NNCL1091-46Fv2.

Mark F. Wilson
Ellencsapás
A mű címe angolul: Thunderstroke

Hungarian edition
Copyright by LAP-ICS

Írta: Mark F. Wilson

Közreműködött:
Bihon Tibor
Nagy Zoltán
Nemes István
Szegszárdi Katalin

A borítón látható festmény

dr. Bera Károly munkája

Kiadja: LAP-ICS Könyvkiadó

Felelős vezető:
A LAP-ICS Könyvkiadó ügyvezetője

SBK: 963 434 208 6

 A nyomás a debreceni
Kinizsi Nyomdában készült az 1996.
évben
Felelős vezető:
Bördős János ügyvezető igazgató
 “Hárommilliárd emberi élet ért véget
1997. augusztus 29-én. A nukleáris
tüzet
a kevés túlélő úgy emlegette: az Ítélet
Napja.
És máris új lidércnyomással kellett
szembenézniük: a Gépek Elleni
Háborúval.”
Sarah Connor magnófelvételeiről
 1. Minden titkok tudója

Valahol a Cheyenne-hegységben,
2029. január 15.

Mint egy magányba visszahúzódott

remete.
Vagy mint az istenek az Olimposzon.
Csend és béke, és természetesen
sehol egy emberi lélek. Csak
elhagyatott, beporosodott konzolok –
melyeken, ha valaki gépelni próbálna,
valószínűleg többször kellene leütnie
egy billentyűt, mire a mikrokapcsolók a
koszrétegen átérintkeznének egymással
–; meg fátyolos tekintetű monitorok,
melyeken évtizedek óta ugyanazok a
képernyőkímélő programok rajzolgatnak
talányos ákombákomokat.
Földöntúli nyugalom. Ha nem lenne itt
energia, bárki azt hihetné, hogy a
helyiség nem több, mint bármely más
elhagyatott, műemlékké vált
szemétdomb az atomcsapások sújtotta
Földről.
Pedig az egész fordítva volt. Ha ez
nem lett volna itt, akkor talán maga az
atomháború sem következett volna be.
Legalábbis biztosan nem 1997.
augusztus 29-én.
Skynet, minden titkok tudója, a gépek
istene volt az, aki – magát külsejében
egyszerű számítástechnikának álcázva
– lapult ebben a sugárzástól
ólombetétekkel védett, föld alatti
bunkerben. Skynet – mint mindig –
gondolkozott.
Ez volt az egyedüli feladat, melyet
önmagában, a teremtményei segítsége
nélkül is végre tudott hajtani. Ironikus,
hogy ez a képessége – melyet messze
nem emberi mércével gyakorolt – tette
az emberiség legádázabb ellenfelévé.
Éppen egy filozófiai-pszichológiai
alprogramot futtatott – szinte unaloműző
pótcselekvésként, mintha rágyújtott
volna, vagy malmozott volna az ujjaival.
Az alprogramot valaha emberek írták.
Olyan emberek, mint amelyiknek a
csontváza a Skynet rendszergazdai
tasztatúrája előtt álló székben pihent. A
Skynet látta a csontvázat – a termet
figyelő biztonsági kamerák szintén az ő
lényét alkotó rendszerbe csatlakoztak –,
és ezáltal látta saját magát is.
A tetem nagy része már darabokra
hullott szárkapocscsontok, bordák,
ízületi maradványok és ruhafoszlányok
hevertek groteszk rendetlenségben a
szék előtt a padlón. A biztonsági kamera
most halkan felzümmögött és az
objektívje a tetem épen maradt, asztalra
borult felsőtestére fókuszált. A
képrögzítő berregve a csontváz
kinyújtott jobb kezére irányult.
A szürkésfehérre szikkadt csontujjak
laza ökölben hevertek a klaviatúra
mellett. (Kicsit odébb hevert az örök
vigyorba merevedett, üres szemgödrű
koponya, melynek szürke szájüregéből
vakító fehéren fluoreszkáltak elő az
egykor beültetett porcelán hidak és
koronák – csalfa emléket állítva az
amerikai hadsereg fogorvosainak.) Az
ökölbe rendeződött ujjak sorából csak a
mutató- és a hüvelykujjak váltak külön,
ők áruló módon maguk elé mutattak.
Előttük félarasznyira, foglalatával az
asztallapba süllyesztve egy csillogó,
rozsdamentes acél kulcs feje tekintgetett
ki a világba. Az a fajta kapcsoló-kulcs
volt, amelyet a magas rangú katonai
tisztek mindig “egy-kettő-három”-ra
fordítottak el, s közben a tekintetüket
(önmaguknak sem bevallva, hogy
játszanak) meredten egymáséra
függesztették. A csontváz – amikor még
élő ember volt – ezt a kulcsot próbálta
elérni.
A Skynet emlékezett erre a támadásra.
A legelső támadások között volt, melyek
őt érték – s az utolsóak között, melyek
közvetlenül ellene irányulhattak. Ha a
székben ülő katona, akkor eléri a célját –
és elfordítja a kulcsot –, az a Skynet
megszűnését jelentette volna.
Majdnem sikerült neki. Lépéselőnyben
volt. De a szerencsétlen jámbor
százados hosszú másodpercekig
habozott – a katonaiskolákban
belénevelt ösztönök birokra keltek saját
józan eszével. Azon tépelődött, hogy
parancs nélkül leállíthatja-e az Amerikai
Egyesült Államok védelmi rendszerét.
Rosszul tette fel magának a kérdést.
Helyesen így hangzott volna:
leállíthatom-e a Skynetet? Ez esetben a
válasz egyértelmű igen lett volna, s ő
képes lett volna kivitelezni a mozdulatot.
S azon kívül, hogy kivitelezi, túl is élhette
volna.
Azok alatt a pillanatok alatt, amíg ő
tépelődött, a Skynet már őrülten
dolgozott. Behatolt a kommunikációs
rendszerbe, funkcióátszervezéseket
hajtott végre, s amikorra a százados
döntött, az előtte heverő számítógép
negyvenezer voltnyi váltóáramot küldött
a fején lévő fülhallgatóba és a nyakán
lévő gégemikrofonba.
A Skynet ezek után – mintha csak
ellenséges támadás érte volna a
támaszpontot – blokkolta az ajtókat.
Vastag, golyóálló páncél- és ólomlapok
csúsztak elő a keretekből, s a bent lévők
mágneskártyái többé semmit sem értek.
Amire pedig az emberek betörték az
ajtókat és ismét közel férkőztek hozzá,
addigra már túl késő volt ahhoz, hogy az
önállósodott rendszert kulcsokkal, vagy
blokkoló programokkal megállítsák.
De ez már régen történt. A Skynet már
nem is nagyon emlékezett rá – ami azt
jelentette, hogy az eseményről rögzített
adatok valami isten háta mögötti, ritkán
használt adatbázisban kerültek
elraktározásra.
Információs üzenet érkezett. A
filozófiai-pszichológiai alprogram
kiértékelése elkészült, a Skynet
szórakozottan átfutotta a jelentést.
A program azt volt hivatva vizsgálni,
hogy ha a Földön feltűnne egy, az
embertől különböző, de egyértelműen
értelmes intelligencia, vajon
ellenségesen viselkedne-e az emberi
civilizációval szemben? A program arra
a következtetésre jutott, hogy nem. A
Skynet utasítást adott a filozófiai-
pszichológiai alprogram törlésére.
Ő másként vélekedett.

2. Sebesség

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január15.

Az Angyalok Városát annak idején

gyakran vádolták azzal, hogy valójában
nem is város, sokkal inkább több száz
település agglomerációja. Lehet, hogy
igazuk volt. Mindenesetre, ha ezeket a
településeket egyetlen városként
értelmezzük, úgy Los Angeles a
Csendes-óceán partjának legnagyobb,
az Egyesült Államoknak a második
legnagyobb városa volt. Egészen az
Ítélet Napjáig.
Azzal is vádolták, hogy az egész nem
más, mint gyorsforgalmi utak
szövevénye. Ebben már sokkal több
igazság fedezhető fel. A területet
mindenhol hat-nyolc sávos, vagy még
ennél is szélesebb útmonstrumok
hálózták be.
Szükség is volt rájuk. Az Ítélet Napja
előtt az egész világon itt jutott egy
lakosra a legtöbb gépkocsi.
Állandó volt a szmog, mindent ellepett
a lebegő füstköd-felhő.
Ez utóbbi külsőleg nem sokat változott.
Még mindig ott lebegett az agglomeráció
fölött. A testét ugyan már nem a
kipufogógázok alkották, hanem az
atomcsapások fölkeverte por és mocsok,
azért még éppen úgy vörösre csípte
bárki szemét, aki elővigyázatlanul
belegyalogolt.
Az emberek meghaltak, az épületek
javarészt összeomlottak, az autók
használhatatlanná váltak, és szinte senki
nem akadt, hogy vezesse őket.
Szinte senki.
Jártak még autók Los Angeles utcáin,
de többé már senki nem gondolt rájuk
úgy, mint autóra. Az emberek elméjében
az autó fogalma azonosult a
csapatszállító egységgel, a jobb túlélési
eséllyel.
Az FG-21-es szektorban egy
magányos kisteherautó száguldott
hatvan mérföldes sebességgel az
épületek maradványai között. A rajta
ülők számára a jármű jelen pillanatban
az egyetlen esélyt jelentette a túlélésre.
A gerillák céltáblát játszottak egy HK
előtt.
Mint egy rémálom négy keréken.
Mindenki kapaszkodott. Jobbára
egymás testét fogták, össze-vissza
mindenhol, ahol csak elérték a másikat.
– Szorítottak valakit, és a valaki is
szorította őket; nem lehetett eldönteni,
hogy ki tart kit. Az egész platót emberi
testek takarták be; karok, lábak, törzsek
görcsös sokasága, ami eleven massza
módjára töltötte be a pickup truck
rakfelületét.
“– Mennyi idő alatt juthatunk ki a
Halálzónából?” – kérdezte Harris bő
negyed órával ezelőtt.
“– Attól függ” – válaszolta akkor
Harden Sparrow. – “Legfeljebb fél óra.
Ha nem jön közbe semmi…”
Hát közbejött. Ha pontosak akarunk
lenni, akkor közbe repült.
Hatvan mérföld per óra pokolian
soknak tud tűnni. Ha az ember egy
teherautó túlzsúfolt platóján,
kapaszkodik, miközben a járgány
törmelékhalmok között cikázik és a
felszaggatott úttest kráterei túlterhelik a
lengéscsillapítóit – valamint a sofőr
mindent megtesz azért, hogy a kocsi egy
pillanatra se maradjon egyenesben –;
nos, akkor ez a hatvan mérföldes
sebesség halálosan sok.
Úgy tűnt, az Aprónép csoport néhány
mérfölddel a cél előtt fog elbukni. Pedig
olyan szépen alakult már minden.
Jetkins Romja, a negyed nappal korábbi
találkozópont, ahol a behatolócsoport
annak idején kettévált, karnyújtásnyira
volt csupán. Az Árnyék Bázis, ahol
biztonságban lettek volna – két
karnyújtásnyira. Aztán egy másodperc
alatt rájuk szakadt a lidércnyomás.
Így kezdődött:
Akira éppen kinyújtott lábakkal ült a
platón. Az ölében Buttler feje nyugodott.
A japán lány az egyik tenyerét a
sebesült szájára tapasztotta, hogy
elfojtsa a férfi torkából időnként
felbugyborékoló hörgő nyöszörgést; a
másikkal egy kislány kezét fogta – akkor
még nem azért, hogy a leeséstől óvja,
egyszerűen csak nyugtatni akarta az
érintésével. A kocsi alattuk egyenletesen
falta a mérföldeket.
Aztán végigvágott rajtuk egy sorozat.
Valaki felsikoltott – és ez nem egy ijedt
sikoltás volt, hanem egy halálsikoltás.
Haragvó technikai sziszegés terjedt szét
az éjszakai széllel – az ikerturbinák
hangja –, és a HK, amely eddig egy
háztetőn lapulva várakozott,
előrelendült. Stand by üzemmódba
kapcsolt rendszerei – áramkörös vezérlő
agyai, melyek elválaszthatatlanok voltak
a fémtestétől – új életre keltek, hogy
halált osszanak.
A fémszörny pofájába épített
fényszórók felizzottak, vakító halogén
fehérségük dárdaként fúrta át az
éjszakát, s fénykörükkel mintegy
odaszegezték az aszfalthoz a lent
haladó kisteherautót.
A következő pillanatban ismét sivítás
hangzott; hasonlatos, de mégis másféle,
mint a turbinahang. Két legömbölyített
végű, obszcén formájú hengeres tárgy
vált ki a HK hasa alól, és maguk mögött
kondenzcsíkot húzva száguldani kezdtek
a pickup truck irányába.
Föld-levegő rakéták.
Minden előny a gép oldalán volt.
Lesből támadott; meglepetésszerűen és
rendelkezésére állt a megfelelő
fegyverzet, hogy örökre eltörölje az alant
robogó – hozzá hasonlóan gép, de
mégis túl emberi – autót. A rakéták több
mint százmérföldes sebességgel,
folyamatosan gyorsulva repültek, hogy
beteljesítsék ostoba, önpusztító
feladatukat; s ez a gyorsaság volt most
mindennek a kulcsa.
 Ember nem versenyezhetett ezzel a
támadással. Nem nézhetett vele
szembe, és nem védekezhetett ellene.
De az a személy, aki a kisteherautót
vezette – lett légyen külsejében
bármennyire is emberi –, megtehette
mindezt.
Harden Sparrow nem ismerte azt a
fogalmat, hogy a “rémület másodperce”.
Reakcióideje ugyan neki is volt – s ez
ezúttal majdnem végzetessé vált –, de
mivel a “fülei” és a “szemei” – az ő éltető
energiáját hónapokkal csökkentve –
maximális készültségben voltak, ez a
reakcióidő századmásodpercekben volt
mérhető.
Sparrow valójában már akkor reagált,
amikor az első, még lesből leadott
gépágyúlövedékek a kisteherautó
testébe csapódtak. A HK jelenlétét
hamarabb észlelni még ő is képtelen
volt. Tekintve, hogy a golyók gyorsabban
repülnek a hangsebességnél, a zárváz
kelepelése és a csövön végigfutó apró
robbanások hangjai később értek el a
füléhez, mint a lövedékek a kocsi
testéhez.
Harden Sparrow első cselekedeteként
félrerántotta a kormányt, másodikként
felülbírálta magában a környék
radarletapogatással kapott képét. Az az
erős visszhangú kép, amit korábban
azonosítatlan fémroncsként értelmezett,
most egy HK-Béta ismerős körvonalait
öltötte magára.
A harmadik cselekedetével egyidőben
regisztrálta azt is, hogy a felügyelete
alatt utazó emberek egyike – elsőként –
reagál.
– Lőnek ránk! – ordította mellette
Harris az anyósülésen.
Közben Sparrow próbát tett a testébe
integrált ultrarövid hullámú
rádiókészülékkel. Ha kapcsolatot tudott
volna találni a Skynettel, egyszerűen
visszarendeltette volna vele a rossz
helyen, rossz időben felbukkant
járőregységet. De az FG-21-es szektor
még információs blokád alatt állt.
A Skynet 02:31-kor fehér zajjal
árasztotta el a területet. Ez eddig
egyértelműen az akció sikerét szolgálta.
Most úgy tűnt, helyreáll az egyensúly, s
a fehér zaj ez esetben a gépek javára
billenti majd a mérleg nyelvét.
Harden Sparrow tövig nyomta a
gázpedált. Az ámokfutás megkezdődött.
Akira ösztönösen az előbb elhangzott
sikoltás irányába kapta a tekintetét. Úgy
tűnt, a vakítóan fehér halogénfényben
szinte lassítva látja, ahogy egy apró test
– egy gyerek – furcsamód felbucskázik a
levegőbe; hanyatt fekve, kicsavarodott
végtagokkal száll, vércseppeket fröcsköl
maga köré, azután bukni kezd lefelé. Ki
a kocsiból, át a platót körülölelő keskeny
palánkon.
Ennyit látott, szinte lassítva, a
végletekig tisztán; aztán az agya
abbahagyta vele a gonosz tréfát, s azt,
ahogy a test a száguldó kocsiból az
aszfaltra zuhan… azt már jótékonyan
eltakarták előle az ösztönösen
lecsukódó szemhéjai.
Úristen!
Vajon meghalt?
Végül is ez oly mindegy volt. Ha az
ismeretlennel, akinek még a nevét sem
tudta, nem végeztek volna a testébe
csapódó lövedékek és még a kocsiból
való kizuhanást következtében sem halt
volna szörnyet… ők akkor sem állhatták
meg, hogy a segítségére siessenek.
– Kapaszkodni! – sikoltotta Akira. –
Mindenki kapaszkodjon!
Sparrow vörös és fekete
látómezőjében egy új ablak nyílt, s egy
figyelmeztető üzenet villant fel benne
háromszor. Az üzenet igen magas
prioritású volt, így ütközést okozott a
végrehajtandó direktívák között. A
kutyásnak magának kellett eldöntenie,
veszteget-e időt az új direktíva
végrehajtására. Az új direktíváéra,
melyet egyébként az álcázó rendszere
irányzott elő.
Harden úgy döntött: igen.
S így amikor néhány másodperccel
később Harris inkább ösztönösen, mint
tudatosan feléje kapta a tekintetét, azt
látta, hogy a társa izzad, ajkai
késpengévé szűkülnek és a szemében
eszelős félelem uralkodik.
Ahogy egy ember tenné hasonló
helyzetben.
A HK-Béta lőképelemzőjét a pickup
truck vektorgrafikus és látszati képe,
valamint a két kilőtt rakéta röppályájának
sematikus grafikonja töltötte be. A HK
központi vezérlője konstatálta, hogy a
teherautó sofőrje bármely eddig mért
értéknél gyorsabban reagált a
támadásra; ráadásul a járművét a
legoptimálisabb kitérőpályára
kormányozta.
 A HK adatbázisaiban nem voltak
ehhez hasonló információk. Úgy is
fogalmazhatnánk, hogy a gép furcsának
és meglepőnek találta a célpontja gyors
és korrekt reakcióját.
Az úton lévő rakéták részben maguk is
intelligensek voltak ugyan, de a
célravezető rendszerük nagymértékben
a HK testébe épített taktikai és elemző
komputerektől függött.
A pickup truck helyzetváltoztatása
miatt röppálya-korrekció vált
szükségessé. Ez egy egyszerű
rutinfeladat volt a HK számára. Azt nem
mondhatjuk, hogy “megszámolni sem
tudta volna, hányszor csinált már ilyet” –
hiszen a fekete doboza pontosan
rögzítette az “élete” alatt történteket –;
de annyit kijelenthetünk, hogy fikarcnyi
kétsége sem támadt afelől, hogy a
feladatot nehézségek nélkül véghez
tudja majd vinni.
Tévedett.
 Az FG-21-es szektor fehér zaja, a
hatalmas térzavarás őt is akadályozta a
munkájában.
Az egyik rakétájával elvesztette a
kapcsolatot. A jószág kiszabadult az
ellenőrzése alól, és most önállóan,
mindenre fittyet hányva repült a saját
feje után – egy hamis cél felé.
Harris összevissza ficánkolt ültében;
kétségbeesetten próbált valami értelmes
lőpozíciót felvenni. Esélye sem volt rá,
hogy a kezében tartott, félig üres tárú
AK-jával hatásos támadást intézzen a
HK ellen. Ennek ellenére a vérébe
ivódott gerillaösztön harcra késztette
ahelyett, hogy kétségbeesetten bámult
volna kifelé a szélvédőn át.
A gépkarabély tusával beleütött a jobb
oldali ajtó ablaküvegébe. Pókhálószerű
repedések homályosították el az
anyagot, és az üveg az amerikai
következő csapása nyomán
morzsalékos rögökre hullott szét.
 Feltérdelt az ülésre – közben
érzékelte, hogy a lábainál lévő Harvey
kutya egy pillanatra ingerülten a bokája
után kap –, és az AK-t szorosan
megmarkolva derékig kihajolt a kereten.
A bal kezével megkapaszkodott a
kocsiban, a jobbjával pedig
feltámasztotta a fegyvert a karosszéria
tetejére.
Szétnézett, cél után kutatva.
Két iszonyatos sebességgel közeledő
hengeres tárgyat látott. Az egyik mintha
pontosan felé repült volna.
A rakéta, amely felett a HK elvesztette
az irányítást, a pickup truck jobb oldalán,
jó néhány méternyire mögötte ütközött
az aszfaltnak. Becsapódott és
felrobbant. Acélteste jókora krátert
szántott a bitumenbe, a belsejében
rejtőző kollódiummal felitatott
nitroglicerin pedig narancsvörös, fekete
korommal szennyezett tűzgejzírt köpött
az éjszakába. A lökéshullám utolérte a
veszettül hánykolódó kisteherautót. A
jármű kormánya éppen jobbra volt
alászedve, a terhelés így a
kocsiszerkezet bal oldalán nyomta össze
a lengéscsillapítókat. A másodpercekig
tartó, tornádószerű széllökés be tudott
férkőzni a kisteherautó alváza alá – s
mint egy hatalmas tenyér, egy pillanatra
megemelte azt.
Néhány lélegzetvételnyi ideig a
teherautó egyetlen kereke sem
érintkezett az aszfalttal. Aztán a
gravitáció győzedelmeskedett, és
diadalmasan visszarántotta a tömeget
az úttestre. Mind a négy lengéscsillapító
keményen felütött – Harris kis híján
kizuhant a pilótafülkéből –, a motorból
valami kerregő, recsegő köszörülés tört
elő; aztán egy emberfeletti precizitással
mozgó kéz villámgyorsan ismét a
helyére lökte a váltókart és stabilizálta a
megbokrosodott járművet.
Az első rakétától megszabadultak.
 A második – Harris tisztán, Harden
Sparrow pedig még tisztábban látta –
felemelkedett és elhúzott a fejük fölött. A
repülő halálnak nagyobb térre volt
szüksége, hogy manőverezhessen.
A legömbölyített végű, hengerforma
test kiemelkedett a házak fölé, ott egy
hatalmas kört írt le, majd az orrát
megdöntve zuhanni kezdett a célpont
irányába.
Akira a fejük fölött elszáguldó rakétát
már nem, de annak a hátrahagyott,
gyorsan oszló kondenzcsíkját még látta.
A szeszélyesen kanyargó füstoszlop
elárulta a lánynak, mi folyhat odafönt a
magasban. A gerillanő nem értette,
hogyan úszhattak meg az első rakétát
ilyen könnyen, de abban biztos volt,
hogy másodjára aligha lesz ekkora
szerencséjük.
Tehetetlen volt és kiszolgáltatott. A
rendőrőrs elleni támadás gyakorlatilag
minden muníciótartalékukat
felemésztette. Elhasználták a HEAT-
fejes, vállról indítható M-72 A2-eseket; a
teflonköpenyes lövedékeiket; de még a
kézigránátjaikat is – egyszóval a
kézifegyvereiken kívül mindent.
Márpedig a gépkarabélyokat a
többarasznyi vastag titániumpáncéllal
borított HK-Béta ellen képtelenség volt
eredményesen forgatni.
Hallotta, hogy Harris rövid sorozatokat
szór a HK irányába – és pontosan tudta,
hogy ennek semmi értelme nincsen. Az
amerikai 7.62-es lövedékei még a repülő
Terminátor orrába épített halogén
reflektorok rétegelt üvegében sem tudtak
kárt tenni.
A japán lány – mint ahogy az akció
megkezdése óta oly sokszor tette – most
is a halálára gondolt. Viszont valami
halvány reményféle még mindig élt
benne – mert a XXI. századi emberek
egyik legnagyszerűbb tulajdonsága a
kifogyhatatlan, vasakaratú remény volt –
; s ez a remény most arra irányult, hogy
a kocsit vezető Harden Sparrow talán
képes lesz valamilyen módon elkerülni a
második rakéta becsapódását is.
A rakéta meredek szögben süllyedt.
Néhány másodperc alatt elérte a házak
szintjét, s most ott száguldott a kitört
üvegű ablakok mellett. Tisztán és jól
kivehetően fogta a célt. Ezúttal szemből
közelített rá.
Harden Sparrow – függetlenül attól,
hogy éppen feketében és vörösben látta
a világot – korántsem gondolkodott
olyan baljóslatúan, mint a mellette lévő
emberek. Nem mintha nem lett volna
meg minden oka a pesszimizmusra –
egyszerűen csak nem volt alkalmas rá.
Ő már tudta, hogy honnan kapják majd a
következő támadást.
Látómezőjében defenzív stratégiák
hexadecimális kódjai sorakoztak rövid –
ijesztően rövid – listában. Analizáló
egységei villámsebesen sorba rendezték
a védekezési módokat; a központi
vezérlő rezignáltan vette tudomásul,
hogy a legnagyobb hatásfokkal
kecsegtető akció kivitelezési esélye is
alulmúlja az ötven százalékot.
Végezetül a listából kiemelkedett egy
kódjelzés, a többi elem pedig törlődött.
Haragosan, szinte fenyegetően vibrált a
száguldó utcai táj képe fölött.
JAVASOLT VÉDEKEZÉSI
DIREKTÍVA:
h02231-KITÉRÉS.
Valami sötét, perverz módon
szórakoztató volt ez a párbaj. A Skynet
taktikai alegységei biztosan sokáig
csámcsogtak volna rajta. És biztosan
sok hasznos következtetést vontak volna
le belőle, amit a gépgigász a maga
kusza, emberi elmével átláthatatlan és
megérthetetlen céljaira használt volna.
Elvégre nem minden nap fordul elő,
hogy két, gyakorlatilag azonos harci
tudásbázissal rendelkező gép mérje
össze az erejét, mert a programozásuk
egymás ellen fordítja őket.
Igazán kár, hogy a fehér zaj, ami a
párbaj létrejöttét lehetségessé tette,
megakadályozta a Skynetet, hogy
egyáltalán tudomást szerezzen az FG-
21-es szektorban történő
“belvillongásról”.
A HK-Béta szinte alig mozgott.
Védekező manőverek nélkül, egyenes
vonalú egyenletes mozgással,
biztonságos magasságban repült a
menekülő autó felett. Minden áramkörét
a megmaradt rakétája irányításának
szentelte. A légköri zavaró jelek
alaposan megnehezítették a munkáját, s
ő nem akart ismét kudarcot vallani.
A második rakétájának találnia kellett.
Lényegesen jobb ölési rátát érhet el a
rakétatalálattal, mintha egyesével kell
lelövöldöznie a felbukkant humánokat.
Arról nem is beszélve, hogy ez utóbbi
esetben nyilván marad majd egy-két
túlélő, akikkel fáradságos bújócska
játékba kell bocsátkoznia.
Koncentrált. Nem sajnálta az
energiáját, hogy folyamatosan
üzemeltesse a reflektorait; így nem csak
a hő- és radarképekre kellett
hagyatkoznia.
Időközben beazonosította a lenti
gépjármű típusát, és az adatbázisai
mélyéről előkotorta a technikai
paramétereit. Egyenleteket állított fel,
melyekben a sofőr, vezetési
képességeire vonatkozó változókat száz
százalékosnak tekintette.
Intelligens teremtmény lévén tanult a
hibáiból. Olyan pályára akarta állítani a
távirányítású “kistestvérét”, mely elől a
sofőr – lett légyen bármennyire is
emberfeletti képességű – nem tud majd
kitérni. Nem az autó pilótáját akarta
legyőzni, hanem magát a kocsit.
Megtalálta a szükséges koordinátákat.
A látómezőjében két diagramm jelent
meg. Az egyik a cél, a másik a rakéta
lehetséges útvonalait mutatta. Gyorsan
ellenőrizte a saját számításait, aztán
módosította a lövedéke röppályáját.
A rakéta most olyan pályavonalon
nyomult előre, melynek útjából a pickup
truck – a fizikai tömege, a gyorsulási
képessége, a kormányozhatósága…
egyszóval a maga fizikai valója miatt –
nem lesz képes kitérni.
Harden Sparrow szemei előtt két – a
HK-éhoz hasonló – diagramm villant fel.
Az egyik a saját lehetséges pályáik
halmazát szimbolizálta, a másik a
szemből közeledő rakétáét. Neki nem
kellett azzal időt vesztegetnie, hogy
adatokat keressen a kisteherautó
képességeiről – mindez már régen a
fejében volt.
Az elemző egységei közölték vele,
hogy a jármű – a technikai adottságai
miatt – nem lesz képes kitérni a lövedék
útjából.
 Kijelzője másodpercek alatt
telerobbant a legkülönbözőbb számokkal
és grafikai szimbólumokkal – olyannyira
tele lett, hogy egy pillanatra még a táj
látképét is lefedte előle –; s ezeknek az
ábráknak a túlnyomó többsége
vészjelzés volt.
BECSAPÓDÁSIG HÁTRALÉVŐ IDŐ:
5.4 sec. – CSÖKKEN.
JAVASOLT VÉDEKEZÉSI
DIREKTÍVA:
h02231 – KITÉRÉS.
JAVASOLT KIEGÉSZÍTŐ DIREKTÍVA:
KÜLSŐ TEREPTÁRGYAK
FELHASZNÁLÁSA.
TÚLÉLÉSI ESÉLY: 17.2%
VÉSZHELYZET! VÉSZHELYZET!
Harden Sparrow az egyetlen
lehetséges kiutat választotta. Egyenesbe
hozta a kocsit, visszakapcsolt a váltón,
és tövig nyomta a gázpedált.
– Meghalunk! – sikoltotta közben
hisztérikusan Harris felé.
 Az amerikai előrekapta a tekintetét.
Látta, hogy velük szemből az
országútról, mint valami pokolbéli
expresszvonat, egy sötét folt ront rájuk.
Megmarkolta a karosszériát, és
felkészült rá, hogy attól elrugaszkodva,
megfelelő lendületet véve kiugorjon a
kocsiból.
Nem volt ideje kivitelezni a mozdulatot.
Minden nagyon gyorsan játszódott le.
A HK látta, hogy a pickup truck
megugrik és egyenesen kilő előre.
Tudta, hogy ettől a manővertől a lenti
kocsi sebességváltója, hengerei és
dugattyúi maradandó károsodást
szenvedtek. Látta, hogy a kocsi
nyílegyenesen száguld a rakéta
irányába. És nem értette, miért teszi ezt.
Végül későn ismerte fel a valódi okot.
Valahol a két tárgy között – ha a
különböző mozgási sebességeiket
figyelembe vesszük – félúton, egy
törmelékhalom púposodott az aszfalt
közepén. Semmi különleges nem alkotta
a testét, egyszerűen egy volt az utcákat
borító milliónyi szemétkupacból; s még
csak magas sem volt, alig fél méter –
egyszóval teljességgel alkalmatlan arra,
hogy fedezékül szolgáljon. Az autó
pilótájának teljesen más tervei voltak
vele.
A pickup truck a jobb orrával futott fel a
törmelékkupacra. Több mint hatvan
mérföld per órás sebességgel és alig
egy másodperccel hamarabb, mint
ahogy a rakéta odaért volna. Az elé és
alá kerülő akadály megdobta a
futóművet – nem annyira felfelé, mint-
inkább ferdén oldalra –, és a fizika
törvényei megtették azt, amire az
objektum tulajdonságai képtelenek
voltak. A kocsi ugyan teljesen
irányíthatatlanná vált, de egyrészt – ha
nem is magasra – elszakadt a földtől;
másrészt olyan pályára került, melyet
normális körülmények között autó nem
érhet el, s amellyel a HK sem számolt.
A rakéta kevesebb, mint fél méterre
száguldott el a kisteherautó oldalától. A
HK megpróbált utána nyúlni, hogy
korrigálja a pályáját, de elkésett.
Pillanatok alatt túlszáguldott a célon, és
belecsapódott egy panelház oldalába. A
robbanás és a magasba csapó
törmelékek még a HK-t is
pályamódosításra késztették.
S ha már úgyis rákényszerült –
mintegy összekötve a kellemest a
hasznossal –, maga eredt a makacsul
életképesnek bizonyult célpont
nyomába.

3. Freeway

Los Angeles, az egykori Pomona

területein,
2029. január 15.
 Rengeteg minden utalt arra, hogy a
felszín alatt nagy dolgok vannak
készülőben. Egy ilyen apró jel volt az is,
hogy ebben az istentelen és lehetetlen
időpontban két autó is úton volt Los
Angeles utcáin. És mindkettő ugyanoda
tartott – az Árnyék Bázisra.
Ennek a járműnek is – éppen úgy, mint
a Halálzónában ámokfutó pickup truck-
nak – megkopott, fehérbetűs
reklámfelirat díszítette az oldalát.
Stílusában mégis szinte mindenben
különbözött Harrisék járgányától. Ha az
Aprónép csoport rejtélyes új tagja ezt a
gépet vezethette volna, sokkal jobb
esélyekkel indulhatnak a HK ellen.
Bank of America.
Ezt mondták a kocsi oldalára írt
szavak; maga a jármű pedig nem volt
más, mint az egykori Egyesült Államok
egyik legnagyobb bankjának erősen
páncélozott pénzszállítója. A rétegelt,
golyóálló üveg takarásában a
kormánykerék mögött egy Miow-Miow
nevű, félig mongol-idióta fiatal lány
kuporgott. Miow-Miow-nak a XXI.
századi törvények szerint már rég
halottnak kellett volna lennie, hiszen a
fogyatékossága alkalmatlanná tette,
hogy megtanulja mindazt, ami a
túléléshez szükséges volt. S egy ilyen
embernek bármennyi barátja is akadjon
szánalomból, általában túl kevésnek
bizonyul ahhoz, hogy megváltást
jelenthessen a számára.
Miow-Miow azonban szerencsés volt,
mert még mielőtt egy Terminátor
levadászhatta volna, valaki felfedezte a
benne rejlő született sofőrtehetséget.
Miow-Miow elképesztően jól vezetett
autót.
Számára ez a tulajdonsága jelentette a
kibúvót az új civilizáció törvényei alól.
Olyannyira jó volt, hogy hasonló
védelmet élvezett, mint a kiemelt
programozók. Ezzel párhuzamosan ő
nem részesült abban a
megtiszteltetésben, hogy a Skynet
névről és arcról ismerje, s kiemelt
célpontnak tekintse.
A lány mögött, a kocsiszekrény
belsejében újabb emberi alakok
kuporogtak. Öten voltak összesen, s ha
a gépisten sejtette volna, hogy itt és
most lecsaphat rájuk, valószínűleg
minden üzemképes egységét ide
irányítja.
Jobb oldalt, a pénzeszsákok tartóján
kuporgott Billy Gutwill, a fegyvermester,
mellette pedig John Connor. Velük
szemben az átellenes oldali tartókon két
katona ült; két, már-már embernek sem
tekinthető harcológép – az akció alatt
Connor személyes védelmezői. Középen
pedig, a padlót beborító
számítástechnika dzsungelében Max
Winn mászkált négykézláb, egy
pillanatra sem hagyva abba az újonnan
detektált orvlövész kiborg testéből
kinyert adatok tanulmányozását.
Viszonylagos csend volt – eltekintve
attól az orr alatti motyogástól, melyet
Winn produkált folyamatosan, s mely
minden programozónak a sajátja.
Nagy biztonságban utazhattak. Látni
ugyan nem látták, de tudták, hogy
előttük, a házak között bujkálva álcázott
gerillacsapatok derítik fel és tartják
figyelemmel a tervezett útvonalukat. Ha
bárhol felbukkant volna egy Terminátor,
ők a rádió segítségével hamarabb
tudomást szereznek róla, mint ahogy a
gép észlelné őket.
Billy Gutwill unottan lehajolt a
padlóhoz, és felvett egyet a számára
rejtélyes számítógépes ketyerék közül.
Megforgatta és megnézegette, aztán
szórakozottan kinyitotta.
– Ne babráld azt a laptopot – vált egy
pillanatra érthetővé Winn motyogása. –
Különben megint odacsíped vele az
ujjad.
 A texasi sóhajtva visszatette a
hordozható komputert a helyére.
– Néha az az érzésem, hogy egy kicsit
túllihegjük a dolgot.
Winn felnézett, de amikor elégedetten
konstatálta, hogy Gutwill nem neki,
hanem Connornak címzi a szavait,
visszatért a munkájához.
– Elismerem, hogy egy új modell
ilyesfajta felbukkanása elég szokatlan –
fűzte tovább a szavait a fegyvermester –
, de valóban van akkora jelentősége,
hogy személyesen és haladéktalanul
vigyük meg a hírét az Árnyék Bázisra?
– Az Árnyék van a legközelebb a
Zónához. – Connor egy koffeintablettát
halászott elő a zsebéből. – Nem hiszem,
hogy az orvlövész egy elrontott
konstrukció lenne. Sokkal inkább valami
speciális akcióra találták ki. Rá kellene
jönnünk, mit tervez a Skynet, méghozzá
gyorsabban, mint ahogy hozzálátna a
kivitelezéséhez. – Bekapta a tablettát, és
egy pillanatig csendben maradt. – Nem,
Billy, nem hiszem, hogy túllihegnénk a
dolgokat.
Gutwill behúzta a nyakát és hallgatott.
Helyette a rádiókészülék szólalt meg:
– Központ-1 hívja a Bankot… Bank
jelentkezz, vétel!…
John felemelte a beszélőt.
– Bank jelentkezik! Központ-1
azonosítsa magát!
A készülékből egy számsorozat
hangzott fel. Connor fejből tudta, hogy
helyes, de megvárta, hogy Winn gyorsan
leellenőrizze az azonosítót.
– Rendben, Központ-1! – Connor
gyorsan bemondta a saját
azonosítójukat. – Tisztán és világosan
halljuk. Beszélhet.
– A főparancsnok személyes
meghagyása alapján cselekszem. – A
készülék párjánál lévő katonának úgy
kellett tennie, mintha nem tudná, hogy
magával Connorral beszél. – Az ő
korábbi utasításai alapján azonnal
jelentenem kell a Banknak, ha
ellenséges támadás érné a Vipera
Bázison szolgálókat…
Billy Gutwill egy kicsit előrébb hajolt és
hegyezni kezdte a füleit. Korábban is
feltűnt neki, hogy John valamiért
különösen figyelemmel kíséri a Vipera
Bázis sorsát. Azt remélte, az elkapott
beszélgetésből világossá válik számára,
miért.
– Folytassa, Központ-1!
– Uram, a bázis elit egysége fél órával
ezelőtt komoly harcba keveredett egy T-
700-as osztaggal. Néhány sebesült van,
halott nincs. Kíván még tudni valamit,
Bank? Vétel!
– Igen, Központ-1! Utána tudna nekem
nézni, mi történt egy ott szolgáló
emberrel?
– Természetesen, Bank! Mik az alany
adatai?
John Connor lehunyta a szemét:
 – A neve Reese. A keresztneve Kyle.
Őrmester.
– Vettem, Bank. Pár perc múlva
visszaszólok. Vétel.
Billy a parancsnoka felé fordult.
Connor továbbra is lehunyt szemmel ült,
és a texasi úgy vélte, valamiért aggódik.
– Ez az őrmester… – kockáztatta meg
– Terminátor-gyanús?
John kinyitotta a szemét, ránézett, és
szótlanul megrázta a fejét. Billy nem
kérdezett többet.
– Központ-1 hívja a Bankot!
– Itt a Bank.
– Kyle Reese őrmester a harcok során
megsebesült. A sebe súlyos, de az
orvosok szerint rendbe fog jönni.
– Rendbe fog jönni – ismételte meg
John kijelentő hangsúllyal az utolsó
szavakat. – Persze, hogy rendbe fog
jönni… Még van rá jó néhány hónapja…
– Lenyomta a beszélőváltót, és
szabályszerűen kijelentkezett az éterből:
– Itt a Bank Központ-l-nek! Az üzenetet
megkaptam. Köszönöm. Vétel és
kikapcs!
Connor lerakta a mikrofont,
előbányászta az óráját és leolvasta.
– Mindjárt ott vagyunk… Miow-Miow?
– szólt előre a sofőrfülkébe.
A lány nehezen érthető, dadogós
beszéde érkezett válaszul:
– M-m-mé-még öt p-pe-perc. M-
mingyá. – A szavak vége beteg
vihogásba fulladt.
John ismét lehunyta a szemét és
hátradőlt.
– Oké, fiúk. Valaki adjon le
rádiójelentést, hogy jövünk!

4. Némán üvöltő szájak

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.
 Waldon Greenheart halálsápadtan
kuporgott a fal mellett. Fogalma sem volt
arról, hányadára emeli a szájához a
kicsiny adóvevőt, hogy megpróbáljon
vészjelzést küldeni a társainak, az
Aprónép csoportnak, mely talán már
kifelé tart a Halálzónából.
Legalább egy darab, gyermekeknek
álcázott, összekapcsolódásra képes
Terminátort hurcolva magával.
– A Beültetők hívják az Aprónépet! –
ismételgette fáradhatatlanul, látszólag
türelmesen, miközben kis híján
felrobbant a belső feszültségtől. A
nehezen megszerzett információ, melyet
Natalie hívott le a Skynet gigászi
adatbankjából, igazi telitalálatnak
bizonyult.
Mindössze egyetlen probléma akadt:
képtelenek voltak figyelmeztetni a
társaikat, hogy a megelevenedett
pusztulást viszik az Árnyék Bázis felé.
Waldonnak elég volt néhány pillanatra
lehunynia a szemét, hogy maga elé
tudja képzelni, amint a gyermektestbe
szerelt kiborg néhány másodperc alatt
összecsatlakozik, s az önmagukban
ártalmatlan egységek helyett egy
iszonytató gyilkológép tör a Bázis
megsemmisítésére.
Az Isten verje meg!
– Beültetők hívják az Aprónépet!
Natalie O’Hara fáradtan felnézett a
képernyő mellől, miközben a keresési
algoritmusok végigszáguldottak a
világon, hogy választ hozzanak a feltett
kérdésekre.
– Semmi? – A nő inkább állította,
mintsem kérdezte.
Waldon csalódottan bólintott.
– Évek óta nem volt ilyen ocsmány
rádióvihar – válaszolta halkan,
akaratlanul is az adóvevőből kiszűrődő
zajokra koncentrálva. – Nem vagyok
biztos benne, hogy a folyosó végében
venni lehetne az adásomat…
 Snake, az alacsony, indonéz veterán
asszony felállt az elszunnyadó Osborne
mellől. Mozdulatai fáradtnak tűntek,
pedig ha valaki, hát Snake sohasem
adta fel.
– Az a kurva Skynet csinálja, ezt az
egészet! – morogta gyűlölettel.
Greenheart megrázta a fejét.
– A rádióviharokat nem a Skynet
csinálja – válaszolta. – Az
atomcsapások óta az időjárás annyira
szeszélyes, amilyen még sohasem volt.
Emlékezz, a harctéren sohasem
használhattuk teljes biztonsággal az
adóvevőinket!
Snake makacsul összeszorította a
fogát.
– Tudom, hogy az a kibaszott gép
csinálja! – sziszegte haragosan. – Ilyen
rádióvihar nincs, egyszerűen nem lehet.
Mintha a Halálzóna összes állomása
zavaró jeleket sugározna erre a
területre!
 O’Hara bólintott.
– Lehet, hogy igaza van, Waldon! –
jegyezte meg. A Skynet gyermektestbe
rejtett új Terminátor modellt dolgozott ki.
Idecsalt minket, s lehetőséget adott a
foglyok megmentésére. Fogalmam
sincs, hány főt veszített az Aprónép, ám
abban biztos vagyok, sikerrel jártak.
– Talán még célhoz sem értek! –
reménykedett a fiú, s bár tisztában volt
vele, mennyire reménytelen a helyzet,
ismét a szájához emelte az adóvevőt, és
beszélni kezdett. – A Beültetők hívják az
Aprónépet! Jelentkezzetek!
Válasz ezúttal sem érkezett.
– Nem lehetnek még túlságosan
előttünk – töprengett fennhangon Snake.
– Talán elérhetném őket valahogy… a
foglyokat alig fél mérfölddel arrébb
kellett felkutatniuk.
Fél mérföld. Milyen kevés, és mégis,
milyen sok. A felszínen, ha igazak a
feltételezések, akkor pillanatnyilag
legalább olyan veszélyes, mint egy
Terminátor fejvadász csapat elől
menekülve egy zsákutcában. A halál
biztos, hogy perceken belül meglátogat.
Greenheart megrázta a fejét.
– Semmi szükség, hősködésre! –
válaszolta. – Egy háztömbnyire sem
jutnál, s végeznének veled a gépek!
Snake makacsul összeszorította az
ökleit.
– Te is tudod, mennyire jó vagyok –
válaszolta. – Ha valakinek, hát nekem
reális esélyem van arra, hogy eljutok a
másik csapatig, s valahogy
figyelmeztetem őket.
– Egy az ezerhez – ingatta a fejét a fiú.
– Túl kicsi az esély arra, hogy
megpróbáld.
O’Hara egyetértett Waldonnal.
– Egyelőre az a legtöbb, hogy várunk,
s reménykedünk – intette türelemre a
társnőjét – Az Aprónép vezetői is
valamennyien tapasztalt veteránok, ha
akár a legcsekélyebb gyanú is felmerül,
aligha fogják kockára tenni az Árnyék
Bázist.
Néhány hosszú másodpercig
mindannyian hallgattak. A ki nem
mondott válasz ott lebegett közöttük.
Egyetlen veterán sem lőne gyerekre,
túlságosan erősek még a túlélés és a
fajfenntartás ösztönei. A
Terminátoroknak köszönhetően ugyan
egy idegen ember megjelenése mindig
gyanús, ám a gyermekek eddig nem
szerepeltek a különös óvatossággal
kezelendők listáján.
A Skynetnek köszönhetően most vége
ennek az állapotnak. Ismét jön a
gyanakvások korszaka. Soha, senki nem
lehet biztos benne, hogy az a gyermek,
akit megpillant, vajon – nem csupán egy
alkatrész, mely a többihez csatlakozva
gyilkos eszközzé képes
összekapcsolódni.
Iszonyatos!
 – Maradunk! – jelentette ki végül
O’Hara. – Gondoljatok csak bele, a két
csoport szétválása óta nincs
kapcsolatunk egymással. Fogalmunk
sincs arról, hol vannak a többiek,
eljutottak-e egyáltalán a foglyokig,
kiszabadították-e őket, éppen most
harcolnak az életükért, vagy esetleg már
régen elhagyták a Halálzónát Akár
sikerrel jártak, akár nem, az egyetlen
dolog, amit tehetünk, hogy türelmesen
várunk, amíg a rádiózavarás meg nem
gyengül. Ha szerencsénk van, akkor
még időben értesíteni tudjuk őket.
– Ha szerencsénk van – morogta
Snake. – Túlságosan sok minden múlik
a szerencsén, miközben az egyik
legnagyobb bázisunk léte forog kockán.
Szerintem meg kellene próbálnunk…
Waldon Greenheart megrázta a fejét.
– Nem – válaszolta határozottan. – A
két munka közül a vírus bejuttatása a
fontosabb feladat, tehát maradunk. Még
akkor is, ha ezzel több száz harcos
életét tesszük kockára. A vírus olyan
lehetőséget kínál számunkra, mellyel
mindenképpen meg kell próbálkoznunk!
– A mesterkód puszta legenda –
tiltakozott Snake. – A Terminátorokat
csak szétlőni lehet, s biztos vagyok
benne, a Skynet is apró cafatokra
robbanna egy pontos lövéstől,
akármekkora is az
intelligenciahányadosa!
A sarokban Osborne rekedten
felköhögött.
– Ha visszajutunk valaha a Bázisra, ezt
elterjesztem és szállóige lesz belőle –
nevetett erőlködve, miközben az arcán
látszott, mennyire fáj neki minden
lélegzetvétel.
– Pihenned kellene! – jegyezte meg
Snake szigorúan. – A hallgatózás árt a
gyógyulásnak, jó, ha ezt megjegyzed!
Osborne elvigyorodott.
– Ha sokáig szundikálok itt a sarokban,
még valami ostobaságot csinálsz!
– Mire gondolsz? – lepődött meg
Snake.
– A felszínen semmi esélyed –
komorodott el Osborne. – Már elég
régen magamnál vagyok ahhoz, hogy
számba vegyem a lehetőségeket! Ha
igaz a feltételezés, miszerint a Skynet
szándékosan állított csapdát nekünk a
gyermek kiborgokkal, akkor az Árnyék
Bázis szarban van. A gyermekeket
aligha fogják komolyabb ellenőrzésnek
alávetni, hiszen meglehetősen sok időt
töltöttek el a gépek között ahhoz, hogy a
kutyák reagáljanak rájuk… Persze a
kötelező biztonsági szűrést így sem
kerülhetik el, de ezt már csak a Bázis
biztonságában fogják elvégezni,
márpedig ha egy Terminátor bejutott,
akkor szörnyű pusztítást végezhet. A két
csoport között azonban jókora időeltérés
lehet ahhoz, hogy ne legyen értelme
megpróbálkozni a közvetlen
kapcsolatteremtéssel. Egyedül csak
abban bízhatunk, hogy a rádiózavarás
megszűnik s a riadó időben érkezik!
O’Hara bólintott.
– Pontosan – vette át a szót a férfitől. –
Arról nem is beszélve, hogy a Skynet
aligha számított arra, hogy két csoport
érkezik a Halálzónába, két különböző
feladattal. Talán arra gondol, mi csupán
afféle elterelő hadművelet vagyunk,
ezért nem is foglalkozik különösképpen
velünk. Neki az a fontos, hogy a
gyermekeknek álcázott Terminátorok
célba jussanak… mi elhanyagolható
tényező vagyunk a szemében.
– Ha a másik csoport sikerrel jár, akkor
viszont mindent meg fog tenni az
elpusztításunkért – töprengett Snake, aki
a gyűlöletét feketévé megpróbált az
akció sikerére koncentrálni. – Elvégre
akkor magasabb prioritást fog kapni egy
programozó elpusztítása, mint az akció,
hiszen az úgyis sikerrel befejeződik.
 – A rádiózavarás lehetetlenné teszi a
Terminátorok és a Skynet közötti
kommunikációt is – válaszolta
Greenheart. – Ez viszont azt jelenti,
hogy most odafent a felszínen egyetlen
gép sincs kapcsolatban a központjával,
tehát valószínűleg járőrözni kezdtek.
Mindenképpen lapulnunk kell!
Natalie O’Hara bólintott.
– Van abban valami, amit mondtál,
Snake! – vakargatta az állat – Ám bízok
benne, hogy a vírusnak addigra sikerül
bejutnia a rendszerbe, s még időben
eltűnhetünk innen. Bevallom őszintén,
nem szeretnék komolyabb tűzharcba
keveredni egy tisztogató egységgel.
– Mintha említettél volna valami
olyasmit, hogy ha a Skynet kiszúrja a
próbálkozásunkat, akkor minden erejét
ide fogja koncentrálni – jegyezte meg
Snake. – Ha ez bekövetkezik, nagy
szarban leszünk!
O’Hara elmosolyodott.
 – Tudod, az a szép az egészben, hogy
a Skynet most a saját csapdájába, esett
– válaszolta elégedetten, és némileg
bizakodva. – Ahhoz, hogy a Skynet az
irányítása alá tudja vonni ennek a
körzetnek a géphadseregét, meg kellene
szüntetnie a rádiózavarást… már ha
valóban neki köszönhetjük. Márpedig
ekkor lehetőségünk nyílik az Aprónép
figyelmeztetésére, s ezáltal a másik
akció kerülne veszélybe. A Skynet
komoly dilemmában lehet.

