel beszélgettek. Keresztülfurakodtam
a konyhát megtöltő tömegen.
Felkaptam a még félig teli jägeres üveget, és ahogy kiértem a
nyüzsgésből, sietve elindultam a hátsó ajtó felé. Nem néztem vissza.
Háborodottként tántorogtam ki a sötétbe, kezemben az üveggel és
a mobillal.
Lecsapott rám a tengervíz sós illata, a pára, és a fülemben máris
ott zengett a vízpartot korbácsoló hullámok dübörgése.
Erős szél zúdult az arcomra, amikor teleszívtam a tüdőmet.
Keresztültántorogtam a hátsó verandán, aztán a járdán tovább
folytattam az utam a sötétbe burkolódzó vízpart irányába.
Akkor sem lassítottam, amikor homokba süllyedt a lábam.
Remegtem az érzelmektől.
Elborított a rémület.
Zihálva kapkodtam levegő után.
A fejemben egymillió gondolat kavargott.
Szerettem volna egyből lelépni innen.
Harcolni.
Küzdeni.
Abban viszont nem voltam biztos, hogy Daltonba vagy
Tennesseebe.
Lerogytam az egyik homokdűnére, a két térdem közé szorítottam
az üveget, és bepötyögtem egy üzenetet.

Hagyd békén őt, te fasz! Tudod, miben állapodtunk meg.

Lecsavartam az ital kupakját, és vadul inni kezdtem, miközben a

válaszra vártam.
Vedeltem az alkoholt.
Boldoggá tett az, hogy esetleg így kiüthetem magam, miközben
kavargott a gyomrom.
A következő pillanatban megrezzent a mobilom.

Pontosan. Megállapodtunk valamiben.

Basszus! A kurva életbe!

Ingerülten beletúrtam a hajamba, és közben rájöttem, hogy az
egész testemben remegek.
A haragtól.
Belenyomtam az üveget a homokba, nehogy felboruljon, és sietve
újabb üzenetet írtam.

Ellenőriznem kellett, hogy rendben van-e.

Azt, hogy nem történt semmi baj vele.

A saját szememmel. El kell mondanom neki, hogy mennyire
sajnálom.
Jenny.
Sajnálom.
Nagyon sajnálom.
Kurvára sajnálom.
Csak hát ezt már évek óta ismételgettem, mégpedig a
legcsekélyebb eredmény nélkül.
A telefon két másodperccel később ismét felcsipogott.

Anyád boldognak látszik.

Elfojtottam a torkomból feltörni készülő zokogást. A gyomrom

görcsölt a haragtól és a kétségbeeséstől.

Az anyámnak semmi köze sincs ehhez. Ha csak egy ujjal is

hozzáérsz, kicsinállak! Végzek veled! Ígérem.

A fenyegetést halálos komolyan gondoltam.

A mobilom ismét csipogott.

Nem te hozod a játékszabályokat. Te csak elviseled a

következményeket. Figyelmeztettelek, hogy soha többé nem
akarom látni az arcod.

Persze azzal semmi gondja nem volt, hogy hónapról hónapra

bezsebelje a pénzt, amit küldtem neki.
Fájdalom mart a bőrömbe.
Kín.
Bánat.
Ez a démon sosem fog elengedni.

Hagyd békén az anyám! Megadok neked mindent, amit csak

akarsz.

A nagy távolság dacára is jól éreztem a keserűséget.

A gyűlöletet.
 Igazából még nem fizettél meg azért, amit tettél.

A szemétláda!
Üvöltött belőlem a fájdalom, és arra gondoltam, hogy a
gyűlöletemet talán az a mocsok is érzi most. A harag ráborult a
tudatomra és beleszivárgott a lelkembe.
Ez azonban nem számított… Tartoztam valamivel. Megfizetem az
egészet.
Vigyázni fogok a lányra.
Mind a kettőre.
Felkaptam az üveget, és a tüzes folyadékból még több ömlött le a
torkomon. Megnyugtatóan.
Gyógyszerként.
Enyhülést hozva.
Az alkohol felhasogatta a torkom, és beleömlött a gyomromban
lángoló gyűlölet tavába. Azonnal továbbszáguldott a
vérkeringésembe.
Éreztem, ahogy az ereimben őrjöng. Átveszi az irányítást. Kitölti
az ürességet.
Körülöttem elmosódottá vált a világ.
Még egy kicsi, és kiütöm magam.
Kiittam az ital maradékát is, és örömmel tapasztaltam, hogy
elhomályosodik a tudatom. Sötétség nyomult be az agyamba, és
azzal fenyegetett, hogy túszul ejt.
Úgy borított be, mint a hullámok a vízpartot.
Súlyos, züllött és baljós gondolataim támadtak.
Lenyomtak a mélybe és rám zúdították a megbánást.
Bárcsak vissza tudnék menni.
Megváltoztatni a múltat.
Közbelépni, mielőtt megtörténhetett volna.
 Hanyatt dőltem a homokban, és átadtam magam a sötétségnek.
Jól tudtam, nem számít, milyen sokra viszem, mennyire gazdag
vagyok, de az sem, hogy beragyogja-e a siker a nevem. Örökre a
sötétség foglya maradok.
 4. FEJEZET

Rhys

Hatévesen

– Richard! Emily! Rhys! Gyertek vacsorázni – hallatszott Ramsey

néni kiáltása a földszintről. Hívása visszhangokat vert Richard
szobájában.
A három gyerek felkelt és kimászott az apró várból. Kirohantak az
ajtón a lépcső felé, és megpróbálták megelőzni a társaikat. Talpuk
hangosan csattogott a keményfa deszkán, ahogy lefelé igyekeztek.
Az elöl haladó Rhys leugrott a harmadik lépcsőfokról. Nem esett
el, amikor földet ért. Öklével belebokszolt a levegőbe.
– Ez nem volt semmi! Láttátok? Ilyen ügyes voltam.
– Csak szerencsés, hogy nem estél hasra – méltatlankodott Emily.
A kislány egyfolytában zsörtölődött a két fiúval amiatt, hogy nem
tartják be a szabályokat, és ezért még bajuk eshet.
– Csitt, te! Dehogy esek. Én vagyok a legerősebb a világon.
– Nem. Nem te vagy az. Hanem az apukám – ellenkezett Emily.
– Ugyan már! Az én apukám erősebb! – vágott vissza Rhys elég
hangosan.
A lány ráöltötte a nyelvét, aztán elrohant a konyha felé.
Rhys úgy vélte, ezzel ő nyert. Nem mintha azt hitte volna, hogy
Ramsey bácsi nem jó fej vagy erős. Az ő apukája azonban sokkal
magasabb és erőteljesebb volt. Elképesztő mennyiségű izom
duzzadt mindenhol a testén.
Richard elnevette magát.
– Elképesztően nagyképű ez a csaj.
Rhys a fejét csóválta.
– Lányok.
Richard az orrával fintorgott, és Rhys már majdnem követte volna
a példáját, ám az eszébe villant, hogy Emily mégiscsak az egyik
legjobb barátja, az anyukáját pedig mindenkinél jobban szereti.
Lassacskán kezdte sejteni, hogy a lányokkal amúgy igazából semmi
baj sincsen, és talán jobban tenné, ha olyan tisztelettel bánna velük,
ahogy azt az apukája szerint tennie kellene.
Ramsey néni a konyha ajtajában állva megtörölte a kezét.
– Mosakodj meg, Richard és segíts a húgodnak megteríteni az
asztalt! Te pedig, Rhys, indulj el hazafelé… Az anyukád alighanem
már aggódik, hogy mibe keveredtél.
– Igen, néni kérem! – mondta a kisfiú, mielőtt odaintett volna
Richardnak.
– Szia holnapig!
– Szia, te tökfej!
– Csá, Kicsiricsi!
Kacagva kirohant a bejárati ajtón, keresztül a verandán, és
amikor levágtázott az öt fa lépcsőfokon, hogy a murvás ösvényen
végigrohanva a szomszédos ház, vagyis az otthona felé vegye az
útját, a messzeségben már meg is pillantotta a porfelhőt. Az
egysávos földúton az apja teherautója közeledett.
Rhys még gyorsabban száguldott a bevezető úton. Lassítás nélkül
előregörnyedt és keresztülcsusszant a két telket elválasztó kerítés
deszkái között.
A teherautó dübörögve megállt a házuk előtt, Rhys pedig minden
erejét beleadva a futásba sietett oda.
Fülig érő szájjal vigyorgott, és az egész teste bizsergett az
izgalomtól.
Minden nap ez volt a legszebb pillanat.
– Apu! Apu! Hát itthon vagy!
Az apja kinyitotta a kocsi ajtaját, kilépett, és napbarnította arcán
felragyogott a boldog mosoly. Kopott és koszos melósruhát viselt. A
kezén lemoshatatlan nyomokat hagyott a hosszú évek olajos, zsíros
munkája. Felkapta a földről a fiát.
– Itt van a kis fenegyerek! – Összekócolta Rhys haját. – Mutasd,
mennyit izmosodtál?
Rhys mind a két karját felemelte, ökölbe szorította a kezét és
megfeszítette a bicepszét. Az apukája megtapogatta az izmokat.
– Nem semmi. Erős, mint egy ökör!
– Bizony! Nemsokára már nem is tudsz felvenni, mert olyan nagy
leszek.
Lehet, hogy már most is kicsit túl nagy volt. Az anyukája
kuncogva ezt szokta emlegetni, ám Rhys nem törődött a
figyelmeztetéssel.
– Kizárt dolog. Te sosem nőhetsz olyan nagyra, hogy az apád ne
tudna felemelni és jól megszorongatni.
– Még huszonöt éves koromban sem?
A férfi elnevette magát.
– Na jó, tényleg. Megtörténhet, hogy akkor majd te fogsz engem
cipelgetni… Gondoskodsz rólam meg az anyukádról.
Ezt hallva Rhys büszkén kidüllesztette a mellét.
– Rám mindig számíthattok.
– Igen, mert az én fiam a világ legjobb gyereke.
Rhys őrülten bólogatott, miközben az apja behajolt a kocsiba, és
kivette onnan a mindennap magával vitt ezüstszínű ételhordót.
 Még így sem tette le a fiát, hanem felvitte a verandára vezető két
lépcsőfokon. Kinyitotta az ajtót és bekiabált:
– Hol van a kis feleségem?
Kuncogás hallatszott a konyha felől. Rhys anyukája a tűzhely előtt
állva egy nagy fazékban főzött valamit. A fiúnak összefutott a nyál a
szájában.
Az ő házuk valamivel kisebb volt, mint Richardéké. Nem volt
benne lépcső vagy emelet, ám középen, a nagy szobában jutott hely
a tévének és a heverőnek. Innen nyílt oldalról a konyha.
Az anyukája felvonta a szemöldökét.
– A kis feleséged?
Az apa betáncolt a konyhába, letette Rhyst a földre, aztán a
felesége mögé lépve egy karral átölelte a derekát. Odaszorította a
melléhez.
– Hümmm – mormogta bele a hajába. – Az én kis asszonykámnak.
Rhys mindig elpirult, amikor az anyukája és az apukája így
viselkedett. Vagyis gyakorlatilag egyfolytában égett az arca.
– Hiányoztál – dörmögte az apja.
Ettől az anyuka egészen ellágyult.
– Te is nagyon hiányoztál nekem. Csakhogy büdös vagy. Mosakodj
meg, mielőtt vacsorázunk.
– Zsarnok. Úgy látom, ebben a házban te viseled a nadrágot.
– Valakinek gondoskodnia kell arról, hogy ezek a vad srácok jól
viselkedjenek.
– Eddig azt hittem, kifejezetten imádod, ha rosszalkodom. – Apa
egy csókot adott anyu nyakára.
– Figyelj, apu! Anyu utálja, ha rosszak vagyunk. Úgyhogy nem
tudom, miről beszélsz. Viszont az biztos, hogy a fél életemet
szobafogságban töltöttem.
Oldalra nyújtotta a két karját.
 Amikor az apja kuncogva ránézett, nagyot villant a szeme, és Rhys
úgy érezte, a szíve mindjárt kiugrik a melléből.
Szeretet. Szeretet. Szeretet.
Az anyukája szerint ezt a házat arra alapították.
Ezen nyugszik a család boldogsága.
Nélküle minden romba dőlne.
Az apa odalépett Rhyshez és megsimogatta a fejét.
– Te jó fiú vagy, Rhys. Nagyon jó gyerek.
 5. FEJEZET

Maggie

A vendégek mögött álltam, és megpróbáltam összeszedni magamat,

nehogy valami ostobaságot csináljak, például, hogy Rhys nyomában
kirohanjak az ajtón. Az a fickó anélkül lépett le, hogy erre bárki is
felfigyelt volna. Úgy éreztem, hogy mindjárt térdre rogyok, mert a
távozásakor pokoli erejű kavargó érzelemhullám csapott le rám.
Olyan ádáz, hogy majdnem keresztüldöfte a mellem.
Körülöttem elszabadultak az indulatok. A Carolina George
üdvözlésekor megivott égetett szesz már az emberek vérében
tombolt, és bőkezűen töltöttek még italt utána. Ismét hangosan szólt
a zene, a jókedvű vendégek pedig harsányan beszélgetve próbálták
meg túlkiabálni. A bőrömön éreztem, ahogy lehullott róluk a gátlás.
Én meg ott álltam az örvény kellős közepén, és csak Rhys után
bámultam. Úgy tűnt, elnyel a mélység. Meghallottam a túlságosan
mély víz csábítását.
A veszélyes sötétségét.
Esküszöm, ez a pasi olyan, mint egy csillogó kődarab a tenger
fenekén, én pedig vízbe fulladok, ahogy megpróbálom a felszínre
hozni.
Vajon akkor is megéreztem volna az ingerültségét, ha nem
tartottam volna szemmel? Nem mintha akárcsak a legcsekélyebb
esélyem is lett volna arra, hogy ne bámuljam guvadó szemmel ezt a
gyönyörű férfit, ahogy társaival együtt fogadta a köszöntéseket.
Egy pillanatra szemtanúja lehettem a kék szemében fellobbanó
őszinte boldogságnak. Ragyogó tekintettel nézett az együttese
tagjaira, akikről tudtam, hogy mindenkinél közelebb állnak hozzá.
Csakhogy utána rápillantott a mobiljára, és abban a pillanatban
úrrá lett rajta a pánik.
A gyomromban megéreztem egy aggódó csomót, és libabőrös
lettem, mert különös nyomasztó előérzet tört rám.
Nem kéne foglalkoznom vele.
A magam dolgával kéne törődnöm.
Csakhogy nem tudtam, miként hunyhatnék szemet a szenvedése
fölött.
Ez a férfi annyira felzaklatott.
Zavarba hozott.
Összekavart.
Miatta olyan dolgokra vágytam, melyekre nem lett volna szabad.
Jól tudtam, vágyaim tárgyai a végén majd fájdalmat okoznak.
Tőlem balra hangos kacagástól zengett a konyha. Elég közel
álltam ahhoz, hogy felfigyeljek a jókedvre, de egyben kellő
távolságban, hogy ne fogjanak közre az örvendezők. Ash Evans
jókedvűen meglökte Richardot, aztán hátrább lépve összecsapta a
két tenyerét.
– Tartom a fogadást. Ezer dollár, öcsi! – Játékos önteltséggel
mutatott magára. – Most majd móresre tanítalak, te kis taknyos!
Ash felugrott a konyhapult tetejére. Csak úgy, cipőben.
A felesége, Willow nyöszörögve a tenyerébe temette az arcát.
– Nem vagy te már túl öreg az ilyesmihez?
Ash levigyorgott a magasból.
– Túl öreg? Ne csináld, tündérem! A kis férjed a legszebb
férfikorban van.
 – Csak nehogy eltörd a csípőd – figyelmeztette Zee. A Sunder
dobosa kezében egy sörrel támasztotta a szemközti pultot.
Richard felszökkent Ash mellé, és jókedvűen rávigyorgott.
– Ne félj, nem foglak nagyon megalázni, öreg. Nem akarom, hogy
mindenki rajtad nevessen.
Lyrik odalépett a pulthoz, elővette a pénztárcáját, és színpadiasan
egy bankjegyet csapott oda a gránitlapra.
– Száz dollárt teszek arra, hogy ez a zöldfülű nem fogja leiskolázni
az én cimborámat.
Leif odaállt mellé, és két papírpénzt dobott a halom tetejére.
– Emelem a tétet a duplájával.
A háttérben dübörgött a zene, a lámpák csak tompán világítottak,
és mindenki kacagott, mosolygott. Néhányan közelebb jöttek a
konyha közepén versengőkhöz, mások viszont nem is törődtek
velük, mert már rég hozzászoktak az ilyesmihez.
Lyrik elővett egy halom bankjegyet, és tetovált ujjaival legyező
alakba rendezte őket.
– Talált pénz, kisöcsém. Na, virítsd!
A felesége, Tamar belevigyorgott a pezsgőspoharába. A bőrruhás,
tűzpirosra festett szájú és érzéki nő bőrét tetoválások borították.
Úgy nézett ki, mint a régi idők rajzolt reklámplakátjainak modern
hősnője. Elképesztően gyönyörű volt.
– Igazi tökös srácok! – harsogta túl kihívóan a hangzavart.
Hátulról átölelte a férje derekát. – Valaki hozzon ide egy colstokot…
Mert sejtem ám, hogy ezután mi következik.
Lyrik hozzábújt és átkarolta a vállát. Egy puszit nyomott Tamar
feje tetejére.
– Ugyan már! Nem fogom leégetni a legjobb barátaimat.
Eltörpülnek mellettem a srácok, drágám.
Tamar még megátalkodottabban vigyorgott, amikor felszegve a
fejét a férje szemébe nézett.
– Lehetséges, hogy egy kis emlékeztetőre van szükségem.
– Ó… Az én kis dögös vörösöm. Sort kerítünk arra is.
– Na, jól van… Kezdődhet a küzdelem! – kiáltotta Baz. – Készen
álltok?
– Persze! Vágjunk bele!
– De még mennyire!
– Gyerünk! – harsogta Baz, mire Richard és Ash is fellendült
kézenállásba. Hangos éljenzés támadt, és mások is pénzt dobtak a
pultra.
Iszonyú jól szórakoztak.
Én viszont?
Nem illettem közéjük.
A jókedvűek közé.
Kívülállónak éreztem magam. Mintha csak az ablakon túl
lebegtem volna, hogy a párás üvegen keresztül figyeljem az
eseményeket.
A lelkiismeretem nem tette lehetővé, hogy lesüssem a szemem, és
úgy tegyek, mintha minden rendben lenne, hiszen Rhysszel valami
egyértelműen nem stimmelt.
Egész testemben bizseregtek az idegek, amikor elvegyülve a
tömegben elindultam a hátsó ajtó felé.
Mint aki egy titkos küldetést hajt végre.
Tiltott dologra készül.
Már majdnem odaértem, amikor valaki megragadta a kezem.
Csaknem felsikoltottam. Megpördülve azonban a bátyámat láttam
magam előtt. Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt.
– Royce!
Lágyan megszorította a kezem.
– Hé… Jól vagy, Maggie-ke?
 Ránézésre úgy tűnt, ismét nagyon bánja, hogy elhozott magával
ide.
– Bocsi. Igen. Csak megijesztettél.
Elkomorodott, és sötét szeme komoran lángolt.
– Valaki csúnyán viselkedett veled?
Na tessék.
Az én védelmezőm.
Ha tudná, hogy mibe keveredtem, valószínűleg beleőrülne.
Buborékfóliába csomagolna, és bezárna egy páncélajtós
gumiszobába.
Rámosolyogtam, félig kedvesen, félig ingerülten.
– Jól vagyok, Royce. Csak tudod, itt nagy a nyüzsgés, úgyhogy
inkább kimennék levegőzni. Azt hiszem, hív az óceán.
– Elkísérjelek?
Habozás nélkül itt hagyná értem a partit.
A szabad kezemmel megszorítottam a felkarját.
– Nem. Jól vagyok. Komolyan. Menj vissza a feleségedhez! Most őt
kellene ünnepelned.
Visszapillantott a teremre, ahol Emily Violet mellett állt. Éppen
valamilyen édes titokról beszélgethettek. Boldog mosoly ragyogott
az arcukon.
Elöntött a szeretet, és a szívem mély, áhítatos ütemben dobogott.
Magával sodort a kettőjük iránt érzett boldogság. Olyanok voltak ők
nekem, mintha a nővéreim lettek volna.
– Biztos? – kérdezte Royce.
– Persze!
Nagyot sóhajtott.
– Azért… Légy óvatos!
Égre emeltem a tekintetem, és némi gúnnyal vágtam vissza.
– Jól vagyok. Amúgy pedig Baz mindenkit arra kényszerített, hogy
a saját vérébe mártott tollal írja alá a papírokat.
Elvárás volt, hogy az album valamennyi közreműködője – én is –
aláírjon egy szigorú titoktartási szerződést.
Titok, hogy kik és mikor készítik el a lemezt.
Így valamennyire sikerült megóvni a munkafolyamatot, bár
figyelembe véve, hogy ez az épület valóságos legendának számított,
ez-az óhatatlanul kiszivárgott.
Hiszen világhírű együttesek dolgoztak itt.
Royce ismét megszorította a kezem. Egyszerre volt ádáz és
aggódó, ahogy figyelt.
– Na jó… Csak… Szólj, ha szükséged van rám!
– Köszönöm! – mondtam.
Még mindig habozott, mire oldalra hajtott fejjel jeleztem, hogy
lépjen már le. Sarkon fordult, elindult a felesége felé, de közben
egyszer azért visszanézett. Megnyugtatóan odaintegettem neki, és
úgy tűnt, hogy ettől végre sikerült ellazulnia. Megváltozott a
kisugárzása, ahogy az embertömeg szélén mozogva odament Emily
mögé. Két karjába zárta, és hátulról csókokat nyomott a nyakára.
Mielőtt elbizonytalanodtam volna, kiléptem az ajtón, bele az
éjszakába. Kint egyből lecsapott rám Georgia könyörtelen, párás,
nyári forrósága.
Az egyetlen megkönnyebbülést csupán a tenger felől érkező és a
homokdűnék felett végigtáncoló szellő jelentette.
A magasban az égbolt sötét, látszólag a végtelenbe nyúló vásznán
megszámlálhatatlanul sok csillag ragyogott. A hatalmas óceán
legalább ugyanolyan feketének tűnt, miközben a hullámok csillogva
a partot ostromolták.
Szinte a fülemben csengett a komor hullámok hívása.
Mintha csak csábító szavakat suttogtak volna. Varázslatosan. Rá
akartak venni, hogy lépjek a vízbe, miközben jól tudtam, hogy
veszélyes a mélység.
A hatalmas óceán nyom nélkül elnyelne, miközben én
megpróbálnám a felszínre hozni azt a bizonyos, odalent csillogó,
vonzó kődarabot.
Izzadság gyöngyözött a nyakszirtemen.
Elöntött a forróság.
A tűz.
A félelemtől és a bizonytalanságtól elgyengült a lábam, ám a
dübörgő szívem továbbhajtott előre.
Mélyebbre hatoltam a sötétben, és a veranda széléről a
tekintetemmel megpróbáltam felderíteni a szinte nem is létező hold
halvány ragyogásában kivehetetlen partszakaszt. Mivel nem láttam
semmit, elindultam lefelé a lépcsőn, majd a vízhez vezető pallón.
Cipőm talpa nagyot koppant a deszkán. Lehajoltam, és kibújtam
belőle. Oldalra dobtam a lábbelimet, majd nesztelenül elmentem a
palló végéig, és kiléptem a hűvös homokba.
– Rhys? – Rájöttem, hogy suttogok. Némán hívom magamhoz.
Visszhangokat vetett a szél.
Továbbmentem az óceán felé. A lábam mélyre süllyedt a
homokba, ahogy közelebb értem a vízhez.
Lassan.
Óvatosan.
Enyhe remegés futott végig, át a levegőn.
Megdermedtem, mert elfogott a nyugtalanság. Aggódva
hátrapillantottam a vállam felett, mert hirtelen elfogott a rossz
előérzet.
Félelem hasított belém, és felgyorsult a pulzusom.
Belebámultam a semmibe.
Istenem!
Le kell győznöm ezt az érzést.
 Nem hihetem komolyan azt, hogy valaki mindig szemmel tart.
Egy sötét erő.
Gonosz.
Összeszedtem magam, és közelebb mentem a vízhez.
– Rhys! – kiáltottam, ezúttal már jóval hangosabban, miközben a
partvonalat fürkésztem.
Ezt meg mégis miért csinálom? Miért loholok egy olyan férfi
nyomában, akinek egyértelműen nem kellek?
– Rhys! – kiáltottam újra. Éppen csak hogy sikerült túlharsognom
a hullámok dübörgését.
Basszus!
Megfordultam, és a tekintetemmel a távolban ragyogó épületet
kerestem.
Ez őrület!
Le kell végre szoknom arról, hogy olyan helyzetekbe keveredek,
ahol semmi keresnivalóm sincs. Felhorkantam, és elindultam vissza
a ház felé. Úgy döntöttem, hogy nem zaklatom Rhyst, hiszen
pontosan azért jött ki ide, hogy egyedül lehessen, nem?
Egy okos lány tiszteletben tartja az ilyesmit.
Mezítláb tántorogtam a puha homokban. Félúton jártam a
deszkajárda felé, amikor zajt hallva megtorpantam. Borzongás
futott végig a hátamon. Na de milyen? Másfajta, különös előérzet. A
korábbitól eltérő fájdalom.
Irányt váltva most már a szárazföld felé vezető egyik dűne
mentén haladtam.
A szél vadul mozgásba hozta az itt növő, hosszú szálú füvet.
Homokot rugdosva tántorogtam fel az első, majd a következő
dűnére.
Minden egyes lépéssel elmélyült bennem a kétségbeesés.
Pánikba esve belém villant, hogy milyen volt Rhys arckifejezése,
mielőtt kijött volna ide.
Rettegő.
Fájdalommal teli.
Ügyetlenül felértem a következő dűne tetejére, és felhördültem,
mert megpillantottam a homokban fekvő sötét alakot.
Hason feküdt.
Rám tört a rémület.
Nem tudtam eldönteni, hogy baj érte-e, vagy csak elaludt.
Azt viszont jól láttam, hogy hatalmas és félelmetes teste mennyire
remeg.
Vadul és ádázul.
Könyörtelenül.
Felfedeztem azt az üveget is, amit a konyhaasztalról kapott fel.
Üresen.
Ezek szerint az ital ott van már a hasában.
Egyértelműen kiütötte magát.
– Rhys!
Fájdalmas nyögés szakadt ki a száján.
Térdre rogytam mellette. Az én kezem is remegett, amikor
bizonytalanul végigsimítottam a hosszabbra hagyott hajtincsein.
Felszikrázott az energia.
Izzott és remegett.
Basszus! Miért van ez az alak hatással rám?
Egyáltalán nem biztonságos a közelsége.
Ez azonban nem számított, mert közelebb hajoltam hozzá, és
halkan úgy szólítottam meg, mintha képes lehetnék arra, hogy
kihívjam a pokol legmélyebb bugyrából.
– Rhys! Hé… Jól vagy?
Újra csak nyöszörgés volt a válasz.
Mély és érdes.
 Tele fájdalommal.
– Hahó, itt vagyok! Semmi baj. Minden rendben.
Meghallva a számon kétségbeesetten előtörő szavaimat, arra
gondoltam, hogy talán igazából csak magamat akarom meggyőzni.
Annyira szerettem volna odafeküdni mellé, hogy magamra
vállaljam a testéből jól érezhetően kiszivárgó fájdalom egy részét!
Elcsitítanám a megkínzott lelke kútjából felbugyogó sajgást, amit
hiába próbált meg elrejteni.
Meg akartam gyónni neki, hogy az én szívem is összetört.
Elbántak velem.
Brutálisan.
Azt is, mennyire félek elengedni a múltat, miközben kétségbe ejt a
tény, hogy még mindig a rabja vagyok.
Közben azonban a legnagyobb kihívást mégiscsak a
bizonytalanság jelentette. Ez a férfi vajon ugyanúgy érzi az én
fájdalmamat, mint én az övét?
Előfordulhat, hogy… Esetleg közös erővel egyben tudnánk tartani
a másik töredékeit?
Őrület!
Természetesen jól tudtam, már a puszta gondolat is értelmetlen.
Elképesztően vakmerő.
Csakhogy… Meg akartam ragadni azt, amit ő nem tudott.
Szerettem volna megtisztítani a lelkét.
Azért, hogy én legyek a gyógyír a számára, olyan, amilyenre
magam is vágytam.
Rhys felnyögött.
– Ide hívom Royce-t! Segít neked bemenni.
Fel akartam tápászkodni a homokból, amikor az egyik hatalmas
keze megragadta a csuklómat.
– Ne!
 Lángolás futott végig a karomon.
Hőség.
Tűz.
Olyan izzás támadt, amilyet korábban még sosem éreztem.
Zihálva kifújtam a levegőt.
– Ó, istenem!
A táncoló árnyak között rámeredtem, ahogy Rhys annyira
elfordította a fejét, hogy rám nézhessen.
Az arcát eltakaró vad hajtincsek közül kiragyogott vakító, kék
szeme.
Bizonytalan, de átható.
– Ne! – hörögte. – Maradj!
A fájdalomtól összeszorult a mellem, és ostobamód
félresimítottam egy tincset vonzó arca elől.
– Mi történt?
– Közelharcot vívtam egy Jägerrel. Egyértelműen én maradtam
alul. – A szakáll ölelésében félmosolyra húzódott a szája.
Görcsbe rándult a gyomrom, miközben a véremben fellángolt a
vonzódás.
– Te is tudod, hogy nem erre gondoltam! – förmedtem rá
visszafogottan, ám elég hangosan ahhoz, hogy túlharsogjam a
szelet. – Lá… Láttalak.
Rhys felnyögött, és a hátára fordult. Lesütött szemmel még mindig
engem bámult.
– Figyelj, édesem, jobban jársz, ha ebbe nem megyünk bele! –
mondta alig érthetően. Sikertelenül megpróbált felülni, de
visszazuhant a homokba.
– De mi van, ha nekem ez kell? – kérdeztem elakadó lélegzettel, és
odabújtam hozzá.
Elbűvölve.
 Lenyűgözve.
Ostoba módon.
Nem tehettem mást.
Magatehetetlenül bámultam brutálisan szép arcvonásait.
– Mi van akkor, ha már fél éve egyfolytában érted aggódom? –
mormoltam. – Mit szólnál ahhoz, ha hosszú éjszakákon át
álmatlanul azon töprengtem volna, hogy mi történt a bárban? Mitől
készültél ki? Mi van, ha végig szerettem volna melletted állni?
Rám ragyogott a kék izzás.
Egy fehér villámcsapás.
Egyetlen szót sem szólt, ám felemelte a kezét, és az ujja köré
tekerte az egyik hajtincsemet.
Egy korty levegő sem maradt a tüdőmben.
Amikor Rhys megszólalt, dörmögő szavai a vágyódás
tőrdöféseiként hasítottak bele a bőrömbe.
– Nézze meg az ember… Csillagfénybe burkolózva egy istennő
tekint le reám.
– Te figyelj, elestél és beütötted a fejed? – kérdeztem,
megpróbálva megőrizni a hidegvérem és a nyugalmam. Jól tudtam,
csak ugrat.
Meg kicsit udvarol.
Hazudsz magadnak, Maggie!
Szó szerint az egész testemben remegtem, miközben ő szétzilálta
az elmémet.
– Alighanem meghaltam, és ez már a mennyország. – A hajtincset
szorító kezével megsimogatta az állam. – Egy fiatal istennő!
Jóságos egek! Tényleg ezt mondta.
Sírba visz vele.
Arra csábít, hogy olyan dolgokat képzeljek el, amelyeket nem
lenne szabad.
 – Rhys – mormogtam.
Összezavarodva.
Esdekelve.
Remegett a levegő.
Lángolt és perzselt.
Egy örökkévalóságig bámultuk egymást.
Lebilincselve.
Elbűvölve.
Egy pillanat alatt egymásra találtunk.
De aztán ő meggondolta magát. Megrázta a fejét, és felült.
Hatalmas testének közelségétől hátratántorodtam.
Vagy talán éppen ekkor kaptam észbe. Működésbe léptek
természetes védelmi ösztöneim.
Világosan éreztem a riasztást amiatt, hogy túl közel kerülve
hozzá, elemészt pusztító ereje.
Rhys pedig újra kihívóan rám vigyorgott.
Mint egy korbácsütés.
– Figyelj csak, milyen erős vagy, Maggie-ke? Szerinted képes leszel
a hátadon becipelni engem a házba? – A szavai felét sem értettem.
Pajkos jókedv csöpögött a szívembe. Gyorsan eltelt vele.
– Azt kérdezed tőlem, hogy fel tudok-e emelni egy teherautót?
– A pokolba, dehogyis! Egy ilyen bikával biztos megbirkózol.
Kihívóan felvonta a szemöldökét, ám az összhatás most inkább
mulatságosra és furcsán meghatóra sikeredett. Istenem, olyan
könnyén bele tudnék zúgni ebbe a pasiba!
Mintha csak futóhomokba lépnék.
– Mit szólnál hozzá, ha tényleg megpróbálnám? – suttogtam, és
közben úgy kiszáradt a szám, hogy alig tudtam megszólalni.
Felhorkant.
– Azt, hogy azzal nagy hibát követnél el.
 – Figyelj, nem éppen te mondtad, hogy útközben döccennem kell
párszor? – Felszegtem a fejem, és a sötétség dacára is átható
pillantást vetettem az arcára.
Egyértelmű volt, hogy csak színleli a jókedvet.
– Ó… Egy-két döccenő nem árthat. Azt viszont elhiheted nekem,
drágám, hogy az ilyenfajta tragédiát el kell kerülni.
– Rhys…
Egy ingerült mozdulattal elhallgattatott.
– Nem.
A ház felé pillantottam.
– Tényleg ide kellene hívnom Royce-t. Segíteni fog neked
bemenni.
Rhys jókedvűen felnevetett, megfutamodásra kényszerítve ezzel a
körülötte gyülekező sötétséget. Olyan volt, mint egy őrjöngő vihar.
Utána játékosan rám vigyorgott.
– Az a helyzet, hogy a bátyádtól már megkaptam a mai adag
halálos fenyegetést. Többre nincs szükségem. Köszi, de egyedül is
bejutok oda.
– Halálos fenyegetést?
– Maradjunk annyiban, pontosan meghúzta a határvonalat. –
Körbemutatott a vízparton. – Nem árt, ha tudod, máris sikerült
túllépnünk rajta.
Dühbe gurultam.
– Mikor?
– Nem számít.
Felhorkantam.
A hülye Royce!
– Richardot hívhatom? – kérdeztem inkább.
– Nem kell. Nincs semmi bajom. Kemény fából faragtak engem –
tiltakozott kásás, alig érthető hangon.
 Felpattant, hogy ezzel is bebizonyítsa, milyen jól van.
Csakhogy majdnem oldalra zuhant.
Egy tántorgó óriás.
Felugrottam, és odarohantam mellé.
– Csigavér, cowboy! Ha így szökdécselsz, csúnyán pofára eshetsz.
Odahajolt hozzám, és egy karral átölelte a két vállam.
Súlyos, kemény és lenyűgözően férfias volt a teste.
Megtántorodott, és én csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudtam
egyenesben tartani. Jóságos egek! Sózsákokból rakták össze a pasit.
Az orra valahogy hozzásimult a hajamhoz.
– Miért ilyen finom az illatod, Maggie-ke? De csini a rucid!
Sajnos az agyam rövidre zárt Rhys közelsége miatt.
Közben összevissza áradtak a szavak a szájából.
Ujjheggyel egész finoman megsimogatta a ruhám selymes
szövetét.
Futótűz.
Lángra lobbant a testem.
A legnagyobb veszély azonban a szívem fenyegette.
Nyilvánvalóvá vált ugyanis számomra egy alapvető igazság –
cseppnyi félelmet sem érzek, ha Rhys Manning teste hozzám simul.
Tizenöt éves korom óta most először fordult elő, hogy egy férfi
érintésétől ne fogott volna el az iszonyú félelem. Korábban még a
legkisebb apróság is elég volt ahhoz, hogy „üss vagy fuss”
üzemmódba kapcsoljak. Az esetek többségében pánikba estem.
Rhysszel viszont? Semmi bajom nem volt.
Pontosan ugyanolyan jól éreztem magam, mint hosszú
hónapokkal ezelőtt azon az éjszakán tánc közben. Amikor meg
mertem esküdni arra, hogy kettőnk körül valami kavarog a
levegőben. Erőteljes izzás fénylett és ragyogott közöttünk.
Ma végre ő is beismerte, hogy ez így történt.
 Csakhogy nem szabad megfeledkeznem valamiről.
Rhys egy pillanattal később nemet mondott. Azt állította, hogy
semmi sem történt.
Egyértelműen neki volt igaza.
– Gyere, menjünk be, nagyfiú! – mormogtam, miközben némán
szidtam magamat azért, hogy bizsergő kezemmel annyira szerettem
volna végigtapogatni.
– Túl rendes vagy hozzám. Túl jó – motyogta szinte teljesen
érthetetlenül. Volt valami furcsa a hangjában. Lehet, hogy bánat
csengett benne?
– Nem, Rhys – bizonygattam. – Nem vagyok az.
Sikerült felkapnom az üres üveget és egyensúlyban tartani a
fickót.
– Nagyon jó – nyöszörögte bele kásásan a fülembe. – Olyan csinos.
Ó, édesem, kikészítesz.
Nyeltem egy nagyot, mert rám tört a sóvárgás, és megpróbáltam
arra összpontosítani, hogy valahogy visszajuttassam a házba.
Egyértelműen olyan szavak buggyantak fel belőle, melyeket majd
meg fog bánni másnap reggel.
Sikerült odatámogatnom a deszkajárda végére, és nemsokára már
sokkal jobban hallottuk a ház zajait.
A dübörgő zenét.
A harsány kacagást.
Bár csak pár perc telt el, mégis mintha egy örökkévalóságot
töltöttünk volna idekint.
Rhys hozzám simult, miközben lassan feljebb mentünk. Én
mezítláb, ő pedig a deszkákon nagyot koppanó csizmájában.
Elhagytam a cipőm, mivel képtelenség lett volna azzal is
egyensúlyozni.
– Menj fel ide – mondtam, amikor odaértünk a verandára vezető
lépcső aljába.
Tántorogva elindult.
– Vigyázok rád – ígértem.
– Az biztos – mormogta.
Odaléptem a hátsó ajtóhoz.
– Oldalsó bejárat.
Jogos. Talán érdemes volna elkerülni a kellemetlenségeket. Mi a
fenéért kellene bárkinek is magyarázkodnom, miközben besegítem
ezt a tök részeg fickót az ajtón?
Amit amúgy nagyon szívesen megtettem.
Csakhogy Rhysnek nem volt szüksége a feltűnésre. Nem akartam,
hogy kérdésekkel bombázzák, miután az előbb egyértelműen
szétesett.
Megkerültük a házat. Szépen csendben bementünk az oldalsó
ajtón. Az ottani folyosóról hálószobák és irodák nyíltak.
A nappali felől jól hallatszott a bulizók zaja, ám nem láthatták a
folyosó végén rejtőzködő, keskeny lépcsőt.
– Jól vagy? – kérdeztem, miközben felfelé vánszorogtunk.
– Melletted igen – mormogta.
Volt akár csak halovány sejtelme is arról, hogy mit tesz ezzel
velem?
A lépcsőről a szobánkba vezető emeleti folyosóra érkeztünk. Az
én szobám volt közelebb, ezért ide vezettem be Rhyst, majd pedig
beléptünk a közös fürdőszobánkba.
– Le merném fogadni, amikor beleegyeztél abba, hogy közös
legyen a fürdőszobánk, amíg tart ez a kis kaland, fel sem merült
benned, ez azzal járhat, hogy egy hozzám hasonló seggfejt kell
babusgatnod, igaz? – Alig lehetett érteni jókedvű ugratással teli
szavait, mert részegen nehezére esett a beszéd.
– Nem baj – feleltem csendben, aztán felkapcsoltam a fürdőszoba
lámpáját.
Mind a ketten nagyot pislogtunk a fehér márványon
visszatükröződő, átható, erőteljes ragyogás miatt.
A fürdőszoba ugyanolyan fényűző volt, mint az épület többi része.
A kvarc- és gránitfelületeket aranyozás és tengerészkék festés tette
tökéletessé, a falakat pedig vastag, drága, aranyozott tapéta
borította. Segítettem Rhysnek leülni a hatalmas fürdőkád szélére.
Majdnem belezuhant, de én odaugrottam és megragadtam.
Rám meredt a kék szeme. Jól láttam a mélyben csillogó fájdalmat.
Rhys felemelte a kezét, és az ujjai hegye az arcomra simult.
Elakadt a lélegzetem.
– De igenis baj, Maggie. Kerülnöd kellene a hozzám hasonló faszik
társaságát. Az ilyen fickók semmire sem jók. Nem bizony. Te viszont
túl cuki vagy. Túl jó. Túl őszinte.
Megpróbáltam nem is törődni zavaros, dadogó vallomásával.
A lelkem azonban megremegett, és bizsergett a tenyerem.
Töprengve az ajtóra sandítottam, mert az jutott az eszembe,
előfordulhat, hogy Rhysnek egy nálam tapasztaltabb valakire van
szüksége. Szinte semmit nem tudtam az ilyesmiről.
Mintha csak kitalálta volna, mi jár a fejemben, mert az egyik
ormótlan tenyerével megragadta a meztelen combom. Egyből
megtalálta testhez álló ruhámnak a hasítékát.
Jóságos egek!
Végigszáguldott rajtam a remegés, aztán pedig elöntött a
vágyakozás.
Gyorsan meg kellett kapaszkodnom valamiben.
A gondot csak az jelentette, hogy támasztékul Rhys vállát
markoltam meg.
Még! – suttogta a testem.
 Azt akartam, hogy induljon el a kezével felfelé.
Keresse meg a lábam között lüktető, izzó pontot.
Kétségbeesetten vágytam arra, hogy kiderüljön, ez milyen érzés.
Majdnem felnyögtem.
Az óceánkék szem engem nézett. Szomorúság és olyan valami
izzott benne, amit nem sikerült beazonosítanom.
– Maradj velem, kis istennőm. Enyhítesz a bajomon. Hogy a
csudába vagy erre képes? – Utána viszont elkerekedett a szeme. –
Rókázni fogok.
Feltápászkodott és a vécének helyt adó, kis beugró felé vetette
magát.
Térdre rogyott és őrülten okádni kezdett. Közben én ott
bizonytalankodtam mellette, mert nem tudtam, hogy mitévő legyek
a Rhys Manning nevű forgószéllel.
Na, jó.
A helyzet ura voltam.
Odamentem a törölközős szekrényhez, felkaptam róla egy
kéztörlőt és a meleg víz alá tartottam. Visszasiettem Rhyshez, mellé
térdeltem, hátrasimítottam a haját, és megpróbáltam nem rosszul
lenni, miközben ő sugárban hányt mellettem. Halkan kuncogva ezt
suttogtam a fülébe:
– Ez aztán a váratlan fordulat. Éppenséggel én tartom a
homlokodat hányás közben.
Rhys felnyögött, lehúzta a vécét, megfordult és a fenekére zuhant.
Nekitámaszkodott a falnak, és a fejét felszegve rám nézett, ahogy
ott térdeltem előtte.
Pontosan olyan tekintettel bámult, mint az előbb kint, a
tengerparton.
Mint aki azt hiszi, a megmentésére siető őrangyalát látja.
Csakhogy én száz százalékig tisztában voltam azzal, valójában
nem a testét kell itt megmenteni.
A szíve vérzett ezer sebből.
Védtelenné vált.
Az arcáról eltűnt megszokott mosolya.
Óvatosan tisztára töröltem a száját.
– Minden rendben – biztattam remegve, miközben ő továbbra is
engem bámult ragyogó, kék szemével.
Pimaszul rám vigyorgott.
– Mekkora fajankó vagyok. Már ez a kis ital is kiütött. Megalázó.
Kicsi Ricsi szétrúgja miatta a valagam.
Úgy éreztem, hogy mindjárt szilánkokra hasadok.
A hűvös vászonnal végigsimítottam a homlokát. Lepillantva azt
láttam, hogy továbbra is áthatóan figyel.
– Ennyit arról, hogy milyen nagy bika vagy – mormogtam.
Halkan felkuncogott.
– Felülnél rám rodeózni?
Görcsbe rándult a gyomrom.
Az az igazság, hogy nem álltam készen erre. Jól tudtam, hogy Rhys
darabokra szaggatna.
Inkább arra összpontosítottam, hogy alaposan megtöröljem a
homlokát. Ez a küldetés talán segít abban, hogy ne törődjek a
mellemet és az arcomat elöntő forrósággal.
Biztosra vettem, hogy lángol a képem.
Nem tudtam, hogy mégis mitévő legyek.
Barátok.
Az egyik keze megpihent a derekamon.
– Csak vicceltem, Maggie-ke. Álmomban sem vetemednék
ilyesmire.
Szerettem volna a fülébe suttogni, hogy én viszont igen.
 Hogy egyfolytában másról sem álmodom.
Be akartam vallani neki, attól tartok, hogy sosem hagyom abba az
álmodozást.
Mielőtt meggyóntam volna mindezt, feltápászkodtam, és
odanyújtottam a kezem.
– Ideje ágyba bújni.
Elképesztő módon sikerült talpra állítanom ezt az emberhegyet.
Kihúzta magát az óriás.
Lenyűgöző.
Erőteljes. Azok a duzzadó izmok, a széles váll és a végtelen
csáberő. Rhys megtorpant a mosdó előtt, szájvízzel kiöblítette a
száját, aztán hagyta, hogy bevezessem sötétben úszó szobájába.
Bár nem világított lámpa, mégis érzékeltem a rendetlenséget. A
dühöngő bikát. A zabolátlan férfit.
– Szeretnék aludni. Tudnál segíteni? – motyogta, miközben az
ágya irányába tántorogtunk.
Elkezdte lerángatni a pólóját. Jóságos egek! Ez a faszi tényleg le
fog vetkőzni.
– Rhys – mondtam habozva. Mit kellene tennem?
Rám vigyorgott.
– A legtöbb csajszi nem ennyire visszafogott, ha az ágyikómba kell
fektetni engem.
– Ha esetleg elkerülte volna a figyelmedet, én nem olyan vagyok,
mint a többi nő.
– Hidd el nekem, édesem, már észrevettem. Egyfolytában csak ezt
látom.
Na, ne. Nekem annyi. Végem.
Kicsinál ez a pasi.
Sikerült leültetnem az ágya szélére, a matracra.
– Itt volnánk, nagyfiú.
 – Úgy érted, hogy öregfiú – tréfálkozott alig érthetően, miközben
letérdeltem, hogy lehúzzam róla a csizmát.
Gyönyörű nagyfiú – szerettem volna kimondani. Vagy inkább
kimutatni, hogy ezt gondolom. Olyan jó lett volna két kézzel
megragadni a térdét, hogy aztán a tenyerem elindulhasson felfelé
az izmos combján.
Olyan felfedezőútra indulni, amilyenben korábban még sohasem
lehetett részem.
Forróság izzott a levegőben.
Vajon ő is érezte?
Az érzelem erejét?
Lehajtottam a fejem, és erőnek erejével arra kényszerítettem
magam, hogy a feladatomra összpontosítsak. Szentül megfogadtam,
ágyba dugom a fickót és villámgyorsan lelépek, mielőtt teljesen
hülyét csinálhattam volna magamból.
Lerángattam az egyik csizmáját, aztán a másikat. Nagyot
csattantak a padlón, amikor elejtettem őket.
Rhys felnyögött, ám ezúttal érdesen, mintha csak gyönyör tört
volna rá.
A fenébe!
Remegett a kezem, amikor felemelkedtem és megragadtam a
pólója alját, hogy lehúzhassam róla.
Túlságosan is közel kerültünk egymáshoz.
Jól éreztem minden ziháló lélegzetét.
Ott volt a korábban megivott Jäger is, de valami más is. Igazi férfi
volt ez a lenyűgöző, vidéki srác. Kisült az energia.
Láncra vert.
Begörcsölt a gyomrom, és a szívem a bordáim ostromolta.
Óvatosan feljebb húztam a szövetet.
 Ó, Istenem! De gyönyörű ez a pasi!
A karja vastag, a mellkasa pedig egész széles. A hasizma, mint egy
ókori szoboré. Isteni és elképesztően férfias.
A teljes felsőtestét tetoválások borították. Olyan jó lett volna az
ujjam hegyével végigsimítani a vonalakat, esetleg a nyelvem hegye
is bekapcsolódhatott volna.
Inkább felkeltem, és a két lábát felrakva az ágyra, nagyjából fekvő
helyzetbe hoztam.
– A nadrágot – mormogta mély hangon.
Már eddig is aggódtam, ám most idegesen beszívva a levegőt,
feltérdeltem a matracra. Úgy tűnt, semmivé foszlott az önuralmam.
Az önfenntartási ösztönöm egy puffanással, mosolyogva lelépett.
Lovagló ülésben felültem a lábára, és egymás után kigomboltam a
slicce gombjait.
Olyan jó lett volna nem szörnyet halni, miközben lehúztam róla a
nadrágot.
Már a felsőteste is lenyűgözött, ez pedig…
Félrekaptam a tekintetem: Jézusom! Maggie-ke, mióta vagy ilyen
perverz?
Nem szoktam én ilyesmit csinálni.
Sikerült úgy kihámoznom a nadrágjából, hogy közben nem
méregettem lopott pillantásokkal.
Mintha attól tartanék, hogy lángra kaphatok, lemásztam az
ágyról, hogy sietve biztonságba helyezzem magam.
A fekvő alakra pillantottam. Lenyűgöző mellkasa zihálva
emelkedett és süllyedt.
Máris elaludt.
Ezek szerint én nem hatottam rá.
Ki akartam osonni a szobájából, ám megdermesztett a zord
hangjával.
– Maradj.
– Rhys!
– Kérlek.
Basszus!
Ráharaptam az alsó ajkamra és átgondoltam ezt az őrületet.
Meghoztam egy döntést, és végrehajtottam, mielőtt megállíthatott
volna a józan ész.
– Mindjárt jövök.
A ruhámat már a fürdőszoba közepén a földre dobtam. Belépve
az ajtómon, kihúztam az öltözőszekrény legfelső fiókját, és sietve
felvettem egy pizsamanadrágot meg egy pólót. Ügyeltem arra, hogy
eltakarjam a testem.
Visszasiettem Rhys szobájába. Résnyire nyitva hagytam a
fürdőszoba ajtaját, hogy halványan bevilágíthasson egy kis fény.
Kijárat az őrületből.
Aztán újra ott álltam a fejedelmi ágy mellett.
Gyönyörű paplan borította a selymesen csillogó lepedőt.
A legnagyobb hatást azonban mégis a középen fekvő férfi tette
rám.
Ízig-vérig vidéki gyerek. Nyers és érdes. Kemény és viharvert.
Nyilvánvaló volt, hogy nem riadt volna meg a fizikai munkától.
Annyira tetszett… a megzabolázhatatlan ereje, meg az a tény,
hogy mindenben eltért a Los Angeles-i pasiktól.
Persze az is lehet, hogy egyszerűen kedveltem.
Basszus!
Kedveltem bizony.
Ez pedig rossz hír volt a javából.
A pillangók őrjöngve csapkodtak a hasamban, ahogy felemelte a
paplant, és megpróbáltam bemászni alá Rhys mellé.
Elbizonytalanodtam, mert ismét a szemem elé került a tény, hogy
csak egy alsónadrág van rajta.
Elakadt a lélegzetem.
Szinte meztelen.
Vakmerően cselekedtem.
Bátran.
Odagömbölyödtem mellé, de hagytam kettőnk között öt centi
távolságot. Így is elég közelre kerültem hozzá ahhoz, hogy érezzem
a légzése ritmusát. Meg a szíve dobogását.
Ahogy múltak a másodpercek, a mellében doboló, dübörgő ritmus
elcsitult.
Maradok még egy kicsit, így ellenőrzöm, hogy jól van-e, majd ha
mélyen elalszik, kiosonok mellőle.
Észre sem veszi, hogy leléptem.
Bebújok a saját ágyamba, ahol belezuhanok az álom iszonyatos
szakadékába.
Ahol már vártak a démonjaim, hogy széttépjenek.
Minden éjjel elnyelt a sötétség, és ébredéskor alig tudtam
kimászni a veremből, hogy újra önmagamra találjak.
A tervem abban a pillanatban foszlott semmivé, amikor az egyik
izmoktól duzzadó kar átölelt és odahúzott a kemény, merev testhez.
Olyan szorosan, hogy világosan éreztem minden fájdalmasan
étvágygerjesztő porcikáját.
Egymásnak simult a mellünk, és a szívünk őrült ütemben,
egyszerre dobogott.
Az orrával végigsimította a hajam, a szája megérintette a fejem
tetejét, és kásás suttogása olyan mélységben megérintett, ahol nem
lett volna szabad.
– Meghaltam és a mennyországba kerültem. – Továbbmozdult az
orra. – Egy istennő mellé.
 6. FEJEZET

Rhys

A szenvedés kiszakított az álomból, amikor rémülten felültem. Még

mindig alkohol keringett az ereimben, forogtak körülöttem a falak,
és fájt a gyomrom. Rohadtul nem tudtam, hol is vagyok, amikor egy
kézzel megdörzsöltem az arcom, és megpróbáltam belelátva a
sötétbe megérteni, hogy mi a fene történik körülöttem.
Hangos nyöszörgést, rémült zihálást hallottam.
A mellettem fekvő lány nyugtalanul mocorgott, rángatózott.
Szenvedett.
Áradt belőle a félelem, miközben halkan nyöszörgött.
Ezt tette az az édes kis teremtés, akit nem lett volna szabad
megérintenem. Semmiképpen nem lett volna szabad itt feküdnie az
ágyamban.
Mindez azonban most nem számított.
Mindkét karommal átöleltem, mintha csak egy vad borjút
lasszóztam volna meg. Persze eszem ágában sem volt gúzsba kötni
ezt a lányt.
Nem ébredt fel, ám amikor hozzáértem, feljajdult. Tűzforró bőre
akár ezerfokos is lehetett volna.
Amikor hozzáértem, úgy éreztem, magát a napot érintem meg.
Vakító, szikrázó fényben fürdök.
Fellobbant és hamuvá égett a lelkem. Maggie ugyanis szenvedve
ezt nyöszörögte:
– Kérlek, ne bánts!
Az ajkam a feje tetejéhez simult, és ezt suttogtam:
– Vigyázok rád, édesem. Maggie-ke, ne félj… kicsim! Vigyázok rád.
Nem foglak bántani.
Megpróbáltam megzabolázni a testemben tomboló haragot.
Lángra lobbant a lelkem.
Tudtam, miről álmodik. Kibaszottul nyilvánvaló volt, és én még
soha senkit nem szerettem volna olyan nagyon kicsinálni, mint azt
a szemétládát, aki egyszer bántotta ezt a lányt. Miközben erősebben
magamhoz öleltem remegő testét, csak az járt az eszemben, milyen
szerencsés az a szemét Cory Douglas, hogy már meghalt.
Bárki is végzett vele a börtönben, azzal egy szívességet tett a
szemétládának.
Az ajkam Maggie izzadságban fürdő homlokára szorítottam.
– Vigyázok rád.
Egészen halkan felnyögve megnyugodott, és a testéből lassan, de
biztosan kiszivárgott a rettegés feszültsége. Elengedte a múltat, és
befészkelte magát az ölelésembe, pedig nem lett volna jogom ahhoz,
hogy így megvigasztaljam.
A körme végigszántott a mellkasomon, és az orrát belenyomta a
szakállamba.
– Szabad akarok lenni – mormogta az álom szakadékából.
Erősebben átkaroltam, és közben arra vágytam, hogy amikor
szabadon szárnyal, méltó legyek arra, hogy felnézzek rá.

Halk szuszogás hangja ébresztett fel. Egyfajta kábítószerként járta

át mindenemet a meleg.
 Egyszerre hátborzongatóan és lenyűgözően.
Elbűvölően.
Mintha bejutottam volna az álmába, és odabent sikerült volna
megnyugtatni.
Egy pillanatig magamhoz öleltem ezt az érzést. Mintha a felhők
között lebegtem volna, bár az agyamat továbbra is az alkohol
utóhatása marcangolta.
Önzővé válva erősebben magamhoz öleltem a hozzám simuló,
édes kis testet.
Meghaltam, és a mennyországba kerültem.
Bizony.
Ebben a pillanatban mintha a bűntudat lekevert volna nekem egy
hatalmas pofont. Ilyen nagyon fájt, hogy milyen hatással van rám ez
a lány!
Ahogy ott fekszünk.
Összegabalyodva.
Csakhogy azok után, ami tegnap éjjel történt? Félig-meddig úgy
éreztem, talán szüksége lehet rám, és egy picit meg tud békülni
mellettem. Közben azonban végig egyértelműen úgy tűnt, éppen
átlépek egy olyan határvonalat, amelyet semmiképpen nem lett
volna szabad. Az utamat mohón, a tiltott területen át akarom
folytatni.
Közben mezítláb a parázsban taposok.
Kettőnk kapcsolata eleve kudarcra volt ítélve.
Piros tintával írták a történetünk.
Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy már így is szenvedést okozok neki.
Közben fájdalom hasított a mellkasomba. Bár jól tudtam, hogy
tőlem semmit nem kaphat, mégis leástam a lelkem mélyére azt
remélve, hogy legalább néhány morzsát adhatok neki.
És aztán?
 Rám zúdult a régi fájdalom.
Szökőárként.
Összeszorítottam a fogam, megpróbáltam ellenállni a kínnak és
visszaszorítani a mélybe, a helyére.
Ennek a lánynak fogalma sem volt arról, milyen szörnyeteg
fekszik mellette.
Közelebb bújt hozzám, az orrával megérintette a meztelen
mellkasom, és suttogva megszólalt:
– Rhys.
Talán valahogy megérezte, hogy szenvedek? A kínjaim
felriasztották az álmából?
– Kis istennőm – mormogtam.
Hajszálnyival hátrébb húzódott. Zavartan pislogott szénfekete
szeme.
Úgy fordultam, hogy jobban láthassam.
A karomban fekvő, édes szirénnek fogalma sem volt arról, hogy
milyen hatással van rám.
Ebben a pillanatban elkerekedett a szeme, mert rádöbbent, hogy
rajtam fekszik, a kemény farkamon és a csupasz mellkasomon.
Olyan kis cuki volt, hogy a látványtól önkéntelenül is
elvigyorodtam.
– Jóságos egek! – Elhátrált tőlem. Négykézlábra állt, és olyan
őszinte bűntudattal bámult rám, mint aki éppen kirabolt egy
bankot. – Ó, nem akartam elaludni.
Felvontam a szemöldököm.
– Te most bocsánatot kérsz?
Hátrálva lemászott az ágyról, és nagy nehezen felegyenesedett.
– Nem akartam…
Olyan mozdulattal mutatott a matracra, mint aki azt gondolja,
már azzal is a paráznaság vétkébe esett, hogy ott aludt mellettem.
 Én meg valósággal felfaltam a tekintetemmel, mert a függöny
rései között beáradó, nyers, hajnali fényben ez a lány az aranyló
sugarak között fürdőző istennőnek látszott.
A pizsamanadrágja és a pólója dacára is elképesztően kihívónak
tűnt.
Lenyűgözően szexinek.
Elbűvölőnek.
Tulajdonképpen vicces volt, ahogy ott topogott és a kezét tördelve
olyan képet vágott, mint aki a paráznaság vétkébe esve lebukott.
Felültem és beletúrtam az iszonyúan kócos hajamba. Egy
féloldalas mosollyal felnéztem aranyos, kipirult arcára.
– Szeretnék egy dolgot tisztázni veled, drágám…
Zavartan felvonta a szemöldökét.
– Mi lenne az?
– Soha ne kérj bocsánatot azért, mert bemásztál az ágyamba.
Őszintén megmondom, örültem, hogy itt vagy. – Ugratásnak
szántam a szavaim. Milyen kár, hogy tök komolyan gondoltam őket.
Halkan felhördült, és basszus, ettől megremegett a farkam. Vajon
Maggie is érezte, hogy milyen hatással van rám? A tekintete ugyanis
azonnal ott állapodott meg, ahol a paplan védőfalának túloldalán
szegény, lüktető férfiasságom azért panaszkodott, hogy mennyire
igazságtalan ez a helyzet.
Nagyon is tetszett neki az ágyam mellett álló lány.
Ennivaló.
Érzéki.
Szerettem volna leszakítani a fáról ezt a tiltott gyümölcsöt.
Amikor újra az arcomra nézett, már tűzpiros volt, és ideges
félénkséggel megint ráharapott az alsó ajkára. Miattam aggódott.
– Hogy érzed magad?
Ez a lány!
 Hitetlenkedve felnevettem, megdörzsöltem az arcom, mert
teljesen lenyűgözött, hogy valaki ilyen is lehet.
– Azt kérdezed, hogy vagyok?
– Igen, hiszen tegnap este hánytál egy hatalmasat. – Kis híján
elmosolyodott.
Ismét felnevettem, de aztán komoly hangon válaszoltam:
– Úgy érzem, tegnap éjjel kihánytam magamból a beleimet.
Ugyanakkor úgy vélem, itt igazából az a nagy kérdés, te hogy érzed
magad?
Elsápadt.
Elkomorodott. Talán azt gondolta, úgy teszek, mintha semmi sem
történt volna tegnap este?
– Jól vagyok.
– Ne hazudj! – Még azelőtt ráförmedtem, hogy vissza tudtam
volna fogni magam.
Őrjöngő harag tört rám, amikor az eszembe villant, hogy annak
idején mi történt ezzel a szegény lánnyal.
Maggie apja egy igazi szemétláda volt. Karl Fitzgerald
igazgatóként irányította a Mylton lemezkiadót. A Carolina George le
akart szerződni velük, mielőtt elszabadult volna a pokol.
A vihart az váltotta ki, hogy az a faszfej egy bűnszövetkezet élén
állt.
Szex, drog és rock ’n’ roll.
A szexet és a kábítószereket beetetésre használták. Videóra vették
a híres zenészek kicsapongásait, hogy megzsarolhassák őket. Ily
módon az a szemétláda lenyúlhatta a jogdíjak nagy részét.
Egészen durva dolgok derültek ki róla. Egy Los Angeles-i házban
rabszolgaként őriztek nőket és férfiakat. Becsapták, manipulálták
őket, néhányukat pedig egyszerűen elraboltak és erőnek erejével
kényszerítettek arra, hogy kiszolgálják a mocsok aljas üzelmeit.
 Undorító dolgokat művelt.
Borotvapengét metszettek a torkomba.
A szörnyűségek ezt a lányt sem kímélték. Az egyik perverz,
háborodott zenész bántotta.
Cory Douglas.
Azonban az egészet elkenték, és a bűnök csak akkor derültek ki,
amikor Royce kicsinálta a mostohaapját.
Lerángatta a trónjáról.
Maggie-nek is vallania kellett volna a két gazember ellen, ám hat
hónappal ezelőtt holtan találták őket a cellájukban. Örökre
elhallgattak. Közvetlenül ez után vittem le a lányt abba a bizonyos
bárba, mert szerettem volna, hogy egy kis időre elfeledkezhessen a
sok szörnyűségről.
Továbbra sem tudtam, hogy áldásnak vagy tragédiának tekinti-e
az eseményt, hogy azok ketten ilyen durva, erőszakos véget értek.
Csak egyetlen dologban lehettem biztos. A múlt lidércei még most
is megkínozták szegényt.
– Semmi különös – mormogta, ám az arcára kiült a fájdalom.
Képtelen voltam passzívan elviselni ennek súlyát, ezért kiszálltam
az ágyból. Maggie döbbenten felkiáltott és elkerekedett a szeme,
aztán gyorsan felemelte a tekintetét, és újra az arcomra
összpontosított.
Elhátrált, amikor odaléptem hozzá.
– De igenis az, Maggie.
Remegő kézzel az arcához kapott, nagyot pislogott és az ajtó felé
biccentett.
– Nekem… most mennem kell.
Megragadtam a csuklóját, hogy megállítsam.
Lágyan, de vadul.
Ránk tört a hőség, és basszus, a csaj teljesen összezavarodott.
 Igen, drágám, én sem tudom, hogy hol áll a fejem.
– Kérlek… Előttem ne alakoskodj – mondtam reszelős hangon.
Annyira elegem volt a képmutatásból.
Úgy tettünk, mintha minden a lehető legjobb lett volna.
Szivárvány és virágos rét, meg csillámport fingó egyszarvúak.
Maggie rám meredt.
Szinte lázasan.
Őrjöngve dobogó szívvel.
Ezt jól éreztem.
A vágy hulláma vágtázott végig meztelen bőrömön.
– Nem tudod talán, hogy néha az egyetlen kiutat a képmutatás
jelenti? – suttogta.
– Veled kapcsolatban soha – vágtam rá, mielőtt megérthette volna,
mire is kérem.
Olyasmire, amit nem viszonozhatok.
– Rhys – vinnyogta, miközben fölé magasodva nekiszorítottam a
falnak.
Zihált a keble, ahogy levegő után kapkodott.
Tágra nyílt a szeme.
Mint aki nem tudja, hogy féljen-e vagy inkább hozzám bújjon.
– Eleged van a képmutatásból? És te ki vagy valójában, Rhys
Manning? – Az egyik tenyere hozzásimult remegő mellkasomhoz. –
Ki ez az egyfolytában vigyorgó, szomorú fiú, aki megpróbálja
eltitkolni a szenvedését?
Úgy tudtam! Ez a lány átlátott rajtam. Tudta, mi rejtőzik a
mélyben. Nem kell mást tennie, mint megnyomni a megfelelő
gombot, és máris a felszínre tör belőlem a komor keserűség.
Nyeltem egy nagyot.
– Igazad van, édesem. Tényleg jobb, ha elmész.
Mielőtt azért könyörögnék neki, hogy maradjon.
 Mielőtt átléptünk volna a tiltott vonal fölött.
Semmiképpen nem ismételhetem meg a korábbi baklövéseimet.
Nem kérhetem tőle azt, hogy egy olyan úton kísérjen el, amin nem
lenne szabad elindulnia.
A zsákutca felé.
Egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy közelebbi
kapcsolatba kerüljön velem.
 7. FEJEZET

Maggie

A talpam hangosan csattogott a repedezett járdán, ahogy a keskeny,

elhagyatott út mentén futottam. Kevés dolog tisztítja ki jobban az
ember fejét egy jó kis reggeli kocogásnál.
Minden egyes ziháló lélegzetnél fájdalom hasított a tüdőmbe,
miközben beszívtam a tenger sajátos illatait.
Ki kellett jönnöm abból a házból, miután az egész éjszakát Rhys
Manning ágyában töltöttem. Bár nem paráználkodtunk, az
együttlétünk mégis kifejezetten erotikusnak tűnt.
Rendezni kellett a soraimat, visszanyerni a józan eszemet, mert
aggodalommal töltött el, hogy bekattanok e miatt a pasi miatt.
Elködösült tőle az agyam.
Még mindig éreztem valamit. Azt, hogy a karjai között
biztonságban vagyok.
Sötét és dekadens dolgokat.
A gyönyör ígérete ott lebegett körülöttünk, ám elérhetetlen
maradt és gúnyosan rám nevetett.
Olyan nagyon vágytam rá, hogy attól féltem, hamarosan
könyörögni fogok érte.
Vakmerően.
Nem számított, hogy azelőtt soha nem lehetett részem ilyesmiben,
mert így is egyértelműnek tűnt, milyen vágyakat ébreszt bennem.
 Szembe kell szállnom vele.
Elutasítani.
Azt az érzést, amiben szerettem volna elmerülni.
Elszántan ragaszkodnom kell ahhoz a tényhez, hogy ez a pasi nem
jelent mást, csak veszélyt a lassan begyógyuló, sebekkel teli
szívemre.
Óriási zűrzavart.
Durván és játékosan.
Öntelten, de aggódva.
Üvöltött belőle, hogy romokban hever a szíve, ám közben úgy
éreztem, rajtam kívül ezt senki sem látja.
Magához ölelt és vigyázott rám, amikor úgy szenvedtem, mint a
legtöbb éjszakán. Felébredve nem voltam biztos abban, el akarom-e
titkolni az érzelmeimet. Folytassam-e a képmutatást, vagy inkább
adjam oda magam, hogy megtarthasson hatalmasan, tapasztalt
kezével.
Csakhogy ennek a lehetőségnek megvolt a maga szépséghibája.
Teljesen egyértelműnek tűnt, hogy az a két kéz képes lenne
összezúzni engem.
A gyógyulásra kell összpontosítanom ahelyett, hogy újra
veszélybe sodornám magam.
Forró és párás volt a levegő.
A göcsörtös, magas tölgyfák levelei között keresztültűző
napsugarak a bőrömet perzselték. A tölgyeken kívül dús lombú
pálmafák nőttek az út menti ingatlanok előtt.
Lenyűgözően szép volt ez a környék.
Békével ajándékozott meg a lépéseim ritmusa és a
fülhallgatómban egyenletes ütemben dübörgő zene.
Bumm, bumm, bumm.
Olyan helyekre juthattam el így, ahol semmivé foszlott a félelem
és az aggodalom.
Futás közben úgy éreztem, hogy összhangba kerül a testem és a
lelkem.
Eggyé válnak.
Mintha csak kézzel foghatóan éreztem volna, ahogy begyógyulnak
azok a belső sérüléseim. A legmélyebbek.
Azok, melyeket hosszú éveken át rejtegettem és úgy tettem,
mintha nem is léteznének.
Cory Douglas szörnyűségei.
Már csak egész kicsi kellett volna ahhoz, hogy elfogadjam a
sebhelyek létezését.
Hogy a hegek is hozzátartoznak a személyiségemhez.
Rám tört a düh.
A hőségtől felforrt a vérem, és libabőrös lettem a bőrömet
beborító undortól.
Mindenem sajgott.
Egészen egyszerűen nem lehet hétköznapinak tekinteni azt, hogy
milyen gyalázatot követtek el ellenem.
Elfogott a rosszullét attól, hogy szinte mindennaposnak tűnt a
bűn.
Olyan gyakran elkövettek ilyesmit, olyan sok embert érintett,
hogy már fel sem tűnt.
Nem voltam hajlandó elfogadni.
Változást akartam.
Közben jól tudtam, hogy a hegek nem fognak eltűnni. Szerepet
játszottak abban, hogy az legyek, aki ma vagyok.
Közben azonban nyilvánvaló volt a változás.
Az átalakulás.
Mintha a sebek behegedése közben erősebbé váltak volna azok az
érzékeny pontok.
 Megkeményedtek törékeny részeim.
A gyengeségből elszántság lett.
Pontosan ezt éreztem.
Erősebb vagyok.
Féltem, de mégis készen álltam.
A rút kiskacsából hattyú lett, ám az igazi változást nem a külső
megjelenés jelentette.
Bumm, bumm, bumm.
A fülemben éreztem a ritmust.
A lábam, a szívdobogásom és a fülhallgatómban zengő dalban a
basszusgitárt.
Nagyjából öt kilométernyire távolodtam el a háztól, amikor úgy
döntöttem, hogy ideje lenne megfordulni, nehogy túl messzire
elkószáljak.
A Carolina George első próbája tíz órakor kezdődik. Még le is kell
zuhanyoznom azelőtt, hogy elkezdenék vigyázni Ameliára.
Ilyen a nagynénik élete.
Felragyogott a szívem.
Kifejezetten örültem volna annak, ha nagynéniként skatulyáznak
be.
Hátrapillantottam a vállam fölött, és ellenőriztem, hogy rendben
van-e az út.
Dús faágak hajladoztak a nap ragyogó, erős fényében. Madarak
cikáztak a reggeli égen. Ettől eltekintve egy lélek sem mozgott.
A csendes környékből áradó, csodálatos békességet abban a
pillanatban megéreztem, hogy megérkeztünk ide, a szigetre.
Átmentem az úttest túloldalára, és elindultam visszafelé.
A zeneszámok listáján gyorsabb, vadabb dalok következtek, és
ezektől én is felgyorsultam.
Erősebben, lendületesebben futottam.
 Bumm, bumm, bumm.
Leizzadtam, amikor balra kanyarodtam a keresztutcába. A sziget
közepén található, régebbi városrészen át vezetett. Az itteni
szerényebb házakból nem nyílott kilátás a tengerre.
Közelebb nőttek egymáshoz a fák, összeért sűrű, zöld koronájuk.
Kézháttal letöröltem az izzadságot a homlokomról, miközben
nemcsak az izmaim sajogtak, de elöntött az izgatottság is.
Tudat alatt úgy éreztem, hogy valami közeledik.
Mintha eljutottam volna… egy sorsdöntő pontra.
Nagyszerű dolgok várnak rám.
Hatalmasak.
Minden megváltozhat tőlük.
Elfutottam egy kert mellett. A virágokat gondozó, idős nő
odaintegetett nekem. Viszonoztam a kedvességét, elmosolyodtam és
beragyogott a boldogság fénye.
Átengedtem magam ennek az érzésnek.
Az erőfeszítésnek.
A szabadságnak.
Félúton járhattam, amikor valami megváltozott.
A jókedv helyét kavargó, fenyegető félelem vette át.
Nem akartam törődni vele.
Odafigyelni rá.
Annyira elegem volt abból, hogy… a rettegés rabja legyek.
A rengeteg időmet elemésztő őrjítő félelemből.
Megnyomorított.
Nem tudtam miatta eldönteni, mi a valóság, és mitől kellene
aggódnom.
Csakhogy egyre erősebb lett a nyugtalanságom.
Végigborzongott a hátamon, és felhívta a figyelmem a veszélyre.
Körülnéztem.
 Semmi.
Megpróbáltam elhessegetni magamtól az aggodalmat. Az első
utcában jobbra kanyarodtam és fokoztam az iramot.
A félelmet azonban nem tudtam lerázni.
Pánikba estem.
Vadul.
Könyörtelenül.
Ismét hátrapillantottam.
Kicsit lejjebb egy kocsi közeledett.
Az ezüstszínű jármű ránézésre egy bérelt autó lehetett. Átlagos és
hétköznapi.
Valószínűleg egy turistáé.
Megpróbáltam összeszedni magam. Előrefordultam és
továbbfutottam.
Hiszen jól vagyok.
Miért hagynám, hogy megkínozzanak a lidércek?
Leigázzanak a démonok?
Megnyomorítson az őrület?
Csakhogy közben aggódtam, mert esetleg nem fogom kibírni. Attól
tartottam, minden kiderül, mielőtt rendbe hozhattam volna a
mulasztásomat.
Bumm, bumm, bumm.
Hangosan csattogott a talpam.
Egyre erősebbé vált a lüktetés. Vadul korbácsolta a fülem, aztán a
mellem, de nem a zene ritmusára.
Hanem más ütemben.
Gyorsabban és ádázabbul.
Zihálni kezdtem. Ahogy eluralkodott rajtam a pánik, hörögve,
vadul kapkodtam levegő után. Menekülni próbáltam.
Ekkor csapott le rám a hullám.
 A rettegés.
De olyan erővel, hogy majdnem összeestem tőle. Oldalra kapva a
fejem még éppen megláttam, ahogy váratlanul felgyorsul az a kocsi.
Sikító gumikkal közeledett felém.
Egyetlen pillanat alatt fenyegető veszéllyé változott.
Gyorsan lehúzódtam az út szélére, azt remélve, hogy kikerülök az
útjából.
De hát ez őrület! Hagytam, hogy a rémület vezéreljen.
Esküszöm, ebben a pillanatban célba vett az a kocsi.
A testem minden idegszála lángra lobbant.
Küzdj vagy menekülj!
Rohantam.
Bumm, bumm, bumm.
Vadul kaszáltam a karommal a levegőt, miközben az autó
elszáguldott mellettem.
Ádáz energiája belém hasított.
Túl közel jött.
Nagyon is.
Elestem, le a földre.
Keményen.
A lendület ereje továbbsodort. Felhasadt a bőröm.
Továbbgördültem.
Nyöszörgés és remegő jajveszékelés szakadt ki a számon.
Végül megálltam.
Hason fekve.
Összezavarodva.
Döbbenten.
De élve!
Egy pillanatig magatehetetlenül heverve megpróbáltam
feldolgozni, ami történt. Üldözési mániám szokás szerint szeretett
volna egy kiutat találni.
Az őrület arról akart meggyőzni, hogy ez nem a véletlen műve
volt, hanem az a kocsi el akart gázolni.
Önkéntelenül is arra gondoltam, milyen volt, amikor hazaérve
megpillantottam a lángban álló lakásom.
A régi rettegés azt sikoltotta, hogy ez nem a véletlen műve.
Nem a balszerencséé.
De hát hányszor viselkedtem ugyanígy? Hány éven át bújtam el
remegve az öltözőszekrény sarkába, halálosan félve? Milyen sokat
veszítettem el miatta az életemből?
A testemen váratlanul végigvágtázott a fájdalom és a
megkönnyebbülés is, mert eltűnt belőle az adrenalin, és magukra
találtak az idegeim. Sajgó torkomból fájdalmas jajszó tört elő.
Összezavarodva és remegve eléggé feltérdeltem ahhoz, hogy
lássam, a kocsi nagy sebességgel bekanyarodva elindult a négysávos
főút felé. A következő pillanatban már el is tűnt egy sövény mögött.
Felzokogtam és visszarogytam az aszfaltra. Könnybe borult a
szemem, nyöszörgés tört elő a számon, miközben a rémület hegyes
horgai a húsomba mélyedtek.
Semmi baj. Nincs gond. Minden rendben – kántáltam némán
magamban, hogy valahogy elűzzem a rettegést.
Felsikoltottam, amikor váratlanul valaki megmarkolta a vállam.
Arrébb vetettem magam, és így pillantottam meg a fölém hajoló,
fürdőnadrágot és koszos pólót viselő idős férfit.
Vadul mozgott a szája.
Kiabált.
Áradt belőle az aggodalom.
Elsöprő lendülettel.
Erőt vettem magamon, és sikerült megfordulva felülnöm.
Felnyögtem, mert sajgó fájdalom mardosta az izmaim.
Kiszedtem a fülemből a fülhallgatókat.
Abban a pillanatban meghallottam az öreg rémült kiabálását:
– Hallod, amit mondok, te lány? Jól vagy?
Nagyot pislogtam. A legkülönfélébb érzelmek kavarogtak a
fejemben. Pánik és megkönnyebbülés.
Mielőtt eldönthettem volna, mitévő legyek, az öreg mind a két
karomat felemelte és megvizsgált.
– Jóságos atyaúristen, te nagyon pórul jártál. Valósággal ömlik
belőled a vér!
A tekintetemmel lassan követtem a pillantását. Dermedten.
Annyira eltompultam, hogy nem tudtam feldolgozni a látványt.
Megpillantva viszont a karomból és a lábamból csöpögő vért,
egyből újra elöntött a fájdalom.
A jobb térdemen egy jó tíz centis seb húzódott. Két tenyeremen
cafatokra szakadt a bőr. Homok és parányi kavicsok tapadtak rá.
– Mindjárt hívom a mentőket. Ne aggódj, te lány! Sitty-sutty
rendbe hoznak.
Megriadtam, és kirobbant belőlem a tiltakozás.
– Ne!
A nyelvem hegyével gyorsan benedvesítettem kiszáradt ajkamat.
Önuralmat erőltettem magamra.
– Nem kell. Azt hiszem, jól vagyok. Semmi bajom!
– Szerintem viszont baj van. Egy sebésznek kell kezelnie a
sérüléseid.
– Köszönöm, de tényleg nincs szükség rá. Viszont… telefonálnom
kellene.
Ismét megrémültem, csakhogy most másért. Royce fel fog
robbanni.
– Az a kocsi majdnem elgázolt téged! – méltatlankodott az öreg. –
Azt hittem, simán keresztülmennek rajtad. Barom turisták!
Valószínű, egész éjjel buliztak, berúgtak, és úgy döntöttek, hogy az
utcáinkban szórakoznak egy kicsit. Ma már senki nem tisztel
semmit…, sem a magántulajdont, sem az emberek életét.
Bizonytalanul rábólintottam, mert bár teljesen egyetértettem vele,
mégis pocsékul éreztem magam amiatt, hogy nagyon örültem volna,
ha neki van igaza és jól látná a helyzetet.
Vagyis hogy csak egy ittas sofőr ostobaságáról volt szó.
Legyűrve magamban az iszonyatot, megpróbáltam elmosolyodni,
de csupán a szájam széle rebbent meg halványan.
– Semmi baj! Azt hiszem, csak az utolsó pillanatban vettek észre.
Jobban kellett volna figyelnem. Hiba volt ilyen hangosan zenét
hallgatni. Csak akkor figyeltem fel rájuk, amikor már ott voltak
mögöttem.
Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy meggyőzzem az
öreget arról, nem nagy ügy, ami történt.
Hogy én hibáztam.
De nem!
Nem követtem el hibát.
Hosszú éveken át bizonytalankodtam. Én voltam a hibás? Én
csináltam valami rosszat? Mondtam olyasmit, ami miatt rám tört a
baj?
Könyörtelenül megkínoztam magamat, és azon töprengtem, hogy
talán ezt kellett volna tennem, vagy hogy nem lett volna szabad azt
mondanom…
Ma már több eszem van.
Nem számított, amit mondtam vagy tettem.
Nem én vagyok a hibás.
A bűnösök azonban mindig azt akarták, hogy az ártatlanok
fizessenek.
Hát nem!
Többé már nem leszek az üldözési mánia és a félelem rabszolgája.
Megteszem, amit meg kell, függetlenül attól, hogy mibe kerül.
Elszántan vissza akartam szerezni egy kis részét annak, ami
engem illet.
Hogy elérjek valamit.
Kiharcoljam a változást.
Még ha ez az életembe is kerül.
 8. FEJEZET

Rhys

– Te vaaaagy a napsütés… Neeeekem a napsütés! Akkó’ is boldoggá

teszel, ha szürke az égbolt…
Daisy teli torokból énekelt, miközben a konyhapulton heverő,
fehér papírokat rajzolta tele színes filctollakkal. Egy sámlin állt.
Töltöttem magamnak egy hatalmas adag kávét, és
bekapcsolódtam a dalba. Hangosan, zabolátlanul énekeltem…, mert
hogy is állhattam volna ellen a késztetésnek?
A kis jószág rám vigyorodott, felkuncogott, és közben ismét apró
darabokra zúzta a szívem.
A szöveg egyik szavánál azonban elakadt a hangom.
Úgy tűnt, nem vagyok igazán jó formában ma reggel.
Ezért hibáztathattam volna azt a nagy üveg Jägert, amit tegnap
felszlopáltam. Vagy éppen a haragot és a félelmet! Amikor a múlt
éjjel megkaptam azt az anyukámról készült kibaszott fényképet,
egyből tudtam, hogy megzsaroltak és megpróbáltak megvesztegetni.
Tőrt döftek a szívem kellős közepébe, majd az a szemétláda vadul
rángatni kezdte bennem a pengét.
Csakhogy jól tudtam, valójában azért vagyok ennyire
összerendezetlen, mert egy bizonyos lány szétzilálta bennem a
logikát és a megfontoltságot.
Vihar tombolt a belsőmben.
 Nagyon ritkán fordul elő, hogy a fejem, a lelkem és a farkam nem
tudott megegyezni valamiben.
Általában mindannyian egy húron pendültünk.
Becsusszanunk. Kicsusszanunk. Már megyünk is.
Csakhogy emiatt a nő miatt felelőtlen és tévútra vezető dolgok
iránt támadt fel bennem a vágy.
Daisy úgy rázta meg a fejét, mint aki nagyon sajnál engem. Ezt
látva egyből feleszméltem, miközben ő továbbra is rajzolgatva ezt
mondta:
– Pocsékul énekelsz, Rhys bácsi. Nem olyan szép a hangod, mint
Emmy nénié vagy az apukámé, vagy az enyém.
Túljátszva a dolgot, a mellkasomra szorítottam a kezem.
– Hogy lehet valaki ennyire könyörtelen, te kislány? Csak ötéves
vagy, és máris összezúzod a szíveket!
Daisy nagyot hümmögött és felsóhajtott.
– Igazat kell mondanom, mert hazudni csúnya dolog. Egyébként
már majdnem hatéves vagyok. Csak hogy tudd.
– Így persze mindjárt más, te kis nagyszájú, majdnem hatéves.
A konyhába bevánszorgó Emily ránézésre már egy hete nem
aludhatott. Kész katasztrófa volt a haja, és táskák éktelenkedtek a
szeme alatt. A kávéskanna felé nyomulva nagyot taszított rajtam a
fenekével.
– Pattanj innen!
Elszökkentem az útjából.
– Jó reggelt neked is. Hihetetlen. Csakis kis zsarnokok és nagyszájú
nőcikék vesznek körbe. Csúnyán elbánnak ezzel a derék legénnyel.
– Dehogyis, én igazából veled vagyok, Rhys bácsi.
– Ó, igen? Mégis mire készülsz… Talán szobrot építesz nekem a
nagy igazságaidból? – kérdeztem viccelődve.
Daisy határozottan rábólintott.
 – Bizony. Ismerem a legfontosabb igazságot… Ott van az a
rengeteg amor, amor, amor. Én ugyebár nagyon szeretlek téged!
Basszus!
Pont ez kellett elgyötört szívemnek.
Letettem a kávém a pultra, megkerültem a középső asztalt,
felkaptam a gyereket a székről és magamhoz öleltem. Pörögni
kezdtem vele, és közben hangosan és fertelmesen hamisan ezt
énekeltem:
– Amor, amor, amor. Rám mosolyog Ámor. Akkor sem ejtelek el,
ha elfog a mámor.
Megbotlottam, és úgy tettem, mintha Daisy kicsúszna a kezem
közül. Felsikoltott, én egyből elkaptam és újra felemeltem. Sietve
még jobban hozzám simult, és két vékony karjával átölelte a
nyakam.
– Nehogy elejts, bácsikám!
Halkan felnevettem, és erősen magamhoz szorítva tovább
táncoltam vele.
– Soha!
– És állj le az állandó viccelődéssel!
– Soha.
Az arcbőrömön éreztem, ahogy elvigyorodik.
– Na, jó, nem baj. Imádom, amikor viccelődsz velem.
Amor. Amor. Amor.

Szerelem, lángoló szerelem.

Az anyukám szerint ezt a házat a szeretetre építették.
A szeretet jelenti az egész család alapját.
Nélküle minden összeomlana.

