1

W.E.B. Griffin

SZABOTŐ RÖ K

Aaron Bank hadnagy, az Egyesült Államok Hadserege, Gyalogság, OSS-részleg

(később a Különleges Hadviselési Erők ezredese)

1902. november 23. – 2004. április 1.

és

William E. Colby hadnagy, az Egyesült Államok Hadserege, Gyalogság, OSS-részleg (később nagykövet
és a CIA igazgatója)

1920. január 4. – 1996. április 28. emlékére.

„Nem elég azt mondani: „Megteszek minden tőlem telhetőt.”

Amire szükség van, azt színvonalasan meg kell csinálni.”

Winston Churchill, brit miniszterelnök

TARTALOM

Első
(Egy)

Szicília, Partanna

Villa del Archimedes

1943. február 25., 12.15

Nem akarok így meghalni – gondolta Arturo Rossi professzor, ahogy benézett a csempézett folyosó
végén lévő ajtón. – Ez iszonyatos. .. embertelen.

A magas, vékony, ötvenöt éves férfi világosbarna bőre a megszokottnál sápadtabbá vált mindattól, amit
látott, és úgy érezte, rögtön kimegy a talaj a lába alól.
 2

A helyiségben négy férfi eltorzult, véraláfutásos holtteste hevert ütött-kopott tolóágyakhoz szíjazva. A
hegyoldalon, a Földközi-tengerre néző ódon villa előcsarnokából hat ilyen szoba nyílt, három-három az
épület két szárnyában. Mind a hat durva, hideg kőből épült, s minden szobaablakot bedeszkáztak.
Összesen több mint harminc férfi hevert ezekben az erős fénnyel megvilágított szobákban tolóágyakra
szíjazva. Ők még éltek, de már csak alig.

Egy meleg kéz ragadta meg Rossi bal felkarját egészen finoman, nehogy a professzor elessen, Rossi
pedig hátrafordult, és halk szavú, öreg barátjára nézett a Palermói Egyetemről.

Dr. Giuseppe Napoli, az idős, hosszú, ősz hajú férfi azért hozta ide Rossit, hogy saját szemével lássa,
milyen kimondhatatlan gaztetteket követ el a német Schutzstaffel, az SS.

Rossi döbbenten, néma csendben követte az idős orvost, aki görnyedten botorkált keresztül az
előcsarnokon. Bepillantott az előcsarnokból nyíló kis folyosókra, amelyek végén a szobák voltak, és
látta, hogy az odabent lévő emberek állapota szobáról szobára romlott. Volt, ahol csak enyhén kába
emberek feküdtek, akik ránézésre nem tűntek betegnek, más szobákban azonban döbbenetes tüneteket
produkáló, borzalmas állapotban lévő embereket látott. Aztán megérkeztek ehhez a szobához, ahol a
halál orrfacsaró bűze terjengett. Ez volt a legrosszabb.

A holttestek javát mocskos, szürke színű köpenyekkel takarták le, amelyeken izzadság- és vérfoltok
éktelenkedtek. A hullák lábai és karjai kilógtak a köpeny alól, ezeket csuklónál és bokánál fogva
szíjazták a tolóágyakhoz ócska, elhasznált bőrszíjakkal. Minden holttesten valamiféle kiütés volt.
Néhány hulla lábán apró, nyílt sebek is – amelyek elfertőztek és mostanra megrohadtak –, míg más
holttestek karján és lábán valamiféle sötét folyadékot tartalmazó hólyagok éktelenkedtek.

Rossi rájött, mi volt az, ami a rothadó hús szagát még elviselhetetlenebbé tette – bár nehezen tudta
elhinni, hogy ez még lehetséges. A tolóágyak alatt bádogvödröket helyeztek el, és „elfelejtették” azokat
kiüríteni. Ezekben bűzölgött az emberek bélsara, ami a tolóágyakra német precizitással kivágott
lyukakon keresztül jutott a vödrökbe.

Rossi elkapta a tekintetét. A torka összeszorult, aztán érezte, hogy könnybe lábad a szeme, és egy
könnycsepp gördül végig az arcán.

Nyilvánvaló volt, hogy ezek a férfiak – mind szicíliaiak, ahogy a barátja előre figyelmeztette –
rengeteget szenvedtek az utolsó heteikben és napjaikban. Az eltorzult arcok azonban arról árulkodtak,
hogy a halál sem hozott nekik igazi békességet.

Rossi ráébredt, mi zavarja a legjobban, természetesen azon túl, hogy milyen kimondhatatlanul
felháborító dolgot követtek el a honfitársai ellen. Az, hogy idegenek csak úgy bemasírozhattak az
országukba, és ilyen szörnyűségeket tehettek szicíliai emberekkel a saját országukban, ráadásul egy
olyan villában, amit Arkhimédészről neveztek el, a világ talán leghíresebb szicíliaijáról.

És mindezt büntetlenül tehették meg.

De hogy is lehetne tenni valamit egy olyan dolog ellen, amiről senki nem tud… vagy nem akar tudni?

A villa, amelyet a normannok építettek kilenc évszázaddal korábban, a tengerre nézett ugyan, de a
tengerparttól és Palermo Quattro Canti nevű negyedétől – a „Négy Sarok” városközponttól –, valamint a
szintén a normannok által épített királyi palotától és a Palermói Egyetemtől mintegy tíz kilométernyire
állt.
 3

Elég messze ahhoz, hogy ne lehessen hallani a sikolyokat, a lövéseket, vagy akármit, amit magával
visz a szél. Így a titokra nem derül fény…

– Most már tudsz róla – suttogta Napoli.

Rossi a barátjára nézett, aki egy pamutvászon zsebkendőt tartott az orra és a szája elé. Rossi
szomorúságot látott a szemében és félelmet.

Rossi alig láthatóan bólintott, aztán még egyszer bepillantott a hideg, rideg szobába.

– A németek idehozták a sárgalázat – szólalt meg a doktor. –Emberi gazdatesteket használnak, és

azokban tartják életben a vírust… talán azért is, hogy megmutassák a világnak, mi mindenre képesek.
Félek, ez még csak a kezdet. Úgy hallom, a németek másutt is kísérleteznek… ennél csúnyább
dolgokkal, és azokat is idehozhatják.

Rossi is hallotta ezeket a mendemondákat, amikor a Római Egyetemen járt. Ott „súgták meg” neki, mi
folyik a német SS által működtetett koncentrációs táborokban. Rosszabbul bántak ott az emberekkel,
mint másutt a kísérleti patkányokkal. Élve boncolták fel az embereket, még csak el sem altatták őket. Az
emberi végtagokat és felsőtesteket úgy hajigálták egymásra, mint a tűzifát.

Azt beszélték, olyan iszonyatos dolgok mentek a koncentrációs táborokban, hogy még az ott szolgáló
német katonákat is le kellett kenyerezni cigarettával, szalámival meg snapsszal, hogy vállalják a
szolgálatot.

Most meg itt van ez a… ez a rettenet, itt, Szicíliában. Embereket, szicíliaiakat használnak fel arra, hogy
életben tartsanak egy gyilkos vírust.

– Honnan gyűjtötték be ezeket a szerencsétleneket? – kérdezte Rossi halkan.

– Müller Oberst, az SD-től…

– A Sicherheitsdiensttől?

Napoli bólintott.

Rossi éppen eleget hallott az SD-ről, az SS hírszerző szervezetéről. Lelkiismeretlenül végezték a

munkájukat, és gátlástalanul hárítottak el minden akadályt, ami a nácik útjában állt.

– …ő adott parancsot, hogy hozzák ide őket a szigetbörtönökből.

– Oda azokat a városi vezetőket vitték, akik szembeszálltak Mussolinival. Sokan közülük a maffiának
dolgoztak.

– Ezek között is sok a maffiatag. Müller Oberst azt mondja, az SD, Il Duce1 áldásával, így akarja
semlegesíteni őket. Így senkire sem jelentenek többé veszélyt, és nem csak… „haszontalan
kenyérpusztítók”.

Rossi bólintott. Ezt a történetet is hallotta Rómában. A nácik számára két ember létezett: aki segített
nekik elérni a céljaikat, és aki nem. Ez utóbbiak voltak a kölöncök, a haszontalan kenyérpusztítók.

– Müller szerint így legalább van valami hasznuk – mondta Napoli.

Rossi a barátja szemébe nézett.

 4

– Miféle hasznuk? Nem értem, miért hozzák ide a vírust? Napoli hátrafordult, aztán végignézett a
folyosón, és csak aztán válaszolt.

– Hasznos lehet az amerikaiak és a britek ellen – felelte halkan. Rossi a fejét csóválta.

Napoli azonban még nem fejezte be.

– Azt beszélik, hogy útban Németország felé le fogják rohanni Olaszországot is. Mivel Hitler nem
küldött ide elég német katonát… talán már nincs is elég… azt beszélik, olyan sok frontot kell
megtartania, hogy más módszer után kell néznie, ha vissza akar verni egy szövetséges támadást. Azok
pedig, akiket ideküldött… mint például Müller… hamar elveszítik a türelmüket, nagyon kegyetlenek. ..

A két férfi a tolóágyakon heverő hullákra nézett. Rossi suttogva fejezte be.

– …és nem rettennek vissza attól, hogy ilyen kimondhatatlan dolgokat tegyenek.

Sokáig álltak ott némán, aztán Rossi törte meg a csendet.

– És mi van Carlóval? Ő hogy engedhette meg mindezt?

Dr. Carlo Modica, a kedves, kiváló matematikus, Napolihoz hasonlóan a hetvenes éveiben járt, és
ekkor már majdnem tíz éve irányította a Palermói Egyetemet. Rossi, aki a fémipari kutatásairól vált
híressé, gyakran dolgozott együtt vele.

Napoli Rossi vállára tette mindkét kezét.

Pont Carlo miatt akartam, hogy lásd, mi folyik itt.

– Csak nem azt akarod nekem mondani, hogy Carlo engedélyt adott erre?

Napoli egyenesen Rossi szemébe nézett.

Azt akarom neked mondani, Arturo, hogy Müller Oberst világosan dr. Modica tudtára adta, hogy a saját
érdekében jobban jár, ha részt vesz ebben. Müller azt is mondta, a többiek számára is fontos üzenet, ha
egy ilyen magas beosztású ember együttműködik válik.

Rossi szeme hirtelen elkerekedett.

– Nem akarlak megsérteni, barátom, de én ezt Rossi szájából akarom hallani.

Napoli elvette a kezét a válláról. Lehetetlen – mondta, és könnybe lábadt a szeme.

– Miért?

– Mert Müller engem nevezett ki a helyére. Én ezt nem…

Carlo fecskendezte be a vírust az egyik… – Napoli elhallgatott, a megfelelő szót kereste – …az egyik
„páciensbe”. De a „páciens” ellenállt, Carlót pedig megkarcolta a tű, vagy kikarmolta a „páciens”…
nem tudni pontosan, mi történt… a lényeg, hogy Carlo is megfertőződött…

– Sárgaláza van?

Napoli megrázta a fejét.

– Sárgaláza volt.
 5

Napoli a tolóágyakon heverő testek egyike felé biccentett a felével.

Rossi odanézett, meresztette a szemét, aztán hirtelen felfordult a gyomra. A szoba távoli sarkában
fekvő egyik torz holttestben felismerte a kedves matematikust.

Drága Szűz Mária! – gondolta, és keresztet vetett.

– Senki sincs biztonságban – suttogta Napoli.

(Kettő)

Anglia,

London Woburn Square

1943. február 25., 20.10

Richard M. Canidy őrnagy (USA Hadsereg, légi hadtest) észrevétlenül igyekezett fel a 16. szám alatti
Woburn Mansions első emeletére vezető falépcsőn. Az izmos, jóképű, huszonöt éves fiatalember olyan
határozottan és magabiztosan ment felfelé, hogy ha látta volna valaki a nehéz faajtókhoz közeledni, azt
hihette volna – helytelenül –, hogy nemcsak minden joga megvan rá, hogy az épületben legyen, de talán
még az épület is az ő tulajdona.

A valóságban azonban a lakásban, ahová tartott, a gyönyörű „Ann Chambers lakott, akivel nem is
olyan régen nagyon kellemes órákat töltött el. Richard Canidy remélte, hogy hamarosan alkalma nyílik
még pár kellemes órát eltölteni a lánnyal.

Ez a gondolat egészen felvillanyozta, most azonban nem ezért igyekezett bejutni a lakásba.

Ha nem tudom másodperceken belül kinyitni az ajtót – gondolta , itt hugyozom tele a gatyám. A
bölcsességfogamig ér már a pisi…

Tudta, az ajtó zárbetétje egy masszív rézkilincsbe van építve. Ez a fajta zár hüvelykreteszes, ami annyit
jelentett, ha valaki nem fordította rá a kulcsot, akkor elég volt megnyomni a reteszt, és a zár nyelve
máris visszahúzódott az ajtótokban kialakított helyéről, és az ajtót ki lehetett nyitni, pontosabban be
lehetett tolni, mert befelé nyílt. Azt is tudta, hogy a zárszerkezet már öreg és elhasznált.

Ha a zár nem ment szarrá – gondolta Canidy –, jó esély van rá, hogy Ann megint nem zárta kulcsra.

Egyetlen gyors mozdulattal megragadta a kilincset a jobb kezével, a baljával pedig megnyomta a
reteszt, aztán előrelendült, mivel arra számított, hogy az ajtó engedni fog, és kinyílik.

Egy tizedmásodperccel azután, hogy az idegpályáin végigfutott az impulzus a hüvelykujjától az agyáig,

és az agya értelmezte az impulzust – a reteszt nem sikerült benyomni, az ajtó zárva van –, az agya egy
másik impulzust fogadott, információt Canidy jobb vállából – éles fájdalom formájában –, amit az agya
úgy értelmezett, hogy az ajtó nem nyílt ki, sőt meg sem mozdult.

Bassza meg!

Megrángatta a kilincset, és újra meg újra megpróbálta benyomni a reteszt, amitől a zárszerkezet
csörögni kezdett.

Az ajtó nem nyílt ugyan ki, de a csörgésből arra a következtetésre jutott, hogy az öreg zárral nem fog
zöldágra vergődni.
 6

A hólyagjának nem tett túl jót, hogy ennyire nekifeszült az ajtónak, és azon kapta magát, fura kis
táncot jár, hogy visszatartsa az elkerülhetetlent.

Gyorsan előkapta a zsebkését, kihajtotta a pengéjét, és óvatosan az ajtó széle és az ajtókeret közötti
repedésbe csúsztatta, nagyjából oda, ahol a zár nyelve az ajtókeretre erősített rézlap mögé záródott.
Amilyen gyorsan csak tudta, próbálta lefelé mozgatni a zsebkés pengéjét, aztán módszeresen előre-hátra
csúsztatta, amíg végül a zár nyelve kiugrott a rézlap mögül, és nekifeszült a rugónak.

Aztán az ajtó kinyílt.

Canidy belépett a lakásba, bevágta maga mögött az ajtót, a zár pedig tette a dolgát, és egy kattanással a
helyére pattant.

A lakásban még sötétebb volt, mint a folyosón, s a fény hiányától Canidy szaglószervei érzékenyebb
fokozatba kapcsoltak. Finom, édes illatot érzett, egy nő parfümének az illatát.

Addig botorkált a sötétben, míg végül megtalálta az állólámpát tulajdonképpen egyszerűen nekiment –,
és felkattintotta.

A lakás – kellemesen rendezték be az öreg, díszes bútorokkal (kárpitjuk és bőrhuzatuk alaposan

megkopott) – egy nagy nappaliból állt, amiből két kicsinek mondható hálószoba nyílt, valamint egy
fürdőszoba vécével és zuhanyzóval, illetve egy konyha. Az egész lakást keményfa padlóval burkolták le,
amire aztán vastag gyapjúszőnyegeket terítettek. A nappali ékessége egy márvány-kandalló volt, fölé
egy 120X150 cm-es tükröt helyeztek.

Canidy megcélozta a vécét.

Még őt is meglepte, milyen sokáig vizelt. Már bánta, hogy nem mérte az időt. Magában szentül
megfogadta, soha többé nem megy el úgy, hogy végig ne gondolná, mennyire lehet tele a hólyagja, és
milyen sokára jut legközelebb vécé közelébe, ha úgy dönt, nem áll meg útközben.

Amikor végzett, és a mosdóhoz lépett, hogy megmossa a kezét, azon kapta magát, hogy hatalmasat
ásított. A karórájára pillantott.

Még csak nyolc-huszonöt van? Atyaisten, de hosszú volt ez a nap! És lehet, hogy Ann még egy darabig
nem jön haza. A világ minden kincséért nem hagynék ki egy hosszú, szenvedélyes éjszakát…

A kanapéhoz ment, és útközben lekapcsolta az állólámpát.

Még egyet ásított, és pár másodperccel azután, hogy a feje a párnához ért, már horkolt is.

Ahogy Ann Chambers befordult a sötét utcasarkon, a jobb cipője sarka beleakadt egy repedésbe a
járdán, amely a Luftwaffe bombázása miatt meglehetősen viharvertté vált.

– A fraaancba – suttogta a déli akcentussal beszélő lány. Amikor a cipő sarka beleakadt a repedésbe,
ott is maradt, Ann pedig annak rendje és módja szerint kilépett a cipőből, ki a hideg járdára. Lehajolt,
megragadta a cipőt, és megpróbálta kiráncigálni a repedésből. Csak ekkor vette észre, hogy a sarok
majdnem teljesen elvált a cipő többi részétől.

A tizenkilenc éves szőke lány felsóhajtott. Ez volt az utolsó előtti pár cipője – nagyon szép és nagyon
kényelmes –, és fogalma sincs, mikor érkezik meg az új pár, ha hazaír, hogy küldjenek neki másikat.
Sokat gyalogolt – Londonban mindenhol sokat gyalogolt –, és a kényelmes lábbeli meglehetősen
előkelő helyen szerepelt a nélkülözhetetlen holmik listáján.
 7

Hogy még véletlenül se tépje el a kis bőrdarabot, amin a cipő sarka lógott, letette nehéz, fekete bőr
aktatáskáját, és két kézzel látott neki a sarok kiszabadításának. Óvatos mozdulatokkal, lassan sikerült
kihúznia a sarkot.

Aztán felemelte a cipőt, hogy a gyér fényben legalább nagyjából felmérhesse, mekkora a baj. Arra
gondolt, talán sikerül megjavítania saját kezűleg, miután esélye nem volt rá, hogy talál egy susztert, aki
időben helyrepofozná – mármint, ha egyáltalán talál susztert, akinek nem bombázták szét a műhelyét.

Egy kellemes megjelenésű, középkorú férfi lépett mellé, és megállt.

Remek – gondolta Ann. – Pont erre van most szükségem…

– Segíthetek valamiben, kishölgy?

Ami még mindig a járdán térdelve nézett fel rá.

Nem, köszönöm.

Biztos?

Majd pont vadidegenektől fogok segítséget kérni, akik nem értenek a szóból.

Mondtam, hogy nem kell segítség.

Biztos – csattant fel Ann.

A férfi erre furcsán nézett rá, amitől Ann Chambers rögtön rosszul kezdte érezni magát. Nem ez a férfi
tehetett róla, hogy tönkrement a cipője, arról pedig pláne nem, hogy egy üres lakásba kell hazamennie.

Már majdnem hazaértem – mondta Ann Chambers valamivel kedvesebben. – Köszönöm.

Ahogy gondolja – mondta a férfi, majd sarkon fordult, és elsétált.

Ahogy távolodott, Ann felállt, és megnézte még egyszer a cipőét, de nem tudta megállapítani, hogy
mekkora a baj.

Összevonta a szemöldökét, és annak ellenére, hogy a jobb lába ereszen elgémberedett már a hidegtől,
levette a másik cipőjét is, levette a földről az aktatáskáját, és mezítláb indult el a Woburn Missions 16.
szám alá, mivel időközben a harisnyája is kilyukadt.

Ahogy baktatott, szomorúsággal töltötte el a sok foghíjas épület látványa. A német bombák egész
városrészeket semmisítettek meg, kárt tettek mindenben, amiben csak tudtak. Napról napra nőtt a
lerombolt épületek száma.

A Woburn Square-t sem kímélték. A bombák a huszonnégy lépcsőházból tízet semmisítettek meg, az
egykor buja növényzettel büszkélkedő és makulátlanul tisztán tartott park helyén pedig nem maradt más,
csak egy kormos kerítés meg pár csupasz fa.

Ráadásul a parkban nagy lyukak éktelenkedtek ott, ahol a katonáik földdel töltötték meg a
homokzsákokat, s apró menedékeket ástak azok számára, akik nem tudtak eljutni egy légópincéig vagy
földalattiig, és a téren érte őket egy bombatámadás.
 8

A Woburn 16. szám alatt álló házat nem érte találat, de a valamikor hófehéren ragyogó mészkő
homlokzat alaposan bepiszkolódott a vad tüzekben, amelyek a tér minden oldalán tomboltak. A bejárati
ajtó egykor elegáns síküvege helyén is furnérlemez éktelenkedett.

Ann felbaktatott a kis kőlépcsőn, belenyúlt az aktatáskájába, kivett belőle egy kulcscsomót, aztán
beledugta az egyik kulcsot a masszív faajtó nehéz rézzárába, amikor pedig hallotta a zár hangos, fémes
kattanását, megnyomta a bal kezével a reteszt, aztán nekifeszült a vállával az ajtónak, és belépett a
lakásába.

Az állólámpához ment, felkattintotta, és nagyot sóhajtott. Jó érzés volt újra otthon lenni. Örült, hogy
bár a lakását nem lehetett éppen fényűzőnek nevezni, azért elég otthonos, és sokban felülmúlta London
számos lakását, főleg a Woburn Square azon lakásait, amiket a német bombák romhalmazzá
változtattak.

És, amit a legfontosabbnak tartott, az egész egyedül az övé.

A lakást teljes egészében a Chambers News Service (CNS) részére utalta ki a Londoni Központi
Lakhatási Hatóság – a CNS londoni irodavezetőjén keresztül – a CNS atlantai központi irodájából
kiadott igazolás alapján, amit a SHAEF (Szövetséges Expedíciós Haderő Főparancsnoksága)
szállásmester tisztje hagyott jóvá, abban a hitben, hogy a CNS összes, Londonba kiküldött női
alkalmazottja ott lesz elszállásolva, miután Atlantából megérkeznek.

A lakásban valóban a CNS összes, Londonba küldött női alkalmazottját szállásolták el, csak éppen az
összes női alkalmazott Miss Ann Chambers volt, egy szál maga. A szállásmester tiszt ugyanis egy
apróságról nem tudott, mégpedig arról, hogy a CNS atlantai irodája által kiadott igazolást Miss Ann
Chambers készíttette el, miután felvetette magát a londoni irodába, még mielőtt megérkezett Angliába.
És noha elméletben akár még az is megtörténhetett volna, hogy a CNS rajta kívül is küld női
alkalmazottakat Londonba, annak igen kicsi volt az esélye, hogy erre a közeljövőben kerül sor.

Ann Chambers érzései meglehetősen vegyesek voltak a szállását illetően. Tudta, hogy kijátszotta a
rendszert. Tisztában volt vele, hogy hány embert zsúfoltak be az övénél jóval kisebb londoni lakásokba.
Mégis készen állt rá, hogy abban a szempillantásban lemondjon a lakásáról, amint elérte a célját, és
talált egy helyet, ahol kettesben lehet élete szerelmével. Remélte, meg volt róla győződve, hogy ez
hamarosan meg fog történni.

Igéretet tett magában, hogy később majd valahogy vezekel ezért a kis önzésért.

Az irodavezető persze gyanította, hogy Ann kijátszotta a rendszert. de esze ágában nem volt tenni
ellene.

Először is Ann Chambers a lánya a Chambers Publishing és a Chambers News Service tulajdonosának,
aki így a londoni irodavezető fönökének a főnöke is.

Mádszor pedig Ann elismert riporter, átkozottul jó riporter. Ann Chambers újságírónak született, a
kemény munkától nem félt, mindig kiváló cikkeket írt, amelyeket a hírszolgálatoknak köszönhetően az
egész világon olvashattak. Ann „Bátorság” című sorozata hétköznapi emberekről szólt, akik rendkívüli
szerepben találták magukat a háború kitörése után – óriási sikernek bizonyult.

Akkor meg miért borítaná ki az irodavezető a Billt pusztán egy formalitás miatt? Az irodavezetőnek azt
mondták, a nő kollégák érkezni fognak, ő pedig készen állt arra, hogy munkát adjon nekik.
 9

Kétség nem férhetett hozzá, hogy Ann Chambers nem a megélhetésért dolgozott. Ez jó dolog volt, mert
Brandon Chambersnek, a Chambers Publishing Company igazgatótanácsa elnökének más sem hiányzott
volna, minthogy megvádolják vak nepotizmussal. Kemény üzletember volt, aki ki nem állhatta a
hülyéket. Egyesek igazi szemétládának tartották, Chambers pedig meg sem próbált tenni azért, hogy az
emberek mást gondoljanak róla. Világszínvonalú hírszolgálatot épített fel a semmiből, és egy pillanatra
sem fordult meg a fejében, hogy valamelyik semmirekellő családtagját bevegye a boltba.

Ann viszont már korán bebizonyította neki, hogy tud bánni a szavakkal – pont úgy, ahogy az apja –, és
bár nem érte felkészületlenül a dolog, Brandon Chambers nem repesett az örömtől, amikor egy nap a
lánya váratlanul megjelent az atlantai irodájában, és bejelentette, hogy befejezte a tanulmányait a Bryn
Mawron, és ha az apja nem ad neki egy részidős külföldi tudósítói állást, amit már gimnázium óta
ígérgetett neki, akkor szépen felkeresi Gardner Cowlcst – a Look magazin és sok minden más
tulajdonosát –, akiről biztosra vette, hogy ad neki valami munkát. Akár még egy teljes idös állást is.

Cowles és Brandon Chambers évtizedek óta harcolt egymással, Cowles pedig volt olyan szemét, hogy
felvegye Ann Chamberst a Look magazinhoz, ami példányszámban rendre elverte a Life-ot.

Ann Chambers megmakacsolta magát.

– Csak tudnám, kitől örökölte ezt a szeretetreméltó tulajdonságát? – tette fel a kérdést Mrs. Brandon
Chambers nem kis gúnnyal a hangjában, amikor a férje felhívta telefonon, és közölte vele, mit talált ki a
lányuk. Ann Chambers még aznap megkapta a teljes munkaidős riporteri állást az atlantai irodában.

Pár hónappal később áthelyeztette magát a londoni irodába.

Az igazgatótanács elnöke ez ellen is hevesen tiltakozott – Brandon Chambers úgy vélte, nőnek nem
szabad haditudósító állást vállalnia, a saját vérének pedig aztán végképp nem –, de az apa-lánya
csatában ezúttal is az apa húzta a rövidebbet, méghozzá igen rövid idő alatt.

Dick Canidy még csak húsz perce alhatott, amikor felébredt a saját, meglehetősen hangos horkolására.
Beletelt pár másodpercbe, mire felfogta, hol van, aztán az agya jelezte, hogy valaki kulcsot dugott a
bejárati ajtó zárjába, és már hallotta is a kattanást és az ajtó nyikorgását.

Már azon volt, hogy felpattan, de meggondolta magát, és inkább megcsodálta az ajtóban álló fiatal lány
hihetetlenül vonzó vonalait. Ann becsukta maga mögött az ajtót, aztán ráfordította a kulcsot a zárban,
majd óvatosan elindult a sötét lakásban.

Canidy visszaengedte a fejét a párnára. A lány jelenléte egészen felizgatta. Érezte, a szíve egyre
hevesebben ver, s a tenyere is mintha kicsit izzadni kezdene. Egy pillanattal később megérezte a lány
finom illatát… és elmosolyodott.

Figyelte, ahogy eltipegett a kandallóig – mezítláb van? –, majd ledobta a cipőjét és az aktatáskáját a
padlóra. Mezítláb van, de legalábbis harisnyában. Ann addig tapogatózott, amíg meg nem találta a
gyufát, aztán meggyújtotta a kandalló márványpárkányán kétoldalt elhelyezett gyertyákat. A gyertyák
egyre nagyobb lánggal kezdtek égni, és a nappali fokozatosan megtelt fénnyel. Canidy mozdulatlanul
feküdt a kanapé árnyékában.

Jesszusom, ha most megszólalok, halálra rémisztem.

Ann nekilátott levenni a ruháit.

Na, kezd érdekessé válni a dolog…

 10

Ami letette a gyufát a kandallópárkányra, aztán levette a kabátját, és a kanapé karjára dobta anélkül,
hogy megfordult volna. Lehúzta magáról a V nyakú pulóverét – ami alatt fehér, testhezálló blúzt viselt ,
és már majdnem azt is a kanapéra dobta, amikor eszébe ju-tott valami.

Megszagolta a pulóverét hónaljban, elfintorodott, majd egy pfuj kíséretében mégis a kanapéra dobta.

Amikor megigazította a szoknyáját – a dereka passzrészét feljebbb húzta, és kicsit elfordította –, a

gyapjú megcsiklandozta a fenekét, úgyhogy egy pillanattal később azon kapta magát, hogy két kézzel
vakarja a hátsófelét.

Miután a vakaródzással végzett, arrébb tette a gyertyákat, majd megnézte magát a tükörben, és igazított
egy kicsit a haján, amit összeborzolt a pulóvere.

Ahogy magát nézte a tükörben, egyre csak Sara Spenser járt az eszében, meg a róla írt cikke, amin
egész nap dolgozott.

Az elmúlt héten szinte mindenhová követte a húszéves, merész, filigrán, barna hajú lányt, aki a
Londoni Polgárvédelem könnyű mentőegységénél szolgált.

Sara 1914-es mintájú bádogsisakkal a fején, férfiak számára készített bő gyapjúnadrágban, nehéz
nagykabátban és három számmal nagyobb Welliesben – Wellington gumicsizmában – végezte a dolgát
huszonnégy órás szolgálatban: óvatosan, de gyorsan igyekezett kiásni a törmelék alól azokat az
áldozatokat, akiknek az otthonát vagy üzletét lebombázták, majd amikor megtalálta, segített a vászon
hordágyakon a közelben álló, mentőautókká átalakított buszokhoz vinni.

Beletelt pár napba – meg egy hosszú, könnyes éjszakába a Prince's Bangers & Mash Pubban, ahol jó
néhány korsó sört gurítottak le – , mire Sara megnyílt, úgy istenigazából megnyílt, de végül Ann
kiderítette, hogy a legközelebbi hozzátartozója Sara Spenser volt, vagyis gyakorlatilag magára maradt.

A fivérei csatában haltak meg, a szülei és a nagyszülei pedig egy bombatámadásban, ami a földdel tette
egyenlővé a környéket, ahol éltek. Valahol éltek ugyan másod- vagy harmad-unokatestvérei, de olyan
szinten nem tartotta a kapcsolatot velük, hogy azt mondta: „Tőlem akár ausztrál bennszülöttek is
lehetnek. Vagy halottak. Ki tudja? Ennyire tartom velük a kapcsolatot.”

Ann nem volt biztos benne, hogy a tárgyilagossága volt-e az, ami ilyen hatást tett rá, vagy pedig a tény,
hogy lényegében egykorú vele, és az, ami vele történt, akár Ann Chambersszel is megtörténhetett volna,
vagy talán csak a sok sör okozta, de rettentően elszomorodott, amikor Sarára gondolt.

Sara azonban nem akart szomorú embereket látni. Nem tartott igényi az emberek sajnálatára.

– Mások mindent elvesztettek. Én viszont itt vagyok, élek, kutyabajom, és előttem az egész élet. Élem
tovább az életem… tovább kell.

Ann Chambersnek erőt adott Sara Spenser hozzáállása. Egészen lenyűgözte a bátorsága, de talán még
ennél is jobban az a tulajdonsága, hogy nem vesztette el a humorérzékét ezekben a kemény időkben
sem.

Sok fej fordult feléjük aznap este a zajos kocsmában, amikor Sara hahotázni kezdett, ahogy elmesélte,
mi történt egy alkalommal, amikor az egységével egy lebombázott házhoz mentek menteni. Egy újabb
szétbombázott épület romjai alól mentették ki az embereket, egyiket a másik után. Először a túlélőket
ásták ki, aztán a halottakat. A végén találtak még egy idősebb úriembert, aki egy kicsit sokkot kapott, de
 11

életben volt. A vicces a dologban az volt, hogy az öregúr nadrágja le volt tolva, körülötte pedig egy
árnyékszék maradványai hevertek szanaszét.

Sara nagyot kortyolt a söréből.

– Miközben segítettem neki felhúzni a nadrágját, megkérdeztem tőle, hogy jól van-e. Bólintott, és azt
felelte: „Csak azért elég fura, hogy az egyik percben még a budin ülök, a következőben lehúzomi a
vécét, aztán meg összeomlik az egész rohadt ház.”

Ann jó néhány kimerítő napot tudott maga mögött. Nappal London lebombázott utcáit rótta, hogy jó
sztorikat találjon, és embereket interjúvoljon meg, éjjel pedig gyakran egy szemhunyást sem aludt, csak
feküdt az ágyában, és várta, hogy felbőgjön a légvédelmi sziréna.

Nem egyszer tette fel magának a kérdést, hogy miért nem megy egyszerűen haza Atlantába… vagy
vissza a Bryn Mawrra?

Visszamenne a biztonságot jelentő Államokba, vissza ebből az őrületből. De aztán rájött, ha hazament
volna, talán soha nem találkozhatott volna egy olyan emberrel, mint Sara. És tudta, nem tud nem ott
maradni. A háborúról írt, ez volt a dolga.

A ragyogó gyertyafényben Ann a tükörképére mosolygott.

És igazából nem is a munka miatt jöttem ide. Hanem Dick miatt.

Hirtelen összeszorult a torka.

Hol a fenében lehet? Már majdnem két hete, hogy elment, és azóta nem adott hírt magáról. Az is lehet,
hogy eltévedt, vagy elfogták, vagy... Ann megpróbált nem gondolni erre – … meghalt.

Noha Richard M. Canidy őrnagy az Egyesült Államok Hadserege légi hadtestének az egyenruháját
viselte, Ann Chambers tudta, a sötét hajú pilóta egy olyan szervezetnek dolgozik, amit OSS-nek
(Stratégiai Titkosszolgálati Hivatal) hívnak. Bár ettől többről volt szó. Komoly beosztásban
alkalmazták.

Többé kevésbé nyílt titok, hogy az OSS mindenhonnan verbuvál embereket, akikből azután kémeket,
elemzőket és hasonlókat képeztek. Egyesek a Fegyveres Erők különböző fegyvernemeitől kerültek az
OSS-hez, mások különféle kormányhivataloktól, megint mások pedig az üzleti életből. A szervezet élére
William J. „Vad Bill” Donovant nevezték ki, őt szoros baráti szálak fűzték Franklin D. Roosevelt
elnökhöz, akivel együtt járt a columbiai jogi egyetemre.

Ennél többet Ann sem tudott – pedig próbált szimatolni –, és Canidy sem volt hajlandó többet elárulni
neki. Erről a mostani küldetéséről sem akart beszélni.

Inkább csak elbúcsúzott Anntől itt, ebben a lakásban, a maga nagyon személyes módján.

Éppen ezért marad ez a lakás csak az enyém és az övé – gondolta Ann, és huncutul elvigyorodott.

Ha egyáltalán visszajön.

Dick nagykabát és a pulóver alatt, amin még érződött Ann testének melege és az illata, úgy érezte, kis
híján meghalt, és a mennybe ment. Megmozdult a ruhák alatt, a mozdulattól pedig megnyikordult a
kanapé egyik rugója.
 12

Ann felé pillantott, és látta a szemén, hogy a hang forrását kutatja.

Egy pillanattal később Ann a kanapé felé fordult.

A francba is, most vagy soha.

Ahogy elkezdett felülni, azt mondta:

– Hé…

Ann valami zajt hallott. A padló reccsent volna meg?

Visszatartotta a lélegzetét, és a tükörbe nézve próbálta megkeresni a zaj forrását. Arra gondolt, talán
nincs egyedül a lakásban. Nem látott semmit, úgyhogy sarkon fordult, hogy alaposabban szemügyre
vegye a nappalit.

Egy pillanatig úgy vélte, mintha egy férfi hangját hallotta volna – Dick? –, de aztán rájött, hogy ez
lehetetlen.

Képzelődök – gondolta. – Csak szeretném, ha itt lenne.

Megrázta a fejét, és azt mondta magának, hogy túlságosan hosszú volt ez a mai nap.

Aztán észrevette, hogy a ruhák, amiket a kanapéra dobott… megmozdultak?

Kiáltani akart, de aztán meglátta, hogy Dick Canidy kászálódik ki a kabát alól a pulóverrel a fején.

Egyenruhát viselt, a szeme mosolygott, a karja szét volt tárva.

– Hé, kicsim! – mondta. – Megleptelek?

Ann levegő után kapkodott. Úgy érezte, mindjárt kimegy a talaj a lába alól.

– Dick! – suttogta.

Keresztültipegett a szobán, és a karjaiba vetette magát, aztán lehúzta a fejéről a pulóvert, és a fejét a
nyakába fúrta. Érezte, ahogy Canidy karjai a dereka köré fonódnak, és ahogy magához szorítja.
Hihetetlenül jó érzés volt.

Ann elfordította a fejét, hogy ránézhessen, elmosolyodott, aztán szenvedélyesen megcsókolta.

Amikor végül szétvált az ajkuk, Dick kedvesen Ann arcára tette mindkét kezét. Úgy tűnt neki, mintha
látott volna valamit a lány arcán. Finoman a gyertya felé fordította a fejét, és akkor meglátta a
könnycseppeket, amelyek végigszántották a lány fehér arcbőrét, s most csillogva verték vissza a gyertya
fényét.

Canidy érezte, hogy a teste finoman, önkéntelenül megremeg, ahogy belegondolt, milyen hihetetlenül
szép nő, és mennyire szereti.

Hiányoztam? – kérdezte, és lecsókolta Ann arcáról a könnyeket.

De Ann már Canidy ingét gombolta ki.

Szóval hogy jutottál be a lakásba? – kérdezte Ann, miközben félig töltötte portóival a borospoharat,
amit Canidy tartott a kezében.
 13

Egymás mellett feküdtek az óriási, selyemhuzatos párnákon, a kandalló előtt – amelyben most már
hangosan ropogtak a ragyogó fénnyel égő farönkök – s a libatollal töltött düftinpaplan alatt.

Ann visszadugta a parafa dugót a tömzsi palackba, majd a palackot letette a tűzhely mellé, hogy
melegen tartsa, aztán bebújt Canidy mellé a meleg paplan alá.

Canidy Ann szájához tartotta a poharat, felvonta a szemöldökét Ann pedig belekortyolt a borba, aztán
előrehajolt, és megcsókolta Dicket. Közben azon gondolkodott, hogy lehetséges-e még a testének ennél
is több pontján forróságot érezni.

Canidy elmosolyodott, és végre válaszolt a kérdésére. Nekem az a dolgom, hogy olyan helyekre jussak
be, ahol többnyire… nem látnak szívesen – mondta, és vállat vont. – Ez a lakás nem jelentett
különösebben nagy kihívást. Az ablakok be vannak deszkázva, az épület fele hiányzik…

Szóval egy olyan helyen jártál? Ahol nem lett volna szabad lenned?

Annié – mondta Canidy, és felsóhajtott. – Tudod, hogy nem…

Ann a szemébe nézett. Aggódok miattad. Kettőnk miatt.

Sssss – mondta Canidy, mélyen a szemébe nézett, és finoman ajkára tette a mutatóujját. – Elég. Ne
kezd megint! Jól vagyunk. Most pedig, hogy visszajöttem, és bizonyos problémák megoldódik úgy
tervezem, addig maradok, amíg csak lehet.

Ann ragyogó arccal felült, a mozdulattól lecsusszant róla a paplan, és kivillantak formás mellei.

Dick elmosolyodott, és megcsókolta a bal mellét.

– Megígéred? – kérdezte Ann halkan, és szégyellősen magára húzta a paplant.

– Oda megyek, ahová küldenek, Annié. Nem ígér…

– Megígéred? – tette fel a kérdést Ann ezúttal egy kicsit határozottabban. – Kérlek!

Dick megfogta a borospoharat, és letette portói mellé, aztán addig fészkelődött a paplan alatt, amíg
elég közel nem került Ann-hez, és akkor szorosan magához ölelte.

– Megígérem – mondta, pedig tudta, hogy előbb-utóbb, de valószínűleg előbb, kénytelen lesz megszegni
az ígéretét.

(Három)

New York, Brooklyn

A Hadsereg Brooklyn támaszpontja és terminálja

1943. február 26., 05.45

 14

„Dagadt Tony” Lucchese, a Nemzetközi Kikötőmunkásszövetség (ILA) 213. számú helyi

szervezetének 170 centiméter magas, 100 kilós helyi brigádvezetője a dokk szélén állt a hideg szélben,
amely az East River túlpartja felől fújt.

A kurva anyját! – gondolta a harmincöt éves férfi, és hátat fordított a szélnek. – Kékre fognak fagyni a
golyóim ebben a kurva hidegben!

Még egyet szippantott a szivarcsikkjéből, aztán belehajította a sötét vízbe, a kezét nehéz gyapjúkabátja
zsebébe süllyesztette, jobb kezével pedig megragadta a .357-es kaliberű revolvere markolatát.

Lucchese felpillantott az olajzöld-drapp dzsipre, ami a feje felett lebegett el, a dokk egyik darujának a
kábele végén, és megborzongott. Azon tűnődött, vajon a hideg miatt reszket-e, vagy pedig a félelemtől.

Az Európába küldött hadianyag és a katonák 70%-a a New York-i terminálokon, azon belül is a
brooklynin ment keresztül. Az ILA koordinált mindent.

A szakszervezet tett róla, hogy a berakodás zökkenőmentesen menjen éjjel-nappal, és főleg pontosan,
olyan pontosan, mint amilyen pontosan az a gazember Mussolini indította a vonatait. Nemcsak a háború
miatt kellett pontosnak lenniük, hanem azért is, mert az ILA-s fiúknak is időre kellett lefölözniük a
szállításra kerülő árukat.

Minél nagyobb mennyiséget rakodtak be, annál kevésbé tűnt fel, hogy egy konténer vagy raklap
„elkeveredett” átrakodás közben.

Lucchese természetesen mindenről tudott.

Nem kell egyetemi diploma hozzá, hogy tudjam, ezért akár ki is csinálhatnak – gondolta.

Azzal is tisztában volt, ha nem azért csinálják ki, mert tett róla, hogy a hajókat a megszokottnál
lassabban rakodják be – sőt, hogy leálljon a hajók berakodása –, akkor valószínűleg azért csinálják majd
ki, mert az ILA háta mögött lepaktált Harry Bridgesszel. A nyugati parton, Seattle-től San Diegóig
dolgozó kikötőmunkások szakszervezetének a feje megpróbált rámozdulni a keleti parton folyó
üzletekre, és az ILA helyi bandáinak ez a szarság egy cseppet sem tetszett.

Lucchese finoman belerúgott a hóba. Arra gondolt, hogy még mindig nem késő kiszállni, még
megmentheti a seggét. Csak fel kell vennie a telefont, és le kell mondania az egészet.

De… de akkor Bridges emberei pipák lesznek, és lőnek a nagy esélynek, hogy amikor Bridges a
városba jön, bekerülhessen az élvonalba, és végre igazi játékos lehessen belőle, ahogy Bridges emberei
mondták neki.

Tony hátratolta a fején a préselt acél védősisakot, és körülnézett. A nyitott vasúti kocsik és nyerges
trélerek hosszú sora várt arra, hogy kirakodják belőlük az üzemanyagot, muníciót, orvosságot,
élelmiszert meg minden mást, amire óriási szükség volt a fronton, hogy megnyerhessék a háborút. A
gyéren megvilágított dokkudvar legtávolabbi pontján is lehetett látni kirakodásra váró vasúti kocsit meg
trélert.

A sorok élén a dokk és a hajók darui gigászi ujjak gyanánt emelték fel a raklapokat, a konténereket és a
járműveket, és rakták az EC2-kbe, a nagy kapacitású teherhajókba. A 132 méter hosszú hajók
mindegyike 300 vasúti kocsinyi terhet volt képes elvinni, a terminálon pedig jelenleg egy tucat EC2-es
várakozott. Az öbölben egy újabb tucat vagy még több várta, hogy befejezzék a többi hajó rakodását, és
végre rájuk is sor kerüljön.
 15

Nem volt különösebben nagy titok, hogy ezeket az úgynevezett Liberty szállítóhajókat rekordidő alatt
építették meg az Egyesült Államok hajógyáraiban a keleti és a nyugati parton, illetve a Mexikói-
öbölben, és a nyomorult ellenséges torpedók majdnem ilyen gyorsan el is süllyesztették ezeket.

A számtalan Liberty szállítóhajó csupán azért sietett keleti irányban az Atlanti-óceánon, hogy aztán
egy falka német tengeralattjáró szépen az óceán fenekére küldje. Szó szerint százával merültek el ezek a
hajók a teljes legénységgel és – csak 1942-ben fél millió tonna – rakománnyal együtt a dermesztő
habokban.

A náci tengeralattjárók olyan hatékonyak, hogy a szövetségesek azt mondták, ha egy Liberty hajó
egyszer meg tudta tenni az utat az Atlanti-óceánon oda-vissza, már megérte a pénzt, amibe a megépítése
került.

Amitől az ideges Lucchese még sokkal aljasabbnak érezte magát azért, amire készült.

Hirtelen megszólalt az egyik hajó kürtje, Tony pedig kis híján összeszarta magát ijedtében.

A faszba az egésszel! Meg kell tennem!

„Dagadt Tony” felbaktatott a lépcsőn a bádogkonténerhez, amit irodaként használt ő és az ILA többi
helyi brigádvezetője, név szerint Michael Francis „Vas Mike” Mahoney és Franco Giuseppi „Kicsi Joe”
Biaggio. Lucchese megragadta az iroda kilincsét, de aztán mégsem nyitott be.

Túl idegesnek érezte magát, nem is beszélve arról, hogy a sétától kicsit ki is tikkadt, és a gyomra is
görcsben volt. Nem lehetett azt mondani róla, hogy halálra vált a rémülettől, de azért félt egy kicsit… és
nyugtalanságot érzett… a francba is, egy kicsit fel is volt dobódva a gondolattól.

Igen, gondolta Lucchese – ez minden. Gyerünk, öregem, meg tudod csinálni!

Nagy levegőt vett, kifújta, aztán elfordította a kilincsgombot, és benyitott.

A 3,5X3,5 méteres irodában alig fért el a brigádvezetők három íróasztala. Annyira szűkösen voltak,
hogy ha egyszerre ketten próbáltak meg hintázni a székükön, egymásnak ütköztek. Az íróasztalokat
betolták egészen a falig. Lucchese íróasztala pont a maszatos síküveg ablak alá került – a tetején még
mindig ott díszelgett egy poros, három hónapos „KELLEMES KARÁCSONYT ÉS BOLDOG ÚJ
ÉVET!” feliratú szalag –, amely a vízre nézett. Mahoneyé Lucchese asztalával szemközt állt, a nagy
zöld tábla mellett, amelyre négyzetrács volt festve, ezt arra használták a brigádvezetők, hogy felírják, ki
– daru- és csörlőkezelők, teherautó-sofőrök s a többi –, mit dolgozott, melyik hajónál és mikor. A
harmadik íróasztal, Biaggióé, az ajtóval szemközt helyezkedett el, az iroda távolabbi sarkában.

A három brigádvezetőnek egyetlen ütött-kopott, koromfekete telefon jutott hosszú, foszladozó

telefonzsinórral. Most éppen Biaggio asztalán volt, a mocskos hamutartó és egy megroggyant rádió
társaságában. Utóbbiból halk zene szólt.

Biaggio, a 160 centiméter magas, 54 kilós, harmincöt éves, szúrós, szürke szemű, erősen kopaszodó
férfi – mindig hátrafésülve hordta azt a kevés haját, ami megmaradt – éppen telefonált. Az undorítóan
hideg szél Lucchese háta mögül fújt, s behordta a hópelyheket a helyiségbe.

– Zárd már be azt a kurva ajtót! – csattant fel Mahoney, és a papírok után kapott, amelyekbe belekapott
a szél.
 16

A harminckét éves, dús, sötét hajú Mahoney – a haját mindig hátrazselézve hordta –, nagyjából olyan
magas volt, mint Lucchese, de ő csak 72 kilót nyomott. Csak éppen rajta nem volt egy gramm felesleg
sem. Mahoney naponta több órát töltött a Nicky's Gym nevű edzőteremben, ahol acélosra edzette az
izmait.

– Most mennem kell – mondta Biaggio a telefonba, miután felpillantott, és visszatette a telefonkagylót
a készülékre.

Lucchese szemébe nézett.

– Beszélnünk kell, Tony. Ülj le!

Lucchese Biaggióra nézett. Biaggio volt hármuk közül a legeszesebb. Úgy hat hónappal korábban
hozta Brooklynba az ILA, amikor a szakszervezet vezetője kijelentette, hogy „Lucchesének elkelne egy
kis segítség, hogy felpörgesse a rakodást, meg ilyesmi”.

Biaggio bebizonyította, hogy el tudja végezni a munkáját, és közben szemmel tudja tartani Mahoney és
Lucchese brigádját is.

Amióta Biaggio megérkezett, Lucchese megpróbált Kicsi Joe alá vágni –, de általában nem sikerült
neki. Ez a rivalizálás idegesítette Biaggiót, Lucchese azonban nem állította le magát.

Biztos a daru-dolog miatt ideges – gondolta Lucchese.

– A szerelők rendbe tették azt a csörlőt a tíztonnáson…

– Ülj le! – mondta Mahoney, és Lucchese székére mutatott, miközben ő maga felállt. Lucchese
ránézett.

– Neked meg mi a fene bajod van?

– Tony, ne nehezítsd meg a dolgom! – mondta Biaggio halkan.

– Ülj le, kérlek!

Lucchese elindult a széke felé, és felemelt kézzel, előrefordított tenyérrel intett Biaggónak, mintha csak
azt akarta volna mondani, hogy ..jól van, leülök”. Ledobta magáról a nehéz kabátot, aztán hatalmas
testét a faszékre engedte. A telefon felé biccentett.

– Várok egy hívást. Csak, hogy tudjátok.

– Tudjuk – jegyezte meg Mahoney.

Lucchese szemöldöke felszaladt, kérdőn nézett Mahoneyra. –Mindent tudunk – tette hozzá Biaggio, és
Lucchesére nézett.

– Mindent.

Lucchese kifejezéstelen arccal bámult Biaggióra. Mi a fene? Mindent?

Biaggio állta a pillantását, és egyelőre nem mondott többet, egyszerűen hagyta, hogy Lucchese
elgondolkodjon. Aztán, kissé teátrális mozdulattal kivett egy csomag Lucky Strike cigarettát az
ingzsebéből, kicsúsztatott belőle egy szálat, és a szájába tette. Előkotort a nadrágzsebéből egy karcos,
 17

horpadt Zippo öngyújtót, meggyújtotta a cigarettáját, aztán egy gyors csuklómozdulattal visszacsapta a
Zippo tetejét, majd az asztalra tette az öngyújtót.

A csomag cigarettát Lucchese felé nyújtotta.

– Nem, kösz – mondta Lucchese, aztán megköszörülte a torkát, és közben remélte, hogy senkinek se
tűnt fel, hogy az idegtől egy kicsit hadarni kezdett.

Érezte, hogy a hideg ellenére kezdi kiverni a veríték, és remélte, ezt sem veszik észre a többiek. Egy
cigarettától megnyugodnék.

– Várj, Kicsi Joe! Mégis rágyújtok.

Miután meggyújtotta Lucchese cigarettáját és visszatette a Zippót a zsebébe, Biaggio folytatta:

– Nézd, tudjuk, kivel paktáltál le, és hogy kivel akarsz beszélni…

Biaggio a telefonra pillantott.

– .. .és ami a legfontosabb, tudjuk, miért. Úgyhogy ne nézz minket hülyének!

Lucchese érezte, hogy a gyomra görcsbe ugrik. Nagyot szippantott a cigarettából, és kinézett az
ablakon.

– Elárulnád nekünk, hogy miért? – kérdezte Biaggio. Mit miért? – gondolta Lucchese. – Nem tudtok ti
lószart se.

– Mit áruljak el?

– Azt, hogy miért csinálod ezt? – felelte Biaggio. A hangján érződött, hogy kezdi felhúzni magát.

Lucchese ismét beleszívott a cigarettába, aztán kifújta a füstöt. –Mit?

Mahoney ökölbe szorította a kezét, és rácsapott az asztalra.

– Ne nézz már minket hülyének! Lucchese hátrébb húzta a székét, az ajtó felé.

– Mi a fasz bajotok van?

– Te! – mondta Mahoney idegesen. – Te…!

– Nyugi, Mike! – mondta Biaggio.

Biaggio kinézett az ablakon. Senki sem figyelt fel a kiabálásra, ami a brigádvezetők irodájából
szűrődött ki. Az emberek és a gépek a megszokott tempóban dolgoztak. Egy kábelre erősített dzsip
suhant el az ablak előtt.

Biaggio Lucchese szemébe nézett.

– Harry Bridges – mondta lassan.

Bassza meg! – gondolta Lucchese.

Automatikusan a telefonra pillantott, aztán dühös lett magára ezért, amikor látta, hogy Biaggio követte
a tekintetét.
 18

Lucchese eleinte úgy érezte, hogy nem tud megszólalni. Aztán beleszívott a cigarettába, kifújta a
füstöt, és mégis belevágott.

– Igen? Mi van Bridgesszel? Nem titok, hogy az ILA-tól páran meghallgattuk.

– De utána – mondta Biaggio – a legtöbben vették az adást, és szépen elfelejtették.

– És mi van akkor, ha én nem felejtettem el?

Biaggio felsóhajtott. Elnyomta a cigarettáját a félig teli hamutartóban, és rágyújtott egy újabbra.
Felvette a telefont az íróasztaláról, és levágta Luccheséére.

– A következőt fogod tenni, amikor megcsörren a telefon – mondta, és egy hideg pillantást lövellt
Lucchese felé. – Megmondod Bridgesnek, megcsináltad, amire kért, és hogy megy a dolog, aztán meg
közlöd vele, menned kell, és leteszed a telefont.

– Nem Bridgestől várok hívást – makacskodott Lucchese.

Tisztában volt vele, hogy féligazságot mondott, mert a telefonokat ugyan nem Bridges intézte, hanem
az egyik embere, az a fickó mégis neki dolgozott.

Biaggio megrázta a fejét, aztán ordítani kezdett.

– Akkor megmondod annak a faszom tudja, kinek, akitől a hívást várod, hogy megcsináltad azt a
kibaszott szart, amire kért, és hogy már megy az a kibaszott szar! Megértetted?

Biaggio elhallgatott, hogy levegőt vegyen.

– A szentségedet, Tony – tette hozzá már halkabban, merő undorral a hangjában –, ennyire hülyének
nézel?

Lucchese lassan csóválta a fejét. A bakancsát bámulta, aztán kinézett az ablakon, de még véletlenül
sem nézett Biaggio szemébe. Amikor eltervezte a dolgot, minden sokkal könnyebbnek tűnt.

Mi történhetett? Kinek járt el a pofája?

Ahogy bámult ki az ablakon, az USA Hadserege két egytonnás Ben Hur trélere zúgott el az ablak előtt.
Az egyik hajó raktere felé tartott. Lucchesének sírni támadt kedve.

Megcsörrent a telefon.

Tony a telefonra nézett, aztán a faliórára, ami 08.01-et mutatott. Aztán Biaggióra.

A telefon másodszor is csöngött.

– Vedd fel! – mondta Biaggio egy pillanattal később. De a telefon nem csörgött tovább.

– A harmadik csörgésre kell felvenni, ha legközelebb hívnak, óra kettő után – mondta Lucchese, majd
felnézett a faliórára, és figyelte, ahogy a másodpercmutató lassan körbejárt.

– Igen? – mondta Lucchese, aki a harmadik csöngésre vette fel a telefont.

Biaggio megérezte, hogy Mahoney megmozdult, amikor pedig ránézett, azt látta, hogy Mahoney
kivette a Colt .38-as kaliberű revolverét az íróasztala alsó fiókjából, ahová rejtette. Kihajtotta a rövid
 19

csövű Colt forgótárát, megnézte, meg van-e töltve, aztán halkan a helyére kattintottá. Felhúzta a
nadrágja bal szárát, beledugta a pisztolyt a zoknijába, megigazította a bakancsa szárát, végül pedig
visszahúzta a nadrágszárat a lábbelijére. Lucchesére nézett.

– Aha – mondta Lucchese a telefonba, de közben le nem vette a szemét Biaggióról. – Úgy van.
Megcsináltam. Szóltam mindenkinek.

Lucchese egy pillanatig hallgatott, aztán visszatette a kagylót a készülékre.

Biaggióra nézett.

– És most?

Biaggio elnyomta a cigarettáját.

– Itt várj! – mondta. – Itt várj a telefon mellett!

– Hívni fog valaki?

– Menjünk, Mike! – mondta Biaggio, és felállt. – Dolgunk van.

– Ki fog hívni? – kérdezte Lucchese elkeseredetten.

Kicsi Joe és Vas Mike elengedte a füle mellett a kérdést.

Lucchese nézte, ahogy felveszik nehéz gyapjúkabátjaikat, a vastag kötött sapkájukat, végül pedig az
acél védősisakjukat, majd szó nélkül kisétálnak az ajtón.

A jeges szél befújt az irodába, és egy pillanatig hallani lehetett a nehézgépek zúgását odakintről, aztán
a szél bevágta az ajtót.

A brigádvezetők irodájában most már csend honolt, csak a rádió szólt egészen halkan. „Dagadt Tony”
Lucchese, a Nemzetközi Kikötőmunkás-szövetség helyi szervezetének brigádvezetője halkan sírni
kezdett, aztán, zokogni.

– Jaj, Istenem…!

Az irodából kilépve Biaggio és Mahoney egy teherautóra lett figyelmes. Az USA Hadserege 6X6-osa –
összkerék-meghajtású, két és fél tonnás katonai teherautó – lógott egy kábel végén a tíztonnás daruról.

A GMC által gyártott igásló, amit a Hadsereg kisajátított magának, nyitott utasfülkével és ponyvás
platóval rendelkezett. Olajzöld-drapp színűre fényezték, és fehér festékkel festették rá a különféle
azonosítókat, ahogy a kilencven centiméter átmérőjű kört is, benne egy csillaggal. Utóbbi gyakorlatilag
teljesen beborította a teherautó ajtaját. A hatszor-hatos után kapcsolt Ben Hur tréler egyáltalán nem volt
ritka látvány a Hadseregnél.

– Oké – mondta Joe Mahoneynak.

Aztán megadták a jelet – mindketten kihúzták a kötött sálukat a kabátjuk zsebéből, és a nyakuk köré
tekerték –, és elindultak a legtávolabbi Liberty hajó felé.

Szinte azonnal hallották, ahogy a tíztonnás daru motorja felvisít, miután nekifeszült a nehéz tehernek.
A hatszor-hatos, amely a tíztonnás daru kábele végén lógott, előre-hátra lengett, ahogy egyre közelebb
ért az egyik hajó rakteréhez.
 20

Aztán egy másik hangot hallottak, mint amikor az acélkábel kiszakad, és letekeredik a csörlőről, és
látták, ahogy az óriási GMC teherautó zuhanni kezd.

Tony a telefonra meredt, várta, hogy megcsörrenjen, és közben azon morfondírozott, vajon kinek a
hívását is várja tulajdonképpen, amikor szörnyű zajt hallott odakintről.

Még időben nézett ki az ablakon, hogy lássa az elmosódott olajzöld-drapp foltot meg egy kör közepébe
festett fehér csillagot.

Élete utolsó pillanatában „Dagadt Tony” látta az ablakot szilánkokra robbanni – a szilánkok berepültek
az irodába, és belefúródtak a testébe –, és érezte, ahogy a fejére zuhan az iroda teteje.

Egy hatalmas teherautó kereke landolt a hátán, és kinyomta belőle az utolsó leheletet.

(Négy)

Anglia, London Berkeley Square

Az OSS londoni irodája

1943. február 28., 07.45

David Kirkpatrick este Bruce ezredes, a londoni iroda előkelő megjelenésű vezetője hallotta, valaki
bekopog az ajtója fakeretén. Felpillantott abból a köteg dokumentumból, amit egész reggel olvasott,
azóta, hogy reggel hatkor megérkezett az irodájába.

Bruce higgadt, távolságtartó ember volt, mint egy karrierdiplomata, valószínűleg azért, mert pontosan
annak készült. Tulajdonképpen el is indult a diplomáciai ranglétrán rögtön azután, hogy befejezte
tanulmányait a Princetoni Egyetemen. Az arca olyan volt, mint egy kőszoboré, mintha vésővel
alakították volna, a szeme pedig olyan élénken csillogott, hogy a legtöbben idősebbnek nézték a
negyvenöt évnél, amit csak két héttel korábban töltött be.

A helyettese, Ed Stevens alezredes, a negyvennégy éves, őszes férfi (mindig olyan arcot vágott, mintha
mélyen a gondolataiba merült volna) az ajtóban állt, amely a külső irodába nyílt, ahol Bruce
adminisztratív helyettese dolgozott.

– Jó reggelt, uram – mondta Stevens alezredes, és feltartotta a SZIGORÚAN TITKOS feliratú

borítékot a kezében. – Ezt most kaptuk Donovan ezredestől.

Bruce az irodájában lévő egyik kis asztalkára pillantott. Az asztalkán ezüst- és fakeretes fotók álltak,
amelyeken Bruce feszített politikusok és katonai vezetők társaságában. Az egyiken a brit
miniszterelnökkel, Winston Churchill-lel kapták le egy lovaspólópálya szélén, egy másikon pedig
Dwight Eisenhower tábornok oldalán állt Algériában. És volt ott még egy ezüstkeretes fotó, amin Bruce
és a felesége, Alisa, volt látható. Bruce egy Adirondack székben ült, a felesége pedig az ölében.

A fotó Nantucketben, évekkel – legalább egy évtizeddel – korábban készült az ifjú, élettel teli párról
egy felhőtlenül boldog, nyugodt pillanatban. A szemmel láthatóan félig spicces Bruce kifogástalan
szabású, sötét öltönyben, ropogósra vasalt fehér ingének a felső gombja kigombolva, narancssárga-
fekete ripsz nyakkendője pedig meg volt lazítva, míg a felesége sötét selyem koktélruhát és gyöngysort
viselt, egyik kezében magas sarkú cipőit tartotta, a másikban pedig egy pohár italt.
 21

Ez a kép volt Bruce egyik nagy kedvence, mert megörökített egy olyan ritka pillanatot, amikor még
nem számított az iszonyatos vagyon, amivel rendelkeztek. Bruce-nak már akkor is szép vagyona volt,
amikor feleségül vette Alisa Mellont, Amerika leggazdagabb nőjét.

Abban a pillanatban csak egy boldog, szerelmes pár voltak… nem úgy, mint most. Bruce talán éppen
ezért érezte magát ennyire maga alatt.

– Reggelt, Ed – mondta a semmibe meredve, és intett Stevens-nek, hogy lépjen be az irodába.

Bruce a ragyogóra politúrozott íróasztalon, közvetlenül a papírok mellett lévő ezüst kávéskészletre
mutatott, ami egy nagy kancsóból, három tiszta csészéből és csészealjból állt – azon kívül, amit Bruce
használt –, valamint egy kis tálka cukorból és egy aprócska kancsó tejből.

– Nagyon udvariatlannak tartana, ha megkérném, hogy töltsön magának? – kérdezte Bruce, és elvette
Stevenstől a borítékot.

– Egy cseppet sem. Azt hiszem, meg tudom oldani a dolgot – mondta Stevens, Bruce pedig feltépte a
borítékot, átugrotta a két SZIGORÚAN TITKOS feliratú fedőlapot, és olvasni kezdett.

Felmordult.

– Érdekes – mondta. – De nem meglepő.

Bruce visszatette a papírokat a borítékba, és Stevensre nézett.

– Ami engem illet, ezek átkozottul jó hírek.

Ed Stevens, aki az íróasztallal szemközt elhelyezett két szék egyikére telepedett le, nem felelt azonnal,
de mivel Bruce nem vette le róla a szemét, mert nyilvánvalóan valamiféle reakcióra várt, Stevens két
korty kávé között mégis reagált megjegyzésére.

– Canidy elvileg ma reggel érkezik meg.

– Jó. Többször elmondtam már, most megint elmondom. Mindig is az volt a véleményem, hogy Canidy
felelőtlen, és ezzel a mostani akciójával is csak ezt támasztja alá.

Bruce a dokumentumokra bökött az ujjával.

– Kaptam egy üzenetet Howelltől, amiben az áll, hogy megérkezett Washingtonba Fulmarral és
Dyerékkel. Ennyi. Semmi több.

Stevens kezdett feszengeni, ahogy megérezte Bruce haragját. David Bruce-t felbosszantották, Bruce
pedig nem bocsátott meg az érintetteknek azért, amit tettek, és nem is felejtette el az incidenst.

David Bruce február 14-én – két nappal a születésnapja után – tudta meg egy bizalmas üzenetből, amit
Donovan ezredestől kapott, hogy a hátsó udvarában egy akció zajlik, ami olyan hihetetlenül fontos –
Donovan azt írta, hogy csak elnöki beleegyezéssel írhat róla nagy vonalakban is –, hogy még Bruce sem
tudhat róla.

Ezt az OSS londoni irodavezetője igen nehezen tudta lenyelni, ráadásul a helyzetet tovább nehezítette,
hogy Stevens – a helyettesem, az ég szerelmére! – viszont tudhatott róla, bár Donovan azt azért elárulta,
hogy csak bizonyos dolgokról, azokról is csak azért, hogy közbe tudjon lépni, ha az OSS londoni irodája
– David Bruce – olyasmibe kezdene, ami esetleg megakadályozhatná az akció végrehajtását.
 22

Az OSS igazgatója elnézést kért, amiért ilyen kínos helyzetbe hozta Bruce-t, mindazonáltal kifejtette,
erre szükség volt, és egyébként is Franklin Delano Roosevelt döntött így. Donovan megígérte, hogy
amint lehet, beavatja a titokba.

Aztán a sors úgy hozta, hogy Donovannek nem kellett beavatnia Bruce-t, megtette helyette Canidy egy
SZIGORÚAN TITKOS – KIZÁRÓLAG AZ OSS LONDONI IRODAVEZETŐJE RÉSZÉRE-
üzenetben, amit a nemetek által megszállva tartott Magyarországról küldött.

Dick Canidy volt Eric Fulmar OSS-es tartótisztje. Fulmart, Canidy általános iskolai osztálytársát, az
Amerikában született zabigyereket – az apja egy német iparmágnás volt – azért küldték Németországba,
hogy kicsempéssze Frederick Dyer professzort, akiről Canidy annyit tudott, hogy a fémek nagy
szakértője, és őt szemelték ki a németek a sugárhajtómű és a rakétahajtómű kifejlesztésére.

Az ötvenkilenc éves professzornak úgy általában felfordult a gyomra a náciktól, Hitlertől pedig
különösképp, ezért remélték, segíteni fog a szövetségeseknek megmondani, hol találhatók azok a
gyárak, ahol ezeket a hajtóműveket gyártják, hogy le lehessen azokat bombázni, és hogy segítse a
szövetségeseket a saját sugárhajtóművük kifejlesztésében.

Canidy azonban nem tudott egy dolgot, amiről Stevens és Bruce sem – és még sokan mások sem,
kivéve azt a pár kiválasztottat, akit az elnök szükségből beavatott –, mégpedig azt, hogy Dyer nemcsak a
fémek nagy szakértője, hanem a maghasadásé is. Ha pedig kihozzák Németországból, akkor (a) a
németek nem számíthattak rá az atomversenyben, és (b) segíthetett az amerikaiaknak megalkotni a saját
atombombájukat – fedőneve: Manhattan-terv. Az amerikaiak jelentős sikereket értek el a kutatásaik
során, és 1942. december 2-án, a Chicagói Egyetem sportpályája alatt titokban megépített
laboratóriumban a világon elsőként sikerült önfenntartó láncreakciót kiváltaniuk.

Fulmar, a professzor és a lánya kicsempészésére gondos terv készült, amelyben számos OSS- és brit
SOE- (Különleges Műveletek Szervezete) – ügynök vett részt, csakúgy, mint az ellenálló mozgalom
tagjai. A cél az volt, hogy a németországi Marburg an der Lahnból (ahol Fulmar közreműködésének
köszönhetően jó néhány SS-es hulla maradt) Bécsbe viszik őket, majd Budapestre és végül az Adriai-
tenger keleti partjára, ahol egy halászhajón Vis szigetére mennek, és találkoznak Canidyvel, aki egy B-
25-ös repülőgépet rejtett el.

Ez volt a terv. De ahogy ez már csak lenni szokott, történt egy kis malőr, és az elnök különleges
akciója, csakúgy, mint Fulmar, a professzor és a lánya élete veszélybe került.

Canidy egy üzenetet küldött Vis szigetéről, amiben az állt, hogy csak Gisella Dyer, a professzor vonzó,
huszonkilenc éves lánya jutott ki Magyarországról. Fulmart és a professzort kilencven nap
kényszermunkára ítélték Pécsett, Magyarország egyik délnyugati városában, feketézésért, pontosabban
azért, mert nem tudták, kit kell lefizetniük.

Amikor az OSS washingtoni központja értesült a dologról, Donovan hidegvérű döntést hozott: ha
Canidy nem tudja kihozatni Fulmart és a professzort Magyarországról, akkor ki kell vonnia őket a
forgalomból, nehogy a németek kezére kerüljenek, akik már a sarkukban voltak.

Amikor Donovan megtudta, hogy Canidy mindent kockára téve maga indult Fulmar és a professzor
után, és hogy az OSS magyar csoportjának, valamint a C-47-esnek, amivel a csoportot Canidy után
küldték, gyakorlatilag nyoma veszett, kiadta a parancsot: egy B-17-es bombázószázadot küldött
Magyarországra látszólag azért, hogy az lebombázza Budapestet, ám a valódi célpont a pécsi börtön
volt.
 23

Csakhogy a C-47-es egyáltalán nem tűnt el… Annyi történt, hogy a pilótának váratlanul
kényszerleszállást kellett végrehajtania.

Aztán, miközben a B-17-esek a földdel tették egyenlővé a pécsi börtönt, a C-47-es, fedélzetén
Canidyvel, a professzorral és Fulmar-ral felszállt… küldetés teljesítve.

Bruce a kancsó után nyúlt, és töltött magának még egy kis kávét, s közben arra gondolt, hogy Dick
„Elszabadult Ágyú” Canidy már megint megszegte a szabályzatot, és már megint megúszta.

De talán mégsem – gondolta. Az aznap reggel érkezett üzenet jutott az eszébe. – Talán Donovan
ezúttal ráhúzza a vizes lepedőt.

Bruce-nak feltűnt, hogy Stevens furcsán néz rá, és rájött, hogy kellemetlen helyzetbe hozta.

– Elnézést, Ed. Felejtse el, amit mondtam!

Végignyálazta az üzeneteket, aztán kivett közülük egyet, és Stevens kezébe adta.

– Ezt már látta?

– Igen – felelte Stevens, miután átfutott az üzeneten. – Mumusnak megint szüksége van pár holmira
Korzikán.

– A fegyvereket meg tudjuk neki szerezni, azzal nem lesz gond. Azt viszont nem tudom, van-e annyi
készpénzünk, amennyit kér.

– Egy percet kérek – mondta Stevens, és az irodája felé biccentett a fejével jelezve, hogy valamit meg
akar nézni odabent.

– Hogyne – felelte Bruce, aztán a kezébe vette a kávéscsészéjét, és belemerült az üzenetbe, amit az
OSS-ügynök küldött a tengelyhatalmak által megszállva tartott, francia Korzikáról.

Két hónappal korábban, december közepén, a Stratégiai Titkosszolgálati Hivatal történelmet írt, amikor
az első titkos OSS-csopor-tot az ellenséges irányítás alatt álló Európába juttatta. Az OSS észak-afrikai
állomásától kezdve a londoni irodán át egészen Washingtonig mindenki megkönnyebbült, amikor
kiderült, hogy az akcióban részt vevő csoport minimális nehézség árán, sikeresen beindította titkos
rádióállomását, amely a Pearl Harbor fedőnevet kapta, s 1942. december 25-én elküldte az OSS algíri
állomására az első üzenetét, amelyet napi szinten követtek az adások, részletesen beszámolva a német és
olasz csapatok pozíciójáról, az egységek nagyságáról és még sok minden másról.

Az OSS számára ez több szempontból jelentett áttörést. Először is az újonnan létrehozott szervezet
ezzel tekintélyt harcolt ki magának, bár egyes körök a sikereket kissé morcosan fogadták, úgymint a brit
titkosszolgálat, a SIS, amelyet a tizenhatodik században hoztak létre, s amely türelmetlenül reagált a
gyerekcipőben járó amerikai titkosszolgálati hivatal botladozásaira.

Dwight David Eisenhower tábornok, a Szövetséges Erők parancsnoka nem rajongott éppen Donovan
ezredes és az általa vezetett kémbanda szokatlan módszereiért, mégis bizonyos mértékig „megtért”,
amikor a Szövetséges Erők észak-afrikai főhadiszállására hírszerzői információk érkeztek az OSS-től,
pontosabban a korzikai állomásról.

A titokban dolgozó csoport, amely időközben helybéliekből álló, kiterjedt informátorhálózatot hozott
létre, jelentette, hogy a szigetet mindössze huszonötezer olasz katona vette be. Ez azért volt lehetséges,
mert a Vichy-kormány parancsot adott a francia hadsereg szigeten tartózkodó két zászlóaljának, hogy ne
 24

tanúsítsanak ellenállást. A zászlóaljakat leszerelték, a parancsnokot pedig, egy tábornokot, házi őrizetbe
vették. Az olaszok hiába foglalták el a szigetet, a kicsinek mondható haderő csak a nyugati és a keleti
partot, valamint a sziget jelentősebb útjait tudta irányítás alatt tartani.

A korzikai csoport sikerén felbuzdulva, az OSS folytatta az ehhez hasonló csoportok összeállítását és
kiképzését. Az OSS mindig rendelkezett két azonnal bevethető csoporttal. A két csoportból az egyik
tartalék volt, és csak akkor került bevetésre, ha az első csoportot kivonták a bevetés helyszínéről, vagy
ha az első csoport tagjai lebuktak, és a helyükre új csoportot kellett küldeni. A többieket különleges
műveletekre képezték ki. Ők voltak azok, akik a helyi ellenálló mozgalmakat, a korzikai partizánokat
támogatták rajtaütésekkel és a legkülönbözőbb szabotőr akciókkal.

Bruce tovább olvasta az üzenetet, amit előző éjjel küldött a korzikai ügynök – az üzenetben kitért arra,
hogy hány fős csendőrséget sikerült összehoznia a csoportnak a helyiekből, és pontosan mire van
szükségük a csendőrség működtetéséhez –, amikor halk kopogást hallott.

– Jó reggelt, uram – mondta egy kellemes női hang.

David Bruce felpillantott az üzenetből. Helene Dancy százados (USA Hadsereg, légi hadtest) állt az
ajtóban.

A barna hajú, harmincas éveiben járó, vonzó megjelenésű Dancy százados volt Bruce adminisztratív
asszisztense, aki a Prudential Insurance Company ingatlanrészlegét irányító alelnöke mellett dolgozott
titkárnőként. Alapos, magas színvonalú munkát végzett, ráadásul megvolt az a megfizethetetlen
tulajdonsága, hogy ha rábíztak egy feladatot, ő akkor sem adta fel, amikor mások már rég bedobták a
törölközőt.

– Jó reggelt, százados. Hogy van ma reggel?

– Jól vagyok, uram, köszönöm.

Dancy százados a Bruce íróasztalán lévő iratköteg felé biccentett.

– És maga? Látom, sikerült ma is jó korán bejönnie. Van valamije a számomra?

– Nekem úgy tűnik, hogy ide nem lehet elég korán bejönni – mondta Bruce lemondó hangon. – Stevens
ezredes átment az irodájába, hogy megkeressen valamit. Egyelőre nincs semmilyen feladatom a
számára, de ha Stevensnek szüksége lenne segítségre, szólok.

– Rendben, uram.

– Sikerült utolérnie Fine századost?

– Igen, uram. Tegnap késő este. Egyébként az imént mentem el mellette az előcsarnokban. Azt mondta,
pár perc, és jön.

Bruce az aktára pillantott, amiben Donovan SZIGORÚAN TITKOS üzenete lapult.

– Elvileg Canidy őrnagynak is meg kellene jelennie nálam. Bár szeretném sakkban tartani, tartok tőle,
hogy ez nem fog menni – jegyezte meg Bruce, aztán elhallgatott egy pillanatra. – De talán éppen ez
fogja a malmomra hajtani a vizet.

– Uram? – kérdezte Dancy százados. – Nem igazán tudom követni.

 25

– Nem fontos. Csak hangosan gondolkodtam. Kérem, küldje be őket, ha megérkeztek!

Dancy százados éppen leült, miután kihozta David Bruce irodájából a kávéskészletet, és egy tiszta
kávéskancsót vitt a helyére, benne frissen lefőtt kávéval, valamint tiszta csészéket, amikor egy magas,
intelligens arcú férfi lépett be az irodájába, az USA Hadserege légi hadteste által rendszeresített
egyenruhában.

– Elnézést, hogy csak most tudtam jönni – mondta Stanley S. Fine százados.

– Semmi gond – felelte Dancy százados egy mosoly kíséretében. – Bruce ezredes arra kért, hogy
azonnal küldjem be magát, amint megérkezik.

Lenyűgözőnek találta a harminchárom éves Fine-t, és nem csak azért, mert tudta, mielőtt belépett az
OSS-hez, ami előtt B-17-es századparancsnokként szolgált (pedig mindig vadászpilóta szeretett volna
lenni), hollywoodi ügyvédként dolgozott. Azért ez a dolog volt némi hatással Dancy századosra – a
filmszakmában dolgozóktól mindig elájultak a nők – de ami igazán lenyűgözte, az Fine bölcsessége
volt, amit nemcsak ő látott benne, hanem sokan mások, többek között Donovan és Bruce ezredes is.

– Az ezredes pipa, mert késtem? – kérdezte Fine százados.

– Nem késett. És gyanítom, hogy nem maga az, akire dühös…

– Stan! – kiáltott be az ajtón egy ismerős hang az előcsarnokból. – Váltanunk kell pár szót
négyszemközt.

Dancy százados felismerte a hangot, és egy csöppet sem lepődött meg, amikor egy pillanattal később
Richard Canidy őrnagy jelent meg az ajtóban.

– …hanem rá – fejezte be a mondatot Dancy százados, de volt valami kajánság a hangjában.

– Mi van velem? – kérdezte Dick Canidy ártatlan hangon. –Egészen biztos, hogy ártatlanul vádoltak
meg olyasmivel, amit nem követhettem el… Vagy talán mégse?

Dancy százados kedvelte Canidy őrnagyot, éppen annyira, mint Fine százados. Vagy talán egy kicsit
jobban. Dick értelmes, egyenes és kedves srác volt, ráadásul elképesztően rámenős is, aminek
köszönhetően Dancy százados nem egyszer kapta magát azon, hogy a kettejük között lévő
korkülönbségen lamentál.

– Azt magának kell tudnia, Canidy őrnagy – felelte Dancy százados cinkos hangon, aztán kedvesen
hozzátette: – Örülök, hogy biztonságban hazatért.

– Köszönöm, százados.

– Nem tudom, mit akar megbeszélni velem, Dick, de nem várhatna a dolog ebédig? – kérdezte Fine.

Canidy elgondolkodott a dolgon.

– Ám legyen, Fine százados.

Dancy százados a fejét csóválta, ahogy felállt.

– Kérem, kövessenek! – mondta, és elindult az OSS londoni irodavezetőjének az ajtaja felé.

 26

David Bruce éppen az egyik nagyméretű ablak előtt állt, egyik kezében csészealjjal, a másikban a
csészével, amiből kávét ivott, és a gondolataiba volt merülve, amikor az irodája ajtaja kinyílt, és Dancy
százados bejelentette:

– Uram, Fine százados és Canidy őrnagy megérkezett.

– Köszönöm – felelte Bruce, aki még ekkor is az ablakon keresztül meredt az utcára. – Kérem, küldje
be őket!

– Jó napot, uram – mondta Fine és Canidy majdnem kórusban egy pillanattal később.

Bruce elfordult az ablaktól. Még éppen látta, ahogy Dancy százados kilép az irodából, és behúzza
maga mögött az ajtót.

– Jó reggelt – felelte, aztán egymás után a két férfi szemébe nézett. – Szeretném azzal kezdeni a
beszélgetésünket, mennyire örülök, hogy mindketten épségben visszaértek.

Aztán Canidyre nézett.

– Voltak napok, amikor ez nem tűnt nyilvánvalónak.

– Köszönöm, uram – felelte Canidy.

– Ez után a küldetés után természetesen megérdemelne egy kis pihenőt – mondta Bruce. – De tartok
tőle, hogy a pihenéssel egy kicsit várnia kell. Minél hamarabb kezdünk bele, annál jobb.

Fine és Canidy egymásra nézett.

– Minél hamarabb kezdünk bele mibe? – kérdezte Canidy Bruce-tól. – Még nem is…

Kopogtak, aztán az ajtó kinyílt.

– Stevens ezredes, uram – jelentette be Dancy százados.

Ed Stevens alezredes Dancy mögött állt, mindkét kezében egy-egy kopott, bőr aktatáskával.

– Jöjjön be! – mondta Bruce már-már türelmetlenül.

Ed Stevens csak akkor vette észre Fine-t és Canidyt, amikor belépett az irodába.

– Stan! Dick! – mondta.

Letette az aktatáskákat, odament a két férfihoz, és egymás után megölelte őket, s megveregette a
hátukat. Csak akkor szólalt meg ismét, amikor már úgy érezte, nem fog megbicsaklani a hangja.

– A szentségit, de jó látni magukat, fiúk!

Stevens alezredes hátralépett, és összeszedte magát.

– Köszönöm, Ed – mondta.

– Jó újra itt lenni – tette hozzá Fine. – Kösz, Ed. Stevens bólintott, és elmosolyodott, aztán felvette a
földről az aktatáskákat, és Bruce felé fordult.
 27

– Tudtam, hogy ennyi biztosan van a páncélszekrényben. Most nézik meg, hogy még mennyi pénzt
tudunk előteremteni, és milyen rövid idő alatt.

– Pénzt? – kérdezte Canidy.

Amikor Stevens bólintott, Canidy Bruce-ra nézett. –Ennek a pénznek van valami köze ahhoz, amiről
beszél, David?

Bruce elengedte a füle mellett a kérdést. A kanapéra mutatott.

– Ide tegye le, Ed! – mondta Bruce. Bruce Canidyre, aztán Fine-ra nézett.

– Megkínálhatom magukat kávéval? – kérdezte. – Helen épp most főzte le.

Miközben Bruce mindenkinek töltött egy csésze kávét, Stevens először a baljában lévő aktatáskát tette
le a kanapéra, aztán a jobbjában lévőt.

Kinyitotta a bal oldali aktatáska számzárát, megnyomta az apró gombokat – a zárak halk klikk-klikk
hanggal kipattantak –, aztán lassan kinyitotta a táskát. Utána megismételte a műveletet a másik táskával
is.

Stevens Bruce-ra nézett.

– Szép látvány – mondta Bruce, ahogy odalépett a táskákhoz, hogy egy pillantást vessen a
papírszalaggal kötegelt, használt bankjegyekre. – Dolgozhat az ember bármennyit bankjegyekkel, ennyi
pénz látványa mindenkit lenyűgöz… a látványa, a tapintása, a szaga.

A többi férfi elismerően nevetett fel.

– Sosem hiszek a bankpénztárosoknak, amikor azt mondják, hogy semmilyen hatással nincs rájuk az a
rengeteg pénz, amivel nap mint nap dolgoznak – jegyezte meg Canidy.

– Talán csak azért mondják, mert úgy érzik, ezt várják el tőlük – felelte Fine.

– Szerintem is – mondta Canidy. – De az is lehet, hogy mind aljas hazug, és csak a lehetőségre vár,
hogy zsebre tegyen pár köteggel.

– Benne van a pakliban, hogy engednek a kísértésnek, és eltesznek pár köteggel – jegyezte meg Bruce
tárgyilagosan. – Vagy lelépnek az egésszel.

– A lényeg – mondta Stevens, és először a bal oldali táskára mutatott, majd a jobbra –, hogy ebben a
táskában félmillió frank van, ebben pedig százezer líra. Egyelőre ennyi van, de később lesz több. Volt
még kétszázezer frankunk, de a kontaktunknak a Banque Oranban gyanús lett, hogy az egyik étterem
tulajdonosa, aki hirtelen nagyon „sikeres” lett, nagyobb összegeket kötött le a bankban. Amikor
megvizsgálta a bankjegyeket, felfigyelt a bankók sorszámára. Szépen követték egymást.

Bruce felmordult.

– A fasiszták nem nézhetnek minket ennyire ostobának – mondta Bruce. – Ez már sértő.

– Szerintem inkább a fogadós követett el egy ostoba hibát. Nem figyelt oda. Vagy lusta volt.
Egyszerűen berakta az új bankjegyeket a régiek közé, és nem törődött azzal, hogy az egymást követő
sorszámú bankókat kicsit összekeverje. Észrevettük, hogy a pénz meg van jelölve, és el is akartuk kapni
a fickót, hogy átállítsuk a mi oldalunkra, de valaki közben lelőtte.
 28

Bruce megrázta a fejét. Aki ilyen munkára adta a fejét, az nem követhetett el hibákat. Nem lehetett
hanyag. Mégis egymás után kapta a jelentéseket arról, hogyan buktak le ügynökök. Nagy kár, hogy ezt a
fickót kiiktatták. Egy kettős ügynöknek mindig jó hasznát lehetett venni.

– Ez az összeg egyelőre elég kell, hogy legyen Mumusnak – mondta Bruce, és a dokumentumkötegre
pillantott az íróasztalán, miközben leült. Ebben a kötegben volt az üzenet, amit Korzikáról kapott.

Intett Canidynek és Fine-nak, hogy üljenek le az íróasztala előtti karosszékekre, ők pedig leültek.

– Mumus? – kérdezte Canidy felvont szemöldökkel. Bruce-ban felment a pumpa Canidy

vakmerőségétől.

Az OSS-nél szabály volt, hogy senki nem tesz fel kérdéseket. Az ügy fontosságától függően a
kérdezősködőt megróhatták, vagy súlyosan megbüntethették, mondjuk bezárhatták a világ egyik isten
háta mögötti helyén lévő létesítménybe egészen a háború végéig, plusz kilencven napig… vagy tovább.
Valakinek vagy volt jogosultsága kérdéseket feltenni, vagy nem. Ha túl sokan tudtak egy adott dologról,
az életekbe kerülhetett, de akár a háború kimenetelét és eldönthette.

Bruce Canidyre nézett, és tudta, hogy mindezzel ő is tisztában van. Bruce még mindig fortyogott
magában, amiért Canidy, Fine és Stevens – a helyettese, az ég szerelmére – tudhatott Dyer professzor és
a lánya Magyarországról való kimenekítéséről, ő viszont nem.

Az eszével természetesen megértette, hogy miért nem tudhatott a dologról. Az érzelmeinek azonban
nem tudott parancsolni.

És most itt ült előtte Canidy, és már megint kérdezősködött, mert éppen arra támadt kedve.

Bruce volt annyira őszinte saját magával szemben, hogy beismerte: kifejezetten nem kedveli Richard
M. Canidy őrnagyot (USA Hadsereg, légi hadtest).

Bruce-t igazából nem az zavarta, hogy az őrnagyoknak kijáró arany tölgyfalevelek ellenére, amelyek a
váll-lapjára voltak tűzve, Canidy egyáltalán nem volt a légi hadtest őrnagya. A háborúkban mindig is
adtak asszimilált rendfokozatokat embereknek – különösen az OSS-nél. Mivel a civilek mindig feltűnést
keltettek az egyenruhások között, és mivel az őrnagyok viszont szinte semmilyen feltűnést nem keltettek
az egyenruhások között – főként magasabb szinten –, jó ötletnek tűnt, hogy „Canidy technikai
tanácsadó” olyan igazolványt kapjon a Főhadsegédi Hivataltól, ami a Hadsereg légi hadteste
őrnagyaként azonosítja. Így, ha valaki érdeklődni akart volna utána a 8. légi hadseregnél vagy a
SHAEF-nél, akkor talált volna egy aktát, amelyet Richard M. Canidy őrnagy (USA Hadsereg, légi
hadtest) részére állítottak ki.

Bruce-t nem is az zavarta, hogy Canidy, aki egyetemi diplomát szerzett a repülőmérnöki szakon az
MIT-n 1938-ban, tartalékos korvetthadnagyi rangban szolgált oktatópilótaként az USA Haditengerészete
Pensacola légibázisán, ahonnan Claire Chennault Repülő Tigriseihez, az amerikai önkéntes csoporthoz
került, s csak aztán lett az OSS elődjének, az Információ-koordinátori Hivatalnak a technikai
tanácsadója.

Bebizonyította – főleg Kínában, a Repülő Tigriseknél –, hogy igazi harcos és született vezér, és Bruce
ezt el is ismerte.

Ami David Bruce-t zavarta, az hihetetlenül fiatal kora és vakmerősége. És a tény, hogy egy ilyen
hihetetlenül fiatal és vakmerő ember lett az OSS Whitbey House állomásának a főnöke, és ezáltal az
OSS harmadik embere Angliában.
 29

De volt még valami, ami mindennél jobban zavarta: Dick újra meg újra olyan nyaktörő mutatványokra
vállalkozott, amelyek után elképesztő mocskot kellett eltakarítani utána az olyan diplomataagyú
embereknek, mint Bruce, ráadásul Canidy még meg is úszta ezeket.

Mindebből az következett, hogy Canidy egész nyugodtan feltehetett olyan kérdéseket is, amiket elvileg
nem lett volna szabad.

– Ed – felelte David Bruce londoni irodavezető –, mi lenne, ha maga mondaná el, hogy miről van szó?

– Igen, uram – mondta Ed Stevens alezredes, aztán Canidy őrnagyra és Fine századosra nézett. –
Tudják, hogy mi az a „Pearl Harbor”?

– Gondolom, hogy nem hawaii Pearl Harborra gondol, hanem az OSS-csoportra – felelte Canidy.

Stevens bólintott.

– Tudjuk – felelte Stan Fine.

Stevens felállt, aztán az íróasztalhoz lépett, és a kezébe vette a kávéskancsót. Megemelte, mintha csak
azt akarta volna megkérdezni a többiektől, hogy „kér még valaki?”, aztán töltött egy csészével Bruce-
nak, aki közelebb tolta a csészéjét, és Fine és Canidy csészéjébe is.

Legvégül magának töltött.

– Mumus Algírban van – folytatta Stevens –, és újabb csoportokat képez ki, amelyeket majd be lehet
vetni Korzikán. A következő csoport beviszi a készpénzt, és megosztja a csoporttal, ami már ott van.
Ismerik a csoportok összetételét?

– A csoport tagjai korzikaiak – kezdett hozzá Canidy – a francia Deuxiéme Bureau-ból, Algírból.

A francia Deuxiéme Bureau volt a francia hadsereg vezérkarának titkosszolgálata.

– Úgy van – felelte Stevens. – Egy tiszt és három sorállományú. A tiszt a hírszerző-parancsnok. Alá
vannak rendelve a rádiósok és az összekötő. Tehát, Mumus bevitte a négyfős csoportot a
Casablancával…

– A francia tengeralattjáróval? – kérdezett közbe Canidy.

– Pontosan. Éjszaka lopakodtak ki a partra gumicsónakkal. Az első hullám rádiókat vitt magával,
illetve pénzt, fegyvereket…

– És rengeteg C-2-es plasztikot – szólt közbe Bruce.

– És rengeteg C-2-est – erősítette meg Stevens egy mosoly kíséretében. – Aztán a tengeralattjáró
visszament a nyílt tengerre, és a tengerfenéken meglapulva várt húsz órán át. Közben a csoport a
szigeten felállította a bázisát, majd a következő éjjel visszatért a tengerpartra… természetesen egy
másik, előre megbeszélt pontjára… jelzett a tengeralattjárónak, ami ekkor már a felszín közelében
várakozott, és a periszkópon keresztül figyelte a partot. A Casablanca ekkor a felszínre jött, és a csoport
megkapta a teljes ellátmányt… még több pisztolyt, 9 milliméteres Sten géppisztolyokat, lőszert s a
többi.

Stevens belekortyolt a kávéjába, aztán folytatta.

 30

– Pár nappal később már meg is jöttek az első jelentések a Pearl Harbortól, ami számos okból jelent
sikert…

– Nagy sikert – szólt közbe Bruce ismét –, akkora sikert, hogy most azt tervezzük, újabb csoportokat
küldünk Franciaországba.

Az irodában csend honolt, ahogy Canidy és Fine a kávéját kortyolgatta, és közben gondolkodott az
elhangzottakon. Stevens folytatta.

– Ez természetesen még nem minden, de egyelőre legyen maguknak elég annyi, hogy a korzikai
modellt felhasználva akarunk újabb csoportokat bevinni Franciaországba, hogy '. kiépítsük, majd
ellássuk az ellenállást. De mindezt könnyebb kimondani, mint megcsinálni. Korzikán szerencsénk volt.
A németek és az olaszok kis létszámú egységekkel vették be a szigetet, és nem fordítanak elegendő
figyelmet a sziget védelmére sem. Az ottani franciák természetesen gyűlölik a fasiszta olaszokat, és
egyelőre úgy tűnik, nem félnek fellázadni sem ellenük.

– Viszont Franciaországban csak úgy hemzsegnek a fritzek – jegyezte meg Canidy. – Meg a
békazabálók, akik ki akarnak jönni a fritzekkel.

– így van – felelte Stevens. – Biztosra vesszük, hogy a franciák végül fel fogják venni a harcot a
németekkel, csak éppen sokkal nehezebb lesz őket meggyőzni, mint másokat.

– És itt jövünk be a képbe mi? – kérdezte Canidy. – C-2-es, két-bőröndnyi készpénz… Én benne
vagyok.

Mintha valami halvány, önelégült mosolyt pillantott volna meg David Bruce arcán.

– Itt jön a képbe Fine százados – mondta a londoni irodavezető színtelen hangon, pókerarccal. – Fine
százados viszi el a pénzt a repülőgépén az OSS algíri állomására, ahol átadja Mumusnak, és elkezdi a
Franciaországba szánt csoportok felállítását. Őrnagy, jelen pillanatban, mivel épp most tért vissza egy
sikeres küldetésből, amire egy, a németek által megszállva tartott területen került sor, egyszerűen csak a
véleményére lennék kíváncsi.

– Nos – szívta fel magát Canidy –, ha a véleményemre kíváncsi, akkor azzal kezdeném, hogy…

– Dick! – szólt rá Fine.

– Mielőtt még valami meggondolatlan dologra vetemedne, őrnagy – jegyezte meg Bruce –, szeretném,
ha tudná, hogy jó okom van arra, hogy ezt teszem.

– Jó oka van rá? – kérdezte Canidy.

David Bruce tudta, hogy nem kellene ezt tennie, mégis valahogy melegséggel töltötte el, amikor
előhúzta az iratkötegből a borítékot, és Canidy felé nyújtotta.

– Olvassa el!

Canidy a boríték után nyúlt, aztán szabályosan kitépte Bruce kezéből, és kinyitotta. Gyorsan ellapozta a
külső, SZIGORÚAN TITKOS felirattal ellátott fedőlapot, aztán a belső borítót is, amin az állt, hogy
SZIGORÚAN TITKOS, KIZÁRÓLAG BRUCE, STEVENS ÉS CANIDY RÉSZÉRE, és kifejezéstelen
arccal elolvasta az üzenetet.
 31

SZIGORÚAN TITKOS HADMŰVELETI UTASÍTÁS FELADÓ: OSS, WASHINGTON CÍMZETT:

OSS, LONDON

KIZÁRÓLAG BRUCE, STEVENS ÉS CANIDY RÉSZÉRE CANIDY A LEHETŐ

LEGGYORSABBAN JELENTKEZIK ALULÍROTTNÁL, ISMÉTLEM, ALULÍROTTNÁL,
ALULÍROTT IRODÁJÁBAN. CANIDYT NEM LEHET, ISMÉTLEM, NEM LEHET SEMMILYEN
KÜLDETÉSRE BEOSZTANI, ÉS HA ÖNKÉNT JELENTKEZNE, A JELENTKEZÉSÉT AZ OSS
LONDONI IRODAVEZETŐJE NEM FOGADHATJA EL. ALÁÍRÁS: DONOVAN.

Canidy visszatette a papírokat a borítékba.

– Van valami elképzelése, hogy mi lehet ez az egész?

Bruce Canidy szemébe nézett, várt egy pillanatot, és csak aztán szólalt meg.

– Hivatalosan? Nem. Nincs elképzelésem. Nem hivatalosan…? Bruce elhallgatott, mintha csak azon
morfondírozna, hogy folytassa-e.

– Nem hivatalosan, azt hiszem, elég világos, mi fog történni Washingtonban.

Canidy intett, hogy folytassa.

– Maga átkozottul szerencsés, hogy élve megúszta ezt az akciót, és visszatért. De ezzel az erővel
élhetne, és lehetne a Sicherheitsdienst kezében is. Túl sokat tudott, mégis ellenséges vonalak mögé
ment. Mi lett volna, ha elfogják?

– De nem fogtak el – lőtt vissza Canidy. – És teljesítettem a küldetést.

– De hihetetlenül nagy kockázatot vállalt – felelte Bruce hűvösen. – És az ár, amit fizetett, nem volt
jelentéktelen. A magyar hálózatnak lőttek. Az OSS rádióállomása utolsó üzenetében azt a kódot adta le,
ami annyit jelent, hogy felfedezték őket, és várhatóan fogságba fognak esni.

Canidy arcizmai megfeszültek. Elnézett Bruce felett, ki az ablakon.

– Donovan ezredes szóhasználatából ítélve úgy vélem – spekulált Bruce –, hogy ő is így gondolja.

Egy pillanattal később Canidy Bruce szemébe nézett.

– Lehet, hogy igaza van – mondta, és letette a csészéjét a csészealjjal együtt az íróasztalra. – Nagyon
sajnálom, ami az ügynökökkel esetlegesen történt, de úgy gondoltam, hogy azt tettem, amit az adott
körülmények között szükséges…

– És helyesen is cselekedett – szólt közbe Fine. –Köszönöm, Sten – mondta Canidy, aztán felállt, és
elvette Bruce-tól a borítékot, amiben Donovan szigorúan titkos parancsa volt. – Bocsássanak meg, de azt
hiszem, csomagolnom kell.

Második
(Egy)

Florida, Manhattan közelében

Északi szélesség 30. fok 35. perc Nyugati hosszúság 39. fok 81. perc
 32

Unterseeboot-134

1943. február 27., 00.05

Hans-Günther Brosin Kapitanleutnant – a simára borotvált arcú, fekete, rövidre nyírt hajú, huszonhat
éves német fiatalember, aki 168 cm magas volt, és kereken 60 kilót nyomott, amit el is lehetett várni egy
tengerésztől, aki önként vállalta, hogy háborúba indul egy 9X60 méteres csőbe bezárva – nemcsak, hogy
nem örült a mostani parancsának, hanem egyenesen pipa volt miatta.

Brosin Kapitanleutnant úgy vélte, az egy dolog, hogy olyan parancsot kell teljesítenie, ami ellentmond
mindennek, amit a kiképzésen megtanítottak neki – mert a Kriegsmarine U-boot-parancsnokot és a
legénységét kétségkívül arra képezték ki, hogy ellenséges hajókat kutasson fel és pusztítson el –, de
megint más egy olyan szükségtelenül veszélyes küldetésre felszólító parancsot teljesíteni, amit egy
másik tengeralattjáró legénysége már megpróbált, de tökéletes kudarcot vallott.

A tengeralattjáró több mint kéthetes útja az Atlanti-óceánon – miközben az U-134, amelynek

fedélzetén teljes rádiótilalom volt érvényben, beleszaladt ugyan egy egész konvoj keletre tartó,
hadianyagot szállító Liberty hajóba, a legénység azonban mégsem lőhetett ki egyet sem a tizennégy
torpedója közül, mert Brosin Kapitanleutnant parancsa egyértelműen megtiltotta, hogy ellenséges
célpontokat támadjanak, kivéve, ha őket éri támadás, vagy ha „a küldetés sikeres teljesítése érdekében
abszolút elkerülhetetlen” – egy csöppet sem csillapította a dühét.

