1

2
„Mindenki a sarat tapossa, csak van, aki
közben a csillagokra néz”
Oscar Wilde

3
Szavak hullámain

Antológia

2023

4
5
Tartalomjegyzék
B. Moravetz Edith 8
Bakos Erika 15
Bánlaky László 20
Berkes László 25
Bíró Rudolf 31
Bobvos Adriana 41
Bokrétás András 45
Bubrik Zseraldina 60
Csép Rózsika 71
Dobrosi Andrea 80
Dr. Zalányi Sámuel 85
Fehér József 90
Gáll Júlia 100
Guti Csaba 107
G.Orosz Pirosaka 120
Haranghy Géza 127
Hegedűs Gábor 133
Horák Andrea Kankalin 144
Jekő György 156
Juhászné Bérces Anikó 162
Kalocsa Zsuzsa 169
Kapocsi Annamária 175
Kertész Nóra 188
Klotz Mária 194
Kondra Katalin 207
Koós László geleji 214
Kovács Gergely 222
Kovács Iván 231
Kristófné Vidók Margit 238
Krivák-Móricz Judit 244
M. Karácsonyi Bea 255
Maretics Erika 261
Németh Tiborné Sára 269
P. Dányi Gabriella 275
Perjésy Katalin Mária 286
Pfluger Ferenc 298
6
Pocsai Piroska 306
Radnai István 312
Sz. Pál-Kutas Orsolya 323
Szabadkainé Ágoston Eszter 332
Szabó Szalai István 346
Szentesi- Horváth Gyöngyi 354
Szolnoki Irma 360
Szűcs Ferencné 370
Tátrai S. Miklós 375
Tóth Gusztáv 416
Varga H. Mária 423
Vass József András 428
Vönöczki Ferencné Gmeindl Margit 437
Zsubrits Zsolt 452
Köszönetnyilvánítás 469
Impresszum 470

7
 B. Moravetz Edith
Bemutatkozás

1945. március 4-én születtem

Grazban. A világháború végén
szüleimmel visszatértem
Erdélybe, Besztercére. Itt
nevelkedtem csodás
környezetben, három
öcsémmel, szerény
körülmények között, de szerető
család körében. Édesapánk
tragikus hirtelenséggel fiatalon
meghalt, ekkor Édesanyánk
úgy döntött, hogy repatriálását
kéri gyermekeivel
nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol huszonegy
évesen férjhez mentem, három csodálatos lányom született.
Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután
gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben új remény költözött
szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel az életünket. Egymás
megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak és négy
dédunokánknak. 1985-ben kezdtem el írni visszaemlékezéseimet,
prózában, „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban
jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a
Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam;
ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a
művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam verset írni,
gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit.
Le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély
személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha
nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő,
amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely
egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s
addig nem nyugszom meg, míg verssé nem válik. Vallom, hogy a szeretet
mindent legyőz, igyekszem megértést, mosolyt, szeretetet nyújtani,

8
odafigyelni embertársaimra. Életfelfogásom és verseim rugója, egy
nagyon régi mondás: „Mindig tud adni, akinek a szíve szeretettel van tele.
A szeretethez nem kell teli erszény.” (Szent Ágoston) – Férjemmel
közösen adtuk ki verseinket – eddig 6 kötetünk jelent meg papíralapon,
majd a MEK online formátumban is megjelentek.

A NŐ

Ő az, ki mindig mosolyog.

Könnyeit s fájdalmát őrzi legbelül.
Kinek életútja vezetett sok
vigasztalan sötétségen keresztül.

Ki szenved, s mégsem mutatja,

bár szívét ezernyi szilánkra törték.
Hitt, majd csalódott barátban, párban;
reménykedve vágyja, lelkét megértsék.

Megjárta boldogság csúcsát.

Jutott neki bőség szaruból elég.
Nem gondolta, talmi kincset kapott,
mely, ha köddé válik, sírni kergeség.

Bízik új kapcsolatokban,
hiszi, nem lehet mindenki áruló.
Tudja, sötétség után jön a fény,
következő percben ott a forduló.

Rengeteget veszített már,

mégis mosolyt küld szivárványkönnyein.
Sosem adja fel, erős, küzd tovább.
Vitorlát bont, siklik remény hajóin.

Fel tud kelni újra, s újra,

folytatja, harcát vívja életért!
Célt keresi, tanulva kudarcból.
Hisz hálás minden napért, percért.

9
 Bárhová sodorja sorsa,
tudja, mennie kell folyvást előre.
Mert más ezt nem teszi meg helyette.
Ősi ösztönnel merít új erőre.

A NŐ! Ki látod, mosolyog;

belül zokogva hadak útját járja.
Csillog mint gyémánt, kemény drágakő,
fényét és hitét világban szétszórja.

DOBBANJON SZÍVED NEMZETEM!

„Van-e egy marok föld a magyar hazában,

Amelyet magyar vér meg nem áztatott?”
/Petőfi Sándor/
Csak ülök és tépelődöm, bevallhatom-e teneked?
Mióta eszemet tudom, Petőfi volt a szerelmem.
Ne haragudj rám édes Párom, sosem csaltalak vele,
de kislány koromtól fogva enyém fekete kenyere.

Hittem, szerelmes verseit hozzám írta, rólam, nekem.

Ígértem, özvegyi fátyolt fejfára soha nem teszem.
Szavait, mint tiszta forrást nap mint nap ittam, kortyoltam.
Számomra ő halhatatlan! Hisz a harcban vele voltam

Buzdított csatára honért. Így nőttem, miatta lettem

eltökélt, harcos amazon, s jegyese a költészetnek.
Elég-e, hogy van kenyerünk? Kullogunk nemzetek mögött.
Voltunk egykor legelső szám, vagyunk csupán egy üldözött.

Gyermekim! Hozzátok szólok! Nem véreteket kívánom!

Szent győzelemre vigyétek, lobogjon ünnepi zászlónk!
Ím általam ostorozza nemzetét. Talán most végre
föl-földobog annak szíve; vagy övé szakad örökre.

10
 ÉLETÚTON...

Keresem a tegnapi napot

hiába, még bottal sem lelem.
Egyre fülelem a visszhangot,
nincs válasz, csak csend felel nekem.

Ígértél ezernyi csillagot,

ám jött a hajnal, s mind kialudt.
Még érzek bódító illatot,
tudom, hogy minden cseppje hazug.

Az élet csupán zarándoklat,

kutatunk, keresünk valamit.
Véled, meglelted aranytollad,
találtál csak csillogó talmit.

Pirkad, rám köszönt egy új reggel.

Faggatom, zsákodban mit hozol?
Mint minden nap, telve tervekkel,
bár más vagy, de mégsem változol.

FÁTYOL MÖGÜL...
Látomás

Holdezüstnek fénye,
lenge ligetszépe,
látomásként lebben;
csend csobban csermelyben.

Lebbentsd fel a fátylat

látomás nem várat...
Béke és nyugalom,
feléd áldón árad!

11
 Feledteti végkép
háborúság vérét.
Lelki békét ígér,
magányba elkísér.

Enyhe szélfuvallat
titkokat takargat;
faágak karéjban
óvnak csigahéjban.

Csak ha a Nap lemegy,

s a világ szendereg,
enyhül kétség-fátylán,
nincs több teher vállán...

LÁTKÉP A MAGASBÓL:

"Ülök a semmi szélén

az ég peremén"
felhő hátán, s nézem
az alant nyüzsgő
sokadalmat.
Hogy lótnak-futnak,
araszolnak,
ki erre, ki arra
halad.

Tán kincset keresnek,

s ha nem találnak,
szorgosan sietnek
tovább,
cipelik vállukra vetett
üres tarisznyát,
remélve, ott a
sarkon túl
meglelik.

12
 Néha megállnak,
egyik-másik
az égre tekint,
sóhajt, mint
ki onnan várja,
jön, ki segít,
ám csak ködfelhőt
látja,
majd legyint,
s taposott útján
cipeli sorsát
mostohán.

A felhő alattam
sóhajt,
megrázza magát,
könnyekre fakad,
tisztítja fáradt
arcukat,
lemossa róluk
az út porát,
neki is könnyebb.
Suhanunk
szellő szárnyán;
– kapaszkodom -
várják
más tájak:
búzaföldek!

Az idézet Egervári József "Elképzelem" novellájából való

SZÓRVÁNYBAN
Fenn a magas hegyek között
van egy kis falu.
Nem beszélnek az ott élők
szót sem magyarul.
13
 Ám, ha megkérdezik tőlük
származásukat,
románul is magyaroknak
vallják magukat.

Szavalásra a következő-képen gondolom:

Minden pátosz nélkül tárgyilagos hangon mondanám. Viszont minden

sor végén egy erőteljes, öblös, de szép hangú kalapácsütés volna.
Befejezésként az utolsó kalapácsütés után hosszabb csendet tartanék és
késleltetett tapsot engednék.

Fenn a magas hegyek között van egy kis falu.

Nem beszélnek az ott élők szót sem magyarul.
Ám, ha megkérdezik tőlük származásukat,
Románul is magyaroknak vallják magukat.

14
 Bakos Erika

Bemutatkozás
Bakos Erika vagyok egy Szeged
melletti kis faluból, két gyermek
édesanyja. Szeretem a szép
szavakat, az őszinte
gondolatokat és a szép verseket.
Kedvenceim: József Attila,
Pilinszky János és Ady Endre.
Versírásra a férjem halála után
adtam a fejem, így próbálom öt
éve örömeim, fájdalmaim
kifejezni. Az első irodalmi
portál, ahol publikáltam a gondolataimat, a Poet honlapja. Nincs saját
kötetem, de verseim jó néhány Antológiában megjelentek. Még az út
elején tartok, de a költészet iránti alázattal teszem a dolgom.

vagyok
vagyok a dallam
fülledt nyári este
néha meg a néma szavak
sikoltozó csendje
vagyok a könny
szemed mélységében
ha enyémbe feledkezve
szerelmedet élem
hűs nektár vagyok
ha szomjas torkod száraz
és a forró vágyaidhoz
egy bujálkodó ágyas
vagyok a vászon
rajta minden és semmi
vagy leheletnyi sóhaj
ami marad... ennyi

15
 Véres álmok
Foszlik a holnapok filléres arca,
milyen világ ez, az ember kudarca,
ott, ahol már mindent felzabál
a magányos sötétségben megbúvó
bíbortorkú, rút halál.
Tél dühe harap vérízű tavaszt,
zöld meztelenséget és szakadt
rózsaifjakat, gyökértelen
szirmok alól égig ér a sírás,
Istenharag lett minden pillanat.
Hamubölcsőben a gyermek,
hiába mélyül kirekesztett titkaink árka.
Hol a hit hegyeket mozgat
és kunyhót épít a szív, lesz még, aki
feledteti a véres álmokat.

Végtelen pillanat
Kezdetben még nem tudtam, milyen érzés,
átöleltél, s a fák földig hajoltak,
testünkre izzott minden összenézés,
párás fűsarjak szerelmet raboltak.
Rád simultam, lettem jól szabott zakó,
illatod megbújt pórusaimban,
éreztelek, mint tavaszt a városlakó,
csókjaid sorát a bőrömre hívtam.
Szerelmünk végignyújtózott a tájon,
öleltek az esőtől ázott lombok...
Most szorosabbra húzom a kabátom,
esik, s hiányodba beleborzongok.

16
 A vers kékvirág
Bennem az írás játék,
szabadság, szerelem,
halhatatlan ajándék,
néha könnyes kegyelem.
Bőr alatt futó inger,
földre-zuhanni vágyak,
Isten, ki engem ismer,
csendje az éjszakának.
Bennem a vers kékvirág,
számból kihullott szirom,
véres pipacs, délibáb,
utamon értékviszony.
Lélekből írt bűntudat,
fekete gyolcs ruhába`,
csontig marja húsomat
a múlt haláltusája.

Ha ledobálom...
Elvékonyodva lépted át a kaput,
utolsó sóhajod a szobában maradt,
mocskos téli szél szaggatta a falut,
fakóra ázott arcomra könny tapadt.
Még hallom a zajos csillagokat,
kereslek kiszáradt ágydeszkákon,
boglyas felhőben látom az arcodat,
torkomból tör elő fájó valóságom.
Tartozom neked ezzel a verssel,
kimondatlanul sok-sok szódarabbal,
tartozom a múlttal, minden perccel,
azóta hiányod hordozom magammal.
Ha én is átlépem az idő kapuját,
ha elhasználtam már a földi levegőt,
ledobálom e rongyos rabszolgaruhát,
és szabadon leszek égi szeretőd.
17
 Akkor még
Akkor még nem tudtuk,
hogy az utcák néptelensége
mit jelent. Gyermekkacajok
tűntek el a "maradj otthon"
kijelentéseiben, míg a
föld árkaiban megtisztult
március szedi agg áldozatait.
Akkor még nem tudtuk,
hogy a vírus mit akart ezzel
az egésszel, emberarcok
millióit rejtette maszk mögé,
hogy emberségből és
odaadásból vizsgázzon egy
egótól megromlott sejtpopuláció.
Akkor még nem tudtuk,
hogy mi a kórság, a home office,
és az otthon sült kenyér
illatánál nincs jobb a világon,
még ha nem is úgy sikerült,
ahogy szerettük volna,
de íze a múlt, s jövőnk öröksége.
Akkor még nem tudtuk,
hogy ezrek dolgoznak értünk,
éjt nappallá téve, egészségüket
nem kímélve, hogy mi túléljük
a túlélhetetlent, és a
bordanyikorgások mögötti
tüdőbe zöld utat kapjon a levegő.
Akkor még nem tudtuk,
ha majd vége ennek a rettenetnek,
már semmi sem lesz olyan,
mint régen. Kit fog rejteni a test,
ha a lélek felemelkedik, és
mi változik, ha a süket fülek
mégsem hallanak, és a szemek
üregéből örökre kifolyt az Isten?

18
 Meleg nyarat kerget a szél,
a földön szétszórt álmok és
elhasznált maszkok. - Mindenütt?

Hervadás
mikor utoljára rám tapadt
ajkad hosszú csókja
mikor az erek lassú folyói
kiapadtak sorra
mikor belélegeztem
az elmúló illatod
mikor azt hittem én is
de én még itt vagyok
mikor a vállamra ült
a csillagok bánatsúlya
mikor a fájdalom átnőtt
az árvaságon túlra
mikor fájt a szoba
pupillákba költözött Isten
ölemben papírmadár
és szívemben a kincsem
mikor hamuszín délutánba
hervad a végtelen
már belőlem sem marad
semmi semmi sem.

Kékhold

Kéken csillogott az elengedés éje,

letapadt bánatok szálltak a messzeségbe,
keserű magányok változást akartak,
kék madár tollából szívpárnákat varrnak.

19
 Bánlaky László
Bemutatkozás

1932-ben születtem,
Székesfehérváron. Szüleim nem
voltak gazdagok, de módos
polgárnak számítottak.
Gondtalan, vidám
gyermekkorom volt. A jólétnek
1945-ben vége szakadt,
megtanultam a nélkülözést is.
1951-ben érettségiztem Nagykanizsán, utána szüleimmel pesti polgárok
lettünk. A Pedagógiai Főiskolán matematika-kémia/fizika szakot
végeztem. Tanárként dolgoztam, majd iskolaigazgatóként, 2001-ig.
Akkor, 48 munkában töltött év után nyugdíjba mentem, 69 évesen.
Életem során sok verset olvastam, írásra is éreztem késztetést, de csak
nyugdíjasan volt igazán időm a poézissel foglalkozni. Nincs kiforrott
költői arcom, inkább a mindig újat keresés izgatta fantáziám.
Próbálkoztam szonettel, balladával, szeretem a humoros hangvételű
írásokat, a váratlan csattanókat. Megismerkedtem a japán haikuval. Kevés
verset írok, de ha egy arc, egy kép, egy hangulat megérint, általában nem
nyugszom, míg verset nem faragok belőle. Ebben kitartó vagyok, egy-egy
témát sokszor előveszek, amíg végső formájával elégedett nem leszek.
Nincs elegendő versem egy önálló kötethez, de feleségemhez szívesen
csatlakoztam, őszintén remélve, hogy kellemes perceket fogok szerezni
az olvasónak. Immár 6 közös verseskötetünk jelent meg papíralapon,
melyek megtalálhatók a MEK gondozásában is.

ADY JÁRT NÁLAM

(aug.18: tegnapelőtt 37°C volt, ma 17)

Óbudára tegnap beszökött az ősz,

Vörösvári úton haladt nesztelen,
találkozott velem.

20
 Ballagtam éppen háziorvos felé,
sűrű felhőkből zuhogott az eső,
kezemben bot, s esernyő.

Feltörtek lelkemből kis balga dalok,

fibrilláló szív, elvetélt szerelem;
mit ér az életem?

Röpke nap, és az ősz nevetve szaladt,

itt hagyva nekem rózsaszín álmokat,
szívderűt, s vágyakat.

LILA ORGONÁK

Fürtös virága orgonabokornak,

szirmai lilában avagy fehérben,
mámorító illatát szellő hordja;
szerelmes galambpár repdes az égen…

Harangszó hív vasárnapon templomba.

Orgonacsokor a legény kezében,
viszi lába a leány otthonába,
hogy mit mondjon, rendezi fejében.

Kalapját levéve, ajtón kopogtat,

virágát az édesanyának nyújtja,
kéri apjától feleségnek lányát.

A kérésre gazda áldását adja,

rejti arcát az Édes a csokorba;
könnycsepp az orgonán, lila orgonán.

21
 Elmélkedés

Nem szállt szememre az álom,

nem voltál mellettem Párom!
Gondolatom Nálad kószál,
emlékeim visszaszállnak,
vissza, évek sokaságán.

Fogtam szorosan kezedet,

friss harmatban lépdelt lábunk,
szemem vágyta tekinteted,
egymáshoz simult az arcunk.

Magas fűben, réti virágon

táncot lejtettél, csábítót,
a követ is meglágyítót.

Erdőben madárdal zengett,

szellő fútta leveleknek
zizegése dalolt szerelmet.
Felforrósodott a vágyunk,
vadrózsa tövén lett ágyunk…

Ámor vigyázta az álmunk.

Lélekszürke – rózsaszínnel
Zöld lombkoronák változnak
rőtre, sárgára, barnára.
Pirosát, kékjét, aranyát
a nyári nap búcsúztatja.

Tar ágak közt átsüt a fény,

az avart aranyba vonja;
repülök, jókedv és remény
ösvényén megyek dalolva.

22
 Ködös reggel, sűrű felhők.
Fázom, az esőben ázom,
rút arcát mutatja az ősz,
lelkemen is szürke fátyol.

Múltam élem, elborongva.

Megéltem nyolc évtizedet,
tettem, amit tennem kellett,
marad valami utánam?

Így, öregen hasznom semmi,

tán csak egy púp mások hátán,
határolt életemben szolgám.
Nem hagyom szabadon élni.

Teherként nyomja a vállam

gondja mások örömének:
szabadabb jövőt nyernének.
Ez lenne életem ára?

Hajnal hasad bíborszínnel,

tócsákból napfény kápráztat.
Könnyű szívvel ébredek fel
kedves kis párom karjában…

Tétova szerelem
Nem tudom, miért is szeretlek olyan nagyon!
Ne szólj semmit, szemeden, mint fényforráson
vágyakozás éteri borzongását látom.
Hangtalanul ajkad szűz mosolyt küld felém,
simogató kezed lágyan érinti arcom,
Érosz tüzétől feszülő kebled kéjtől
remegve várja blúzodon matató kezem
érintését. Én csak igézetben állok,
tétován ajkad üzenetére várok.

23
 Szeptember a Dunán
Tiszta égbolt, szeptemberi nap,
még meleg nyarakat idéz,
szerelmem, Dunám csalogat,
jól esne még egy evezés.

Kevés a hajó a vízen, szél se

lebben, feleségem a kormánynál,
hűtőtáska, pokróc, nesztelen
siklik karcsú hajónk a vízen.

A part most még szebb, mint nyáron,

egyhangú zöldet felváltja sárga,
barna, rozsdapiros levelek pompája.
Hallgatunk, hallik a vadkacsák hangja.

Horány alatt kikötünk, pokrócunkra

heveredünk, zsebrádió kettőnk között,
halkan szól az orgona hangja,
a fák, mint boltív, összeborulnak.

Gázlángon melegszik otthon főtt lecsó,

üveg sör, napmelegben álmodunk.

Indulni kell, rövidebb már a nappal,

nem evezek, visz a víz, hangtalan.
Hajónk lágyan ringat, így búcsúzik,
téli álmát alussza, tavaszig.

24
 Berkes László
Bemutatkozás
A nevem Berkes László ,1948-ban
születtem, egy lányom és egy
unokám van. Az érettségi után a
hivatásos katonai pályát
választottam, 50 éves koromban
nyugdíjba jöttem. Sok minden
érdekel az életben, valamennyire
megtanultam festeni, rajzolni, de
sajnos elég későn kezdtem.
Ezermester beállítottságú vagyok , a
barátom szerint polihisztor
beállítottság jellemez, ami persze a szó igazi értelmében enyhe túlzás.
Rábeszélt a barátom pár évvel ezelőtt, hogy márpedig én írjak verset. A
versírásba belecsöppentem, mint Pilátus a krédóba, de azt nem lehet
mondani, hogy nem próbálkoztam. Ennek bizonyítékául álljon itt hat
verspróbálkozásom.

Szeretlek, Szeged!
Szeretem Szegedet a napfény városát,
sugárútjait a nagykörút szeli át,
sok híres város volt a segítője
a nagy árvíz után volt keresztelője.

Fesztivál hangulat, zsong a Széchenyi tér,

színházi előadásoktól a Dóm-tér.
"Kérész életű" folyónk a Tisza, Maros,
hajdan szőke vizük, mostanra zavaros.

25
 E gyönyörű város oly sokat szenvedett
dúlt itt tatár, török, orosz, német sereg.
Pusztított tűzvész, pestis, sok uralkodó,
parttalan medréből kilépett a folyó!

Sokszor újjá kellett építeni a várost,

paprika, halászlé, Dóm hírnévre vágyott,
csodálják sokan a szegedi papucsot,
de szép múzeumunk is jeleket hagyott.

Turisták tízezrei viszik jó hírét,

sült mangalica, kolbász, halászlé ízét
szépül és fejlődik szeretett városunk,
az adónkból erre, többet áldozunk.

Mint a nóta mondja: "Szeged hírős város"

ma már elszakadt Algyővel is határos
Egyre csak gyűlik a patrióták száma
példát mutatva országnak, világnak!

Ballag Ó Laura
Drága kis unokánk kedves Laura
elérkezett a nap elballagsz ma,
búcsút veszel az iskoládtól,
tanáraidtól, szeretett barátaidtól

.Hozzám írt versedben azt írtad látom

te vagy ám papa legény a gáton,
„Nekem Te vagy a Mindenható,
a példakép, az illemtudó!”

Erőfeszítésünk nem volt hiábavaló

sok mindenben vagy hasonló .
Mit elvetettünk kikelni látszik,
nincs a világon még egy ilyen másik!

26
 Egyszer már próbáltuk, s mint kiderült
erőfeszítésünk egész jól sikerült.
Elérkezett most a mi napunk,
beérett a termés, arathatunk.

Szép vagy, határozott, intelligens, okos,

az élet minden területén tudatos,
kedves, leleményes, szorgalmas, tisztelettudó,
jól felruházott a mindenható!

Azt kívánjuk tiszta szívből Neked,

az életben hagyj magad után jelet.
Fogadd el kérlek e segítő kezet,
ha jól tudom minden út Rómába vezet!

Hegedűs Gábor Barátomnak

mert pálmaleveled igazat mondott Neked
egyre-másra írod versedet
tiszta szívből gratulálok
csak így tovább Barátom

csak így tovább Barátom

tiszta szívből gratulálok
egyre-másra írod versedet
mert pálmaleveled igazat mondott Neked

Rím-Elek
Kedves barátomnak sok versét olvastam
ezekből már sok-sok videót alkottam
megjelent azóta novellás kötete
velem kapcsolatban támadt egy ötlete.

27
 Barátom írt nekem, mint neki a Jógi:
"Laci Barátom, te verseket fogsz írni!
Mert te sem vagy más, mint egy polihisztor"
Oly jó, hogy nem mindjárt neves professzor!

Írhatsz páros rímet, lehet az szabad vers

bevallom nálam ez utóbbi mi nyert!
Keresztben, párosban kerestem rím módot
de nem találtam mást csak a xanaxot!

Három vers, versenként huszonnégy sor lehet

a-négyes a lap, a margó két és feles,
csupán szimpla sorköz, roman betűtípus,
gondolom egy pályázaton ez tipikus!

Kértem a kezemet, hagyjon itt jeleket,

gondoltam írok hát, egy-két "műremeket".
Ettől kezdve aztán mást nem is tehettem
gondolataimat papírra vetettem.

Megnyugtatom most a lelkiismeretem,

pályázatra küldöm mind a három versem.
Ha elolvasod te dönts kedves olvasó:
szerinted e pár sor kinyomtatható?

Reménykedjünk...
Töviskoszorús a pünkösdi rózsa,
emberek: egyedül mi tehetünk róla.
Már nyílott sok virág, idén is nyílni fog,
csodálatosak, te is látni fogod!

Leander habzó virága, mint a tenger,

néznéd még, még újra ezerszer,
látod: a nap tűz rá gazdagon,
illata benned nyomot hagy nagyon.

28
 Színes ruhában az árvácska,
van bizony társa, lila, kék meg sárga,
sírok gyönyörű virága vagy,
nem vagy árva, hidd el, ne tagadd.

Margaréta virágszirom mosolya,

ezer tekintetet vonz oda,
sivatagi kaktusz nem szúr, nem bököd,
virága most is csodásan tündököl.

Citromvirág illatát, ha érzed,

rabságba ejt, már soha nem feleded,
a szegfű a hívogatás virága,
talán a legősibb, oly sok hímzés tárgya.

Muskátli a régi parasztvirág,

mégis csodájára jár a világ,
lehet álló, lehet futó fajta,
fényben ragyog a szép színes arca.

Ápolásuk: lányomra, unokámra hagyom,

őket e csodák öntözésére biztatom,
írok majd róluk... talán... egy év múlva,
pompás virágaim, nyíljatok akkor újra.

Pünkösdi rózsa, azt kívánom neked,

dobd el ezt a borzasztó terhedet!
Reménykedjünk ebben, hiszem biztos így lesz,
s a sok-sok ember kicsit talán más lesz!

Lángolt a Notre-Dame
Megváltó, kereszténység megalkotója
ugye,egykoron Te sem gondoltad volna,
eszméd nevében, minden településen
kisebb-nagyobb „sekrestyék” sorra születnek?

29
 Lángolt a Notre- Dame, szörnyű ez a hír,
sok-sok francia ember csak zokog és sír,
arcukon fájdalom és szörnyű döbbenet,
a csodás harangjuk megint Rómába ment!

Viaskodtak egyre a zord lételemek,

körülötte lent dühöngtek az emberek,
némán nézték,nézték csak tehetetlenül
ahogy a színpompás huszártorony ledűl!

Megváltó eszmeiségedre az ember

számtalan épület csodát is teremtett,
melyből egy leégett most, szörnyű borzalom,
lehet ez rossz ómen,ezt én nem tudhatom!

Mit tenne most vajon púpos Quasimodónk,

a mi hős szerelmes derék harangozónk?
Serényen gyalulna, faragna, ácsolna,
hogy felépülhessen szeretett otthona!

Összefogva, reméljük négy-öt év múltán

e körcsipkés építészeti alkotás
régi pompájában emelkedik újra,
megint kezdődhet húsvét vigíliája!

/ a húsvét vigíliája = húsvét éjszakája /

30
 Bíró Rudolf
Bemutatkozás
Bíró Rudolf vagyok. 1992-ben születtem
Hódmezővásárhelyen. A mai napig itt
élek, dolgozom és alkotok. Számomra a
versírás nem csak hobbi, hanem
gyógymód is. Közhellyel élve: a lelki
sérelmek kiírása nálam gyógymód, bár
lassú...Remélem a verseim által átadott
részletek, szeletek elmélyedést, tovább
gondolást vagy újraolvasást generálnak.

Fair-play
Gyerekkoromban a meccseimre jártál,
Csendben ülted végig a 90 percet.
Arcod merev volt, nem kiabáltál,
Csak otthon, azzal, aki már nem kellett.

Hazafelé az utca reflektor fényben úszott,

S alakod négy árnyékot vetett az aszfaltra.
Az egyik félig a csatornába nyúlott,
Míg te dühösen gondoltál a tegnapi faultra.

Bár az esti edzőmeccset te nyerted.

Anya állt a kapuban és én öngólt rúgtam.
Csak így csalhattam ki a B- középtől csendet,
S hogy a döntőt holnap játsszuk egy lebujban.

Vártad a meccset, a visszavágót,

Hisz hazai pályán játszhattál.
A kocsma őrjöngött, s a lelátót
Nem érdekelte, hogy nincs rajtad, csak szandál.

31
 Mindig egy lépéssel előtted jártam,
Se te egyre kiabáltál: spori ez les, LES!
Ziccerben voltam, de megálltam,
Mert a kapuban az emlék nagy volt és testes.

Ballábbal rúgtam ,hogy lásd szeretlek,

Te ballábbal keltél, és akkor már érdekelt,
Hogy a félidőben vezetést szereztek.
Kapufa csattant, majd az arc. A bíró mérlegelt.

Bűntetőt kaptam. Míg te piros lapot.

Ott álltam szemben az üres kapuval.
És neked az volt a legnagyobb bajod,
Hogy a gyerek 1-0-t játszott apuval.

Hajnalban
már egy feketemacska dorombolt
a kávéfőző lusta belsejében.
A napba ölelkezve sírt a párkány,
Szivárvány-jégcsapok lógtak a szemében.
A szobaajtó suttogott. Hallgatóztam.
Műanyag kanál nyújtózott a csészében.
Hangtompított kavarás egy pohárnyi csendben,
a billegés is aludt a hintaszékében.
Figyeltem. Ötóraharminc. Ilyenkor
előre megfontolt minden mozdulat.
Memóriahabos párna emlékeztet,
hogy hamarosan jön a balra fordulat.
A másik oldaladra fordultál. Felém.
Néztem, ahogy mosolyod a gödröcskékbe esik.
A kávéhabba rajzolt fahéj-szívben
dobogott a reggel még percekig,
Visszafeküdtem melléd. Még öt perc.
Csak néztelek, mint aki sosem látott.
Egy pillanatra hunytam le a szemem,
hogy lássam az ébredő világot.

32
 3+1
Az első gyermek olyan, mint teésén,
mosoly pattan rügyedző-fecsegésén.
Beszéljen csak helyettünk, hisz elmondhatatlan,
legyen ott minden jelző egy személy-ragban.
Kiollózott részletek fotóalbuma:
- Tiszta anyja! (Bár néha azért apuka.)
Ne hasonlítson senkire, mikor felnő.
Legyen a viharban is bárányfelhő.

*
A második gyermek legyen olyan, mint Te.
Mosolygósan, csacsogósan őszinte;
akár egy ringlispíl, úgy pörögjön,
de este ne kelljen könyörögnöm.
Legyen vadóc, kíváncsian-bonyolult,
a szeretetre alanyi jogon jogosult.
Meséljen úgy, hogy csak hallgatni kelljen.
Csukott szemmel, a szívével figyeljen.

*
A harmadik gyermek legyen olyan, mint Én.
Terveivel álljon meg a föld szintjén.
Hagyja a gondolatait csak zsongani,
és maradjon csendben, hogy el tudja mondani.
Eressze el gondjait, mint egy szélsárkányt,
néha lásson eső előtt is szivárványt.
Ragaszkodjon, kötődjön és szeressen.
Mosolygödrébe magától is beleessen.

*
A negyedik gyermek legyen egy kicsit más,
mint a félszavakba rejtett vallomás.
Megszokjon, változzon, majd visszatérjen.
Lelje örömét annyiféleképpen...
ne érdekelje a vakablakon benézés,
hisz minden rossz szó félrenyelt belégzés.

33
 Ha fáradt és nyűgös és szeretetéhes,
tápláljuk öleléssel, s csókkal, `mi édes.
Csak hagyjuk, hogy néha kiáltson harsányat,
"És szeressük őt úgy, mint a másik hármat."

Csak ültem az ágy szélén

és néztem, ahogy a paplan lebeg
- egy pillanatig - majd visszazuhan.
Levegőt vettél.
A szemhéjak zárva maradtak hermetikusan,
és közben nevettél.

Csak ültem az ágy szélén,

és szívkamrámba visszhangzott az univerzum.
Hang-tompított sóhaj.
Hisz reggel a csend az egyetlen manifesztum,
és persze a kóc-haj.

Csak ültem az ágy szélén,

és néztem, ahogy a Nap letépi az éj-pizsamát.
Levetkőztette.
Majd gyöngén benedvesítette az ablak nyakát,
mintha ott lihegne.

Csak ültem az ágy szélén,

és az ébresztő ötvenkilenckor hangosan súgta,
még van 5 perc
nézni téged, mielőtt az ágylábába belerúgva
roppan az ujjperc.

Csak ültem az ágy szélén,

és hallgattam a konvektor bennragadt zúgását.
Levettem hármasra.
Hallgatni akartam szíved állandóságát
a lüktető mellkasban.

34
 Csak ültem az ágy szélén,
és néztem, ahogy a reggel az ajtókeretben állt.
Szép portré volt.
Impresszionista, gyönyörű és komplikált,
mint egy csokoládéfolt.

Cukorbeteg
Aranygaluska a reggeli Nap,
A tejszínes égbe mártva.
Pedig fekete felhők sorakoztak a minap,
Szánk helyett a szemünk volt tátva.

Odaégett naplemente. Füstízű éjszaka.

Kreolbőrű pad, és rajta két sápadt alak.
Ültünk. Némán. Ez az ősz évszaka,
Mégis nyelvem hegyén éreztem az édes nyarat.

Habcsók csattant, falánk szem harapott,

Árnyék napozott a langy betonon.
Nehéz nyelés szántotta a garatot,
S nyakon át párolgott a hűs feromon.

Meleg szél nyalt két gombóc fagyit,

S a V kivágás a felsőn, akár a tölcsér,
Sarkába vonzotta a megolvadt idomaid.
Galamb lelkemnek tested lett a főtér.

Leégett váll, roppanó pillanat.

Levedlett testen libabőr rebben.
Végtére is: "Ki mint vet, úgy arat."
S eléd szórtam bókjaim ügyetlen.

Vattafelhőktől ragadt az ég,

Míg a Nap el nem olvasztotta délutánra.
Estére már, mint egy cigarettavég,
Égett csókod a ruhámra.

35
 Aranygaluska most a reggeli Nap
A tejszínes égbe mártva.
S csak finoman kanalazok belőled,
Mint egy cukorbeteg az inzulinra várva.

A vers te vagy
Képzeld el, hogy a vers, mit adsz,
Szikes földből nőtt rózsatő,
S szirmain cseppnek lenni az,
Mint létezésnek a tér-idő.

Képzeld el, hogy a vers mindaz,

Mit lelked sóhajba fércel,
S ölti magára azt, mi igaz,
Mit foltozott szívvel érzel.

Képzeld el, hogy a vers vigasz,

Mellkason nyugvó szunnyadás,
S formázod, mint a viaszt,
Melyből születik a fény-varázs.

Képzeld el, hogy a vers pimasz,

Szavak hátán vígan fütyül,
S az arcára öltött grimasz
Gyermeki éned ott legbelül.

Képzeld el, hogy a vers te vagy,

S beszélhet rólad bárki,
A sorokban rejtve jelen vagy,
Csak tudjanak bújócskázni!

36
 Mártély
A Tisza partján sétálok.
Kócos hínárt fésül a szél.
A holt-ágban nincsenek sétányok.
A part is borostás arcél.

Talpam mélyen sulyom szúrja.

Göcsörtben megbotlik a gondolat.
Szemem szánt, szinte feldúrja
Az elszórt nézőpontokat.

Csobban a Tisza, kacsák rebbenek,

Elhajított kiáltás visszhangzik.
Csontritkult ágak reccsennek,
Minden közel van, minden tolakszik.

Bánatos a szomorú fűz,

Leülök mellé, mint aki sajnálja.
Leomló hajába kis lepkéket tűz
A szél. A helyét mégsem találja.

Bár mehetne. De én sem tudok.

Valami ide köt. Csomóz, majd kiold.
A hat éves gyerek bennem pufog,
Ez az emlék tiszta, de nem csiszolt.

Karként nyúlik a vízbe a móló,

Vissza húzná a túlpartot.
Békalencsés a víz, fekete a póló,
Ilyenkor már nem esznek fagylaltot.

Üres a Holt- ág. Túlságosan csendes.

Pedig harkály kopog, s béka brekeg.
Miért most vagyok ilyen figyelmes?
Mikor már nem tudom elmondani neked?

37
 Csak a csendélet festi önmagát.
Egy darab szén vagyok. Koszolok.
Mégis nézem Isten üvegablakát,
Ráfestette e derűs mosolyod.

Zsákbamacska
Üres pohár alján pangnak
az egykori gyereknapok.
Nem hallom már tiszta hangnak,
mi a fogaim között vacog.
Elvesztek. Vagy csak úgy vannak.

Látom magamat néha bennük,

de a részletek homályosak.
Majális van. Nézd ünnepeljük,
ahogy a családok szabályosak.
Szememben amorf-totemjük.

Bódék, bazár, és körhinta,

valahogy mindegyik ketyeg.
Érzem kihűl a palacsinta,
mi anyám kezében remeg.
Beállunk, mert kell a sorminta.

Anya szorítja a kezem,

másik ernyedt, apa sehol.
Zsákbamacskát vesz épp nekem,
csak a sörbódénál dekkol.
De jönni fog, tudom, türelem.

Vízszintben a mérleghinta,
anyával várunk zárórakor.
Homokba rajzolt családminta,
a sörbódénál még nagy a sor.
Teljesen kihűlt a palacsinta.

38
 Megszegett ünnep
Láncdohányos Hold köhög odafenn az égen,
körötte elnyomott csikkek a csillagok.
Lehamuzott sztreccsnadrágként nyújtózik éppen
a körút, és rajta foltként izzadok.

Nyár éjszaka. Csak szívom a fülledt levegőt.

Amott füstös hangon dohánybolt köszön.
Kinyitnám a nem létező görög-legyezőt,
ne csak a hab dideregjen a meleg sörön.

Tumultus. Ricsaj. Ünnepi szoknya a tér,

fodros korcokba elvarratlan szerelmek.
A közös vályúhoz most mindenki odafér.
A bódék mellett összetört szemek legelnek.

Tinik, térfigyelőbe lőtt insta selfik.

A tűzijátékra is csak felkelni járnak.
Haspóló felvágva egészen mellig,
a farmerból kilátszanak a pillangószárnyak.

Dorombol a cicanadrág, hízelgőn bújik.

(De a fekete macska balszerencsét okoz!)
Itt minden lány az apjával randevúzik,
szájuk friss levegővel teli cigisdoboz.

Minden mosoly egy félreértett köszönés,

flegma pillantások karmolják az arcot.
Félrenyelt mondatok, beszédes köhögés,
nem hallok "sziát", csak egy eldobott visszhangot.

Túl sok az ismerős, de kevés, aki megismer.

Arctalan tömeggel frontális karambol.
Fülemben alacsonyan van a hangregiszter,
a jövő évi beállásnál talán újra hangol.

39
 A padok látják csak, kinek milyen az ülepe,
a menekülési útvonal mért' mutat a zsákutcára?
Ez az államalapítás, és a Kenyér ünnepe,
de lehet csak én szegek keresztet a hátuljára.

Amikor szerelmes vagyok

Teáskanállal vettem csak belőled,

és egy pohár csendben feloldódtál.
Ittam minden gondolatod, amit a
pillantásoddal az italomba szórtál.

Az éjszaka bon-bonként csomagolt ki,

nassolt a testmeleg de-sszeretedből.
Majd éjfél előtt még egy dupla-kávé,
tudod, abból a koffeinmentesből.

TV-képernyő szürke keretében

ötven árnyalattal színesebb látvány:
Fejem kulcscsontjaidhoz idom-ult,
s lettél a memória-habos párnám.

Most kis-kifli nagy-kifli pózban fekszünk.

Aludt-tej csak az álom, a párnámon,
mintás szalvéta a bőrünk hozzá,
míg a nap reggelizik a párkányon.

40
 Bobvos Adriana

Bemutatkozás
Bobvos Adrianna vagyok.
Dunaszerdahelyen (Szlovákia)
születtem. Férjemmel és három
gyermekünkkel Szegeden élek.
Általános iskolában szerettem
meg a verseket, tizenkét éves
lehettem, amikor az első kis
költeményt írtam. Azóta is
írogatok Istenről, szerelemről,
gyermekeimről, a természetről,
állatokról. Az írásra mintegy
talentumként tekintek.
Magánkiadásban, 2017 – ben
megjelent egy kötetem Szeretstrófák címmel.

Szeretlek
Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
Egész nap kutatlak, kereslek.
Egész nap vágyom veled lenni,
Szeretnék utánad menni.

Szeretném, ha mindig csak csókolnál,

Szeretném, ha mindig mellettem volnál!
Szeretnélek örökké ölelni,
Szeretnék veled együtt örülni!

Szeretnék folyton hozzád bújni,

Füledbe szerelmes szavakat súgni.
Két karodban elhamvadni,
Szíved dobogását hallgatni!

41
 Vágytam egy társ után,
Ki szeret s elfogad tán.
Benned ezt megkaptam,
S tiéd vagyok jómagam.

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,

Talán még boldoggá tehetlek.
Szerelmünk beteljesedett,
A boldogság minket meglepett.

Falu végén
Falu végén van egy otthon,
Öregek vannak ott hon,
Idős nők és férfiak,
Számukra készült e lak.

Szomorúak s megtörtek,
Fájó az életük s öregek.
Sokat ők már nem várnak,
Szívek s a térdek fájnak

Várják egyre gyermeküket,

Fogja meg ráncos kezüket,
Szomorkás arcuk felderül,
Szívük örömtől felhevül.

Nem sokáig marad a drága,

Várja a munka meg a párja,
Ennyi volt a látogatás,
S folytatódik a rohanás.

Nem így az öregeknek,

Napjaik oly lassan telnek,
Vánszorogva peregnek
Álmokat már nem kergetnek.

42
Meghalni mikor mehetnek már,
Isten ezzel miért. vár
De a félelem is ott van ám,
Mi lesz a halál után?

Van, aki hittel fogadja,

A kegyelmet megragadja
Csendesen várja a behívót,
Mert ismeri az Elhívót.

Éheznek a szeretetre,
Egy- egy szóra, kedvesre,
Vágynak a melegségre,
S tán egy pici ölelésre.

Sokféle ember él ott,

Az ősz rajtuk nyomot hagyott,
Mindegyikük máshonnan jött,
Az öregség beköszöntött.

Egy mosolycsodákra képes,

Olyan, mint a méz, mi lépes.
Nem kérnek ők már sokat,
Idősen is elfogadd!

Gyermeki örömök
Amikor én kislány voltam,
Babakocsit tologattam,
Babáimat fésülgettem,
Szép ruhába öltöztettem.

Megitattam, megetettem,
Majd aludni is eltettem.
Altatót is énekeltem,
Az ágyam mellé fektettem.

43
 Sárból süteményt sütöttem,
Homokvárat építettem.
Levest, kávét, teát főztem,
Pici csészékbe öntöttem.

Kis cicákat simogattam

Kitartóan hívogattam.
Felmásztam az összes fára,
S gázoltam a pocsolyába.

Amikor én gyermek voltam,

Önfeledten játszadoztam,
Most már felnőtt, s anya vagyok,
Gyermekemmel együtt alszok.

Most már őket nevelgetem.

Kettő szempár figyel engem.
Kisfiamat tologatom,
A tésztát én sodorgatom.

Lányom buzgón segít nekem,

Boldogan átölel engem
Tova szállt a gyermekkorom,
Kis kezét kezemben fogom.

Nekik mondok mesét most már,

Rám szegeződik két szempár,
Kislányommal homokozom,
Fiamat karban hordozom.

Legyen boldog gyermekkoruk,

Szentírás legyen fonaluk.
Éljenek ők szeretetben,
Cseperedjenek kegyelemben

44
 Bokrétás András
Bemutatkozás
1929-ben születtem
Szentlőrincen, polgári családból.
7 éves koromban vettek fel a
pécsi Székesegyházi Énekiskola
kollégiumába, ahol 15 éves
koromig a kórus tagja, majd 11
éves koromtól szoprán szólistája
voltam.
Iskolai tanulmányaimat Pécsett a
Ciszterci Rend Nagy Lajos
gimnáziumában végeztem.
Érettségi után felvételt nyertem a pécsi Tudományegyetem orvosi karára,
ahonnan a Mindszenti perrel és a katolikus egyház elleni politikai
támadásokkal kapcsolatos tiltakozások és magatartásom miatt „Klerikális
beállítottságú” minősítés miatt kizártak.
Később megszereztem az orvos felcseri (orvossegédi) képesítést és a
KÖJÁL-ok megalakulása után elvégeztem a közegészségügyi-járványügyi
ellenőr (ma felügyelői) szakvizsgát.
Nyugdíjba menetelemig ott dolgoztam mint radiohygiénikus ellenőr.
Eközben rendszeresen jelentek meg írásaim, karcolataim, verseim a
Dunántúli Napló c. napilapban.
Külső munkatársa voltam a pécsi Rádiónak, ahol hetenként hangzottak el
riportjaim, novelláim.
Később műsorvezetője voltam a rádió irodalmi részlegének és ebben a
minőségemben készítettem riportokat a város irodalmi szereplőivel.
Szerkesztőségi tagja lehettem a Pécsett megjelenő „Hetedhéthatár” c.
irodalmi folyóiratnak.

45
 KUNSZABÓ RÓKUS

"Szeretem a magányt akkor is,

amikor egyedül vagyok!"
(Renard)

Ott,ahol a Juhász-Gyula énekelte tápéi Krisztus megkopott keresztje áll,

háromfelé fut az út. Ha "igenyösen mögy az embör",akár Csongrádig
elballaghat, ha meg kedve és ideje is van hozzá, akár Tokajig is. A jól
karbantartott Tisza-gáton persze csak gyalogszerrel, legfeljebb ha
biciklivel, mert már a tápéi elágazásnál sorompó állja útját annak, akinek
akár motorral, akár autóval volna kedve száguldani a betonsimaságú
gáttetőn.

Ha balra veszi az irányt a halandó, Tápéra jut. Azt hinné az ember, hogy
nagy műgonddal és hozzáértéssel szerkesztett skanzenbe jutott,holott
csak megronthatatlanul őrzi évszázadosságát ez az ízig-vérig halászfalu.

Ha meg jobbra kanyarodik a vándor, legott útjába akad a Kőrösi-féle

halászcsárda, közvetlenül a Tisza-parton. Jóféle harcsapörkölttel
enyhítheti éhét az erre járó, s olyan tépedett-tésztájú, pörköltszalonnás
túrós csuszával fejezheti be lakmározását, hogy még a mesebeli királyfi is
ezt választaná a csókjára éhes Csipkerózsika helyett.

Nem kell sokáig felfelé menni a parton, amely szolidan simul hozzá a
Tiszához, amíg az ember az ezüst szürkén bólogató füzek árnyékában
olyan csendre lel, amely még a legigényesebb remetét is megihletné. A
Tisza csendesen hömpölyög és megbocsáthatatlanul, megigézően szőke.
Olyan, amikor akkor is lehetett, amikor a költő megénekelte, miként
áradt meg haragjában.

Néha idehallik a Lippai-féle fatelep fűrészgépeinek csendes suttogása, ám

mintha sejtené az is, hogy itt nincs helye a zajnak, letompulva, álmosan
bukik a habokba.
46
Kedvenc helyem volt ez a partszakasz. Itt ereszkedtem vízbe, hogy
leússzak az akkor még egyetlen hídig, kikergetve magamból a fáradtságot,
amelyet a mindennapok monotóniája préseltek belém.

Még hátamon volt dunántúliságom tojáshéja, minden próbálkozásom

ellenére sem sikerült gyorsan beletanulnom a "célszörű szögény embör"
rituális szokásaiba. "Ő"-zni már tudtam, élveztem is nagyon, sohasem
tévedtem,mint teszik azt könnyűsúlyú operett-bonvivánok feltupírozott
szerepeikben.

Nos itt, ebben a füzesben találkoztam először Kunszabó Rókus bácsival,

akiről akkor még azt sem tudtam, hogy Rókus, kiváltképpen pedig azt
nem, hogy Kunszabó.

Első pillanatban láttam, hogy ezt a figurát az élet Mórától vagy

Tömörkénytől kérte kölcsön, vagy - ami valószínűbb, - hogy Móra és
Tömörkény nap, mint nap találkozott ilyesfajta "embörökkel".

Fiatal voltam és dunántúli. Rövid nézelődés után, vízbeszállás előtt

beszédbe kívántam elegyedni a parton ülő halásszal. Mert az volt az
istenadta!
Le sem merem írni, milyen is volt valójában, a kedves Olvasó azt hinné,
valamiféle népszínműből merítem tapasztalataimat.
Pedig nem!
Az öreg halász maga volt az etalon. A mórai,a tömörkényi, a népszínműi!
Zsíros kalapja alól rakoncátlanul bújtak ki őszes hajszálai, borotválatlan
volt és barnára cserzett bőrű. A tajtékpipa hiányzott csak a szájából, hogy
már móriczi is legyen.
Csendesen nézte a vizet, de az is lehet, hogy nyitott szemmel aludt,
álmodott.

Nekiálltam a magam serte-pertélő módján, hogy szóra bírjam.

Pereghetett a nyelvem, az öreg csak nem mozdult. Csak amikor már

47
bizonyára elviselhetetlen lehettem számára, nézett rám olyan szemmel,
amelyről azt szokás mondani, gyilkolni lehet vele. Megértettem a szó
nélküli üzenetet, beleereszkedtem a vízbe, ám úszás közben egyre
fojtogatott az a tudat, hogy valamit elrontottam.

Másnap ugyanott mentem le a folyóhoz, az öreg akkor is ott volt. Vagy

ott maradt. Mert pontosan ugyanott és ugyanúgy kuporgott, mint ahogy
tegnap tette.

Most már óvatos voltam. Csak annyit kérdeztem tőle, sikere volt-e
tegnap, netán ma. A pillantás, amellyel rendreutasított, ugyanaz volt, mint
a tegnapi!
Már csak nem hagyom magam - gondoltam-, és az elkövetkező
napokban mindig megálltam mellette, ám a köszönésen kívül, amit furcsa
mormogással fogadott, egy szót sem szóltam hozzá. Napok múltak el, de
mintha érezni véltem volna, hogy már elviselhetővé (no jó! legfeljebb
eltűrhetővé) váltam számára.

Lehetett már több hete, amikor egyszer vízbeszállás előtt megszólított:

"Oszt tud-e az ifijúr bélást játszani?"- kérdezte.
Mindennémű kártyajátékban otthon tudhattam magam, speciel a bélás,
azaz az alsós volt, amihez, a legkevésbé konyítottam.
"Tudok!"- mondtam.
Ezzel a rövid szóval kezdődött meg majdnem két évig tartó barátságunk.
Zsíros kalapja alól előhalászott egy felismerhetetlenül összekoszolódott
köteget, amiről később kiderült, hogy kártya volt egykoron, de az nem
mindig, hogy melyik az eleje, melyik a fonákja.

Az, hogy nem vagyok bélás-bajnok, hamar kiderült. Az, hogy az öreget
Rókusnak hívják, csak később.

Megpróbáltam szavaimmal óvatosan körültáncolni, hátha kideríthetek

róla egyet s mást, de hamar megéreztem, hogy minden próbálkozásom

48
hiábavaló.
Amikor megtudta rólam, hogy pécsi vagyok, szinte sajnálkozott.
"Szép város - mondta- oda vonútam be harmincba, a kettes tüzérökhő'.
De én itt főmögyök a gátra, oszt ha a főd gömbölyű nem vóna,
láthatnám akár a hortobágyi gulyát is. Mórahalomig így is elpisloghatok.
Ott maguk tekergethetik a nyakukat, nem látnak mást, csak högyet. Ölég
sajnos!"

No Sándor! Itt a "mit nekem, te zordon Kárpátoknak...." örökkön élő

filozófiája!

Két év múlva egy későtavaszi napon megkaptam az értesítést, miszerint

kérésemre áthelyeztek Pécsre. Boldog is voltam, meg nem is. Addig már
majdnem szögedivé váltam, megszerettem a várost, kiváltképpen az
"emböröket".

Már csak a búcsú volt vissza Rókus bácsitól. Megtörtént az is. Akkor
mondta el, vagyishogy inkább dünnyögte maga elé, hogy három éve
vesztette el feleségét, s hogy abban a kalyibában lakik, amely a gát
túloldalán düledezik, s amely mintája lehetett a Fekete István által
megálmodott Matula bácsi kunyhójának. Akkor tudtam meg, hogy
Kunszabónak hívják, hogy büszke lehetne unokaöccsére, a híressé vált
öttömösi néprajztudósra, íróra.
Többet azonban akkor sem.

Szerencsét kívánva egymásnak váltunk el, s máig elérzékenyülök, amikor

felidézem búcsúját:
"Hiányozni fog néköm az ifijúr, csak remélni meröm, hogy én is
magának!"
Ennek a mondatnak kitörölhetetlen emléke kényszerítette ki belőlem ezt
az írást.

49
Két évtized múltán újra arra jártamban a Kőrösi-csárdában ebédeltem. A
kiadós lakoma után felkerestem a z t a helyet.

Üres volt!

A fűzek most is szomorúan bólogattak a víz felett, s én láttam, hogy

Rókus bácsit siratják.

Concerto grosso in F maior

Sötét szobámban üldögéltem

egy borús március-napon
mikor hirtelen és vidáman
a sarkig kitárt ablakon

behullott egy madárka füttye

(talán csíz vagy cinke volt)
a ház előtt, a nyírfa szélben
didergő ágain dalolt.

Nem is figyeltem fel nagyon rá

de a dallam zengett tovább
és virtuóz futammal szálltak
a kadenciák és triolák.

És egyszerre csak visszhang támadt

bennem a víg dallam nyomán
és mintha egy hatalmas koncert
dübörögne a zongorán:

50
 Múltból és antológiákból
feleltek már a szólamok
csíz pittyegett egy Shakespeare-versből
s egy csalogány is csattogott.

Megismertem mindjárt a hangját

- ez Vogelweide madara-
komor századok távlatából
itt zeng szívemben a dala.

Aztán cinkék és rigók is

- klarinétok és oboák-
rázendítettek, ilyent hallott
Apollinaire is hajdanán

a lövészárok mélyén ülve

s felzúgott rá a tutti, úgy
szárnyalt a dallam, mintha égbe
törne, s távolról egy kakukk

valamelyik Storm-vers mélyéről

kísérte ezt az éneket
neki izgatott tremolókkal
hárfázó szél felelgetett

a természet zendült itt dalra

emlékeim nyomán s a tág
horizonton már messze zengték
győzelmüket a harsonák.

51
 Aztán egyszerre megint csend lett,
szél borzolta meg az eget
és ablakom előtt a nyírfán
már csak a cinke pittyegett.

PETRA SZOBÁM FALÁN

A sziklafal, a táj ősrégi,

emlék, melyből sohasem elég,
a voltat, a múltat idézi
Petra, a szíkh és az ég.

Reám zúdulnak, felém szállnak

az emlékek, mint a madarak,
érzem: itt engem visszavártak
itt megtaláltam magamat.

Volt, hogy azt hittem sose látom

csodás Petrát, ezt az ősi tájat,
ám ez a csendes álmélkodásom
kioldja belőlem a régi vágyat.

Lám, most itt vagyok és csodálkozva nézem

mint dobbantja meg lüktető szívemet,
könnyű az éltem: száz emlékem
e kövekről felém integet.

Én Petrám! mennyedbe szállok,

időtlen vagyok, lebegek,
s úgy tudom nézni, mint a királyok:
bölcs fenséggel az életet.

52
 Mint e tájat, itt, Petrában,
hol minden olyan csodaszép,
úgy tudom nézni, hogy meg se lássam:
odakünn mennyi a szemét.

S most itt lóg a kép szobám falán,

kétségem nem támad, nincs már!
Baktatok a múltban! Eltévedtem talán?
de a szíkh mögül rám köszönt a kincstár.

HAJNALI (m)ÁMOR
(szerelemisten-tisztelet)

A harangszó, mint egy életunt aggastyán lassan, tapogatózva kúszott

végig a hajnalban nyújtózó utcákon. Kibotorkált a Kőrös-gátig,
átbukfencezett rajta, belekapaszkodott a hajnali ködbe, majd lassan a
hátára fordult és az égkékjét kereste.

A fű harmatos volt, mint egy ölelésre vágyó női öl, a rigópityegés bicegve
kullogott jobbra-balra, társat keresett a napfelkeltét várva. A nádas
mélyén tollászkodó vízicsibék raja várt a startra, a víz felszínén elkésett
sikló rajzolt arabeszkeket.

Csend volt.

A narancssárga lombok glóriája előbb rőt vörössé, majd aranylóvá

formálta a levélszobrokat, melyek így üzenetekké váltak. A hajnal
üzenetévé.

A parton zöldre festett ház állt. Oldalának egy öreg regatta csontváza
támaszkodott, hajdani sárga bordái között pókok tanyáztak.
Odabenn szerelemillat úszott a levegőben. A pezsgőspoharak
ólomkarmai éhesen nyújtóztak fényt keresve talmi csillogásukhoz. A
heverő mellett csendesen szeretkezett egy sebtében ledobott papucs az
asztalról lehullt szalámi héjjal. A székeken, szőnyegen zoknik, cipők,
szoknya és nadrág ölelkeztek szemérmetlenül.
53
A férfi a plafont nézte és esetlenül próbált együtt fohászkodni a
harangszóval. Keze imádságként az asszony félig takart, fiatalos erőt
sugárzó, rugalmas combján pihent. Lassan az asszony felé fordult és
hallgatta csendes pihegését.

Nem voltak már fiatalok. A férfi későn talált erre a szerelemre, amely új
erőt csempészett fáradni készülő testébe, már-már elközömbösödő
lelkébe. Most is - mint minden együttlétkor- mohó vággyal nézte az
asszony kisimult arcát. Fürkészve a legapróbb jeleket, amelyekbe
olthatatlanul szerelmes volt s melyek miatt az asszony fiatal lány illúzióját
keltette benne.

Csodálta a szerelemtől viharos éjszaka után kivasalt, gyönyörű arcot.

Ilyenkor mindig visszaálmodta, újraélte orkánsodrású szeretkezéseik,
szerelmük hónapjait, éveit. Lelkének íriszén megjelentek a szerelemtüzű
pillantások, megismerkedésük vadul szelíd szempárbaja, az első érintés
vérforraló hősége, az első és minden ölelés utolérhetetlensége, a tegnap
és ma robusztus ereje, a holnap meg nem kérdőjelezhető ígéretei.

A rózsaszínű ajkak fénye mélyre nyúlt a lélek kútjába, a kristály ízű

vágyak összetorlódtak, a szív furcsa morze-jeleket ti-ti-tázott,
félreérthetetlenül követelőzni kezdett.

Óvatosan maga felé fordította az asszony arcát és szemérmes

mohósággal megcsókolta az ajkát. Az asszony csendes nyöszörgéssel
vette tudomásul a készülő merényletet, sejtjei öntudatlanul dolgozni
kezdtek, akarata szertefoszlott, mint egy sokat használt lábtörlő és
belesimult a csók puha párnájába. Valami furcsa, tudaton kívüli reflexszel
buggyantotta ki mellét, felajánlva e kora hajnali szertartás első áldozatául.

A férfi lassan csúszott le a felkínált mellekig, közben selyem ízű csókokat

szórt szét a könnyűpihéjű nyak ívelt hajlataiban, a csontházfényű
fülcimpák rejtett zugaiban. Amikor az aranybarna mellbimbókhoz ért,
mindkettőjükön groteszk remegés futott végig. Az izomrostok
reflexszerű rángatózása villámláshoz hasonló fényeket szikrázott, sürgős
üzeneteket küldött szét az idegpályák kanyargós útjain,
megfellebbezhetetlen parancsot osztott társainak.

54
A férfi imádta az asszony hajnali illatát. Beletemette arcát az asszony
ölébe és várta, hogy vágyai leterítsék. Az asszony úgy ígérte oda ölét,
ahogy a tavaszi ugar simul az eüstfényű eke rögöt szaggató rítusához.

Ölelkeztek!

Hatalmas vulkánok törtek fel, valahonnan szférai hangok hallatszottak,

soklábú lovak idegtépő dübörgése gyorsult, a dobhártyákon a szerelem
ritmusai adtak találkozót, színek villóztak és az öl úgy fogadta a férfi
erőteljes mozdulatait, mintha egy gyűrűző giliszta haláltáncát akarná
utánozni.

Később csendesen pihentek egymás mellett és halkan, pihegve kérdezték.

- Szeretsz?
A visszhangszerű suttogó válasz sohasem késett.
- Szeretlek - mondta a másik.

A köd odaadta magát a napnak, a vízicsibék kint úsztak a frissen dauerolt

hullámokon, a vízisikló korhadó ágyán szendergett, a pókok minden
idegszálukkal a reggeli ébredéstől részeg rovarok bő lakomát ígérő
díszrepülését figyelték, az élet apró és minden nap ismétlődő jelei már
nem tudtak és nem is akartak ellenállni az új nap ébredésének.
Ők emlékeikben és az elmúlt órák még mindig csodálatosan harsogó
akkordjaiban vettek reggeli fürdőt. Eddig is tudták, de most mindennél
biztosabban érezték, hogy szerelmüket még nagyon sokszor el kell
mondaniuk egymásnak, s hogy a szavak néma tükrei lehetnek csupán
öröklétet ígérő érzelmeiknek.

Az emlékmű elé, melyet érzelmeik forró tégláiból építettek, csendes

áhítattal rakták oda szerelmük átélt virágaiból font koszorúját.

Az emlékek opálos színei összekeveredtek az ég azúrjával és csendesen

megbékélve vártak további ködhasogató hajnalokra.

55
 JENNY NÉNÉM
(a "klasszikus" úrilány)
(Ez az írásom 2003. ápr. 4-én jelent meg egy irodalmi-kultúrális
folyóiratban. Akkor és ott sikerült Jenny néném 1901-ben készült,
Rudnay Gyulának dedikált fényképének és az alant közölt leveleknek
fotokópiáit közzétennem.
Sajnálom, hogy ezt most nem tehetem.)

"Nézd a szerelmesek mihelyt a

vallomásuk megesett, mindjárt
hazudnak!"
(Rainer Maria Rilke)

A családi legendárium emlékhegyeinek csúcsán Jenny néném trónol.

Immár több, mint egy évszázada, s míg lesz, ki emlékezzék rá, mindaddig
megfellebbezhetetlenül.
Rudnay Gyulához fűződő, végül tragikusan végződött szerelme
gyémántszeme annak a romantikus léleknek, amely a századvégi hölgyek
jellemének elmaradhatatlan kelléke volt. Az emellé párosult erkölcs,
tehetség és honleányi elkötelezettség csak kiegészítői lehettek és voltak a
kor ideáljának.

Jenny néném 1879-ben született, csupán két évvel Ady Endre után.
Akivel egy jól sikerült debreceni jogászbálon aztán 1898-ban cotillont
táncolhatott az Arany Bika nagytermében. Neki a legendás költő csak
"adybandi" volt, s amikor Bandi első verseskötete megjelent, azt
szeretetteljes emlékként dedikálta Jenny nénémnek. Amikor pedig
Rudnay és Jenny néni között dúlt a tragikus szerelem, volt, hogy Gyula
szerelmetes leveleit "adybandi" látta el post-scriptumokkal, azaz
utóirattal.

Most már illene elárulni -annak, aki esetleg nem tudná-, ki is volt Rudnay
Gyula. Hadd szorítkozzam itt egyszerűen csak az 1928-ban kiadott
Dante-Pantheon lexikon róla szóló ismertetésére, amely már akkor
éreztette Rudnay művészi nagyságát.

Ekként: ".....erőteljes festésű női alakjaival, majd nagyobb tömegeket

egybefoglaló kompozícióival tűnt fel.....finomra hangolt tájképeivel
56
külföldön is sikert aratott. A Képzőművészeti Főiskola tanára....."

Rudnay Gyula (1878-1957) a híres nagybányai festőiskola megalapítói

sorába tartozik és Tornyai János (1869-1938) hódmezővásárhelyi
művésztelepének tagjaként Munkácsy festészetének külsőségeit
hagyománnyá nemesítő iskola vezéregyénisége.
Jenny néni stúdiumait Svájcban végezte, négy nyelven beszélt, verseket
írogatott, kiválóan játszott spinéten, amely a kalapácsos zongora elődje
volt, s amelyet még -bár már használhatatlan állapotban- láthattam
gyermekkoromban, mintegy Jenny nénire emlékeztető mementóként. A
Rudnay és a Jenny néni között kibimbózó szerelem nyomán született
levelek sokáig birtokomban voltak. Azokat a pécsi Janus Pannonius
Múzeum Képző- és Iparművészeti Osztályának ajándékoztam, de az
alábbi két levelet megőriztem.
Az itt látható fac-similék (ez természetesen csak a folyóiratban
közöltekre vonatkozik B.A.) tanúbizonyságai annak a stílusnak,
hangulatnak és ma már kissé megmosolyogtató lángolásnak, amelyet
Jenny néni érzett és táplált Gyula úr iránt.

Hely hiányában önkényesen válogatok a több, mint tízoldalas levélből,

remélni merem, hogy a citátumok igazolják mindazt, amit fentebb
eldadogtam.
Előbb Vajda-Hunyadon élő nagybátyjáról beszél Ilmi barátnőjének írt
levelében:

".....szegény vágyott az igaz szerelem után, s amely végre megjött, ám oly

szerencsétlenül, hogy azt viszonzandó nem igen remélheti soha, mert az
illető mást szeret......Tűri sorsát, szegény, végtelenül, mert oly igazán tud
érezni, mint kevés lélek mostanában.....Az érezni tudó lelkeknek a sorsuk
ilyen, mint a miénk, mit szólsz hozzá, Édesem?....."

Megismerszik ebből a levélből Jenny néném lelkének kovásza, amely a

tiszta érzelmeket felforrósítani és ellenállhatatlanná erjeszteni volt képes.

Aztán a Gyulával való megismerkedés már-már intim részletei:

".....említettem előtted egyszer, midőn 1895 nyarán Pesten hosszabb ideig

tartózkodtam, egyik nagybátyám özvegyénél laktam, akinek majdnem

57
velem egykorú fia van, neve ennek Rudnay Gyula festőművész. A fiú alig
odaérkezésem után látott először, belém szeretett s elhatározással volt, ha
viszontszerelemre talál érzelme, valami ígéretet tenni a jövőre nézve. De
ugyanazon nyáron Gyulának egy unokafivére, dr Rudnay Imre
gyermekorvos fenn időzött egész szünidőn által és engem Ő is akkor
ismert meg. Imre ekkor még IV. éves orvostanhallgató volt (figyeli a
kedves Olvasó? Imre fentebb már gyermekorvosként tituláltatik, holott
még "csak" negyedéves orvostanhallgató. Mindez némi társadalmi ítéletet
és rendfokozati besorolást jelentett akkor. B.A.), semmi oly különös
vonzerővel nem bírt, de igen nemeslekű és finom modorú ember, velem
szívesen foglalkozott és én belé szerettem. De bár igen magas
küzdelmembe került, ezt előtte eltitkolni tudtam, pedig bizonyára viszont
lángra is találtam volna, egyes megjegyzése után ítélve, amit a néni előtt
véletlenül elmondott és én ezt megtudhattam. (Két eset lehetséges: vagy
a néni volt pletykás, vagy Jenny néném hallgatózott! B.A.) Én
mindinkább tartózkodó lettem vele szemben, mert ismertem ambiciózus
(sic!) létét és tudtam, Ő Pesten kíván maradni hosszabb ideig, mint orvos
is, néki pedig ilyen feltételek mellett hozományos leányra van szüksége,
mert néki magának vagyona nincs. Így jobbnak láttam idejekorán
hozzálátni a baj orvoslásához, bár bizony Ilmikém az igen nehezemre
esett s nem is történt meg csak akkor, midőn egy másnemű szeretet
váltotta fel azt. Az, amit Gyula iránt érzek most, s amely pedig a múlt év
októberében látott napvilágot lelkemben. Én Imrét minden erőm
feszítése mellett sem tudom feledni.....Ám a szívemben eluralkodó, Gyula
iránt érzett szeretet meggyőzött arról, hogy Őt feladnom kell s akkor
kezdtem is ezt meg....."
".....A néninek írtam a múlt év szeptemberének végével, adná meg nekem
Gyula címét, hogy frissen született szerelméről
megbizonyosodhassam....."

"....Az én nagyon szeretett Gyulám levele egész szűmet fellobbantotta, Ő

a legbensőbb önzetlen szerelméről biztosított és tanúskodott nekem, s
akkor oly elhagyatottnak és bizonytalannak érzett lelkem igaz, mély
szerelemre gyulladt iránta, amit az Ő nemes lelke nagyon
megérdemel.....Viszonyunk még szüleim és testvéreim előtt is titok s az is
marad, mert nővéreim gondolkodásmódja egészen más, ők a szerelem
fogalmára nem adnak semmit, ők így ezt megérteni nem tudnák.....Én ezt
a a szerelmet nem áldozom fel, mert ez a szerelem sokkal szentebb,

58
mintsem azt érdemtelenül bírálni lehetne....
Hogy mikor lehetünk egymáséi, az a jövő titka.....csak segítségünkre
legyen a jó Isten igaz kegyelme, amiben bízom is, mert nem hagyja el Ő a
benne bízó lelkeket és az egymást igazán szerető szíveket...."

Érdemes lenne ennek a levélnek minden sorát ideidézni, ám ezt annak

terjedelme (és kedves terjengőssége) itt nem teszi lehetővé.

Mi történt ezután? Rudnay Gyula "Olaszhonba távozott - írja Jenny néni-

s ha onnan visszatér, tán kibimbózhat teljességgel szerelmünk...."

Ám Rudnay Gyula a mediterrán szépségű és temperamentumú lányoknak

nem tudott ellenállni. Szívesen töltött velük egyre több órát, ami ugyan
megbocsátható lenne, ha azok nem minősültek volna át pásztorórákká.
Ám azok bizony azzá minősültek!

És a hír bármily lassan, cammogva jár, szárnyakat kap, ha a Sors úgy

akarja, s mindez eljutott Jenny néném fülébe. A letargia, amely később
gyógyíthatatlan depresszióvá dagadt, már sejttette a tragédiát. Amely
aztán 1902-ben, Jenny néni 24 (!) éves korában be is következett.
Meghasadt a szíve! - mondták.
Sírja a szarvasi temetőben van, melyre Gyula Olaszhonból hazaérkezve
szekérszámra vitte a virágot, ám a hátramaradt testvérek és rokonok
haragja elől menekülnie kellett, s párizsi útja után már csak a
hozzátartozók koszorúi díszítették Jenny néném sírját.

Ha nyaranként Szarvason járok és meglátogatom a családi sírboltot,

mindig zöld-fehér-piros kompozíciójú csokorral gálánskodom Jenny
néninek, egy kicsit Gyula egykor még ígéretes olaszországi emléke miatt
is.

59
 Bubrik Zseraldina

Bemutatkozás
Bubrik Zseraldinának hívnak,
1972 májusában születtem
Miskolcon, ahol életem
legnagyobb részét töltöttem.
Gyerekkoromtól írok, de igazán
tizenhét évvel ezelőtt kezdtem
el. Novella volt az első, majd a
versek, és kikötöttem a
meséknél.
Idáig hat könyvem jelent meg.
A következő mesekönyv lesz,
majd egy thiller, és belevágtam
egy életrajzi könyvbe is.
Rengeteg díjat kaptam, a legbüszkébb a Bronzpróza éremre, kettő
Szépirodalmi díjra, és a Dugonics András díjra vagyok.

Napfény sólyomszárnyon
Réges-régen, 1878.augusztus 30-án, olyan meleg telepedett le Miskolcz
területére, hogy a legtöbben – aki tehette –, inkább otthon maradt.
Mindenki abban bízott, hogy jön szeptember, és végre megérkezik az
enyhülés. Akinek mégis menniük kellett dolgozni, hajtották magukat,
szakadt róluk a víz, de munkájukat minden körülmények között
elvégezték.
Délután már enyhébb lett az időjárás, az emberek egy kicsit
megnyugodtak.
Eljött az este, a legtöbben már az ágyban voltak, és lehet, a
legszebb álmukat látták, amikor tizenegy óra után megérkezett a fekete,
kiterjedt szárnyakkal, a „pusztulás angyala”. Egy óra múlva, a vihar
amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment, otthagyta Miskolcz
60
városát. Egy kis felfordulást okozott, de nem volt nagy anyagi kár. Az
emberek megnyugodtak, gondolták, ez csak egy futó zápor volt.
Nyugodtan feküdtek le, kipihenni a nap fáradalmait.
Pár órával később, augusztus 31-én, hajnali egy, és két óra között,
párban megérkezett a „halál és a pusztulás angyala”. Miskolcz, völgyek
között fekvő városaihoz tartozott. A három völgyből áradó víz, esőkor a
lent folyó Szinva, és Pecze árkát feltöltötték. Az angyalok megérkezése
után, elindult az áradat, mely útközben felsértette a talajt, felkapott
mindent, ami az útjába került, ugyanúgy a szemetet, állatokat, fákat, és
még az alacsonyan szálló madarakat sem kímélte. Aztán áttért az ajtókra,
ablakokra. Olyan gyorsan jött, oly gyorsan áthatolt mindenen, mintha
harci tankkal közelített volna, bármihez, amihez akart. Végigment a
házak belsejében, majd pár perc után folytatta útját. A tetőt sem hagyta a
helyükön, de a végén nem egyesével szedte szét őket, hanem felkapta a
házakat, és magával vitte. A menekülő embereket sem kímélte.
Jött, rombolt, ölt…
A hajnali csendet felváltotta a zaj, és az emberek kiáltása:
– Segítség!
A kéretlenül jött víztömeg, percenként fél méterrel növekedett. A
hullámok moraján egy idő után már nem lehetett a menekülő emberek
vészkiáltásait hallani, se a fuldoklók halálhörgését, az épületek szétválását,
és az állatok ordítása sem volt kivehető.
A víz volt az úr.
A főutcán óriási lyukak tátongtak, a pincék megteltek vízzel. Akárhol
voltak Miskolcz területén, mindenhol a rombolás nyomait lehetett látni.
A Szinva, és a Pecze hidait mindenestül elsodort, egy sem maradt
épségben. Miskolcz városában a vészharang megszólalása után 2185
család küzdött a halállal, és próbálta túlélni.
Reggel hat órakor, sólyom szárnyán érkezett a Nap. A fekete felhő,
mint akit valaki kerget, oly gyorsan elvonult.
Romokban hagyta ott Miskolczot, az embereket, és az állatokat.
Minden lecsendesedett, és világos lett…

61
 Egy szelet kenyér
Gyerekként soha nem értettem, hogy a nagymamám – aki egyedül élt –,
miért mindig két személyre terített meg. Nagyapám, akit alig ismertem,
mert utoljára négy évesen láttam, korán meghalt. A helyére nem
kerülhetett senki, ismételte nagymamám.
Egyszer váratlanul mentünk hozzá, bekopogtunk, majd hangosan
annyit mondott:
– Gyertek be!
Nem értettem, honnan tudja, hogy nem egy ember jött hozzá? De
nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy ott állt az asztal mellett, kezében
a frissen sült házi kenyérrel, és éppen egy szeletet vágott belőle.
Ránéztem az asztalra, ahol az ebédhez volt terítve, középen a leveses
tálból gőzölgött a finom húsleves illata. Két személyre volt megterítve.
Amikor befejezte a szeletelést, mosolygó arccal nézett ránk, és annyit
mondott:
– Isten hozott Titeket! De örülök, hogy eljöttetek. Ma egy egész
kakasból főztem a levest. Máris hozom a tányérokat.
Letette a kezéből a kenyeret a kenyérkosárkába, majd hozott még
három terítéket. Mi boldogan ültünk az asztalhoz, és annyira éhesek
voltunk, hogy a plusz egy teríték senkit nem zavart. A leves után
körömpörkölt volt, nokedlival. Nagymamám kenyeret mártogatott bele.
– Apátok is így szerette.
Ebéd után elköszöntünk, és elindultunk haza. Otthon persze annyira
furdalt a kíváncsiság, hogy anyukámat megkérdeztem, miért is van plusz
teríték?
A válasz nem volt hosszú, de azt hiszem, örökre a szívembe marad.
– Szeretet.
Először nem értettem, és észre is lehetett rajtam venni.
– Tudod, nagyapád, amikor meghalt, nagymamád nagyon nehezen
engedte el. Azt mondta, neki nem kell senki, mert nem maradt
egyedül. A nagyapa lelke mindig ott lesz vele. Megterít minden
evésnél két személyre.

62
 Anyu észrevette, hogy elindultak a szememből a könnycseppek, és
átölelt.
– Egyszer majd megérted Te is.
Elengedett, én meg szaladtam a szobámba, ráugrottam az ágyamra, és
még egy darabig sírtam. Soha többet nem beszéltünk róla.
Mostanában eszembe jutott, a régi, falusi ház, a nagymamám, a leves,
a kenyér… és nagyapám.
A férjem egy éve halt meg. Egyedül vagyok. Én is két személyre
terítek.
Igaza volt nagymamámnak.

Egy kézfogás
Ma reggel elindultam utamon, nem vártam sokat a buszmegállóban, pár
perc után megérkezett a busz. A harmadik megálló után a pályaudvaron
megálltunk. A motor zúgása elcsendesedett.
Vártunk.
Mivel maszkot kell hordanunk, ezért szemüveggel így nem tudok
olvasni, gondoltam szememmel felfedező utat teszek. Előttem hárman
ültek, majd a mellettem lévő sorban, egy idős házaspár. Megakadt a
szemem. Csendben ültek, és fogták egymás kezét. Aztán a hölgy elvette
kezét, mutatta a táskáján lévő lyukat, és megszólalt:
– Látod Apus! Elszakadt a táskám.
– Tudod mit, majd a következő nyugdíjkor veszünk neked egy szép
új táskát – válaszolta szép szavakkal a férje.
– Most mást kell vennünk. Hazamegyünk, inkább előveszem a
zsákvarró tűmet, és összevarrom.
– De az nem olyan, mint a többi varrás, és lehet, ilyen színű cérnánk
sincs.
– Nem baj, úgy fogom hordani a táskát, hogy ne lehessen látni.
– Nem, nem! Veszünk neked egy táskát. Megérdemled – zárta le a
férfi a beszélgetést.

63
 Ekkor a hölgy elengedte a táskáját, és letette kezét a combjára. A férje
megfogta a kezét, és egész úton így ültek. Annyira meghatódtam ezen a
szép beszéden, hogy könnyeimet visszatartottam, ami egy kicsit nehezen
ment. Legutoljára Kertész nagyapámat hallottam így beszélni, ami már
nagyon régen volt.
Belegondoltam, hogy én is így szeretnék megöregedni.
A busz a végállomásra ért, én szálltam le utoljára. Az idős házaspár
ott ment előttem, kézen fogva. Egy kicsit gyorsítani kellett lépteimet,
kikerültem őket, de amikor mellettük voltam, rájuk néztem, és egy
mosolyt küldtem nekik.
Az utolsó gondolatom velük kapcsolatban, kívánom nekik, hogy még
sokáig legyenek ilyen boldogok egymás mellett.

A lift
De várom már azt a pillanatot, amikor Liza megjelenik, itt az ajtóm előtt.
Érzem, már messziről a parfümje illatát. Ilyenkor elképzelem magamban,
ott áll, a hosszú barna haja kontyba fonva, arcán nincs smink. Nem is
kell. Fiatal még, ne tegye tönkre gyönyörű arcát. Ruhát nem is tudok
választani, hisz mindegyik jól áll rajta. Bár, lehet akkor a legcsinosabb,
amikor a hófehér blúzát, ami hozzá simul, és a fehér nadrágját veszi fel.
Ilyenkor el tudom képzelni, milyen lenne esküvői ruhában. Cipői laposak,
kényelmesek. Egyszer láttam tűsarkúban, amikor a bordó estélyi ruháját
viselte, gondoltam randevúra megy. Egyszerűen ellenállhatatlan volt
akkor. Emlékszem rá, az első alkalom, amikor találkoztunk, az ősz első
napja volt. Egy halványkék, kötött pulóvert viselt. Mentünk felfelé, akkor
vettem észre, hogy egy falevél pihen a jobb vállán. Elképzeltem
magamban, milyen büszkén pihennék én is a vállán. A negyediken
kilépett ajtómon, abban a pillanatban leesett válláról a falevél, és pont a
szemetes mellett landolt. Liza nem vette észre, hisz a pehelykönnyű levél,
nem csap nagy zajt. Azóta az évszakok között számomra a legszebb, az
ősz.

64
 Már megint le fogom késni a buszt. De most az sem érdekel. Inkább
találkozzak azzal a gyönyörű lánnyal. Azt hiszem, Lizának hívják. Amikor
ideköltöztem, rohanás volt az egész nap. Nyolc órára kaptam meg a
segítő srácokat, a bútorok pakolásához, de olyan sok, és persze nehéz
bútoraim voltak, hogy a költözés lassan ment. Már a negyedik fordulónál
tartottak, amikor lent a földszinten kinyílt a lift ajtó és mosollyal az arcán
kilépett Liza. Én, akkor, ott, nem tudtam levenni róla szemem. Csak
néztem, amint elsétál előttem, a hosszú barna haja lenget, és néha rám
nézett barna, kerek szemével. Nem volt rajta smink, de nagyon gyönyörű
volt, festék nélkül is. Elment előttem, rám nézett, és megszólalt a
kellemes, megnyugtató hangján:
– Jó reggelt!
Én meg ott álltam, egy szó nem jött ki a számon, csak a fejemmel
biccentettem. Egész nap, már nem is érdekelt, hogy készen leszünk- e a
költözéssel, hanem az órát figyeltem, mikor jön haza Liza. Ha reggel
hétkor találkoztunk, lehet, nyolcra jár dolgozni, négykor végez, és
körülbelül ötre ér haza. Persze, ha nem megy el munka után bevásárolni.
Négy órától percenként néztem az órámat. Ott vártam, a földszinten, a
lift ajtaja előtt. A srácok végeztek, a lakáskulcsot a kezembe adták, én
meg ott álltam, nem mozdultam. Fél öt felé, az emberek kezdtek egyre
többen jönni. Öt perc, és fél hat lesz. Már ideges voltam, meg éhes is,
mert a gyomrom elkezdett korogni. A lift már öt percenként jött, amikor
egyszer csak megállt, és kinyitotta ajtaját. Csodálkoztam, hogy lehet itt,
amikor senki sincs benne. De abban a pillanatban megláttam Lizát, amint
a bejárai ajtón jött be. Pár másodperc, és ott volt mellettem. Köszöntünk,
hála Istennek akkor hang jött ki a számon, majd beszálltunk a liftbe. Liza
megnyomta a négyedik emeleti gombot. A szívem ekkor hozzákezdett
egyre hevesebben verni. De jó! Egy emeleten lakunk. Legalább többször
fogunk találkozni, és ha valamit nem találok otthon, át tudok menni
hozzá. A lift megállt, kiszálltunk, és elköszöntünk egymástól. Én meg
próbáltam megfigyelni, hogy melyik ajtót nyitja ki. A mellettem lévőhöz
ment. Övé a kettes, enyém az egyes számú ajtó. Tudom, hol lakik,
minden rendben. Számomra ez a nap életem legszebb napja. Megláttam

65
egy gyönyörű nőt, meghallottam a legszebb női hangot. Már csak azt kell
megtudnom, hogy egyedül él, vagy van párja. Azt hiszem már a
fodrászhoz is el kellene mennem, új nadrágot, és pólókat is venni.
Nézem a Nike cipőm, ami már kezd foszlani. Ezt is le kell cserélnem.
Olyan nyugalom kapott el, abban a pillanatban, amikor megláttam Lizát.
Számomra, ő az ideális nő.
Már hat éve élek itt, ismerem az összes szomszédot. Pár hónapja
meghalt Marika néni, az egyesből. Nagyon szerettem őt, sokat voltam
nála. Mindketten egyedül voltunk, vacsorát is főztem neki, de legjobban a
süteményeimet szerette. Csak tudnám miért halt meg ilyen korán. Alig
volt hetven éves. A mai napig üresen állt a lakása. Azt mondta a lánya
Jutka, ő fog ide költözni. Nem sokat láttam, ritkán járt erre, ezért nem is
ismerem. Remélem nem lesz semmi baj. Erre megérkezett ma az új lakó.
Egy sármos srác, igaz nagyon magas, de engem nem zavar. Fekete haj,
barna szem… és persze, az a gyönyörű fogsora. Kedves, udvarias. Akkor
csalódtam, amikor megláttam, hogy az egyes ajtót nyitja ki. Ezek szerint
Jutka férje. Kár. Számomra nagyon szimpatikus. De én családot nem
teszek tönkre. NEM!!!! Nem lehet. Majd próbálok kicsit hamarabb
hazajönni, hogy ne találkozzak ezzel a fiatal sráccal. Nem kell minden
egyes nap megállnom a Könyvesboltok előtt. Évek óta nincs senkim. De
jó lenne, ha ő rám találna. Jól van, nem gondolok rá. Majd ha itt lesz az
ideje, akkor eljön az igazi számomra.
Éppen jöttem le a hatodikról, reggel fél hétkor, mikor észrevettem, az
új lakó az ajtóm előtt állt. De nem nyomta meg a gombot. Nem akar
beszállni? Minek áll akkor ott? Kicsit lassabban mentem, hátha
megnyomja, és megállít. Nem. Nem baj, megyek tovább, majd ha kellek,
akkor szól.
Liza… kérlek, gyere. Látni szeretnélek. Tegnap estétől már nem bírok
magammal. Ott álltam az ajtómnál, hallgatóztam, néha kinéztem, hátha
meglátom. De semmi nem történt bánatomra. Ép arra gondoltam, majd
messziről lefényképezem, a képet kinagyítom, és akkor mindig láthatom a
gyönyörű arcát. Ó. Nyílik az ajtaja, rendben, megnyomjuk a gombot.
Már jön is felém, mosollyal az arcán.

66
 – Jó reggelt! Liza vagyok – mondta, és nyújtotta puha kezét felém.
– Jó reggelt! Viktor vagyok – majd megfogtam kezét.
A lift megérkezett, de én még akkor is tartottam a kezét. Nem tudtam
elengedni, de nem is akartam.

Már három hónapja lakik itt Viktor, de még nem merte Lizát
randevúra hívni. Pedig mindketten ugyanazt akarják. Lizán is átlátok,
olyan mintha a gondolatait regényként írná meg, én pedig el tudnám
olvasni. Amikor Marikának ment bevásárolni, tudtam mit fog venni, mit
fog este főzni. Szinte mindent tudok róla, azt is, hogy azt várja, Viktor
mikor fogja randevúra hívni. De nem csak Lizának, Viktornak is ki
tudom olvasni gondolatait. A sok csalódás után nem mer
kezdeményezni. Pedig minden reggel, és minden délután érzem a
szerelmi vonzódását Liza felé. Este sokat pihentem, nem kellett se fel, se
lemennem. Csend volt, az emberek pihentek. Kigondoltam, hogy hogyan
fogom őket összehozni. Egy kicsit csalódott leszek, hogy ez a gyönyörű
lány nem az enyém lesz, de kettejüket összehozom, mivel mindketten itt
laknak, legalább nem költöznek el. Lizát mindig láthatom, így
tulajdonképpen az enyém is marad.
Eljött a péntek délután. Pontosan öt órakor érkeztek meg mindketten.
Beszálltak, elindultam, és zsupsz… a harmadik, és negyedik között
megálltam. Igen, most egy darabig itt fogok állni. Nem mozdulok. Ma
úgyis sokat járkáltam. Az én vezetékeim, pilléreim sem fiatalok.
Elfáradtam, egy kis pihenés nekem is jár. A lámpát égve hagytam.
Vártam a folytatást. Két percig álltak egymás mellett, egy szó sem hagyta
el szájukat, mikor végre Viktor megtörte a csendet:
– Nem félsz a liftben?
– Nem, de ha sokáig itt kell maradni, azt lehet, nem bírnám ki sokáig
– válaszolta halk, meglepett hangon Liza.
– Ha rosszul érzed magad, szólj, és segítek neked. A táskámban van
egy bontatlan ásványvíz - Liza megköszönte, és tíz perc után kérte
is, mert nem volt jól. Ekkor Viktor átölelte.

67
 – Nem lesz semmi baj. Ha kikerülünk innen, akkor átmegyek
hozzád, megvárom, míg elalszol, majd hazajövök. Egy kicsit
vigyázok rád. De ha neked is megfelel, még a vacsorát is
elkészítem.
Amikor csend lett, úgy éreztem, befejeztem küldetésem. A szerelmi
kötődés, ebben a pillanatban megkötetett. Büszke voltam magamra.
Ettől a naptól kezdve, Liza, és Viktor összeköltöztek.
Eltelt egy év, eljött megint az ősz első napja. Most már hárman
szálltak be a liftbe, Liza, Viktor, és a kis Emma. Boldog voltam, mert én
sem veszítettem el Lizát.

Szeretsz?
- Szeretsz?
- Szeretlek! – válaszolt kicsit meglepetten a lány.
- De tudod, mindketten változáson megyünk át. Mi így szeretjük
egymást, ahogy vagyunk.
- Szerinted gondot okoz?
- Nem tudom, de nagyon félek.
- Úgy döntöttem, Veled szeretném leélni a hátralevő életemet, és
semmilyen változás nem állhat kettőnk közé. – mosolygott a lány.
- Köszönöm, hogy ezt mondtad. – válaszolt a fiú, de hirtelen
megfordult, elindult, és lefeküdt az ágyra.
- Ne légy szomorú! Hidd el, mi örökre együtt maradunk! – fejezte be
a beszélgetést a lány, és követte a fiút.
Este elérkezett az idő. Elindultak, mindketten egymás kezét szorosan
fogva. Amikor megmászták a fa ágához vezető utat - ami számukra elég
fárasztó volt- szép lassan elhelyezkedtek lógva, közel egymáshoz. A két
ifjú hernyónak a bőre elkezdett kettészakadni. Nagyon lassan, nehogy
véletlenül leessenek.
- Jól vagy kicsim? –kérdezte a hamarabb kibújó fiú.

68
 - Igen, és nincs semmi baj. Olyan nyugtató az egész. Érzem,
könnyebb lett a testem.
- Tudod milyen gyönyörű vagy? Szebb vagy, mint voltál.
Ezután, a kis beszéd után mindketten a szárnyukat nagyra tárták, de még
nem mozdultak. Egymás tekintetét figyelték, majd a két gyönyörű
pillangó teljesen kibújva bőrükből, egymással szemben megálltak.
- Szeretsz? – kérdezte a fiú.
- Szeretlek! – válaszolta a lány.