A régi fájdalom belemart a szívembe, és egy kicsivel még erősebben

öleltem magamhoz Daisyt.
Karjában Ameliával Royce sétált be. Meghallva a léptek zaját,
Daisy hátrébb húzódott.
– Ó…, nézd csak! Itt van a kis uncsihugcsim! – cincogta. – A
legcukibb babuska!
Ficánkolni kezdett, én pedig letettem a földre, hogy
odaszaladhasson az érkezőkhöz.
Emily rámosolygott kis családjára. Ragyogó arckifejezéssel
odamutatta a férjének a kávéskannát.
– Kérsz?
– Igen, légyszi – mormogta Royce, és fél térdre ereszkedett, hogy
Daisy körbeugrálhassa a parányi csecsemőt.
– Ó, hát így állunk, kedves Emily. Őt megkínálod kávéval, rám
meg fütyülsz – méltatlankodtam.
Énekesnőnk az égre emelte a tekintetét.
Egy kívülálló nem sejthette volna, ám én jól tudtam, hogy ez a
gesztusa tele van szeretettel.
– Figyelj… Ha hajlandó vagy hajnali háromkor felkelni segíteni
megetetni a kicsit, akkor utána reggelente neked is szívesen töltök
egy csésze kávét.
Hárítóan magam elé nyújtottam a kezem.
– A túlzásoktól azért tartózkodjunk.
Ismét az égre emelte a tekintetét, majd fejcsóválva a megszokott,
meghitt módján nézett rám. Emily volt az egyik legrégebbi barátom.
Családtag. Örültem, hogy ilyen boldog, mert csakis ez számított.
Valójában örömmel besegítettem volna minden etetésbe, ha
valóban erre van szüksége.
Royce zsebében megszólalt a mobilja. Úgy tűnt,
elbizonytalanodott, és mindjárt megpróbálja a karjában a gyerekkel
fogadni a hívást. Szegény kicsi Amelia!
 – Ide vele! – mondtam, és odasiettem hozzájuk.
Majdnem rám vicsorgott, amikor felajánlottam a segítségemet, ám
végül kihúzta magát és a kezembe nyomta a gyereket.
– Óvatosan.
– Vigyázok rá.
A pufók babának rózsaszínű arcocskája és imádni való, cuki szája
volt.
A súlya meg, mint egy tollpihéé.
Vigyázva a mellkasomhoz fogtam és lágyan ringatni kezdtem.
Bizony.
Mert én erre is képes vagyok.
– Szia, te gyönyörűség! – gügyögtem, mikor halkan elsírta magát. –
Még egy veszélyes, szívtipró szépség.
Daisy felvigyorgott rám.
– Szerintem nincs igazad, Rhys bácsi. Hallottam ám, amikor az
anyukám arról beszélt az apukámnak, hogy igazából te vagy a
megátalkodott szívtipró.
Mosolyt erőltettem magamra.
Szívtipró.
Összetört szívű.
Ez a kettő majdnem ugyanolyan, igaz?
– Ezt mondta az anyukád?
– Bizony… Meg azt, hogy sorban állnak érted a lányok. – Daisy
sötét szeme felvillant, aztán cincogva folytatta. – Hé, mi lenne, ha
inkább szépen sorban lemennénk a vízpartra? Hoztam magammal
labdát ide. Akár úszhatnánk is! Lemegyünk úszni?
Halkan felnevettem, amikor lelkesen rángatni kezdte a nadrágom
szárát. A mosolyom egyáltalán nem érződött erőltetettnek, ahogy
ezt a csöppséget bámultam. Egy perc alatt megolvasztotta a szívem.
 – Ez tök jó ötlet, Daisyke! A próba után egyből lemegyünk oda.
Csakhogy a mosoly azonnal lefoszlott az arcomról, amikor
meghallottam, hogy Royce a maga laza módján mit mond a
mobiljába.
– Szia, Maggie-ke! Mi a helyzet?
Rám tört a nyugtalanság, mert ez a kemény fickó elnémult és
feszülten figyelte a húga válaszát.
Egy szót sem hallottam belőle.
Mégis világosan éreztem, hogy baj van.
Magával ragadott az aggodalom áramlata.
Úgy éreztem, mintha őrjöngő hullámok korbácsolták volna a
lábam.
Nem tudhattam, hogy miről van szó, de készen álltam arra, hogy
kirohanjak az ajtón.
– Micsoda? Jól vagy…? Basszus…! Ez biztos?
A szeme vadul fellángolt, miközben az aggódva a férje felé
elinduló Emilyre pillantott.
– Rendben, egy perc, és ott vagyok! – mondta, mielőtt leengedte
volna maga mellé a mobilját. Úgy nézett ki, mint aki felrobban.
Lehet, hogy megőrültem, és azért éreztem úgy, hogy a robbanása
engem is romba dönt? – Maggie elesett kocogás közben. Elmegyek
érte.
Még be sem fejezte a mondatot, én máris elindultam. Emily
kezébe nyomtam Ameliát. Habozás nélkül átvette tőlem és ringatni
kezdte.
– Megsérült? – kérdezte.
Royce ingerülten beletúrt a hajába.
– Elég komoly a baj ahhoz, hogy felhívjon… Ismerve a húgom, le
merem fogadni, hogy igen. – Már indult volna az ajtó felé, de
visszafordult. – Basszus, a bérelt kocsinkat csak tizenegyre hozzák.
 Már félúton jártam az ajtó felé, amikor előhúztam a zsebemből a
verdám kulcsát.
– Nem kell aggódnod.
A seggfej megpróbálta kikapni a kezemből a kulcsokat. Azt hitte,
hagyom, hogy egyedül menjen? Közben fellángolt a félelem a
véremben.
A fenébe!
Ostobaság.
Rohadtul az.
De nem számít.
Elrántottam Royce elől a kulcsokat.
– Ugye nem gondolod, hogy vezetheted az én drágaságom? –
néztem rá felháborodva, mintha már az ötlet is őrület lett volna.
Széttárt karral elhátráltam a közeléből.
Jó kifogás.
Mindenki tudta, hogy őrülten odavagyok a járgányomért. Royce
nem állt le vitatkozni.
– Akkor siess már, te seggfej!
Megkerült, én megfordultam és a nyomába eredtem a kinti
hőségbe.
Ránk zúdultak a nap könyörtelen sugarai.
Tűzpengék.
Vagy talán csak én aggódtam?
A perzselő nyugtalanság miatt azonnal izzadság borította be a
bőröm.
Odarohantunk a kocsibeállóban parkoló járgányhoz. Csipogó
hang hallatszott, ahogy kioldottam a zárat. Beugrottunk,
beindítottam a motort, és már azelőtt a kapu felé száguldottunk,
hogy bármelyikünk becsukhatta volna az ajtaját.
Egy pillanat alatt nulláról százra gyorsultunk.
 A hatalmas motor felbömbölt, amikor kiérve az utcára a gázra
tapostam.
Royce gyorsan elmondta, mikor merre menjek, ahogy újra és újra
bekanyarodtunk.
Normális körülmények között imádok vezetni. A kocsiban úgy
érzem, lemaradnak a múlt démonjai. Semmi nem érhet utol.
Élveztem a száguldást.
De nem most.
– Jól van, semmi baja – mormogta Royce az anyósülésről. – Most
beszéltem vele.
– Persze, még szép, hogy jól van, haver. Nagyon is jól. Ha nagy
lenne a baj, nem ő, hanem a kórház hívott volna.
Jól tudtam, mind a ketten csak akkor nyugszunk meg, ha ott
állunk Maggie mellett.
A hangos, bizonygató szavak ugyanis önmagukban semmit sem
értek.
Nagy sebességgel jobbra fordultam, és a kocsi vége nyikorgó
gumikkal kipördült. A kerék rásimult az aszfaltra, a járgány
egyensúlyba került, és máris kilőttünk.
– Ott van!
Most a fék csikorgott, ahogy rátapostam, amikor Royce az út bal
oldalán, a földön ülő lányra mutatott. Egy öreg fazon téblábolt
mellette.
A srác már azelőtt kipattant mellőlem és megkerülte a kocsit,
hogy üresbe tehettem volna.
– Maggie! – harsogta.
Sötétség és düh áradt belőle. Azt hiszem, ebben a pillanatban
értettem meg, hogy mennyire odavan a húgáért.
Mennyire félti.
Az az igazság, hogy Royce bármire hajlandó lenne, csak hogy
megvédje.
Kőkemény érzelmek áradtak belőle, ahogy térdre rogyott a lány
előtt.
Ezzel együtt persze szerettem volna félrelökni, hogy ne legyen az
utamban, amikor odarohanok Maggie-hez.
Közben kiszálltam a kocsiból. A kiáltás önkéntelenül szakadt ki
belőlem.
A két hülye kezem erősen remegett, mert annyira szerettem volna
megsimogatni. Megkeresni az összes sérülését.
Csak erőnek erejével tudtam visszafogni magamat attól, hogy a
vállamra vessem, és egy igazi ostoba fafej módjára elrohanjak vele
egy biztonságos helyre.
Az hétszentség, hogy a világoskék pólóján éktelenkedő vérfoltok
meg a térde sebhelyei semmivel sem könnyítették meg a dolgom.
Mindjárt nagyon hülyén fogok viselkedni.
A bátyja válla fölött ekkor rám nézett a fekete szemével.
– Maggie – nyögtem ki egész halkan.
Kontyba fogott hajára száraz fűszálak tapadtak, és az állán már
elkezdett megdagadni egy forradás.
Leginkább mégis azért akadtam ki, mert a lány egyértelműen
felrobbanni készült.
Remegve és izgatottan.
– Szia, Rhys – felelte hangosan zihálva.
– Jól vagy?
Törékeny mosolyt erőltetett magára.
– Persze.
Basszus!
Szerettem volna felkapni és azt bizonygatni, hogy minden
rendben lesz. Nem hagyom, hogy bármi baja legyen. A saját
testemmel védem meg, bármilyen veszély vagy fenyegetéssel
szemben.
Közben vagy tizenötezer alkalommal kellett arra figyelmeztetni
önmagam, hogy igazából én jelentem a veszélyt.
– Mi a fasz történt? – dühöngött Royce.
– Semmi, csak megbotlottam – válaszolta a lány.
– A picsába! – hördült fel a bátyja, és látszott, hogy ki van
készülve. Mintha arra várt volna, hogy mindjárt leszakad az ég. –
Megbotlottál. Hogyan? Nézzél már tükörbe… Alig állsz a lábadon,
Maggie. A picsába!
– Nem figyeltem, és alighanem…
A mellette toporgó, vézna fickó ekkor a szavába vágott.
– Éppen kint voltam ott az udvarban, amikor ez a kocsi…, de úgy,
mint egy őrült végigdübörgött az utcán. Hajszál híján…
A mutató- és hüvelykujjával mutatta a távolságot.
– Azt hittem, hogy halálos baleset lesz itt a mi kis békés
utcánkban. Ostoba kölykök. A hölgy szerencsés, hogy csak
elsodorták… Mondjuk nagyon rám ijesztett, mert hát tiszta vér volt
minden.
Rádöbbentem, hogy leesett állal bámulom az öreget.
Halálra váltan.
Erőnek erejével elfordultam tőle, és lassan Maggie-t keresve
megpróbáltam nem felrobbanni.
Royce nem volt annyira visszafogott, mint én.
– Hogy mi a fasz van? Valaki majdnem elgázolt? Ki volt az? Ki
tette? – A hangja minden egyes kérdéssel élesebbé vált.
Maggie megvonta a vállát, halkan felnevetett, a fejét csóválta, és
megpróbált úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Csakhogy
én világosan hallottam, mennyire remeg a hangja.
– Baleset volt, Royce. Nyugodj meg. Megint elbódított a zene, és…
azt hiszem, véletlenül kikódorogtam az út közepére. Nem figyeltem
a környékre, és oldalra nézve egyszer csak azt láttam, hogy ott jön
az a kocsi. Megijedtem, pánikba estem és megbotlottam.
– Megijedtél? – kérdezte reszelős hangon a bátyja.
Maggie bólintott.
Határozottan.
– Bizony.
Kilencvenkilenc egész kilenc tized százalékig biztos voltam abban,
hogy hazudik.
Mintha most én láttam volna bele az ő fejébe.
Royce felhördült, oldalra fordulva megint beletúrt a hajába, hogy
megőrizze az önuralmát.
– Megmondtam neked, hogy nem akarom, hogy egyedül kocogj.
Nem tudhatod, hogy milyen pszichopaták állnak lesben errefelé.
Az öklömmel a tenyerembe csaptam. Valahogy ki kellett
engednem a felgyülemlő agressziót magamból.
– Bizony, nagyon úgy tűnik, valakinek szét kellene rúgnunk a
seggét.
Maggie dühösen nézett rám, és ingerülten felvonta az egyik
szemöldökét.
Jóságos egek, hát hogy lehet valaki ennyire ennivaló?
– Nagyon remélem, hogy nem rólam beszélsz.
Már a puszta gondolattól is megállt a szívverésem, tágra nyílt a
szeme, de aztán rájöttem, hogy csak viccelődik velem.
Valószínűleg azért, hogy elterelje a bátyja figyelmét.
Egy teljesen kamu vigyorral válaszoltam.
– A fészkes fenét, dehogyis, drágám! – Széttártam a karom. – Én
azokról az ámokfutó háborodottakról beszélek, akik itt az utcán
balhéznak.
– Nem hinném, hogy hallgatnának a jó szóra – szólt közbe az
ápolatlan külsejű vénség. – Úgy dübörögtek végig itt az utcán, mint
az elmebetegek. Ilyen az összes turista.
Nem semmi, öreg, nem semmi!
Igyekeztem rá összpontosítani.
– Miattam nem kell aggódnia, uram. Profi autóvezető vagyok.
Meg született hazudozó is, persze.
Ám ezt az öreg cimbora nem tudhatta.
– Tényleg?
– Személyesen a híres Ford Dave unokája képzett ki – mutattam a
kocsimra.
– Azta! – A vénség arcán őszinte áhítat látszott.
Büszke lehettem a jól sikerült hazugságra.
Maggie elnevette magát.
Basszus, ahogy itt kuncogott, azzal teljesen kikészítette a szívem.
Nem lett volna szabad ilyen gyorsan zakatolnia.
– Most elmegyünk a kórházba.
Royce felállt és a húga felé nyújtotta a kezét.
Úgy szerettem volna ugyanezt tenni.
Maggie szemforgatva ugyan, de elfogadta a segítséget.
– Jól vagyok, Royce. Csak pár karcolás az egész. Most komolyan
azt hiszed, hogy kórházba kell mennem, miközben pár ragtapasszal
simán elintézhetnénk mindent?
– Nem tetszik ez nekem.
– Én csak haza szeretnék menni.
– Többet nem kocoghatsz egyedül – mérgelődött a bátyja.
Átkarolta a derekát. – Nem véletlenül olyan népszerűek a futógépek.
Maggie a fejét csóválva nekidőlt. Royce elvezette a kocsi mellé, én
pedig a nyomukba eredtem. Szerettem volna a fickó tudtára adni,
hogy a lánynak igenis joga van elkövetni a saját hibáit, miközben
legszívesebben egyetértettem volna Royce-szal.
 – Szerintem nekem jogom van akkor kocogni menni, amikor úgy
tartja kedvem. – Egyértelmű volt, Maggie-nek nincs szüksége a
segítségemre.
– Komolyan? – csattant fel Royce.
– Na, szép! Köszönöm – vágta rá Maggie felháborodva. Pár
centivel arrébb húzódott és dühösen rámeredt a testvérére. – Már
húsz vagyok, és nem tizenkettő. Ugye emlékszel erre? Jó lenne, ha
nem próbálnád rám kényszeríteni a szabályaidat, Royce. Már nem
vagyok kisgyerek.
– Basszus! Sajnálom. Én… csak…
Amikor elhallgatott, teljesen egyértelmű volt, hogy mit nem
mondott ki.
Nem tudná elviselni, ha elveszítené a húgát.
Régi fájdalom lángolt benne.
Minden mástól eltérő kín.
Számomra túlságosan is ismerős.
Megkerülték a kocsit. Maggie megtorpant, megfordult és Royce-ra
nézett. Az arckifejezése egyszerre volt ádáz és lágy. Kikészültem a
látványától.
Megérintette Royce mellkasát.
– Hé, jól vagyok. Semmi bajom.
Annyira őszinte, egyenes. Bölcs, de egyben naiv is.
– Na, és ha nem lennél itt? – Megbicsaklott Royce hangja.
– Nem lehetünk a mi-lenne-ha rabjai, Royce. Ezt te is tudod. Nem
élhetek tovább rettegésben. Meg kell becsülni minden egyes
napunkat. Élvezni őket. Kihasználni valamennyit, mivel a napok
ajándékokat jelentenek, és én nem vagyok hajlandó arra, hogy még
többet elpocsékoljak közülük. Túl sok ment már kárba.
Royce a homlokát ráncolva a húga kézfejére szorította a kézfejét.
Erősen odanyomta a melléhez.
– Éppenséggel az én feladatom arról gondoskodni, hogy száz
évnyi életnek örülhess.
Egy bájos mosoly volt a válasz.
Megértő.
– Nem, Royce, nem az. Az viszont mindennél többet jelent
számomra, hogy készen állnál erre.
Haverom tetovált ádámcsutkája megmozdult, ahogy nyelt egyet.
Arrébb lépett, hogy kinyissa az ajtót, mert képtelen lett volna
válaszolni.
– Én ülök hátra.
Maggie bólintott.
Royce még be se gyömöszölte magát a parányi hátsó ülésre, ám én
már a helyére álltam, és átöleltem a lány derekát, hogy segítsek neki
beülni.
Igazából nekem volt szükségem támaszra. Amikor hozzáértem,
majdnem összeestem. A belsőmben izzó kohóban valaki ezer fokra
emelte a hőmérsékletet.
Maggie halkan felhördült.
Ő is megdöbbent.
A fészkes fenébe!
– Jól vagy? – kérdeztem olyan lazán, mintha csak a bátyja előbbi
kérdését akartam volna megismételni.
Nyelt egy nagyot.
– Aha.
Egy újabb, apró hazugság.
Elhelyezkedett az ülésben.
– Ülj kényelmesen, édesem.
Royce hátul majdnem felrobbant.
Abban a pillanatban kinyalhatta volna a seggem.
 Bedugtam a fejem a kocsiba, megragadtam a biztonsági övet és a
lányt figyelve becsatoltam.
Ő meg csak ott ült.
Egész közel hozzám.
Megszédítve a fejem.
Elgyengültem tőle.
Az övcsatja a helyére kattant, Maggie pedig kifújta a levegőt.
Egy pillanatra megdermedtem, csak bámultam, és valahogy
megpróbáltam elérni, hogy lelassuljon a szívverésem.
– Jól vagy? – kérdeztem újra.
– Aha, köszi.
– Biztos, hogy ne vigyünk be a kórházba, hogy a sürgősségin
megvizsgáljanak?
– Biztos.
– Önfejű – morogta Royce.
Végül egy biccentés után elléptem a kocsitól. Futva megkerültem
a járgányt, és közben odaintegettem a még mindig minket figyelő
öregnek.
– Köszönjük, hogy segített!
Felkuncogott, és valami megvillant a szemében.
– Mindent bele, fiatalember!
Volt képe a bent ülő Maggie felé biccenteni.
Elképesztő, hogy mennyire átlátszó vagyok.
Válasz helyett összevontam a szemöldököm, odaléptem az
ajtóhoz, és beültem a kormány mögé.
Abban a pillanatban azonban újra lecsapott rám Maggie aromája.
Vanília és jázmin.
Édes, finom, elbűvölő.
Erősen megdörzsöltem az arcom, hátha így magamhoz térek, és
amikor a lányra pillantottam, kiderült, hogy engem néz.
 Kedvesen.
Lágyan.
Valami azonban ott rejtőzött az éjfekete szempárban.
Árnyékba borultak a grafitceruzával elkent vonalak.
Lefogadtam volna a fél tökömbe, hogy valamit eltitkolt.
Nem akarja elárulni az igazat.
Ezt azonban tiszteletben kellett tartanom, hiszen túl jól ismertem
ugyanezt az érzést.
– Ha haza akarsz menni… Én majd hazaviszlek – mondtam
játékos vigyorral, katonásan tisztelegtem és sebességbe tettem a
járgányt.
Végigsöpörtünk az utcán.
Így éppen csak hogy felfigyeltem a visszapillantó tükörben az
útkereszteződésben oldalt várakozó, ezüstszínű kocsira.
 9. FEJEZET

Maggie

– Figyelj, tudtam, hogy mély a seb.

– Nem is olyan mély – néztem savanyúan a bátyámra. Ott állt az
előttem térdelő és a sérüléseimet tisztogató Emily mögött.
A fürdőszobámban a hatalmas kád peremén ültem, nagyjából
ugyanazon a helyen, ahol az előző éjjel Rhyst ápoltam. Akkor már
hónapok óta nem beszéltem vele, most viszont nem tudok
elmenekülni előle.
A csali és a kelepce elől.
Még mindig nem sikerült feldolgoznom a közös hazaút
utóhatásait.
Az a hatalmas férfi betöltötte mellettem a teret. Vezetés közben a
karján kötélcsomóként feszültek meg az izmok.
Agresszívan.
Szinte már erőszakosan.
A szeme sarkából végig engem figyelt.
Azt nézte, hogy jól vagyok-e. Persze ennél több volt a tekintetében.
Abban, ahogy rám bámult.
Olyan könnyedén romba dönthetne.
Kikészíthetne.
Elpusztíthatna.
Még mindig a futónadrágom és a trikóm volt rajtam. Átizzadva.
Kosz és vér borított, meg valószínűleg a rettegés izzadsága.
Nem nézhettem ki túl jól.
Összerezzentem, amikor Emily megtisztította a vágást. Sajnálkozó
pillantást vetett rám.
– Bocsánat. Nagyon csíp?
– Csak egy kicsit – feleltem, és vettem egy mély, megnyugtató
lélegzetet. Igyekeztem bátornak látszani.
Emily összerezzent, amikor egy kicsit mélyebben belenyúlt a
sebbe.
– Jaj! – Önkéntelenül is felkiáltottam. Tagadhattam volna teljes
erőből a fájdalmat, az attól még nem múlt el. Ugyanakkor hálás
lehettem a sorsnak azért, hogy ennél nagyobb bajom nem esett.
– A fenébe! Egy apró kődarab beszorult ide és képtelen vagyok
kimozdítani – suttogta a sógornőm, miközben nagy
összpontosítással közelebb hajolt, hogy jobban megnézze a vágást.
– Látod… Be kell mennünk a kórházba. – Royce odatolakodott
elém, és a képembe nyomta az arcát.
Emily félretolta. Játékosan, de száz százalékos komolysággal.
– Arrébb mennél?
A bátyám kihúzta magát, és felmordulva keresztbefonta a karját a
mellén.
A felesége szembefordult vele, és az ajtóra mutatott.
– Ki innen, mister! Lépj le! Maggie-nek le kell vetkőznie, és semmi
szüksége arra, hogy te itt lábatlankodva csak akadályozd.
A bátyám felhorkant.
Biztosra veszem, Emily néma pillantása száz szónál is többet
mondott.
Royce ugyanis nagyot sóhajtott, és megdörzsölte az arcát.
– Na, jó. – Utána rám nézett. – De tényleg rendben vagy?
– Persze.
 Vonakodva kiment a fürdőszobából, és az ajtó halk kattanással
bezáródott mögötte. Persze a bátyám előtte még egy utolsó, aggódó
pillantást vetett rám.
Emily halk kuncogással megrázta a fejét, aztán tovább tisztogatta
a térdem. Szeretet áradt belőle.
– Ez a pasi! Elképesztő, hogy mekkora zsarnok. Azt hiszi, hogy
neki kell megmentenie az egész fene ette világot.
– Na, igen.
Felnézett rám.
– Tudod, a bátyád éppen ezért különleges. Ettől nagyszerű.
Nyilvánvaló, hogy hajlandó lenne mindent feláldozni azokért,
akiket szeret. Még azokért is, akiket nem is ismer.
Lágyan rámosolyogtam.
– Azt hiszem, nem ismerek nála jobb embert.
Pajkosan megcsillant zöld szeme, és hamiskásan rám nevetett.
– De ettől még falra mászol miatta.
Kuncogtam.
– Bizony ám!
– Azt hiszi, arra született, hogy a védelmeződ legyen.
– Így igaz! – vágtam rá jókedvűen, és egy pillanatig ugyanez az
érzelem ragyogott Emily tekintetében is, mielőtt elkomorodott
volna. A nyelve hegyével benedvesítette az ajkát és lesütötte a
pillantását. Áradt belőle az aggodalom.
– Csak hát… az a helyzet, egyikünk sem tudná elviselni, ha valami
történne veled. Túlságosan is szeretünk ehhez.
Megsimogattam az arcát.
– Én is szeretlek mind a kettőtöket. Többet kaptam tőletek minden
elvárhatónál. Képtelenség lenne elmondani, hogy ez milyen sokat
jelent.
Emily zavartan felnevetett.
 – Tőlünk? Szerintem pont fordítva van. A családunk éppen veled
lehet teljes, Maggie, mert te elég bátor voltál ahhoz, hogy oda gyere
hozzám és mindent elmondj. – Megszorította a sértetlen térdem. –
Vakmerően elmondtad nekem a történeted. Elszántan kockázatot
vállaltál és megmutattad nekem, hogy valójában mi a helyzet a
bátyáddal. Remélem, tudod, hogy ezért mindörökre hálás leszek
neked.
Elborított a boldogság.
Kitöltötte a lelkem.
Öröm kavargott körülöttem.
Emilynek és Royce-nak hatalmas akadályokat kellett leküzdenie
ahhoz, hogy egymásra találhassanak. Megtiszteltetés számomra,
hogy a történetük részese lehettem. Kismértékben ugyan, de én is
hozzájárultam ahhoz, hogy a végén együtt lehessenek.
– Ez a hála mindig is kölcsönös marad – magyarázta. – Olyan
hálás vagyok, hogy hajlandó voltál kockázatot vállalni. Annyira
megbíztál a szavamban, hogy valóra váltottad, amit akartál. Az
igazságért küzdöttél. Ráadásul mindennél nagyobb boldogság tölt el
azért, hogy pontosan úgy szereted a bátyám, ahogy arra ő
rászolgált.
Emily ragyogóan zöld szeme könnybe lábadt.
– Remélem, te is megfogadod ugyanezt a tanácsot. Mindig
megpróbálod valóra váltani, amit akarsz. Megszerzed, amire
szükséged van. Az igazságra törekszel. Hallgatni fogsz a szíved
szavára, amikor megmutatja neked, melyik út a helyes. Kiállsz az
igazadért, minden lehetőséget megragadsz, még akkor is, ha az
félelmetes. Remélem, küzdeni fogsz a boldogságodért. – Huncutul
felvillant a szeme. – Még úgy is, hogy közben teljesen kikészíted a
bátyád.
 Halványan elmosolyodtam.
– Éppen erre készülök.
Együtt érző kedvesség lebegte be a szobát, miközben Emily nagyot
szusszanva folytatni akarta a térdem megtisztítását. Egy
mozdulattal megállítottam.
– Szerintem az lesz a legjobb, ha lehámozom magamról ezeket a
ruhákat és lezuhanyozok. Amúgy is biztosra veszem, hogy a
kislányodnak már szüksége van rád.
Elkomorodva hátrébb húzódott.
– Biztos?
– Teljesen. Mocskosnak érzem magam, és szeretném lemosni a
mai napot a testemről.
Kifújva a levegőt, felkelt.
– Jó, rendben. Nem zaklatlak tovább. A mosdó mellett van
minden, amire szükséged lehet. Ha még a zuhanyzás után is úgy
érzed, nem jött ki az a kődarabka, kezdj el kiabálni, és én jövök,
hogy megműtselek.
Rávigyorogtam.
– Na, éppen ettől félek.
Halkan felkuncogott, odahajolt hozzám, és egy puszit nyomott a
fejem tetejére.
– Nagyon örülök, hogy nem esett bajod, kis sógornőm! Komolyan
megijedtem, amikor felhívtad Royce-t.
Megszorítottam a kezét, miközben felkelt mellőlem. Viszonozta a
szorítást, majd megfordult és elindult az ajtó felé. Ő is visszanézett a
küszöb felől, éppen úgy, mint a férje.
Abban a pillanatban, ahogy a helyére kattant a zár,
megkönnyebbülve felsóhajtottam. Meg összezavarodtam.
Nem tértem még teljesen magamhoz.
Nem dolgoztam fel az eseményeket.
 Képtelen lettem volna eldönteni, hogy üldözési mániám van-e,
vagy ellenkezőleg, nem vagyok elég óvatos.
Meglehetősen vékony a határvonal, igaz?
Élvezzem az életet, de ne legyek túl vakmerő?
A helyes úton járjak, de kerüljem a meggondolatlanságot?
Nagyot nyögtem, ahogy felálltam.
Máris mindenem sajgott. Jóságos egek, holnap reggelre még
pocsékabbul leszek. Kibújtam a futócipőmből és a zoknimból, aztán
levettem a testhez álló trikót is. Már nyúltam volna a sportmelltartó
után, amikor megdermedtem.
Megéreztem, hogy valami megváltozott.
Aggodalom.
De nem olyan, mint a bátyámé.
Hanem nyers.
Erőteljes.
Vágytól izzó.
Talán sóvárgástól.
Alig kaptam levegőt, amikor meghallottam a fürdőszoba és a
szomszédos helyiség közötti ajtón a kopogást. Felgyorsuló szívemet
elnyelte a káosz.
Felkaptam a padlóról az imént eldobott trikót, és eltakartam a
mellem.
Hogy a csudába tudtam volna elrejtőzni úgy, hogy közben azért
könyörögtem volna neki, jöjjön közelebb?
De nagyon buta vagyok.
– Szabad – nyöszörögtem, és az ajtó felé fordultam.
Megnyikordult a zsalu, és az ajtó kinyílt.
Feltört bennem az energia.
Átjárta a testem.
Megérintett a forróság, és a tudatom felfigyelt valamire.
 Rhys bedugta a fejét a fürdőszobába, és lenyűgözően kék
szemével szinte felfalt onnan, ahol állt.
Az óceán.
Egy áramlat.
Megőrültem tőle.
Erőt sugárzó tekintetével végigsimította a testem.
Tudtam, csak azt nézi, hogy jól vagyok-e.
Nem számított.
Az előbbi hőség lángoló pokollá változott.
Elemésztett.
– Rhys – nyögtem ki.
Szexi ajka jókedvű vigyorra húzódott.
Jókedvű vigyorra húzódó, vonzó száját nem takarta el a szakálla.
– Már azt hittem, hogy sosem lépnek le. Már majdnem
megőrültem ideát.
– De hát mondtam, hogy jól vagyok.
– Persze. – Legyintett, és átjött a fürdőszobába. – Csakhogy akkor a
kedves bátyád még tyúkanyóként ott kotkodácsolt körülötted.
Fülig érő szájjal rám vigyorgott.
Ó, a fenébe!
Nyeltem egy nagyot, és hátrébb léptem.
Attól tartottam, nem tudom visszafogni a kezem, ha ez a pasi túl
közel kerülne hozzám. Semmibe venném a társadalom elvárásait és
lecsapnék rá.
Megsimogatnám a mellkasát, ezzel felidézve, milyen érzés volt
tegnap éjjel hozzásimulni.
Megérinteném a karján a tetoválásokat.
Felderíteném valamennyit.
Vagy talán hagynám, hogy teljesen elragadjon a szenvedély, és
megengedném bizsergő ujjaimnak, hogy a torkán elindulva fölfelé
elmerüljenek Rhys szakállában, míg végre ki nem tapinthatnám
markánsan jóképű arcának minden szegletét.
Egész testemben libabőrös lettem. Remegtem.
– Fázol? – kérdezte Rhys oldalra hajtott fejjel. Nem tudtam
eldönteni, hogy komoly-e a kérdés, vagy csak ugrat.
– Egy kicsit. Éppen be akartam állni a zuhany alá. – A véres
ruhadarabot még mindig ott tartottam a mellem előtt.
– Sajnálom, hogy megzavartalak. – Szerintem nem mondott igazat,
mert egy kicsivel közelebb jött hozzám.
A visszafojtott érzelmektől megremegett a levegő. Izmos,
megtermett teste árnyékba borította a helyiséget.
Remegve beszívtam a levegőt.
– Minden rendben.
– Valóban? – kérdezte. – Tényleg rendben van bármi is?
– Mondtam, hogy csak megbotlottam.
Két hatalmas lépéssel odajött hozzám.
– Nem erről beszélek, Maggie.
Feltámadtak az emlékek.
Ahogy ott vagyok a karjában.
Ahogy ma reggel a szobájában nekiszorított a falnak. Összeért az
orrunk. Kézzel fogható volt a sóvárgásunk.
Csakhogy ő megrémült és arra kért, hogy távozzak.
Mintha arcul csapott volna vele.
Feltárult előttem az igazság.
– Azt akarom tudni, miért hazudtál a bátyádnak!
Meglepődve felvontam a szemöldököm.
Megdöbbentett, hogy felfigyelt erre.
Azt reméltem, hogy az arckifejezésemet a tagadás jelének tartja.
– Fogalmam sincs arról, hogy miről beszélsz.
Érdesen felnevetett. Elkeseredve és könyörögve.
 – Rettegtél ott kint az utcán.
– Még szép, hogy megijedtem. Majdnem elgázolt egy kocsi.
Kiakadtam tőle.
A fejét rázva elutasította a magyarázatom.
– A bátyádat képes vagy bármikor félrevezetni, de te és én
tisztában vagyunk az igazsággal. Ugye, drágám?
Borzongás futott végig rajtam. Az nem jelentett meglepetést
számomra, hogy világosan érzékelem embertársaim hangulatát.
Elsodortak magukkal az érzelmeik. Az viszont meglepő újdonság
volt, hogy valaki így belém lát.
E miatt az összeköttetés miatt elképesztően elevennek éreztem
magam, közben tudtam, belerokkanhatok, ha elmerülök a hamis
biztonságérzetben.
Úgy tűnt, mintha Rhys körül egy erőpajzs zümmögne.
Szívtipró.
Ami nem számít. Előbbre léptem. Felszegtem az állam és
ellentámadásba lendültem.
– Mitől is rémültél meg ma reggel?
Hitetlenkedve felhördült, és amikor oldalra hajtotta a fejét, a
hosszabb hajtincsei függönyként hulltak alá.
– Nagy hiba lenne belemenni ebbe.
– Csakhogy én úgy érzem, máris nyakig vagyok az egészben,
mégpedig függetlenül attól, hogy te mit akarsz.
Mi van akkor, ha ezernyi ballépést szeretnék elkövetni vele?
Úgy álltam itt a fürdőszoba közepén, hogy csak egy sportmelltartó
és a rövidnadrágom volt rajtam.
Zúzódásokkal teli bőrrel.
Sajgó testtel.
Csakhogy ez a sajgás belülről indult ki.
Egy olyan láthatatlan forrásból bugyogott fel, melynek létezéséről
nem is tudtam.
Rhys Manning viszont felfedezte.
Lassan odajött hozzám. Lépésről lépésre közelebb.
Fel kellett szegni a fejem, ahogy odaért.
Izzás.
Hőség.
Tűz.
Lángoló közelségétől megriadva egészen addig hátráltam, míg oda
nem értem a falhoz.
Ez az emberhegy sarokba szorított.
Persze csak finoman.
Mintha az óriás tudta volna, milyen törékeny vagyok.
Bal alkarjával megtámaszkodott a falban a fejem fölött és lassan…
nagyon lassan jobb mutatóujja bütykével végigsimította az állam.
– Te kis istennő.
Táncra perdült a lelkem.
Az érzelmes hangjától.
Kék szemében mintha a partot ostromló tenger tombolt volna.
A mérhetetlen mélység.
A feltérképezetlen tájak.
Esküszöm, világosan hallottam a szíve zakatolását.
Bumm. Bumm. Bumm.
Az ereimben vadul száguldott a vérem, hogy felvegye az ütemét.
– Jól érzem, hogy itt vagyok melletted – mormogta, miközben az
ujjának hegye továbbsiklott lefele az államon. Hátborzongató
remegés indult ki belőle. Olyan közel állt hozzám. Csak egy
hajszálnyi távolság választott el az ajkától. – Nem számít, hogy
rohadtul szeretnék másutt lenni.
Pislogva felnéztem rá.
 – Talán nem lenne helyes, ha gondoskodni próbálnánk
egymásról?
– Édesem, szerintem teljesen nyilvánvaló, hogy tegnap éjjel csakis
én élveztem a helyzetet – hörögte vágyakozással teli hangon.
Ebben biztos voltam.
A vágyai felperzselték a bőröm.
Olyan mély kampók mélyedtek a húsomba, hogy úgy éreztem,
egészen a lelkemig süllyednek.
– Nagyon különös. Nekem ugyanis valamiért úgy tűnt, hogy ma
reggel te rohantál oda hozzám a bátyámmal. Hogy megments.
Az ujja továbbsiklott remegő nyakamon.
Habozva.
Óvatosan.
– Nem tudtam visszafogni magam.
Hirtelen rádöbbentem arra, milyen pocsékul nézek ki. Így
izzadtan és véresen. Rhys mellett azonban valamiért nem számított
a bizonytalanságom.
Még jobban felemeltem a fejem. Belesuttogtam az alig néhány
centire lévő ajkai közé.
– Talán nem éppen ezt teszik a barátok? Nem gondoskodnak
egymásról?
Rhys érdes ujjai lejjebb ereszkedtek. Végigsimította velük a
kulcscsontom, megérintette a szívem dübörgését, és félresodorta a
kezemben szorongatott trikót.
A ruhadarab lehullott a földre.
Felziháltam. Remegve és vágyakozva.
Valahogy még közelebb lépett hozzám. Összeért az orrunk.
– Tényleg azok vagyunk, Maggie? Barátok? – kérdezte
figyelmeztetően.
– Rhys – mondtam ki nyöszörögve a nevét. A vállam nekisimult a
falnak, a keblemet viszont odanyomtam hozzá.
Néma könyörgéssel.
Ami nem jellemző rám.
Vagy talán… nagyon is ilyen vagyok.
Lehet, hogy az életem során most először elég bátor leszek ahhoz,
hogy továbblépjek. Üldözőbe vegyem a boldogságot, ahogy azt
Emily mondta. Akkor is, ha közben rettegek.
Felragyogott a kék szempár.
Az ujja még lejjebb süllyedt. Bár nem ért hozzá, de végigrajzolta a
mellemet örökre elcsúfító sebhelyet.
Mint aki készen áll arra, hogy bosszút álljon.
– Ó, édesem… – hörögte.
Jól éreztem a lelkében tomboló indulatokat. Ádázul megfeszültek
az izmai.
Összeszorította a fogát.
Tudott arról, hogy rajtam a forradás.
A pokolba is, hiszen az egész világ tisztában volt azzal, hogy Cory
Douglas milyen módon metszette bele a jelét az áldozataiba. Úgy
bélyegzett meg minket, mintha csak használati tárgyak lettünk
volna.
Az a szörnyeteg egy X-et metszett oldalt a jobb mellem fölé.
Sokat küzdöttem azért, hogy feldolgozzam ezt az emléket.
A forradás fele jól látszott, amikor koszorúslányruhában részt
vettem Emily és Royce esküvőjén hat hónappal ezelőtt. Rhys akkor
áttáncolta velem az éjszakát, ami miatt egy kicsit abban a
pillanatban belezúgtam.
Megtanultam, hogy ne takargassam és ne dugjam el a heget,
mintha valami szégyellni való lenne.
Arra emlékeztetett, hogy miért küzdök a céljaimért. Mi okból
teszek mindent kockára.
 Kidüllesztettem a mellem.
– Nem félek – suttogtam.
Eltekintve a sebet ellátó orvostól, Rhys lesz az első, aki
megérintheti. Az apám lefizette a dokit, hogy a kórházi jelentésben
azt írja, véletlenül vagdaltam össze magamat a törött üveggel,
miután lezuhantam a lépcsőn. Valójában Cory vagdalt össze, miután
megerőszakolt.
Rhys felnyögött.
Fájdalmas hangon.
Vágyakozás és zűrzavar érződött benne.
Megremegtem, amikor hatalmas tenyere óvatosan rásimult a
forradásra.
– Kis istennő.
Suttogva mondta és az orrával végigsimította az állam. Elérte az
arcom.
Beszívtam a levegőt.
Kifújtam.
Belélegeztem Rhyst, ő pedig engem. A hüvelykujja rásimult a
sebre.
– Rhys – mondtam remegve, nyöszörögve.
– Maggie – megpróbált visszafogottan beszélni. Úgy éreztem,
komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ne essen szét.
– Nem félek.
Hazudtam, de szerettem volna, hogy ez legyen a kettőnk igazsága.
Hogy elmerülhessek benne.
Fájdalom villant át Rhys arcán.
Nagyon is jól láttam a belé maró fájdalmat.
– Pedig félned kéne.
Nem maradt időm tiltakozni, mert a mobilom éles hangon
megszólalt, és a fénye nagyot villant a fürdőszobában. A
megszokottnál is kellemetlenebbnek tűnt a csupasz márvány
mosdóról visszaverődő hangja.
Rhys úgy tántorodott hátra, mintha aljas árulás elkövetése közben
érték volna tetten.
Nyeltem egy hatalmasat. Elnémított a fojtogató vágyakozás. A
gyomrom görcsölt az érzelmektől, a két combom remegett a
sóvárgástól.
Nem tudtam eldönteni, dühös legyek-e a hívóra, vagy inkább
hálás a beavatkozása miatt.
Mielőtt rendezhettem volna a soraimat, Rhys keresztülrohant a
fürdőszobán. Két kézzel megkapaszkodott az ajtófélfában, mintha
csak ezzel akadályozhatta volna meg, hogy visszasiessen hozzám.
Úgy zihált, mint egy fenevad.
Annyira gyönyörű volt, hogy megsajdult miatta a szívem.
Krákogtam egy nagyot, és odamentem a telefonomhoz.
Undor és félelem hasított belém, amikor a képernyőn
megpillantottam a nevet.
Legyen átkozott a hívó!
Csakhogy beszélnem kell vele.
Nem bújhattam el előle.
Meg kell őrizni a nyugalmam.
Képmutatóan.
Persze, azért jó lett volna, ha Rhys nincs most itt.
Éppen azt kérte tőlem, hogy vele ne viselkedjek képmutatóan.
Nagyon nehéz lesz eleget tenni az óhajának.
– Szia, anyu! – szóltam a telefonba. Hátat fordítottam Rhysnek, és
megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra, hogy ne remegjen a
hangom.
– Maggie drágám! Hát hogy vagy? – Mindezt egészen lazán, a rá
annyira jellemző képmutató fennhéjázással kérdezte. A hazudozás
nagymestereként úgy tett, mintha egy előkelő úri családban
született volna, nem pedig San Jose egyik nyomornegyedében.
Fellángolt bennem a reggel óta lappangó gyanú. Hogy az anyám
készül valamire. Kémkedik. Többet tud annál, mint amit hajlandó
volna bevallani.
– Nagyszerűen! – feleltem megjátszott lelkesedéssel.
– Ó, az csodálatos. – Nem tudta eltitkolni a csalódottságát.
Valószínűleg azt remélte, hogy holtan fekszem egy útszéli árokban.
– Hol vagy most?
Nem a hullaházban.
Rá kellett harapni a nyelvemre, nehogy felüvöltsek. El kellett
fojtani magamban a testemben lángoló perzselő dühöt.
Ha az anyám így játszmázik velem, akkor fel kell vennem a
kesztyűt. Úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne arról, mire
célozgat.
– Hát nem emlékszel? – kérdeztem szinte kántálva. Mintha csak
egy varázslatos birodalomba kerültem volna át. Mondjuk tényleg ez
történt, ám ezt a titkot nem fogom anyám orrára kötni. Többé már
nem. Soha többé. – Én vigyázok Royce és Emily kislányára ezen a
nyáron.
Tudod, mert kiégett a lakásom.
– Egész pontosan hol is?
– Megmondanám, de alá kellett írnom egy titoktartási szerződést.
Senki se tudhatja. Sajnálom.
– Figyelj. Bárhol is bujkálsz, itt az ideje annak, hogy visszagyere
Los Angelesbe! – förmedt rám. Dühösen.
Megráztam a fejem, és sietve suttogva válaszoltam.
– Kizárt dolog.
– Hát ez csodálatos, Maggie. Te éppen akkor hagyod cserben az
anyádat, amikor ő a legnagyobb bajban van!
 Na még ilyet. Biztosra vettem, hogy most nem hazudozik.
Az anyámat tényleg romba döntötte, hogy hat hónappal ezelőtt
meghalt az apám.
Megrendítette a veszteség – egészen pontosan az, hogy a
bankszámláján már nem volt ott az a sok millió dollár. Azt hiszem,
nem is annyira ezt a pénzt hiányolta, hanem a titkos tartalék
eltűnése miatt esett kétségbe.
Az apám eltitkolt vagyonáról semmit sem tudtak a nyomozó
hatóságok.
Keserűen felsóhajtottam.
– Nagyon érdekes, anyu. Főleg hogy te éveken át nem törődtél
velem.
Ez a némber egy húron pendült az apámmal. Úgy tett, mintha
Cory Douglas nem bánt volna el olyan szörnyen velem. Nem vette
volna el az ártatlanságom. Semmivé foszlott a hitem, a reményem,
és minden jó érzést elemésztett az iszonyat lángoló tűzgömbje a
mellemben.
Hosszú éveken át vártam arra, hogy Royce kijöjjön a börtönből, és
utána engem is kiszabadítson.
Anyu bármire hajlandó volt azért, hogy luxusban élhessen.
– Te is tudod, hogy semmi sem igaz a vádakból – bizonygatta
olyan lekezelően, mintha egy idiótával beszélne. – Ugye emlékszel
arra, hogy valójában leestél a lépcsőn?
Fájdalom hasított a szívembe.
Feldühített, hogy ez így van. Hogy még mindig reménykedem.
Hogy az anyám megjavulhat.
– Tizenöt éves voltam – nyöszörögtem zihálva, halkan. Lecsuklott
a fejem. – Tizenöt. Te meg egy kézlegyintéssel elintézted, letagadtad,
hogy továbbra is tele legyen a pénztárcád.
 Hátulról körbeölelt a harag lökéshulláma. Nekizúdult a falaknak.
Az őrjöngő energia érdes morgás zaját hozta magával.
Rhys egyértelműen meghallotta azokat a részeket, amiket nem
akartam a tudtára adni.
– Figyelj, bármi is történt, az már nem számít. Ne bolygassuk a
múltat.
Alig tudtam visszafogni magam lekezelő nemtörődömsége miatt.
Még így is megtántorodtam, mert nem tudtam feldolgozni a
kegyetlenségét.
– Na, most ideje befejezni ezt a hülye viselkedést és hazajönni!
Neked itt a helyed. Szólít a kötelesség.
Jól hallottam a figyelmeztetést. Tisztán. Kiérződött az anyámra
annyira jellemző nagyképű büszkeség álarca mögül.
Önkéntelenül is hitetlenkedve felnevettem.
– Nem, anya! Nincs miért visszamennem. Nincs miről beszélnünk.
Semmi dolgom ott.
Szinte hallottam, ahogy elporlik vadul csikorgó foga, aztán rám
zúdította a mérgét.
– Az a szerencsétlen fivéred biztatott fel erre, igaz? Rávett arra,
hogy továbbra is ragaszkodj a családunkat szétszakító morbid kis
hazugságodhoz? Mindenért ő a felelős. Semmi rossz nem történt
volna, ha nem orozta volna el apádtól a Mylton lemezkiadó
vezetését. Az apád ártatlan volt! Royce csak csőbe húzta.
Irigykedett, hogy nem Fitzgerald neki is a vér szerinti apja. Minden
szörnyűségért a bátyád felel!
– Nem, anyu. Apu volt a bűnös.
Az apám nem csupán a Mylton lemezkiadó vezérigazgatója volt,
hanem egy nemzetközi bűnszövetkezet egyik vezetője. Azért bukott
el, mert a bűnözők ranglétráján nem jutott elég magasra, és emiatt
meggyilkolták a börtönben, miközben a tárgyalásra várt.
Mindörökre elnémították.
Ugyanez történt Cory Douglasszel is.
Bármennyire is gyűlöltem mind a kettejüket, mégsem tudtam
felfogni, ami velük történt. Csakhogy amikor napvilágra került,
hogy milyen mélyre süllyedtek a bűn mocsarában, az igazság újra
összezúzott engem.
A hatóságok felfedeztek egy házat, amit gyakorlatilag börtönnek
használt a bűnbanda. Ez egyértelművé tette, hogy apámék valódi
szörnyetegként viselkedtek.
– Velünk jól bánt – ellenkezett az anyám.
Fájdalom mart a mellembe, és könnybe borult a szemem.
– Nem! Ez sem igaz. Fejezd be a színészkedést, mert mind a ketten
tudjuk a valóságot.
Éreztem, hogy anyám mindjárt felrobban.
– Hova tűnt a páncélkazetta, Maggie? Hol van? – üvöltötte őrjöngő
rosszindulattal. Többé már nem is próbálta meg eltitkolni, hogy
igazából miért hívott.
– Fogalmam sincs arról, hogy miről beszélsz.
– Na, és most ki színészkedik? Nem hagyom, hogy ellopd tőlem
azt, ami jogosan az enyém, te kis kurva!
Megszakítottam a vonalat, mielőtt folytathatta volna az
őrjöngését.
Zihálva összegörnyedtem.
Egy tenyér nehezedett meztelen vállamra.
Nem rezzentem össze.
Hiszen már tudtam, hogy ott van.
A közelsége ott izzott és lüktetett a falakon.
– Maggie – mondta reszelős hangon.
Bár megpróbáltam ellenállni a sírásnak, mégis könnyek ömlöttek
végig az arcomon.
Rhys erősebben megszorította a vállam.
– Maggie-ke.
– Légy szíves, hagyj magamra! Kérlek!
Elbizonytalanodott.
– Könyörgöm! Így mindjárt megfulladok. Nyugalomra van
szükségem, hogy összeszedjem magam.
– Hát jó – felelte, bár kihallatszott a hangjából, hogy nagyon nem
ért egyet velem. Legszívesebben magához ölelt volna, hogy
meggyőzzön arról, minden rendben lesz, ha erre lett volna
szükségem.
A gond csak annyi, hogy nincs minden rendben.
Vonakodva kiment a fürdőszobából, én pedig a lehető
legforróbbra állítottam a tusolót. Gőz töltötte be a helyiséget,
miközben kihámoztam magam a ruhám maradékából.
Beléptem a zuhanyzóba, és megremegtem a rám zúduló
perzselően forró vízsugarak alatt.
Lehajtottam a fejemet, ömlött rám a víz, és egyik kézzel
támaszkodtam a falnak, hogy egyensúlyban maradjak. Másik
tenyerem a számra szorítottam, ahonnan előtört a zokogás.
Elbőgtem magam, miközben előregörnyedtem.
Zokogásra késztetett az életem szörnyűsége.
Az anyám rájött a titkomra, és semmitől sem fog visszariadni,
hogy kielégítse szörnyű kapzsiságát.
A nyöszörgés jelezte a bennem tomboló iszonyatos félelmet.
Zihálva, fuldokolva bőgtem.
Utána viszont felszegtem a fejem. Hagytam, hogy a víz mindent
tisztára mosson.
Nem számít, hogy az anyám mivel fenyeget.
Végigcsinálom, amit elterveztem.
 Bizony.
Mindenáron.
Emilynek igaza volt, amikor arról beszélt, az úton végig kell
menni, még akkor is, ha rettegek.
Akkor is, ha mindent elveszíthetek.
 10. FEJEZET

Rhys

– Na, mesélj!
Az érdes hang hátulról csapott le rám, miközben én éppen
kiszedtem a sört a konyhában álló ipari méretű hűtőszekrényből.
Duplájára gyorsult a szívverésem, ahogy savanyú képet vágva
megpördültem.
– Mi a fene ütött beléd, bébi? Majdnem a frászt hoztad rám.
Megdörzsöltem a mellkasom, hogy megnyugodjak. Ez a csaj egy
nesztelen kisegér volt.
Melanie, vagyis az együttesünk menedzsere a kínzásomat
tekintette a legfőbb feladatának. Jóval dühösebben meredt rám,
mint én rá.
Basszus!
Bajban vagyok.
– Tedd le a kést! – szóltam rá, és úgy nyújtottam magam elé az
egyik kezem, mintha pajzsot tartanék. Utána viszont kinyitottam a
sörös dobozt és megráztam a fejem. – Tedd le bizony, mielőtt valaki
megvágná magát, nyuszigombóc.
Azon túl, hogy ez a csajszi pokollá tette az életem, ő volt az egyik
legjobb barátom. Richardon és Emilyn kívül egyedül ő ismert.
Leginkább azért, mert rá hárult egy nehéz feladat. Ő húzott ki a
pácból, valahányszor bajba keveredtem.
 Belegázolt a tűzbe, hogy kirángasson onnan engem, ezt a
szerencsétlen flótást.
– Ne szólíts nyuszigombócnak – vicsorogta, és csípőre tette a kezét.
– Inkább azt nyögd ki, hogy milyen gondolatok forognak a
nyomorúságos kis fejedben.
Olyan vádaskodó képpel nézett rám, mint aki éppen felfedezte,
hogy a hálószobájában a szőnyegen két mocskos alsógatya hever,
miközben fogalma sincs arról, hogy a csudába kerülhettek oda.
– Rád néztem, és egyből megértettem, hogy rosszban sántikálsz.
Melanie ma reggel közvetlenül azután bukkant fel, hogy
elkezdtük az első próbát. A tegnapi elmaradt Maggie balesete miatt.
Csak pár nappal utánunk érkezett meg ide, mivel Vegasban volt
dolga a nővére leánybúcsúján.
Azt csinálta, amit mindig szokott: alighogy belépett az ajtón, máris
szekálni kezdett mindenkit. Igyekeztem nem kimutatni, hogy
milyen tomboló érzelmek gyötörnek, ám ez a sasszemű nőszemély
már az első pillanatban felfigyelt rám.
Ennek dacára is megvontam a vállam.
– Gőzöm sincs arról, hogy miről beszélsz.
Odaintettem felé a sörrel, aztán ittam egy nagy kortyot.
– Na, persze! Egy szavad sem hiszem. Észrevettem, hogy
kiskutyaszemmel bámulsz magad elé, és éppen elég jól ismerlek
téged ahhoz, hogy tudjam, amikor ilyen képet vágsz, akkor nyakig
ülsz a bajban. Ki vele, mit csináltál?
Nem azt kérdezte, hogy csináltam-e valamit. Biztosra vette, be
fogom vallani, hogy rossz fát tettem a tűzre.
Ebben az esetben hárítani fogok.
– Izé… De hát a saját szemeddel láttad az egészet. Hála Leifnek és
Ricsikének, kénytelen leszek egy lenyűgöző dalt írni az új album
számára. Ha nem ezt tenném, akkor semmivé foszlana a hosszú
évek kemény munkájával felépített hírnevem. Iszonyatos ez a
feszültség – nyöszörögtem.
A próbák során ismét amiatt piszkáltak, hogy nem megfelelő az
internetes viselkedésem.
Megvolt ugye az a kedves kis szokásom, hogy minden koncert
után kiállok a színpad szélére, lehámozom magamról az átizzadt
pólóm, és behajítom a közönség közé. A csajok olyankor
megőrülnek. Vadul egymás torkának ugranak, hogy megszerezzék
maguknak ezt az ereklyét. Mint a pankrátorok.
Kialakult az az érdekes hagyomány, hogy a küzdelem nyertese
hazaviszi a pólót, belebújik, lefényképezi magát és kirakja az
internetre, mégpedig azzal a hashtaggel, hogy
#benedvesedtemRhystől. A csajok többsége semmit sem viselt a póló
alatt.
Ilyenkor általában én is ott voltam mellettük. Segítettem a
hölgyikének kibújni az értékes ruhadarabból.
Az ilyesmi remek kikapcsolódást jelentett.
Laza szexet. Jókedvű mosolyokat. Kötetlen vidámságot.
Minden érintett kifejezetten elégedett lehetett.
Az ilyen kicsapongások során a gondolataim nem kalandoztak
olyan irányba, ahova nem lett volna szabad nekik. Közben
megszabadultam a belsőmben felgyűlő feszültséggel is. Egy
pillanatra nem sajgott olyan erősen a szívemben az üresség.
Erre fel kiderült, hogy a banda többi tagjának nem tetszik a
viselkedésem, és azt gondolták, nagyon nem illik ahhoz a fajta
zenéhez, amivel mostanában örvendeztetjük meg a világot. Éppen
ezért fogadást ajánlottak. Írnom kell egy olyan nagyszerű dalt,
amitől Sebastian Stone egyszerűen eldobja az agyát.
Most először fordulhat elő, hogy egy általam írt dal felkerülhet a
lemezünkre.
Ha viszont veszítek, be kell fejeznem ezt az egész pólódobálós
ökörködést.
Elöntött a nyugtalanság.
Az a nagy helyzet, mostanában már én sem voltam annyira oda
ezekért a hashtages csajokért.
Ugyanakkor nem akartam belegondolni abba sem, hogy ennek mi
az oka.
Hogy egyre jobban belezúgok egy bizonyos lányba.
Túlságosan.
– Baromság! Azt hiszed, nem vettem észre, hogy majdnem
eldurrantál a gyönyörtől? Hízeleg neked ez a kihívás.
Megmutathatod, mekkora király vagy, igaz? – Mel vadul
megcsóválta a fejét. Égre emelte világosbarna szemét, majd újra
nekem esett. – Vallj be mindent!
Hatalmasat sóhajtottam. Ezzel az erővel igazat is mondhatnék.
– Elképzelhető, hogy visszamentem Tennesseebe, hogy titokban
megnézzek valakit magamnak. – Csak habozva gyóntam meg a
vétkem, mintha csupán egy elméleti kérdésről töprengenék, és
valójában nem is követtem el azt, amire ilyen félszegen célozgatok.
Biccentettem, aztán gyorsan kiittam a söröm maradékát.
Hátat fordítottam Melnek, hogy kivegyek még egy dobozzal.
Akkor sem törhetett volna rám dermesztőbb hideg, ha tévedésből
a mélyhűtő ajtaját nyitottam volna ki.
– Hogy mit csináltál? – kérdezte őrjöngve.
Becsuktam az ajtót, és kicsit arrébb nekitámaszkodtam a
konyhapultnak.
– Odamentem, hogy láthassam őt.
Mel felsóhajtott. Együttérzően és hitetlenkedve.
 – Jézusom, Rhys! Meg akarsz halni?
A mennyezetet bámultam, aztán zihálva kifújtam a levegőt, és
újra Melre néztem.
– Tudom.
Vadul megrázta a fejét.
– Magadnak keresed a bajt. Ha az a mocsok rájön és…
– Már kiderült – vágtam a szavába, mielőtt be tudta volna fejezni
a mondatát. Belekortyoltam a sörbe, majd kezemben a dobozzal
keresztbe fontam a karom a mellkasomon.
Szinte keresztüldöfött a tekintetével.
– Ezt meg hogy érted?
– Üzenetet kaptam… És egy fényképet az anyukámról. Valaki
elment Daltonba… Messziről szemmel tartotta.
Mel arcára azonnal kiült az aggodalom. Közelebb jött hozzám. Bár
rajtunk kívül teremtett lélek sem volt a konyhában, mégis suttogva
folytatta:
– Mit írt?
Megvontam a vállam.
– Azt, amit mindig. Még több pénzt kér. Fenyegetőzött.
Ráadásul addig nem nyugszik, míg tálcán meg nem kapja a
levágott fejemet.
– Rhys… El kéne végre engedned az egészet. Ne menj többé oda.
Most úgy látszik, az az alak beéri azzal, hogy szépen lassan
kiforgasson a pénzedből, de attól félek, hogy egy napon nem áll meg
ennyinél. Gyűlöl téged.
Felemeltem a sört és kiittam az egészet, mintha csak így le tudtam
volna mosni magamról a bűnbánatot. A haragot és a fájdalmat.
Mintha az ital enyhíthetné a szenvedésem.
Hiába számítok ilyesmire.
– Nem érdekes.
 Melanie megrázta a fejét.
– Komolyan? Nem számít, hogy zsarolnak?
– Ennyivel tartozom – mondtam reszelős hangon óriási erőfeszítés
árán.
Megérintette a karom, és könyörögve folytatta:
– Jó lenne, ha újra a magad ura lennél. Nem tudhatod, az az alak
mire fog vetemedni, ha egyszer rádöbben arra, te hajlandó vagy
mindent megadni neki, amit csak követel.
– Mondtam már, hogy nem számít.
Még erősebben megszorította a karom, és a hangja belém
metszett.
– Te viszont számítasz. Nagy hiba, hogy elfeledkezel erről.
– Elfogadom, amit kiszab rám a sors.
Mel hitetlenkedéstől eltorzult arccal még közelebb lépett. Mintha
meg akarta volna ragadni a lelkem, hogy alaposan megrázza.
– Mit szab ki rád a sors? – sziszegte borotvaéles hangon.
– Én hibáztam. Mégis mi a fenét akarsz, mit csináljak? –
kérdeztem végül tehetetlenül.
– Azt, hogy ne menj oda többé. Minden egyes alkalommal, amikor
felbukkansz ott, annak a mocsoknak egy újabb ászt adsz a kezébe.
Előbb vagy utóbb a rabszolgája leszel.
– Máris az vagyok – mondtam metsző hangon.
A szörnyű emlékek.
A fények.
A sikoltozás.
A fájdalom.
A szívem majdnem megszakadt miattuk.
Annyira összeszorult a torkom, hogy alig kaptam levegőt.
– Hogy a pokolba tudnék szemet hunyni? Basszus, hát hogyan?
– Nem tudom, Rhys. Mégis meg kell tenned a saját magad és az
anyukád kedvéért.
Rám tört a fájdalom, ezért lehajtottam a fejem.
Ekkor azonban megrendült a világ, és egyből felfigyeltem a
változásra.
Lüktető energia lángolt fel a konyhában. Megnyugtató, erőt adó,
szívélyes zűrzavar.
Azután, hogy tegnap valami furcsa dolog történt kettőnk között a
fürdőszobában, a legjobb belátásom dacára is magára hagytam azt
a remegő, kétségbeesett lányt.
Valószínűleg azóta ki sem jött a szobájából.
Egész éjjel fel és alá járkáltam.
Mint valami leskelődő, még attól sem riadtam vissza, hogy az
ajtajára szorítsam a fülem.
Aggódtam.
Ki akartam deríteni, hogy bajban van-e. Még elszántabban
hallgatóztam, mivel a legcsekélyebb nesz sem ütötte meg a fülem.
Ez a lány lépésről lépésre romba döntött.
Felrobbantotta a várfalakat és szétzilálta a józan eszemet.
Nem mintha bárki is azt állította volna rólam, hogy egy
megfontolt faszi lennék.
Ádázul mulattam a rivaldafényben, nehogy kiderüljenek a sötét
titkaim.
Emiatt a lány miatt viszont éppen ez fenyegetett.
Mel feje fölött elnézve, a konyhaajtó mellett álló Maggie-re
pillantottam. Olyan döbbenettel meredt ránk, mint aki azt hiszi,
tiltott dolgon csípett fülön minket. Erkölcstelenségen. Titkos
tanácskozáson.
Tényleg egy titokról volt szó, de semmi olyasmiről, amire ő
gondolt.
Amikor megpillantottam, kis híján térdre rogytam.
 Egy virágmintás, vállrész nélküli spagettipántos blúzt viselt.
Ehhez szűk fekete farmert és szandált vett fel. Egy királynő
eleganciája áradt belőle.
Lefogadom, azért választotta a farmert, hogy a térdén ne
látszódjon a sérülés.
Bizsergett a tenyerem.
Igazából sajgott.
Olyan jó lett volna megragadni hosszú hajfonatát, mely dús
hullámokban simította végig a hátát.
Szénfekete szemében sötét, viharos titkok rejtőztek.
Villámok cikáztak.
Minden mennykőcsapás elképesztő mélységű krátert szakított.
Tudtam, nem lenne szabad a közelükbe se mennem.
A teste ragyogott.
Nem lett volna helyes megérinteni ezt a kincset, ám én ostoba
bolond módjára mégiscsak ott álltam és nyálazva bámultam.
Lehet, hogy valóban megőrültem?
Bekattantam?
Képes lennék az aljas árulásra?
Igazi seggfej vagyok.
Mel lassan ellépett mellőlem, megfordult, és Maggie eddig rám
tapadó tekintete most már teljes erővel a másik nőre irányult.
– Szia, Melanie!
– Szia, Maggie! – felelte Mel túlságosan is vidám hangon. – De jó,
hogy újra itt vagy! Túl régóta nem láttalak.
Maggie aggódó tekintettel fürkészte a menedzsert. Áthatóan. A
mélybe tekintve, majd egy szívdobbanásnyi időn át perzselő
pillantással bámult rám.
– Bocsánat, ha megzavartam valamit. Vízért jöttem, hogy
felvigyem Emily szobájába. Alig maradt már odafent.
 – Ó, semmi baj! Gyere csak be! – csipogta Mel. – Hogy van az
újszülött?
– Remekül – felelte Maggie őszinte lelkesedéssel. Mintha képtelen
lett volna másként válaszolni.
– Szuper! Alig várom, hogy én is megölelhessem – lelkendezett
áhítatosan Mel. És még engem vádol azzal, hogy túlzásba viszem a
dolgokat. – Több mint három hete nem láttam már, és ettől elvonási
tüneteim lettek.
– Biztosra veszem, mind a ketten örülnek majd, ha találkoznak
veled – bizonygatta Maggie. – Őszintén megmondom, szerintem
Emilynek nem sikerült teljes mértékben beilleszkednie Los
Angelesben.
– Ennek az az oka, hogy megengedte a bátyádnak, hogy
forgószélként elvigye a szülőföldjéről. – Mel őt is ugratta, ám Maggie
egy lágy, megértő mosollyal válaszolt.
– Tudom ám, hogy ez mindenkinek nagyon nehéz.
Mivel képtelen lettem volna elviselni azt, hogy keresztülnéz
rajtam, ezért megszólaltam:
– Szia, édesem!
Hiszen, basszus, azóta nem láttam, hogy szétesett a
fürdőszobájában. Előtte hajszál híján engedtem a vágyakozásnak, és
egy önző faszfej módjára majdnem megcsókoltam.
Ezúttal Maggie nézett rám megjátszott mosollyal.
Inkább csak vigyorgott, és a remegő ajka elárulta a rosszkedvét.
A kettőnk között folyamatosan ott izzó kapcsolat csúnyán
kifordult önmagából.
Mintha Maggie azt gondolta volna, hogy éppen valamilyen
mocskos és léha dolgot műveltem itt.
Tényleg bemocskoltam magam, igen, csak éppen nem úgy, ahogy
azt ő gondolta.
 Ezek szerint nem kerülte el a figyelmét, hogy a múltban
egyfolytában képmutatóan csaptam a szelet Melnek. De csak
viccből!
– Szia, Rhys – nyöszörögte fájdalommal teli hangon.
Tegnap egyértelműen olyasminek voltam a fültanúja, aminek ő
nem örült.
Emiatt még jobban aggódtam.
Megerősödött bennem a bizonyosság, hogy hazudott a bátyjának.
– Hogy érzed magad?
– Nem túl rosszul. Kicsit sajog a térdem.
Melanie közelebb lépett hozzá.
– Hallottam, mi történt. Őrülten ijesztő. Sajnálom!
Maggie remegve elmosolyodott.
– Szerencsére nem esett bajom.
– Így igaz.
Éreztem, ahogy Mel tekintete ide-oda jár kettőnk között.
Képtelen lettem volna felé fordulni. Elszántan Maggie-t
bámultam, a lányt, aki kikészít.
– Hallottad a nagy hírt?
Basszus! Miért nem tudom befogni a szám?
Maggie felvonta a szemöldökét.
– Mit?
– Dalt fogok írni. A világ valaha elkészült legjobb számát. A srácok
azt mondták, rajta lesz a lemezen, ha elég jó.
Azta!
Tényleg nem fogtam vissza magam. Megpróbáltam lenyűgözni a
csajt, akit nem lett volna szabad. Valójában arra kellett volna
törekednem, hogy megértse, a lehető leggyorsabban el kéne
menekülnie a közelemből.
Csak éppen kibaszottul féltem attól, hogy esetleg a nyomába
erednék.
– Ó! – Őszinte mosoly ragyogott fel a száján, és táncra perdültek a
fények éjfekete szemében. Mint akinek hirtelen az eszébe jutott
volna valami. – Nem kételkedem a sikeredben. Bízom benned.
Váratlanul fájdalom hasított a vállamba, ahol Mel belém bokszolt.
Gúnyos hangon megszólalva megpróbálta magára vonni a
figyelmet.
– Kénytelen lesz. Ha ugyanis veszít, többé nem malackodhat a
rajongóival. Abba kell hagynia a pólódobálást meg az ilyesmit.
Ismét megváltozott Maggie tekintete. Meglepődöttséget és
kíváncsiságot láttam benne, aztán szinte fájdalmasan kedves lett.
– Szerintem nem is olyan megátalkodott.
Ó, basszus!
– Találkoztál már vele? – röhögött Melanie.
A szívemre szorítottam a kezem.
– Hát nagyon köszönöm, Melcsike. Nem szép dolog tőled, hogy
ilyen csúnyán beszóltál nekem.
Mel ismét nagyot lökött rajtam.
– Csak szeretnéd, hogy foglalkozzak veled.
Felnevettem, és Maggie is kuncogott.
Basszus!
Annyira tetszett a hangja.
Azon kaptam magamat, hogy guvadó szemmel bámulom. Tényleg
bugyuta mosoly ül ki az arcomra.
Bizony.
Bugyuta ám a javából.
Nem tudtam másként viselkedni.
Azt láttam ugyanis, hogy Maggie lassan elpirul.
Kézzelfogható és őszinte a zavara.
Olyan forró, hogy mindketten megperzselődünk tőle.
 Maggie-nek végre sikerült lerántania magáról a közöttünk feszülő
pányvát.
– Ó, nem akarok én zavarni. Csak egy pillanat, és már megyek is. –
Most éppenséggel az ő hangja tűnt túl élesnek.
Elindult a konyha hátsó részében kialakított spájz felé, miközben
egy pillanatra sem fogta be a száját.
– De akkor meg miért itt lopod a napot? Nem kellene már azon a
dalon dolgoznod?
Játékos jókedv csengett a hangjában, ahogy bement az
éléskamrába.
Én meg kővé dermedve akkor is a kis ajtót bámultam, amikor
visszajött.
Megkönnyebbülve felsóhajtottam.
Úgy tűnt, elviselhetetlenül hosszú volt az az öt másodperc, amit a
kamrában töltött.
Maggie egy láda ásványvízzel jött vissza a konyhába.
– Még nem. Éppen megbeszéltem pár ötletet Melcsikével.
Mel hangos köhögéssel jelezte, hogy ne kamuzzak.
Maggie az arcán lágy mosollyal megállt, és a combjával
támasztotta meg a vizes ládát.
Kedvesen rám nézett. Őszinte hit áradt belőle.
– Függetlenül attól, hogy hol csókol homlokon a múzsa, biztosra
veszem, hogy a daloddal újabb szíveket fogsz összezúzni.
– Remélem is!
A lány bólintott, aztán feljebb emelte a ládát.
Én meg ekkor döbbentem rá, hogy mekkora fajankó vagyok.
– Ó, a fenébe, miért nincs itt az anyám, hogy adjon egy nyaklevest,
amiért nem úriember módjára viselkedek! – próbálkoztam egy
gyenge viccelődéssel.
 Egyértelmű volt, hogy pontosan az a dolog kerülte el a
figyelmemet, amit a legjobban kellett volna tisztelnem. Persze
ebben a pillanatban a gondolataimat cseppet sem lehetett volna
úriemberhez méltónak tekinteni.
– Hadd segítsek!
A lány hátrébb lépett.
– Köszönöm, nem kell. Emily éppen alszik, a kicsire Royce vigyáz,
úgyhogy az lesz a legjobb, ha nesztelenül beosonok, és úgy is jövök
ki.
– Biztos?
– Teljesen.
Vonakodva odabiccentettem neki.
– Hát jó.
– Majd később beszélünk. Örülök, hogy épségben megérkeztél,
Melanie.
– Köszönöm Maggie! Majd vacsora után dumcsizunk egy jót.
– Remek! – kiáltotta Maggie, aztán kisietett a konyha boltíve alatt,
és végigment a hátsó keskeny lépcső felé vezető folyosón. Alig pár
nappal ezelőtt azon osontam fel vele.
Mel és én némán néztünk utána, ám ahogy hallótávolságon
kívülre került, a csapat menedzsere azonnal felém fordult. Az ujját
már az előtt rám szegezte, hogy találkozott volna a tekintetünk.
– Eszedbe ne jusson, cowboy!
– Milyen cowboy? Hányszor mondjam, hogy én a bik…
Jól mellbe bökött a mutatóujjával.
Keményen.
Elakadt a hangom.
– Juj! – jajdultam fel, és megdörzsöltem a fájó pontot.
Mel ismét lecsapott rám, ezúttal a szegycsontom alatt.
– Letépem a tököd, hacsak halványan is gondolsz az ilyesmire! –
figyelmeztetett suttogva. Majd gyorsan körülnézett és újra rám
meredt. – Royce pedig szó szerint kibelez.
Még halkabban folytatta.
– Biztos lehetsz benne, hogy a rohadó hulládra egy sekély
sírhantban fogunk rátalálni. Ugye érzed, mekkora bajban vagy?
Védekezve felemeltem a két kezem.
– Fogalmam sincs arról, hogy…
– Ne szórakozz velem, Rhys Manning! – mondta méregtől csöpögő
hangon. Cseppnyi jókedv sem maradt benne. – Éppen elégszer
voltam szemtanúja annak, ahogy valakit levetkőztettél a
tekinteteddel. A szegény lány ruhái máris szanaszét hevernek a
földön. Maggie különleges. Más, mint a többi csaj. Tilos hozzányúlni.
Érted, amit mondok?
Teljesen és tökéletesen igaza volt.
Nem is tudnám megmondani, hány alkalommal látott már
csajozni engem.
Ezenfelül Maggie-t is jól ítélte meg.
Különleges az a lány.
Más, mint a többiek.
Száz százalékig tilos hozzányúlni.
Az égre emeltem mindkét kezem. Ezúttal megadóan.
– Minden világos. Értem, amit mondtál.
Értettem bizony.
 11. FEJEZET

Rhys

Kezemben a gitárommal kint ültem az erkélyen, és a partot

ostromló hullámok hangját hallgattam. Olyan hangos volt a zaj,
hogy alig figyeltem fel arra, hogy valaki halkan megkopogtatta a
szobám ajtaját.
Persze ettől még nagyon is éreztem.
Bizony, hiszen megremegett a talaj és vihar támadt bennem.
Becsuktam a szemem, hogy valahogy összeszedjem magam.
Emlékezni akartam Mel figyelmeztető szavaira. Meg kellett
akadályoznom, hogy a gondolataim azonnal tiltott irányba
száguldjanak.
Közeledett az éjszaka és lelassult az idő.
Az égbolton a csillagok szüretelésre váró érett gyümölcsként
ragyogtak.
Mintha mindegyik egy kívánságunk valóra válását ígérte volna.
A nyitott ablakokon át beszűrődtek a ház halk zajai. A lefekvéshez
készülődtek az együttesem tagjai, vagyis a családom.
Az erkélyre nyíló ajtó mellett támaszkodtam a falnak. A fehér
függönyök táncra perdültek a szellőben, engem pedig csendben
magához ölelt egyfajta álom, miközben megpróbáltam rábukkanni
a születendő számhoz szükséges dallamra.
Az álmom azonban váratlan fordulatot vett, amikor megfordulva
benéztem a szobámat uraló sötét árnyékok közé.
Maggie a fürdőszoba ajtajában állt.
Bizonytalanul.
Aggódva.
Mégis bátran.
Olyan arckifejezéssel tett meg egy lépést befelé, mintha éppen
semmibe vette volna a veszélyre figyelmeztető táblát.
Na, és mi volt rajta? Vakmerő felbukkanását még izgalmasabbá
tette a tény, hogy csupán a világ legapróbb rövid pizsamanadrágját
és egy testhezálló trikót viselt.
Amire minden porcikám egyből felfigyelt.
Kissé vadul, megzabolázatlanul fekete hajzuhatag ömlött le a
fejéről, és néhány tévelygő tincse pont úgy simította végig karcsú
vállát, ahogy azok a csillagok az eget.
Mint egy valóra vált álom.
Egy lehetetlen ábránd, ami után nem szabad sóvárogni.
Ez azonban nem számított.
Lesújtott rám a vágyakozás. Minden korábbinál nagyobb erővel.
Valahányszor a lány felbukkant a közelemben, egyre erősebben
égett a tűz.
– Szia, édesem! Mi a helyzet?
Megpróbáltam lazán szövegelni, miközben a mellkasomban vadul
zakatolt a szívem.
– Szia! Remélem, nem tartalak fel.
Felnevettem.
– Szerintem már sikerült tisztáznunk, hogy ettől nem kell
tartanod.
A szavaimmal önkéntelenül is felidéztem a kellemetlen konyhai
közjátékot. Szerettem volna tisztázni, hogy feleslegesen gyanakszik
bármire is Mellel kapcsolatban.
De nagyon hülye vagyok!
Maggie halkan felnevetett, és a tekintete varázserővel csapott le
rám az éjszakából.
– Csak hát meghívás nélkül jöttem be a szobádba.
– Figyelj, drága! Tekintsd úgy, hogy behívtalak. Amúgy is úgy
tűnik, hogy ezen a nyáron nem törődünk a tiltásokkal, igaz? –
mondtam annyira viccesen, amennyire csak bírtam, és
megpróbáltam nem is gondolni mindazokra a tiltott dolgokra,
melyekre oly nagyon vágytam. – Nincs szükség alakoskodásra. Jó
lesz így neked?
Maggie ráharapott telt alsó ajkára.
– Igen. Azt hiszem, jó lesz.
Az ujjaim tovább mozogtak a gitár nyakán. A dallam éppen csak
hogy hallatszott a feszült légkörben. Nem tudtam levenni a
tekintetem a közeledő lányról.
Mintha árnyakból faragtak volna szobrot.
Szép volt, akár egy festmény a falon.
Az egész épületből áradt a fényűzés. A luxus és a gazdagság.
Csakhogy mindennek dacára is Maggie volt a legnagyobb kincs.
Tovább pengettem a húrokat, ő pedig úgy indult el felém a szobán
keresztül, mintha lenyűgözte volna ez a csiszolatlan dal.
Mintha körbefonták volna ugyanannak az álomnak a foszlányai.
Mezítláb jött oda hozzám az erkélyre.
Nagyot nyelve bámultam az előttem álló lányt.
A csillagok fényében.
A sötét égbolt alatt.
Gyönyörű.
Pontosan ilyen volt.
 Nyers, makulátlan szépség.
Miközben rátapadt a tekintetem, azon töprengtem, hogy mégis mi
a fenét csináljak?
Hogyan hunyhattam volna szemet a tengeri szellőben szikrázó
energia előtt. Bár nem értettem, de jól éreztem a szirén énekét.
Maggie leült velem szemben a földre. Nekivetette a hátát az
elválasztó falnak és kinyújtotta a lábát.
Basszus!
Olyan cuki kis lába volt.
Csendes ütemben mozgatta a lábfejét, alig néhány centire az én
talpamtól.
Úgy vonzott, mint egy mágnes.
Szerettem volna valahogy közelebb kerülni hozzá.
Kis ideig megpihentünk az épp most születő dalban.
Túlságosan is kellemes volt így.
Végül Maggie suttogva megszólalt:
– Akkor mégis miért tűnik úgy, mintha most is alakoskodnánk,
Rhys?
Felhördültem. Mivel ma többször is kénytelen voltam már ostoba
módon színt vallani, úgy tűnt, még egy vallomás nem fog ártani.
– Talán azért, mert olyan dolgok járnak a fejemben veled
kapcsolatban, amire gondolni sem lenne szabad.
Fellángolt a vágyakozás.
Mint a futótűz.
Basszus!
Ez a lány!
– De mégis miért? Miért nem szabad ilyesmire gondolni? – Nyoma
sem volt félénkségnek a hangjában. A sebezhetőségnek? Annak
igen. A sóvárgásnak? Még inkább.
Érdesen felnevettem, elengedtem a húrokat és megvakartam a
szakállam.
– Szerintem pontosan tudod a választ, szépségem.
– Tényleg? – kérdezte kihívóan, és éjfekete szeme megvillant a
holdfényben. – Melanie miatt?
Ezek szerint nem voltam elég világos.
– Istenem, dehogyis! Tény, hogy egyfolytában marakodunk azzal a
csajjal és vadul csatázunk, ha arra lehetőségünk támad, ám mi
ketten csupán barátok vagyunk, Maggie.
De nem amolyan jó barátok, mint amilyennek ezt a lányt meg
magamat érzem.
Elkeseredettség sugárzott belőle.
– Akkor talán a korkülönbség miatt? Mert azt hiszed, hogy túl
fiatal vagyok?
– Maggie! – hördültem fel.
Na, ezt most hogyan magyarázzam meg. Igaza volt. Tényleg
rohadtul fiatal hozzám képest. Előtte állt az egész élete, és kurvára
nem volt semmi szüksége arra, hogy egy hozzám hasonló alak miatt
vakvágányra tévedjen.
– Sajnálom, ha túl nyers vagyok. Én csak… – A nyelvével idegesen
benedvesítette az alsó ajkát, aztán lesütött szemmel suttogva
folytatta. – Tegnap…
Tegnap majdnem elgázolta egy kocsi.
Kis híján megcsókoltam.
Tegnap oly módon érintettem meg, ami egyszerre volt ártatlan és
erkölcstelen.
Azt követően arra kényszerítettem magam, hogy elfogadjam, a
dolog soha többé nem ismétlődhet meg. Ma délután a konyhában
Melanie ezt vagy ezer alkalommal ismét az értésemre adta.
Maggie átható tekintete visszafordult felém.
– Szeretném, ha tudnál valamit, Rhys. Azt, hogy ami tegnap
történt, az nagyon fontos nekem.
Megremegett a hangja. Ki lehetett tapintani a szívét felgyorsító
érzelmeket.
Fájdalom hasított belém.
– Ezt hogy érted? – Alig mertem rákérdezni.
– Nagyon fontos, mert rádöbbentem, hogy úgy bízok meg benned,
ahogy az életem során csupán nagyon kevés emberben bíztam meg.
Ez a lány… Odadobta a szívét a lábam elé, hogy a csizmámmal
összetaposhassam.
Hibátlan volt a maga összezúzott módján.
Bátor, bár sebezhető.
Rám tört a régi bánat. A mélységből bukkant fel a gyász mellől.
– Pontosan ez az, amitől félek, kedvesem.
Remegett a mosolyom.
– Mégis miért félnél ettől? A bizalom ritka és drága kincs.
A fájdalomtól összeszűkült a torkom.
Istenem!
Ez a lány nem ismer kegyelmet.
Ingerülten beletúrtam a hajamba.
– Mi lenne, ha inkább folytatnánk a képmutatást?
Megrázta a fejét.
– Van itt valami, amit nem tudok semmibe venni, Rhys. Miattad
újra érzek valamit. Tény, hogy a hatásodra ismét vágy támadt
bennem… egy ember… iránt. Tizenöt éves korom óta most először.
Tizenöt.
Tizenöt.
Tizenöt.
Rám tört a rosszullét. A szörnyűség puszta emléke is elég volt
ahhoz, hogy majdnem elhányjam magam. Már megint Maggie előtt.
Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy bárki is ilyen gonosz
legyen vele. A tenyeremen még mindig ott égett az a jel, amit egy
szörnyeteg metszett a bőrébe. Mintha azt a forradást az én húsomba
égették volna.
Kibaszott tetoválásként a lelkembe.
– Ez is csak azt támasztja alá, amit mondtam.
Bűnt követnék el, ha megérinteném.
Valóságos szentségtörést.
Remény és bánat ragyogott fel az arcán.
– Nem, Rhys. Éppenséggel jó ok arra, hogy odafigyelj a szavaimra.
– Én csakis a vad bulizásra vagyok jó, édesem, és le merném
fogadni, hogy neked nem ilyesmi jár az eszedben.
– Honnan a csudából tudhatnád, hogy mire van szükségem? –
kérdezte félénk csábítással a hangjában.
– Azt hiszed, hogy én nem érzem ugyanazt? – Már azelőtt
mozgásba lendültem, hogy felfoghattam volna, mit is teszek.
Feltérdeltem, és odacsúsztam a csábító, feszes kis testéhez.
Mágnesként vonzott.
Egy igazi ínyencfalat volt ott előttem. Csakhogy jól tudtam, ha
megkóstolom, még többet akarok. Örökre csak rá fogok vágyni.
Mi lett volna a legszörnyűbb?
Attól nem féltem, hogy bukás vár rám, de eszem ágában sem volt
még valakit elárulni.
De akkor most miért támaszkodtam meg a lába két oldalán?
Halkan felhördült.
Vettem egy mély lélegzetet, ahogy ott tornyosultam a lány fölött,
miközben ő még jobban nekisimult a falnak. Érdes hangon
szólaltam meg:
– Én is érezlek téged, Maggie. Semmiképpen sem akarok bánatot
okozni neked, de sajnos az a rohadt szokásom, hogy leginkább
azoknak okozok szenvedést, akiket a legjobban szeretek.
 Rám nézett hatalmas szemével.
Villámcsapás.
Gyönyörű és lenyűgöző pusztítás.
– Nem hiszem, hogy bántanál engem.
Az ujjam köré tekertem egyik csillogó fekete hajtincsét, és
közelebb hajolva a fülébe suttogtam:
– Igazad van. Nem foglak bántani. Mert nem engedem, hogy
eljussunk odáig.
Közelebb bújt, hogy a szemembe nézhessen.
– Éppen emiatt vagy annyira lenyűgöző, Rhys Manning. Te
ugyanis törődsz velem. Ez az oka annak, hogy megbízom benned.
Meg az…, hogy te is érzel engem.
Felemelte remegő kezét és a tenyerét dübörgő szívem fölött a
mellkasomra szorította.
Hatalmasat nyögtem.
Basszus!
Hogy a csudába volt képes arra, hogy egy pillanat alatt magához
ragadja a kezdeményezést? Tehetetlenné váltam. Megpróbáltam a
lányra összpontosítani, meg arra, ami most történt.
– Tegnap miért hazudtál a bátyádnak?
Abban a pillanatban kővé dermedt a teste.
Hátrébb húzódtam, hogy legyen egy kis mozgástere.
– Nem tudom, hogy miről…
– Maggie. Pontosan tudod.
Megrázta a fejét, és a tekintete az erkélyt lezáró vasrácson
állapodott meg. Odalent holdfényben fürdőzött a vízpart, és
visszaverődve a hullámokról ragyogásba borította a tájat.
Amikor Maggie visszafordult felém, áradt belőle az aggodalom.
– Előfordult már veled, hogy valaki más érdekében, az igazi ügy
szolgálatában mindent hajlandó lettél volna kockára tenni? Hogy
nem számított az ár?
Rám törtek a látomások.
Vér.
Sikoltozás.
Fájdalom.
Iszonyat.
Egy nagyot nyelve elhessegettem őket.
– Igen – feleltem zihálva.
A lány a szemembe nézett.
A tekintetében félelem és az elszántság óceánja csillogott.
– Ezért hazudtam.
A rémülettől végigfutott a hideg a hátamon.
A jeges iszonyat.
Mégis mi a fenébe keveredhetett?
Azonnal rádöbbentem arra, hogy nem őszinte hozzám. Belém
villant az a pár apróság, amit akkor hallottam, amikor tegnap az
anyjával beszélt a telefonon. Nem tetszett, amire mindez utalt.
– Te miről beszélsz, Maggie?
– Rhys… – Pislogott néhányat, aztán vadul megrázta a fejét. – Nem
fontos. Nem akarom, hogy Royce aggódjon. Hiszen ismered, milyen.
– Maggie! – Habozás nélkül könyörgőre fogtam. – Ha bajba
kerültél…
Rosszkedvűen elmosolyodott.
– Semmiség. Csak egy kis balhé a családban, amibe nem
szeretném Royce-ot belekeverni. Miért aggódjon?
– Az anyád miatt? – kérdeztem.
A telefonbeszélgetésük után érdemes lett volna alaposan seggbe
rúgnom azt a kőszívű ribancot. Bár csak Maggie szavait hallhattam,
de így is éppen elég derült ki.
A lány kényszeredetten felnevetett.
 – Anyám tényleg szörnyű. Ez a nagy helyzet.
Ujja hegyével megérintette az arcom. Így derített fel a homályban.
– És te, Rhys… Te mi elől menekülsz?
Megráztam a fejem.
– Én aztán nem menekülök, Maggie. Egy helyben állok.
Mert sem előre, sem visszafelé nem haladhatok.
Hiszen tönkretettem az egyetlen tiszta és jó ajándékomat.
Akkor futottam zátonyra.
Abban a pillanatban.
A szemükben.
A pusztulásban.
A megbánásomban.
Fellángolt a bánat. Izzadságba burkolta a bőröm.
Maggie ujjai azonban továbbsiklottak rajtam, mint aki így derít
fel. Megérintette az energiámat és kitapintotta mindazt, amit a
lelkembe véstek.
– Barátok vagyunk, édesem – figyelmeztettem.
Rám nézett éjfekete szemével.
Vadul.
Fekete villámcsapás.
Ragyogó és vakító.
Esküszöm, olyan volt, mint egy robbanás.
Viharként csapott le a testemre az indulat.
Ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megdörzsöljem a
mellkasom középpontjában sajgó sebhelyet.
– Szerintem te hazudsz, Rhys Manning.
Elvigyorodtam és megpróbáltam jókedvűen válaszolni:
– Ennél már sokkal csúnyább dolgokkal is megvádoltak, Maggie-
ke.
A bűnlajstromomra viszont nem kerülhet fel az, hogy visszaéltem
az ártatlanságával.
Erőnek erejével hátrébb húzódtam.
Nem jutottam túl messzire. Odaültem mellé a földre és a vállunk
összeért.
Kifújtuk a levegőt.
Suttogó hangon ziháltunk.
Nem sokat számított, hogy ellenállok a vágyaimnak. Nem
lehettem biztos abban, hogy képes leszek-e legyőzni őket. A
belsőmben felgyűlő késztetést. Egyre erősebbé vált.
Meg kellett volna kérnem a lányt arra, hogy menjen vissza a
szobájába, de úgy éreztem, ezzel nem sokra mennénk.
Léteztek egyszerűen elszakíthatatlan kapcsolatok. Függetlenül
attól, hogy az ilyesmi után mindenkire szenvedés vár.
A felismerés súlya egy vallomásra kényszerített.
– Hidd el, édesem, előbb vagy utóbb megtalálod a hozzád illő
szerencsés gazembert.
Közben megfogtam a kezét és összefontam az ujjainkat.
Fellángolt a tűz.
De hülye vagyok!
Ez most nem segített.
– Megtalálod az egyik olyan cowboyt, akiről álmodoztál.
Letelepedtek egy kisvárosban, és lesz egy szakajtóra való
gyerkőcötök. Pont úgy, ahogy arra vágysz! – A szavaimból
kicsengett a jóindulatú ugratás.
Az egyszerű, de boldog élet ígérete.
Remélhetőleg csak akkor költözik vidékre, ha előtte egymillió
dolgot megtapasztalt, és megbizonyosodott arról, tényleg arra
vágyik.
– Azt akarom, hogy boldog legyél! – Megszorítottam a kezét.
Viszonozta a gesztusomat.
 Energia örvénylett körülöttünk.
Meleg takaró borult ránk.
Éreztem, ahogy elmosolyodott mellettem. Ragyogó, édes
mosolyától felizzott szívem sajgó része.
Az égre emelte a tekintetét. Becsukta a szemét.
– Ne feledkezz el a lovakról sem – mormogta, átengedve magát az
ábrándozásnak.
Egy kicsivel erősebben szorítottam meg a kezét.
– Soha nem felejteném el a lovakat.
Halkan felkuncogott és suttogva folytatta:
– Talán a múltam miatt sóvárgok ez után. Azért, ahogy a szüleim
bántak velem. Tényleg ilyesmire vágyok, Rhys. Ezt akarja a lelkem.
Egy családot. Olyan valakit, akivel megoszthatom az évek óta a
belsőmben lángoló szeretetet. Arra vágyok, hogy valakinek
adhassak belőle.
Én meg ott ültem mellette, arra vágyva, hogy a kezemet
benedvesíthessem a boldogság forrásában.
Hogy kapjak belőle.
Vademberként felzabáltam volna ezt a csodát.
Amikor felém fordult, a tekintete egyszerre volt játékos és
szomorú.
– Talán olyan valaki kellene nekem, aki táncba vinne, amikor
felhangzik majd ez a gyönyörű dal. Amit most írsz.
A hüvelykujjammal megsimogattam a kézfejét.
– Azt hiszed róla, hogy gyönyörű?
– Csodálatos.
– Hé, én nagyon komolyan veszem a fogadásokat. Ennek pedig
különösen nagy a tétje – bizonygattam jókedvűen elvigyorodva.
– Nem kételkedem abban, hogy te leszel a győztes. Akkor pedig
megtarthatod az internetes rajongóidat meg azt a sok nőt.
 Felnevettem, mert jól tudtam, azonnal dobnék minden ilyesmit,
ha ez lenne helyénvaló. Ha volna bármi is, amivel segíthetnék.
Közben pedig égtem és borzongtam a vágyakozástól.
Meglepett ez a vágy és az annál is erősebb érzelem.
Megmoccantam, feltápászkodtam, de közben nem engedtem el
Maggie kezét.
Magam után húztam.
– Akarsz táncolni, kis istennő?
Pislogott, bólintott, mire én felsegítettem.
Átkaroltam a derekát és magamhoz szorítottam. Megpróbáltam
elfojtani a nyögésemet, amikor vágy perzselte végig a gerincemet, és
ezer kilónyi kőként zúdult a gyomromra.
– Nem lenne szabad így becézgetned – suttogta. – Azzal ugyanis
azt az illúziót kelted bennem, hogy esetleg van egy kis esélyem
nálad.
Ugyan! Valójában én voltam az esélytelen.
Erősebben magamhoz öleltem, és a számat a feje tetejére
szorítottam.
– Maggie. Bárcsak én lehetnék a kiválasztottad.
Hosszú időn át egyetlen szót sem szólt, miközben némán
mozogtunk a partot ostromló hullámok hangjára a nyári szellő
illatos ölelésében.
Maggie két karja rásimult a derekamra, és a fejét a mellkasomhoz
szorította.
– Előfordult már, hogy beleszerettél az egyik rajongódba? –
suttogta végül bele a dübörgő csendbe. Úgy éreztem, valójában
tudja a választ.
Hatalmasat sóhajtottam.
– Igen. Egyszer ez történt.
Csendben rábólintott.
 Úgy belém látott, ahogy nem lett volna szabad.
– Mi történt azzal a lánnyal?
Még inkább magamhoz öleltem, és a gyónásomat belesuttogtam a
feje tetejébe.
– Azok közé az emberek közé tartozott, akiket mindenki másnál
jobban szerettem.
Maggie-ből szomorúság lüktetett fel, és olyan erővel simult
hozzám, mintha így tudta volna felfogni a belőlem áradó
érzelmeket.
Kiállt mellettem.
Átvette a terhem.
Majdnem elsírtam magam.
– Annyira sajnálom, Rhys – suttogta.
Rászorította a tenyerét a dübörgő szívemre. Mintha érezte volna
rajta a hegeket. Azt, ami kiszivárgott belőle. Utána felnézett rám.
– És még kit szerettél olyan nagyon?
Rám tört a gyász, keresztüláradt a réseken, és én képtelen lettem
volna visszafogni a szavakat.
– Az apukámat. Kudarcot vallottam vele szemben, mégpedig az
egyetlen olyan dologban, ami miatt azt szerettem volna, hogy
büszke legyen rám. – Savanyú mosolyra húztam a szám, és
fájdalmas nevetéssel ismertem be. – Ő volt a példaképem.
Maggie rám meredt.
– Mi történt vele?
– Meghalt hét évvel ezelőtt.
Vadul magához ölelt.
– Szerintem hihetetlenül büszke lehetett rád. Hogy a csudába ne
lett volna?
Bal kezem ujjai beletúrtak a hajába.
– Bárcsak neked lenne igazad.
 Az ölelésének ereje azt a látszatot keltette, mintha nem félt volna
tőlem.
– Énekelj nekem – mormogta. – Azt a dalt, amit az előbb játszottál.
Ami idehívott hozzád a szobámból.
A karomon megfeszültek az izmok, ahogy magamhoz húztam
karcsú testét, és amikor kifújtam a levegőt, a dal szövegét halkan
beleleheltem a szélbe.

