Az Aranymadár

Magyar népmese, Magyar Adorján feldolgozásában

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, kinek gyönyörűséges kertje telis-tele volt
csodaszép piros és aranysárga pünkösdirózsával. A kert közepén volt egy szép, tiszta vizű kerek
halastó aranyhalakkal, amelyet az emberek úgy neveztek, hogy a Világ Fényes Ezüsttava, mert a
tükre olyan volt, mint a fényes ezüst.
A tó partján pedig csodálatos aranynyárfa állott, amelynek levelei tiszta aranyból valók voltak, és
ha a szél fújt, ezek összeverődve, gyönyörűségesen csengettek-bongottak, miként az
aranypénzek, amiért is a fát a Világ Zengő Aranynyárfájának nevezték.
És volt még a királynak csodaszép Aranymadara, amelyet az emberek a Világ Szépenszóló
Aranymadarának hívtak. Aranytolla fényes, ragyogó volt, akár a tűzláng, ha pedig farkát kereken
kiterjesztette, akkor olyan volt, mint a fényes Nap. A farka mellől hosszú, lágy tollak omlottak alá,
amelyek aranyhajhoz hasonlítottak.
Minden nap alkonyatkor az Aranymadár fölszállott az Aranynyárfa tetejére egy villás ágba, s ott
gyönyörű fuvolahangon énekelt. Énekszava pedig oly bűvösen szép volt, hogy mindenkinek, aki
hallgatta, megtellett a szíve végtelen boldogsággal, és ha öreg volt, megfiatalodott, ha rút volt,
megszépült, ha rossz, megjavult.
A király háza és országa népe pedig esténként eljárogatott a kertbe a Világ Zengő Aranynyárfája
alá, ahol a pünkösdi rózsák közé leülve boldogan hallgatták az Aranymadár szavát, és a Világ
Ezüsttava tükrében láthatták, hogy milyen szépek mindannyian. Boldogság és béke volt hát a
király országában mindenütt. A király országa legtávolabbi részeiből és messzi idegenből is
eljártak az emberek a király kertjébe, hogy a Világ Szépenszóló Aranymadara szavát hallhassák,
és megfiatalodjanak, megszépüljenek, meg is javuljanak.
A király pedig szívesen engedett kertjébe mindenkit, hogy az Aranymadár által mindenki boldog
és igaz lehessen. Néha az Aranymadár megcsattogtatta szárnyát, megrázta a tollát, és ilyenkor
egy-egy aranytoll lehullott, a szépleányok fölszedték, szép pünkösdi rózsákkal csokorba kötötték,
és gyönyörű díszül a legények kalapjára tűzték.
De történt egyszer, hogy a királynál valami idegen, álnok kereskedők jártak, akik az
Aranymadarat éjszakán ellopták és véle reggelre a király udvarából már eltűntek. Mikor a király
estefelé a kertjébe lement, hogy kedves Aranymadara énekét hallhassa, hát a madár nem volt
sehol. Hiába kerestette, sehol sem találták. Mindjárt gondolták az emberek, hogy amaz idegen
kereskedők lophatták el. Küldötte is hajdúit a király, a kereskedőket fogják el, és az
Aranymadarat hozzák vissza, de hiába, mert azok már rég hegyen-völgyön túl voltak, és a hajdúk
nyomukat vesztették.
Bánkódott, szomorkodott szép Aranymadara után a király. Ígért mindenfélét annak, aki
visszahozná, de hiába. Pedig amióta a Világ Szépenszóló Aranymadara szava többé nem
hallatszott, azóta az országból a béke és boldogság is eltűnt. Az emberek nem voltak többé sem
olyan szépek, sem olyan jók, mint azelőtt, hamarább meg is vénültek, mindenféle betegség
kezdett terjedni közöttük, mivel henyék, dologtalanok lettek és a tisztaságra kevesebb gondot
fordítottak. Inkább csak mulatni, dőzsölni akartak, de egymást nem szerették, gonoszak lettek, és
ha valamiben hiányt szenvedtek, akkor egymástól akarták azt elvenni, de nem munkával és igaz
úton megszerezni, amiért is cívódások, verekedések, gyilkosságok történtek.
Sokszor mentek el némelyek az Aranymadár keresésére, de hiába. S aki elment utána, soha
vissza nem tért, úgyhogy már keresésére senki sem is mert többé elindulni. A király pedig mind
szomorúbb, bánatosabb lett, soha senki egy mosolyát nem láthatta, egy vidám szavát nem
hallhatta. Búsult kedves Aranymadara elvesztén és országa, népe mindinkább való romlásán,
elzüllésén. De volt a királynak szép, deli legényfia. Ez édesapja nagy bánatát nem bírta tovább
nézni s egy nap ezt mondotta neki:
- Édesapám, ne szomorkodjon. Elmegyek én, és az Aranymadarat addig keresem, míg
megtalálom, ha akárhol van is a világon, és visszahozom, hogy édesapám szívét fölvidítsam és
hogy országunkat, népünket az Aranymadár ismét fölvirágoztassa.
Nemigen akarta a király a fiát elengedni, mert félt, hogy ez sem jön többé vissza, de a fiú addig
kérlelte és bíztatta, míg végre elengedte.
Elment hát a királyfi. Ment, ment, vándorolt országon, világon át, kérdezősködött mindenütt az
Aranymadár után, de senki sem tudta megmondani, hol és merre volna, sokan soha még hírét
sem hallották. De azért a királyfi csak ment, ment tovább, hetedhét országon át. Egyszer egy
nagy erdőségben járt. Ráesteledett, és nem volt hol éjszakára meghálnia. Amint így tévelyeg a
sötétben, a fák ágai között meglát valami kis világosságot. Megy arrafelé, s hát látja, hogy fönt
egy fa ágai között házikó van, és a világosság annak ablakából látszik. Fölköszön a királyfi
jóestét az ablak felé s megkérdi, éjjeli szállást kaphatna-e.