Egy teljesen felfegyverzett tengeralattjáró parancsnoka vagyok gondolta –, nem pedig egy utasszállító
hajóé.

Felpillantott a térképből, amin az Amerika partjaihoz vezető útvonal volt bejelölve, és megpróbálta
végiggondolni, hogy tulajdonképpen miért is annyira dühös.

Richard Koch és Rudolf Cremer volt a vezetője annak a két kétfős csoportnak, amit partra kellett
tennie. Koch társa Kurt Bayer volt, Cremeré pedig Rolf Grossman. Mindannyian a húszas éveik végén
jártak, átlagos testalkatúak és kinézetűek (egyikük sem nézett ki kifejezetten németnek). Mindannyian
fekete gyapjúszövet ruhát és kötött sapkát viseltek, a derekukra pedig öv volt csatolva, rajta fekete
bőrtokban egy-egy Walther P 38-as, 9 mm-es félautomata pisztoly egy tartalék tárral, benne nyolc
lőszerrel.

Brosin semmit sem tudott az utasairól. A parancsában egyértelműen le volt írva, annyi a dolga, hogy
biztonságban elviszi ezeket az embereket a célállomásra, és tesz róla, hogy partot is érjenek, arról
viszont hallgatott a parancs, hogy kicsodák ezek az emberek, vagy mi a küldetésük, ők pedig egy szót
sem árultak el, Brosin pedig nem kérdezősködött.

Így nem tudhatta, hogy mind a négy férfi éveket töltött az Egyesült Államokban a háború előtt, és vagy
még 1941 decembere előtt tértek vissza a szülőföldjükre, vagy pár hónappal később. A korábban
katonaként szolgáló Kochot és Cremert, illetve a civil Bayert és Grossmant azért választották ki erre a
feladatra, mert sokat tudtak Amerikáról. A kiválasztásukat követően kiképezték őket az Abwehr, a
német hadsereg titkosszolgálatának emberei.

A csoport tagjai most épp fekete, rozsdamentes acél dobozokat cipeltek. Mindenkinek egy jutott. Nem
voltak nagyobbak egy jó alaposan kitömött vászon oldaltáskánál, és vállpánt is járt hozzájuk. A
nehéznek tűnő dobozokat egymás után tették le a parancsnoki toronyba vezető létra alja mellé.

Koch érezte, hogy Brosin őt nézi, ezért odafordult felé, és bólintott. Brosin nem reagált.
 33

Koch, aki legalább tizenöt centivel magasabb és vagy 18 kilóval nehezebb volt Brosinnál, a két hét
alatt megtanulta tisztelni a tengeralattjáró parancsnokát, ha másért nem, hát azért, ahogy az embereivel
törődött. Hamar rájött, hogy a parancsnok hirtelenharagú ember, és ezért igyekezett is a kéthetes út alatt
a lehető legjobban elkerülni, bár ez nem volt egyszerű egy tengeralattjárón. A csoport vezetője lévén tett
róla, hogy Cremer, Bayer és Grossman se legyen a parancsnok terhére. Amikor eljött az idő, hogy
memorizálják a parancsuk minden részletét – a parancsot nem tarthatták maguknál, mindent
emlékezetből kellett csinálniuk –, a kapitány két teljes napig nem is látta a hívatlan vendégeket, mert
azok alig hagyták el a fekhelyüket. ,

Koch leguggolt, és segített Cremernek a helyére tenni az utolsó dobozt, aztán vállon veregette, majd
óvatosan felállt, ügyelve arra, nehogy beverje a fejét a hajó valamilyen részébe, és odament Brosinhoz.

– Most már nem tart sokáig, parancsnok – mondta.

– Alig várom a végét – felelte Brosin színtelen hangon, és keresztülnézett Kochon.

Kochnak eszébe jutott, hogy az U-134 parancsnoka szó szerint ugyanezt mondta az első találkozásuk
után is, ami négyszemközt zajlott a parancsnok kabinjában, nem sokkal azután, hogy kihajóztak a bresti
dokkból, Franciaországból.

– Csak, hogy ne legyen közöttünk félreértés – mondta Hans-Günther Brosin Kapitanleutnant korábban
a kabinjában, és meglobogtatta a titkos parancsokat, amiket kapott. – Már hónapokkal korábban is,
amikor megkísérelték a dolgot, azt mondtam, majdnem öngyilkosság ügynököket partra szállítani egy
tengeralattjáróból az amerikai partok közelében, most pedig azt mondom, hogy egyértelműen
öngyilkosság.

– Parancsnok, az nem kísérlet volt, hanem egy sikeres…

– Linder Kapitanleutnant a barátaim közé tartozik – szólt közbe Brosin, és felemelt kézzel jelezte
Kochnak, hogy hallgasson. – Egy szakmai megbeszélés során részletesen ismertette, hogy az U – 202
parancsnokaként hogyan tette partra a négy, Abwehr által kiképzett ügynököt New York Long Island
nevű pontján. Azt is elmesélte, hogy miközben gumicsónakkal partra tették az ügynököket és a
robbanóanyaggal teli ládáikat, a tengeralattjárója megfeneklett.

– Esetleg, ha a parancsnok úr…

– Ach, du Lieber Gott!2 – csattant fel Brosin. – Nincs itt semmiféle esetleg! Ez a tengeralattjáró
semmiben sem különbözik az U-202-től, és elhiheti nekem, Herr Koch, mert én az utolsó csavarig
minden részét ismerem ennek a tengeralattjárónak, hogy minimum öt méter mély víz kell ahhoz, hogy
ez a jármű a felszínen tudjon maradni. És ez még nem minden…

Brosin hallotta, hogy a hangjától zeng az egész tengeralattjáró. Már megint felment benne a pumpa, és
ezt ő is tudta.

Elhallgatott, vett egy mély lélegzetet, aztán visszavett a hangerőből, és folytatta.

– És ez még nem minden, Herr Koch. Minél mélyebben van egy tengeralattjáró, annál nagyobb
biztonságban érezheti magát a parancsnok és a legénység. Ellenben, ha harminc méternél nem tud
mélyebbre menni… vagy ha mindössze tíz- vagy ötméteres vízben kell navigálnia… vagy ami ennél is
rosszabb, ha megfeneklik… akkor könnyű préda az ellenség számára. Ahogy az U-202 is az volt.

Brosin elhallgatott, és megrázta a fejét. Amikor folytatta, a hangjából csak úgy sütött az undor.
 34

– Minden bizonnyal maga is tisztában van vele, hogy ezt követően mi történt. A parancsnok kiadta a
parancsot, hogy engedjék le az üzemanyag egy részét, aztán a dízelmotorokat hátramenetbe kapcsolták,
és teljes gázt adtak, a tengeralattjáró azonban nem mozdult. A manőver során rengeteg értékes
üzemanyagot veszítettek, ráadásul ezzel fel is hívták magukra az ellenség figyelmét… Linder
Kapitanleutnant végül parancsot adott a tengeralattjáró elsüllyesztésére.

– Parancsnok, én nagyon saj…

– Hát persze. Sajnálja. Gondolom, arról is tud, hogy az ügynökök, akiket New Yorknál partra tettek,
meg a többiek, akik innen valamivel délebbre értek partot egy nappal később, szinte azonnal fogságba
estek? És azt is tudja, hogy azok, akiket nem ítéltek halálra az amerikaiak, azok az életük végéig
börtönben fognak rohadni?

Koch szótlanul meredt Brosinra, úgyhogy a parancsnok megadóan emelte magasba a kezét.

– Őrültség volt az a küldetés – mondta Brosin merő gúnnyal a hangjában –, és őrültség megismételni.

– De parancsnok – felelte Koch tárgyilagosan –, ahogy az U-202 legénysége és a parancsnoka, Linder

Kapitanleutnant parancsot teljesített, mi ugyanúgy parancsot teljesítünk. Ez a kötelességünk.

– Ez nem jelenti azt, hogy szándékomban áll elkövetni azokat a hibákat, amiket ők.

– Ezzel én is így vagyok – felelte Koch hűvösen. – A legnagyobb tisztelettel, ezúttal télen szállunk
partra. A víz is mélyebb. Bizonyára emlékszik rá, hogy Deecke Kapitanleutnant minden gond nélkül
partra tette az ügynököket Floridában az U-584-gyel. Az U-584 egy VIIC típusú tengeralattjáró…

Koch tartott egy pillanatnyi hatásszünetet.

– …csakúgy, mint a maga tengeralattjárója.

– Ismeri az álláspontomat – mondta Brosin, és felállt. – Nem követhetünk el hibákat.

– Megértettem, parancsnok – felelte Koch, és ő is felállt. Már azon volt, hogy kisétál a parancsnok
fülkéjéből, amikor valami eszébe jutott. Reményteli hangon szólalt meg: – Ne feledje, hogy új
időszámítás kezdődött! Ez az év a Führer és a szülőföld győzelmét fogja meghozni nekünk, barátom.

– Alig várom a végét – felelte Brosin.

Most, több mint két héttel később, az U-134 már csak alig tizenöt kilométerre járt Florida keleti
partjától.

Brosin a végrehajtó tisztjéhez fordult, aki a periszkóp nézőkéjén keresztül pásztázta a felszínt.

– Tiszta a terep, Willi?

– Randa idő van odafent, uram – felelte Wilhelm Detrick Wach offizer, a köpcös, sötét hajú,
huszonegy éves fiatalember. – Esik az eső, északnyugat felől enyhe szél fúj. A látótávolság csekély.
Egyébként ellenségnek nyoma sincs odakint.
 35

– Akkor irány a felszín, Willi! Egyelőre menjenek a villanymotorok, de a gépházban álljanak készen,
hogy bármelyik pillanatban teljes sebességre tudjuk kapcsolni a dízeleket!

Brosin elhallgatott, és Kochra meg az embereire pillantott.

– Minél hamarabb végzünk ezzel, annál hamarabb mehetünk vissza végezni a dolgunk.

– Igen, uram – felelte Detrick.

(Kettő)

Florida, Manhattan Beach

1943. február 28., 02.01

Peter Pappas harmadosztályú írnok (USA Parti Őrség), a 168 cm magas, 60 kilós férfi, akit a sors olyan
markáns arccal ajándékozott meg, hogy akár görög félistent is mintázhattak volna róla – bronzból, mert
a sós víz által alaposan kicserzett bőrét bronzbarnává varázsolta a nap –, szorosabbra húzta az
esőköpenye csuklyájának a zsinórját, hogy ne vágjon annyira az arcába a hideg eső, de hiába, mert a víz
utat talált magának a csuklya alá, és most a sapkája simléderén végigfolyva csepegett az arcára.

Az elmúlt két órában, amióta kijött a tengerpartra járőrözni – még két órát kellett maradnia –, úgy tűnt
neki, hogy rendszeres időközönként kezdett rá az eső. A szél egyáltalán nem volt erős, viszont megállás
nélkül fújt északnyugat felől. Csendes, nagyon csendes szombat éjjel, illetve vasárnap reggel volt.

Pappas megállt az egyik ösvényen, amit a homokdűnék között tapostak ki a fürdőzők a tengerparton
egy melegebb és boldogabb korban. A szárazföld felé fordította a tekintetét, de nem látott semmi
gyanúsat. Aztán elővette a zsebkendőjét, letörölte vele az esőcseppeket az USA Haditengerészete által
rendszeresített távcső lencséiről, ami a nyakában lógott, majd óvatosan a szeme elé emelte, és lassan
végigpásztázta a teljes horizontot északról dél felé haladva, 180 fokot leírva.

De nem látott semmit, csak a szürkésfekete homokot, a szürkésfekete tengert és a szürkésfekete

égboltot.

Még egyszer.

Felvihogott. Eszébe jutott a szöveg, amivel rávette a lányokat, hogy éjszaka randizzanak vele a
tengerparton: „Meg akarod nézni a tengeralattjáró-versenyt?”

Rohadt tengeralattjárók – gondolta Pappas, és a mosoly eltűnt az arcáról. – Ez a vicc visszafelé sült el.

Úgy egy évvel korábban történt, hogy a Tarpon Springs Gimnázium akkor még tizenhét éves,
negyedikes diákjának komolyan megfordult a fejében, hogy belép az Egyesült Államok Parti Őrségéhez.

A víz és a hajók nem jelentettek újdonságot a számára. A nagyszülei annak idején Görögországból
jöttek az Államokba, és egy halászfaluban telepedtek le. Egész életüket halászok és szivacshalászok
között élték le. Amikor eljött az ideje, Pappas apja és nagybátyja átvette a családi vállalkozás irányítását,
ami bár kemény munkát jelentett az egész család számára, szépen jövedelmezett. Pappas már kisfiúként
a hajók körül serénykedett. A tanulást az alapoktól kezdte, pontosabban a tengerfenéken, mivel az első
időkben tengeri szivacsokat kellett felhoznia Mexikói-öböl fenekéről.

Tizenhét évesen azonban – ötévnyi szivacshalászat és halfilézés után – Pappas úgy döntött, hogy
kezdenie kell valamit az életével. A családi halászvállalkozásnál többet akart.
 36

Tulajdonképpen Ana volt az, aki bogarat ültetett a fülébe. Anastasia Costas konkrétan nem mondta
neki, hogy ne folytassa a családi vállalkozást, erre nem is volt szükség, mert Pappas magától is rájött,
hogy szivacshalászként aligha lesz hosszú életű a kapcsolata Alexander Costas, Tarpon Springs
polgármesterének a lányával.

Pappas görög félistenre emlékeztető arcvonásai és végtelenül kedves kisugárzása nagy mértékben
feledtette a tényt, hogy nem volt éppen egy zseni. Rendes fickó volt és őszinte, amit sok halász srácról
nem lehetett elmondani. Ezek a tulajdonságai, plusz a helyes arca és a kisugárzása elégnek bizonyult
ahhoz, hogy a tizenöt éves Ana felfigyeljen rá, Pappas pedig elhatározta, hogy mindenáron meg fogja a
lányt tartani.

Amikor Pappas körülnézett Tarpon Springsben, és számba vette a lehetőségeket, nem sok mindent
talált. Az iskolában nem igazán remekelt – tulajdonképpen különórák nélkül az érettségije sem lett volna
meg –, és a sportokban sem domborított. Olyan sok időt töltött el a hajókon, hogy nem maradt ideje
sportra.

Aztán, előző nyáron, amikor a Sophia, az apja két fahajója közül az egyik, megrakodva tengeri
szivaccsal, sügérrel és keszeggel a kikötő felé tartott, Pappas megpillantotta a Parti Őrség egyik
őrhajóját. Az a hajó megvolt legalább harminc méter hosszú – háromszor akkora, mint a Sophia –, és
úgy hasította a habokat, mint a szél. De még a hajónál is mélyebb benyomást tett rá a legénység egyik
tagja, aki a tatban állt. Pappas le merte volna fogadni, hogy egy géppuska mögött állt. Talán egy .50-es
kaliberű géppuska mögött. És mintha lassan, egészen lassan tisztelgett, vagy intett volna Pappas felé,
ahogy a hajó folytatta az útját.

Pappas éppen halbelsőséget szedett ki a csizmája szárából, és szedett fel a padlóról, és ott, és akkor,
belsőségszedés közben eldöntötte, hogy mit akar csinálni.

Ha belép a Parti Őrséghez, akkor, ha akar, messzire utazhat, és még pénzt is kap érte. De maradhat az
otthona közelében is, erre volt bizonyíték ez az őrhajó. És mióta az USA-t Japán gyakorlatilag
„bebombázta” a háborúba, a nők megőrültek az egyenruhás férfiakért. Ana is.

Amikor Pappas elment, hogy jelentkezzen, az USA Parti Őrségének tampai toborzója nagy
lelkesedéssel fogadta.

– És kérhetem, hogy hová osszanak be szolgálatra? – kérdezte Pappas.

– Hát persze, fiam – felelte a toborzó, és a kezébe nyomott egy tollat, aztán elé tolta a jelentkezési
lapját. – Kérhetsz, amit csak akarsz! Itt kell aláírni.

Nem Pappas kérte, hogy a Florida állambeli Jacksonville Beachbe helyezzék.

Isten nagy, zöld bolygóján a legutolsó hely, ahol Pappas lenni szeretett volna, az egy kihalt tengerpart
volt a tél közepén, ahol ráadásul még a hideg eső is zuhogott. A világ háborúban állt, a bolygó
kétharmadát víz borította – ez volt az egyetlen dolog, amit megtanult a Tarpon Springs gimiben egy
olyan napon, amit éppen nem álmodozással töltött –, ezért Pappas arra a következtetésre jutott, hogy
igen jó esélye lesz arra, hogy esőben vagy napsütésben, de az USA Parti Őrsége egyik őrhajóján fog
szolgálni egy .50-es kaliberű géppuska mögött, és egy amerikai teherhajót fog védeni, ami hadianyagot
szállít.

Vagy valami ilyesmi, az ég szerelmére.

 37

De arról álmodni sem mert volna, hogy harmadosztályú írnokot csinálnak belőle, aztán meg kizavarják
egy homokbuckára, hogy távcsövön keresztül bámulja a szürkésfekete Atlanti-óceánt meg a még
szürkésfeketébb felhőket.

Természetesen érthető volt a hisztéria, ami akkor tört ki, amikor fülön csípték azokat a fritz kémeket
előző nyáron. De hol volt már az? És miért lennének olyan hülyék a fritzek, hogy megpróbáljanak
valamit, amivel korábban már felsültek? Ennyire még a fritzek sem lehetnek hülyék.

Pappas egész éjjel nem hallott mást, csak valami részeg társaság kornyikálását – egy alkalommal egy
mély női hang is felhahotázott; a tulajdonosa nyilván remekül szórakozott –, de azt is a szárazföld felől
hallotta, ahol Jacksonville Beach kisvárosának bungalói és bárja voltak. A szél messzire elvitte a
hangjukat.

Itt a tengerparton viszont az égvilágon semmit nem látott, és meg volt róla győződve, hogy nem is fog.
Főleg ebben a takony időben.

És – gondolta – az ég szerelmére, mi van akkor, ha látok valamit? Még egy nyamvadt puskát sem
adtak. Csak egy rohadt sípot meg ezt a távcsövet. Ja, és nagy kegyesen megdobtak még egy pulykahúsos
zsemlével. Hurrá!

Peter Anára gondolt.

Legalább vele úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte. Eddig. Ana még mindig válaszolt a leveleire, bár
a két levél között eltelt idő egyre hosszabb lett, a levelek pedig egyre rövidebbek és kevésbé
személyesek.

Pappas benyúlt a katonai esőköpeny alá, aztán a szivarzsebéből kihalászta a levelet, amit pár nappal
korábban kapott Anától.

Valentin-nap után írt neki, és arról áradozott, hogy milyen finom volt a csoki, amit Pappas küldött neki,
de ettől eltekintve a levélben csak általánosságok voltak, és semmi célzás arra, hogy hogyan képzeli a
közös jövőt Peterrel.

Peter tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ha nem jelentkezik önként a Parti Őrséghez, akkor nagy
valószínűség szerint ezt a szombat estét Anával tölthetné – és talán a vasárnapot is, mert közben
vasárnap lett –, és akkor zéró esélye lenne annak, hogy Ana egy másik sráccal töltse az idejét, aki épp
olyan kívánatosnak tartja, mint Pappas.

Hirtelen elszomorodott. Rettenetesen magányosnak érezte magát.

Közben meg is éhezett – a francba, hogy én mindig éhes vagyok! –, de a szendvicset, ami egy vastag,
puha zsemle volt kettévágva, megvajazva, és megtömve pulykahússal, most valahogy nem kívánta.

Elindult az egyik ösvény felé, és addig ment, amíg nem talált egy félig szétmállott farönköt, ami úgy
nézett ki, mintha már évtizede ott hevert volna a parton. Leült rá.

Arra gondolt, hogy elolvassa Ana levelét – tulajdonképpen vidám hangvételű levél volt, és Pappas
gyanította, hogy őt is fel tudná vidítani –, de aztán rájött, hogy ebben a sötétben nem sok mindent fog
látni, Ana apró betűit pedig biztosan nem. Ráadásul attól is tartott, hogy az esőcseppek elmázgálják a
tintát, és felhígítják Ana parfümének az illatát, amivel a lány a tintát illatosította. Nem akarta tönkretenni
 38

a levelet, amit eddig még csak három alkalommal olvasott el. És ki tudja, mikor ír neki a lány
legközelebb?

Inkább letette maga mellé a távcsövet a farönkre, belenyúlt a gyapjúkabátja oldalsó zsebébe, és addig
kotorászott benne, amíg meg nem találta a zsírpapírba csomagolt szendvicset. Kivette a zsebéből,
lehajtotta róla a papírt, és megdöbbenve konstatálta, hogy a szendvics a külső hőmérséklet ellenére
viszonylag meleg maradt.

Pappas megint a levélre és a parfüm illatára gondolt, és hirtelen megjelent lelki szemei előtt Ana. Ettől
valami megmozdult a nadrágjában. Látta a napbarnított Anát abban a fekete fürdőruhájában, ami elöl
olyan mélyen volt kivágva, hátul pedig még mélyebben – elképesztően mélyen. Az oldalán feküdt. Egy
törölköző volt alatta. Egészen közel hevert a vízhez a hófehér tengerparton, ott, ahol a tenger habjai még
nem érhették el.

Pappas ránézett a szendvicsre, aztán belebámult a sötét messzeségbe, és vállat vont.

Leküzdve a gyomrát maró éhséget, behúzta a fejét a katonai esőköpeny alá úgy, hogy semmi se
látsszon ki belőle, behúzta a szendvicset is a köpeny alá, aztán kigombolta a sliccét, hogy
hozzáférhessen magához, beledugta az ujját a zsemlébe, majd kihúzta belőle, és az így síkosított kezével
magához nyúlt, miközben Anára gondolt a fekete fürdőruhájában.

(Három)

Florida, Manhattan Beach

Északi szélesség 30. fok 36. perc Nyugati hosszúság 91. fok 39. perc

Unterseeboot-134

1950. február 27., 01.30

A német tengeralattjáró mozdulatlanul lebegett a sima Atlanti óceán felszínén 300 méterre az Amerikai
Egyesült Államok partjaitól az alig 9,5 méter mély vízben.

A parancsnoki toronyban nagy volt a nyüzsgés. Ott tartózkodott Hans-Günther Brosin Kapitanleutnant,
a végrehajtó tisztje, valamint egy sor tengerész, akik a négy acéldobozt vonszolták fel a tengeralattjáró
belsejéből a parancsnoki hídra, majd az egyik nyíláson át a fedélzetre, ahol a kommandós kiképzésben
részesített ügynökök gyorsan és szakszerűen fújtatták fel az utolsó 185 cm hosszú gumicsónakot, aztán
előkészítették a 18 mm vastag kötelet, amivel a gumicsónakokat akarták egymáshoz és a
tengeralattjáróhoz kötni.

Brosin idegesen pillantott fel a vastag felhőkre. Noha hideg eső szemerkélt, mégis hálás volt, mert az
eső és a felhők jótékonyan eltakarták őket az ellenség szeme elől. Kísértetiesen nyugodt volt az óceán…
és csendes… átkozottul csendes. A szél is csak alig fújt, északnyugat felől, amitől a hullámok – már ha
azokat az apró kis fodrokat hullámnak lehetett nevezni – lustán nyaldosták a tengerpartot. Hullámverés
és szélzúgás híján tartani kellett attól, hogy meghallják őket, ha valami nagyobb zajt csapnak.

– Mennyi idő telt el, Willi? – kérdezte Brosin, miközben a szeme elé emelte Carl Zeiss távcsövét, és
lassan végigpásztázta a partvonalat.

Detrick a csuklójára csatolt kronométerre irányította az apró, töltőtoll méretű zseblámpát.

– Kilenc és egynegyed perc, uram, és még hátra van húsz és háromnegyed perc.
 39

– Egy örökkévalóság – motyogta Brosin. – A motorok?

– A gépház felkészült, a legénység csak a parancsra vár.

Amikor Brosin elvette a távcsövet a szeme elől, látta, hogy Richard Koch a fedélzetről elindult a
parancsnoki torony felé.

– Mi van? – kérdezte Brosin az ügynöktől nem túl kedvesen. –Valami gond?

Koch kezet nyújtott neki.

– Mivel többet nem fogunk már egymással kommunikálni, szeretném megköszönni, amit értünk tett.
Indulunk.

Brosin bólintott.

– Isten magukkal! – mondta már valamivel kedvesebben, és megrázta Koch kezét. Aztán komolyabb
hangon folytatta. – De igyekezzenek! Egyre veszélyesebb lesz idefent. Pontosan húsz perc múlva
elindulunk a gumicsónakokkal, vagy azok nélkül.

Brosin tudta, hogy bár nem kritikus fontosságú, hogy a tengeralattjáró magával vigye a
gumicsónakokat, amikor elindul vissza, azzal is tisztában volt, hogy mindenki jobban járna, ha magával
vinné – különösen az ügynökök.

Mert így minden további nélkül kimehetnének a partra a hátukra csatolt rozsdamentes acél dobozokkal,
és elindulhatnának a szárazföld belseje felé, és nem kellene a gumicsónakok leeresztésére és elásására
pocsékolniuk az időt. Csak a lábnyomaik árulkodnának arról, hogy a parton jártak, és az esőnek hála,
azok is egy órán belül eltűnnének.

És ha nem találnak gumicsónakokat, akkor senkinek nem jut eszébe, hogy egy vízi jármű után kezdjen
el kutatni, amely a partra segítette a csónakokat.

Brosin könnyedén összecsapta a bokáját, tisztelettudóan biccentett a fejével, aztán elindult a fedélzetre.

Koch Detrick Wachoffizer felé fordult.

– Ha tizenöt perc múlva nem kapnak jelet, hogy kezdjék meg a csónakok vontatását, Willi, vágassa el a
kötelet!

– Igen, uram.

Richard Koch a vízbe mártotta a faevezők tollát, a bakancsát beakasztotta a redőbe, ami ott keletkezett,
ahol a gumicsónak alja találkozott a keresztfával, aztán lassan hátradőlt, és nagyot húzott az evezővel.

A gumicsónak meghajlott, és egy pillanatig úgy tűnt, csak egy helyben áll. Koch is úgy érezte, hogy a
gumigyűrű, ami a csónak oldalait alkotta, egyszerűen csak megfeszül a nagy teher – Koch és a
rozsdamentes acél doboz súlya – alatt, és egy tapodtat sem mozdul.

Kiemelte az evezők tollát a vízből, előrehajolt, megint bemártotta az evezőket, hátradőlt, és húzott. A
gumicsónak megint meghajlott, de nem annyira, mint az első alkalommal. Amikor pedig ismét
meghúzta az evezőket, érezte, hogy a gumicsónak mozgásba lendült.
 40

A gumicsónakja egyre jobban távolodott a tengeralattjárótól, Koch pedig hallotta, hogy az őt követő
ügynökök evezői és gumicsónakjai hasonló hangot adnak ki, mint az övé.

Az emberek és a rozsdamentes acél dobozok vízre szállása majdnem olyan zökkenőmentesen ment,
mint a gyakorlatok során, még a franciaországi tengeralattjáró-kikötőben. Először a gumicsónakokat egy
rövid kötéllel a parancsnoki torony előtt lévő fedélzeti fegyvert védő vasszerkezethez erősítették arra az
esetre, ha valamelyik csónak idő előtt a vízbe esett volna. Aztán, miután a gumicsónakokat felfújtatták
egy lábpumpával, a vízre csúsztatták. Az egyik csónak fejjel lefelé érkezett a habokba, úgyhogy ki
kellett húzni, a tengervizet ki kellett belőle önteni, és újra vízre tenni.

Aztán előkerült egy kötéllétra, amin az első ügynök, Bayer lemászott a gumicsónakba, amit a
tengeralattjáró bal oldalán tartott egy tengerész a rövid kötélnél fogva, ami a csónak orrához volt
erősítve. Amint az ügynök a gumicsónakba ért, leült a felfújt csónak középső részére, ami ülés gyanánt
szolgált, majd lassan leeresztették hozzá a rozsdamentes acél dobozt. A doboznak a vászon vállpántos
oldala ért a tengeralattjáró oldalához, hogy minimálisra csökkentsék a zajt, ha esetleg nekicsapódna a
fém hajótestnek. Ezt követően rögzítették a gumicsónak fedélzetéhez egy szíjjal, amit a padlódeszkához
erősítettek, aztán az egyik tengerész eloldotta a gumicsónak rövid rögzítő kötelét, és a kötéllétrához
húzta a következő csónakot.

Minden ügynök gond nélkül be tudott szállni a gumicsónakjába. Kivéve Rolf Grossmant.

Amikor Grossman dobozát leengedték a tengeralattjáró oldalán, a tengerész kezéből – akinek az ujjai
elfáradtak, és a hidegben elgémberedtek – kicsúszott a kötél, és a rozsdamentes acél doboz jó nagy zajt
csapva a vízbe zuhant. A becsapódástól szétfröccsenő jéghideg víz rendesen beterítette a hirtelenharagú
Grossmant, akinek nem kis erőfeszítésébe telt, hogy visszafogja magát, és ne másszon vissza a
tengeralattjáróra, hogy leordítsa – vagy péppé verje – az ügyetlen matróz fejét.

A rövid kötélen kívül, ami Koch gumicsónakjához volt erősítve, egy másik kötelet is a csónakhoz
kötöttek. Ennek az egyik vége a gumicsónak orrához volt kötve, míg a másik egy másik kötélhez. Ez a
tengeralattjáró fedélzetén volt feltekerve, és a végét egy másik kötélhez kötötték, amit viszont a fedélzeti
ágyút védő vasszerkezethez erősítettek. Egy tengerész engedte a kötelet a csónakok után, Koch pedig
megállás nélkül evezett.

A part felé vezette a kis flottát. Egyenletes tempóban húzta az evezőket. Egy idő után érezte, hogy a
csónak hirtelen megemelkedik – jobban, mint korábban –, amiből arra a következtetésre jutott, hogy
sekélyebb részhez ért, vagyis még pár méter, és a parton lesz.

Belemártotta az evezőt a vízbe, és nagyot húzott, aztán még egyet és még egyet. A harmadik húzásnál
az evező tolla beleakadt a homokos tengerfenékbe, a gumicsónak pedig súrlódó hangot adva partot ért.

Koch gyorsan behúzta az evezőit, és szó szerint kiugrott a gumicsónakból. Végigpásztázta a környéket,
de nem látott semmit, úgyhogy behajolt a gumicsónakba, és nem kis erőfeszítés árán, de kihúzta a
rozsdamentes acél dobozt a homokos partra. Aztán megfordult, megrántotta a kötelet, és a csónakot
teljesen kihúzta a vízből.

Koch ezután megragadta az acéldobozt, hogy egy kicsit feljebb vigye a parton. Elment néhány
uszadékfa meg pár öreg farönk mellett, letette a dobozt, aztán visszafutott, hogy fogadja a többi
gumicsónakot.
 41

Az ügynökök egymás után értek partot, Koch pedig kézjelzéssel adta a tudtukra, hogy hová vigyék az
acélládákat.

Miközben Cremer, Bayer és Grossman teljesítette az utasításait, Koch megfogta a legközelebbi

gumicsónakról lelógó rövid kötelet, és a csónakjához erősítette. Aztán egy másik gumicsónakhoz ment,
annak a kötelét az előző csónakhoz kötötte. Ezt a maradék két csónakkal is megismételte, így már mind
a négy csónak egymáshoz és a tengeralattjáróhoz volt erősítve.

Épp az utolsó csomóval bíbelődött, amikor Cremer visszaért hozzá.

– Herr Hauptmann, adjam le a jelet a tengeralattjárónak? – suttogta németül.

– Nem „Herr Hauptmann” – sziszegte Koch angolul. – Mostantól az amerikai nevünket használjuk!

– Igen, uram… – kezdett hozzá Cremer angolul, aztán kijavította magát. – Oké, Richard.

Cremer egészen közel ment az óceán széléhez, előhúzott a zsebéből egy fekete zseblámpát, olyan
magasra emelte, amilyen magasra csak tudta, aztán egymás után hatszor megnyomta a lámpa
nyomógombját.

Ez volt a jel: kétszer három villanás. A tengeralattjáróról nem jött válasz azonnal, ezért Cremer gyorsan
megismételte a műveletet.

Valami furcsa hangot hallott, ami egyre hangosabb lett. Olyan volt, mintha egy halraj akart volna a
partra úszni. Aztán Cremer észrevette, hogy az első gumicsónakhoz erősített kötél kezd megfeszülni.
Méghozzá nagyon gyorsan. A kötél megfeszült, és magával rántotta a gumicsónakot. Beletelt egy
pillanatba, mire Cremer felfogta, hogy a tengeralattjárón valaki nyilván látta a jelet, a tengerészek pedig
elkezdték húzni a kötelet. Biztosan azért tűnt neki, hogy nem kezdték el azonnal húzni, mert beletelt egy
kis időbe, mire sikerült a vízbe merült kötelet feszesre húzni.

Cremer visszatette a zseblámpát a zsebébe, aztán a második csónakhoz sietett, beletolta a tengerbe, és a
tengeralattjáró felé fordította. Koch már éppen indult volna a harmadik gumicsónakhoz, amikor cuppogó
hangot hallott a háta mögül, mint amikor valaki fut a felázott homokban.

– Uram! – suttogta Bayer izgatottan.

– A nevem Rich… – kezdett hozzá Koch, miközben elfordult a gumicsónak felől.

Elhallgatott, amikor meglátta Bayert, aki Grossmannal együtt állt a tengerparton. Egyszerűen nem hitt
a szemének, de amikor Cremer odafutott hozzájuk a zseblámpájával a kezében, és odavilágított vele,
már nem férhetett kétség a dologhoz.

Bayer és Grossman között egy fiatalember állt – tulajdonképpen csak egy kölyök, egy halálra rémült
gyerek – az Amerikai Egyesült Államok Parti Őrsége egyenruhájában.

A fiatalember keze hátul meg volt kötve. Bayer kötötte meg egy darab kötéllel, amit az egyik
acéldobozról vágott le. Grossman a fejéhez nyomta 9 mm-es Walther pisztolyát. A kölyök
esőköpenyéből levágtak egy darabot, és a szájába tömték.

– Kapcsolja le azt a rohadt zseblámpát! – suttogta Koch németül, amikor pedig a fény kialudt, egészen
közel hajolt Bayer füléhez, és dühösen azt kérdezte: – Mi a fene ez?

Bayer németül felelt.

 42

– Nem találtam a többi dobozt, úgyhogy feljebb mentem a parton, a dűnékhez, ahol egy csomó farönk
volt. Aztán meghallottam, hogy valaki nyög.

– Nyög? – kérdezte Koch.

– Ja – felelte Bayer félig nevetve. – Aztán megláttam, hogy honnan jön a hang: egy katonai esőköpeny
alól, ami remegett. Mármint a gyönyörtől, Herr Hauptmann, ha érti, hogy mire gondolok.

Koch nem akart hinni a fülének.

– Scheise!

– Nincs nála fegyver – mondta Grossman. – Mit csináljak vele? Megölhetem, de akkor lesz egy
hullánk.

Koch villámgyorsan elemezte a helyzetet. Grossman könnyűszerrel megfojthatta volna – a

torokelvágás és a főbe lövés nem jöhetett szóba, mert előbbi túl sok vérrel, utóbbi túl sok zajjal jár –, de
akkor ott marad nekik egy hulla. A hullát nem hagyhatták a parton, és a tengerbe sem dobhatták.

A kölyök nyilván valamiféle tengerparti őrséget teljesített. Ha nem jelentkezik be a várt időpontban,
akkor valakit biztosan elküldenek érte, és ha az megtalálja a hulláját, akkor a németek bajba kerülnek.
Ha megpróbálják elásni, ugyanez történik. Előbb-utóbb megtalálják a hullát. Ráadásul rengeteg értékes
idő menne kárba azzal, hogy sírt ásnak a kölyöknek, aztán meg megpróbálják eltüntetni a nyomokat.

– Na, elég legyen ebből! – adta ki a parancsot Koch. – Induljunk, mielőtt rájönnek, hogy a kölyök
eltűnt… és elindulnak keresni!

Az U-134 úgy öt perce tolathatott már villanymotor-meghajtással. Amint a távcsövével észlelte az

ügynökök fényjelzését, Hans-Günther Brosin Kapitanleutnant azonnal kiadta a parancsot az indulásra.

Az első kétszer három villanás után gyorsan jött a második is, Brosin pedig azon kezdett tűnődni, hogy
ennek lehet-e valami konkrét oka. Pusztán arról van szó, hogy az ügynökök a szükségesnél idegesebbek,
vagy pedig azt akarják a tudtára adni, hogy a csónakokat gyorsan el kell tüntetni a partról, mert fennáll a
veszélye, hogy lebuknak?

Ezekre az esetekre – és még sok egyébre – külön kódot beszéltek meg, de Brosin tisztában volt vele,
hogy mindig történhet olyasmi, amire nincs kód. Éppen ezért ahelyett, hogy tartaná a pozícióját,
miközben a legénység öt tagja kézi erővel bevontatja a gumicsónakokat, kiadta a parancsot az indulásra,
és küldött még öt tengerészt a fedélzetre, hogy segítsenek a többieknek a vontatásban, mivel a parttól
lassan távolodó tengeralattjáró miatt megnőtt az ellenállás.

Brosin szeretett volna minél hamarabb mélyebb vizekre érni. Csak ott érezte magát biztonságban.

Nem sokkal azután, hogy kiadta a parancsot az indulásra, és a tengerészek elkezdték húzni a kötelet,
valami fura dolog történt.

A kötél, amivel a gumicsónakokat vontatták vissza a tengeralattjáróhoz, hirtelen megfeszült, és

előrerántotta a tengerészeket, mivel a tengeralattjáró közben az ellenkező irányba haladt. Nem sokon
múlott, hogy a tengerészek a vízbe essenek, és Brosin már majdnem kiadta a parancsot, hogy engedjék
el a kötelet, és állítsák le a motort, amikor az ellenállás – bármi volt is az – hirtelen megszűnt, és a
tengerészek ismét gond nélkül tudták húzni a kötelet.
 43

Brosin most már látta a távcsövén keresztül az első gumicsónakot, ahogy a sima tengeren közeledett a
tengeralattjáró felé a szemerkélő esőben.

– Mélység, Willi? – kérdezte.

A szárazföld belseje felől nevetést hallottak, aztán egy nő felvihogott valahol, amitől Koch egy pillanat
alatt visszatért a valóságba. Aztán hallotta, ahogy a háta mögött a harmadik gumicsónak elindul a
tengeralattjáró felé.

Koch megfordult, és némán figyelte, ahogy a gumicsónak a nyílt tenger felé halad.

– Erre! – mondta, és futásnak eredt a kötél végén lévő utolsó gumicsónak felé. – Schuell!

Bayer és Grossman megragadta az amerikai fiatalembert, és pihegve Koch után vonszolták a nedves
homokban.

– Ide be! – mondta Koch, és a gumicsónakra mutatott.

Az amerikai rángatózott, és dühösen morgott, ahogy berakták a gumicsónakba. Grossman egy hatalmas
ütést mért a fejére a Walther pisztollyal, amitől a kölyök egy időre abbahagyta a rángatózást. Amikor
újra megmozdult, Grossman ismét lecsapott a fegyverrel, de ezúttal a jobb füle mögötti részt célozta
meg. A teste elernyedt.

– Fogják meg az evezőket, és tegyék be a csónakba! – adta ki a parancsot Koch, miközben kapkodva
szíjazta le a kölyök lábát a szíjjal, amivel korábban a rozsdamentes acél dobozt erősítette a
gumicsónakhoz. Aztán megfogta a kötelet, amivel a kölyök kezeit kötötték gúzsba, és azt is a szíjhoz
kötötte, nehogy a vízbe ugorjon, ha esetleg lehetősége adódik rá.

A kötél, ami a negyedik gumicsónakot kötötte a harmadikhoz, lassan megfeszült, aztán rántott egyet az
utolsó gumicsónakon. Koch csak ekkor döbbent rá, hogy a kölyök súlya miatt a gumicsónakot nem
fogják tudni megmozdítani. Intett a többi ügynöknek, hogy fogják meg a csónakot, aztán együtt
felemelték, és vízre tették.

A gumicsónakokból álló „szerelvény” lassan haladt a nyílt tenger felé.

– Szép kis meglepetésben lesz része a parancsnoknak – jegyezte meg Koch, ahogy az utolsó csónak
eltűnt a szemük elől a rakományával együtt.

A három ügynök felnevetett.

A végrehajtó tiszt továbbította a kérdést a tengeralattjáró belsejébe, majd egy pillanattal később
válaszolt:

– Harminc méter, uram.

Brosin figyelte, ahogy az első gumicsónak elérte a tengeralattjárót. A tengerészek rögzítették a kötelet,
aztán a gumicsónakhoz futottak, és a fedélzetre húzták. Két tengerész azonnal nekilátott a
leeresztéséhez, a többiek pedig folytatták a többi csónak bevonta-tását.

A parancsnok meg volt elégedve azzal, amit látott, és miután úgy vélte, hogy a vontatás jól halad, és
hamarosan befejeződik, leengedte a távcsövét, és a végrehajtó tisztjéhez fordult.
 44

– Megfordulunk, Willi – mondta. – Az új irány 125 fok. Átállás dízelmeghajtásra, sebesség egyelőre 10
kilométer óránként, aztán a duplája, ha már mind a négy gumicsónak a fedélzeten van.

– Igen, uram – felelte Detrick Wachoffizer, és továbbította a parancsokat.

Brosin még egyszer az embereire nézett, akik a harmadik gumicsónakot emelték ki a vízből, aztán
kiakasztotta a távcsövet a nyakából, és Detrick kezébe nyomta, majd elindult lefelé a toronyból.

Épp lelépett a parancsnoki torony létrája utolsó fokáról, amikor meghallotta Willi Detrick izgatott
hangját.

– Uram! Azt hiszem, ezt látnia kellene!

(Négy)

Új-Fundland, Gander Gauder repülőtér

1943. március 2., 08.40

Dick Canidy a zsigereiben érezte, hogy valami baj lesz a vadonatúj Douglas C-54-essel – ami olyan
újnak tűnt, mintha csak akkor tolták volna ki az összeszerelő csarnokból – pontosabban a repülőgép
négy Twin Wasp csillagmotorja közül az egyikkel.

Pontosan nyolc óra tíz perc és tizenöt másodperc telt el azóta, hogy a Légiszállítási Parancsnokság
járata felszállt Prestwickből (Skócia) – akkor indította el a stoppert az órán, amikor a madár a levegőbe
emelkedett –, amikor Canidy enyhe vibrációt észlelt. A repülőmérnök agya rögtön jelezte, hogy itt nem
csupán valami jelentéktelen meghibásodásról lesz szó.

Egy perc sem telt el, amikor a vibráció megint jelentkezett, ám ezúttal nagy robajt is hallott a bal
szárny felől, majd a Douglas C-54-es erősen remegni kezdett. Aztán a bal szárny külső Twin Wasp
motorjából dőlni kezdett a füst, a pilóta pedig sietve leállította a motort, amitől a légcsavar kisvártatva
megállt. A pilóta ezután zászlóba állította a légcsavart, és állított a gázkarokon és a trimmlapon, hogy
egyensúlyba hozza a repülőgépet.

Mindez csak néhány percbe telt, sok utas számára azonban óráknak tűnt. Ezt követően azonban
közölték velük, minden a legnagyobb rendben van, a motorhibát egy közönséges olajnyomás probléma
okozta, és a pilóták meg vannak róla győződve, hogy a repülőgéppel minden további nélkül meg tudják
tenni a repülőút ezen szakaszát – vagyis el tudnak repülni a Ganderig, ahol mindenképpen üzemanyagot
kellett felvenniük valamint, hogy a kedves utasokat mindössze annyi kellemetlenség fogja érni, hogy
egészen kicsit késni fognak.

Canidy nagyon jól tudta, hogy az „egészen kicsit késni fognak” kifejezés elég durva csúsztatás. Három
motorral a Douglas C-54-es utazósebessége jócskán le fog csökkenni a 460 km/h-hoz képest, amivel
eddig repült.

A bejelentés többi részét viszont rendben találta. Elképzelhetőnek tartotta, hogy a motor
meghibásodását tényleg olajnyomás probléma okozta. És a három működő, 1450 lóerős Pratt & Whitney
motorral tényleg simán lehetett tartani a 4500 méteres magasságot.

Ez volt Canidy, a hivatásos repülőmérnök véleménye.

Canidy, az utas viszont egészen máshogy látta a dolgokat. Órákon át bámulta a döglött motort meg az
Atlanti-óceánt a háttérben, amitől pocsék lett a kedve. Egészen felvidult, amikor végre megpillantotta
 45

Új-Fundland partvonalát a horizonton, aztán pedig magát a hófödte repülőteret, ami alig öt évvel
korábban csak egy lakatlan fennsík volt a Gander-tó északi partján.

Ahogy a Légiszállítási Parancsnokság C-54-esének pilótája ráfordult a kifutóra, nem lehetett mást
hallani az utastérben, csak a Twin Wasp motorok zümmögését és a levegő süvítését a fékszárnyak
felületén. Aztán jött az ismerős csörp-csörp – ahogy a futómű finoman a kifutóhoz ért – és az ideges
utasok tapsa. Most végre mindenki fellélegezhetett, és elmondhatta: megint sikerült túljárni a kaszás
eszén.

Canidy kibámult az ablakon, és próbált kimaradni az utasok zagyva fecsegéséből.

Mielőtt még földet értek volna, rálátott a repülőtérnek arra a részére, ahol százával parkoltak a
szabályos sorokban felállított harci repülőgépek – Douglas Boston könnyűbombázók a Kanadai Légierő
felségjelzésével, illetve az USA Hadsereg légi hadteste B-25-ösei és B-24-es Liberatorai, és még egy
rakás más típus amelyek nyilván csak arra vártak, hogy keletebbre vigyék őket, hogy
bekapcsolódhassanak a csatába.

Canidy tisztában volt vele, hogy azért jöttek ide, mert a legrövidebb út Észak-Amerika és Európa
között a Gander-Prestwick útvonal. Beugrott neki, amit erről az isten háta mögötti, fagyott helyőrségről
hallott, mégpedig az, hogy a lakossága 15 000-re nőtt a brit Királyi Légierő, a Kanadai Légierő, az USA
Hadserege légi hadteste, de leginkább a kanadai franciák jóvoltából.

Most viszont már nem látta a harci repülőgépeket. Csak nagy hófalakat, amelyek a kifutó két oldalán
tornyosultak. Ahogy a repülőgép a kifutón gurult, olyan érzése támadt az embernek, mintha valami
télies kanyonban haladt volna.

Aztán a hófehér kanyon egy helyen megszakadt – ez volt a leágazás a gurulópályára –, a C-54-es pedig
ráfordult. Egy sárga felvezető furgon várta őket, és mutatta nekik az irányt.

Aztán Canidy megpillantott először egy, aztán kettő és végül három sor bombázót. A C-54-es elgurult
mellettük, aztán két hangár előtt is, amiben egymáshoz értek a javításra váró repülőgépek, és végül
megállt a parancsnokság épülete előtt.

A földi személyzet egyik tagja hihetetlenül vastag téli szerelésben, kezében forgalomirányító botokkal
egy üres parkolóba irányította a C-54-est, két másik C-54-es mellé, a pilóta pedig leállította a három
üzemképes motort.

A férfimosdóban tett, hosszúra nyúló látogatás után Canidy megpróbálta kideríteni, mi van a
repülőgéppel, mert – bár már annak is örült, hogy épségben megérkezett a csodálatos Ganderbe –
szerette volna tudni, mikor szállhat fel erről a rohadt jégkockáról, és indulhat el a New Jersey állambeli
Elizabeth Citybe, és onnan akárhová, csak itt ne kelljen lennie.

Először próbálkozott a hivatalos csatornákon keresztül.

Kezdd a kis fickóval! – gondolta Canidy. – Légy kedves! Ne legyél bunkó!

A módszer egyáltalán nem vált be. Mindenki ugyanazzal a baromsággal etette:

– Bele fog telni egy kis időbe, mire sikerül megtalálni a hibát. Egy napba, talán kettőbe. Aztán még
meg is kell javítani a gépet. Látta útban idefelé azokat a hangárokat, amelyekben javításra váró
repülőgépek álltak? Ha nem sikerül, akkor szereznünk kell tartalék repülőgépet. Ha az sem sikerül,
 46

akkor mindenki számára keresni fogunk egy-egy helyet más repülőgépeken. Nagyon sajnáljuk, őrnagy,
de ez minden, amit magáért tehetünk. Nem a mi hibánk, hogy a repülőgép elromlott.

Minél jobban erőltette a dolgot Canidy, annál nagyobb ellenállásba ütközött.

A francba ezekkel! – gondolta.

Elindult egyenesen a parancsnokság épületébe.

Ott megtudta egy írnoktól, hogy egy másik C-54-esen – amit épp akkor tankoltak tele, s amely éppen
Washingtonba tartott – most fejezte be az utasok beszállítását.

– De amint azt az őrnagy úr bizonyára gyanítja – kezdett hozzá az írnok segítőkészen –, a repülőgépen
sajnos egyetlen szabad hely sincs. Az utaslistát lezártuk.

Canidy nem kis nehézség árán, de előkerítette a napostisztet, és elmagyarázta neki, mi a helyzet. De a
napostiszt sem bizonyult igazán segítőkésznek.

– Mindenki a lehető leghamarabb szeretne hazajutni, őrnagy – mondta Pierre Tugnutt, a Francia
Légierő ezredese.

Tugnutt az a tipikus fontoskodó irodás volt. Magas, vékony, nagy gonddal vágott bajusszal, ami olyan
vékony volt, mintha ceruzával rajzolták volna oda, és oldalra fésült hajjal, ami egy hatalmas kopasz
foltot takart el. Tugnutt már-már megvetően horkant fel, ahogy visszaadta Canidynek az USA
Hadserege légi hadteste által kiállított utazási parancsot.

– Én nem vagyok minden… – kezdett hozzá Canidy, de aztán rájött, hogy nincsenek egyedül, és mások
is hallják a beszélgetést.

– Ezredes – kezdett hozzá másodszor is, ezúttal lényegesen nyugodtabban. – Válthatnék magával pár
szót négyszemközt?

– Én úgy gondolom, hogy az ügyet lezártuk, őrnagy.

– Ezredes – folytatta Canidy mosolyt erőltetve az arcára –, azt hiszem, mindketten akkor járnánk a
legjobban, ha váltanánk pár szót…

Canidy egy pillanatra elhallgatott, és a fejével a szomszédos kis iroda felé bökött.

– …négyszemközt.

Tugnutt ezredes csontos arca eltorzult a dühtől, de azért engedett Canidy kérésének.

– Legyen – mondta.

– Köszönöm, uram – mondta Canidy hangosan, inkább csak a helyiségben lévő többi tiszt kedvéért.

Amikor az irodába értek, Tugnutt ezredes rákezdett:

– Na, ide hallgasson, őrnagy…

– Ezredes – szólt közbe Canidy. A hangja mély volt, és minden szót kihangsúlyozott. – Tudnia kell,
hogy nem szívesen teszem ezt.
 47

A zsebéből előhúzta az OSS által kiállított „a világon bármit megkapok, amikor akarom” igazolványát.

– Vagy feltesz engem arra a gépre, uram – mondta Canidy –, vagy most rögtön hívja nekem a
tábornokát!

A napostiszt felvont szemöldökkel vizsgálgatta az igazolványt, látszott rajta, hogy életében nem látott
még ilyesmit. Kétszer is megnézte, mielőtt visszaadta.

– Ha ezzel kezdte volna, őrnagy – mondta Tugnutt ezredes morcosan –, akkor nem lett volna gond, és
nem kellett volna ilyen hangon beszélnem magával.

Canidynek kedve támadt közölni az ezredessel, hogy tegyen neki egy szívességet, vonuljon félre, és
csinálja magával azt, amihez normális körülmények között egy nőre és egy férfira van szükség.

De fel akart szállni arra a nyomorult repülőgépre, el akart tűnni a Gander repülőtérről, ezért olyat tett,
amivel saját magát is meglepte: életében először befogta a száját.

Miközben Canidy felszállt az indulásra kész repülőgépre, rádöbbent, azzal, hogy becsatolja az övét,
valószínűleg még nem oldódnak meg a problémái. Az ülése mellett ugyanis – a repülőgépen ez volt az
egyetlen ülés, amin nem ült valaki – egy szúrós szemű alezredes foglalt helyet.

Szemmel láthatóan nem örült neki, hogy az útitársának, egy másik alezredesnek át kellett adnia a
helyét egy őrnagyocskának. Az alezredest szó szerint leparancsolták a repülőgépről.

Canidynek semmi kedve nem volt hozzá, hogy megint megütközzön egy kockafejű tiszttel, ezért a
legegyszerűbb megoldást választotta: levegőnek nézte.

Aztán arra gondolt: A francba is, azért rendelnek haza, hogy szétrúgják a seggem! Mégis mi lehet a
legrosszabb dolog, ami velem történhet? Visszaküldenek, hogy harcoljak a fritzek ellen?

Elővett egy ezüst laposüveget a zubbonya zsebéből, megemelte a szúrós szemű alezredes előtt, aztán
elvigyorodott.

– Az orvos írta fel – mondta Canidy, aztán három nagy korttyal kiitta a felét, majd visszacsúsztatta
flaskát a zubbonya zsebébe, a sapkáját előrehúzta, hogy a simlédere eltakarja a szemét.

Azokra az édes-keserű órákra gondolt, amelyeket a karjai között töltött a lány lakásán előző éjjel – az
tegnap éjjel volt, vagy tegnapelőtt éjjel? Jesszusom, de utálom az ilyen hosszú utakat! –, aztán mély
álomba zuhant.

(Öt)

Washington D. C.

A Haditengerészet Anacostia légibázisa

1943. március 2., 15.20

Ahogy a Légiszállítási Parancsnokság C-54-esének pilótája visszavett a gázból, hogy megkezdje az

ereszkedést az 5400 méteres magasságból, megváltozott a négy Twin Wasp motor hangja, és ettől
Richard Canidy őrnagy felriadt. Egyszer már korábban is felébredt, amikor úgy vélte, megint vibrációt
érez, de megnézte a motorokat, szépen duruzsolt mind a négy, úgyhogy visszaaludt.
 48

Most először csak az egyik szemét nyitotta ki résnyire, aztán a másikat, és csak miután a szeme
hozzászokott a délutáni nap ragyogó sugaraihoz, amelyek beözönlöttek az ablakán, nézett ki a jobb
szárny felé. Gyönyörű hótakarót pillantott meg odalent, ami elfedett mindent odalent. Canidy úgy vélte,
hogy Delaware fölött lehetnek. Nem, ez inkább Maryland – javította ki magát, amint felismerte a
Chesapeake-öböl keleti partvonalát.

A pilóta finoman jobbra döntötte a gépet, amitől a nap sugarai a szárnyra estek, onnan pedig
visszaverődtek, és Canidy szemébe világítottak. Behunyta a szemét, aztán elfordította a fejét az ablak
felől.

Az alezredes most is ott ült mellette becsatolva, és most mintha már nem tűnt volna olyan pipának,
mint a felszálláskor. Ettől függetlenül Canidynek nem kellett attól tartania, hogy felajánlja neki, hogy
körbeviszi Washingtonon, vagy elviszi a kocsijával a központba, vagy ilyesmi.

De erre nem is volt semmi szükség. Ahogy Canidy elindult lefelé a lépcsőn – az alezredes nyomában –,
vállán a vászonzsákjával, már látta, hogy a közlekedéssel nem lesz gondja.

A sorban parkoló olajzöld-drapp Chevrolet szolgálati autók között egy 1941-es, lenyitható tetejű
Packard 280-as kupé is állt. A sárvédőnek támaszkodva egy köpcös másod-vitorlamester állt, és a The
Washington Start olvasta. Drága, testre szabott egyenruhát viselt, a zubbonya ujjára pedig huszonnégy
évnyi szolgálatot jelző gerenda volt tűzve.

Canidy látta az alezredesen, hogy nagyon nézegeti a másodvitorlamestert, ezért kilépett, és megelőzte.

Az alezredes figyelte, ahogy a nyomorult őrnagy, aki miatt a haverját leszállították a C-54-esről, a
másod-vitorlamesterhez ért.

Amikor a nyomorult őrnagy elkiáltotta magát, hogy „Ellis!”, a másod-vitorlamester gyorsan

felpillantott az újságból, végignézte a gépről leszálló utasokat, aztán még gyorsabban összehajtotta a
Start, bedobta a Packardba, és fürgén tisztelgett a nyomorult őrnagynak.

– Canidy őrnagy úr!

Az őrnagy a másod-vitorlamester felé dobta a zsákját, amit a másod-vitorlamester elkapott, majd az

őrnagy elé sietett, és kinyitotta előtte a kupé ajtaját. Amint az őrnagy az autóban volt, a másod-
vitorlamester becsukta az ajtót, betette a zsákot a csomagtartóba, behuppant a volán mögé, és elindult.

Az alezredes csak állt az aszfalton, és nézte, ahogy a kupé elhajt. A kupéban az őrnagy az anyósülésen
elmosolyodott, és tisztelgett. Az elképedt alezredesnek kellett egy másodperc, mire felfogta, hogy mi
történt, és valami tisztelgésfélére emelte a kezét.

– Hogy ityeg a fityeg, Ellis? – kérdezte Canidy, amikor a Packard balra kanyarodva ráfordult a South
Capitol Streetre, majd a hídon áthajtva elindult a városba.

– Nem panaszkodom, Dick – felelte Ellis egy kedves mosoly kíséretében. – Az alezredesnek, aki
magával volt, zabszem volt a seggében, vagy mi?

Canidy a kezébe vette a Start, és átfutotta a címlapon lévő főcímeket.

– Kénytelen voltam leszállítani a cimboráját a Ganderen, ráadásul a napostiszt azt sem volt hajlandó
elárulni neki, hogy miért. És persze én sem.

Ellis elvigyorodott, aztán megrázta a fejét.

 49

– Átkozottul örülök, hogy megint itt van. Nem gondoltam volna, hogy még egyszer látom ebben az
életben.

Ellis Donovan ezredesnek dolgozott. Ő volt az igazgató különleges feladatokkal megbízott

asszisztense. Ellis ezt úgy értette, hogy meg kell tennie „mindent, akármit és bármit”, hogy könnyebbé
tegye az OSS igazgatójának az életét.

Erre rá is ment az egész napja. Bármit írt, olvasott, kimondott, vagy továbbított Donovan, annak a
99,99%-ról tudott Ellis is. Így arról is, hogy Canidy a németek által megszállva tartott Magyarországon
járt.

Arról is tudott, hogy Donovan egy TITKOS üzenetben hívta vissza Canidyt Londonból. Ellis vitte az
üzenetet a kommunikációs szobába, ahol a távírászok kódolták, majd elküldték. Ez a feladat is a
„mindent, akármit és bármit” kategóriába tartozott, tehát ezt is elvégezte. Ellis úgy gondolta, az is az ő
dolga, hogy kimenjen Canidy elé a repülőtérre.

De az igazság mégis az volt, hogy Ellis igen nagyra tartotta Dick Canidyt, és bármit megtett volna a
kedvéért.

– Szabad megkérdeznem, mit jelentsen ez a jármű? – kérdezte Canidy.

– Parancsot kaptam, hogy hetente egyszer járassam meg. hogy ne csak ott álljon, és rohadjon a Q
Streeten.

A ház a Q Streeten egy, a századfordulón épített villa volt, ami valamikor a tehetős Whittaker család
birtokában volt, s amelyet jelképes összegért, évi egy dollárért bérelt az OSS. Ezen a helyen tudták
biztonságosan és diszkréten elszállásolni az ügynököket vagy a politikusokat, vagy akárkit, akit az OSS
Washingtonba rendelt.

A Whittaker Construction Company, amely a polgárháború előtt vasútvonalakat épített és működtetett,

mostanra hatalmas vállalattá nőtt. Építettek mindent, még hajót, repülőgépet, szállodát és irodaházat is.

Az elképesztő vagyonnal komoly kapcsolatrendszer is járt. Köztudomású volt, hogy a cég fő

részvényese – James M. B. Whittaker (végzett a Harvardon, 1939-ben), az USA Hadserege századosa,
akit nem is olyan régen juttatott el az OSS a Fülöp-szigetekre, ahol ellenséges vonalak mögött teljesített
szolgálatot – „Frank bácsi”-nak nevezte az Amerikai Egyesült Államok elnökét, akire nem mindig
gondolt jó szívvel.

– Jimmy Whittaker szokott ilyeneket mondani – jegyezte meg Canidy.

– Ja. A lényeg, hogy éppen a szokásos félórás kanyarra akartam kihozni a masinát, amikor a főnök, aki
nem akarta, hogy maga az irodájában keresse, szólt, hogy menjek már el magáért az Anacostiára. Azt
mondta: „Mi lenne, ha a kupéval kimenne a tékozló fiúért?”

– A tékozló fiú az nem én vagyok. Hanem Jimmy. Az övé a kocsi. A francba is, az egész ház az övé.
Van valami hír róla?

Ellis kifejezéstelen arccal nézett Canidyre, és egy szót sem szólt.

– Ha nincs rossz hír, az jó hír – felelte Canidy vigyorogva. Ellis az út felé fordította a tekintetét, és
megrázta a fejét.

– A főnök miket mond rólam mostanság? – kérdezte Canidy.

 50

– Csak annyit, hogy majd találkozik velünk, csak előtte beugrik a georgetowni házába.

– Az jó – mondta Canidy. – Mindenképpen át kell öltöznöm.

– És le is kéne zuhanyoznia – jegyezte meg Ellis másod-vitorlamester, és önelégülten elvigyorodott,

ahogy rákanyarodott az M Streetre, és elindult a Rock Creek Parkway felé.

A házat a Q Streeten egy két és fél méter magas téglakerítés vette körül. Ellis a masszív, nehéz kapu
előtt fékezte le a Packardot.

Már éppen azon volt, hogy megnyomja az autó kürtjét – leginkább azért, mert tudta, hogy az
autókürtöléstől hülyét kapnak a volt titkosszolgálatos fickók, akiket Ellis ki nem állhatott, a „mi
szentebbek vagyunk mindenkinél” attitűdjük miatt –, amikor egy izmos, civil ruhás, gyapjúkabátos férfi
kilépett az egyik sövény mögül, és Ellis ablakához lépett. A cipője talpa alatt ropogott a hó.

A nagykabátban majdnem tökéletesen sikerült elrejteni a .45-ös kaliberű Thompson géppisztolyt, amit
mindig magánál tartott. A férfi bepillantott a kocsiba, Ellis felé biccentett a fejével, aztán ismét eltűnt a
sövény mögött.

Egy pillanattal később a kétszárnyú kapu kinyílt, Ellis pedig gázt adott. Amint az autó hátsó lökhárítója
az udvarra ért, a kapu becsukódott.

Ellis végighajtott a macskaköves kocsifelhajtón, és meg sem állt, amíg az ötállásos garázshoz nem ért,
amit „istállónak” neveztek, mert mielőtt garázzsá alakították volna át, itt tartották a lovakat. Ellis
leparkolta a kupét, aztán a csomagtartóhoz ment, és kivette belőle Canidy zsákját.

– Majd én, Ellis – mondta Canidy, és kinyújtotta a kezét a zsákért.

– Rám fér egy kis testmozgás – felelte Ellis, és intett Canidynek, hogy álljon el az útból. – Mellesleg
pedig tudom, milyen érzés az, amikor az ember leszáll a londoni gépről.

– Egy tömény ital kell csupán, és jól leszek – felelte Canidy.

A villához baktattak, ahol Ellis kinyitotta a konyhába vezető ajtót, majd követte Canidyt a házba.

A konyha hatalmas volt. A nagy teret az olívaolajban fonnyadó vöröshagyma és fokhagyma

fantasztikus illata töltötte be. A konyhában az éttermekben látható, ipari méretű tűzhelyek és edények,
valamint élelmiszerekkel megrakott polcok és hatalmas hűtőszekrények sorakoztak. A konyha most
meglehetősen zajos volt.

Egy alacsony, gömbölyded, olajbarna bőrű, ötvenes éveiben járó, fehér szakácssapkás férfi hangos
utasításokat adott a négyfős személyzetnek, és közben egy nagyméretű késsel a kezében mutogatott
nekik. Előtte, a márvány konyhapulton két hatalmas darab marhabélszín hevert egy vágódeszkán.

– Ellis másod-vitorlamester! – mondta a szakács, és Ellisre mutatott a nagy konyhakéssel. A hangja

mély volt, az akcentusa alapján pedig olasznak, vagy esetleg szicíliainak saccolta. – Ne merészeljen
beleszólni a munkámba!

– Már itt sem vagyunk, Antonio, már itt sem vagyunk – felelte Ellis.

– Köszönjön szépen Canidy őrnagynak.

 51

Antonio, a szakács közelebb lépett Canidyhez, majd megállt előtte úgy másfél méterre, csípőre tette a
kezét – a konyhakést le nem tette volna egy pillanatra se –, és végigmérte tetőtől talpig.

– Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy megismerhetem, őrnagy – mondta Antonio hivatalos hangon.
Aztán Ellis másodvitorlamesterre nézett, de Canidyhez szólt. – Ellis másodvitorla-mestert kitiltottam a
konyhámból. Ha itt van, mindenbe beleszól, aztán meg eltűnik az étel.

Antonio a késsel a nagy, kerek pocakjára mutatott. Canidy felnevetett.

– Örülök, hogy megismerhetem… Antonio, igaz? – mondta, amitől a szakács arca felragyogott. –
Egyébként igaza van, Antonio. Még nem találkoztam olyan haditengerésszel, akire kaját vagy piát
lehetett volna bízni. Erről jut eszembe…

Canidy Ellisre nézett, aztán a konyha túloldalán lévő, nehéz ajtó felé biccentett a fejével.

– …utóbbiból magamhoz veszek egy palackkal, és a szobámba viszem.

– A zsákja ott fog várni magára. És bátorkodtam kitisztíttatni és kivasaltatni az öltönyt, amit itt hagyott.
Nem ártana, ha a vacsorához rendesen felöltözne. A főnök azt mondta, hogy hat körül számíthatunk rá.

Canidy bólintott.

– Köszönöm, Ellis – mondta Canidy őszinte hálával a hangjában, aztán, amikor kilépett az ajtón, még
hozzátette: – Az ember mindig öltözzön ki, ha vacsorázni hívják. Meglehet, ez lesz az utolsó
vacsorája…

Harmadik
(Egy)

Washington D. C. Q Street

1943. március 2., 17.55

Dick Canidy kisétált a villa második, legfelső emeletén, az északi szárnyban lévő szobájából, és
végigment a hosszú folyosón. Meggyűlt a baja ropogósra keményített ingje legfelső gombjával. Amikor
nagy nehezen sikerült begombolnia, az ing annyira fojtotta, hogy el sem akarta hinni. Azon kezdett
tűnődni, mit csinálhatott a személyzet az inggel – az is megfordult a fejében, hogy esetleg nem is az ő
ingét tisztították ki –, aztán arra a döntésre jutott, hogy nyilván a keményítés során ment össze a
ruhadarab. Akármi is okozta a problémát, az a rohadt inggallér majd megfojtotta, ezért meglazította a
nyakkendőjét, az ujjaival benyúlt a gallér alá, és előre-hátra mozgatta azokat, hogy egy kicsit kitágítsa
az anyagot.

Ettől egy kicsit jobban érezte magát. A csokornyakkendőjét megkötötte ugyan, de vigyázott, nehogy
túl feszesre húzza, és tönkretegye a munkáját. Aztán begombolta egysoros, sötétszürke, Brooks Brothers
öltönyét, megvizsgálta magát a hatalmas, ovális, metszett üvegtükörben, ami a folyosó egyik végén
lógott a falon, aztán lement a lépcsőn.

A könyvtárba vezető nehéz, kétszárnyas ajtó egyik szárnya félig nyitva volt, azon keresztül lépett be a
helyiségbe, majd bezárta maga mögött. A nehéz rézpántok csikorogva engedelmeskedtek.
 52

Hatalmas szoba volt, amit fényesre politúrozott, sötétbarna keményfa lambériával díszítettek, amin a
Whittaker család olaj-portréi díszelegtek. A padlótól a mennyezetig érő könyvespolcokon egy gyufaszál
sem fért volna el a rengeteg könyvtől. A sötét fapadlóra négy hatalmas, egyforma méretű, valamilyen
kelet-ázsiai országból származó szőnyeget terítettek. Ezeken egyforma, nehéz bőrfoteleket helyeztek el,
minden szőnyegre egyet, eléjük pedig vaskosra tömött puffokat, így alakítva ki egy kis privát,
négyszemélyes szeparét.

A legtávolabbi falon, a díszes téglakandalló két oldalán – nemrég meggyújtott farönkök pattogtak
benne – hatalmas állatok trófeái töltötték ki a teret, többek között egy oroszlán, egy antilop, egy zebra és
két pompás agancsú állat trófeája, amiről Canidy úgy tudta, hogy valami antilopféle, talán nagy kudu. A
trófeák közelében egy bárkocsi állt.

Ezt a kocsit vette célba, és ahogy elindult felé, mivel a szobában síri csend honolt, a bőrcipője talpa
nagyokat puffant a keményfa padlón.

A bárkocsin volt minden. Tömény és kevésbé tömény szesz, világos és sötét szesz, olcsó és nagyon
drága, valamint aperitif és két olyan VSOP konyakmárka, amiről Canidy addig még sosem hallott.
Hamar megtalálta, amit keresett – egy palack kiváló, húszéves, egymalátás whiskyt, amit a Famous
Grouse gyártott –, és töltött is magának egy duplát egy kristálypohárba, természetesen tisztán.

Megfogta az italát, és közelebb lépett a kandallóhoz, aztán némán állt, és a lángokra meredve a
gondolataiba merült.

Szóval így lesz vége? – gondolta egy kicsit rosszkedvűen. – Egy pompás villában, kezemben egy pohár
kiváló skót whiskyvel? Így bukik el egy proli a gazdag és sikeres emberek világában? Pazar!

Nagyot kortyolt az egymalátás whiskyből, de egy pillanatig nem nyelte le az italt, csak élvezte a
zamatát és a melegséget, ahogy a whisky megsimogatta a nyelvét.

Felpillantott az egzotikus trófeákra, és megemelte előttük a poharát.

– Csináljatok helyet nekem is, srácok. Nemsokára csatlakozok hozzátok…

Miközben elindult egy újabb italért, hallotta az ajtópántok csikorgását a szoba másik végén, ezért
sarkon fordult.

Felismerte a hatvanéves, előkelő megjelenésű úriembert, aki az ajtóban állt. Köpcös, mégis sportos,
teljesen ősz, rövid hajú férfi, az írekre oly jellegzetes pirospozsgás arccal és élénk tekintettel. Kiváló
szabású, kétsoros, sötétszürke öltönyt viselt ropogósra vasalt, fehér inggel és tengerkék-fehér ripsz
nyakkendővel. Határozott fellépésű férfi volt; a jelenléte megtöltötte az egész könyvtárszobát. Canidy
azt is tudta, hogy miért.

Itt állt egy ember, aki elképesztő dolgokat vitt véghez: sikeres ügyvéd volt a Wall Streeten,
Becsületrendet kapott katonaként, igazi vezérnek született, akit az emberek szó nélkül követtek
bármikor, bárhová, ha arra szólította fel őket.

És ezt az embert cserbenhagyta.

– Jó estét, uram – mondta Canidy határozott hangon, pedig ebben a pillanatban elég bizonytalannak
érezte magát, aztán elindult Donovan felé.

– Dick – mondta William J. Donovan ezredes, az OSS igazgatója kedvesen. – Hogy van?
 53

– Minden korttyal jobban, uram – felelte Canidy, és megmutatta Donovannek a poharát. – Remélem,
megbocsát, amiért maga nélkül kezdtem hozzá.

A szoba közepén találkoztak. Megálltak, és határozottan kezet ráztak.

– Örülök, hogy látom, Dick – mondta Donovan, és Canidy szemébe nézett.

– Köszönöm, uram. Én is örülök, hogy látom.

Egy hosszú pillanattal később Donovan elengedte Canidy kezét, aztán hátralépett, és a poharára nézett.

– Jól gondolom, hogy valami jóféle egymalátás whiskyt iszik?

– Talált, uram.

– Nos, ebben az esetben, a francba is – mondta Donovan, és elmosolyodott –, ahogy mi mondani

szoktuk, „ha a kötelesség azt kívánja, a rossz társaságba is be kell illeszkedni”.

Canidy elvigyorodott, aztán bólintott.

– Valóban egymalátás, uram – mondta, aztán a bárkocsi felé fordult.

Szóval ilyen kedves lesz hozzám, aztán veszi a fejem, pokoli módszer, de… – gondolta Canidy, aztán
felnézett a trófeákra – …rosszabbul is járhatnék.

Ahogy kitöltötte a dupla Famous Grouse whiskyt a kristálypohárba, az OSS-igazgató mögé állt, és
ennyit mondott:

– Olvastam a jelentését.

Aztán hallgatott. Canidy sem szólalt meg. A könyvtárszobában síri csend honolt, csak azt lehetett
hallani, ahogy a tűz ropogott a kandallóban meg amikor Canidy visszatette a whiskysüveget a tálcára.

Canidy azon tűnődött, hogy erre most mondjon-e valamit.

Olvasta a jelentésem, de mi? Most kellene a bíró kegyeire bíznom magam… mit a bíró kegyeire… a
bíróság, a bíró, az esküdtek és a kivégzőosztag kegyeire… és meg kellene vallanom a bűnömet, hogy jól
elbasztam mindent? Hogy a hülyeségem miatt kellett hazahoznia Donovannek, hogy itt feleljek a
tetteimért? Aztán pedig könyörögnöm kellene neki, hogy ne küldjön valami pokoli börtönbe vagy
elmegyógyintézetbe, ahol a háború végéig gyárthatnék papírlapokból kis papírbábokat meg konfettit?

– Igen, uram – mondta, bár inkább kérdésnek szánta, mint kijelentésnek, és Donovan kezébe adta az
italát.

– Köszönöm – mondta Donovan, aztán megemelte Canidy előtt a poharát. – Igyunk a sikeres
küldetésekre…

– Uram?

– …a sikeres küldetésekre, amely nélkül nem nyerhetjük meg a háborút!

Canidy koccintott Donovannel, de ahogy belekortyolt az italába, az arcára volt írva, hogy egyáltalán
nem tudja követni az igazgató gondolatmenetét.
 54

– Remek – mondta Donovan, és a tenyerébe tette a poharat, úgy csodálta meg a kiváló whiskyt. –
Igazán remek.

A legközelebbi bőrfotelhez ment, leült, és intett, hogy üljön le vele szemben. Canidy leült, és csak
ekkor jött rá, hogy a bútorokat szándékosan helyezték el úgy, hogy a beszélgetés egyszerre legyen
nyitott, mégis bizalmas.

Egy hosszú pillanat után Donovan Canidy szemébe nézett.

– Esetleg nem akarna elmondani valamit, amit szándékosan kihagyott a jelentéséből? – kérdezte
Donovan szigorú, de megnyugtató hangon.

Mi a fenére akar ez kilyukadni? – morfondírozott Canidy. – Én mindent leírtam abban a jelentésben.

– Volt még pár apróság – kezdett hozzá Canidy. – Logisztikai jellegű dolgok, meg egy kis
kommunikációs zavar, és hasonlók.

Donovan bólintott.

Mi a fenét akar tőlem? – gondolta Canidy. – Nem igazán veszem a lapot. A francba az egésszel, az a
szemét David Bruce világosan megmondta, hogy miért hívtak vissza! Akkor miért is ne borítsam ki a
Billt?

Nagy levegőt vett, kifújta, aztán belekezdett.

– Van egy dolog, amit úgy éreztem, hogy nem írhatok le. Donovan felvonta a szemöldökét.

Canidy felállt, és úgy mondta:

– Jól elbasztam az akciót, uram. Elnézést kérek.

Az OSS igazgatója nem felelt.

– Csak éppen az volt – folytatta Canidy –, hogy valakinek tennie kellett valamit, hogy a küldetés
teljesítve legyen. Én pedig… pontosan tudtam, hogy én vagyok a tartótiszt, és túl sokat tudok ahhoz,
hogy ellenséges vonalak mögé menjek… de fütyültem rá… és odamentem.

Megitta az utolsó korty whiskyt, az üres poharat pedig letette a dohányzóasztalra. Azon gondolkodott,
hogy kimondja-e, amit szeretne. Úgy döntött, hogy nem mondja ki. Aztán mégis összeszedte a
bátorságát, és kimondta.

– Ezredes, noha én személyesen kérek elnézést azért, amit tettem, úgy érzem, nem volna becsületes a
részemről, ha nem mondanám el magának, hogy újra megtenném. Nem hagyhattam ott Ericet és a
professzort. Túl sokat tudtak. Nem hagyhattam őket ott… nem tudtam otthagyni őket, amiből az
következik, hogy nem vagyok alkalmas erre a munkára. Most, hogy ezt kimondtam, készen állok rá,
hogy… Mire is? Nem tudom, milyen választási lehetőségem van. Hogy kilépjek? Lemondjak? Hogy itt
maradjak Washingtonban aktakukacnak?

Donovan némán hallgatta Canidyt, aztán a szemébe nézett, és felhajtotta az italát.

– A fentiekről szó sem lehet – mondta végül. – Ezt maga is tudja, Dick. Maga túl sokat tud… Az
ajánlatát… bármilyen furcsán hangzik is… elutasítom…
 55

– Uram? Én…

– Engedje, hogy befejezzem, kérem! Noha értékelem a megbánását… jobban, mint gondolná… én nem
azért jöttem ide, és nem azért hívtam magát ide Londonból, hogy kirúgjam.

Canidy nem akart hinni a fülének. Bambán meredt az OSS igazgatójára.

– Ha már úgyis áll, töltene nekem még egyet? – kérdezte Donovan, és Canidy felé nyújtotta a poharát.
– De most csak egy szimplát kérnék. És hozzá egy pohár vizet, kérem.

Canidy bólintott, és elindult a bárkocsi felé.

– Mondja el nekem, hogy maga szerint mit csinálunk Angliában! – mondta Donovan, miközben
Canidy a bárkocsi felé baktatott.

– Mármint mi, az OSS? – kérdezte Canidy, aztán kihúzta a dugót az egymalátás whiskyből, és töltött.

– Igen.

– Nos, ha már úgyis erről beszéltünk, Dyerhez hasonló tudósokat hozunk ki, és közben szabotőr
akciókat hajtunk végre, mint amilyen a csapágygyár felrobbantása is lesz, Eric Fulmar részéről, de ez
benne van a jelentésemben. És persze ott van az Aphrodité projekt is, a B-17-es rádió-távvezérlésű
bombázók, amiket Torpex-szel akarunk teletömni, hogy azzal robbantsuk fel a tengeralattjáró-kikötőt és
más fontos célpontot.

Canidy a Donovan előtti dohányzóasztalra tette a vízzel teli poharat, aztán az egymalátás whiskyt.

– És persze ott vannak még a kémelhárítással és a pszichológiai hadviseléssel kapcsolatos akciók,

amiket a Whitbey House-ból koordinálunk – folytatta Canidy, és visszament a bárkocsihoz a saját
italáért, aztán leült a helyére a fotelba. – Most hallottam David Bruce-tól, hogy Stan Fine-ról le kell
mondanom, mert Bruce Algírba küldi… vagy már el is küldte… hogy elkezdje újabb csoportok
kiképzését, amiket aztán majd Franciaországba lehet küldeni, hogy támogassák az ellenállást ugyanúgy,
mint az ügynökeink Korzikán.

Canidy figyelte, ahogy Donovan felemelte a vizespoharát, töltött egy kevés vizet a whiskyhez – egy az
egy arányban –, majd felvette a whiskyspoharat az asztalról, belekortyolt, elégedetten bólintott, aztán
visszatette a poharat a dohányzóasztalra.

– Amit Fine-ról és Algírról mondott, az majdnem teljesen korrekt – jegyezte meg végül Donovan. –
Valóban arról van szó, hogy egy ellenálló réseau-t… hálózatot akarunk kiépíteni.

Elhallgatott, és egy pillanatra a gondolataiba merült.

– Szeretnék elmondani magának pár dolgot – folytatta Donovan. – Először felvázolnám, hogy mi a
helyzet. A szövetségesek egy igen jelentős hadműveletre készülnek, és ezt Hitler is tudja. Aki csak fél
szemmel figyeli ezt a háborút, az is tisztában van vele, hogy bármilyen hadműveletre is készülnek a
szövetségesek, abban Franciaországnak kulcsszerepe lesz. Visszafoglaljuk Franciaországot, az egész
országot, aztán Berlinig meg sem állunk. Csak az nem egyértelmű, hogy hogyan kellene
visszafoglalnunk Franciaországot. Szálljunk partra a La Manche csatornánál, vagy délről
próbálkozzunk, amit Churchill úgy hív, hogy „Európa hasalja”? Vagy támadjunk egyszerre északról és
délről? Hitler ugyanúgy nem tudja, hogy képes lesz-e megállítani minket, miközben az orosz frontot is
meg kell tartania. Miután a „Fáklya” rendkívül sikeres volt, és mivel jelentős szövetséges haderő gyűlt
 56

össze Észak-Afrikában, a logikus lépés az lenne, hogy délről támadjunk, foglaljuk el Olaszországot,
aztán menjünk be Franciaországba dél felől. Akárhogy is lesz… és még valóban nem született döntés ez
ügyben… az elnök a Casablancai beszédében világosan a szövetségesek tudtára adta, ha egyszer
megindul ez a támadás, annak csak feltétel nélküli megadás lehet a vége a németek részéről. Hitler tudja,
hogy neki az Atlanti-óceán térségében van keresnivalója. Canidy bólintott.

– Ki akarja éheztetni Angliát.

– Pontosan. Még nagyobb erőket vet be a tengeri hadtápvonalak elvágására, mert ha kevesebb étel,
üzemanyag, fegyver és muníció áll a britek rendelkezésére, akkor a németeknek könnyebb megtartani
Franciaországot, és onnan már csak egy ugrás London. Az U-bootok pedig eddig hihetetlenül sikeresen
süllyesztették el a teherhajóinkat az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren.

Az OSS igazgatója előrehajolt, a kezébe vette a poharát, belekortyolt a whiskyjébe, és átgondolta,

hogyan folytassa a mondandóját.

– Ez az európai helyzet nagy vonalakban, hihetetlenül leegyszerűsítve. Ami a finomabb részleteket

illeti… legalábbis az OSS számára… arról kell beszélgetnünk, amit David Bruce Fine-ra bízott. Az OSS
londoni különleges műveleti csoportja együttműködik a brit SOE-vel és a szabad franciákkal, hogy
támogatást nyújtsanak a francia partizánoknak… magával nagyjából egykorú fiatalembereknek… akik
Franciaország erdőibe menekültek a német megszállók elől, akik rabszolgamunkára ítélték volna őket.

– Egy kisebb csodával felér, hogy a Vichy-kormányban sem bíznak – jegyezte meg Canidy.

– És erre átkozottul jó okuk van. A lényeg, hogy csoportokba szerveződtek. Először is ott van a Francs
Tireurs et Partisans, amit a kommunisták irányítanak. Az Organization de la Résistance dans l'Armée
tele van Giraud követőivel. De Gaulle hívei a Forces Fran-caise de V Intérieur-be tömörültek, ami a
legerősebb az összes csoport közül, és jórészt Londonból irányít a Bureau de Renseignement et
d'Action. És még van jó pár kisebb csoport is.

– És nekünk ezeket a különböző csoportokat kellene támogatnunk? Mindet?

– De nem elég támogatni a csoportokat, egyesíteni is kell őket – mondta Donovan és közben bólintott.
– Azért, hogy ne legyen velük gond se most, se a háború után. Már most is egymás ellen harcolnak, mert
nem tudják eldönteni, hogy kié legyen az irányítás, ha a háborúnak vége. És ki is kellene őket képezni.
Kellenek nekik fegyverek, élelmiszer és pénz.

– Mi kellünk nekik… – jegyezte meg Canidy.

– Így van. Korzikán rendkívüli sikereket értünk el. Franciaországban is meg tudjuk csinálni. A franciák
többsége már a megszállás előtt is gyűlölte a tengelyhatalmakat. A gyűlöletük mostanra csak
fokozódhatott. Azokat pedig, akik valamilyen oknál fogva passzívak maradnak, meg lehet győzni. Csak
a hazafias érzéseikre kell hatni… vagy az értésükre kell hozni, hogy ha nem segítenek legyőzni a
németeket, nem lesz jövőjük.

– Amikor azt mondja, hogy „nem lesz jövőjük”…?

– Vagy segítenek, és élnek, vagy meghalnak.

Donovan hagyta, hogy Canidy felfogja a szavai jelentőségét.

 57

– Mi fogjuk ellátni hadianyaggal a francia partizánokat, és mi fogjuk őket vezetni a gerillaakciókban.

Üzemanyagraktárakat, vasútvonalakat és erőműveket fogunk szabotálni… mindent tönkreteszünk,
amiből a németek előnyt kovácsolhatnának. A SHAEF fogja meghatározni a célpontokat. Amint ez
megvan, a mi különleges műveleti csoportjaink és a SOE-ügynökök továbbítják az információt a francia
partizánoknak. Vegyük például Fulmar új munkáját, a csapágygyárat. Ha azok, akik a gyárat
üzemeltetik, hajlandóak együttműködni a francia partizánokkal, akkor felrobbantjuk a gyártósort… az
öntödéket, a forgácsoló csarnokot, a transzformátorházat, amit lehet… hogy egy jó ideig ne folyhasson
gyártás a telepen. Ha azonban a gyár üzemeltetőiről kiderül, hogy nem hajlandóak együttműködni,
akkor marad a bombázás és az egész épület lerombolása. És akkor levegőbe repül az egész rohadt
környék is.

– Tehát a franciákon múlik, akarják-e, hogy a háború után még legyen infrastruktúrájuk – mondta
Canidy, és bólintott. – Ravasz.

– Az. Szerintem nem kell attól tartani, hogy a bombázás mellett döntenek. A franciák, ahogy azt
Korzikán is látjuk, készségesen fogadják a fegyvereinket és a támogatásunkat. Talán túl készségesen.

– Hogy érti ezt?

Donovan egy pillanatig arra gondolt, hogy erre a kérdésre nem fog válaszolni, de aztán meggondolta
magát.

– Az ördöggel megyünk táncba, és ezt mi is tudjuk jól, de nincs más választásunk, noha tisztában
vagyunk azzal, hogy az ördögnek megvannak a saját céljai.

– A háború utáni időszakra gondol?

– Nem kis nyomás nehezedik rám itt, Washingtonban, amikor szóba kerül, hogy kommunistákat… a
megtestesült ördögöt… látjuk el fegyverekkel.

– De hát a szövetségesek ezt, ha nem is jelentős mértékben, de támogatják – jegyezte meg Canidy, de
inkább kérdésnek szánta a megjegyzését. – Ha Hitler a poklot szállná meg, az a minimum, hogy
felszólalnék az alsóházban, és szólnék pár jó szót az ördög érdekében.

Donovan elmosolyodott.

– Sir Winston is ezen a véleményen van. Igen, a szövetségesek vonakodva ugyan, de támogatnak
minket, mert ha a francia partizánok nem járnak sikerrel, gondban lesznek az amerikai, a brit és úgy
általában a szövetséges erők. És én pontosan ezért rendeltem magát ide, Canidy őrnagy.

Canidy a semmibe meredt, és próbálta összerakni a dolgokat. Érezte, hogy valami nem stimmel. A
kirakós játék egy darabkája még hiányzik. Az OSS igazgatójára nézett, és észrevette, hogy az igazgató
az arcát kémleli.

– Ha egy kicsit is intelligensnek tartott eddig, valószínűleg ezek után nem fog, ugyanis be kell
vallanom, hogy nem igazán tudom követni. Azt értem, hogy oda kell menni, és támogatni kell a francia
ellenállást… a munkát akár most rögtön el is tudom kezdeni, összeállíthatom a különleges műveleti
csoportokat, s a többi, s a többi… de azt nem értem, és remélem, megbocsát nekem ezért, hogy miért
nem lehetett mindezt parancsba adni, és elküldeni egy „szigorúan titkos, kizárólag Richard Canidy
őrnagy részére” üzenetben? Mostanra már Algírban lehetnék Stan Fine-nal.

– Azért, mert maga nem megy Franciaországba. Canidy arcára kiült a döbbenet.
 58

– De az előbb mintha azt mondta volna, hogy… Donovan feltartott kézzel jelezte, hogy hallgasson.

– Nem tűnt fel magának, Dick, hogy amióta csak elkezdtük ezt a beszélgetést magunk vagyunk?

– De igen, uram, de azt hittem, hogy ez csak azért van, mert szét akarja rúgni a segg…

– És miután a tudtára adtam, hogy erre nem kerül sor, nem tartotta furcsának, hogy továbbra is magunk
vagyunk?

Canidy nem felelt a kérdésre. Erre nem tudott mit mondani. Donovan folytatta.

– Pontosan azért rendeltem ide, hogy mindenki azt higgye, tényleg szétrúgom a seggét. Hogy amikor
majd eltűnik, senki ne kezdjen el gyanakodni.

– Eltűnök, uram? Hová?

Donovan úgy döntött, hogy nem felel azonnal. Ehelyett a poharával kezdett el játszani. Apró köröket
írt le vele a levegőben, és közben figyelte, ahogy a whisky a pohár falát nyaldossa forgás közben.

– Amint azt bizonyára tudja, vannak néhányan, akik nem kedvelik az OSS-t. Olyan emberek, akik
ebben a háborúban a mi oldalunkon állnak, és nagyon magas pozícióban dolgoznak. Hogy jó-e, vagy
sem, azt nem tudom, de az egyik legnagyobb támogatónk az Egyesült Államok elnöke.

– Ez legyen a legnagyobb bajunk! – jegyezte meg Canidy.

– Talán igaza van – értett egyet vele Donovan. – De az ilyesfajta kapcsolat időnként… sőt, talán az
esetek nagy részében komoly súrlódások kiváltója lehet, mert az ember közvetlenül az elnöktől kapja a
parancsait. Ezért nem értették sokan, hogy miért volt olyan fontos magát egy veszélyes küldetésre
küldeni pusztán azért, hogy elhozzon nekünk néhány zsákot, amiben a legtöbb ember szerint nem volt
más, csak homok. És senki nem értette, miért volt olyan fontos kihozni Németországból Dyer
professzort. Most pedig majd azt nem fogják megérteni, hogy miért olyan fontos, hogy Szicíliába
menjen, megszervezze és irányítsa az ellenállást.

– Miért?

– Eisenhower tábornok az afrikai erők parancsnokságán, Algírban, világosan a tudtunkra adta, hogy
nem kívánatos a jelenlétünk… az OSS és konkrétan a különleges műveleti csoportok jelenléte
Szicíliában a megszállás előtt. Úgy gondolja, hogy Mussolini és Hitler fel fog ránk figyelni, ha
elkezdünk ezt-azt a levegőbe repíteni.

– Tehát délről megyünk be Franciaországba? Donovan elengedte a füle mellett a kérdést.

– Az OSS Olaszországra specializálódott különleges hírszerző részlege itt, Washingtonban, amelyet

egy nagyon fiatal, de rendkívül tehetséges, Corvo nevű fiatalember vezet, ráállított pár embert az
Olaszországgal és Szicíliával kapcsolatos információk begyűjtésére. A dolguk az volt, hogy itt, az
Államokban kikérdezzenek mindenkit, akinek valamilyen érdekeltsége fűződik Olaszországhoz és
Szicíliához. A megkérdezettek között voltak turisták, de olyan helyiek is, akik gyűlölik Mussolinit, és
előle menekültek az Államokba. Az információk alapján domborzati térképet készítenek a szigetekről,
amin be van jelölve minden fontos tereptárgy, esetleges célpont, s a többi. A munka során azonban az
Olaszországra specializálódott hírszerző csoport tagjaival elszaladt a ló, és most különleges műveleti
csoporttá akarnak szerveződni, és oda akarnak menni, de ezt a dolgot már leállítottuk Eisenhower
tábornokra hivatkozva. Ezért kell magának Szicíliába menni, és létrehozni egy ellenálló hálózatot, egy
 59

olyat, amilyen Franciaországban is működik, s amit nem fedeznek fel az olaszok, a németek, még az
OSS Olaszországra specializálódott részlege sem… és főleg Ike.

– Igen, uram.

– Nem lesz egyszerű dolga. Jóllehet, a szicíliaiak gyűlölik a fasisztákat, másokat sem kedvelnek
különösebben. Kénytelen lesz alkut kötni velük, mert szükségünk van a hírszerzői információkra,
méghozzá most rögtön, főleg arra az esetre, ha Eisenhower megneszelné, hogy mire készülünk, és főleg,
ha rájövünk valamire, amiről nem tud, pedig tudnia kellene róla.

Donovan elhallgatott, megvárta, hogy Canidy felfogja a hallottakat, aztán amikor bólintott, folytatta.

– A fedőmunkája egy újabb tudós kimenekítése lesz. Egy szicíliairól van szó, a neve Arturo Rossi. Ő is
a fémgyártás nagy szakértője, de ami még ennél is fontosabb, olyan tudósokat ismer, akiknek a tudása
rendkívül értékes lenne az Egyesült Államok számára.

– Milyen tudásra gondol?

Donovan belekortyolt a whiskyjébe. A szavaiból egyértelműen kiderült, hogy nem kíván és nem is fog
válaszolni a kérdésre.

– Idővel meg fogja érteni, hogy mindez miért fontos. Most viszont elég annyit tudnia, Dyer
professzortól megtudtuk, hogy együtt dolgozott Rossival, amikor mindketten a Római Egyetem
vendégprofesszorai voltak. Éppen ezért attól tartunk, ha a németek erre rájönnek, és az eltűnt Dyer és a
többi tudós közötti kapcsolatra is, akkor Rossi élete veszélybe fog kerülni. Talán már most is veszélyben
van.

– Értem.

– Azért lesz különösen nehéz dolga, mert nincs kipróbált menekülési útvonalunk, ami azt jelenti, hogy
kénytelen lesz a szűkszavú szicíliaiakból kiszedni, hogy…

Kopogtak az ajtón, ezért Donovan elhallgatott a mondat közepén. A nehéz faajtók egyike csikorogva
kinyílt.

Ellis másod-vitorlamester jelent meg egy elegáns férfival, aki a bal kezében egy sárgásbarna bőr
hátizsákot tartott. A férfi jó szabású öltönyt, fehér inget és haditengerész-kék, mintás nyakkendőt viselt.
A zakója szivarzsebéből a nyakkendőhöz passzoló zsebkendő csücske kandikált ki. Harmincévesnek
nézett ki. A nem túl magas férfi arcbőre sápadt, a szeme sötét, szépen befésült haja pedig hullámos és
csillogó fekete volt, ahogy nagy gonddal vágott bajusza is.

– Gurfein őrnagy, uram – jelentette be Ellis. – Antonio azt mondja, hogy tizenöt perc múlva tud tálalni.

– Köszönöm, Ellis – mondta Donovan, miközben felállt, és intett az elegáns férfinak. – Murray, kérem,
csatlakozzon hozzánk!

Canidy felállt, és követte Donovant, miközben Ellis kisétált a könyvtárból, és bezárta az ajtót maga
mögött.

Donovan kezet rázott Gurfein őrnaggyal, aztán Canidy felé intett.

– Murray Gurfein, Dick Canidy. Dick, Murray. A két férfi kezet fogott.
 60

Donovan Gurfein vállára tette a kezét, és megszorította.

– Iszik valamit, Murray? Dick egy halálosan tömény egymalátásra esküszik.

Gurfein elmosolyodott.

– Az most az életemet mentené meg.

Canidy odavitte az italt, ahol Donovan és Gurfein ült.

Az OSS igazgatója megemelte a poharát, hogy pohárköszöntőt mondjon, Canidy és Gurfein pedig
követte a példáját.

– Egészségünkre! – mondta Donovan.

– Egészségünkre! – mondta utána Canidy és Gurfein egyszerre. –Jóféle pia, mi? – kérdezte Donovan
Gurfeintől, miután belekortyoltak az italukba.

– Nagyon.

Donovan Canidyhez fordult.

– Csak hogy tudja, Dick, legutóbb tavaly nyáron adatott meg nekem és Murraynek, hogy együtt
ihattunk egy pompás egymalátás whiskyt. Egy kellemes kis hotelben voltunk, Manhattan belvárosában,
ami sokak szerint egy kétes hírű lebuj, ahol olyan fejesek fordulnak meg, mint Fiorello La Guardia
polgármester. Minket egy Moses Polakoff nevű ügyvéd hívott meg.

Canidynek semmit nem mondott a név, és ezt fejcsóválással adta Donovan tudtára.

– Charles Luciano? – kérdezte Donovan. Canidy megint csak a fejét csóválta.

– Charlie „Mázlista” Luciano? – kérdezte Gurfein. Canidy szemöldöke felszaladt.

– A bandavezér? Azt hittem, ő most a hűvösön van. Gurfein bólintott.

– Harminctól ötven évig terjedő börtönbüntetését tölti, hála a volt munkaadómnak.

– Mielőtt Murray csatlakozott az OSS-hez – magyarázta Donovan –, ő volt a New York Megyei
Ügyészségi Hivatal csalásellenes ügyosztályának a főnöke. Tom Dewey, New York megye és egyben
New York City déli körzetének az ügyésze hihetetlen munkát végzett, és megtisztította az alvilágot.
Olyan embereket kapott el, mint Dutch Schultz, Waxey Gordon vagy Legs Diamond.

– Lucianót '36-ban ültették le – tette hozzá Gurfein – prostitúcióra való kényszerítés vádjával. Moses
Polakoff az ügyvédje. Luciano a Dannemora Börtönben töltötte a büntetését tavaly májusig, amikor
áthelyezték Great Meadow-ba.

– Miért kellett áthelyezni? – kérdezte Canidy.

– Murray pont ezért van most itt – felelte Donovan. – Amikor még a csalásellenes ügyosztályt vezette,
szokatlan helyzet alakult ki a Haditengerészeti Hírszerző Hivatalnál. De ez a dolog talán a segítségére
lehet, Dick.

Canidy értetlenül nézett Donovanre.

 61

– Egy gengsztertől kérjek segítséget?

Donovan egy hosszúnak tűnő pillanatig szótlanul nézett Canidyre.

– Itt az ideje, hogy táncoljon az ördöggel, Dick – mondta, aztán a karórájára, majd Gurfeinre pillantott. –
Az lesz a legjobb, ha az elején kezdi, Murray. De előtte talán harapjunk valamit!

(Kettő)

Florida, Manhattan Beach

1943. február 27., 03.30

Richard Koch és Rudolf Cremer segített Kurt Bayernek és Rolf Grossmannak ásni két nem túl mély
lyukat az egyik homokdűne mögött, úgy ötven méterre a tengerparttól, hogy azokba rejtsék el a fekete,
rozsdamentes acél dobozokat, illetve most már csak dobozfedeleket. A rozsdamentes acél dobozokat
korábban szétszedték, és kivették belőlük a hátizsákokat, amelyekben robbanóanyag, detonátor,
pisztolyok, lőszer, amerikai dollárok és ruhák voltak.

Koch nem volt ugyan biztos benne, de úgy gondolta, Hans-Günther Brosin Kapitanleutnant üvöltözését
hallotta az óceán felől. Aztán elhessegette a gondolatot, és azt mondta magának, hogy biztosan csak
képzelődik, mivel egyrészt elég sok idő telt el azóta, hogy a gúzsba kötött, ifjú parti őrt kiküldték a
tengeralattjáróhoz az egyik gumicsónakban, vagyis a tengeralattjáró már egészen biztosan messze,
vagyis hallótávolságon kívül jár. Másrészről a tengeralattjáró parancsnoka nem lett volna olyan
elővigyázatlan, hogy ordítozni kezd, és ezzel megkockáztatja, hogy felfedezik őket, még mielőtt a
tengeralattjáróval mélyebb vizekre érhetett volna.

Koch azért mégis elvigyorodott a sötétben, ahogy lelki szemei előtt megjelent a tengeralattjáró
parancsnokának a dühös képe, amit minden bizonnyal akkor vágott, amikor meglátta a kis
meglepetéscsomagját.