Nem tudtam, hogy mi vár rám

Nem tudtam, hogy hová tartok
Gyorsan zuhantam
Közben lelassultam
Egy szeretőt kerestem magamnak
Hogy elveszhessek a takaró alatt
Hogy suttogjak
A fülemben halljam
Felnézzek egy csillagra
Reménykedhessek
És akkor felbukkantál te
Elmerültél velem egy álomba

Azt hiszem, téged hallottalak alvás közben

Rád bukkantam az álmaimban
Azt hiszem, téged éreztelek a napsütésben
Csakhogy nekem egy perc kell ahhoz,
Édesem, hogy mindent romba döntsek

Az utolsó sor szavait nem bírtam kimondani, ezért csak eldúdoltam

őket.
 12. FEJEZET

Rhys

Hétévesen

– Nagyon ügyes vagy! – mormogta az apukája, amikor Rhys,

továbbfordítva a villáskulcsot, meghúzta a csavart. Kint dolgoztak a
szántóföldön, mert az apját odahívták, hogy javítson meg egy
hatalmas, elromlott traktort.
Iszonyú forróság volt, tűzött a nap, és kéken ragyogott az égbolt.
Rhys biztosra vette, még sosem volt ennyire boldog.
Hátravigyorgott az apjára. A férfi most is őt nézte.
– Azt hiszem, sikerült jól meghúznom!
Az apja elnevette magát, közelebb hajolt, megfogta Rhys kezét, és
segített meghúzni a csavart. Felhorkant a meglepődöttségtől,
amikor az anya alig mozdult.
– Hűha! Nézze meg az ember. Nem semmi! Erős vagy, mint egy
ökör.
A fiú elmosolyodott.
Tényleg megnőtt.
– Ez azt jelenti, hogy mostantól mindennap veled dolgozhatok? –
kérdezte lelkes izgatottsággal.
Az apja megint felnevetett.
– Nem tudom, hogy anyu mit szólna hozzá. Szerintem azt fogja
mondani, hogy az iskolában lenne a helyed.
A gyerek elkomorodott.
– Miért kéne iskolába járnom, ha egy szép napon úgyis melletted
fogok dolgozni? Talán már holnaptól kezdve.
Rhys nem szeretett iskolába járni.
Cseppet sem.
Az apja hangosan felkacagott, felkapta és a vállára dobta a
gyereket.
Rhys hangosan kiabálva rúgkapálódzott és nevetett. Az apja
lejjebb engedte, erősen magához ölelte, aztán letette a földre. A keze
még mindig rásimult a gyerek fejére.
Összekócolta a szőke tincseket.
– Azért kell iskolába járnod, hogy megtanuld a sok fontos dolgot.
Úgy majd el tudod dönteni, hogy mivel akarsz foglalkozni ebben az
életben. Milyen hivatást választasz. Mit szólsz hozzá?
A gyerek savanyú képet vágott.
– Hát jó.
Az apja felnevetett, majd a földön fekvő szerszámokra mutatott.
– Csináljunk rendet és menjünk haza! Anyád egész biztosan tudni
akarja, hogy merre jártunk.
Rhys felháborodva nézett rá.
– Neked megint a csókolózáson jár az eszed. Fúj!
Az apukája és az anyukája egyfolytában csak csókolózott.
A férfi harsányan felkacagott.
– Várd ki a végét!
Összeszedték a szerszámokat, majd amikor elkészültek, Rhys
bemászott az apja ősöreg teherautójába, és becsatolta a biztonsági
övet.
Feldübörgött a motor, az apja sebességbe tette a kocsit, és
elindultak visszafelé a szántóföldek között kanyargó földúton. A
járgány megugrott, amikor a kerekek kifaroltak a domboldalra
felfelé vezető göröngyös ösvényen, majd felérve továbbhaladtak az
aszfaltozott országút felé.
A motor még hangosabban dübörgött, ahogy a földúton
felgyorsultak, és a lehajtott ablakon át a menetszél telibe kapta a fiú
arcát. Összevigyorogtak az apjával. Csak akkor lassítottak, amikor
odaértek az útkereszteződéshez egy parányi benzinkúthoz.
– Basszus! – hördült fel váratlanul a férfi.
Rhysnek nagyon nem tetszett ez a fordulat. Szinte érezte, ahogy az
apja megfeszülő izmaiból nyugtalanság és harag áradt. Gyorsan
megálltak az út szélén, és az apja úgy szállt ki a kocsiból, hogy nem
állította le a motort.
– Maradj idebent! – parancsolta, és a fiára mutatott.
Rhys félni kezdett, de kikapcsolta a biztonsági övét és feltérdelt,
hogy jobban lásson a nyitott ablakon.
Az a bicegő és furcsán beszélő öreg bácsi állt ott a bolt mellett, aki
mindig annyira kedves volt a gyerekhez. Úgy tűnt, hogy mérges,
mert az állandóan magával cipelt hátizsákja valahogy leesett a
földre.
Három férfi állt körülötte. Fiatalabbak Rhys apukájánál.
Hangosan röhögtek és kiabáltak.
Nagyon csúnya szavakat.
– Én a helyedben most befejezném a balhézást, Brady. Ne akard,
hogy felhívjam az apádat – szólt Rhys apukája az egyikre.
– Menj a picsába, vén fasz!
– Ülj vissza a tragacsodba, és húzz innen a fenébe! Ne üsd az
orrodat mások dolgába – mondta a másik suhanc.
Rhys még inkább megijedt.
Fájdalom hasított a gyomrába, és attól félt, hogy mindjárt
elhányja magát, mert kint egyre csúnyább dolgokat kiabáltak.
 Megmarkolta az ablakot.
Égő könnyek lángoltak a szemében. Minden erőfeszítése dacára is
elsírta magát, mert már pokoli volt a hangzavar.
Kiabáltak és csúnyaságokat harsogtak.
Aztán az egyik srác felkapott egy deszkát, és megütötte vele Rhys
apukáját.
Aki ettől nagyon dühbe gurult.
Minden olyan gyorsan történt.
Ütések csattantak, jajszó harsant, és emberek zuhantak a földre.
A három srác meg elmenekült.
Rhys apukája segített az öregnek összeszedni a holmiját, és
mondott valamit, amit a gyerek nem hallott. Utána a bácsi kezébe
nyomott néhány dollárt, a fiú pedig még hangosabban zokogott,
mert nem tudta eldönteni, most félnie kellene-e, vagy inkább örülni.
Annyira szörnyű volt ez az egész.
Az apja végül visszajött a teherautóhoz. Csendben beült. Sebes
bütykei véresen csillogtak, és vér csurgott a szája széléből.
Némán nézte az út szélén bandukoló idős férfit.
Rhys még mindig sírt.
Forró könnycseppek futottak végig az arcán.
Az apja végül odafordult hozzá és ránézett.
– Ebben a világban számos, különféle ember él, Rhys.
A síró gyerek rábólintott, bár nem tudta felfogni, hogy mit is
szeretne elmagyarázni neki az apja.
A férfi letörölte a felhasadt szájából szivárgó vért.
– Vannak ilyenek is, meg olyanok is. Nincs két egyforma közöttük,
viszont mind fontosak. Rászolgálnak a tiszteletre. A Mindenható
nagy ritkán egészen különleges embereket is teremt. Az ilyenek
sérülékenyebbek a többieknél, és a mi feladatunk az, hogy
megoltalmazzuk őket. Vigyázunk rájuk. Akkor is, ha nem szép az
ilyesmi. Érted, hogy miről beszélek?
Rhys lelkesen rábólintott, mert már az anyukája is mesélt neki
arról, hogy az az öreg bácsi tényleg nagyon különös. Anyja sokszor
adott ennivalót, ruhát, meg dolgokat az öregnek.
– Igen, apa.
A férfi odahajolt és megszorította a vállát.
– Az öklöd legyen kemény, a szíved viszont lágy.
– Mint anyu almás rétesei? – kérdezte Rhys.
Az apja elnevette magát.
– Valahogy úgy, persze azért nem annyira édes.
Az ablak fölé bökött és felsóhajtott.
– Ami azokat a fiúkat illeti, elfutottak, pedig azt hitték magukról,
hogy kemény legények. Igazi férfiak. Pedig valójában csak kis
szemétládák. Érted a különbséget?
– Igen, apa – válaszolta újra. – Az ember legyen erős, de kedves.
– Pontosan. – Még erősebben megszorította Rhys vállát. – Az én
fiam pedig erős, mint egy bivaly, és aranyból van a szíve. Azt
szeretném, hogy mindig is ilyen maradj.
– Olyan erős és gyors, mint Harperék tanyáján az a festett csődör?
Szeretném meglovagolni, de anyu azt mondja, hogy a ló ledobna
magáról. Talán meg is taposna.
– Igen… Mint a Harperék csődöre – felelte az apja hangosan
nevetve. Utána rákacsintott a gyerekre. – Persze nem árt, ha kicsit
megszelídíted.
Rhys egyből sokkal jobban érezte magát.
Elszállt a félelme.
Ismét megváltozott az apja arckifejezése. Érdes ujjával
megérintette középen a fiú mellkasát.
– Emlékezz erre az egész életedben. Kiállsz azokért, akik nem
tudják megvédeni magukat. Amikor pedig megnősülsz és gyerekeid
lesznek, soha ne feledd el, hogy erős vagy, mint a bika, és mindig
nagyon vigyázz rájuk. Kincsként őrizd őket. Soha, de soha ne okozz
nekik fájdalmat.
A kisfiú kihúzta magát.
– Így lesz, apu. Ígérem. Na, de hol találok magamnak feleséget?
Hangos kacagás rázta meg a vezetőfülkét.
– Tudni fogod, ha megvan az igazi, fiam. Amikor először
találkoztam az anyukáddal, minden más elhalványult, és ő lett
számomra a legfontosabb a világon. Egy nap majd te is találsz
magadnak egy ilyen lányt.
– Aki szép lesz?
Az apja összekócolta a haját.
– Ó, meghiszem azt! Ugyanakkor megígérhetem neked,
függetlenül attól, hogy milyen a külseje, ha egyszer idebent minden
a helyére kerül… – Az ujja hegyével újra megütögette Rhys dobogó
szívét. – Akkor már csak őt látod magad előtt. Ahogy anyád
egyfolytában emlegeti…, akkor mindent beleng, a szeretet, a
szeretet, a szeretet.
 13. FEJEZET

Rhys

Felriadva ültem fel az ágyamban. Zavarba jőve. Bizonytalanul. Úgy

éreztem, mindjárt kiugrom a bőrömből.
Egy másodperccel később viszont rádöbbentem arra, hogy a
lelkemet a szobámba beszivárgó, halálos rémület ébresztette fel.
Megremegtek tőle a falak, és belemart a levegőbe.
A rettegés.
Az iszonyat.
Pont olyan rosszullét, mint az enyém.
Ledobtam magamról a takarót, letettem a lábamat a padlóra, és
úgy dörzsöltem meg az arcom, mintha így talán le tudtam volna
rázni magamról az érzékszerveimet felkavaró zűrzavart.
Az a lány.
Ő bizony.
Mintha csak a hangját hallottam volna, ahogy magához hív. A
sötét óceán legmélyéről. A vízben hánykolódva. Kétségbeesetten
könyörögve, hogy valaki találjon rá.
Egy bölcs ember nem törődne vele. Figyelmen kívül hagyná.
Nem lenne hajlandó még jobban belekeveredni ebbe az egészbe,
hiszen jól érezné a minden irányból ránk leskelődő veszélyt.
Mindez azonban cseppet sem számított.
A lány lelke kampóként fúródott a szívembe.
 Közben az apám hangja még ott visszhangzott a fülemben.
Kénytelen voltam engedelmeskedni neki.
Felálltam, óvatosan keresztülmentem a szobámon és
megpróbáltam nesztelenül lépdelni, miután benyitottam a két
szobát összekötő fürdőszobába.
A messzeségben a dagály morajlott, és ennek a visszhangja átjárta
a sötétbe burkolódzó, alvó házat.
Oldalra hajtott fejjel figyeltem az éjszakába beleüvöltő, néma
káoszt.
A sötét visszhangokat.
A csapkodó árnyakat és a hátborzongató szellemeket.
A bőrömön éreztem az érintésüket.
A zavarodottságot és a félelmet.
Amikor meghallottam a vinnyogást, már nem tudtam visszafogni
magam. Habozás nélkül keresztülsiettem a fürdőszobán. Hideg
csempe érintette meg meztelen talpam, és lángolt a bőröm, amikor
odaértem az ajtóhoz.
Résnyire nyitva állt.
Belestem.
Teljes sötétség.
Csupán egész halvány körvonalak és árnyékok utaltak a benti
dolgokra.
Nem volt azonban fényre szükségem ahhoz, hogy megérezzem a
lány lelkéből előtörő, vérként szivárgó szenvedést.
Maggie kapálózva nyöszörgött.
Szinte némán.
Mint aki el akarja titkolni.
Mindenem sajgott.
Ez a lány!
Maggie.
 Nem tehettem mást, kénytelen voltam bemenni a szobájába.
Nesztelenül megálltam az ágyon szenvedő alak mellett.
Rátapadt a paplan, és a teste izzadságban fürdött.
Belém hasított a fájdalom.
Az erkélyajtón keresztül beszivárgó, tompa holdfényben
árnyékok táncoltak a gyönyörű arcon.
Amire ma éjjel kiült a fájdalom.
Talán át kellett volna gondolnom, hogy mit teszek, de nem tettem.
A legcsekélyebb habozás nélkül magamhoz öleltem csapkodó
karját, és úgy szorítottam magamhoz a lányt, mintha a vállamra
akartam volna venni minden kínját.
Hagyni, hogy belém szivároghasson.
Cipelni helyette.
Hozzám simult lázban égő bőre.
– Maggie – mormogtam. Magamhoz húztam, és ajkamat a feje
búbjához szorítva ezt suttogtam. – Vigyázok rád, te kis istennő.
Meghallottalak… az álmaimban.
Mintha ő is hallotta volna a szavaim, mert a testéből eltűnt a
feszültség. Aztán rátört a remény.
A megkönnyebbülés.
A felszabadulás.
Karcsú karjával átölelte a nyakam.
Meleg, megnyugtató fátyolként borult ránk a békesség.
Közben én kétségbeesetten szerettem volna boldoggá tenni.
Maggie orra hozzásimult a nyakamhoz. Beszívta a levegőt, és
megremegett, amikor kimondta a nevem:
– Rhys.
– Semmi baj, édesem! Minden rendben. Itt vagyok. Nem kell
félned. Vigyázok rád.
Álmában bólintott, még jobban hozzám bújt, én pedig felemeltem
az ágyról, és a sötétben átvittem az én szobámba.
A karomban tartva sikerült valahogy félrehúznom a paplant,
majd odafektettem a lányt az ágyam kellős közepére.
Olyan gyönyörű volt, ahogy felsóhajtott és megnyugodott.
Ellazultak az izmai.
Csak ekkor figyeltem fel arra, hogy valami van az öklében. Kinyílt
a keze, így megpillanthattam, hogy mibe kapaszkodott mentőöv
módjára. Közelebb hajolva alaposan szemügyre vettem.
Egy kacsába.
Egy kopott origami figurába.
Ebben a pillanatban zavarodottságot és szomorúságot éreztem.
Olyan erős ez a lány!
Értettem is, meg nem is, hogy eközben mihez ragaszkodik
annyira.
Odahajoltam, és egy lágy mozdulattal a kis figura köré zártam az
ujjait. A kezét a melléhez toltam.
Felsóhajtott és ezt suttogta:
– Maradj velem!
Képtelen lettem volna nem engedelmeskedni.
Bemásztam mellé az ágyba.
Vakmerően.
Teljességgel felelőtlenül.
Úgy zártam a karjaim közé, mintha ott lett volna a helye.
Ez az édes jószág megpihent közöttük.
– Vigyázok rád, édesem! Vigyázok.
Na, persze.
A valóság egészen más.
Egyértelműen.
Csakhogy abban a pillanatban semmi sem érdekelt.
 14. FEJEZET

Maggie

Napkelte ragyogta be a világ peremét. Egész halvány rózsaszín

bukkant fel az óceán mögött, és lassan beszivárgott az erkélyajtót
eltakaró függönyök résein át. Érintésétől remegő táncba kezdtek a
félhomályos szoba árnyai.
Idebent talán csak kicsit volt meleg a lágy ragyogásban, ám a
testem lángolt a hőségtől.
Lenyűgözően erős karok öleltek át. Közöttük nem féltem.
Nem kellett rejtőzködnöm vagy elbújnom. Nem kellett harcolni.
Béke járta át a lelkem, bár a nagy nyugalom középpontjában
minden sajgott.
A remény olyan hangosan zengett a fülemben, hogy azt hittem,
felébresztem az egész házat.
A csend azonban erősebbnek bizonyult, miközben én nem
mertem megmozdulni, mert attól féltem, hogy akkor szertefoszlik a
varázslat.
Aztán a bátorságomat összeszedve hagytam, hogy az ujjam
kicsivel jobban belemélyedjen a válla bőrébe, és vettem egy mély
lélegzetet, miközben az orrom hozzásimult széles és izmos
mellkasához.
A szíve egyenletes ütemben dolgozott, és nyugodt lélegzetét
meghallva egy álomban éreztem magam.
 A takaró alatt összebújva feküdtünk.
Összeért a lelkünk és a testünk.
Láng támadt az idegeimben, amikor megértettem, hogy milyen
közel kerültem hozzá.
Görcsbe rándult a gyomrom, és nem tudtam megakadályozni,
hogy vadul remegjenek az ujjaim.
A lelkem e csodálatos pillanat rabja lett. Úgy éreztem, mindjárt
megértek valami fontosat. Felfedezem lényem egy olyan részletét,
ami túlságosan régóta rejtőzködött.
A férfi csak az alsónadrágját, én pedig ugyanazt a trikót és rövid
pizsamát viseltem, mint tegnap este.
Az éjszaka közben a lábam valahogy bekerült a két combja közé.
Ebben a pillanatban a merev farka nekinyomódott a combom
felső részének.
Kemény és hatalmas.
A gyomrom még erősebben görcsölt és lüktetett.
Minden porcikámban fellángolt a vágy és a sajgás.
Jobban, mint máskor.
Ádázabbul.
Mintha csak valami hiányzott volna belőlem, miközben csak egy
hajszál választott el attól, hogy megragadjam és megszerezzem
mindazt, ami kell.
Megmoccant Rhys szakálla, ahogy kifújta a levegőt és
végigsimította a hajam.
Hiába igyekeztem megőrizni a nyugalmam, a pulzusom őrjöngő
sebességre kapcsolt.
Leginkább azért, mert a lábaim közötti izzó rész ugyanolyan
vadul lüktetett, mint a szívem.
Az álom mélyéből Rhys Manning hozzádörzsölte magát a
combomhoz.
 Abban a pillanatban kis híján széthullottam. Hörgés tört elő a
torkomból, és az egész testemmel a férfihoz simultam.
Felnyögött, és e hangtól végigvágtázott rajtam a vágy.
– Te kis istennő – mormogta.
Engedtem a szédítő késztetésnek, és Rhyshez dörzsöltem a
puncim.
Lecsapott rám a gyönyör.
Még sosem éreztem magamat ilyen nagyszerűen. Ráadásul
megfeszült az a két izmos kar, és még jobban hozzászorított a
csodálatos testhez.
Ettől felbátorodtam.
Mintha új parancsot írtak volna a tudatomba.
Vakmerően, de remegve.
Bátran, de habozva.
Amikor újra hozzásimultam, a testem minden porcikája a maga
részét követelte.
Keblem megsimította lenyűgözően kemény mellkasát, és a lábaim
között lüktető izzás vaskos, izmos combjához dörzsölődve próbált
felszabadulni.
Felvillantak a szikrák.
A sóvárgás rohama.
A vágy áradata.
A torkomon halk, vágyakozó hörgés tört elő.
Rhys egy halk hördüléssel hozzám simult. Ezt a hangot meghallva
a hátamon tűzözönként söpört végig a mámor.
Én tettem meg az első lépést. Én kezdtem el mocorogni, míg el
nem értem, hogy Rhys a hátára feküdjön. Utána felültem rá.
A takaró lecsúszott a derekamról, miközben az alattam fekvő,
vadul gyönyörű férfit bámultam. A felkelő nap beszivárgó fényében
ő meg engem nézett.
 A kék szemében ragyogó aggodalmat eltompította a vágyakozás. A
sötét kéjvágy.
Erős érzelmek remegtek a levegőben.
Mintha a szemünk sarkából már fel tudtuk volna fedezni az
extázis felvillanó árnyait.
Az izmos, meztelen mellkast tetoválások borították. Fel akartam
deríteni az ábrákat. Bizsergett az ujjam, hogy végigsimítsam a
rajzokat.
Hogy megértsem ezt a férfit.
Hogy engedjek.
Hogy a mélybe vessem magam.
Tényleg úgy éreztem, hogy egy szakadék legszélén állok.
Amikor hozzásimultam, a farka keményen a bőrömbe nyomódott.
Felhördültem, és kedvem támadt megismételni ezt a mozdulatot.
– Basszus, Maggie-ke! Te meg mit művelsz?
Mélyen zengett a figyelmeztetése.
A könyörgő vágyakozása.
Válasz helyett a puncim újra nekinyomtam a farkának.
Két hatalmas kéz ragadta meg a derekam és megmarkolt. Olyan
nagy volt a tenyere, hogy a két keze körbeérte a derekam.
Ekkor értettem meg, igényt tartok minden gyönyörre, amit csak
kaphatok tőle.
A vihar elsöpörte a bennem rejtőző félelmet. Arra gondoltam…,
hogy talán… esetleg rábukkantam arra, aki a sors akaratából
félúton rám várt. Magához ölel a sötétben, és ott áll mellettem a
fényben.
– Rhys… – A neve félig-meddig kérdésként szakadt ki belőlem.
A tekintetem elindult lefelé az izmos, viharvert, hatalmas testen.
A minden lényegest felfedező szeme után a mellkasát, duzzadó
hasizmait és a csípőjét bámultam.
 Vastag és merev farka nekifeszült az alsónadrágjának. A szövet
alig tudta kordában tartani.
A vágyakozás hulláma perzselte végig a gerincemet, lángra
lobbantotta a gyomrom, és az egész testemben reszketni kezdtem
miatta.
Remegő kézzel megsimogattam hasizmai szegletes, határozott
vonalait, és átadtam magamat mindannak, amivel hajlandó
megajándékozni.
Arrébb csúsztam, hogy még jobban hozzádörzsölhessem magam.
Érzéki szájából vágyakozó hördülés tört elő, a szeme sötét lett,
mint az éjfél, és a két keze még erősebben szorította a derekam.
– Édesem… Nem lenne szabad ezt csinálnunk – zihálta
összeszorított foggal, ám közben a csípőmre simuló tenyere apró
mozdulatokkal, lökésekkel mutatta az utat.
Semmi nem számított.
Összeérő testünk vadul lángolt.
Meg akartam mutatni neki, hogy igenis ez a helyes.
– Kérlek, Rhys! Veled akarom átélni az egészet. Én még…
Elakadt a hangom. Nem akartam kimondani. Jól tudtam, ő így is
megért engem.
Tudja, hogy most először éreztem biztonságban magam egy férfi
mellett.
Rhys közelében úgy tűnt, hogy kincsként vigyáz rám.
Megbízhatok benne.
Egy gyors nyelvcsapással benedvesítettem az alsó ajkam.
– Te is ezt akarod, Rhys? – kérdeztem érdesen. – Akarsz engem, ha
nincs ott mellettünk senki, aki azt mondaná, hogy nem szabad? Ha
a múlt nem tartana vissza minket? Ha már nem kell
alakoskodnunk? Akkor megkívánnál? Akarnál engem?
El sem tudtam volna képzelni, hogyan beszélhetek így.
Csontszáraz lett a szám a belsőmben lángoló tűz miatt. A szívem
vadul remegett és felgyorsult, mert egyszerűen nem tudtam elhinni,
hogy ez most valóban megtörténik velem. Hogy Rhys megérint, én
pedig hozzáérek, mivel erre vágyok.
Istenem, pontosan erre!
Rhys egy gyors mozdulattal felült, az egyik kezével belemarkolt a
hajamba, mégpedig egy kétségbeesett, de mégis lágy mozdulattal,
majd a másik karjával úgy ölelt át, mintha nem én kapaszkodtam
volna belé, hanem ő belém.
– Hogy vágynék-e erre? Basszus, Maggie, ne gondold azt, hogy az
életem során bárkire is olyan nagyon vágytam volna, mint rád. Még
senki sem kellett úgy, mint te.
Összeölelkezve imbolyogtunk. Egymáshoz dörzsöltük a testünk,
bár túl sok ruhadarab választott el még mindig egymástól.
Nem kellettek ezek a gátak.
Az akadályok.
– Színészkedj velem együtt.
Vadul megrázta a fejét.
– Nem, édesem, nem akarok alakoskodni. Veled nem. Kérlek, ne
kérd ezt tőlem!
Könyörgő arcára rátelepedett a bánat. Meghátrálásra késztette a
szobára sűrű, izzó felhőként rátelepedő vágyakozást. Ez a gomolygó
köd együtt táncolt az árnyakkal.
– Én sem tudok alakoskodni. Nem teszek úgy, mintha a
közeledben ne pontosan erre vágynék.
Ujjam hegye belemélyedt a mellébe. Megremegett, magán érezve
az érintésem, hangosan egyre vadabbul zihált, ahogy a kezem
továbbsiklott lefelé. Eljutottam az alsónadrágja rugalmas
gumijához.
Feltérdeltem, hogy a fülébe suttoghassak:
 – Melletted újra élek. Úgy érzem, minden rendben van. Hittel
töltesz el.
Végigsimítottam megfeszülő farkát.
Összerezzent.
Szikráztak az idegeink.
Fellángolt a tűz.
Megragadta a csuklóm.
– Istennő, ne tedd! Nem szabad. Megmondtam neked, én csak
bulizni vagyok jó. Nem akarlak tönkretenni téged. Keress magadnak
valaki mást, akit őszintén szerethetsz. A teljes szíveddel. Úgy, ahogy
arra rászolgáltál.
A szavai dacára is összedörzsöltük az ágyékunk.
Egészen lágy mozdulatokkal.
A keze bütykével végigsimította remegő combjaim között a
rövidnadrágom.
Könyörögni szerettem volna neki azért, hogy derítsük ki, talán
éppen ő az igazi. El akartam mondani, bár mind a ketten
összetörtünk, de esetleg képesek lehetünk arra, hogy összetartsuk a
másik szilánkjait.
Megígérném neki, hogy megpróbálom meggyógyítani.
A szemében, a mélyben azonban felfedeztem a bánatot. Rhysben
sokkal nagyobb félelem lappangott, mint bennem.
Tovább mozgattuk a csípőnket.
Beleziháltunk a levegőbe.
Olyan erős vágyat éreztünk a másik iránt, hogy nem voltunk
hajlandóak feladni a küzdelmet.
Azok a súlyos, lüktető részeink mind jobban elmerültek a
sóvárgásban.
Tudtam, hogy ő is érzi ezt.
A zihálásom, a szívdobogásom és a kétségbeesésem.
 Ahogy nyöszörögve megpróbáltam még közelebb kerülni hozzá.
– Basszus, drágám! – mormogta és szinte felfalt a kék szemével.
– Könyörgök! – suttogtam.
A gyönyörére vágytam.
Táplálni akartam a benne lángoló tüzet.
– A kedvedért megszegnék minden szabályt – zihálta, mire én
ösztönösen kicsit feljebb térdeltem.
Az egyik karommal átöleltem a nyakát, a másik kezem viszont
még mindig a markában volt.
– Kezdjük itt. Érints meg! – suttogtam a fülébe, majd hátrébb
húzódtam, hogy végignézhessek rajta. Összeért az orrunk és
találkozott a tekintetünk. Abban a pillanatban megértettem, hogy
ebből a férfiból olyan valaki válhat, aki nagy bajt hozhat még rám.
Minden lehetséges.
Ő lesz a mindenem.
Zihálva törtek elő belőlünk a szavak. Perzselt a leheletünk.
Suttogott a vágyakozás.
A testünk azonos ütemben mozgott. Összhangban. Nem törődve a
gátlásainkkal.
Rhys mellett szerettem volna végigmenni azon a gyönyörű úton,
amiről korábban még csak nem is tudtam.
– Maggie – mormogta, és elfordítva a kézfejét, a bütykeivel
végigsimította a redőimet.
Felszikrázott az energia.
Remegés futott végig rajtam. A fejem búbjától a lábaim ujjáig.
– Könyörgöm…
Elengedte a csuklóm, kicsit arrébb fordult, és a pizsamám
szövetén keresztül dörzsölgette a puncim.
Megremegtem, és hozzányomtam magam a kezéhez.
Még többet akartam.
 Kétségbeesve vágytam a gyönyörre.
A pezsgésre.
A lángolásra.
Parányi petárdák ígérték a közeledő robbanást.
Az ajka a torkomra tapadt, a szakálla a bőröm csiklandozta, és a
szavaitól táncra perdült a lelkem.
– Maggie-ke, édesem, olyan szép vagy. Hát mit művelsz velem?
Ujjam hegye belemélyedt a bőrébe.
Kapaszkodtam.
Nem akartam elengedni.
– Meg akarom szegni veled az összes szabályt – hördült fel újra,
hajszálpontosan belemennydörögve lüktető pulzusomba. – Hogy a
csudába tudtál ennyire gúzsba kötni, te kis istennő?
Most rajta hullámzott végig a borzongás, amikor a körmömet
végighúztam a hátán.
– Mindent meg akarok adni neked. Ott leszek melletted, pontosan
ugyanúgy, ahogy te is ott leszel a kedvemért – nyögtem ki zihálva.
Ezernyi érzelem viharzott át az arcán.
Szomorúság.
Sóvárgás.
Önfegyelem.
A tévhit, mely szerint ő nem elég jó.
A szívem majdnem meghasadt.
Kettészakadt.
Az egyik felét neki akartam adni.
De mi van, ha nem téved?
Talán tényleg súlyos hibát követünk el és ostobaságot művelünk,
hiszen már így is jól érzem a felszakadó sebhelyeket. A
megszilárduló kapcsolatot.
Indák indultak növekedésnek a lelkem leggyönyörűbb és
legszentebb helyén. Gyorsan növekedve egy olyan helyet kerestek
maguknak, ahol gyökeret verhetnek.
Én meg a szakadék szélén álltam.
Elakadó lélegzettel a magasban.
Remegve.
Könyörögve.
– Kérlek, Rhys, nagyon akarom…
Egy mozdulat, és az ujjhegyei alulról már be is csúsztak a
pizsamanadrágom alá.
Lélekkel teli szemében aggodalom ragyogott fel, amikor kissé
hátrább húzódott, hogy találkozhasson a tekintetünk.
Kétségbeesés és odaadás izzott a pillantásában.
– Mehet?
– Igen.
Igen, ezerszer is!
Még mindig engem figyelt, miközben félresimította a szövetet.
Reszketett a combom és remegtek az idegeim.
De nem a félelem miatt.
Hanem a várakozástól.
Ami most történik, arról én döntöttem.
Vele leszek.
Vele.
Végighúzta az ujja hegyét a redőim között.
Összerezzentem.
Felnyögtem.
– Jó így? – kérdezte ércesen.
Megmámorosodva.
Alig tudott megkapaszkodni a saját mentőövébe.
– Még! – Csak erre az egy szóra voltam képes.
Lassan belém csúsztatta két vaskos ujját.
 Olyasmit éreztem, amitől leesett az állam. Fellángolt bennem a
vágy.
– Ó, istenem! Rhys, könyörgöm, kellesz nekem!
Jól éreztem, mennyire nedves és csúszós lettem, ahogy mozogni
kezdtem az ujján. Még többért esedeztem.
– Basszus, drágám! Te meg mégis mit művelsz velem? Kikészítesz.
Mindent tönkreteszel.
A szavai izzottak a szeretettől, miközben elkezdte ki és be
mozgatni az ujjait. Egyre mélyebbek lettek a mozdulatai.
A puncim fala ráfeszült erre a tökéletes behatolásra, vadul
ziháltam, és a körmöm még jobban belemélyült a vállába, ahogy
elsöpört egy érzés.
A vihar.
Elemi erővel.
Tökéletesen.
Helyénvalóan.
– Rhys… – ziháltam a kezén vágtázva. Miközben a csúcspont felé
száguldottam, szerettem volna örökre megérezni ezt a pillanatot.
Közben vihar tombolt bennem.
Rhys szabad keze átsiklott a fenekemre, megmarkolta, miközben
a másikkal a csúcs felé irányított.
Bár a két ujja vaskosnak és hatalmasnak tűnt bennem, mégis
éppen csak hogy beértem velük.
A hasamban lángoló mohóság arra biztatott, hogy rángassam le
róla az alsónadrágját, és szerezzem meg magamnak az egész farkát.
Úgy tűnt, tudja, mi jár a fejemben.
Mintha csak a nyelvén érezte volna a vágyamat. Gyorsan
megnyalta az ajkát, erősebb ütemre fogta az ujjait, és a következő
pillanatban a hüvelykujjával máris dörzsölni kezdte megduzzadt,
lüktető csiklómat. Érdes hangon biztatott:
 – Itt vagyok veled, itt melletted. Bízzál bennem, drágám! Vigyázok
rád.
Hörögtem, és vadabbul, erősebben, gyorsabban rányomtam
magam a kezére.
Úgy éreztem, mindjárt szétfröccsen a felerősödő izzás. Rhys a
hüvelykujjára összpontosított.
– Érzed, kis istennő?
Vadul rábólintottam.
Rohantam és repültem.
– A tied, fogadd el!
A következő pillanatban szilánkokra hasadtam.
Éreztem, ahogy szertefoszlok a két kezében.
Akkorát robbant bennem a gyönyör, mint egy bomba.
Szétszaggatott.
Felperzselt.
Romba döntött.
Porrá zúzott.
Az ereimben végigszáguldó gyönyör eljutott testem minden
sejtjébe.
Extázis.
Rázkódtam tőle.
Földrengés.
Csak azzal tudtam elkerülni, hogy szájon csókoljam, hogy az
ajkamat nekiszorítottam a nyakához. Abba ziháltam bele:
– Rhys, ó! Ez olyan jó. Csodálatos érzés.
Felhördült, de a keze tovább mozgott, elnyújtva a boldogságomat.
Mennyország.
Szerettem volna mindörökre itt maradni.
Továbbra is parányi petárdák robbantak, bizsergés lángolt
bennem, és a nyomukban támadó hullámok csupán lassan ültek el.
 Rárogytam Rhys mellkasára, ő kihúzta az ujjait belőlem, és két
karjával erősen magához ölelt. Közben én átfogtam a nyakát.
Szívünk lüktetése mennydörgésnek hallatszott középről.
Bár őrjöngtek és tomboltak, mégis hamarosan helyreállt elégedett
ütemük.
– Jól vagy?
Nagyot pislogtam a rám törő érzelmek miatt, és kis híján elbőgtem
magam.
– Azt hiszem, ilyen jó még sosem voltam.
Hátrébb húzódott, hogy megnézhessen magának, és az ujjaival
beletúrt összekócolódott hajamba. Kedvesen. A hangja is legalább
ennyire lágy volt:
– Te kis istennő.
Lüktetett a szeretet.
Végighullámzott a levegőben.
Lágy mosoly ült ki a szájam szegletébe. Felemeltem a kezem és
megérintettem Rhys arcát. Beletúrtam a szakállába.
– Te figyelj, nem kértelek már meg arra, hogy ne szólíts így? Még a
végén ugyanis azt hiszem, hogy van valami halvány kis esélyem
nálad.
Érdesen felnevetett.
– Én meg erre azt feleltem, hogy kizárt dolog.
Mindig is szerettem volna a szakállát simogatni. Most végre
kiélhettem magam.
– Talán pontosan ezt kellene tennünk.
Egy vigyort erőltetett magára.
– Tudnom kellene, hogy hol van a helyem.
– Talán éppenséggel itt van – vágtam rá, és nekinyomtam az
ágyékom a kettőnk között csapdába esett, még mindig fájdalmasan
merev farkának.
 Ami nem volt igazából tisztességes tőlem.
Mégsem tudtam visszafogni magam.
Rhys hangosan felhördült, és bár szélesen vigyorgott, mégsem
sikerült egy viccel elütnie a dolgot.
A kudarcát azzal ismerte be, hogy ismét az ujja köré tekerte az
egyik hajtincsemet, és úgy nézett fel rám, mintha egy hosszú és sötét
éjszaka után én lennék a felragyogó napkorong.
– Semmiképpen nem akarok fájdalmat okozni neked. Hihetetlen,
hogy ennyire elsodortak a vágyaim.
Ujjheggyel végigsimítottam érzéki ajkát.
– Miattad olyan remekül éreztem magam, mint korábban még
soha. Gyönyörű volt ez a pillanat. Kérlek, ne akarj megfosztani tőle!
Vaskos ádámcsutkája megremegett, ahogy nyelt egy nagyot.
– Rendben, jól van. – Utána viszont ádázul rám mosolygott. – Ez
viszont soha többé nem ismétlődhet meg, Maggie. Én…
Bűntudat ült ki az arcára.
A szíve legmélyéről.
Most én nyeltem egy nagyot, elfojtva magamban a
csalódottságom.
Szerettem volna vitába szállni vele és szólni, hogy mindenben
téved.
Semmi szükség nincs arra, hogy megvédjen attól, amit adhat
nekem.
Ugyanakkor valamennyire értettem, hogy mi a baja.
Váratlanul zavarba jőve bólintottam.
Mégis mitévő legyen az ember lánya, ha a pasitól megkapta élete
első orgazmusát, majd közli vele, hogy ez nem ismétlődhet meg?
Kezdtem azt hinni, az lesz a leghelyesebb, ha könyörgőre fogom,
hátha meggondolja magát.
Egy halk hang a fejemben viszont arra figyelmeztetett, hogy
legyek óvatos.
Mert Rhysnek is nagyfokú tapintatra van szüksége.
Hiszen eljutott a töréspontjára.
A teste remegett a feszültségtől. Eltelt vágyakozással, ám a
boldogságát láthatatlan láncok tartották kordában.
Lecsúsztam az öléből, és jól megnéztem magamnak az ágyán ülő
férfit. Hatalmas teste szinte az egész bútort kitöltötte.
Szétzilálódott a frizurája, a hosszabb szálak az égre meredtek, és
meztelen mellkasa vadul zihálva remegett.
Gyönyörű volt, félelmetes és közben hihetetlenül aranyos.
Ahogy félrehajtotta a fejét, a függönyök között betűző kósza
napsugár valósággal lángra lobbantotta az arcát.
Gyönyörű.
Nyers és vad szépség.
Elvigyorodott, és az alsónadrágja felé biccentett.
– Úgy tűnik, hogy valaki igencsak kellemetlen helyzetbe hozott,
ami azonnali orvoslást igényel. Nem baj, ha most elmegyek
zuhanyozni?
Ráharaptam az alsó ajkamra, és elpirultam. Szerettem volna a
nyakába vetni magam, és azért könyörögni, hogy én orvosolhassam
a nehézségeit.
Felnyögött, és úgy rázta meg a fejét, mintha belelátott volna a
fejembe.
– Mintha megállapodtunk volna abban, hogy nem is gondolunk az
ilyesmire, édesem.
Az ajtó felé biccentettem.
– Tied a fürdőszoba.
Már indultam volna kifelé, amikor az eszembe jutott valami.
Pontosan abban a pillanatban fordultam vissza, amikor Rhys felkelt
az ágyból.
 – Bárcsak olyan szemmel néznéd magadat, mint ahogy én teszem.
Azonnal elkomorodott.
– Rettenetes lenne, ha megpillanthatnád a valódi arcomat.
Zavartan és szomorúan ráncolva a homlokom a lehető
legkedvesebben rámosolyogtam, és elindultam a fürdőszoba felé.
– Maggie.
Egy pillanatra elöntött a remény, és lassan megfordultam, mert
éreztem, hogy odalép a hátam mögé. Amikor azonban megfogta a
kezemet és valamit a tenyerembe nyomott, elkomorodtam.
– Azt hiszem, erre még szükséged lehet.
Megdöbbentett, hogy milyen nagy belátással mondta e szavakat,
miközben az ujjaimat rákulcsolta a papírkacsára. Tegnap éjjel ez az
apró madár volt a kezemben, amikor hol elmerültem, hol meg
kiemelkedtem a rémálmok közül.
Amikor megéreztem a sötétben lesben álló démonokat.
Akik újra lecsaptak rám.
Miközben én egyfolytában azt ismételgettem, hogy a magam ura
vagyok. Én irányítom a sorsom. Azt hiszem, közben rádöbbentem
arra, hogy igencsak veszélyes irányba haladok.
Lehet, hogy nem is fogok eljutni a túlpartig.
Még így is tudtam, hogy megéri küzdenem.
Nyeltem egy hatalmasat.
– Köszönöm.
Megfordultam, és elindultam a fürdőszoba felé.
Ez a fickó is bejött mögöttem. Oldalra fordultam a
szépítkezőasztalka felé, ahol a tisztálkodószereimet tartottam,
miközben ő a fürdőszoba túlsó végében kialakított, tágas tusolót
vette célba.
Mielőtt lehetőségem lett volna összeszedni a holmim, már meg is
nyitotta a vizet.
 Ahogy meghallottam a márványon zubogó víz hangját, felkaptam
a fejem, és a tükörben megpillantottam, ahogy Rhys lehámozza
magáról az alsónadrágot.
A meztelen fenekét.
Kerek volt, tökéletes… és jóságos egek.
Egy pillanatra lefagytam. Leesett az állam.
Rhys a válla fölött hátrasandított és rám vigyorgott, ahogy
belépett a víz alá.
Csak egy hosszú másodperc múlva tudtam összekapni magam,
emlékezni arra, hogy mit is teszek.
Remegő kézzel megragadtam a fogkrémet és a fogkefémet, majd
bemenekültem a szobámba.
Bezártam magam után az ajtót, és nekivetettem a hátam.
A szívem vadul kalapált a bordáimon.
Az agyam még továbbra sem tudta feldolgozni, ami ma hajnalban
történt.
Arra viszont rádöbbentem, hogy fülig érő szájjal vigyorgok.
Szentséges egek!
Rhys megérintett.
Egy pillanatig élveztem az emléket.
Úgy döntöttem, hogy mindörökre megőrzöm.
Ujjai égető nyomát még mindig ott éreztem a bőrömön.
Végül ellöktem magam a faltól, és az ajtó felé vettem az irányt,
hogy a folyosó végi szépítkező helyiségben fogat tudjak mosni.
Megrémülve felkiáltottam, amikor kilépve az ajtón, kapásból
belerohantam egy kőkemény testbe.
Royce!
A bátyám még mindig dühöngött a pár nappal ezelőtti állítólagos
balesetem miatt.
 Egyfolytában körülöttem nyüzsgött. Aggódva. Olyan szemmel
bámult rám, ahogy nem lett volna szabad.
Ebben a pillanatban is úgy meredt rám, mintha éppen arra
készült volna, hogy betörje az ajtóm.
Hátratántorodva mosolyt kényszerítettem az arcomra.
– Ó… Izé, szia, Royce! Jó reggelt!
Menő.
Nagyon talpraesett vagyok.
Dühösen a homlokát ráncolta, és a nyitott ajtón keresztül benézett
a hátam mögé a szobába.
– Hol voltál? Már jó tíz perce itt dörömbölök. Kezdtem aggódni
miattad.
Még szép, hogy aggódik.
Sietve megpróbáltam kitalálni, mit is mondhatnék el neki. Mit
árulhatok el. Végül is, már nem vagyok kisgyerek, így jogom van az
önálló döntésekhez.
Csakhogy jól emlékeztem, hogy könyörögve mit kért…, követelt
tőlem, amikor idejöttünk. Egyértelműen azt akarta, hogy nagy ívben
kerüljem el Rhyst.
Arra is felhívta a figyelmem, csak magammal szúrok ki, ha ez a
srác bajba sodor.
Nyugtalanság és váratlanul felbukkanó kétségbeesés hasított a
lelkembe.
A fivéremnek egyértelműen igaza volt.
Rhys egy bajkeverő.
Valószínűleg fájdalmat fog okozni nekem.
Nagyon halványan egészen idáig kihallatszott a zuhany
csobogása.
Megsajdult a szívem.
Ugyanakkor jól tudtam, ezért a férfiért megéri szenvedni. Még
akkor is, ha csak rövid ideig lehetek vele.
Sietve újra elmosolyodtam, mert mindenképpen el akartam
kerülni, hogy Royce gyanút fogjon.
Hiszen még csak azt sem tudtam, mi a helyzet Rhysszel.
Vajon tovább tudunk lépni az adott helyzetből?
– Bizonyára a fürdőszobában voltam, és nem hallottam, hogy
kopogtál.
Royce még ádázabb képet vágott, amikor a kezemben tartott
fogkefe és fogkrém felé biccentett.
– Akkor most mit csinálsz?
– Ó… Izé… Most Rhys tusol, ezért aztán odamegyek hátra fogat
mosni.
Egyből töprengő képet vágott.
Ajjaj, hiszen éppen az előbb árultam el neki, hogy a fürdőszobából
jövök.
Én vagyok a világ legpocsékabb hazudozója.
Ingerülten magam mögé intettem.
– Az a helyzet, hogy… Izé… Egy csajos problémám volt, és azt
gondoltam, hogy jobb, ha hátramegyek, miután túl sokáig
elfoglaltam a fürdőszobát.
Nesze neked.
A jó öreg menstruációs ász.
Royce bizonytalan ingerültséggel felhorkant, majd a tetovált
kezével beletúrt a hajába.
– Nagy hiba volt belemenni ebbe. Úgy értem, hogy közös
fürdőszobád lesz valakivel. Főleg nem Rhysszel. Rászolgáltál a
nyugalomra.
Megremegett a belsőm, amikor az eszembe jutott, hogy nem is
olyan rég úgy tűnt, mintha az a fürdőszoba egy másik világra nyíló
átjáró lett volna. A csodák birodalmába.
– Szeretném leszögezni, hogy háborítatlan a nyugalmam, Royce.
Minden rendben. – Ekkor rázúdítottam hitetlenkedő
felháborodottságomat. – Ne csináld már, Royce! Végül is, én kértem
azt, hogy veletek jöhessek. Ráadásul így tök ingyen a tengerparton
nyaralhatok. Ebbe simán belefér egy közös fürdőszoba. Erre fel te
meg úgy viselkedsz, mintha én egy elkényeztetett kis királylány
lennék.
Royce felhorkant.
– Miért lenne baj, hogy én csak a lehető legjobbat akarom a
húgomnak?
– A kishúgodnak tökéletesen elegendő ennyi fényűzés. Most
viszont, ha lennél szíves…
Meglengettem az orra előtt a fogkefémet és a fogkrémet.
Felsóhajtott.
– Hát, jó… Csak… A telefon legyen mindig a kezed ügyében, jó?
Nem csípem, ha eltűnsz a szemem elől.
Most én horkantam fel, és ismét magamra mutattam.
– Már nem vagyok kisgyerek, emlékszel?
Nem volt igazán jókedvű a vigyora.
– Attól még mindig a kishúgom maradsz.
– Royce! – mondtam szinte vinnyogva.
– Maggie-ke! – vágott vissza gúnyosan éneklő hangon.
Nagyot sóhajtottam.
– Jól van. A telefonom azonban most a töltőjén van, úgyhogy
kénytelen leszel beérni azzal, hogy ebben a pillanatban a hátsó
mosdóban mosom a fogam, nem ömlik a vér a sebeimből, és nem is
kell megmenteni. Rendben?
Nem tetszett neki, hogy ugratom.
 Ezt látva felkacagtam, némán azt suttogtam, hogy szeretlek,
mielőtt eltáncoltam volna mellőle, hogy a folyosó végén lévő
szépítkező szobában keressek menedéket. Bezártam magam mögött
az ajtót, nekivetettem a hátam, és megpróbáltam nem megfulladni.
Ekkor vettem észre a tükörképem.
Ki volt pirulva a bőröm.
A szemem tágra nyílt.
Jól tudtam, még sosem voltam ennyire eleven.
 15. FEJEZET

Maggie

Nagyjából harminc perccel később a kisebbik lépcsőn lementem a

konyhában zengő hangzavar irányába.
Hangok harsogtak és edények csattogtak.
Vettem egy mély lélegzetet, lesimítottam virágmintás nyári
ruhámat, és megpróbáltam a lehető legnyugodtabb arckifejezést
erőltetni magamra, miközben a lépcső végére érve elindultam a
folyosón. Attól tartottam, valaki belém láthat és rájöhet az
igazságra.
Amiről biztosra vettem, hogy valósággal üvölt rólam.
Éppen az előbb éltem át az első orgazmusomat, ami amúgy
rohadtul lenyűgöző volt.
Nagyon csúnya dolog lenne, ha azt tenném, amire vágyok?
Diadalmasan bemennék a konyhába, hogy a győzelmem
ünnepeljem? Csattanós pacsit adnék a barátaimnak? Pezsgőt
bontanék?
Mert, ami velem történt, az okot adott az ünneplésre.
Úgy éreztem, elkerülhetetlen a lebukásom.
Hiszen másként mosolygok, mint korábban.
A testem lángolása is elárulna.
Kellemes borzongás futott végig a hátamon, valahányszor csak
visszagondoltam arra a helyre, ahol kettesben lehettem Rhysszel.
 Egyből libabőrös lettem, amikor felidéztem magamban, hogyan
nézett rám. Meg a lelkéből felém áradó érzelmeket. A kettőnk
közötti kapcsolatot.
Egyértelműen tűzbe hozott mindannak a szépsége, ami közöttünk
történt.
A gond csak annyi, hogy valószínűleg erről mindenkinek egész
más lenne a véleménye.
Szar ügy, mert legszívesebben a háztetőn daloltam volna. Arról,
hogy mit éreztem Rhys miatt. A jóságról, amit felfedeztem benne. A
szerencsétlent annyira félreismerték, hogy ő maga sem tudná
meglátni a valódi énjét.
Ezenfelül… abban sem lehettem biztos, hogy én tisztában vagyok-
e önmagammal.
Esetleg éppen most derült ki az igazság?
Az egyértelmű volt, hogy megváltoztam.
Mintha a belsőmben átállítottak volna egy kapcsolót. Megváltozott
a finom mintázat. Gyümölcsözőre fordult a lelkem egy része.
Körülnéztem a folyosón, mielőtt beléptem volna a már fentről is
jól hallott zűrzavarba.
Elmosolyodtam, amikor feltárult előttem a lenti helyiségek
káosza.
A családom és a barátaink gyülekeztek itt. Régi és újdonsült
ismerősök. Olyan emberek, akik egyre többet jelentettek
egymásnak.
Kicsit furcsa, mert ha korábban elmeséltem volna bárkinek is,
hogy a nyarat zenészekkel összezárva töltöm egy villában, akkor
valószínűleg nem ilyesmire számítottak volna.
Azt hitték volna, hogy egy nagy halom tökrészeg gazfickó vár rám,
akik még a saját hányásukban fetrengve sem engedték volna el a
whiskysüveg nyakát.
 Mindegyiket legalább egy vagy két rajongó csajszi ölelgetné.
Az elmúlt hosszú évek során számos alkalommal voltam effajta
kicsapongások szemtanúja, és halványan úgy sejtettem, most is
számíthatok zabolátlan bulizókra, ha a jövő héten befut a bátyám
bandája, a Riot of Roses.
Most azonban más volt a helyzet, hiszen a Carolina George állt a
rivaldafényben.
Jókedv és derű.
Leif a konyhasziget mellett állva hagymát és paradicsomot
szeletelt, miközben Mia és Violet a tűzhelynél tojásokat ütöttek bele
a jókora serpenyőbe, hogy rántottát süssenek.
A lábuk körül egy szakajtóra való gyerek nyüzsgött. Futópályának
nézték a konyhát, és zokniba bújtatott lábukkal jókat csúszkáltak a
márványpadlón.
– Nem tudsz elkapni! – kiabálta Greyson, miközben megkerülte az
apja lábát.
Leif és Mia középső fia igazi ördögfióka volt. Ráadásul tök cuki is.
A vigyorgó, sötét hajú fiú mindenkit elbűvölt a kedvességével.
– Lassítsál, kishaver! – kiáltott Leif a térde mellett elszáguldó
apróság után. – Ha nem figyelsz, elesel és beütöd a buksidat.
Igen, ezek egy igazi rocksztár szavai voltak.
A buksidat.
Csak viszonylag rövid ideje ismertem Leifet, de azt hallottam róla,
hogy régen igazi kemény csávó volt.
A konyha bejáratában figyeltem a szívet melengető jelenetet.
Körbeölelt a bent lévők boldog energiája. Hatalmas erővel lüktetett
a jókedv.
A szeretet.
Az odaadás.
A hűség.
 Pontosan ezeket az érzelmeket éreztem a levegőben.
Áthatóan.
Ragyogóan.
– Dehogy ütöm be a buksim, apuka. El kell szaladnom Brendon
elől, mert ő olyan nagyon nagy!
Greyson megtorpant és olyan magasra szökkent fel, amilyenre
hároméves tappancsaival csak képes volt. Így akarta megmutatni,
milyen ormótlan jószág ez a Brendon. Talán ő maga is olyan nagyra
akart nőni.
Na, de mi volt a legcukibb az egészben?
Az, ahogy Brendon, ez a magas, fekete hajú tizenéves jókedvűen
játszik a kis unokatestvérével.
Az apja Lyric West volt. A rocksztár húga, Mia pár évvel ezelőtt
lett Leif felesége.
Brendon tehát Greyson unokatestvére, és így nem csupán a
Sunder-rockarisztokrácia tagja, de most már a Carolina George nagy
családjának is része.
A két banda családja kezdett összeolvadni.
Tök könnyen eggyé váltak.
– Gyors vagy! – mutatott Greyson az ujjával a konyhasziget
túloldalán álló Brendonra, mielőtt huncutul elmosolyodott volna. –
De nem elég gyors!
– Igen, te kis tökmag? Akkor most ellátom a bajod! – harsogta
jókedvűen a nagyobbik fiú, majd a mellét kidüllesztve dörgő
léptekkel mozgásba lendült.
Greyson hangon rikkantással futásnak eredt, és fürgén szedve
apró lábát, megpróbált lelépni az unokatestvére elől. Brendon
amúgy megtorpant, hogy egérutat adjon a kicsinek.
Olyan cukik!
Greyson nővére, Penny az öccse felé nyújtotta a karját.
 – Fogd meg, Greyson! Ne hagyd, hogy elkapjon!
A kisfiú másik kezére Callie csapott le.
Sebastian és Shea Stone lánya Penny legjobb barátnőjének
számított. A két csajszit képtelenség lett volna elválasztani
egymástól, és Callie az érkezésünk óta szinte minden nap itt lógott.
Egyfolytában összedugták a fejüket, vihogtak és titkos dolgokról
beszélgettek.
Penny, Callie és Greyson hármasa csúszkálva megkerülte a
konyhaszigetet, a mögéjük felzárkózó Brendon előtt.
– Azt a leborult szivarvégit, ti mind lókötők vagytok! – csattant fel
Daisy. Violet és Richard kislánya két copfban fogta össze fekete
haját.
Ez a csöppség cuki és vad volt. Ráadásul mindenről tudott
véleményt nyilvánítani.
Egy támla nélküli ülőkén állt az anyja mellett, és segített neki
reggelit készíteni.
– Tán nem tudjátok, hogy odakint kell lókötőként viselkedni? Nem
pedig a lakásban?
Violet elmosolyodott. Áradt belőle a boldogság, és amikor a lánya
felé fordult, még egyértelműbbé vált, hogy úton van a következő
gyermeke is.
– Nézze meg az ember, micsoda kis zsarnok! – Megrántotta Daisy
egyik fekete hajfonatát.
A kislány a vállát vonogatta.
– Valakinek el kell végeznie a piszkos munkát is, és az apukám
most nincs itt.
Violet jókedvű fejcsóválással a hűtőszekrény felé fordult, hogy
kivegyen belőle valamit. Jóindulatú mosoly ragyogott fel az arcán,
amikor észrevette, hogy ott állok az ajtóban.
– Szia, és jó reggelt! – köszöntött. – Hát felébredtél? Éppen most
akartam felzavarni az egyik kölköt hozzád, hogy megkérdezzük,
kérsz-e reggelit.
Ó, kellemes volt az ébredésem.
– Jó reggelt! – csipogtam, és a hangom két oktávval hangosabb volt
a megszokottnál. Odaléptem Violethez és gyorsan megöleltem,
miközben a testemben még mindig ott izzott az a kellemes
bizsergés.
Aggódni kezdtem amiatt, hogy az ereimben keringő energiára
esetleg a többiek is felfigyelnek.
Amikor Violet hátrébb húzódott, megragadta a két karom, és
alaposan megnézte magának az arcom. Csinos vonásaira kiült a
kíváncsiság és jó pár kérdés is.
Úgy tűnik, lebuktam.
Semmitmondó arcot vágtam.
A tekintete válaszul elárulta, hogy a későbbiekben alapos
faggatásra számíthatok.
Megpróbáltam a lehető legártatlanabbul mosolyogni,
megköszörültem a torkom, és a tekintetem végigsiklott a konyhában
a többieken.
– Sziasztok!
A konyhasziget mellett az egyik alacsony széken ülő Richard
felém intett a kávésbögréjével.
– Szia, Maggie!
– Jó reggelt! – mondta Leif, és mosolyogva tovább aprította a
zöldséget.
– Na, szia! – Mia jóindulatúan rám nevetett a válla fölött,
miközben egyik karjával legkisebb gyermekét, Carsont tartva
tovább szorgoskodott a rántotta elkészítésén.
– Minek van ilyen finom illata? – kérdeztem, miközben beljebb
mentem.
 Le kéne lassulnom.
Mert még mindig lebegek.
Legalábbis ezt éreztem.
A felhők között járok.
Igen, egyértelműen alá kell szállnom a földre, mielőtt a többiek is
felfigyelhetnének a furcsa viselkedésemre.
Odamentem Miához, nyomtam egy puszit az arcára, meg egy
másikat Carson feje búbjára. A hat hónapos kisfiú felnézett rám, és
amikor mind a két fogát megvillantva elmosolyodott, egész furcsa
dolog történt velem.
Boldogság lüktetett a keblemben.
Megsimogattam a még mindig rám vigyorgó kisded fejét.
Odasuttogtam az anyukájának.
– Igazi szuperhős vagy!
Mia elnevette magát.
– Dehogyis! Egyáltalán nem szolgálok rá erre az elismerésre,
hiszen tegnap este már nyolc órakor elaludtam, és tíz órán át
egyfolytában húztam a lóbőrt.
Leif odalépett mellé és hátulról átölelte. Az álla Mia vállához
simult, és még szorosabban magához húzta.
– Rászolgáltál az alvásra. Tegnap a gyerekek valósággal
kikészítettek.
– Na, ugye! A kis lókötők! – harsogta Daisy ennivaló, cuki
vigyorral a gödröcskés arcán. Nevetve odaléptem hozzá, hogy
magamhoz öleljem. Közben egy kicsit fel is emeltem a székről.
Istenem!
Ez a gyerek az első pillanattól kezdve elvarázsolt. Egyszerűen
nem tudtam védekezni, amikor rám zúdult kedvesen vad, kíváncsi
szelleme.
– Na, és akkor te mi vagy? – kérdeztem derűsen, miközben
letettem.
A fejét hátrahajtva nézett fel rám, és megcsillantak parányi fogai.
– Talán… Azt hiszem, én inkább a bajt keverem, Maggie-ke
nénike. A nagypapám szerint én vagyok a legmegátalkodottabb. –
Suttogva árulta el nagy titkát. – Sokkal rosszabb, mint ezek a
szeleburdiak.
Rámosolyogtam, és megolvadt tőle a szívem.
Lángolt benne a szeretet.
Hűséges odaadással imádtam ezt az egész családot.
Ez zúgott az ereimben, ez suttogott a lelkemben.
Csakhogy a kavargó érzelmek azonnal meghátráltak, amikor
megéreztem, hogy megváltozik a légkör.
Izgalomtól remegett a levegő. Erőteljes lökéshullámok értek el.
Felragyogott a fény.
Majdnem darabokra hullottam, amikor a vállam fölött
hátrasandítva megpillantottam a szélesen ívelő főlépcsőn lefelé
siető Rhyst. Hatalmas lépésekkel közeledett, hosszabb hajszálai még
nedvesen tapadtak a fejére, és a szűk póló remekül kiemelte
lenyűgöző felsőtestét.
Elakadt a lélegzetem és úgy éreztem, jó esély van arra, hogy most
rögtön elalélok.
Istenem! Fogalmam sem volt arról, mégis hogyan kezeljem ezt a
helyzetet. Hogy a csudába hitessem el mindenkivel, hogy cseppet
sem vonzódom ehhez a pasihoz, miközben ellenállhatatlanul
vágyok rá.
Elképesztően.
– Jól hallottam, valaki lókötést emlegetett? – harsogta.
Fülig érő szájjal, jókedvűen vigyorgott. A megszokott jókedvű
cowboy szerepét adta elő.
Őrület, hogy mennyire tetszett így. Hatalmas megkönnyebbülést
jelentett ilyennek látnom. Eltűnt a bánat a kék szeméből. Nyoma
sem maradt a viharfelhőknek.
Daisy a magasba emelte mind a két kezét.
– Rhys bácsi! Hát felébredtél végre? Azt hittem, egész nap aludni
fogsz.
Egyből elpirultam.
Tűzvörös lettem.
– Micsoda? De hát akkor hogyan buliznám át a napot veled?
Dehogyis! – Ahogy felénk sietett, derűt és könnyed jókedvet
sugárzott magából.
Penny és Callie száguldott el előtte, maguk után vonszolva
Greysont.
Rhys játékosan meglegyintette a lányok mögött csörtető, vigyorgó
Brendont. A fiú ügyelt arra, hogy ne érje utol a többieket.
– Nem semmi! Úgy tűnik, lemaradtam a ma reggeli rodeóról.
– Azért, mert vén vagy, mint az országút! – kiáltotta vigyorogva a
kamasz fiú.
– Ezzel nagyon megbántottál, cimbora. Már azelőtt csúnyán alám
vágtál, hogy megihattam volna egy pohár kávét.
– Mondtam… Öreg vagy – bizonygatta önelégült jókedvvel
Brendon.
Mia mosolyogva rácöcögött.
– Ne akard, hogy elmondjam apádnak, milyen nagyszájú vagy
mostanában.
A srác megvonta a vállát.
– Izé… Talán megleplek vele, de az a helyzet, apu jól tudja, hogy
egy fenegyerek vagyok.
Nem semmi!
Bizony.
Kuncogva néztem, ahogy Mia felvonja a szemöldökét.
 – Ebben az esetben Tamarnak kell szólnom.
Brendonnak tágra nyílt a szeme, és a megadás jeléül felemelte a
két kezét.
– Hé, dehogyis. Semmiképpen! Ne próbálj meg csőbe húzni, Mia
néni! Ne légy gonosz velem! Jól tudod, semmiképpen nem
szeretném kiakasztani az én pótanyumat.
– Akkor vigyázz a szádra! – vigyorgott Mia.
– Vigyázzak a számra? Ne már… Én vagyok a világ legjobb
gyereke!
Megpróbáltam visszafogni magam, nehogy rávigyorogjak erre a
gyerekre, akiből nemsokára felnőtt férfi lesz. Magabiztos és ravasz.
Szemtelenül jóképű. Huncut és bajkeverő.
Mia kedves mosollyal az arcán megrázta a fejét.
– Jóságos egek, ez az alma tényleg nem esett messze a fájától,
igaz?
Rhys halkan felnevetett.
Ez a hang keresztülhömpölygött a konyhán, és belekarmolt a
bőrömbe. A szakállát dörzsölgetve Rhys megkerülte a
konyhaszigetet, és rám sandított, amikor eljött mellettem.
Kék szeme egyszerre volt ádáz és lágy, mindentudó és kihívó,
amitől nekem – jóságos egek – ismét megroggyant a lábam.
Kénytelen voltam lehajtani a fejem, hogy elrejtsem lángoló, tűzforró
arcom.
Megmoccantam, hátrébb léptem, miközben ő odaállt elém.
Megérezve tomboló, kavargó energiáját, azt hittem, soha többé nem
fogok tudni rendesen lélegzetet venni.
Az idő szó szerint lelassult körülöttünk.
Mintha megdermedtünk volna. Egy végtelenségig tartó pillanat
foglyaként néztem, ahogy lassan közelebb jön. Az idő csak akkor
gyorsult fel normális sebességre, amikor Rhys már másfelé nézett.
Lehullottak rólam a bilincsek, pedig én nem voltam biztos abban,
hogy ki akarok-e szabadulni.
Ez a pasi meg odament Daisyhez, és feldobta a magasba.
A kislány felkiáltott, kacagva a levegőt kaszálta a karjával, és
megpróbálta átölelni a férfi vaskos nyakát.
– Rhys bácsi! Te meg mit művelsz? Megéheztél? Én meg az
anyukám és mindenki más éppen reggelit csinálunk.
Rhys egy kicsivel még magasabbra dobta, és érdes jókedvvel
válaszolt:
– Az a nagy helyzet, hogy ezen a csodás reggelen sikerült kicsit
lefárasztanom magam, amitől éhes lettem, mint a farkas.
Ó!
Izé.
Na, jó.
Most rám célzott? Nekem üzent?
Legalábbis ezerszer pislogva megpróbáltam feldolgozni, amit
hallottam.
Megrendült alattam a talaj.
Futóhomokba kerültem.
Csakhogy az agyam legmélyéről azonnal felhangzott a riasztás.
Az az igazság, hogy túl messzire mentem.
Meggyötört szívem esetleg nem tudja kezelni a helyzetet.
Csakhogy én így is arra vágytam, amit Rhys esetleg felajánl
nekem.
Az érintése után sóvárogtam.
Ráadásul mindennél jobban szerettem volna, ha megint úgy néz
rám, mint reggel.
Ismét Rhys felé pillantottam. Daisyt éppen feldobta a hátára.
A jókedvű kislány hátulról átölelte a nyakát.
– Vágtass, lovacskám!
 A sarkával jól megsarkantyúzta.
Rhys habozás nélkül nyerítve futásnak eredt. Vágtázva
megkerülte a konyhaszigetet, és a többi gyerek után besietett a
nappaliba.
Körbetáncolta a hatalmas heverőt, és felzárkózott az időközben
egy csapattá összeállt kölykök nyomába.
– Vágtass, pacikám, vágtass! – harsogta Daisy. – Utol kell érnünk
őket!
– Romba döntitek a házat! – kiabálta Violet a könnyeivel
küszködve.
– Nagy nyavalyát! A helyzet urai vagyunk, igaz-e, Daisy? –
bömbölte Rhys.
– Beony!
Tök feleslegesen próbálkoztam elzárni magamat.
Az érzelmek támadása elől.
A rám törő sóvárgástól.
A jól érezhető igazságtól.
Ott volt minden.
Beleömlött a vérkeringésembe és beszivárgott minden egyes
sejtembe.
Nem tudtam levenni a tekintetem a jókedvűen hancúrozó,
ugrabugráló, hangoskodó csapatról.
A gyomromat görcsbe rántotta a légkörben izzó érzelem.
Boldogság.
Olyan kézzelfoghatóan, mintha a tenyeremben lett volna.
Rhys továbbvágtázott, nyerített, szökdécselt, a gyerekek pedig
fetrengtek a nevetéstől.
Utolérték Brendont, és Rhys a fenekével jól oldalba taszította,
félresodorta az útjukból.
– Tágulj innen!
 A srác megtántorodott, Rhys továbbszáguldott, a kislány pedig
hangosan kacagott.
– Mi vagyunk a leggyorsabbak! Megnyerjük a Kentucky
lóversenyt! Nagyon remélem, hogy neked is van elegáns kalapod,
Daisy kisasszony! – kiabálta Rhys.
– Van bizony!
– Haver… Ez nem igazság… Erős vagy, mint egy medve –
méltatlankodott Brendon. Meggörnyedve megpróbált lélegzethez
jutni.
Rhys megpördült, és egyik karjával még mindig Daisyt tartotta a
hátán.
– Milyen medve? A medvék bénák, bugyuták, rondák. Én egy bika
vagyok, haver! És szexi! – Úgy viselkedett, mint egy bohóc. Nagyot
ugrott, és beletúrt a hajába.
Daisy erősen hozzásimult, kuncogott és kacagott, mert nagyon
élvezte ezt az őrült vágtát.
A kis szeleburdi.
Rám tört a remény.
Micsoda… érzés?
Úgy tűnt, egy egyértelműen jószívű emberre bukkantam, aki a
lelke legmélyéig kedves. Nem riad vissza attól, hogy ökörködjön egy
kicsit. Már attól is boldogabb lesz a világ, hogy ő itt van velünk.
És ez neki éppen így volt jó.
Vajon tisztában lehet mindezzel? Felfogja, hogy mit jelent
számunkra? Hogy mindenki vonzódik a felkínált boldogsághoz?
– Csúnya szamár! Szamáááár! – kiáltotta Brendon, felzárkózott
mögéjük, és játékosan jól vállba bokszolta Rhyst.
A férfi azonnal a fékbe taposott, megperdült, és olyan halálra vált
képet vágott, hogy majdnem elnevettem magam.
– Jaj, cimbora, ezzel most szíven döftél! Felperzselted a lelkem.
Milyen szamár? Én egy bika vagyok – bizonygatta nyöszörögve, és
úgy szorította a kezét a mellére, mintha megsebesült volna. Erőtől
duzzadó teste lassan lekerült a padlóra. Közben gondosan ügyelt
arra, nehogy baja legyen Daisynek, majd elterült a
márványlapokon.
– Jóságos egek, ez a faszi már ilyen korán hülye? Na, megyek is
vissza az ágyamba – metszett bele egy éles hang a zűrzavarba.
Odakaptam a tekintetem, és azt láttam, hogy Melanie álomittasan
pontosan ugyanott áll, ahol én voltam az előbb.
Amióta csak ismerem, most először fordult elő, hogy kócos volt a
barna haja, táskás a szeme és rendezetlen az öltözéke.
Rhys egyből felpattant, és közben Daisyt is hozta magával. Bevitte
a kislányt a konyhába és odaültette a pult mellé, mintha nem hat,
hanem csak kétéves lett volna.
– Ó, Melcsike! Jó reggelt, cukigombóc! De kis savanyú ma valaki.
Tán csak nem egy kis szeretgetésre vágysz?
Daisy felpattant a pult tetejére, és középen körbefordult.
– Igen! Amor, amor, amor! – énekelte, miközben a feje fölé emelt
karját lengette. – Mindenkinek szeretésre van szüksége, mégpedig jó
sokra.
– Jól mondod, Mézi-Daisy. Mindenki rászolgál egy kis
szeretgetésre, ugye? A sok amorra.
A felém vetett pillantása olyan gyors volt, hogy azt hittem, talán
csak képzelődtem. Rhys újra erős karja közé zárta Daisyt, megölelte,
aztán pedig letette a földre.
Jóságos egek!
A szívem mindjárt felrobban a mellemben. Cuki kis tócsa lesz
belőlem itt a konyhában. Romba dőlök.
Daisy visszavágtázott a székéhez, és felmászott az anyukája mellé.
 Melanie ugyan a szemét forgatta, de kedvesen elmosolyodott,
aztán bevánszorgott a konyhába, és nyílegyenesen célba vette a
kávéskannát. Mintha csak az élete múlott volna ezen.
– Egyedül ennek a drágaságnak a szeretgetésére vágyom.
Úgy bújt oda az ipari méretű kávégéphez, mintha az édes kis
semmiségeket suttogna a fülébe.
Rhys vigyorogva a fejét csóválta.
– Ez szánalmas. Nagyon úgy érzem, nem ártana olyan valakit
keresned, aki tudja, hogy mitől megy a villamos, ha az eddigi
életedben ennél nagyobb gyönyörben még nem volt részed.
A szeme sarkából közben újra rám sandított.
Ezúttal biztos voltam benne.
Halványan, öntelten, gyönyörűen elmosolyodott.
Én meg kis híján lángra lobbantam.
Az öngyulladás áldozataként.
Pufff!
Mocorogni kezdtem, mert a lábam között ismét fellángolt az a
bizsergős pont.
Sírba visz ez a pasi.
– Figyelj, az a helyzet, hogy a különféle szerkentyűk nagyon is jó
játszótársak – vágott vissza vigyorogva Mel, és tovább simogatta a
kávéskannát.
Rhys hangosan felröhögött. Harsányan kacagva az asztal lapját
csapkodta.
Violet azonnal befogta Daisy fülét.
Melnek elkerekedett a szeme.
– Ó, a fenébe! Jobban kell vigyázni a számra.
Violet továbbra is Daisy fülére szorította a kezét.
– Szeretném leszögezni a tényt, hogy jó barátodként kötelességem
a tudtodra adni, hogy borzasztóan nézel ki.
 Richard a bögréjével tisztelgett oda a feleségének.
– Teljesen igazad van.
– Jól mondod – bólintott rá Mia nyomatékosan.
– Remélem is – morogta Leif.
Amikor végre sikerült felfognom, hogy ezek itt miről beszélnek, rá
kellett harapnom az alsó ajkamra.
Melanie kávét öntött egy hatalmas bögrébe. Úgy bámult rá,
mintha a zsákmányát csodálná.
– Jobb, mint a másik lehetőség. – Ivott egy hatalmas kortyot. –
Látjátok? Imádom.
– Nagyon szomorú, hogy nem kérsz hozzá tejszínt. Anélkül a
kávénak egész hamar keserűvé válik az íze.
A jelenlévők csak ekkor figyeltek fel a legjobb barátnője mögött
nesztelenül felbukkanó Emilyre. Újszülött kis unokahúgomat
tartotta a karjában. Savanyú képpel, enyhe gúnnyal beszélt.
Melanie tele szájjal felröhögött, és a kávé nagy részét beleköpte a
bögréjébe. A maradékot letörölte az álláról, és hátrafordult.
– Ó, itt van a legjobb barátnőm… Aki azt imádja, ha a kis
csészéjéből kifolyik az a sok tejszín.
Ameliára mosolygott, aki jókedvűen lengette parányi kezét.
– Royce amúgy hol van ezen a szép reggelen? – kérdezte fülig érő
szájjal vigyorogva a pultnak támaszkodó Leif.
Rhys úgy kacagott, mintha ennél viccesebb dolgot még sosem
hallott volna. Azonban a hangzavar közepette is engem keresett a
tekintetével, mintha csak a levegőben ragyogó jókedven keresztül
szeretett volna megérinteni. Mindent átjárt a nyugalom és a
békesség.
Az őszinte szeretet még akkor is összekötötte az itt lévők lelkét, ha
azok közben egyfolytában ugratták egymást.
 Elakadó lélegzettel csak abban reménykedtem, hogy nem fogok
hangosan hörögni, amikor pár korty levegőt próbálok a lángoló
tüdőmbe préselni.
Basszus!
Ez a helyzet elviselhetetlen.
Oldalra sandítva észrevettem ám, hogy Violet sötét, érzékeny
szemével engem figyel.
Basszus a köbön!
Lehajtottam a fejem, és azzal próbáltam meg elterelni a
figyelmüket, hogy átrohantam a konyha túlsó végében álló
hűtőszekrényhez.
Nagyszerű.
Kinyitottam az ajtaját, és szinte bemásztam, hogy elfojtsam a
testemet felfaló hőséget.
– Na, és még mire van szükségünk ahhoz a rántottához? –
kérdeztem megjátszott jókedvvel, csipogó hangon.
Úgy turkáltam odabent, mintha egy életmentő gyógyszert
kerestem volna.
– Úgy tűnik, egyedül tejszínből szenvedünk hiányt – harsogta Mel.
Megfordultam, és odatartottam az orra elé egy tégely
mogyoróvajat.
– Ez is megteszi.
Kikapta a kezemből.
– Na, jó. Majd keresek magamnak tejszínt. Ragaszkodom ahhoz,
hogy cukor- és zsírmentes legyen, ráadásul pedig iszonyúan édes,
mivel semmi szükségem sincs plusz kilókra.
Rhys az öklével nagyot csapott a pultra és felkacagott.
– Nagyon magasak itt az elvárások, Melcsike.
– Te is tudod.
– Úgy értem, annak a szegény udvarlódnak eleget kell tennie az
összes nevetséges elvárásodnak, aztán pedig a legvégén egy nehéz
teszt is vár rá.
Rhys megjátszott szomorúsággal csóválta a fejét, és a tekintete
ide-oda járt Richard és Leif között.
– Bizony. Seggfejek kizárva. Drogosok szintén. Idiótáknak sincs
esélyük – mondta Richard, és az ujjain számolta a kiesőket.
Hűha! Ezek szerint nemcsak a bátyám az egyetlen beképzelt fickó
errefelé.
Mel az égre emelte a tekintetét, aztán rámeredt a három pasira.
– Na, ne! Miből gondolnátok, hogy szükségem van az
engedélyetekre? Nagyon úgy tűnik, nem vagytok tisztában a valós
helyzettel, mert itt én szabom meg a szabályokat.
Emily kuncogva megpuszilta a kislánya fejét, mire Amelia
gügyögve mocorogni kezdett.
– Azt hiszem, olyan régóta tart a nyaralás, hogy már elfelejtettük,
ki is itt a főnök.
– Na, pontosan! A főnök pedig kajálni akar – vigyorgott Mel, aztán
hatalmas adag tejszínt öntött a kávéjába.
– Hallottátok. Ez a gazda óhaja. – Mia Melre vigyorgott, majd
Carsont odaadta Leifnek. A férfi magához ölelte és ringatni kezdte a
fiát, miközben elindult vele körbe a konyhában.
Mia egy hatalmas serpenyőbe öntötte a felvert tojást, én pedig
odaálltam mellé, hogy segítsek. Csendben és gyorsan dolgoztam,
míg a többiek egyfolytában szövegeltek.
A gyerekek továbbra sem bírtak magukkal.
Folyamatosan ugratták egymást, ám a hangjukból kiérződött az
összetartás.
Körülölelt a békesség, miközben a nap magasabbra hágott az
égen, és aranyló sugaraival bekukucskált a ház keleti oldalának
üvegfalán.
 A távolban halkan morajlott az óceán.
A bőröm azonban még mindig lángolva bizsergett, ahogy
körbementem a konyhában. Egyszerre próbáltam meg semmibe
venni és élvezni, hogy Rhys időről időre perzselő pillantásokat
vetett az irányomba.
Óvatosan, de kópé módra.
Aggódva, mégis tele törődéssel.
Nem számított, hogy ezt a feltűnést kerülve tette.
Én ugyanis úgy éreztem, úgy bámul rám, mintha csak én léteznék
ezen a világon. Ugyanolyan nehezen tudja elfordítani a fejét tőlem,
mint ahogy én képtelen lennék nem rá nézni.
Ahogy elkészült a rántotta és a sült szalonna, mindenki
megtöltötte a tányérját, és körbeültük az óceánra nyíló mennyezetig
érő ablakok elé állított hosszú asztalt.
Utoljára a bátyám foglalt helyet. Rám mosolygott, ahogy leült
Emily mellé, aztán elvette Ameliát a feleségétől, hogy ő is ehessen.
Jókedvűen beszélgettek az asztal körül.
A tréfálkozó gyerekek nevetve játszadoztak. A hangzavar
közepette megpróbáltam úgy tenni, mintha semmi különöset nem
éreznék.
Csakhogy fájdalmasan nyilvánvaló volt az, hogy Rhys ott ül
szemben velem.
A hatalmas asztal miatt akár úgy is tűnhetett volna, hogy annyira
nem is kerültünk közel egymáshoz.
Pedig ő közel volt. Megérintette a lelkem. Elakadt miatta a
lélegzetem.
Engem figyelt.
Megpróbált színészkedni, nagy hangon és jókedvűen civakodott
Leiffel és Richarddal.
Mintha csak fivérek lettek volna.
 Így is jól éreztem, amikor felém pislogott.
Úgy is, hogy az asztal túloldalán ült. Összerezzentem, amikor
kinyújtotta a lábát és az asztal alatt megbökte vele az enyémet.
Amikor rá néztem, azt láttam, hogy engem figyel. A lábszárát
nekinyomta az enyémnek, és ez a hatalmas termetű fickó így a
széles asztal túlsó oldaláról is a rabjává tett.
Szikrázott a levegő.
Pezsgett.
Jól vagy? – kérdezte némán.
Rám törtek az érzelmek.
Villámgyorsan.
Hatalmas erővel.
Ugyanezt akartam kérdezni tőle. Biztosra vettem, hogy olyan
gondolatok járnak az eszében, melyeket szerettem volna elűzni
onnan.
Azt hiszi, hogy megbántott. Hogy valamilyen módon csúnyán
elbánt velem.
Remekül – feleltem hangtalanul, azt viszont nem kötöttem az
orrára, hogy még többet szeretnék belőle.
Azt sem mondtam meg, hogy élvezni akarom az életet, hiszen
nem tudhatjuk, hogy mennyi van még belőle hátra.
Ki kell használni minden egyes napját.