Kinyílott erre a házikó ablaka, s fehér szakállas öregember nézett ki rajta. Kérdezte az
öregember, ki az, aki szállást kér. Mondotta a királyfi, hogy ki ő, s hogy messzi vándorláson van,
mire az öregember a házacska ajtajából fonott kötélhágcsót bocsátott le, s mondotta a királyfinak,
hogy hát jöjjön föl bátran.
Ő fölmászott, és az öreg odabenn leültette az asztal mellé, s adott neki vacsorát. Azután
megkérdezte a királyfitól, hogy hát mi járatban van. Ez pedig elmondotta, hogy ő a Világ
Szépenszóló Aranymadarát keresi, amelyet édesapja kertjéből valami gonosz kereskedők
elloptak, és hogy azóta édesapja örökké bánkódván, szomorkodván és országukban is minden
rosszra fordulván, ő ezt nem nézhette tovább, hát a madár keresésére indult. Kérdezte a királyfi
az öregembert, nem tudna-e valamit az Aranymadárról, és nem tudna-e valami útbaigazítást.
Elővett erre az öregember egy nagy könyvet, lapozgatni kezdett benne, miközben mondotta,
hogy e jóskönyvben minden meg van írva, majd egy helyre odamutatva ezt mondotta:
- Látod-e kedves fiam, itt van megírva az Aranymadár sora. Megírva az is, hogy nem marad meg
a tolvaj kereskedőknél. Megszökik tőlük és ott fog ülni a Kék Tenger túlsó partján egy hegyen,
egy magas jegenyefa tetején. Sokan járnak majd utána, hogy visszavigyék, de hasztalan, mivel a
hegy, amelyen az Aranymadár van, mindenfelé tele van kőemberekkel, akik mindenkivel, aki
fölfelé halad, addig incselkednek, amíg megfordul, avagy visszanéz, mire ő is tüstént kőemberré
változik. Ezért hát kedves fiam, - mondotta az öregember - jobb tovább nem is menned, hanem
inkább édesapádhoz visszatérned, hogy téged is el ne veszítsen, és ez életben többé sohase
lásson.
Ámde a fiú nem hagyta magát lebeszélni, hanem másnap reggel az öregember jóságát
megköszönve azt mondotta:
-Már jó öregapám, akármint lesz, és ha életembe kerül is, de tovább megyek, és az Aranymadár
nélkül haza nem térek.
Hát jól van - mondotta az öregember - legyen amint akarod, csak vigyázz kedves fiam magadra.
Akárhogyan rémítgetnek, akárhogyan csalogatnak a kőemberek, meg ne fordulj, vissza ne nézz,
mert különben veszve vagy. Ha pedig az Aranymadarat valóban megkapod, visszatértedben
rólam, aki útbaigazítottalak, meg ne feledkezzél. Térjél be hozzám, mert szeretném az
Aranymadár szavát meghallani, s ez életben még egyszer fiatallá válni.
Ezt a királyfi az öregembernek meg is ígérte, a szállást és az útbaigazítást megköszönte, tőle
elbúcsúzott, és elindult tovább. Ment, mendegélt hát. Isten tudja, mennyi ideig ment, amíg
egyszer csakugyan elérkezett a Kék Tenger partjára. Ott volt egy nagy kikötőváros, és abban
állott számtalan hajó. Nézegette ezeket a királyfi, vajon melyikre volna jó szállania? Volt egy
gazdagon, aranyveretekkel díszes. Piros meg aranysárga vitorlái voltak, és magas árbócain is
piros meg aranysárga lobogók lengettek. Ez a királyfinak nagyon megtetszett, fölment rá, és a
tengerészeket megkérdezte, hová fog a hajó menni.
- Messzire, nagyon messzire bíz ez, - mondották azok – a Kék Tenger túlsó partjára.
No hiszen, a királyfinak sem kellett több, odament a hajóskapitányhoz, és kérte, vinnék el őt is a
Kék Tenger túlsó partjára. De hogy pénze már elfogyott, meg kellett ígérnie, hogy dolgozni fog a
hajón mindent, mint a kapitány emberei. Néhány nap múlva aztán hajnalban indultak is. Ment a
hajó, a királyfi pedig dolgozott, ahogy parancsolták. Jártak a Kék Tenger szigeteinél, látott a
királyfi mindenféle népeket, míg végre megérkeztek a túlsó partra.
Ott is volt egy kikötőváros, és a királyfi a hajósoktól elbúcsúzva kiszállott. Ahogy a városból kiért,
már meg is látott egy hegyet. Ahogy ehhez közeledett, ennek tetején meglátott valami
fényességet, s mindjárt gondolta, hogy az lehet az Aranymadár. Az is volt, csakhogy mióta
elvitték, sohasem énekelt többé.
Megérkezett a királyfi a hegyhez, és elindult fölfelé. Látta a kőembereket állani mindenfelé. Voltak
férfiak, nők, öregek és fiatalok is. Ahogy az első mellett elment, ez hirtelen utána kiáltott:
- Hé! Ember, hová mész?!
De a királyfi már tudta, hogy kiabálni fognak utána. Sem meg nem fordult, sem vissza nem
nézett, hanem csak haladott egyenesen előre. Ahogy elment egy másik kőember mellett, ez is
utána kiáltott:
- Hé, te! Talán bizony te is az Aranymadár után bolondulsz!
És förmedezett, kiabált a többi kőember is:
- Óh, te ostoba!
- Óh, te félkegyelmű! Elröpül az onnan, ha csak közeledsz is!
És csak úgy zengett a hegyoldal a sok kőember kiabálásától. Hangosan kacagtak, hahotáztak,
gúnyolták, csúfolták a királyfit, hogy vére arcába szökött. De bírt magával, nem fordult meg, nem
nézett vissza, csak ment egyenesen fölfelé, az Aranymadár felé. Most a kőemberek már
fenyegetni, ijesztgetni kezdték a királyfit, és rémes volt hallani a zajt, amit a háta mögött csináltak.
