Dragomán György: A régi frakk

Nagymama egész nap az újévi koncertet nézi a videómagnóval, amit az angyal hozott neki,
már háromszor vagy négyszer vagy ötször vagy hatszor vagy hétszer is megnézte, nem is
tudjuk már számolni Nagyapával, hogy hányszor, nem tudjuk és nem is akarjuk. Nagyapának
nagyon fáj már a feje a Kék Duna keringőtől meg a Radecki marstól, csendet akar, én is
csendet akarok. Nagyapa azt mondja, Nagymamának hiába szólunk, ő nem fogja se
kikapcsolni, se lehalkítani, csak még annál is jobban felhangosítsa, tudja ő jól, ismeri ő jól,
negyven év alatt volt módja megismerni.
Hiába csukjuk be Nagyapa szobájának ajtaját, úgyis behallatszik. Hiába akasztjuk rá a
teveszőr takarót az ajtóra, az se segít. Hiába fogjuk be a fülünket, hiába dugunk bele vattát,
hiába farag Nagyapa füldugókat parafadugóból, hiába húzzunk be a fejünkbe a legvastagabb
sapkánkat, úgyis halljuk a keringőket, majdnem olyan hangosan, minthogyha mi is ott
lennénk Nagymama mellett. Nem is Nagymama mellett, hanem mindjárt a nézőtér kellős
közepén.
Nagyapa azt mondja, próbáljuk meg mégis. Menjek be és kérjem meg szépen Nagymamát,
hogy halkítsa le, hátha most az egyszer megesik rajtunk a szíve és meghallgatja a
kívánságunkat.
Bemegyek és megállok a tévé mellett, látom, hogy egy hatalmas nagy terembe keringenek
egymás körül a párok. Nagymama a legszebb ruhájában ül a saját füles fotelében a tévé előtt,
az ő fotelje pont olyan, mint a Nagyapjáé, csak az övének még látszik a virágminta a huzatján,
és ő, hogyha akar, akkor ki is tud szállni belőle, nem mint szegény Nagyapa a sajátjából.
Nagymama a tévét nézi, és közben vaníliás kifliket eszik. A szájamhoz emelem a kezem és
tölcsért csinálok belőle, és azt kiáltom, hogy Nagymama drága, Nagyapa nagyon szépen kéri,
hogy tessék egy kicsit lehalkítani, de Nagymama erre azt kiálltja, szó sem lehet róla, ki van
zárva. És punktum.
Amikor visszamegyek a szobába és megmondom Nagyapának, akkor a fülére szorítja mind a
két tenyerét, és azt kiabálja, hogy ő ezt már nem bírja tovább, ezt tényleg nem lehet tovább
kibírni. Muszáj lesz most már valamit kitaláljunk, ez olyan hangos, hogyha olvadt viaszt
dugnák a fülünkbe, mint Odüsszeusznak a hajóstársai, akkor is tisztán hallanánk, mert ez még
a szirének énekénél is százszor vagy ezerszer hangosabb. Nem nem, itt már csak a csel segít.
Nagyapa megfordítja a botját, amennyire tud, ültében lehajol és beakasztja a botja a kampós
nyelét az ágy alatt a nagy bőrönd fülébe, és lassan kihúzza onnan, és azt mondja, hogy
nyissam ki.
A bőrönd olyan nagy, hogy nagyobb mint én, alig tudom kikattintani rajta a két zárat, a
fedelét is nehéz felemelni. Nagyapa belezörget a selyempapírok közé, azt kiáltja, hogy
tudjam, meg, hogy ez itt az ő báli ruhája, életélben csak egyszer volt rajta, hát most ezzel
fogjuk tőrbe csalni Nagymamát, ő majd mondja, hogy mit csináljak.
Amikor megint visszamegyek Nagymama szobájába, mindet úgy csinálok, ahogy Nagyapa
mondta. Vigyázok, hogy ne lépjek rá a frakk szárnyaira, vigyázok, hogy ne essen a fejembe a
naftalinszagú cilinder, vigyázok, hogy ne csússzon ki a kabát felhajtott ujja alól a fehér ing, és
ne csússzon le a kezemről a fehér kesztyű se. Megállok Nagymama előtt, és leveszem a
fejemről a cilindert, és azt mondom, amire Nagyapa tanított: Kisasszony, szabd egy táncra?
És akkor pont úgy történik minden, ahogy Nagyapa mondta. Nagymama leteszi távkapcsolót,
és összecsapja a kezét, és azt mondja, még ilyet, tisztára olyan vagy, mint a Nagyapád volt, és
feláll, és megfogja a kezem, és a derekára teszi és a másik kezem meg a kezébe fogja, és
körbeforgat, felemel és visz magával. Körbetáncoljuk a fülesfotelt és a kisasztalt, és
áttáncolunk a kopott perzsára, és ahogy az ajtó felé fordulok, látom, hogy Nagyapa beakasztja
az ajtókeretbe a kampós botját, és odahúzza magát az ajtóba fotelestől. Tudom, hogy nagyon
nyikorognak és csikorognak a fotel lába alá tett görkorcsolyakerekek, de a zenétől az most
egyáltalán nem hallatszik. Nagymama nem is hallja meg, és egyáltalán nem veszi észre, hogy
Nagyapa már ott van az ajtóban, és azt se, hogy Nagyapa meglendíti a hózentrágerét, aminek
a végére felkötötte a másik fehér kesztyűjét, és a kesztyű ujjai megfogják a távkapcsolót, és
Nagyapa megrántja a hózentárgert, és a távkapcsoló odarepül a másik kezébe, és akkor végre
csend lesz – de Nagymama még azt se veszi észre, hanem csak táncol és táncol velem tovább,
körbe és körbe és körbe.