– Te jó isten!
Összerezzentem, mert egy kéz ragadta meg a könyököm, amikor
éppen megpróbáltam lelépni a konyhából. Befejeztük a reggelit,
elmosogattuk az edényeket, és mindenki az aznapi programra
készülődött.
 Tíz órakor kezdődik a próba.
Ez azt jelentette, hogy egy órám maradt lezuhanyozni és
felkészülni a munkára.
A munkára.
Figyelembe véve, hogy csodálatos ajándéknak tartottam azt, hogy
ezen a nyáron én vigyázhatok Ameliára, igencsak a nehezemre esett
munkának tartani a feladatom.
Elkomorodva megfordultam, mert máris éreztem Violet
rosszkedvét.
Töprengő szemében… aggodalom ragyogott.
– Mi van? – kérdeztem. Megpróbáltam nyugodtnak és a lehető
legártatlanabbnak tűnni.
– Nekem te ne kamuzz! Gondolod, hogy nem vettem észre, ami a
konyhában történt? – Hátramutatott.
Ezek szerint nem voltam túl jó színész.
Felvontam a szemöldököm.
– Megreggeliztünk?
Azért csak próbálkoztam.
Rhys megér ennyit.
A csinos arc elkomorodott.
– Én meg azt hittem, hogy barátok vagyunk.
Barátok. Azonnal Rhys bukkant fel a gondolataim között. Úgy
tűnik, hogy új értelmet adtam ennek a szónak.
– Még szép hogy barátok vagyunk.
– A barátok nem hazudnak egymásnak.
Tiltakozni akartam, de a szavamba vágott:
– És titkaik sincsenek.
Felsóhajtottam.
A fenébe!
 – Észrevettem, hogy pár napja kicsit megváltoztál – mondta jóval
lágyabb hangon, aggódó arckifejezéssel.
Oldalra hajtotta a fejét, és jó alaposan megnézett magának.
– Van valami közted és Rhys között?
Összeszorítottam az ajkam.
Violet nem csupán a barátnőm volt, de néha úgy tekintett rám,
mintha a kishúga lennék.
Azt hiszem, ebben a pillanatban leginkább ez utóbbi érvényesült,
mivel minden porcikájából sugárzott az aggodalom.
Mivel nem válaszoltam, jól megrántotta a kezem.
– Ki vele, csajszi!
Gyorsan körülnéztem.
A tágas, nyitott nappaliban már csak Mia és Leif maradt. A
helyiség túlsó végében összeölelkezve álltak. Le mertem volna
fogadni, fogalmuk sincs arról, hogy bárki más is van a közelükben.
Rhys zord és ellenállhatatlan energiája az emelet felől lüktetett.
– Nincs mit elmondanom.
Violet felvonta a szemöldökét.
– Csak barátok vagyunk.
Most már a homlokát is ráncolta.
Megadva magam sóhajtottam egy nagyot.
– Az a helyzet, magam sem tudom, mi ez az egész.
– Én nagyon úgy érzem, hogy valami igenis történt. Reggeli
közben alig kaptam levegőt, mert a kettőtök között olyan perzselő
forróság cikázott.
Felragyogott bennem a remény. Nem tudtam ellenállni neki.
Azért, mert én is éreztem ezt a perzselő vonzerőt…, és még többet
akartam belőle. Szükségem volt rá. Csakhogy közben egészen
pontosan tudtam, ha teljesen átadnám magam neki, az a végén
romba döntene.
Az a pasi annyira aranyos, rakoncátlan és gyönyörű, hogy már
attól is meghasad a szívem, ha csak ránézek.
– Eléggé… Kedvelem – vontam meg a vállam.
– Ez nyilvánvaló – felelte Violet. – És még?
Megcsóváltam a fejem.
– Fogalmam sincs arról, mi a helyzet. A képembe vágta, hogy csak
a barátjának tart, de valahányszor egymás közelébe kerülünk, ez az
állítása hazugságnak tűnik.
Diszkréten elhallgattam, hogy Rhys a mennyországba juttatott
azzal a baráti orgazmussal, amiben ma reggel részesített.
– Az a helyzet, hogy ez mindenki számára nyilvánvaló.
Nagyszerű.
Nem épp erre vágytam.
Csak hát megmondtam Rhysnek, nekem nem igazán megy a
képmutatás. Mégis hogy maradhatnék közömbös, ha fellángol
bennem az élet, valahányszor csak bejön a szobába?
A nyelvem végigsiklott az alsó ajkamon, mialatt magyarázatot
kerestem.
– Tudom, hogy mit gondolnak róla az emberek, Vi. Rossz a híre.
Azt is hallottam, hogy hatalmas étvággyal falja a nőket, és még csak
a nevükre sem kíváncsi. Ellenállhatatlannak, vakmerőnek és
zabolátlannak tartják.
Bohócnak.
Szerencsejátékosnak.
Az érzelmektől remegni kezdett a szám. Lesújtott rám az igazság.
– Amikor viszont ránézek… Ennél többet látok.
Tehetetlenül megvontam a vállam.
Azt hiszem, ez volt a lényeg.
 Többnek tartottam.
Láttam a ragyogását.
A jóságát.
Lángoló, gyönyörű lelkét.
Mindezeken túl a démonjait.
A fájdalmat.
Tudtam, hogy a látszólag jókedvű, barátságos vigyorai mögött
mélységes bánat rejtőzik.
Mindezekből részesülni akartam.
Violet lágyan elmosolyodott.
– Egészen biztosan több van benne annál, mint amit megmutat.
A tenyerébe zárta mind a két kezem. Megszorította az ujjaim, és
ebben a pillanatban már egyértelmű aggodalommal nézett rám.
Ami végigperzselte a karomat és gyökeret vert a szívemben.
Alig kaptam levegőt a súlya miatt.
– Te azt hiszed, hogy bajt hoz rám.
Hiszen egy szupersztárról beszéltünk, aki a saját erejéből lett az.
Egy férfiról, aki megtöltötte a közösségi oldalakat a hódításaival.
A másik oldalon meg ott álltam én. Évekkel le voltam maradva a
velem egykorúak mögött, mivel sokáig a félelem rabja voltam.
Csakhogy többé már nem engedtem meg, hogy béklyóban tartson a
rettegés.
– Elég nagy a korkülönbség kettőtök között.
– Ez nem számít.
Megrázta a fejét.
– Igazad van. Viszont annál fontosabbak a vágyak, a célok és a
szívetek.
– Te most aggódsz értem?
Hitetlenkedve felnevetett.
– De hát Rhysről beszélünk, igaz? Még szép, hogy aggódom.
 Halkan felkuncogtam, bár továbbra is szomorú maradtam.
– Esküszöm, néha úgy érzem, hogy nekem csak a legnehezebb
dolgok kellenek – mondtam suttogva, és annyira összeszorult a
torkom, hogy alig tudtam megszólalni.
Violet mosolyogva felemelte a kezét, egy kósza hajtincset a fülem
mögé simított, és megérintette az államat.
Nem titkolta el, mennyire törődik velem.
– Ennek az az oka, hogy szörnyen nehéz érzelmekkel küszködsz.
Azt hiszem, a hozzád hasonló emberek nem tudnák beérni a
könnyű vagy a hétköznapi dolgokkal.
– Akkor már érted, hogy miért nem tudom levenni a szemem róla.
Szomorúan elmosolyodott.
– Mert a szívedben érzed.
Majdnem elsírtam magam, amikor rábólintottam.
– Úgy, ahogy még soha senki mást.
És… Bár nem félek miatta, valahogy mégis rettegek.
Alig tudtam beszélni részben a nevetés, részben a fájdalom miatt.
Violet kifújta a levegőt, és tovább piszkálta a hajam.
– Én is kedvelem Rhyst, Maggie. Nagyon is. Hiszen derék ember.
Kedves, nagyvonalú és játékos. Szereti az anyukáját. Ezt a családot.
Körbemutatott a szobában.
– Bár igyekszik eltitkolni, de emellett iszonyúan okos is.
Fajankóként viselkedik, de a tehetsége egyszerűen lenyűgöző.
Nyelt egy nagyot.
– Ugyanakkor viszont nyilvánvaló, hogy rémségek gyötrik.
Tudom, hogy te is felfigyeltél erre. Azt hiszem, kénytelen leszel
feltenni magadnak a kérdést, hogy hajlandó leszel-e vele együtt
szembeszállni velük. Készen állsz erre?
Erős aggodalom csöpögött a szavaiból.
 Engem féltett.
Jól tudta, hogy mit műveltek velem a szörnyetegek.
Azt, amit Emilyvel.
Vagy Violet nővérével – Lilyvel.
Megdermedt a szívem, amikor erre a lányra gondoltam.
Iszonyatos megpróbáltatásokon ment keresztül, és most lenyűgöző
bátorsággal megpróbált túllépni rajtuk. Rettentően hálás vagyok
azért, hogy az én oldalamon áll.
A gonosz elleni harc egységbe forrasztott minket.
Együtt erősebbek lettünk.
Egy könnycsepp indult lefelé az arcomon.
– Szerintem ezzel túlságosan is előreszaladtunk. Rhys meg én csak
barátok vagyunk.
A hüvelykujjával letörölte a könnyet.
– Mind a ketten hazudtok.
Görcsbe rándult a gyomrom, felgyorsult a szívverésem, és egy
pillanatra le kellett sütni a szemem ahhoz, hogy rendet tegyek a
fejemben, mielőtt bátorságra lelve visszafordultam volna Violet felé.
– Most először történt meg, hogy Rhys mellett úgy éreztem, készen
állok szerencsét próbálni.
Lassan rábólintott.
– Azért… Legyél óvatos, Maggie. Én aztán nem mondom azt
neked, hogy tegyél lakatot a szívedre, mert nyíltnak kell lennünk. El
kell fogadni mindazt, amit az életünk felkínál. Készen kell állnunk a
kockázatvállalásra, mert a szerelem eléggé értékes ehhez.
Ráharapott az alsó ajkára, és hagyta, hogy feldolgozzam a szavait.
– Egy pillanatig se felejtsd el, amit a lányom mondott…
Mindannyian megérdemeljük a szeretetet. Találd meg! Örülj neki!
Azzal pedig minden másnál jobban legyél tisztában, hogy
rászolgáltál az olyan szerelemre, amitől úgy érzed, hogy repülsz.
Ami felemel a magasba, nem pedig lehúz a sárba. Ennél kevesebbel
soha ne érd be!
A hüvelykujjával megkopogtatta az állam, és mosolyt erőltetett az
arcára.
– Amúgy is olyan fiatal vagy, hogy nem árt egy kis kalandozás.
Tapasztald ki, mire vágysz valójában.
– Na, de mi van akkor, ha máris tudom?
– Akkor harcolj érte. Hallgass a szavára. Neveld fel. Viszont soha
ne engedd meg neki, hogy darabokra szaggasson!
Egyértelmű volt a figyelmeztetése.
Besűrűsödött tőle a levegő.
Elködösült az agyam.
A szomorúságtól összeszorult a torkom.
– Nem fogom.
Bólintott, és a keze ismét visszasiklott a tenyeremre. Összefűzte az
ujjainkat, aztán hátrébb lépett. Megszorította a kezem, és énekként
zendült fel a hangja:
– Amor, amor, amor.
A szívem kis híján szilánkokra hasadt a boldogságtól.
– Imádlak! – suttogtam.
Elengedte a kezem, arrébb lépett és melegen rám mosolyodott.
– Tudom.
Már menni akart, de utánaszóltam.
– Kérlek, ne mondj egy szót sem Emilynek vagy a bátyámnak,
rendben? Ez csak Rhysre és rám tartozik.
Violet felkacagott.
– Ó, Maggie! Nekem elhiheted… Éppen elég vérontást láttam. Azt
hiszem, nincs szükségünk még többre.
 16. FEJEZET

Rhys

– Juhééé! Ugye milyen klassz érzés újra szabadon száguldani az

országúton? – Üvöltve próbáltam meg túlharsogni a kocsim
motorjának a zúgását, miközben az autópályán visszafelé
repesztettünk Tybee irányába. Richard és én átmentünk Savannah-
ba, hogy egy hangszerboltból elhozzuk a megrendelt új erősítőt.
Gyorsan felajánlottam neki, hogy átviszem, mivel még azelőtt
szerettem volna kikerülni a házból, hogy megbolondulnék.
Az a lány ott volt mindenütt.
Túl közel, de ugyanakkor túl messze, és egyre inkább a
nehezemre esett úgy tenni, mintha tényleg csak barátok lennénk.
Három nap telt el azóta, hogy a karomban tartva ébredtem fel.
Azóta egy olyan útra vezetett, amivel kapcsolatban megfogadtam
magamnak, hogy soha nem megyek végig rajta.
Ennek az édes kis szirénnek fogalma sincs arról, hogy mit művel
velem.
Bár pokolian forró volt az idő, mégis leengedtük az ablakokat, és
hagytuk, hogy a szél felkorbácsolja a kocsi belsejét. Közben a
hangszórókból közös gyermekkorunk egyik countrydala bömbölt.
Richard rám sandított.
Egyik kezével a felső kapaszkodót markolta, másik kezével pedig
az ülése szélét.
 – Na, persze. De csak akkor, ha meguntam volna az életet. Figyelj,
szeretnék épségben visszajutni a feleségemhez, szóval lassíts már
egy kicsit!
Felkacagtam, és megpaskoltam az arcát.
– Te olyan kis félős vagy, Ricsike.
A pillantása egyértelművé tette, még egy pillanat, és letépi a
karom.
Még hangosabban nevettem. Az a helyzet, hogy imádtam
cukkolni. Ez a faszi mindig elképesztően komor. Meg egyben a
legjobb barátom.
Persze attól még nem hagyhatom, hogy gyáva nyúlként
viselkedjen.
– Ha ilyen erősen markolod az ülést, el fogod szakítani a bőrt. A
kocsim ugyan szereti, ha vadul száguldasz vele, de ki nem állhatja,
ha a nagy felindulásodban összevissza karmolászod. Viselkedj
tisztelettudóan, haver! Mégiscsak egy hölgyről van szó.
A lehető legjámborabb tekintettel mondtam ezt.
Hitetlenkedve a fejét csóválta.
– Mi lenne, ha inkább a sebességkorlátozást tartanánk
tiszteletben?
Felhorkantam.
– Az hót’ unalmas volna. Ezenfelül csak egész kicsit léptük túl.
Közben úgy előztem meg egy kocsit, mintha az egy helyben állt
volna.
– Szerintem te egy kicsit hibbant vagy.
Igaza volt.
Csakhogy kénytelen voltam így viselkedni. Azért, hogy kibírjam a
mindennapokat.
Nevetve. Játszadozva. Tréfálkozva. Minden tőlem telhetőt
megtéve. Egy kis fényt hozva a sötétbe.
Bár úgy éreztem, még ezt is sikerült elszúrnom. Hagytam, hogy
rám törjön a sötétség. Beszivárogjanak a lidércek.
Pár apróságot megmutattam Maggie-nek, miközben nem tudtam,
hogy a csudába álljak ellen a késztetésnek, hogy kérjek tőle valamit.
Gondot jelentett, nem tudtam, mitévő legyek vele kapcsolatban,
mivel az a lány teljesen keresztüllátott rajtam. Tudta, mi van a
szívemben, és közben térdre kényszerített.
Richard felnevetett, majd ismét komolyan folytatta:
– Az elmúlt néhány napban egész jól mentek a próbák, igaz?
– Szuper jól! – Ez volt az igazság. – Még soha nem írtunk ilyen jó
dalokat.
– Igen… Csak valamiért… Most más, mint azelőtt. Mintha
mindenki tudná, mi a dolga. Kivéve persze téged! – Rám kacsintott,
amikor ezt mondta.
Harsányan felkacagtam.
– Csak szeretnéd. Attól félsz, hogy a háttérbe szorítalak ezen az
albumon.
Rám vigyorgott.
– Hogy állsz azzal a dallal?
Lassan haladok.
Fájdalmasan.
Összerendezetlenül.
– Minden rendben.
– Tudtam, hogy így van – vágta rá a legcsekélyebb habozás nélkül,
ám utána megint elvigyorodott. – Még akkor is, ha nagyon
szeretném, hogy többé már ne okozzál botrányokat a neten.
– Szó sincs botrányokról – mondtam, és felvontam a
szemöldököm.
Elképesztő módon úgy éreztem, hogy hazudok. Egyértelműnek
tűnt, hogy képtelen leszek ugyanolyan botrányosan viselkedni, mint
régen a rajongóimmal. Már annak a puszta gondolatától is
rosszullét környékezett, hogy újra a régi önmagam legyek.
Hat hónappal ezelőtt Daltonban egy teljesen új úton indultam el.
Nem tudnék visszatérni a múltba.
Maggie miatt.
Azóta, hogy az a seggfej odaállt elénk és megint fenyegetőzött.
Éppen ezért visszafogtam magam. A farkam a gatyámban maradt,
az arcom pedig eltűnt a pletykalapokból.
Minden korábbinál nyomorultabbnak éreztem magam, amikor az
a lány ott feküdt az ágyamban, és olyasmit kínált fel nekem, amitől
jól tudtam, egyszer majd meg fogja bánni.
Bár megérintettem, mégsem tehettem a magamévá.
Legalábbis nem úgy, ahogy arra mind a ketten vágytunk.
Szegény kétségbeesett farkam már eljutott a lázadás határára. A
gondot csak az jelentette, hogy e becses testrészemet senki és semmi
nem érdekelte, csakis az a valaki, aki miatt kezdtem megháborodni.
Szétesni.
Megőrülni.
Megelőztem egy kocsit, majd hirtelen lassítottam, mert beértünk
egy csendes, nyugodt, békességet sugárzó tengerparti városkába.
– Köszi, baszd meg! – mormogta Richard.
– Látod, nem haltál meg. Itt az ideje, hogy végre megbízz bennem,
haver – mondtam, de olyan hangon, mintha elkeserített volna a
hozzáállása.
– Figyelj, mikor fognak téged örökre eltiltani az autóvezetéstől?
– Ez fájt! Így beszélsz velem, amikor én tök cuki módon
elfuvaroztalak Savannah-ig meg vissza – mondtam cöcögve.
Richard hitetlenkedve összevonta a szemöldökét.
– Gyakorlatilag könyörögtél, hogy jöhess.
 – Dehogyis!
– Na, mindegy, haver. Amúgy tényleg jól vagy? – kérdezte, ezúttal
őszintén komor képet vágva. Amikor megálltam egy piros lámpa
mögött, úgy fordult el az ülésen, hogy jobban megnézhessen
magának.
– Remekül. De miért is ne lennék? – kérdeztem megvonva a
vállam.
– Azért, mert immár hosszú évek óta sosem voltál igazán jól. –
Aggodalom csengett a hangjában.
Megráztam a fejem.
– Már lezártam a múltat – mondtam a lehető legnagyobb
meggyőződéssel.
Legrégebbi barátom átható pillantást vetett rám.
– Szerintem te kamuzol, haver. Üvölt rólad, hogy ez nem így van,
és ahogy öregszel, még nyilvánvalóbb. Milyen sokáig akarsz
szenvedni a bűntudatod miatt?
Komolyan kérdezte?
Mindörökké.
– Az én hibám volt.
Az egész.
Mind a két áldozat.
– Dehogyis.
Felhördültem.
– Ne menjünk ebbe bele, jó?
– Furcsa, hogy amikor én akartam a homokba dugni a fejem, te
rámenősen mindenbe belepofáztál – vágott vissza. – Az orrom alá
dörgölted mindazt, amiről nem akartam tudomást venni, és arra
kényszerítettél, hogy szembesüljek a valósággal. Istennek legyen
hála, amiért így viselkedtél!
 Dühösen rá meredtem, ahogy átvágtunk egy útkereszteződésen.
– De csak azért, mert előtted feltárult egy kiút. Rendbe tudtad
hozni az életed. Tudod, hogy velem más a helyzet.
Nem lehet kitörölni azt, amit kőbe véstek.
– Nem a te bűnöd volt, haver – mondta, szinte könyörögve.
Némán rábólintottam és azt reméltem, ettől befejezi az idióta
szövegelést.
Beértünk a városka apró boltokkal, kávéházakkal meg rengeteg
turistával teli középpontjába. Richard az egyik sarki üzletre
mutatott.
– Azt a helyet Shea ajánlotta. A Calypso’s. Vegyünk kávét meg sütit
a srácoknak, mielőtt hazaérnénk.
– Szeretnél bevágódni az asszonykádnál?
Felragyogott az arca.
– Egyfolytában.
Nem volt kifogásom. Bárminek örülök, ami eltereli a figyelmemet.
Balra kanyarodtam, és a kocsival beálltam a keskeny utca
hosszában kialakított parkolóhelyeinek egyikébe.
A járdán alig volt hely a sok fürdőruhás járókelő mellett.
Gondtalanul sétálgattak és csak az járt az eszükben, hogy egy jót
lazíthassanak kint a vízparton.
Kiszálltunk a kocsiból, és odamentünk a sarki kávéházhoz. A
járdán néhány asztalt meg színes napernyőket állítottak fel.
Richard nyomában bementem, és az ajtó fölötti csengő hangosan
megszólalt. Egyből megéreztem a kávé és a frissen sült pékáru
illatát.
Ennél is nagyobb hatással volt rám azonban egy bizonyos lány.
Mosolyogva állt a pult előtt, miközben átvette a tejszínhabos
jegeskávéját.
– Maggie! – kiáltotta Richard lelkesen, boldogan. Odasietett a
pulthoz. – Te meg mit csinálsz itt?
Még nem ért oda hozzá, amikor a lány egy gyors pillantást vetett
rám éjfekete szemével. Mint aki szeretne így megörökíteni.
Vágyakozva az elméjébe zárni.
Tűzbe borult a testem, mert elképzeltem, milyen gondolatok
kavarognak a fejében.
Basszus!
Már megint elérte, hogy megroggyanjon a térdem.
Bénán lemaradtam, miközben Richard megölelte.
Maggie édesen felnevetett. Úgy tűnt, bár csak csevegnek, ám ő a
maga módján így is nagyon élvezte a pillanat varázsát. Minden ízét.
Ráadásul képes volt ebbe engem is belevonni.
– Mivel szabad az egész délutánom, azt gondoltam, kicsit
körülnézek a környéken. Shea egyfolytában erről a helyről
áradozott, így gondoltam, ellenőrzöm.
Felemelte a kávéját.
Minden önuralmamra szükség volt, hogy ne robbanjak fel.
Majdnem úgy viselkedtem, mint az a fasz bátyja, mert szerettem
volna ráüvölteni, hogy ez nem biztonságos. Nem lett volna szabad
egyedül mászkálnia!
Még mindig kristálytisztán emlékeztem arra a szörnyű napra.
A félelmére.
Úgy éreztem, a mélységben olyan áramlatok mozognak,
amelyekről nem akar mesélni nekem.
Persze még így is nyilvánvalóvá váltak az érzelmeim, pedig
Richardot megkerülve igyekeztem pont úgy tenni, mint ő. Szerettem
volna a lány értésére adni, hogy most már ő is a Carolina George
nagy családjának a tagja.
Megöleltem.
De aztán nem engedtem el.
 Mélyen beszívtam az illatát.
Jázmin és vanília.
Édes. Lenyűgöző. Csodálatos.
A karomon megfeszültek az izmok, ahogy rám tört az aggodalom.
Szerettem volna az idők végezetéig magamhoz ölelni.
Basszus!
Fogalmam sem volt arról, mi lenne most a helyes.
Hiszen bilincs volt a kezemen, nem adhattam semmit ennek a
lánynak, miközben képtelen lettem volna elengedni.
Egy pillanatra beleolvadt az ölelésembe.
Mintha éppen ez hiányzott volna neki.
Talán ő is pontosan úgy szeretett volna hozzám simulni, mint
ahogy én vágytam ugyanerre.
Halkan zihálva fújta ki a levegőt, miközben a parányi testét
ormótlan mellkasomhoz szorította. Azt hihette volna, hogy fel
akarom falni.
Végül csak elengedtem, mert éreztem, hogy Richard pillantása
lyukat éget a tarkómba.
De csak vonakodva.
Fizikai fájdalommal járt hagyni, hogy Maggie elhúzódjon tőlem.
Lágy tűz égett a szemében.
Olyan halovány, hogy talán meg tudtam volna győzni magamat
arról, hogy egyikünk sem ég szénné, ha elmerülünk a lángok között.
– Izé… Na, és milyen a kávé? – kérdezte Richard.
Maggie felriadt az álmodozásból, ivott egy nagy kortyot a
szívószállal, és látszólagos jókedvvel ezt felelte:
– Ó… Vagyis… Hihetetlen! Shea nem túlzott. A sütit már
megszagoltátok? – A kezében tartott papírzacskóban lévő muffint az
orrához tartotta, és beszívta az illatát. – Ínycsiklandó.
Összefutott a számban a nyál.
 Na igen. Pontosan tudtam, mi itt az ínycsiklandó.
– Remek! Akkor örülök, hogy megálltunk itt.
A szeme sarkából rám sandított, mielőtt odament volna a pulthoz,
hogy gyakorlatilag megvegye a fél boltot. Én meg ott álltam és úgy
bámultam ezt a lányt, mintha ezzel megváltoztathattuk volna a
körülményeinket. Maggie mosolya lágy, míg az enyém mohó volt.
Az ujjam még mindig bizsergett az érintése emlékétől, és a
nyelvem szerette volna tetőtől talpig végignyalni.
– Hé, Rhys! Mit kérsz?
Gyorsan Richard felé fordultam. Meglehetősen eltompultnak
éreztem magam.
– Kávé jó lenne.
Az eladólány összepakolta a megrendelt dolgokat, a társa pedig
sietve feltöltötte a pultot. Felkaptam egy süteménnyel teli
papírzacskót és egy tálca innivalót.
– Én is segítek. – Maggie odasiklott mellém és felemelt egy italos
tálcát, közben Richard fizetett és átvette a másik papírzacskót is.
Kimentünk a perzselő forróságba.
– Kocsival jöttél? – kérdeztem, és a tekintetem végigsiklott a járda
mellett parkoló járműveken.
– Á, dehogy. Sétáltam.
A szívem ezt hallva szilánkokra hullott, melyek beborították az
aszfaltot.
– Komolyan?
Alighanem ingerülten csengett a hangom. Összeszűkült a szemem.
Ezért csakis a lángoló napsugarakat okolhattam.
– De még mennyire! Kellett egy kis friss levegő.
– Mi lenne, ha velünk jönnél hazáig?
Természetesen ennek az lett volna az alternatívája, hogy a
járgányommal lépésben ott jövök a háta mögött, mert kurvára
kizárt dolognak tartottam volna, hogy engedjem egyedül
visszamenni.
Istenem! Micsoda hülye szitu.
Maggie egy aprót biccentett. Egész halványan elmosolyodott.
Értette a helyzetet.
– Rendben.
Odamentünk a kocsimhoz, a lány pedig átjött velem a kormány
felőli oldalra.
– Ülhetsz ám elöl is, Maggie! – kiáltotta Richard a kocsi fölött.
– Szerintem én jobban elférek a hátsó ülésen, mint te. Múltkor a
bátyám ült ott hátul, és azt hittem, hogy fogóval kell kirángatnunk
onnan.
– Add ide a tálcát! – mondtam.
A nálam lévő dolgokat a járgány tetejére tettem, és elvettem
Maggie kezéből az italt.
Előrehajtottam a vezetőülést, közben a tenyerem rásimult Maggie
hátára.
Mégiscsak úriembernek neveltek, vagy nem? Persze, az anyukám
igen dühös lenne, ha tudná, hogy közben milyen gondolatok
száguldoztak a fejemben.
Maggie kissé oldalra fordult, hogy be tudjon ülni, a kezem pedig
lejjebb siklott a csípőjére, miközben ügyesen beült. Igazából nem
volt szüksége a segítségemre, de nem bírtam kihagyni az alkalmat
arra, hogy megérintsem.
Érzékien felsóhajtott.
Kicsit le is lassult.
Ugyanarra vágytunk.
Basszus!
Lépésről lépésre kikészít engem.
Bekötötte a biztonsági övét, majd a tekintetével a szemem kereste.
Egy pillanatig mozdulatlanul bámultam, hogy milyen gyönyörű ott
a hátsó ülésemen.
Azt remélve, hogy ezt ő is tudja.
Érzi, amit én.
Még szép.
Kihúztam magam, és egyből megdermedtem, mert öntudatlanul is
felfigyeltem valamire. Megfordulva körülnéztem. A tekintetem
végigvillant az utcán, mert nyugtalanító módon úgy éreztem, hogy
valaki szemmel tart minket.
Nyugtalanság és rémület hasított a gyomromba.
Mivel senkit sem fedeztem fel, fogtam a vásárolt kaját, és mindent
odaadtam Richardnak, hogy vezetni tudjak.
Figyelmesen rám nézett, amikor beültem a helyemre.
Nem törődtem vele, beindítottam a motort, és gyorsan
hazavezettem a nem túl messze lévő házba.
Megpróbáltam a lehető legvisszafogottabban viselkedni,
miközben kisegítettem Maggie-t a kocsiból.
Úgy tettem, mintha nem is vettem volna észre, hogyan ringatja
feszes kis seggét fekete rövidnadrágjában, miközben kezében az
itallal felszökdécselt a lépcsőn.
Átmentem Richard oldalára, hogy segítsek neki.
Már nyújtotta volna felém az egyik zacskót, amikor hirtelen
elrántotta előlem, és halkan rám vicsorgott:
– Te meg mi a faszt csinálsz, haver?
A homlokomat ráncoltam, miközben a szívem elképesztően
felgyorsult.
– Beviszem a házba a kávét, amit miattad vettünk.
– Ne etess ilyen hülyeséggel! Ismerlek ám.
– Tényleg? – kérdeztem kihívóan.
– Bizony, és eddig csak egyszer fordult elő, hogy ilyen tekintettel
bámultál egy lányra. Úgy ám! – A hangjában ezúttal együttérzés
keveredett a figyelmeztetéssel.
Olyan erővel mart belém a fájdalom, hogy majdnem térdre
rogytam. A szavakat alig tudtam kipréselni összeszorított fogaim
között.
– Csak képzelődsz.
– Nem, haver, ez a nagy helyzet.
A pillantása végigsimította a házat. Aggódva töprengett, mielőtt
újra felém fordult volna.
– Éppen ideje, barátom. Ahogy azt már mondtam, a napnál is
világosabban látszik rajtad minden, és bár az előbb félreértettem a
helyzetet, most már minden teljesen egyértelmű.
– Ugyan!
Kapásból képes vagyok hazudni.
– Komolyan? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy valami azért
van a levegőben – mordult fel, és vádlón mellbebökött a
mutatóujjával. – Nagyon okosan tennéd, ha átgondolnád, mibe is
keveredsz bele, meg hogy ezzel kire leszel hatással, mielőtt bárkit is
gerincre vágnál. Ez a lány nem valamelyik kis rajongód.
– Fel sem merült bennem, hogy az lenne.
Richard ingerülten bólintott.
– Pontosan. – Dühösen kifújta a levegőt. – Csak… próbáld felfogni,
hogy milyen irányba haladsz, barátom. Még azelőtt győződj meg,
hogy jó úton jársz, mielőtt bárkinek baja esne.
Fellángolt bennem a félelem és az elszántság.
– Semmiképpen nem akarok fájdalmat okozni neki.
Richard összeszorított szájjal a kezembe nyomta a zacskót, és
hátrébb lépett.
– Szerintem nemcsak őt fenyegeti az, hogy darabokra törik a
szívét. – Még kettőt lépett hátra, de egyfolytában járt a szája. –
Rászolgáltál arra, hogy boldog legyél, Rhys. Ez azonban nem jön
össze mindaddig, míg magadat kárhoztatod. Így ugyanis lerántod a
szakadékba azokat, akik a legfontosabbak számodra. Legalább őt ne
tedd tönkre.
Ekkor egyetlen további szó nélkül megfordult, felszaladt a lépcsőn
és eltűnt odabent.
– Basszus! – hördültem fel, és a szavai olyan erővel sújtottak le
rám, hogy majdnem kétrét görnyedtem. Nagy nehezen
összeszedtem magam, és sikerült mosolyt erőltetni az arcomra,
amikor kivágódott az ajtó, és Daisy robbant ki rajta.
A fenébe!
– Szia, Rhys bácsi! Hoztál nekem valami finomat? Nyami-hamit?
Már félúton járt felém, amikor annyira összeszedtem magam,
hogy újra vegyek levegőt, és végül nem estem hanyatt, amikor a
kislány nekem rohant.
Teljes erővel.
Semmi baj.
Boldog vigyorral felnézett rám, miközben vadul átölelte a két
térdem.
Fellángolt a szeretet.
Szinte már fájdalmasan.
Mindaz, ami hiányzott az életemből.
Ami soha nem lehet az enyém.
– Még szép, hogy hoztam neked kaját!
– Azé’ mert szeretel engem?
Nyeltem egy nagyot.
– Igen, Daisyke, azért, mert szeretlek.
 17. FEJEZET

Rhys

Megpendítettem a basszusgitáromat, lent a stúdió pincéjében, a

gyakorlóhelyiségben. Négyen voltunk itt.
Az együttes tette a dolgát.
Richard elpengette az akkordokat, Emily a maga érzéki módján
halkan dúdolgatott, Leif pedig könnyedén pöcögtette a dobokat,
miközben hagyta, hogy magával ragadja a játékunk. Finoman
megadta a ritmust, mégpedig a maga jellegzetes stílusában.
Én is ezt tettem. A székemen ülve hátravetettem a fejem, és az
ujjam megpendítette a vastag húrokat. Mintha csak ráhangolódnék
a háttérben zengő, súlyos ritmusra. Közben olyasvalamivel járultam
hozzá a dalunkhoz, amitől a hallgatóságunk ádázul rázhatta a fejét.
Emily az asztal fölé hajolt, szavakat írt a jegyzetfüzetébe, majd
váratlanul dalra fakadt:

Sok mérföldnyire
Évek múltával
Hány nap telik el,
míg hagyod beforrni a szívét?
Míg sorvadó lelke
már nem fog továbbzuhanni?
– Nagyon jó, Emily! Szerintem menj bele mélyebbre. Legyen
érdesebb, ne ilyen dallamos – javasolta Richard, miközben
akusztikus gitárján további akkordokat pengetett.
– Rendben – felelte a húga. Továbbra is ritmusosan bólogatva a
füzet fölé hajolt, és újabb szavakat írt fel.
Követtem a példájukat, és a játékom stílusát úgy változtattam
meg, hogy jobban hozzáidomuljon Emily érzéki hangjához.
Leif dobolása lelassult és keményebbé vált.
Sötét lüktetéssé.
Érzékinek és felejthetetlennek tűnt.
Azt hiszem, ebben a pillanatban mind rádöbbentünk valamire.
Hogy itt most varázslat születik. Miközben mindannyian
beleszőttük a magunk fonatát az egészbe, egy lenyűgöző csodát
hoztunk létre.
Éreztük, ahogy a varázserő belengi a szobát. Izzó, erőteljes,
gyorsan növekedő kapcsolat feszült közöttünk.
Elképesztően naggyá és fontossá válva.
Pontosan ilyen volt a zenénk. A maga helyénvaló módján más,
mint a többieké. A countryzenében gyökeredzett, ám mágiával telt
meg, ahogy műfajt váltott.
Egyértelműen emiatt jutottunk el idáig, és éppen ettől leszünk
különlegesek akkor is, ha majd ezt az albumunkat játsszák a
legnagyobb rádiók is.
Na, de mi van akkor, ha az én dalom kimarad az albumról?
Nem számítana.
Hiszen a csapat része vagyok.
Csodálatos pillanat!
Megérezve, hogy valaki engem néz, kinyitottam a szemem és azt
láttam, hogy Richard pontosan úgy bámul, mint aki ugyanazt érzi,
amit én. Mintha tegnap minden szava színtiszta igazság lett volna –
tényleg sikerült egységbe forrnunk. Tökéletes volt a harmónia.
Csak akkor hallgattunk el, amikor a terem túlsó végéből
felhangzott a taps.
Sebastian Stone ellökte magát a faltól.
– Ez egész egyszerűen lenyűgöző! – Sorban mind a négyünkre
rámutatott. – Csodálatos! Ne álljatok le. Hadd szóljon!
Richard vigyorogva odabiccentett neki.
– Ez a terv.
– Remek! A hétvégén újra jövök, és elkezdhetjük összerakni az
egészet. Szerintem ez a dal fog felkerülni az első kislemezre.
Egyszerűen…
Baz csak a fejét csóválta, mert nem tudta szavakba önteni az
érzéseit.
– Így igaz. – Ezt a Baz mellett álló Royce mondta. A faszi legalább
olyan tapasztalt producer volt, mint amilyen zenész. Remek
érzékkel találta meg a nyers tehetségeket, és nagyon sokat jelentett,
hogy minket is annak tartott.
Baz rábólintott erre.
– Bizony, így van. Srácok, a hét végéig dolgozzátok ki ennek a
dalnak a részleteit, aztán pedig pénteken átnézzük a maradék
anyagot is, amin eddig dolgoztatok. Megnézzük, mit akarunk
megtartani belőle, és mit kell kiszórni. Így csomó időnk marad a
közös zenélésre a Riot of Roseszal, ha jövő héten megjönnek. Azt
akarom, hogy mától számítva két hét múlva ott állhassatok a
mikrofonok előtt. – A kontrolhelyiség ablaka előtt húzódó fülkék
sora felé mutatott. – Jól hangzik?
Végignézett rajtunk.
– Szerintem tökéletes. Rengeteg anyagot hoztunk. Igazából az lesz
a nehéz, amikor eldöntjük, mi maradjon ki belőle – felelte Emily a
jegyzetei közt lapozgatva.
– Addig a jó, amíg ez a baj – kuncogott Baz. – Na jó, most mennem
kell. Szóljatok, ha bárkinek bármilyen kérdése vagy gondja van.
– Megleszünk vele. Ne aggódj – bizonygattam.
– Ugyan már, dehogy aggódok! – Búcsúzásképpen
körbemosolygott, és már nyitotta volna az ajtót, ám ekkor Mel
zuhant be közénk. A csaj szokás szerint nem látott az orra elé tartott
tabletje miatt.
Ez a kócos és látszólag szétesett lány elképesztően jól
megszervezett mindent. Szerintem még azt is tudta, ki mikor volt
vécén.
– Tudom én, hogy igazából nem titkolóztunk, de az a nagy helyzet,
kiderült, hogy hol vagyunk most.
Felénk fordította a képernyőt, és én megpillantottam azt az
internetes pletykaoldalt, ami miatt hírességnek számítottam.
Imádtak azon rágódni, hogy milyen galád alak vagyok, ám a
szemrehányásaikat sikerült mindig a magam és az együttes javára
fordítanom, miközben sodródtunk az árral.
A címlapjukra kirakott képek miatt azonban egy pillanat alatt
megdermedt a szívem.
Azonnal a mobilom után nyúltam.
Normális körülmények között nem zavart, ha lefényképeztek egy
vagy két csajjal. A pokolba is, hiszen még azzal sem húztak fel
túlságosan, amikor annak idején közhírré tették, hogy Daltonban
garázdaság miatt letartóztattak. Nem hát, hiszen bármikor
visszamentem volna oda, hogy újra beverjem annak a
szemétládának a pofáját.
Leszarom a börtönt.
Most viszont rohadtul sikerült kiakasztaniuk. Jó pár képen
viszontláthattam magamat és Richardot, ahogy Maggie
társaságában kijövünk a kávéházból. Többször is ráközelítettek az
arcunkra. Az agyvizem attól forrt fel, amikor észrevettem, milyen
következtetéseket vontak le abból, hogy a kezem rásimult Maggie-
re, miközben besegítettem a kocsiba.
A honlap szerint kettőnk között volt valami.
Basszus, hiszen időtlen idők óta most először csámcsoghattak
valamin, és én úgy éreztem, mohó szemükkel bemocskoltak minket.
Félelem csöpögött a lelkem legmélyén gennyedző, mérhetetlen
sötétségbe.
Hiába tudtam, hogy kamuznak. Örömmel elefántot csinálnának a
legkisebb bolhából is.
Csakhogy bemocskoltak egy meghitt pillanatot, és piszkos
titokként írtak róla.
Lehet, hogy valamennyire igazuk is volt, ám összességében
akkora bakot lőttek, hogy amiatt vérben forgó szemmel meredtem a
képernyőre. Remegtem a dühtől.
Ez volt a cikk címe:

Nézzétek csak, hogy ki gyógyult rá Rhysre!

Átfutottam a szenzációhajhász cikkecskét. Ugyanolyan volt a stílusa,

mint korábban bármikor, ám most először szerettem volna az
öklömmel bezúzni a falat. Kihagytam azt a részt, ahol
felhánytorgatták, hogy nemsokára bíróság elé állok, mert leszartam
azt a baromságot, hanem ehelyett ott folytattam, ahol a lényeg várt
rám.

A Carolina George basszusgitárosát tegnap délután a

georgiai Tybee nevű kisvárosban vették észre, mégpedig az
elhunyt nagymenő lemezkiadó, Karl Fitzgerald lányának
 meghitt társaságában. A country-rockot játszó zenész
egyfolytában a rock ’n’ roll vállalkozás ifjú örökösnőjét
taperolta.
Maggie Fitzgerald belekeveredett az elhunyt apja, valamint
a Riot of Roses egykori énekese, Cory Douglas elleni bűnügyi
eljárásba. Cory korábban nem mást, mint Maggie Fitzgerald
bátyját, Royce Reedet szorította ki az együttes éléről.
Royce jelenleg a Carolina George énekesnőjének, Emily
Ramsey-nek a férje. A szóbeszéd alapján az együttes éppen a
Stone Industries ingatlanában, azon a kis szigeten vesz fel új
számokat.
Nem először fordult elő, hogy Manninget gyönyörű nők
társaságában fényképezték le, ám eddig még sosem láttuk
ennyire szerelmesnek. Vajon csak a csaj pénzére utazik, vagy
elképzelhető, hogy ez a fiatal lány tényleg elnyerte a
countryzene leghírhedtebb cowboyának a szívét?

Képtelen voltam tovább olvasni, mert arra célozgattak, hogy

valamilyen aranyásó vagyok. Hogy kihasználom szegény kislányt.
Ostoba, beteges klisé.
Majdnem felrobbantam a dühtől, és az undortól felkavarodott a
gyomrom.
Forró, ragacsos harag öntött el.
A kezem megszorult a mobilom körül, miközben Melanie úgy
fecsegett tovább egy hivatalos közlemény kiadásáról, mintha ez a
szörnyűség csak egy átlagos újságcikk lett volna.
Egy pillanattal később viszont rádöbbentem arra, hogy nemcsak
az én torkomból tört elő dühös vicsorgás.
Felnézve azt láttam, hogy Royce két keze ökölbe szorul a haragtól.
Richard felhorkant.
 Igencsak hangosan.
– Micsoda ostobaság! Rhys és én véletlenül találkoztunk Maggie-
vel abban a kávéházban. Én javasoltam, hogy álljunk meg ott,
Maggie pedig már bent volt. Felajánlottuk neki, hogy elhozzuk, Rhys
pedig besegítette a kocsiba. Ez minden. Tele van már a tököm azzal,
hogy ilyen hazug történetekkel adják el magukat. Be kéne tiltani az
ilyesmit.
Felém villant a tekintete, miközben ezt mondta.
Számíthatok rá.
Közben olyan dühös voltam, hogy legszívesebben kiugrottam
volna a bőrömből.
– Amíg vannak olyan emberek, akik két pofára zabálják az ilyen
szemetet, addig a sajtó etetni fogja őket – figyelmeztette Mel
hűvösen. – Ezenfelül lehet, hogy nem is lenne olyan nagy
szükségetek rám, ha nem kellene foglalkoznom ezekkel a
történetekkel. Ugyanakkor világos számomra, hogy most már
családos emberek vagytok, és szeretnétek jobban kerülni a
feltűnést. Megpróbálom lehűteni a kedélyeket, hogy ne
bukkanjanak fel szaglászok a környéken. Ami pedig a holnapi
próbát illeti…
Olyan hangnemben folytatták, mintha mi sem történt volna.
Mintha Royce nem olyan tekintettel bámulna rám, mint aki már
javában azt tervezi, hogy hol ássa el a hullámat.
A próba hátralévő része kínos és kellemetlen feszültségben telt el.
Nem sikerült ismét ráhangolódnom a zenére. Nem tudtam beleadni
a szívem. Azt sem sikerült eldöntenem, hogy odamenjek-e a lányhoz
bocsánatot kérni azért, amit írtak rólunk, vagy jobb, ha messzire
elkerülöm. Alighanem ez utóbbi lett volna a megfelelő.
Valamilyen módon el kell kerülnöm, hogy akár csak véletlenül is
rápillantsak, mert olyankor mindig tisztességtelen gondolatok
merülnek fel bennem.
A nyugtalanságom akkor vált elviselhetetlenné, amikor a
mobilom rezgése jelezte egy üzenet érkezését.
A rossz előérzet már azelőtt rám tört, hogy a kijelzőre
pillantottam volna.
A vérembe mindeddig cseppekként beszivárgó iszonyat
váratlanul szökőárrá változott.
Aggódva megérintettem a képernyőt, és a rám nehezedő, komor
előérzet miatt pontosan tudtam, kizárt dolog, hogy bármi másról
legyen szó.
Ugyanazt a képet láttam, mint az újságcikkben. A kezem ezen is
ott volt Maggie csípőjén, csakhogy egyből felfigyeltem a saját
arckifejezésemre. Nagyon régóta nem látszódhatott ez az érzelem
rajtam.
Az üzenet eléggé egyszerű volt.
Színtiszta gyűlölet.

Tudtam, hogy fontos neked az a csaj, Maggie Fitzgerald.

Pontosan ugyanígy vádaskodott annak idején Daltonban is.

Őrjöngő harag vágtázott végig a testemen. Összecsapott a bennem
élő félelemmel, majd a végén tomboló bikává változott.
Fojtogató, kegyetlen undor. Úgy futott végig ez az érzés rajtam,
mint a ketrecében fel és le járó oroszlán.
Mindjárt kiszabadul!
Zihálva kapkodtam levegő után.
Viszketett a bőröm.
Szerettem volna elrohanni.
Basszus! Harcolni akartam, csak éppen nem volt mit
felajánlanom.
 Jogom sem.
Igazat mondtam Maggie-nek, hiába szeretném, hogy gyökeresen
más legyen a helyzet, egészen egyszerűen semmit sem adhatok
neki.

Csak azért, mert egy híresség, attól még nem számít. Pont
ugyanolyan, mint a többi kis picsa. Egy senki. Semmit nem
jelent nekem. Csak egy gyors dugást.

Majdnem elhánytam magam, miközben beírtam ezeket a

visszataszító szavakat. Hazudtam. Maggie igenis más, csakhogy meg
volt kötve a kezem. Tehetetlenné váltam. Csakis így védhettem meg
a lányt a jól érezhetően közeledő vihartól. Erősebbé vált a
fenyegetés.
Ideje megfizetni a tartozásom.
Nem kellett sokáig várnom a válaszra.

Azt hiszed talán, hogy vak vagyok? Ne próbálj meg bolondnak

tartani.

Vicsorogva egy figyelmeztetéssel próbáltam meg szembeszállni az

iszonyattal.

Mindenem, ami volt, már odaadtam neked. Mit akarsz még

tőlem?

Egy másodperccel később már felvillant a válasza.

Azt hiszed, már megbűnhődtél a tetteidért? Éveken át

figyelmeztettelek. Itt az ideje, hogy megfizess mindenért!
 Attól féltem, hogy hangosan zihálok a dühtől és a rémülettől,
miközben beírtam a következő szöveget.

Egyedül én vagyok az adós. Senki más nem bűnös. Hagyd

békén azt a lányt, és ne piszkáld az anyámat se, mert
különben megtudod, hogy milyen az igazi fájdalom. Ki vele, mit
akarsz valójában, hogy végre véget érhessen ez az egész?

Egy másodperccel később újabb üzenet érkezett.

Sosem lesz vége. Addig nem, amíg te élsz.

Gyászos fájdalom öntötte el a lelkem.

Összecsapott a bűntudattal.
Sötéten és komoran.
Megfosztva a boldogságtól.
Aláásva az erőm.
Bármennyire is gyűlöltem azt a faszfejt, még annak az
idegbetegnek is igaza volt abban, hogy egészen egyszerűen nincs
jogom a boldogságra, mivel megfosztottam ugyanettől azt a lányt.
Jennyt.
Elém villant az arca.
A mosolya.
A csókjai.
A remény.
Az iszonyat.
Végigvágtázott rajtam a fájdalom.
Tompa, rozsdás pengék metszettek ketté.
Talán tényleg kerülnöm kellett volna. Miért nem tekintettem
valódi fenyegetésnek a figyelmeztetéseket? Azért, mert képtelen
voltam visszafogni magam. Nem tudtam elengedni a bűntudatot,
mint ahogy azt a lányt sem.
Hiszen az volt a feladatom, hogy szabaddá tegyem.
A fejemben kavargó gondolatok közt ekkor felragyogott Maggie
képe.
A bája. Az intelligenciája. A mindent látó szeme.
Iszonyatos fájdalom metszett a mellkasomba, amitől majdnem
megfulladtam.
Veszélyes dolog a remény. Nem hagyhatom, hogy Maggie
közelebb kerüljön hozzám.
Ha van egy csöpp eszem.
Tudtam, hogy a végén csak tönkretenném, mégis vágytam rá.
Rá bizony.
Ő ugyanis valahogy képes volt elcsitítani az évek óta tomboló
vihart. Mintha csak az ujját kellett volna belemártani a háborgó
vízbe ahhoz, hogy az őrjöngés helyét átvegye a nyugalom.
Ha viszont közelebb engedem magamhoz, azzal csak rázúdítom a
saját bajaimat.
Őrjöngve felpattantam, és letettem a basszusgitárom.
– Vissza kell hívnom.
– Kell még kicsit csiszolgatnod a dalodat, mielőtt Baz pénteken
visszajön – reccsent rám Leif. – Jobb, ha dolgozol rajta.
– Már majdnem kész vagyok – feleltem összeszorított foggal.
Megpróbáltam nem felrobbanni.
Nem szétesni.
Nem roppanhatok össze a jól érezhetően növekvő teher és
nyomás alatt. Nem számít ugyanis, hogy milyen gyorsan és milyen
messzire menekülök, mert ez elől sosem bírok elfutni.
Elakadtam.
Megdermedtem.
 Egy olyan múlt rabja, ami az idők végezetéig kísérti majd a
jövőmet.
Kiléptem az ajtón és felsiettem a földszintre.
Egyáltalán nem lett volna okom meglepődni, amikor megéreztem
a hátulról rám törő energiát.
– Világosan megmondtam neked, hogy kerüld el nagy ívben a
húgomat! – Méreg csöpögött a hangból.
Őrültként hördültem fel. Alig tudtam egyben tartani a józan
eszem roncsait, amikor hátrafordultam.
– Csak elhoztam a kocsival, haver.
Inkább nem említettem meg, hogy milyen örömet szereztem neki
a kezemmel. Bármennyire is szerettem volna azzal leszerelni, hogy
egy ujjal sem nyúltam a húgához, az bizony hazugság lett volna.
Royce nyelt egy hatalmasat.
– Nem akarom, hogy az arcával legyenek tele a pletykalapok.
Hitetlenkedve megráztam a fejem.
– Te most komolyan beszélsz? Hiszen ugyanolyan híres vagy, mint
a többiek. Talán még jobban is. Ez itt a mi világunk. Te hoztad őt
ide. Ha ennek a része akar lenni, akkor engedd meg neki, vagy
hagyd, hogy elmenjen. Tudod, hogy úgy sokkal boldogabb lehetne.
Nem sikerült eldönteni, hogy hozzá beszélek-e, vagy
önmagamhoz.
Ingerülten beletúrtam a hajamba.
– Értelek ám, Royce. Meg akarod védeni, ahogyan én is.
Saját magamtól.
Meg attól a vihartól, ami egyre fenyegetőbben közeledik felénk.
Megrázta a fejét, és a padlót bámulva felhördült:
– Én csak… Basszus! Valamit eltitkol előlem, és ettől kibaszottul
úgy érzem, hogy meg fogok őrülni.
Kis híján kirobbant belőlem a rettenet.
 Erőnek erejével visszaszorítottam.
– A húgod már egy felnőtt nő, Royce. Nem fog mindent elmondani
neked.
Nagyot sóhajtott, és zsebre vágta a kezét.
– Régen éppen azt tette. Hozzám futott vigaszért, ha megrémült.
Én vigyáztam rá. Én harcoltam érte.
Vadul megmarkoltam a keskeny lépcső korlátját.
– Talán éppen emiatt képes a húgod most a maga életét élni. A
maga útját járni.
Dühösen bólintott és megdörzsölte az arcát.
– Sajnálom, hogy seggfejként viselkedtem. Megláttam azokat a
képeket és… – Fájdalmasan felsóhajtott, és végre a szemembe
nézett. – Tudom, hogy te és Richard csak vigyázni akartatok rá. Ezt
nagyra értékelem. Én csak…
– Világos, haver. – A lelkiismeret-furdalástól mocskos
szemétládának éreztem magam. Álszent pofával álltam ott,
miközben a vádak az ereimben lángoltak. – A pletykalapok már
csak ilyenek. Ez a működésük lényege.
Megint bólintott.
– Akkor jó. – Ökölbe szorítottam a kezem, és lazán rácsaptam a
korlátra, mielőtt elfordultam volna.
– Rhys! – szólt Royce utánam.
Megálltam, és minden sejtem megdermedt az aggodalomtól.
– Ha megtudnád, hogy valami történik vele, ha elmondaná neked,
akkor szólnál nekem?
Aggódva hátrapillantottam, és komor volt a hangom.
– Ha titoktartást kérne? Nem, haver. Akkor nem.
 18. FEJEZET

Maggie

Fájdalom sugárzott keresztül a falakon.

Szenvedés.
Úgy éreztem, az iszonyat csápjai keresztülkúsznak a repedéseken,
átszelik a padlót és megtalálják a hozzám vezető utat. Rátekerednek
a bokámra, és elindulnak felfelé a lábamon.
A ködbe burkolt Rhys lelke is magával hurcolt a saját világába.
Nem tudtam eldönteni, hogy önként vagy fogolyként megyek-e
oda.
Az viszont egyértelmű, hogy mielőtt visszafoghattam volna
magamat, máris ott álltam a közös fürdőszobánk ajtaja előtt, és
hallgatózni kezdtem.
Nyilvánvaló volt, hogy Rhys megpróbál elkerülni. Biztosra vettem,
hogy ezt a reakciót a ma megjelent újságcikk váltotta ki belőle.
Én is elolvastam.
Láttam a csípőmre erőteljesen rásimuló tenyerét. Legjobban
azonban mégis az arckifejezésétől döbbentem meg.
Egyértelműnek tűnt, hogy mit érzett közben, hiába próbálta meg
a bulvárlap erkölcstelen léhaságként feltüntetni.
Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy ma este vacsora
közben mintha más ember lett volna. Olyan valaki, akinek a
lelkében romba dőlt egy újabb rész.
 Ennek a kínját éreztem most.
Ahogy a lelkéből árad, és átitatja a légkört.
Fájdalom, szégyen és a legmélyebb, legiszonyatosabb gyász.
Nem kopogtam be.
Egyszerűen lenyomtam a kilincset, és az ajtón át beléptem a
visszhangokat vető káosz sötétségébe. Vihar volt ez a férfi a kellős
közepén.
A szoba túlsó felében láttam meg. Hatalmas alakja a sarokba
állított, ormótlan fotel fölé tornyosodott. Az izmos óriás belesüppedt
a puha szövetbe.
Beléptem a szobájába.
A levegő őrjöngve megremegett.
Belepislogtam a sötétbe, és kivártam, hogy hozzászokjon a
szemem. Lassacskán feltárult előttem Rhys arcának minden vonala,
éle és íve.
A haja kócos és összerendezetlen, a szakálla hosszú volt. Két karja
a fotel karfáján pihent meg. Bal kezével ernyedten egy sörösüveget
tartott.
Éles metszésű arca egy könyörtelen, viharvert szoborra
emlékeztetett.
Ebben a pillanatban úgy nézett ki, mint egy viking harcos, aki bár
legyőzte az összes ellenségét, a kezét mégis bemocskolta az
áldozatok vére.
Félelmetesnek tűnt.
Lenyűgözőnek.
Beléptem a szobába, és bezártam magam mögött az ajtót.
A zár kattanását meghallva Rhys felhorkant.
Megremegett a levegő.
– Nem lenne szabad itt lenned, Maggie.
Nyugtalanul ráharaptam az alsó ajkamra, és remegő térddel
tettem egy lépést Rhys felé. Megpróbáltam derűs hangon
megszólalni:
– Figyelembe véve azt, ahogy kinézel, a lehető legjobb helyen
vagyok.
Nem jött össze a dolog. A hangom ugyanis erősen reszketett a
Rhys iránti aggodalom miatt.
Ismét felhorkant, és ivott egy nagy kortyot a söréből. A kavargó
felhőkön keresztül felém villant a kék szeme. A hangja lehetett
volna halk mennydörgés is.
– Azt hiszed, hogy ismersz engem. Hogy tudod, mire van
szükségem.
Kihívás volt.
Figyelmeztetés.
Eggyel közelebb léptem hozzá.
– Igen. Talán nem minden részletet, de igen.
Öngúny zengett a nevetésében, aztán vadul megdörzsölte az
arcát.
Nem sértett meg a viselkedésével, mert pontosan éreztem, hogy
könyörtelen ellenségessége csakis önmagára irányul.
Ivott még egy nagy kortyot.
– Szeretnélek megkímélni ezektől a részletektől, édesem.
A szavait a keserűség áradata kísérte.
– Mi van akkor, ha hajlandó vagyok megőrizni őket?
Feszülten figyelt, ám a tekintete egyre jobban ellágyult, ahogy
közelebb értem hozzá.
– Ebben az esetben azt mondanám, hogy inkább ne legyél
mazochista.
– Nem hinném, hogy a te esetedben ez lehetséges lenne.
Érdes, vágyakozó hördülés tört elő a száján.
Mintha csak megsimogatott volna.
 A tenyeremmel gyorsan megdörzsöltem libabőrös karom, így
megakadályozva, hogy teljesen Rhys rabja legyek.
Micsoda ostobaság! Hiszen már régen a rabja voltam.
Bolond, aki azt hiszi, hogy meg lehetne állítani. Érzelmektől
eltelve letérdeltem a szoba vastag, puha szőnyegére, mintha úgy
éreztem volna, egy szintre kell kerülnöm Rhysszel. Vagy talán volt
benne valami, amitől térdre rogytam.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte.
Letettem a fenekem és átkaroltam a két térdem, így csökkentve
valamelyest a kezem remegését. Legszívesebben összevissza
simogattam volna a testét. Megérintettem volna az arcát.
Enyhítettem volna a kínjait.
Összeszorítottam a két lábam, és csak rövid töprengés után
szólaltam meg, kimondva azt, amit csak ebben a pillanatban
értettem meg:
– Azt hiszem, nagyjából tizenegy éves koromban döbbentem rá
arra, hogy más vagyok, mint a többiek. Nem olyan szemmel nézem
az embereket, mint ahogy ők néznek engem. Éreztem, hogy mit
tesznek, és ez hatással volt az érzelmeimre is. Rám ragadt a
hangulatuk. A mosolyuk vagy a könnyeik. A félelmük, az
aggodalmuk és a boldogságuk.
Vágyakozva Rhysre mosolyogtam.
Szomorúság ült ki az arcára, ám még így is megpróbált
tréfálkozni:
– Ez elég szörnyen hangzik.
Hintázni kezdtem, és néztem, ahogy megváltozik az arckifejezése.
Sötétség és fény.
Súly és könnyűség.
Mindenem bizsergett és hozzá vonzott.
Fájdalmas volt mozdulatlanul ülni, amikor ilyen közel van.
 – Néha tényleg az. Máskor viszont… – Megvontam a vállam. – Az
esetek többségében… úgy érzem, erre szültettem. Mintha hiányozna
belőlem valami, ha nem érzékelek másokat. Akkor rendben jövök.
– Áldás és átok egyben – mondta töprengve.
– Igen – bólintottam, és még erősebben átöleltem a térdem. –
Veled viszont…
Nyeltem egy hatalmasat, mert összeszorult a torkom, és a
homlokomat ráncolva próbáltam megérteni, mit jelent ez az egész.
– Veled más.
A sötétben felém villant a kék szempár tekintete, és úgy simított
végig, mintha egy álmot üldözne.
– Miért?
Már nem kihívás volt a kérdés.
Hanem könyörgés.
– Érzem, ahogy te érzékelsz engem, és azt hiszem, talán te is képes
vagy felfogni, ahogy téged érzékellek. Ez pedig olyan… mintha
eggyé válnánk. Mint egy valódi kapcsolat. Mintha komoly kötődés
létezne közöttünk.
Dühösen felhorkant.
– Én vagyok az utolsó, akihez kötődnöd kellene.
A jókedvű flörtölésnek csúnyán alávágott az önutálata.
– Az a fénykép nem számít, Rhys. Semmi okod arra, hogy elfogjon
a bűntudat.
Na, jó, az a kép talán mégiscsak jelent valamit. Viszont a hozzáírt
cikk? Micsoda baromság! Teljesen kiakadtam, amikor Royce
rákérdezett. Nevetséges módon amiatt aggódott, hogy ez a cikk
valahogy felzaklatott vagy megbántott engem.
Abban a pillanatban csakis Rhys miatt aggódtam.
– Nem akarlak belerángatni a saját mocskomba, Maggie.
 – Az élet amúgy is mocskos, Rhys. Nem számít, hogy kivel vagyok
vagy törődök. Elkerülhetetlenek a mocskos pillanatok. Nekem is
megvan a magam baja.
– Bárcsak az enyém ne lenne annyira szörnyű. – Fájdalom mart a
hangjába, aztán nagyot sóhajtott.
– Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy mindannyian
követünk el hibákat. Csúnya hibákat.
Csakhogy Rhys már nem tűnt valamilyen baklövésnek.
Hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Áradt belőle a kedvesség és a
legvonzóbb mohóság.
Alig kaptam levegőt miatta.
A lelkéből egyre csak szivárgott a sóvárgás, a hőség és a
szomorúság.
– Én csak szeretnék itt lenni veled, Rhys. Bármilyen módon, amit
megengedsz nekem.
A tenyerével megdörzsölte az arcát, és én megmoccantam, mert
annyira vonzott magához ez a férfi.
Még akkor is tombolt benne a vihar, amikor mozdulatlanul ült.
– Mi történt ma, amitől ennyire kiakadtál? Az a fénykép nem
okozhatott ilyen erős fejfájást. Már vagy egymillió nő társaságában
készült rólad kép.
Zordan elmosolyodott.
– Ez igaz, csakhogy azok a nők nem te voltak. – Ahogy
hajszálnyival előbbre hajolt, fölém tornyosult a székben ülő alak.
Magas, bátor és brutális.
Az árnyékokon át rám nézett. Kétségbeesetten. Úgy, mintha a
maga igazát szerette volna beleégetni az elmémbe.
– Vannak emberek, akik utálnak engem, Maggie. A legkisebb
ürügyet is felhasználnák, hogy pokollá tegyék az életem. Nem
riadnak vissza a hozzám közel állók bántásától sem, csakhogy
elkapjanak.
A döbbenettől hátrahőköltem.
– Valaki vadászik rád?
Megadóan megrázta a fejét.
– Nem, édesem. Nem rám. Engem már elkaptak.
Még mindig talpon vagyok.
Hirtelen megértettem, hogy miről beszélt a múltkor.
Nem tudtam tovább visszafogni magam, hanem négykézlábra
álltam. Közelebb kellett kerülnöm hozzá. Ez a férfi megragadta a
lelkem.
– Miért?
Talán ő is ugyanazt érezte, mint én, mert előrecsúszott a fotelből,
és leült a padlóra.
Csizmába bújtatott talpa a szőnyegre simult, és a karjával a két
széttett térdére támaszkodott.
Másfél méternyire voltunk egymástól.
Az egy világ. Egy szakadék.
Egy lélegzet, egy suttogás, a legegyszerűbb és legédesebb csók.
Görcsbe rándult a gyomrom, miközben megpróbáltam
megzabolázni háborgó gondolataimat. Vágyakozás lüktetett a
légkörben, szinte már kézzel fogható módon.
Örvénylő kavargás.
Szerettem volna engedelmeskedni neki.
– Már mondtam, rossz szokásom, hogy fájdalmat okozok azoknak,
akiket a legjobban szeretek.
Szenvedés torzította el az arcvonásait, és a kezével beletúrt a
hajába. Megrántott néhány hosszabb tincset, és fájdalmas nevetés
szakadt fel a szájából.
– Gyerekkoromban kizárólag arra vágytam, hogy derék ember
legyen belőlem. Jófiú. Hogy jobbá tehessem a világot annál,
amilyen. Hogy büszkék legyenek rám a szüleim.
Ráborult a fájdalom, amikor felemelte a fejét, hogy rám nézzen.
Közelebb mentem hozzá, de csak egyujjnyival. Óvatosan.
Vakmerően.
– Biztosra veszem, hogy édesapád büszke volt rád. Azt tudom,
hogy az anyukád ezt érezte. Láttam a szemében, amikor rád nézett,
Rhys. Hogy a csudába ne lenne büszke rád? Nézz a tükörbe.
Felfogtad, hogy ki lett belőled? Mennyi mindent sikerült elérned?
Felhördült a szenvedéstől.
– Megpróbáltam, Maggie. Azt akartam, hogy büszkék legyenek
rám. Az apukám… ő egyfolytában csak azt emlegette, hogy
mennyire büszke rám.
Keserű képet vágott, ám a félmosolya továbbra sem tűnt el. A
semmibe meredt a tekintete.
Mintha csak visszament volna a múltba. Csendes gyónásként
zengtek a szavai.
– Apu szerint erős voltam, mint egy bivaly. Képes arra, hogy
megvédjek bárkit, akinek védelemre van szüksége.
Odacsúsztam hozzá. Nem tudtam, de nem is akartam betartani a
három lépés távolságot. Betérdeltem a két lába közé, aztán az ujjam
hegyével végigsimítottam flanelinge mellrészét, és megéreztem a
szíve őrjöngő dobogását.
Az ádáz lüktetést.
A zabolátlanságot.
A vadságot.
– Ezért hívod magadat bikának. – Suttogva mondtam ki azt, amire
ebben a pillanatban rájöttem.
Istenem!
Brutális volt a felismerés.
Ahogy viccesen felemlegette a múltját.
 Mint egy tréfát.
Jól tudtam, valójában önmagát ostorozta vele.
Úgy éreztem, az, ahogy ilyen módon kigúnyolta az apja szeretetét,
adott esetben engem is elpusztíthat. Arra viszont már korábban is
rádöbbentem, hogy Rhys Manningért érdemes szenvedni.
Egymásra talált a tekintetünk, és majdnem összeomlottam,
amikor a szeméből kibuggyanó könnycsepp elindult lefelé a
szakállán.
Ennek a zabolátlan, vad bestiának aranyból volt a lágy szíve.
Olyan apró szilánkokra hasították, hogy attól tartottam, nem leszek
képes egyben tartani a kis darabkákat.
Hüvelykujjam megérintette a könnycseppet, majd elindult felfelé,
és végül két tenyerem közé zártam viharvert, gyönyörű arcát.
Megragadta a csuklóm. Úgy tűnt, nem tudja eldönteni, hogy el akar-
e lökni magától, vagy inkább keblére ölelni.
– Én megpróbáltam, Maggie. Megpróbáltam megvédeni őket
mind. Kudarcot vallottam, és most itt van ez az üresség…
Az öklével a mellére vágott.
– Itt van bennem a semmi, amit nem tudok kitölteni, és eszem
ágában sincsen téged lerángatni oda magammal.
– Rhys!
Vaskos torka megremegett, amikor elmosolyodott.
– Kis istennőm, én nem vagyok jó ember. Mindent tönkreteszek,
még akkor is, ha nem áll szándékomban.
– Tévedsz.
Szomorúan lekonyult a szája széle.
– Bárcsak így lenne! Bárcsak elég jó volnék… Olyan nagy a teher
rajtam, hogy meg sem tudok moccanni. Ebben a pillanatban
azonban mégiscsak annak örülnék, ha nem vágynék ilyen
átkozottul rád.
 Ekkor egy félszeg félmosoly jelent meg az arcán, bár a tekintete
még most is józan, lágy és bánattal teli maradt.
Megérintettem az arcát, és az ujjamat végighúztam édes
gödröcskéin. A tüdőmből eltűnt a levegő, tűzbe borultam, szegény
szívem pedig őrjöngő ütemre kapcsolt, hogy valahogy utolérje az
övét.
– Én pedig azt szeretném, hogy engedj egy kicsit. – Olyan közel
csúsztam hozzá, hogy a fülébe suttoghassak. – Ugrani akarok.
Ugyanúgy meg akartam találni ezt a fiút a romok között, mint
ahogy ő rám lelt az álmaimban.
Picivel hátrébb húzódva, alig pár centire tőle az arcát bámultam.
Kinyílt a szánk, és zihálva lélegeztünk.
Sóvárgás gyűlt fel az ürességben.
Átható. Erőteljes. Kétségbeesett.
Rhys felemelte a kezét, és az ujja hegyével végigsimította az
arcomat.
– Én vagyok a világ legszerencsésebb mocskos gazembere.
Meginogtunk. Habozva. Aggódva.
A kék szempár egész idő alatt az arcomat figyelte. Keresett
valamit. Tanult.
– Édes csábító – mormogta. – Te meg mit művelsz velem?
– Az első csókomért könyörgök.
Azt hiszem, nem ezt kellett volna mondanom.
Két hatalmas keze ugyanis megragadta a vállam, és vadul
magához szorított. Csakhogy nem csókolt meg, hanem a
mellkasához nyomta az arcom. Erősen átölelt, és ezt suttogta a
hajamba:
– Nem vagyok hajlandó elorozni tőled valamit, amit kincsként
kellene őrizned. Nem dézsmálom meg a szépségedet. Nem
mocskolom be a méltóságodat. Nem fogok fájdalmat okozni neked.
– Csak egy csók.
– Nem. Nem az.
Hosszú időn át hagytam, hogy így öleljen magához. Igaza volt –
nem értem volna be egy csókkal.
Egymásra találtunk volna mi ketten.
Így ölelt át.
Erősen.
Lázasan.
Amikor már nem bírtam tovább elviselni, elhúzódtam tőle, és
arcomon bölcs, szomorú mosollyal feltápászkodtam.
Bocsánatkérően nézett rám.
Nem tudtam megszólalni, hanem arra kényszerítettem magam,
hogy megforduljak és kimenjek a szobájából. Elnyelt a sajátom
üressége.
Az járt az eszemben, hogy most először az életben tényleg úgy
éreztem, hogy hiányzik egy rész belőlem. Elveszítettem valamit.
Ahogy ugyanis megtaláltam a hozzám illő darabkát, és tudtam, hol a
helye, hogyan néz ki, akkor a bennem lévő üresség már sebhelynek
tűnt.
Bebújtam az ágyamba.
Nem sikerült elaludni.
Órákon keresztül nyugtalanul forgolódtam.
Ma elkerültek a rémálmok. Azt hiszem, azért, mert Rhys álmainak
foglya lettem. A szomszéd szobából jól érződött, ahogy a
lidércnyomás mélyén ott nyöszörög annak a férfinak a lelke.
Szenved.
Kínok gyötrik.
Végül, amikor már elviselhetetlenné vált a feszültség, kimásztam
az ágyamból, odamásztam az íróasztalomhoz és felkapcsoltam a
kislámpát. Turkálni kezdtem a fiókban, és találtam egy fehér
papírlapot. Elkezdtem hajtogatni, pontosan úgy, mint ahogy azt a
kacsát is csináltam. A parányi origami figura ügyetlenre sikeredett,
ám nem törődtem ezzel, és amikor elkészültem vele,
megfordítottam, és parányi betűkkel ráírtam az üzenetet.
Utána beosontam Rhys sötét szobájába.
Ott nyöszörgött és forgolódott az ágyában.
Egy pillanatig némán bámultam, nem tudtam, hogyan
érinthetném meg, miközben nyilvánvaló volt, hogy bizonyos
szempontból már meg is érintettem.
Van valami kettőnk között.
A kezébe csempésztem az apró figurát, az ajkammal
megérintettem izzadt fejét, és kifújtam a levegőt.
Béke.
A kívánságaim.
A szerelmem.
Aztán rávettem magam arra, hogy kimenjek.
 19. FEJEZET

Rhys

9 évesen

– Most nagyon figyelj, és semmihez se nyúlj odafent! – mormogta

Rhys apukája, miközben elmélyülten dolgozott az első tengelyen,
alig figyelve oda a fiára.
– Tudom, tudom – bizonygatta a gyerek. Bemászott a traktorba,
beült a vezetőfülkébe, és az járt a fejében, jó lenne, ha az apja
sietne, mert akkor átmehetne végre Richardhoz.
Most nyáron nem volt iskola, és az iszonyatos kánikula miatt
Richard anyukája megígérte, hogy átviszi őket a könyvtár melletti
medencéhez, ha Rhys odamegy hozzájuk.
Alig bírta kivárni.
A fülkében rengeteg gombot és váltókart látott. Volt egy italtartó
is, mivel a traktorosok egész nap kint dolgoztak a szántóföldeken.
Rhys belevetette magát a megrepedezett ülésbe, pattant egyet
rajta, és körbefordulva jól megnézte magának a műszereket,
kijelzőket, és az járt az eszében, hogy egy napon talán neki is lesz
traktorja, vagy esetleg úgy fogja javítani őket, mint most az apukája.
Halkan berregni kezdett a szájával, és a képzeletében jókedvűen
kigördült a szántásba. Megragadta a kormányt és úgy mozgatta,
mintha éppen felszántotta volna a talajt. A berregés felgyorsult,
hangosabb lett, a gyerek hátradőlt az ülésben, erősen fogta a
kormányt, és most már autóversenyzőként hatalmas sebességgel
éppen bevett egy kanyart.
– Vrümmm vrüm! – kiabálta. Majdnem hogy érezte a kerekek
alatt a versenypályát.
A lábát nekinyomta a pedálnak, a versenyautója felgyorsult, és ő
úgy tett, mintha sebességet váltott volna. Megragadta és
megrántotta az üléshez legközelebb lévő kart.
Képzeletben villámgyorsan megelőzött két versenyautót a pályán.
Senki nem érhette utol.
– Vrüm vrüm vrüüüüüm! – harsogta lelkesen, és vigyorogva még
nagyobbat rántott a karon.
A traktor ekkor megugrott előre. A gyerek szeme elkerekedett a
félelemtől és a szíve megdermedt a mellében, amikor rádöbbent
arra, hogy a jármű tényleg megmozdult.
De csak pár centit.
Hűha!
Az apja így is észrevette, mert elkezdett kiabálni odalentről.
Nagy bajba került, mert hozzányúlt olyasmihez, amihez nem lett
volna szabad.
– Rhys! Rhys! – kiabálta az apukája.
Hirtelen már nem attól tartott, hogy jól elverik a fenekét, mert
mellkasában a félelem megváltozott, és a helyére valami sokkal
szörnyűbb került.
Azért, mert az apja olyan furcsán kiabált.
Élesen, metszően és… és… rémülten.
Rhys nekifeszült az ajtónak. Kilökte, és villámgyorsan lemászott
az oldalsó létrán.
Zihálva kapkodott levegő után.
 A lélegzet azonban belé fagyott, amikor megpillantotta az apja két
lábát kilógni a traktor alól.
Nagyon furcsán mozgott. Bakancsának sarka belemart a porba, de
nem jutott vele sehova.
– Rhys!
Leugrott a létra aljáról. Lesújtott rá a félelem, amikor benézett a
traktor alá.
Az apja karja beszorult az alkatrészek közé.
Mindent vér borított.
Rhys nyelt egy nagyot, megszédült, és biztosra vette, hogy
mindjárt elájul.
– Jaj ne, apu! Nem akartam!
– Rhys! Beszorult a kezem! Segítségre van szükségem.
A gyerek felugrott, megragadta a traktor elejét, és minden
erejével nekifeszült.
Hiába erőlködött, zihált, semmire sem ment vele.
– Nem vagyok elég erős. Nincs elég erőm! – kiáltotta, és még
vadabbul próbálkozott. Könnybe lábadt a szeme, mintha mindent
beborított volna a köd.
– Rhys – nyögte ki nagy nehezen az apja. – Rhys, nézz rám!
Nagyon figyelj arra, amit mondok.
A fiú térdre rogyott, mert csak így láthatta a traktor alatt az apját.
Újra rosszul lett.
Ez az érzés rabul ejtette az egész testét, és úgy érezte, képtelen
lenne megmozdítani a karját vagy a lábát.
– Ne haragudj! – Nem akart jajveszékelni és siránkozni, de
egyszerűen nem tudta visszafogni magát, mert mindene lángolt és
sajgott és iszonyúan félt. – Nem akartam, apu. Tényleg nem.
– Semmi baj – bizonygatta a férfi, de az arca eltorzult a
fájdalomtól. – Semmi baj. Az a fontos, hogy most nagyon figyelj rám.
Emlékszel, hogy hol van Mr. Crenshaw háza?
A fiú bólintott, bár alig látott valamit az arcán patakzó forró
könnyek miatt.
– Oda kell menned hozzá. Mondd meg nekik, hogy az apádat
baleset érte, megsérült és segítségre van szüksége. Legyél nagyon
gyors, mint egy vágtázó bika. Emlékszel?
Rhys vadul bólogatott.
– Indulj!
A gyerek felpattant, az alkarjával megtörölte az arcát, mert csak
így látta a Mr. Crenshaw házához vezető ösvényt.
Futásnak eredt.
Olyan gyorsan rohant, hogy porfelhő támadt a háta mögött.
Annyira sietett, hogy lángolt a tüdeje és nem kapott levegőt.
Mégsem állt meg.
Keresztülszáguldott a végtelenbe nyúló szántóföldeken.
Átcsörtetett a fák között. Amikor elérte a szomszéd szántót jelző
fasort és megpillantotta a túloldalon a házat, hangosan kiabálni
kezdett.
– Mr. Crenshaw! Segítség! Segítség! Bajban van az apukám!

Rhys a kemény műanyag széken ült és a lábát lógatta.

Előre, hátra.
Lehajtott fejjel jól látta, ahogy kopott, régi cipőjének orra éppen
csak megérinti a linóleumot.
A szíve lassan, de könyörtelenül dobogott. A hangja ott dübörgött
a fülében, és ezért az egész teste sajgott.
Egyfolytában hullottak a könnyei.
Sírt, zokogott, és úgy érezte, soha nem fogja tudni abbahagyni.
 Az anyukája váratlanul bukkant fel előtte. Odatérdelt, és
megszorította a fiú egyik lábát.
– Hahó.
Rhys még jobban lehajtotta a fejét, mert nem akarta, hogy az
anyja megpillantsa az arcát. Nem, hiszen ő egy szomorú és nagyon
rossz kisfiú volt.
– Most már bemehetsz hozzá.
Megrázta a fejét.
– Haragudni fog rám.
– Baleset történt, Rhys. Nem a te hibád.
– De igen. – Ismét felzokogott, és a karjával gyorsan megtörölte az
orrát. – Haragudni fog rám. Engedetlen voltam. Nem lett volna
szabad semmihez sem hozzányúlnom. Apu soha többé nem fog
szeretni.
Zokogott.
Az anyja feljebb emelte Rhys állát, és a gyerek szíve majdnem
meghasadt a fájdalomtól, amikor látta, hogy néz ki a nő.
A szeme neki is kivörösödött a sírástól, és az arcán inkább
szomorú, mint boldog mosoly látszott.
– Ne is gondolj ilyesmire! Emlékezz arra, amit mondtam neked…
A mi otthonunknak a szeretet az alapja. A szeretet, bizony. A
szeretet. Ezen állunk mi magunk is. Soha semmitől nem fog
megváltozni.
Rhys pislogva rábólintott.
Az anyja még feljebb emelte az állát.
– Azt szeretném, ha nagyfiúként viselkednél, amikor bemegyünk
oda, rendben?
Ismét bólintott, felkelt a székről, és nagyon erősen megszorította
az anyukája kezét, amikor keresztülmentek a két nagy ajtón, végig a
hosszú folyosón, és odaértek a következő ajtó mögötti eléggé sötét
szobába.
Anyu benyitott.
Rhys nyelt egy hatalmasat, mert összeszoruló torka miatt alig
kapott levegőt.
Az ágyban fekvő apukája valamiért nagyon furcsának tűnt.
Kisebb volt annál, amilyenre Rhys emlékezett. Egy csomó csipogó
gépet kötöttek rá.
Betakarták, de még így is látszott, hogy nincsen bal karja.
Rhys elbőgte magát, odarohant, és az apja melléhez szorította az
arcát.
A férfi magához ölelte a megmaradt karjával.
– Annyira sajnálom, apu – mondta szipogva, és megpróbálta a
sírását belefojtani az apja mellkasába, ám a zokogás így is előtört. –
Nagyon sajnálom! Nem akartam…
Még soha nem érezte ennyire szörnyen magát. Nem tudta
eldönteni, hogy beteg, vagy rémült, vagy megsebesült, vagy
szomorú. Egy pillanatig az is felmerült benne, hogy most talán meg
fog halni.
– Nem a te hibád volt – mondta az apja mély hangon. – Lehetett
volna több eszem is annál, hogy hagyjalak felmászni a traktorba.
Nem figyeltem eléggé.
Rhys tudta, hogy az apja nem mond igazat. Ez az egész az ő bűne
volt.
– Én majd vigyázok rád, apu. Gondoskodom rólad és anyuról.
Ígérem!
Az apja megsimogatta a haját.
– Te egy jó fiú vagy, Rhys. Nagyon rendes gyerek.
 20. FEJEZET

Rhys

Összezavarodva, pislogva körülnéztem a szobám kásás sötétjében.

Kiemelkedtem szenvedéssel és kínokkal teli álmaim mélyéből. Ki az
ott gyülekező kegyetlen démonok közül, akik arra készültek, hogy
végleg leszámoljanak velem.
Mintha csak kihívtak volna onnan. Egy menedék ígéretével.
Haladékot kaptam. Úgy tűnt, ez a lány átcsábít egy egészen másfajta
álomba.
Kiültem az ágyam szélére, és megdörzsöltem az arcom, hogy
teljesen felébredjek.
Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem arra, hogy a kezem
már nem olyan üres, mint amilyen az elalváskor volt. Volt valami a
tenyeremben, amibe úgy kapaszkodtam, mint egy mentőövbe. Mint
aki megmenekült az éjszaka sötétjében.
Úgy éreztem, lebénulok a félelemtől, de aztán kinyitottam a
tenyerem, miközben a szívem őrjöngve a torkomban dobogott.
Egy olyan dallamot játszott, amelyik számára nem volt hely a
fülemben.
Mégis itt zengett körülöttem, amikor a ködös sötétben
megnéztem, mi van a kezemben.
Majdnem megdermedt tőle a szívem.
Ostoba módon majdnem újra elbőgtem magam. Ez a lány nagyon
értett ahhoz, hogy a felszínre hozza a sötétet. Olyasmit éreztem
miatta, amit nem lett volna szabad.
Az ujjammal végigsimítottam a hófehér papírlapból hajtogatott
figurát.
Egy állat.
Egy bika.
Lángba borult a bőröm. Mintha olyasmi öntött volna el, aminek
nem lett volna szabad.
Hiszen jól tudtam, rohadtul tudtam…
Megforgattam a kis bikát, majd hunyorogni kezdtem, mert a
félhomályban észrevettem, hogy valamit írtak rá.

Már így is a tied vagyok.

Lázasan megpróbáltam visszagondolni, hogy mit mondtam neki
utoljára. Arról beszéltem, hogy nem akarom elorozni belőle
mindazt, ami jó. Nem fogom bemocskolni a tisztaságát.
Nem volt szükségem megbánásra.
Nem akartam fájdalmat okozni neki.
De mégis, hogy a fenébe kínálhatnék neki bármit is, amikor jól
tudom, hogy nincs semmi, amit adhatnék. Nyilvánvaló, hogy
mindörökre rab maradok. Egyértelmű, hogy a lelkem egy része
sosem szabadulhat ki a múltból.
A káosz közepén azonban felvillant az energia, és én csak a
legnagyobb erőfeszítés árán bírtam talpon maradni.
Megvetni a lábam a szétporladó földön.
Éreztem, ahogy magához hív az árulás. Veszélyes vizeken evezek.
Ez a lány olyan bűbájt tett rám, ami most is ott lebegett a valódi
énem háta mögött.
Képtelenség lenne nem törődni vele.
 Ezzel a valamivel.
Ránk tekeredett a lüktető vágyakozás, és biztos lehettem abban,
hogy a kelepcében a végén egy éles penge vár rám. A késztetés
hatására felpattantam, és úgy mentem oda az erkélyajtóhoz, mintha
megidéztem volna. A lelkem előttem járt, és már felzárkózott
Maggie mellé. A telihold ragyogó fényében jól láttam, hogy a lány
odalent táncol a vízparton a hullámok között.
Egy nyári ruhácska volt rajta, és csodálatos arcát az ég felé
fordította. Mint aki így keresi a bölcsességet.
Imádkozik, és felkínálja a reményeit meg a félelmeit.
Egy istennő a csillagok ragyogásában.
Na, rólam tudni lehet, hogy magatartásból sosem kaptam csillagos
ötöst.
Most mégis ráébredtem arra, hogy ezúttal minden eddiginél
mélyebbre süllyedtem. Fittyet hánytam a józan ész szavára.
Mozgásba lendültem.
Lenyűgözve.
Megigézve.
Legyőzve.
Mielőtt az agyam megállíthatott volna, már ki is léptem az ajtón,
lementem a lépcsőn és elnyelt az éjszaka. A lelkem nyomába
szegődtem, amelyik álmunkban már találkozott Maggie-vel.
A lábujját belemártotta a zuhogó hullámokba.
Felvillant és lesújtott az energia.
Felperzselte a maradék józan eszem.
Ahogy ugyanis megtorpantam tíz méterre a háta mögött, Maggie
váratlanul megdermedt, és a válla fölött hátranézett rám. Gyönyörű
arca körül táncra perdült fekete haja.
Éjfekete szemével megigézett.
 A tomboló vihar békességgel ajándékozott meg.
Egyszerre káosszal és megnyugvással.
Megbékéltem a közeledő végzettel.
Jól éreztem Maggie vágyakozását.
Elemi erejű, minden alapot nélkülöző rajongásánál nagyszerűbb
dolgot még sosem éreztem ebben az életben.
– Maggie – mondtam ki mohón a nevét.
Két szívdobbanásnyi ideig csak bámultuk egymást.
Utána futásnak eredt felém.
Én pedig az ő irányába.
A következő pillanatban a karomba zártam, és felemeltem a
magasba.
Nem tudtam eldönteni, hogy ő csókolt-e meg engem, vagy én őt.
Egyvalami azonban nyilvánvaló volt.
Színtiszta extázis söpört el minket.
 21. FEJEZET

Maggie

Átöleltük egymást.
Habozás nélkül.
Önfeledten.
Rhys két erős karja a magasba emelt, és az ajka lecsapott a
számra.
Elöntött a forróság és a vakító fény.
Mintha felragyogott volna az égbolt összes szikrázó csillaga.
Őrjöngő erő táncolt a levegőben.
Egy elektromos lökéshullám söpört végig az éjszakán.
A szája kétségbeesett mohósággal megkeresett, az ajka beborította
az enyémet, hozzám simult, beszippantott és megajándékozott.
Apró harapások, éhes érintések és… Édes istenem, Rhys Manning
tényleg megcsókolt!
Megszédültem, felgyorsult a pulzusom, miközben teljesen
átadtam magamat e pillanatnak.
Nyoma sem maradt a bizonytalanságnak vagy a habozásnak.
Erő izzott benne. Céltudatosság. A létező legtisztességesebb fajta
biztatás.
A tenyere elindult felfelé a hátamon, belemarkolt a hajamba, míg
a másik karja erősen szorította a csípőm, így hozzásimulhattam a
hatalmas test duzzadó, megfeszülő, kőkemény izmaihoz.
 Két karral átöleltem a nyakát, ahogy feljebb emelt, és utána
átnyújtottam neki mindent, amit csak adhattam.
Ez a férfi egyetlen csókkal kiszabadította a szívem. Vagy az talán
már rég az övé volt. A repedések, a rések nem álltak ellen, ahogy a
tartalma beleömlött hatalmas, ügyes tenyerébe.
Végre megengedte, hogy mindenemet beleöntsem.
Úgy markoltam bele a hajába, mintha ezzel horgonyoztam volna
le magam, nehogy elrepüljek. A nyelvem hegyével megkóstoltam a
száját.
Csak egy pillanatig.
De nem számított.
Rám tört a gyönyör. Lenyűgöző mámor.
A világ megremegett, rázkódott, és minket elsodort az extázis.
– Maggie – nyöszörögte Rhys a nevem. Miközben összeért az
ajkunk, a hangjától sóvárgó remegés futott végig a számon.
Megsimított, becézgetett, amitől kis híján megrémültem. Kérjek
többet belőle? – Maggie. Édes kis szirén. Basszus, bébi. Mit tettél?
Hát mit műveltél?
Érzelmek földrengése rázott meg.
Végigömlött a hátamon és keresztülremegett a lelkemen.
Romba döntött.
Átalakult.
Mintha a helyére került volna az összes hiányzó darabkám.
Rhys még erősebben magához ölelt, a két lábam megszorult a
csípője körül és az altestem nekidörzsöltem bordázott hasa kemény
izmainak.
– Maggie. Édesem. Kis istennőm! – Úgy suttogta e szavakat, mint
egy imát. Mint egy figyelmeztetést, miközben egyre vadabbul
csókolt.
A keze mind mohóbbá válva simogatott, és a levegő zihálva
robbant ki a tüdejéből.
Úgy éreztem, hogy ez van megírva a csillagokban. Ez a pillanat
eleve elrendeltetett. Időtlen idők óta készültünk rá.
Hozzádörzsöltem magam.
Szikrák szökkentek.
Remegés támadt az ágyékomban.
Nyoma sem maradt a félénkségnek, a szégyenlősségnek.
Kinyílt az ajkam, miközben minden sejtemben szökőárként
ragyogott fel a sóvárgás.
– Rhys!
Azt hitte, hogy még többért könyörgök, ezért erősebben
belemarkolt a hajamba, és vaskos nyaka megremegett a
felhördüléstől. Oldalra fordítva a fejét végignyalta az ajkam.
Örömmel fogadtam a tomboló, lefegyverző, elemésztő hőséget.
Kinyitottam a szám, hogy a nyelve mohó összecsapásban táncra
perdülhessen az enyémmel.
Tűz.
Lángok.
Minden. A mindenség.
Felhördültem, és nyöszörögve megpróbáltam még jobban
hozzásimulni.
Esküszöm, éreztem, ahogy a lelke igyekszik belém olvadni.
Pontosan úgy érzékelt engem, ahogy én érzékeltem őt.
Tisztában volt azzal, hogy érzem a félelmeit. A rémületét. A súlyos
kövekként magával cipelt bűntudatát.
Le akartam venni mindet a válláról.
Hogy megismerhessem legbensőbb titkait.
Suttogva eloszlassam a kétségeit, mert úgy meg tudnám mutatni
neki, hogy én milyennek látom.
– Érezlek az álmaimban. Bizony.
 Mintha ugyanaz járt volna a fejében, mint az enyémben. A szavai
halk dörmögésként simították végig a szám, miközben a csókjától
majdnem elaléltam.
Összezavarodva.
Vágyakozva.
Mind a kettőnket halálra rémített, hogy ismeretlen területre
tévedtünk. Feltérképezetlen vizeken hajózunk, ahol ugyanúgy
felfedezhetjük, hol is lett volna mindig is a helyünk, mint azt, hogy
végzetes tévút vár ránk.
Eközben a legcsekélyebb kétely nélkül tudtam, hogy ezért a
férfiért érdemes kockáztatni.
Amúgy is, mit ér az olyan élet, amelyik során nem teszed kockára
a szíved?
– Én is érezlek az enyémben. Találkozzunk odabent, Rhys. Egy
olyan helyen, ami csak a miénk.
Felhördült.
– Nem akarlak megbántani.
Vadul összecsapott egymásra simuló testünk. Úgy másztam
magasabban a mellkasán, mintha utat kerestem volna, egy bejáratot
a lelkéhez.
– Nem fogsz.
Megremegett a lelke. Iszonyúan félt attól, hogy szenvedést okoz
nekem.
A keze azonban még így sem állt meg. Végigsiklott a hátamon,
megmarkolta a fenekem, és az ágyékát a combjaim közé nyomta.
Annyira szerettem volna közelebb kerülni. Ruhácskám felcsúszott
a derekam fölé, és a bugyimat nekidörzsölte farmerja hatalmas
duzzanatához.
Majdnem elemésztett a vágyakozás.
A sajgás.
 Nem lehetett semmibe venni a bizsergő fájdalmat.
Körmöm Rhys vállába mélyedt, és őrjöngve könyörögni kezdtem
azért, ami hiányzott az életemből. Egy újfajta szabadság felé
rohantam, amiről tudtam, hogy nála találom.
– Vigyél be, Rhys! Érezni akarlak! Teljes egészében – követeltem
két csók között.
– Maggie…
Azt hittem, hogy ellenkezni fog, de ehelyett elindult velem a ház
felé. Elhalmozott vad csókjaival, miközben a homokban a deszkák
felé tántorgott.
Sokat ígért a vastag karok szorítása. Elmerültem a tomboló csókok
tengerében. Az övé lettem, meghallva suttogását és a lelke
harsogását.
– Maggie. Veled megszegnék minden szabályt. Ez hogy lehetséges,
édesem? Hogyan?
Akkor is így könyörgött, amikor felértünk a verandára. Rhys
megkerülte a házat és oldalra fordulva kinyitotta az ajtót. Abban a
pillanatban, ahogy beléptünk, nekinyomott a falnak, még vadabbul
csókolt, és nekem dörzsölte az altestét.
– Hogyan?
Nem várta meg a válaszom, hanem a két karjával feljebb emelt, és
máris elindult velem a keskeny hátsó lépcsőn.
Menet közben egyre csak csókolt és becézgetett.
Felérve körülnézett a sötét folyosón, meggyőződve arról, hogy
tiszta-e a levegő.
Csak a partot simogató hullámok hangját hallottuk, amely
visszhangot vetett az alvó házban.
Rhys olyan pillantást vetett rám, mintha egy rejtély lennék.
Egy kincset érő keserédes titok.
Megérintettem az arcát, és a körmöm belemélyedt dús szakállába.
 – Te kis bika – mondtam halkan, mire ő előrehajtotta a fejét, hogy
megcsókolhassa az ajkát végigsimító ujjamat.
– Eszembe juttattad, milyen érzés azt akarni, hogy rendes ember
legyek.
Kék szemében bánat keveredett a remény ragyogásával.
– Te rendes ember vagy, Rhys. Több is annál. Érzem… – Olyan
közel hajoltam hozzá, hogy belesuttoghassak a fülébe, ám közben
jól láthassam a szemét. Végigsimítottam széles, izmos mellét. –
Lenyűgözően szép a lelked.
Felnézett rám, miközben végigvitt a folyosón. A levegő egyszerre
tűnt dermesztőnek és tűzforrónak.
Felszikrázott az energia.
Feszültség remegett a légkörben.
Körbeölelt és megtartott minket.
Olyan irányba csalogatott, ahova a sors küldte kettőnket. Még
soha semmiben nem voltam életem során ennyire biztos.
Ez a férfi. Ez az ember.
Az én szobámba mentünk be. Rhys megtorpant, bezárta
mögöttünk az ajtót, majd újra megcsókolt, és mozgásba lendülve
keresztülcipelt a fürdőszobán, át a saját szobája tompa
félhomályába.
Közben egészen ellágyult a csókja.
Odaadó, imádattal teli és óvatos lett.
Mind a ketten tudtuk ugyanis, milyen irányba haladunk.
Az ágyához érve letett a földre. Remegett a lábam.
Hatalmas szobája most kisebbnek tűnt. Közelebb jöttek a falak.
Olyan szorosan hozzásimultam ehhez a férfihoz, mintha képes
lettem volna keresztülhatolni a testén.
Vele együtt.
Lassú mozdulattal letérdelt előttem, és a tenyere oldalt rásimult a
remegő combomra. Összegyűrte ruhám szövetét tűzforró kezével.
A szívem őrjöngve vert.
Idegesen, várakozva és váratlan mohósággal.
Görcsölt a gyomrom és lángolt a bőröm.
Rhys felnézett rám.
Ez az aranyszívű fenevad.
Az ujjai reszkettek a bőrömön.
– Biztos, hogy jó az, amire készülünk? – kérdezte érdesen.
Vágyakozás izzott a hangjában, ám ennek dacára is kifejezésre
juttatta az aggodalmát.
– Igen – bizonygattam.
– Nem akarlak bántani – ismételte meg.
– Nem félek.
Felnyögött, és az orrát belenyomta a ruhámba, közvetlenül
reszkető hasam fölött.
Rám tört a vágy, két kézzel belemarkoltam Rhys hajába,
miközben ő a ruhám szövetét csókolgatta, majd feljebb emelkedve
ezt mormogta:
– Én vagyok a világ legszerencsésebb gazembere, Maggie. Basszus,
mi a fenét csinálunk?
Nyöszörögtem, ahogy így bámult, majd a két keze alulról besiklott
a ruhám alá.
Összerezzentem, amikor az ujja hegyét beleakasztotta a bugyim
szélébe, és sietve belekapaszkodtam a vállába, hogy megőrizzem az
egyensúlyom.
Nehogy térdre rogyjak.
Megrázott ez a pillanat.
Amit majd megosztok ezzel a férfival.
Aggódva nézett rám.
– Csak egy szavadba kerül, és megállok.
 – Nem félek – bizonygattam újra, és az ujjammal megérintettem
puha ajkát.
Kinyílt a szája, megcsókolta az ujjam hegyét, majd pedig a csipkés
bugyit lehúzta a combomon, és kiszabadította belőle a lábam.
Én pedig az egész testemmel reszketve közelebb húztam
magamhoz, a tenyerem remegett a tarkóján, míg ő kívülről
simította a combom. Továbbra is a hasam csókolgatta, feljebb túrta
a szövetet, majd visszatért a jobb combomhoz, megcsókolta
meztelen bőrömet, és a bal lábamon folytatta.
Feljebb siklott a keze.
Akárcsak a csókjai.
Alig kaptam levegőt.
Semmit sem láttam.
Elemi erejű gyönyör tört rám, amikor egyujjnyira szétfeszítette a
lábam és végignyalt.
A csókja mély, lassú és óvatos volt.
Erősebben belemarkoltam a hajába, és kifújtam a levegőt.
Fellángolt a gyönyör.
Egy szikra.
Egy gyufa.
– Rhys! – mondtam nyöszörögve.
– Tudom, drágám. Tudom.
Szeretettel mondta.
Odaadóan.
Óriási erővel.
Az érzelmek visszaverődtek a falakról.
Őszinte és valódi volt a szeretete még úgy is, hogy ezt képtelen
volt beismerni.
Pár centivel hátrébb húzódott, és a ruhámat feljebb húzta a
csípőmön. Közben maga is lassan felállt.
 A szövet alól előbukkant a hasam.
A keblem.
Rhys végül teljesen lehúzta rólam a ruhát.
Hűvös levegő simította végig izzó bőröm.
Elakadt a lélegzetem.
Meztelenül és sebezhetően álltam ott.
Feltárulkozva.
Odaadóan.
Teljessé válva.
Remegő kézzel elkezdtem kigombolni flanelingje gombjait.
Elakadt a lélegzetem, amikor az utolsót is kigomboltam, és az ing
alól felbukkant a széles válla.
Kibújt belőle, és ekkor már csak a farmernadrág volt rajta.
Zihálva mozgott lenyűgöző mellkasa.
Gyönyörű volt minden porcikája.
A tetovált bőre.
Mintha eddig így próbálta volna meg eltakarni a rengeteg rajzot.
Végighúztam ujjamat a vonalakon, Rhys megremegett, és a
vágyakozástól megfeszültek a hasán az izmok.
– Bárcsak mindent megadhatnék neked! – mormogta.
Egy csókot nyomtam dübörgő szívére.
– Csupán ezt add nekem.
Hátralépve felmásztam az ágyára.
Meztelenül.
Feltárulkozva.
Reszketve.
Perzselt a vágy.
A szoba remegett az izgalomtól.
Ködként kavargott körülöttünk.
Rhys feszülten figyelt. Nyoma sem volt megszokott, megjátszott,
huncut jókedvének.
– Ha azt kéred, leállok – mordult fel, én pedig mélyen beszívtam a
levegőt. Megpróbáltam keresztüllátni a falakról visszaverődő
vágyakozás ködfüggönyén, miközben ő kigombolta a nadrágját,
lehúzta a cipzárját és a farmert letolta a combjáról.
Majdnem elájultam, amikor megláttam lenyűgöző méretét.
Elakadt a lélegzetem, szárnyra kaptak a pillangók, és édes
istenem…
– Drágám.
A talpam rásimult az ágyra.
– Kérlek!
Teljesen kibújt a farmerjéből, aztán egy pillanatra eltűnt, és csak
kerek, izmos fenekét láttam, miközben előrehajolva kiszedett egy
óvszert a fiókból. Feltérdelt az ágyra, odacsúszott hozzám,
belélegezte a zihálásomat, és felkészült, hogy szőröstül-bőröstül
felfaljon.
Annyira tudtam, hogy igazam volt.
Ettől eltekintve minden más módon már az övé voltam.
Az sem baj, ha nem tudom megtartani, mert ez a pillanat így lett
megírva a csillagokban. A sors akarata.
Nem lehettek kétségeim. Rhys felhúzta magára az óvszert, aztán
pedig befurakodott egyfolytában remegő lábaim közé.
Az orra megsimította az orromat.
A nevemet suttogva hatalmas tenyere rásimult a keblem fölötti
sebhelyre.
Mint aki megérinti a szívem.
Meggyógyítana.
A két karommal átöleltem a nyakát, az ajkammal egy pillanatra
megérintettem a száját és ezt suttogtam:
– Én is megőrzöm a tiédet.
 Fájdalom villant fel viharvert arcán, és az állam elől félresimított
egy kósza hajtincset, miközben vágyakozva elmosolyodott.
– Máris a tied a szívem.
Hozzám simult.
A melle a keblemhez.
Összekeveredett a lélegzetünk.
Megremegtem.
Az értésére akartam adni, hogy nem kell óvatosan bánnia velem.
Csakhogy ez a férfi máris olyan jól ismerte az összes összezúzott
porcikámat, mint én az övéit.
Összegyűjtötte a szilánkokat.
Óvatosan.
Lenézett rám a magasból, két karja hozzásimult a vállamhoz, és
egy megfontolt mozdulattal picit behatolt a testembe.
Egy röpke pillanatig fellángolt a régi rettegés.
Kedves és bölcs pillantása azonban elűzte a félelmem.
Tudtam, hogy imád, és biztonságban vagyok.
Kitöltött, mégpedig teljesen, ezért elfogyott a levegőm, és már csak
őt tudtam belélegezni. Mély hördülését meghallva megéreztem,
hogy gyönyörű testének minden izma megfeszül az önfegyelemtől.
Csakhogy a fülébe suttogtam:
– Rhys…
Elsöpörtek minket az érzelmek.
Egy elmosódott dicsteljes álom.
Elmosolyodott. Kedvesen.
– Mehet?
– De még mennyire!
A körmöm a vállába mélyedt, amikor mozgásba lendült a csípője,
mert – jóságos egek – ennek a pasinak mindene hatalmas és
lenyűgöző volt.
 Keményen előrelendült. Először csupán apró mozdulatokkal, mert
gondosan figyelt a rábízott sok apró szilánkra, nem akarva, hogy
bármelyik is még tovább hasadjon.
Az az igazság, hogy ilyen tökéletesnek még sohasem éreztem
magam.
Annyira helyénvaló volt, ahogy súlyos teste rám borul. Újra és
újra megtöltött, miközben a testünk tökéletes ritmusban egyesült.
Felgyorsult a lélegzete, és erőteljes lökéseivel vágyakozó, mohó,
ziháló kis tócsává változtatott.
A gyönyör bizsergése perzselte végig a bőröm.
Biztosra vettem, hogy lángra lobbanok.
A hasam megfeszült és mindenem lüktetett. Egy gyönyörű
végállomás felé száguldottam Rhys vezetését követve.
Megtámaszkodott a fejem két oldalán, és a kezével tartotta a
súlyát.
Lenyűgözött azzal, ahogy fentről bámult.
Hosszabb hajtincsei megérintették erőteljes, markáns arcát.
Izzadság gyöngyözött a homlokán, a nyelvével végigsimította az
ajkát és felhördült:
– Te kis istennő. Basszus! Ez annyira jó!
A fejem hátrahanyatlott a párnára, a csípőm pedig elé mozdult
minden döfésének.
– Még! Könyörgök. Kellesz nekem!
– Tudom, drágám. Itt vagyok. Itt veled.
Minden elmosódottá vált.
Felgyorsult.
Eltelt a vággyal.
Érdesebb lett.
A gyors mozgás megperzselt minket.
Elevenen felzabált.
 Rhys leereszkedett a könyökére, és már más szögből hatolt belém.
– Édes kis szirén. Basszus!
Ekkor egy olyan ponton talált el, amitől felhördültem,
összerándultam és a folytatásért könyörögtem:
– Rhys… Te… Kellesz nekem!
Nem fogta vissza magát.
Még keményebben és mélyebben tett a magáévá, mivel már tudta,
hogy a kis töredékeim biztonságban vannak nála. Megragadta a
térdem, széjjelebb nyitotta a lábam, és átszáguldott velem a
gyönyörbe.
Ahol csak zene és dalok léteztek.
A csillagok és a legmélyebb éjszaka.
Rhys és én.
Rhys és én.
És ekkor vele együtt hasadtam szilánkokra. Kirobbant a gyönyör.
Feltört. Romba döntötte minden porcikámat. Felhördültem, a
csípőm felemeltem az ágyról, és kétségbeesve próbáltam még
közelebb kerülni Rhyshez.
Hogy mindörökre elvesszek a tökéletességében.
Hogy ott találkozhassak vele.
Ekkor egyszerűen felkapott, a hátam éppen csak hogy
megérintette a lepedőt, mert ez a férfi magával ragadott, ahogy
szilaj lökésekkel ostromolt.
– Maggie… – hörögte, és a csípőmet fogva feljebb emelt. – Basszus,
Maggie!
És máris ott volt velem.
Felkínálta nekem az extázisát, ahogy átengedte magát a
gyönyörnek. Teste minden izma megfeszült és lüktetett, ahogy
elment.
Együtt lebegtünk.
 Egy olyan helyen, ahol nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy
megértsük egymást. Ahol minden őszintén, tökéletesen létezett, és
nem álltak közénk hazugságok vagy a múlt titkai.
Csak mi ketten voltunk ott.
Egy egész örökkévalóságon át. Mégsem eléggé sokáig.
Aztán lassan alászálltunk.
Rhys továbbra is magához ölelt, és az ajka a fejemhez simult.
– Maggie. Édesem. Ugye jól vagy? Nem bántottalak?
Rémület izzott a hangjában.
Küszöbön állt a megbánás támadása.
Vadul magamhoz öleltem.
– Sosem éreztem magam nagyobb biztonságban, szebbnek és
szabadabbnak, mint most.
Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, még erősebben magához
húzott és hozzám dugta a fejét.
Úgy bújt oda hozzám, mint én őhozzá.
Hosszú idővel később elernyedt a karunk, és Rhys hagyta, hogy
alászálljak a lepedőre. Persze nem ment messzire. Felkönyökölt, és
még mindig az ágyhoz szögezett.
Hátrasimította a hajam, miközben lelassult a lélegzetünk.
Ugyanaz az energia táncolt, mint korábban, de most csendes béke
ölelte körül.
Rhys elvigyorodott. Édes kópé nevetésétől újra elgyengültem.
– Alighanem meghaltam és a mennyországba kerültem. Kis
istennőm.
Az ujjával végigsimította az állam. Ráharaptam az alsó ajkamra,
mintha így talán esélyem lett volna visszafogni a feltörő szeretetet.
Nem sikerült.
– Hányszor mondtam már, hogy ne szólíts így! Ha becézgetsz, még
a végén azt hiszem, hogy van esélyem veled.
Szomorúvá vált a mosolya.
– Kettőnk közül egyértelműen én vagyok az esélytelen.
 22. FEJEZET

Rhys

Az alattam fekvő lányt bámultam. Összekulcsolódva pihentünk.