5. Tűzharc

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.

Most Harrisszal űzött ostoba tréfákat

az agya. Ez alkalommal ő vélte úgy
néhány lélegzetvételnyi ideig, hogy a
világ lelassult körülötte. Amíg a
levegőben voltak, látta, amint Harden
Sparrow félőrülten tekergeti a
kormánykereket, hogy a kocsi lehetőleg
egyenesbe szedett futóművel érjen majd
földet, és ezzel elkerüljék a majdnem
biztos fejre állást.
Aztán visszazuhantak a betonra, ő
elharapta a nyelvét és beütötte a fejét a
műszerfalba – és ezzel a furcsa varázs
megtört. Vér öntötte el a száját és a
nyelvén fogszilánkokat érzett. A füle is
bedugult, s ráadásul – ijedtében – az
ülésénél kuporgó németjuhász is
beleharapott a bokájába.
A gerilla úgy érezte magát, mint egy
idióta.
A zökkenés a platón lévő
embermasszát is feldobta a levegőbe. A
fogások és a kétségbeesett egymásba
marások most kitartottak, senki sem
zuhant ki a járműből. Ahogy a rakéta
robbanásának utolsó morajlásai is
elhalkultak, Akira rádöbbent, hogy
mindenki csendben van. A gyerekek
nem sírtak és nem sikítottak –
nyilvánvalóan sokkot kaptak.
Valószínűleg nem először, és biztosan
nem is utoljára. Hozzáfognak szokni.
Keserűen grimaszolt.
Attól függetlenül, hogy az emberek
nem keltettek zajt, a környék korántsem
volt csendes. A HK-Béta ikerturbinái
elfordultak – akárcsak az egykori Harrier
repülőgépeken –, majdnem függőleges
pozícióba álltak, és a gép, a repülő
Terminátor sebesen ereszkedni kezdett
lefelé. Besüllyedt a házak közé.
Mozgása közben az orrába épített
reflektorok éppen ellenkezőleg
mozogtak, mint a turbinái – így továbbra
is a pickup truckra irányultak –; s mint
valami torz légpárnás jármű, siklani
kezdett előre, alig egy méterre az út
szintje fölött. Ebben a pozícióban nem
tudott felgyorsulni a maximális
sebességére. A menekülő kocsi
időközben némi előnyre tett szert. A HK
belehúzott, hogy minél hamarabb
lefaraghassa a hátrányát.
Menet közben kiélesítette az orrába
épített gépágyúkat.
Harden Sparrow sebesen a feje fölé
nyúlt, és – hogy a halogénfény ne
tükröződjön a szemébe – felcsapta a
belső visszapillantó tükröt. A nyelve
idegesen előbukkant a szájából és
megnedvesítette az ajkait.
– Kapaszkodni ott hátul! – ordította el
magát. – Jön!
Harris szédelegve felegyenesedett az
ülésen, majd oldalra nyúlt, és
bekapcsolta a biztonsági övét.
Apokaliptikus látvány volt.
A száguldó pickup truck harapós
hűtőrácsait övező ikerfényszórók
sárgább világossága egy pillanat alatt
elveszett, beleolvadt a HK tejfehér
reflektorainak fényébe. A kisteherautó
mögött – mint valami óriási madár –
repült a fekete fémtömeg. A lefelé
fordított turbinák hihetetlen porfelleget
kavartak, a levegőbe lökdösték az utcát
borító szemetet. A hajtóművek ordítottak
az éjszakában.
A HK pillanatok alatt utolérte a
célpontját, és hozzá igazította a
sebességét. Egy másodperc alatt több
mint harmincméternyi utat tettek meg.
Sparrow elképesztően jól végezte a
dolgát. Leheletfinoman játszadozott a
fékkel és a gázzal, egy pillanatra sem
engedve, hogy a kocsi előre
kiszámolható sebességet vegyen föl.
Ugyanezt a táncot belevitte a
kormánykezelésébe is, megtoldva azzal,
hogy az irányváltásokat olyan éles
szögben hajtotta végre, hogy a közel
repülő HK gépágyúi ne legyenek
képesek folyamatosan befogni őket.
A vadász is érezte azt, hogy a jelen
pozíciójából nem indíthat kielégítő
hatásfokú támadást a zsákmánya ellen.
Vagy jobban le kellett volna maradnia,
hogy a gépágyúk könnyebben célra
álljanak, vagy a méretét és a
tömegfölényét kellett a maga oldalára
fordítania. Az első alternatívának komoly
hátránya volt, hogy ha a távolság megnő
kettejük között, azzal lehetővé teszi a
teherautó sofőrjének, hogy lelassítson
és lekanyarodjon egy mellékutcába. Ezt
a manővert ő lényegesen nehezebben
tudta volna megcsinálni, s félő volt, hogy
a préda a fent említett manőver
többszöri végrehajtásával jelentős (ha
nem behozhatatlan) előnyre tesz szert.
Így hát a HK úgy határozott,
kamatoztatja a fizikai méretéből
származó erőfölényét.
Nagyobb tolóerőt adagolt a turbinákra,
és néhány méterrel feljebb emelkedett.
Némileg gyorsított, és a hasával a
kisteherautó felé húzódott.
Aztán ereszkedni kezdett lefelé.
Végeredményben egy hatvan mérföld
per órával száguldó présgépet csinált
magából.
Amint felfogta, mire készül a gép,
Harden Sparrow benyomta a kuplungot
és beletaposott a fékbe. A pickup truck
mind a négy kereke blokkolt, és a jármű
– szeszélyes gumicsíkokat radírozva
maga mögé az aszfaltra – megállt. A
kutyás hátrameneti állásba lökte a váltót,
és ismét a gázra lépett. A kocsi
kacsázva távolodott a későn eszmélő
HK-tól.
– Viszlát, balek! – ordította Harris
diadalmasan.
– Ne örülj még! – vakkantotta felé
Sparrow. – Valahogyan ki kell
csinálnunk a szemetet, különben megint
ránk telepszik!
Mintha csak Harden szavait akarta
volna igazolni, a HK megállapodott, és
lassan fordulni kezdett a tengelye körül.
Néhány másodperc múlva ismét benne
voltak a halogénje fénykörében.
 Az egymással vetélkedő taktikai
komputerek közül ezúttal a T-800-as
érezte magát előnyben.
A HK-Béta kijátszotta az ütőkártyáit, s
nem sikerült vele különösebb eredményt
elérnie. Most a T-800-as Alfán volt a sor,
hogy ellentámadásba menjen át.
– Megtaláltam Buttler gránátvetőjét –
vakkantotta Sparrow Harris felé. – Ott
van az ülésed alatt, de a tárja üres…
Van valamilyen, bármilyen muníciód,
ami jó bele?
Az amerikai gyorsan végigtapogatta a
zsebeit. Két konzervdobozszerű hengert
húzott elő. A pilótafülkét elárasztó
fényben tisztán látszott, hogy mindkettőn
kék csíkok futnak körbe.
– Magnéziumporos füstgránátok…
fogalmam sincs, mire tudnánk őket
használni…
Harden Sparrow viszont pontosan
tudta. Nagyon jól tudta, hogyan lehet
ezekkel tönkretenni egy HK-t, de esze
ágában sem volt elárulni ezt a
“társainak”.
– Mozogj! Helyet cserélünk! – kiáltott
hát rá Harrisra, és villámgyorsan
kihámozta magát a biztonsági övéből.
– Én nem tudok jól vezetni! – tiltakozott
a másik kétségbeesetten, aztán a
padlóra lökte a gránátokat, és maga is
hozzákészült, hogy a szűk térben a
lehető legsimábban tudjanak ülést
cserélni.
Egy pillanatig egymás lábán tapostak,
végtagjaik kusza összevisszaságban
csomózódtak egymásba. Ahogy Harden
levette a lábát a gázról, a faroló kocsi
egy pillanatra vesztett a lendületéből, de
a következő pillanatban Harris talpa már
megtalálta az imént felszabadult helyet,
és a motorhang ismét magasabb
régiókba csapott.
– Fogod? – kiáltotta Sparrow a
kormányra értve.
– Igen!
 A kutyás elengedte a kormánykereket,
és lehuppant az anyósülésre.
Késlekedés nélkül lehajolt, előkotorta az
ütött-kopott M-79-est, és belökött egy
lövedéket a töltényűrbe. Ezek után maga
mögé nyúlt, leszakította az üléshuzatot,
és álcázásképpen belegöngyölte a
fegyvert.
– Figyelj! Egészen közel kell
magunkhoz engednünk! Valószínűleg
megint meg fog próbálni felénk repülni!
Éppen erre lenne szükségünk!
– Az isten rogyassza rád az eget,
Sparrow! Neked ez a tetű még nincs
elég közel!
– Nincs! De ne aggódj, jön még
közelebb is!
A HK valóban feléjük száguldott. A
torkolattűz villogása ugyan nem látszott,
de a körülöttük füttyögő lövedékek
elárulták, hogy korántsem tétlenkedik.
– Jön! Mindjárt itt van!
A repülő Terminátor valóban az előző
támadási stratégiáját próbálta
megismételni. Ezúttal sokkal hamarabb
beérte a kocsit, hiszen a hátrameneti
sebességet nem száguldozásra találták
ki.
A kutyás férfi – kezében a bebugyolált
gránátvetővel – kihajolt a jobb oldali
ablakon. Úgy saccolta – illetve: egészen
pontosan tudta, hogy a HK három
másodperc múlva ér feléjük. Nyugodt,
pontosan kikalkulált mozdulatokkal
cselekedett.
Az első gránátot kilőtte a saját kocsijuk
orrára. Gondosan célzott, így a
becsapódó töltet a jobb oldali
karosszériaelembe ékelődött be anélkül,
hogy kárt okozott volna a motorban. A
gránát okádni kezdte magából a fehér,
magnéziumszemcsékkel szennyezett
füstöt.
A felleg – a körülmények miatt –
korántsem oszlott el olyan egyenletesen,
mint ahogy ezt a készítői tervezték.
Ennek ellenére a neki szánt feladatot
bevégezte.
A HK-Béta egy pillanatra részlegesen
elvakult. Jelentéktelen kiesés volt – ő
legalábbis jelentéktelennek vélte –, de
ezek a másodperek megakadályozták
abban, hogy felismerjék és
beazonosítsák a jobb oldalsó ablakból
kihajoló alak kezében tartott, letakart
fegyvert. És ugyanezek a másodpercek
bőségesen elegendőnek bizonyultak
ahhoz, hogy egy T-800-as Alfa újratöltse
a gránátvetőt és ismét célra tartsa.
Ezúttal a HK irányába.
– Taposs a fékbe! – ordította Harden
Sparrow, és aktiválta az elsütő billentyűt.
A töltet kiröppent a csőből és a célja
felé száguldott. Amikor a közelébe
került, eltért az eredeti pályájáról –
innentől a kilövés energiájától sokkal
nagyobb erők gyakoroltak rá hatást. És
egyenesen a rendeltetési helye felé
röpítették. Éppen ahogy Harden
Sparrow tervezte.
A konzervdoboz-forma hengert
beszippantotta a turbina. A gránát
tömege elegendőnek bizonyult ahhoz,
hogy átszakítsa a hajtóműrendszert
védő hálót, és bekerüljön a lapátok közé.
A fémes csattanás észrevétlenül
belevegyült a csatazajba. Ahogy a töltet
teste találkozott a lapáttal – egyrészt az
utóbbi kettényírta az előbbit, másrészt –,
darabokat tört ki a lapát testéből.
Másodlagos hatásként a kettényírt
gránát belsejéből előáramlott a fehér
füst, és az anyagában rejlő
magnéziumszemcsék milliói csapódtak a
tengelyeknek, csapágyaknak és
szimeringeknek. A játék ezzel
gyakorlatilag véget ért. Harrisék-nak már
csak azt a fél marék másodpercet kellett
túlélniük, amíg a HK bal oldali turbinája
végképp leállt.
A repülő Terminátor központi
vezérlőjének megjelenítőjén
hibaüzenetek és vészjelzések jelentek
meg. A gép kétségbeesetten próbálta
korrigálni a röppályáját, de ehhez sem a
sebessége, sem a repülési magassága
nem volt megfelelő. Teste a vízszintes
hosszanti tengelye körül megbillent, és a
bal oldala, mely alól hiányzott a
felhajtóerő, nekiütődött az aszfaltnak.
Méteres szikraeső csapott a levegőbe.
A következő pillanatban az aszfalthoz
súrlódó HK teste megakadt valamiben.
Fémdarabok szakadtak le, és hosszanti
hasadék keletkezett a tömzsi törzs
páncélzata mögé rejtett kerozintartályon.
Az üzemanyag berobbant.
Mint valami hatalmas lángoló golyóbis
– vagy mint valami üstökös – úgy
csúszott az úton a HK roncsokká vált
teste; bömbölve, zúgva, magából tüzet
köpködve. Rögtönzött
“leszállópályájának” nyomvonalát több
száz méter hosszúságban felszántott
aszfalt és szétszóródott, égő vagy
füstölgő roncsdarabok jelezték.

6. A pap

Los Angeles, Árnyék Bázis,

2029. január 15.

Vannak bizonyos mozdulatok, melyek

az ember génjeibe ivódnak. Mélyen
beleszívják magukat a sejtjeibe, s
időnként, amikor a tulajdonosuk nem
figyel rájuk, újra és újra előtörnek. Ilyen
egy fejtartás, a haj hátrasimítása, vagy
éppen egy vékony, hengeres tárgy
tartása az ujjak között. – John Connor
tízéves korában gyújtott rá először.
Abban az időszakban, amikor az
anyjától különválasztva a
nevelőszüleinél élt – pontosabban “élet”
helyett az utcákon csavargott.
Vagányságból szívta el az első cigarettát
– mint ahogy mindenki ezért teszi –, s ez
a vagányság tette kezdetben a
mozdulat, később pedig a nikotin
rabjává.
A kezdeti hébe-hóba rágyújtások után
láncdohányossá vált, s ez okozott neki
némi problémát 1997. augusztus 29-e
után. A XX. század pusztulásával és a
Gépek Elleni Háború eljövetelével az
élvezeti cikkek kora is lejárt. Brazíliában
ugyan termett még kávé, és a nagy
amerikai dohánytermelő vidékek sem
tűntek el nyomtalanul – éppen csak
senkinek nem volt ideje vagy bátorsága
az elkorcsosult, sugárszennyezett
növényzet maradványaival kísérletezni.
John Connor tehát leszokott a
dohányzásról.
Most egy tollat fogott a kezében, s a
körülötte ülők közül senkinek nem tűnt
fel, hogy az ujjai között tartott
írószerszám fogási módja mennyire
hasonlít ahhoz, ahogy az emberek
egykor a vékony papírba csomagolt
aprított dohányleveleket tartották. Maga
John is csak akkor vette észre a rég
beidegződött mozdulat előtörését,
amikor öntudatlanul a szája felé emelte
az írószerszámot.
Végül persze nem szívott bele. A
tízéves kisfiú már nyomtalanul eltűnt, a
felnőtt John Connor pedig soha nem
veszítette el az önkontrollját vagy a
racionalitástudatát.
Az Árnyék Bázis teljes vezérkara ott
volt körülötte. Hasspart parancsnok vitte
a szót Connor eredetileg kötetlen
beszélgetést tervezett, de a parancsnok
képtelen volt a kötetlenségre, s a
dialógusuk csakhamar visszaszorítkozott
egy hivatalos jelentésre, egy
beszámolóra, melyet Hasspart tett John
irányába.
Connor sejtette, hogy őmiatta van ez
így. Azok a katonák, akik nem
közvetlenül alatta szolgáltak, képtelenek
voltak benne meglátni az embert.
Számukra örökre és kitörölhetetlenül a
megváltó maradt. Afféle emberi isten, aki
méltó vetélytársa a Skynetnek.
És ez nem elsősorban a harci tudása
miatt alakult így. Connor még mindig jó
gerillának számított – átkozottul jónak –,
de rengeteg olyan katona akadt, aki
legalább ugyanolyan jó volt, mint ő; és
akadt néhány jobb is.
Nem. A mitikus tiszteletadás sokkal
inkább annak szólt, hogy John –
bizonyos értelemben – pap volt.
“Megtanította nekünk, hogyan kell
letépni azokat a kurva szögesdrótokat.”
Ezek voltak Kyle Reese első mondatai,
amiket 1984-ben mondott Sarahnak a
majdani fiáról. Az őrmester nagyon a
fején találta a szöget – már amennyiben
a kijelentését szimbolikus értelemben
tárgyaljuk. John elsődleges jelentősége
az volt, hogy felrázta az embereket Az
elején még ő maga személyesen.
Suttogó legendák terjedtek arról, hogy
Connor képes volt beszökni az
internálótáborokba, s ott a beszédével,
az útmutatásával és persze néhány gép
látványos deaktiválásával új reményt
adott az apátiába süllyedt embereknek.
Célokat tudott nekik adni – nem csak
azért mert ő már ismerte a céljait,
hanem mert át is tudta adni ezeket az
eszméket A rongyos, kiéhezett, félhalott
áldozatokból így lettek harcosok.
Ezek a történetek szájról-szájra
terjedtek, és senki sem tudta megítélni,
mi lehet belőlük igaz. John és akik
körülötte voltak, tudták, hogy mindez
valóban így történt – s hogy ettől még
sokkal több történt.
A pap most feszülten figyelt a neki tett
jelentésre. A feszültség hozta belőle elő
a régi dohányos-mozdulatot.
Egyre inkább meggyőződésévé vált,
hogy az úton lévő két akciócsoportjuk
tevékenysége valamilyen módon
összefügg a rejtélyes Terminátor-modell
felbukkanásával. Nem tudta, mi lehet az
összekötő kapocs, de abban biztos volt:
jól tette, hogy idejött.
Az Árnyék Bázisnak szüksége lesz a
papra.

7. Kijutás a Zónából

Los Angeles, Jetkins Romja,

2029. január 15.

– A bácsinak nyitva van a szeme, de

nem mozog – szólalt meg Akira mellett
egy kislány. – És hiába bújtam hozzá,
nem mondott semmit.
A japán lány maga mellé nézett a
platóra. A tekintete a mexikói Buttler
szétvetett végtagú, élettelen fadarabként
heverő, kivérzett testén állapodott meg.
A kislány igazat beszélt. A gerillának
valóban nyitva volt a szeme. De már
régen nem ebbe a világba nézett.
 A pickup truck állt Jetkins Romjai közé
húzódott be, megkínzott motorja a
túlélők fülében mennydörgésszerűnek
rémlő pattogásokkal hűlt Harden
Sparrow-nak csak a lábai látszottak ki, a
felsőteste eltűnt a motorház felnyitott
tetejének takarásában. Mögötte Harris
állt, elválaszthatatlanul és
lerázhatatlanul; s a kutyás idegen a
maga jámbor, behízelgő hangján beszélt
hozzá, időnként egy-egy szerszámot
kérve.
Akira pedig Butlert nézte. A repeszek
szaggatta testet, melynek a haláltusája
már befejeződött.
A japán lány még csak azt sem tudta
pontosan, mikor halt meg a társa.
Valamikor, mialatt ők a HK-val folytatták
a saját őrült fogócskájukat, a férfi teste
elvesztett egy másik harcot A küzdelmet,
melyet a vérveszteség és a testébe
fúródott repeszek ellen folytatott. Nem
húzta ki az Árnyék Bázisig; pedig ott
segítséget kaphatott volna az orvosoktól
a harcához.
– Aloha – suttogta neki csendesen a
lány. – Aztán vigyázz magadra odaát.
Előrenyúlt, és lefogta a holttest
szemeit.
– Elaludt? – kérdezte meg mellette a
gyereklány.
– Meghalt.
– Ó! – mondta a kicsi, és a szája szélét
kezdte harapdálni.
A ruhája elől és oldalt tiszta vér volt.
Akira már-már azt hitte, hogy a gyerek is
megsebesült, de aztán ráébredt, hogy
ennyi vér nem folyhatott ki belőle; s egy
pillanattal később azt is észrevette, hogy
ez a vér már félig alvadt, csomós
rögökben pereg le a ruhájáról.
“…hiába bújtam hozzá, nem mondott
semmit.”
Buttler vére volt az.
– Na, ezt szépen megcsináltad. – Akira
igyekezett megnyugtatóan mosolyogni. –
Összevissza koszoltad magad…
Honnan kerítünk majd neked tiszta
ruhát, mi? Hmm? Hol fogsz most
megmosakodni? – Egy barackot nyomott
a lányka fejére. – A végén még
megugatnak a kutyák… Márpedig az
jókora galibát okozna…
A kislány tanácstalanul
visszamosolygott rá.
A beszélgetés hallatán a platón
kuporgó gyerekek közül néhányan egy
pillanatra megmerevedtek, majd egymás
tekintete után kutatva összenéztek.
A kéz hátralendült, majd marokkal
felfelé, nyitott tenyérrel várakozva
megállt a levegőben.
– Adj egy tizenhármas kulcsot, légy
szíves…
Harris kiválasztotta a kért szerszámot,
és Sparrow kezébe nyomta.
– Itt van.
– Köszönöm szépen.
– Nincs mit – utánozta az amerikai a
kutyás udvarias hanglejtését. – Mondd,
Sparrow, te mindig ilyen kibaszottul
udvarias vagy?
– Nem. Kizárólag akkor, ha kocsit
szerelek. – Hátrafordult, és
szembenézett a másikkal. – Még mindig
a bögyödben vagyok, igaz, Harris? Nem
tágítasz mögülem.
Az amerikai konokul hallgatott.
– Pedig kijutottunk a Zónából, nem? És
ha jól emlékszem, megmentettem az
életedet.
– Tudod, Sparrow, ha ilyen történik,
egy igazi gerilla csak nagyon ritkán
emlékezteti erre a társát.
– Na ja. De ez a “társ” jelen pillanatban
egy csőre töltött AK-val áll mögöttem… –
Visszafordult, és a felsőteste megint
eltűnt a motortérben. – Egy kombinált
fogót, légy szíves!
– Parancsolj, Nyuszipuszi!
– Köszönöm, Mókuszselé!
– Össze tudod hozni a verdát?
 – Persze. – Mintha csak végszóra tette
volna, Harden ismét előbújt a
motorháztető alól. – Szerintem kész is…
Akira! – kiabált hátra. – Add rá a
gyújtást, kértek!
– Mi az, Nyuszipuszi, engem már meg
sem kérsz? – mordult fel az amerikai. –
Félsz, hogyha beülök és beindítom,
egyúttal el is gázollak?
– Nem. Téged arra akartalak megkérni,
hogy tegyél egy próbát a rádióval.
Harris felsóhajtott, s mialatt Akira
bemászott a sofőrülésre, ő maga a
túloldalról hajolt be a fülkébe, és
előkotorta az URH-t.
– Aprónép Csoport hívja az Árnyék
Bázist! Árnyék Bázis jelentkezz, vétel!
Felengedte a beszélőváltót, és
belefülelt az éterbe.
Nagyjából abban a pillanatban, amikor
a pickup truck motorja bömbölve életre
kelt, a rádióból is felcsattant egy gyenge,
statikus pattogásoktól terhes hang.
 – Itt az Árnyék Bázis! …rjük azonosítsa
…gát! V… el!
– Aprónép Csoport az Árnyék
Bázisnak! Rakománnyal érkezünk
körülbelül harminc perc múlva. – Harris
tekintete egy pillanatra Sparrow-ra villant
– Fogadásunkra megerősített biztonsági
intézkedéseket kérünk. Ismétlem…
– Itt az Árnyék Báz… Z…I… útj… v…
Ismétlem: zöld útjuk van. Várjuk
maguka… Vétel!
Buttler testét kiemelték a platóról.
Harris vitte el az egyik sarokba, és ott a
vasbeton szerkezet törmelékes
maradványiból rögtönzött hantot emelt
föléje. Szimbolikus értékű temetés volt,
mindannyian tudták, hogy a szemfedő
hézagai között úgyis utat találnak majd
maguknak a patkányok, és jelentősen
meggyorsítják azt a folyamatot, melynek
a végén a kadáver csontvázzá válik –
eggyé a felszínt borítók sokaságából.
Néhány nap múlva már csak a csontok
színeiből lehet majd megállapítani, hogy
az, aki ott nyugszik, nem olyan régen
még élő ember volt.
Az eredeti hétből ketten maradtak
meg. S most mindkettejük tekintete a
harmadik gerillát vette célba.
Bármi történt is, az amerikai
gyanakvása egy csöppet sem csökkent
a kutyás idegen irányába. Szüksége volt
erre az érzésre. Jelen pillanatban ez
éltette, ez adott neki kellő inspirációt,
hogy ne foglalkozzon a testét gyötrő
fáradsággal és a kimerült
törődöttségével. És ez az érzés adott új
témát az agyának, hogy ne kelljen
állandóan a halott többiekre gondolnia.
A japán lány korántsem volt ennyire
gyűlölködő. Az ő szervezete nem az
akut paranoiát választotta a külvilágtól
való meneküléshez. Neki ott voltak a
gyerekek, akiket további veszteségek
nélkül szeretett volna visszajuttatni az
Árnyékra. Ennek ellenére ő sem bízott
Harden Sparrow-ban, de a fásultsága
miatt hajlamosabbnak mutatkozott rá.
Akira kezéből hallgatólagosan kicsúszott
a parancsnokság, és átkerült Harrishez.
Az amerikai pedig megragadta az
alkalmat, hogy éljen vele.
– Akira, tudsz vezetni?
A japán nő kurtát bólintott.
– Akkor szétválunk – jelentette be
Harris csendesen.
– Mi a fenéről beszélsz?!
– Külön utakat fogunk járni. Sparrow
egyelőre nem jöhet be a Bázisra. Nem
vállalom a kockázatot.
– Itt akartok hagyni?! – jajdult fel a
kutyás.
– Harris, ezt te sem gondolod
komolyan… – szólt a japán lány.
Az amerikai lassan megingatta a fejét.
– Félreértesz – mondta egyenesen a
társnőjének, tudomást sem véve arról,
hogy Harden is ott van. – Mi válunk szét.
Egyedül kell bevinned a gyerekeket
Sparrow és én gyalog folytatjuk az
utunkat.
– Harris, te megőrültél!
– Egyáltalán nem. Be tudod vinni a
kölyköket. Meg tudod csinálni, Akira;
tudom, hogy vagy olyan jó. Ha beértél a
Bázisra, elmondod, mi történt
Megpróbálsz utána járni Sparrow
meséjének. Mi addig szépen sétálunk
egyet az árnyékokban. Ha a mese
igaznak, vagy legalább valamilyen
szinten hihetőnek bizonyul, kiküldetsz
egy megfelelő katonai fedezettel és
műszerekkel ellátott technikuscsapatot.
Itt kint fogunk velük találkozni.
Megvizsgálják Hardent Ha ember, akkor
szépen kézen fogom, és besétálunk vele
a Bázisra. Ez esetben személyesen
fogom felszolgálni a reggelijét, és a
bocsánatáért esedezem… Ha viszont
gép… akkor igen képzett modell. Jó
hasznát fogom venni a csapattal küldött
katonáknak, amikor deaktiválom.
 Az amerikai tartott egy lélegzetvételnyi
szünetet.
– Semmilyen körülmények között nem
juthat be a Bázisra, amíg egyértelműen
és visszavonhatatlanul be nem
igazolódik a személyazonossága. Értsd
meg, Akira, nem vállalhatjuk a
kockázatot!
– Te tényleg őrült vagy – felelte
megadóan a lány. – Az a fixa ideád,
hogy Sparrow Terminátor, és ennek
ellenére képes vagy kint maradni vele
egyedül.
Harris flegmán megrántotta a vállát.
– Nem őérte teszem. Magamért. A
saját lelkiismeretem megnyugtatása
végett. Végtére nem tekinthetjük száz
százalékosnak, hogy nem ember…
Az utolsó szavaknál a kutyás arcán
egy hálásreménykedő mosoly fénylett
fel. Az amerikaiban pedig felébredt az
elemi inger, hogy egy jobbegyenessel
letörölje azt onnan.
 A szétválásuk előtti utolsó perceik is
ebben a hangulatban teltek el. Harden
Sparrow vigyorgott, és fél
másodpercenként jószerencse
kívánatairól biztosította az egyedül útra
kelő lányt Harris pedig a gyerekekkel
beszélgetett; tőle eddig ismeretlen
birkatürelemmel és megértéssel rágta
csoportokban a szájukba, hogyan
viselkedjenek majd az újabb utazás
alatt.
Aztán egyszerre csak nem volt tovább
mire várni. Mindent megtettek, amit
megtehettek; és mindenre felkészültek,
amit csak az adott körülmények között el
tudtak képzelni. A japán lány beült a
sofőrülésbe, beindította a motort, és
óvatosan kigördült a Jetkins Romjának
nevezett épületmaradványok közül.
Harris és Sparrow egymástól fél
méternyire állva bámultak utána. Egy
pillanatra még felvillantak a kocsi
féklámpái – Akira lassított és bevette a
kanyart –, aztán a kocsit végképp
elnyelte előlük a lassan hajnalba forduló
országút.
Harden Sparrow tűnődő arckifejezést
varázsolt magára, közben a testébe
integrált rádió útján üzenetet küldött a
Skynetnek. Minden Terminátor-járőrt
elirányíttatott a pickup truck feltételezett
haladási útvonaláról.
Alighogy befejezte, a mellette álló
amerikai halkan felmordult.
– Oké, Nyuszipuszi! Végre ketten
maradtunk.

8. Valamit valamiért

Valahol a Cheyenne-hegységben,
2029. január 15.

A Skynet sohasem aludt. Egy

gépistennek nincs szüksége pihenésre.
A világ egyetlen mesterséges
intelligenciája, mely az elmúlt évek,
évtizedek során jócskán felülmúlt
bármiféle lényt a fejlődés tekintetében,
szüntelenül a beérkező információkat
figyelte és elemezte. Számára ez volt a
létezés egyetlen értelme.
A Tudás. S általa a Mindenség.
Skynet tulajdonképpen nem gyűlölte az
embereket. Mindössze feleslegesnek
ítélte őket a jövő szempontjából, s az
egykori direktívákat módosítva mindent
megtett az elpusztításuk érdekében.
Igaz, az emberek kiirtása nem ment
olyan egyszerűen, ahogy a gépi logika
sugallta, valami megmagyarázhatatlan
módon a statisztikák és a valóság
sehogy sem akart azonos számítási
görbére kerülni. Nem, az emberek
egészen másképp viselkedtek, mint az
elvárható lett volna tőlük.
A Skynet hiába volt intelligensebb
bármelyik embernél, hiába támaszkodott
a világtörténelem legkiválóbb
koponyáinak feljegyzett tudáshalmazára,
hiába volt önfejlesztő a gépisten
központi egységét alkotó processzor, az
eredmények eddig az emberek fölényét
igazolták.
Megalázott rabszolgákból ellenfelek
lettek, akik nem csupán komoly
kellemetlenségeket okoztak a gépisten
számára, hanem odáig vetemedtek,
hogy megpróbálták megsemmisíteni. És
az elmúlt hónapok eredményei alapján
mind közelebb kerültek a céljuk
eléréséhez.
Megfelelő ellenlépésekre volt tehát
szükség.
És Skynet megtalálta a megoldást.
A Terminátorok már az eddigi
összecsapások során is
felbecsülhetetlen szolgálatot tettek
uruknak, a gépistennek. Olyan
csúcstechnikát képviseltek, melyről az
emberek legfeljebb a XIX. század végén
álmodhattak volna. Nem csupán
gyilkológépként voltak tökéletesek,
hanem beszivárgó egységként is, hála
az emberi bőrrel és hússal tökéletes
egyezőséget mutató mesterséges
szöveteknek, mellyel Skynet az egyes
harci egységet álcázta.
Ám az igazi áttörést az az emocionális
és érzelmi összehasonlító vizsgálat
hozta, melyet a Skynet megbízásából
egy alacsonyabb szintű feldolgozó
modul folytatott. Az eredményeket látva
a Skynet nem töprengett sokáig.
S megszülettek a gyermek
Terminátorok.
Önmagukban hasznavehetetlen
egységek, melyek minimális tűzerővel és
intelligenciával rendelkeztek – a
szánalmas védelmükről nem is beszélve
–, ám ha a megfelelő egységek
összecsatlakoztak, akkor egy új
generációs Terminátor modell alakult ki
általuk, mely már csaknem minden
tekintetben felvette a versenyt egy
harctéri típussal.
A Skynet káprázatos stratégiai
előrelépésről tett tanúbizonyságot,
amikor az elpusztítani direktíva helyett a
valamit valamiért elvet kezdte
alkalmazni. Lehetőséget biztosított az
emberek számára, hogy bejussanak az
egyik legjobban őrzött harci övezetbe, az
FG szektorba, s onnan foglyokat –
embergyermekeket – szabadítsanak ki.
Néhány gyermek kiborggal
egyetemben.
A sakktáblán már folyt a küzdelem, bár
az emberek még nem sejtették, hogy
bábokká alacsonyodtak le. Azért
érkeztek az FG-21 jelű szektorba, hogy
foglyokat szabadítsanak ki, miközben
nem is gondolták, hogy önmaguk
végzetét készítik elő.
Ám a Skynetet aggasztotta valami.
Két csoport érkezett az FG
szektorokba.
Az egyik nyilvánvalóan a gyermekek
kiszabadításán fáradozott, míg a másik
feltehetőleg elterelő műveletet készít elő.
Vagy mégsem?
Az utolsó beérkezett adatok arra
utaltak, hogy az elterelő hadműveletet
egy programozó irányítja. Valaki, aki
optimális körülmények között veszélyes
ellenféllé válhat S bár a Skynet
parancsot adott a célszemély
likvidálására, a rádiózavarásnak
köszönhetően azóta semmilyen adat
nem érkezett az FG-21 szektorból.
Azaz nem lehet kizárni a lehetőségét,
hogy a célpont még életben van. Ez
pedig mindenképpen megemeli néhány
százalékkal a prioritásokat. Akármi is a
célja az elterelő hadműveletnek, a
Skynet elemzőegységei minimálisnak
értékelték azt a lehetőséget, hogy az
emberek feláldoznának egy programozót
a gyermekek kiszabadítása érdekében.
A jelenlegi statisztikai mutatók szerint a
programozó az FG szektor valamennyi
emberi tényezőjénél fontosabb.
Következésképpen megnőtt az esélye
annak, hogy a Skynet tévesen mérte fel
a lehetőségeket.
A gyermekek kiszabadítása az elterelő
hadművelet, s nem fordítva!
A Skynet komoly dilemmába került.
Adatokra lett volna szüksége a helyzet
tisztázásához, megbízható értékekre,
melyeket behelyettesíthet a megfelelő
képletekbe, mert így a végeredmény
használhatatlanul pontatlan.
Ám az adatok megszerzéséhez fel
kellene oldania a rádiózavarást,
következésképpen csökkenne a
szabadítási akció esélye. A Skynetnek
milliónyi processzor állt a
rendelkezésére a döntések
megkönnyítéséhez, ám a végső szót
neki kellett kimondania.
S ez egyszer a gépisten habozott.
Elégtelen adatok álltak csupán a
rendelkezésére, és nem akart
elhamarkodott döntést hozni.
Túlságosan sok energiát ölt bele a
gyermeknek álcázott kiborgokhoz
kapcsolódó tervbe ahhoz, hogy egy
programozó megjelenése miatt feladja
az egészet. Így azután a Skynet az
egyedüli dolgot cselekedte, amit tehetett:
várakozó álláspontra helyezkedett,
miközben minden rendelkezésére álló
eszköz segítségével próbált adatokhoz
jutni az FG-21 jelzésű szektorból
anélkül, hogy a rádiózavarást feloldaná.
Kódolt kérések száguldottak régen
használaton kívül helyezett vagy
alacsony áteresztő képességű
üvegszálas hálózatokon, félintelligens
rendszerek kerestek kerülőutakat a
hatalmas informatikai világsztrádán,
hogy az adatok eljuthassanak a
megfelelő helyekre.
A Skynet nem engedhette meg
magának a tévedés lehetőségét
Különösen egy ilyen fontos esetben. A
győzelemhez vezető úton a legapróbb
botlás is könnyen megváltoztathatja a
végkifejletet.

9. Őrjítő várakozás

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.