Hol rettentően ordítva, hol iszonyúan bömbölve, mintha veszett bika rohanna utána, hol
kísértetiesen üvöltve, mint éhes farkasok csordája, aztán meg rikácsolva, mint a boszorkányok.
- Hé, hé! Hahó! – kiabáltak utána – Ne merészelj tovább menni! Jaj neked!
- Lenyilazlak! Gazember!
- Gyertek, fogjuk meg, üssük agyon, mint egy kutyát, ezt a vakmerőt!
- Fojtsuk meg!
- Azt hiszed, megkapod az Aranymadarat?! A halál vár rád odafönn, nem az Aranymadár! Csak
azt várja, hogy fölérkezzél!
Ott meredsz te is kővé, mint mi!
De hagyta őket kiabálni a királyfi, nem ijedt meg, sem vissza nem nézett. Tudta jól, hogy azok
helyükből megmozdulni sem tudnak, nem hogy őt bántani bírnák. Csak kiabáló hangjuk hallatszik
a hegyoldalon. Kiabáltak a kőemberek, hogy még visszhangzott is az, de a királyfi csak sietett
fölfelé, s szemét az Aranymadár fényességéről le nem vette. Végül a kőemberek csalogatni
kezdték:
- Óh, te szép ifjú, miért akarod életed veszíteni? Megölnek téged odafönn. Legalább jobb
fegyvereid volnának. Nézzed, bűvös kardom van. Nézzed! Királyfinak való! Minden ellenséget
levág. Neked adhatom!
- Bűvös páncélingem van. Semmi fegyver át nem járja.
- Nekem aranyos, bűvös pajzsom van. Fényes, mint a tükör, minden ellenség elerőtlenedik,
amikor meglátja magát benne.
- Turultollas, gyöngyös forgóm van. Semmi igézet, semmi rontás nem fog azon, aki viseli.
Aranyhajú tündérleánytól kaptam.
Szerette is volna a királyfi a szép holmit legalább látni… De nem, nem! Eszében volt az
öregember szava, erőt vett magán, kitartott és csak sietett, sietett fölfelé.
Voltak ott kőasszonyok, kőleányok is. Ezek is az Aranymadárért indultak, de visszanéztek, és ők
is kőbálványokká változva most ott állottak a hegyen. Ezek is szólongatták, csalogatták a királyfit:
- Óh, te szép ifjú, hová indultál oda föl, hogy életed veszítsed? Inkább jer ide!.. Ha megcsókolsz,
visszaváltozom hússá és vérré.
- Nézzél rám, hiszen láthatod, szép vagyok… Nem sajnálsz engem itt hagyni kőbálvány
képében? Óh, nézzél reám! Talán egyetlen pillantásodtól is visszaváltozom kőszobor voltomból.
Öt esztendeje állok itten … Óh, szabadítsál meg ...
És a királyfi visszanézett… De jaj! Azon szempillantásban lábai megmerevedtek, és ő is kővé
változott ... És ott állott most már ő is. Pedig oly közel járt már a hegy tetejéhez és az
Aranymadárhoz.
Tellett múlott az idő s az esztendők, a királyfi állott mozdulatlanul a hegyen. Ha a Nap sütötte, ha
szél fújta, ha hideg volt, ha havazott, ő semmit sem érzett, csak állott, állott, mint a többi
kőember. És ha jött ismét valaki az Aranymadárért, akkor ő is kiabált utána, mint a többi, míg az
a szerencsétlen is kőszoborrá változott…
A király pedig, szegény öreg édesapja várta, várta fia visszatértét, de hiába. És tudta már, hogy
nem fog az visszatérni sohasem, mint senki, aki az Aranymadárért elment, és most már még
szomorúbb, még bánatosabb lett, mint azelőtt.
De volt a királynak egy szép, hajadon leánya is. Kicsike volt még, amikor az Aranymadarat
ellopták, de most már szép, gyönyörű szűzzé növekedett. Fájt a szíve a szép királykisasszonynak
édesapja nagy szomorúsága miatt, meg vágyódott is elveszített kedves fivére után, látta és
sajnálta szép országuk gyászos hanyatlását, bánkódott ő is az emberek gonoszsága miatt, meg
sajnálta az elveszett Aranymadarat, amelyre még emlékezett. Odament hát egyszer édesapjához
és azt mondta:
- Édesapám, ne szomorkodjon. Elmegyek én, megkeresem és visszahozom az Aranymadarat
meg kedves testvéremet is.
- Jaj, édes lányom- mondta az öreg király- dehogyis engedlek elmenni! Hogy Téged is
elveszítselek? Ha elmennél, úgyis tudom, sohasem látnálak többé. Odavesznél, mint mindenki,
aki az Aranymadárért elment.
De a leány addig és addig kérlelte édesapját, amíg az végül mégis elengedte. Ment, ment,
mendegélt ő is hetedhét országon által, amíg egyszer ő is ugyanazon nagy erdőbe jutott,
amelyben az öregember élt. Ő is az éjszakában a világosságot meglátta, s az öregembernél
megszállott. Mikor pedig elmondta neki, mi járatban van, ez így szólott hozzá:
- Hát bizony, kedves lányom, emlékezem a bátyádra. Itt járt nálam ő is. Hiába akartam lebeszélni,
elment mégis az Aranymadár után, és ott maradt ő is, mert bizonyosan visszanézett, és kővé
változott. Bizony, édes lányom, jobb lesz visszafordulnod, mert különben neked is az lesz a
sorod, mint annyi másnak: te is kőszoborrá változol, és ott maradsz örökre… Pedig milyen szép
és fiatal vagy, kár volna éretted. Forduljál vissza, térjél haza, ne borítsad még nagyobb gyászba
szegény édesapádat.
- Ne féltsen engem, jó öregapám, - felelte a lány - nem fogok én visszanézni. Nekem ugyan
kiabálhatnak a kőemberek!