Egymáshoz értek végtagjaink, egyszerre dobogott lüktető szívünk.
Ez volt a bizonyíték.
A pipa a nevem mellett.
Egyértelműen elment az eszem.
Olyan vakmerővé váltam, hogy így már jól érzékeltem a látóhatár
peremén lesben álló iszonyatot. A vihar az óceán túlsó partján
gyülekezett. Úgy tör rám, mint egy szökőár. Egyre erősebbé válik,
ahogy felém száguld, mégpedig azért, hogy elpusztítson.
Miért szeretek ennyire játszani a tűzzel?
Nem lehettem biztos abban, hogy el tudnám-e taposni a lángokat,
ha megpróbálnám.
Képtelenség lenne elfordulni attól, aki miatt úgy éreztem, hogy
nagyszerű dolgokra lehetnék képes.
Aki egy kiutat kínált.
Megmenekülést.
Lehetséges, hogy láttam mindazt, amiért én felelek, és még így is
talált bennem valamit, amit érdemes megtartani?
Esküszöm az élő istenre, hogy az éjfekete szempár menedéket
ígért.
Megértést, jóságot és mindazt, amiben eddig reménykedni sem
mertem volna.
Ez a lány figyelmeztetés nélkül csapott le rám, és leigázott.
A csókja lenyűgöző gyönyört ígért.
Ne hibázz! Ne bukj el! Ne veszíts!
Ezt énekeltem némán, és megpróbáltam visszaépíteni a falat
kettőnk közé. Talán egy acélkerítésre lenne szükség. Az talán
megakadályozná, hogy olyan irányba haladjak, amerre nem szabad.
Lemásztam a lányról, hogy az óvszert bedobhassam az ágyam
mellett álló szemétkosárba. Azt reméltem, hogy ezzel kicsit
eltávolodhatunk egymástól.
Ehelyett azonnal visszabújtam hozzá. Szükségem volt a melegére.
Most azonban, amikor a karjaim közé zártam, picivel elfordultam,
hogy az oldalunkon feküdjünk.
Csak… Bámultuk egymást. A bágyadt sötétben. Hogy a
szükségesnél sokkal jobban az emlékezetünkbe véshessük ezt a
pillanatot.
Maggie felemelte remegő kezét és megsimogatta a szakállam.
Lágyan.
Odaadással.
Nem tudtam, hogyan lehetne elviselni a hullámokkal rám törő
imádatát.
– Már megint ezt csinálod – mondtam egy félmosollyal kedvesen.
Kis híján felkuncogott.
– Mit is?
– Simogatsz – hagytam, hogy némi jókedv vegyüljön elmormogott
szavaimba.
Maggie elvigyorodott.
– Dehát te egy bika vagy. Mégis mire számítottál, hogy mit teszek?
Alig kaptam levegőt. Fuldokoltam. Nem tudtam eldönteni, hogy a
fájdalomtól vagy az érzelmektől. Játszadozni kezdtem egy
hajtincsével.
– Máris megbántad, hogy felültél rám?
Játékosan kérdeztem.
Könnyedén.
Semmire sem mentem a képmutatással, mert megbicsaklott a
hangom.
Tény, hogy korábban nyilvánvalóvá vált, nem lenne szabad ebbe
belemennem. El kell utasítanom ezt a kapcsolatot. Nem biztonságos.
Az a gazember bármire hajlandó, hogy tönkretegyen. Mindenkit
elpusztít körülöttem, ha azt gondolja, hogy ezzel fájdalmat okozhat
nekem.
Ehhez képest egy kis kedvesség, és most itt vagyunk az ágyban.
Maggie ujja belemerült a szakállamba, majd megsimogatta az
ajkam.
– Soha nem bánnék meg egyetlen veled töltött pillanatot sem.
A rám törő mardosó szégyentől összeszűkült a torkom.
– Bárcsak méltó lenne a vonzalmadhoz.
– Jó lenne, ha olyannak látnád magadat, amilyennek én.
Fellángolt a fájdalom, és felszakadtak a régi sebhelyek.
Sikítás.
Kiabálás.
Vér.
Iszonyat.
Nem tudtam megakadályozni. Nem tudtam megállítani.
Nem maradt időm arra, hogy szembeszálljak velük. Azonnal
kiültek az arcomra. Persze hiába színészkedtem volna, mert ez a
lány úgy ismerte minden érzelmemet, mintha őbenne bukkantak
volna fel.
– Rhys. Az én vad kedvesem és az ő színarany gyönyörű szíve.
 A keze rásimult a mellkasomban vadul zakatoló szívemre.
– Annyira szörnyű ez az egész, Maggie – gyóntam meg halkan.
Reméltem, hogy megérti. – Mert nincs semmim, amit adhatnék
neked.
Csakhogy a szívem Maggie-hez vonzódott. Eggyé akart válni vele,
ahogy a lány mondta. Mintha csak mellette lett volna meg a helyem.
Rám tört a bűntudat.
Egykor tettem egy fogadalmat, és most fogalmam sincs arról,
hogyan is tarthatnám be.
– Az a lány jár az eszedben? Akibe valamikor beleszerettél? –
kérdezte minden él nélkül. Nem bántotta meg, viszont szomorú volt
a fájdalma miatt.
Istenem!
Ez a nő.
Annyira őszinte.
Egyenes.
Átkozottul tökéletes.
Megfogtam az arcomat simogató kezét és összefűztem az
ujjainkat.
– Igen.
Álmodozva elmosolyodott.
– Milyen ember volt?
A szomorúságtól megremegett a szám.
– Kedves. Pont olyan, mint valaki más, akit ismerek.
Hátrasimítottam a haját, mert valamit kezdenem kellett a két
kezemmel, nehogy újra bejárják a testét. Azért bizseregtek az
ujjaim, hogy végigsimíthassák meztelen, lenyűgöző bőrét.
Maggie viszont elszántan ment a maga útján.
Ebben a pillanatban hajlandó volt meghallgatni a szavaim.
Talán nem lett volna szabad ilyen nyíltan feltárulkoznom.
Egyszerűen… Kitártam előtte a szívem. Bármelyik másik csaj
lekevert volna egy hatalmas pofont. Én azonban képtelen lettem
volna titkolózni Maggie előtt. Ez a lány ugyanis olyan módon
fogadott el, ahogy korábban még soha senki más.
Még Jenny sem! Ő sem.
Az a szégyellősen mosolygós szőke lány.
– Fiatal volt. Nagyon. Alig tizennyolc. – Nagyot pislogtam az emlék
miatt. – Régen történt. Éppen csak elkezdődött a Carolina George
karrierje. Egy parányi városkában voltunk Tennesseeben. Az ottani
bár inkább csak egy kocsma volt, ám a közönség úgy fogadott
minket, mintha világsztárok lettünk volna. Azon az estén
mindannyian a mennyekben lebegtünk. Talán ez volt az első olyan
alkalom, amikor úgy éreztük, hogy a jó úton járunk. Mintha csak
megéreztük volna, hogy kézzelfogható közelségbe került a siker.
Ekkor vettem észre a tömeg szélén oldalt álló lányt. Remegett az
idegességtől. Tágra nyílt a szeme. Mint aki addig nem is tudta, hogy
léteznek ilyen koncertek.
Az az igazság, hogy tényleg ez volt a helyzet. A legjobb
barátnőjével lépett le otthonról, mivel felügyelet nélkül nem
engedték ki a házból. Kibaszottul degenerált volt a családja.
Nem hagyták, hogy maga hozza meg a döntéseit.
Hét lakat alatt tartották.
Ostoba módon egy pillanatig arra gondoltam, a sors akarata volt,
hogy mi ketten találkozzunk azon az éjszakán. Nem a véletlen
műve.
Hogy talán fontos az érkezésem.
– Én meg természetesen odamentem hozzá. Mindig is a tiltott
gyümölcs vonzott. – Oldalra fordítottam összekulcsolódott ujjainkat,
és az öklöm bütykével megsimogattam Maggie állát.
– Nem bűn szeretni valakit, Rhys.
 – Csakhogy néha az elkövetett bűn átjárja az egész életed, és
mindent elpusztít, amit csak megérintesz.
Éppen ezért nagy ívben elkerültem a komoly kapcsolatokat. Nem
kerültem közel senkihez sem, nehogy befolyásoljam őket. Ügyeltem
arra, hogy betartsam a kellő távolságot.
Az életem egy csillogó buli.
Móka és kacagás.
Laza jókedv és gyorsan elfelejthető harcok.
Aztán valaki egyszer csak ott áll előttem.
Váratlanul.
Már a létezése is veszélybe hozza az ingatag egyensúlyt.
– Attól félek, hogy veled is ugyanúgy kiszúrok.
Az a szempár valósággal felfalt az éjszakában. Képet rajzolt
rólam. Mintha valahogy szépségre lelt volna a rondaságomban.
– Mi történt vele?
– Le akartam tépni róla a bilincseit, ám ehelyett magammal
rántottam a szakadékba.
Maggie összevonta a szemöldökét, és tudtam, hogy további
kérdései lesznek, ám ezeket nem bírtam volna elviselni vagy
megválaszolni, éppen ezért magamhoz öleltem és feltápászkodtam.
Aranyos karjával átölelte a nyakam.
– Hova megyünk?
– Zuhanyozni.
Hirtelen rám tört a kényszer, hogy lemossam magamat erről a
lányról, mielőtt a mérgem még jobban belé szivároghatott volna.
Bevittem a fürdőszobába és kinyitottam a zuhanyzót. Magamhoz
szorítottam, mielőtt a víz felmelegedett és gőz lengte be a helyiséget.
Párafelhő.
Köd.
Szerettem volna elmerülni e halovány álomban, hogy soha többé
ne kelljen felbukkanni belőle.
Amikor meggyőződtem arról, hogy a víz elég meleg, a lánnyal
együtt beléptem a tágas zuhanyzóba.
– Elég jó?
– Tökéletes.
Óvatosan letettem a csempére, bár az egyik kezem még így is rajta
pihent. Az a nagy helyzet, hiába tudtam, milyen súlyos hibát
követtem el, mibe sodortam szegényt, mégsem tudtam elengedni.
Hátrahúztam a fejét, hogy bevizezhessem a hosszú haját.
Maggie felsóhajtott, és csak nézett hatalmas szemével.
Sampont nyomtam a tenyerembe, aminek pontosan ugyanolyan
volt az illata, mint Maggie-nek. Kis híján azonnal önkívületi
állapotba kerültem tőle.
Megfordítottam, hogy a hajába dörzsölhessem a sampont.
A meztelen lány lenyűgözően szép volt.
Megcsikordult a fogam.
Basszus!
– Mi az? – suttogta Maggie, mert megérezte a habozásom.
– Gyönyörű a feneked.
Halkan felkuncogott, és a formás popsiját nekinyomta az
időközben kőkeménnyé merevedett farkamnak.
Kihívóan.
Jutalomként.
Az ujjaim belemerültek a hajába, és a sampont beledörzsöltem a
tincseibe, a fejbőrébe, a nyakszirtjébe.
Felnyögött és hozzám simult.
Leöblítettem a haját, aztán megragadtam a szivacsot,
beszappanoztam, hogy lemoshassam vele Maggie hátát.
Ő meg nekem támaszkodott.
A haja eltakarta az arcom.
 Jázmin és vanília.
Lenyűgözően csodálatosan édes.
– Maggie! – Semmi jóra nem utalt az, ahogy a nevét hörögtem.
Még nagyobb nehézségekkel fenyegetett, hogy az orrom a hajába
temettem, és beszívtam az illatát. A rám törő mohóság miatt az
ajkamat rányomtam a vállára. Végigcsókolgattam lenyűgöző puha
bőrét. Szerettem volna felfalni minden centijét.
Még inkább hátrahajolt, és úgy fordult a fejével, hogy
felnézhessen rám. Ettől megtört az ellenállásunk, és egymásnak
estünk.
Az a helyzet, hogy miután egyszer megcsókoltam, már nem
tudtam, miként állhatnék meg.
Bal kezemmel belemarkoltam nedves hajába, miközben a
másikkal megragadtam az állát, hogy még jobban
megcsókolhassam.
Ádázul.
Perzselően.
Tűzforrón.
Ha félt is valamitől eddig, az érintésem megnyugtatta.
Én azonban nem tudtam, hogyan folytathatnám ezt anélkül, hogy
közben ne veszítsem el az eszem. Nem szabad átmenni egy újabb
határvonalon oda, ahonnan már nincs visszatérés.
Mielőtt megcsúsznék és átzuhannék a túloldalra.
Ez a lány ugyanis tökéletes volt.
Egyértelműen.
Legalább annyira szerettem volna elmenekülni a közeléből, mint
magamhoz ölelni és imádni.
Mintha csak vele együtt tökéletessé válhattam volna. Azzá, ami
lehettem volna.
Nem sikerült teljesen felfognom a kettőnk közötti kapcsolatot. Ez
azonban a legcsekélyebb mértékben sem számított, mert továbbra
is úgy táncoltam, ahogy ez a lány a gyönyörű, boldogságot hozó
ajkával fütyült.
Szikra ragyogott a lelkemben, ám kénytelen leszek kitaposni,
mielőtt lángba boríthatná az egész világom.
Azt máris éreztem, hogy csúnyán megégetem magam.
Elhamvadok.
Megsemmisülök.
Maggie megfordult, és úgy csókolt meg, mintha enélkül nem
kapott volna levegőt.
– Én is megtartalak téged – ígérte meg két csók között, immár a
szakállam és a mellkasomat simogatva az ajkával.
Suttogásától meglágyult a szívem.
Elővillant a nyelve.
Megnyalta a bőröm.
– Édes kis szirén.
Pontosan az volt.
Egy dal a viharban.
A béke ígéretével csábított, pedig a végzet leselkedett rám.
Mégis mindenáron meg akartam találni.
Vágy lángolt a testemben, amikor megcsókolta a mellizmomat,
majd visszatért a torkomhoz.
– Maggie! – hördültem fel.
– Nem félek – mormogta újra. Esze ágában sem volt megfogadni a
figyelmeztetéseimet.
Megmarkolta a vállam, és én pontosan ugyanabban a pillanatban
zártam a karomba, amikor a két combjával átölelte a derekam.
Ösztönösen.
Teljesen természetesen mozogtunk egyszerre. Mintha élt volna
bennünk valami, ami eleve meghatározta, hogy ebben a pillanatban
mit is tegyünk.
Egy másodperc alatt nulláról kétszázra gyorsultunk.
– Basszus! – hördültem fel.
Nemcsak kacérkodtam a bajjal, hanem fejest ugrottam bele.
Csakhogy Maggie miatt jól tudtam, innen már nincs visszaút.
– Rhys – hörögte, és meztelen punciját nekidörzsölte a farkamnak.
– Újra én kellek neked, édesem? – kérdeztem édes hangon.
Ádáz zabolátlansággal nekiszorítottam a zuhanyzó falának, és
vadul nekilöktem a törzsem.
Víz záporozott ránk.
Gőzfelhők úsztak a levegőben.
Ez a lány tönkretesz.
Percről percre.
– Abban a pillanatban megkívántalak, amikor először
megpillantottalak.
Felhördültem, mert tűzforró, puha kis keze váratlanul lecsapott a
farkamra, és határozottan dörzsölni kezdte.
Jóságos egek!
Felvillant az energia.
A ragyogó fény felperzselte a levegőt.
– Bajkeverő! – Igazából nem tudtam, melyikünkről beszélek.
– Nem, Rhys. Én téged kerestelek.
Megcsókoltam, hogy megbékéljek. Úgy éreztem, hogy csodálatos
dolgok is várhatnak ránk. Nagyszerűek.
Úgy csókoltam meg, ahogy korábban még soha senki mást,
miközben ő továbbra is a kezével izgatott.
Szenvedély lángolt az ajkunkon, és a testünk tűzben fürdőzött.
Perzselően.
Egymásba égve.
Sebet ejtve.
 Nem tudtam, hogyan.
Az viszont egyértelműnek tűnt, hogy mind a ketten jelet akartunk
tenni a másikra. Megörökíteni ezt a pillanatot, amikor Maggie még
erősebben megmarkolta a farkam, és úgy mozdult, hogy duzzadó,
vágyakozástól sajgó makkom becsusszanhasson a puncijába. A
karommal feljebb emeltem, közelebb magamhoz, és az ajkammal
imádtam ezt a lányt.
Gyönyört hoztam a számmal, a nyelvemmel és a fogammal.
Utolsó csepp józan eszünket is elnyelte az óceán.
Kavargó káosz volt a nyelvünk.
Őrület minden érintésünk.
Mivel már nem tudtam visszafogni magam, előrenyomtam a
csípőm.
Teljesen kitöltöttem.
Maggie felhördült, a háta ívben megfeszült a falon, és
elképesztően szexi apró keble nekinyomódott a mellkasomnak.
Megmarkoltam a két combját, és ostromolni kezdtem.
Keményen, mereven, gyorsan.
Azt akarta, hogy fokozzam a sebességet.
Mintha ő is úgy döntött volna, hogy fejest ugrik a káoszba.
Éppen erre vágyik.
Beletúrt a hajamba, és a csókjával félresöpörte az ellenállásom.
Felfedező útra indult a szám. Végig Maggie állán és le a nyakán. Ő
hátrahajtotta a fejét, hogy jobban hozzáférhessek, és a
nyakszirtembe kapaszkodva tartotta magát, miközben
végignyaltam kecses torkát. Továbbhaladtam lefele, míg az egyik
rózsás színű megkeményedett mellbimbóját a számba vehettem.
Aprókat haraptam belé.
– Rhys – nyögte. – Ó, istenem!
– Fájdalmat okoztam?
 – Nem. Téged akarlak. Te kellesz nekem! Amennyire csak lehet.
Mindenféle módon. Ha tudnád, milyen sokat álmodoztam rólad.
Arról, hogyan teszel majd a magadévá.
Miközben ezeket a szavakat mondta, megkapaszkodott a
hajamba, és feszes kis testét vadul mozgatva a farkamon lovagolt.
– Drágám!
Figyelmeztetésnek szántam ezt a szót, mivel pontosan tudtam,
Maggie-nek nem lenne szabad ilyen kedvesen beszélnie hozzám.
– Kérlek! – Csak ennyit mondott.
Kicsit megváltoztattam a testhelyzetét, már csak egy karral
tartottam a derekát, és a másik kezemmel simogatni kezdtem
lüktető csiklóját.
Maggie a derekát riszálva felsikított.
Imádni valóan.
Vágy üvöltött csillogó bőréből.
Egyedül azt szerettem volna, hogy boldog legyen és a magasban
szárnyaljon.
– Hát ez hihetetlen, kis istennőm! El sem tudtam volna képzelni.
Így érek most hozzád. Annyira jó. Figyelj csak… Még sosem éreztem
ilyen remekül magam.
– Nem mertem még csak reménykedni sem abban, hogy valaki
miatt majd így érezzem magam! – Áhítatos dicséret áradt a szájából.
– Abba ne hagyd! Soha ne állj meg!
Gyönyör korbácsolta a hátam.
Szikrázó tűszúrások.
A mámor hullámai.
Körbe-körbe dörzsölgettem hüvelykujjammal a csiklóját,
miközben vadul döfködtem a farkammal.
Elém jött minden egyes mozdulatnál.
Nem tudtam, hogy létezik ekkora gyönyör.
 – Érzed?
Őrjöngve bólogatott, és úgy lovagolt rajtam, mint a
legcsodálatosabb erotikus álomban.
– Érezlek.
– Engedd el, édesem.
Én is elszabadultam. Keményen mélyre behatoltam.
Körmök mélyedtek a vállamba.
– Igen, Rhys.
Elakadt a hangja, és jól éreztem, hogy pattanásig feszült a teste
minden molekulája.
Suttogó könyörgés hagyta el a száját. Felerősödött. Elmélyült.
Vágyakozott.
Esküszöm, jól láttam a felgyülemlő energiát.
A kavargó és izzó ködöt.
Valami felragyogott.
Vakítóan.
Nem szolgáltam rá, ám nem tudtam visszafogni magamat, és
utánanyúltam.
Éreztem, amikor Maggie elment.
Ahogy a puncija összeszorult a farkam körül.
Hátrahajtott feje nekicsattant a zuhanyzó falának, és egy
hatalmasat nyögött.
Így tartottam meg, miközben elszállt. Mialatt érthetetlen szavakat
motyogott.
Közben vadul mozgott a csípőm, és a lány maga után rántott.
Egy pillanattal azelőtt húztam ki a farkam, hogy szétrobbantam
volna. Talpra állítottam Maggie-t a csempére, miközben
kétségbeesett mohó faszfejként a farkamat nekidörzsöltem a
hasának.
Ráfröccsentem puha bőrére.
 Egy pillanatig azt hittem, ezzel elborzasztom, pedig tudnom
kellett volna, hogy ez a lány még ezt a gesztusomat is őszinte
odaadással fogadja el.
A csípőjét mozgatta, két kezével megmarkolta a fenekem, hozzám
simult és így lőtt fel a csillagok közé.
Elvitt magával egy olyan helyre, ahol semminek nem volt értelme,
mivel csak mi ketten léteztünk ott.
Együtt lebegtünk, tökéletesen kiegészítve a másikat, miközben én
rádöbbentem arra, hogy ennél veszélyesebb gondolat még sohasem
született a fejemben.
Felhördültem, megremegtem, és az utórengések Maggie-t is
magukkal sodorták.
Izzott az energia.
Azt sugallta, hogy miután most belekóstolt a jóba, soha nem lehet
jóllakatni. Sokkal erősebb lett, mint korábban volt.
Kiteljesedett.
Mohóbbá vált.
A homlokommal megérintettem Maggie homlokát.
Basszus!
A levegőt beszívva elvigyorodtam, amire a lány a maga
mosolyával válaszolt.
– Bocsánat. Tényleg csak zuhanyozni akartam.
Megfordult, felvette a szivacsot és beszappanozta. Játékos, csábító
pillantást vetett rám a válla fölött.
– Biztos vagy ebben, cowboy?
Felmordultam. Előtört belőlem a nevetés. Hozzásimultam Maggie
fenekéhez.
A fenébe!
Ez hiba volt.
Nekem dörzsölte a popsiját.
 – Azért hoztalak ide, hogy gondoskodjak rólad.
Megfordult és lassan elmosolyodott.
– Hidd el, pontosan ezt tetted.
Fellángolt bennem az érzelem, és feljebb emeltem a lány állát.
– Maggie. – A suttogás a lelkem legmélyén lévő üvöltő ürességből
tört elő.
Mintha felismertem volna, hogy egyedül ez a lány tudja kitölteni a
tátongó semmit.
Jó alaposan beszappanozott a szivaccsal. Nemcsak a keze mozgott,
de a tekintetével is követte, ahogy végigsiklott a bőrömön.
Odaadóan és odafigyeléssel dolgozott. A fészkes fenébe! Miként
lehetséges az, hogy valamit ilyen iszonyúan élvezek, miközben
átkozottul szenvedek tőle?
Viszonoztam a szívességét, lemostam, leöblítettem és csodáltam
Maggie-t.
A kis istennőt, aki térdre kényszerített.
Elzártam a zuhanyt, elővettem az egyik hatalmas, bolyhos
törülközőt, beburkoltam vele a lányt, mégpedig az álláig.
– Köszönöm – mondta.
Megpöcköltem az orrát.
Játékosan.
– Drágám, szerintem teljesen nyilvánvaló, hogy csakis én
élveztem a helyzetet.
Ugyanazt mondtam, mint azon az első éjszakán, mivel úgy
éreztem, igazi kincset jelent minden vele eltöltött pillanat.
Haladékot.
Elnyelt a menedéket ígérő szempár.
Elővettem magamnak is egy törülközőt, miközben Maggie
odament a kis szekrényéhez, én meg az enyémhez. Fogmosás
közben a szemünk sarkából egymást bámultuk a tükörben.
 Hihetetlen, hogy így mosolygok!
Fülig érő szájjal.
Lelkesen.
Ő meg édes és félénk tekintettel nézett rám. Olyan kérdések
ragyogtak benne, amire nem tudta a választ.
Mit jelent ez az egész?
Innen merre megyünk tovább?
Amikor besietett a hálószobájába, én habozva megálltam. Végül
odamentem az ajtajához és egy ujjnyira kinyitottam, mert képtelen
lettem volna akár egy pillanatig is nyugton maradni.
Maggie az ágya közepén ült. Csupán egy trikót viselt meg egy
olyan elképesztően rövid pizsamanadrágot, amelyik miatt már
megint összefutott a számban a nyál.
Megkapaszkodtam a kilincsben.
– Te meg egész pontosan mit is művelsz most, édesem?
A homlokát ráncolta, és játékos értetlenséggel nézett fel rám.
– Lefekszem aludni.
– Komolyan?
Ráharapott az alsó ajkára, és gyorsan bólintott egyet.
– Bizony.
Erre fel én elvigyorodtam, odasiettem hozzá, megragadtam és a
vállamra dobtam a sikoltozó lányt.
Boldogság.
Éreztem, hogy ez remeg körülöttünk a levegőben.
Kis híján megfulladtam miatta, megpróbáltam elnyomni
magamban a feltörekvő félelmem, hogy őszintén boldog lehessek
ezért a pillanatért.
Még ha nem is tarthat sokáig.
Közben jól tudtam, hogy nem tarthatom meg ezt a lányt.
Lelkemben a sötétség arról üvöltözött, hogy legyek óvatos,
különben elbukok.
– Beléd meg mi ütött, Rhys? – suttogta Maggie, de csak nagy
nehézségek árán, mert közben rázkódott a visszafogott kuncogástól.
– Izé… Átviszlek az ágyamba. Hiszen ott a helyed. – Alaposan
megmarkoltam a fenekét.
Felhördült.
– Rhys.
Halkan elnevettem magam, és keresztülvittem a fürdőszobán át
hozzám. Ledobtam az ágyam kellős közepére.
Nagyot rugózott rajta.
Kacagva.
Édes boldogsága betöltötte a szobát.
Felmosolygott rám.
Ezúttal egészen lágyan. Én közben az ágy mellett állva bámultam,
hogy mennyire gyönyörű.
– Játszd el nekem a dalod! – suttogta.
Mivel csak nehezen tudtam volna elképzelni, hogy létezne
olyasmi, amit nem tennék meg a kedvéért, ezért leültem a földre,
nekivetettem a hátam az ágynak, odahúztam magamhoz a gitárom
és az ölembe vettem.
Megpendítettem a húrokat.
Hagytam, hogy a dallam körbetáncolja a szobát. Bár egy jókedvű
dalon dolgoztam, mégis csak éjszakai suttogásnak tűnt.
Elbűvölőnek.
Mind a kettőnket rabul ejtett.
Éreztem, hogy Maggie megmozdul, és odaül az ágyon mögém. Ez a
lány egészen egyszerűen a kedves, finom tenyerén hordozott.
Amikor énekelni kezdtem, abban benne volt az igazság
mindkettőnkről.
Nem tudtam, hogy mi vár rám
Nem tudtam, hogy hová tartok
Gyorsan zuhantam
Közben lelassultam
Egy szeretőt kerestem magamnak
Hogy elveszhessek a takaró alatt
Hogy suttogjak
A fülemben halljam
Felnézzek egy csillagra
Reménykedhessek
És akkor felbukkantál te
Elmerültél velem egy álomba

Azt hiszem, téged hallottalak alvás közben

Rád bukkantam az álmaimban
Azt hiszem, téged éreztelek a napsütésben
Csakhogy egy perc kell nekem ahhoz,
Édesem, hogy mindent romba döntsek

Azt gondoltam, hogy idegen vagyok

Egy otthontalan férfi
Vándor
De aztán meghallottam a suttogásod
És tudtam, hogy otthonra találtam

Azt hiszem, téged hallottalak alvás közben

Rád bukkantam az álmaimban
Azt hiszem, téged éreztelek a napsütésben
Csakhogy egy perc kell nekem ahhoz,
Édesem, hogy mindent romba döntsek
 Az ujjaim mozdulatlanra dermedtek a gitár nyakán.
Miként akadályozhatnám meg, hogy mindent romba döntsek?
Maggie ott lebegett fölöttem. Két tenyere rásimult a
halántékomra. Engedelmeskedtem neki, és a fejem hátrahajtottam a
matrac peremére.
A magasból nézett le rám.
Csodálatos szénfekete szemével.
Közelebb hajolt, és a világ leglágyabb csókját nyomta a
homlokomra.
Valójában azonban ezzel a szívem közepén mindörökké sajgó
ürességet érintette meg.
 23. FEJEZET

Rhys

Tízévesen

A kisfiú bedugta a kulcsot a zárba, és csendben, óvatosan lenyomta

a kilincset. Kinyitotta az ajtót és bedugta a fejét.
– Apu! – szólt be, de csak egészen halkan.
A félelemtől összeszorult a torka. Amikor nyelt egyet,
megdermedt az egész teste.
Vadul dobogott a szíve. Olyan hangosan, hogy attól megfájdult a
füle és görcsbe rándult a gyomra.
Pontosan úgy, mint minden alkalommal, amikor hazajött.
Kinyitotta az ajtót, de a ház túlságosan csendesnek tűnt.
Az anyukája a városban dolgozott egy étteremben.
A szülei emiatt is összevesztek.
Az apja dühöngött, amiért a felesége munkát vállalt, ám a nő azt
mondta, enélkül nem tudnák kifizetni a számláikat.
Hozzátette, bármire hajlandó, hogy talpon maradjanak.
Készen állt harcolni a családjukért.
Szeretet, szeretet, szeretet.
Egyre csak ezt ismételgette.
Rhys azonban tudta, az ő feladata lett volna a küzdelem. Neki
kellett volna gondoskodnia a szüleiről úgy, ahogy azt megígérte.
Főleg azért, mert őt terhelte a felelősség a bajok miatt.
Ragadós némaság visszhangzott az épületben. A nap beragyogott
ugyan az ablakokon át, de olyan sűrű volt a levegő idebent, mint
egy koromsötét alagútban.
Rhys csendben bezárta maga mögött az ajtót, és hagyta, hogy a
hátizsákja lecsússzon a válláról a padlóra.
Nyílegyenesen bement a konyhába a hűtőszekrényhez. Tudta, mi
a kötelessége. Mit vár el tőle az apja. Egyedül erre volt képes.
Kivett négy sört a hatos csomagból, majd lábujjhegyen végigment
a folyosón, és a fülét az apja kétujjnyira nyitva álló ajtajára
szorította.
A szobában zümmögött ugyan a tévé, de csak olyan halkan, hogy
alig lehetett érteni, miről beszélnek. Bent is minden ugyanolyan
sűrű és ragadós volt, mint az egész házban.
Rhys kicsit meglökte az ajtót. Tátongó nyílás tárult a szobára.
Az apja most is a fotelban ült, ahogy mindig is szokta. A házuk
mögött, az udvaron túli, végtelenbe nyúló szántóföldeket bámulta.
Hosszú órákon át a semmibe meredve.
Minden holmija ott feküdt a rendetlen asztalon. A gyógyszeres
dobozok egy része felborult. Némelyik üres, némelyik tele volt.
A padlón jó pár üres sörös doboz feküdt.
Az apja ma egy üvegpalackból ivott. Az alkoholnak már csak a fele
volt meg.
– Apu? – kérdezte a fiú remegő hangon.
A férfi éppen csak hogy megmozdult.
Rhys lassan beóvakodott a szobába, és áldozati felajánlásként
vitte a söröket. Még jobban lelassult, amikor az ágyat megkerülve az
apja elé lépett. Becsukta a szemét, amikor a sörös dobozokat letette
az asztalra.
– Tessék, apu. Hozhatok még valamit?
 – Menj innen!
Rhys fekete szívébe fájdalom hasított, és begörcsölt a gyomra.
Gyorsan bólintott, és már indult volna kifelé, de az ágy mellett
megtorpant.
– Sajnálom, apu.
A férfi összerezzent.
– Kérlek, menj ki. Nem akarom, hogy ilyennek lássál.
Rhys megpróbált kiosonni, de majdnem elesett, amikor az ajtónál
lesújtott rá az apja hangja:
– Te egy jó fiú vagy, Rhys. Nagyon rendes gyerek.
Nem tudott erre válaszolni. Lehajtotta a fejét és kikullogott az
ajtón. Úgy érezte, mintha egy tonnányi lenne a lába. Valójában
ugyanis sem jó, sem erős nem volt. Neki kellett volna gondoskodni
az apjáról. Segíteni rajta. Csak éppen nem tudta, hogy mit tegyen.

Rhys anyukája a fia ágya mellett térdelt, és a haját simogatta.

– Ne sírj, kisfiam.
– Nem voltam elég erős, anyu.
– De igenis erős vagy. Nagyon erős. Nézze meg az ember, hogy
milyen bátor legényke! Napról napra te vagy a férfi a házban.
Anyu szája széle megremegett és bár mosolygott, Rhys tudta róla,
hogy a sírással küszködik.
– Apu szörnyen mérges rám.
Az anyja megrázta a fejét, és tovább simogatta a gyerek haját.
– Apád csak szomorú, Rhys. Nagyon szomorú. A mi dolgunk pedig
az, hogy nagyon szeressük, amíg újra képes nem lesz mosolyogni.
Rhys rábólintott, és kézfejével letörölte az arcán végigfutó
könnyeket.
 – Rendben. Nagyon, de nagyon fogom szeretni, mégpedig örökké.
Gondoskodom róla és rólad. Ígérem.
Anyu megszorította a térdét.
– Tényleg egy igazi kis bikaborjú vagy. Erős és bátor.
Megremegett az ajka, pont úgy, mint a fia szíve.
A gyerek jól emlékezett az apja szavaira. Arról, hogy egyes
emberek egészen különlegesek, és nagy fokú odaadásra van
szükségük. Arra, hogy mások gondoskodjanak róluk.
Megértette, hogy most már az ő apja is ilyen.
– Próbálj elaludni. Holnap reggel iskolába kell menned.
– Igenis, anyukám!
Az álláig húzta a takarót és felmosolygott az anyjára, aki
ugyanilyen tekintettel nézett le rá.
Kapott egy puszit a feje tetejére, majd anyu kiment a
gyerekszobából. Amikor leoltotta a villanyt, árnyékba borult a
helyiség.
Rhys nyugtalanul mocorgott a teher alatt, mint aki többé már nem
fér el az ágyában. Mintha megromlott volna a levegő.
A mellére nehezedő iszonyatos súly arra figyelmeztette, hogy az
apukája soha többé nem fog már mosolyogni.
 24. FEJEZET

Maggie

Belepislogva a tompa reggeli világosságba, fellángolt a mellem, mert

megpillantottam a magasból engem bámuló kék szempárt.
Nem próbáltam ellenállni neki, hiszen az elmúlt éjszaka során
porig rombolta az összes védelmi vonalamat. A lába előtt hevertem.
– Szia! – morgó és nyers hangja csodálatos élményt jelentett, pedig
még sosem aludtam olyan jól, mint most.
Ráharaptam az alsó ajkamra.
– Szia! – suttogtam.
Megremegett a bensőm.
Lefeküdtem Rhysszel.
Kétszer.
Tűzbe borultam. Fellángolt a bőröm. Nem ám szégyellőségből. A
forró hullámot az váltotta ki, hogy ez a férfi alig félméternyi
távolságból mellettem fekve bámult.
Valamiért úgy éreztem, hogy már jó ideje ezt teszi.
A tekintete arról árulkodott, hogy felébredve olyan kincset talált
az ágyában, amire nem számított.
Csakhogy biztosra vettem, valójában én bukkantam rá egy
lenyűgöző csodára.
Nem mertem megérinteni, mert annyira rendkívüli.
A meztelen melle és a válla.
 A kócos haja.
Lágy tekintetű gyönyörű kék szeme.
Valójában azonban elsősorban mosolygós ajkával vitt a sírba.
Megmoccant a szája széle.
– Hogy aludtál?
Halkan felnyögtem, és még jobban belefúrtam magam a puha
párnába.
– Csodálatosan.
Rám vigyorodott.
– Tényleg? Vajon mi lehetett az oka?
Boldogság ragyogta be a szívem.
Olyan jókedvűek voltunk ma reggel, mint korábban soha máskor.
– Hümmm. Nem is tudom – töprengtem halkan, játékosan. – Talán
összefügghet azzal, hogy tegnap éjjel annyira boldoggá tett egy
igazán dögös pasi.
Kihívóan felvonta a szemöldökét.
– Egy dögös pasi?
– Egy nagyon dögös faszi – feleltem érzéki hangon, és nem is
próbáltam meg eltitkolni a bensőmben bugyborékoló boldogságot.
– Na, és kicsoda ez a menő és dögös csávó?
– Ó… Te nem ismered.
– Nem ismerem? Furcsa. Meg mertem volna esküdni ugyanis arra,
hogy éjszaka az én nevemet sikoltoztad.
– Ó, tényleg! Azt hiszem, elvakított a dögössége és elfelejtettem,
hogy igazából te voltál az.
Nagyot nyekkentem, mert Rhys váratlanul megragadott, és
odahúzva felültetett magára.
Anélkül, hogy esélyt hagyott volna összeszedni magamat, felfogni
ezt az új gyönyörű helyzetet, csiklandozni kezdte az oldalam.
Sikongatásom harsogó kacagássá erősödött, mivel nem hagyta
abba.
Kitört a vulkán.
Fellángolt.
A boldogság és a remény.
– Elfelejtettél engem? Drágám, te most nagy bajban vagy. Ki vele,
tudni akarom, hogy nemcsak a testem miatt kívántál meg! – Tovább
csiklandozott, én hasalva fetrengtem a nevetéstől, és megpróbáltam
lemászni róla, miközben igazából szerettem volna ezen a boldogító
helyen maradni.
– Tudom én, hogy nagyon jóképű faszi vagyok, ám ezzel most
nagyon megbántottál.
Igazából egyáltalán nem volt mérges.
Sugárzott belőle a jókedv. Az arckifejezéséből, a szeméből, és a
szobát a lehető legcsodálatosabb módon beragyogó gyönyörű
lelkéből.
– Nem is tudom. Csúnyán elterelted a figyelmem.
Még jobban csiklandozott.
Hangosan sikoltoztam.
Amikor mind a ketten lelassultunk, mélázva néztem, hogy az ujja
köré csavarja a hajam.
Kedvesen.
Lágyan.
Aranyból volt a szíve.
– Csodálatos volt ez az éjszaka, Rhys. Az életem legboldogabb órái.
Soha nem fogom elfelejteni.
A hüvelykujjával végigsimította az állam.
– Én vagyok a világ legszerencsésebb gazfickója, hogy veled
élhettem át ezt az éjszakát.
– Szerintem rám is mosolygott a szerencse.
 Nem vártam meg, hogy elsápadjon. Hogy az arcára kiüljön az
önvád.
Egy csókot nyomtam a szájára.
Egy kis puszit.
Felnyögött, kőkeménnyé vált, a hasamban pedig azonnal
fellángolt a sóvárgás és a vágyakozás.
Ingerülten felhorkantam.
– Fel kell kelnem. Harminc perc múlva kezdődik a próba, és Emily
ideges lesz, ha nem vagyok időben lent.
Rhys felemelkedett.
– Szerintem izgalmasabb módon is eltölthetnénk a napot.
Két tenyere végigsimította a hátam, aztán megmarkolva a
fenekem magához szorított.
Halkan felnyögtem.
– Rhys…
Elnevette magát.
– Mássz ki az ágyból, különben egész nap itt tartalak fogva.
Ó, akkor boldog kis fogoly lennék!
Biztonságban és szabadon.
Legördültem róla, és megpróbáltam felülni.
Megragadta a nyakszirtem, és lerántott maga mellé egy forró
csókért.
Mély és hosszú volt az érintése, nekem pedig a lábam is ökölbe
szorult tőle.
Hihetetlen. Tegnap életem első csókjáért könyörögtem hozzá, és
utána ilyesmit csináltunk.
Ami végül ebben a pillanatban csúcsosodott ki.
Nem sejthettem, hogy mindez hova fog vezetni, ám azt nagyon
élveztem, hogy itt lehetek.
 Vele.
Viszonoztam a csókját.
A kezem rásimult az arcára.
Megajándékoztam a szívemmel.
Belesuttogtam a szájába.
– Rád fogok gondolni.
Visszahúzott magához. Ragyogott a kék szeme.
– Hidd el nekem, édesem, én viszont rólad álmodozom.
Elmosolyodtam, és úgy haraptam rá az alsó ajkamra, mintha ezzel
megállíthattam volna a bensőmből előtörő érzelmek lavináját.
Valami összekötött minket.
Magához hívott.
Egy gyönyörű, ragyogó világítótorony tündökölt és csillogott a
messzeségben. Azt kérte, hogy adjuk meg magunkat.
Az agyam azonban pontosan tudta, hogy ebben az esetben
elmenekülne tőlem ez a megtört fiú, így minden tőlem telhetőt
megtettem azért, hogy visszafogjam az érzéseimet. Elfordultam
Rhystől, mezítláb odamentem az ajtóhoz, majd hátranézve
megtorpantam, és búcsút intettem.
A fél kézre könyökölő férfi izmoktól duzzadó teste lenyűgözően
szép volt a reggeli napfényben.
A szívem újra a torkomban dobogott.
– Legyen jó napod, édesem!
– Remélem a tied még jobb lesz, szép bikám.
Vágyakozó mosoly ragyogott fel az arcán, én pedig meg akartam
őrizni a fájdalma emlékét. Ígéretet tettem magamnak arra, hogy
vigyázok rá, addig tartom magamnál, míg már nem lesz olyan
súlyos.
Ezután kisiettem a fürdőszobából, és megpróbáltam valahogy
elcsitítani a fejemben a kavargást, hiszen jóságos egek…
 Szexeltem!
Gyönyörű volt, tökéletes, és sokkal több annál, mint amiben
bármikor is reménykedtem.
Elsodort a kerge jókedv, mind a két tenyerem az arcomra
szorítottam, és izgatottan belekuncogtam a kezembe, majd amikor
keresztülmentem a szobámon, megpillantottam magamat a
tükörben.
Az arcom lángolt, a szemem pedig tágra nyílt.
Minden porcikám ragyogott.
Biztosra vettem, boldog vigyorom az idők végezetéig rajtam
marad, mintha csak kőbe vésték volna.
Csakhogy a következő pillanatban megbotlottam, felhördültem, és
elakadt a lélegzetem. Megkapaszkodtam a fürdőszoba kilincsében
és igyekeztem nem szétesni a rám törő pániktól. Egy apró mosolyt
erőltettem az arcomra.
– Ó, istenem! Emily. De megijesztettél.
Az ágyam végében ült, karjában az alvó Ameliával.
Gyorsan a háta mögé mutattam.
– Éppen a fürdőszobából jövök.
Összevonta a szemöldökét.
– Maggie… Harminc perce ülök itt, és ez alatt a fürdőszoba üres
volt.
– Ó… Én… – megpróbáltam kitalálni egy jó magyarázatot,
miközben egy kézzel megdörzsöltem a nyakszirtem, visszanéztem a
fürdőszobába, és a szívem olyan gyorsan dobogott, mint ahogy Rhys
szokta vezetni a dögös autóját.
– Én…
Visszafordulva Emily felé azt láttam, hogy szinte már szomorúan
mosolyog rám.
Aggódva, mindentudóan és szeretetteljesen. Bizony, a sógornőm
éppen ilyen volt.
– Hallottam ám. Vele voltál.
Az arcomra kiülő borzalom miatt egyből magyarázkodni kezdett.
– Nem, nem, nem azt! – Egy pillanatra ő is döbbentnek tűnt, utána
viszont oldalra hajtotta a fejét, és úgy kerekedett el a szeme, mint
aki egy nagy titok megosztására készül. – Viszont egyértelműen
mellette ébredtél fel.
Sóhajtottam egy nagyot, összeszedtem magam, még egyszer a
hátam mögé pillantottam, aztán bezártam az ajtót, és odamentem
az ágyamhoz. Törökülésben leültem a földre Emily elé, és
összekulcsoltam az ölemben nyugvó két kezem.
Amelia mocorogva felébredt, de az anyja elcsitította, és magához
ölelve ringatni kezdte.
– Szóval… Akkor te meg ő…? – kérdezte óvatosan.
Rábólintottam.
– Igen. Pontosan.
Az egész bensőm megremegett az izgalomtól.
Pontosan.
Emily megrázta a fejét, ám amikor megszólalt, szeretet csengett a
hangjában.
– Ez a cowboy! Esküszöm, egyből kitaláltam abból, ahogy téged
bámult.
– Azt hiszem, én is pontosan ugyanúgy néztem rá.
A sógornőm idegesen ráharapott az alsó ajkára, és aggódó
pillantást vetett rám.
– Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy ez a helyzet. – Elhallgatott, és
zöld szemével egy átható pillantást vetett rám. Hullámokban áradt
felém a szeretete. – Mióta?
Az orromon át fújtam ki a levegőt.
 – Csak most éjszaka óta, de azt hiszem… úgy vélem, már régóta
esedékes volt.
Valószínűleg azóta, hogy először találkoztunk.
Emily leült mellém a földre, hogy egy magasságban legyünk.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a csodálatos nő méltó volt a
titkomra. Magához ölelte édes kis unokahúgomat, kifújta a levegőt,
de aggódva és támogatóan nézett rám. Egyértelművé tette, bármi
legyen is, számíthatok rá.
– Hűha… Szóval most volt az első alkalom? Ez… Hogy érzed
magad? – kérdezte végül, és úgy nézett rám, mint aki attól tart, hogy
szilánkokra hullok.
– Tényleg tudni akarod?
Úgy nézett rám, mint egy ingerült idősebb nővér. Kíváncsian, de
együttérzően.
– Még szép! Ne merészelj hazudni nekem.
Két kézzel átöleltem a térdem, hintázni kezdtem, és éreztem,
ahogy elönt a hőség. Az igazság ennek dacára is előtört a számból:
– Csodálatosan.
Habozás nélkül mondtam. Az a helyzet, hogy közben boldog volt a
hangom.
Nem tudtam megakadályozni.
Emily ellágyuló tekintettel figyelt.
– Szóval ez a nagy helyzet.
Az érzelmektől megremegett az állam, piszkálni kezdtem a
pizsamám egyik felfeslő cérnaszálát, és igazából nem tudtam, hogy
mihez kezdjek magammal.
– Bizony. Ez a helyzet. Legalábbis számomra.
Az utolsó mondat hazugságnak tűnt.
Tudtam, hogy Rhys igenis érez valamit, amikor rám pillant. Akkor
is, amikor megérint. Egy hatalmas és számára is gyönyörű érzelmet.
Csakhogy amíg én rohanni szerettem volna a boldogság felé, addig ő
el akart futni előle.
Lágy mosoly jelent meg Emily szája sarkában. A zárt ajtó felé
pillantott.
– Rengeteg koncert után láttam, ahogy csajozik…
Összerezzentem.
Együttérző tekintettel elhallgatott, talán vissza akarta szívni, amit
mondott, ám ehelyett úgy tűnt, időt akar adni nekem. Letette
Ameliát kettőnk közé a pokrócra, miközben én megpróbáltam
összhangba hozni annak a férfinak a képét, akit ismertem, azéval,
akire az egész világ igényt tartott.
Mind a ketten közelebb csúsztunk a takaró széléhez, én pedig
egyik ujjamat Amelia parányi kezébe tettem. A gyönyörű és
rúgkapálódzó kislányt látva szeretet bugyogott fel a lelkemben. Így
ültem ott a kisdedet csodálva, miközben megpróbáltam feldolgozni
a Rhys korábbi csajai miatt rám törő pusztító érzelmet. Honnan a
csudából bukkant fel ez az érzés?
Emily halkabban folytatta:
– Láttam aztán azt is, amikor veled van, Maggie, ezért biztosra
veszem, ő is érez irántad valamit. Mégpedig ugyanazt, mint te.
– Nem vagyok féltékeny… Én csak… – Nem igazán tudtam
megfogalmazni a válaszom, mert egyszerűen hiányoztak hozzá a
szavaim. Emily megsimogatta a térdem.
– Ennél többet akarsz.
Többet.
Több boldogságot.
Reményt.
Békét.
Leginkább pedig azt, hogy ezeket együtt találjuk meg.
 Nyeltem egy nagyot, mert összeszorult a torkom.
– Rengeteg mindent akarok. Emiatt most nagyon ostobának
látszok?
Olyan naiv bakfisnak, aki teljesen megkergült az első varázslatos
csók miatt?
Emily halkan felnevetett.
– Nem, Maggie. Csak éppen hívő lettél. Abban hiszel, hogy egy
másik ember belsejében olyasvalami létezik, amit rajtad kívül senki
sem képes felfedezni.
– Vagy egyszerűen csak fülig belezúgtam. Hiszen te is tudod,
milyen szuper pasi – próbáltam meg egy viccel elütni a dolgot, mert
az tény volt, hogy Rhys Manning lenyűgöző. Én azonban tudtam,
hogy a lelke is ugyanennyire szép.
– Tényleg? Csak belezúgtál? – kérdezte Emily tréfálkozva. – Nincs
másról szó, csak arról, hogy bejön neked az a sok izom, meg a
pofátlanul csinos arca?
– Nem – suttogtam.
– Akkor miről van szó? – kérdezte.
Ekkor már biztosra vettem, hogy Emily tudja az igazat. Nem
csoda, hiszen egyértelmű volt a szívem hangos dala.
Mégis úgy mondtam ki, mint egy titkot.
– Szerelemről.
Lassan bólintott.
– Pontosan ezt láttam mind a kettőtök szemében, valahányszor
ugyanabban a helyiségben tartózkodtatok. Azon töprengtem, hogy
melyikőtök jön rá az igazságra.
Vett egy mély lélegzetet, aztán lassan kifújta a levegőt.
– Csakhogy ez a pasi… Eléggé problémás – mondta
figyelmeztetően.
– Tudom – biccentettem. – Elképesztően magas várfalakat épített
maga köré, kész csoda, hogy egyáltalán beleshettem mögéjük.
Emily a hátam mögé pillantott, aztán aggódó arckifejezéssel a
tekintetemet kereste.
– Elmesélte neked, mi történt az apjával?
Alig kaptam levegőt. A torkomban nem egy, hanem féltucatnyi
gombóc volt.
– Nem. Vagyis megemlítette, hogy az apja meghalt, és célzott is
bizonyos dolgokra, de a részletekbe nem avatott be.
Csak annyit tudtam, hogy egy sötét titkot rejteget.
Csúnya, veszélyes, kegyetlen dolgokat.
Ezek miatt ragyogott fájdalom gyönyörű kék szemében.
Emily nyelt egy nagyot a rá törő érzelmek miatt.
– Nem fogom elmesélni, hogy mi történt, Maggie, mert biztosra
veszem, hogy nem tőlem akarod hallani. Ez csak rá és rád tartozik.
Rhys egy szörnyű pillanatban elveszítette azt a két embert, akit a
legjobban szeretett… Nem vagyok biztos abban, tudja-e, hogyan
lehet kimászni abból a szakadékból.
„Leginkább azoknak okozok szenvedést, akiket a legjobban
szeretek.”
Lesújtott rám a perzselő fájdalom.
Rhys szegény gyönyörű, összezúzott szíve miatt.
Emily megragadta a kezem.
– Rhys nagyszerű ember. Az egyik legjobb, akit csak ismerek.
Csakhogy már nagyon régóta küzd azokkal a démonokkal.
– Attól retteg, hogy belőlem is egy ilyen lidércnyomás lesz.
Keserűen rábólintott.
– Úgy szeretem, mint a fivérem, Maggie. Nagyon. Téged viszont a
kishúgomnak tartalak, ezért gondoskodni akarok arról, hogy tudjad,
mibe keveredtél bele.
 – Attól tartok, ebből már akkor sem tudnék kikecmeregni, ha azt
akarnám.
De nem akartam.
Istenem, nagyon nem.
Emily ismét elmosolyodott, és megszorította a kezem.
– Világos. Fel sem merülne bennem, hogy arra kérjelek, kosarazd
ki. Éppen azoknak van szükségük a legtöbb odafigyelésre, akik a
legjobban szenvedtek. Szeretni kell őket. Csak az segít, ha egy erős
és szenvedélyes ember hisz bennük, és megmutatja, a szeretet
igenis megéri a kockázatot.
– Lehetséges, hogy szilánkokra zúzza a szívem egy részét, Em, de
akkor is mindörökre tudom, hogy megérte kockázatot vállalnom! –
A rám törő érzelem miatt valósággal áradtak belőlem a szavak. –
Életünk minden napján kockázatot vállalunk, én azonban úgy
akarok élni, hogy nem ver közben bilincsbe a rettegés. A lehető
legtöbbet kihozva a mindennapokból. Túl sokáig voltam a
szorongás rabja, és már nem bírom így tovább folytatni. Ez nem
jelenti azt, hogy ne félnék… Viszont egyértelmű, hogy érdemes
kockáztatni.
Ezért az egészért.
Rhysért.
Meg az áldozatok megsegítéséért.
Hogy végre teljes életet élhessek.
A szívemre hallgatva.
– Jól tudom, hogy emiatt esetleg később fájdalom várhat rám,
mert így feltárulkozva sebezhetővé válok, ám enélkül rengeteg
boldogságról lemaradnék – folytattam.
Mi lenne, ha elbújnék Rhys elől? A kapcsolatunk elől? Akkor
lemaradnék mindenről.
 Megremegett Emily szája széle.
– Mi pedig csakis ezt szeretnénk – azt, hogy a lehető legnagyobb
boldogságban legyen részed.
Kételkedve felvontam a szemöldököm.
– Még Royce is?
Elnevette magát, de aztán elkomorodott.
– Tudom, hogy néha őrjítően viselkedik. A fenébe, amióta elestél,
olyan sokat aggódik miattad, hogy attól már én is kezdek
bekattanni. A bátyád viszont… Iszonyúan fél attól, hogy lemaradsz a
boldogságról, és azt gondolja, egyfolytában küzdenie kell ez ellen a
lehetőség ellen.
– Nem fog örülni, ha megtudja – mormogtam.
Emily a hüvelykujjával megsimogatta Amelia kezecskéjét. Mind a
ketten a parányi csecsemőt néztük, azt a kis lényt, aki
megtestesítette a boldogságot.
– Először talán nem, de ő tényleg csak azt akarja, hogy boldog
legyél, Maggie. Hagyj neki egy kis időt.
A zárt ajtó felé pillantottam, mert lenyűgözött a túloldalon
csobogó víz hangja. Képtelen voltam nem arra gondolni, hogy Rhys
ott áll a tükre előtt. Szinte láttam magam előtt viharvert arcát.
Izmos testét abban az alsónadrágban.
Nyeltem egyet, és arra kényszerítettem magam, hogy
visszaforduljak Emily felé.
– Nem akarom, hogy a bátyám megtudja. Egyelőre nem.
Legalábbis addig nem, míg nem volt esélyem tisztázni mindent
Rhysszel.
– Nem árulom el neki. Persze, végül kettőtöknek csak meg kell
beszélnie ezt a helyzetet. Amikor majd készen állsz rá.
Szeretet áradt belőlem.
 – Köszönöm.
Emily oldalra hajtotta a fejét.
– Mit köszönsz? Azt hogy odafigyelek a kishúgomra, aki eddig
hiányzott az életemből? Hidd el nekem, én is nagyon boldog vagyok
miattad, Maggie.
– Annyira szeretlek! Köszönöm, hogy itt vagy mellettem.
Meghallgatsz, megértesz, és nem törsz pálcát fölöttem.
Amelia fölött közelebb hajolva a tenyerébe zárta az arcom.
– Az az egyetlen feladatom, hogy figyeljek rád. Hogy itt legyek
melletted bármilyen formában is van rám szükséged. Ebben
megbízhatsz. Nincs szükség arra, hogy bármit is eltitkolj előlem,
ugyanakkor viszont eszem ágában sincs bármit is kipréselni
belőled, ha még nem állsz készen a megosztására.
Erősen megszorítottam a kezét.
– Megbízom benned.
Bólintott, és még jobban közelebb hajolva egy puszit nyomott a
homlokomra. Utána viszont elvigyorodott.
– Te viszont jól teszed, ha odafigyelsz arra, hogy az a pasi ne csak
a kisujját nyújtsa feléd, mert különben kénytelen leszek szétcsapni
közöttetek.
Hihetetlen volt, hogy valaki ilyen sok kétértelműséget
csempésszen ebbe az ártatlan mondatba.
Elpirultam, de el is vigyorodtam.
– Azt hiszem, nyugodtan leszögezhetem, Rhys tudja, hogy mit
csinál.
Emily tekintete ellágyult, és megsimogatta az arcom.
– Remélem, az érzékeny szíveddel is gondosan törődik.
Nem válaszoltam.
Nem volt rá szükség.
 A sógornőm felemelte a lányát, és feltápászkodott. Megringatta a
kicsit, aztán lenézett rám.
– Hiszen szeretlek.
Felmosolyogtam rá.
– Én is szeretlek. Nagyon is. Mindjárt jövök, és átveszem a
gyereket.
Elindult az ajtó felé.
– Jól hangzik. Persze csak akkor… Ha el nem térítenek.
Utolsó szavait jókedvű kacagás kísérte.
Ráharaptam az alsó ajkamra, mert legszívesebben
utánakiabáltam volna, hogy tetszik ám a hozzáállásod.

Nem sokkal délután négy óra után a parányi élelmiszerbolt

parkolójában ültem, kezemben a mobilommal, és az üzenetet
bámultam. Abban a pillanatban érkezett, amikor leállítottam a
motort.
Dermedten, halálra várva és a félelem ellen küzdve ültem ott.
Teljes erővel lesújtott rám mindaz, amivel megpróbáltam nem is
törődni.
Úgy éreztem, sokkal nagyobb bajba kerültem annál, mint amire
valaha is számítottam.
Már majdnem elfogyott Amelia pelenkája, így felajánlottam, hogy
átugrok a boltba, mivel Royce lent volt az együttessel, Emily pedig a
szobájukban etette a kicsit. Indulás előtt fel sem merült bennem,
hogy bármi baj lehetne belőle.
Most viszont a kétségbeesés árnyéka borult a lelkemre,
leizzadtam, pedig a légkondicionáló hideg levegőt fújt rám.
Fájdalommal eltelt tekintettel bámultam a mobilom.
 Gondolnom kellett volna arra, hogy ez vár rám, igaz? Csakhogy
semmit sem számított, hány alkalommal is próbáltam meggyőzni
magamat arról, hogy hajlandó vagyok elviselni a vihart. Nem túl
nagy az ár. Anyám kegyetlensége, nemtörődömsége továbbra is a
lelkemet marcangolta.

Mostantól nem fogok kesztyűs kézzel bánni veled, Maggie

Penelope. Gyere haza! Azonnal! Mielőtt még mind a ketten
megbánnánk az ostobaságod következményeit. Tudom, hogy
nálad van minden, és ezt nem úszhatod meg. Vannak dolgok,
amiket nem lehet megállítani, ha egyszer már mozgásba
lendültek. Bízom abban, hogy befejezed ezt a
megátalkodottságot, és helyes döntést hozol.

Azt hiszem, a kétségbeesése miatt próbálkozott nyílt

fenyegetéssel. Már nem próbált úgy tenni, mintha nem tudná az
igazat.
Nyeltem egy nagyot, hogy legyőzzem a pusztulással fenyegető
rémületet.
Hiszen már eldöntöttem magamban, többé nem hagyom, hogy
gúzsba kössön a rettegés.
Felszegtem a fejem, és ragaszkodtam a döntéshez. Nem hagyom,
hogy a bizonytalanságom visszatartson. Éveken keresztül rettegve
bujkáltam a ruhásszekrényem mélyén, mert attól féltem, hogy
valaki esetleg lecsap rám.
Nem.
A sarkamra állok.
Harcolni fogok.
A magam módján kicsivel én is hozzájárulok ahhoz, hogy a világ
jobb hely legyen.
 Érzelmek szökőárja csapott le rám.
Óriási szerencse, hogy a bátyám kiállt mellettem. Küzdött értem.
Itt volt aztán még ennek a lenyűgöző családnak a többi tagja is. Nem
a vérrokonaim, ám mégis közéjük tartozom. Felsorakoztak
mellettem, miközben önmagamra találtam. Amikor felfedeztem,
hogy ki vagyok és mit akarok.
Felnőttem, megváltoztam, és végre fel tudtam használni azt az
erőmet, aminek a létezését az elszenvedett szörnyűségek miatt
éveken át még csak nem is sejtettem.
Nem mindenki ennyire szerencsés.
Ez a tény csak aláhúzta azt, hogy helyes úton járok.
Itt az idő!
Éreztem, hogy az anyám elveszti a fejét.
Gyorsan szertefoszlik a türelme maradéka. A fülemhez emeltem a
telefonom, és közben gyorsan megnéztem magamnak a
parkolóhelyen álló néhány kocsit.
Lily az első csengésre felvette.
– Szia, Maggie!
Ez a lány Violet nővére volt. Hosszú időn át volt az apám
rabszolgája, amiről semmit sem tudott a családja. Évekre eltűnt a
szemük elől, ám egy napon Richard véletlenül rábukkant, és
eldöntötte, hogy kiszabadítja.
Lilyvel közvetlenül azután találkoztam, hogy megölték az apám.
Gyorsan összebarátkoztunk. A bizalmamba fogadtam. Csakhogy,
miután beavattam a terveimbe, úgy döntöttünk, az lesz a
biztonságos, ha úgy teszünk, mintha nem ismernénk egymást.
Mintha soha nem is beszéltünk volna.
A bátyám beleőrülne abba, ha megtudná, mire készülök.
Megtiltaná, éppen ezért semmit sem árultam el neki.
Egyetlen szóval sem. Amúgy pedig ő már így is túl nagy áldozatot
hozott.
Ez most… Rám várt.
Lily hangját meghallva felzendült bennem a megkönnyebbülés.
– Szia! Hogy vagy?
– Jól. Komolyan mondom – bizonygatta, és én éreztem, hogy ez az
igazság.
Fellángolt a remény. Olyan erővel, mintha megérintette volna a
hullámok fölött szálló szél.
– Ezt örömmel hallom.
Ebben a pillanatban tényleg átéreztem a boldogságát. Hegekkel
teli lelkéből ragyogó öröm szivárgott ki.
Olyan sok minden áradt belőle.
Kedvesség, tisztesség és fény.
Hosszú éveken át mindez a kegyetlenség és a gyalázat foglya volt.
Lilyt bilincsbe verte a gazemberek mohósága és aljassága.
Ezért mindent hajlandó vagyok kockára tenni.
– Boldognak tűnsz – mondta csodálkozva, mintha valamilyen új
dologra figyelt volna fel bennem.
Azt hiszem, nem kellett volna meglepődnöm annyira, hogy ez
nyilvánvaló volt.
A boldogságtól vágyakozó mosolyra húzódott az ajkam.
– Így igaz.
– Nagyszerű. – A következő pillanatban viszont elfogta a
nyugtalanság. – Miért hívtál fel?
Fájdalom hasított a lelkembe az előbb érkezett megválaszolatlan
üzenet miatt.
– Azt hiszem, nem várhatjuk meg a következő hónapot. Az anyám
biztos abban, hogy én voltam az. – Amivel egyáltalán nem tévedett.
– Érzem, hogy elfogyott a türelme. Már nem tudom elhárítani azzal,
hogy nem én voltam. Attól tartok, semmitől sem riadna vissza azért,
hogy visszaszerezze a pénzt. Az a helyzet, hogy lépnünk kell.
Mindent azok kezébe kell adnunk, akiknek az adósa voltam.
A telefonon keresztül is éreztem a rémületét.
– Biztos vagy abban, hogy ez jó ötlet?
Azóta kételkedett, hogy kapcsolatba léptem vele az elképzeléseim
miatt. Amikor felfedeztem az elrejtett pénzt, és rádöbbentem arra,
az én felelősségem az, hogy eljuttassam azokhoz, akiket megilletett.
Ez az egyetlen dolog, amit tehetek.
– Hát jó – krákogott egyet. – Kade segíteni tudott hét további
áldozat megkeresésében. Közreműködik abban is, hogy eljusson a
pénz hozzájuk.
Kade lánya is az apám kegyetlen bűnszövetkezetének áldozata
volt. A férfi elszántan küzdött azért, hogy a legtöbb foglyot
kiszabadítsák, és menedéket nyújtott nekik mindaddig, míg
szabadon a maguk útját járhatják.
Most pedig ismét ott volt a dolgok sűrűjében.
Én azonban fenntartások nélkül megbíztam benne… Meg bizony.
Lily halkan, de szinte hadarva folytatta:
– Mindegyik lánynak szüksége van rá, Maggie. Így legalább
kapnak egy esélyt az élettől. Eddig erre hiába vágytak.
Fájdalom hasított a mellembe.
– Mindenki megérdemel egy esélyt.
Meg bizony.
Lily halkan szipogott.
– Még most is csak alig tudom elhinni, hogy hajlandó vagy erre.
– Bárcsak ennél többet is tehetnék.
Hitetlenkedve felmordult.
– Ez hatalmas segítség, Maggie. Több annál, mint amit bárki is
kérne tőled.
 – Te is tudod, egészen egyszerűen nem hagyhattam a helyén azt a
pénzt. Így helyes.
– Viszont… Nagyon vigyázz magadra, rendben? – suttogta.
– Úgy lesz.
– Szólok Kade-nek, hogy a jövő héten lépnünk kell. Átküldöm
neked a részleteket, mihelyt megkaptam.
– Rendben. Nemsokára beszélünk.
– Szia!
Befejeztem a hívást, és a kezem a mobillal az ölembe csuklott.
Kibámultam a szélvédőn.
Összeszedtem magam.
Le akartam győzni az őrült félelmet, ami miatt felállt a szőr a
tarkómon.
Kifújtam a levegőt, kinyitottam a kocsi ajtaját, és a táskámmal a
kezemben besiettem a boltba. Begyűjtöttem a pelenkát, kifizettem,
és kevesebb mint öt perccel később máris ott álltam az autóm
mellett. A kezem a kilincsre simult.
Azt hiszem, túlságosan is lekötött az igyekezet, hogy a
leggyorsabban túlessek a vásárláson, ezért nem lassultam le
annyira, hogy odafigyeljek arra, mi is történik valójában
körülöttem.
Hogy feldolgozzam az eseményeket.
Nem maradt időm arra, hogy megérezzem a levegőben úszó
aljasságot.
A gonoszt.
A kapzsiságot.
Az indulatok olyan erővel csaptak le rám, hogy kis híján térdre
estem.
Iszonyat vágtázott végig a hátamon.
Vadul és fullasztóan.
 Majdnem megfulladtam, miközben az ajtó zárjával
ügyetlenkedtem. Sietni akartam. Lelépni innen. Közben azért
imádkoztam, hogy csak az üldözési mániám egy újabb rohama
legyen ez az egész, miközben mégis tudtam, mi a valóság.
A zár ugyan kinyílt, amikor megéreztem, hogy a hátam mögött
felbukkant valaki. Csapdába kerültem, mielőtt kinyithattam volna
az ajtót, hogy bemeneküljek.
Sikítani akartam, de megdermedtem, amikor megéreztem egy
kezet a nyakamon, és egy kés pengéjét a mellemen. Megroggyant a
lábam, amikor meghallottam az undorító hang méregtől csöpögő
szavait a fülemben.
– Ez itt a vég. Már nincs hová menekülnöd.
A kéz eltűnt a nyakamról, és én előretántorodtam.
Halálra váltan.
Összezavarodva.
A szél elsodorta a távolodó léptek zaját, miközben én
megpróbáltam nem összeesni.
Őrülten forgott velem a világ.
Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy az anyám ilyen
messzire elmenne. Fenyegető szavai helyét átvette az erőszak.
A zavarodottságom még inkább elmélyült, amikor felfigyeltem a
mellembe hasító fájdalomra.
Felhördülve hátratántorodtam, és észrevettem, hogy véres a
pólóm.
Megszédültem. Rám tört az iszonyat.
Jóságos egek!
Édes istenem!
A pelenkás csomag kicsúszott a kezemből, a tenyerem a ruhámra
szorítottam, mintha így eltűnne a fájdalom. Pislogva megpróbáltam
feldolgozni, ami velem történt.
 Összecsuklottam, oldalra dőltem, és a világ egyre gyorsabban
kavargott.
Alig hallottam meg a kiabálást és egy nő sikoltozását. Eddig a
parkolóhely túloldalán állt, ám abban a pillanatban rohanva
elindult felém, amikor oldalra dőlve elterültem a kemény, érdes
talajon.
Egy szívdobbanásnyi idővel később mindent elnyelt a sötétség.
 25. FEJEZET

Rhys

– Vágtass, paripám! – Daisy mind a két sarkát a derekamba nyomta,

és vékony karjával erősen átölelte a nyakam, miután az előbb
felvettem a hátamra.
Született színészként hatalmasat nyerítettem, mert egyértelmű
volt, hogy a gyereknek egy kis kikapcsolódásra van szüksége.
Nagyot ugrottam, ami miatt a kislány boldogan, édes hangon
felkiáltott, és még erősebben átölelt.
Magamhoz szorítottam a lábát, hogy jól üljön, és végigvágtattam
az első emeleti tágas folyosón.
Megtáltosodtam a nevetésétől.
Elszenesedett szívem felragyogott a közelében. Pontosan ez a
veszély fenyegette akkor is, ha Maggie felbukkant.
Az a nő tegnap éjjel romba döntött.
Óriási hibát követett el azzal, hogy odaadta magát egy hozzám
hasonló alaknak.
De akkor is.
Iszonyú erővel vágytam rá. El akartam veszni feszes testében,
érzelmekkel teli szemében és a jóságot sugárzó szívében.
Miatta hajlandó lennék mindent megkérdőjelezni.
Összeszűkült a mellem a remény és a félelem miatt. Azért
rettegtem, hogy esetleg újra bűnt követek el.
 Tönkreteszek még egy életet.
Daisy balra rántotta a fejem, mintha a nyakamat használta volna
zablának.
– Menj le a lépcsőn, mert ennünk kell! – kiabálta, aztán
hatalmasat nevetett, mert úgy tettem, mintha túlfutnék a lépcsőn, és
az éles kanyar közben a gyerek majdnem lerepült a hátamról.
Zabolátlan csődörként ficánkolva ügettem le a lépcsőn.
– Te vagy a világ legbolondabb lova! – kacagta enyhén zihálva,
mivel az ugrálástól úgy rázkódott, mint egy rongybaba.
– Bika vagyok, Daisy kisasszony.
Még hangosabban kacagott, én azonban lassítottam és
megtorpantam, mert megpillantottam az előtérben álló Royce
arckifejezését.
Mintha telefonálás közben kővé dermedt volna.
Görcsbe rándult a gyomrom, amikor Royce holtsápadttá vált és
megtántorodott, mintha csak egy sziklatömb zúdult volna rá.
– Micsoda? Rendben… Világos… Igen… Jövök, amilyen gyorsan
csak tudok.
Daisy megrántotta a nyakam és jól oldalba rúgott, miközben én
kis híján összeestem.
Mert mindent tudtam.
Olyan nyilvánvalóan, mintha engem bántottak volna. Mégis
rákérdeztem.
– Mi történt?
Royce nagyot pislogva próbálta összeszedni magát.
– Megtámadták Maggie-t.
Nem számított, hogy megéreztem a közeledő szörnyűséget.
Végigkorbácsolt rajtam az iszonyat. Borotvaéles pengékkel.
Darabokra szaggatott.
– Micsoda?
 Nagyot pislogott, aztán a düh átvette az eddigi döbbenete helyét.
– Basszus! A picsába! – Beletúrt a hajába, és egyből odalépett a fal
melletti keskeny asztalkához. Azon tartotta mindenki a
slusszkulcsát meg az apróságait. Belekotort a kulcsok közé.
– Basszus! Elvitte a kocsit. A boltba ment vele. De hát csak a boltba
ment – mormogta halkan, azért küzdve, hogy ne robbanjon fel.
Nem lehettem egészen biztos abban, hogy meg tudom őrizni a
hidegvérem. Letettem Daisyt a földre, és zsebre vágtam a kezem.
– Én vezetek. Hol van?
Jó lett volna, ha közben nem remeg a hangom. Biztosra vettem,
hogy zihálva beszéltem. Az iszonyat könyörtelenül marcangolta a
lelkem. Ostromgyűrűbe fogott. Elemésztett.
Ez a lány!
Bajban van.
A kedvesem.
Nagyot nyeltem, mert úgy tűnt, hogy üvegszilánkok marcangolják
összeszoruló torkom.
Royce zihálva kifújta a levegőt, és majdnem felzokogott.
– Mentőautóval Savannah-ba, a Memorial kórházba vitték.
Megroggyant a lábam.
Lebénult a testem összes izma.
Remegő kézzel megdörzsöltem az arcom.
Képtelenség leszek elviselni, ha…
Gondolni sem szabad rá.
Összeszedem magam.
Biztos, hogy jól van. Egész biztos.
Daisy átkarolta az egyik lábam. Odabújt hozzám. A gyerek nagyon
is jól érzékelte a levegőben úszó feszültséget és fenyegetést.
Emily jött le rohanva a lépcsőn.
– Mi történt?
 – Megtámadták Maggie-t – vágta rá Royce elakadó lélegzettel.
Emily felhördült, és még jobban sietett.
– Édes istenem! Jól van? Mi történt?
– Nem tudom. Oda kell mennem hozzá.
A rémülettől izzó ködbe burkolózott velem a világ.
Karmok martak a lelkembe, hogy darabokra szaggassák.
Hirtelen minden a helyére került.
Hiszen jól éreztem, hogy valami lóg a levegőben. Azt gondoltam
róla, hogy csupán a családjával balhézott össze, de most
nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet sokkal veszélyesebb annál, mint
aminek tartottam.
Hiszen már akkor is furcsán viselkedett, amikor elhitette a
bátyával, hogy csak elesett.
Mit is válaszolt akkor, amikor emiatt felelősségre vontam?
„Előfordult már veled, hogy valaki más érdekében, az igazi ügy
szolgálatában mindent hajlandó lettél volna kockára tenni? Hogy
nem számított az ár?”
A félelemtől fellángolt a vérem.
Mibe keveredett ez a lány?
Mi okból sodorta magát ebbe a helyzetbe.
Basszus! Miért nem bízott meg bennem? Miért nem hitte el, hogy
megőrzöm a titkát? Mi van, ha már túl késő?
Gyomromba mart a rosszullét.
Emily leért a földszintre. Royce vadul magához ölelte. A nő arcán
pontosan az a pánik és kétségbeesés látszott, mint amit éreztem.
– Világos. Azonnal szólj, ha sikerül kideríteni valamit.
– Megígérem.
Royce mozgásba lendült, ám Emily megragadta a kezét és
megszorította, amikor a férje visszanézett rá.
– Szeretlek.
 – Én is téged. Nagyon. – Royce rám pillantott. – Menjünk!
Megsimogattam Daisy fejét, és azt reméltem, hogy ezzel
megnyugtathatom, miközben jól éreztem a kislány aggodalmát. Még
erősebben magához ölelt.
– Kérlek, szólj Maggie nénikémnek, hogy legyen gyógyulós, mert
az övé minden amorunk, és tőlem még annál is többet fog kapni.
Alig tudtam megszólalni.
– Nem lesz baj. Nem bizony.
Nem voltam hajlandó bármi mást elfogadni.
A következő pillanatban már kifelé rohantam a kocsim felé. Egy
másodperccel később Royce-szal beültünk, és máris kigördültünk az
útra.
A gondot csak az jelentette, hogy a tragédiák nem várnak.
Egy másodperc is elég.
Az egyik pillanatban még a lábad előtt hever a világ, a
következőben viszont minden összeomlik.
Ezt első kézből tudtam.
Gyorsan, de mégis a lehető legóvatosabban vezettem a kocsit.
Amikor viszont felértünk a szigetet és Savannah-t összekötő
autópályára, tövig nyomtam a gázpedált.
Annyira összeszorult a torkom, hogy kis híján megfulladtam. A
rosszullétem csak fokozódott, amikor felfigyeltem a Royce-ból áradó
aggodalomra, dühre és félelemre.
Biztosra vettem, mind a ketten megfulladunk.
Utasom a nadrágjába törölte izzadó tenyerét.
– Nem tudom elhinni. Hogy a fenébe hagyhattam, hogy valaki
bántsa. Basszus! – Vadul megrázta a fejét. – De miért? Ki a fasz
akarja bántani? Tudtam, hogy rászálltak. Éreztem.
Rábólintottam.
 Elöntött a lelkiismeret-furdalás, amikor felidéztem magamban,
milyen mélyen elmerültem a múlt éjszaka abban a lányban.
Ráadásul úgy, hogy megígértem a bátyjának, megtartom a három
lépés távolságot.
Maggie biztonsága miatt.
Az ő érdekében.
Hiszen semmi szüksége nem volt arra, hogy miattam bajba
kerüljön.
Ami most történt, az talán más volt. Nem miattam támadták meg.
Erősen megszorítottam a kormányt.
Talán… Esetleg szüksége van rám. Előfordulhat, hogy kivételesen
hasznos lehetek.
– Nem lesz semmi baj, haver!
Royce ismét a fejét rázta. Ömlött belőle a fájdalom.
– Nem tudnám elviselni, ha baja esne. Mégis mi a fenét tehetnék?
Basszus! Hiszen már eddig is annyit szenvedett, igaz? Erre fel most
elkezdi keresni magának a bajt?
– Ne ítélkezzünk elhamarkodottan. Nem tudhatjuk, mi történt.
Ingerülten bólintott, bár egyikünk sem fogadta el a szavaimat.
Mind a ketten biztosra vettük, hogy fenyegetés lappang a
sötétben.
Egyszerűen… Éreztük.
Ahogy ott lóg a levegőben.
Ismét tövig nyomtam a gázpedált.
Oda kell sietnem hozzá.
Hogy lássam az arcát.
Hogy megérintsem.
Kiderítsem, hogy biztonságban van-e. Sértetlenül.
Remélhetőleg valakitől majd azt hallom, hogy ez az egész egy
kurva nagy félreértés volt.
 Csak kicsit lassítottam, amikor beértünk a nagyvárosba. Gyorsan
kerülgettem a kocsikat, és csikorgó gumikkal vettem be a
kanyarokat. Hangosan hörgött a motor, ahogy beálltam a kórház
parkolójába. Még üresbe sem tettem a kocsit, amikor máris
kiugrottunk belőle.
Őrjöngve.
Kétségbeesve.
Hangosan dobogva rohantunk egy új iszonyat felé.
Royce besietett a fotocellás üvegajtón. A nyugtalanságtól remegve
a nyomába szegődtem, miközben a recepcióstól megkérdezte, hol
van Maggie.
– Köszönöm – dadogta, amikor egy gombnyomással beengedtek a
hátsó lengőajtón. Talán némi megkönnyebbülés is vegyült a
hangjába. Azért, mert nem kértek meg minket arra, várjunk idekint,
míg kijön hozzánk egy szakember. Nem kellett ostoba halandzsát
hallgatnunk, miközben rádöbbentünk volna arra, hogy az életünk
legszörnyűbb hírét adják mindjárt a tudtunkra.
Ez a kis vigasz sokat enyhített a nyomáson.
Royce mögött keresztülmentem az ajtón.
Talán azt hitte, hogy csak a sofőrje vagyok, ám eszem ágába sem
jutott volna kint leülve várakozni.
Ahogy felzárkóztam mellé, a szeme sarkából egy kérdő pillantást
vetett rám, ám engem a legcsekélyebb mértékben sem érdekelt a
véleménye.
Nem tudtam volna eldönteni, hogy haragot vagy inkább
megkönnyebbülést érzek, amikor odaérve Maggie szobájához,
észrevettük a kilépő rendőrt.
Igazából csak az számított, hogy a lány ült az ágyon.
Élt, és látszólag nem esett baja.
Royce megkönnyebbülve hatalmasat hördült.
 Közben én úgy szorítottam a két tenyerem az arcomra, mintha ez
megvédhetett volna a rám zúduló érzelmek ellen.
Elsöpörtek.
Leigáztak.
Megrémítettek.
A megkönnyebbülés és a perzselő odaadás.
Basszus!
Ezen a ponton kellene megállnom, mielőtt túl késő lenne.
A rendőr ránk nézett, ahogy elment mellettünk. Royce nem
törődött vele, feltépte az ajtót és a húgához rohant.
A két karjába zárta, miközben én is beléptem a szobába.
Tapintatosan úgy döntöttem, megállok a fal mellett. Úgy tettem,
mintha tök nyugodt lennék, nem pedig halálra rémült.
Majdnem egy teljes pillanatig működött a képmutatás, ám akkor
megéreztem, hogy Maggie összerezzent. Megpróbált úgy tenni,
mintha nem lennének fájdalmai, mintha ez az egész csak egy kis
kellemetlenség lett volna.
Ismét fellángolt bennem a düh.
Perzselően.
Nyersen, vadul és iszonyatosan.
Royce hátrébb húzódott, és megragadta a húga vállát.
– Mi történt?
Maggie bizonytalanul elmosolyodott. Az arcára kiült a zavar, és
kócos, fekete haja tele volt porral, kosszal és földdarabkákkal.
Minden tőle telhetőt megtett azért, hogy nyugodtnak látszódjon.
– Jól vagyok.
Royce őrjöngve megrázta a fejét. Esze ágában sem volt elhinni ezt
a mellébeszélést.
– Mi történt, Maggie? Megsérültél?
A lány ajka megremegett. A bátyja talán nem figyelt fel arra, hogy
Maggie enyhén előregörnyedt, ám én nagyon is jól láttam. Talán így
akart menedéket keresni a veszély elől?
– Nem esett komolyabb bajom, Royce. Tényleg. Viszont valaki…
Megszúrt.
Az utolsó szót titokként suttogta.
– Valaki megszúrt? – A bátyja kis híján harsogott. – Ez meg mégis
mi a fenét jelentsen?
Megpróbáltam rátapadni a falra, a helyemen maradni ahelyett,
hogy engedtem volna az őrjöngve rám zúduló érzelmeknek.
Részben kívülállónak éreztem magam. Mint akinek semmi
keresnivalója sincs itt. Közben azonban nagyon is úgy éreztem,
korábban még sosem lehettem annyira bizonyos egy tényben:
nekem éppen itt van a helyem.
Itt bizony, Maggie oldalán.
Elszántan.
A veszéllyel dacolva.
Egyértelműen ez volt a helyzet, ám közben teljesen elkábított
mindaz, amit éreztem.
A kérést.
Az éjfekete szempár egy pillanatra felém fordult.
Megkönnyebbülve üdvözölt.
Ezzel bevonva engem különös történetébe.
Basszus! Egyszerűen fogalmam sem volt arról, mit tegyek.
Legszívesebben félrelöktem volna Royce-t, hogy magamhoz
ölelhessem a lányt. Megsimogatva meggyőződjek arról, hogy nem
esett baja.
Magamhoz szorítsam és megígérjem neki, nem hagyom, hogy
bárki is bántsa.
Beborítsam a csókjaimmal.
Na, igen.
 Kezd elmenni az eszem.
Úgy tűnt, kedves kis kezében darabokra hullok.
Talán csak egy másodpercig nézett a szemembe, de mégis a pokol
kínjait éreztem, amikor Maggie elfordult tőlem és újra a bátyjára
összpontosított. Álszenten megvonta a vállát, ám még Daisyvel sem
tudta volna elhitetni, hogy őszinte ez a mozdulata.
– Fogalmam sincs róla, Royce. Minden olyan gyorsan történt.
Bementem a boltba pelenkáért…
Megremegett és nyelt egy nagyot.
– Kijöttem, és éppen be akartam szállni a kocsiba, amikor…
Szóval…
Megrázta a fejét, nagyot pislogott, miközben megpróbálta felfogni,
mi is történt vele.
Megértettem az összefüggéseket.
Ezt a lányt tőrbe csalták.
– Valaki egyszerűen… Odaállt mögém, és késsel megvágott.
A mellére szorította a kezét. A kórházi ing sebkötést takart el.
A fenébe!
Mindkét kezemmel beletúrtam a hajamba, és legszívesebben
odarohantam volna Maggie-hez.
– Valaki megvágott? Csak úgy váratlanul? – vicsorogta Royce.
– Igen.
Sem én, sem a bátyja nem hittünk neki.
– És mégis mit mondott?
– Semmit. Azt hiszem… Talán összetévesztett valakivel. Valaki
mással. Nem tudom. Minden olyan gyorsan és váratlanul történt.
Mire rájöttem, hogy megszúrt, már el is ment onnan.
Bizonytalanul toporogtam.
Rám nehezedett a félelem súlya. Lecsapott rám a Maggie-ből
áradó könyörtelen rettegés, pedig a lány mindent megtett azért,
hogy eltitkolja.
Én azonban tudtam, hogy nagy bajba került.
Megrémítették, hazudott nekünk, és a szemébe pillantva
egyértelműnek tűnt, hogy elszántan kitart a döntése mellett.
Én viszont hajlandó lettem volna bármi áron megvédelmezni
attól, amitől megpróbált elbújni.