Társ a magány
Vera, egy átlagos nő, aki negyven évesen egy hosszú kapcsolat után
egyedül maradt. Bankban dolgozott, és úgy gondolta, hogy álmai
hercegét épp a munkahelyén fogja megtalálni. Pénztárosként, minden
férfit széles mosollyal fogadott.
Az első dolga az volt, hogy megnézte a férfi kezét, hogy a van-e rajta
gyűrű. Ha nem volt, attól még lehetett nős, mert ugye nem minden férfi
szereti a gyűrűket. Itt még a körmöket is megnézte. A második, ami
fontos volt neki, a ruházat. Nála, az öltöny jött be. Szerette, ha egy férfi
fess. A harmadik, amire nagyon odafigyelt, az a haj. Nem szerette, ha egy
férfinek hosszú volt a haja. Se kiengedve, se összefogva. A negyedik, ami
számára a pont volt a mondat végén, hogy milyen hanggal, és milyen
hangsúllyal szólaltak meg. Ebből tudta leolvasni, hogy tulajdonképpen
milyen a belső kisugárzása, és milyen a lelke.
Eltelt egy év…
Eltelt két év…
Teltek múltak az évek, és már az ötödik évnél tartott, amikor elege lett az
egészből, és eldöntötte magában – mert senkinek nem akarta elmondani
–, ő most a magányt feloldja azzal, hogy a magányt megszemélyesíti.
Olyannak képzelte el, mint álmai férfiját, magas, rövid haj, zöld szem.

69
Minden nap, hazament a munkából, és amikor bezárta maga után az
ajtót, köszönt, majd úgy tett, mintha átölelne valakit, majd hangosan
megkérdezte:
– Milyen napod volt Drágám?
Majd letette táskáját, átöltözött, megmosta a kezét, elkészítette a vacsorát,
megterített két személyre. Amikor végzett, leült vacsorázni, közben
mosollyal figyelte, a vele szemben ülő elképzelt álmai férfiját. Elnevezte
Magánynak, de a legtöbbször Drágámnak szólította. Este bebújt az
ágyába, jó éjt kívánt, küldött egy puszit, és elaludt.
Egy éven keresztül minden nap a Magánnyal volt, amikor eljött a hatodik
év. Jól érezte magát, tudta, senkinek nincs ilyen tökéletes párja.
Eldöntötte hozzámegy.
De…
Nem szólt senkinek, nem akarta, hogy bolondnak nézzék.
Vett egy menyasszonyi ruhát, készítetett egy vörös rózsákból álló
csokrot. Amikor minden készen lett, hazament, felöltözött, és eljátszotta
egyedül az esküvőjét.
Még egy dolgot nem említettem, mi az, ami nélkül nincs esküvő? Igen, a
jegygyűrű. Azt is megvette. Azóta is büszkén hordja.
Eljött a hetedik év, és még mindig a Magány a férje.

70
 Csép Rózsika

Bemutatkozás
Csép Rózsika vagyok, Erdélybe
nyúlnak vissza gyökereim,
Tordaszentmihályon születtem
1957 január 12-én. Szülőfalumban
szívtam magamba a vidéki élet
aranytálcán kínálta szépségeit,
hagyományait, az Aranyosszék
bölcsőjében.
Óvodapedagógus képesítést
szereztem Nagyenyeden.
Irodalomszeretetemet az erdélyi
általános iskolai tanáromnak és az akkori helybéli református
lelkészünknek köszönhetem, akik terelgettek az olvasás útján, saját
könyveiket is kölcsönözve az olvasmányaimhoz. Példaképemnek
tekintettem Kányádi Sándort, akivel kisiskolásként először, majd egyik
szakdolgozatom kapcsán felnőttként is volt szerencsém találkozni.
Kedves tanító szavait sohasem feledem. A költő gyermeklíráját
dolgoztam fel szakdolgozatomban. A természethez, a vidékhez kötődő
szeretete már akkor megragadott.
1990- től élek Magyarországon, Budapestről költöztem Kókára, innen
mentem nyugdíjba.
Óvodapedagógusi tanulmányaimat az ELTE-TOFK szakvizsgájával
zártam.
Pályám jelentős állomását az a két évtizedes mentori tevékenység
jelentette, mellyel bekapcsolódhattam egy országos innovációs óvodai
program kidolgozásába és gyakorlatába.
A pályám jelentette a fő tevékenységemet, ez idő alatt jelentéktelennek
mondható az irodalmi múltam.
Van egy frissen diplomázott lányom, a BGE angol turizmus szakán
végzett.
A nyugdíjazásom hozta az ihletet, s azóta az irodalom, a versírás lett a fő
elfoglaltságom.
Verseim zöme valamilyen megélt pillanatom része, a környezetem,
jelenem, múltam lenyomatai.
71
Irodalmi színtereken Csipkerózsa néven publikálok verseket, novellákat.
Bekapcsolódtam neves irodalmi körökbe, általuk kerültem írásaimmal
antológiákba, magazinokba, folyóiratokba állandó szerzőként.
A Krúdy Irodalmi Körtől irodalmi díszoklevelet vettem át
Balatonszárszón a körben végzett irodalmi tevékenységemért, majd a
Krúdy Irodalmi Kör Bronz érem tulajdonosa lettem.
Pályázataim sikere révén, Aranypenna-díjat,
Az Év költője Díjat, valamint Zenei Nívó-díjat, okleveleket kaptam a
MANE, Magyar Alkotók Nemzetközi Egyesületétől, Nívó-díj ll.
fokozatát a Kláris folyóirat Szerkesztőségétől,
Költői díjat a Cserhát Művészkör pályázatán.
Dalszövegeket írok és meg is zenésítek, többnyire saját verseimre írok
zenét.
Tavaly, 2022-ben egy sikeres pályázatommal, III. Díj, Karácsony dalnoka,
az Irodalmi Rádió blogszerzője lettem.

A holnapom
Csillagfüzérben ébredő magokban
Napot üdvözlő, nyújtózó csillagok,
Angyal hajából hulló pehely szirmok
Elémbe terítik a varázslatot.

Életragyogás csokra dől karomra,

Létemet igenlő édeni szirmok,
Orgonasípként zenélő szólamok,
Lélekhangokban ébredő akkordok.

Vonzásuk varázsából nem mozdulok,

A csendem súgja: legyen az otthonom,
Életem szigete, nyújtva a karom,
A holnapot fogom, benne álmodom.

72
 Aranyosszéken

,,Itt születtem én ezen a tájon",

Erdélybe visz gondolatom, fájón.
Kicsiny falum aranybölcsőjében,
Nevelkedtem szülő szeretetben.
Féltő szavuk képzeletben szárnyal,
Egyet jelent szép magyar hazámmal.

Felnőttem, mint gomba eső után,

Visszavágyom évtizedek múltán.
Ottmaradt az iskolapad helyem,
Emlékekbe réved tekintetem.
Tanáraim útravalójával,
Találkoztam, szép magyar hazámmal.

Gyermekkorom önfeledt éveit,

Pajtásaim csengő nevetésit,
Az Aranyos hullámai hozzák,
Kárpátjaink bércén visszhangozzák.
Szállni vágyom esti harangszóval,
Dicsekedni, szép magyar hazámmal.

Csordultig a lelkem emlékekkel,

Gondolatim küszködnek ezrivel.
Mint búbos banka száraz vetésen,
Elidőzöm az emlékképeken.
Egybeolvad foszlányuk a mával,
Szívem lüktet, szép magyar hazámmal.

Álmaimban nincsenek határok,

Magyarok közt nem húzható árok.
Közös múltunk, közös érdek vezet,
Szeretetben éljen ez a nemzet!
Minden magyar köthető egy szárral,
Egy csokorba, szép magyar hazámmal.

73
 Várj!
Várj, míg lehull az est, sötét lep el,
S a hunyorgó csillagok rád mosolyognak,
Lassan a csend takarót bont az éjnek
S pihenőt nyújt a megújuló ébredésnek.

Hidd, az ébredésben lesz a holnap,

Csillagok merülnek a hajnal tengerén,
Szemét a nap a horizontra nyitja,
Körbesétál, majd porba vész a fáradt útja.

Tudd, a dolgaid követnek rendre,

A derűs nap elűzi mind a gondjaid,
Szívd magadba az éltető fény ózont,
Mint ezernyi bimbó, mely életvirágot bont.

S míg vársz, ne feledd azt, ahogyan élsz,

Tiéd a föld, lábad alatt a fű zenél,
Kaszád nyomán a sorba vágott rendben,
Újul a zöld és sarja út a végtelenben.

Aranytrombita
Halk duruzsma most az aranytrombita,
Jóleső kicsit pihenni alatta.
Kusza indakarok ölelik a csendet,
Sziromkehely tálon a szorgalom gyűjtöget.

Nemcsak illatával, szépséggel varázsol,

Szemet vonz, csalogat, mézédes a mámor.
Halk döngicsélés a méhek akkordja,
Virágkelyhek színe, a zümmögök álma.

74
 Üde levélsátor a boltívet kerüli,
Hosszú indás águk az árnyékot fedi.
Nevető virágok trombitája zeng,
Csodás szimfónia ez a meghitt csend.

Idősík látvány évgyűrűket számlál,

Mindig más a köntös, a változás vállán.
Új tavaszok jönnek, őszök hosszú lánca,
Léleksimitások, érzéseknek csokra.

Fohász a földért
Gyermeked.
A részed vagyok, édes anyaföldem,
Rögödbe olvadó sejt az áprilisi szélben.
Veled ébredek a langyos napsugárral,
Madártrilláktól zengő kikeleti dallal.
Térben.
A felszálló kórushang tűhegyekig ér,
Orgonasípként tör a fennkölt magaslatig,
A mélység ordító csendje, a sötétség vakít,
Fénysugár kellene, mely felszínre világít.
Vég?
Rongálás és szemétből épült hegyek,
Fuldoklik a szenny, levegőt nehezen veszek,
Bolyongó ködben kúszó orrfacsaró bűz,
A káosz haragja éget, a poklokig űz.
Tűz.
Ordít a föld, robbanás, kráterek tépik szét,
Habzsolás hajszában rombol a kéz,
Véres pusztítás égeti a lét humuszát,
Gyógyulni vágyó sebekre a zöld kiált.
Halál.
Az egyensúly borult, anyagi- lét veszteség,
Füstölög, dübörög, billeg a földgolyó,
Zombi lelkek és vánszorgó sebesültek,
A rút haláltól ordítva menekülnek.

75
 Kegyelem.
Újra kegyelem kell a megbűnhődött népnek,
Hogy reményből lásson neki a jövőnek,
Szeretetben, hitben fürödjön a fény,
Béke nyugalma szálljon, éljen a remény.
Fény.
Ragyogjon folyókban a tiszta csobogás,
Halak bukjanak cikázó fénycseppek alá,
Duzzadjon a világ, nyugtasson a jólét,
Vigyázó szemeit tudásmag szórja szét.
Vágy.
Vágyjuk a szebb jövőt, elfáradt a küzdés,
Derüljön az ég a kékség tengerén,
Susogjon a szellő gyógyulás mesét,
Mert még ébredéskor túlélés a tét!

Tavaszi pártám
Mondóka

,,Én megveszem virágodat",

Abból fonom a pártámat,
Jácintból és tulipánból,
Sárga csipkés kankalinból.

Kora harmat öntözgette,

Napsugara ölelgette,
Tavasz illatában ébredt,
Kikeleti fénytől éledt.

Lepke szárnyát billegette,

Bársony hímporát hintette,
Csókot lehelt bibe szárra,
Nektár- édes sziromágyra.

Idézet: Beültettem kiskertemet című népi gyermekdalból

76
 Macskazene
Tigris bundás Kandúr Botond
A zongorát kedveli,
Egész nap csak kánkánt játszik,
Házát a dal belengi.

Esténként az ablak alatt

Elnyújtja a szólamot,
Környékbeli kóbor macskák
Nem bírják az iramot.

Kormi cica a szomszédból

Szemlesütve figyeli,
Szívdöglesztő zenéjére
Farkincáját lengeti.

Óvatosan dörgölőzik,
Borzolódik bundája,
Kerek szemét le sem veszi,
Úgy tapad a tanárra.

A szerenád egekig ér,

Cincognak a nótázók,
Együtt fújják, táncra kelnek,
Kórusban az udvarlók.

Ablakon a függöny lebben,

Éjszakába száll dal,
Kihallatszik mind közül már,
Kandúr Botond min agyal.

Kormi cica nagyot ugrik,

Esztelen a jajgatás,
Tigris bundás a nyomában,
Karmai közt a fogás.

77
 Az akkordok elcsitulnak,
Megtörtént a nagy csoda,
Szétszélednek a hangadók,
Éterben a hang, oda.

Petőfi emlékére
Zúgtak a harangok a Nagy Duna mentén,
Költő óriásunk, mikor megszülettél.
Vándor színész lelked annyi mindent látott,
Ma már verseiddel járod a világot.

Rólad készült szobrok, festmények ezrei,

Minden gondolatod méltó emlékei.
Kelettől- nyugatig hallani a hangot,
Egy ajakként zengi: Világszabadságot!

Hat évnyi termését költői létednek,

Tengermorajlásként hagytad itt népednek.
Megjósolt vágyaid részben teljesültek,
Küzdelmed jussából sírhantnyit kimértek.

S ha mégsem közös hant ,,gondolatod" ára,

Kivívott szabadság vágyaidnak vára.
Büszkék vagyunk Rád, és bárhol ért halálod,
Beteljesülést nyert hitből épült álmod.

Petőfi csak egy volt a földkerekségen,

Magyar hon kovácsolt, neved aranyérem.

Pipacsos naplemente
Megnyúlik a Napnak lemenő sugara,
A vörösen izzó pipacsmezőt falja.

78
Áttetsző tüll szoknyák pirulón lebegnek,
A forró katlanból hűsölni készülnek.

Csokorba simulva, vörösben tündököl,

Ezernyi pipacsfej, ezernyi kis ököl.

Szelíd csókot lehel a fáradt Nap ajka,

Csipke felhőfoszlány, mező takarója.

Amint nekivágnak az éjsötét útnak,

Minden pipacs talál, csillagpárt magának.

A barátom
Bosco kutyámnak

A szeretet jámbor híve,

Elolvad az ember szíve.
Ő a legjobb, hű barátom,
Vele osztom meg a bajom.

Tudom, hogy csak kutyanyelven

Rágódik a véleményen,
De ismeri a nézésem,
S ķódolja a rezdülésem.

Hűséges, a legjobb fajta,

Kísérget az ebugatta.
Családtagként tartom számon,
Képe ott lóg fenn a falon.

79
 Dobrosi Andrea

Bemutatkozás
A betűk szerelmese vagyok.
Ahogy vallom: Tükörcsepp. A
“Szavak hullámain”. De csak úgy
ragyogok, ahogy azt mások
látják. Mondjuk a Szócsipkék
(2022), a Négy szirom (2022)
vagy a Tinta-palinta (2023) c.
köteteimben. Tele vagyok
tervekkel, ötletekkel, és imádok
játszani. Ígérem, egyszer felnövök!

Kik öregszenek
“Akik együtt öregszenek meg, nem látják a ráncokat, a pocakot. A szerelem nagyon
összetett valami... bizonyosan megszokás is."
(Pierre Renoir)

Rottyadt és megereszkedett,
amott meg minden csak rezeg,
de a szerelem, ha kitart -
szereti, kik öregszenek.

Nem számít májfolt se szemölcs,

a ráncok szinte hangjegyek,
mert a szerelem, ha kitart -
szereti, kik öregszenek.

Pedig a fülcimpa nagyobb,

has meg domborúan henceg
a szerelem mégis kitart -
szereti, kik öregszenek.

80
 Ezért sose törődj azzal,
az a "később" milyen lehet,
a szerelem, hogy ha kitart -
szereti, kik öregszenek.

Libatoll
Úgy gondolom, én eldöntöm,
ki miatt sírjak-nevessek,
azt is tudom, nem kívánlak,
avagy azt is, hogy keress meg!

Tudd, először anya vagyok,

és csak utána feleség,
soha se tévesszed össze
létem e két szerepét!

Nő vagyok, hát láss is annak,

kinek a csengő szó kevés,
ki nem csak hall, hanem lát is,
őszinteséggel többre mész!

Hol marad - mondd - a bizalom,

ha sunyi vagy, mint a róka,
ha mindig hátulról osonsz,
szert tenni egy libatollra?

Térd
Az elején elrontottam,
feltétellel hogy szerethet,
miért akartam annyira,
végre szerelembe essek?

81
 Én pedig estem - jó nagyot,
hisz a szív oly sokszor balga,
az észnek meg esélye sincs,
hiába is mást akarna.

Önmagamat elvesztettem,
de persze nem vettem észre,
nem voltam más a számára,
csak egy pincsikutya térde.

Ő mozgatta a szálakat,
igen, terv szerint ment minden,
talán ma is együtt vagyunk,
ha az a feltétel nincsen.

Rájöttem
Ahogy már nem ér rogyásig
a kegyes százötven kilód,
elhagytak önéltetések,
minden, mi hamisan dalolt -

ahogy kedvedért lezártad

kitartón epedő szemem,
aláírtad kapcsolatunk,
maradjak lepedőtelen -

ahogy rám szőttél megvetést,

mint ha az lett volna vágyam,
szétpöckölted a létemet,
a szerelmet ne kívánjam -

rájöttem: rozoga bástyám,

nélküle mások reggelek,
szemeim nem azért kaptam,
ledőlt köveket nézzenek!

82
 Itt nem
Itt nem bűvölnek tavaszcsodák,
inkább megtalálod hűlt helyed,
sehol egy ringó köszönöm,
más várja,
hogy észrevedd!

Itt nem számít,

hogy te mennyit érsz,
csak a szennyes dominancia,
szív helyett is pucér puszta ész;
ledöf,
mert valakinek meg kell halnia.

Itt.
Ezen a rozsdás golyón,
ahol meggylé csordogál vér helyett,
de kik innának,
már mind részegek.

Itt pusztulat van minden sarokban,

maró kín motoszkál a falakon,
pedig csak a lelkem kísérelt meg
egy lélegzetet -

ki tudja,
még meddig hagyhatom...

Istenem, tudod
(1956 kapcsán)

Istenem, tudod, akkor még nem éltem,

de akkor már duzzadt a terror mocska,
volt lázadó, őt halálra motozta
a bujkáló rémség utcán és téren.

83
Istenem, te tudod, mindegy volt minden,
ifjúnak, aggnak egy volt az élete,
némán kérdezték egymástól, élet-e,
ha nincs mi megtámaszkodjon gerincen.

Istenem, tudod, a szél port hordhatott,

vörös lob mázát, ötágú csillagot,
akarat végnapján pecsét-pamacsok,
a lövésekkel kiszámolt sok halott.

Istenem, tudod, a tank már csak pont volt,

mit a képzelt erő vitt mind előbbre,
a büszkeség hínára azt benőtte,
a hataloméhség mindent lerombolt.

Istenem, tudod, mit a lét kisorsolt,

átkeringenek a kontinenseken,
a hívó szó alibivel mit leken,
hagyva az legyen, mit a testbe sors olt.

Istenem, tudod, emlék marad e sík,

változnak korszakok, de ez már örök,
nem jár el idő a járőrök fölött,
a porciókért miként harcolt a szív.

Istenem tudod, az apám mesélte,

ahogy a kenyérrel vigyázva osont,
pedig mellette roppant ketté a csont,
de egyet tehetett: menni veszélybe.

Ma is állnak terek, tudod Istenem,

golyók vágta mélyedések a falon,
van ezernyi értelmetlen sírhalom,
s vagyok én, ki él s ezt megköszönhetem.

84
 Dr. Zalányi Sámuel

Bemutatkozás
Nyugdíjas orvos vagyok, sok
élménnyel a tarsolyomban. Ezeket
szívesen meséltem társaságban, de
baráti biztatásra most először
írom le egyiket.
Tíz éves koromig falun éltem,
amiért örökké hálás maradok a
sorsnak. Aztán szüleimmel
Szegedre költöztünk, ahol kiváló iskolákba jártam és az alapos
természettudományos ismeretek mellett megszerettem a nyelveket és a
sportokat is. Az első utazási élményem - Erdélyben - igen mély
nyomokat hagyott, majd 14 éves koromtól beutaztam a kelet-európai
tömböt, 20 évesen pedig már Nyugat-Európában autóstoppoltam. Az
egyetemen is a külkapcsolatok fejlesztésén dolgoztam, ami ismét gyakori
utazásokkal illetve a külföldi hallgatók hazai vezetésével járt. Nekünk,
szegedieknek külön kegy volt a kishatár átlépés, amit igen kreatívan
használtam: voltam síelni, búvárkodni, szörfözni is a keki színű
dokumentummal, sőt… De ezt már le se merem írni.
A szakmám is sok munkával, de sok élménnyel és utazással –
kongresszusok, tanulmányutak - járt. Így nyugdíjas koromra beutaztam
egész Európát legészakibb pontjától a legdélebbiig. Exotikus utak nem
érdekeltek igazán, hiszen a mi kis földrészünkön is annyi érték található,
hogy még ezeket sem mind tudtam személyes élménnyé formálni.
Újabban pedig régi kedvenc utaimat ismétlem meg, ami megajándékoz az
újra felfedezés hasonlíthatatlan élményével.

EDIT
Jenő ruganyos mozdulattal ugrott le a laptikáról, ami a szolgálati járműve
volt és valószínűleg a bérlőé lehetett az államosítás előtt. A kétkerekű,
magas építésű könnyű kocsi ideális volt a mély homokon, ami a kelebiai

85
Állami Gazdaság jellemző talaja volt és csak Halas felé volt egy kis
kötöttebb része, amit a nép - találóan - Feketeszélnek hívott.
Jenő rutinosan a villanyoszlophoz vezette Bandit a nyugodt, kezes mént,
a kantárt meg csak lazán az oszlop köré vetette, laza hurokkal a szár
körül, még az ostort sem vette ki a tartójából. Bár Jenő csak tavaly
nyáron került a gazdasághoz, a tinta sem száradt meg a gödöllői
diplomáján, de hamarosan bejáratos lett a körzeti orvos vendégszerető
otthonába. Ezt az is jelezte, hogy nem az utcáról, hanem hátulról, a kert
felől ment. Jobbról gondozott virágoskert díszlett, a drótkerítésen túl
tyúkok kapirgáltak az eperfa alatt, a földbe ásott lavórból kacsák
enyhítették szomjukat. A disznóól biztonságos távolságban volt a háztól,
ezt csak a legyek nem tartották be. A keskeny betonos járda egyenesen a
terasz lépcsőjéhez vezetett, de Jenő ezt is megkerülte és egyenesen a
konyha felé vette az irányt. Nem is tévedett, mert a ház asszonya ott
tüsténkedett. Részben maga végezte a kényesebb konyhai műveleteket
másrészt a lányt felügyelte.
Noha hétköznap volt, a készülődés nagyobb vendéglátást sejttetett. Késő
esti, színházi vacsora készült, mert a városi színház tájolt a faluban. A
művelődési ház – mozi – bálterem hármas funkción túl ma este a múzsa
templomává nemesült. Az előadást mindig ízletes, kiadós vacsora
követte, amit bőségesen meglocsoltak mérgesi rizlinggel meg kadarkával.
Ilyenkor Zoli bácsi nem ’’orvos- bort’’ szolgált fel, hanem az édesapja
szőlejének utolsó terméséből őrzött még néhány üvegballonnal és ez
került a vendégek asztalára.
Jenő is az előadásra jött, de nem véletlenül érkezett korábban, mert a
műélvezetet egy kis kávézás, konyakozás előzte meg, ami után az orvos –
gyógyszerész házaspárral együtt foglalták el a nekik fenntartott helyeket.
Most is ez volt a menetrend. Az igazi kávé hétköznapi halandó számára
elérhetetlen volt, beszerzéséről a kávéinyenc nagypapa gondoskodott,
IKKA csomagokból. A kávé után Jenő az ablakhoz lépett, hogy szinte
csak megszokásból a fogatra pillantson. A fogat nem volt a villanypózna
alatt.

86
Jenő elsápadt, még a térde is elgyöngült. A fogat értéke nemcsak az éves
fizetését haladta meg jócskán, de Erdélyből itt ragadt családjának anyagi
lehetőségeit is. A helyzetet súlyosbította, hogy már Mérges is a
határövezetben volt, a gazdaság azonban egészen a Jugoszláv határig
terjedt. Ennek súlyos büntetőjogi következményei is lehettek, ha például
a tolvaj a határnak indult a lopott fogattal. Egy faluban semmi sem marad
titokban, ezért az utcára mentek, hátha látta valaki, mi történt a
járgánnyal. Nem kellett messzire menni, a szomszéd Török néni ott ült a
kapu melletti kis padon. A zaklatott mezőgazdász, alig tudta
összerendezni a szavait. Mikor aztán kihámozta, mi a gond, a néni jót
kacagott.

- Vitályos úr, a lovat két kisasszony kötötte e’, úgy fertály órája. De a
fiatalabb, a fekete igencsak értött a lóhon. Az abrakos tarisznyát
szépen levötte, hátratötte a saroglyába. Sutyorgott hozzá kicsit,
mögsimogatta, mindketten főpattantak, oszt uzsgyi!
Alig derültek ki a részletek, a Kossuth utca végében föl is tűnt a laptika,
melyet tempós galoppban hajtott a fekete kisasszony. Ahogy közelebb
értek, vidám kacaj röppent fel a kissé szabálytalan fogsor mögül.
Elegánsan, szabályosan beállt a kocsival az oszlophoz és egy rúzsos
csókot nyomott a meglepett, alig tiltakozó gazdatiszt homlokára. A dolog
a lovagiasság szabályai szerint el is volt rendezve, sőt Jenő érezhette
magát adósnak.
A szőke kisasszony a társulat primadonnája volt, a mosolygós fekete a
szubrett. Zsuzsa harmincas, Edit pedig frissen került vidékre a
főiskoláról, így szubrettnél följebb nem juthatott, pedig igazi primadonna
volt. A kötelező kávé után a konyakot visszautasították, majd össze is
szedték magukat, mentek bejárni a kis színpadot, a zsúfolt díszletekkel és
a pislogó világítással. A villanyt azon a tavaszon vezették be a faluba.
Korábban egy füstös, zajos dízel generátor biztosította az áramot, de
most is készenlétben állt, mert nem volt ritka az áramszünet.
Az előadás nagy sikert aratott a falusi műértő nézők körében. Gyors
lesminkelés után a trupp énekelve vonult végig a templom előtt,
87
befordult a piacnál és hamarosan megérkeztek az orvosékhoz. Zoli bácsi
már tudta, hogy a társulat doyenje, Feri bácsi melyik kisüstit szereti, a
művésznőknek Ilonka néni kínált a patikában kifejlesztett aperitifet.
Rövid viccelődés után a tárgyra tértek. Jött a felséges vacsora.
Az alkalomra az ebédlő asztal mindkét szárnyát ki kellett húzni. A családi
ezüst csillogott a hófehér damaszton. A Rosenthal készletből egyelőre
csak a lapostányérok voltak fönt, rajtuk a kistányér, mellettük az
evőeszközök pedáns sorrendben, csak az egészen tájékozatlanok
téveszthették volna el, de ma este ilyen vendég nem volt. A szokásos
hideg előételek koronája a szezonban először megjelent spárga volt. A
szubrett meg is lepődött és ennek meleg alt hangján kifejezést is adott. A
magyarázat még az átkosból származott. Zoli bácsinak 3 falut kellett
ellátni. Az egyikben, Öttömösön már a két háború között
meghonosították a spárgatermesztést, ami sokkal többet hozott, mint a
még szóba jöhető rozs a sívó homokon. Ráadásul a spárgával csak május
– júniusban kellett igazán törődni, amikor a fejek először próbáltak
napvilágra törni. Ilyenkor hajnaltájt arasznyi mélyen kiásták a növekvő
szárakat és a délelőtti vonat már vitte is Szegedre. Aznap este a
Csarnokban, másnap reggel Svájcban és Párizsban találtak vevőre a
válogatott fehér kötegek.
A levest két gyöngytyúk bánta, majd jöttek a sültek, amit részben Farkas
hentesék biztosítottak, de néha a kolléga bestiális is besegített egy – egy
borjú lábtörése esetén. Ilyenkor az állatorvos ’’kényszer vágást’’ rendelt
el, amit a tisztiorvos igazolt. A ritkaságszámba menő húst pedig
megbízható barátok között osztották szét, méghozzá nem is ingyen. Így
mindenki jól járt, a károsult is. Aztán pár hónap után megint történt
valamilyen baleset.
Az est fénypontja az orosz krémtorta volt. Ehhez Ilonka néni napokig
gyűjtötte a tejszint, amit ujjnyi vastagon adott fel a reggel fejt tej. A
töltelékben narancshéj, mazsola (mindkettő IKKA), rumos dió,
kandírozott dinnyehéj is volt. A konyak után Feri bácsi szigorúan az
órájára nézett. Elmúlt 11 óra, a műszak addig a kocsmában múlatta az

88
időt, de haza is kellett érni, ami ritkán sikerült 2 órán belül. Az est
élményeit a vendégkönyvben örökítették meg, ki-ki találékonysága és az
elfogyasztott alkohol mennyisége szerint.
A tájelőadások és az azt követő vendéglátás évente többször ismétlődtek.
Cezúrát csak 1956 ősze jelentett. Aztán ’’elzúgtak forradalmaink’’ amit
változások követtek a társulatban is. Volt, aki elment és volt, aki maradt.
Editet hívták a fővárosba, férje azonban a Klauzál téren elszavalt versek
miatt nem mehetett Budapestre. Edit már filmszerepeket is kapott és
gyakran ő mesélt a rádióban. De mindketten maradtak, a közönség
legnagyobb örömére. Volt jövevény is. Bárdy Györgyöt ugyanilyen
érdemei miatt száműzték vidékre, sőt nem is játszhatott (volna). Ő
vezette a tájoló buszt. De az Alföld legmélyén senki sem ellenőrizte
színlapot, így aztán a tájelőadásokon jutalomjátékot kapott. Persze a
jutalom nem a hagyományos értelemben vett bevétel volt, hanem az,
hogy játszhatott. Kitűnő társasági ember volt és a mérgesi bort ő sem
vetette meg.
A következő 3 évben a retorzió fokozatosan enyhült. Feri bácsi
öregségére ismét filmszerepet kapott. Pósalaky úr alakítása igazi hattyúdal
volt és országos siker. Flóri is feloldást nyert vidéki száműzetése alól, igy
az 1960-as évadot már mindketten Budapesten kezdték. A kapcsolat
baráti lett és ezután sem szűnt meg. Zolival és Ilonkával is
összetegeződtek, a köztük lévő 7 év korkülönbség szinte eltűnt. Jenőből
pedig Jenőke lett. A barátság tartósnak bizonyult. Edit rendszeresen
küldött tiszteletjegyeket sikeres pesti előadásaira. Zoli egy kissé malignus
megjegyzést tett a Bolond lány szerepére, persze megnézték, ahogy az
Üvegcipőt is. A későbbiek már egy másik, szomorú történet részei.

89
 Fehér József
Bemutatkozás
Hódmezővásárhelyen
élő, 15 kötetes író, költő
vagyok. A Kárász József
Irodalmi Kör alapító
elnökeként, a Magyar
Alkotók Nemzetközi
Egyesületének (MANE)
tiszteletbeli elnökeként és az irodalmi tagozatának vezetőjeként, valamint
az Új Verőfény Irodalmi – Művészeti – Kulturális Magazin főszerkesztő-
helyetteseként szolgálom az irodalmat.
Elsősorban a szüleimnek köszönhetem, hogy az írói, költői pályát
választottam magamnak élethivatásul. Földművelő-gazdálkodó
emberként akarva-akaratlanul megszerettették velem az irodalmat.
Gyermekkori verseim még a kézzel írott, „Mi világunk” gimnáziumi
újságba is bekerültek. A 35 évi újságírói munka jó iskola volt a
számomra, és hozzájárult ahhoz, hogy a gyermek-és felnőtt versek
mellett drámai atmoszférájú novellák, derűs vígjátékok kerüljenek ki a
tollam alól. Eddig öt novelláskötetem, négy gyermekverses könyvem, egy
regényem és három meseregényem és két verses kötetem jelent meg.
Színdarabjaimat (Játékpróba, Mentsük meg Tomit!, Kecskére káposztát?)
nagy sikerrel mutatták be Hódmezővásárhelyen és vidéken is.
Munkásságomat számos díjjal ismerték el: 2000-ben MÍNSZ - nagydíjas,
2005-ben Juhász Gyula emlékérmes, 2013-ban a Magyar Kultúra Lovagja
lettem. 2015-ben Krúdy Bronz, 2020-ban Krúdy Ezüst emlékérmet
kaptam. 2018-ban Kortárs Irodalmi Nagydíjban, 2019-ben MANE
Irodalmi Nagydíjban részesültem. Ezt követően 2020-ban irodalmi
munkásságom és közösségi munkám elismeréséért MANE Életműdíjat
kaptam, 2021-ben MANE Örökös tiszteletbeli tagságot adományoztak a
részemre. 2022-ben Krúdy Aranyéremben és az Év Prózaírója díjban,

90
2023-ban Kárász József Életműdíjban és Kláris Alkotói Díjban
részesültem.

A Tisza leánya

Nyomasztó volt ez a hőség. A fiú úgy érezte, mindjárt leragad a szeme, s

ültében elalszik a parton, anélkül, hogy halat fogott volna. Ma valahogy
nem volt szerencséje, pedig hajnalban kelt. Bezárta a csöpp üdülőházat,
ahol már egy hete tartózkodott, vállára emelte a két horgászbotot, kezébe
vette a gyékényszatyrot, és a Holt-Tisza felé vette az irányt. A
jegenyésnél rátért az ösvényre, átvágott a bozótoson, le egyenesen a
meredek partig. Ott elkötötte a csónakot, és evezni kezdett. Oda tartott,
ahol tegnap a tavirózsákat látta, valósággal benőtték a vizet. Maga sem
tudta, hogy mi vonzza oda. Csak húzta, húzta az evezőket, és azon kapta
magát, már ott is van a vízre dőlt, korhadt fűznél, melyből úgy nőttek ki
az eleven ágak, mintha a vízből sarjadtak volna.
A csónakot a fa törzséhez láncolta, majd villás ágakat vágott támasztékul
a horgászbotoknak, és a puha talajba szúrta. Aztán jó messzire bevetette
a horgokat, és azóta vár. De mire? Még kapása sincs… Néhányszor már
meg is szunnyadt. Tenyerével merített a vízből, és megmosta az arcát.
Most vette csak észre a lányt. Hamiskásan nézett rá a korhadt fatörzs
mögül. Égszínkék szeme ragyogott, napbarnított arcát aranysárga
hajzuhatag keretezte. S ahogy felállt, mintha Vénusz emelkedett volna ki
a habokból. Gömbölyű mellek, karcsú derék, hosszú combok, formás
lábszár – egyszóval gyönyörű. A fiú zavarában egy nagyot nyelt, és csak
nézte, nézte.
–Hó-honnan kerültél ide? – nyögte ki végül.
A lány a vízre mutatott.
Viccelsz? – csodálkozott a fiú és elfordította a tekintetét. Érezte, hogy
ellenállhatatlan erő keríti hatalmába, ha a lány szemébe néz.

91
– Nem én… – hallotta a hangját. Különös, távoli, lágy csengésű hangot,
amilyet nem mindennap hall az ember. A fákon összeverődtek a levelek,
és szél hullámzott végig a vízen. A fiú beleborzongott.
–… Csak ugratsz. Biztosan az este érkeztél, és a kempingben laksz…
– Nevezhetjük, aminek akarod… De már régóta itt vagyok. Vártalak…
– Vártál? Engem? Hiszen nem is ismerjük egymást…–és a lányra emelete
tekintetét. Valami szédülésféle fogta el, kellemesen végigbizseregve a
gerincoszlopán.
–Úgy gondolod? – nevetett a lány, s a tavirózsák kinyíltak a vízen. A fiú
vele együtt nevetni kezdett, és úgy rémlett neki, mintha már érintette,
ölelte volna.
Távoli zene hallatszott, amit talán csak ők hallottak. Ők, ketten.
– Tetszem neked? – kérdezte a lány, és kecsesen fordult egyet, hogy
belerezzentek mellei. Vibrált a levegő és fények játszottak a vízen.
– Nagyon is… – suttogta a fiú elfúló hangon. És átnyúlt a fatörzs fölött,
hogy megérintse e szépséget, de nem érte el. – Szeretlek! – kiáltotta most
már könyörgőn a lánynak. Hangjától megborzongott a táj.
– Enyém leszel?... – nevetett rá a lány, mire a felhők lágyan szétoszlottak
az égen.
– Testestől, lelkestől…
– …és velem jössz?
– Ahová akarod…
Ekkor a lány átbújt a fatörzs alatt. A bőre nedves volt és forró, lüktetett,
hullámzott, mint előttük a Tisza.
– Törülj meg a tekinteteddel – súgta, lehelete valósággal perzselte a fiút.
Az arcuk összeért, karjaik ösztönösen mozdultak. Úgy ölelték egymást,
mint férfi és nő még soha.

92
Aztán ernyedten feküdtek egymás karjaiban. Majd felült a lány és
gyengéden megcsókolta a fiút.
– Most pedig kövess, szerelmem!
– De hát ki vagy te, kinek egyetlen mozdulatára átalakul minden?
Elcsitulnak a hullámok, és kivirulnak a bokrok…
Szél fodrozódott végig a vízen, fölöttük haragosan rezdültek az ágak.
– Most már az enyém vagy, most már megmondhatom. Én a Tisza
leánya vagyok – és elbűvölő szemével a fiúra nevetett. – Add hát a
kezedet…
A fiú holmiját még aznap megtalálta egy fiatal pár a parton. De testét
még hetek múlva is hiába keresték, nem adta ki a Tisza.

Két zsák búza

Nyakunkba szakadt a nyár. A hőség valósággal megült a tanyák fölött,

mintha örökös vendég lenne. Az égen hiába gyülekeztek a felhők,
szétfoszlottak, mint az agyonhasznált ruha. Be is érett hamar a búza.
Zizegve verődtek össze a kalászok, ha végighullámzott a táblán a forró
szél.
– Aratni kéne… – mondta gondterhelten apám, s a szomszédok
rábólintottak. A letépett kalászokból anélkül szóródott ki a mag, hogy a
tenyerükben összedörzsölték volna. Összefogtak hát és nekiláttak az
aratásnak. Lendült a kasza, hajlott a marokszedő asszonyok dereka, és
gyűltek a tarlón a kévekeresztek. Amikor már mindenkiével végeztek,
kocsiba fogtak, majd felrakták a kereszteket és a tanyák közelében
asztagot emeltek belőle. A kazlak mellé hordókba vizet készítettek, hogy
legyen mivel oltani, ha netán tűz ütne ki. Amíg a cséplőgépesek meg nem
érkeztek, apám is kinn aludt az asztagnál, az esti széllel takarózva.

93
Mi, gyerekek meg naponta hoztuk a híreket: hol, merre tartanak már a
gépesek… Most Némethéknél vannak, holnap Turdáéknál lesznek…,
utána mi következünk.
Harmadnap feltűnt a gép a határban. Hatalmas traktor vontatta.
Szuszogva-vánszorogva közeledett a dűlőn a tanya felé. Örömünkben
elébe szaladtunk és tátott szájjal bámultuk a masina-óriást. Fáradt, poros
emberek ültek a tetején (férfiak, asszonyok egyaránt), lehettek vagy
nyolcan-tízen, éppen reggeliztek.
– Fő-e már az ebéd? – kacsintott le egy nagybajuszú tréfálkozva.
– Fő hát! – vágtuk rá, nehogy meggondolják magukat és máshová
menjenek el csépelni. Már szaladtunk is befelé.
– Itt vannak, megjöttek!.. – kiáltoztuk. Addigra néhány szomszéd is
megérkezett - hogy segítsenek „etetni” a gépet.
Lassan beállt a traktor az asztag mellé. Az emberek lekászálódtak, majd
elfoglalták megszokott helyüket a zúgva-zörögve beinduló cséplőgép
körül. Apámék az asztagról adogatták a kévéket. A gép pedig, mint egy
hatalmas szöcske, rázkódva falni kezdte. Szállt a por, a törek és a polyva,
s a rekkenő melegben megtapadt az emberek izzadt hátán, homlokán. A
zsákokba apránként szóródott a szem. Miután egy-egy zsák megtelt, két
keménykötésű férfi bekötötte és vállon a tanya előterébe hordta. A többi
a szalmát rakta kazalba vagy incselkedve, huncutkodva segített az
asszonyoknak a polyva hordásban.
Még le sem ment a nap, már el is készültek a csépléssel. Számolgatta
apám a teli zsákokat, külön rakva a gépesek részét, és külön az államét,
amit majd be kell szolgáltatnia. Néhány zsáknyi volt csak a maradék.
Abból aligha tud vetni. Vetni pedig kell! Utasítás van rá… Akkor pedig
éhezni fog a család.
–Legalább két zsákkal hagyjanak itt … – kérlelte a gépeseket. – Vagy
kevesebbet írjanak fel a listára…

94
Döbbent csend volt rá a válasz. Hiszen ez lehetetlen! Börtön járna érte.
Nincs emberfia, aki megmerné kockáztatni. A Nagybajuszú ekkor
hirtelen előállt:
– Ugye erős ember maga, Józsi bátyám?
– Akár három zsákkal is elvinnék a vállamon…
– Ha a fogával felemel egymás után két zsák búzát…, a magáé!
– Ez legalább olyan lehetetlen ajánlat volt, mint az előbb az apámé.
Képtelenség megtenni! Apám a bajuszosra nézett, az biztatóan
visszanézett rá.
– Ne!.. – kiáltotta aggódva anyám. –Józsi, ne!
De apám lehajolt és fogai közé igazította a zsák száját. Az erek, az izmok
kidagadtak a nyakán. Lassan felemelkedett vele, majd egy lépést tett
jobbra és leengedte a zsákot. Ezután megrázta a fejét, kifújta magát,
megmozgatta a vállait és a következő zsákhoz lépett. Néma csend kísérte
minden mozdulatát. Anyám már csak akkor mert odanézni, amikor
apámat megtapsolták a gépesek.
– Mehetünk, emberek! – szólt a nagybajuszú a többieknek.
– …És a búzám?! – kiáltotta kifulladva apám.
– Értse meg, nem tehetem!...
– Gazemberek! – ordította és a vasvilla után nyúlt a keze.
Nagyapám fogta le.
– Hagyd, fiam! Megtanulhattuk már, hogy mindenki bolondot csinálhat a
szegényből…

95
 ÜLJ IDE MELLÉM…
Ülj ide mellém, és fogd meg a kezem!
Hallgassuk együtt az esti neszeket:
tücskök cirpelését, békák zenéjét,
csillagsugár-húrok hárfarezdülését.

Nagyokat dobban, érted ver a szívem.

Szemem a szemednek szavak nélkül üzen.
Szívemmel, lelkemmel szeretlek téged.
Nélküled nem látnám szépnek a létet.

Ülj ide mellém, és fogd meg a kezem!

Nagyokat dobban, érted ver a szívem.
Gyönyörű álom, hogy Veled élek!
Szívemmel, lelkemmel szeretlek téged!

ŐSEIMNEK ÚTJÁT JÁROM

Hol apám a kaszáját fente,

s a kalászok ledőltek elébe
minden suhintástól rendre
– ott van hazám! Hív és visszavár,
ezer szállal köt magához e táj.

Illatot ébreszt, hangot idéz,

amerre járok, minden emlék.
Anyám siet most újra elém.
Lehajol s gyengéden megölel;
kévét köt megfáradt kezeivel.

Apám izmos vállait látom,

mozdul a karja, átnyúl a tájon;
s villára ölti múltat a mához.
Kezétől magasodik már is
kévékből emelt katedrális.

96
 Cséplőgépnek szája dohog;
nyeli, falja az asztagot,
zsákba peregnek arany-magok.
Kemencét fűt ősz nagyanyám,
új kenyérnek illata száll.

Barázdát hasít az eke,

szép reményét veti bele
nagyapámnak kérges keze.
Olvad a hó, elmúlt a tél,
zsenge vetés kalászt remél.

Csillag villan fenn az égen,

hold ezüstje hull a réten;
velem sétálsz úgy, mint régen.
Átkarolom derekadat,
megcsókolom ajkaidat.

Hevesebben ver a szívem,

kiskamaszként izzad kezem,
bárhol járok, emlékezem.
–Hazatértem, itthon vagyok,
ez a hazám, magyar vagyok!

TÉL AZ ERDŐN

December az erdőt járja,

ősz szakálla leng utána.

Zúzmarát lehel a fákra,

jégcsapot a bokorágra.

Összeüti ráncos kezét,

lehullnak mind a hópihék.

Kerek tónak fagyott vizén,

csipkés kendőt horgol a jég.
97
 Cinke röppen rezgő ágra,
hóhullató, deres fára.

Meg-megkordul róka gyomra,

nyulat fogna, hogyha tudna.

Őz patája nagyot dobbant,

friss hó alól füvet toppant.

Agancsa a Holdat éri,

December csak nézi, nézi.

Vén szívében a szeretet

felizzik, majd lobogni kezd.

Ujjaival egyet csettint:

szánkó siklik, Télapó int.

TANÍTS MEG ENGEM!

Taníts meg engem

a rigók nyelvére!
Megérthessem végre
a természet szavát.
Őszi lombhullásban
hideg szél sírását,
virágzó tavaszban
szellő suttogását.

Megérthessem végre
énekét a földnek,
ha áradón a fények
messzi hömpölyögnek.
Megérthessem végre
harmatnak csengését,
alkonyati csendben
tücsök-lant pengését.

98
 Megérthessem végre
zápor csevegését,
derűs, nyári délben
gerlék nevetését.
Megérthessem végre
csillagok beszédét,
mikor a vén Göncöl
felgördül az égre.

–Taníts meg, taníts meg

a rigók nyelvére!

Fecske-ének
Verset ír a fecske szárnya
röptében az ég falára.
– Hazatértünk, emberek.
Örömódát zengjetek!

Meghoztuk a vidám tavaszt,

suhan a szél, rügyet fakaszt.
Árad a fény fűre, fára,
szirmot bont a meggyfa ága.

Hátára kap minket a szél,

velünk száguld, nekünk mesél.
Szellő terel friss illatot,
még a Nap is szebben ragyog.

Hazatértünk, itthon vagyunk,

lelkünk repdes, fészket rakunk.
Fiókáink égig szállnak,
reményt hoznak a Világnak.

99
 Gáll Júlia

Bemutatkozás
Gáll Júlia vagyok,
Dunavarsányban élek férjemmel.
Mindig irodalomkedvelő voltam,
vagyok. Gyermekkoromban is
írogattam verseket, szerettem
rímekben beszélni. Sajnos, az
akkori írásaimat nem vettem elég
komolyan, így elkallódtak. Sok
szavalóversenyen, irodalmi
esteken vettem részt, tanáraimmal
együtt szavaltunk, felolvastunk.
Bölcsőmet a gyönyörű Erdélyben
ringatták. Erdély örök szerelem,
évente oda megyünk itthonról-
haza. A nagy diktatúra alatt
Marosvásárhelyről Budapestre
költöztünk, itt végeztem a
Számviteli főiskolát. Sok megpróbáltatáson mentem keresztül, mint
sokan mások, nagyon sok embert ismertem, szerettem meg, remélem
kölcsönösen. A Múzsám 2018-ban talált újból rám, akkor kezdtem el
komolyabban írogatni. Nyomtatva Antológiákban, Magazinokban,
valamint online több internetes felületen jelentek meg írásaim. Nagyon
hálás vagyok olvasóimnak, figyelnek, biztatnak, ami nagyon megtisztelő
és jóleső érzés.

Ne lásd bánatom...
Lábujjhegyen jött a hajnal
észre sem vette. Harmat
borította a kerteket, hófehér
lepellel. Homlokán verejték
csillogott. Kalapja alá rejtette.
Csalás az élet mormogta
semmi sem sikerül, gondolta.
100
 Sebezhető minden ember
kit szerelem érintett
mint füstfelhő, elillan
s elér a végzeted,
megkeserít, felébredsz,
szívedbe ül a fájdalom
gorombán, mardosón.

Kalapja alá rejtette

bánatát, már nem látja
őt többé hiába fájlalja.
Elszállt, mint őszi falevelek
e földi világból, visszasírni
nem lehet, csak azt üzeni:
élni jó, szép élet, köszönlek!

Vízparti csend
Hulló köd párája
száll a patak fölött,
szomorúfűz ága
viharban letörött,

gubbaszt egy kismadár,

csend uralkodik
bogár után kutatna
de a szél egyre süvít.

Hirtelen vércsehang
töri meg a csendet,
cinege a zajra
gyorsan felrebbent,
védelmet keresne
egy ág alá bújik
a szomorúfűznek
függönye hiányzik.

101
Kedves szerelmespár
jön most andalogva,
két csodás szempár
figyel fűz ágára.
A madárka kivár
a veszély elillant,
nap csillantja fényét
felszárad a harmat.

Felemás világ
Májusi illatot
elmossa az eső
virágok sem nyíltak
nem kedvez az idő.

Nem akar a tavasz

még kiteljesedni,
fúj a szél, eső hull
hideget érezni.

Az egész életünk
kissé megfeneklett,
hiába kérdezünk
reményünk elveszett.

Eltűntek a barátok,
meg a jó szándék
Janus arcot látunk
nincs erre mentség.

Úgy tesznek, mintha

nem ismertek volna,
csak egy köszönés
vagy elmennek lapulva.

102
 Mindenki úgy érzi
ő magasabb polcon van,
nem tudják, csak egy perc
s ő is csak koncot kap.

Hazug világban élni

keserű egy helyzet,
a cél: megmaradni
tiszta embernek!

csillaghullás
bolyongó lelkek járnak az éjben
fedetlen fejük villan a holdfényben
tengeren hajózva vitorlájuk bontják
életük végéig szerelmet kutatják
rügyet nem bontogat a szél ereje
a bolygó hollandi egy régi rege
sóvár tekintettel arra várnak
vízesés elmos majd minden vágyat
s a hosszú út után hazatalálnak

VII. SZONETT
Az én szonettem

Januári csikorgó hidegben

szült engem jó anyám a világra
jégvirág nyílt konyha ablakára
térdig erő hó volt a kertünkben.

Szobánkban duruzsolt a kemence

szikrákat szórt a bükkfának lángja
csodásan szólt édesanyám hangja
megható volt könny tódult szemembe.

103
 Melegtől a jégvirág leolvadt
vízében fürdött az ablakkeret
amire megnőttem el is korhadt.

Január elmúlt anyám a mennyben

ideje, hogy magam megszeressem
nincsen már aki engem szeressen.

Nyári tűnődések

Szobámba bújva izzadok csendben

ontja melegét az áldott Nap
klímát nem kapcsolok
drága az áram
spórolni kell, a költség nagy.
Elfoszlott álmok szakadt rongyok
körbeveszik megfáradt életünk,
emlékeink életre kelnek
előhozzák gyermeki éveink.
Hirtelen körülvesz egy lámpa fénye,
a petróleum lámpa illata
felsejlik benne egy kicsi lányka
gyufával a kanócot ahogy gyújtja.

Olvasni szeretne a gyenge fényben

a hold fénye is erősebb,
de hunyorogva merül el
a szép regény rejtelmeiben.
Nyugodt, boldog
gyermekkori emlékek,
nem voltunk elkényeztetve
hálát adva köszöntük,
tiszteltük szüleink érte.
Becsüld amid van, szeresd akit kell
nem számít ha téged nem szeretnek,
tollamból fogy a tinta,
én is elfogyok
majd eltöröl egy mozdulat.

104
 Magányosan
Amikor az esti imád már nem segít
csak farkasok ordítanak odakint
álom elkerül s azon gondolkodol,
hol rontottad, el minden téged okol.
Nem akkor halunk meg ha elhagy
a lélek
hanem amikor szürke lett az élet
akkor halunk meg ha egyedül maradtunk
gyermeknek, unokáknak eszébe nem jutunk
nem csöng a telefon nincs már rád szükség
nincs kedved felkelni, öleled párnád
csücskét
messze még a hajnal, keseregsz magadban
úgy érzed semmi sincs kiürült agyadban.
Nyisd ki ablakod megérint a szellő
tudd, anya keze simogat, megbocsátott ő
te sem voltál ott mindig mikor kellett
nem vethetsz semmit szemére gyerekednek.
Bocsásd meg előre, mit elkövet ellened.

Töprengés
Szeretnék úgy élni
sose ítélkezzem
mindig tárgyra térjek
ne mellé beszéljek
súlya legyen a szónak,
amit kimondok
erő legyen benne
ne fontoskodó
vannak dolgok, miről
azt hisszük bonyolult
aztán maguktól lassan,
szépen mind kisimul

105
 hajt a szándék, hogy
mindenben megfeleljünk
a jók között is
a legjobbak legyünk
ha sikerül az lenni
akik nem vagyunk
lelkünk megnyugszik
új erőre kapunk,
s haza találunk.

Egy gondolat
Boldog vagyok,
szeretném a körülöttem élőket is
megfertőzni
egy kis boldogsággal.

csak kimérten
ha tapogatja két kezem
ne izguljon kedvesem
én vagyok a védelem
bajában segédkezem
lehet szépsége végtelen
lázba nem hoz édesem
a leletet mellékelem
gyógyszert szedje rendesen

106
 Guti Csaba

Bemutatkozás
Az olvasás mindig nagy
szenvedélyem volt, szerettem a
sorok közé bújni, elmerülni a
könyvek adta világokban. Hiszem,
hogy az olvasás tanít, nyugtat,
kikapcsol, és empátiára nevel.
Írni spontán indíttatásból
kezdtem, ami azóta teret hódított
az életemben, kihagyhatatlan
részét képezi a napjaimnak. Eddig
több mint 450 írásom gyűlt össze
a legapróbb novelláktól a kisregényekig. Három kötetem született meg
magánkiadásban „Kovács úr legye”, „Lenyomatok” és „Amikor a húr
túlfeszül” címekkel.
Várok szeretettel mindenkit hetente megújuló tartalommal az oldalamon:
https://www.facebook.com/guti.csaba.irasai/

Tombola
Gulyás Kelemen sosem volt nagy ember, nem szólt róla nóta, nem
sugdostak a háta mögött a nők, s a nevét nem kiabálták minden
utcasarkon rikkancsok. Igaz, nem is vágyott rá. Szerette, ha békén
hagyják, cserébe ő maga sem háborgatott senkit. Afféle anyagmozgató
volt egy gyárban, egyedüli ezen a fronton, sok ember keze alá dolgozott,
erre büszke volt, másra sem.
Legkedvesebb társa egy rozzant, ütött-kopott talicska volt, aminek
segítségével hordta szét a szalagokhoz a mindenféle jókat, éppen ami
szükségeltetett a többiek munkájához. Kellett is a szerkezet segítsége,

107
mert anyagmozgató mivolta ellenére nem volt éppen keménykötésű
ember, minduntalan felnyögött, mint a hasfájós hízó, ha arrébb kellett
rakni valamit.
Meglehetősen csenevész volt.
A füle például olyan vékonynak tetszett, mint a földeken szétterülő
kéttenyérnyi lapu, amin még a januári remegős napfény is átütött. A
csontjai is akképpen zörögtek fázós télidőben, ahogy ezzel a nem túl
nemes növénnyel játszik a szél, ha kedve van hozzá. Hogy-hogy nem,
egyszer valaki ránézett Gulyás Kelemen gyári rakodómunkásra, és azt
mondta rá, hogy lapu, és ez a név, levakarhatatlanul rajtamaradt, még ha
egyenesen nem is mondták ki őrá. Ennek ellenére tudta ezt az egész gyár,
s tudta ezt Kelemen is, de legalább annyira nem érdekelte, mint kóbor
kutyát a virágkarnevál.
Tette a dolgát nap-nap után legkedvesebb társával, a taligával, aminek
nyikorgása keretbe foglalta szerény mindennapjait. Talán szerette
dédelgetni termetes füleivel a szerkezet éktelen sivalkodását, de az is
lehet, hogy éppen csak lusta volt nyakon önteni a kereket némi olajjal. Ha
pedig éppen nem volt mit tenni, s erre kiváltképpen talált lehetőséget, jó
volt egy csöndes sarokba beállítani a talicskát, majd bölcsőszerű
teknőjébe heveredni, hunyni egy aprót, s hagyni az idő múlását békével
csörgedezni. Mikor aztán nagyot horkantva megébredt, s volt még valami
a munkaidőből, azt becsülettel ledolgozta. Ha nem, hát összepakolt, s
hazament.
„Mindannyian hozunk áldozatokat!” – vallotta, s nem foglalkoztatták
tovább a gyárban történtek.
A bajok azonban csak ekkor kezdődtek, mert otthon leledzett az
asszony, aki Kelemennel ellentétben nem volt vékonydongájú, sőt, igen
takaros vászoncselédnek bizonyult, s aki a nevesebb napokon a bokájánál
fogva rázta ki ura ruházatából a garast. Tette ezt azzal a célzattal, hogy ő
majd beosztja a jövedelmet, de mindebből a férfi csak annyit látott, hogy
míg ő maga majd kihullott már a legkisebb nadrágból is, addig az

108
asszonyon szép formákban kerekedett a hús. Aztán telt az idő, s
Kelement már nem érdekelte ez sem, immunissá vált minden földi
gonddal szemben.
„Csak a talicska kereke ki ne hulljon!” – gondolta, s legyintett, ha éppen
nem a szerszám szarvait markolta.
Aztán voltak idők, amikor őrá is ráragyogott a napfény, és a gondviselés
ölelő, meleg karajiba bújhatott. Így volt ez minden évben, amikor a gyár
ünnepelte fennállásának soron következő évfordulóját.„Merőkanalas
napok” – magában csak így nevezte ezeket az időket, gondolva a
tengernyi italra és hegynyi finomságokra, amiket ő a gyári vacsorák
alkalmával sorra kiverekedett magának. Előbbiről talán mégis mindig
többet ábrándozott, de ennek éppen semmi jelentősége nincs. Tény,
hogy eljött a nap, s Kelemen feledve mindent, kellőképpen megünnepelte
az eseményt. Az aperitifet nem mulasztotta elfogyasztani többszöri
alkalommal sem, így mire kihozták az ételt, ő már olyan hangulatban volt,
hogy a leveshez villával kívánt nekifogni, a pörköltöt meg pohárból itta.
Végül zavarában legurított még egy pohárkával, hogy aztán ráboruljon
fejére a jótékony öntudatlanság.
Jóval később, de még az ünnepségről innen, arra ébredt, hogy valaki
erősen böködi a vállát.
– Kelemen! Ébredjen, no!
Semmi válasz.
– Lapúúú! – hasított bele a levegőbe a hangos szó, mire aztán Kelemen,
mint varázsütésre, kinyitotta a szemét, s nézett értetlenül a vele
szembenállóra. Szót nem szólt, helyette a homlokába préselt matyó
minták beszéltek, amiket az asztalra borulva vésett bőrébe az abrosz.
– A maga számát húzták ki!
Semmi válasz, teljes értetlenség.

109
Aztán Kelemen meglátta az illető kezében a fecnit, amit belépéskor
nyomtak a kezébe a pálinkával együtt. Teljesen megfeledkezett róla.
Ennek ellenére, nem volt rest némi közreműködés útján a
tombolahúzáskor a fődíjat megnyerni. Billegve állt fel, gyomra kavargott,
de aztán csak kibotorkált a színpadra, s megszorította az igazgató kezét,
aki átnyújtotta a bizonyítványt, ami egy hét üdülésről,ráadásul teljes
ellátásról szólt. Kelemen köszönte is, meg nem is, hisz mit jelentett ez
egy olyannak, aki még a faluhatárt is alig lépte át életében? Azért eltette,
de nem különösebben nagyobb becsben, mint korábban a
tombolaszelvényt. Hazafele is nagy gondban volt a papírossal, végül arra
döntött, mégse égeti el, úgyis eljutna az asszonyhoz a hír, aztán ki tudja,
mit hozna ki belőle ez az egész?
Jól is tette. Másnap már az egész gyár, az egész falu azt beszélte, Lapuék
nyaralni mennek.
Télen.
Megszelídült minderre az asszony, szinte dorombolt, mint tüzes kályha
mellett a macska. Jobban fájt ez Kelemennek, mintha ordított volna vele
szíve választottja, mert tudta, innen nincs visszaút. Akarta ezt az üdülést
a gyár, az asszony is, hát mit tehetett volna ő ez ellen, ilyen kis semmi
emberként?Bement hát a tisztaszobába, hogy leemelje a kredenc tetejéről
a régi bőröndöt, amit még elsőáldozásra kapott az anyjától, azzal a
célzattal, hogy pakolja bele mind a reményt, amit az életre szánt, s vegye
elő belőle, ha szükséges.
„Jó útravaló!” – húzta akkor is a száját Kelemen az üres kofferre nézve,
ahogyan tette azt most is, mert a bőröndöt megette a sok remény az idők
alatt, s az alja ott maradt a kredenc tetején. – Hát ebből is vehetek újat! –
dohogott, ámde nem csüggedt egy pillanatig sem. Másnap elment a
gyárba, a csomagolás minden rejtelmét pedig a női szeszélyre bízta.
Bánta ezt, vagy nem bánta, de mire hazament, a foltozott bőrönd útra
készen várta, ahogyan mellette a három csíkos szvetter, a négy nylon
táska és a két kiürített kukoricás zsák is. Ezek mind csupa olyan dologgal

110
voltak megtöltve, ami nélkül vétek elindulni. S ha bajnak mindez nem lett
volna elég, a halom mellett ott állt az asszony karba tett kézzel, hogy
kiadja a parancsot.
– Mehetünk, Kelemen! – szólt üdvözülten.
A férfi szeme kikerekedett, mint a kutyának, amire tíz kölyköt mért a
sors, s csak annyit kérdezett a jósolható választól rettegve; – most?
– Most! Az idő érték, hát ne pazaroljuk! – mondta az asszony
egyszerűen, szépen, de határozottan, s talán volt is benne valami.
Kelemen erre keserű mozdulattal eltolta maga elől a vacsorát, s felpakolt
mindent a kicsi négykerekű hátára, ami szinte észrevétlenül gurította át
Kelemenék világát a XXI. századba. Mégis felnyögött az éltes jármű,
amikor magára vett minden terhet. Kelemen lelkéről azonban nem tudott
leszakítani semmit, emiatt minden oly komorrá vált. Legalábbis onnan
nézve, ahol a férfi állt.
– Egy hétig a gyár nélkül, a talicska nélkül… az asszonnyal. Hová leszek?
– nyögte csak.
Mégis elindultak. Furcsa egy helyzet volt. Tán’ úgy még sose voltak.
Aztán, ahogy felkrákogott a motor, mindenféle visszafordíthatatlan
gondolatok jártak a fejükben, s az asszonyba is mintha beleköltözött
volna a kételkedés.
– Bezártad az ajtót? Betettél mindent a hűtőbe? Elzártad a gázt? –
kérdezgette folyvást, aztán egyszer csak abbahagyta, mintha megérezte
volna, hogy elég volt belőle.
Alig mentek valamit, s félő volt, hogy nem is nyúlik hosszúra az út, mert
a paripa egyre feketébb füstöt eregetett, s kérte az erőt teli torokból.
Olyan volt, mintha a falu hálót vetett volna utánuk, s nem akarta volna
őket elereszteni. Aztán meglátták, ahogy a községet jelző tábla további jó
utat kívánt nekik. Szinte könnybe lábadt attól a szem, s ha nem
szégyellték volna egymás előtt, bizonyosan integettek is volna neki
mindketten. A méterek onnantól fogva mégis gyorsabban koptak elfele,

111
mintha csak lejtőn gurult volna a kisszekér, de nem tartott az sokáig. Azt
mondják, az ember is jobban van halála előtt, no, ez éppen szakasztott
olyan volt, mert hiszen volt még elég az útból, amikor az autó nagyot
szusszanva kilehelte géplelkét, és nem gurult tovább egy tapodtat sem.
– Hát ezt meg mi lelte? Szinte új volt még! – hitetlenkedett az asszony.
– Ja, alig ötven éves! – dörmögte Kelemen, majd nehézkesen kiszállt,
belekapaszkodott a nyitott ajtóba, s tolni kezdte a masinát. Nehéz volt,
haj’ de nagyon nehéz, főleg úgy, hogy az asszony is benne ült.
„Majd odaérünk!” – nyugtatta magát a férfi, s szűkre húzta a száját, ki ne
fusson rajta valami.
Hanem egyszer minden könnyebb lett, az asszony ugyanis kiugrott, és
maga is tolni kezdte az autót nagy bőszen. Nyögött hozzá, úgy
erőlködött. Kelemen felé nézett, nem értve a dolgot. Az asszony
szerényen, mint a szűzlány, rápillantott, s csak annyit mondott, rebegett;
– holtodiglan-holtomiglan. A te terhed, az enyém is.
Kelement egyszeriben átjárta a szégyen minden múltbéli gondolatai,
bűnei miatt, amit egykori mátkája ellen elkövetett, majd mindez hirtelen
váltással átalakult valami forró, bizsergető érzéssé. Jót tett az a valami
azzal a nappal, az úttal, s egyszeriben Kelemennel is. A férfi még inkább
belekapaszkodott az autóba, csakhogy az asszonynak könnyebb legyen,
majd a humorára kapott, és figurázni kezdett.
– Hát, így a teljes ellátásból a fitneszolás hamar kitelik!
Az asszony rákontrázott; – a velneszölésen is igencsak korán túladunk,
mert már most érzem, hogy habzik a hátam!
Ezen jót nevettek mindketten, s már mindjárt nem is volt annyi gond a
fejük felett. Kelemen aztán megint rásandított az asszonyra.
„Hej, de szép pirospozsgás lett a húsa, ahogy dolgozik! Oda nem adnám
egy tál tepertőért sem! – vallotta meg önmagának, s bár a szája csukva

112
maradt, a szeme mindent elárult. Az asszony tekintete is mintha elnyúlt
volna ura inas testén, ellenben ő nem sajnálta a dicséretet.
– Hej, te még mindig megraknád egyedül a szénás szekeret! – vetette oda
elismerően. A jó szóra Kelemen felvetette a fejét, s a bajsza szinte döfött,
mint a magyar bika szarva. Újra fiatal volt, szinte legény, az asszony meg
ara, kinek udvarolni illett.
– Ha olyan teli kád ciberét rittyentenél nekem, mint lánykorodban, az
égig raknám, s onnan néznénk a csillagokat!
Hirtelen nem voltak szavak, csak a levegő izzott a tüzes ajkaktól, amik
mindezt kifújták magukból. Csupán egyféleképpen lehetett volna a
dolgokat lehűteni. Az asszonyi természet azonban olyan, ha lohasztani
nem tud, hát tovább hevít, hogy sehogy sem legyen jó. Kelemen
asszonya is értett e fortélyhoz, hisz vért volt benne. Kacéran nézett urára,
majd remegő hangon azt kérdezte; – aztán, ha megvolna az a boglya, mit
csinálnánk még vele?
Kelemen fejébe vér tódult, a torka kiszáradt, nagyot nyelt a semmiből,
majd rekedtes hangon kivágta; – hát megnéznénk belülről, olyan-e mint
kívülről!
Varázsa volt annak a néhány szónak. Inni járt rá a lélek, olvadt tőle a test.
Bárminemű beszéd kevés lett volna ahhoz, hogy tovább etesse a
romantikát. Szerelem volt az a javából, színtiszta élvezete a házasságnak.
Megélt, s a parazsaiból újraélesztett csoda.
Kelemen akkor már semmit sem bánt. Sem az utat, sem útitársat, sem
azt, hogy tolni kellett a járművet. Talán csak azt, hogy elébb nem vették a
nyakukba a lábukat, s rohantak neki a vakvilágnak. Bizony elcsepegett
addig némi idő, ami folyhatott volna akár egy mederbe is.
„Annyi neki!” – pödört egyet gondolatban Kelemen a bajszán, mert ugye
az autót aközben is tolni illett. Szép idő volt, egy felhő sem mert átosonni
a verőfényes ég alatt.

113
„Remélem, kitart estig!” – sóhajtott fel Kelemen, s arra gondolt, este
mégis megnézi azokat a csillagokat az asszonnyal,ha nem kap érte
ciberét, akkor is.

Az öreg kőműves
Az öreg kőműves a várostól nem messze, a domboldalon lakott. A
munkát rég letette már, szerszámai szép rendben lógtak egymás mellett a
falba vert szögeken. A megkopott eszközök egy munkában eltöltött
életről árulkodtak. Becsület tartozott ahhoz és tiszta lelkiismeret. Az
egykori mester nosztalgiával nézett rájuk, s bár nagyon szerette őket,
dolgozni már nem igazán akart velük. Talán az akarat még akkor sem
hunyt ki, de a testében sugdosó fájdalmak folyton a fülébe mormoltak,
megálljt parancsoltak neki.
Meg aztán minek is dolgozott volna? A hetvenen régen túladott, sőt, már
közelebb járt a nyolcvanhoz. A maga munkáját bőséggel elvégezte, talán
még többet is annál. Világéletében segített mindenkin, akin csak tudott.
Olykor azt sem bánta, ha csupán jó szó volt a fizetség, csak a szíve
legyen helyén annak, aki adta azt. A mesterségét nagy odafigyeléssel
végezte, és ha kellett, lámpafénynél is dolgozott, csak kész legyen a
munka addigra, amikorra ígérte. Az adott szava többet ért mindenféle
ákombákomnál, amit a mai ember akkor ír, ha el akarja nyerni a másik
pénzét.
Hát ilyen ember volt az öreg kőműves, akinek a fajtájából régen is csak
kevés volt, manapság meg már csudaszámba megy, ha egy is akad.
Aztán telt az idő, mert annak nincs gátja, csak csepeg szép lassan, amikor
meg az ember nem figyel oda rá, akkor egyenesen rohan. Az öreg
kőműves is nyugdíjba ment, egyre kevesebbet ment le a városba, aki
mégis emlékezett volna rá, az már nem volt sehol.
Olykor azonban neki is kiürült a kamrája, akkor hát fogta magát,
lebicegett a kosarával, és megvette magának azt, ami kellett. Nem volt az

114
a kosár nehéz azután sem, mert sosem vágyott többre annál, mint amire
szüksége volt. Így könnyűszerrel fel tudta vinni azt a domboldalra.
Egy alkalommal azonban mégis nehéz volt az út visszafele. De nem a
kosár volt a súlyos, hanem a gondolatai. Amikor ugyanis lent járt az
emberek között, jobban megfigyelte az ottani világot. Figyelte, de nem
tetszett semmi, ami odalent zajlott. Az emberek mogorvák voltak, nem
törődtek senkivel. Egymásra sem néztek, nem emeltek kalapot, ha
szembe jöttek vele, nem köszöntek kézcsókkal a hölgyeknek. Mintha
senki nem látta volna a másikat, pedig oly sokan voltak odalent azokon a
zsúfolt utcákon. Durva beszédet hallott a kőműves, amibe ő maga is
belepirult, pedig semmi köze nem volt azokhoz a kiokádott szavakhoz.
Csak hüledezett, de nem értett semmit. Próbált a szemekbe nézni, hogy
megfejtse belőlük, mi az a veszedelem, ami az emberek lelkét rágja
odabent. De a kőműves nem tudott azokból a fénytelen kövekből
kiolvasni semmit, mert mind a földet nézte, mintha az összes ember fejét
ugyanazon bajság húzta volna lefele.
Először történt meg vele élete során az a csúfság, hogy valamit elfelejtett
a kosarába tenni, ami pedig nagyon kellett volna. Csak odahaza vette
észre a hiányt, de nem bosszankodott ezen. Elfelejtette, hát elfelejtette.
Gondolta másnap lemegy megint, hátha aznap valamit mégis rosszul
látott, és az emberek mégsem olyanok, amilyennek akkor látta őket.
A lenti nép azonban nem változott semmit másnapra, harmadnapra sem,
mert még akkor is visszament az öreg kőműves. Akkor már mindene
megvolt, a kamrája kiszolgálta étkezéseit, csakis a bizonyosság miatt sétált
le ismét a kőműves.
A szeme nem tévedett, csak a szíve nehezedett el nagyon.
A mester nem értette továbbra sem a dolgot, nem tudta, hogyan
változott meg így az a kisváros. Vagy talán mindig is ilyenek voltak a
lakói, csak ő a sok munkától nem látott távolabbra?
– Nem! Az nem lehet! – gondolta. A nap észrevétlenül telt el, az este
nyomasztó lepel alá szorította az egykori mestert. Nem volt akkor álmos,
115
mégis megvetette az ágyat, és nyugovóra tért. Törte a derekát akkor az az
ágy, szúrt a párna, rideg volt a takaró.
Akkor éjjel nagyon sokára aludt el.
Másnap kora reggel már ébren volt. A rigó ébresztette, ami a házikó
előtti fán dalolt, amióta csak megsejtette a hajnalt. Az öreg kőműves
jókedvűen ébredt a vidám dallamokra, nagyot nyújtózott, majd, úgy
ahogy volt, pizsamában kisétált a ház elé. A domb zölden pompázott
előtte, a fűszálak harmattól csillogtak, mintha csak gyöngyökkel lettek
volna kirakva. A levegő friss volt, ha az ember nagyot szippantott belőle,
kitakarította a tüdőből a megfáradt gondokat, élettel töltötte meg a testet.
Az öreg kőműves kitárta a karjait, mintha csak meg akarta volna ölelni
azokat a fákat, a rigót, a friss hajnalt, mindent, ami akkor körülvette.
Aztán továbbsétált, egészen a domboldalig. Onnan rálátott a városra. Az
emberek apró alakjai körvonalazódtak a messzi távolban. Autók jártak,
néha belevisított a csöndbe egy hangos dudaszó, durva szó keresett
magának utat, reményvesztett tekintetek markolták a levegőt.
Az öreg mindezt látta, mindez kiharapott abból a varázslatos reggelből
egy darabot. Csupán egy reggel maradt abból, vagy még az sem.
– Itt mégiscsak jobb! – mondta, mintha csak menekülni akart volna a
lenti dolgok elől. Mégsem talált abban vigaszt.
Aztán, mintha a villám csapott volna belé, úgy támadt rá a felismerés.
– Hát persze! Ha a városiak is mindennap így ébredhetnének, ahogy én,
biztosan más lenne odalent is a világ. Ez a tisztás viszont oly pici, az én
házam épp, hogy elfér rajta! – gondolta tovább.
Majd ismét megvilágosult, és mintha nem is lett volna olyan idős amilyen,
fürge mozgással berohant a műhelybe, lekapta a falról az öreg
szerszámokat, belerakta mindet a kosarába, és fiatalos lendülettel elindult
a város irányába.

116
Már tudta, hogy egy magas tornyot kell építenie, amire majd mindenki
felmászhat, hogy aztán részesülhessen a csodákban, amiket a természet
ad. Akkor már a városi embernek is lesz oka az örömre, és nem fognak
lehorgasztott fejjel sétálni többé.
– Igen! – virult fel az öreg, aki szinte éveket fiatalodott az alatt a néhány
pillanat alatt.
Nem sok vagyona volt, de az utolsó pénzén is téglákra költötte, majd a
város közepén hozzákezdett a munkához. Az anyagot maga keverte
hozzá, ahogyan minden egyebet is egyedül végzett. Nem akart segítséget
kérni senkitől, bár igaz, nem is akadt egyetlen ember sem, aki bármit is
elvégzett volna helyette, vagy csak szóval bátorította volna őt.
Nyár volt akkor, meleg nyár. A kőműves inge hamar átizzadt, de nem
érdekelte az akkor a mester, csak rakta a téglát szaporán egymásra, majd
keverte a malter, ha az elkopott. A szeme még a régi volt, jól látta a
vízszinteset és a függőlegeset is. S azokra az időkre úgy tűnt, az ereje is
visszatért, mert szívvel végezte a dolgát. Csak néha állt meg inni egy
kicsit, az ebédet is kapkodva falta be. Eltökélte, hogy még azon az őszön,
az első fagyok beállta előtt állni kell annak a toronynak.
„Ha Isten megsegít, kész leszek!”
Ahogy nőtt az építmény, a mesternek úgy lett egyre nehezebb a dolga.
Magasra kellett felcipelni a téglákat és a maltert. Az öreg kőművesnek,
akinek egyébként is fájt a térde, az ízületei akkor már valósággal
hasogattak. De összeszorította a fogát, és csak dolgozott tovább
akarattal. Amikor már nem bírta a térde, hát felhúzta kötéllel a tömböket,
ahogyan a vödröt is.
Az emberek csak nézték a keserves munkáját, majd, mint ahogy a
bolondra szokás, legyintettek, és mentek dolgukra. Az öreg nevetett
rajtuk, mert ő már abban a magasságban láthatta azt, ami odalentről még
felfoghatatlan volt. Ott már a fák lombjai tapsoltak a füle mellett, mintha
csak a munkáját dicsérték volna, és a madarak éneke is közelebbről
hallatszódott, mintha neki dalolt volna az összes.
117
– Igen! Ez pompás! – mosolygott az öreg mester.
Azzal a kérges tenyereibe köpött, majd újra megragadta a roskatag
szerszámait, és dolgozott tovább.
Nagyon jól haladt a munka, túlontúl jól. Ha a régiek közül bárki ránézett
volna az épülő toronyra, minden bizonnyal úgy ítélte volna, hogy az az
öreg mester életének legszebb munkája. Még csak augusztus volt, de a
torony kétharmad részben már kész volt.
A bajok csak ezután kezdődtek. A tégla ugyanis elfogyott. Az öreg
kőműves azonban nem csüggedt egy percet sem.
– A saját házikómat bontom le, de akkor is megépítem azt a tornyot!
Szüksége van rá ennek a városnak! Egy szobácskát hagyok csak, annyi
elég egy olyan vénembernek, mint amilyen én vagyok. Ennek a
toronynak igenis állni kell!
Úgy is tett. Másnap hajnalban, amikor a rigó ébresztette, nem a város felé
ment a szerszámaival, hanem megkerülte a ház sarkát, és azt kezdte el
bontani. Az öreg házikóról reszketve hullott a vakolat, a falak
beleremegtek az ütésbe, a cserepek sírva gurultak le a szebb napokat
megélt tetőről. Az öreg kőműves azonban mindezt nem vette tudomásul,
csak szedte ki egymás után a téglákat, majd pucolta, és rakta őket taligára.
Némán sírt az a házikó, remegett a bontásba, az emlékek mégis
összetartották megmaradt falait.
Az idő telt, a munka mégis egyre nehezebben kopott.
Pedig nem sok tennivalókellett már a toronyhoz, épp csak annyi, amiben
egy öreg, sokat megélt test minden estére elfáradt.
Szeptember végére az összes tégla lent volt már, a mester végre
befejezhette a munkáját. Abban az évben viszont korán beköszöntött az
ősz. Rút idők jártak. A gyors léptű viharok megtépték azokat a csodálatos
fákat, a rigókat pedig messzire kergették. A mester félve tekintett az égre,
de nem hagyhatta abba a munkát, hisz oly kevés volt már csak hátra, s a
határidőt akkor is be akarta tartani.
118
Az emberek akkor már mindenfélét beszéltek a háta mögött; nem
normális dolog az, hogy valaki esőben dolgozik, de aztán hamar
szétkergette őket a vihar. Csöndes lett odalent újra. A vihar is elmúlt
egyszer, és utolsó erejéből még egyszer kivirult a nap. Az öreg azonban
akkor már csúnyán köhögött, és a tüdejét fájlalta. A munkát akkor sem
hagyta abba, amikor a téglarakás már kicsinek tűnt, mert az embereket
még mindig szomorúnak vélte.
– Minden hamarosan megváltozik! – gondolta, és elvékonyult erejéből
újra nekikezdett a munkának.
Vasárnap volt, amikor végleg befejezett mindent. A torony bejáratához a
saját kiskapuját szerelte. Vidám volt az a kiskapu, hívta a vendéget.
Galambok fütyörésztek rajta, rózsaszálak futották tele.
Miután felkerült az a kapu a toronyra, az öreg kőműves nyitva hagyta a
feljárót, hogy az emberek betaláljanak rajta. Aztán felsétált a tetejére, és
onnan nézett alá. Csodálatos volt minden. A könnye kicsordult belé. Ha
távolabbra tekintett, a saját apró házikóját is láthatta, ami időközben a
megcsonkított falak miatt összedőlt.
– Sebaj! – mondta az öreg mester – majd lakok itt, ha az embereket nem
zavarja!
Aztán köhögni kezdett, súlyosat, mélyet. Az öreg test megremegett belé.
Amikor annyit köhögött már, hogy minden tagja elfáradt, a mester
restelkedve lekuporodott a torony aljába.
– Most lefekszek egy kicsit ide,– mondta – hogy friss legyek, mire az első
látogatók megérkeznek. Kell a jó szó, ha idegenbe megy az ember.
Nagy vihar támadt akkor ismét, és becsapta a torony bejáratánál a
kiskaput. Az öreg mester akkor már mélyen aludt.
Soha nem ébredt fel többé.Az a torony maradt az örök nyughelye.
Nem volt, aki lehozza onnét, mert abban a városban senki nem áhította a
szépet, és a jót.

119
 G. Orosz Piroska

Bemutatkozás
Bemutatkozás: G Orosz Piroska
vagyok, három kötetesköltő.
Már a festészetben is értem el
eredményeket. Több versemet is
megzenésítettek, amik a YouTube -
on hallhatók, festményeimet
videón láthatja a nagyérdemű
közönség.
Tégláson élek családommal.
Több mint egy évtizede írok
verseket.
Tizenhárom éve vezetem a
jelenlegi Gold Pen Irodalmi
csoportot.
Több ismert internetes csoportnak
vagyok a tagja, mint Pl a Cserhát
Művész Társaság, ahol számtalan díjat érdemeltem ki pályázataimért.
Az Aranycsillag Irodalmi csoportnak is tagja vagyok.
Itt is megjelennek, verseim, szonettjeim, amiért több alkalommal kaptam
díjaimat.
A Csoportom már öt Antológiának örvendezhet.
Két éve a Római Sas Birodalomnak is tagja vagyok.
Hálás vagyok, hogy ezúttal E könyvben is megjelenhetnek verseim.

Pihenőidőben
Ülök a réten, a kerti pad tárva,
beülhet bárki, ölelő karjába,
elfáradt testem, pihenésre várva,
szemeim rávetem egy lap írására.

120
 Csöndben olvasom, könnyeim sodrába'
belelapoztam az emlékoldalába.
Hej, ha ez az írás beszélni tudna,
min a Duna vize, folyna csak folyna.

Mit megélt az ember a vész viharában,

zárkózott lelkem fájó magányában.
Most csöndes a táj, béke veszi körül,
meszelt tanyámnak őrzője is örül.

Ősi magyar kuvasz, örül, ha látja,

közelit a házhoz hűséges gazdája.
Edzette az élet, mint kovács a vasat,
előbb tűzbe dobja, majd víz után szalad.

Bedobja hirtelen az vadul sistereg,

majd fogást fog rajta s kovácsol hegyeket.
Ilyen volt életem, zaklatott, féktelen,
e papír megadta, mi fontos az életben.

Mert, ha az élet gyümölcsét érleli,

az embernek szívét, megörvendezteti.
Festői a szép táj, hol élhetem életem,
alkotó munkámat csöndben végezhetem.

Madarak énekét boldogan hallgatom,

megfestem a rónát, ez éltető nyugalom.

121
 Édes Hazám
Olyan a haza mint a gyermekek bölcsője,
megpihen az ember érző kebelébe.
Bánatos arcát a nap felvidítja,
síró gyermekeit csöndben elringatja.
Szerelmes holdfénye besüt az udvarra,
karcsú szép leányka, virágát ápolja.
Öleli magához mint anya a gyermekét,
Isten oltárára teszi le hűségét.
Tisztelve, szeretve, védjük szép hazánkat,
mellé kell álljunk, ne érhesse bánat.
Szeresd úgy kérlek mint jó édesanyádat,
hiszen Ő a párnánk, fáradt fejünk alatt.
Betakarja testünk, homokos hant alatt,
ha eljött az idő, mi oly hamar elszaladt.

.
A én zsoltárom
Látom uram az arcodat a kenyerünk színében
mert ott csillog minden egyes búzaszemnek szemébe.
Nézzétek meg jó emberek, mily gyönyörű búzaszem,
benne lévő minden titkát sok év óta követem.
Búzatermés fekete föld megtermi a kenyerük,
legyen áldott minden oly kéz, mely dolgozik érettünk.
Nehéz munka az aratás, gyöngy pereg a homlokon,
tűz a Nap és ég a tarló, kócsag ül az asztagon.
Áldom Uram Szent nevedet, adtál nekem kenyeret,
mindenki ki téged szeret, te adsz neki kegyelmet.
Aki a te asztalodnál ül az neked egyforma,
nincsen gondja éhezésre, asztalod jól lakatja.
"Aki több napos éhezés után :kenyérre gondol"
menjen el a templomba, terítve lészen számára,
a Jó Atya asztala. Az Ő teste a Szent kenyér,
piros bor az Ő vére, mind a kettő meg áldva,
bátran fogyassz belőle, nem éhezel meg tőle.

122
 Emlékkép
Képét őrzöm a szép nyárnak,
felettem sirályok szállnak,
fodrozik a tenger vize,
állok homokos szélében.
Laza pózt veszek magamra,
eső cseppen kalapomra,
az sem számít, ha megázok,
tarka a nyár, nem is fázok.
Nap kidugja arany fejét,
megfesti a tenger színét,
az algák mind zöldre váltva,
ez a kép, szín változása.
Szoknyám alját megemelem,
kalapomra kezem teszem,
a fotósom ügyes legény,
fényképem egy főnyeremény.
Szép koromban visszanézem,
én vagyok-e vagány képen?
Unokáim, ha meglátogatnak,
ámulattal csodálkoznak.
Mama! Te manöken voltál,
miért tengerparton álltál?
kérdésekkel így bombáznak,
fenn most is sirályok szállnak.
Jaj, csak az a fotós legény,
emlékemben sem él a szegény,
jelentéktelen lett volna,
Isten tudja mi az oka!

123
Gyermekem szülinapjára.
Azon a szép nyári éjen,
villám cikázott az égen,
összerezzent minden bennem,
kínjaim vele tetéztem.
Remegett a lelkem belül.
ki az aki ilyenkor szül
mikor zeng és villámlik,
kórház ablak fényben ázik.
Ám az éjfél tova űzte,
fellegeket messze vitte,
ezüst fényét mind leszórta,
üde lombra, hajnal csókra.
Homlokomon verejtékem,
égtem szenvedők tüzében,
vizet kértem, de nem adtak,
nedves vattával simogattak.
Jó dr- om mellettem állt,
hangja fejemben motoszkált,
mikor mondta, nyomja, nyomja,
mindjárt meglesz az a baba.
Nem voltam én már húsz éves,
az anyaság még is édes,
kisbabámat mellém tették,
élveztem a közelségét.
Olyan édes volt a szentem,
az akivel megszenvedtem.
van még neki egy év hátra,
hogy harmincat kiszolgálja.
Adná az Ég, hazajönne,
szemeimbe belenézne,
láthatnám neki mosolyát,
ahogy látja anya fiát.
Szülinapját, hogyan üli,
ki lesz az ki átölel,
pezsgővel ki koccint vele?
legyen neki egészsége!

124
 Add meg nekem jó Istenem,
vállára hajtsam a fejem,
simogathassam szép arcát,
együtt vágjuk fel tortáját.
Ám, de ez most hiú ábránd,
Isten űzd el ezt a járványt,
gyermekem haza jöhessen,
segítse meg a jó Isten!

Kedvesemre vártam

Mosolyát a Nap, fák közzé rejtette,

Arcomba nézett fénylőn tekintete,
Ültem a padon s néztem a csodát,
Mi egyszerre fénylett, szeretet át.
Nappal volt és fényben láttalak téged,
Vártam rád miközben a szívem égett,
Égtem a vágytól, perzseltem belül,
Elfogott kétség, érzés menekül.
Átszellemült arccal nézek a tájra,
Muzsikál egy tücsök bokor aljába'
Fénylő autó, szerelmem kiszállt,
Felém nyújtja az ölelő karját.

A szív
Néma az ajkam
már szólni sem tudok,
gyötör a bánat,
szívem oly zaklatott.
Vas satu szorítja,
szívemnek a burkát,
repedni készül,
apró darabokra zúzták.
A fájdalom küszöbén,
lépkednek már tova,
kiömlött könnyem,
egy fűzfa bokorra.
125
 Táplálja könny vizem
mélyen ázó lábát,
levelei viszik el.
lelkem sóhajtását.
Talán, ha valaki,
mindezt, meghallaná,
s mézízű csókjával,
fájdalmam oldaná.
Szárnyalna kedvem
magasan, boldogan,
satu, nem szorítaná,
szívem: Élhetne boldogan.

Könnyes a két szemed

Az arcod még mindig a régi,
de már könny áztatja két szemed,
szíved közepén a bánat,
mi mardossa lelkedet.
A sírásod fáj nagyon,
az okát sajnos nem tudom:
bánat felhő leng körül,
csak búsulsz szüntelenül.
Elborít a fájdalom,
ha arcod így láthatom,
mondd el kérlek, hogy mi bánt,
s töröld le a szempillád!
Legyen arcod ragyogó,
szemed ismét lángoló.
Én eléd teszem szívemet,
csak nevetni lássalak tégedet.
A könnycsepp mindig áztató
mi elmossa a szerelmet,
ne sírj édes nem áll jól,
nevettess meg engemet!

126
 Haranghy Géza

Bemutatkozás
1948. október 11-én született
Tompán. Hódmezővásárhelyen él.
A helyi, Kárász József Irodalmi
Kör, a Dél-Alföldi Művészeti
Kör, valamint, az óbudai Krúdy
Gyula Irodalmi Kör tagja.

Legelőször az Accordia Kiadó

antológiájában, (Hóezüst) majd
ezt követően számos országos
antológiában jelentek meg versei.
Kezdetektől tagja a vásárhelyi,
Kárász József Irodalmi Körnek,
az óbudai Krúdy Körnek. Rendszeresen jelennek meg versei a, csongrádi,
Faludy György Irodalmi Műhely, „Föveny” folyóiratában és
antológiáiban, a „Kláris” irodalmi újságban, esetenként a Vásárhelyi
Látóhatárban, valamint, az „A hetedik” c. online irodalmi lapban.
Díjai: Kárász József-díjak
Szárnypróbálgatók, Ezüst –oklevél
MIT. Tolnay 100 külön-díj
Kláris Nívó-díj
Látóhatár Őszikék-díj
Krúdy ezüstérem, Krúdy arany érem
Csongrád megyei Príma díj, 2019.
Két verseskötete (2012. – 2016. Szavak szárnyán, Levelek - szélben)
jelent meg, valamint két mesekönyve, a Volt egyszer egy mikulás, és a, Ki
volt Hüm Brek, 2012.- első és 2017. második, bővített kiadásban

127
 A VÉN LADIK ÉS A FŰZ

Kopott fejfák helyett mementó itt a csend,

elűzve rossz szelet, elűzve az álmot,
illatok emléke leng, gazdag és áldott
s est félen az éj üzen, minden elpihen.