A négy férfi a tengerparti homok nagy részét a rövid nyelű ásókkal lapátolták vissza a gödrökbe,
amiket ástak, aztán bedobták a gödrökbe az ásókat is, és az utolsó jó 30 cm homokréteget kézzel
dobálták vissza. Elsimították a homokot, amennyire csak tudták, aztán otthagyták, és remélték, hogy az
eső és a szél eltünteti a nyomaikat.

Aztán mindenki a vállára vette a maga nehéz hátizsákját, igazított a pántján, és elindultak dél felé a
homokdűnék mentén. Richard Koch és Kurt Bayer haladt elöl, őket követte Rudolf Cremer és Rolf
Grossman úgy tízlépésnyire lemaradva.

Most a terv szerint a két „csoportnak” a lehető leghamarabb szét kellett válnia. Mármint azután, hogy
sikerült megszerezniük az előre lebeszélt szállítóeszközt – egy 1935-ös Ford szedánt, ami elég nagy volt
ahhoz, hogy mindannyian elférjenek benne –, amit Koch egy régi barátján keresztül intézett nekik.

Az autó nem tűnt nélkülözhetetlennek a küldetés teljesítése szempontjából – hiszen Koch alaposan
kiokította a többieket arról, hogy milyen terepre kell számítaniuk, és hogy milyen közlekedési eszközt
vehetnek igénybe, ha az autó mégsem lenne ott, és egyedül is boldogult volna mindenki –, de Koch
számára mégis komoly értéket képviselt.

Richard Koch három évig élt Jacksonville-ben, ahol egy helyi cégnek dolgozott, ami Budweiser sörrel
kereskedett, munka mellett pedig a Florida Állami Egyetem műszaki karára járt. Koch egy teherautóval
 62

hordta az Auggie Busch söröshordókat és – rekeszeket a Duval megye tengerparti kisvárosaiban

működő kocsmákba – Manhattan Beach, Jacksonville Beach, aztán az l-es főúton le St. Johns megyéig.

Minden héten háromszor tette meg ugyanazt az utat, és ezalatt az idő alatt összebarátkozott jó néhány
étterem- és kocsmatulajdonossal meg csapossal, de egyikkel sem lett olyan szoros a barátsága, mint J.
Whit Stevensszel. „Jay” – mert a barátai így hívták – köpcös, középkorú, előkelő férfi volt
Philadelphiából, aki bogaras nagyanyjától egy igénytelen kiskocsmát örökölt Neptune Beachen, amit
„Pete kocsmájának” nevezett el.

A nagymamának köszönhetően a Stevens család jó néhány generációja töltötte a téli szünetet

Jacksonville Beachen. A nagymama, aki különcnek számított az előkelő körökben, váltig állította, hogy
azok a Palm Beach-i népek, akik Jaxtől délre teleltek, iszonyúan túlértékelt, felvágós sznobok. A fél
életét azzal töltötte, hogy megpróbálta kinevelni a férjéből – Stevens nagyapjából – és a fiából – Stevens
apjából – a merevséget, de nem járt túl sok sikerrel.

Így aztán senki nem lepődött meg, hogy miután az öreg Stevenst elvitte egy szívinfarktus – pont az
alelnöki irodájában üldögélt az íróasztalánál a Mellon Bank hitelosztályán –, Stevens nagyi
felszedelődzködött, és Jacksonville Beachre költözött, ahol – egy újabb különc megnyilvánulás –
megnyitotta Pete kocsmáját, hogy legyen mivel elfoglalnia magát.

Stevens apja szintén a Mellonnál dolgozott, ő a vállalati csoportot vezette, és mindenki meg volt róla
győződve, hogy Stevens az apja és a nagyapja nyomdokaiba lép majd, és a bankszakmában helyezkedik
el.

Ez pontosan így is történt. Diplomát szerzett a Pennsylvania Egyetem gazdasági karán, és hamarosan a
Mellon egyik középvezetője lett. Szépen haladt előre a ranglétrán, de nem sokáig.

Stevens sosem volt az a vaskalapos fazon, és untatták az előkelő körök. Amikor csak tehette, lelépett a
svédasztalos fogadásokról, amiket a Union League of Philadelphiában tartottak, meglazította a
nyakkendőjét, átsétált a Broad Street túloldalára, és bedobott egy Philly sajtos steaket a 12. utcai piacon.

Kétség nem férhetett hozzá, hogy bár a nagymama génjei kihagytak egy generációt, végül mégis
utolértek egy Stevenst.

A nagymama ezt persze rögtön kiszúrta, és ezért úgy döntött, hogy a végrendeletében a kocsmát az
unokájára hagyja. Ez volt az utolsó különc kísérlete arra, hogy felrázza a Stevens klánt.

A nagymama ezúttal akkora sikert ért el, amiről álmodni sem mert.

A temetése óta évek teltek el, és az unokája azóta nem vett fel öltönyt. A hirtelenszőke Stevens inkább
kopott khaki nadrágot, kifakult, váll-lapos kapitányinget és betört haditengerész-kék, görög
matrózsapkát viselt – utóbbit mindig ferdén.

Ahogy annak idején a nagymamát, Stevenst is nagyon kedvelték. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy
Stevens minden vendégét baráti háton veregetéssel üdvözölte – néhány törzsvendégnek ölelés járt –,
másrészt pedig az, hogy amikor úgy tartotta kedve, szólt a csaposainak, hogy egész este egy centért
csapolja a sört a vendégeknek.

Látszólag Stevens nem vette túl komolyan a kocsma-bizniszt. Az állandó vendégek az év nagy
részében szép summát hagytak a kocsmában, szezonban pedig – június elejétől augusztus végéig és
november közepétől január elejéig – egy egész vagyont. Neki pedig ott volt a két hálószobás lakása a
 63

kocsma felett, ami kívülről elég lerobbant látványt nyújtott, de hihetetlenül szép kilátás nyílt belőle az
Atlanti-óceánra. Mégis miért akart volna keményebben dolgozni?

Ezt gondolták az emberek, pedig pont az ellenkezője volt igaz.

A Whartonon végzett diplomás üzletember olyan kimutatást vezetett, amiben nyomon tudta követni
minden egyes cent útját. Pontosan tudta, mennyibe került egy hordó sör a nagykereskedőnél, hogy
mennyit bukott azokon a napokon, amikor „jókedvéből” majdnem ingyen osztogatta a korsókat, és hogy
hány százalékkal nőtt a vendégek száma – és az árbevétel –, amikor híre ment, hogy Pete kocsmájában
már megint ingyen csapolják a sört.

Stevens bevételének egy jelentős része nem volt dokumentálva, ami annyit jelentett, hogy az
adóhatóságnak nem volt róla tudomása. Ebből következően Stevens csinos összeget tett félre a nehéz – a
nagyon nehéz – napokra, illetve igazából nem is nagyon tudta, hogy mire tette félre azt a pénzt.

A kocsma mellett Stevens számos egyéb olyan vállalkozásba is belefogott, amiből bevétele származott.
Volt pár bungalója – egyik sem valami nagy szám, de mind a tengerpart legjobb részén állt –, amit
tavasszal és nyáron bérbe adott. Télen nem volt érdeklődés a bungalók iránt. Miért is lett volna, amikor
olyankor hideg, nedves szél fújt az óceán felől, a bungalók fűtését pedig csak a fatüzeléses spórokkal
lehetett volna megoldani. Emellett autókkal kereskedett, néha szükségből, néha üzleti megfontolásból.

A tengerparti városokban hozzá voltak szokva az emberek – talán túlságosan is –, hogy egyik nap az
ácsoknak, a festőknek vagy a kereskedőknek még volt munkájuk, másnap meg elkezdődött az
„uborkaszezon”, és várniuk kellett, amíg véget nem ért.

Ilyenkor ott töltötték az idejük nagy részét, ahová a munka után is betértek: Pete kocsmájában.
Csakhogy gyorsan rossz passzba került az, aki úgy kocsmázott, hogy közben bevétellel nem
rendelkezett, s akinek még akár heteket kellett várnia, mire újra munkához juthatott.

Éppen ezért Stevens megengedte – de ezt nem verte nagy dobra, mert nem szerette volna, ha híre
megy, hogy ő „piások bankárja” –, hogy néhány kiválasztott vendége hitelbe igyon. Ezek a
kiváltságosok átkozottul nagylelkűnek találták a tulajt, amiért olyankor is volt hitelük nála, amikor nem
jött össze semmi meló, a valóságban azonban a dolognak semmi köze nem volt a nagylelkűséghez.

Stevens jól ismerte a vendégeit, és tudta, hogy kinek lehet adni hitelt, és kinek nem. A kiváltságosok
hitelbe ihattak ugyan, de Stevens kamatot számított fel nekik, fedezetként pedig igényt tartott a
„szerencsések” autójára vagy furgonjára.

Amikor a hitelbe ivó vendég munkához jutott, szépen kifizette a tartozását, plusz a kamatot, és vihette
a kocsiját. Ellenben, ha a hitelbe ivó vendég nem kapott munkát, és a tartozása a kamattal együtt elérte
az autója értékét, akkor vagy fizetett, vagy az autót átíratta Stevens nevére.

Stevens nevén időnként két, három, néha négy autó is volt.

Amikor csak tehette, a kocsma előtt parkolt ezekkel az autókkal – mindig jól mutatott, ha odakintről
úgy tűnt, vannak vendégek, mert így szívesebben tértek be oda az emberek munkaidőben, és utána is, a
rossz szándékúakat pedig elijesztette –, a többi kocsiját viszont a bungalók melletti parkolóban tartotta.

Richard Koch nem tanult közgazdaságtant – szegény családban nőtt fel, és szigorú nevelést kapott,
aztán az apja, aki dízelmotorok javításából élt, és rendkívül keményen dolgozott, Amerikába vitte a
családot, majd amikor Richard tizenkilenc éves lett, és már el tudta látni magát, az egész családot
visszavitte Németországba –, ettől függetlenül ő is értett a pénzhez.
 64

Mindig volt pénze, mert ügyelt rá, hogy mindig legyen munkája, és csak addig nyújtózzon, amíg a
takarója ért. Időnként még a bankba is sikerült betennie pár dollárt – néha többet, néha kevesebbet –, és
végül összejött háromezer dollárja.

Koch soha nem szorult rá Stevens hitelkonstrukciójára, de azért tudott róla, ahogy arról is, hogy
Stevens autókkal seftel. Így aztán, 1941 novemberében, amikor Koch elhatározta, hogy meglátogatja a
családját Németországban, megkérdezte Stevenstől, hogy hajlandó lenne-e vigyázni az autójára, amíg
odavan. Stevens természetesen igent mondott, és vállalta a feladatot – egy kisebb összeg ellenében.

Már csak a készpénzzel kellett valamit csinálnia. Koch nem akarta valami bankban hagyni a
megtakarítását. Mivel nem volt amerikai állampolgár, tartott tőle, alkalomadtán akár zárolhatják is a
számláját. Koch sokat törte a fejét azon, mit tegyen. Az is megfordult a fejében, hogy egyszerűen elássa
a pénzt, vagy átadja valakinek megőrzésre.

Aztán arra gondolt, ha Stevens már úgyis belement, hogy vigyázni fog a kocsijára, mi lenne, ha a pénzt
is rábízná? Persze úgy, hogy Stevens ne is tudjon róla. Ha mondjuk elrejtené a kocsiban?

Először barna zsírpapírt vett, amibe a hentesek szokták csomagolni a húst, és abba csomagolta a
bankjegykötegeket. Aztán az egészet szorosan körbetekerte fekete szigetelőszalaggal, majd keresett a
Fordban egy helyet, ahová elrejthette a pénzt, és ahol nem találhatta meg senki azonnal. Addig keresgélt,
amíg végül a hátsó ülés mellett döntött. Meglazította a csavarokat, amelyek az ülést rögzítették az
alvázhoz, felhajtotta, a rugók közé préselte a fekete csomagot, aztán visszacsavarozta az ülést.

Ezek után már nem maradt más hátra, mint elmenni a Forddal Pete kocsmájához, leparkolni a kocsma
előtt, lezárni, a kulcsokat pedig átadni Stevensnek. Akkor még egyikük sem sejthette, hogy Németország
egy hónappal később hadat fog üzenni az Egyesült Államoknak, két hónappal később pedig Koch már a
német hadseregben fog szolgálni.

1942 decemberében Richard Koch betett egy normál méretű borítékot a futárcsomagba, ami az Abwehr
levelezését tartalmazta. A futárcsomagot a futár Spanyolországba vitte, ahol a spanyol diplomata
futárhoz került, aki éppen New York City spanyol konzulátusára készült. Miután a boríték megérkezett a
New York-i spanyol konzulátusra, egy küldönc eljuttatta Eva Carrhoz, aki Fritz Kuhn egyik hűséges
követője volt, s a metropolisz Lower East Side nevű negyedében élt, amit főként német-amerikaiak
laktak.

Amikor Eva Carr, a markáns arcú, harmincöt éves, barna hajú nő kinyitotta a sima borítékot, egy
másik, kisebb borítékot talált benne.

A borítékon a feladó helyén a következő szöveg állt:

Richard Koch

New York City, NY

A borítékot a következő személynek címezték:

Mr. J. W. Stevens Florida, Neptune Beach lst Street 117. „Pete kocsmája”

A kis borítékhoz egy apró, kézzel írott cetlit tűztek. A cetlin Koch utasította Eva Carrt, hogy a kis
borítékra tegyen egy háromcentes bélyeget, és dobja egy New York-i postaládába.
 65

Ha Eva Carr kinyitotta volna a borítékot, akkor egy levelet talált volna benne, ami úgy kezdődött, hogy
„Kedves Jay!”, s amelynek az elején Koch még Stevens egészsége és hogyléte felől érdeklődött, majd
hirtelen váltott, és közölte a címzettel, hogy egy jó hónapon belül elmegy az autójáért, aztán a felől
érdeklődött, hogy a húszdolláros bankjegy fejében (amit természetesen a német kémelhárítás szerzett be
neki), amit a leveléhez mellékelt, Stevens hajlandó lenne-e az egyik emberével átnézetni az autót, hogy
minden rendben van-e vele, jó-e az akksija, nem defektes-e valamelyik gumija, tele van-e tankolva
benzinnel, s a többi, s a többi.

A levél végén Koch még boldog, sikerekben gazdag új évet kívánt Stevensnek és Pete kocsmájának.

(Három)

A két kis csoport némán haladt, tulajdonképpen kocogott dél felé az esőben a homokdűnék mentén.
Aztán egy kitaposott ösvényhez értek – a partközeli parkolóhoz vezetett –, amin lábnyomokat
pillantottak meg, és gyorsan körülnéztek, hátha megpillantják a szerelmes párt, amely egy kis éjszakai
sétára indult, vagy a részeget, aki nem talált haza, s csak aztán folytatták az útjukat dél felé.

Hamarosan azonban ismét meg kellett állniuk, mert útjukat állta egy 120 cm magas kerítés. Úgy vették
észre, hogy Kurt Bayer szó szerint belerohant az egymáshoz drótozott deszkákból álló kerítésbe.
Legnagyobb szerencséjükre a deszkák nem törtek el, csak meghajlottak az ütközéstől. A négy ziháló
férfinak el kellett döntenie, hogy mi legyen: másszanak át, vagy fussanak el az óceán partjáig, és
kerüljék meg?

Rövid mutogatás következett, aminek a végén átmásztak a kerítésen, és hamarosan már ismét déli
irányban futottak az ösvényen. Az elkövetkező negyvenöt percben nem láttak mást, csak homokot,
homokot és homokot.

Aztán egy újabb, rendezett tengerparthoz értek, ahol a sötétben egy kopott táblán a következő felirat
hirdette teljesen feleslegesen:

ÚSZÓMESTER NÉLKÜLI TENGERPART! MINDENKI A SAJÁT FELELŐSSÉGÉRE MEHET A

VÍZBE! ATLANTIC BEACH

Ez az utolsó sor volt az, amit Koch érdekesnek talált, mivel egy ideje már úgy érezte, hogy a sötét és az
eső ellenére ismerős neki a tengerpart.

Kurt Bayer megállt mellette, kifújta magát, és együtt várták meg, hogy Rudolf Cremer és Rolf
Grossman utolérje őket. Egy pillanattal később már hallották, ahogy a cipőjük nagyokat cuppan a
nedves parti fövenyen, aztán lassan kirajzolódott a körvonaluk is.

Koch hallotta a lihegésüket, aztán Cremer hangját:

– Ez… ez már… az? Koch suttogva felelt.

– Elvileg ez az ösvény vezet a 16. utcára, és ha nem tévedek, akkor ott… – Koch déli irányba és egy
kicsit a szárazföld felé mutatott, ahol alacsony fenyőfák és kis legyezőpálmák sorakoztak – …ott vannak
a bungalók.

– Akkor menjünk! – mondta Grossman, aki beszéd közben ügyelt, hogy senki ne vegye észre,
mennyire elfogyott a levegője, aztán elindult.
 66

Elfutottak a fenyők és a legyezőpálmák mellett, és két sötét bungalóhoz értek. Az óceánra néző,
hatszögletű épületeket jó 180 cm magas cölöpökre építették. Koch onnan tudta, hogy ezek a bungalók J.
Whit Stevens tulajdonát képezik, hogy ő maga is két alkalommal kibérelte az egyiket.

A bungalók teljesen egyformák voltak. Mindkettő könnyűszerkezetes épület volt kissé viharvert, és itt-
ott vetemedett deszkafalakkal, deszkatornáccal és – korláttal, illetve rozsdás bádogtetővel. Az ablakokon
a spalettákat télire bezárták. A sötétben is jól lehetett látni, hogy ezeket a lerobbant vityillókat tényleg
csak nyári szállás gyanánt használták, és hogy a karbantartással nem igazán törődő tulajdonos csak azt
javította meg rajtuk, ami már teljesen tönkrement, bár valószínűleg azt sem azonnal.

Koch előhúzta a 9 mm-es Walther P 38-as félautomata pisztolyát a bőr csípőtokból, és miközben a
többiek követték a példáját, elindult a hozzá közelebb lévő bungaló felé.

Érezte, ahogy a lába alatt a parti föveny egyre tömörebbé, majd majdnem teljesen tömörré válik ott,
ahol a falépcső kezdődött, amely a tornácra vezetett.

Koch körülnézett, mert remélte – egy kicsit számított is rá –, hogy szerencséje lesz, és ott találja az
1935-ös Ford szedánját – mostanra egészen biztosan belepte a tengervízből kicsapódó só meg a homok –
a zúzott kagylóhéjjal burkolt parkolóban, a bungaló alatt, ahol Stevens gyakran parkolta azokat az autóit,
amelyek fényezését hosszabb ideig akarta a napfénytől megóvni.

Egy kicsit csalódott, sőt talán dühös is volt, amikor az autót nem találta ott – egyáltalán nem talált autót
a bungaló alatt –, mert ez azt jelentette, hogy kénytelen lesz elgyalogolni Pete kocsmájába, és Stevens
lakásán elrendezni a dolgot.

Felmentek a lépcsőn a tornácra, Koch pedig megtalálta a kulcsot az ajtó fölé szerelt lámpa fölötti kis
zugban, ahol emlékei szerint Stevens szokta elrejteni.

A rozsdás lakatba dugta a kulcsot, és némi erőltetés után elfordította, majd levette a lakatot,
visszahajtotta a külső zárólemezt, megragadta az ajtó fogantyúját, elfordította, és benyomta az ajtót.

De semmi sem történt. Az ajtó be volt ragadva.

Ez a szar vagy megdagadt, vagy elvetemedett – gondolta Koch –, vagy az is lehet, hogy az egész
rothadó ház megdőlt, és azért feszül az ajtó a keretben. Ha kinyitom, még a fejemre esik az egész rohadt
vityilló. A francba az egésszel…

Koch elfordította a fogantyút, a vállával meglökte az ajtót egyszer, aztán még egyszer, és végre
engedett, és hangos nyikorgással kinyílt.

A bungaló belsejében még sötétebb volt, mint odakint.

Koch felkattintotta a lámpa kapcsolóját, de semmi sem történt. Aztán eszébe jutott, hogy Stevens télre
gyakran kikapcsoltatta az áramot a bungalókban, hogy egy centet se kelljen feleslegesen kidobnia az
ablakon. Valószínűleg a vizet is elzáratta.

Koch hirtelen úgy érezte, hogy valaki áll mellette, amikor pedig oldalra nézett, Grossmant pillantotta
meg, aki felkattintotta a zseblámpát, és végigpásztázta a fénynyalábbal a szobát. A fénytől először
fájdalom hasított Koch szemébe, de aztán gyorsan hozzászokott, és a lámpa fényében megállapította,
hogy elég régóta nem vehették már ki a bungalót, hiszen minden csupa por és pókháló volt.
 67

Tovább haladtak a konyhába, onnan pedig a nappaliba, ami az Atlanti-óceánra nézett – mármint
olyankor, amikor nem voltak bezárva a spaletták. A két kis hálószobához és a fürdőszobához egy rövid
folyosó vezetett.

A négy férfi szétvált, hogy ellenőrizzék, nincs-e más is rajtuk kívül a bungalóban, aztán visszamentek a
nappaliba, és letették a hátizsákjaikat a fapadlóra.

Koch elővette a zseblámpáját, kiment a konyhába, és végignézte a szekrényeket.

Majdnem mind üres volt. Csak sótartókat és pár üres edényt talált, és persze a gyertyákat, amiket
Stevens a megszokott helyén hagyott. Koch letett egy gyertyát az asztalra, és meggyújtotta. Aztán
elővett a zsebéből egy csomag Derby cigarettát. Most, hogy már zárt helyen voltak, nyugodtan
rágyújthattak, és nem kellett attól tartaniuk, hogy meglátják őket. Koch rá is gyújtott.

– Amint felkelt a nap, elmegyek a kocsiért – mondta, miközben a kanapéhoz ment. – Most menjenek
aludni egyet, addig én őrködök…

– Uram – mondta Kurt Bayer, aki az asztal mellett ült a gyertyafényben –, menjen csak maga pihenni,
én kezdem az őrséget!

Koch leült a kanapéra, a hátizsákját pedig letette maga mellé.

– Nem…

– A legnagyobb tisztelettel, uram – makacskodott Bayer –, én pihenhetek reggel is, amikor elmegy az
autóért. Most viszont maga is fáradt, és mindenkire ráfér a pihenés.

Mindenki hallotta, ahogy Grossman felmordult. Olyan gúnyos morgás volt ez, mintha arra gondolt
volna, hogy az ügynök nyalizik a főnökének.

Grossman hozzáállása idegesítette Kochot, most mégis azon kapta magát, hogy mosolyog. Örült neki,
hogy Bayert kapta társnak, nem pedig Grossmant, mert az Oberschütze könyörtelen, hidegvérű ember
volt, akinek egyáltalán nem esett nehezére elvágni egy ember torkát, vagy – ahogy az ifjú parti őrrel
tette – fültövön vágni a pisztolya markolatával.

– Igaza van, Kurt – mondta Koch. – Köszönöm.

Elszívta a cigarettáját, elnyomta, aztán a kanapén lévő párnákat a feje alá igazította, feltette a lábát, és
néhány másodperccel később – a hasán a pisztollyal, amit el nem eresztett volna – már horkolt is.

(Négy)

Florida, Neptune Beach

1943. február 27., 08.10

Richard Koch gyors léptekkel baktatott az Ocean Drive-on. Pulóvere kapucniját lehúzta a fejéről.
Amikor elindult a bungalóból úgy egy órával korábban, a fejére húzta, mert olyan dermesztő hideg volt.
Mostanra viszont a gyors gyaloglásnak köszönhetően egy kicsit meg is izzadt, úgyhogy már nem volt
szükség rá. A kapucnis pulóveren kívül – ami vastag, szürke pamutvászonból készült, rajta a Florida
Állami Egyetem vörös emblémája díszelgett – teniszcipőt és fekete nadrágot viselt.
 68

Csak egy helybéli fickó reggeli sétára indult – gondolta Koch, aki a kezét végig a pulóver zsebében
tartotta. – Zsebében egy Walther P 38-assal.

A következő sarkon átment a kereszteződésen, és dél felé fordult a l-st Streeten. Már messziről látta
Pete kocsmájának a tábláját és előtte a parkolót. Nem nagyon tetszett neki, amit látott, és kezdett
komolyan aggódni.

A parkolóban álló autók közül egy sem volt 1935-ös Ford szedán. Látott egy furgont, egy 1930-as
Chevyt, aminek rikító sárga ajtajára a „STAN VÍZVEZETÉK-SZERELŐ” feliratot festették. A furgon
bal első, feketére fényezett sárvédője be volt horpadva, az utasfülke fölé pedig rozsdás fémszerkezetet
hegesztettek, valószínűleg azért, hogy ahhoz erősítsék a túlméretes csődarabokat.

Valamilyen oknál fogva – talán mert a vízvezetékről az jutott az eszébe, hogy pisilnie kell – a furgon
láttán Kochnak beugrott egy jelenet Pete kocsmájának a vécéjében: egyszer egy részeg fickó valami
elképesztően undorító elegyet hányt Stevens vécéjébe.

Koch megszerette azt a Fordot. Tetszett neki a kocsi formája, főleg az orra: a nagy, kecses, króm
hűtőrács, meg a két oldalán a fényszórók, és persze az ikerkürt meg a stilizált V-8-as embléma, ami a
műszerfalon is ott díszelgett.

Nem volt éppen egy Cadillac, de Kochnak akkor is tetszett.

Főleg a hátsó ülés, ami alá egy rakás pénzt rejtettem.

Koch a l-st Street 117. hátsó bejáratához ment, ahonnan rozsdás lépcső vezetett az emeletre, illetve az
ott kialakított lakásba. Elindult felfelé a lépcsőn. A cipőjével iszonyatos zajt csapott az acélon, ahogy
felfelé baktatott.

Na, haj. Whit Stevens eddig nem kelt fel, erre biztosan fel fog.

A nap által alaposan kifakított fekete házszámot – a „117./A” – valamikor az ajtókeret fölé balra
szegezték, de az „A”-t tartó három szegből kettő – a felső és a jobb oldali – elrozsdásodott, és eltört, így
most az „A” majdnem fejjel lefelé lógott az egyetlen ép szegen.

Ez nem lep meg. Úgy látszik, a lakásával is annyit törődik, mint a bérleményeivel.

Koch bekopogott az ajtón, az „A” pedig megremegett.

Hamarosan lépteket hallott a lakásból, amelyek az ajtó felé közeledtek.

– Igen? – kérdezte Stevens az ajtó mögül.

– Jay, én vagyok az, Richard Koch. Elnézést kérek, hogy ilyen korai órán zavarom, ráadásul vasárnap,
de beszélnünk kellene.

Jó néhány másodperc eltelt, mire meghallotta, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Aztán a fogantyú
elfordult, az ajtó pedig félig kinyílt, és ott állt J. Whit Stevens pizsamában, kezében egy csésze kávéval.

– Richard Koch? – kérdezte Stevens, miközben végigmérte.

– A Búdnak dolgoztam, sört szállítottam ki – magyarázta Koch. – Emlékszik már? Magánál hagytam a
Fordomat.

Stevens egy pillanatig még bambán meredt maga elé, de aztán hirtelen felcsillant a szeme.
 69

– Á, az a Richard Koch! – mondta Stevens.

– Igazából csak az autó miatt vagyok itt – mondta Koch, és elmosolyodott. Örült neki, hogy Stevens
emlékszik rá.

– Jöjjön be, jöjjön be! – mondta Stevens most már barátságos hangon, és teljesen kinyitotta az ajtót.

Ahogy belépett a lakásba, Stevens barátilag hátba veregette.

– Örülök, hogy látom, Richard.

Koch azelőtt soha nem járt Stevens lakásán. Meglepte a látvány.

Stevens lakása pont az ellenkezője volt annak, amit a kuncsaftjai láthattak a kocsmában és a
bungalókban. Az egész hely patyolattiszta volt. A nappaliban egy szép, nagy kanapé állt, mellette két
állítható támlájú fotel, valamint a fotelekhez és a kanapéhoz passzoló asztalok és lámpák, a falon pedig
értékesnek tűnő, bekeretezett festmények lógtak. A padlón Koch egy drága kinézetű, gazdagon díszített,
arany, fekete és vörös mintás indiai szőnyeget pillantott meg, ami lehetett úgy 2X2,5 méter. A Kochhoz
legközelebb lévő falnál egy metszett üvegajtójú szekrény állt, benne drága porcelánokkal és poharakkal.
A konyhában egy ragyogóra polírozott fa-asztal rajta rádióval, amiből halk klasszikus zene szólt –
Vivalditól a Négy évszak, Koch felismerte a dallamot. A rádió mellett kávés-kancsó, a kancsó mellett a
Florida Times-Union reggeli száma. Stevens nyilván ezt olvasta, amikor bekopogtatott hozzá. Az újság
címlapján a következőt olvasta: CSÖKKENT AZ U-BOOT-TÁMADASOK SZÁMA, DE MÉG ÍGY IS
JELENTŐS AZ ÁLTALUK OKOZOTT VESZTESÉG – AZ ELMÚLT 30 NAPBAN 300 000 TONNA
HADIANYAG SÜLLYEDT EL.

Stevens odament a függönyhöz, ami eltakarta a keleti falat, és meghúzott egy zsinórt, a függöny
elhúzódott. Az ablakból lélegzetelállító kilátás nyílt az óceánra és a tengerpartra. A nap még egészen
alacsonyan járt a horizonton, arany sugarai itt-ott átdöfték a felszakadozó felhőzetet.

Stevens egy pillanatig gyönyörködött a látványban, aztán sarkon fordult

– Kér egy csésze kávét?

– Nem szeretnék a terhére lenni. Intézzük el a dolgot gyorsan? –Jól van – felelte Stevens, és bólintott. –
Kérem, foglaljon helyet!

Koch nem ült le.

– Megkapta a levelemet?

Stevens arcán látszott, hogy azon gondolkodik, mit válaszoljon a kérdésre.

– Azt, amelyikben a húszdolláros volt? – kérdezte Stevens tárgyilagos hangon. – Igen, megkaptam…
de…

– De?

– De már csak utána.

– Mi után? Azután, hogy összetörték? Ellopták? Mi után?

Stevens egy pillanatig némán meredt Kochra, és csak aztán válaszolt.

 70

– Egy pillanat türelmét kérem, van itt valami a számara. Letette a csészéjét az egyik asztalra, ami
közvetlenül a fotel mellett állt, aztán keresztülmasírozott a lakáson, megállt egy ajtó előtt, ami a konyha
túloldalából nyílt, kinyitotta, és belépett rajta. Az ajtó félig nyitva maradt, így Koch jól látta az odabent
lévő ágy lábát.

Mi a francot ért az alatt, hogy „már csak utána”?

Koch a fejét csóválva lépett az ablakhoz. Kinézett az óceánra, és azon kezdett tűnődni, hogy vajon
merre lehet a tengeralattjárója. Koch meghallotta Stevens lépteit, aztán a hangját is.

– Tessék.

Koch megfordult, és azt látta, hogy Stevens egy barna dossziét tart a kezében, amiből egy 20X25 cm-es
borítékot húz elő, amire filctollal annyi volt írva, hogy „R. KOCH”.

Stevens felé nyújtotta a borítékot. Koch elvette, aztán kinyitotta, és belepillantott. Papírokat látott
benne, a levelet, amit Stevens-nek küldött (a húszdolláros még mindig benne volt), valamiféle
elszámolást, és egy köteg bankjegyet, főként ötvendollárost, amit gumiszalag fogott össze. Koch kivette
az egész paksamétát a borítékból.

– Nyolcszáznegyvenöt dollár, mínusz a megőrzés díja – jelentette be Stevens büszkén, miközben Koch
megszámolta a pénzt. –Ez több annál, amit a piacon kapott volna érte. Még úgy is, hogy a megőrzés
díját levontam belőle.

Koch ekkor már a kimutatást olvasta, ami a pénzhez volt mellékelve.

– Maga eladta a kocsimat? – kérdezte Koch. Nem akart hinni a szemének.

– Méghozzá remek áron! – felelte Stevens.

– Ki a franc adott magának engedélyt arra, hogy eladja a kocsimat? – kérdezte Koch.

– És én most mi a fenét csináljak?

– Nem kellett rá engedély – felelte Stevens kissé fennhéjázó hangon. – A törvény szerint a gépjárműt
értékesítheti a megőrzésre felkért személy, ha a gépjármű tulajdonosa nem fizeti ki a megőrzés és a
karbantartás ellenértékét…

– De én előre fizettem! – csattant fel Koch. Kezdte elveszíteni a türelmét. Kis híján előrántotta a
Waltherét, de leállította magát.

– Csakhogy nem a teljes időtartamra – felelte Stevens. – De ez már részletkérdés. A lényeg, hogy
eladtam az autóját, méghozzá nagyon jó áron. Hálás lehetne érte.

– Hálás? Szét kéne lőnöm a hülye fejét – csattant fel Koch, és rögtön meg is bánta.

Stevens arcára kiült a rémület. Hátralépett.

Ne légy hülye! – gondolta Koch. – Gondolkozz!

Stevens érdeklődve figyelte, ahogy az ideges és izgatott Koch a zsebébe nyúlt, kihúzott a nadrágja
zsebéből egy gyűrött csomag cigarettát, majd rágyújtott egy szálra. A csomagon egy fekete lófej volt
látható és a Derby felirat.
 71

Koch ügyet sem vetett Stevensre, hanem nagyot szippantott a cigarettából, aztán kifújta a füstöt, és
még egyszer megnézte a kimutatást.

– A kimutatás részletesen kitér mindenre – magyarázta Stevens. – Nem kellene dühösnek lennie.
Sokáig volt távol, sokkal tovább, mint amiről szó volt…

Koch felnézett Stevensre.

– Hol van a kocsim? – kérdezte erőszakosan. – Úgy értem, ki vette meg?

Stevens kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán be is csukta anélkül, hogy egy hang kijött volna
rajta. Szemmel láthatóan gondolkodott valamin, aztán végül ki is bökte.

– Meg tudom nézni… nem mintha a törvény kötelezne rá, hogy eláruljam magának, ki a vevő… de
ahhoz át kell néznem a papírjaimat.

– Mennyi időre lenne szüksége?

– Úgy egy órára, talán kevesebbre. Az autóját hat hónapja adtam el. Beletelik egy kis időbe, mire
előásom a papírjait. Most azonnal tudni akarja, hogy ki vette meg?

Igaza van. Nincs szükségem rá. Még ha tudnám is, hogy ki vette meg, akkor is meg kellene keresnem a
fickót. Most elsősorban valamilyen járműre van szükségem.

– Nekem mindenképpen kell egy kocsi – mondta Koch. – Tud nekem adni egy másik kocsit? De most
rögtön kellene!

– Értem – felelte Stevens, és elgondolkodott. – A gond csak az, hogy jelenleg nincs eladó autóm.

– A francba!

– Sajnálom, Richard…

Kochnak ekkor eszébe jutott a furgon, amit a kocsma előtt látott, amikor a Fordját kereste.

– És mi van azzal a furgonnal, ami a kocsma előtt parkol? Stevens elgondolkodott.

– Az nem az enyém. A tulajdonosa valószínűleg túl részeg volt ahhoz, hogy haza tudja vezetni…
Nagyon kell magának autó?

Koch nem felelt.

Akár el is lophatnám azt a szar furgont.

– Mit szólna egy teherautóhoz? – kérdezte Stevens, és elmosolyodott. – Van egy teherautóm.

Koch elgondolkodott a dolgon.

– Adja ide a kulcsokat!

– Nos, figyelmeztetnem kell, hogy…

– Csak adja ide a rohadt kulcsokat! Stevens Kochra nézett.

 72

– Oké. Csak hogy ne maradjanak rossz érzések magában a kocsi miatt, amit eladtam, jutányos áron
kaphatja meg tőlem a teherautót.

– Ebben biztos vagyok – mondta Koch.

Nem is tudod, milyen jutányos áron fogod ideadni nekem!

– A kulcs a széfben van – mondta Stevens, és elindult a hálószobája felé. – Egy pillanat, és jövök.

Amikor Stevens visszatért, egy krómozott .38-as Coltot tartott a kezében. A csövét Kochra irányította.

Koch belépett a bungalóba. Elment Rudolf Cremer mellett, aki pisztollyal a kezében ment az ajtóhoz,
amikor meghallotta lépteit a lépcsőn. Koch látta, hogy a keletre néző ablakok spalettáit kinyitották, a
reggeli napfény pedig elárasztotta a nappalit.

Rolf Grossman a konyhaasztalnál ült, és éppen végzett a Walther pisztolya tisztításával. Korábban
darabokra szedte, kitakarította belőle a homokot, ami szemlátomást mindenhová bejutott, aztán
beolajozta az alkatrészeket, és újra összerakta fegyvert.

Az ügynökök levették a fekete ruhájukat, és most élénk színű, laza, amerikai stílusú ruhákat viseltek,
amit magukkal hoztak.

A padlóra kirakták a hátizsákok tartalmát: izzógyújtós utászgyutacsot, 5X7,5 centiméteres időzítőket

(amelyek tele voltak rakva rugókkal meg fogaskerekekkel, mint egy karóra), és egyéb, tolltartónak
álcázott késleltetett gyutacsokat, kénsavas ampullákat, 9 mm-es lőszeresdobozokat, bankjegykötegeket
és még sok minden mást.

Az ügynökök azért pakoltak ki mindent a padlóra, hogy meggyőződjenek róla, mindenkinél mindenből
annyi van, amennyi a terv teljesítéséhez kellett, hogy aztán majd mindent berakjanak az olajzöld-drapp
vászontáskákba, amiket magukkal hoztak.

Kurt Bayer éppen a vászontáskájába pakolt, amikor Kochra nézett, és meglátta a véres rongyot, a bal
combjára kötve.

– Ach! – kiáltott fel Bayer. – Mi a fene történt?

Koch odasántikált a kanapéhoz, és lehuppant rá.

– Semmiség az egész – mondta, aztán végignézett a padlóra kirakott felszerelésen. – Mennyi idő alatt
tudnak bepakolni?

Most már Cremer és Grossman is Kochhoz sietett. –Máris indulnunk kellene? – kérdezte Cremer
izgatottan. A bungaló ajtajára nézett. – Üldözi magát valaki? Koch megrázta a fejét.

– Nyugodjon meg, minden rendben van! De a lehető leghamarabb el kellene indulnunk.

Grossman Koch lábára mutatott.

– Mi a fenét csinált magával? – kérdezte Grossman vádló hangon.

Koch felnézett rá.

 73

– Bekaphatja, Grossman! Azt mondtam, minden rendben van. Leszedte a véres rongyot a lábáról –
Bayer csak ekkor jött rá, hogy a rongy egy fehér póló volt –, és megvizsgálta a sebet. Egy kicsi, vérző
lyukat látott Koch combján, ami leginkább egy nyálas, megrágott radírra emlékeztette Bayert.

– Bement – jegyezte meg Koch tárgyilagosan – és kijött. Nincs komoly szövetkárosodás. Már alig
vérzik. Most már csak ki kell tisztítani.

Grossman közelebbről is megnézte, aztán megismételte a kérdést.

– Mi a fenét csinált? Koch azonban nem felelt.

– Hamarosan szét kell válnunk, és tudnunk kell, hogy a történtek kihatással lehetnek-e a tervre –
jegyezte meg Grossman hűvösen.

– Igaza van – tette hozzá Cremer. – Valaki a nyomunkban van? Koch bólintott.

– Jól van. Rendben. Elmentem a férfihoz, akinél a kocsim volt…

J. Whit Stevens a jobb kezében tartotta az ötlövetű, Banker's Spe-cial revolvert.

– Azután, hogy megkaptam a levelét a húszdolláros bankjegyei, már egyáltalán nem voltak
fenntartásaim, amiért eladtam az autóját – mondta. – Abban a pillanatban tudtam, hogy valami rosszban
töri a fejét, és nem csak valahol szórakozik, és azért nem jön az autójáért a megbeszélt időpontban.

Koch kezei végig a pulóvere zsebében voltak. A jobbjával a 9 mm-es Walthert szorongatta, és csak a
megfelelő pillanatra várt. Stevens félreértette Koch hallgatását.

– Nem is tudja, hogy miről beszélek, mi? Koch megrázta a fejét.

– Nem, nem tudom. Nézze, semmi szükség arra a pisztolyra.

– Maga már azelőtt is gyanús volt nekem, hogy elküldte azt a húszdollárost. Az egy 1928-ban
nyomtatott bankjegy volt, amit már évekkel ezelőtt kivontak a forgalomból. Már a mérete is
árulkodott… a mai dollároknál úgy egyharmaddal nagyobbak voltak a régiek.

A kibaszott Abwehr rossz pénzt adott? Atyaisten! – gondolta Koch.

– Nem tudom, miről beszél – mondta Koch.

– Hát persze, hogy nem – felelte Stevens, és közelebb lépett Kochhoz. – Én viszont tudom.

A revolverével Koch nadrágzsebére mutatott.

– Nem kínálna meg egy cigarettával?

Koch vállat vont, a bal kezével a zsebébe nyúlt, és kivette belőle a csomag Derbyt.

Stevens idegesen a cigarettára mutatott a pisztolyával.

– Kellemes fritz márka, Herr Koch.

Richard Koch szótlanul bámult Stevensre, és felé nyújtotta a cigarettát.

 74

– Elég sokat utaztam Európában a háború előtt – folytatta Stevens önelégülten. – Jártam Angliában,
Franciaországban, Ausztriában, Németországban. Tudok pár dolgot az országáról. Ismerem a márkákat,
amiket ott gyártanak.

Koch nem mondott semmit, csak előretartotta a Derbyt, aztán rántott egyet a csomagon, amitől egy szál
cigaretta jelent meg a csomag tetején tépett lyukban. Stevens a bal kezével a cigaretta után nyúlt…
ebben a pillanatban azonban Koch a képébe vágta az egész csomag Derbyt.

Stevens .38-asa elsült, Koch pedig úgy érezte, hogy égni kezd a bal lába, de ügyet sem vetett rá, hanem
megragadta a .38-ast, közben térddel ágyékon rúgta Stevenst. Stevens felnyögött, aztán ösz-szegörnyedt,
Koch pedig addig fordította a Coltot, amíg Stevens bal füle felé nem nézett a csöve… és akkor
meghúzta a ravaszt.

Abban a pillanatban gejzírre emlékeztető módon tört elő Stevens feje tetejéből a vér és az agyvelő,
Stevens pedig eldőlt a padlón. A vére az indiai szőnyegre folyt.

– …aztán elvettem a teherautó kulcsait, és egyből idejöttem – mondta Koch Cremernek, Grossmannak
és Bayernek a bungalóban.

Úgy döntött, hogy nem tesz említést a három köteg készpénzről, amit Stevens hálószobai széfjéből
emelt el, amikor elment a teherautó kulcsáért. Ez volt az a tizenkétezer dollár, amit J. Whit Stevens a
nehéz napokra tett félre, és amit nem akart összekeverni a többi pénzzel, amit egy másik, a kocsma
padlójába betonozott, titkos széfben tartott.

– Scheise! – mondta Cremer. – Még egy napja sincs, hogy partot értünk, és máris van egy eltűnt parti
őrünk meg egy halott kocsmárosunk!

– Mennünk kell! – mondta Grossman izgatottan, aztán letérdelt, és nekilátott bepakolni a

vászontáskájába. Koch vállat vont.

– Nem vitatkozom. Nekem csak egy perc kell, hogy kitisztítsam ezt a karcolást, és mehetünk is.

Tíz perccel később, miután nagy gonddal bepakoltak a vászontáskákba, és eltakarították a nyomaikat a
bungalóban, a négy férfi lesietett a falépcsőn, és elindult a bungaló alatti, zúzott kagylóval burkolt
parkoló felé.

– Mi a franc ez? – kérdezte Cremer, amikor meglátta a ronda, sárga-fekete kisteherautót, a vízvezeték-
szerelő furgonját. – Azt mondta, hogy teherautót szerzett…

Cremer hangja elcsuklott.

Koch némán vállat vont, bedobta a táskáját a furgon hátuljába, és beült a volán mögé.

Cremer és Grossman megvetően néztek a furgonra, aztán egymásra pillantottak, bedobták a táskáikat a
furgon hátuljába, majd a táskák után másztak, és igyekeztek úgy elhelyezkedni, hogy a járókelők ne
vehessék észre őket.

A furgon indítómotorja körbefordult, a motor pedig köhögve életre kelt. Bayer futva érkezett meg a
járműhöz, bedobta hátulra a táskáját – jól fejbe is vágta vele Grossmant –, aztán beült az anyósülésre, és
bevágta maga után a rikító sárga ajtót.

A furgon kerekei alatt ropogni kezdtek a kagylódarabok.

 75

Negyedik
(Egy)

Washington D. C. Q Street

1943. március 2., 18.50

– Ludano viszont érdekes eset – jegyezte meg Gurfein, aztán vágott magának még egy szelet bélszínt,
és a szájába tette.

Canidy, Gurfein és Donovan a vacsora közepén járt. A kis, privát reggelizőhelyiségben ültek a konyha
mellett.

Az étkezőben lévő hatalmas asztalt valamilyen oknál fogva befogták konferenciaasztalnak – ki sem
látszott a rengeteg papír és térkép alól –, így azon nem ehettek.

A privát reggelizőhelyiség külső fala lényegében egy nagyméretű, kiugró ablakfülke volt, amely a
házhoz tartozó óriási kert egy kis, holdfényes darabjára nézett. A kert csak egy kicsivel volt kisebb fél
hektárnál, és egy magas örökzöld fasorban végződött, amelyet vastagon lepett a hó, illetve egy kőfalban,
amely körülzárta az ingatlant, s amely mentén rendszeres időközönként végigsétáltak a ház védelmét
ellátó fegyveres őrök.

A fehér terítővel letakart, szögletes asztal elég kicsi volt – olyan 0,9x 1,2 méter lehetett és eredetileg
két személy részére készült. Most viszont három fő részére terítettek meg rajta, ráadásul a „hétköznapi”
porcelánnal, így nem sok hely maradt az asztalon: minden négyzetcentimétert elfoglaltak az egyszerű,
de nehéz fehér tányérok, a vizes- és a borospoharak.

Donovan ült az asztal egyik végén, Canidy a másik végén, Gurfein pedig kettejük közt ült, az ablakkal
szemben.

Gurfein mögött – egészen közel hozzá – egy keskeny, három méter hosszú polc húzódott a falon, a fal
teljes hosszában. A polcon félig üres edények sorakoztak, bennük szeletelt marhabélszín, fokhagymával
pirított burgonya, párolt spárga citromszósszal, valamint egy üvegkancsó tele vízzel és fél tucat palack
Cabernet Sauvignon. Utóbbiak közül az egyik üres volt, egy másikat pedig már kinyitottak, hadd
szellőzzön.

A vacsora elején Donovan elküldte a személyzetet mondván, egészen biztos benne, hogy ő és a
vendégei ki tudják majd szolgálni magukat, nem kell attól tartaniuk, hogy éhen halnak, vagy valami
hasonló szerencsétlenség éri őket, de megígérte nekik, ha bebizonyosodna, hogy tévedett…

– És előfordult már, hogy tévedtem – mondta nekik Donovan. –Azt hiszem, egy nyári nap volt még
1888-ban… akkor ötéves voltam.

…akkor azonnal megnyomja a hívógombot, amit a padlóba szereltek.

– Érdekes eset? – kérdezte Canidy, miközben kettévágta az utolsó darab spárgát a tányérján. – Hogy
érti ezt?

Gurfein gyorsan megrágta a marhabélszínt a szájában, és nagyot nyelt.

 76

– Ha valaki ránéz, egy mogorva, köpcös alakot lát, egy agyatlan gengsztert… főleg a petyhüdt
szemhéjával, meg azokkal a forradásokkal a nyakán, amiket kések okoztak… de a valóságban egy
hidegfejű, rendkívül intelligens ember, aki akár egy nagyvállalatot is el tudna vezetni, ha akarna.

Most természetesen egy legális nagyvállalatra gondoltam, mert az ugye nyilvánvaló, hogy egy másik,
illegális „nagyvállalatnak” ő a feje. Emellett kétség nem férhet hozzá, hogy egy könyörtelen gyilkos, aki
egyáltalán nem bánja, ha vér tapad a kezéhez, sőt. Ennek ellenére igazi mintafogoly. Amióta hűvösön
van, a világon semmi gond nem volt vele. Pedig az elkövetkező durván tizenhárom évben… 1956-ig
esélye sincs rá, hogy kegyelmet kapjon.

– És akkor majd megkapja? – kérdezte Canidy.

– Arra igen kicsi az esély – felelte Gurfein. – Az ő múltjával. Amikor először leültették… a Sing
Singbe küldték… a börtönpszichológus a szakvéleményében azt írta róla, hogy veszélyes, és hozzátette,
a drogfüggősége miatt át kell küldeni a Dannemora-be. Át is küldték. Napi tizenhat órát kellett a
cellájában töltenie, a fennmaradó nyolc órában pedig mosodai munkát végeztettek vele. Minden másnap
kapott egy órát testmozgásra.

A Sing Sing állami börtön Ossiningben állt, New York City közelében. Dannemora ellenben, az állam
harmadik legrégibb és legbiztonságosabb börtöne – ezen a hideg, szörnyűséges helyen már egy éjszaka
is megviselte az embert, rossz volt belegondolni, hogy valakinek egy egész életet kellett ott eltöltenie –
New York állam északi részén volt, úgy kilencven kilométerre Albanytól.

Canidy a kinyitott Cabernet után nyúlt. Amikor feltartotta, Donovan azt mondta, kér, és Gurfein is
lelkesen bólogatni kezdett. Canidy töltött mindenki poharába egy keveset, aztán magának is.

– Ha szabad – mondta Gurfein Donovannek –, egy rövid történettel kezdeném a mondandómat. Egy
rövid történettel, ami Lucianóról szól. Aztán folytatnám a mostani ügyünkkel, ami miatt alaposan bele
kellett ásnom magam a történetbe… nem volt egyszerű feladat… amit mindjárt elmesélek, ha lehet.

– Természetesen – mondta Donovan. Gurfein Canidyre nézett.

– Hallgatom – mondta Canidy.

Gurfein vágott még egy szelet húst, a szájába tette, és rágni kezdte. Szemmel láthatóan a gondolatait
próbálta összeszedni. Ahogy evett, kibámult az ablakon. Aztán lenyelte a falatot, kettőt kortyolt a
borból, aztán megtörölgette a száját a törlőkendőjével.

– Kezdjük azzal – mondta New York megye egykori helyettes államügyésze –, hogy Luciano nem
amerikai állampolgár, pedig sokan azt gondolják, az. Salvatore Lucania néven jött a világra 1897.
november 24-én Szicíliában. Harmadikként született, utána még két testvére követte. Amikor Salvatore
hétéves lett, az apja, egy gőzkazánszerelő, akit Antonio Lucaniának hívtak, kivándorolt az Egyesült
Államokba, és Brooklynban talált magának munkát egy rézágygyárban. A következő évben Luciano is
az Államokba jött az anyjával és a testvéreivel. A család keményen dolgozott, a családtagok pedig nem
keveredtek semmibe. Lucianót leszámítva. Ó kezdettől fogva kemény gyerek volt. Ötödikes korában,
amikor kicsapták az iskolából, már védelmi pénzt vett el a kis zsidó gyerekektől. Azt mondta nekik, ha
fizetnek, akkor gondoskodik róla, hogy ne verjék meg őket az iskolában, a környéken, akárhol…

– Aki pedig nem fizetett – kérdezett közbe Canidy –, azt minden nap megverte egészen addig, amíg
nem fizetett?

Gurfein bólintott.
 77

– Régi módszer – jegyezte meg Canidy.

– Érdekes módon – mondta Gurfein két korty bor között – egy vékonyka, lengyel zsidó gyerek nem
hagyta magát, és összeverekedett Lucianóval. A neve Maier Suchowljansky volt…

– A későbbi Meyer Lansky? – kérdezte Canidy.

– Ő bizony – erősítette meg Donovan.

Gurfein egy pillanatra a poharára meredt, és a gondolatait rendezte, miközben a borospoharat a mutató-
és a hüvelykujja közé vette, és lassan lögybölte benne az italt. Aztán folytatta.

– Meyer „Kisember” Lansky ugyan öt évvel fiatalabb volt nála, Luciano mégis hamar megkedvelte, és
egy idő után hallgatott is rá. Hamarosan már együtt csinálták a balhét. Luciano még nem volt húszéves,
amikor elkapták dílerkedés közben, amiért pár hónapot kapott Blackwell's Islanden. Ennek ellenére,
vagy talán pont emiatt, hamarosan nagy névre tett szert az alvilágban. Bandákhoz csatlakozott, aztán
átvette felettük az irányítást, és közben fontosnak számító olasz gengszterekkel barátkozott. Az olaszt
idézőjelben kell érteni, ami azért fontos, mert nem sokkal azután, hogy Luciano elkezdett Joe „a Főnök”
Masseriával dolgozni, hamarosan folyni kezdett a vér.

Gurfein közben észrevette, hogy Canidy és Donovan előtt a tányér üresen ásítozott, úgyhogy gyorsan
nekiveselkedett, hogy hamar befejezze a vacsoráját. Pár másodperccel később már az ő tányérján sem
volt semmi. Megfogta a borospoharát, és folytatta a történetet.

– Mint capo di tutti capi… minden főnök főnöke… Masseria rengeteg pénzt keresett, Lucianóval az
oldalán, aki a második számú embere lett, még többet. Egy nap aztán Luciano, aki azt hitte, hogy azt
teszi, amit a főnöke elvár tőle, azzal a javaslattal állt elő, hogy bővítsék a tevékenységi körüket… hogy
még nagyobbak, . még hatalmasabbak és még gazdagabbak lehessenek… és üzleteljenek a nem olasz
bandákkal is.

– Miért is ne? – kérdezte Canidy. – Lansky, Luciano legjobb barátja lengyel zsidó volt.

– Ez igaz. Kétség nem férhet hozzá, hogy Luciano fejében is ez járt. De ő többet akart. Nemcsak a nem
olasz bandákat akarta bekebelezni, hanem a nem New York-i bandákat is. Egy, az egész országra
kiterjedő szindikátusról álmodott. Azt nem lehet tudni, hogy erről beszélt-e Masseriának. De
Masseriának már az a gondolat sem tetszett, hogy nem olaszokat is bevegyen az üzletébe. Luciano
sokáig kitartott az ötlete mellett, de végül feladta. Egyszerűen nem jutott ötről a hatra.

Gurfein felhajtotta a borát, aztán Canidy palackja felé csúsztatta az asztalon.

– Ha megkérhetem…

Canidy töltött a poharába, Gurfein pedig folytatta: – Masseria viszont kezdett tartani Lucianótól… mint
minden bölcs bandavezér, aki tudja, hogy feljebb már nem juthat, csak lejjebb, így aztán, 1929-ben, egy
októberi éjszakán megállt egy autó a Broadway és az 5. utca sarkán, ahol Luciano álldogált, pont a
Flatiron székház előtt, ahonnan Luciano kijött, aztán pár fickó kiugrott az autóból, és kényszerítette
Lucianót, hogy szálljon be. Megkötözték, és betömték a száját, aztán kivitték Staten Islandre.
 78

Ott az eleven szart is kiverték belőle… ütötték ököllel, pisztolymarkolattal, meg is szurkálták… aztán a
csuklójánál fogva fellógatták egy raktár mennyezetére, és otthagyták meghalni. De előtte még elvágták a
torkát.

– Ezek szerint nem végeztek valami jó munkát – jegyezte meg Canidy vigyorogva. Tisztában volt vele,
a legtöbb ember, aki nem kapott megfelelő kiképzést, azt hiszi, könnyű dolog elvágni egy ember torkát.
Aztán, amikor odakerülnek, hogy meg kell tenniük, elszúrják. A filmeken egyszerűnek tűnik az egész,
de a valóságban borzasztóan nehéz és átkozottul véres ez a művelet.

Gurfein bólintott.

– Ettől lett olyan kemény szarházi. Félholtra verve és vérző torokkal, valahogy sikerült eloldoznia a
kötelet, ami a csuklójára volt kötve. A hasán csúszva vergődött ki a raktárból, ahol a New York-i
rendőrség 123. kerületi kapitányságának járőrei találtak rá. A zsaruk megpróbálták kiszedni belőle, mi
történt, de Luciano, igazi maffiózó lévén, hallgatott, mint a sír. A fakabátok bevitték a kórházba, ahol az
orvosok ellátták a sérüléseit, aztán elengedték.

– Könnyű hallgatni, ha az ember nem is tudja, hogy ki akarta kinyírni. És Luciano mindvégig
hallgatott?

– Ó, igen. Betartotta a maffiatörvényt. Akinek van esze, az nem pofázik a maffia viselt dolgairól, főleg
nem a zsaruknak. Hogy tudta-e, ki akarta megölni? Nem. Eleinte nem. De idővel a tanácsadója…
Lansky… kiderítette.

– Masseria. Gurfein bólintott.

– Lansky pedig segített a cimborájának előkészíteni a bosszút. Egy nap Luciano titokban felkereste
Salvatore „Kis Cézár” Maranza-nót…

– És ekkor kezdődött a vérontás – szólt közbe Donovan. –Masseria és Maranzano mindig is

vetélytársak és ádáz ellenségek voltak. Ezzel vette kezdetét a „Castellammarese” háború. A
bevándorlók, akik részt vettek benne… beleértve Maranzanót is… egy nyugat-szicíliai városból jöttek,
aminek a neve Castellammare del Golf. Innen származott a név.

Donovan Gurfeinre nézett.

– Elnézést. Kérem, folytassa!

– Az elkövetkező pár évben – folytatta Gurfein – igazi alvilági vérfürdő kezdődött.

Megszámlálhatatlanul sok gengsztert puffantottak le. Masseria jól tette, hogy félt, ahogy mindenki más
is. És ebben az őrült felfordulásban állított neki csapdát Luciano. Egy találkozót szervezett vele Coney
Islanden, ahol a verőemberek várták.

Gurfein belekortyolt a borába, aztán elvigyorodott.

– Luciano bosszút állt Masserián, amiért megpróbálta eltenni láb alól. Maranzano pedig, aki átvette a
capo di tutti capo szerepét, azzal jutalmazta meg Lucianót, hogy a második emberévé tette.

– Jesszusom! – mondta Canidy. – Ugyanaz a nóta, csak új szöveggel.

– Igen is, meg nem is. Ahogy Masseria mellett is, Luciano a könyörtelen nagyfőnök másodhegedűse
lett. De ezúttal egy kicsit más volt a helyzet: Maranzano felkarolta Luciano egész országra kiterjedő
szindikátus-ötletét.
 79

Ő akart lenni az Egyesült Államok capo di tutti cápája. És hogy ezt megvalósíthassa, úgy érezte, el kell
távolítania két akadályt az útból: az egyik egy gengszter volt Chicagóban, a neve Al Capone… Canidy
fejezte be a mondatát:

– …és meg egy gengsztert New Yorkban, akinek a neve Charlie „Mázlista” Luciano volt.

– Amint mondta, „ugyanaz a nóta”. Luciano pedig már játszotta ezt a nótát. Segítséget kért Mayer
„Kisember” Lanskytől, és elkapta Maranzanót, még mielőtt ő elkaphatta volna.

Canidy felsóhajtott.

– Van ennek a történetnek vége?

– Ó, még csak most jön a java – mondta Donovan, és Gurfeinre nézett. – Folytassa a történetet Dewey-
val!

Gurfein bólintott, aztán felvonta az egyik szemöldökét.

– Ezredes, maga jobban ismeri a történetet… és Dewey-t… mint én. Szerintem maga folytassa.

Nem volt titok, hogy Donovan rendelkezett New York-i kapcsolatokkal. Ő is egy ideig
államügyészként dolgozott New Yorkban, és rendkívül sikeresen lépett fel a szesztilalmat megszegők
ellen. Csak aztán kezdett ügyvédi magánpraxisba a Wall Streeten.

– A történet itt érdekes fordulatot vett – mondta Donovan Canidynek. és úgy tűnt, ő fogja folytatni a
történetet, de aztán meggondolta magát, és mégis Gurfein felé fordult. – Szeretném hallani a maga
verzióját, Murray.

Gurfein bólintott.

– Ahogy akarja, uram – mondta, és Canidyre nézett. – Ismerősen cseng magának a Tom Dewey név?

– Olvastam róla ezt-azt az újságokban – felelte Canidy. – Jóképű, értelmes fickó, aki nem fél semmitől
és senkitől. '38-ban, harmincöt évesen New York kormányzója akart lenni, de elbukta a választásokat.
Igazi nagyágyú gengsztereket vágott hűvösre, meg egy rakás híres rosszfiút. Mint például az amerikai
nácik vezetőjét, azt a hogyishívjákot…

– Fritz Kuhnt – sietett a segítségére Gurfein.

– Fritz Kuhnt – ismételte meg Canidy. – Dewey megint próbálkozik a kormányzói poszttal, és ha ez
sikerül neki, akkor valószínűleg indulni fog az elnökválasztáson is.

– Egyszerűen fogalmazva, Dewey elvágott egy széles ösvényt, amin nagyon sok bűnöző szeretett volna
végigmenni – mondta Gurfein. – Az ember azt gondolná, hogy a gengszterek a fejét akarják venni
ezért…

– Még szép – mondta Canidy.

– …és igaza is lenne.

– De pont itt jött a fordulat – mondta Donovan. Gurfein lassan bólintott.

 80

– Miután Joe „a Főnök” Masseria és Salvatore „Kis Cézár” Maranzano eltűnt a színről és az élők
sorából, Luciano és Lansky érezte, eljött a nagy alkalom, hogy megkíséreljék az alvilág különböző
csoportjait összefogni.

Tudták, ha ezt nem teszik meg, akkor… nos… előbb-utóbb őket is utoléri a végzet. Nagy alkudozás és
győzködés árán sikerült létrehozniuk a „Bizottságot”.

– Dutch Schultz, Lansky, Frank Costello, Joe Adonis és persze Luciano, aki az elnök lett – mondta az
OSS igazgatója, aztán Gurfeinre nézett. – Folytassa!

– Azt hiszem, 1935-ben történt…

– Úgy van – szólt közbe Donovan. – '35-ben.

– Dewey Dutch Schultz után nyomozott. Amikor Dutch egy időre elbújt Dewey elől, La Guardia
polgármester elkezdte felszámolni Dutch illegális üzleteit. Mondanom sem kell, hogy ez Dutchnak
egyáltalán nem tetszett, és javasolta is a Bizottságnak, hogy tegyék el Dewey-t láb alól. Jonnie Torrio
erre valami olyasmit felelt neki, hogy „ilyen fontos embereket nem nyírunk ki…”

– Valóban – jegyezte meg Donovan. – El is felejtettem, hogy Torrio is benne volt a Bizottságban. Hát
persze. Az ő bandája volt az első, amibe az ifjú Luciano annak idején belépett.

Gurfein megvárta, amíg befejezi a mondandóját, és amikor az OSS igazgatója intett neki, hogy
folytassa, folytatta:

– A helyzet az volt, hogy a Bizottság tagjai tartottak tőle, hogy az ő kétes vállalkozásaik is veszélybe…
akár végveszélybe kerülnek. A közvélemény épp akkortájt elég rosszul reagálta le, amikor egy rendkívül
népszerű ügyészt eltett láb alól a banda, amit a fickó megpróbált felszámolni. Így aztán, amikor
Dutchnak megmondták, hogy nem lesz likvidálás, annyira nem örült a válasznak, mi több, úgy felhúzta
magát, hogy eldöntötte, saját kezűleg intézi el Dewey-t. Mármint a saját verőembereivel. A bandák közt
hamar híre ment, és amikor Luciano és a cimborája, Lansky fülébe jutott a hír, tudták, hogy le kell
állítaniuk Dutch Schultzot.

– Erre pedig a szokásos módszert találták a legalkalmasabbnak – mondta Canidy, akinek eszébe jutott,
amit akkoriban olvasott az újságokban –, és megölték.

Gurfein ivott egy korty vizet, és közben bólintott, amitől egy kis víz cseppent a nadrágjára.

– A francba! – mondta halkan, majd elnézést kért, és gyorsan nekilátott felitatni a vizet a
törlőkendőjével. – Schultzot… akinek mellesleg Arthur Simon Flegenheimer volt a valódi neve, de még
hívták őt Sörbárónak is… a Palace Chop House-ban puffantották le, Newarkban, de csak pár nappal
később halt meg.

– Dewey pedig életben maradt-jegyezte meg Donovan – és… bármily furcsán hangzik is… pont a
maffia mentette meg az életét.

– Ez a történet leBillncselő – mondta Canidy – de mi…

– Nem mintha ez bármilyen hatással lett volna Dewey-re – szólt közbe Gurfein. – Mert bár Luciano
megakadályozta a likvidálását, azért nem állt túl jól a szénája. Sőt, a rendíthetetlen ügyész elég rendesen
odavágott neki. A nyomozói lecsaptak Luciano jó néhány bordélyára, és begyűjtöttek vagy száz kurvát
 81

és madámot. Pár hét elég volt néhányuknak a női börtönben ahhoz, hogy megeredjen a nyelvük. Dewey
elég ínformációt gyűjtött be ahhoz, hogy ráhúzza a vizes lepedőt Lucianóra.

Végül bűnösnek találták prostituáltak szervezett módon való futtatásában, amiért harminctól ötven évig
terjedő börtönbüntetésre ítélték.

– Nekem úgy tűnik, hogy Dewey egy életre megszabadult Lucianótól – mondta Canidy. – Rá fog
rohadni a lakat.

– Mindenki így gondolta – mondta Donovan. – De aztán színre lépett a Haditengerészeti Hírszerző
Hivatal. Információt akartak… akarnak kémekről meg szabotőrökről.

– A Haditengerészeti Hírszerző Hivatal New York-i irodája – kezdett hozzá Gurfein-, beleszaladt egy
kis problémába… Canidy feltartott kézzel jelezte, hogy szólni szeretne.

– Elnézést, Murray, de szeretném megkérni, hogy egy pillanatra függesszük fel a beszélgetést! Ki kell
szaladnom a mosdóba egy pillanatra.

– Jó ötlet – mondta Donovan, aztán végigpillantott az asztalon. Ott hevertek a vacsora maradványai,
tányérok, rajtuk ételmaradékkal, és maszatos poharak. Kettőt dobbantott a padlón. Canidy csak egy
pillanattal később jött rá, hogy Donovan a padlóba épített hívógombot „nyomta meg”.

– A kávét igyuk meg a könyvtárban! – mondta Donovan. – Tíz perc múlva folytatjuk! Rendben?

(Kettő]

A kandallóhoz legközelebb lévő fotelek között felállított dohányzóasztalon kávéskészlet volt egy
ezüsttálcán: három porceláncsésze, bennük több-kevesebb kávéval, valamint egy nehéz, párásítóval
ellátott szivardoboz.

William „Vad Bill” Donovan ezredes az egyik fotelben ült. Előrehajolt, felnyitotta a szivardoboz
tetejét, és kivett belőle egy szivart. Ahogy kihúzta a dobozból, annak nehéz fateteje hangos csattanással
lecsapódott.

Miközben rituális mozdulatokkal kicsomagolta a szivart, végigszagolta hosszában, majd levágta a

végét, és meggyújtotta az arany, gravírozott öngyújtójával, Richard Canidy őrnagy és Murray Gurfein
őrnagy a bárkocsihoz ment.

Gurfein mindkét kezében egy-egy konyakospoharat tartott, amelyekbe Canidy éppen az egyik, általa
korábban nem ismert VSOP márkájú palackból töltött.

A bárkocsira volt téve a harmadik pohár, és Canidy abba is töltött a pompás konyakból, miközben
Gurfein a két másik pohárral elindult Donovan ezredes felé, és az egyiket felé nyújtotta.

– Ott tartott, hogy a Haditengerészeti Hírszerző Hivatal New York-i irodája német tengeralattjárókról
kapott jelentéseket, amelyek az Upper Bayben tűntek fel – mondta Canidy a hangjában némi kétellyel.

– Igen – felelte Gurfein, miközben ő is felnyitotta a szivardoboz tetejét, és ő is kihalászott magának egy
szivart. – A jelentések szerint a tengeralattjárók ott vannak, de persze senki sem látta egyiket sem. Ha
figyelembe vesszük a tényt, hogy a partjaink közelében hány hajót süllyesztenek el, és ha azokra a
szabotőrökre gondolunk, akik tavaly júliusban szálltak partra a német tengeralattjárókból Long Islanden,
érthető, hogy az emberek így viselkednek. És főleg azután, hogy a Normandie a Hudson folyón süllyedt
el, a 88-as mólónál.
 82

– A Normandie? – kérdezte Canidy.

Gurfein nagyokat szippantott a szivarból, miközben gyufát tartott a végéhez.

– A francia luxushajó, az SS Normandie volt a világ legnagyobb hajója, amikor vízre tették St.
Nazaire-ben, még 1932-ben – magyarázta. – Már legalább százszor kelt át az Atlanti-óceánon, amikor
egy alkalommal, amikor New Yorkba érkezett, a Parti Őrség lefoglalta.

– Hogyan tehetett ilyesmit?

– Könnyedén. Franciaországot megszállták a németek, és a Parti Őrség nem akarta, hogy a hajó
visszakerüljön a fritzekhez. Az Egyesült Államok hadügyminisztériuma parancsot adott ki a hajó
lefoglalására, majd átkeresztelte USS Lafayette névre, és nekilátott átalakítani csapatszállító hajóvá. Már
majdnem végeztek a munkálatokkal, de 1942. február 9-én a hajó kigyulladt. A tűz gyorsan terjedt,
robbanások rázták meg a hajót mindenütt, még több helyről csapott fel láng, aztán a hatalmas hajó az
oldalára dőlt, és egész egyszerűen elsüllyedt.

– Atyaisten! – mondta Canidy. – Hihetetlen!

– Az – mondta Gurfein, és belekortyolt a konyakjába. – El sem hinné, milyen jelentéseket kaptunk ezt
követően a lakosságtól. Mindenkire, aki csak egy kicsit is gyanúsnak tűnt, rögtön rásütötték, hogy kém
vagy szabotőr. Az egyik fickó megesküdött rá, hogy látta a Führer Mercedesét… de az FBI, amely
sosem késlekedik, gyorsan reagált, odaküldött két ügynököt a fickó törzshelyére, egy kocsmába a 7.
utcán, és tisztázta az ügyet.

Canidy felnevetett.

– A McSorley's volt a törzshelye?

– Az, a McSorley's Ale House. A fickóval aztán nem csináltak semmit. Félig már el volt ázva, ahogy
szinte minden nap, és csak esküdözött, hogy látott, amit látott, és amit látott, az igaz volt, aztán meg
odaszólt nekik: „Mi a fenéért nem végzitek a dolgotokat, fiúk? A nyomorult fritzek már itt vannak
mindenütt!”

Most már mindhárom férfi nevetett.

– Egyébként látta azt a hajót? – kérdezte Gurfein most már komoly hangon. – A Lafayette-et. Még
mindig ott van. Hihetetlen látvány. Nagyobb, mint a Queen Mary, de most már csak egy kiégett, üres
hajótest. Nem akármilyen üzenet a számunkra. Canidy megrázta a fejét.

– Én láttam – felelte Donovan –, és igaza van.–'Szomorú látvány. Egy fantasztikus hajó volt, amit épp
azelőtt égettek le, hogy kihajózhatott volna. Nem csoda, hogy az emberek mindenfélét összehordtak
arról, hogy hogyan gyulladt ki.

– Mi mindent hordtak össze? – kérdezte Canidy.

– A Haditengerészeti Hírszerzés 3. körzeti irodája felel a New York-i, a connecticuti és a New Jersey-i
part biztonságáért…

– Ami közvetlenül milyen szervezet alá tartozik? – kérdezett közbe Canidy.

– A Haditengerészeti Hírszerző Hivatal washingtoni irodája alá – felelte Donovan. – Ami majdnem azt
jelenti, hogy Frank Knox alá.
 83

Frank Knox ezredes volt a haditengerészeti miniszter.

– …a fő feladatuk pedig az, hogy tegyenek róla, semmi se zavarja meg a csapatszállító, valamint az
ellátmányt és a lőszert szállító hajókat. Mivel emellett még ők felelnek az említett partszakaszok
biztonságáért is, tengeralatti tevékenységre utaló jelek után kutatnak az öbölben, illetve a partközeiben
és a parton.

– Oké – mondta Canidy.

– És pont ezért futottak be hozzájuk a különféle elméletek azt illetően, hogy mi történhetett a
Lafayette-tel.

– Mint például?

– Például az egyik bejelentő szerint a maffia így akarta világosan a hatóságok tudtára adni, hogy a
folyókon és a part mentén ők az urak, és ha Lucianót nem helyezik idő előtt szabadlábra, újabb hajó
vagy hajók jutnak hasonló sorsra.

– Ebben van valami igazság?

– Az égvilágon semmi – felelte Gurfein egy kicsit védekezőn. Canidynek feltűnt Gurfein furcsa
reakciója, és azon kezdett el tűnődni, hogy mi lehet az oka. Gurfein viszont folytatta.

– Egyesek szerint olyan személyek gyújtották fel, akik a tengelyhatalmakkal szimpatizálnak… mint
például Fritz Kuhn követői a német-amerikai negyedben… hogy a hajó, illetve a csapatok és a
hadianyagok ne vehessenek részt a háborúban.

– Ez elég hihetően hangzik – jegyezte meg Canidy.

– Igen, valóban hihetően hangzik. De egészen mostanáig senki sem tudott bizonyítékot felmutatni.
Csak tippeket kaptunk, amik nem vezettek sehová. Amióta a hajó elsüllyedt, úgy tűnik, ahányszor valaki
megpillant egy halat a Hudson vagy az East River felszíne közelében, máris azt képzeli, hogy egy német
U-boot periszkópját látta, és a telefonvonalak izzani kezdenek.

– És miután a hírszerző fiúk leellenőrizik a sztorit…? – kérdezte Canidy.

– Nem találnak szinte semmit – felelte Gurfein tárgyilagosan, aztán felnevetett. – Csak időnként egy-
két beépített FBI-ügynököt.

– Részben azért nem lehet információhoz jutni – jegyezte meg Donovan , mert a maffia valóban a
kezében tartja a partvidéket. Lehet haditengerész hírszerzőket küldeni akárhová… és ez meg is történt
már több esetben… de a maffiában senki sem beszél, senki sem válaszol kérdésekre, és nem ad se jó
tippet, se rosszat.

Gurfein beleszippantott a szivarjába, és egy nagy kék füstfelhőt fújt ki.

– Az van, hogy az ember ott állhat a Fulton halpiacon – magyarázta –, rámutathat az egyik standra, ami
tonhalakkal van megrakva, és megkérdezheti az árustól, „ez milyen hal?”, ha az árus gyanítja, hogy
haditengerész hírszerző az illető, vagy a Haditengerészetnek dolgozik, bele fog nézni a fickó szemébe,
és azt fogja felelni: „Milyen hal? Egy kibaszott hal nem sok, annyit sem látok itt.” Aztán meg
belevigyorog a fickó képébe.
 84

Időközben pedig rekordszámú hajó süllyed el – jegyezte meg Donovan. – Csak '42 márciusában ötven
hajó ment a tenger fenekére, megint ötven áprilisban, száznál is több májusban és így tovább.

Gurfein egyetértőn bólogatott.

– Amiből két szomorú tény következik – folytatta Donovan. –Egy. Valamilyen módon valakik
kiszivárogtatják, hogy mikor fogjuk indítani a hajóinkat, és merre, így a német tengeralattjárók már
lesben állva várják a part közelében, mint az éhes cápák, és széttépik őket. Kettő. Úgy tűnik, ezek a
tengeralattjárók soha nem fogynak ki az üzemanyagból, vagyis valahol feltankolják őket, különben nem
tölthetnének ennyi időt a partközeiben. Egyszerűen gyanús, hogy ennyi hajót el tudnak süllyeszteni ilyen
rövid idő alatt.

– Ezért – mondta Gurfein, a hamutartóra tette a szivarját, és a kezébe vette a konyakját – a

Haditengerészeti Hírszerző Hivatalra, amelyre a partvonal védelmét bízták, nagy nyomás nehezedett.
Mindenképpen információhoz kellett jutnia. És mivel rájuk bízták a partvonal védelmét, a hivatal
pontosan tudta, hogy a maffia kezében vannak a halászhajók… még ha nem is közvetlenül, akkor is
nagy mértékben befolyásolja a halászok mindennapjait, mivel a Fulton halpiac, ahol Maine-től Floridáig
az egész keleti part fogását értékesítik, a maffia kezében van. A fickó, aki a halpiacot irányítja, egy Sock
Lanza nevű figura.

Canidy hátradőlt a foteljében.

– Akkor a Haditengerészeti Hírszerző Hivatal megkereste ezt a Lanza nevű fickót?

Gurfein megrázta a fejét.

– Nem közvetlenül. Úgy sosem beszélne – mondta, és belekortyolt a konyakjába, mielőtt folytatta. –
Joseph „Bunyós” Lanza, negyvenegy éves, igazi keményfiú, amolyan Lower East Side-típus… kilenc
testvér közül a legidősebb… de felküzdötte magát a 124. Halászszakszervezet megbízott képviselőjévé.
Hosszú volna felsorolni, mi mindennel gyanúsították meg… lopás, életveszélyes fenyegetés,
gyilkosság… de semmit nem tudtak rábizonyítani. Ha nincsenek szemtanúk, nincs miért aggódni.
Elhúzhat a sok fakabát, mi?

Canidy felnevetett.

– Én is nevetnék rajta, csak közben tényleg ez a valóság – jegyezte meg a volt helyettes államügyész. –
Azért az furcsa, és egy kicsit sem vicces, hogy amikor az államügyész telefonja megcsörrent, a vonal
túlsó végén pedig a Haditengerészeti Hírszerző Hivatal arról kezdett el érdeklődni, hogy mi van egy
Bunyós Joe nevű fickóval, épp arra készültünk, hogy összeállítsuk a vádiratot ellene, ezúttal zsarolás
miatt. Munkát szerzett a melósoknak, de cserében minden hónapban egy kisebb összeget vasalt be
rajtuk, és megverette őket, ha nem fizettek.

– Kicsit nosztalgiázik az öreg gengszter – mondta Canidy. – Kutyából nem lesz szalonna.

– A lényeg, hogy megszerveztünk egy találkozót a haditengerész hírszerző fiúk és Lanza ügyvédje
számára. Elmagyaráztuk neki, hogy szükségünk van némi információra, néhány válaszra, pár tippre,
akármire, csak jussunk már előbbre, és megkérdeztük tőle, hogy hajlandó lenne-e segíteni.

– Mit ajánlottak cserébe? – kérdezte Canidy. – Vádalkut?

Gurfein vadul megrázta a fejét.

 85

– Az égvilágon semmit.

– Semmit?

– Az égvilágon semmit – ismételte meg Gurfein. – Egyszerűen csak hatni próbáltunk a hazafias
érzéseire.

Kétszer beleszippantott a szivarjába – két jó nagyot –, hangosan kifújta a füstöt, aztán a kezébe vette a
szivart, és azzal mutatott Canidyre, miközben folytatta.

– Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy ezek az olaszok és szicíliaiak egy jobb élet reményében
jöttek az Egyesült Államokba, és sokuknak vannak családtagjaik odahaza, ahol Mussolini és a fasiszták
pokollá teszik az életüket. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy II Duce elég keményen lépett fel a
maffiózók ellen: egy különleges hatalommal felruházott rendőrfőnököt nevezett ki, aki aztán
gondoskodott róla, hogy a bandatagok a Szicíliától északra lévő vulkanikus szigetekre kerüljenek, a
büntetőkolóniákba… a Liparis-szigetekre, a Tirrén-tengeren… a főnökök közül pedig párnak el kellett
menekülnie Kanadába és máshová. Szóval vannak hazafias érzéseik a felszínen. Annyira nem volt nehéz
meggyőzni.

Gurfein megint a szájába vette a szivarját, és pöfékelni kezdett.

– Persze ez nem jelenti azt, hogy nem gondolják – jegyezte meg Donovan –, hogy valamikor később
lehet szó vádalkuról, főleg, ha a segítségük komolynak bizonyul…

– De – mondta Gurfein határozottan, és közben kihúzta magát a fotelben – nem ajánlottunk semmit.

Donovan elmosolyodott.

– Ebben egy pillanatig sem kételkedtem, Murray. Én csak megpróbáltam az ő fejükkel gondolkozni, ők
hogyan láthatják a helyzetet.

Gurfein az OSS igazgatójára nézett, és rájött, hogy túlreagálta a helyzetet.

– Természetesen – mondta halkan. – Elnézését kérem, uram. Visszasüppedt a foteljébe.

– Semmi szükség rá, hogy elnézést kérjen, ettől függetlenül elfogadom – mondta Donovan nagyon
barátságos hangon, aztán Canidyre nézett. – Arra is igen jó esély van, hogy azért voltak ennyire
nyitottak a problémával kapcsolatban, mert minden, amit megtudnak a keleti partról, az ő malmukra is
hajtja a vizet.

– És ott vannak még a hazafias érzéseik is – mondta Canidy, és lelkes arcot vágva nézett Gurfeinre.

Gurfein egy pillanatra feszülten nézett Canidyre, aztán rájött, hogy csak szórakozik vele, úgyhogy
elmosolyodott.

– Oké, oké, nem vagyok én annyira naiv. Elhangzottak bizonyos feltételes ígéretek mindkét fél
részéről. A lényeg, hogy a dolog bevált. Nem egyből, inkább csak szép lassan. Nem minden tengerparti
nagypuska nyílt meg azonnal… sőt voltak olyanok, akik egyáltalán nem. Aztán valaki… szerintem
Lanza… valamit üzent a megfelelő embereknek, a főnököknek, és hamarosan elkezdtek együttműködni.
Mondjuk úgy, hogy Lanza megolajozta a fogaskerekeket. És hogyan lehet a legkönnyebben rávenni a
főnököket az együttműködésre? Ha maga a főnökök főnöke szól nekik.

– És maguk elmentek Lucianóhoz – mondta Canidy.

 86

– Először Polakoffhoz – javította ki Donovan. – Emlékszik? A hotel bárjában.

Canidy szemöldöke felszaladt.

–Ja, igen.

– Áthelyeztettük Lucianót Dannemora-ből Great Meadow-ba, méghozzá úgy, hogy fogalma sem volt
róla, mi történik vele, és miért – mondta Gurfein. – De előtte még egyeztettünk Louis Lyonsszal, New
York állam büntetés-végrehajtási intézményeinek a biztosával. Lyons ennyit mondott: „Ha csak egy
haditengerész életét sikerül ezzel megmenteni, én benne vagyok.”

Gurfein Canidyre nézett.

– Tudja, a hazafias érzések. Canidy elmosolyodott.

– Persze, de a biztos elvileg a mi oldalunkon van.

– Elég sok embernek kellene elvileg a mi oldalunkon lennie, de a valóságban ez nem mindig van így –
felelte Gurfein.

A legnagyobb ellenségeim közül jó páran itt vannak, Washingtonban – tette hozzá Donovan komolyan
–, és nem Európában.

Canidy és Gurfein összenézett.

Bár nem volt kenyere a panaszkodás, az OSS igazgatója nem most beszélt először arról, hogy több
olyan háborút kell megvívnia, ahol bürokraták állnak vele szemben, nem pedig az ellenség megtöltött
fegyverrel a kezében. Gurfein arcát nézve viszont Canidy arra a következtetésre jutott, hogy ő most
először hallott ilyen eretnekséget Donovan szájából.

– Szóval – folytatta Gurfein –, mindkét börtönből kiválasztottak nyolc-nyolc foglyot, és cseréltek…

– Vajon az a másik hét, akit Lucianóval együtt helyeztek át, mit gondolt, mi jót tettek, hogy jobb helyre
költöztették őket? – gondolkodott Canidy hangosan. – És vajon mit gondolt az a nyolc elítélt, mi rosszat
követett el, hogy a Dannemora-be helyezték át?

Gurfein egy pillanatra Canidyre nézett, aztán kijavította.

– Nyolc, mert amint mondtam, Luciano sem tudott semmiről. Polakoff és Lansky ennek fejében
egyezett bele, hogy rábeszéli Lucianót az együttműködésre. Ők azzal érveltek, ha Luciano közelebb
kerül hozzájuk, akkor nem kell olyan sokat utazniuk New Yorkból, de a valóságban… szerintem… csak
arról volt szó, hogy látni akarták, mennyire komolyak a szándékaink, és hogy valóban elintézzük-e az
áthelyezést.

– Es mit lépett Luciano? – kérdezte Canidy.

– Mármint, hogy együttműködött-e? Először nem. Luciano, az örökké elővigyázatos, azt mondta, nem
tudja, ki fogja megnyerni a háborút, ezért nem akarja, hogy bárki megtudja, együttműködött velünk.
Attól felt, a végén deportálják Szicíliába, ahol aztán majd Mussolini vagy Hitler… vagy ami még
rosszabb, az ottani maffia elé lökjük koncnak. Csak miután áthelyeztük a jobb helyre, ahol engedélyt
kapott, hogy akkor találkozhasson Lanskyvel és az ügyvédjével, amikor csak akar, hogy…
 87

– Mármint azzal a céllal, hogy információt nyújtson a háború megnyerése érdekében – jegyezte meg
Canidy –, és nem azért, hogy így irányítsa a bandáját, ugye?

– Természetesen az előbbi miatt – mondta Gurfein, aztán vállat vont. – Hogy a bandáját irányítja-e
majd rajtuk keresztül? Azt nem tudom. De nem is számít, mert Luciano kiadta az utasítást, hogy az
embereinek együtt kell működniük, és ők együttműködtek. Olyannyira, hogy még szakszervezetis
kártyát is adtak a haditengerészeti hírszerzőknek, hogy akárhol dolgozhassanak, még a halászhajókon is,
vagy az éjszakai bárok ruhatáros pultjai mögött.

– Dick – jegyezte meg Donovan – pontosan ilyesfajta együttműködésre lesz szüksége Szicíliában.

– És ebben kellene segítenie Lucianónak? – kérdezte Canidy. –Gondolja, hogy megint tud majd hatni a
hazafias érzéseire? Azért most egy kicsit más a helyzet.

– Nem szükségszerűen – mondta Donovan. – Miből gondolja, hogy Luciano nem akar majd a saját
országa felé is terjeszkedni?

Canidy elgondolkodott, és már majdnem megszólalt, de Gurfein megelőzte.

– Rákérdezhet maga is, Dick – mondta Gurfein. – Mármint erre a „hazafias érzés „-dologra. Már
elintéztem magának a találkozót.

(Három)

Florida, Jacksonville

1943. február 2. 11.30

Miközben Richard Koch ráfordult az 1930-as, sárga-fekete Chevrolet furgonnal az l-es főútra, és
elindult a St. Johns folyó felé, a műszerfalra pillantott.

A sebességmérő egyáltalán nem működött – a mutató a nulla alatt feküdt mozdulatlanul –, a

kilométeróra pedig – ami szinten nem működött – 40 348-at mutatott. Mivel a kilométeróra csak öt
számjegyű volt, Koch biztosra vette, hogy átfordult nullára legalább egyszer, így minimum 140 348
kilométer volt a furgonban. Aztán arra gondolt, lehet benne akár 240 348 kilométer is. Ki tudja, mikor
működött utoljára.

Azt is észrevette, hogy az olajnyomásjelző és a töltésmérő viszont a jó tartományban volt. Az

olajnyomásmérő mutatója az 50-en állt, míg a töltésmérő 8-14 között ugrált.

Aztán arra a műszerre pillantott, amire az volt írva: ÜZEMANYAG. A mutató a nullán állt.

Ez most azt jelenti, hogy ez sem működik, vagy azt, hogy kifogyott a benzin? – morfondírozott. – A
lényeg, hogy fogalmam nincs, menynyi benzin van a tankban.

Koch megkocogtatta az üzemanyagszint-jelzőt a jobb mutatóujjával. A mutató meg sem rezdült.

– A francba!

– Mi van? – kérdezte Kurt Bayer.

– Benzint kell szereznünk – felelte Koch. Bayer elgondolkodott.

– Nem kaptunk benzinjegyet – mondta kisvártatva.

 88

Még ha az Abwehr adott volna is – gondolta Koch valószínűleg akkor is rosszat. Azzal a rohadt
húszdollárossal is jól kiszúrtak velem.

Bayer körbenézett a furgon utasfülkéjében, aztán hátra a platóra, ahol Rolf Grossman és Rudolf
Cremer utazott a szerszámok és alkatrészek számára beépített dobozoknak dőlve.

– Hátul biztos van gumitömlő – mondta Bayer. – Leszívhatnánk egy kis benzint egy másik autóból.

Koch bólintott.

– Aha, ez remek ötlet – mondta, és a kesztyűtartóra pillantott. – Nem mintha sok értelme lenne, de
azért nézz be a kesztyűtartóba. Mit lehet tudni?

Bayer kinyitotta, mire kiömlött belőle egy rakás elszíneződött papír.

– Mi a…? – kérdezte Bayer, miközben a papírok az ölébe és a mocskos padlóra hullottak.

Aztán nekilátott felszedegetni. Szaniterboltok számlái voltak, meg üres számlák, a „Stan vízvezeték-
szerelő, Florida, Manhattan Beach” fejléccel.

Aztán egy pillanattal később izgatottan felkiáltott.

– Na, ezt nem fogja elhinni…

Koch visszaváltott, hogy lelassítson a közlekedési lámpánál, amely éppen pirosra váltott –
kuplungoláskor éles fájdalom hasított a bal lábába –, aztán oldalra nézett.

Bayer egy papírt tartott a kezében, és vigyorgott.

A papíron egy aprócska embléma virított, arra buzdítva az állampolgárokat, hogy vásároljanak
hadikötvényeket és bélyegeket, mellette középen egy felirat állt: „AZ AMERIKAI EGYESÜLT
ÁLLAMOK PÉNZÜGYMINISZTÉRIUMA ÜZEMANYAGJEGYE”, aztán volt még rajta egy hétjegyű
szám – a sorozatszám – meg egy nagy „T” betű, kétszer akkora, mint a számjegyek. A „T” alá került a
tulajdonos – Stanley Smith – címe, a teherautó gyártmánya és típusa, valamint a rendszáma. Mellesleg a
papíron az is szerepelt, azzal, hogy a gépjármű tulajdonosa aláírta a jegyet, beleegyezett, hogy betartja a
pénzügyminisztérium üzemanyagjegyekre vonatkozó szabályait.

Koch elvigyorodott ezen a részen – ez egy vicc! –, aztán a szeme megakadt a „T”-n.

– Ezért húsz liter benzint adnak. Több nem is kell. Bayerre nézett.

– De amikor megállunk – mondta Koch –, azért csak nézze meg, hogy van-e gumitömlőnk! Később
még jól jöhet.

Miután sikerült találniuk egy benzinkutat, ami nyitva is volt, és Koch beletankolta a húsz liter benzint a
majdnem porszáraz tankba, áthajtottak az l-es számú hídon, a St. Johns folyó fölött, és beautóztak
Jacksonville-be. Koch ráfordult a főutcára, és egyfolytában a szemét meresztette, ahogy áthajtott a
Monroe, Duval és végül a Church Street-i kereszteződésen.

– Valami nem stimmel? – kérdezte Bayer.

Ekkor már a lábai előtt hevert egy másfél centi átmérőjű, összetekert gumitömlő a padlón heverő
számlahalom tetején.
 89

Koch nem felelt azonnal, csak egy perccel később, amikor a State Streetre értek.

– A francba, túlmentem. Tudtam.

Aztán balra fordult, hatsaroknyit visszament egészen a Broad Streetig, megint balra kanyarodott, és
ráhajtott a Water Streetre.

Amikor a Water Streeten robogtak, Bayer a vasúti sínekre mutatott.

Koch elmosolyodott, és bólintott, aztán egy lámpaoszlopra mutatott a sarkon, amire jelzőtábla volt
erősítve, rajta a vasúti síneket reprezentáló jellel…

Úgy néz ki, mint egy létra – gondolta Koch.

.. .egy nyíllal, valamint a felirattal: JACKSONVILLE ÁLLOMÁS.

Az utca végén két, egyenként egy tucat, legalább kilencméteres pálmafákból álló fasor választotta el a
Water Streetet az állomás előtti parkolótól.

Az állomásépület grandiózus volt.

– Lenyűgöző – jegyezte meg Bayer, és csodálattal nézett az épület masszív kőhomlokzatára.

A széles bejárat előtt tizennégy dór oszlop tornyosult három emelet magasan. A főépület az
oszlopoknál is magasabb volt, és csúcsos tetőben végződött.

– Tipikus amerikai túlzás – jegyezte meg Koch, akire semmilyen hatással nem volt az állomásépület. –
Azt mondják, hogy ez az állomás a New York-i Penn állomás kicsinyített mása. A Penn állomást a
római fürdők mintájára építették.

Felpillantott az épületre, aztán bekanyarodott a parkolóba.

– Ha engem kérdez, ez egy hányinger.

Ahogy belelépett a kuplungba, fájdalom hasított a lábába, amitől akaratlanul felkapta a lábát a pedálról.
A furgon ugrott egyet – Grossman feje nagyot koppant a hátsó ablakon –, aztán a motor leállt.

Koch a hang irányába fordult, és látta, hogy az Oberschütz vadul dörzsöli a fejet, mint valami kisfiú,
akinek bibis lett a buksiján.

– Bocs! – szólt hátra.

Grossman dühös pillantásokat lövellt felé. Bayer és Koch kiszállt a furgonból.

– Mindjárt jövünk – mondta Koch a furgon platóján ücsörgő két társának.

– Csak siessenek! – kiáltott ki Grossman, miközben Koch és Bayer a parkolón keresztül elindult a
hatalmas oszlopok felé. – Pisálnom kell.

Bayer az épület belsejét – ha lehet – még impozánsabbnak találta. Minden olyan díszes és masszív volt.

A fő váróterem a hatalmas, boltíves, öt emelet magasságig nyúló ablakoknak köszönhetően

elképesztően világos volt. A plafon is díszes és boltozatos. A padlót – Bayernek ez tűnt fel először –
 90

márványból készítették, és olyan fényesre polírozták, hogy még az elképesztően sok ember sem tudta
tönkretenni a cipőjével.

A fő váróteremben csak úgy hemzsegtek az emberek. Civilek és egyenruhasok százai töltötték meg a
várótermet. Egyesek utaztak valahová, mások érkeztek, megint mások az érkezőket köszöntötték.
Voltak, akik a váróteremben járkáltak fel-alá, mások a hosszú padokon üldögéltek, beszélgettek – a
szerelmes párok kézen fogva –, vagy újságot olvastak. Sokan vártak a hatalmas étteremben, a büfékben
és az újságosstandok közelében. Néhányan kihasználták az időt, és megnyiratkoztak a borbélynál.

Bayer körülnézett a hatalmas teremben, megkereste a JEGYPÉNZTÁR feliratokat. A díszes, a

peronokhoz vezető vasajtók előtt talált rá.

A tömegben elvesztette szem elől Kochot, de aztán meglátta, hogy a félkör alakban épített
jegypénztárak felé halad. Kis, üvegablakos fülkék voltak, a fő váróterem jobb oldali gránitfalában
kialakítva

A terv szerint minden ügynöknek két retúrjegyet kellett váltania különböző városokba. A jegyeket oda
kellett adniuk Grossman-nak és Cremernek, akik aztán elutaztak a különböző városokba, a másik jegyet
pedig megtartották maguknak tartaléknak.

Azért vette a jegyeket Koch és Bayer, nem pedig Grossman és Cremer, mert így, ha valaki később
megpróbálja lenyomozni, merre mentek, senki nem fog emlékezni egyik ügynökre sem, hogy jegyet
vásárolt volna, vagy hogy hova akart menni.

Az ügynökök emellett úgy vélték, már így is épp elég nyomot hagytak maguk után.

Bayer keresztülvágott a tömegen. Észrevette, hogy Koch beállt az egyik jegypénztár előtt kígyózó
sorba, a félkör egyik végén. Bayer hasonlóképpen cselekedett, csak a félkör másik végén.

A sor, amibe állt, rövidebb volt. Csak hárman álltak előtte, beleértve a kismamát is, aki egy egészen kis
gyereket tartott, aki nem akart ölben maradni.

Bayer legnagyobb meglepetésére a sor gyorsan haladt. Alig telt el tíz perc, és már az ablaknál állt,
mellette pedig a kisgyerek, aki a lába mellett matatott a márványpadlón. Rettentően idegesítette Bayert.

– Hová lesz, aranyom? – kérdezte a fiatal, szőke nő az ablak túloldalán kedvesen.

Bayert egy pillanatra megdöbbentette a nő szépsége. A déli akcentusából csak úgy áradt a kedvesség.
Elmosolyodott, de nem felelt.

– Úti célja? – kérdezte a pénztáros.

– Birmingham – felelte Bayer, aztán eszébe jutott még valami. – Retúrjegyet kérek.

– Atlanta vagy Mobile?

Bayer értetlenül nézett a pénztárosra.

– Nem – mondta Bayer egy pillanattal később. – Birmingham. –Atlanta vagy Mobile? – ismételte meg
a kérdést a pénztárosnő.

Bayer bambán meredt maga elé, és arra gondolt, hogy a pénztárosnő talán nem hallja a morajlás miatt,
amit a hatalmas teremben beszélgető emberek keltettek.
 91

A szőke a szemét forgatta jobbra-balra.

– Birminghambe nincs közvetlen járat, aranyom, át kell szállnia. Mehet észak felé, és átszállhat
Mobile-ban, vagy mehet nyugat felé, és akkor Atlantában kell átszállnia.

A francba! – gondolta Bayer. – Pedig hányszor megbeszéltük!

– Atlantán keresztül szeretnék menni – mondta, és azon erőlködött, hogy ne látsszon rajta, mennyire
ideges.

– Indul egy vonat tizenöt percen belül, egy másik pedig négy óra múlva. A korábbit választja?

Bayer egy pillanatig elgondolkodott, aztán bólintott.

– Hat dollár lesz.

– Hat! – mondta Bayer.

A pénztáros szélesen elmosolyodott, kivillantva vakítóan fehér fogait.

– Az Orange Blossom Specialra kapott jegyet, aranyom. Tiszta luxus. Légkondicionált fülkék,
dízelmeghajtás. Ha olcsóbbat akar, akkor menjen a gőzössel Mobile-ba… Az két óra múlva indul.

– Nem, nem – mondta Bayer. – Ez is jó lesz.

Elővette a tárcáját, és kivett belőle egy tíz- és két egydolláros bankjegyet.

– Kettőt kérek – mondta Bayer, és a pultra tette a készpénzt. –Egy, ö, barátommal vagyok.

A pénztáros szemöldöke egy pillanatra felszaladt, aztán benyúlt egy fiókba, és kivett belőle nyolc
jegyet – kettőt-kettőt az út négy szakaszára oda és vissza –, aztán a jegyeket két, narancsokkal díszített
borítékba tette, és Bayer felé csúsztatta.

– 20-as vágány. Jó utat!

Bayer bólintással köszönte meg, aztán elsétált az ablaktól, és a főbejárat felé indult. Útközben próbált
nem feltűnően Kochra nézni. Ő még mindig a sorban állt, és ketten voltak még előtte.

– Arra kell menni! – hallotta Bayer a jegypénztáros hangját. Bayer hátrafordult.

– A 20-as vágány arra van – kiáltotta utána a jegypénztáros, és segítőkészen a díszes vaskapura
mutatott. – 20-as vágány.

Bayer integetett neki, és megint bólintott. Aztán kisétált a főbejáraton.

Amikor a furgonhoz ért, Cremer és Grossman már izgatottan ácsorgott a furgon platóján. Grossman
épp a vászontáskáját csukta be.

– Koch hol van? – kérdezte Cremer.

– Még sorban áll, de mindjárt hozza a tartalék jegyeket – felelte Bayer, és diszkréten becsúsztatta a
narancssárga borítékokat a plató oldalán. – Ezekkel mehetnek Birminghambe Atlantán keresztül. A
vonat tizenöt perc múlva indul.

– Tizenöt perc múlva? – kérdezte Grossman.

 92

Felmarkolta az egyik borítékot, és a kabátja zsebébe csúsztatta, aztán a vállára vette a vászontáskáját.

– Felejtse el a tartalék jegyeket! – mondta Grossman, aztán megigazította a filckalapját, és elindult az

épület felé.

– Hová megy? – kérdezte Bayer.

– Hugyozok egyet, aztán felszállok a vonatomra.