A vacsora eléggé rossz hangulatúra sikeredett.

Mindenki iszonyúan nyugtalan volt Maggie miatt, amikor
besétáltunk az ajtón azt követően, hogy kiengedték a kórházból. A
lány egy képmutató mosolyt erőltetett az arcára, és megpróbált úgy
tenni, mintha igazán semmi különös nem történt volna.
Az ebédlőben síri csönd támadt.
Akaratlanul.
Pokolian kellemetlen volt a helyzet.
Remegve leültem, a lábam vadul reszketett az asztal alatt,
miközben enni próbáltam a hazaút során rendelt késői pizzából.
Royce egész idő alatt némán őrjöngött.
Olyan volt ez a faszi, mint a látóhatáron gomolygó, kibaszottul
sötét és félelmetes felhő.
Amikor lezúdult belőle az áradat, megsemmisül minden, ami az
útjába kerül.
Persze azt sem zárhattam volna ki, hogy Royce érzelmei csupán a
bennem tomboló zűrzavart tükrözték vissza.
Nyilvánvaló volt, hogy egyre vadabbul tombol bennem a harag.
Elsöprő erővel.
Ez a lány ugyanis romba döntötte mindazt, amiben eddig
szilárdan hittem.
 Mindazt, amihez oly hosszú időn át ragaszkodtam.
Nagyjából harminc perccel korábban Maggie fáradtságra
hivatkozva elköszönt tőlünk, hogy megpihenhessen, miközben Leif
és a családja felszedelőzködött, mivel ők az éjszakát a várostól nem
messze található házukban töltötték.
Violet és Richard felvitte Daisyt a szobájukba, Royce és Emily
pedig ugyanezt tette Ameliával.
Mel itt maradt.
A rám vetett gyilkos pillantásaiból arra lehetett következtetni, azt
hiszi, talán én vagyok a hibás.
Kivételesen most először nem én voltam.
Azzal próbáltam meg elkerülni a várható kérdéseket, hogy
bementem a konyhába rendet rakni. Csakhogy abban a pillanatban,
hogy kettesben maradtunk, Mel egyből sarokba szorított.
– Te meg mégis mi a fenét képzelsz magadról, Rhys?
– Semmit.
– Az a lány…
Mel képébe toltam az arcom.
Amúgy nagyon szerettem őt. Pokolian tiszteltem. Nagyra
becsültem, hogy milyen kibaszottul sok erőfeszítést tett már értem.
Most viszont a tudtára kellett adnom, hogy megváltozott a helyzet.
– Ez a lány más, mint a többi. Tudom. Rohadtul tudom. Kérlek, ne
avatkozz bele.
– Rhys.
– Kérlek!
Nem gyóntam meg neki, hogy Maggie-vel töltöttem a múlt
éjszakát.
Úgy véltem, Mel éppen eléggé ismer engem ahhoz, hogy átlásson
az összes kamuzásomon.
Igazából azt szerettem volna beismerni neki, hogy odavagyok
Maggie-ért.
Gondoskodni akarok róla.
Megvédeni.
Mindenre hajlandó lennék azért, hogy velem maradjon, miközben
jól tudtam, ez lehetetlen.
Ehelyett csak haladékot kértem Meltől.
– Hagyjuk, jó? Ma este mindenképpen.
– Rhys! – tiltakozott.
– Komolyan mondom.
Aggódva elhátrált, mert észrevette, hogy mindjárt felrobbanok.
Remegnek az idegeim.
Rendet raktam a konyhában, aztán felvánszorogtam a lépcsőn.
Aggódva és kimerülve.
Oda kellett mennem ahhoz a lányhoz.
Lenyomtam a hálószobám kilincsét, amikor a zárt ajtók mögött
baljós előjelekként visszhangokat vető suttogó hangok mögött
felfigyeltem az alászálló sötét felhőre.
Royce volt ott.
Fekete szeme megvillant a folyosó falán táncoló árnyak között.
Megdermedtem és szembefordultam vele.
A torkán megmozdult a tetovált kép, amikor nyelt egy nagyot.
– Egy szívességet kell kérnem tőled.
Kérdően felszegtem az állam.
– Mi lenne az?
– Próbáld meg kiszedni belőle, hogy mit jelent ez az egész. Ti
ketten mégiscsak barátok vagytok, ő viszont ezt a titkát nem
hajlandó elárulni nekem.
Fellángolt a bűntudatom, de a következő pillanatban máris
kioltotta a lány iránt érzett odaadásom és aggodalmam. Minden
másnál erősebbek voltak ezek az érzelmek.
 – Nem hinném, hogy nekem hajlandó lenne elmondani bármit,
amit neked nem árul el.
Ingerülten beletúrt a hajába.
– Azért csak próbáld meg, Rhys. A kedvemért. Maggie miatt.
Tudom, hogy hazudik, de képtelen lennék úgy tenni, mint aki
elhiszi, hogy valójában semmi sem történt.
– Rendben. Persze. Természetesen. Semmi gond. – Ezúttal én
hazudtam. – Nem vagyok különösebben derűlátó.
– Én csak annyit kérek tőled, figyelj oda arra, ha valami nincs a
helyén. Ha megemlítene valamit, vagy esetleg te figyelsz fel
furcsaságokra.
– Világos, cimbora. – Lenyomtam az ajtóm kilincsét. – Jó lenne, ha
megpróbálnál pihenni, igaz?
Rosszkedvűen felnevetett.
– Az nem fog menni.
– Odafigyelek rá.
Basszus! Hát tényleg nem tudom visszafogni magam? Hogy
lehetek ennyire képmutató? Úgy viselkedek, mintha csakis a jó
szándék vezérelne.
– Köszönöm, haver! Nagyra értékelem mindazt, amit tettél –
mondta Royce.
– Nincs mit.
Egyetlen további szó nélkül bementem a szobába, és bezártam
magam mögött az ajtót. Lehajtottam a fejem, és megpróbáltam
összeszedni magam. Mégis mit tegyek?
Úgy éreztem, hogy mocskos szemétláda vagyok, amiért
hozzányúltam a húgához. Ráadásul iszonyúan vágytam arra, hogy
újra ezt tegyem. Ezen felül hazudtam a barátomnak.
Ráadásul úgy éreztem, ragaszkodnom kellene ahhoz a
gyönyörűséghez, amihez semmi jogom nem volt.
 Ahhoz viszont a legcsekélyebb kétség sem férhetett, hogy ez a
lány elemi erővel vonzott magához.
Mi sem bizonyította ezt jobban annál, hogy máris
keresztülsiettem a fürdőszobán, és betoltam Maggie résnyire nyitva
hagyott ajtaját.
Elfogadtam a meghívását.
Az ágyon ülő lány az ajtót bámulta. Rám várt.
Felfigyelt a közelségemre.
Megálltam a küszöbön.
– Szia, édesem!
Megremegett a szája, egy könnycsepp futott végig az arcán, és
észrevettem, hogy a papírból hajtogatott kacsát szorongatja a
kezében. Odarohantam az ágyhoz, a karomba kaptam a lányt, és
átmentem vele az én szobámba. Odavittem a sarokban álló fotelhez,
megfordultam, és úgy ültem le, hogy közben az ölemben tartottam
Maggie-t.
Erősen magához ölelt.
Viszonoztam a szorítását.
– Kibaszottul rám ijesztettél, édesem.
Kis híján elmosolyodott, de a nevetése nyöszörgésnek tűnt.
– Én is rohadtul megrémültem ám.
A csípőjét simogatva megpróbáltam megnyugtatni őt is meg
magam is.
– Mi történt valójában?
Összerezzent.
– Ne próbálj meg félrevezetni, Maggie. Tudom, hogy
belekeveredtél valamibe, és képtelen lennék ölbe tett kézzel úgy
tenni, mintha nem lenne semmi baj. Hiszen valaki rád támadt.
A rémülettől majdnem megfulladtam, ahogy kimondtam ezeket a
szavakat.
Maggie kifújta a levegőt, elernyedt az ölelésemben, aztán
játékosan simogatni kezdte a mellkasomon megfeszülő póló
szövetét.
– Az apámat rengeteg ember szenvedése miatt terheli felelősség.
– Na, igen – mormogtam alig hallhatóan.
A lány lelkéből régi fájdalom tört elő. Egyértelműen szenvedett,
de a vihar szívében csendes elszántság ragyogott. Mintha éppen ott
talált volna rá az erőforrására.
– Nőket és férfiakat tartott rabszolgasorban, Rhys. Kelepcébe
csalta őket. Úgy használta fel a testüket, mintha csak szerszámok
lettek volna.
Azt hiszem, itt volt az ideje annak, hogy Maggie hangosan
kimondja a közismert tényeket. A hírműsorok másról sem szóltak.
Amikor Royce leleplezte a mostohaapja szörnyű birodalmát,
néhány fogoly elmenekült. Másokat még az előtt biztonságos helyre
vittek, hogy a szövetségi hatóságok lecsaptak volna a börtönükre.
Azt hiszem, nyugodtan kijelenthettem, még ma sem tudhatjuk,
milyen messzire vezetnek el a szálak, és hány ember érintett az
ügyben.
Maggie apja egy kibaszott szörnyeteg volt.
Nemcsak eltűrte, hogy az egyik sztárja kegyetlenül elbánjon a
saját lányával, de utána még el is tusolta az ügyet. Erősen
kételkedtem abban, hogy volt lelke ennek a seggfejnek. Persze jó lett
volna, ha van neki, mert a mi világunkban olcsón megúszta a
büntetést. Csupán nyomorúságos élete volt az ár. Abban
reménykedtem, hogy a túlvilágon majd igazságszolgáltatás vár rá.
– Én csak azt akarom, hogy ne szenvedjenek az áldozataink.
Egyetlen módon tudok segíteni rajtuk. – Az utolsó szavakat olyan
halkan mondta ki, hogy nem lehettem egészen bizonyos abban, jól
hallottam-e.
A vallomását.
Mert ez bizony az volt.
Még erősebben magamhoz öleltem, miközben a rémülettől
libabőrös lettem.
– Mit tettél, Maggie? Mondd el, mit csináltál és hogy ki bántott. Én
majd elintézem az illetőt!
Ma este.
Megkeresem azt a seggfejt, aki kezet mert emelni erre a lányra.
A fejét rázta.
– Miután zárolták az apám számláit, nem maradt sok pénzünk.
– Hallottam róla.
A Mylton lemezkiadót feldarabolták.
Az az újságcikk pár nappal ezelőtt gazdag, elkényeztetett
örökösként említette Maggie-t. Én viszont tudtam az igazat. Alig
maradt valamijük. Sem neki, sem az anyjának.
– Az apám azonban okos ember volt, Rhys. Elég pénzt rejtett el
ahhoz, hogy történjen bármi, képes legyen mindent újrakezdeni.
Felgyorsult a szívverésem. Lesújtott rám a rémület. Nagyon nem
tetszett, amiről a lány beszélt.
– Megtaláltam a titkos kasszáját – mondta halkan, rémülten, de
reménykedve.
Basszus! Úgy tűnt, hogy a szívem ott lüktet Maggie kezében.
– Mit csináltál vele?
– Elvettem. Igaz ügy szolgálatában fogom felhasználni.
– Maggie!
Megrázta a fejét.
– Ne próbálj meg jobb belátásra bírni, és ne mondd azt, hogy túl
veszélyes! Tisztában vagyok a kockázattal, de így is megéri.
– Valaki rád támadt! – tiltakoztam. Miközben így könyörögtem,
megfordítottam a lányt, hogy lovagló ülésben üljön az ölemben.
Remegő kézzel megfogtam és levettem a pólóját. Feltárult előttem a
mellét eltakaró kötés.
Ott volt a keble fölötti régi sebhely felett.
Leheletfinoman megérintettem, Maggie szemébe néztem, és a
szavaimból kihallatszódott a fájdalom.
– Valaki bántott téged. – Megcsikordult a fogam az ismét
kimondott igazságtól.
A két tenyere közé zárta a kezem.
– Csak figyelmeztetésnek szánták. Fenyegetésnek. Ez minden.
Nem fogok megtörni és megadni magam. Én… Az anyám volt az,
Rhys.
A dühtől elakadt a lélegzetem.
Az a mocskos szemét ribanc!
– Megpróbál megfélemlíteni, hogy azt tegyem, amit akar –
folytatta sietve a lány. – Éveken át ezt csinálta. Velem kapcsolatban
mindent hazugsággá változtatott. Én meg hittem neki, Rhys.
Mindent elhittem. Ennek most vége. Életemben először kiállok
magamért. Azt teszem, amit tennem kell. Senki sem állíthat meg.
Tőled azt kérem… Azért könyörgök… Hogy állj ki mellettem,
miközben harcolok.
Könnyek csillogtak az éjfekete szemben.
Elszántan nézett rám.
Ez az édes, lenyűgöző és gyönyörű lány.
– Drágám – suttogtam. – Még szép, hogy melletted állok! Basszus…
Egy pillanatra sem veszem le rólad a tekintetem.
Finom vonalú ajkán egész halvány mosoly villant fel, majd
felemelte a kezét és végigsimította a szám. Ujjának hegye táncra
perdült az ajkamon.
– Köszönöm!
 Aprót bólintottam, vettem egy mély lélegzetet, és folytattam a
vallatást.
– Mennyi pénzről van szó? – kérdeztem aggódva.
– Ötmillióról.
– Hogy mennyiről? Maggie! – Alig kaptam levegőt a döbbenettől. –
Hol van?
Bűntudat ült ki az arcára.
– Az ágyam alatt. A sporttáskákban.
Azonnal az eszembe jutott, hogyan viselkedett, amikor az
érkezése napján segíteni akartam. Majdnem kiugrott a bőréből,
ahogy megpróbáltam elvenni tőle a táskákat.
– Maggie… Ez kibaszottul… Őrület!
Az is volt.
Vakmerő és ostoba, ugyanakkor a világ legbátrabb vállalkozása.
– Talán igen, de akkor is ezt kell tennem.
– Mire készülsz azzal a pénzzel?
– Ott van Lily… Violet nővére. Segít nekem megtalálni a leginkább
rászoruló nőket. Hogy újrakezdhessék az életüket. Azt, amit az
apám tett tönkre. Ez a pénz őket illeti meg, Rhys, és nem, nem
gondolom azt, hogy így mindent jóvátehetek, vagy kitörölhetem a
múltat. Az áldozatok azonban így kiindulhatnak valamiből. Újra
reménykedhetnek.
– Na, de miért nem mondod el a bátyádnak…?
– Te is tudod miért, Rhys. Egyértelmű, hogy megállítana.
Közbeszólna. Már eddig is túl sok áldozatot hozott. Nem kérhetem
még ezt is tőle.
Elragadtak az érzelmeim, ismét átkaroltam és vadul magamhoz
öleltem.
Talán túlságosan is vadul.
Amit ő ugyanolyan erővel viszonzott.
 Semmi sem választott el minket egymástól.
Eltűntek a falak.
Az űr.
Csupán a belsőmben bömbölő tátongó üreg üvöltött tovább. Ádáz
visszhangja ott zengett a fülemben, és arra emlékeztetett, hogy nem
haladhatok ezen az úton.
Hiszen túl nagy a tartozásom.
Túl mocskos az életem.
Maggie hozzám bújt, és érdes hangon ezt mondta a fülembe:
– Legyél most velem, Rhys! Mondd ki ebben a pillanatban, hogy
én a tied vagyok és te az enyém. Érzem a terhed, érzem a szíved, és
tudom, sosem fogsz szeretni engem. Ám tisztában vagyok azzal is,
nem szabad alakoskodnunk, mert éppen erre van szükségem, Rhys.
Egy kis ideig ezt kell éreznem. Nem tudhatjuk, mennyi ideig
lehetünk boldogok, és kettőnk kapcsolata az életem első igazi,
őszinte csodája.
A szavaitól megremegett a lelkem.
Mintha pofon csaptak volna.
Kész csoda ez a lány!
Erősebben magamhoz öleltem, kifújtam magamból a fájdalmat, a
vágyakozást, az odaadást meg azt az érzést, amit nem szabad
elfogadnom. Kicsit hátrébb toltam a lányt, hogy a szemébe
nézhessek.
Könnyes arca elől félresimítottam kócos fekete, göndör
hajtincseit.
– Minden igaz, amit érzel, Maggie. Csakhogy te rászolgáltál arra,
hogy valaki teljesen fenntartások nélkül szeressen. Minden
porcikájával. Úgy szeretnék én lenni ez a kiválasztott. Basszus,
nagyon is! De nem én vagyok.
– Egy kis időre legyél az. Csak pár napig. Amíg még nem kell
mennem.
Bólintottam, de aztán kimondtam az én feltételeimet.
– Így lesz, ha megengeded nekem, hogy én végezzem el helyetted
a piszkos munkát. Bármilyen kibaszott dolgokra készülsz is, ugye
felfogtad, hogy a helyzet még veszélyesebbé vált? Érted? Te nem
kockáztathatsz. Ha valaki erre a pénzre utazik, azt csak a testemen
keresztül kaphatja meg. Míg le nem zárul ez az ügy, egy tapodtat
sem mozdulhatsz mellőlem. Rendben?
Maggie nyelt egy nagyot, és aprót bólintott.
– Rendben.
– Jól van. – Rám tört a megkönnyebbülés, ám a következő
pillanatban megváltozott ez az érzelem.
Megnövekedett.
Erősebb lett.
Ádázabb.
Azért, mert Maggie megcsókolt, én viszonoztam, majd felkaptam,
és odavittem az ágyamba.
Halálra rémültem attól, hogy én is pontosan ugyanazt érzem,
mint ő.
 26. FEJEZET

Maggie

– Maggie-ke nénike! Boldog szülinapot! Ez lesz a világ legeslegjobb

napja. Tudod miért? Mert palacsintát sütünk! – harsogta Daisy,
remegve az izgalomtól. Egy sámlin állt a konyhapult mellett a
palacsintatésztával teli edény előtt.
Egészen halványan elmosolyodtam, miközben a szívem majdnem
meghasadt a boldogságtól.
A konyha szélén álltam, és a bent sürgölődő Emilyt és Violettet
bámultam.
– Boldog születésnapot! – mondták szinte egyszerre, amikor Daisy
végre egy pillanatra csendben maradt.
Áradt belőlük a meleg. Az elfogadás és a szeretet.
– Köszönöm – feleltem, és egy kicsivel beljebb mentem a
konyhába.
Álmosan pislogva néztem körül. Csupán a pizsamanadrágom és
egy trikó volt rajtam, meg persze a szeretkezés utáni ragyogás, amit
talán jobb lett volna valamivel álcáznom.
Ebben a pillanatban azonban képtelen lettem volna rávenni
magam az ilyesmire.
Daisynek igaza volt. Tényleg ma lesz minden idők
legcsodálatosabb napja.
Huszonegy éves lettem. Nem mintha az évek annyira fontosak
lennének, ám ma este akkor is ünnepelni fogunk. Megjön a bátyám
bandája, a Riot of Roses is, és már nagyjában tartott a köszöntő buli
szervezése.
Mivel ez egybeesett a születésnapommal, Shea Stone azt javasolta,
ne itt ünnepeljünk, hanem a nagybátyjától örökölt bárban. A
Charlie’s egy remek hely volt Savannah-ban, a vízparton.
Royce azonnal tiltakozott. Azok után, ami múlt héten történt
velem, semmiképpen nem akarta, hogy felbukkanjak egy bárban.
Én viszont igent mondtam. A bátyámat végül azzal sikerült
meggyőzni, hogy rámutattam, egész idő alatt olyan emberek tömege
vesz körül, akiknek fontos vagyok. Azt is a képébe vágtam, hogy
csak egyszer lehet huszonegy éves az ember, és nekem szükségem
van erre az élményre.
Az az igazság, én is ugyanolyan izgatottá váltam, mint Daisy. Úgy
döntöttem, hogy a mának élek, és nem voltam hajlandó lemondani
az életem egyetlen percéről sem. Nem fogok elbújni csak azért, mert
az anyám megfenyegetett.
A lelkesedésemet azonban elsősorban egy üzenet váltotta ki. Arra
ébredtem, hogy Lily megírta, jövő héten mikor és hol találkozzak
Kade-del. Három nap múlva adom oda a pénzt. Aggodalom, de egy
jókora adag remény is elfogott, hiszen így végre véget érhet a
lidércnyomás. Felszámolhatom az apám örökségét. Valamennyire
jóvátehetem a rémtetteit. Legalább kismértékben igazságot
szolgáltathatok.
Ami után továbbléphetek. Elkezdhetem élni életem hátralévő
részét.
Na és mi volt a hab a tortán? Az, hogy Rhys még mindig az enyém.
Legalábbis egyelőre.
Lehet, hogy bolond vagyok, amiért ennél többre vágyok? Azt
remélem, hogy minden megváltozhat? Talán egy napon eléggé
megbízik bennem ahhoz, hogy úgy öleljen magához, ahogy azt én is
megengedtem neki.
A szörnyű múlt gyökerei azonban néha túlságosan mélyre
lemennek. Biztosra vettem, a rémület tartja vissza Rhyst attól, hogy
rendet teremtsen a múltja hátborzongató szakadékában.
– Figyelj csak, nénikém! Egészen különleges incsi és fincsi
palacsintát kapsz. Mostantól ez lesz a kedvenced. Majd meglátod!
– Na, de mi van akkor, ha nem tudok várni? Olyan finom itt
mindennek az illata. Lehet, hogy beosonok a konyhába, és felfalom
az egészet – ugrattam a kis cukorfalatot. Utána úgy indultam el a
tűzhely felé, mintha tényleg valóra akartam volna váltani a
fenyegetésemet.
Daisy felkacagott, és megpróbálta elrejteni a háta mögé a jókora
keverőedényt.
– Nem szabad! Nem bizony, nénikém. Még nem nézheted meg.
Nagy titkosság van benne.
Halkan felnevettem, és odahajolva egy puszit nyomtam a gyerek
feje búbjára.
– Ó, ebben az esetben nem leskelődök. Azt hiszem, kénytelen
leszek várni.
Az egyik jellegzetes vigyorával nézett fel rám.
– Talán nem tudod, hogy az élet legértékesebb dolgaiért nagyon is
érdemes várni?
Elakadt a lélegzetem.
– Így igaz. Jól mondod, Daisy. A legjobb dolgokért érdemes várni.
Az én életem csodája éppen ekkor araszolt le a lépcsőn.
A kócos férfi zordan elvigyorodott. Pólója ráfeszült széles vállára
és karcsú derekára.
Iszonyúan szexi volt, ahogy végigsimította a szakállát.
Magabiztos és vad.
 Egyből kiszáradt a szám.
Istenem! Annyira imádom, amikor ilyen. Amikor a ragyogása
fényében látni sem lehetett a szemében rejtőzködő démonokat.
Váratlanul Violet kántálását hallottam a fülemben:
– Azt hiszem, teljesen nyilvánvaló, hogy Maggie mit szeretne a
születésnapjára.
Felé kaptam, és egy dühös pillantást vetettem rá.
– Csitt, te! Lennél szíves befogni?
Két nappal ezelőtt Violet is a sarokba szorított, és kiszedte belőlem
az igazat.
Úgy tűnik, nem igazán sikerült eltitkolni az érzelmeimet.
Violet elnevette magát.
Könnyedén csengő hangon.
Utána elkomorodott, megfogta és megszorította a kezem, majd
olyan halkan folytatta, hogy csak én hallhattam a hangját:
– Egyszerűen csak boldoggá tesz, hogy ilyennek láthatlak.
– Mindig is ilyen voltam. Csupán rá kellett jönnöm arra, hogyan
szabaduljak fel.
Mindentudóan rábólintott. Kedvesen, határozottan és őszinte
rokonszenvvel.
– Szeretlek ám.
– Én is téged.
– Na ne, mindjárt féltékeny leszek – mondta Emily, és mosolyogva
a sógornőjére nézett. – Az én hugicámnak van születésnapja, de
Violet teljesen rászállt a csajra. Erre olyan titkokat suttog neki,
amiről én nem hallhatok. Felháborító!
Kuncogva felnevettem.
– Csak arról beszélgettünk, milyen jó, hogy te is itt vagy nekünk.
Felhorkant, ám a szemében jókedvű fény ragyogott, ahogy ránk
nézett.
– Kamuztok.
Még jobban kuncogtam, majd felnézve észrevettem, hogy a
földszintre leérő Rhys már nem vigyorog, hanem érzéki mohósággal
bámul engem. Úgy véltem, le kell ráznom magamról a bűverejét,
ezért odasiettem a sógornőmhöz, és magamhoz öleltem.
– Téged is szeretlek. Iszonyú boldogság, hogy itt lehetek! Ez lesz az
életem legjobb születésnapja… Hála nektek! Hála ennek a
családnak!
Mivel tészta ragadt az ujjára, Emily óvatosan átölelt, ügyelve arra,
nehogy összekoszolja a trikóm. Megnyugtató volt az ölelése.
– Szeretlek. Nagyon, nagyon! Igazából én vagyok hálás neked.
Hiszen ajándékot kaptam.
– Azt hiszem, ebből az ajándékból mindannyiunknak kijutott.
Hátrébb húzódott, lágyan, szeretetteljesen elmosolyodott, majd a
tekintete megállapodott a konyhaszigetet éppen megkerülő Rhysen.
Odajött hozzám.
Valamire készült.
– Hát itt van a születésnapos!
Hatalmas alakja betöltötte a teret, és én nem kaptam levegőt,
majd megroggyant a lábam, mert lenyűgözően erős karjával
magához ölelt, felkapott és jól megszorongatott.
Jóságos egek!
Rhys szíve vadul zakatolt. Talán éppen annyira, mint az enyém.
Nem arról volt szó, hogy az elmúlt öt éjszakát ne a karjaiban
töltöttem volna. Újra és újra önfeledten átadtuk magunkat
egymásnak. Pontosan ugyanúgy fedeztem a fel a teste minden egyes
porcikáját, mint ahogy ő tette az enyémmel.
Csak éppen a többiek szeme láttára még sosem viselkedett így
velem.
Kinyilvánította a szándékát.
Azt is gondolhatták volna róla, hogy csak játszik.
Hiszen már többször is megölelt és jól megpörgetett.
Most azonban egyértelműen megváltozott a levegő töltése.
Villámok cikáztak körülöttünk, mert Rhys nem engedett el. Lelassult
az óra mutatója. Az orra hozzásimult a fejemhez, és a két keze
megpihent a hátamon.
Beleolvadtam az ölelésébe. Azért, mert nem akartam félni. Lehet,
hogy a végén romba dönt ez a férfi, ám hajlandó voltam kockázatot
vállalni.
A vihar zúgását egy vulkán kitörése harsogta túl. Ahogy hátrébb
húzódtam, észrevettem, hogy a konyhapult túloldaláról gyilkos
tekintettel a bátyám figyel minket.
Na, ennyit a boldog születésnapról. Rhys egyből letett a földre,
miközben nyugtalanság töltötte be a konyhát.
– Boldog születésnapot, Maggie! Nagy nap ez a mai – mondta Rhys
egész lazán, miközben odaoldalgott a kávéskannához.
– Köszönöm! Biztos jó lesz – csipogtam túlságosan is magas
hangon. Igencsak elpirultam, miközben elsimítottam a szoknyám.
Micsoda hülyeség!
A bátyámnak nincs joga arra, hogy dühöngjön.
Ugyanakkor Rhyst sem hozhatom kényes helyzetbe, hiszen az
értésemre adta, mindez csak átmeneti. Nem lenne értelme felégetni
kettejük között a hidakat, hiszen az életük végéig egymás mellett
kell majd létezniük.
Mostanában már nem tűntek olyan jó barátoknak.
Megpróbáltam elhessegetni magamtól a bántó gondolatokat.
Meg a rettentő vágyakozást.
Royce ingerülten bámult. Komor tekintete ide-oda járt Rhys és
közöttem.
– Na, szia! Éppen téged kerestelek. Amelia még alszik? – törte meg
Emily hangja a zavart csendet.
– Igen. Most néztem meg – mormogta a bátyám.
Emily úgy ment oda hozzá, mint aki félre tudja söpörni a
rosszkedvét. Eléri, hogy megnyugodjon.
Lábujjhegyre állt, és megcsókolta.
Royce belemorgott valamit a felesége szájába, aztán hátrébb
húzódott.
Rám mosolygott. Aggódva, de kedvesen.
– Boldog születésnapot, Maggie-ke!
– Köszönöm!
Emily megpördült, és a csípőjét riszálva hetykén visszament
folytatni a főzést. Ha valaki, akkor ő volt az, aki el tudta terelni a
bátyám figyelmét.
– Mindjárt kész a reggeli. Daisy nagyon jól mondta, igazi
különlegesség vár ránk.
– Bezony. A nagymamikám különleges szülinapi receptje.
Bár Violet megpróbálta leplezni az érzelmeit, de megéreztem,
hogy összerezzent. Rám tört a fájdalma.
Elöntötte a testem, ezért odaléptem Violet mögé, és hátulról
átöleltem a palacsintákat forgató fiatal nőt.
– Nagyon hiányzik neked?
Könnyes szemmel rám pillantott.
– Annyira. Persze tudom, hogy itt van velünk.
Körbemutatott a konyhában, aztán pedig megérintette a szívét.
– Meg idebent.
– Így igaz.
Nyelt egy nagyot, majd Daisyvel együtt elzavart, mondván, ne
rontsam el a meglepetésüket.
 A konyha zengett az összeütődő edények és a palacsintatésztát
keverő fakanalak hangjától meg a nevetéstől. A küszöb előtt állva
boldog mosollyal figyeltem őket, Rhys pedig a túloldalról bámulta a
többieket. Önkéntelenül is az járt az eszemben, milyen érzés
lehetne, ha nem kéne titkolóznunk. Kész csodának tűnt, hogy
valahogy esetleg őszintén egymásra találhatnánk. Félúton középen.
Daisy leugrott a sámliról, és hangos rikkantással tapsolt egyet.
– Kész van!
Odaszökdécselt hozzám, megragadta a kezem és maga után
húzott.
– Gyere már! A szülinaposnak az ünnepi helyre kell csüccsennie.
Pontosan akkor értünk oda az asztalfőre, amikor megérkezett Leif
és a családja is.
Melanie lekocogott a lépcsőn, és egy pillanattal később Richardot
is elnyerte az örvénylés.
Leültem az asztal végébe.
Ezek közé a csodálatos emberek közé.
Nagyon sokáig azt gondoltam, sosem lehet igazi családom. Azt
hittem, csak Royce-ra számíthatok, ahogy kivont karddal és pajzzsal
a kezében engem védelmez az egész világ ellen.
Ez így is volt. Lenyűgöző testvérem mindenre hajlandó lett volna
azért, hogy boldog életem lehessen.
Óriási áldozatot vállalt.
Most viszont körbevett minket a családunk.
Szeretettel.
Leif egy puszit nyomott az arcomra.
– Boldog születésnapot, Maggie-ke! – mormogta, és leült a helyére.
A gyerekei megöleltek, Mia megszorította a kezem és az értésemre
adta, milyen nagy izgalommal tölti el az, hogy kezdetét vette az
életem egy új szakasza.
 Mindenki megkereste a helyét. A székek lábai hangosan
csikorogtak, ahogy a gyerekek felmásztak, és a felnőttek is leültek.
Rhys leült a mellettem lévő helyre.
Ezzel pedig kezdetét vette az… új korszak.
Nem a születésnapom miatt, hanem mivel otthonra találtam. Itt a
helyem. Ezekhez az emberekhez tartozom, ők pedig hozzám.
A családom.
Daisy az anyukája segítségével elém rakott egy tálcát.
– Ezt nézd meg, Maggie-ke néni! Hát nem ez a legciki-cukibb dolog
az egész világon?
A tálcán fekvő hatalmas palacsintahalomra pasztellszínű
tortabevonót öntöttek, és a huszonegy gyertya körül megszórták
csillogó reszelékkel. Cukorkákból kirakták a Boldog Születésnapot!
feliratot.
Daisy saját kezűleg készítette az üdvözlőkártyát.
A mini plakáton kivágott figurák és csillogó alakok nyüzsögtek. Az
elejére azt írták, hogy Amor, Amor, Amor.
Szeretet. Szeretet. Szeretet.
Rengeteg szeretet.
Olyan sok, hogy kibuggyant és elöntötte, beborította ezt az egész
helyet.
Örömmel hagytam, hogy elsodorjon az áradata.
Ekkor Rhys az asztal alatt megfogta a kezem és összekulcsolta az
ujjainkat.
Könnybe borult a szemem.
– Kívánj valamit, nénikém! – csipogta Daisy.
Engedelmeskedtem.
Megfogalmaztam életem legfontosabb kívánságát.
 27. FEJEZET

Rhys

A Charlie’s Savannah-ban egy menő folyóparti bár volt.

Az épületben egykor régen gyapotraktár működött, és a belteret
olyan magasra alakították ki, hogy a terebélyes épület
tartógerendáit gyakorlatilag elnyelte odafent a sötétbe burkolódzó
semmi. A falak faanyaga megfeketedett az évek alatt. A magasban
láncokkal rögzített, himbálódzó lámpák fakó fénybe borították az
igencsak kopott padlódeszkákat.
A bár egyszerre tűnt olcsó csehónak és elit helynek. A hátsó fal
mellett sorakozó diszkrét bokszok kényelmesek, ugyanakkor
enyhén hivalkodóak voltak. Mellettük nem messze alakították ki a
kis színpadi emelvényt. Ekörül magas bárasztalok sorakoztak, meg
persze a hozzájuk illő székek. A színpad előtt jutott hely
táncparkettnek is.
A hatalmas épület túlsó végében helyezték el a hagyományos
lámpákkal megvilágított biliárdasztalokat.
Középen szinte lebegett a jókora bárpult. Szépen csillogott a
gazdag faragásokkal díszített mahagóni felület. A falra üveg- és
fémpolcokat szereltek, és a palackokat különféle színű fények
ragyogták be.
Tiszteletre méltó, nagyvilági helynek tűnt.
Az elmúlt évek során a Carolina George számtalan alkalommal
lépett fel itt. Eredeti tulajdonosa, Charlie egy nagyon menő, öreg
faszagyerek volt, aki tárt karokkal fogadott minket. A második
fellépésünket követően már úgy bánt velünk, mintha a családja
tagjai lettünk volna.
Jó volt visszajönni ide.
Na, de mitől lettem igazán boldog?
Leghátul, egy elkülönített bokszba odaraktak még néhány asztalt,
hogy ott ünnepelhessük meg Maggie huszonegyedik születésnapját.
A lány egyfolytában kacagott, boldogan mosolygott és iszonyúan
jól érezte magát.
Miközben darabokra zúzta a szívem.
Félszegen rám mosolygott. Hárman választottak el tőle az asztal
mellett. Az egyik pincér odatolt egy üvegekkel megpakolt zsúrkocsit
hozzánk.
Mégiscsak bulizni jöttünk ide.
Csakhogy Maggie pillantása…
Mintha csak hasba vágtak volna.
Apró, csinos kezével ez a lány elcsavarta a fejem.
Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem lenne rám hatással. Azt a
látszatot keltettem, hogy én is csak egy haver vagyok, aki a barátját
ünnepli.
Igyekeztem nem törődni azzal, hogy a gyönyörű látványtól életre
kelt a farkam.
Éppen ez volt a baj. Valahányszor Maggie-re pillantottam, még
többet akartam. A testét és édes, imádni való lelkét.
Tudtam, hogy tévútra kerültem. Olyan nagy bajba, hogy már nem
is ismertem magamra. Maggie mellett könnyű lett volna elfelejteni a
szigorú határvonalakat. Simán bebeszélhettem volna magamnak,
hogy jogom van ott állni az oldalán.
Megszegném miatta az összes átkozott szabályt. Csakhogy
azoknak a tiltásoknak megvolt a maguk jó oka, és erről nem lett
volna szabad megfeledkeznem!
– Jól van, figyelem! Innentől átveszem a kocsit. Rajta vagyok.
Régen én is pincérkedtem – Shea Stone felugrott a helyéről, és a
zsúrkocsi felé indult. Igazi tűzrőlpattant, vidéki csajként egész lazán
elkezdte a sorba rakott whiskyspoharakba tölteni az átlátszó
folyadékot. – Így kell ezt csinálni!
Sorban mindenki kezébe nyomott egy apró, csillogó pohárkát.
Itt volt a Carolina George nagy családja.
A Sunder legtöbb tagja és a feleségeik.
Megjött Royce bandája is. Van, Arson és Hunter. Ezek a becenevek
még Hollywood zűrös sikátoraiban tapadtak rájuk. Olyan vagányak
voltak, mintha csak ők találták volna ki az egész szex, drog és rock
’n’ roll világot. Benne voltak mindenben.
– Biztos, hogy whiskyt akarsz inni? – szólt rá Royce Maggie-re. Ez
a faszi a zűrzavar közepette is sasszemmel figyelte a húgát, bár
közben halványan azért mosolyra húzódott a szája. Royce a boksz
túlsó végében ült az asztalnál.
Odaadó csodálattal nézte a testvérét.
Nem tudtam volna szavakba önteni, mennyire tiszteltem ezért.
Csakhogy emiatt még egy újabb okom volt arra, hogy elfogjon a
mardosó lelkiismeret-furdalás. Kihez legyek hűséges?
Megpróbáltam ellazulni, mielőtt Maggie következő pillantásától
újra felgyorsult volna a pulzusom. Időnként megsimogattam a
szakállam, és majdnem felfaltam a tekintetemmel.
– Szerintem megbirkózom vele! – kiáltotta a bátyjának, és
odaintett felé a pohárkával.
– Na, de vajon holnap is ilyen nagy szád lesz igencsak
másnaposan? – kérdezte Royce lágy és játékos tekintettel.
– Ne aggódj, Tamar mindenre gondolt!
 – Bizony, ez a helyzet – bizonygatta Tamar.
Tőle Maggie egy egész kosárra való gyógyszert és kötszert kapott.
Advilt, Alka-Seltzert és Gatorade izotóniás sportitalt, meg azt a
gyönyörű selyempizsamát, amiből őszintén szerettem volna
kihámozni Maggie testét.
A lány tekintete ismét megtalált, mintha csak kitalálta volna, mi
jár a fejemben. Talán ő is pontosan ugyanazokról a malacságokról
álmodozott.
Izzott és lángolt a pillantása. Egy egész más jövőt vázolt fel a
képzeletében, eltérőt attól, mint amilyet a sors egyértelműen
nekünk szánt.
A sóvárgástól begörcsölt a gyomrom, ahogy megbámultam
gyönyörű, lágy arcát.
Telt ajkát.
Előreszegezte határozott állát, és a legcsekélyebb kétségem sem
lehetett azzal kapcsolatban, hogy teljes erőbedobással és a rá
annyira jellemző, elszánt kedvességgel fogja kezelni a rá váró élet
minden megpróbáltatását.
Fekete tincsei lágy hullámokban borultak meztelen, csábító
vállára. Pántos blúzát a nyakáig zártan viselte, alighanem azért,
hogy így rejtse el a szövet alatt húzódó sebhelyet.
Már ez a puszta gondolat is elég volt ahhoz, hogy érzelmek vihara
törjön fel belőlem. Megvédem!
Eszem ágában sem volt elfojtani az indulataimat. Hagytam, hogy
felgyűljön a szívem körül meg a két öklömben, mivel elszántan arra
készültem, hogy ha mással nem is, de békével ajándékozzam meg a
lányt.
Kiállok a csatatérre, hogy érte küzdjek.
Felfogom a támadások erejét.
Dacolok minden kibaszott veszéllyel, aminek az a ribanc anyja
kiteszi.
Basszus!
Elöntött a harag.
Hihetetlen, hogy ez a nő ennyire kőszívű. A pénzre hajt, és nem
törődik lenyűgöző leányával. A gyerekével.
Csakhogy az a picsa nem tudta, miről marad le. Azzal, hogy nem
szereti ezt, a titokban most rám mosolygó lányt.
A karomat feltettem az ülés támlájára, és viszonoztam a mosolyt.
Lassan és lazán, miközben belül remegtem.
Összeszorított foggal, némán arra figyelmeztettem magam,
nehogy elbukjak. Lezuhanjak.
Éreztem, hogy a szakadék szélén tántorgok.
Csúszós talajon.
Gyenge vagyok. Nagyon.
Hála az egeknek, Royce ekkor felállt, és hatalmasat krákogva
ürügyet adott arra, hogy őt nézzem, és ne a húgát.
Körülöttünk elhalt a kacagás és a beszélgetés, bár a
hangszórókból továbbra is szólt a zene. Royce megpróbálta
túlharsogni, miközben a húgára összpontosított.
– Maggie születésnapjával kapcsolatban szeretnék elmondani pár
dolgot.
Harsány éljenzés támadt.
– Hurrá… Maggie!
A lány elpirult, elvigyorodott, és basszus, ezzel megint csak
ellopott egy darabot a szívemből.
– Jól emlékszem arra a napra, amikor először találkoztam veled. –
Az érzelmektől elakadt Royce hangja, és én jól éreztem a húgából
áradó szeretetet.
A tomboló folyót.
 Ez meglehetősen furcsának tűnhetett, mivel Royce alapvetően
kőkemény fenegyereknek tűnt. Öltönyben ült be egy ilyen csehóba,
ám a szövet alól kilátszott rengeteg tetoválása. Közben azonban
szeretettel nézett a testvérére, és a szemében lágy érzelem
ragyogott.
Tiszta őrület, hogy a szeretet erejétől apró tócsává folyunk szét,
függetlenül attól, hogy milyen átkozottul kemény a külsőnk.
– Egy icipici kis jószág voltál rózsaszínű pokrócba burkolva.
Először féltékenykedtem rád. Beosontam a szobádba, és azt láttam,
hogy a dajkánk, Maude cumisüvegből etet, miközben a karjában
ringat. Odahívott magához, és megengedte, hogy mellétek állva
megnézzem az arcod. Kimásztam a szék legszélére, és a torkomban
dobogott a szívem. Igazából féltem rád nézni. Ekkor azonban te
kinyitottad a szemed, és úgy pislogtál fel rám, mint aki máris jól
ismer. Emlékszem, mennyire megdöbbentett az, hogy a szemed
színe pontosan ugyanolyan volt, mint az enyém. Csupán egyetlen
másodpercre volt szükségem ahhoz, hogy rádöbbenjek valamire:
még soha semmit nem szerettem annyira, mint ezt a rózsaszín
pokrócba burkolt, apró jószágot.
Elakadt Royce hangja.
Maggie-nek könnybe lábadt a szeme.
Hangos ó-k hallatszottak, mindenki odavolt a történetért és
felemelte a poharát, miközben én alig kaptam levegőt.
– Egyből megmondtam Maude-nak, hogy te az enyém vagy, és
minden körülmények között gondoskodni fogok rólad.
Maggie álla megremegett, ahogy megpróbálta kordában tartani az
érzelmeit.
– Ahogy mindig is megtetted.
Royce keményen rábólintott.
– Hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy az életedben én
tölthettem be ezt a szerepet, Maggie. Láttam, ahogy felnősz, és egy
gyönyörű nő lesz belőled. A lelked is csodálatos. Mindig is azt
gondoltam, nekem kell megtanítani téged arra, hogy mi az élet
lényege. Kiderült, ez pont fordítva igaz. Tőled tanulhattam meg, mit
jelent a szeretet. Hogyan higgyek a lehetőségekben. A
megbocsátásban. Hogyan váltsam valóra az álmaimat.
A lány megrázta a fejét.
– Mindezekre először te tanítottál meg.
Royce nyelt egy nagyot, és körülöttünk mintha felizzott volna a
levegő. A magasba emelte a poharát.
– Nem, Maggie. Te voltál az első. Ragyogott belőled a jóság.
Remélem, példát mutatsz az egész világnak. Nagyszerű vagy! Azt is
remélem, a világ viszonozza mindazt, amit tőled kap. Isten a
megmondhatója annak, hogy milyen sokat köszönhetek neked.
Emilyre pillantott.
Tündökölt a szeretet.
Hunter és Van az asztalt döngette.
– Éljen, éljen!
Tamar felkelt, felemelte a poharát, a példáját pedig mindenki
követte, kivéve azokat, akik hozzánk hasonló módon a bokszba
beszorulva nem tudtak felkelni.
A szívem azonban ott volt Maggie mellett.
Őt köszöntötte.
Őt üdvözölte.
Felemeltem a poharam.
– Éljen Maggie! Sok boldogságot, örömet és rengeteg orgazmust
kívánunk neked! – harsogta Tamar vigyorogva.
Royce felhördült.
Megpróbáltam megőrizni a komolyságom, mert észrevettem, hogy
Maggie mennyire kerüli a tekintetem.
 – Éljen Maggie! – kiabálták a vendégek, koccintottak és utána
felhajtották az italuk.
– Éljen Maggie! – mondtam én is halkan. Mégis meghallotta.
Egy időtlen pillanatig találkozott a tekintetünk, és egy picivel
feljebb emeltem a poharam.
Igyunk Maggie-re!
Mind a ketten kiittuk a whiskyt.
Éljen Maggie!

Kezdett elfajulni a hangulat. Patakokban folyt az alkohol, bár én

gondosan ügyeltem arra, hogy ne igyak sokat, mivel semmiképpen
nem akartam volna óvatlanul cserben hagyni a lányt. Maggie a
többi csajjal együtt kiment a táncparkettre.
Emily, Violet, Mia és Mel vette körül.
Shea, Tamar és Willow.
Egyre csak táncoltak a countryegyüttes zenéjére.
Maggie a fejét hátravetve kacagott. Hagyta, hogy a barátnői jól
megtáncoltassák, ahogy egymás után megforgatták a gyors ütemű,
páros táncban. Csillogó, flitteres szoknyát és égig érő sarkú cipőt
viselt. Karcsú, izmos lábszárát megpillantva megcsikordult a fogam,
és egy seregnyi pajzán látomás öntötte el az agyam.
Nem tudtam másfele fordulni.
Persze a fél bár is őket bámulta.
A táncparkett szélén álltam sörrel a kezemben, és megpróbáltam
nem felrobbanni, amikor észrevettem a gyülekező dögkeselyűket,
akik szerettek volna bepróbálkozni az összetartó, gyönyörű
lánycsapat tagjainál.
Meglehetősen vakmerő dologra vállalkoztak a gazfickók, mivel a
csajok ujján kisbolygónyi nagyságú, kövekkel díszített gyűrűk
jelezték, hogy férjes asszonyok.
Úgy éreztem, a keselyűk kiszúrták maguknak Maggie-t és Melt.
Talán nem lett volna jogom így néznie Maggie-re, ám éppenséggel ő
kért meg arra, hogy maradjak a közelében, míg véget nem ér ez az
egész nagy felhajtás, ami miatt csak a legnagyobb erőfeszítések
árán tudtam elfojtani magamban a feltámadó féltékenységet.
Az sem segített sokat, hogy közben többször is félénken felém
pillantott.
Mintha csak nekem táncolt volna.
Remegett a levegő a vágyakozástól.
Jól éreztem Maggie sóvárgását.
Megrészegültem tőle.
Richard állt Royce és közöttem.
Dühös képet vágott, amikor egy üzenet ragyogott fel a mobilján.
– Basszus – mérgelődött.
– Mi az? – harsogta túl Richard a zajt.
– A bébiszitter. Amelia egyfolytában bőg.
Csak egy pillanatig habozott, és máris belegyalogolt a
táncparketten lüktető tömegbe. Emily boldogan rámosolygott,
amikor észrevette, de utána elkomorodott, mert a férje odahajolt
hozzá és beszámolt a hírről.
Hamarosan vége a bulinak.
Ez volt számomra a végszó.
A szívem kis darabja így megúszhatja. Mégiscsak most lett
huszonegy éves az én Maggie-m. Odamentem hozzájuk az emberek
között. Abban a buszban jöttünk ide, amit Emily bérelt ki a bulira. A
járgány most odakint parkolt egy sikátorban, arra várva, hogy
visszavigye a csapatot Tybeebe.
– Sajnálom, hogy ilyen hamar be kell fejezni a bulidat, Maggie-ke
– mondta Royce bocsánatkérően.
A húga letörölte a homlokáról az izzadságot, és megértően
rámosolygott.
– Semmi baj! Amelia mindennél fontosabb.
– Azt szerettem volna, hogy különlegesen jó legyen a mai napod.
– De hát éppen ilyen volt! – bizonygatta Maggie. Nekem viszont az
jutott az eszembe, hogy korai lenne még abbahagyni a bulizást.
– Mi lenne, ha csak ti ketten mennétek haza, én meg még itt
lógnék mindazokkal, akik még maradni akarnak? – kérdeztem a
lehető leglazábban, amikor odaléptem melléjük.
Nem nagy ügy.
Nem mintha majd megvesztem volna azért, hogy egy percre
egyedül maradhassak Maggie-vel.
Szó szerint fájt a képmutató távolságtartás.
– Komolyan? – kérdezte Maggie, és egyből tűzbe jött a
lehetőségtől.
Megpróbáltam nem elmosolyodni.
Royce savanyú képet vágott.
– Nem vagyok…
– Egy pillanatig sem veszem le róla a szemem – ígértem. A fenébe!
Ha a csajnak esetleg pisilnie kell, én még valószínűleg oda is
bemegyek vele.
– Én is szívesen maradok – szólt közbe Van, a Riot gitárosa.
Odajött hozzánk, ahol az egész csapat a táncparkett mellett
gyülekezett. – Korán van még. Nem tudom, mikor lett belőled ilyen
anyámasszony katonája, faszikám, de égés, amit csinálsz.
Egy jelentőségteljes pillantást vetett a csuklójára, amin amúgy
nem viselt órát.
Jobban tette volna, ha visszavonulót fúj, mert Royce pillantása
elárulta, legszívesebben kiverné az összes fogát a gúnyos
megjegyzése miatt.
– Azóta, hogy rábukkantam az igazán fontos dolgokra és már nem
lényegtelen faszságokkal pocsékolom el az időm.
Van felröhögött, és a poharával odaköszönt Emilynek.
– Persze, haver, világos! Le merném fogadni, én is rohannék haza,
ha egy ilyen bombázó csajszi várna rám.
Emily átölelte a férjét, és egy hideg mosolyt küldött Van felé.
– Meg egy síró kisbaba. Nehogy megfeledkezz a bőgő csöppségről.
Van megadóan széttárta a karjait, és közben kiöntötte az itala egy
részét.
– Ez esetben inkább lemondanék a megtiszteltetésről.
Emily megjátszott felháborodottsággal hördült fel.
– Hát hogy lehet így beszélni a kislányomról?
Van elvigyorodott.
– Amíg a te gyereked bőg, és nem az enyém, addig nincs semmi
baj. Én inkább még itt lazítok egy kicsit, amíg ti kezelitek a
helyzetet.
– Nagyszerű… – mormogta Royce, bár közben a tekintetével már
ismét a húgát kereste. A lány újra Tamarral táncolt.
Royce-ból áradt az aggodalom.
Nagyot kortyoltam a sörömből, és elnyomtam magamban a
felvillanó bűntudatot.
– Én majd vigyázok rá, haver. Hadd táncoljon! Egy pillanatra sem
veszem le róla a szemem. Megígérem, hogy gond nélkül
hazaviszem. Te csak menj és gondoskodj a családodról.
Én meg gondoskodom az enyémről.
Ez a gondolat olyan gyorsan bukkant fel az agyamban, hogy nem
maradt időm kisöpörni onnan.
A fészkes fenébe!
Hát ide jutottam?
 Vakmerően olyasmiről ábrándozom, ami sosem lehet az enyém.
Hagyom, hogy a lábam alól eltűnjön a valóság talaja? Szem elől
tévesztem a céljaimat? Úgy bámulok Maggie-re, mintha most
látnám először?
Royce csak egy pillanatig töprengett, és máris felém nyújtotta a
kezét.
– Rendben.
Keményen megszorította a kezem, és közelebb hajolva halkan,
hogy csak én hallhassam, ezt mondta:
– Bízom benned. Vigyázz rá! Ne engedj senkit sem a közelébe.
Világos?
Egyértelmű volt, hogy a tiltás rám is vonatkozik.
Én is megszorítottam a mancsát, bár nem tudtam eldönteni, hogy
ingerülten, vagy csak a beleegyezés jeleként. Royce-nak ugyanis
mindenben teljesen igaza volt.
Pontosan tudta, hogy teljesen és tökéletesen megbízhatatlan
vagyok, ám ugyanakkor azt is belátta, hogy az életem árán is
hajlandó lennék megvédeni a húgát.
Bárki volt is az a gazember, aki a múlt héten megtámadta, most
csak a testemen át juthat a közelébe.
Royce tekintete azt is egyértelművé tette, felfigyelt arra, ami ma
reggel a konyhában történt, és a legkülönfélébb felháborító dolgok
lehetősége merült fel a fejében, miközben nem akarta elhinni, hogy
ilyesmi megtörténhet.
A bajt csak az jelentette, hogy már nem tudtam, miként álljak
ellen a vágyaimnak.
Ott hagyott, odament a húgához, erősen magához ölelte, és pár
tanácsot harsogott a fülébe, miközben a lány vadul bólogatott, és
viszonozta az ölelést.
Royce megfordult, és megfogta Emily kezét. Emmike
sokatmondóan odaintegetett nekem, majd keresztülfurakodtak a
nyüzsgésen.
Közben megpróbáltam megnyugtatni pattanásig feszülő
idegeimet.
Elöntött a mohóság és a védelmezés vágya.
Maggie, Tamar és Shea folytatta a bulizást, miközben a
csoportunk fele elindult vissza a busszal a családjához.
Oldalt állva úgy tettem, mintha én nem tartoznék a bulizók közé.
Ez persze nem jelentette azt, hogy semmit sem éreztem volna.
Újra és újra lecsaptak rám a Maggie-ből áradó boldogság vad
hullámai.
Önfeledten bulizott, és ez a látvány csodálattal töltött el engem.
Végre sikerült felszabadulnia a vállára vett teher súlya alól.
Iszonyúan büszke voltam arra, hogy az igaz ügyért küzd, és úgy
éreztem, a szívem mindjárt kirobban a mellemből. Közben a
legszívesebben védelmező erőpajzsot vontam volna a lány köré.
Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy alaposan szemügyre vegyem a
tömeget, nehogy egy ismeretlen túl közel merészkedjen.
Csakhogy az igazi veszélyt nem az ismeretlenek jelentették.
Az a seggfej Van gondolta azt, elérkezett a lehetősége arra, hogy
rányomuljon Maggie-re. Megragadta a kezét, és ugyanúgy pörgette
meg, ahogy az előbb a többi csajt. A tekintete azonban elárulta.
A kéjvágyát.
Maggie megőrizte a jókedvét. Felnevetett, amikor a pörgés után
Van visszahúzta magához, átkarolta a derekát, és a lányt
odaszorította züllött testéhez.
Vérbe borult körülöttem a világ.
Őrjöngtem a dühtől.
Képtelen voltam egy helyben állni.
Hiába tűnt ostobaságnak, amit teszek, semmi nem számított, mert
nem kaptam levegőt. A tüdőmből eltűnt az oxigén, és a lelkem
üvöltött a féltékenységtől.
Lyric West halk nevetését meghallva tértem csak magamhoz.
– Neked véged, haver!
Felhördültem, és beleittam a sörömbe.
– Ennyire nyilvánvaló?
Hitetlenkedve felvonta a szemöldökét.
– Ezzel az erővel kitűzhetnéd magadra Maggie arcképét.
– Basszus! – mérgelődtem.
– Csak az a nagy kérdés, hogy te most mit fogsz lépni. Nekem úgy
tűnik, ma este csak kerülgeted a forró kását, miközben az a lány
némán azért esedezik, hogy mutasd meg végre, mit jelent valójában
számodra. Talán megengeded, hogy helyetted inkább az a nyálas
Van bizonyítson neki?
Bár csak ugratásnak szánta az utolsó kérdést, én nem bírtam
visszafogni magam. Kiittam a söröm maradékát, az üres üveget
lecsaptam az asztalra, és belegázoltam a tömegbe.
A zabolátlan zene túl durvának tűnt. Az emberek ugyanilyen
vadsággal táncoltak, kacagtak és önfeledten átadták magukat a
kicsapongásnak.
Maggie alighanem megérezte a közelségem, mert felém villant a
tekintete. Felgyorsult a szívverésem. Megremegtem a rám törő
vágytól.
A lány egy szemérmes mosolyt vetett rám Van válla fölött, és
basszus, közben pontosan tudta, hogy mit művel velem.
Van hátranézett rám, amikor észrevette, hogy Maggie már nem rá
figyel. Ingerülten a homlokát ráncolta.
– Válthatnánk egy szót, haver?
Nem hagytam neki időt arra, hogy ellenkezzen, hanem beléptem
kettőjük közé, és egyszerűen félretoltam azt a seggfejet.
 Maggie ráharapott az alsó ajkára, és megpróbálta elfojtani a
kuncogását.
– Ne már, haver! – méltatlankodott Van.
– Ez Royce utasítása – vágtam rá. Nem mintha Royce nevével
kellett volna takaróznom, de azt gondoltam, hogy ha szóba hozom a
fickót, akkor balhézás nélkül le tudom szerelni Vant.
Nem egészen nulla egész öt tized másodperc választott el attól,
hogy oltári balhét csapjak.
Amúgy ezzel a faszival mindaddig nem volt semmi bajom, míg rá
nem hajtott a csajomra.
A csajomra.
Maggie rám vigyorgott, amikor megpörgettem és odahúztam
magamhoz. Közben megpróbáltam azt a látszatot kelteni, hogy nem
ölelkezünk, hanem csak jó barátokként táncolunk.
Azt hiszem, ez a képmutatás már abban a pillanatban
vakvágányra jutott, hogy hónapokkal ezelőtt alakoskodni kezdtünk.
Maggie közelsége édes illatokkal töltötte meg az orrom.
Jázminnal, vaníliával és egy csipetnyi fűszerrel.
A szájából jókedvű és ellenállhatatlan csábítás áradt.
Játékos, de őszinte.
Elakadt a lélegzetem.
– Valaki féltékeny! – kiáltotta éneklő hangon, túlharsogva a
tömeget. Kicsit már kásásan beszélt.
Felmordultam, miközben halvány mosoly jelent meg a szám
szélén.
– Talán kifogásod van ellene, te kis piás pipi?
Hatalmasat kuncogott, kipirult az arca, és kettőnk között felizzott
a levegő.
Már akkor is lángra lobbanok, ha megérint ez a lány!
 – Szerinted én mit érzek, ahogy körülötted ugrál az a sok csaj?
Felvontam a szemöldököm.
– Miről beszélsz?
Maggie halkan felhorkant és megpróbálta megőrizni a jókedvét,
mintha nem bőszítette volna annyira fel ez a kérdés.
– Ezt most tényleg komolyan kérdezted? Egy egész csordára való
tehén bámul téged nyáladzva.
– Nem vettem észre.
Úgy nézett rám, mintha hazudtam volna.
– Komolyan mondom – bizonygattam halk, mély hangon.
Ígéretként. Esküként.
Felbátorodva végigsimítottam a hüvelykujjammal a felső ajkát.
– Hogy a csudába tudnék bárki másra is odafigyelni, ha egyedül
csak téged látlak?
– Rhys – suttogta, és megmarkolta a pólóm.
– Kis istennőm.
Mi mást tehettem volna, mint hogy magamhoz ölelem, átkarolom
a derekát, hogy egymáshoz simuljunk. A másik kezem felsiklott a
hátán, és az ujjammal beletúrtam a hajába.
A szívemben éreztem őrjöngő szívdobogását.
Az enyémet hívta.
Egyre közelebb.
Kicsalogatva a szakadék legszélére, oda, ahonnan azonnal a
mélybe zuhanhatok.
– Maggie. – A számmal megérintettem a feje tetejét, miközben a
gyomrom kibaszott módon görcsölt.
Többé már nem tudtam volna megmondani, hogy kié a szívem.
Úgy tűnt, hogy órákon át táncoltunk így. Megpörgettem a lányt,
aztán visszahúztam magamhoz, miközben eggyé vált a testünk, az
elménk és a lelkünk. Maggie elmosolyodott és én is ezt tettem, majd
a fülébe suttogtam a Carolina George egyik dalának szavait, mivel a
színpadon éppen minket játszottak.
Felnevetett, kecsegtetően megérintett, és az éjszaka varázslatosan
telt el velünk.
Mintha haladékot kaptunk volna. Egy pillanatot csak a kettőnk
számára. A barátaink egymás után elköszöntek, mi pedig tovább
táncoltunk, és úgy tettünk, mintha nem lettünk volna mindenki
számára jól látható módón egymásba zúgva.
Lyric jól látta, nekem tényleg befellegzett.
Nem maradt esélyem, mert Maggie is felbátorodott, és nem fogta
vissza a két kezét.
Megsimogatta a mellem, a hátam, és megmarkolta a fenekem.
Felálló farkam nekidörzsöltem a hasának.
Felnyögött, és még jobban hozzám bújt.
Lángolva táncoltunk.
Mohón és kielégíthetetlenül.
Amikor hátradöntöttem, felnevetett és a hajamba túrt.
Visszahúztam magamhoz, továbbfordultunk, és ő felnézve rám
ezt suttogta:
– Te kis bika. Kérdezd meg tőlem, hogy mire van szükségem
ebben a pillanatban.
Sóvárgás áradt a hangjából.
Felizzott a testem minden sejtje.
A tenyerem rásimult az arcára.
– Mire van szükséged, édesem?
Nyelt egy nagyot.
– Rád. Te kellesz nekem, Rhys.
– Figyelembe véve, hogy ma van a születésnapod, drágám, nem
lennék úriember, ha nem adnám meg neked azt, amire vágysz. –
Jókedvű ugratásként beszéltem, ám jól hallatszott szavaim lágysága.
 Maggie szemében pontosan az a kedvesség, odaadás és minden
más izzott, amiért küzdöttem.
Felszikrázott az energia.
Villám cikázott a levegőben.
Lüktető erő feszült közöttünk.
A halk zúgás elfojtott minden zajt, kivéve a kettőnk között
harsogó hívást.
Csak ekkor döbbentem rá arra, hogy még mindig a tömeg
közepén vagyunk. Mintha csak mi ketten léteztünk volna. Csupán
hajszálon múlott, hogy nem faltam fel ezt a lányt, mégpedig a bátyja
együttesének a szeme láttára.
– Kiviszlek innen. Most rögtön – hördültem fel kétségbeesetten.
Határozottan bólintott, és én egy kicsit hátrébb húzódtam, hogy
megragadhassam a kezét. Keresztülfurakodtam a tömegen, magam
után húzva az ügyetlenkedő és kuncogó lányt az ajtó irányába.
Átverekedtük magunkat az egyre sűrűbb nyüzsgésen.
Lyric, Tamar és a riotos srácok még tartották a frontot.
Búcsúzásképpen éppen csak odabiccentettem nekik, ahogy
kivonszoltam Maggie-t magam után. Elképesztő derűlátással azt
reméltem, el fogják hinni, hogy csupán a feladatomnak teszek
eleget, és ép bőrrel hazajuttatom a csajt, miközben valójában az járt
az eszemben, hogy megszabadíthassam a ruhájától, és
behatolhassak feszes, ennivaló testébe.
Igazából egyikőjük sem törődött túlságosan velünk, bár Lyric
azért egy pillanatra felemelte a fejét a felesége nyaka mellől, és rám
vigyorgott.
Na, igen.
Nem láttak ám át rajtunk!
Kivonszoltam magammal Maggie-t a fülledt éjszakába. Ránk
nehezedett a sötét égbolt, és a rakparti lámpák hosszú sora tompa
izzásba burkolta a mozdulatlan, párás sötétet. Az ajtó becsukódott
mögöttünk, a benti hangzavar tompa zúgássá csendesedett, és ma
éjjel először végre kettesben maradhattunk.
Amit egyből ki is használtam.
Már nem is figyeltem fel arra, hogy veszélyes vizekre
merészkedtem. A figyelmeztető jelek hosszú sora akkor kezdett
elhalványulni, amikor megérintettem a lányt. Túl jó volt ez az érzés
ahhoz, hogy bajt jelentsen.
A következő pillanatban már neki is szorítottam a falnak. Vadul
megcsókoltam. Belemarkoltam a hajába, ő pedig a pólómat
megragadva igyekezett közelebb kerülni hozzám.
Mennyei gyönyörűséget okozott a nyelvcsapásaival, a két kezével
pedig megőrjített.
Egy kézzel a zsebembe nyúltam, és a csókolózást csak egy
pillanatra abbahagyva egy alkalmazással taxit hívtam. Valahogy
sikerült oda sem sandítva elküldeni a rendelést, elfogadni a
kétperces várakozási időt, majd egyből folytatni a pokolian
izgalmast csókolózást a kedvesemmel.
Összecsapott az ajkunk, a nyelvünk, aprókat haraptak a fogaink.
Semmi sem számított, csak ez.
Az ujjaim elmerültek a hajában, a nyelvem pedig bátran behatolt
oda, ahová csak lehetett. Élveztem a pillanatot. Az esélyt. Hiába
tudtam, hogy lesben áll a végzet, nem bírtam volna elviselni, ha
elszalasztanám ezt a lehetőséget.
Zakatolt a szívünk, és én ugyanúgy megmámorosodtam, mint
amikor az üres országúton a kocsimban száguldok. Korlátok nélkül.
Határok nélkül.
Üvöltött bennem a vágy. Azért, hogy tegyem le a fegyvert.
Hogy végre engedjem el a múltat.
 – Rhys – nyöszörögte Maggie. Nekem dörzsölte magát, és a fal
mellett állva félig belekuncogott, félig belezihált a számba.
Elmosolyodtam két csók között.
– Kikészítesz, édesem.
– Én már kész vagyok. Romba dőltem… – mondta kásásan, és
mélyebben belém nyomta a körmeit. Aggódnom kellett volna.
Ehelyett csak szélesen elvigyorodtam, és felkaptam a karomba,
amikor a kocsi megállt mögöttünk a járda szélén.
– Ha már össze kell omlanunk, akkor csináljuk együtt – mondtam.
Éreztem, ahogy elvigyorodik.
A boldogságát.
A szívem gyorsabb ütemre váltott.
– Vigyél haza, Rhys!
– Örömmel, édesem. – Nem tettem le, ahogy megfordultunk, és a
karomban odavittem a kocsihoz. Odahajoltam a sofőrhöz, aki
leengedte az ablakát. Maggie a mellkasomhoz tapadt, kuncogott, és
a vállamhoz nyomta az arcát.
– R. Manning?
– Én vagyok az.
A sofőr biccentett, én pedig egy kézzel kinyitottam a hátsó ajtót.
Maggie megcsúszott, feljajdult, én pedig nevetve még jobban
magamhoz öleltem.
– Elkaptalak.
– Nehogy elengedj! – zihálta.
– Soha.
Basszus! Mit nem adtam volna azért, hogy ez igaz legyen. Ölembe
vettem a lányt, ahogy beültünk a hátsó ülésre. Egyikünk sem akarta,
hogy megszakadjon a kapcsolat.
Miközben a kocsi mozgásba lendült, Maggie egyből az ajkamat
kereste. Ahogy átszáguldottunk az éjszakán, erősebbé vált kettőnk
között az izzás.
Tűzvörössé.
Sokkal kétségbeesettebbé, mint amilyen korábban volt.
Eltűnt a habozás.
Mintha a testünk nem abban reménykedett volna, hogy csoda
történik, hanem abban, hogy annak soha ne legye vége.
– Te aztán nem vagy semmi, Maggie!
Elvigyorodva hátrébb húzódott, hogy lenézhessem rám. A haja
keretbe vonta az arcát, és a szeme azt bámulta, ahogy a lemaradó
utcai lámpák fénye felvillan az arcomon.
– Nem semmi, igaz? – kérdezte játékos jókedvvel.
Megragadtam a csípőjét, és nekiszorítottam sajgó farkamnak.
– De nem ám. Persze én attól még feldobom a talpam ma éjjel.
Azért, mert nem érinthetlek meg. Nem adhatom az egész kibaszott
világ tudtára, hogy az enyém vagy.
A tekintetén édes kedvesség villant át. Ugyanakkor ma éjjel
csábítás is vegyült bele.
– A tied vagyok, Rhys. Amit csak akarsz. Bármit is kívánsz.
Így szólt az édes kis szirén csábító éneke.
Elbűvölően.
Lenyűgözően.
Beszippantott és a mélybe húzott.
Megbabonázott.
Azokra a lehetetlen dolgokra vágytam, melyeket felkínált nekem.
– Te kis istennő – mormogtam. Egyik kezemmel belemarkoltam
dús hajába, míg a másik a csípőjére simult.
Ma este szoknyát viselt, ami felcsúszott a combjára. A punciját
csupán vékony szövet takarta el.
Pokoli forróság.
Lángoló tűztenger.
 Beletúrt a szakállamba, aztán vadul megcsókolta a szám.
Tönkretesz.
Teljesen romba dönt.
Közben ugyanis belesuttogott a számba:
– Édes kis bikám. Érezlek ám. Teljesen átlátok rajtad. Ismerlek.
Ezt úgy mondta, mint aki meggyónt valamit. A mozgásunk egyre
inkább felgyorsult.
Fellángolt a hőség.
Észrevettem, hogy a sofőr minket bámul a visszapillantó
tükörben.
– Ha a kocsimban basztok, akkor én ingyen kukkolhatok.
Maggie felhördült, és kacagva hozzábújt a vállamhoz. Áradt belőle
a feszengés. Halkan felnevettem, megmarkoltam meztelen combját,
miközben a tükörben a vezető szemébe néztem.
– Sajnálom, cimbora, nem osztozkodom a kedvesemen.
Maggie nevetése elmélyült.
Meghallva ezt a szexi, sóvárgó hangot, némán hálát adtam az
égnek azért, hogy az autópályáról végre lehajtottunk a szigetre. Pár
rövid kanyar, és megérkeztünk a ház előtti beállóba.
Maggie hátrahőkölt és kinézett az ablakon. Az épület némaságba
burkolózott.
Biztos, ami biztos, levettem az ölemből, majd gyorsan
odaköszöntem a sofőrnek.
– Köszönöm!
Kinyitottam az ajtót, sietve körülnéztem, hogy tiszta-e a levegő,
majd kisegítettem a lányt a hátsó ülésről.
Megfogtam a kezét, és halkan a sötétség leple alatt elindultunk az
oldalsó ajtó felé.
Igyekeztünk csendben maradni, bár a szívünk olyan hangosan
dobogott, hogy biztosra vettem, felriasztjuk az egész kisvárost.
Maggie két kézzel kapaszkodott belém, és elképesztően magas
sarkú cipője hangosan kopogott a köveken.
A vállam fölött hátrasandítottam, és az ajkamhoz emeltem az
ujjam.
– Halkabban!
– Zsarnok – mérgelődött halkan.
Nekinyomtam az oldalsó falnak. Itt teljesen eltakartak minket a
magas fák és a bokrok.
– Majd megmutatom én, hogy ki a zsarnok.
Megragadta és megszorította a farkam.
Basszus!
Felhördültem, és két kézzel kénytelen voltam megtámaszkodni a
falban a vigyorgó lány mellett.
– A fenébe, drágám!
– Csitt! – vigyorogta igencsak megátalkodottan.
A torkomon előtört a sóvárgás hörgése és nevetésben törtem ki.
– Kis szirén, én meg eddig azt hittem, hogy én vagyok a bajkeverő.
Ekkor felkaptam, a magasba emeltem, és a lány már nem is olyan
nagyon halkan kuncogott, miközben bevittem az ajtón, majd fel a
lépcsőn. Odafent csupán egy pillanatra álltam meg
megbizonyosodni arról, hogy üres a folyosó, majd egészen a
szobámig vágtáztam.
Bent letettem Maggie-t a földre, és becsuktam a hátunk mögött az
ajtót.
Kulcsra zártam.
Bezárkóztunk a menedékhelyünkre.
Itt csak én és Maggie létezett, és ezen a világon senki nem
szólhatott bele a dolgainkba.
A lány lágyan ringatta a csípőjét, mintha a saját dallamára táncolt
volna.
Egy dal szivárgott át az éjszakán.
Közelebb léptem.
Felszikrázott az energia.
Lökéshullám.
Maggie hátrébb húzódott, és két kezével végigsimította selymes
fényű ruhája mellrészét.
Csalétek.
Kelepce.
Aminek szívesen lennék mindörökre a rabja.
Sietve kigomboltam az ingem, lerángattam a vállamról és
ledobtam a padlóra, miközben egy újabb lépést tettem a lány felé.
Maggie érdesen, sóvárogva felhördült, és a sötétből lecsapott rám
a tekintete.
– Te olyan gyönyörű vagy, Rhys! Rád nézek és remegek. Aztán,
ahogy megérezlek… – Közvetlenül a sebhely mellett megérintette a
szívét. – Egyből tudom, hol van a helyem.
– Maggie – mondtam figyelmeztetően. Kétségbeesve. – A
kedvedért megszegném az összes szabályt.
Engem figyelt az árnyékok közül.
– Találjuk ki a saját szabályainkat! Mutassuk meg, hogy nem
velünk van a baj!
Egy hörgés remegett keresztül a szobán.
Szertefoszlott az önuralmam.
Eltávolodott tőlünk a világ.
Semmi nem maradt, csak én és ez a lány.
Én meg a lány.
Előbbre léptem, ő hátrált, és felhúzta a szoknyája alját.
Elővillantak izmos combjai.
Így cukkolt.
 Elvigyorodtam.
– Játszani van kedved?
Görcs támadt a gyomromban, szegény, éhes farkam pedig
megkeményedett. Odaléptem Maggie-hez, a tenyerembe zártam
édes arcát, és szájon csókoltam.
Nem volt lágy e csók.
Hanem nyers.
Erőteljes.
Durva.
– Olyan az ízed, mint egy álomé, kicsim.
Mint egy meséé. Lehetetlen a valóságban.
– Benned pedig megvan mindaz, ami hiányzott nekem. Mintha
egész életem során éheztem volna, és most végre megértettem, mit
jelent a kielégülés. A kiteljesedés. Közben jól tudom, hogy egyre
többre vágyok – vágta rá ziháló gyorsasággal.
A két keze megragadta a nadrágszíjam csatját, lehúzta a cipzáram,
és a nadrágot lerángatta a combomról. Most már szó sem volt
játszadozásról, amikor a kezébe vette a farkam.
Hosszú, céltudatos mozdulatokkal simogatott.
Megremegtem a markában.
– A fenébe, drágám! Te aztán tudod, hogyan lehet tönkretenni egy
férfit.
– Megérdemled – mormogta bele a számba. – Mégis mit műveltél
velem?
– Élvezted?
Csak félig szántam tréfálkozásnak.
Feltámadt bennem a vágy, hogy megvédjem. A szívem arra
figyelmeztetett, hogy mindig óvatosan kell bánnom ezzel a lánnyal.
Semmiképpen sem sodorhatom olyan irányba, amire még nem állt
készen.
 – Hogy élveztem-e? – Közelebb hajolt, és szavai a vágyakozás
leheleteként simították végig az arcom. – Imádtam. Lazulj el végre,
Rhys! Te sosem bántanál engem.
Lehámoztam róla a blúzt. Nem volt rajta melltartó, miközben én
megpróbáltam eltitkolni, milyen harag őrjöngött bennem, amikor
megpillantottam a régi sebhely fölött húzódó, új heget összetartó,
parányi varratokat. Ott, ahol az a szemétláda megvágta.
Micsoda disznóság!
Beteges és megátalkodott.
Azt akartam, hogy megfizessenek azért, amit tettek.
– Lazulj el! – könyörögte újra, és a szavai varázsigeként
megpróbáltak lecsábítani a mélységbe. – Most csak te és én vagyunk
itt. Engedd el magad!
Egyre erősebben masszírozta a farkam.
Közben halkan nyöszörgött, majd hátracsuklott a feje, amikor
felfele elindulva, majd lefelé tartva végigcsókoltam a nyaka karcsú
oszlopát. Két tenyerem lesiklott az álláról, és csak akkor állapodott
meg, amikor csészeként ráborult két parányi, tökéletes cicijére.
Ívben belefeszült az érintésembe.
– Van akár csak halvány fogalmad is arról, milyen gyönyörű
vagy? Egész éjjel állt a faszom, miközben a táncparketten néztelek.
Már attól féltem, hogy a bátyád szeme láttára el fogok élvezni.
Egy aprót bólintott, és érdes hangon válaszolt:
– Éreztelek. Azt, hogy mennyire vágysz rám. Majdnem olyan
nagyon, mint én rád. Én is megkívántalak. Tégy a magadévá! Ezért
könyörgök ebben a pillanatban.
– Maggie, drágám… – Megérintettem az arcát.
Kinyílt a szája, és a sötétségen át rám pislogott.
Sebezhetően.
Őszintén.
 Ádázul.
Minden ott volt benne, amiről nem is tudtam, hogy hiányzik az
életemből. A bensőmben süvöltő üresség kezdett bezáródni.
Behegedni.
A nyelvünk vágyakozva összecsapott.
Lángok táncoltak.
Perzselő energia.
Mohó és kétségbeesett csókok.
Nem gondoltam volna, hogy bármi is meg tudna állítani minket.
Ez a lány magával ránt a szakadékba.
Mennydörgő vágy ostromolta a falat.
Visszaverődött.
Vágtázás közben egyre erősebbé vált.
Sikított, mint egy lázálom.
Maggie körme mélyen belevájt a hátamba, miközben a farkam
nekiszorítottam a hasának.
Megőrült a testünk.
Összecsapott.
Pörgött.
Forogva és könyörögve nekiszorítottam az összes szóba jöhető
függőleges felületnek. A falaknak. Az ágy magas támlájának. Az
erkély üvegajtajának, miközben lent a hullámok a csillagfényben a
partot ostromolták.
Megfordítottam a lányt.
Maggie felhördült, és a két tenyerével megtámaszkodott az
üvegen.
Még mindig a magas sarkú cipőjét viselte. Meztelen háta
étvágygerjesztő, a válla pedig olyan kibaszottul vonzó volt, hogy
bele akartam harapni. A szoknyája még eltakarta a fenekét, ezért
sietve feltűrtem, hogy megmarkolhassam a popsiját.
 Belenyomta magát a tenyerembe.
– Rhys!
Lerúgtam a lábamról a cipőm, és a nadrágommal együtt kibújtam
az alsógatyámból is. A padlóra dobtam őket.
A farkam már az ég felé mutatott. Belesimítottam a popsigömbök
közötti völgybe, és hátulról szinte Maggie-re olvadtam.
A kezem a hasára simult, közelebb hajoltam, és csókokkal
borítottam a válla kecses ívét.
Szerettem volna felfalni ezt a lányt.
Imádattal.
Teljes erőbedobással.
– Rhys! – Még jobban belém hátrált, és a fenekét nekidörzsölte a
farkamnak.
Nagyot nyögtem.
– Drágám! Olyan kibaszottul szexi és ennivalóan édes vagy! Ez
nem igazságos. Nem készültem fel rád. Mondd el, hogy mi kell
neked.
A két tenyere még keményebben nekifeszült az ablaküvegnek,
miközben hozzám dörzsölte magát. Ez a lány habozás nélkül ki
szokta mondani, hogy mi kell neki.
– Te kellesz. Mindig csak te.
Ismét nagyon nyögtem, és térdre rogytam a háta mögött. A
szoknyája alá nyúltam, megragadtam a bugyija szélét, és lehúztam
vágyakat keltő lábán.
Megszédültem, miközben így meghámoztam.
Nem számítottam arra, hogy ilyen fajta bódulat tör rám.
Perzselő mámor.
A mellkasom egyszerre tűnt súlyosnak és könnyűnek.
Lehúztam a bugyit a bokájáról, és csókokat nyomva a vádlijára, a
lány minden porcikáját élvezve elindultam fölfelé.
 – Édesem – mormogtam közben.
Libabőrös lett, és mire elértem a combjáig, már halkan
nyöszörgött.
Megmarkoltam a feneke két félgömbjét, széthúztam a lábát, és a
nyelvemmel a csiklójától egészen a popsijáig végignyaltam.
Megroggyant a lába.
– Rhys!
– Jó így, édesem?
– Még! – Csak ennyit mondott.
– Fordulj meg! – szóltam rá. A tekintetével a szememet kereste,
ahogy ott térdeltem előtte.
Nekivetette a hátát az üvegnek, a két térde remegett, és a lelke
kavargott.
Felemeltem a kezem, egy ujjal megsimogattam a redői között,
majd két ujjamat mélyen benyomtam.
Felnyögött.
– Még!
Az egyik lábát felraktam a vállamra, így még inkább feltárult
előttem, hogy megadhassam neki mindazt, amiért könyörgött.
Meggörbülő ujjaim remegésre késztették, közben pedig szopni
kezdtem lüktető csiklóját.
Nyalogattam, csókolgattam, amitől a lány elolvadt.
Csak néhány erőteljes mozdulatomra volt szükség ahhoz, hogy
rakétaként menjen el.
Belemarkolt a hajamba, nagyot rántott rajta, és így még gyorsabb,
erőteljesebb támadásra kényszerített, miközben vonaglott.
Elgyengült a lába, amikor a gyönyör végigvágtatott rajta.
Lerogyott a szőnyegre, majd közelebb mászott hozzám. Az ölembe
ült, a combja közé zárt, megmarkolta a farkam, és a végét
belenyomta édes, szűk puncija torkolatába, mielőtt mélyen magába
fogadott volna.
– Baaaaasszus! – Hatalmasat nyögtem. Visszhangzott a szoba. – Ez
olyan jó! Hogy a fenébe lehet valami ilyen csodálatos?
Átkarolta a nyakam, és a körme a bőrömbe mélyedt.
– Ilyen csodálatosan még sosem éreztem magam! Ez a legjobb az
életemben. Semmi sem érthet fel vele, Rhys! Semmi! Nem számít,
hogy mi vár ránk, azt akarom, hogy ezt tudd. Nem bánok egyetlen
veled töltött pillanatot sem.
Átkaroltam a derekát, és ő alaposan meglovagolt. Tincsei
beborították a vállát. Még sohasem láttam ehhez a lányhoz hasonló
csodát.
– Az én bikám!
Majdnem hogy fájdalmas boldogság fogott el ezt hallva, mivel
minden tökéletes volt, és ezen a világon senki sem ismert annyira
engem, mint Maggie.
Egymásba olvadva, halkan mormogva hagytuk, hogy a szánk
felfedezze a másik testét.
Áhítatos érintésekkel.
Nyögve és suttogva.
– Semmi sem érhet fel veled! Semmi ezen a világon.
Lenézett rám a magasból, miközben én felfelé bámultam.
Összekulcsolódó testünk lüktetett és remegett.
Tudtam, mire gondol. Hogy miről beszél.
Nem volt szükségünk szavakra, hiszen még senkit sem érzékeltem
ilyen áthatóan.
Jól tudtam, aki meginog, az eltörheti a csontjait és felsebezheti a
térdét.
Mégis ezt feleltem neki:
– Ez mindennél több, Maggie. Mindennél. Soha az életben nem
éreztem ilyet.
Úgy éreztem, áruló vagyok, ám az is hűtlenség lett volna, ha nem
mondom ki e szavakat.
Éppen ezért hagytam, hogy a lány extázisba ringasson.
Játékos ujjával és elbűvölő testével.
Szinte teljesen magába fogadott, fentről bámult, miközben a
farkam csillogott és ragyogott a nedvességétől.
Minden tündökölt.
Maggie újra rám ereszkedett.
Lángba borult a világ.
Számomra már nem létezett más, csak Maggie és én. A vadul és
gyorsan összecsapó testünk. Szikrázó és kavargó energiánk olyan
módon kötött össze minket, amilyet korábban még sosem
tapasztaltam.
Megremegett a lelkem, és halkan kimondtam a lány nevét.
– Maggie – A hüvelykujjam megtalálta a csiklóját. – Gyere velem,
drágám!
Gyere velem.
Maradj velem.
Találjuk meg együtt az utat.
Csakhogy egyszerűen képtelen voltam hangosan kimondani e
szavakat.
Ehelyett a lány velem együtt hullott alá.
Egyszerre söpört el minket a gyönyör.
Le a szakadékba.
Magával sodort a mélységbe.
Maggie felhördült, vonaglott, én pedig jöttem és egyre csak jöttem.
Feszes teste erősen szorított, miközben megajándékozott a
legcsodálatosabb boldogsággal.
A testünk remegett, rázkódott, és nagyon élveztük a gyönyört
követő ragyogást. Maggie egy örökkévalóságnak tűnő ideig átkarolt,
az arca az állam tövében nekisimult a nyakamnak, és ahogy a
földön ültünk, a combjával is átölelt.
A kezem egyszerűen nem akarta elengedni.
Azért, mert jól tudtam, ennél csodálatosabb élményben már
sosem lehet részem.
Meg azt, hogy ennél lenyűgözőbbet sem érezhetek újra.
Ebben a pillanatban arra is ráébredtem, hogy mindenemet
letenném a lába elé.
Lelkesen.
Teljesen.
Közben azonban némán azért imádkoztam, hogy nehogy mindent
újra elszúrjak. Hogy most az egyszer kivételesen… talán sikerül a
helyes úton járnom.
Végül úgy álltam fel, hogy még mindig a karomban tartottam.
Erősen hozzám simult, miközben bevittem a fürdőszobába, hogy
lezuhanyozzunk.
Utána visszacipeltem a szobájába, segítettem neki belebújni a
bugyijába, és ráadtam az egyik tiszta pólóm.
Elpirult, és a tekintete végigsiklott a ruhadarabon.
– Így azért más, igaz?
Odaléptem hozzá, és a kezem az arcára simult.
– Igen, Maggie. Más így. Minden más.
Felemeltem, és az ágyamra fektettem. Mellébújtam, és
betakaróztunk.
Felsóhajtott.
Egy puszit nyomtam a homlokára.
– Boldog születésnapot, drágám!
– Ez volt a legboldogabb szülinapom – suttogta.
– Nagyon örülök, hogy veled együtt élhettem át.
 Bólintott, és láttam, hogy némán imádkozik. Azért, hogy képesek
legyünk még száz születésnapot így együtt eltölteni. Ráadásul
bolond módjára én is ugyanezért fohászkodtam.
 28. FEJEZET