Ó mennyi ringó csobbanás járt a vízen,

mennyi ízes dal, mely, mind róluk álmodott –,
sosem búsan, csak úgy el-elábrándozott.
Övék volt itt a part s a lágy hullám, igen!

Lustán lesett a Hold az égi tengeren

s huncut ág, ha ráhajolt a vén ladikra,
kacagtak mind a ketten, kacagtak hosszan.

Hajh, régi szép nyarak kék égre pirultan,

most csendjén fészkel az ősz szürkealkonya,
halványul a mosoly a fényes vizeken.

AZ ÉN TISZÁM

Nézem, és érzem a Tiszát

mint fonja szelíd keringésem
zöldbezárt, regényes medrébe;
hullámtól hullámig ölelve, mint élő az élőt,
súg titkokat, mit csak a szív mondhatna el
ha tudna szólni oly lágyan, csendesen,
miként a szőke fürtök kacér csillanása susog
ezüstös füzeken.

Ősi füzek, ősi történelem…

Török, tatár, besenyő s hány nép
kardja szisszent még e tükrös, csalós vizeken?
S Te bizton őrizted hű fiaid a mának.

128
 Nézem, és érzem a Tiszát –.
Ezer évek, ezer vágyak, bús sorsok
és múló árnyak hullámkerted örök virágjai.

Kanyargó folyamod hány ajkat dalra ihletett!

Költőket vallhatsz magadénak!
Kiknek szíve, mint hullámod,
veled futott, dalolt, dobogott,
s te magadba fontad e tájat,
a hazát, mely bennük lobogott.

Ne szóljunk most kínt, keservet,

melyet égiek sötét csapásként zúdítottak ránk.
A sors, lám, megbocsát!
Szőke fürtjeid ragyogjanak
szépséges valóságot,
óvd kincseink, szívünk, a hazánk!

NOVEMBERI ÉJ

Lassú sóhajtások simítják a csendet,

fölöttük tompán nyújtózik az éj,
avar se zizzen, levél se rebben,
a hold figyel az ég kerekén,

Ősz szórja szüntelen bágyadt álmait, –

bús sóhaj vén palástja,
elrejti Floránk legszebb virágait,
s hallgat a csend, nincs, ki sírni látja.

Így halni csendben, így halni hangtalan,

míg úszik az éj, pihenni hűn, –
nem látni a múlót, az örök nyugtalant,
sírni csak halkan, belül, keserűn

129
 PUSZTA
TORNYAI JÁNOS FESTŐMŰVÉSZ EMLÉKÉRE 1869-1936

… mint palettán a fehér

olyan ez a tájék:
hol élet, hol halál,
hol édes, hol fáj még.

… bús magyar sors,

kietlen pusztaság,
ígérő hajnal,
vagy örök szolgaság.

… nézni, nézni,
a világ végének ablakán kinézni,
hol ég a földdel összehajol,
ahol a szív s a lélek egyet dalol,
hol a semminek mindene vár;
ember, föld és ég ez a határ.

… amottan sárgult kukoricás lenget

eltévedt langy szelet,
s örül a lengenád, hogy lenghet
s elhajt egy apró felleget –
kutyák vakkannak csapzottan, harcosan,
majd, kushadnak amint a vér csitul,
farkuk behúzva sunyítanak
az ingatag góré alul.

… övék itt e talpalatnyi föld,

övék a nyári ég, s a nap,

védik az ősi jusst,

ha rájuk ez maradt.

130
 … szürke ecsetjét is keni már az este,
befesti lassan a bíbor széleket,
mint bút a bánat, sötéttel ken be
zöld bokrokat, kis, fehér szigetet.

… távoli kútgém még nyikordul a csendben,

rúdja merít, friss víz fut s freccsen
a szomjas vályú széles folyamába,
hol álmok fecsernek új földet, szép tanyát,
pirkadó hajnalt, lágy téli napsugárt.

… mint palettán a színek

olyan ez a tájék;
hol élet, hol halál,
hol kedves, hol fáj,
édes, fekete sár

VALAMI ÖSSZETÖRT

„ Csak az olvassa versemet,

ki ismer engem és szeret,”
J. A.
valami összetört a rendben
valami összetört az emberekben
valami ősi és megfoghatatlan
metafizikális örök és olthatatlan

vajon most hol időz

„a tigris meg a szelíd őz”
dereken feszülő hideg teleken
hol fészkel a pirosan izzó tömény szerelem

a puszta igazság a bíztató hit

a jó reménység mi buzdít tanít

131
 veszejtünk mindent
a becset a rendet
balga belenyugvás
botor hiszékenység
most ez adja a trendet

valami összetört bennem

valami összetört az emberekben
valami ősi és megfoghatatlan
jaj örök volt olthatatlan

PIROSAJKÚ NYÁR

begyűjtötte már a nyár

lombok illatát
kopott pusztákon szél kaszál
szél kaszál
s fel-felkiált messze
egy ezüsthangú madár

hová tűnt széles mosolyod

pirosajkú nyár
hol rejted delünk őrzött aranyát
ha dalod véget ér
vajh az idő mit kínál
csak dér szitál csak dér szitál
pirosajkú nyár

nyűdd nyűdd csak az időt

jön az ősz jön a tél
balga talán ki remél

messzi vitte már a nyár

lombok illatát
csak szél kaszál
csak szél kaszál
jössz e még pirosajkú nyár

132
 Hegedűs Gábor

Bemutatkozás
Pusztamérgesen 1948-
ban születtem 75 évvel
ezelőtt. Ma Algyőn élek
és igyekszem jelet vésni
az idő homlokára.
Néha talán sikerül is
vagy nem Ki tudja.. A
Pálmalevél felolvasása
után 2014 augusztus
14-e fontos és jelentős
fordulópont lett az
életemben, azóta írok,
verseket, novellákat.
Eddig 2200 verset, 50 novellát és egy regényt alkottam. Ezek többsége
megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtár kínálatában megjelent
ePUB köteteimben. Tagja vagyok a Krúdy Irodalmi Körnek. és Batsányi-
Cserhát Művész Körnek. Krúdy Gyula Irodalmi Kör díszokleveles
kitüntetettje vagyok. Valamint megkaptam a Krúdy-öröksége díjat is.
2022 évben elnyertem a Pro Cultura Alapítvány Év Nyugdíjas költője
Irodalmi Pályázatán a I. díjat. Ugyanebben az évben Az Irodalmi Vetés
Magazin Nívódíját is elnyertem. Folyamatosan pályázom. Vers és
novella pályázatokon értem el szép eredményeket. 25 ePub kötetem, 11
papíralapú kötetem jelent meg eddig, néha támogatással vagy
magánkiadásban. Elvem, hogy az irodalmat csak végtelen alázattal lehet
művelni és soha nem elvárásokkal. A műveimet az Algyői Értéktár
felvette a megőrizendő értékei közé. A munkásságomról cikk jelent meg
a Délmagyarország című napilapban, az Algyői Hírmondóban, a
Pusztamérgesi Híradóban. Riportot készített velem a Szenior Center
díjkiosztóját követően – ahol I. díjat nyert a novellám – a Szegedi Városi
Televízió. Hét éve kitaláltam és azóta aktívan részt vettem az Algyői Jelek
Irodalmi Pályázat bonyolításában. Sikeres pályázat nemzetközin szintre
emelkedett. Tizenegy országból érkezett pályázat: Ciprustól, Dél-Afrikán
keresztül Amerikáig. Az alkotás, számomra, egy remek hobby,
kikapcsolódás.
133
 Egy dal nem ad

mit vár az ember, ha hidat éget

oly sokszor gyors a néma ítélet
szeretni a másikat csak ha hagyja
szögesdrótnak tüske a "magja"

egy dal nem ad mindenre választ

csupán a közöny az ami fáraszt
eldobott álmok is tovább zenélnek
harsogás vagy csend: ilyen az élet

ha bántó az érzés a szó is bántó

virág helyett csak elszáradt kóró
csillag helyett csak fénytelen éjszaka
süvöltő szél és elmosott lábnyoma

mindannak mit szebb napokon érzel

szikla leszel a hullám már nem ér el

Renegát vagyok

valamikor kaptam csodálatos szárnyat

repülni nem tudtam csupán csak a vágyat
tápláltam hogy egyszer fenn a fellegekben
szállhatok mint a gondolat de végül
itt maradtam vágyaimmal szárnyak nélkül

de hinnem kell hisz erről szól az élet

látom hogy nyírnak le ékes szárnyakat
hol van még...kérdem...a végső ítélet
mely lemos rólad bűnt és vágyakat
csupán az élet szépsége marad emlékül

134
 renegát vagyok én szárny nélküli
nyirbálni így már nincs mit nem lehet
szeretnék csodás csöndeket írni
de szárnyak tollak és tinta nélkül
csupán vöröslő véremmel nem merek

ajánlás

herceg ha egyszer megtalálod szárnyam

vagy csupán a szétszórt foszló tollait
s mellettük leírva titkos vágyam
mit málló papír rejt kendőzve titkaim
hagyd elrepülni a vad szelek szárnyán
a sors kegye... talán...valahol vár rám

Ha pillangó száll

ha pillangó száll le a kezedre

vigyázz ne sértsd meg hímporát
ne tépd le szárnyát helyette
illatos virág kelyhének adjad át...

kicsi és törékeny mint az érzés

melyet Ámor nyila varázsolt neked
repülnél te is pillangó szárnyon
hozzá hogy érezze oly jó veled

törékeny pillangó élete hajszál

metamorfózis mit az élet adott
te is remegve várod a holnapot

a szerelem szárnyain repülve száll

a gondolat mint tarka kicsi lepke
szerelmet az édes nektárt keresve

135
 Igazságot adj

"Én népemért már nem imádkozom;

Sebem halálos - némán hordozom;"
(Sajó Sándor: Nem imádkozom...)

sokszor kulcsolod imára a kezed

mormolt szavak szállnak az ég felé
ott belül csupa könny most a lelked
remény nincs már minden az ördögé

hitted a bűnös nem lesz "égi pályán"

mindenkinek jut majd munka és kenyér
de csalódva érzed úr lett a sátán
s nem óv meg már az isteni tenyér

igazságot adj e maroknyi népnek

istenem mert bűnhődött eleget
hisz tört gerinccel haldoklik a lélek
hit nélkül élni pedig nem lehet
de nem a dogmák hittétele kell
az igazság mit most nem érhet el

Lepergett sok óra

"Magamban bíztam eleitől fogva-

ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek."
(József Attila: Kész a leltár)

Nem tudom hogy kiben, miben bízhatok,

csalódni tudom nem egyszerű dolog,
ahonnan nem várod, bizony onnan ér
a támadás, mely talán rosszabb mindennél.

136
 Lepergett sok óra ledőlt a sok bálvány,
hit nélküli csendben csak a pokol vár rám.
Lágyabb már a zene, lehangolt gitáron,
Villon kötele lóg, ott a száraz ágon.

Nem féltem, mert tudom, nem volt rá okom

tetteimet ma is mindig vállalom,
szolgáltam vendéget, raktam tapétát
sok embert vezetve nyeltem az "út porát".

Szerettem, szerettek, de bizony nem nagyon.

Az igazat megélni nagyobb "borzalom",
mint elhinni azt a sok csodát és szépet,
melyről most nem látszik: csupán csak ígéret.

Rájöttem és értem: magamban bízhatok,

izgatottan várom a kétes holnapot,
érzem, hogy a sorsom meglepetése vár.
"Éltem - és ebbe, más is belehalt már."

Falak
Fal, fal és mindenütt csak fal.
Megvéd, elzár, vagy csak eltakar,
néha feltűnik egy-egy délibáb,
érzed és hiszed, ott egy más világ.

Keringnek körötted álom szilánkok,

taposóaknák földjét rohanva járod,
sejtelmes ködökön átdereng egy élet,
olykor már üvölt az egyedülléted.

Lemállott vakolat közötti résen,

felcsillan a fény...és készen
vár egy mese a kinti világról,
hol szél söpri el a ködöt a tájról.

137
 S tüdődbe friss levegő árad,
nap süti majd a tar koponyádat.
Téglánként lebontott falaid helyén
új élet sarjad...vajon értenéd?

Fal, fal és mindenütt csak fal.

Megvéd, elzár, vagy csak eltakar,
a mennyezet helyén újabb délibáb.
Most már tudod: az valóban más világ.

Sziklák között

Sziklák között egy apró kis virág,

mintha csak reád várt volna régen.
Hagyod élni, vagy mit elvár a világ,
letéped, vázában szárad el éppen.

Sziklák között egy apró kis virág,

szórja illatát a tiszta légben.
Természet alkotta csodás világ,
lassan eltűnik a feledésben.

Ködbe burkolózik

Mint mesterien festett csendélet

igazi színkavalkád most a táj.
Festette: Derkovits ecsetje helyett
az ősz. Hirtelen, néhány délután.

Mint Vivaldi gyönyörű zenéje

az ősz dallama oly szépen szól
gerlék hangja, levél zizzenése
a szél süvít, vagy lágyan dalol.

138
 Ködbe burkolózik reggel a kert
majd leveti mint a koszos ruhát
s a nap bágyadtan, erőtlenül
de felszárítja az éj harmatát.

Sárgul a levél, lassan lehullik

fűben a pitypang még virágot nevel
pihenni tér a természet, búcsút int
álmában a hidegre már nem figyel.

Csendesen szitál
csendesen szitál a fehér „porcukor”
takarót terít a megfagyott tájra
csend hajlatán csak a szél fütyül dalol
a fák ágait oly bőszen cibálja

lekókadt csendben a kerti hóvirág

emlékét a fagy már porig alázza
természet csapdába került a világ
tavaszt várt és most dér hullik nyakába

metsző a hideg a szél fújta tájon

élesen károg egy varjú az ágon
földön keres kutat élelem után

hol késik már a rügybontó kikelet

duzzadó rügyek fáztak már eleget
tavaszt várnak így életük hajnalán

139
 Soha nem voltam

soha nem voltam jó pasi

nem aláztam porig nőket
társ szóban az egyenlőség
számomra a valós képlet

Emlékezz, hogy ne történjen

(II. Magyar Hadsereg 1943. január)

avult vágyak tüze porlik

hullik alá a pokolba
mátrix törő fals emlékek
tűnnek el a vastag porba

"Ábel" vére lecsapolva

"Káin" bizony nem nyugodhat
gránát tépett fagyott testek
mutatnak halálnak utat

hosszú az út de nem vezet

soha többé ide vissza
fagyott föld ott a Don mellett
piros véredet beissza

halálba ment sok ezernyi

értelmetlen rút halálba
kicsi ország kicsi népe
őket már hiába várja

értelmetlen szájkarate
emléküket ha gyalázza
második magyar hadsereg
doni síkon közös sírja

140
 emlékezz hogy ne történjen
többet ilyen rém valóság
magyar vér soha ne fesse
se a hegyet se a rónát.

Szavak dzsungelében

„Költő vagyok – mit érdekelne

engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.”
József Attila: Ars Poetica

„Költő vagyok – mit érdekelne

engem a költészet maga?”
mielőtt csendben reám dőlne
a Parnasszus minden csillaga.
Verseket ír a lázongó énem
tükröt tartva magam elé
táblákon felírat: ki ha én nem?
Öklüket rázók mindenfelé.
Romlott életek, összetört álmok,
de rím nélkül a vers „szabadabb”.
Szavak dzsungelében, oda találok,
hol az igazság alkot vágyakat?

Sár és mocsok, de a lant húrjain

hamisan nem szólhatna ma sem zene
magán kiadásban legyőzött vágyain
a szürke kis veréb is zsoltárt zengene!
Szóvirágokból font tövis koszorú
vért izzad az ész, értelem helyett
téma nélküli tucat hangulatú
közönyben vánszorgó emlékezet.

141
 Hozsannázva zengő avítt dallamok
a csúcs közel, néhány lépésre csak.
Tömjénfüstben ácsorgó fantomok
gyémántok közé, köveket szórnak.

„Költő vagyok – mit érdekelne

engem a költészet maga?"
Lassan a szép szó is „enni kérne”
s a terített asztal mámora
engedi élvezni, a szavak igazát
mely, mint éles penge, vág ha kell
s a hömpölygő szürke ködön át
hitét az ember, nem veszítheti el.

Egy el nem hangzó ima

kifacsart életek frusztrált kócos álmok
apró néma vágyak és foszló talányok
hazugság felhő gúny-mosoly övezte
gyűlölet hullámban vonaglik a teste
mindenkinek és ronggyá tépett családok
elkántált imák a pénz mint ősi átok
éhező emberek kenyér nélkül csendben
mindennapi kenyerünk add meg nekünk Isten

bálványimádás mammon az új isten

pénz hatalma hódít semmi sincsen ingyen
oszd meg és uralkodj ez ma is a módi
mit Róma kitalált zilált agyban hódít
megfordult az érték az ember nem számít
az öreg már nyűg jó ha csendben lapít
nem követel semmit és csendben elporlad
jöjjön el a te országod ha tényleg ezt akartad

142
 szilánkok a földön a törött tükörben
fejfákat látsz mindenütt mint a temetőben
szeretet nélkül oly savanyú az élet
már marcangol a sors foga belemélyed
húsodba kereszted mit cipelsz beton nehéz
látod még mindig nincs meg a józan ész
hogy felfogja a szabadságot sosem adták ingyen
a gonosztól most is ments meg uram minket

talán ha őszintén szól egyszer a dallam

szabadság hangját hallod a szörnyű zajban
az ember megérte mit eddig csak reméltél
a szeretet lángjában az emberség újra él
megbékélve nézel szét e csodás földi tájon
szegénynek is jut már étel és ott a tányéron
nem csak az őszi légy jár majd körbe-körbe
adj uram békét most és mindörökre

Életem paródiája

az élet kegyetlen
mondta ellenfelem
miközben keményen
rugdosta alfelem
nevetve könnyemen
élvezte rendesen
elfordítva csendesen
a fejem rebegtem
sorsom te kegyetlen
majd szemébe nevettem

143
 Horák Andrea Kankalin

Bemutatkozás
Már akkor grafomániás lettem,
amikor megtanultam a betűket, ám
csak 2009-ben kezdtem
komolyabban írással foglalkozni.
Gyökereim a Napvilág Íróklubon
találhatók, tizennégy éve ott
kezdődött el irodalmi pályám, azóta
több hasonló „külső” oldalon
vagyok aktív résztvevő.
A Napvilág Íróklubon 2014-től
szerkesztői feladatot vállaltam,
jelenleg főszerkesztő-helyettesként vezetem. Az Élő Magyar Líra
Csarnokában 2020-tól lettem tagja a szerkesztői csapatnak, 2022
novemberétől pedig moderátorként vagyok jelen a Fullextra Irodalmi és
Művészeti Portálon. Mindhárom helyszín fontos meghatározója
fejlődésemnek és jelenlegi irodalmi életemnek.

A versek világában mozgok otthonosabban, de kedvet kaptam prózai

művekhez is, szívesen írok novellákat vagy portrékat, rövid tanulságos
vagy lélekemelő történeteket.
Sokáig csak a kötött formákat – elsősorban szonetteket – részesítettem
előnyben; ma is hiszem, hogy van helyük napjaink költészetében,
igyekszem ezt a meggyőződésemet saját művekkel alátámasztani.
Néhány éve kitérőt tettem a szabadversek felé; különleges utazás ez, és
én szívesen kirándulok számomra ismeretlen területekre, mert vonzanak
a kihívások. Annyira megtetszett ez a kifejezési mód, hogy egyre
gyakrabban folyamodok hozzá, izgalmasnak tartom, hogy saját stílust,
egyedi formákat hozhatok létre.
Szeretek játszani ritmusokkal, szabályok között is felhőtlennek és
szabadnak érzem magam.
Fontosnak tartom a kritikát, mert hozzásegít a folyamatos tanuláshoz,
fejlődéshez, szélesebb látókört eredményez, emeli az alkotások
színvonalát. Ugyanilyen fontosnak gondolom az olvasói visszajelzéseket,

144
mert szintén tükröt tartanak, melybe érdemes belenézni, hogy tisztábban
lássuk önmagunkat.

A költészetben és minden területen fontosnak tartom az őszinteséget,

hogy hiteles művek szülessenek – bármilyen témában.
A szerzők beállítottságától függ, hogy inkább a körülöttünk zajló
eseményekre hívják fel a figyelmet, utat mutatnak és állást foglalnak, vagy
lírai hangon szólalnak meg. Az előbbi egy egészséges világkép
kialakításához szükséges, az utóbbinak abban látom jelentőségét, hogy
érzéseket közvetít, ezzel sokaknak nyújthat kapaszkodót különböző lelki
sérülések, negatív hatások feldolgozásában. Megmutatják, hogy a
legmélyebb szakadékból is ki lehet jutni. A kettő együtt is működhet,
mindegyiknek nagy szerepe van az olvasók, a társadalom tagjainak
formálásában.
Hozzám a líra áll közelebb – valószínűleg több évtizedes
gyógypedagógiai tevékenységem és zenével, énekléssel töltött időm
hatása ez. Szívesen és gyakran foglalkozom az emberi lélek rejtelmeivel,
mélyben zajló pszichikai folyamatokkal, minden érdekel, ami ezzel
kapcsolatos, több versem és prózai művem épül erre a témára.
Lényegesnek tartom, hogy amit „művelek”, ne csak öncélú írásterápia
legyen, hanem mások felemelkedését is szolgálja.

Az írás mindenkor felelősséggel jár, mert a szavak arra születtek, hogy

jó dolgokra használjuk őket, ne éljünk vissza azzal a hatalommal, mely
általuk birtokunkba kerül.

Egy saját kötetem jelent meg „Csillagokba írva” címmel (2018), mely a
megelőző kilenc évem verseinek és prózáinak válogatását tartalmazza. A
másodikon most dolgozom, szeretném néhány hónap múlva a kezemben
tartani.

Az írás számomra menedék, biztonságos sziget. Olyan terület, ahol

komfortosan érzem magam, ki tudok kapcsolódni. A levegővételhez
hasonlítom, vagy betűk, szavak harmonikus dalához. Hiszek a szavak
gyógyító erejében, „mert erősugár a szó, ha megfogant”.

145
 Ha szállni vágysz
Ki verset ír, nem éri átok,
szavakba mágiát kever,
papírra folynak így az álmok,
talán lehull a ködlepel,
s a szív megint ütemre dobban,
hiába állt előtte romban,
virulva jár, a ritmusa
dobolja versbe, nincs tusa.
Ki szállni vágy, magába mélyed –
előbb keresd meg álmaid,
pihennek ott, s a csalfa hit
takarja drágakőnyi fényed;
ereszd ki hát, magasra száll,
s a Múzsa csókja rád talál.

Őszlegény
Vén padon vagyok, magamban,
leszáll a tejfehér lepel,
Őszlegény kacsint szemembe,
tekintetére köd lep el.

Barna-rőt haját arannyal

teríti még a napfonat,
ajka lágy vonalba szépül,
levélcsokorral így fogad.

Szélfiú fut át a fákhoz

lerázni drága kincseket,
gesztenyét gurít halomba,
fütyül, s dobál a szélgyerek,

146
 és utat kutat magának,
pimasz vigyorral integet,
majd szalad tovább, sikongva,
mögötte friss avarhegyek.

Napkirály kacér mosollyal

tudatja, messze még az ősz,
fényt derít e nagy titokra,
legyint a ködre és ma győz.

Így ülünk, idilli párban,

az Őszlegény szavát lesem,
arca bronzaranyba játszik,
s hajamba túr, szerelmesen.

Csókot is lehel szememre,

ölel magához, én hagyom,
évszakokba szédülünk mi,
s együtt vagyunk, a vén padon.

Hajnali disztichon
Koldul a hajnal, napfényért ima kúszik az égig,
míg az eső csepereg, hűs fuvalom paroláz.

Fordul az éj, hold lámpását betakarja, de végig

csillagok éneke szól, így kel a kozmoszon át.

Csend ül a kerten, fűzfám rőt feje már iderémlik,

napfi kacér mosolyán lám, tovatűnt a homály.

Csordul a reggel, széllel táncol a fám, vele félig

még sziluettben az árny lép, kit a fény babonáz.

147
 A köd mögött
Sikít az őszi szél kopott vonója,
avarra sírja bánatát az Isten –
esőt szitál, s megannyi könnye volna,
hogy enyhet árva koldusokra hintsen,

de jő a tél, szakadt ruhákra dermed,

szegények álmait fagyasztja dalba,
sehol kenyér, meleg, hiába tervek,
vacognak éhesen –, kevés hatalma;

tavaszra testük is soványra sorvad,

erő alig marad, szemernyi élet,
a nyár se hoz vigaszt, talán fasor, pad –
gyalázatos, hogy ennyi sors enyészhet;

az ősz üzent, s a szívbe költözött,

találd meg őket ott, a köd mögött.

Eldúdollak…
Csordogál az ősz, bár dereng még a nyár,
sziporkáit szórja, de már erőtlen.
Múló dalba hull halomnyi csillagár,
a hangjuk lebomlik fakó felhőkben.

Bennem úgy borong az élet, hogy zenél,

mert akkordokat bont bensőd varázsa;
szólni nem merek, hogy mindig itt legyél,
álmomat vigyázd, s ügyelj a parázsra.

Elénekellek. Dalomban tiszta hit,

a hangjegyek tudom, vénádba folynak;
a szólamok suhannak és nem hamis,
mert összecsendül mind, talán ha holnap

148
 dúrokat is szórok, ritka szépeket,
a tölgyek lombja lengedezve hinti,
s ha bús szemedből szitálnak kék egek,
én is ott leszek a könnyedben mindig.

Eldúdollak. Mollok magánya nem árt,

világod válaszát is értem, szavam
kacag, elér egészen, lelkedbe zárt
etűd ez s örökre szól, Tiéd marad.

Csordogál az ősz, bár dereng még a nyár,

sziporkáit szórja, de már erőtlen.
Búvó dalba hull halomnyi csillagár,
a hangjuk fényfolyam, fakó felhőkben

Menedék
Ha már kivet magából
a világ,
menekülj el oda,
ahol senki se lát,
szabadra tisztulhatsz
kötöttségek nélkül,
pezsdülnek sejtjeid,
lelked beleszédül.
Nincs, ami határt szab,
hangok szárnyán szállhatsz,
bárhova repülhetsz,
a könnyed felszárad,
vagy épp útjára ered,
gyöngy patakká válik,
ahogy neked jó.
Nincs ilyen társ másik.

149
 Túl a sártengeren,
túl mocsaras réten,
túl emésztő gondon,
túl a sötétségen,
túl a kétségeken,
minden hazugságon,
magasra emelkedsz,
s a szíved kitárod,
mert soha nem csal meg,
nem viaskodsz vele,
neki adod magad,
és örök hűséget fogad
a Zene.

Sodrásban
Elúsznak,
mint vízcsepp sebes folyóval,
vagy a felszínen lebegő faág;
elszállnak,
akár a darvak,
ám örökre mennek,
nem térnek vissza
soha már.
Két kézzel szórod
az ismeretlenbe,
amikor számolnád,
csak üres tenyered marad,
míg egy utolsó szél széthordja
megfáradt hamvadat.

150
 Ember,
ne tékozold a percet!
Incselkedik a tavasz,
madárdallal repül az idő.
Tegnap még havazott,
ma ugyanott
tarka virágok bontják kelyhüket,
illatuk betölti a teret,
rügyek pattannak,
élet sarjad –
maradtak még percek,
és téged akarnak.

Intim
A város
mozdulatlanul figyelt,
majd
egyenként hunyták le szemüket
az álmos ablakok.
Az éjfél
ünnepi díszben hallgatott,
megérintett
ez a különös némaság.

És akkor
mellém szegődött.
Belém karolt,
szótlanul csatangoltunk
a hólepte utcán.
Végre béke,
zaklatott hétköznapok után –
fenséges nyugalom járta át
megfáradt lelkemet.

151
 Hazáig kísért.
Lábujjhegyen léptünk be a házba,
otthonosan érezte magát,
mintha mindig hozzám tartozott volna.
Megszabadultam ázott gúnyámtól,
letelepedtünk a kandalló elé.
Nem beszélt,
csak a tűz pattogott muzsikát
meghitt,
imbolygó fényben.

Hajnalig maradt.
Tudta,
nagy szükségem van rá.
Oltalmába vett,
és gyengéden ölelt
a Csend.

Viharos – végletek kint, bent

Éktelen vihar van megint. Utálnia kellene – mindenki utálja –, ő inkább
tiszteli, van benne valami méltóságteljes, talán Isten akarata, haragja vagy
ereje, maga sem tudja. Összekuporodva bámul ki a megtépázott fákra, az
alattomosan terpeszkedő felhőkre, bekebelezik az egész környéket,
megvetik lábukat a horizont szélén, és eszükben sincs továbbállni. Ennek
nyomós oka lehet, nemcsak időjárási jelenségnek tudja be, hanem
terelgető jelnek, hogy meneküljön hűséges laptopjához, zárja ki magát az
égiháborúból, hiszen ő a békét szereti. Amikor írogat, nem is annyira
félelmetes a zivatar, kirekeszti aurájából, olyan vidéket varázsol magának,
amilyet csak akar, olyan érzéseket, melyek nem szaggatják szét a lelkét;
most épp erre készülnek, nem bír velük. Nehéz a szíve, megint
megtapossa ez a rohadt élet, mint már annyiszor, egyedül maradt, nincs
szüksége rá senkinek, kihajított rongy, aki egy megveszekedett szót sem
érdemel. Ja, miért nem tudja befogni a száját?, túl sokat beszél,
fölöslegesen; nem érdemes, sok beszédnek sok az alja, hát most
összeszorítja fogát és hallgat. Birtokba veszi a klaviatúrát, ütemesen
kalapálják ujjai, szegény betűk megrémülnek, nem tudják követni

152
ritmusát, olykor összezavarodnak, majd rövid idő múlva megadóan
veszik tudomásul, hogy gazdájuk rajtuk tölti ki elkeseredettségét,
meghunyászkodva engedelmeskednek, nyugtató szavakat formálnak,
mondatokba sorakoznak. Egy-kettő, egy-kettő, tíz, száz, ezer, rengeteg,
és igazi rengetegbe képzeli magát; mohos erdőbe, ahol terebélyes
fakoronák magasodnak fölötte – tölgyek mind –, százéves óriások, sokat
tapasztalt, felhőkig érő csodák, a kedvencei; mindig megvigasztalják, elég,
ha csak gondol rájuk, máris jobban érzi magát, és erre most nagy
szüksége van. Talpa alatt vastag avartakaró, az ősz illatát idézi, beleszédül
ebbe a jól ismert aromába, cipője orrával a levegőbe röpít néhány
csomóba gyűrődött falevelet, alóluk megszeppent gomba kandikál ki a
laza talajból. Újabb mozdulat, egy kis ártatlan vadvirág kezdeménye emeli
rá pillantását meleg mosollyal, erdei madarak énekét is hallaná, ha képes
lenne figyelni a hamisítatlan táj szépségére, ám neki sírhatnékja támad,
nem tud örülni, a tölgyeknek most nincs hatalmuk felette, és hiába néz rá
könyörögve a vadvirág, hiába csivitelnek a madarak, nem engedi be őket.
Üresnek érzi magát, száraznak, mint a sivatag homokja, gyomorszája
vészesen lüktet, erős nyomást érez, sírni kellene, bőgőzni, ám kiszáradtak
a könnycsatornái, belül marad az áradat, kegyetlenül feszíti, mégis
képtelen kitörésre késztetni. Nem segít az írás, ettől megrémül.
Kétségbeesve ugrik fel a laptop mellől, ki sem kapcsolja, magára kap egy
vékony kabátkát, az első keze ügyébe kerülő sportcipőt, majd nekiindul a
világnak. Mindegy, hova; fogalma sincs, merre tart, csak el innen, minél
messzebbre, nem érdekli, hogy körülötte villámok csapkodnak, és szinte
megsüketül az égzengéstől, csak rohan a semmibe, belegázol a tócsákba,
hadd fröccsenjen a sáros víz, nem érdekli, úgyis csurom vizes már a
szakadó esőtől, egyébként is, minden mindegy.
Háta mögött mozgásra lesz figyelmes, mintha szaladna utána valaki, erre
felgyorsítja lépteit, senkivel nem akar találkozni, nem akar beszélni, utál
beszélni, abból mindig csak baj van, nem akar embert látni! Eszement
rohanásba kezd, önkívületében nem néz maga köré, csak egy hirtelen
fékcsikorgás jut el tompult tudatáig, erős ütést érez baloldalán, félájultan
terül el az aszfalton.
Ajtócsapódás, ordítozás, eszmélés.
– Ostoba liba, elment az eszed?! Nem látsz a szemedtől?! Meg akarsz
halni?! – ám a magából kikelt sofőrt nyugtatóan félretolva, fölé hajol a
Szerelem.

153
– Ah, te, soha többé ne tedd ezt velem! Kértelek, bármit írsz, ne legyen
szomorú.Már egyáltalán nem akart sírni, hanem örülni az élet
gyönyörűségének, és könnyesre nevette magát.

Nem akarok mást

Nem akarok mást,
csak
friss levegőt,
ne feszítse mellkasom sóhaj,
könnyű szívvel indulni a hegyre,
felhőtlenül nézni messzeséget;
találgatni, mit susognak fenn a fák,
tündértáncot járni levélzizegésre,
beszívni az erdő avarillatát,
leheveredni tarka rét gyepére,
fűszállal csiklandozni ajkad,
míg vadvirágot tűzöl kócos hajamba,
nem akarok mást;
talán még hatalmas záport,
mely a világ szennyét patyolatra mossa,
és tisztítja lelkem,
hogy hozzád tisztuljak,
merészen
eldobni gondokat, ruhát,
nem számolni többé perceket
esőben bőrig ázni veled,
majd együtt várni titokteli estét,
felhevülni tested melegén,
szédült ritmusba olvadni,
átlényegülni,
ölelésben érjen minden hajnal.

Nem akarok mást!

154
 Íriszedben
A kerti bútoron csalóka fények,
fejed fölött aranyba ring a messze,
egy új tavaszba hív pacsirtaének,
s a nap simítja színeit kezedre;

felém hajolsz, az életet meséled,

velem kacagsz, vidít pimaszkodásom,
s a sorsom útja íriszedbe téved,
puhán magába rejt a drága bársony;

csacsogni volna jó, örömre járva,

ölelni kell, ha szívbajunkra balzsam,
de csókpecséted ajkaim lezárja,

erembe reszket élet írta dalban;

tekinteted nyilával eltalál,
szemed tüzén elégni szép halál.

155
 Jekő György

Bemutatkozás
A Kos csillagjegyben, 1942. április
10-én születtem Újkécskén,
(jelenleg Tiszakécske) pedagógus
családban. Általános iskolai
tanulmányaimat is ott végeztem,
majd Budapesten Villamosipari
Technikumban érettségiztem.
Szerkesztő technikusként
dolgoztam a katonai szolgálatom
kezdetéig, két év után a József
Attila Tudományegyetem matematika szakán folytattam tanulmányaimat,
s kaptam középiskolai matematika tanári diplomát.
Pályámat Tiszakécskén, édesapámmal egy tantestületben kezdtem, majd
1971-től a Kiskunhalasi Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakképző
Iskolában tanárként, 1973-tól igazgatóhelyettesként, 1980-tól
nyugdíjazásomig, igazgatóként dolgoztam.
1971-ben házasodtam, gyermekeim Kiskunhalason születtek: György
(1972), Attila (1975), Mária (1980).
Gyermekeim hét nagyszerű unokával ajándékoztak meg.

2002-ban elváltam, 2004-től élettársi kapcsolatban éltem Sáfrány Edit

pedagógussal, akit 2022-ben feleségül vettem.
Nyugdíjba vonulásom után köszöntők írásával kezdtem a verselést, a
társas együttlétek hangulatának emelése érdekében, majd bővítettem a
repertoárt oly annyira, hogy a mai napig több mint 300 verset,
versformában írt köszöntőt továbbá jó néhány anekdotát írtam.
A témákat illetően legbővebben a családról, az unokákról írtam, a
szerelemről, szeretetről, továbbá az emberi kapcsolatokról, természetről,
156
az öregedéssel járó gondolatokról, a nevelésről, annak fontosságáról, a
megszerzett tudás jelentőségéről és nélkülözhetetlenségéről.

Verseim olvasmányosak, s egyértelműen kiolvasható belőlük a

mondanivaló.
Fentieken túl a versírást az értelmem, a szellemi frissességem ápolásának
tekintem, s amíg tehetem élek e lehetőséggel.

Eddig két verseskötetem jelent meg nyomtatásban és EPUB kötetben a

Magyar Elektronikus Könyvtárban. Címeik: A fény útján és Derűs
lélekkel.

A Poet irodalmi oldalon, és a Facebook nyilvános oldalán publikálok, ez

utóbbiban majd minden esetben aktuális fotókkal és logóval.

Ha már nem leszek

Sokadik tavasz szépíti életünket,
elűzve sötét, riasztó árnyakat,
rég nem számolom közös éveinket,
Veled a múlt csak egy röpke pillanat.

Máig felhőtlen közös létezésünk,

melyben oly régtől főszereplő lettél,
egymásban leljük lelki menedékünk,
harmónia tán nincs gyönyörűbb ennél.

Végsőkig igyekszem óvni a jelent,

mégis időnként titokban könnyezek,
tudom nehezen viseled a bánatot,
vajh ki óvja lelked, ha már nem leszek.

157
 A boldogság alkonya
(Kata és Mara születésnapja előtt)
A családot várja, gondolatai messze,
kicsordultak könnyei, már semmit se lát,
Fájó a kérdés mely mostanában gyötri,
meddig köszöntheti a sok szép, unokát.

Érkezésig, felidézi őket sorra,

van, melyik ritkán szól, másik folyvást pörög,
Óvodások élményeikről regélnek,
az ínyenc folyton a tál körül sündörög.

Mindegyikben van, mi nagyszerű, s nemes,

Fogékonyság jóra, szépre, szeretetre,
Nevelésükön múlik a végső siker,
e jó irány, majd hogyan lesz befejezve.

Körükben feledhetetlen minden ünnep,

ilyenkor mindig a fellegekben jár,
Úgy érzi, ez már nem a szerencse dolga,
mind e mögött felsőbbrendű akarat áll.

De tudja, boldogsága véges. Az élet

nagy drámái elkerülhetetlenek,
Sorsával mindenkinek számot kell vetni,
az Őserők engesztelhetetlenek.

Szívszorító farsang.
Enyhe időt hozott a farsang kezdete,
Örvendezik, kinek fűteni kellene,
Mert, hogy tüzelője igencsak elfogyott,
Ruhája is szellős annyira megkopott.

158
 Pedig nem ártana szemrevalóbb gúnya,
Azt reméli,már a megenyhül a búja,
Egy rövid időre, mert farsangolni megy,
A gazdagok által ez is igazi kegy!

Meleg ebéd várja már az ingyen konyhán,

Hosszú ugyan a sor, de oda botorkál,
Abban reménykedik talán ma jóllakik,
Biztos nem lesz éhes legalább holnapig.

Van ám azért itt flanc, ülnek a sátorba’,

A meleg teától kerülnek mámorba,
Majd előkerülnek lassan a maskarák,
Egymásnak tapsolnak nincsenek trombiták.

Szánalmas a jelmez leginkább ijesztő,

Régi ruhadarab, lyukasztott lepedő,
Nem búsulnak rajta lényeg, hogy ehettek,
Végül már kínjukban egymáson nevetnek.

Lassan hűl az idő a tea is fogytán,

Már a maradék is elfogyott a konyhán,
Kezd széledni a nép, nincs már rajtuk sallang,
Számukra ez jutott, ennyi volt a farsang!

Nyuggerbeach
Szokás kérdezni baráti körben,
merre töltötted az idei nyarat,
kitérő válasz, kényszerű mosoly,
mind e közben néma indulat.

Hol is múlathatnák a szép nyarat,

túlélni vágyó, csóró nyuggerek,
hisz többségük örül, ha jut falat,
s legalább időnként bőven ehet.

159
 Tehetősebbje tengerre vágyik,
elő, utószezonra szűken telik,
felvállalja, hogy időnként fázik,
s mindvégig csak hazait eszik.

Szerencsésebb talán a vidéki,

ha picinyke portája, háza van,
felfújt gyerekmedence lehet neki
az elérhető, mi még díjtalan..

Talányos kiktől van még is telve,

a sok méreg drága wellness hotel,
ettől oly borús a nyugger kedve,
s elégedetlen az élettel.

Visszagondol a kemény évekre,

amit munkában töltött hajdanán,
joggal vágyik emberibb életre,
hiszen lendített ő is a hazán!

Nagy idők nyomában

Ülök a vízparti kávézó teraszán,
S gyönyörködöm a jól ismert tájban,
A Tisza part hangulata a régi,
Napozó hölgyek, őrködő apukák,
Eleven ördögök a tiltott zónában!

A közvetlen vízpart tökéletes hely

A homokozásra, várépítésre,
A nagyobbak csúszdát készítenek,
Bátrabban úsznak, lányokkal cicáznak,
Nem sokat adva az örök hűségre.

160
 Javarészt itt és így tellett el anno,
Máig visszavágyott víg gyermekkorom.
Ifjúkoromban már akadt próbatétel,
Bár legyőzhetetlennek éreztem magam,
Olykor akadtak kudarcok, bevallom!

Mégis boldogan éltem meg ezt a kort,

Szabadságot éreztem, kalandra vágytam,
Nyitott volt a lelkem, friss a szellemem,
Motiváltak a kitűzött célok, vágyak,
Repülni akartam, bár nem volt szárnyam!

Aztán eltelt az élet, megöregedtem.

Elmélázok, milyen jó ismét itt a parton,
Reszkető kezemben a kávé kilöttyen,
Egyre gyakrabban történik már ilyesmi,
Majd elnézést remélve rebegem, oh pardon!

161
 Juhászné Bérces
Anikó
Bemutatkozás.
Zalaegerszegen születtem, s
éltem 35 évig. Több évtizedes
távollét után visszatértem
Zalába.
Jelenleg nyugdíjasként
Zalalövőn élek.
Egy nehéz élethelyzetben - 13
éve - gyógyírként jelentkezett
nálam a versírás.
Van néhány magánkiadásban
megjelent kötetem.
Különböző antológiákban is
szerepelek verseimmel.
A Poet.hu irodalmi oldalon
500 versem megtalálható.
Ars poeticám: Egy porszem vagyok a világmindenségben, akit néha
felkap a szél, hogy aztán földhöz csapja.
S, hogy nagyon ne törjem össze magam, kapaszkodom fűbe, fába,
virágba, zenébe, versbe, és nem utolsó sorban családba.

A hegedű
A korpusza oly fenséges,
háta ívelt, lakktól fényes.
Karcsú derék - homokóra,
"csupán" hang pereg le róla.

162
 Kecses nyakán négy húr-ékszer
kulcsra zárva szekrényében,
gyönyörködik a csigában,
ékes, míves látványában.

Pendülhessen, alig várja,

ráfeszül a díszes lábra.
Testében a finom lélek
adja vissza, amit érzel.

Ha a vonó hozzásimul,
érzékien rezzen a húr.
Dallamfüzér táncol rajta,
művész keze táncoltatja.

Árad, cseng, bong, csobog a hang,

mint hűs vizű hegyi patak.
Lélekből száll, lelkekre hat,
békét teremt, nyugalmat ad.

Ahány érzés meg érzelem

létezik az emberekben,
benne rejlik, s visszaadja,
érzékeny a hangulatra.

Tolmácsolja az örömöt,
s érzed, lebegsz a föld fölött.
Ha bánat ér, veled zokog,
húrja mollban sír dallamot.

Vibrál a hang, fülbe mászik,

foglyul ejt, és szinte kábít,
elvarázsol mindörökre
a hangszerek királynője.

163
 Tűzijáték

Álmodom ébren,
nézem az égen
szerte lehulló
fényjeleket,

dörren a távol,
füstöl a tájon,
robban a fellőtt
bombasereg.

Fényköre nyílik,
íveket indít,
százezer apró
csillaga száll,

csillan, elillan,
térben e girland,
földre leomlik,
csendre talál.

Éjben a kékes
fényesen ékes,
Holdig igyekszik,
s tág ugarát

szikra ekével
szántja keményen, -
zöldül a fényfű
Hold udvarán.

Bársonyos arccal,
vérvörös ajkkal`,
lángol az égen
rózsacsokor,

164
 szíveken ejtett,
mélybe rekesztett
érzelem éled,
s futva oson.

Messze világló
fényözön árad,
mélybe lehulló
fényzuhatag,

vén Duna tükrét

meglesi büszkén,
s rálehel alvó
csillagokat.

Hazaváró
Lehullt a fák levele,
Szíved bánattal tele.
Kínoz a lét, vagy ha fáj,
Édesanyád hazavár.

Ha nem ért meg a világ,

Mert közönyös és sivár,
Van kiút, hogy talpra állj,
Édesanyád hazavár.

Jót teszel, ám idővel

Téged dobálnak kővel.
Megsebez, ha eltalál,
Édesanyád hazavár.

Ha csak néma csend ölel,

S hallható a szívzörej,
Csontig hatol a magány,
Édesanyád hazavár.

165
 Ha nem érint napsugár,
A derűre ború száll,
Feltöltődsz, ha van ki vár,
Anyád míg él, hazavár.

Csiszolatlan gyémánt
Szeptemberi szél fúj
harsogva indulót,
s terel iskolába
éretlen nebulót.

Kincset rejtenek ők,

megannyi gyémántot,
csiszolásra várva,
fényesítsd, s meglátod.

Rád bízza az élet

élő drágakövét,
fénye örömöt fon
majd egy napon köréd.

Elindul a munka,
tele vagy reménnyel,
csiszolgatod szóval,
örök szenvedéllyel.

Rengeteg a dolog,
de te nem adod fel,
türelmed végtelen -
néha szigor is kell.

Hónapok múltával,
mire itt a tavasz,
feltett kérdésedre
értelmes választ kapsz.

166
 Megérik a gyümölcs,
mosolyogva néz rád,
megcsillan szemükben
a kicsiszolt gyémánt.

Mama
Régi fénykép, rajta mama,
Édesanyám édesanyja.
Ránc nélküli kerek arcán,
Szelíd mosoly szeme sarkán.
Ágán kilenc rügy kipattant,
S egy szót zengett édes dalban,
Sírta, búgta lépte nyomán,
Mint a sípok az orgonán,
Gőgicsélve és mutálva,
Bajra gyógyírt tőle várva,
Anyanyelvünk legszebb szavát,
"Édesanyám, Édesanyám."
Szemeimet, ha lecsukom,
Mamám testközelben tudom.
Kezében bot, segítségnek,
Templomba menő léptének.
Nyolc évtized tömény gondja
Termetét már összenyomta.
Ballag talpig feketében,
Vastag imakönyv kezében.
Vállkendője átöleli,
Puha bolyha melengeti,
Hosszú rojtja balról-jobbra
Ring vele, mint a sok szoknya.
Rózsafüzér a zsebében,
Igazgyöngyként ragyog régen.
Morzsolgatta, s hő imája
Drágakőfényt csiszolt rája.
Ha a munka pihenni tért,
Fohászkodott mindenkiért,

167
Minden napért hálát adott,
Kérte a derűs holnapot.
Mormolgatta órákon át,
Az én drága jó nagyanyám.
Álom lett az ima vége,
Áldott legyen szép emléke.

Mennyei csoda
Rezdül a lélek,
zendül az ének,
mennyei kórus
dallama száll,

isteni gyermek
csillaga jelzett,
Szent Atya hozzánk
küldte fiát.

Gyermeki testet
szűz öle rejtett,
Mária kínján
lásd a csodát!

Égi e kisded,
csendje a kincsed,
béke ajándék
lépte nyomán.

Titkai benne,
emberi elme
hittel a szívben
érti meg Őt.

Isteni bárány
élete árán
vált meg a bűntől,
s üdvözít Ő.

168
 Kalocsa Zsuzsa
Bemutatkozás

Kalocsa Jánosné vagyok, írásaim

Kalocsa Zsuzsa néven jelennek
meg. Családommal Kaposváron
élek, két gyermekem van, akik
már felnőttek és boldog családi
életet élnek.
Verseket, prózákat korábban is
írogattam kisebb-nagyobb
kihagyásokkal. Komolyabban
nyugdíjba menetelem után
foglalkozom az írással.
Fontosnak tartom a szeretetet, a
barátságot, az őszinte szavakat,
véleményeket. Gondolataimat,
érzéseimet, a természet adta
szépségeket és azt a hangulatot, világot fogalmazom meg, amelyek közel
állnak hozzám. Derűs, kicsit romantikus, vagy éppen melankólikus, de az
élet szeretetét tükrözik. Hálás vagyok a sorsnak, hogy írásommal
kifejezhetem mindezeket.
Tagja vagyok a helyi Bberzsenyi Dániel Irodalmi Társaságnak és több
internetes Irodalmi Csoportnak, ahol publikálom verseimet. Több
elismerő oklevelet kaptam, verseim Antológiákban, Folyóiratokban
jelennek meg. Verseskötetem 11 jelent meg és 2 kisregényem. Örömmel
tölt el, ha mások számára is érthetőek, egyértelműek az alkotásaim,
írásaim.

Az élet keresztje!
Oda fent még gyúlnak'a csillagok,
idelent ádáz, ijesztő zajok,
élet csak volt, most van földi pokol,
érző szívem egyre jobban dobog!
169
 Szörnyű kínok emésztik a testem,
vállnak - nehéz az élet keresztje!
Peregve hull ágyútűz szikrája,
gyermekek álmát nincs ki vigyázza!

Levegőt venni is már oly nehéz,

ember-életeket temet a mély!
Sorsokról döntenek hatalmasok',
Uram mondd, meddig kell ezt még látnom?

Ember, mint a vad, ki riadtan jár,

saját házában ágyútűz vár rá!
Enyészeté lesz, mi egykor szép volt,
idegenként csak bolyong valahol?

A szívekben talán még él a vágy,

jövőjét majd reménnyel szövi át!

Létünk virága
Szél tépázta rozsdás levél
fájón sír, ha földet ér.
Kopaszodó száraz ágak,
készülnek az elmúlásra,
ijesztőn ég felé nyúlnak,
ráül a gyászos varjúhad.

Gesztenye-sün ködruhában,
szomorún' néz a világra.
Hó-illatot hoz a szellő,
párát lehel fenyves-erdő.
Hósipkát' ölt hegy teteje,
ne érje a tél jeges szele.

170
 A hegygerincen némán álltok,
tél időben mire vártok?
Harmatos üde reggelre,
vidítson a Nap melege?
Gyökeretek szilárd, békés,
vigyázzák a tél szépségét.

Védelmet adtok örök zöldként,

télben, nyárban álltok őrként.
Létünk virága is büszkén vár,
jövőt, illatával szövi át!

Hetven felé
Sorok, mit leírok, mind őszinték,
rövid életem dirib' darabja,
az életem valóság-alapja,
szeretném azért elmondani még,
a boldog éveim csodálatát,
amely olykor-olykor reám talált.

Lelkem érezte szeretetnek cseppjét,

hisz családom adta a legtöbbjét.
Szelídült lelkemben még sugárzik,
elrejtettem, így sohasem látszik.
Kérlek Uram, adj még egy kis időt,
hogy önfeledten tudjak kacagni,
hetven felett is van értelme még!
Örülni, s látni mások mosolyát,
titkolni azt, hogy legbelül mi fáj!
Kedvesen adni jó szót, s örömet,
ha nincs is érte hála s köszönet.

171
 Csak egyszerű dolgokat szeretnék,
várni a fényt, mely szobámba árad,
melegítsen a nap sugarával,
tavaszi rétnek, - hogy virág nyíljon,
erdei útnak, hova mindig vágyom,
s hosszú sétákat gondtalan tenni,
családomat örökké szeretni!

Ablakon át nézem

Sötétség leple terül el az éjben,

bágyadt a hold is, fájón néz szemével.
A vándorfelhő könnyét ontja dérrel,
nyújtózó fák, sírva tekintnek' az égre.
Szép ruhájuk hull, táncuk járják sárban,
varjak szállnak a rezgő nyárfaágra.

Táncot lejt a szél, nyikkan' hegedűje,

szunnyad a táj, lélek készül a télre.
Színes szőnyegen csillan a hópehely,
szellő felkapja, keringőzik vele.
Lassan fehérség lepi el a kertem,
ablakon át nézem szomorú szemmel.

Míg álmodom, ölel a tavasz fénye,

reményekkel telt, megújult élettel.
A képzelet szárnyán a jövő dereng,
a nap arany-sugarából született,
mely mindegyik selyemfényű színű lett,
s harmatos levelekkel ölelkezett.

172
 Vérző szívként
Nézem a varázslatos csodát,
a táj ezer színében pompáz.
A hársillatú, selymes szellő
szívembe reppent álmokat,
ifjú-koromból törnek elő,
a régi emlékekre vágyom.

Gyönyöre ringatja a lelkem,

szívem mégis a múltba mereng.
Öröm ez, simogat és perzsel,
tünde szépség, örök szerelem,
ifjúkor versenyez csak veled.
Érzem a mámor csendes szavát,
mikor gerlepárt hallok a fán.

Ringatózom lágy ölelésben,

napsugár kitárt tenyerében.
Nézem az izzó naplementét,
vérző szívként az ég peremén.
Fénye megcsillan az arcomon,
nekem legszebb estét varázsol.

Sötétség jő
Kapos folyó partján állok,
víztükrén a jövőt látom.
Vadul hullámzik, fodrozik
tán' a jövőről álmodik?

A partján felejtett kövek

a fodrával ölelkeznek.
Csend borul a néma tájra,
s nyugszik az emlékek fája.

173
Árnyak szállnak a víz felett,
formálja a múlt, a jelen.
Zajt hallok, felkapom fejem,
sötétség jő szembe velem.

Tomboló harc most a világ,

szétzúz minden toleranciát.
Lézeng a jelen, a jövő,
mintha a múlt törne elő!

Egy hang

A város csendje ébred,

míg hozzám megérkezel.
Egy hang, egy emlék,
sok-sok pillanat,
mintha velem lennének.
A nap bíbor sugara
hidat szó közted és köztem,
rejtse az emlékeket.

174
 Kapocsi Annamária

Bemutatkozás
Azt gondolom, a versek, írások,
talán jobban éreztetik ki is vagyok,
mint amennyit látnak belőlem a
hétköznapokon.
Megfogalmazni kiből ki lettem? A
gondolkodás és az éntudat
folyamatosan változó, attól
függően miket ért meg a lélek.
Az írás: Vágy. Dallam és lüktetés,
szél futása a kézen, kócolás a
fejben, s mintha csupán közvetítő lennék olykor, mert ha változtatni
szeretnék némely rajtam átfutó gondolaton, az megtagad, és elhallgat.
Az írás: Kő, amit leveszünk a lélekről, segít élni, tanít szeretni, lép is
helyettünk.
Verseim és rövidprózáim eddig különböző antológiákban jelentek meg,
és irodalmi oldalakon. Lehetőségem volt illusztrálni eddig három
könyvet, amiért hálás vagyok a sorsnak.
Hódmezővásárhelyen élek 17 éves korom óta, viszont Orosházán
születtem 1975-ben, és három szép leányom tanít engem megélni az
életet.

Átbucskázom egy lomha gyertyafényen

Mint idegen, kopog bennem a megalkuvás,
fényében apródgyöngyszemek,
mint téli ablakgőzös cseppeken a fény,
ha átüt az esthajnal elején,
úgy viszonyulok a mindennapokhoz.

Letörölnek majd, ha már összegyűlnék,

mielőtt tócsává érek, rongyvigasz,
az leszek - ázott emlék, mi égni,
már túlzottan más, mint ki nem igaz,
s életlen látásom nem delejez.
175
 Néha megbukom, mint hajnal a küszöbön,
s árnyékot hagyok élni, ha átjutok,
ajtókra, ablakra vetülök ijedni,
mielőtt átbucskázom egy lomha gyertyafényen
valahol ott, hol nem egészen.

Minden csak félbe-törötten, épphogy csak szólni kész.

Majd dermedt pirulásban a falfehérre néz.
Hogy ismét csak megbújni tudjon egy cseppnyi, fényes reggelen.
S ismerős idegen köszönjön vissza:
Igen, már távolról ismerem.

Fényed
Csend zsibong csak, könnyű, karcsú, igazi,
annyi épp, mit most még talán hallani,
ágyunk végén árnyak ülnek, est lehet,
csepeg a fény az ablakról, s eltemet,

eltemet egy percet, órát, tegnapot,

ma még őrző, holnap élő korty vagyok,
melléd ülök, szenderedem válladon,
könnyű napfény folyik által hangokon,

átfolyok az időn, téren - elhiszem,

könnyű zenét játszol rajtam... és velem,
nincsen tánca, mozdulat nem írható,
túl jó, súgod, túl jó, s hangod halk hajó,

áthajózom minden bún és bánaton,

csend, ha karcsú, azt suttogom: vállalom,
minden zaját, összes jaj-át, árnyakat,
benned a fény egyszerűen átitat.

176
 Esőcseppek szivárványszíve
Vékony volt.
Ahogy ott állt a szakadó esőben.
Lábai szárán vízcseppek szaladtak, hogy sárrá érjenek be a földön.
Mezítlábas ujjain áthatott a hideg, s felkúszott rajta, egész a lelkéig.
A hidegrázás átadta helyét, a fájdalomból az életbe rántásnak.
Futni kellene - gondolta.
Átfutni az esőn.
Keresni egy padot, tetőt, bokrot, ágat..
faleveleknek védő százait.
De ezredik percben sem mozdult. Nézte, figyelte a maga köré csordult
eget.
Van, volt valami csoda abban, ahogy átmosni próbálta a létét.
Hagyni kellett, hagyni...Még!
Míg csontig nem hatol a fájdalom.
Míg ki nem pusztul az összes hatalom.
Hogy tudása se legyen, nemhogy ereje, nézni.
Valami kitépett illúziót fektettek eléje.
S miközben a hátán tél ébredt, úgy vacogott belé a fény.
Rátapadt szövetek sugallták: - Menj!
De csak állt tovább. Mozdulatlan, mereven.
Mintha jobb lenne e csapzott jégíz, bármi másnál.
Ütni üressé a csendet.
Verni hangossá a zajokat.
Dobot játszani a füllel, érzékekkel.
Míg fel nem tud szakadni a sóhaj.
Az első.
Az utolsó.
A feltöredezett való.
A mélynek felszínéig jusson.
Koptassa, szívig, lélekig.
Ne maradjon semmi ami emlékezik.

177
 Majd akkor, majd akkor
Majd akkor elindul.
És virágok nyílnak majd léptei nyomán.
Esőfodrok hajolnak széjjel előtte.
Mikor csak köré tud zuhogni a végtelen ereje.
Mert fény lesz, esőcseppek szivárványszíve.

Amikor nézel
Csak annyira vágylak szeretni
ahogy az ég és föld engedi,
s miként a kezem kezedbe vetted egyszer
most épp úgy őrzöl mint akkor, a szemeddel.

Érintés térdepel
Ujjaim végén az érintés térdepel
kulcsolja kezeit ezernyi érző jel,
bizsergő sóhajok pihennek, alszanak,
ma csak a hideg él, csend szitál- messze vagy.

Szoknya sorsa
Felhőt harapok, régi fénnyel,
hozzád haladok, halk reménnyel,
könnyen kezeled, könyv a kézben,
nézem szerepem, szenvedéllyel.

Lépek, lapozok, libben álom,

álmot hamuzok, pernye szálljon,
szépül szíveken, szoknya sorsa,
sorban leveszi, kit zavar ma.

178
Mától, ma vagyok, vékony illem,
ilyen idegen, pléd a lelken,
látod takarom, templom ívét,
áldom, akarom, rejtett szívét.

Szépül szaporán, kapkod szóban,

részeg szavakon, szólal dalban,
dobban, didereg, szájra szédül,
végül valahol, borul, felépül.

Nézem szerepem, szenvedéllyel,

könnyen kezeled, könyv a kézben,
hozzád haladok, halk reménnyel,
felhőt harapok, régi fénnyel.

Tengerzöld szív
Elengedlek, elengedlek,
zöld ruhába belegyűrlek,
elrejtelek erdő ölén,
színek tengerzöld fű szívén.

Hátrahagylak, hátrahagylak,
belep a hó, betakarlak,
hó ha hull Rád, emlékezek,
ködös hegycsúcs ormán lellek.

Körülülnek mind a színek,

zöld lesz lelkem s fenyőtüzek
közelében, megmelegszek,
talpam alá bújt kérések.

Elengedlek, elengedlek,
mind füst ízét, a tűzgyermek.
Lángja korcán, könnyű pernye,
nézd, hogy szökik el az égbe.

179
 Lehetetlen mosolya
Esélyt adtam a lehetetlenek,
nem mondanám, hogy nem nevetett meg,
karjait mellkasán keresztbe fonta,
majd fityiszt mutatva popóját rázta.

Szétszórt négysorosok
Ember vagyok Vékony-halál - gondolat,
akit a tűz néha néha Átitat.
Emlékszem, hogy jó is voltam, vagy talán,
az akartam lenni régen, hajdanán.

Nincs is kedvem Nékem lenni,

árnyékomat elfeledni,
megtanított engem Isten,
hogy magamat felsegítsem.

Szeretném nem tudni

csillagokra költözni,
ami kihunyt színnel ég,
Szívbe, sóhaj-feketét.
Súlya van a csendnek
összegömbölyödhet,
megdobhatlak véle,
ugorj, fuss, vagy mégse.

Felébredek, eltűntök,
messzi völgynek öltözők,
fák ölében fű leszek,
susogóan halk neszek.

180
 "Békebárd"
Törvénye van lám a szónak,
tettek között lázadó,
törvénye van minden Láznak,
hol a szó is halandó.

Törvénye van már felettünk,

hangok húznak fel ha jár,
járni mert a szív a lélek
dobogásig meg sem áll.

Törvénye van, jaj felettem

elfeledtem, el... s nekem,
Törvénytelen hittel dobbant,
nem hiszi, észreveszem.

Lángrózsatavasz ha nyílik,
tűztövis ha szúr ha bánt,
én elhiszem, hogy Törvény ébredt,
s tagadni tán már meg ne bánd:

Te küldted, lehet, de lehet hogy téved,

s lehet ha mégse,
hatalma béke bárdja - szól:
Csendesen vagyok míg a véred
magába nem, míg nem karol.

Sors - mondják, sors,

és dőre őrre bízták a létem, azt hiszem.
Törvény, hogy mindig botorkál minden,
Míg szólhat a szó - Ijedelem.

181
 Árnyékoló
Hajnal vagyok
éles fénynél felbukom,
magamat ha kel a Nap
én feladom.

Megszűnök mint éjszaka

a nappalok,
Holdsugárnyi érintést
sem koldulok.

Árnyék vagyok
napsugárban pillanat,
ha megfognál elfoszlom,
egy perc alatt.

Mikor a csend alig hallik:

Suttogó,
hajló hangok árja
szenvedélyhajó.

Alig Táncba húz talán

a pillanat,
Te küldted, mit est a földön
összerak.

Magára ölt hosszú éjjel,

öltözöm,
árnyék ötvöz sötét fénynek
köszönöm.

Kétely-mézzel
Ma édes habkönnyű cukormaszlag
hihetőség fixírozom,
szememben kétely - vitáz a mézzel,
egyik sem nyer - be szép a nap.
182
 Tenyérnyi (csitt)
Mennyi hang most elsimul.
Lám a fának könnye hull.
Megágyaz a gondolat:
Tenyerem titkot tartogat.

Körtáncban
Ha azt mondanám vajon látnád,
azt amit én sem láthatok,
elhinnéd-e amit s hogyan
ha hirtelen kiáltok.

Félreállnál-e ha szólnék,
hogy arra veszély fenyeget,
meg tudnád-e mosolyogni
egyszerűen a "telet".

Hogyha hinném, te is hinnéd?

és mert hiszed - én hiszem?
körforgásunk tovább vinné
mindenfelé táncszíven.

Ha eldobnám, semmi volna

hangja színe elveszne,
nem mozdulnál, nem mozdulna
tovább semmi, ha csak te

nem szólalnál: lesz majd olyan,

elhiteti azt amit
látni kell, hát láttat vélünk
lehetetlent, valamit..

183
 Tolvaj
Beloptam magamat hozzád
s most ott szeretlek téged
ahol bár senki sem lát
de te mégis érzed.

Az Élet és az ember
- Ostoba vagy ha elhiszel!
- Tudom.
- Inkább menekülj! Fuss, amerre a lábad visz.
- Nem tehetem, embernek születtem.
- Hát hiába mondom, hogy ne higgy a szavaknak?
Nem én találom ki őket. Ti magatok kerekítetek akkora feneket neki. Azt hiszed,
bejön? Ostoba, buta ember.
- Maradnom kell. Nincs hová mennem. Nem tehetek róla, ha itt
vagyok. Ezt Te is jól tudod, ne tagadd!
Nem én kértem a létezést, és meg sem kérdezett senki.
Azt se tudtam milyen ez. Még magamról se tudtam.
Ne vonj hát felelősségre a létezésemért. Ha tehetném, nem
lennék.
Ezt kéred? Te tudod legjobban az egyetlen menekülési útvonalat.
Most bezzeg csak hallgatsz.
- Nem hallgatok! Sírok...
- Miért? Hisz te nem is élsz, csak mesélsz, mesélsz, mutatsz
hazudsz. Néha dédelgetsz, máskor hitegetsz.
Van, hogy a falhoz vágsz. Nem értem mért nem nevetsz
rajtam…rajtunk.
Mit érünk mi neked. Semmit. Apró semmiket, meséket, miket
egyszer majd elmesélhetsz, valaki másnak, egy másik balga
áldozatnak, az oltárodon.
Hát ne nézz ily szemrehányón reám.
- Én..én..én
- Te? Vagy te egyáltalán? Mi vagyunk állítólag, és váltig vallod,
van is miért.
Akkor mondd, mért is sírsz.
184
Vállad látom, reszket. Ne takard el arcodat, látlak akkor is.
Magamban épp úgy miként mások arcában.
Megtegyem? Ezt akartad Nem?
- Nem! Ezt már láttam, annyiszor, mire szám már nem is létezik.
Túl sokan választjátok ezt az utat. Mert könnyebb, egyszerűbb.
Hirtelen gondolat, de aztán, mind megbánjátok, s ki marad is, engem vádol akként
pont, mint ki elmegy.
Én csak vagyok, s mint mondod, mesélhetek.
Te meg utálhatsz, felelősségre vonhatsz, szerethetsz, és magadhoz ölelhetsz, hogy
elringathassalak.
Látod, ezért vagyok. Okolj csak. Valakit mindig kell, mert úgy könnyebb.
Vagy beszéld el nekem, mi fáj, ne félj, sosem hallhatja meg tőlem senki más.
- Te mondtad Ostoba vagyok.
- Mind azok vagytok. Elhisztek, mert ez a rendje, mert nem vagytok képesek
elengedni, kapaszkodtok mintha megfogható lennék. Mintha én mondtam volna, hogy
ma is kelj fel.
Láttál akkor? Ott álltam melletted?
- Nem tudom..
- Látod, mily ostoba válasz. Mit tudsz te. Ott voltam, hát nem látsz?
Ha felkelsz, ha nem, vagyok.
Kinek így kinek úgy jutok. Csak mesélhetek, jelölhetek utakat,
de te lépsz reá, avagy sem.
Hát ne rám nézz, ha a választ keresed.
Nincs válasz, és soha nem is lesz! Csak megtörtének, és kész, ennyi.
S ha már nem leszel, emlékezek rád, mint mindenki másra,
de nem állsz közelebb hozzám senkinél,
hiszen ezt a játszmát mind végig viszitek velem..vagy nélkülem,
nem tudhatod meg.
Ne bennem higgy! Nem én vagyok az, kiben hinned kell!

Sörvirágok
A sörvirágok igen védett növények.
Fogyasztásuk után megfigyelhető az áldozataikon,
hogy az enyhe vigyorgástól a felboruló járásig bármit előidézhetnek.
Igen-igen gyakori jelenség, hogy a jámbor jószágok csoportosan
verődnek össze a sörlegelőkre,

185
mondhatni szántszándékkal keresik, vadásszák az alkalmakat.
Olykor még olyan is lehetséges, hogy naponta kortyolásra adják a fejüket.
Ilyenkor az egyre hangosabb és egyre jobban gesztikulált sztorik
felsorolása a jellemző.
Ritkán ugyan, de előfordul, hogy a félbehagyott sörvirágok gazdát
cserélnek, de mindaddig, amíg ezt senki sem veszi észre, zavartalanul
folyik tovább a szüret.
Ha a megdézsmált, akarom mondani elcsent sörvirág másnál köt ki,
nagy kajabálások közt az áldozat rögvest kap egy újabbat fájdalomdíj
gyanánt.
Nehogy már virága nélkül maradjon.
A sörvirágot némely eltévedt egyén, összetévesztheti a borvirággal.
Miáltal hamarabb eléri a felborulás határát.
Ízre, zamatra, állagra sőt még színre is mind a sörvirágok
mind a borvirágok elég eltérőek.
Sőt kifejezetten a borvirágnak az orra ülő hatása is megfigyelhető.
A gyomrukra kényes vadászok ha válogatósak lassabban folyik a
habszüret.
De azt azért be kell vallanom, bármilyen védett is e virág hatása
tagadhatatlan, ezért az aratást az év bármely szakaszában elvégezhetik.
Legyen az barna, szűrt, szűretlen, kisebb vagy nagyobb és még
sorolhatnám milyen.
Világos, hogy ha megtalálják nyoma sem marad.
Mondhatnám, de ... a virághéjak összeszedése már másnapi, illetve
másnapos feladat.
Mindezek tükrében és a teljes ötletelés hiányában,
koccintós sörvirágokat a vadászoknak.

Szétszóródás
...és belelibben ebbe a sűrű télbe, a megalkuvás súlyos kenyere.
Mikor már a szó nem mond semmit, és megszólalni sem vágy, csak
hidegen didereg a szem sarkában,mmint egy megdermedt gondolat.
Csak addig hallható, amíg a lélek csöndben marad.
De nem tovább.
Nem tovább, mint egy gyermeki érempörgetés, amit az asztalon
megpörget az ember, mikor már semmi nincs.

186
- Nézd, látod, hogy forog? Oldalra billen végül és egyre laposabb.
Hát pont így pislogunk mi is, kimondatlan szavainkon elmerengve.
Talán csak a rácsodálkozásunk marad el, s pörgetünk egyre.
Ki szótalan, válaszra nem talál...
Nem is keressük már kísérteteink miértjét.
Ez van és kész.
Az elfogadás malmán ülünk, ki görbén, ki pipázva illetéktelen emlékeink
elfüstölt illatát még belélegezzük.
- Észrevetted, hogy élsz?
Nem azt, hogy hogyan, hanem, hogy csak úgy egyáltalán?
Vagy eltengődsz napoknak sűrűjében, mint egy szál elszáradt fűnek
zizegése, csak annyit hallani.
Mondd, meghallottad, mikor fújt a szél?
Mi van ha akkor rezdült amikor épp vihart fonni készültek az egek, és
fekete gomolyag szórt villámot feletted.
Nem mondhatni, hogy tudhatod.
Nem mondhatom, hogy tudom, pedig megtenném!
De már a sokadik zizegésbe is talán belekételkedünk,
belefeszül a "Nem is az volt" gondolata, s mi továbbra is csak ott ülünk
annál a malomnál:
Majd csak kifeszít a szél, és feltűz vitorlának az égre!
Majd csak legyőz valami felettünk lévő erősebb dolog a hitetlen
kételkedésnél.
...és, egy-egy pillanatra, amikor nekikészül a lét, hogy olyan irdatlanul kék,
de kék legyen:
Felnéztél-e pont?
Vagy azt kenyeret morzsáltad még észrevétlen?!

187
 Kertész Nóra

Bemutatkozás
78 éves vagyok fiammal és 2
tizenéves fiú unokámmal élek
együtt. Az ő életük rendezése
mellett írok és festegetek.
Fiatalkori tehetségemet
pótolom be ezen amatőr
művészi tevékenységemmel.
Művész nevem: Kertész Nóra.
Férjem fiam 9 éves korában itt
hagyott bennünket, tragikus
halálával. Erről írtam a Halálos
küldetés Kuvaitba" c. népszerű
család regényemet.
Több irodalmi csoportnak
vagyok tagja a fészen. Külön
csoportom az ELEONÓRA
MŰVÉSZ SZALONJA, ahol
kortárs művészek alkotásai
jelennek meg.
Tagja vagyok a Krúdy körnek, rendezvényeiken verseimet mutatom be és
több alkalommal festményeimet is kiállíthattam.
Sikereimet jó pár oklevél és művészeti elismerés jelzi.

Eleonóra névre kereszteltek

/Akrosztichon nevem betűivel/

E llinor volt régi arab eredetű nevem,

L eonórát Verdi áriába fakasztotta dalra,
E llie Goulding angol énekesnő volt 2010 év hangja.
O rszágok királynéi tették híressé e nevet
N euburgi hercegnő német római császárné lett!
Ó milyen szép név: "Isten a világosságom" a jelentése,
R áadásul becézve Nóra, melyet művésznévként használok,
A kinek tetszik e megszólítás, magamat név szerint ajánlom.
188
 A Jó Isten tudja...
Beszédes természet vagyok,
hát még ha gondolkodok is!
Beleszeretek ötletes szavaimba,
magam festette képekkel fantáziálok,
sőt álmodozom kreatívan, merészen
s ha végre sikerül józanodnom,
s hallgatok jobb féltekés eszemre,
a jó teljesítéstől büszke leszek,
magamat tegezve, vállon veregetve
teszem fel a "dicséret lemezét",
melyet ily alkalmakra hangszereltem én.
Szeretek jóban lenni magammal
mert ilyenkor - jutalmat remélve -
magamat minden
és mindenki elé vagyok képes helyezni.
Van helyzet, hol fennhéjázva magázom magam:
„Ezt most jól eltolta kiskegyed!
Kegyes legyen az Úr, hogy könnyen elviselhesse
a kárt, mit magának okozott!
Miért hiszi, hogy csakazértis,
- mint egy csökönyös ló –
meg kell élni, s valóra váltani
mindent agyába fogant,
eszement álmot...?
Most aztán lesz gondja, hogy megoldja
kevés veszteséggel, amit magának okozott!”
Így aztán napról napra elvagyok,
köszönöm még jól is vagyok,
nem sokszor, de néha...
Vagyok magamnak példa és ellenvetés.
S csak a Jó Isten tudja,
hogy mi a szándéka bonyolult énemmel!

189
 "Halj meg időben"
A holnap mát követ.
Mi ez, talán kényszer?
Meghalni időben?
holt-röghöz kötötten
földi valóságban
nézni ég tornyára,
szeretet szülésben
elhagyni bölcsődet...?
Végtelen a szellem,
mély malaszttal teljes...
A kozmikus anyag-rendszer örök,
s a föld észlénye, a homo sapiens
él csak - maga szabta - határok között.
Próbálja felfogni földhöz ragadtságát,
értelmet adni létének,
a világmindenség időtlenségét,
fogantatását s halálát
foglalja önös törvényébe.
Időben meghalni? Banális!
Csak egy szervilis kanális...
hol szagos bűnök egyre kopnak,
saját temetőd leszel maholnap.
Jobb ha nem tudod
a kuvik mit huhog...
Halálod úgyis elér,
mint féreg fúródik beléd!
A tőlünk független lét és nemlét
születéskori ős-betegség,
ösztönből mért időtlenség...
Méghogy, meghalni időben!
A világ forgó tengelye mélyén
az idő korlátozott emberi mérték.

190
Önbiztató versike

Ha erőd fogytán
s tán le is fogytál
csöpp szemed sarkán
tegnap elapadt
könnyeid tava
kő-morzsaléka
s fáradó szíved
vér-hordalékán
s az önsajnálat
holt útvesztőjén
ér-bokrokon át
futkosó béna
lélekjáratok
bánatba fullnak:
nézz fel a Napra
légy koronája
alkonyatbéli
arany palástja
megújulással
hordozd fényeid
rejtsd el búbánat
sötét árnyait
s tárd ki szárnyadat
te is sugár vagy
itt a földtekén
tápláld vágyadat
mert az élet szép
hidd el magadnak!

191
Hétköznapi egyszerűséggel
Hétköznapi egyszerűséggel
Nem fennhéjázva,
Csak úgy…
Pillanatnyi érzést nyújtva
Bárkire nézve mosolyogni tudj,
Csak úgy…
Ércesen ne zengjen szavad húrja,
Egy kedves, halk szót szólj
Csak úgy…
Felesleges csókjaid szórnod,
Egy érintés apró ajándék,
Csak úgy…
Megszokásból ne kérdezzél olyat,
Ami nem is érdekel,
Csak úgy…
Ne sajnálj megnyílni egy percre
Szemeket csillantasz fel
Csak úgy…
Szeretnél bókot, elismerést:
ne magaddal foglalkozz,
Csak úgy…
Ha mondatod félig kimondtad,
Folytasd tovább bátran,
Hétköznapi egyszerűséggel,
Nem fennhéjázva
Csak úgy…

192
 Ismerlek?
Ragyogó szép pillanatkép voltál,
mikor vágyó szemünk összevillant,
nézéseddel testembe olvadtál,
körülvett báj, édes virágillat.
Ahogy a nap sütötte arcodat,
szívdobogva láttam angyal-képed.
A lenyugvó vérvörös alkonyat
belém itatta gyönyörű fényed.
Ilyen vagy nekem: tündéri ábra,
rajzolata lelkemnek, mert szeret!
De vajon mindig ilyennek látlak…?
Jöhetnek lombcibáló vad szelek!
Félek, változhat lelked s arcmásod
s nem hordhatlak magamban örökké…
„Ismerlek?... Kép vagy; lehetünk-e mások
egymásnak, és ki lát a kép mögé?"

193
 Klotz Mária
Bemutatkozás
„Játszani a szavakkal jó,
füzérbe fűzve
a léleknek megnyugtató.”
(Klotz Mária)

Klotz Mária vagyok, és a festői

szépségű Pilisszentivánon élek.
Német nyelv és irodalom szakos
középiskolai tanár, közoktatás
vezető és újságírói végzettséggel
rendelkezem. Hobbim a gitározás,
éneklés, fotózás. Magyar és német
nyelven alkotok verseket,
prózákat, egyéb műfajban
megfogalmazott írásokat. Munkáim eddig fellelhetőek német és magyar
nyelvű sajtóorgánumokban, antológiákban, kiadványokban. Eddig kilenc
könyvem jelent meg.
Claus Klotz und seine Dichtung című, 2010-ben német nyelven írt
kutatási anyagban a fiatalon elhunyt magyarországi német költő és
kisebbségi politikus bátyám életművét dolgoztam fel.
A Fent és lent címmel (2018), a Litera-Túra Művészeti Kiadó
gondozásában jelent meg verses- és prózakötetem, amely eddig három
kiadást élt meg. A gyűjteményben képzeletvilágom különféle
mélységekben és magasságokban szárnyal, témáimat saját élményeimből,
és a körülöttem levő világ rám zúduló hatásaiból vettem.
A következő könyvem az Irodalmi Rádió által kiadott, Apeva-cserepek
címet viseli (2019). A huszonkét témára felfűzött apevák egy, a Verslista
által kiírt pályázatra készültek. Az apró írások olvasása nem folyamatosan
ajánlott, hanem egyesével, elmélázva annak tartalmán.

194
A Litera-Túra Kiadó gondozásában látott napvilágot a Szerelmes napló
című verseskötetem (2019). Miért éppen a szerelemről szólnak ezek a
lírai villanások? Ennek oka maga a szerelem érzése, amely időnként a
mennyekben szárnyal, néha szúrós fájdalmat okoz. A könyv második
kiadását a Kalamáris Kiadó látta el (2020).
Következő verseskötetem, Évszakfüzér címmel, az Irodalmi Rádió
gondozásában jelent meg, 2020 júliusában. A kiadvány érdekessége, hogy
miután több versem adott zene hatására született, ezért a dalok mellé QR
kódot helyeztek el a szerkesztők, így az olvasók egy kattintással meg
tudják nyitni a vershez tartozó dalt a YouTube-on.
A 2020-as adventi időszakban látott napvilágot az Adventi nyitogató
(Texte um den Adventskranz) című magyar és német verseket, prózákat
tartalmazó kötetem. Könyvemben minden napra ajánlok egy kis
bevezető merengést, egy-két adventtel, karácsonnyal, téllel, gyermekkori
élményekkel kapcsolatos szívmelengető írást.
2021 őszén mutathattam be az érdeklődőknek a német nyelven írt Stufen
című, magyarországi német hagyományokat, szokásokat – megélt
élmények alapján – tartalmazó összefoglalómat, amelynek címlapján
Farkas Ervin festőművész Lépcsők című képe tündököl. A könyv az
Irodalmi Rádió gondozásában jelent meg, a Német Nemzetiségi
Önkormányzat Pilisszentiván nagylelkű támogatásával.
2020 adventi heteiben tártam a kedves Olvasó elé az Adventi nyitogató
(Texte um den Adventskranz) című magyar és német verseket, prózákat
tartalmazó kötetemet, amely kirobbanó sikert aratott, ezért újra kiadtam,
Új Adventi nyitogató (2021) címmel, kiegészített, aktualizált tartalommal.
Egy évig egy ER-MA-Art projekten dolgoztam, Farkas Ervin
festőművész képeire írtam verseket, amelyből közös kiadvány született.
A címlapján a művész Felemelsz c. képe látható, amelyet a felemelsz
című versemre alkotott. Egy önálló verseskötet szerkesztését is jelenleg
végzem.

195
Több irodalmi csoport tagja vagyok: Irodalmi Rádió, Verslista, a Magyar
Alkotók Nemzetközi Egyesülete (MANE) és Aranycsillag Irodalmi és
Művészeti Csoport, Cserhát Művész Társaság. 2020- ban, a Verslista
jubileumi rendezvényén eddigi alkotótevékenységemért, Kortárs Magyar
Irodalomért Díjban részesültem.

VIRÁGCSOKOR KOKTÉL

Hóvirág
Hófehér sziromtánccal bújik elő a föld alól,
Ó, mily kecses bók-kottával tavaszról dalol.
Vígan hancúrozik az illat-szellő lengésében,
Imádja süttetni lepleit a nap melegségében.
Ruhája zöld szárra ülő, tejvirág csengettyű,
Álmaiban a kikeleti virág remény-remekmű.
Garantált szépség! Üdvözlet hírnök-fenség!

Aranyló mámor
„Sárgát virágzik a repce” – zeng a dal a fülemben,
gitárommal kísértem a tavaszköszöntő koncerten.

Aranyló vad-tengerre a sugár-nap kivetette fényét,

rámásolta káprázatos, színárnyalatos, vakító képét.
Az ég királya belecsókolt a mézszínű repceföldbe,
a növény dús fürtvirágzatát gyengédséggel átölelte.
Hamvas, viaszos bevonatú, elágazó a dudvás szára,
zöldes leveleit szellőpihe kéri fel lágy ecset-táncra.

196
Heliosz-csoda, tombol a bogaras, szeszélyes április,
bolondját járatja az előbukkanó tavasszal, kis hamis.
Száguldok a mezőre, a repce-róna kellős közepébe,
beleszippantok az anyaföldillatú, vatta-felhős légbe.
Élvezem a szabadság végtelen, eufórikus mámorát.
üdvözlöm a kikelet átutazó, színspriccelő vándorát.

Állok az aranyszőnyegen, kék ég tornáca vesz körül,

bimbókehely nedűjétől zümmögő méhecske, de örül.
Takarjatok be arany fátyollal, tömör repcefürtöcskék,
hadd lebegjek kalász-színben szirom-gyöngyöcskék!
Virág-keringőt táncolok, napfény csókjára álmodom,
békére, szeretetre, nyugalomra, varázsra vágyódom.

„Sárgát virágzik a repce” – hallom a dallamot belül,

ujjongok sűrű olajos tengerben, a nap is elszenderül.

tátika-dal
tátika,
ne tátognál annyira,
oly sokat mesélsz,
csodálatot remélsz.
meg is kapod,
ámulatomat akarod.
szárad végén
piramis formájú kelyheid
nyitogatják szájukat,
alsó ajkadat megnyomva
kifejezik vágyukat.
virágkapudat, ha csukva tartod,
rovarok előtt nem mutogatod.
oroszlányszáj is a neved,
kitárulkozásodat keresed,
hát nyílj meg, szólj bátran,
küzdj létedért imádságban,
és rejts nyáréjszakás titkokat,

197
ne hullass fonnyadt szirmokat.
egyszerű és szép vagy,
emléked nyomot hagy,
égre mered színpompád,
táti-táti-tátikát, de dalolnád.
tátika,
napfény-kapus praktika,
csukogató-nyitogató,
júniusi tűz-daloló.

kamilla-gyöngyök
mezők, útszélek, parlagok
apró gyöngyei,
kamillatenger szépségétől
felgyúlnak rétek fényei,
beindulnak felhők könnyei.
csodálat!

aranyló napragyogtató
gyógyír cseppek,
egyedi illatú aromájától
mézes, selymes cselek,
szirmában gyógypatika-jelek.
hörpintés!

sárga púpfejű, fehér nyelvű

kamilla bubulyka,
bokor levelek ölelik,
a nyár parányi csodája,
táncért kergeti katicabogárka,
élmény-lánc!

198
virágkoszorúban mozaikok,
ékesség-ritmusok,
hab-kavicsok lengve,
nyári növénytrend-stílusok,
dalokban lüktető ritmusok,
léleksimogatás!

hajnalkás hajnal
friss reggel gyöngysorát
nyitogatja langyos nap
fényt festeget
hajnali mély sóhajnak
gyengéd szelíd sugallata
esőcseppet rejteget

egy hajnalkás napon

tölcsérét bontja élénk kék
szelíd virág
tátongó mini kelyhek
csimpaszkodnak a kerítésen
körülölelt világ

lila tölcsért lenget a szellő

fátyolba burkolózva
kúszva menekül
csak reggel nyílik ki
délutánra becsukódik
lassan elszenderül

lepel-köpeny nem illatosan

vonzza az érzékelést
mégis csodaszép
nyári trend-virággal
integetve kacsintgat
látvány ék-kép

199
 búzavirág-zengő
búza-búzavirág,
hej, milyen tőle a júniusi világ?
kék, mint a végtelen tenger,
selyem búzavetések közt, de remekel,
titkos sziromcsöndje rejtekhely,
zúgó rovaroknak nedű-kehely.

búza-búzavirágtő,
hej, miért szép tőle a mező?
szálas levelei átölelik a szárát,
tetején bóbita-fejecske nyújtja a cirádát,
zafírszín ékesíti az aranykalászos csokrát,
gyöngyözi az úrnapi koszorú fodrát.

búza-búzavirágszál,
hej, szegényebb lenne nélküle a nyár.
kékség-tenger, égimező-jelenség,
cafrangos szélű, pikkelyes fenség,
lélekgyógyír, természet-fényesség,
Flóra-kedvenc gyom-reményég.

búza-búzavirág mámor,
szárnyas, gyermekarcú Ámor.
tobzódik benne az aranyló nyár,
kibomlik csipkéjén a pislogó napsugár.
piros pipacsok közt is ékes sztár,
kócos búbjával hancúrozni vár.

200
 Rózsa-ikon
Rózsa, rózsa-illatözön,
fodor-csendebe beköltözöm.

Júniusi napsugár forróságot hint,

ablakom alatt üde rózsabokor int,
aromát sóhajtva bódít friss virága,
csillogtatja a hangulatomat mára.

Rózsa, rózsa, design-fonál,

hajamba kör-pántlikára vár.

Szerelem és örök hűség jelképe,

rózsavíz-ágyat beborít jó estére,
kehelytáncával szúrósan fertőz,
bimbófakadásból vágyat legyőz.

Rózsa, rózsa-képződmény,
emlékkönyvben őrzött fény.

Színes rózsaszirmok öblös tálban,

dekoráció-ikon perzselő nyárban,
gyermekkori színes színkavalkád,
víztől vakívó játék-mix darabkák.

Rózsa, rózsa, hercegnő-szál,

álmomban könnyeket szitál.

Hófehéren hervadó rózsahalál,

édesanyám koporsójában hált,
utolsó vágy-kívánsága teljesült,
halott teste köré koszorú került.

201
 mérgezett rózsaszál
hiába volt meghitt csoda-ajándék
szívből jövő vajszínű rózsa virág-ék
méregcsöpp fénylett a csipkés szirmok peremén
koromfekete folt ékeskedett a kehely tárhelyén
romantikus együttlét virág-csendje de fájt
könyörgő könnyhullatás sem használt
földön landolva végezte a csoda-füzér
hervadás nélküli megmentést kér
vastag könyv lapjaiban gyógyulást akaró
ágyamba fektetve emlék pléd-takaró
mérgezett kerti rózsaszál
lelkemben illatozik már

pipacs-varázs
tarka, vadvirágos réten,
a természet lágy költészetében,
ott ékeskedik a tűzpiros pipacs,
csak böngészni kell a kínálatban,
tobzódni a pazar színárnyalatban,
úgy kilóg, mint egy ripacs.

búzatáblák, szántók szélén lapul,

árkok szegélyén szárazságtűrést tanul,
igénytelen szapora vadmák-féle.
négy sziromlevél ül a fekete tövön,
elterebélyesedik a pléd-pipacsözön,
piknikezni végtelenjében kéne.

vékony, felálló, serteszőrös szárán,

bíbor-csoda pompázik árván,
egyes egyedül üldögél.
mégis büszke, mert tudja,
szépségével a környéket uralja,
szellő-lehelettől ide-oda dülöngél.
202
 pajkos pipacs, ipi-apacs,
gyermek bújócska, kéz-pamacs,
pironkodva pislog,
pörgőszoknyája lengő-libegő,
esőcsepp rajta fényesen pihegő,
pillangó röptétől villog.

lángoló tűzlepel vonz,

aha-látványélményt okoz,
bóklászni közte jó.
nyár ízében vörös ecsettánc,
természetben gyógyír-lánc,
léleknek megnyugtató.

füstös vonat zakatolva,

idézi anyukámat dalolva,
pipacs-énekkel nyugtatott.
puha ölében ringatózva,
burok-fényében ragyogva,
álomvarázsba altatott.

ecsettánc
Farkas Ervin: Orgonák című képének hatására

lilakelyhes lágy harangok

orgonacsokorba fonva
életről dalolnak.
tavaszi szellő illatkoktéllal
kínálja lelkem,
mámorító élvezet.
esőcsepptükör fénylik rajta,
gyöngyöcskéit ragyogva tartja
bibék tánca.
orgonasípos tavaszi muzsika,
golyós szív-pántlika
vörös hajamban.