Cremer először Grossmanra nézett, aztán Bayerre, végül pedig vállat vont. Elvette a vonatjegyeit, és a
vállára vette a táskáját.

– Mondja meg Kochnak, hogy mindent köszönünk! – mondta Cremer Bayernek, aztán kezet rázott
vele. – Vigyázzon magára, Kurt!

– Maga is, Rudolf! – mondta Bayer, és Grossman felé biccentett. – És vigyázzon vele!

Cremer elmosolyodott. Megvárta, amíg Grossman beleolvadt a tömegbe, amely a főbejáraton keresztül
hömpölygött az állomásépületbe, aztán követte.

Grossman belépett a fő váróterembe. Ahogy körülnézett, Richard Kochot pillantotta meg, amint elindul
a jegypénztár felől az ő irányába. Egy pillanatra farkasszemet néztek, aztán Grossman megrázta a fejét,
sarkon fordult, és elindult Kochhal ellentétes irányba.

Mielőtt a peronokhoz vezető vasajtóhoz ért volna, Grossman meglátott egy feliratot: FÉRFIVÉCÉ.
Belépett az ajtón, és az utolsó fülkét üresen is találta. Bepréselte magát a vászontáskájával együtt, aztán
bezárta maga mögött az ajtót, és bereteszelte.

Két perccel később, miután könnyített a hólyagján es a vászontáskáján, kilépett a fülkéből.

Egy fiatalember rögtön elindult a fülke felé, de Grossman a homlokát ráncolva elhessegette, majd az
ajtó külső részére erősített akasztóra egy darab papírt szúrt.

A papíron a következő, vastag ceruzával írt felirat állt: „A VÉCÉ ROSSZ”.

Koch kisétált a főbejáraton, nagyjából pont akkor, amikor Cremer belépett, de nem vették észre
egymást.

Bayer a furgon mellett állt, és az utasoldalon várta. Koch azonnal beült a volán mögé.

Amikor Bayer elmagyarázta neki, hogy mi történt a másik két ügynökkel, Koch egyáltalán nem tűnt
dühösnek vagy meglepettnek.

– Legalább megszabadultunk tőle.

Üresbe tette a furgon váltóját, aztán rálépett az önindító gombjára a padlón. Semmi sem történt. Megint
rátaposott a gombra. Semmi.

– Lemerült az akksi? – kérdezte Bayer.

– Tudja a fene – felelte Koch, és kinyitotta a furgon ajtaját.

 93

Mindketten kiszálltak, és a furgon elejéhez mentek. Koch felnyitotta a motorháztetőt. A motor szinte
minden tömítésén szivárgott az olaj, a kiszivárgó olaj pedig a porral keveredve vékony, olajos, fekete
réteget alkotott.

Koch megkereste az akkumulátort. Azt is ugyanolyan fekete olaj-kosz réteg borította, mint a motort. El
nem tudta képzelni, hogy kerülhetett oda is olaj. Aztán megpillantotta a szürkésfehér dudort az akksi
pozitív elektródáján, ami a korrózió műve volt.

– Szép! – mondta Bayer. – Ennyi korrózió mellett nem csoda, hogy nincs érintkezés. Azt hiszem,
láttam csavarkulcsokat hátul a szerszámosládában. Máris hozom.

Cremer együtt hömpölygött a tömeggel a vágányhoz a peron mentén. A peronok mindkét végén fehér
kőből faragott ütköző állt – egy 1,2X 1,2X 1,2 méteres tömb, amire fekete festékkel festették fel a peron
számát. Az épület stílusát követendő – odakint pálmafák álltak az állomásépület előtt –, a kőtömbökre
1,2 méteres, cserepes pálmákat helyeztek, hasonló „fasort” alakítva ki, mint odakint.

Cremer egy pálmafás kőtömbhöz ért, amire a 20-as szám volt festve. A személyvonat, ami a 20-as
vágányon állt, nagyon szép volt. A kocsikra az „ORANGE BLOSSOM SPECIAL” felirat volt festve.

Cremer beállt a sorba egy elegáns, sötét színű öltönyös és kalapos, idősebb férfi mögé.

A férfi hátranézett, aztán elmosolyodott, és félrelépett.

– Katonáké az elsőbbség – mondta Cremernek. Szemlátomást nagyon örült, hogy átadhatja a helyét
egy katonának.

Cremer arra gondolt, hogy biztosan kiült az arcára a döbbenet, mert az idős férfi az olajzöld-drapp
vászontáskára mutatott, ami a vállán lógott.

Most már leesett a tantusz Cremernek is.

– Köszönöm, uram – felelte. – De ragaszkodom hozzá, hogy maga szálljon fel először!

Ez még jobban tetszett az idős férfinak. Bólintott, és felszállt a vonatra.

Cremer követte. Ahogy felszállt, meglátta Grossmant, aki egy kicsit távolabb állt a peronon egy másik
kocsi előtt, és arra készült, hogy felszálljon. Ő is úgy nézett ki, mint valami katona.

Tovább tartott megtalálni a megfelelő méretű csavarkulcsot, mint azt Kurt Bayer gondolta, ahogy az
akkumulátorsarun lévő anyát is tovább tartott meglazítani. Utóbbi nem kis erőfeszítést igényelt.

Bayer nem kapkodta el a dolgot, mert tisztában volt vele, hogy a rozsda meggyengítette a fémet, és
tudta, ha eltöri a sarut, akkor tényleg nagy slamasztikában lesznek.

Vonatkürtöt hallottak, Bayer pedig a karórájára pillantott. Tizenhét perc telt el azóta, hogy megvette a
birminghami jegyeket.

– Ez biztosan az ő vonatuk – mondta Koch.

Bayer bólintott, aztán folytatta a munkát a sarun. Pár percnyi kínlódás után végre sikerült levennie a
sarut az elektródáról.

Richard Koch benyúlt a motortérbe, és megragadta a kábelt. Ahogy nekikocogtatta a sarut a furgon
alvázának, hogy leverje róla a rozsdát, iszonyatos robbanás rázta meg az állomásépületet.
 94

Akármi is robbant fel odabent, akkorát szólt, hogy Bayer és Koch ugrott egyet. Koch annak rendje és
módja szerint le is fejelte a motorháztető alját.

Tágra nyílt szemekkel néztek egymásra, aztán az épületre.

Az állomásépület fölött sűrű, fekete füstfelhő jelent meg, nagyjából a peronok környékén.

Emberek rohantak ki az épületből ordítva, több sebből vérezve. Néhányuk – mind férfiak – ruhája
égett.

– Akármi történt is odabent – mondta Koch –, az nekünk nem jó.

Bayer sietve visszatette az elektródára a sarut, és amennyire tudta, meghúzta az anyát a csavarkulccsal.

A parkolóban egyre kaotikusabb állapotok kezdtek eluralkodni. Emberek rohantak a járműveikhez,

hogy minél messzebbre menjenek a robbanás helyszínétől, mások viszont az autóiktól rohantak az
állomásépület felé, hogy megkeressék a szeretteiket.

Bayer nem volt ugyan biztos benne, de úgy vélte, mintha egy nőt látott volna hisztérikusan kivágódni a
kocsijából. A nő az állomás felé rohant, a kocsija ajtaját nyitva, a motort pedig járva hagyta.

Koch beült a furgon volánja mögé, és megpróbálta beindítani. Semmi.

– Bassza meg! – mondta dühösen, és ököllel a műszerfalra vágott.

Újra próbálkozott. Megint semmi.

Kinézett a furgon ablakán, körülnézett, de csak a felnyitott motorháztetőt látta, Bayert nem.

– Mi a franc van itt? – motyogta.

Ahogy kiszállt a furgonból, meghallotta Bayer hangját.

– Richard!

Koch sarkon fordult, és meglátta Bayert, aki éppen a két vászonzsákot tette be egy 1940-es Ford
szedán hátsó ülésére, majd beült a volán mögé.

Koch az anyósülésre ült, becsukta az ajtót, Bayer pedig nyugodtan elindult az autóval, miközben
rendőr- és tűzoltóautók özönlöttek a parkolóba üvöltő szirénával.

Koch elmondta Bayernek, hogyan juthat vissza a Bay Streetre egyszerűen, aztán ki a főutcára, onnan
pedig az l-es főútra, amin észak felé fordultak.

(Négy)

New York, New York City

Penn állomás

1943. március 6., 11.30

Ahogy a Washington-Baltimore-New York ingavonat begördült a pennsylvaniai állomásra,

Manhattanbe, majd hosszasan, élesen csikorgó fékekkel megállt, Richard Canidy őrnagy (USA
 95

Hadsereg, légi hadtest) éppen azon volt, hogy visszategye a barna aktába az újságot. A barna aktát
Murray Gurfein adta neki, amikor kitette aznap reggel a Union állomáson, Washington D. C-ben.

Az akta vastag volt. Egy háromujjnyi vastag papírköteg lapult benne, jegyzetek, amelyeket Gurfein
készített Charles „Mázlista” Luciano nyomozati anyagáról.

Canidy belepillantott az utolsó papírlapba, amit érdekesnek talált ugyan, de nem különösebben
meglepőnek:

New York Állam Great Meadow Büntetés-végrehajtó Intézete New York állam, Washington megye,
Constock

Orvosi szakvélemény:

Charles Luciano

92 168-as elítélt

Fent nevezett, fehér bőrű, 44 éves elítéltet megvizsgáltam, és az alábbiakat állapítottam meg:

FEJ: Normális. Fejbőr tiszta.

SZEMEK: Normális, látás korrigált. Jobb szem 90%, bal szem 90%. ORR: Átjárható légút.

SZÁJ: Ép fogazat, a mandulák nem láthatók. NYAK: Normális, több helyen forradások láthatók rajta.
Pajzsmirigy normális. FÜLEK: Hallás mindkét fül esetében 100%-os. MELLKAS: Normális. Tiszta
tüdő. SZÍV: Erős, időnként szívzörejek hallhatók. NEMI SZERV: Elváltozás nem látható, folyás nincs.

VÉGBÉL: Aranyere nincs.

PULZUS: Nyugalmi állapotban 75, könnyű testmozgás után 95, 2 perc pihenés után 77.
VÉRNYOMÁS: 125/85. MAGASSÁG: 172 cm. TESTSÚLY: 71,5 kg. WASSERMANN: Negatív.

Megjegyzés: Mivel az elítéltnél szívzörejek hallhatóak, javaslom, hogy nehéz (pl. mosodai) munkára
ne osszák be.

1942. május 12.

La Thume MD

Dr. Leo A. Thume

Canidy szeme megakadt azon a soron, ami a Wassermann-tesztről szólt. Ezt a tesztet a német
bakteriológus, August von Wassermann tervezte meg 1906-ban a szifilisz kimutatására. Canidynek
hirtelen eszébe jutottak a vad részletek, amiket Murray Gurfein mesélt neki Lucianóról előző este
vacsora alatt, például az is, hogy Luciano bordélyokat működtetett, és személyesen próbálta ki a
„termékeket”, amiket áruba bocsátott. Mellesleg ugyanezt tette a heroinnal is, amivel az emberei
dílerkedtek. Annyi nőt próbált ki, hogy simán elkaphatta a szifiliszt, a gümőkórt meg akár nyolcszor is.

A mozdonyvezető állóra fékezte a szerelvényt, és miközben a többi utas is elkezdett szedelődzködni,

hogy leszálljon, Canidy visszacsúsztatta az egészségügyi kartont az aktába, az aktát pedig a bőr
diplomatatáskájába. Gondosan ügyelt, hogy ne érjen hozzá a Colt Model 191 l-es .45-ös ACP
félautomata pisztolyhoz.
 96

A kocsi hátsó ajtaja kinyílt, és két New York-i zsaru lépett be. Canidynek feltűnt, milyen nagy gonddal
nézik meg az utasokat, akik mellett elmentek.

Egészen addig nem is törődött a dologgal, amíg keresztül nem masírozott a Penn állomás várótermén,
ahol most a megszokottnál lényegesen több volt a rendőr. Aztán eszébe jutott, hogy mintha
Washingtonban, az Union állomáson is több lett volna a normálisnál.

Meg is lepődött, hogy ez eddig miért nem tűnt fel neki – elvileg nekem jobban oda kellene figyelnem a
részletekre, mint az átlagembereknek –, de aztán eszébe jutott, amit dr. Hogyishívják mondott, hogy a
legtöbb ember észre sem veszi az embert az egyenruhában, csak az egyenruhát látja.

Ezt a bűnözők is tudják, és nemegyszer egyenruhát, például postásegyenruhát viselnek, amikor

bűncselekményt követnek el. Amikor aztán a zsaruk kikérdezik a tanúkat, kiderül, hogy senki sem
emlékszik az elkövető arcára… „Egy postás volt…”

Ettől függetlenül nekem jobban kellene figyelnem – gondolta.

A taxiállomás előtt hosszú sorban várakoztak az emberek.

Canidy elment mellette, és kelet felé fordult a 32. utcán. Két sarokkal később sikerült leintenie egy
taxit a Broadway sarkán.

Beült a hátsó ülésre, megadta a címet a taxisnak – South Street 117. –, a kocsi pedig elindult dél felé a
Broadwayn.

Valaki otthagyta a New York World-Telegram & Sun legfrissebb számát az ülésen, Canidy pedig a
kezébe vette, és átnézte a címlapon a híreket. Az egyik hír Franklin Delano Rooseveltről szólt. A World
egy ideje már sportot űzött abból, hogy darabokra szedte az elnök nyilatkozatait, például azt, amit előző
nap mondott – vagy nem mondott – a háborúról, a gazdaságról… vagy a kéksajt áráról.

Egy másik cikk George Kennedy altábornagy 5. légi hadserege támadásáról szólt. Az amerikai gépek
egy japán konvojra támadtak a Bismarck-tengeren, és elsüllyesztettek négy rombolót, meg a nyolc
csapatszállító hajót. A hajókon szállított hétezer japán katona fele odaveszett.

Aztán ott volt még egy írás, amiben újabb részleteket közöltek az ON-166-os szövetséges konvojról,
amelynek tizennégy hajóját süllyesztették el német tengeralattjárók az Atlanti-óceánon február végén.

De egy másik cikk volt az, ami felkeltette érdeklődését, egy rövid cikk:

EMELKEDIK AZ ÁLDOZATOK SZÁMA GEORGIÁBAN ÉS FLORIDÁBAN

Már tíz halálos áldozata van a két állomáson történt robbanásnak. A hivatalos állásfoglalás szerint a
robbanások között „nincs összefüggés”.

Jeffrey Csatari írása (New York World-Telegram & Sun)

ATLANTA, március 5. Újabb két ember halt bele a vasárnap esti robbanásba, amely itt az atlantai
vasútállomáson, illetve órákkal korábban a floridai jacksonville-i állomásépületben történt.

A ma elhunytakkal együtt a két robbanásnak összesen tíz áldozata van. További harminckét fő
megsérült, négy főt kórházban kezelnek.
 97

Noha a szemtanúk az állomásokon történt robbanásokat „nagyon gyanús”-nak nevezték, a helyi és

szövetségi nyomozó hatóságok, amelyek megkezdték az esetek kivizsgálását, azt állítják, hogy nincs
kapcsolat a két robbanás között, és a tény, hogy a robbanásokra ugyanazon napon került sor, pusztán a
véletlen műve.

„A robbanások között semmilyen kapcsolat nincs” – nyilatkozta Christopher Gilman különleges

ügynök, az FBI atlantai irodájának vezetője. – „És pont.”

Egy magát megnevezni nem kívánó, a jacksonville-i eset kivizsgálásán dolgozó hivatali személy annyit
mondott: „Egyelőre úgy tűnik, az állomásépület egyik férfimosdójában repedt meg egy gázvezeték, az
okozta a robbanást, de ezt megerősíteni jelen pillanatban még nem lehet .

Amikor e cikk írója afelől érdeklődött, igaz-e, hogy az atlantai állomáson, közvetlenül a robbanás
helyszíne közelében egy német gyártmányú pisztolyt találtak, Gilman különleges ügynök közölte e cikk
írójával, hogy a továbbiakban nem kíván nyilatkozni az ügyben.

A taxisofőr beletaposott a gázba, és folyamatosan nyomta a kürtöt. Canidy felpillantott az újságból, és

azt látta, hogy még mindig a Broadwayn haladnak, és a sofőr megpróbál áthajtani a 17. utcai
kereszteződésen, még mielőtt a lámpa pirosra váltana.

A taxis az elkövetkező tíz percben hasonlóan agyatlan módon vezetett – jobbról-balról kerülgette az
autókat, és több alkalommal kis híján karambolozott –, aztán végül lekanyarodott a Fultonról a South
Streetre, elszáguldott a halpiac előtt, majd beletaposott a fékbe, és csikorgó kerékkel megállt.

Egy New York-i zsaru állta el a South Streetet a kocsijával. A kocsi keresztbe állt az utcán a
sárvédőjére szerelt, fel-felvillanó vörös vészvillogóval.

– Mi van? – kérdezte Canidy a taxistól.

– Nemtom – felelte a taxis, aztán kihajolt az ablakon, és megpróbált a zsarun túl nézni.

Canidy csak annyit látott, hogy a South Streeten lévő autók egymás után tolatnak hátra, és a zsaruk
narancssárga-fekete csíkos fa úttorlaszokat vesznek elő, és kezdenek összeállítani.

Kinézett a házszámra, és rájött, hogy csupán féltömbnyire volt a Meyer's Hoteltől, aminek a címét
Gurfein adta meg, és ahol Joe „Bunyós” Lanza bérelt egy szobát, hogy onnan irányítsa az üzletet,
amikor nem a közeli halpiacon tartózkodik.

Canidy a zsebébe nyúlt, elővett egy bankjegyet, hogy kifizesse a viteldíjat, aztán annyit mondott a
taxisnak, hogy „tessék”, és kiszállt a hátsó ülésről.

Végigment a járdán, elsétált az autók mellett, amelyeket a rendőrök állítottak meg, és megkerülte az
egyik zsarut, aki éppen egy úttorlaszt készült felállítani a járdán.

– Hé, haver! – szólt rá a zsaru. – Itt nem…

Canidy úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a rendőrt, szó nélkül tovább masírozott a South Street
117. felé.

Egy pillanattal később hallotta a zsarut, ahogy azt motyogja:

 98

– A fasz megy utána…

A Meyer's Hotel előtt – egy lelakott, négyemeletes épület volt talán harminc szobával, amiből tizenötöt
szinte mindig a maffia bérelt –, a bejáratnál rendőrök álltak félkörben. Valamit néztek, ami az épület
falának volt támasztva.

Canidy közelebb ért.

Nem valamit néztek, hanem valakit.

Canidy már messziről látta, hogy egy hulla van a falnál.

Ahogy még közelebb ért, egy testes fickót pillantott meg bőrkalapban és halászruhában, flanelingben,
mocskos overallban és térdig érő gumicsizmában. A falnak támaszkodva bámészkodott.

A halkereskedő Canidy elé lépett, és elállta az útját.

– Senki sem mehet be! – mondta a nagydarab fickó. Legalább 188, vagy inkább 190 centi magas volt,
úgyhogy Canidynek fel kellett néznie rá.

– Találkozóm van valakivel – felelte Canidy elszántan. – Maga valami zsaru vagy ilyesmi?

A fickó végigmérte Canidyt.

– Maga Kennedy?

Canidy a fickó szemébe nézett, és látta rajta, hogy ez az alak nem szereti a mellébeszélést.

– Canidy vagyok.

– Aha. Mondta, hogy kísérjem be hozzá, ha ideért – mondta a nagydarab fickó, aztán a hulla felé
bökött a fejével. – De közbejött valami.

– Látom – felelte Canidy.

Ötödik
(Egy)

New York, New York City Fletcher és Pearl Street Nick's Café

1943. március 6., 12.40

Richard Canidy őrnagy, az Egyesült Államok Hadserege légi hadtestének az egyenruhájában, kezében
aktatáskával baktatott az irdatlan nagydarab halkereskedő mögött két háztömbön át déli irányban, aztán
ráfordultak a Fletcher Streetre, és mentek még két háztömbnyit nyugat felé.

Jol nézhetünk ki – vigyorgott magában Canidy.

– Bemegyünk ide – mondta a nagydarab fickó, amikor a Fletcher és a Pearl sarkára értek, ahol egy
non-stop étterem működött. Ez volt minden, amit a fickó a négy háztömbnyi séta alatt mondott.
 99

Beléptek a kis, nem túlságosan világos étterembe, ami majdnem tele volt vendégekkel, akik közül a
többség melós volt: teherautó-sofőrök, nehézgépkezelők, postások és két, az utcán edződött, nyúzott
arcú zsaru.

A beszélgetések morajába villák és kések csattogása vegyült, meg egy csattanás is, ugyanis az étterem
egyetlen pincére, aki éppen az egyik asztalt szedte le, a nagy igyekezetben levert egy vizespoharat, ami
darabokra tört a fekete-fehér csempepadlón. Az étterem levegőjét betöltötte a hagyma és a fokhagyma
erőteljes szaga.

A téglalap alakú étterem egészen hosszú volt, ugyanakkor kifejezetten keskeny. Balra, közvetlenül a
síküveg ablak mellett, amely a Pearl Streetre nézett, egy fapult állt, előtte egy tucat műbőr huzatos,
forgatható ülőkéből és 90 cm magas krómrúdból álló bárszékkel. A jobb oldali fal mentén az elülső
ablaktól a hátsó falig fa-bokszok és asztalok sorakoztak. Minden asztalt négy fő részére terítettek meg,
és mindegyik mellett egy görög szigetről készült, fekete keretes fotó díszelgett a falra szegezve. Az
étterem leghátsó részén volt a konyha, amit csak egy ablakos fém lengőajtó választott el az étterem többi
részétől. Nagy volt odabent a sürgésforgás.

A konyhából egy pincér jött ki, aki kénytelen volt belerúgni a lengőajtóba, mivel a vállán egy hatalmas,
kerek tálcát egyensúlyozott, amin szendvicsekkel, burgonyaszirommal és levessel teli tálak és tányérok
tornyosultak. A konyhából kiszűrődő fény egy pillanatra megvilágította a hátsó falnál lévő, sötét
bokszokat. Aztán az ajtó becsukódott, egy darabig még előre-hátra lengett, aztán megállt.

A rövid ideig megvilágított bokszok egyikében Canidy megpillantott egy fickót, az ajtóval szemben.
Aljas képű digó, olyan ötvenéves lehetett. A kezében egy csésze kávét tartott, és valakivel beszélgetett,
akit Canidy nem láthatott onnan, ahol állt.

– Erre! – mondta a nagydarab halkereskedő.

Ahogy a nagydarab fickó elindult az étterem hátulsó bokszai felé, néhány melós felnézett a tányérjából,
a nagydarab fickó pedig némán fogadta a köszönéseket.

Odaértek a hátsó bokszhoz, Canidy pedig látta, hogy az aljas kepű digó ugyanúgy volt öltözve, mint a
halkereskedő, akit követett: ő is hosszú ujjú flanelinget, koszos overallt és gumicsizmát viselt.

Canidy most már látta a beszélgetőpartnerét is, egy 172 cm magas, 68 kilós, a harmincas évei közepén
járó, sápadt arcbőrű férfit olcsó fekete öltönyben. Ő is kávét ivott – de nem eszpresszókávét –, a csészéje
mellett pedig ott hevert az II Nuovo Mondo, a New Yorkban kiadott, antifasiszta újság legfrissebb
száma, a címlapján Benito Mussolini fotójával.

– Ez az a fickó – mondta a nagydarab halkereskedő a két férfinak köszönésként.

Az olcsó öltönyös férfi felnézett.

– Joe Guerin vagyok – mondta, és félig felállt a helyéről, miközben kezet nyújtott Canidynek.

Az ügyvéd – gondolta Canidy, akinek beugrott a leírás, amit Murray Gurfein adott meg neki.

– Dick Canidy, örülök, hogy megismerhetem – mondta, miközben megrázta az ügyvéd kezét.

– Az úr itt Mr. Lanza – mondta Guerin. – Az ügyfelem. Bunyós Joe – az alacsony, köpcös, himlőhelyes
arcú, igénytelen frizurájú férfi – hűvösen méregette. Canidy Gurfein aktájából tudta, hogy negyvenegy
éves, de nem annyinak nézett ki. A nehéz élet nyomot hagyott az arcán.
 100

Canidy kezet nyújtott neki, Lanza pedig határozottan rázta meg.

– Örvendek – mondta Canidy. Lenyűgözte a gengszter kérges marka.

A pókerarcú Lanza csak egy biccentéssel felelt.

– Üljön le! – mondta Guerin, és intett Canidynek, hogy üljön le mellé, Lanzával szemben.

Miközben Canidy leült az ügyvéd mellé, és a lába mellé tette a diplomatatáskáját, a nagydarab
halkereskedő odébbállt, és az étterem hátsó sarkában húzta meg magát, ahonnan jól látta a bejárati ajtót
és a bokszot, ahol Canidy, Lanza és Guerin ült.

– Egy barátom megkeresett – kezdett hozzá Guerin –, én pedig megkérdeztem Mr. Lanzától, hogy
hajlandó lenne-e részt venni ezen a beszélgetésen.

– Köszönöm – mondta Canidy Guerinnek, aztán Lanzára nézett, és neki is megismételte: – Köszönöm.

Lanza lassú pislogással fogadta a köszönetet.

Guerin belekortyolt a kávéjába, aztán eszébe jutott valami.

– Nem akar enni valamit? Az étterem szakácsa nagyon jól főz. –Köszönöm, de nem vagyok éhes –
felelte Canidy, aztán az ügyvéd csészéjére nézett. – Egy kávét viszont szívesen meginnék.

Guerin elkapta a nagydarab halkereskedő tekintetét, aztán a kezébe vette a csészéjét, a csészére
mutatott, majd Canidyre. A nagydarab fickó odament a pincérhez, aki éppen eszpresszókávét tett egy
tálcára, elvett egy csészét – amit a pincér egy csúnya pillantással honorált –, majd Canidy elé csúsztatta
a gőzölgő kávét.

– Kösz – mondta Canidy.

A halkereskedő szótlanul visszaballagott a megfigyelőhelyére.

– Nos, mit óhajt az ügyfelemtől, Mr. Canidy? – kérdezte Guerin. Canidy az ügyvédre nézett.

Most mégis mit vár tőlem ez az alak? Hogy nyilvános helyen közlöm ezzel a digóval, mondja meg a
nagyfőnöknek, hogy szeretném, ha összehozna a szicíliai maffiával? Ez az egész annyira szürreális!
Még nekem is.

– Mur… – kezdett hozzá Canidy, de leállította magát. – A barátunk nem utalt rá, hogy miről szeretnék
az ügyfelével beszélni?

Guerin megrázta a fejét.

– Csak annyit, hogy amiről beszélni akar, az rendkívül fontos. Hát, ez remek!

Canidy a nagydarab halkereskedőre nézett, aki a bejárati ajtóra meredt. Ő is szeretett volna odanézni,
hogy lássa, nincs-e ott valaki, aki meghallhatná azt, amit mondani készült, de úgy érezte, hogy nem
volna helyénvaló, ha elkezdene forgolódni.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ez a legjobb hely a beszélgetésre – mondta végül.

Guerin nyugodtan körülnézett.

 101

– Jó lesz itt. Itt semmi olyasmi nem történik, amire az ügyfelem ne adta volna az áldását. Nick, a
tulajdonos, a védelme alatt áll.

Canidy legszívesebben azt mondta volna, hogy „úgy nem történik itt semmi, mint a hoteljében?”, de
ehelyett azt mondta:

– A legnagyobb tisztelettel, nem a hellyel van a bajom. Néha megesik…

– Mi esik meg néha? – kérdezte Guerin türelmetlenül. Canidynek feltűnt az ügyvéd türelmetlensége.

A francba is, megmondom neki!

– …hogy az embert meglepetések érik. Mint például most is, a hotelben.

– Az – szólalt meg Lanza váratlanul, rendkívül kimérten – egy félreértés volt, amit hamarosan a
helyére fogunk tenni.

– Nem szeretném, ha itt is valami hasonló történne – mondta Canidy színtelen hangon. – A
félreértéseket jobb elkerülni.

Most már ő is körülnézett az étteremben, aztán visszafordult Lanzához.

– Nem szeretném, ha valaki félreértene valamit, mert olyasmit hall, amit nem kellene.

Lanza egy pillanatig farkasszemet nézett Canidyvel, és csak aztán válaszolt egészen halkan.

– A brooklyni terminálnál páran azt képzelték, hogy lelassíthatják a hajók berakodását, mi pedig
elintéztük, hogy jól szétrúgják a seggüket. Ennek az ügynek a folyománya ez a mostani eset is. Az egész
egy félreértés.

Lanza vállat von.

– Ilyesmi előfordul. De mi mindent elsimítunk.

Elsimítják, mi? – gondolta Canidy, és Lanza hideg szemébe nézett. – Mint a betont.

Lanza könnyedén folytatta.

– De most már talán térjünk rá arra, amiért felkeresett! Egy közös barátunknak köszönhetjük, hogy itt
van. Mi megállapodtunk a közös barátunkkal… tisztességes alkut kötöttünk… amint azt maga is tudja.
Ez pedig azt jelenti, hogy mostantól maga gli amici. A barátunk barátja. Capiche?

Elhallgatott, és unottan nézett a kávéjába.

– Tehát halljuk – folytatta Lanza –, mire van szüksége? Canidy szemöldöke felszaladt.

igggenis, uram, Donovan ezredes úr! A küldetés teljesítve! Sikerült elnyernem a New York-i gyilkos
maffia bizalmát! Atyaisten, ez az egész annyira szürreális! De legyen…

– Oké – mondta Canidy. – Beszélnem kell Charlie-val, mert hasonló segítségre lenne szükségem, mint
a közös barátunknak.

Lanza hirtelen érdeklődve nézett Canidyre.

– Charlie-val? Canidy bólintott.

 102

– Mégis mit akarnak még? – kérdezte Lanza. – Már így is megkapnak tőlünk minden létező segítséget.
Itt és végig az egész parton.

Canidy előrehajolt, és halkan mondta: – Charlie otthona érdekel.

– Egész Brooklyn a miénk – felelte Lanza. Canidy megrázta a fejét.

– Én az igazi otthonára gondoltam.

– Persze, az is a… – kezdett hozzá Lanza, aztán felszaladt a jobb szemöldöke. – Úgy érti…? –Úgy.

Lanza Gureinre nézett, aki visszanézett rá, és vállat vont. –És mire lenne szüksége az… otthonában? –
kérdezte Lanza Canidytől.

– Kapcsolatokra – felelte Canidy. – Helybéli emberekre, akik rendelkeznek kapcsolatokkal és

információval, és hajlandóak lennének földalatti ellenálló mozgalmat létrehozni, és harcolni bizonyos…

Canidy a jobb mutatóujjával Mussolini fotójára mutatott az Il Nuovo Mondó címlapján.

– …személyekellen.

Lanza arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, ahogy elgondolkodott a dolgon.

– Miért nem megy egyenesen hozzá a kérésével? Miért hozzám jött?

Canidy várta ezt a kérdést Lanzától.

– Tiszteletből – felelte Canidy.

Ahogy ezt kimondta, Lanza szeme felcsillant.

Murray Gurfein, az egykori New York-i helyettes államügyész elmagyarázta Canidynek, hogy bár az
emberek a gengsztereket általában hidegvérű, kegyetlen embereknek gondolják, a maffiózók számára a
tisztelet – még ha csak látszat volt is – rendkívül sokat nyomott a latban. Úgy vélték, a tisztelet az, ami
fenntartja a társadalmi rendet. Azt tartották, ha nem lenne tisztelet a főnökök és a szervezetek irányába,
akkor a létezésük keserű és véres csatává degradálódna egy trágyadomb közepén, amelyből senki sem
jöhetne ki győztesen.

– Amikor megbeszéltem a dolgot a közös barátunkkal – folytatta Canidy –, azt mondtam neki, először
azokkal akarok jó kapcsolatot kialakítani, akikkel dolgozni fogok, és majd az ő áldásukkal akarok
feljebb menni.

Lanza némán tanulmányozta Canidy arcát.

– Ha akartuk volna, minden további nélkül idehívhattuk volna Mr. Polakoffot Mr. Guerin helyett –
mondta Canidy tárgyilagosan. –De akkor nem tanúsítottam volna tiszteletet azok irányába, akiktől
szintén segítséget akarok kérni.

Lanza erre a megjegyzésre nem reagált.

– És mit kapna Charlie viszonzásként?

Canidynek eszébe jutott Murray Gurfein viselkedése a vacsoránál, és elvigyorodott.

 103

– Talán valami vicceset mondtam? – kérdezte Lanza.

Canidy úgy vélte, a Lower East Side-i keményfiú minden bizonnyal ezen a hangon szól azokhoz a
fickókhoz, akik nem fizetik ki neki a védelmi pénzt vagy a jutalékát, mielőtt beverné a fejüket.

– Nem, egyáltalán nem – mondta őszintén, de egy kicsit rémülten. Belekortyolt az eszpresszókávéjába,
aztán Lanza szemébe nézett. – Hogy válaszoljak a kérdésére, azt kapná, amit most: tovább mélyülnének
a hazafias érzései, amiért segít nekünk megnyerni a háborút.

Lanza egy pillanatig még Canidy szemébe nézett, aztán a gondolataiba merülve elfordult tőle.
Felhajtotta a kávéját, egy határozott mozdulattal visszatette a csészét a csészealjra – elég nagyot szólt –,
aztán bólintott.

– E cosa mia – mondta végül Lanza.

Canidy arcán látta, hogy nem értett egy kukkot sem.

– Ez már az én dolgom – mondta Lanza, és mintha egy egészen halvány mosoly jelent volna meg a
szája szegletében. – Mindent elintézek.

(Kettő)

Miután Joe „Bunyós” Lanza közölte Canidyvel, biztosra veszi, hogy még aznap estére össze tud hozni
valamit, és hogy két órával később hívja a Meyer's Hotelt, és kérje őt, Dick Canidy kilépett a kávézóból
a zsúfolt járdára. Tiszta fejre volt szüksége, hogy átgondolja ezt az egészet.

A legjobban úgy tudta rendezni a gondolatait, ha sétált.

Először is rájött, az eredeti tervét – hogy a késő esti vonattal visszamegy Washingtonba, ami miatt nem
is hozott magával bőröndöt – módosítani kell, és keresnie kell egy helyet, ahol megszállhat éjszakára.

És kellett még neki egy úti cél is a sétához.

Akár el is sétálhatnék a hotelhez.

Elment az utca sarkáig, ahol egy telefonfülke állt három nyilvános készülékkel, aztán felvette az
egyetlen szabad készülék kagylóját, bedobott egy érmét, és emlékezetből tárcsázta a Gramercy Park
Hotel számát.

Amikor a szálloda telefonközpontosa összekapcsolta a hotel recepciósával, a hölgy közölte vele, van
még pár szabad szobájuk, de mivel lassan lemegy a nap, nem ártana, ha igyekezne a szállodába, foglalna
magának egy szobát személyesen.

Canidy közölte vele, hogy úgy egy órán belül ott lesz – talán hamarabb is –, majd letette a telefont.

Elindult a Pearl Streeten észak felé, és észrevette, hogy bár a levegő még mindig hideg és ropogós, az
égbolt kitisztult, a nap pedig hét ágra sütött. Egészen felfrissült, ahogy a napsugarak melegíteni kezdték
a bőrét.

Egy ilyen fagyos beszélgetés után ezzel a hidegvérű gengszterrel – gondolta, ahogy átment az utcán, és
elindult nyugati irányban a Fultonon –, rám fér egy kis melegség.
 104

Ahogy baktatott, egyre azon törte a fejét, hogy mi lehet az, ami nem stimmelt Lanzával. Mert valami
nagyon nem stimmelt vele.

A zűrös előélete lenne? Az, hogy a korrupció a lételeme, és embereket zsarolt meg, vert és veretett
össze, vagy gyilkolt meg? Az zavar, hogy bűnöző? Igen, biztosan ez is.

A francba is, tényleg ez zavar.

De ne légy naiv, Dick! Amióta világ a világ, azóta van korrupció, a korrupció pedig erőszakkal,
zsarolással, veréssel, gyilkossággal és még sok mással jár.

Pár háztömbbel később jobbra fordult a Broadway sarkán, és megpillantotta a városházát.

Itt a bizonyíték, hogy korrupció mindig lesz… amíg politikusok lesznek.

Mitől jobb a politikus, aki vaskos borítékot vág zsebre azért, mert elintézi egy cégnek, hogy megkapjon
egy közműépítési szerződést, egy gumicsizmás digónál, aki egy vékonyka borítékot kap azért, mert
„megvédi” egy étterem tulajdonosát vagy a hoteljében dolgozó kurvákat?

Attól, hogy a politikus üzletében nincs erőszak. Ugyan már, ne áltasd magad! Nem egy politikusnak
lett csúnya vége, mert nem tartotta a szavát… főleg, ha gengszterekkel paktált le.

Canidy elsétált a városháza előtt, megcsodálta az épületet, és elálmélkodott azon, hogy mennyit, és
milyen pofátlan módon lopott el a közpénzekből az 1860-as és 70-es években Boss Tweed, New York
City városfejlesztési megbízottja és a Tammany Hall névvel fémjelzett politikai gépezet.

Mennyit loptak el? Vagy kétszázmillió dollárt? Az volt aztán a korrupció! Felfoghatatlan összeg.

És ki a franc tudja, hogy mennyit fizetett-vagy fizet még mindig-a nagytiszteletű La Guardia Tammany
Halinak azért, hogy őt válaszszák meg polgármesternek?

Amikor ennyi pénzről van szó, csak a hülye gondolja azt, hogy senkinek nem esett bántódása. Biztos
összezúztak pár térdkalácsot, és biztos elküldtek pár embert, hogy sétáljon egyet a mólón…

Canidy arra a következtetésre jutott, hogy nem a maffia módszere zavarta.

Inkább az, hogy hirtelen – talán túlságosan is hirtelen – belecsöppent a maffia dolgaiba, és
megtudhatta, hogyan működik ez az alvilági szervezet.

Ráadásul tisztában volt vele, hogy az elkövetkezőkben ezekkel az emberekkel kell majd
együttműködnie, vagyis, ahogy Donovan ezredes mondta, „táncolnia kell az ördöggel”.

Amit a maffia akar, az nem lehet jó. De még mindig sokkal jobb annál, amit Hitler vagy Mussolini
tervez.

Már majdnem átment a Canal Streeten, amikor egy pár üzlethez ért, és az egyik kirakatában
megpillantott egy hirdetést. Árleszállítás volt; vallási témájú könyveket árultak.

Hirtelen eszébe jutott az apja, és hogy vajon mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy a fia a maffiával
került kapcsolatba. Mármint ha elmondaná neki, ami természetesen esze ágában nem volt.

Dr. George Crater Canidy tiszteletes az Iowa állambeli Cedar Rapids St. Paul nevű iskolájának volt az
igazgatója. Kedves, jó ember volt – igazi úriember –, aki – ha ez egyáltalán lehetséges – még az Úr
 105

Jézusba vetett hiténél is komolyabban törődött a gondjára bízott diákokkal. Ügyelt a tanulmányi
előmenetelükre és úgy általában arra, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt.

Canidy tiszteletes az episzkopális iskola kollégiumában lakott, egy kis lakosztályban. Az irodája a
lakosztálya közelében volt, így egy fölösleges perce sem ment kárba, és minden idejét arra a küldetésre
fordíthatta, amit a legfontosabbnak tartott az életében, és aminél fontosabbat el sem tudott képzelni.

Dick Canidy szerette az apját, és tisztelte. De ez a tisztelet igaz tisztelet volt, nem olyan elfajzott,
amiről annak a digó szarházinak beszélt pár perccel korábban.

Canidy tiszteletes épp eleget csalódott életében, de mindig erős maradt, és csendben szenvedett.

Régen megözvegyült. Dick nem emlékezett az anyjára – csak pár kép maradt meg benne, hogy valami
rossz szagú kórházba megy az apjával valakihez –, de azt tudta, hogy sokáig betegeskedett, és az apja
vállalta el a gondozását. Hihetetlen erővel és néma bátorsággal végezte el ezt a feladatot is.

A későbbiekben szintén tökéletesnek bizonyult az egyedülálló szülő és tanár szerepében is.

Valószínűleg én voltam élete legnagyobb kihívása – gondolta Canidy, és egy huncut vigyor ült ki az
arcára, ahogy a Houston Streethez közeledett.

A kicsi Dick nem volt éppen egyszerű eset, de igazán akkor lett kifejezetten rossz gyerek, amikor egy
Eric Fulmar nevű gyereket felvettek az iskolába, és beírattak a Dick alatti évfolyamra.

Eric dühös kisgyerekként érkezett a St. Paulba. Tudta, hogy azért dugták el ezen az isten háta mögötti
helyen, hogy az anyja, Monica Carlisle, a vidám – és ha hinni lehetett a filmstúdió publicistáinak –,
fiatal színésznő, aki állandóan diáklányokat játszott, ne kerüljön kínos helyzetbe, amiért volt egy fia.

Miss Carlisle számára kifejezetten rossz publicitás lett volna, ha kiderül, hogy van egy fia – ráadásul
már nem is olyan fiatal! –, és talán törést is okozott volna a karrierjében, ha napvilágot lát a tény, hogy a
fia apja egy német iparos, aki ráadásul elég közel is állt Hitlerhez.

Ericet el kellett tüntetni Iowában.

Ott aztán Canidyvel villámgyorsan összebarátkoztak, és – lévén fiúk – hamarosan mindenféle

csínyekbe kezdtek. Aztán eljött a nap, amikor túllőttek a célon: felgyújtottak egy száraz
falevélkupacot… a lángok átterjedtek a többi falevélre az út mentén, és belobbantották egy Studebaker
President benzintankját.

A robbanás hatalmas volt, a következmények pedig súlyosak.

Az ügyet elsimítandó, Miss Carlisle elküldte a filmstúdió rendkívül fiatal, de tehetséges ügyvédjét, egy
bizonyos Stanley Fine-t, aki hihetetlen nyugalmával és egy csekkel mindent el is simított.

Minden rendben lett volna, ha Dick nem látta volna az apja szemében a csalódást.

Ugyanezt látta benne, amikor nem sokkal később bejelentette, hogy megtanul repülőgépet vezetni a
helyi repülőtéren. Az apja ekkor döbbent rá, hogy a fiának esze ágában nincs elindulni azon az úton,
amit neki szánt, és nem lesz belőle se tiszteletes, se akadémikus.

Miközben átsietett a 10. utcán, elugrott egy taxi elől, és arra gondolt, ha Canidy tiszteletes megtudná,
hogy a fia az imént korrupt emberekkel tárgyalt, akik gyilkolnak is, ha kell, biztosan ugyanilyen
csalódottan nézne maga elé.
 106

Apa olyan, mint a legtöbb ember. Csak a jó embereket látja, csak a jókat tartja valamire… és ezzel
nincs is semmi gond.

Csak éppen az van, hogy nekem maradnak a rossz emberek… persze ezzel sincs gond.

De… és talán éppen ez az, ami annyira zavar…

Hogy lehet apa és fia ennyire különböző?

Persze az is lehet, hogy nem vagyunk annyira különbözőek.

Nem arról van szó, hogy azért állok szóba ezekkel a digó gengszterekkel, mert ezt akarom. Sőt,
egyáltalán nem akarok velük szóba állni.

Azért csinálom mindezt, mert muszáj.

A Union Square-től egy háztömbnyire egy drága fehérnemű-bolthoz ért, és erről azonnal Ann
Chambers jutott az eszébe. Apa biztosan megkedvelné Annt.

Benézett az ablakon, és elképzelte Annt az egyik fehérneműben.

Tényleg. Hogy állok Ann Chambersszel?

Hihetetlen nő. És már sok tekintetben nem az a fiatal diáklány, akit két évvel ezelőtt megismertem a
család alabamai ültetvényén.

Gyönyörű, okos… és eltökélt. Annyira együtt érző, és annyi benne a szeretet, hogy az elképesztő.

És nem is arról van szó, hogy nem érzek iránta semmit, csak éppen nem vagyok hozzászokva, hogy
hosszabb időn keresztül egyetlen nő iránt érezzem azt, amit iránta érzek. Általában tizenöt, húsz percig
vagyok szerelmes ugyanabba a nőbe, és ennyi. Akkor most… hová tart ez a „kapcsolat”?

A háborúnak nem lesz vége holnapután vagy jövő héten, én pedig nem ígérgethetem neki állandóan,
hogy többet nem megyek el tőle… hogy aztán fél órával később megszegjem az ígéretemet.

Ahogy most is teszem.

Most meg Szicíliába készülök.

Segítségre lesz szükségem a maffiózók között.

Talán megkapom Fulmart. Vagy Stan Fine-t. Az a szemét David Bruce!

Szicília! Atyaisten!

Ann nagyon nem fog neki örülni, hogy már megint elmegyek… és megint egy olyan helyre, amiről
nem is tudhat. Canidy kiszúrt néhány selyemharisnyát.

Nem ártana, ha vennék neki pár ilyet. Meg szappant és parfümöt. Ez az. Elmegyek a hotelbe, aztán
visszajövök ide, utána elugrok a Kiebl'-be a 3. sugárúton és… és mit csinálok?

Felnézett az utcatáblára. Az állt rajta, hogy „13.”.

Oké. Harmadik és tizenharmadik. Ha jobban belegondolok, a bőröndöm nélkül nekem is szükségem

lesz dezodorra meg pár holmira. De előbb kell egy szoba.
 107

(Három)

New York, New York City Lexington sugárút 2. Gramercy Park Hotel

1943. március 6., 14.15

Dick Canidy nekifeszült a rézrúdnak, ami a város legeldugottabb szállodájának nehéz forgóajtajához
tartozott.

A Gramercyt az 1920-as években építették téglából neoreneszánsz stílusban. A hotel egyszerű

eleganciát sugárzott, tökéletes összhangban a csendes, de nagyon kellemes környékkel. Még külön park
is tartozott hozzá az utca túloldalán.

Canidy szerint a Gramercy legalább olyan elegáns volt, mint a Roosevelt a Madison sugárút és a 45.
utca sarkán – ami csak húsz háztömbnyire volt északra –, itt mégsem lehetett úgy érezni, hogy egy őrült
város van az ember ajtaján kívül.

Anélkül, hogy a hotel tulajdonosai ezt így akarták volna, a szálloda hamarosan megtelt gyakran
visszatérő politikusokkal és – felszálló- vagy leszállóágban lévő – hírességekkel. A hírességekről
mindenféle történetek keringtek. Canidy is hallott egyet Humphrey Bogartról, aki állítólag az első vagy
a második feleségét – vagy talán mindkettőt – ennek a szállodának a tetőkertjében vette el.

A legtehetősebbek hosszabb távon béreltek lakosztályt a hotelben, amit a vendégek is észrevehettek

olyankor, amikor a földszintén kinyílt valamelyik lift ajtaja, és kirontott rajta három-négy óangol
juhászkutya, magával rántva a gazdit, így törve utat az előcsarnokban ácsorgó visszatérő vendégek
között, megcélozva a hotel saját parkját az utca túloldalán.

És pont ettől lett a hotel légköre olyan otthonos – nagyon otthonos –, Canidy pedig igyekezett mindig
ebben a szállodában megszállni, ha New Yorkban járt.

Ahogy belépett az előcsarnokba, embereket pillantott meg a hatalmas csillár alatt elrendezett óriási
fotelekben. Mások éppen a csarnok bal oldalán lévő liftekhez igyekeztek. A recepció pont a bejárattal
szemközt kapott helyet, ahol Canidy legnagyobb bánatára hárman álltak sorban.

Canidy beállt mögéjük – két fiatalember és egy tőlük valamivel idősebb nő mögé –, és azon kezdett el
aggódni, hogy talán túl hosszúra nyúlt a sétája, és a végén nem kap szobát. A hölgy, akivel telefonon
beszélt, azt mondta, hogy már csak néhány szabad szobájuk van. Most pedig ott állt előtte néhány
ember, és ki tudja, még hányan jöhettek azóta, hogy telefonált egy órával korábban.

A recepció tulajdonképpen egy masszív, sötét színű, ragyogóra fényezett kőtömb volt, ami olyan 2,5
méter hosszú lehetett, és méltóságteljesen terült el a tölgyfa kazettás pult a tetején. A pult mögött
dolgozó recepciósok háta mögött egy lenyűgöző polcrendszer tornyosult legalább száz apró rekesszel,
amit szintén tölgyfából készítettek. A rekeszek 15X15 cm nagyságúak voltak, és mindegyik alján ott
díszelgett egy kis réztábla, rajta a szobaszámmal. A rekeszekben Canidy kulcsokat és cédulákat látott,
amelyekre a szálloda személyzete az üzeneteket jegyezte le. Egyik-másik rekeszben Canidy borítékokat
is vélt felfedezni.

A sor elején egy fiatalember állt elegáns öltönyben. Canidy hallotta, amint közölte a recepcióssal a
szobaszámát, majd megkérdezte, nem hagytak-e neki üzenetet. A recepciós a szekrényhez fordult,
belenyúlt az egyik rekeszbe, és kivett belőle egy köteg cédulát. A fiatalember elvette, megköszönte a
 108

recepciósnak, aztán elfordult, és ahogy nekilátott átnézni a cédulákat, kilépett a sorból. Már csak ketten
maradtak Canidy előtt.

A jólöltözött nő következett, olyan ötvenes lehetett. A recepciós szélesen elmosolyodott, és a nevén

köszöntötte.

Canidy hallotta, hogy a nő egy másik kulcsot kér a szobájához.

– Mert – magyarázta a nő, majd vágott egy fintort, és a háta mögött álló fiatalemberre mutatott – a fiam
bezárta a saját kulcsát és az enyémet is.

A recepciós a rekeszek felé fordult, benyúlt az egyikbe, aztán egy másikba, és kivett két pótkulcsot a
két szobához. Az egyiket az anyának adta, a másikat a fiának.

Ahogy elléptek a pulttól, Canidy megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Odalépett.

A recepciós – Victor, a kitűzőjén ez a név szerepelt – elmosolyodott.

– Miben lehetek a szolgálatára, uram?

– Nem olyan rég idetelefonáltam. Egy szobát szeretnék kivenni.

– Isten hozta a Gramercy Hotelben! Egy pillanat, máris megnézem, hogy mit tudunk ajánlani.

Victor egy fából készült, nyitott tetejű dobozhoz lépett, amiben 12X18 cm-es indexkártyák sorakoztak.
Végiglapozta, összeráncolta a homlokát, aztán újra átnézte az egész sort. Kivett egy kártyát, megrázta a
fejét, és visszatette a helyére. Aztán egy hátrébb lévő sorral próbálkozott. A szemöldöke hirtelen
felszaladt, és elmosolyodott.

Canidyhez fordult a kártyával.

– Volna itt valami – mondta Victor, és ismét elmosolyodott. –Egy nagyon szép kis lakosztály.

– Egy lakosztály?

– Az bizony – felelte Victor, és már vette is elő a regisztrációs kártyát meg a töltőtollat. – A parkra
néz, nagyon szép.

Canidy tudta, hogy a Gramercy szobái óriásiak, és hogy az óriásiak közül a legkisebbek a tizenkettedik
emeleten voltak.

– Kisebb nincs? Esetleg valami a tizenkettediken, ami a 21.–re néz?

A recepciós szeme elkerekedett, ami Canidy számára annyit jelentett, hogy vette az adást, hogy nem ez
az első alkalom, hogy a hotelben száll meg. Aztán a recepciós összevonta a szemöldökét, és megrázta a
fejét.

– Sajnálom, uram, de sajnos nincs. Canidy nem felelt.

Vajon mibe kerül itt egy lakosztály?

Kit érdekel? Nem az én pénzem bánja.

 109

Az OSS-nek majdnem korlátlan keret áll a rendelkezésére.

Ennek ellenére nem szeretném feleslegesen költeni.

– Valami gond van?

A francba is, elvégre csak egy éjszakáról van szó. Ki tudja, milyen helyen kell álomra hajtani a fejem
holnap vagy holnapután.

Canidy már majdnem szólásra nyitotta a száját, amikor Victor előrehajolt.

– Azt hiszem – mondta halkan –, egy törzsvendég esetében, amilyen maga is, meg lehet oldani, hogy
egy lakosztályt kapjon a tizenkettediken lévő egyágyas szobák áráért.

Canidy szemöldöke felszaladt.

– Az igazán remek volna, köszönöm.

– A legnagyobb örömmel.

Victor figyelte, ahogy Canidy leírta a nevét a regisztrációs kártyára. Elfordította a fejét – a bal füle már
majdnem a bal vállához ért, úgy kitekerte a nyakát –, hogy el tudja olvasni a nevet a kártyán.

– Canidy? – kérdezte Victor elgondolkodva.

– Richard – erősítette meg Canidy, és a recepciósra nézett.

A recepciós a rekeszek felé fordult, és a „VEGYES” felirattal ellátott rekeszből kivett néhány
különböző alakú papírt. Canidy úgy látta, néhány olyan üzenőcédula volt, amilyet az öltönyös
fiatalember kapott a sor elején.

A recepciós kivett egy cédulát, a köteget visszatette a rekeszbe, aztán Canidy felé fordult.

– Ez magának jött… – mondta a recepciós, és a cédulának arra a részére pillantott, ahová az üzenet
felvételének az ideje volt beírva kézzel – .. .húsz perccel ezelőtt.

Mi van? – tette fel magában a kérdést Canidy. A hátán szabályosan felállt a szőr. – Senki sem tudott
róla, hogy idejövök.

A francba is, egy órával ezelőtt még én sem tudtam.

Körülnézett az előcsarnokban. Semmi mást nem látott, csak ártalmatlan kinézetű vendégeket, akik a
maguk dolgával törődtek.

Gyorsan elvette a cédulát Victor kezéből, ami miatt a recepciós egy kicsit fel is húzta az orrát, és
gyorsan elolvasta.

Mindössze annyi volt a cédulára írva a megfelelő rubrikába, hogy „3/5, 2.05, Mr. Canidy, WOrth 2-
7625.”

Canidy Victorra nézett.

– Nincs ideírva, ki küldte. Nem tudja véletlenül, ki keresett? Victor elvette a cédulát, aztán Canidyre
nézett.
 110

– Nem, uram. Sajnálom, de ezt az üzenetet nem én vettem át, hanem a telefonközpontos.

– Hol van ez a WOrth?

Victor még egyszer megnézte az üzenetet.

– Ez egy Lower East Side-i telefonszám, valahol a halpiac közelében.

Canidy bólintott.

– Köszönöm. Akkor megkaphatom a kulcsot?

(Négy)

New York, New York City Lexington sugárút 2.

Gramercy Park Hotel 610-es lakosztály

1943. március 6., 14.45

Dick Canidy beszállt egy üres liftbe, megnyomta a „6”-os gombot, aztán amikor a liftajtó becsukódott,
kivette a Colt .45-ös ACP félautomata pisztolyát a diplomatatáskájából, és becsúsztatta hátra, a
nadrágszíja alá.

Ki tudhatta, hogy idejövök?

A maffiának itt is lennének beépített emberei? A lift megállt, az ajtó pedig kinyílt. A hatodik emeletre
ért. Canidy kidugta a fejét, és végignézett a folyosón mindkét irányban. Semmi.

Felpillantott a kis táblára a falon, pont a lifttel szemközt. Szobaszámok voltak rajta, többek között a
610-es is, meg egy nyíl, ami balra mutatott.

Dick végigsétált a folyosón, megtalálta a 610-es számot, bedugta a kulcsot a zárba, és elfordította.

Benyitott a szobába, és benyúlt, hogy felkapcsolja a villanyt. Aztán sietve bezárta maga mögött az
ajtót, és gyorsan végigjárta a lakosztály összes helyiségét, felkattintva a lámpát mindenütt. Benézett a
hálószobába, a szekrényekbe, a fürdőszobába, de még az ágy alá is.

Semmi szokatlant nem talált egyik szobában sem, és főleg nem talált ott egy teremtett lelket sem.

Az étterem előtt, a nyilvános telefonfülkében, ott lehetett egy besúgó. Az egyik fickó biztos Lanzának
dolgozik. Az volt a dolga, hogy kövessen, de szerencséjére sikerült kihallgatnia a beszélgetésem. Talán
még a számot is látta, amit tárcsáztam.

De ők telefonáltak ide, és ők hagytak nekem üzenetet, pedig abban állapodtunk meg, hogy én hívom
majd őket.

Talán ezzel akarták a tudtomra adni, hogy „bárhol megtalálunk!”? Vagy csak nem gondolták végig,
hogy mit csinálnak?

Akárhogy is van, ez így nincs rendjén.

A francba, Dick! jobban kell vigyáznod!

 111

Csak most nézett körül igazán a lakosztályban, és szépnek találta.

A lakosztályhoz tartozott egy nappali két nagy kanapéval és két túlméretezett fotellel – utóbbiakhoz
puffot is mellékeltek –, amit ugyanazzal a finom, világos színű anyaggal húztak be. A nappali közepén
állt egy nagy, ovális asztal, rajta a Time, a Look és a The Saturday Evening Post magazinok legfrissebb
számával, valamint egy tál tele száraz levélszirmokkal, kellemes illattal töltve meg a szobát. A két
túlméretezett fotel között állt egy kisasztal, rajta karcsú, réz olvasólámpával és fekete telefonnal.

Letette a diplomatatáskáját az ovális asztalra – majdnem le is verte vele a levélszirmokkal teli tálat –,
kiment az ajtóhoz, bereteszelte, aztán előhúzta a .45-ösét a nadrágszíja alól, és a jobb nadrágzsebébe
tette. A pisztoly markolata kilógott, de ez nem zavarta.

Odament a behúzott függönyhöz, az egyik falnál. A függöny a padlótól a mennyezetig ért, és amikor
széthúzta, el kellett ismernie, hogy Victor, a recepciós, nem túlzott, amikor a kilátásról áradozott.

A lakosztályból szépen be lehetett látni a környéket és a szálloda magánparkját. A szoba pont olyan
magasan volt, hogy mindent lehessen látni, de még ne vesszenek el a részletek, így Canidy
megcsodálhatta a park kifogástalanul gondozott, formára nyírt növényeit, a sűrű sövényt, a
sakktáblamintás gyepet és a többi különlegességet. Egy nő ült az egyik kovácsoltvas padon, és Canidy
majdnem azt is meg tudta mondani, mit olvas, miközben egy drót-szőrű terrier játszott a lábai előtt a
labdájával.

Behúzta a függönyt, aztán besétált a hálószobába.

A háló falát elegáns, hajszálvékony, függőlegesen csíkos, tengerkék-ezüst tapéta borította. A

franciaágy láb- és fejrésze ugyanolyan árnyalatú és erezetű fenyőből készült, mint a kétoldalt álló
éjjeliszekrények, valamint a hatalmas gardróbszekrény és a nagyméretű tükör kerete.

Milyen kár, hogy egyedül vagyok! Ann biztosan el lenne ájulva a látványtól!

A fürdőszobába ment, könnyített a hólyagján, aztán kezet és arcot mosott a porcelánmosdóban.

Levett magának egy vastag, puha, fehér törölközőt a sok közül – minden törölközőn, beleértve a vastag
fürdőtörülközőket is, ott díszelgett a másfél centi magas, zöld színű GRAMERCY PARK HOTEL felirat
– a krómozott gyűrűről, amit a fehér csempéjű fürdő-szobafalra erősítettek, és beletemette az arcát,
mintha csak imádkozna.

Mi a francba csöppentem én?

Aztán felnézett a törölközőből, és megnézte magát a mosdó fölé szerelt tükörben. Telefonálj!

Canidy kisétált a lakosztály nappalijába, odament a fotelekhez, kihúzta a pisztolyt a nadrágja zsebéből,
és letette a kis asztalra, a telefon mellé. Aztán a zsebéből kihalászta a cédulát, amin a Lower East Side-i
telefonszám volt, aztán leült a telefontól balra lévő fotelbe.

A kezébe vette a telefonkagylót, ellenőrizte a telefonszámot a cédulán, és tárcsázta a 962-7625-öt.

A vonal másik végén a harmadik csengésre vette fel a telefont valaki.

– Dunn – szólt bele a kagylóba egy mély férfihang.

– Ez a WOrth kettő-hét-hat-kettő-öt?
 112

–Ja.

– A nevem Canidy. Ezt a számot kellett felhívnom, de nem tudom, kivel kellene beszélnem.

– És?

– Nem maga hagyta a szállodában ezt a számot?

– Mit mondott, mi a neve? –Canidy. C AN… – Tartsál.

Canidy hallotta a koppanást, ahogy a fickó a vonal másik végén a kagylót valami kemény felületre
lökte, aztán lépéseket, majd halkan, a távolból a férfi hangját, amint elmondja valakinek, hogy miről
beszélt Canidyvel. Egy pillanattal később megint lépéseket hallott, egyre hangosabban, aztán, ahogy
valaki felveszi a kagylót a kemény felületről.

– Halló? – kérdezte egy másik férfihang.

– A nevem Richard…

– Tudom – felelte a hang gúnyosan. – Egy órája találkoztunk. Lanza?

– Figyeljen! – folytatta Lanza. – Az a dolog, amiről beszeltünk… Van valaki, akivel beszélnie kellene.
Ma este nyolckor kimegy a szállodája elé, átmegy a park északkeleti sarkához, ahol fel fogja venni egy
autó. Megjegyezte?

Én nem mondtam neki, hogy melyik hotelben fogok megszállni. Nyilván tudja, hol vagyok. És nem
csinált belőle ügyet, csak tudatta velem, hogy tud róla.

– Nyolckor – felelte Canidy –, a park északkeleti sarkánál. Milyen…

– És ne viseljen egyenruhát! Nem lesz rá szüksége. Vegyen magára valamit, amiért nem kár, ha
összekeni vagy ha vizes lesz.

Vizes?

Canidy egy kattanást hallott, aztán a vonal megszakadt.

A karórájára pillantott. Három óra volt.

Öt órám van meg nyolcig. Az nem valami sok idő

A 45-össel a nadrágszíja alatt beszállt a liftbe, és lement a földszintre. A recepciónál még mindig ott
állt Victor, Canidy pedig megkérdezte tőle, hol vehetne magának strapabíró utcai ruhákat.

– Van valami konkrét elképzelése?

Ja, az van – gondolta Canidy. Oiyan ruha kellene, amit nem baj, ha összekenek vagy összevizezek.

– Khaki nadrág kellene meg flaneling – felelte Canidy, bár tulajdonképpen csak kimondta azt, amire
gondolt, vagyis azt, amit a halkereskedő és Lanza viselt. A gumicsizmát már meg sem említette.

– Leonwood's – mondta Victor azonnal.

– Az mi?
 113

– Ismeri az L. L. Beán áruházat?

– Persze, a Leon Leonwood. De az Maine-ben van.

– Aha. Mindenki így tudja, de van egy kis alagsori üzlet a Union Square túloldalán, ahol meg lehet
venni a tavalyi modelleket meg a visszavitt holmikat, ráadásul hihetetlenül olcsón.

Canidy arca felragyogott.

– Tökéletes! Kiváló minőség alacsony áron.

Victor elővett egy kis darab papírt, és felirta rá, hogy „Leonwood's 867. Broadway és 17. utca”, aztán
elé csúsztatta a ragyogóra fényezett pulton.

– Köszönöm – mondta Canidy, és elindult a forgóajtó felé.

Másfél órával később egy vigyorgó Canidy baktatott fel a lépcsőn a Leonwood's alagsorából a
Broadwayra.

Egy irdatlanul nagy, barna papírzacskót cipelt, amiben két tengerkék és egy barna khaki nadrág volt,
valamint egy dohányszínű, viaszosvászon nadrág, három sötét árnyalatú flaneling, egy pár fekete
gumicsizma, egy sötétbarna vadászkabát, három fekete gyapjúzokni, két csomag fehér pamut
bokszeralsó és póló, egy kötött sapka meg egy fa kacsahívó síp, amit mindig is szeretett volna, és amit a
Leonwood's szinte ingyen adott.

Atyaisten, egy rakás pénzt költöttem el. De egy rakás pénzt meg is takarítottam.

Abból, amit megtakarítottam, most veszek pár szép fehérneműt, aztán irány a Kiehl's.

Meggyűlt a baja a fehérneműboltban. A Leonwood's-ban könnyebben boldogult. Sokkal. Már fél órája
nézelődött, de még mindig nem talált semmi szép dolgot Ann-nek.

Sok mindent látott, csak szép dolgot nem.

Megfogott egy csomó holmit, megnézte, aztán hirtelen bűntudata támadt, és visszatette a polcra.

A Leonwood's-ban minden olyan egyszerű volt. Ott tudtam, hogy mire van szükségem.

Most viszont már nem tudom eldönteni, hogy kinek vásárolok, Ann-nek vagy magamnak?

Aztán a segítségére sietett egy kedves, fiatal eladónő.

Végigjárta Canidyvel az üzletet, és minden termékről mondott valamit. A selyemharisnyáknál kezdték.

A francba! Egyedül is ki tudtam volna választani, de nem, nekem muszáj volt egyből a csipkés
holmikhoz mennem!

Egy egészen kicsi, de nagyon drága dobozzal később már a 3. és a 13. felé tartott. A barna zacskója
csak alig lett valamivel nehezebb, a pénztárcája ellenben lényegesen könnyebb lett.

A Kiehl's-ben már nem jelentett problémát Canidynek megtölteni a bevásárlókosarát. Egyszerűen csak
végigment a női részlegen, és mindenből betett egyet-kettőt a kosarába.

Ezt nem lehet elrontani. Ezektől a holmiktól már vagy száz éve elájulnak a nők.
 114

Több üveg testápolót, arcbőrtisztítót, fürdőolajat és hasonlókat vett Ann-nek. Még valami krémet is
megvásárolt, ami állítólag felpuhította a bőrt, és megkönnyítette a bőrkeményedés eltávolítását…

Egy kicsit magára is költött: vett magának egy kis szappant, hogy legyen mivel borotválkoznia, meg
egy izzadásgátló stiftet.

Most már két nagy barna zacskóval a kezében baktatott vissza a hotelhez. A második barna zacskó
majdnem akkora volt, mint az első, amiben a ruhák voltak, és legalább annyit is nyomott.

Ez a nap minden perccel szürreálisabb lesz.

Mindenféle holmit vásárolgatok New Yorkban, és pár órán belül találkozóm lesz a maffiával.

Canidy belépett a Gramercy Park Hotelbe a forgóajtón át, és elindult a recepció felé. Remélte, hogy ott
lesz Victor, mert szerette volna neki megköszönni a Leonwood's-tippet. De Victor már nem volt
szolgálatban, úgyhogy a lifthez ment, és beszállt az első üres felvonóba.

A szobájában letette a zacskókat a nagy ágyra, aztán a ruhákat tartalmazó zacskót kipakolta, majd
kiterített mindent az ágyra, amit aznap este akart felvenni.

Megnézte az óráját. Hat óra volt.

Csak ekkor jutott eszébe, hogy reggel óta egy falatot sem evett. Az pedig még Washingtonban volt.

Létezik, hogy ennyi mindent csináltam egyetlen nap alatt? Aludnom kellene egy kicsit. Korogni
kezdett a gyomra. De előtte ennem kell.

A szálloda étterme az előcsarnokból nyílt, és ahogy Canidy elsétált a ragyogóra fényezett recepcióspult
előtt, már hallotta a helyiségből kiszűrődő vidám csevegést, még mielőtt belépett volna.

Az étteremben egy masszív bárpult állt, valamint sok, kis kerek asztal plüsshuzatos székekkel, s egy
koncertzongora, amelynél egy fickó ült, és Canidy szerint egy Duke Ellington-számot játszott.

Leült az egyik üres bárszékre, és a csapostól elkérte az étlapot. Amíg az étlapot olvasta, a csapos egy
pohár jeges vizet tett elé, meg egy tálkát, amiben narancssárga színű, hal alakú keksz volt. Canidy
bekapott párat.

Mmmm. Cheddar ízesítésű. Finom.

A sajtos keksztől szinte azonnal szomjas lett, úgyhogy végig is nézett sörcsapokon, meglátott egy
jóféle hesseni sörmárkát, amiről úgy tudta, hogy a Pennsylvania állambeli Bucks megyében készítik,
intett a csaposnak, aztán a sörcsapra mutatott. Amikor megkapta a világos sörét, rendelt egy marhahúsos
szendvicset sült burgonyával, mert úgy gondolta, azt lehet a leggyorsabban elkészíteni.

Belekortyolt a sörbe, elrágcsált még pár cheddar ízesítésű kekszet, és a tükörbe bámulva nézte az
étterem vendégeit.

Na, kinek vannak maffiakapcsolatai? – gondolta, és felmordult. –Mármint rajtam kívül.

Esetleg a zongoristának? Az egyik pincérnőnek?

A csaposnak?

Murray Gurfein azt mondta, hogy a maffia keze a szakszervezeteken keresztül mindenhová elér.
 115

Azt is mondta, a maffia volt szíves szakszervezetis igazolványt adni a haditengerészeti hírszerzőknek,
hogy beépülhessenek a dokkmunkások, a halászok, a teherautó-sofőrök közé. De akár hotelekben és
éttermekben is kaphattak az igazolványukkal munkát.

Alig öt perccel később a csapos Canidy elé tett egy tányért, rajta a húsos szendvicsével.

Megújult érdeklődéssel nézett a csaposra.

Ez a fickó biztosan a… hogy is nevezte Gurfein?… a „Szállodai és Éttermi Dolgozók Nemzetközi

Szövetsége és a Csaposok Szakszervezete 16. Helyi Szervezetének” a besúgója.

– Köszönöm – mondta, aztán elvigyorodott, ahogy a kezébe vette a szendvicset.

Á, mégsem – gondolta Canidy, és beleharapott. – A maffia okosabb annál, hogy egy haditengerészt
engedjen a pia közelébe.

A szendvics – ami vékonyra szeletelt marhahúsból és frissen sütött, ropogós bagettből készült –
nemcsak gyors vacsorának, de kiváló választásnak is bizonyult. A marhahúst hátszínből sütötték
angolosan szaftosra, de előtte finoman bepácolták. A sült burgonya egész nagy szeletekre volt vágva,
amilyet a steakhez szokás feltálalni, a savanyú uborka pedig nagy volt, ropogós, jéghideg, és csak úgy
áradt belőle a fokhagymaszag.

Canidy pillanatok alatt eltakarította a szendvicset…

Nem is tűnt fel, hogy ennyire éhes vagyok.

…aztán megitta a sörét, és intett a csaposnak, hogy kéri a számlát. A vacsorát a számlájára íratta, aztán
távozott.

A lakosztályában vett egy forró zuhanyt, és felvette az új ruháit.

Az egyenruháját összehajtogatta, és betette a tisztítózsákba, amit a szekrényből vett ki, aztán

letelefonált a recepcióra, hogy küldjenek fel érte valakit.

– Szeretném, ha kitisztítanák, és kivasalnák – mondta Canidy a telefonba. – És legyen kész…

Nagyot és hosszan ásított, aztán az éjjeliszekrényen lévő órára pillantott, ami fél nyolcat mutatott.

Csak tizenöt perc. Csak tizenöt percet alszok. …reggelre – fejezte be. – És kérnék egy ébresztőt hét
ötvenötre, kérem.

– Igen, uram, egy ébresztés reggel hét ötvenötre.

– Nem, este hét ötvenötre.

A telefonvonal végén a recepciós egy pillanatig nem szólalt meg.

– Igen, uram, este hét ötvenötre.

Canidy felhúzta a vekkert is – biztos, ami fix alapon –, letette az ágya mellé, aztán megfogta az ágyon
heverő holmikat, és letette a padlóra.

A következő hang, amit hallott, az a telefon és a vekker folyamatos csörgése volt. Rettentő mély
álomból ébredt fel.
 116

Gyorsan a vekkerre pillantott. Nyolc órát mutatott.

– Bassza meg!

Canidy felugrott, és összeszedte a gondolatait. A függönyhöz ment, széthúzta, és kinézett a park

északkeleti sarkára. Nem látott a közelben parkoló autót. Oké, talán a fickó is elkésett. Nyomás!

Felvette a .45-öst az ágyról, hátra, a nadrágszíjába dugta, aztán belebújt a vadonatúj vadászkabátba, a
zsebébe tömte a kötött sapkát, aztán kirohant a lifthez.

Megnyomta a hívógombját, de egyik lift sem reagált. Az ajtók feletti mutató – ami a bal oldali lift
esetében a fent félkörívben sorakozó számok közül a 10.-en, a jobb oldali esetében pedig az 1-en állt-
nem mozdult.

A francba is, csak a hatodikon vagyok.

Végigrohant a folyosón, kinyitotta a nehéz fémajtót, aztán elindult lefelé a tűzlépcsőn. Kettesével
szedte a csupasz betonlépcsőket.

Kinyitotta a FÖLDSZINT feliratú ajtót, és kilépett a szálloda előcsarnokába vezető folyosóra.

Végigment a folyosón, aztán az előcsarnokon, és kimasírozott a forgóajtón.

Amikor a park északkeleti sarkához ért, körülnézett a gyéren megvilágított utcán. Még mindig nem
látott autót a környéken, ami érte jött volna.

Viszont hirtelen mozgást érzett a háta mögött a kerítésnél, ami körülvette a parkot. Felállt a hátán a
szőr, és úgy érezte, hogy egy örökkévalóságig fog tartani, mire előrántja a .45-ösét.

Már éppen a mozgás irányába fordult, és nyúlt a .45-ösért, amikor az a mozgó valami felé mozdult,
amitől Canidy hátraszökkent.

Egy kövér macska futott el előtte a járdán. A francba! Szedd össze magad, Canidy, különben hosszú
lesz az éjszakád!

Egy taxit pillantott meg, ami a park körül körözött. Aztán ráfordult az utcára, aminek a sarkán Canidy
állt, aztán lelassított, és megállt a szegély mellett. A hátsó ajtó kinyílt

– Szálljon be! – mondta egy ismerős hang.

Beszállt, de nem látott senkit odabent, csak a taxist, aki iszonyat nagydarab volt.

A nagydarab halkereskedő.

Canidy arrébb csusszant az ülésen, és becsukta az ajtót.

– Hová megyünk?

– Nem messze.

A nagydarab halkereskedő beletaposott a gázba.

Canidy figyelte, merre száguldanak. A taxisofőr-halkereskedő – vajon mi a francot csinálhat még ez a

fickó a halárusításon meg a taxizáson kívül? – jó pár sarkon befordult, aztán dél felé repesztett az 1.
sugárúton Lower East Side felé.
 117

Nem mintha meglepne.

Pár sarkon még befordultak, aztán Canidy meglátott egy utcatáblát, amin az állt, hogy SOUTH
STREET, és úgy gondolta, hogy akkor minden bizonnyal a Meyer's Hotelbe mennek.

Talán mostanra sikerült eltakarítani az összes hullát

A taxisofőr-halkereskedő azonban lassítás nélkül továbbhajtott.

Mi a franc van?

Két háztömbbel később kelet felé fordultak, aztán a taxisofőr halkereskedő lelassított, és az East River
dokkjai felé vette az irányt.

Egy magas facölöpön túl, amin a „10-es MÓLÓ” felirat állt, egy rozsdás, acéltestű hajó horgonyzott,
meglehetett vagy 21 méter hosszú. Egy teherautó állt mellette, és első ránézésre rakodómunkásnak tűnő
alakok rakodtak ki belőle valamit.

– Ez az – mondta a halkereskedő.

– Micsoda?

– Az Annié – felelte a halkereskedő, aztán hátrafordult. – Szálljon ki!

(Öt)

Texas, Dallas Commerce Street 1321.

Adolphus Hotel 305-ös szoba

1943. március 5. 15.40

Rolf Grossman izgatott volt.

A német ügynök fel-alá járt a belvárosi luxusszálló nagy szobájában, ahol Rudolf Cremerrel együtt
szállt meg szerda óta, amikor megérkeztek a vonattal Birminghamből.

Egész héten próbálták meghúzni magukat, főleg azok után, hogy Grossman vasárnapi kétbalkezes
húzása után, amikor elhagyta a Walther PPK pisztolyát valahol az atlantai vasútállomáson, és most,
amikor végre eljött az ideje, hogy történjen valami, kibírhatatlanná vált.

– Mennyi idő van még hátra? – kérdezte Grossman.

Cremer, aki a nyitott ablak előtt ült a hosszú kanapé egyik végén, nyugodtan pillantott fel Grossmanra
a Dallas Daily Times-Herald legfrissebb számából.

Nem tetszett neki, hogy a társa így viselkedik egy akció előtt. Túlságosan izgatottá vált bevetés előtt, és
ettől figyelmetlenné vált. Elég nyilvánvaló példa volt erre az is, hogy elhagyta a nyomorult pisztolyát.

Mindkét férfi egyszerű fekete öltönyt, fehér inget és fekete bőr-cipőt viselt. Utóbbira ráfért volna némi
cipőpaszta. Cremer a Timex karórájára pillantott.

– Nem sok. Az ingázók nagyjából húsz perc múlva jönnek meg. Türelem!
 118

Grossman körbesétálta a bőröndöket – amiket a használtárukereskedésben vettek még Birminghamben,

és amit már kikészítettek az ajtó elé –, aztán a Westinghouse rádióhoz lépett, a szobában lévő két ágy
egyike melletti asztalhoz. Bekapcsolta, felcsavarta a hangerőt, a rádió pedig recsegni kezdett. Grossman
megpróbált beállítani egy adót, de a rádióból semmilyen értelmes hang nem jött ki, csak statikus
recsegés. Jól oldalba vágta a rádiót a tenyerével.

– Már akkor sem tetszett ez a hotel, amikor kivettük itt ezt a szobát – mondta Grossman merő undorral
a hangjában. Szinte kiköpte a szavakat.

– Nekem semmi bajom nincs vele – mondta Cremer színtelen hangon. – Az a sörbáró…

– Ha engem kérdez, az egy áruló. Cremer vállat vont.

– Ezt már mondta. Busch az 1800-as évek közepe óta készít sört Nem hinnem, hogy most, száz évvel
később tisztességes lenne leárulózni pusztán azért, mert most háborúban áll a két ország.

Grossman felmordult.

– Valaki vagy német, vagy nem az.

– Mit is mondott, hol született az anyja? – kérdezte Cremer. Grossman a hosszú úton Birmingham és
Dallas között elárulta Cremernek, hogy az anyja Franciaországban született. Most dühösen nézett
Cremerre.

– Csak annyit tudok biztosan – folytatta Cremer –, hogy épített egy nagyon szép hotelt egy egyáltalán
nem szép helyen. Ebből a szállodából hiányzik az a cowboy-nonszensz, amit eddig mindenütt láttunk.

Adolphus Busch – amint azt a neve alapján el is lehetett várni tőle – tett róla, hogy a nevét viselő
összes hotelen érződjön az európai hatás. Az észak-texasi prérire becsempészett egy kis Bajorországot,
és olyan elegáns oázist hozott létre egy olyan városban, amit a legnagyobb jóindulattal is csak
bárdolatlannak lehetett volna nevezni.

A vendégek, akiket Grossman és Cremer látott, egyértelműen tehetősek voltak, bár mindketten
kiszúrták, hogy a ruhájuk nem feltétlenül tükrözte azt az eleganciát, amit mondjuk egy felsőbb
osztálybeli némettől el lehetett várni, ha a Hotel Berlinben szállt meg.

Az Adolphusban megszálló hölgyek egytől egyig divatosan öltözködtek, és a legtöbbnek – szó szerint
– a füléről is gyémánt lógott.

A férfiak ellenben elég változatosan öltözködtek.

Néhányan kifogástalan szabású öltönyt viseltek fényesre pucolt, hegyes orrú westerncsizmával.
Nyakkendő helyett a legtöbben bolót, ami tulajdonképpen csak két díszes bőrzsinór volt a gallérnál
összetűzve egy ezüstből és/vagy ékkövekből készített, finoman kidolgozott csattal.

Azonban az Adolphus legtöbb férfi vendége nem igazán adott magára. Nyúzottak voltak, mint a
farmerek – keményen dolgozó, becsületes emberek –, és ez a ruhájukon is meglátszott. Ha zakót vettek
is fel, nem törődtek vele, hogy gyűrött. Az egyik férfi zakója nemcsak vasalatlan, de pecsétes is volt. A
hegyes vagy lekerekített orrú csizmájukat pedig nem pucolták ki.

Ez egészen véletlenül Cremer és Grossman malmára hajtotta a vizet.

 119

– Senki nem bámult meg minket, amióta itt vagyunk – jegyezte meg Cremer –, ami újabb bizonyítéka
annak, hogy senki nem gondolja, hogy két német nemzetiségű férfi, akiket robbantásos merényletekkel
gyanúsítanak, pont egy drága hotelben fog megbújni.

Cremer lapozni kezdte a Dallas Daily Times-Heraldot, aztán megtalálta, amit keresett, és összehajtotta
az újságot.

– Főleg akkor – tette hozzá –, ha a hatóságok biztosra veszik, hogy ezek az ügynökök kizárólag a keleti
parton robbantanak.

Az összehajtott újságot Grossman felé nyújtotta.

– Tessék. Ezt olvassa el!

Grossman odament, elvette az újságot, és olvasni kezdte a cikket.

EGYRE TÖBB HELYEN VAN ÁRAMKIMARADÁS

Baltimore az újabb áldozat.

Három nap alatt három város.

A kormányzó nyugalomra szólít fel.

Michael B. Goldman, a Daily Times-Herald

washingtoni irodavezetőjének írása

Washington D. C., március 5. A Maryland állambeli Baltimore polgármestere múlt éjjel berendelte a
városi rendőrség teljes állományát, miután a kikötőváros belvárosának több mint a felében megszűnt az
áramszolgáltatás.

Az áramszünet délután 6 órakor kezdődött, és több mint öt órán át tartott.

A villamos áram hiánya leginkább az ingázókat zavarta meg, mivel azonnal megállt az élet a zsúfolt
vasútállomásokon, a városban pedig bedugult a forgalom, és csak jóval éjfél után enyhült a helyzet.

A jelentések szerint a kórházak sürgősségi osztályain rekord számú sérültet láttak el. Az egyik kórház
képviselője, aki a neve elhallgatását kérte, nem hivatalosan több száz esetről beszélt.

„Szükségesnek éreztem az erőteljes rendőri jelenlétet” – magyarázta Sean MacDonald polgármester. –

„A közvélemény ezt várja el az ilyen szituációkban.”

Ma reggelre Baltimore belvárosában újra van áram, és mindenütt nyugalom honol.

De egyesek szerint előző este a lakosság nagy része rendkívül zaklatott lelkiállapotban volt.

„Az emberek még mindig félnek” – jegyezte meg Silas Rippy képviselő, akinek a választókörzete
éppen Baltimore belvárosában található. – „Pontosan ez történt kedden Carolinában és csütörtökön
Virginiában. A szervek véletlen egybeesésről beszélnek, de ez nem az. Válaszokat akarunk, mert jogunk
van a válaszokhoz.”

Az Észak-Carolina állambeli Charlotte és a Virginia állambeli Richmond belvárosában múlt héten

ment el az áram, aminek a következménye többtucatnyi sérülés és pánik volt.
 120

A Baltimore Power & Light a baltimore-i áramkimaradást műszaki hibával magyarázta.

„Puszta véletlenről van szó” – mondta Carl Hemple, a BP&L szóvivője. – „Annyi történt, hogy a
hálózatunkban ugyanolyan berendezéseket használunk, mint a másik két áramszolgáltató, még a
típusszámuk is megegyezik. Úgy tűnik, a szokásosnál keményebb tél meggyengítette az elektromos
hálózatot, ami ilyen meghibásodásokat eredményezett. Ilyen egyszerű a válasz.”

A Szövetségi Nyomozóiroda ügynökei, akik megvizsgálták az Észak-Carolinában és Virginiában

történteket, s most Marylandben vizsgálódnak, egyetértettek a szóvivővel.

„Az tény, hogy az egyforma berendezések azonos módon reagáltak az őket ért behatásra” – mondta
Mark Davis különleges ügynök, az FBI washingtoni irodájának munkatársa. – „Az áramszolgáltató
társaságok megkezdték a hálózatok felülvizsgálatát, és ha gyenge pontot találnak, azt kijavítják.”

Rippy képviselő ezt a választ nem találta kielégítőnek.

„Több száz amerikai sérült meg” – érvelt. –”Először a vasútállomások. Aztán most ez itt. Mi jöhet
még?”

Harold Clarké, Maryland kormányzója arra kérte a városlakókat, hogy őrizzék meg nyugalmukat .

„Ne veszítsük el a józan ítélőképességünket!” – üzente parlamenti irodájából. „Arra kerek mindenkit,
imádkozzon együtt velem azokért, akik megsérültek ezekben a szerencsétlen incidensekben!”

– A kormányuk egész jó fedőtörténetet talált ki – mondta Grossman, miután visszaadta az újságot

Cremernek.

– De úgy tűnik, az emberek nem nagyon hiszik el

Cremer bólintott.

– Meglehet. Az viszont jó hír, hogy a lakosság pontosan úgy reagál, ahogy előre sejtettük. Bayer és
Koch remek munkát végez. Sok kis akció. A többit majd elvégzik az emberek helyettük.

Cremer Grossman szemébe nézett.

– Nekünk is ezt kell tennünk! Nincs több nagy robbantás! Grossman dühösen nézett vissza Cremerre.

Oké – felelte. – Elég a papolásból. Megmondtam, hogy az atlantai vasútállomáson véletlenül

használtam a kelleténél több robbanóanyagot.

A dohányzóasztalra nézett, ahol két egyforma bomba (robbanóanyag és gyújtószerkezet) hevert.

– Ennyinek elégnek kell lennie a szükséges felfordulás előidézéséhez – mondta Grossman.

Cremer bólintott, aztán a karórájára nézett, és letette az újságot.

– Oké. Lassan idő van. Induljunk!

Grossman az asztalhoz ment, elvette róla a két bombát, és a kis bőrtáskába tette mindkettőt.

Az öt masszív lift egyikével mentek le a földszintre, majd keresztülvágtak a vastag szőnyeggel borított
előcsarnokon, és lesiettek a lépcsőn a főbejárathoz.
 121

A kapus nyitotta ki nekik az egyik nagyméretű, üveg-bronz ajtót, majd megemelte a kalapját előttük, és
egy „jó napot, uraim”-mal köszöntötte őket, miközben kiléptek a zsúfolt járdára.

Végigmentek a Commerce Streeten, beleolvadva az üzletemberekből és titkárnőkből álló, az irodákból

hazafelé tartó tömegbe.

Grossman és Cremer előtt két öltönyös-nyakkendős férfi belépett az Adolphus Hotelhez tartozó bárba a
forgóajtón át. A bárnak hatalma, hívogató ablakai voltak, a járdára néztek. Cremer bepillantott, ahogy
elmentek előtte, és figyelte a két öltönyös-nyakkendőst, ahogy csatlakoztak az üzletemberekből és
üzletasszonyokból álló tömeghez, a hosszú, elegáns bárpult előtt. Kezdődött a péntek esti lazítás.

Az utcasarkon, miután megvárták, hogy a lámpa zöldre váltson, Cremer és Grossman átment az Akard
Streeten – épp hogy sikerült elugraniuk egy autó elől, ami átment a piroson –, aztán tovább baktattak a
Commerce-en.

Nagyjából a háztömb közepénél járhattak, amikor egy áruházhoz értek. A kirakatban csupa olyan
holmit láttak, amit a hotel vendégei viseltek, egy rakás finom és méregdrága ruhát és ékszert.

Már majdnem a háztömb végéhez értek, amikor egy nagy, díszes bejárat előtt találták magukat. Ez volt
az áruház bejárata.

Grossman Cremerre nézett, Cremer pedig bólintott, úgyhogy követték az előttük sétáló négy fiatal,
kifejezetten vonzó nőt, és beléptek az áruházba. A csillogó fémajtó fölött ez a felirat állt: NEIMAN
MARCUS.

Odabent Cremer követte az egyik nőt – egy szőkét –, míg Grossman továbbment egyenesen, két barna
nő után.

Az áruház tele volt emberekkel, főként nőkkel, de azért lehetett látni itt-ott egy-két férfit is. Egy
szolgálaton kívüli dallasi rendőr – aki most áruházi biztonsági őrként dolgozott – egyenruhában,
felfegyverezve jött le az első emeleti mozgólépcsőről. A tekintetével egy darabig az embereket pásztázta
a földszinten, aztán leért, és ő is eltűnt a tömegben.

A szőke nő lelassított az egyik, több lámpával kivilágított üvegpult mellett, megcsodálta a

fülbevalókat, aztán továbbment. Cremer megállt, és úgy tett, mintha érdekelnék a fülbevalók, de a fél
szemét Grossmanon tartotta.

Grossman a terv szerint a sarkon lévő üvegpultok felé haladt, amelyben bőráruk – tárcák, táskák, övek
és hasonlók – voltak.

Felületesen végignézte az egyik üvegpult tartalmát. Közben egy kellemes megjelenésű, sötét hajú eladó
odament hozzá, és beszélgetni kezdtek.

Grossman bólintott, az üvegpultban lévő holmik egyikére mutatott, mire az eladónő elővett egy
kulcsot, kinyitotta az üvegpult hátulját, és kivett egy tárcát.

Grossman letette a bombákat tartalmazó kis bőrtáskát az üvegpult mellett lévő nyitott pultra, amelyen
kulcstartók hevertek.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte egy fiatal női hang kissé meglepve Cremert.

Cremer megfordult, és egy csinos, vörös hajú eladónőt pillantott meg a fülbevalós pult mögött.
 122

– Ó, nem – mondta, és elmosolyodott. – Köszönöm, nem. Kicsit elkalandoztak a gondolataim.

– Nem is csoda… – mondta az eladónő, és a fülbevalókra nézett- …ezek láttán.

– Igen, valóban szépek – mondta Cremer, és elindult a bőrpultok felé.

Amikor odaért, Grossman az üvegpult másik végén állt, a fejét csóválta, és összevonta a szemöldökét,
majd visszaadta a tárcát az eladónak.

Cremer hallotta, amint azt mondja:

– Nem, nem egészen ilyenre gondoltam. Még nézelődök. –Ahogy gondolja – mondta az eladónő, aztán
meglátta Cremert, és felé fordult, hogy segítsen neki. Odament hozzá.

– Segíthetek valamiben?

– Igen – mondta Cremer, és az üvegpultnak arra a részére mutatott, ami a legtávolabb volt
Grossmantól. – Egy szép táskát szeretnék venni a barátnőmnek.

Miközben az eladónő megmutatott egy nagy, barna táskát, Cremer látta a szeme sarkából, ahogy
Grossman elsétál a bőrpulttól… de már a kis bőrtáska nélkül.

Tizenöt perccel később Cremer egy kis, barna, függőlegesen csíkos, az áruház emblémáját viselő
papírzacskót tartott a kezében. Húsz deka frissen pörkölt, sós kesudió volt benne.

Egy marék kesudiót tett a szájába, aztán rágni kezdett, és kisétált az áruház másik bejáratán, amely
pont szemben volt azzal, amin Grossmannal bementek, aztán balra fordult a járdán, két háztömbnyit
sétált a Main Streeten, aztán belépett az Adolphus üvegbronz ajtaján.

Grossman már bőrönddel a kezében állt az ajtóban, amikor a szobához ért.

Cremer a dohányzóasztalra pillantott; a másik bomba már nem volt ott.

– Oké – mondta Cremer, és bólintott. – Indulhat! Találkozunk az állomáson.

Cremer jól saccolta, a szálloda nagyjából 600 méterre volt a Union állomástól. Ahány lépést megtett az
Adolphus ajtajától, annyiszor várta, hogy felrobbanjon az a cifra, zsidó nevű áruház.

Grossman rosszul „állította be” a késleltetőgyújtót Atlantában és Jacksonville-ben.

Atlantában kis híján a levegőbe repítette saját magát is.

Cremer a lelkére kötötte, hogy ezúttal a késleltető gyújtót – egy ampulla sav volt, ami lassú égést
biztosított, és késleltette a detonációt – úgy állítsa be, hogy legalább egy óráig még ne gyújtsa be a
bombát.

De Grossman már megint rettentően be volt sózva, úgyhogy Cremer jó esélyt látott rá, hogy a bomba
bármelyik pillanatban felrobban.

A Houston Streetre ért, balra fordult.

Amikor felrobban, az amerikaiaknak megint lesz min gondolkodniuk.

Először vasútállomások robbantak fel, meg áramszolgáltató berendezések a keleti parton.

 123

Most meg a Neiman… egy zsidó bolt Texasban?

Ezt a véletlent vajon hogyan fogják megmagyarázni a hatóságok? Beleolvadt a tömegbe, amely a
Union állomás főbejáratán tódult befelé.

Főleg, ha az állomás, ami csak pár utcányira van az üzlettől, szintén a levegőbe repül.

Az állomásépületben vagy fél tucat dallasi rendőr figyelte az embereket.

Cremer meglátott egy táblát, amin a „PERONOK” felirat állt, illetve egy nyíl az „USO” felirattal.
Megigazította a kalapját, hogy a karimája jobban árnyékolja az arcát, aztán elindult a tábla felé. Ekkor
hallotta meg az odakint szirénázva elsüvítő tűzoltóautók hangját. Három zsaru futásnak eredt az ajtó
felé.

Cremer a Timex karórájára pillantott, és merő undorral az arcán megrázta a fejét.

Ez csak harminc perc volt.

Hatodik
(Egy)

New York, New York City Fulton halpiac 10. móló, rakpart

1943. március 6., 20.25

Dick Canidy az East River partján állt a rakparton, és figyelte, ahogy a halkereskedő-taxisofőr eltűnik a
távolban. Egy darabig még látta a kocsi hátsó helyzetjelzőit, aztán már azt sem.

Canidy felhorkant, aztán felmordult, atyaisten, ez nagyon durva.

A rakpart deszkáiból a hideg ellenére is csak úgy áradt a rohadt hal bűze. Gázolajszaggal keveredett,
hála annak a rengetegnek, ami az évek során kifolyt, és beleivódott a fába. Azon kezdett tűnődni,
micsoda bűz lehet itt a nyári hőségben.

Ahogy körülnézett, mólókat pillantott meg, amelyek úgy ötvenméternyire nyúltak a folyóba. A
mólókhoz hajók voltak kötve, és itt-ott hajósok foglalatoskodtak körülöttük valamivel.

Canidy a „10-ES MÓLÓ” feliratra fordította a fejét. A móló végén teherautó és egy nagy hajó
körvonalait lehetett csak látni, mást nem nagyon.

A folyó túlpartja ki volt világítva – a brooklyni terminálon éppen egy sor Liberty szállítóhajót rakodtak
be –, a rakpart és a móló viszont szinte egyáltalán nem volt kivilágítva. Volt ugyan pár lámpa a
környéken, de azoknak a fényét szándékosan letompították. Még a távolban felderengő Brooklyn Bridge
is sötétbe burkolózott.

Ennek természetesen megvolt az oka. Már majdnem egy év telt el azóta, hogy kiadták a parancsot.
1942 áprilisában a keleti partnál súlyosabbá kezdtek válni a már addig is komoly német tengeralattjáró-
támadások. Ekkor határoztak úgy a felsőbb vezetésben, hogy New York vízparti térségében megtiltják a
lámpák használatát.
 124

A szél elég erősen fújt, úgyhogy Canidy begombolta a kabátját, aztán előhúzta a kötött sapkát a
zsebéből, a fejébe nyomta, és most már örült, hogy úgy öltözött fel, mint egy maine-i vadász, vagy
legalábbis annak a New York-i megfelelője, aki téli vadlesre indult.

Ahogy közelebb baktatott a hajóhoz, egyre tisztábban rajzolódtak ki a részletek. Ami a távolból egy
feketére festett, rozsdás hajótestnek tűnt, lassan kötélzettel, csörlővel és minden egyébbel felszerelt
hajóvá változott, aminek még neve is volt.

,ANNIE”, ezt a nevet festették nagy fehér betűkkel a fekete hajó orrára.

Annié óceánjáró halászhajó volt. A 21 méteres hajó fedélzetének jó kétharmada, a fartól a

kormányosfülkéig (az orrban), hatalmas, nyitott munkaterület volt, ahol a fenékhorgos halászathoz
szükséges felszerelések több kilométer hosszú zsinórok, rajtuk felcsalizott horgokkal (órákig is eltartott
behúzni) – hevertek, s ahol egy sor fedélzeti nyílás sorakozott, alattuk mély hombárokkal. Egy
acéloszlop tornyosult a kormányosfülke mögött, amelyhez egy hatalmas, majdnem a hajó faráig érő
darukar csatlakozott.

Canidy megállt a teherautó mellett, és figyelte, amint egy vastag gyapjúpulóvert és fekete gumioverallt
viselő fickó odafent karokat húzgálva kezelte a csörlőt.

A daru éppen egy – lejegelt nyársorrú halakkal és cápákkal teli – ládát emelt ki a hajó egyik
hombárjából. A teherautó platóján két másik fickó allt, és arra várt, hogy lejjebb érjen, hogy a platón
lévő többi láda tetejére igazítsák.

– Menjen onnan! – kiáltotta a teherautó platóján álló két fickó közül a magasabbik Canidynek.

Canidy felé fordult.

– A láda pont a feje fölött fog elhúzni – folytatta a fickó. –A maga helyében én nem maradnék ott.

Canidy a ládára nézett, ami a darukábel végén lógott. A sarkából víznek tűnő folyadék csorgott. Canidy
a teherautón levő ládák felé fordította a fejét, és látta, a platón lévő ládákból is nyálkás folyadék
csorgott, végig a platón, aztán le a mólóra és a móló deszkái között lévő repedéseken át be a folyóba.
Olyan hangot adott ki, mintha valami óriás vizelt volna a közelben.

Hátrébb ment úgy hat méterrel, az Annié hajópallójához. Úgy vélte, itt már biztonságban lesz. A
hajópallónál állt, és figyelte, amint a láda elhúz pont ott, ahol pár másodperccel korábban ácsorgott.
Folyt belőle az a nyálkás izé rendesen. Aztán a csörlő motorjának a hangja megváltozott, a láda
ereszkedni kezdett a teherautó platójára, ahol a két fickó megragadta, és az egyik láda tetejére helyezte.
Aztán a darukábel „elernyedt”.

Kiakasztották, a darukezelő állított a karokon, a motor pedig vinnyogva nekilátott visszacsévélni a

kábelt, majd a darukar is visszalendült a fedélzet felé.

A magasabb fickó leugrott a platóról, és elindult a hajópalló felé.

– Maga Canidy? – kérdezte, miközben közeledett. Erőteljes olasz, vagy talán szicíliai akcentussal
beszelt.

A masszív felépítésű fickó, aki legalább egy fejjel magasabb volt Canidynél, olyan harmincöt éves
lehetett. Az arcbőre világosbarna volt, egészen rövidre nyírt haja sűrű és fekete, méretesre nőtt orra alatt
fekete bajusz virított.
 125

– Ja, az vagyok, Canidy.

– Jöjjön velem a fedélzetre! – mondta a magas fickó, és elment Canidy mellett.

Miközben Canidy követte a rozsdás kormányosfülkébe, a teherautó sofőrje beindította a motort, majd
felreccsent a váltó, és a halakkal teli ládák elindultak a mólón.

A fickó, aki a darut kezelte, most már a kábel rögzítésével bajlódott, a másik pedig, aki a teherautó
platóján segédkezett, elindult a mólón az egyik kikötőbak felé, majd amikor odaért, nekilátott eloldani
az Annié köteleit.

A magas férfi a kormányosfülke acélajtajához ment, kinyitotta, és belépett.

Canidy elindult utána, de a férfi megfordult, és a hajó orrára mutatott.

– Segítene a kötelekkel? Canidy előrepillantott.

– Persze.

– Jöjjön vissza, ha már elindultunk! Elindultunk? Hova a fenébe megyünk?

És nem fog elsüllyedni ez a rozsdás Bill?

Canidy vállat vont, aztán kilépett a fülkéből, és a hajóorrba ment.

Hallotta, ahogy a hajó motorja próbál felébredni rozsdás álmából, aztán egy robajt hallott, a hajótest
megremegett, és egy hatalmas dízel életre kelt. Egy pillanattal később újabb robajt hallott, és a lába alatt
még határozottabban kezdett el remegni a fedélzet.

– Megy! – kiáltotta a fickó a mólóról, és feldobta a kötél végét. Canidy elkapta, aztán feltekerte, és egy
hajóvillához erősítette. A fickó a mólón a hajópallóhoz ment, feltolta a pallót a fedélzetre, és a
következő kikötőbak felé vette az irányt.