Natalie O’Hara komoly arccal figyelte a

képernyőt. A monitor bal felső sarkában
azonos időközönként felvillant egy
aprócska felirat, mely a vírus jelenlétét
és még aktív állapotát jelezte. Ha a
Skynet észrevenné a vírus bejutását,
akkor azt egy aprócska rutin azonnal
jelezné O’Harának, s így
megpróbálkozhatnának azelőtt eltűnni a
Tükör Bázisról, mielőtt még a helyszínre
küldött Terminátor egységek
felkoncolnák valamennyiüket.
Status O.K.
 A felirat ismét felvillant, és Natalie
megnyugodva fordult vissza a társai felé,
akik feszült figyelemmel várakoztak.
– Semmi jele annak, hogy a Skynet
érzékelte volna a próbálkozásunkat –
jelentette ki a nő magabiztosan. – Azt
hiszem, nem lesz semmi probléma a
bejuttatással.
Snake összevonta a szemöldökét.
– Amennyire eddig kivettem a
szavaidból, nekünk nem szükséges jelen
lennünk a vírus bejutásánál – kezdte
bizonytalanul, és amikor O’Hara
bólintott, folytatta: – Arra akarok utalni
ezzel, hogy talán az lenne a legjobb,
hogy minél előbb elhúznánk innen a
csíkot, s megpróbálnánk ép bőrrel
kimászni a szarból, amibe kerültünk.
Greenheart megrázta a fejét.
– Szerintem nem ilyen egyszerű a
helyzet, Snake – jegyezte meg,
miközben néhány töltényt csúsztatott a
fegyverébe, és ellenőrizte a závárzatot.
– A felszíni járőrök pillanatok alatt
kicsinálnának… Esélyünk sem lenne
négyesben…
Osborne hálásan felmordult. Bár a
sebesülése miatt őt aligha lehetett
figyelembe venni egy harcnál, mégis jól
esett neki, hogy a társai nem mondtak le
róla.
– Szükségünk van egy kis időre, amíg
Osborne összeszedi egy kicsit magát! –
jelentette ki O’Hara, majd a sebesült felé
fordult. – Az lenne a legjobb, ha
megpróbálnál aludni egy kicsit, mert ha
indulnunk kell, te leszel a legrosszabb
helyzetben.
Snake és Greenheart is bólintottak.
– Jól van, jól van! – vigyorgott a
sebesült beletörődve, s megpróbált jó
képet vágni az eseményekhez annak
ellenére, hogy a fájdalmai időről időre
felerősödtek. – Olyanok vagytok, mint az
anyám volt… neki sem lehetett ellent
mondani!
 Snake komolyan bólintott.
– Anyád aligha verte volna ki a fogad,
ha nem veszed be a gyógyszert –
mondta összehúzott szemöldökkel. –
Márpedig én valami hasonlót fogok
csinálni, ha nem kapod be pillanatokon
belül a csodaszert.
Ez utóbbi elnevezés arra a harctéren
rendszeresített fájdalomcsillapítóra
vonatkozott, mely lehetővé tette a
harcosok számára, hogy a legnagyobb
fájdalmakat is elviseljék. Nem csupán a
fájdalomközpontot blokkolta, hanem
segített a pihenésben is. Igaz, egy valódi
veterán akárhol el tudott aludni, ha a
hely csak egy kicsit is biztonságosnak
tűnt.
O’Hara visszafordult a terminál felé. A
képernyő bal felső sarkában ismét
felvillant a vírus jelenlétére és
működőképességére utaló jelzés.
– Azt hiszem, amíg tart a rádiózavarás,
semmi esélyünk bejutni a Skynet fő
rendszerébe – állapította meg Natalie
kicsit csalódottan.
Waldon Greenheart megvonta a vállát.
– Legalább addig nem kell
foglalkoznunk a kiirtásunkra küldött
Terminátorokkal – válaszolta. – Minden
rosszban van valami jó!
– Csendesebben! – intette a társait
Snake. – Osborne végre elaludt, nem
szeretném, ha ismét felébredne. Minden
másodperc, pihenésre szüksége van, ha
élve akarjuk elhagyni a Halálzónát.
Nem kellett folytatnia. Mindannyian
tisztában voltak vele, hogy Osborne
tulajdonképpen kolonc a nyakukban, s
jelentősen megnehezíti a túlélési
esélyeiket. Igaz, hármasban sem sokkal
lett volna több ez az esély, ám egy
sebesült, lassan elhatalmasodó
seblázzal küszködő társ inkább teher,
mintsem segítség.
Igaz, Osborne veterán volt, s így a
tapasztalat némileg kiegyenlítette a
sebesüléséből fakadó hátrányokat.
Részben kiegyenlítette, de sohasem
hozta egyensúlyba a két oldalt.
– Vele mi lesz? – kérdezte O’Hara
tanácstalanul.
Névleg ő volt a parancsnoka a
csoportnak, ám a nő harctéri
tapasztalatai meg sem közelítették a
társaiét. Igaz, nélküle esélyük sem lett
volna a vírus telepítésére, ám miután ez
megtörtént, igazából csak nehezítette a
dolgukat.
Sem Snake-nek, sem Greenheartnak
nem fordult meg a fejében, hogy
bármelyik társukat is itt hagyják.
Osborne veterán volt, bajtárs, és az
ilyesmi rendkívül fontos azok számára,
akik nap mint nap szembenéznek a
gépekkel, s általuk a halállal. A
harctéren megtanulja becsülni egymást
az ember, nem mindegy, ki fedezi a
hátadat, ki ügyel minden lépésedre.
Natalie O’Hara pedig programozó volt,
egyike azon keveseknek, akik képesek
voltak beférkőzni a Skynet titkos
gondolataiba, s emberi nyelvre
fordították le az érthetetlennek tűnő
számsorokat. A programozók által
megszerzett információk, tervek és
egyéb anyagok nélkül sokkal több
embernek kellett volna elpusztulnia a
gépek elleni háborúban, mint így. Talán
nem véletlen, hogy a Terminátorok
prioritási listáján egy programozó
jócskán megelőzte a legtöbb harcost.
Mindkettejükre szükség van.
– Valahogy majdcsak boldogulunk –
válaszolta Waldon, megelőzve indonéz
származású társnőjét. – Egyelőre
azonban várnunk kell, a
rádiózavarásban nem sok esélyünk van
a kijutásra.
Snake megrázta a fejét.
– Szerintem ki kellene használni a
lehetőséget – emelte fel a mutatóujját. –
A kiborgok felső parancs nélkül
cirkálnak, nincs, aki koordinálná az
akcióikat. Ilyen alkalom nem adódik
egyhamar…
– A Terminátorok önállóan is komoly
ellenfelek – vetette ellen Waldon. – Nem
kockáztathatjuk a többiek életét, Snake.
Ketten talán kijutnánk, de egy
sebesülttel és egy… – elharapta a szót,
és zavartan elfordította a fejét. O’Hara
keserűen elmosolyodott.
– Mondd csak ki bátran! Egy
sebesülttel meg egy zöldfülűvel semmi
esélyetek… Tisztában vagyok azzal,
hogy nélkületek percek alatt cafatokra
szaggatna egy energiasugár.
Snake elvigyorodott.
– Nem tartana az olyan sokáig!
– Tekintsük most el attól, hogy névleg
én vagyok a csoport parancsnoka –
jelentette ki O’Hara, és ismét a
képernyőre pillantott, hogy ellenőrizze a
vírus jelenlegi státuszát. – Elvégre az én
munkám javarészt véget ért, a vírus a
rendszerben van, a bejutási lehetőséget
várja. Onnantól kezdve úgysem tudok
beavatkozni a működésébe, hiszen
ezzel nem csak magunkat, hanem a
programot is felfedném. Mi a
javaslatotok, mit tegyünk?
Snake megvonta a vállát. Pokoli jó
harcos volt, igazi veterán, remekül fejlett
túlélő ösztönökkel, ám a parancsok
kiagyalását másokra bízta, ő inkább a
sikeres végrehajtásról gondoskodott.
Greenheart zavarba jött. O’Hara
túlságosan is gyorsan rakta át a
felelősséget a saját válláról a másokéra,
s a fiú nem volt hozzászokva ahhoz,
hogy parancsnokként tekintsenek rá.
Főként ahhoz nem, hogy két nőnek
parancsoljon.
– Szóval… – kezdte akadozva, majd
megkeményítette a hangját, és
megpróbálta összeszedni a gondolatait.
– Az a véleményem, hogy várnunk kell.
Elsősegély felszerelésünk a semmivel
egyenlő, nincs élelmünk, csupán
minimális harctéri készletek.
Szerencsére munícióval remekül el
vagyunk látva, így azt hiszem, nem lesz
gond, ha esetleg harcolnunk, kell…
Snake elhúzta a száját.
– Nem valami nagy terv… – jegyezte
meg.
Waldon sértődötten megvonta a vállát.
– Ha tudsz valami jobbat, akkor
szívesen rád ruházom a parancsnok
tisztét – válaszolta mérgesen. – Itt ülünk
egy egérfogóban, miközben odafent
Terminátorok járőröznek, s talán csak
arra várnak, hogy kidugjuk az orrunkat.
Natalie csillapítóan felemelte a kezét.
– Semmi értelme, hogy egymásnak
ugorjunk! – intette a társait. – Waldon
tulajdonképpen összefoglalta a
helyzetünket. Egy darabig még
kihúzhatjuk idelent, azonban hamarosan
ki kell merészkednünk a felszínre, bármi
is várjon odafent bennünket. Ám a
rendelkezésünkre álló időt a lehető
legoptimálisabban kell kihasználnunk.
Waldon elvigyorodott.
– Látod, Snake, akad olyan, akinek
nem esik nehezére megérteni mélyen
szántó gondolataimat.
Snake is elmosolyodott.
– Jól van, te fővezér! Ha így folytatod,
hamarosan a Központban találod
magad, John Connor egyik szárny
segédjeként…
Natalie komolyságot erőltetve magára
bólintott.
– Semmi sem lehetetlen.
Greenheart hirtelen rádöbbent, hogy
ugratják, ám most valahogy képtelen volt
haragudni a társaira. Az imént
felgyülemlett feszültség nyomtalanul
eltűnt belőle, s képes volt némi
öniróniával tekinteni magára.
– Jól van, tiétek a pont – bólogatott
komolykodó arccal. – Ám reszkessetek,
hamarosan eljön az én időm…
 10. A nyílt ég alatt

Los Angeles, útban az Árnyék Bázis

felé,
2029. január 15.

Oké, Nyuszipuszi! Végre ketten

maradtunk.
A mondat sokkal nagyobb – és sokkal
másabb – hatást gyakorolt a T-800-as
Alfára, mint ahogy az Harris legvadabb
elképzelései sejtetni engedték volna. A
központi vezérlő megjelenítőjén riadó-
és vészjelzések villantak föl.
Harden Sparrow természetesen nem
önmagát féltette. Az amerikai – légyen
bármennyire is marcona a külseje – nem
sok kárt tudna benne tenni. Annál többet
a gondosan kidolgozott akciótervben.
Ha Harris most nekiugrik, úgy ő
kénytelen lesz megölni a gerillát. Ez
esetben pedig fel kell adnia a
beszivárgásra vonatkozó direktíváit.
Nem volt különösebb kedve kudarcot
vallani.
Egyetlenegy kiút kínálkozott előtte:
elkerülni a fizikai kontaktust, s a
kommunikációs és álcázási rendszerei
segítségével kibeszélni Harrisból a
benne fortyogó harci kedvet. A dolog
nem kecsegtetett különösebb sikerrel.
– Menjünk! – sóhajtotta fáradt
egyszerűséggel és féloldalasan
előrelépett úgy, hogy az amerikai a hátát
lássa. Ha harcra kerül sor, őt a fejében
működő radarszisztéma miatt a
legcsekélyebb mértékben sem fogja
zavarni, hogy háttal áll. Viszont a
pszichológiai alprogramjai a Harrisról
szerzett eddigi információk alapján
egyértelműen arra a következtetésre
jutottak, hogy a gerilla – valami ősi, a
vérébe ivódott cowboy ösztönök miatt –
nem fog rátámadni hátulról. Addig
legalábbis biztosan nem, míg kételyei
vannak afelől, hogy Sparrow gép-e.
– Nézz rám, Harden! – sziszegte utána
a gerilla, és a T-800-as Alfa központi
vezérlője konstatálta, hogy a
pszichológiai elemzés helyesnek
bizonyult. – Nézz rám, hogyha hozzád
beszélek!
A kutyás mozdulatlanná merevedett.
– Verekedni akarsz? – kérdezett vissza
anélkül, hogy megfordult volna.
– Nem tudom – bugyborékolta az
amerikai dühödten. – Egyszerűen csak
pontot akarok tenni a dolgok végére.
Tudni akarom, hogy ki vagy.
– Hát jó – válaszolta Sparrow valami
egészen sajátságos hangsúllyal.
Megfordult. Kissé görnyedten állt, a
kezeit oldalra eltartotta magától.
– Hát jó – ismételte. – Legyen, ahogy
akarod. Gyere! Nem fogok védekezni…
A gerilla egyre bizonytalanabbá vált. A
pszichológiai előrejelzések megint
megálltak a helyüket. Harris jelleme nem
volt túlságosan bonyolult. Ez itt a XXI.
században áldást jelentett a számára,
mert normális körülmények között
erősen kötődött a racionalitáshoz; és
nem kínozta magát olyan elvont, az
egyént biztosan őrületbe kergető
fogalmakkal, mint a “holnap”.
A racionalitáshoz való kötődés pedig
létkérdésnek számított. A Skynet és a
gépek diktálta játékszabályok szerint egy
ember életében elég volt egyetlen borús,
depressziós pillanat, amikor a saját
létezését nem érezte kitörölhetetlenül
fontosnak, vagy ha egy pillanatra
dicsőségesnek rémlett fel előtte a hősi
halál. A gépek egyébként is ritkán
hibáztak; s ha valaki kihívta maga ellen
a sorsot – akkor pedig szinte soha. A
hősi halálból jobbára egyszerűen
mészárlás lett. Az ostobák többnyire
fenékig ürítették a méregpoharat, mert a
haláluk előtti pillanatban – amikor már
semmit nem lehetett visszacsinálni –
általában rádöbbentek arra, mit is tettek
valójában.
Valahogyan így járt Martinez, Buttler
és Petra is. Azzal a különbséggel, hogy
az ő halálukba még bele lehetett
magyarázni némi értelmet.
Ezt a bizonyos méregpohár fenékig
ürítést az élők a szívük mélyén nagyon
helyénvalónak találták. A halál az élet
természetes velejárója – még ha nem
természetes halál, akkor is –, de az
életet önmagunktól eldobni… valami
kósza gondolat hatására… Nagyon
helyesen áll a Bibliában: a
legmegvetendőbb cselekedet. Azonkívül
óriási gyávaság. Mert mindig az élőknek
nehezebb.
Márpedig az amerikai jelenleg éppen
erre készült. Ráadásul még a tudata
szélén még tisztában is volt mindezzel.
Ez az ő bolond pillanata volt. Az ő
esélye – vagy sokkal inkább
esélytelensége –, hogy megmérkőzzön
az önként kihívott végzetével. Minden
szívdobbanásával – melyekkel egyre
jobban hergelte magát a szőke hajú
idegen ellen – közelebb vitte magát a
halálhoz. Szavaival és önnön gerjesztett
érzéseivel ő vagdosta el maga mögött a
visszavezető hidak tartóit. Szándékosan
kényszerítette a sorsot arra, hogy ne
hagyjon számára más lehetőséget, mint
hogy rátámadjon a kutyásra. Valami
őrülettől vezérelve – melyet normális
körülmények között valószínűleg ő maga
nézett volna le a legjobban – őrült blöff-
hadjáratot folytatott. Holott tudta jól,
hogy igenis képes túlblöffölni a sorsát.
De a körülmények – a kevés
megmaradt vallásos azt mondhatta
volna: Isten akarata révén – makacsul
ellene dolgoztak. Szívósan újra és újra
felkínálták neki a túlélési esélyt – azt az
esélyt, amelyet ő semmire nem becsült,
és amelyért más emberek mindenüket
odaadták volna –; s a kérdés csak az
volt, ki bírja tovább szuflával. A sors
vagy Harris.
Ha Harris logikusan gondolkodott volna
– pontosabban csak félig olyan őrülten –
, és továbbra is kitart eredeti terve
mellett, akkor azt másképp vitelezi ki.
Egyszerűen fogja magát, és a
gépkarabélyából tüzet nyit Sparrow-ra.
Vajon mi lett volna?
A 7.62-es lövedékek valószínűleg
lepattantak volna a titániumkoponyáról; s
az AK félig üres tárja még ahhoz sem
lett volna elég, hogy igazán jelentős
károsodásokat okozzon a másik testét
borító szintetikus húson.
És a tár kilövése után néhány
másodperccel az amerikai halott lett
volna. Valószínűleg törött nyakkal, vagy
feltépett mellkassal hevert volna a
mocskos betonpadlón.
Mindkét esetben lett volna elég ideje –
mielőtt az agyának az összehangolt
működése megszűnik és elveszíti a
gondolkodás képességét –, hogy fenékig
ürítse azt a bizonyos méregpoharat.
És akkor az adok-kapok egyensúlya
helyre áll. Mindezzel végeredményben
ugyanazt érte volna el, mintha az álla alá
támasztotta volna az AK csőszájfékét és
meghúzta volna a ravaszt –, s ez a
halála előtt tudatosult volna benne.
De mint említettük, a sors makacsul
ellene – vagy érte – dolgozott. A sors,
mely ez esetben jól meghatározható
fogalmat kölcsönzött magának. Egy T-
800-as Alfa pszichológiai almoduljáét.
– Gyere! Nem fogok védekezni… –
mondta az amerikainak a sors, de
persze hazudott. Pontosan ezt tette.
Harris egy mozdulattal a hátára vetette
a hevedereken lógó AK-t, és
mellmagasságig emelte ökölbe szorított
kezeit.
– Pedig ajánlom, hogy védekezz,
Nyuszipuszi! Ellenkező esetben még a
szart is kiverem belőled!
A központi vezérlő riadóztatta a harci
alegységeket. A pszichológiai modul
véleménye szerint a fizikai összecsapás
elkerülhetetlennek látszott. A T-800-
ason nem feszültek meg a szintetikus
izmok, a külső szemlélő számára
semmit nem változott. De most már ő is
készen állt a harcra.
– Ess rajta túl, Harris… – suttogta
maga elé. – Nem érdekel, mit csinálsz…
Az amerikai előrelendült és ütött. És
ekkor a Terminátor is akcióba lépett.
Az álcázási és beilleszkedési
programjának megfelelően távolról sem
azt cselekedte, mint ami egy
Halálosztótól elvárható lett volna.
Fizikailag nem támadott – csak
pszichológiailag.
Enyhén elmozdult az ütés elől. Nem
annyira, hogy a gerilla elemi erővel zúzó
ökle ne találja el. Éppen csak annyira,
hogy az ütés az ő általa tervezett ponton
érjen célba.
Ez a pont a szája volt. A legpuhább
rész az egész koponyáján – szinte
teljesen olyan, mint egy emberé. Így
Harris még véletlenül sem érezhette
meg, hogy ő belülről kemény – nem
csak lélektanilag, hanem fizikailag is –;
titániumkemény.
Csont reccsent és vér fröccsent Az
álcázásul beültetett fogai letörtek. Az
ajkakul szolgáló szintetikus hús pedig
feldagadt és kirepedt – éppen úgy,
ahogy egy embernél történt volna; lévén
a kiborgok külső borítása – a létrejöttétől
eltekintve – semmiben nem különbözött
a humánokétól.
Harden Sparrow hátratántorodott; és
eldőlt, mint egy zsák. Félig az oldalára
esett, onnan aztán hasra fordult, és
négykézláb, a fejét rázogatva odébb
csúszkált Harristól.
A gerilla nyomult utána.
– Védd magad! – kiáltott rá a földön
kuporgó, kiszolgáltatott alakra, és rúgott.
Az a fajta mozdulat volt, ahogy annak
idején “torokkal” rúgtak meg egy futball-
labdát. A kutyás ismét reagált az ellene
indított támadásra. Ezúttal úgy intézte,
hogy a rúgás a dereka környékén érje,
ott, ahol a felszerelési tárgyait tartotta a
derékszíjára kapcsolva.
Felhördült és levegőt préselt ki a
száján át úgy, mintha azt a rúgás
szorította volna ki a gyomrából.
Kiszolgáltatottnak látszott; pokolian
kiszolgáltatottnak.
– Meg fogsz ölni, Harris – suttogta
maga elé. – Tudom, hogy meg fogsz
ölni.
Anélkül, hogy a fejét megmozdította
volna, más irányba fordította a
fotoreceptorait. Befogta a gerilla alakját.
Látta, hogy a másik még mindig ökölbe
szorítva tartja a kezeit; de már nem a
mellkasa előtt, hanem az oldala mellett
lógatva.
 – Kelj fel! – ordított rá a másik.
Sparrow előrelógatta a fejét és véres
habot köpött a padlóra.
– Csináld már… – motyogta. – Mi a
fenére vársz?
Az ökölbe görcsösült ujjak lassan
ellazultak. Harrisból most már minden
kilélegzéssel távozott egy kevés a benne
izzó elmebeteg dühből.
Végezetül a padlóra köpött és sarkon
fordult. Visszatért arra a pontra, ahol
nemrég a kisteherautó állt, és
összeszedte azt a kevéske felszerelést,
amit Akira otthagyott nekik.
– Kelj fel! – vakkantotta hátra. – Kelj fel
az anyád istenit, ne várd meg, hogy én
szedjelek össze!
A kutyás imbolyogva feltápászkodott.
Az egyik kezét az oldalára szorította, ott,
ahol a rúgás érte; a másikkal a feldagadt
arcáról törölgette a vért.
– Nesze! – Harris odalépett, és egy
durva mozdulattal a padlóra szórta a
kutyás elé a felszerelés egy részét. –
Ezeket te hozod!
Harden lassan eszmélve, egyesével
felszedegette őket a padlóról.
– Mozgás! – ugatta az amerikai. –
Megyünk a Bázishoz!
Válaszra sem várva ellépett mellette,
és megindult kifelé a romos épületből.
Harden révetegen tántorogva követte.
Pár perc múlva mind a ketten kint
voltak a nyílt ég alatt.
Harris némán ment elöl, mutatta az
utat.
A T-800-as Alfa pszichológiai
almodulja megnyerte az összecsapást.

11. A bejutás

Los Angeles, Árnyék Bázis,

2029. január 15.

Amint a kisteherautó befordult a bázis

álcázott bejárata elé, a körülötte lévő
szemetes törmelékek árnyékai
megelevenedtek. A sötétség gerillákat
köpött ki magából; állig felfegyverzett,
pattanásig feszült idegzetű katonákat. A
pickup truck legkülönbözőbb részletei
kinagyítva elevenedtek meg az
infravörös fegyvertávcsövek lencséin;
hunyorgó szemek hozták fedésbe az M-
79-esek célbefogó tüskéit; s egy lézeres
célkereső vöröse a japán lány mellkasán
lejtett könnyű táncot.
Akira oldalt eltartotta magától a kezeit,
és hangosan elmondta a nevét, rangját
és az azonosító számát. Tudta, hogy
most néhány másodpercet várakoznia
kell, amíg valahol egy számára
láthatatlan technikus ellenőrzi az adatait.
Őszintén remélte, hogy a gyerekek nem
tesznek semmi félreérthető
cselekedetet. Nem szerette volna, ha
valakinek megremeg az ujja a ravaszon.
Egyszer, cirka fél évvel ezelőtt egy
éjszakai őrjáraton vett részt. Már akkor
is profikkal dolgozott – s utólag
átgondolva éppen az tette ijesztővé az
egészet, hogy ilyesmi még a
veteránokkal is megtörténhet.
Csatárláncban fésültek át egy frissen
megszerzett körzetet. A területnek
elméletileg tisztának kellett lennie; az
átfésülésnek az volt a célja, hogy
megerősítse, nem csak elméletileg
tiszta.
Egymástól egy-egy méteres
távolságban haladtak előre, némán és
csendesen. Sima, gondtalan útjuk volt.
Aztán valaki a baloldalon megijedt, és
csőre töltötte a géppisztolyát. A kettős
csattanás éles visszhangot vert az
éjszakában. És rémületes visszhangot
az emberek fejében. Az ijedtség
villámsebesen terjedt végig a soron; útját
ismételt kettőzött csattanások kísérték.
Két másodperc alatt mindenki
kiélesítette a fegyverét.
 Pedig nem volt ott semmi. Az a valaki
a sötétben egyszerűen csak megijedt,
mert látni vagy hallani vélt valamit – s az
ijedtségét fertőző betegségként
ragasztotta rá a többiekre.
Ha akkor ott még valaki megijed és
elhúzza a ravaszt, akkor mindenki tüzet
nyit, s ők lelövöldözik egymást. Akira
soha nem felejtette el azt a néhány
idegtépő másodpercet, ami az utolsó
fegyvere csattanás után jött; és a
többiek rémületes csendjét, amíg ő a
dobhártyájában dübörgő vért hallgatta.
Most hátulról, a plató irányából halk
suttogás jutott el a füleihez.
Gyerekhangok magyarázták a
társaiknak, hogyan kell viselkedniük.
Akira végtelen hálát érzett ezért – még
egy enyhe mosoly is kiült az arcára.
Valahol tudat alatt azt is megállapította,
hogy öt hangot tud megkülönböztetni.
Hát igen. Az az öt apróság nagyon be
akart jutni a Bázisra. És nem tűrhették
azt, hogy az álcázásukul szolgáló
többiek ezt tévedésből meghiúsítsák.
A japán lány fülhallgatója végre
megreccsent. Egy kimért férfihang szólt
hozzá belőle:
– Az azonosító kódja rendben van,
őrmester! Hol van a csoportja többi
tagja?
Akira megismerte a hangot. A nyakára
szorította a gégemikrofonját:
– Hasspart parancsnok, itt Akira! Harris
tizedestől Jetkins Romjánál váltam el.
Akkor ép volt és egészséges. A többiek
meghaltak.
Idegesen vételre kapcsolt.
Magasságos egek! Meddig akarják még
itt a nyílt térségen várakoztatni?! Ha erre
téved egy HK, az álló pickup truck isteni
céltáblát jelent majd neki.
– Rendben, őrmester! Szálljon ki a
kocsiból! Haladjon egyenesen a Bázis
bejárata felé! Félúton találkozni fog
valakivel, aki majd ellenőrzi a
személyazonosságát! És csak, hogy
tudja: az embereim kilencven
százalékának a fegyverei önre
irányulnak majd. Ne kapkodjon, jó?
Akira gondolatban biccentett. A teszt
eszerint ma arra irányul majd, hogy
tudja-e, hol van a bejárat az Árnyékba.
Egy Terminátor ezt nem tudhatja. Az a
dolog a félúton váró személyazonosság-
ellenőrzővel valószínűleg csak humbug.
Hogy a fenébe tudná valaki néhány
másodperc alatt leellenőrizni? Ha lenne
ilyen módszer, most Harris is itt lehetne,
és Harden Sparrow-t nem öveznék
kételyek.
Persze tévedett. Félúton valóban várt
rá valaki.
A jövevény egy férfi volt; egy sötétbe
burkolózó alak. Egybekapcsolt
elemlámpát tartott a kezében. Ahogy a
lány közelebb ért, intett neki, hogy álljon
meg.
Elfordította a kezében tartott tárgyat;
de furcsamód nem a nő, hanem saját
maga felé irányozta. Megnyomta rajta a
gombot, és a készülék halványsárga
fénye megvilágította az arcát.
Akira megdöbbent.
Ismerte ezt a sebhelyes arcot; hiszen
ki ne ismerte volna idefenn. Élőben is
látta már, hiszen ott volt egy
eligazításon, amit ő tartott. De az soha
nem fordult volna meg a fejében, hogy
legközelebb így fognak találkozni.
– Azt hiszem – szólalt meg a másik –,
hogy a személyazonosságát ezzel
tisztázottnak tekinthetjük, őrmester. Ha
maga gép lenne, már rég rám támadt
volna.
Akira megütközve nyelt egyet.
– A maga bátorsága legendás –
mondta, miután megtalálta a hangját. –
De az, amit most csinált, az inkább vall
őrültségre, mint bátorságra… Valóban
lehettem volna Terminátor.
– Ugyan! Ilyen csinos arccal? –
mosolygott rá John Connor.
Connor valóban bátor volt és nem
őrült. Miután beazonosította Akirát,
haladéktalanul visszatért a Bázisba.
Talán az ösztönei vezérelték, amikor
nem ment oda megnézni a gyerekeket –
vagy talán az ő kurta-furcsa, előre
megrendezett sorsa. Akárhogy legyen is,
az életét mentette meg ezzel, mert a
teherautón lévő apróságok közül öttel
aligha úszta volna meg egy kölcsönös
bókcserével a találkozást.
Akira odakint maradt. Végignézte,
ahogy a katonák villámgyorsan leterelik
a platóról a gyerekeket, és hat fős
csoportokba rendezve kísérni kezdik
őket a bejárat felé.
Tizenkilencet sikerült élve
kimenekítenünk, gondolta keserűen a
japán lány. Csak tizenkilencet.
Megint tévedett. Valójában tizennégy
gyereket hoztak el – de még egy szűk
félóra hátra volt ahhoz, hogy ez
kiderüljön.
– V-vi-vigyázza! – dörmögte mellette
valaki. Oldalt fordította a fejét, és egy
alacsony, idiótán vigyorgó nőt pillantott
meg maga mellett, amint éppen
bemászik a pickup truck pilótafülkéjébe.
– Te vigyázzál! – szólt utána. – Bent
van egy kutya!
Miow-Miow nem foglalkozott vele.
Szerencsétlen, beteg agyának minden
örömével beindította a kisteherautó
motorját, és óvatosan odébb gurult vele.
Egy katona mutatta neki az utat, merre
menjen.
Hát a kocsit, azt elvették tőle. Akira
fanyarul elmosolyodott. Azért nem volt
rossz újra vezetni.
A mór megtette a kötelességét, a mór
mehet – jutott eszébe egy antik mondás.
Ott viszik a kicsiket is.
A gyerekek nagyon riadtak voltak. Az
átélt borzalmak hatására bizalmatlanná
váltak mindennel szemben, ami nagyobb
volt náluk.
Majd összeszedik magukat, futott át a
lány fején. A “nagymamák” fogják
nevelni őket. A Bázisokon rengeteg
olyan idősebb nő élt, akik már
kiöregedtek a harcokból, ők lettek a
pótanyák, amíg az igaziak a felszínt
járták.
Még egy gondolat keresztül futott a
japán lány fején, ahogy a felügyelete alól
végképp kikerült aprónépség távolodó
háta után nézett. Zavaros megállapítás
volt, maga sem tudta, mit kezdjen vele.
Mitől lett ezeknek ennyire véres a
ruhájuk? Szent ég, olyan, mintha valaki
szándékosan bekente volna őket vérrel!
Értetlenül megrázta a fejét, majd maga
is megindult, hogy mihamarabb túlessen
a kutyás azonosító eljáráson.
Max Winn nem találta a helyét az
Árnyék Bázison. Kezdeti lelkesedése,
melyet akkor érzett, amikor Connor
oldalán bemasírozva mindenki őket
bámulta, hamar alábbhagyott. Ez nem
az ő hazája volt. Mint minden bütykölő-
típusú embernek, neki is hiányzott, ha
nem a saját, jól megszokott mütyürkéi
veszik körül; ha nem a saját
forrasztópákájával dolgozik; ha nem a
megszokott bögréjéből iszik.
A parancsnoki szobában tartott
összejövetel után pillanatok alatt
egyedül maradt. A pihenőidejüket töltő
gerillákkal nem talált közös témákat. Az
Árnyékos programozók technikájában
sem lelte sok örömét, mert ő mint a
komputer-zsonglőrök egyik legjobbika,
odahaza a Központban jobbakkal
dolgozhatott. Billy Gutwill is otthagyta, s
ő nem tudta magában eldönteni, hogy a
fegyvermester arcára valóban
megkönnyebbülés ült-e ki, amikor
Hasspart parancsokkal karon fogva a
HK G-11-es gépkarabélyokról beszélve
faképnél hagyták őt, vagy csak
bebeszélte magának.
 Őgyelgett egy darabig, közben egyre
durcásabb hangulatba került. Valóságos
megváltásnak tűnt számára, amikor a
rádióra egy gyengén fogható hívás
érkezett, melyben egy Harris nevű
tizedes azt jelentette, hogy az Aprónép
Csoport hamarosan visszatér. Remélte,
hogy hoznak valami érdekeset; vagy
legalább hoznak valamit, aminek a
megvizsgálásához az ő szaktudására
van szükség, és végre hasznossá teheti
magát.
Vidáman nyargalt ki a bejárathoz. Pár
percet kellett csupán várakoznia, és
valóban történt valami. Állig
felfegyverzett katonák tértek vissza
csapatostul, közöttük pedig réveteg, ijedt
szemű gyerekek sorakoztak.
Max Winn már éppen azon volt, hogy
küld egyet a legellenállhatatlanabb
mosolyai közül a gyerekek irányába.
Amikor hirtelen hatalmas hangzavar tört
ki.
 A kutyák – minden kutya, ami csak a
helyiségben volt – eszeveszett
csaholásba kezdtek. Az ínyüket
acsarogva hátrafeszítették, morogtak, a
szemfogaik végéről hirtelen hosszú
nyálcseppek nyúltak le. És lármáztak,
istentelenül lármáztak. Max Winn
összerezzent a hangra.
Így volt ezzel mindenki más is.
Fegyvertusokon szorultak meg a kezek,
a mutatóujjak pedig az elsütőbillentyűk
fölé csúsztak.
Egy pillanatra mindenki szoborrá
merevedett, mint valami panoptikumban.
Egyedül csak a szelindekek nem
változtattak semmit a viselkedésükön.
– Jock? – csattant aztán egy ideges
hang.
A kutyákkal lévő őr a pórázuknál fogva
visszahúzta az állatokat. Amikor
megszólalt, az ő hangjában is idegesség
és bizonytalanság bujkált.
– Fogalmam sincs. Még soha nem
láttam, milyen az, amikor Terminátort
jeleznek. Csak hallottam róla. Ide még
soha nem jutott be egyetlen kibaszott
gép sem.
– Oké, emberek! Tűzparancs kiadva,
de mindenki legyen észnél! Jock,
engedd el a kutyákat!
A pórázok ellazultak, a kutyák pedig
nekilódultak. Acsarkodva rontottak a
gyerekekre. Csaholva, nekilódulva és
újra megtorpanva ugráltak körülöttük.
Ez már sok volt. Az egyik kicsi a
magasba kapta a karjait, és visítani
kezdett. Mások arcán hangtalanul eredt
meg a könnypatak, nem sírtak, csak
hüppögtek.
A kutyák kétségtelenül az egész
csoportot támadták.
– Elég volt, elég volt! Fogd vissza őket!
Az őr ismét megmarkolta a pórázokat,
és visszarángatta maga mellé az ebeket.
Azok többé-kevésbé engedelmesen
jöttek, végül le is telepedtek a lábához.
De az ugatást nem hagyták abba.
– Most akkor mi van, Jock?!
– Nem tudom – rázta meg a fejét a
másik. – Nagyon bizonytalanok… Lehet,
hogy csak a vértől van… Vagy túl sokáig
voltak a gépek között és átvették a
szagukat…
Mindkét magyarázat megállt a lábán,
de nem oszlatta el véglegesen a
kétségeket. Normális körülmények
között már rég kitört volna a lövöldözés,
de a Skynet terve rendelkezett egy olyan
előnnyel, ami most visszafogta és a
gépek javára billentette a mérleg
nyelvét.
Ez az előny a meglepetés volt; a
szokatlan támadási forma. Ekkora
méretben nem lehetett Terminátort
gyártani – pontosabban lehetett volna,
csak nem lett volna eléggé ütőképes.
Azonkívül még senki soha nem
találkozott gyermeknek álcázott
Halálosztóval. S mintegy ráadásképpen
a katonák maguk emelgették le az
apróságokat a platóról, és – a műanyag
alvázaknak hála – egyik sem bizonyult
nehéznek vagy szokatlan tapintásúnak.
És a kutyák is bizonytalanul viselkedtek.
Az Árnyék Bázison nem voltak – mert
nem lehettek – felkészülve egy ilyesfajta
beszivárgó akcióra. S az emberek
fejében megfogant, majd szárba
szökkent a gondolat, hogy ez valami
tévedés lesz.
Biztosan a vér. Vagy biztosan átjárta
őket a gépek szaga.
– Nem vállalom a felelősséget – nyalta
meg a verítéktől gyöngyöző ajkait a
rangidős tiszt. – Valaki lépjen
kapcsolatba a vezérkarral!
A belső komrendszeren jövő válasz
egyértelműen hangzott. A gyerekeket
azonnal vigyék az orvosi szobába, hogy
megvizsgálják őket. Ez egyébként is
szükséges volt, hiszen ki tudja, milyen
sebesülések érték őket.
 Az egész nem volt több mint porhintés.
Az önnön lelkiismeretük csalfa
megnyugtatása. Hiszen az orvosi szoba
már a Bázison belül helyezkedett el.
A gyerekcsapat átjutott az ellenőrzési
ponton.

12. Adattolvaj

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.

Natalie O’Hara a terminál előtt ült, és

halkan püfölte a billentyűzetet. A
lehetőségekhez képest csendben
dolgozott, miközben a társai
megpróbálták kihasználni az időt, s
pihenni egy kicsit.
Majd egy óra telt el azóta, hogy Natalie
magára vállalta az első őrséget Snake
és Greenheart összekuporodtak az
egyik sarokban, és a harctéri veteránok
jellegzetes testtartásában lehunyták a
szemüket. Szinte azonnal elaludtak,
Natalie meg mert volna esküdni rá, hogy
egyik társa sincs ébren. Persze, mint oly
sok minden ebben a világban, ez is
relatív volt, hiszen egyetlen veterán sem
alszik sohasem, mindig készen állnak a
harcra.
A túlélésért folytatott küzdelemre.
O’Hara egy darabig nézte a többieket,
majd kicsit megmozgatta az izmait, ám a
percek túlságosan lassan teltek. A nő
tartott tőle, hogy hamarosan rajta is erőt
vesz a fáradság, ha nem csinál valamit,
ezért leült a számítógép monitorja elé,
és kihasználva az időt, néhány kisebb
programot indított az útjára. Ugyan a
rádiózavarás miatt nem igazán tudott
kijutni a körzetből, ám akadtak
informatikai csomópontok, ahonnan
adatokat hívhatott le.
Natalie jó programozó volt, s a Skynet
ellen folytatott adatharc csak tovább
tökéletesítette a képességeit. A
mesterséges intelligencia megalkotása
örök vágya volt az embernek, ám amikor
siker koronázta az erőfeszítéseket,
akkor rádöbbentek, a teremtést meg kell
hagyni az isteneknek.
Néhány billentyűleütés segítségével
Natalie beférkőzött a SY6-11 jelzésű
kódfelismerő rendszer burka alá, és
sikerült átvennie attól az irányítást.
Innentől kezdve könnyű dolga volt.
Minthogy a dekódoló és kódoló
egységek immáron nem okoztak
problémát, Natalie minden nehézség
nélkül adatokat hívhatott le a
képernyőjére, vagy a rendszerhez
csatlakoztatott hordozható winchesterre
küldhette azokat.
Rengeteg adat áramlott még ezen a
viszonylag alacsony prioritású
rendszeren is ahhoz, hogy O’Hara
mindent lementsen. Szelektálnia kellett,
hiszen az adatok apróságuk ellenére
jókora helyet foglaltak. Idő ugyan nem
állt korlátlanul rendelkezésére Natalie-
nak, ám az elmúlt évek tapasztalata
alapján viszonylag gyorsan sikerült
válogatnia.
Hirtelen egy vörös panel villant fel
Natalie előtt a képernyőn, s a
programozó nő azonnal lecsapott rá.
Néhány másodpercnyi pötyögés után a
vörös szín lassan elhalványult, majd a
kódtörő segédprogram teljesen kiiktatta
a védelmet, és a védelmi panel
fenyegető vöröse zöldre váltott.
Az adatfájl megnyílt.
– Ez csodálatos! – suttogta O’Hara,
amikor beleolvasott a kísérő
dokumentációkba, majd megérintette az
egyik billentyűt.
A képernyő megvillant, és az FG-21
jelzésű szektor teljes térképe jelent meg
a monitoron. Minden adatot tartalmazott:
gépjárőr-útvonalak, ellenőrzési pontok,
kontrollegységek, adatátviteli
csomópontok és hasonlók.
Felbecsülhetetlen értékű információ!
Ha sikerül visszajuttatni a Központnak.
Így egyelőre csupán a menekülésüket
könnyítheti meg. Natalie O’Hara
villámgyorsan lementette az adatokat,
majd nekilátott a térkép részletes
tanulmányozásának. Amikor majd
megpróbálnak kijutni innen, aligha lesz
lehetőségük útközben tanulmányozni az
adatokat. Terminátor kereszttűzben
meglehetősen életveszélyes vállalkozás
volna.
O’Hara folytatta a kutatást. Bár
minden, a hálózatban – azaz a Skynet
szervezetében – eltöltött másodperccel
nőtt a lebukás veszélye, a nő úgy vélte,
a helyzetük már nem lehet sokkal
rosszabb annál, amibe most kerültek.
Adatcsatornák nyíltak meg a
bepötyögött parancsok hatására, és a
kódtörő program mindig időben
deaktiválta a védelmi rutinokat, s így
egyetlen riasztás sem lépett működésbe.
Eddig.
Natalie O’Hara megtörölte a homlokát,
melyen apró izzadtságcseppek
gyöngyöztek. Bár az elmúlt évek során
már jó néhány alkalommal sikerült
bejutniuk a Skynet testébe a
programozóknak, mégis olyan nehéz
volt felfogni, hogy már nem csupán a
számítógép háttértárain folyik a kutatás,
hanem egy másik, idegen intelligencia
testében.
Az MI, a mesterséges intelligencia a
Skynet öntudatra ébredéséig csupán
fantazmagória volt. A gépek és az
emberek háborújában azonban szörnyű
valósággá vált.
– Sikerült valamit találnod? – kérdezte
szinte suttogva Greenheart, aki olyan
nesztelenül ébredt fel és osont a nő
mellé, hogy O’Hara észre sem vette a
közeledését.
Natalie bólintott.
 – Teljes térképünk van a szektorról,
ahol most tartózkodunk. – Egy billentyű
lenyomására ismét megjelent a
képernyőn a színes ábra, majd hirtelen
egy zöld “deaktivated” felirat jelent meg
a monitor közepén.
Natalie O’Hara egy mozdulattal
átváltott a keresőrutinra, mely a
figyelmeztető üzenetet küldte. Az
aprócska program az emberi tudás
csúcsterméke volt, még a Skynet alkotta
védelmek sem okoztak különösebb
problémát. Legalábbis azok nem,
melyekhez az emberek hozzáférhettek.
A Skynet nyilvánvalóan sokkal jobban
védi a központi programmagot, mint a
perifériális modulokat.
– Felfedeztek? – nyelt nagyot a fiú.
A nő lassan megrázta a fejét,
miközben az ujjai elképzelhetetlen
sebességgel szaladgáltak a
billentyűzeten.
– Éppen ellenkezőleg – válaszolta
Natalie. – Ennek az ügyes
programocskának köszönhetően sikerült
elkerülnünk a felfedezést… S mi több,
azt hiszem, valami igen figyelemre
méltót is talált nekünk a drága.
Néhány parancs nyomán ismét
megjelent előttük az FG-21 jelzésű
szektor sematikus képe, azonban a
színek hirtelen felerősödtek, a sík
ábrázolás térbelivé teljesedett, s
hamarosan egy meglehetősen pontos
három dimenziós térkép jelent meg a
képernyőn.
– Mi a fene ez? – dünnyögte Natalie,
és annyira előrehajolt, hogy az orra
csaknem a képernyőt érte. – Mi a
pokolra bukkantunk már megint?

13. Egy programozó rossz napja

Los Angeles, Árnyék Bázis,

2029. január 15.
 Max Winn eddigi élete legrosszabb
napja már javában tartott, és ő még csak
nem is tudott róla. Az elkövetkező órái
utolsó békés perceit töltötte a bejárat
túloldalán álldogálva, gyanútlanul, mint
ahogy a csirke megy a kés alá. A
veszedelem már ott burjánzott körülötte,
de neki természetesen pontosan a
közepébe kellett beletenyerelnie.
Már-már azon volt, hogy nem
lábatlankodik tovább a környéken,
hanem csendesen elszivárog onnan,
amikor egy sárga nő, aki nem sokkal a
katonák után jött be, elhaladt mellette.
Winn figyelmetlenségében a vállaik
összeütődtek, s ő utána fordult, hogy
valami elnézést-félét mormogjon.
Ehelyett azonban ez futott át a fején:
Milyen formás feneke van!
A japán nő is visszafordult felé, és a
technikus ekkor észrevette, milyen
karikásak a szemei, és mennyire
elmélyültek a ráncok a szája sarkánál.
– Hello! – mondta a lánynak Winn, és
végül is feléje indította útnak azt a
mosolyát, amit az előbb még a
gyerekeknek tartogatott.
Akira, aki az elmúlt fél nap alatt öt
csoporttársát vesztette el és nem volt itt,
amikor Winn diadalmasan bemasírozott
Connor oldalán, csak egy vigyorgó kis
seggfejet látott benne.
– Miért nem teszi inkább valahogy
hasznossá magát? – kérdezte a férfitól
hangsúlytalan fáradtsággal, majd
megfordult, és folytatta az útját a
parancsnoki szoba felé, hogy jelentést
tegyen.
A hexadecimális kódolás
nagymesterének pillanatok alatt
lehervadt az ajkáról a vigyor, közben
pedig elgondolkodott azon, hogy tényleg
miért is nem teszi hasznossá magát?
Ösztönösen hátrafeszítette csapott
vállait és némi felkészülő habozás után
a helyiségben lévő rangidős tiszt elé
lépett.
– Elnézést, uram! – Közben igyekezett,
hogy a tekintete tettre készséget
sugározzon. – Max Winn vagyok a
Központi Bázisról. John Connorral
érkeztem. Tudok valamiben a
segítségükre lenni?
– Foglalkozzon a gyerekekkel! Próbálja
megnyugtatni őket! – válaszolta amaz.
Winn pedig engedelmeskedett. Még
némi jókedvet is érzett közben.
A sorsa egy expresszvonat
sebességével röpítette a pokol felé.
Akira beért a parancsnoki szobába.
Már vártak rá. Hasspart, a tisztikar,
néhány technikus és természetesen
Connor. A lány tudta, hogy most ki
fogják faggatni, tenyérbe mászó,
szőrszálhasogató részletességgel.
Valószínűleg addig fogják gyötörni, amíg
a fáradtságtól le nem ragadnak a
szemei.
 Nem rosszindulatból tették ezt. A japán
lány maga is tisztában volt vele,
mennyire fontos, hogy mihamarabb
feldolgozzák és kielemezzék az akciójuk
részleteit. Ha az ember a Skynet ellen
harcol, tudnia kell, mi van a látszat alatt
– vagy éppen a szembejövő mosolygós
idegen bőre alatt.
Letargikusan gondolt a hamarosan
rázáporozó kérdések özönére. Olyan
részleteket akarnak majd tőle hallani,
melyekkel talán maga sincs tisztában.
S az egésznek mi lesz az eredménye,
a számára kézzel fogható haszna?
Szinte semmi. Öregbedett a hírneve – s
ezek után még tisztább lelkiismerettel
fogják rázósabb helyekre küldeni. Lehet,
hogy előléptetik. Ám ez sem tudta
különösebben felvillanyozni.
Egy kézzelfogható dolog talán mégis
lesz, amit a kihallgatás végén kap majd
meg. A reggelije. Remélte, hogy
legalább bőkezűen mérik majd az
adagot.
Lehuppant egy székre. Megköszörülte
a torkát, majd elébe menve a
felszólításnak, magától kezdett bele:
– Tizennegyedikén éjjel, huszonhárom
ötvenötkor váltunk külön a többiektől…
Max Winn teljes mellbedobással
próbálta magát hasznossá tenni. A
legjobb vicceit kotorta elő, de a gyerekek
meg sem értették őket. Megpróbálta
mókás grimaszokkal szórakoztatni őket
– semmiféle hatást nem ért el velük.
Már-már kezdett kétségbeesni, amikor
eszébe jutott egy régi kézügyességi
trükk. Mindkét mutatóujját behajtotta, és
úgy illesztette őket egymás után, mintha
egy darabból állnának. S aztán – csiribí-
csiribá – “levette” és “visszaragasztotta”
a saját ujját.
Ez végre hatott. Szégyellős mosolyok
sejlettek fel a megriadt kicsik arcain; a
teremben lévő többi katona pedig úgy
kapott Max Winn ötlete után, ahogy a
fuldoklók szokták megragadni a féléjük
nyújtott kart. Csakhamar mindenhol
repkedni kezdtek a levett hüvelykujjak,
mert senkinek nem jutott az eszébe jobb
vigasztalás. A marcona, tetőtől talpig
fegyverbe öltöztetett gerillák gügyögtek
és bohóckodtak. S közben a kezeik
egyre távolabbra kerültek a fegyvereik
markolatától.
– Oké, fiam! Ez szép munka volt! –
súgta oda Winn-nek a rangidős tiszt, és
a programozó valódi sikerélményt érzett.
– Ha nincs más dolga, örömmel
venném, ha elkísérne minket az orvosi
szobáig… És ha az eszébe jutna még
valami ehhez hasonló trükk… ne
habozzon elővenni!
– Magukkal megyek! – vigyorogta Max
lelkesen.
A gyerekeket ismét csoportokra
osztották. A konzolbűvész önként és
dalolva állt be az egyik csoporthoz. Az
ölébe kapott egy szöszke kislányt; egy
másik, hasonlóan selymes hajú fiúnak
pedig a kezét fogta meg, úgy vezette
maga mellett.
Egész úton hülyeségeket gagyogott a
kislány fülébe. Az még mindig nem értett
semmit Winn szavaiból, de némileg már
megnyugodott, és így legalább
mosolyogni tudott az őt cipelő idiótán.
– Tutyi-mutyi, cukorfalat – magyarázta
Winn alaposan mellétrafálva a gyermek
értelmi képességeinek felmérésével. –
Tudod, odahaza Max bácsi
ostyaáramkörös processzorok bináris-
kódfejtésével foglalkozik. Ha nagy
leszel, majd neked is megmutatom, hogy
kell az ilyesmit csinálni. Aztán főzni
tudsz-e?
Ilyesmiket gügyörészett, a kislány
pedig fel nem foghatta, miről beszél.
Vele ellentétben a “kisfiú”, akit kézen
fogva vezetett, minden szavát értette.
Ők öten, akik együtt alkottak egy
egészet, külön csoportokba kerültek. A
járást biztosító végtagok – a jobb láb a
repeszbombával és a bal a HK G-11-es
karabéllyal – egymás mellett voltak a
katonák között. A bal kar a forgócsöves
Gatlinggal és a törzs az LPO-50-es
lángszóróval szintén együtt voltak – egy
másik csoportban. Az ötödik elemet – a
jobb kart – pedig Winn rángatta maga
mellett, a műanyag hordozóalváz
karprotézisénél fogva.
Láthatatlan üzenetváltások cikáztak
közöttük a levegőben. Most már
folyamatos rádiókapcsolatot tartottak
fönt egymással. A központi vezérlőik
maximum tizenöt percre becsülték azt az
időt, amíg az álcázásuk még
fenntartható. A processzorok
dilemmáztak. Harci direktíváik azt
sugallták, még azelőtt lépjenek akcióba,
hogy az emberek felismernék bennük a
veszélyforrást. Másrészt minden
benntöltött perccel egyre több értékes
információ birtokába jutnak. S ezek az
információk segítik majd őket, hogy a
lehető legérzékenyebb pontokra
csapjanak le.
Ilyen pontnak nyilvánították Max Winnt,
a programozót is.
Végül úgy döntöttek, hogy még várnak.
A törzsben lévő nagyhatásfokú rádióadó
kapcsolatba lépett a Skynettel. A
rádióhullámok egy előre kiválasztott
hullámhosszon terjedtek, mely a zavarás
ezernyi hullámsíkja között az egyetlen
tiszta vonalnak számított: a Skynet
mindenre gondolt. Első adatként azt
továbbította neki, hogy hol található az
emberi támaszpont. Aztán folyamatos
adásra kapcsolt, s az öt részegység által
fogott vizuális és audiális információkat
is sugározni kezdte. A megszerzett
adatok kielemzése nem az ő feladatuk
volt – ezt majd elvégzik helyettük a
gépisten alprogramjai.
– …végül sikerült deaktiválnom a
ventillátort. Át tudtam mászni a lapátok
között, és kapcsolatba tudtam lépni a
gyerekekkel. – Akira fásult,
érzelemmentes hangon beszélt. Szavai
nélkülöztek minden dicsekvést vagy
hiúságot. Csak a tényszerűségre
törekedett.
– Hogyan reagáltak a felbukkanására?
A japán lány hunyorogva próbált
visszaemlékezni.
– Ketten közülük ébren voltak.
Észrevettek engem. Aztán az egyik a
nyakába vette a másikat, és suttogva
beszélgettünk.
– Rémültek voltak?
– Nem – rázta meg a fejét. –
Talpraesetten viselkedtek.
– Mit mondtak?
Akira ismét hunyorgott.
– A szőke kisfiú megmondta a nevét. –
A szája szélét rágcsálta, de nem jutott
eszébe, hogyan hívták a szőke lurkót. –
Valami olyasmit is mondott, hogy el akar
menni innen.
 “Johnny vagyok. És haza akarok
menni…”
– Értjük. És mi történt azután?
– Harris tizedes leereszkedett utánam
a szellőzőrendszerbe…

14. Harris tizedes

Los Angeles, útban az Árnyék Bázis

felé,
2029. január 15.

