A kiállítás

Az első kép egy rámázott tükör. Címe: A tükör. A második képen pólyába bugyolált falloszt
babusgat egy ifjonti hölgy. Totál rózsaszín. A harmadikon egy délutáni országút nyugatra elnyúló
perspektívája. Az aszfalt mélykék síkjába préselve egy meztelen nő fekvő alakja. Árnyéka
függőlegesen áll fölötte. Címe: Az árnyék nője. Jobbról egy úthenger, balról egy ismeretlen
márkájú személygépkocsi közeledik. Az országút szélén juhait legeltető juhász nomád öltözékben
támaszkodik pentaton hangsorral díszített botjára. A negyedik kép, mintha a harmadik folytatása
lenne: a folyónak rohanó országút hídja. Íve egy homorító nőidom, melyről pálcika testű férfiak
zuhannak alá a gyűrött lepedőszerű hullámok közé. A nőfej szétterülő hajsátra a kiállítóterem
futószőnyegén folytatódik...
A megnyitóra érkező látogatókból áradó mosoly és döbbenet vegyítéke láthatatlan ködként
torlódik – néhol – az ajkakig, ahonnan gőzleeresztő szelep hangjaként szisszen valakinél:
felháborító!
A baloldali képsort záró, rámázott tükörre egy suhanc szájpirosítóval szöveget pingál. Senki nem
mer rászólni. A meggypiros betűk szinte szétfolynak, nehezen olvashatók. Egy maturandusz
szalagos diák hangosan betűzi: „Te is eldobod/ magad, ha ágyékod a/ vágyon túldagad.”
- Ez felháborító!
- Ez egy haiku.
Három gongütés figyelmeztet a közeli kezdésre. Közönség és előadók elfoglalják helyüket, vagy
állva tömörülnek. A kiállítóterem alacsony pódiuma előtt egy lábaival mennyezetnek fordított
asztal kelt zavart: néhányan segítőkészségüket villantva megpróbálják lábaira visszaállítani. A
padlóhoz van rögzítve.
- Kh-kh! - beáll a csend.
- Hölgyeim és uraim, tisztelt jelenlévők! Amint látják, a művészet nem ismer határokat. (Egy-két
elhaló, morajnak nem mondható, afféle zsörtölődő mormogás.) - De nem szaporítom a szót,
sokkal érdekfeszítőbb, ha nem én, hanem maga az alkotó beszél kiállított munkáiról.
Élesen csikordul és kinyílik a kiállítóterem oldalsó falának ajtója, mely mögül feltűnik egy
nyakig vázába bújtatott nő. Az alj nélküli vázából apró, tipegő lábak nyomaként fehér és vérvörös
virágszirmok maradnak hátra a padlón, a terem közepe felé igyekvő művésznő után.
- Csodálatos – sóhajtja el magát egy önfeledt látogató.
A művésznő testét takaró óriás vázát meztelen féfialakok díszítik. A vázába bújt hölgy megáll a
lábaival mennyezetnek fordított asztal előtt:
- Felkérem az alpolgármester urat, hogy nyissa meg a kiállítást!
Az alpolgármester zömök alakja kiválik a fal mellett állók közül. Léptei alatt meg-megreccsen a
parkett. A művésznő mellé érve, a padlóhoz rögzített, felfordított asztal lábát jobb kezével
megragadva, csavarint egyet rajta, és most már könnyedebb mozdulattal a művésznőt takaró
vázára suhint a kitört asztallábbal. A meztelen férfialakokkal díszített váza apró darabokra hull a
művésznő köré, aki váratlan, s még inkább meglepő pucérsággal áll közönsége előtt. Döbbenet,
vidor mosolyok, zavar, talán egy-két halk sikoly is felröppen... aztán felocsúdó fotóriporterek
villogó vakui...
- Az itt látható munkáim évekkel ezelőtt készültek. Nem állítottam ki őket, mert úgy véltem, hogy
elutasításra találnak. Mivel szegényesen éltem, nem volt új vásznakra pénzem, így hát a már kész
munkáim hátlapjára virág-csendéleteket, tájképeket festettem, melyeket már többször
kiállítottam. Vagyis: ezen festményeim is már több kiállításon jelen voltak láthatatlanul... a
tájképek és csendéletek mögött. Még az a két rámázott tükör is kétéltű, ugyanis, ha megfordítjuk,
egy-egy önarcképet találunk a hátlapjukon...
A kíváncsiságtól lábujjhegyre emelkedők, az erre-arra, jobb kilátásért a rések felé el-elhajlók
mocorgó tömegéből türelmetlenül szól ki egy tárlatlátogató:
- Mindez gyönyörű történet, művésznő, de öltözzön már fel!
Ekkor a hátsó fertályból elindul egy középkorú, csipkeruhás hölgy. A meztelen művésznőhöz
érve, szembefordul vele és vetkőzni kezd. Ahogy sorra, veti le magáról ruhadarabjait, azon mód
nyújtja is át, és a művésznő magára ölti azokat. Az utolsó ruhadarabot is átadva a meztelen
maradt kiállításlátogató, és a felöltözött művésznő hálásan egymásra mosolyog.
- Köszönöm! - szólal meg a művésznő – Talán ennyit, erről a kiállításról.