Canidy követte a fedélzeten. A hajópallóhoz ért, átlépett rajta, és már hallotta is a következő kiáltást.

– Megy!

És a kötélvég már repült is. Ezúttal Canidy elvétette a kötelet.

A kötél a nedves fedélzeten landolt. Felvette, és elkezdte feltekerni, de aztán rájött, ennek valahogy
nagyon más a tapintása, mint az előzőnek.

Hideg, nyálkás anyag volt rajta, és bűzlött, mint valami rohadt hal.

A francba, ez ugyanaz a takony, ami a ládákból folyt ki!

A keze fájni kezdett a hidegtől és a nedvességtől.

Lenézett a mólóra, és látta, hogy a fickó már a farnál lévő kötelet oldozza el a kikötőbakról. Canidy
tudta, ha nem ér időben hátra, a fickó akkor is fel fogja dobni a kötélvéget, és az megint nyálkás lesz.

Gyorsan tekerte össze a kötelet, és a nagy igyekezetben összekente a nadrágját.

Szóval erre gondolt Lanza…

 126

Rögzítette a kötelet, aztán futni kezdett a hajófar felé. Futás közben a fedélzet egy igen síkos részéhez
ért, megcsúszott, és egy rettenetes pillanatig úgy érezte, hogy le fog csúszni a fedélzetről, és beleesik a
rohadt folyóba.

De aztán a csizmája megint tapadni kezdett, ő pedig gyors sétában tette meg az út maradék részét, ami
elég nevetséges látványt nyújthatott.

– Megy!

Canidy pont akkor ért a farba, amikor a kötélvég megjelent a levegőben.

Elkapta, és elkezdte feltekerni.

Miközben rögzítette, a fickó, aki a köteleket dobálta fel, felugrott a fedélzetre. Valami csodának
köszönhetően ő nem csúszott el a nyálkás fedélzeten.

Ha én csináltam volna, már New Jersey felé úsznék lefelé a folyón.

A fickó megérintette a sapkája szélét, így köszönte meg a segítséget, Dick pedig elindult vissza a hajó
eleje felé.

Ahogy a kormányosfülke felé igyekezett, már látta a magas fickót odabent, aki a műszerfal apró fényei
mellett tevékenykedett, aztán intett Canidynek, hogy lépjen be.

Odament az acélajtóhoz, és belépett a fülkébe.

A kormányosfülke belseje nem volt túl fényűzően berendezve. Canidy mindössze egy szakadt
kapitányi széket látott odabent, meg két ócska, fából készült, összehajtható széket, illetve még két
szakadt priccset, ami egymás fölé volt erősítve a hátsó falra. A kormánykeréktől balra két ütött-kopott,
12-es, Ithaca 37-es „pumpálós” vadászpuska volt egy házilag eszkábált fegyvertartóban tusra állítva.

Canidy úgy érezte, mintha a fülkében egy hangyányít melegebb lett volna, mint odakint, de úgy
gondolta, hogy ez valószínűleg csak azért lehet, mert itt nem éri őket a szél. A halszag viszont itt is
ugyanolyan erős volt, mint odakint.

A magas fickó egyedül volt odabent. A kormány mögött állt, és a folyót kémlelte az ablakon keresztül.

– Kösz, hogy segített a kötelekkel – mondta, és Canidy tükörképére nézett, mivel az ablak a sötét háttér
miatt tükröződött.

– Nincs mit – felelte Canidy, és megpróbálta letörölni a nyálkát a kezéről.

– Van egy rongy az ajtónál, azzal megtörölheti a kezét, ha akarja.

Canidy az ajtó felé fordult, és egy ócska, kosztól barnálló törölközőt pillantott meg egy kis akasztón. A
semmitől mégiscsak jobb.

Letörölte a kezéről a nyálkát, amennyire csak tudta, és visszatette a törölközőt a helyére, aztán elindult
a kormány felé.

A magas férfi le nem vette a szemét a folyóról, miközben elnavigálta az Annie-t egy Liberty
szállítóhajó mellett, amely a brooklyni terminál felé haladt.

Aztán kezet nyújtott.

 127

– Francesco Nola – mondta.

A kézfogása határozott volt, a keze pedig kérges.

– Richard Canidy, kapitány.

– Szólítson Franknek!

– Dick – felelte, és kinézett az ablakon. – Szabad megkérdeznem, hová megyünk?

Nola halványan elvigyorodott.

– Azt mondták, magának információra van szüksége. Arra gondoltam, szeretné látni, ahogy
feltankolunk egy U-bootot.

Canidy Nola arcát kémlelte, és próbálta eldönteni, hogy komolyan beszél-e.

– Ha ezt viccnek szánta, közlöm magával, hogy nem vagyok vevő az ilyesfajta humorra – mondta
Canidy színtelen hangon.

Nola a tenyerét rátette az ikergázkarra, és finoman előrébb tolta. Egy pillanatig nem történt semmi,
mintha a motorok túl sok üzemanyagot kaptak volna, aztán pár másodperccel később a dübörgés a hajó
gyomrából erőteljesebb lett, az Annié orra pedig megemelkedett, ahogy a hajó gyorsulni kezdett.

– Ahogy én sem voltam vevő rá… – felelte Nola. Canidy látta a tükörképén, hogy arcizmai
megfeszülnek.

– .. .amikor ezzel vádoltak meg – fejezte be Nola.

Ez az alak német tengeralattjárókat tankolt fel? Atyaisten! Most rögtön le kéne lőnöm? –Jól értettem,
hogy…

– A kollégái lefoglalták a hajómat Montauknál, még tavaly, alig hat hónappal azután, hogy megvettem.

A kollégáim? Miféle kollégáim?

– Hát a hivatali nyomozó kollégái.

– Az FBI?

– Az. Azt mondták, hogy az Annie-vel német tengeralattjárókat tankolok fel.

– Abból, hogy most itt áll, arra kell következtetnem, hogy semmi ilyesmit nem követett el.

– Nem – felelte Nola hűvösen. – Persze, hogy nem.

Canidy hirtelen új szagra lett figyelmes, aztán rájött, hogy a padló alól árad a meleg. A motorok
bemelegedtek, és most a hőjük fűti a kormányosfülkét. Egyre melegebb és büdösebb lett. Meleg halbűzt
árasztottak a fülke padlódeszkái.

– Mégis elvették a hajóját?

– El. Aztán… jóval később… sikerült kiderítenem, hogy azért vették el, mert korábban Massapequában
javíttattam a hajómat. Amikor az Annié még Irish Lass volt, egy másik fickó használta a szesztilalom
idején szeszcsempészésre. Aztán meg, amikor ezek a hajó-hogyishívjákok… Minek is mondják őket?
 128

– Hajóácsok?

– Azok a hajóácsok megvizsgálták a hombárokat, találtak pár válaszfalat, aminek nem kellett volna ott
lennie. Kivették, és nagy rekeszeket találtak. Az egyikben még akkor is ott volt tizennégy láda vodka.
Én is meglepődtem. De aztán arra gondoltam, hogy most már legális a pia. Nem?

– De.

– Csakhogy Montaukban híre ment, hogy az Annié szeszcsempész hajó volt, és az emberek arról
kezdtek pletykálni, hogy titkos rekeszei vannak. Aztán a történet egyre dagadt, és a végén már arról
beszélt mindenki, hogy az Annié régi tulajdonosa… aki olasznak nézett ki, és úgy is beszélte a nyelvet,
mint egy igazi olasz… Mussolinivei meg a németekkel szimpatizált, és nem is szeszt csempészett a
titkos rekeszekben, hanem gázolajat vizestömlőkben. És mivel a történetből minden igaz volt, csak a
fasiszta kapcsolat meg a gázolajcsempészés-dolog nem, az emberek bevették az egészet. Mert azt
hisznek el, amit akarnak, nem igaz? A kormány meg elvette a hajómat.

Canidy jobbra nézett, és látta a távolban a katonai terminált az öböl nyugati részén, Bayonne-nál, ami
már New Jersey államhoz tartozott. Ott is Liberty szállítóhajókat rakodtak be, ahogy a brooklyni
terminálnál, és ott is tucatjával várakoztak a hajók az öbölben.

– Nem hibáztatom őket, csak a dolgukat végzik – folytatta Nola, és a Bayonne közelében horgonyzó
hajókra mutatott. – Azok a tengeralattjárók sok bajt csinálnak, és megnehezítik a dolgunkat, így nem
lesz könnyű megnyerni a háborút.

Nola elhallgatott, aztán felnevetett.

– Hallja, miket beszélek? Megnehezítik a dolgunkat. Én aztán nem teszek semmit annak érdekében,
hogy nyerjünk. Nem is vagyok amerikai. Csak egy szicíliai halász. Sőt most még az sem.

Oldalra fordult, és Canidyre nézett.

– Ha tehetném – mondta Nola, és felemelte a hangját –, szétlőném azokat a rohadékokat a mocsok

tengeralattjáróikkal együtt!

Canidy látta a szemében a lángoló gyűlöletet.

Ezzel a kis beszéddel engem akar meggyőzni valamiről?

– Mondok én magának valamit – folytatta a kapitány, és kicsit csillapodni látszott. – Én nem akartam
eljönni Szicíliából. Muszáj volt. Az a gazember Mussolini tehet róla.

Elhallgatott egy pillanatra.

– Ott nem lennék biztonságban. Mussolini emberei kimondhatatlan dolgokat csinálnak. Az egyik
bácsikámat és az unokatestvéreimet azzal vádolták meg, hogy benne vannak a maffiában, ezért elvitték
őket a kis szigeteken lévő börtönökbe. Nem sok idő telt el, és engem is megvádoltak.

Nola arcizmai megfeszültek. Most mintha a kormányt is erősebben markolta volna.

– És az én Annie-m miatt is el kellett jönnöm. A hajója miatt?

– Tudja, a feleségem zsidó. Nem maradhattunk ott. Nem maradhattunk.

Csak nem kezd el itt nekem sírni? Ez a fickó sír.

 129

Nola megköszörülte a torkát.

– Elnézést. Nekem ez az egész nagyon sokat jelent. Nem vagyok amerikai állampolgár, de harcolni
akarok a gazemberek ellen. A feleségemért, a bácsikáimért, az unokatestvéreimért, a hazámért.

Canidy nem szólt semmit, csak miután úgy vélte, befejezte a mondandóját. Legalábbis egyelőre.

– Az Annie-ről beszélt. Hogy szerezte vissza a hajót?

A kapitány most már előrenézett. Az arcizmai elernyedtek, és a kormányt sem markolta már akkora
erővel.

– A Haditengerészet szerezte vissza.

– A Haditengerészet? Nola bólintott.

– A hajóm nélkül nem tudtam dolgozni. Mr. Lanza megkérdezte tőlem, miért nem viszem a fogást a
halpiacra. Elmondtam neki. Azt mondta, utánanéz. Egy héttel később kaptam egy hívást… Jöjjön el a
hajójáért!” Mr. Lanza azt mondta, a Haditengerészettel hozatta vissza.

Murray Gurfein hozatta vissza neked, haver. De most minek szőrözzek?

– Most pedig Mr. Lanza azt mondta – folytatta Nola –, hogy magának információra van szüksége a
háborúhoz.

Megint Canidy tükörképére nézett.

– Én segítek magának. A halász családom a rendelkezésére áll. Mi a fenét érek én egy rakás halásszal?

Hacsak nincs hajójuk…

– Van a családjának hajója? – kérdezte Canidy.

– Van, de persze az Annié közelébe sem ér. Remek! Az már elég, ha nem süllyed el.

– Értem. De azért azzal a hajóval el lehet vinni pár embert a szigetekre észrevétlenül?

– Igen. Mind a kettővel.

– Két hajójuk van? Nola bólintott.

– Kettő. Hogy is mondják… kettő flotta.

(Kettő)

Washington D. C. Pennsylvania sugárút 1600. Fehér Ház

Az elnök orvosának irodája

1943. március 6, 18.15

– Egyelőre ez minden, Charles – mondta az Amerikai Egyesült Államok elnöke, és begurult a

kerekesszékével az elegánsan berendezett irodába.
 130

Az inasa – Charles Maples, az előkelő megjelenésű, idős, ősz hajú, fekete férfi, aki merev fehér inget
és zakót, fekete csőnadrágot és ragyogóra pucolt fekete cipőt viselt – épp akkor tett egy nagy fatálcát az
orvos makulátlanul tiszta tölgyfa asztalára. A fatálcán egy kancsó jég, különféle, kristálypalackokba
töltött szeszes ital, három kristálypohár, egy kancsó kávé és három porceláncsésze volt.

Az iroda kényelmes foteljeiben két férfi ült: William J. Donovan, a Stratégiai Titkosszolgálati Hivatal
(OSS) igazgatója, valamint J. Edgar Hoover, a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) igazgatója. Mindketten
sötét öltönyben nyakkendővel. Felálltak az elnököt látva.

– Jó estét, uraim – mondta az elnök.

– Jó estét, uram – felelte a két férfi majdnem kórusban.

– Kérem, szóljon, uram, ha szüksége lenne rám!

– Intézkedjen, hogy senki ne zavarjon minket! – felelte Roosevelt.

– Igen, elnök úr.

Az inas kisétált az ajtón, ami gyorsan, de halkan bezáródott mögötte.

Roosevelt – nem viselt zakót, csak fehér inget, nadrágot és csíkos csokornyakkendőt, a szájában szipka
lógott, benne cigarettával – odagurult a kerekesszékével, ahol Donovan és Hoover állt.

– Kérem, üljenek le! – mondta.

Az FBI és az OSS igazgatójában annyi volt a közös, hogy mindketten január l-jén születtek, szerették a
hazájukat, és mindketten az elnök bizalmasának mondhatták magukat, de ez volt minden.

Azt éppen nem lehetett elmondani róluk, hogy gyűlölték egymást – sőt kifejezetten jó véleménnyel
voltak egymásról –, de másként látták a rájuk bízott feladatokat, illetve azt, hogy ezeket hogyan kellene
elvégezni.

Az FBI igazgatója számára minden vagy fekete, vagy fehér volt, míg az OSS igazgatója elismerte,
hogy a világ a szürke különböző árnyalataiból áll.

A negyvennyolc éves Hoover majdnem 19 éve vezette már az FBI-t. Szentül hitt benne, hogy a törvény
az törvény, és pont, és ennek megfelelően vaskézzel vezette a Szövetségi Nyomozó Irodát.

Senki sem kérdőjelezte meg a hozzáértését, amit a sikerei igazoltak. A vezetése alatt az FBI
hihetetlenül hatékony végrehajtó szervezetté vált.

A nyers Hoover viszont minden alkalmat megragadott, hogy kimondja, az FBI lett a jog
leghatékonyabb végrehajtó szervezete, és mindenkit kijavított, aki mást állított.

Kereste a lehetőséget, hogy rivaldafénybe kerüljön, hogy az emberek jobb véleménnyel legyenek
róla… vagyis az FBI-ról, mivel Hoover maga volt az FBI.

Az 1930-as években szerzett nevet magának és a szervezetnek azzal, hogy a gengszterek nyomába
eredt, ahogy ő mondta: „…az aljas bűnözők nyomába, akik veszélyt jelentenek a törvényre és a rendre
és ezért a puszta létünkre…”
 131

Különleges ügynököket állított rá olyan veszélyes gengszterekre, mint „Szépfiú” Floyd vagy
„Géppuskás” Kelly, az ügynökök pedig, ha kellett, hónapokat vagy éveket dolgoztak, hogy egy-egy
bűnözőt rács mögé dugjanak – ami Isten tudja, mennyi pénzébe került az adófizető állampolgároknak.

Amikor pedig elkaptak egy gengsztert, a letartóztatás éjszakáján Hoover felkerekedett, és amikor a
fotóriporter vakuja villant, ott állt elöl, középen.

A húzás propagandaszempontból kiválónak bizonyult – Hoover nagyon értett a közvélemény

alakításához –, és minél nagyobbra nőtt az FBI az emberek szemében, annál könnyebb volt pénzt
szerezni a Capitol Hillen és a Fehér Házban lévő kapcsolatain keresztül, és annál könnyebb volt
keresztülvinni az akaratát.

Mert Hoover mindig megkapta, amit akart.

Számos egyéb tevékenysége mellett titkos aktát vezetett mindenkiről, aki (a) gyanús volt és veszélyes
lehetett az Egyesült Államokra – vagyis felforgató, a rendet bomlasztó egyén –, illetve, aki (b) veszélyes
lehetett Hooverre és az FBI-ra.

Élvezte, hogy fontos ember, és hogy ekkora hatalom van a kezében, és nem hagyta, hogy bárki
veszélyeztesse a pozícióját. Ha úgy érezte, bizonyos információkat nyilvánosságra kell hoznia –
természetesen az ország érdekében –, meg is tette. De gyakran elég volt csak a nyilvánosságra hozatallal
fenyegetőzni, és máris rendbe jöttek a dolgok.

Amennyire Hoover kereste a rivaldafényt – ezzel az FBI védjegyévé téve a nagy nyilvánosság előtt
történő szereplést –, Donovan annyira igyekezett a biztonságot adó árnyékban maradni.

Donovan Hoovernél tizenkét évvel volt idősebb. Régóta dolgozott Rooseveltnek a színfalak mögött,
méghozzá elképesztően hatékonyan.

Miután visszatért az Államokba mint első világháborús hős, hamar sikerre vitte az ügyvédirodáját a
Wall Streeten, Roosevelt (akkor a haditengerészeti minisztérium államtitkára), titokban felvette a
Haditengerészeti Hírszerző Hivatalhoz. Így kezdődött Donovan hosszú, titkos hírszerző munkája
Roosevelt szolgálatában.

Miközben Rooseveltnek dolgozott, eljött az idő, hogy rendet teremtsenek a korrupttá vált Nyomozó
Irodánál – amiből 1935-ben majd az FBI, a Szövetségi Nyomozó Iroda lett –, a lehetséges új vezetők
listájának élén pedig nem más állt, mint William Joseph Donovan.

De Donovan, az árnyékban megbúvó katona és kém az árnyékban akart maradni, ezért kampányolni
kezdett egy fiatal jogász mellett, aki az igazságügyi minisztériumban dolgozott, és akit úgy hívtak, hogy
John Edgar Hoover, hogy ő kapja meg a munkát.

Hoover természetesen tudott róla, hogy a színfalak mögött Donovan egyengette az útját az igazgatói
székig. Ezért rendkívül hálás volt, és barátjának és mentorának tekintette.

Ettől csak rosszabb lett a helyzet, amikor kiderült, hogy az elnök egy új titkos szervezet felállításán
gondolkozik, egy olyan szervezeten, amely minden szervezet fölött állna, s amely hírszerzői,
kémelhárító és még sok egyéb tevékenységet végezne a világ minden pontján. Az elnök Vad Bill
Donovant szánta a szervezet élére, és már őt bízta meg a szervezet létrehozásával is.

Lángra lobbant valami, Hoover pedig tudta, hogy meg kell fékeznie a lángokat – méghozzá gyorsan –,
mielőtt mindent felemésztenének, többek között az ő FBI-át is.
 132

Hoover az évek során kitűnő politikussá vált, és most minden praktikát bevetve megpróbálta
meggyőzni az elnököt arról, hogy ez az újonnan kialakítandó szervezet nem csinálna semmi mást, csak
azt, amit az FBI tesz, csak persze nagyobb területen tevékenykedne, és ha azt akarja, hogy ez a szervezet
hatékonyan működjön – mert a hatékonyságot minden körülmények között maximalizálni kell –, akkor
ennek a szervezetnek is az ő, vagyis Hoover fennhatósága alá kell esnie.

Roosevelt rendkívül nagyvonalúan és mesterien manipulálva Hoovert, közölte vele, bár nagyra értékeli
a véleményét, és tiszteli az éleslátása miatt, már meghozta a döntését. Csontként azért még odadobta
Hoovernek Észak-, Dél- és Közép-Amerikát.

Így történt, hogy 1941-ben William J. Donovan lett Roosevelt információ-koordinátora évi egy dollár
jelképes fizetésért. Aztán 1942-ben, amikor az Információ-koordinátori Hivatalt átnevezték Stratégiai
Titkosszolgálati Hivatallá, Donovant behívták aktív szolgálatra, majd megkezdte a munkáját, mint az
OSS igazgatója.

Donovannek feltűnt, hogy Roosevelt a szokásosnál fáradtabbnak látszott.

Az orrnyergére csíptetett, keret nélküli, kerek szemüveglencsék mögött sötét karikák éktelenkedtek
Roosevelt szeme alatt. Ritkuló haja a halántékán erősen őszülni kezdett. És úgy tűnt, mintha ma bele lett
volna rogyva a kerekesszékébe.

Nem mintha meglepne – gondolta Donovan. – Most, hogy már majdnem az összes rohadt kontinensen
háború dúl. Roosevelt soha nem titkolta, hogy vannak gyenge pontjai, de ez a gyermekbénulás teljesen
kiszívja az erejét.

Csak akkor döbbent rá, hogy megvan a válasz két kérdésre, amit egyikük sem tett fel, vagyis, hogy
honnan érkezett Roosevelt, és miért kellett az orvosa irodájában találkozniuk.

Az elnök nyilvánvalóan a hadműveleti teremből jött, ami a Fehér Ház földszintjén volt a diplomata-
fogadóterem és az orvosa irodája között. Sokkal több időt töltött ott, mint amit hajlandó volt elismerni,
jóllehet egy naplóban pontosan rögzítették, ki mikor lépett be a hadműveleti terembe, és mikor távozott.

Ezzel tehát megkapta a választ az egyes számú kérdésre.

Donovan azon kevesek közé tartozott, akik tudtak a hadműveleti terem létezéséről. Eltekintve attól a
három műszakra való katona- és haditengerésztiszttől, aki a helyiségben teljesített szolgálatot a nap
huszonnégy órájában, erről csak az elnöki tanácsadó, Harry Hopkins, William Leahy tengernagy,
George Marshall tábornok és Winston Churchill brit miniszterelnök tudott.

Churchill 1941-es látogatása okán kellett megépíteni ezt a helyiséget. A miniszterelnök magával hozta
a saját, föld alatt kialakított, londoni hadműveleti terme makettjét. A hordozható modellhez lekicsinyített
térképek is voltak mellékelve, valamint jegyzetek, a háborúval kapcsolatos információkkal.

Rooseveltnek tetszett az ötlet, hogy neki is legyen saját hadműveleti terme, és terveztetett magának
egyet.

Az egykori női öltöző falát most fagyapot lemez borította, amelyre a világ különböző országainak
nagyméretű térképe volt kitűzve. Amint új hírszerzői információ érkezett, a tisztek frissítették a
térképeket, és színkóddal ellátott, különböző formájú rajzszögekkel jelöltek be rajtuk mindent, kezdve a
hajók pozíciójától (a rombolókat például piros, gömbölyű fejű rajzszögekkel jelölték) a politikai vezetők
tartózkodási helyéig (Sztálin jele egy pipa volt, Churchillé egy szivar).
 133

Donovan tudta, hogy Roosevelt minden nap, korán reggel jelentkezett az orvosánál vizsgálatra és
masszázsra, aztán feltűnés nélkül beslisszant a szomszédban lévő hadműveleti termébe, ahol az egyik
tiszt ismertette az éjszakai fejleményeket.

Donovan egy másik csoportnak is a tagja volt, egy kisebbnek, amely olyan emberekből állt, akik jártak
is a hadműveleti teremben.

Az elnök még a saját feleségét, Eleanor Rooseveltet sem engedte belépni oda.

Az FBI igazgatója, J. Edgar Hoover – aki, miközben Franklin Delano Roosevelt érkezésére vártak,
hangosan gondolkodva feltette a költői kérdést, hogy vajon miért hívatták őket az elnök orvosának az
irodájába – nemcsak, hogy nem járt ott, de nem is tudott a létezéséről.

Egyelőre úgy nézett ki, hogy ma este sem fog változás bekövetkezni ezen a téren.

Ezzel Donovan megkapta a választ a kettes számú kérdésére is.

– Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen gyorsan el tudtak jönni, uraim– mondta Roosevelt sokkal
frissebben, mint ahogy kinézett.

– Igen, elnök úr – mondta Donovan és Hoover majdnem kórusban.

– Kér valamelyikük egy italt vagy kávét? – kérdezte az elnök, és az íróasztalon lévő tálcára mutatott. –
Vagy esetleg mindkettőt?

– Én nem kérek semmit, elnök úr – mondta Donovan.

– Én szívesen meginnék egy pohárkával, uram – mondta Hoover –, de nem, köszönöm. Még vissza kell
mennem ma este az irodámba. És ma már több kávét is ittam a kelleténél.

– Maga kér valamit, elnök úr? – kérdezte Donovan. Roosevelt megrázta a fejét, megdörzsölte a szemét,
és masszírozni kezdte az orrnyergét.

– Majd később, Bill, köszönöm – mondta, aztán meggyújtotta a cigarettát a szipkában, és kifújt egy
nagy, kék füstfelhőt. – Akkor lássunk munkához… Edgar, van valami híre?

J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója bólintott, közben benyúlt a zakója belső zsebébe, és kivett belőle
egy összehajtogatott papírt. Kihajtotta, és átfutotta a tartalmát.

– A laborunk szerint – kezdett hozzá hivatalos hangon – az anyagmaradvány, amit a bűntettek

színhelyén találtunk a floridai és georgiai vasútállomásokon, valamint az észak-carolinai, virginiai és
marylandi áramszolgáltató társaságok telephelyén, ugyanabból a robbanóanyag-típusból származik:
ciklotrimetilén-trinitramin.

– Hétköznapi nevén? – kérdezte az elnök, és nagyot szippantott a cigarettájából.

– A németek hexogénnek nevezik… – sietett az elnök segítségére Donovan, amit Hoover egy dühös
pillantással honorált.

Roosevelt most már Donovanre figyelt, úgyhogy ő folytatta.

– …a britek RDX-nek hívják, mi meg csak ciklonitnak. Elég gyakran használt robbanóanyag.
Rendkívül hatékony.
 134

Roosevelt visszanézett Hooverre.

– Akkor úgy tűnik – folytatta az elnök –, hogy az összes keleti parton történt robbantás összefüggésben
van egymással?

– Nos, ahogy Bill mondja, ez egy gyakran használt robbanóanyag…

– Azt akarja mondani nekem, Edgar, hogy nem tudja? – szólt közbe az elnök.

– Nem, uram, nem arról van szó, hogy nem tudom, csak azt mondtam, hogy lehetséges, ha nem is
valószínű, hogy a robbanások közül néhányat akár szimpatizánsok is elkövethették.

– Szimpatizánsok?

– Olyasfajta emberek, akik valamiért neheztelnek Amerikára… vagy a maga politikájára, uram… vagy
akik egyszerűen szeretnek felrobbantani dolgokat, és szeretik figyelni a közvélemény reakcióját.

Roosevelt elgondolkodott a dolgon.

– És mi a helyzet azzal a német pisztollyal, amit Atlantában találtak?

Hoover bólintott.

– A pisztoly megvan. A ballisztikai teszteket elvégeztük, és az ujjlenyomatokat is levettük. Jelenleg a

nyilvántartásban lévő ujjlenyomatokkal vetjük össze a találtakat. Egyelőre nincs egyezés.

Az elnök a szoba túloldala felé meredt, és elgondolkodott azon, amit hallott.

– Elnök úr, ha arra gondol, hogy a pisztoly a bizonyíték arra, hogy az elkövetők német ügynökök,
akkor közölnöm kell magával, hogy több ezer Walther PPK-s pisztoly lehet az Egyesült Államokban,
amiket még a háború előtt hoztak be. Nem ritka lőfegyver annak ellenére, hogy német gyártmányú.
Egyszerűen nem áll elég bizonyíték a rendelkezésünkre ahhoz, hogy kimondjuk, minden kétséget
kizáróan német ügynökök szabotőr akcióiról van szó.

Az elnök Hooverre nézett.

– És mi a helyzet Dallasszal? Ott mi derült ki?

– A dallasi részletek még nem állnak a rendelkezésünkre, uram – kezdett hozzá Hoover. – Amint tudja,
a robbanás az áruházban és a vasútállomáson csak múlt éjjel történt…

– Persze, hogy tudom! – csattant fel az elnök, aztán a The Washington Starra bökött, ami az íróasztalon
hevert. – Az egész rohadt ország tudja.

– Igen, uram – felelte Hoover halkan, színtelen hangon. – Elnök úr, meg kell értenie, hogy minden
mozdítható emberem ezen az ügyön dolgozik. Lesznek válaszok, és el fogjuk kapni a felelősöket.

Roosevelt hirtelen elvigyorodott a szipkája mögött, kivillantva a fogait.

– Ezt mondta az első robbantásoknál is.

– Igen, uram – kezdett hozzá Hoover, aztán a hangja egyre határozatlanabbá vált, ahogy befejezte a
mondatot –, .. .elnök úr.
 135

Roosevelt tökéletesen tisztában volt vele, hogy a német ügynökök elfogásának semmi köze nem volt
ahhoz, hogy az FBI milyen hatékonysággal volt képes lenyomozni, és bíróság elé állítani az amerikai
földre beszivárgott külföldi ügynököket.

1942 júniusában annyi történt, hogy a német tengeralattjárókból a „Pastorious” hadművelet keretén
belül nyolc ügynök szállt partra az Egyesült Államokban. Négy New Yorkban, Long Islanden, négy
pedig Jacksonville-ben, Floridában.

A Floridában partra szállt ügynökök minden további nélkül beszivárogtak az országba.

A New Yorkban partot ért németeket viszont majdnem azonnal lefülelte egy, a parton járőröző parti őr.
A németek azt adták be neki, hogy halászok, majd lefizették némi készpénzzel, a parti őr pedig odébb
állt… és azonnal értesítette a feletteseit.

Long Islanden is megkezdődött a vadászat az ügynökök után, de már későn: feljutottak a Long Island
Railroad egyik szerelvényére, és bejutottak a városba.

Az egyik ügynök nem elégedett meg azzal, hogy ilyen messzire jutottak. George Daschnak kételyei
támadtak a szerepével és az egész küldetéssel kapcsolatban, és a hotelszobában, ahol megszálltak,
meggyőzte Ernest Burgert, az ügynöktársát, adják fel magukat.

A két férfi vonaton Washingtonba ment, majd a Mayflower Hotelben – ami csak két háztömbnyire volt
a Fehér Háztól –, felhívták az FBI-t, és kérték J. Edgar Hoovert.

Hoovert ugyan nem tudták kapcsolni nekik – nem lehet tudni, hogy szóltak-e neki egyáltalán –, de egy
tucat FBI-ügynök a Mayflowerbe özönlött, Dascht és Burgert pedig az FBI-székházba vitték.

Ott aztán vallomást tettek, és átadták az amerikai valutát, amit magukkal vittek, csakúgy, mint a
térképeket, amelyeken fel voltak tüntetve a felrobbantásra kiszemelt létesítmények, erőművek,
vízművek, vasútállomások, gyárak és még sok minden más.

És részletesen beszámoltak a többi ügynök küldetéséről is.

Két hét sem telt el, és mind a nyolc ügynököt őrizetbe vették.

Amikor Hoover bejelentette, hogy befejeződött a német ügynökök utáni hajsza, és hogy az FBI
mindenkit őrizetbe vett, arról, hogy Dasch és Burger feladta magát, majd a többi ügynököt is, nem tett
említést.

Ezt egy négyszemközti beszélgetésben azzal magyarázta, hogy így akarta az ellenség tudtára adni,
hogy az amerikai kémelhárítás képes megtalálni a beszivárogtatott ügynököket.

Úgy is mondhatta volna: És ha valaki azt hiszi, hogy megint az FBI szuperzsarui mentették meg a
világot, ám legyen.

– Emlékszik azokra a német ügynökökre, akikről tavaly beszélt nekünk? – kérdezte Roosevelt. –
Akiket Hitler azért küldött ide, hogy elhozzák a háborút az amerikai városokba is?

– Igen, uram.

– Azt kell mondanom, hogy Hitler terve bevált – mondta Roosevelt. – Maguk mit gondolnak?

Hoover nem felelt. Lejjebb csúszott a fotelben, és hirtelen úgy érezte, hogy izzadm kezd a tenyere.
 136

Roosevelt felnézett Donovanre, aki többé-kevésbé szándékosan meredt a magas fényű keményfa padló
egy pontjára.

– Bill, Edgar, elnézést kérek maguktól. Ez a beszélgetés nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Nem
állt szándékomban kellemetlen helyzetbe hozni magukat.

Donovan az elnökre nézett.

– Nem szükséges elnézést kérnie, elnök úr.

– Tőlem sem, uram – tette hozzá Hoover. – Minden oka megvan az aggodalomra.

Roosevelt megrázta a fejét.

– Az újságcikkek már épp elég kárt tettek, ráadásul ahányszor egy izzó fénye remegni kezd a Fehér
Házban, Eleanor azt hiszi, itt a nyomorult világvége!

Hoover az elnökre nézett, meglátta széles mosolyát, és azon kapta magát, hogy ő is vigyorog. Donovan
halkan felnevetett.

– Elnök úr, nem arról van szó, hogy nem feltételezzük, valóban nemet ügynökök szabotőr akcióiról van
szó – jegyezte meg Hoover.

– Az ügynökeink például újra kihallgatják Dascht és Burgert… Nagyon leegyszerűsítve, uram, mindent
ellenőrzünk, és újra ellenőrzünk.

Roosevelt bólintott.

– Értem. De ettől több kell. Éppen ezért hívattam ide magukat. Edgar, szeretném, ha tudná, hogy Bill
ügynökei is beszállnak a nyomozásba.

– Az én nyomozásomba? – kérdezte Hoover, és Donovanre pil lantott.

Hoover látott valamit Donovan arcán, amit úgy is lehetett értelmezni, hogy most hallott először az
elnök tervéről, vagy úgy, hogy Donovan már egy napja vagy egy hete tudott a tervről, most pedig csak
úgy tesz, mintha most hallott volna róla először.

Roosevelt folytatta.

– Az ügynökhálózatuk segítségével megpróbálják kideríteni, kik a támadók. A maga ügynökei pedig

minden információt meg fognak osztani Bill ügynökeivel.

Egy nagy fenét fognak velük megosztani – gondolta Hoover.

– Igen, elnök úr – felelte.

– Amint mondtam, ettől több kell. Véget kell vetni ezeknek a támadásoknak. Főleg most, hogy már
személyessé vált a dolog.

Donovan és Hoover az elnökre nézett.

– Dallasban az USO3 várótermét robbantották fel – magyarázta az elnök.

– Igen, uram – mondta Hoover, de inkább kérdés volt ez, mint kijelentés.
 137

– Betörtek az országunkba – folytatta az elnök –, és most már a katonáinkat veszik célba a saját
földünkön. Már a part közelében portyázó U-bootok is éppen eléggé megnehezítik a dolgunkat. Nem
engedhetjük meg, hogy az amerikaiak mostantól azt gondolják, minden utcasarkon német ügynökök
lehetnek.

Egy hosszú pillanatig Donovanre nézett, aztán Hooverre.

– Van kérdésük?

– Nincs, uram – felelte Donovan.

– Nincs, elnök úr – mondta Hoover. – És, ha ez minden, szeretnék távozni, hogy minél hamarabb
visszaérhessek az irodámba.

– Köszönöm, hogy eljött, Edgar.

Hoover felállt, Donovan pedig követte a példáját. Az FBI igazgatója kezet rázott az elnökkel, aztán az
OSS igazgatójával.

– Amint megvan a dallasi robbantás laboreredménye, közlöm magával a híreket… úgy értem,
mindkettejükkel – mondta Hoover.

– Megkérném rá – mondta Roosevelt. – És tájékoztassa Billt mindenről, amiről tudnia kell.

– Természetesen, elnök úr.

Amint Hoover kilépett az ajtón, az elnök Donovanre nézett.

– Azt hiszem, mindkettőnkre ráfér egy nagy pohár ital. Ma este mar nem megyek át a hadműveleti
terembe.

– Majd én – mondta Donovan, és a fatálcához ment, amin a kristálypoharak és üvegek voltak.

A jég a kancsóban már félig elolvadt.

– Kérjek még jeget? – kérdezte Donovan. Roosevelt a kancsóra pillantott.

Az is elég lesz. Majd úgy csinálunk, mintha csóró diákok lennénk a Columbián.

– Akkor inkább kérek még jeget – mondta Donovan. – Nekem úgy rémlik, te egy percig sem
szenvedtél hiányt semmiben egyetemista korodban.

3 United Services Organisation. Egy amerikai non-profit, jótékonysági szervezet. Ők azok, akik
háború idején szórakoztató műsorokat – egy kis darab Amerikát – visznek a három fegyvernem
kötelékében, idegenben harcoló amerikaiaknak, aford

– Elmehet a fenébe, ezredes úr! – mondta az elnök nevetve. –Na, akkor egy nyomorult martinit kérek.
Duplát. Lefogadom, hogy Eleanor a villanykörtéket ellenőrzi. Szerintem egy darabig nyugtunk lesz tőle.

Donovan jeget tett a kristálypoharakba, aztán egy jó deci gint töltött mindkét pohárba. Magával vitte a
poharakat a fotelhez, aztán az egyiket Roosevelt kezébe adta.

– A győzelemre! – mondta, és megemelte a poharát.

 138

– Úgy van, a győzelemre! – mondta Roosevelt, aztán koccintottak.

Mindketten belekortyoltak az italba.

– Csak én érzem úgy – kérdezte Donovan –, vagy te is úgy látod, hogy Edgar nem akarja elfogadni a
tényt, hogy német ügynökök robbantgatnak az országunkban?

– Edgar szégyelli magát. Bill. Tudja, hogy azok a fickók odakint vannak valahol, és el is akarja kapni
őket, mint bárki más… valószínűleg jobban, mint bárki más… de amíg ez nem sikerül, addig
mindenáron meg akarja őrizni azt a képet, ami kialakult róla, mint az a rendőrfőnök a Casablancában…

Az elnök elhallgatott, és próbálta felidézni a nevét. –Renault kapitány – sietett a segítségére Donovan.
– Claude Rains játszotta.

Donovan és a felesége azon kevesek között voltak, akiket az elnök meghívott decemberben a Fehér
Ház keleti terasza alatti filmszínházba, ahol levetítették az akkor nagy sikerrel vetített filmet, amelyben
Humphrey Bogart és Ingrid Bergman játszotta a főszerepet.

Donovan kicsit ironikusnak találta azt az estét – ha belegondolunk, hogy a romantikus történet a
jelenben játszódott a háború dúlta Észak-Afrikában, ahol a Fáklya hadműveletben kilőtt tüzérségi
lövedékek hüvelye még majdnem meleg volt –, de aztán arra a következtetésre jutott, hogy Roosevelt
élvezte az iróniát.

– Igen – mondta az elnök felvillanyozva. – Hoover kapitány azt mondja: „Meg vagyok döbbenve, meg
vagyok döbbenve, hogy német ügynökök vannak az országunkban!”

Megint elvigyorodott, kivillantva a fogait, aztán nagyot kortyolt a martinijából.

– Átkozottul szerencsés vagyok – folytatta –, hogy Hoover a „minden kétséget kizáró” bizonyítékok
hiányában nem állított elő pár gyanúsítottat, és nem hívott össze sajtókonferenciát.

Donovan felnevetett.

– Sajnos, ebben a szituációban igazából nincs semmi vicces – mondta Roosevelt egy pillanattal később
komoly hangon.

Donovanre nézett, és kibökte a lényeget:

– Ezt a problémát meg nem történtté kell tenni. Mintha sohasem történt volna meg.

– Hogy érted ezt, Frank?

Roosevelt nem csinált ügyet abból, hogy Donovan nem „elnök úr”-nak szólította.

– Bill, a mi szemétdombunkon ilyesmit nem engedhetünk meg. Amerika figyelmét és minden erejét
Európára és a csendes-óceáni térségre kell fordítani. Ezek a német ügynököket feltételező újságcikkek
többé nem jelenhetnek meg.

– Egyetértek.

– Márpedig, ha Hoover megtalálja őket, tenni fog róla, hogy minden újságban erről írjanak, és mind
lehozza a fotóját a címlapon – tette hozzá Roosevelt. – Ezért most nálad a labda.

– Az USA területén nem folytathatunk ügynöki tevékenységet, az kívül esik a hatás…

 139

– Bill – szólt közbe Roosevelt. – Ettől világosabban már nem tudok fogalmazni. Megteszed, amit meg
kell tenned! Méghozzá gyorsan. És csendben.

Donovan a szemébe nézett.

– Igen, elnök úr – mondta, aztán nagyot kortyolt az italából.

(Három)

New Jersey, Newark

1943. március 6., 20.10

Kurt Bayer és Richard Koch egész jó idő alatt ért Newark belvárosába az 1940-es Ford szedánnal, amit
még a jacksonville-i vasútállomás parkolójából kötöttek el.

Az elmúlt héten több mint 1500 kilométert tettek meg az autóval, amin folyamatosan cserélték a
rendszámtáblát. A rendszámtáblákat Dél-Carolina és Delaware államban lopták le különféle autókról, a
régi rendszámtábláktól pedig megszabadultak.

Az autó így most sem lógott ki a sorból, csak egy volt a sok szedán közül, amely New York City felé
robogott. A Ford remek szolgálatot tett – sokkal jobban bírta a gyűrődést, mint ahogy a vízvezeték-
szerelő sárga-fekete förmedvénye bírta volna –, és eddig kifejezetten szerencsések is voltak.

De az újságokban egymás után jelentek meg a cikkek, és Koch kezdte úgy érezni, a szerencséjük nem
tart örökké.

Amióta felrobbantották azt a transzformátorállomást Baltimore-ban, egyre több rendőrt láttak a

városokban, amelyeken keresztülhajtottak.

A philadelphiai vasútállomás várótermében csak úgy hemzsegtek a zsaruk, de Trentonban és a

jelentéktelen Princetonban sem volt más a helyzet.

Koch úgy vélte, talán csak képzeli, de kezdte lassan úgy érezni, hogy az l-es főút minden egyes
lámpaoszlopa mellett egy rendőrautó parkol.

Itt, Newarkban sem tapasztalt mást.

Nehéz volt nem észrevenni a Penn állomás előtt sorakozó járőrautókat és a rendőrségi rohamkocsikat,
amelyek a buszpályaudvar északi felén parkoltak az útpadka mellett az East Park Streeten.

Koch elfordította a fejét a rendőrök felől, aztán észrevett valamit az utca túloldalán, ami felkeltette az
érdeklődését. Egy sötét téglaépületet pillantott meg, aminek az ajtaja felett egy fényes, vörös
neonreklám lógott „PALACE CHOP HOUSE” felirattal.

Egy steak meg pár sör most nagyon jólesne.

De nem itt. Itt átkozottul sok a zsaru.

– Amint a szállodába értünk – mondta Koch –, megszabadulok a kocsitól. Aztán harapunk valamit.

– Oké – felelte Bayer.

 140

Az út alatt bőven volt idejük megbeszélni, hogy szabadulnak meg a Fordtól. Még jó néhány küldetés
várt rájuk, de úgy vélték, ideje egy kicsit visszavenni a tempóból, és meglapulni egy időre. Főleg Rolf
Grossman és Rudolf Cremer legutóbbi, texasi akciója után. A rádióban egyébről sem lehetett hallani
egész nap, amióta elindultak a Delaware állambeli Wilmingtonból, csak arról, hogy robbanás történt a
dallasi vasútállomáson meg egy drága áruházban. Délre megunták a híradásokat, úgyhogy kikapcsolták
a rádiót.

Miután sikerült átvergődniük a Market és Broad zsúfolt kereszteződésén, Bayer továbbhajtott még pár
háztömbnyit, aztán letért pár helyen, míg végül megérkeztek a Park Place-re.

– Ott van – mondta Koch, és egy épületre mutatott. A Robert Treat Hotel a háztömb sarkán állt.

– Látom.

– Ott tegyen ki – mondta Koch –, aztán menjen végig az utcán, és a sarkon parkolja le az autót!
Elhozom a szállodai szoba kulcsát, aztán megkeresem magát, és besétálunk. Így a kocsi nem lesz szem
előtt, és nem kapcsolhatják majd hozzánk.

Tizenöt perccel később Bayer és Koch kezükben a bőröndökkel, amelyekben ott lapultak a
vászontáskák, bemasíroztak a hotel főbejáratán.

Bayernek rögtön feltűnt, milyen szép a hotel, sokkal szebb azoknál, amelyekben korábban szálltak
meg. Az előcsarnokban hatalmas, lenyűgöző oszlopok álltak, és úgy általában mindent ragyogóra
fényezett márvány és csempe borított.

A lifthez mentek, és közben elsétáltak két fiatal, huszonéves nő – egy testesebb szőke és egy filigrán
vörös – mellett, akik egy pálma alatt üldögéltek két elegáns fotelben

A szőke nő, akinek fekete szoknyája felcsúszott keresztbe tett lábain, Bayer szemébe nézett, és
elmosolyodott. Bayer szégyellősen visszamosolygott.

Beszálltak a liftbe, és miközben a liftajtó becsukódott, Bayer a szőke nőre nézett, aki rákacsintott.

– Na, ez a két nő – kezdett hozzá Bayer, amikor a lift mozgásba lendült – nagyon jól nézett ki. Vajon
kik lehetnek?

Koch a lift kijelzőjét figyelte, ami épp akkor ment túl a 3-ason.

– Prostituáltak – felelte tárgyilagos hangon.

– Kurvák? – kérdezte Bayer. Úgy érezte, mintha gyomron vágták volna. – Na ne!

– De.

– Komolyan?

A lift megállt a negyedik emeleten, az ajtó pedig kinyílt.

– Komolyan – mondta Koch, aztán Bayerre nézett, és hozzátette: – Ne csináljon semmi ostobaságot!

Több mint egy óra telt el azóta, hogy Richard Koch elment. Azt mondta, fél óránál nem lesz szüksége
többre ahhoz, hogy megszabaduljon a kocsitól.
 141

Nem mintha Kurt Bayer sietett volna valahová. Csak arról volt szó, hogy majdnem abban a pillanatban,
hogy Koch kilépett az ajtón, korogni kezdett a gyomra.

Feltúrta a bőröndjét, és remélte, hogy van még legalább egy abból a rágógumiból, amit pár nappal
korábban véletlenül beleborított a bőröndjébe. De nem volt.

Igazából valami sósra vágyom

Mogyoró vagy csipsz lenne a legjobb.

Odament a két ágy közötti kis asztalhoz, és a rajta lévő jegyzettömbre a következőket írta:

R.

A bárban vagyok

K. B.

Az egész jegyzettömböt letette Koch ágyára, a barna ágyterítő-re, ahol könnyen észrevehette, aztán
kisétált az ajtón.

A bárt könnyedén megtalálta, mivel közvetlenül a hotel előcsarnokából nyílt. Zajos volt és füstös. Egy
hat méter hosszú bárpultot pillantott meg, ami valami remek, sötét színű fából készült, s előtte vagy egy
tucat bárszék állt. A bárszékeknek nagyjából a felén ült valaki. A harmincvalahány koktélasztal
mindegyike foglalt volt. Volt olyan asztal, amelynél csak egy pár ült, másoknál háromnégy fős társaság
mulatott.

Bayer célba vette a bárpult túlsó végén lévő három üres széket, és leült a legutolsóra, a fal mellettire.
Rájött, hogy erről a helyről könnyedén szemmel tudja tartani az előcsarnokot, és így látni fogja, ha Koch
megérkezik, és akkor ki tud menni hozzá. Aztán együtt megvacsorázhatnak.

Végignézett a bárpulton, és elmosolyodott. A pulton jó néhány tálka csipszet és mogyorót pillantott

meg.

Éppen egy csipsz után nyúlt, amikor a pultos elé lépett. A fickó a negyvenes évei közepén járhatott.
Ritkuló haja kezdett őszülni, de a bajusza már teljesen ősz volt. A kissé megereszkedett tokájú pultos
olcsó fekete mellényt, felcsatolható csokornyakkendőt es kissé kopott mandzsettájú, fehér inget viselt

– Estét – mondta a pultos. – Mit iszik?

– Estét, Sean – mondta Bayer. – Egy sörre gondoltam, de hosszú napom volt, úgyhogy azt hiszem,
megérdemlek egy pohár rendes italt.

– Hallgatom.

– Egy martinit kérek.

Ez az, ettől vagy elhallgat a gyomrom, vagy még hangosabban kezd korogni.

– Vodkával vagy ginnel?

– Beefeater's-e van?

Az a dolgom, hogy elvegyüljek. Mert inna-e egy jó német brit piát?

 142

– Máris hozom, haver.

Az egyik csipszestálka kiürült, a mogyorós pedig már csak félig volt, amikor a pultos kihozta Bayer
második martiniját. De Koch még mindig nem volt sehol.

– Köszönöm, Sean.

– Szívesen.

Bayer belenézett az italba, mielőtt belekortyolt volna.

Nem árt, ha lassítok egy kicsit – gondolta. – A fater mindig mondta, hogy vigyázzak a ginnel, mert
attól agresszív és hülye lesz az ember.

Nem most kellene kiderítenem, hogy igaza volt-e… ebben is.

Belekortyolt a martinijába, közben a pultos kirakott elé még egy tálka csipszet és mogyorót.

Letette a poharát, és egy újabb csipsz után nyúlt, de még mielőtt a keze beleért volna a tálkába, egy
kecses, fehér kéz megelőzte. A kézhez finom ujjak és szépen manikűrözött, vörösre festett körmök
tartoztak.

– Pardon – mondta egy lágy női hang.

Bayer a hang irányába fordult, és ugyanazt az édes mosolyt látta maga előtt, mint korábban a liftből.

– Nem bánja, ha ideülök? – kérdezte a fiatal szőke a szűk, fekete szoknyában, és a Bayer mellett lévő
üres székre mutatott.

– Dehogy – akarta mondani Bayer, de a torka ki volt száradva. Belekortyolt a martiniba, közben a
szőke nő felült a bárszékre, és egy kis, fekete retikült tett maga elé a pultra.

Hát, ha ez a nő kurva, akkor nem megy neki valami jól az üzlet. Pedig szombat este van.

A nőre pillantott, aki próbálta felhívni magára a pultos figyelmét.

Honnan a francból tudja Koch, hogy ki ez a nő? Nem kurva. Túl jól néz ki, túl fiatal és túl ártatlan.

A nő oldalra fordult, és észrevette, hogy őt bámulja. Elmosolyodott, ezúttal szélesebben, mint

korábban, és Bayer csak most vette észre, hogy a fogai összevissza álltak.

Bayer végignézett a pulton, és a végén megpillantotta a pultost, aki az egyik vendéggel csevegett.

Bayer felemelte a hangját, és a bal kezével intett neki.

– Sean!

A bárpultos oldalra fordult, és először mintha fintorgott volna, de aztán megfogta a törlőkendőjét, és
elindult Bayer meg a szőke nő felé.

A törlőkendőt letette a szőke nő elé.

– Mit kér…? – kezdett hozzá Bayer.

– Mary – mondta a nő.

 143

– Egy Bloody Maryt? – kérdezte Bayer.

– Dehogy, kis csacsi – kuncogott a nő, és kivillantotta összevissza álló fogait. – A nevem Mary. Mary
Callahan. Én egy…

Mary Callahan Bayer martinijára nézett.

– .. .ó, azt hiszem, én is egy ilyet iszok.

– Egy Beefeater's martini, máris hozom – mondta a pultos, és elfordult tőlük.

– Ó? – mondta Mary izgatottan. – Gint iszik?

– Baj? – kérdezte Bayer.

– Nem, dehogy. És ízlik? Bayer bólintott.

– Megkóstolja? – kérdezte Bayer.

– Ha nem bánja – felelte Mary, és elmosolyodott.

Bayer elé tolta a poharát, ő pedig előrehajolt, az ajkait a pohár széléhez illesztette, és egy aprót kortyolt
az italból.

Amikor elvette az ajkait a pohártól, vörös rúzsfolt maradt utána a pohár szélén. Bayer azon
morfondírozott, hogy hogyan ihatna a pohárnak pont arról a részéről – persze csak véletlenül – hogy
„megkóstolhassa” a nő rúzsát.

– Hú! – mondta a nő. – Ez aztán erős…

– Inkább valami mást inna? – kérdezte Bayer, és már majdnem intett a pultosnak.

– Ó, nem – mondta a nő, és a szemébe nézett. – Ez tökéletesen megfelel.

Hogy csillog a szeme!

Mary visszatette a martinit a kis szalvétára, és visszacsúsztatta Bayer elé.

Mary felé nyújtotta a jobb kezét.

– Köszönöm – mondta. Bayer megrázta a kezét.

– Köszönöm – ismételte meg Mary.

– Ó, Kurt – mondta Bayer. – A nevem Kurt. És szívesen, Mary. Bayernek feltűnt, mennyire puha és
meleg volt Mary bőrének a tapintása, és hogy nem próbálta meg rögtön elhúzni a kezét.

Sean, a pultos megérkezett Mary martinijával, és letette elé.

Mary ekkor elhúzta a kezét, megfogta az italát, aztán Bayer pohara felé bökött a fejével.

– Igyunk az új barátokra! – mondta. Koccintottak.

– Az új barátokra – mondta Bayer vigyorogva.

 144

Azon kezdett morfondírozni, hogy hirtelen miért öntötte el a melegség. A gin tette volna, vagy talán a
Maryvel kapcsolatos gondolatai?

Mindketten belekortyoltak az italukba.

Aztán Mary elővett egy kecses, krómozott cigarettatartót a retiküljéből, és kivett belőle egy cigarettát.

Bayer gyorsan végignézett a bárpulton, aztán talált egy közeli kosárkát tele gyufával, elvett egy
levéllel, és meggyújtotta a nő cigarettáját.

– Köszönöm – mondta Mary, miután bájosan kifújta a füstöt a válla fölött.

Bayer elmosolyodott, belekortyolt az italába, és közben azon morfondírozott, hogy hogyan lehetne
megtörni a hirtelen beállt csendet, ami minden másodperccel kínosabbá vált.

Aztán hirtelen valami szokatlan ízt érzett a szájában. Lepillantott a pohár szélére. Pont onnan ivott,
ahol Mary rúzsa nyomot hagyott.

El tudnék viselni többet is ebből. De mi a fenét mondjak most?

– Nem találkoztunk mi már korábban? – kérdezte Mary. Hála Istennek!

Bayer elmosolyodott, és lelkesen bólogatni kezdett.

– De, a liftnél.

– Tényleg. Egy másik férfival volt.

– Egy barátommal – mondta Bayer, és nem aggódott amiatt, hogy esetleg elárul valamit a
küldetésükről.

Még amikor az U-booton voltak, Koch és Bayer azt a fedőtörténetet találták ki, hogy barátok, akik
New Yorkba utaztak, hogy kivegyék a részüket a háborús erőfeszítésekből.

A legjobb fedőtörténetekben mindig van valami igazság. Ebben is volt. Mostanra már majdnem
olyanok lettek, mint a barátok. Valóban New Yorkba jöttek, és valóban ki akarták venni a részüket a
háborús erőfeszítésekből. A történetük ez utóbbi részét kifejezetten mulatságosnak találták.

– Mintha maga is egy barátjával lett volna – jegyezte meg Bayer.

– Ő randira jött. –Ó?

Mary édesen elmosolyodott, de Bayernek feltűnt, hogy a keze, amelyben a cigarettát tartotta, finoman
megremegett. Kicsit idegesen tette fel a kérdést.

– Maga nem szeretne velem randizni? A francba is, Kochnak igaza volt!

– Randizni? – kérdezte Bayer puhatolódzva.

Mary megfogta a martinispoharát, a pohár pereme felett Bayer-re nézett, aztán bólintott. A francba!

Bayer a pohara után nyúlt, belekortyolt, és hirtelen elvigyorodott.

Mary elvette a levél gyufát Bayer elől, kinyitotta, és a belső oldalára ezt írta: „10/30”.
 145

– Éjfélig – mondta hívogató hangon, miközben a bal keze kisujjával a tíz dollárt jelző 10-esre mutatott,
aztán a 30-asra –, vagy egész éjszakára.

Bayer a gyufára nézett, aztán a nő szemébe.

Jesszusom, még mindig csillog a szeme!

Hát, úgy néz ki, hogy lesz egy éjszakám, amikor nem Koch átkozott horkolását kell majd hallgatnom.

Elvette a tollat a nőtől, és bekarikázta a 30-ast. Mary kivillantotta összevissza álló fogait.

(Négy)

New York Bay

1943. március 6., 23.45

Francesco Nola letette az ütött-kopott, fekete távcsövet, visszavett a gázból, aztán határozottan irányt
változtatott, vadul megforgatta a fa kormánykereket, amitől az Annié keleti irányba fordult, egy vonalba
a víztükör-szegélyjelekkel. A halványan megvilágított iránytű számlapja az iránymódosításra először
remegéssel reagált, majd forogni kezdett a koszos üvegbura alatt, de végül a fehér 90-es szám megállt az
üvegbe mart fekete vonalnál.

Dick Canidy biztosra vette, hogy a Narrowsban járnak, vagyis a Felső-New York-i öblöt és Alsó-New
York-i öblöt összekötő szorosban, és hogy a part felé tartanak.

Az Annié mögött volt a Staten Island, közvetlenül előttük pedig – Canidy már ki tudta venni a
partvonal és a rakparton lévő raktárak körvonalait – Brooklyn délnyugati csücske a Long Islanden.

– Szóval akkor én tankolok egy kis jeget, aztán az Annie-t leszállítom a kuzinomnak, aki itt él
Montakban… egy négynapos útra viszi el a hajómat… aztán visszajövök a városba, és később
találkozunk – mondta Nola.

Még jobban visszavett a gázból, amitől a hajó orra lejjebb ereszkedett, majd az egész hajó „ráült” a
vízre.

– Az otthoni számomat tudja. Ha nem lennék otthon, akkor a halpiacon megtalál.

– Oké.

A kormányosfülke ablakán keresztül Canidy megpillantotta a férfit, aki feldobta neki a kötelet a
halpiac rakpartján. A hajó orra felé indult, és a köteleket készítette elő a dokkoláshoz.

Canidy azon gondolkodott, hogy talán oda kellene mennie, és felajánlani, hogy segít neki, de aztán a
mólón megpillantott egy másik férfit kijönni egy épületből, amin kopott felirat állt: „IZLANDI JÉG ÉS
FELSZERELÉSEK, BROOKLYN”. Egy hatalmas fémcsúszda állt ki az épület tetejéből, ami a móló
felé nyúlt, éppen arra a pontra, amely felé az Annié tartott.

Canidy csöndben figyelte, ahogy Nola gyakorlott, finom mozdulatokkal megfordította a hajót. A hajó
két motorját egymás ellen dolgoztatta – a bal oldali motort előremenetbe, a jobb oldalit hátramenetbe
 146

kapcsolta –, aztán mindkét motort hátramenetbe állította, és addig tolatott, amíg úgy nem érezte, hogy a
jégcsúszda könnyedén el fogja érni az Annié hombárját, hogy feltölthessék.

Pár perc karhúzogatást követően az Annié finoman a móló oldalának csusszant, és megállt. Nola a hajó
ikerkarjait üresbe tette, aztán kilépett a kormányosfülke acélajtaján, hogy szemügyre vehesse a
fedélzeten folyó munkát.

Látta, hogy az elülső és a hátulsó köteleket cölöpökhöz rögzítették, úgyhogy elégedetten bólintott az
emberének.

Aztán Canidy felé fordult, és kezet nyújtott neki.

– Hamarosan találkozunk.

– Köszönöm – felelte Canidy, és kezet rázott Nolával.

– Épp időben – mondta Nola, és a dokk felé biccentett a fejével. Canidy az épület felé nézett, de nem
látott semmi különöset.

Aztán észrevette, hogy egy taxi áll meg a móló mellett.

– Értem jött? Nola bólintott.

– Ezt nevezem én szolgáltatásnak. Főleg ilyen késői órán és egy ilyen helyen.

Nola elmosolyodott, és megszorította Canidy karját.

Canidy odament a kocsihoz. Ahogy közelebb ért, rájött, hogy ez nem akármilyen taxi.

Beült a hátsó ülésre, és gyorsan bezárta az ajtót. Nagyon örült a finom melegnek, ami az autóban
fogadta.

– Milyen kicsi a világ! – mondta Canidy a nagydarab halkereskedőnek.

A halkereskedő egy szót sem szólt, csak némán sebességbe tette az autót… aztán hangosan
beleszimatolt a levegőbe, és kicsit oldalra billentette a fejét.

Canidy hallotta, ahogy felmordult, és figyelte, ahogy gyorsan letekerte az ablakot maga mellett, aztán
az anyósülés mellett is, mielőtt gázt adott volna.

Ha hátra tudna nyúlni, az enyémet is letekerné – gondolta.

Majdnem hajnali kettő lett, mire a taxi megállt a Lexington sugárút 2. szám előtt. Leszámítva egy férfit
és egy nőt – akik a ruhájukból ítélve valami fontos társadalmi eseményen vehettek részt – a Gramercy
Park Hotel előtt egy teremtett lelket sem lehetett látni.

Az előcsarnokban sem volt senki, ahogy a recepcióspult mögött sem.

Amikor Canidy a liftekhez ért, az emeletjelzők azt mutatták, hogy mindegyik valamelyik felsőbb
emeleten állt meg.

Megnyomta a hívógombot, aztán arra gondolt, hogy a lépcsőn kellene felmennie. Nagyjából akkor,
amikor úgy döntött, túl fáradt a lépcsőzéshez, a lift megérkezett, az ajtó pedig kinyílt.
 147

A lakosztályában az ágyán találta az egyenruháját kitisztítva és kivasalva.

Előhúzta a nadrágszíja alól a .45-ösét, és a párnája alá tette.

Aztán lehámozta magáról a halnyálkás ruháit, beledugta egy tisztítószsákba, és azon kezdett el
morfondírozni, hogy mit csináljon a zsákkal.

Ami ennyire büdös, azt csak nem akarja ellopni senki.

A lakosztály ajtajához ment, kinyitotta, aztán kitette a folyosóra a zsákot, a zárózsinórját pedig
ráhurkolta az ajtó kilincsére. Aztán visszament a lakosztályába, tárcsázta a szálloda telefonközpontosát,
közölte vele, hogy egy zsákot hagyott a kilincsén, és hogy reggel nyolcra mindent kitisztítva szeretne
visszakapni, aztán kért egy ébresztést reggel hétre.

Holnap reggel első dolgom lesz felhívni Donovant. Kis szerencsével holnap délutánra már itt is lesz
Eric Fulmar, de hétfő előtt, amikor találkozok Nolával, biztosan ideér.

Vett egy jó forró zuhanyt, belebújt egy tiszta bokszeralsóba és pólóba, aztán bemászott a puha
franciaágyba.

Ann-nek hogy tetszene ez az ágy! – gondolta ásítva, és a hátára fordult. – Milyen jó lenne, ha ő is itt
lenne…

Hetedik

(Egy)

Oklahoma, Davis A „Red Rocket”-en

507-es számú Rock Island vasúti szerelvény

Í943. március 6., 12.15

– Amarillóba kellene mennünk – mondta Rolf Grossman, miközben egy nagyon vastag, fekete
szivarhoz hasonlító dolgot tett le maga elé a pullmanfülke lenyitható asztalára. – Addig kellene ütni a
vasat, amíg meleg!

A „szivar” egy 500 gramm súlyú robbanóanyag volt, amit vékony, fekete papírba csavartak nagyon
szorosan.

– Jó ötlet ez? – kérdezte Rudolf Cremer, és Grossmanra nézett, aki mint valami mániákus, úgy rakta
össze az újabb bombát. –Mozgó vonaton?

Grossman dühösen nézett rá.

– Tudom, mit csinálok – felelte, és visszafordult az asztalhoz.

Az egyik savas késleltetésű gyutacsot – ami töltőtollnak volt álcázva – letette a robbanóanyag és a
detonátor mellé, aztán kivett a bőröndjéből egy kis fekete bőrtáskát. A gyutacsot és a detonátort a
robbanóanyaghoz csatlakoztatta – egy kicsit maszatolt a töltőtoll-időzítővel –, aztán az egész pokolgépet
a kis bőrtáskába tette.
 148

– Ez fél kiló rövid késleltetéssel – mondta elégedetten –, és van még egy hosszú késleltetéssel.

Az eddigi munkái alapján nehéz elhinni róla, hogy meg tudja különböztetni a rövid késleltetést a
hosszútól – gondolta Cremer.

– Egyikre sincs szükség addig, amíg Kansas Citybe nem értünk – mondta.

– Amarillóban viszont szükségünk lesz rájuk.

A Hadsereg egy éve létesített Pantex nevű gyárában, amely a 6500 hektáros területen kapott helyet
Texas államban, Amarillótól mintegy 24 kilométerre, a nap huszonnégy órájában gyártottak
robbanóanyaggal töltött tüzérségi lövedékeket és bombákat.

Cremer megrázta a fejét. Grossman szűnni nem akaró éhséget érzett a robbantás iránt – épp ettől lett az
Oberschütze a többé-kevésbé tökéletes ember a feladatra –, és Cremer úgy vélte, hogy még ha fel is
robbanthatna egy ekkora célpontot, akkor is csak rövid ideig lenne boldog, és hamar újabb célpont után
nézne.

– Hányszor mondjam még el magának, hogy Skorzeny Oberst parancsában az állt, hogy nem
robbanthatunk fel nagyobb célpontokat? – kérdezte Cremer. – Azt tesszük, amire kiképeztek minket, és
eddig jó munkát végeztünk.

Az ekkor harmincnégy éves Ottó Skorzeny legendás hírű náci alezredes volt. Vaskeresztet kapott, mert
a Leibstandarte SS Adolf Hitler kötelékében hősiesen harcolt a szovjetek ellen, majd személyesen a
Führer nevezte ki a német kommandók élére. A sötét hajú, sötét szemű férfi markáns arcát még
karakteresebbé tette a sebhely, amely az állcsúcsától a bal füléig húzódott. Ezt a sebet még Bécsben
szerezte diákkorában, vívás közben.

A pullmanfülke falába épített rádió az egyik hírállomásra volt behangolva – amely szinte csak a dallasi
robbantásról beszélt –, de az állomás jele kezdett egyre gyengébbé válni, és mostanra már szinte csak
statikus recsegés jött a hangszóróból. Grossman felállt, és a rádióhoz ment.

– De az mégis elképesztően nagy dolog lenne, ha sikerülne felrobbantani egy bombagyárat – mondta. –
El tudja képzelni a másodlagos robbanásokat…?

Cremer természetesen el tudta képzelni, milyen hihetetlenül nagyot robbant volna az elképesztően nagy
robbanóanyag-raktárral rendelkező gyár, és azzal is tisztában volt, milyen komoly gondot okozott volna
az amerikaiaknak a háborús erőfeszítéseikben a gyár elvesztése. De egy ekkora feladatot – már ha
egyáltalán lehetséges elvégezni – inkább hagyott volna a Luftwafféra. Ez túl nagy falat lett volna két
magányos ügynöknek, és Cremer pontosan ezért igyekezett Grossmant folyamatosan lebeszélni a
nagyravágyó terveiről, amiből rövid idő alatt komoly nézeteltérés is támadt közöttük.

Cremer meg volt róla győződve, hogy ez a kecses, élénkvörös vonat – amely Dallas-Fort Worth és
Oklahoma City, illetve Kansas City között közlekedett – volt a legjobb választás, hogy a lehető
legtávolabb kerüljenek a robbantásoktól… meg a zsaruktól, akik minden bizonnyal ellepték a
helyszíneket… és olyan helyre kerüljenek, ahol újabb robbantásokat lehet majd végrehajtani.

Dallasban egy hetet töltöttek el, és Cremer az egyik nap elsétált az Union állomásra, és megszerezte az
összes vasúttársaság menetrendjét. Miután az összes menetrendet áttanulmányozta, úgy döntött, hogy
Kansas Cityből bárhová el tudnak majd jutni az USA kö zépső és nyugati részén. A Rocky Mountain
Rocket, pontosabban a 107-7-es számú szerelvény Kansas és Denver között közlekedett, míg a 43-as
számú – a Califorman – Kansas City és Chicago, illetve Los Angeles között járt, a Mid-Continental
 149

Special pedig – a 17-es számú vonat – Minneapolisba és Des Moinesbe tartott, ráadásul hálókocsik is
voltak rajta.

Cremer tehát megvette a jegyeket a Red Rocketra, és a teljes útra kibérelte a pullmanfülkét.

Cremer körülnézett a fülkében, és eszébe jutott, amit olvasott róla. A brosúrában az állt, hogy
„maximális kényelem” várja azokat, akik kibérelik. Eddig ez igaznak is bizonyult.

A pullmanfülke a vonat bal oldalán kapott helyet. Egy nagy helyiségből állt – olyan 2,1X3 méter
alapterületű lehetett –, s benne négy kényelmes, krómvázas, vászonnal behúzott karosszék volt. Ezeket
az utasok oda tehették, ahová akarták. (A kisebb fülkékben rögzített, padszerű ülések voltak.) Ha
félretolták a karosszékeket, akkor le lehetett hajtani a falról a két nagyméretű ágyat. A fülkéhez tartozott
még egy nagy ruhásszekrény, valamint két egészalakos tükör. A nagy helyiségből nyílt egy ajtó a
kisméretű, de privát fürdőszobába, zuhanyzóval, vécével és mosdóval.

Cremer a két nagyméretű, nyugatra néző ablak egyike elé húzta a karosszékét, és azon keresztül
bámulta a tájat. Feltűnt neki, hogy az oklahomai táj lassan kezdett megváltozni. Az elmúlt egy órában,
mióta elhagyták a texasi államhatárt, minden olyan sík volt, lapos és puszta, és csak időnként törte meg
a monotonitást egy-egy fa. Most viszont hegyes-dombossá kezdett válni a táj, itt-ott nagyobb sziklákkal.
Valami kisebb hegység lábához értek.

Grossman gyorsan csavargatta a rádió hangoló gombját, mert újabb híreket akart hallani a dallasi
robbantásokról. Egy pillanattal később befogott valami állomást, ami cowboy-zenét sugározott,
méghozzá kifejezetten erősen.

Bob Wills és a Texas Playboys egyik száma szólt, annak is a vége. Cremer Dallasban folyton őket
hallotta a rádióból, és lassan kezdte is megszeretni ezt a texasi szvinget.

Grossman viszont ki nem állhatta, és attól kezdve, hogy az Adolphus Hotel bárjában a pultostól egy
alkalommal azt hallotta, hogy ez a zene „western” és „szarrugdosó” zene, ahányszor megszólalt egy
texasi szving, Grossman azonnal bejelentette, hogy már megint ez a „szarrugdosó szemét”.

Cremert meglepte, hogy Grossman ezúttal nem szarrugdosózta le, de aztán rájött, hogy valószínűleg
azért maradt el a minősítés, mert a bemondó azt ígérte, hogy a hírek következnek, és hogy ujabb
részleteket hallhatnak majd a rádióhallgatók a „dallasi terrorról”, Grossman pedig nyilván úgy döntött,
hogy inkább szenved egy kicsit, minthogy lekéssen a hírekről.

Grossman az asztalhoz ment, és folytatta a munkát a robbanószerkezeteken, miközben a Red Rocket

tovább zötykölődött északi irányban Oklahoma City felé.

Amennyi időt eltököl ezekkel a holmikkal – gondolta Cremer némi undorral –, az ember azt hinné, be
is tudja állítani rajtuk a nyomorult időzítőt.

Fél órával később Cremer érezte, hogy a vonat lassítani kezd. Kinézett az ablakon. A tájon itt-ott már
emberkéz alkotta tereptárgyak is megjelentek. A távolban házakat és sötét színű, szilárd burkolatú utakat
pillantott meg – eddig órákon át egyebet sem látott, csak pusztaságot meg földutakat.

Azon kezdett el tűnődni, hogy Oklahoma City közelében lehetnek-e már. Először szép faházakat látott
rendezett környezetben, aztán két- és háromemeletes téglaépületeket, amelyek már egyértelműen egy
település belterületéhez tartoztak.
 150

Megpróbált előrenézni, amennyire csak tudott, és a távolban egy vasútállomást pillantott meg a
sínektől balra. Nem volt nagy, az egész egy háztömbnyi lehetett. A kis állomásépület sötétvörös téglából
épült, amit fekete tetőcseréppel fedtek be, s amihez keskeny faperon tartozott. Az egész túlontúl kicsi
volt ahhoz, hogy Oklahoma City lehessen.

Aztán, amikor megpillantotta a szabványbetűkkel írt táblát, rajta a NORMAN felirattal az állomás déli
falán, meghallotta a kalauz hangját a fülke előtt:

– Norman! – kiáltotta egy mély, fekete hang. – Norman, Oklahoma! Nincs megállás, nincs leszállás!
Nincs megállás, nincs leszállás!

A kalauz hangja egyre halkabb lett, ahogy tovább ballagott, és közben ugyanazokat a mondatokat
ismételgette. Cremer és Grossman egymásra nézett.

– Nem tetszik ez nekem – mondta Grossman, és gyorsan betette az utolsó bombát a bőröndjébe. Az
asztalon már nem maradt semmi, csak az egyik kis, fekete bőrtáska.

– Nem kell túlreagálni a dolgot! – mondta Cremer. – Az is lehet, hogy csak postazsákokat veszünk fel,
vagy ilyesmi.

A vonat fékjei csikorogni kezdtek, Cremer pedig ismét kinézett az ablakon. Pár embert pillantott meg a
peronon. Ketten sötétszürke öltönyben, fekete filckalappal, egy fickó pedig kék vasutasegyenruhában.

A mozdony az állomásépülethez ért, a szerelvény pedig már alig mozgott. A fékek sem csikorogtak
már.

Amint az első személyvagonok a peronhoz értek, a két sötét öltönyös férfi futásnak eredt. Egy
pillanattal később Cremerék fülkéje előtt jártak – most már Grossman is látta őket –, Cremer pedig egy
kicsit összébb húzta a függönyt. A kocsi elgurult a két férfi mellett, amikor pedig Cremer legközelebb
kikukucskált az ablakon, azt látta, hogy az öltönyösök már olyan sebességgel futnak, mint a szerelvény,
és hogy – némi nehézség árán – először az egyik, majd a másik férfi is felugrik a fémplatformra ott, ahol
az utolsó és az utolsó előtti kocsik voltak összekapcsolva.

Cremer gyomra görcsbe rándult.

Ezek nem postások.

– Felugrottak a vonatra – jelentette be Cremer.

Grossman felpattant a helyéről, elvette a bőrtáskát az asztalról és a zakója zsebébe csúsztatta, aztán az
ajtóhoz lépett. A fülét az ajtóra tapasztotta, de nem hallott semmi szokatlant.

A vonat gyorsulni kezdett, és amikor Cremer kipillantott az ablakon, azt látta, hogy elhagyták a várost.

Ő is felállt, és amikor ösztönösen a nadrágzsebébe nyúlt, hogy ellenőrizze, ott van-e a Walther pisztoly
– ott volt –, észrevette, hogy izzadni kezdett a tenyere.

Grossman résnyire kinyitotta a fülke ajtaját, és kinézett a folyosóra. Aztán jobban kinyitotta az ajtót, a
mögöttük lévő kocsi irányába nézett, aztán előre, majd kilépett a folyosóra. Még egyszer Cremerre
pillantott, mielőtt elindult volna a kocsi hátulsó része felé.

Cremer figyelte, ahogy Grossman megállt a hátsó ajtó üvegétől balra, ahol a hátsó kocsikból senki sem
láthatta, és hátrapillantott a kocsikra.
 151

Grossman meglátta a két férfit. Az egyik magasabb volt, simára borotvált arcú, a másik bajuszos.
Módszeresen nézték végig a fülkéket, bekopogtak minden ajtón.

Miután bekopogtak az egyik ajtón, a magas férfi belépett a fülkébe, a másik, a bajuszos megállt az ajtó
előtt, és várt. Úgy egy perccel később a magas férfi kijött, majd együtt a következő fülkéhez mentek, és
megismételték a műveletet.

A negyedik fülkénél az egyik utas – egy vékony, olyan harminc év körüli férfi – is kijött a folyosóra. A
tárcáját átadta a bajuszos férfinak, aki szemmel láthatóan feltett neki pár kérdést, miközben átnézte a
férfi – valószínűleg – okiratait.

A bajuszos férfi visszaadta a harmincas utasnak a tárcát, majd kurtán biccentett, és a társával a
következő fülkéhez lépett.

Grossman eleget látott. Gyorsan, de óvatosan ment vissza a fülkéjükbe.

Cremer azonnal becsukta az ajtót, amint belépett.

– Mit látott?

– Két férfit. Lehet, hogy a helyi rendőrségtől vannak, de szerintem inkább állami rendőrök vagy FBI-
ügynökök. Minden fülkét átnéznek, és ellenőrzik a papírokat.

– Nos, a papírokkal nem lesz gond – mondta Cremer színtelen hangon. – A jogosítványom az, amit
akkor használtam, amikor még New Jerseyben éltem.

– Az enyém is – mondta Grossman, aztán körülnézett a fülkén. – De nem nagyon tetszik nekem ez az
egész. Ez nem rutinellenőrzés. Szerintem Oklahoma Cityben még több rendőr lesz.

Grossman a bőröndhöz ment, és kivette belőle az egyik fekete bőrtáskát.

– Mi a francot akar azzal csinálni? – kérdezte Cremer.

– Milyen messze vagyunk Oklahoma Citytől?

Cremer Grossmanra nézett, aztán gyors fejszámolást végzett.

– Tizenöt percnyire… vagy annyira se.

Grossman feltartotta a fekete táskát, amit a bőröndből vett ki.

– Ebbe szereltem a tízperces gyutacsot. A mögöttünk lévő kocsiba rakom. A fickóknak nagyjából tíz
perc kell, hogy odaérjenek. Mi közben előremegyünk, és amikor a bomba felrobban, és a vonat megáll,
leszállunk. Addigra a vonat már a városban lesz, mi pedig kihasználjuk a káoszt, és lelépünk.

Cremer Grossmanra nézett, és elgondolkodott. Alig hiszem el, hogy ilyesmit gondolok, de igaza lehet.
A francba is, igaza van.

Ugyan mi másért ugrana fel két zsaru egy vonatra, ha nem azért, mert minket keresnek? A nyomorult
rádióból egész nap csak a dallasi robbantásokról lehet hallani.

Mekkora mázlista ez a Grossman! Most valami új dolgot is felrobbanthat.

 152

Cremer az ajtóhoz ment, kinyitotta, aztán végignézett a kocsin, és az ablakon keresztül a hátulsó
kocsikon. Nem látta ugyan túl jól a két öltönyös fickót, de annyit jól ki tudott venni, hogy az első kocsi
felével már végeztek. Becsukta az ajtót.

– Nem nagyon tetszik az ötlet… de hogy őszinte legyek, nincs jobb ötletem.

– Akkor csináljuk! – mondta Grossman, és kicipzárazta a kis fekete táskát. – Lássuk a gyutacsot!

Grossman kihúzta a tollnak álcázott gyutacsot, ránézett, aztán közelebbről is megnézte, és annyit
suttogott:

– Scheise…

Cremer látta, hogy Grossman hirtelen elfehéredik.

– Mi van?

– A gyutacs…

Amikor a félkilós bomba felrobbant, leszakította a vonat oldalát. Grossmannak és Cremernek csak egy
szívdobbanásnyi ideje maradt arra, hogy felfogják, mit jelent a vakító villanás és az iszonyatos
hangrobbanás.

A másodperc törtrészével később másodlagos robbanások rázták meg a szerelvényt, amikor a

bőröndökbe csomagolt, jó húszkilónyi robbanóanyag meg a fél kiló, ami Grossman zsebében volt,
hirtelen berobbant.

A masszív robbanások megrázták az egész szerelvényt, és letépték az utolsó három pullmankocsit. A

vagonok lerepültek a sínről, a vonat darabjai pedig beterítették a békés oklahomai tájat.

(Kettő)

Washington D. C.

Nemzeti Egészségügyi Intézet Stratégiai Titkosszolgálati Hivatal

1943. március 6. 16.30

Amikor Roosevelt elnök 1941 augusztusában közölte Vad Bill Donovannek hogy körbetelefonált, és
talált egy helyet az Információ-koordinátori Hivatal számára – egy olyan városban, ahol iroda vagy
lakhelyet szinte lehetetlen volt –, Donovan először teljesen paffá lett.

A Nemzeti Egészségügyi Intézet székháza? – morfondírozott.

De hamarosan kiderült, hogy a szupertitkos Információ-koordinátori Hivatal (és később a jogutódja, a

Stratégiai Titkosszolgálati Hivatal) számára nem is találhattak volna jobb helyet – igazából búvóhelyet –
a jellegtelen Nemzeti Egészségügyi Intézet székházánál, amelynek még a neve is majdnem tökéletesnek
bizonyult, hogy elrejtse a titkos szervezetet.

Az OSS igazgatójának kellemes hangulatú irodájában egy nagy, ragyogóra polírozott íróasztal állt,
valamint egy vörös bőrkanapé, és két, vörös bőrfotel. Az igazgató az egyik karosszékben ült, a lábát
keresztbe téve az üveglapos asztalon pihentette, és egy vaskos dossziét olvasott, ami az ölében hevert.
 153

– Úgy látom, Dyer professzor máris megdolgozott a „pénzéért” – mondta Donovan az

igazgatóhelyettesnek.

– Igen, uram – felelte id. Peter Stuart Douglass kapitány (USA Haditengerészet). – A tudósok listája,
akik a professzor szerint követni fogják, elképesztően hosszú.

Douglass karcsú, fitt, kellemes megjelenésű, negyvennégy éves, hirtelenszőke, szeplős férfi volt. A
Haditengerészetnél a szolgálati ideje nagy részét mélytengeri hajókon töltötte – utoljára egy
rombolószázad parancsnokaként szolgált – és a hírszerzésnél. Amikor Franklin Delano Roosevelt
Donovannek adta az Információ-koordinátori Hivatalt, azt mondta neki, hogy kezdjen el embereket
toborozni, aztán – miután Donovan áldását adta rá – megkérte a haditengerészeti minisztert, hogy
helyezze át Douglasst Donovan-hez határozatlan időre. Így lett Donovan második embere.

Douglass, aki tisztában volt vele, hogy igen kevés esélye van arra, hogy egyszer tengernaggyá
léptessék elő – egyébként nem is igazán tudta volna megmondani, hogy akart volna-e egy ilyen
előléptetést, főleg akkor, ha a tengernagyi rendfokozathoz egy washingtoni íróasztal járt volna –, örült
az Információ-koordinátori Hivatalhoz történő áthelyezésének, főleg azért, mert úgy vélte, hogy valami
izgalmas és fontos munka közepébe fog cseppenni. Igaza lett.

– A kérdés az – folytatta Donovan hogy ki tudjuk-e őket hozni, mielőtt a németek (a) rájönnek, hogy
mi „raboltuk el” Dyert, és a professzor nem csupán eltűnt, és (b) kiderítik, hogy az említett vezető
tudósok, akik még a karmaik között vannak, nem lojálisak Hitlerhez, és hamarosan Leslie Grovesnak
fognak dolgozni.

Nem is olyan régen – még két héttel korábban is – Frederick Dyer professzor, a gyűrött, ötvenes
éveiben járó, foltos tweedzakós egyetemi tanár, aki a Marburgi Egyetemen tanított, még német nyomás
alatt kutatta a sugárhajtású repülőgép erőforrásának a legyártásához szükséges fémek
molekulastruktúráját, amely a náci ezeréves birodalom, a Tausendjahriges Reich jövőjét bebiztosító
egyik projekthez volt nélkülözhetetlen.

Az OSS Eric Fulmar (végrehajtó) és Dick Canidy (tartótiszt) közreműködésével csempészte ki Dyert és
a huszonkilenc éves lányát, Gisellát. A könnyűnek egyáltalán nem mondható akcióba majdnem
mindannyian belehaltak.

Végül – két nappal korábban – Dyeréket a Chicagói Egyetemre kísérték, ahol a professzor csatlakozott
a jó egy tucat tudóshoz – közöttük volt Enrico Fermi, Dyer barátja és kollégája a Római Egyetemről –,
és dolgozni kezdett egy szigorúan titkos projekten, amelynek a vezetője Leslie Groves, az USA
Hadserege dandártábornoka volt.

A projekt a Manhattan-terv fedőnevet kapta, és már akkor kezdetét vette, amikor a lángelme Fermi
Mussolini fasiszta megnyilvánulásai elől az Egyesült Államokba menekült.

Amint az USA-ba ért, Fermi természetesen hamar bekerült a kiváló tudósokból álló elit körbe. Ezek
között jó néhány olyan nagy név volt, akik szintén Európából menekültek Amerikába a szabad élet
reményében, úgy mint Niels Bohr, a kiváló fizikus, vagy Albert Einstein, a legnagyobb 20. századi
tudós, illetve a magyar Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő és még sokan mások.

Ezek a kutatók komoly esélyt láttak rá, hogy sikerülhet az urániumatomot hasadásra késztetni, és
láncreakciót kiváltani – ők ezt „maghasadásnak” nevezték el –, és akkora energia szabadulna fel, amit
ember szinte fel sem tud fogni.
 154

Úgy vélték, hogy egy ilyesfajta láncreakció, vagyis 45 kilogrammnyi 235-ös urániumizotóp folyamatos
maghasadásakor annyi energia szabadulna fel, mint húsz kilótonna TNT felrobbantásakor.

De a maghasadás kiváltása, aztán pedig kordában tartása – a tudósok nem feltétlenül értettek egyet azt
illetően, hogy egyáltalán lehetséges-e ez – szintén olyan erőfeszítést kívánt a tudósoktól, amit ember
szinte fel sem tudott fogni.

Abban viszont az összes lángelme egyetértett, hogy a világ más pontjain munkálkodó politikai erők és
tudósok tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a maghasadás elméletileg lehetséges, és a gyakorlati
alkalmazása egy hihetetlen fegyvert adna a kezükbe, és ezen személyek között volt egy bizonyos Adolf
Hitler is.

Így az Amerikába menekült tudósok – főként a magyarok, Szilárd, Teller és Wigner, akik
megtapasztalhatták, milyen kegyetlenségekre képes Hitler, és el tudták képzelni, mi történne, ha egy
ilyen pusztító fegyver jutna a birtokába – kötelességüknek érezték, hogy mindezt tudassák az Egyesült
Államok elnökével.

Ezt meg ís tették egy levél formájában, amit Einstein írt alá, s amelyet 1939. augusztus 2-án juttattak el
a Fehér Házba Alexander Sachs, Roosevelt közeli barátja segítségével.

A levélben minden benne volt, amit a tudósok tudtak az urániumról, vagyis, hogy hogyan lehet azt
atombombává alakítani, hol lehet megtalálni a ritkának mondható, használható urániumot, milyen
financiális akadályokba ütközik az ezzel kapcsolatos kutatás az egyetemeken, és a többi, és a többi. A
levél azzal fejeződött be, hogy Németország egy ideje már nem adja el a cseh bányákban kitermelt
urániumot, és az Amerikában folyó, urániummal kapcsolatos kísérleteket megismételték Berlinben, a
Kaiser Wilhelm Institute laboratóriumaiban, Carl von Weizsacker fizikus, a náci államtitkár Ernst von
Weizsacker fia vezetésével.

Franklin Delano Roosevelt rögtön vette a lapot, és gyorsan rájött, hogy a kialakult helyzet két igen
komoly akadályt gördített az – ekkor még a háborút kívülről szemlélő – Egyesült Államok és a
szövetségesek útjába:

1. Meg kellett előzniük a németeket az atombomba kifejlesztésében, de úgy, hogy közben az ellenség
még véletlenül se jöhessen rá, hogy min dolgoznak.

2. Meg kellett akadályozni a németeket abban, hogy elkészítsék a saját bombájuk prototípusát.

Roosevelt az első akadály leküzdése érdekében hívta életre a Manhattan-tervet, ami annyira titkos volt,
hogy csak egészen kevesen tudhattak róla, úgymint az azon dolgozó tudósok, Roosevelt, és persze
Churchill, Donovan, Hoover, a haditengerészeti hírszerzés főnöke, és egy Leslie Groves nevű tábornok.
Harry S. Truman alelnök nem tudott róla.

A második akadály leküzdése érdekében pedig létrehozta az Információ-koordinátori Hivatalt,

amelynek ügynökei a titkos hírszerző, kémelhárító és szabotőr tevékenységen kívül azt a feladatot
kapták, hogy raboljanak el minél több tudóst a tengelyhatalmaktól, és robbantsanak fel minden olyan
létesítményt, amit egy atombomba kifejlesztéséhez fel lehet használni.

Donovan végiglapozta a Dyer-aktát, aztán egy olyan laphoz ért, amin megakadt a tekintete.

– Ismert ötvözetmegmunkáló, – sajtoló és – forgácsoló üzemek Frankfurtban?

– Egy újabb szép lista a mi professzorunktól – felelte Douglass.

 155

– Tudtunk a nagyobb üzemekről, de nem ennyiről, és hogy mekkora kapacitással dolgoznak. A

németek rengeteg gépet foglalhattak le a megszállva tartott országokban, amiket aztán Németországba
szállítottak, és munkába állítottak.

– Doug esetleg meg tudná semmisíteni ezeket az üzemeket a távirányítású repülőgépekkel – mondta
Donovan, és kérdőn felvonta a szemöldökét.

Az ifjabb Peter Stuart „Doug” Douglass, a West Pointban végzett huszonhat éves fiatalember, aki
továbbvitte a Douglass nevet, háromszoros ászpilóta és a Hadsereg légi hadteste újonnan előléptetett
alezredese volt.

Douglass alezredes Angliában tartózkodott, és azzal az OSS-cso-porttal dolgozott, amely az Aphrodité-

projekt keretén belül próbált– a hangsúly a próbálni szón volt, mert eddig nem jártak különösebb
sikerrel – kiöregedett B-17-eseket rádió-távirányítású, Tor-pexszel telerakott, repülő bombákká
alakítani, hogy megtámadják velük a németek tengeralattjáró-kikötőit és számos más katonai
szempontból fontos célpontot, úgymint harckocsi-, vadászgép- és egyéb hadianyagot gyártó
létesítményeket.

Douglass alezredes úgy gondolta, a távirányítású repülő bomba ötlete jó – ha egy ötlettel életeket
lehetett megmenteni, az Douglass alezredesnek már jó volt –, és erre személyes és szakmai okai
egyaránt voltak.

Az Egyesült Államok 8. légi hadserege 344. repülőcsoportja parancsnokaként, az akkor még őrnagyi
rangban szolgáló Douglass a pilótái negyven százalékát veszítette el a St. Lazare elleni
bombatámadásban. Megesküdött, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy soha többé ne kelljen az
embereit olyan küldetésbe vezetnie, amit ilyen felelőtlenül terveztek meg.

Azt beszélték, a küldetés után, az Atcham repülőtéren a magából kikelt Douglass kiszállt szétlőtt P-38F
vadászgépéből, bemasírozott a 8. légi hadsereg parancsnokságára, megkereste a tisztet aki a küldetést
megtervezte, és betörte a hülye barom orrát, hogy ezzel adja a tudtára, mekkora baromnak tartja, és hogy
egy életre megjegyezze, mekkora hülyeséget csinált.

Douglass őrnagy volt az első, aki elismerte, nem ez volt élete legokosabb lépése, de arra gondolt, hogy
mégis mi a fenét csinálhatnak a Hudson High végzősével, aki megtette a lehetetlent, és az elsöprő
ellenséges tűz közepette is kilőtt egy tengeralattjárót, és hazahozta pilótái hatvan százalékát?

A legrosszabb esetben?

Visszaküldik a szerencsétlent a Lockheed „Villámjában” a tengeralattjáró-kikötőhöz?

Abban a vadászgépben, aminek az orrára tíz japán zászló (vagy „húsgombóc”) volt festve (ennyi japán
repülőgépet lőtt le Douglass), valamint hat horogkereszt (ez reprezentálta a lelőtt német gépeket), és
most már egy tengeralattjáró is?

A Hadsereg igen lassan működő bürokratikus rendszere időnként szokatlan bölcsességről adott
tanúbizonyságot, mint ebben az esetben is, és Douglass őrnagyot a St. Lazare-i akcióban tanúsított
bátorságáért és kiváló parancsnoki kvalitásaiért alezredessé léptették elő.

– Az biztos, hogy Doug rendkívül örülne, ha lebombázhatná az összes üzemet – felelte az OSS
igazgatóhelyettese. – Nem kis versenyben vagyunk brit kuzinjainkkal a SOE-nél, főleg azok után, hogy
a szabotőreik felrobbantották a nitrátgyárat Norvégiában a múlt hónapban.
 156

Norvégia vezető deutérium-oxid – vagy más nevén nehézvíz – gyártó volt. A deutérium-oxid a
műtrágyagyártás mellékterméke, s kiderült róla (ahogy a grafitról is), hogy ezzel az anyaggal irányítani
lehet a maghasadást (illetve lassítani a neutron mozgását). A brit SOE norvég ügynökökből álló
kommandós egysége Rjukan mellett megsemmisített mintegy fél tonna nehézvízkészletet, amit a nácik a
nukleáris programjukhoz akartak felhasználni.

Donovan bólintott.

– Az annyira fontos létesítmény volt, hogy azonnal meg is kezdték az újraépítését – tette hozzá
Donovan.

– Akkor Doug hamarosan megint felrobbanthatja. Donovan elismerően felnevetett.

– Egy kis szerencsével biztonságban megteheti majd az Aphrodité távirányítású repülőgép

vezérlőpultja mögül – tette hozzá az OSS igazgatója. – De ha a Pápa ilyen sebességgel folytatja a
munkát, Doug talán már nem is kap lehetőséget az akcióra.

– A Pápa?

– Fermi – magyarázta Donovan. – Oppenheimer hívja így. Még évekkel ezelőtt néhány olasz tudós
ragasztotta rá az ifjú Fermire ezt a nevet, mert tévedhetetlennek tartotta magát.

Dr. J. Robert Oppenheimer a Kaliforniai Egyetem kiváló fizikusa volt, és ő felügyelte a Manhattan-
terven dolgozó tudósokat. Douglass elvigyorodott.

– Ó, vagy úgy. Én meg rögtön Rómára gondoltam. Ezt a történetet persze én is hallottam róla.

Donovan folytatta.

– Oppenheimer azt mondja, hogy egyeztetett a Pápával, és miután decemberben sikerült előidézni az
első láncreakciót a Chicagói Egyetemen, már látja maga előtt, hogyan fog összeállni a működőképes
bomba.

Douglass Donovanre meredt.

– Elképesztő – mondta Douglass egy hosszú pillanattal később.

– Igen, ezért kell az OSS-nek magasabb sebességi fokozatba kapcsolnia, és felgyorsítania a tudósok
kihozatalát és a szabotőr akciókat.

– Akkor ezek szerint Doug nem fog unatkozni.

– Egyikünk sem fog.

(Három)

Washington D. C.

Nemzeti Egészségügyi Intézet

1943. március 6., 16.55

A fiatal nő, aki a Nemzeti Egészségügyi Intézet előcsarnokában lévő magas recepcióspult mögött állt,
figyelte, ahogy a jóképű, húszas évei közepén járó fiatalember felé masírozott. Az USA Hadsereg
 157

egyenruháját viselte főhadnagyi sávokkal, a haja szőke, a szeme pedig kék. A járása lendületes és
hihetetlenül magabiztos.

A recepcióspulttól jobbra lévő kis íróasztalnál egy egyenruhás rendőr ült – fél füllel a híradást hallgatta
a rádióban, ami arról szólt, hogy Oklahomában kisiklott egy vonat –, két másik zsaru pedig a liftek előtt
strázsált. Ők is felfigyeltek a katonára.

– A nevem Fulmar – mondta a hadnagy a recepciósnak –, és Douglass kapitány már vár.

A recepciós hölgy előhúzott egy gépelt listát.

– Láthatnám az igazolványát, kérem?

Fulmar előhúzott egy katonaigazolványt, amit a USA Hadserege Főhadsegédi Hivatala állított ki, és
amely szerint Eric Fulmar az Egyesült Államok Hadserege gyalogos hadnagya.

A hölgy alaposan szemügyre vette az igazolványt, aztán Fulmart is, majd elmosolyodott, és elővett egy
„LÁTOGATÓ” feliratú kitűzőt. Fulmar ezt furcsának találta, mivel ő az OSS ügynöke volt, nem pedig
valami látogató, aki betért a washingtoni irodába, és azt hitte, hogy a listán, amit a recepciós megnézett,
feltüntették az OSS-nél betöltött státusát.

Aztán észrevette, hogy az OSS emblémáját nem lehet látni sehol az előcsarnokban – egyáltalán semmi
olyan jelet vagy feliratot sem, ami arra utalt volna, hogy az OSS jelen van az épületben –, és arra
gondolt, hogy az OSS vezetése nyilván úgy döntött, hogy ilyen szabványkitűzőt ad majd mindenkinek,
hogy megőrizze a szervezet ismeretlenségét. Nem szólt semmit, csak felerősítette a kitűzőt a
zubbonyára.

Az egyik rendőr elindult a recepció felé.

– Kérem, kísérje fel a hadnagyot Douglass kapitány irodájába. –mondta a recepciós a rendőrnek.

– Erre jöjjön, uram! – mondta a rendőr.

A lifttel a harmadik emeletre mentek fel, majd végigsétáltak egy hosszú folyosón. A folyosó végén egy
„IGAZGATÓ” feliratú ajtó volt, előtte egy rendőr ült egy összehajtható fémszéken, és a The
Washington Start olvasta.

A két rendőr biccentett egymás felé, Fulmar pedig követte az első rendőrt az ajtón túl lévő külső
irodába, ahol egy egész kis hadseregre való titkárnő szorgoskodott. Az egyik, egy idősebb, ősz hajú nő
egy egyszerű faasztalnál ült, amin csak egy fekete telefon volt, valamint egy névtábla, az „A.
FISHBURNE” névvel. Szemmel láthatóan ő volt a főnök. Két fiatal nő egy kis kézikocsi mellett állt,
rajta papír- és aktahegyek tornyosultak, és egy irdatlanul nagy kartotékszekrénybe pakolták a különböző
anyagokat némán, nagy gonddal. Három másik fiatal nő viszont elég nagy lármát csapott, ahogy az
írógépeik előtt ültek, és kalapálták a billentyűket, minden kétséget kizáróan újabb papírokat gyártva,
amiket a másik két nő majd berakhatott a nagy kartotékszekrénybe.

– Jó napot, hadnagy – mondta az ősz hajú nő mosolyogva. –A kapitány már várja.

A külső irodából két ajtó nyílt. Az egyiken az „IGAZGATÓ”, a másikon az

„IGAZGATÓHELYETTES” felirat állt.

A zsaru az utóbbi felé kezdte terelni Fulmart, de az ősz hajú nő megállította:

 158

– A főnök irodájában vannak.

A zsaru az ősz hajú nőre nézett, és bólintott, aztán az igazgató ajtaja elé lépett, bekopogott az
ajtókereten, és amikor hallotta, hogy valaki kiszól neki, hogy „jöjjön be!”, benyitott, és bejelentette:

– Jó napot, Fulmar hadnagy van itt.

– Kérem, küldje be! – hallotta Fulmar a hangot az irodából.

A zsaru hátralépett, és intett Fulmarnak, hogy menjen be az irodába, ő pedig kisétált a külső irodából,
és a folyosón elindult a liftek felé.

Fulmar belépett, és két egyenruhás tisztet pillantott meg odabent. Az egyik egy ősz hajú ezredes volt a
Hadseregtől, a másik pedig egy hirtelenszőke kapitány a Haditengerészettől. A két tiszt egymással
szemben ült vörös bőrfoteleken, amelyeket egy üveglapos asztal és egy vörös bőrkanapé választott el.

Fulmar vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.

– Parancs szerint jelentkezem, uram.

A tisztek felálltak, és viszonozták Fulmar tisztelgését.

– Örülök, hogy megismerhetem, hadnagy – mondta a kapitány, és kezet nyújtott Fulmarnak. – A

nevem Douglass kapitány. Azt hiszem, maga ismeri a fiamat.

Fulmar kezet rázott a kapitánnyal.

– Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem magát, uram, és hogy ismerhetem Dougot…

Douglass ezredest.

– Nagyon kedves, hogy ezt mondja – felelte Douglass, aztán hátralépett, és az ezredesre mutatott. –
Örömömre szolgál, hogy bemutathatom Donovan ezredesnek.

Douglass Donovanre nézett.

– Ezredes, Fulmar hadnagy.

Fulmar már kinyújtotta a kezét, és amikor az ír férfi megszorította, Fulmar elismerően nyugtázta
magában, hogy milyen határozott a kézfogása.