203
 andalító, apró álom,
szobámban csodálom,
érzéki fuvallat
művészi, lengő ecsetvonulat,
varázs-ámulat,
anyák napi feeling.

nyári simogató
Farkas Ervin: Nyár című festményének hatására
Vivaldi: Négy évszak (Nyár tétel) című művének hatására

lángban ragyogó színkeretes képek

vérnarancsban úszó csillámló fények
gyengéd-dúros fülbemászó lélekdalok
mennyei mezőn kiválasztott csillagok
csokibarna prémet tetováló napsütés
tengerhab-mix csobbanós felüdülés
szívfüggönyös áttetsző csipketakaró
nyáréjszakás égőmáglyás napforduló
tarkabarka vadvirágos szerelmi fészkek
mennybe villanó viharos forte-kéjek
Auxo a napraforgót növesztő istennő
úrnapi kis virágkoszorúban kiteljesedő
pillangók lebbenő pille-pöttyös lánca
szerelmesek termékeny vágy-románca
szenvedély vörösben forrongó levegő
bánatot könny-sóhajokkal betemető
enciánkék égboltra tekintetet meresztő
szőttes felhők vonulásában elmerengő
esti tábortüzek ritmus-pergő körtánca
tündérlányok földönkívüli ragyogása
csendsziromba rejtőzködő ölelő karok
pántlikával gyöngyözött hajzuhatagok
kagylóhéj testtől felszabadult szabadság
végtelen dimenzióban lebegő magasság
aranyecset-ívvel szivárványcsalogató
sztárévszakos selymes nyári simogató

204
 A napfény dala
Farkas Ervin: Tavasz című festményének hatására
Vivaldi: Négy évszak (Tavasz tétel) című művének hatására

Arany szikra-kavalkáddal
ébredezik a hajnal,
kacérkodik a színekkel,
napsugárlányként énekel.
Lágy trillákat lehel a tájra,
szellőfiú tercel opuszt,
bimbót nyitó lélekkel,
ecsettáncos képekkel.
Hajadba pántlikát csókol,
sugárzik az aurád,
arcodra örömpírt bókol,
sárm-mosollyal hódol.
Szeretetfények gyúlnak,
múzsák tánca lebben,
levegőből koszorút fonnak,
szív-duettek dúlnak.
Tavaszi légörvényben
a szerelem fészket rak,
a napfény festői dala
gyöngy-álmokat simogat.

Orchidea-álom
Farkas Ervin: Orchideák című képének hatására

hűvös templom csendje orchideák szirmain

miseéneket dalol,
szívünk vágya illatfelhőben egymásra kacsint
valahol.
violet-leples kehelycsokor csilingelve száll,
lepketáncot jár,
bíborvörös fürt-fénysugár ölelésében fürdik,
lelkünkbe talál.
kitárulkozva pompázik szelíd vágy-virág,
205
 csókban sírdogál,
pazar szépsége, drága ékszer-ékessége
váza-burokban szundikál.
apróléptű tündértáncban imádkozva ring,
legyező levele
virágnyelven suttogva bánatot megszelídít.
varázs-gyöngyfüzér pillekönnyű szárnyán,
koronaként nyílik,
tüskés lelkünkön selyempihe nász-bimbója
orchidea-álomban izzik.

tulipán
szép
kehely,
tavaszi álom,
már zsongva zengem
dalodat, fény vágy-virág,
puha szirom, mélyre szippantom
illatodat, csoda alakzat, lepeltánc
élménylánc, kikelet-vihánc,
tobzódj a napsugárban
kéjben, vágyban.
csepp
fénylik
rajtad,
álom,
báj,
dísz
vagy,
te
magad.

206
 Kondra Katalin

Bemutatkozás
Kondra Katalin vagyok.
Csíkszeredában születtem 1975.
04. 28- án. Három évesen már
szavaltam a színpadon, kilenc
évesen írtam az első versemet.
Mindig szerettem olvasni, ez
alapozta meg az irodalom iránti
érdeklődésemet. Nem csak
verseket, de novellákat, meséket is
írtam – írok, melyek különböző antológiákban jelentek már meg. Saját
kötetem nincs, van azonban egy irodalmat és művészetet népszerűsítő
Facebook oldalam, Alkonyzóna néven, és a saját szerzői oldalam.

A telefon
Mint egy fél tégla akkora volt, rozsdavörös, nyomógombos régi darab.
Ott feküdt az falu határában az árokparton és csörgött.
Az árokparton feküdt Fekete Pista is, a hasát sütette a napon, amikor
meghallotta a telefoncsörgést, a hangot követve hamar meg is találta és
gondolkodás nélkül megnyomta a zöld gombot, ekkor hallotta, hogy
valaki azt mondja.
- Halló, te vagy az István?
- Pista vagyok - válaszolta.
- Azért hívlak mert megvan a pénz.
- Milyen pénz?
- Amivel neked tartozok. Megegyeztünk, hogy amint megvan a pénz,
hívlak.
Pista ilyen megbeszélésre nem emlékezett, ám nem volt hülye, gyorsan
rájött, ha jól játssza az eszét, (ebből élt) könnyen pénzhez juthat.
- Figyelj haver, annyian vannak, akik tartoznak nekem, hogy nem tudom
mindenki nevét fejben tartani. Légyszi könnyítsd meg a dolgomat, hogy
hívnak?

207
- Gábor.
- Aha! Gábor, ne haragudj, de nem ugrik be az arcod haver...
- Azért mert személyesen nem találkoztunk. Az embered hozta el a
cuccot a lakásomra.
- Az a helyzet, hogy most is az emberem fog menni a pénzért, de most a
másik. Aki volt nálad, az nem ér rá, tudod, sok a meló. Az a gond, nem
emlékszem a címedre, hova is küldjem?
- Mérleg utca tizenöt, első emelet négyes ajtó.
- Kösz cimbora, fel órán belül ott lesz a kolléga - zárta be a beszélgetést
Pista, majd letette a telefont, oda ahonnét felvette.

A régi készülék nem sokáig maradt nyugton, kisvártatva újra

megcsörrent. Futásra késztetett egy arra settenkedő rókát, felkeltette egy
szarka érdeklődését, ám végül egy arra bicikliző nő vette fel.
- Szia - szólt bele egy másik nő.
- Szia - válaszolt a biciklis.
- Bocsi, én Istvánt hívtam.
- Bea vagyok. Te ki vagy?
- Bea? Azt a... Hol van István? Miért nem ő vette fel a telefont? Beszélni
akarok vele. Add oda neki te... Te... akárki!
- Az a helyzet, hogy István nincs itt, és valószínűleg elhagyta...
- Miről beszélsz?
- István valószínűleg elhagyta...
A vonal megszakadt.
- ... A telefonját - fejezte be Bea a mondatot majd letette a telefont oda,
ahonnét felvette.

Pistike jött, szomorúan kullogva azt fontolgatta, ha hazamenni nem

lehet, akkor világgá megy a matek egyes miatt. A telefon ekkor csörrent
meg újból. Amint a gyerekek meghallotta, elindult a hang után, meglátta
és felvette a telefont.
- Te vagy az Pista? - hallotta.
- Igen - mondta megilletődve.
- Hallgass ide fiam, itt az anyád beszél. Nem tudom mit csináltál, de nem
is érdekel, akármilyen vagy, szeretlek. Egy anya szíve mindent megbocsát.
Pistike arca egyszeriben felderült.
- Az se baj, ha megbukok? - kérdezte reménykedve.

208
- Nem tudom miről beszélsz fiam. Annyi eszed azért legyen, úgy csináld,
amit csinálsz, hogy bele ne bukj. Ha mégis megtörténne, van egy kis
megtakarított pénzem, az talán kisegít.
Pistike ezt hallva megnyugodott, arra gondolt, ha az anyja lefizeti a matek
tanárt, akkor az nem fogja megbuktatni. Megkönnyebbülten letette a
telefont oda, ahonnét felvette.

Az öreg kütyü kissé elfáradt a sok ügyintézés miatt, de azért volt annyi
ereje, hogy megszólaljon, amikor Balogh Tamás arra ment, és amint
meglátta a földön vergődni, gondolkodás nélkül felvette.
- Gratulálok, önnek fia született! - mondta valaki hirtelen.
- Mi, hogy, nekem? - döbbent meg a férfi, majd kiesett a kezéből a
telefon.
- A kedves feleségének - helyesbített a nővér, a kórházból.
- Nahát! Hiszen azt mondták vakbélgyulladás.
- Uram, én nem tudom a részleteket, a felesége adta meg a telefonszámát,
hogy hívjam fel.
- Az a helyzet, hogy még nem vagyunk házasok.
- Hát akkor talán épp itt az ideje...
- Igen, csakhogy én még nem vagyok felkészülve erre...
- Szedje össze magát uram. Apa lett, innen már nincs visszaút!
Balogh Tamás feje zúgott, azt se tudta mitévő legyen, hogy ilyen
váratlanul nyakába szakadt az apaság. Nem volt olyan komoly a
kapcsolat, hogy ez legyen belőle, de egy gyerek az más, mégiscsak az ő
vére. El fogja venni az anyját, különben nem fogja látni a gyermeket.
Mire így végig gondolt mindent, megkönnyebbülést érzett, szinte
mosolygott amikor letette a telefont oda, ahonnét felvette.

Ezután már senki se járt arra, közben este lett, az öreg mobiltelefon
lassan elaludt. Álmában családokat hozott össze, embereket békített ki
egymással, valójában csak egy kidobott kacatnak tűnt, amit valaki egyszer
csak észrevett.
Egy ember, aki éppen valami követ keresett támasztéknak a szekér
kerekéhez, nehogy leguruljon a dombról, amíg gallyakat szed az erdőben.
Téglának nézte, de amint felemelte, a telefon életre kelt, a kijelző villogott
néhány pillanatig majd végleg lemerült.

209
- Hiszen ez egy telefon! - örvendett meg a férfi, majd azzal a gondolattal
tette zsebre, végre nem okoz csalódást a gyermeknek, aki mindig azt
várja mit hozott neki a munkából. Hogy fog örülni, amikor oda adja neki.

Magány
Szeretek egyedül lenni
nagyon egyedül
ne szóljon hozzám senki

nincs is már semmi

rég egyedül
vagyok senki

félek legbelül
ezért élek
csak egyedül

szeretek lenni nagyon

egyedül hozzám
ne szóljon senki

semmi vagyok rég

egyedül senki
csak élek

Elnézést, de…
ha makacs vagy s konok
jönnek a pofonok
néha csak meglegyint
megpróbálod megint?
Ha a tűzzel játszol
vakmerően
bárhol kihúzod a gyufát
elpártol a barát!
210
 Menjen hogyha akar
legalább nem kavar
tovább - szólsz
s ha marad
nem hagyod magadat.
Ha fogy a türelem
ami a szíveden
az a szádon
majd kihordja lábon
az új pofonokat
mit a sors osztogat

embert ha meg nem öl

jobb kéz vagy bal ököl
durva szó, gúny - maró
hagy majd maradandó
nyomot a szíveken

kemény vagy, egy szikla

kit nem fog a szikra
de a közöny olyan
akár a vízözön
ha a nyakadig ér
fulladás-veszély
fenyeget
nyújtsd inkább
a kezedet
ameddig még lehet

vagy maradsz egyedül,

amíg elcsendesül
lelkedben a vihar...
Ha előbb nem, utóbb,
legkésőbb amikor
az emberiség kihal :))

211
 Anyám volt a forrás
tőle hallottam
ami igaz az szép
ami szép az tiszta
ami tiszta az ép.

Ép lélekből fakad a jó szó

a jó szó olyan, mint a víz
amely nélkül
elpusztulna minden
s testvérem mind
kinek a szavát
gondolkodás nélkül
megértem.

Az ajtók záródnak
Elképzeltem, hogy kinyílik az ajtó
s te belépsz.
De még előtte, ajtót csináltattam,
hogy legyen amin belépj.
Amikor még nem volt ott az ajtó,
mert egyáltalán nem is volt ajtó
mert nem akartam,
hogy ki-be járjanak a szívemen,
még az ajtó előtt
azt terveztem,
egyszer
csak egyetlen egyszer megpróbálom.
Tudtam, hogy megpróbálom
mert minden embernek
meg kell próbálni szembenézni
azzal
amitől retteg.

212
 Rettegtem tőled, hogy eljössz
belépsz az ajtón, én belédesek.
Te kilépsz az ajtón, egyedül leszek.
Leng az ajtó, ki-be járnak azok
akiket nem szeretnek
s én minden ilyent befogadok,
de nem így lett,
mert megjöttél és
bezártad az ajtót.

Szürke árnyalatok
Ahogy nézem az árnyak játékát
a fehérre festett falakon
az ablak mögött, bezárva
szürke hétköznapokon
lehetetlenségen való merengés
izgatja képzeletemet.
A szürkeségen töprengeni
egyszerűen csak élvezet.
ha mondjuk, létezne szürke
szivárvány aminek az íze keserű
s az illata marna…egy pillanatra
szürkévé válna a derű.
Alapvetően szürke minden.
Ha belülről nézem a valóságot,
az ezer színben pompázó szó
s a legszínsebbnek látott
világ, az emberi jellem és minden,
amire méltán lehetnék büszke,
szürkületkor
bizonyosan az is csak szürke

213
 Koós László geleji

Bemutatkozás
Nevem Koós László,
művésznevem Koós László
geleji, 1946.évben Gelej
községben születtem szegény
munkás- családban
családban. Egy
egyetemi és kettő főiskolai
végzettséggel rendelkezem.
Életrajzom megtalálható Kupa
Mihály: Ki kicsoda a magyar
gazdasági életben című
könyvekben. Verseket
rendszeresen 2020. februártól
írok.
Több verses csoportnak vagyok
tagja. A Krúdy Irodalmi Kör Egyesület alelnökévé választott 2023.
évben. Eddig, 525 versem olvasható a Facebook verses csoportjaiban,
ebből több nyomtatásban
tásban több is megjelent, FOLYÓIRA
FOLYÓIRATOKBAN,
MAGAZINOKBAN, ANTOLÓGIÁKBAN, NAPTÁRAKBAN.
Verses köteteim: ÉN MÁR CSAK A DALBAN ÉLEK (202 (2022. év), NEM
LÁTHATOD A BÁNATOM (2022. év), FÉNYORSZÁG (2022. év.) A
nyilvánosan közreadott verseimből 48 van megzenésítve.

Alkotómunkámért kapott elismerések: Krúdy Gyula Irodalmi Kör

Elnöksége által adományozott EZÜS EZÜST Krúdy – emlékérem és azt
tanúsító OKLEVÉL (2023. évben), BRONZ emlékérem és az tanúsító
OKLEVÉL (2022.évben), LEGENDA Díj és az tanúsító OKLEVÉL
(2022.évben), BEÖTHY
BEÖTHY-NYIBA EZÜST IRODALMI LMI DIJ (2023),
Nyiba-Művészetdíj (2021.évben, MANE elismerő OKLEVÉL (2021.
évben) Gold Pen Irodalmi Kör Ir Irodalmi
odalmi Bizottsága által adományozott
OKLEVÉL (2022.év költője játékának 3. helyezettje), Gold Pen Irodalmi
Kör pályázatain elért kiváló eredményeimért OKLEVÉL (2023. évben).

214
 Gesztenyefa királynője
” Fehér virág virul a gesztenyefán.”
Vésett szívet látok a fa derekán,
most még alszanak az aknázómolyok,
sötétzöld levelek nagyon boldogok,
én meg a szép királynőmre gondolok.

Fába vésett szívvel most is üzenek,

egyetlen királynőm, mindig szeretlek,
száll a kék lepke, zsonganak a méhek,
megsebzett lelkemből még mindig vérzek,
csoda, de öregen lángolva égek.

Vadgesztenye fa, szép fehér bokréta,

gyönyörű volt hozzád mindig a séta,
királynőm itt vártam izgulva sokszor,
kezemben volt a piros rózsacsokrom,
a kegyetlen sors mindent összerombolt..

Idézet: Osváth Erzsébet: Gesztenyefa virág című verséből való

Virágzik a pitypang
Most itt van minálunk a kis unokám,
először mondja nekem azt, hogy papa,
vele nagyon ritkán jöhetnek haza,
de kár, de kár, a nagy távolság okán.

Udvarunk gyepén virágzik a pitypang,

itt játszadozunk ketten önfeledten,
e különös napot el nem felejtem,
futkároz, kacag, de nem soká itt hagy.

215
 A kevés időnk most nagyon gyorsan fogy,
de az együtt lét, igazán meseszép.
„A hazatérő félve, csendesen lép.”
ez az új élet, amely bennünk ragyog.

Küzdelmes játék az élet, játszunk hát,

mesélve mondom, egy virág sok nevét,
többször említem gyógyító erejét,
miközben megyek az unokám után

Az idézet Kosztolányi Dezső Téli alkony című verséből:

"A hazatérő félőn, csöndesen lép."

Virágaim
Virágaim illatoznak,
méhek köztük kalandoznak,
leszállnak egy csuda szépre,
ott dolgoznak zöngicsélve.

Porozzák a virágomat,
nézem foltos nadrágomat,
szegény kertész legény vagyok,
a nagy világ csodál nagyon.

„Én megveszem virágodat”

mondja ki régen látogat,
nem eladó ez a virág,
a másét kérlek ne kívánd.

Az idézet Nép költészeti válogatásból:

"Én megveszem virágodat "

216
 Magány a padon
(ELÉGIA)

Egyedül ültem ott a padon,

a parton a platán fák alatt,
tudtam azt, emlékem itt hagyom,
miközben az idő elszalad.

Öreg pad! Vágyam hozzád hozott,

Leültem rád, ötven év után,
az érintésed csiklandozott,
s a hajók csak úsztak a Dunán.

Lelkünk újra a múltba bámult,

csak fanyarul mosolyogva azt,
„Egész pad lényem belekábul”,
Mondtad s ígértél, víg új tavaszt.

Átfestették többször a színed,

megfordult velünk nagy a világ,
őrződ a rád vésett kis szívet,
a magányunk nem a te hibád.

Megadott idézet Tóth Árpád: Egy pad elégiája című verséből:

"Egész pad lényem belekábul"

Elveszett kedves
Lakodalmas táncukat itt járták,
csodálták a tájra szállt estét.
Maguk előtt a jövőt ott látták,
hitték, hogy az élet kedvesség,
Tanulták, hogy mi is a bölcsesség
majd haza indultak ricsajjal.
Nézték a csípős hajnal kék égét,
Ébredt a város a nagy zajjal,
„fákon túl az égi bolt szélén
pirosan megreped a hajnal”
217
 Megtörtént velük is a baleset,
sírtak ünnepségüknek vége.
A menyecske egy busz alá esett,
az élete végét most élte.
Sofőr, megnyomta a kocsiféket,
majd remegtek a virradattal.
A szépséges nő lassan elvérzett
kórházba vitték fájdalmakkal,
„a fákon túl az égi bolt szélén
pirosan megrepedt a hajnal.”

Megadott idézet Faludy György+François Villon:Szerelmes ballada

D'Aussigny Yissabeaunak
ref.
"a fákon túl az égi bolt szélén
pirosan megrepedt a hajnal "

Ajándékot kaptam
Ajándékozó a MINDENHATÓ,
árva lelkem mindig erre vágyott,
„Én nem tudom mi az, de jó nagyon.”
mindenem meg volt, csak ez hiányzott.

Ajándék, mely pénzért nem kapható,

a csomag egyszerű, a tartalom,
megnyugvást nyújtó, kedves, biztató,
ilyet kapni csak ritka alkalom.

Mese világ ez, száll élethajóm,

szomorút boldogít a ritka kincs,
amit kaptam vágynak, szárnyat adó,
hiszem nem tör össze minket a NINCS.

218
 Valós, vonzódás, mámor, szenvedély,
tengerében fürdik boldog létem,
ehhez a csodához van engedély,
múló időm szerelemben éljem.

A születendő gyermekek lesznek,

a csodát váró, éltető lángok,
a szép lélekből születő versek,
alapoznak meg egy új világot.

Megadott idézet Juhász Gyula: Szerelem című verséből:

"Én nem tudom mi ez, de jó nagyon "

NAGY TALÁLKOZÁS

Csendes eső az esernyőkről csorog,

Város utcáján karolom derekad,
A sok rút gonosz, sunyítva fintorog,
Mosolygunk, irigykedjen, sok fenevad.

Messze idegenbe elsodort a sors,

Otthonról gondoltam gyakran tereád,
Tudtam, okos vagy, makacs, akaratos,
S fényedtől csillog a kapott katedrád.

Majdnem leesett a Napkoronája,

Amikor megkaptuk vágyunk óhaját,
Megtörtént életünk ritka csodája,
Találkoztunk, mint egy lelkű két barát.

Gyűlölj zord világ, füstölj forró katlan,

Számotokra a fényünk láthatatlan.

219
 A hajnal könnye
Eső esett nem oly régen,
Gyenge széllel elszédelgett,
Felhő nincsen már az égen,
Hajnal ébreszt, zenét penget.

Hajnal könnye, harmat gyöngye,

Csillog benne a Nap fénye,
Mindegyik az öröm könnye,
A változás szép reménye.

Csajtos*, fűben botorkálok,

Meg-megállok, nézegetek,
Örök szépre rácsodálok,
Kedvesemnek integetek.

Ébredj tüzes napsugaram,

Pára szálljon magas égre,
Tudod nincs már forró lázam,
Vágyok szelíd ölelésre.

Falevelek fénylő gyöngye,

Szél rezzenti, hull a gyepre,
Olyan, mint az ember könnye,
"Nagy a harmat, esik egyre-"

*csajtos= vizes
Megadott idézet:
Arany János: Tengeri hántás
"-Nagy a harmat, esik egyre-"

220
 VÁRTALAK KEDVESEM

Ősi fák alatt, tó mellett, szent helyen,

Ölelésre, biztató, boldog szóra,
Vártál kedvesem, aranyló napfényben,
Bús néma fák árnya feküdt a tóra.

A pulzusod neked, a nagy üzenet,

Régen volt életedbe boldog óra.
Remegő tested, várta a szerelmet.
Hogy váljon az óhajtott vágy valóra.

Késő volt a telefonod csengetett,

Sírtak a zümmögő a szorgos méhek,
Kórházban vitte mentő a Kedvesed,
Vérszínűek az alkonyi szép fények.

Hiszünk, lesz gyógyulás, táncolni megyünk,

Az őrült táncunkban boldogok leszünk.

A jövőért…
Az ősz botorkál,
Éltető fényt keresve.
A fény csordogál,
A szépet elégetve,
Szerelmet emlegetve.

A vágy motoszkál,
Valaki rí szepegve.
Remény poroszkál,
A széllel versenyezve,
Jövőért lelkendezve.

221
 Kovács Gergely

Bemutatkozás
Budapesten születtem, de
Gödöllőn élek. Az írással már
fiatalon elkezdtem foglalkozni, de
akkor még különösebb
meggyőződés vagy cél nélkül.
Kezdetben verseket írtam, de viszonylag hamar felhagytam az alkotással.
Több mint tíz év elteltével, immár bőven a negyedik iksz felett
döntöttem úgy, hogy kipróbálom magam pályázatokon és megpróbálok
antológiákba bekerülni. Az írással most sincs távlati célom, egyszerűen
csak megpróbálom élvezni, és szeretném megtudni, hogy amit írok,
tetszik-e másoknak. Egy év alatt több pályázaton indultam, antológiákba
kerültem be, illetve a pályázatokon sikerült már helyezéseket is elérnem.
Ugyan nem zárom ki, hogy a jövőben írok még verseket, de elsősorban
prózaírással szeretnék foglalkozni. Tavaly meghívást kaptam egy
blogszerzői közösségbe, az antológiákon felül az ott vezetett blogomban
osztom meg írásaimat az érdeklődőkkel. Törekszem arra, hogy írásaim
változatosak és szórakoztatóak legyenek, és ha van egy jó ötletem,
szeretem megnevettetni az olvasót.

Csere
– Szervusz! Örülök, hogy eljöttél! Éppen itt volt az ideje, hogy idén is
összefussunk.
– Ne várj meleg fogadtatást! Áruld el, miért csinálod ezt velem? Minden
évben ugyanakkor hívsz találkozóra, pedig tudod jól, hogy ilyenkor
nagyon sok a dolgom. Az előkészületek lekötik minden erőmet és
időmet.

222
– Te is nagyon jól tudod, hogy most van itt az ideje. Mikor máskor
találkozhatnánk?
– Miért érzem úgy, hogy megint valami ostoba ajánlattal fogsz előállni?
Remélem, hogy ezúttal jó indokkal hívtál ide.
– Most miért vagy ilyen negatív? Pont te! Ha ezt tudnák rólad az
emberek…
– Ugyan! Hányszor hallottam már ezt! Tavaly is ezt mondtad, tavalyelőtt
is, meg azelőtt is, és még ki tudja hányszor. Össze se tudom már
számolni. Mindig jár valami a fejedben, folyton kombinálsz, pedig
megvan a magad ideje. Aztán előállsz egy megfontolásra sem érdemes
butasággal. Különben is, amióta világ a világ, az átadás-átvételt érvényes
szerződés rendezi, amit mind a négyen aláírtunk. Persze te minden évben
megpróbálod fű alatt, valami külön megállapodással felrúgni a protokollt,
és azzal sem törődsz, hogy a módosításokhoz mind a négyünk
beleegyezése szükséges.
– Ezt már csontig lerágtuk. Amikor velem tárgyalsz, sosem veszed
figyelembe, hogy a szerződés huszonnyolcadik pontja szerint az átadó fél
tárgyalást kérhet az átvevő féltől, és az utolsó két hét és az első két hét
tekintetében külön megállapodást köthetnek. Hogy is volt tavaly az a
strandidő gyereknapkor?
– Már vártam, hogy mikor hozakodsz elő ezzel. Miért olyan nehéz
megemésztened, hogy a lurkók strandoltak egyet, mielőtt elkezdődtek az
iskolában a nagy év végi felmérők?
– Azért, mert ha mindhárman ezt csináljátok, felborul az egyensúly.
Annak mindig én iszom meg a levét, és én szorulok vissza.
– Te beszélsz egyensúlyról? Tehetünk mi arról, hogy te vagy a
legtelhetetlenebb? Annyi ünneped van, szeretnek az emberek, de neked
semmi sem elég. Az őrületbe kergetsz minket a különcködéseddel. Mint
tavaly a Mihály-napi havazás ötlete, cserébe a Mikulás-napi lombhullással.
Nem gondolod, hogy néha túlzásokba esel? Ráadásul Mihály-nap neked

223
az utolsó két hét? Inkább bökd ki, mit akarsz, mert készülnöm kell a
hóolvadásra, a rügyfakadásra, fel kell szárítanom a latyakot, és alig kezd
melegedni az idő, máris itt a nőnap. Nincs sok időm és energiám rád.
– Emlékeztetlek arra, hogy csak az egyik fél esetében kikötés az első vagy
az utolsó két hét. Erre alapozok most én is. Az ajánlatom egyszerű.
Mindig is fájt a fogam a nőnapra, és az tagadhatatlanul az első két héten
van.
– Jaj, nekem! Megint a régi lemez.
– Hagyd, hogy végigmondjam, légy szíves! Tehát, nekem nem fontos az
utolsó két hétből felajánlanom valamit cserébe. Mivel leghőbb vágyam
az, hogy a férfiak nőnapkor jégvirággal kedveskedjenek a hölgyeknek,
cserébe felajánlom a szilvesztert!
– Tessék? Te megőrültél?
– Dehogy őrültem meg! Ez egy komoly csereajánlat. Nőnapkor jégvirág
minden hölgynek, szilveszterkor pedig tulipános pezsgőbontás!
– Te beteg vagy! Nem lógsz mostanában túl sokat együtt Nyárral? Nem
lehet, hogy napszúrást kaptál?
– Ez hogy jön ide? Ha tudnátok, milyen nehéz nekem három nő között.
Ti vagytok többségben a szavazásnál, bármiről is döntünk. Én mindig
kisebbségben maradok. Akkor most sem fogunk cserélni?
– Hát, nem!
– Hogy ez mindig így végződik…
– Menj, és próbálkozz inkább Nyárnál, hátha belemegy, hogy strandidő
legyen mikuláskor! Addig-addig fogsz próbálkozni, míg Ősz egyszer
berág rád, és nem adja át a stafétát. Majd nézel nagyokat, amikor a
gyerekek hóemberépítés helyett frissen hullott vadgesztenyével
dobálóznak.
– És még én esek túlzásokba? Ehhez képest a jégvirág sima ügy.

224
– Ne kezd megint! Következnék inkább Nyár után, mennyivel könnyebb
dolgom lenne.
– Úgy látom, nem tudlak meggyőzni. De ugye nincs harag?
– Egyszer végérvényesen ki fogod húzni a gyufát.
– Ígérem, jövőre kitalálok valami jobbat!
– Na, azt próbáld meg!
– Azért elfogadsz tőlem engesztelésül egy csokor hóvirágot?
– Jó, legyen. De egy percig se gondold, hogy ettől megenyhülök!
– Tudod, már csak így van ez. Jövőre is utánam következel.

Rövidhírek
Kábítószer-kereskedők rendőrkézen
A rendőrség hosszas nyomozást követően, lakossági bejelentés alapján
elfogta Peetie Ahner, brit származású, kisstílű kábítószer-kereskedőt,
valamint társát és egyben feltételezett szeretőjét, Ragnhildur Zoknifrottír,
izlandi ruhakereskedőt.
Ahner akkor került a nyomozóhatóság látókörébe, amikor T. Péter,
helyi sertéstenyésztő feljelentést tett egyik malacának gyanús
viselkedéséből adódóan. Folyó év január 16-án, a délelőtti órákban T.
Péter arra lett figyelmes, hogy egyik – nem gazdasági céllal, hanem házi
kedvencként tartott – malaca habzó szájjal kergeti nyolcéves lányát a
házuk udvarán.
Mint kiderült, T. Péter kislánya a szülei ruhásszekrényéből elcsórt
két pár, addig felbontatlan zoknit felhúzta a malac lábaira, hogy az állat a
téli hidegben ne fázzon, mikor odakint a hóban járkál.
T. Péter számára rögtön gyanús lett a dolog, mivel eszébe jutott,
hogy a közelmúltban a rendőrség a helyi sajtóban hívta fel a lakosság
225
figyelmét arra, hogy ismeretlen tettesek úgy csempésznek be kábítószert
az országba, hogy a droggal külföldön ruházati termékeket, főleg
zoknikat, harisnyákat, bugyikat és alsónadrágokat itatnak át, majd a
becsempészett ruházati termékekből kémiai eljárással vonják ki a
kábítószert. A rendőrség arra is figyelmeztetett, hogy a ruházati termékek
egy része kereskedelmi forgalomba kerülhetett.
T. Péter az eset miatt azonnal feljelentést tett, és a zoknik
értékesítési útját lekövetve a rendőrség végül kézre kerítette a két tettest.
Külföldi laborjukat pedig nemzetközi együttműködés keretében
felszámolták.
Az eset tisztázása és a tények rögzítése érdekében T. Péter kihívta a
helyi állatorvost, és a malac orvosi vizsgálatát kérte. Az állatorvos végül
nem állapított meg szorosan kimutatható összefüggést a kábítószeres
befolyásoltság és az állat viselkedése között, orvosi véleményében
pszichológiai okokat jelölt meg magyarázatként. Véleménye szerint az
éhes disznó feltehetően mákkal álmodott.

Újra megnyitja kapuit a népszerű étterem

Budapest XXIV. kerület, Rozshalom lakói nagy örömmel fogadták
a hírt, miszerint jövő keddtől ismét várja vendégeit Teri Néni Kifőzdéje.
Amint ismert, a Jáky Teréz, helyi vállalkozó által közel tizenöt éve
üzemeltetett éttermet két hónappal ezelőtt, a vizsgálat befejeztéig
hatósági bezárással sújtották.
Az étterem azért tett szert komoly népszerűségre a helyi lakosság
körében, mert a környék kiemelt jellegéből adódóan ez az egyetlen
étterem, amelynek árfekvését a közeli bundagyár dolgozói
megengedhetik maguknak.
Az étterem azután került bajba, miután a kerület polgármestere
több hatósági szervnél feljelentést tett, mert egy közös vacsorát követően
partnere bárányhimlőhöz hasonló kiütésekkel került kórházba. Az eset
226
pikantériáját az adja, hogy a polgármestert és partnerét felismerték a
kórházban, így viszonyukról tudomást szerzett a helyi sajtó, és a
polgármester felesége válópert kezdeményezett hűtlen férje ellen.
Amint a vizsgálat során megállapítást nyert, a nő állapotát egy ritka
trópusi pók csípése által okozott, úgynevezett lappangó allergia idézte
elő, amelyet vélhetően a feleség tudta nélkül turbékoló pár közös
nyaralása során szedett össze.
Az újranyitás egyben újrakezdést is jelent, mivel Jáky Teri néni
ennyi év elteltével a profilváltás mellett döntött. Bár az étterem – a
bundagyár dolgozóinak legnagyobb örömére – továbbra is háromféle déli
menüt kínál majd, ugyanakkor felvesz étlapjára számos ázsiai stílusban
elkészített ételt is. Az étterem az ázsiai konyhát és a teriyaki stílust a
jövőben fő irányvonalának tekinti majd.

Felemás sikert hozott a díjnyertes film bemutatója

Megosztotta a szakmát és a közvéleményt a firenzei filmfesztiválon
Gyémánt Michelangelo díjjal kitüntetett történelmi eposz, az „Attila 2.,
avagy a hunok királya ismét harcban” bemutatója. Sokak szerint a díj
odaítélése elhamarkodott és szakmaiatlan volt.
A film a bemutató napján ugyan komoly bevételt generált, de az
eddigi kritikák és a nézettség gyors visszaesése azt sejteti, hogy az első
rész költségvetésének háromszorosáért elkészített folytatás aligha hoz
majd számottevő nyereséget.
A film cselekményének fő vonulata arra alapoz, hogy a
mitológiában minden rómainak megvan a görög megfelelője. Jupiternek
Zeusz, Marsnak Árész, Minervának Pallasz Athéné, Herkulesnek
Héraklész, Neptunusznak Poszeidón, Spartacus-nak pedig Szpartakhosz.
A cselekmény első felében Attila, a hunok királya átáll a
rómaiakhoz, miután egy független kereskedő a rómaiak titkos

227
megbízásából romlott ételt szállít a hunoknak, és az ellátmány okozta
mérgezés megtizedeli a sereget. Ezt követően Attila a rómaiak oldalán
harcba indul Szpartakhosz, görög rabszolgavezér ellen, akinek lázadó
csapatai véres harcban elfoglalták Athént.
A lázadó görög rabszolgavezért alakító színész, Nikosz Küklopsz
szintén kifejezte nemtetszését a film egyes részeit illetően. Meglátása
szerint több olyan jelenet is bekerült a végleges verzióba, amelynek
történethűsége megkérdőjelezhető. Arra az újságírói kérdésre, hogy
összességében elégedett-e a végeredménnyel, csak annyit felelt, hogy
teljesen le van verve.

Ül és te
Szemmel láthatóan szépül a konditeremben az ügyvédnő korábban
kiterjedtebb ülepe. Egyszer edzés közben megemlítette, hogy tetemes
testrészének formálása élete létkérdése.
Később részletesen is elmesélte, hogy az ülepformálás
szükségességét különleges alkalom szülte. Egy fontos esete igen rosszul
sült el, egy telekügyben felmerült bekerülési érték miatt sült fel. Méretes
ülepét a feszült tárgyaláson olyan törvénytelenül elülte, hogy figyelmét
helyzete az ügyről teljesen elterelte, és egy kezdő jogász csúnyán a
padlóra küldte. Mikor ellenfele a lapjait kiterítette, szándékát végzetesen
félreértette, majd főnöke a vereségről értesülve úgy leteremtette, hogy azt
hitte, repül, úgy ahogy van, mindenestül. Az ügyfelek ezután nem
tülekedtek érte, és ez megélhetését veszélyeztette. Kollégái úgy
elhidegültek tőle, hogy új munkakörbe kényszerült. Nem elég, hogy testes
ülepe küllemét is tönkretette, még egy fakabát is lefülelte, miközben
kutyáját a ligetben tiltott helyen pipiltette. Mivel a baj csőstül érte, végül
úgy kikészült, hogy önmagában is megrendült a hite, és álmában egy
kerekes üllőn gördülő szörnyeteg üldözte. Idei üdülését elvetette, mert
érezte, helyette nem lehet más teendője, minthogy tetemes ülepét olyan
formájúra eddze, hogy a bíróság ülése többet soha ki ne kezdje.
228
 Ma már örül, hogy ülepe tovább már nem bővül. Minden tőle
telhetőt megtesz, hogy életét stabilabb mederbe terelje, és testes ülepét
nehogy megint visszanyerje. Új beosztása jól tejel, már nem tengődik, és
pénztárcáját jó ütemben telíti. Úgy tervezi, vesz magának egy saját gépet,
hogy teljesítőképességét tovább növelje, és karrierjét tetszése szerint
terelgesse. Tettrekészségét a tekintetes testület is lelkesülve üdvözölte.

Hét vagy nap

Endre korábban rengeteget küzdött egészségügyi problémákkal.
Szakmai karrierje ugyan sokáig töretlenül ívelt felfelé, és a ranglétrán is
szorgalmasan lépegetett előre, de a heti nyolc óra ülőmunka és a jelentős
stressz végül kis híján megbosszulta magát. Rohanó életmódja miatt
komoly túlsúlyt halmozott fel, és a sok idegeskedés alvási szokásaira is
rossz hatással volt. Sokszor úgy járt be dolgozni, hogy éjjel le sem hunyta
a szemét. Végül szervezete félreérthetetlen jelzést küldött.
Történt ugyanis három évvel ezelőtt, hogy Endre nagyon rossz
állapotban került kórházba. Rettenetesen fájt a gyomra, szíve nagyon
hevesen vert, és vérnyomása az egekbe szökött fel. Olyan súlyos eset lett,
hogy gyomrát meg kellett műteni, és egy napig bent kellett feküdnie. A
kezelést követően orvosa táplálkozási tanácsadóhoz küldte. A szakértő
felhívta Endre figyelmét a heti háromszori étkezés fontosságára, valamint
szigorú diétát írt elő neki.
Gréta problémája sokkal összetettebb. Az ő nehézségei akkor
kezdődtek, amikor harmincöt napos terhesség után koraszüléssel hozta
világra első gyermekét. A kis Áron csodával határos módon
makkegészségesen jött világra. Mivel azonban férje, Géza sokkal
későbbre várta gyermekük születését, már korábban elvállalt egy külföldi
munkát, és nem volt felesége mellett. Gréta emiatt annyira
megharagudott férjére, hogy bosszúból megkérte édesanyját, egy időre
költözzön hozzájuk.

229
 A nagymama jelenléte azonban hatalmas felfordulást okozott. Folyton
lecsapta a telefont, mert úgy gondolta, hogy a megromlott viszony miatt
nem indokolt, hogy Géza heti háromszor hívásokkal zaklassa Grétát
külföldről. Gréta pedig letiltotta férje számát a mobilján. Így Géza azt
sem tudta elmondani feleségének, mikor érkezik haza. Mivel a telefon
reménytelen volt, ezért hetente elektronikus levélben próbálta valahogy
elérni feleségét. Pechére a leveleket rendre a nagymama olvasta el, és nem
szólt róluk lányának, ami nem meglepő, mert amellett, hogy rühelli a
vejét, az orvos által a memóriájára felírt heti két pirulát sem vette be.
Géza végső elkeseredésében felült az első gépre, és teljesen váratlanul
állított haza. Grétát sokkolta férje korai érkezése. Alaposan leteremtette.
Ha már magára hagyta, legalább ne jött volna hamarabb, mert így sokkal
kevesebb a külföldi munkáért járó pénz. Géza alig győzött mentegetőzni.
Nehéz helyzetében próbálhatta ő meggyőzni feleségét, hogy hetente
küldött neki e-mailt, és heti háromszor próbálta felhívni, Gréta nem hitt
neki. A nagymama pedig nem emlékezett semmire, ki sem bontotta a
gyógyszeres dobozt. Végül nagy nehezen lenyugodtak a kedélyek, de a
feszült viszony még sokáig fennmaradt.
Endre mára már igazi mintapolgárnak mondhatja magát.
Fegyelmezetten betartja hetirendjét, mert tudja, ha nem így tenne, sokat
ártana magának. Bár jóval kevesebb gondja van, mégis úgy döntött,
korábbi életviteléhez nem tér vissza. Az utóbbi évben egyszer sem
fordult elő, hogy heti nyolc óránál kevesebbet aludt volna.
Gréta és Géza kapcsolata végül konszenzusok árán ugyan, de
rendeződött. Szigorú szabályokat vezettek be a háztartásban. Naponta
kétszer takarítanak, és hetente egyszer elmosogatnak. Gézának meg
kellett ígérnie, hogy hetente cserél zoknit és alsónadrágot, mivel ezzel
korábban probléma volt. Gréta eldöntötte, hogy a megszokottól eltérően
csak napi kétszer hajlandó lefeküdni férjével. Ez utóbbit Géza nagyon
sajnálja, ugyanis szeretne még egy gyereket, ezúttal egy lányt. Úgy látja,
ezzel csökkentek az esélyei.

230
 Kovács Iván

Bemutatkozás
1949-ben születtem Győrben.
Életem első 5 évében a
nagyszüleimnél laktam
Győrságban, majd visszakerültem
a szüleimhez Budapestre. 1956
eljövetelével a saját szememmel
láttam, ahogy a ledöntött Sztálin-
szobrot a magyarok darabokra
törték.
Ugyanabban az évben
novemberben elmenekültünk az
országból, és Svájcba fogadtak be
bennünket mint menekülteket.
Ott végeztem be az általános
iskolai képzésem. 1963ban kivándoroltunk Dél-Afrikába. Rettenetes
honvágy gyötört Európa után, nehezen tudtam csak alkalmazkodni egy új
kultúrához.
Lelki összeomlást szenvedtem, és kórházba kerültem. Ez egy hosszú
ideig egy ki-be huzavona volt. A nagyszüleimmel való tartózkodásom
életem legboldogabb évei voltak, most D.-Afrikában kezdődött életem
legnehezebb időszaka. Nagyon meredek és hosszú út vezetett oda vissza,
melyet én józanságnak nevezek.
Régen lemondtam római katolikus neveltetésemről és most elkezdtem
életem értelmét keresni. A válaszok végül keletről jöttek, főképpen a
hinduizmus és a tibeti buddhizmus megismerkedésével, és ez a tanítási
folyamat végül akkor lett kibővítve, amikor már 53 éves voltam, és hat év
intenzív tanulmányokat végeztem mint az Arcane School (misztikus
iskola) tanítványaként.
Ekkorra már képzett író voltam, és elkezdtem ezoterikus témájú cikkeket
publikálni. Ami a költészetemet illeti, az első kis versemet még
középiskolás koromban fogadta el egy irodalmi lap. Azóta több magyar
költőt fordítottam le angolra, köztük József Attilát (Külvárosi éjszaka és
más versek), Faludy György Villon-balladáit, valamint egy angolra
fordított magyar versek antológiáját.
231
Feleségem, Estelle, afrikaans, aki két kiváló diplomával rendelkezik, az
egyik pszichológiából, a másik nyelvészetből. Mint 73 éves, még mindig
nagyon aktívan írok, és gyakran úgy érzem, mintha csak most kezdtem
volna el.

SZÉPSÉGEK
Az hogy egy nő szép, nem jelenti
hogy a szépséggel velejár a jó.
Hány üres szépség akad
mely mérges mint a kígyó!

Egy bájos mosoly, lágy arcvonás,

gyengéd szemű ragyogás,
többet ér mint egy jégkirálynő
rabjában esett udvarlás.

Egy szép nőnek a gonoszsága

hány férfit már tönkretett?
Egy nyílt szív és az örök hűség
az egyetlen szeretet.

MEMENTO MORI

Már Káin és Ábellel kezdődött ,

mely a testvériséget lerombolta.
Isten Káinről lemondott
és inkább Ábelt választotta.
Keserű múlt és sötét jövő!
Mi más a fold, mint temető?

232
 A ciklon ereje növekedik,
Mindent pusztít útjában.
Városokat elsöpör
Könyörtelen haragjában.
Keserű múlt és sötét tjövő!
Mi más a fold, mint temető?

Volt-e valaha bármely korszak

melyben hiányzott az erőszak?
Ezrével halnak a katonák,
kik nem régen még udvaroltak.
Keserű múlt és sötét jövő!
Mi más a föld ,mint temető?

Minden ember megöregszik,

kihullik a haja s foga.
Erre orvosság már nincsen,
mert csak egy út vezet tova.
Keserű múlt és sötét jövő!
A föld nem más, mint temető.

SÉRÜLT SZÍVEK ÉS KESERŰ POHARAK

A régi, bús magyarok

vajon hová lettek,
azok a megcsalt szeretők
kik borukba könnyeztek?
Sérült szívek és keserű poharak!
Már csak préselt boglárkák maradtak.

233
 Ki emlékszik még Goethe
Szomorú Wertherére?
Ily törékeny lelkek
Gonosz istenére?
Sérült szívek és keserű poharak!
Már csak préselt boglárkák maradtak.

Verdi, úgymint Wagner

A bús szerelem mesterei.
A zenébe vont tragédiákat
Még hány ember emlegeti?
Sérült szívek és keserű poharak!
Már csak préselt boglárkák maradtak.

Dickens Nellikéje kora elhunyása

És ennek szörnyű hatására,
Oscar Wilde csak a fejét rázta,
És jót kacagott Dickens túlzására.
Sérült szívek és keserű poharak!
Már csak préselt boglárkák maradtak.

A gyengeszívűek óvakodjanak
Hogy hol és mit is hallnak,
A romantika veszélyei ilyen
személyekre nagyon is hatnak.
Sérült szívek és keserű poharak!
Már csak préselt boglárkák maradtak.

ŐSZI BALLADA

A levelek már lehulltak,

dér fedi az avart.
A szzüretezők elbúcsúztak,
a berek köddel takart.
Suttog az erdő, süvít a szél,
nemsokára itt lesz a tél.
234
 A fiókák már rég felnőttek,
a fészkeikből kirepültek.
A vándormadarak eltávoztak,
a mezők rég nem virágoznak.
Suttog az erdő, süvít a szél,
nemsokára itt lesz a tél.

Forgalmas a pince, kocsma,

már disznóölésről beszélnek,
aztán a pálinkázás után
a földművesek hazatérnek.
Suttog az erdő, süvít a szél,
Már nagyon közeledik a tél.

Nézd! Már egy kis hó esett!

Takar háztetőt és kertet.
Egy héten belűl karácsony,
Gesztenye sűl a parázson.
Suttog az erdő, süvít a szél,
Minden tudjuk, megjött a tél.

VINCENT CSILLAGOS ÉJSZAKÁJA

Talán a sok fény volt a végzeted,

Kezdve mikor szobádban
a napraforgókat festetted.
Ez volt a te varázslatos vágyad,
olyan szemekkel nézve,
amelyek túl fényesnek látták a világot,
s megvonta a józan érzéseid,
melyek ellen senki s semmi sem segít.

235
 Kóborló különc voltál,
aki átölelte a mindenséget.
Pazar álmaid lettek a véged.
A föld már nem volt elég –
szíved csillagok után vágyott.
Nem engedtél magadnak egyetlen korlátot,
s nem ismertél el bármi gátló rácsot,
mintha azok a csodás napraforgók
az apró, bérelt szobádban
soha el nem hervadtak,
de örökké eszmédben virultak,

és megtalálták magasztosabb helyük

egy ragyogó és csillagos éjszakán,
s vakító sárga fénnyel töltötték be az eget.
Alatta a falu álomba burkolódzott,
de a templomtorony és a karcsú ciprus
a varázslatos magasságok felé ágaskodtak
mintha részesei lennének a csodás csillagoknak.

Borzongok amint sóvárgó szívedbe nézek –

ott található szenvedélyed és a kéjed.

SĺRÁS NAPJA

Soha országban van egy kiszáradt folyó

Melyet csak száraz szemek látnak
Kihalt, kopár táján búsuló lelkek állnak.
Itt bármi könnyezés be van tiltva,
De mégis a sĺrás napjára várnak.

Egy anya gyermekét szorongatja

Kit halálosan emészt a láz.
Gyógyulás már nincs kilátásban
S gyászos hangulatban borul a ház.
A síráson kívül nincs más fohász!

236
 Az eltört játék, vérző orr,
Hát ilyen lett ez ifjúkor?
Az iskolaév egy borzalom.
Ha panaszkodok, megbánom?
Nem! Erre sírás napja alkalom!

Miféle gonosz előírás

Hogy férfi ki sír az hibáz?
Amikor Akhilleusz Patrokloszt elvesztette
Bátran s nyíltan megkönnyezte.
A hősnek sírás napja megengedte!

Sírás Napja keringet bennünket,

Szóval adjunk neki jogos nevet.
Nem számít, hogy ki és mi vagy,
De Sírás Napján le ne maradj,
S engedd meg. hogy sírva fakadj!

FÁSULTSÁG

Egy életunt vén vámpír vagyok

kinek már a vértől is elment a kedve
és kinek egy gyertya fénye is olyan
Mint egy vakító áramlat.

Had térjek vissza síromba,

nem csak mint menedék a fény elöl,
hanem mint olyannak pihenőhelye,
kit végre maga az idő is betör.

237
 Kristófné Vidók Margit

Bemutatkozás
Kristófné Vidók Margit vagyok,
1954. 10. 23.-n egy alföldi
kisvárosban Kalocsán születtem.
Pár évet tanyán laktunk,ami örökre
meghatározta a viszonyomat a
természethez, és állatvilághoz.
Életem legkülönlegesebb időszaka
volt, és mindig is a legszebb
marad. 2016 óta publikálok a
Poet.hu oldalán, valamint a
Holnap Magazin oldalán is.
Tagja vagyok a MANE Magyar
Alkotók Nemzetközi
Egyesületének. Több internetes magazin is közli verseimet, valamint
antológiákban is lehetőséget kaptam.
A Kortárs Magyar Irodalmi Kiadó Verslista, és az Irodalmi Rádió
szerzője is vagyok.
2018.-ban jelent meg első verseskötetem magánkiadásban: Álomszőttes
címmel, majd 2021.-ben Pillanatvarázs című könyvem a Holnap
Magazin kiadásában.

Ballag az Ősz
Felhőpillákon könnyglória ragyog,
hűvösen köszöntenek a reggelek,
suttogó fákon suhanó évszakok,
tar ágakon a nap fénye reszketeg.

Már itt van az Ősz, magányosan lépked,

hulló szirmokat ringat a tenyerén,
levelek szöknek a fakókék égre,
fehér csend ücsörög felhők szegletén.

238
Édes-bús dallamot játszanak szelek,
avar ölében bóbiskol az élet,
bronz-barnacsillogás lebeg a hegyen,
tarka szőttese őrzi az emléket.

Opálos ködfátyol borul a tájra,

ballag az Ősz már, elhull a virága.

Ha én lennék...
Lennék a nap, és ölelnélek
lennék a szellő, éreznélek,
ha fény lennél én csodálnálak,
mint drága kincset imádnálak.
Hold, ha lennék az éj bársonyán,
te lennél igéző látomás,
követnélek, árnyékod lennék,
örökkön együtt keringenénk.
Selymes hajad takaróm lenne,
elrejtenélek fellegekbe,
te lennél a hajnali varázs,
fakó égen, bíbor-ragyogás.
Tó habjain vízpermet lennél,
én lennék a kék végtelenség,
víz felett az ezüstös pára,
fátylat szőnék kettőnk titkára.

Pundurka

Lélekcsended ölel,
érintésére
megborzongok,
velem vagy.

239
 Köszönöm Mama...
Köszönöm Mama, hogy voltál nekem,
és gyógyítottad fájó lelkemet,
karodba bújtam a bánat elől,
mindig volt nálad tiszta keszkenő.

Köszönöm Mama!- a szép éveket,

a vigasztaló öleléseket,
mára csak az emlékek maradtak,
könnyeim már tengerré dagadtak.

Orgona-lila ködfelhők mögül,

lelked aranyhídon végigröpül,
mesélem milyen lett az életem,
magányos, csillagtalan éjeken.

Ezüstderengésben fölém hajolsz,

szellővel szállva puhán átkarolsz,
úgy, mint régen, mikor megszülettem,
mosoly suhan; vele üzeneted.

Vigasztaló szavak bennem élnek,

gyógyulni próbál test, és a lélek,
velem vagy,- a szív sohasem feled,
átölel a végtelen szeretet.

Anyák napja van,- nincs kihez mennem,

ilyenkor csak könnyeimet nyelem,
vázába teszem kedvenc orgonád,
eszembe jut a sok gondoskodás.

Repülnék most ölelő karodba,

a távolból még hallom hangodat,
ég-kékjében ezüst hajad lebben,
csend van,- és könnyeznek a fellegek.

240
 Tanka
Szárnysuhanásnyi
pillanatokat ringat
a búcsúzó ősz,
fecskék csivít hangjában
fészket rak az új remény.

Te vagy a társam,
lélekvándorlásaink
ég, és föld között
megtanítanak szállni
hulló csillagok felett.

Könyv-varázs
Petőfi Sándor: Szomorú éj
"A könyvet szép, de csalfa tündér lakja;"

"A könyvet szép, de csalfa tündér lakja;"

lapjain világok szépsége tárul,
itt-ott hallatszik csak sikolyok hangja,
sorok között ígéret-varázs lapul.

Susogó lapokon andalgó remény,

boldogság madara szökken magasba,
szívhez szól, szomjat oltó a költemény,
könnycsepp vajúdik betűkre akasztva.

Tovaillanó percek tinta-kékre

festik a hömpölygő bús gondolatot,
belőle kortyol múzsa örömére
a lélek, szófürtökön lágy sóhajok.

241
 A sorok között üzenetek várnak,
olvasd a verset zenélnek a betűk,
történetekben csodák kapnak szárnyra,
lángszínű alkonyt csend ölel keserűn.

Zarándokúton

Hirtelen a semmiből termett elém,

fölém magasodva komoran nézett,
ódon épület a világ tetején,
letűnt, sejtelmes korról elmélkedett.
Kitártam szívemet szentsége előtt,
kolostor mélyén én is gyermek voltam,
harangok zúgtak, győzködve kétkedőt,
szelídült a fájdalom a toronyban.
Köröttem szálltak settenkedő árnyak,
volt ifjúságom összetört álmai,
tömjénes illatú pulzáló vágyak,
áhítatos csend tárta szét szárnyait.
Megcsillant a fény szilánkos üvegen,
száguldott velem a szétmálló idő,
leégett gyertya, ima és ereklye,
sok-sok kereszten neszezett szebb jövő.

Hangok nélkül
Különös világ az én világom,
fénnyel-teli; hangja nem hallható,
sejtelmes mélységeit bejárom,
itt az értelem is alázatos.

Áll az idő, nyugalma gyönyörbe

ível, feltárulkozik a kozmosz,
milyen különös a fény mögötte,
tisztasága átölel; feloldoz.
242
 Érteni kell ezt a némaságot,
lelkem leborul a csoda előtt,
pihegő ritmusa velem táncol,
könnyű lét-fuvallat; győz kétkedőt.

Hangtalan zenéje lágy ringatás,

élesztgeti széttépett vágyaim,
tükrében ezer csoda villan át,
hol a teljesség bontja szárnyait.

Mintha álmodnék, testem is pihen,

aranyperceket horgol égi szép,
zajok figyelnek sóvár-irigyen,
bennem fészkel türelmes szelídség.

Hozzám susog, feltárja kapuját,

belső hangjai zenévé válnak,
dallama száll a végtelenen át,
hegedű húrján varázslat árad.

Szivárványt láttat égi rónákon,

festői vásznon tünde-fény reszket,
valóra válnak a legszebb álmok,
boldogság virága nyílik bennem.

Fellobban a hit törékeny lángja,

a csönd lelkem igazi otthona,
szentélyében üzenetek várnak,
a mindenség sejtelmes bársonya.

243
 Krivák -Móricz
Móricz Judit Ilona

Bemutatkozás
Krivák –Móricz Judit Ilona vagyok.
14 éves koromban kezdtem el írni,
Az ötvenes éveim elején volt
lehetőségem a NET segítségével
publikálnom is az írásaimat. Ezekből
jelent, meg Napilapban rendszeresen és Antológiában is több
alkalommal. könyv alakban.
Írok verset prózát esszét anekdotát. de írtam
tam kisregényt is 2-3-4
részeset.
Köszönömöm mindenkinek aki megtisztel azzal hogy olvassa az
alkotásaimat.

Hol vagytok ?
Hol vagytok ?
ti férfiak:: azok az igaziak?
Nem izomkolosszusra vágyok ,
de KEN, baba sem kell.

Nem teuton lovagot keresek

vagy egy asszaszint.
De lehet, hogy nem jó
h
helyen kereslek benneteket.

Én írom sokszor a keményet.

én a gyenge nő??
Keményen fogalmazó férfiara vágyom.

Keresek egy Új Ady-t .

József Atillát,
Ki megfogalmazza az igazat!
S a kemény fogalmak szép lírai
dallamsorban íródnak a papírra!

244
 A lélekből diktált sorok,
megdobogtatják majdan a szívünket!
S eme hevület varázsolja
élővé a valót!

Várlak hát kedves új titán!

Ki nem csak csillámló , édes semmit
vet a papírra!
Nem édeleg és nem mismásol!
Tisztán, becsülettel áll ki
és fogalmazza meg az
ÖRÖK IGAZSÁGOT.

Hetven év…
Hetven év…
úgy repült mint a pillangó
szárnyának egyetlen rebbenése.
Vissza már nem nézek.

Nincs értelme a nosztalgiázásnak.

Ami múlt az elmúlt.
Ami előttem van még ,
arra kell figyelmezni.

S az aznapra koncentrálni.
megtalálni, ha van benne szépség.
Vagy megküzdeni a bajjal.
Legyőzni és tovább lépni.

Nyugalmat találni,
szépet olvasni.
Fejet hajtani, ha kell.
Hisz hetven év után
minden nap egy ajándék.

245
 Euróra
Valaha szép voltál, kívánatos
és fiatal.
Szépséged mindenkit vonzott
Hozzád akart tartozni a
környezetedben sok - sok
ország és ember.
Vonzásod évszázadokon át kitartott.
De mostanra öreg lettél.
Na de ez lenne a legkisebb baj,
Lusta, kövér élvhajhász,
munkakerülő ,
másokat lekicsinylő, észtosztó,
tudálékos ,narcisztikus,
/és sorolhatnám!/
agresszorrá váltál!
Európából Róma lett.
A romlott és erkölcstelen.
Szétesőben lévő Róma.
Azt hiszed a hatalmad a régi.
Erőből. diktálsz.
De már gyenge vagy!
Csupán árnyékod pislákol még.
Ellepett a fekete horda!
S uralkodik is rajtad,
VÉDTELEN VAGY!
Képtelenné tett, hogy megvédd
önmagad és a hozzád tartozó
népeket, nemzeteket!
Kínodban önmagadba rúgsz
az ellenségeiddel szemben!
Haldokolnak a hozzád tarozók!
NEM EZT ÉRDEMLIK!
NEM EZT ÉRDEMELNÉK!!
Felállni már nem tudsz!
Kívülről diktálnak neked.!

246
 S TE szolgaian teljesíted!
Haldoklásod táncát járod!

lelkek tánca
A testem jajong
vonaglik a fájdalom.
Gyomrom remeg
a lábam nem tart meg,.

Az ételt kiveti a gyomor..

a folyadék az egyetlen
ami bennem megmarad..

Írhatnám végletekig a baj,

a lélek áll és vár.
TŰR

Amióta létezem,
Kitartó
kemény
makacs
öntudatos

Tartja a testet.
maradni akar,
Még van feladata??
IGEN

Van feladata, de
egy másik testet kell istápolnia.
ott van még teendő.
Megtámogatnia és újraépíteni,
Megtámogatni a másik gyengébb lelket is,
Hogy mindkét test és lélek folytathatja
a maradék földi életét.
EGYÜTT

247
 Sátán
Sátán
ideje ezer év…
mely neki rendeltetett.
Talán most járt le az idő??????
Idős, öreg, tottyadt,
Forog e még az észkerék???
vagy már csupán saját árnyéka???

Még integetni és mosolyogni tud,

FELLÉGEZHETÜNK???
NEM!

Fattyat nemz a Sátán ,

mely nála is erőszakosabb,
A „fiatal hajtás”
Ne hidd hogy ettől még erőtlen.

Volt ideje apja mellett

tovább okulni a borzalmat.
Már kevés a világ,
A matéria mellet az
emberi lelkek is kevesek,

Az igazi vágy már nem

az ezer év., az is kevés
VILÁGURALOM
az idő végezetéig..

248
 SZÓLÁS- SZABADSÁG

Jogod van hozzá.

Jogom van hozzá.
Mondhatjuk a saját véleményünket.
Ez mindenkit megillet!

S ha kompromisszumra nem jutunk..

próbáljuk megtalálni a közös nevezőt
TALÁN,,
Egyet jobb lenne nem elkövetni,
S ez a másik bántása,
oda nem illő rossz szavakkal.

Várat építek, kőkerítéssel.

Elé mély árkot húzok,
lelkemet védem, várammal.
Magas lesz a fal. tetején bástyával.

Nem az erőtlenség az ami mozgatja lelkemet.

Bántottál már eleget.
nem akarok nemtelen vitát.
Volt elég belőle,

S ha TE kezded a harcot, mert úgy gondolod..

Fröcsögésed keményíti a cementet bástyámon
Én csupán állok és várok.
Várok egy józan percet,
mind a kettőnknek.
Nem kell egyet érteni,
de ostorozni sem kell a másikat.
Nézetünk különbözhet..
Ehhez is jogunk van !

De a szellemi színvonalat
a párbeszéd minősége adja,,,

249
 Nem. NEM ! elég volt.!
Nem
. NEM elég volt.!
nem cipelem a batyudat!
De add ide, NE testáld rám!
a TIED cipeld!

Én is kaptam,
más sem jár üres zsákkal.
Az én batyumban is mázsásak a kövek.
NEM KELL A TIED /IS!/

Senki sincs ezen a földön,

akinek nincs baja, gondja,
Ez a lelki batyu személyre szabott!
Hát akkor te is megkapod!

Nem az a megoldás
hogy a nyakamba varrod!
Vagy velem akarod cipeltetni!

Én az enyémet nem adom neked.

Szerződést kötöttem az égiekkel.
hogy ezen földi létben szó
nélkül viszem a hátamon,
Még ha mázsásak is a kövek,
Szó nélkül. egyedül.
Ez csak rám tartozik,
Nem introvertált vagyok,
inkább kötelességtudó.

Semmit sem nyernék ha a

batyum tartalmát kikiabálnám a világba.
Az nem megoldás,
Attól még a batyu az batyu,

250
 Életem felén túl meg már
csak a saját életemet akarom élni.
NEM A MÁSÉT!!!!!

Ez a zsák ahogy telik az idő

nem kisebb hanem egyre telítettebb lesz,
BŐVEN ELÉG EZ!!!

A hátam már görbe,

karom sem lett erősebb,
lelkem ereje is fogy .
Maradék földi életemre
talán elég lesz.

De a TE bajod/gondod
az a TIED !
VIDD ÉS CIPELD..
SEMMI KÖZÖM HOZZÁ!
További léted hozadéka a döntésed!
A TE DÖNTÉSED!
Oldd meg!

A batyudat másnak át nem adhatod,

Más sem fogja vinni helyetted!
A zsák ki nem cserélhető.!

Előbb vagy utóbb rájössz hogy

a tied talán könnyebb.
csupán te látod nagyobbnak nehezebbnek,
VIDD ÉS CIPELD..

251
 Meddig fogok írni…
Meddig fogok írni….
amíg van gondolat
s van téma ami megragad.
Amíg van mondandóm

Közlendőm. mely esetleg

érinti A közt,
érdekli és olvassa.

Nem tömegre gondolok,

s ha csupán egy embert
vonz az írás, s el is olvassa,
már megérte leülni a géphez
s közzé tenni a gondolatot.
mely ha kettőnket / vagy többet!/
együvé olvaszt,

Azt kérded…
Ige ragozás..

Azt kérded…..
ez meg mi????
Én NEM kérdem ez meg mi???
EZ NEM VÉLEMÉNY!!!!!

Ez egy hozzászólás tőled.

S én csak nézek.
Tökéletesen értem.

HOL A SZABADSÁG????
Az ÉN SZABADSÁGOM…

A TE szabadságod?
EZ MEG MI???

252
 Az én szabadságom a versem.
Én leírom.
Bőven kifejtve.
.VÁLLALOM

Nincs mit takargatnom.,

Én írhatom
Te olvashatod
Ő egyetért
Mi megmondhatjuk,
Ti lefitymálhatjátok.
Ők választhatnak kivel értenek egyet.

S EZT NEM TE DÖNTÖD EL!!!!!

ŐK DÖNTENEK!!!!

A "KRITIKA"

Édesanyám gyerekkori játszópajtása és barátja volt Békési Miklós a híres

szívsebész és egyetemi tanár,Neki a fia Békés Pál a jelenlegi író, a
férjemmel egyidős. Foglalkozását tekintve eredetileg magyar tanár,
A két család tartja a kapcsolatot, ill. tartotta, amíg édesanyám élt.
Összejártunk,és ha az élet úgy hozta segítettünk egymáson. Az orvos az
adott" volt Miklós bácsi révén. Nálunk meg a férjem volt a "szaki", aki
mindenhez értett. Mindkét családban "természetes"dolog volt az olvasás
és annak szeretete. Lányunk Boglárka már igen hamar megtanult olvasni
és a korának megfelelő olvasmányokat olvasta és mindig"napra kész"
volt belőle, Egy alkalommal valami gond volt Miklós bá.-éknál és
kérték,hogy menjem segíteni,de a férjem nem tudta megoldani a
dolgot,csak úgy ha a lányunkat is magával vitte,Boglárka akkor volt úgy
7-8 éves forma,Szóval a férjem elindult és vitte magával a lányunkat is a
"tett helyszínére," valami el volt romolva, és ameddig a férjem javította a
hibát lányunk ott serte-pertélt az apja környékén,A háziasszony
megvendégelte a gyereket és hagyta,hogy körbe nézzen a számára
ismeretlen "terepen".Majd hazajött Pál is és meglátta az idegen

253
gyereket,/Azt kell tudni a történethez,hogy Pál akkor már több
gyerekeknek irt könyvvel rendelkezett,/Nézte a gyereket majd
megszólalt, na kicsi lány aztán szereted e a mesét??? igen!! volt a válasz.
- és olvastál már….nevű írótól is??kérdezte Pál
- Igen ,- volt a válasz
- erre belelkesedett Pál és megkérdezte a lányunktól,és mond Boglárka
olvastad a....című mesekönyvet is?- kérdezte Pál,de már teljesen
felvillanyozódva,
Igen, válaszolta a gyerek,....
- és mi a véleményed? - kérdezte Pál, de most már teljesen a gyerekre
koncentrálva, mivel ő írta a jelzett mesekönyvet és kíváncsi volt. hogy az
alkotása milyen hatással van a kis olvasókra,
- Hát olvastam én már jobbat is….volt a Bogi válasza,

254
 M. Karácsonyi Bea

Bemutatkozás
1972-ben születtem Pécsen, ma
is itt élek. A versek már
gyerekkorban elbűvöltek, még
nem tudtam beszélni, de a
mondókás könyvet fel kellett
olvasni nekem minden nap. Azt
hiszem, már itt elkezdődött a
kapcsolatom a lírával.
Gyerekkoromban prózákat
írtam vagy kitalált romantikus
történeteket gyártottam a
barátaimnak. Boldog voltam, amikor a tanárnőm felolvasta órán egy-egy
novellámat.
Faltam a könyveket, tizenkét évesen elolvastam a Csendes Dont, kis
tinédzserként Verne számtalan művét, Galaktika és más magazinokat,
Lovecraft novelláit, szerelmes regényeket.
Mindig elbűvöltek nagy költőink írásai, de első versemet csak
harminckilenc évesen írtam, és akkor regisztráltam a Poet verses portálra,
mivel azt dobta ki elsőre a kereső. Itt rengeteg kedves embert ismertem
meg, összetartó jó csapat volt a blogokban is, imádtam ott lenni. Annak
ellenére, hogy kiadványszerkesztő és szoftverüzemeltető a szakmám,
számomra csak ekkor nyílt ki az internet világa igazán.
Verses kötetem egyelőre nincs, mindig úgy érzem, érnem kell rá, csak a
legjobbakat szeretném az olvasóknak átadni.
Mint minden ember én is kedvelem a szépet, imádok festményeket,
grafikákat, képeket, szép dolgokat nézegetni. Így nem is csoda, hogy egy
éve már festek is.
Két, most már felnőtt gyerek édesanyja vagyok, két és fél évtizede
házasságban élek.

255
 Dulcinea mutatványok

A reggel szárnyára ülök.

A csödcseppek zuhogó
nappallá érnek.
Zsong-bong a tükörfényű magamutogatás.
Az árnyékomban öltözöl fel,
míg más nők árnyékában kivirulsz,
rózsaszirmokat szórsz,
ha haza érsz,
nézem, ahogy egy árva szirom konyhalány-kezemre hull,
és mintha mindegy lenne,
kifeszíted szám,
a tiéd már tátva,
enni akarsz belőlem.
Azt mondod meghíztam,
pedig csak lédús barack a lelkem,
azt mondod buta vagyok,
de értem sóhajaid morzéjét.
Combjaim találkozása
föld, folyó és tó,
maradék Gilgames eposz,
hittel ver meg és bűvöl szemem,
boszorkány-macska lakik bennem,
és nővérem a többi nő.
Bármilyen mocsokba is taszítasz,
reggelre szűzi kendővel ébredek.

256
 TAJGALÁNY

Az ég alkonyatán
sötét folyó a hajam,
tajgalány, tajgalány,
hold festi szemhéjamat.
Tajgalány, tajgalány,
tűz vagyok fekete,
szememnek csillagán
a múlt üzenete.

ILLÚZIÓK

Még mindig kabátban állok előtted,

pedig rég a fogasra akasztottam,
Ninának hívsz, de a nevem már Pandora,
ez egy másik nő, csak te nem érted.
Leragadtál a mólón, ahogy néztük
a haragos vizet, sirályok féktelen röptét.
Kézen fogott szerelem volt a miénk,
csak addig nem tévedt el, míg
óvva vezettük világtalanként.

Még mindig kabátban állok előtted,

pedig már egy másik bolygón ülök,
két gyerek hív anyának, és néha azt
álmodom: hogy kabátban állok előtted.

257
 ÉJJELSÉGEK

Mint képlékeny szellem, olyan az este,

hogy rám formálódik sok éve már,
rajtam ül, füstszínű lepedőteste
néha földig húz, vagy az égre ránt.

Hogyha fél, csillagot okád, kavarog,

csak a vén Holdnak áldozza magát,
ilyenkor lábamon ezüstszalagok,
táncolok, rajtam a tünde-kabát.

***
Lila ködbe burkolj, éjfél
– ami puha és csábító,
és mielőtt hozzám érnél,
szerelem légy, csontlágyító.

Lila ködbe burkolj, éjfél.

Ahogy senki más, úgy jöjj el,
engedd, hogy ne legyek észnél,
lehelj álmot rám, úgy ölelj.

***
Hozzád vágyom, és a csend sem állhat közénk,
önts az irgalomnak vodkát, majd gyújtsd fölém,
és ne tehessenek semmit, csak nézzenek,
a kiszámoló kishalálok, szénszemek.

258
 ***
Fáradt vagyok, bújj hozzám,
ne mozdulj, és ne beszélj,
hallgassuk ketten a csendet,
tudatunk lassan összeér.
Képzeletben nyissunk plafont
– és mint a tetőn két macska,
kívánjuk meg a Tejutat,
míg szemünkbe ül
egy-egy hold-macska,
és egymás mellett üljünk
halkan miákolva hajnalig,
míg az égre karmainkkal
karcoljuk, hogy sosem lesz harmadik.
Macskalelkünk egy utat jár,
összefonták ott az égben
puha talpak vándorútján,
fönti, lenti csillagképen.
Fáradt vagyok, bújj hozzám,
ne mozdulj, és ne beszélj,
csended eltakarj be,
úgy mesélj,
úgy mesélj.

őszülő

hamarosan őszbe fordulunk

imitt-amott még nyár üti fel a fejét
de nézd ott a kispadra
már anorákban ült le a szél

259
 minden nyár véget ér egyszer
- mintha flamingó bukna horizont mögé
mécsesek gyúlnak a fák lombján
aranytüzek élők és holtak fölé

őszbe fordulunk kedvesem

amikor a hajnal deresedni kezdő halánték
ott leszek a platánfánk alatt
érett bogyók között ajándék

lezáratlan

az én álmomból hogy mehetnék át a tiédbe mondd

hogy lehetnénk együtt a két túlsó partról
integető hajótöröttek vagyunk
a révész soha nem élt
híd nincs se jobbról se balról
kinyújtom a kezem feléd
az ujjaid vannak a horizonton
mintha a holdat akarnám elérni
felfekszem az égre
jön a hajnal és kibontom
a te álmodból hogy jöhetnél át az enyémbe mondd
a két túlsó partról hogy egyet szeretnénk
felém nyújtod a kezed
lezárt szempillám nyitnád szét
mintha szénből csillagot kaparnál
nem kapsz fényt a kvazár isteni áttét

260
 Maretics Erika

Bemutatkozás
Budapesten születtem, kicsi
korom óta írok. Többnyire
verseket, néha prózát. A
gyermekkor „színesen” telt,
gyermekszínész voltam. A KISZ
Művészegyüttes életében énekes
szólistaként és táncosként vettem részt. A sors felnőttként nem
művészpályára szánt, humán területen dolgoztam negyven évig. Két
gyermekem és egy kisunokám van. Az írás a lételemem, olyan nekem
mint a tiszta levegő.

KARMA
A karma végső lépcsőfokán állok,
még érzi pelyhes nyomom a föld,
tik-tak, pók szövi szarkaláb hálóját,
cigány lányka hosszan jövendölt.

Veszített lelkeim, odaát vártok.

Roskadt ágak vagytok szerte-szét,

korhadok én is zúgó szellemerdőn,
a szertelen konstans ma eljön,
csatázik velem a vérszívó nemlét.

Apa szürreális, vastag tölgy,

mára gondolata, csak zörgő levél,
őszi liget alvó hintáján,
pedig milyen igaz is volt jó anyám,
gyönyörű szemén és csillámló szaván.

261
 „Egy ósdi vers
A múlt században írtam
Kezdetleges írás
De mikor újra olvasom
A szavak csoszogását
Perdül az idő
Ott vagyok ahol rég
Néha mondják
Javíts hátha
Nem megy
Nem szakíthatom magamból
Ami volt”

Testvér
Testvér
hová szaladsz
gúzsba kösd magad
az igaz szó elől
csuszamlik torkodon
a nyálka
hányni lenne jó
az LSD herceg csókja ringató
rongyos ruhád alatt
csicsergő szíved
ma miről ír
a halál nem divat
hazug örömök öröme
a téma
írj anyád hogyan ölelt
apád mit tanított
ha ököllel is
te az vagy.

262
 Szendergés
Álomból ébredsz
ötven éve nem látott
emlék már feledted
és ma nyom
nyomokban a föld
nem hiszed
aki volt merre ment
a hang a látomás
bőre hogyan érintett
a nevető ránc
itt él egyre
a retina is emlékszik
mi az ami annyira
haja sötét
vékony keze feléd
csak megértést kér
így elmúlásának napján.

Tej-puha hajnal
Csendes a rét, üde szirmokat izzad a föld epekedve,
hű kicsi lelkemen évtized álma ragyogva elég ma,
reggel a fény fura vágyairól locsog elkeseredve,
csillog a fátyolos ég, vele libben a tej-puha hajnal.

Találkozások
Te és én
két levél
a csupasz sors
ágáról hullunk.

263
 Avar

Ma ködköntösben ébresztettek a fák

lábaik homálymeséket súgtak
madársereg bújt a kopár ágak között
tollaik árnyékot és fényt borzoltak
roskadt a szellemhordó ég
a szivárvány gomolygó
füstje aposztrofált a szélről
fekete iszap a föld pora urnában ül
sártapadó csizmám
mélyed a mocsár szívébe
ragacsos pillanat a fonnyadó fű
hirdeti nyíló tenyeremben
a rothadó avar ígéretét.

Vonat
Csak suhan, robog
sebesen ez a vonat,
a lét pályaudvaráról
zakatolva indul,
mint kósza gondolat,
az idő fogságába tolató,
talpam alatt roppanó
pillanat,
gomolygó ködbe vesző
fém, csillanó,
sínpáron futó jövendő,
melyen életem halad.
Eltéríteni nem lehet,
az irány elrendeltetett.
Talán egyszer akad,
olyan elfeledett állomás,
mely mint az alkonyat
fáradt csillagokat,
engem magába fogad.

264
 Bíbor-kosz
A hajnali utca bíbor-kosztól fénylik,
aszfalton szívforma mélyedés,
gyűlik a poshadó pocsolyavíz,
egy ablakból csirkecsont hullik le épp.

Háztetőről vezetéket lóbál a szél,

ázott újságok jelzik az utat,
szemérmetlen hirdetik magukat,
rozoga babakocsiból egér inal.

Kukánál cigány asszony ócska rongyokkal,

szürke arca omladó vályogfal,
öklében filléres cigaretta,
a füst gomolyog, egészen beborítja.

Ember-arcokon még ott a párna nyoma,

szemükben álom-csiga tekereg,
a múló nap ijesztő démona elől,
Isten tudja, hogy hová sietnek.

Monszun
szó
eszme
gondolat
monszun szárnyán összefonódnak

265
 Vágy
A gyógyszert gondosan
az éjjeliszekrényre készítem
kedvesem álmodik
harmatos zöld mezőn járunk
boldog fénytől izzik
beteg teste
betakarom ne fázzon
arcomon gyengéd mosoly
az éj köpenyében kelek útra
kemény vágyam hajt
az áhított kéjtől remegve
ragadozó énem
sötét sikátorok mélyén oson
prédára lesve vadászik
a vér gondolata ajz
magam vagyok
könyörtelen
akarom a szivárgó halált
fehér testüket hasítom fel
az utcalámpa sárga fénye alatt
szemükbe nézek
mikor feladják a harcot
először a fény alszik el
homlokunk összeér
milyen szép ez
az élet mint a méz
lassan csordul testükből
aztán a csend szivárog
véres kezem alatt
boldog vagyok.

266
 Idegen
Még minden csendes,
a sötétségen, hasztalan keres
repedést a hajnal,
kávéscsészém üres, az alján
maradt csak néhány csepp.
Az éjszaka dolga, fekete selymével
fedni el mindazt,
ami jó és rossz,
Élet-lüktetés.
Titkaid vannak előttem.
Ki vagy te?
Álmosan hunyorogva
nézem a benned felfedezett idegent.
Békésen alszol,
szád keskeny lefelé hajló ív.
Sűrűsödő szirup a csönd,
nyelvemen maradt az íze,
ablakomon túl, az öreg tölgy,
zúgó morajjal
hajlik rá a szélre.
De jön a reggel, és a homályban
sejlő vonalak, éles kontúrral
rajzolódnak elő,
fényes neonreklámként
hirdetik a valót.
A ragyogó napsütésben értelmes,
ami éjjel olyan bizonytalan volt.

A sötét sarkok eltűnnek

értelmet nyernek az árnyak.

267
 A hajléktalan idő
Élvezettel csámcsog
életemen a bölcs idő,
visszeres lábán rózsaszín
lakkbetétes cipő,
fejemre szájából
parányi percmorzsa bukik,
súlyos elemózsia ez,
lépésenként csuklik.
Haja vattacukor
ragacsos, kócos-napba fúlt,
foszlott kabátja silányul
szabott, divatjamúlt.
Talányos terhétől
nyög, arcán bárgyú áhítat,
jövő spongyájával rólam
pillanatot itat.

A dallam

Szorongva
születik a szó
értetlen dobhártyákról
pattanva iszkol
az indifferens térbe
törött bordái kastélyában
bolyongva jár egymaga
a nihil labirintusából
nem vezet út
áttetsző a test
szájában szikla
a lexémákból emelt lépcső
újra és újra leomlik
a dallam elcsitul.

268
 Németh Tiborné Sára
Bemutatkozás
Alkotói nevem: Németh Tiborné Sára.
Székesfehérváron születtem, 1969-ben,
Petővári Magdolna néven. Általános
iskolában a kötelező verseket érdeklődve
olvastam és szívesen meg is tanultam
azokat. Középiskolás koromban Isten
olyan módon érintette meg a szívemet,
hogy személyessé tette a Vele való
közösséget. Az Istenről szóló írások
között egyre több verssel is találkoztam. A Biblián keresztüli istenkép
olyan erőltetettnek, élettelennek láttatta előttem ezeket a verseket, hogy
arra a következtetésre jutottam: ha én tudnék verset írni, akkor azt
biztosan egész másképp tenném.
Majd a 30-as éveim végén különös élményben volt részem. Félálomban
lehettem, amikor erőteljes ritmusok törtek fel a bensőmből. Egy
folyamatos lüktetést éreztem, ami több napon át tartott. Ez úgy hatott
rám, hogy a hétköznapi gondolataim, önkéntelenül is ritmusokban,
olykor rímekben fogalmazódtak meg. Innen már nem volt nehéz, hogy
megpróbáljak valamit kezdeni ezzel a jelenséggel, és gondolataimat,
érzéseimet vers formájában papírra vetni. A mai napig táplál ez az
élmény.
Már hosszú ideje Budapesten élek. Biztos, hogy az alkotó éveim
termékenyebb időszaka előtt állok. Verseim elsősorban istenközpontúak,
de fő jellemzőjüknek tömörségüket, lényegre törő megfogalmazásukat
vélem. Nyilvánosságra hozatalukat csak 2022. őszén kezdtem el, több
antológiába is bekerülve sikeresen. Ezzel egy időben fordultam
kíváncsian a kortárs irodalom felé.

269
 Megújulás
Mi van a szívedben?
Vágyak, érzések?
Érted-e, vagy tudod
Hogy azok helyesek?
Régiek vagy újak?
Leporolandók?
Tudsz-e velük tenni
jót, s maradandót?

Telve van homokkal,

régi haragokkal!?
Édes örömökkel,
mely titkok közt vegyül el?
Gyűlölet és ármány,
Ellenségeskedés?
Vagy csak apróbb vétkek,
mit megbocsájt az Ég?

Nincsen kicsi vagy nagy,

ezt jó, ha megtudod!
Még ha nem is nyomaszt,
akkor is hagy nyomot!
Újítsd meg a szíved érzéseit!
szórj ki minden titkot,
régmúlt gyötrelmeit!

Vágd el keserűség
mély gyökerét!
Szabadítsd fel szíved,
új tűzen égj!
Vess szemétre mindent,
mi mulandó!
Szeretettel töltsd be,
csak az maradandó!

270
 Napjaink esszenciája
Hazug az élet, hazug a tét
Hazug a tett és hazug a lét
Hazug az érzés, hazug a vágy
Hazug a szív és hazug a száj

Hazug az érték, hazug a jó

Hazug a hit és hazug a szó
Hazug a múltad, hazug a mád
Hazug a jövőd és hazug mit látsz
Hazugságcsapdában a világ!

MÁS HANGON...

Nem értheted a verses szíveket

Hisz mind saját dallamból szólnak
Mi velük történik; megeshet
Hogy más szívet is bebarangolnak
De mélyükről neked már mást dalolnak...

Évkezdés
Telve van a szívem reménnyel
Ez az új év még sok jót tartogat
Hiába gyűlnek felhők az égre
Belül engem egy szebb világ hívogat

Érzem, hogy megváltozik minden

Ledőlnek az évtizedes falak
Eljött, mire oly rég óta vágytam
Szabaddá tesznek a kimondott szavak

271
 Valami hiányzik...
Valami hiányzik:
Üres a szív
Vágyódnék szeretni
De én nem értem még

Valami hiányzik
Nem látom át
A szeretet mélység, s
Magasba lát

Minden, ami érték

Benne teremtetett
Nagy kincs ez a szívnek
Belé helyeztetett

Valami hiányzik
Hogy megragadnám
Tudom több mint érzés
Ezért akarom tán...

Váltságáldozat!
Áldozatok vagyunk mindannyian,
a világ bűne ejtett rajtunk sebet!
Erőszak szenvedők vagy erőszakot tevők,
sebeket ejtők vagy sebeket szenvedők!
Mind, áldozat vagyunk e világban,
az igazságtalanság forgatagában!

Sértve vagy sértést mondva,

bántva vagy bántást okozva!
Mindennek e világ a hadszíntere!
Bárhová tartozol, ostrom alatt állsz,
e világ fejedelme bűnbe burkolva
272
 oltja lelkedbe a halált!
Kietlen a táj, puszta az ember szív!
Az is áldozat, ki kegyelmet nem kér!
Lehet-e valaki oly áldozat,
ki életét adva megment másokat?
Hogy tehetné ezt, ha közülünk való?
Oly vétekben élve, mint ezerszer millió!

De ha lenne valaki mentes e világtól,

maga a Szeretet, mely teljes igazságtól!
Levehetné rólunk a bűnök terhét,
mit ránk rakott e világ: a Halál köpenyét!
Eltörölve minden igazságtalanságot,
áldozatként halva, s szerezni váltságot!

Mert ha átvállalná minden szenvedésünk,

mely a bűnök miatt súlyt ránk, halált hozva nékünk,
gyalázatát hordva az egész világnak,
szenvedését tűrve nyomorúságának.
Halálával átnyúlhatna időn és téren,
hogy megváltása szabad életet érjen!

Emberi szív kigondolhat hasonló váltságot.

Így még nincs menekvés gonosz fogságából!
Kell valami plusz, hogy ne maradjunk bűnben,
Ki megváltást remél, ne csak Földön éljen!
Isten bolondsága bölcsebb embereknél!
Időn s téren túlra ez hoz csak menekvést:

Lenyúlt a magasból Isten szeretete!

Ki nem e világból van, olyat küldött ide!
Mégis hasonlít ránk, mert mindent elszenvedett,
Istenképűségét miattunk levetett!
Hatalma lett volna ítéletet hozni,
de szeretettel jött, áldozatként halni!

273
 Vére elfedező igazságtalanságra,
ezzel került a bűn megbocsájtásába!
Halálakor lement Pokolnak bugyrába,
ott tett ítéletet minden gonoszságra!
Dicsőséggel ment fel Atyai házába!
Örökké élhetünk feltámadásában!

Mert Ő Isten Fia, Jézus!

Nevére meghajol minden térd!
Megtette a Pokol, s majd az egész mindenség!
Ha valaki nem hisz, az is meghajol!
Kegyelme ideje lejár, s megretten a föld
mikor visszajön ítélni, mellyel igazságot hoz!

274
 P. Dányi Gabriella

Bemutatkozás
Dányi Gabriella vagyok, Borsod
megyében élek. Gyermekkorom
óta rajongok az irodalomért és
képzőművészetekért, időnként
éltem az önkifejezés
lehetőségeivel, de nem éreztem
késztetést, hogy megmutassam
magam egészen 2011 teléig,
amikor szinte kényszert éreztem,
hogy kiírjam magamból azt, ami
szétfeszít és túlcsordul rajtam.
2008-ban kezdtem el festeni,
2009-ben illusztráltam Devecsery
László verses kötetét, ekkor hónapokig szinte versekben éltem és
színekbe öntöttem az érzéseimet. P Dányi Gabriella lett az alkotói
nevem. Folyóiratokban és Antológiákban jelentek meg rövidebb írásaim
és verseim, majd 2014 Decemberében megvalósult régen dédelgetett
álmom és megjelent első önálló gyermekverses kötetem a Béka lesz az
ebihalból. Majd ezt követte a Láng fellobban, felnőtteknek szóló verses
könyvem, és 2020-ban a Zöld tej címmel novellás kötetem.
2021-ben hatan írtunk egy közös mesés könyvet az Erdei Kupaktanácsot.
Gyólai Gabriella Illusztrációival 2022-ben tarthattam kezemben a
Hétszögletű erdő lakói címmel, verses formában írt mesés könyvemet.
2023-ban ismét prózával mutatkoztam be a Friss Hús című novellás
kötettel, amelyben a történeteket lélekrajzaimmal vezettem fel.
Jelenleg prózán dolgozom, valamint nyomdai szakaszban jutott egy
gyermekeknek szóló, készségfejlesztő, verses összeállításom.
Ars Poeticám: - A beszéd képiesítése elsősorban a betű, ám ha a betűk

275
következtében megnyílik a lélek, és a képzelet, amitől színek szöknek a
vászonra, vagy dallamok komponálódnak, azzal az érzelmek és élmények
magasabb szintre emelését segítjük elő!

Évszakok

Az idők végtelen terén túl, a Windows operációs rendszerén is túl,

élt négy testvér. A legidősebb volt a tél, utána következett az ősz, őt
követte a nyár, és a legkisebb volt a tavasz. Tél Ali, mint a legidősebb
báty irányítani szerette volna a kisebb testvéreit, és bizony sokszor
erőszakkal rájuk telepedett. Volt, hogy már októberben erejét fitogtatva
utat tört magának, és fagyos hideggel űzte el húgát, Ősz Babát.
Novemberben még megpróbált erőre kapni az ősz, de lelkesedését hóval
törte le Ali. Erősen fagyott, és mindent hó borított.
Ősz Baba visszavonult otthonukba, és sírva panaszolta el
testvéreinek, hogy már megint megrövidítette őt a bátyjuk. Évről évre
egyre erőszakosabb, és magának akarja az idő nagyobb részét. Az időt,
ami mindenkinek egyformán jár, mert csak így van rend a világban. Ha ez
így megy tovább, akkor előbb vagy utóbb találkozni fog Nyár Danival, és
az egészen biztosan katasztrófához vezet. Egy felborult összevissza
naptárnál az emberek nem fognak tudni előre tervezni. Hamarabb el fog
fogyni a tüzelőjük, ha hamarabb kell elkezdeni fűteni. A favágóknak
többet kell dolgozniuk, amennyiben tovább tart a tél, és másokat is
megzavar, ha a fagy miatt nem tudják ősszel elvégezni, amit akkor
szoktak.
– Igazad van testvérem! ‒ szólt Tavasz Bébi. ‒ Ez így nem mehet
tovább! Az én időmből is mindig ellop. Hiába tudom, hogy elérkezett az
én időm, amikor ő még befagyasztja a házunk ajtaját, és nem tudok útra
kelni. Valamit tennünk kell!
Álmosan dörzsölte meg szemét a nyár. ‒ Mit morgolódtok itt?
Hiszen ti is húztok-vontok engem. Kedves húgom, Bébi, te is húzod az
orrod mindig érkezésemkor, és maradni szeretnél, még akkor is, amikor a
strandolók már énrám vágynak.
276
 ‒ Ősz Baba sem nézi a naptárt, csak rohan a nyakamra, nem
törődve azzal, hogy beérett-e minden ‒ állapította meg Nyár Dani.
Tavasz Bébi sértődötten húzódott ágyába, és csak onnan szólt
vissza: ‒ Ali miatt van minden, mert ha nem hagyja, hogy időben színre
lépjek, nem tudom, mikor kell visszavonulni.
– Bizony engem is ő zavar össze, amikor túl korán érkezik, és
kénytelen vagyok miatta nyugovóra térni ‒ érvelt Ősz Baba.
Nyár Dani ingatta a fejét és elgondolkodott. ‒ Igazatok van, ez így
nem mehet tovább, mert ebből nagy baj lesz! Valamit tennünk kell.
Javasolom, kérjünk tanácsot Hold Apótól.
Baba és Bébi sűrűn bólogatott.
– Tudom, álmosak vagytok, de most mind a hárman ébren
vagyunk, és cselekedni tudunk. Rögtön keljünk útra, és keressük fel Hold
Apót. Ő mindent lát és hall, ami a földön történik. Egészen biztosan fog
tudni tanácsot adni. Minél hamarabb indulunk, annál hamarabb végzünk,
és én is le tudok végre pihenni ‒ mondta Ősz Baba.
– Hát én is vissza szeretnék még aludni, hiszen sokára jön még az
én időm ‒helyeselt Bébi.
‒ Rendben, induljunk most rögtön! ‒ adott igazat, a nővéreinek
Dani.
Útnak is indultak nyomban. Hold Apó már messziről látta a három
testvért, és igencsak csodálkozott, hogy egyikük sem alszik. Ősz Baba
(mint hármuk közül a legidősebb) vállalta magára a szószóló szerepét.
Elsorolta Hold Apónak, hogy milyen feszültség keletkezett köztük, és
nem tudják, mitévők legyenek, hogy harag se legyen, és a föld ritmusát se
borítsák fel. Bébi és Dani megerősítette a problémájukat. Hold Apó
figyelmesen meghallgatta őket, majd így szólt: ‒ Sajnos én nem láttam,
ami veletek történt, mert én nappal pihenek, és éjjel a magányos utazókat
segítem. Így csak a ti elmondásotokra tudok hagyatkozni, az pedig
igazságtalan lenne Tél Alival szemben. Azt tanácsolom nektek,
keressétek fel Nap Anyót, és tőle kérjetek tanácsot! Ő aztán tényleg
mindent lát és hall.