Látván az öregember, hogy hát nem lehet a királyleányt lebeszélni, őt is arra kérte, hogy ha az
Aranymadarat csakugyan sikerül megkapnia, hazafelé mentében, ne feledne hozzá is betérni,
hogy az Aranymadár énekét ő is meghallhassa, s az életben még egyszer fiatal lehessen.
A királyleány az öregembernek ezt meg is ígérte, s másnap reggel tőle elbúcsúzva, elindult a Kék
Tenger felé. Ment, mendegélt hát ismét ő is a Kék Tenger partjára s a kikötővárosba. Elszegődött
ő is egy hajóra, munkára, hogy elvigyék a Kék Tenger túlsó partjára. Úszott, utazott hát vele is a
nagy a hajó a tengeren, a királykisasszony meg végezte munkáját, súrolt, mosott, de csinálta ezt
szívesen, mert arra gondolt, hogy édesapjáért teszi, hogy édesapja szívét fölvidítsa.
Egyszer aztán meg is érkeztek a Kék Tenger túlsó partjára. Jöttek a hajóhoz mindenféle emberek
a hajósoktól vásárolni, meg nekik eladni. A királyleány a hajósoktól elbúcsúzott, azután egy
gyümölcsárus kofától megkérdezte, nem tudná-e megmondani, az Aranymadár merre van.
- Hogyne tudnám! Ott van a Kőemberek hegyén. Talán bizony te is az Aranymadarat akarnád?
Pedig ettől jobb elállnod, mert még mindenki, aki ezért indult a hegyre, kőbálvánnyá változott –
felelte az asszony.
De kérésére mégis útbaigazította, és ő el is indul a Kőemberek hegyének. Ő is meglátta a hegy
tetején az Aranymadár ragyogását. Ahogy ment fölfelé, elkezdtek a kőemberek utána is kiabálni.
Most is eleintén csak gúnyolódtak vele, s visszhangzott a nagy kiabálástól a hegység. Majd
fenyegetni kezdték, és rivalkodtak utána. De ő nem hallgatott reájuk, sem meg nem ijedt, csak
sietett, sietett fölfelé, nem nézve sem jobbra, sem balra. Aztán csalogatni kezdték a kőemberek:
- Nézzed e szép ruhát itten, e szalagokat, választhatnál magadnak! Inkább, minthogy az
Aranymadár után fussál. Úgysem vár az be, elszáll előled!
- Nézzed e szép, aranyhajú királyfiakat. Egy pillantásoddal megválthatnád őket kőember
voltukból.
De beszélhettek a királykisasszonynak. Oda sem hallgatott, mert szűz volt ő. Csak sietett fölfelé,
amilyen gyorsan csak bírt. Föl is érkezett lelkendezve a hegytetőre, odafutott a magas jegenyefa
tövébe és fölkiáltott az Aranymadárnak:
- Óh, te szép Aranymadár! Eljöttem éretted, hogy édesapámhoz visszavigyelek. Oh, de sok szép
országot, világot bejártam, amíg reád találtam! Gyere le, gyere le! Megismersz-e engem?
És megismerte az Aranymadár. A szárnyát megcsattogtatta, s leszállott egyenesen a királyleány
vállára, odasimította fejét az arcához, azután pedig örömében elkezdett énekelni gyönyörűséges
fuvolahangon, ugyanúgy, mint azelőtt a király kertjében. Holott eddig, amióta onnan elvitték,
sohasem énekelt többé.
És ahogy a kőemberek azt a gyönyörűséges éneket meghallották, egyszeribe mind
visszaváltoztak igazi hús és vér emberekké, s akkor odajöttek a királyleányhoz, és boldogan
csókolgatták a kezét meg a ruhája szélét, mondogatva:
- Óh, köszönjük, köszönjük Neked, te szép leány, hogy megszabadítottál minket! Oh, de sokáig is
álltunk itten a gonosz varázslat rabságában!
És ott volt közöttük a királyfi is, a királykisasszony testvére. Egymás nyakába borulva, örömükben
sírva és kacagva ölelték és csókolták egymást, és a királyfi is hálálkodva köszönte édes
húgának, hogy őt megmentette.
No, megfogták most ketten egymás kezét, és mentek lefelé a hegyről, egyenesen a Kék Tenger
partjára, s hogy nem volt ottan hajó, az Áldott Nap és Tündér Ilona a tengeren át gyönyörűszép,
hétszínű, magas hidat támasztottak számukra, s ők egymást kézen fogva átmentek rajta a tenger
másik partjára, s innen indultak hazafelé.
Az Aranymadár pedig a királykisasszony vállán ülve énekelt gyönyörű fuvolahangján, és amerre
elhaladtak, mindenki, aki az énekszót meghallotta, megszépült, megfiatalodott és megjavult.
Jöttek is az emberek mindenfelől a madár énekét hallani, és boldogság és béke maradott
mindenfelé utánuk, amerre elhaladtak. Nem feledkeztek meg az öregemberről sem, hanem
útjukat arra is vették, és ahogyan a fán lévő kisház felé közeledtek, az Aranymadár ott is énekelni
kezdett. Az öregember sietve ereszkedett le a kötélhágcsón, de akkor már nem is volt öregember
többé, hanem mint talán száz esztendővel azelőtt, szép fiatal ember, és ő is most boldogan
köszönte meg a királyleánynak, hogy róla sem feledkezett meg.
Ezután ment a két testvér hazafelé. Mikor haza közeledtek, és az Aranymadár messziről meglátta
a Világ Zengő Aranynyárfáját, előreröpült a villás ágba, s elkezdett énekelni oly gyönyörű szépen,
mint talán még soha azelőtt. Meghallotta azt az öreg király is, a kertbe sietett, és ekkor már fiatal
volt ő is, és nem is volt szomorú többé. Jöttek már vissza kedves gyermekei, s egymást átölelve
boldogan csókolták meg egymást viszontlátásuk nagy örömében.
És az Aranymadárral visszatért a király országába az öröm, a szeretet és boldogság, és így élnek
ott ma is, és fognak élni mindörökké.