– Sokat hallottam már magáról, hadnagy – mondta Donovan.

– Igen, uram? Donovan elmosolyodott.

– Nyugalom, csupa jó dolgot. Egyébként nem hívattam volna ide.

– Igen, uram.

– Vágjunk is bele! – mondta Donovan komor arccal. – Olyan ügyről van szó, ami óráról órára
sürgetőbbé válik. Donovan a kanapék és a fotelek felé intett.

– Kérem, foglaljon helyet!

– Köszönöm – mondta Fulmar, és elindult a vörös bőrfotel felé. –Nem tudom, a hadnagy hogy van vele
– jegyezte meg
 159

Donovan, miközben elindult a fotel felé, amely közelében a vaskos aktája hevert –, de én végtelenül
hálás lennék, ha kaphatnék egy csésze kávét.

Douglass Fulmarra nézett.

– Nos?

– Kérek.

Douglass az ajtóhoz ment, és épp csak annyira nyitotta ki, hogy ki tudjon kiáltani rajta. Az irodába
beszűrődött az írógépek kopogása.

– Mrs. Fishburne! Hozzon nekünk három kávét, kérem, és hozzá akármit, amit maga szerint
érdekesnek találnánk! Köszönöm.

Douglass becsukta az ajtót, kizárva az írógépkopogást, aztán visszament a Donovannel szemközti

fotelhez, és leült.

Donovan a fotel szélén ült, és előrehajolt. A könyökeit a térdén pihentette, a kezeit összetette –
majdnem úgy nézett ki, mintha imádkozni készült volna –, aztán kétszer megérintette az ujjbegyeit,
majd a mutatóujjait az orrára, a hüvelykujjait pedig az állára tette, és átgondolta a mondanivalóját.
Egyenesen Fulmar szemébe nézett.

Tekintete átható volt, és ahogy Fulmar egyenesen visszanézett a szürkés-zöld szemekbe, érezte, hogy a
teste automatikusan megfeszül, és jobban kihúzta magát a kanapén.

– Amiről most fogok beszélni magának – kezdett hozzá Donovan halálosan komoly hangon –, arról
csak nagyon kevesen tudnak az OSS-nél.

– Igen, uram – felelte Fulmar, de a hangsúly kérdő volt.

– Az elnök utasította az OSS-t, hogy csendben, de gyorsan vessünk véget az amerikai földön folyó
szabotőr akcióknak.

– Uram?

– Akarja, hogy megismételjem? – kérdezte Donovan halkan. Fulmar Douglassra nézett, aki
kifejezéstelen arccal meredt rá, aztán visszafordult Donovan felé.

– Nem, uram – mondta. – Csak arról van szó, hogy eddig úgy tudtam, hogy az országhatáron belül
történő ügyek az FBI-ra tartoznak.

– Ez így is van. Éppen ezért kell a dolgot a legnagyobb titoktartás mellett csinálni.

– Igen, uram – mondta Fulmar némi hezitálás után.

– Van kérdése? Fulmar bólintott.

– Jó pár, uram. Az első az lenne, hogy miért pont én?

– Mert maga a legalkalmasabb ember erre a feladatra – felelte Donovan, miközben hátracsusszant a
foteljében, kényelmesen hátradőlt, és keresztbe tette a lábát. – Maga tudja, hogyan gondolkodik egy
német, és hogyan gondolkodik egy kém… Németül ugye folyékonyan beszél?
 160

– Igen, uram.

– A németen kívül hány nyelven tud? Fulmar vállat vont.

– Folyékonyan három nyelven beszélek, esetleg négyen, az ötödik csak elfogadható szinten megy.
Annyi helyen éltem már, hogy nem esik nehezemre a nyelvtanulás…

Az igazgató bólintott.

– És ez a tulajdonsága… mármint, hogy mindenhová be tud illeszkedni, mivel annyi helyen élt már…
plusz az, amit a Dyer-ügy kapcsán tett, teszi magát alkalmassá a feladatra.

Donovan elhallgatott.

– Maga kivételes teljesítményre képes nyomás alatt… most pedig igen nagy nyomás alatt vagyunk.

Hosszú csend következett, amit végül Douglass tört meg.

– Az elnök… és az országunk… egyszerűen nem engedheti meg, hogy ne a határainkon túl dúló
háborúra összpontosítson – mondta.

– Igen, uram. Mit kellene tennem?

– Akármit, amit szükségesnek ítél.

– És az mi lenne, uram…?

– Akármi, amit szükségesnek ítél – felelte Donovan színtelen hangon.

Az OSS igazgatója megvárta, amíg Fulmar felfogta azt, amit hallott, aztán amikor lassú bólintással
jelezte, hogy érti a célzást, folytatta.

– Az elnök utasította az FBI-t, hogy osszon meg velünk minden, a robbantásokkal kapcsolatos
információt – mondta Donovan. – Ez így első hallásra kiválóan is hangzik, de én legalább két problémát
látok ezzel a dologgal kapcsolatban. Egy, Hoover igazgató nem fog megosztani velünk semmiféle
információt, ha úgy látja, hogy az adott információk alapján az FBI nyakon tudná csípni ezeket a német
ügynököket, és ezzel learathat minden babért…

– Az már tény, hogy német ügynökökről van szó? – kérdezte Fulmar.

Donovan arcára kiült, hogy egy hangyányit neheztel Fulmarra, amiért félbeszakította.

– Befejezhetném?

– Természetesen, uram. Elnézést kérek.

– A kérdésére válaszolva annyit azért elmondhatok, hogy jó okunk van feltételezni, hogy az ügynökök
Németországból jöttek… bár meglehet, nem német nemzetiségűek… mivel az általuk hátrahagyott
nyomok és a szemtanúk beszámolói erre engednek következtetni. Van egy aktánk…

Douglass felállt.

– Hozom – mondta, és elindult a nagy íróasztal felé.

 161

– …és abban minden benne van – folytatta Donovan –, amit az FBI szerint tudnunk kellene. Éppen
elég információ áll abban az aktában ahhoz, hogy megállapítsuk, nagy valószínűség szerint német
ügynökökkel van dolgunk… pontosabban katonákkal, akiket Skorzeny egysége képezett ki. Tudja,
kicsoda Skorzeny Oberstleutnant?

– Igen, uram. Természetesen.

Fulmar hangján érződött, kizártnak tartja, hogy valaki ne ismerjen egy ilyen híres harcost, még akkor
is, ha történetesen az ellenség oldalán állt.

Douglass közben meghozta az aktát, amiből majd kibuggyantak a papírok. Letette az üveglapos
asztalra. Fulmar az aktára pillantott, aztán Donovanre.

– És ezzel meg is érkeztünk a második problémához – folytatta Donovan. – Akárhogy is nézzük, az

OSS katonai szervezet, éppen ezért más szabályok szerint játssza a játékot, mint az FBI. Noha Hoover
igazgató köztudottan igyekszik úgy csűrni-csavarni a paragrafusokat, hogy azok illeszkedjenek a
szükségleteihez, ám közben az FBI mégis a keskeny, egyenes úton maradjon… jó példa erre, hogy
mennyire nem tolerálja a szervezetben a korrupt zsarukat…, a merev gondolkodásmódja, az, hogy
szerinte csak egyféleképpen működhet az általa irányított szervezet, jelentősen behatárolja az FBI
lehetőségeit. Eddig tud követni?

– Azt hiszem, igen, uram. Kockázat nélkül nincs eredmény.

– Így van. Az elnök tisztában van az FBI korlátaival, de ismeri az OSS lehetőségeit is, és ezért döntött
úgy, hogy ránk bízza a munkát, mert mi többet tudunk nyújtani annál, amire az FBI képes…

Donovan ismét elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait.

– Ezek a támadások felhívják a figyelmet az országunk gyenge pontjaira – folytatta. – Akkora a

határvonal, hogy azt lehetetlen védeni… és ez tény, nem holmi politikai szólam… az infrastruktúránk
pedig védtelen a beszivárgó ügynökökkel szemben. Egyszerűen nem állíthatunk hadsereget minden
egyes transzformátorház, vasútállomás vagy áruház mellé, mert attól tartunk, hogy támadás fogja érni.
Megszámlálhatatlanul sok objektumot kellene megvédenünk, a rendelkezésre álló élőerő azonban… és
most azokra gondolok, akiket nem küldtünk el a tengerentúlra harcolni… csekély.

– Így aztán egy ügyes szabotőr kis erőfeszítéssel nagy káoszt tud okozni – jegyezte meg Fulmar.

– Kijavítanám, hadnagy – mondta Douglass. – Nagy káoszt okoz.

– Ha pedig több szabotőrrel van dolgunk – tette hozzá Donovan –, akkor az okozott kár hatványozódik.
Tud követni?

– Ha a közvélemény tudomására jut, hogy két szabotőr van az országban – felelte Fulmar –, akkor
megkezdődnek a spekulációk, hogy van rajtuk kívül még kettő… vagy talán még egy tucat.

– A sajtóban máris erről cikkeznek – mondta Douglass. – Ez felelőtlen spekuláció. És az újságírók

hamarosan le fogják vonni a következtetést, hogy a texasi és az oklahomai robbantások azt jelentik, a
támadások minden nappal komolyabbak lesznek.

– Ha elég idő állna a rendelkezésükre… – tette hozzá Donovan – …és a Hoover bűnözőkről alkotott
törvényét figyelembe véve… az FBI el tudná kapni ezeket a fickókat. De most nincs időnk.

– A Hoover bűnözőkről alkotott törvénye? – kérdezte Fulmar. –Eddig ilyesmiről nem hallottam.
 162

Donovan szemében huncut fény csillant fel, ahogy Douglassre nézett.

– Nem is hallhatott – mondta Douglass mosolyogva. – Idézek J. Edgar Hoover jogérvényesítésről szóló
kézikönyvéből: „Hoover bűnözőkről alkotott törvénye kimondja, hogy minden bűnöző… kivétel nélkül
mind… elkövet valamilyen ostobaságot a bűntett elkövetése előtt, közben vagy után, amely végül a
bűnöző elfogásához vezet.”

Az OSS igazgatója és igazgatóhelyettese elvigyorodott.

– Kérem, nézze el nekünk ezt a kis tréfát! – mondta Donovan. –Nem szeretnénk viccet csinálni a
kialakult helyzetből. A hangsúly tulajdonképpen a végül szón van.

– Igen, uram – mondta Fulmar. – Addig nem várhatunk. Donovan bólintott. Tetszett neki, amit Fulmar
mondott.

Válaszából kiderült, felfogta, mennyire fontos, hogy a feladatot mielőbb elvégezze, a „várhatunk”
pedig, vagyis a többes szám arra engedett következtetni, hogy vállalja a munkát.

– És ezzel vissza is jutottunk oda, hogy megtehet bármit, akármit, amit szükségesnek ítél… – mondta
Douglass, de közben kopogtak az ajtón.

Douglass Donovanre nézett, aki bólintott. –Jöjjön be! – kiáltott ki Douglass.

Az ajtó kinyílt, és Mrs. Fishburne lépett be az irodába, kezében egy tálcával, rajta három
porcelánbögrével, amelyekben kávé gőzölgött, valamint egy tányérral, amin ragacsos briósok
tornyosultak.

– Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott – mondta, és letette a tálcát az üveglapos asztalra. Amikor letette,
kiderült, hogy az egyik kezében egy lezárt borítékot tart, amelynek az elejére vörös tintával bélyegezték
a „SZIGORÚAN TITKOS” feliratot. – Ezt most hozták magának, ezredes úr. Egy FBI-ügynök adta át
személyesen. Azt mondta, parancsot kapott, hogy személyesen a maga kezébe adja. Beletelt egy kis
időbe, mire sikerült meggyőznöm, hogy az igazgató és az igazgatóhelyettes nemcsak, hogy nem elérhető
jelen pillanatban, de órákba fog telni, mire bármelyikük elérhető lesz. Körülbelül öt percig
gondolkodott, aztán úgy döntött, hogy várakozás nem szerepelt a parancsában.

Donovan felnevetett, miközben feltépte a borítékot.

– Szép munka, Mrs. Fishburne – mondta, és átfutotta a boríték tartalmát. – Amint azt hamarosan meg
fogja tudni, az FBI igen nagyra tartja magát, nekünk pedig mindent meg kell próbálnunk… bár
valószínűleg nem leszünk eredményesek… hogy a földön tartsuk őket, nehogy elszálljanak maguktól.

– Igen, uram – mondta Mrs. Fishburne különösebb meggyőződés nélkül.

Donovan felpillantott a papírból, és hozzátette: – Ettől függetlenül ne lepődjön meg túlságosan, ha

kiderül, hogy az FBI nyomozni kezdett maga után. Mrs. Fishburne egy pillanatra megdermedt. Donovan
elvigyorodott.

– Annak, amit mondtam, csak a fele volt vicc. Ha az FBI úgy döntött volna, hogy kegyed valamilyen
módon veszélyt jelent az Egyesült Államokra, már rég lenne egy „Mrs. Fishburne” fejléccel ellátott akta.
Aztán már csak várniuk kellene, hogy Hoover bűnözőkről alkotott törvénye utolérje magát.

Fulmar Douglassre nézett. A kapitány igyekezett komoly maradni.

 163

– Igen, uram – mondta Mrs. Fishburne, akit egyáltalán nem nyugtatott meg a magyarázat.

– Egyelőre ez minden, Mrs. Fishburne – mondta Douglass. –Köszönöm.

Mrs. Fishburne sarkon fordult, kisétált az irodából, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Hát, ez egyszerre jó és rossz hír – jegyezte meg Donovan, miközben előrehajolt, és Douglass elé tolta
a levelet, majd a kezébe vette az egyik gőzölgő csészét.

Fulmarra nézett, és a kávé felé biccentett a fejével.

– Szolgálja ki magát!

Douglass hátradőlt a fotelben, és olvasni kezdett.

Szövetségi Nyomozó Iroda

Washington D. C.

Az igazgatóhelyettes irodája

***SZIGORÚAN BIZALMAS* * *

1943. MÁRCIUS 6.

Donovan ezredes!

Hoover igazgató úr kérésére ezúton tájékoztatom a szabotőr akciókkal kapcsolatos legújabb

fejleményékről.

1. Texasi FBI-ügynökeink 90%-os biztonsággal állítják, hogy legalább két (2) német szabotőr tehető
felelőssé a dallasi áruházban március 5-én történt robbantásért, amely során két (2) állampolgár életét
vesztette, öten (5) pedig megsebesültek.

2. Texasi FBI-ügynökeink 90%-os biztonsággal állítják, hogy legalább egy (1) német szabotőr tehető
felelőssé a dallasi Union állomás USO-várótermében március 5-én történt robbantásért, amely során öt
(5) katona életét vesztette, húszan (20) pedig megsebesültek.

3. Texasi és oklahomai FBI-ügynökeink 70%-os biztonsággal állítják, hogy legalább egy (1) német
szabotőr tehető felelőssé a Red Rock Rail Line Daliásból Kansasbe tartó szerelvényének mai
felrobbantásáért (a sebesültek száma jelenleg ismeretlen)

4. Oklahomai ügynökeink úgy vélik, hogy a mai szerelvényrobbantás során:

(a) 50%-os valószínűséggel életét vesztette legalább egy (1) német szabotőr, és

(b) 100%-os valószínűséggel életét vesztette két (2) FBI-ügynök a hazája védelmében.

Az igazgató nevében, és baráti üdvözlettel:

C. A. Tolson

Douglass szemöldöke felszaladt, amit Donovan azonnal kiszúrt.

 164

– Azon gondolkodik, hogy miért küldte el nekem ezt a jelentést Tolson, igaz? – kérdezte az OSS
igazgatója.

Az FBI igazgatóhelyetteseként Clyde Tolson szinte semmit sem csinált Hoover engedélye nélkül.
Egyszerre mentek az irodájukba, és jöttek el onnan. Annyira közel álltak egymáshoz, hogy sokan arról
kezdtek el beszélni, hogy gyöngéd érzelmek fűzik őket egymáshoz. A homoszexualitás vádjára Hoover
csak annyit mondott, hogy ez is csak egy, a sok mocskos történet közül, amit a „washingtoni
politikusok” néven ismert veszélyes körök terjesztettek.

– Megfordult a fejemben – felelte Douglass, majd előrehajolt, és átadta a papírt Fulmarnak. – A

küldetésével kapcsolatos legújabb fejlemények, hadnagy. De fogadjon el egy jó tanácsot: ne vegyen
mindent készpénznek, ami ebben áll!

– Igen, uram – felelte Fulmar, és olvasni kezdte a titkos üzenetet.

Donovan úgy érezte, hogy némi magyarázatot kell fűznie Douglass megjegyzéséhez.

– Noha az elnök utasította az FBI igazgatóját, hogy minden fejleményről tudasson minket, azt nem
mondta neki, hogy ezt személyesen kellene megtennie.

– Hoover azért használta fel Tolsont, mert így akarta a tudtunkra adni, mi a véleménye az elnök
parancsáról, ami egyáltalán nincs az ínyére – mondta Douglass. – így sikerült elérnie, hogy ne
süllyedjen le egy egyszerű, terepmunkát végző ügynök szintjére.

Douglass hirtelen arra lett figyelmes, hogy Fulmar szemei rátapadnak.

– Nem sértésnek szántam, hadnagy. Ebben a helyiségben mindenki a lehető legnagyobbra tartja a
terepmunkát végző ügynököket.

Fulmar tudta, hogy Vad Bill Donovan esetében ez a kijelentés megállta a helyét – kétség nem férhetett
hozzá, hogy kiváló harctéri parancsnok volt, amit az I. világháborúban szerzett Becsületrendje is
alátámasztott –, és bár Douglass történetét nem sokan ismerték, Fulmar úgy vélte, hogy (a) Donovan
nem viselt volna el maga mellett akárkit, csak egy „igaz hívőt”, és hogy (b) mivel Doug Douglass egy
elképesztően hozzáértő, bátor szarházi volt, ezt valakitől örökölnie kellett, és ez a valaki minden
bizonnyal az apja volt.

– Nem sértődtem meg, uram – felelte Fulmar.

– Amit Tolson jelentéséről mondtam, hogy nem kell mindent készpénznek vennie, ami abban áll, nos,
azt egyáltalán nem viccnek szántam – mondta Douglass, aztán Donovanre nézett. – Egy kicsit gyanús
nekem, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésünkre bocsátották ezt az információt. Általában még az
időjáráselőrejelzéseket is úgy kell kikönyörögni tőlük.

Donovan bólintott.

– Ezt is vegye figyelembe, amikor elolvassa az aktát, hadnagy!

– Úgy lesz, uram.

– Van már szállása? – kérdezte Douglass.

 165

– Még nincs, uram. Kellene valami, de egy-két éjszakánál tovább nem szándékozok itt maradni.
Szeretnék a lehető leggyorsabban ezeknek a fickóknak a nyomába szegődni.

Douglass Donovanre nézett, aki bólintott.

– Van egy házunk a Q Streeten – mondta Douglass. – Ellis másod-vitorlamester majd elintézi a
szállását, és minden mást is elintéz magának, amire szüksége lehet.

Douglass felállt, Donovan pedig követte a példáját.

– Sok szerencsét – mondta az OSS igazgatója, és kezet nyújtott Fulmarnak.

Fulmar felpattant a helyéről, és megrázta az igazgató kezét.

– Köszönöm, uram.

– Vigye magával az aktát – mondta Douglass –, és vegyen el egy brióst is, ha úgy gondolja…

Douglass az ajtó felé biccentett a fejével.

– …és már itt sem vagyunk.

(Négy)

New Jersey, Newark

Robert Treat Hotel

909-es szoba

1943. március 7, 01.15

Miután Kurt Bayer bekarikázta a 30-ast a levélgyufán, és ezzel belement, hogy eltölt egy éjszakát
Maryvel, annyit mondott, hogy volna még pár dolog, amit gyorsan el kell intéznie.

Azt mondta, hogy először fel kell mennie a szobájába, és üzenetet kell hagynia a barátjának.

Megkérdezte Marytől, hogy van-e szobája, mire a lány azt felelte, nincs – elárulta, hogy nem lehetett
neki –, Bayer pedig rájött, hogy ez azt jelenti, neki kell elintéznie a dolgot, vagyis meg kell néznie, ki
tud-e venni egy szobát a Robert Treatben, vagy pedig, ha ez nem lehetséges, más helyen kell szerencsét
próbálnia, és csak eztán írhat újabb üzenetet Kochnak.

Arra gondolt, esetleg megkockáztathatnák, hogy azt a szobát használják, amit kettejüknek vett ki Koch,
de aztán rögtön el is vetette ezt a gondolatot. Egész éjszakára akart szobát, és esze ágában sem volt
megkockáztatni, hogy Richard Koch rájuk törjön az éjszaka közepén, valószínűleg pocsolya részegen, és
mondjuk bejelentse, hogy neki is kedve támadt Maryhez.

Úgyhogy Bayer odasétált a recepcióspulthoz, megtudta, hogy a szállodában rengeteg üres szoba van
még, és ki is vett egy kellemes kilátással bíró szobát a kilencedik emeleten – egyelőre csak három napra.
A bárba már két kulccsal ment vissza.

A pultostól rendelt még két italt magának és Marynek – két duplát highball pohárban4, hogy útban a
szoba felé még véletlenül se lögyböljék ki a martinit, ami a kis, vicces alakú martinispoharak-kal szinte
biztosan megtörtént volna –, aztán a fogyasztásukat Koch számlájára íratta, Mary kezébe nyomta a
 166

kulcsot, és közölte vele, máris megy utána, csak előtte még megmondja a barátjának, vagy megüzeni
neki, hogy tervei vannak éjszakára.

Bayer érintetlenül találta az első üzenetet Koch ágyán, és semmi jelét nem látta annak, hogy visszatért
volna. Azon kezdett el morfondírozni, hol a francba maradhatott el a társa ilyen sokáig – egy autótól
azért elég gyorsan meg lehet szabadulni –, és arra a következtetésre jutott, hogy nyilván ő is talált
magának valami szórakoztató elfoglaltságot.

Nem bírok az éhségemmel. Nem tudtam tovább várni.

Reggel találkozunk

Bayer elvigyorodott a saját üzenetén.

Nem bírok az éhségemmel? Ez így van. Csak most már egészen másra vagyok éhes

Amikor Bayer a 909-es szobába ért, Mary már ágyban volt, de a sötét szobában beletelt néhány
másodpercbe, mire észrevette az emberi alakot a takaró alatt. A lány minden lámpát lekapcsolt, csak a
rádiót kapcsolta be, amiből most halk zene szólt, a függönyt pedig szélesen kitárta, hogy jól láthatóvá
váljon a kivilágított Newark.

Ahogy Bayer szeme alkalmazkodott a sötéthez, észrevette a lány szépen, rendben lerakott ruháit az
egyik széken, az ablak mellett. Alatta ott díszelgett a lány cipője is. Mary a takarót egészen az orráig
felhúzta, így szinte csak két csillogó szempár látszott ki.

A kiéhezett Bayer nem tudta elég gyorsan levetni magáról a ruháit.

Minden másodperccel nőtt benne az izgalom.

A vetkőzés végére már annyira be volt indulva, hogy amikor végül meztelenül beugrott a lány mellé az
ágyba, és megérezte bőrének melegségét és finom illatát, ő már végzett is az aktussal.

Egyszerűen túlságosan fel volt izgulva. A katasztrofális kezdés után harminc percet kellett várniuk,
mire hozzákezdhettek az igazi aktushoz, hiába próbálkozott Mary kitartóan és kifejezetten ötletesen
azzal, hogy életet leheljen a libidójába.

Kimerülten, izzadságtól gyöngyöző testtel feküdtek egymás mellett az ágyon, és a mennyezetet

bámulták. A rádió hangszórójából szóló halk zene mellett csak alig lehetett hallani halk zihálásukat.
Aztán Mary nagy levegőt vett, és hangosan felsóhajtott.

– Megérte várni – kuncogott, és megsimogatta Bayer mellkasát. –Ja, megérte.

– Nagyon kedves férfi vagy. Tudsz róla?

Bayer a lány felé fordult, és egészen elképedt, amikor meglátta finom vonalú, sugárzó arcát és barna
haját, amely a sötétség ellenére is fényesnek tűnt.

– Köszönöm – felelte Bayer. – Te pedig fantasztikus vagy. Mary a plafon felé fordult, és kuncogni
kezdett.
 167

A dal a rádióban véget ért, a bemondó pedig közölte, hogy ez volt Glenn Miller és a zenekara, és hogy
a hírek következnek.

Bayer azonnal oldalra fordult, a rádió felé, majd meztelenül a készülékhez ment, és egy másik adóra
csavarta.

– Nem tetszik a zene? – kérdezte Mary Kurt testét csodálva.

– Ó, nem a zenével van bajom. Unom a híreket. És most valahogy nem is illik a szituációhoz.

Mary kuncogni kezdett.

– Van egy olyan érzésem, hogy a hírektől sem lassulnál le. Bayer visszamászott az ágyba, és
megcsókolta.

– Nekem is van egy olyan érzésem.

– Főleg, ha azokról a… robbanásokról lenne bennük szó.

– Robbanások?

– Ja, a robbanások. Minden újság azokról ír. Elég ijesztőek, de azért mégis van bennük valami…
izgalmas. Tudod? Mi a fene? – gondolta Bayer.

– Hány éves vagy? – kérdezte hirtelen.

– Huszonkettő – vágta rá Mary.

Bayer felé nyúlt, megfogta a mellét, és finoman megszorította, miközben megcsókolta a lány fülét.

– Nem igaz – suttogta Bayer.

– Huszonkettő vagyok.

–Ugyan…

– Miért olyan fontos ez?

– Csak kíváncsi vagyok.

– Oké. Húszéves vagyok.

– Mary… – suttogta Bayer, és megint megszorította a mellét.

– Tizennyolc vagyok, oké? Miért? Atyaisten! Tizennyolc éves, és már kurva?

– Mióta csinálod… ezt? – kérdezte Bayer. Mary felült az ágyban.

– Mióta csinálok mit? – kérdezte sértődötten. Bayer felnézett a lányra.

– Hát azt, amit csinálsz.

Mary kibámult az ablakon. Szipogott egyet, és Bayer látta, hogy valami megcsillant a szemében.
 168

– Az lesz a legjobb, ha most elmegyek – mondta végül Mary, és ledobta magáról a takarót.

Bayer utána nyúlt, megragadta a derekát, és visszahúzta maga mellé az ágyba.

– Ne haragudj, hogy megkérdeztem.

Mary megint szipogott egyet, aztán bólintott. Valahogy rendbe kell hoznom ezt a dolgot – gondolta
Bayer. –Miért találod ezeket a robbanásokat olyan izgalmasnak? –kérdezte Bayer.

– Semmiért.

– Ne már…

Mary vállat vont, lefejtette magáról Bayer kezeit, és felült.

– Oké, megmondom – mondta kemény hangon, és végignézett Bayeren. – Hatalmat látok bennük.

– Hatalmat?

– Azt. Úgy érzem, ha én is azt csinálhatnám, amit ők, akkor lenne hatalmam.

– És mihez kezdenél a hatalommal?

Mary megint kinézett az ablakon, hosszan bámult kifelé, és azon tűnődött, hogy válaszoljon-e a
kérdésre… és az igazat mondja-e.

– Nézd – mondta már kedvesebb hangon –, én kedvellek téged. Nagyon is. Tudod? Mondtam is, hogy
nagyon kedves vagy.

Elhallgatott, aztán nagyot nyelt.

– Pedig nem minden férfi az.

– Hogy érted ezt?

– Amikor tizenöt éves voltam, a fiúm… húsz volt. Volt egy idősebb haverja, akinek klubja volt
Lodiban, a 17-es út mentén. Azt mondták nekem, hogy szép pénzt kereshetek, ha elmegyek táncolni a
klubba. Semmi meztelenkedés, csak tánc. Ezt mondták.

– Aha.

– Eleinte nem is volt szó másról. Nagyon jól kerestem. De aztán tánc közben legurítottam egy-két
pohárral, aztán egyre többet ittam, és egy nap a fiú azt mondta, hogy nem bánná, ha félmeztelenül
táncolnék esténként… Azt mondta, az ügyfelei tudják, hogy az ő barátnője vagyok, és fizetnének is
azért, hogy láthassák, mi az, amit ő ingyen kap meg…

Elhallgatott, és az éjjeliszekrényre nézett. A pohara, amit a bárból hoztak fel, ott állt, bár már szinte
csak olvadt jég volt benne. Belekortyolt.

– Ezután még jobban kerestem – folytatta Mary –, a bár vendégei pedig, tudod, hogy van ez…
élveztem, hogy néznek, és egyre többet mutattam meg magamból. Aztán… azt hiszem, pont akkor volt a
tizenhetedik születésnapom… elkezdtem privát alapon táncolni a vendégeknek, és akkor elkezdett
ömleni a pénz. A fiúm azt mondta, nem bánja, ha külön táncolok a vendégeknek, én pedig rájöttem,
miért… A szemétláda felszedett egy másik lányt…
 169

– Jesszusom – mondta Bayer, és finoman megsimogatta a lány fejét.

– Mire észbe kaptam, a fiúm lelépett a bárból, a tulaj meg közölte velem, hogy egy rakás pénzzel
tartozok neki a piáért, amit megittam… pedig mindig kifizettem az italt, amit legurítottam, és hogy a
borravaló felét sem adtam neki oda soha, pedig az neki járt. Azt mondta, hogy volna egy mód rá, hogy
törlesszek…

– Így

Hosszú csend következett.

– Nemet mondtam neki, erre csúnyán összeveretett. Tele voltam kék-zöld foltokkal, és hónapokig nem
tudtam dolgozni. Az adósságom megmaradt, fizetni viszont nem tudtam. Aztán felépültem…

Most Bayer kortyolt bele a felhígult martinijába.

– Most már értem, hogy miért szeretnél hatalmat – mondta, és visszatette a poharát az éjjeliszekrényre.

– Aha.

Újabb hosszú csend következett, aztán Mary szólalt meg.

– De most felejtsünk el mindent, ne gondolkodjunk, hanem érezzük jól magunkat!

Mary odacsúszott mellé, és a jobb combját Bayer hasára tette.

Bayernek jólesett a lány combjának melege és súlya, amikor pedig Mary megmozdította a lábát, és
megsimította vele Bayer férfiasságát, az még jobban esett neki.

Bayer elvigyorodott a sötétben.

Mondjam el neki?

– Tudsz titkot tartani? – kérdezte Bayer.

– Persze – felelte Mary suttogva.

– De nem mondhatod el senkinek. Mary közel bújt Bayerhez.

– Mi a titok? – suttogta a lány csábítóan.

– Tudom, ki csinálja.

– Mit?

– A robbantásokat. Mary nagy levegőt vett.

– Ne már!

A francba, ezt nem kellett volna mondanom!

– Ki csinálja? – kérdezte Mary. –Hát…

– Most tényleg tudod – kérdezte Mary –, vagy…

 170

A jobb kezével lenyúlt, és megragadta Bayer férfiasságát, ami a kezének meleg érintésétől egyre
nagyobb lett.

– .. .vagy csak tele van vele ez itt? Mary finoman megmarkolta. Bayer elégedetten felmordult.

– Hé! – mondta Mary. – Idelent csoda történt!

Bayer ismét készen állt a bevetésre. Kiszabadította magát Mary fogásából, és a lányra fordult, ő pedig
kuncogni kezdett.

Nyolcadik

(Egy)

New York, New York City

Lexington sugárút 2.

Gramercy Park Hotel

1943. március 7. 07.01

A telihold fényénél Ann Chambers hol feltűnt Dick Canidy előtt, hol eltűnt, ahogy futotta keskeny,
kacskaringós, füves kocsifelhajtón, amelyet termetes, virágzó magnóliafák szegélyeztek. Ann
selyempizsamát viselt, azt, amit Dick vett neki abban a butikban a Broadwayn. A pizsamafelsője félig ki
volt gombolva, Dick pedig újra meg újra hallotta a lány pajkos nevetését, amely megtöltötte a hideg,
párás alabamai éjszakát.

Az Ültetvényen voltak, a hatalmas fenyőerdő közepén, Alabama déli részén, a Chambers família
hatalmas birtokán. A természetes, füves kocsifelhajtó egy aszfaltút folytatása volt. Elhaladt a család
repülőtere mellett – a kétfedelű Beech Staggerwing repülőgép ott parkolt – majd jó másfél kilométerrel
arrébb ért véget egy nagy hegytetőn, a család hatalmas házánál, egy pompás villánál. A villa a Lodge
nevet viselte, s pont úgy nézett ki, mintha az Elfújta a szél valamelyik, polgárháború előtti villája lett
volna.

Dick ismét meglátta Annt. A magnóliák árnyékában futott. A lány hátrafordult, és Dickre pillantott.
Csodálatos, hosszú, szőke haján megcsillant a telihold sugara. Dickre nevetett, aztán a Lodge oldalsó
bejáratához szaladt.

Dick közelebb ért a házhoz. Ann próbálta ugyan kinyitni a fakeretes, szúnyoghálós ajtót, de az nem
akart kinyílni. A törékeny ajtót belülről zárta be valaki egy kis kampóval. Ahányszor Ann megpróbálta
kinyitni az ajtót, a kampó engedett úgy egy centit, de aztán visszahúzta az ajtót.

Dick még közelebb ért, és egyre hangosabban hallotta a dörömbölést, ahogy az ajtó újra meg újra a
keretnek ütközött. Ann egyre hisztérikusabban nevetett. A selyempizsamája felsője lecsúszott a válláról.

Dick megeresztett egy pajkos mosolyt, és közelebb lépett Annhez. A szíve egyre hevesebben vert,
ahogy felé közelített.
 171

Ann pedig csak nevetett, az ajtó pedig… bumm… bumm… bumm.

Aztán egy férfihang szólalt meg a távolból.

– Mr. Canidy?

Canidy megrázta a fejét, mintha a ködöt próbálta volna kirázni belőle.

Bumm, bumm, bumm.

– Szobaszerviz, Mr. Canidy.

Canidy félig kinyitotta az egyik szemét… nem Alabamában van, az Ültetvényen, hanem New
Yorkban, a Gramercy Hotelben.

Az óra szerint, ami az éjjeliszekrényén állt, még csak hét óra múlt három perccel.

Bumm, bumm, bumm.

– Mr. Canidy?

Én nem kértem szobaszervizt.

A jobb kezét a párnája alá csúsztatta, megmarkolta a .45-ösét, aztán kiszállt az ágyból, és egy szál
pólóban és bokszeralsóban az ajtóhoz ment.

– Én nem kértem szobaszervizt – szólt ki. Az ajtó mellett állt, még véletlenül sem az ajtó előtt.

A jobb hüvelykujjával felhúzta a pisztolya kakasát.

– A reggeli ébresztőjéhez jár, uram.

Canidy megdörzsölte a szemét, aztán megrázta a fejét. A reggeli ébresztőhöz?

Na, várjunk csak… hát persze. Én kértem az ébresztést, de ebben a hotelben a reggeli ébresztés nem
telefonon történik, hanem a kért időben felküldenek egy boyt, ő hoz egy csésze teát és kávét, meg az
aznapi újságot.

A hüvelykujját a kakasra tette, a mutatóujjával finoman meghúzta a ravaszt, és óvatosan visszaengedte

a pisztoly kakasát.

– Hagyjon csak mindent az ajtóm előtt, kérem!

– Biztos benne, uram?

– Igen. A borravalóját a tálcán fogja találni, amikor érte jön.

– Rendben, uram – felelte a hang, aztán Canidy hallotta, ahogy a csésze és a csészealj összekoccan,
ahogy a szobapincér letette a tálcát a padlóra.

Canidy a fürdőszobába ment, a pisztolyt a vécétartályra tette, és egy kifejezetten hosszút vizelt.

Lehúzta a vécét, aztán megnézte magát a mosdó feletti tükörben – szép kis Casanova vagy te, abban a
pillanatban, hogy belezugsz egy lányba, már álmodban sem tudsz egyet dugni –, majd kezet és arcot
mosott.
 172

Levette a fehér frottírköntöst a fürdőszobaajtó hátuljára erősített akasztóról, felvette, belecsúsztatta a

pisztolyt a jobb zsebébe, majd miután meggyőződött róla, hogy a fegyver nem fog kiesni onnan,
visszament a bejárati ajtóhoz.

Elfordította a kulcsot a zárban, aztán megkísérelte kinyitni az ajtót, de úgy érezte, nem nyílik olyan
könnyen, mint korábban. Épp csak annyira nyitotta ki, hogy ki tudjon kukucskálni, és akkor észrevette,
hogy a ruhákat, amiket előző éjjel viselt a halászhajón, majd kiakasztott a kilincsre, hogy kitisztíttassa,
kimosták, és visszatették oda, ahonnan elvették, vagyis a kilincsre.

Canidy teljesen kinyitotta az ajtót, leakasztotta a kilincsről a ruhazsákot, aztán a kanapéra tette, majd
visszament a tálcáért, felvette a padlóról, bevitte a lakosztályába, a lábával pedig finoman belerúgott az
ajtóba, amitől az bezáródott.

Canidy letette a tálcát a lakosztály nappalijában lévő dohányzóasztalra és miközben a tálcán lévő két
csésze egyikébe töltött egy kevés gőzölgő kávét, beleolvasott a The New York Timesba.

A címlapon a következő főcím állt: AZ ATLANTI-ÓCEÁNON ISMÉT NŐTT AZ U-BOOT-

TÁMADÁSOK SZÁMA.

– Atyaisten – mondta merő undorral a hangjában.

Leült a fotelbe, szétnyitotta az újságot, és átfutotta a többi címsort.

Talált egy hosszabb írást, egy nagyméretű fotóval, amelyet a szombati, oklahomai
vonatszerencsétlenség helyszínén készítettek a roncsokról. A cikk alatt egy másik írás volt a Luftwaffe
London elleni támadásáról, amit ikermotoros Heinkel He 11l-es bombázók hajtottak végre. Egy másik
cikk arról tudósított, hogy soha nem tapasztalt méreteket öltött az amerikai tinédzserterhességek száma.
Aztán jött a jó hír – és ennek szentelték majdnem az egész oldalt –, hogy milyen előrelépések történtek a
fronton: a németek visszavonultak Tunéziából, a brit Királyi Légierő szarrá bombázta Berlint, az
ausztrálok és az amerikaiak pedig jól szétrúgták a nyomorult japánok seggét a Bismarck-tengeren.

Canidy úgy döntött, hogy az U-boot-cikkel kezdi, és neki is látott az olvasásnak.

Arról szólt, hogy a március első hetében a New York-i térségből útnak indított mindkét konvojt
megtámadták, és összesen négy hadianyagot szállító hajó és egy csapatszállító hajó süllyedt el.

– A francba – mondta Canidy, és felhajtotta a kávéját.

A szeme továbbsiklott a London lebombázásáról szóló cikkre, és azon kezdett gondolkodni – aggódni
–, hogy Ann Chambers most biztosan a térdig érő ramatyban áll valahol, és próbál interjút készíteni
valamelyik életmentővel.

Jesszusom, semmire sem jutok, hogyha csak itt üldögélek – gondolta tehetetlenül. – Valamit csinálnom
kell.

Töltött magának még egy kis kávét, felmarkolta az újságot, és elindult a vécé felé.

Felpillantott az órára. Hét-húsz.

A francba az egésszel, nincs már annyira korán.

Letette az újságot és a kávéscsészét, aztán felvette a telefonkagylót, a füléhez tartotta, megvárta a

tárcsahangot, aztán egy washingtoni telefonszámot tárcsázott emlékezetből.
 173

– Nulla-ötös telefonközpont – szólalt meg egy monoton női hang.

– Canidy őrnagy keresi Ellis másod-vitorlamestert. Tudja nekem kapcsolni, kérem?

– Canidy őrnagy? Egy pillanat.

Belekortyolt a kávéjába, aztán egy kattanást hallott, és a telefonvonal végén kicsöngött egy másik
készülék.

– Ellis – szólalt meg egy ismerős hang.

– Hogy ityeg a fityeg, Ellis? – kérdezte Canidy.

– Az egyik lejjebb, mint a másik, őrnagy. Híreim vannak a számára… Hallottam a főnököt, hogy azt
kérdezte, sikerült-e elérnie valamit, és hogy mikor indul vissza?

Nekem úgy hangzott, kíváncsi lenne mindenre, amit tegnap intézett… A francba – gondolta Canidy.

– Esetleg nincs ott főnök a környéken? – kérdezte Canidy.

– Nincs. Sajnálom.

– Hát, ha esetleg a téma felmerülne addig, amíg nem sikerül beszélnem vele, mondja meg neki, hogy
„valamit és hamarosan”!

– Meglesz. Otthon van. Én meg a kapitány utasítására játszom a bébiszittert.

Canidy tudta, hogy Donovan ezredes háza Georgetownban volt, a Wisconsin sugárút közelében, és
hogy amikor Ellis azt mondta, hogy bébiszittert játszik, az alatt azt értette, hogy Douglass rábízta
valakinek az őrzését a Q Streeten.

– Azt akartam megkérdezni tőle, hogy nem tudná-e idehozatni nekem Ex-Laxet.

Az Ex-Lax egy közismert hashajtószer volt, ettől függetlenül Ellis tudta, hogy Canidy Eric Fulmarra
gondolt, akinek Canidy – Patikus – adta ezt a fedőnevet abban a magyarországi akcióban, amely során
majdnem mindannyian otthagyták a fogukat.

Amikor Fulmar meghallotta, hogy milyen fedőnevet kapott, egyáltalán nem tetszett neki. Úgy vélte,
egy kicsit sem illik hozzá, és semmi vicceset nem talált benne, amitől Canidy csak még bátrabban
használta.

Ellis nem felelt azonnal.

Canidy folytatta.

– Mit gondol, milyenek az esélyek rá, hogy megkapom?

– Nem túl jók, őrnagy.

– Komolyan?

– Komolyan, de miért nem kérdezi meg tőle maga?

– Donovantől?
 174

– Nem Ex… – kezdett hozzá Ellis, aztán elhallgatott. – Fulmartól. Itt van.

Canidy hallotta, ahogy Ellis átadta a kagylót.

– Mi lenne, ha leállnál ezzel az Ex-Lax-szarsággal, öreg haver? – csendült fel Fulmar hangja a
telefonban.

– Jó reggelt, Eric. Én is örülök, hogy hallom a hangod. Ja, és nem kell még egyszer megköszönnöd,
hogy megmentettem a segged.

A vonal egy pillanatig elnémult, de aztán Fulmar válaszolt.

– Tudod, hogy hálás vagyok érte. De te most már életem végéig ezzel fogsz jönni?

– Úgy bizony. Mert így mindig repülni fogsz hozzám, ha hívlak. Fulmar felnevetett.

– Mint most is? Mit találtál ki már megint? Minden rendben van?

– Eddig még igen. De New Yorkban vagyok, és az új megbízásom miatt derékig ér a szar… nemsokára
pedig nyakig fog érni… és arra gondoltam, hogy segíthetnél nekem.

– Nem lehet. Sajnálom. A főnök rám bízta a… Mostanában nem fogok ráérni.

– Valami olyasmiről van szó, amiről én is tudhatok?

– Ha hallgattad a rádiót és olvastad mostanában a híreket, akkor igen. Elég kényes ügyről van szó.

– Csak nem te csináltad fel azt a rengeteg tini lányt, akikről az újságban írnak?

– Nagyon vicces. Annyit mondhatok, hogy már két órája ébren vagyok, és semmi mást nem csinálok,
csak az FBI semmitmondó jelentéseit olvasgatom. Életemben nem olvastam még el ennyi értelmetlen
baromságot. Bár, ha jobban belegondolok, a St. Paulban elég sok béna fogalmazást írtál, amit el kellett
olvasnom.

– Mégis mikor tudnál elszabadulni?

– Semmikor, megmondtam. Nekem… Várj egy percet! Canidy gyanította, hogy Fulmar elvette a
kagylót a fejétől, mert csak tompán hallatszott, amint kérdez valamit Ellistől, Ellis pedig morogva
válaszol valamit. Aztán Canidy már sokkal tisztábban hallotta Fulmart.

– Hol vagy most? – kérdezte Fulmar Canidytől.

– New Yorkban.

– Nem úgy értem, hanem hogy hol szálltál meg?

– A Gramercyben.

– Szép hely. _

– Az. És tágas. Egy lakosztályt vettem ki.

– Nézd, ezeket az aktákat tulajdonképpen akárhol olvasgathatom, és van egy nyom arrafelé, amit
ellenőriznem kell.
 175

– Nagyszerű!

– Ott tudok lenni már… Mikorra is? Dél után valamikor.

– 601-es szoba.

– 601-es, megvan.

(Kettő)

New Jersey, Newark

Rovert Treat Hotel

1943. március 7. 08.15

Richard Koch az előcsarnokban üldögélt néhány vendég társaságában. A The Trenton Timest olvasta,
és közben cigarettázott, amikor hirtelen észrevette, hogy az előző éjszaka látott két kurva közül az egyik
kilép az egyik liftből, és elindul az előcsarnokon keresztül a főbejárat felé.

A szőke nőre mosolygott, aki a szeme sarkából látta Kochot, de esze ágában nem volt a férfira nézni.

Még mindig a tegnapi ruhád van rajtad, mein Liebchen? Jól mehet az üzlet

Épp a nő ringó csípőjét csodálta meg, amikor megérkezett egy újabb lift, amiből Kurt Bayer lépett ki.

Koch dühösen meredt a társára.

Csakhogy előkerültél, te szarházi! – gondolta.

Összehajtotta az újságot, felállt, és elindult a főbejárat felé. Biccentett Bayer felé, hogy kövesse.

Odakint megvárta Bayert.

– Jó reggelt – mondta Bayer kedvesen.

– Olvastam az üzenetét – csattant fel Koch. – Hol a fenében volt maga?

Bayer Kochra nézett, és csak aztán felelt.

– Ezt én is kérdezhetném. Hol a fenében volt maga?

– Megszabadultam a kocsitól, ahogy előre megmondtam.

– De arról volt szó, hogy fél óránál tovább nem fog tartani a dolog.

Koch elindult.

– Jöjjön! Van egy kávézó a sarkon.

Elindultak a kávézó felé, Koch pedig folytatta.

– Egy kicsit gondosabban kellett eljárnom a tervezettnél.

 176

– Miért?

– Ezért – mondta Koch, és mellbe vágta Bayert az újsággal. Bayer Kochra nézett, aztán elvette az
újságot, kinyitotta, és végigfutotta a címsorokat.

Aztán meglátta a vonatroncsokról készült fotót, és elolvasta a képaláírást.

– Ach, du lieber Gott! – suttogta Bayer. –Ja-felelte Koch.

Befordultak a sarkon, és megálltak a bejárat előtt.

– Olvassa el a cikket! – mondta Koch. – Van benne pár érdekes rész.

Koch kinyitotta az ajtót, és belépett a kávézóba. Bayer sietve követte.

A zajos kis kávézó, amelynek konyhája a pult mögötti részből nyílt – az ajtaját állandóan nyitva
hagyták – meglehetősen meleg volt, levegőjét pedig megtöltötte a pirítós, a kávé és a zsír szaga. A
kávézó hátulsó részén lévő egyik üres bokszot szemelték ki maguknak, oda ültek le, és miután a
pincérnő hozott nekik egy-egy pohár vizet és kávét, leadták a megrendelésüket.

Bayer addig hajtogatta az újságot, amíg meg nem találta a kisiklásról szóló cikket.

– A cikk írója szerint a vonat kisiklásának köze van a dallasi robbantásokhoz – mondta Bayer kis idő
múlva.

– Tudom – felelte Koch dühösen. – Én is elolvastam. Persze, hogy ezt gondolja. Miért ne kapcsolná
össze a két dolgot. Mindössze egy nap és durván háromszáz kilométer választja el egymástól a két
eseményt.

Koch szabályszerűen kapkodott a levegő után.

– Azok a nyomorultak elvesztették a fejüket.

– Szerintem csak Grossman – mondta Bayer, és Kochra nézett. –Mindegy, melyik volt. Az ő ostoba
lépéseik miatt nekünk most sokkal óvatosabban kell eljárnunk. Már így is zsaruk vannak mindenütt.

A pincér megérkezett egy rakás tányérral a karján. Letett kettőt Koch elé – sonkás tojás volt az
egyiken, pirítós a másikon –, egy másikat pedig Bayer elé – ezen egy hatalmas palacsintatorony állt.

Bayer juharszirupot öntött a palacsintáira, aztán tovább olvasta a cikket. Közben a fejét csóválta.

– „A hatóságok nem bocsátkoznak spekulációkba” – olvasta hangosan, teli szájjal –, „és nem
nyilatkoznak azt illetően, hogy szerintük van-e kapcsolat a mostani és a múlt heti, a keleti parton történt
robbantások között.” A francba!

Félig megrágott palacsintadarabok repültek ki a száján, a maradékot pedig, ami a szájában maradt, egy
korty vízzel öblítette le.

– Azt hiszem – mondta Koch színtelen hangon –, itt biztonságban vagyunk.

Koch megjegyezte, hogy senki sem figyelt fel rá, amikor a hotel előcsarnokában várakozott. Most is
végignézett a kávézó alkalmazottain és vendégein. Most sem érezte, hogy bárki a kelleténél nagyobb
figyelmet szentelt volna neki.
 177

– De elég egy hibát elkövetnünk. Bayer bólintott.

Koch beledöfött a villával a sonkájába, levágott belőle egy nagy szeletet, a szájába tette, és dühösen
rágni kezdett. A műveletet még jó néhányszor megismételte, szótlanul, egészen addig, amíg a tányérja ki
nem ürült. Amikor végzett, a villát és a kést a tányérjára dobta. Az evőeszközök hangos csattanással
landoltak.

Bayerre nézett.

– Akkor most maga mesélje el nekem, merre járt a múlt éjjel! Bayer a tányérjába bámult. Nyugodtan
vágott magának még egy szelet palacsintát, a szájába tette, és nyugodtan rágni kezdett. Kochra
pillantott, majd körbenézett a kávézón, aztán ismét Kochon állapodott meg a tekintete.

– Randim volt – mondta Bayer teli szájjal.

– Azzal a kurvával? – kérdezte Koch. Nem akart hinni a fülének. Bayer összevonta a szemöldökét.

– Van neki neve is.

– Nem megmondtam magának, hogy vigyázzon!

– Vigyáztam is.

– Ez többé nem fordulhat elő! – mondta Koch határozottan. –Nem lesz több ilyen eset.

– Ugyan, mi rosszat tettem?

Bayer Kochra nézett, de ő nem felelt. Bayer elvigyorodott, és előrehajolt.

– Ha akarja, megszerezhetem magának a kis vöröst egy éjszakára.

Koch ügyet sem vetett rá.

– A következő lesz – mondta tárgyilagosan. – Tartjuk magunkat az eredeti tervhez, de egy kicsit
várunk… legalább három, négy napot, és kivárjuk, mit csinál Grossman és Cremer… illetve kivárjuk,
mi történik velük meg a munkájukkal.

– Jó – felelte Bayer, és vállat vont, aztán a szájába lapátolt még egy kevés palacsintát. – Valamivel
agyon kell csapnom az időt.

Koch arcizmai megfeszültek, a szeme egészen összeszűkült. Épp csak gőz nem jött ki a fülén.

Egészen mostanáig rendesen összedolgoztunk, mint egy igazi csapat – gondolta – de elég volt egyetlen
picsa, és…

– A szobában leszek – mondta Koch, és kicsusszant a bokszból. – Ezt a beszélgetést ott folytatjuk.

Bayer figyelte, ahogy kisétált az ajtón, aztán eltűnt a járdán a hotel irányába.

Bayer fintorgott, aztán a tányérjára pillantott. A palacsintája java még mindig ott van rajta.

A francot érdekli. Nem fogok kapkodni. Szép nyugodtan megeszem a reggelimet.

A magasba emelte a kávéscsészéjét, hogy a pincérnő láthassa.

 178

A pincérnő az asztalhoz ment, teletöltötte a csészéjét, aztán töltött még neki egy kis vizet, majd elvette
az asztalról Koch tányérjait és csészéjét, és távozott, de még előtte letette az asztalra a számlát.

Bayer vágott magának még egy szelet palacsintát, és folytatta az olvasást.

Nem igazán értette, miért aggódott Koch annyira a texasi és az oklahomai robbantások miatt. A másik
csoport óriási sikereket ért el, és igazi káoszt idézett elő. Pontosan ezért küldték őket az Államokba.
Persze ilyen komoly robbantásokat nem vártak el tőlük, de akkor is…

Megrázta a fejét, aztán lapozott.

Egy egész oldalas hirdetéshez ért, ami a Bamberger's áruház tavaszi ruhakollekcióját reklámozta. A
világos hajú, fiatal modell vonzó, testhezálló blúzt viselt, amit Bayer azonnal el is képzelt Maryn.
Elmosolyodott, és még mindig ezt a képet látta lelki szemeivel, amikor tovább lapozott.

Tíz perccel később végzett a reggelijével, és felhörpintette a maradék kávéját is.

Belenyúlt a nadrágja jobb zsebébe, és kutatni kezdett a pénzköteg után, amit még előző este tett oda.
De nem talált mást, csak a gumiszalagot, amivel összefogta a bankjegyeket meg egy marék aprót.

A francba! Minden pénzemet a szobára költöttem megMaryre!

Miután Mary elpanaszolta neki, mennyire rosszul áll anyagilag, Bayer majdnem egy hétre való pénzt
adott oda neki, hogy ki tudja fizetni a klub tulajdonosát… és hogy együtt lehessen vele egész héten.

Megragadta a számlát, megnézte a végösszeget, megszámolta az aprót a kezében.

Épp, hogy elég, de borravalóra majdnem nem jut.

Amilyen csendben csak tudta, kitette az aprót a számlára, aztán elindult az ajtó felé, és igyekezett nem
a pincérnőre vagy bárki másra nézni.

Koch a negyedik emeleti szobájukban üldögélt a megvetetlen ágyán. Bayer ágya még mindig úgy
nézett ki, mint ahogy előző este hagyta, csak most már két vászontáska volt rajta.

Koch egy újságot terített szét az ágyon, és a 9 mm-es Walther PPK félautomata pisztolyát tisztította.

– Mit akar vele csinálni? – kérdezte Bayer, miután becsukta maga mögött az ajtót.

– Semmit. Csak kitisztítom. Amint végeztem, megbeszéljük a New York-i terveket.

Bayer a vászontáskákhoz ment, és beletúrt a hozzá közelebb lévőbe.

Koch felpillantott a fegyver tisztításából.

– Keres valamit?

Bayer abbahagyta a turkálást, és Kochra nézett.

– Pénzt. A kávézó után egy vasam sem maradt. Szó szerint. –Micsoda? Majdnem háromszáz dollárt
adtam oda magának két nappal ezelőtt.

– Úgy van. Én pedig elköltöttem.

– De mire, az ég áldja meg magát?

 179

– Idefelé egy csomót kellett tankolni – felelte Bayer. – És a kajára is sokat költöttem…

És… a francba, ez nem fog neki tetszeni… Maryre is. Koch dühösen Bayerre bökött a mutatóujjával.

– És arra a nyomorult kurvára. Bayer haragosan nézett vissza rá.

– Megmondtam, hogy van neve is – mondta, és megrázta a fejét. – Kifizettem. És? Van pénzünk
bőven.

Koch röviden felnevetett.

– Hah. De nem ilyesmire. Talán még emlékszik rá, hogy a pénzt én kezelem.

Bayer dühösen meredt Kochra. A fene esne belé! Kell az a pénz.

De… most még nem. Van pár napom, hogy kitaláljam, hogy legyen.

Előhúzta a zsebéből a Waltherét, mire Koch szeme elkerekedett.

Mi van?

Ó, na, ez érdekes. Megijedtél tőlem, mi?

Bayer végignézett a pisztolyán. Aztán megnyomta az apró gombot a markolat tetején, a fegyver bal
oldalán. Ez oldotta ki a tárat, ami ki is csusszant a markolatból. Hátrahúzta a szánt, és ezzel ürítette a 9
mm-es lőszert a csőből, aztán széthajtotta az újságot az ágyán, és nekilátott szétszedni a fegyvert.

– Ideadná nekem az olajat? – kérdezte.

(Három)

New York, New York City

Az 5. sugárút és a 42. utca sarkán

New York Városi Könyvtár

1943. március 7. 11.42

Dick Canidy egy hatalmas kőoroszlán előtt állt a járda szélén, amely az 5. sugarúira nézett, és éppen
próbált leinteni egy taxit. Az összes taxi, ami dél felé tartott, lassítás nélkül húzott el Canidy mellett, és
csak amikor a 42. utcán a lámpa pirosra váltott, akkor állt meg a dél felé tartó járműoszlop, és húzódott
le egy taxis Canidy előtt a padkához.

Ez az egész túl simán megy – gondolta Canidy, miközben kinyitotta a taxi hátsó ajtaját, és beszállt a
kocsiba. – Lefogadom, hogy hamarosan beüt valami.

– Vigyen a Gramercy Park Hotelbe! – mondta a taxisofőrnek, és letette nehéz aktatáskáját a padlóra,
miközben a taxisofőr gázt adott, az autó pedig száguldani kezdett a 21. utca felé.

Canidy azt értette a „túl sima” alatt, hogy meglepően könnyen talált anyagot Szicíliáról.

Miután befejezte a telefonbeszélgetést Eric Fulmarral, letudta a reggeli három „ás”-t – szarás,
zuhanyzás és borotválkozás –, amiből utóbbi kettőt összekapcsolta, és a zuhany alatt borotválkozott
meg, aztán úgy döntött, megnézi, mit lehet találni a New York Városi Könyvtárban Szicíliáról.
 180

Az összes könyv, amit a könyvtár poros polcai mélyén meg lehetett találni Szicíliáról, most ott lapult a
táskájában.

Nem volt telhetetlen, ha egy könyvnek volt másodpéldánya, akkor nem vitte el mind a két példányt,
csak a kölcsönözhetőt – egyéb esetben az olvasótermi példánnyal távozott. A táskájában most ott lapult
tizenkét könyv, többek között a Michelin Guide, amire számított, és még valami – ez kifejezetten
meglepte –, egy köteg 18. századi térkép, a brit Admiralitás kiadványa, amelyen fel volt tüntetve
Szicília, Olaszország és az összes sziget partvonala, valamint jó néhány adat a kikötőkről, és pár olyan
furcsaság, mint a szigeteken megtalálható barlangok helye és az erózió partvidékre gyakorolt hatása.

A könyveket sokkal nehezebb volt beletuszkolni az aktatáskába, mint észrevétlenül kisurranni a

könyvtárból a zsákmánnyal. Nem a főbejáraton távozott, hanem hátul, a karbantartó helyiségen
keresztül, az épület hátulsó részén, s amelynek az ajtaját nyitva találta. Onnan kijutva már csak bele
kellett olvadnia a Bryant Parkból kiözönlő tömegbe.

Mire körülnézett, már az oroszlán előtt állt, aztán pedig a taxi hátsó ülésén ült, ami csak miatta állt
meg.

Ja. Pillanatokon belül beüt valami szar…

A taxi tíz perccel később megállt a Gramercy előtt, s kifizette a viteldíjat. Besétált a hotelbe, majd
felment a lifttel a hatodikra.

A szobájába érve bekapcsolta a rádiót, és beállította a National Broadcasting Corporation (NBC) Blue
Network állomását, ami éppen dzsesszt játszott. Kinyitotta az aktatáskáját, és nekilátott kipakolni a
zsákmányt, amit a könyvtárból „vett kölcsön”. Közben kicsit úgy érezte magát, mint kisiskolás korában,
a Cedar Rapids-beli St. Paul's-ban.

A kanapén kihajtott a brit Admiralitás térképei közül kettőt, a dohányzóasztalon pedig egy kis tornyot
épített a könyvekből. A könyvek így egy pár zokni és a kacsahívó síp társaságát élvezhették, amiket a
Leonwood's-ban vásárolt.

Jó pár percen keresztül tanulmányozta a térképeket, és arra a következtetésre jutott, hogy többet
tudhatna meg a szigetekről, ha Francesco Nolával együtt nézné át azokat, ő el tudná neki magyarázni,
hogy mi micsoda.

Aztán a kezébe vette a Michelin Guide-ot, és elindult vele a fotel felé. De útközben meggondolta
magát, és inkább elindult a telefon felé, hogy megkérdezze a személyzetet, nem tudnának-e készíteni és
felhozni neki egy olyan finom, vékony marhahúsból és ropogós bagettből készített szendvicset, amit
előző este evett.

Az, aki felvette a telefont a szobaszerviz recepcióján, közölte Canidyvel, hogy fél órán belül, de
legkésőbb 12.30-ra a szobában lesz a szendvicse.

Canidy letette a telefont, és a következő jutott az eszébe:

Oké, akkor most egy beépített haditengerészeti hírszerzővel beszéltem, vagy egy beépített
gengszterrel? És vajon mennyi időbe telik, mire leadja a drótot, hogy mit rendeltem ebédre?

Két órával később, amikor Canidy éppen elvett egy kis gerezd ecetes fokhagymát arról a tányérról,
amin percekkel korábban még a szendvicse volt, kopogtattak ajtón. Harapott a fokhagymából, a
maradékot a tányérjára dobta, aztán az ajtóhoz ment.
 181

– Igen? – kérdezte az ajtó mellé lapulva.

– Én vagyok – felelte Fulmar.

Canidy elmosolyodott, aztán gyorsan elfordította a kulcsot a zárban, és kinyitotta az ajtót.

Fulmar, a szőke, karcsú fiatalember kellemes szabású, sötétszürke J. Press öltönyben, fehér, legombolt
nyakú ingben és kékezüst színű ripsznyakkendőben feszített az ajtó előtt. Egy barna bőröndöt tartott a
jobb kezében, egy barna aktatáskát pedig a baljában.

– Gyere be! – mondta Canidy.

Fulmar belépett a lakosztályba, letette a táskáit, és a két férfi megölelte egymást.

Canidy tett egy lépést hátra, és végignézett Fulmaron.

– Miért van olyan érzésem, hogy mindjárt jön az iskolaigazgató, hogy elbeszélgessen a szüleinkkel?

Fulmar elvigyorodott.

– Nem tudom. Ahhoz manapság már nagyon komoly dolgot kell elkövetni. Ráadásul a kormány most
éppen olyan dolgokat vár el tőlünk, amikért gyerekkorunkban rendszerint szétrúgták a seggünket.

Canidy elmosolyodott, felkapta Fulmar bőröndjét, és átvitte a szoba távolabbi sarkába.

– Ha kihúzzuk a kanapét, egész kényelmes ágy lesz belőle – mondta. – Ebédeltél már?

Fulmar megrázta a fejét.

– De amint látom, te már igen.

– Mit szólnál egy marhahúsos szendvicshez? – kérdezte Canidy, és a zsúrkocsin lévő tányérra mutatott.

– Az étteremben első osztályú marhahúsos szendvicset csinálnak. Én már kettőt ettem.

– Ebédre?

– Nem. Az elsőt tegnap este ettem a bárban. –Ja, megkóstolnék egyet. Kösz.

Canidy bólintott, a telefonhoz ment, és tárcsázott.

– Halló? A szendvics, amit felküldtek a 601-esbe… Igen, nagyon finom volt… Nem, nem, komolyan
nagyon finom volt, és szeretném, ha felküldenének még egyet, kérem… Igen… Mit?

Canidy Fulmarra nézett, a kávéscsészére bökött, és felvonta a szemöldökét.

Fulmar bólintott.

– Igen – mondta Canidy a kagylóba. – És egy kancsó kávét is kérnék. Köszönöm.

Ahogy letette a kagylót a készülékre, látta, hogy Fulmar a brit Admiralitás térképeit meg a könyvtári
könyveket nézegeti.

– Részben ezek miatt jutottak eszembe a régi szép idők – jegyezte meg Canidy –, amikor még
iskolások voltunk.
 182

Fulmar a kezébe vette a kacsahívó sípot, és megmutatta Canidynek, aki ártatlan képet vágott, és vállat
vont.

– Le volt árazva…

Fulmar a szájához emelte, és belefújt. A síp szánalmas hangot adott ki, ami alig hasonlított
kacsahápogásra.

– Mint egy beteg kacsa, mi? – jegyezte meg Canidy. – Le kéne puffantani. Véget vetni a
szenvedésének.

Fulmar felnevetett, visszatette a kacsahívo sípot a dohányzóasztalra, aztán a kezébe vette az egyik
poros könyvet, és kinyitotta.

A könyv fedőlapjának belső részén egy kis barna tokot pillantott meg, amit odaragasztottak. A tokban
egy kemény kartonból készített, 12,5X7,5 cm-es kártya volt, tetejére a „NEW YORK VÁROSI
KÖNYVTÁR” feliratot nyomtatták, s alá a könyv címét gépelték: „Borok és rózsák: egy szerelmes
körutazása Szicíliában”. A könyv címe alá volt gépelve a szerző – Sir Jon Hedblom –, aztán következett
azoknak a neve, akik kikölcsönözték a könyvet, mellette pedig a gumibélyegzővel odapecsételt dátum.
Legutoljára 1938. március 4-én vette ki valaki. A könyv első négy oldalára vörös tintával bélyegezték a
mostanra kissé megfakult feliratot: A NEW YORK VÁROSI KÖNYVTÁR TULAJDONA”.

Fulmar a kezébe vette a következő könyvet, kinyitotta. Abba is ugyanolyan barna tok volt ragasztva.

– Elhagytad a könyvtárjegyedet, mi? Canidy vállat vont.

– Ugyanúgy vagyok vele, mint ahogy a St. Paul's-ban voltam. Úgy tervezem, hogy egyszer majd
visszaviszem mind. Egyszer.

– Hát, most már legalább nem kell megkérdeznem, hogy hová mész.

Canidy felvonta a szemöldökét.

– Én pedig most már nyugodtan állíthatom majd, hogy én aztán egy szóval sem említettem az úti
célomat.

– Szicília? Dick, mi a francnak?

– Ez a főnök óhaja. Fulmar felsóhajtott.

– Tőlem is óhajtott valamit.

Hosszú másodpercekig néztek egymásra. Aztán Fulmar törte meg a csendet.

– Szóval segítségre lenne szükséged?

– Veled szerettem volna dolgozni, és ehhez akartam kérni Donovan engedélyét.

– Szívesen dolgoznék veled… és talán alkalmam is nyílik rá… de előtte pontot kell tennem ennek az
Abwehr-robbantás-históriának a végére… különben az FBI teszi meg.

– A robbantások itt, az Államokban? Fulmar bólintott

– Nem csoda, ha Hoover dühös, hogy volt merszed betenni a lábad vadászterületére.
 183

– Ja. A lényeg, hogy az aktában találtam egy információt, ami arra engedett következtetni, hogy Fritz
Kuhnnak és az Amerikai Náci Pártjának lehet valami köze az ügynökökhöz. Az FBI megpiszkálta ugyan
a témát, de csak egy nagy „nesze semmi, fogd meg jól!” lett a kutakodás eredménye. Én viszont úgy
döntöttem, megrázom azt a fát, hátha leesik róla valami. Ma éjfélre már meg is szerveztem egy
találkozófélét az Upper East Side-on. Emlékszel még Ingrid Müllerre?

Canidy arca egy szempillantás alatt felderült.

– Ki a fene tudná elfelejteni? – kérdezte vigyorogva.

Ingrid Müller, a magas, napbarnított bőrű, szőke hajú lány, tizenhat éves, szexis kiscica volt, amikor
debütált a Monkeying Around című, 1933-as vígjátékban, amiben Fulmar anyja, Monica Carlisle
játszotta a főszerepet. Minden egészséges, amerikai férfi – az Iowa állambeli Cedar Rapids St. Paul's
Episzkopális Általános Iskola tanulói pedig egytől egyig azok voltak – meghülyült, ha meglátta Ingridet.
Fulmar és Canidy minden lehetséges módon megpróbálta elérni, hogy Ingrid Iowába látogasson.
Tucatnyi levelet küldtek Fulmar anyjának, amiben olyan dolgokat is megígértek, amiket minden
értelmes ember – aki ismerte őket – lehetetlennek tartott, amikor pedig az ígérgetés nem vált be,
könyörögni kezdtek.

Hónapok teltek el, és Fulmar anyja még csak nem is válaszolt a leveleikre – a gyermektelen Monica
Carlisle-tól ez nem volt annyira szokatlan dolog –, de a fiúk nem adták fel.

Aztán egy nap megjelent náluk a filmsztár jogi tanácsadója, egy húszas évei elején járó, fiatal, de
mégis menő hollywoodi ügyvéd, Stanley S. Fine.

Fulmar és Canidy biztosra vette, hogy Fulmar anyja megint azért küldte el hozzájuk az ügyvédet, hogy
rendbe tegye valamelyik piszkos ügyüket (vagy hogy az értésükre adja, hogy ne írjanak neki több
idegesítő levelet), amikor figyelmesek lettek az ügyvéd oldalán ácsorgó lányra.

Valóban ő volt az, a tini filmsztár, Miss Müller. Az új filmjéhez kerestek neki jó helyszínt a környéken
– az egyik jelenet egy bentlakásos iskolában játszódott volna –, Miss Müller pedig közölte a fiúkkal,
hogy Mr. Fine a St. Paul's-t javasolta („…csak hogy kegyednek legyen elképzelése arról, milyen egy
ilyen iskola, anélkül hogy a keleti partra kellene repülnie…”), és úgy vélte, hogy egy bizonyos Dick
Canidy – az igazgató fia – és egy bizonyos Eric Fulmar lehetne a legjobb idegenvezető.

Fine gondoskodott róla, hogy egyik fiúnak se legyen esélye bepróbálkozni Miss Ingrid Müllernél,
pedig a kétnapos látogatás alatt Canidy és Fulmar mindent bevetett.

Rövid távon annyi hasznuk lett a látogatásból, hogy az iskolatársaik szemében élő legendákká váltak.
Fulmar később levelezni is kezdett a lánnyal, aki persze csak néhány levelére válaszolt.

– Megesküdtem, hogy soha nem felejtem el – mondta Fulmar.

– Emlékszem rá. De arra is emlékszem, hogy megfogadtad, hogy megdugod. Úgyhogy eddig 50%-os a
teljesítményed.

– Lehet, hogy ma este rám mosolyog a szerencse. Biztosan örülni fog, hogy komolyan fontolóra
vettem, hogy belépjek az Amerikai Náci Pártba…

– Aminek, feltételezem, Ingrid a tagja. Fulmar bólintott.

 184

– A leveleiben legalábbis ezt írta – mondta Fulmar. – Biztosan örülni fog, hogy azon morfondírozok,
hogy csatlakozok hozzá és a pártjához, mert jó német vagyok, és jó németként hiszek benne, hogy
minden lehetséges módon segítenem kell a hazámat abban, hogy megnyerje ezt a háborút. Ó, és közlöm
vele azt is, mennyire szeretnék segíteni ezeknek a német ügynököknek, akikről az újság írja, hogy a
bombázások hátterében állnak.

Canidy elmosolyodott.

– Nem rossz. És ezzel a dologgal mikor akarsz próbálkozni? Mielőtt vagy miután megdugtad?

– Előtte. Nem, utána… A francba is, mindent megteszek, amit kell.

– Te, nem cserélünk küldetést? Fulmar felvonta a szemöldökét.

– Hát, amit eddig hallottam a te küldetésedről, az alapján azt kell mondanom, hogy szó sem lehet róla.

– Pedig egyszerű munkáról lenne szó, és te már csináltál is ilyesmit. Egy másik tudóst kellene kihozni,
mielőtt a németek elkapnák.

– Ez minden?

– Donovan szerint ennél komolyabb része is lenne a feladatnak, de majd csak ott derül ki, mennyire
lesz nehéz dolgom. Egy földalatti mozgalmat kellene megszerveznem és működtetnem, ahhoz kellene a
segítség.

– Azt hiszem, én inkább maradok a saját küldetésemnél: megpróbálom megdugni Ingridet, aztán meg
lelövöm a szabotőröket.

Fulmar a térképekre pillantott.

– De ez megmagyarázza, hogy miért fosztottad ki a könyvtárat. Canidy bólintott.

– És ez még nem minden. Most már hivatalosan is van közöm a tolvajok fejedelméhez.

Fulmar Canidyre nézett, és megrázta a fejét.

– Elvesztettem a fonalat.

– Charlie „Mázlista” Luciano. Fulmar megint csak megrázta a fejét.

– Gengszter Rt.? – kérdezte Canidy. – Na? Fulmar szeme elkerekedett a felismeréstől.

– Ne már! A maffia?

– Az, a maffia. Az egész ott kezdődött, hogy Murray Gurfein…

– .. .akkor Luciano a sitten van – kérdezte végül Fulmar –, de mivel ő a főnökök főnöke, a rács mögül
irányítja az alvilágot?

– Pontosan. És eddig még mindent megtett, amit kértünk… amit az USA kormánya kért tőle.

– Elképesztő. De az emberek bármire képesek a szabadság reményében… Mert ez a rohadt háború

erről szól, nem?

Canidy bólintott.
 185

– Igaz. Egyesek számára erről szól. De nem szabad megfeledkezni róla, hogy mások számára viszont
ez egy lehetőségekkel teli időszak…

A telefon megcsörrent, Canidy pedig a kagyló után nyúlt.

– Halló?

Fulmar visszament a térképekhez, és tanulmányozni kezdte azokat.

– Frank? – kérdezte Canidy. – Hogy van…? A ma este tökéletes… Rendben, hatkor. Hatkor a
Sammy's-ben, a halpiacon. Hozom a társamat is, rendben?

Canidy Fulmarra nézett, Fulmar pedig bólintott.

– Oké – mondta Canidy a kagylóba –, akkor ez minden, Frank. Alig tette le a telefont, valaki kopogott
a lakosztály ajtaján.

– Biztosan az ebédedet hozták meg – mondta Canidy, és közben arra lett figyelmes, hogy Fulmar a
kacsahívó sípjával babrál.

Fulmar elvigyorodott, és halkan belefújt a sípba… hááááááp… hááááááááááp.

Canidy az ajtóhoz ért, de közben kérdőn nézett Fulmarra. Fulmar vállat vont.

– A Gengszter Rt.–vel bizniszelsz – jelentette be Fulmar ünnepélyesen. – Tudod, azon

morfondíroztam, hogy amikor leülepszik a por, hogy fogják majd hívni a döglött kacsákat…?

(Négy)

New York, New York City

Fulton halpiac

1943. március 7. 17.50

A taxi, amiben az utcai ruhás Dick Canidy és Eric Fulmar utazott, lekanyarodott a Beekman Streetről,
és lassan hajtott el a piac előtt. A hosszú, kétemeletes, fehérre festett beton-tégla épület oldalából ajtók
nyíltak, amelyeken keresztül a viszonteladók juthattak be az épületbe. A széles ajtók felett táblák
díszelegtek, a különböző társaságok nevével: „FAIR FISH CO. INC., S&R SEAFOOD, MANHATTAN
FISH CO. és még vagy egy tucat másik cégnek volt itt névtáblája.

A környéken mindenfelé vastag ruhás melósok ténykedtek. Egyesek nagy ládákat cipeltek, mások
kézikocsikat toltak. Mindenfelé teherautókat – városi kiszállításra használt kisebb és városon kívüli
terítésre használt nagyobb teherautókat – rakodtak meg áruval.

– Ott van – mondta Canidy, és az öt ajtóval lejjebb lévő placcra mutatott. A bejárat fölött a következő
felirat állt: „SAMMY'S WHOLESALE SEAFOOD CO.”

Egy villás targonca repesztett a Sammy's felé, villáján egy raklappal, amin egy 1,2 méteres faláda volt,
púposán megrakva lejegelt hallal. A taxi lassított, hogy elkerülje az ütközést a targoncával, aztán
csikorgó fékkel megállt a bejárat előtt.
 186

Canidy kifizette a taxist, aztán Fulmarral együtt kiszállt a kocsiból, és elindultak az ajtó felé. Canidy
kezében ott volt a diplomatatáskája, benne a Szicíliáról szóló könyvekkel és a térképekkel.

Fulmar beleszimatolt a levegőbe, és elfintorodott.

– Ez aztán az aroma, mi?

Canidy nagy levegőt vett… de nem fintorodott el, ami meglepte Fulmart.

– Ez? – kérdezte Canidy. – Ez semmi. Ki kéne menned a rakpartra, ahol a hajókat rakodják ki. Na, ott
büdös van.

Beléptek a nagy ajtón keresztül a helyiségbe, és kikerülték a villás targoncát. Éppen ekkor rakta le a
rakományát egy nagy faasztal mellé, ami megvolt vagy kilenc méter hosszú, s horpadt, véres
horganyzott bádoglemezzel volt lefedve.

Az asztal mögött négy férfi állt, kezükben hosszú, vékony pengéjű filézőkéssel. Módszeresen
szedegették ki a halakat az újonnan hozott ládából, majd nekiláttak – sebészeket megszégyenítő
pontossággal, ügyességgel és sebességgel – kifilézni a halakat. Elképesztő volt, hogy mennyire
könnyedén dolgoztak, és hogy gyakorlatilag egyetlen felesleges mozdulatot sem tettek.

A nagy halfiléket ezek után végigcsúsztatták a bádoglemez asztal végére, ahol egy másik melós egy
százliteres szállítóvödörbe dobálta. A szállítóvödör egy lánc végén lógott, amelynek másik vége az
egyik acél tetőgerendára erősített, óriási mérlegben végződött.

Amikor az óriási mérleg hosszú, fekete tűje a 10-es számhoz ért, a melós a halfiléket jégdarabok
társaságában kisebb dobozokba pakolta. A dobozok vastag, viaszos kartonból készültek, és mindegyiken
ugyanaz a felirat állt: „ROMLANDÓ! FRISS TENGERGYÜMÖLCSE 10 KG SAMMY'S
WHOLESALE SEAFOOD CO. NYC.”

A telepakolt dobozt egy raklapra tették, amit, majd ha megtelt, a targoncának kellett kivinnie az
odakint parkoló teherautókhoz.

A tetőgerendák ellenére fedetlen épületben a munkások különböző feldolgozottságú – egészben

hagyott vagy teljesen kifilézett – halakkal teli ládákat húztak-vontak egyik helyről a másikra 60 cm
hosszú halászkampókkal (ezek fanyelű acélkampók voltak). Időnként megjelent egy-két munkás
kézikocsival, rajtuk 20 literes, tintahallal és polippal teli, horganyzott bádogkáddal.

A villás targonca kezelője – kövér, alacsony, mogorva, cserzett bőrű, fekete szemű olasz –
hátramenetbe kapcsolta a targoncát, pár centit hátratolatott, aztán amikor a villát sikerült kihúznia a
raklap alól, felpörgette a motort, állított pár karon, majd elképesztően nagy lárma kíséretében jó harminc
centire emelte a villát a földtől. Ezt követően őrült sebességgel kitolatott az utcára, ahol leállította a
motort, majd leugrott a még mozgó, de lassuló járműről, ami néhány pillanattal később meg is állt.

A férfi visszasétált a nagy ajtókon keresztül, és Canidyre, aztán Fulmarra nézett.

– Kell valami, srácok? – kérdezte az olasz.

– Frank Nolát keressük – felelte Canidy. A fekete szempár végigmérte Canidyt.

– A nevem Canidy, és Nola tudja, hogy jövök.

– Az emeleten van.
 187

Canidy követte a mogorva olasz tekintetét. Acél tetőgerendákat látott, amelyeket vörösre festett, az
aljzatbetonból meredező acél tartóoszlopok tartottak. Az acélgerendák fölött egy horonycsapos,
deszkakötéses platformot pillantott meg.

– A lépcső hátul van, arra – mondta a mogorva olasz, és egy távoli sarokra mutatott.

– Kösz – felelte Canidy.

Fulmar követte Canidyt a helyiség hátulsó szeglete felé, majd fel a lépcsőn, amely egy keskeny
lépcsőfordulóban végződött. Egy faajtót találtak, rajta egy kis fémtáblával, amin az „IRODA” felirat állt.

Canidy bekopogott, és hamarosan lépéseket hallott az ajtó túloldala felől. Az ajtógomb elfordult, az
ajtó pedig kinyílt.

Az irodát egyetlen csupasz villanykörte világította meg – kifejezetten gyéren –, a mennyezetről lógott
le. De Canidy és Fulmar igy is nagyon jól látta, hogy amivel szembe találták magukat, az egy kézi
lőfegyver hosszú csöve. Azonnal felemelték a kezüket, bár nem túl magasra. Canidy műanyag fogantyús
diplomatatáskája a hüvelykujján lógott. Nem volt túl kellemes érzés.

A fegyver másik végén egy karcsúnak mondható, középmagas, olasz halkereskedő állt sötét
gyapjúpulóverben és fekete gumi kezeslábasban. Canidy a félhomályban nem tudta pontosan
megmondani, de úgy tűnt neki, mintha ezt a fickót látta volna előző éjjel ládákat rakodni Nola hajójánál
azon a teherautón.

Simán elkaphatnám a puska csövét – gondolta. – De még ha el is tudom fordítani a csövet, elég nagy
felfordulás lenne itt, ha ez a fegyver az, amire én gondolok, és automatára van állítva.

Canidy mozgást vélt felfedezni a halkereskedő háta mögött, aztán Francesco Nola hangja csendült fel a
háttérből:

– Mario! Tedd el azt a fegyvert!

Újabb lépéseket hallottak az ajtó felé közeledni. Az ajtó teljesen kinyílt, és ott állt előttük Nola.
Félretolta Mariót, a fegyver csövét a mennyezet felé fordította, aztán nem túl erősen, de határozottan
nyakon vágta Mariót.

Miközben leengedték a kezüket, Fulmar és Canidy egymásra nézett. Fulmar arcára pontosan az volt
írva, amit Canidy is gondolt: Ilyen veszélyes alakokkal kell nekünk zöldágra vergődnünk?

– Kellemes fogadtatás – mondta Canidy. – Nem gondolok bele, hogyan fogadják itt a váratlan
vendégeket.

– Elnézésüket kérem – mondta Nola. – Tudják, Mario ideges alkat. Jöjjenek be, jöjjenek!

Beléptek az irodába, Canidy pedig körülnézett. Egy rozsdás kartotékszekrényt látott az egyik falhoz
tolva, egy mocskos, kopott, szakadt kanapét a másik falnál, az iroda közepén pedig egy nagy, ütött-
kopott íróasztalt. Egyik elülső lábát úgy erősítették meg, hogy nemes egyszerűséggel hozzászegeztek
egy deszkát.

– Ő egy nagyon közeli barátom, Frank – magyarázta Canidy, és Fulmarra mutatott.

Nola kezet nyújtott Fulmarnak.

 188

– Francesco Nola.

Fulmar kezet rázott az olasszal, de esze ágában sem volt bemutatkozni.

– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Nola.

– Kérem, szólítson Franknek!

– Szabad megkérdeznem, hogy hol szerezte Mario azt a fegyvert? – Canidy.

– Miért akarja tudni?

– Megnézhetném? – makacskodott Canidy.

– Mario – mondta Nola –, add oda a puskát a barátomnak! Mario feléjük nyújtotta a fegyvert, de úgy,
hogy előtte még a csövet nagy ívben elhúzta Canidy és Fulmar előtt. Ezúttal Canidy már tényleg
megragadta a fegyver csövét, és a mennyezet felé fordította.

– Ne vegye sértésnek, Mario – mondta Canidy hűvösen –, de láttam már embert ilyesmi miatt
meghalni.

Nola megint nyakon vágta Mariót.

– Idióta!

Mario sértődött arcot vágott, de aztán elengedte a fegyvert. Canidy a fény felé tartotta, és alaposan
megnézte, különösen a tokon lévő kis fémtáblát.

– Aha, ahogy gondoltam – mondta Canidy, aztán Fulmarra nézett, és átadta neki a fegyvert. – Láttál
már ilyet?

– Johnny géppisztoly, nem? Canidy bólintott.

– 1941-es Johnson géppisztoly. .30-06-os Springfield lőszer megy bele, ritka darab.

– Átkozottul jó fegyver. Virginiában, a lőtéren a félautomata puskaverzióval is lőttem. Majdnem olyan

jó, mint a Thompson. A lőtéri parancsnok valami olyasmit mondott, hogy a Johnson LMG
négyszázötven lőszert képes percenként kilőni. Megbízhatóan. Sosem akad el benne a lőszer.

A virginiai lőtér, amelyről Fulmar beszélt, az OSS ügynökei kiképzésére használt birtokon működött.
Az OSS-nél mindenki csak „Farm”-nak nevezte. A Farmon – ahol minden kiképzés alatt álló ügynököt a
keresztnevén szólítottak, a vezetéknevén sosem – lényegében rendkívül intenzív alapkiképzés folyt. Az
ügynökök minden amerikai és nem amerikai robbanóanyag- és fegyvertípussal megismerkedtek. A
lőtéren a lőfegyverek egész arzenálját lehetett fellelni, mindent, amire az OSS rá tudta tenni a kezét, és
mindezt azért, hogy az ügynökök akkor is meg tudják védeni magukat, ha jobb híján csak egy német
Mauser vagy egy brit Sten marad nekik.

A „Johnny puska” a nevét a „Tommy puska” után kapta, ami nem volt más, mint a híres
Thompson .45-ös kaliberű géppisztoly.

– Azt mondták, hogy az LMG-ből nem készült túl sok – fejezte be Fulmar, és visszaadta a fegyvert
Canidynek.
 189

Canidy kivette a húsz lőszeres tárat az LMG-ből, aztán ürítette a töltényűrét is, és Mario kezébe
nyomta a fegyvert. A töltényűrből kivett lőszert visszatette a tárba, aztán a tárat odadobta Mariónak.

– Tegyen nekünk egy szívességet, Mario, és ne töltse meg, amíg el nem mentünk, oké?

Mario hunyorgással adta tudtára, nem nagyon tetszik neki az ötlet.

– Tedd, amit mond! – szólt rá Nola.

Mario bólintott, aztán a fegyverrel a kezében a koszos kanapéhoz ment az iroda távolabbi szegletébe,
leült, a fegyvert pedig a térdére tette.

Canidy Nolához fordult.

– Csak azért kérdeztem meg, hogy honnan szerezte – mondta Canidy színtelen hangon –, mert ezekből
a fegyverekből elég kevés készült, és azt a keveset is a Tengerészgyalogságnak kellett volna megkapnia.

Ez az egyik ok. A másik ok pedig az, hogy én is szeretnék egyet.

– Nem – mondta Nola. – A ládán, amiből kivették, egy holland cím volt feltüntetve.

Canidy arca felragyogott.

– Komolyan?

Canidy Fulmarra nézett.

– Én úgy hallottam, hogy elég nagy szarkeverés volt a Johnny puska körül, mert egyesek azt akarták,
hogy ez a fegyver vegye át a BAR szerepét – magyarázta.

A BAR, a Browning automata puska volt az USA első számú automata hadipuskája: átkozottul
megbízható, és irdatlanul masszív darabnak tartották. Sokak szerint a Browninghoz hasonló puskát soha
nem fognak gyártani, és amikor egy Malvin Maynard Johnson nevű bostoni ügyvéd – egy tartalékos
tengerészgyalogos-tiszt – megtervezte és megépítette az első generációs Johnny puska prototípusát –
egy félautomata puskát, amit jobbnak tartott a vadonatúj M-l-es Garandnál –, megkezdődött a
szélmalomharc azért, hogy az USA Fegyveres Ereje rendszeresítse ezt a fegyvert. Az USA
Hadseregének illetékes vezetői nagyjából annyi esélyt adtak a Johnsonnak, hogy a Fegyveres Erők
újonnan rendszeresített hadipuskája legyen, mint egy Red Ryder légpuskának vagy egy csúzli-nak.

Johnson azért mégis elérte, hogy az M1941-es LMG néhány tengerészgyalogos raider kezébe kerüljön.
A Tengerészgyalogság 1. ejtőernyős-zászlóalja kifejezetten kedvelte ezt a fegyvert, mert csak 5,4
kilogrammot nyomott (a BAR pedig elég nehezecske volt), és mert úgy tervezte meg Johnson, hogy
könnyen le lehessen szerelni a tusát és a csövét, így a fegyver „csomagolása” és harctéri karbantartása
egyszerűbbé vált.

– Aztán néhány, a Salamon-szigeteken és 'Canalen szolgáló tengerészgyalogos elkezdte dicsérni –

folytatta Canidy –, nem is kevesen esküdtek meg rá, hogy a BAR-t akármikor megveri ez a fegyver,
főleg a dzsungelben. Ez aztán a hollandok fülébe jutott, és rendeltek maguknak belőle egy rakással,
hogy ezekkel szereljék fel a Kelet-Indiában állomásozó gyarmati csapataikat.

– Csak éppen a japánok elfoglalták a szigeteket – tette hozzá Fulmar.

 190

– Úgy van. És miután elfoglalták a szigeteket, az USA leállította a Rhode Island-i gyárban készített
fegyverek szállítását. Ettől kezdve senki nem kapott ezekből a puskákból, egészen mostanáig…

Canidy Nolára nézett.

– Tévednék, ha azt mondanám, hogy szerintem ezt a puskát Bunyós Lanza haverjai szerezték
magának?

Nola erre nem mondott semmit. Nem is kellett, mert az arcáról mindent le lehetett olvasni.

– Egyáltalán nem találom megnyugtatónak, hogy gengszterek kezébe kerül egy ilyen fegyver – mondta
Canidy.

– Mit mondhatnék? – felelte Nola, és vállat vont. – Inkább a gengszterekébe kerüljön, mint a
japánokéba.

– Úgy hallottam, hogy az egyik Liberty szállítóhajót teljesen kirámolták – folytatta Canidy.

Nola megint vállat vont.

– Ha maga mondja. Én erről nem tudok. Sajnálom.

Hát, ez az együttműködés aztán igazán szépen indul – gondolta Canidy.

– Ma találkozott Lanzával? – kérdezte Canidy.

– Igen, itt volt a piacon.

– Itt volt, vagy még most is itt van? Szeretnék beszélni vele. Nola az íróasztalhoz ment, aztán felvette a
telefont, és tárcsázott.

– Frank Nola vagyok – mondta egy pillanattal később. – Mr. Lanza ott van még?

Pár másodpercnyi csend következett.

– Az irodájában? Köszönöm.

Nola a mutatóujjával bontotta a vonalat, aztán egy másik számot tárcsázott emlékezetből.

– Mr. Lanza? Frank Nola… Igen, uram, a halakat feldolgoztuk, becsomagoltuk, és berakodtuk…
Nagyjából három nap alatt. Az Annié elvileg már odakint van… Igen, uram. Mr. Lanza, Mr. Canidy van
nálam, magával akar beszélni… Megmondom. Viszonthallásra.

Nola visszatette a kagylót a készülékre, és Canidyre nézett.

– Azt mondta, menjen el az irodájába. Van valamije a maga számára. Most elmegy enni valamit, de
aztán éjfélig az irodájában lesz.

– A Meyer Hotelben?

– 201-es szoba.

– Oké – mondta Canidy, és a diplomatatáskájával az íróasztalhoz ment. – Addig is remélem, sikerül

kiderítenem valamit, amit szerintem maga is tud. Hoztam magammal pár térképet Szicíliáról meg a
szigetekről. Kezdhetjük?
 191

Nola bólintott.

– Igen. Meglehet, nekem is van a számára pár holmim, aminek hasznát veheti.

Canidy széthajtotta a Szicília déli partjait ábrázoló térképet. –Innen, Portó Empedocléból indítjuk a
hajóinkat – kezdett hozzá Nola, és egy pontra mutatott a sziget déli partján –, keresztülhajózunk a
Szicíliai-szoroson, le a Fekete Gyöngyig, aztán át Tunéziába. .. Van olyan térképük, amin rajta van
Afrika?

– Egy pillanat – mondta Canidy, és előhúzta a Michelin Guide-ot a diplomatatáskájából.

Nola elvette, és addig lapozott benne, amíg nem talált egy olyan térképet, amin rajta volt Észak-Afrika
partvonala, aztán folytatta.

– Ide megyünk, Nabeulba, aztán a Bon-fok körül be Tunéziába. Canidy arra a szigetre bökött az
ujjával, ami Szicília és Tunézia között volt a szorosban.

– Ez a Fekete Gyöngy? Nola bólintott.

– Pantelleria – magyarázta. – Az egész egy nagy vulkanikus szikla… egy fekete szikla. Meglehet úgy
tizennégyszer nyolc, kilenc kilométer. Az itt termelt kapribogyóról, fügéről, lencséről és szőlőről híres.
Él ott pár unokatestvérem. Rizzo a család neve. Rengeteg ott a Rizzo. Ők ott a tontnarotti..

Canidy megrázta a fejét, hogy nem érti.

– Tonhalászok – fordította le Fulmar. Nola elmosolyodott, aztán bólintott.

– Kékszárnyú tonhalat halásznak. Kimennek jó pár hajóval, aztán kivetik a hálókat, és körbeveszik a
nagy halakat, mint egy rakás hal-cowboy. A hálók összezáródnak, a nagy tonhalak meg próbálnak
kiszabadulni, és akkor a víz szinte pezsegni kezd. Elképzelhetik. Mindenütt halak és vér.

– Azok a halak akár 180 kilót is nyomhatnak – jegyezte meg Fulmar.

Nola megint elmosolyodott.

– Igen. Fogtak már ki akkorát is, mint egy ökör. Ha pedig sikerül kifogni az egész rajt… az húsz,
harminc vagy még több hal lehet… akkor az a mattanza… Ennek a szónak van egy olyan jelentése is,
hogy mészárlás.

Canidy Nola arcát kémlelte, aki szemmel láthatóan felvidult, amióta a családja hagyományairól beszélt,
aztán Marióra pillantott, aki továbbra is a kanapén üldögélt.

Talán ezek az emberek is harcolnak a maguk módján – gondolta Canidy. – Ők ugyan nem mocskolják
be a kezüket emberek vérével egy háborúban, de nem félnek a vértől és a vérontástól.

– Innentől idáig… Portó Empedoclétól a Fekete Gyöngyig és Tunéziáig… ez hány kilométer?

– Durván százötven kilométer – mondta Nola. – Oda.

– És a családja milyen gyakran teszi meg ezt az utat?

– Minden nap. Mindkét irányban mennek a hajóink. Általában két-három napig tart az út… ha nem
találkoznak járőrhajóval, meg ha nincs meghibásodás a hajókon… és közben végig halásznak.
 192

– És ha nem halásznának?

– Mennyi idő alatt tennék meg a távot? Egy nap sem kellene hozzá, ha csendes a tenger.

– Mi a helyzet a járőrhajókkal? – kérdezte Fulmar. –Általában németek. Néha olaszok. Az esetek nagy
részébennem állítanak meg minket. De van úgy, hogy átszállnak a hajókra, és megnézik, hogy tényleg
azt csináljuk-e, amit mondunk. Időnként elveszik a fogást. Elkobozzák? Fulmar bólintott.

– Ez a megfélemlítés része.

– Igen. Azt mondják, ez az ára annak, hogy dolgozhatunk… Egyszer az egyik családomból egy
kapitány nem akarta átadni a fogást… kétszer állították meg egy hónapban… a németek erre szétlőtték a
hajóját, úgyhogy odaveszett a fogás és a hajó is. Szerencséje volt, hogy egyáltalán túlélte.

– Hány hajójuk van, és mekkorák? – kérdezte Canidy. –Legalább tizenkilenc… legalábbis annyi volt,
amikor még ott éltem. Ebből nyolc mélytengeri hajó, átlagban tizenkét méteresek. A többi ennél
kisebb… talán hatméteresek lehetnek, és nyitottak.

– És a nagy hajók legénysége?

– Kettő és hat fő közötti. Az évszaktól függ… májusban és júniusban több kell, mert akkor vonulnak át
a nagy tonhalrajok… és persze sok múlik azon is, hogy ki ér rá.

Canidy a térképre mutatott, Szicília déli partvonalára.

– Tegyük fel, hogy be akarnék hajózni valamelyik kikötőbe itt. Mit és kit látnék?

Nola arca felragyogott, aztán keskeny arcára széles mosoly ült ki.

– Ó, élete legszebb kikötőjét látná. És a legcsodálatosabb embereket.

– Ettől konkrétabb információ kellene, ha lehet – mondta Canidy. – Konkrétumok.

Nola egyetértően bólintott.

– Semmi gond.

A helyiség másik végébe ment, ahol egy láda hevert a földön. Nola egy nehéz, bőrkötéses könyvszerű
valamit húzott elő belőle, ami olyan 60X60 centiméter lehetett, és minimum 8 centi vastag.

A könyvszerű valamit az íróasztalhoz vitte, majd büszkén bejelentette:

– A családi fotóalbumom.

Kinyitotta, és egy kissé megfakult fekete-fehér fotóra bökött, ami az első oldalon terpeszkedett. Húsz
nagydarab, középkorú és idősebb férfi volt rajta. Tízen egyenes támlájú széken ültek, a másik tíz pedig a
székek mögött állt. Mindenki sötét öltönyt, cipőt és fehér inget viselt.

– Ők a munkaközvetítők – mondta Nola. – Portó Empedocle vezetői.

Atyaisten, micsoda bagázs – gondolta Canidy. – Nem éppen bizalomgerjesztő arcok.

– Ez úgy öt évvel ezelőtt készült. Közöttük jó néhányan még most is ott élnek.
 193

Nola két álló férfira bökött. Ők ketten valamivel magasabbak és lényegesen vékonyabbak voltak a
többieknél. És Nolára hasonlítottak.

– Ő itt az apám – mondta Nola. – Mellette pedig ez a fickó a testvére, Ignazio bácsikám, aki korábban a
városi tanács tagja volt.

Aztán egy nagyon kövér, nagyon ősz férfira mutatott, aki a középső széken ült.

– Ő a polgármester. Carlo Paglia. Nagyon bölcs ember. És úgy néz ki, mint egy bűnöző – gondolta
Canidy.

– Paglia polgármester urat és Ignazio bácsikámat a nácik bebörtönözték. Sokan Tuniszba menekültek,
de a többség maradt. Nagyot sóhajtott, aztán lapozott.

Nola minden fotót megmutatott az albumban, elmondta, hol készültek a képek, aztán megmutatta az
Admiralitás térképén is – vagy ha Tuniszban készült a fotó, akkor az 1935-ös Tunézia-térképen, amit a
ládából vett elő –, végül pedig mindenkinek leírta a nevét. Ha egy fotóból kettő volt neki, abból adott
egyet Canidynek is.

A képek javán Szicília volt látható. Egyértelműen egy boldogabb, gazdagabb idő emlékét őrizték. A
falvakban, a hegyek mentén, zajlott az élet. Az emberekből csak úgy sugárzott az életkedv. Nevelték a
gyerekeiket, és dolgoztak a családi vállalkozásban. Úszkáltak a türkizkék tengerben, játszottak a
homokos-kavicsos tengerparton, sétáltak a zsúfolt palazzókon, és vásároltak a piacokon, amelyeken a
legkülönfélébb húsokat, zöldségeket és gyümölcsöket lehetett megvenni.

Most persze más lett a helyzet. Mindenkit arra kényszerítettek, hogy a hadigépezetet szolgálja ki. A
németek a szicíliaiak által termelt élelmiszer egy jelentős részét elkobozták, és elszállították, hogy
másokat etessenek vele. Most már a szicíliaiak is élelmiszerjegyre kaphattak ennivalót, és ettől csak még
jobban meggyűlölték Mussolinit és a fasisztákat.

Két órával később Canidy és Fulmar úgy érezte, már eleget tudnak Francisco Nola terjedelmes
családjáról és a munkaadók családjáról. Szinte már intimnek mondható részleteket is megtudtak
mindenkiről Portó Empedoclében és Tuniszban egyaránt.

Nola összehajtogatta a papírokat, amelyekre írt, és a fotókkal együtt átadta Canidynek, aki a
diplomatatáskájába tette azokat.

– Köszönöm – mondta Canidy. – Frank, mit gondol, leghamarabb mikor tudna elindulni?

Nola értetlenül nézett Canidyre.

– Elindulni?

– Igen, elindulni. Mert velem jön, igaz?

– Nem erről volt szó – felelte Nola.

– Most viszont erről van szó.

– Nem, ez nem lehetséges. Nem mehetek magával.

Canidy és Fulmar összenézett, aztán Canidy visszafordult Nolá-hoz.

– Mi a francért nem?
 194

– Azt nem mondhatom meg – felelte Nola, és az összehajtott papírra nézett. – Ha megtalálja a
családomat, a levél, amit magának adtam, jó szolgálatot fog tenni. A magáé lesz a családom.

Canidy nekilátott beletömni a könyveket és a térképeket a diplomatatáskájába.