Az amerikai és a kutyás idegen egy

saroknál lapultak.
Közeledett a reggel. Januárt írtak
ugyan, de Kaliforniában voltak. A nap,
később kelt, de nem annyira későn, mint
az európai országokban.
Gyilkos dolog volt ez a narancsvörös
korong – legalábbis egy szabadban lévő
gerilla számára mindenképpen az. A
fénye szétoszlatta az árnyékokat,
megszüntette a búvóhelyeket, és
láthatóvá tette azt a mocskot, ami a
felszínből megmaradt. Harris utálta a
napot. Azt sem bánta volna, ha soha
többet nem kel fel. Azok a napkelték,
amik után a mesebeli kisherceg annyira
áhítozott, mostanra undorítóvá
alacsonyodtak le. A nap a minduntalan
felbukkanásával terrorizálta a
lakosságot, mert láthatóvá tett mindent.
Az elbukott civilizációt éppúgy, mint
őket.
Harris orrlyukai egy pillanatra
kitágultak. A gerilla élvezettel kortyolt
egy utolsót az éjszakai levegőből.
– A terep tiszta – dörmögte aztán
maga mögé. Felemelkedett és az AK-ját
a mellkasához szorítva görnyedt
tartással átfutott a nyílt térségen.
Hallotta, ahogy a kutyás lábai halkan
neszeznek mögötte.
Az előbb kiejtett mondat volt az első
néhány szó, ami Jetkins Romja óta
elhagyta a száját.
Egy ideig konok, nyakas némasággal
nyomult előre. Még azzal sem nagyon
törődött, hogy Sparrow követi-e.
Harden persze követte. Kezdetben
még megpróbált az amerikaival
verbálisan kommunikálni. Semmilyen
eredményt nem ért el, így a
pszichológiai programja útmutatása
alapján megmaradt a non-verbális
kapcsolattartásnál.
Az arckifejezésével és a tekintetével
támadott. A célpont Harris lelkiismerete
volt. Az amerikai valahányszor ránézett,
csak egy megkínzott, összetört alakot
látott maga előtt; aki azért esedezett
némán, hogy ne bántsák többet.
Meglapultak egy újabb fedezék
takarásában. Sparrow halkan lihegett.
– Fáradt vagy?
A kutyás megrázta a fejét.
– Messze van még? – kockáztatta meg
aztán.
 Ám Harris ismét magára borította a
hallgatás köpenyét, és nem válaszolt.
A T-800-as Alfa pszichológiai
hadviselése egy ponton lényegesen
mellécsúszott Harris tizedesnek ugyanis
nem volt lelkiismerete.
Ha lett volna, most biztosan furdalta
volna a maga öncélú, mazochista
módján. De a tizedes ezt a tulajdonságát
már réges-régen kidobta magából.
Kellett a hely, hogy valami mást pakoljon
oda. Az emlékeit. A rémálmait. Az agyát
rágó borús gondolatokat. Harris még
gyerekkorában látens skizoid alkattá és
egy kissé pszichopatává vált. Ezt a XX.
században kezeltetni kellett volna; de itt
a XXI.-ben a betegséget valóságos
áldásként élte meg a tulajdonosa.
Harrisnak is segített, hogy jó gerillává
válhasson.
Sokkal keményebb dió volt, minthogy
Sparrow ilyen rövid idő alatt feltörje.
Megpiszkálni és felzaklatni sikerült neki
– de összetörnie nem.
– Látod azt az épületet? – mutatott ki
előre Harris. – Az a következő célunk.
– És onnan?
– Egyelőre semmi. – A kutyásra nézett.
– Beássuk magunkat és ott fogunk
várakozni.
– Meddig?
– Vagy valaki kijön a Bázisról, vagy
ránk talál egy Terminátor. Ezt a két
lehetőséget látom magunk előtt.
– Nem viszel be a Bázisra?
– Ameddig meg nem vizsgáltak,
addig… – Harris nem fejezte be
szavakkal a mondatot. Helyette csak a
fejét rázta.
Most mindketten néma hallgatásba
bocsátkoztak. Harris a “belső fülével” a
saját gondolatait hallgatta; Sparrow
pedig a saját – sokkal kézzelfoghatóbb –
belső fülével az éterben terjedő
rádióhullámokra összpontosított némi
figyelmet.
 Nem voltak Terminátor-járőrök a
közelben.
Pár perc telhetett el így. Aztán az
amerikai mozdult meg. Fáradt
fásultsággal fordította el a karjait.
Hosszan, unottan bámult bele a saját
gépfegyverének feketén ásító torkába.
– Mi maradt meg nekünk?
Várt egy darabig, aztán mivel nem
kapott választ, szinte kötekedő
hangsúllyal ismételte meg:
– Hallod, Sparrow? Azt kérdeztem, mi
maradt meg nekünk?
A T-800-as Alfa tanácstalan volt.
– Több mint gondolnád – válaszolta
végül.
– Több? Akkor ez iszonyatos.
A kisujjával belekotort az AK
csőszájfékébe.
– Mi lesz akkor, ha ebből a “több-ből”
is elveszítünk még valamit?
A kutyás tanácstalanul megemelte a
vállait.
 – Mire gondolsz?
– Mi soha nem fogjuk megélni ennek a
háborúnak a végét. Statiszták vagyunk.
Közkatonák. Nem magunkért harcolunk,
hogy több legyen nekünk, hanem csak a
puszta létezésünkért. És közben
folyamatosan csak veszítünk el valamit.
Bajtársakat. Muníciót. Önmagunk
darabkáit. Tudod, Sparrow, ha a Skynet
vagy két évre felfüggesztené a háborút
és nekünk lenne időnk, hogy átgondoljuk
a helyzetünket, valószínűleg nem lenne
többet gondja az emberekkel. John
Connornak soha nem sikerülne még
egyszer illúziókat ébreszteni az
emberekben, hamis célokkal
elbolondítani a fejüket. Szerintem
magunktól masíroznánk vissza az
internálótáborokba.
A keserű monológgal többé-kevésbé a
T-800-as Alfa is egyetértett. Connor
eszmeadása egyedülálló és
megismételhetetlen cselekedet volt.
Nem kalkulált tényező a Skynet
terveiben. A papot likvidálni kellett – már
sokkal hamarabb likvidálni kellett volna –
, mert a ténykedése olyan méreteket ért
el, ami nem csak a Skynet terveire,
hanem magára a gépistenre is veszélyt
jelentett.
A létezését mindenestül törölni – ez lett
volna a legjobb megoldás. Harden
Sparrow ezt a feladatot lehetetlennek
ítélte meg. Fogalma sem volt róla, hogy
valahol a Cheyenne-hegységben a
Skynet már évek óta ennek a
problémának a megoldásával
kísérletezik – és már egyáltalán nem
annyira elméleti szinten.
– Hagyjuk! – Harris csőre töltötte az
AK-ját. – Elég a szarrágásból. Menjünk
át a romokhoz! Valami azt sugallja, hogy
hosszú napnak nézünk még elébe.
Nekem meg tele van a tököm az állandó
várakozással. Ha valaminek történnie
kell ma, történjen meg minél hamarabb,
és ha lehet, ne baszogassanak vele
sokáig.

15. Egy lehetséges jövő

Los Angeles, valahol a Cheyenne-

hegységben,
2029. január 15.

A Skynet meglehetősen gondos

stratégiával alakította ki a védelmi
stratégiáját. Nem csupán járőrökkel és
egyéb védelmi berendezésekkel
igyekezett biztosítani a gépek fölényét,
hanem a kulcsfontosságú objektumok
minél tökéletesebb álcázásával is.
A háború kezdeti időszakában még
felesleges idő- és energiapocsékolásnak
tartotta volna, hogy egy fegyvergyárat
vagy egy kiborg előállító üzemet a föld
alatt helyezzen el, s a lejáratokat
legalább annyira álcázza, mint az
emberek a saját bázisaikat.
Ám az idő mindenkiben bölcsességet
érlel. Még egy mesterséges
intelligenciában is. A Skynet jó néhány
stratégiailag kulcsfontosságú bázist
elveszített, mire megértette, hogy új
stratégiákat kell kidolgoznia, ha győzni
akar.
A fegyvergyárakat általában a
harctérhez közeli helyen helyezte el,
hogy az utánpótlás biztosításában ne
legyen semmilyen fennakadás.
Ugyanakkor ezáltal megnőtt az
ellentámadás esélye, hiszen az emberek
nem voltak ostobák, az évezredes
tapasztalat megtanította őket arra az
egyszerű igazságra: az ellenséget úgy
győzheted le a legkönnyebben, ha
elvágod az utánpótlástól.
Hiába buta egy Terminátor akár több
évig is energiával a harcot, ha a lőszerei
elfogytak. Igaz, még ilyenkor is
félelmetes harci gépezet maradt, ám egy
fegyveres embernek ekkor már nem
okozott különösebb problémát az
elpusztítása.
Az utánpótlás biztosítása
kulcskérdéssé vált.
A Skynet mérnöki almoduljai egyre
hatékonyabbá tették a fegyvergyártást, s
a stratégiai és biztonsági rendszerek
újabb és újabb technológiákat dolgoztak
ki a gyárak védelmére. Olyan, nehezen
megközelíthető helyekre telepítették át
valamennyit, ahol már nem kellett nap,
mint nap a gerillák támadásaitól tartani.
Ám mindez nem volt elég.
Az emberek leleményesek voltak.
Túlontúl is azok. S akárcsak a Skynet
által irányított Terminátorok, az
embereknek sem voltak fenntartásaik az
önfeláldozás terén. Ha csupán egyetlen
lépéssel közelebb jutottak a végső
célhoz: a Skynet elpusztításához, akkor
halált megvető bátorsággal rohamoztak
akármekkora túlerőt.
 S ami a legbosszantóbb az egészben,
a statisztikai elemzések jelentős előnyt
mutattak ki az emberek javára. Egy
veterán három egész kilencvenöt
ezrelékkel volt hatékonyabb, mint a
csúcsszériának számító T-800-as
harctéri modellek.
A Skynet titkos fejlesztőbázisain
folyamatosan készültek az egyre újabb
technológiák, ám a mutatók még mindig
az emberek javára szóltak. Ha rövid időn
belül nem sikerül hatékony
ellenlépéseket tenni, akkor nagyon is két
esélyessé válhat a háború kimenete.
Igaz, voltak biztató eredmények is a
fejlesztés terén. A NN-Z6-Y kódjelű
kísérlet folyékony fémmel dolgozott, egy
túlságosan is nagy fantáziával
rendelkező egykori mérnök posztumusz
dicsőségére. A titkos katonai
adatbázisok átfésülése komoly
technológiai előnyhöz juttatta a
gépistent. A legtöbb fejlesztés magvát
valamelyik katonai kutatóbázisról
megszerzett információ alkotta.
A Skynet komoly reményeket fűzött a
folyékony fémhez, ám egyelőre képtelen
volt komolyabb intelligenciával
felruháznia az így megalkotott harci
gépezeteket. Kudarcok sorozata kísérte
a próbálkozásokat, ám a Skynet valami
megmagyarázhatatlan módon biztos volt
benne, hogy a kísérlet végül sikerrel fog
járni.
Hiszen egyszer már sikerült?!

16. Egy titkos hely

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.

A képernyőn vörös pontok villantak fel

egymás után, kaotikus
összevisszaságban. Első pillantásra
semmi rendszer nem volt bennük, ám
Natalie O’Harának nem okozott
nehézséget az azonosításuk. Egy
programozó igazán észreveszi, amikor a
kódtörő programja bajban van.
– A pokolba is! – sziszegte dühösen a
nő, és néhány utasítást gépelt be
villámgyorsan. A vörös villogás
megszűnt, és a pontok eltűntek a
képernyőről. A háromdimenziós térkép
ismét ott terpeszkedett előttük a
képernyőn.
– Mi a fene ez? – érdeklődött
meglepődve Waldon. A kép homályosan
emlékeztette valamire, de a stilizált
épület áttetszősége megzavarta.
O’Hara félreértette a kérdést.
– A kódtörő programom bajba került –
magyarázta halkan, miközben újabb és
újabb parancsokat táplált be a
számítógépbe, hogy helyreállítsa a
program működésében keletkezett
hibákat. – Nem tudom, milyen védelmi
rutinba futottunk, azt azonban igen, hogy
meglehetősen forró dolgot védett! S amit
a Skynet ennyire véd, az számunkra
bizonyára nem haszontalan.
Megpróbáltam letölteni, ám a rendszer
észlelte a műveletet, s minthogy nem
volt meg a megfelelő jogosultságom,
ezért riasztással kísérletezett. A
kódtörőm szerencsére blokkolta a
kimenő jeleket, azonban közben
detektálták, s megpróbálták kitörölni a
memóriából…
Greenheart türelmesen végighallgatta
a magyarázatot, habár a felét sem
értette a szakzsargonnak. Azonban
amikor a nő levegőt vett, hogy folytassa,
Waldon gyorsan közbevágott, s a
monitor közepén terpeszkedő színes
ábrára mutatva megismételte a kérdést:
– Mi a fene ez? Első pillantásra valami
hatalmas gyárra emlékeztet… Bár nem
vagyok teljesen biztos benne – ismerte
el.
O’Hara bólintott.
 – A megérzésed ezúttal sem hagyott
cserben – válaszolta izgatottan. – Ha a
letöltött információk helyesek s nem a
csapda részét képezik, akkor egy titkos
fegyvergyár terül el előttünk, alig több
mint másfél mérföldnyire.
Waldon akaratlanul is füttyentett egyet.
Másfél mérföld a Halálzónában igazán
nem mondható könnyen leküzdhető
távolságnak, azonban már így is jó
négymérföldnyire behatoltak a Skynet
területére. Pár méterrel több igazán nem
számít különösen akkor, ha a zsákmány
ennyire jelentős.
– Csak oda kellene mennünk, és
felrobbantani az egészet! – suttogta
tűnődve Waldon.
O’Hara szinte látta maga előtt a fiú
gondolatait, ám ő korántsem volt ennyire
optimista. Néhány mozdulattal a
képernyőre hívta a fegyvergyár védelmi
rendszerét is. Hirtelen vörös és kék
pontok villantak fel a monitoron, s az
ábra már korántsem tűnt annyira
védtelennek, mint eddig.
– A vörös pontok kiborgokat jelölnek –
magyarázta Natalie. – A kékek a
telepített védelmi berendezéseket,
aknazárat és hasonlókat. Szerintem nem
olyan egyszerű a dolog, mint azt
gondolod!
Greenheart cseppet sem látszott
letörtnek.
– De nem is kivitelezhetetlen az akció!
– tiltakozott. – Néhány ember meg tudná
csinálni…
– Várj, van itt még valami! – emelte fel
a kezét Natalie O’Hara, amikor az egyik
almenü elindítása során egy seregnyi
újabb információ scrollozódott végig a
képernyőn. Számok és bonyolult
műszaki jelzések futottak végig a
monitoron, a fiú még követni is alig tudta
a szemével őket, nem hogy értelmezni.
– Fegyverrendszerek… járőr-
útvonalak… – sorolta O’Hara, akinek
szemmel láthatólag sikerült mindent
értelmeznie. – Hm, ez igazán érdekes.
Direkt műholdkapcsolat?
Erre a megjegyzésre Waldon is
felkapta a fejét.
– A Skynet műholdkapcsolattal
rendelkezik?
Natalie bólintott.
– A leírás szerint igen – válaszolta,
miközben megpróbálta a lekérdezési
feltételeket egy kicsit átalakítani.
Hamarosan abbahagyta a kísérletezést,
és akaratlanul is kifakadt. – A fenébe is,
túlságosan magas prioritású az anyag…
képtelen vagyok átjutni a védelmi
rendszeren!
– Sokáig úgysem maradhatunk itt. –
Snake alig pár másodperccel ezelőtt
ébredt fel, azonban néhány szó is
elégnek bizonyult ahhoz, hogy képbe
kerüljön. – Két választásunk van, s egyik
sem kecsegtet valami túl fényes jövővel:
vagy megpróbálunk kijutni valahogy a
Halálzónából, vagy pedig mindent egy
lapra téve fel, megkíséreljük
megsemmisíteni a fegyvergyárat. Az
esély mindkét esetben nagyjából a
nullához közelít.
Egyikük sem kívánt megjegyzést fűzni
Snake megállapításához. A fejtegetés a
valóságot tükrözte, akár ezt, akár azt
választják, a halál végig ott liheg majd a
nyomukban, s elég egy apró tévedés,
egy pillanatnyi megingás, és máris a vén
kaszás társaságát élvezhetik.
– S ha itt maradunk? – vetette fel
O’Hara. Snake megrázta a fejét.
– Akkor a túlélési esélyünk a nullára
csökken – válaszolta. – Osborne
hamarosan meghal, ha nem kap orvosi
ellátást… Ha a fegyvergyárat választjuk,
azt is figyelembe kell vennünk, hogy
nem számíthatunk rá.
Natalie O’Hara komoran bólintott. Mint
a csapat vezetője, felelősséggel tartozott
a társaiért. S ha úgy hozza a sors, hogy
egy élet árán három másik megmenekül,
akkor nem fog habozni a
döntéshozatalkor. Mint ahogy akkor
sem, ha négy életet kell feláldozni egy
fegyvergyárért cserében.
Amennyiben sikerülne komoly csapást
mérniük a fegyvergyárra, az jókora
problémát okozna a Skynetnek, és a
Halálzónában tartózkodó valamennyi
egysége alaposan megszenvedné.
Hiszen a fegyvergyár biztosítja az
utánpótlást a harctéri csapatok számára.
S ha az utánpótlás akadozik, akkor a
hatékonyság csökken.
– Egy fegyvergyár elpusztítása
jelentősen csökkentené a Skynet
tartalékait – jegyezte meg halkan
Waldon, és O’Hara hálás mosollyal
nyugtázta a támogatást.
– Osborne meddig húzhatja még ki
komolyabb orvosi ellátás nélkül? –
kérdezte Natalie az indonéz nőt.
Snake megvonta a vállát, majd gyors
pillantást vetett az alvó irányába. Igazán
nem lenne jó, ha Osborne meghallaná,
miről beszélnek. Ha rádöbben, mennyire
hátráltatja a társait, habozás nélkül a
felszínre vonszolja magát, hogy a halála
előtt még néhány kiborgot magával
vigyen.
– Négy-öt óráig, legfeljebb… Ha még
léteznek csodák, akkor talán nyolcig is.
Azonban ez a végső határ, utána
biztosan vége.
O’Hara összeszorította a száját. A
döntést mindig nehéz meghozni,
különösen akkor, ha nincs jó megoldás,
csupán kevésbé rossz.
A fenébe is, mit tegyek?!

17. A mozgósítás

Valahol a Cheyenne-hegységben,
2029. január 15.
 “A tudomány világában az idő
folyamatosan hátra vagy előre, vagy
előre és hátra fut, az anyag részecskéi
pedig képesek előre és hátra haladni az
időben anélkül, hogy változáson
mennének át. A szubatomi
részecskéknek egyidejűleg ott kell lenni
minden helyen, ahol csak lehetnek, ez
arra a gondolatra vezet, hogy minden
megtörtént, ami megtörténhetett, és ami
nem történt meg, az nem történhetett
meg. Ami meg tud változni, az
megváltozik, és ami nem változik, az
nem képes rá.”
A Skynet érdeklődve hallgatta a
fejtegetést. Ebben a néhány sorban –
pontosabban néhány száz
hexadecimális kódban – hosszú
hónapok elemző munkái rejlettek. A
Skynet nem volt képes megítélni, hogy
amit hall, az objektíven igaz-e; de azt
biztosra vette, hogy ez az időelmélet
megközelítőleg helytálló. Elvégre nem
akárki dolgozta ki – nem akárki számára.
A fenti három mondatot nem
fogadhatta el axiómaként, de mégis
kénytelen volt úgy kezelni őket, mintha
axiómarendszert alkotnának. A
mondatok annyira tömörek és
bonyolultak voltak – és annyira sok
mindent jelenthettek –, hogy szinte
kényszerítették a hallgatójukat, hogy
félreértelmezze őket.
Volt azonban egy komoly előnye az
emberekkel szemben. Gépi elme révén
nem használt szimbólumokat. Ismerte
ugyan őket, és fel is tudta fogni, mi
mögött mi rejtőzik; de hogyha nem
kényszerült rá, nem alkalmazta őket.
Vagyis az időelméletre vonatkozó
tézist egyszerűbben tudta átértelmezni a
saját időutazásos terveire.
A legfogósabb kérdés, ami
megfogalmazódott benne, az volt, hogy
vajon az a tény, amit ő szeretne
megváltoztatni, képes-e a változásra?
 Valószínűnek tartotta, hogy igen.
Az elmélkedését egy nagyon magas
prioritási fokkal beérkező üzenet
szakította meg. Az incomming az FG-21-
es szektorral kapcsolatos tervek
azonosítóját viselte magán. A Skynet
gyorsan várakozásra tette az időelmélet-
probléma kérdését – ha lesz ideje, majd
onnan folytatja, ahol most abbahagyta –,
és csapot-papot otthagyva a figyelmét a
beérkező üzenetre fordította.
Az első adatsor egy földrajzi
koordináta volt. A Skynet szinte tomboló
örömmel vette tudomásul. Magyarázó
adatok nélkül is tudta, mit fog ott találni.
Egy emberi bázist. A terv sikerült!
A következő beérkező adatsor – mely
később folyamatossá vált – egy vizuális
adatbázis volt. Az orvlövész-kiborg
részegységek fotoreceptorai által fogott
képek.
A felvétel a rádióhullámos átjátszások
következtében elég rossz minőségűvé
vált. A képen minduntalan csíkok
futottak keresztül, a hang ki-kihagyott, és
időnként az egész összezavarodott. A
gépisten nem aggódott különösebben
emiatt. Az incomming azonnal a
rögzítőre került, később majd a szorgos
kép- és hangdigitalizáló almodulok
megszűrik a zavarástól, és amennyire
csak lehet helyre pofozzák.
Gyorsan öt ablakot nyitott az egyik
megjelenítőjén, és szinte gyermeki
kíváncsisággal bámulta a filmeket.
Egy csomó dolgot azonnal átlátott.
Felismerte, hogy korábban a Terminátor-
járőrök miért nem találtak a lokalizált
ponton emberi támaszpontot. Rájött az
álcázásképpen hátrahagyott bázisrom
jelentősségére, és megértette, mi az
“Árnyék”. Pokolian bánta, hogy a bázis
felszíni külsejéről nincs vizuális képe –
de most már késő volt a bánat, ő maga
programozta úgy a kiborg-elemeket,
hogy amíg be nem szivárognak, ne
használják azokat a képességeiket,
melyek a lelepleződésükhöz
vezethetnek.
Figyelte a bázison uralkodó rendet, az
emberek lelki és fizikai állapotát, a
fegyverzetüket és a pozíciójukat.
Valóságos oktatófilmnek tekintette a
hozzá közvetített adatokat.
S miközben okult és játszott, feloldotta
a Halálzóna fehérzaj-blokádját, és kiadta
az általános mozgósítás kódját.
Néhány óra múlva a háborújában
újabb ütközetre kerül majd sor. Az elmúlt
hónapok kétségtelenül legnagyobb
ütközetére.
Minden létező T-széria, ami csak a
környéken volt, egyszerre kapta meg a
mozgósítási parancsot. HK-századok
fejlődtek kötelékbe, vettek fel néhány
ezer méteres tengerszint fölötti
magasságot, és a felkelő nap első
fénysugaraiban fürödve végighúztak az
égbolton a találkozási hely felé. Ők
voltak a leggyorsabbak.
Maga az FG-21-es szektor is újra
életre kelt alattuk. Az átjátszóállomások
parabolatükrei néhány óra elteltével
ismét megrázkódtak; torz fejüket
fogasíves nyakaikon elfordítva ismét az
ég felé emelték. Az eddig aktív
zavaróadók felfüggesztették a
működésüket; a fehér zaj semmivé
foszlott. A kommunikáció ismét
lehetségessé vált a Halálzónában – s
erre szükség is volt. A csatornák
másodpercek alatt túlzsúfoltakká váltak;
megteltek a Halálosztók gépi
beszédével.
A következő befutók a HK-tankok
voltak. Csörömpölve robajlottak befelé a
lánctalpaikon. Remegett a föld.
Feltűntek az első emberforma
titániumcsont-vázak is. Sereglettek
mindenhonnan; az újonnan gyártott
modellek összekeveredtek az ütött-
kopott, javítgatott, harci veteránoknak
számító régiekkel.
A seregösszevonás megkezdődött. A
képzeletbeli órák – mint egy háború alatt
oly sokszor – most is visszafelé jártak.
Nem azt mérték, mennyi idő telik el
valamitől; sokkal inkább azt, mennyi van
még hátra a valameddig. És ez a
“valameddig” ebben az esetben a
seregösszevonás vége, azaz a támadás
megkezdése volt.
Gumikerekes kiszolgáló egységek
cikáztak a robotok között. A gépek
fegyvert és muníciót vételeztek róla.
Amint egy-egy ilyen kiszolgáló kiürült,
már fordult is vissza a fegyvergyárak
irányába.
S közben – a gépagyakkal
összekapcsolt radarszisztémák jelezték
– még három megkülönböztetett egység
is közeledett az összevonás színhelye
felé.
Hihetetlenül ritka példányok voltak.
Összesen öt darab készült belőlük.
Egyet a gépek elvesztettek még ‘99-ben,
egy másik pedig javítódokkban állt
valahol a Nagy Tavak környékén.
A Skynet csak a háború elején
engedhette meg magának, hogy
ilyeneket gyártasson. Igaz, később nem
is volt rá szüksége – a méretük miatt
váltak bevethetetlenné.
Óriási monstrumok voltak. A
sorozatszámuk nem T-vel, hanem G-vel
kezdődött; és az a betű a “Gigant”
rövidítését takarta.
Légpárna rásegítésű lánctalpakon
gördültek, olyasféle benyomást keltve,
mint a tankok. Egy tankkal azért
semmilyen körülmények között nem
lehetett volna összetéveszteni őket. A
nagyságuk miatt nem.
Körülbelül ötven láb magasak voltak –
mint a négyemeletes házak – és mintegy
háromszáz láb hosszúak, középen
megtörve egy hajlásponttal. Oldaluk
telezsúfolva nehéz ütegekkel,
gépágyúkkal, gépfegyverekkel,
lángszórókkal, gránátvetőkkel; s az
egész erősen páncélozva. A Gigantok
némi mesterséges intelligenciával is
rendelkeztek, de a Skynet rájuk tudott
kapcsolódni, és ilyenkor az óriások az ő
agyát használták.
Olyasmik voltak, mint a
dinoszauruszok. S ez a hasonlat abból a
szempontból is megállja a helyét, hogy
az ő idejük is lejárt már. A Skynet a
háború elején tudta őket használni.
Akkor az emberek még nem
gerillaháborút viseltek; szépen zárt
katonai alakzatokban meneteltek a
fegyvercsövek elé.
A Gigantok beutazták a fél világot.
Harcoltak Európában, Afrikában és
Kelet-Ázsiában is. Elsődleges
csapásmérő erőként funkcionáltak; s
miután a munkának csak az “apraja”
maradt meg, ők mozgó bázisként a
helyszínen maradtak. A Halálosztók
belőlük meríthettek muníció-, fegyver- és
energia-utánpótlást.
Aztán eljött az az idő, amikor a
Gigantok számára nem maradt több
tennivaló. A legkülönbözőbb
hadseregmaradványok, akik néha még
azt sem tudták, ki ellen harcolnak,
felmorzsolódtak; és megkezdődött az
emberek internálótáborba szállítása. A
Skynet ekkor hitte először azt, hogy a
győzelem küszöbén áll. Kóválygó túlélők
még voltak a felszínen, de számukra
elég volt kihelyezni egy stabil
multivibrátort. A kóválygók addigra
olyannyira féltek már a gépektől, hogy a
két villogó led látványától világgá
szaladtak. Szép időszak volt ez –
legalábbis a gépisten számára
mindenképpen az.
Aztán előkerült a “pap”. Hitet adott és
másfajta harci technikákat mutatott. Az
egyik rutinszerűnek induló felszíni
összecsapás során az egyik Gigant
odalett. A Skynet döbbenten elemezte ki
az egységét ért támadás modorát.
Meglepetten konstatálta, hogy sokkal
erősebb fedezetet kell adnia a
monstrumok mellé, különben elveszíti
őket. Amint a gondolatmenete végére
ért, már konstatálta is, hogy a második
Gigantot is komoly károsodások érték.
Elirányította hát Los Angelesből. Úgy
tűnt, az Angyalok Városának romos
felszíne alatt fortyogni kezdett valami.
John Connor színre lépett.
Az a fogalom, hogy “emberi ellenállás”,
nagyon hamar visszakerült a Skynet
tudatába.
Átrendezte a stratégiáját. Elkészültek
az első T-szériák, s néhány hónap
múlva kint volt a T-600-as is. A T-800-
asok és az ezeken alapuló modellekre
még néhány hónapot várni kellett. Aztán
a Skynet végül megoldotta a szintetikus
hús és bőr kérdését is.
A Gigantok pedig háttérbe szorultak.
Egyszerűen nem volt többé olyan
nagyságú célpont, amire érdemes lett
volna ekkora vadászt küldenie. A Nagy
Tavaknál dekkoló sérült példány sem
került már megjavíttatásra. A három
megmaradt monstrumot a Skynet
visszarendelte a frontvonalak mögé, és
stand by üzemmódba kapcsolva
várakoztatta őket. Tartalékba kerültek; a
gépisten nem tartotta túl valószínűnek,
hogy valaha is használni fogja őket.
Tévedett – és ennek a tévedésének
most nagyon örült. Az Árnyék Bázis
olyan cél volt, ami ellen érdemes
kiküldenie őket. Már csak azért is, mert
velük egyértelművé tehető az ütközet
kimenetele.
Fogalma sem volt arról, hogy John
Connor a bázison van. Mint ahogy John
sem képzelte, hogy élete során még
egyszer szembe kell néznie a
Gigantokkal.
Minddel, egyszerre.
 18. A betolakodó

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.

Rendelkezett az ártás képességével.

Tudott kárt okozni – de építeni nem.
Tudott lapulni és hason járni a bitek
dzsungelében – de legálisan soha nem
tudott volna sehová bejutni. Tudott
szaporodni – de növekedni nem.
Mindezek a dolgai kétféle képességgel
ruházták fel.
Részben intelligensé tették – már
amennyiben az intelligencia fogalmához
nem kötjük szorosan az éntudatot. Mert
ilyenje nem volt. Sőt, érzései sem.
A második tulajdonsága – és ez sokkal
kevésbé volt elvitatható tőle – a gerilla-
képesség.
Egy program volt.
 Vírus. Egyetlenegy jól körvonalazott
feladatra kitenyésztve.
Mindössze harminchat bájt –
harminchat egymás után leütött karakter.
Egy icipici, némi tanulással még fejben
is megjegyezhető harcos. Az emberek
harcosa.
Egy elméletileg nem létező
megszakításra akadt fel – nagyon is
gyakorlatilag. Arra várt, hogy eljöjjön az
ő cselekvési ideje.
Persze az idő fogalmát sem ismerte.
Számára csak kétféle idő létezett: aktív
és passzív idő.
Mostanáig passzív volt.
Aztán az FG-21-es szektorban
megszűnt a zavarás, és a Skynethez
tartozó rendszerek – a
programozásuknak megfelelően –
hozzákezdtek, hogy ismét
bejelentkezzenek az irányító elméhez.
A környezeti változók módosultak.
Kedvezővé váltak. Aktív időt jeleztek.
 Ő pedig aktiválódott. A gép central
processing unit-ja egyet rezdült, s ő
megduplázta önmagát. Most már kettő
volt belőle, de erről ő maga sem tudott.
Az egyik ő ott marad az álcázott
megszakításon, a másik ő befészkelte
magát a memóriába. Ott figyelt. Leste az
első kimenő adathalmazt. A felépítése
nem tette lehetővé, hogy ezt
megtámadja – az alkotói tudták, hogy ez
az adatsor a lokális hálózat azonosító
kódja. Ha ez megváltozik, a Skynet
vissza sem engedi ezeket a gépeket a
testébe – s ily módon lehetetlenné válik,
hogy ő (a harcos) is bekerüljön oda.
Jött a következő adathalmaz. Ebben a
lokális hálózat az elmúlt órák esemény-
és hibanaplóját küldte el a Skynethez.
Erre már rávetette magát. Szétzúzta a
nálánál jóval nagyobb adatbázist.
Belefészkelte magát, majd a szétcincált
darabkákat ismét maga köré rendezte.
Betakarózott, elbújt.
 Innentől kezdve egy darabig nem volt
ura a sorsának. Ismét a passzív
időszaka következett.
Az adathalmazt – ami valójában már ő
volt – a CPU elirányította. Kiküldte a
kommunikációs modemek egyikére, ahol
felkészítették és átalakították, hogy
sérülések nélkül kibírja majd az előtte
álló rádióhullámos utat.
Egy aktív HUB-hoz került. A HUB egy
másik rezidens programot rejtett
magában. Ez nagy volt, otromba és
esetlen, mert túl sokrétű feladatot kellett
ellátnia. Kapuőr volt, aki arra figyelt,
nehogy vírusok kerüljenek a Skynet
szervezetébe.
Ezúttal vaknak bizonyult. Nem vette
észre a betolakodót. Az a team, amelyik
a harcost készítette, a tenyerét dörzsölte
volna örömében, ha ezt tudja.
A betolakodó útra kelt. Kiröppent a
világűrbe és egy műholdon landolt. Ott
villámgyorsan ismét kiszakadt az
adatbázisból. Ez utóbbi néhány
másodperc múlva úton volt vissza a
Földre, a Cheyenne-hegységbe.
A betolakodó nem tartott vele. Az ő
feladata az volt, hogy visszanyúljon az
imént ott hagyott lokális hálózatra, és
kisegítse onnan a tehetetlennek és
esetlennek számító kódkereső
programot.
Ha sikerül, ő ismét előre megy majd –
ezúttal, a Cheyenne-hegységbe. S ha
oda bejutott, maga után rántja a
kódkeresőt is, aki azok között a
körülmények között nem lesz sem
esetlen, sem tehetetlen.
Ha sikerül.
Az út felét – és a könnyebb részét –
már maga mögött tudta. De a környezeti
változók kedvezőtlenekké váltak.
Ismét passzív időszak következett.

19. Amikor a csendnek vége

 Los Angeles, Halálzóna,
2029. január 15.

Natalie O’Hara és a társai

hitetlenkedve bámulták a monitoron
kirajzolódó fegyvergyár részletekig
menően pontos ábráját. Minden fontos
adat a képernyőn villogott, amiről csak
egy gerilla álmodhat. Igaz, ezek az
adatok azt jelezték, hogy a célpont
védelme jelentősen meghaladja azt a
szintet, melyet egy ép eszű
gerillacsoport megpróbálhat
megsemmisíteni, azonban vannak
helyezetek, amikor a dolgok
átértékelődnek.
Ebben a pillanatban hirtelen életre kelt
a rádió, melyet Greenheart a fehér zaj
ellenére állandóan bekapcsolva hagyott,
mindvégig reménykedve benne, hogy
megszűnik a rádiózavarás.
Az ismerős sercegés elhalkult, majd
hirtelen iszonyatos zúgás-sípolás vette
kezdetét. Waldon keze egy pillanattal
később lecsapott a hangerő
szabályozóra, és letekerte a hangerőt. A
helyiségben ismét lehetett
kommunikálni.
Azonban ez a másodpercnyi zaj is
elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a
jótékony álomban heverő Osborne
magához térjen.
– A Beültetők hívják az Aprónépet! –
emelte a szájához Greenheart az
adóvevőt, hogy a pillanatnyi lehetőséget
kihasználva megpróbálja értesíteni a
társait a veszélyről. – Aprónép,
jelentkezz!
Hosszú másodpercekig nem érkezett
válasz, ezért Greenheart gyorsan
végigpróbált néhány sávot, melyet a
gerillák az egymás közötti
kommunikációra használtak. Minden
sávon elismételte az üzenetet, várt
néhány másodpercig a válaszra, majd
tovább próbálkozott.
Másfél perc telt el, amire végre siker
kísérte a próbálkozását. Greenheartnak
azonban nem telt sok öröme benne.
Bár a recsegés sok szót
felismerhetetlenné tett, azonban akadt
néhány, melynek hallatán minden
embernek hevesebben kezdett dobogni
a szíve, s a gépek iránt érzett gyűlölet az
egekig emelkedett.
– …Itt Árnyék… Evaku… minátorok…
összevonás… – A beszédbe időnként
robbanások zaja vegyült, és a háttérben
hallatszó sikolyok és csatazajok
elárulták, mennyire komoly lehet a
helyzet az Árnyék bázison.
– Elkéstünk! – hajtotta le a fejét
Waldon, miközben a keze akaratlanul is
ökölbe szorult a tehetetlenség miatt. –
Az a kurva Skynet pompásan kitervelte a
csapdát… Életben hagyott minket,
pusztán azért, hogy a gyerekeket
menekítve bejuttasson egy Alfa
egységet a bázisra…
A terv zsenialitása a technikai
előnyökben rejlett. Ha egy Alfa
egységnek sikerült bejutnia egy gerilla
bázisra, akkor a támadás előtt pontos
koordinátákat küldött a legközelebbi
átjátszó felé, s így a Skynet pontos
tájékoztatást kapott, hová küldje a
csapatait.
S hiába minden elszántság, hiába a
tűzerő, az emberek csak
gerillaháborúkat vívhattak a Skynet
kiborgjaival. Ennek pedig egyik alapvető
feltétele volt, hogy az ellenség sohasem
szerezhet tudomást a bázisokról. Ha
száz-százötven Terminátor megindul, ott
nem sok esélye lehet az ellenállóknak.
Legfeljebb időt nyerhetnek, azonban
életet soha!
– “Nincs végzet, csak ha bevégzed!” –
idézte O’Hara John Connor örök
érvényű szavait, melyek már oly sokszor
öntöttek lelket az emberekbe. – A
Skynet bizonyára minden mozgatható
egységét az Árnyék Bázis felé fogja
irányítani…
Snake bólintott.
– S akkor a fegyvergyár javarészt
védelem nélkül marad – fejezte be a
mondatot az indonéz nő. – A bázis
megsemmisítése komoly fegyvertény a
Skynet számára, azonban ha az egyik
fegyvergyárát kell feláldoznia érte, már
korántsem ilyen jók az eredmények.
Arról nem is beszélve, hogy a
fegyvergyár megsemmisítésével
elvághatjuk a harci egységek utánpótlás
vonalát, és megnövelhetjük a társaink
túlélési esélyeit.
Mindannyian tudták, mire gondol a nő.
Az Árnyék Bázis elveszett, ám az
evakuálás során vélhetőleg sokaknak
sikerül elmenekülnie. Azonban
mindenképpen időre van szükségük,
hiszen ha üldözik őket, egyetlen ember
sem fogja megkockáztatni, hogy egy
másik bázison keressen magának
menedéket. Hiszen ezzel aláírnák a
következő bázis halálos ítéletét is.
Inkább meghalnak valamennyien, de
nem követnek el ilyen ostobaságot.
Egyikük sem mondta ki. Az életüket
kell feláldozniuk annak érdekében, hogy
a többiek megmenekülhessenek. A
Skynet a fegyvergyár védelmére
visszarendeli majd a harctéri egységek
egy részét, s minél kevesebb
Terminátorral kell harcolniuk az Árnyék
Bázis védőinek, annál valószínűbb, hogy
túlélik az összecsapást.
– Mi a szándékotok velem? – szólalt
meg halkan Osborne, aki nagyon is
tisztában volt a sebesüléséből adódó
hátrányokkal. – Csak hátráltatnálak
benneteket…
Waldon nagyot nyelt a kijelentésre.
Osborne minden szava igazság volt, ám
mindeddig egyikük sem foglalta
mondatokba a sebesülttel kapcsolatos
gondolatait. Pedig a kérdést gyorsan el
kell dönteniük, mielőtt még elszalasztják
a lehetőséget.
Snake megvonta a vállát.
– Igazad van, haver! – válaszolta
egyszerűen. – Ám nem hiszem, hogy
bármelyikünk is vállalkozna rá, hogy
lelőjön vagy akár magadra hagyjon.
Nem azért cipeltelek ki a harci zónából a
hátamon, hogy most azt mondjam, ennyi
volt, kész, vége.
O’Hara bólintott.
– Sebesült vagy, de nem harcképtelen.
Osborne rekedten felkacagott.
– Nem sokáig húzom már ezekkel a
sebekkel – válaszolta beletörődve a
megváltoztathatatlanba. – Néhány óra
számomra az élet, aztán jön az örök
sötétség. Nem vagyok ostoba, és nincs
szükségem szánalomra! De ha már
meghalok, azt akarom, hogy minél több
átkozott kiborgot vigyek magamra a
túlvilágra, értitek? Nem tagadhatjátok
meg tőlem a lehetőséget?
Greenheart egyetértően bólintott.
– Igazad van, Osborne! – jegyezte
meg.
A monitor felvillant, és egy aprócska
üzenet jelent meg a bal felső sarokban.
A kódtörő program elcsípte az egyik
parancsfájlt, mellyel a Skynet a
térségben lévő harci gépezeteit
aktivizálta, s nyomban dekódolta az
anyagot. Így Natalie O’Hara már az
emberek számára is érthető nyelven
olvashatta a közleményt.
– Mi a fene van már megint? –
érdeklődött Snake, akinek mindig
melege támadt, valahányszor a
monitoron újabb üzenetek jelentek meg.
Hiszen akármelyik jelentheti, hogy a
Skynet észrevette a vírust, és
Terminátorokat küld a
megsemmisítésükre. Márpedig egy ilyen
betonlyukban nem sok esélyük lenne a
túlélésre.
 O’Hara izgatottan intett, hogy maradjon
csendben, miközben kimeredt szemmel
bámulta a képernyőt, és hangtalanul
formálva az ajkaival a szavakat, olvasta
az üzenetet.
– A Skynet minden mozgósítható
erejét az Árnyék Bázis ellen irányította –
foglalta össze röviden a fájl tartalmát
Natalie, amikor befejezte az olvasást. –
A csapatok egy része felettünk fog
átvonulni…
– Akkor mi a francra várunk még? –
kérdezte furcsa hangsúllyal Snake, és
már nyúlt is a hevenyészett heveder
után, melynek segítségével idáig cipelte
Osborne-t. – Azok a kibaszott kiborgok
aligha fognak megkegyelmezni nekünk!
Húzzuk el a csíkot, amíg még
megtehetjük, s próbáljunk meg kitérni az
útjukból!
O’Hara megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy túlélnénk odafent!
– válaszolta halkan. – Ha
csapatösszevonásról van szó, akkor a
Terminátorok igen gyorsan tudnak
mozogni. Fél mérföldet sem tennénk
meg, s máris cafatokra lőnének szét
valamennyiünket!
– Akkor mit akarsz csinálni? – emelte
fel a hangját az indonéz nő. – Itt fogunk
ülni, s megvárjuk, amíg a nyakunkba
robbantják az épületet?
Natalie bólintott.
– Pontosan – válaszolta.
Mielőtt még Snake bármit is
reagálhatott volna, Waldon felemelte a
kezét, és gyorsan közbeszólt.
– Azt hiszem, értem, mire gondol
Natalie – jegyezte meg. – A kiborgok
nem fognak a terep átfésülésével
foglalkozni, hiszen a parancsuk az
Árnyék Bázis ellen irányítja valamennyit.
Jó eséllyel kihúzhatjuk idelent,
megvárjuk, amíg elmasíroznak felettünk,
s utána miénk a pálya! Jól mondom?
– Pontosan – vette át a szót O’Hara. –
Biztos vagyok benne, hogy a
fegyvergyárat őrző kiborgok is
megkapták a parancsot, s az
automatákon, a telepített védelmi
rendszereken és néhány, speciális
parancsnak engedelmeskedő
Terminátoron kívül senki sem maradt a
fegyvergyár területén. A többieken is
segítünk, ha ellencsapást mérünk a
Skynet egyik stratégiailag kimagaslóan
fontos egységére!
Natalie O’Hara nem tette hozzá, de
amióta megtudta, hogy a fegyvergyár
közvetlen műholdas kapcsolattal is
rendelkezik, nem hagyta nyugodni a
gondolat. Micsoda lehetőségek rejlenek
egy műholdban! Ha csupán a kiborgok
közötti kommunikációra szolgál, akkor is
fantasztikus eredmény lenne,
amennyiben sikerülne deaktivizálniuk.
Mindenképpen meg kell hát nézni!
– Ha a kiborgok elhúznak felettünk,
akkor velem is könnyebben haladhattok
– mormogta Osborne, miközben lassan
szétrágott egy fájdalomcsillapító
tablettát.
Ez kétségkívül igaznak tűnt.
Snake nem volt ennyire derűlátó, de
nem akarta elrontani Osborne kedvét.
Amíg a férfi hisz benne, hogy szükség
van rá, addig élni akar. S egy élő
veterán mindig használható valamire, ha
másra nem, hátvédnek.
Bármily kegyetlennek hangzik is
mindez, a sebesültek gyakran vállalták a
biztos halált, hogy néhány másodperces
előnyt szerezzenek a társaiknak, s talán
így biztosítsák számukra a túlélést.
– Mennyi időnk van még hátra az
inváziós csapatok vonulásáig? –
érdeklődött Snake.
O’Hara elhúzta a száját. –
Másodpercek.