277
 Tisztelettel megköszönték a tanácsot, és azonnal útnak eredtek.
Mire reggel lett, és Nap Anyó felkelt, oda is értek. Illendően köszöntek,
és elpanaszolva gondjukat, tanácsot kértek.
– Jó testvérek vagytok, ti, hárman, én ezt eddig is így láttam, ám a
bátyátok önhitt és önző lett. Bizony nagy hiba ez! Elbizakodottságában
sok bajt tud okozni, ha erőszakkal elvesz a ti időtökből. Rendben kell
lennie az évszakoknak, különben a föld és a rajta élők mind veszélybe
kerülnek. Nagyon jól tettétek, hogy hozzám fordultatok. Menjetek
nyugodtan haza, és térjetek nyugovóra, amíg el nem jön a ti időtök! Majd
én figyelmeztetem hibájára Tél Alit.
Úgy is lett. A három testvér hazatért, és lepihent a fárasztó út után.
Nap Anyó közelebb húzódott Tél Alihoz, és megolvasztotta itt-ott a
remekművét. Ali csodálkozott, mi történik, hiszen nincs még itt a kis
húga, és nem is jött el az ő ideje. Kétségbeesetten hívta a szelet, hogy
segítsen lehűteni a levegőt, de az, mivel hallotta, mi történt, így inkább a
háttérből figyelte az eseményeket.
‒ Karácsony lesz nemsokára, és csúfra nem lesz hó. Jaj-jaj, most
mit tegyek? Ki tud nekem tanácsot adni? ‒ sóhajtozott magában Ali.
Erre megszólalt Nap Anyó: ‒ Ali fiam, figyelj jól rám! Elbizakodott
lettél, és uralkodni akartál a testvéreiden. Nem gondoltál rá, milyen nagy
bajt okozhatsz ezzel. Mindannyiótoknak ugyanannyi idő jár! Ezt jól
jegyezd meg! Amikor eljön a tavasz ideje, ne mesterkedj azon, hogy
maradhass még kicsit, és az ősz végét is várd meg becsülettel! Mindjárt
visszább húzódok, és újra hóval lepheted a tájat, mert ez így van rendjén.
Megmutattam neked, milyen nagy bajt okozhat az erőfitogtatás, remélem
okultál belőle! Ali belátta, mekkorát hibázott, és megígérte, hogy ezentúl
oda fog figyelni a természet szabályaira. Nap Anyó egyre távolodott, és
útközben még odaszólt a szélnek: ‒ Szél testvér, kérlek, menj, segíts a
télnek, hogy újra meglegyen az összhang a testvérek között!

278
 Festett hajú szőke herceg
Nem baj, ha a szőke herceg barna,
Csak gumicsizma ne legyen rajta.
Nem gond, ha hercegi rangja még sincs,
Szegénységben is lehet ő nagy kincs!

Akad, kinek rangja magasan van,

Mégis esze maradt az őskorban.
Lehet valaki kopaszon is úr,
Van, aki hajasan is csak ficsúr.

Meleg szívét rejtse derék teste,

Legyen erős jelleme és jó lelke!
Érezze és szeresse igaz lényem,
Maradjon örökre hű vendégem!

Nem baj, ha a szőke herceg barna,

Csak modora, soha ne legye balga.
Nem gond, ha hercegi rangot nem kapott,
Az sem baj, ha ruhája már megkopott.

Kiskapu-nagykapu
Áldott emlékű Nagyapám Mozdonyvezető volt, így sok távoli vidéken
megfordult. A nagyobb állomásokon, pihenő idejében szívesen
beszélgetett a helyi lakosokkal. Sohasem unatkozott és miután unokái
lettek nem esett nehezére újabbnál-újabb mesékkel szórakoztatni
bennünket.
Gyakran Nyíregyháza és Miskolc között teljesített szolgálatot. A Tiszai
pályaudvaron szinte mindenkit ismert és a kollégái is tudtak szokásáról.
Egyik este, amikor befejezte a műszakot és a pihenőhely felé indult az
egyik kalauz állította meg. – Gyula bátyám a váróteremben van egy apró
öregember, aki egy kis elemózsiáért cserébe nagyon érdekes történeteket
mesél. Nem tudom igaztörténetek, vagy ő maga találja ki, de amúgy

279
többnyire csendesen üldögél, amíg az átszállásra vár. Ha érdekli magát,
csak nyugodtan menjen oda hozzá. Kínálja meg egy kis kenyérrel,
szalonnával és miután jól lakott, magától mesélni kezd. Magáról nem
mond semmit, de mindig éhes, és amíg nem kínálja meg valaki, lehajtott
fejjel ül szótlanul, csak az ivókúthoz megy oda néha. Nagyapám
érdeklődését egyből felkeltette a fura emberke és megkérdezte, honnan
ismeri fel, kit kell megkínálni. – El sem tudja téveszteni, mert tőle kisebb
felnőtt ember nincs a váróteremben, amúgy kék svájci sapka van a fején.
Válaszolta a kalauz. Nagyapám a pihenő szobába érve elővette az
elemózsiás kosarát, amibe nagyanyám bőven csomagolt kenyeret,
szalonnát, hagymát és még egy kis kolbászt is. Gondosan szétporciózta
az ételt, megvacsorázott és az étel másik felét a vászon szalvétába
csomagolva zsebébe süllyesztette. Mikor a váróterembe lépet csakugyan
nem kellett különösebben fürkésznie az embereket, mert egyből feltűnt a
szomorú arcú apró ember. Odalépett hozzá és így köszöntötte: Szép jó
estét kedves utas! Az imént érkeztem a nyíregyházi vonattal és tettem le a
szolgálatot. Az én drága feleségem olyan bőven csomagolt nekem
vacsorát, hogy azt bizony egyedül nem bírnám megenni. Ha elfogadja,
megkínálom egy kis hazaival. Az emberke szája mosolyra húzódott, csak
a szemei voltak továbbra is nagyon szomorúak, amikor válaszolt. –
Köszönöm Uram! Megtisztel vele, szívesen elfogyasztom. Nagyapám
meglepődött a választékos beszéden és odanyújtva az ételt alig várta,
hogy az emberke megegye és mesélni kezdjen. Nem kellett sokáig várnia,
a kicsi ember csak a felét tudta megenni, a maradékot egy papírzsákba
csomagolta, amit a zsebéből húzott elő. Ismételten megköszönte az ételt
és belekezdett a saját történetébe. – Ön ugye most lát engem először?
Nagyapám meglepődött a kérdésen és bólogatott. – Hát én sokszor
láttam már önt és hallottam, hogy szereti meghallgatni az embereket.
Folytatta a kicsi ember. Nos, most az egyszer a saját történetemet fogom
elmesélni, hogy az is fennmaradjon, milyen gyalázat esett meg velem. Jó
nevelést kaptam és iskoláim is vannak, de nem mutatkozom be inkább,
mert a törvény kiismerhetetlen és van, akiknek hosszú a keze.
Fiatalemberként igazán szép életem volt. Nem voltunk gazdagok, de

280
szegények sem. A szüleim iskolába járattak és úgy nézett ki szép karrier
vár rám. Az A baj akkor ütött be, amikor az Alispán meglátta a
feleségemet. Szemrevaló teremtés volt az én Rózsám és egyben félénk,
szemérmes teremtés. Az Alispán megkívánta az én feleségemet és
onnantól fogva megpecsételődött a sorsom. Huncutságokat talált ki,
hogy Rózsámhoz közel kerülhessen, de a feleségem megsejtve miben töri
a fejét az uraság, mindig úgy intézte a dolgokat, hogy soha ne
maradhasson vele kettesben. A gonosz Alispán annyira rabja lett a
sóvárgásának, hogy cselhez folyamodott, amivel hosszabb időre távol tud
tartani. Elküldött először a Zsolcai kapuhoz, hogy ott ellenőrizzem a
helyi csendőrök munkáját, de maradjak ott egy nap egy éjszaka és tartsam
nyitva jól a szemem. Persze ő meg arra használta fel a távollétemet, hogy
valahogy a feleségemhez jusson, de Rózsám résen volt és minden
kopogásra a nagymamáját küldte ki. A következő héten újra előállt az
Alispán, hogy most meg a Szentpéteri kapu környékén ellenőrizzem a
csendőreinket, de maradjak ott két nap és két éjszaka. Szegény Rózsám
már a nagyapját is oda hívta magához annyira félt és a kopogásokra
öregapja válaszolt. Aztán sorba jött a Győri kapu, majd a Csabai kapu,
végül a Sötét kapu. Mindig megtoldotta a szolgálatot egy nappal, így a
Sötét kapunál már öt napot kellett kihúznom. Szegény feleségem haza
költözött a szüleihez és már az udvarra, sem mert kimenni, de megvédte
a becsületét. Az Alispán nagyon megharagudott és hamis vádakkal
börtönbe juttatott. Az én Rózsámat továbbra sem hagyta békén, ezért a
szüleivel Pécsre költöztek. Mindenüket hátrahagyták és szegénységben
nagy kezdtek új életet. Nehezen találtak munkát, az ottani rokonok
szánalmán éldegéltek, amíg sikerült elszegődniük, dolgozni. Évekig
senyvedtem a börtönben ártatlanul. Mikor végre kiszabadultam
igyekeztem megtalálni a feleségemet, de sajnos az Alispán is a nyomukra
akadt ezért odább álltak és a rokonok sem tudták hová költöztek. Nos,
én attól fogva járom az országot és keresem az én Rózsámat. Minden
időmet arra szántam, hogy megtaláljam őt. Ha valahol kapok alkalmi
munkát, akkor van ételem és szállásom, ha nincs munka, akkor az
emberek jóindulatán múlik, mennyit éhezem.

281
Nagyapám együtt érzően hallgatta a megtört ember meséjét, majd így
szólt: Maga aztán igaz szívvel szereti azt az asszonyt, hogy az egész életet
feltette a megtalálására. Szívből kívánom, találja meg mihamarább! Az
emberke feljebb tolta homlokán a svájcisapkát, kitörölt egy könnycseppet
a szeméből és benyúlt kabátja belő zsebébe, ahonnan egy megsárgult
fényképet húzott elő. Ő az, az én drága Rózsám! Mutatta a fényképet.
Nagyapám majd leesett a lócáról meglepetésében, amikor meglátta a
képet. Uram teremtőm, de hiszen Ő a Molnár Rozi! – Igen így hívják!
Ugrott talpra az emberke. Honnan ismeri? Hol van most? Jól van?
Intézte sorozatban a kérdéseit nagyapám felé. Egyszerre csak egyet.
Nyugtatta papa. A Rozi és a szülei a szomszédomban laknak. Jóra való
szorgos emberek. Még az esti vonatot elviszem Budapestre, de amikor
visszajövök, már a hazafelé tartó vonatra szállok magam is. Ha akar,
jöjjön velem és útközben tudok válaszolni a kérdéseire, aztán meg
egyenest a feleségéhez kisérem. Az ember majd kiugrott a bőréből
örömében. Elkísérte Nagyapámat, egy percre sem akarta szem elől
téveszteni, segített a fűtőnek szenet lapátolni és együtt indultak útnak
Nyíregyházára. Látta Papa a várakozással teli izgalmat rajta, ezért egyből
a Molnárék portája felé vette az irányt. A kutya csaholására kidugta fejét
Rozi és futni kezdett a kapu felé, mert rögtön megismerte a férjét.
Ferikém kiáltotta és kitárta két karját. Ferenc ölbe kapta és
örömkönnyekkel a boldogságtól kisimult arcán, körbefordult az
asszonykával. Alacsony termetű volt Rózsa is, nagyon összeillő pár
voltak. Ferenc hamar munkát kapott és akkortól fogva boldogan éltek.

KÉK MADÁR

Szárnya nincs madár

világot mégis bejár
jelkép Ő csupán.
Érzelem szívből fakad,
Lélekből a boldogság!

282
 Töltött káposzta születik
Két fej zöld káposzta gurult át az úton,
Átgázoltak egy tekercs zsíros kolbászon.
Megszólalt a kolbász: Ti hová siettek?
Mire a káposzta: mi megyünk ebédnek.

A kolbász felelt: fékezd magad zöldfülű!

Engem várnak ott, mert én vagyok jobb ízű!
Vitamindús vagyok, riposztolt a káposzta,
Tovább is gurult, amikor ezt kimondta.

Ettől egyre paprikásabb lett a kolbász,

Gördülve előretört, akár egy vadász.
Tekerget a porban, mint egy mérges kígyó,
Csorgott zsírja, pedig nem is olajbogyó

Ahogy kimellőzte a vitamin bombát,

Büszkeségében túlfeszítette burkát.
A forrósodástól szétszakadt bundája,
Fokhagymás tölteléke kifolyt a sárba.

Megsajnálta őt a zöld levelű társa,

Apránként felvette, s foglalta magába.
Mire elfogyott minden káposzta levél,
A hús töltelékkel együtt célba is ér.’

A tűz már ropogva lángolt a kályhában,

A víz buborékolva forrt a fazékban.
Egymás után begurultak a kondérba,
E-ként született meg a töltött káposzta.

283
 MOSOLY

Csillogó szempár
szájszegletben apró ránc
sugárzó derű.
Vidámságra oka van
kimutatja érzését.

József Attila
meteor élted
gyémántja a költészet
sosem lesz hamu

Vis maior
A vis maior, nagy erő,
nyoma el nem feledhető.
Előre sosem látható,
kivédhetetlen buktató.

Ember tervez, Isten végez,

vagy a véletlen nem kérdez?
Jöhet villám és csak dörren,
de lehet, hogy lecsap bőszen!

Váratlan megremeg a föld,

talán csak gúnyból nyelvet ölt.
Vagy vadul kitör gyomrából,
kóstolót adva poklából!

Eső táplálja a vetést,

duzzasztja a folyók vizét.
Ám, ha sok az égi áldás,
jön az árvíz és pusztulás!

284
 Tüzet gyújtunk fagyos télben,
melegszünk, mint a napfényben.
Néha megcsal a huncut láng,
szikrát szór és bajt hoz miránk!

Támad terror vagy háború,

váratlanul ér a ború.
Védekezni megpróbálhatsz,
de előle el nem bújhatsz!

A vis maior nagy erő,

szilárdabb,mint a kemény kő.
Nincs az a jós, aki látná,
erejével útját állná!

SÍRÁS

Fátyolos szempár
legörbülő ajakzug
remegő vállak.
Fájdalma szembetűnő
érzelmet útra bocsát.

285
 Perjéssy Katalin
Mária
Bemutatkozás
…vallom, hogy
mindenki„csatornákkal”
születik, melyeken keresztül a
fentiek üzennek, küldenek,
képeket, történeteket,
dallamokat és színeket.
Ennek jegyében születnek
írásaim, amikkel különböző
antológiákban és pályázatokon
találkozhatnak a kedves
olvasók. A teljesség igénye
nélkül publikáltam a Szegedi
Horizont, Tollal.hu,
Székelyföld, Biharországban.
Több irodalmi megmérettetésben szerepeltem sikeresen, ezen írásaim
antológiás kötetekben olvashatók.
Alapító tagja vagyok a Gyevi Art Kulturális Egyesület Tollforgatók
Körének, irodalmi munkásságom elismeréseként Algyő Nagyközség
2010-ben Alkotói-díjjal tüntetett ki, valamint bekerültem az Algyői
Értéktárba is.
Négy önálló novelláskötetem jelent meg, Aranykalitka, Mackó Úr repülni
akar, A hógolyóárus és Sárember címmel.
Szeretettel ajánlom figyelmükbe oldalamat,
a kato65.blogspot.com elérhetőségen, ahol verseket is olvashatnak tőlem.

A szalamander vár bukása

Esteledett. Az ispotályosok házánál egy sovány atya lassan csoszogva

meggyújtotta a kis mécsest a Szűzanya szobra előtt, majd sorra a többi
ház fülkéiben is. Laudetur, intett a porban hancúrozó gyerekek felé

286
mosolyogva és derekát tapogatva vizet húzott a kútról. Éhes kutyák
szimatolták a füstöt, készült a hagymás a köles a tűzhelyeken. A sarki ház
előtt kőfaragók rakták a szerszámot halomba, nevetve ugratták egymást,
bőrkötényeikről vastag felhőben szállt a kőpor s egyikük vizet zuhintott
társa poros fejére. Mezőről hazatérők köszöntötték egymást hangos
szóval és lódobogás hallatszott a vár felől. Zömök, barna asszony állt egy
ház előtt és merőn nézte a Vadkert felőli utat a szürkületben, majd
bement, hogy rőzsét vessen a tűzre. A fellobbanó láng megvilágította fölé
hajló arcát, sötét szemét, pisze orrát. Barna fürtje makacsul előrebukott a
kendő alól, és megült kedves, szív alakú arcán. Gömbölyű karjával
megsimította homlokát, majd kavart egyet a sercegő hagymán. A lángok
körbenyaldosták a fazekat, és villogó fényt vetettek a hosszú asztalra, a
két padra meg a görbe székekre. Fehér vászontarisznyák lógtak az ajtó
szemöldökfájáról, és meg-meglibegtek az alkonyi szélben. A Körös
túlpartja felől halk énekhangot hozott a víz, valahol kisgyerek sírt fel
keservesen. Apró fehér ruhás, csíkszemű gyerek futott be lelkendezve és
átkarolta az asszony derekát.
-Tán megéhezél a szamócaszedésben, gyereköm – ölelte magához fél
kézzel Jula a fiát, míg asztalra koppantotta a tányért. – Szedret leltötek e
vagy csak fiveket?
-Még vadalmát is találánk öregapámmal, meg mindenféle fiveket is, csak
ránk esteledett és indulnunk kellett igenyöst – magyarázta Lackó és
nagyot húzott egy bögréből.
Kintről lépések csoszogtak és belépett az öreg Sebes. Csíkosra szőtt
vászontarisznyáját lassan bontogatta, s óvatosan rakta padkára a füveket.
A tűz rezesre festette fehér haját, hosszan lecsüngő bajszát, erős orrát és
széles arccsontját.
-Na, mögsegéjtett a Szűzanya, lelénk betyárkórót, ravaszfarkot meg
székfűt is. Alkapitány urunknak ígértem vót még két napja. Igön szaggat
a dereka, mióta megjött külországból.
-Lesz annak nagyobb gondja is hamarost, ha igaz, amit a Péntekhelyi
piacon beszélnek.
-Beszélj – morrant az öreg a lányára és felkötötte az erős szagú
gyökereket egy kampóra.
-Közeleg a török. Temesvár felől érkezett pár napja egy sebesült
ágyúöntő, az ispotályosok viselék gondját, az riogat mindönfelé. Beszélik,
hogy Balogh alkapitány uram parancsba adá, amint meglátik az előőrsöt,

287
gyújtassék fel a vár körül minden, ne adhasson védelmet a támadóknak.
Vaj, oda lesz a sok ház, teremtőm, istenem kegyüggy szegény fejünknek!
-Atyám uram megvívná a török basát is a nagy kardjával – villogott a
szeme Lackónak, míg a kölest kanalazta. Jula elfordult, s köténye
csücskével lopva törölte szemét.
-Az ám, ha nem maradt vóna oda a hadjáratban – morogta Sebes apó, és
felhajtott egy kupa bort. Kintről kutyaugatás hallatszott, és pernye füstje
szállt a tűzhelyről. Jula szipogott, Lackó némán ölelte.
- Ne ríjj, jányom – simította meg az öreg a könnyeit törölgető Jula haját –
katonaember vót az urad, csatában vitézkedett, isten meg a haza
védelmében. Ha jön a török esmég, majd kiállunk ellene. Ezt mívelte az
apám apja is, hát mink is ezt tesszük. Jer, csak úrfi!
-Na, Lackó, hadd halljam, el tudod é sorolni a várbéli bástyák nevit –
állította térdei közé a borzas kisfiút.
- Csonka, a Veres, az Aranyos meg a Kerálfia – számolta Lackó
homlokát ráncolva. - Meg az új, ami Bethlen urunkról kapta a nevit.
Sebes nagyot bólintott. Nincs párja a váradi várnak erősség dolgában
messze a vidéken.
-Öt erős bástya, meg a kűfalak, talján módiban rakva, nem is szólva a
várárok dógáról. Csak széltében meg van vagy ötven lépés, s mély, mint
az ördöng árka. Benne a Hévjó meg a Körös vize. Télen is vívhatják,
sose fagy be a vize annak. Várnagy urunknál szógáltál, jányom, náladnál
jobban senki nem ösmérheti a sánckapu titkát. S a temérdek ágyú, a
vetőgépek meg a robbanó porok! Csuda mind! Élelem busásan, kútja
vize, mint a gyöngy, vitézei számolatlan.
-Nem tudom, apám-uram, sok mindent beszélnek az emberek, s én csak
egyszerű asszonyszemély vagyok. Megnyugvást akarok, semmi mást.
Mióta az eszemet tudom, mindég vívtunk a törökkel, sose volt békesség
ezen a tájon.
-Isten áldotta vidék ez, gyermek. Bő vizű, tiszta folyókban, halban-
vadban gazdag. Dombjain termő gyümölcs meg szőlő édessége vetekszik
a mézzel. Gyógyfivei, vásárai, messzi földön híresek. Csoda e, ha sokan
maguknak akarják?
-Mézet, vajh tanálunk e holnap, öregapa, jó édeset, mint a múltkor?
-Megkeressük az öreg odvat, s ha úgy akarja az erdő tündérkéje, lelünk
bőséggel. Hagyunk a méhöcskéknek is becsülettel, s legközelebb újra lesz
– ásított Sebes – de a halfogó szükőt se hanyagoljuk. Visszük azt is.

288
Jula magához húzta Lackót és a nyakában lógó fakeresztet babrálta. - Ez
vigyáz rád, fiadom, a kresztöcske, az mit apád-urad faraga néked. Minden
utadon, minden dógodban mögótalmaz, vigyázza léptedet, mint Jézus
urunk vigyáz odaföntről. Dicső szentünkről, László kerálunkról kapád a
nevödet. Lásd, várasunkat alapítá két angyal szavára, azmikor vadászgata
ezen a tájon.
-Meséld el, apó, hugyan vót – fészkelődött Lackó Jula ölében és tagra
nyílt szemekkel figyelt.
-Valamikor régen, mikor a Körösünk lustán kanyargott és sok kis
szigetén farkasok, őzek, rókák éltek bőséggel, egy napon arra lovagolt a
dűcső kerál. Fényes kíséretét hátrahagyva vadászgatott a nagyúr, jó lován
éppen egy csodálatos szarvast űzve, mikor egy kicsiny, selymös gyepű
tisztásocskán édességös hangokat halla. Két gyenyerőségös, hófehér
ruhájú angyal szólítá s bíztatá kegyös szóval, alapítson templumot azon a
helyön, Jézus urunk s Szűz Mária anyácskánk tisztöletére. László kerál,
istenfélő fejedelmünk, térdre esött az angyalok szavára, s imáiban kérte a
fenn valót, segélje őt nagy munkájában. Mesteröket hozatott
nagyszámban, kűfaragókat, pallérokat meg ácsokat, külországból való
nagy tudású építőket s rögvest prépostságot fundált ezön a helyön.
Vitézségben, igazságban, istenfélelemben László urunk párját ritkítá s
meghagyá, halála után tetemit jó városában helyezzék örök
nyugodalomra. Isteni csudaszámban mene, azmikor halottas szekerit
húzó ökrök megindulának maguktól városunk felé. Itt lett hát eltemetve,
s sírjánál azóta is csodák történnek, a vak látva tér haza, bénák elhányják
botjukat és igazságtevő helyként, ládd, messzi földről érkeznek, kik
pörben állnak. Róla kapád nevöd, kis Lackó, a bátor lovagról, ki
dücsőséget szerze várasnak, országnak, nemzötnek. Vaj, adja az Úr, élj te
is dücső, boldog életet, vigyázzon reád névadó szentöd, gyermök.
-Nem kérek én semmit az Úrtól, csak engedje meg fölnevelni néköm ezt
a gyermeköcskét, itt. – Semmi kívánalmam nincsen egyéb – sóhajtotta
Jula feltörő indulattal, és magához ölelve a gyereket, gyönyörködve
simogatta fürtös haját. Halkan dúdolt és ringatta.
Nagyot pattant a tűz, és megroskadt a parázs. Szelíd tücsökszó muzsikált
és a vár felől vigyázók hangját hozta a szél.
- Ammondó vónék, adjunk hálát istennek a mai napért, és tegyük el
magunkat hónapra – törölte kését Sebes apó. - Vadkertnek kerülünk még
egyet hónap, aztán visszük a fiveket a vásárba.

289
Kutyaugatás hallatszott, s valahol dobbantott egy ló. Lágy férfihang
énekelt epedve, majd lány-kacagás gyöngyözött s halt el. Jula kibontotta a
haját, párat fésült rajta csontfésűjével és elfújta a mécsest.
- Hónap kapok e én is gyócstarisznyát, mint öregapám, gyűjtök belé
árnikát meg székfűt – suttogta később álmos hangon Lackó, míg
anyjához vackolódott a sötétben. – Kapsz, fiadom, ézös egyetlenöm,
hogyne kapnál - ölelte Jula és aztán már nem hallatszott más, csak békés
lélegzésük és a fák zúgása a szélben.
Szent Péter hegyén nagy volt a sürgés másnap dél tájt. Vonuló török
előhadak hírét hozták a vigyázók. Présházakat gyújtatott fel sebtében
Balogh Máté alkapitány, s parancsolta a hegybéliek és mindennemű
váradi polgár azonnali bevonulását a várkapuk mögé. Kisírt szemű
asszonyok rakosgatták kordéra az ennivaló félét, ágybéli holmit, öltözetet
keveset, mert a jó isten igen meleg napokkal áldotta meg teremtményeit
azon a nyáron. Ki ki cserépkorsókat töltetett meg borból, a legjobb
orvosság ostrom idején, akadt, aki kevéske ékszerszámát dugta korsóba
rejtve a pincébe vagy aranydénárjait ásta a ház küszöbe alá. Lovasok
keringtek idegesen a külváros utcáit járva, és várták, hogy eltakarodjon a
nép Péntekhely módos házaiból. Csak Szalárdi János uram, a hiteles hely
jegyzője s némely városi tanácsnok ismerte a helyzet komoly voltát.
Boldvai Márton várkapitány, a fejsebébe váratlanul elhalálozott Rákóczi
fejedelem tetemit kísérte Ecsedre, amint illő, a várőrség jelentékeny
részének kíséretében.
-Kérem a Teremtőt, ki ne derülhessen, hogy alig maréknyi hű
katonámmal, vitéz deákkal s három pappal veszem fel a harcot a közelgő
törökkel – nézett végig komor arccal a vár palánkjáról az alkapitány. –
Jegyző uram, jelentse az embereim számát s a várható polgárokét.
- Nyolc tagból álló vezérkar s védelmi tanács segíti nagyuram munkáját,
meg a vármegye két alispánja – sorolta Szalárdi János – valamint nyolc
kapitány ügyel a bástyákra, egyenként százötven emberrel. Ezen kívül
majd negyven deák áll szógálatodra, uram.
-Ezekből hány a vitéz s mennyi a tüzér az ágyukhoz. Van e orvos
közöttünk – sorolta türelmetlenül a várkapitány, a felszálló füstöt figyelve
Péntekhely égő házai felől.
- Jó uram, nincs több pár száz gyakorlott vitéznél, s ebből is mindössze
néhány fő, ki tüzéri teendőkben járatos. A városbéli polgárok
hősiességére számítva, úgy gondolom, majd kilencszáz lélek, az ki a várat
megvédeni hivatott. Orvos nincs közöttük, uram, de két borbély máris

290
jelentkezett szógálatodra. Mindösszesen talán kilencszáz lélek, ki sorsát a
kezeidbe helyezi, jó uram.
- Kilencszáz fő – suttogta a kapitány kardja markolatát szorítva – uram
segíts, Jézus irgalmazz! - Fújasd meg a kürtöket! Mindenki azonnal
meneküljön a várba! A kapukat vecsernyekor lezáratom – szólt és a
látóhatárt kémlelte, ahonnan porfelhő szállt, sípok és düdükök hangját
hozta a szél.
Az erdő mélyén rigó szólt és amint a kis patak páfrányos partján
megpihentek, Sebes apó köles cipót és hagymát rakott a tarisznyára.
Falatoztak, majd Lackó hanyatt dőlve a felhőket nézegette.
-Ott egy sárkány, apó, az meg egy menekülő lovas. Vajh, hogyan lehet
ennyi csudálatos dolgot a felhőkben meglátni? Ki lakik a felhők felett?
Sebes a füveket válogatta és Lackót okítgatta.
-Ez gyűszűvirág, jó orvosság a fáradt szívre, az meg taplógomba, sebre
ád gyógyulást. Telve a rét meg az erdő gyógyító fivekkel. Ott meg három
kis nyírfa, ládd e Lackó, mint három szépséges leányzó. Eleink azt
tartották, elvarázsolt leánkák űk, s csak a bátor vitézt várják, aki
megszabadéjtja űköt a gonosz varázslástól. – Alszol e, gyermök vagy
figyelmezel?
- Figyelmezek, apó, csak nem tudom, mi ez a dübörgés. Hallga, csak –
hajtotta fülét a földhöz Lackó és meredt szemmel figyelt. Az erdő széle
felől dob és síp hangját hallották. Fekete füst szállt a város irányából. A
madarak elnémultak és ágak recsegése hallatszott. Sebes figyelt, majd
némán felállt, tarisznyába kapkodta a füveket, és kézen fogta Lackót.
-Csendesen járjunk, hogy ne ijesszük meg az erdei vadakat, innentől egy
szót se - hajolt közel a gyermekhez, aki némán bólintott, majd
elkerekedett szemmel nézett mögé. A patak partján három tatár lovas
léptetett ki az ösvényről. Még megijedni sem volt idejük, suhogás
hallatszott, és máris a pányva foglyai voltak.
-Nyelvet hoztam, felséges úr – járult a bölükbasi az aga elé három fertály
óra múlva. – Füves ember az öreg, a gyerek az unokája. A vártól délre
fogtuk el őket, az erdő szélen. Allah világosítsa meg az elmédet, hogy
dönthess a sorsuk felől.
-Szedj ki belőle, amit lehet, aztán öld meg – hajolt az aga a térkép felé. –
És a gyermek, felséges úr?
- Mehet a foglyok közé – intett az aga, és elnyomott egy ásítást.
A vár körül füst gomolygott s pár elkésett menekülő könyörgött hangos
szóval bebocsátásért. Talán az északi kapunál, integetett egy vitéz és

291
valamit hátrakiáltott az őrségnek. Váradot bekerítették. Nem volt
menekülés.
Az Aranyos és az Ablakos hegy völgyéből dobok hangja hallatszott, a Kis
Körös és Velence gyümölcsfáinak takarásából ágyúcsövek meredtek elő.
Ameddig a szem ellátott, színes sátrak emelkedtek a felégetett házak
üszkös romjai között. Sípok szóltak és jajgattak a düdükök.
-Urak s vitézek, Várad szabad királyi város polgárai – emelte kezét esküre
Szent László arany szobránál Alpestesi Balogh Máté kapitány – mikor
szent kerálunk angyali bíztatással megalapítá városunkat, esküvel fogadá,
hogy az igazság, a kereszténység és a böcsület sziklaszilárd bástyájává
építi. S lám, városunk a gazdagodás és gyarapodás útjára lépett. Csinos
házai, jámbor, szorgos lakói, külországoknak is dicsőségére váló
tudósainak műveltségét messzi földre elvitte a hír. Megirígyelék a mi
boldogságunkat, tiszta élötünket, atyámfiai, s esmég támadnak kelet
ördöngei. Sokszor és sokakat űztek, égettek és gyilkoltak ellenségei, azkik
e falak közé menekültek, s most én sem ígérhetek mást, csak vért és
könnyeket. A fertelmes török had lám, már a városunkat égeti,
vagyonotokat dúlja. Ne csüggedjünk! Fogadjuk meg szent esküvéssel,
hogy a várat a legjobb tudásunk szerint megótalmazzuk, mindennemű
csalárdságot, árulást elvetünk és utolsó vérünkig hűek leszünk
kerálunkhoz és hazánkhoz! Nézz le reánk, vitéz kerál, emeld meg felséges
jobboddal arany csatabárdod és sújts le haragodban ellenségeinkre! Segíts
Szent László kerál! –dörögte és a nép éljenzett.
A lenyugvó nap fényében felragyogtak a szobor drágakő szemei,
csatabárdja kigyúlt s lovának pompás sörénye szinte égni látszott. Szent
István és Szent Imre herceg pompázatos szobra is életre kelt a
napsugarakban s a várnép egy emberként borult térdre.
-Légy velünk urunk! Könyörülj Boldogasszony!
-Ámen – suttogta Jula a tömegben és könnyes arcát az ég felé fordította.
Péntekhely romjaitól délre terelték össze a rabokat a mókázásra kész
akindzsik. Kurjongatva, körbelovagolva, egyre szűkülő körökbe
hajszolták a környékről összeszedett földműveseket, egy-egy
asszonyszemélyt gyerekestől, kereskedőket, kik már nem érték el a vár
biztonságot nyújtó falait, meg pár papi személyt, akik vállalva a
vértanúságot, nem hagyták magukra híveiket. Lassan esteledett. A
távolban tüzek gyúltak és kiáltozást, citeraszót hozott a szél. Kutyák
ugattak, férfiak rikoltoztak ismeretlen, elnyújtott dallamot és
kétségbeesett sikoltások keveredtek az énekszóba. Körben nagy tüzek

292
égtek és a foglyok lehajtott fejjel, bronzvörös arccal álldogáltak a
fényben. Amott egy szőke gyereklány húzódott kibomlott ruhájú
anyjához remegve, odébb két testvér ölelte egymást szipogva.
Öreganyjuk rikoltozva szidta istent és átkozta a szűzanyát. Gyerekek
sírtak, mint rémült kis állatok és papok bíztatták hangos imára a rabokat.
Volt, ki tűzből menekült, s égett condrában egykedvűen álldogált,
szörnyű sebeire ügyet sem vetve.
-Most nem kell félned, Lackó, édes fiadom – suttogta Sebes apó a
remegő gyermekhez. – Gondolj az elvarázsolt nyírfa leánkáira és tudd, te
vagy a bátor vitéz, ki megmenekijti űköt. Imádkozz majd szeginy bűnös
lelkemért, ézösöm, s ne feledd, az mire tanéjtottalak.
Közben az akindzsik takaros csomóba rakták könnyű bőrpajzsaikat s egy
renegát magyarral körbejárva, tízes csoportokba osztották foglyaikat.
Kiáltozás és káromkodás szállt, mikor különterelték sikoltozó
asszonyaikat, de hamarosan elcsendesedtek, amint térdre nyomván őket,
egy-egy harcos, késének biztos mozdulatával a kulcscsont ívénél, szívükig
szúrt és megváltotta őket a földi világ szenvedéseitől. Nem volt
menekülés. A szemrevalóbb vászoncselédeket a táborba terelték, és volt
ki vadmacska módjára küzdött, aztán szép fehér nyakának átvágásával
megnyugodott, s míg friss vére bugyogva festette sötétre a füvet, szeme
megtörten meredt a csillagokra. Férfiak röhögtek s bíztatták társaikat kik
a sátrak között legyűrték a sikoltozó szüzeket.
-Ismerem - állt meg a renegát magyar Lackó előtt - az öregapja fives
ember, az anyja a várnagy urunknál szógált. - Még hasznos lehet –
forgatta Lackó medálját elgondolkodva a bölükbasi és egy piros sipkás
akindzsi nagyot lódított a gyereken.
-Apó – sikított visszanézve Lackó, ám Sebes addigra a tűz mellett hevert
és ősz hajába játékos lángnyelvek kapdostak.
Ha Isten letekintett akkoriban Váradra, elcsigázott védőket, hős
asszonyokat és elszánt ostromlókat látott. Esténként szurkos ágytakarók
fényénél folyt az elkeseredett harc az omló várfalak tetején, sebtében
felhúzott paticsfalak és árkok menedékében. És zuhogtak az ágyúgolyók,
és dőltek a kőfalak, és bomlottak a menedékek. Hétszámra takarta a
napot a füst és a védők lassan nem ismertek egymásra az arcukra
rakódott koromtól. Apa siratott fiút, anya kereste gyermekét és a két
borbély csak imáival tudta gyógyítani az ágyúgolyóktól leszakított
végtagokat. Imákkal járt körbe a három pap, aztán csak egy maradt, ki
aztán megbomló elmével szent énekeket harsogva járta a tűzbe borult

293
falakat, mígnem egyszer fejét leszakítá egy ágyúgolyó. Bomló halottak
bűze terjengett és fogyott az élelem. Isten elfordította az orcáját.
Egyik este meleg szél kezdett fújni délről, elverte a kormos füstöt a vár
fölül és égzengéssel adták hírül az égiek, hogy aznapra megelégelték az
öldöklést. A sűrű, meleg eső eloltotta a tüzeket, elverte a dögletes
hullaszagot és jólesően enyhítette a sebesültek és haldoklók kínjait.
Elcsitult a harc és csak a zápor monoton dobolása hallatszott a romokon.
Jula egy oszlop romjainak vetette hátát és kormos arcát az esőbe tartva
halkan zokogott. Fakó, égett kendőjét lemosta a víz és minden
mennydörgésre összeverődtek a fogai. A villámfénynél csuklyás alak
érintette meg a vállát, és ő ijedtében egy felkapott kődarabbal próbált
védekezni. Az idegen lefogta remegő kezét, szétnyitotta töredezett
körmű, sebes ujjait és egy apró, fából faragott keresztet csúsztatott a
tenyerébe. Az asszony felhördült, mire a csuklyás befogta száját és
szorosan a füléhez hajolva beszélni kezdett. Nem, rázta a fejét
hitetlenkedve az asszony, és a férfit kémlelte. Az csak bólogatott, majd
kis idő múltán, az egyre erősödő égzengés közepette két sártól csöpögő
alak ereszkedett alá a romokon a vár árkába és egy felfújt kecskebőrön
csendben evezett át a túlpartra.
-Szóval éheztek. Adjátok meg magatokat, és szabadon elvonulhattok.
Ehettek, ihattok. Maradhattok az én alattvalóim is vagy elmehettek.
Tetszésetek szerint. - Megmondtam, asszony – szólt Ali pasa, elnézve az
arcra borult asszony fölött, élvezettel rágcsálva egy érett fügét - a fiad
életét adom cserébe a vár árkának titkos vízlevezetőjéért. Előbb utóbb
bevesszük a várat, de ha segítesz, megmentheted nem csak a fiad és
magad életét, hanem a várbeliekét is. Tolmácsold – intett a leborult
tolmácsnak, és kövér ujjai közé csippentett egy szem szőlőt. - Szeretem
ezt a vidéket, ahol ilyen szőlő terem. Allah áldása van ezeken a
dombokon – mondta halkan a meghajolt bőlükbasinak és kedvtelve
nézte sátra hűvöséből az eső után gőzölgő tájat. - Csak ez a dögszag –
kavart kezével az alabástrom tálacskában illatozó füvek füstjébe, és
megvillantak gyűrűjének ékkövei.
- Mondd meg uradnak, hogy látni akarom a fiamat. –Ha él, mint
mondjátok, úgy cserébe az életéért és a szabadulásunkért elvezetlek a
titkos kapuhoz. Hozzátok elém – suttogta Jula a szőnyeg kacskaringós
mintáinak és megnyalta cserepes ajkait. Hátán verejtékpatakok indultak
és lecsorogtak a nyakáig.

294
Fertály óra múlt tán, és a pasa térképén pirossal jelölt kereszt jelezte a víz
elfolyásának irányát.
-Itt ássatok tíz öl mélyre - állt meg a várárok déli részén az asszony,
szorosan fogva Lackó kezét. Mocskos szoknyáját friss szél lobogtatta. -
A sátrakat szedjétek fel Péntekhely irányában, mert mindent elmos majd
a víz, tenger fog itt kifakadni hamarost. Hatalmas vaskapu rejtőzik a
mélyben, ha elmozdítjátok, egészen elfolyik a víz az árokból.
-Elvonul a török! Bontják a sátrakat déli irányban, kapitány uram – futott
másnap reggel Belényesy Ferenc a templom romjainál imádkozó úrhoz
és Boldvai Márton álmatlanságtól és koromtól gyulladt szemekkel nézte a
vonulókat.
-Nem hihetem, valamiben mesterkednek ezek - szólt és összehívta a
tanácsot.
-Ássatok – intett a bölükbasi – és több száz csákány kezdte ontani a
földet. Dobbant és remegett a föld, nyikorogtak a hatalmas szekerek és
hamarosan hegy emelkedett Péntekhely romjain.
- Aki elébb meglátja a vaskaput, azt megjutalmazza a fenséges pasa –
kiáltotta a bölükbasi és fehér kendővel legyezgette izzadt arcát. A nyílást
kiszélesítették, amint feltűnt a vaslemez, aminek zárait letördelték, majd
ágyúvontató kötelek legvastagabbikából csomóztak vasgyűrűire hurkot.
Bivalyok vontatták, csupa válogatott állat. Ali pasa a közeli Szent Péter
hegyéről nézte végig, amint a mocskos ár elönti az egykor volt
Péntekhely romjait, és sodor lovat, katonát. Magyar s török hullák
keveredtek immár békés körtáncba égett gerendák és avas nádkupacok
között, helyenként ló dögöt forgatott a víz. A védők megkövülve nézték,
amint a törökök százai friss földkupacokkal kezdik feltölteni a vár
iszamos árkát.
-Bevégeztetett – mondta Boldvai Márton várkapitány és keresztet vetett.
Megszólaltak a vár harangjai és a védők térdre estek.
Észak felé, amerre senki nem figyelt, magányos lovas vonult, nyergében
gyermek, vállán kenyeres tarisznya. Imádkozott.

Alszik a kertem

Alszik a kertem
néma a fája
lombja lehullott
titka bezárva.
295
 Alszik a kertem
rózsa is álmos
szirma a fűben
csigának vánkos.

Alszik a kertem
bokra ruhája
szerte a földön
cinke is bánja.

Alszik a kertem
virágja zárva
lepke se rebben
csukva a szárnya.

Alszik a kertem
titka a fákban
zöld rügye szundít
álmodik nyárban.

Ősszel
Erdőbe vágyom,
hol szelíd,
öreg óriások
reszketeg karjukkal
magukhoz ölelnek,
fejem mohapárnán
s csak szendergek,
míg mosott kéken
fakul az ég,
ezüst a csend,
tűnődő levelek peregnek.

296
Sosem volt suttogások
kelnek, kék tollú
madár felelget
egy rőt szoknyájú
bokrocska ágain,

s míg eres kezével

hátraint a nap,
hajának aranya
fennakad egy
üres pókháló
tépett romjain.

Ha a darvak
ha a darvak szállnak,
ints búcsút a nyárnak,
virág hímes rétnek,
arany napsugárnak

nézz ki még a hegyre,

már a fák is fáznak,
dérhímes palástban,
csendes elmúlásban

apró, kicsi ködök

lenn a völgykaréjban,
tán a nyár párnája,
foszlott maradéka

fentről még üzennek,

hangjuk olyan árva,
ints a búcsút a nyárnak,
ha a darvak szállnak

297
 Pfluger Ferenc

Bemutatkozás
A nevem Pfluger Ferenc 1953
aug 14 én születtem
Nagyatádon!
Iskolában nyílott rá szemem,
lelkem az írott szóra, a
könyvekre, a versekre!
Azóta az életem szerves részei
lettek! 30 éve írok verseket, az
élet, a sors,a természet, a
valóság az írásaim fő témái!
A magyar nagy költők közül, kedvenceim József Attila, Juhász Gyula,
Ady Endre, Arany János ! A nyelvünk szépsége, választékossága
sokoldalúsága érzékelhető verseimben!

Hazatérni

Még hagy a sors némi életet,

a veled kimondott igent,
nem veszik le rólam a méretet,
úgy kezelnek akkor, mint idegent,

félek, hogy hozzák a virágot,

és számonkérik szívemet,
hozzánk csapják a világot,
s toboroznak olcsó híveket,

még hagy a sors némi életet,

a veled gyorsan elmúlt hangokat,
kivégzett, agyoncsépelt emlékeket,
fel nem fedezett barlangokat,

298
 asztalon hagyott borospohár
illata gyomorba kúszó élvezet,
érzelem, mely sírósan kopár,
mit csömörré dúsít a képzelet,

még hagy a sors némi életet,

mielőtt kikapcsolná a fényeket,
még nézhetek varázsos túlzásokat,
majd elteríthetem a túrzásokat,

s ha marad esély hazatérni,

fényben fürödve megpihenni,
úgy lenni szépséges gondolat,
odaátra hagyni a gondokat.

Lehangoló
Karcolom létem a homokba,
visszasírom kóbor lelkemet,
elvágyom távozó korokba,
markolom elvágyó kedvemet,

a percek egyre rövidülnek,

mintha lopná őket valaki,
már a sorsot érzem idültnek,
így lehetek nevetve az, aki...

akut bájolgás vesztes érzet,

sors vitéze akár lehetnék,
ha megkeres lehangoló végzet,
megteszem, amit tehetnék,

megkeresem a vég tévedését,

csillagokra írom... sarlatán,
sajnálom az élet ébredését,
s kinézek múlt-jövő ablakán...

299
 Halott levél...
Télre készülő...

Lásd, már a könny sem gördül,

halott levélként hullok a mélybe,
az élet tarol, a koszorú zöldül,
már nem illek ebbe a képbe,

mint lejárt mandátum, vegetálok,

korcs létem csak elhaló virág,
mit keresek, már nem találom,
túlnőttek rajtam a hibák,

szememre az árnyék is odanő,

néha még látom, mit szeretnék,
szikrámhoz kell már a kovakő,
lennék még, mi már nem lehetnék,

kopott a kő, amin sokat jártam,

lassan az ősz is továbbsuhan,
lelkem is csukódik, pedig kitártam,
így elfogy rövidre szabott utam,

fagyra épül a téli csontvilág,

keményre ölel a végtelenség,
már nincs a létben, mi korrigál,
s mélyre húz az érzéketlenség.

Élettabló...
Álmot karcol az éjszakába
a kóborló, terhes gondolat,
álmodná is fűbe-fába,
a féregrágott sorsokat.

300
 Vágyódni emberi érzés,
elkallódni szintén emberi,
mit súg az életre képzés,
bár az álmokat engedi.

Kaput nyit az évekre

minden teleportált álom,
látni enged a szépekre,
hát engedd megtalálnom.

Sodrásban halmoz vigaszt

talán kútba dobott apró,
s ami életet nem nyuvaszt,
az lesz az új, fényes tabló!

Szeretet hatalma...
Hajadba csendet fésül az est,
az ősz szálakat nem kutatja,
lágy hangod szívembe fest
szeretetvarázst naponta,

gitáron peng koros lelkünk,

hajnalunk álmatlanná válik,
pókhálón függ múló életünk,
elkísérjük egymást halálig,

a lepketánc is múló érzékiség,

tűnő az élet, tűnő a béke,
egymásra halmozott klisék,
örök csupán az égnek kékje,

szótlan est mégis hajadba csókol,

veled tart álmatlan hajnalig,
választott csillagod fénylőn bókol,
s minden éjjel ott fent kering,

301
a szeretet hatalmán túl nincs semmi,
csupán a mindenért küzdelem,
szívért szívet, ennek így kell lenni,
velünk marad az élet... szüntelen.

Együttélés
Szeretet

Ha akarod, papucsot húzok

s kimosom a kádat,
ne hívd ide anyádat,
mert dürög, mint a túzok,
segítőkész voltam és leszek,
kordában tart a szeretet,
utána csókolom kezedet,
s este szemedben elveszek,
javítom a csöpögő csapot,
intézek minden megoldhatót,
s neked hagyok lélekre hatót,
s rég nem hordok már kalapot,
átadtam magam a jobbnak,
ha a szőnyeg poros, kiporolom,
átlépek avítt, régi korokon,
utána ugatok kutyaként a sorsnak!

Derengés
Ahogy a lent tilolják, zúz az élet,
sodrott fonállá érik a képzet,
mi több... altat a szoba magánya,
vesztes lesz múltnak kacagánya,

örömre hangolt etűdnek érzed,

sokkal kevesebb a képességed,
homályszonett, érzéseim mások,
aládúcolom s mélyebbre ások,
302
 ott lent, a mélyben óda zeng,
ördögnek sulykolták, nem dereng,
harang kondul talán a múltra,
álmod álmodod kifakultra,

harang és mosoly nem illő páros,

így lesz létezésünk kacifántos,
pedig a mosolyt választottam,
látom elködlő alakokban,

az álom még suttog, ígérget,

a holnap hazug pókerjátékos,
látni kellene a bújó bibéket,
sajnos, a látás is árnyékos,

ott, túl a fényeken csillan valami,

reménynek nevezte egykor valaki,
megyek, és szívemet tálalom,
érte a túlélést is bevállalom.

Célok
Ha eltemeted álmaid nyavalyogva,
ne csodálkozz, hogy az élet
nem téged szeret rajongva,
kerüli szellemed a kímélet,

álmodj hát, és harcolj érte,

ha eléred, mit elképzeltél,
elmondhatod, hogy megérte,
s már valamit elértél,

ha mást nem, hát legyőzted

önmagad kishitűségét,
gyávaságodat lefőzted,
nem látod céljaid végét,

303
 vágyd a sikert, mindent tegyél
meg érte, csak emberségedet
ne dobd sutba, mástól ne vegyél
el semmit, s ne várd a végedet,

álmodj hát célt, mi elérhető,

valóságot, mely végteleníthető,
hisz célok nélkül mit érhet az ember,
olyan lesz, mint víz nélkül a tenger.

Szétdobált felhők között

Jobb napokat tervezett, de mások a hibák,

törölgeti könnyeit szétdobált felhők között,

megdőlt eszmék árnyéka lett a világ,

a jó s a rossz vesztes alkut kötött,
ránk ragadt életünkkel lótunk-futunk,
hitet álmodunk, képzelünk megnyugvásra,
könnyű vagy rogyasztó lesz utunk,
felnézve nem gondolunk semmi másra,
életeket, sorsokat, hiteket nyel a végtelen,
közöny harap lelkekből nagy darabokat,
bárhova jutsz, ismerős lesz az elégtelen,
hantok dőlő fejfáira teheted a kalapodat,
utak pora ráncok közé mélyen rakódik,
lemoshatatlanul, taposol a malomban
monoton, ha néha egy mosoly adódik,
örömmel tapsikolsz a bűzös alomban,

törölgeti könnyeit szétdobált felhők között,

mert tudja, a boldog lét távolra költözött.

304
 Átpiálva...
Mennyi sors és mennyi élet
pohár mellett könyököl a pulton,
lábon állva várja a végítélet,
s elmerengve álmodik a múlton,

dadog, habog két liter után,

szemén a homály képez ködöt,
nyúlkál a pohárért mélán, sután,
s nem méri már a köböt,

a lét így lesz mellékes,

pohárban lenyelt boldogság,
a pultos lesz a kellékes,
s a továbbélés botorság,

járdákon botladozva keresni a létet,

megannyi álmot keservesen,
mit az önös érdek széjjeltépett
utoljára végérvényesen,

nincs jövő, csak napok mámorban,

alkoholba fúlt mindennapok,
nincs hely a túlélőtáborban,
s nem miséznek érted a papok,

ennyi volt, ennyi az élet,

csak egy vonás, kipipálva,
nem lát senki rólad képet,
múltál a jövőbe átpiálva.

305
 Pocsai Piroska
Bemutatkozás
Nagy Andrásné a nevem,
Pocsai Piroskaként jegyeztek be
az anyakönyvbe Nyékládházán
1953. évben. A család
legfiatalabb tagjaként itt éltem
középiskolás koromig, négy
testvéremmel és szüleimmel. A
vegyipari szakközépiskolát
1968-ban Tiszaszederkény-
Leninvárosban kezdtem,
érettségi után férjhez mentem.
Két fiúnk született, Azóta itt
élek,a gyerekek kirepültek,a
férjem 48 közös év emlékét rám hagyva 2020. decemberében örökre itt
hagyott .Mindig szerettem az irodalmat, a sors iróniája, hogy a számok
világában, mérlegképes könyvelőként dolgoztam, amióta nyugdíjas
vagyok, írogatok. 2015 óta próbálkozom komolyabban
érzéseimet,gondolataimat rímbe szedni.
Verseim Pocsai Piroska szerzői név alatt korábban a Kaptárkövek,
jelenleg a Nyírségi Gondolatok irodalmi folyóiratokban negyedéves
rendszerességgel, valamint internetes irodalmi portálokon jelennek
meg. Több művészeti csoportnak vagyok a tagja (Irodalmi Rádió,
POET.hu ,Goldpen,Magyar Irodalmi Rovat,…stb)
Számos pályázaton értem el eredményt. Az Irodalmi Rádiótól
megkaptam a 2019.évi legjobb szerző III. helyezését.

306
Két önálló verseskönyvem jelent meg Érzések, és Mesevarázs címmel, 31
antológiában is képviselnek verseim, valamint megtalálhatóak
pocsaipiroska.hu önálló web oldalamon. A YouTube -on neves előadók
tolmácsolásában hallható, a cd-n is megjelent alkotásaimból egy csokor.
A mindennapok érzéseit próbálom közvetíteni. Szeretem a természetet,
a szépet, az embereket, egyszóval: szeretem az életet.

Álom határán
Furcsa éjszaka. Kerülget az álom,
s hullnak elmémre porlepte képek.
Vélt világom bódult útját járom,
régmúlt emlékösvényére lépek:

drága anyám, ha pihenni vágyott,

sámlira ült, elbóbiskolgatott,
olykor-olykor cipóhéjat rágott,
majd megrezzenve életre kapott.

"Istenem, még rengeteg munka vár,

a tétlenség nem kenyerem. Szégyen,
kapálatlan a tengerihatár,
s a férfinép ebédje sincs készen."

Apám magjának termőföldje volt,

csírát hajtató, gazdag melegágy.
Gyermekeiért a világgal dacolt.
Sosem kényeztette a gyermekágy.

Bolondos gondolat suhan bennem.

Mit tennék, ha anyám anyja lennék?
Madárdallal keltené a reggel,
kényeztetném. Mindent érte tennék,

307
ölembe vonnám gondtól őszült fejét,
kalácsot sütnék - mindig szerette-
dédelgetném sok-sok meghitt estén
úgy, ahogy soha senki nem tette.

Rügybontó reggelek
Rügybontó fákkal flörtöl a szellő,
ágak közt libben napsugár tánca,
tavasz csendje surranón zöldellő,
mögötte gyűrt arcú télnek ránca.

Rongyos foszlányú pillanat lobban,

álomrétről lép ébredő fénybe,
egy ajtófélfa szúetten roppan,
harmatcsepp csöpög mázas edénybe.

Sétára serkent hajnali permet,

pőre talpamon fűszálak csókja,
éles "csje", "kjarr" töri meg a csendet,
fészkét óvja valahol egy csóka,

zizzenő hanggal suhan őkelme.

Neszei osonnak múló éjnek.
Üdítő légben frissül az elme,
bódult-kócosan csak lépek, lépek...

Valahol... valaki...
Magányos vagy. Igen, elhagyott.
Nem mentegetőzött, el sem köszönt.
Hitted, együtt öregszetek meg.
Üresség maradt, és a bolyhos csönd.

308
 Nem volt meseszerű kapcsolat,
Együtt siettetek a semmibe.
A jövőt szebbnek kell álmodnod,
Míg élsz, történetednek nincs vége.

Hidd hát el, semmi nem reménytelen,

A múlt tőled csak időt lopott.
Egy simító szó kósza mosolya
Lelkedbe tisztító fényt hozott.

Korosztályos tépelődés
Az idő felettünk tévelyeg,
próbálunk lépést tartani vele.
Megéltünk tartalmas éveket,
velünk volt a jó Isten kegyelme.

Múltunk csak annyiban érdekes,

mivé tudott formálódni bennünk,
a jövőnk titkos, szemérmetes.
Már minden percet becsesnek érzünk.

Nyom olcsó töprengés szemete,

de mindig van, ki fényt lop a napba,
család jó szava, szeretete,
ha várja esendő létünk sarja.

Szerepeket a sors hogy osztja?

Ifjúság a folytonosság? Igen.
Az ő álmuknak még nincs foltja,
merész vágyuk reményeken pihen.

Az álom gyurmaként formázható,

hitet kell festeni a vásznon,
hogy összeálljon teljes egésszé,
s eséllyé nőve valóvá váljon.

309
 Morzsolódó lélekimák
Burokba zár a csönd, az éj
hangtalan. Suhanó álom
szobám falán ül, és kacag
a rám zuhanó magányon.

Egy gondolat hozzám simul

becéző szavaid várva,
emlékben őrzött pillanat
múltunk csendtáncait járja.

Ki varr zakójára gombot

a kopott gúnyájú sorsnak?
Míg az élet férce vásik,
lélekimák morzsolódnak,

de hajnalban aligfényben,
ha ébresztőt fúj a madár,
ablakomon rám kacsint és
reményt sugall a napsugár.

Ha egyszer erre jársz

Ha gondolsz rá, hogy újra láss,

nézz be hozzám! Várlak, kedves.
Ne félj, a múlt nem zaklat fel,
a szívem már szelíd, csendes.

Tovalibben, szellő szárnyán

figyel egy régvolt darabka,
csipkés felhőknek lágy ölén
múlt képét űzi, zavarja.

310
 Kutakodok emlékek közt:
- első randevúnkra várok,
virágot hozol, jössz felém,
szerelmes gerlepár egy ágon... -

Gyűrt képű idő. Már régen

engedett büszkeségéből,
kortól málló sziklák ábrándos
sóhaja visszhangzik völgy felől.

Elfogyott már a vádló szó,

hagyom mellém bújni a csendet.
Mosolyogj, ne szólj, ne ígérj,
csak jöjj, látogass meg, kedves!

Emléktár
Sétáltam az öreg szülői ház előtt.
Pókhálós tornácán lusta macska ült.
Halvány fény kezdett pislákolni bennem,
maradj még! - súgta - emléktár ez, szentem.

...és láttam anyámat, ott állt a gangon,

távolba nézett, dúdolt édes hangon,
mintha ringatná a régen volt múltat,
szépet, kedveset, nem a fájón csúfat.

...és egyre gyengébben pislákolt a fény,

mint hullócsillag a képzelet egén,
rám zuhant a hiány, göcsörtös keze
szívembe vájt, s fojtott, mart a múlt nesze.

311
 Radnai István
Bemutatkozás
Születtem 1939 – ben.
Eddig 11 kötetem jelent meg
kiadók gondozásában.
Rendszeresen publikálok.
Nemcsak az emlékeimből
élek, foglalkozom a jelennel, a
jövővel világ és az egyes
emberek égető problémáival
éppúgy, ideértve a
globalizációt és a fogyasztói
társadalom válságát. A magyarság sorskérdései kiemelten reprezentáltak
az írásaimban. Célom a líra és az epika eszközeivel a XXI. század
problematikájának sajátosságait felvázolni, a kizökkent világnézet és
erkölcsök bemutatása és kritikája, az iránymutatás. Bízom a józan ész és
az erények érvényre jutása mellett, az emberiség és a világmindenség, a
szellemi javak, a Gondviselés által kijelölt céljainak beteljesülésében.
Miután átéltem az Ostromot és a Forradalmat ragaszkodom a békés
élethez, a békés öregséghez!
Tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek.

Katonadolog
A százados letette maga mellé a tányérsapkáját, majd elnyomta félig
szívott cigarettáját.
Eskü után a betódulnak a látogatók a kantinba. Végre megölelhetik az
anyák kopaszra csúfított csemetéiket. A fiút, akit eddig éjszaka
betakargattak, vagy ezt már elhagyták? Legtöbbjükhöz fülig vörösödve, a

312
szülők után odalép egy-egy hajadon, karton ruhában, a laktanyaudvaron
pokoli meleg volt.
Aki nincs nekivörösödve biztosan húga vagy nénje a felserdült
legénynek.
Csorba Vince egyik lábáról a másikra áll, senki nem vár a terem ajtajában
csak a karszalagos ügyeletes. Nagyon új a társaság, rendnek kell lenni.
Vincének elmegy a kedve az evéstől és az ácsorgástól. Talán engedélyt
kérne a távozásra, neki senki hazait nem hozott.
A látogatók el, a katonák majdnem a kapuig kísérik őket. Csorba Vince
nincs köztük, a Ragyással beszélget az udvaron. Rágyújtanak. Holnap
eltávozás, ismét megkaphatják a kimenő ruhát, nem sokkal különb, mint
a gyakorló, de cipő jár hozzá, akár ma is. És ködvágó helyett sapka.
Mindenki fegyelmezetten veszi át a kötelező óvszert, csak ezután kapja
meg a nyílt parancsot. Különösebb tanácsokra nincs szükség, mindenki
részletes eligazítást kapott az alapkiképzésen. Végre ma nincs csak
sorakozó, a csuklózás elmarad!
Csorba Vince Ragyással lép ki a kapun, nem ismeri a várost, bajtársának
vannak tapasztalatai, ide jár dolgozni. Nem tanult tovább, minek, a
segédmunkához nem kell diploma! Ilyen és hasonló magasröptű
eligazítást kapott Otthon a kocsmában.
Kiléptek a kapun. A talponállót a restiből választották le. Az
Utasellátónak ilyen kisvárosban nincs sok forgalma, alig van leszálló utas.
A gyors meg sem áll. Apja lehetne az az „ingadozó középparaszt”, aki
mellette áll, előtte kirakva három fél cseresznye. Krumpli-szeszből. Ez a
véresen komoly következményekkel járó megbélyegzés a
termelőszövetkezeti tagság elutasítására vonatkozott. És ingadozott és
nem írta alá a belépési nyilatkozatot, elbeszélgetésre hívták. Többen nem
élték túl ezt a beszélgetést.
Később vicces tartalmat kapott, annyira beivódott a köztudatba ez a
kifejezés, ingadozó középparaszt!
Olyan érzése volt valahányszor belépett, hogy bármelyik az apja lehetne.

313
A városban, mint búcsúkor, nagy tömeg. Fiúk és lányok, általában
párban, néhány középkorú. Biztosan házaspárok. Pereces járkál közöttük
nyakában a tálcájával.
A sarkon egy civil szotyolázik.
Az egyenruhát látva öntudatlanul lépést tart a kopaszokkal, fincogtatja
őket, vagyis ugratja, megszokta öregkatona korából. Ami tegnap múlt el
felette. Kiderül, hogy éppen tegnap szerelt le Kukutyinban, ez az első
szabad tavaszi napja.
Besodródnak a kocsmaajtón, de nem maradnak sokáig. Még korán
sötétedik, a kimenő 22 óráig szól. Ki kell használni az időt. Talán mozi?
Nem, a kultúrából elegük van. Levetítették nekik a gázálarc használatától
az atomtámadásig a raktáron lévő összes tekercset. Meg némi politikai
szemináriumot is tartottak. Ennyit a kultúráról.
Szabadon járni-kelni, ez legfőbb vágyuk.
A katonák a lányokat méregetik, de azok szóra sem érdemesítik őket,
idegenek! Egyébként is, mellettük terem két-három helyi legény. Azonnal
megfogja tömör karjukat, a lányokét persze és bicskatekintettel méregetik
a katonákat, mert ide csak idegenek vonulnak be. Ez nem helyőrség.
*
Valami sétányra keverednek, amely a hősi emlékmű mellett nyíló utca
folytatása. Fasor, most bomlanak ki egyes fákon a levelek. A többi még
feketén tárja ki ágait, kérő mozdulattal, az ég és a napsugarak felé. A nap
pedig feltartóztathatatlanul közeledik a láthatárhoz. A lámpák pislognak
már. A városka széle felé egyre ritkul a közvilágítás. Vidám fiatal pár jön
szembe. Fiatal? Nem, középkorúak - egy újoncnak öregek. Egymásba
karolva jönnek, langyos az idő, nem igyekeznek.
A három férfi elállja a párocska útját, kötekedve körülfogják az asszonyt.
A férj szorosan melléje lép. Felemeli a kezét - elhárítólag. Megcsillan a
jobb kezén a karikagyűrű. Az asszonyka elsápad és igyekszik magát
kicsire összehúzni. Olyan kicsire, amennyire csak lehet.
314
Megpróbálnak kitérni, de itt, ahol két lámpa kiégett, nincs kivilágítva az
utca, a félhomály van, majdnem sötétség. A fák szinte alagutat képeznek.
Nincs fenn a hold, a csillagok útját elállják a bontakozó levelek. Oldalt fű,
vagy virágágyás. Egy házhely, bekerítetlen. A katonáknak mindegy, nem
is figyelnek arra, hogy magánterület-e? Kutyaugatás távolról. A telek kissé
elhanyagolt, bozót burjánzik, senki nem irtja.
Amit Csorba Vince virágágynak vél, tulajdonképpen sarjadó gyom.
Meglöki az asszonyt. Két társa megragadja a férj mindkét karját. Ragyás
szabad kezével behúz neki és még egyet. A férfi kitépi a karját, a
tapasztalt öregkatona elgáncsolja.
Ragyásnak sosem volt menyasszonya. Egy sánta falubeli lánnyal ugyan
összejött néha, de ez a nő mindenkié, egy feles és megvan.
Csorba Vince, megszorítja az asszony derekát. Felvillan előtte Juli arca. A
hűtlen! Valami dühvel elegyes állati vágy tölti el. Bosszút akar állni a
világon!
Az asszony megszédül. Gyereket vár, későn ment férjhez. Már a földön
vannak. Csorba Vince elfelejtkezik a zubbony zsebében lapuló óvszerről
és a kiképzésről. Nincs menetfelszerelés, bakancs, őrmester. Csak
rohampálya. Csorba Vince sincs. Nem érzi az asszony hajának illatát.
Zihál. Az asszony elájult. Tehetetlen.
A férj két fogát kiütötte Ragyás. Az arcához, vérző szájához kapna, de
valami erő nem engedi, az öregkatona hátulról átkulcsolja és befogja a
száját. Fáj. Se mozdulni, se kiáltani nem tud.
Csodálkozik, hogy hűséges felesége nem is sikoltozik, nem hív segítséget.
De ugyan kit, három jól megtermett fiatal, nagyra nőtt kamasz ellen? Egy
lélek sem jár arra. Az emlékművön túlról zene dübörög. Dobszó és
rezesbanda hangja fonódik egymásba. Ezt csak a tudatának a maradéka
fogja fel, vagy fel sem fogja. Az asszony nyüszít egyet.
Csorba Vince és Ragyás helyet cserélnek. Az asszony már kapálózik.
Ragyás bemázol neki, megint elhallgat. Megint elájult.

315
*
A kórházi műtő előtt magába roskadva ül a férj. Még mindig nem tolják
ki az asszonyt. Vár. Tulajdonképpen nem is tudja, hogyan kerültek ide.
Az agy védekezik, órák esnek ki a tudatából, mintha ennyivel
megrövidült volna az élete. Vagy meghosszabbodott. Mert megállt az
idő. Vagy rohan? Robog, mint a mentő, amit kihívtak hozzájuk a
járókelők a Fő térre?
Fehér és zöld ruhás alakok mennek el mellette, egyikük kijön, a másik
bemegy. Melléje lép egy ápolónő, de rá sem néz. A nővér kérdezne.
Mivel ügyeletes orvos is benn a műtőben, vizet adna a férfinak, injekciót
nem adhat. De minek is, a beteg csendben van.
Hajnalodik, valami szemüveges, köpenyes ember jön ki a műtőajtón,
leveszi a maszkot. - Alszik - mondja a férfihoz kicsit lehajolva, hogy lássa
az arcát. Majd hozzáteszi gépiesen - Elvetélt. Tudta, hogy terhes a
felesége? Volt…
*
A laktanyaudvaron karikás szemű katonák sorakoznak, a kopaszok, vagy
harmincan lehetnek. Felsorakoztak, a századparancsnok ellép előttük,
mellette botorkál a férj. Fél szeme is bekötve, de a másikkal annyira
figyel, szinte fáj! A legényeken ködvágó. - Pihenj, sapkát le, akire
rámutatok, kilép! - Mindnek eltávozása volt.
A férj tanácstalan, harminc egyforma bábu. Harminc kopasz fej. Egyik
sem néz a férfi szemébe. Kifejezéstelen tekintetek. Visszafelé megint
elhaladnak az egység előtt, a férj szeme előtt karikák táncolnak. Fejek,
kopasz fejek.
*
A százados rágyújt, miközben a civil a kapu felé indul egy öregkatona
kíséretében, akit az ügyeletes adott melléje. Nem tudja,
megkönnyebbülést érez-e, hogy nem kell jegyzőkönyvezni, hiszen nem

316
bizonyosodott be az, hogy a sokadalomban az ő egységének a katonái
tehették-e? Szégyelli magát, a tehetetlenség érzése tölti el.
Túlestek a szembesítésen? Bízik abban, hogy nem az ő egységétől? Bár a
most bevonultakat még nem volt ideje kiismerni.
Még látja a férj alakját, ahogy bizonytalan léptekkel kilép a kapun és
eltűnik a szeme elöl.
Bemegy az irodába, leül, lerogy egy székre, nehéz pillanatok egy
parancsnok életében.
Két évig kell ennek a társaságnak – és a városnak – a szemébe néznie!
Rágja a cigarettáját, beleszív és elsziszeg egy vaskos káromkodást. Példát
kell mutatnia a beosztottjai előtt, nem láthatják rajta a gyengeség, az
érzelmek nyomát sem, nem árulhatja el magát, mert akkor oda a
tekintélye.
A százados feleségére, a családjára gondol. Felfordul a gyomra, alig tudja
visszatartani.
Elnyomja a félig szívott cigarettát.

Rögbe zárt szülőföld

Lélegzik a táj. Lassan kihuny a zsarátnok. Elszaladt a harangszóval a szél.
Magára maradt. Az idegen szó a sötétlő lombok alól hol gyengébben,
hol hangosabban közelítette meg, aztán végleg elhalt. Valamit értett
volna belőle, ha közelebb jöttek volna, de ezt egy porcikája sem kívánta.
Maradjanak csak maguknak, mert ha erre kergeti őket az ördög, inkább
visznek, mint hoznak. Inkább hallgatta volna a patak csobogását. Vagy
apja történeteit. Azt, amelyben épen maradtak a negyvennyolcas
honvédek sóbánya tavában. Lám kibírtak ötven évet, kergette őket a
német, a muszka. Majd csak túléli azt a fránya impériumváltást. Ha
másképp nem, sóban pácolódva.
317
Kisember ő ahhoz, hogy vele foglalkozzanak. Amit elvihettek, elvitték.
A hazát is, amely beláthatatlan távolba került.
Majdnem olyan távolra, mint az asszony, aki nem közeledik, nem
távolodik többé. Nem engedi a hant.
Magára maradt. Minek menne már az esztenára, még le sem tudna jönni
a lábán. Akár az arkangyal, az égi seregek vezére lehet a segítségére, a
szent Mihály lova.
Olyan ő már, mint mohos zsindely a tetőn. Melyikük roskad le előbb ő,
vagy a háza?
Alkonyi órán csak ült a lócán, a hátát nekivetve a falnak. A hegyekről a
völgy mélyébe ereszkedett a hűvösség. Az öreg test megérzi.
Bement a kancsóért. A forráskúthoz ment és megmerítette, de csak félig.
Erőtlennek érezte magát. Egy pohár hideg vízre vágyott.
Feltekintett az égre. Már beköszöntöttek a csillagok. Vajon magyar
csillagok-é? A csenderesben megszólalt az éjjeli madár. Magyarul szólt,
mint régen.
Mielőtt meggyújtaná a lámpát, elgondolta minek az, amikor az
bensejében csak pislákol a lélek kanócán a maradék láng.
Aztán mégis jobb észre tért és elhalasztotta aznapi halálát. Nem
egykönnyen rúgta le a csizmát, mert csizmához szokott a lába. Valamiért
nem harisnyához.
Pedig oly régen volt katona, hogy be sem vették ebbe a háborúba. Még
nem is sokat látott belőle, csak érezte, hogy minden megváltozott. Annak
ellenére, hogy erre a félreeső helyre katona sem vágyott. Valahol messze,
mintha az ég zengett volna, meg-megdördült. A keskeny völgy két fala
közt sokszoros visszhangot vetett.
Fia, ha volna is, akkor se jöhetne, elvittek mindenkit a frontra. Ki tudja,
milyen egyenruhát szabnának rá ilyen időkben. Asszonylánya, hozott egy
kis sajtot. A kenyér egy hetet kibír, azt majd legközelebb. Fogai valaha

318
erősek voltak. Nemcsak a porcot, de még a gyenge csontot is
elropogtatta. Most csak nyammog. A friss sajt jólesik.
A lánya mintha megkukult volna, éppen hogy köszöntötte, valamit tett-
vett, aztán a falu felé vette az útját. Mit is mondhatna. Katonák még
járkáltak a faluban, nem is tudta, melyik katona, melyik a rendőr. Ha
intézni valója lenne, aligha ment volna valamire. Az új hatalom a
Regátból lett vezényelve. Nemigen hallott magyar szót. De ha értené is és
tudna válaszolni, nem áll arra a szája.
A lánya a faluban lakott, mégsem tudott meg tőle semmi újságot. De
minek is mondaná. Az öregnek öröme nem telne belőle.
Első a jószág. Az állatok nem tudnak várni. És a föld sem. A padlás, a
kamra soha nem volt ilyen szegényes, mint a háborús időkben. Nagy lett
a felfordulás. Nem elég, hogy elvesztettük a háborút, még a szülőföldet is
elvennék.
De élni kell, gazdálkodni kell. A lánya új házhoz költözött, a férje
családjához. Így kívánja a rend. A szokás. És azt is, hogy az öreg a maga
ura legyen, amíg csak él.
Sokan kimentek, elmenekültek a változások elől. De neki ez a haza,
Erdélyország ahová született. A rög, amit műveltek, a nyáj, amit
terelgettek. Itt nyugszanak a szülei. Itt gürcöltek, hogy felneveljék a hat
gyereket, akik megmaradtak. Akit nem vitt el a torokgyík.
Mára mind elmentek. A komák és a barátok is. Dolgos emberek.
Ő meg már majdnem tehetetlen.
A vacsoraidő régen elmúlt, de nem volt éhes.
Valahogy az esti imádság is rövidre sikeredett, pedig nem zavarta senki.
Ránézett a feleségére. Milyen szép és fiatal az esküvői képen.
A búcsúban ismerte meg, pedig gyereklányokra addig rá se nézett.
Ennek még a szeme is másképp állt. Úgy tudott mosolyogni, hogy még a

319
fogai is megvillantak. Komoly lánynak mutatkozott, amikor beszédbe
elegyedtek.
Hamarosan megtartották a kézfogót, mielőtt egy gazdagabb legény
szemet vetne a lányra. Nem volt munkaképes férfi a családjában. Az
apatárs igencsak göthös volt, ezért az apja biztatta, hogy besegítene a
nászasszonyának. Meg is örökölték utánuk a vagyont. Ki tudták
házasítani mindhárom lányukat. Kettő a városban él. Nem olyan idők
járják, hogy utazgatni lehetne. A hatalom hamar visszafordítja a
csámborgókat.
Szép idők voltak, sóhajtott az öreg, miközben a szobában terjeszkedett a
homály. Az esküvői kép körvonalai csak sejlettek. Szép idők voltak,
ismételgette, a negyven év minden gondjával, bajával együtt is szép életük
volt. A magam ura voltam, nem a kórságot szolgáltam.
Amióta a legkisebb lánya is férjhez ment, elfogyott az égig érő stafírung.
A tisztaszobában aludt, a széles ágyban összetöpörödve.
Előző éjjel vihar támadt, üvöltött, mintha ezer farkas állta volna körül a
házat. Aztán lenyugodott az idő. Mit kapott volna fel, ha tovább tart?
Talán az öregek lelkét.
Hány vihart megélt fönn a hegyen. Az esztenák épphogy hallóföldre
vannak egymástól. De soha nem félt, arra nem ért rá.
Mit törődik a viharral? Elvonult. Most néma csend van. Csak a szú
perceg valahol.
Ahogy ingben leült az ágy szélére, aznapra ledöntötte az álom. Ideje sem
volt a lámpát lecsavarni. Elöntötte a béke, aznap már nem álmodott.
Hajnalban se.
Amikor délben ránézett a lánya, nem a szoba szokásos félhomálya
fogadta. A ház valahogy mintha mindig háttal lenne a napnak, a kis
ablakok pilláját alig nyitotta. Mintha lusta lett volna arra. Csak a gazda
legyen dolgos. De az rég volt. Mások letették a ruhájukat, ahol a kénes

320
büdösbarlang a világra szájadzott. Minek van láb alatt a tehetetlen öreg.
Így volt ez megírva a régi időkben.
A lánya le akarta csavarni a kanócot, minek égjen nappal. De az ágyra
nézett és közelebb vitte a fényt.
Nem is lepődött meg azon, hogy az apja már rég a széles magyar
mennyország lakója. Olyan csöndben pihent, hogy bizony addig fel nem
ébred, amíg maga az angyal nem ébreszti az utolsó napon,
trombitaszóval.

antifóna
körülöttünk sivataggá lett
de örvendezzenek a kövek
esőket hoz a jövetele
virágot hoz a puszta kopár
a lélekmag is csírázik már
illatszőnyeget terítene
időbe a távolság ura
az időtlent már elküldötte
így dicsőítsük alleluja

körülöttünk sivataggá lett

meredeznek a kormos kövek
folyók ölén a kiszáradt fák
áldozatok ártatlan vére
alvad a bombák torz kelyhébe
esőt váró mag perzselt virág
a kifagyott lélek az ember
a magából kifordult kivág antifóna
a félelemtől szólni nem mer

321
 poklok tornácán örök percek
gyertya pislákol lángja reszket
mikor könyörül az időtlen
éled-e a kormos karácsony
születetlen üres a jászol
keljen remény még az időkben
fiát küldje a távol ura
mielőtt tengelye kizökken
zeng a szikkadt föld alleluja

ELTITKOLT SZENVEDÉLY
izgatottak a rügyek feketék a fák
valószínűtlen felhőkkel játszik a szél
felkap a fekete madársereg levél
sodródik elfelejtve penderül tovább

bódul a levegő és izgatott a szív

távolodik a tél már csalfa tavasz hív

tavalyi tócsák befagynak hajnalra még

kopasz fákon az ágak égi ablakok
tavalyról maradt itt a nap kaján a hold
hosszabbodnak a nappalok vidám a kép

mire fátylát nyitja a zsenge nedvű lomb

virágzik a jácint az élet kiárad
napsütésben tócsák örök könnye szárad
és magával ragad április a bolond

322
 Sz. Pál-Kutas Orsolya
Bemutatkozás
A könyvek szeretetével
Édesanyám már kiskoromban
megfertőzött. Minden szabad
percemet olvasással töltöttem. 16
évesen vetettem papírra első
versemet. Első munkahelyemen
újság- és kiadványszerkesztéssel
foglalkoztam, ami rányomta
bélyegét a további életemre, a mai napig szívesen
foglalkoztam/foglalkozom könyvszerkesztéssel. Egy közlekedési
balesetben elvesztettem páromat, akivel közösen neveltük sajátos
nevelési igényű (középsúlyos értelmi fogyatékos) kisfiunkat. Ekkor újra
az íráshoz menekültem, és ontottam a verseket. Az alkotás segített a
gyászfeldolgozásban, és ebben találtam meg új hangomat, egyéniségemet.
Kutattam a műfajok között, igyekeztem kipróbálni valamennyit.
Alkotásaim között megtalálhatóak a haiku, kötött és szabad versek is.
Prózai művem egy mini-regény, amely lakóhelyem egyik történelmi
jelentőségű témáját dolgozza fel sajátos látásmódban, Jókai Mór tardonai
bujdosásának történetét. 2014-től tanárként dolgozom. A művészet, az
alkotási vágy, életem középpontjában áll. Rendszeresen részt veszek
irodalmi köröm antológia szerkesztésében. Jelenleg is több irodalmi kör
tagja vagyok, a festészet különböző ágaival is kacérkodom.
Folyamatosan publikálok online felületen és Antológiákban is
megjelenek. Kiadott verses köteteim: Táncoló lélek (2013.), Didereg
(2014.), Apró-percek gyerekversek (2019.), Magam adom (2022.)
Miniregény: A Bükk bujdosója (2014.)
Hangoskönyv: A Bükk bujdosója (2017.), Kuckóversek – több költő
hangos gyermekversgyűjteménye (2017.)

323
 Létezem?
Bármi, bárhol, bárhogy talán.
Igazodik hozzám a titok?
Nem látom, nem adom, nem hagyom magam,
majd játszom, valahol;
néha elbújok,
s lehet...
de inkább hagyjuk, hisz hasztalan,
hogy amit adtam, s kaptam,
valahol már olyan messze van.
Talán ha akkor, másképpen gondolom,
s keresi a megnyugvást szívem...
Oly hirtelen lesz, épphogy elhiszem,
hogy akkor, ott, magamban létezem.

Röpke élet

Olyan tünékeny minden,

szinte a tegnapot sem látom,
s ha az elmúlt évet nézem,
magam benne, már nem találom.

De miért is nézem, azt ami elmúlt,

hiánya már nem több, múló szeszély,
s ami régvolt, mint homokba írt álom,
vigye csak; vigye messze a szél.

324
 A szemem elé a jövő jövend,
térül-fordul, majd magamra hagy,
belém veti magját a reménynek,
mely a nehéz időben utat mutat.

És szinte látom, ott vagyok én is,

teszem a dolgom, ahogy tudom,
az életem lapról, lapra írva,
lassan egy egész könyvvé toldozom.

Felelgető
Mikor szellő kerekedik,
árvalányhaj lengedezik.
Árvalányhaj kalapomra,
szőke kislány a karomba'.
Szőke kislány édes csókja,
szívemnek a gyógyítója.
Gyógyítója, elvesztője,
árva lelkem megmentője.
Kis kertemben vörös rózsa,
barna legény édes bókja.
Mondta nekem, úgy szeretne,
csillagok közt ágyat vetne.
Kis időre, esztendőre,
gyűrű kerül a kezemre.
Felkontyolják a hajamat,
fehér ruhám, jaj elszakadt.

325
 Kezem kezed bilincsében,
szép szemed igézetében.
Szerelmes szív könnyen hajlik,
Citeraszó messze hallik.
Rokka perdül, ostor cserdül,
fiatal pár táncra perdül.
Ropja amíg lába bírja,
amíg csak a zenész húzza.

Ősz az erdőn... Szalamandra

Fekete-sárga pöttyös kabátba"

kúszik avarba, bújik sárba,
hűvös patakban loccsan a lába,
s megfürdik még a napsugárba'.

Lehullt levél között meglapulva

figyeli, fának hogy hull lombja,
melegedni fekszik napos kőre,
nyáremléket idéz a bőrredőbe.

Méregetőn néz vörös avarba',

erdőnek csendjét ki zavarja,
télire már az odúja készen
hol álmába tavasz lopózik éppen.

De amíg ősszel nap süti hátát,

vígan, futva éli világát,
s majd a csípős dér elől ha fázik,
az avar alatti odúba mászik.

326
 Frázisok

Megvénültem,
s velem az utcasarok,
melyet oly régóta koptatok.
Kincseim, melyek gyűltek évről évre,
mint esőben a cseppek a hevült kockakőre,
hulltak belém, s magamba zártam,
kinek is mondanám,
hogy mire vigyáztam.
Megvénültem
öregszik bennem az élet,
gyorsabban szállnak az eljövő évek,
s nem keresem bennük már;
ki vagyok,
csak halkan, csendesen
magamban dúdolok.
"Kitartok veled, égi jó remény"
bár tudom, ezek mind hamis frázisok,
hisz a kegyetlen sors,
mint egy szakadt szalagot,
tegnap ismét az út szélére dobott.
"És az se fáj, hogy én már nem leszek!"
hisz lesz, ki gyűjtse a hulló könnyeket,
az ember lassan elfeledtetett,
hol Isten új Édent épített.
Az idézetek Juhász Gyula: Mit akartam? című verséből.

327
 Táltosima
Kicsiny hazám fölött milliónyi csillag,
minden testvéremre ragyogjon sugarad,
ki ezt az imámat ma este elmondja,
az életét a jószerencse sodorja.
Ha fordul az évnek újra a kereke,
egyenesedjen ki életed tengelye,
a csizmádnak sarkát bánat ne tapossa,
lelkedet az Isten tenyerén hordozza.

Dús eső öntözze, ahová vetettél,

de maradj meg annak, kinek teremtettél,
legyen mindig tele bőven a tarisznya,
honnan a szegénynek jusson alamizsna.

Hegyeden a szőlő bőséggel teremjen,

pincédben a jó bor mindig csörgedezzen.
Barátod segítsen, rokon támogasson,
soha ne vessz össze senkivel a hasznon.

De ha mégis lenne, mire nem gondoltam,

lehet, nem is kellett, hogy idesoroljam,
ne gondolj a rosszra, szíved ne aggódjon,
ez az új esztendő, mindenből jót hozzon.

Tréfatrafik
Pesten van egy Tréfatrafik,
hol sok csodás tréfa lakik.
Ha odamész, rácsodálhatsz,
jelmezekből van a tárlat.

328
 Ide bújik minden móka,
sok-sok csodás gyermekóra,
lurkóknak vicces ajándék,
felnőttként is ide vágynék.

Polca roskad minden jótól,

lufitól, vidám bohóctól,
kis kesztyűbáb labdát kerget,
földön társasok hevernek.

Ó, csak egyszer jussak oda,

el se jönnék onnan soha.
Kipróbálnék minden tréfát,
kacagna mind, aki meglát.

Tanulom a testem
Ez vagyok én, ez a testem,
megmutatom minden részem.
Jobbra hajlok, balra hajlok,
bólints, hogyha velem mondod!

Ez a fejem, ez a szemem,
orrom, fülem itt keresem.
Szájam, hogyha nagyra nyitom,
nyelvem, fogam mutogatom.

Fejtetőmön van a hajam,

fejem alatt meg a nyakam.
Fejem fordul jobbra-balra,
nemet int, ha nem akarja.

329
 Nézd meg jól, ez itt a testem,
vállam, karom, csuklóm, kezem.
Hátam hátul, elől hasam,
elfordítom a derekam.

Testemből nő ki a lábam,
combom, térdem, a lábszáram.
Boka, lábfej és az ujjak,
velük futok, hogyha hívnak.

Nagyon gyorsan megtanulom,

és már egyedül is mondom,
ez vagyok én, ez a testem,
állj mellém, és csináld velem!
(Versmondás közben mutatjuk a testrészeket, és csináljuk a mozdulatot.)

Jó, ha...

Jó, ha embert úgy szeretnek,

hogy minden nap átölelnek,
két kezét megszorongatják,
és a nevén szólongatják.

Jó, ha néhány drága percre

mellénk ülnek, s elmerengve
feldereng egy régi emlék,
hová újra visszamennénk.

Jó, ha van egy kósza dallam,

amit hogyha elfáradtam,
meghallgatok, s szárnyra kapva
lelkem felemel magasra.
330
S jó, ha van egy jó barátod,
ki betölti a magányod,
és ha szíved elé tárod,
segít hordozni a láncod.

Ráébredés (tanka)
nyíltan kimondott,
és világgá üvöltött
sértettségünk
fájdalmában valahol
elveszítjük önmagunk

Haikuk
beloptad magad
életembe - lelkemnek
fő dísze lettél

őszes hajam a
megélt évekről mesél
büszkén viselem

máz alatt már nem

látszik igazi énünk
díszes az álca

331
 Szabadkainé Ágoston
Eszter
Bemutatkozás
Bár az életem javarészt a
közszférában telt, az olvasás,
mint legélvezetesebb időtöltés,
már kicsi koromtól kezdődően
meghatározta a mindennapjaimat.
Humán beállítottságomat
polihisztor édesapámtól
örököltem, aminek nagyrészt a
reál tárgyakból szerzett, nem túl fényes jegyeim látták kárát.
A húszas éveim közepén már egy megyei napilapnál dolgoztam
újságíróként, amikor elkezdtem írni. Első novellám egy helyi újságban
jelent meg anno. Nemrég jelent meg első novellás kötetem, amely nagyon
kedvező fogadtatásra talált.
Igazi „örömírónak” tartom magam, ám tudom, hogy fanyar, néhol
szarkasztikus stílusomra nem mindenki fogékony. Példaképem Szabó
Magda, aki mércéje volt mindennek, ami szép, emberi és nemes.
25 év budapesti illetőség után, már tíz éve Újszászon élünk férjemmel,
39. éve szép házasságban, 7 imádott cicánkkal és 2 kutyusunkkal. (Hobó,
akiről az egyik írásom szól, másfél hónapja hagyott itt minket :( )

GENERÁCIÓK

1948
Lágyan cuppant a fekete sár az óvatosan lépkedő talpak alatt. A kis
alföldi falura már leszállt a téli este, csupán az apró parasztházak
ablakaiból itt-ott kiszűrődő halvány lámpafény oldotta a kanyargós,
keskeny utcára boruló feketeséget. A vékony kéményekből szénszagú
füst gomolygott...

332
A három pár láb egymás nyomában járt. Legelöl ment Nagyapó, fülére
húzott kucsmás fejét mélyen lehajtotta, báránybőr bekecse kicsit már
átázott a csendesen permetező esőben. Erősen a lába elé figyelt, nehogy
valami mély keréknyomba lépjen. A Don-kanyart is megjárt, elfagyott
lábujjú, fájós bal lába így is napról-napra jobban jelezte a megélt
esztendőket. Bagó sárgította, csontos kezében lassan imbolygó fényű
lámpát tartott, melyben egy hatalmas kocsisgyertya égett, mutatva az utat
a gyerekeik portája felé.
Mögötte ballagott Nagyanyó. Fekete nagykendőjét szorosan magára
tekerte, lábán meleg csizma. Az ura hozta a legutóbbi vásárból, nagyon
büszke volt rá. Bütykös, agyondolgozott jobb keze kockás batyut cipelt,
benne nemrég kisült, forró szilvalekváros kőtt kiflivel. Időnként
hátranézett, olykor szólt is:
- Csak óvatosan Kisonokám, el ne csússz!
- Vigyázok Nagyanyó! - felelt rá az öt éves Ferkó. Boldogan tocsogott a
gödrös lábnyomokban, apró usánkája melegen borította szőke fürtös,
kerek fejét. Pirospozsgás arcán örömteli mosollyal, csillogó szemekkel
várta, hogy hazaérjenek a szüleihez. Az évente fehérre meszelt, édesapja
építette vályogházba, a kemence fűtötte apró ablakos szobába, fonott
kontyú édesanyja ölelő karjaiba.
Tudta, hogy a szőttes terítővel letakart asztalra már kikészítették a
magyar kártyát a családi kártyapartihoz, a cserépkorsóban várja őt az este
fejt friss tej, a kemencesutban meg a kukoricacsutkával megrakott kis
szekér, amit még Nagyapó faragott neki a hadifogságban. És egy
felhőtlen játékkal, csattogó kártyalapokkal és hangos nevetéssel eltelő,
meghitt este.

1978
A halványzöld konyhabútor előtt gyümölcsmintás viaszosvászonnal
letakart garzon konyhaasztal állt. Az asztal sarkára már odakészítve a
"filléres zacskó", az esti ultiparti elmaradhatatlan kelléke.

333
A hajszálvékony, metszett levélmintás üvegpoharak is a tálaló szekrényen
csillogóra törölve várták, hogy beléjük töltsék a szomszéd gazda idei,
halványsárga házi borával vegyített, szikvizes fröccsöt.
A barátságos meleget ontó, fehér zománcos konyhai sparheltből
Nagymama óvatosan - a szélét ronggyal fogva - szedte ki a forró,
gőzölgően illatos, kapros-túrós lepénnyel tele tepsit. A másik nagy
kedvenc, az apró pereces bádogtál már késő délután óta a szoba asztalon
állt, letakarva egy konyharuhával, várva az imádott unokákat.
Vége az esti Híradónak. Nagytata kikapcsolta a lakkozott faburkolatú,
fekete-fehér televíziót, melyet nemrég vettek az idei „TSZ-jussból”.
Nagymama még egyszer megnézte a fűtetlen kamrában a csokis-
vajkrémes piskótát. Elégedett volt. Igen, már jól kifagyott és a villával
rajzolt minta is szépen látszik. Büszkesége, az üveges előszobába nemrég
vásárolt linóleum is felmosva. Már igazán jöhetnének...
Végre csengettek. Az udvari gyenge villanyégő fényénél, a tavaly
betonozott sima, kerti járdán Nagytata lassan kiballagott a léckapuhoz.
Boldog volt. A várva-várt család megérkezett.

2008
Nagyapa némán ült a fotelban és az esti Híradót nézte.
Már ez se a régi - gondolta -, ahány adó annyi hír, annyi téma, annyi
vélemény. Csak összezavarja. Fázós térdén egy kiszolgált, de még puha
pléd, Nagyanya gondoskodásának jele.
- Kérsz egy teát? - szólt be most is a konyhából, és pár perc múlva már
hozta is a gőzölgő, illatos teával teli csészéket. Kettőt.
Sóhajtva leült, megfogta Nagyapa kezét és lassan, szürcsölve inni kezdte
a teát.
- Nem telefonáltak a gyerekek? - kérdezte csendesen Nagyapa.
- A héten nem… - hangzott a halk, szomorú válasz.

334
- Talán majd holnap… - tette még hozzá Nagyanya, de egyikük se hitte.
Csendben merengtek az eltelt éveken, a sorsukon. A sorson, mely a két
fiukat messze sodorta tőlük, a sorson, amely a múlhatatlan szeretetük és
a technikai vívmányok adta lehetőségek ellenére egyre távolabb vitte őket
a hosszú évek alatt.
Pedig a gázfűtéses, barátságos lakásban kellemes meleg honolt, a
jégszekrény is tele volt fagyasztott holmival, és az ízlésesen csempézett
fürdőszobájukban büszkén állt a „full extrás” zuhanykabin. Mégis...
- Hozom a gyógyszereidet, aztán fekszünk… - állt fel egy kis idő múlva
nehézkesen Nagyanya és lassan kiment a szobából.
Nagyapa meg csak ült, miközben dolgos, sokat megélt kezeivel
dörzsölgette fájó térdét. Holnap…
És egyszer csak felötlött benne egy réges - rég volt téli este, amikor
szeretett nagyszülei háta mögött, boldog kisgyerekként, vígan botorkált a
cuppogó, falusi sárban.

AJÁNDÉK
Álmosszürke, decemberi délelőtt, elhasznált alkalmazottak, nyűgös,
türelmetlen emberek… szóval egy szokásos délelőtt a Kardiológián.
Csomagját pakolgató, ősz hajú nénike, járókeretét rendezgető
„köszönömmajdénúgyisnekemkell” bácsi, idős, suttogó, almát
hámozgató házaspár.
És mi.
A narancssárga-zöld falak engem sem nyugtatnak. Férjem szokásos-
morcosan ül, én antiszociálisan karba tett kézzel a falat támasztom.
Várunk. Már túl vagyunk az „előjátékon”, megvan a friss EKG és a
labor. Várunk. Ismét állítani kell a három hónapja kapott „szívkütyün”,
mert a bal kamra extrákat üt… Huszonkét évig semmit, most meg
extrákat. Várunk.
335
Végre megjön a sebész. Félhosszú, szőke hajában hajráf, szakállkája alig
pelyhes. Okos, precíz, nem „nyunnyog”, mondja a lényeget. Szeretjük.
Lassan halad a sor, végre mi jövünk. Állok a falnál míg bent van. Megint
egy falnál… a legutóbbi fal előtt három és fél órán át álltam, mereven
nézve a műtőajtót. Azt a műtőajtót.
Végre nyílik az ajtó, kijön. Újabb EKG kell, elrohan. Tovább várok, majd
sokallom, így utána megyek. Többedmagával áll egy ajtó előtt, ahonnét
csak a kikiabáló nővér hangját hallom: „Várjanak már, préda fennforgás
van!” Értelmezni sem akarom a hallott mondatot, a hangsúly bántó, a
szavak sértőek.
Arrébb megyek… egyszer csak jön… elkészült. Szólítják, bemegy. Várok.
Rövid idő múlva nyílik az ajtó, sugárzó arccal jön ki.
- Mehetünk - mondja boldogan.
Az ajtóból a fáradt arccal álló doki már a következő beteget szólítja.
Hozzálépek. Rám néz, majd a vehemenciámtól picit hátrahőköl. Érthető
a bizalmatlansága (vagy mégsem olyan jó az arckrémem, mint
gondolom).
- Csak meg szeretném ölelni... - mondom és megteszem. Köszönöm! -
súgom a fülébe közben. Halvány pír a fiatal férfiorcán, majd elhangzik a
zavart leplező, mosolygós „Kellemes Ünnepeket, márciusban
találkozunk!” búcsú.
Kézen fogva indulunk haza. A legtöbbet kaptuk tőle, amit ember nekünk
adhat.
Időt.

VALAHOL
Hideg, havazásra hajló februári délután, térdig érő, szürke fellegek. Az
előttem kanyargó út lassan homályba vész, forgalom alig, így vezetés
közben kicsit nézelődöm, de a kopár alföldi vidéken, az út menti gazos
árokparton és a fázó, felszántott fekete tájon nemigen akad látnivaló. Itt-
ott elszórtan áll még ugyan néhány ásító tanya, de olyan messze az úttól,
hogy inkább csak tudom, hogy ott vannak, mintsem látnám őket.
336
Álmosító, csendes zümmögéssel halad a kis kocsim.
Sose érek haza... - fut át a fejemen, mikor az út mellett hirtelen
meglátom. A bundás, kicsit meghajlott alak nyugodtan álldogál az éles
szélben. Nem integet, nem hadonászik. Vár. Nézi az utat. Fején régi
vágású kucsma, kopott gallérját felhajtotta, két karja erősen szorítja
mellén összefogott kabátját.
Bár nem int, én ki tudja miért, mégis megállok. Lassan megindul az
oldalamon, mire odaér letekerem az ablakot.
- Adj’ Isten! - mondja. Hangja egy középkorú, nyugodt, egyszerű ember
hangja.
- Hová? - kérdezem.
- Csak ide nem messze…
- Elvigyem?
- A’ biz’ jó lenne… félek, hogy megfázik a kicsi… - válaszol, majd kicsit
szétnyitja a kabátját, ahonnét egy apró, nedves, fekete orr és két pici
szem csillan elő.
- Üljenek be! – mondom.
Percekig eltart míg elhelyezkedik, restelkedve bajlódik sáros csizmájával,
a biztonsági övvel és az aprósággal. Végre sikerül, így elindulhatunk. Egy
ideig csendben haladunk, ő sem szól hozzám, melegszik, gügyög a
kutyushoz, nézelődik az ablakon. Én várakozva, némán vezetek. Egyszer
csak a szürkületben egy vasúti átjáró piros fénye villan fel. Megállunk. Az
autó halkan mormog.
- Tudja - szólal meg új keletű barátom - nem mék’ én csak ide, nem
messze, úgy nyóc kilométerre. Reggel begyüttem busszal intézni ezt-azt,
hetente szoktam. Aztán az egyik ismerősnél megláttam ezt a csöppséget,
éppen vízbe akarták fojtani. Há’ csak nem hagyhattam! Elhoztam, így
oszt lekéstem a visszafelé buszt. El lesz ott velem a tanyán… van egy
lovam is, meg néhány lábasjószágom...
337
A tanyát öt éve Jóska bátyámtól örököltem, akkor költöztem oda… fiatal
vagyok még, elbírok vele gondoltam, hisz alig vagyok 45. Azóta ott élek,
művelem a kis fődemet, 5 hektár nem nagy terület. Oszt megterem rajta
minden ami nekem, meg a jószágoknak kell, a fő, hogy nem parancsol
nekem senki.
Televízióm sincs… de a Papának van ám! A Papa a szomszéd, nincs
messze. Már 80 éves, de még elég jól bírja magát. Ű nagyon okos! Így
télen, reggelente átmegyek hozzá, mi az a két kilométer? Fát aprítok,
befűtök, mer’ az már neki nehéz… ilyenkor aztán megnézem a híradót.
Elég is az! Mennyi bolond nép van abban Úrjézus! Utána elbeszélgetünk,
segítek még kicsit ha kell, aztán megyek a dógomra. Estefelé meg ha
végeztem, kiülök az állatkáimhoz, nézem a sarjadó fődet és pipázok… jó
a csend… Négyen vagyunk amúgy szomszédok, a Jani bá’ is ott van még
Julis nénivel, tűlük a tejet hordom és kaszálással hálálom. Így éldegélünk,
segítjük egymást…
A mesének itt hirtelen vége szakad.
- No, én itt kiszállok! - mondja, így lassítok, majd pár méterre az
útpadkán megállok. A fekete földeken kívül én most sem látok mást a
korán jövő alkonyatban. Nehézkesen kikászálódik, majd kucsmáját
megemelve köszöni a fuvart.
- De hát hová megy? Itt nincs semmi… - szólok utána.
- Nincs-e? - kérdez vissza - Há’ má’ hogyne lenne! Nézze csak azt a két
kopasz nyárfát, onnan még úgy másfél kilométer és otthon vagyok.
Végül int a bal kezével, míg a jobbal szorosan szorítva magához puhán
szuszogó kincsét, elballag a félhomályban.
Egy igazán boldog ember a semmi közepén… - fordul meg a furcsán
irigy gondolat a fejemben.
Indítok. Lassan ráfordulok az útra, ami az én világomba, a civilizált,
neonfényes, médiákkal, kütyükkel és emberekkel teli világba visz. Ám
most valahogy nem tudok örülni ennek.
338
 CSODAPÓK
Ámulva hallgatták a mesét. De nem értették.
Zolika, miközben Jutka nénire figyelt, duci kezeivel görcsösen gyűrögette
Panni babáját. Az őt gondozó nővérétől kapta a bársonyos, puha
rongybábut, és ma reggel boldogan hozta magával, mikor autóval
behozták az intézménybe. A kedves, kicsit torz arcú, virágot simogató,
negyvenkét éves „fiú” alig várta, hogy megmutathassa kincsét Évinek, a
barátjának.
Évike minden nap kicsit később érkezik. Az Anyukája előbb elviszi a
kisöccsét az iskolába, csak utána tudja elhozni a mozgássérült, enyhén
Down - kóros, húszéves nagylányt ide, ahol több, hasonló sorsú társával
együtt tölti el a napot.
A reggelit már befejezték, így most Zolikával egymás mellett ülve, kézen
fogva hallgatták Jutka nénit, akinek középen álló székét körbeülték a
barátságos helyiségben a felnőtt gyerekek.
A mese közben véget ért. A teremben néma csend volt. Jutka néni kicsit
tanácstalanul nézett körbe, végül nevelőtársára. Tamás bácsi
elgondolkozva dörzsölte meg borostás állát, majd megfontoltan felvett
egy papírlapot és rárajzolt egy kört. Ezután várakozóan Jutka nénire
nézett. Mire ő újból felvette a mesekönyvet és lassan, szépen
hangsúlyozva, olvasni kezdte az előbbi mesét.
...a Kisvakond megállt a fekete tábla előtt, fehér krétával felrajzolt rá egy
kört két pöttynyi szemmel, mosolygó szájjal, és a kép alá írta: Mama...
Miközben olvasott, Tamás bácsi komótosan rajzolt, majd körbevitte és
megmutatta az összes gyereknek.
...erre odament a Kisnyuszi, két nagy fület rajzolt a kerek fejre és
rámutatott: Ő a Mama! Mire odament a Kiselefánt és rajzolt rá egy nagy,
hosszú ormányt, majd azt harsogta: a Mama ilyen!…

339
Tamás bácsi tovább rajzolt és ezt is megmutatta mindenkinek. A
gyerekek lassan eszméltek, de itt-ott már felvillanni látszott egy-egy
visszafogott mosoly.
… lassan odaballagott a Kiszsiráf is, és négy hosszú, vékony lábat rajzolt
a képre, majd így kiáltott: nem igaz, ő a Mama!…
Tamás bácsi rajzán egyre változott a fura figura, és miközben időről-
időre körbevitte a csoportban, elégedetten figyelte az eleinte értetlen
arcokon végbemenő változást.
… egyszer csak nyílt az ajtó és belépett a tanterembe Medve tanító bácsi.
Odacammogott a táblához és megnézte a különös rajzot. Hmm… -
mondta dörmögő hangján az osztálynak - szerintem ő nem mama, ő egy
Csodapók!
A könyvbéli erdei állatokkal szinte egyszerre csattant fel a jókedvű kacaj a
felnőtt gyerekek ajkáról. Boldogan, ki hebegve, ki hadarva, ki csak némán
mosolyogva kommentálta a végre megértett, vicces mesét. Többen kicsit
bice - bócán fel is ugráltak és tapsikolva kiabálták: Csodapók, csodapók!
Zolika is kuncogva üldögélt Évike mellett és boldogan súgta a fülébe:
- Du… é… me… Ana! Vagyis, délután majd elmeséli otthon a
nővérének, Annának. És Évi megértette.
A két nevelő meghatottan nézte a kis csapat felhőtlen örömét.
Pillantásuk egy másodpercre összeakadt, majd hirtelen félrekapták a
fejüket. Még ennyi, itt eltöltött év után is megrendítette őket ez a
szívszorító vidámság.

HOBÓ
Mikor jön már Újgazda? Éhes vagyok… - gondolta, miközben mereven
nézte az alkonyatban egyre halványuló kertkaput. Bozontos arcából
kicsillanó szemeivel feszülten figyelt. Élesen hegyezte hosszan lelógó
fülét, hátha meghallja végre a rossz, piros Dacia hangját. Már egy napja

340
nem evett. Akkor hozott ugyan Újgazda egy tálkányi aprítottat, de mi
volt az neki? Fél fogára sem volt elég.
Kicsit távolabb némán állt az üres, nagy, piros ház. A fénytelen, hideg
ablakszemek mögött mélységes csend honolt. A Gazda háza. Vágyakozva
nézte.... Várta, egyre csak várta, hogy egyszer kinyíljon az ajtó és
kilépjenek rajta a szeretett emberek. De hiába. Didergősen álldogált
papírvékony falú ólja előtt, a futószárra szerelt rozsdás lánc egyre
mélyebben vágott kisebesedett nyakába. A tákolmány körül már réges-
rég nem nőtt fű, türelmetlenül toporgó lábai így csak a tegnapi eső
nyomán megmaradt sarat dagasztották.
Sovány volt, korán őszülő, loncsos szőre itt-ott foltokban kikopott már,
máshol szörnyű csomókban tapadt száraz, gondozatlan bőrére. Még
egyre fülelt, aztán komótosan behúzódott az odújába. Ma sem jöttek el.
Fagyos lehelettel teli fénylő csillagjaival szállt rá az éj…
- Kis puli... tényleg egy kis pulit hoztál nekem? - kérdezte férjétől a fehér
hajú, idős asszony.
- Hát…! - hümmögött elégedetten, orra alatt mosolyogva a Gazda.
Az apró, fekete gombolyag szédülten forgott a lábuk körül, míg tejet,
labdákat halmoztak elé. Akkor még szabadon járt-kelt, övé volt a nagy,
füves udvar. Néha még a szomszédból is átkérték játszótársnak a
pöttömnyi tacsi fiút. Akkor volt csak hancúr igazán. Esténként, ha az
idős házaspár kiült a ház elé, az maga volt a mennyország. Beszéltek
hozzá, játszottak vele, simogatták. Rajongva szerették.
Egy nap aztán mindez összetört. A Gazdáék megbetegedtek és pár hét
múlva, szinte egyszerre mentek el. A házat ellepték az örökösök, akik
folyton vitáztak, hangoskodtak. Feltúrták a kedves otthont és elvittek
minden mozdíthatót.
Ő nem kellett senkinek, így hát ott maradt. Egyedül. Hetekig,
hónapokig, aztán évekig. Eleinte még sűrűbben eljött ugyan Újgazda,

341
később már egyre ritkábban. És benne úgy fogyott az életöröm, ahogy a
fű a háza körül.
Csak a szeme volt a régi. A két fényes, fekete szeme még remélt. Néha,
mikor hallotta a szomszédból Kistacsi éles vakkantását valami felsejlett
benne, valami jó, valami melengető érzés.
Bágyadtszürkén érkezett a hideg reggel. Most már nagyon éhes volt.
Körbeszaglászta az egész területet, de egy falatka száraz kenyeret sem
talált. Füleit felkapva egyszer csak felfigyelt. Most, most talán jön valaki!
Ekkor a szomszéd ház hátsófalánál megjelent a jó szagú, kedves hangú
Idegen, aki néha beszél hozzá, szólongatja és olykor átdob a kerítésen
egy-egy finom falatot. Valami repült felé... Félénken húzta be fájó nyakát,
a rozsdás lánc élesen belevágott. Az illatos velőscsont pár centire a
mellső lábaitól ért földet.
Kaparva, nyüszítve próbálta elérni, míg végül sikerült. Boldogan fogai
közé fogta és bebújt vele a vackára. A nő még egy ideig ott állt... könnyei
végigcsorogtak megrendült arcán.
Ma végre eljött Újgazda! Csaholva, boldogan ugrálva köszöntötte. De
nem enni hozott. Jött vele egy Fehérköpenyes is, aki egyből őt vette
szemügyre. Morogva húzódott el előle.
- Nagyon sovány, de egészséges. Biztos, hogy ezt akarja? - kérdezte
Újgazdától.
- Biztos. Semmi haszna, aztán minek etessük!
- Hát jó... holnap eljövök és megcsinálom.
Valamit érzett. Valami nagyon rosszat. Egyre jobban morgott. Félt.
A szomszéd házfalnál ekkor váratlanul megjelent az Idegen.
- Ne haragudjon, de meghallottam.... el akarja altatni? - kérdezte
Újgazdától.
- El.

342
- Ne! - szakadt ki a nőből a kiáltás, majd szinte gondolkodás nélkül
mondta - Nagyon kérem, adja nekünk!
Szívdobbanásnyi kongó csend.
- Há'... no, nem bánom... - hangzott a suta válasz.
Minden idegszálával figyelt. Mikor megjelent a kapuban az Idegen, az alig
szorította markába a leakasztott láncot, már húzta is. Csak el innen... a
keskeny járdán eszementen rohant a hátsó házfal és Kistacsi örvendező
hangja felé. A másik kapuban egy pillanatra megtorpant, ébenfekete
szemeivel kérdőn nézett fel az Idegenre.
- Igen, itthon vagy Hobó! - hangzott a csendes, boldogító válasz.

PÉTER ÉS ÁKOS
Vinnem kell. Nem adhatom fel, bár a kezeimből már rég elszállt
minden erő és a tüdőm úgy fújtat, mint egy gőzgép. Hátranéztem, de az
éppen csak derengő fényben az összetört motor már nem látszott.
A keskeny erdei ösvény körvonalait is elmosta az éjszakai eső, ami azóta
már csak kínlódva permetez. Az ég sem segít, az alján bujkáló pirkadatot
sötét felhők takarják. Arcomba hulló vizes hajamról lassú cseppekben
pereg a víz Ákos homlokára, mint az idő-óra homokja visszafelé…
- Láttad milyen jól úszom? - kérdezte büszkén nevetve és közben
kezeiről jéghideg vízcseppeket csapott a hátamra. Felugrottam. Barna,
vizes kamasztestén megcsillant a májusi napfény, az egész fiú merő
vidámság és élet volt. Ő nevetett, én meg bosszankodtam, ahogy
mostanában mindig.
Mindhárman nagyon vártuk. Apa és anya is, de főleg én. 12 éves,
morcos kissrác voltam akkortájt, nehéz volt kedvemre tenni. Apáék
mindent elkövettek, hogy nagybetűsen boldog gyerek legyek, de nekem
nem ment. Nem szerettem a gyerekeket, így mikor iskolába kerültem
kínlódtam. Legjobban egyedül éreztem magam, nagy kertünk számomra
343
az örömök kimeríthetetlen forrása volt. Órákig hasaltam a fűben egy-egy
bogarat lesve, vagy a hátamon fekve figyeltem a felhők úszását az égen.
Az estéket viszont nagyon szerettem. A napi Apa-mese maga volt a
csoda. Vacsora és fürdés után más gyerekekkel ellentétben rohantam az
ágyba, nyakig húztam a takaróm és az ajtót nézve vártam míg bejött Apa.
És ő mesélt. Karja közé bújva, recés, mély hangját órákig hallgattam
volna. Mesélt mindenről, állatokról, manókról, aztán egyszerre csak egy
másik kisfiúról. Egy idő után már csak róla. A testvéremről. Vele együtt
képzeltük el a sok kalandot, ami majd hármónkra vár.
Aztán, mikor megérkezett a dundi, mosolygós Ákos és csak hadonászott
kis, izmos kezeivel, de nem beszélt, nem járt, csak evett és aludt
naphosszat, keservesen csalódtam.
De ezt már nem tudtam megosztani senkivel. Anya egész nap a babával
foglalkozott, üres perceiben pedig sírt. Apa akkor már nem volt. Ákos
születése előtt pár nappal leesett egy állványról. Azonnal meghalt. És a
kaland-álmok vele együtt tovatűntek…
Iszonyúan hiányzott. Magam maradtam a kétségeimmel, a kérdéseimmel
és az emlékeimmel. Ákos pedig nőtt. Előbb felült, majd járni kezdett, és
már időnként gügyögött is néhány szót. Én csak figyeltem. Anya egész
lényét kitöltötte az Ákos iránti aggódás, a mindennapok intéznivalói.
Féltékeny voltam és magányos. Rettentően magányos.
Aztán egyszer csak váratlan ajándékot kaptam. Ákostól. Egyik reggel a
szobájába lépve, ahol anya épp öltöztette, azt kiáltotta felém:
- Bátyó!
Nekem! Apa hallod? Nekem! Attól a naptól fogva már nemcsak
figyeltem, hanem érdekelt is a dolog. Testvérem van. Feladatom.
A kis Ákos az életem részévé vált, magammal vittem ahová csak
lehetett. Anyát továbbra is lefoglalták mindennapi életünk problémái,
hisz mindenre egyedül volt. Így Ákos javarészt rám maradt. Élveztem
gyorsan nyíló értelmét, varázslatos egyéniségét. Kedves, érdeklődő,
344
mosolygós lénye, könnyen barátkozó természete mellett többé nem
éreztem magam magányosnak. Sokat kérdezett, minden érdekelte.
Aztán ahogy teltek az évek egyre önállóbb lett, már nem kérte ki
mindenben a tanácsomat, ami gyakran rosszul esett. Barátai lettek,
szakkörökre járt, majd edzésekre és egyre kevesebbszer fordult hozzám.
Kamaszként már határozott véleménye volt a dolgokról és nekem néha
úgy tűnt, hogy kicsit felesleges vagyok. És ez határozottan bántott.
Emlékszem mennyire dühös voltam rá akkor is, ahogy ott állt nevetve
és napsütötte bőrén megcsillant a napfény, én meg a hideg víztől
borzongva vacogtam előtte.
Játszik. Még mindig gyerek. - gondoltam keserűen és nem törődve azzal,
hogy már órák óta a napon fekszem, elugrottam a stégről. Ahogy a
jéghideg vízbe csobbantam azonnal tudtam. Testem görcsbe rándult,
szívem döbbenten hallgatott. Hát ennyi volt? - gondoltam még rémülten,
aztán eltűnt a fény.
Nem tudom mennyi idő telt el. Mikor újra magamhoz tértem a stégen
feküdtem és Ákos fölém hajló, sápadt arcáról vízcseppek peregtek az
enyémre.
Végre hajnalodik. Lassan az eső is eláll. Karjaimban szánalmasan lüktet
a vér. De tovább kell vinnem! Meg kell mentenem! Mint ő engem akkor.

345
 Szabó Szalay István

Bemutatkozás
Nevem Szabó Szalay István
Erdélyből származom,
szülővárosom Sepsiszentgyörgy,
1982 óta Ausztrália a hazám.
Versírással már fiatal gyerekként
próbálkoztam,ám ezek elvesztek
szülőföldem elhagyása után.
Néhány magyarországi magazin
mint a "RIMKOVÁCSOK" közölt
verseimből, jelentős volt a POET
oldalain adott lehetőség verseim
közlésére. Két kötetem jelent meg,
magánkiadásban: "Maroknyi élet"
és "Számvetés" 2O18-ban,megszűnéséig az ausztráliai "MAGYAR
ÉLET" közölte számos versemet .

VÉGTELEN BOCSÁNAT

Benned a szó áll,

s a csendes indulat,
nem fedsz meg engem,
végtelen a bocsánat.
Aztán a szelíd szavak,
oly puhán hullanak,
mint fájdalom könnyei
áztatják arcodat.
Simogató a varázs
a sejtés rejtelme
mit érzek ha itt vagy
mindig közelembe.

346
 ÁLMAIMBAN

Álmaimban az Olt partján járok,

köröttem a végtelen csend,
virágok illata száll a légben,
madárdal hallatszik a füzes rejtekében.

Fenn a kanyarban,öreg malom dohog,

mintha mondaná:szüntelen dolgozok
számomra tán sosincs megállás,
válaszol csöndben a vízcsobbanás.

Amott egy sziget az Olt medrében,

gyakran lementünk a nyár hevében
hűsölni az öreg fák lombjai alatt,
úszni,a malomgát körül,nagyokat.

"Csiszlik" volt a hely, ahová lejártunk,

gyerekként titokban,Anyánk tudta nélkül,
a nyár hosszú és meleg legyen,
csupán ennyi volt minden vágyunk.

Régi idők ize, gyerekkor emléke,

itt van most is velem s mindörökre.
távol az Olt vizétől a Yarra partján járok,
közöttünk a nagyvilág,,..maradnak az álmok.

A CSEND MÉLYSÉGE

A csend mélysége van bennem,

hol a lélek megpihen,
a futó zajok elmaradnak,
kaput zárva e világnak.
Önváram börtönébe,
süppedve a végtelenig,
kitárul belsőd mélye

347
s csak a szívdobbanás hallatszik.
Ott, hol az erek életet visznek,
a szív kaptárába gyűjtve,
millió hangyaként mozog
a vérfolyam mindig körbe.
Hol bágyasztó és mély a csend,
A nyugalom rádnyújtózik,
s mint éj kúszik az alkonyra,
az idő időtlenné válik.

CSAK ÉGNI

A tűz sem lobog örökké

parázzsá válik a szén
de közelsége égető
ez vitathatatlan tény.
Így lobban el az élet
s a hűséges ragaszkodás
és az el nem mondott szó
már elmaradt vallomás.
Csak égni mindvégig
akár egy rejtett tűz kelyhe
mozdulatlan lángokkal
örökre megdermedve.

TEDD MIT ÉRZEL..

rejtsd magadba ha úgy érzed

mint szántó kit hajnal ébreszt
magoknak vet mély ágyat míg
fátylat hullat körötte a köd
napfény mond neki köszöntőt

348
 rejtsd magadba ha úgy érzed
a gondolatot melynek idő kell
mig elmondható szabadon
nem csattan kéz arcokon
s bús a megtartott fogadalom

nézz körül és lásd világod

melyben élsz s mely megalázott
akár jó vagy rossznak látod
tedd mit érzel hogy tenned kell
mig benne célod megtalálod

(Radnóti M:Nem bírta hát...című verse alapján)

LESZ IDŐ…

Lesz majd idő egyszer,

Nem találod meg magad,
Mindaz,amit gondolsz
Kimondatlan marad.
Lesz majd idő,érzed,
Nem ért meg senki,
Csak a napokat számolod
És csendben akarsz ülni.
Lesz majd idő, lassan
A magad árnyéka leszel
Régi képek közt kutatva,
Emlékeket keresel.
Lesz majd idő, hogy többé
Nem bánthatnak a szavak
Fájdalmat sem okozhat,
Bármely beteg indulat.
Lesz majd idő, amikor
Megérted, hogy élni,
Csupán azért bírtál,
Mert tudtál remélni.

349
HULLÓ VIRÁGSZIRMOK

Hulló virágszirmok
Tavaszi éjjel
Rád emlékeztetnek
Csillogó fénnyel.
Mozdulatlan az éjszaka
Szótlan a hallgatás
S mi a hold fényében
Öleltük egymást.
Illatozó rózsák,
Májusi csodák,
Suttogó lombok,
Hogy vártam terád !
Lopott csókok íze,
Emlékszel-e még?
Titkolt vágyak égtek,
Oly régen volt,rég.
S, ott a fák alatt
Míg öleltelek téged,
A hulló virágszirmok,
Betakartak minket.

EGO SUM QUI SUM

(AZ VAGYOK, AKI VAGYOK)

Az vagyok, aki vagyok,

rég elhaltak ivadéka,
kiket elvittek századok,
vérük most bennem lobog,
előttük én fejet hajtok,
s az vagyok,aki vagyok.

350
 Az vagyok,aki vagyok,
örökséggel mit nekem hagytak,
Anyám szájából hullott szavak,
ahogy bennem megmaradtak,
s míg ősök nyelvén szólhatok,
az vagyok,aki vagyok.

Az vagyok,aki vagyok,
boldog percek öröm kéje,
vagy erőszak szüleménye,
mit eltagadni nem fogok,
nem változtat engem már meg
az vagyok,aki vagyok.

Az vagyok, aki vagyok,

már kidőlni készülő fa,
hámlik a kéreg,törik az ág,
ráncok,akár évgyűrűk állnak,
de még újul hajtás,láthatod,
az maradok,aki vagyok.

TESTVÉR

Testvér, én ki a Hazában élek,

hol erős Nemzetben, ép a lélek,
kezem nyújtom,támaszkodj rám,
neked,a határ túloldalán,
egy a nyelv,egyszínű a vér,
testvér, te magyarnak születtél.
A mi őseink együtt harcoltak,
Árpád vezérrel hont foglaltak,
István, ki törvényeket alkotott,
múltunk közösen egybefonódott,
így lettünk mi két testvér,
mert te is magyarnak születtél.

351
 Századok súlyos viharokkal voltak,
hol népek és nemzetek elhulltak
rendszerek megbuktak sorba,
s a határok is megváltoztak azóta,
nem a te hibád, hogy oda kerültél,
testvér, te magyarnak születtél.
Legyen úgy, hogy nem velünk vagy,
hazád a Felvidék vagy Erdély marad,
a nemzedék,mely ott nő és él

tudja miről történelmünk mesél,

te nem kérted,amivé lettél,
ne feledd,magyarnak születtél.
Testvér. ez az ország a tied is,
s mindazoké,kik ebbe hisznek,
mi,akik itt maradunk benne,
vagyunk a Nemzet élő gyökere,
mely határokon túlra,hozzátok elér,
mert testvér,magyarnak születtél-

Ki szólani (merész)...
A neked jutott örömökben
rejlik az idő illanása,
színessé téve a napok izét,
emlékekbe beleásva,
beterítve sűrű mohaként
a jósok ígérte szépeket,
a megértés határán túl,ábránd
építgetni hiú reményeket.
Csupán rajtad múlik parányi lélek,
a rögeszme súlya,árja,
vízesésként csobog,zuhog benned,
míg szavát megtalálja,
s míg azok éle vág,hasit,
indulatokat szabadit el,
papírra irt érzelmekkel

352
 versben dalokat énekel,
vélem,a gondolat betűkbe öntve
költői hitvallás, míg élsz,
s az "ki szólani merész,
annak mást is sugall az ész"

(idézet: Villon: Kettős ballada )

Tégla...
Hátán hordoz az út
mögöttem az évek,
por fedi lábnyomom
s ködbe fulladt évek,
csak egy tégla lettem
magányos,porladó,
reménnyel készítve
falakat alkotó,
de idő bont falat,
s napnak égő heve,
kemény kötés bomlik,
tartás lazul benne,
már sehová nem kell
építéshez nem jó
hulló tégla vagyok
sehová nem való,
út vett hátára,
éveim bele gyúrva,
por fedi be nyomom,
voltam csak egy tégla.

353
 Szentesi Horváth
Gyöngyi

Bemutatkozás
Szentesi-Horváth Gyöngyi
vagyok Sülysápon élek.
2014-óta írom ki
magamból a lelkem
szösszeneteit. Saját és
több verses csoport tagja
vagyok a netes világban.
Verseim java a poet.hu
oldalán jelenik meg és a Facebookon is. Kötetem nem jelent meg a
verseimből, de több Antológiákban olvasható egy pár.
Fénykép: Férjével, Szentesi Csabával

Hold és a Csillagok...
Csendesen sóhajt az éjszaka,
téged kíván, hogy jöjj haza.
Melléd dőlve csendesen, hogy
nyugalmad őrizze szüntelen.

Bágyadt a hold fénye, mint ki

szendereg, úgy érzi hosszú
csendes lesz ez a művelet.
Csillagos udvara ragyog szüntelen,
óvják a holdjukat, hogy kicsit pihenjen,
majd ők ragyognak nekünk.

Lentről figyeli őket sok szempár,

keresik a csillagképek vonalát.
Boldog ki felismer egyet-kettőt,
a Göncölszekerét, s talán a Nagy-medvét.
De szikrákat szór az Esthajnalcsillag,

354
 övé a legtöbb szempár ami rátapadhat.
Boldog nyugodt itt lent a földi éjjel.
Ki alszik, ki randizni sietett el az estében,
s a búcsú reggelre húzódik a boldog,
mámoros fényben, amit a csillagok
nyújtottak az éjjel..

Isten ajándéka
(Vártam rád)...
Vártam rád, hosszú éveken át,
te nem tudtad, hogy oly fontos
a jöttöd.
Minden részem vágyott rád,
harcoltam mindennel, mert
tudtam, hogy itt leszel velem.
Majd mint kit angyal küldött
megérkeztél, egy hűvös őszi napon.
Te lettél a mindenem e földön.
Hoztad a szeretetet, pedig
beszélni sem tudtál.
De piciny kezed érintése
maga volt a legszebb érintés.
Te hoztad a reményt, hozzá szép
éveket, veled minden más lett.
Napsugaram lettél, erőm,
s a minden amit csak reméltem.
Csüngtem rajtad titokban, hogy
meg ne tudd mily erős ez a szeretet.
Amire nincs is jó szó, csak az érzelem.
Éreztem, hogy a legnagyobb kincsem
te leszel egész életemben...
Majd elsorvadok egész testemben,
s egyszer csak lelkemmel összeolvadva
az elmúlásé leszek, de te ott leszel,
akkor is nekem, s tudom, hogy
az utamra téged a lelkemben viszlek el.
Tudom veled leszek akkor is, mert ily
ajándék csak Istentől lehet.

355
 Csoda születik a tavaszban...

Mennék veled a természet ösvényén,

hol a a tavasz életet ad, s minden szépséget bele rak.
Hívnálak, hogy jer velem, meglátod ott
mindenség szépségégét is megleled.
Elvinnélek egy csodálatos helyre,
hol a szíved is boldogan verne.
Hol a szépséges virágtenger az égig emel,
hol a földi létnek oltárán virul száz-
meg száz virágszál, s nézd: nincs határa
a csodának amit a föld, s a tavasz nyújt
boldogságban, mert ott a legszebb,
s nincs semmilyen rossz, csak a béke,
a nyugalom ami szorosan magához von.
Még elnézem veled a földnek subáját,
ami a virágoktól súlyos, még is pilleszárnyú
minden, a sok szép hangban benne a boldogság,
amit a madarak hangja küld tovább,
de festeni sem lehet szebbet.a hangot is csak színben
alkothatod, de jöjj kedves ecsetforgató, tedd vászonra e
csodát, hogy megmaradjon örökre a jelenünk.

Hálával tartozunk mindenért. Szeretni kell

minden fűszálért a tavaszt, mert ez az amit
a szív oly régóta akar. S a jutalom, hogy
az élet terhét bírd cipelni, ott terem előtted,
de neked kell észrevenni, hát mond jó-e
így feltöltődni? Jó-e élvezni a természetet,
ami velünk van, nekünk is van, mindenkinek
egyenként külön. Hogy a saját szívébe
vonva boldogságát maga alkothassa.
Összegyűjtöm a csodás viráglátványt, a tavasz
legszebb nyitányát, a szívemben hordva,
szeretetben nyújtva adhatom így tovább.
Tegyük meg, és menjünk együtt tovább…

356
 Keserű élet...
Valaki azt mondta,
az élet gyönyörű,
de hazudnék ha
nem mondanám,
mily sok benne
a keserű.

A nehéz, fájdalmas,
nyomot hagyó keserű
amiből van olyan,
ami megmarad
örökké.

Cipeli a lelkem,
mert ez is jutott.
Sokszor meg is érdemli
a sorsom.

Nem kell a felmentés,

csak fájjon, ettől váljak jobbá.
Hogy jobb ember lehessek,
visszamenni nem lehet a múltba,
de a jövőt javíthatom magamban.

Nem ígérhetek...

Most még nem ígérhetek semmit, nem tudom

holnap mi is lesz, minden olyan titkos olyan, mint ki elbújt egészen.
Megpróbálok mindent, hogy megtaláljam magam,
mert valami megállított.
Most itt vagyok bandukolok,
s reménnyel haladok, lesz még újra nyár,s ragyog az ablakon.

357
 Leszek én…
Leszek én a barátod,
hogy erőt adjak, amikor elgyengülsz.
Veled örüljek a jónak, s boldogan vennék
veled részt örömödben.

Ott lennék akkor is ha mindenki más

eltűnik, hogy csendes este együtt nézzünk
az égre elmerengve a csillagok fényében.
Mindent megtennék egy mosolyodért.
Szeretetet küldenék a szíved didergő
részébe, hogy felmelengetve jobb
gondolatot ébresszek benned.

Az lenne nekem a boldogság,

ha valami jót tehetnék neked,
hát mond mit tehetnék érted?
Mindent megtennék érted, csak rád találjak.
Ha olvasod soraim bárhol is vagy,
érezd ott vagyok akkor is, ha nem vagyok veled.
S akkor is ha nem is láthatsz éppen.
De hívj ha kellek…

Lelkem szavai…

Cifrázni szeretném a szavamat,

mely a lelkemből kifakadt.
Szólni szeretnék a jóról,
a tiszta szóról, de nem vagyok
senki, nem fakad különleges
dicsszó, csak halk alázat,
nem is megyek el semmilyen
vadásznak. Szeretnék játszani,
a sorok között megbújni, hogy
láthatnám másként, hogy mások
szeme mit tükröz ha kergetik
szavaim, ahogy sorokat alkotnak.
358
 Amik így összekuszálva futnak előre,
lelkem kicsiny zugából sietve,
hátha ők nyernek, de csak
rádöbbennek ők is, hogy a lélek
nagy úr, minden emberben megbúvó
különleges bimbót fakasztó, s van
kiben rózsát fakaszt, s van kiben
bimbót sem adó.
Azért más mind, mert mindenki
egy meg egy, így születik
mindenki másnak, hogy egyesülve
csodákat hozzanak létre a világnak.
Lelkemben megbújnak a szavak,
csak kevés, ami kifakad, hiába szeretnék
rózsa kertet, de ha csak pár szó nyílna
rózsaként nekem, már az is kikeletet idézne.
Mint mikor a tavasz éleszt újra, mert a természet
az igazi csoda, ami lelkem melengeti,
úgy örvendek mások szavában, lüktető
lelke nyílásában.
Így találok rózsakertre, hol magam
elbújva találom meg a sarokban.
Jobb kicsiny helyen lenni a sarokban,
mint mások szemétől elégni. Ilyenkor
érzi lelkem maradjak szerény, mert úgy
jobb nekem. Nem is tudhatom, jó e ha
kiadom, magam, néha csak kattogok, hogy
mi volna jobb? Eltűnve a magánynak
meglenni a csendnek szavában az életem
boldog szeretetével, hogy a lelkem
mindig csendes békében legyen.
Túl sokat mondogatja magamnak
engedjem szállni a magasban, de félek
csak összetörve leesnék a mélybe…

359
 Szolnoki Irma
Bemutatkozás
Gödöllőn születtem, itt élek
férjemmel és két fiammal.
Nyolc éve, hatvan éves fejjel
kezdtem el novellákat írni.
Szerettem volna az életem
történéseit megosztani
családommal, barátaimmal.
Megörökíteni rokonaim,
ismerőseim alakját, tetteit,
gondolatait. Szembeállítva
azokkal az emberekkel, akik
csak fájdalmat és
keserűséget okoztak.

Történeteim érzelmektől
átfűtött, egyszerű történetek a mindennapok embereinek sorsáról,
érzésvilágáról, beleszőve hitvallásomat, mely szerint élek és ítélek. Több
írásommal nyertem már pályázatokon. Háromszor nyertem Év prózaírója
díjat. Válogatott írásaimból két könyvem jelent meg, Novellák I. és II.
címmel.

Snapszer, szorzótábla, történelem

/Öcsém, Szolnoki Mihály emlékére/
Négyen üljük körbe az asztalt, úgy, mint annyi éve már. Valamikor
szüleimmel és öcsémmel, most férjemmel és két fiammal. Kezdetét veszi
a hajnalig tartó snapszer csata.
Háromból hatos! Szőrős bunkó! Nagy nevetések, izgalom és a mindent
eldöntő számolás, vajon elérte-e a lapok száma a bűvös hatvanhatot? Ki
van kivel? Vajon milyen lapot tegyek egy zöld tízesre?

360
– Anya! Miért ezzel jöttél vissza? – kérdezi fiam és számolni kezdi az
elütött lapokat. Nézem a kezét és eszembe jut egy régi kép. Fiam talán
három éves, alig éri fel az asztalt. Öcsém kezében ott a kártya, feldob
egy-egy lapot. Fiam az asztal szélébe kapaszkodva ágaskodik, hogy jól
láthassa a feldobott kártyalapot.
– Tell Vilmos, Stüszi vadász – kiáltja boldogan és büszkén nézöcsémre. –
Számolunk Keri? (Keresztpapa szeretetből leegyszerűsített változata.)
Három, hat, tizenhét, huszonnyolc, ... és egy húsz! Ez már a miénk!
Írtunk kettőt! – kiáltja az emlékhang és végig szalad hátamon egy jóleső
borzongás. Atya ég! Már harminchét éve volt!
–Renonc! – szól a jelenben másik fiam és valóban! Az emlékek
megzavartak, rossz lapot dobtam, nem figyeltem, magammal rántottam a
vesztésbe a meghívott páromat. Szégyellem magam, szabadkozom.
– Anya! Ez csak játék, nehogy a szívedre vedd – hallom az engesztelő
férfihangot, mely hirtelen csacsogó gyermekhanggá változik
emlékképeim kusza halmazán.
–Anya, téged is a Keri tanított kártyázni, amikor kicsik voltatok? –
kérdezi az a hat éves szőke fejecske, miközben vékony ujjaivalszaporán
osztja a lapokat.Magam előtt látom Öcsi dagadó büszkeséggel teli
tekintetét, ahogy figyeli két apró fiam igyekezetét. Jaj, Istenem!
Férjem látja múltban kutató merengésemet, kitalálja gondolatomat és
szünetet javasol. Kimenekülök a konyhába, teát készítek. Szememből
ömlik a könny. Édes Istenem, már huszonnyolc éve, hogy nincs velünk!
Mindig mellettem volt, árnyékként követett. Egymásra vigyáztunk, együtt
éltük a gyermekkorunkat. Igen! Öcsi tanított meg kártyázni, sakkozni,
rejtvényt fejteni. Megtanított, hogyan kell emelt fővel veszíteni és
őszintén örülni egymás sikereinek és a jól megérdemelt jutalomnak! A
győztes jutalma, mely legtöbbször az ő gyomrába vándorolt. Dunakavics
cukor, francia drazsé. Kincsek. Anyuék fizetés után mindig vettek egy
zacskóval. Kétfelé osztottuk a szemeket. Öcsém felfalta, én eldugtam
jobb napokra. Azzal zsaroltam őt.
361
– Ha segítesz takarítani, utána kaphatsz pár szemet. – Boldogan segített,
majd snapszer csatát ajánlott a megmaradt cukrokért. Mindig ő nyert,
gyakran hagytam is. Örömmel néztem önfeled jókedvét.
Csak egy szorzással nem boldogult. A 2x5-tel nem volt baj, két tenyérrel
mutatta, de az 5x2 nem ment a fejébe. Anyám nem értette, mi baj ezzel,
hiszen mind a kettő tízet tesz. Hiába mondta, magyarázta, öcsém csak
nem akarta megérteni. Anyám végül lekapta a lábáról a papucsát és Öcsi
felé hajította, annyira dühös lett. Másnap az iskolában persze, hogy Öcsit
szólították felelésre a kettes szorzótáblából. Kiállt a táblához és
mosolyogva válaszolt a kérdésekre. Ám amikor a tanár hirtelen azt
kérdezte: 5x2=? Öcsi összegörnyedt és az arca elé tett kézzel kiáltotta:
Papucs! Az osztály, de a tanár is harsogva nevetett, amikor Öcsi
elmesélte a papucs történetét. Két ötöst kapott érte, mert a tanárnak is jó
humora volt. Úgy írta be a naplóba és az ellenőrzőbe is: 2x5
Olvasásban sem tudtam legyőzni. Habzsolta a könyveket. Ezt feltétlenül
olvasd el, ezt a polcról levenni sem érdemes, mondta ki véleményét és
legtöbbször igaza volt. Imádta a csillagászatot, esténként hanyatt fekve
tanította a nyári ég alatt heverve a csillagképeket.
– Ne viccelj, az csak téli napokon látható – és máris szaladt a könyvért,
hogy elmagyarázza, miért mondtam butaságokat. Tanult és tanított,
észrevétlenül. Tudása gyakran segítségemre volt, bár legtöbbször azt sem
tudtam követni, mit beszél.
Érettségire készültem, nehezen állt össze fejemben a tételkidolgozás.
Látta, hogy kínlódom, sóhajtozom, fejemet rázom, nem haladok. Odajött
megkérdezni mit nem értek. Bosszankodva mondtam, fogalmam sincs.
Majd bemagolom. Ránézett a tételkidolgozásomra, majd elővette a
történelem atlaszt.
– Na, ide figyelj! – mondta kedvesen és ide-oda, előre-hátra lapozva
mutogatta az országokat és a hadjáratok útját jelölő nyilakat. Amikor a
punok itt álltak hadban, ugyanakkor az angolok a gyarmataikat védték…
ámde a porosz király a bizánci császárral így és így… mondta és mondta

362
és én nem értettem semmit, mert nem az atlaszt, hanem őt néztem. A
szőke hajfürtöket, a ragyogó kék szemeket, ahogy magyarázott lelkesen.
– Neked tanárnak kell lenned, téged imádnának a diákjaid – mondtam
csodálattal teli szent meggyőződéssel. És hittem, hogy így lesz!
Nem így lett, a sors csúnyán derékba törte az életét. Amikor ő készült az
érettségire, két hét alatt vesztette el előbb Aput, majd egy rettenetes
motorbaleset egyetlen és legjobb barátjától is megfosztotta. Érettségi
után munkába állt, kellett a pénz. A tanítás, a csillagászat csak álom
maradt, míg meg nem születtek a fiaim. A jó Keri mindig kéznél volt, ha
valamire rácsodálkoztak, ő mosolyogva mesélt, tanított és szeretett. Igen,
mindennél jobban szerette őket, életének egyetlen értelme lett a két fiam.
Nem sejtettük mennyire beteg, milyen gyorsan tette tönkre a kegyetlen
élet és a sok kapzsi, aljas ember. Harminchét évet kapott csupán,tele
gyötrelemmel és ma még csak hatvanöt lenne.
Hiszem, hogy a Marsról néz ránk, elégedett mosollyal ül bátyánk és
szüleink mellett, zsebéből kártyát húz elő. Kever, oszt és számol, nevetve
kapja be győzelme jutalmát, a franciadrazsét. Két osztás közt a csillagokat
pásztázza és beszél, tanít, mesél.
Ma érted játszunk Öcsi! Nekem nem jár cukor. Veszítek folyamatosan.
Könnyeimtől nem látom a lapokat.

Dundinella
Nem tudta felhúzni a cipzárat, bármennyire is próbálta behúzni a hasát.
Még egy utolsó kísérletet tett, majd szomorúan nyúlt a régi, kopottas
farmer után. Sírva fakadt. Először randizott a fiúval, csinos, lehengerlő
akart lenni, de győzött a háj, mely rendíthetetlenül terpeszkedett a
pocakján.
Hányszor kérték a szülei, hogy kevesebbet egyen, tizenhat évesen,
lánylétére, nem szabad így kinéznie. Az osztálytársai csúfolták,
kinevették, gúnynevet is akasztották rá: Dundinella.
A becsületes neve Kun Nelli volt. Ducinak született, a pufók ovis és

363
kisiskolás évek után, a várva várt kamaszkor sem nyújtott az alakján.
Egyetlen vágy gyötörte: le akart fogyni. Futott, tornászott, biciklizett,
úszott, de a kilók nem mozdultak a testéről. Lassan kialakuló kisebbségi
érzése miatt, barátok nélküli, visszahúzódó, csendes lánnyá változott.
Körülötte csak addig rajzottak a fiúk, amíg elkérték a füzetét, hogy
lemásolják a leckét, mert matekból és fizikából az iskola legjobbjai közé
tartozott.
A fiúval is egy matekversenyen ismerkedett meg. Majd elolvadt, amikor
odajött hozzá és a döntő példa levezetéséről kérdezett. Utána randira
hívta, kérte menjen el hozzá, készüljenek együtt a következő versenyre.
És most itt áll dagadtan a szekrény előtt, tanácstalanul, egy
világfájdalommal a szívében. Maradt tehát a kopott farmer, egy lezser
tunika, és egy kis smink. Igen, az arca, az lesz a nyerő, vigasztalta magát.
Valóban, arca bájos mosolyából, értelmes, szép, kék szemek néztek a
világra, a szőke hajtincsek takarásából.
Izgatottan csengetett. Nem számított sok jóra, de reménykedett. A fiú
szinte azonnal ajtót nyitott. Félszeg mosollyal kísérte a lányt a szobába és
leültek a kanapéra, a tv elé. A fiú az asztalra mutatott és kérte a lányt,
hogy válasszon a DVD-k közül. Dundinella szíve teljesen összetört. Az
asztalon kívánatos büfétálak és ropogtatni való finomságok között
hevertek a filmek. Tétován kiválasztott egyet. A fiú elindította a videót,
és azonnal kínálta a harapnivalót. Dundinella remegni kezdett,
fájdalmasan nézte a széles vállú, magas, jóképű fiút és nem értette, hogy
hogyan képzelhette, hogy ő ennek a fiúnak tetszhet. Nem sokáig
tanakodhatott, mert a fiú átölelte és bevallotta, hogy már régóta figyeli és
epekedik utána. Szereti, hogy Dundinella más, mint a többiek. Eszes,
kedves és figyelmes, nem hivalkodó, és már hónapok óta kereste az
alkalmat, hogy a közelébe férkőzhessen.
Dundinella csak bámult a fiúra, hallgatta és hallgatta, a szíve egyre
gyorsabban kalapált.
A második hurkás szendvics után már nevetett, az aszpikos nyelvet
felváltva tömték egymás szájába, a padlizsánkrémes bagettet két végéről
harapták egymás felé. És az első csók után, a szétguruló chipszek közt
feküdve, Dundinella felszabadult boldogsággal fedezte fel, hogy a fiú laza
pólója, ugyanolyan terebélyes pocakot takart, mint amilyen az ő pocakja,
a kopott farmer cipzárja alatt.

364
 Az első aktus
Feritől kért tanácsot, mit, hogyan csináljon. Ez lesz az első, nem akarta
elrontani. Feri nagyszájú, beképzelt és felvágott a sikereivel, ő biztosan
tudja, mit kell tenni.
– Simogatod, rádobod az ágyra, betolod és kész. – intézte el pár szóval az
aktus leírását Feri.
– Nem, nem lehet, hogy csak ennyi – töprengett, és még jobban
elbizonytalanodott.
– Figyelj– sajnálta meg Feri, és egy kis üvegcsét nyomott a markába. –
Mielőtt betolod, kend be ezzel, de vigyázz, nem kell belőle sok – azzal
faképnél hagyta.

Eljött a nagy pillanat. Remegett és félt, nehogy elrontson valamit.

„Hogy mondta Feri? Simogasd, ne dumálj, ne majrézz, told be és jó
lesz.”
Minden zsigere megfeszült. Orrcimpája kitágult, szaporábban vette a
levegőt. Nézte a csupasz, igézően finom bőrt, mely az érzéki testet
takarta. Nézte, és nem tudott betelni vele.
„Igaza van Ferinek, ezt simogatni kell.”
Ujjai lassan elindultak, tétován matattak a vállakon, majd lecsúsztak a
hatalmas mellekhez. Ó, micsoda élvezet! Kezdett belejönni, a szíve egyre
hevesebben kalapált. Nehogy elrontson valamit! Most a hátát masszírozta
végig, és szépen haladt, egyre lejjebb. Érezte, ahogy a hideg bőr
sikamlóssá melegszik a keze alatt, ahogy a kívánatos test egyre jobban
megadta magát. Az ő testét is elöntötte valami furcsa érzés, ahogy a
combokhoz ért. Most nem szabad elsietni, most jön a behatolás! Élvezte,
ahogy a kitárulkozó combok közé benyúlt.
„Igen! Nem buta gyerek ez a Feri, tényleg itt van valahol a lényeg.”
Gyorsan felkapta és az ágyra fektette. Még simogatta egy kicsit, elővette
az üvegcsét, úgy, tett, ahogy Feri mondta, majd gondos precizitással
végre óvatosan betolta.
„Bent van!”
A teste megfeszült. Egyre jobban élvezte a sikert, a gyönyört, és nem
tudott betelni vele. Néha kihúzta, majd sietve visszatolta. Ezt párszor
megismételte. Izgalma tetőfokán, kövér izzadságcseppek jelentek meg a
homlokán. Elégedetten vette ki. Kicsit kisebb lett és ragacsos. Az aktus
vége már csak ilyen.

365
„Túl vagyok rajta!” – ujjongott magában, azután diadalittasan felordított:
– Juci! Kettes asztal! Fűszeres kacsa zöldségágyon, kész!

Elveszett
Húsz évig tartott. Gyönyörű emlék minden perce. Szép hangja volt
apámnak, zengő tenor. Sanyarú sorsa nem engedte, hogy komolyabban
képezhesse, hát úgy edzette, hogy szinte mindig énekelt. Énekelt, ha
öröm érte, akkor is, ha fájdalom gyötörte. Tudta, hogyan kell vidáman,
dalolva venni az akadályokat és hogyan lehet nótaszóval elviselni a
megpróbáltatásokat.
Dalolt anyám is, a bátyám vígan fütyörészett, én az öcsémmel, az iskolai
énekkarba is bekerültem. Szép hanggal áldott meg minket az Isten.
Családi repertoárunk? Kodály dal, magyar nóta, operett. Huszárinduló,
népdal, mozgalmi dallamok. Énekeltünk toborzót, írtunk levelet a
börtönből, sírtunk hazánkért, a szabadságért, könyörögtünk
megbocsátásért és vérszomjas bosszúért, egy-egy operaslágerrel. Szép
volt, de nem tartott sokáig. Apámat fellépésre hívta az Isten. Hosszú,
fájdalmas kínokkal büntette, mert nem akart menni, itt, a Földön akart
énekelni. Csendes lett a ház, a halála után.
Egy nap, nagyon fáradt voltam. Fájt minden, égetett az igazságtalanság,
amivel szíven szúrtak. Énekelnem kellett, hogy kibírjam. Halkan, súgva
dúdoltam, csak úgy, magamnak. Öcsém meghallotta és ijedten szólt rám:
- Ne énekelj, rossz hallgatni! Apu magával vitte a hangodat.
Nem hittem neki, de ugyanezt mondta a bátyám, az anyám és a barátok
is. Hallgattam hát, amíg a nagy szerelem újra dalra hívott. Nótáztam
férjemmel, dúdoltam mondókákat, altatódalokat a gyermekeimnek. De ez
a hang, már nem a régi volt. Másképpen szólt, más lett a zöngéje. Lehet,
hogy apám tényleg magával vitte a hangomat?
Nem. Nem a hangomat vitte el. A családját gyűjtötte maga köré. Előbb
az öcsémet, majd a bátyámat, végül anyámat hívta énekelni, s ezt az én

366
árván maradt hangom már nem bírta elviselni. Megfáradt, elkopott,
színtelen lett. Már nem találom.
Elveszett.

Kiszolgáltatottan
Nehéz szívvel lépett be a kapun. Férje családja nem szerette őt, s ennek
nemegyszer hangot is adtak. Igaz, a saját fiukat sem, sőt az unoka
megszületése sem lágyította meg ellenszenvüket. Most mégis eljött.
Egyedül. Kérni. Kérni azoktól, akikre sohasem számíthatott.
A nőgyógyász őszinte volt. Négy, talán hat hete van hátra. Tegye rendbe
a dolgait, mert a méhen kívüli terhességébe belehalhat. Rossz helyen van
a megtermékenyített petesejt, nem a méhüregbe ágyazódott be. Nem
tudni hol helyezkedik el, ezt a hetvenes évek orvostudománya még nem
tudja megállapítani. Ez az állapot lehetetlenné teszi a terhesség kihordását
és életveszélyes következményekkel jár. Minden eshetőségre fel kell
készülnie.
Szörnyű volt a gondolat, hogy testvérvárás helyett a két és fél éves kisfia
anya nélkül maradhat. Kérni jött, könyörögni a férjéért és a kisfiáért.
Tegyék félre a gyűlölködést, vigyázzanak a csonka családra, ha ő már
nem él.
Bizonytalan léptekkel haladt a ház felé. Mit mondjon ott, ahol csak a
pénz a fontos? Mi az, ami megenyhítené a szívüket?
– Hát te? Mit akarsz? – mordult rá morcosan az apósa a konyhaasztal
mögül. Mellette ült az anyósa, velük szemben a férje nővére és sógora.
Ettek. Nem kínálták hellyel, az ajtóban állt, a félfának támaszkodva
remegett. Két hónapja vérzett, legyengítette a betegség és a félelem.
Sápadtan kezdett beszélni, de a sógor a szavába vágott:
– Mi kéne? Nincs!
– Nem értem mi bajuk velünk, de most tegyék félre az ellenszenvüket.
Nagy bajban kérem a segítségüket.
367
Nem néztek rá, a kanalat sem tették le, valamit morogtak az orruk alatt.
Ebben a pillanatban egy fej tűnt fel a konyhából nyíló szoba üvegezett
ajtaja mögött. Elhanyagolt külsejű, csapzott öregember mosolygott rá.
Mutatóujját a szája elé téve intett neki az üveget eltakaró pokróc mögül.
Döbbenten nézett vissza rá, majd elkapta a tekintetét, nehogy az asztalnál
ülők felfedezzék a kíváncsiskodót. Alig ismert rá a férje nagyapjára.
Zavarba jött. Két éven át azzal hitegették őket, ha a férje látni akarta a
nagyapját, hogy fekvő beteg, nem ismer meg senkit, ne zavarják őt. Nem
hitték, de az az ajtó állandóan zárva volt és a vastag pokróc miatt nem
lehetett belátni a szobába. És most értelmes szempárral, ragyogó arccal
ott áll az öreg az ajtó mögött!
Folytatni akarta a kérését, de a sógor meglátta a libbenő pokrócot a
szemközti tükörből. Dühös káromkodással ugrott az ajtóhoz, zsebéből
kulcsot vett elő, kinyitotta a zárat és berohant a sötét szobába. Utána
ment a felesége is, aki egy rejtett villanykapcsolóval, fénnyel árasztotta el
a szobát. A nagyapát elvakította a felvillanó lámpa, megtántorodott.
Ekkor kapta az első ütést, a sógor ököllel verte, rugdosta, lökdöste a sivár
szoba sarkában álló rozoga priccs felé, közben magából kikelve ordított:
– Hogy mert felkelni? Még leskelődik is? Mikor fog végre megdögleni? –
azzal lekapcsolta a lámpát, bezárta az ajtót, és a kulcsot gondosan a
zsebébe dugva, otthagyta a véresre vert öreget a sötétben.
– Ha meghal, ez a ház csak az enyém lesz! Csak az enyém! Megértetted?
– kiabált rá a férje nővére. – Kifelé! Vagy úgy jársz, mint ő – fenyegette
meg és vészjóslóan a bezárt ajtó felé intett.
Apósa és anyósa lehajtott fejjel, némán ültek a konyhaasztalnál, csak a
lábuk remegett az asztal alatt. Félnek, villant át agyán és sietve elköszönt.
A kérése itt süket fülekre találna, jobb is, hogy nem mondta el. Nem
alázkodott meg, és a családját sem tette kiszolgáltatottá.
Csak az utcán kezdett el zokogni. Nem tudta melyikük a
szerencsétlenebb. Az évek óta a halált váró, megkínzott, sötétségben élő
öreg, vagy ő, aki szerető, szép családját hátrahagyva bármelyik pillanatban
368
meghallhat. Lassan lépkedett hazafelé, az édesanyja házába, aki befogadta
őket, amíg lakáshoz jutnak. A vér csendesen folydogált a lába közt, a hasa
úgy nyilallt, mintha éles pengét forgattak volna benne. Megszokta már,
ismerte jól ezt a fájdalmat. Tudta, hogy épségben hazaér, ez még nem a
végső döfés. Tudta, csak azt nem tudta, hogyan mondja el a férjének,
merre járt.

Száztíz éve született

Nem ismertem hozzáfogható jó embert. Mindig mellettem állt, de

sohasem kényeztetett. Az életre nevelt. Hogyan álljam meg a helyem,
vigyázzam a hitem, hogyan legyek igaz ember.
Írnom kellene róla, száztíz év mégiscsak száztíz év, de ma nem megy.
Nem siklik a toll a papíron, béna a kezem, csak a szívem zakatol. Miért
nem tudok írni róla, éppen ma?
Talán, mert annyi szárazság után éppen ma eredt el a jótékony eső,
fellélegeztek a fák, frissült a levegő? Nézem a lehulló esőcseppeket,
milyen mohón nyeli el a kiszáradt talaj. Ahogyan én ettem mohón a
frissen sütött születésnapi kenyerét augusztus 20-án. Látom az esőben a
mosolyát, hallom a lekoppanó cseppekben csendes halk szavát, ahogy a
legnagyobb bajban is vígasztalt: „Hidd el kispulyám, megsegít az Isten!”
Köszönök mindent drága Nagymama! Emléked mindenben, még az
esőben is velem van!

Számvetés

Vén fejjel csendre vágyom

néma padsorok közé
egyedül beülni.

Hűvös templom
homályos fényénél
magammal számot vetni.

Kérdezni Istent
válaszokat várni.

369
 Szűcs Ferencné
Bemutatkozás
Noszvajon 1956.06.02-án láttam
meg a napvilágot Potencsik
Ibolyaként. Férjezett nevem Szűcs
Ferencné, férjemmel 47 évig éltünk
boldog házasságban, sajnos 2022
szeptemberében baleset miatt
elveszítettem.
A középiskola elvégzése után
dísznövény kertész és virágkötő
szakmát szereztem meg. A
növényeket a mai napig nagyon
szeretem, sokat gyönyörködöm
bennük, szeretek róluk
gondoskodni, nézni a fejlődésüket.
Pedagógus asszisztensként
dolgoztam egy általános iskolában.
Egy fiú és egy lány gyermekem van.
Gyermekeim eddig négy unokával
ajándékoztak meg, akik bearanyozzák az életem.
Hobbim a virágok mellett az olvasás, irodalom, a versek, nagyon szeretek
szavalni.
Szeretem az állatokat, két kutyám van, akikre családtagként tekintek.
Magányom enyhítését a Nagyrédei Gondozási Központ Idősek
klubjában találtam meg, ahol sok szeretetre méltó ember vesz körül, itt
nyugdíjas régebb óta fiatal társaimmal.

A falu gólyája
A falu közepén
egy gólyafészek áll
a madarat minden évben
hazavárja már.

370
 Fennen hirdetve a tavaszt
megérkezik a pár.
Fáradt szárnyát pihentetni
a fészekre száll.

Boldogság az emberek
szívéhez talál
mikor meglátják
újra a gólyapárt.

Szívünket a szeretet
reménység hatja át
amikor hazaér
a két gólyamadár.

A falu apraja-nagyja
örömtáncot jár,
mert bizony miénk
ez a szép gólyapár.

A vihar
Udvaromba beoson a lágy őszi szél
virágaim simogatva egy dalt dúdol felém.
A nyár elfáradt ő lassan már pihenni tér
sárgulnak a falevelek hirdetik igém.

A napocska szégyenlősen a felhő mögé búj

virágszirmon a katica mélyebbre simul.
Mind hiába az alázat a szél haragra gyúl
haragjában a falevelekkel körtáncol vadul!

Mint őrült ki a láncból épp most szabadult

nem kímélve fákat, házat mindenhol tör-, zúz
A kék felhő haragjában feketére vált
s könnyeit a szeméből rázúdítja már.

371
 A riadt nap a felhő mögül ki – ki kandikál
sugarával szárítja a felhő orcáját.
Megnyugszanak fák, virágok, a szél elcsendesül,
Bűnbánóan simogatja, ki megsebesült.

Álom
Álmodtam az éjjel színes virágokkal
tarka lepkékkel, csendes patakokkal.
Bárányfelhők kúsztak a világoskék égen
sárga napsugarak szikráztak a réten

Szaladtam a réten mezítláb és félve

hogy bogáncsra ne lépjek
békához se érjek
szöcske, tücsök álmából riadtan pattant fel.

nem törődve vélük leheveredtem

a bársonyos fűben barátokra leltem
pillangók szálldostak körülöttem vígan
vállamon pihenve ide-oda ringtak.

Hirdetni a tavaszt gyerekkorom álmát

újra élni szívem minden boldogságát.
Az álomnak vége ébredj hát fel nyomban
gyere ki a fényre s legyél boldog mostan.

Barátság

Meghívlak egy dalra

gyere énekelj velem.
Örüljünk a mának
mert elszáll hirtelen.

372
 Megfogom a kezed
sétálok veled
mesélj gondjaidról
én rád figyelek.

Ha nehéz a terhed
segítek neked,
együtt viszem veled
míg le nem teszed.

nem hagylak egyedül,

mert te sem teszed
a nehéz percekben
támaszod leszek.

Egymás kezét fogva

induljunk tovább
az örök barátság
legyen iskolánk.

Egy rózsaszál
Ablakomba bekukucskál
a rózsa virág
fejbókolva ringatja
a szélben önmagát.

Fenséges tartással
híven hirdeti
a virágok királya
íme nyílik itt.

Illatot ajándékoz
gyönyörködő szemnek
szívnek és léleknek
igaz szeretetnek.

373
 De, ki ezt az érzést
nem ismeri fel
vérző sebet ejtve
bünteti azt meg.

Aki kapja a szál rózsát,

boldog perceket,
aki adja, a szeretetet
élheti az meg.

Levél a kutyámhoz
Apró lábaiddal örömtáncot jársz,
Örülve a percnek, amikor meglátsz
Mennyi óra telt el, mindegy is az már,
Ameddig rám vártál, hogy hazaérjek már.

Vajon mire gondolsz, amikor elmegyek

Hazajön e ő még vagy itt hagy engemet
Ki ad nekem enni, tálkámba vizet
A labdámat is majd ki dobja el nekem.

A gondolatok fájnak, mikor rád nézek

Mert szemedben csillog az örök hűséged.

Én drága kiskutyám egy cseppet se félj,

Hisz, kincsként őrizlek a szívemben én.
Mert ez a barátság gyémánttal felér,
Áldom a Jó Istent minden percben én.

374
 Tátrai S. Miklós
Bemutatkozás
Budapesten születtem 1953-ban.
Gyermekkoromban kezdtem el
írogatni verseket, meséket,
melyeket akkor csak családom és
barátaim olvastak. Középiskolás
koromban értem el első sikeremet,
második lettem egy országos
irodalmi pályázaton. Negyven éves
munkaviszonyom alatt döntően
pedagógiai- és rendészeti
témakörökben készített írásaimat
közölték szakmai lapok,
folyóiratok. Megjelent három rendészettörténeti intejúkötetem. A
szépirodalomhoz tizenkét éve, nyugállományba vonulásomat követően
tértem vissza. Döntő többségében novellákat írok, mellettük verset,
mesét, kisregényt. Rendszeresen indulok irodalmi pályázatokon, közöttük
a Gion Nándor novellaíró pályázaton, az Országos Mécs László Irodalmi
Társaság pályázatain, a Muzsikál az erdő- és a Jelek pályázatokon.
Tizenhat alkalommal értem el az első három hely valamelyikét.
Szerzőtársak mellett szerepelek huszonegy antológiában, négy
mesekönyvekben, illetve gyermeklapban. Írásaimat internetes- és
nyomtatott lapok, folyóiratok is közölték.Megjelent négy önálló
novelláskötetem. Történeteim megìrásakor szìvesen kalandozom a
múltban és jelenben, a valóságban és a fantázia világában.
Az írást olyan szenvedélynek tekintem, amely képes emlékek
megőrzésére, felidézésére, elgondolkodtatásra, érzelmek és értékek
formálására. Nagyon örülök, amikor író‐olvasó találkozókon, személyes
beszélgetéseken és az interneten az olvasók véleménye ezt visszatükrözi.

375
 Rejtélyes évforduló
Rozi néni a falu mellékutcájában lakott kétszobás kis házában. Három
éve élt egyedül, férjét házasságuk negyvenhetedik évében veszítette el.
Nem volt előzménye a tragédiának, a váratlan halál mindenkit
megdöbbentett. Pista bácsi négy évvel volt idősebb tőle. Szépen éltek,
szerették egymást, ha voltak is időnként kisebb-nagyobb veszekedések,
véleménykülönbségek, soha semmi nem veszélyeztette komolyan
házasságukat. Három fiuk született. Istvánka nem érte meg a hatodik
születésnapját, csendesen temették el a beteges kisfiút. Ferkó kalandos
körülmények között Ausztráliába került, időnként telefonált, pénzt
küldött, de ettől többet nem tudott tenni édesanyjáért. Jani a városba
költözött, megnősült, gyerekei születtek, élte a saját életét. Édesanyját
nem hagyta magára, havonta legalább egyszer meglátogatta, ha kellett,
gyakrabban is. Szerencsére erre sokáig csak ritkán volt szükség. Rozika
ellátta magát, művelte a kis kertet, barátságban élt a szomszédokkal.
Aztán tavasszal lassú változás kezdődött körülötte. Mind gyakrabban
beszélt fiának arról, hogy nagyon sokat álmodik Istvánkával és férjével,
akik hol együtt, hol külön-külön jelennek meg az éjszakában. Istvánka
mindig iskolába akar menni, és szorongatja azt a táskát, amit annak idején
megvettek neki, de sohasem használta. Pista pedig – mesélte Rozi néni –
egyszer legényként, vőlegényként jelenik meg, máskor pedig már idős
férfiként, mintha élne. A júniusban esedékes aranylakodalomról
beszélnek, tervezgetik, hol legyen, kit hívjanak meg. Jani türelmesen
hallgatta, nyugtatta, és arról győzködte, hogy bizonyára sokat gondol a
közelgő évfordulóra, és ez összezavarja a fejét, megbolygatja álmait.
Később rosszabbodott a helyzet, mert Rozika úgy vélte, nemcsak
álmában, de nappal is felkeresik elhunyt szerettei. Ott vannak körülötte,
nézik őt, de nem válaszolnak kérdéseire, nem kérnek sem enni, sem inni.
Éjszaka aztán beszédesebbek lesznek. Nem akarnak lefeküdni, nem
érnek hozzá a kikészített ágyneműhöz. Eltűnnek, visszajönnek, mintha
bújócskát játszanának vele.
Jani egyre nyugtalanabb lett, többször beszélt az orvossal, mert a
képzelgések valóban megijesztették. A doktor széttárta kezét azzal, hogy
idős korban van ilyen, egyelőre nem kell megijedni, és nem kell vele
komolyabban foglalkozni. Gyógyszereket, vitaminokat írt fel, és minél
gyakoribb látogatást javasolt. Nem kell mindig Janinak menni – mondta
–, bárki rokon, barát, ismerős jó, akiben Rozika megbízik. Az idős néni

376
állapota nem javult, de nem is romlott. Nem lehetett meggyőzni arról,
hogy sem férje, sem Istvánka nem látogatja, csupán álmodja, vagy képzeli
őket. Senkinek sem hitte el, ugyanakkor továbbra is békés, kedves volt,
ellátta magát, és igyekezett ellátni látogatóit. Terített nekik az asztalnál,
megágyazott, bár azon többször morfondírozott fiának, hogy miért nem
nyúlnak soha semmihez. Jani aggodalma napról napra növekedett, hiszen
nem tudott mindig ott lenni, el kellett látnia munkáját, családját. Egy
napon jónak tűnő ötlete támadt. Előkereste régi, de jól működő digitális
fényképezőgépét, és elvitte édesanyjának. Elmagyarázta a kezelést, a
felvételek visszanézésének lehetőségét. Rozika meglepően hamar
megértett mindent, és rövid időn belül megtanulta használni a gépet.
Örült annak, hogy végre bebizonyíthatja igazát, mindenkit meggyőzhet:
nem képzelődik! Jani ugyanis azt javasolta, ha megérkeznek a vendégei,
akár együtt, akár külön-külön, készítsen róluk felvételeket, azután nézze
vissza azokat a gépben. Nem ez a legmodernebb – mondta –, még
viszonylag kicsi a kijelző képernyője, de így is jó lesz. Ha majd ott is lát
valakit vagy valakiket, akkor biztosan ott is voltak, de ha nem, akkor
nem! A fényképezőgép nem képzelődik, nem csal, nem hazudik, el fogja
dönteni a vitát.
Két nappal később, egy pénteki napon Rozika izgatottan hívta fel fiát.
Arra kérte, látogassa meg este, mert történt valami, amiről tudnia kell.
Jani szorongva ült autójába, és elindult a szülői házhoz. Az ajtót zárva
találta, de saját kulcsával kinyitotta. Finom sülthús-illatot érzett, a
konyhából vidám dudorászás hallatszott. Benézett a nagyobb szobába,
ahol négy személyre megterített asztalt látott. Óvatosan ment a
konyhába, nehogy megijessze anyját. Emiatt nem kellett volna aggódnia.
Rozi néni rögtön észrevette, és örömmel köszöntötte.
– Már itt is vagytok? Ez nagyszerű, mindjárt kész a vacsora.
– Egyedül jöttem, anya. Nem volt szó vacsoráról, azt mondtad, valami
fontosat akarsz mondani.
– Igen, de nem akarok, hanem akarunk! Igazán sajnálom, hogy Zsuzsi
nem tudott veled jönni!
– Zsuzsi otthon maradt a gyerekekkel, de te kiről, miről beszélsz,
anya?
– Nem találkoztál apáddal? Ott van a szobában, bennünket vár!
– Benéztem a szobába, nincs ott senki! – szomorodott el Jani, és egyre
rosszabb érzések kerítették hatalmukba.
– Nincs ott? Dehogynem! Biztosan elbújt. Velem is ezt csinálja.

377
 – Nincs ott senki, anya, megint képzelődsz, hidd el nekem!
– Nem képzelődöm! Itt van, és azért jött, hogy megkérje a kezem.
Feleségül fog venni! Együtt akar lenni velem! Úgy ám! – ragyogott
Rozika a boldogságtól, és ezzel teljesen megdöbbentette kétségbeesett
fiát.
– Édesanyám! Ha megsült a hús, zárd el a gázt, és menjünk be együtt a
szobába. Majd ott megbeszélünk mindent! – sóhajtotta Jani, és egyelőre
fogalma sem volt, mi lesz ezután.
A férfi lerogyott a konyhai székre, fejét jobb tenyerébe támasztotta, és
könnyes szemmel nézte anyját, aki vidáman sürgött-forgott, mintha
tényleg ünnepi vacsorát készítene. Nem volt kétséges, hogy súlyos
változás történt. Egyik kérdés a másik után bukkant elő: Mi lesz a
szobában? Sikerül-e megnyugtatni? Mit fog elhinni, és mit nem? Itt lehet-
e hagyni? Riassza az orvost, vagy inkább egy szomszédot, aki itt töltené
az éjszakát? Sehonnan sem érkezett válasz, csak a kétségbeesés malmai
zakatoltak.
– Készen vagyok, kisfiam. Gyere, menjünk be apádhoz! Tudod, most
fogja megkérni a kezem… vagy már megkérte egyszer? –
bizonytalanodott el Rozika. – Akkor most mit akarhat? Olyan sokáig volt
távol! De látod, visszajött, és lakodalmat emleget.
– Menjünk! – karolt anyjába Jani, és a szobába vezette. – Látod, nincs
itt senki, csak ketten vagyunk! – Megint képzelődtél! Nyugodj meg!
– Nem, nem képzelődtem! Itt volt, ott ült a fotelben, beszéltem vele!
– Miért nem fényképezted le? Megbeszéltük.
– Lefényképeztem! Tényleg lefényképeztem! Ott van a fényképezőgép
a komódon. Nézd csak meg magad, ha már nekem nem hiszel!
Jani elképedve vette kezébe a gépet. Anyja olyan meggyőző volt, hogy
már kezdett hinni a lehetetlenben. Aktivizálta a képernyőt, visszahozta az
összes felvételt. Mindössze kettő volt. Látta rajtuk a szobát, a fotelt, és
azt, hogy nem ül benne senki. Kissé megnyugodva fújt egy nagyot, és
anyjára tekintett, aki magabiztos tekintettel állta nézését.
– Megoldható, hogy kinagyítom a fotelt mind a két képen. Gyere ide,
és nézd meg: senki sincs benne, és nem is volt. Anya! Apa meghalt, nem
jöhetett vissza.
– Valóban! Most én sem látom. Talán felállt, vagy talán tényleg nem
volt ott – hangzottak komoran Rozika szavai, és olyan volt, mint aki
teljesen kitisztult, belátta tévedését. – Ne haragudj, hogy idefárasztott egy
ostoba öregasszony.

378
 – Ugyan már, ne mondj ilyet! Egyáltalán nem haragszom, sajnálom,
hogy csalódtál. Látom, nagyon szomorú vagy.
– Nem, nem vagyok szomorú, csak nagyon fáradt. Sokat dolgoztam a
vacsorával, és lám, lám, hiába. Nekem nincs étvágyam. Vidd el, jó lesz
nektek, nekem már nem kell.
– Örülök, hogy megnyugodtál, és hiszel nekem. Tényleg fáradt lehetsz.
Rendet rakok a konyhában, te pedig pihenj le a kis szobában. Ha
befejeztem, bejövök hozzád. Akkor megyek el nyugodtan, ha látom, már
ágyban vagy.
Rozika erőtlenül tiltakozott, hogy az nem egy férfinek való feladat,
meg aztán korán van még, de végül is beletörődött. Amikor fia bement
hozzá, már az ágyban feküdt. Két egyszemélyes ágy volt a kis szobában
szorosan egymás mellé tolva, mintha franciaágy lenne. Sokszor aludtak
Pistával összebújva, vagy egymás kezét fogva. Jani szeretettel nézte
szendergő anyját, amint imára kulcsolt kezeit a mellén pihenteti. Úgy
gondolta, sikerült megnyugtatni, gond nélkül hagyhatja a lakásban, majd
holnap felhívja telefonon. Csendesen elpakolt a nagyszobában is, azután
néhány soros levelet hagyott az asztalon. Magához vette a
fényképezőgépet, lefényképezte alvó anyját, majd hazament.
Jani szombat reggel törődötten ébredt. Nem aludt jól, zavaros álmai
voltak. Szülei jártak az eszében, és a tegnap este váratlanul nyugtalanítani
kezdte. Úgy érezte, mégis maradt valami rejtély, valami
megmagyarázhatatlan, ami miatt anyja olyan hirtelen elfogadta tévedését,
vagy csak úgy tett. Talán nem is aludt? Ahogy a tegnap estében kutatott,
nem tudta eldönteni, hogy mind a két ágy megbontva, megágyazva volt,
vagy csak az, amelyikben anyja feküdt. Ha mindkettő – töprengett –,
akkor mégsem hitt nekem, és akkor nagy a baj. Felkelt az ágyból, kivette
táskájából a fényképezőgépet, és a számítógéphez sietett. Betette a kis
kártyát, és elégedetten látta, hogy a képen édesanyja alszik, a mellette lévő
ágy bontatlan, terítővel letakarva. Egy gombnyomással behozta az előző
fotót, amelyiken az üres fotel volt. Nagyobb méretben és élesebben
láthatta, mint este a fényképezőgépben. Mielőtt végleg megnyugodhatott
volna, döbbenten meredt a képre. A fotel valóban üres volt, azonban
mellette, a szekrény előtt, volt valami. Áttetsző folt, mintha pára, vagy
köd lenne, és alakja egy ember sziluettjéhez hasonlított. Felkiáltott ijedt
meglepetésében, és pillantása a naptárra esett. Lélegzete is elakadt
rémületében, mert rádöbbent: pontosan tegnap volt szülei
házasságkötésének ötvenedik évfordulója. Felugrott a székről, a

379
hálószobába sietett, és gyorsan öltözködni kezdett. Csodálkozó
feleségének csak annyit kiáltott, hogy azonnal anyjához kell mennie, mert
valószínűleg nagy baj van.
A házba belépő Janit hatalmas csend fogadta. Hangos köszönésére
semmilyen válasz sem érkezett. Előbb a konyhába nézett be, majd a
nagyszobába, ahol nagy megdöbbenésére három terítéket látott. Biztosan
emlékezett arra, hogy este mindent a helyére tett. Óvatosan, félelemmel
nyitotta a kis szoba ajtaját. Mind a két ágy meg volt bontva, Rozi néni
úgy feküdt a hátán, hogy jobb keze a másik ágyon pihent, mintha fogna
valamit. Arcán nyugalom, talán mosoly tükröződött. Egyenletesen
lélegzett, ez kicsit megnyugtatta a rémült Janit. Leült az ágy szélére,
óvatosan megérintette anyját, aki erre kinyitotta szemét, és tényleg
mosolygott.
– Itt vagy, kisfiam? Kár, hogy tegnap olyan hamar elmentél, nagyon
szép esténk volt.
– Elhiszem, anyám! Örülök, hogy így történt – sóhajtott Jani, és már
biztosan hitte, hogy a valóság és a rejtély találkozása éppen olyan, mint
amikor a nappalból este lesz, az éjszakából reggel. Soha nem tudjuk,
melyik az a pillanat, amikor elválnak egymástól.

A gyerekkocsi
A címet olvasva bizonyára majd sokan arra gondolnak, hogy egy
különleges babakocsiról fogok mesélni, pedig egészen másról lesz szó.
Ha valakinek ismerősnek tűnik a történet, akkor az nem a véletlen műve.
A hatvanas évek végén járunk az időben, amikor egy-egy jó nevű
technikum mágnesként vonzotta a gyerekeket Budapestre az ország
minden tájáról. Az új környezethez, a nagyvároshoz, a kollégiumok
katonás rendjéhez sokan nehezen, vagy egyáltalán nem tudtak
alkalmazkodni, és ez bizony a tanulmányi eredmények rovására ment. A
falusi iskolákból jó, jeles, kitűnő bizonyítvánnyal érkező kisdiákok
megdöbbentek, és elkeseredtek, amikor egymás után kapták a rossz
osztályzatokat. Nem voltak ahhoz hozzászokva, mint ahogy az egyre
növekvő követelményekhez sem. Persze nem mindenkiben okozott lelki
törést a változás. Kitűnő képességű leányok, fiúk értek el remek
eredményeket, és a gyengébbek között is voltak olyanok, akik
nagyvonalúan kezelték a nehézségeket. Közéjük tartozott József, akit

380
mindenki csak Józsikának ismert és szólított, mert apró termettel, vékony
csontozattal áldotta meg a teremtő. Esélye sem látszott arra, hogy
bármikor elkerülhet a tornasor végéről. Ez őt nem zavarta, jókedvű srác
volt, megbízható közepes szinten tanult, jól érezte magát Budapesten.
Érthetően vonzódott a többiek társaságához, érdekelték a lányok, hiszen
biológiai érettsége semmivel sem maradt el osztálytársaiétól. Az ifjú
hölgyek kedvelték, de nem vették komolyan közeledését, amit pontosan
érzékelt. Ez bizonyára elkeserítette, és emiatt próbált feltűnően
nagyfiúsan viselkedni, legalábbis annak gondolta, ha cigarettázik, és
olykor-olykor megiszik egy-egy pohár sört. A tiltott dohányzás – aminek
az iskolában és a kollégiumban leginkább a WC-ben lehetett „hódolni” –
egyébként is nagy merészség volt. Akit elkaptak, az komoly büntetésre
számíthatott. A tanárok éberségének kijátszását és a „csak azért is
rágyújtok” magatartást többen vagányságnak tekintették.
Józsika szülei, testvérei Vas megyei kis faluban éltek, félve engedték el
őt a nagyvárosba. Néhány hónap alatt kiderült, hogy nem kell aggódni.
Józsika nem lesz eminens, nem lesz meghatározó személyiség az I. B-
ben, de boldogulni fog, minden helyzetben feltalálja magát. Havonta
látogatott haza, és ilyenkor együtt vonatozott néhány diáktársával.
Szombathelyen köszöntek el egymástól, majd ugyanott találkoztak
vasárnap délután a visszaúton. Néha velük tartott Szilvia is, aki egy évvel
idősebb, csinos, mutatós lány volt. Kedves volt Józsikához, tudta, hogy
tetszik neki, de ez számára semmit sem jelentett. Ha egy fülkébe, vagy
ugyanabba a négyes ülésbe kerültek, beszélgettek, nevetgéltek, esetleg
tanultak, ahogy a helyzet kívánta. Amikor a magas, jóképű Tomi is
csatlakozott hozzájuk, Józsika szerényen a háttérbe húzódott. Nem
voltak rosszindulatúak, nem voltak gonoszok hozzá, mégis érezni
lehetett: nem tekintik partnernek. Egy alkalommal, amikor az a ritka eset
fordult elő, hogy kevesen utaztak a vonaton, négyen ültek a fülkében.
Egy ismeretlen, középkorú néni a menetiránynak háttal az ablak mellett,
vele szemben Szilvi és Tomi, Józsika ugyanazon oldalon, de nem
közvetlenül mellettük, egy helyet kihagyva a sarokba dőlt, mintha
szunyókálna. Idős paraszt bácsi nyitott be, és látva az üres helyeket
letelepedett a nő mellé. Fejét ingatva méregette a fiatalokat. Kedvesen,
elismerően biccentett Szilvi felé, majd tekintete megállt Józsikán. Nem
tetszett neki valami, rosszallóan vonta össze szemöldökét, furcsának
találta, hogy a fiú egyedül utazik.
– Hova utazol, fiam? – kérdezte barátságosan, segítő szándékkal.

381
 – Budapestre! – hangzott a büszke válasz.
– Budapestre? Mit csinálsz te ott? Apukádék tudják, hogy eljöttél?
– Persze, ők hoztak ki az állomásra. Budapesten járok iskolába.
– Hm! Az igen! Na, és hányadikos vagy?
– Elsős! – hangzott a büszke válasz!
– Hát, ahhoz képest tényleg nagy gyerek vagy! – mosolyodott el az
öreg, mert eszébe nem jutott, hogy középiskolára gondoljon.
Szilvi és Tomi képtelen volt visszatartani kirobbanó nevetését. Józsika
először bokáig elpirult, azután kényszeredetten ő is nevetni kezdett,
pedig szégyellte magát. Nem tudhatta, hogy ez a kis jelenet két hónap
múlva ragyogónak tűnő ötletet teremt.
A háromnapos ünnep miatt nagyon sokan keltek útra. A szombathelyi
állomáson ritkán látott tömeg várakozott a budapesti vonatra. A feljutás
is komoly nehézségnek tűnt, ülőhely szerzése pedig valóságos
művészetnek. A diákok között reményt vesztve várakozott Szilvi, Tomi
és Józsika, amikor beállt a szerelvény. A vékony fiú szeme felcsillant, úgy
érezte, itt az alkalom, hogy legalább egyszer legyőzze Tomit, és hatalmas
jó pontot szerezzen Szilvinél. Az akkori idők szokása szerint volt egy
vagon, amelyet részben, vagy egészben a kisgyerekkel utazóknak tartottak
fenn. Ha a múltkor az öreg bácsi kisgyereknek nézett – gondolta a fiú –,
akkor ez most is előfordulhat a kalauzzal. Rábeszélte Szilvit, hogy ketten
szálljanak fel oda. Ő majd igyekszik minél inkább kisfiúnak látszani, és
úgy viselkedik, mint akinek kísérőre van szüksége. Nyilván nem fogják
anyjának gondolni Szilvit, de a jóval idősebb testvért könnyen
eljátszhatja. Kényelmes helyük lesz. Az ötlet jónak tűnt, az pedig
különösen, hogy Tominak nem tetszett. Nem törődtek vele, felszálltak a
kisgyerekes vagonba. Előtte megegyeztek, hogy Budapesten a
mozdonynál találkoznak.
Tomi gyűrötten, idegesen, bosszankodva szállt le a Déli pályaudvaron.
Borzasztó körülmények között utazott, irigykedve gondolt Józsikára, aki
nemcsak kényelemben lehetett, de Szilvi társaságát is élvezhette.
Haragosan várakozott a mozdonynál. Néhány perc múlva megjelent a
lány, de egyedül jött, láthatóan feldúlva. Belekarolt Tomiba, és csak
annyit mondott: „Gyere, menjünk gyorsan!”
Szótlanul mentek a villamosig, felszálltak, és szembefordultak
egymással. Tomi kíváncsian nézte Szilvi arcát, hiába várta, hogy a lány
majd mond valamit. Nem tudta türtőztetni kíváncsiságát.
– Miért hagytuk ott Józsikát? Mi történt?

382
 – Ne is kérdezd! Azt hittem, felpofozom!
– Nem jött be a trükk, ugye? A kalauz nem ette meg?
– Dehogynem, remekül játszottuk a kis testvér-nagy testvér játékot.
– Akkor nem értem!
– Talán egy óra telt el, vagy annyi sem, amikor Józsika udvarolni
kezdett. Arra célozgatott, hogy ő meg én… szóval érted, ugye?
– Már hogy ő, meg te? – nevetett Tomi. – Ez vicces.
– Igen, én is ezt mondtam neki, és valami olyasmit, hogy ha majd
nagyfiú lesz, akkor próbálkozzon.
– Megsértődött?
– Lehet. Valószínű, mert szó nélkül kiment a peronra. Meglátta a
kalauz, és kizavart bennünket a kisgyerekes kocsiból. Majd elsüllyedtem
szégyenemben, ráadásul hering módjára utaztunk tovább.
– De hát miért?
– Képzeld, ez kis hülye máris megjátszotta a nagyfiút, és rágyújtott egy
cigarettára,

Az utolsó kívánság
A júniusi délelőtt napsütéssel, meleggel kedveskedett az embereknek.
Az iskolás gyerekek a tantermek ablakain át ábrándoztak a közelgő nagy
szabadságról. Az óvodásoknak majdnem mindegy volt, hogy mit mutat a
naptár, csaknem egész nap az udvaron játszhattak. A nagy park
játszóterén kismamák és nagymamák ügyeltek az apróságokra. Délben
egyre többen hazamentek, egy óra után már csak két-három padon
üldögélt valaki. Vivien könyvet olvasott, közben fel-felpillantott a kis
Zoéra, aki neki hátat fordítva ült a hintán. Megnyugodva látta ügyességét,
ahogy kapaszkodik, ahogy lábacskáit lengetve hajtja a hintát. Majdnem
hároméves volt, eleven, ügyes kislány, sokszor mondták rá, két fiú
veszett el benne. Persze ilyenkor csak mozgékonyságára, huncutságára
gondoltak, hiszen a teremtő igazán bájos arcocskával áldotta meg.
A park melletti úton feltűnt egy fehér Renault furgon, amely úgy állt
meg, hogy a hintától csak huszonöt-harminc méter választotta el. Ablaka
lenyílt, jól lehetett látni, egy férfi és egy nő ül benne, akik a játszóteret
nézik. Néhány perc múlva kinyílt a bal oldali ajtó, és egy sportosan
elegáns, jó megjelenésű, harmincöt év körüli fiatalember szállt ki.

383
Határozottan elindult Vivien felé, aki annyira belemélyedt könyvébe,
hogy csak akkor vette észre, amikor megszólította.
– Jó napot kívánok, asszonyom! Elnézést kérek, amiért megzavartam.
Mátéfalvi András vagyok a „Vigyázzunk gyermekeinkre” Alapítvány
főmunkatársa. Tessék, itt az igazolványom!
– Igen, látom! – nézett rá Vivien a személyi igazolványnál nagyobb
méretű kártyára, amelyen jól lehetett olvasni az alapítvány és a férfi nevét.
– Segíthetek valamiben?
– Egy propaganda-, vagy inkább úgy mondanám, oktatófilmet
készítünk az alapítvány megbízásából, amely a televízióban is látható lesz.
Ebben szeretnénk felhívni a szülők figyelmét arra, hogy a mai világban
mennyire kell vigyázni a gyerekekre.
– Ez nagyszerű, de miért mondja ezt el nekem? Én tudok vigyázni a
gyerekemre.
– Pontosan erről van szó, asszonyom. Hosszabb ideje figyeltem, hogy
milyen gyakran néz fel arra a hintázó kislányra. Ön minden bizonnyal
gondos anyuka, ezért szeretném felkérni magát és a kislányát,
szerepeljenek a filmben. Vannak már hasonló amatőr közreműködőink,
nem kell aggódnia, egyszerű a feladat. Nem sokat, de némi honoráriumot
is tudunk fizetni.
– Mégis miről lenne szó? – mérte végig az asszony a szimpatikus férfit,
és kezdte érdekelni az ajánlat.
– Azzal indítanánk, hogy a kollégám filmre veszi a mi
megbeszélésünket. Megállapodunk abban, hogy ön eljátssza a
figyelmetlen anyukát, én pedig elcsalom a kislányt, és beültetem abba az
autóba. Azután idegurulunk önhöz, a kislány kiszáll, és kész. A
szerződést most megírjuk, aláírjuk, és a végén átadom önnek az
ötvenezer forintot.
– Ötvenezer forint, néhány percért? Ez nem rossz, de nem fog
sikerülni! Zoé nem megy el idegennel, ezt már megbeszéltük, és
betanítottuk neki.
– Semmi baj, az is nagyon jó jelenet lesz, ha a gyerek okosan
viselkedik. Akkor az lesz a pozitív példa a filmünkben. Sőt, talán ez lenne
a legjobb variáció, a magam részéről örülnék neki. Nos?
– Jó, nem bánom, próbáljuk meg! Gyorsan kitöltöm a szerződés rám
vonatkozó részét, aláírjuk, és kezdjük el a filmezést. Zoé úgysem erre
néz.

384
 Mátéfalvi András intett az autó felé, amelyből a hölgy kiszállt.
Kezében kamerát tartott, nyakában az alapítvány igazolványa lógott.
Nem köszönt, nem szólt egy szót sem, de udvariasan meghajolt, és
megkezdték a munkát. Előbb András mondta el a felvétel célját, majd
Vivienhez fordult, rövid bemutatkozást kért. Ezután visszavette a szót,
és az anyukával ismertette, mi történik a következő percekben.
– Kedves Vivien! Ön tegyen úgy, mintha olvasna, és nem is figyelne
ránk. Én visszamegyek az autóhoz, és egy dobozban kiscicát viszek oda
Zoéhoz, akinek ez nyilván nagyon fog tetszeni. Megengedem, hogy
megsimogassa, azután felajánlom, hogy nézze meg a másik két
kismacskát is, ott vannak az autóban. Szerintem velem fog jönni, és
valószínűleg beszáll az autóba is. Ekkor én is beülök, becsukom az ajtót,
és indulok. A néhány méterre lévő villanyoszlopig megyek, ahol
megállok. Addigra ön is odaér. A kolléganőm végig filmezni fog. Ha
esetleg a kislány nem akar velem jönni, akkor azt vesszük fel.
– Rendben van, kezdhetjük! – mosolygott Vivien, és jól megnézte a
szimpatikus, jóképű férfit.
Minden a megbeszéltek szerint indult. Zoé szemmel láthatóan
megörült a kiscicának, simogatta, kivette a dobozból, megölelgette, majd
visszatette. Vivien nagy meglepetésére elindult az autó felé, és valóban
beszállt az oldalsó ajtón. A hölgy is beugrott mellé. Mátéfalvi gyorsan
becsukta az ajtót, beült a vezetőülésbe, és indított. Nem állt meg a
villanyoszlopnál! Felgyorsított, kihajtott a főútra. Vivien döbbenten állt,
hosszú másodpercekre volt szüksége, amíg rádöbbent: ellopták a
kislányát! Kétségbeesetten rohant a főút felé, de a fehér furgont már
sehol sem látta. Szíve hevesen dobogott, nem sok kellett ahhoz, hogy
elájuljon. Kétségbeesetten kavarogtak gondolatai, majd leintette az első
taxit, és a rendőrségre vitette magát.

Vivien és Zalán nem találta helyét a lakásban. Elkeseredett,

reményvesztett állapotban hallgatták Lajtai Nóra pszichológust, aki
vigasztalni próbálta őket. Nóra a rendőrség munkatársa volt, empatikus,
tapasztalt szakember. A nyomozást vezető Ormai alezredes úgy ítélte
meg, a fiatal házaspárnak elsősorban lelki segítségre van szüksége azért,
hogy ne egymást okolják a történtek miatt, hanem együtt
reménykedjenek a szerencsés megoldásban. Ettől persze még nagyon
messze voltak. Vivien egészen jó személyleírást adott, és meglepően
higgadt volt a fantomkép elkészítésekor is. Az autóról, azontúl, hogy

385
nagy, fehér, semmilyen érdemi információt nem tudott adni, sem
típusáról, sem rendszámáról. A színlelt szerződésben sajnos kiadta
adatait, azzal bármikor visszaélhetnek. A játszótér környékét hiába
vizsgálták át, semmi nyomot nem találtak, ami a gyermekrablókhoz
köthető lett volna. A hivatkozott alapítvány nem létezett, és úgy tűnt,
senki sem akart filmet készíteni ebben a témakörben. Ez nem is csoda –
vélekedtek a nyomozók –, hiszen tizenévesek, huszonévesek, főleg
lányok eltűnése, elcsalása, elrablása sajnos nem egyedi jelenség,
különösen az ország keleti részében, de ilyen kicsi gyerekek elrablására
szerencsére nagyon ritkán van példa. Az alezredes – mivel jól eltervezett,
előre kigondolt akcióval álltak szemben – három verziót tartott a
legvalószínűbbnek. Az első szerint a gyerekrablók váltságdíjat remélnek a
jól menő vállalkozó apától. Második lehetőség, hogy a kislányt
megrendelésre lopták el, el akarják adni egy gazdag, gyermektelen
külföldi családnak, de az is lehetséges, hogy valaki – akinek nem lehetett
gyereke, vagy elvesztette azt – magának akarja megtartani. Az első
feltételezést ítélte a legkevésbé, a harmadikat a leginkább valószínűnek.
Csekély esélyét látta annak, hogy Zoé élete, testi épsége veszélyben lenne.
Úgy döntött, várnak a hír nyilvánosságra hozatalával, hátha jelentkeznek
az elkövetők valamilyen ajánlattal. Megérzése helyesnek bizonyult, mégis
nagy meglepetést okozott. Senki nem tudhatta, hogy a gyermekrablók
igazat mondanak, vagy trükköznek a rendőrség előtt.
Este tizenegy óra után Vivien mobiltelefonjára hívás érkezett. Amint
azt később megállapították, a még létező kevés utcai telefonfülkék
egyikéből. Elváltoztatott hang közölte vele, hogy ne aggódjanak, a kislány
jól van, semmi baja, és ha nem vonják be a rendőrséget, hamarosan
visszakapják, azonban rendőrségi akciók esetén lehet, hogy soha többet
nem fogják látni. A fiatalasszony sírva könyörgött, hallani akarta Zoé
hangját, de a készülék kattant, a hívás megszakadt. Döbbenten néztek
egymásra, fogalmuk sem volt, mit tegyenek. Ha az elkövetők igazat
mondanak, akkor a rendőrség nélkül is visszakapják a lányukat. Viszont,
ha hazudnak, akkor a nyomozás leállításával hatalmas előnyt adnak nekik,
amit talán sosem lehet behozni. Felrémlett előttük a Portugáliában
elrabolt a kis Madeleine esete. Fogalmuk sem volt, mi lenne a legjobb
megoldás. Egész éjjel ezen töprengtek, semmit sem aludtak, ahogy a
lelkiismeretes és segíteni akaró Nóra sem.

386
 Ormai alezredes csapatánál sem volt jobb a helyzet. Elemezték a
hívást, a hangot, átkutatták a telefonfülkét, közben mások a park
környékén lévő térfigyelő kamerák felvételeit vizsgálták. Sajnos a
játszótér nem volt bekamerázva, de a fehér furgon kétszer is feltűnt a
környéken. Rendszám nélküli Renault Trafic volt. Azonnal megkezdték
ezen típusok tulajdonosainak kigyűjtését, a közelmúltban ellopott ilyen
autók listájának elemzését, bár nem sok eredményt vártak tőle. Emberileg
megértették Vivien hisztérikus tiltakozását a rendőri akció ellen, azonban
szakmai tapasztalatuk nem sok hitelt adott az ismeretlen bűnözők
ígéretének. Mégis úgy döntöttek, a nyilvánosságot egyelőre kizárják,
azonban a munkát nagy intenzitással folytatják, még nemzetközi
kapcsolataikat is bevonják.
A fantomképet és Zoé fényképét valamennyi rendőrkapitányság és
határátkelőhely megkapta azzal a feladattal, hogy járőröző, ellenőrző
munkatársaiknak sokszorosítsák. Négy nap telt el érdemi eredmény
nélkül, amikor érzékelni vélték az első reménysugarat. Egy szolgálaton
kívüli rendőrnő, aki éppen nagy bevásárlást tartott a zalabogdányi Tesco
áruházban, felismerni vélte a fantomképen szereplő személyt. A
pénztárnál állt sorba, amikor jól látta, hogy a szemben lévő
gyógyszertárból kilép az a férfi, akit szerinte keresnek gyerekrablás
ügyében. Bevásárlókocsiját nem tudta otthagyni, azonban az időpontot
megjegyezte, és azonnal riasztotta kollégáit. A kiérkező nyomozóknak a
biztonsági kamerák és a gyógyszerészek segítségével nem volt nehéz
kideríteni, hogy abban az időpontban három receptet váltottak ki. A
gyanúba került férfi igen nagy valószínűséggel a hatvanhét éves özvegy
Kerekes Mártonné részére vásárolt gyógyszert, aki a közeli Alsótamásdi
faluban lakott. Valószínűtlennek tűnt, hogy az idős hölgynek bármi köze
is lehetne a gyerekrabláshoz, azonban a kamerafelvételek alapján nem
volt kizárható, hogy a fantomkép az ott látható férfiről készült. A gyenge
gyanú is megér egy utánajárást, döntött Ormai, miután értesült az
eseményről. A megyei bűnügyi osztály vezetőjét arra kérte, óvatosan
nézzenek körül a néni környezetében, különös tekintettel a gyógyszert
kiváltó férfire.
Alsótamásdiban mindenki ismerte a jó szándékú, szerencsétlen sorsú
Kerekes nénit. Férjét tizenkét évvel ezelőtt, két idősebb fiát még
gyermekkorukban elvesztette, harmadik, legkisebb fia nyolc éve
külföldön élt. Fáni néni egyedül maradt bánatával, egyre zárkózottabb
lett, ami lassan, de biztosan felőrölte erejét, egészségét. A doktor azt

387
javasolta a szomszédoknak, hogy próbálják meg elérni és haza hívni Fáni
fiát, mert legfeljebb egy hónap lehet hátra a néni életéből. Berci, aki
korábban csak két-három évente látogatta anyját – igaz, időnként pénzt
küldött neki –, most az első hívó szóra hazatért. Barátnőjével érkezett,
aki nem volt magyar, nem is beszélte a magyar nyelvet. Rögtön látták, az
orvosnak igaza van, sőt, talán még el is túlozta a reményt. Fáni néni
nagyon gyenge volt, már nem tudott felkelni az ágyból, a
szomszédasszony ápolta. Persze nem ingyen, megfizették fáradozását.
Berciék beköltöztek a házba, sokat volt édesanyjával, néha beszélgettek,
de leginkább csendben nézték egymást. Időnként valahova elmentek
barátnőjével, aztán visszajöttek, senki nem tudta, merre járnak. A falu
körzeti megbízottja mindezt pontosan tudta, gyerekkora óta ismerte
Bercit, bohém, de jó szándékú embernek tartotta. Nem sokat
foglalkozott vele, örült, hogy semmi munkát nem adnak neki. Éppen
ezért furcsállotta a parancsot, miszerint diszkréten körbe kell néznie Fáni
néni portáján, és ha valami furcsát, szokatlant tapasztal, vagy esetleg egy
kislányt lát, vagy egy fehér Renault furgont, azonnal jelentse. Megkapta
Zoé fényképét és a fantomképet, amely kétségtelenül hasonlított Bercire,
de a főtörzsőrmester nem sokat adott az ilyen irka-firkákra. Úgy
gondolta, civil ruhában megy el, mintha csak beteglátogatóba érkezne. Az
első meglepetés a ház előtt érte. A nagykapu és a kiskapu szokatlan
módon zárva volt. Kopogott, csengetett, de semmi válasz nem érkezett.
Tanácstalanul álldogált néhány percig, azután átment a
szomszédasszonyhoz érdeklődni.
– Berci kérésére már öt napja csak akkor mehetek Fáni nénihez –
panaszkodott Vali –, ha hív. Naponta kétszer, esetleg háromszor. A fia
azt mondta, az utolsó napjaiban minél többet szeretne vele kettesben
lenni, ha már annyi éven át elhanyagolta. Bezárkóztak, hogy senki ne
zavarja őket. Beszélni sem engedi szegényt, ha valamit mondani akar
nekem, azonnal leinti azzal, hogy ne fárassza magát. Szép, szép, de mégis
furcsa, meg aztán a barátnője is furcsa egy ember. Néha látni az udvaron,
köszönésként át is biccent, de ha átmegyek, bevonul a másik szobába,
mintha félne tőlem. Mindig zeneszó hallatszik ki. Biztosan valami
muzsikus lehet, azért kell neki az a nagy autó.
– Na és Berci mit csinál?
– Hát, én nem is tudom. Rendet tart, de olyan zavarodott, mintha
titkolózna. Csak azt nem tudom, mit.
– A doktor mit mondott?

388
 – Tegnapelőtt volt itt, csak legyintett. Azt mondta: pap kell már ide,
nem gyógyszer.
– Vali! – gondolkodott el a főtörzs. – Mit mondtál az előbb?
– Nem én mondtam, az orvos. Pap kell ide…
– Nem azt – vágott szavába a körzeti megbízott –, előtte valami nagy
autóról beszéltél.
– Igen, mert az. Nagy, fehér, külföldi rendszám van rajta! Hátul áll az
udvarban.
– Hű, a nemjóját! – vakargatta tarkóját a főtörzs. – Te, egy gyereket
nem láttál?
– Gyereket? Milyen gyereket? Nincs ott semmi gyerek, azaz –
bizonytalanodott el Vali – az előszobában láttam egyszer egy kis cipőt, de
akkor nem tűnt fel. Persze most, hogy mondod…

Három rendőrségi autó villogó kék lámpákkal, nagy sebességgel

fordult be Alsótamásdiba. Kerekes néni háza előtt álltak meg.
Kivágódtak az ajtók. Az első autóból Ormai alezredes és két munkatársa
szállt ki, a másodikból a zalabogdányi kapitányság egyenruhás járőrei, a
harmadikból Lajtai Nóra pszichológus. A kiskaput nyitva találták, de a
ház ajtaja zárva volt. Nem csengettek, nem kopogtak. Ormai utasítására
az egyik nyomozó bekapcsolta a kezében tartott megafont, és hangos
felszólítást akart tenni, amikor kinyílt az ajtó. Ott állt falfehéren Bertalan.
Kézen fogta a szemmel láthatóan egészséges és vidám Zoét. A férfi a
rendőrökre nézett, hangja remegett, amikor megszólalt: „Meghalt
édesanyám! Visszaadom a kislányt, már nincs szükségem rá. Sajnálom!”
Mindenki meglepetten állt, erre nem számítottak. Nóra a kislányért
ment, csak annyit mondott neki: „Gyere kicsim, megyünk anyához!”
Beszálltak a harmadik autóba, és elmentek. A többiek Ormaira néztek,
várták a parancsot ebben a döbbenetes helyzetben. Az alezredes már
kezdte sejteni, mi történt. Az egyenruhás rendőröknek megköszönte a
segítséget, és visszaküldte őket a kapitányságra. Biztosan tudta, hogy
semmilyen erőszakra nem lesz szükség a lelkileg összetört emberrel
szemben. Csendesen, csaknem barátságosan kérdezte Bertalant.
– Kerekes úr! A társa is itt van?
– Igen, édesanyám mellett sír a szobában. Visszamehetek hozzájuk?
– Most még igen. Búcsúzzon el az édesanyjától! Ha tud és akar,
intézkedjen az elszállításról, de utána velünk kell jönniük. Ormai

389
alezredes vagyok Budapestről. Mondja meg nekem őszintén, miért
rabolták el a kislányt?
– Édesanyám mindig azt mondta, annyi bánat érte már az életben,
hogy nem akar addig meghalni, amíg nekem családom, gyerekem, neki
pedig unokája nem lesz. Két évvel ezelőtt azt hazudtam neki, hogy
megnősültem, kislányom született. Amikor most megérkeztem néhány
nappal ezelőtt, az unokáját kereste, őt akarta látni. Ez volt az utolsó
kívánsága, amit teljesíteni akartam. Nem ismertem senkit
Magyarországon a falubelieken kívül, akinek két-három éves gyereke van,
és ideadná nekem azért, hogy becsapjam a haldokló anyámat. Ezért
kellett nekem egy gyerek. Hamis igazolványokat gyártani ma már semmi
gondot nem okoz. Azt hittem, egy, legfeljebb két napról lesz szó, azután
hazaviszem a kicsit, én pedig a barátnőmmel együtt visszamegyek
Hollandiába. Sosem találnak meg, valószínűleg nem is keresnek.
Másképpen alakult a helyzet. Sajnálom a kislány szüleit, bizonyára sokat
aggódtak, de higgye el, Zoé remekül érezte magát. Feline jó pótmamája
volt, tisztességesen ellátta. Ha lehet, bocsánatot kérek mindenkitől,
azután jöjjön, aminek jönnie kell.

A festő és a lány
Enyhe szél fújdogált a dombok felől, szelíd hullámokat borzolt a
vízen. Egyik jött a másik után, majd visszatértek, vagy elcsendesedve
simultak a tópart finom homokjába. A festő nézte őket, és eljátszott a
gondolattal, hogy a hullámok sok-sok milliárdnyi vízcseppből állnak, és
közülük bizony nem mindegyiknek sikerül visszatérnie. Talán nem is
akar, szívesebben táplálja a füvet, a bokrokat, a fákat, a levegőt, talán
pontosan tudja, hogy úgyis találkoznak majd egyszer a hatalmas
óceánban. A napkorong már a dombok csúcsát érintette, különös fények
és árnyak játszottak egymással. Egyszerre volt szép és valószínűtlen,
olyan, amit csak kitalálni, vagy megálmodni lehet. A festő – ahogy hétfő
óta minden nap – már kora délután kisétált a közeli városból, hogy
csendes magányában alkosson, de képtelen volt elkezdeni. Nézte és
csodálta a tájat, nem tudta eldönteni, melyik a legszebb pillanat, amit meg
kellene ragadnia, mélyen emlékezetébe vésnie, és azt festeni a vászonra.
Nem okozott volna gondot a tó, a dombok, a fák, a bokrok ábrázolása,
azonban úgy érezte: csak akkor veheti kezébe az ecsetet, ha már behunyt

390
szemmel is látja a fények és árnyak legszebb harmóniáját. Örült, hogy
mindig egyedül lehetett. Úgy tűnt, az áprilisi hétköznapok hűvös
délutánja még nem csábítja sétára, kirándulásra az embereket. A kis
padok üresen várakoztak.
A festő már biztosan tudta, hogy aznap sem fog dolgozni, ezért
feljebb húzódott a fák közé. Összecsukta festőállványát, bezárta kis
fabőröndjét, amelyben ecseteit, festékeit, kellékeit tartotta, és leült
kisszékére. Nézte a vizet, a keskeny ösvényt, amely körbefutotta a tavat.
Nem akart még hazamenni, mintha aznap valami különös erő vonzaná,
marasztalná. Talán negyedóra telt el, amikor észrevette, hogy ketten
közelednek. Messze voltak még, de szemmel láthatóan igyekeztek a tó
felé. A festő először szerelmesekre gondolt, és kényelmetlenül érezte
magát, nem akarta mások intim titkait kilesni. Ahogy közelebb értek, már
jól látta, tizenhét-tizennyolc éves, farmernadrágos lányok jönnek egymás
mellett. Megálltak egy padnál, ötven-hatvan méterre a festőtől, de nem
vették észre. Az alacsonyabb lány levette hátizsákját, és a másiknak
nyújtotta, aki kinyitotta, sötét színű pulóvert vett elő. Belebújt, fejére
baseballsapkát tett úgy, hogy haját gondosan alátűrte. Leült a padra,
háttal a városnak, ahonnan jöttek, a hátizsákot a pad támlájára akasztotta.
Az alacsonyabb lány ezután visszafelé ment, majd megbújt egy közeli,
nagy bokor mögött. A helyzet egyre furcsább és érdekesebb lett. Már
szürkülni kezdett, de még jól lehetett látni. A város felől megint jött
valaki. Nem gyorsan, tanácstalannak, tétovának tűnt. Bizonyára meglátta
a padon ülőt, mert felgyorsította lépteit. Hosszú vörös hajú lány
közeledett, akit – gondolta a festő – valószínűleg meg akar viccelni
barátnője, ezért mutatja felé hátát, és tesz úgy, mintha nem venné észre.
Elhatározta, nem fedi fel magát, nem rontja el a tréfát. Nem sejthette,
hogy a következő percekben drámai események történnek.
A vörös hajú lány óvatosan lopakodott a padon ülő háta mögé, és
befogta szemét. A következő pillanatban ijedten rántotta vissza kezét,
mintha parázsba nyúlna. Megpördült, el akart szaladni, de a bokorból
kiugró harmadik társuk elé állt, és fellökte. Megpróbált felállni. Még
térdelő helyzetben volt, amikor a magasabb lány is odaért, mondott
valamit, és hatalmas pofont adott neki. A szerencsétlen újra lerogyott.
Megragadták könnyű kis kabátját, karját, és a tó felé rángatták. A festő
alig tudott felocsúdni döbbenetéből. Felugrott, és rohant a lányok felé.
Az izgalomtól nem jött ki hang a torkán, csak akkor vették észre, amikor

391
már majdnem odaért. A két támadó eleresztette áldozatát, és elfutott, de
a pofozkodó még visszakiáltott: Tartsd a szád, mert nagyon megbánod!
A festő remegett az idegességtől. A lány segítségére sietett, aki lassan
felállt. Csendesen sírt, vérző orrát törülgette kezével, de csak egyre
jobban összevérezte arcát, kabátját.
– Fenyőváry Zsigmond festőművész vagyok. Ne félj tőlem! Mindent
láttam! Ezek őrültek! Nagyon sajnállak, segíteni akarok. Ülj le, adok egy
tiszta zsebkendőt, szorítsd az orrodra.
– Köszönöm, uram, hogy megmentett! – szipogott a lány. – Szolnoki
Laura vagyok, itt lakom a városban. Az a legnagyobb baj, hogy leesett a
szemüvegem, talán el is törött, nem látok jól anélkül.
– Maradj nyugodtan, megkeresem! Azután elmegyek oda a fák közé,
ott vannak a dolgaim, a zsákomban vizet, kávét is találunk. Mindjárt
visszajövök, már nem kell félned.
A festő szívből sajnálta Laurát, nagyon megdöbbent a kegyetlenségtől.
Örült, amiért aznap tovább maradt a tóparton, és megakadályozhatta a
további bántalmazást. Gyanította, hogy a lány jól ismeri a támadókat,
nem lesz nehéz feljelentést tenni ellenük. Szerencsére hamar és épségben
megtalálta a szemüveget, összepakolta állványát, bőröndjét, hátizsákját, és
leült a még mindig sírdogáló Laura mellé.
– Gyalog sétáltam ki a tópartra, jót tesz a mozgás. Szívesen
hazakísérlek, és elmondom a szüleidnek, amit láttam. Tanúskodom majd
a feljelentésnél, mert gondolom, megteszitek.
– Nem lesz feljelentés, és nem kell hazakísérnie! Egyébként sem tudna
beszélni a szüleimmel. Apám régen elhagyott bennünket, anyám
dolgozik, csak késő este jön haza. Senki nem vár otthon, semmit nem
vesznek észre! Nagyon kérem, maga se beszéljen erről senkinek.
– Jó, nem erőltetem – bólintott Zsigmond, és látszólag beletörődött az
elutasításba, de egészen mást gondolt, mert jól érezte a lány félelmét. –
Azért mégis elkísérlek egy darabig. Nem tudhatjuk, nem lesnek-e rád
valahol. Ismered őket, ugye?
– Osztálytársak vagyunk a gimiben. Brigittával valamikor barátnők
voltunk, azután minden nagyon megváltozott.
– Én afféle bolondos művészember vagyok, ismerem az emberek
lelkét, olykor beléjük látok. Talán tudnék segíteni valamit. Miért
bántottak? Hidd el, megőrzöm a titkod!
– Nem tudom, miért kellene ezt megbeszélnem magával. Köszönöm,
hogy segített! Ennyit a véletlen találkozásunkról!

392
 – Véletlen? Semmi sincs véletlenül! Olykor azonnal tudjuk az okát,
máskor idő kell, amíg meglátjuk, és ez néha sajnos későn történik meg
velünk. Laura! Már harmadik napja járok ki, és négy óra után mindig
visszamentem. Ma miért nem? Miért húzódtam be úgy a fák közé, hogy
Brigitta nem látott meg? Én megéreztem, hogy maradnom kell, mert
történni fog valami. Ez nem lehet véletlen. Szükséged volt rám, és talán
lesz is! Persze, ha nem akarod, ne mondd el! Gondold át, ha nem teszünk
semmit, ez a szörnyűség megismétlődhet. Nyugodtan tegezzél, a
tanítványaimmal is tegeződöm, és ahogy elnézlek, akár a lányom is
lehetnél. Harminckilenc éves vagyok.
Hosszú csend telepedett közéjük, már besötétedett, egyre hűvösebb
lett. Laura a férfi szavain gondolkodott. Lehet, hogy igaza van? Ha
tanítványai vannak, bizonyára rendes ember lehet. Miért ne mondhatná el
titkát egy olyan ismeretlennek, akivel, ha nem akarja, soha többet nem
találkozik? Ha pedig mégis, akkor bármi történhet. Lassan, halkan
beszélni kezdett.
– Brigittával kislánykorunk óta ismerjük egymást. Mindenki úgy
gondolta, barátnők vagyunk, és ez kezdetben így is volt. Ahogy teltek az
évek, egyre csinosabb, mutatósabb lány lett, sportolt, kézilabdázott, a
fiúk bolondultak érte. Mindig ő volt a központ, az ő akarata érvényesült,
és sajnos ebbe beletörődtem. Másik osztályba jár egy nagyon helyes fiú.
Barátságos, udvarias velem, de semmi több, pedig érzem, hogy tetszem
neki, vonzódik hozzám. Ostoba voltam, és ezt elmondtam Briginek, aki
attól kezdve nyomult Bencére. Valószínűleg bosszantotta, hogy valaki
nem ájult el tőle, vagy nekem akart bánatot okozni, ezt nem tudom.
Közölte velem, hogy Bence az ő pasija lesz, és eszembe ne jusson
keresztbe tenni.
– Gondolom, mégis ez történhetett, és így próbált bosszút állni? Miért
jöttél a tópartra?
– Bence mobiltelefonjáról kaptam egy sms-t, ő hívott ide. Hihetőnek
tűnt. Eljöttem, és azt hittem, ő ül a padon. A többit látta. Illetve, hát
láttad. Nem tudom elhinni, hogy az a fiú nekem rosszat akarjon. Valami
nagy aljasság lehet a dologban.
– Igen, én is így gondolom. Ki volt a másik lány?
– Ő is osztálytársam. Zilahi Zita. Teljesen Brigitta befolyása alatt áll.
Amúgy egy buta liba. Ez itt az ő hátizsákja a pad támláján. Megismerem.

393
 – Azt hiszem, a történtek után nyugodtan belenézhetünk. Úgy látszik,
csak a pulóver és a sapka volt benne. Azaz nem! Itt egy diákigazolvány
Zilahi Zita névre. Jó lesz a feljelentéshez.
– Mondtam már neked: nem lesz semmi feljelentés, nem akarok
balhét, az egész város rajtam röhögne.
– Laura! Nem értelek! Mit akarsz tenni, hogy Brigittát megfékezd?
– Fogalmam sincs! – sóhajtott nagyot a lány, és fázósan összehúzta
magát. – Menjünk!
– Várjunk még egy kicsit! Van egy pléd a zsákomban, azt rád terítem.
Kérlek, gondolkodjunk! Mi lesz holnap a gimiben? Brigitta csak két
dolgot tehet azután, hogy tanúja volt az esetnek. Megfenyeget, vagy
bocsánatot kér.
– Ez az utóbbi kizárható! Mindent tagadni fog, semmit sem tudok
bizonyítani. Majd azt mondják, én kezdtem az egészet.
– És Zita?
– Azt teszi, amit Brigi mond neki. Nemcsak buta, gyáva is.
– Nem tudjuk bizonyítani, nem tudjuk bizonyítani – morfondírozott a
festő –, azért nekem van egy ötletem. Gyere, menjünk, útközben
elmondom.

A festő másnap délután izgatottan várta Laurát a város legjobb

cukrászdájában. Este hazakísérte a lányt, és útközben mindent
megbeszéltek. A terv nagyon jónak tűnt, egy kis szerencse és ügyesség
kellett hozzá. Reggel minden jól alakult. Zita címét megtalálta a
diákigazolványon, így nem volt gond a házuk előtt várnia. Feltűnően
kezében tartotta az elhagyott hátizsákot, amikor megszólította, és közölte
vele, hogy a tegnap esti bűncselekmény miatt akar vele beszélni.
Felajánlotta, hogy ezt megtehetik az autójában, de bemehetnek a
rendőrkapitányságra is. Zita halálosan megijedt, a festőt – aki ezt
gondosan vigyázva nem állította magáról – rendőrnek gondolta, nem
ellenkezett, beült az autóba. Két keményen elhangzó kérdés, és
őszinteség esetén megbocsátást ígérő mondat után mindent elmondott.
Brigi ügyes trükkel kicsalta néhány percre Bencétől a telefonját, azon
küldte el az üzenetet, amit azután kitörölt. Ő azt hitte, szóban fogják
megfenyegetni Laurát, csak a tóparton derültek ki Brigitta szándékai,
azonban ott már nem mert ellentmondani. Zita csak a beszélgetés végén
tudta meg, hogy hangfelvétel készült, és nem rendőrrel beszélt. Az első
tanórára nem ért be.

394
 A festő kávéját kavargatva gondolkodott. Be kellett vallania
önmagának, Laura nem csak sajnálatot ébresztett benne. Volt valami
különös aurája annak a lánynak. Megértette Bencét, talán még irigyelte is.
Érdekelte, mi történhetett reggel a gimiben, és legalább annyira kíváncsi
volt arra is, milyen lesz ma Laura, amikor egészen más körülmények
között látja, mint este a tóparton. Amikor felpillantott, Laura közeledett
mosolyogva asztalához. Térd fölé érő világos szoknyát, kockás blúzt,
könnyű, krémszínű kardigánt viselt. Milyen formás alakja van –
állapította meg, ahogy a férfi és a festő szemével végigmérte. Kellemes
meglepetésként puszit kapott a lánytól, ami határozottan jólesett. Üdítőt,
gesztenyepürét kértek, majd a pincér távozása után megbeszélték az
eseményeket.
– Nos? Mi újság, Laura?
– Jól alakulnak a dolgok. Mind a kettő beijedt, még Brigi is, és ezt
nagyon jó látni.
– Akkor mesélj!
– Reggel a véres kabátomban mentem iskolába, ami többeknek
feltűnt. A kissé feldagadt arcomat kevesebben vették észre. Brigitta
mások előtt nyájasan megkérdezte, hogy mi történt velem, közben
gyűlölködő pillantásokat vetett rám. Jobban nem is kezdődhetett volna,
hiszen így mások előtt mondhattam, hogy nagyon kellemetlen helyzetbe
kerültem, amiben csak ő tud segíteni. Négyszemközt szeretném vele
megbeszélni, kértem, vonuljunk félre. Kénytelen volt velem jönni a
folyosó egy távolabbi sarkába, de a többiek láttak bennünket. Előbb
tényleg fenyegetni próbált, és nagyon meglepődött, amikor előálltam
azzal, hogy semmit nem tudok tenni, az ügy folytatása nem tőlem függ.
Ahogy veled megbeszéltük, azt állítottam, hogy az a pasi, aki ott volt,
nemcsak mindent látott, de a pofont és a ráncigálást is felvette az
okostelefonján, sőt Zita diákigazolványát, hátizsákját is magával vitte.
Még annyit mondtam neki, hogy az a pasi elkérte az elérhetőségem,
keresni fog. Ne tudd meg, milyen trágárságokat mondott, de
határozottan megijedt.
– Ezt örömmel hallom. Mindent elhitt?
– Ezt nem tudom, valószínűleg voltak némi kételyei. Azonnal Zitát
kereste. Persze nem találta, mert csak az első szünetben jött meg. Láttam,
elvonulnak, és Brigitta egyre dühösebb lesz, ha nem a gimiben vagyunk,
szerintem Zita is nagy pofont kapott volna. A harmadik szünetben
odajöttek hozzám. Lényegében barátkozni próbáltak. Azzal utasítottam

395
el őket, hogy amíg a pasi nem mondja meg, mit akar, nincs miről
beszélnünk.
– Ügyes vagy, nagyon ügyes! – dicsérte meg a festő, és egészen
belefeledkezett a szép szemekbe, alaposan zavarba hozva a lányt.
– Akkor most mi legyen? – sütötte le szemét Laura.
– Holnap ugyanitt találkozzunk négyesben. Elmondom nektek, hogy
ezt az egész történetet feltehetném az internetre, eladhatnám egy
újságírónak, valamelyik bulvárkodó tévésnek, vagy elmehetnék a
rendőrségre. Bármelyik esetben tönkretenném Brigittát és Zitát, több
mint kellemetlen helyzetbe hoználak téged. Elmondom, hogy ezt semmi
esetre sem akarom, különösen most, az érettségi előtt, azonban csak
miattad fogok hallgatni! Tudniuk kell, hogy ebben a városban
gyerekeskedtem, még mindig vannak ismerőseim, barátaim a gimnázium
tanárai között is, és megtudom, ha érdemtelenek lesznek jóindulatomra.
– Szerinted ez elég lesz?
– Remélem, igen, majd úgy fogalmazok, hogy minél hatásosabb
legyen. Sikerült már néhány konfliktust megoldanom a tanítványaim
között is. Bízzál bennem!
– Persze, hogy bízom, és nagyon köszönök mindent!
– Laura! Holnap, miután a lányok elmentek, maradjál még egy kicsit.
Szeretnék valami nagyon fontosat megbeszélni veled.

xxx
Fenyőváry Zsigmond festőművész elégedetten kortyolgatta délutáni
kávéját műtermében. Nagy megtiszteltetés érte, szülővárosa kiállítást
rendez festményeiből ötvenedik születésnapja alkalmából. Zsigmond
nem lett világhírű művész, de a festészet kedvelői Európa több
országában ismerik nevét, keresik alkotásait. Magyarországon a népszerű
mesterek közé tartozik. Legszívesebben tájképeket, csendéleteket fest. A
késői tavasz és a korai ősz ábrázolásának igazi művésze. Nem lesz
könnyű – gondolta – az ötven kép összeválogatása, összegyűjtése, hiszen
többségét jelenlegi tulajdonosától kell kölcsönkérni. A katalógusokat már
végignézte, megjelölte a szóba jöhető alkotásokat, a délutánt pedig a
műteremben tárolt képekre szánta. Valószínű, hogy ezek is elkeltek
volna, azonban mindegyikhez olyan emléke fűződött, amiért nem akart
megválni tőlük. Kirakta, és egyenként nézegette őket, emlékezett. Nem

396
vette észre, hogy felesége és kilencéves kisfia megállt a műterem
ajtajában. Segíteni jöttek, azonban nem akarták megzavarni a láthatóan
elgondolkodó művészt. A gyereknek két-három perc után elfogyott a
türelme.
– Apa! Mi van azon a tópartos festményen olyan érdekes, hogy régóta
csak azt nézed?
– Nem a kép érdekes, kisfiam, hanem az, ami mögötte van!
– Nincs is mögötte semmi!
– Dehogynem! Nagyon szép történet van mögötte, vagy talán mégis
igazad van! Nem mögötte, hanem benne!
– Elmeséled?
– Hát, nem is tudom! Tanácsot kell kérnem anyától! – mosolygott a
festő, majd feleségéhez fordult. – Mit gondolsz, drága Laurám?

Hullámok a tengerparton
Az autóbuszon minden ülőhelyet elfoglaltak az utasok. Többen álltak,
de nem volt zsúfoltság. Az emberek jól látták egymást, bár különösebb
érdeklődést nem mutattak a másik iránt. Néhányan olvastak, mások
mobiltelefonjukat nyomogatták, és volt, aki az ablak felé fordította
tekintetét, vagy gondolataiba merült. Jóképű fiatalember ült a két hátsó
ajtó közötti ülések egyikén, és azon kivételek közé tartozott, aki
érdeklődéssel fordult a többiek felé. Utazás közben kedvenc időtöltése
volt, hogy megpróbálta kitalálni mások foglalkozását. Különösen a
jegyellenőröket igyekezett kiszúrni, mielőtt azok felfedték volna magukat,
és akcióba lépnek. Persze nem kerülték el figyelmét a szép lányok sem,
szívesen nézegette őket, hallgatta beszélgetésüket.
A Zólyomi utcánál néhányan le-, többen felszálltak. A fiú azonnal
meglátta a csinos, tizenhét-tizennyolc évesnek tűnő lányt, aki kissé
zavartan nézett körbe, és a busz közepén megállt. Hosszú, fekete haja,
formás alakja, könnyű, piros nyári ruhája önmagában is figyelemreméltó
volt, viselkedése pedig különös. Lopva tekingetett körbe, mintha keresne
valakit, és ezt minden megállónál megismételte. Péter bizonyos volt
abban, hogy azért viselkedik így, mert nincs jegye, és tart az ellenőrzéstől.
A Sánc utcánál felszálló emberek közül kettőt is ellenőrnek vélt, ráadásul
úgy helyezkedtek, hogy a lánynak esélye sem maradt egy jegy gyors
kezelésére. Azonnal cselekedett. Gyorsan elővett egy jegyet tárcájából, és

397
a karnyújtásnyira lévő készüléken érvényesítette. Az ellenőrök ekkor
vették elő a karszalagot, igazolványukat, és éppen az elsápadó lány elé
léptek, amikor a fiú melléjük ért.
– Itt van a jegyed, szívem, nálam maradt, amikor leültem! – szólt
mosolyogva, és szemével huncutul hunyorított egyet a megriadt ifjú
hölgy felé.
– Ez a kisasszony jegye? Na, és akkor hol van a magáé? – kérdezte
bosszúsan az ellenőr, mert azt gondolta – és ebben nem sokat tévedett –,
be akarják csapni.
– Az én jegyem? Nos, természetesen az is nálam van. Parancsoljon:
egy jegy, két jegy. Mindkettő kezelve, semmi probléma!
– Nem tudom, hogyan trükközött, fiatalember, de ügyes! – biccentett
elismerően a negyvenes éveiben járó férfi. – Végül is nekem nem a
nyomozás a dolgom. Két utas, két érvényes jegy, részemről rendben van.
Ezúttal megúszták!
A körülöttük állók nem sokat értettek a jelenetből, de a békés
rendeződés mindenkinek tetszett. A főszereplők csak álltak és nézték
egymást, majd, amikor az ellenőrök már eltávolodtak, Péter halkan,
kedvesen mosolyogva megkérdezte:
– Ebben a nagy izgalomban elfelejtettem, hogy hol akartunk
fagylaltozni?
– Hát, nem is tudom! A Jégbüfében? – kérdezte a lány, majd
pillanatnyi gondolkodás után hozzátette: „Szívem!”, és egyszerre pukkadt
ki belőlük a felszabadult nevetés.

A két pohár fagylalt lassan olvadozni kezdett a Jégbüfé asztalán. Péter

csak nézte a lányt, aki egyre jobban elbűvölte. Nem akart megszólalni,
nehogy valami ostobasággal összetörje a gyönyörű pillanatokat. Rosszul
indult a nap, úgy tűnt, semmit nem tud elintézni. Az egyetemen a dékáni
hivatalt zárva találta, a tanulmányi osztályon a titkárnő úgy vette át
kérelmét, mint akinek semmi köze az egyetemhez, még kevésbé az ő
berlini tanulmányaihoz. Barátja ígérete ellenére nem kereste, és nem vette
fel a telefont, a könyvesboltba hiába ment a keresett könyvért. Bosszúsan
ült fel a buszra, már azt is megbánta, hogy eljött otthonról, amikor a
Zólyomi utcai megállónál minden megváltozott. Felszállt egy lány, aki
most itt ül vele szemben, és olyan szépen néz, hogy szinte el sem lehet
hinni.
– Megengeded, hogy mondjak valamit, kedves megmentőm?

398
 – Persze! Nagyon szeretném újra hallani a hangod, és megtudni a
neved. Engem Szentirmai Péternek hívnak.
– Marosvölgyi Kitti! – nyújtott kezet a lány, ami abban a szituációban
annyira mókásnak tűnt, hogy újra elnevették magukat. – Köszönöm
szépen, hogy segítettél. Ne gondold rólam, hogy notórius bliccelő
vagyok. Bérletem van, de otthon felejtettem. Mindössze négy megállót
akartam utazni, és bíztam a szerencsémben, de hiába. Azaz, nem hiába,
mert találkoztam veled.
– Amint felszálltál, észrevettelek! Nagyon szép vagy! Örülök, hogy így
alakultak a dolgok, hálás vagyok az ellenőröknek!
– Zavarba hozol! – pirult el Kitti, mert neki is tetszett a jóképű fiú. –
Nem is tudom, mit mondjak.
– Mondd azt, hogy ha megkérlek, szívesen találkozol velem máskor is.
Persze csak akkor, ha nem jársz valaki mással.
– Kicsit gyors ez a tempó, de nem baj! Nem járok senkivel. Szívesen
találkozom veled máskor is, kedves fiú vagy. Aztán majd meglátjuk.
– Akkor holnap?
– No, nem! Két hét múlva.
– Ne viccelj! Az alig van közelebb, mint a következő évezred. Nem
tudok addig várni! Miért nem hamarabb? Mégsem akarod?
– Mondtam már, hogy igen! Ne kételkedj bennem már az első napon!
Holnap elutazom a családommal Törökországba nyaralni, és két hétig
nem leszek itthon.
– Én azt nem fogom kibírni! – nézett kétségbeesetten Péter, és
megfogta a lány asztalon pihenő kezét, aki azt nem vonta vissza.
– Hidd el, én is számolom majd a napokat. Negyedik éve megyünk
ugyanoda, mindig a Kemer Tours szervezésében, és mindig remekül
éreztük magunkat. Gondolok majd rád, és ha megjöttünk: felhívlak.
– Sajnos nincs más választásom. Felírom neked a telefonszámom,
és… – hagyta abba Péter hirtelen a mondatot, majd szinte felkiáltott
örömében – ott is fel tudlak hívni, talán még WhatsAppon is láthatlak!
– Ez remek gondolat. A szüleim miatt jobb lesz, ha majd én hívlak,
amikor alkalmas. A papám nem túl barátságos az udvarlókkal. Legyél
türelmes, kérlek!
– Az leszek! Szívem! – tette hozzá a fiú boldogan, és vidáman
összenevettek.
Péter addig integetett a busz után, amíg el nem tűnt a szeme elől a
budapesti forgalomban. Még egy jeggyel megajándékozta Kittit, nehogy

399
újabb lovagja akadjon. Boldog volt, nagyon boldog, hiszen nagyszerű
lányra talált, és úgy érezte, ő is tetszik neki. Ebből szerelem is lehet –
vélekedett, és pontosan tudta: ez már nem rajta múlik! Csak az a kérdés,
hogy Kittit mennyire érintette meg a találkozás. Két hetet várni a
bizonyosságra, maga az örökkévalóság! Kibírhatatlan! Elgondolkodva
ballagott az utcán, magában összerakta a mozaikokat. Törökország,
Földközi-tenger, Kemer Tours, holnapi indulás, két hét, és egyszer csak
összeállt a megoldás: utánuk megy! Mobiltelefonján rákeresett a Kemer
Toursra. Kellemes meglepetésére egyik irodájuk a közeli üzletközpont
alagsorában működött. Egy perc türelme sem volt, azonnal indult.
Az irodában ketten dolgoztak. Az idősebb úr két ügyféllel
foglalkozott, a fiatalabb, húsz-huszonkét éves hölgy – kitűzője szerint
Magyar Sára – udvariasan, tegeződve fogadta.
– Szia! Miben segíthetek?
– Szia! Törökországba szeretnék utazni, mégpedig holnap. Úgy
tudom, indul oda egy csoport.
– Hűha! Ez aztán a tempó. Várjál! Megnézem, mit tehetek. Hányan
mennétek?
– Csak én egyedül.
– Egyedül?
– Bonyolult családi ok!
– Jó, hát nekem végül is mindegy. Már nézem is – mosolygott a hölgy,
és elmerült a számítógép böngészésében, bár olykor-olykor érdeklődve
pillantott fel a csinos fiúra.
– Nos? Megtaláltad a csoportot?
– Megtaláltam, de nincs jó hírem. A szállodák közül még több is tudna
vendéget fogadni, a repülőgépen azonban már nincs hely. Holnap
semmiképpen sem tudsz utazni.
– Nem ugyanabba a szállodába megy mindenki?
– Nem. Az antalyai repülőtéren autóbusszal várjuk az utasokat, és
mindenkit oda viszünk, ahol helyet foglalt. Lesz, aki csak fél órát utazik
tovább, mások akár másfelet is. A mi irodánk tizenkét szállodával kötött
szerződést, ezek majdnem százkilométeres partszakaszon találhatók.
Gazdag a választék.
– Hát ez nagy baj! – keseredett el Péter.
– Várjál, látok itt valamit. Öt nap múlva Debrecenből indul egy
chartergépünk, azon van hely. Melyik szállodába mennél?
– Melyik szállodába? – bizonytalanodott el Péter. – Fogalmam sincs!

400
 – Azt mondtad, családi okból utazol, gondoltam, a családod után. Hol
szállnak meg?
– Ezt sajnos nem tudom! Meg tudnád nézni, hogy Marosvölgyiék
hová mennek?
– Megnézni meg tudom, de erről nem adhatok felvilágosítást.
– Szépen kérlek, nagyon fontos lenne!
– Sajnálom, a belső szabályzatunk ezt szigorúan tiltja.
– Nézd, megmondom őszintén, egy lányt kell megtalálnom, meg kell
tudnom, szeret-e?
– Ez nagyon romantikus! Érdemes egy lány miatt, egy bizonytalan
válasz miatt olyan messzire utaznod? Itthon is vannak csinos, független
lányok. Még meggondolhatod magad – hangzott a meglepő válasz,
amelyet olyan hangsúly és arcjáték kísért, hogy akár ajánlatnak is lehetett
tekinteni.
– Igen, igen! Nagyon fontos lenne, és nagyon kérlek! Nem leszek
hálátlan – válaszolt kétségbeesetten Péter, és csak a kimondott mondat
után döbbent rá a félreérthető, meggondolatlan ígéretre, amire Sára
azonnal lecsapott.
– Jó, kivételt teszek, bár az állásomat kockáztatom. Meg kell ígérned,
hogy ha nemet mond, akkor visszajössz hozzám.
– Rendben van, megígérem!
– Vigyázz! Tudni fogom, mi történik majd Törökországban. A legjobb
barátnőm a kihelyezett idegenvezetőnk, aki az ott nyaraló magyarokkal
foglalkozik. Az adataidat pedig ismerni fogom, hiszen azokat mindjárt el
kell mondanod. No, lássuk!
– Igazán kedves vagy! – sóhajtotta Péter, és először nézett
férfiszemmel Sárára. Kellemes, de elszántságot tükröző arc, rövid, barna
haj, határozottan jól állt neki. Nem tűnt sem soványnak, sem kövérnek,
névkitűzője figyelemreméltó halmocskán díszelgett. Kívánatos nő volt,
azonban Péter úgy érezte: nem versenyezhetne Kittivel. Egy kicsit
ijesztőnek tűnt határozottsága, céltudatossága, de már nem volt visszaút.
– Marosvölgyiék a Mavi Deniz Hotelben szállnak meg, ahol nekünk
már nincs szabad szobánk. Ne keseredj el, a közvetlen szomszédságában
épült a Hotel Altin Bulut. Ott még lehet szobát foglalni. Közös
tengerpartjuk van, biztosan tudtok találkozni. Azt ajánlom, ne ronts
ajtóstól a házba, előbb nézd meg, kivel, kikkel van. A török tengerpart
sok örömet és sok tragédiát látott már – tette hozzá Sára határozottan, és

401
nem lehetett tudni, hogy mindezt a jó vagy rossz szándék mondatja-e
vele.
A foglalás adminisztrációs feladatait gyorsan elintézték. Péter sietve
távozott, hogy az indulásig mindent elrendezzen. Magyar Sára irigykedve
gondolt arra a lányra, akinek a kedvéért ez a csinos fiú vállalkozott a
bizonytalan kimenetelű utazásra. Egy cseppet sem bánta volna, ha
csalódottan tér vissza Törökországból, és nála keres vigasztalást. Nem
volt ez szerelem első látásra, inkább kíváncsiság és megmagyarázhatatlan
féltékenység a nála sikeresebb ismeretlen vetélytársra. Elgondolkodva
nézte a Debrecenből induló csoport névsorát, létszámát. Két szabad
helyet látott.

A repülőgép késő este, menetrendszerűen landolt az antalyai

repülőtéren. Péter még sosem járt Törökországban, kíváncsi volt az
országra, az emberekre, a tengerpartra, de legjobban mégis a váratlan
találkozás remélt boldogsága foglalkoztatta. A csoport fogadása úgy
történt, ahogy azt Sára elmondta. Gertrúd, a kihelyezett idegenvezető, a
társaság bérelt autóbuszával és annak török sofőrjével várta az érkezőket.
A gyors névsorolvasás után elindultak, és rövid félóra alatt elérték az első
szállodát. Nyolcan szálltak le, a többiek folytatták útjukat. Gertrúd
mindig időben szólt, kinek kell készülődnie a következő állomáson, és
mindenkivel bement a hotelbe, segített a recepciónál.
Az Altin Bulutnál hatan készülődtek. Egy férfi, két hölgy, három
kisgyerek és Péter, aki akkor érezte először, hogy Gertrúd tényleg tudhat
valamit. Sejtelmes mosollyal nézett rá, amikor leszálláskor kellemes
időtöltést és sok szerencsét kívánt. Erre volt esély, hiszen az elmúlt
napokban kétszer beszélt Kittivel WhatsAppon, és kétszer váltottak sms-
t. Igaz, egyik sem volt hosszú, de reményt keltő. A lány elragadtatással
beszélt a tengerről, a szállodáról, az ellátásról, ugyanakkor sajnálkozott,
amiért hosszú időt kell várnia az újabb találkozásig. A második
beszélgetést hirtelen szakította meg, mintha valaki megzavarta volna.
Péter akkor ennek nem tulajdonított jelentőséget, a szigorú apa váratlan
megjelenésére gondolt, akit Kitti még nem akart beavatni a titokba. Na,
majd adok neki titkolózást – gondolta –, odamegyek egyenesen a
szüleihez, bemutatkozom, és… és majd meglátom, mi lesz.
A recepciónál gyorsan végeztek. Péternek kitűnő némettudásának
köszönhetően nem volt szüksége Gertrúd segítségére, a hölgy a
többieket pátyolgatta. Szerencséje volt, felár nélkül egyedül kapott egy

402
kétágyas szobát. Erkélye a belső medencére nézett, de ezt egyáltalán nem
bánta. A tengert úgysem egyedül akarta nézegetni. Már látta maga előtt,
ahogy együtt gyönyörködnek a napfelkeltében, kéz a kézben sétálnak az
alkonyati fényben hullámzó tenger mellett, ahogy fürdenek, úsznak a
boldogságban. Aludni próbált, kevés sikerrel. Mindig a nyüzsgő,
emberekkel teli homokos partról álmodott, ahol hiába keresi szerelmét,
nem látja, nem találja. Aztán egyszer csak észrevesz egy sebesen száguldó
motorcsónakot, amely magasban lebegő ejtőernyőt húz maga után, és az
ejtőernyő szíjai között Kitti integet felé kétségbeesetten, mert egyre
távolodik, egyre magasabbra emelkedik, majd eltűnik a szeme elől.
A nap első sugarai már ébren találták, legszívesebben azonnal indult
volna, de tudta, ennek semmi értelme. Kicsi a valószínűsége annak, hogy
Kittiék kilenc-tíz óra előtt lemennének a strandra. Elsőéves egyetemista
korában érzett olyan szorongást a gyomrában vizsgák előtt, mint most. A
három év alatt szerzett rutinnak köszönhetően ezt az érzést már csaknem
elfelejtette, de most újra itt van. Kedvetlenül ment a hatalmas étterembe,
elámult az óriási választékon. A szokásos szállodai virsli, tojás,
felvágottkínálat mellett sajtok, frissensültek, grillezett ételek,
péksütemények, palacsinták, édességek, gyümölcsök, különböző italok
várták a vendégeket. Mindenütt vidám, mosolygó emberek. Néhány
magyar, német, holland, de legtöbben az oroszok voltak. Péter az egyik
hat személyre terített üres asztalhoz ült, mert a többinél már mások
reggeliztek. Nem akart senkit sem zavarni, de leginkább egyedüllétre
vágyott a gondolataival. Ebből nem lett semmi, mert néhány perc múlva
az esti érkezéskor vele együtt leszálló fiatal hölgy lépett hozzá négy-öt
éves kisfiával. Elnézést kért, és megkérdezte, leülhetnek-e hozzá
reggelizni. Az udvarias, barátságos választ örömmel fogadta, és letették
csészéiket.
– Igazán nem akarok visszaélni a jóságoddal – tegeződött rögtön az
anyuka –, de megtennéd, hogy pár percre figyelsz a kisfiamra, amíg
ennivalót hozok?
– Természetesen. Menjél csak nyugodtan.
– Hozzak neked valamit? Szívesen megteszem.
– Köszönöm, nem, igazából nem is tudom, mit szeretnék enni. Majd,
ha visszajöttél, teszek egy sétát a pultoknál, bár most úgy érzem, nem
kívánok semmit.
A reggeli sokkal kellemesebben telt, mint ahogy az elején gondolták.
Bemutatkoztak egymásnak, beszélgettek. Péter azt mondta, hogy barátja

403
megbetegedett, ezért jött egyedül, és ha esetleg gondterheltnek látszik, az
azért van, mert sok munkát hagyott Budapesten. Zsuzsi egy kicsit
furcsállta, de nem faggatózott, megelégedett ennyivel. Egyedül nevelte
kisfiát, és merész elhatározással döntött az utazás mellett. Szerette volna,
ha Danika jól érzi magát. Megkérdezte, étkezhetnének-e máskor is
együtt, mert azzal ijesztgették otthon a barátnői, hogy az orosz férfiak
nagyon tolakodóak, rámenősek. Az ajánlat nem volt kellemetlen, más
körülmények között kifejezetten csábító, hiszen oly sok mindent sejtetett.
Az elkövetkező napok bizonytalansága miatt nemcsak udvariatlanság, de
ostobaság is lett volna elutasító választ adni.
A vánszorgó percek csigatempóban haladtak kilenc óráig. Péter
elindult a tengerpartra. Nem volt gond szabad nyugágyat és napernyőt
találnia, még kevesen pihentek, napoztak. Kisgyerekek kerestek kagylókat
a szüleikkel, vagy már építették a homokvárakat. Többen söröztek a
strand bárjában, és volt, aki ott reggelizett. Az all inclusive ellátás sok
mindenre lehetőséget és nagy kényelmet adott. A Mavi Deniz és az Altin
Bulut szállodák strandjait semmi sem választotta el egymástól, csupán a
más színű napernyők jelezték a területet. Az egyik hotel vendégei kék, a
másiké zöld csuklópántot kaptak, de ennek nem sok jelentősége volt. A
két szállodát ugyanaz a tulajdonos működtette, a tengerparti bár
személyzete nagyvonalúan kezelte a rendeléseket.
Péter a legszélső sorba telepedett. Így sem volt sok esélye arra, hogy a
másik területet teljes egészében belássa, különösen akkor, ha megtelik
emberekkel. Majd csak lesz valahogy, gondolta, és eszébe jutott Sára
tanácsa: nem kell ajtóstól rohanni a házba. A napozóágyat olyan
helyzetbe hozta, hogy azon hátát feltámasztva, kényelmesen tudjon ülni.
Fejét fehér baseballsapka, arcát napszemüveg takarta. Sporttáskájából
napolajat, újságot vett elő, és elhelyezkedett, mint egy ráérő turista, pedig
az izgalom már eluralkodott rajta. Azon a délelőttön továbbra is csak
vánszorgott az idő. Ragyogott a nap, egyre többen jöttek a partra, egymás
után foglalták el a napernyőket, a gondtalan vidámság harsogott
mindenfelé. Parányi szigetként ült Péter, aki se vidám, se gondtalan nem
volt. Hiába figyelt rendületlenül, nem látta meg Kittit. Óvatos sétára
szánta el magát abban bízva, hogy ha esetleg a lány látja meg őt
hamarabb, a fürdőnadrágban, sapkában, szemüvegben nem fogja
felismerni. Előbb körbejárta a Mavi Deniz területét, majd türelmét
vesztve besétált a napernyők közé, de hiába. Akit keresett, nem találta.
Itt-ott hallott ugyan magyar szót, azonban csupa ismeretlent látott.

404
Visszaballagott saját napozóágyához, majd elment a bárba egy sörért.
Amint újra letelepedett, mobiltelefonja hívást jelzett, Kitti kereste. Abban
a hangulatban nem akarta felvenni, attól tartott, ideges viselkedése,
hangja furcsa lesz a lánynak. Hamarosan sms érkezett: „Szia, ma
Kemerbe kirándulunk, nem tudom, mikor érünk vissza a szállodába.
Holnap hívlak.”
Péter örült is, meg nem is. Sajnálta, hogy akkor ma már nem
találkozhatnak, viszont örült az üzenetnek, ami számára azt jelentette,
fontos a lánynak, akiről – döbbent rá hirtelen – alig tud valamit. A
Jégbüfében és a rövid séta közben csak annyi derült ki, hogy Kitti a
gimnázium negyedik osztályába készül, orvos szeretne lenni, és imádja
Törökországot, a tengerparti nyaralásokat, hobbiból a török nyelvet is
tanulgatta. Már nem adnának el, pedig lenne vevő – mondta tréfásan. A
várakozásnak és töprengésnek semmi értelme sem látszott. A tenger
csábítóan hívogatta, elment úszni, majd a bár pultjához telepedett. Sört
kért, és kissé illetlen módon megfordult, hátát a pultnak támasztva a
tenger felé nézett. Az egyik asztalnál Zsuzsi és Dani falatoztak, őt nem
vették észre. Elismerő pillantásokkal nézegette a fiatal anyukát. Igazán
csinos, jó alakú nő volt, nem kellett orosznak lennie egy férfinek ahhoz,
hogy felkeltse érdeklődését. Amikor befejezték az evést, és elmentek
mellette a szálloda felé, barátságosan rájuk köszönt. Beszélgettek néhány
mondatot, mintha régi ismerősök lennének. Péter visszament a
napozóágyhoz. Támláját vízszintesre állította, majd végigfeküdt rajta.
Nem akart aludni, de a zűrös éjszaka mást parancsolt. Elnyomta az álom,
és maga lepődött meg legjobban, amikor ébredéskor megnézte óráját.
Majdnem négy óra volt. Nagyon éhesnek érezte magát, amin nem
csodálkozott, hiszen aznap alig evett valamit. Még nem akart visszamenni
a szállodába, a strand bárját választotta. Hamburgert, sült krumplit, sört
kért, és a holnapi biztos találkozásra gondolva falatozni kezdett. Már
csaknem végzett az evéssel, amikor szórakozottan körbetekintett.
Hirtelen úgy érezte, elakad a lélegzete, mert Sárát vélte felfedezni a
napernyők között az egyik nyugágyon. Felidézte magában a találkozás
perceit, és nem tartotta teljes őrültségnek, hogy az a lány olyan helyre
irányította, ahol nem is Marosvölgyiék lesznek, hanem ő. Ezért kaphatott
egyedül kétágyas szobát, töprengett magában. Óvatosan megindult
felfedezőútjára. Lassan közelített Sára, vagy ki tudja, ki felé. Tizenöt,
húsz méterre lehetett, amikor egyértelművé vált, hogy a lány nagyobb
társasággal van, nincs esélye észrevétlenül közelebb menni. Zaklatottan

405
ment vissza napozóágyához. Újra függőlegesre állította a támlát, leült, és
töprengett: mi történik vele? Elindul egy ismeretlen lány után, aki talán
nincs is itt, találkozik egy csinos fiatalasszonnyal, aki nagy valószínűséggel
szívesen fogadná közeledését, és lehet, hogy itt van egy másik lány is, aki
viszont őt akarja. Zakatoltak fejében a gondolatok, amikor újabb
villámcsapás érte. Hirtelen arra gondolt, megbolondította a szerelem,
mert a másik szálloda tengerpartján Kittit látta meg. Ahogy nézte, egyre
biztosabb lett abban, hogy őt látja a kétrészes pink fürdőruhában.
Hosszú, fekete haja lófarokban összefogva. Egyik kezében strandtáskát
tart, a másikkal egy kreol bőrű fiú kezét fogja. Első pillanatra
hihetetlennek tűnt a kép, de sajnos valóság volt. Óvatosan közelebb
ment, és itt semmi kétség sem maradhatott: Kitti van azzal a fiúval,
akinek olyan törökös formája van, és szemmel láthatóan jól érzik
magukat egymás társaságában. Ez sok volt Péternek. Sarkon fordult,
összeszedte holmiját, és sietve távozott a szobájába.
Ha az első éjszakája zavaros volt, akkor a mostani kifejezetten
szörnyű. Egyik gondolat a másik után gyötörte. Ki az a lány, akit Sárának
nézett? Ki lehet az a kreol bőrű fiú? Kitti azt mondta: a családdal jön. Ha
ez igaz, akkor lehet a testvére, esetleg unokatestvére, vagy egy másik
baráti család gyereke, akivel egyszerűen csak jóban vannak. Persze lehet
egy komoly udvarló, aki eljött velük Magyarországról, vagy esetleg egy
itteni, török srác. Évek óta ide járnak! Törökül is tanult! Vajon miért?
Annak a fiúnak a kedvéért? Borzasztóan elkeseredett, mert biztosan
tudta: szerelmes lett Kittibe, és ha a lány becsapta, csak játszik vele, az
óriási csalódás lenne. Kétségbeesetten hívta fel barátját. Beszámolt a
szörnyű élményről, arról, hogy Kittit egy fiúval látta kézen fogva, de
hallgatott Zsuzsiról, Sáráról. Együttérzést, sajnálatot várt, de az elmaradt.
Csaba jól ismerte az előzményeket, ezért bolondnak nevezte, ha kesereg
egy reménytelen szerelem után. Arra biztatta, használja ki az időt,
biztosan talál ott magányos csinos nőket, és ne feledje el Sárát sem, aki
itthon várja, vagy – tette hozzá tréfásan – elment utána Törökországba,
hiszen könnyen megtehette, ha akarta. A remélt segítség helyett még
jobban összezavarodott. Megpróbálta higgadtan végiggondolni az
eseményeket. Kétségtelen, hogy Kittit látta kézen fogva sétálni egy fiúval,
de ez önmagában még nem jelent semmit. Szemmel láthatóan jóban
voltak, de ettől még lehetnek rokonok, barátok. Persze nem zárható ki a
sokkal intimebb kapcsolat sem, de amíg erről nem szerez bizonyosságot,
nem ítélheti el a lányt. Ha mégis kiderül, hogy becsapták, nem dől össze a

406
világ. Zsuzsi kellemes társaságot ígér, és valóban igaza van Péternek:
Sáráról sem kell megfeledkeznie, akár eljött, akár nem. Hiába győzködte
magát, gondolatai mindig Kitti körül forogtak, őt ölelték körbe, és csak
utána vágyakozott. Reggelre eldöntötte, mindenképpen megkeresi, ha
másként nem, hát a szállodájukban, és egyértelmű választ kér tőle.
Péter az elsők között foglalta el a tengerparti napozóágyat. Fején
sapka, arcán napszemüveg, kezében újság, mintha olvasna. Néhány perc
után rájött, órákat is várakozhat. Jobban teszi, ha inkább végigfekszik az
ágyon, és újra átgondolja, mit fog mondani, kérdezni, ha találkoznak.
Eldöntötte, várakozni fog, és amikor már sokan lesznek a parton, óvatos
séta közben körülnéz. Elszunnyadt, már tíz óra is elmúlt, amikor felriadt.
Megkívánt egy kávét, felballagott a bárba. Daniék süteményt ettek, és
éppen a homokvárépítés rejtelmeiről tanácskoztak anyukájával.
Barátságosan üdvözölték egymást. Péter bekapcsolódott a beszélgetésbe.
Alapos túlzással vázolta fel várépítő tudományát, olykor
összemosolyogva Zsuzsival. A kisfiú ebből annyit értett meg, hogy
barátja lett egy várépítő mester. Ez számára bőségesen elég volt,
örömmel intett búcsút, amikor elköszöntek egymástól.
A szállodák vendégei elfoglalták a strandot, nagyon sokan voltak.
Péter bosszankodva látta telefonján, hogy Kitti kereste, amíg a bárban
volt. Visszahívta, de most a lány nem vette fel. Elérkezettnek látta az időt
a sétára. Feltette sapkáját, szemüvegét, elindult. Először a Mavi Deniz
bárjánál nézett körül, majd a napernyők közé merészkedett. Elérte a
tengerhez legközelebbi sort, a fürdőzőket nézte, és felfedezte a pink
fürdőruhát. Kitti térdig állt a vízben, azzal a fiúval ölelkezett, és
megcsókolták egymást. Nem puszilkodtak, csókolóztak! Döbbenten állt
meg, a vér kiszaladt a fejéből, érezte, rosszul lesz. Valahogy
visszatámolygott napozóágyához, lerogyott, hasra feküdt, fejét a karjára
hajtotta, és nem sok választotta el a zokogástól. Nem tudta, meddig
feküdt így, amikorra erőt érzett, hogy felkeljen. Lement a tengerhez,
megmártózott, majd leült a homokba. Térdeit felhúzta, átfogta karjaival,
és megtörten nézett a távolba, ahol egy színes ejtőernyő emelkedett egyre
magasabbra. Ez az én szerencsém – gondolta –, igaza volt Sárának, kár
volt ilyen messzire utaznom egy ábrándért. Hirtelen elsötétült előtte a
világ, és érezte, valaki hátulról óvatosan befogja a szemét. Megérintette a
kezet, és biztos volt abban, ez csak egy nő lehet! Először Zsuzsira
gondolt, aztán az az ötlet suhant át fejében, hogy Sára. Gyengéden
megfogta a két kezet, levette szeméről, megfordult, és Kittit látta maga

407
előtt, aki szeretettel mosolygott rá. Ez annyira valószínűtlennek tűnt,
hogy egy pillanatig azt hitte, képzelődik, aztán az öröm és csalódottság
furcsa keveredésétől szédülni kezdett. Mintha a világ végéről hallotta
volna a lány hangját.
– Péter! Ez aztán a meglepetés! Hogy kerülsz ide, miért nem mondtad,
hogy te is itt fogsz nyaralni?
– Szia, Kitti! – hangzott szomorúan a válasz. – Miért, nem mondtam?
Mert akkor még én sem tudtam. Utánad jöttem, de most már azt
gondolom, nem volt jó ötlet.
– Semmit nem értek! Mi történt veled? Olyan furcsa vagy!
– Velem? Velem nem történt semmi különös, csak sok mindenről
másként gondolkodom, mint amikor találkoztunk a buszon.
– Most már tényleg nem tudom, miről beszélsz. Volt egy nagyon szép
találkozásunk, utánam jössz kétezer kilométert azért, hogy elmondjad:
csalódtál bennem?
– Ne húzzuk az időt, ne gyötörjük egymást! Láttalak csókolózni egy
fiúval.
– Engem?
– Kár tagadnod, felismertelek. Egy törökös kinézetű sráccal
ölelkeztetek. Mondtad, hogy évek óta jártok ide, gondolom, régi barátod
lehet.
– Egészen biztos vagy abban, hogy engem láttál?
– Igen, nagyon jó a szemem. A pink fürdőruhád eléggé feltűnő volt.
– Jó, akkor próbára teszlek. Látod azt a színes táblát ott balra a
parton?
– Persze, olvasni is tudom. Angolul írták ki, hogy ott lehet bérelni jet
skit, motorcsónakot, és ott lehet jelentkezni az ejtőernyős repülésre.
– Így van. Akkor most nézz attól a táblától balra a napernyők felé, és
mondd meg, hogy mit látsz az egy, kettő, három, négy, öt, hat – számolt
a lány –, igen, a hatodik napernyőnél.
– Egy fekete hajú, pink fürdőruhás lányt! – sápadt el Péter, és
rámeredt Kittire, majd a másik lányra, aztán újra Kittire, akin kék-zöld
csíkos fürdőruha volt.
– Nos?
– Ez nem lehet igaz! Boszorkányság, vagy álmodom? Mi történik
velem?
– Semmi különös, csak megismerted Flórát, az ikertestvéremet.
– És ki az a fiú?

408
 – Tolgának hívják, nagyon rendes török srác. Tavaly ismerkedtek meg,
csak hát ritkán találkoznak.
– Én meg azt hittem, szóval arra gondoltam… – próbált nagy
zavartan magyarázkodni Péter, de elakadt, mert Kitti nyaka köré fonta
karját, fejét az arcához húzta, szinte suttogva folytatta a félbehagyott
mondatot:
– …hogy becsaptalak. Nagyon buta vagy! Szívem! – tette hozzá
sejtelmes női mosollyal, és nem tiltakozott, amikor a fiú magához húzta,
megcsókolta.
– Nézd, milyen érdekes véletlen, vagy talán nem is az. Az én kezemen
kék, a tiéden zöld szállodai csuklószalag van. Pont olyan színűek, mint a
fürdőruhád.
– Szóval nem pinkben vagyok, ugye?
– Nem, nem, és ennek nagyon örülök!
– A pink kedvenc színe Flórának. Azt mondják, és szerintem is így
van, nagyon-nagyon hasonlítunk egymásra. Egyformák vagyunk.
– Nem lehet könnyű szegény Tolgának, ha meg akar különböztetni
benneteket.
– A testvérem kitalált egy jót. Én a bal kezemre rakattam a szállodai
csuklószalagot, ő a jobbra. Vicces, nem? Gyere, bemutatlak nekik!
– Ne most! – szabadkozott Péter, és a lány szigorú apjára gondolt, aki
valószínűleg rossz néven venné, ha csak úgy fürdőnadrágban odaállítana.
Nem tudta elmondani aggodalmát, mert váratlanul valahonnan
odaszaladt Danika, megfogta a kezét, és hangos szóval biztatta:
– Gyere már várat építeni, anya is ott van!
– Így már értem! – képedt el Kitti, sarkon fordult, és sietve távozott.
Péter nem tudott Kitti után szaladni. A kisfiú szorosan fogta a kezét,
nem akart durván bánni vele. Az ábrándok és vágyak összeomolni
látszottak. Ha Kitti nős, családos férfinek gondolja, soha többé nem fog
szóba állni vele. Pokoli helyzet kezdett kialakulni akkor, amikor már
majdnem a mennyországban érezte magát. Hiába rángatta Danika,
semmit nem érzékelt a világból. Zsuzsi messziről látta a jelenetet. Semmit
nem hallott, mégsem volt nehéz kitalálnia, hogy kisfia rosszkor érkezett,
akaratlanul is rosszat tettek. Amikor odaért, nem kellett semmit sem
kérdeznie, mindent leolvasott Péter arcáról. Saját boldogtalan házassága,
válása jutott eszébe, és őszintén sajnálta Péter kétségbeesett fájdalmát.

409
 – Látom, hogy szereted. Ne hagyd elveszni a boldogságod! Menj
utána! Nagyon szép, kedves lány lehet! Ne szakítsatok valami ostobaság
miatt.
– Ne szakítsunk? Még el sem kezdtük!
– Akkor mire vársz? Menj, és kezdjétek el! Látom, hogy szenvedsz!

A hideg zuhany jót tett, visszarántotta Pétert a földre, rendezte

gondolatait. Nem azért utazott kétezer kilométert, nem azért nem érdekli
sem Sára, sem Zsuzsi, sem senki más, hogy elveszni hagyja Kittit. Semmi
olyat nem tett, amiért megérdemelné ezt a büntetést. Tiszta nadrágot,
pólót vett, és elindult a Mavi Deniz Hotelbe. Elhatározta, addig nem jön
el onnan, amíg valaki meg nem hallgatja a Marosvölgyi családból, aztán
jöjjön, amit a sors akar. Már vacsoraidő volt, Marosvölgyiék bárhol
lehettek. Az étteremben, a bárban, a medence partján, vagy akár a
szobáikban is. A véletlennek, vagy ki tudja, milyen rejtélyes erőnek
köszönhetően ahogy belépett a szállodába és megpillantotta az étterem
bejáratát, kinyílt a távolabbi liftajtó. Többen kiszálltak, de ő csak az indiai
jellegű, könnyű selyemruhát viselő fekete hosszú hajú lányt látta. Kittit
vagy Flórát, ezt nem tudhatta. Gyors léptekkel beljebb ment, és úgy állt
meg, hogy mindenki észrevegye, aki az étterembe tart. A lány ránézett, de
olyan közömbös arccal ment el mellette, mint a többi ismeretlen.
Összeszorult gyomorral, idegességtől remegő hangon szólt utána.
– Flóra!
– Nekem szóltál? – fordult vissza a lány barátságtalanul.
– Igen. Péter vagyok, talán hallottál rólam.
– Sajnos hallottam. Nekünk nincs közös témánk, engedj a többiek
után.
– Nagyon szépen kérlek, segíts nekem! Mindenképpen beszélnem kell
Kittivel.
– Ebben nem tudok segíteni. Azt mondta, soha többé nem akar látni!
Nagyon szomorú!
– Flóra! Ez ostobaság! Azt hiszi, enyém a kisfiú, akivel látott, azt hiszi,
nős vagyok, családos.
– Igen, ez elég egyértelmű! – nézett hidegen, ellenségesen a lány.
– Könyörgök, gondolkodjatok egy kicsit! Huszonkét éves vagyok, az a
kisfiú öt. Hogyan lehetne a gyerekem?
– Lehet, hogy nem a te gyereked, de attól még élhettek együtt. Ő, az
anyja és te. Ezt Kitti pontosan tudja!

410
 – Megesküszöm bármire, hogy itt találkoztam velük életemben
először. Semmi nincs közöttünk!
– Nézd, én megértem Kittit, amiért most borzasztóan csalódott.
Lehet, hogy igazat mondasz, lehet, hogy nem. Mivel tudod bizonyítani?
– Tudom-e bizonyítani? – gondolkodott el Péter, és a jelentkezéskor
kapott papírokra gondolt. – Tudnám, de nem akarom. Ha Kittinek az én
szavam nem ér annyit, hogy higgyen nekem, ha nem bízik bennem, akkor
semmi értelme az egésznek. Mondd meg neki, hogy soha senki
közelségét nem akartam annyira, mint az övét, hogy csak miatta utaztam
kétezer kilométert, hogy attól a pillanattól szeretem, amikor először
hozzáértem a kezéhez, hogy soha nem fogom őt elfelejteni, és mindig
fájni fog, amiért nem hitt nekem. Most elmegyek, isten áldjon
benneteket, legyetek boldogok! – A szomorú szavak őszintén,
fájdalmasan hangzottak, könnyet csaltak mindkettőjük szemébe.
– Várj! Kitti hinni fog neked, szeret téged!
– Hallottam már olyanról, hogy az ikrek megérzik, tudják egymás
érzéseit, gondolatát, de az most nekem mégis kevés, hogy te így
vélekedsz.
– Elégedj meg ezzel, Péter! – szólt boldogan a lány, és felemelte kezét.
Ruhája hosszú ujja végigcsúszott karján, és bal csuklóján volt a szálloda
zöld szalagja.

Minden jót neked

András éppen lapozott könyvében, amikor a villamos nagyot zökkent.
Önkéntelenül felpillantott, és észrevette, hogy az ajtó mellett álló kreol
bőrű idősebb férfi őt nézi. Kevesen utaztak a villamoson, lehetetlen volt
félreérteni a fürkésző szemeket. Gyorsan lehajtotta fejét, mintha tovább
olvasna. Nem akarta elárulni, hogy azonnal felismerte Ferencet. Számolni
és emlékezni kezdett magában. Ezerkilencszázhetvenkettő, Balatonlelle.
Annak bizony már negyvennyolc éve.

Ragyogott a nyár a Balatonon. A lellei kemping zsúfolásig megtelt,

valóságos művészet volt egy-egy helyet találni az újonnan érkezőknek. Ez
nem is sikerült mindig, többen távoztak csalódottan. Magyarok és
szlovákok voltak többségben, mellettük csehek, lengyelek, németek, sőt
néhány dán és olasz fiatal is sátorozott. Andrást Jóska hívta el, aki a

411
valutapénztárban dolgozott, és olyan valóságos, vagy elképzelt
kalandokról mesélt, amiknek nem lehetett ellenállni. Reménykedtek
abban, hogy Lajos bácsi, a nagy hatalmú gondnok majd szemet huny
afelett, hogy szabályos bejelentkezés, és fizetés nélkül húzza meg magát a
szolgálati sátorban. Az események a vártnál is jobban alakultak. Lajos
bácsi valamiért megharagudott Ferire, és felmondott neki. Az elsőéves
egyetemista fiú egyike volt a három sorompósnak, a belépő vendégeket
fogadó és útba igazító diákmunkásoknak. Elfogadhatóan beszélt oroszul,
németül, és állítólag olaszul is. Később bebizonyosodott, hogy ez nem
állt messze az igazságtól. Józsi gyorsan beajánlotta Andrist a helyére.
Orosz és német nyelvtudást állított róla, amit az öreg ellenőrzés nélkül
elfogadott. Szüksége volt a gyors megoldásra. Az orosszal nem is volt
probléma, a némethez azonban erős empátia, türelem és a
pantomimművészet szeretete kellett a másik féltől. Feri nem haragudott a
történtekért, azt azonban természetesnek tekintette, hogy addigi
szolgálatai fejében térítés nélkül használhatja a szolgálati sátor egyik
fekvőhelyét. Lajos bácsit, bár szigorú rendet tartott, szívtelenséggel nem
lehetett vádolni. Maga is ábrándozva nézegette a fürdőruhás lányokat –
olykor-olykor nem is eredménytelenül próbálkozott a kalandra vágyó,
kevésbé mutatósabbaknál –, ezért megértette, hogy Ferenc nem tud
elszakadni ettől a paradicsomtól. Persze nem is akart. Munkáját már unta,
a váratlan szabadság sokkal jobban tetszett neki, különösen úgy, hogy jó
barátságba került három olasz fiúval. Szemmel láthatóan, és füllel
hallhatóan megértették egymást. Az olaszok nemcsak elfogadták,
megkedvelték, de csaknem teljes értékű tagként fogadták be a csapatba.
Olyannyira, hogy néhány nap után Feri már olasznak adta ki magát a
lányok előtt, ami abban az időben óriási csáberőt jelentett. Amúgy is
jóképű, kreol bőrű fiatalember volt, nem kételkedtek benne. Az olasz
fiúk autóval jöttek, vastag pénztárcával, vidáman teltek a napok
társaságukban. Feri határozottan élvezte, amikor lányokkal ismerkedtek.
Pontosan értette, mit beszélnek róla, róluk, melyiküknek kinél van
nagyobb esélye, és értesüléseit híven megosztotta hálás barátaival. Nem
unatkoztak, a nemzetközi társaságban mindig találtak kevéssé gátlásos
lányokat.
Andris is jól érezte magát. Általában éjszakára osztották be, ami azt
jelentette, hogy este tíztől reggel hatig kezelte a sorompót, szabályozta a
ki- és belépést. Ha nem volt forgalom, szundikálhatott, ha jöttek-mentek
a vendégek, akkor általában borravalót, cigarettát kapott. Napközben azt

412
csinált, amit akart. Szórakozott, fürdött, udvarolt. Segített Juci néninek, a
negyvenes éveiben járó asszonynak, aki zöldséget, gyümölcsöt árult a
kempingben. Nem csak szívességből, keresetkiegészítésnek tekintette ezt
a munkát, amit Juci másként is szívesen honorált volna. Persze ez akkor,
gyönyörű fiatal lányok közelében érthetetlennek, Erika felbukkanása után
pedig lehetetlennek tűnt. Erika hosszú fekete hajú, világoskék szemű,
bájos arcú lány volt. Nem kellett fürdőruhára vetkőznie ahhoz, hogy
formás lábai, gömbölyödő idomai megbabonázzák a fiúkat, de még a
felnőtt férfiakat is. Tizenhat évesen tisztában volt ezzel. Ápolónőnek
tanult, a kórházi gyakorlatok sok mindent megmutattak, megtanítottak
neki, amiről kortársai csak keveset, vagy semmit sem tudtak. Nem volt
könnyelmű vagy gátlásoktól mentes, de kacérnak bátran nevezhetjük.
Kacérságát játéknak tekintette, és nem gondolt arra, hogy ezzel másokon
sebeket ejthet. Andrást az első napon megbabonázta, és ezt azonnal
észrevette. Tetszett neki a fiú, szívesen fogadta közeledését. Nem érzett
szerelmet, de az érintések, simogatások, csókok jólestek. Már több napja
jártak együtt, a fiú bolondult érte, de tudta, még nem hódította meg
igazán a lányt. Kellene valami – gondolta –, amivel imponálna, amit más
nem tud, és ezzel talán elnyerné Erika elismerését. Elpanaszolta bánatát
Ferinek, akit szinte már mindenki csak olasznak ismert. Nagyképűen
elhallgatta igazi érzelmeit, úgy tett, mintha csak egy kalandra, újabb
„trófeára” vágyna. Barátja nagylelkű és jónak tűnő ötlettel állt elő. Azt
mondta, cserélje el aznap esti munkáját, és hívja meg Erikát vacsorára a
közeli csárdába. Majd ő is ott lesz aktuális barátnőjével, akinek olaszként
mutatkozott be, és majd úgy is viselkedik. Senki nem fogja megérteni
beszédét, amikor majd rendelni akar. Akkor Andris tegyen úgy, mintha
tudna olaszul. Menjen oda hozzájuk, halandzsázzon valamit olyan
olaszosan, és majd eljátsszák, hogy megértik egymást. Ez majd imponálni
fog a lánynak. Ne aggódjon, bármit rendel neki, örülni fog, mintha azt
kérte volna. Majd cigarettát is kér, azután hosszasan mesél olaszul
magyarországi élményeiről. Erre készüljön, bár mindegy, mit fog
mondani. Csak a városnevekre figyeljen. A számla miatt ne aggódjon, azt
majd ő rendezi, mintha hálás lenne a segítségért. Persze – tette hozzá
Feri – azért másnap majd szálljon be a költségekbe. „Tutto bene per te”
mondta, majd Andris kérdő tekintetét látva, lefordította: minden jót
neked!
Erika kellemesen meglepődött a meghíváson, nem kérette magát.
Nem firtatta, miből, honnan van pénze erre Andrásnak, úgy gondolta,

413
megérdemli, hiszen sokan megtennék ugyanezt. Eljátszott a gondolattal,
ki mindenki hívná őt szívesen, de aztán egy sejtelmes mosollyal elintézte.
A csárdában meglepően kevesen voltak, nem jelentett gondot szabad
asztalt találni. A pincérek nagyvonalúan kezelték a vendégek életkorát,
nem firtatták, ki mennyi idős. András és Erika az étlapot nézegették,
amikor megjelent barátja egy lánnyal. Nem volt szép, nem volt csúnya,
kicsit butácskának látszott, a célnak pontosan megfelelt. A mellettük lévő
asztalhoz telepedtek. Feri jól játszotta a temperamentumos olaszt,
harsányan hívta a pincért, étlapot kért, kérdezett valamit, de értetlenül
néztek rá. Megismételte lassan, tagoltan, de az olaszul nem tudó
felszolgáló ugyanúgy bámult. A némettel próbálkozott, azonban Feri
arról hallani sem akart. Kezdett kellemetlen lenni a helyzet. Andris
elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Kicsit remegett a gyomra,
belesápadt az izgalomba, amikor felállt. Azt mondta a pincérnek, majd ő
beszél ezzel az emberrel, szerinte valamilyen különleges cigarettát
szeretne. Az „olaszhoz” fordult, és amolyan latinos halandzsával,
elképesztően sajátos kiejtéssel megszólalt: „Bonaszeraszinyor! Puo aló
minó?” Ferinek nagy önuralomra volt szüksége, hogy fel ne röhögjön. Az
első mondat is messze volt a tökéletestől, de a másodiknak az égvilágon
semmi értelme sem volt. Ennek ellenére hosszan válaszolt rá, és
többször hangsúlyozta: „si, si szigaretta”. A fordítás nem okozott
gondot.
A meglepetés és a siker minden várakozást felülmúlt. Erika el volt
ragadtatva. „Nem is mondtad, hogy tudsz olaszul!” – áradozott. Andris
szerényen mosolygott, és biztatta Erikát, fogadják el az olasz meghívását
asztalához. A fiú önbizalma az egekbe szökött, és újabb értelmetlen
mondattal megkérdezte, mit rendelhet: „Szinyor! Vando tutto vecsero
kramo majsand?” Ezt már nem lehetett egy elégedettséget színlelő
nevetés nélkül megúszni. Minden a tervek szerint haladt, azaz, majdnem.
A vacsora, a beszélgetés és tolmácsolás rendben ment, a két lány nem
vette észre a turpisságot, a pincéreket pedig nem érdekelte. András sem
vette észre, hogy Erika és Feri pillantása gyakrabban és hosszabban
találkozik egymással, mint amit a helyzet indokolna. Azt pedig végképp
nem tudhatta, hogy Erika azért mosolyodott el, mert érezte, hogy Feri
lába az asztal alatt gyengéden megérinti, majd simogatja.
András teljes sikernek vélte az estét. Biztos volt abban, hogy jól
játszotta szerepét, imponált Erikának, sikerült meghódítania. A szerelem
magas hőfokon lobogott benne. Kicsit csalódott, amikor vacsora után a

414
lány nem akart vele lemenni a vízpartra, hiszen gyönyörű éjszaka várta
őket. Csókokról, ölelésekről ábrándozott, de hiába. Bizonyára elfáradt –
gondolta –, holnap is nap lesz, és még azután is. Nem lett! Másnap,
amikor Erikát kereste, csak jóval kevésbé csinos barátnőjét találta a
sátornál, aki irigykedve mondta: Erika elment csónakázni egy olasszal!

Árnyék vetődött András könyvére. Felnézett, előtte állt Feri, és

bizonyára egészen másként emlékezett a történtekre, mert barátságosan
mosolygott, amikor megszólította.
– Ugye te vagy az, Bandi? Emlékszel? Ezerkilencszázhetvenkettő,
Balatonlelle. A kempingben…
– Nem ismerem magát! – vágott a szavába András rezzenéstelen
arccal. Elégedetten látta a késői bosszú eredményességét. Ferenc
elképedt, zavarba jött, és a következő megállónál sietve leszállt.
Andrisban megmozdult a kisördög, és az emlékezet mélyéből felbukkanó
mondattal utána kiáltott: „Tutto bene per te!”

415
 Tóth Gusztáv,
Bemutatkozás
Mezőtelegden születtem 1955.07.02.
napján.
Minek is a hosszú bemutatkozás?
Csak annyit, 1955-ben, mikor
megszülettem,nagyon kicsi voltam, de
azóta sem lettem nagy, csak
súlyosabb.
Általános iskolámat Pósalakán(
szülőfalum) ,illetve Mezőtelegden
végeztem, magyar nyelven, az akkori
törvények szerint. Bár irodalmi fertőzöttségem már megtörtént, mégis
egy románnyelvű szakközépiskolában érettségiztem a Pece-parti
Párizsban.
Ez még nem volt elég tévelygő életemhez, felsőfokú műszaki
végzettséget szereztem a Szamos-parti szép városban, 1979-ben.
Barkács-életemben minden voltam, csak az nem, amire mindig vágytam.
A magyar irodalmat párnám alatt tanultam, amihez hozzájutottam,
mindent elolvastam, akár zseblámpánál is. Írásaim sárgult
iskolafüzetekben hevernek, fiókokból fiókokba, hisz hétszer költöztünk,
de majd lassan számon kérem őket bűnös hallgatásukért. Nem adom fel,
csak fogy az idő így 70 felé…

Mérleg
Nem mondtam soha, ki vagyok,
inkább kérdeztem százszor,
de csak önmagamtól,
le nem torkoltam sem vadat,
sem okosat, ha mondták,
ki vagyok…
pofonok elé nem állítottam
senkit, csak magamat!

416
 Találtam olyat, ki zajt csapott
más miatt, s rosszáról hallgatott,
ki hazug szóval
hőssé vált mások előtt,
ki mások bukásától
kapott erőt
találtam embert-nem ismerőt,
ki magában istent látott!

Nem mondtam soha, ki vagyok,

de más útjából félreálltam,
legfeljebb rugdostam a rögöt,
angyalt senkinek se hoztam,
s nem űztem ördögöt!
Ó, sosem győző cézárok
beképzelt sámsonok,
pénzsóvár júdások,
meddig nézzük még mivoltotok
jellem-billegő mérlegét,
gyilkos-nevető képmásotok?

Nem mondtam soha ,ki vagyok,

de ember, ne félj, a vérem enyém,
s szavam szívemből fakad,
amit gondolok, úgy marad
velem a mérleg billegni
sohasem fog!

Hátrabukfenc lantra hangszerelve

Történt, hogy a bohóc, bukfencet hányva,
lepottyant a porondról a hangszer-raktárba.
Ott sorra botlott minden zengő-bongó alkotmányba,
mígnem egy kecses nyakú lantba nyeklett lába.

417
 Úgy belezúgott e csodás húrkavalkádba,
közönségét elfeledve,belecsapott víg dalába:
Hej, mit nekem e sivár bohóc-létem,
világhírű lantművész leszek még a héten.
Csapkodta veszettül a zengő húrokat,
közönsége dőlt a röhögéstől,
hallván a furcsa hamis hangokat.

Ám mikor rájöttek,ez nem a produkció része,

eltiporták a bohócot, így lett mindennek vége.

Hé,ti hétnyelven nem beszélők ,

a cirkusz porondján ti ingyenélők,
fogjátok gyorsan a lantotok,
míg egy ocsúdó közönségbe nem botlotok!

Evolúció
Kitör a vulkán, kitör a gát,
kitör a birka, kitör a ménes,
a karámon át ,
kitör a falon át
az elmebeteg társaság,
kitör a szabadnak mondott
vadvilág,
kitör a káosz,
s a gonosz várja az
anarchiát.

Csak nézem, mivé válunk,

létrát látok, felfelé mászunk…
keressük a fekete lyukat,
de a fokok fogyóban,
talán megtaláljuk,
de egyre apróbbnak látszunk!

418
 Vezeklés
Anyám, nem írtam verset neked,
mikor éltél,
nem dicsértelek senkinek,
mint minden szokás szerint…
nem sirattalak, nem fogtam ráncos kis kezed,
pedig szeretted volna…
szeretted volna, hogy ott legyek
utolsó órádban, hogy legyek még
a gyermeked!

Milyen bűnt követ el az ember

mikor saját útjának nekivág,
és próbálja a szeretet terhétől
szabaddá tenni önmagát?
és téged is felmenteni, mint szerető
angyal-anyát!

De nehéz megküzdeni e kettős

érzés erős hatalmával,
de nehéz elszámolni a gyermek-lélek
felnőtté vedlett ólom-súlyával!

Életedben sosem tegeztelek,

de hogy kínosan szerettelek,
azért tudom, mert nincs pillanat,
mikor ne érezzem piros fejkendőd
illatát, tapintását, rojtjai simogatását!
…bajuszkendőnek neveztem…
azzal feküdtem, azzal keltem,
mindig az altatott el mélyen engem…

419
 Hol lehetsz? már rég agyagban
foglaltak az elmúlás törvényei…
Mit mondanál? ma ez az értelmetlen
valóság bűnei fölött, hogyan sopánkodnál?
Ugyan mit mondanál te, aki mindig
a szeretet tetőfokán voltál,
a békítő, a világszépítő, megértő jóság!

Ugyan mit mondanál, e furcsa

világ fölött hogyan siránkoznál?
Vagy csak mosolyognál, mint mikor
nadrág szakadásom számodra nem volt,
csak egy csínytevés…
mikor a tehenek szarvai szétszaggatták
ingemet, csak nagyokat kuncogtál
kis koszos kötényedbe…

Hol találom azt a piros bajuszkendőt,

kinek mondjam most már:
Ne bántson csicsés anyukám!
hol találnám a te törvényed szerint
a világ megnyugvását?
Mondd anyám,hol van a túlvilág?
Mondd, hogy ugye nincs, nincs, nincs!
Vagy mégis? A bánattól leszakad az ég is…
Mert csak az emlék van, csak az marad
mindannyiunk után…
Ha még lesz, aki emlékezzen ránk!

420
 Hazám, te örök
Ott születtem, hol a sugat több ágra szakadt,
s görgetett csörgőhangú kavicsokat,
hol hegyek-völgyek dédelgettek,
pázsitos tisztások átöleltek,
erdők, berkek gyermeke voltam ott,
ugrattak sáslepte zsombékok,
futásra hívtak a siető patakok.

Ám nincs két hazám,csak egy,

hisz a vándornak sincs két szíve,
bár szétszabdalták kapzsi kezek,
hű véremnek hétszeres az ereje.
Ha parány lett is, lelkekben hatalmas,
anyanyelvem hangja mindig diadalmas.
Apám megvívta harcait,s hullatta könnyeit,
csak egy marék földet kért, egy kis hazait.

Ha szét tudnám szórni ezt a szeretetet,

mit szégyellnek, tagadnak egyesek,
adnék belőle annak, ki mást szeret,
pénzt, hatalmat, fölényt, hírnevet,
hogy tudják, a virágot, ha nem gondozzák,
nem ápolják a haldokló lelkeket,
lassan kiszáradnak azok,
s eltipornak bennünket a gonoszok.

Gyöngyhaj a szélben
( Omega búcsúztató)

Fájón pislákoló síró lámpafényben

hull a világ könnye az ezüst esőben.
Nem száguld már a szél az elhagyott színpadon,
keserű lett szívünk-lelkünk az elázott utakon.

421
 Hitevesztett húrok kínok közt szakadnak,
lelkes, lengő karok a mélybe zuhannak.
Hull reánk a gyászeső már, tűzvihar eléget,
ahol a boldogságot osztották, most ablakok törnek.

Sok boldog kép őrzi örök álmotok,

létünkbe Napot hoztatok, csillagot.
Látjuk az égben lebegők csarnokán,
száguld az égi vándor a csillagok útján.

Templomok hangján zúg a koncert a Mennyben,

gyöngyhaj száll és szétterül a végtelenben.
Örök emléket őriz a hajnali óceán,
megroppan a szív a fehér varázskő súlyán.

Hallgatag szívünkben ezer kisharang szól,

fönt fájón zúgnak az égi harangok,
hangos a világ életfogytig fohásztól,
ordít a hiányotok, ti boldog angyalok!

A tévelygőknek
Beteges, sárga fény bilincsét
nyögi az éji lepke,
makacs lámpára tapadva
vergődik árva teste.
Küzdelmét fel nem adja,
bár neki jó a sötétség:
a fény ellen hadakozva,
oda a lepke-szépség!

Ám jő a hajnali derengés,
ami neki már semmi más,
csak egy árva temetés!

422
 Varga H. Mária
Bemutatkozás

Magyarország legdélebbi részén

születtem, a Viharsarok csodálatos
városában, Békéscsabán. Kis
kitérőkkel tértem vissza ide kedves
szülővárosomba.
Az irodalom, főleg a versek, kicsi
korom óta lenyűgöz, nem csoda,
hiszen benne nőttem fel. A szüleim
a maguk egyszerűségében éltek,
emlékezetemben van a mai napig... amikor kevés idejük engedte, a
könyvért nyúltak.
Több mint két évtized telt el azóta, hogy először fogtam tollat, és
próbáltam versbe foglalni a gondolataimat. 2006-ban adtam be versemet
az első pályázatra. Az első siker itt dobbantotta meg szívemet, ami nagy
lendületet adott, hogy máshol is próbálkozzam. Az eltelt idő alatt
számtalan oklevél díszíti szobám falát, s inspirál a folytatásra.
Több irodalmi oldalon osztom meg verseimet, örömömre egyre
gyarapodnak olvasóim létszáma. Verseimet nemzetközi oldalakon is
megosztom, így írásaim eljutnak a világ minden tájára.
Verseimet Varga H. Mária néven publikálom.

Öregkor
Az ifjúság elsuhant, észre se vettem,
az óra ketyegett, múltak napok, évek,
dolgos munkás évek, elvette figyelmem,
elszálltak felettünk mint gyors tünemények.

423
 Éjfekete hajam lassan hófehér lesz,
szerencsére nem fáj, némiképp vigasztal,
sok barát mellettem, naponta körülvesz,
múlatjuk a napot sétával, jó szóval.

Tópartján sétálunk, vadvirágot szedünk,

öregkor szépsége, nincs már sürgős dolgunk,
kopott padon ülve, emléket idézünk,
vagy időnként nótaszóra nyílik ajkunk.

Minden kornak megvan a maga szépsége,

régen áhított vágyat most pótolhatjuk,
kirándulunk a kiszemelt messzeségbe,
a sok mesés látnivalót megcsodáljuk.

Ölelés ereje

Hallgatom a szíve dobbanását,

halkan suttogja százéves titkát,
ölelésre tárva számos ága,
a szomorú lelkeket így várja.

Hívó törzsét magamhoz ölelem,

fájó bánatom neki mesélem,
panaszom csendesen meghallgatja,
felém mozdul vigasztaló karja.

Oly messzire hallik sóhajtása,

megnyugtat szívének dobbanása,
moha lepett törzsétől búcsúzok,
új reménnyel telve elballagok.

424
 Gyökerek
Lelkünknek sok kusza gyökerei,
felmenőink,- szívünknek kedvesek,
vérből sarjadt vér mely végtelennyi,
porladó gyökerek rejtélyesek.

Szememben csillog a régmúlt tükre,

ismeretlen táj tárul most elém,
eredésünk százágú gyökere,
minden ágát bárcsak megfejthetném.

Moha lepett odvas fatörzs ágál,

kérdezném, titkát el nem árulja,
őseink vére bennünk csordogál,
örök titok belénk van szorulva.

Magányos kápolna
Hó födte hegycsúcs integet felém,
táncot lejtő csillogó hópihém,
szemet kápráztató szép napsugár,
szokott útján körbe, magasban jár.

Havas hegycsúcs lankás oldalában,

kis kápolna áll ott egymagában,
puha hótakaró körülötte,
két kis fenyő az álma őrzője.

Lehajtják hófehér ágaikat

alusszák téli álmaikat,
csendes csobogása kis pataknak,
őket téli álomba ringatja.

425
 Pataknak két szélén csipke szegély,
sok hópehely vidáman nevetgél,
kis jéghajók lassan, csendben úsznak,
kis pataknak suttogva dalolnak.

Torockói Székely-kő
Hajnal hasad szürke égen,
kitárt ablakomból kémlelem,
kora reggel kihalt utcák,
éj csendjét egyre vigyázzák.

Zöld ablakos kicsi házban,

napfelkeltét nagyon vártam,
mészkő hegynek túloldalán,
hajnallik, ébred a napsugár.

Hegy gerincnek sok száz lába,

völgy ölébe kapaszkodva,
pipiskedik még álmosan,
hajnal pírján komótosan.

Napsugárnak ezer ága,

előbújik valahára,
aztán eltűnik váratlan,
a Székely-kő mögé bújva.

Egy pillanat, s felkel újra,

ezer ága mosolyogva,
Torockói kedves emlék,
ahol a nap kétszer felkél.

426
 Az ablakból
Kitárt ablakom előtt némán állva,
hogy játszanak, Nap égő sugarába,
gyönyörködöm csodás virágaimba,
napvirágom oly sárga szirmaiba.

Bokrétába szedem neked kedvesem,

közepébe bele kötöm a szívem,
szemem előtt légies mozdulattal,
lebbensz kezedben a virágcsokorral.

Boldogság virága te vagy énnekem,

szívem a szívedbe, kezedbe tettem,
őrizd e szívcsokrot, szorítsd kebledre,
örök boldogságot hozzál lelkembe.

Éjjel a mólón
Utolsó sugarai nyári napnak,
a vízhez, álmodozni csalogattak,
halkan susogó nádszálak mögöttem,
bús dallamukra idézem emlékem.

Csodás nyári napon, ültél mellettem,

szép jövőnket terveztük önfeledten,
mint ahogy oly' hamar tovaszáll a nyár,
csodás álmainkkal, magamra hagytál.

Most megnyugtat enyhe szellő dallama,

vörös napkorong, utolsó sugarak...
felkelő hold, és ragyogó csillagok,
esti sötétségben utat mutatók.

Mély nyomot hagyott, lelkemben a bánat,

összetört szívvel keresem az utat,
csillagösvényen kutató szemeim,
egyszer elhozzák epedő vágyaim.
427
 Vass József András

Bemutatkozás
Vass József András reményíró
vagyok.
A megtisztelő titulust egy nagyon
kedves olvasómtól kaptam.
Elmondása szerint az első
könyvemben leírt módszerem
segítségével sikerült
megoldania az élete addigi
legnagyobb nehézségét, és ezáltal új
reményt kapott a
folytatáshoz.
Azóta már megjelent egy fantasy
témájú regényem és egy verseskötetem is.
Jelenleg a negyedik könyvem készül. Szívesen írok novellákat is.
Stand-up humorista voltam, az első könyvem mégis a mélyből való
felállásról szólt.
Heavy Metált hallgatok az autóban, de sírok a Titanicon.
Négyszer voltam egy centire a haláltól, és ennél is többször értékeltem át
az egész életem.
Az írói és költői hitvallásom: a szórakoztatás mellett, minden művemben
elrejteni egy olyan
tartalmat, amely segít, elgondolkodtat és hasznos ötletekkel szolgál.
Egy idézet tőlem:
„A remény a siker barátja, a boldogság társa, és az élet mozgatórugója!”
Jó egészséget kívánok Mindenkinek!

428
 Az árnyjátékos
Édesanyám, mi boldogok vagyunk?

Az asztalon két hófehér gyertya állt.

Vastagok és nagyon magasak, mintha örök időre készítette volna őket a
szorgos gyertyaöntő.
Fényük beragyogta az aprócska szobát.
Ketten éltek ott. Istvánka, és az édesanyja, Marika.
Az apa már rég elhagyta őket. Valami mást, valami újat keresett. Úgy
hírlik, meg is találta.
Már nem is keresi a volt feleségét és a 6 éves kisfiát.
Istvánka és az édesanyja mély szegénységben éltek. A férj rengeteg
adóságot halmozott fel az évek során és most az összes Marika nyakába
szakadt.
Az áramot már rég kikapcsolták. Minden vagyonuk az a két gyertya volt
az asztalon.
– Édesanyám. Nekünk miért nincs telefonunk? Az iskolában minden
osztálytársamnak van már. – jegyezte meg Istvánka.
– Kisfiam. Nekünk nincs áramunk. Ugyan, mivel töltenéd fel azt a
telefont? – válaszolt
Marika. Abban a pillanatban már fordította is az arcát a gyertya fényétől,
hogy a gyermek ne lássa, amint mindkét szeméből egyszerre könny fakad.
Végiggurultak az arcán, és szinte egyszerre koppantak a diófa asztalon.
Éppen a gyertyák mellett. Még szerencse, hogy nem oltották el a sárgán
táncoló lángokat.
– Anyuka. Te sírsz? Kérlek, ne haragudj rám! Nem akartalak megbántani
azzal a fránya telefon dologgal.
– Sajnálom Istvánka, hogy ilyen nehéz életünk van. Soha nem akartam,
hogy idáig jussunk.
– Az iskolában azt kérdezték, hogy szerintünk mi a boldogság. Anyuka,
mi boldogok vagyunk?
– Te, hogy érzed kisfiam?
– Én még kicsi vagyok. Nem tudhatom, mi az a boldogság.
Marika keserű könnyeivel és mély fájdalmával küszködve fordult el az
asztaltól.
A kisfiú már nem látta az édesanyja arcát, de pontosan tudta, hogy
megint sír. Mostanában gyakran sírt. Az utóbbi időben nagyon
érzékennyé vált a kilátástalanság miatt.

429
Istvánka elszomorodott. Nem akarta megbántani az édesanyját.
– Édesanyám. Játszhatok még egy kicsit?
– Hát persze, drága Istukám!
Akkor szólította így a kisfiút, amikor tudta, hogy a legkedvesebb játékába
kezd. Istvánka a két kezét a gyertyák elé tartotta. A hófehér falon árnyak
jelentek meg. A bal kezét kicsit magasabbra tartotta.Újait összeszorította.
Még egy zsebkendőt is gumizott a csuklójára. Az édesanyja ruháját
jelképezte. Azért pont a bal kezét, mert a szív a baloldalon található és ez
egy anyának igen is jár. Még a hangját is elváltoztatta. Így ez a kéz az
édesanyja hangján szólalt meg. A jobb keze valamivel kisebb árnyékot
vetett a falra. Ez ő maga volt, vagyis Istvánka.
Az árnyak a falon egymás felé fordultak. A jobb kéz kérdőn nézett a
balra, majd megszólalt.
– Édesanyám. Mi boldogok vagyunk?
A bal kéz, immáron Marika hangján válaszolt.
– Igen Istvánka. Mi boldogok vagyunk. Itt élünk együtt, szeretetben.
Vidám állatok vesznek körül bennünket.
Az ügyes kezek különböző állatokat formáltak meg és vetítették a falra a
fény segítségével. Volt ott haragos farkas, és félénk nyulacska. Egy újabb
tartás, melyből először egy elefánt, utána kis egérke rajzolódott ki. Egy
bokszer kutya zavarta el őket. A két nyitott kéz hüvelykujjai egymáshoz
értek, a galamb csőrét szimbolizálva, a többi ujjakból pedig két szárny
alakja rajzolódott ki. Minden állat más-más hangon szólat meg. A
kisebbeknek magasabb, a nagyobb testűeknek mélyebb hangot
kölcsönzött a kisfiú. Idővel olyan tökéletesre csiszolta a hangutánzást,
hogy pusztán azokat hallva is fel lehetett ismerni őket.
– Ideje nyugovóra térni Istvánka!
A kisfiú tudta, hogy el kell búcsúznia a szeretett állataitól.
Lefekvés előtt, egy megszokott szertartással fújták el a gyertyákat. Az
egyiket Marika, a másikat Istvánka. Még egy verset is fabrikáltak, hogy
együtt köszönhessenek el a gyertyáktól:
„Hunyd le most két szemed. Áldott fényed nyugovóra tér mára.
Marika és Istvánka a holnapot, már reménykedve várja!”
Pár perc telt el a sötétben. A nyugodt alvást egy szörnyű hang szakította
félbe.
– Édesanyám. Éhes vagyok. Úgy korog a gyomrom.
– Drága kisfiam. Aludj, kérlek! Majd holnap eszel az iskolában. Talán
főznek majd valami finomat!

430
– Anyuka. Holnap… Holnap…
– Mi lesz holnap kincsem?
A mondat úgy folytatódhatott volna tovább, hogy holnap szombat lesz,
de a kisfiú nem akarta, hogy az édesanyja ismét sírjon.
– Holnap jó nap lesz! – folytatta Istvánka, majd kis idő múlva el is aludt.
Marika is befejezte gondolatban a mondatot. Holnap megint szombat.
Ismét két napig nem fog főtt ételt kapni a gyermeke. Az arcát sós
könnyei szántották végig. Már megvolt a jól kitaposott meder. A társai
korábban már mély árkot szántottak a szépséges, fáradt arcba.
Az évek teltek. Istvánka 15 éves lett. Már középiskolába járt. Szorgalmas
tanuló volt. Kitűnő minden tantárgyból.
Egy napon az iskolában tehetségkutató versenyt hirdettek.
Mindenki lázban égett a hír hallatán. Jelentkeztek dallal, verssel, akrobata
mutatvánnyal, de még fejszámoló tudománnyal is.
Istvánka sokáig tétovázott, hogy egyáltalán jelentkezzen-e. Ennyi
tehetséget látva úgy érezte, hogy semmi esélye sincs. Végül rászánta
magát. Benevezett. Árnyjáték. Csak ennyit mondott, amikor a kategória
felől érdeklődtek. Kuncogva írta le a szót a nevezőbizottság egyik tagja.
Szánalmasan nézett végig a vézna fiúcskán. Legyintett, majd szólította a
következő jelentkezőt.
Elérkezett a várva várt esemény.
Csodálatos előadások követték egymást.
Az este utolsó résztvevőjeként Istvánkát szólították. Hatalmas
gombóccal a torkában indult a színpad felé.
A letakart paraván mögött két aprócska fény pislákolt.
Lekapcsolták a lámpákat. Már ennek hatására is felmordult a nézősereg.
Kezdődik az előadás.
A bal kézre befőttes gumival egy zsebkendő lett erősítve. A jobb kéz
árnyéka az idő során ugyanakkora lett, mint a másiké. Jelezve ezzel, hogy
most már Istvánka is ugyan olyan magas lett, mint az édesanyja.
Megszólaltak a kezek. Anya és gyermeke beszélgettek, a boldogságról és
egy szebb életről.
Közben a vidám állatok is előkerültek. Mind, mind a saját hangján
megszólaltatva.
Természetesen, mint mindig, most is Istvánka személyesítette meg őket.

431
A közönség egyik fele elérzékenyülve törölgette a szemét a
meghatódottságtól. A másik felének pedig pont az állatok bolondozásától
peregtek a könnyei.
Az egyik fény elaludt.
A fehér lepel hirtelen lecsúszott a paraván állványzatáról. Pont abban a
pillanatban történt mindez, mikor a fiú másik szeméből kihulló könny
eloltotta a másik, még pislákoló gyertyát.
Néma csend.
A nézők nem tudták eldönteni, hogy ez véletlen volt, vagy része az
előadásnak.
– Zseniális! – törte meg a csendet a zsűri elnöke.
– Bravó! Ilyet még nem láttam. – csatlakozott a fiú osztályfőnöke is.
Hatalmas tapsvihar. Üdvrivalgás. Mindenki a győztest ünnepelte.
Istvánka mélyen meghajolt, majd félrefordult, hogy ne lássák az arcán a
könnyei nyomát.
Végigsírta az előadást. Könnyei mélyen szántottak az arcába.
Az osztályfőnöke gyorsan mellélépett. Átölelte és hosszan dicsérte.
– Kérlek, holnap küldd be az édesanyádat! El akarom mondani neki,
milyen csodálatos volt az előadásod.
– Édesanyán nem tud holnap bejönni. Egy évvel ezelőtt elveszítette a
látását. Mosólúg fröccsent mindkét szemébe. Megyek is hozzá, mert már
biztosan nagyon vár. Viszem a gyertyákat is. Tudja tanár úr, nekünk ez
minden vagyonunk. Anyuka már nem láthatja a fényüket, de érzi a
meleget, amit árasztanak magukból. Esténként mindig mesélek neki egy
történetet. Mindig másról. Tudja, kérem, a baleset óta leszázalékolták. A
jövedelme a felére csökkent.
A két gyertya ismét a helyére került a diófa asztalon. Istvánka bal kezén
még mindig ott volt az odagumizott zsebkendő. Elkezdődött az előadás,
de most már csak az édesanyja volt a közönség. A fiú mesélt egy
tehetségkutatóról. Dalokról, versekről, akrobatákról, még egy
fejszámolóról is.
Ezután az árnyjátékos műsora következett.
A falra kivetítve anya és gyermeke beszélgettek egymással.
Beszéltek boldogságról és élhetőbb jövőről.
Az előadás vége felé egy elefánt is megjelent. Hatalmas trombitaszóval
érkezett, melyet egy nagy bejelentés követett.

432
– Mélyen tisztelt közönség! A mai este győztese az árnyjátékos volt.
Közhírré tétetik továbbá, hogy Istvánka, vagy ha úgy tetszik inkább
István, felkérést kapott egy rangos eseményen való részvételre. Most már
minden más lesz. Az életük megváltozik.
Vége a nélkülözésnek. Vége a mélyszegénységnek.
Vége az árnyjátékos történetének.

Ahol a kék pillangók szállnak

Fekszem az ágyon mozdulatlanul,
a plafont bámulom csendben.
Körülöttem lassan bealkonyul,
a sötét lesz a társam ma este.

Emelném karom, de nem bírom,

cserben hagyott a testem.
Régmúlt idők dala oltalom,
szökni vágyom, el innen messze.

Lábam is tétlen, nem mozdul,

elmélkedem, mitévő legyek.
Gondom egyre csak tornyosul,
dombokból kinőtt óriás hegyek.

Lecsukom szemem, elalszom,

álmomban máshol ébredem.
Semmi másra sem vágyakozom,
jól vagyok, nem tétlenkedem.

Most jó nekem, itt senki se bánt,

elszámolással nem tartozom.
Hibáztam, tudom, nem láttam át,
hogy az ördög ült a tornácomon.

433
 Gyermekkorom kék pillangója,
nem láttam tán, úgy negyven éve.
Vidáman repked. Semmi dolga?
Felém száll, szinte kezemhez érve.

Nem hagyja magát megfogni,

szabadnak született, jól tudja már.
Senki sem tudja visszatartani,
fürge szárnyain gyorsan tovaszáll.

Kisfiú érkezik, vidáman szalad,

apja mellett gyorsan elhalad.
Nézd, apa! Egy kék színű lepke.
Kell nekem a gyűjteményembe!

A lepkeháló hamar előkerül,

egy pillanat, a repülésnek vége.
A könnyű szövet ránehezül
a pillangó törékeny testére.

Szívén gombostű hatol át,

körülnéz, halott társait látva.
Fájdalmasan még felkiált:
Engem ne küldj a halálba!

Felébredek, körülnézek,
nem tudom merre vagyok.
Torkom kiszáradt, félek,
az álmomra gondolok.

Én voltam az a kisgyermek,
az ördög is, saját tornácomon.
Minden halott pillangó lelke
engem kísért, szörnyű fájdalom.

434
 A karom lassan felemelem,
megmozdulok, lábam se tétlen.
Sötét szobámban a gyufát keresem,
gyertyát gyújtok, elmélkedem.

Meggyászolom a gyermekkorom,
megbocsátást remélve imádkozom.
Mi az én gondom, nem is tudom,
értelmetlen dolgokkal foglalkozom.

Elszámoltam, akinek kellett,

hibáimért magamnak tartozom.
Bűneimet vállalva élek,
azokat meg nem változtathatom.

Mire vársz?
Ha szeretsz, a szívedből szeress!
Ha nevetsz, őszintén nevess!
Ha ölelsz, érzéssel ölelj!
Ha követsz, holtomig kövess!

Ha nem látsz, aggódva keress!

Ha nem vársz, szólj, nem megyek!
Ha nem kérsz, én nem adok neked.
Ha nem adsz, tőled el nem veszem.

Ha remélsz, hiteddel remélj!

Ha mástól félsz, tőlem ne félj!
Ha vágysz, legyen erős a vágy!
Ha gyász, kegyelmet találj!

Ha nem lépsz, sehová se lépj!

Ha nem védsz, támadni se félj!
Ha nem szólsz, soha többé ne szólj!
Ha nem kérdezlek, ne válaszolj!

435
 Ha írsz, csak az igazságról írj!
Ha sírsz, csak magadban sírj!
Ha érzel, legyen tiéd az érzés!
Ha vérzel, takard el a vérzést!

Ha nem érted, ne akard érteni!

Ha nem nézed, nem fogod látni!
Ha nincs pénzed, ne menj kérni!
Ha nincs hited, nincsen semmid!

Ha fogsz, két marokkal fogj!

Ha dobsz, jó messzire dobj!
Ha semmi, az tényleg legyen semmi!
Ha minden, azt ne vágyd birtokolni!

Ha nem hiszed, akkor holnap se hidd!

Ha nem viszed, egy lépést se vidd!
Ha nem érzed, kár minden érzés.
Ha nem kérded, nincs is több kérdés.

Ha bosszú, az ne legyen édes!

Ha egy, ne legyen kétesélyes!
Ha döntesz, a szívedből dönts!
Ha öntesz, mindenkinek önts!

Ha nincs időd, holnap hogyan lesz?

Ha nincs erőd, ki ad majd neked?
Ha nincs semmid, ami már elvehető.
Akkor mire vársz? Mi lesz a jövő?

436
 Vönöczki
Ferencné,
Gmeindl Margit

Bemutatkozás
1952-ben születtem
Győrben.
Gyermekéveimet
Gönyűn töltöttem. Az
irodalmat mindig is
szerettem, az olvasás
éltetett. Iskolás
koromban is írogattam,
de ezek eltűntek.
2010-ben kezdtem írni ismét. Verseimben megjelenik az élet, a fájdalom
és a vidámság is.

Próbaként pár versem beküldtem a Kisalföld című megyei lapba.

Örömömre, mindet közölték.
Ez további írásra ösztönzött. Azóta különböző antológiákban jelentek
meg verseim, újabban novelláim.

2013-ban és 2016-ban magánkiadásban megjelent az „Életmorzsák” és a

„Gyémántkönnyek” című verseskönyvem. Több pályázaton is részt
vettem, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel.
Két CD-m van a You Tube-on. Itt zenei aláfestéssel Mészáros Mihály
színművész mondja el verseimet.
Mindig öröm számomra, ha írásaimmal megérintem az olvasóim szívét.

437
 Kakukkos óra

A szekrény aljában pakolgatott és a régi albumokat is leporolta, mert

annyira jól nem zárt az ajtaja, hogy ne menjen be a por.
Különben is úgy érezte, hogy mindig és minden poros. Akár egy órával a
takarítás után is.
Mikor a második albumot is felemelte, fotók hullottak ki belőle.
Istenem! Sóhajtott fel, mert a fotók régiek és sárgák voltak.
Volt ott vegyesen mindenkiről és minden féle. Amíg rakosgatta, közben
nagyokat nevetett, de volt, amikor szomorúan simított végig a fotón.
Ahogy gyűltek előtte a fényképek nem csak kezeivel, de szemeivel is
mindet végig simogatta, mert rátörtek az emlékek. Visszarepült egész a
gyermekkoráig.

Szeretett nagyapja mellett érezte magát. Fésülgette ősz haját és bolondos

frizurákat talált ki. Közben beszélgettek. A falon volt egy szekrény nem
volt nagy, mint a ruhásszekrények, vagy mint ami a konyhában volt. Ez
egy keskeny, ám hosszú gyermekként nagyon hosszúnak tűnő szekrény
volt.
Amíg a frizurákat csinálta, gyakran megkérdezte a nagypapát, hogy mi is
az a nagy, hosszú szekrény. De a válasz soha nem volt meggyőző, mindig
még kisgyerekként is érezte, hogy valami nagy titok lehet ott elzárva.
Kétszer is előfordult, hogy majdnem sikerült megtudni mit rejt a
titokzatos szekrény.
Egyszer kileste, hogy hol van az a kulcs, amivel nagyapa ki szokta nyitni
az ajtót.
Már felmászott a székre, mikor a mama bejött a szobába. Rá is szólt,
hogy mit csinál, talán a cukorkát akarta megdézsmálni, ami a tükörre
akasztott kis zacskóban volt.
Eszébe jutott, mennyire megszeppent, hogy majdnem rajtakapták!
Másodszorra, sokkal közelebb volt a rejtély megoldásához. Már a kulcs is
a kezében volt és a széket cipelte a szekrény elé, abban a tudatban, hogy

438
most minden le fog lepleződni és hiába hallgat a papa és a mama, de még
a szülei is, most mindent ki fog deríteni,
Szinte fülében hallotta a nagyapa hangját, ahogy a háta mögött
megszólalt és ő meg leejtette a kulcsot.
Bűnbánóan és könnyes szemekkel nézett fel. Jól emlékezett, hogy el is
pityeregte magát.
A fotók, már mind elfogytak, de az emlékek csak jöttek, jöttek.
Ahogy a mindig derűs papája szomorúan nézett rá és nem kiabált, nem
szidta meg, csak rászólt, hogy vegye fel a kulcsot, hogy visszatehesse a
helyére.
Azután, legnagyobb döbbenetére magához húzta és a kanapéhoz mentek.
Leültette maga mellé és mesélni kezdett. Emberekről és sárga
csillagokról.
Akkor még nem nagyon értette mi is volt az, hogy voltak emberek,
akiknek sárga csillagot kellett hordani és elvitték őket.

Arról is beszélt, hogy a szomszédból is vittek el egy nagyon kedves

családot, akikkel jóban voltak és mindig segítették egymást, ha szükséges
volt. Hol egy kis krumplit kaptak tőlük, hol ők adtak pár szem
kockacukrot.
Ők kérték meg, hogy vigyázzanak erre a szekrényre. Azóta őrzik és nem
nyitották ki.
Ezek után, már nem volt többet kíváncsi és csak jóval később, mikor az
iskolában tanultak a háborúról és a deportálásokról, akkor értette meg
igazán, amit egykor a drága nagyapa elmesélt neki.

Hosszúévek teltek el az óta, már a papa is rég ott volt a mamó mellet, az
öröklétben.
Ahol az a szomszéd család is lehet már, akik nem jöttek vissza.
Nagyon sokáig úgy gondolta, hogy már örökre titok marad, mit rejt a
szekrény, mert ő soha nem nyitotta ki, az a szégyenérzet, mikor az
elcsent kulcsot leejtette, annyira beleívódott az agyába.
Hirtelen ötlettől vezérelve kezdte visszaszedegetni a fotókat és elővette

439
azt, amin a szekrény, vagy is most, hogy felnőtt lett, csak egy nagy
hosszúkás doboz volt.
Örömmel nézett a képre és eszébe jutott, mikor fiatalasszony korában
egy középkorúnak gondolt csinos hölgy csengetett be hozzájuk.
Köszönt és nagyon udvariasan érdeklődött a szomszédok és a ház régi
lakói után.
Furcsa érzés kerítette hatalmába. Nem tudta miért, de nem az ajtóban állt
meg, hanem behívta a hölgyet és kérte, menjenek a nappalinak
berendezett kisebb szobába. Leültek, de a Henriett néven bemutatkozó
hölgy úgy ugrott fel, mint akit a kígyó mart meg. Azután remegő lábakkal
és minden ízében remegve elindult a szoba másik végébe. Ott a ládika
előtt térdre rogyott és zokogásban tört ki. Jó negyedóráig tartott, mire
összeszedte magát, de akkor meg az ő nyakába borult. Visszakísérte a
fotelhez, hozott egy pohár vizet és egy döbbenetes történetet hallott.
Kiderült a hölgy elbeszéléséből, hogy ő volt az a kislány és a szülei voltak
azok a szomszédok, akikről a nagypapa mesélt, azon az ominózus
kulcsos napon.
Nem akart hinni a fülének. De Henriett olyan mások által nem ismert
dolgokat mondott, amit senki más nem tudhatott, csak azok a régi
szomszédok. Legvégül remegő hangon megkérdezte, hogy működik e
még az óra.
Nem tudta mire vélje a dolgot, és mondta, hogy nem tud semmilyen
óráról. Akkor meg a hölgy lepődött meg, hogy nem tudja, mi van abban
a hosszúkás dobozban. Röviden elmesélte, hogy ő ezt bezárva örökölte
és, azóta sem volt mersze kinyitni.
Így együtt mentek oda, hogy kinyissák. Végre kiderül a közel hatvan éves
titok.
A zár kattant az ajtó kinyílt és egy csodálatos faragású kakukkos óra tárult
eléjük.
Míg él nem felejti el, hogy Henriett milyen boldogan és hálásan nézett rá
majd odalépve az órához a láncon lógó tobozra hasonlító súlyokat
felhúzta. Közben héberül beszélt és simogatta a faragványokat.

440
Mikor az emlékezésben idáig jutott, elrakott mindent, a számítógép elé
ült és írni kezdett.

Drága Henriett!
Hogy vagytok, ugye működik még a kakukkos óra?

Kórházi történet.

Egyszer régen, mint ahogy a meséket szokták kezdeni, a barátnőmet

mentem meglátogatni, a kórházban.
Sajnos elkövetett egy durva nagy hibát, öngyilkos akart lenni. Szerencsére
időben észrevették, hogy nagyon rosszul van és ki lett hívva a mentő. Bár
nála csak egyszer szokott, a filmben kettőt, de most itt háromszor is
csengetett a postás.
Rossz poénnak tűnik, pedig így volt. Szerencsére a táskája hozzá
nyomódott az ajtóhoz, ami ettől kinyílt. Barátnőm meg ott feküdt a
fürdőszoba ajtóban eszméletlenül, borotvával a kezében. Nagy szerencse,
hogy a gyógyszerek előbb hatottak, mint gondolta és mire kitalálta, hogy
akkor megy biztosra, ha az ereit a kádban felvágja, már elájult.

Őt mentem meglátogatni, hogy kicsit foglalkozzak a lelkével, mert

ismertem azt a rohadt pasit, aki miatt ennyire elvesztette az eszét!

Egy ócska tróger volt. Én hiába szóltam Olgának, hogy nős és nem
egyedül őt tartja szeretői státuszban, szerencsétlen csaj azt gondolta,
hogy féltékeny vagyok, mert meg kell hagyni jól nézett ki a pasi! Szuper
verda, és kis munkával nagy pénzt keresett. Több nyelven beszélt ez
segítette jól fizető álláshoz. Azért azt sem lehet elfelejteni, hogy Olgám,
ódákat mesélt az ajándékokról, amit kapott tőle, és az ágybéli
teljesítményéről.
Azért azt máig sem értem, hogyan tudott három nőt kielégíteni.

Igaz azt suttogták, hogy a felesége a városi PB elnökével jár kiküldetésbe,

441
így lehet őt ezért nem érdekelte, hogy hányszor kufircoltak a hites urával.
Havonta egyszer vagy kétszer. De ez sem lényeges.

Az már érdekesebb volt, amikor az egyik munkahelyen szervezett nőnapi

buliban az asszony meglátta Olga nyakán azt a nyakláncot, amit féléve
hiába keresett. Sokat nem foglalkozott a hiányával, mert arra a
következtetésre jutott, talán valamelyik kiküldetés alkalmával a
szállodában elhagyta. Igaz akkor vissza kellett volna, hogy kapja, de arra
gondolt, hogy legalább a szobalánynak is lett egy jó napja, mikor
megtalálta. Hiszen nem lett baja belőle, mert nem kereste a hotelben.
Igaz nem lehetett olyan jó az a nap, mint az ő éjszakája, de egy aranylánc
megtalálása, nem olyan rossz fizetés kiegészítés.

Visszatérve Olgára, azt a láncot kapta egyik légyotton Mátétól, amit a

felesége elveszettnek hitt.

Mikor a nő letámadta, hogy tolvaj, majdnem megőrült. Eldadogta, hogy

egy kedves ismerősétől kapta születésnapjára. Most a nő is megtorpant
egy pillanatra, mert bevillant, hogy a férje milyen nyugalommal fogadta,
hogy elveszett a drága lánc. Bár nem is annyira a lánc volt érdekes, mint
inkább az a két centis Hórusz szemet utánzó medál. Máté felesége akkor
hangos nevetéssel elnézést kért Olgától és békülékenyen meghívta egy
italra. Egy pohár, pezsgő után megkérte, menjenek ki a teraszra kicsit
beszélgetni. Itt közölte, hogy két évvel ezelőtt házassági évfordulóra
kapta, de mivel beletörődött az elvesztésébe, nem kéri vissza és maradjon
csak Olgáé és gyűrjék még egyszer utoljára a lepedőt, de utána tűnjön el
Máté életéből.

Ezután pár nappal ismét találkozott Mátéval, aki hanyag eleganciával

húszezer forintot tett az éjjeliszekrényre és közölte vége. Olga úgy érezte
ennyire még nem alázták meg, így kifizetni, mint egy hivatásost! Pedig
néha még a válást is emlegette neki Máté.

442
Nahát, ezek után az események után próbálta eldobni magától az életet a
barátnőm.

Ezeket elöljáróban azért mondtam el, hogy érthető legyen nem egy
becsavarodott, vagy igazi bolond a barátnőm, mert akkor esetleg engem
is annak hisznek!

Felmentem az emeletre és becsengettem. Nem tudom járt e már valaki

ilyen zárt helyen, mert akkor tudja, hogy itt nincs mászkálás ki és be! Itt
az ajtón csak kívül van kilincs, ezért ezt egykilincsesnek is hívják és így is
emlegetik ezt a részleget.
Sokat nem kellett várnom, már mehettem is befelé. Derűsen köszönt rám
a megtermett ötven körüli ápolónő. A két hét alatt megismertük egymást,
mert minden látogatáson ott voltam.
Kikeményített fehér köpeny volt rajta, mint mindig, aminek a gallérja és a
zsebszegélye kék volt.
A fején lévő fityulán két kék csík díszelgett.

Olga, már várt. Szinte minden alkalommal fokozatosan jobban nézett ki.
Most meg egyenesen vidám volt. Ahogy köszöntöttük egymást, már
kezdte is mesélni, hogy milyen érdekes történeteket hallott az elmúlt két
napban és azt muszáj elmondani nekem. Ezen kicsit elcsodálkoztam,
hiszen egy hetvenöt körüli nő és egy tizenhét és húsz év közötti lány
voltak a kórteremben. Mikor végre leültem a székre, izgatottan
megkérdezte, hogy milyennek találom a sarokban fekvő kiscsajt.
Ettől a kérdéstől, rohadtul meglepődtem. Mi a szart akar Olga? Hiszen
azt hittem már szinte teljesen jól van. Most meg jön a hülye kérdéseivel.
Kitalálta a gondolatomat, vagy ráérzett, ahogy a bamba, meglepett
arcomat meglátta, mert azonnal rá is kezdett.
Nincs semmi baj, mondta, nem mentem át leszbikusba és felnevetett,
csak sokat dumálgattunk és érdekes dolgokat mesélt.

Képzeld sokszor megszökött otthonról, mert mindig hajszolta a

443
szeretetet. Úgy érezte, otthon csak van, de neki az nem igazi otthon és
nem is érezte jól magát. Ezért, ha úgy gondolta, hogy megbántották,
akkor eltűnt. Mivel fiatalkorú volt, a rendőrök gyakran igazoltatták és
mindig hazavitték.
Azt is megtudtam Olgi által, hogy egyszer olyan ötlete támadt, hogy
valahova messzire megy. Ezért kamionokat kezdett stoppolni. Végre egy
görög kamionos megállt neki és felvette. Igaz beszélgetni nagyon nem
tudtak, de az ürge adott neki cigit, pár korty konyakot is ittak, végre jól
érezte magát.
Viszont a fuvarért fizetni kellett volna. Mikor a pasi elkezdett vele
erőszakoskodni ő megszorította a torkát és csak akkor engedte el, mikor
a pasi feje már kékült. Mind a ketten nagyon betojtak. Szó nélkül vitte
még egy darabig és valahol Szeged környékén tette ki a kamionból.
Szerencséjére, pár kilométer gyaloglás után, már nem fázott és egy
ellenkező irányból jövő autó megállt és akkor eljutott Pestig. Ott már
sokkal könnyebben boldogult, de azért óvatos volt, mert itt is félt a
rendőröktől. Ahogy a Blaha környékén nézelődött, egy pasi leszólította.
Beszélgettek és meghívta az Emkébe. Ennek örült, mert éhes volt
nagyon. Ott viszont végre ehetett, igaz csak sütit és mogyorót, de ihatott
is. Jó pár órát ott töltöttek, mert közben Bélának, így hívták a férfit,
jöttek haverjai. Közösen megebédeltek, azután Béla sétálni hívta. Nem
sokáig mentek, mert a parkolóban egy nagyon szép kocsiba ültek és
kiautóztak a budai hegyek felé. Ott volt egy szuper kis víkendház. Oda
mentek.
Ez az ember nem erőszakoskodott vele, csak azt kérte simogassa.
Elmondta, hogy a lakása mellett fenn tart egy albérletet is és ott lakhat,
ha mindig ilyen kedves lesz hozzá. Ez nem hangzott rosszul, csak az nem
tetszett a lánynak, hogy ez a Béla kissé sánta volt.

Idáig jutottunk, mikor vége lett a látogatásnak, mennem kellett, mert ezt
szigorúan be kellett tartani.
Pedig nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon hogy folytatódhatott a lány
története, ha végül itt kötött ki a szuicidok között.

444
Mikor beültem a kocsimba, még sokáig elmélkedtem azon, amit
hallottam. Valahogy nem tudtam elindulni. Folyamatosan csak azon
kattogott az agyam, hogy mennyit és merre csatangolhatott ez a lány és
miken mehetett keresztül.
Két nap múlva ismét látogatási nap volt, én meg mentem, mert hajtott a
kíváncsiság, mit mesél még a barátnőm. Azt mondta már előzőleg, hogy
őt, a bevett gyógyszerek hatása miatt még két hétig bent tartják. Muszáj
megfigyelni, nehogy valami komoly baj adódjon. Így reméltem, még
többet megtudok a lány életéről és Olga is jobban átérzi, hogy sokkal
rosszabb életek is vannak, min az övé. Így, ezeket hallva, remélem rájött,
hogy kár lenne megválni ettől az egytől!
Végre ismét ott ültem a kórteremben. Csak most nem a széken, hanem
az ágy szélén. A barátnőm szólt, hogy odaüljek. Gondoltam talán még
intimebb részeket akar elárulni abból, amit ő hallott.
Nem is tévedtem.

Barátnőm azzal kezdte, hogy Noémi, mert így hívták a lányt, csapongott
a beszélgetései közben. Volt mikor az iskolai évekről mesélt, de úgy,
hogy észre sem vette, már újra ott tartott, hogy hányan és hogyan
erőszakolták meg. Amibe aztán a végén bele is nyugodott. Itt azután,
megint arról kezdett mesélni a barátnőmnek, hogy egyszer valami miatt
kihívták a mentőt és az egyik tag, aki felvette az adatait, benyúlt a
bugyijába és simogatni kezdte és megkérdezte tőle, hogy mit érez. Ő azt
mondta, semmit. Erre elkezdte izgatni. Ő meg, hogy kicsesszen a
pasival, elkezdet hangosan sóhajtozni, nyögni, mint aki mindjárt elélvez.
A mentős, akkor gyorsan abbahagyta, nehogy a doki vagy a sofőr
meghallják, mert ő csak egy beteghordó volt.
- Basszus! Milyen élete lehetett ennek a szerencsétlen csajnak?
- Látod most már, hogy amin te átmentél az piskóta ahhoz, amit idáig
elmondott neked Noémi.
- Ugyan még most jön a java.

445
Elkerekedett a szemem. Nem hiába. Mint kiderült a lány középiskolába
járt. Ott ismerkedett meg egy fiúval. Őrülten szerelmes lett jöttek,
mentek a levelek, titokban gyakran találkoztak is. Egyszer aztán a srác
nem bírt magával, és egy városszéli séta során magáévá tette Noémit.
Rávette mindenféle pózra, és amit lehetett azt mindent végigjátszottak.
Idáig nem is lett volna gond, hiszen szerelmes volt nagyon, de két pasas,
rajtakapta őket, és neki mind a kettővel „furulyázni” kellett. Persze a srác
végignézte és nem volt ellenvetése. Sőt belemarkolt a hajába és odaverte
a fejét az ürge ágyékához, hogy bokákolt, mert majdnem megfulladt.
Mikor végzet mind a két pasi, a fiú, akibe olyan szerelmes volt,
pofonvágta és ellökte, mondván, hogy ő kurvával, nem áll szóba. Akkor
határozta el, hogy öngyilkos lesz.

- Látod a szerelem miatt más is bekattanhat!

Arra gondoltam közben, hogy akkor lehet, hogy közelebb van a 17-hez,
mint a húszhoz, ahogy én gondoltam.

Idáig jutottunk, mikor az idős asszony, aki még ott volt a szobában,
elkezdett vetkőzni és sikongatni. Mi mind a ketten ledöbbentünk, mert
mióta bejártam, ilyet nem láttam és Olga szerint sem csinálta még ezt.
Aztán a sikongatás nótázásba ment át, valami érthetetlen nyelven, és
hogy még bizarrabb legyen, az ágyneműjét kezdte széttépni. Mire
beszaladtak a nővérek, már a paplanhuzatot szétszaggatta.
Látszott, hogy nagyon dühösek. Azt magyarázták egymásnak, hogy az
öreg Bözsit megint nem kötözték le a délelőttösök, pedig tudják, hogy
csak akkor marad nyugton. Egyikük egy injekciót hozott, és amíg rendbe
tették engem kiküldtek. Lassan csend lett és szóltak, hogy visszamehetek,
ha akarok, mert van még negyedóra a látogatásból.
Vissza is mentem, mert a táskám is bent maradt és el akartam köszönni a
barátnőmtől, mert pár napig távol leszek. Kiküldetésre megyek a cégtől.

Vonattal mentünk Münchenbe két kolléganővel és egy kollégával. Hamar

446
bedobták a szunyát. Én meg végig azon agyaltam, hogy embereknek,
fiatal lányoknak miken kell keresztül menni. Vajon milyen felnőtté
válnak? Milyen családjuk lesz, lesz egyáltalán?

Amíg járt az agyam, és ringott alattam az vonat, én is elaludtam, de

álmomban is azt az összetört testű, meggyötört lányt láttam.

Az egyetem docense

Hideg őszi reggel volt, mindenki fázósan húzta össze magán a kabátját.
Éles volt a szél, az ember úgy érezte, beleszánt a húsába. Napközben
viszont ismét szelíden simogatott a napsugár, sokan üldögéltek az áruház
és az iskola közti padokon. Ez így ment, már egy hete, mikor megjelent
egy idegen. Még ha csak idegen lett volna, de egy koszos, kissé áporodott
szagú, (hogy finom legyek) loncsos hajú és természetesen
megállapíthatatlan korú férfi.

A buszmegálló melletti padot szemelte ki magának, mert az iskolából

jövő gyerekek, ott szokták szemétbe dobni a maradék tízórait, vagy az
éppen „nemszeretem” uzsonnát.
Természetesen, csak a rendesebbje!
Az ember ezeket gyűjtögette egy szakadt, ám láthatóan jobb időket látott
hátizsákba. Nem kéregetett soha, nem szólt senkihez. Késő délután,
mikor sötétedett, mindig eltűnt. Hová, merre vitt az útja senki nem tudta,
hisz ki is törődött volna egy koszos, bűzlő hajléktalannal. A korai
sötétben, meg igazán nem leste senki, még az a néhány alkoholista sem,
akiknek a környékben még meg volt a lakásuk és nyomorúságos
nyugdíjakból, vagy éppen rokkantságiból tengődtek.

Ez így ment napról napra. Már kezdték megszokni a buszra várók, hogy
olyan pontosan jött, mint azok a szerencsések, akiknek volt munkájuk és
várták a különjáratokat, ami szétszórta őket a városon kívül elterülő ipari

447
létesítményekbe, vagy épp az AUDI gyárba.
El lehet mondani, hogy egy csendes, nem beszélgetős habókos
hajléktalan volt.
Egyik kora délután, mikor ott üldögélt megszokott helyén, fura dolog
történt vele.
Egy anyuka jött, aki még új volt a környéken, (a fiúcskát általában az
apuka szokta hozni és vinni egy szép kocsival) elsétáltak az emberünk
mellett. A gyerek kezében szalámis kenyér volt, nyilván az uzsonna, amit
nem evett meg. Vagy, mert nem ízlett, vagy volt még a tízóraiból, lényeg,
hogy hirtelen gondolattól vezérelve, elindult a hajléktalan felé, hogy
odaadja neki a kenyerét.
Az anyja viszont úgy ráordított, hogy az egész váróterem odakapta a fejét
azt gondolva, hogy talán egy oroszlán bődült el a közelben.

- Nehogy odamenj! Hogy gondolsz te olyat, hogy egy ilyen tetves,

mocskot megközelíts? Lehet, hogy beteg, vagy éppen tetves! Még csak az
hiányzik, hogy valamit elkapj az ilyen embernek nem nevezhető féregtől!

Mind ezt olyan hangosan és olyan vehemensen adta elő, hogy a

gyereknek legörbül a szája ijedtében.
A nő meg kikapta a kenyeret a kezéből és messziről, mintha a köztük
lévő levegő is fertőző lenne, a szemetesbe hajította a maradékot.
Majd gyorsan átmentek az út túlsó oldalára.
Az eddig is összegörnyedte ülő szerencsétlen, még jobban összehúzta
magát és a pad mellé dobált csikkeket kezdte felszedegetni, már
amelyiket elérte, mert fel nem állt. Mintha féltette volna azt a helyet, ahol
naphosszat üldögélt.

Ez így ment hetekig. Reggel jött, estefelé eltűnt. A semmiből a semmibe.

Mire beköszöntött a hideg és már két kabát is elkelt, hogy ne vacogjon,
pulóverek és egyéb ruhaneműk kerültek a pad mellé.
Senki nem szólt senkihez, csak letette, amit éppen hozott.
Az öreg, hisz annak nézett ki, ezeket összeszedte, még az

448
ételmaradékokat is, mert volt, hogy nem a kukából kellett kihalászni,
hanem jobban, rosszabbul, de becsomagolva azok is a ruhák mellé, vagy
épp a tetejükre kerültek. Fura módon, a közelébe lévő szemetesbe is
szalvétába, de legalább is papírba csomagolva került a legtöbb maradék.
Mikor összeszedett mindent, és elég sötét volt ahhoz, hogy eltűnjön az
esetleges kíváncsi szemek elől, elindult a maga külön útján.
Meggörnyedve a cipekedéstől, a külváros felé vette az irányt, arra, ahol a
hő vezetékek voltak. Erre nem nagyon jártak emberek. Itt állt egy
papírváros.
Azok a hajléktalanok, akik nem akartak bemenni a szállóra, itt éltek.
Kartonpapírokból, az áruházak környékén összeszedett vastag
papírdobozokból és deszkadarabokból összeeszkábált kulipintyókban.
Ezek a papírvárosok, sokfelé megtalálhatók voltak.

A hajléktalan is ide jött, megállt a szélső bodegánál és beszólt, hogy itt a

szállítmány.
Mindenfelől előtünedeztek a torzom-borz fejek és köréje gyűltek. Ő
pedig elkezdte osztani, amit összegyűjtött a szemetes edényből, és amit
kapott.
Még a csikkeket is egy nagyobb zacskóban odaadta az egyik, sok
szabadég alatt eltöltött évtől cserzett arcú férfinak. Lelkére kötötte, hogy
igazságosan osztozzanak mindenen.
Ezután épp oly csendben, ahogy jött, visszament a közelben lévő
lakótelep egyik eldugott házához, amit egy szép magas kőkerítés vett
körül.

Rongyai zsebéből kihalászott egy kulcscsomót és bement a kapun. A

garázs felé vette az irányt.
Itt már gombnyomásra, automata nyitott ajtót.

Egy nagy sóhaj után vetkőzni kezdett.

Ha ezt valaki látta volna, biztosan rendőrt hív. Ám ez az ember teljes
nyugalomban volt és már szinte pucéran lépet be a garázsból a pár

449
lépcsővel feljebb lévő lakásba.
Itt egyenesen a fürdőszobába ment és egy nagy kád mellett levetette a
még rajta lévő alsóneműt, megengedte a vizet, habfürdőt is jócskán
öntött bele és mikor már félig volt a kád elmerült benne. Először
megmosta az arcát majd lehunyt szemmel átadta magát a meleg víz
nyújtotta gyönyörnek. Közel háromnegyed órát töltött így, azután
megmosta a haját és láss csodát, egy ötvenöt, hatvan év közötti, úr lépett
ki a kádból. Megtörölte magát, kicsit a haját is megdörzsölte, felvett egy
köntöst és a szobák felé indult. Volt itt dolgozószoba is, csodálatos ó
barokk íróasztallal.
Leült, bekapcsolta a számítógépet és írni kezdett.
Írt a megaláztatásáról, ami naponta érte.
Szánba vette, miket vitt ki a papírváros lakóinak és még hosszan
részletezte azt, ami vele és ez által nyilván a többi hajléktalannal történik,
bárhol is élnek a város területén.

A hajnal hat óra most is a megszokott helyén találta. De később, mikor

elkezdtek szállingózni a gyerekek szülővel, vagy éppen szülő nélkül az
iskolába, ő már egy fekete BMW mellett álldogált. Néha, még rá is
támaszkodott! Mint aki valamire, vagy valakire vár.
Ez így is volt.
Mikor meglátta az oroszlánhangú anyukát, aki természetesen az út túlsó
oldalán volt, bár jobb oldalon álltak meg és szálltak ki a kocsiból, mégis
inkább került, csak közelébe se keljen menni egy hajléktalannak, aki
ekkorra már ismét rákönyökölt a motorháztetőre.
Magában kuncoghatott, mikor az asszony mérges arcát meglátta.
Utánuk nézett és látta, hogy, nagyon gyorsan bepaterolta a kisfiút a
kapun, majd bőszen telefonálni kezdett. Eközben, mint prédára váró vad,
úgy figyelte a rongyos embert.
Alig tette le a telefont, megjelent két rendőrautó megálltak a BMW előtt
és mögött.
Az asszony önelégült mosollyal araszolt feléjük.

450
- Biztos úr! - szólította meg az egyik rendőrt.
Ez a tolvaj biztosan fel akarta törni a kocsit, mert ott nézelődött és még
rá is könyökölt!
Ezt harsogta és várta a hatást, vagy talán a dicséretet, hogy ő eleget tett
állampolgári kötelességének, hisz megelőzött egy bűncselekményt.

Ám ekkor nem várt fordulat következett, amire senki nem számított.

A rendőr miután elkérte a hajléktalan papírjait, harsányan nevetni
kezdett.
Sokan álltak a buszmegállóban, jöttek az iskola felé, de senki nem tudta
mire vélni ezt.
Csak akkor esett le a tantusz, mikor a közelben állók meghallották mit
mond a rendőr.

- Docens úr! Ön még mindig a hajléktalanokról írja a könyvét? Azt

gondoltam, már nyomdába adta!

Ezt a diskurzust hallva a rendőrséget riasztó anyuka, megszégyenülten

igyekezett eltűnni a tömegben.

Azóta is azon rágódhat, hogy egy docens, hogyan süllyedhetett odáig,

hogy olyan koszos rongyokban ott üldögéljen és kukákat kotorásszon,
szemetesből szedjen ki ennivalót.
Az meg sem fordult attól a pénztől és gazdagságtól csökött agyában,
hogy a docens, tisztességes nevén Dr. Hollóházi Kálmán ezzel nem csak
egy könyv anyagát gyűjtötte össze első kézből, maga megtapasztalva a
megvetettséget, de közben segítette is a kitaszítottakat, a papírvárosban
élőket.

451
 Zsubrits Zsolt
Bemutatkozás
Nevem Zsubrits Zsolt, de ez
önmagában nem sokat jelent.56
éve igyekszem megtölteni
tartalommal. Középfokú,
felsőfokú tanulmányok itt is, ott
is. Volt család, maradt 3 nagykorú
gyermek, akikre büszke vagyok.
Útkeresés, majd találás, s ezen
járás. Ennek része 10 éve a vers -
és prózaírás. Érint minden, ami
szép. Próbálom újra és újra
kifejezni önmagamból, amire
késztetést érzek, gondolok. Szeretek élni, élvezem, hogy létezhetem.

fáznak a fák
ami elmúlik megjelöl minket
nyomot hagy
mint fémpecsét a Napforró viaszon
bizonyíték arról, hogy van
amiről sohasem késhetünk le
megborzongunk
zeneiségünk elkísér a gyökerekig
útközben újra s
újra megrendülünk
visszhangra talál angyalságunk
és míg szárnyrészeink kiválogatjuk
megszólít a rezzenéstelen
szörnyű testiíz
ez természetes
hisz tisztulni érkeztünk
sebbel-lobbal zokogunk
temetjük a pusztulást
miféle erők rejtőznek bennünk

452
 Háború van
Tél megtört hátán érkeztem
mozdulataim darabolt vasak
mint a savak égetnek marnak
árkokat ásnak
közéd és közém.

Sejtjeim jajongva lázadnak

üres parkokban leszáll a köd
nyirkosa falja fel a jelenünk
előtte még vészt kiált
köréd és körém.

Gondolataim kiszáradt folyómeder

partjai közt mocsok és konok a csend
jövőmet keresném ha volna holnap
az idő szétrágja ami lüktet
benned és bennem.

Tél megtört hátán távozom

mozdulataim savak marnak
égetnek fogva tartanak
kihűlt a perc kihűlt a mellkas
hideg a kezed és a kezem.

A víz bűne
Alig lehetett látni valamit a töltésen. Mindent beborított a reggeli köd.
Még aludt a város, csak a távoli autópályáról értek el idáig a
motorbúgások. Az ötvenes nő céltudatosan lépdelt a csatorna zsilipjéig.
Ez választotta szét a folyamot a gyáraknak kiépített szűk medrű folyótól.
A zsilipnél lehetett a legkönnyebben és a leggyorsabban vízbe jutni. És itt
is volt a legmélyebb a víz. Élénk csobbanások és riadt kapálózások
jelezték, hogy még küzdött az életéért, de végül megkapta, amire ezen a
vasárnapon vágyott. Aztán a hullámok elsimultak.
453
Egy héttel később, ahogy a Citygo megírta, egy válófélben lévő
középkorú férfit könyörögtek le a várost kettészelő híd fölött ívelő
szegecselt acélmerevítőről. Hajnalban történt ez az eset is. Egy
ügyeletéből hazatartó szociálismunkás lélekjelenléte mentette meg a
legrosszabbtól. Legalább két órán keresztül öntötte belé a reményt,míg
összeszedte magát annyira, hogy más, fényesebb lehetőséget lásson meg.
A folyó betonozott partján indult haza, miután a kiérkezett mentősök
alaposan megvizsgálták. De valahogy ő sem úszta meg szárazon. Az
újságcikk második része kitért az idegenkezűségre és visszautalt az egy
héttel korábbi, zsilipi esetre, ahol szintén önkezűségnek tűnő gyilkosság
került a halottkém jelentésébe.
A harmadik személyt, a meglepően jó fizikumú, magányos, hetvenes
tornatanárt pedig már három napja keresték, amikor a város melletti
kiserdőben előkerült a kabátja, biciklije. Majd két nap múlva a közeli
holtágból a teste. Ezt először szintén öngyilkosságként kezelték, ám az
alapos vizsgálatok után már egyértelműen emberölésként. Ettől az esettől
kezdve terjedt a pánikhangulat város szerte, mint egy járvány. Erről
beszéltek a közértben, a tereken, a fürdőszobákban. A helyi és az
országos tévécsatornák, rádiók és nyomtatott sajtók egyaránt tudósítottak
a helyszínről. Muszáj félnünk? Talán a víz tehet róla ? Most már elég!
Nem tűrünk tovább! – így harsogtak a vezércímek mindenütt.
Benkly nyomozó idegesen csapkodta a kabátja zsebeit. Az az napi
sokadik szál cigi, mint valami aszály sújtotta vidék növényszára,
szánalmasan kókadozott a szájában.
– Na, végre előkerültél! – A felcsapó kisláng kéjesen nyalta a
dohánypapírt és a szúrós szagú dohánydarabokat,a fáradt férfi átadta
magát a tüdejében szétáradó füst nyugtató érzésének.
Az elmúlt napokban alig aludt. Forró nyomon járt detektívtársaival.
Ilyenkor szinte semmit sem esznek, hanyagolnak mindenkit maguk körül.
Se család, se barát. A feketét öntik magukba literszám, és persze egyik
cigiről gyújtanak a másikra. Este nyolc óra lehetett, amikor behozták a
sokadik jelöltjüket.

454
– Kezdjük az elején, – huppant le Tom a gyanúsítottal pont szemben.
Aztán Benkly és még egy fiatal tiszt követte példáját. Tom vén rókának
számított a sorozatgyilkosokra szakosodott osztályon. Fotókat, különféle
használati tárgyakat helyezett ki szép sorban, mintha kirakósat akarna
játszani. Lassan megtelt az asztal.
–Szóval. Három ember, akiket megfojtottak. Felismeri valamelyiket?
Az asztal túlsó oldalán a 30-as, hosszú hajú, gondozatlan frizurájú
unottan rugdosta az egyik asztallábat. Benkly is bekapcsolódott a
beszélgetésbe.
–Mióta növeszti a haját?
Csak az egyenletes, idegesítő kopogások törték meg időnként a csendet.
–Mi az? Focizni szeretne?
A koppanások váratlanul abba maradtak.
– Miért? Lehetne azt is? – jött a szemtelen visszakérdés.
A nyomozók jót derültek. A szobában észrevehetően oldódott a
feszültség.
–Na, látom hosszú éjszakának nézünk elébe – vette vissza a szót Benkly.
– Tom! Hozz nekünk kávét!
Ismét türelmetlenül tapogatta végig a zsebeit, ki tudja hányadszor a nap
folyamán.
–Csak tudnám hol az a nyavalyás?
Albert segítette ki Benklyt a bajból.
Mindketten nagy füsteregetők voltak.
– Szóval, focizni akar? – terelődött vissza a párbeszéd az eredeti
mederbe.
A hajótörött kinézetű felszabadultan mosolygott.
–Mikor játszott utoljára?
–Kb. 4 hete.
–Kikkel?
–Cimborákkal.
–Hol?
–A Vagongyár melletti pályán.
–Hányan?

455
–Nem tudom.
–Hogy hogy?
–Részeg voltam.
–Gyakran piál?
–Csak ha muszáj.
–Na, elég ebből a zagyvaságból! – vette át a szót ismét Benkly.
–Nézze meg a képeket! Felismeri valamelyikőjüket?
–Nem.
–Nézze meg jobban!
–Nem.
–És ezt a sapkát?
–Felpróbálhatom?
Albertnél most szakadt el a cérna. Üvöltve hajolt át az asztalon. Az
orrával szinte érintette a gyanúsított arcát. Szemei szikrákat szórtak.
–Most szórakozol velünk!? Két smasszer mindjárt átvisz a dühöngőbe, és
a szart is kiverik belőled!
A Robinsonos fizimiskás megint rúgni kezdte az asztallábat. Benkly,
miután kivégezte az újabb cigit, felállt, és föl-alá sétált a helyiségben.
Közben csakúgy félvállról odaszólt:
–Beszéljen a gyerekkoráról. Ki nevelte fel?
–Anyám.
–És az apja?
–Korán elhagyott minket.
–Hány testvére van?
–Egy.
–Ő mivel foglalkozik?
–Lány létére focizik egy B osztályú csapatnál.
–Gyakran játszottak együtt?
–Mit képzel! Soha. Ő csak egy lány.
A gyanúsított hirtelen dühös lett. Visszataszító undor ült ki az arcára.
–Gyakran verekedtek?
–Mindig.
–És a nővére győzött, mi!?

456
A gyanúsított váratlanul felpattant a székéből.
–Szálljanak le rólam. Soha nem bántottam senkit! Különben is, ki nem
állhatom ezeket a nőies cuccokat. De még a nyakbavalókat sem.
–Ki beszélt itt nőies cuccokról? – szólt halkan Albert.

–Szokott haragudni a nővérére?

–Ő, ő egy áspis kígyó! Mindenkire rátekeredik.
–Előfordult, hogy fojtogatta magát?
–Hagyjanak békén! Értik!? Ne maceráljanak!
Benkly ismét rágyújtott. Füstölés közben támadtak a legjobb gondolatai.
Elméjébe váratlanul beúszott egy régi emlék. Amikor a kansasi rendőr
akadémia tiszti képzőjére járt, első évesen a kedvenc pszichopatológia
tanára épp a fájdalom és a mélyén kapcsolatát taglalta az egyik plenáris
előadáson.
Mindegyik lelki eredetű fájdalom, ami valamiféle traumára válasz, valójában egy
ajtó, amelyen keresztül eljuthat a személy a lényegéhez. Ez az ajtó addig zárva
marad, amíg az én nem éli át a testben jelentkezőégető, fojtó, keserű érzéseket. És
végső soron ugyanez a helyzet a félelmekkel teli helyzetekkel is.
Benkly újabb cigarettára gyújtott. Lassan visszatért a szobába.
– Fiúk! Szerintem fejezzük be a kihallgatást. Mindenki nehéz napokon
van túl. Engedjük el ezt a dolgot, a pasassal együtt. Egyenlőre semmi
bizonyíték ellene.
– Üdvözöljük. Nyomozók vagyunk a hatos körzetből. Tudja hölgyem, a
testvérét gyanúsítjuk több ember meggyilkolásával. A nő zavarba jött.
Zavarta sok minden. Zavarta a fekete öltöny, a tömény, könnyfacsaró
dohányszag. De leginkább az zavarta, hogy látják az éktelen nagy
rendetlenséget a lakásában. Meg hogy a múltjába kell megint visszatérnie.
Nem szeretett emlékezni a gyerekkorára. Limre sem.
–Tudják, nehéz gyerekkorunk volt. Sokat foglalkoztam vele úgy négy –
öt évvel ezelőtt. Terápiára is jártam, hogy túl legyek azon a sok trutyin,
amibe folyton beleütköztem. Szerencsére már könnyebb.
– Hogyan emlékszik vissza Limre?

457
– Mi egy veszekedős család voltunk. Általában én győztem, és ezt Lim
nem tudta elviselni. Olyankor anya beavatkozott, rendet tett köztünk.
Persze Lim került ki rosszul a végén. Vagy tőlem, vagy anyától kapott.
–Itt rágyújthatok?
–Bocs, de nem. Ki nem állhatom a szagát.
Blenky sóhajtva süllyesztette zsebébe a cigis dobozt.
–Említette Lim, hogy az édesapjuk korán elhagyta önöket. Hogyan élték
ezt meg?
–Nekem könnyebben ment. Nő vagyok. Ott maradhattam anya oldalán.
De Limnek át kellett jutni a túlsó oldalra. Nem tudom, hogy hol tart
ebben. Gyakran szidta apát.
–Akkor ezek szerint a családjukban mindenkire haragudott. Az apjukra
is.
–Mikor kamasz lett, onnantól váltak mindennapossá a viták, Heves
dühkitörésekkel, vádolásokkal, sorozatos anyázások, apázások. De hát, ez
mindenkinél így zajlik.
–Emlékszik valami rendkívülire későbbről?
Nem, nem emlékszem. Hamar elköltözött otthonról.
–És hogy állnak a focival?
–Á,-nevetett fel a nő – imádtunk labdázni.
–Esetleg más hobbija is volt a testvérének?
–Mindig is szeretett volna festeni. Tudják, olyan művészképeket.
–És?
–Hamar feladta, hiába próbálkozott többször is. Jöjjenek, mutatok
valamit.

458
A nő előre ment a belső szobába. A ruhásszekrény tetejéről egy cipős
dobozt vett le. Tartalmát kiborította a padlóra. Figyelmesen válogatta a
kupacot.
–Na végre. Nézzék ezeket a képeket!
–Portré mind. Ráadásul milyen valósághűek. Mintha valódi fotók
lennének.
–Igen. Akkoriban az érzelmek kifejezésére törekedett. Mániákusan sokat
foglakozott az érzésekkel. Képeken, versekben.
–Írt is?
– Próbálkozott.
–Olyan érzékeny alkatnak tűnik így a bátyja?
–Talán. Az lehetett. Aztán történt valami, amiért mindenről váratlanul
leállt. Se kép, se ömlengés.
–Mi történt?
–Azt nem kötötte az orromra. De abbahagyta az írást, a festegetést
teljesen, legalábbis úgy tudom.
– Szia Lim! Szeretnék beszélni Veled.
– Szia! Mi újság felétek?
– Ne csinálj úgy, mintha érdekelne, hogy mi van velem meg a
családommal. Lim, kint voltak a zsaruk nálam. Lim, a múlt sebeiről
szeretnék őszintén beszélgetni Veled.
– Jaj már! Ne kezd megint a lelki fröccsözést!
–Ugyan Lim, ne gyerekeskedj! Muszáj egyszer foglalkoznod ezekkel a
dolgokkal is.
–Nem érdekel, nem érdekel.

459
–Dehogynem. Nézz magadra. Vagy inkább magadba. Minden porcikád
azt üvölti.
–Mit?
–Úgysem tudsz tovább lépni.
–Dehogynem. Mutassam?
–Tisztára, mint egy alkesz, aki bizonygatja, bármikor abba tudja hagyni,
ha kell azonnal. Csak hát, miért akarná. Na, lássam a medvét.
–Ne, hagyj békén!
–Pont azt szeretném látni. A békéd.
–A fenébe! Szállj már le rólam!
–Te kezdted. Hogy nem érdekel? Mit dicsekszel azzal, ami hidegen hagy.
Mióta tart?
–Micsoda?
–Pl. a depid.
–Nem érted. Ne csesztess!
–Oké.
– Hú. Akkor kezdem. Apámra haragszom a legjobban. Szar alak. Egy
nagy rakás szerencsétlenség. Nem bírta sokáig. Felvágta az ereit. Mentő
vitte el hajnalban. Kábé tíz évig nem tudtam férfira nézni. Freddy
Kruegerekké váltak számomra, akik bármire képesek. Ölelés nuku.
Humor sose volt. Anyám az más tészta. Ő bezzeg mindig küzdött.
Valami szilaj, valamiféle musztáng vér hajtotta. Sose adta föl. Tört,
zúzott, ment előre. Mindent elért. Amikor meg belefáradt, átölelt, ölébe
vett, egymásba bújtunk – kis szünetet tartott a férfi. – Most boldog
vagy!?
–Látod, remegsz.

460
–Hagyj már! Nem érted. Hagyjál! Fáj! Iszonyúan fáj! Ebbe bele lehet
pusztulni.
–Dehogy. A fájdalom akkor betegít meg, ha nem tudsz róla. Ha tudsz
róla, ha érzed, ha szét mar, éget, gyomrot – májat tép szét, akkor nem
halsz bele. Legfeljebb gyorsan akarsz túl lenni azon, amin nem lehet.
–Te egy kész vadállat vagy! Nem látod, hogy szenvedek!?
–Mi zavar a legjobban?
–Hogy nem hagynak békén. Hogy élősködnek rajtam. Húz le a mély.
Eltakar a sötét.
Lehunyta a szemeit, mintha víz alá merülne.
– Lim? Itt vagy még?Gyere. Leszek az apukád. Nézd, itt vagyok. Nem
haltam meg Lim. Gyere, leszek az anyukád. Látod. Na. Képzeld el, hogy
összebújunk, mint rég. Te még mindig remegsz.
–Igen. Remegek.
–Gyere, ébresszük föl a Napot, hogy meglásd a fényénél apát. Gyere,
szelídítsük meg a vad lovadat, hogy megöleld megint anyát.
–Mint gyerekkorunkban?
–Mint régen.
Másnap Benkly Alberttel kocsiba szállt és visszagurultak a
gyanúsítottjukhoz. A férfi cseppet sem lepődött meg, amikor az ajtóban a
két füstfelhő visszafogottan üdvözölte.
– Lim, találkoztunk a nővérével. Említést tett a hobbyjáról. Szeretett
festeni?
– Hagyjuk.
– Meg verseket is írt.
– Na és?!

461
– Miért hagyta abba? Ezek jó dolgok.
– Maguk aztán csak tudják.
– Sylvia Plath remek írónő – szólt közbe Albert,– és nem csak szépen írt,
de gyönyörűen rajzolt is.
– Nekem nem annyira jön be a csaj, sem a stílusa. Olyan túl érzelgős, itt
van már a világvége hangulatú. Varjú esős időben, hm. Az üvegbura.
Hm.
– Miért hagyta abba a művészkedést?
– Tudják, rájöttem valamire.
A kopók összenéztek.
– Mindenről az érzelmek tehetnek.
–Hogy érti?
– Az érzések irányítanak minket. Hiába is tagadjuk. Még hogy a fej tervez
és dirigál, meg hogy eldönt mindent. A bennünk áramló érzések szerint
cselekszünk végső soron. Csak nem tudjuk.
– Jó, lehet hogy így van –és mi ezzel a baj?
– Ezzel önmagában semmi. De a művészekkel annál több.
– Nyögje már ki, ami böki a bögyét! Úgy kell magából kihúzni mindent
harapófogóval.
– Hagyjanak!
– Na, most meg megsértődött, mint egy kislány.
– Dehogyis!
– Akkor?!
– Szóval. A művészek, a művészieskedők folyamatosan átverik a jónépet.
Elhitetik, sőt megüzenik az alkotásaikon keresztül, hogy mit is érezzünk.

462
Becsapnak mindenkit. A színész a színészkedésével. A zenész azért zenél,
hogy átérezzük az ő érzelmeit. A festő is átver. A festményeik látszat
hangulatokról árulkodnak. Amik nem személyesek. Másoké. Költő,
szobrász egyre megy. Mind mind szemfényvesztő csak!
– Nem egészen értjük.
– Pedig egyszerű, mint a pofon a pofán.
– Ne kezdje megint Lim – kezdett ideges lenni Albert.
– Na. A művészek becsapnak minket, átejtik a közönségüket. Arról szól
az összes mű, ami igazából nincs is. Az alkotásokban valójában
szemernyi érzés sincs. Se hangulat. Se libabőr.
– Mi akkor a megoldás?
– Nagyon egyszerű.
Albert türelmetlenül pöckölte el a csikket és már gyújtott is a
következőre.
– Hova akar kilyukadni, ember?!
– Becsapnak mindenkit. Ismétlem: elhitetik, hogy ők aztán minden
lélektartalom ismerői. Kiváltságosok, akik birtokolják az összes érzést,
gerjedelmet, vagy akár az indulatokat.
És nem is. Valójában minden embernek külön külön kellene megélnie a
saját kis lélektartalmait. Örömöt, bánatot, szomorúságot, vidámságot, a
rettegést, az extázist. Ők csak úgy tesznek, mintha kizárólag az övéik
lennének ezek az egyetemes érzések.
– Á, kezdem kapiskálni így Blenky, legyen mindenkinek saját érzésvilága.
– Valahogy így. Legyen mindenki a saját maga művésze. Kukába az
összes filmmel, színdarabbal, a zeneakadémiákkal, könyvesboltokkal.
Kuka Rodin. Kuka Monet.

463
– Igen. Valami ilyesmi – dőlt hátra elégedetten a fotelban Lim.
Homlokán gyöngycseppek jelentek meg.
– Mit tudunk eddig? Vegyük sorba – kezdte a megbeszélést Blenky. –
Van három öngyilkosnak induló személy, akiket ugyanolyan módon
tettek el láb alól. Vagyis mindhármat vízbe fojtották.
– Nézzük meg, mi a közös a személyekben!– vette át a szót Tom.
Blenky a jegyzeteit bámulta unottan, ésa többiek sem voltak annyira
feldobódva. A teremben tilos volt a dohányzás.
– Két férfi, egy nő. Különböző életkorok. Más-más foglalkozás, családi
és – életút. Semmi közös. Albert utána néztél a múltjuknak? A nagyon
régvolt múltjuknak?
–Igen. A nő egyedül élt, szerkesztőként dolgozott egy lapnál. Válása után
depressziós lett. Gyógyszereket szedett rendszeresen. Meg írogatott.
Verseket leginkább.
– Nocsak. Egy lélekbúvár.
Kicsit belelapoztam a megjelent köteteibe. Főleg a beteljesületlen
szerelemről, a magányról írt szépeket.
– És a pasik?
– A nyugdíjas tanár rendszeresen futott. Imádta a természetet, ezért
sokat járt túrázni. Meg festegetett is.
–Hoppá. Még egy széplélek! És mi van a hídakrobatánkkal, akit el
akartak hagyni?Tom,beszéltél a feleségével?
– Még nem.
– Akkor rajta. A polgármesterünk nagyon sürget, hogy legyen már vége
ennek az őrületnek. Holnap délutánra tudni akarok mindent róla. Még a
végén kiderül, hogy őt is homlokon csókolta a múzsa

464
Lim hétfő este ellátogatott a városi könyvtárba, ahol egy térségi
fotókiállítás megnyitóját tartották. Több régi ismerőssel találkozott,
akikkel még az alkotói korszakában kötött barátságot. Festők, grafikusok,
fotósok és verselők is akadtak szép számmal. Igaz, ő idővel elmaradozott
a kulturális rendezvényekről. Megszakította velük a kapcsolatot.
Nehezteltek is rá: – Nem jól nézel ki! Tudod Lim, mindenkinek azokra
van ideje, akik fontosak neki! Le vagy ejtve! – érkeztek a bosszantó
beszólások innen- onnan. Ő pedig gúnyosan válaszolt: – Ez csak
szemfényvesztés! Amolyan mű vész!
A tömegből kiszúrta Anniet. Talán egyedül ő nem kötekedett vele.
– Szia! Hallom mi történt Kennyvel. Őszinte részvétem.
– Szia Lim. Kösz. Nagyon magam alatt vagyok hetek óta, pedig már
féléve is van, hogy Kenny itt hagyott. De hát a rák nem válogat. –
csuklott el a hangja a nőnek.
Lim gyengéden átölelte. Legalább tíz éve ismerték egymást. Annak idején
még közös tárlatokat is szerveztek a blue kultúrnegyedben a férjével.
– Kedves vagy. Igazán jólesik. Tudod, Kenny még mindig itt van velem,
éjszakánként beszél hozzám.
– Annie, igazán elengedhetnéd már. Tudom, hogy összetört a szíved.
Meghogy szeretetre méltó, jószívű ember és fotóművész volt a férjed, de
már csak az alkotásain keresztül tud velünk lenni. Azok meg leginkább
róla szóltak, a saját külön bejáratú sejtéseiről. Ugye neked is mondtam,
hogy mindenki művész, csak még nem mindenki jutott el odáig, hogy
felfedezze magában.
– Jaj, ne kezd megint Lim! Akkor a művészekre egyáltalán nem is lenne
szüksége a társadalomnak?
– Pontosan. Feleslegesek.
– Ugyan! Nézd ezeket a fotókat. Ilyent, csak olyan tud alkotni, akiben
van valami plussz, ráadásul az égiek is megszánták.

465
–Mindenkiben ott van az a plusz Annie.
– Ha te mondod. Bár te sem vagy annyira nagyon aktív az utóbbi időben.
– Festek én, írok én, de csak magamnak magamról. Nem akarok másokat
megfertőzni a belső dolgaimmal. Elég, ha én megélem azokat. Sokat
beszéltünk erről a Pen-ta Clubban is, rémlik ugye? Jah, és a
kirándulásaink. Emlékszel, Kennyvel mennyit jártunk együtt anno a
kedvenc Horses – tanya melletti tónál?
– Hogyne. Sok képe született annak a helynek a hatására.
– Esetleg lenne kedved oda kijönni velem. Úgy nosztalgiából.
– Örömmel. Minden hely rengeteget jelent nekem, ahol Kennyvel
megfordultunk. – törölte le szép, kerek arcáról a könnycseppeket a
mélyen gyászoló nő.
– Rendben. Akkor szombaton fél háromkor a Horses-tanyánál?
– Okés Lim.
– Na, hogy állunk a harmadikkal? – kérdezte Blenky Tomot.
– Így legyen szerencséd a Tippmixen. Ő meg rézkarcokat készített
szabadidejében.
– Megvan a közös nevező. Nézzétek át Lim barátait, korábbi
kapcsolatait! Keressétek fel az alkotó klubokat, az aktuális kiállításokat a
városban, vagyis minden olyan rendezvényt, ahol előfordulhattak együtt
képzőművészek, írók, zenészek és egyéb alkotók Limmel együtt. Kaptok
rá egy napot, semmi többet.
Nem kellett rá huszonnégy óra, a kollégák utána néztek a kluboknak,
kiállításoknak. Kiderült, hogy rengetegen ismerték Limet különböző
egyesületekből, kortárs tárlatokról. Ráadásul meg tudták azt is, hogy
miféle művészeti esemény zajlik mostanában. Oda is elmentek
kérdezősködni. Többen felhívták a nyomozók figyelmét, hogy látták

466
Limet és Anniet, amint elkülönülve, bizalmasan csevegtek. Innen már
egyenes út vezetett a tanyához.
Szokatlanul enyhe idő volt azon a szombat délutánon, amikor Lim és
Annie találkozott a tanyánál. A tó onnan csak pár száz méterre terült el.
Nyírfasor mutatta az utat odáig.
– Mondtam már, hogy az érzelmek olyanok, mint a víz. Hiszen
mindkettőben megmártózva, belemerülve érezzük át, hogy milyen is az.
A felszínen szinte alig észlelhető valami belőlük.
– Igen Lim, pont ugyanolyanok. Hullámzó vagy épp csendes a felszínen,
de a mélyben izgalmas, színes. Van mikor selymesen lágy, van mikor
távolságtartóan hűvös, és van mikor egészen meleg, olyan, olyan…
– Elringató.
– Pontosan. Jó megnyugodni benne.
– Ha merünk alábukni. Ha merünk belefeledkezni. Ha merjük magunkat
átadni a csodáinak. Tényleg, merünk?
Lassan elérték a tó északi csücskét. Még téli álmát aludta a természet.
Száraz, leharcolt nádas, aszott kákalevelek foltokban. Ellenben madár
zsivaj még sehonnan sem hallatszott.
– Gyere Annie, nézzük meg, hogy mennyire hideg a víz.
A férfi lendületbejött. Egészen felélénkült, mint a drogos, akinél hatni
kezd a szer. Előre sietett. A nő követte, egészen melléje ért. Nem
gondolt semmi rosszra. Megkóstoltatták kezeiket a fagyos vízzel.
– A víz tehet mindenről, ahogy az érzések is – sziszegte Lim – érzed
milyen selymesen lágy?
– Csak azt érzem, hogy iszonyúan hideg, mintha jeget fognék – válaszolt
Annie.
– Akár a lelkünk mélye.

467
Hirtelen mozdulattal átkarolta, majd nyomta le a víz alá az áldozatát a
férfi.
– És érzed az ízét? Érezd, hogy mennyire jegel!
A nő csapkodott, fuldokolt. Lim többször alámerítette áthűlt testét. Már
a kifáradás határán tartott, amikor felcsattant a Horses – tanya irányából
a nővére dühös hangja.
– Ne tedd Lim! Ereszd el a nőt!
Váratlanul szírénázó rendőrautók tűntek fel a másik irányból.
Lim eleresztette Anniet, és fejvesztve menekülni próbált. Ám a rendőrök
körbevették járműveikkel. Albert ugrott rá először. Blenky pisztolyt
rántott, aztán leadott pár figyelmeztető lövést a levegőbe. Tom kioldott
bilinccsel hadonászott, míg le nem teperték többen Limet. Akkor hátra
csavarta a kezeit, és rácsatolta a fémpereceket.
A nővérét nem engedték a közelébe. Zokogva nézte, ahogy elszállítják a
rab kocsival.
– Lim, gyere vissza! Nagyon szeretlek!
De ezt már nem hallotta meg az öccse.
A másnap reggeli sajtók himnuszt zengtek a rendőrök szakértelméről,
gyors intézkedéseiről. Limet alázták, mocskolták, amennyire ezt a morál
és a nyomdafesték engedte. Már a büntetés mértékéről és a nyomozók
várható jutalmazásáról is utalásokat tettek.
Annie pedig, miután kiheverte a sokkot, és kialudta magát, már tervezni
kezdte a következő áldozatának a becserkészését. Valamelyik elhagyatott,
külvárosi tóra gondolt, mint legmegfelelőbb helyszínre.

468
 Köszönetnyilvánítás:

A kötetet szeretettel ajánljuk:

Berkes Lászlónak,
aki a kötet grafikai munkáit készítette;

Minden kedves Alkotónak

aki megtisztelte írásaival az
Antológiát

469
 Impresszum

Hegedűs Gábor és Társai

Grafika: Berkes László
Megjelent: A/5 ív terjedelemben 470 oldalon
Garamond betűtípussal
Szerkesztő: Hegedűs Gábor 2023
ePUB ISBN 978-615-82295-2-4

470
471