A francba! Tudtam, hogy túl simán mennek a dolgok.

– Mi a franc lett a fickóval, aki minden németet saját kezűleg akart felrobbantani? – kérdezte Canidy. –
Hol a francban van most az a fickó? A szentségit, Frank!

– Még mindig itt áll maga előtt – mondta Nola, de a hangja elcsuklott az érzelmektől, amelyek
megrohanták.

Canidy megrázta a fejét, aztán Nola szemébe nézett.

– Frank, többre lesz szükségem családi fotóknál. Nekem kőkemény információk kellenek. Tudnom
kell, hogy hány katonára számíthatok, és pontosan hol? Kik őrzik a kikötőket, és védik a várost?

Tudnom kell a tengerpartra és a tengerbe telepített aknák helyét. Dokumentumok kellenek, amikből
megtudhatom az ellenséges ügynökök nevét. És még sok minden más is…

– Mindent meg fog kapni – felelte Nola színtelen hangon. Canidy hosszú másodpercekig meredt rá,
aztán a karórájára pillantott, és Fulmarra nézett.

– Menjünk Lanzához! Indulhatunk? Fulmar bólintott.

– Majd jelentkezek, Frank – mondta Canidy haragosan. Felmarkolta a diplomatatáskáját, és Fulmarral

együtt kimasírozott az irodából.

Canidy és Fulmar átkelt a South Streeten, aztán elindultak észak felé, a Meyer's Hotel irányába.

– A rohadt életbe! – mondta Canidy. – Nem is tudom, Nolára vagyok-e dühösebb, amiért nem jön,
vagy magamra, amiért azt hittem, hogy velem jön.

– Én a helyedben nem nagyon aggódnék emiatt – mondta Fulmar. – Nekem úgy tűnik, elég információt
kaptál a kezdéshez. Minden kis…

– Tudom, tudom. Minden kis információ újabb információhoz vezethet. De nekem ettől jóval több kell,
méghozzá tegnapra.

Canidy megállt.

– Valami nagyon nem stimmel itt – mondta, amikor Fulmar is megállt, és visszanézett rá.

Fulmar felnevetett, aztán körülnézett, és csak akkor szólalt meg, amikor látta, hogy senki sincs
hallótávolságban.

– Te most szórakozol velem? Itt semmi sem stimmel! Canidy megrázta a fejét.

– Kösz, haver, most már sokkal jobban érzem magam.

A 201-es szoba ajtajára ráfért volna egy alapos festés. Tulajdonképpen egy teljes felújítás is, mert
ahogy Canidy elnézte az itt-ott foltokban lekopott festéket, már minimum három festékréteget kapott az
 195

ajtó. Persze, ha az ajtóval kezdték volna a felújítást, soha nem lett volna vége. Az egész rohadt hotelt fel
kellett volna újítani.

Canidy még mindig Nola bejelentése miatt füstölgött, hogy nem megy Szicíliába, amikor bekopogott
az ajtón. Sokkal nagyobbat csapott az öklével az ajtóra, mint szeretett volna. Egy hatalmas darab festék
esett le az ajtóról.

– Higgadj le, Dick! – szólt rá Fulmar.

Az ajtó hirtelen, zajosan kivágódott, és Joe „Bunyós” Lanza jelent meg előttük.

– Mi a franc van? – kérdezte Lanza, aztán Fulmarra nézett. – Ez meg ki?

– Jó barát – felelte Canidy.

Lanza elnézett mellettük, majd kikukucskált a folyosóra.

– Ezt ne a folyosón beszéljük meg!

Sarkon fordult, és visszamasírozott a szobába. Canidy és Fulmar követte.

A szoba gyéren bútorozott és lelakott volt, viszont a világításra nem lehetett panaszkodni. A szobában
egy íróasztal állt (alig látszott ki az egymásra hajigált újságoktól és magazinoktól) s négy szék – de nem
volt közöttük két egyforma –, egy az íróasztal mögött. A szoba egyetlen ablaka a South Streetre nézett,
de a függöny – egy pecsétes ágytakaró – be volt húzva.

– Épp most tudtam meg Frank Nolától, hogy nem jön velem – mondta Canidy.

Lanza leült az íróasztalához. Canidy és Fulmar az íróasztallal szemközt felállított székekre ült le.

– Aha… és? – kérdezte Lanza.

– Én azt hittem, hogy egy embert kapok magától… valakit, aki bejuttat engem Szicíliába, és elvisz a
helybeliekhez.

– Nola nem adott magának neveket? Canidy felmordult.

– Annyi nevet adott meg, hogy szerintem a kibaszott Palermo telefonkönyvében nem szerepel ennyi
név.

– Akkor meg mi a problémája? Használja a listát, és meg fog kapni mindent, amit akar. Ez egy ígéret.
Nem kell magának több, csak azok a nevek…

Lanza a zakója zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy borítékot, amit felé csúsztatott az asztalon.

– …meg ez itt.

Canidy elvette a borítékot az asztalról, felbontotta, és kivette belőle a papírt.

Angolul és valószínűleg szicíliai nyelven íródott. Canidy szeme az angol szövegen akadt meg.

1943. március

Jelen levél birtokosa Mr. Richard Canidy. Ezzel a levéllel küldöm legszívélyesebb üdvözletem.
 196

Cserébe annyit kérek, hogy a levél birtokosával ugyanolyan tisztelettel bánjanak, mintha én jelentem
volna meg maguk előtt személyesen, és adjanak meg neki mindent, mintha én kérném.

Nagyra értékelem, és nem feledem a barátságát.

(Salvatore Lucania)

A levélen világosan látszott, hogy az első sort és a dátumot, illetve a szöveg többi részét nem
ugyanazzal az írógéppel gépelték, és nem ugyanabban az időben. A dátum és az első sor csak
mostanában kerülhetett a levél élére.

– Mi az, ezekből tart magánál egy köteggel? – kérdezte Canidy gúnyos hangon. – Csak odagépeli a
dátumot és a nevet, és máris minden rendben van?

– Ezt kell tennem, mivel Charlie nem elérhető – felelte Lanza, akinek szemlátomást nagyon nem
tetszett a gúnyos hangnem. –A levelet ő írta alá, és a birtokosa meg fogja kapni a kellő tiszteletet.

Canidy hitetlenkedve nézett Lanzára.

– Majd kiderül. Mellesleg pont ezért akartam magammal vinni Nolát.

– Nézze, Mázlista Charlie azt mondta, adjunk meg magának mindent, amit akar, és mi ezt is tesszük.
De Nola nem mehet magával.

Canidy szemöldöke megint felszaladt.

– Mindent? – kérdezte. Lanza felsóhajtott.

– Mindent, kivéve Nolát…

– Kezdésként kell nekem egy Johnson LMG – szólt közbe Canidy – . egy olyan, amilyet Nolának
szerzett.

Lanza Canidy szemébe nézett, és alig láthatóan összevonta a szemöldökét.

Ringó gondolta Canidy. – Tehát Lanza volt az. Miéit nem lep ez meg engem?

Canidy Fulmarra pillantott.

– Legyen inkább kettő! – mondta. – És mindkettőhöz kell egy doboz lőszer is.

Lanza hosszasan gondolkodott, mielőtt megszólalt.

– Még valamit?

– Összesen hány géppisztolya van? – kérdezte Canidy. Lanza nem reagált a kérdésre, az arcizma sem
rezdült.

– Elárulná, hogy honnan a fenéből szerezte ezeket? – kérdezte Canidy.

Lanza nem felelt.

– A Tengerészgyalogságnak kellett volna megkapnia azokat a géppisztolyokat – mondta Canidy. –

Átkozottul megszorongathatnám magát, amiért lefölözte azt a fegyverszállítmányt.
 197

Lanza hunyorított, úgy tanulmányozta Canidy és Fulmar arcát, aztán egy hosszú pillanattal később
felvette a telefont, és tárcsázott.

– Ja, Joe vagyok. Rakj be kettőt azokból az új botokból dobozostól a kocsi csomagtartójába… Igen,
azokra a botokra gondolok. Ne kérdezősködj, csak csináld, amit mondok. És a hozzávalókról se
feledkezz meg!… Mi? Igen, a hozzávalókról. Tudod, hogy mire gondolok.

Lanza letette a telefont, és Canidyre nézett.

– Nem volna bölcs dolog, ha „megszorongatna”, ahogy maga mondta. Az a helyzet, hogy maga a
Hadsereg adta ki a parancsot, hogy vegyék le azokat a géppisztolyokat arról a Liberty szállítóhajóról…
– mondta, aztán a bal keze mutatóujjával kibökött az elfüggönyözött ablakon – …ott, a folyó túlpartján.
Úgyhogy a maga emberei tehetnek róla. Itt pedig az történik, amit maga akar. Úgyhogy talán mellőzze a
fenyegetéseket!

– Amiket lehozattak a hajóról, azokat szánták a hollandoknak? Lanza halványan elmosolyodott.

– Ugye. Maga is tudja.

– Ez még nem magyarázat arra, hogy hogyan kerültek magához.

Lanza vállat vont.

– Pár láda leesett a teherautóról útközben, még mielőtt a raktárba ért volna – magyarázta Lanza
egyszerűen –, pár munkás pedig megtalálta.

– És nem szolgáltatták be?

Lanza megint halványan elmosolyodott.

– A dolgok nem így működnek – mondta szárazon. Canidy megrázta a fejét.

– De mi a faszt számít ez? – kérdezte Lanza. – Most száz lelakatolt láda helyett kilencvenkilenc
lelakatolt láda porosodik egy raktárban. Vagy kilencvennyolc. Vagy akármennyi.

Lanza elhallgatott, aztán rátért a lényegre.

– Most pedig maga is kap belőle. Egészen a mai napig nem is tudott a létezésükről, és esélye sem lett
volna rá, hogy szerezzen magának egyet, mert valami raktárban porosodott volna Isten tudja meddig.

Atyaisten – gondolta Canidy- a végén még meggyőz.

Az íróasztalra nézett, pontosabban az azon heverő egyik újságra, aztán Fulmarra. Egy elképesztően vad
ötlete támadt.

Canidy előrehajolt a székén, és elvette Lanza íróasztaláról a New York World-Telegram Sunt.

Az egyik cikk fölött a következő címet olvasta: ÚJABB ROBBANTÁSOK, MÉG TÖBB KÉRDÉS.

– Kérdeznék magától még valamit – mondta Canidy, és feltartotta az újságot. – Mit tud ezekről a
robbantásokról?

– Nem sokat. Egészen biztosan kevesebbet, mint maga. Canidy Lanza szemébe nézett.
 198

– Nem a mi embereink csinálják, ha erre céloz.

– Nem kérdezne azért rá? – kérdezte Fulmar. Lanza vállat vont.

– Nyitva tartom a fülem – felelte Lanza. – Tehetek magukért még valamit?

– Egyelőre nem – mondta Canidy. Lanza felállt.

– Akkor kikísérem magukat.

Kisétáltak az irodából, végigmentek a folyosón a hotel hátulsó részéhez, aztán lebaktattak a falépcsőn,
ami egy sikátorhoz vezetett.

A sikátorban majdnem koromsötét volt, de a sárga taxi tett róla, hogy észrevegyék. A hatalmas
sziluettet látva Canidynek nem maradt kétsége afelől, hogy ki vezeti a taxit: a nagydarab halkereskedő
volt az.

– A botok? – kérdezte Lanza a sofőrtől.

– A csomagtartóban.

– Jó. Ezeké a fickóké. Vidd őket, ahová menni akarnak! A halkereskedő szó nélkül beült a volán mögé,
aztán bevágta az ajtaját.

Canidy sarkon fordult, hogy megköszönje Lanzának a géppisztolyokat, de már visszament a hotelbe.

Fulmar és Canidy beült a taxi hátsó ülésére.

– A Gramercybe megyünk – mondta Canidy a halkereskedőnek – Gondolom, tudja az utat.

Kilencedik
(Egy)

New York, New York City Lexington sugárút 2.

Gramercy Park Hotel

1943. március 7. 22.10

Amikor a nagydarab halkereskedő kinyitotta a taxi csomagtartóját, Canidy és Fulmar három csomagot
pillantott meg. Mindhárom csomag ugyanazzal a vastag, barna papírral volt becsomagolva, amit a
halkereskedők használtak. A két kisebb csomag kocka alakú volt, és olyan 20x25 centiméteresek
lehettek, míg a harmadik, nagy csomag lapos és hosszú volt, nagyjából 60 centiméter hosszú, 30
centiméter széles és úgy 20 centiméter vastag.

Fulmar belenyúlt az egyik kisebb csomagért, mert arra számított, hogy az könnyebb lesz, mint a nagy
csomag.

– A rohadt életbe – mondta Fulmar. – Ez átkozottul nehéz.

 199

– Azért, mert az egy doboz .30-06-os – magyarázta Canidy, aki a csomagtartó mögött állt, kezében a
diplomatatáskájával.

Fulmar megragadta a nagyobb csomagot.

– Na, ez mindjárt más.

– Úgy 11 kiló lehet? – kérdezte Canidy. –Aha.

– Akkor azok lesznek a botok. Nekem csak egy szabad kezem van. Viszem én a botokat, te hozd a
másik két csomagot!

Fulmar egyik szemöldöke felszaladt.

– Hát, kösz szépen, haver.

A lakosztályba érve Canidy letette a nagy csomagot a nappali dohányzóasztalára. Fulmar egy
pillanattal később lépett be a hóna alatt a két lőszeresdobozzal. Szemlátomást meggyűlt a baja a két
csomagocskával, szabályosan meggörnyedt a súlyuk alatt.

A sarkával becsukta az ajtót, aztán ledobta a dobozokat a padlóra, amelyek nagyot puffanva landoltak.
Lehajolt, és letépte az egyikről a barna papírt.

– Megyek a budiba – mondta Canidy, és elindult a vécé felé.

A sötétzöld lőszeresdobozokhoz – oldalukra sablonnal és sárga festékkel festették fel azt, hogy mit
tartalmaznak – fogantyú is tartozott, amit rá lehetett hajtani a doboz tetejére. Fulmar felhajtotta a
fogantyút, aztán nekilátott kibontani a fémdobozt.

– Mennyivel könnyebb lett volna felhozni a fogantyúnál fogva. Canidy felnevetett.

– Aha, és mennyivel könnyebben rájöhettek volna a vendégek, hogy lőszeresdobozok vannak a

kezedben – mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.

Mire pár perccel később kijött, Fulmar már lehámozta a barna papírt a masszív kartondobozokról,
amelyekben a Johnny puskák lapultak. Nekilátott felnyitni a felül lévő kartondoboz tetejét.

– A francba, eredeti a csomagolás – mondta, miután belenézett a dobozba.

Canidy még jobban felhajtotta a doboz tetejét, hogy jól megnézhesse a géppisztolyt.

– A francba bizony. Utálom a Cosmoline-t.

A rozsdásodást megakadályozni hivatott Cosmoline, amivel az egész fegyvert bekenték – fémet és fát
egyaránt – a vazelinhez hasonló állagú petróleumgél volt, csak éppen a vazelinnél sokkal nehezebben
jött le. Ragadt, mint a fene, és átkozottul nehéz volt tökéletesen eltávolítani. De igazán csak meleg
időben keserítette meg a lövész életét: olyankor a fegyver minden eresztékéből Cosmoline szivárgott,
főleg a tusból, bele az ember képébe. „Pompás” érzés volt, ahogy az ember egyébként is felforrt fejére
az izzadságcseppeken kívül még egy kis zsíros olaj is kenődött.

– Hogy fogjuk leszedni ezt a szart?

– Na, mit gondolsz? Ahogy szoktuk. Jó nagy mocskot csinálunk, és közben reménykedünk, hogy
mindenhonnan lejön…
 200

Úgy negyven perccel később a padlón mindenütt petróleummal összekent szállodai törölközők
hevertek. A Johnny puskák viszont majdhogynem csillogtak.

– Tudtam! – mondta Fulmar merő undorral a hangjában. –Mit?

– Nézz rám! Nézd meg, hogy összekentem magam a kibaszott Cosmoline-nal! Mindenképpen le kell
zuhanyoznom, mielőtt találkoznék Ingriddel.

Canidy felnevetett.

– Te zuhanyozni akarsz? Hát, sok szerencsét! Úgy fog leperegni rólad a víz, mint a vadkacsa seggéről!

Fulmar fintorgott.

– Bocs – mondta Canidy nem túl meggyőzően, sőt szemlátomást azon erőlködött, nehogy megint
elkapja a röhögés. – De tényleg. Figyelj, lehet, hogy nekem kellene elmennem arra a találkára.
Helyetted. Nekem amúgy is jobbak az esélyeim arra, hogy megdugom.

– Inkább megyek tökig olajosan, minthogy ezt hagyjam megtörténni.

Canidy vigyorogva felállt a padlóról, megrázta a fejét, aztán elindult a lakosztály kijárata felé.

– Mindjárt jövök – mondta, és kisétált az ajtón.

Fulmar a fürdőszobába ment, kinyitotta a mosdó csapjait, és addig keverte a vizet, amíg olyan forró víz
nem folyt a csapból, amit még el tudott viselni. Elkezdte beszappanozni és lemosni a petróleumgélt a
kezéről és az alkarjáról.

Tíz perccel később kopogtak az ajtón.

– Bassza meg!

Mivel tiszta törölköző nem volt már egy szál se, Fulmar kénytelen volt lerázni a kezéről a vizet.

– Igen? – kiáltott ki Fulmar.

– A takarítónő vagyok – felelte Canidy elváltoztatott hangon. Fulmar elfordította a kilincsgombot –

bele is nyúlt a Cosmoline-ba, amit Canidy kent oda, amikor kiment –, és kinyitotta az ajtót.

Az ajtóban természetesen Canidy állt, széles vigyorral az arcán, kezében öt vastag törölközővel.

– Kis éji rekvirálás – mondta Canidy már a normális hangján. Belépett a lakosztályba, és az egyik
fotelbe dobta a törölközőket.

Fulmar óvatosan kivett egyet középről, egy tiszta törölközőt, amit Canidy nem kent össze a mocskos
kezével.

– Ingrid nagyon hálás lesz érte – mondta Fulmar.

– Tudnék mondani pár dolgot, amivel kifejezhetné a háláját.

– Ebben biztos vagyok.

Fulmar magával vitte a tiszta törölközőt a fürdőszobába, és megnyitotta a zuhany csapjait.

 201

Canidy a lőszeresdobozokhoz ment, felnyitotta az egyik tetejét, és belenézett. Csillogó, rézből készült
lőszereket látott a dobozban. Belenyúlt, kivett egy marék lőszert, aztán nekilátott megtölteni a kétszer
hat tárat, amit a Johnny puskákhoz mellékeltek.

Amikor Fulmar kilépett a fürdőszobából, már rajta volt az öltönynadrágja, és épp a hófehér ingje felső
gombját gombolta be, hogy aztán megigazítsa kék-ezüst ripsz nyakkendőjét.

Canidy egy újabb törölközőt tartott a kezében – egyet azok közül, amiket rekvirált –, és az egyik
Johnny puskáról törölt le még egy kevés Cosmoline-t. Az összes tárat megtöltötte lőszerrel, és szépen
sorba felállította a lőszeresdobozok mellett.

– Ez a fegyver ettől sokkal tisztább már sohasem lesz – mondta Canidy. – Mármint addig, amíg kint
nem hagyjuk valahol a tűző napon, hogy a melegben kiolvadjon a maradék.

– Szép lett.

– Nem viszed magaddal? Fulmar elgondolkodott a kérdésen.

– Kösz, de nem lenne túl praktikus. És nincs is rá semmi szükség. A .45-ösöm mindig nálam van…

Fulmar megütögette a derekát, aztán a bal alkarját.

– …és a bébi Fairbairnem is.

A fehér ingujj alatt, egy bőrtokban lapult meg a vékony pengéjű tőr, amit Fulmar csak olyankor
használt, ha muszáj volt, például olyan esetekben, amikor tökéletes csendben kellett kiiktatnia valakit,
bár csendes munkát nem igénylő szituációkban is hasznos „tartalék fegyver”-nek bizonyult.

Fulmar osztotta Canidy közelharcról alkotott véleményét: ha annyira közel tudtál menni a fickóhoz,
hogy tőrt tudtál döfni az agyába, akkor két lépéssel hamarabb már golyót is röpíthettél volna a fejébe.

A Fairbairnt az 1940-es években találta fel egy William Ewart Fairbairn nevű angol, aki korábban a
sanghaji rendőrséget vezette. A kétélű, fekete pengéjű tőrt azért fejlesztette ki, hogy legyen mivel
elintézni az utcai kötekedőket.

(Később Fairbairn személyesen is megjelent Virginiában a Farmon, ahol OSS-ügynököket tanított arra,
hogyan lehet a tőrével vagy egy hangtompítós .22-es kaliberű pisztollyal, és még számos egyéb
eszközzel és módon hangtalanul kioltani egy emberéletet.)

A Fairbairn „standard” változatát a brit kommandósok számára rendszeresítették, a tokját pedig

rendszerint a bakancs vagy a nadrág szárához varrták.

Fulmar a kisebb „modellt” használta, amit egy angol őrmestertől vett a SOE X. számú bázisán. A bébi
Fairbairn úgy nézett ki, mint a standard változat, csak éppen a kétélű pengéje 15 cm hosszú volt, a
markolata pedig olyan rövid, hogy épp csak, hogy meg lehetett markolni. Fulmar a tokját az alkarja
belső részére csatolva hordta, markolattal a csuklója és heggyel a könyökhajlata felé.

Canidy tudta, hogy amikor Németországból kimenekült Dyer professzorral és a lányával, Gisellával,
Fulmar rendkívül hatékonyan használta a bébi Fairbairnt, és nem egy német SS-tiszt agyában forgatta
meg a tőr pengéjét. Az SS-tisztek nem voltak szerencsések: Fulmar és a szabadság útjába próbáltak
állni.
 202

– Igaz – mondta Canidy. – Ennyi is elég lesz ahhoz, hogy megvédd magad, miután a széphölgy tudtára
adtad, mi a szándékod vele.

– Csak remélni tudom, hogy elég lesz. Fulmar belebújt a zakójába.

– Apropó semmi – mondta Canidy –, amíg te odabent csinosítottad magad, én nem csak a fegyveredet
pucoltam meg.

– Hanem?

– Nem arról van szó, hogy nem talállak elég jó szobatársnak, de azt hiszem, mire visszajössz, én talán
már nem leszek itt… Valószínűleg nem leszek itt.

– Miért nem?

– Hát, amint mondtad, elég információ van a birtokomban ahhoz, hogy elinduljak… és az óra ketyeg.
Fogom az én Johnny haveromat, és megyek dolgomra. Hacsak elő nem állsz valamivel, amiben
segíthetnék neked.

Fulmar a gondolataiba merült, a tekintete a semmibe révedt.

– Nem, nem tudsz nekem segíteni – mondta végül. – Jó lenne, ha veled mehetnék.

– Végezd el a feladatod, és akkor talán utánam jöhetsz. Fulmar bólintott.

– A szobát én rendezem. Csak arra kérlek, hogy a személyzettel közöld, amikor elmész!

– Kösz, Dick.

Egy pillanatig egymásra néztek, aztán megölelték egymást.

Amikor végül hátrébb léptek, Canidy nem volt biztos benne, hogy nem fog mcgbicsaklani a hangja,
úgyhogy egyszerűen csak biccentett Fulmarnak istenhozzád helyett, Fulmar pedig gyorsan magára kapta
a kabátját, és kisietett az ajtón.

(Kettő)

New York,

New York City

1943. március 8. 00.15

Éjfél lévén az utcákon gyakorlatilag nulla volt a forgalom, így a taxi szélsebesen suhanhatott végig a 2.
sugárúton. Fulmar számára viszont túl gyorsan is ment, mivel nem szeretett volna túl korán megérkezni.
Úgy érezte, kell még neki pár perc, hogy kicsit kitisztuljon a feje – egy séta a ropogós, hideg levegőn
mindig bevált –, és szerette volna jobban megnézni magának Yorkville-t, mielőtt találkozott volna
Ingrid Müllerrel.

Szólt a taxisofőrnek, hogy tegye ki a 2. sugárút és a 80. utca sarkán, ami már Yorkville déli
„határvonalán” belülre esett.

Yorkville Manhattan azon részét foglalta magában, ami nagyjából a 79. utcától a 96. utcáig tartott,
illetve az East Rivertől a 3. sugárútig. Köztudottan rengeteg német nemzetiségű ember élt itt, illetve
 203

rengeteg volt errefelé a német étterem és üzlet, ami a jó öreg Deurschlandra emlékeztette az
idelátogatókat.

Ingrid Müller arra kérte Fulmart, hogy a 85. és a 2. sugárút sarkán lévő Wagner's-ben találkozzanak –
ami egyszerre volt étterem és piac –, ezért abba az irányba kezdett lassan sétálni.

Egy kicsit meglepte, hogy meglepően sokan voltak az utcán a késői óra és a hideg ellenére, bár azt nem
tudta megmondani, miért is lepődött meg.

Ahogy elsétált egy gyéren megvilágított pékség és kávézó előtt – a cégtáblán az állt, hogy
„KONDITOREI KAFFEEHAUS” – benézett. Az asztalok jó egynegyedénél vendégek ültek.

A látvány lenyűgözte Fulmart, de nem annyira, mint a hatalmas amerikai zászló, ami az üzlet ablaka
fölé, az étlap mellé volt erősítve, s amitől alig lehetett belátni a kirakaton. Az üvegnek így is legalább a
felét eltakarta, és Fulmar úgy vélte, ha tudtak volna nagyobb zászlót szerezni, akkor azt rakták volna ki.

Ahogy a következő háztömb felé baktatott, egy vörös téglafalú épületet pillantott meg, amelynek
oldalára az USA Haditengerészete toborzóplakátjait ragasztották ki, hogy eltakarják vele a falra festett, a
nácikat éltető feliratot – vagy legalábbis a nagy részét.

Egymás után hagyta maga mögött a háztömböket, és mindenütt csak szépen rendben tartott üzleteket és
lakóházakat látott.

Yorkville ránézésre úgy festett, mint bármelyik másik normális New York-i negyed.

Aki nem lát a dolgok mélyére, az nem tudja, hogy ez a hely a lázadás melegágya…

Fulmar a távolban már látta a Wagner's tégla-üveg homlokzatát.

Az étterem nevét nagy aranybetűkkel festették fel a kirakatüvegre egy kerek, vörös neontábla fölé –
RHEINGOLD EXTRA DRY –, ami sört reklámozott. A házszámot ugyanolyan aranyfestékkel festették
fel, mint az étterem nevét, csak éppen a számok a betűknél jóval kisebbek voltak. Ettől függetlenül a
házszám is az üvegre került, méghozzá a sötét árnyalatú faajtó fölé.

Fulmar bepillantott a kirakatüvegen, a villogó neonreklámon túlra fókuszált, de Ingrid Müllert nem
látta sehol.

Megragadta az ajtó nagy rézfogantyúját, nagyot rántott rajta, és belépett az étterembe.

Először a meleg légáramlatot észlelte, ami az arcába vágott. Levette a nagykabátját, a bal karjára
hajtotta, amelyre a bébi Fairbairnt csatolta.

Ahogy körülnézett odabent, arra a megállapításra jutott, hogy a Wagner's inkább kisvendéglő, mint
fűszerbolttal kombinált étterem, akár a Schaller & Weber's, amit a 2. sugárúton, egy sarokkal korábban
látott.

A Wagner's falait belülről sötétre pácolt lambéria borította. A mennyezetet matt aranyszínűre festett,
sajtolt bádoglemezzel burkolták. A hosszú bárpult szintén valamiféle sötét fából készült, s teljesen
elfoglalta az étterem jobb oldalát. A tükrös bárszekrény felett zászlórudakról egy sor amerikai zászló
lógott le. Az étterem középső részén asztalok és székek sorakoztak, baloldalt néhány bokszot alakítottak
ki.
 204

Az étterem legvégén kapott helyet a „piac”, vagyis két nyitott hűtőszekrény – olyanok, amilyeneket
rendes fűszerboltokban lehetett látni –, bennük zacskós kiszerelésű sült kolbász, burgonyasaláta és
hasonlók, ezeket elvitelre csomagolták ki a konyhában.

A bárpult előtt álló, nagyjából húsz bárszék fele már foglalt volt – a pultot támasztotta fél tucat
egyenruhás tengerész is –, az asztalok közül pedig háromnál ültek párok. Különféle koktélokat
fogyasztottak.

Fulmar mozgásra lett figyelmes az étterem bal oldalán. Odanézett, az egyik bokszban egy sötét ruhás,
szőke nő neki integetett.

Egyedül ült, cigarettázott, és egy csésze valami volt előtte az asztalon, valószínűleg kávé.

Atyaisten! Ez a nő egyre szebb lesz.

Fulmar elmosolyodott, és nyílegyenesen elindult az asztal felé.

Ahogy közelebb ért, Ingrid Müller elmosolyodott.

– Biztos voltam benne, hogy te vagy az – mondta. – Semmit sem változtál… illetve valahogy mégis
más vagy.

Nem állt fel, de kezet nyújtott. Amikor Fulmar a keze után nyúlt, előrehajolt, és odatartotta az arcát.
Fulmar megfogta a kezét, előrehajolt, és az arca jobb oldalát a lány arcához érintette, majd a levegőbe
cuppantott. Ingrid odatartotta az arca másik oldalát, és megismételték a műveletet.

A rohadt életbe, hogy ennek a nőnek milyen puha a bőre!

Fulmar Ingridre nézett. Úgy tűnt, hogy nincs kisminkelve. Nem is kell festenie magát.

Ingrid Müller világos bőre egyszerűen tökéletes volt. Finom vonalú, keskeny arcát keskeny orr, érzéki
ajkak, szép rajzolatú szemöldökök és sötétkék szemek varázsolták gyönyörűvé. A haja sűrű volt és
vastag, nagy, buja hullámokkal. A sötét színű ruha sikertelenül próbálta meg elrejteni fantasztikus
alakját.

– Nagyon örülök, hogy újra látlak, Ingrid. Fantasztikusan nézel ki.

Ingrid elégedetten elmosolyodott.

– Nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod.

Intett Fulmarnak, hogy üljön le a vele szemközti helyre.

– Foglalj helyet, kérlek!

Fulmar ledobta a kabátját a széles ülőalkalmatosságra, aztán beljebb tolta, és becsusszant a bokszba. A
szivacsok vagy a rugók a boksz ülőkéjében vagy nagyon puhák voltak, vagy nagyon öregek, mert
Fulmar egy pillanattal később egy mélyedésben találta magát.

A mélyedés alja nyomta a hátát, s a .45-öse, amit hátra a nadrágszíja alá dugott, felnyomódott.
Diszkréten hátranyúlt, és igazított a fegyveren, nehogy kiessen a szíja alól.

– Örülök, hogy annyi év után megint találkoztunk – mondta Ingrid. – Hány éve nem láttuk egymást?
Öt, hat éve?
 205

– Tíz – felelte Fulmar.

– Komolyan? Nem lehet! Tíz évvel ezelőtt lett volna?

– Tíz évvel és tízezer levéllel ezelőtt – tette hozzá Fulmar egy mosoly kíséretében.

Ingrid elpirult.

Egy pillanatra lesütötte a szemét, ahogy bal keze hosszú, vékony ujjaival végigsimította dús, hullámos,
aranyló haját.

Amikor felnézett, szippantott egyet a cigarettából, amit jobb keze mutató- és középső ujja között
fogott, aztán kifújta a füstöt, és közben előrehajolt. A jobb könyökére támaszkodott, a csuklóját
hátrahajlította, a hüvelykujjával pedig megtámasztotta a cigarettája végét, ami felfelé mutatott.

– Ha az volt a célod, hogy bűntudatot ébressz bennem – vigyo-rodott el Ingrid –, akkor közlöm veled,
hogy sikerrel jártál.

– Elnézést.

– Ne, ne kérj elnézést! Nagyon édes leveleket írtál, és én szégyellem magam, amiért nem válaszoltam
rájuk.

– Hát, lefogadom, hogy rengeteg levelet kapsz a rajongóidtól. Nem lehet mindegyikre válaszolni, és
mostanában azért válaszolgattál is…

Ingrid elmosolyodott, mintha csak azt akarta volna mondani: „Kösz, hogy nem firtatod a dolgot.”

– Nem kérsz valami harapnivalót vagy innivalót? – kérdezte Ingrid.

Fulmar bólintott.

– Az kávé? –Tea.

– Hát, ami engem illet, azt hiszem, engedni fogok a kísértésnek.

Ingrid csodálkozva húzta hátra a fejét.

– Hogyan?

– A neonreklám az ablakban?

Ingrid kinézett a villogó reklámra, aztán vissza Fulmarra.

– Mi van vele?

– Egészen biztos vagyok benne, hogy miattam tették ki – mondta Fulmar pókerarccal –, csak miattam.

Ingrid felnevetett. Egészen mélyről jövő, mély tónusú nevetés volt ez, ami egyébként az egyik
védjegyévé is vált. A másik védjegye a fantasztikus megjelenése volt.

Fulmar intett a bárpultosnak.

– Egy Rheingoldot, legyen szíves! – kiáltotta Fulmar. A bárpultos bólintott.

 206

Fulmar Ingridre nézett, aki éppen akkor tolta félre a csészéjét.

– Legyen kettő! – mondta Ingrid mosolyogva. – Hirtelen olyan savanyúnak érzem ezt a teát.

Fulmar visszafordult a pultos felé, aki már a sört csapolta.

– Kettőt kérek!

– Két Rheingold rendel – felelte a bárpultos. Fulmar visszafordult Ingridhez.

– És – kérdezte Ingrid –, hogy van az anyád? Fulmar nem felelt azonnal.

– Te valószínűleg jobban tudod, mint én – felelte Fulmar érzelmektől mentes hangon.

Ingrid szemöldöke kérdőn felszaladt.

– Azt hittem, tudod – magyarázta Fulmar. Ingrid megrázta a fejét.

– Nem vagyunk beszélő viszonyban. Anyám számára… mármint Monica Carlisle, a filmsztár számára
én nem létezek.

Ingrid előrenyúlt a jobb kezével, és gyöngéden megszorította Fulmar bal csuklóját. Fulmarnak jólesett
a lány meleg, határozott érintése.

– Ez annyira szomorú – mondta Ingrid.

Atyaisten – gondolta Fulmar Ingrid szemébe nézve. – Ezek a szemek még érzékibbek élőben, mint a
filmvásznon. Ez a pillantás állandó nála, vagy akkor veti be, amikor akarja?

Fulmar vállat vont.

– Meg lehet szokni – mondta. Ingrid tekintete a semmibe révedt.

– És én egészen mostanáig azt hittem – mondta –, hogy velem van valami baj, és hogy én csinálok
valamit, amitől Monica átváltozik hülye picsává.

– Hát, Isten hozott a klubban.

Ingrid megrázta a fejét, aztán megsimogatta Eric csuklóját. Aztán észrevett valamit.

– Szokatlanul száraz a bőröd – mondta Ingrid. Inkább kérdésnek szánta, mint kijelentésnek. A kibaszott
Cosmoline – gondolta Fulmar.

– Hosszú történet – mondta. – Összekentem a kezem, és nehezen jött le róla a trutymó.

Ingrid csodálattal nézett Fulmarra.

– Te olyan könnyedén veszed a dolgokat. Mintha semmi sem zavarna…

Elhallgatott, mert a pultos közben kihozta nekik a két pohár sört.

Egyet Ingrid elé tett le, a másikat pedig Fulmar elé.

– Danke – mondta Fulmar.

– Szívesen – felelte a pultos.

 207

A bárpultos nem reagált Fulmar német „köszönöm”-jére, egyszerűen odébbállt.

Fulmar Ingridre mosolygott.

– Váltsunk témát, oké?

– Oké – felelte Ingrid.

Elengedte Fulmar csuklóját, és az ölébe tette a kezét. A francba! – gondolta Fulmar. – Talán mégsem
kellett volna ilyen gyorsan ejteni ezt a mama-témát… Fulmar megragadta a sörét.

– A találkozásunkra! – mondta, és Ingrid felé emelte a poharát. Ingrid elvigyorodott.

– Miért is ne? – mondta, és elvette az asztalról a poharát. –A találkozásunkra!

Koccintottak, aztán mindketten belekortyoltak a sörbe. Fulmar visszatette a poharát az asztalra, és

közelebb hajolt Ingridhez.

– Mesélj nekem magadról!

– Hogy érted ezt?

– Mostanában mivel foglalkozol?

– Borzalmasabbnál borzalmasabb forgatókönyveket olvasok, amiket az ügynököm küldözget

Hollywoodból, aztán az ügynökömmel ordibálok a telefonban, amiért elküldte nekem a borzalmasabbnál
borzalmasabb forgatókönyveket.

– Mi a baj velük?

Ingrid megint megeresztette azt a híres nevetését. A bárpultnál ülő tengerészek közül kettő feléjük
fordult. Elmosolyodtak, aztán visszafordultak a bár felé, és folytatták a beszélgetést.

– Minden! – felelte Ingrid. – Már megbocsáss, de ezek olyan szerepek, amiket még az anyád sem
vállalna el.

Ingrid hirtelen szomorú arcot vágott.

– Nehéz időket élünk a háború miatt – folytatta. – Akinek meg olyan neve van, mint nekem, annak nem
könnyű szerephez jutnia. Azt hiszem, ügynököt kellene váltanom. Van is egy fiatal fickó, a neve Ovitz.
Nagyon kedvelem. Vicces fickó, és vág az esze, mint a borotva.

– Stan Fine egyszer említette nekem a nevét – mondta Fulmar. – Csupa jó dolgot mondott róla, ami, ha
jól tudom, nem divat Hollywoodban.

Belekortyolt a sörébe.

– Szóval akkor két forgatókönyv között ráérsz?

– Hogy érted ezt? – kérdezte Ingrid, és Fulmarra hunyorgott. Fulmar körbenézett az étteremben, és
csak aztán válaszolt.

– Arra gondolok, amiről egymásnak írtunk.

 208

Ingrid felvonta az egyik – vékonyra kiszedett – szemöldökét, aztán a cigarettájára nézett, és nagyot
szippantott belőle.

– Azt tudod, hogy ki az apám, igaz? – kérdezte Fulmar. Ingrid bólintott, közben a mennyezet felé fújta
a cigarettafüstöt.

Nagyon jól emlékezett rá, mikor jutott a dolog a tudomására.

Évekkel korábban, Monica Carlisle az egyik gyönge pillanatában – pocsolya részegre itta magát egy
kemény nap után, amit végighisztériázott a stábbal – beszélt Ingridnek arról a „mocskos szemétládáról”,
akivel volt egy kis afférja.

És akitől született egy zabigyereke.

Monica Carlisle elég élénk képet festett Von Fulmar báróról. A színésznő szerint Fulmar apja „a
legnagyobb fasz volt”, akivel valaha találkozott, viszont komoly szerepet játszott a náci pártban, és a
rendkívül fontos Fulmar Elektrische GmbH igazgatójaként tevékenykedett.

Így aztán Ingrid nagyon jól tudta, hogy Fulmar legalább annyira német volt, mint bárki más Yorkville-
ben, ráadásul jobb kapcsolatokkal mindenkinél. Ismerte például Fritz Kuhnt is, akit Hitler megtűrt maga
mellett, de nem kedvelt különösképp.

Ingrid Fulmar szemébe nézett.

– És az egyik leveledben utaltál rá – folytatta Fulmar –, hogy baráti szálak fűznek Fritz Kuhnhoz.

Ingrid elkapta a tekintetét.

– Erről nem kellene itt beszélnünk.

Ingrid elvette az asztalról a sörét, és nagyot kortyolt belőle. Fulmar ugyanezt tette, aztán, amikor letette
a poharát, előrehajolt.

– Segíteni akarok – suttogta.

– Kinek?

– A Bundnak.

Fulmarnak feltűnt, hogy a német-amerikai Bund – az amerikai nácik szövetsége – említése felkeltette
Ingrid érdeklődését.

– Főleg akkor – tette hozzá Fulmar –, ha van valami kapcsolat a Bund és az amerikai városokban
végrehajtott robbantások között.

Ingrid hosszasan meredt rá – Fulmar úgy vélte, szomorúságot vagy talán csalódottságot lát a szemében
–, de nem szólt semmit.

Elfordult, rágyújtott egy újabb cigarettára, beleszívott, aztán kifújta a füstöt.

Fulmarra nézett, mélykék szemével az arcát kémlelte, aztán felhajtotta a sörét, és elnyomta az alig
meggyújtott cigarettát.

– Ezt inkább a lakásomon beszéljük meg! – mondta egy mosoly kíséretében.

 209

Fulmar visszamosolygott rá. Helyes, beszéljük meg a lakásodon.

Megbeszéljük ezt a dolgot… aztán esetleg rátérhetünk arra is, hogy hogyan juthatnék be a bugyidba.

Fulmar a pultos felé fordult, és az asztalukra mutatott.

– Fizetek!

(Három)

New Jersey,

Newark Robert Treat Hotel

909-es szoba

1943. március 8.18.29

Mary késett.

Kurt Bayer a hotelszoba nagyméretű ablaka előtt állt, és a járdát kémlelte, hátha meglátja valahol a
szálloda felé sétálni. De hiába. Ilyen magasságból, a kilencedik emeletről lehetetlen volt
megkülönböztetni az emberek arcát. Inkább csak azt lehetett megállapítani, hogy ki milyen ruhát visel –
öltönyt vagy szoknyát –, és hogy milyen annak a ruhának az árnyalata – sötét vagy világos.

Megint ránézett az órájára.

Mary most már majdnem pontosan másfél órát késett.

Fél órával a megbeszélt időpont után, amikor nem került elő, Bayer először izgatottá vált, aztán
dühössé. Egy órával a megbeszélt időpont után már kezdett nagyon begurulni.

Most viszont, másfél órával a megbeszélt időpont után aggódott a lányért.

Azt sem tudom, merre keressem – gondolta kiábrándultan. – Mégsem mehetek el abba a
toplessbárba… mármint, ha egyáltalán képes lennék odatalálni arra a kibaszott helyre… és nem
kérdezősködhetek utána.

Bayer azt is tudta, hogy Richard Kochtól sem kérhet segítséget. Az egész napjuk arra ment rá, hogy
Kochhal átbeszélték – Bayer úgy érezte, hogy már ötvenedszer –, hogyan fognak bombát tenni az egyik
New York Cityn átmenő távolsági buszra.

A beszélgetés során Bayer közölte Kochhal, hogy kellene neki pár dollár, amit Koch vonakodva ugyan,
de átadott neki, utána viszont arról kezdte el faggatni, hogy hogyan alakulnak a dolgok közte és Mary
között, meg hogy ennek a kapcsolatnak véget kell vetni, és pont.

Koch megpróbálta elmagyarázni, hogy a kapcsolatuk nemcsak nevetséges, de veszélyes is, és arra
kérte, hogy kizárólag a küldetésükre koncentráljon.

Bayer ekkor felpattant a helyéről, dühösen Kochra meredt, majd közölte vele, hogy nem fog elengedni
egy nőt, akibe úgy érzi, kezd beleszeretni, aztán kiviharzott a szobából, és felment a „saját” szobájába.
 210

És ott várt már két órája, és kezdett egyre jobban aggódni.

Megőrülök idefent – gondolta, és elfordult az ablaktól. – Talán jobb lenne, ha lemennék az

előcsarnokba, és ott várnék rá.

Ha másért nem, hát azért, hogy hamarabb lássam…

Felmarkolta a Walther PPK revolverét az éjjeliszekrényről, nehéz gyapjúkabátja jobb zsebébe

csúsztatta, és kisétált az ajtón.

Ahogy a liftek felé közeledett, látta, hogy a jobb oldali lift fölött az emeletjelző azt mutatta, hogy a lift
a 11. emeleten van.

Megnézte a bal oldali lift emeletjelzőjét is, ami azt mutatta, hogy a bal oldali lift felfelé jön, és már a 7.
emeleten jár.

Talán Mary az…

Az emeletjelző mutatója túlment a 7-esen, aztán a 8-ason, és a 9-esen is. Bayer hallotta, ahogy a
felvonó elhúz előtte. Az emeletjelző szerint a lift a 10.–en állt meg.

Afrancba!

Megnyomta a hívógombot, ami felgyulladt.

A jobb oldali lift emeletjelzőjének mutatója megmozdult. A mutató túlment a 10-esen, aztán elérte a 9-
est… túlment rajta, és meg sem állt a földszintig.

Mi a büdös franc van?

Lenézett a hívógombra. Még mindig világított. Ennek ellenére kétszer megbökte a mutatóujjával.

Aztán hallotta, hogy a bal oldali lift is megindul lefelé a 10. emeletről, majd a lift megállt, az ajtónyitó
mechanizmus pedig hangos kongassál működésbe lépett.

A lift üres volt.

Bayer sietve beszállt, de ahogy az ajtók záródni kezdtek, valami eszébe jutott.

Mi van, ha a másik lifttel feljön, amíg én lemegyek?

Az egyik lábát a záródó ajtók közé tette, amelyek ettől függetlenül megpróbáltak összezáródni. Nem
kis nehézség árán sikerült leküzdenie a mechanikát, és rávenni az ajtókat, hogy ismét kinyíljanak.

Csak állt a nyitott ajtóban, és próbálta eldönteni, mi legyen.

Tisztára megőrjít ez az egész. Mi a fene van ebben a lányban, amitől így megőrülök? Á!

Megrázta a fejét, belépett a liftbe, és megnyomta a FÖLDSZINT feliratú gombot. Hangosan

felsóhajtott, amikor az ajtó becsukódott.

Az elkövetkező húsz percben Bayer szinte magánkívül kutatott Mary után. Megnézte az
előcsarnokban, aztán a szálloda előtt a járdán – elgyalogolt az épülettömb mindkét sarkáig –, majd újra
 211

megnézte az előcsarnokot, és csak aztán ült le ugyanabba a fotelbe, amiben Richard Koch várta aznap
reggel.

Tökéletesen rálátott a liftekre és a bejárati ajtóra, így jól látta a szállodába érkező és a liftből kiszálló
embereket. Még azt is megfigyelte, hogy a liftekkel legalább kétszer mentek fel vendégek a
kilencedikre.

De Maryt nem látta sehol.

Úgy tíz perc üldögélés után elege lett az egészből. Felpattant a fotelból, odament a lifthez, beszállt, és
felment a kilencedik emeletre.

Amikor kiszállt a liftből, mozgásra lett figyelmes tőle jobbra, ezért abba az irányba fordította a fejét.

A folyosó legvégén lévő szoba ajtaja előtt egy tagbaszakadt, harmincévesnek tűnő, középmagas férfi
állt sötét színű, szűk szabású öltönyben és kalapban. Kifejezetten szőrös férfi volt, szőr „buggyant ki”
még a gallérja és a mandzsettája alól is.

Bayernak beugrott, hogy látta ezt a férfit odalent a szálloda előcsarnokában, amint beszállt a liftbe,
pont akkor, amikor ő kiszállt.

Bayer sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba, a 909-es szoba felé.

Elfordította a kulcsot, aztán kinyitotta a 909-es ajtaját. Ahogy kinyitotta az ajtót, halk sírásra lett
figyelmes, ami odabentről jött. Mary!

Bayer kivágta az ajtót.

Mary az ágyon feküdt magzatpózban, háttal Bayernak.

A cipőit lerúgta a lány, a télikabátját viszont nem vette le magáról. Tengerkék, térdig érő szoknyát és
fehér blúzt viselt, a fején pedig kék színű, virágmintás kendő volt.

– Mary! – mondta Bayer, és valamivel erősebben csapta be az ajtót, mint szerette volna.

Mary válaszként megpróbálta jobban visszafojtani a zokogását. A teste beleremegett az erőlködésbe.

Bayer odasietett, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Maryt. A jobb kezével finoman megfogta a
lány vállát. Azonban Mary elhúzódott tőle.

Bayer óvatosan leült az ágyra, és újra megérintette Mary vállát, aki ezúttal már nem húzódott el tőle.
Amikor Bayer finoman maga felé kezdte húzni, a lány lassan, és szemmel láthatóan fájdalommal
küszködve felé fordult, majd megállapodott a hátán. A kendő teljesen eltakarta az arcát.

Bayer a kendő után nyúlt, hogy félrehúzza, és megcsókolhassa a lányt. Mary azonban megragadta a
kendő végét, és erősen tartotta, úgyhogy Bayernak jó párszor meg kellett rántania az anyagot, mire
eleresztette.

Bayert sokkolta a látvány.

Annyira fel volt dagadva a lány kék-zöld arca, hogy automatikusan felkiáltott… németül: – Ach, du
lieber Gott.5
 212

Mary egyik szeme annyira feldagadt, hogy nem is tudta kinyitni. A másikban megpattantak a
hajszálerek. A fülei egészen kékek, mintha valaki többször megütötte volna. Az orra véres – Bayer
gyanította, talán el is tört –, a felső ajka pedig fel volt repedve.

Bayernak úgy tűnt, hogy az egyik nagymetsző foga is kitört, bár ebben nem volt biztos, mert Mary
nagymetszői között amúgy is elég nagy rés tátongott.

Bayer elfordította a fejét, és végigtanulmányozta a lány testét. Csak ekkor tűntek fel neki a
véraláfutások a nyakán. Négy vízszintes, kék-fekete csík a nyakának bal oldalán, három ugyanilyen csík
a jobb oldalán. Valaki megpróbálta megfojtani. A dekoltázsán további zúzódásokat fedezett fel, amiből
Bayer arra következtetett, hogy Mary az egész testére kiterjedő, alapos verést kapott.

Fel nem tudta fogni, hogyan bánhatott el valaki ilyen brutálisan egy ennyire szép lánnyal.

Elfordította a fejét.

Nagy levegőt vett.

Aztán sírni kezdett.

– Mi történt, Mary? Ki tette ezt veled?

Mary nem felelt. Visszahúzta a kendőt az arcára, visszafordult az oldalára, összegömbölyödött, és

tovább zokogott.

Bayer megpróbálta megsimogatni a hátát, de hiába ért egészen finoman a lányhoz, az reflexszerűen
összerándult. Valószínűleg a lány a hátára is kapott.

Bayer felállt, és idegesen fel-alá kezdett járkálni a szobában.

– Kórházba kell, hogy vigyelek.

Mary kétszer megrázta a fejét, és felnyögött. –A-a.

Istenem, igaza van – döbbent rá Bayer. – Nem vihetem kórházba. Ha elkezdenek kérdezősködni, még
azt hihetik, hogy én tettem ezt vele.

De ha nem is gyanúsítanak meg ilyesmivel, megkérdezhetik, ki vagyok, erre a kérdésre pedig

egyszerűen nem válaszolhatok…

Még egyszer végignézett Maryn.

A lány testének hosszas tanulmányozása után arra a következtetésre jutott, hogy Marynek nagy
valószínűség szerint nincsenek életveszélyes sérülései – megkönnyebbülten nyugtázta magában, hogy
nem verték ki a fogát sem –, úgyhogy kiment a fürdőszobába, hideg vizet engedett a mosdóba, és
beáztatott egy kisméretű törölközőt. Kicsavarta a felesleges vizet, aztán visszament az ágyhoz.

– Mary. Szeretnélek kicsit rendbe hozni.

Mary először nem mozdult, de aztán lassan a hátára fordult.

Bayer félrehúzta a kendőt, aztán teljesen levette Mary fejéről, és az ágy szélére dobta. Finoman
letörölte a lány ajkáról a vért, de közben nagyon vigyázott, nehogy felszakadjon a seb, amely kezdett
lassan összeforrni.
 213

Amikor letörölte a vért, Bayer hajtott a törölközőn, majd a tiszta részével megtörölgette a lány orrát, és
eltávolította róla az alvadt vért.

Hamarosan az egész törölközőt vörösre festette a vér. Ekkor visszament a fürdőszobába, kiöblítette,
benedvesített egy másikat is, és a két törölközővel visszament Maryhez.

A tiszta törölközőt hosszában összehajtotta, és a lány homlokára helyezte. Aztán megfogta a kiöblített
törölközőt, és újabb alvadtvér-darabokat mosott le vele a lány arcáról.

Fél órával később Bayer nekilátott óvatosan levetkőztetni Maryt. Levette a kabátját, aztán kigombolta a
blúzát, és lehúzta róla. A véraláfutásoktól, amiket Mary hasán és hátán látott, kis híján elhányta magát.

Betámogatta a lányt a fürdőszobába, aztán a zuhany alá, majd miután megmosdatta, óvatosan
megtörölgette, és visszafektette az ágyra.

Aztán odahúzott egy széket az ágy mellé, bekapcsolta a rádiót – persze lehalkította, úgyhogy csak halk
zene szólt belőle –, és finoman simogatni kezdte a haját, amíg a lány el nem aludt.

Amikor másnap reggel felébredt, Maryt a takaró alatt összekuporodva találta. Csak a feje látszott ki.
Az épen maradt szemével nézte Bayert.

Próbált mosolyogni, de látszott rajta, hogy még az is fájdalmat okoz neki.

– Jó reggelt – mondta Bayer halkan. – Hogy érzed magad? Mary kétszer megrázta a fejét, egészen
lassan.

– Hozzak neked valamit? Mary megint megrázta a fejét.

– Kicsit azért jobban érzed már magad? Mary bólintott.

Bayer felállt, kiment a fürdőszobába, egy pohárba vizet engedett, felhajtotta az egészet, aztán megint
megtöltötte a poharat vízzel, és odavitte Marynek.

– Tessék – mondta, és Mary felé nyújtotta a poharat. – Próbálj inni egy keveset! Innod kell.

Mary behunyta a szemét, de nem mozdult.

Bayer csak állt, és nézte a lányt, és azon gondolkodott, most mitévő legyen. Aztán észrevette, hogy
Mary megmozdította a lábfejét, majd óvatosan a lábát is. Bayer rádöbbent, hogy Mary próbál pózt
változtatni, és hogy nagy fájdalmai vannak.

Borzalmas fájdalmai lehetnek.

– Segíthetek? – kérdezte Bayer halkan.

Mary megrázta a fejét, aztán a hátára fordult, és a könyökére támaszkodva lassan, araszolva felült,
közben magával húzta a takarót is.

Bayer gyorsan letette a vizet az éjjeliszekrényre, és nekilátott megigazítani a párnákat, hogy jobban
megtámasszák a hátát.

Amikor Mary végre felült, és a körülményekhez képest kényelmesen elhelyezkedett, az éjjeliszekrény

felé nyúlt, és a kezébe vette a poharat. Óvatosan kortyolta a vizet, és a pohár tartalmának a
háromnegyedét meghagyta.
 214

Szótlanul ült, a jó szemét lehunyva tartva, és lassan levegőt vett, aztán kifújta. Egy pillanattal később
ismét a szájához emelte a poharat, az előzőnél nagyobbat kortyolt a vízből, aztán visszatette az
éjjeliszekrényre.

Bayerra nézett, és azt mondta neki, „köszönöm”, de csak az ajkai mozogtak, hang nem jött ki a torkán.

– Ki tette ezt veled, kedvesem? – kérdezte Bayer lassan, halkan, de határozottan.

Mary becsukta a szemét, megrázta a fejét, aztán lecsúszott az ágyban, vissza a takaró alá.

A fejére húzta a takarót, és mély álomba merült.

(Négy)

Anglia, London

Az OSS londoni irodája

1943. március 10. 09.15

Hivatásos pilótaként Richard M. Canidy őrnagy (USA Hadsereg, légi hadtest) tudta, hogy New York
Cityből Algírba a leggyorsabban akkor juthat el, ha először délre megy, aztán keletre, végül pedig
északkeletre. A leggyorsabban szót természetesen ő sem gondolta komolyan, mert ekkora távolságot
még gyorsan sem lehetett megtenni, nemhogy leggyorsabban.

Ez a kis kaland – amely ötnapnyi utazást jelentett szerencsés esetben, és jóval hosszabbat nem
szerencsésben – rendszerint egy Boeing C-75-össel kezdődött – egyike a masszív, farnehéz,
transzkontinentális klippereknek, amelyeket 900 lóerős Wright Cyclone motorokkal gyártottak, s
amelyeket a Hadsereg légi hadteste vett át a Pan Amtől –, ez először Dél-Amerikába vitte az utazót
Kubán át, majd délebbre Brit Guyanába, aztán Brazíliába. Brazíliában át kellett szállni egy átalakított B-
24-es bombázóra, amely az Atlantióceán fölött Dakarba, vagyis Francia Nyugat-Afrikába repítette.

Az óceánon le kellett szállni üzemanyagért egy „sziklán”, az Ascension-szigeten.

Ha a pilótára rámosolygott a szerencse, és megtalálta Ascensiont, aztán sikerült eljutnia Dakarba is,
akkor kezdődött egy igen hosszú repülőút a Szahara sivatag fölött, majd még egy az Atlaszhegység
fölött Marrakesig, aztán még egy négyórás ugrás Algírba.

Aki mindezt végigcsinálta, annak a rozzant kis Maison Blanche repülőtér sokkal szebb látványt
nyújtott, mint a Washington nemzeti repülőtér cseresznyevirágzás idején.

Természetesen ismerte az északi útvonalat is. Bár a földközitengeri hadszíntér parancsnokai szemében
nem volt olyan „gyors” vagy célszerű, mint a déli útvonal, Canidy legalább két érvet talált mellette:

Először is – és ez nagymértékben befolyásolta Canidyt, az élni akaró repülőmérnököt a döntése

meghozatalában – az északi útvonal esetében nem kellett megbirkóznia a rettentő gondolattal, hogy a
pilótának, aki ekkor gyakorlatilag már csak repülőbenzingőzzel fog repülni, egy aprócska sziklát kell
megtalálnia a világ legnagyobb vízfelületén, és arra még le is kell tennie a repülőgépét.

Másodszor pedig – és ez nagymértékben befolyásolta Canidyt, a szerelmes férfit –, ha az északi

útvonal mellett dönt, akkor megállhat Londonban, és találkozhat Ann Chambersszel.
 215

Nem tudta volna megmondani, hogy a két érv közül melyiket találta a meggyőzőbbnek, de azt tudta,
hogy a kettő együtt már több mint meggyőző volt.

A vége az lett, hogy a Gramercy Park Hotelből, illetve New York Cityből a New Jersey állambeli
Elisabethbe utazott, ahol felszállt a Hadsereg Légi Szállítószolgálata C-54-esére, ami őt és még két tucat
bajtársát Új-Fundlandra, a Gander repülőtérre vitte, onnan pedig Skóciába, Prestwickbe.

Mire észbe kapott, már Londonban volt.

Mindkét kezében bőrönddel – az egyikben a Johnny puskája volt a hat megtöltött tárral – Dick Canidy
belépett az épületbe, amelyben az OSS londoni irodája működött, felmutatta az igazolványát az őröknek,
majd elindult felfelé a lépcsőn az irodába, ahol Helene Dancy százados (USA Hadsereg, Női
Repülőtestület) dolgozott.

Canidy bekukucskált az ajtón Dancy százados irodájába, ami tulajdonképpen a főnöke, az irodavezető
David Bruce külső irodája volt.

Dancy százados egy kartotékszekrény előtt állt, és türelmetlenül keresgélt az akták között. Canidynek
feltűnt, hogy a megszokott vonzó megjelenése ellenére a nő most nem tűnt valami boldognak.

– Hej, de vidámak vagyunk ma! – szólalt meg Canidy.

Dancy százados hátrafordult, hogy megnézze, ki vette magának a bátorságot, hogy egy ilyen gúnyos
megjegyzéssel zavarja meg a munkában. A szemével szinte lángokat lövellt… még az acélba is lyukat
tudtak volna égetni.

De amikor meglátta Canidyt, a lángok eltűntek, Dancy százados pedig szélesen elmosolyodott,
kivillantva ragyogó fehér fogait.

– Dick! – mondta, és becsapta a kartotékszekrény ajtaját.

– Rosszul kezdődik a napja?

– Csak a szokásos elizélt dolgok. Ma valahogy nem érzem magam képesnek arra, hogy megbirkózzak
velük.

– Elizélt, úgy mint elcseszett, vagy már annál is rosszabb, a bé betűs szó?

– A bé betűs – felelte Dancy, és galacsinná gyűrt egy ív papírt. – Maga meg mit keres itt?

Dancy Canidy bőröndjeire nézett.

– Beköltözik az irodába?

– Ezek szerint maga nem tudja? Dancy megrázta a fejét.

Canidy Bruce irodája felé nyújtotta a nyakát.

– És ő tud valamit?

– Arról én is tudnék.

– Bent van?
 216

Dancy megrázta a fejét.

– Nincs az irodában? – kérdezte Canidy. – Talán még az országban sincs?

– Még az országban sincs.

– Remek! Úgysem igazán akartam találkozni vele. Dancy megrázta a fejét, és elmosolyodott.

– Maga egy lehetetlen alak.

– És mi a helyzet Stevens ezredessel? Azt az utasítást kaptam, hogy jelentkezzek nála, ha

megérkeztem.

– Ha akarja, idehívhatom.

– Kösz, de inkább bemegyek az irodájába. Először ide akartam jönni… tiszteletemet tenni Bruce
ezredesnél.

– Valamiért olyan érzésem van, hogy ennél többről van szó – mondta Dancy százados a mindentudó
mosolyával.

Canidy döbbent arcot vágott, és hirtelen a szívéhez kapott.

– Hogyan? – mondta sértődöttséget színlelve. – Egyszerűen fel nem foghatom, hogyan feltételezheti
rólam, hogy a szándékaim nem tökéletesen tisztességesek!

– Mesélje a halaknak, őrnagy! – felelte Dancy százados nevetve. – Akarja, hogy hozzak maguknak
valami innivalót?

– Mindig is mondtam, hogy maga a legjobb, százados. Egy kávé kiváló lenne.

Dancy százados játékosan Canidyhez vágta a papírgalacsint, Canidy pedig sarkon fordult, és elindult
Stevens irodája felé.

Ed Stevens alezredes az íróasztalánál ült hátradőlve a székén, a lábával az íróasztalon. A kezében egy
köteg papírt tartott, egy másik köteget pedig az ölében – ezeket már elolvasta.

Amikor Canidy bekopogott az ajtókereten, látta, hogy az őszülő, negyvennégy éves férfi gondolatai
messze járnak.

– Még mindig a gyógyírt keresi a világ bajára, ezredes? – kérdezte Canidy.

Stevens lefagyott arca hirtelen megtelt élettel, ahogy meglátta Canidyt az ajtóban. Elmosolyodott.

Letette a papírokat az asztalra, és felállt.

– Már vártam magát – mondta Stevens. – Dobja le a cuccait a sarokba!

Canidy ledobta a cuccait, Stevens pedig kilépett az íróasztala mögül.

Kezet ráztak.

– Örülök, hogy ilyen hamar vissza tudott jönni. Canidy vállat vont.
 217

– Mit mondhatnék? Amikor elmentem, nagyon úgy nézett ki, soha többé nem jövök vissza. De
rájöttem, ha leborulok a főnök lábai elé, akkor megkönyörül rajtam, és visszaküld a frontra…
Szerencsés fickó vagyok, mi?

Stevens megrázta a fejét.

– Maga átkozottul érti a dolgát, Dick. Ezt ne feledje el!

Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, aztán Canidy törte meg a csendet.

– Van valami hír Stan Fine-ról?

– Csak annyit tudok, hogy Algírban van, és próbálja helyretenni a dolgokat egy olyan helyen, amit ő
csak „minimálisan kontrollált káosz”-nak nevez.

Canidy elvigyorodott.

– Meg tudná kérdezni tőle, hogyan találhatom meg, ha odamegyek?

Stevens bólintott.

– Vegye úgy, hogy már meg is kérdeztem.

– És mondja meg neki, hogy útban vagyok hozzá!

– Rendben.

Kopogtak az ajtón, aztán Dancy százados jelent meg, kezében egy tálcával, rajta két csésze gőzölgő
kávéval, meg egy harmadik csészével, amiben tej volt, illetve egy kis tányér cukorral. Letette a tálcát az
íróasztalra.

– Köszönöm, Helene – mondta Stevens.

– Kösz – tette hozzá Canidy, és megragadta az egyik csészét.

– Szívesen, uraim. Ha szükségük lenne még valamire, csak szóljanak!

Dancy százados elmosolyodott, aztán távozott. Stevens odament az íróasztalához, és felvett róla egy
csésze kávét, illetve egy aktát.

– Ellis másod-vitorlamesteren keresztül kaptam egy szigorúan titkos üzenetet Donovan ezredestől,
amiben közölte velem, hogy maga idejön. És azt akarta, hogy tudjak meg magának mindent, amit az
Olaszországra specializálódott különleges hírszerző részleg kiderített erről a maga Rossi professzoráról.

Stevens átadta Canidynek a barna aktát, amit az épület pincéjében készített a különleges hírszerző
részleg. Canidy kinyitotta. Csak pár ív papír volt benne.

– Nem valami sok – ismerte el Stevens –, de minden, ami benne van, friss információ. Például olyan
hírek vannak benne, hogy Rossit múlt héten látták a Palermói Egyetemen.

Palermo? gondolta Canidy. – Az Szicília északi részen van. Francisco Nola emberei Portó
Empedocléban vannak, a sziget déli felén.
 218

Nem mintha nem lehetne hajóval délről északra menni. De ez majdnem olyan, mintha az ember azt
mondaná, hogy el lehet jutni New Yorkból Londonba hajóval is… csak éppen ott vannak a nyomorult
németek, akik mindent megtesznek azért, hogy elsüllyesszék azt a nyomorult hajót. ..

– Bruce tud erről? – kérdezte Canidy. Stevens megrázta a fejét.

– A főnök világosan a tudtomra adta, hogy csak magának… és nekem van jogom tudni az ügyről.

Canidy szemöldöke felszaladt.

– Erről én nem tudtam, Ed.

– Gondoltam, Dick. Ne csinálj problémát a dologból! Nem ez az első küldetés, amit ennyire titokban
kellett tartani… és gyanítom, hogy nem is az utolsó.

Canidy bólintott.

Igen – gondolta. – Erről nekem rögtön az jut eszembe, hogy senki sem szólt Bruce-nak a Dyer
professzor kimenekítésére szervezett küldetésről.

– Eisenhower dührohamot fog kapni, ha megtudja – mondta, és közben olvasni kezdte az aktát.

Dwight David Eisenhower tábornok, az európai expedíciós haderők parancsnoka, óriási sikert ért el
azzal, hogy a szövetségesekkel partra szállt Észak-Afrikában – Fáklya hadművelet –, és éppen arra
készült, hogy megismételje a sikert Szicíliában és Olaszországban – (Husky hadművelet).

Stevens bólintott.

– Aha.

– Ám legyen! A főnök tudja, mit csinál. Egyébként Ike is nagy játékos.

– Erről jut eszembe – mondta Stevens. – Egy jó tanács, cimbora: nagy ívben kerülje Owen alezredest!

– Az meg ki a fene?

– Warren J. Owen. Ike egyik kapuőrzője Algírban, az afrikai erők parancsnokságán. Az Ivy Leauge
tagja… a Harvardon végzett '36-ban… szivarozik, pedig nem szereti a szivarokat. És drága borokat
iszik, olyan borokat, amilyenekről szinte senki sem hallott… legalábbis ezt állítja. Ismeri ezt a fajtát,
igaz?

Canidy savanyú képet vágott, aztán bólintott.

– És ez még nem minden – folytatta Stevens. – Van egy rossz szokása: két pofára löki a hülyeséget. A
baj az, hogy szerintem el is hiszi azt a sok baromságot, amit összehord.

Canidy felnevetett.

– A török tisztek jutnak róla az eszembe – mondta. – Ha egy török tiszt azt mondja valakinek, hogy
„nem gond”, akkor azt érti alatta, hogy neki nem gond.

Most Stevens nevetett fel.

 219

– És ha ez nem lenne elég – folytatta Stevens, miután abbahagyta a nevetést –, ez az Owen egy igazi
puhapöcs. Canidy megrázta a fejét.

– Nevet nem szeretnék mondani – folytatta Stevens –, de valakitől azt hallottam múlt éjjel a Savoy
bárjában, hogy ha „Ott voltam” szalagot osztogatnának azért, mert valaki használni merte a női
mosdót… persze csak akkor, ha nem kellene tartania tőle, hogy valaki rálő… Owen első lenne a sorban.

Canidy hahotázni kezdett.

– Bizony – mosolygott Stevens. – A bárban is röhögött mindenki. Nyilván nem titok a dolog.
Szerintem nem szerencsés, ha az emberek így gondolnak egy tisztre, aki ennyire magas posztot lát el…
és persze aki Ike jobbkeze.

– Egyetértek. Van még valami különleges tulajdonsága ennek az Owen ezredesnek, amiről tudnom
kellene?

– Hát, mindent a nagykönyv szerint csinál. Szerintem Ike csak ezért kedveli. De az, hogy mindent a
nagykönyv szerint csinál, igazából annyit jelent, hogy nem szereti a kavarást… főleg azt nem bírja, ha
valaki neki kavar be.

Stevens Canidyre nézett.

– Ami annyit jelent, hogy…

– Tudom, tudom – mondta Canidy, és mellmagasságba emelte a kezét, tenyérrel Stevens felé. – Értem
én. Ami annyit jelent, hogy nem leszek a kedvence. Főleg, ha tudomást szerez erről.

Meglobogtatta az aktát.

– Ike világosan a főnökeink tudtára adta, hogy (a) nem tartja valami nagyra az OSS-t, és (b) azt meg
aztán végképp nem akarja, hogy előtte tegyük a lábunkat a hadműveleti területére.

Stevens felvonta a szemöldökét.

– Pontosan.

– De majd én megoldom a problémát – mondta Canidy, aztán a karórájára nézett.

Úgy döntött, ideje témát váltani.

– Le kell szállítanom pár női holmit… – kezdett hozzá, és a bőröndjei felé biccentett a fejével – …
aztán kiugrok a repülőtérre, Scamptonba, és megpróbálok lestoppolni egy B-17-est, amivel a brit Királyi
Légierő szállítja az embereket Algírba.

Stevens a bőröndökre nézett, aztán Canidyre, és kedvesen elmosolyodott.

– Helyes. De vigyázzon magára, barátom! Amikor azt mondtam magának, hogy átkozottul érti a
dolgát, én úgy értettem, hogy átkozottul jó kém. Egy szerelmes nővel már nem biztos, hogy el tud bánni.

Canidy elvigyorodott.

– Próbálom nem elfelejteni, ezredes.

 220

Amikor Ed Stevens alezredes leszólt a londoni iroda gépjárműparkjába, és közölte az illetékessel, hogy
hozzanak ki egy járművet a garázsból Richard Canidy őrnagy számára, a brit fickó, akire a
gépjárműpark volt bízva, közölte, hogy rettenetesen sajnálja, de az összes szolgálati autó – különböző
gyártmányú, minden jelölést nélkülöző, angol gépkocsi – használatban van. A garázs sajnos kongott az
ürességtől.

Amikor a brit meghallotta Stevens hangjában a csalódottságot, gyorsan felajánlott egy lehetőséget: ha
nem kell túl messzire menni, akkor a bátyja, aki a beszélgetésük közben érkezett meg a brit ebédjével –
egy szardíniás szendviccsel –, szívesen elviszi az őrnagyot a saját járművével.

Stevens azonnal elfogadta a kedves felajánlást.

Canidy két kezében bőrönddel lépett ki az épületből. Két, húszas éveiben járó brit civil közeledett felé.
Olyan egyformák voltak, mintha ikrek lettek volna.

– Mr. Canidy? – kérdezte a bal oldali brit, aki zakót és nyakkendőt viselt.

Canidy bólintott.

– Igen.

– A nevem Robert, uram. Ő pedig a bátyám, Harry. Canidy bólintott.

– Még egyszer köszönöm a segítséget.

Canidy észrevette, hogy Harry a bőröndjeit nézi kissé döbbenten.

– Valami gond van? – kérdezte Canidy.

– Ezeket is magával akarja hozni, uram? – kérdezte Harry.

– Persze. Miért?

Harry felvont szemöldökkel nézett Robertre. Aztán a testvérek egyszerre fordultak az utca felé. Canidy
követte a tekintetüket, és meglátta a járművet, amiről azonnal tudta, hogy nem lehet más, csak Harry
gépkocsija.

Egy tűzpiros, 1937-es Austin Seven 65-ös állt a padka mellett – a britek csak Fürgének nevezték. Az
autó parányi, kétüléses, lenyitható tetejű jármű volt, kis utastérrel és még kisebb csomagtérrel. Az egész
autó nem lehetett hosszabb 180 vagy talán 210 centiméternél, a szélessége pedig alulról súrolta az 1
métert. A szélvédő krómozott felső díszléce úgy Canidy csípőjéig ért.

Azt hiszem – gondolta Canidy –, az lesz a legjobb, ha egyelőre nem szólok egy szót sem.

Robert Canidyhez fordult.

– Azt hiszem, egy kicsit szűkösen lesznek – jegyezte meg szükségtelenül, tipikus brit eufemizmussal.
Aztán elmosolyodott, kivillantva szürke fogsorát, amire ráfért volna egy fogszabályzó.

– De az én Harry bátyám csodákra képes – tette hozzá vidáman. – Igaz, Harry?

Harry némán Robertre nézett. Canidy úgy látta, hogy némi kétely ült ki az arcára.
 221

– Persze, hogy igaz – felelt Robert a bátyja helyett, aztán felkapta Canidy egyik bőröndjét. –
Indulhatnak is!

Egy pillanattal később Harry felkapta a másik bőröndöt, aztán kivett az Austin csomagtartójából némi
kötelet, és nekilátott a bőröndöket odakötözni a csomagtartó tetejéhez.

Pár perccel később úgy nézett ki, hogy Harry sikerrel járt, bár az autó szemlátomást kicsit leült a plusz
teher miatt.

Még maga Harry is csodálkozott azon, hogy meg tudta oldani a feladatot.

Robert a bal oldali ajtóhoz ment, és kinyitotta.

– Parancsoljon, Mr. Canidy.

Canidy bepréselte magát az anyósülésbe, Harry pedig behuppant a volán mögé.

Annyira kevés volt a hely odabent, hogy a válluk összeért.

Hogy egy kis helyet csináljon, Canidy kidugta a kezét a saját „ablakán” – igazából nem is ablak volt
ez, csak egy nyílás.

Ez a kocsi annyira alacsony építésű, hogy ha nem figyelek, és véletlenül lecsúszik a karom az ajtóról,
beverem a kezem a rohadt macskakőbe.

Canidy Harry felé fordult.

– A Woburn Square-re megyünk. Harry arcára kiült a döbbenet.

– Ugye tudja, hogy merre van? – kérdezte Canidy.

– Persze – felelte Harry. – Csak éppen… – Mi?

Harry szemlátomást hezitált.

– Semmi. Lehet, hogy tévedek.

A bal kezével megragadta az Austin sebességváltó karját, és egyesbe tette. A váltó reccsent. Amikor a
recsegés véget ért, ami azt jelentette, hogy a fogaskerekek végre rendesen összekapcsolódtak, Harry
felpörgette a 747 köbcentis motort, az visítani kezdett, majd felengedte a kuplungot, a gépkocsi pedig
mozgásba lendült.

Az autó, amely egyértelműen túl volt terhelve, úgy zötykölődött, mint egy ökrös szekér. Szinte minden
döccenőnél leért az alja, amitől Canidynek majdnem az agyában kötött ki a gerincoszlopa. Azon kezdett
el tűnődni, hogy talán még a gyaloglás is jobb lenne a két nehéz bőrönddel, mint ez a fájdalmas utazás.

Harryt nem zavarták a döccenések.

Egymás után kapcsolta az újabb sebességi fokozatokat, a kis motor pedig félelmetesen bőgött. Harry
keresztülverekedte magát a forgalmas utcákon – szerdán mindig nagy volt tülekedés London utcáin –,
aztán ráfordult a Brook Streetre. A Hanover Square-re érve hirtelen visszakapcsolt, balra rántotta a
kormányt, és célba vette a körforgalmat.
 222

Canidy attól tartott, ha a bőröndjei a lendülettől nem fognak lerepülni a csomagtartóról, a tömegüktől a
kis „Fürge” két kerékre fog állni… vagy talán fel is borul.

De az Austin az úton maradt, Harry pedig beletaposott a gázba, majd kivágódott a körforgalomból, és
egy sebességi fokozattal feljebb kapcsolt.

A Mortimer Streeten süvítettek kelet felé.

Ahogy a Mortimeren hajtottak, Canidy jól látta a Luftwaffe legutóbbi bombázásának az eredményét,
amiről a New York-i újságok írtak.

Az üzletek közül jó néhánynak betört a kirakata, néhányat pedig porig romboltak a bombák.

Nők és gyerekek álltak sorban a vegyeskereskedések, mosodák és egyéb üzletek előtt.

A következő sarkon két londoni rendőr üldögélt egy asztalnál a járdán, teát szürcsölve. Nyilván
megpihentek kicsit, miután már bejárták a körzetüket. A teázóból magából viszont nem sok minden
maradt, csak a homlokzat, amire az üzlet fából készült cégtáblája volt erősítve. Az épület többi része
nem volt sehol.

Amikor Harry a Gower Streetre ért, Canidy még nagyobb pusztítást látott.

A Woburn Square pedig már csak pár saroknyira volt.

Canidy oldalra akart fordulni, hogy váltson pár szót Harryvel, de ahogy oldalra kezdett fordulni, az
orra majdnem beleakadt Harry fülébe.

Inkább megint előrefordította a fejét, és kibámult a szélvédőn.

– Mennyire volt súlyos a bombázás errefelé?

– Foltokban nagyon súlyos. Egy-két helyen a bombák rettenetes munkát végeztek. Más részek viszont
érintetlenek maradtak.

Canidy elgondolkodott a válaszon.

– És a Woburn Square?

A szeme sarkából látta, ahogy Harry megrázza a fejét.

– Nem túl szép látvány – felelte.

A következő háztömböt úgy hagyták el, hogy egyikük sem szólalt meg, csak az Austin motorja
vinnyogott.

Ahogy ráfordultak a Woburn Square-re, Canidyt hirtelen elfogta a félelem.

Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, mi merre van, mert annyira megváltozott minden.

Látta a parkot, és felismerte azt a pontot, amihez képest tudta, hogy a Woburn Mansions 16. számnak
merre kellett volna lennie.

Arra nézett, amerre kellett, de nem akart hinni a szemének.

 223

Az épület, amelyben Ann Chambers lakása volt – az egyetlen lépcsőház, amely túlélte a korábbi
bombázásokat, s csak a tűzfalát perzselte meg a tűz – törmelékké redukálódott.

Woburn Mansions 16. – és minden más is tőle jobbra és balra – eltűnt a föld színéről.

Nem maradt semmi, csak egy rakás törmelék.

De hol van Ann?

A francba!

Tizedik
(Egy)

New Jersey,

Newark Robert Treat Hotel

1943. március 9, 09.15

Kurt Bayer a főbejáraton keresztül ment be a hotelbe, kezében egy barna papírzacskóval, amire fekete
festékkel volt nyomtatva a következő felirat: TRENTON GYÓGYSZERTÁR / HÁZHOZ SZÁLLÍTÁS
AZ EGÉSZ VÁROSBAN / TELEFON: HILL 4-3-466.

A zacskóban egy doboz ötvenszemes aszpirin volt – az erőseb-bik fajta –, valamint egy tekercs öt centi
széles géz, egy tekercs ragtapasz, egy tompa végű olló, egy üveg fertőtlenítőszer – Mercurochrome –, és
egy doboz Whitman's Sampler csokoládé tizenöt szem bonbonnal.

Kurt körülnézett az előcsarnokban. Richard Kochot kereste. Nem látta sehol, a fotelben sem, ahol
általában újságot olvasott és cigarettázott.

Egyrészről örült, mert ha Koch megtudta volna, hogy a pénzt, amit neki adott, megint Maryre költötte,
biztosan megint rákezdett volna a régi nótára, hogy ennek a kapcsolatnak véget kell vetnie.

Másrészről viszont Bayer nagyra tartotta a társát – bár ezt még magában is csak morogva ismerte el –,
és most ebben a szituációban jól jött volna a tanácsa Maryvel kapcsolatban.

Amikor a kilencedik emeletre ért, mozgást látott a folyosó jobb oldalán. Amikor jobbra pillantott, arra
számított, hogy a szőrös, nagydarab fickót fogja ott látni, aki azt a testhezálló öltönyt viselte. Ehelyett
egy magas, sötét bőrű férfit látott csőnadrágban, pólóban és bőrdzsekiben. Gondosan nyírt fekete haja és
keskeny, formára vágott, fekete bajusza volt.

A nagydarab, szőrös fickóhoz hasonlóan úgy tűnt, neki is meggyűlt a baja az ajtó zárjával.

A nagydarab pali biztos nem szólt le, hogy rossz a zár – gondolta Bayer, miközben egyre közelebb ért
a 909-es szobához –, márpedig, ha nem szólnak le, sosem javítják meg.

Bayer az ajtója zárjába dugta a kulcsát, elfordította, majd óvatosan kinyitotta az ajtót, és gyorsan,
nesztelenül a szobába lépett, nehogy felébressze Maryt.
 224

Erre azonban semmi szükség nem volt, amint az kiderült, miután Bayer rápillantott az ágyra, amelyet
megvilágított az éjjelilámpa.

Mary ébren volt, és ült, bár szemmel láthatóan még mindig fájdalmai voltak.

– Szia, picim – mondta Bayer. Mary elmosolyodott.

– Szia.

Bayer feltartotta a barna papírzacskót, hogy Mary láthassa, hol járt.

– A patikában voltam, és hoztam neked pár dolgot.

– Köszönöm.

Bayer letette a télikabátját – amelynek jobb zsebében ott lapult a Walther pisztoly – a dohányzóasztal
melletti székre, aztán a függönyhöz ment.

– Széthúzhatom a függönyt? Olyan szép idő van ma reggel. Talán kicsit jobban leszel tőle.

– Meglehet.

Bayer lassan széthúzta a függönyt a bal kezével, és a reggeli nap lágy sugarai elkezdték megtölteni a
szobát.

Amikor a függöny már teljesen szét volt húzva, Bayer sarkon fordult, és… majdnem elejtette a barna
papírzacskót.

A napfényben elképesztően csúnyának tűntek Mary sérülései. A véraláfutásai az éjszaka során egészen
bekékültek, olyannyira, hogy az előző éjjel még különálló zúzódások egyetlen hatalmas, fekete-kék
folttá nőttek az arcán.

Az anyám sírjára esküszöm, hogy elkapom azt a rohadékot, aki ezt csinálta…

Odament Maryhez, és közben kivette a csokoládét a zacskóból. Leült mellé az ágyra, és felé nyújtotta a
csokit.

– Neked hoztam.

Mary elvigyorodott.

– Édes vagy. Köszönöm.

Elvette a csokoládét, és letette az éjjeliszekrényre a telefon mellé.

Csak ültek, és nézték egymást szótlanul. Aztán Bayer törte meg a csöndet.

– Mary, nagyon kérlek, mondd el, mi történt! Mary becsukta a szemét, de nem szólalt meg.

– Kiraboltak?

Mary megrázta a fejét.

– Elvette tőled valaki azt a pénzt, amit neked adtam? Mary halkan sírni kezdett.
 225

– Sajnálom, édesem – mondta Bayer. – Nem akarom, hogy sírj, de… tudnom kell.

A lány kinyitotta a szemét.

– De nem leszel dühös?

– Dühös? Miért lennék dühös? Csak mondd el, ki tette ezt veled!

Mary egy pillanatig nem felelt.

– Oké… – kezdett hozzá, aztán nagy levegőt vett. – Donnie.

– Donnie? Milyen Donnie?

– Paselli.

– Ki a fene az a Donnie Paselli? Mary megint sírni és szipogni kezdett.

Bayer felállt, és kiment a fürdőszobába egy papír zsebkendőért. Kihúzott egyet a dobozból, aztán
felmarkolta az egészet, kivitte Marynek, aztán letette az éjjeliszekrényre. Kivett még egy zsebkendőt, és
mindkettőt odaadta Marynek.

A lány finoman kifújta az orrát – a művelet elég fájdalmasnak bizonyult –, véres, sűrű váladékot
hagyva a papíron.

Amikor végzett, Bayer elvette a zsebkendőket, és a szemetesbe dobta, aztán két tiszta zsebkendőt adott
oda Marynek, hogy az orrához nyomja.

Mary felnézett Bayerre, aztán elfordította a fejét.

– Donnie, a Majom… úgy hívják. Donni „a Majom” Paselli.

– Oké. De miért…

– Ő az a fickó, akiről meséltem neked, aki korábban is megvert. Emlékszel? Akinek oda kellene adnom
a pénz felét, amit keresek.

Bayer nem szólalt meg.

Nem adtad oda neki azt a kibaszott pénzt, amit tőlem kaptál? Jesszusom!

– Nem adtad oda neki a pénzt…? Mary megrázta a fejét.

– Volt pár számla, amit már rég ki kellett volna fizetnem… Mary elhallgatott, és szipogni kezdett.

– Kérlek, ne üss meg! – suttogta.

Megütni téged? Én csak szeretnélek megölelni… de félek, hogy azzal is csak fájdalmat okozok majd
neked.

– Ssss – mondta Bayer. Forgott vele a világ.

Beszélnem kell Kochhal. Kezdenek elfajulni a dolgok. Bayer előrehajolt, az éjjeliszekrény felé, és
felvette a telefonkagylót. Tárcsázta a nullát, aztán megint felegyenesedett.
 226

– Kérem, kapcsolja nekem a 410-es szobát!

Hosszú csend következett, amíg a telefonközpontos elvégezte a szükséges műveleteket.

– Igen – mondta Bayer a telefonba –, én vagyok… Hol? A hotelben… Az ráér. Nézd, elég nagy bajban
vagyok… vagyis mind a ketten nagy bajban vagyunk… Olyasmi történt, aminek nem fogsz örülni…
Nem, nem mondhatom el a telefonban… Ne ordítozz! Most rögtön tedd le a telefont, és gyere fel a 909-
es szobába… Igen, 909-es.

Bayer letette a telefont, és Maryre nézett.

Mary őt nézte, Bayer pedig látta a szemében a jeges rémületet.

Öt perc sem telt, és kopogtattak az ajtón.

A francba is, ez gyors volt – gondolta Bayer. – Koch biztosan majd felrobban a dühtől.

Bayer az ajtóhoz ment, elfordította a kilincsgombot… és akkor érezte, hogy valaki kivágja az ajtót.

A következő pillanatban három dolgot észlelt: egy kéz a torkára fonódott, az ágytól jobbra lévő falnak
préselődött, és egy pisztoly csövébe meredt.

A kis kaliberű, félautomata revolvert – Bayer nem ismerte fel a típust, de ebben a pillanatban nem is
nagyon érdekelte ez, csak az járt a fejében, hol fog kimenni a testén a golyó, ha a fegyver elsül – a
magas, sötétbőrű férfi tartotta a kezében, akit a folyosó végén látott, amikor kiszállt a liftből.

– Egy kurva szót nem akarok hallani – mondta a férfi színtelen hangon, szinte nyugodtan.

Bayer a falnak préselődve próbálta bólintással a férfi tudtára adni, hogy megértette a figyelmeztetést.
Mary szánalmas nyüszítésbe kezdett. Bayer és a férfi Maryre nézett.

– Takarodj ki a kibaszott ágyból, Mary! – mondta a férfi. – Látni akarom a kezed!

Bayer szemöldöke felszaladt, amikor meghallotta a férfi szájából Mary nevét. Honnan ismeri?

Aztán a férfi, mintha csak olvasott volna Bayer gondolataiban, ránézett, és azt mondta:

– A pénzért jöttem, amivel ez a kurva tartozik Donnie-nak. A férfi elfordult Bayertől, és az ágy felé
fordította a fejét.

– Mozgás, Mary!

– Oké, oké, Christopher – mondta Mary.

Nagy nehezen kikászálódott az ágyból, és megállt az ágy mellett meztelenül, összegörnyedten, tele
véraláfutásokkal. Kék-fekete kezeivel próbálta eltakarni magát, amennyire tudta.

Hogy lehet valaki ennyire aljas! – gondolta Bayer, és a férfira meredt.

A férfit azonban nem hatotta meg a látvány.

– Menj! Csukd be az ajtót! – mondta a férfi, és a pisztolyával intett Marynek.

 227

Bayer nézte, ahogy Mary erőtlenül elindul az ágy mellől, elbotorkál a fal mellett, ahová a férfi
„szegezte”, majd kitámolyog az ajtóhoz. Megpróbálta bezárni az ajtót, de annyira gyenge volt, hogy
amikor becsukta az ajtót, a zár nyelve nem kattant a helyére.

– Mennyi kell? – kérdezte Bayer. A hangja furcsa volt, mivel a torkát összeszorították, és ez hatással
volt a hangszalagjaira is.

– Háromszáz, plusz száz dollár büntetés.

Az, hogy majdnem agyonvertétek, nem volt elég büntetés? – gondolta Bayer.

Bayer bólintott, hogy rendben van. Megpróbált nyelni.

– És most kell a pénz, seggfej! Bayer megint bólintott.

– Máris adom, a tárcámban van… – a szék felé bökött – …kabátomban.

A férfi a kabátra nézett.

– Mary – mondta a férfi –, hozd ide nekem azt a kabátot!

Mary csoszogva indult el az ajtótól a szék felé. Nagy nehézségek árán felemelte a kabátot a székről, és
vonszolni kezdte a férfi felé.

– Siess már, te hülye kurva! – mondta a férfi.

(Kettő)

Miután Richard Koch befejezte a beszélgetést Bayerral, és letette a telefont, azonnal a lifthez ment, és
felment a kilencedik emeletre, majd végigment a folyosón.

A jobb oldalon lévő szobákat és szobaszámokat nézte. 903-as, 905-ös szoba. Amikor a 907-eshez ért,
már látta a 909-es szobát is.

Az ajtó résnyire ki volt nyitva.

Koch egy lépést tett az ajtó felé, aztán egy furcsa férfihangot hallott odabentről:

– Siess már, te hülye kurva!

A hangtól végigfutott a hideg Koch hátán.

Azonnal a falhoz lapult, a zsebébe nyúlt, kihúzta a 9 mm-es Walther PPK félautomata pisztolyát, és
csőre töltötte.

Kezében a pisztollyal lassan elindult a 909-es szoba felé.

A 909-es ajtókeretéhez ért – arra az oldalra, ahol az ajtó forgópántjai voltak –, és megállt.

Előrehajolt, az ajtógomb irányába, és megpróbált benézni a résen.

De csak bútorokat látott, meg egy ablakot széthúzott függönynyel.

 228

Egy darabig hallgatózott, és női sírásra lett figyelmes, aztán a furcsa férfihangot hallotta, amint azt
kérdezi:

– Melyik zsebben van?

Zsebben? – gondolta Koch.

Aztán egy másik férfihang morgott valamit.

Alig lehetett érteni, hogy mit mond, Koch azonban így is felismerte Bayer hangját. Hallatszott, hogy
valamiféle fizikai kényszer alatt beszél.

Ki tudja, hányan lehetnek odabent…

Finoman benyomta az ajtót, ami úgy öt centire kinyílt.

Várta, hogy lesz-e reakció odabentről.

De úgy tűnt, hogy nem lesz, úgyhogy még egyszer bekukucskált a most már valamivel nagyobb résen.

Amit odabent látott, attól meghűlt az ereiben a vér.

Bayer kurvája állt a szobában… brutálisan összeverve tetőtől talpig.

Bayer kabátját tartotta a kezében. Mi a francot csinált vele Kurt? És miért?

És most a stricije eljött volna, hogy rendezze a számlát Bayerral? Bayer azt mondta, hogy nagy bajban
van… nagy bajban vagyunk. A kurva anyját ennek a baromnakl Megmondtam neki, hogy baj lesz a
kurvázásból! Koch nagy levegőt vett, a falhoz lapulva lehajolt, és óvatosan elkezdte kinyitni az ajtót.

(Három)

Christopher, „a Behajtó” Salerno büszke volt a becenevére, amiért keményen megdolgozott az utcán,
és amit azért kapott, mert nagyon értette a dolgát, vagyis a pénzbehajtást.

A harmincegy éves férfi már majdnem tíz éve foglalkozott adósságrendezéssel. Még tinédzserként
kezdte a bűnöző pályafutását. Miután kibukott a hobokeni gimnáziumból, egész nap az utcán lógott, és
bárkinek elvégzett bármilyen munkát, aki megfizette.

Attól kezdve, hogy elkezdett Donnie „a Majom” Pasellinek dolgozni, többé nem tartotta magát pitiáner
bűnözőnek. Hivatásos pénzbehajtó lett, igazi profi, immáron egy évtizedes szakmai tapasztalattal.
Folyamatosan dolgozott, hogy ne essen ki a gyakorlatból, és minden nap edzett, hogy az izmait kiváló
formában tartsa. Mindig nyitva tartotta a szemét és a fülét, és nagyon koncentrált, főleg a behajtások
közben.

Mostanra az adrenalin elöntötte az agyát, de tudta, hogy kontrollálnia kell magát, ugyanakkor a munkát
is el kell végeznie, méghozzá gyorsan és hatékonyan.

Eddig majdnem minden úgy ment, ahogy tervezte.

Miután Mary nem fizette ki Pasellit, Salerno pedig kénytelen volt megveretni – a verés közben
egyébként Mary valami baromságot motyogott, hogy a fickó, akivel összeállt, valami Kurt, azt állítja
 229

magáról, hogy német ügynök, és hogy ő a felelős a robbantásokért, amikről az újságok írnak –, követték
a hülye kurvát egészen a hotelig, egészen a seggfej szobájáig, akivel összeállt.

Aztán Paselli az előcsarnokban várt, hogy kiderüljön, mennyire lesz nehéz visszaszerezni a pénzét.
Aztán felküldte Salernót, hogy elvégezze a munkát.

Salerno Bayer homlokának szegezte .25-ös kaliberű 1908-as Colt félautomata pisztolyát. Kicsi,
mellényzsebben hordható fegyver volt, alig nagyobb Salerno bal kezénél, amiben tartotta, de mindig jó
szolgálatot tett neki. A bal kezével határozottan szorította Bayer torkát.

Mivel egy fejjel magasabb és vagy 15 kilóval nehezebb volt Bayernél, nem esett nehezére kordában
tartani a fickót.

De az a kurva Mary túl sokat szöszmötöl a rohadt kabáttal, amiben a pénz van.

– Siess már, te hülye kurva! – mondta Salerno.

Amikor hátrapillantott a lányra, azt látta, hogy az épen hagyott szemével az ajtó felé pillant, majd
vissza felé. Salerno is az ajtóra nézett. Lassan elkezdett kinyílni.

A bal kezét továbbra is Bayer torkán tartva, Salerno gyorsan elrántotta Bayert a faltól, és maga elé
perdítette, hogy közé és az ajtó közé kerüljön. A pisztolya csövét Bayer fejéhez nyomta, pontosan a bal
füle mögé.

– Ha megnyikkan – mondta Salerno nyugodtan –, én…

Az ajtó hirtelen kivágódott, és egy férfi lépett a szobába. A férfi guggolt, és gyorsan végigpásztázta a
pisztolyával helyiséget. Bassza meg! – gondolta Salerno.

Salerno meghúzta a kis Colt ravaszát. Egy dörrenés hallatszott, aztán a kis fegyverből kivágódott egy
töltényhüvely, ami az ágyon landolt, majd egy újabb lőszer került a töltényűrbe.

Bayer elkezdett a földre zuhanni.

Mary ordított valamit, de Salerno nem értette, hogy mit, és nem is érdekelte.

Salerno megragadta Bayer testét, és a férfi felé lökte mintegy pajzs gyanánt, aki most felé ugrott, majd
a padlóra vetette magát, balra pördült, és feltérdelt.

A férfi rálőtt Salernóra. Aztán még egyszer.

Egyik lövés sem talált.

Salerno gyors egymásutánban tüzelt négyszer. Kettő teljesen mellé ment.

A harmadik .25-ös viszont ágyékon találta a férfit, aki ettől még nem állt le.

Amikor a negyedik lőszer eltalálta a térdét, a férfi előreesett, Bayer testére, Salerno irányába, aztán le a
szőnyegre.

Amint a szőnyegre ért, Salerno villámgyorsan a férfi tarkójához nyomta a kis Colt csövét, és
beleengedte az utolsó lőszert.

Aztán gyorsan a nadrágja zsebébe nyúlt, kikapott egy friss tárat, amiben hat .25-ös ACP lőszer volt.
 230

Salerno egy pillanat alatt tárat cserélt, csőre töltötte a fegyvert, és a férfi fejére irányította a csövét.

A férfi nem mozdult.

Salerno Bayerre nézett. A férfi bal füléből folyt a vér. Ő is halott volt.

Egyik golyó sem távozott az áldozatok fejéből. A kis kaliberű golyók ide-oda pattogtak a két férfi
koponyájában, szétkaszabolva az agyvelejüket, gyors halált okozva.

Ahogy Salerno felvette a földről a férfi pisztolyát – hah? egy Walther? mi a fene? –, a férfi végbelének
záróizmai elernyedtek, kieresztve némi bélgázt.

Salerno hirtelen meghallotta Mary szűnni nem akaró zokogását.

Keresztülvágott a szobán, és odament, ahonnan a sírást hallotta.

A fürdőszoba csempézett padlóján találta meg összekuporodva. A karját a feje köré fonta, a kezével
befogta a füleit. Salerno közelebb lépett. A lány nyakából folyt a vér. Az egyik lövésemmel
eltalálhattam. Megrázta a fejét.

Milyen kár. Ez nem történik meg, ha teszi a dolgát, ahogy kell… Előrehajolt, és egy golyót röpített a
lány fejébe a jobb fülén keresztül.

A fegyver elképesztően nagyot szólt a kis csempézett helyiségben.

Mary teste megremegett, aztán elernyedt. Salerno visszament a szobába.

Felvette a földről a kabátot, amit Mary megpróbált odavinni neki, belenyúlt a jobb zsebébe, és egy
pisztolyt talált benne. Mi a fasz van itt? Még egy Walther. Ugyanolyan, mint a másik. A második
Walthert a kabátja másik külső zsebébe csúsztatta. Beletúrt Bayer másik zsebébe is, de nem talált pénzt
ott sem.

– A hazug mocsok – mondta Salerno.

Átkutatta Bayer nadrágzsebeit is, de ott sem talált pénzt. Salerno belerúgott Bayer testébe. Aztán
átkutatta a másik fickó zsebeit is. Bingó!

Salerno egy köteg bankjegyet talált a másik férfi nadrágjának jobb zsebében. Lehúzta róla a
gumiszalagot, kisimította a pénzt, és számolni kezdte. Ötszázharmincegy dollár. Összetekerte a pénzt,
visszarakta rá a gumiszalagot, és zsebre vágta.

A férfi bal zsebében talált egy szállodai szobakulcsot, a 410-es szobáét.

Ki tudja, talán van ennek még pénze…

Salerno a telefonhoz ment, emlékezetből tárcsázott egy számot, aztán kisvártatva beleszólt a
telefonkagylóba.

– Megvan a pénz. De csináltam egy kis koszt. El kéne takarítani hármat… mi? …ja, hármat. Volt egy
vendégem is. Intézd el, rendben?

Egy pillanattal később letette a kagylót.

Ahogy letette a kagylót, észrevette az éjjeliszekrényen a nyitott Whitman's Sampler csokoládésdobozt.

 231

Felvonta a szemöldökét, aztán válogatni kezdett a bonbonok között. Kivett egy konyakmeggyet, és a
szájába tette. Kettőt rágott rajta, aztán lenyelte.

Megnyalta a száját, aztán ismét végignézett a bonbonokon, majd felmarkolt belőle vagy fél tucatot, a
zsebébe dugta, és kisétált az ajtón.

(Négy)

Algéria, Algír

1943. március 12.16.25

Richard M. Canidy őrnagy (USA Hadsereg, légi hadtest) arra ébredt, hogy a levegőbe emelkedik pár
centiméterre, aztán lehuppan. Beletelt pár másodpercbe, mire felfogta, hol van, és mi a fene történt vele.

A báránybőr finom melegsége azonban az eszébe juttatta, hogy hol zuhant – igen mély – álomba: a
padlón, egy B-17-es pilótafülkéje válaszfala mögött.

Megpróbálhatott volna aludni a vászon hevederüléseken, a géptörzs egyik oldalán, de tudta, az

borzalmasan kényelmetlen lett volna, még akkor is, ha beszíjazza magát a biztonság kedvéért.