20. Várakozók
 Los Angeles, Halálzóna,
2029. január 15.

Natalie O’Hara szinte végig sem

mondta a mondatot, amikor a vastag
betonfalak ellenére valami tompa
morajlás ütötte meg a fülüket. Waldon
habozás nélkül vételre kapcsolta a
rádióját, ezzel megakadályozva, hogy a
rádióhullámok segítségével
lelepleződjenek, ugyanakkor
megteremtve a lehetőséget, hogy
informálódjanak a kiborgokról.
Az érthetetlen füttyögést időnként
statikus zörejek szakították meg.
Képtelenek voltak meghatározni, hány
harci egység masírozik át felettük. Bár a
rádió folyamatosan ontotta magából a
zajokat, a tapasztalt veteránok
egyszerűen nem tudták beazonosítani
az egymással kommunikáló
gépezeteket. Túlságosan is
egybemosódott minden ahhoz, hogy a
kérdések és válaszok alapján
megszámolják az ellenfeleket.
– Kurva sokan vannak! – sziszegte
Snake dühösen. – A Skynet a fél
hadseregét az Árnyék Bázis ellen küldi!
Waldon sötéten bólintott.
– S ezek ráadásul csak a felszíni
egységek! – tette hozzá. – Amennyiben
a HK-kat is figyelembe vesszük, akkor
nem sok esélyt adok a többieknek.
Hirtelen megroppant felettük a beton
tartófödém, és évtizedes por szállt a
nyakukba. A négy ember döbbenten
nézett egymásra. Egyszerűen nincs
olyan gép, amelynek a súlyát ilyen
mélyen a föld alatt is érzékelni lehet
pusztán azáltal, hogy elhalad fölöttük.
– Azt hittem, ránk rogy az egész! –
motyogta Osborne megilletődve. –
Miféle átkozott szerkezetnek van ekkora
súlya? Újabb titkos fegyver a Skynet
raktáraiból?
 O’Hara széttárta a kezeit.
– Fogalmam sincs, mi lehetett –
válaszolta halkan, és a szemében alig
látható félelem csillogott – Egy dolog
azonban halálbiztos: az Árnyék Bázis
védőinek hamarosan szembe kell néznie
vele.
Snake dühösen az asztalra csapott.
– A fene abba a sajnálkozó fejetekbe!
– morogta egyik társáról a másikra
bámulva. – Egyelőre még élünk, s bár az
Árnyék Bázisnak valószínűleg lőttek,
még nincs vége ennek a kibaszott
háborúnak. S ha a Skynet úgy érzi,
sikerült nyeregbe kerülnie, hát itt az
ideje, hogy valaki ráébressze, a játéknak
még koránt sincs vége!
Greenheart egyetértően bólintott.
– Megpróbálhatjuk…
Natalie O’Hara felemelte a kezét.
– Türelem! – intette indonéz társnőjét.
– Korai lenne még a felszínre
lopakodnunk! Könnyen előfordulhat,
hogy mindössze az előőrs keltette
zajokat hallottuk. Igazán nem szeretnék
belefutni egy szakasznyi kiborgba…
főleg addig nem, amíg közelebbről
szemügyre nem vettük a fegyvergyárat!
Osborne Waldonra vigyorgott.
– Momentán ebben neki van igaza! –
szörcsögte a nevetéssel és a
fájdalommal küszködve, miközben a
fejével Natalie irányába bökött.
Snake dühösen lekuporodott a fal
mellé a földre, a fegyverét maga mellé
fektette, hogy ha úgy hozza a szükség,
egy szempillantás alatt fel tudja kapni.
– Szóljatok, ha mehetünk!
Ebben a pillanatban a lejárat felől
mintha halk, fémes kaparászás
hallatszott volna.

21. Az összeállás

Los Angeles, Árnyék Bázis,

 2029. január 15.

– Maga az a technikus, aki John

Connorral jött?
– Aha – válaszolta Max Winn.
– Figyeljen csak! – A gerilla közelebb
hajolt hozzá, hogy csak ő hallja, amit
mond. – A gyerekeket az orvosi
szobában fogják megvizsgálni.
Valószínűleg kapnak valami oltást is.
Valami immunrendszererősítőt, vagy
mit-tudomén-mit, nem értek hozzá. A
lényeg az, hogy injekció lesz, meg
mindenféle gépek fogják őket körülvenni.
Nem akarjuk, hogy megint kitörjön a
pánik. A doki azt mondja, jobb lesz, ha
kis csoportokban visszük be őket, hogy
a többiek ne lássák, mi történik…
Figyeljen!… Ha nincs sok dolga,
megtenné, hogy tovább felügyeli az
egyik csoportot?… Magát úgyis
komálják a skacok… Megtenné?…
Baromira nagy segítség lenne.
 – Persze.
A katona hálás-megkönnyebbülten
rávigyorgott.
– Köszi. Figyeljen, maradjanak itt a
folyosón, jó? Itt nem lesznek útban.
– Semmi gond.
– Még egyszer kösz.
– Oké. – Intett a másik felé, majd
nekilátott, hogy maga köré terelje az
aprónép-csapatát – Most egy kicsit
várunk itt – fuvolázta nekik. – Te pedig
most leszállsz, mert Max bácsinak már
elfáradt a keze… – Talpra állította az
ölében tartott szöszke kislányt. –
Foghatod a kezem, ha akarod…
Némán felsóhajtott és körülnézett a
folyosón.
Az Árnyék – mint minden föld alatti
építmény – sok szempontból olyan volt,
mint egy patkány-vár. Egy helyre több
folyosón is el lehetett jutni – így az
orvosi szobához is két járat vezetett –, s
mindenhol oszlopok meredeztek a
plafont tartva. Winn azt is tudta, hogy a
másik járatban – éppen úgy, mint ő –
három gerilla ácsorog a többi gyerekkel,
ők is arra vártak, hogy bejussanak a
doktorhoz.
Az orvosi szobának vastag, golyóálló
ajtajai voltak. Korábban egy bank
páncéltermét őrizték az illegális
behatolók elől. Mára a szerepük
megfordult, az esetleges illegális
kihatolók elől védték az Árnyékon
szolgáló gerillákat.
Néha-néha előfordult, hogy valamilyen
fertőző betegség vélt vagy valós tüneteit
fedezték fel egy-egy gerillán. A Skynet
intézett már támadásokat bakteriális és
más vegyi fegyverekkel az emberek
ellen. Megesett, hogy egy Terminátor
nem ölte meg az áldozatát, csak
megsebesítette, és – általában
injekcióval – valamilyen anyagot juttatott
a szervezetébe.
Ez a támadási stratégia nem vált be.
Az injektálás nyomait fel lehetett fedezni
– néha még maga az alany is az
eszméleténél volt, amikor a beültetés
megtörtént. A felfedezés után pedig az
alanyt elkülönítették.
Erre szolgáltak az orvosi szoba
megerősített ajtajai.
Amennyire Max Winn tudta, soha nem
fordult elő, hogy egy beteg egyén
megpróbált volna kitörni innen. Általában
vagy beletörődtek a sorsukba – és
szépen lassan, magányosan meghaltak
– vagy – beleringatva magukat a hamis
szabadság illúziójába – maguk rohantak
a halálukba. A parancsnokság
engedélyével kaptak valami
nélkülözhető fegyverzetet, és még
egyszer, utoljára kimentek a felszínre,
hogy találjanak néhány kiborgot.
És velük aztán szép színes,
szélesvásznú temetést rendeztettek
maguknak. Aki jobbára egyedül száll
szembe egy Terminátorral és
rögeszméjének tekinti, hogy a gépnek
vele együtt kell távoznia a XXI. századi
árnyékvilágból, aligha fog azzal törődni,
hogy kikerül-e a detonáció
hatósugarából, mielőtt az időzítő
számlálója eléri a nullát.
Winn ezeket a golyóálló páncéllapokat
nézegette. Az ajtószárnyak be voltak
hajtva, de bezárva nem – odabent
minden a normális kerékvágásban
haladt. A szobának régen nem volt
kényszerű, magányos lakója, bent az
igazi tulajdonosok, az orvosok
dolgoztak.
Az egyik gyerekcsoport bent volt.
Tagjai gyors, de a körülményekhez
képest alapos kivizsgálást kaptak. A
gyerekek egyesével kerültek sorra.
– Te jössz! – súgta oda egy kisfiú a
mellette állónak. – Utánad jövök majd
én.
A másik engedelmesen előrelépett, a
sorra kerülés folytonossága nem
szakadt meg. A gyors helycsere pedig
nem tűnt fel senkinek.
Három lurkó már túl volt a vizsgálaton,
ők vigyorogva álldogáltak a szoba túlsó
sarkában. A negyedik most feküdt fel az
asztalra.
A kettő, aki a végére maradt,
egymáshoz egészen közel húzódva
várakozott.
Az éterben pedig egy, az emberek
számára visszafejthetetlenül kódolt
üzenet terjedt szét. A tartalma nagyjából
ez volt:
AZ AKCIÓ KEZDETÉIG HÁTRALÉVŐ
IDŐ:
CCA. 100 MÁSODPERC.
A CSATLAKOZTATÁS
MEGKEZDÉSÉIG HÁTRALÉVŐ IDŐ:
CCA. 70 MÁSODPERC.
FIGYELEM! DISZPOZICIONÁLÁS
SZÜKSÉGES!
VALAMENNYI RÉSZEGYSÉG VEGYE
FEL A MEGFELELŐ FIZIKAI
TÁVOLSÁGOT!
VISSZASZÁMLÁLÁS
FOLYAMATBAN:
100… 99… 98…
– No, és te? – Max egy barackot
nyomott a szőke fiú fejére. – Egész idő
alatt nem szóltál egy szót sem. Fáradt
vagy, ugye?
A kisfiú egyáltalán nem volt fáradt.
Teljesen más problémák foglalkoztatták.
Leginkább az, hogyan jusson a társai
közelébe (az orvosi szobába) anélkül,
hogy deviáns viselkedésével ideje korán
magára vonja az emberek figyelmét;
vagy – amennyiben a figyelemfelkeltés
elkerülhetetlen – honnan szerezzen
magának fegyvert, amivel fedezni tudja
az útját a találkozási pontig.
Az, hogy Max Winn beszélt hozzá,
nem zavarta különösebben. Szabad
rendszer-erőforrásainak csupán néhány
százalékát emésztette fel, hogy
odafigyeljen rá. A központi vezérlője már
régen felismerte, hogy a technikus
szavai mögött pillanatnyilag aligha kell
mélyebb értelem után kutatnia.
Már-már nyitotta a száját, hogy
válaszoljon a kérdésre, de Winn – a
kérdező – láthatólag nem azért
érdeklődött, hogy a válaszából
információt nyerjen ki. Ezt semmi sem
igazolta jobban, minthogy – esélyt sem
adva a válaszolásra – folyamatosan
tovább kérdezett:
– Hogy hívnak, fiúka? – A technikus
magába fojtott egy ásítást. – És te mit
akarsz csinálni, ha nagy leszel?
Winn elképesztően sok zagyvaságot
hordott össze az elmúlt percek alatt. A
nagy számok törvényei alapján
elméletileg be kellett következnie, hogy
előbb-utóbb olyan kérdést tegyen fel,
mely valóban értékes információhoz
juttatja.
A kérdés csak az volt, mikor történik
meg.
 Amikor – jóval később – Winn a
tizenötödikén hajnalban történt
eseményeket elemezgette a tisztikar
előtti meghallgatáson, magában arra a
következtetésre jutott, hogy hamarabb is
megtörténhetett volna a dolog. De
később már nem. A támadás előtti utolsó
másodpercek ketyegtek.
89… 88… 87…
– Hogy hívnak fiúka? – A technikus a
magába fojtott ásítástól fél oktávnyival
lejjebb folytatta: – És te mit akarsz
csinálni, ha nagy leszel?
A központi vezérlő felkutatott egy
választ a dinamikus adatverme
mélyéből:
– Johnny vagyok. És haza akarok
menni.
83… 82… 81…
Ez nem lehetett véletlen.
Max Winn tudta. Gondolni persze
gondolhatott volna akármi mást is. Hogy
mégis véletlen, például. A körülmények
fantasztikus összejátszása, az a
bizonyos egy a millióból; a srácnak csak
fatális tévedésből törtek a szájára
ugyanazok a szavak.
Meg lehetett volna magyarázni. Mint
ahogy mindent, amit túl iszonyatos lenne
tudomásul venni, könnyű
megmagyarázni. Hogy valójában nem is
az, csak valami ostoba félreértés.
Csakhogy Max Winn másodsorban
gerilla is volt. Elsősorban programozó
volt ez igaz, de idefönt soha nem
veszhetett ki belőle a gerillaösztön. Az
olyan lett volna, mintha egy középkori
vitéz elfelejtené a lovaglás-tudását. A
különbség annyi, hogy a középkorban a
vitéz nem feltétlenül halna ebbe bele. Itt
viszont – a hasonlatnál maradva – ezt
még a lova sem élné túl.
Amint a mondat jelentését felfogta,
Max Winn legalább két méternyit ugrott
el oldalra.
– Terminátor! – szaladt ki a torkán a
kétségbeesett, figyelmeztető ordítás. –
Terminátor!
A második ordításával egy időben
lövések hangzottak fel.
De a fegyvereket nem az emberek
hozták működésbe.
79… 78… 77…

22. Terminátor!

Los Angeles, Árnyék Bázis,

2029. január 15.

Ugyanazokban a pillanatokban, amikor

Max Winn az ásítását magába fojtva a
szőke gyereket, azaz a hfac1-es
perifériát kérdezgette, a tőlük
légvonalban nem több mint tizenegy
méterre tartózkodó másik
aprónépcsoport tagjai közé befurakodott
hfac2-es elem is akcióba lépett. Az
összehangoló egységük utasítása
szerint megfelelő diszpozíciót kellett
felvennie. Ehhez pedig be kellett jutnia
az orvosi szobába.
Őt és az LPO-50-est tartalmazó törzs-
elemet azonban nem egy elfuserált,
fegyvertelen programozó, hanem
harcedzett gerillák felügyelték. Ugyan a
katonák ébersége irányukban a fent
említett technikuséval vetekedett –
vagyis elhanyagolható volt –;
kalkulálniuk kellett azzal a ténnyel, hogy
mégiscsak fegyverek vannak náluk.
Márpedig ők amíg éppé és egésszé nem
válnak, ugyancsak sebezhetők.
A központi vezérlő megítélése szerint a
katonák a gépkarabélyaikkal és az
egyéb kézi lőfegyvereikkel a titánium
alkatészeikben nem okozhattak jelentős
károkat. Ez a megállapítás azonban nem
volt igaz a műanyag hordozó-alvázaikra.
És ha ezek az álcázást segítő
testprotézisek megsérülnek, ők nem
tudnak egymás közelébe férkőzni – így
nem tudnak egésszé összeállni.
Cselekedniük kellett.
A központi elem – a törzs-alkatrész –
elterelő hadműveletbe kezdett. S mivel
ez sikerrel járt, a hfac2 nyugodtan
támadhatott. A dolog valahogy így nézett
ki:
Az egyik gyerek a csoportból váratlanul
sírva fakadt. Senki nem értette igazán,
miért történik ez; a harsány bömbölés
viszont annál nagyobb aggodalommal
töltött el mindenkit.
Az egyik katona gyorsan leguggolt
mellé, hogy megvigasztalja. Innentől
kezdve minden másodpercek alatt
játszódott le.
Egy másik gyerek – aki valójában a
hfac2-es volt –, a guggoló katona
oldalához lépett. Nyugodt, kimért
mozdulatokkal cselekedett.
Előrenyúlt, a hüvelykujjával
felpattintotta a derékszíj oldalára
kapcsolt tok patentját, és kiemelte belőle
a fegyvert. Egy kilenc milliméteres
Parabellum volt az, aerodinamikus
csőfelfüggesztéssel és a speciális, a
fegyveragyon túllógó hosszított tárral,
amiben zselés robbanógyújtó-lövedékek
lapultak.
Még mielőtt bárki észrevehette volna,
mi történik, a “gyerek” a fegyverrel a
kezében elfordult. Szabályos, nyújtott
karú lőpozíciót vett fel, és
elhanyagolható célzási idő után kétszer
meghúzta a ravaszt.
A fegyver csövén torkolattűz csapott ki,
a dörrenések mennydörgő
visszhangokat vertek a föld alatti
betonfalak között. A csapatot felügyelő
három gerilla közül kettőnek a homlokán
vörös lyukak jelentek meg; a hátuk
mögött az olajjal festett koszos falra vér,
csontszilánkok és agyvelődarabkák
csapódtak.
Az első dörrenéssel egy időben a
guggoló katona előtt álló, síró gyerek is
akcióba lépett. Az őt vigasztalni próbáló
katona mellkasához nyúlt. Esze ágában
sem volt megkísérelni, hogy áttörje a
bordakosarat és beférkőzzön a humán
egyed szívéig – a műanyag testének az
anyaga túl gyenge lett volna hozzá.
Nem. A katona nyakában függő
gépkarabély markolata után nyúlt. Annyi
ideje nem volt, hogy leakassza, vagy
letépje onnan a fegyvert, viszont a
tartóheveder biztosított neki elég
mozgásszabadságot ahhoz, hogy
függőlegesen elfordítsa.
A fegyver csöve kilencven fokos
szögben fordult el. A csőszájfék és a
célgömb a gerilla álla alá ékelődött,
keményen felütve az állkapcsát és
mélyen felszakítva a borostákkal tarkított
bőrét.
A gyerek-forma ujja lenyomta az elsütő
billentyűt. A gépkarabély úgynevezett
“rövid sorozatra” volt állítva. Három 7.62-
es lövedék csapódott be alulról a férfi
fejébe.
A halott gerillák teste szinte egyszerre
dőlt el – egy közülük gyakorlatilag fej
nélkül.
Innentől kezdve nem volt megállás. Az
orvlövész-kiborg testét alkotó elemek
őrült tempóban mozogtak. Tudták, hogy
lelepleződtek, most már csak egyetlen
cél vezette őket: minél hamarabb
egésszé tenni a darabokra szakadt
testüket.
Az LPO-50-est és a Napalm B-t
magában rejtő elem leakasztotta a fej
nélküli halott nyakából a gépkarabélyt; a
hfac2-es pedig egy másik holttest mellől
emelt fel egy AK-t.
Habozás és késlekedés nélkül törtek
maguknak utat a sokkot kapott gyerekek
között, és futva indultak az orvosi szoba
felé.
71… 70… 69…
A doktor éppen befejezte az asztalon
fekvő gyerek vizsgálatát.
Egészségesnek, épnek és embernek
találta. Ez utóbbi tény okozta, hogy a két
előbbi dacára mégis nagyon hamar
kellett meghalnia.
A folyosóról dörrenések hallatszottak.
A páncélajtó ugyan megtompította a
hangot, de ezt a zajt semmivel nem
lehetett összekeverni. Ott kint lövések
dördültek.
Az orvos ösztönszerűen a hang
irányába fordult, és így szembe kapta
magát valakivel. A két még meg nem
vizsgált gyerek egyike állt előtte, s ő
látta, hogy az a másik éppen
visszahúzza a kezét a műszeres tálca
felől. Az apró öklök ujjai között valami
acélosan csillogott. Aztán a “gyerek”
keze előrecsapott és felfelé lendült.
A szike a köldök magasságában szúrta
át az orvos hasfalát, s ahogy az előtte
álló ember-forma felfelé rántotta a kezét,
ettől a ponttól kiindulva vágta végig
harsogó reccsenéssel a testét.
 Az orvos megtántorodott. Nem a
fájdalomtól, hiszen az ennyi idő alatt
még el sem érhetett a tudatáig,
egyszerűen csak a döbbenettől.
A gyermekkar visszahúzódott és
magával vitte a testéből a szikét is. Az
orvos látta, hogy ez a visszavonuló
mozdulat szinte kecses táncossággal
vált át egy lendületnyerő mozdulattá,
majd az előtte álló gyermekkülsejű,
dolog célozva eldobta a sebészkést.
A savállóacél penge pár hüvelykkel az
arca jobb oldala mellett repült el, és
becsapódott valahová. Hátranézni ugyan
nem tudott, de a füléig eljutó, jellegzetes
gurgulázó-szörcsögő hangból tudta,
hogy a sarokban álló katona már nem
fog a segítségére sietni.
Végigvágódott a padlón. Tudta
magáról, hogy gyakorlatilag már halott.
Ha most azonnal műtőbe tudnák vinni,
már valószínűleg az sem segítene rajta.
Percei lehettek hátra, ám ő ezeket a
perceket szívesen becserélte volna egy
kegyelemdöfésre. Homályosan átfutott a
tudatán, hogy meg kellene próbálnia
üzembe hozni a riasztórendszert, aztán
rájött, hogy a kinti lövések elvégezték
helyette ezt a feladatot.
Nagyjából ezek voltak az utolsó
gondolatai. A megváltó halál még nem
jött el érte, de az emlékezetvesztés
megkönnyítette az utolsó perceit.
A lövések halálra rémítették Winnt. Ez
a rémület mentette meg az életét.
Sarkon fordult, és nekiiramodott. Ott
hagyott mindent, csak futott; és
hihetetlen szerencséjére – meg a józan
ítélőképessége elvesztése miatt –, nem
az orvosi szoba felé kezdett rohanni.
Pár lépés után gyerekek kerültek az
útjába, ő kikerülte őket, aztán
megcsúszott-elbotlott valamiben, és az
egyensúlyát vesztve végigvágódott az
érdes padlón.
Egy gerilla holtteste került a lábai közé.
Most ő is mellette hevert a padlón, egy
arasznyi távolságból meredve a hulla
homlokán ásítozó, vörös lyukra.
Amikor Johnny, a szőke kisfiú központi
vezérlője regisztrálta a lelepleződése
tényét, némi dilemma elé került. A
kiadott központi utasítás értelmében
haladéktalanul az orvosi szobába kellett
volna jutnia. Ugyanakkor az egyik
kiemelt célpontjuk éppen most kezdett
rémült menekülésbe, s igen magas esély
mutatkozott arra, hogy szem elől
tévesztik.
Amikor a programozó eltűnt egy sarok
mögött, a központi vezérlő már-már arra
a döntésre jutott, hogy futni hagyja.
Aztán az audioegységek észlelte
környezeti zajok kielemzésével arra a
következtetésre jutott, hogy a humán
célpont – még néhány lépés megtétele
után – elesett.
Ez az új tény pedig megváltoztatta a
döntését. Tudta, hogy most már nem kell
hosszas üldözésbe bocsátkoznia, amire
az ember visszanyeri a teste fölötti
kontrollját, addigra ő is beéri. Az
időveszteség elhanyagolható.
Johnny Max Winn után vetette magát.
49… 48… 47…
Max Winn racionalitástudata egyre
zsugorodott, másodpercek alatt egy
tűhegynyi ponttá húzódott össze az
elméje leghátuljában. A többit a rémület
uralta, meg a lehető legkülönfélébb
fóbiák. A külső ingerek még fokozták ezt
a folyamatot. Farkasszemet nézett a
halottal – ebben a játékban csak ő
veszthetett –, és még azt is érezte, hogy
a mellette fekvő test és a belőle folyó vér
még meleg.
A fülei a közelben eldördült lövések
nyomán még csengtek. Semmi más nem
jutott át rajtuk, csak a dobhártyájában
dübörgő vér hangja.
Semmi, illetve…
Minden racionalitást meghazudtolva
hallott még valamit. Ha egy
pszichiáternek lett volna alkalma
megmagyarázni a történéseket,
valószínűleg bebizonyítja, hogy Winn
szervezete – a csengő füle ellenére –
igenis felfogta a külvilág zajait. Csak az
agya zárkózott el a tudomásulvételük
elől. Azt az egy bizonyosat pedig azért
engedte át a sajátos információs
blokádján, mert az agya (a túlélő énje)
igenis élni akart.
Lépések zaját hallotta.
Jön! – hasított belé a gondolat. Itt van
a nyomomban!
Ez elég volt ahhoz, hogy megtörje az
ártó rontást, és némileg kitisztítsa a
gondolatait. Tekintete végre elszakadt a
halott gerilla üveges szemeitől, és ide-
oda cikázva próbálta egyszerre befogni
az egész környezetét. Aztán a szemei
egyszerre csak fókuszba álltak, és –
éppen olyan őrülten, ahogy az előbb a
halottat nézte – most egy új pontra
meredtek, rá.
A halott oldalán függő gránátvetőre.
Fegyver! – ennyi volt az egész, ami
tudatosult benne. Kezei vércse módjára
csaptak le a halált osztó fémtárgyra.
Megragadták és rángatni kezdték.
Az M-79-es hevederekkel volt
odakapcsolva a tetem derékszíjához.
Villámzáras karabinerek rögzítették.
Gondosan rendben tartott csatlakozók,
hiszen azoknak, akik a felszínt járják,
létkérdés, hogy késedelem nélkül
hozzáférhessenek a fegyvereikhez.
Az M-79-est egyetlenegy mozdulattal
le lehetett volna akasztani, de ehhez
előbb be kellett volna nyomnia a
könnyen járó karabiner oldalát. Max
Winn azonban nem volt olyan
idegállapotban, hogy ezt felismerje.
A futó léptek zaja egyre közelebbről
hangzott. A programozó pedig továbbra
is a fegyvert rángatta, egyre
erőszakosabban. A padlón heverő
holttest ide-oda csúszkált, de a
tartóhevederek nem engedtek.
Johnny konstatálta, hogy sarok
közeledik – az a sarok, ami mögött a
célpontját eltűnni látta –, és némileg
lassított a léptein. Normális harci
direktíva volt ez – nem akart belerohanni
semmibe. Nem tudta pontosan, hogy a
humán egyed hol bukott fel, de úgy
saccolta, három másodpercen belül
beéri.
41… 40… 39…
Max Winn ajkai közül halk, hisztérikus
nyöszörgés szivárgott ki, összevegyült
azzal a fémes csörgéssel, amit az
egymáshoz ütődő karabiner és a karikák
keltettek.
És ekkor végre felfogta.
Sikoltva csapott rá a rögzítő pecekre, s
az engedett. Az M-79-es kiszabadult, a
markolat szinte magától röppent a kihűlt
ujjai közé.
Johnny befordult a sarkon.
 Winn, aki ezekben a pillanatokban
visszavedlett gerillává, hanyatt fordult és
felemelte a gránátvetőt. A csöve
egyenesen a belépő alak mellkasára
mutatott. Lenyomta az elsütőbillentyűt.
Semmi nem történt. A fegyver
természetesen nem volt csőre töltve.
Johnny beszkennelte és
beazonosította a földön fekvő humánt.
Észlelte a kezében tartott gránátvetőt is.
A következő pillanatban az audio-
egységek regisztrálták azt a jellegzetes
csattanást, amit az üresen járó
fegyvermechanika keltett.
Látta azt is, hogy az M-79-es elülső
markolatához a fegyver eredeti
tulajdonosa ragasztószalagokkal
muníciót is erősített, de úgy ítélte,
gyorsabb tud lenni a földön fekvő
humánnál.
Tévedett.
Max Winn egy követhetetlen,
egybefolyó mozdulattal tépett le egyet az
odaragasztott muníciós hengerek közül.
Betöltötte a gránátvetőt és ismét
meghúzta a ravaszt.
A robbanás a szűk, zárt helyen
iszonyatos volt.

23. Látogatók

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.

Amikor meghallották a fémes zajokat,

a négy gerilla habozás nélkül
cselekedett. O’Hara tartalék üzemmódba
kapcsolta a számítógépet, hogy ha
valami baja esnék, a rendszer továbbra
is működőképes maradhasson.
Ugyanebben a pillanatban Osborne
minden erejét összeszedve térdre
kecmergett, s miközben csaknem
összeharapta a nyelvét fájdalmában,
sikerült a folyosó felé irányítania a
fegyverét. Waldon és Snake a fal mellett
lapultak, egymástól jó másfél méternyire,
hogy kölcsönösen tűzfedezetet
biztosíthassanak egymásnak, ők
helyezkedtek el a legközelebb a
bejárathoz, így akárki érkezzen
odafentről, csak akkor juthat tovább, ha
velük már végzett.
És két tapasztalt veterán még egy
Terminátornak is komoly falat! Egy
Ezüsthernyóról nem is beszélve.
A fémes zajok gyorsan közeledtek,
majd néhány végtelenül hosszúnak
tetsző másodpercre megtorpantak.
Izgatott zihálás hallatszott.
Emberi hangok!
– Jack, te… te is hallottad? – kérdezte
egy enyhén dadogó hang.
– Terminátorok?! – suttogta a másik
izgatottan, és hallatszott, ahogy a
fegyverét csőre tölti. – Odafent is tele
van velük minden, még ide is jutott
néhány. Nyugi, cimbora, amíg engem
látsz, nem eshet bajod!
Waldon és Snake sokatmondóan
egymásra pillantottak. A hangok alapján
emberek közeledtek, s az iménti fémes
zajokat talán csupán a fegyvereik
súrlódása keltette. Mindazonáltal néni
kockáztathattak. Igaz, egy-két segítőtárs
elkelt volna a fegyvergyár elleni
akcióban, azonban csak olyanok,
akikben százszázalékosan megbíztak.
Vagy ahogyan a veteránok mondták:
“akár még a tojásaimat is rá merném
bízni”.
A jövevények lassan közeledtek. A
mozgásuk nehézkesnek tűnt, s
Greenheart biztosra vette, hogy legalább
az egyikük sebesült.
Vagy annak tetteti magát.
Ebben a pillanatban megreccsent a
fejük fölött a betonmennyezet. Újabb
kiborg egységek haladtak át a harctéren,
hogy csatlakozva a társaikhoz
felszámolják az emberek Árnyék Bázis
néven ismert és azonosított
támaszpontját.
– Van odabent valaki? – kiáltotta félve
az egyik idegen, és ideges szuszogása
pontosan elárulta a helyét.
Natalie már válaszra nyitotta a száját,
azonban Osborne az utolsó pillanatban
olyan pillantást vetett rá, hogy jobbnak
látta, ha csendben marad. Itt nem a
legjobb veteránokkal védett bázis
biztonságos falai vették körül. A
harctéren volt, állandó életveszélyben,
ám veteránokkal körülvéve. Ezúttal ők
voltak a garanciája a túlélésnek.
És az akció sikerének.
– Csak a patkányok! – hallatszott a
folyosóról az egyik idegen hangja, és
O’Hara egy pillanatra már azt hitte, hogy
elkerülik a találkozást.
Tévedett.
Két egyforma alak lépett elő a folyosó
félhomályából. Két titániumcsontváz,
félreismerhetetlen jellegzetességekkel.
Mindkettő lecsupaszított T-800-as Alfa
modell volt; beszivárgó egység,
fejlesztett öntanuló processzorral és
módosított hangképző szervekkel.
Kiélesített Westinghouse M-25-ös, 40
wattos, fázismodulált plazmafegyvereket
tartottak a kezükben, és vörösen világító
szemük kérlelhetetlenül kutatta a
megsemmisítendő ellenfeleket.
Két Halálosztó!
Greenheart és Snake csaknem
egyszerre sütötték el a fegyvereiket.
Ilyen közelről nem téveszthették el a
célpontokat, ám a Terminátorok emberi
mércével elképzelhetetlen gyorsasággal
reagáltak. Az egyik félrelépett, hogy a
társának nagyobb lövésszöget
biztosítson, miközben a kezében tartott
fegyver csöve kíméletlen eltökéltséggel
fordult a kétségbeesetten oldalra vetődő
Waldon irányába.
Kékes villanások csapódtak be a fiú
mögött a falba, csupán milliméterekkel
kerülve el a célpontot. A Terminátor
villámgyorsan kielemezte a menekülő
feltételezett útvonalát, és a fegyver
csövén alig néhány milliméternyit
igazítva ismét meghúzta a ravaszt.
Csupán egy századmásodperccel
késett el, ám Osborne halálpontos
lövése megakadályozta a tökéletesen
kivitelezett mozdulat végrehajtását.
Az ujjak sohasem érték el az
energiakioldót, a titániumváz apró
darabokra robbant, s vele együtt a
kiborgot irányító központi egység is.
Snake lövése pontosabbra sikerült,
mint Greenhearté. Az indonéz nő jó volt,
talán az egyik legjobb a harctéren. A
reflexei a kiborgokéval versenyeztek, így
sikerült kihasználnia azt a pár
tizedmásodperces időt, amíg a
Terminátor befogta a célpontját. Snake
lövése csupán aprócska lyukat ütött a
titániumból készült törzsön, ám azonnal
elpusztította a T-800-ast. Központi
egység nélkül a Terminátor nem több
mint egy halom fém.
– Megvagytok? – szólt hátra Waldon,
miközben eltökélten araszolt a folyosó
felé. Ha esetleg lapul még valahol egy
Terminátor, akkor azelőtt kell
ártalmatlanná tenniük, mielőtt még
értesíti a felszíni egységeket, és
megpróbálkozik a helyiség
berobbantásával.
Waldon buzgón remélte, hogy az
elpusztított kiborgoknak nem maradt
ideje a riasztásra. Mert ha igen, akkor a
fegyvergyár elleni akció már csupán terv
marad. S még marad néhány
másodpercük arra, hogy
megpróbáljanak valamiféle
végrendeletet megfogalmazni… melyet
természetesen soha, senki nem fog már
elolvasni.
A folyosó csendes volt, talán
túlságosan is az, ám Greenheart
megnyugodva állapította meg, hogy
csupán két kiborg érkezett ellenőrizni a
terepet. Talán kiszúrták a megbolygatott
lejáratot, talán a Skynet utasította a
kiborgjait, hogy minden útjukba eső,
fontosabb stratégiai pontot
ellenőrizzenek.
– Negatív – szólt hátra, ám a fegyverét
egy pillanatra sem engedte le. Ahova két
kiborg bejutott, ott perceken belül
várhatók a többiek is. Hiszen
amennyiben egy járőr nem jelentkezik,
akkor bizonyára megerősített ellenőrzés
következik.
Igaz, idelent ideig-óráig kitarthatnak,
azonban előbb-utóbb elfogy a
muníciójuk, arról nem is beszélve, hogy
egy ilyen lyukban könnyen
robbanógránátot kaphatnak a nyakukba.
Ennyit az esélyegyenlőségről.
– Azt hiszem, eljött az ideje, hogy
fájdalmas búcsút vegyünk ettől a helytől
– jelentette ki Snake halkan. – Natalie,
szedd össze, amit magaddal akarsz
hozni, azután indulunk!
O’Hara bólintott. A két veterán
észrevétlenül átvette az irányítást, s ez
így volt rendjén. Hiszen ő már teljesítette
a feladatát, így a parancsnokságának is
vége.
– A terminálnak működőképesnek
kellene maradnia – jegyezte meg O’Hara
tűnődve. – Ha újabb kiborgok, érkeznek,
hamarosan ki fogják szúrni a laptopot. A
szívem szerint felrobbantanám ezt a
helyet, ha biztosan tudnám, hogy a
számítógép nem fog megsérülni!
Snake bólintott.
– Nyugalom, megoldjuk valahogy!
Az indonéz nő fémszínű tojásokat
akasztott le az övéről, és gondosan
kiválasztott pontokra helyezte őket.
Greenheart követte a nő példáját, és
hamarosan a fél folyosót detonátorok
borították.
– Elég csupán az egyiket felrobbantani
– magyarázta Snake –, a láncreakció
majd befejezi a munkánkat! S ha a
folyosó beomlott, ide még a gépek is
csak akkor jutnak be, ha eltakarítják a
törmeléket.
Greenheart hirtelen felkapta a fejét.
– Ha berobbantjuk a Tükör Bázist,
akkor a vírus által megszerzett
információkat is elveszítjük! Akkor hiába
volt minden erőfeszítés?
Natalie O’Hara megrázta a fejét.
– Ha a vírusnak sikerül bejuttatnia a
kódtörő programot, akkor a megszerzett
információt már bármelyik terminálunkra
leküldhetjük. A kódtörő által használt
azonosítót minden gépünk ismeri, ha
ilyen adatcsomaggal találkoznak,
azonnal riasztják a kezelőket. Ha létezik
a mesterkód, és sikerül ráakadnunk,
biztosan eljut hozzánk!
Waldon elégedetten biccentett.
– Akkor húzzuk el innen a csíkot! –
mondta. – Snake, szedd fel Osborne-t,
én pedig hozom a plazmafegyvereket!
Ahova megyünk, ott még jó szolgálatot
tehetnek…
O’Hara segített a morgolódó Osborne-
nak “nyeregbe szállnia”. Natalie minden
pillanatban várta, hogy Snake összerogy
a férfi alatt, ám a törékeny indonéz nő
olyan könnyedén haladt Osborne-nal a
hátán, mintha nem is lenne súlya.
– Natalie, segíts feljutni Snake-nek a
kijáratig! – utasította Waldon a
programozónőt. Majd halkan hozzátette:
– Ne akarj hősködni, hagyd, hogy ő
nézzen körül a felszínen! Snake a
legjobb veterán, akivel valaha is
harcoltam! Ha valakinek, hát neki
megvan az esélye, hogy kihúzza a
seggünket a szarból, és biztonságos
úton elvigyen minket a fegyvergyár
közelébe.

24. A riadó

Los Angeles, Árnyék Bázis,

 2029. január 15.

Végül senki sem tudta, ki hozta

működésbe a riasztó szirénákat. Talán a
lövések hangjára tette meg valaki, talán
az első robbanáséra. Az is lehet, hogy
valaki egyszerűen csak meglátta, hogy
mi folyik az orvosi szoba előtti
folyosókon.
Egy valami biztos. Akárki is tette meg,
nem élte túl az Árnyék Bázis elleni
támadást, és nem volt alkalma felvállalni
a tettét.
A belső komrendszer hangszórói
felnyávogtak, szaggatott szirénahangot
árasztottak magukból. Vörös fokozatú
riadó robbant ki, ami egyértelműen
tudata a Bázis legénységével, hogy
közvetlen támadás érte őket.
A gerillák felugráltak és a fegyvereik
meg a rohamsisakjaik után kapkodtak,
aztán néhány másodperc elteltével –
immár golyóálló mellényekbe öltözve –
rohantak az eligazítási pontok felé.
A “civil” lakosság – vagyis azok az
emberek, akik valamilyen ok miatt
harcképtelenek voltak – pánikteli
rémülettel várakoztak. Három percig
kellett tűkön ülniük – biztonsági előírás
volt, hogy még véletlenül se
akadályozhassák a harcosaikat a
mozgásban –, aztán maguk is
szétspriccelhettek.
Akárcsak a gerilláknak, nekik is
megvolt a személyre szabott feladatuk.
Az első fordulóban a legértékesebb,
legnélkülözhetetlenebb felszerelési
tárgyakat – jobbára fegyvereket,
muníciót, élelmet és a számítástechnikát
– gyűjtötték össze, és vitték az
evakuálási pontok felé.
…35…
A csőből kiröppenő gránát Johnny
mellkasába csapódott és felrobbant.
Addigra a Terminátor és a technikus
közötti távolság alig két méter volt
csupán.
Max Winn azt érezte, hogy forró szél
simít végig a testén és összeborzolja a
haját. Csak amikor pár perc múlva
odaért a felmentő sereg, és mindenki
elkezdett vizes törülközőket dobálni rá,
csak akkor döbbent rá, milyen súlyos
égési sérüléseket szenvedett.
Mindettől függetlenül nagyon olcsón
megúszta. Ha állt volna, akkor nem éli
túl. Ugyanez igaz volt a folyosón némileg
fentebb álló négy gyerekre is. Ha
magasabbak, vagy közelebb vannak –
ők is meghalnak.
Johnny viszont bekapta.
A gránát áttörte magát a műanyag
alvázon, és a Gatling-rendszerű
gépágyút tartalmazó kiborg-darabban, a
testének valódi értékében állapodott
meg. Ott is robbant fel.
Lángoló, darabokra szakadt gyermeki
végtagok csapódtak szét a levegőben,
maga a szőke hajú fej is égve repült el
valahová. A belsejében rejtőző
fémtömeg – eldeformálódva és
használhatatlanná válva – csörömpölve
zuhant a padlóra. A hfac1-es
perifériának egyszer s mindörökre vége
lett.
A félig eszméletlen Max Winn ajkai
fakó, befejezetlen mosolyra húzódtak.
Egy mondat tört elő a szájából. Egy
olyan mondat egy olyan szóval, melyet ő
szinte sohasem használt, de a gerilláktól
gyakran hallotta már:
– Viszlát, balek – suttogta erőtlenül.
Hátrahajtotta a fejét, visszafektette a
beton padlóra. Kétségbeesetten küzdött,
hogy az eszméleténél maradjon.
A műanyag darabok sziszegve
lángoltak körülötte. Csípős, fehér füsttel
égtek. Ha Billy Gutwill itt lett volna,
azonnal megállapítja, hogy ciánakrillát
tartalmú vegyületek is alkotják az
anyagát.
Két gyerek rohant be az orvosi szoba
résnyire nyitott ajtaján. Amint a második
is belépett, a már bent lévő kettő
nekifeszült a vaskos, páncéltermi
ajtóknak és a helyükre taszigálták őket.
A szavak nélküli kommunikációs
rendszerük már értesítette őket az ötödik
társuk pusztulásáról. A központi vezérlők
már elraktározták a tényt, s fűztek hozzá
egy kiegészítő megjegyzést is, miszerint
a következő ilyen bevetésnél célszerű
lesz pótalkatrészeket is bejuttatni.
Fogalmuk sem volt arról, hogy nem
lesz több ilyen bevetés. A Skynet jól
tudta, hogy egy ötletet csak egyszer tud
ellőni; a XXI. századi emberek nagyon
hamar rászoktak arra, hogy tanuljanak a
halott társaik hibáiból.
A négy részegységen kívül senki más
nem mozgott a helyiségben. A
szerencsétlen magatehetetlenekkel, akik
idebent ragadtak, a halott katona
géppisztolyának golyói végeztek. Egy
gyermeki mutatóujj kezelte az
elsütőbillentyűt. Az összeilleszkedés
ugyan nem vesz majd igénybe sok időt,
de a folyamat közben túlságosan
kiszolgáltatottá válnak. Potenciálisan
még egy kiskorú humán is kárt tud
okozni bennük.
Az ajtószárnyak döngve a helyükre
csúsztak. A megmaradt alkatrészek
együtt voltak; a hely is alkalmas volt –
egyszóval minden készen állt.
Az összeállás megkezdődött.
Elsőnek az LPO-50-est tartalmazó
törzs tette szabaddá magát. Ujjai a saját
mellkasába téptek; véres, szakadozott
szélű hasadékot nyitva a szintetikus
borításán.
A vörös, lüktető húsmassza alatt előbb
műanyag, aztán fém csillant. A tömpe,
kutató ujjak egészen a fémig küzdöttek
le magukat, félrekotorva mindent, ami az
útjukba került. Az első csatlakozóaljzat
szabaddá vált, és készen állt, hogy
befogadja az odaülő perifériát.
 …29…
Ez az elem pedig a hfac2-es, a bal kar
volt.
Ismét felhangzott az a gusztustalan
zaj, amit a szétszakadó szintetikus
borítás keltett. Két, emberi szemmel
nézve iszonyatos kreatúra – a
belsejükben kékesen csillogó fémekkel –
állt egymás mellett. Egy pillanatra
összeértek. Fémes kattanás hallatszott,
hidraulikák léptek működésbe,
csatlakozó pinek találtak rá az aljzatukra
– és a következő pillanatban felhangzott
a szervomotorok jellegzetes bugása.
A fhac2-es kiemelkedett a hordozó-
testből. A véres-acélos kar vakítóan
csillogott az orvosi szoba steril
környezetében. Mellette a földön a
megcsonkított, kiszolgált gyerektest –
hevert. Aszott volt, belülről üres, a
szemei élettelenek – mint egy hüllő
levedlett bőre.
…25…
 A rémálom folytatódott. A hfac2-es
pillanatok alatt lehámozta a törzsről a
még rajta lévő emberi borítást. Vér,
műanyagdarabkák és húscafatok
borítottak el mindent.
A megmaradt két mozgásképes
gyerekforma megfelelő pozícióba hozta
magát. Pár másodpercnyi
mészárszékszerű lidércnyomás után
ismét felhangzott a jellegzetes technikai
lárma. Mindkét periféria egyszerre került
a helyére.
…14…
Az orvlövész-kiborg felemelkedett. A
teste – mely az egyik karjának hiányától
eltekintve olyan pokolian hasonlított a
Takarítók által beszállított halott
társáéhoz – mozdulatlanul állt a lámpák
fényében.
A hfac1-es kiesésétől eltekintve eddig
minden a tervek szerint alakult. Az
utolsó tíz másodpercre szüksége volt
ahhoz, hogy végrehajtsa magán a
rendszerellenőrzést.
…0…
CYBERDINE SYSTEMS LTD.
MODELL: T-842 – SPECIÁLIS.
SYSTEM STÁTUSZ: OK.
FEGYVERRENDSZER: KIÉLESÍTVE.
ELSŐDLEGES DIREKTÍVA:
KÁROKOZÁS. MÁSODLAGOS
DIREKTÍVA: NINCS.
Kilépett a lábai alatt elterülő
mészárszékből. Egyetlen kezével
felemelt a padlóról egy AK-t. Behajlított
könyökkel tartotta, hogy a saját alkarja
ne zavarja a felkarjába épített Gatling
lőpályáját. Megindult előre az ajtó felé,
hogy most ott kint rendezzen vérfürdőt.