Az Aranymadár
Magyar népmese, Magyar Adorján feldolgozásában
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, kinek gyönyörűséges kertje telis-tele volt
csodaszép piros és aranysárga pünkösdirózsával. A kert közepén volt egy szép, tiszta vízű kerek
halastó aranyhalakkal, amelyet az emberek úgy neveztek, hogy a Világ Fényes Ezüsttava, mert a
tükre olyan volt, mint a fényes ezüst.
A tó partján pedig csodálatos aranynyárfa állott, amelynek levelei tiszta aranyból valók voltak, és
ha a szél fújt, ezek összeverődve, gyönyörűségesen csengettek-bongottak, miként az
aranypénzek, amiért is a fát a Világ Zengő Aranynyárfájának nevezték.
És volt még a királynak csodaszép Aranymadara, amelyet az emberek a Világ Szépenszóló
Aranymadarának hívtak. Aranytolla fényes, ragyogó volt, akár a tűzláng, ha pedig farkát kereken
kiterjesztette, akkor olyan volt, mint a fényes Nap. A farka mellől hosszú, lágy tollak omlottak alá,
amelyek aranyhajhoz hasonlítottak.
Minden nap alkonyatkor az Aranymadár fölszállott az Aranynyárfa tetejére egy villás ágba, s ott
gyönyörű fuvolahangon énekelt. Énekszava pedig oly bűvösen szép volt, hogy mindenkinek, aki
hallgatta, megtellett a szíve végtelen boldogsággal, és ha öreg volt, megfiatalodott, ha rút volt,
megszépült, ha rossz, megjavult.
A király háza és országa népe pedig esténként eljárogatott a kertbe a Világ Zengő Aranynyárfája
alá, ahol a pünkösdi rózsák közé leülve boldogan hallgatták az Aranymadár szavát, és a Világ
Ezüsttava tükrében láthatták, hogy milyen szépek mindannyian. Boldogság és béke volt hát a
király országában mindenütt. A király országa legtávolabbi részeiből és messzi idegenből is
eljártak az emberek a király kertjébe, hogy a Világ Szépenszóló Aranymadara szavát hallhassák,
és megfiatalodjanak, megszépüljenek, meg is javuljanak.
A király pedig szívesen engedett kertjébe mindenkit, hogy az Aranymadár által mindenki boldog
és igaz lehessen. Néha az Aranymadár megcsattogtatta szárnyát, megrázta a tollát, és ilyenkor
egy-egy aranytoll lehullott, a szépleányok fölszedték, szép pünkösdi rózsákkal csokorba kötötték,
és gyönyörű díszül a legények kalapjára tűzték.
De történt egyszer, hogy a királynál valami idegen, álnok kereskedők jártak, akik az
Aranymadarat éjszakán ellopták és véle reggelre a király udvarából már eltűntek. Mikor a király
estefelé a kertjébe lement, hogy kedves Aranymadara énekét hallhassa, hát a madár nem volt
sehol. Hiába kerestette, sehol sem találták. Mindjárt gondolták az emberek, hogy amaz idegen
kereskedők lophatták el. Küldötte is hajdúit a király, a kereskedőket fogják el, és az
Aranymadarat hozzák vissza, de hiába, mert azok már rég hegyen-völgyön túl voltak, és a hajdúk
nyomukat vesztették.
Bánkódott, szomorkodott szép Aranymadara után a király. Ígért mindenfélét annak, aki
visszahozná, de hiába. Pedig amióta a Világ Szépenszóló Aranymadara szava többé nem
hallatszott, azóta az országból a béke és boldogság is eltűnt. Az emberek nem voltak többé sem
olyan szépek, sem olyan jók, mint azelőtt, hamarább meg is vénültek, mindenféle betegség
kezdett terjedni közöttük, mivel henyék, dologtalanok lettek és a tisztaságra kevesebb gondot
fordítottak. Inkább csak mulatni, dőzsölni akartak, de egymást nem szerették, gonoszak lettek, és
ha valamiben hiányt szenvedtek, akkor egymástól akarták azt elvenni, de nem munkával és igaz
úton megszerezni, amiért is cívódások, verekedések, gyilkosságok történtek.
Sokszor mentek el némelyek az Aranymadár keresésére, de hiába. S aki elment utána, soha
vissza nem tért, úgyhogy már keresésére senki sem is mert többé elindulni. A király pedig mind
szomorúbb, bánatosabb lett, soha senki egy mosolyát nem láthatta, egy vidám szavát nem
hallhatta. Búsult kedves Aranymadara elvesztén és országa, népe mindinkább való romlásán,
elzüllésén. De volt a királynak szép, deli legényfia. Ez édesapja nagy bánatát nem bírta tovább
nézni s egy nap ezt mondotta neki:
- Édesapám, ne szomorkodjon. Elmegyek én, és az Aranymadarat addig keresem, míg
megtalálom, ha akárhol van is a világon, és visszahozom, hogy édesapám szívét fölvidítsam és
hogy országunkat, népünket az Aranymadár ismét fölvirágoztassa.
Nemigen akarta a király a fiát elengedni, mert félt, hogy ez sem jön többé vissza, de a fiú addig
kérlelte és bíztatta, míg végre elengedte.
Elment hát a királyfi. Ment, ment, vándorolt országon, világon át, kérdezősködött mindenütt az
Aranymadár után, de senki sem tudta megmondani, hol és merre volna, sokan soha még hírét
sem hallották. De azért a királyfi csak ment, ment tovább, hetedhét országon át. Egyszer egy
nagy erdőségben járt. Ráesteledett, és nem volt hol éjszakára meghálnia. Amint így tévelyeg a
sötétben, a fák ágai között meglát valami kis világosságot. Megy arrafelé, s hát látja, hogy fönt
egy fa ágai között házikó van, és a világosság annak ablakából látszik. Fölköszön a királyfi
jóestét az ablak felé s megkérdi, éjjeli szállást kaphatna-e.