A másik lehetőség – hogy a padlón alszik, a válaszfalnak támaszkodva – valamivel kockázatosabb volt.
Tudta, ha a repülőgép hirtelen veszít a magasságából, és gyorsan süllyedni kezd – mint most is, amit
Canidy onnan is tudott, hogy érezhetően megnőtt a dobhártyájára nehezedő nyomás, és a levegő is
máshogy fütyült odakint –, akkor „fel fog pattanni” a padlóról.

A „felpattanás” bekalkulált kockázat volt, amit Canidy bevállalt, csak ne kelljen az átkozott
hevederekben aludnia.

Canidy a négy B-17-esből álló raj utolsó gépén utazott. A B-17-es a repüléstechnika mamutja volt, egy
igazi csoda. A B-17-eseket négy darab 1200 lóerős Wright Cyclone motorral gyártották. 335 km/h-s
utazósebességével 3600 kilométert tudott megtenni három tonna bombával a fedélzetén. (Háromszor
ennyi terhet is képes volt a levegőbe emelni, de ilyenkor lényegesen lecsökkent a hatótávolsága.)
Tizenhárom darab .50-es géppuskával látták el, a repülőgép különböző pontjain.

A „repülő erőd” Angliából az Atlanti-óceán fölött tartott dél felé, követve Spanyolország nyugati
partvonalát, majd majdnem teljesen keleti irányba fordult, és Marokkóba, majd Algériába repült.

Szerencsére az út eseménytelennek bizonyult.

De Canidy tudta, hogy a B-17-esek nem mindig úszták meg ezt az utat gond nélkül.

A légi hadtestnél az a szóbeszéd terjedt, hogy amikor Eisenhower tábornok nagyjából ugyanezen az
útvonalon repült a Casablancai konferenciára, hogy találkozzon Roosevelt elnökkel, Churchill
miniszterelnökkel és a többi fontos tábornokkal, egy repülő erőddel repült, aminek kiment két motorja
útközben.

Mivel elég jó volt az esély arra, hogy a B-17-es nem lesz képes eljutni a célállomásig, és ki kell majd
ugraniuk a gépből, Ike az út hátralévő részét ejtőernyővel a hátán ülte végig.

Canidy érezte, hogy az ő nagy madárkája ráfordul a Maison Blanche repülőtér kifutójára.
 232

Felkelt a padlóról, beült az egyik hevederülésbe, és becsatolta magát.

Nagyot sóhajtott.

Minden jel arra mutatott, hogy minden gond nélkül földet fognak érni Algírban.

Ez persze nem jelentette azt, hogy nem volt mi miatt aggódnia.

Még mindig görcsbe rándult a gyomra, ha arra gondolt, hogy Ann Chambers eltűnt… és talán örökre.

Mindenkivel beszéltem, aki tudhatott volna róla valamit.

Kész csoda, hogy tudtam aludni, ráadásul ilyen mélyen…

Amint Canidy felvette a kapcsolatot Ed Stevensszel, Stevens megígérte neki, hogy azonnal ráállít az
ügyre pár embert, megpróbálják megkeresni Annt, és ha van valami híre, üzen.

Aztán Canidy beszélt még Ann főnökével a Chambers New Service londoni irodájában – a
szerkesztővel –, ő ugyancsak nem hallott Ann felől a bombázás óta. Megígérte Canidynek, hogy amint
van valami információja, értesíti Stevens alezredest.

Háborúban időnként el szoktak tűnni emberek… aztán meg előkerülnek.

Istenem, én soha nem szoktam tőled kérni semmit, főleg nem magamnak.

De most kérlek, add, hogy Ann előkerüljön…

A parancsnoki épület előtt, a repülőtér parkolójában kialakult helyzet már-már komikus volt. Vagy
ötven helybéli ember rohangált összevissza. Szemlátomást semmi logika nem volt abban, hogy ki merre
rohant, és miért.

Canidy megállt egy pillanatra a repülőgép előtt, kezében a két bőröndjével, és álmélkodva figyelte a
rohangálást. Hirtelen egy hangyaboly jutott az eszébe. Ha az ember rálép, akkor hirtelen előjönnek a
hangyák, és elindulnak a szélrózsa minden létező irányába.

Érezte, hogy valaki megérinti a jobb kezét, majd elveszi a bőröndjét.

– Hé! – mondta Canidy, és sarkon fordult, hogy megnézze, ki az.

Egy magas, vékony, sötétbőrű férfi állt előtte viseltes, barna zakóban és gallér nélküli fehér ingben.
Keskeny, simára borotvált az arca, a szeme pedig élénk, mandulaszínű.

– Taxi! Taxi! – kiáltotta nem túl ékes angolsággal, enyhe francia akcentussal.

A parkoló felé biccentett a fejével.

Mi a fenéért ne? – gondolta Canidy.

A férfi keresztülvágott a tömegen, Canidy pedig követte, kezében a bőrönddel, amiben a Johnny puska
és néhány ruhadarabja volt.

A parkoló leginkább roncstelepre hasonlított. Ránézésre egyik gépjárműről sem lehetett volna
elmondani, hogy tökéletes műszaki állapotban lett volna. Amikor pedig Canidy azt látta, hogy a férfi
egy 1936-os Peugeot 402-es előtt áll meg, hirtelen elkezdett neki hiányozni a „Fürge” Austin.
 233

A fickó taxijának fekete fényezése erőteljesen megfakult, és úgy általában a fényezés nagy részén kijött
a rozsda. A szedán csomagtartójának hiányzott a teteje, nem volt első sárvédője, a hátsó lökhárító be
volt horpadva – szó szerint belevágott a karosszériába –, és a hátsó szélvédőnek is Iába kélt,
valószínűleg kitört.

A férfi behelyezte Canidy bőröndjét a tető nélküli csomagtartóba, és intett Canidynek, hogy kövesse a
példáját, és tegye a másik bőröndöt is a csomagtartóba.

Egy nagy fenét!

Hogy valaki szépen kivegye hátulról, amikor majd megállunk valahol a forgalom miatt, mi?

Canidy megrázta a fejét, és a hátsó ülésre mutatott.

A férfi odanézett, aztán megértette, hogy mi Canidy problémája. Kivette a bőröndöt a csomagtartóból,
és berakta a hátsó ülésre. A második bőrönd hamarosan csatlakozott az elsőhöz. Aztán Canidy is.

– Villa des Mer Vue – mondta Canidy.

– Villa des Mer Vue? – kérdezett vissza a sofőr kissé meglepetten.

Miért? Valami nem tetszik?

Stevens azt mondta, hogy Fine ott tanyázik a Sea View villában.

– La Villa de Vue de Mer – mondta Canidy határozottan.

– La Villa de Vue de Mer – mondta a sofőr, és még egyszer megismételte. – La Villa de Vue de Mer.

Húsz percig tartott, mire az autóval Algír belvárosába értek a repülőtérről.

A távolság nem volt túl nagy – nem lehetett több tizenkét, tizenöt kilométernél – de a keskeny utak
nagyon rossz állapotban voltak, és a repülőtéren tapasztalt őrület ott is folytatódott. Igazi harmadik
világbeli forgalom volt ez, ahol kocsik, teherautók, gyalogosok és lovas szekerek egyaránt használták az
utat.

Azt viszont Canidy elismerte, hogy az idő csodálatos volt, a hőmérséklet kellemes, a délutáni felhőtlen
égbolt pedig szikrázóan kék.

Ahogy a kocsi felért egy domb tetejére, a város és a természetesen félkör alakú öböl – illetve távolabb
a Földközi-tenger – láthatóvá vált.

A kikötő dokkjában Canidy egy színes flottát pillantott meg: csupa fából készült halászhajó. Az
öbölben pedig még vagy fél tucat hajó horgonyzott, az Egyesült Államok Haditengerészete hajói és vagy
egy tucat Liberty szállítóhajó. A hajók felett ezüstszínű záró léggömbök lebegtek, a lemenőben lévő nap
sugarai meg-megcsillantak rajtuk. A léggömbökről lelógó acélkábelek voltak hivatottak elriasztani a
hajókat esetlegesen megtámadni kívánó ellenséges repülőgépeket.

A taxisofőr a város keskeny utcáin robogott végig, időnként meg-megnyomva a kürtöt.

Az autó jobbra kanyarodott, és elhajtott a Hotel St. George előtt. A luxusszálló a buja növényzet kellős
közepén állt egy hegyoldalban, amely az öbölre nézett.
 234

Canidy a kutatásaiból tudta, hogy a szálloda 1889-ben épült francia gyarmati stílusban. Külső falazata
ragyogó fehér volt, és gyönyörű kertek s hatalmas pálmafák vették körül. Úgy hallotta, hogy a szálloda
belülről is kifogástalan, hatalmas belmagassággal, aranyozott mennyezettel és falakkal, amelyeket
ezernyi, kézzel festett csempével burkoltak.

Azt is tudta, hogy a főparancsnok a St. George-ot nyilvánította a szövetséges erők főhadiszállásává.
Eisenhower főhadiszállását természetesen nem lehetett elképzelni az aranygalléros nagyokosok és a
szárnysegédjeik nélkül.

Valószínűleg jól teszem, ha elkerülöm ezt a helyet.

A taxis tovább hajtott, és hamarosan egy piachoz értek.

Elég lassan mentek ahhoz, hogy Canidy jól szemügyre vehesse a kofák standjait meg a zöldségeket,
gyümölcsöket, és persze a szárított halakat, amelyeket árultak.

Nézte a hosszú sorokban álló embereket meg a sor elején álló alkudozókat. Egy magas, világosbarna
bőrű férfi sétált el Canidy ablaka előtt. Sűrű, fekete haja volt – egészen rövidre nyírták –, valamint
meglehetősen nagy orra és fekete bajsza. Canidy már elfordult a férfi felől, de aztán hirtelen visszanézett
rá.

Egymás szemébe néztek, de aztán a férfi elkapta a tekintetét.

A rohadt életbe! Ha ez nem Francisco Nola, akkor az ikertestvére!

Próbálta alaposabban megnézni magának, de az már elfordult, és elvegyült a tömegben.

Hihetetlen… de ha jobban belegondolok, az itt élő emberek jó fele ugyanonnan jött ide, ahonnan Nola.

A tömeg elkezdett felszakadozni a kocsi előtt, a taxi pedig gyorsulni kezdett.

A taxisofőr rákanyarodott egy keskeny utcára, hegynek felfelé, még repesztett úgy háromsaroknyit,
aztán megállt egy nagy, francia gyarmati stílusban épült villa előtt. Valamennyire hasonlított a Hotel St.
George-ra, csak nem volt akkora – alig a fele lehetett –, a homlokzatát pedig nem fehérre, hanem
halvány rózsaszínre festették.

Canidy sehol nem látott táblát vagy bármi jelét annak, hogy a villa több lett volna annál, aminek
kinézett.

– La Villa de Vue de Mer – mondta a sofőr visszavonhatatlanul, aztán kiszállt az autóból.

Canidy is kiszállt a hátsó ülésről magával vonszolva az egyik bőröndöt, aztán behajolt a hátsó ülésre,
és kivette a másikat is. Fogalma nem volt, mennyi pénzt kellene adnia a sofőrnek, aki csak állt ott, és
figyelte.

Canidy mutogatni kezdett a sofőrnek, hogy várjon egy percet.

A sofőr eleinte gyanakodva méregette, de aztán bólintott.

Canidy a villa nagy fakapujához ment, körülnézett, és észrevett rajta egy nehéz rézkopogtatót
szemmagasságban, mellette pedig egy 10 x 10 cm-es kémlelőnyílást.

Bekopogott az ajtón, a kis kémlelőnyílás pedig kisvártatva kinyílt.

 235

Egy nagyon barátságtalan arc jelent meg a nyílásban. A tulajdonosa egy ötvenes éveiben járó, helyi
férfi volt.

Nem szólt semmit, csak felvonta a szemöldökét, mintha azt akarta volna mondani: igen?

Canidy hátranézett a taxisofőrre, aki kíváncsian és kissé türelmetlenül nézett vissza rá.

Canidy visszafordult az ajtó felé, és csak ennyit mondott:

– Patikus keresi Patikus kettőt.

Stevens alezredes közölte Canidyvel, hogy az előző küldetésben használt fedőneveket fogja használni
az üzenetben, amit Fine-nak küld.

A barátságtalan arcon olyan fintor jelent meg, mintha valaki az orra alá durrantott volna.

Mi a flanc van itt? Jó helyrejöttem egyáltalán?

– Pharmacien pour Pharmacien Deux – ismételte meg.

A barátságtalan arc eltűnt a nyílásból, majd a kémlelőnyílás kis ajtaja becsukódott, és egy zár kattant.

Canidy csak állt, és azon gondolkodott, most mi lesz.

A taxisofőrre nézett, aztán elmosolyodott és bólintott, majd a hüvelykujját mutatta neki, hogy „csak
még egy percet adj, haver, minden rendben van!”.

Úgy két perccel később Canidy hallotta, amint valami nagyon nagy és nagyon nehéz dolgot elhúznak a
kapu túloldalán.

Aztán az ajtó kinyílt.

És ott állt előtte a makkegészséges, kifogástalan megjelenésű Stanley S. Fine százados az USA
Hadserege légi hadtestének egyenruhájában.

Mögötte ácsorgott a barátságtalan arcú, ötvenes férfi. Fine Canidy mögé pillantott.

– Szép kocsi – mondta mosolyogva. Canidy vállat vont.

Fine intett a barátságtalan arcú férfinak, hogy vegye el Canidytől a csomagjait.

– Örülök, hogy újra látom – mondta Canidy, és kezet nyújtott Fine-nak, aztán hátrafordult. – Mennyit
adjak a taxisnak?

Fine mondott valamit franciául a férfinak, aki Canidy bőröndjeiért indult.

A férfi letette Canidy bőröndjeit a kapun túlra, aztán visszament a taxishoz. Canidy hallotta, hogy a két
férfi elkezd meglehetősen hangosan vitatkozni a viteldíjról.

– Igyunk egyetl – mondta Fine. – Épp időben jött, hogy lássa a naplementét.

Fine becsukta a kaput, Canidy pedig most láthatta, hogy mi volt az a nagy és nehéz dolog, amit az ajtó
másik oldalán félrehúztak: egy hosszú, 10X10 cm-es fagerenda, amit a kapu keretének két oldalára
erősített, „U” alakú acél tartott a helyén.
 236

Fine-nak feltűnt, hogy Canidy a fagerendát nézi.

– Kívül tartja a csőcseléket – mondta Fine. – Legalábbis a javát. Fine Canidy vállára tette a kezét, és
elindultak a villa felé.

– Magának viszont csak sikerült bejutnia rajta.

Fine két pohárba töltött az egymalátás whiskyből – tisztán –, aztán a poharakat a járólappal burkolt
erkélyre vitte, ahol Canidy állt a falnak támaszkodva.

A kilátás a villából elképesztő volt. A város egy enyhe lejtőn terült el a villa alatt. Egészen a kikötőig
tartott, ami úgy tíz kilométerre lehetett.

A nap, amely mostanra vörös gömbbé változott, s lassan elkezdett beleolvadni a horizontba,
sötétvörösre és narancssárgára színezte az égboltot, mintha csak lángra lobbantotta volna. Odalent az
öbölben a hajók és a záró léggömbök fantasztikus színekbe öltöztek, ahogy a város házai is.

– Ez nagyon, nagyon szép – mondta halkan, és elvette az egyik poharat Fine-tól. – Nehéz lehetett
megszokni.

Fine felnevetett, és koccintott Canidyvel.

– A helyzet az – mondta –, hogy szerintem ilyen gyönyörűséget soha nem lehet megszokni.

Mindketten belekortyoltak a whiskyjükbe. Még egy pillanatig figyelték az eget, aztán Fine törte meg a
csöndet.

– Nem szívesen teszem tönkre ezt a szép naplementét, de az én filozófiám az, hogy ha az ember rossz
hírt kap, azzal kell legelőször foglalkozni.

Fine a zubbonya belső zsebébe nyúlt, kivett belőle egy összehajtott papírt, és Canidy felé nyújtotta.

– Nem a világ vége – mondta Fine –, csak, gondolom, nem éppen ilyen hírre várt.

Canidy gyorsan széthajtotta a papírt.

– „Egyelőre semmi hír” – olvasta fel hangosan.

– Sajnálom, ami Ann-nel történt. Remélem, én leszek majd az, aki a jó hírt hozza magának.

Canidy nagyot kortyolt a whiskyből, aztán Fine-ra nézett.

– Én is remélem.

Canidy kinézett az erkélyről. Gyorsan sötétedett, a város fényei pedig először pislákolni kezdtek, majd
kigyúltak. A rohadt életbe. Ann-nek hogy tetszene ez a kilátás…

– Először elmondom magának, hogy min dolgozunk itt – mondta Fine, miután újabb pohár whiskyt
töltött maguknak –, aztán rátérhetünk arra, hogy mire van szüksége magának.

Canidy még mindig az erkélyen állt a falnak támaszkodva.

– Remek. Kezdjük a villával! Hogy tudta rátenni a kezét?

 237

– A villa Pamela Dutton tulajdona. Annak a férfinak az özvegyéé, akivel Donovan együtt járt a jogi
egyetemre. A fickó hatalmas vagyont szerzett cipőgyártással. Akár hiszi, akár nem, női cipőket gyártott.
Az özvegynek rokonai vannak… vagy talán csak voltak itt…, úgyhogy nyaranta hol itt pihengetett, hol
Olaszországban, ahol a cipőket gyártották. Évi tíz dollárért bocsátotta a rendelkezésünkre ezt a helyet
azzal a feltétellel, hogy nem engedjük be ide a pórnépet. Így lett ez a mi algíri OSS-állomásunk.

– És mit szól hozzá az afrikai erők parancsnoksága?

– Hát, éppen nem ugranak ki a bőrükből örömükben, de hivatalosan a parancsnokságuk alá tartozunk…

– Amit a St. George-ban rendeztek be, igaz?

– Igen. Pontosabban csak az aranygallérosok költöztek be oda. Szóval, ha nem kérnek tőlünk hírszerzői
információt… mert az a dolgunk, hogy hírszerzői információkkal lássuk el őket, amit mi a legnagyobb
örömmel meg is teszünk annak ellenére, hogy van ott pár ember, aki nem kedvel minket… akkor
elkerüljük azt a helyet.

Canidy bólintott.

– A régi nóta, igaz?

– Sajnos. De nincs időnk ezen morfondírozni. Megkezdtük a korzikai modell alapján a csoportok
összeállítását. Ezeket fogjuk Franciaországba bejuttatni, hogy kiépítsék és segítsék az ellenállást.

A szokásos felállást alkalmazzuk: a csoport vezetője egy hírszerző tiszt, a csoport pedig egy összekötő
tisztből és két rádióból áll, akik a hírszerző tiszt alá tartoznak… Időben egy kicsit le vagyunk maradva,
de csak most érkeztem meg.

Canidy bólintott.

– Tudom.

– A SOE-nek is van saját iskolája lent a Club de Pinsben – folytatta Fine. – Elegáns, üdülőszerű hely a
tengerparton, amit lefoglaltak. Ott képzik ki az embereiket… és az én embereimet is a rádiótávíró meg
rejtjelező és hasonlók használatára. Még ejtőernyősiskolájuk is van. És… nagyjából ennyi.

– Nem rossz.

Csendben belekortyoltak az italukba.

– Szóval… akkor maga is odamegy? – törte meg a csendet Fine. Canidy bólintott.

– Muszáj, Stan. Ki kell hoznunk onnan azt a fickót, méghozzá most rögtön. És még azt a dolgot is el
kell intéznem, amit a főnök akar tőlem odaát.

És ha nem jönnék vissza, kit érdekel? Ann sem jött vissza.

– Csak Palermóba lesz nehéz eljutni – folytatta Canidy.

– Mit szólna a Bizertából induló torpedónaszádokhoz?

A fatestű torpedónaszádok átkozottul gyors, elképesztő mértékben felfegyverzett hajók voltak. A 24

méter hosszú Elco modell, amelyet három darab 12 hengeres, 1500 lóerős Packard motor hajtott, több
mint 75 km/h-s sebességre volt képes. .50-es kaliberű géppuskával is fel lehetett szerelni, valamint
 238

torpedókilövő csővel, mélységi bombavetővel, de még 40 mm-es Bofors közepes légvédelmi

gépágyúkkal is.

– Elég nagy a kísértés. Gondoltam a torpedónaszádokra, de aztán úgy döntöttem, túlságosan nyitottak,
a távolság pedig túl nagy. Ráadásul, ha az ember torpedónaszáddal utazik, nem árt, ha csendes a tenger,
az éjszaka pedig holdfényes.

Fine bólintott.

– Egy tengeralattjáró?

– Az beválhat. Nincs véletlenül egy felesleges tengeralattjárója? Fine felnevetett.

– Nem mondhatnám – mondta. – Viszont a kikötőből indul egy tengeralattjáró Korzikára. Mumusnak
visznek utánpótlást három nap múlva.

– A korzikaiaknak, akiket a francia Deuxiéme Bureau-n keresztül toboroztak? – kérdezte Canidy.

– Úgy van. A Casablancával fognak menni, és gumicsónakkal szállnak partra Korzikán.

Canidy Fine-ra nézett.

– Jól figyeljen rám, Stan! – mondta, és a kezével, amelyben a poharát tartotta, tizenkét óra irányába
mutatott. – Korzika egy szikla a víz közepén, méghozzá arra.

Két óra irányába mutatott.

– Szicília viszont, ami egy másik szikla a víz közepén, nagyjából arra van.

Fine megint felnevetett.

– Miért ne tehetnék ki magát Szicíliánál, miután kitették a csoportot Korzikán?

Canidy ezen elgondolkodott. Fine folytatta.

– És várhatnak is magára a tengerfenéken, a part közelében, amíg ki nem jön.

Canidy szeme felcsillant, ahogy Fine-ra nézett.

– Na, várjunk csak! Mi lenne, ha Korzikára menet tennének ki, és visszafelé jövet vennének fel?
Felvehetnének ugyanott, ahol kitesznek… ahogy a csoportokkal szokták csinálni… de persze
megbeszélnénk egy alternatív találkozási pontot is.

Fine maga elé meredve bólintott.

– Ez logikusan hangzik. De… mi van akkor, ha gondok adódnak Korzikán, még mielőtt elmehetnének
magáért…?

– Éhes koldus nem válogat – felelte Canidy, és megvonta a vállát. – Nem ez lenne az első eset, hogy
pofára esek.

Fine ezen elgondolkodott.

 239

– Ha így akarja, Dick, nem látom akadályát a dolognak… De az a helyzet, hogy nemegyszer fordult
már elő, hogy azt gondoltam valamiről, sima ügy, aztán jött valaki, és közölte velem, hogy ez egyáltalán
nem így van.

– Egy bizonyos Owen ezredes? Fine bólintott.

– Ő és még sokan mások… de őket el tudom intézni – mondta Fine. – És mi a helyzet magával? Mire
lenne szüksége?

– Nekem semmire. Elhoztam magammal, ami kell. Még egy szép új Johnny LMG-t is beszereztem.
Fine szemöldöke felszaladt.

– Az igen! Ezt meg hogy hozta össze?

Canidy elmesélte neki, hogyan szerzett egy-egy Johnny puskát magának és Fulmarnak Joe „Bunyós”
Lanzától.

– Elképesztő – mondta Fine, amikor befejezte a történetet. –Bár, ha jobban belegondolok, talán
mégsem az. Látnia kellene, hogy micsoda sötét alakok mászkálnak itt!

– Erről jut eszembe. Azt hiszem, láttam valakit ma délután a piacon, akinek nem kellene itt lennie.

– Ezen a helyen már mindenki a Huskyra készül – mondta Fine tárgyilagosan. – Az összes szövetséges
ország küldött már ide kémet. De vannak itt kommunisták, fasiszták… természetesen náci kémek is,
akiknek a fejében minden kétséget kizáróan összeállt már a kép. Engem már az sem lepne meg, ha egy
nap maga a pápa jönne velem szembe a piacon…

Canidy a gondolataiba merülve kémlelte a sötét tengert.

– Ezek szerint számítanak rá, hogy egy hozzám hasonló alak megpróbál beszivárogni Szicíliába…

Fine bólintott.

– Igen, sajnos, jó esély van arra, hogy számítanak rá.

– A főnök ezt nyilván tudta.

Egy pillanatig egyikük sem szólt semmit.

– Na, várjunk csak! – mondta Canidy. – Mégiscsak szükségem lenne valamire. Amikor partot érek,
szeretnék pár csomagot elhelyezni itt-ott arra az esetre, ha szükség lenne egy kis figyelemelterelésre.
Egy kis C-2-esre gondoltam.

– Plasztikbomba? Nem gond.

– Akkor rendben vagyunk. Más nem kell.

– Rendben. Én most telefonálok, aztán vacsorázunk.

(Öt)

New York, New York City

83. utca 1010.

 240

1943. március 8. 01.35

Eric Fulmar követte Ingrid Müllert, aki kisétált a Wagner's étterem ajtaján. Kínos csöndben sétáltak
nyugati irányban. Túl kínos volt, és Fulmar szerette volna megtörni, ugyanakkor nem akart nyilvános
helyen beszélni a német-amerikai Bundról.

– Na, és mostanában láttál valami jó filmet? – kérdezte Fulmar.

– Nem mondhatnám. És te?

– A Mennyország várhat elég vicces volt.

– A Mennyország várhat-tól felfordul a gyomrom.

Fulmar Ingridre nézett.

– Miért? – kérdezte értetlenül. – Szerintem állati jó volt. És nagyon romantikus.

Ingrid Fulmarra nézett.

– Azt hittem, én kapom meg a főszerepet.

– Ó. Sajnálom, hogy megemlítettem.

Megint nem szóltak egymáshoz, amíg át nem értek a Park sugárúton.

– Ne érts félre! – mondta Ingrid, és megigazította a kabátját. –Gene Tierney remek volt Martha Strable
szerepében. Ő egy édes nő, és nagyon szeretem… De én nagyon akartam azt a szerepet… nagyon kellett
volna nekem.

– És mi történt?

– Amit már korábban mondtam neked. Éppen, hogy semmi sem.

Fulmar elgondolkodott azon, amit Ingrid mondott.

– Nem értem.

– Ernst közölte velem, hogy a filmstúdiónak nem kellek.

– Ernst?

– Lubitsch. Az igazgató. –Ja, igen.

– Lehet, hogy meg kellene változtatnom a nyomorult nevem, akkor újra kezdhetném. Vagy talán pályát
kellene változtatnom, és megpróbálkozni a rendezéssel. Ha a kamera másik oldalán vagy, akkor nem
számít, hogy Berlinből jöttél. De színésznőként…

Ingrid elhallgatott, és megállt egy toronyház elegáns főbejárata előtt.

Az ajtótól jobbra elhelyezett, 90X90 centiméteres, bronzból öntött táblán a következő felirat állt:
ROYALTON TOWERS.

– Itt volnánk – mondta Ingrid egyszerűen.

 241

A kétszárnyú, vastag üvegajtó mögött egy kapus állt – olyan harmincöt éves, 193 cm magas, 100 kilós
fickó lehetett, sötétkék egyenruhában, rajta aranyzsinórral –, aki szemlátomást erőlködés nélkül nyitotta
ki a bal oldali ajtót.

– Jó estét, Miss Müller – mondta hivatalos hangon. Ingrid egy nevetéssel válaszolt a köszöntésre, majd
belépett az ajtón, és elsétált a kapus mellett.

– Harold, maga szamár – szólt vissza Ingrid. – Már reggel van.

Harold, a kapus, elmosolyodott.

– Igen, hölgyem. Természetesen az van… Jó reggelt. Harold gyanakodva méregette Fulmart.

– Jó reggelt magának is, uram – mondta kimérten.

Fulmar biccentett felé, aztán tovább masírozott, a lifteknél pedig utolérte Ingridet.

Körülnézett az elegáns előcsarnokon. Szinte mindent magas fényűre fényezett márvány borított, a
mennyezeten pedig – elképesztő magasságban – egy hatalmas csillár lógott, ami lehetetlenül nagy és
fényes volt.

Nem tudom, milyen szerepeket kap ez a nő mostanság – gondolta Eric – de biztosan szép gázsit tesz
érte zsebre. Ez a hely méregdrága lehet.

Baloldalt a legszélső lift nyitott ajtóval várakozott. Ingrid intett Ericnek, hogy szálljanak be.

– Mehetünk? – kérdezte.

Miután beléptek a liftbe, Ingrid megnyomta a 10-es gombot. A gombba épített kis izzó kigyulladt, a
felvonó mozgásba lendült. Egy szót sem szóltak egymáshoz.

Érdekes, hogy nem Yorkville-ben lakik… még csak nem is túl közel hozzá.

A 3. sugárút lehet a láthatatlan határvonal, ami elválasztja a város jó részét a rossztól.

Fulmar Ingridre pillantott, és elmosolyodott. Ingrid visszamosolygott rá.

Nagyon úgy néz ki, hogy az én édes Ingridem nem kíván Yorkville-ben élni német földijei
társaságában.

A lift a tizedikre ért, az ajtók pedig kinyíltak.

A tizedik emelet a földszinti előcsarnok kicsinyített mása volt: ragyogó márvány mindenütt, és egy
nagy, de hatalmasnak nem mondható csillár a mennyezeten.

Fulmar egy panorámaablakra lett figyelmes a déli oldalon. Odament, és kinézett a városra, amelynek
déli részére pompás kilátás nyílt az ablakból, aztán nyugat és kelet felé is kipillantott rajta.

Egy kicsit megerőltette magát, és az 5. sugárúton lévő toronyházon túl megpillantotta a Metropolitan
Szépművészeti Múzeum egy szegletét, amely mögött egy nagy, sötét terület húzódott, a Central Park.

– Szép – mondta Fulmar.

– Erre! – felelte Ingrid egy mosoly kíséretében.

 242

Ingrid elindult a folyosón, és közben kihúzott egy óraláncot a kabátja zsebéből. A végén néhány kulcs
lógott.

A folyosó feléhez érve megállt egy krémszínűre festett ajtó előtt. Az ajtóra szemmagasságban egy kis
fémlapot erősítettek, rajta egy számmal: 1011. Az ajtó mellett fekete ajtócsengő díszelgett.

Ingrid megpróbálta betenni az egyik kulcsot a zárba, de valahogy nem akart sikerülni a művelet.

Ideges. Az ember azt hinné, hogy én vagyok az első férfi látogatója…

Fulmar közelebb lépett.

– Segíthetek?

Ingrid újra próbálkozott, és ezúttal a kulcs a helyére csusszant.

– Meg is van – mondta anélkül, hogy Fulmarra nézett volna, majd elfordította az ajtógombot, és
kinyitotta az ajtót.

Intett a jobbjával Ericnek.

– Csak utánad.

Fulmar bólintott, aztán belépett a sötét lakásba.

– A kapcsoló itt van, balra – mondta Ingrid, és benyúlt a sötétbe, hogy felkapcsolja a lámpát.

Fulmar úgy hallotta, mintha valami megmozdult volna odabent az ajtó mögött… Hirtelen felállt a szőr
a nyakán.

A bal kezével megragadta Ingrid kezét, és elhúzta a kapcsolótól, mielőtt a nő felkattinthatta volna.
Közben a jobb kezével félrecsapta a zakója alját, megragadta a .45-öse markolatát, és felhúzta a kakasát,
és kirántotta a nadrágszíja alól. Aztán a teljes testsúlyával nekidőlt az ajtónak, és megpróbálta belökni.

Ahogy arra számított, az ajtó nem csapódott a falnak.

Úgy húsz centivel a fal előtt megállt, hangos koppanással nekiütközött valaminek, aztán Fulmar egy
férfihangot hallott felmordulni. Hirtelen valami nehéz fémtárgy koppant a padlón Fulmar lába
közelében.

Ez egy piszt… ?

…aztán egy dörrenés következett. Egy kis kaliberű revolver sült el odabent.

Valaki elejtette a kibaszott pisztolyát!

– Tűnés innen! – kiáltotta Fulmar Ingridnek.

– Légy óvatos! – felelte Ingrid.

Fulmar megrántotta az ajtót, aztán megint nekifeszült a vállával, és teljes erőből belökte. Újabb
koppanást hallott, aztán egy nyögést. Benyúlt az ajtó mögé, megragadta az ott lapuló karját – legalábbis
Fulmar annak érezte –, nagyot rántott rajta, amitől a személy arccal a padlóra zuhant.

Fulmar a félhomály ellenére is ki tudta venni, hogy egy férfi fekszik a padlón.
 243

A bal lábával a férfi nyakára térdelt, amitől az jobbra volt kénytelen fordítani a fejét, majd Eric a jobb
füléhez szorította a .45-öse csövét.

– Egy rossz mozdulat, és a kibaszott agyad…

– Eric, ne! – mondta Ingrid. – Az FBI-tól van!

Ingrid felkattintotta a lámpát, Fulmarnak pedig kellett pár másodperc, hogy a pupillája összeszűküljön,
és megszokja az új fényviszonyokat.

Alaposan megnézte magának a férfit.

Nála alacsonyabb, 165 cm lehetett, 60 kilót nyomhatott, és harmincvalahány éves. Sötét színű, gyűrött
öltönyt, sötétkék inget, sötét mintás nyakkendőt és fekete bőrcipőt viselt. Az arca és a nyaka lángvörös
volt Fulmar térdétől, amivel a járólapos padlóhoz „szegezte”. És vérzett az orra.

Jól telibe találtam az ajtóval.

Tőlük úgy egy méterre, a mennyezettől a padlóig érő függöny előtt hevert a padlón a pisztoly, amit
elejtett. Egy kis Smith & Wesson .38-as revolver, az ötlövetű modell, ötcentis csővel, amit a fegyveres
erőknél és a rendőrségnél rendszeresítettek.

A pisztoly kakasa előtt nyilván ott volt a lőszer a forgótárban, amikor pedig a fickó elejtette a fegyvert,
és az nekicsapódott a járólapos padlónak, a kakas nekiütődött a lőszernek, és a .38-as elsült.

Azt sem tudom, merre ment az a nyomorult golyó – gondolta Fulmar. –Kész szerencse, hogy senkit
nem talált el.

Ingrid gyorsan becsukta az ajtót, és letérdelt Fulmar mellé.

– Eric, kérlek… Fulmar Ingridre nézett.

– Te ismered ezt a fickót? Ingrid bólintott.

– Ki ez az alak?

– F… B… I… – nyögte a férfi dühösen.

Fulmar lenézett. A fickó dühös pillantásokat lövellt felé.

Amit Eric Fulmar ezután tett, attól Ingrid Müller teljesen ledöbbent… nem is beszélve a férfiról a térde
alatt.

Nevetni kezdett. Először lassan, aztán egyre hangosabban.

Hát kibe szaladok bele, ha nem egy nyomorult ügynökbe, aki a mi oldalunkon áll?

A férfi továbbra is dühös pillantásokat lövellt Fulmar felé.

– Szálljon le rólam! – morogta. Fulmar Ingridre nézett.

– Tényleg az FBI-tól van?

Ingrid tágra nyílt szemekkel meredt rá, és lassan bólintott.

 244

– Mi olyan vicces? – kérdezte Ingrid.

– Azt nem mondhatom meg – felelte Fulmar, közben a bal kezével belenyúlt a férfi kabátja zsebébe, és
kivett belőle egy kis bőrtárcát.

Kinyitotta, és egy jelvényt meg egy igazolványt talált benne. Hát, ez az este el van baszva. Ennyit
arról, hogy az éjjel megdugom Ingridet…

Felállt, aztán ledobta a tárcát a férfi arca mellé a földre.

Ingrid Müller kisétált a konyhából, be a nappaliba, egyik kezében egy kis kék tömlővel, ami vékony
gumiból készült, és egy kis rozsdamentes acél fazékkal a másikban. A gumitömlőt zúzott jéggel töltötte
meg a konyhában, majd öntött hozzá egy kis csapvizet, végül pedig rácsavarta a kupakját. A fazék
nagyjából negyedrészig volt megtöltve csapvízzel.

Eric Fulmar és az FBI-os fickó – Joseph Hall ügynök, az igazolványában ez állt – bőrfotelben ült,
egymással szemben.

Nem akármilyen bútorok ezek – gondolta Fulmar, miközben körülnézett a most már fényárban úszó
lakáson. – Ezek menő holmik. .. finom portékák, amiket múzeumokban lehet látni.

Ingrid a modern lakberendezői felfogást részesítette előnyben, ami azt állította: a kevesebb több. Ez
vonatkozott a lakásában fellelhető szépművészeti alkotásokra is, pontosabban az olajfestményekre,
amelyek jóformán csak a mennyezettől a padlóig érő vásznak voltak, amelyekre durva mintákat festettek
egy színnel, ami csak egy árnyalattal volt sötétebb a fal színénél.

Így aztán a lakásban nem lehetett túl sok bútort látni, de azok legalább ízlésesek és divatosak voltak.

A szürkészöld járólappal burkolt nappali ékességei azok a bútorok voltak, amelyeket Fulmar szerint az
igen híres tervező, Le Corbusier tervezett.

Na jó, valószínűleg csak az eredetiről készített koppintás – gondolta Fulmar –, de még akkor is
méregdrága lehetett.

A nappaliban volt egy fekete króm-bőr kanapé, valamint két króm-bőr fotel – ezekben ült Fulmar és
Hall. A fotelek egy 120X120 cm-es, üveglapos, krómvázas asztal két végén kaptak helyet. Az asztal
tökéletesen passzolt a fotelekhez és a kanapéhoz.

Mindez egy szép, kenderből font, krémszínű szőnyegen volt elhelyezve.

Azt hiszem, ezt hívják szizálkendernek.

A fotelek szögletesre, dobozszerűre sikerültek, és bár rendkívül impozánsnak tűntek – mint a ház
úrnője –, hihetetlenül kényelmetlenek voltak.

Fulmar folyamatosan fészkelődött a helyén, és közben nagyon figyelt, nehogy véletlenül rálöttyintse a
bőrfotelre a whiskyt – jéggel –, amit Ingrid készített neki.

Olyan, mintha… mintha egy rohadt faládában ülnék.

Egy szép bőrrel behúzott faládában, ami ettől függetlenül ugyanolyan kényelmetlen, mint egy rohadt
faláda.

– Tessék, Joe – mondta Ingrid, és Hall kezébe adta a jegestömlőt.

 245

Az FBI-ügynök a nyakára tette, és dühösen Fulmarra meredt. Ingrid letette a rozsdamentes acél fazekat
az üveglapos asztalra, aztán megkerülte az asztalt, és leült a fekete kanapéra.

– A fazék mire kell?

– Ha Harold feljönne, és közölné velem, hogy valaki szólt neki, hogy lövést hallott, majd úgy teszek,
mint egy buta szőke, és azt mondom neki, vizet forraltam a fazékban, fel akartam emelni, de
megégettem vele a kezem, és elejtettem.

Fulmar felvonta a szemöldökét.

– Akár még be is válhat.

– Ezek szerint te még nem láttál engem színészkedés közben – mondta Ingrid mosolyogva, aztán
folytatta. – Amint mondtam, a német kapcsolataimat az FBI rendelkezésére bocsátottam. Amerikai
állampolgár vagyok, és így segítek a hazámnak megnyerni ezt a borzalmas háborút.

– És készen álltál arra, hogy feladj engem. Ingrid arca elkomorodott.

– Ha az volt a szándékod – mondta kemény hangon –, hogy segíted, támogatod az ellenséget, akkor
biztos lehetsz benne, mindent megtettem volna, hogy segítsek keresztülhúzni Hitler számításait, és
hűvösre tegyem a segged. Akárkit össze tudok hozni a Bund emberével…

Ingrid Hall felé biccentett a fejével.

– …később pedig, ha kell, el tudom játszani, hogy fogalmam sem volt, hogy igazából az FBI-nak
dolgozik.

Fulmar elmosolyodott.

– Bámulatos ez a lojalitás – mondta egy pillanattal később. –Pont ezért kerestelek meg épp téged.

– Hogy elkaphasd azokat a német ügynököket? Fulmar látta, hogy Hall ügynök szeme felcsillan.

– Talán igen – felelte Fulmar. – Talán nem.

– Most akkor melyik? – kérdezte Hall mogorván.

– Semmi köze hozzá – felelte Fulmar.

– Én az Egyesült Államok kormánya jogvégrehajtó szervének vagyok az ügynöke – csattant fel Hall. –
Válaszol a kérdéseimre, vagy mehet a hűvösre.

Fulmar felnevetett.

– Nem hinném. Fulmar Halira nézett.

– Mondja csak, Hall ügynök, mit tud maga a Bund és a német ügynökök kapcsolatáról?

– Tartok tőle, hogy ezt az információt nem adhatom ki magának.

– Azért nem, mert nem akarja, vagy mert nem tudja? Hall dühösen nézett Fulmarra.

– Én FBI-ügynök vagyok – mondta Hall. – Itt én kérdezek. Fulmar megint felnevetett.

 246

– Szép kis FBI-ügynök, kis híján New York City halottkémének a kibaszott boncasztalán kötött ki.

Hall próbálta elengedni a füle mellett a megjegyzést. Fulmar Ingridre nézett.

– Elnézést kérek a trágár kifejezésért.

– Mondja csak, honnan jött maga, hogy ilyen kérdéseket mer nekem feltenni? – kérdezte Hall.

Fulmar elvigyorodott.

– Maga itt az ész – mondta Fulmar. – Előbb-utóbb csak rájön.

– Ide hallgasson, kezd elegem lenni ebből a stílusból…

– Nem, nem – szólt közbe Fulmar nyugodt hangon –, ezt a játékot nem így játsszuk. Inkább menjen
innen a francba, és nyomozzon máshol! Nekem dolgom van.

Ráadásul épp a te dolgodat kell elvégeznem – gondolta Fulmar. Lefogadom, hogy az FBI még mindig
vár, és abban reménykedik, hogy azok a német ügynökök majd szépen feladják magukat. Fulmar felállt.
Hall csak ült, és nézte.

– Nem vicceltem – mondta Fulmar. – Álljon fel, és húzzon el a francba!

Hall Ingrid felé fordult.

– Joe – mondta Ingrid –, szerintem tegye, amit mond!

Hall elfintorodott, aztán felállt. Fulmar felé nyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé.

– Mi kéne? – kérdezte Fulmar. – A metrójegyem?

– A revolverem.

– Azok után, amit ebben a lakásban művelt a revolverével, nem szívesen adom vissza magának. De
tudja, mit? Tudom, hol dolgozik. Visszajuttatom magának az irodájába. Szerintem addig ne is nagyon
menjen a főnökéhez magyarázkodni, hogy mi történt vele.

– Ezt nem teheti…

– De megtehetem – szólt közbe Fulmar –, és meg is teszem. Fulmar az ajtóra mutatott.

– Kifelé! Tűnés!

Hall elindult az ajtó felé.

– Ezt nem ússza meg szárazon, Fulmar – mondta, majd kilépett a lakásból, és bevágta maga mögött az
ajtót.

– Ebből most bajod lesz? – kérdezte Ingrid egy pillanattal később.

– Természetesen nem. Ez a fickó nem ostoba. Tudja, hogy ki vagyok, és most azt hiszi, tudja, miért
jöttem hozzád. Nem akarja, hogy bárki megtudja, mi történt itt. Ha esze van, úgy tesz, mintha ez a ma
este meg sem történt volna.

Fulmar felnevetett.
 247

– A francba is, ha már megnyugodott egy kicsit, biztosan kiveri majd a hideg veríték, hogy írjon-e
jelentést arról, hogy elsütötte a szolgálati fegyverét. Valószínűleg kérdezősködni fognak, hogy miért
hiányzik egy lőszer a fegyveréből.

Elmosolyodott, aztán felhajtotta az italát, és letette az üveglapos asztalra.

– Azt hiszem, most jobb, ha elmegyek – mondta. – Köszönök mindent… nagyon érdekes este volt.
Ingrid leült mellé, és a vállára tette a kezét. Fulmar érezte a nő parfümének az illatát. Orgonaillatú volt.

– Úgy érzem, bocsánatot kellene kérnem tőled valahogy – mondta Ingrid, majd halkan hozzátette: –
Mit szólnál hozzá, ha tennénk róla, hogy érdekes legyen a reggelünk is?

Fulmar most azt érezte, hogy Ingrid keze lecsusszan a válláról a fenekére.

Eric elvigyorodott. Ingrid felnevetett.

– Amint mondtam, tetszik nekem, hogy olyan könnyedén veszed a dolgokat. És… tetszett, ahogy
elintézted ezt a fickót. Ingrid megszorongatta Fulmar arcát.

Nekem meg az tetszik, ahogy te elintézted az estémet – gondolta Fulmar.

Tizenegyedik
(Egy)

Szicília, Palermo közelében

A Casablanca fedélzetén

Északi szélesség 39,10 fok Keleti hosszúság 13,22 fok 1943.

március 19. 20.10

Az elmúlt négy nap alatt, amióta eljött Algírból, Dick Canidy rájött, hogy Jean L'Herminier
fregattkapitány, a tengeralattjáró első számú tisztje rendkívüli ember.

Igazi tiszt és úriember, valamint első osztályú tengeralattjárós. A kapitány apró termetű volt – 170
centiméter magas, és legfeljebb 63 kilót nyomott –, ám valamiért sokkal magasabbnak tűnt. Halkan
beszélt, de a hangjából sugárzott az erő és a magabiztosság, és hogy pontosan tudja, mit csinál.

A harmincöt éves tiszt igazi tökös srác. Nem ez volt az első eset, hogy alaposan meghajtotta a
tengeralattjáróját.

Az Agosra-osztályba tartozó, 92 méter hosszú, dízelmeghajtású Casablancát 1935. február 2-án

állították szolgálatba St. Nazaire-ben, Franciaországban. A tengeralattjárót felszerelték légvédelmi
ágyúkkal és torpedókilövővel, a legénysége pedig összesen mintegy ötven sorállományúból és négy
tisztből állt.

L'Herminier azért hajtotta meg a tengeralattjárót, mert az Algír és Szicília északnyugati csücske
közötti, majdnem 750 kilométeres utat négy nap alatt akarta megtenni. Éjszaka, amikor biztonságosnak
 248

tartotta, a felszínre emelkedett, s ilyenkor a víz alatti sebességük kétszeresével tudtak haladni. Nappal
szigorúan a felszín alatt maradtak.

Négy hónappal korábban, amikor 1942. november 27-én az egész legénységével együtt megszökött a
dél-franciaországi, földközi-tengeri kikötőből, Toulonból, hasonló taktikát alkalmazott. A Francia
Haditengerészet hajóinak nagy részét ott lékelték meg, hogy ne tehessék rá a kezüket a nácik, akik
megszállták a kikötőt válaszként a szövetségesek Fáklya hadműveletére.

L'Herminier 180 fokos fordulatot tett a Casablancával, és elindult nyílegyenesen Algir felé, ahol
csatlakozott a szövetségesekhez.

Most pedig arra készült, hogy partra tegye Canidyt Szicília partjainál.

– Készen áll, őrnagy? – kérdezte L'Herminier fregattkapitány.

– Igen, fregattkapitány – felelte Canidy.

Stanley Fine elmondta Canidynek, hogy L'Herminier volt az, aki kitalálta, hogyan lehet
legbiztonságosabban partra tenni az ügynököket.

A művelet azzal kezdődött, hogy nappal felderítették a partvonalat a periszkóp segítségével, és

megkeresték azt a helyet, ahol a csapatot partra lehet tenni. (Mert ugye kinek jó az, ha az ügynököket
egy parti sziklafal előtt teszik ki a tengeralattjáróból? – magyarázta Fine.) Ezt követően a tengeralattjáró
lemerült, és sötétedésig a tengerfenéken maradt.

Aztán, az éj leple alatt a felszínre jött, az ügynökök pedig vagy a partra úsztak, vagy a partra eveztek a
felfújható gumicsónakjaikkal.

Canidy azt is megtudta Fine-tól, hogy mivel a módszer tökéletesen bevált Korzikán, ez lett a standard
technika.

Canidy csőnadrágot, sötét színű pulóvert és tengerkék, görög halászsapkát viselt, amit az OSS La Villa
de Vue de Mer-ben lévő ruhatárából vett kölcsön. A ruhák egyébiránt Szicíliából származtak – nagy
valószínűség szerint a cipőmágnás Duttoné lehettek –, és bár nem álltak tökéletesen Canidyn, a célra
megfeleltek.

Canidy egy másik váltás ruhát is hozott magával az OSS ruhatárából, amit egy fekete gumírozott
vászontáskába tett. A vászontáskában lapult még a Johnson LMG géppisztolya is a hat tár .30-06-os
lőszerrel, valamint négy teli tár a .45-ös ACP Coltjához, illetve öt kiló C-2-es plasztik robbanóanyag, két
csomag sajtos keksz, fél kiló szalámi meg egy kulacs víz.

A C-2-eshez tartozó gyutacsokat külön csomagolta egy vízálló dobozba. A gyutacsok mellé kerültek a
Nola családjáról készített, időközben kódolt jegyzetei is – ha véletlenül Portó Enpedocléba vetődnék –,
valamint egy példány abból a levélből, amit magában csak „Mázlista Charlie Instant Gengsztercsináló”
formanyomtatványának hívott, és az OSS-es igazolványa.

A zsebében – hogy mindig kéznél legyen – egy bádog gyógyszeresdobozt tartott, benne vagy tíz szem
aszpirinnel… és két ampulla ciánnal.

Amikor az ampullákat betette a bádogdobozba, arra gondolt: Hát, ha az aszpirintől nem is múlik el a
fejfájás, egy ilyen ampullától biztosan.
 249

L'Herminier még egyszer belenézett a periszkópjába, és miután tetszett neki, amit látott – pontosabban
az, amit nem –, a végrehajtó tisztjéhez fordult.

– A felszínre, kérem! – adta ki a parancsot.

A tengeralattjáró fedélzetét még mindig ellepte a tengervíz, amikor Canidy és két tengerész némán
lemászott a parancsnoki torony létráján. Canidy vállán ott volt a vászontáskája. Az egyik tengerész egy
félig felfújt gumicsónakot, egy szétnyitható evezőt és egy fújtatót cipelt, a másik egy kötéllétrát.

A fedélzeten, a parancsnoki torony előtt a tengerész, akinél a kötéllétra volt, nekilátott kikötni a
kötéllétrát néhány acélkampóhoz, miközben a másik elkezdte teljesen felfújtatni a gumicsónakot.

Nem sok idő telt el, és mindketten végeztek. Canidy nem tűnt túl boldognak.

A gumicsónak, amellyel a tengeralattjáróról a partra kellett eveznie, nem igazán nyerte el a tetszését.

Én nem nevezném csónaknak ezt az izét – gondolta, ahogy némán szemezett a „gumifánkkal”.

Az alkalmatosság leginkább egy teherautó-gumibelsőre emlékeztette, és minél tovább nézte, egyre

inkább kezdte úgy érezni, amit lát, az valóban az. Vagy egy némileg módosított teherautógumibelső,
aminek az aljára egy gumikorongot vulkanizáltak padló gyanánt.

A gumibelső talán csak egy szempontból volt roppant praktikus: a mérete miatt nem jelenthetett gondot
elrejteni a tengerparton.

Canidy örült, hogy Algírban gyakorolta a beszállást a „gumifánkba”. Most viszont, ahogy ott állt a
tengeralattjáró nedves fedélzetén, a tenger közepén, valamiért úgy érezte, hogy a gyakorlásnak nem sok
köze volt a valósághoz.

Megrázta a fejét.

– Akkor most, vagy soha, mi? – mondta Canidy nem szükségszerűen a tengerészeknek.

– Igen, uram – felelte a két tengerész majdnem kórusban.

Az evező a gumicsónakhoz volt kötve, a gumicsónak pedig két kötéllel a kötéllétra végéhez. A
második kötelet a biztonság kedvéért vetették be, ha az első valamilyen véletlennél fogva eloldódna. A
két tengerész elkezdte lassan leengedni a gumicsónakot a tengeralattjáró oldalán. Amikor végeztek,
vigyázzba vágták magukat, és tisztelegtek Canidynek.

– Sok szerencsét, uram – mondta a tengerész, aki a kötéllétrát kötötte ki.

– Kösz – mondta Canidy, és viszonozta a tisztelgést. – Azt hiszem, szükségem is lesz rá.

Megigazította a vászontáska pántját, amely a jobb vállán lógott, aztán letérdelt a létra mellé, és
nekilátott lemászni. Egyáltalán nem volt egyszerű.

Ahogy lefelé mászott, hallotta, amint a tenger hullámai nekicsapódnak a tengeralattjáró testének. A
csattanások egyre hango-sabbá váltak, amiből Canidy tudta, hogy már nincs messze a víz felszínétől.

Lenézett, és meglátta a tengeren bukdácsoló gumicsónakot.

Lassan, óvatosan lenyúlt a bal lábával, és először „kitapogatta” a nyomorult lélekvesztőt, aztán, amikor
megtalálta, belelépett.
 250

Egy pillanattal később már érezte is az ismerős érzést, ahogy a lábával a gumicsónak „padlójára”
taposott.

De a gumicsónak arrébb bukdácsolt.

Amikor újra próbálkozott, messzebbre nyúlt a bal lábával… és közben a jobb lába lecsúszott a
kötéllétráról.

Canidy erősen fogta a kötéllétrát, és próbálta megtartani magát.

Egy pillanatig még lógott a létrán, aztán behúzta mind a két lábát, feltette a kötéllétra egyik fokára –
na, ebből majdnem baj lett! –, és amikor úgy érezte, hogy biztosan áll a létrán, újra próbálkozott.

Ezúttal sikerrel járt.

A jobb lábával is belépett a csónakba, aztán letérdelt – a térdén azonnal át is ázott a nadrág a víztől,
ami a rövid idő alatt összegyűlt a padlón –, és lassan, az egyik kezével elengedte a kötéllétrát.

Most már egészen a gumicsónakban volt, és a tenger felszínén lebegett.

Na, most fogok beborulni.

Vagy mindjárt elkezd merülni a tengeralattjáró, és engem is magával ránt.

Amilyen gyorsan csak mozogni mert, eloldozta az evezőt, majd a köteleket, amelyekkel a
gumicsónakot a tengeralattjáróhoz erősítették.

Kétszer megrántotta a kötéllétrát, így adta a tengerészek tudtára, hogy eloldozta a köteleket, aztán
elengedte a létrát, és ellökte magát a tengeralattjáró törzsétől.

Milyen kibaszottul masszívnak tűnik így kívülről ez a tengeralattjáró – gondolta, majd felnézett, és
figyelte, ahogy a kötéllétrát felhúzzák.

Megragadta az evezőt, szétnyitotta, belemerítette a tollát a vízbe, és húzott vele egy jó nagyot.

A „gumifánk” majdnem 360 fokos fordulatot tett meg. Afrancba!

Erről meg is feledkeztem…

A part felé fordult, óvatosan maga elé nyúlt az evezővel, ismét belemártotta a vízbe, majd húzott vele
egyet maga felé.

A gumicsónak ezúttal egyenesen indult el.

Úgy öt perce evezhetett, amikor úgy érezte, hogy a csónak sokkal gyorsabban halad, mint ahogy ő
evez.

Mi a franc van?

Aztán eszébe jutott.

Ezt a tengeralattjáró propellere csinálja.

Kösz, hogy meglöktetek, srácok!

 251

Hátranézett, de a hatalmas tengeralattjáró nem volt sehol. Eltűnt a sötétben vagy a mélységben… vagy
a sötét mélységben. Hirtelen rátört a magány.

Meglovagolta a propeller által keltett hullámokat, aztán, amikor a hullámok lecsillapodtak, ismét
evezni kezdett.

Tíz perccel később érezte, hogy a gumicsónak alja homokot ér.

(Kettő)

New York City,

New York Lexington sugárút 2.

Gramercy Park Hotel

1943. március 8. 11.15

Amikor a taxi megállt a hotel előtt, a sofőr látta, hogy kénytelen lesz felébreszteni a fickót a hátsó
ülésen. Pár perccel azután, hogy beszállt a kocsiba az 5. sugárút és a 83. utca sarkán, a pasas már aludt
is.

– Hé, haver! – mondta a taxisofőr, és belenézett a visszapillantó tükörbe. – Megjöttünk.

Eric Fulmar megdörzsölte a szemét, aztán kinyitotta, és ásított.

– Remek – mondta, és kinézett az ablakon. – Kösz.

Kifizette a viteldíjat, aztán kiszállt a taxiból, majd a forgóajtón át bemasírozott a hotelbe.

Egyenesen a liftek felé vette az irányt, elment a recepcióspult mellett, aztán meggondolta magát, és
visszament a recepcióra.

– Jó reggelt – mondta Fulmar a recepciósnak. – A 601-esbe jött üzenet?

A recepciós sarkon fordult, és megnézte a pult mögötti polc egyik rekeszét, majd kivett belőle két sárga
cetlit.

Megnézte a cetliket, aztán megfordult, Fulmar felé nyújtotta azokat, és elhúzta a száját.

– Volna itt pár, Mr. Canidy – mondta a recepciós kurtán. Fulmar bólintott.

Ugy gondolta, hogy semmi szükség kijavítani a recepcióst. Ahhoz pedig túl fáradtnak érezte magát,
hogy utánajárjon, miféle zabszem szúrta a recepciós seggét, hogy ilyen képet vág.

– Kösz – mondta Fulmar.

Elolvasta az üzeneteket, majd felment a hatodikra a lifttel.

Az egyik üzenetet a szálloda takarítószolgálata küldte, és az állt benne, hogy nagyon sajnálják, de
kénytelenek lesznek pluszköltséget felszámítani az „olajos” törölközők tisztításáért.

Valószínűleg ezért vágott pofákat a recepciós.

 252

De mit érdekel ez engem?

Fulmar elvigyorodott.

Elvégre én Mr. Canidy vagyok.

A másik üzeneten csak a dátum és az időpont szerepelt – pár órája hagyta neki valaki –, meg egy
telefonszám: Worth 2-7625.

Fulmar kinyitotta a lakosztály ajtaját.

Körülnézett. Szépen kitakarították. A bőröndjét a nappali sarkából átvitték a hálószobába. A

fürdőszobában pedig szép tiszta törölközőket talált.

Semmilyen jel nem utalt arra, hogy Richard Canidy őrnagy (USA Hadsereg, légi hadtest) valaha ott járt
volna.

Vajon hová tette Dick a Johnny puskámat? Lehet, hogy magával vitte mindkettőt?

Körülnézett a lakosztályban, hátha megtalálja a Johnny LMG-t. Először a nappaliban nézett szét.
Bekukucskált a kihúzható kanapé alá. Aztán átment a hálószobába. Benézett az ágy alá, aztán a matrac
alá.

A ruhaszekrény következett. Először nem látott semmit. De aztán megnézte a felső, sötétebb, elég
mélynek tűnő polcot, ahol a pótpárnákat és takarókat tartották. Felnyúlt, aztán tapogatózni kezdett a
párnák alatt.

Bingó!

Megtalálta a Johnny LMG-t és a lőszeres fémdobozt, amit Canidy visszacsomagolt a barna papírba, és
jó mélyre benyomott a takarók és párnák alá.

Kösz, haver, lehet, hogy szükségem is lesz ezekre…

Visszanyomta a csomagokat a takarók és párnák alá, aztán a telefonhoz ment, és tárcsázta a sárga cetlin
lévő számot.

A vonal végén felvették a kagylót, és Fulmar azonnal felismerte Joe „Bunyós” Lanza hangját.

– Fulmar. Üzenetet hagytak nekem, hogy hívjam fel ezt a számot.

– Aha – felelte Lanza. – Kérdezősködtem egy kicsit, ahogy akarta.

– És?

– Ahol tegnap éjjel volt, ott semmit nem fog megtudni. Mi a franc van?

– Honnan tudja, hogy hol voltam tegnap éjjel?

– Mégis, mit gondol? Egy bárban volt, nem? Németül szólt a csaposhoz.

Amikor a Haditengerészeti Hírszerző Hivatal egyfajta kémhálózatot próbált létrehozni New York
Cityben, hogy információhoz jusson a német-amerikai Bundról Yorkville-ben, Lanza állt elő azzal az
 253

ötlettel, hogy vessék be William „Kemény Willie” McCabe szakszervezetis embereit, akik a bárok
gépeit szervizelték.

Lanza elmondta nekik, hogy a 47 éves McCabe-nek egész kis hadseregre való, nem túl jól fizetett
embere volt Harlemből, akik bárokban űzték a „Számok” nevű szerencsejátékot, és gyűjtötték be az
ahhoz kapcsolódó téteket6.

Ott voltak Yorkville minden bárjában a hét minden napján, és ismertek minden pultost és csapost.

Amiről ők tudtak, arról Lanza is tudott.

Ha arra gondolsz, hogy egyetlen szót szóltam németül, annyit, hogy „Danke” – gondolta Fulmar –,
akkor megfogtál.

De abban tényleg igaza van, hogy ez a szál zsákutcának bizonyult.

Jesszusom, ez a fickó akkor Ingridről is tud? Meg Haliról, az FBI-os fickóról?

– Oké – mondta Fulmar. – Ha ott nem tudok meg semmit, akkor hol?

– Menjen a taxival Lodiba!

– Az Jerseyben van?

– Ott. Van egy Lucky's Pink Palace nevű hely a 17-es úton. Kérje Christophert! Már várja magát.

– Mikor?

– Most.

– Most?

– Azt hittem, sürgősen a végére akar járni ennek a dolognak. De ha ennyire ráér…

Ingridnek hála… hú, ez az Ingrid… olyan fáradt vagyok, hogy legszívesebben elnyúlnék ezen az
ágyon, és aludnék. Ez az, amit akarok.

– Oké. Mikorra ér ide a taxi?

– Már ott van.

– Már itt van? – kérdezte Fulmar hitetlenkedve, aztán ásított. –Oké, kösz.

Hallotta, ahogy Lanza bontotta a vonalat.

Fulmar kisétált a Gramercy forgóajtóján, és a sarkon megpillantotta a kocsit, amit magában már csak
Lanza taxijának hívott.

Elindult felé, de ebben a pillanatban a sofőr beindította a motort, és odahajtott.

Egy pillanatig Fulmar úgy érezte, hogy talán tévedett – nem a nagydarab halkereskedő ült a volán
mögött –, de amikor a taxi hátsó ajtaja mellé ért, a sofőr belelépett a fékbe.

Fulmar kinyitotta az ajtót, és behajolt.

 254

– Ez Bunyós Joe taxija?

– Ja – felelte a sofőr.

Fulmar látta, hogy a harminc körüli sofőr apró termetű fickó volt, alig lehetett több 158 centiméternél,
és ránézésre nem is nyomhatott többet 50 kilónál.

Olyan kicsi, hogy a zuhanyzóban ugrálnia kell, hogy vizes legyen.

A fickó sötét munkásinget, kordbársony nadrágot és fekete bőr, „Nagy Gatsby” autóssapkát viselt, az
arcán pedig kétnapos, fekete borosta éktelenkedett.

Fulmar beült a hátsó ülésre.

– A nagydarab pasas hol van?

– Milyen nagydarab pasas? Fulmar megrázta a fejét. Kinézett az ablakon, és ásított.

– Mindegy – mondta, és kényelmesen elhelyezkedett, hogy szunyókáljon egyet.

Mély álmának egy nagy zökkenés vetett véget. Először úgy érezte, a taxi nekiment valaminek, egy
falnak, vagy valami ilyesmi. De amikor kinézett az ablakon, aztán hátrapillantott a 17-es útra – mert
elvileg a 17-es úton kellett jönniük –, látta, hogy a taxisofőr egy padkán hajtott keresztül, be egy
parkolóba.

A 17-es útnak ez a része átkozottul forgalmas volt, a városrész pedig, ahol megálltak, elég durva.
Fulmar rengeteg közlekedési jelzőlámpát látott a kétszer kétsávos főúton mindkét irányban, és
iszonyatosan sok autót, amelyek lökhárítója majdnem összeért. Az út mentén olcsó használtautó-
kereskedések, lerobbant, koszos gyorsbüfék… és sztriptízbárok sorakoztak.

Fulmar kinézett a taxi szélvédőjén.

A kocsi egy kétszintes épület előtt állt. Majdnem akkora volt, mint egy gimnázium tornaterme.
Gázszilikátból építették, és az egészet rikító rózsaszínre festették. Lapos tetős, ablakok nélküli ház volt.
Az utcáról két acélajtón lehetett bejutni. Az egyik felett a „BEJÁRAT”, a másik felett a „KIJÁRAT”
felirat volt olvasható.

A háznak legalább három oldalára a LUCKY'S PINK PALACE feliratot festették, de a hat méter
magas oszlop tetején díszelgő, rózsaszín neonreklám is ezt hirdette.

Az épület tetején, közel a tetőhöz, a LÁNYOK! LÁNYOK! LÁNYOK! felirat ismétlődött vég nélkül,
majd egyméteres betűkkel.

Fulmarnak feltűnt, hogy a zsúfolásig telt parkolóban a járművek nagy része valamiféle teherautó vagy
kisteherautó.

– Úgy tűnik, megérkeztem – jegyezte meg.

A sofőr morgott valamit, aztán az épület hátsó részéhez hajtott.

Az épületbe hátulról szintén két acélajtón át lehetett bejutni, de itt az egyik a földszintről nyílt, a másik
az emeletről, ahová egy rozsdás lépcsőn lehetett feljutni. Minden bizonnyal valamiféle tűz-létra lehetett.
 255

Az alsó ajtó felett a „11.00-14.00 NINCS SZÁLLÍTÁS” felirat díszelgett, míg az emeleti ajtóra a
„BELÉPNI TILOS! VÉSZKIJÁRAT!” felirat volt kitéve.

Amikor a taxisofőr megállt parkolóban, a taxi első lökhárítója nekikoccant az előtte álló kocsi
lökhárítójának.

A sofőr üresbe tette a sebváltót, aztán leállította a motort.

– Megvárom – mondta, és az emeleti ajtóra mutatott. – Csak kopogjon be az iroda ajtaján!

A sofőr elkezdett egy rádióállomást keresni az autórádión, Fulmar pedig kinyitotta a hátsó ajtót,
kiszállt, és elindult a rozsdás lépcső felé. Az épületből hangos zene szólt.

A lépcső tetejére érve megnézte magának az acélajtót. Három ipari tolózár volt rajta, meg egy kémlelő
nyílás.

Nem nagyon szeretnék, ha valaki itt menne be…

Bekopogott. Egy pillanatig nem történt semmi, aztán hallotta, hogy az egyik tolózár félrecsusszan…
aztán a második és a harmadik.

Az ajtó résnyire kinyílt, és valaki kiszólt igen erőteljes olasz akcentussal.

– Igen?

– Christophert keresem – mondta Fulmar. – Bunyós Joe azt mondta, hogy számít rám.

Egy pillanattal később az ajtó annyira kinyílt, hogy Fulmar be tudja magát préselni rajta.

Odabent jól megnézhette a fickót, aki kinyitotta az ajtót. Egy nagy, dagadt olasz volt – simán nyomott
vagy 110 kilót, de talán 120-at is –, bő csőnadrágban és sötét ingben, amit nem tűrt be a nadrágjába. A
dagadt olasz bevágta az ajtót, aztán nekilátott bereteszelni az ajtókat.

Fulmar nem talált semmi szokatlan dolgot az irodában. Két szabvány íróasztal volt benne – szürke, acél
illetve két forgószék támlával, meg vagy egy tucat normális faszék szerteszét a helyiségben. Látott még
pár képet az egyik falon, valami tengerpartot ábrázoltak Jerseyben, meg egy 120X120 cm-es, 1943-as
naptárat a másikon. A napok március 8-ig rendre át voltak húzva. A helyiség fából készült beltéri
ajtajára dartstáblát erősítettek. Az ajtó mellett egy nagy bádogszemetes hevert, tele régi, megsárgult
újságokkal.

Egy nagydarab, szőrös fickó ült az egyik íróasztalnál, míg egy vékony, sötétbőrű, vékony bajuszú
pasas a másiknál.

A dagadt fickó Fulmarra nézett.

A vékony felállt, és kilépett az íróasztal mögül.

– Maga Fulmar? – kérdezte. –Ja-

– Christopher – mondta a vékony férfi színtelen hangon. Kezet nyújtott, Fulmar pedig megrázta.

Egészen elképedt azon, mennyire acélos volt a fickó kézfogása.

 256

– Mi lenne, ha magunkra hagynál minket úgy tíz percre? – kérdezte Christopher a nagyon dagadt
olasztól.

– Ahogy akarod, Christopher – mondta a dagadt olasz, és megint nekilátott kinyitogatni a tolózárakat.

Amikor a dagadt fickó már kint volt, Christopher pedig becsukta utána az ajtót, a szőrös fickó is
megszólalt a másik íróasztal mögül.

– Bunyós Joe mondja, hogy maga keres valamit.

– Valakit – felelte Fulmar. – Már elnézést, de maga kicsoda?

– A főnök.

A „főnök” önelégülten elvigyorodott. Fulmar rámeredt. Oké, ahogy akarod…

– Oké. Dióhéjban arról van szó, hogy Lanza beleegyezett, segít megkeresni azokat a német
ügynököket, akik bombákat robbantottak az USA-ban.

Egyik férfi sem reagált a kijelentésére.

Fulmar először Christopherre nézett, aztán a szőrös fickóra.

– És Lanza azt mondta – folytatta –, hogy maguk, fiúk, tudnak valamit, amivel előbbre juthatok.

Egy pillanattal később a szőrös pasas bólintott.

– Ne feledje! Én csak azért csinálom ezt, mert Bunyós Joe mondta.

Fulmar bólintott.

– Értem.

A szőrös fickó kihúzta az íróasztala felső fiókját, kivett belőle egy pisztolyt, és Fulmar felé nyújtotta.

Fulmar elvette, aztán ellenőrizte, hogy meg van-e töltve – meg volt –, aztán annyit mondott:

– Ez egy Walther.

– Attól a fazontól vettük el, aki nem akart fizetni.

– Oké… – mondta Fulmar, aztán intett a két férfinak, hogy folytassák.

– Azt hallottuk, hogy azzal hencegett, ő csinálta a robbantásokat.

– És? Ő csinálta?

A szőrös fickó vállat vont.

– Most hol van ez az ember? – kérdezte Fulmar gyorsan.

– Eltávozott.

– Hová? –El.
 257

– Nézzék – mondta Fulmar –, nekem ettől sokkal több információra van szükségem. Nem jelenthetem
a feletteseimnek, hogy „egy magát megnevezni nem kívánó férfi egy jerseyi sztriptízbárban azt állította,
hogy a férfi eltávozott”. Ha ennyivel állok a főnököm elé, leszedi a fejem.

A szőrös pár másodpercig némán meredt Fulmarra.

– Oké – mondta végül. – Az a kanos fritz azt mondta az egyik kurvámnak, hogy ő meg a társa csinálták
a robbantásokat a keleti parton, és hogy van még egy páros Arizonában is…

– Texasban? – kérdezett közbe Fulmar.

– Ja, ott, Texasban. Nem mindegy? Én azt mondtam, hogy fogja a faszom átadni azt a seggfejt a
kibaszott FBI-nak. Se élve, se halva. Nem fizetett ki a kurvámért. Úgyhogy odamentünk, hogy kicsit
megszorongassuk… mert engem nem lehet átbaszni… erre ez a seggfej fritz meg a haverja nem elkezd
ránk lövöldözni?

A kövér fickó elhallgatott, aztán folytatta.

– Ők vesztettek. Most pedig a cápák lakmároznak belőlük. A kövér fickó halványan elmosolyodott.

– Ezzel már a felettese elé állhat? Fulmar elgondolkodott.

– Csak egy pisztolyt találtak? Tárcát vagy igazolványt azt nem? A kövér fickó Christopher felé
biccentett a fejével, mintha csak azt akarta volna mondani neki, hogy „add oda neki!”. Fulmar
Christopher felé fordult. Egy tollhoz hasonlító dolgot tartott a kezében.

– Ezt egy vászontáskában találtam, ami a szobájukban volt. Talán maga tudja, mi lehet.

Fulmar elvette a tárgyat, és jól megnézte.

Ez egy töltőtollnak álcázott savas késleltetésű gyutacs.

Ahol fűst van, ott tűznek is kell lennie.

Jelen esetben inkább robbanóanyagnak…

Más nem volt abban a táskában? A szőrös fickó pókerarccal nézett Fulmarra.

– Nem.

Nem a seggem. Persze, hogy volt benne más is

De… rendben van… úgy sincs értelme nagyon firtatni a dolgot.

Legyen a tied, amit találtál!

– Használnom kell a telefonjukat – jelentette be Fulmar.

– Parancsoljon! – mondta a szőrös fickó, és az íróasztalán lévő fekete készülékre mutatott.

Fulmar emlékezetből tárcsázott.

– Nulla-ötös központ – szólalt meg egy monoton női hang.

– Fulmar keresi Ellis másod-vitorlamestert.

 258

– Tartsa, kérem!

Fulmar kattogást hallott, aztán egy ismerős hangot.

– Ellis.

– Van magánál ceruza?

– Ha? – kérdezte Ellis, aztán felismerte Fulmar hangját. – Ja, igen… oké, mehet!

– Üzenet a főnöknek: „A tűz kialudt. A nyomok eltűntek.”

– „A tűz kialudt. A nyomok eltűntek.” Megvan. Gratulálok. Egyébként jó az időzítés.

– Hogy?

– Most kaptuk a jelentést, hogy a másik tűz is kialudt. Benne is van a hírekben.

– Tényleg?

– Aha. Most már hazajön?

– Hamarosan – mondta Fulmar, és letette a telefont.

Útban visszafelé Manhattanbe, zsebében a Walther pisztollyal és a savas késleltetésű gyutaccsal,

Fulmar próbálta összerakni, hogy tulajdonképpen mi is történt.

Tulajdonképpen nem tudhatjuk biztosra, hogy valóban kialudt minden tűz.

Talán mégsem halott az összes úgynök.

Talán vannak még páran az országban, akik meghúzták magukat egy időre.

Csak egy módja van annak, hogy kiderítsük, mi az igazság: várni kell, hogy lesznek e újabb
robbantások. És persze közben oda kell figyelni arra, amit az informátorok mondanak.

Ezt természetesen Washingtonból is megtehetem, vagy belefoghatok valami másba is.

Például mehetnék Canidyvel dolgozni.

Fulmar felsóhajtott.

De csak miután újra találkoztam Ingriddel.

A taxisofőr egy másik állomásra csavarta a rádiót. Az adó éppen reklámot sugárzott.

Egy nem túl jól sikerült reklám ment éppen, amit a Tri-State Ford kereskedés szponzorált, majd amikor
vége lett, megszólalt a bemondó.

– Most pedig a nap legfontosabb híre – mondta a bemondó. – J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója fél
órával ezelőtt Washingtonban tartott sajtótájékoztatóján…

– Felhangosítaná, kérem? – kérdezte Fulmar.

A taxisofőr felhangosította a rádiót, és együtt hallgatták Hoovert felvételről:

 259

– …ismétlem, nem találtunk arra utaló bizonyítékot, hogy az oklahomai vonatszerencsétlenség több
lett volna egy tragikus szerencsétlenségnél, amit üzemanyag-szivárgás okozott…

Ha jó sokat ismételgeted – gondolta Fulmar –, a végén még te is elhiszed.

– Jól van, csak ennyit akartam hallani – mondta Fulmar a sofőrnek. – Most már lehalkíthatja, vagy
kereshet egy másik állomást.

Kinézett az ablakon, és azon kezdett el gondolkodni, hogy vajon mit csinálhat most Ingrid.

(Három)

Szicília, Palermo

1943. március 19. 22.40

Richard M. Canidy őrnagy (USA Hadsereg, légi hadtest) tisztában volt vele, hogy az első benyomás
rendkívül fontos. Az első, Szicíliáról alkotott benyomása az volt, mennyire nem látszott meg a szigeten,
hogy dúl a háború.

Noha gondosan ügyelt rá, hogy még véletlenül se kerüljön német vagy olasz partfigyelők látómezejébe,
miután partot ért a gumicsónakkal Mondellónál, majd leeresztette, és elásta a gumicsónakot, ahogy
keresztülment a kis tengerparti városon, rádöbbent, hogy semmi szükség nem volt az óvintézkedésekre.

Egy teremtett lelket sem látott sehol.

Egy kutyát igen, meg egy rakás elvadult macskát, de embert azt nem.

Mondello járdaköveit akár fel is szedhették volna.

Csak most, jó tíz kilométer gyaloglás után, Palermo közelében pillantott meg egy emberi alakot.
Canidy végig a kétsávos aszfalt-úttal párhuzamosan baktatott, persze az úttesttől tisztes távolban.

Egy férfi volt, és épp egy kis kőházba ment be messze a távolban.

Canidy az ablakon keresztül látta meg a férfit, aki keresztülsétált a szobán, majd lekapcsolta a villanyt,
nyilván azért, hogy lefeküdjön aludni.

Elképesztő – gondolta Canidy, majd megrázta a fejét, és felnézett a sötét égbolton szikrázó csillagokra.
– Az egész sziget alszik? Tovább gyalogolt. Nem tudhatom.

Azt viszont igen, hogy nem könnyelműsködhetek. A terv szerint hat nap múlva, amikor a
tengeralattjáró visszatér, azon a tengerparton kell lennem.

Közelebb ért a fővároshoz, és a város fényei mellett már nem tűnt olyan koromsötétnek az éjszaka.

Ahogy város pereméhez közeledett, ahol modern stílusban épült, élénk színűre festett épületek
sorakoztak, feltűnt pár ember.

Elment egy férfi mellett, aztán egy másik mellett is, majd meglátott egy kézen fogva andalgó párocskát
a piazzán.
 260

Ez persze nem volt valami nagy szám, de legalább már látta valami életnek a jelét.

Addig gyalogolt, amíg el nem ért arra a részre, amit az egyik fotón látott, s amire Nola azt mondta,
hogy a Quattro Canti negyed. Ez volt a városközpont, a középkori „Négy Sarok”. Az ősi, normannok
által épített épületek felderengtek az éj sötétjében.

Canidy körülnézett, és elindult abba az irányba, amerre a Palermói Egyetemnek kellett lennie.

Elvileg.

Akár most is elmehetnék oda, hogy megnézzem. Most legalább nem zavar senki.

Ki tudja, talán rám mosolyog a szerencse, és belebotlok a professzorba.

Canidy halkan felnevetett. Na, persze.

Tizenöt perccel később, miután elgyalogolt öt háztömbnyire, majd vissza két háztömbnyit, meglátott
egy fém utcatáblát az egyik sarkon. A táblán egy nyíl és felirat volt: UNIVERSITA.

Voilá! – gondolta.

Vagy inkább „heuréka”?

Három háztömbbel később már az egyetemnél járt.

Az egyetem maga elég nagy csalódást okozott Canidynek. Egy szál épület volt, és nem több. Nem
tartozott hozzá se sportpálya, se kollégium, semmi, ami olyan igazi egyetemi hangulatot kölcsönzött
volna.

Nem látott mást, csak pár olyan modern épületet, amilyet a város peremén is. A főépület homlokzatán,
fehér háttéren, fekete betűkkel a következő felirat állt: PALERMO UNIVERSITA.

Canidy közelebb ment, és benézett a főépület nagy ablakán.

Odabent egy biztonsági őr üldögélt egy összehajtható faszéken, térdén gumibottal. Aludt, mint a bunda.

Most be kéne dörömbölni az ablakon, de jó hangosan. Vicces lenne, ahogy ijedtében hanyatt esik a
székkel.

Vicces lenne, meg nagy ostobaság is.

Canidy körülszaglászta az epületet, de sehol sem égtek fények az egyetem körül, s az ajtók is mind
zárva voltak.

A sarkon egy kávézót pillantott meg. Az ajtaja nyitva volt, és belülről hangok szűrődtek ki.

Az ajtóhoz ment, és benézett. Odabent nyolc diák ült egy kis asztal körül. Az asztalon ott hevertek a
könyveik. De abból a tényből ítélve, hogy néhányuk ölében lányok is ültek, Canidy arra a
következtetésre jutott, hogy az ifjak nem feltétlenül az iskolai tananyagban kívántak elmélyülni.

Az egyik lány – gyönyörű, huszonvalahány éves, sötét, hívogató szemű, fekete hajú, nagymellű (a
melle alig fért el ujjatlan blúzában) – észrevette az ajtóban ácsorgó Canidyt, és rámosolygott.

Canidy visszavigyorgott rá, és odébb állt.

 261

A szerelem győz mindenekfelett.

Befordult az egyik utcába, amit Leonardo da Vinciről neveztek el – korábban látott egy Michelangelo
utcát is –, és elindult rajta lefelé. A távolban felderengtek a kikötő fényei.

Amikor leért a dombról, kis hajókat pillantott meg a kikötőben. A hosszú mólóhoz voltak kikötve,
illetve bójákhoz, amelyek távolabb himbálóztak a vízen.

Az égvilágon senki nem volt a közelben.

Canidy felderítette a terepet.

A mólónál egy nagy teherhajó állt, meglehetett vagy 25-27 méter hosszú. A fedélzete lapos volt, tele
nagy fedélzeti nyílásokkal és hosszú árbocokkal. A környéken ez tűnt a legnagyobb hajónak. A többi
bárka mind fából készített, különböző típusú halászhajó volt. Közülük hat 12 méteres lehetett, a nagyja
viszont csak 6 méteres. Ez utóbbiak furcsa bárkák voltak, csúcsos farral és orral.

A kavicsos partra húzva még vagy egy tucat, vagy még több ilyen furcsa, 6 méteres hajó rostokolt
oldalra fektetve. Nyilván valamiféle javítást hajtottak végre rajtuk.

A kikötő mellett házak és bungalók sorakoztak a tengertől pár méterre. A kivilágítatlan épületekben
néma csönd honolt.

A tengerparti dokk mentén Canidy kisebb boltokat talált, meg egy nagyobb épületet, ami halkereskedés
lehetett. Az ajtaját és az ablakait bezárták. A halkereskedés előtt élénk zöldre és sárgára festett asztalok
sorakoztak. Canidy hasonlókat látott a Fulton halpiacon. Az asztalok dobozra emlékeztető teteje
harminc fokban megdőlt, és úgy alakították ki, hogy széles peremei felfogják a jeget, amivel
megtöltötték, s amire aztán a frissen fogott halakat pakolták.

Valami megmozdult a dokk közelében, Canidy pedig leguggolt, és behúzódott az egyik bungaló mögé.

Amikor óvatosan kikandikált, egy macskát pillantott meg ott, ahol az egyik 6 méteres hajót kötötték ki.
Majdnem teljesen eltakarta egy ponyva. A macska pont a közepén landolt, miután felugrott rá.

A macska majdnem azonnal vissza is repült a mólóra, pedig nem volt szárnya.

A ponyvát valaki visszahúzta, majd kisvártatva egy dühös férfifej jelent meg. Mondott valami cifrát,
aztán a nyomaték kedvéért egy üres üveget is a macska után hajított.

Canidy halkan felnevetett.

Úgy látszik, valaki alaposan felöntött a garatra, és kénytelen ma éjjel a hajóján aludni.

Vagy talán mindig ott alszik

Aludtam már rosszabb helyen is…

Canidy azon kapta magát, hogy ásítania kell.

De jó lenne egyet szunyókálni valamelyikben!

De mindegy, melyiket választom, holnap, hajnalok hajnalán egészen biztosan előkerülne a tulaj, hogy
kihajózzon, és nem örülne nekem, ha itt találna horkolva.
 262

Ahogy én sem örülnék neki

Canidy a 6 méteres hajókra pillantott, amelyek az oldalukon feküdtek a kavicsos tengerparton.

Azokkal viszont egyjo darabig senki nem fog halászni indulni.

Odament a tőle majdnem legtávolabb lévőhöz. A hajó a jobb oldalára volt fordítva, hajótesttel a
halkereskedes felé. Félrehúzta a ponyvát, amivel letakarták. A hajót teljesen kibelezték. Odabent egy
hosszú, sima felületet pillantott meg, ahol „kényelmesen” meghúzhatta magát. A ponyvának
köszönhetően itt nem vehették észre.

A karórájára nézett. Majdnem egy órát mutatott.

Ha lehet egy kicsit pihenni, akkor most kell kihasználni a lehetőséget.

Egy jó hosszút pisilt a kavicsos tengerparton, aztán befészkelte magát a hajóba, a .45-ösét a
vászontáskája alá csúsztatta, a fejét a táskára hajtotta, és nagyot ásított.

És még van képe a Gramercy Hotelnek azt állítani magáról, hogy luxushotel…

A kis dízelmotorok hangját felerősítette a víz, a hajótestben pedig – amelyben Canidy feküdt a szemét
dörzsölve – majdhogynem visszhangzott a motorzúgás.

A ponyva szélén beszűrődő fényből ítélve úgy vélte, hogy most kezdhetett el hajnalodni, amit egy
pillantás a karórájára meg is erősített. Mindkét mutató a hatoson állt.

Férfiak váltottak szót odakint, és lábak dobogtak a famólón.

Canidy kikukucskált a ponyva mögül, de nem látott mást, csak egy másik üres hajótestet, úgyhogy
kimászott az éjjeli menedékéből.

Körülnézett. A mólón mindenfelé halászok tüsténkedtek: berakodtak a hajóikba, hogy elinduljanak

elvégezni a napi munkát. Némelyik hajónak már el is oldozták a köteleit, és elindultak vele a nyílt tenger
felé.

A boltok közül párat kinyitottak. Canidy a sós víz szagán keresztül kávéillatra lett figyelmes, és arra,
hogy a halkereskedés előtti asztalokat megtöltötték jéggel. A vásárlók máris a boltok körül jöttek,
mentek.

Canidy sarkon fordult, és könnyített magán, szerinte pont ott, ahol öt-hat órával korábban is. Elindult a
vászontáskájáért, hogy a vállára dobja, de aztán meggondolta magát. Végignézett a hajón, hogy eddig
mit javítottak meg rajta, és arra a következtetésre jutott, hogy hónapok óta senki sem nyúlt hozzá.

Az elkövetkező egy órában biztos nem jön ide senki.

A .45-ösét hátul az öve alá csúsztatta, megigazította a görög sapkát a fején, aztán elindult a boltok felé
abban a reményben, hogy talán el tud csenni egy csésze kávét valahogy.

Közben szemügyre vette a „forgalmat” a mólón. A férfiak valahogy mind olyan egyformának tűntek:
sötét nadrág és pulóver, ugyanolyan világosbarna bőr, majdnem teljesen egyforma fej, haj, s a többi.
Csak annyiban különböztek egymástól, hogy egyesek szakállasok voltak, mások simára borotválták az
arcukat.
 263

Canidy fellépett a mólóra, és csatlakozott az emberekhez, akik a boltok felé igyekeztek. Két férfi
bement az egyik boltba, Canidy pedig követte őket. Csak ekkor vette észre, hogy ez nem is bolt volt,
sokkal inkább valami egyszerű közösségi helyiség. Mindössze két faasztal volt benne. Az egyiken
gyümölcsös- és kenyereskosarak hevertek. A másikon, ami a sarokban állt, két nagy kávéskancsó
trónolt. Az egyiket éppen újratöltötte egy apró, ráncos hölgy, akit Canidy minimum nyolcvan vagy
nyolcvanöt évesnek saccolt.

A francba is, lehet akár száznyolcvanöt is. Mit tudom én?

A halászok töltöttek maguknak egy-egy csésze kávét, senki sem fizetett semmiért.

Az idős hölgy Canidyre nézett, és vékony, ráncos szája valami mosolyfélére húzódott. Az egyik
csorba, elszíneződött, fehér porceláncsészébe töltött egy kis kávét, és felé nyújtotta.

Megütöttem a főnyereményt!

Canidy elmosolyodott, és köszönöm helyett bólintott, majd sarkon fordult, és kisétált a helyiségből.
Útközben azért még elvett egy fügét az egyik kosárból.

Odakint, az egyik jéggel teli pult mellett belekortyolt a kávéjába, aztán végignézett a mólón.

A hajón, amelyben a részeg fazon aludt, amelyik kivágta a macskát, még mindig ott virított a ponyva.

Jól elaludt a fickó… alaposan leihatta magát.

A hajó mögötti területen, a móló végén, amely „T” alakban végződött, egy termetes halászhajót
pillantott meg, ami meglehetett vagy 150 méter hosszú. Épp ekkor érkezett meg. A hajó orrára, pont a
rozsdás vasmacska alá a következő név volt festve: STEFÁNIA.

A Stefánia fedélzetéről leugrott két férfi – természetesen ők is ugyanúgy néztek ki, mint a többi
szicíliai férfi: világosbarna bőr, sötét ruha, sötét haj, s a többi, s a többi –, és nekiláttak kikötni a hajót a
mólón lévő kikötőbakokhoz.

Canidy még egyet kortyolt a kávéból… aztán majdnem ki is köpte az egészet, amikor meglátta a
harmadik embert, aki leugrott a hajóról.

Nem lehet…

Úgy érezte, hogy ezt közelebbről is meg kell néznie, úgyhogy beállt a sorba, és a halászokat követve
elindult végig a mólón.

Ahogy közelebb ért a Stefániához, már biztosra vette, hogy nem csapta be a szeme.

Noha a harmadik fickó háttal állt neki, nem férhetett kétség hozzá, hogy más volt, mint a többiek.
Magas és tagbaszakadt – meglehetett vagy 188 cm és vagy 115 kiló –, és eltörpült mellette mindenki.

Aztán meglátta a negyedik férfit, aki egy faládát adott le a nagydarab fickónak. Tudtam!

Canidy közelebb lépett, és halkan megszólalt:

– Lefogadom, hogy abban a ládában nem hal van, Frank. Francesco Nola sarkon fordult, hogy
megnézze, ki szólt hozzá.

Nem lepődött meg különösebben, hogy Dick Canidyt látja Palermo mólóján ácsorogni.
 264

A nagydarab halkereskedő viszont majdnem a tengerbe ejtette a ládát döbbenetében.

Nola körülnézett, aztán a hajója kabinja felé bökött a fejével.

– Jöjjön fel a fedélzetre! – mondta angolul egészen halkan, aztán mondott valamit olaszul a nagydarab
halkereskedőnek, és elindult a kabinja felé.

Canidy felszökkent a hajó fedélzetére, és követte.

– Azt mondta, hogy nem jöhet velem – jegyezte meg Canidy –, erre most mégis itt van.

Nola a Stefánia kormánykereke mellett állt keresztbe tett karral. Canidyre meredt, de nem szólt egy
árva szót sem.

– Mi a franc ez az egész? – kérdezte Canidy felemelt hanggal. Nola kibámult az ablakon, és csak aztán
válaszolt.

– Ezt az utat már azelőtt beterveztük, hogy maga megkeresett – felelte Nola.

Canidy egyre csak a fejét csóválta. Egyszerűen nem akart hinni a fülének.

Valaki feljött a hajó rakteréből kezében egy másik ládával. Egy szó nélkül kisétált a kabinból.

– Mi van a ládákban? – kérdezte Canidy. Nola nem felelt azonnal.

– Csokoládé – bökte ki végül.

– Baromság!

– És gyógyszer. Canidy Nolára meredt.

– Ezt még akár el is hiszem. Mi még? Nola vállat vont.

– Mit számít ez?

Canidy elengedte a füle mellett a kérdést.

– Csak nem fegyverek? – makacskodott.

Nola kinézett az ablakon, aztán Canidyre pillantott.

– Tudja jól, kinek az oldalán állok.

– Hogy tudta eljuttatni ezt a holmit Algírba?

– Aki tudja, kik rakodják be a rakományt a Liberty hajókba, az azt is tudja, kik rakodják ki az óceán
másik oldalán.

Canidy bólintott.

És ha eltűnik egy láda vagy egy olyan láda kerül le a hajóról, ami nem is szerepelt a rakománylistán,
kit érdekel, igaz? – gondolta. –Szép.

– Hogy lehet az, hogy maga csak így összevissza hajókázhat? Csak úgy megengedik magának?
 265

– Nem mindenki. Meg kell várnunk, amíg egy Müller nevű német nincs a környéken, vagy egyéb
elfoglaltságai támadnak… Mindig is import-exporttal foglalkoztunk. Olívaolaj, paradicsom meg
miegymás. Ezt vittük ki. És hoztuk be a portékát, amit itt el lehet adni. Manapság kevésbé figyelnek
ránk, mert mindig van valaki, aki hajlandó elfordítani a fejét, ha leesik neki is valami.

Nola felemelte a kezét, és összedörzsölte a hüvelyk- és mutatóujját.

– Miért nem mondta el nekem, hogy ilyesmivel is foglalkozik? Nola elvigyorodott.

– Nem kérdezte. Canidy elhúzta a száját.

– Szerintem ez egyáltalán nem vicces.

– Nézze! – felelte Nola már komolyan. – Én elmondtam volna magának, de maga csak Portó
Enpedocle felől kérdezősködött.

Canidy Nolára meredt.

A francba. Igaza van. Mert akkor még azt hittem, hogy onnan fogjuk kihozni a professzort.

– Mert akkor még azt hittem, hogy onnan fogjuk kihozni Rossi professzort.

– Rossit?

– Őt. Ismeri?

Nola megrázta a fejét.

– Az itteni egyetemen… – kezdett hozzá Canidy.

– Tudom – szólt közbe Nola. – A húga az unokatestvérem szomszédja. Egy időben összejártak. Együtt
vacsoráztak, aztán meg kártyáztak. Dr. Napoli és dr. Modica is odajárt. De már nem. Úgy hallottam,
mindketten meghaltak.

– Nem azt mondta, hogy nem ismeri Rossit?

– Nem is ismerem. Azt mondtam, hogy a húga az unokatestvérem…

– A szentségit magának! – csattant fel Canidy. Mi a franc baja van ennek?

Nem is értem, hogy nem lett belőle ügyvéd! Vagy talán nekem kellene jobban fogalmaznom, amikor
kérdezek tőle valamit…

Akkor kezdjük elölről…

– Sajnálom, Frank – mondta Canidy, és nagy levegőt vett. – El tudna vinni engem Rossihoz?

(Négy)

Szicília,

Palermo Palermo kikötője

 266

1943. március 22. 18.05

Amikor Dick Canidy felsegítette Arturo Rossi professzort a fedélzetre, a Stefánia – amelynek
dízelmotorjai üresben dohogtak – a hatalmas teherszállító hajó mellé volt kikötve.

Rossi, kezében egy bőrönddel, amibe az egyetemi irodájában lévő papírjait tömte, túlságosan
kapkodott, és majdnem beleesett a sötét vízbe.

Canidy elvette tőle a bőröndöt, Rossi pedig megint nekirugaszkodott, és felugrott a hajó fedélzetére.

Ezúttal sikerrel járt. Canidy átadta neki a bőröndjét, majd ő is felugrott a hajóra, vállán a
vászontáskájával.

Be van sózva, amióta csak közöltem vele, hogy el tudom vinni innen a fenébe – gondolta Canidy,
miközben bekísérte a professzort a kabinba.

Nem volt könnyű kordában tartani az elmúlt pár napban. Nem is csoda.

Elvesztette két kedves kollégáját… az egyiket valami szörnyű betegség vitte el, a másikat meg az SS-
es Müller lőtte agyon a szeme láttára… aztán meg megpróbálták rákényszeríteni, hogy foglalja el a
kollégái helyét abban a pokol bugyra villában.

Ezzel az erővel akár halálra is ítélhették volna.

Canidy segített Rossinak elhelyezkedni az egyik priccsen, lent a hajó gyomrában.

De legalább annak a villának lőttek… illetve lőni fognak két órán belül, amikor Nola emberei
begyújtják a C-2-est, amit a villában helyeztem el.

Kinézett a kikötőre a hajóablakon keresztül. De még mindig nem tudom, hogy mi lehet az a nagy
dolog, ami miatt annyira fontos volt Donovannek ez a professzor. Talán a vírusokra gondolt…

– Köszönöm – mondta Rossi.

– Szívesen, professzor.

Rossi valahogy olyan furcsán nézett ra.

– Valami baj van, professzor? Rossi megrázta a fejét.

– Azon töröm a fejem, hogy mit fog csinálni a tabunnal? Tabun? – gondolta Canidy.

– Mármint a tabunnal, az ideggázzal?

– Igen. Mert azért is küldték ide magát, nem? Canidy nem felelt.

– Miért pont a tabun aggasztja annyira?

– Látta, mennyire kevés itt a német? – kérdezte a professzor. Persze, alig láttam németeket.

– Persze.

– Nos, mivel arra számítanak, hogy a szövetségesek partra fognak szállni a szigeten, és mivel tudják,
hogy nem lennének képesek visszatartani a szövetséges erőket, a németek szép csendben behozták az
első ideggázszállítmányt.
 267

Jesszusom! Az az anyag még a sárgaláznál is rosszabb. Az ember addig rángatózik tőle, amíg össze
nem esik a kimerültségtől… és meg nem hal.

– Hová rejtették?

Rossi kimutatott a hajóablakon a közelben horgonyzó teherhajóra.

Canidy a vászontáskájába nyúlt, kivette belőle az utolsó egy kiló C-2-es plasztikot, aztán elindult vele a
fedélzetre. Nola a kormánykeréknél állt.

– Készen áll az indulásra? – kérdezte Nola.

– Vannak emberei a dokk közelében? – kérdezte Canidy válasz helyett.

Nola megrázta a fejét.

– Mindenki a fedélzeten van. Senkit nem hagytunk odalent.

– Kérek tíz percet – mondta Canidy, és beállította a karóráján a stoppert.

Nola követte a példáját.

– Most – mondta Canidy, aztán kilépett a kabinból, leugrott a mólóra, és futni kezdett a teherhajó felé.

Nola az órájára pillantott. Kilenc perc telt el azóta, hogy Canidy elindult.

Kidugta a fejét a kabinból.

– A köteleket! – kiáltott az embereinek.

Az emberei leugráltak a mólóra, majd eloldották a köteleket a hajó orránál és a faránál, aztán
visszaugrottak a fedélzetre, és nekiláttak feltekerni a köteleket.

Nola az órájára nézett.

A másodpercmutató a tizenkettesre ért.

Tíz perc.

Nola kinézett a mólóra, de nem látott senkit. Összevonta a szemöldökét.

A jobb keze megmozdult, és előretolta a kart, amely sebességbe tette a dízeleket.

Ahogy a Stefánia lassan megmozdult, Nola balra tekerte a fa kormánykereket, és a hajó orra lassan a
nyílt tenger felé fordult.

Abban a pillanatban, amikor a hajó fara elhagyta a móló végét, Nola egy nagy puffanást hallott a háta
mögül.

Nem kellett hátranéznie.

Tudta, milyen hangot ad ki a fedélzet, amikor valaki azon landol.

A Stefánia a nyílt tengeren himbálózott – leállított motorral, lekapcsolt lámpákkal – Mondellótól

északra, nem messze Partannától és a Villa del Archimedestől.
 268

Már egy óra telt el azóta, hogy a hajó kihajózott a palermói kikötőből, és Dick Canidy, aki a hajófarban
üldögélt, és egy ütött-kopott távcsövön keresztül a partot figyelte, kezdte úgy érezni, hogy ezt elszúrta.

Elvette a szeme elől a távcsövet, amely a nyakában lógott, és a karórájára nézett, majd vissza a part
felé… és akkor egy kisebb robbanást hallottak, majd egy másodikat és egy harmadikat. A harmadik
kifejezetten nagy volt.

Bevilágította az éjszakát.

– A harmadik biztosan az üzemanyagtartályt robbantotta be – motyogott Canidy. – Vagy… talán volt

még valami azon a hajón.

– Akárhogy is történt – felelte a professzor –, a tűzgolyóból ítélve mindent elpusztított, ami azon a
hajón volt.

Hirtelen hallották, hogy tőlük északra, olyan száz méterre, pezsegni kezd a víz. Mindenki a hang
irányába fordult, épp akkor, amikor a felszínre tört egy hatalmas, fekete tengeralattjáró. A tengeralattjáró
testén visszatükröződött a távoli robbanás fénye.

Canidy a professzorra nézett.

– A tengeralattjárónk előállt – mondta. – Milyen kár, hogy nem nézhetjük meg, ahogy a villa a
levegőbe röpül. Pedig ez a munka lesz a mesterművem.

VÉGE

Tartalom
Első............................................................................................................................................................1
Második...................................................................................................................................................32
Harmadik.................................................................................................................................................51
Negyedik.................................................................................................................................................75
Ötödik......................................................................................................................................................99
Hatodik..................................................................................................................................................124
Hetedik..................................................................................................................................................148
Nyolcadik...............................................................................................................................................171
Kilencedik..............................................................................................................................................199
Tizedik...................................................................................................................................................224
Tizenegyedik..........................................................................................................................................248
Tartalom................................................................................................................................................269