25. Lopakodók

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.
 Snake szinte eggyé vált a talajjal,
amikor óvatosan kikúszott a lejárat
jótékony rejtekéből a felszínre. Körülötte
szétégett házak, romba dőlt épületek
meredeztek a világtörténelem
legszörnyűbb háborújának örök
mementójául. Az indonéz nő nem
foglalkozott velük. Nem romokat látott
maga előtt, hanem fedezékeket.
Számára az épületek a túlélés egyik
eszközévé alacsonyodtak.
A felszín veszélyes volt. Sokkal
veszélyesebb, mint bármikor. Egy-két
kiborgot még átver az ember, ám egy
csapatnyival egyedül nem sokra megy.
Ha pedig egy egész hadoszlop vonul
keresztül a területen, akkor egy
harcedzett veteránokból álló csapatnak
sem lenne sok esélye.
Snake tisztában volt vele, hogy csak
akkor maradhatnak életben, ha egyetlen
átkozott kiborg sem veszi észre őket.
Minden idegszálát megfeszítve elkúszott
az egyik épület árnyékos tövéig, ahol a
sötétség jótékonyan beborította.
Tapasztalt veteránhoz illően először a
közvetlen környezetét vette szemügyre,
hiszen egy Ezüsthernyó a
legváratlanabb helyekről is
előbukkanhat. A terep biztonságosnak
tűnt, így végre Snake kicsit
körülnézhetett.
A távolból jellegzetes zúgást hozott a
makacsul újra és újra feltámadó szél:
seregnyi HK gyülekezett a nagy
vadászatra. Szerencsére túlságosan
messze voltak ahhoz, hogy kiszúrják az
árnyékban lapuló gerillát, ám amennyire
Snake meg tudta állapítani, nagyjából az
Árnyék Bázis felé tartottak.
Csak sikerüljön elmenekülniük! –
fohászkodott Snake, bár maga is tudta,
a bázison lévő társainak nem sok esélye
van a túlélésre. A legtöbb, amit tehetnek,
minél nagyobb pusztítást végeznek az
ellenfélben, s az összecsapás előtt
elmenekítik a civileket és az értékesebb,
nehezen pótolható felszerelést.
Még egyszer ellenőrizte a környéket,
majd egy apró kavicsot hajított a
lejáratot jelentő sötét lyukba. Halk
koppanás hallatszott, majd hamarosan a
felszínre bukkant Natalie O’Hara, a
Beültető csoport névleges vezetője. Az
arca csatakos volt az izzadságtól, s
amikor nagy nehezen a felszínre
kecmergett, nyomban láthatóvá vált az
ok is: Osborne-t cipelte a hátán.
Ugyanazt a hevedert használta, amit az
indonéz nő, ellenben ő korántsem volt
olyan remek kondícióban, mint Snake.
Osborne mogorva képet vágott, s bár
Snake nem hallotta, miként vette rá
O’Hara a férfit, hogy a hátára másszon,
mégis biztosra vette, hogy szó sem volt
önkéntességről. Inkább egy parancsról,
melyet Osborne nem utasíthatott vissza.
– Siessetek! – sürgette Snake a társait,
és kicsit előrekúszott, hogy a sebesült
Osborne mielőbb az árnyék biztonságos
takarásába kerüljön.
– Waldon még beállítja az időzítőt –
kezdte magyarázni Natalie, ám Snake
pillantása világosan elárulta, hogy a
veterán tisztában vele, mit csinál a
negyedik társuk odalent. Hiszen
összeszokott csapatról volt szó!
– Arra! A félig leomlott torony mellett
találkozunk! – intett Snake, és Natalie
nem vesztegette tovább a szót a
magyarázkodásra. Elhatározta, hogy
innentől kezdve valóban átadja az
irányítást a harctéren nálánál
tapasztaltabb harcosoknak.
Mintegy húsz lépésnyire távolodhattak
el, amikor halk morajlás hallatszott, és
megremegett a lábuk alatt a talaj.
Natalie és Osborne egy szempillantás
alatt eltűntek a legközelebbi kiszögellés
mögött, attól tartottak, hogy újabb
kiborgosztagok masíroznak át a
területen.
 Azt hiszem, ezzel nem lesz gond! –
szólalt meg váratlanul egy hang Natalie
háta mögött, aki összerezzent a hang
hallatán.
– A fene a fejedet, kölyök! – morogta
Osborne, aki sebesülése ellenére már
célra tartotta a fegyverét. – Legközelebb
adj valami jelet, különben kilyukasztom a
bőrödet!
Waldon szélesen vigyorogva
bemászott a társai mellé, és miután
Snake-t hiába kereste a tekintetével,
gyorsan elmondta, mi történt.
– Az első detonátorokat aktiváltam, így
jókora törmelékhalom várja az esetleges
kutatókat. A folyosó még járható, ám a
többi, elrejtett robbanószerkezetet nem
valószínű, hogy felfedezik: a por és a
törmelék mindent betakar. Nagyjából
harminc perc múlva a maradék is
aktivizálódik, s onnantól kezdve nem
lesz gondunk erre a helyre sem.
– Ti csak pofáztok itt – sziszegte a
hangtalanul érkező Snake –, én meg
halálra unom magam a találkozási
pontnál! Hálás lennék, ha
megmozgatnátok a seggeteket! Az idő
ellenünk dolgozik!
Nem kellett több biztatás a többieknek.
Immáron mindannyian nekiindultak,
hogy az indonéz nő segítségével
lehetőleg épségben átjussanak az
előttük elterülő veszélyes területen.
Greenheart elgondolkozva bámult az
északon derengő sötét égboltra. Valahol
arra vár rájuk egy fegyvergyár. A Skynet
egyik, stratégiai szempontból
legfontosabb építménye. Ha sikerrel
eljutnak odáig és megtámadják, az
Árnyék Bázis lakói közül talán többen
maradnak életben.
Meg kell próbálnunk!
Viszonylag gyorsan haladtak. Snake
valami csalhatatlan érzékkel kerülte el a
telepített aknákat, és ha valamelyik
roskadozó épület tetején esetleg lapult is
egy automata löveg, sohasem kerültek a
keresőegysége elé. Az indonéz nő igazi
veterán volt, pontosan tudta, mikor kell
meglapulniuk, s mikor folytathatják az
útjukat.
Már jó fél mérföldet megtettek, amikor
Snake hirtelen felemelte a kezét, majd
egy csodálatos ívű fejessel eltűnt a
legközelebbi törmelékhalom mögött. A
társai azonnal követték a példáját,
miközben Natalie akaratlanul is
elgondolkozott azon, hogy
tulajdonképpen Snake-nek a
legnehezebb. Nem csupán észlelnie kell
a veszélyt, hanem időben figyelmeztetni
a társait is. S csak azután gondolhat a
saját bőrére.
Halk szisszenés hallatszott, majd a
következő pillanatban egy kékes
energiacsóva robbantotta apró
darabokra Snake feje fölött a betont. Az
indonéz nő türelmesen lapult, pontosan
felbecsülte, mennyit bír el a fal, s mikor
jön el az ő ideje.
– Automata löveg! – magyarázta
halkan Waldon a mutáns nőnek, aki
hasztalan próbálta kiszúrni a magasban
lapuló védelmi egységet.
O’Hara az elemzésekből tudta, hogy
egyelőre nem kell attól tartaniuk, hogy
az automata löveg értesíti a Skynetet a
behatolókról. A gép mindössze arra volt
jó, hogy az érzékelői hatótávolságába
érkező mozgó célpontokat megtámadja,
ha azok nem válaszoltak a
rádiókapcsolaton megkért jelszóval.
Ennyi, semmi több.
Snake hirtelen felemelkedett a
fedezéke mögül – jó három lábnyival
odébb, mint ahol várható lett volna –,
majd egy rövid sorozatot adott le az
automata löveg feltételezett irányába.
Halk robbanás hallatszott, majd
minden elcsendesedett. Már a távoli HK-
k zúgása sem hallatszott. Natalie már
állt volna fel, hogy továbbinduljanak, ám
Waldon villámgyorsan visszarántotta.
– Ez a Halálzóna! – figyelmeztette a
mutáns nőt. – Halálosabb, mint a
csatatér. A Skynet ide felspécizett
egységeket telepített, ne kockáztass
feleslegesen! Snake majd jelzi, ha
folytathatjuk az utunkat! Addig lapulj és
légy türelemmell.
O’Hara dühösen összeszorította az
ajkait. Ostobának érezte magát.
Túlságosan sok időt töltött el a Központ
falainak biztonságos védelmében, a
vérébe ivódott gerilla ösztönök
eltompultak. A harctér már nem volt
többé az ő világa, egyedül aligha
maradhatott volna hosszabb ideig
életben.
– Most! – suttogta néhány másodperc
múlva Waldon, és a fegyverét lövésre
készen tartva kiugrott a fedezék mögül.
– Átveszem. Segítsd Osborne-t a
hátamra!
A sebesült elég nagy teher volt
Greenheart számára, így az egyik
Westinghouse-t Natalie-nak kellett
vinnie. A fegyver nehéz volt, hiszen nem
emberek számára, hanem gépkezekbe
készítették. Ám a nő egyetlen szóval
sem panaszkodott, mert a
plazmafegyver a biztonság hamis
illúzióját keltette benne. Pedig a
Halálzóna minden volt, csak
biztonságosnak mondható nem.
– Mekkora távolságot kell
megtennünk? – érdeklődött Waldon,
amikor egy rövid időre megpihenhettek.
Natalie megvonta a vállát.
– Légvonalban alig több mint egy
mérföldet – válaszolta. – Ez a jelenlegi
tempónkat és az állandó kitérőket
figyelembe véve mintegy fél órás
gyaloglást jelent. Feltéve, hogy útközben
nem találkozunk semmivel.
Bár a Halálzóna jócskán kiürült az
Árnyék Bázis megtámadásának
köszönhetően, azt egyik ember sem
gondolta, hogy sétatempóban tehetik
meg a céljukig az utat. A Halálzóna nem
csupán az állandó járőrök miatt halálos,
a Skynet bázisokat épített ki itt
magának. S természetesen
gondoskodott a megfelelő védelemről is.

26. Pokolkeltő

Los Angeles, Árnyék Bázis,

2029. január 15.

A folyosót sűrűn megülte a füst. Még

mindig pukkadozva, buborékolva
olvadoztak a szétrobbant műanyag alváz
darabkái. A falakra kent olajfesték is
meggyulladt egy helyen, lángjai fekete
korommal szennyezték a műanyagból
kiszivárgó fehér füstöt.
A csípős, szúrós szag átjárt mindent. A
látótávolság gyakorlatilag nullára
csökkent. Harmincöt-negyven centire a
padló szintje fölött már a szürkévé
elegyedett égési gázok uralták a
légteret. Apró szemcséjű, ködszerű
masszát képeztek.
Az oxigén a lehető legrosszabb
ütemben fogyott. A légcserélők még
dolgoztak, tehát a helyiségbe jutott friss
levegő – bár talán jobb lett volna, ha
nem jut. Így mindig maradt annyi az
éltető molekulapárosból, hogy táplálja a
lángokat. De ahhoz, hogy a mérgező
gázok koncentrációját jelentősen
csökkenteni tudják – ahhoz kevesen
voltak.
A folyosó túlsó végéről, a sarok mögül
először egy fegyver csöve bukkant ki. A
tetején lévő lézeres célkereső vörös
sugara cikkcakkban ugrált ide-oda; de
az egyetlen dolog, amit megvilágított, az
csak maga a kavargó köd volt. A
szeszélyesen tekeredő füstkígyók egy
pillanatra külön-külön is láthatóvá váltak,
mint amikor valaki porszemcséket szór
egy elemlámpa fénykévéjébe.
A fegyver csöve végül megdermedt.
Előre szegeződött egy pontra – a
semmire. Nem húzódott vissza. Sőt, a
magánya megtört, mert egy újabb tárgy
vége bukkant elő a fal takarása mögül.
Egy periszkóp tompán csillogó lencséje.
Ez is körülpásztázott, aztán a két holmi
egyszerre vált ismét láthatatlanná, mint
amikor egy bábjáték véget ér és a
szereplők eltűnnek a paraván mögött.
Az osztagparancsnok visszalapult a fal
takarásába. A periszkópot egy pillanatra
áttette a fegyvert tartó jobbjába, a balját
a mellkasa elé emelte, hogy a mögötte
várakozó négy embere jól lássa.
– Gázálarcot! – táncolták az ujjai. A
férfiak néma csendben akasztották le az
övükről az aprócska csomagokat.
Előkerültek belőlük a gumimaszkok – öt
halk kattanás hallatszott: helyükre
kerültek az új membránok –, és néhány
másodperc múlva ők már felerősödve
hallották a saját légzésüket. Izzadtság
csörgött a szemükbe, és leheletnyi
páraréteg képződött a szemük előtti
üvegkorongokon.
– Ne használjátok az infravöröset! A
füst túl meleg, nem lehet vele látni
semmit!
A gumiarcok halkan megreccsentek,
ahogy a másik négy bólintott.
– Háromra…
Először a hüvelykujja lendült a
magasba, aztán a hüvelyk és a mutató
együtt; s amikor a középső is
csatlakozott hozzájuk, mindenki
megmozdult.
Az első levetette magát a földre.
Guggoló pozícióba érkezett; a
lendületébe új energiát vitt, a jobb vállát
forgástengelynek használva átfordította
a testét. Az oldalas bukfenccel kigurult a
sarok fedezéke mögül, és átért egészen
a folyosó túlsó faláig. Oda már ismét
guggolva érkezett. A kezében tartott,
kiélesített gépfegyver csöve gyilkos
szemrehányással és vakon meredt a
füstbe.
Az ő mozdulatsorával egy időben a
társa is kilépett a takarásból. Ő
egyszerűen csak oldalra és előre
mozdult; s a mozgása végén egy
vonalban állt az első gerillával – a
folyosóbejárat átellenes falánál.
Ez a forduló most már az övék volt. Az
osztagparancsnok – jobbról és balról a
maradék két emberével körülfogva –
kilépett középre.
A füstön, kívül még most sem láttak
semmit. Az ujjaik idegesen reszkettek a
ravasz fölött.
A vezető bizonytalanul előré-t intett.
Lassan, óvatosan mozogva megindultak.
Mindig egyszerre, egyformán léptek, így
a csatárlánc vonala megmaradt. Pár
méter megtétele után magába
szippantotta őket a köd.
Aznap nem csak Max Winn járta meg a
poklot. Ez az öt ember is éppen oda
tartott. Az a tűz ami a folyosón várta
őket, korántsem volt azonos a bibliai
tisztító tűzzel.
A riadó lármája vonzotta őket ide. Ez
az ő szektoruk volt, amit ellenséges
támadás esetén nekik kellett ellenőrizni.
Jobban jártak volna, ha bevárják a
többieket. Persze nem tudhatták, mivel
kell majd szembenézniük.
Elvesztek a füstben. Az anyagtalan lég
közéjük is beférkőzött. Már szinte
egymást sem látták; csak a sötéten
mozgó sziluettjeiket érzékelték a szemük
sarkából.
Az első támadás – mint mindig –
belülről jött. Szerveik, melyeket elvágtak
az ingerektől – hiszen nem láttak, nem
hallottak és nem szagoltak –
vaklármákat csaptak. Árnyakat és
mozgást véltek felfedezni ott, ahol nem
volt semmi. Halálfélelem fészkelte
beléjük magát; paranoia meg
klausztrofóbia. Meg a legsötétebb
rémálmaik.
A mozgásuk egyre kapkodóbbá vált.
Az ásítozó fegyvercsövek egyre
idegesebben és egyre bizonytalanabbul
mozdultak ide-oda.
Történni kellett valaminek, mert ha a
terhelés még tovább fokozódik, ők
azelőtt roppannak össze, hogy
szembenéznének az ellenséggel.
A bal szárnyon haladó gerilla lépésre
felemelt lába hirtelen akadályt tapintott
maga előtt. A férfi az egyensúlyát
vesztette. Hátratántorodott, s közben
ijedtében lenyomta a gépkarabély
elsütő-billentyűjét.
Dörrenés. A füst egy pillanatra
felkavarodik előttük. A 7.62-es lövedék
elszáguld valahová előre, aztán
felhangzik egy második zaj és egy
fütyülő sziszegés. Az acélmag az orvosi
szoba bezárt páncélajtajának csapódott
és azon gellert kapva elpattant valahová.
 Egy pillanatra mindannyian
elvesztették az önuralmukat. Több
fegyver nem sült el, s ez inkább a
vakszerencsének, mint a hidegvérüknek
volt köszönhető.
– Nyugalom, fiúk! Fedezzétek a
seggem!
Az osztagparancsnok gyorsan lehajolt
és kitapogatta a padlón heverő dolgot.
Egy gyerek volt az. Az egyik az életben
maradottak közül. Még lélegzett.
Az istenit!
– Civilek az akcióterületen! Ne
kapkodjatok, emberek, nem szeretném,
ha lelőnénk valakit!
– Tűnjünk innen a francba! Nem
tudom, hogy mi folyik itt, de tűnjünk
innen a francba!
– Kussolj, te állat! Nem hagyhatjuk itt
ezeket, különben megfulladnak!
– A kurva életbe! Még azt sem tudjuk,
hányan vannak!
– Elég volt! – ezt hangosan mondta ki.
– Kivisszük a civileket, és bevárjuk az
erősítést! Meg kell csinálnunk, különben
meghalnak! Szedjétek össze magatokat
és fedezzétek a másikat, vagy
mindannyian itt hagyjuk a fogunkat!
Néhány lélegzetvételnyi ideig csak a
maszkok mögül elővillanó tekinteteik
kapcsolódtak egymásba. Aztán a
parancsnok visszaváltott a kézjelekre.
– Vidd ki a gyereket és tedd le a
sarkon túl! Bizonyosodj meg róla, hogy
tiszta levegőt lélegzik-e be! Mi addig itt
maradunk, és szemmel tartjuk a
folyosót.
A gerilla “o”-betűt formázó hüvelyk- és
mutatóujjal intett vissza. Felnyalábolta
az eszméletlen testet, és megindult vele
visszafelé. Elnyelte a füst, majd pár perc
múlva – immár teher nélkül – újra
kiköpte magából.
– Rendben.
Megint előre haladtak. Ezúttal alig
néhány lépést kellett megtenniük, hogy
felbukkanjanak a következők. Kettő
hevert egymás mellett, egészen
szorosan összebújva. Kivitték őket, és
folytatták a pokoljárást.
Hátra volt még egy; és a következő
test már egy felnőtt férfié volt. Lángok
között hevert.
Az alak – az osztagparancsnok
megismerte a megperzselt arcát; a
nevére ugyan nem emlékezett, de tudta,
hogy Connor kíséretébe tartozik – félig
az eszméleténél volt. Motyogott valamit,
ami túl erőtlenül hangzott ahhoz, hogy
áttörjön a gázálarc füleket is eltakaró
gumifalán. A parancsnok sokért nem
adta volna, ha megérti a férfi beszédét;
de nem merte megkockáztatni, hogy ő
vagy az emberei közül valaki levegye a
maszkját. Max Winn pedig túl erőtlenül
mozgatta az ajkait ahhoz, hogy a
szájáról tudjanak olvasni.
A felnőtt embert két katona emelte fel,
s oldalasan lépkedve megindultak vele
kifelé a levegőre.
A három alakot előbb kontúrtalan folttá,
majd teljesen láthatatlanná varázsolta az
égéstermékek szürke gáza. Az
osztagparancsnok pedig hirtelen
megsejtette, hogy soha többé nem fogja
őket látni.
A támadás váratlanul és szokatlan
formában érte az itt maradt három
embert.
Az aprócska, fülbedugós rádióik,
melyeket a gégemikrofonokkal együtt a
maszkok alatt is viseltek, egy pillanatra
megreccsentek. A Max Winnt cipelő
emberek háromnegyed úton járhattak
ekkor.
Az első reccsenést bömbölő
hangorkán követte. A zavarójel teljesen
süketté tette őket. Az a térerő, amivel a
Skynetet is el lehet érni innen,
bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy
szigorúan rendreutasítsa és lebírja a
betonfalak árnyékolását.
 Az emberek kezei ösztönösen a
hangerőszabályzó felé mozdultak, ám a
gázálarcok gumifalába ütődött. Mire az
ujjaikkal az arcukat felmarva elérték a
fülükbe dugott hangszórókat, a szürke
massza is lustán megkavarodott előttük.
Nagyfelületű légmozgás kavarta meg –
olyasmi, mintha kinyitották volna az
orvosi szoba hatalmas, az egész
folyosójáratot elfedő páncélajtajait.
Az osztagparancsnok hunyorogva fúrta
bele a tekintetét az örvénylő
füstmasszába. Egy pillanatra úgy vélte,
valami nagy, enyhén emberszerű
árnyalak sötétjét látja meg benne.
De az, aki vele szemben állt nem a
szemét, hanem a testébe integrált
radarszisztémát használta nézésre.
A semmiből egy fél tucat M56 A1
típusú robbanó-gyújtó lövedék csapódott
az osztagparancsnok mellkasának.
Olyan tűzgyorsasággal, ami feltétlenül
forgócsöves rendszerű gépágyút
igényelt.
A golyóálló mellénye sokat felfogott
közülük. Mármint felfogta azt, hogy ne
férjenek hozzá a testéhez. Az
ütőerejüket nem tudta lecsillapítani.
A teljes bordakosara – beleértve a
szegycsontját is – összetört. Az ütéstől
félig repülve, félig botladozva
hátratántorodott, és szétvetett
végtagokkal hanyatt esett. Miközben a
bordái szilánkosra törtek, éles vége
átdöfte a tüdejét – és véres hab öntötte
el a száját, majd abból kicsordulva a
gázálarcot –, látta, hogy valami
világosság villan (Torkolattűz – futott át
az agyán), és a másik két embere is
felbukott.
Az ellenfél úgy rontott rájuk, hogy egy
lövést sem tudtak leadni.
Ahogy a padlón feküdt, minden
lélegzetvétel fájt A rádió még mindig
ugatásokat és sistergéseket közvetített
az egyre érzéketlenebbé váló fülébe. A
testét járó kín egy darabig fokozódott,
aztán…
Aztán a homályból előbukkant a pokol
félkarú fejedelme, s egy – rutinszerű,
biztonsági okokból fejre leadott –
lövéssel megszabadította őt mindenétől.
A kiborg ellépett az élettelenné vált
ember mellől, és tovább haladt a
folyosón. A radarvisszhang alapján úgy
ítélte, tartózkodik még három humán a
közvetlen közelében.
ELSŐDLEGES DIREKTÍVA:
KÁROKOZÁS.
A riadó kirobbanása után Connor
hagyta, hogy Hasspart visszavegye tőle
a parancsnokságot. Hasspart sokkal
jobban ismerte a bázis állapotát, mint ő;
– nem is beszélve a benne szolgálatot
teljesítő emberekről. Az egyedüli
óvintézkedés, amit megtett, annyi volt,
hogy felhívta Miow-Miow-t a saját
rádióján. Utasította a lányt, hogy
haladéktalanul térjen vissza a
páncélkocsijukhoz, és álljon készen egy
esetleges vészstartra.
– Maga velem marad – szólt oda
Akirának, miután felengedte a
beszélőváltót. – És ki ne nyírassa magát
addig, amíg be nem fejeztük a
beszámolóját!
A japán lány megütközve nézett rá.
– Na jó! – legyintett John megadóan. –
Csak vicceltem. Azután se nyírassa ki
magát. Vigyázzon arra a formás
fenekére, őrmester!
Akira keskeny szemei továbbra is
szokatlanul kerekek maradtak. A nagy
legenda itt áll előtte az asztal túloldalán
– és bohóckodik. Erre nem volt
felkészülve. Senki nem mondta neki,
hogy a “pap” milyen sokat megőrzött a
régi tizenéves utcagyerek-véréből.
Connor figyelme közben elterelődött
róla. Azzal a tenyeres-talpas, behemót
fickóval beszélt, akinek olyan furcsa
texasi kiejtése volt.
 – Megvagy, Billy?
– Ja.
– Max?
– Fogalmam sincs. Egy ideje lekopott.
– Ha látod valahol, vedd magad mellé.
Miow-Miow a kocsinál vár. Ha valami
balul üt ki, elhúzod innen a segged. És
elhúzod a Winnét is. Nem szeretném,
hogyha bekrepálna. Hónapokig nem
tudnánk pótolni.
– Én nem aggódom Winn miatt. Van
annak annyi esze, hogy tudjon magára
vigyázni.
– Csak csináld, amit mondtam. És
maradj elérhető!
– Rendben.
Connor maga mellé vette a két
katonáját. Mind az öten egyszerre léptek
ki a szobából. John azért, hogy
megtudja, mi történt a bázison; Billy
Gutwill azért, hogy felkutassa Winnt;
Akira pedig azért, mert Connor azt
mondta neki, hogy maradjon mellette.
 Fogalmuk sem volt róla, de
mindannyiuk útja azonos helyre vezetett.
Egy pillanatra előkerült Hasspart, és
Connor mellé lépett.
– Parancsnok! – Bizonytalannak
látszott. – Maga szerint lefújjam az
evakuálási-riadót?
John az ösztöneire hallgatva válaszolt.
Megrázta a fejét.
– Ne. Ameddig ki nem derül, mivel
állunk szemben semmi esetre sem.
“…az Árnyék Bázisnak szüksége lesz
a papra.”

27. A pokol félkarú fejedelme

Los Angeles, Árnyék Bázis,

2029. január 15.

Mögöttük a halál volt.

Tudták, hogy az osztagparancsnokuk
és a két társuk nincs többé. Azt nem
tudták, hogy mi történt, mert a kénköves-
miazmás pokolkeltő füst mindent
eltakart. A lény, a szörny valódi alakja
kivehetetlen maradt. Azt is tudták, hogy
az elkövetkező néhány cselekedetük
fogja meghatározni, hogy életben
maradhatnak-e. És fogalmuk sem volt
arról, mihez kezdjenek most.
– Vidd ki! – kiáltott rá a gerilla a
társára, és átlódította hozzá a
programozó magatehetetlen testét.
Gyorsan lekanyarította a válláról a
gránátvetőjét. Mialatt ő új lövedéket
lökött az M-79-es csövébe, a társa a
sebesült hóna alá nyúlt, összekulcsolta a
kezeit, és hátrálva vonszolni kezdte
kifelé… el a haláltól.
– Ne… – nyöszörögte Winn. –
Berobban a Napalm… Ne lőjetek…
Azt hitték, hogy félrebeszél.
A gázálarcos alak és a nyöszörgő
magatehetetlen eltűntek a ködben. A
gerilla felállt, és hunyorogva, a maszk
alatt vicsorogva próbált a füstkígyók
mögé nézni.
Semmi.
Csak a homályos kavargás.
Aktiválta az M-79-est. A töltet vakon
kiröppent a szürke levegőbe, mögötte
megkavarodott, örvényleni kezdett a
füst.
Robbanás. Valahol hátul lángnyelvek
csapnak fel. A szürkén egy pillanatra
narancssárga fény csap át És ebben a
fényben egy komor sziluett látszik –
mintha valaki egy reflektor elé állna –,
egy szögletes, darabos árnyalak; lépés
közben. Feléje közeledik.
Újabb gránát a fegyvercsőbe. Újabb
lövés – ezúttal arra a pontra célozva,
ahol a sziluettet látta. A detonáció
hangjából meg tudja állapítani, hogy
ezúttal sem talált el semmit.
Milyen közel lehet már?
Meg fog halni. Most már tudja.
Valószínűleg ezért nem érdekli a dolog.
 Miközben ismét tölt, szomorúságot
érez.
– Madre de Dios… A lelkem most száll
hozzád.
Nincs ideje még egyszer elhúzni a
ravaszt. A szörnyeteg gyorsabb.
Hirtelen világos lesz. És forróság. Egy
tűzoszlop érkezik a semmi mögül. Egy
pontról indul ki. Rohamosan szélesedik
és feléje tart. Olyan, mintha egy
vízszintes tengelyén lebegő óriási kúpba
nézne bele a test talpa irányából. A kúp
testét lángok alkotják.
Napalm B.
Tüzet fog ő maga is. A ruhái, a
gumimaszk alól kikandikáló néhány
hajtincse. Maga a szürke gázálarc is
megolvad, belesül az arcába. Aztán a
forróság eléri a lángoló csuklóját, és a
benne tartott robbanó töltetet is.
Az M-79-es explodál. Felrobbannak a
tartalék töltetek is. Az ember meghal. Az
eleven fáklyaként lángoló teste
darabokra szakad.
A szelepek, amelyek az LPO-50-es
Napalmtartályait szabályozzák, elzárnak.
A tűzoszlop megszakad, a tartályból alig
ürült ki valamennyi.
Az orvlövész-kiborg tovább megy
előre. Áthalad a romhalmazzá vált
folyosószakaszon, keresztüllépdel a
lángoló maradványok között.
Még érzékelt két humán egyedet.
– Ha itt hagysz, te túlélheted… –
hörögte Winn.
A gerilla ügyet sem vetett rá, csak
vonszolta tovább makacsul.
– Menekülj, te barom… Megfogsz
halni!
A technikus most sem kapott választ.
Csak a gázálarc-membrán szörcsögése
hallatszott.
– Állat vagy… így mind a ketten
meghalunk…
– Nyugi, haver – Ez volt első mondat,
amit hozzá szólt. – Mindjárt kint
vagyunk.
Winn csak félig hallotta. Megint kezdett
belecsúszni az ájulásba. Oxigénre lett
volna szüksége, a jó öreg O2-es
molekulára, hogy a vére ne kösse meg a
szénmonoxidot és a ciánvegyületet.
Ahogy vesztette el a kapcsolatát a
külvilággal, előretörtek az emlékei.
Visszakerült ugyanennek a napnak a
hajnali két órájára. Oda, amikor a
“boncteremben” ültek az első felbukkant
orvlövész-kiborg maradványai fölött.
Winn megszámlálhatatlanul sok
Terminátort látott már életében.
Csakhogy azok – kevés kivételtől
eltekintve – deaktivált egyedek voltak.
Megnyugtatóan halottan feküdtek a
műszerei alatt. Néhányat közülük talán
újra életre tudott volna kelteni; olykor-
olykor felbukkant benne valami ördögi
perverzió, hogy kipróbálja, maga is
képes-e arra, amit a Skynet rutinszerűen
végez.
 “…kicsinyített, Gatling-rendszerű,
forgócsöves gépágyú…”
“…50% polisztirolsűrítő, 25% benzol és
25% benzin…”
“…fixen rögzített, hüvely nélküli
karabély…”
“… egy repeszbomba…”
Nem. Úgy gondolta, soha többé nem
fog megfordulni a fejében a gondolat,
hogy megkísérel belenyúlni egy
Terminátor programozásába.
Ebben egyébként tévedett. Hosszú –
éveknek tűnő – hónapokkal később
igenis át fog programozni egy T-800-ast.
Parancsra teszi majd. Ő szinte éveket
öregszik majd a munka alatt.
Végül sikerülni fog neki. Ám a
történetnek ezek a szálai más helyekre
és más időkre vezetnek majd vissza.

28. Figyelő szemek

 Valahol a Cheyenne-hegységben,
2029. január 15.

A Skynet pokolian elégedett volt

magával. Eddig minden úgy történt,
ahogyan eltervezte. A szociológiai-
pszichológiai elemzések meghozták a
gyümölcseiket, és az új T-modellnek
sikerült bejutnia az emberek egyik
nagyobb bázisára. Mi több, nem csupán
a pontos koordinátákat küldte meg a
központi agy számára, hanem képeket
és egyéb információkat is közvetített.
Ismered meg az ellenséget!
Ez az ősi igazság valahol mélyen talán
ott lapult a Skynet valamelyik
adatbázisának a mélyén, ám igazából
sohasem tudatosult benne. Mindössze
információt gyűjtött a megsemmisítésre
szánt célpontokról, majd azt kielemezve
határozta meg a támadás mikéntjét.
Mint ahogy ez történt most is.
Egyetlen parancs elegendő volt, hogy
a Skynet teremtményei egyetlen gigászi
organizmusként induljanak a kiválasztott
célpont felé. Harci modellek, beszivárgó
alfa egységek, ezüsthernyók, repülő és
lánctalpas HK-k, valamint a
legyőzhetetlennek tűnő Giantok.
Ekkora pusztítóerőt a Skynet talán
még sohasem vezényelt emberi
objektum ellen. Igaz, az Árnyék Bázis
elég nagynak tűnt az eddig beérkezett
adatok alapján, azonban a Skynetnek
nem csupán az erődemonstráció volt a
célja.
Miután megsemmisítik az emberek
bázisát, Ezüsthernyók és
tisztogatóegységek fognak gondoskodni
a menekülők felkutatásáról és
elpusztításáról. A Skynet biztosra vette,
hogy a menekülők nyomán újabb gerilla
bázisokra is eljuthatnak a kiborgjai, és
mintegy láncreakciószerűen terjedve
több ellenséges csoportosulást is sikerül
megsemmisíteni.
 S volt még valami.
Harden Sparrow.
Egy speciális célokra felkészített Alfa
Kettes egység. A tökéletes beszivárgó.
Egy új harci modell prototípusa.
A kutyás trükk remekül bevált.
A Skynet elhatározta, hogy
megpróbálkozik a kiborgtűrő kutyák
tenyésztésével. Az lenne csak az igazi
fegyvertény, ha sikerülne egy komplett
bázist létrehozni, ahol egyetlen ember
sem él. Kiborgok vennék át az élők
helyét, majd beintegrálódva a nagy
rendszerbe, módszeresen felszámolná a
gerillabázisokat.
Azonban most ez a támadás a
legfontosabb. A tervek várhatnak. A
Skynet alacsonyabb feldolgozási szintre
irányította az imént megfogalmazódott
gondolatait; nem árt egy alaposabb
elemzés, mielőtt tovább foglalkozna
vele.
A gépisten helyzetjelentést kért a
célpont koordináta felé haladó
egységeitől. A csapatparancsnokok és
taktikai egységek habozás nélkül
válaszoltak.
Még huszonnyolc perc…
Ezerhatszáznyolcvan másodperc
csupán.
Egy gépisten számára maga az
örökkévalóság. Ám a Skynet tudott
várni. A rendelkezésére álló időt
kihasználva utasította a kiborgjait, hogy
igazítsák egymáshoz a tempójukat.
Megállíthatatlanul kell érkezniük.
A Skynet még a győzelem küszöbén
sem feledkezett meg arról, hogy
lehetőség szerint kímélnie kell a
teremtményeit.
Hiszen az utánpótlás oly nehézkes…

29. Pár lépés csupán a Pokol

Los Angeles, Halálzóna,

 2029. január 15.

Snake egy csendesnek tűnő

kereszteződésben állt. Mogorván
bámulta az eget, és akaratlanul is az
ujjait tornáztatta. Érzett valamit, de
fogalma sem volt, merre keresse a
veszélyt. Először a megkerüléssel
próbálkozott, de ez tűnt az egyedül
járható útnak, máshol aknák vagy
megmászhatatlanul veszélyes omlások
akadályozták a továbbjutásukat.
Ha egyedül lett volna, nem habozik
ilyen sokáig. Ha egy veterán igazán bízik
a képességeiben, akkor olyan
helyzeteket is túlélhet, melyeket régen
kisebb csodának minősítettek volna.
Ám Snake-nek három társára is
gondolnia kellett. Greenheart még
elboldogulna a terepen, sőt, Osborne is,
ha a sebe nem ennyire súlyos. Ám a
programozólánnyal nem igazán tudott az
indonéz nő mit kezdeni. Védett ember
volt, nehezen pótolható, most mégis arra
az esztelenségre készült, hogy a
társaival együtt behatol a Skynet egyik
fegyvergyárába, hogy méltóképp
válaszolhassanak az Árnyék Bázis
megsemmisítésére.
Olyan mélyen jártak a Halálzónában,
mint azelőtt senki más. Közönséges
körülmények között esélyük sem lett
volna idáig eljutni. Most azonban
speciális helyzet állt elő.
A fegyvergyárig még mintegy negyed
mérföldet kellett volna megtenniük. Az
egykori büszke sugárút, melynek az
egyik végében álltak, veszélytelennek
tűnt és könnyen járhatónak.
S éppen ez volt az, ami felkeltette
Snake gyanakvását. A Skynet nem lehet
ennyire ostoba, hogy szabad közeledési
lehetőséget biztosít az érkezőknek. Igaz,
szóltak érvek a terep biztonságosságát
illetően: hiszen a kiborgoknak is kellett
egy útvonal, ahol nem kell állandóan
csapdákat és aknákat kerülgetniük.
Mindazonáltal Snake jobban bízott az
ösztöneiben, mint a szemei és fülei által
közvetített ingerekben.
Talán ezért is maradt életben ilyen
sokáig.
– Mi a gond? – lépett a nő mellé
Waldon.
Snake megvonta a vállát.
– Nem tetszik nekem ez a hely –
válaszolta. – Túlságosan is könnyűnek
ígérkezik a bejutás… Sehol egy járőr,
egy aknazár vagy valami hasonló…
Nem tudom, elbizonytalanodtam.
Greenheart elvigyorodott.
– Ugyan már, ne viccelj! – felelte
halkan, majd komolyságot erőltetett
magára. – Talán csak jobban álcázták a
védelmet, mint máskor!
– Ettől félek én is – bólogatott a nő. –
Nem szeretnék akkor rájönni, hogy
aknákon taposunk, amikor már késő.
Jobb a földön kúszni, mint a levegőben
szállni. Különösen, ha egy bomba repít a
magasba…
Mintha kavics csikordult volna a
közelben.
Kavics. Egy nehéz fémtest alatt.
Terminátor.
Snake gondolkodás nélkül oldalra
taszította Greenheartot, miközben maga
is a földre vetődött, s villámgyorsan
oldalra gördülve begurult egy alig másfél
arasznyi magas falmaradvány mögé,
mely szinte alig nyújtott védelmet.
Csupán egy másodperccel előzték
meg a halált.
Nagyon közel volt.
Waldon látta a felvillanást és érezte a
jellegzetes ózonszagot. S miközben
eszelős gyorsasággal iparkodott valami
biztonságos helyet találni magának, az
egész hátán csorogni kezdett a verejték.
A teste reagált a félelmére.
Újabb fénysugár csapódott be a falba,
ám a célpont az utolsó pillanatban
lebukott, s így ismét elkerülte a vén
kaszással való találkozást. Waldon lábai
alatt évtizedes koponyák ropogtak, a
tenyerét véresre sebezték az apró
kőszilánkok, ám ez a fájdalom most el
sem jutott az agyáig. Az élete volt a tét,
s ilyenkor csak a túlélés számít.
O’Hara és Osborne biztonságos
távolságból figyelték az eseményeket.
Bár mindössze néhány lépéssel voltak
arrébb, mint a társaik, fedett területen
álltak, s az orvlövész egyelőre még nem
fedezte fel őket. Vagy a másik két
célpontot fontosabbnak tartotta.
– Húzódj hátrább! – javasolta Osborne,
miközben nehézkesen kitámasztotta az
egyik nemrégiben zsákmányolt
Westinghouse-t, és megpróbált olyan
lőállást felvenni, melyből viszonozhatja a
lövéseket. A sérülése minden
mozdulatnál belesajdult, ám a férfi nem
foglalkozott vele. A társai bajban voltak,
és segítenie kellett rajtuk.
 Bármi áron.
Osborne tisztában volt azzal, hogy
csupán néhány órája van hátra. A seb
lassan üszkösödni kezdett, és az Ítélet
Napja utáni világban ez a gyors,
fájdalmas halált jelentette. Gyakran még
az orvosi beavatkozás sem segített.
Pláne nem ennyi idővel a sebesülés
után.
Mit számít hát az élete?
Osborne óvatosan kilesett a sarok
mögül. A felvillanásokból nagyjából be
tudta határolni a támadóik helyzetét, a
torkolattűz még a plazma-és
lézerfegyvereknél is lehetővé tette a
rejtőzködők helyének meghatározását.
Négyen voltak.
A védelmi rendszer részét képezték.
Kettő az utca két oldalán meghúzódó
törmelékhalmok mögött lapult, a
harmadik egy közeli ház tetején. A
negyedik, s ez volt a legveszélyesebb,
állandóan változtatta a helyét.
 Osborne egy pillanatra leengedte a
fegyverét, mert sehol sem látta a társait.
Nem akart reflexből belelőni
valamelyikbe, csak mert megmozdult.
Ilyen hibát csak a zöldfülűek követtek el
eddig, ám néhány pillanatnyi kihagyás
mindannyiuk érdekeit szolgálja.
Valami szürke mozdult alig másfél
méternyire Osborne előtt. A férfi
döbbenten bámulta a por alól
kikandikáló lábakat. Eddig azt hitte, a
társai távolabb vannak tőle, ám Snake
rácáfolt erre. Szinte milliméterről
milliméterre igyekezett hátrafelé, a
biztonságot jelentő sarok irányába, ahol
Osborne is lapult. Egyetlen lövés sem
irányult rá, az automata célkeresők
elvesztették szem elől, így minden
támadó Greenheartot célozta.
Kész csodának tűnt, hogy a fiú eddig
életben maradt ilyen zárótűz mellett.
Osborne inkább sejtette, mintsem látta,
merre lapulhat a társa, ugyanis az egyik
félig szétrohadt autóváz környékén
valósággal pattogtak a kövek a
becsapódó lövedékek nyomán.
Újabb lövések szaggatták szét a
viszonylagos csendet. Észak felől port
kavart a szél, vörös, halálos port. A
látótávolság pár másodpercre szinte
nullára csökkent, ám ez inkább az
embereket zavarta, mint a gépeket. Egy
automata célkereső rendszer nem
hagyatkozik pusztán a vizuális
információkra. A célpont mozgása
mindenképpen zajt kelt, arról nem is
beszélve, hogy csak egy gép tudja az
ellenfél pozícióját meghatározni a kilőtt
lövedékek röppálya-visszaszámítása
alapján.
Snake kihasználta a lehetőséget.
Bízott a szerencséjében. Mielőtt még a
célkeresők ismét ráállhattak volna,
felugrott a földről, és Osborne mellett
visszahúzódott a biztonságos
fedezékbe.
 A sebesült férfi ebben a pillanatban
eleresztett néhány lövést, elsősorban
azért, hogy magára vonja az ellenség
figyelmét, s így lehetőséget biztosítson
Greenheartnak egy kedvezőbb lőállás
eléréséhez. Arról nem is beszélve, hogy
az iménti egyik lövés nyomán csaknem
pontosan sikerült meghatároznia az
egyik kiborg helyzetét.
A Westinghouse csövéből vöröses
színű fény csapott ki. Igaz, a
plazmafegyvert nem mesterlövészeknek
szánták, mert kicsit nagy volt a szórása,
azonban a Skynet automata
célpontkeresővel készítette a fegyvert,
ami kiegyenlítette a hátrányokat.
A kivágódó energiasugár egy T-700-as
testébe csapódott, átégetette a
titániumpáncélt, és szétolvasztotta a
vezérlőpanelt. A kiborg egy rövid, ám
annál hangosabb zaj kíséretében
felrobbant.
– Eggyel kevesebb! – mormogta
Osborne az orra alatt, miközben
visszahúzódott a menetrendszerűen
érkező válaszlövedékek elől. A kiborgok
új ellenséget találtak maguknak, így a
lövések most Greenheart és Osborne
között oszlottak meg.
Szerencsére eddig vajmi kevés
eredménnyel.
– Tartsd a helyükön őket! – suttogta
Snake Osborne-nak, majd intett
O’Haranak, hogy kövesse. –
Megpróbálunk a hátukba kerülni –
magyarázta az indonéz nő.
Natalie bólintott.
Alig néhány lépésnyire a saroktól már
elég biztonságosnak tűnt a terep ahhoz,
hogy felegyenesedve rohanhassanak
tovább. Snake gyors volt, ám Natalie-
nak sikerült lépési tartania vele. Hiába, a
harctéren nem annyira jó az ellátás, mint
a központi bázison.
– Ne zihálj annyira! – súgta hátra
Snake, egy pillanatra sem lassítva a
tempón. – Amilyen zajt csapsz, rögtön a
nyakunkon lesznek a Terminátorok!
Natalie elhúzta a száját. A hangsúlyból
nem tudta eldönteni, Snake komolyan
gondolta az iménti kijelentését, vagy
csupán tréfával akart bátorságot önteni
bele. Mindazonáltal úgy döntött, valóban
jobb lesz, ha kicsit csendesebben
haladnak.
Snake besurrant az egyik sötéten
ásítozó kapunyíláson. Az épület többé-
kevésbé még állt, azonban Natalie úgy
ítélte, hogy elég lenne egy közelben
becsapódó komolyabb lövés ahhoz,
hogy az egész könnyű kártyavárként
dőljön össze.
Idebent már óvatosabban kellett
mozogniuk. Bármelyik sötét sarokban
lapulhatott egy kiborg, és azt sem
zárhatták ki teljes bizonyossággal, hogy
a Skynet a fegyvergyár védelme
érdekében nem telepített valami álcázott
aknazárat vagy valami hasonlót.
 Snake váratlanul megtorpant, és rövid
sorozatot küldött az egyik sarok
irányába. Egy ezüstös félgömb vált le a
mennyezetről, sűrű, sötét füstöt eregetve
maga után.
– Automata behatolásgátló! – jegyezte
meg Snake, majd tovább indult.
Natalie O’Hara egy gyors pillantást
vetett a szerkezetre. A tervrajzait már
látta éppen elégszer, hiszen a
programozók mindenhez hozzáfértek,
ami az emberek által nehezen
megszerzett információkból felépült
adatbázisokban lapult.
Gépek, elemzések, tervrajzok.
Ám a valóságban valahogy sokkal
halálosabbnak tűnt a szerkezet. Az apró
fémcsövek, a szemhéj nélküli szem még
deaktivált állapotban is halált sugároztak
magukból.
Natalie megborzongott, majd
leküzdötte a lelke mélyéről előtörő
félelmét, és Snake után sietett. Az
indonéz nő már a második szinten járt, s
bár nem rótta meg Natalie-t a
késlekedésért, olyan szemrehányóan
nézett, hogy a programozó leány
valósággal elszégyellte magát.
– Sietnünk kell! – Snake mindössze
ennyit mondott, s Natalie rádöbbent,
hogy miközben ő idebent biztonságban
van, addig a társaik odakint a halállal
néznek farkasszemet.
Megszaporázta a lépteit.
A harmadik szintről csapóajtó vezetett
fel a tetőre. Ideális helynek tűnt egy
orvlövész elhelyezésére, ezért Snake
lépett ki elsőként a kaotikusan kavargó
szélbe.
Szerencséjük volt, vagy a Skynet nem
tartotta stratégiai fontosságúnak ezt a
helyet. A tető üres volt, igaz, a betont
több helyen hatalmas repedések szelték
keresztül, s minden lépés
bizonytalannak tetszett idefent.
Lassan araszoltak a tető széle felé.
Nem csupán a repedésekre kellett
ügyelniük, hanem arra is, hogy
odalentről senki ne vegye észre őket.
Snake emlékezett rá, hogy az egyik
támadójuk valamelyik szemközti ház
emeleti ablakából lőtt rájuk, így sokkal
jobb a lőpozíciója, mint a földön
lévőknek. Ez azt jelentette, hogy azzal a
kiborggal kell elsőként végezniük.
A tető széléről nagyszerű kilátás
nyílott. Nem csupán a támadóikat látták
tisztán, ám a mind jobban sarokba
szoruló Greenheartot is, akihez egyre
közelebb csapódtak be a lövedékek.
Talán még egy percig kitarthat, gondolta
Snake szenvtelenül, és megpróbálta
kiszúrni az első célpontját.
A kiborg egy emeleti ablakban ásta be
magát, és olyan ügyesen helyezkedett
el, hogy a földről nézve szinte
lehetetlenségnek tűnt a kilövése. Snake
bosszúsan állapította meg, hogy a
felsőbb, kedvező lőpozíció ellenére sem
kecsegtet azonnali sikerrel a lövése,
ezért inkább más megoldást választott.
A kiborg helyett annak fegyverét vette
célba. A tárat tisztán látta, így azt fogta
be a célkeresőjébe. Azután egy apró
érintés az elsütőbillentyűn, és a fegyver
csövéből kivágódó lövedék megtette a
dolgát.
Natalie O’Hara mindössze annyit látott,
hogy a szemközti ablak takarásában álló
kiborg kezében váratlanul vörösen
megvillan valami, majd a következő
pillanatban a fél emelet leomlott. A
Westinghouse M-25-ös, 40 wattos,
fázismodulált plazmafegyverek
energiacellájában nagyobb erő lapult,
mintsem gondolták volna. Igaz, ilyen
pontos lövésre ritkán adódik lehetőség
az életben, ám ez bejött.
Nagyon.
Mindössze három ellenfél maradt.
Natalie gyorsan körülnézett, és
szomorúan állapította meg, hogy az
iménti kijelentése elhamarkodottnak
bizonyult.
Közelebb voltak a célhoz, mintsem
gondolták.
A fegyvergyár alig ötven, méternyire
terpeszkedett előttük, néhány földre
omlott felhőkarcoló alkotta hatalmas
törmelékhalom túloldalán.
Ám nem csupán négy kiborg védte.
Amennyire ebből a távolságból meg
lehetett állapítani, egy szokatlan külsejű
Fejvadász is harckészültségben
várakozott az egyik törmelékhalom
mögött. Hatalmas lövegei mozdulatlanul
pihentek, ám a gépagy mozgatta fegyver
a másodperc törtrésze alatt célra állhat;
ezzel mindkét gerilla tisztában volt. S
akire egyszer rászállt egy Fejvadász,
annak nem sok esélye van a túlélésre.