Kinyílott erre a házikó ablaka, s fehér szakállas öregember nézett ki rajta. Kérdezte az
öregember, ki az, aki szállást kér. Mondotta a királyfi, hogy ki ő, s hogy messzi vándorláson van,
mire az öregember a házacska ajtajából fonott kötélhágcsót bocsátott le, s mondotta a királyfinak,
hogy hát jöjjön föl bátran.
Ő fölmászott, és az öreg odabenn leültette az asztal mellé, s adott neki vacsorát. Azután
megkérdezte a királyfitól, hogy hát mi járatban van. Ez pedig elmondotta, hogy ő a Világ
Szépenszóló Aranymadarát keresi, amelyet édesapja kertjéből valami gonosz kereskedők
elloptak, és hogy azóta édesapja örökké bánkódván, szomorkodván és országukban is minden
rosszra fordulván, ő ezt nem nézhette tovább, hát a madár keresésére indult. Kérdezte a királyfi
az öregembert, nem tudna-e valamit az Aranymadárról, és nem tudna-e valami útbaigazítást.
Elővett erre az öregember egy nagy könyvet, lapozgatni kezdett benne, miközben mondotta,
hogy e jóskönyvben minden meg van írva, majd egy helyre odamutatva ezt mondotta:
- Látod-e kedves fiam, itt van megírva az Aranymadár sora. Megírva az is, hogy nem marad meg
a tolvaj kereskedőknél. Megszökik tőlük és ott fog ülni a Kék Tenger túlsó partján egy hegyen,
egy magas jegenyefa tetején. Sokan járnak majd utána, hogy visszavigyék, de hasztalan, mivel a
hegy, amelyen az Aranymadár van, mindenfelé tele van kőemberekkel, akik mindenkivel, aki
fölfelé halad, addig incselkednek, amíg megfordul, avagy visszanéz, mire ő is tüstént kőemberré
változik. Ezért hát kedves fiam, - mondotta az öregember - jobb tovább nem is menned, hanem
inkább édesapádhoz visszatérned, hogy téged is el ne veszítsen, és ez életben többé sohase
lásson.
Ámde a fiú nem hagyta magát lebeszélni, hanem másnap reggel az öregember jóságát
megköszönve azt mondotta:
-Már jó öregapám, akármint lesz, és ha életembe kerül is, de tovább megyek, és az Aranymadár
nélkül haza nem térek.
Hát jól van - mondotta az öregember - legyen amint akarod, csak vigyázz kedves fiam magadra.
Akárhogyan rémítgetnek, akárhogyan csalogatnak a kőemberek, meg ne fordulj, vissza ne nézz,
mert különben veszve vagy. Ha pedig az Aranymadarat valóban megkapod, visszatértedben
rólam, aki útbaigazítottalak, meg ne feledkezzél. Térjél be hozzám, mert szeretném az
Aranymadár szavát meghallani, s ez életben még egyszer fiatallá válni.
Ezt a királyfi az öregembernek meg is ígérte, a szállást és az útbaigazítást megköszönte, tőle
elbúcsúzott, és elindult tovább. Ment, mendegélt hát. Isten tudja, mennyi ideig ment, amíg
egyszer csakugyan elérkezett a Kék Tenger partjára. Ott volt egy nagy kikötőváros, és abban
állott számtalan hajó. Nézegette ezeket a királyfi, vajon melyikre volna jó szállania? Volt egy
gazdagon, aranyveretekkel díszes. Piros meg aranysárga vitorlái voltak, és magas árbócain is
piros meg aranysárga lobogók lengettek. Ez a királyfinak nagyon megtetszett, fölment rá, és a
tengerészeket megkérdezte, hová fog a hajó menni.
- Messzire, nagyon messzire bíz ez, - mondották azok – a Kék Tenger túlsó partjára.
No hiszen, a királyfinak sem kellett több, odament a hajóskapitányhoz, és kérte, vinnék el őt is a
Kék Tenger túlsó partjára. De hogy pénze már elfogyott, meg kellett ígérnie, hogy dolgozni fog a
hajón mindent, mint a kapitány emberei. Néhány nap múlva aztán hajnalban indultak is. Ment a
hajó, a királyfi pedig dolgozott, ahogy parancsolták. Jártak a Kék Tenger szigeteinél, látott a
királyfi mindenféle népeket, míg végre megérkeztek a túlsó partra.
Ott is volt egy kikötőváros, és a királyfi a hajósoktól elbúcsúzva kiszállott. Ahogy a városból kiért,
már meg is látott egy hegyet. Ahogy ehhez közeledett, ennek tetején meglátott valami
fényességet, s mindjárt gondolta, hogy az lehet az Aranymadár. Az is volt, csakhogy mióta
elvitték, sohasem énekelt többé.
Megérkezett a királyfi a hegyhez, és elindult fölfelé. Látta a kőembereket állani mindenfelé. Voltak
férfiak, nők, öregek és fiatalok is. Ahogy az első mellett elment, ez hirtelen utána kiáltott:
- Hé! Ember, hová mész?!
De a királyfi már tudta, hogy kiabálni fognak utána. Sem meg nem fordult, sem vissza nem
nézett, hanem csak haladott egyenesen előre. Ahogy elment egy másik kőember mellett, ez is
utána kiáltott:
- Hé, te! Talán bizony te is az Aranymadár után bolondulsz!
És förmedezett, kiabált a többi kőember is:
- Óh, te ostoba!
- Óh, te félkegyelmű! Elröpül az onnan, ha csak közeledsz is!
És csak úgy zengett a hegyoldal a sok kőember kiabálásától. Hangosan kacagtak, hahotáztak,
gúnyolták, csúfolták a királyfit, hogy vére arcába szökött. De bírt magával, nem fordult meg, nem
nézett vissza, csak ment egyenesen fölfelé, az Aranymadár felé. Most a kőemberek már
fenyegetni, ijesztgetni kezdték a királyfit, és rémes volt hallani a zajt, amit a háta mögött csináltak.
Hol rettentően ordítva, hol iszonyúan bömbölve, mintha veszett bika rohanna utána, hol
kísértetiesen üvöltve, mint éhes farkasok csordája, aztán meg rikácsolva, mint a boszorkányok.
- Hé, hé! Hahó! – kiabáltak utána – Ne merészelj tovább menni! Jaj neked!
- Lenyilazlak! Gazember!
- Gyertek, fogjuk meg, üssük agyon, mint egy kutyát, ezt a vakmerőt!
- Fojtsuk meg!
- Azt hiszed, megkapod az Aranymadarat?! A halál vár rád odafönn, nem az Aranymadár! Csak
azt várja, hogy fölérkezzél!
Ott meredsz te is kővé, mint mi!
De hagyta őket kiabálni a királyfi, nem ijedt meg, sem vissza nem nézett. Tudta jól, hogy azok
helyükből megmozdulni sem tudnak, nem hogy őt bántani bírnák. Csak kiabáló hangjuk hallatszik
a hegyoldalon. Kiabáltak a kőemberek, hogy még visszhangzott is az, de a királyfi csak sietett
fölfelé, s szemét az Aranymadár fényességéről le nem vette. Végül a kőemberek csalogatni
kezdték:
- Óh, te szép ifjú, miért akarod életed veszíteni? Megölnek téged odafönn. Legalább jobb
fegyvereid volnának. Nézzed, bűvös kardom van. Nézzed! Királyfinak való! Minden ellenséget
levág. Neked adhatom!
- Bűvös páncélingem van. Semmi fegyver át nem járja.
- Nekem aranyos, bűvös pajzsom van. Fényes, mint a tükör, minden ellenség elerőtlenedik,
amikor meglátja magát benne.
- Turultollas, gyöngyös forgóm van. Semmi igézet, semmi rontás nem fog azon, aki viseli.
Aranyhajú tündérleánytól kaptam.
Szerette is volna a királyfi a szép holmit legalább látni… De nem, nem! Eszében volt az
öregember szava, erőt vett magán, kitartott és csak sietett, sietett fölfelé.
Voltak ott kőasszonyok, kőleányok is. Ezek is az Aranymadárért indultak, de visszanéztek, és ők
is kőbálványokká változva most ott állottak a hegyen. Ezek is szólongatták, csalogatták a királyfit:
- Óh, te szép ifjú, hová indultál oda föl, hogy életed veszítsed? Inkább jer ide!.. Ha megcsókolsz,
visszaváltozom hússá és vérré.
- Nézzél rám, hiszen láthatod, szép vagyok… Nem sajnálsz engem itt hagyni kőbálvány
képében? Óh, nézzél reám! Talán egyetlen pillantásodtól is visszaváltozom kőszobor voltomból.
Öt esztendeje állok itten … Óh, szabadítsál meg ...
És a királyfi visszanézett… De jaj! Azon szempillantásban lábai megmerevedtek, és ő is kővé
változott ... És ott állott most már ő is. Pedig oly közel járt már a hegy tetejéhez és az
Aranymadárhoz.
Tellett múlott az idő s az esztendők, a királyfi állott mozdulatlanul a hegyen. Ha a Nap sütötte, ha
szél fújta, ha hideg volt, ha havazott, ő semmit sem érzett, csak állott, állott, mint a többi
kőember. És ha jött ismét valaki az Aranymadárért, akkor ő is kiabált utána, mint a többi, míg az
a szerencsétlen is kőszoborrá változott…
A király pedig, szegény öreg édesapja várta, várta fia visszatértét, de hiába. És tudta már, hogy
nem fog az visszatérni sohasem, mint senki, aki az Aranymadárért elment, és most már még
szomorúbb, még bánatosabb lett, mint azelőtt.
De volt a királynak egy szép, hajadon leánya is. Kicsike volt még, amikor az Aranymadarat
ellopták, de most már szép, gyönyörű szűzzé növekedett. Fájt a szíve a szép királykisasszonynak
édesapja nagy szomorúsága miatt, meg vágyódott is elveszített kedves fivére után, látta és
sajnálta szép országuk gyászos hanyatlását, bánkódott ő is az emberek gonoszsága miatt, meg
sajnálta az elveszett Aranymadarat, amelyre még emlékezett. Odament hát egyszer édesapjához
és azt mondta:
- Édesapám, ne szomorkodjon. Elmegyek én, megkeresem és visszahozom az Aranymadarat
meg kedves testvéremet is.
- Jaj, édes lányom- mondta az öreg király- dehogyis engedlek elmenni! Hogy Téged is
elveszítselek? Ha elmennél, úgyis tudom, sohasem látnálak többé. Odavesznél, mint mindenki,
aki az Aranymadárért elment.
De a leány addig és addig kérlelte édesapját, amíg az végül mégis elengedte. Ment, ment,
mendegélt ő is hetedhét országon által, amíg egyszer ő is ugyanazon nagy erdőbe jutott,
amelyben az öregember élt. Ő is az éjszakában a világosságot meglátta, s az öregembernél
megszállott. Mikor pedig elmondta neki, mi járatban van, ez így szólott hozzá:
- Hát bizony, kedves lányom, emlékezem a bátyádra. Itt járt nálam ő is. Hiába akartam lebeszélni,
elment mégis az Aranymadár után, és ott maradt ő is, mert bizonyosan visszanézett, és kővé
változott. Bizony, édes lányom, jobb lesz visszafordulnod, mert különben neked is az lesz a
sorod, mint annyi másnak: te is kőszoborrá változol, és ott maradsz örökre… Pedig milyen szép
és fiatal vagy, kár volna éretted. Forduljál vissza, térjél haza, ne borítsad még nagyobb gyászba
szegény édesapádat.
- Ne féltsen engem, jó öregapám, - felelte a lány - nem fogok én visszanézni. Nekem ugyan
kiabálhatnak a kőemberek!
Látván az öregember, hogy hát nem lehet a királyleányt lebeszélni, őt is arra kérte, hogy ha az
Aranymadarat csakugyan sikerül megkapnia, hazafelé mentében, ne feledne hozzá is betérni,
hogy az Aranymadár énekét ő is meghallhassa, s az életben még egyszer fiatal lehessen.
A királyleány az öregembernek ezt meg is ígérte, s másnap reggel tőle elbúcsúzva, elindult a Kék
Tenger felé. Ment, mendegélt hát ismét ő is a Kék Tenger partjára s a kikötővárosba. Elszegődött
ő is egy hajóra, munkára, hogy elvigyék a Kék Tenger túlsó partjára. Úszott, utazott hát vele is a
nagy a hajó a tengeren, a királykisasszony meg végezte munkáját, súrolt, mosott, de csinálta ezt
szívesen, mert arra gondolt, hogy édesapjáért teszi, hogy édesapja szívét fölvidítsa.
Egyszer aztán meg is érkeztek a Kék Tenger túlsó partjára. Jöttek a hajóhoz mindenféle emberek
a hajósoktól vásárolni, meg nekik eladni. A királyleány a hajósoktól elbúcsúzott, azután egy
gyümölcsárus kofától megkérdezte, nem tudná-e megmondani, az Aranymadár merre van.
- Hogyne tudnám! Ott van a Kőemberek hegyén. Talán bizony te is az Aranymadarat akarnád?
Pedig ettől jobb elállnod, mert még mindenki, aki ezért indult a hegyre, kőbálvánnyá változott –
felelte az asszony.
De kérésére mégis útbaigazította, és ő el is indul a Kőemberek hegyének. Ő is meglátta a hegy
tetején az Aranymadár ragyogását. Ahogy ment fölfelé, elkezdtek a kőemberek utána is kiabálni.
Most is eleintén csak gúnyolódtak vele, s visszhangzott a nagy kiabálástól a hegység. Majd
fenyegetni kezdték, és rivalkodtak utána. De ő nem hallgatott reájuk, sem meg nem ijedt, csak
sietett, sietett fölfelé, nem nézve sem jobbra, sem balra. Aztán csalogatni kezdték a kőemberek:
- Nézzed e szép ruhát itten, e szalagokat, választhatnál magadnak! Inkább, minthogy az
Aranymadár után fussál. Úgysem vár az be, elszáll előled!
- Nézzed e szép, aranyhajú királyfiakat. Egy pillantásoddal megválthatnád őket kőember
voltukból.
De beszélhettek a királykisasszonynak. Oda sem hallgatott, mert szűz volt ő. Csak sietett fölfelé,
amilyen gyorsan csak bírt. Föl is érkezett lelkendezve a hegytetőre, odafutott a magas jegenyefa
tövébe és fölkiáltott az Aranymadárnak:
- Óh, te szép Aranymadár! Eljöttem éretted, hogy édesapámhoz visszavigyelek. Oh, de sok szép
országot, világot bejártam, amíg reád találtam! Gyere le, gyere le! Megismersz-e engem?
És megismerte az Aranymadár. A szárnyát megcsattogtatta, s leszállott egyenesen a királyleány
vállára, odasimította fejét az arcához, azután pedig örömében elkezdett énekelni gyönyörűséges
fuvolahangon, ugyanúgy, mint azelőtt a király kertjében. Holott eddig, amióta onnan elvitték,
sohasem énekelt többé.
És ahogy a kőemberek azt a gyönyörűséges éneket meghallották, egyszeribe mind
visszaváltoztak igazi hús és vér emberekké, s akkor odajöttek a királyleányhoz, és boldogan
csókolgatták a kezét meg a ruhája szélét, mondogatva:
- Óh, köszönjük, köszönjük Neked, te szép leány, hogy megszabadítottál minket! Oh, de sokáig is
álltunk itten a gonosz varázslat rabságában!
És ott volt közöttük a királyfi is, a királykisasszony testvére. Egymás nyakába borulva, örömükben
sírva és kacagva ölelték és csókolták egymást, és a királyfi is hálálkodva köszönte édes
húgának, hogy őt megmentette.
No, megfogták most ketten egymás kezét, és mentek lefelé a hegyről, egyenesen a Kék Tenger
partjára, s hogy nem volt ottan hajó, az Áldott Nap és Tündér Ilona a tengeren át gyönyörűszép,
hétszínű, magas hidat támasztottak számukra, s ők egymást kézen fogva átmentek rajta a tenger
másik partjára, s innen indultak hazafelé.
Az Aranymadár pedig a királykisasszony vállán ülve énekelt gyönyörű fuvolahangján, és amerre
elhaladtak, mindenki, aki az énekszót meghallotta, megszépült, megfiatalodott és megjavult.
Jöttek is az emberek mindenfelől a madár énekét hallani, és boldogság és béke maradott
mindenfelé utánuk, amerre elhaladtak. Nem feledkeztek meg az öregemberről sem, hanem
útjukat arra is vették, és ahogyan a fán lévő kisház felé közeledtek, az Aranymadár ott is énekelni
kezdett. Az öregember sietve ereszkedett le a kötélhágcsón, de akkor már nem is volt öregember
többé, hanem mint talán száz esztendővel azelőtt, szép fiatal ember, és ő is most boldogan
köszönte meg a királyleánynak, hogy róla sem feledkezett meg.
Ezután ment a két testvér hazafelé. Mikor haza közeledtek, és az Aranymadár messziről meglátta
a Világ Zengő Aranynyárfáját, előreröpült a villás ágba, s elkezdett énekelni oly gyönyörű szépen,
mint talán még soha azelőtt. Meghallotta azt az öreg király is, a kertbe sietett, és ekkor már fiatal
volt ő is, és nem is volt szomorú többé. Jöttek már vissza kedves gyermekei, s egymást átölelve
boldogan csókolták meg egymást viszontlátásuk nagy örömében.
És az Aranymadárral visszatért a király országába az öröm, a szeretet és boldogság, és így élnek
ott ma is, és fognak élni mindörökké.
(Forrás: Budaházy Éva: Ezüsthíd, aranyhíd)