Rhys

A rám törő döbbenet ébresztett fel, amikor két kéz csapott le rám, és
az álom csodálatos mélyéből a vállamnál fogva kirántott, és
hatalmasat taszított rajtam. Még fel sem ébredtem, amikor
átrepültem a fél szobán.
Őrjöngő düh tombolt körülöttem.
Ádázul nekirontott a falaknak, és egy egyre jobban felerősödő
földrengés dühével morajlott a padlón.
Továbbgördültem a szőnyegen, megpróbáltam tájékozódni,
megtalálni a veszélyforrást, miközben Maggie felsikoltott.
A tekintetem a lányt kereste, hiszen egyedül ő számított.
Feltérdelt az ágyamon, és az összegyűrt takaróval eltakarta a keblét.
Éjfekete szeme tágra nyílt az iszonyattól.
Az ösztöneim azt akarták, hogy odarohanjak hozzá, elé vessem
magam és megígérjem, hogy megvédem minden támadással
szemben.
Csupán egy valami tartott vissza attól, hogy így tegyek. Egy tablet
feküdt kettőnk között választófalként az ágyon. Maggie is azonnal a
képernyő felé fordult.
Beletelt egy pillanatba, míg felfogtam a szemem elé táruló
ostobaságot. Kitisztult a tekintetem, és végre megértettem, mi van a
képernyőn.
 Nem kellett volna megdöbbennem amiatt, hogy ugyanazt a
kibaszott internetes magazint láttam, amelyik megpróbálta még
inkább romba dönteni így is viharos életem.
A szívem megdermedt a mellemben, és olyan erővel szorult össze
a tüdőm, hogy azt hittem, abban a pillanatban szörnyethalok.
A reggeli szenzáció egy mocskos történetet mesélt el rólam és
Maggie-ről. Jó pár fénykép készült kettőnkről abban a sötét utcában,
mégpedig azt a látszatot keltve, mintha valamilyen erkölcstelen
dolgot műveltünk volna.
Maggie-t láttam háttal nekisimulni a falnak köldökig felcsúszott
szoknyában, és a két lába között én álltam. A másik képen átölelte a
derekam a combjával, miközben beültünk a kocsi hátsó ülésére.
A szám és a két kezem is édes kis testére tapadt.
Basszus!
A picsába!
A pokolba!
Ostoba módon viselkedtem.
Hagytam, hogy elterelődjön a figyelmem.
Nem az előző éjjel, hanem itt és most.
Ebben a pillanatban ugyanis váratlanul egy ököl zúdult le az
államra, anélkül hogy felkészülhettem volna rá. Fájdalom mart az
agyamba, mégpedig akkora erővel, hogy hajszál híján elveszítettem
az eszméletem.
Koromsötét.
Négykézlábra zuhantam, nagyot pislogtam és megpróbáltam nem
szétesni, miközben felocsúdtam a sokkból.
Eközben a hetek óta lesben álló rémület felperzselte a vérem,
mert felismertem, hogy támadó hadseregként kinek a dühe
ostromolta a szobát.
A ránk törő légió egyetlen főből állt.
 Az őrjöngve dühöngő alak ismét rám vetette magát.
– Te mocskos szemétláda! Úgy tudtam! Tudtam!
Egy újabb ökölcsapás ezúttal az arcom másik oldalán. Most már
majdnem maradt időm felkészülni az állkapcsomra zúduló
bütykökre, így az ütés után bár csillagokat láttam, nem estem össze.
Maggie felsikoltott.
– Royce! Ne! Állj!
A lány hangja csak olajat öntött a harag tüzére, és Royce kinyitotta
és szélesre tárta az ajtómat.
– Megbasztad a húgom? De hát megbíztam benned!
Áradt belőle az undor.
Dermesztő méregként az iszonyat felhője vette körül.
A falnak csapódó ajtó csattanása csak fokozta a zűrzavart.
A zúgást a fülemben.
A sajgást az arcomban.
Egy pillanattal később Royce ismét rám vetette magát.
Benne öltött testet a kitörni készülő vihar. Megragadta a karom,
és úgy emelt a magasba, mint egy rongybabát. Csupán az
alsónadrágom volt rajtam, amikor kilökött a folyosóra.
Megcsúsztam a márványpadlón, és majdnem elveszítettem az
egyensúlyom. Valahogy sikerült felegyenesednem.
Megtámaszkodtam, ám ekkor egy újabb ütés érte az arcom.
Nem védekeztem.
Hagytam.
A pokolba is, tulajdonképpen könyörögtem a verésért, hiszen már
az első pillanattól kezdve csak magamat okolhattam a bajokért.
Elfojtottam magamban a testem minden sejtjében felgyülemlő
erőszakot, amikor Royce ismét rám támadott.
Közben megrepedtem és szilánkokra hullottam.
Az ösztöneim harcolni, ellenállni akartak.
 Az a helyzet, mind a ketten nagyon csúnyán ráfáztunk volna arra,
ha összeverekszem Royce-szal.
Hiszen én voltam a bűnös.
Rászolgáltam a büntetésre, bármit is szabjanak ki rám.
Bemocskoltam a tisztaságot.
Eloroztam a jót.
– Perverz szemétláda! – hörögte Royce. Nyilvánvalónak tűnt, hogy
a támadóm teljesen kifordult magából.
Kétség sem férhetett ahhoz, hogy valósággal kirobbant belőle az
évek óta felgyülemlő félelem és a húga iránt érzett aggodalom.
Sokáig küzdött azért, hogy a lánynak esélye legyen egy jobb életre,
és hajlandó volt még börtönbe is menni azért, hogy Maggie
szabadon szárnyaljon.
Én meg seggfej módjára égő gyufát dobtam a benzintankba.
Mégsem bántam meg semmit.
Bizony, semmit sem. Hagytam, hogy maga előtt letereljen a széles
lépcsőn, keresztül a tágas földszinten, mert jól tudtam, ki kell
jutnunk a házból, mielőtt mindenkit felébresztettünk volna.
Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy nem lesz szükségünk
tanúkra.
A halál nézett rám Royce szeméből, és a testéből pusztítás
sugárzott.
Elfogadom.
Az egészet.
Maggie-ért.
Maggie.
A lány ott állt a háta mögött, jajongva megpróbálta megragadni a
bátyja ingjét, hogy visszatartsa.
– Royce! Hagyd abba! Figyelj rám! Nem érted, mi történt.
– Tökéletesen értem.
 Fenyegetően mondta.
Gyűlölettel.
– Azt kértem tőled, hogy vigyázz rá. Gondoskodj róla. Erre fel te
kihasználtad! – Az undortól elcsuklott a hangja.
Egyetlen vádját sem tudtam volna megcáfolni, ugyanakkor
képtelenség lett volna elhitetni magammal, hogy bűnös dolog lenne,
amit Maggie és én átéltünk.
Azok a csodálatos pillanatok.
Mint egy kincs. Jól tudtam azt is, hogy… a kedvesem sem bánná
meg.
Mindettől persze nem foszlottak semmivé a viharfelhők.
Az a helyzet, hogy nem tudtam volna megtartani. Sosem lehettem
volna elég jó. Az a nagy igazság, hogy a múltam mindenképpen
utolért volna.
– Nem, Royce! Állj le! Már nem vagyok kisgyerek! Nem döntheted
el, hogy kivel járok! – harsogta Maggie. A bátyja nyomába szegődött
és megragadta a karját, bár esélye sem volt arra, hogy ettől
enyhüljön az őrjöngés.
Miközben meghátráltam, a torkomban zakatolt a szívem,
hátranyúltam, hogy kinyissam az ajtót, és egy könyörgő pillantást
vetettem Maggie-re.
Maradj odabent! Kérlek! Kis istennőm. Ez az én saram.
Az ajtó kivágódott, én pedig kihátráltam a verandára.
A forró deszkák szinte perzselték meztelen talpam, és a
napsugarak ádáz erővel sújtottak le már amúgy is izzadó bőrömre.
Az óceán hiába simogatta a hátunk mögött a partot, a morajlásával
nem tudott megbékíteni minket.
A kedvesem ugyanis a nyomunkban kijött a partra. Elemi erővel
lángolt benne a pánik.
– Maradj odabent, Maggie – mondtam halkan, könyörögve.
 Royce felhördült.
A húga kétségbeesetten kijött utánunk.
– Kérlek, drágám! – könyörögtem. Semmiképpen nem akartam,
hogy elfogja a bűntudat az események miatt. Ne legyen tanúja a
leszámolásnak.
Úgy tűnik, rohadt rosszul választottam meg a szavaimat.
Royce ugyanis ismét rám vetette magát, én tovább hátráltam
előle, majd Maggie felzokogott, amikor a bátyja ismét megütött.
Az alsó horog telibe találta az állam.
Basszus, de kemény az ökle!
Megtántorodtam, elvesztettem az egyensúlyom, és utána háttal
lezuhantam a veranda pereméről.
Nem védekeztem.
Elterültem a lenti homokban.
Fájdalom mart a testem minden porcikájába.
Lángolt az arcom.
Közben mégis úgy éreztem, hogy legelőször a szívem fog szénné
égni.
Valahogy sikerült négykézlábra állnom, mire Royce lesietett a
lépcsőn, és újra záporozni kezdtek az ökölcsapásai. Eltalálta oldalról
az arcom.
Az orromból előbuggyanó vér a homokba fröccsent.
Maggie zokogott, én pedig szerettem volna odamenni hozzá.
Sajgott a karom a vágytól, hogy átöleljem. Jó lett volna az értésére
adni, hogy mindez nem az ő hibája. Iszonyatos volt hallani, ahogy
szenved.
Ő meg egyre csak zokogott.
– Ó, istenem! Állj le, kérlek!
Alig vettem észre, hogy nézőink érkeztek. Az ajtón Emily és Mel
rontott ki. Felhördültek és kiabálni kezdtek.
 – Te jó isten! Mi történik itt? Royce! Ne!
Royce közben gyilkos tekintettel méregetett. Láttam, hogy
romokban hever, és régi fájdalom sugárzik belőle.
– Kellj fel, te mocskos szemétláda! Viselkedj férfi módjára!
Harcolj!
A szavai borotvaéles üvegszilánkokként hasítottak belém.
Halványan megráztam a fejem.
– Nem, haver.
Elfogadom a büntetést, el.
Maggie megpróbálta közénk vetni magát. Emily visszatartotta,
miközben a férjével kiabált.
– Royce, hagyd abba! Kérlek, ne csináld ezt!
– Rhys! – jajveszékelt Maggie. Emily a keblére ölelte.
Kisült az energia.
A kedvesem. A csajom.
Alig mertem ránézni, mert tudtam, hogy feldagadt az arcom.
Semmiképpen sem akartam a szörnyű látvánnyal megrémíteni.
– Drágám… Kérlek, menj be a házba!
– Nem megyek.
A következő ökölcsapás a fejtetőre zúdult.
Csak kicsi kellett volna ahhoz, hogy elájuljak.
Egy kevés, hogy elveszítsem az eszméletem.
Összeszorult a mellkasom, de erőnek erejével elfojtottam a
haragot.
– Állj fel! – kiáltotta Royce remegve. Tántorgott az iszonyatos
fájdalomtól és az önvádtól. Biztosra vette, ő hibázott, pedig én
voltam a bűnös.
Lehajtottam a fejem.
Vártam a következő ütést.
– Kelj fel! – Ezúttal könyörögve kért rá. Hangosan zihált és a haját
tépte. – Állj fel! Kelj fel, te szemétláda!
Elvékonyodott a hangja, és hitetlenkedés csengett ki belőle.
Vártam a következő ütést.
– Jézusom! – Royce szinte sokkos állapotba kerülve
megtántorodott. – Ugye… Ugye nem vagy szerelmes belé?
A lelkem jajveszékelt, én pedig majdnem megfulladtam a most
már tagadhatatlan igazság miatt. Előrezuhantam és hagytam, hogy
elemésszen.
Elsodorjon.
Elsöpörjön.
Az érzés, ami ellen oly régóta küzdöttem.
Amikor végül felemeltem a fejem, nem Royce-ra néztem.
Hanem Maggie-re.
Találkozott a tekintetünk, és fellángolt az energia.
A következő pillanatban Maggie kiszabadult Emily öleléséből, és
futásnak eredt felém. Kihagyott két lépcsőfokot, leugrott a
deszkajárdáról, megcsúszott a homokban, ahogy felém rohant. Még
most is a pólóm volt rajta. Egy méterre tőlem térdre esett, és
négykézláb jött oda hozzám, hogy rám vesse magát.
Átöleltem.
Végre minden a helyére került.
Könnyek áztatták gyönyörű arcát. Felemeltem a kezem, a két
tenyerem közé zártam a fejét, és megpróbáltam letörölni a
könnyeit.
– Érzed? – nyöszörögte alig hallhatóan, mert a zokogástól elakadt
a hangja. Megnézett magának, és a tekintetét semmi sem kerülte el.
– Hogy érzem-e? Édesem… Hogy a fenébe ne érezném?
Egyszerűen lehetetlen lenne nem szeretni téged. Istenem, hiszen
szeretlek! Tudom, hogy erre nem szolgáltam rá, de akkor is.
Nagyon. Iszonyúan – tört fel belőlem a vallomás.
 Nem is próbáltam meg visszatartani.
Még hevesebben hullottak a könnyei, ám már nem úgy, mint
korábban, hanem az előtörő boldogság miatt.
– Szeretlek – motyogta. – Szeretlek, Rhys! Mindennél jobban.
Őrjöngve megcsókolt, és én nem törődtem azzal, mennyire fáj az
arcom. Valószínűleg összemocskoltam a véremmel. Viszonoztam a
csókját, átöleltem a derekát, és édes kis szíve megérintette a
mellemben tomboló vihart.
– Meghaltam és a mennyországba kerültem – mormogtam.
Maggie felsóhajtott, és a homlokát nekiszorította az enyémnek.
– Nem, Rhys. Itt az ideje, hogy éljünk.
 29. FEJEZET

Maggie

Elláttam Rhys szája szélén a vágást, és közben alaposan szemügyre

vettem a szépítkező asztalkának támaszkodó és engem bámuló
óriást.
A bensőmben tombolt a szerelem.
Meg a remény és a fájdalom.
Istenem, még így megviselten is annyira jól nézett ki!
Farmerba bújt, ám a haját még nem hozta rendbe. Az arcán
rengeteg vágás és horzsolás éktelenkedett.
Legjobban mégis a szemében fortyogó, kavargó kék óceán
nyűgözött le.
Szinte izzásba hozta maga körül a levegőt, bár mozdulatlanul
tűrte, hogy kitisztítsam a sebeit.
Nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagy önfeledten boldog
legyek. Elfojtottam magamban az érzelmeket, miközben
megtisztítottam felül az arcán a leghosszabb vágást.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt tette veled.
Rhys két izmos combja között álltam. Felemelte a kezét, és
megszorította a csípőm.
– Nem árt, ha tudod, édesem, ha azt gondolnám, hogy valaki
bántani akar téged, akkor azzal én is ugyanezt tenném.
A fejemet ráztam.
 – Tudnia kellett volna…
Kicsit erősebben megszorított.
– Maggie-ke… A bátyád szeret téged. Mindenre hajlandó lenne a
kedvedért. Te vagy neki a legfontosabb. Miattam készültek azok a
fényképek. Már csak ezzel is rászolgáltam arra, hogy szétrúgja a
seggem. Ott van aztán a többi dolog is.
A kék ragyogás eltompult a harag és a megbánás miatt.
– Cseppet sem érdekel, hogy mit gondol rólunk a világ, Rhys.
Fecsegjék csak azt, ami jólesik nekik. Egyedül az a fontos, hogy mi
ketten mit érzünk.
Zord arccal nézett rám, miközben a lelke legmélyéből csak úgy
áradt felém a szeretet. Lángoltak az érzelmei. Bár nem hasonlítottak
az enyémekre, valahogy mégis összefonódtak. Olyan nyomás alá
helyeztek minket, hogy alig kaptunk levegőt.
– Bárcsak tényleg ez lenne az egyelten fontos dolog – mondta
végül.
– Ugye? – kérdeztem, és megpróbáltam nem is törődni azzal, hogy
a szavait meghallva lelassult a szívverésem.
Egy hideg árnyék borult rám.
– Maggie, én… – Rhys elbizonytalanodott. Önmagával küszködött.
Jól éreztem, hogy a lelkében ismét a felszínre emelkedett a
kiszabadulásáért küszködő régi fájdalom.
Egyszerre féltem tőle és szerettem volna vigyázni rá.
Egy hajtincs hullott Rhys szeme elé, ám én egy óvatos mozdulattal
félresöpörtem az arca elől.
Finoman.
– Be kell vallanom valamit – mondta fájdalmas hangon.
– Tudom.
Kiült a szenvedés az arcára.
Letettem a szövetdarabot, és a két tenyerem közé zártam az állát.
A szakálla érdesen nekisimult a kezemnek.
– Nem létezik semmi ezen a világon, amit ha elmondanál, attól
kevésbé szeretnélek.
E gyors ígéret után azért imádkoztam, hogy ő is azt érezze
irántam, mint amit én iránta.
Hogy ugyanolyan biztos lehessen bennem, mint amennyire én az
vagyok benne.
Megremegett a szenvedéstől.
– Bárcsak tényleg így lenne, Maggie. – Megragadta a kezem, és egy
vad mozdulattal a szájára szorította. – Figyelmeztettelek, hogy
tönkre szoktam tenni azokat a dolgokat, amiket a legjobban
szeretek. Nagyon nem akarom elszúrni a kettőnk kapcsolatát, de
attól félek, hogy nem vagyok elég erős.
Lecsapott a fájdalom.
Egy tengerre való.
A gyors áradat elsöpörte Rhyst.
Bár csak pár centire álltam tőle, még közelebb húzódtam hozzá,
és a továbbra is a kezemet szorító férfi szemébe néztem.
– Nem ismerek nálad erősebbet, Rhys. – Összekulcsolódó kezünket
a keblemre szorítottam. – Gondolod, hogy nem érzek mindent? Az
erőd? A jóságod? A bensődből sugárzó elszántságot? Kis bikám.
Összerezzent.
– Maggie – hörögte a nevem.
Mind a ketten megdermedtünk, amikor valaki bekopogott a
fürdőszoba ajtaján.
Hátrébb húzódtam, de csak egy tenyérnyivel, mert nem tudtam
volna elviselni, hogy távolság legyen közöttünk.
– Gyere be!
Emily dugta be a fejét az ajtón. Óvatos arckifejezéssel,
bocsánatkérően szólalt meg.
 – Sziasztok idebent!
– Szia! – Egy mosolyt erőltettem magamra.
Együttérzés és bánat látszott az arcán.
– Drága Emmi – mordult fel Rhys, és megpróbált elvigyorodni, de
nem jött össze.
Emily hatalmasat sóhajtott, aztán bejött hozzánk a fürdőszobába.
– Nagyon sajnálom, hogy így elfajultak a dolgok. Nekem kellett
volna… – Tehetetlenül a nyitott ajtóra mutatott.
– Semmit sem tehettél volna – vágott a szavába Rhys fejcsóválva. –
Tudtam, hogy ez lesz. Minden rendben.
– De tényleg? – kérdezte Emily kételkedve. – Jobban oda kellett
volna figyelnem mindenre. Nyitott szemmel járva. Még azelőtt
közbe kellett volna lépnem, hogy teljesen elment a férjem esze.
Nyilvánvaló volt, mekkorát csalódott a bátyámban.
Rhys rám nézett, és megmozduló szakálla jelezte, hogy halványan
elmosolyodott. Hasamban azonnal szárnyra kaptak a sóvárgás
pillangói.
– Komolyan. Minden rendben. Minden kurva jó.
Kék szeme lágyan ragyogott.
Majdnem kigyulladt a szívem.
Szerelem. Szerelem. Szerelem.
Igaza volt.
Nagyon is.
Minden teljesen rendben van.
Lehet ugyan, hogy pár dolog még tisztázásra vár, de egyes egyedül
csak az számított, hogy itt vagyunk egymásnak.
Emily nagyot krákogott.
– Tök jó, hogy ezt gondoljátok, ám attól még nem tűnnek el a
gondok. – A szemembe nézett. – Maggie. A bátyád abban
reménykedik, hogy hajlandó leszel szóba állni vele. Befejezem
helyetted Rhys arcát, amennyiben te hajlandó vagy meghallgatni a
férjem.
Rhysre pillantottam. Szeretettel és odaadással nézett rám.
Biccentett az állával.
– Menj csak, édesem!
– De épp elkezdtünk beszélni valamiről.
– Szerintem jobb, ha először tisztázod a helyzetet a bátyáddal,
mielőtt folytatnánk a beszélgetésünket.
Nem győzött meg.
– Később majd beszélünk – mormogta. – Ígérem.
– Na, jó.
Már indultam volna, amikor megragadta a csuklóm és
visszahúzott magához.
Önkéntelenül is felnevettem.
A kedves bátyám miatt nem lehettük éppenséggel túl boldogok, de
mégis úgy éreztem, mintha repülnék.
Körbefogott a boldogság és Royce tettének igazságtalansága.
Elakadt a lélegzetem, amikor Rhys odahajolt és gyorsan
megcsókolt. Amikor hátrébb húzódott, felvillant egyik gyönyörű
vigyora, és ettől teljesen elolvadtam.
– Most már akkor és ott csókollak meg, amikor jólesik. Eszem
ágában sincs kihagyni egy lehetőséget. Ne legyél ám túl kemény a
bátyáddal! Hála a reggeli csetepaténak, immár akkor csókolom meg
a csajom, amikor csak akarom. Vagyis állandóan.
Felvonta a szemöldökét.
Kihívóan.
Megkergültem tőle.
Lábujjhegyre álltam, és egy puszit nyomtam a szájára.
– Ígéred? – kérdeztem játékos könnyedséggel.
 A tenyerébe zárta az arcom és megsimogatta. Szeretet áradt a
tekintetéből.
– Egyfolytában, édesem.
Némán bámultam.
Lebilincselve.
Lenyűgözve.
Boldogan.
– Na, indulj végre, mert különben visszaviszlek az ágyamba, és
akkor a bátyád hiába vár rád a következő három nap során.
Rám kacsintott.
Ekkor jöttem rá, milyen az, ha elcseppen valaki.
Zakatolt a szívem és lángba borult a testem.
Lassan és nagy nehezen hátrébb léptem. A hajamba túrtam,
megpróbáltam összeszedni magam, hiszen mégiscsak a bátyám várt
rám kint.
Iszonyúan haragudtam rá, de részben azért valamennyire
megértettem az indítékát.
Nem avattam be a titkaimba. Elbizonytalanítottam. Ettől
megőrült, aggódni kezdett. Ez persze nem jelentett mentséget
számára, hiszen éppen azért nem mondtam el neki semmit, mert
attól féltem, hogy így reagál.
– Bent van a szobánkban – mondta Emily bátorítóan.
Odabiccentettem neki, és amikor mellé értem, megszorította a
kezem.
– Pokolian rosszul érzi magát, Maggie. Nem akarom felmenteni,
mert teljesen ostoba és szörnyű módon viselkedett, meg hát én is
nagyon mérges vagyok rá. Ugyanakkor jól ismerem, és tudom,
mikor szenved. Most éppen nagyon.
Játékos vigyorral Rhysre nézett.
– Persze talán nem annyira, mint a pasid.
 A pasim!
Megszédültem, ráharaptam az alsó ajkamra, majd Rhysre
meredtem, aki halkan felnevetett.
– Ne már! Szándékosan nem bántottam. Szerencséje volt a
faszinak. Ha nem fogom vissza magam, simán kiütöttem volna.
Emily az égre emelte a tekintetét, odalépett hozzá, és egyre
erősebb tájszólással förmedt Rhysre:
– Mind a kettőtök csúnyán megjárta volna. Neked legalább
megvolt a magadhoz való eszed. Ki tudja, mi történt volna, ha
tényleg komolyan egymás torkának ugrotok? – Odament az
elsősegély-dobozos, kis szekrényhez. – Na, most leszel szíves
felvenni egy inget, ha azt akarod, hogy ellássam a sebeidet, mert…
Fintorogni kezdett.
– Visszataszító.
– Ne csináld már, Emmike! Csak irigykedsz, mert a te pasid nem
néz ki ilyen jól. – Rhys kidüllesztette pompás mellét, és még
jókedvűbben felnevetett.
Ezt látva sietve távoztam, mert nem akartam, hogy még jobban
összezavarjon.
Kint mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak. Megpróbáltam
kifújni magamból a dühöt, nehogy besűrűsödjön és elgennyesedjen.
Amikor elég nyugodtnak éreztem már magam, kimentem a
szobámból, és elindultam a folyosón az épület túlsó szárnyába. Az
ajtó résnyire nyitva állt, de így is bekopogtam, mielőtt benyitottam
volna.
Royce előregörnyedve ült az ágyuk végén. A tenyerébe temette az
arcát. Áradt belőle a szenvedés és a megbánás.
Beljebb léptem, és becsuktam az ajtót a hátam mögött.
– Szia! – mormogtam, és óvatosan elindultam az irányába.
Odahúztam az ülőgarnitúra egyik székét, és egyméternyire a
bátyámtól leültem.
Hosszú időn át csendben maradtunk. Jól tudtam, a bátyám
elmerült az önmagára kirótt szenvedésben. Szerettem volna az orra
alá dörgölni az ostobaságát, de éreztem, milyen mély a bánata.
Őszintén sajnálta a történteket.
Végül felnézett rám.
Romokban hevert.
– Annyira sajnálom. – Zihálva mondta ki, és a szavai súlyos
teherként, hatalmas csattanással zuhantak a keményfa parkettára.
– Nem volt igazad.
Végigsimította a száját.
– Tudom, Maggie. Világos. Csak hát… Ébredés után egyből azok a
képek… – Nyelt egy nagyot, mintha még mindig keserű lenne a szája
íze. – Kiborultam, kishúgom. Kurvára kiakadtam.
Aprót bólintottam.
– Így igaz. Esélyt sem adtál nekünk a magyarázkodásra.
– Azért, mert nem akarom, hogy bármi vagy bárki bántson téged.
Ösztönösen cselekedtem.
– Azt hiszed, ezzel nem vagyok tisztában? Csakis emiatt ülök itt
most melletted. Nem te döntöd el, hogy mitől vagyok boldog! Hogy
milyen úton haladjak. Nem hozhatod meg helyettem a döntéseket.
Sötét, önostorozó nevetés tört elő belőle, és úgy pillantott fel a
mennyezetre, mintha ott szerette volna megtalálni a választ. Utána
viszont előrehanyatlott a feje, és már látszólag a lábának beszélt:
– Kizárólag arra törekedtem, hogy rólad gondoskodjak, Maggie.
Aggódva a szemembe nézett.
– Ahogy azt már tegnap éjjel is elmondtam, azóta tudom, hogy
felelősséget viselek érted, amióta első alkalommal találkoztunk. Ez
már akkor, a sok szörnyűség megtörténte előtt is nyilvánvaló volt.
Ma már jól értem, Maggie. Rájöttem valamire: olyan keményen
küzdöttem a boldogságodért, hogy esélyt sem hagytam neked arra,
hogy te is bekapcsolódj a harcba. Rohadtul sajnálom!
Megérintettem a térdét. Megrázott az őszintesége. A bátyám
mindent feláldozott értem.
– Azért tetted, mert szeretsz.
– Igen. Mivel szeretlek – felelte egy szinte már könyörtelen
biccentéssel. Hitetlenkedve megrázta a fejét. – Rhys?
A nevet meghallva szárnyra kaptak a pillangók.
– Tudom, hogy ő nem egészen olyan, mint aminek az ideális
fiúmat elképzelted – próbáltam meg egy viccel elvenni a helyzet
élét, de közben remegett a hangom.
Royce az alkarjával a combjára nehezedett.
A padlót bámulta. Feldolgozta a hallottakat.
– Nem. Tényleg nem olyan. – Ismét rám nézett és felvonta a
szemöldökét. – Te viszont tényleg ilyesmiről álmodoztál?
Összeszűkült a mellem.
Jókedvűen táncra perdült bennem a boldogság és a hit.
– Rhys teljesen megfelel nekem, Royce. Éppen ilyenről
álmodoztam, és még úgy is jó, ahogy arra nem is gondoltam volna.
A bátyám felnyögött.
– Kímélj meg a részletektől, Maggie!
Ezt szinte tréfálkozva mondta, de aztán töprengővé vált.
– Nem olyan pasi, mint amilyet melléd képzeltem.
Nem volt szükség arra, hogy részletesen felsorolja, mi miatt nem
illik Rhys hozzám.
Először is túl öreg.
Igencsak hírhedt.
Igazi bajkeverő.
Ráadásul olyan sötétség lappangott a belsejében, amiről egyelőre
még nem mesélt. Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy Royce
bármit is tudna erről.
– Igen, tényleg nem olyan, mint amilyennek a páromat képzeltem.
Más és jobb. Ránézésre talán nem illünk össze, ám Rhys tökéletesen
kitölti a bennem tátongó ürességet, ugyanúgy, ahogy én az övét.
– Rendesen bánik veled? – Royce fájdalommal teli arckifejezése
elárulta, milyen nagy szüksége van az igenlő válaszra.
Lágyan, vágyakozva elmosolyodtam.
– Tudod, amikor megláttalak téged Emilyvel, amikor éreztem,
milyenek vagytok együtt…
Mind a két kezemet a mellemre szorítottam.
Nem fogtam vissza magam.
Úgy döntöttem, ezúttal kivételesen nem fogom eltitkolni, hogyan
érzékelem a körülöttem lévőket.
– Azt hittem, sosem találkozok egy olyan férfival, aki úgy szeretne
engem, ahogy te a feleséged. Egyetlen pasi sem fog úgy nézni rám,
mint te Emilyre. Annyira szép és őszinte volt… És én örültem, hogy
ti ketten ilyen boldogok vagytok. Nagyon örültem. Az járt az
eszemben, lehetetlen, hogy én is ilyen legyek, mert igazi nagy
ritkaság az ennyire őszinte szeretet! – A rám törő érzelmi vihar
miatt könnybe borult a szemem. – Csakhogy épp ezt érzem, amikor
hozzám ér. Amikor rám néz. Valahányszor csak megszólal.
Royce becsukta a szemét, utána bólintott.
– Örülök, hogy boldog vagy, Maggie-ke. – Szomorúan
elmosolyodott. – Félek, de örülök.
– Tudom – mondtam és felálltam. Mivel még mindig lehajtva
tartotta a fejét, odahajoltam hozzá, egy puszit nyomtam rá és ezt
suttogtam. – Köszönöm, hogy mindig aggódtál értem. Hogy vigyáztál
rám. Harcoltál értem. Emiatt lehetek itt, így kaptam esélyt. Hogy
átéljek dolgokat. Hogy hibákat kövessek el, és kivívjam a saját
győzelmeimet. Esélyem nyílt a szeretetre.
Hallottam, hogy nyelt egy nagyot.
– Szeretlek.
– Én is téged.
Már indultam volna kifelé, de megtorpantam, amikor utánam
szólt.
– Csak… Legyél óvatos, Maggie-ke. Kérlek! Nem szeretném, hogy
összezúzzanak.
A vállam fölött hátranézve a lehető legmagabiztosabban
rámosolyogtam, csakhogy közben belém hasított a rossz előérzet
pengéje. Tény ugyanis, hogy Rhys valamit eltitkol előlem. Meg az is,
hogy az a rengeteg pénz ott van az ágyam alatt. Ezen felül
eltitkoltam a bátyám elől, hogy milyen nagy veszélyben vagyok.
Úgy gondoltam, hogy a magam módján én is egész idő alatt őt
oltalmaztam ezzel.
– Jó, de csak ha megígéred, hogy nem vered meg a fiúmat –
mondtam, és megpróbáltam a lehető legtöbb jókedvet erőltetni a
hangomba.
Ezúttal Royce elvigyorodott.
– Ne már! Milyen bátyád lennék, ha megígérném ezt?
Savanyú képet vágtam.
– Valószínűleg hazudós.
Felnevetett, de aztán ellágyult a vigyora.
– Megpróbálom – idegesen dobolt az ujjával. – Nehezemre esik az
elengedés.
– Nem arra kérlek, hogy engedj el. Csupán azt szeretném, hogy
támogasd a döntéseimet.
Függetlenül attól, hogy milyen vakmerőségre készülök.

*
Azt hiszem, Rhys és én is teljesen kimerültünk, mert a nap hátralévő
részét lustálkodással töltöttük.
Elégedetten.
Kényelmesen.
Bár Rhys kemény legény, mégis biztosra vettem, a feje miatt úgy
érezte, egy tonna súly nehezedik a vállára. Lüktet, meg van
duzzadva és őrülten sajog.
A nap ragyogó fényében a vízparton feküdtünk a törülközőkön, és
nemcsak az ujjunkat fűztük össze, de a lelkünk is egymásra talált.
Csendesen.
Ezen a napon nem volt szükségünk szavakra. Teljesen kielégített
minket, hogy így lehetünk együtt.
Mi ketten.
Persze meg kellett volna beszélnünk a helyzetet. Éreztük a ránk
nehezedő súlyt. A közeledő, fenyegető vihart.
Csakhogy úgy véltem, mind a kettőnknek szüksége volt egy kis
haladékra. Egy csendes pillanatra.
Nemsokára átadom a pénzt. Eddig nem kaptam további
fenyegetéseket, és már kezdtem abban reménykedni, hogy az
anyám feladta. Talán mégis sikerült megőriznie magában a
lelkiismerete parányi morzsáját. Előfordulhat, megbánta azt, amit a
múlt héten ellenem elkövetett, és úgy döntött, hogy elenged.
Valószínűtlen.
Tudtam jól.
Ráadásul Rhys igencsak nyugtalannak látszott, amikor
visszamentem hozzá a szobába, miután beszéltem Royce-szal.
Komor volt, és ijedt, oly mélyen elmerült a rémületben, hogy
feneketlen kék szemével engem is beszippantott a legsötétebb
szakadékba.
 Ezért nem kérdezősködtem, hanem csendben magamhoz öleltem.
Határozottan.
Elszántan.
Miután együtt töltöttük a délutánt a vízparton, a család
társaságában vacsoráztunk. Daisy miatt egyfolytában kacagtunk,
kuncogtunk és sóhajtoztunk. Arra gondoltam, hogy esetleg Rhys is
pontosan ugyanarra gondolt-e ekkor, mint én.
Egy szakajtóra való kislegényre és leánykára, akik az apjuk délies
kiejtésével beszélnek, ahogy ott játszanak a terebélyes, régi házunk
előtt a gyepen.
Az épület miatt mindig lesz dolgunk, és hátul az istállóban a
lovaink sorakoznak.
Én meg ott ülök a verandán, Rhys magához ölel, és a gyerekeket
bámuljuk.
Sehol egy csábító cowboy.
Csak az én kis bikám van ott, meg az a család, amire egész
kiskorom óta oly nagyon vágyok.
Egy olyan helyen, ahol végre felszabadulhat az otthont kereső
szeretet gazdagsága.
Rhys megszorította a kezem, rám pillantott, én pedig arra
gondoltam, hogy… talán képesek leszünk rá.
Jóllakottan, ragyogó szívvel, megfáradt testünket felvonszoltuk a
lépcsőn, és pontosan abban a pillanatban bújtunk be Rhys ágyába,
amikor a nap alábukott a látóhatáron.
– Fáradt vagy? – mormogta álmosan. Nekidőlt a fejtámasznak, én
a mellére hajtottam a fejem, és a szíve egyenletes, békés ütemét
hallgattam. Rhys közben a hajammal játszadozott.
– Kimerült.
– Nagyon lestrapáltalak múlt éjjel? – kérdezte játékosan.
Gyönyörű és markáns arcára pillantottam, melynek a duzzanatai
már kezdtek belilulni.
– Arra gondolsz, hogy ismét kifáraszthatnál?
– Pontosan. De csak alvás után. Most meg sem tudnék moccanni. –
Mosolyogva nyögött egy nagyot.
– Csak másodosztályú bika vagy. – Nem féltem attól, hogy
ugrassam.
Többé már nem kellett óvatoskodnom ezzel a férfival.
Halkan dörmögve felnevetett.
– Majd adok én neked bikát! De csak később. A bikának… most…
pihenni kell – mormogta, aztán lejjebb csúszott, hogy a feje
megpihenhessen a párnán. Így bámultuk egymást közvetlen
közelből.
Az arca tényleg kezdett csúnyán bedagadni. Élesen belém mart a
bensőmben felfeslett cérnaszálként lengedező harag.
– Sajnálom.
– Ugyan már, édesem! Vagy azt gondolod, hogy te nem érsz meg
nekem pár gyenge kis pofont?
Rám kacsintott bedagadt, megfeketedett kék szemével.
Bár tréfálkozva beszélt, nem tudtam nem meghallani, hogy miről
üvölt a lelke. Mennydörgő suttogással jött az üzenet:
Sosem engedlek el.
Egy karral átölelt, és közelebb húzott magához.
Az ujjam hegyével beletúrtam a szakállába. Olyan régóta vágytam
erre. Többé már nem volt tiltott gyümölcs. Vagy titok. Ekkor egészen
könnyedén előtört a számom a bennem lévő, színtiszta érzelem:
– Szeretlek.
Odahajolt, és megcsókolta az orrom hegyét.
– Én is szeretlek.
– Olyan ez, mint egy álom – suttogtam oda a táncoló árnyéknak.
Lassan megtelt velük a szoba, és összekeveredtek a függönyök
résein keresztül betűző, aranyló fénysugarakkal.
Békesség.
Rhys erősebben magához ölelt.
– Mi nem ismerjük a képmutatást, igaz?
A lelkem ragyogott a vonzalomtól.
– Nem bizony.
Sóhajtott egy hatalmasat, közel dugta hozzám az arcát, én pedig
az ujjammal végigsimítottam az állát.
A szemöldökét.
Az orrát.
Az ajkát.
– El sem tudom képzelni, hogy másként lehetne – mormogtam.
Két vastag karjával erősen tartott. Elolvadtam az ölelésétől.
– Nem, te kis istennő. Nincs itt képmutatás.
Ezek után hagytuk, hogy elhalványuljon a világ.
Rhys ölelésében elcsitultak a rémálmaim, és ez a férfi az
álmaimban is meghallotta a szavam.

Felriadtam.
A fülemben mennydörgésként szólt a szívem dobogása, a vérem
viszont ólomként megdermedt az ereimben.
Rhys izmos karja továbbra is átölelte a mellkasom, miközben
mély álomba merülve, csendben szuszogott a férfi.
Belepislogtam a szobája sűrű homályába. Megpróbáltam
tájékozódni. Rájönni arra, mi rángatott ki a békéből.
A mobilom Rhys éjjeliszekrényén vibrált. A fénye belemetszett az
éjszakába.
Óvatosan lefejtettem magamról Rhys karját, és leengedtem a
lepedőre.
Felhorkant, felnyögött, aztán hasra fordult.
Megpróbáltam elhessegetni a rossz előérzetet, csendben
lemásztam mellőle az ágyról, és azt bizonygattam magamnak, nem
kell túlreagálni egy üzenet érkezését.
Csakhogy volt valami a levegőben, ami nyugtalansággal töltött el.
Mintha váratlanul valósággá vált volna mindaz, amit egykor
őrületnek tartottam, amit megpróbáltam elfojtani és magam mögött
hagyni.
Felkaptam a telefonom, lábujjhegyen kióvakodtam Rhys
szobájából, és a fürdőszobában megpróbáltam kideríteni, hogy ki a
fene keres ilyenkor.
A fülemet hegyezve figyeltem az alvó házban. A mobilom órája
szerint éppen most múlt el éjfél, így Rhysszel már több mint négy
órát aludtunk.
Végighúztam a hüvelykujjam a kijelzőn, beírtam a jelszót és
elkomorodtam, amikor észrevettem az ismeretlen számról érkező
üzeneteket.
Kissé bandzsítva néztem az elsőre. Annak a pletykalapnak az
egyik tegnap esti fotója volt.
Amelyiken Rhys ölében ültem a kocsi hátuljában.
Az intim pillanatunkat kapzsi módon elorozták.
Ez viszont más volt.
Éreztem a rosszindulatot.
A kép gonoszul és kegyetlenül bámult vissza rám. A sötétben
felbukkanó, baljós jelnek tűnt.
A nyugtalanságtól összeszorult a gyomrom.
Remegni kezdett az ujjam, ahogy lejjebb görgettem, hogy lássam a
következő üzenetet.
 Tudtad, hogy az ördöggel hálsz?

Rosszullét tört rám. Szorongás és a veszély érzete.

Bár a lelkem egy része arra ösztökélt, hogy kapcsoljam ki a
mobilt, és forduljak el az ismeretlen rosszindulatú üzenetétől, én
aggódva mégis megnéztem azokat a képeket, amelyeket elküldtek
nekem. Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
Jól tudtam, hogy létezik ez a világ is.
Az összes képen Rhys látszott. Egyetlen régi felvételen sem volt
egyedül. Nők álltak mellette, kivétel nélkül az egyik pólójában.
Vasmarokkal fojtogatott a rosszullét, ahogy a fotókat bámultam.
Nem a féltékenység miatt, hanem annak biztos tudatában, hogy ez
a férfi őriz valamit a mélyben. Még senkinek sem jutott ideje arra,
hogy felismerje, mi az.
Minden egyes képen pontosan az a szexi vigyor ragyogott az
arcán, amitől az egész világ térdre hullott előtte. Egyik karjával
lazán fogta a csajok vállát vagy derekát, ám én elég jól ismertem
ahhoz, hogy észrevegyem a szemében a tompa ürességet.
A távolságtartást.
Újabb üzenet érkezett.

Te is bedőltél neki? Úgy, mint ők mind?

Elfogott a düh, és vadul meg akartam védeni Rhyst. Bár nem lett
volna szabad válaszolnom, nem sikerült visszafogni magam, mert ki
akartam állni mellette. Beírtam a válaszom, és elküldtem.

Nyilvánvalóan fogalmad sincs arról, hogy ki ő valójában.

Ekkor elbizonytalanodtam. A két hüvelykujjam megdermedt a

kijelző felett, a nyelvem hegyével benedvesítettem kiszáradt ajkam,
mielőtt újra vadul írni kezdtem. Nem voltam biztos abban, érdemes-
e kérdezősködnöm, de egészen egyszerűen nem tudtam visszafogni
magam.

Ki vagy te?

Elkáromkodtam magam, és szinte hallottam rosszindulatú

nevetését. Azt, ahogy bajt kever, és káoszba taszítja a világunk. Jól
éreztem… felfogtam… hogy ez a valaki egészen pontosan tudja, mi
miatt tűnt el a ragyogás Rhys tündöklő kék szeméből.

Az, hogy én ki vagyok, nem számít, igaz? Az az igazán lényeges,

hogy ki valójában a pasid. Mit gondolna róla a világ, ha
megismerné a valódi arcát? Amit elkövetett. És te mit
gondolnál róla?

Lángolt bennem a rosszullét, és a fájdalom elöntötte a torkom.

Megpróbáltam lenyelni, visszaszorítani. Nem akartam kétségbeesni.
Sajnos tényleg nem tudtam, hogy Rhys mit csinált. Vajon mi történt?
Min ment keresztül? Milyen lidércek kínozzák éjszakánként? Csakis
abban lehettem bizonyos, hogy a múltja iszonyatos fájdalmat okoz
neki.
Amikor megjött a következő üzenet, már képtelen voltam
visszafogni a torkomat elöntő, maró savat. A látványtól kábító köd
borult az agyamra.
Ez a kép is egy másik nővel ábrázolta Rhyst, csakhogy itt az
ismeretlen előtt térdelt. A nő fél arcát és a nyakát teljesen
elborították egy égési sérülés sebhelyei.
Rhys arcán pedig a bűntudat lángolt.
 Körülöttük szinte éreztem egy már rég kihunyt, őrjöngő tűz
hőségét, ami még mindig perzselte az életüket. A következő üzenet
szavaitól pedig megbicsaklott a lábam.

Látod? Ezt tette a feleségével.

Teljes erővel rám zúdult Rhys minden szenvedése. A vállára

nehezedő teher. A kétségbeesés a szemében.
A felesége. Felesége van. A felesége.
A vallomásának cafatai belerobbantak az emlékezetembe.
– Valaki vadászik rád?
Megadóan megrázta a fejét.
– Nem, édesem. Nem rám. Engem már elkaptak.
Megpróbált eltaszítani magától. Figyelmeztetett, hogy nem
adhatja oda nekem a teljes szívét.
Én azonban jól ismertem Rhyst. Még úgy is, hogy nem lehettem
tisztában a részletekkel. Soha nem hagyná cserben a párját. Nem
lépne le. Valami más rejlett a háttérben. Bár sok minden nem volt
tiszta, így is éppen eleget tudtam.
Jól tudok olvasni a sorok között.
Bárki legyen is ez a seggfej… Zsarolta Rhyst. Manipulálta.
Élősködött rajta és fojtogatta.
Egyből megértettem.
Megcsikordult a fogam a belsőmben tomboló haragtól. Remegtem
a dühtől, ahogy beírtam a válaszom.

Baromság.

Három további fénykép érkezett. Rhys szülővárosában egy

újságcikk részeit küldték át.
 Dalton, Dél-Karolina.

A dátum szerint hét évvel ezelőttről.

Az iszonyattól majdnem térdre rogytam, elkerekedett a szemem
és a fájdalom feltépte a szívem, ahogy átfutottam a szavakon.
Szerettem volna azt hinni, hogy ez hazugság. Félresöpörni a
beszámolót. Olyan jó lett volna, ha ez nem igaz, de egyből tudtam,
ilyen Rhys valósága.
Az újságcikk a negyvenöt éves Keaton Manning öngyilkosságáról
számolt be.
A szívem jajveszékelt, mert most is hallottam a Rhys hangjából
áradó szenvedést.
– Hét éve nincs velünk.
Az újságcikk beszámolt Rhys apjáról.
Újra és újra elolvastam a szavakat. A lángoló szörnyűségről, ami
ugyanazon az éjszakán történt az utcájuk végében. Súlyos égési
sérülésekkel egy nőt kellett kórházba szállítani.
Jenny Manninget.
Ó, istenem!
Pislogva nagy nehezen megpróbáltam feldolgozni az egészet. Még
nem sikerült rádöbbennem az értelmére, amikor újabb üzenet
érkezett.

Milyen érdekes, hogy ha rákeresnél erre a cikkre, nyomát sem

lelnéd. Azt hiszem, teljesen egyértelmű, hogy Rhys miért
gondoskodott az eltűnéséről, igaz? Miért titkolja? Nem tudja
tán felvállalni a bűnösségét? Milyen kár, hogy derékba törné a
pályafutását, ha mindenki megtudná róla azt, amit én tudok.
Hogy miért terheli felelősség.
 Őrjöngő harag tombolt bennem, ahogy elolvastam a visszataszító
szavakat.
Pénz!
Egyből tudtam.
Szóval akkor erre megy ki a játék? Mindig is a pénz állt a
háttérben. Miatta követtek el szörnyűségeket az emberek. A
kapzsiság vezette hadba a világban tomboló kegyetlenséget.
Égő könnyeimmel küszködve beírtam a választ.

Mit akarsz? Pénzt? Mondd ki nyíltan, ne játszadozz velem!

Mennyi kell?

Alig öt másodperccel később már ott is volt a válasza.

Mennyit ér neked ez az alak? Mennyit vagy hajlandó fizetni

azért, hogy elfedd a bűneit?

Ragacsos rosszullét borította be a bőröm. Nem kellett hallanom a

szörnyeteg hangját ahhoz, hogy felismerjem a gonoszságát. A
mélyben gennyedző, fortyogó, rosszindulatú megátalkodottságot.
Ez az alak évek óta kihasználta Rhys szenvedését… A fájdalmát…
Csak a jó ég tudja, hogy mióta.
A Rhyst és engem elválasztó ajtóra pillantottam. Odaát végre
békesség lengte be a lelkét.
Az én édes, drága bikám.
Nem kellett gondolkodnom ahhoz, hogy felismerjem az
igazságomat.
Mindent hajlandó vagyok odaadni érte.
Mindent.
Habozás nélkül.
 Egyszerűen mondd meg, hol, mikor és mennyit. Ott leszek. De
ha kifizettelek, befejezed ezt. Elfelejted Rhys Manninget.

Egy másodperccel később már meg is jött a válasza.

Ó, úgy látom, tényleg bele vagy habarodva. Százezer dollár, és

örökre eltűnik az, amit tudok. Holnap délután háromkor. Ha
beköpsz Rhysnek, bukik az egyezségünk.

Ezután egy cím következett Tennesseeből.

Tennessee.
Onnan származott az a lány. Erre jól emlékeztem, mert azon az
éjszakán Rhys pár apróságot elárult nekem arról a nőről, akibe
beleszeretett.
A szavaiból megbánás és szégyen áradt.
A szemem előtt kezdett elfeketedni a világ.
Baljós előjel.
Egy lidérc.
Úgy néztem körül a fürdőszobában, mintha a falak tudhatnák a
választ. Mintha elhessegethetnék a lelkemet váratlanul átjáró
rettegést. Ők talán megerősíthetnék azt, hogy helyesen cselekszem.
Ugyanis csak egy pillanatra volt szükségem ahhoz, hogy belássam,
talán meggondolatlan vagyok. Rettegtem attól, hogy balfogást
követek el. Hibázok, ha engedek a zsarolónak, miközben semmilyen
biztosítékom nincs arról, hogy ezzel tényleg véget ér az egész.
Az viszont mindig is nyilvánvaló volt, hogy Rhys minden
kockázatot megér, és ez a helyzet sem volt kivétel.
Megteszem.
Kockázatot vállalok, hogy ő szabad lehessen.
Utána visszajövök, és megkérem Rhyst, hogy mondjon el mindent.
 Könyörgök ezért.
Meg akarom érteni, hogy mit jelent ez az egész. Meséljen az
apjáról. Jennyről.
Felzokogtam a nyomorúságtól, és úgy éreztem, elnyel Rhys
fájdalma. Váratlanul a saját terhemnek éreztem azt az iszonyatot,
amelyet eddig megpróbált eltitkolni.
A vállamra fogom venni.
Cipelni fogom.
Úgy, ahogy azt megígértem.
Mielőtt meggondolhattam volna magam, mozgásba lendültem, és
gyorsan kidolgoztam egy tervet.
Kétség sem férhetett volna ahhoz, Rhys megpróbálna megállítani,
ha tudná, mire készülök. Éppen ezért egész halkan mentem be a
szobámba.
Az volt a legszörnyűbb az egészben, hogy a legcsekélyebb
mértékben sem bízhattam meg abban a seggfejben. Az a fickó
habozás nélkül megzsarolta Rhyst és manipulált engem.
A lehető legügyesebben kell lépnem.
Bátran megteszem, amit meg kell tennem, miközben azért
imádkozom, hogy helyesen cselekedjek. Meg azért, hogy a döntésem
jó hatással legyen Rhysre.
Bár nem szívesen fizettem volna annak a seggfejnek, a pénz nem
jelentett gondot. Éppen eleget örököltem ahhoz, hogy ne legyen
gondom, és örömmel leszek koldusszegény, ha azzal
kiszabadíthatom Rhyst. Kiveszem ezt a százezret a titkos
tartalékból, de később majd visszateszem oda.
Nem fogok hibázni, vigyázok a maradékra.
Bementem az öltözőszobába, összekuporodtam, és közben arra
gondoltam, az anyám és az apám házában a hosszú évek során
hányszor rejtőzködtem így. Azért, mert rettegtem. A sebhelyek és a
félelmeim miatt.
Ma viszont vadság lángolt bennem.
Felhívtam Lilyt, és bár szomorú voltam, hogy az éjszaka kellős
közepén fel kell ébresztenem, tudtam, hogy nincs más választásom.
A második csöngetésre felvette. Bár álmos volt, a hangja élesen
metszett.
– Maggie, jól vagy? Mi a baj?
Igyekeztem a legnyugodtabban válaszolni.
– Lily, szia! Nincs baj. – Hazugságnak éreztem a szavaim. – Viszont
valami közbejött, emiatt szeretném a pénzt eljuttatni hozzád.
Gondoskodni a biztonságáról. Ma éjjel odaviszem hozzád.
Fejben már ki is dolgoztam az út részleteit. Elég időm van ahhoz,
hogy ma éjjel átmenjek Daltonba, aludjak egy kicsit, aztán holnap
továbbmenjek Tennesseebe. Persze akkorra már Rhys és Royce fel
fog robbanni.
Erre gondolva lesújtott rám a lelkiismeret-furdalás. A fejemet
megrázva elhárítottam ezt a támadást.
Megéri. Rhys miatt érdemes.
Hallottam az ágynemű susogását, így kitaláltam, hogy Lily felült
az ágyában.
– Micsoda? Mi történt? Valaki megint megfenyegetett?
– Nem. Rhys miatt. Ő… El kell intéznem valamit a kedvéért.
– Izé, ezt azért legyél szíves elmagyarázni.
Egyértelmű volt, hogy felfigyelt valamire. Biztosra vette, hogy
elhallgatok valamit.
Elhessegettem magamtól az aggodalmat.
– Valaki zsarolja valamivel. Régi ügyekkel. Csúnya dolgokkal.
Holnap találkozom velük, hogy lezárjam ezt az ügyet, de előtte még
gondoskodni akarok arról, hogy a pénz biztonságban legyen.
Lily fújtatott egyet.
 – Ó, Maggie… Ez egyszerűen… Valaki zsarolja? De mivel?
Lelki szemem előtt megjelent az újságcikk, és párás lett a
tekintetem. Nem hagytam, hogy előbukkanjanak a könnyeim.
– Nem számít. Én csak… fizetni fogok helyette. Na, igen, de csak
azután, hogy biztonságba helyeztem a pénz maradékát.
– Istenem, Maggie! Szerintem ez nagyon… Rhys tud róla?
– Dehogyis! – Az a fickó szó szerint valóra váltaná a fenyegetését,
és hozzákötözne az ágyához, ha neszét venné az ügynek. Tenyerem
élét nekiszorítottam a homlokomnak. – Tudom, hogy ez a helyzet
nem a lehető legjobb, de akkor is meg kell tennem. Rhys kedvéért.
Érte. Kérlek, ne próbálj meg lebeszélni róla!
Jól tudtam, hogy annak nem lenne sok értelme.
Ostobaság.
A zsaroló valószínűleg röhögve még több pénzt fog követelni.
Akkor is meg kell próbálnom. Ugyanúgy küzdök Rhysért, ahogy ő
küzdene értem.
– Nem tetszik ez nekem, Maggie – mondta Lily habozva. – Nem
tudhatod, mire készül a zsaroló.
Majdnem felhördültem.
– Nyilvánvaló, hogy mit akar, Lily. Pénz kell neki.
Vett egy mély lélegzetet.
– Na, jó. Bárhogy is legyen, Kade veled megy, és gondoskodik a
biztonságodról.
A nagy távolság ellenére is jól éreztem az odaadását.
– Rendben. – Nem akartam ellenkezni. Lilynek igaza volt. A
tapasztalt, veterán Kade vigyázott a lányokra, míg biztonságban elő
nem jöhettek a rejtőzködésből. Meg voltak hozzá az eszközei.
Megremegett a lelkem, mert arra gondoltam, hogy ez akár
veszélyes is lehet. Ostoba lennék, ha nem tennék meg minden
szükséges óvintézkedést.
 – Mi történt, drágám? – szólalt meg egy mély, zord hang a vonal
túloldalán. Tudtam, hogy Kade felébredt Lily mellett. Furcsának
tűnt, ahogy egymásra találtak, ám a legnagyszerűbb párosok
gyakran a legiszonyatosabb megpróbáltatások során születtek.
– Majd elmondom, ha befejeztem ezt a beszélgetést – mormogta
Lily a férfinak.
Egy pillanatig tisztán éreztem a boldogságát. A mellemben
felragyogott a remény, és szembeszállt a lelkemet sanyargató
rémülettel.
– Pár óra múlva ott leszek nálatok – mondtam.
– Biztos, hogy tényleg ezt akarod?
– Igen.
Lily kifújta a levegőt.
– Rendben. Vezess megfontoltan, és útközben maradj
kapcsolatban velünk. Várni fogunk rád.
– Úgy lesz. Köszönöm!
Amikor letettem a telefont, érzelmek vihara korbácsolt végig
rajtam. Immár az enyém Rhys szenvedése. Azért imádkoztam…
Azért, hogy a végén ne zúzzon össze pontosan oly módon, ahogy azt
korábban szinte biztosra vettem. Azért fohászkodtam, hogy kettőnk
kapcsolata nagyobb – erősebb – legyen annál, mint ez az egész.
Előjöttem a ruhák közül, és odamentem a szobámban az
íróasztalhoz. Elővettem egy üres papírlapot, gyorsan megírtam egy
levelet, és azt reméltem, Rhys megért. Nem érzi majd, hogy a
cselekedetem miatt egy újabb hatalmas teher került a vállára.
Utána egy origami figurát hajtogattam belőle. A kettőnket
jelképező, suta csillagba adva minden szeretetem, az ágyamra
tettem, ahol egészen biztosan megtalálja.
Kapkodni kezdtem. Felvettem egy farmert, egy pólót, és pár dolgot
belegyömöszöltem egy kisebb zsákba.
 Térdre rogytam, és kihúztam az ágyam alól a sporttáskákat. Kettőt
a vállamra vettem, aztán kilestem az ajtómon a sötétbe. Látva, hogy
tiszta a levegő, kiosontam, és gyorsan, de a lehető leghalkabban
odamentem a lépcsőhöz.
A zsákokat beraktam Royce bérelt autójába.
Istenem, de nagyon dühös lesz! Haragszik majd, aggódik és
dühöng.
Pocsékul éreztem magam, de nem annyira, hogy megváltoztassam
a döntésem.
Visszarohantam a lépcsőn, összeszedtem a maradék holmim, és
utána ismét lesiettem.
Le a lépcsőn, ki a szunnyadó éjszakába.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy lelassuljak, mivel akkor
óhatatlanul engedelmeskedtem volna a Rhys szobájából jól
érezhetően áradó hívásnak.
Váratlanul fájdalom szivárgott elő a lelkéből. Mintha hirtelen
rettentő rémálmok törtek volna rá.
De talán… esetleg így majd segíthetek neki végleg rendbe hozni a
múltat.
Meggyógyul gyönyörű, összezúzott lelke.
Nagy nehezen bekapcsoltam a biztonsági övem, beindítottam a
motort, és eltávolodtam a háztól. A kezem, sőt az egész testem
leizzadt, a szívem pedig majdnem kiugrott a mellemből.
Pattanásig feszültek az idegeim.
Képes leszek rá.
Nem nagy dolog.
Most csak… aggódok egy kicsit. Nem kerülhetek igazi veszélybe.
Kade majd elkísér. Nem hagyja, hogy bármi rossz történjen velem.
Határozottan továbbmentem a kanyargós úton, át a városon,
majd felgördültem a Savannah-ba vezető autópályára.
 Sötétbe burkolózott az éjszaka.
Az égboltot csillagok és csend töltötte be.
Lassan baljós előérzetem támadt. Fokozódott az üldözési mániám.
Csakhogy valahogy… valamiképpen megértettem, hogy amit
mániának tartottam, az egyáltalán nem az őrület jele volt.
Hanem figyelmeztetés.
Azt hiszem, elvakított az elszántság, és emiatt nem engedtem meg
magamnak, hogy felfogjam, mi is volt mindez valójában.
Mire utalt az a fekete előjel odabent a házban?
Nem maradt időm arra, hogy feldolgozzam a levegőben remegő
gonoszságot! Arra sem, hogy irányt váltsak vagy megforduljak.
Amióta kijöttem a kisvárosból, nagy távolságban mögöttem egy
autó lámpája világított. Most olyan gyorsan utolért, hogy nem
maradt időm felkészülni.
A fenébe, hiszen sikerült kicsalniuk a házból, a kocsimban az
összes pénzzel! Ezek szerint ostoba bolond voltam! Ez a helyzet.
Bajba kerültem.
Semmit sem tehettem, amikor hátulról vad erővel belém rohant a
kocsi.
Az ütéstől előrevágódtam, fém csikorgott, az autó balra
kanyarodott, és a kerekei ugyanolyan hangosan sivítottak, mint
ahogy én sikoltoztam.
Megpróbáltam a kormányt jobbra fordítva egyenesbe hozni a
járművet.
Túl heves volt a mozdulatom, túl gyorsan haladtam, és az autóm
kifarolt.
A kerék beakadt valamibe, és fejre álltam.
 30. FEJEZET

Rhys

7 évvel ezelőtt

Rhys a színpadról pillantotta meg a lányt. Az ismeretlen habozva

állt ott a tömeg legszélén, ahol a lüktető fények éppen csak hogy
megérinthették félénk, kíváncsi, gyönyörű arcát.
Egy kósza pillanatra Rhys elgyötört, üres szíve megdobbant.
A lánynak aranyszőke haja, ívelő csípője és remegő keze volt.
Nem illett ide.
Ahogy idegesen és izgatottan ott állt, szebbnek tűnt mindenkinél,
akit Rhys nagyon hosszú idő óta látott.
Felnézett a színpadra a villódzó fényben. Ragyogó zöld szeméből
tündöklés áradt.
Tekintetével lecsapott Rhysre. A Carolina George megszokott
dalait, az utolsó számot adták éppen elő Tennesseeben, egy icipici
városka apró bárjában.
Rhys élvezni szerette volna az életet. Elmerülni a bujaságban.
Egyedül ez jelentett megkönnyebbülést azok után, amit elkövetett.
Csakhogy most arra gondolt, esetleg örülhetne annak, amit a lány
szemében felfedezett.
Ártatlanságot.
Naivitást.
 Tisztaságot.
Lehet, hogyha belekóstolna, kicsit segítene a saját bajain?
A szégyenen.
A bűntudaton, ami miatt éjszakánként alig tudott aludni.
Tönkretette az apját.
Egyedül Rhys felelt azért, hogy hosszú évekkel ezelőtt az a traktor
szétzúzta az apja lelkét. Figyelembe véve, hogy az öreg hogyan élt
azóta, a fia akár meg is ölhette volna a szörnyű napon.
Amikor erre gondolt, őrült erővel lesújtott rá a bánat. Iszonyúan
csúnyán elbánt a szüleivel.
Kiderült, egyáltalán nem volt elég erős. Tehetetlenül képtelennek
bizonyult kimenteni az apját a depresszióból.
Az ő bűne volt.
Jól tudta.
Beismerte.
Minden egyes megtakarított centjét elküldte neki. Teljes
erőbedobással próbált segíteni rajtuk. Úgy akart gondoskodni a
szüleiről, ahogy megígérte, ám ez kevésnek bizonyult.
Mi volt a legszörnyűbb?
Szánalomra méltó gazemberként megpróbált a lehető
leggyorsabban a legmesszebbre elmenekülni.
Gyáván nem tudott szembesülni azzal, amit tett. Egyre hosszabb
koncertkörutakra indult, mintha ezek esetleg eltompíthatnák a
hosszú évek során mind jobban növekvő bűntudatát és gyászát.
Mielőtt elnyelhette volna az örvény, vett egy mély lélegzetet,
ragyogó mosolyt erőltetett az arcára, és lemászott a színpadról.
Lassan a lány felé indult.
Az ismeretlen lesütötte a pillantását, amikor odament hozzá, még
nyugtalanabbá vált és iszonyúan félénknek tűnt, amikor végre
felnézett Rhysre.
– Szia, szépségem! Te meg mit csinálsz itt egy szál magadban?
A lányból továbbra is félénkség áradt, mégis ezt mondta:
– Azt hiszem, éppen téged kerestelek.

– Nem lenne szabad itt lennem veled – suttogta a lány. A kocsma

mögött rejtőzködtek, miközben már a következő banda játszott. A
zene energiája látszólag életre kelve lüktetett körülöttük, bár
csekély mértékben lehalkult a barikádként szolgáló téglafalak miatt.
Rhys a lábát maga elé nyújtva egy régi, fejtetőre állított ládára
támaszkodott, és a sörét kortyolgatva figyelte a lányt. Azt gondolta,
egész biztosan csak hallucinálja ezt a csodát.
Jenny ott állt a két combja között. Közel ugyan, de nem eléggé.
Rhys az üvege fölött a szemébe nézett.
– Na persze. Miért is? Szerintem neked nincs is pasid.
Tréfának szánta, mert biztosra vette, hogy ez a lány soha az
életben nem csalná meg a párját.
Remekül felismerte az emberek jellemét.
Tudta, ki hajszolja a gyönyört, és ki az aranyásó.
Ez a lány viszont?
Olyan tiszta volt, mint a szűz hó.
Most viszont kipirult az arca. Izzott, lángolt és szégyellősnek tűnt.
Rhys még alaposabban szemügyre vette, amikor felfigyelt erre.
– Ugye tényleg nincsen barátod?
Alig kapott levegőt, mert basszus… Irtóra ki fog akadni, ha rosszul
mérte fel ezt a lányt.
Jenny keserűen felnevetett, és lehajtotta a fejét.
Rhys mellében megdermedt a szíve, ezért felemelte a kezét, és az
ökle bütykével lassan feljebb emelte Jenny állát.
Őrült vágyat érzett arra, hogy erősen magához ölelje, mert
észrevette a magányos könnycseppet. Átkarolhatná és
megígérhetné neki, rendbe hozza a bajt, bármi legyen is az.
– Nem, Rhys. Nincsen fiúm.
Ingerülten összehúzta a szemöldökét.
– Akkor mi a baj?
Jenny sokáig habozott, aztán úgy nyögte ki a szavakat, mintha
égetnék a száját.
– El vagyok jegyezve.
Hogy mi a fene van?!
A lány ismét összerezzent, megtántorodott, és olyanfajta
szomorúság tört rá, ami miatt Rhys szerette volna még közelebb
húzni magához ahelyett, hogy a józan ész szavának engedve
eltaszította volna.
– Az a srác… Az apám legjobb barátjának a fia. A családok
újszülött korunk óta arra készülnek, hogy összeházasítsanak
minket. Mindig is az volt a terv, hogy Noah felesége leszek, ő pedig
átveszi az apám cégét. Három hónap múlva itt az esküvő, én
viszont… – elvörösödött. – Én még soha…
Egyszerűen nem tudta kimondani.
– Ez nevetséges.
– Akkor is ez az elvárás velem szemben.
– Ugye csak viccelsz? – mérgelődött Rhys. Elöntötte a harag.
Szerette volna megvédeni ezt a lányt, akit egyértelműen
olyasvalamire kényszerítettek, amibe nem egyezett bele.
– Dehogy viccelek. Pontosan ez vár rám. – Jenny felnevetett, de
csak kelletlenül és rosszkedvűen.
Felemelte oldalra a két kezét.
– Életemben először felbátorodtam, és szembeszálltam az
anyukámmal. Megmondtam neki, hogy nem kényszeríthet erre. Azt
követelte, hogy fejezzem be a hülyeséget, és fogadjam el azt, amire
születtem. A családunk öröksége kényszerít arra, hogy egyesüljünk.
A mi asszonyaink sosem állnak a sarkukra, és nem válthatják valóra
az álmaikat, Rhys. Ma este én ezt tettem. Valóra váltottam egyetlen
álmom. Titokban eljöttem ide a barátnőmmel, hogy belekóstoljak a
szabadságba. Egyetlen éjszakára. Egyetlen pillanatra.
Összerezzent.
– Tudom, hogy csúnyán megjárom, amikor hazamegyek.
Megbüntetnek, de akkor is megérte.
Rhys még sosem hallott ilyen elképesztő ostobaságot. Csak
nehezen tudta feldolgozni az egészet. Próbálta megérteni.
– Te meg miről beszélsz? Valaki kezet emel rád, ha majd
hazamész?
Jenny arca még vörösebb lett, és rettegés áradt belőle.
– Basszus! – Rhys nagyokat pislogott. – De akkor miért nem jössz
el? Miért nem költözöl el onnan?
A lány úgy dörzsölte meg két meztelen karját, mint akit a hideg
ráz.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Megtalálnának. Noah és az
apám… Ők… – összerezzent.
A kurva életbe!
Rhyst hirtelen gyilkos harag fogta el.
– Már az is éppen elég szörnyű lesz, amikor felfedezi, hogy
kiszöktem. – Elmosolyodott. Lenyűgöző arcát látva sajgás hasított
Rhys mellkasába. – Akkor is megérte. Már ez a pillanat is.
Úgy emelte az arcát az ég felé, mint aki megmámorosodott e
pillanattól. Önmagába szívta az élményt. Örökre az emlékezetébe
véste.
Rhys majdnem megfulladt a lányból áradó erőteljes érzelem
miatt. Hogy a fenébe tudna segíteni rajta? Legszívesebben a saját
haját tépte volna, miközben a lelke egy része le szeretett volna
számolni a gazemberekkel.
Ez baromság volt teljes egészében.
– Őrület! Ne csináld már, Jenny. Manapság az ilyesmi
elképzelhetetlen. Nem kényszeríthetnek házasságra.
A lány elsápadt.
– Nézz csak körül, Rhys. Ez a környék a múltban él. Egészen
kiskorom óta tudom, hogy hozzá kell mennem Noah-hoz. Az apám…
Övé ez az egész város, és rajtam keresztül Noah örököl mindent.
A fájdalom miatt elakadt a hangja.
Rhys szíve őrjöngve felgyorsult. Olyasmit érzett, amihez hasonlót
utoljára kisfiú korában tapasztalt.

A Mindenható nagy ritkán egészen különleges embereket is

teremt. Az ilyenek sérülékenyebbek a többieknél, és a mi
feladatunk az, hogy megoltalmazzuk őket. Vigyázzunk rájuk.
Akkor is, ha nem szép az ilyesmi.

Az apja szavai arról a helyről törtek elő, ami üresen állt, mióta
kiszakadt belőle a remény. Azóta, hogy Rhys tönkretette az apja
életét.
Talán… Az apja éppen erre gondolt.
Rhys tudta, hogy ez őrület. Hiszen még csak nem is ismerte a
lányt. Csak annyit tudott, hogy segítségre van szüksége. Ha ugyanis
nem tesz semmit az érdekében, akkor Jenny elpocsékolja az életét,
ráadásul kihasználják és zaklatni fogják.
Segíteni fog rajta.
Kiáll egy másik ember mellett.
Rhys felegyenesedett, a lány pedig halkan felhördült és
hátratántorodott, amikor ráborult a toronymagas férfi árnyéka.
Meglepte és megrémisztette a hirtelen mozdulat.
Most már nyilvánvaló volt a helyzet.
Jennynek szüksége volt valakire, aki a pártjára áll.
– Noah kinyalhatja – mondta Rhys.
A lány nagyot pislogott, amikor felé nyújtotta a kezét.
– Szeretnél elszökni, Jenny? Mi lenne, ha velem lépnél le innen?
– Rhys… Én… Nem is tudom. Noah meg fog ölni téged.
Rhys elkomorodott.
– Csak próbálja meg!

Megtették. Leléptek. Felszálltak Rhys buszára a banda mellé, és

folytatták a turnét. A lányt, akit nem is ismert… Megszerette.
Minden más volt.
Lassú és édes.
Odaadó.
Boldoggá tette Jennyt, és kilencéves kora óta most először ő is
boldog lehetett. Amikor pedig elértek Las Vegasba, titokban
elmentek az egyik olyan különleges kápolnába, és összeházasodtak,
mert úgy tűnt, így helyénvaló. Aláhamisították a papírokat.
Ha valamikor sikerül megszereznie Jenny születési anyakönyvi
kivonatát, akkor a valóságban is összeházasodnak.
Csak remélni tudta, hogy a megfelelő módon szereti.
Hogy az lesz, akire Jennynek szüksége van.
Talán… Elképzelhető, hogy ezzel egy picivel boldogabbá teheti az
apját. Talán feltámadhat benne a régóta tovatűnt boldogság
szikrája.
Összeszorult a szíve.
 Jóságos egek! Olyan nagyon vágyott erre. Mindenre hajlandó
lenne, hogy mosolyogni lássa az öreget.
Most leginkább azonban azért imádkozott, hogy ez a döntése
helyes legyen.
Ő maga pedig elég erős.
Hogy ne hagyja cserben ezt a lányt is.

Rhys az ajkához emelte összekulcsolt kezüket. A kocsijában ültek.

– Alig várom, hogy találkozz az anyukámmal! Kiugrik a bőréből,
ha majd mindent elmesélünk neki.
Jenny ragyogva felnézett rá, ám így is jól látszott, mennyire
ideges. Csak titokban házasodtak össze, és most, hogy végre
visszaértek Dél-Karolinába, arra készültek, hogy a nagy
bejelentéssel meglepjék a fiú szüleit.
– Mi miatt fog kiugrani a bőréből? Azért, mert végre
megzabolázták a szilaj fiát?
Rhys is elmosolyodott.
– Igen, pontosan emiatt. Eddig azt gondolta, hogy ez lehetetlen.
Jenny vonzó ajka félszeg mosolyra húzódott.
– Hmmm. Szerintem nem is volt olyan nagyon nehéz.
– Persze, de csak egy különleges lánynak jöhetett össze.
Jenny elpirult, miközben a fiú megpróbált nem is törődni az
aggodalom felvillanó lángjaival.
Minden alkalommal elfogta az iszonyat, amikor szembe találta
magát az apjával. Az öreg szinte meg sem szólalt. Alig evett. Alig vett
levegőt. Közben sokszorosára növekedett Rhys lelkiismeret-
furdalása.
Hazaérve csak fokozódott ez az érzés.
 Emlékeket őrzött a négy fal.
Annak a bizonyos napnak a lidérceit, melyekről biztosra vette,
hogy az élete végéig kínozni fogják.
Az anyukája megpróbálta meggyőzni arról, hogy nem az ő bűne
volt. Rhys azonban tudta a valóságot. Ha engedelmeskedett volna,
ha eleget tett volna az apja utasításainak, akkor nem történt volna
meg a szörnyűség.
Lassan keresztülgördültek apró szülővárosán, miközben Jenny
ezer kérdéssel ostromolta arról, milyen volt errefelé felnőni.
Elmesélt neki jó pár történetet arról, ahogy ő meg Richard
tizenévesként a város hercegei lettek, igencsak hírhedt alakok.
Megpróbálta felkészíteni a lányt arra is, hogy találkozni fog az
apjával. Érdessé és tompává vált a hangja, miközben felvázolta,
mire kell számítaniuk.
Lehet, hogy az öreg tudomást sem vesz róluk.
Vagy rájuk üvölt, hogy takarodjanak a szobájából.
Esetleg hozzávág egy üveget a falhoz.
Nem a legideálisabb körülmények várják az először idelátogató új
asszonyt. Az apját azonban nem lehetett megváltoztatni. Rhys csak
önmagát szégyellte, az öreget soha, semmiképpen.
Mégis úgy vélte, igazából semmire sem tudta felkészíteni a
kedvesét, amikor végre átértek a város túlsó végébe, és
rákanyarodtak a kétsávos útra.
A szülőháza ott látszott a messzeségben.
Vörös és kék fények villóztak az éjszakában.
Azonnal a gázba taposott, a kocsi őrülten száguldott az úton, és
kifarolt a vége, amikor egy éles kanyarral a döcögős földúton
haladtak tovább.
A porfelhők sikoltozó démonokként kavarogtak, ahogy a keskeny
földúton a mentőautók és a rendőrségi járőrkocsik felé gördültek.
Rhys megállt, kipattant a kocsiból, és máris az ő irányába siető
anyja felé rohant.
Mire az idős nő magához ölelhette volna, hogy az arcát a fia
mellkasába temethesse, Rhys már alig állt a lábán a rosszulléttől és
a feszültségtől.
– Meghalt, Rhys. Meghalt.
A fiú lelkéből fájdalmas üvöltés tört elő.
– Mi történt? Mi történt? – megpróbált kiszakadni az anyja
öleléséből, hogy bemehessen a házba. – Ó, istenem! Mi történt? Apa!
Üvöltve mozgásba lendült.
– Apa!
Forró könnyek ömlöttek végig az arcán, miközben megpróbálta
félrelökni maga elől a rendőrt. Az anyja hátulról átölelte, a fájdalom
miatt az idős asszony minden elképzelhetőnél erősebbé vált.
– Állj meg, Rhys! Állj meg! Nem mehetsz be oda. Kérlek, állj meg!
Figyelj rám!
A fiú rádöbbent az igazságra.
A bűn, amit hosszú idővel ezelőtt elkövetett, most végül sírba vitte
az apját.
Tönkretette a családjukat.
Felüvöltött, és megroggyant a lába. Még csak annyira sem volt
erős, hogy talpon maradjon.
A földre rogyott.
Szeretet, szeretet, szeretet.
A lábával tiporta el ezt az alapvető igazságot.
Ekkor figyelt fel a háta mögött tomboló pánikra és undorra. Jenny
vadul rázva a fejét elhátrált.
– Nem. Nem, nem, nem!
Tántorogva elindult, visszahátrált, aztán megpördült, és
odarohant az üresjáratban várakozó kocsihoz.
Iszonyat áradt belőle, ahogy beült a kormány mögé. Rhys el sem
tudta volna képzelni, miként tudja ezt az egészet felfogni a saját
fájdalma dacára.
Elöntötte a kín.
A rosszullét.
Valódi önmagával szembesült.
Tudnia kellett volna, hogy sosem lehet elég jó.
Jenny keresztüllát rajta, és ő is felfedezi benne az iszonyatot.
Nyöszörögve nem tudta eldönteni, hogy a lány után rohanjon-e,
vagy inkább be a házba, mintha azzal meg tudta volna akadályozni,
ami történt.
Megváltoztatni.
Rendbe hozni.
Talán, ha elég gyorsan fut, vissza tud jutni a múltba, mielőtt az
egész a kezdetét vehette volna. Egy olyan korszakba, amikor
kisgyermekként szilárdan hitt abban, hogy meg tudja menteni a
világ egy parányi darabkáját.
Mielőtt még elkövette volna az élete egyik legszörnyűbb hibáját.
Amikor az apja még ép és egészséges volt, meg a legerősebb ember
a világon. Akkor még hitt a fiában.
Mindezek helyett a földön maradt.
Dermedten térdelt.
Saját iszonyata rabjaként.
A szégyen fogságában.
Tehetetlenül nézte, ahogy Jenny hátramenetbe kapcsolta a kocsit,
és óriási sebességgel csúszkálva és kanyarogva ráfordul az ide
vezető földútra. Leszáguldott rajta az országút felé.
Amikor odaért a főúthoz, nem törődött a kanyar felől közeledő
fényszórókkal. Mindennél erősebb volt benne a vágy, hogy
elmeneküljön Rhys közeléből.
Ő pedig semmit sem tehetett.
Egyedül csak az üvöltés maradt meg neki, ahogy nézte, miként
válik minden a lángok martalékává.
 31. FEJEZET

Rhys

Őrjöngő pánik tombolt a mellkasomban, a szívem megpróbált

kirobbanni a bordáim közül, amikor felriadva kitörtem a sötétség
szakadékából. A borzasztó emlékek közül. Az álmaimat
megmérgező kibaszott iszonyatból. Hiszen szembesültem a
tettemmel. A következményeivel.
Az anyám éveken át próbált elszántan meggyőzni arról, hogy nem
az én bűnöm volt. Zokogott, és beismerte, hogy ő is mennyire
szenved, ám azt állította, olyan terhet tartok a vállamon, ami nem
az enyém.
Újra és újra azt bizonygatta, hogy csak egy kisfiú voltam, mintha e
ténynek a legcsekélyebb jelentősége is lenne.
Hiszen az a kisfiú kénytelen volt felvállalni a tette súlyát, és
felnőtt fejjel is arra emlékezett, hogyan bánt el az apjával.
Tehetetlenül figyelte, ahogy az öreg lassan elfonnyad, míg végül
semmi sem maradt belőle. Nem volt oka tovább időzni a világban.
Annyira összezúzták, hogy öngyilkosságot követett el!
Aztán Jenny…
Azt gondoltam, hogy erről a karma tehetett. Tény, hogy amit az
apám ellen elkövettem, az a halála éjszakáján a kedvesemet is
tönkretette.
Mindig is úgy éreztem, hogy üzenet volt e szörnyűség.
 Rádöbbentem, nincs jogom a boldogságra, hiszen a sírba vittem
az apámat. Amikor pedig ennek dacára is szerettem volna legalább
egy kicsit boldogan élni, a pofátlanságomért Jenny fizette meg az
árat.
Ez minden másnál nyilvánvalóbbá vált, ahogy a földúton
elkezdtem a főútvonal felé rohanni. A lány figyelmetlenül kihajtott
egy közeledő jármű elé. Soha nem fogom tudni elfelejteni a
jajveszékelő fém recsegését és vonyítását. A széthasadó ablakok
hangját. Ez az egész két másodperccel azelőtt történt, hogy a másik
kocsi utánfutója tűzbe borult.
A könyörtelen valóság akkor sújtott le rám, amikor kirángattam a
lányt a lángoló roncsból.
Ezen az éjszakán végleg összeroppant az összezúzódott,
megnyomorodott szívem.
Óriási szerencsét jelentett, hogy a mentősök már ott voltak a
helyszínen. Megmentették Jennyt és a másik sofőrt… De az
apukámat nem tudták.
Meghalt.
Fulladozva megpróbáltam elnyomni magamban a fájdalmat.
Valamilyen kifacsart ösztönnek engedelmeskedve az után
nyúltam, aki képes lenne kitölteni bennem az ürességet.
Az édes drága lány után.
A dermesztő félelem jeges érintését éreztem a hátamon, amikor a
kezem a semmibe nyúlt azon a helyen a matracon, ahol korábban
Maggie az ölelésemben aludt el. Az ágynemű ugyanolyan hideg és
üres volt, mint a szívemben süvítő félelmetes figyelmeztetés.
– Maggie – nyöszörögtem, és abban a pillanatban a rémülettől
jéggé dermedt a vérem.
Úgy szorítottam egyik tenyerem az arcomra, mintha ezzel rést
üthetnék a káoszba.
 Istenem! Talán csak túlreagálom az egészet. Ezzel jár, ha valaki
üldözési mániában szenved. Amikor éjjel és nappal egyfolytában
amiatt aggódsz, hogy végül mikor zabál fel a múltad. Állandóan
hibás következtetésekre jutsz.
– Maggie? – legszívesebben kiabálva hívtam volna magamhoz. A
tekintetem bejárta a sötét szoba minden szegletét. Amikor senkit
sem láttam, ledobtam magamról a takarót, és felkeltem az ágyból.
Odasiettem a fürdőszoba ajtajához, és közben megpróbáltam
semmibe venni az agyamra zúduló kétségbeesés hullámait.
Ragadós forróság.
Úgy éreztem, hogy hirtelen szertefoszlott az egyetlen jó dolog az
életemben.
Úgy, ahogy arra számítottam.
Felkapcsoltam a fürdőszoba világítását, és belepislogtam a
ragyogásba.
A légkondicionáló zúgva hideg levegőt pumpált a helyiségbe.
– Maggie! – nyöszörögtem, és megpróbáltam nem is törődni a
nyugtalanító megérzéssel. Keresztülsiettem a fürdőszobán,
kinyitottam a lány ajtaját, és benéztem sötét szobájába.
Üresség fogadott odabent. A semmi hatására felkavarodtak
bennem az érzelmek.
Összeszűkült a tüdőm, és a szívem azonnal őrült, erőszakos
táncba kezdett.
– Maggie! Hol vagy, drágám? – harsogtam kétségbeesve.
Átfutott rajtam, hogy esetleg lement a konyhába enni egy falatot,
és én őrülten megint túlreagáltam a dolgot.
De az is lehet, hogy kiment levegőzni a vízpartra.
Megpróbáltam elképzelni odakint. Egy istennőt a csillagfényben.
Egy szirént.
Az én édes kedvesemet.
 Csakhogy az első pillanattól kettőnk között izzó energia arra
kényszerített, hogy odamenjek az ágy végébe. A párnán heverő
csillag alakja egyből elárulta, hogy Maggie a saját kezével hajtogatta.
Felvettem, és egész testemben remegtem, mint a ketrecéből
kiszabadult vadállat, miközben az ujjaim között forgattam a
csillagot. Amikor viszont felfedeztem, hogy valamit írtak a
belsejébe, azonnal széthajtogattam az origamit.

Rhys,
Kedves egyetlenem.
Kérlek, ne haragudj rám, de itt az ideje annak, hogy
valaki kiálljon érted és áldozatot hozzon a
kedvedért. Ne aggódj! Hamarosan visszajövök.
A testemmel, a lelkemmel téged szeretlek.
Maggie

Mi a fenét csinált? Basszus! Mi a fenét?

Elsodort az iszonyat, ahogy térdre rogytam és benéztem az ágya
alá. A lelkem egy része már előre tudta, hogy nyoma sem lesz
odalent a pénzzel teli sporttáskáknak. A rémülettől így is
szilánkokra hullottam, amikor megbizonyosodtam erről.
– Maggie! – hördültem fel kétségbeesve.
Mi a fene ütött ebbe a lányba? Miért tette ezt nélkülem? Hiszen
abba maradtunk, hogy segíthetek neki. A vállamra vehetem a
terhét.
Teljesen összezavarodva félig vakon tántorogva felkeltem, és
kirohantam a szobájából.
Lesiettem a lépcsőn és azért imádkoztam, hogy még időben
utolérjem.
Kirobbantam a bejárati ajtón, és egyből elnyelt a fullasztó éjszaka.
Azonnal megértettem.
Egyből felfogtam.
A Titanicnál semmivel sem kisebb szikladarab zuhant a lelkemre,
amikor észrevettem, hogy eltűnt Royce kocsija.
Megszédültem, és zokogott a lelkem.
Mi a fene történt azt követően, hogy Maggie a két karomban
elaludt? Megígérte, megengedi nekem, hogy én végezzem el a
piszkos munkát. Hagyja, hogy én álljak ki a tűzvonalba, mivel
egészen egyszerűen nem tudtam volna elviselni, hogy ez a lány a
legcsekélyebb veszélynek is kiteszi magát.
A kezemben szorítottam az üzenetét. Átkozott gondolatok tömege
kavargott körülöttem.
Megpróbáltam felfogni, hogy mégis mit akart a tudtomra adni.
Hiszen megszúrták. Majdnem elgázolták.
Aggódtam, mert bármire képesnek tartottam azt a mocskos
szemétláda anyját. Aki megfenyegette. Sarokba szorította.
Csakhogy az üzenet… A papírnak mintha tizenötezer tonnás súlya
lett volna.
Egyvalamit tudtam erről a ragyogó, kedves, önfeláldozó és
vakmerő lányról.
Azt hiszi, hogy éppen szívességet tesz nekem.
Erről van szó, igaz?
Úgy gondolta, azzal oltalmaz meg valamiféle szívfájdalommal
szemben, hogy helyettem ő lép, közben valójában egyedül azzal
lehetne összezúzni a szívem, ha neki valami baja esne.
 Őrjöngve visszatértem a házba, a talpam hangosan csattogott
felfelé a lépcsőfokokon.
Meg kell állítanom, mielőtt bajba sodorná magát.
Veszélybe.
Mindig is azt hittem, Maggie miattam fog nehézségekbe ütközni,
ám most azért imádkoztam, legyek méltó arra, hogy éppen én
menthessem ki a vészből.
Pánikba esve értem fel az emeletre, és olyan hangosan ziháltam,
hogy a folyosó másik végén valaki felfigyelt rám.
Royce.
Úgy rohant felém a folyosón, mintha láthatatlanul megragadtam
volna a gallérját, és kirángattam volna az ágyából.
Eleven sötétség és gyűlölet áradt belőle.
Átengedtem magam ennek.
Erőt merítettem belőle. Elszántságot arra, hogy megmentsem a
kedvesem.
– Te mi a faszt csinálsz? – förmedt rám halkan, ám közben máris
körülnézett és a veszélyt kereste.
– Maggie eltűnt!
Megbotlott.
– Mi van?
Az a lány megbízott bennem, úgy vélte, megőrzöm a titkát, ám én
úgy éreztem, ha befognám a szám, azzal semmi jót nem tennék
most neki. Csúnyán elbánnék a kedvesemmel, aki mindenre
hajlandó lenne azért, hogy jobb hellyé tegye a világot.
Semmitől sem riadok vissza, hogy neki legyen jobb.
Ez a faszi persze újra szét fogja rúgni a seggem.
Aggódó remegés futott végig rajtam. Alig tudtam megszólalni.
– Royce… Basszus, cimbora! A húgod megszerezte a mostohaapád
elrejtett pénzének egy részét. Oda akarja adni az egykori
rabszolgáknak, az áldozatoknak. Megszervezte Lily és Kade
segítségével. Úgy volt, hogy én végzem el a piszkos munkát, de
amikor felébredtem, már eltűnt.
Elgyötörten csengett a vallomásom.
Jól tudtam; ádáz tekintettel néztem fel Royce-ra. Maggie bátyja
azonban nem emiatt vált holtsápadttá.
– Micsoda? – csattant fel. – Mit beszélsz?
– Idehozta magával a lóvét. Egy tonnányi készpénzt, Royce.
Maggie azt hitte, hogy az anyád szállt rá, hogy megrémissze és
visszakapja a vagyont. Megígérte nekem… – Az öklömmel sajgó
mellkasomra csaptam. – Megígérte, hogy rám hagyja az elintézését.
Megengedte, hogy vigyázzak rá. Még azelőtt meg kell találnunk,
hogy az anyád elkaphatná.
Pontosan ez a szándék vezérelt, amikor elindultam a szobám felé.
Ott volt a mobilom, és azt reméltem, hogy sikerül felhívnom a lányt.
Jobb belátásra bírni. Megértem talán azt is, miért hozott ilyen
elsietett döntést.
– Mennyi pénzt? – A kérdés dárdaként döfött át hátulról.
– Ötmilliót – mormogtam.
Jól tudtam, ezt hallva a haját tépi.
– Mégis mi a fene járhatott az eszében? – Royce hangja elakadt az
aggodalomtól.
A hitetlenkedéstől.
Megnyitottam a mobilom, hogy felhívjam Maggie-t. Megkérem,
hogy álljon meg egy nyilvános helyen, én pedig olyan gyorsan ott
leszek mellette, ahogy a kocsim odavisz, márpedig a járgányom
rohadt gyors.
Abban a pillanatban torkomnak ugrott az iszonyat.
Kiütött. Beletaszított egy rémálom katlanjába.
 Őrjöngő dühöt éreztem.
A gyűlölet, az undor, a bűntudat és a szégyen korbácsütéseit.
Hátratántorodtam, és úgy fogtam a mobilt, mintha az képes lett
volna elégetni a bőröm és a csontom, mivel megpillantottam egy
üzenetet!
A fájdalom vörös köde borult a szememre.
Tudnom kellett volna!
Tudnom, bizony.
Hiszen én csak ahhoz értek, hogy romba döntsem azokat, akiket
szeretek.
Talán nem ezt éreztem az első pillanattól kezdve? Hogy
gondolhattam volna, hogy bármi is megváltozott? Hogy képes leszek
lerázni a múltam?
Noah ugyanis egy képet küldött! Az a háborodott beteges
szemétláda tönkre akart tenni engem. Nyilvánvaló volt, hogy készen
áll a kegyelemdöfés megadására.
A fotón ugyanis az a két nő látszott, akit a legjobban szeretek.
Az anyám és Maggie!
A sötét, elmosódott kép az éjszakai erdőt mutatta. A két foglyot ott
kötötték hozzá valamihez. Anyám arcán könnycsíkok futottak,
betömték a száját, és a karját hátrakötötték.
Maggie arca… Tiszta vér. Iszonyúan véres. A halántékán hosszú,
mély seb látszott. A vér nagy része mostanra már beszáradt, de egy
vékony vörös patak még mindig rácsöpögött az állára.
Megpördült körülöttem a világ.
Egyre gyorsabban. Pokoli sebességgel.
Nem kaptam levegőt.
Megértettem, csupán egy pillanat választ el attól, hogy végezzen
velem a testemet marcangoló fájdalom.
Mindjárt millió kibaszott szilánkra hasadok.
 – Mi történt? – hörögte Royce. Egyből megérezte a bennem
fortyogó rosszullétet.
A határra értem. Vagy összeomlok, vagy őrjöngeni fogok.
Nagyon úgy tűnt, ennek ámokfutás lesz a vége.
– Nem az anyád volt! Nem ő felel Maggie szenvedéséért.
Egyből tudtam, hogy ez a helyzet.
– Mi van? – förmedt rám döbbenten Royce.
– Az az állat elkapta őket – nyöszörögtem.
– Kicsoda?
– Noah – ziháltam, mint egy kőszikla súlya alatt.
– Ki a fasz az a Noah? Mit jelentsen ez az egész, haver?
Odaugrott hozzám, elmarta tőlem a mobilt, és őrjöngve
felüvöltött, amikor megpillantotta a képet.
A megkötözött, véres húgát.
– Lecsapott rám a múltam. És miattam a testvéred is
belekeveredett a kellős közepébe.
Tudnom kellett volna.
Egyértelműen.
A baleset után Jenny visszament a szüleihez. Azt mondta, hogy
hagyjam békén. Többé már nem kellettem neki, amit el tudtam
fogadni. Tiszteletben tartottam. Csakhogy képtelen voltam arra,
hogy ne menjek a közelébe.
Egyre erősebben nyomasztott az ígéretem, vagyis az, hogy
mindörökre gondoskodni fogok róla. Időről időre ezért titokban
odamentem, bár jól tudtam, hogy Noah meg fog ölni, ha ezt teszem.
Azt a mocskos szemétládát azonban csakis a pénz érdekelte, amit
hónapról hónapra elküldtem nekik. Ahogy teltek az évek, egyre
többet. Jenny azért könyörgött, hogy ne menjek oda, csakhogy
közben áradt belőle a megkönnyebbülés, amikor azt látta, hogy az
ablaka felé fordulok.
 Az a nagy helyzet, hogy a bűntudatom miatt nem hunyhattam
szemet. Nem enyhült bennem a Jenny miatt érzett aggodalom.
Hiszen miattam siklott ki az élete. Én oroztam el a boldogságát.
Azért, mert egy múló pillanatig valódi boldogságban volt részünk.
Amit aztán a sárba tapostam.
Ez az érzés arra kényszerített, hogy időről időre visszamenjek
hozzá. Megnézni, hogy van. Nincs-e valamilyen gondja vagy baja.
Tavaly azonban megváltozott a helyzet. Noah eljött Daltonba, és
beállított a bárba. Azt követően, hogy a legutóbb meglátogattam
Jennyt, elküldte nekem az anyámról készített fotókat. Úgy éreztem,
hogy háborodott dolgokat írogat nekem.
Megváltozott.
És most… Ez.
Ez bizony.
Meggörnyedtem a gyomromba maró fájdalomtól.
Megkapaszkodtam az éjjeliszekrényben, nehogy összerogyjak.
Ne ess szét! Ne bukj el! Ne vallj kudarcot!
Mégis ezt tettem.
Teljesen és kegyetlenül elbuktam, most pedig magammal
rántottam Maggie-t is.
És az anyámat.
Jajveszékelt a lelkem, és kavargott a szoba.
Áradt a szenvedés.
Amikor azonban megjött a következő üzenet, jeges céltudatosság
öntött el.
Noah megírta, hol vannak.
Kesztyűt vágott a képembe.
Hadat üzent.
A múltam harminc mérföldnyire bujkált a sivatagban, éppen
annak a területnek a határán, amiről ostoba módon azt hittem,
hogy ott épül fel a jövőm.

Fejezzük be ezt az egészet. Egyedül gyere, seggfej! Talán

megengedem neked, hogy kiválaszd, melyikőjük haljon meg.

Melyikőjük haljon meg?

Ez a faszszopó! Pofára fog esni.
Ő fog meghalni.

Néma hurrikánként száguldottunk az éjszakában. A lelkünk

őrjöngött, dühöngött és egyre erősebbé vált.
Halálossá.
Pusztítóvá.
Áradt belőlünk a fenyegetés, miközben Tybee mély sötétjéből
abba az irányba haladtunk, ahova ez a szörnyalak megidézett.
Sziszegett és sistergett a dühünk.
Megfeszült a testünk minden izma.
Pattanásig.
Akárcsak az idegeink.
Ökölbe szorult a kezünk, és a szívünk a bosszúállás dalát
harsogta.
A fortyogó levegőben kézzelfoghatónak tűnt az erőszak keserű
bűze.
Richard egy pillanatig sem habozott, amikor bekopogtam hozzá és
elmondtam neki, hogy segítségre van szükségem.
Ő volt a legrégebbi, legközelebbi barátom.
Aki mindent értett.
 Habozás nélkül kiáll mellettem, pontosan úgy, ahogy ő is
mindenben számíthat rám.
A hátul ülő férfiból áradt a vadság.
– Vicces, hogy állandóan ugyanolyan helyzetbe kerülünk –
mormogta, és dühösen beletúrt a hajába. – Még csak hat hónap sem
telt le azóta, hogy ti ketten beültetek mellém, és mentünk
kiszabadítani Violettet. Hogy a fenébe talál mindig ránk a baj?
Felhördültem.
– Azt hiszem, azért, mert a hozzánk hasonló fickók ezért élnek.
Mellettem Royce némán fortyogott. A kezét újra és újra
megtörölte a combjában, egyre csak mocorgott, és úgy tűnt, alig bír
a helyén maradni. Szeretett volna már célba érni, hogy feltépje az
ajtót és tegye a dolgát.
– A kapzsiság miatt, haver. A pénz miatt! – vicsorogta válaszul. –
Ez az oka. A rossz emberek megérzik az ízét és a rabjai lesznek.
Éppen ez történt az anyámmal is. Az ő szemében sokkal többet
érnek a pénzhalmok, mint a tulajdon leánya.
Őrjöngve még erősebben szorítottam a kormányt, és a fák olyan
gyorsan maradtak le mögöttünk, hogy az elmosódott tájat elnyelte a
lüktető káosz.
Nem voltam hajlandó elhinni, hogy nyílegyenesen száguldok a
tragédia felé.
Maggie és az anyukám.
A szívem vadul felgyorsult, és úgy éreztem, mindjárt kiszakad a
mellkasom közepéből.
Semmi sem történhet velük! Semmi. Inkább meghalok azért, hogy
ne történjen baj!
Élesen bevettem a balkanyart, a gumi csikorgott, és a pulzusunk
őrjöngve lüktetett, mert rádöbbentünk arra, hogy már közel járunk.
Kibaszottul közel, miközben én csak nem is sejtettem, mire lesz
képes ez a háborodott.
Feszültség fortyogott a kocsiban. Fojtogatott az aggodalom.
Mindez azonban csak olajat öntött a dühöngő agresszió lángoló,
pusztító, az ereinkben őrjöngő tüzére.
Egy elhagyott kétsávos úton jártunk a nagy semmiben a fák
között.
Lassítottam, óvatosan figyeltem, és zihálva a célhoz vezető
térképet néztem.
A kedvesemet kerestem.
A mindent megváltoztató lányt. Aki elérte, hogy újra hinni
akarjak.
Basszus, ez sikerült is neki! Elfogadtatta velem, hogy talán mégis
várhat megváltás a kárhozottra.
Persze erre semmi esély!
Most már csakis az számított, hogy kiszabadítsam őt meg az
anyámat. Közben esetleg Jennyt is.
Megborzongtam a kétségbeeséstől. Hideg hullámok vágtáztak
végig a bőrömön, mintha a sejtjeim nem tudtak volna nyugton
megülni a felfordulás közepette.
– Semmi bajuk nem lesz – mondta Royce kőkeményen. Nyersen és
élesen.
– Nem. Nem hagyjuk!
Őrjöngött a perzselő káosz.
Hiszen fogadalmat tettünk.
Még jobban lelassultunk, amikor észrevettem jobb kéz felől a
ránk váró keskeny utat.
Elöntött a rossz előérzet. Valóságos szökőár. Olyan iszonyatos
erővel, hogy úgy éreztem, mindjárt elsodor. Egy felszín alatti
áramlat lecsap rám, és leránt a legsötétebb mélységbe. Ahol évek
óta zokogtak a démonjaim. Azon a helyen mindig tudtam, hogy
elpusztítom, ami jó.
Sosem voltam elég erős.
– Ez az a hely – mordult fel Royce.
Az út valójában alig volt szélesebb egy erdei ösvénynél.
Valamikor régen autóval taposták ki. A közepén növő fű miatt alig
lehetett látni.
Csigalassúsággal kanyarodtam be, és a sportkocsim alacsony
alváza hozzáért az egyenetlen talajhoz.
Felgyűlt bennem a harag. Az erőteljes érzelmektől összeszűkült a
szívem. Royce nyugtalanul mocorgott.
Azonnal megállítottam a kocsit, ahogy leértünk a főútról.
Fényszóróim a párát átszelő ezüst pengeként martak bele az
éjszakába, és feltárták a túloldalon lesben álló valódi sötétséget.
Royce megmarkolta a kilincset, nyelt egy nagyot és egész lényéből
csak úgy áradt az erőszak.
– Élve meg fogjuk úszni. Mindannyian. Ne legyetek
meggondolatlanok. Csináljunk mindent a terv szerint. Elküldtem az
üzenetet Baznek, hogy leadhassa a riasztást az erősítésért. A
legközelebbi rendőrőrs hét mérföldnyire van. Ha a járőrkocsi
közelebb van, egész hamar ideérnek. Tartsuk szóval a faszit, míg
esélyünk nem lesz kicsinálni.
Keményen rábólintottam, ő pedig már ki is csusszant az ajtón.
Richard is kiszállt, és mindketten nesztelenül eltűntek az árnyékok
között, miközben én levettem a lábam a fékről, és lassan
továbbgördültem a magányos ösvényen.
Egyre magasabb fák vettek körbe. Még jobban eluralkodott rajtam
a szorongás. Fellángolt bennem a betegség, ami kilencéves korom
óta kínzott.
Szétmarcangolta a belsőm és megfertőzte a lelkem.
Végre kirobbanhat a sok szörnyűség.
 Többé már nem fojthatom el magamban. Hiába próbálkoznék
ostoba vigyorral, többé már nem bújhatok el fényképek vagy
hashtagek mögé.
Amikor megálltam a kocsival, mintha csak egy lecsupaszított,
véres csontváz ült volna a helyemen.
Fájdalommal teli indulat korbácsolt végig rajtam, amikor a
fényszórók ragyogásában megnéztem magamnak a fák sorát
megszakító apró tisztást. Egy patak szelte ketté, és mellette jó pár
kidőlt rohadt fatörzs hevert. A jobb szélén egy ormótlan terepjáró
parkolt.
Ami azonban igazából számított, azt a patak partján fedeztem fel.
Anyám a földön feküdt. Nekilökték egy fatörzsnek, hátrakötötték
a kezét, és egy rongycsomóval betömték a száját.
Elöntötte a torkom a gyomorsav. Lenyeltem, és arra
kényszerítettem magam, hogy összpontosítsak. Ez lesz az egyetlen
olyan dolog az életemben, amit nem fogok elszúrni.
A gondot csak az jelentette, hogy a testem majdnem felrobbant a
haragtól, amikor megpillantottam Maggie-t.
Őrjöngő indulat fogott el, hogy kiugorjak a kocsiból. A haragtól
ökölbe szorult a kezem, és majdnem elveszítettem az önuralmam.
Amiatt, ami a kedvesemmel történt.
Összegömbölyödve az oldalán feküdt.
Gúzsba kötve.
Megtörve és összezúzva.
Jól éreztem.
Az őrült energia fellángolt és lecsapott ránk. A forgószél
pusztítóan kavargott a levegőben. Maggie lelke halkan nyöszörögve
sírt. Fájdalom és kín szivárgott elő teste kútjából.
Bántották.
Kegyetlenül elbántak vele.
 Szerettem volna odarohanni hozzá. Térdre esni mellette, és a
kezemmel kitapogatni a teste minden porcikáját. Megtalálni, hogy
hol sebesítették meg. Megígérni, hogy rendbe hozom.
Meggyógyítom.
Csakhogy jól tudtam, most mit kell tennem.
Kinyitottam a kocsi ajtaját, miközben a jobb kezem megszorult a
pisztoly markolatán. Éreztem a fegyver súlyát. Óvatosan kiszálltam,
hogy elnyelhessen az autóm vakító fényszóróival dacoló sötét sáv.

Te egy jó fiú vagy, Rhys. Nagyon rendes gyerek.

Becsuktam a szemem az apám szavai miatt. Nem szolgáltam rá a

dicséretére. Azért imádkoztam magamban, hogy egyszer – legalább
egy alkalommal – rátalálhassak arra az erőre.
Hogy úgy gondoskodhassak az anyukámról, ahogy azt
megígértem.
Kiszabadíthassam innen Maggie-t. Megvédhessem az életem
minden mocskával szemben.
Hogy jót tegyek valakivel.
Olyanokkal, akik sebezhetőbbek nálam.
Gyűlölet lángolt fel az ereimben, amikor jobb kéz felől
felfigyeltem a mozgásra. Összeszűkült a szemem, de megpróbáltam
megőrizni az önuralmam, amikor kígyóként előbukkant Noah a fák
fedezéke mögül. A vigyorgó férfi lazán egy pisztolyt tartott a
kezében.
– Ó, hát megjöttél!
– Engedd el őket! Ez csak a kettőnkre tartozik. – Megpróbáltam
remegés nélkül beszélni. Továbbra sem tudtam igazából felfogni,
hogy ilyen messzire elment. Az elmúlt hetek során ez a háborodott
vadászott Maggie-re. Elrabolta őt is és az anyukámat. Hihetetlen,
hogy idáig jutottunk!
Hitetlenkedve felnevetett.
– Tényleg ezt gondolod?
Összeszorult a mellkasom, és a megtorlás vágyától megfeszült a
testem minden izma.
Egyszer és mindenkorra elintézem ezt a szemétládát!
A fényszórók zavarba ejtő, kápráztató ragyogását leküzdve
Maggie tekintete megtalálta az arcom. Tisztán ragyogó éjfekete
szemével beleírt engem a sorsa könyvébe.
Azért, mert hitt bennem.
A lelkemre rázúdultak a megkönnyebbülések lökéshullámai.
Csábítva magához hívott.
A csillagok közt daloló kis szirénem! Csakhogy nem lett volna
szabad ebbe a helyzetbe kerülnie. Miért nem a magasban szárnyalt
boldogan? Miért nem élhetett át boldog, nagyszerű napokat?
Sosem akartam visszatartani a felemelkedéstől.
Még erősebben megmarkoltam a pisztolyom, és a foglyok mögött
háromméternyire álló Noah-ra néztem.
Gyűlölet lángolt az arcán.
De nem olyan, mint korábban.
Hanem gyilkos indulat.
Vagy talán csak a saját érzelmeimet vetítettem ki rá?
Megvetés izzott a véremben. Az ujjam megremegett a ravaszon, és
arra gondoltam, hogy talán én leszek a gyorsabb, és meg tudom
előzni.
– Megmondtam, hogy engedd el őket! – A szavaim belemetszettek
a feszült, izzó levegőbe. – Nem tudom, mégis mi a fene jár a
fejedben, de az biztos, hogy ennek csúnya vége lesz.
A gazember elvigyorodott.
 – Nocsak, végre tisztán látod a helyzetet, Rhys Manning. Tudod,
annak idején lehetett volna több eszed is, mielőtt elkezdtél volna
hősködni. Olyan dolgokba piszkáltál bele, melyekhez semmi közöd
sem volt. Te nagy megmentő!
Kavargott körülöttem az indulat, és megrendült velem a világ,
amikor halk nesszel egy alak vánszorgott ki a háta mögött az árnyak
közül.
Jenny!
Egyszerűen nem kaptam levegőt.
Jenny.
A lány is fegyvert tartott a kezében. Az egész testében remegett, és
úgy tűnt, nincs teljesen magánál, összezavarodott és trauma
áldozata.
Ez mi a faszt jelent?
Az agyam apró, éles szilánkokra hasadt. Lehetséges, hogy tőrbe
csaltak? Valamilyen csapdába? Egész idő alatt ostoba fajankó
voltam?
– Te meg mit művelsz, Jenny? – kérdeztem könyörögve.
Hitetlenkedve.
A tekintetem Maggie felé villant. Az anyám felé. Szerettem volna
odarohanni hozzájuk. Hogy a testemmel védelmezzem meg őket.
– Jenny! – mondtam újra, mintha a hangommal valahogy ki
tudtam volna hozni ebből az elképzelhetetlen őrületből.
– Rhys. Annyira sajnálom. Sosem akartam, hogy ez történjen.
Komolyan gondolta?
Őrülten pislogva Noah felé fordultam.
– Ez meg mi a fenét jelentsen? Mi ez a baromság? Csak… Engedd
el őket, és tőlem megkapsz mindent, amit akarsz.
Maggie tiltakozva felnyögött. Összekötötték a kezét, betömték a
száját, és vérzett a teste. A sarkával beletúrt a sárba, és vonaglott a
fájdalomtól.
Basszus! Mindjárt kiugrom a bőrömből.
Noah felkacagott. Durván és gonoszul.
– Te ugye még mindig nem érted?
Félrehajtotta a fejét.
Gúnyosan.
Ez a szemétláda szórakozott velem.
Közelebb léptem hozzá.
– Ez csak rám és rád tartozik! – förmedtem rá. – Talán nem én
csábítottam el a csajodat? Nem én oroztam el azt, ami a tied, amit
aztán te nem tudtál feldolgozni?
Gúnyosan ismét felnevetett.
– Fogalmad sincs arról, mit loptál el tőlem.
A mellette álló Jenny összerezzent.
Noah előbbre lépett, nekem pedig némán üvöltöznöm kellett
magammal, hogy ne veszítsem el az önuralmam. Hogy megőrizzem
a hidegvérem.
Ez a szemétláda éveken át szívta a vérem. Belecsábított saját
őrületébe. Kis híján sikerült megtörnie.
Ezúttal biztosra vettem, hogy minden másként lesz.
– Gőzöd sincs arról, hogy mit tettél. Hogy mibe tenyereltél bele.
Rhys, amúgy tudtad, hogy Jenny és én házasok voltunk? Hogy te
hosszú hónapokon át a feleségemet basztad?
Hátratántorodtam. Megdöbbentett ez a csapás. Nem kaptam
levegőt. Megszédültem, elléptem balra, Jenny pedig felnyögött:
– Sajnálom. Nem akartam szenvedést okozni neked.
Mi a fene?
Férjes asszony volt?
A gyomromból előtörő sav felperzselte a torkom. De hát én
megbíztam Jennyben! Jobbá akartam tenni az életét.
 – Figyelmeztettelek, Rhys – dadogta a nő. – Figyelmeztettelek,
mégpedig azon az éjszakán, amikor azt mondtad, hogy elviszel
magaddal. Noah meg akar majd ölni. Sajnálom, nagyon sajnálom.
Szerettelek. Komolyan.
– Fogd be a pofád, Jenny! – förmedt rá az a gazember.
– Kérlek, Noah! – könyörgött a nő, és a kezében még erősebben
remegett a fegyver.
A homlokomat ráncoltam, és görcsbe rándult a gyomrom.
Kezdtem megérteni valamit, aminek nem akartam átadni magam.
Mert sötét volt. Iszonyatos és visszataszító.
– Eltartott pár hónapig, míg Jenny nyomára leltem. Kiderítettem,
hogy kivel lépett le. Eszem ágában sem volt elengedni. Eloroztad
azt, ami jog szerint engem illet. Egy helyet Jenny családjában.
– Soha nem szeretett téged! – Nem is tudom, miért gondoltam azt,
hogy még mélyebbre kellene döfnöm ezt a pengét. Talán azért, mert
az agyamban olyan sebességgel kavarogtak a gondolatok, hogy csak
egész nehezen sikerült megértenem az eseményeket. Közben a saját
szavaim éles borotvapengékként metszették fel a nyelvem.
A gazember arcát eltorzította a gyűlölet és a harag.
– Mégis mi köze ennek az egésznek a szerelemhez? A rangomról
volt itt szó. Amit elloptál tőlem.
Ezt hallva teljesen összezavarodtam.
– Szóval akkor emiatt volt ez az egész? – Anyámra és Maggie-re
mutattam. – Meg akarod torolni, hogy lefektettem a feleségedet,
akiről nem tudtam, hogy már hozzád ment? Azért vagy dühös, mert
nem kaptál meg egy kibaszott mezőgazdasági céget?
Alig mondtam ki ezt a kérdést, amikor a fejemben hirtelen
összeállt a kép. Azt hiszem, a szívem mélyén mindig is tudtam az
igazat. Az ösztöneim arra figyelmeztettek, hogy Jenny nem volt
őszinte hozzám. Hogy sokkal mocskosabb dolgok rejlettek a
mélyben annál, mint amit bevallott.
Noah gúnyosan felröhögött.
– Te tényleg ennyire ostoba vagy, Rhys?
Nagyon úgy éreztem, hogy igen.
Rám vicsorgott.
– Ennyi év után sem jöttél rá az igazságra? Jenny apja egész
Tennessee királya volt! Az alvilág császára. – Előrehajolt, és
majdnem felrobbant az indulatoktól. – Ki kellett volna maradnod
belőle. Azon az estén, amikor elmentem a szüleid házába, csak azt
akartam visszaszerezni, ami engem illet.
Lesújtott rám az iszonyat, de olyan erővel, mintha egy kővel
csaptak volna fejbe.
Kis híján összeestem.
Anyám vinnyogva megvonaglott.
Oda akartam rohanni hozzá. Magamhoz ölelni. Megígérni neki,
nem engedem, hogy bárki is újra bántsa. Soha többé nem hagyom
cserben.
Egyik karommal őt, másikkal Maggie-t öleltem volna magamhoz.
Sikerült kitartanom. Miközben kavargott bennem a zűrzavar,
izzadságcseppek bukkantak fel a homlokomon. Kegyetlen
gondolatok simították végig a bőröm, ahogy felfogtam Noah szavait.
Ott járt a szüleimnél!
Ez a szemétláda ott volt.
Emlékképek villantak fel előttem. Jenny rémülete. Ahogy
elmenekült onnan. Én meg azt hittem, hogy tőlem rémült meg.
Basszus!
Majdnem térdre rogytam, amikor rádöbbentem, hogy ez a lány
nem előlem akart elfutni.
 – Ami az apádat illeti… – Ezzel az erővel akár hasba is szúrhatott
volna. Előretántorodtam, amikor meghallottam a szavait.
Megjátszott együttérzés csengett a hangjában. Újra elvigyorodott, és
ez a kibaszott szadista magába szívta a szenvedésem.
– Bizony – gúnyolódott, miközben én nagyot nyeltem, remegtem
és kis híján darabokra szakadtam. – Nem igazán örült annak, hogy
ott vagyok. Az a helyzet, nem volt túl barátságos.
Bár anyám száját betömték, most mégis feljajdult. Ezt hallva
Jenny felzokogott, és nyöszörgő szavak törtek elő a szájából:
– Sajnálom! Nem akartam, hogy ilyesmi történjen. Szólnom kellett
volna neked. El kellett volna mondanom. Nem akartam, hogy ez
történjen.
Rám telepedett a fájdalom.
Elvakított a régi szenvedés.
Összekeveredett a dühhel.
Az egyre erősebbé váló indulattal. A remegve feléledő őrjöngéssel.
– Sajnálom, Rhys. Amikor odaértünk… Az a sok mentőautó meg
rendőrség. Egyből rájöttem. Tudtam! – Jenny szavai
összefüggéstelenné váltak, miközben ő tántorogva közelebb jött
hozzám. – Egyből megértettem… És… És… Elmenekültem. A
kórházban már ott volt Noah, és én megígértettem vele, hogy téged
nem fog bántani. Az apám egyetértett azzal, hogy ne menjen
utánad.
Elindult felém, és úgy nézett rám, mint aki azt hiszi, ezzel
mindent jóvátett.
– Rávettem arra, hogy ne bántson téged.
Egész testemben remegtem a kétségbeeséstől. Megdermedtem
tőle. A testem viszont mozgásba lendült Jenny felé, bár jól tudtam,
amit most teszek, azért lekerülök a pokol legmélyebb bugyraiba.
– Mit tudtál? – Nem érdekelt az a kórház. A kibaszott ígérete sem.
Az igazságot akartam tudni. Nem tehettem mást.
Arrébb az anyám nyöszörgött a földön, és Maggie lelke is
jajveszékelt.
– Mire jöttél rá? – üvöltöttem, mire Jenny összerezzent, a fejét
rázta és ezt suttogta:
– Sajnálom.
– Fogd be a pofád, Jenny, és tedd meg, amiért ide jöttünk! Itt az
ideje, hogy bebizonyítsd a hűségedet! Végre a család teljes jogú tagja
lehetsz.
– Mit tudtál? – Ezúttal már teljes erőből üvöltöttem. Igazából nem
is törődtem Noah újabb fenyegetéseivel.
A seggfej erre rám mosolygott, és azt hiszem, emiatt az
arckifejezése miatt hasadt szilánkokra a lelkem.
– Mit szeretnél tudni? – kérdezte gúnyosan. – Azt, hogy én öltem
meg az apádat? Hogy elképesztően könnyen rá tudtam szegezni a
pisztolyt, amit rám fogott? Hogy megmarkoltam a kezét, és a saját
ujjával húztam meg a ravaszt? Ezt akarod hallani?
Fájdalom robbant ki a lelkemből.
Az apám!
Az apukám!
A szenvedéstől lángolt a torkom és könnybe lábadt a szemem.
Tántorogva tovább mentem.
Noah arcára őrjöngő harag ült ki.
– Csak annyi lett volna a dolgom, hogy épp bőrrel hazavigyem ezt
a picsát, mert akkor visszakaphatjuk a helyünket a családban!
Őrjöngve Jennyre mutatott, és ekkor felfogtam az összefüggéseket.
Ez a lány azért menekült el, mert halálosan rettegett. Életveszélyes
helyzetbe került. Aztán pedig az akarata ellenére tartották
fogságban.
Meg hogy ez a szemétláda mindent elpusztított.
 Basszus!
Semmit sem láttam.
Semmit sem értettem.
Az apukám.
– Ez a kurva meg balesetet okozott. Büntetésül engem lefokoztak,
mintha egy senki lennék. Házőrző kutyaként kellett vigyáznom erre
a picsára. Már nem voltam a férje, megfosztottak a rangomtól, és
ehelyett éjjel-nappal őt kellett őriznem. El tudod képzelni, hogy ez
milyen sok pénzbe került nekem? Miattad! Soha nem kerültem
volna ilyen szar helyzetbe, ha te nem bukkansz elő a semmiből.
Ráadásul végig gőzöd sem volt arról, hogy mit tettél!
Jenny feljajdult.
– Könyörgöm, Noah! Hagyd elmenni! Veled maradok. Veled.
Ígérem.
Egyetlen pillantásra sem méltatta a nőt, hanem közelebb lépett
hozzám.
– Most végre ütött az utolsó órád. Hét kibaszott éven keresztül
ölbe tett kézzel ültem ennek a ribancnak a szárazdajkájaként,
miközben te újra és újra felbukkantál. Teletömted a fejét az
ostobaságaiddal. Ellenem fordítottad. Könyörögtél neki, hogy
menjen veled, hogy engem még nagyobb nyomorúságba taszítson.
Figyelmeztettelek. Ha még egyszer felbukkansz, az lesz az utolsó
látogatásod. Ki foglak csinálni! – Könyörtelenül nézett rám. – Végre
megszabadultam az apjától, és most Jenny megmutathatja, milyen
fából faragták. Elintézi az anyádat meg ezt a vinnyogó kurvát… A te
szemed láttára. Hú, de nagyon fogom élvezni minden pillanatát!
Aztán pedig szemtanúja lesz annak, ahogy én és te… Hét éven át
másra sem vágytam, csak erre. Ha nem engedelmeskedik, akkor ő is
meghal! Csak rajta áll. Elloptál tőlem hét évet. Megígértem neked,
hogy szörnyű nagy árat fogsz érte fizetni! – Derűs önelégültség
ragyogott az arcán. – Tudtam ám, hogy csuda klassz éjszaka vár
rám, de még így is meg kell mondanom, rendkívül kellemes
meglepetést jelentett a barátnőd kocsijában talált rengeteg pénz.
Jenny könyörögve továbbtántorgott felém.
– Sajnálom! Annyira sajnálom, Rhys! Nem akartalak kihasználni.
Segítségre volt szükségem. Rád. Fontos voltál nekem. Nagyon is.
Azért kerültünk most ide. Téged védelmeztelek.
– Fogd be a pofád, Jenny!
– Rhys! Annyira sajnálom! Kérlek, érts meg! Nem fogom
megtenni, Noah. Könyörgöm! Ezt nem tehetjük.
Mielőtt felfoghattam volna ezt az egészet, Noah megpördült.
– Megmondtam, hogy fogd be a pofád!
Aztán meghúzta a ravaszt.
Egy pillanatra ledermedtem.
Nem tudtam felfogni a látottakat.
Megérteni.
Jenny a földre zuhant.
Maggie és az anyukám a bekötözött szája dacára is sikítani
próbált.
Éppen ennyi kellett ahhoz, hogy bekattanjak.
Elejtettem a pisztolyom, és bömbölve a szemétláda felé vetettem
magam.
Elmosódott körülöttem a világ, elhamvadt a lelkem, és cafatokra
hasadt mindaz, amit eddig bizonyosságnak gondoltam.
Az apukám.
Maggie.
Jenny.
Az anyukám.
Ez a mocsok mindenkit bántott, akit szeretek.
Leginkább azoknak okozok szenvedést, akiket a legjobban szeretek.
 Ő volt az.
Félúton járhattam Noah irányába, amikor felém fordult, és egy
újabb pisztolylövés törte meg a csendet. Belemart az éjszakába. Még
mindig a szemétláda felé rohantam, amikor a háta mögül Royce és
Richard robbant ki a sűrűből. A földre döntötték Noah-t, mielőtt
leadhatott volna egy újabb lövést.
Nem lassítottam.
Vadul közéjük vetettem magam.
Elvakított a minden értelmet kioltó düh.
Kiürült az agyam, és már nem foglalkoztam azzal sem, hogy mi a
helyes.
Noah torkának ugrottam.
Lecsapott az öklöm.
– Te ölted meg! Meggyilkoltad! – a szavak nyersen, metszően,
zihálva törtek elő felsebzett torkomból.
Ütöttem, vágtam, lecsaptam rá.
Csont reccsent, vér fröccsent és a lelkem jajveszékelt.
Szenvedés. Kín. Fájdalom.
– Te ölted meg!
Az apámat.
Az apukámat.

Te egy jó fiú vagy, Rhys. Nagyon rendes gyerek.

Az ökölcsapásom telibe kapta a száját és kiütöttem néhány fogát.

Újra és újra lesújtottam. Őrjöngve. Ádázul. Visszafoghatatlanul.
Magával ragadott az iszonyat. A betegség, aminek a rabja voltam.
Ebben a pillanatban nem éreztem mást, csak gyűlöletet.
Elviselhetetlenné vált a bosszúvágy.
– Meggyilkoltad az apám! Megölted Jennyt. Bántottad Maggie-t.
Bántottad az anyám!
A képébe zokogtam a fájdalmam.
Ő azonban nem mozdult.
Nem harcolt.
Belőlem meg ömlött a vér.
Biztosra vettem, az a sebhely vérzett, amit hét évvel ezelőtt a
szörnyű éjszakán ütött rajtam. Richard megragadott, arrébb húzott,
de én ellenálltam, mert szerettem volna újra megütni azt a mocskot.
– Állj le, haver! Le kell állnod. Még egy ütés, és meghal ez a
szemétláda.
A bosszúvágy éppen ezt akarta.
Az apukám miatt.
Miatta.

Te egy jó fiú vagy, Rhys. Nagyon rendes gyerek.

A földre rogytam.
Nem kaptam levegőt.
A tüdőm használhatatlanná vált.
A perzselő fájdalomtól gondolkodni sem tudtam.
Annyira sajnálom, apu! Nem ezt akartam.
Hirtelen meghallottam Maggie sikoltását. Megkínzott lelke
viharként korbácsolta fel a levegőt.
Káoszt támasztott a fák között.
A fekete égbolt feneketlen szakadéknak tűnt a háta mögött.
Pislogva néztem fel rá.
Lenyűgözően szép arca miattam lett véres. Könnyek patakzottak a
szeméből, és csodálatos keze rásimult az arcomra. Az ujja hegyével
beletúrt a szakállamba.
– Drágám! Kedvesem! Hát itt vagy! Megtaláltál. Tudtam, hogy
jönni fogsz. Nem lesz baj. Jól vagy. Nem lesz semmi baj!
Felemeltem a kezem, és végigsimítottam az egyik fekete
hajtincsét.
– Nézze meg az ember… A csillagok fényében egy istennő tekint le
rám. Alighanem meghaltam, és most már a mennyekben vagyok.
Az apám hangját hallottam a fülemben. Átjárta a tudatom.

A Mindenható nagy ritkán egészen különleges embereket is teremt.

Az ilyenek sérülékenyebbek a többieknél, és a mi feladatunk az, hogy
megoltalmazzuk őket. Vigyázzunk rájuk. Akkor is, ha nem szép az
ilyesmi. Érted, hogy miről beszélek?

Maggie-t éppen a bátorsága tette sebezhetővé. A nagylelkűsége és a

bőkezűsége. Az, hogy mások érdekében kockára tette a saját
biztonságát.
Ez az édes, jószívű, gyönyörű lány.
Azért imádkoztam, hogy ez elég legyen. Hogy mást is megtanítson
lenyűgöző hitére. Hogy élete minden napjából kihozhassa a lehető
legtöbbet.
Hogy széttárja szárnyát és felszálljon.
A magasba.
Ha pedig megtalálja magának azt a bizonyos cowboyt, akkor ne
érje be kevesebbel annál, mint ami megilleti. Hogy kincsként
kezeljék.
Ezért hajlandó lennék mindent feláldozni.
 32. FEJEZET

Maggie

Rémülten felültem, és zihálva ébredtem fel a megrázó álomból.

A lidércnyomás testem minden sejtjét iszonyattal itatta át.
Összezavarodva belepislogtam a zűrzavarba. Megpróbáltam
félresöpörni a testemet ostromló fájdalmat, hogy megérthessem, mi
történik a csipogó gépekkel teli szobában. Sötét volt idebent, csupán
a kórházi ágy fölött ragyogott egy parányi lámpa az árnyékok
között.
Egy kórházi ágy?
Csak egy másodpercbe tellett, míg rádöbbentem arra, hogy a
rémálom látomásai valódi emlékek voltak.
Hátulról belém jött egy kocsi.
Felborult az autó.
A fájdalom.
A kín.
Annak a pasinak a gyűlölködő, félelmetes arca, akit hosszú
hónapokkal ezelőtt a bárban láttam. Akkor azt gondoltam, Rhys egy
vadidegennek esett neki, miközben most már nyilvánvalóvá vált,
hogy annál sokkal többről volt szó. A szörnyeteg megragadott, és
kirángatott a kocsim roncsai közül.
Az őrjöngő zsarnok.
Erős fájdalom hasított a már amúgy is sajgó mellkasomba.
 Rhys eljött értem. Azért, hogy megmentsen engem és az
anyukáját.
Aztán… Meglőtték.
Nem kaptam levegőt, amikor az álom valósággá vált, és azt
éreztem, hogy a rám törő pánik egészen új irányba sodor. Rángatni
kezdtem a testemre csatlakoztatott csöveket és kábeleket, hogy fel
tudjak kelni.
Megtalálni őt.
Ó, istenem!
Ne!
– Nem, nem, nem! – nyöszörögtem őrjöngve.
Könyörgöm!
Előtört belőlem a zokogás, miközben megpróbáltam kiszabadulni.
Mintha fizikai fájdalom hasított volna bele a vállamba, hogy
utána végigszáguldjon a jobb oldalamon.
Éreztem, ahogy összeomlik az egész világom.
Aztán megdermedtem, mert felfigyeltem a változásra.
Az energia fellángolására.
Az erő lökéshullámára.
Soha nem éreztem olyan gyönyörűt, mint amilyen ez a ragyogó és
vakító áradat volt. A tekintetem azonnal a kórházi szobám ajtaja
felé villant.
Hunyorogtam és azért fohászkodtam, hogy ne csak képzelődjek.
Ugye nem csak hallucináció, hogy az a zord külsejű emberhegy ott
áll az ajtóban? Hatalmas testére kórházi köntös feszült, és az arcán
lágy, vágyakozó mosoly ragyogott fel.
– Hűha! Nyugalom, kedvesem.
Fuldokolva felhördültem, és utána megkönnyebbülve
felzokogtam.
– Rhys! Nem esett bajod! Hát itt vagy!
 Itt volt. Itt bizony.
– Csitt… – intett csendre, aztán szélesre tárta az ajtót, és lassan
bejött rajta. Egy kerekekre szerelt asztalon műszereket húzott maga
után. A gép kábelei eltűntek a köntöse alatt.
– Rhys.
Keresztülvánszorgott a szobán.
Jól láthatóan szenvedett.
Lassú volt, megsebesült, de élt.
Lenyűgözött ez a csodálatos, tökéletes látvány.
Megkerülte az apró ágyat, és megfontolt, óvatos mozdulattal
bemászott mellém. Felhördült, felnyögött, én pedig nem tudtam mit
kezdeni az őrjöngő érzelmeimmel.
Az energia hullámai nekicsapódtak a falaknak, majd egészen
elképesztő vigaszt nyújtva átjárták a lelkem.
Könnybe lábadt a szemem, a nedvesség végigfutott az arcomon, és
nem tudtam igazából eldönteni, hogy most a megkönnyebbüléstől
zokogok-e, vagy az iszonyatos tragédia miatt.
– Rhys… – nyöszörögtem, amikor izmos karjával átölelt.
Összebújtunk, pedig kanyargózó vezetékek kötöttek minket a
halkan csipogó műszerekhez. Őrjöngve dobogott a szívünk.
Rhys a mellkasához ölelt, és az ajkát a fejem tetejéhez szorítva ezt
mormogta:
– Semmi baj, édesem! Itt vagyok. Hallottalak. Meghallottalak az
álmaimban.
Felzokogtam, mire ő erősebben átölelt.
– Itt vagyok veled.
– Annyira sajnálom, hogy eljöttem a házból. Tudnom kellett volna,
hogy csak manipulált.
– Nem kell bocsánatot kérned, Maggie. Tudom, hogy mit miért
tettél. Azt hitted, hogy ezzel megvédhetsz engem. Meg akartál óvni.
Még erősebben magához húzott, és érdes hangon folytatta:
– Nekem kellett volna megvédeni téged, drágám. Meg kellett volna
bíznod bennem annyira, hogy megengedd, én fogjam fel a
testemmel a neked szánt lövéseket. Ehelyett te kerültél miattam
életveszélybe. Soha nem akartam, hogy ez így történjen. Basszus…
Én…
Határozottan megráztam a fejem, és azért fohászkodtam, hogy
végre-valahára megértsen engem.
– Nem, Rhys… Ha két ember szereti egymást, akkor megvédik a
másikat. Gondoskodnak egymásról. Készen állnak az
áldozathozatalra, és én jól tudom, te habozás nélkül mindent
feláldoztál volna értem. Hát nem érted, hogy én is hajlandó vagyok
ugyanerre a kedvedért?
Bánatosan felsóhajtott, és a leheletétől táncra perdültek a
sötétben a hajszálaim. Nagy súly nehezedett a lelkére.
Mégis megkönnyebbülését éreztem.
Ahogy Rhys megérti a helyzetet.
Egy olyan helyre került a lelke, ahol egybeolvadhat az enyémmel.
Egy lágy mozdulattal végigsimítottam a szegycsontját.
– Ez volt az, ahogy mindig gondoltál magadra? Te lennél az,
akinek mindenki másról gondoskodnia kell? Azt hitted, hogy ez a
kötelességed?
Büntetés?
Az adósság megfizetése?
Továbbra sem ismertem az egész történetet, ám a darabkáiból egy
szörnyű kép állt össze.
Szégyen remegett a fojtogató levegőben.
Azoknak okozok szenvedést, akiket a legjobban szeretek.
Szegény gyönyörű, összetört szíve.
Bár sötétség honolt a szobában, mégis jól tudtam, milyen fájdalom
ült ki Rhys arcára.
– Kilencéves koromban az apukám egy balesetben miattam
veszítette el a karját. – Keserű, érdes szavakkal suttogta bele a
vallomását a hajamba.
Fájdalom és gyász.
A saját múltjával hadakozó férfi csak nagy erőfeszítés árán tudta
folytatni.
– A karjánál sokkal többet veszített azon a napon, Maggie. Erre
csak akkor döbbentem rá, amikor már egy kicsivel idősebb voltam.
A szemem láttára hullott szét a családom. Apám elveszítette a
munkáját, hát persze, ám az idő múlásával odalett az életkedve is.
Az akarata. Feladta a küzdelmet, Maggie, és ez jelentette számomra
a legszörnyűbb terhet, amit valaha is el kellett viselnem.
– Mindezért magadat okoltad. – Nem kérdeztem, hanem
mondtam. Éreztem a szívéből sugárzó bűntudatot.
– Hogy a fenébe ne tettem volna, amikor jól tudtam, hogy én
voltam a bűnös?
– Csak egy kisfiú voltál.
– Az a kölyök tette tönkre az apját.
A lüktető fájdalom dacára is mélyebbre ástam.
Hiszen megígértem, hogy átveszem a terhei egy részét.
Felvállalom.
Mindig ott állok mellette.
Jóban vagy rosszban.
Szomorúságban és boldogságban.
– Annyira sajnálom! El sem tudom képzelni, hogyan tudtad egész
életeden át elviselni e terhet, Rhys.
Éreztem, ahogy a torka megmozdult, amikor nyelt egyet.
– Megpróbáltam a lehető legjobb emberként élni. Helytállni a
családomért. Hogy gondoskodjak mind a kettejükről. Hogy elég erős
legyek ehhez. Soha nem akartam mást, mint ezt.
Zord hangon beszélt, mert végre a szíve kiszabadult a börtönéből.
– Erős, mint egy bika – suttogtam.
Rhys megremegett.
– Az akartam lenni.
– Az is lettél. Jól tudom, az apád most lenéz rád az égből, és látja,
hogy milyen férfi vagy. Aranyszívű és jólelkű. Hajlandó az
önfeláldozásra. Szeretetet adsz másoknak.
Rhys kis híján elsírta magát.
– Egész idő alatt azt hittem, hogy öngyilkosságba kergettem. Hogy
miattam nem bírta már tovább a végén. Erre fel kiderült, hogy
tulajdonképp igazam volt, csak éppen nem úgy, ahogy gondoltam.
Megráztam a fejem, bár az arcom továbbra is a mellkasához
simult.
– Nem, Rhys. Te és az apád is kiálltatok azokért, akiket szerettetek.
Akik fontosok voltak nektek. Nincsen ebben semmi szégyellnivaló.
Annak dacára, hogy sohasem találkoztam az apáddal, biztosra
veszem, hogy szeretett téged. Kizárt dolog, hogy ne szeretett volna.
– Bárcsak ennél többre lettem volna képes. Hogy közbelépjek.
Megváltoztassak mindent. Még most sem tudom elhinni… – A
fájdalomtól elcsuklott a hangja. – Nem tudom elhinni, hogy Noah a
felelős. Hogy az apámra sújtott le, amikor engem akart elkapni.
Téged is ő bántott. Aztán megfordult és megölte Jennyt. Istenem…
Azt a szegény lányt!
Elhessegettem a rám törő féltékenységet. Helyette inkább
hagytam, hogy Jenny szenvedése elöntsön engem is. A félelme. A
fájdalma. Az ádázsága.
– Iszonyú, ami történt. Olyan nagyon sajnálom, Rhys! Tudom,
mennyire szeretted.
Rhys felsóhajtott.
 – Lesújtott, ami vele történt, Maggie. Hogy nem tudtam
megváltoztatni az eseményeket. Vagy megmenteni őt. Éveken át
próbálkoztam. Tényleg szerettem, de nem úgy, ahogy ezt te
gondolod. Bármit megtettem volna a kedvéért. Akármit. Akkor
régen még nem tudtam, hogy ez nem szerelem. Ma már tudom.
Sosem voltam szerelmes belé. Csupán az mámorosított meg, hogy
megmenthetem.
– Amikor együtt voltunk…
– A kapcsolatom Jennyvel már nagyon, de nagyon régen véget ért.
– Úgy fordított, hogy a két tenyere közé zárhassa az arcom. Arra
kényszerített, hogy átható erejű szemébe nézzek. – Kis istennő,
sosem tettem volna azt veled. Csak attól féltem, hogy neked is
csalódást okozok. Az életem ellenőrzőjében csak rossz jegyek voltak.
Szipogva bólintottam.
– Nem hiszem, hogy te cserben hagytál volna engem, Rhys.
Krákogtam egyet, és elszántan folytattam, miközben úgy éreztem,
hogy egy évtizeden át altatásban tartottak.
Mintha újraírták volna a történelmet, és én lemaradtam volna
róla.
– Mi történt Noah-val?
Megremegett Rhys lelke.
– Hosszú és szörnyű a bűnei listája. Letartóztatták Jenny és a lány
apjának a meggyilkolása miatt. Kérvényeztem, hogy indítsanak
eljárást az apám halálával kapcsolatban is.
– Ó, Rhys! Édesem.
Megérintettem remegő szája szélét.
– Az apukám jó ember volt.
– Ehhez kétség sem férhet – suttogtam. – Nézd meg a fiát, akit
felnevelt. Milyen nagyszerű ember lett belőle.
Megcsókolta az ajkára tapadó ujjam.
 Pislogtam egyet.
– Várnom kellett volna rád. A pénz… – A rám törő kétségbeesés
miatt elakadt a hangom. Istenem! Azt hittem, megvédem azt a
vagyont, ehelyett mit csináltam? Odaadtam valakinek, aki legalább
annyira szörnyű és kapzsi, mint amilyen az apám volt.
A gyönyörű kék szempár mélyében megcsillant valami.
– Ó, amiatt nem kell aggódnod, édesem. A bátyád dörzsölt
gazfickó. Mielőtt a zsaruk megérkeztek volna, már el is tűnt a
sporttáskákkal az erdőben. Elképesztő, hogy milyen gyorsan vág az
esze.
Megkönnyebbülve halkan felnevettem.
– Ez bizony így van.
Rhys a hüvelykujjával végigsimogatta a nyakam. Masszírozni
kezdte a nyakszirtem. Vigasztalóan.
– Ő is a jó emberek közé tartozik.
– Bizony. – Nyeltem egy nagyot, mert összeszorult a torkom. – El
sem tudom hinni, de végig azt gondoltam, hogy az anyám volt a
tettes.
Megnyugtató volt ez a felismerés. Felragyogott a remény szikrája,
hogy esetleg… Talán mégis megmaradt benne egy csipetnyi
lelkiismeret.
Rhys elvigyorodott.
– Szörnyű, hogy belerángattalak a saját bajomba. Persze
megmondtam, hogy így lesz.
– De aztán együtt kikecmeregtünk belőle.
Szeretet lágyította el az arckifejezését.
– És most hogyan tovább? – suttogtam.
Két hatalmas keze erősen tartotta az arcom.
– Élünk, Maggie. Bizony. Feltéve, hogy még akarsz engem. Ha még
érzel valamit irántam azok után, amibe miattam kerültél.
 – Hogy érzek-e valamit? Rhys! Az első pillanattól kezdve ezt
érzem, amióta csak találkoztunk. Valami megváltozott. Valami
nagyszerű lett. – Az arcom ismét hozzászorítottam mennydörgő
mellkasához. – A szívem pedig… Új alakot öltött. Pontosan úgy néz
ki, mint te.
Halkan felnevetett.
– Hűha! Úgy tűnik, hogy az én szívem meg nagy nehezen a te
alakodat vette magára.
Nevetve meglöktem és hátrébb húzódtam, hogy láthassam a
mosolygó arcát.
Úgy nevetett rám, hogy attól bármikor elakadna a lélegzetem és
megroggyanna a lábam.
– Nagy nehezen? Tényleg? – méltatlankodtam játékosan.
Ellágyult a tekintete, és az ujja végigsiklott a hajamon.
– Így igaz, édesem. Annyira szétesett, hogy már rég nem tudja,
hogyan is doboghatna a tied nélkül.
Ráharaptam az alsó ajkamra.
Őrület, hogy milyen az élet.
Egyszerűen képtelenség lenne kiszámítani, hogy milyen fordulat
vár ránk.
Nem tudjuk megjósolni, hogy az új nap vagy az új éjszaka milyen
éles kanyarokat hoz az utunkra.
Csupán néhány hónapra volt szükség ahhoz, hogy hosszú éveken
át megformálódott szívünkből valami vadonatújat kovácsoljanak.
Csodálatosat és igazat.
– Szeretlek, Rhys Manning – mormogtam.
A szeretet mosolya ragyogott fel az arcán.
– Én vagyok a világ legboldogabb gazfickója.
Felnevettem, ő pedig erősen magához ölelt.
Mind a ketten összerezzentünk, amikor kivágódott az ajtó, és egy
ápolónő rohant be. Döbbenten megtorpant, amikor észrevett
minket, majd dühösen ránk meredt.
– Szóval itt van! Nem lenne szabad a hölgy ágyában feküdnie.
Magának a saját ágyában van a helye.
Rhys magához húzott, hogy a mellkasára boruljak. Mind a ketten
feljajdultunk, ám jól tudtuk, egy ilyen kapcsolat megéri ezt a kis
fájdalmat. Mélyen a szemembe nézett, amikor megszólalt:
– Sajnálom, hölgyem. Nem szeretnék tiszteletlennek látszani, de
soha többé senki nem mondhatja meg nekem, helyes-e vagy
helytelen Maggie-vel lennem.
A tenyerébe zárta az arcom, és halkan, érdesen felnevetett.
– Úgy tűnik, a kedvedért könnyedén megszegek minden szabályt.
Megmámorosodtam.
– Szegjük meg őket együtt. Mindörökre.
– Ó, kis istennő! Csípem, ahogy gondolkodsz.
Az ápolónő dühösen Rhysre meredt, aki válaszul rámosolyodott.
Biztosra vettem, hogy a nő egy nagyot sóhajtott.
– Na, jó. Egy kicsit még maradhat. Utána viszont vissza kell
mennie a szobájába. Mind a kettejüknek szükségük van a pihenésre.
Még egy darabig ott szöszmötölt körülöttünk, miközben Rhys
magához szorított, majd egyetlen további szó nélkül kiment a
szobából.
– Micsoda lázadó – mondtam tréfálkozva.
– Mindig is arról beszéltél, hogy egy cowboy kell neked.
– Dehogyis, Rhys… Egy bikát akarok.
A szerelem színe ragyogott fel az arcán, aztán Rhys odahúzott
biztonságot jelentő dobogó szívéhez.
– Énekeld el nekem azt a gyönyörű dalt, amit írtál – mormogtam.
A szobában ekkor felzendült az a zord és érdes hang.
Megajándékozott a békességgel.
A reménnyel.
A hittel.

Nem tudtam, hogy mi vár rám

Nem tudtam, hogy hová tartok
Gyorsan zuhantam
Közben lelassultam
Egy szeretőt kerestem magamnak
Hogy elveszhessek a takaró alatt

Hogy suttogjak
A fülemben halljam
Felnézzek egy csillagra
Reménykedhessek
És akkor felbukkantál te
Elmerültél velem egy álomba

Azt hiszem, téged hallottalak alvás közben

Rád bukkantam az álmaimban
Azt hiszem, téged éreztelek a napsütésben
Csakhogy egy perc kell nekem ahhoz,
Édesem, hogy mindent romba döntsek

Azt gondoltam, hogy idegen vagyok

Egy otthontalan férfi
Vándor
De aztán meghallottam a suttogásod
És tudtam, hogy otthonra találtam

Azt hiszem, téged hallottalak alvás közben

Rád bukkantam az álmaimban
Azt hiszem, téged éreztelek a napsütésben
Csakhogy egy perc kell nekem ahhoz,
Édesem, hogy mindent romba döntsek

Elég a képmutatásból, a szerepjátszásból

Fogadjuk el ezt a sorsot
Ahogy jöttél, mindent megváltoztattál
A szívem
A lelkem
A boldogságom
Mindent, ami ismerősnek tűnt
A férfit is, aki már elfelejtette a reményt

Azt hiszem, téged hallottalak alvás közben

Rád bukkantam az álmaimban
Azt hiszem, téged éreztelek a napsütésben
Most megkapsz tőlem mindent
Ó, édesem, tőlem
meg fogsz kapni mindent.
 EPILÓGUSOK

Maggie

A kétsávos úton száguldottam a kocsimmal. Lehúztam az ablakokat,

és a hangszórókból az Édesem című szám dübörgött. Közvetlenül a
látóhatár felett, ott, ahol a hegyek megérintik a csillagokkal
telehintett égboltot, lebegett a hold sarlója. A hűvös szél
összekócolta a hajam, miközben a férjem hangjától elolvadt a
szívem.
Azt a szerelmes dalt énekelte, amit az életünk legzűrzavarosabb
időszakában írt. Amikor tévelygő ösvényeink összefutottak, és
egymás mellett haladtak tovább.
Ott vagyunk, ahol lennünk kell.
A dalt gond nélkül felvették a múlt évben megjelent
nagylemezükre. Rhys azonban így is elköszönt a rajongóitól és a
hashtagtől.
Átírta az élete történetét, és azzá vált, aki lenni akart.
Lassítottam, mert odaértem a házunkhoz vezető bekötőúthoz.
Jobbra fordultam, és lassan felkanyarodtam, hogy a földúton
odagördüljek az otthonunkhoz. Rhys szülővárosában, egy völgyben.
Ekkor csapott le rám az energia.
A szívem mindörökre a csodálatos boldogság foglya lett.
A tágas régi ház rengeteg karbantartást igényelt, ráadásul tíz ló
várt rám hátul az istállókban.
 Komolyan rajta voltunk azon is, hogy összejöjjön a megálmodott
öt gyerek.
Amikor megálltam a murvával borított parkolóhelyen, nyomát
sem láttam egyetlen cowboynak sem.
A virágokkal díszített verandán azonban egy igazi bika várt rám.
Ahogy rákönyökölt a korlátra, megfeszültek duzzadó izomkötegei,
és felragyogott a mosolya.
Fellángolt a szívem.
A lelkem táncra perdült, kinyitottam a kocsi ajtaját, és boldogan
mosolyogtam, ahogy felkaptam a táskám és kiszálltam.
– Nézze meg az ember! Egy istennő a csillagfényben – hallatszott a
kiáltás.
Nem számított, hogy milyen sok idő telt el. A hangját meghallva
tűz ömlött végig rajtam, kipirult az arcom és ráharaptam az alsó
ajkamra, miközben elindultam fel a verandára.
– Már megint beütötted a fejed? – kérdeztem játékosan.
– Ha ez csak egy ájult álom, akkor nehogy felébresszetek!
Felértem a verandára vezető három lépcsőfok tetejére, Rhys pedig
izmos karja melegébe zárt. Közelebb hajolt, és egy vad csókot
nyomott a számra. Lenyűgöző kék szemében édes komolyság
tündökölt, ahogy kicsit hátrébb húzódott.
– Milyen volt a megbeszélés?
Lily és én létrehoztunk egy támogató csoportot itt, Daltonban az
olyan nők számára, akik valamilyen traumán mentek keresztül.
Egy biztonságos házat.
Bár kicsi, de nagy szükség van rá.
Nemsokára megszerzem az egyetemen a mentálhigiéniás
tanácsadói diplomámat. Lassan, de biztosan haladtam. Jól tudtam,
éppen erre születtem.
A múltam erre készített fel, és én képes leszek adni valamit az
embereknek. Talán – tényleg csak talán – képes leszek olyan
valakivé válni, aki hozzásegíti a többieket ahhoz, hogy
megválaszthassák a saját útjukat.
– Jó volt! Nagyon jó.
Rhys lelkes mosollyal nézett rám, én pedig nem bírtam
visszafogni magam, hanem megsimogattam a szakállát.
– Nagyon hiányoztál. Milyen volt az éjszakád?
Ennivaló szája sarkában halvány mosoly ragyogott fel.
– Izé… Átmentem az anyukámhoz vacsorázni. Ha nem ezt teszem,
még azt gondolta volna, hogy rossz gyerek vagyok.
Rhys eredetileg le akarta dózerolni a régi házat, hogy egy újat
építsen a helyére. Csakhogy mindazok után, ami történt, az anyja
másként döntött. Ragaszkodott az emlékeket suttogó falakhoz.
A jó és a szörnyű emlékekhez.
Mi persze a közvetlen tőszomszédságában telepedtünk le. Nem
akartunk messze lenni tőle. Minden korábbinál közelebbre került a
fiához, és mi úgy akartunk családot alapítani, hogy ő is itt van
mellettünk.
Legyen az új életünk központi figurája. A talpazat erős sziklája.
Mindig is erre vágytam.
Egy helyre, ahol otthonra talál a bennem lángoló hatalmas
szeretet.
Rhys és az együttes továbbra is úton volt. Turnéztak. Már az igazi
világsztárok közé tartoztak.
Pontosan az történt, amit Sebastian Stone megjósolt.
A Carolina George nevét mindenki megismerte.
Csakhogy a csapat mind a négy tagja jól tudta, hogy mi a
legfontosabb. A világuk közepét a családjuk jelentette. Ez minden
másnál többet ért nekik.
– Bárcsak én is ott lehettem volna!
 Rhys megrázta a fejét.
– Fontos dolgokat kellett elintézned. Annak viszont örülök, hogy
hazaértél. Iszonyúan hiányoztál már nekem.
– Komolyan?
Mozgásba lendültünk.
Felzúgott az energia.
Közelebb sodort minket egymáshoz.
Rhys előrelökte a csípőjét, és a hasamhoz dörzsölte kőmerev
farkát.
Végigfutott rajtam a kellemes borzongás, de azért ugratni
próbáltam:
– Úgy látszik, valakinek tényleg hiányoztam.
Mély hangon felnevetett, aztán felemelt a földről, és a két karja
közé zárt.
Így vitt be az ágyunkba.
Az a hely csak a miénk.
Ott találkozunk és szeretjük egymást.
Ő átölel engem, én pedig őt.
Ahol közösek az álmaink és a másikhoz bújunk, ha bánatosak
vagyunk.
Összebújunk, ha nehéz idők jönnek, de akkor is, ha úgy tűnik,
repülünk.
Rhys itt szeretett engem.
Teljes odaadással.
Olyan könnyedén.
Korlátok nélkül.
Kék szemének tekintete végigsiklott rajtam, miközben testünk
egymásra talált a vágy és az odaadás viharában.
Gyönyört adva.
Gyönyört kapva.
 – Édes kis szirénem – mormogta bele a csókunkba, és a kezével
beletúrt a hajamba. A tenyerén hordozta a szívem. – Te meg mit
művelsz velem?
– Szeretlek téged.
Mindörökké.
Ezt a gyönyörű férfit.
Az én bikámat.
Az én örökkévalóságomat.
 Rhys

A szívünk egy ütemre dobogott, ahogy ott feküdtünk egymás mellett

Maggie-vel, és a mennyezetet bámultuk. Mosoly ragyogott az
arcunkon, miközben megpróbáltuk visszanyerni a lélegzetünket.
– Úgy tűnik, valakinek tényleg nagyon hiányoztam – mondta
Maggie, és leheletnyivel arrébb mozdult, hogy egy csókot
nyomhasson a mellizmomra. Karom ölelésében összegömbölyödött,
és odabújt hozzám.
Biztosra vettem, a karomat arra teremtették, hogy őt tartsa.
– Figyelmeztettelek.
A fejemet lehajtva észrevettem, hogy az éjfekete szempár engem
bámul. Magába szív, hogy a története része legyek. Hihetetlen,
mennyire hisz bennem ez a lány. Valamikor féltem tőle, mert elég
erős volt ahhoz, hogy mindent megváltoztasson.
A szerelem szinte kirobbant a mellkasomból.
Már attól, hogy ránéztem.
Tényleg mindent megváltoztatott.
Megértette velem, én nem csak arra vagyok jó, hogy egy csaj
nagyot bulizzon velem. Persze ezer örömmel gondoskodtam a
szórakoztatásáról is.
– Édesem!
Felsóhajtott és a legmegfelelőbb helyre nyomott egy újabb csókot.
Ekkor azonban a gyerekfigyelő készülék hangszórójából halk sírás
hallatszott.
– Úgy tűnik, valaki másnak is nagyon hiányoztál – suttogtam oda
Maggie-nek. Közelebb hajolva egy puszit nyomtam a feje búbjára. –
Menj és mosakodj meg, én meg addig behozom a srácot.
– Köszönöm!
Felkeltem az ágyból, belebújtam az alsónadrágomba, és
keresztülmentem a recsegő padlós előszobán. A kedvesem azt
mondta, egy régi házban szeretne lakni, ezért egy ilyet szereztem
neki.
Az öreg falak tökéletesek voltak a maguk izzó, zümmögő módján.
Ennek a csodának az itt honoló szeretet volt az oka.
Kinyitottam Keaton ajtaját, és jól tudtam, hogy megérezte a
közeledésemet, mert felragyogott a kis lelke, abbahagyta a
kétségbeesett sírást, és helyette elégedetten felhorkant.
A szobát, a falakat és a mennyezetet apró csillagokkal telehintő
éjszakai lámpa világította meg. Csendben odamentem a bölcsőhöz,
hogy jól megnézhessem magamnak a kisfiam.
Összeszorult a mellkasom.
Lángoló érzelmek törtek rám, a legcsodálatosabb, erőteljes
odaadás.

A Mindenható nagy ritkán egészen különleges embereket is teremt.

Az ilyenek sérülékenyebbek a többieknél, és a mi feladatunk az, hogy
megoltalmazzuk őket. Vigyázzunk rájuk. Akkor is, ha nem szép az
ilyesmi. Érted, hogy miről beszélek?

Jól tudom, apám a saját családját is beleértette ebbe. Útmutatását

rám hagyta örökségül. A mi feladatunk, hogy megvédjük és tanítsuk
a gyengébbeket, és képesek legyünk az őrült szeretetre.
Keaton észrevett, gügyögni kezdett, és pontosan olyan éjfekete
szemmel nézett rám, mint amilyen az édesanyjáé is volt. Izgatottan
rúgkapált a lábával.
– Szia, kisfiam! Megéheztél?
Még egyet gügyögött, aztán parányi öklét a szájába nyomta.
Kettőnk között íj húrjaként feszült a szeretet, én pedig megfogtam
és elfordítottam a magasból lelógó állatkák tartóján a zenegombot.
Eltekintve az én vagy az anyukája ölelésétől, ez volt az egyetlen
olyan dolog, amitől megnyugodott. A meglehetősen kezdetleges,
figyelemfelkeltő játékot ügyetlenül hajtogatott bikák és kacsák
alkották, közöttük pedig jutott hely néhány esetlen csillagnak és
szívecskének is.
A fiam nagyot nézett, amikor felhangzott az Édesem című dal, és
most már mosolyogva rágcsálta az öklét.
A tenyerem a kis hasára tettem. Alig látszott ki alóla.
Mintha csak egy kézzel meg tudtam volna oltalmazni az egész
gyereket.
Egy darabig így álltam ott némán, és élveztem azt a békét, amiről
azt hittem, soha nem részesülhetek belőle.
Életem minden napján hálás leszek ezért az adományért.
Ahogy ott álltam a fiam szobájának árnyai között, lelki
szememmel láttam, hogy az apám is ugyanezt teszi. Valósággal
éreztem, ahogy ott magasodott mellettem, amikor én voltam ilyen
kicsi. Újra és újra elmondtam neki, hogy most már értem. Értem
bizony. Ráadásul a legcsekélyebb kétség nélkül tudom, hogy
mindvégig szeretett engem.
Csak akkor mozdultam meg, amikor a hátam mögül megéreztem
a közeledő energiát.
Az erőteljes dübörgő áramlatot.
Elakadt a lélegzetem és megdermedtem.
 Egyből hátrafordultam.
Maggie megállt a küszöbön, és a mosolyát meglátva megroggyant
a lábam. Fekete haja kócosan ölelte körül a fejét, és rövid
pizsamanadrágját látva egyből forrni kezdett a vérem.
– Itt van a kis családom.
Megremegett és boldogan fellángolt a lelkem.

…megígérhetem neked, függetlenül attól, hogy milyen a külseje, ha

egyszer idebent minden a helyére kerül… – Az ujja hegyével újra
megütögette Rhys dobogó szívét. – Akkor már csak őt látod magad
előtt. Ahogy anyád egyfolytában emlegeti…, akkor mindent beleng a
szeretet, a szeretet, a szeretet

Szeretet, szeretet, szeretet.

Igen. Ezt a házat erre építették.
Ez a családunk alapja.
Én vagyok a világ legszerencsésebb gazfickója.
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a könyvet. Remélem, te is úgy
beleszerettél Rhys és Maggie történetébe, mint én!
Szeretnél még többet megtudni a Caroline George együttes
tagjainak izgalmas kalandjairól? Ebben az esetben érdemes volna
közelebbről is megismerkedned a dobosukkal, Leiffel, meg persze
azzal, hogyan szeretett bele egy gyönyörű hard rock hercegnőbe az
Érted dobban című regényben.
 A SZERZŐRŐL

A. L. Jackson izgalmas regényeivel felkerült a New York Times és a

USA Today sikerlistájának csúcsára. Érzelmekkel teli, szexi, szívhez
szóló történeteinek főszereplői olyan lenyűgöző férfiak, akiket talán
egy egészen kicsit a rosszfiúk közé sorolhatunk.
Ha éppen nem könyveket ír, többnyire a medence partján múlatja
az időt a családjával, a barátaival koktélt kortyolgat, vagy éppen
valami izgalmas könyvet olvas.
Angolul tudó olvasóink feliratkozhatnak a szerző hírlevelére ezen
a honlapon:
http://smarturl.it./NewsFromALJackson
Így nem maradnak rövid, de izgalmas érdekességek és apró
ínyencségek nélkül.
 ELSŐ FEJEZET

Wolfie

– Érted, hogy mire gondolok? – Tessa felfüggeszti a drámai

monológját egy pillanatra, de ahhoz nem elég hosszú időre, hogy
valóban tudjak válaszolni.
Ami jó is, mert az őszinte válasz az lenne, hogy fogalmam sincs,
mire gondol. Bármilyen sok időt töltöttem is a bárpultnál mellettem
ülő nővel, kezdek rájönni, hogy valójában nagyon kevés bennünk a
közös.
– Olyan mogorvának tűnsz, Wolfie! – szorítja meg incselkedve a
térdemet a pult alatt. – De azt hiszem, a lányok szeretik az ilyesmit,
nem igaz?
– Persze – bólintok, nem veszem a fáradságot, hogy kijavítsam.
Kívülről kívánatos agglegénynek látszom. Fiatal vagyok –
huszonkilenc évesen legalábbis viszonylag az –, és egyedülálló,
kivéve az alkalmi kapcsolatot Tessával, amikor túl sokat iszom.
Sikeres vállalkozást vezetek a barátaimmal, a Kacér Játszmákat,
amely hozott pár millió dollárt a bankszámlámra az elmúlt pár év
alatt.
De mi az oka, hogy alig bírom rákényszeríteni magam, hogy
mosolyogjak egy csinos lányra, aki kefélni akar velem? Hát, az
bizony bonyolult.
A kapcsolatom Tessával barátság extrákkal, és csak azért
működik, mert ő nem vár tőlem sokat, nem követel választ a
kérdésre, hogy mi a baj velem. Nagyon keveset tud rólam, mert
ennél többet nem is vagyok hajlandó megosztani vele, de most
olyan együttérzőn néz rám, hogy kiakaszt.
Nem veszem a fáradságot, hogy visszamosolyogjak rá, még akkor
sem, amikor megpaskolja a combomat, mogorvának hív, és nevet a
saját tréfáján. Bár tréfa egyáltalán valami, ha igaz?
Pár bankjegyet hajítok a pultra, eleget a pohár borra és a whiskey-
mre, aztán felállok a bárszékről.
– Menni akarsz? – kérdezi Tessa vidáman.
– Azt hiszem, hazamegyek, Tess.
Némán rám mered, feláll, és felveszi a retiküljét.
Francba! Ez aztán jól ment.
Az ajtóhoz kísérem őt, biccentek a pultosnak, amikor elmegyünk
mellette. Tessa nem köszön el tőlem azonnal odakinn, egyik lábáról
a másikra áll, aztán felém fordul.
– Wolfie – simogatja meg az arcomat. Kedves gesztusnak szánja,
de én lekezelőnek érzem. – Aggódom érted. Nem hagyhatod, hogy a
múltad határozzon meg! Semmi sem volt a te…
Felemelem a kezem, hogy leállítsam.
Elkomolyodik az arca, közelebb hajol, és halkabban beszél
hozzám.
– Nos… ha meggondolod magad…
Hátrálok egy lépést.
– Nem fogom, Tess. Ma este nem. Fáradt vagyok.
Ami igaz is. Fáradt vagyok. Ahhoz, hogy megjátsszam magam. Úgy
tenni, mintha minden rendben lenne. Feltenni a maszkot minden
egyes alkalommal, amikor kilépek a lakásból.
Tessa egy utolsó szomorú mosollyal sarkon fordul, és távozik.
Figyelem, ahogy beszáll az autójába, és elhajt.
 Zavarnia kellene, hogy milyen csalódott arcot vágott. De már vagy
fél tucatszor lefolytattuk valamilyen formában ugyanezt a
beszélgetést. Tessa többet akar, mint amennyit nyújthatok.
Normális kapcsolatot. Egy olyan pasit, aki vad szexhez juttatja,
amelyre ő a hálószobában vágyik, és aki össze tudja szedni magát,
vagy legalábbis képes megjátszani, hogy jól van.
Kifejezéstelen arccal elindulok az autómhoz.
Zaklatottnak kellene lennem, de már hónapok óta érzem, hogy
kezd kifújni a kapcsolatom Tessával. Bármennyire szeretem is, ha a
dolgok változatlanok, mégis elkezdtek megváltozni. Azt hiszem, a
szokásaim rabja vagyok, mit mondhatnék? És minél jobban próbál
Tessa megtartani engem, annál messzebbre akarok kerülni tőle.
Talán felkavart mindaz a változás, amelyen keresztülmentem az
idén. Ki tudja? Az egyik legjobb barátom, Hayes megállapodott –
ráadásul a húgom, Maren mellett. Egész télen magányosnak
éreztem magam, vagy az edzőteremben töltöttem az időmet, vagy
túl sokat dolgoztam.
A barátaimmal környezetbarát, pár- és nőközpontú szexjátékokat
fejlesztettünk ki. Egy híresség posztolt a blogján az egyik organikus
termékünkről, és bumm. Mire észbe kaptunk, már elárasztottak
bennünket megrendelésekkel.
Az internetes oldalunk kétszer összeomlott az első napon.
Eladtunk minden darabot, mire végre fel tudtuk futtatni a
termelést, és a hírverésnek köszönhetően a sajtó is elkezdett
foglalkozni velünk. Nem semmi sztori volt… öt barát, aki az
igazgatótanács helyett a hálószobában akarta megváltoztatni a
dolgokat. Tíz hónap leforgása alatt milliomos lettem. Ahogy
mindnyájan. Kész őrület volt.
Ami azt jelenti, hogy boldognak kellene lennem, a világ
királyának érezni magam. Sikeres vállalkozást vezetek a
barátaimmal. Anyagilag független vagyok, és több pénzem van,
mint amennyit el tudok költeni. De valami fura ok miatt mindez
üresnek tűnik. Mintha hiányozna valami, de már túl mélyen benne
vagyok ahhoz, hogy sarkon forduljak, és tegyek valamit az ügyben.
Odahaza meglepve hallom, hogy hangok szűrődnek ki a
nappaliból. Majdnem éjfél van már, és nem tudtam róla, hogy a
lakótársam tervezett valamit ma estére. De elszorul a torkom,
amikor befordulok a sarkon, és Connort a kanapén ülve találom a
húgával, Penelopéval.
Az elmúlt tavasz óta csak párszor láttam Penelopét. Egyszer,
amikor elmentünk a nyaralóba, egy másik alkalommal pedig akkor,
amikor megünnepeltük a diplomáját. Túl sokat ittam aznap este, és
teljesen kivetkőztem magamból – kis híján sarokba szorítottam őt
az étteremben –, győzködtem, hogy milyen jó kislány, hogy meg
kellene állapodnia, hogy bármi lehet belőle, amit csak akar. És
valószínűleg még egy csomó más baromságot is összehordtam neki,
amelyet szükségtelen kimondani. Penelope nagyon okos – briliáns,
mondhatnám. És egész biztosan nincsen szüksége arra, hogy egy
részeg idióta, vagyis én, a férfiakra jellemző lekezeléssel elmondja
ezt neki.
– Hé, megjöttél! – köszönt Connor.
Odabiccentek neki.
– Igen. Szia, Penelope!
– Szia, Wolfie!
Melegen rám mosolyog, amit szerintem meg sem érdemlek, és a
testem azonnal reagál, felforrósodik.
Fantasztikus.
– Csatlakozz hozzánk! Hozz magadnak egy sört!
 Nehéz Connor kedves mosolyának ellenállni, de pontosan ezt
teszem.
Megrázom a fejemet.
– Késő van. Azt hiszem, lefekszem inkább.
Connor csak nevet.
– Ugyan már, haver! Csak egy sört igyál! Penelope átjött
látogatóba – túr bele egyébként is kócos hajába.
Kétlem, hogy Penelope engem jött volna meglátogatni, de nem
vitatkozom Connorral. Ez csak még több kérdést vetne fel,
amelyeket nem akarok megválaszolni. Penelopéval soha nem
voltunk igazán barátok – főleg azért, mert minden okot
megragadok, hogy ne maradjak egy szobában vele.
A hűtőhöz vánszorgok, kiveszek magamnak egy üveg sört, aztán
csatlakozom hozzájuk a nappaliban, leülök egy székre a helyiség
túlvégén. Pár percet kibírok.
– Milyen az új munkád? – kérdezem Penelopétól.
Elmosolyodik, és maga alá húzza a lábát a kanapén.
– Imádom ezt a munkát. A kollégák azok, akik kihívást jelentenek.
– Mi a baj? – faggatja Connor.
Leolvad a mosoly Penelope arcáról, és megcsóválja a fejét.
– Nos, tudod, ugye, hogy a menedzsmentképzési program
részeként vettek fel?
Connor bólint.
Nem ismerem a részleteket, csak annyit tudok, hogy Penelope
több állásajánlatot is kapott a főiskola elvégzése után, és Connor
büszke rá. Annak alapján, amit a gyerekkorukról tudok, a dolgok
soha nem mentek könnyen a számukra. Semmit sem kaptak ingyen,
és Penelope soha nem félt a kemény munkától. Connor vigyázott rá,
amennyire csak bírt, de tudom, hogy megkönnyebbülést okoz neki,
hogy a húga végre a saját lábára állt, és a tudat, hogy Penelope
képes gondoskodni magáról.
– A belemet is kidolgoztam az elmúlt hónapokban, és most ilyen
közel vagyok – szorítja össze Penelope az ujjait – az előléptetéshez.
De van egy olyan rossz érzésem, hogy a tulaj unokaöccse kapja
majd meg.
– Ez nem tisztességes.
Connor előrehajol, és leteszi a sörét az asztalra.
– Higgy nekem! Én aztán tudom.
Penelope egyébként határozott hangja megremeg, és a szemébe
nézek.
Ugyanolyan a színe, mint Connoré – világostürkiz, valahol a kék
és a zöld között. De a hasonlóságoknak itt vége is. Penelope haja pár
árnyalattal világosabb bátyja sötétszőke hajánál, és sokkal
alacsonyabb is Connornál. Alig százhatvan centi. És a kanapén
összegömbölyödve még kisebbnek látszik. Olyan törékenynek.
Penelope megtöri a varázslatot, lehorgasztja a fejét.
– Mindegy, ez mind nem is számít, mert a jövő hétvégén idiótát
csinálok magamból, és akkor az előléptetés értelemszerűen
Spenceré lesz.
– Spencer? – robban ki Connorból a nevetés. – Micsoda utálatos
név!
Penelope a szemét forgatja.
– Ahogy már mondtam, nem számít.
– Mi lesz a következő hétvégén? – kérdezem.
– A szokásos céges buli. Kanbuli lesz, előre tudom. Mindenki visz
magával valakit, engem kivéve, és…
– Majd én elmegyek veled – ajánlkozik Connor.
Penelope felnevet, és rázza a fejét.
 – Tényleg? Nem. Csak egyetlen dolog szánalmasabb annál, ha
egyedül megy az ember: az, ha a bátyját viszi magával. Istenem,
Connor! De komolyan!
Connor összefonja vastag karját a mellkasán, és hátradől.
– Rendben. Akkor majd Wolfie elmegy veled.
Mi. A. Fasz.
Arra számítok, hogy elborul Penelope arca, mintha valaki azt
javasolta volna, hogy az unokatestvére kísérje el a végzős bálra.
Ehelyett elpirul, és kíváncsian rám mered, tisztára, mintha
ízlelgetné magában az ötletet.
Istenem, már attól is szédülök, hogy én kerültem a figyelme
középpontjába.
Penelope dögös a tágra nyílt, kékeszöld szemével, ívelt
szemöldökével és hosszú, mézszín hajával. Nem szabadna ezeket
észrevennem rajta, de természetesen elkerülhetetlen. A lakótársam
húga, vagy sem, attól még gyönyörű nő.
Ez is csak azt mutatja, milyen totális szerencsétlenség vagyok. A
tény, hogy a megszokott intim kapcsolatomban lévő nő nyugodtan
hozzám dörzsölheti a mellét, és meg sem rezdül a farkam, de elég
Penelopéra néznem, akin cicanadrág és bő póló van, máris égni
kezd a testem, mintha szellemchilibe haraptam volna.
Nem menő, haver. Világos, hogy valami baj van velem.
Kezd kínossá válni a csend, ahogy Connor és Penelope is csak
bámul rám. A belső ó, szent szar mutatóm olyan vadul csilingel,
mint egy félkarú rabló Vegasban, amikor nyer az ember.
Hangosan zakatol a szívem, és a hangom keresem. Mondj már
valamit, ember!
– Megteszem – motyogom végül.
A lakótársam felpattan egy pillanatra a kanapéról, hogy
elégedetten vállon veregessen.
– Kösz, Wolfie! Jövök neked eggyel.
Bólintok, és Penelope szemébe nézek. Csillog benne valami,
amelyet nem tudok megfejteni.
Egy percig azt hiszem, valami rosszat tettem azzal, hogy
felajánlottam, elkísérem őt. Végül is semmit sem tudok a
rendezvényről. De boldog mosolyra húzódik Penelope telt,
rózsaszín ajka.
– Akkor ezt megbeszéltük – mormogja. Még mindig rám mosolyog,
nem veszi le rólam azt az igéző tekintetét.
Összerándul a gyomrom.
– Ah, igen. Jól hangzik.
Basszus! Mibe mentem bele?
De az esély, hogy ismét láthatom Penelope mosolyát?
Megéri, még ha az ép elmém látja is kárát.
 MÁSODIK FEJEZET

Penelope

– Jó reggelt, Penny!
A kollégám, Spencer az utolsó, akivel hajlandó vagyok szóba állni
elsőként hétfő reggel. Még az erőszakos telefonos marketingesek és
a legtöbb volt pasim is megelőzi a listán. Éppen csak felakasztottam
a kabátomat, és leültem az asztalomhoz, amikor másodszor is a
levegőbe hasít a hangos orrhangja.
– Azt mondtam, hogy jó reeeeggelt, Penny!
Általában eléggé türelmes ember vagyok, de Spencerrel nem.
Nem tudom, mi zavar benne annyira. Talán az akaszt ki, hogy az
idő kilencven százalékában lustálkodik, miközben én kidolgozom a
belemet a cégért. Vagy talán az, hogy megteheti ezt, annak az
apróságnak köszönhetően, amelyet nepotizmusnak hívnak. De akár
még az a bosszantó részlet is okozhatja, hogy bár ezerszer
elmondtam neki, a teljes nevemen szólítson, az első munkanapom
óta ragaszkodik ahhoz, hogy Pennynek nevezzen.
Spoilerezek: mind a három igaz.
– Jó reggelt, Spencer! – morgok végül vissza.
Megrázom az egeremet, hogy felébresszem a számítógépemet a
hétvégi szundikálásból. Egyesekkel ellentétben szeretek azonnal
munkához látni reggelente, nem pedig csevegéssel pocsékolni az
időmet. Ráadásul rengeteg a dolgom a hétvégi csapatépítés előtt.
Futnak az ujjaim a klaviatúrán, beírom a jelszavamat, és
bejelentkezem a rendszerbe, de alig lépek be a levelezési
programba, amikor elönt a kínos érzés, hogy valaki figyel.
Megpördülök a székkel, és tényleg: Spencer kukucskál át az
asztalokat elválasztó falon, bámul rám azzal a nagy, buta szemével.
– Nem kérdezed meg, hogyan telt a hétvégém?
Brr! Vajon mi a munkahelyi irányelv a kollégák orrba
nyomásával kapcsolatban? Ha Spencer nem a főnököm unokaöccse
lenne, akkor komolyan fontolóra venném a dolgot. Ehelyett lassú,
mély lélegzetet veszek, és jó nagy, hamis mosolyt erőltetek az
arcomra. Tudjátok, olyan profihoz méltót, amilyen vagyok.
– Dehogynem, Spencer – sziszegem összeszorított fogakkal. –
Hogyan telt a hétvégéd?
Vállat von.
– Elment.
Rápislogok, várom, hogy mondjon még valami mást is, valamit,
ami miatt érdemes volt kikényszeríteni belőlem a kérdést. Csak
némán visszabámul rám, de nem úgy, mintha az én hétvégémre
kíváncsi lenne. Felsóhajtok, és visszafordulok a számítógépemhez.
Ha ez azt jelzi, hogyan telik majd a hétfő, akkor valószínűleg
szükségem lesz egy sürgősségi vaníliás tejeskávéra.
– Jó reggelt, Penelope!
A főnököm, David Douglass mély, ismerős hangja morajlik fel a
hátam mögött. Hátrapillantok a vállam fölött, és látom, hogy a
fülkém falának dől, és a kávéját kortyolgatja a MINT EGY FŐNÖK
feliratú bögréjéből. Spencer adta neki ajándékba a múlt hónapban,
a születésnapjára, és azóta ritkán látni őt nélküle. Meglepően ostoba
bögre ez egy ilyen komoly embernek.
– Jó reggelt, David!
Ezúttal nem olyan hamis a mosolyom. Eléggé kedvelem Davidet.
Ámbár sokkal jobban kedvelném, ha én kapnám azt az előléptetést,
amelyet nyilvánvalóan megérdemlek, nem pedig az a csóró
unokaöccse. Bárcsak!
– Készen állsz a hétvégi eseményre?
– Amennyire csak lehet. Nem vagyok oda a vadonért, de alig
várom, hogy megismerjem.
Szerintem nem teljesen normális az, aki kitalálta, hogy egy
eldugott kirándulóhelyen rendezzünk meg egy formális üzleti
konferenciát. Nyilvánvalóan ilyesmi történik, ha az ember olyan
cégnél dolgozik, amelyet kilencven százalékban férfiak vezetnek. De
készen állok a kihívásra, ha egy pár agyaggalamb lelövése
bebizonyítja a főnökömnek, hogy lépést tudok tartani a vezető
tanácsadókkal.
– Biztosan minden rendben lesz – nyugtat David, aztán hosszan,
lassan a kávéjába kortyol. – És ha tanácsra van szükséged, bármikor
megkérdezheted Spencert.
– Szívesen segítek, Penny! – kotyog közbe a legkevésbé kedvelt
hang, és újra megjelenik az a hülye feje a fülke fala fölött, mint egy
pattanás, amelytől egyszerűen képtelen vagyok megszabadulni. –
Plusz elviszem magammal a barátnőmet is, szóval lesz majd valaki,
akivel manikűrről és retikülökről beszélgethetsz.
Egy ilyen végszóra csak csikorgatni tudom a fogaimat.
Manikűr és retikül? Szarakodsz velem?
Lenne néhány szavam Spencerhez a szexista megjegyzésével
kapcsolatban, ha a főnököm nem állna alig fél méterre tőlem. De így
csak az ajkamba harapok.
– Alig várom, hogy megismerjem őt – nyögöm ki nagy nehezen.
– Veled mi a helyzet, Penelope? – húzza össze a szemét David a
kávésbögre mögött. – Egyedül jössz?
 Kiegyenesedem a székemben, a fülem mögé simítok egy tincset,
amelyik kiszabadult a kontyomból.
– Nem, hozok magammal valakit.
– Tényleg? – biccenti kissé oldalra a fejét. – Ki az?
Összerándul a gyomrom. A csudába! Ezt előre végig kellett volna
gondolnom. Összehúzom magam, kétségbeesetten remélem, hogy a
főnököm nem veszi észre, hogy elvörösödik az arcom.
Mit mondjak? Hát, a bátyám lakótársa felajánlotta, hogy elkísér a
kanbuliba. Ez nem fog működni.
Mondj valamit, Penelope! Mondj bármit!
– A fiúm.
Rendben, bármit, csak ezt ne.
Felhúzódik David szemöldöke. Őszintén szólva én is
ugyanannyira meglepődtem, mint ő.
A fiúm? Ez meg honnan jött? Visszaszívhatom, hogy
újrapróbálkozzak? Csak viccelek, emberek. Igazából nem is hozok
magammal kísérőt. Haha, jól átvertelek benneteket!
Sajnos, már túl késő. David ajka máris elégedett mosolyra
húzódik, ami csak egyetlen dolgot jelenthet: végem.
– A fiúdat? Nem is tudtam, hogy van fiúd.
– Még szép, hogy van! – ásom tovább lelkesen a saját síromat. –
Nem említettem még?
– Nem – szólal meg Spencer a hátam mögött. – Egyetlen egyszer
sem.
– Hát, ismersz engem – vonok vállat, és a kijelzőn lévő ikonokra
meredek, hogy ne kelljen egyikük szemébe se néznem. – Szeretem
elválasztani a munkát és a magánéletemet, amikor csak lehet.
– Hogy hívják? – kérdezi Spencer gyanús éllel a hangjában.
– Wolfie. A Wolfgang rövidítése. De senki sem szólítja őt így –
hangsúlyozom nyomatékosan. Kizárt, hogy ez a seggfej a
vendégemet is becézgetni kezdje.
– Wolfie, mi? – kortyol ismét hosszan és lassan a kávéjába David.
Visszatartom a lélegzetemet, várom, hogy tetemre hívjon. Nem
teszi.
Ehelyett határozottan, elégedetten biccent.
– Alig várom, hogy megismerjem őt!
És ezzel a főnököm eltűnik az irodájában. Spencer visszabukik a
fal mögé, magamra hagy, hogy kiderítsem, mikor lettem ilyen hazug
disznó.
Nem jellemző rám, hogy tisztességtelen lennék, de a szavak
egyszerűen kibuktak belőlem. Könnyű, szinte természetes volt azt
állítani, hogy Wolfie-val többek vagyunk barátoknál.
Talán azért, mert nemegyszer fontolgattam már ezt a lehetőséget.
Nem mintha bárkinek is megemlítettem volna valaha, csak utaltam
rá a legjobb barátnőmnek, Scarlettnek. Viszont szabadon írtam a
Wolfie iránti vonzalmamról a naplómban.
Ha azok a viseltes lapok beszélni tudnának, elmesélnék, hogy
hány álmatlan éjszakát töltöttem ábrándozással azokról a mocskos
dolgokról, amelyeket szeretném, ha az a férfi tenne velem. Ha
Connor véletlenül belelapoz egyszer, végig fogja telefonálni az
összes helyi zárdát, hogy megkérdezze, fogadnak-e apácajelölteket.
De az érzelmeket félretéve, valami mélyen bennem azt súgja,
hogy ez az egész jól is végződhet. Hiszen Wolfie pontosan az a fajta
ember, akit David kedvel. Igazi férfi. Egyenes és lojális. Ha a
főnököm azt gondolja majd, hogy egy ilyen komoly emberrel járok,
akkor talán rólam is javul a véleménye. Undorító ezt mondani, de ez
a férfiak világa itt a Douglass és Társainál, és talán egy férfi az
oldalamon segíthet feljebb jutni a ranglétrán.
Pityeg a számítógépem, kiránt a gondolataim közül, vissza
egyenesen a levelezésemhez. Az a huszonhárom olvasatlan levél
igencsak világossá teszi, hogy ideje félretenni a személyes dolgokat.
Vár a munka, méghozzá jó sok, szóval lenyelem a golflabda
nagyságú gombócot a torkomban, bedugom a fülhallgatót, és
nekilátok.
Sajnos azonban csak harminc percig tudok folyamatosan
dolgozni, mielőtt valaki megpaskolja a vállamat, és félbeszakít.
Carol az a könyvelésről, ismertebb nevén a cég pletykafészke.
Csípőre teszi a kezét, széles, huncut mosoly ömlik el a kerek arcán.
– Van valami, amit el kell mondanod nekem?
Kiveszem a fülhallgatót, értetlenül ráncolom a homlokomat.
– Ah, nem hiszem. Elfelejtettem leadni a költségelszámolást?
– Dehogy, te buta! – csap rá játékosan a karomra. – El sem hiszem,
hogy nem számoltál be nekem a fiúdról. Ki vele, csajszi!
Jézusom, máris? Gyorsan terjednek a hírek egy ilyen kis
vállalatnál.
– Nem igazán tudok sokat mondani – felelem, ami így igaz. Talán
könnyíthetnék a lelkiismeretemen, ha legalább részben őszinte
lennék vele. – Wolfie-nak hívják – húzom el a szavakat, hogy időt
nyerjek, és összeszedjem a gondolataimat. – A bátyám lakótársa.
Már jó ideje ugyanabban a baráti körben mozgunk.
Carol bólogat, elkerekedik a szeme a kíváncsiságtól, miközben
elhadarom a legfontosabbakat a legújabb, legkitaláltabb pasimról,
de kihagyom azt a részt, hogy a szexiparban dolgozik. El sem
akarom képzelni, mit köpne ki a munkahelyi pletykamalom, ha
bevallanám, hogy olyan pasival járok, aki szexjátékokkal kereste a
vagyonát.
– Milyen régóta vagytok együtt?
– Nem régóta. De titokban mindig odavoltam érte.
 A szó szoros értelmében ez ismét igaz. Pontosan nulla hónapja és
nulla napja vagyunk együtt, ami nem régótának minősül.
Ami pedig azt illeti, hogy érdeklődöm-e Wolfie iránt… hát, mindig
is odavoltam a merengő, titokzatos, csöndes típusért, és Wolfie-nál
aligha lehet merengőbb valaki. Akkora eséllyel lehet ellenállni
azoknak a sötét, hipnotikus szemeknek, mint nyár közepén
korcsolyázni. Elég egyetlen lépés, és elsüllyedsz. Éppen ezért voltam
óvatos évek óta.
Mihelyt Carol elégedett a kicsikart információval, indul is vissza a
helyére, így visszatérhetek az ügyfelek e-mailjeihez és a
táblázatokhoz, míg lassan öt óra nem lesz. Újabb napon vagyok túl,
és már csak négyet kell aludni a hétvégi eseményig. Gondolom,
tudatnom kellene a kísérőmmel a nagy híreket a debütálásával
kapcsolatban.
Kilépek az épületből a chicagói utcára, és az arcomba mar a kora
novemberi szél.
Istenem, mennyire utálom a hideget! Néha eltűnődöm, hogy miért
választottam olyan várost lakóhelyül, ahol évente összesen három
másodpercig tart a nyár.
Felhúzom a kabátomon a cipzárt az államig, és elindulok a járdán
a legközelebbi állomás felé. Csak ötperces séta, ami tökéletesen elég
is egy nagyon kínos beszélgetésre, ha jobban belegondolok.
Akár túl is eshetek rajta.
Kihalászom a mobiltelefonomat a retikülömből, legörgetek a
névjegyzék aljáig, Wolfie nevéig. Nem lesz boldog, de végül is ritkán
az. Szóval, tulajdonképpen mit veszíthetek?
Mély lélegzetet veszek, és felhívom. Két csengetés után felveszi.
– Halló?
– Szia, Wolfie! Penelope vagyok.
 – Tudom – feleli röviden. – Megvan a számod.
– Ó! Igaz. – Eddig nem rossz. – Csak azért hívlak, hogy
megerősítsem a hétvégi terveinket. Úgy értem, ha még mindig
benne vagy, hogy elkísérj. Visszakozhatsz, ha akarsz.
Kérlek, ne mondd vissza! Kérlek, ne mondd vissza!
– Nem visszakozom. – Mogorva, de határozott. – Ott leszek.
Ismét megjelenik a gombóc a torkomban. Ezek szerint tényleg
megtörténik.
– Remek! – vágom rá a lehető legvidámabb hangon. Remélhetőleg
nem hallatszik a telefonon keresztül, hogy mennyire ideges vagyok.
– Szóval, odafenn lesz Wisconsinban, közvetlenül a határ
túloldalán. Maximum másfél óra az út. És csak két éjszakáról van
szó, így vasárnap este már itthon is leszünk. Felvehetlek péntek
délután, és oda is érhetünk, mire…
– Én vezetek – vág közbe. – Péntek délután? Majd érted megyek.
Akkor rendben.
– Ooooké – nyögöm ki. – És, khm, még egy apróság.
– Igen?
Csak mondd ki, Penelope!
– Lehet, hogy véletlenül mindenkinek azt mondtam az irodában,
hogy a fiúm kísér el.
Egy örökkévalóságnak érződő ideig csend van a vonal túlsó végén.
Olyan síri csend, hogy kétszer is ellenőriznem kell, nem nyomtam-e
ki véletlenül a telefont. De nem, a vonal még mindig nagyon is él.
Csak Wolfie olyan néma, akár a kő.
– Khm, Wolfie?
– Igen?
– Hallottad… hallottad, amit mondtam?
Ismét csendben marad, aztán végre megszólal.
 – Ah, a fiúd?
– Ja. Jó, szóval hallottad. Rendben, mennem kell. Szia! Pénteken
találkozunk!
Fénysebességgel buknak ki belőlem a szavak, és gyorsan leteszem,
mielőtt módja lenne megszólalni, aztán azonnal ki is kapcsolom a
telefont, hogy ne tudjon visszahívni. Ha megpróbálja, akkor majd
azzal védekezem, hogy rossz a térerő ezen a vonalon. Mire
felszállok a vonatra, már annyira zakatol a vér a fülemben, hogy
alig hallom, amint bemondják a megállókat.
Nos, azt hiszem, rosszabbul is mehetett volna.