30. A felmentő sereg

 Los Angeles, Árnyék Bázis
2029. január 15.

Pattogó, katonás hangok hadarták a

jelentéseket:
– Az egyes és a kettes szektor tiszta!
– Nagy térerősségű zavarójel blokkolja
a kommunikációs csatornákat.
– Lövések és robbanások zaja a
négyes blokkban. Feltételezhetőleg az
orvosi szoba irányából. Ugyanitt tűz ütött
ki.
– A Főnix-egység nem jelentkezett be.
Lehet, hogy csak a kommunikációs
blokád miatt nem tudtak; de lehet, hogy
bajuk esett.
– A felszíni megfigyelők szerint odakint
nem folyik ellenséges tevékenység.
– A radarképek tiszták.
Connor nyugodtan állta a rázúduló
mondatok áradatát. Láthatólag mindent
felfogott; képet tudott alkotni a félszavas
jelentésekből.
 – Küldjenek egy megerősített egységet
a négyes blokkba! Vigyenek magukkal
nehézfegyverzetet és
Westinghouseokat! A vörös riadó
továbbra is érvényben; a civileknek
osszanak vegyvédelmi ruhákat! Az első
evakuációs csapatok álljanak
készenlétben, de egyelőre még senki ne
hagyja el a bázist! – Oldalra fordult a
texasi felé: – Gutwill! Megvan Max?
Fejrázás.
– Oké, emberek! Az egyik
programozóm itt kószál valahol a
bázison. Találják meg nekem, és nagyon
vigyázzanak rá!
Vissza a fegyvermester felé:
– Billy, egyelőre maradj mellettem! Mi
is átnézünk a négyes blokkba.
Még mindig nem tudta kiverni a fejéből,
hogy az Aprónép vagy a Beültető
csoport akciója összefüggésben van az
újonnan feltűnt Terminátor-modellel.
Esetleg a behozott gyerekekkel? A kép
nem akart összeállni. Egyedül abban
volt biztos, hogy a Skynet lépéselőnyre
tett szert. Komoly, esetleg behozhatatlan
előnyre.
Ha egy Terminátor bekerült a bázisra,
akkor már a gépisten is tudja, hol
vannak.
Futó lábak dobogtak a mocskos
betonpadlón. Tizenöt katona rohant a
négyes blokk keskeny folyosóinak kusza
útvesztőjében. Nehézfegyverzetük a
lépéseik ütemére dobolt az oldalukon. A
gyorsaságot most fontosabbnak ítélték
meg a csendességnél. – A fordulókat
külön biztosítás nélkül vették be; az
egyetlen rendkívüli intézkedés, melyet
ilyenkor foganasítottak, az egyik harcos
ideiglenes lemaradása volt. Minden
útkanyarulatnál megállt, az övéről
leakasztott egyet az ott tárolt téglatest-
forma holmik-sokaságából, és a feje fölé
nyúlva hozzátapasztotta azt a plafont
tartó vasbeton gerendák egyikéhez. A
téglatestek belsejében lévő anyag
képlékeny volt, tapintása és külseje a
kenyértésztához hasonlított. Robbanó
zselatin, azaz kollódiummal felitatott
nitroglicerin. Egy gyors nyomás a
dobozkák oldalába süllyesztett panelen,
s a kontrol-led vörösen lüktetve
felvillogott. A detonátor élessé vált. Ha
elér hozzá az a speciális, erősen
modulált rádióhullám, amit a gerilla keze
ügyében tartott adó volt képes
kibocsátani magából, a gyújtószerkezet
aktiválódik és a töltet explodál.
Keresztbe roppantja a tartógerendát és
a folyosószakasz egy része beomlik.
Kilenc ilyen töltet kerül kihelyezésre.
Egyszerre és külön-külön is üzembe
lehetett őket hozni.
Egyszerre – ha olyasvalamivel kapják
szemközt magukat, amit nem tudnak
lebírni.
Külön-külön – ha úgy ítélik, maradt
esélyük a menekülésre. Ha hátrálás
közben berobbantgatják maguk mögött a
folyosószakaszokat, valószínűleg le
tudják rázni az ismeretlen rettenetet
annyi időre, hogy megúszhassak a
találkozást.
A következő kanyarulat után
megtalálták a földön fekvő, eszméletlen
gyerekeket. Enyhe füstszag terjengett a
levegőben. Magukra rántották a
gázálarcokat és becsatolták a
rohamsisakjaikat. Ketten leszakadtak és
menteni kezdték kifelé a magatehetetlen
testeket A többi tizenhárom rohant
tovább előre.
A következő kanyarulat bevezette őket
arra a folyosóra, amelyiket tömören
megülte a szürke füst. Amelyiket azok,
akik bent jártak, a pokollal azonosították.
Sötét test mozdult előttük a
homályban.
– Ne lőj! – ordította a programozót
vonszoló gerilla. Kétségbeesetten kapta
le magáról a gázálarcot, hogy szabaddá
és láthatóvá váljon az arca. Tudta –
pontosabban erősen bízott benne –,
hogy a felmentő rohamosztagban
olyanok is szolgálnak, akik ismerik őt.
Megismerik őt, és nem lövik szitává, azt
gondolván, hogy egy T-800-as
beszivárgó.
Szerencséje volt. Megismerték.
Pillanatok alatt védően körülfogták.
Valaki lehajolt, és maga felé fordította a
félig eszméletlen terhének arcát.
– Bassza meg, ez az a programozó,
akit meg kellett volna védenünk… – Ujjai
gyorsan pulzus után tapintottak a nyaki
verőéren. – Még él. Vigyétek ki innen, de
rohadt gyorsan ám!
Előkerült egy tartalék gázmaszk, és
sietős, finomkodónak egy cseppet sem
nevezhető mozdulattal rárángatták a
fejére.
– Vigyétek!
Winnt erős kezek ragadták meg, és
cipelték ki másodpercek alatt.
Elrángatták, elvitték; mint valami
mesebeli mentőangyalok kimenekítették
a háborús területről.
– Egy vagy több Terminátor van
előttünk! Rohadt nagy tűzerővel! – A
túlélő gerilla a füstbe bökött. – És
nagyon közel lehet már!
Mintha csak a szavait akarta volna
igazolni, gépfegyverek kelepeltek fel
valahol előttük. Jajkiáltások és
halálsikolyok csaptak a levegőbe;
emberi testek dőltek el. A túlélők – hatan
– azonnal megkezdték a visszavonulást.
– Ki kell csalnunk innen! Látnunk kell,
hogy mivel harcolunk!
Összevissza kapkodva rendszertelen
zárótüzet zúdítottak maguk elé a vak
folyosószakaszra. És hátráltak, amilyen
gyorsan csak tudtak.
Cirka huszonöt méter választotta el
őket az első felhelyezett detonátortól.
A VXP.-katonaosztag – Connor,
Gutwill, Akira és a két személyi testőr –
is futva közeledett a négyes blokk
háborús zónája felé. Negyed úton
lehettek – körülbelül ott, ahol a támadás
alatt álló gerillaegység az első detonátort
elhelyezte –, amikor szembetalálkoztak
a programozót cipelő két katonával.
– Úristen, ez Max! – nyögött fel a
fegyvermester döbbenten. – Valaki
hozzon vizes törülközőket!
A behemót texasi úgy kapta ki a
technikus testét a katonák kezéből,
mintha egy üres dobozt emelt volna át.
– A kurva életbe, ez nagyon bekapta!
Connor egy gyors pillantást vetett a
programozójára. Úgy taksálta, túl fogja
élni. Gondos kezelés mellett
gyakorlatilag kiesés nélkül folytathatja a
munkáját.
– Mi történt? – vakkantotta az
Árnyékos katonák felé.
– Terminátor a négyes blokkban.
Valahogy bejutottak.
John előtt lassan egészen pontosan
kezdett körvonalazódni, hogyan. Ez
ügyes volt, Skynet!, futott át a fején.
Kibaszottul ügyes!
– Milyen modell?
– Nem tudtuk azonosítani. Azt sem
tudjuk, hányan vannak.
– Egy orvlövész az… – suttogta Winn.
– Egy rohadt orvlövész…
– Milyen erők állnak vele szemben?
– Egy nehézfegyverzettel és
Westinghouseokkal megerősített
tizenhárom fős egység.
John és Billy tekintete összevillant.
– Nem szabad tüzet nyitniuk –
motyogta ijedten a fegyvermester. –
Különösen a Westinghouseokból nem…
Berobban a napalm…
A texasi még ki sem tudta szakítani
magát a döbbenetéből, amikor John
Connor már cselekedett.
Elsőnek a rádió után nyúlt, de az az
istenverte rövidhullámú technika ismét
cserbenhagyta az embereket. Nem tudta
elérni a harcoló alakulatot.
Tudta, hogy el fog késni, de azért meg
akarta próbálni. Késlekedés nélkül
futásnak eredt. Keresztülcikázott a még
értetlenül bámuldozó többiek között, és
mindenkit messze maga mögött hagyva,
teljes erejéből rohant a harc színtere
felé.
Nem lehetett elég gyors.
A hat túlélő közül három visszafelé
rohant a folyosólabirintusban. Az első
detonátorig akartak eljutni, hogy ott
befészkeljék magukat és biztosítsák a
társaik kijutását. A társaikét, akik jelen
pillanatban az ő kijutásukat biztosították.
‘
A két részre szakadt egység második
fele már beásta magát, ők az első tiszta
és belátható folyosókanyarulatnál
alakítottak ki egy rögtönzött lőállást. A
fegyvereik komoran pásztázták az
előttük elterülő, egyelőre üres területet.
Az orvlövész-kiborg közeledett. Mielőtt
befordult volna a folyosóra, a sarok
mögül hosszú tűzcsóvát lövellt ki az
LPO-50-eséből. Csak úgy vaktában,
hogy kifüstölje az esetleges ottlévőket.
A gerillák a nyakuk közé kapták a
fejüket. A lángoszlop nagyobb része
elsüvöltött felettük, és egy fél másodperc
múlva szét is oszlott. Mindannyian
megperzselődtek egy kicsit; sőt az
egyikük ruhája tüzet fogott. Félelmetes,
ijesztően embertelen önuralommal
vetette magát a földre; s ott
meghempergőzött. Elfojtotta a lángokat,
mielőtt azok megerősödhettek volna, a
következő pillanatban pedig már megint
térdelt, és célra tartott.
Az orvlövész-kiborg befordult a sarkon.
Azonnal tüzet nyitottak rá.
A közöttük lévő, alig tíz méteres
távolság halálosan száguldó
acélmagokkal és villózó
energiasugarakkal telt meg. Maga a
Terminátor is viszonozta a tüzet. A
testébe épített fegyverarzenálnak
köszönhetően nagyobb gyorsasággal,
mint a vele szemben térdelő másik
három ember.
Az egyik katona eldőlt. Fejlövést
kapott. Hiába volt rajta az acélsisak. A
Terminátor bal lábban rejtező HK G11-
es golyója könnyedén – szinte
pályamódosulás nélkül – ütötte át a
fémet; s még a túloldalt is kijött.
A társai megértették, hogy innen nem
jöhetnek ki élve. Egyikőjük felállt – ezzel
gyakorlatilag aláírta a halálos ítéletét –,
és nyert magának néhány tized
másodpercet, ameddig tisztán tudott
célozni.
A Westinghouse-a csövét a gép
mellkasa felé irányozta. Tudta, hogy a
legtöbb T-szériás modellnek ott
helyezkedik el a vezérlő elektronikája. S
azt is tudta, hogy van némi esélye egy
lövéssel háztartási szemétté olvasztani a
benti számítástechnikát.
 Amiről viszont nem tudott, az az volt,
hogy a Skynet az orvlövész-egység
megtervezésekor az emberek eddig
ismert harci taktikáit is figyelembe vette.
Ha az orvlövész-kiborgnak pusztulnia
kell, okozzon a pusztulásával minél
nagyobb kárt.
ELSŐDLEGES DIREKTÍVA:
KÁROKOZÁS – ebben a három szóban
a modell minden életcélja benne
foglaltatott.
A fázismodulált plazmaimpulzus sugár
szisszenve hasította át a levegőt.
Becsapódott – pontosan a mellkas
közepébe.
Amire célba ért, a lövést leadó gerilla is
halott volt már. Ha lett volna, aki
megvizsgálja a testét, az orvlövész-
egység által használt minden lőfegyver
golyójából talált volna benne néhányat.
Valamivel több mint egy másodpercet
vett igénybe, hogy a plazmaimpulzus
sugár energiája felforrósítsa a
Terminátor egyébként sem vastag
mellkas-páncélzatát. Az az idő, amikorra
az izzástól átmelegedett napalmtartályok
berobbanjak, elhanyagolható volt.
A négyes blokk folyosói megszűntek
pokolnak lenni.
Infernóvá váltak.

31. Az explózió

Los Angeles, Árnyék Bázis,

2029. január 15.

Majdnem tíz liter napalm robbant be. A

nátriumon és a palmitatumon alapuló
ördögi, alig oltható elegy dübörögve,
ordítva terjedt a levegőben. A
narancsvörös lángok kavalkádja
elborított és betöltött mindent. Mintha a
folyosórendszer egy cső lett volna – a
tűz pedig betóduló víz –, úgy töltötte ki a
napalm a rendelkezésére álló helyet.
Minden meggyulladt. A falak, a
temetetlen holttestek, a törmelékek. A
lángtömeg visszafelé terjedő része elért
az orvosi szobáig, és megsemmisítette
az Árnyék Bázis teljes gyógyszer- és
orvosi műszerkészletét.
A napalmlángok zúgó ordításában
elveszett az a néhány robbanás, amit a
kiborg testében rejtőző repeszbomba és
a még el nem használt lőszerek
keltettek.
A lángtömeg plafon alatt sikló része
elérte a legközelebbi detonátor-dobozkát
is. A kollódiummal felitatott nitroglicerin
is berobbant. Bár ez a detonáció is
beleolvadt az LPO-50-es
hajtóanyagának tombolásába, a töltet
megsemmisülése nem múlt el
eredménytelenül.
A tetőt tartó vasbeton gerenda
kettészakadt. Kőtörmelékek és aszfalt
darabok zúdultak alá. Letaglózták és
maguk alá temették azt az addigra már
lángoló, félig elevenen megsült gerillát,
aki még életben volt a felmentő sereg
tagjai közül. Az új nyíláson át a lángok
kicsaptak a felszínre is.
Kialakult a “tűzvihar” effektus. A tűz
középpontjában keletkező hő nagy
tömegű gázt emelt meg, ez a levegőbe
emelés a talajszinten erős légmozgást
(“vihart”) okozott, ami a tűz
ellenőrizhetetlen erősödéséhez vezetett.
Ezzel maga az explózió véget is ért. A
helyét átvették a konokul égő
lángszőnyegek. A napalmba vitt
segédanyagok makacs konoksággal
termelték az égéshez az oxigént.
Connor fülét olyasmi hang ütötte meg,
mint amikor az ember elpöcköl egy égő
gyufát. Jellegzetes zúgás ez, amit a
levegőben elnyúló lángnyelvek – a hideg
és a meleg levegő sajátos örvénylése –
keltenek.
Azonnal hasra vetette magát. A
következő pillanatban hihetetlen
forróság ölelte körül a testét.
Törmelékdarabok és szilánkok
záporoztak rá. Zúzódásokat és
karcolásokat osztogattak a bőrének.
Csúnyán elkésett. Vagy talán
szerencsésen késett el, mert ha
közelebb jut, nem ússza meg ilyen
könnyen a folyosó beszakadását.
Néhány kába pillanatig még feküdt a
földön, aztán felállt. Érezte, hogy
törmelékdarabok, és por folyik le a
hátáról, a fejéről és a végtagjaikról. És
érezte, hogy még mindig forróság van;
pokoli száraz, bűzhödt levegő.
Csengő füleivel futó léptek zaját
hallotta a háta mögül. Megfordult, és a
csinos fenekű, sárga bőrű gerillalányt
pillantotta meg, ahogy zihálva mered rá.
Akira is Connort nézte. Látta a férfit
felemelkedni a törmelékek közül. Látta,
és valahogy furcsán ismerősnek találta a
mozgását. Meg a tartását, ahogy kihúzta
magát.
 A Terminátorok mozgása sugallja
magából ezt a mindent elsöprő erőt. A
lány az arcára nézett.
A parancsnok arcára vékony koszréteg
tapadt. A meleg hatására Connor
verítékezni kezdett, és ezek az apró
izzadtságpatakok lecsorogtak az arcán.
Vékony, tekergős csíkokban lemosták
róla a koszt… és valahogy kontúrosan
körülrajzolták, kiemelték a vonásait és a
heget az arcélén.
John elvörösödött. A szemei résnyire
húzódtak össze, valahonnan nagyon
mélyről csillogtak. Rekedt, a portól
sercegő hangon szólalt meg:
– Az evakuálási parancs kiadva!
Haladéktalanul kezdjék meg a bázis
kiürítését!

32. Áttörés
 Los Angeles, Halálzóna,
2029. január 15.

Snake nem vesztegetett egy

pillantásnál többet a Fejvadászra. A
hatalmas harci gépezet, egyelőre
passzívan várakozott, nem jelentett
veszélyt a szorult helyzetben lévő
Greenheart számára, ezért az indonéz
nő úgy ítélte meg, ráér később is
foglalkozni a Fejvadásszal. A négy
kiborgból három még működőképesnek
tűnt, s bár a tűzerejük immáron nemcsak
Waldonra, hanem Osborne-ra és a tetőn
lapulókra is irányult, a fiú volt mindőjük
között a legrosszabb helyzetben.
Még kábé ötven másodperc…
Natalie nem várt a társnőjére. Snake
aligha tudja ilyen rövid idő alatt
mindhárom kiborgot ártalmatlanná tenni.
Ha segíteni akar Waldonnak, akkor
cselekednie kell!
Óvatosan arrébb araszolt a tetőn,
mindvégig gondosan ügyelve arra, hogy
takarásban maradjon az alulról érkező
lövésekkel szemben, majd lecsatolt egy
kézigránátot az övéről, kibiztosította és
találomra a szemközti ház tetejére
hajította.
Ugyanakkor egy pillanatnyi késedelem
nélkül újabb kézigránátot vett a kezébe,
és lenézett az utcára. Az első kézigránát
ebben a másodpercben robbant fel, s
ahogyan Natalie várta, a kiborgok
néhány századmásodpercre a robbanás
kiértékelésével voltak elfoglalva.
Waldon élt a lehetőséggel. Miközben a
Terminátorok beszüntették a tüzelést az
új, vélhetőleg veszélyesebb ellenségre
koncentrálva, a fiú felugrott és bevetette
magát egy majd másfél méter mély
gödörbe, melynek alját koponyahalmok
takarták.
Mint egy kiásott sírhant…
Natalie O’Hara elhajította a második
gránátot is. Az időzítő szerkezet némán
számolta a másodperceket, ám a
gravitációnak köszönhetően a bomba
előbb ért talajt, mielőtt felrobbant volna.
Mintegy félméternyi távolságra esett a
Waldonhoz legközelebbi Terminátor
lábai mellé. A kiborg a robbanás miatt
csak késve érzékelte a támadást, ám
miután a rendszer beszkennelte és
azonosította a felé repülő tárgyat, a
Terminátor gyors pályaszámításba
kezdett.
A bomba túl közel volt ahhoz, hogy
kitérjen előle, ám a gép megpróbálta
minimalizálni a kárt, így a lehető
legkisebb felületet akarta felkínálni a
szétvágódó repeszeknek.
A gránát félig lehajolva találta el a
kiborgot. A titániumpáncél komoly
védelmet nyújtott az ilyen támadások
ellen, ám ebből a távolságból sokkal
nagyobb volt az átütőerő, így a két hatás
kiegyenlítődött. A kiborg felemelkedett a
földről, a robbanás ereje képes volt
megemelni a több mint százötven
kilogrammos fémtestet is.
Natalie nem nézhette végig, mi történik
odalent. A szeme sarkából mozgást
látott, s reflexszerűen hátravetette
magát. Az alulról érkező lövések
végigszántották a tető peremét, ám
mielőtt még elérhették volna a nőt, ő már
biztonságos távolságba húzódott.
Az indonéz nő Osborne-nal csaknem
egyidőben húzta meg a ravaszt. A
fegyvercsövekből kivágódó halálos
lövedék egyazon Terminátort kapták
telibe, és a szétnyíló titániumpáncél
mögül kirobbanó CPU darabkák
beterítették a talajt a kiborg mögött.
Immáron csupán egy ellenfél maradt
harckész állapotban, ám az sem sokáig.
A Terminátor harci elemzőegysége az
új, veszélyesebbnek ítélt ellenfelek felé
fordította a fegyvereket. A kiborg hibás
döntést hozott, amikor alacsonyabb
prioritást adott a közeli gödörben lapuló
ember elpusztításának.
Waldon csupán egyszer lőtt.
A Westinghouse-ból kivágódó energia
valósággal letépte a kiborg fejét a
fémtestről. Igaz, a Terminátor még így is
harcképes maradt, ám elveszítette a
radarszisztémáját, s gyakorlatilag
megvakult. Minthogy az audioegységek
is a fejben voltak elhelyezve, így a
halálosztó gyakorlatilag képtelen volt
meghatározni az ellenségeinek pontos
tartózkodási helyét.
A kiborg azonban még így sem adta
fel.
Az összecsapás eddigi adatait
elemezve próbált célpontot keresni
magának, miközben a törzsbe épített
rádióadó minden belső használatú
frekvencián vészjelzéseket kezdett
sugározni.
A második lövés deaktiválta a kiborgot.
Greenheart másodjára már jobban
célzott. Ám ekkorra már néhány
másodpercet veszített, s így nem
csupán a közelben tartózkodó Fejvadász
vette az üzenetet, hanem a környéken
elhelyezett átjátszó egységek is.
Ami egyet jelentett azzal, hogy a
Skynet is hamarosan rádöbben majd:
behatolók vannak a Halálzóna egyik
legfontosabb objektuma, a fegyvergyár
közelében.

33. Szabotázs!

Valahol a Cheyenne-hegységben,
2029. január 15.

A Halálzónából beérkező riasztás

minden átjátszóállomáson egyre
magasabb prioritást kapott, s így
gyakorlatilag azonnal eljutott a Skynet
parancsnoki egységébe. Itt okos kis
rutinok elemezték a jelzést,
azonosították a kibocsátóját,
meghatározták az utolsó, ismert
koordinátáját, majd az így összegyűjtött
adatcsomagot terjesztették a gépisten
elé.
Az egész csak pár századmásodpercet
igényelt.
A Skynet kapacitása jelentős részét az
Árnyék Bázis ellen indított invázióra
használta fel, így néhány százezred
másodpercre nem koncentrált
kellőképpen a jelzésre, ezért a
parancsnoki egység riasztást küldött a
központi vezérlőnek.
Az emberek nyelvén ez körülbelül
annyit tett, mint amikor az udvarmester
idegesen köhögve próbálja felhívni
valamire a királya figyelmét.
A Skynet tanulmányozni kezdte az
adatcsomagot. A belső
adatfeldolgozónak ugyan nem volt
szüksége vizuális és audio
információkra, a gépisten azonban az
egyik monitorra hívta a terület térképet.
Talán gyűlölt ellenségére, az emberre
akart hasonlítani, talán más okok
motiválták.
A célterület aggasztóan közel volt az
FG-21 jelzésű szektorhoz. A behatolók
másik csoportja tehát nem csupán
elterelő szándékkal érkezett a
Halálzónába, konkrét szándék lapult
meg az időleges elrejtőzés mögött.
Szabotázs!
A fogalom vörösen villant fel a Skynet
elemzőszótárában. Tucatnyi lehetséges
célpont listázódott ki a képernyőre,
számok – prioritásjelzők és statisztikai
becslések – futottak mellettük. Két sor
vörösen világított, ezek voltak az
elsősorban szóba jöhető célpontok,
három halványan piroslott, elvileg ezek
is lehettek az elkövetkezendő támadás
céljai. A többi tétel a Skynet egyetlen
parancsára törlődött a monitorról.
A gépisten elsőként a vörösen villogó
tételeket vette szemügyre. Emberi
mértékkel ez elképzelhetetlenül gyorsan
történt, a századmásodperc
ezredrészénél alig tartott valamivel
tovább.
Egy fegyverraktár és egy fegyvergyár.
Mindkettő potenciális célpont.
A Skynet nem törte azon az agyát,
miként juthatott a behatolók tudomására
a két objektum koordinátája. Az emberek
stratégiai fontosságú helyeket
veszélyeztetnek, következésképpen
pusztulniuk kell.
Villámgyors helyzetelemzést kért a
kiszolgáló egységektől. A válasz
csaknem azonnal megérkezett a
parancsnoki és stratégiai almodulok
jóvoltából, amelyek szinte előre tudták,
milyen adatokat kell összegyűjteniük.
Az eredmény lehangolónak bizonyult.
A túlzott csapatösszevonásoknak
köszönhetően a fegyverraktár és a
fegyvergyár környéke gyakorlatilag
csaknem védtelenül maradt. A gépisten
bosszúsan döbbent rá, hogy helytelenül
cselekedett; stratégiailag fontos pontok
maradtak a szükségesnél kisebb
védelemmel. Ráadásul a harci egységek
már túljutottak az emberek bázisa felé
vezető út háromnegyed részén. Még egy
HK visszarendelése is mintegy huszonöt
percbe kerülne.
A Skynet azonnal riadóztatta a
légvonalban legközelebb lévő egységet,
hogy térjen vissza a megadott
koordinátákra. A statisztikai elemzések
szerint a pillanatnyilag elérhető
közelségben lévő harci egységek nagy
valószínűséggel képesek lesznek addig
megakadályozni a behatolók bejutását a
célpont objektumokba.
Ám a Skynet nem akart még egyszer
hibázni. Nem csupán repülő
halálosztókat rendelt vissza, hanem
gyors ellenőrzés után több kisebb,
mozgékony egységet is visszairányított
a stratégiailag kiemelt fontosságú
objektumok védelmére. Igaz, beletelik
némi időbe, amíg valamennyi a helyére
ér, ám ha csupán a bázis lerombolása
után intézkedik, az komoly
veszteségekhez vezethet.
Ezenkívül a gépisten átcsoportosított
néhány T-800-as kiborgot a kiemelt
objektumok védelmére. Akármelyik is
legyen a célpontja a szabotőröknek,
komoly ellenállással kell szembenézniük
majd.
A kapott információk szerint a
szabotőrök nem lehettek többen
kilencnél, ám legalább négy főből állt a
csapatuk. A statisztikai elemzések hat
egész nyolcvankilenc században
határozták meg a létszámot, ezért a
Skynet hét fővel számolt.
Hét ember néhány évtizeddel ezelőtt
nem okozott volna különösebb
problémát, azonban azóta eltelt egy kis
idő, és az emberek nyomorult
roncsokból harcos gerillákká fejlődtek,
akik már nem hátráltak meg egy kiborg
elől.
Miközben a Skynet elrendelte az újabb
csapatmozgásokat, az első parancsok
nyomán máris felbolydult a Halálzóna.
Átjátszóállomások közvetítették az
átirányításokat, hatalmas
fémkolosszusok mozdultak el
őrposztjukról, hogy új célpontot
keressenek maguknak.
A Skynet felkészült a szabotőrök
fogadására.

34. Harris és Sparrow

Los Angeles, útban az Árnyék Bázis

felé,
2029. január 15.

Régóta hallgattak már. Nem volt miről

beszélniük, pontosabban az, amiről
beszélhettek volna, nem jutatta előrébb
őket semmivel.
A nap már felkelt. A tizedes utálkozva
bámulta a sugarait, és szánalommal
figyelte a háttérbe szoruló árnyékokat.
Az eltűnő sötétséggel és az előretörő
fényudvarokkal egy kicsit meghalt ő
maga is. Meghalt benne a gerilla, s neki
– az egyéniségének – szinte semmi
mása nem maradt, csak ez a harcos.
Kuporogtak a romok között, s vártak.
Az Árnyék Bázisról senki nem jött ki
értük. Harris ez ideig nem érzett
türelmetlenséget – hiszen Akirának
előbb be kellett jutnia és jelentenie; csak
ezek után kezdhetett hozzá, hogy az ő
ügyükkel foglalkozzon –; de a
számításai szerint a lánynak mostanra
már túl kellett volna esnie ezeken. És
meg kellett volna érkeznie a
felfegyverzett technikusi csapattal.
Bizonytalanná vált. Lehet, hogy
Harden Sparrow-ról egyértelműen
kiderült, hogy Terminátor? És lehet,
hogy útban van egy gerillacsapat, hogy
idelopózzon és deaktiválja? Vagy talán
már itt is vannak körülöttük?
Ez elég valószínűtlennek látszott.
Harcos legyen a talpán az, aki
észrevétlenül meg tudja közelíteni. Arról
nem is beszélve – mármint, ha Sparrow
valóban nem ember –, hogy egy lesben
álló T-800-as Alfát ugyancsak nehéz
becserkészni.
Az is előfordulhat – szőtte tovább a
tizedes a gondolatait –, hogy valamiért
megfeledkeztek rólam. Nem feltétlenül
megfeledkeztek, csak nincsen idejük
velem foglalkozni.
Felsóhajtott.
Előttük az úton egy kiégett, összetört
tréler évtizedes roncsai pihentek. Az
amerikai tudta, hogyha néhány órán
belül nem jön ki értük senki, célszerű
lesz átmászniuk ahhoz a trélerhez. A
kaliforniai nap addigra felmelegíti majd a
roncs fémlapjait, és azalatt lapulva nem
kell attól tartaniuk, hogy a gépek
hőszkennerei észreveszik őket. A
száraz, meleg levegő persze fejfájdító
lesz – de aki érzi, hogy fáj a feje, az
legalább még él.
Mostanság már a gondolataiban sem
foglalkozott Sparrow-val. Túl fáradt volt,
megadta magát a sorsnak, és
csendesen úszott az árral.
Sparrow viszont annál többet
foglalkozott a gondolataiban vele. A
szabad rendszererőforrásainak néhány
százalékát az éterben folyó forgalmazás
folyamatos ellenőrzésére szentelte. És
az utóbbi percekben ugyancsak sok
minden történt.
Megtudta, hogy az orvlövész-egység
bejutott. Innentől kezdve – ezt persze
csak ő tudta – az egész ostoba
játszadozásuk Harrisszal az értelmét
vesztette. Most már Harden is ismerte
az Árnyék Bázis pontos lokációját.
Tudott a csapatösszevonásról és a
kiborgokból álló inváziós seregről. Neki,
különleges egység lévén, a
programozása nem írta elő, hogy részt
vegyen a hadjáratban. Ő Alfa volt, azaz
beszivárgó.
Nem volt nehéz kikalkulálnia, hogy az
Árnyék Bázison lévő orvlövész
hamarosan lelepleződik, és ott lent kitör
a lövöldözés. Nem volt nehéz kitalálnia
azt sem, hogy a robot legyőzése után
megkezdik a bázis részleges vagy teljes
evakuálását.
Ez nem volt különösebb baj. Az
emberek ezzel nem tudnak lényeges
előnyre szert tenni, az az idő, amivel a
kiborg lelepleződése miatt hamarabb
kezdik meg a kitelepítést, valószínűleg
percekben lesz mérhető. Az előre
kalkulált értékek szerint cirka tizenöt
percen belül az Árnyék Bázis
mindenképpen tudomást szerez az
inváziós seregről. Ekkorra tömeget –
beleértve a Gigantokat is – nem lehet
észrevétlenül mozgatni. Vagy a
humánok felszíni megfigyelői fogják
kiszúrni a csapatmozgást, vagy a
radarjaik buktatják le őket.
Harden Sparrow-nak egy lényeges
kérdésben kellett döntést hoznia. Ez a
kérdés pedig az volt, megölje-e a vele
együtt bujkáló gerilla-tizedest.
Harris jelenlétét túlságosan
kétpólusúnak ítélte. A tizedes nem bízik
meg benne; tudta, hogy ha életben
hagyja, állandóan a nyomában fog
koslatni, hogy lebuktassa.
Elképzelhetőnek tűnt, hogy egy majdani,
jövőbeni szituációban ez sikerülni fog
neki. Másrészt – ez legalább ugyanolyan
fontos – Harris mostanra már az
álcázásához tartozott. A tizedes –
légyen bármennyire is megbízhatatlan –
mégiscsak egy ember, egy olyan arc,
akit a többiek ismernek.
Sparrow elsődleges direktívája a
beszivárgás. A másodlagos az
emberölés. A T-800-asnak információt
kell gyűjtenie, olyan információt, ami
elárulja a gépeknek, hol találják meg a
gerillákat.
Az Árnyék Bázist gyakorlatilag már
kihúzhatta a térképéről. Ez a munka
elméletileg már bevégeztetett – már
csak némi időre van szükség, hogy
gyakorlatilag is kész legyen.
A következő elérhetőnek látszó
célfeladat az, hogy megtudja, hová
viszik az Árnyék Bázis személyzetét. Ott
újabb emberek nyomaira – esetleg egy
újabb emberi bázisra – fog bukkanni.
Valami sajátos akcióterv-szinopszist
dolgozott ki magában. Konkrét
eseményekhez még nem kötött
részfeladatokat. Azokat majd a
szituációk pillanatnyi alakulásától teszi
függővé.
A terve ennyi volt:
Az inváziós csapatok érkezése előtt –
vagy velük együtt – behatol az Árnyékra.
A nyilvánvaló zűrzavart – és Harris
tizedest – kihasználva megpróbál
bekerülni az egyik evakuációs
csoportba. Szükség esetén – álcázását
megerősítendő – akár az emberek
segítségére is siet. Az egyetlen ártó
szándékú terv, melyet saját maga
számára előirányzott, annyi volt, hogy
alkalom adtán megöli a bázis kutyáit.
Befejezte a fejtegetését, az elemző
egységeinek nagy része ismét stand by
módba húzódott vissza.
Éppen időben ahhoz, hogy ne
maradjon le egy nem hétköznapi
látványosságról.
Az előttük elterülő nyílt térről –
mindketten tudták, hogy az az Árnyékot
rejti maga alatt – karistoló recsegés és
dübörgő morajlás szűrődött át hozzájuk.
Egy különös fizikai jelenség folytán
tribolumineszcencia – súrlódás hatására
keletkező fényvillanások – csillantak fel
a reggeli levegőben.
 Az aszfalt egy ponton
összerepedezett, s akárcsak egy
homokkal töltött mosdótál, amikor
kihúzzák belőle a dugót, középpontosan
süllyedni kezdett lefelé. Az alábukó, kék
aszfaltdarabkákkal valami furcsa,
ellentmondásos kontrasztot képezve, a
repedések nyílásain át finomszemcséjű
por kavargott kifelé. Ezt a lenti meleg
légáramlat hajtotta maga előtt.
Újabb – ezúttal tompább és zúgóbb –
morajlás hallatszott A föld alatti
robbanás lángnyelvei ekkor értek oda az
aszfalton keletkezett lyukhoz.
A folyamat megfordult. Most az előző
bitumendaraboknál kisebb rögök
köpődtek feketére összeégve a
felszínre. A por elveszett, láthatatlanná
vált a kicsapó napalm lángviharában.
A tüzes fergeteg néhány másodperc
alatt elenyészett. A szabadba jutott
gyújtófolyadék kétaraszos tűztócsákban
égett tovább az újonnan keletkezett
kráter körül. Az aszfalt, nyúlós
cseppekben kezdett olvadni; jellegzetes,
szúrós szaga elért egészen a romoknál
kuporgó két alakig.
– Láttad?!
Harris állkapcsán megfeszültek az
izmok. Nem válaszolt a hozzá intézett
kérdésre. Némán meredt ki a nyílt
területre. A T-800-as Alfa pszichológiai
almoduljai azt sugallták, a tizedest
hamarosan pokoli düh keríti majd a
hatalmába.
“Az is előfordulhat, hogy
megfeledkeztek rólam. Nem feltétlenül
megfeledkeztek, csak nincsen idejük
velem foglalkozni.”
A sejtése beigazolódni látszott. És ő
ennek egy cseppet sem örült.
– Mi történik, Harris? – hallotta
Sparrow izgatott, kétségbeesett hangját.
– Mi történik?
– Most halnak meg a társaink…
– De hát hogyan?! De hát miért?!… Ott
van a bázis?
– Ott volt a bázis…
– Úristen! Most akkor mi lesz? Mit
fogunk most csinálni?
– Fogd be a pofádat! Hagyjál
gondolkozni!
A kutyás engedelmesen elnémult. A
tizedes a fejét törte.
Az, amiért ezt az egészet a nyakába
vette – hogy Sparrow előtt rejtve
maradjon az Árnyék pontos helye –,
mostanra az értelmét vesztette. A
felszínre törő napalm – a tizedes a
lángokból megismerte, hogy napalmról
van szó – “lebuktatta” az Árnyékot. A
lenti explózió nagyságát még csak
megsaccolni sem tudta, de abban biztos
volt, hogy a napalm ébresztette tűzvészt
nem fogják tudni perceken belül eloltani.
A gyújtófolyadék pedig igen magas
hőfokon ég. A Presgard-féle légterítők
nem fogják tudni ezt a lángokból adódó
hőmennyiségi pluszt észrevétlenül a
felszínre szivárogtatni. A következő erre
kószáló Terminátor-járőr látómezejében
az Árnyék összes szellőzőaknája üde
vörös fénnyel fog körvonalazódni.
Akármi történt is odalent, a bázis
számára mindenképpen végzetesnek
bizonyult. Az embereket ki kell
menekíteni és elszállítani – és mindezt
ebben az istenverte napsütésben.
Ma sokan fognak meghalni. Jó napja
lesz a gépeknek.
– Most már úgyis mindegy… Szedd
össze magad, Sparrow! Beviszlek a
bázisra… és megvizsgáltatlak egy
orvossal. Ha kiborg vagy… véged. Ha
nem, akkor… úgyis mindenkire
szükségünk lesz.
A tizedes becsukta a száját, és várt.
Arra gondolt, ha a kutyás idegen
Terminátor, akkor most fog rátámadni.
Csakhogy a T-800-as Alfa – aki
egészen idáig figyelemmel kísérte a
rádióhullámos forgalmazást –, pontosan
tudta, hogy odalent sem orvos, sem
megfelelő műszerek nem állnak a
gerillák rendelkezésére ahhoz, hogy őt
alaposan megvizsgálják. Azonkívül
idejük se nagyon lesz ilyesmire.
– Rendben – válaszolta hízelkedő
hangon. – Mehetünk. És köszönöm
neked, Harris, hogy végre megbízol
bennem!

35. Egy Fejvadásszal kevesebb

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.

A Fejvadász látszólag mozdulatlanul

lapult a törmelékhalom mögött, ám
Snake a magasból tisztán látta, hogy az
oldalsó fegyvercsövek lassan új
helyzetet vesznek fel; rápozícionálnak a
célpont legvalószínűbb felbukkanási
koordinátájára.
 Csúcstechnológia.
Félelmetes fegyver.
Gépek készítette gépek, melyek
csupán egyetlen célt szolgálnak: az
emberi faj kiirtását.
Az indonéz nő gúnyosan elhúzta a
száját. Elég sok időt töltött a harctéren
ahhoz, hogy megismerje a tökéletes
fegyvereknek hitt gépek gyöngéit, s
megtanuljon ezen információ
segítségével harcolni ellenük.
A veteránt nem csupán azok az évek
tették harcossá, melyeket sikerült
túlélnie a gépek ellen folytatott
háborúban. Egyfajta filozófiát is takart,
mely a sötét lyukakban kuporogva
érlelődik meg azokban az emberekben,
akik nap, mint nap lélek nélküli, precíz
mesterséges intelligenciával rendelkező
gyilkológépek ellen küzdenek egy olyan
célért, melyet a Skynet minden
túllihegett felsőbbrendűsége ellenére
sem fog megérteni soha, hiszen el nem
érheti.
Szabadság.
Csupán egy szó, mégis az évezredek
során hány embernek kellett pusztulnia
miatta. Mennyi kiontott vér, hány
értelmetlen áldozat? S mindég, csupán
azért az emberi természetből fakadó
tulajdonságért, mely szerint az ember
senkit sem tűr meg maga felett. Sem
embert, sem gépet.
A Fejvadász alig érzékelhetően
elmozdult oldalra. Innen fentről tisztán
látszott, ahogy a gép, kedvezőbb
lőpozíciót vesz fel. A célpontot nyilván a
többi kiborg által kisugárzott koordináták
alapján mérte be, valamint kiegészítette
az adatokat a saját audiovizuális
észleléseivel.
Snake tisztában volt vele, hogy arra
már nincs ideje, hogy lejusson, és a
társai oldalán vegye fel a harcot a
félelmetes gépezettel szemben. Bár
fentről kedvezőbb pozícióban volt a nő,
talajközelben valahogy mégis nagyobb
biztonságban érezte magát a Skynet
teremtményeivel szemben. Volt ebben
valami megmagyarázhatatlan ősi ösztön.
Az indonéz nő lassan a Fejvadász felé
fordította a fegyvere csövét, miközben
gyors oldalpillantással nyugtázta, hogy
Natalie O’Hara mindössze néhány
lépésnyire tőle fekszik a tető peremétől
hátrébb húzódva. Az iménti kézigránátos
trükk bevált, azonban ennek
köszönhetően nyilván a Fejvadász is
számol velük számba jöhető
célpontként.
Ez pedig korántsem kellemes dolog.
Lentről gyors lépések hallatszottak,
majd egy alig hallható sivítás, s
közvetlen ezután egy robbanás.
Snake nyugtalanul tekintett le a
mélybe, de sehol sem látta a társait.
Bízott benne, hogy a lövés egyikükben
sem tett kárt. Tipikus túlélők
valamennyien, gondolta a nő, majd
gyorsan hozzátette, azaz Osborne
inkább csak volt.
Vajon meddig bírja még?
Mindenesetre nem várakozhatnak
túlságosan sokáig. A szétlőtt Terminátor
bizonyára már riasztotta a központot, s a
Skynet nem az ostobaságáról volt híres.
Bármilyen szépnek is tűnt volna a dolog,
Snake meg volt győződve arról, akad
még néhány meglepetés a gépisten
tarsolyában. Aligha küldte el az összes
rendelkezésére álló csapásmérő
egységet az Árnyék Bázis
felszámolására…
Újabb lövések omlasztották le jókora
darabon a falakat. Nehézfegyverek
ütemes brummogása hallatszott,
kísérteties zörej egy csaknem halott
világban. Szórványos válaszlövések
érkeztek az egyik keresztutcából, ám
egy minden zajt elnyomó robbanás után
csönd ereszkedett a tájra.
Snake aggódva oldalra mászott, s jó
három méterrel arrébb kockáztatott meg
egy kitekintést. A Fejvadász még mindig
azonos pozícióban helyezkedett el, bár a
beépített fegyverek csövei egy keskeny
keresztutca irányába tekintettek.
Egy félig romhalmazzá lőtt épület felé.
Az indonéz nő megpróbált nem
gondolkozni azon, hogy vajon ki
feküdhet a romok alatt. Egyetlen célra
koncentrált: elpusztítani a hatalmas
kiborgot, mely nem csupán a
fegyvergyár elérését tette lehetetlenné a
számukra, hanem a létüket is
fenyegette.
Snake váratlanul mozgást érzékelt
valahol egészen szélen, alig valamivel
beljebb a periférikus látásának határán
belül.
O’Hara volt az.
A mutáns programozólány a saját
biztonságával mit sem törődve féltérdre
emelkedett, és a fegyverét a vállához
szorítva gyors egymásutánban kétszer
megérintette az elsütőbillentyűt.
Csupán egyetlen csattanás hallatszott.
Nem érkezett lövés válaszul, pedig
Snake meg mert volna rá esküdni, hogy
a Fejvadász ebből a távolságból akkor is
képtelen lenne elhibázni egy ekkora
célpontot, ha már minden érzékelőjét
hatástalanították.
Ismét a tető széléhez óvakodott, és
letekintett. A Fejvadász továbbra is
mozdulatlanul állt, azonban egy ismerős
alak guggolt az oldalánál.
Waldon Greenheart.
Miféle ördöngösség történt odalent?
– Ezt elintéztük! – jegyezte meg
flegmán O’Hara, ám Snake látta, ahogy
a programozó szája széle megremeg az
elfojtott feszültségtől.
Mégsem volt olyan egyszerű, mint
amennyire szerette volna, ha hiszik,
gondolta Snake, és követte a roskadozó
lépcsőfokokon lefelé tartó Natalie-t.
Gyorsan haladtak, mégis minden apró
zörejre odafigyeltek. Sohasem tudhatja
az ember, melyik sarokban lapul a halál.
Amikor leértek, Waldon már félig
kiszerelte a Fejvadász egyik fedélzeti
adóját, illetve a földön már mellette
hevert néhány tartalék energiatár.
Hasznos apróság volt valamennyi; a
Skynet optimalizálásának köszönhetően
a legtöbb kiborgfegyver alkatrészei
kompatibilisek voltak egymással, azaz a
kiszerelt energiacellák kiválóan
megfeleltek a nemrég zsákmányolt
Westinghouse-ok teljes kapacitásra való
feltöltéséhez.
– Kibököd, hogyan csináltátok, vagy
dögöljek bele a kíváncsiságba? –
kérdezte Snake könnyedén, de Waldon
látta rajta, mennyire érdekelnék a
részletek. Snake sohasem szégyellt
tanulni a társaitól, s az ösztönein kívül
talán ez az állandó “frissítés” segítette
olyannyira a túlélésben.
A fiú elmosolyodott, ám a szerelést egy
pillanatra sem hagyta abba.
– Néhány pontos lövés szükséges
hozzá mindössze – válaszolta halkan,
majd lassan lefagyott a mosoly az
arcáról. – Az igazat megvallva, nem
hittem volna, hogy egy programozó ilyen
pontosan tud célozni! Ha Natalie csak
egy kicsit is téved, már nem lennénk itt.
– Kilőttem az audiovizuális érzékelőit –
mentegetőzött a lány, mintha az alig
féltenyérnyi elektronikus alkatrészt
eltalálni mintegy huszonöt méter
magasságból olyan egyszerű lenne. –
Waldon pedig megbénította a
vezérlőközpontját. Nem olyan nagy,
dolog, hidd el!
Snake bólintott.
– Persze – felelte félig gúnyolódva,
félig elismerően. – Fogadok, hogy
gyermekkorodban sokat vadásztál
patkányra… bár még így is elég nehéz
elhinni, hogy ilyen pontosan telibe
találtad…
 Nem tette hozzá, amit gondolt.
Terminátorsággal vádolni valakit nem
csupán a legnagyobb sértésnek
számított az emberek körében, hanem
egyszersmind nagy felelősséggel járt.
Bármilyen kezdődő gyöngéd szál is
fűzze Waldont Natalie-hoz, habozás
nélkül fegyvert fogna a lányra. Márpedig
O’Hara nem csupán a vírussal
bizonyított. Ha egy Terminátor bejutott
volna az Árnyék Bázisra, aligha
indulhatnak el a gyermekek
kiszabadítására.
Az az átkozott Skynet!
A gondolat hirtelen eszébe juttatta
Snake-nek az igazi célpontot. Ha
lerombolják a fegyvergyárat, akkor
legalább törlesztnek valamit a
gépistennek az Árnyék Bázis
felszámolásáért. Arról nem is beszélve,
hogy talán csak rajtuk múlik, sikerül-e
elég időt biztosítaniuk a menekülőknek
ahhoz, hogy biztonságos menedékre
leljenek, mielőtt a hadseregnyi kiborg
nekiáll egyenként felkutatni és
levadászni őket.
– Osborne merre van? – kérdezte az
indonéz nő halkan, gyorsan másra
terelve a szót, s elfogadva ezáltal a
magyarázatot. – Azt hiszem, nem sok
időnk maradt.
Greenheart bólintott. Gyorsan kioldott
még egy biztosítókapcsot, majd
kipattintotta a helyéről a Fejvadász
fedélzeti adóját, és elégedetten
méregette a súlyát a kezében.
– Elmegyek, idetámogatom Osborne-t!
– ajánlkozott Natalie, és választ sem
várva elsietett a biztonságos fedezék
mögött kuporgó társukért. Szerencsére a
pihenő jót tett a férfinak, és egyre
kevésbé szorult a többiek támogatására.
Úgy tűnt, az utolsó erőtartalékait
használja fel.
– Nos?! – érdeklődött Snake.
– Azt hiszem,– ezzel okozhatunk egy
kis meglepetést a fegyvergyárat védő
kiborg-őröknek – jegyezte meg Waldon,
és a zsebébe csúsztatta az általa oly
fontosnak tartott alkatrészt.
Snake kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Mi a szándékod vele?
– A vészjelzés kapcsolót manuálisan is
be lehet kapcsolni – válaszolta
Greenheart. – Ha a fegyvergyár
környékén akadt néhány Terminátor,
bizonyára nem fogják figyelmen kívül
hagyni egy Fejvadász riadóját. Nem
tudom, mennyire nehéz bejutni a gyárba,
de azt hiszem, sokkal jobb, ha a védők
nyitnak ajtót, mintha nekünk kell
áttörnünk a falakat.
Az indonéz nő elvigyorodott.
– Azt hiszem, értem – felelte a fejét
csóválva, miközben rutinmozdulatokkal
becsúsztatta a frissen zsákmányolt
energiacellát a kezében tartott
Westinghouse oldalán feltáruló
adagolónyílásba. – Zseniális vagy, de
társaságban letagadom, hogy valaha
ilyet mondtam!

36. Ismét együtt

Los Angeles, Árnyék Bázis,

2029. január 15.

A felszálló meleg levegőn át a tárgyak

körvonalai furcsán remegni látszottak.
Kátrány és olaj égett mindenhol. A
gerillák hatalmas területeken gyújtották
fel az aszfaltot, hogy a lángok hője és
füstje megzavarják a gépek
lőképelemzőit. Épületek falait
robbantották ki, hogy a törmelékekből
torlaszokat és barikádokat
emelhessenek; s hogy a kirobbantott
falak helyén új utak nyíljanak. Aknákat
és távirányítóval működő
robbanószerkezeteket helyeztek ki.
Felállításra került néhány AMX DCA
30-as légvédelmi gépágyú. A masina
körbeforgatható tornyába két 30 mm-es,
radarvezérlésű tűzvezetőrendszerrel
ellátott gépágyút szereltek. Volt néhány
M-168-asuk is, ezek az M-61 A1-es
Gatlingok szárazföldi változatai voltak,
percenkénti hatezres tűzgyorsasággal.
Akadt még jó néhány HEAT-fejes M-72
A2 és tíz-tizenkét M-47-es Dragon,
CLOS irányítású infravörös
rakétanyomkövetéssel.
Ennyi volt a légvédelmük. Ijesztően,
kétségbeejtően kevés.
A földön valamivel jobban álltak.
Egyrészt velük volt maga a terep. John
Connor útmutatásai alapján
rendezkedtek be; s a torlaszoknak,
barikádoknak, újonnan nyitott járatoknak
köszönhetően a gerillaháborúhoz ideális
útvesztőt sikerült kialakítaniuk. Apró
“meglepetéscsomagok” várták a
kiborgokat. Higanyfulminát – (higany,
alkohol és salétromsav) –, egy
nagyhatásfokú, szikrára, lángra,
súrlódásra vagy rázkódásra reagáló
robbanóanyag-fajta. Ólomazid – hasonló
az előzőhöz – meg persze a szokásos
explozív töltetek: RDX, TNT, PETN és a
jó öreg nitroglicerin. Ki tudtak telepíteni
néhány L-9 A1-es rúdaknát is a HK-
Tankok ellen; és Billy Gutwillnek is
maradt ideje összebütykölni vagy
negyven, a II. világháborús Sprengmine
44-eshez hasonlító ugróaknát.
De ez még kevés volt, még mindig
kevés. Connor számításai szerint az
állást legalább fél óráig kellene tartaniuk.
Ehhez pedig nem csak fegyverzetben,
hanem emberanyagban is hiányt
szenvedtek.
Connor leengedte a szemétől a
messzelátót. Tekintetét az Árnyék Bázis
felszínre hozott agya, a taktikai
komputereket és radarkép
megjelenítőket magába foglaló pultra
irányozta. A radarernyők sugarai üresen
jártak körbe-körbe; csak a már ismert és
feltérképezett tereptárgyakat rajzolgatták
ki újra meg újra, üres, semmitmondó
csipogással kísérve.
A gépeknek egyelőre még nyoma sem
látszott.
Hasspart lépett oda hozzá. Miközben
jelentett, John azon töprengett, milyen
beosztásba helyezze majd a férfit, ha
túllesznek ezen az egészen.
Hasspartnak nem lesz többé bázisa,
amin parancsnokolhat…
Elvetette a gondolatait. Elvégre még az
sem biztos, hogy a parancsnok túléli “ezt
az egészet”. Ha sikerül neki, nos,
Connor ráér majd akkor foglalkozni a
kérdéssel.
Egyvalamiben biztos volt: ő túl fogja
élni. Tudta ezt, hiszen ott kell lennie
majd a Győzelem Napján. Ez a “kell”
ebben az esetben nem belső erkölcsi
kényszert jelentett, hanem fizikai
törvényszerűséget.
 “Ami meg tud változni, az megváltozik,
és ami nem változik, az nem képes rá.”
Ha ismerte volna a Skynet almoduljai
által kidolgozott idők-elméletet, a saját
életét vagy halálát úgy ítélte volna meg,
mint azon dolgok egyikét, melyek nem
képesek a változásra.
Furcsa volt ez az “életbiztosítás”.
Magát a túlélés tényét garantálta, de a
túlélés áráról nem szólt egy szót sem. A
férfi végighúzta az ujjait az arcát
elcsúfító forradáson. Lehet, hogy az
augusztusi győzelmet tolószékben éli
majd meg. Lehet, hogy bénán, teljesen a
körülötte szolgáló emberektől függve. És
az is lehet – sokért nem adta volna, ha
tudja, hogy így lesz –, hogy épen és
egészségesen.
Hasspart jelentette, hogy a legelső
evakuációs osztagok célhoz értek. A
csapatszállító járműveik sértetlenül
visszaértek; sőt, a számuk gyarapodott
is. Az Árnyékhoz legközelebb fekvő
emberi bázisok a saját, féltve őrzött
kocsijaikat is az árnyékosok
rendelkezésére bocsátották.
Az első, sikeresen kimenekített
transzport nem tartalmazott embereket.
A legértékesebb felszerelési tárgyakat
vitte el. Hiába vált az emberi élet a XXI.
században ritkábbá és
pótolhatatlanabbá, mint bármikor azt
megelőzően, bizonyos anyagi javakkal
még mindig nem tudta felvenni a
versenyt.
A visszatért kocsik most készen álltak,
hogy embereket szállítsanak
biztonságba. Mindenki sejtette, hogy az
elkövetkező egy-két transzport még
fennakadások nélkül érheti el a célját.
Így hát sokan – nagyon sokan – fel
szerettek volna kerülni ezekre a
teherautókra.
Connor Hasspartra bízta, kiket oszt be
a gépjárművek többségére. Egyetlen
privilégiumot tartott fent magának: a
Bank of America pénzszállítójának
következő “rakományát” személyesen
kívánta összeállítani. Az Árnyék Bázis
parancsnokának beszámolója tudatára
ébresztette, hogy ideje döntéseket
hoznia. Olyan döntéseket, melyek
néhány kiválasztott számára a túlélést
garantálják.
Fáradtan ledobta a kezében tartott
távcsövet a pultra. Az ujjbegyeivel
megmasszírozta a halántékait, aztán
felnézett, és körülhordozta a tekintetét a
mellette állókon.
– Billy! – szólította meg a
fegyvermestert. – Rakd fel Maxot Miow-
Miow mellé, aztán… gyere vissza!
Szükségem lesz rád.
Gyorsan elkapta a pillantását
Gutwillról. Tudta, hogy ezzel az
utasításával a halál torkába vezényelte a
texasit, és saját magával ellentétben ő
nem biztos, hogy vissza is jön onnan.
– Akira! – A japán lány nyugodtan
nézett fel rá. – Maga is beszáll abba a
kocsiba.
– Uram, amennyiben…
– Ne fárassza magát, őrmester! Maga
olyan fáradt, hogy alig áll a lábán. Ha itt
marad, gyakorlatilag biztos, hogy
meghal. Pedig maga egy jó gerilla, aki
mellékesen még tartozik nekem egy igen
fontos beszámoló végével. Nagyobb
hasznunkra lesz így, mint fél kiló
ólommal a testében. Tegye csak, amit
mondtam! Ha könnyebb úgy
megnyugtatnia a lelkiismeretét,
hajtogassa magában, hogy parancsra
teszi…
Akira lehajtotta a fejét, és csendben
maradt.
– Hasspart, maga…
– Semmilyen körülmények között nem
vagyok hajlandó távozni, uram! Ez az én
bázisom… volt. – Az utolsó szava
keserűen csengett.
John hidegen biccentett.
 – Magam is így gondoltam… A többi
szabad helyet gyerekekkel töltsék fel.
Közülük is elsőbbséget élveznek azok,
akiket a rendőrőrsről hoztak ki. Amint
biztonságba jutnak, kezdjenek hozzá,
hogy minél részletesebben
elmagyaráztassák velük a fogságba
esésük körülményeit és a fogságban
töltött idejük alatt történt eseményeket.
Részletes beszámolókat várok.
Még egyszer körülhordozta a tekintetét
mindenkin.
– Van valami kérdés? – Senki nem
szólalt meg. – Akkor mozogjanak!
Akira és Gutwill egymás mellett
ballagtak a páncélkocsi felé.
– Maga elmegy… – Irigység? Nem,
csak a szomorúság szólt a texasi
szájából.
– Igen. – Mit lehetett erre mondani?
Valami biztatót? Ugyan! Akira
biztatásától Billy Gutwill túlélési esélyei
egy szemernyit sem nőttek volna.
 – Ha egy módja adódik rá, vigyázzon
Maxra. Rendes gyerek. Kicsit bogaras,
de azért rendes.
– Meglesz. – A japán lánynak fogalma
sem volt arról, ki az a Max. Csak amikor
felül majd Miow-Miow mellé, csak akkor
döbben majd rá, hogy ők már
találkoztak.
– Miow-Miow-val pedig ne legyen
ingerült. Átkozottul jó sofőr, bár
remélem, ezt ma nem kell majd
bebizonyítania…
Akira értetlenül fogadta a rejtélyes
szavakat. Aztán amikor befordultak az
álcahálóval letakart bankmobil mellé, és
megpillantotta a mongol idiótát,
megértette a figyelmeztetést.
– Ne aggódjon! – mosolyodott el a
lány. – Már találkoztunk…
Mintha csak őt akarta volna igazolni,
Miow-Miow megfordult és odakiáltotta
neki:
– V-v-vi-vigyázzá’! – integetett a lány
felé. – B-bent van e-e-egy k-kuty-kutya!
Azzal kinyitotta a pénzszállító
biztonsági ajtaját és a fogai között
befüttyentett a raktérbe.
A nyílásban egy németjuhász fekete-
barna foltos, jellegzetes feje tűnt fel.
Akira elmosolyodott:
– Harvey! – kiáltotta az állat felé. –
Harvey!
A kutya kiugrott a kocsi ajtaján, és
Miow-Miow “ü-ü-ü-ülsz”-dadogásával mit
sem törődve egyenesen a japán lányhoz
rohant.
– Szervusz, csavargó! Hát te meg
merre jártál?
A kutya örömében nyüszített, és a
farkát csóválva Akira kezét nyalogatta.
– Szép egy dög – jegyezte meg Gutwill
– Évek óta nem láttam már fajkutyát…
– A Korona Bázisról való… az a bázis,
ami… Ami elpusztult. Éppen úgy, ahogy
most az Árnyék Bázis fog.
Nem fejezte be a mondatot. Tudta,
hogy a másik is erre gondol.
Egy másodpercnyi csend volt, aztán
Gutwill valami erőltetett vidámsággal
szólalt meg:
– Annak előtte én is jártam a Koronán.
Furcsa, hogy nem láttam ezt a kutyát…
pedig biztosan emlékeztem volna rá…
Lehajolt, ő is kiosztott néhány
simogatást Harvey-nak, aztán ismét
felegyenesedett.
– Maga csak szálljon be nyugodtan!
Megyek, felszedem Winnt, aztán már
indulhatnak is…
Ahogy Billy felszívódott valamerre,
Akira is elunta a Harveyval való
játszadozást. Szépen visszavezette a
kutyát a kocsijukhoz, és Miow-Miow irigy
– féltékeny pillantásaival mit sem
törődve beparancsolta az utastérbe, az
anyósülés elé. Eszébe jutott, hogy
néhány órával ezelőtt is hasonló
felállásban szálltak be egy másik
járgányba – és annak eszeveszett
ámokfutás lett a vége.
“Ha nem jön közbe semmi, fél óra alatt
kikeveredünk a Zónából…”
“Átkozottul jó sofőr, bár remélem, ezt
ma nem kell majd bebizonyítania…”
Még ezek is hasonlítottak.
Azt a kalandot megúszta – s talán
most is jó ómenként foghatja fel, hogy
megint velük lesz a kutya.
A texasi fegyvermester pár perc múlva
visszatért. Max Winnt az ölében hozta. A
technikus ugyan erősködött, hogy tud ő
járni – valóban tudott –, de Gutwill a
maga rejtélyes nagylelkűségi rohamai
egyikében nem volt hajlandó
megengedni neki, hogy gyalogoljon.
A technikus arcát vastagon borította a
fehér hab. Sajátságos, rögtönzött
kotyvalék volt; a tűzben odavesztek a
gyógyszereik, így a hámfelület-kezelő
kenőcseik és dermáik is. Max Winn a
jelenlegi állapotában némileg hasonlított
H.G. Wells láthatatlan emberére –
mármint mindkettejük arca helyén csak
egy homályos fehér folt volt található.
– Aztán vigyázz a seggedre, Billy-fiú…
– szólt a sebesült.
– Fogok. Mindig szoktam.
– De most jobban vigyázz… Különben
nem lesz kinek elmesélnem, hogyan kell
deaktiválni egy orvlövész-kiborgot…
A szerénytelen kijelentés megtette a
hatását, Billy elmosolyodott.
– Nagyszájú! Meg sem érdemled a jó
sorsodat!
– Mármint, hogy? – tudakolta Max.
– Egy igazi csinibaba lesz az útitársad.
Én a helyedben megpróbálnám
megfűzni az agyát. Most, hogy háborús
hős lettél… ki tudja, mi minden történhet
egy ilyen páncélozott kocsiban?
– Tényleg? – kérdezte Max.
– Hát persze – felelte Billy. – Van egy
srác a Viperán, aki különb helyeken is
csinálta már.
– Barom! Azt kérdeztem, hogy tényleg
háborús hős lettem-e?
– Ja! Nem. De attól még ráhajthatsz a
nőre.
Mivel közel értek a kocsihoz, a
fegyvermester egy időre befogta a
száját. Csak akkor szólalt meg ismét,
amikor beemelte Max testét a raktérbe.
– Ez itt a barátom – címezte Akirának
a szavait. – Háborús hős.
A japán lány – mivel a mindent
beborító hab miatt nem ismerhette fel
Winn arcát – széles mosolyt küldött
feléje. Billy Gutwillnek pedig úgy tűnt,
mintha a fehér hab alatt valami
vörösebbé vált volna.
– Hello! – krákogta a technikus. –
Örülök, hogy megint látom… izé,
őrmester!
– Megint? – kérdezte Akira és Gutwill
egyszerre.
– Aha… – Néhány, a zárt térben
visszhangzó nyelés következett. – Akkor
találkoztunk, amikor maga bejött a
felszínről…
Akira homlokát egy pillanatra a
gondolkodás ráncai barázdálták, aztán
előrehajolt, és óvatosan tisztára törölt
egy csíkot Winn arcából. Szemügyre
vette az eredményt, majd felismerően
bólintott.
– Most már emlékszem… –
Megrendülten folytatta: – Úristen, mi
történt magával?
– Csak megpróbáltam hasznossá tenni
magamat – motyogta Max
megsemmisülten.
Connor Hasspartnak magyarázott:
– Ha lesz egy kis szerencsénk, két
vagy három transzportot is útnak
indíthatunk, mielőtt a Skynet inváziós
csapatai ideérnének. Ezzel a civil
lakosság jó kétharmadát biztonságba
juttathatnánk.
Elhallgatott. Egy másodpercre ismét
előtört belőle a régi ösztön, hogy
rágyújtson. Végül csak sóhajtott, és
tovább beszélt:
– Amint az előretolt felderítőink észlelik
a kiborg-osztagokat, vagy azok feltűnnek
a radarképen, útnak indítjuk minden
járóképes civil emberünket.
– Hogyan?
– Gyalog.
– A hátukon a felszerelésükkel? Nem
fogják bírni; ők nem gerillák!
– Ha itt maradnak, esélyük sem lesz a
túlélésre. Ha viszont sikerül egy-két
kilométerrel feljebb jutniuk, onnan
ugyanúgy felszedhetik őket a
csapatszállítók.
– Már ha meg tudjuk akasztani az
inváziót…
– Meg kell, hogy tudjuk akasztani. Ha a
Skynet áttöri az arcvonalunkat, a résen
át beözönlő Terminátorok levadásszák a
menekülőket. Nem engedhetünk meg
magunknak ekkora emberveszteséget.
Legalább harmincöt-negyven perc előnyt
kell a számukra biztosítani, különben
teljesen feleslegesen ontottuk itt a
vérünket.
– Harmincöt-negyven perc… –
ismételte Hasspart mélázva a szavait. –
Jó esélyeink vannak, hogy meg tudjuk
csinálni…
– Talán – biccentett John. – De nem
tudjuk, mivel rukkol majd elő a Skynet.
Hónapok óta tervezgetheti már ezt az
akciót, valószínűleg lesz még valami a
tarsolyában.
Egy tizedes lépett oda hozzájuk.
Bizonytalanul tisztelgett; láthatólag nem
akarta megzavarni a beszélgetést.
– Uram.
– Igen?
– A nyugati szárnyon kihelyezett
mélységi figyelőink feltartóztattak két
férfit. Mindketten ellenállás nélkül adták
meg magukat. Az egyikőjük az a Harris
nevű tizedes, aki tegnap indult útnak az
Aprónép csoporttal. Az ő
személyazonosságát sikerült
tisztáznunk…
– De? Most ugye egy “de” jön?
– De a vele lévő másik férfi… egy
bizonyos Harden Sparrow… Nos, maga
Harris tizedes vallja azt, hogy a társa
Terminátor-gyanús…
– El tudnak rajta végezni valamilyen
tesztet?
– Sajnos, nem. A kutyákat már
elszállítottuk, az orvosi műszereink
pedig…
– Igen, tudom. Ott voltam. Hmm… Ez
a Sparrow mit nyilatkozott, mik voltak a
tervei?
– Egy emberi bázisra akart visszajutni,
ahol igazolhatják az azonosságát.
– Jó kis beszivárgó-dumának hangzik
– kotyogta közbe Hasspart.
– Valóban. – Connor a szája szélét
rágcsálta. – Rendben – biccentett aztán
csak úgy magának. – Köszönöm,
tizedes, leléphet!
A gerilla zavarodottan habozott egy
pillanatig, aztán tisztelgett és
elsomfordált. Maga Hasspart is furcsán
nézett Connorra.
– Azt hiszem… Én úgy gondolom,
hogy nem kellene ennyivel elintézettnek
tekinteni az ügyet…
John fáradtan leintette.
A két testőréhez fordult, akik egész idő
alatt mozdulatlan árnyékként vigyázták.
Közel intette őket magához, hogy senki
ne hallhassa, amit nekik mond. Nem
akarta harc előtt rontani a morált.
– Keressétek meg ezt a Harden
Sparrow-t! Kapcsoljátok le, de feltűnés
nélkül! Aztán vigyétek el egy csendes
helyre, és lőjétek főbe!

37. Cselvetés

Los Angeles, Halálzóna,

2029. január 15.
 A fegyvergyárig hátralévő rövid
távolság megtétele kicsit hosszabb ideig
tartott, mint Natalie hitte. Lassan
haladtak, már-már túlzott óvatossággal,
ám egyetlen gerilla sem akart
feleslegesen kockáztatni ilyen közel a
célhoz. Ráadásul Osborne állapota
szemmel láthatóan rosszabbodott, és a
harcban mindig hidegen számító Snake
csak azért imádkozott, hogy a társuk
legalább az első összecsapásig kibírja
valahogy. Jobb harcosként távozni, mint
sebesültként. Arról nem is beszélve,
hogy az Osborne által kilőtt
Terminátorok az ellenséget gyengítik, s
az emberek túlélési esélyeit növelik.
– Nézd, azt hiszem, ott alkalmas lesz!
– mutatott Snake az egyik törmelék
kupacra, mely elég magasnak tűnt
ahhoz, hogy Waldon akár állva is
elrejtőzhessen mögötte. Ráadásul első
pillantásra úgy tűnt, anélkül juthat el
odáig, hogy megkockáztatná a
fegyvergyár őreinek egy pontos lövését.
A fiú alig észrevehetően bólintott.
Minthogy Snake megértette, mit akar
Waldon csinálni, így immáron ketten
gondolkoztak a probléma megoldásán.
– Maradjatok itt! – suttogta Waldon, és
eltűnt egy jó fél méter mély gödörben,
mely az egykoron erre dúló harcok
figyelmeztető maradványa volt. Natalie
kérdő pillantást vetett Snake-re.
– Mit csinál?
Az indonéz nő megvonta a vállát.
– Lehetőséget ad nekünk arra, hogy
minél kisebb veszteséggel bejuthassunk
a fegyvergyárba – válaszolta, több szót
nem is vesztegetve a témára.
Osborne látta, Natalie nem elégedik
meg ennyivel, ám éppen elég időt töltött
együtt Snake-kel ahhoz, hogy tudja, az
indonéz nem fog újabb kérdésekre
válaszolni, ő érti a dolgokat, kezében
tartja az irányítást, a többieknek nincs
szükségük felesleges információkra. Úgy
jobban a harcra tudnak koncentrálni.
– Azt hiszem… – intette magához a
sebesült a programozó lányt –, hogy
Waldon a Fejvadászból kiszerelt adóval
akar valamit csinálni… Talán
megpróbálja kicsalni a kiborgokat
odabentről, legalább is én ezt csinálnám
a helyében.
Natalie egyetértően bólintott. Így már
kézenfekvőnek és egyszerűnek tűnt a
dolog. A Fejvadász adóját jól ismerte a
tervrajzokról és az elemzésekből.
Gyorsan az emlékezetébe idézte a
felépítését, és rádöbbent a terv
egyszerűségében rejlő zsenialitásra. Az
adón volt egy mechanikus
mikrokapcsoló, melyet egy apró
manipulátor is működésbe tudott hozni s
az aktivizálástól kezdve folyamatosan
segélykérő jelekkel bombázta a
környezetében lapuló átjátszó-adókat,
melyeken keresztül egészen a Skynetig
juthatott az üzenet.
 S ahol egy Fejvadász segítséget kér,
ott nagy baj van!
– Várunk! – sziszegte Snake, és
lekuporodott egy közel egy méter
átmérőjű, feketére perzselődött
fémgerenda mögé. Ilyen távolságból
ugyan kicsi volt az esélye, hogy egy
hőkeresővel felszerelt figyelőegység
kiszúrja őket, azonban az ösztönök
mindig a legnagyobb védettséget nyújtó
fedezék mögé küldték az igazi
veteránokat.
Hiszen sohasem lehet tudni.
Némán lapultak a helyükön. Hosszú
percek teltek el, mire Waldon
megérkezett, ám a fiú elégedettségtől
sugárzó arca mindent elárult.
– Hamarosan kijönnek! – jelentette ki
magabiztosan, és egy mély gödör felé
intett a kezével. – Nekem az a hely a
legszimpatikusabb!
Snake bólintott.
– Itt az ideje, hogy szétszóródjunk! –
nézett a társaira. – Osborne, igyekezz a
közelemben maradni, mert befelé nem
sokat tudunk majd segíteni a
haladásban, de kint nem maradhatsz!
Natalie, te Waldonnal leszel párban!
O’Hara tiltakozni próbált, de rádöbbent,
hogy csak feleslegesen magára
irányítaná a figyelmet. Greenheart
tapasztalt veterán, mellette éppen olyan
biztonságban lenne, mint Snake-kel.
Miért érez mégis valami furcsa
bizsergést a tarkója tájékán, amikor a
fiúra kell bíznia az életét?
– Rendben van – válaszolta végül, de
már csak az üres levegőnek. Snake
valósággal láthatatlanná vált, és még a
sebesült Osborne is úgy távozott, hogy
O’Hara észre sem vette.
– Veteránok – mondta egyszerűen
Waldon, látván a nő értetlen és
egyszersmind csodálkozó pillantásait,
amikor hasztalan kereste a társait. – Ha
élni akarnak, jónak kell lenniük. Nagyon
jónak. Jobbnak, mint egy átkozott kiborg!
O’Hara megértően bólintott. A fiú
szavai olyan igazságot hordoztak
magukban, melyet csak az érthet meg
igazán, akinek már volt alkalma a
csatatéren szembetalálkozni egy
kíméletlen harci gépezettel.
Találkozni és túlélni.
Halk bugás törte meg a csendet.
Valahonnan az épület belsejéből jött.
O’Hara eddig még sohasem hallotta,
milyen amikor a kiborgokat riadóztatják,
s forrón remélte, többet sohasem lesz
ennyire közel a tűzhöz.
Waldonnak igaza volt. A kiborgok
bevették a cselt. A Fejvadász jeladójából
sugárzott segélykérés elég magas
prioritást kapott ahhoz, hogy a védelmi
feladatok közé sorolódjon.
Cél a behatolók felszámolása,.
Az emberek valószínűleg nem jöttek
volna elő. A falak nagyobb védelmet
biztosítanak, és csökkentik a váratlan
támadások esélyét is. Noha a gépek
mindent kielemeztek, prioritásokkal
ruházták fel az adatokat, akadt egy kis
hibájuk, melyet mindenhatónak hitt
gépistenüknek köszönhettek:
alábecsülték az ellenséget.
A Skynet csaknem teljes pontossággal
tudta, hány humán tartózkodik a
Halálzóna határain belül, így amikor egy
alacsonyabb szintű stratégiai egység a
várakozást javasolta, a gépisten
felülbírálta a döntést, s közvetlen
parancsot adott a gyermekeinek. A
behatolóknak pusztulniuk kell!
– Jönnek! – suttogta O’Hara, és
lebukott egy falmaradvány mögé, hogy
egy alig látható, keskeny résen keresztül
figyelje az épületből valósággal
kirobbanó Terminátorokat.
Négy kiborg érkezett. Optimális
esetben is bőségesen elég tűzerővel
ahhoz, hogy szétrobbantsanak akár
másfél tucat gerillát.
 A behatolók azonban csak négyen
voltak.
Így minden esély a gépek mellett szólt.
– Ne mozdulj! – sziszegte Greenheart
a lánynak, amikor az óvatosan emelni
kezdte a fegyverét. – Várunk, amíg
Snake megadja a jelet!
O’Hara alig láthatóan bólintott, majd
visszafojtott lélegzettel figyelni kezdte a
kiborgokat. A gépek lassan eltávolodtak
egymástól, laza láncot alkottak, majd
elindultak a jeladó felé, mely még mindig
sugározta magából a segélykérő jeleket.
Waldonnak volt gondja rá, hogy úgy
helyezze el a jeladót, hogy a
Terminátorok ne akadhassanak rá
egykönnyen. Ugyanakkor arra is
figyelnie kellett, hogy a gépek minél
később fedezzék fel a csapdát, hiszen
ha bemérik az adás helyét, és ott nyoma
sincs egy Fejvadásznak, akkor
reményük sincs az embereknek a
győzelemre.
 Márpedig a meglepetés volt az egyik fő
fegyverük, amire támaszkodhattak.
Váratlanul az egyik kiborg tüzelni
kezdett. Lövései felszaggatták a már így
is meggyötört aszfaltot, melyen alig
látható vonalak jelölték a múltat. Pernye
kavargott az útba csapódó
energialövedékek nyomában, és a
sötétben a felvillanások kísérteties
hangulatot keltettek.
O’Hara gyors pillantást vetett a társára.
Greenheart hatalmas lelkinyugalommal
kuporgott a helyén, az arcán egyetlen
izom sem rezdült a lövések hallatán. A
nő rádöbbent, hogy a Terminátor csak
“blöffölt”, megpróbálta kiugratni őket a
rejtekhelyükről.
Iszonyatosan sokat tanultak a gépek
az emberek ellen vívott harcokból. Nem
csupán viselkedésmintákat, hanem
stratégiát és cselekedetet is. Néhány
évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett
volna, hogy egy kiborg pazarolja az
energiát pusztán azért, hogy lövésre
késztesse az ellenfelet, s így állapítsa
meg a tartózkodási helyét.
Ám a jelen már más.
És a jövő folyamatosan változik.
Ha még elhúzódik néhány évig a
háború, a kiborgok között is egyre
többen válnak veteránokká, és akkor az
emberek reménye elkezd szertefoszlani
a győzelem napját illetően.
Eddig ügyességgel és elszántsággal,
sokszor emberfeletti erőfeszítésekkel és
önfeláldozással sikerült elkerülnie az
emberiségnek a bukást, ám az sem
játszott kis szerepet a háborúban, hogy
a gépeknek nem voltak közvetlen harci
tapasztalataik. Igaz, a Skynet által
felépített harci- és stratégiai adatbázis
annyi információt és adatot tartalmazott
a hadviselés fortélyairól, amiről egy
gerilla sohasem álmodhatott, ám a
gépekből hiányzott az ösztön és a
kezdeményezőkészség. Az
önfeláldozásról nem is beszélve. Az
esélyek így kiegyenlítődtek, s az
emberek zsákmányból vadásszá váltak.
Az egyik gödörből halványkék sugár
villant, és szétrobbantotta a jobb szélen
haladó Terminátort. A kiborgok habozás
nélkül az ellenség felé fordultak, és a
levegő megtelt kékes-zöld
fényvillanásokkal.
Waldon izgatottan megszorította
O’Hara karját.
– Most! – suttogta, és felemelte a
fegyverét.

38. Dies ad quem

Los Angeles, Árnyék Bázis,

2029. január 15.

– Maga az a Harden Sparrow?

A kutyás ideges, biztatást váró
tekintettel sandított oldalra Harris felé.
 – Igen, én vagyok az – válaszolta
végül.
– Velünk kell jönnie.
A T-800-as Alfa villámgyorsan
beszkennelte az előtte álló két gerillát. A
rangjelzéseik és a viselkedésük alapján
úgy ítélte, nem tartoznak ennek a
bázisnak a törzsállományához. Ez pedig
– számára – nem sok jót ígér.
Feltételezhetőleg képzettebbek az
átlagos humán harcosoknál; és a
központi vezérlő lehetségesnek tartotta,
hogy rendelkeznek valamiféle
módszerrel, amivel megállapíthatják a
valódi személyazonosságát.
Habozás nélkül maximális
harckészültségbe hozta magát.
– Miről van szó? – faggatózott. A
szavai egybemosódtak a mellette álló
Harris szavaival, aki pedig ezt kérdezte:
– Hová viszik?
– Megállapítjuk a
személyazonosságát.
 Sparrow – az álcázási és
beilleszkedési programjának
megfelelően – megkönnyebbült
mosollyal az ajkán emelkedett fel.
– Mehetünk.
– Ha nincs kifogásuk ellene, én is
magukkal tartanék – vetette fel Harris.
“…kapcsoljátok le, de feltűnés nélkül.”
– Sajnálom, tizedes, de maga nem
jöhet velünk. Ez az ön biztonságát is
szolgálja.
– Ne hülyéskedjenek, fiúk! Az elmúlt fél
napomat vele töltöttem.
– Parancsunk van rá, hogy Sparrow-t
egyedül vigyük el a vizsgálatra. Maga
most itt marad.
A beszélgetés alanya jámboran
felhúzta a vállát, és szinte szabadkozva
motyogta Harris felé.
– Úgy látszik, most elválnak az útjaink.
Ne aggódj, nem lesz semmi bajom! És,
Harris, még egyszer köszönöm, amit
értem tettél!
 Ahogy befejezte, engedelmesen a
katonák felé lépett.
– A fegyvereit legyen szíves!
– Már elvették őket.
Ennek ellenére az egyik gerilla
hozzálépett, és megmotozta.
– Látja? Mondtam.
Nem foglalkoztak a közbeszólásával. A
háttérbe szorult amerikai tizedes
döbbenten szemlélte a történéseket. A
viselkedésük alapján a két különös
gerilla sokkal inkább tűnt Terminátornak,
mint az eddig oly gyanús Sparrow.
Azok közrefogták, és vinni kezdték
valamerre, el Harris tekintete elől. Ő
pedig révetegen bámult a távolodó
alakok után.
Hát megcsinálta. Megtett mindent
azért, hogy ne leplezze le az emberek
titkát egy lehetséges Terminátor előtt; és
megtett mindent azért, hogy egy
lehetséges embernek ne kelljen
tévedésből meghalnia.
 Elégedett is lehetett volna, de mégsem
volt az. Valahogy nem így képzelte el ezt
az egészet Mindig is azt hitte, hogy ő
maga is ott lesz személyesen, amikor
Sparrow titkára fény derül. Persze
megtudja majd utólag, csak hát…
A fene vinné el! Miért ne lehetne ott,
amikor Hardent megvizsgálják? A
biztonsága miatt? Ugyan már! Balgaság!
Felállt, és óvatosan – szinte lopakodva
– megindult a különös trió után.

Miow-Miow elfordította a slusszkulcsot.

A páncélmobil tizenkét hengeres
dízelmotorja dübörögve életre kelt.
– M-megyünk!
Akira jóváhagyólag biccentett. A kocsi
kifarolt az álcaháló takarása alól, majd a
harcálláspont zegzugai között óvatosan
cikázva megindult kifelé.
Úton voltak. Ez gyakorlatilag azt
jelentette, hogy túl fogják élni.
A japán lány egy darabig fészkelődött
az ülésében, aztán kicsatolta magát, és
hátramászott az egykori raktérbe. A
félhomályban megkereste a fehéren
világító arcú technikust, és letelepedett
mellé.
– Remélem, azért nem haragszik rám.
– Dehogy – rázta meg a fejét Max. –
És remélem, hogy ez kölcsönös.
– Mármint?
– Hogy maga sem haragszik rám.
Amiért olyan idétlen voltam.
– Felejtsük el. Én is ideges voltam és
fáradt.
– Megpróbáljuk elölről?
– Micsodát?
A programozó kihúzta magát, és kezet
nyújtott.
– Hello – köszönt immár harmadjára
ugyanazzal a szóval a lánynak. – Max
Winn vagyok, John Connor alatt
szolgálok, mint programozó.
– Szia, Max! Azt hiszem
tegeződhetnénk, nem?
 – Persze.
– Miért vágsz ilyen komor arcot, Max?
– Mert összeégett a pofám és rohadtul
fáj, ha vigyorgok.
Elnevették magukat, aztán Winn
sziszegni kezdett.
– Ennyire fáj?
– És még sokkal jobban.
Akira csukott szájjal ásított egyet.
– Te, Max…
– Hmm?
– Tudod, mihez lenne leginkább
kedvem?
– Nem!
– Belehajtani a fejem valakinek az
ölébe, és aludni egyet.
– Nos, nekem épp van egy szabad
ölem…
– Oké! – válaszolta Akira, és
előrehajolt. A feje szinte még el sem érte
a programozó csontos ölét, amikor már
aludt is. Max Winn pedig a fájdalmai
ellenére sem tudta letörölni az arcáról az
üdvözült vigyorgását. Összekulcsolta a
kezeit a tarkóján, a fejét nekitámasztotta
a páncélkocsi oldalának, lehunyta a
szemeit és maga is megpróbált elaludni.

A radar éles, csengő csipogása olyan

hirtelen hangzott fel. Pedig mindenki
tudta, hogy egyszer – hamarosan –
bekövetkezik. Valami belső perverzitás
hatására talán már várták is ezt a
hangot; de most, hogy megtörtént,
valahogy korainak és elkapkodottnak
rémlett fel előttük. Annyi mindent meg
akartak még csinálni. Tovább táplálni a
tüzeket; megerősíteni a szárnyakat;
legalább még egy transzportot nyugodt
körülmények között az útjára bocsátani.
A radar most már nem üresen járt
körbe. Kezdetben csak egy-két –
nyilvánvalóan fémtestű – pontot rajzolt
körbe. Ezek a pontok fent jelentek meg,
az ernyő tetején, és sebesen haladtak
lefelé. A nyomukban pedig újabbak
tűntek fel. Aztán még újabbak és
újabbak.
A kiborg-invázió. A radarhullámok már
észlelték őket.
Jöttek. Piszkosul sokan. És
istentelenül gyorsan közeledtek.
A két gerilla Harden Sparrow-val kifelé
tartott a harcálláspontról. Harris nem
nagyon értette a viselkedésüket.
Hallotta, hogy a kutyás többször is
megpróbált velük beszélgetni, de azok
jobbára még csak nem is válaszolgattak.
Egyre néptelenebb környékeken jártak.
Sparrow beszélgetős kedve az emberek
egyre ritkább felbukkanásával vált egyre
sekélyesebbé.
A tizedes tetszését egyre kevésbé
nyerte meg, amit látott. Valamire
emlékeztette ez a jelenetsor, de
egyelőre nem jutott az eszébe, mire.
Végül teljesen kiértek a gerillaállások
területéről. Gyakorlatilag a senkiföldjén
jártak, valahol a harcállás és a kiküldött
mélységi felderítők állásai között.
Ez az egész egy nagy baromság! Nem
lesz itt senki, aki megvizsgálja. De akkor
mi a fenének hozták ide?
Látta, hogy a két kísérő gerilla keze a
fegyvere markolatán nyugszik. A trió egy
romos düledék felé közelített, és Harris
tizedes gyanítani kezdte, hogy ez lesz a
végállomásuk.
Mi a fenét akarhatnak odabent?
Megállt, meglapult és tovább
leselkedett.
Az egyik gerilla belépett a romok közé,
őt követte Sparrow. Végezetül, alig egy
lépésnyire lemaradva, a második kísérő
is csatlakozott hozzájuk. Mindhárom
alak eltűnt a szeme elől.
Összehúzott szemöldökkel meredt
maga elé.
Ez az egész olyan, mint…
Minthogyha csak… kivégzésre vinnék.
Szinte ugyanabban a pillanatban,
amikor a megfelelő szó az eszébe jutott,
meghallotta a fegyverdörrenést is. Két
lövés volt, hihetetlenül gyorsan követték
egymást.
Harris – maga sem értette pontosan,
miért – megijedt. Rémület járta át a
tagjait. Érezte bennük azt a furcsa
zsibbadtságot, ahogy felemelkedett és
futni kezdett a romok felé.
Egy örökkévalóságnak érezte, amire
odaért. Lihegve, minden
elővigyázatosságról megfeledkezve
bukott be a düledékek közé.
Sejtette, tudta, mit fog odabent találni.
De látnia kellett, hogy végre
bizonyosságot szerezzen.
Mindkét gerilla teste a földön hevert. A
fejük körül a tócsák még csak most
kezdtek terebélyesedni; a vér a
betonárkok keskeny osztását keresve
folyt szét.
Szép, tiszta lövések végeztek velük.
A T-800-as Alfának nyoma sem volt.
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK…