KERDUKEY&KWEBSTER

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2022

Írta: Ker Dukey, K Webster

A mű eredeti címe: Pretty New Doll (Pretty Little Dolls 3) Pretty New
Doll

Copyright © Ker Dukey and K Webster 2017

All rights reserved.

Cover Design: All By Design

Photo: Adobe Stock

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

A szöveget gondozta: Balogh Eszter

ISSN 2416-1195

EPUB ISBN 978-963-561-945-0

MOBI ISBN 978-963-561-946-7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139

E-mail: info@konyvmolykepzo.hu

www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó

Dávid Korrektorok: Szabó Károly, Réti Attila

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és
bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Ez a könyv nem valós történetet ír le. A nevek, a szereplők, a

helyszínek és az események a szerző
képzeletének szüleményei. Valós eseményekkel, helyekkel és élő
vagy elhunyt személyekkel való egybeesés pusztán csak a véletlen
műve.

Figyelmeztetés:

Ahhoz, hogy teljes mértékben élvezhesd ezt a kötetet, el kellett

olvasod az Elveszett babácskák után az Ellopott babácskákat is, és
bizonyára annyira elcseszett vagy, hogy még többet akarsz.

Ez a könyv megrázó jeleneteket tartalmaz, amik reakciót válthatnak ki

az érzékeny olvasókból, de ha idegösszeomlás nélkül elolvastad és
túlélted az első két kötetet, akkor nem lesz gond… talán.

Kérjük, hogy olvasd körültekintően, és ne írj a cselekményről a

nyilvános értékelésnél, hogy a többiek is folyamatában élhessék át a
történetet. Ne feledd, hogy

akik előre lelövik a poént, azok kivívják Benny haragját…

Nagyon köszönjük, hogy olvasod és támogatod ezt az izgalmas

sorozatunkat!

(K)AJÁNLÁS

Az összes kis babácskának, aki nagyon-nagyon beteg, Aki

mindenáron akart még több bennys történetet: K & K nekiült, mert
persze azonnal vette a lapot, És egy igazán durva, kemény sztorit
alkotott.

Úgyhogy mindketten csak gépeltek, gépeltek, gépeltek, Remélve,

hogy a sztorijuk megüti az eddigi mértéket.

Úgyhogy szaladj csak, babácska, irány az ágy, És fel ne kelj, amíg el

nem olvastad ezt a históriát!

„Különbséget tudok tenni jó és rossz között, de egyszerŰen

csak tetszik, hogy a rossz milyen érzés.

Ő
Ez az impulzus, ez a késztetés erŐsebb mindennél.”

– Benny –

(Ker Dukey és K Webster: Elveszett babácskák)

PROLÓGUS

~ Új ~
Benny
Feszül a bőr a jobb vállamon, korlátoz a mozgásban. A
fantomfájdalom ott lebeg a múltbéli sebek fölött, miközben lehajolok
kitépni egy fűszálat. Ugyanabban a testhelyzetben kuporgok immár
négy órája.

A régi otthonomtól – otthon unk tól – néhány méternyire időzöm:

figyelek, várok, vágyakozom.

Letekerem a vizespalack kupakját, felhajtom belőle a folyadékot, a

maradékot pedig ráöntöm a fejemre, és élvezem az enyhülést, amit
nyújt ebben a hőségben.

Könyörtelenül süt a nap, eszembe juttatja azt a napot, amikor

először megláttam a mocskos kis babácskámat. Olyan fiatal volt,
üde arcú, tökéletes!

Szép kis babácska.

Amikor épp a megfelelő szögből csillant meg a napfény a verejtéktől

nedves fürtjein, úgy festett a haja, mintha aranyszínben játszana.
Nyári ruhája úgy rátapadt az apró testére, mintha csak a bőre lett
volna, kiemelve a tökéletes kis alakját.

És ott volt a húga…

Tönkrement babácska.

Végighúzta a pici kezét a műalkotásaimon, és visszhangzott a

nyögése a forró levegőben, ahogy magához szorította az egyik
kedvenc babámat, belekapaszkodott a tökéletes porcelánba.

– Szép baba a szép babának – szólaltam meg akkor lágyan.

Egyszerre pillantottak fel rám, amitől a torkomban dobogott a

szívem.
Bumm.

Bumm.

Bumm.

A baba már feledésbe merült, mert mindketten engem fürkésztek,

ahogy levigyorogtam rájuk.

– Nincs elég pénze a babára – vetette oda a tökéletes kis

babácskám résnyire szűkült szemmel, ám a kipirult arca elárulta.
Rögtön tudta, kihez tartozik, és én is tudtam, hogy ő az enyém.

Milyen könnyű volt megszerezni, amit akartam, és milyen könnyen

tönkretett minket néhány év múlva!

Olyan sokat változott azóta. Túl gyorsan teltek el az esztendők. Nem

tölthettem vele elég időt.

Az emlékkép szertefoszlik, miközben felszáll egy madárraj a ház

romjai mögötti fáról. Azzal a türelemmel várakozom itt, amit az évek
során hagytam magamban kifejlődni. Messzire jutottam az éjszaka
óta, amikor végzett velem.

Még csak el sem takarította az árulása nyomait. El sem jöttek

megkeresni a maradványaimat.

Csak itt hagyott meghalni, és azt hitte, hogy ennyi.

Kurva nagyot tévedett. Mindketten tévedtek.

Amatőrök.

HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

– Mit csinálsz? – kérdezem homlokráncolva, miközben őt fürkészem.

Dacosnak tűnik, van a tekintetében valami tisztaság, szinte már
békesség. Ránk zárta az ajtót.

– Szembesítem magunkat azzal, amit tettünk – sziszegi. – Azért

zárkóztunk be ide, hogy vezekeljünk.

Vezekelni? Mi a szar? Nem érti. Meg kellett ölnöm Macyt.

Tönkrement. Túl labilis és veszélyes lett ahhoz, hogy a közelemben

tartsam.

Őt is szerettem a magam módján. Miért nem érti meg?

Behunyom a szemem, és elkezdem csapkodni az arcomat az

öklömmel, hogy elcsitítsam az ordítást az elmémben.

– De tönkrement. Nem tudtuk helyrehozni – préselem ki az

összeszorított fogaim között.

– Rohadtul te vagy tönkremenve, Benny – morog vissza rám. –

TELJESEN KIVAGY.

Megdermednek a csontjaim, a vérem pedig mintha cementként

sűrűsödne össze az ereimben.

– Ne merj ilyet mondani!

Felszakad belőle a zokogás, és remeg a térde.

– Nálunk van az apád – veti oda könnyzápor közepette. – Évek óta

erőszakolja a kislányokat, te meg csak úgy hagytad, hogy élje a
perverz életét. Mindazok után, amit Bethanyvel tett – kiáltja, és
vádlón felém bök az ujjával. Rámeredek az ítélkező kezére. Akár
kést is tarthatna benne, olyan erő rejlik a szavai élében.

Bethany szent, ő pedig arra használta fel, hogy fájdalmat okozzon

nekem, mert ő is fájdalommal küszködött, de majd megtanulja, hogy
nincs szüksége Macyre. Itt vagyok neki én, és nekünk ez minden,
ami kell. Együtt örökre elleszünk.
Apámnak megvolt a haszna, viszont rá sem volt szükségünk.

Megöltem volna a kedvéért, ha ez lett volna az ára annak, hogy

hazajöjjön, ám ehhez már túl késő. Változott a széljárás, a hullámok
pedig túl hevesek ahhoz, hogy irányítsam őket.

– Hasznos volt – érvelek.

– Undorodom tőled – vágja hozzám, ám ez csak múló harag.

Majd elmúlik.

– Nos, ez változni fog – csitítom, és teszek felé egy lépést.

– Nem – csattan fel. Feltartja a tenyerét, hogy megállítson. Most

nincs rajta a bilincs, ami a csuklóját díszítette egykor.

– Ma este véget ér, mocskos kis babácska – figyelmeztetem.

– Igazad van – kapja fel a fejét egy durva kacaj kíséretében. –

Véget ér.

Lehajolok, hogy elővegyem a fecskendőt a zoknimból.

– Mi a fene az? – int felé, ahogy felegyenesedem.

Hunyorogva nézek a pisztolyra a kezében, aztán a rácsok mögötti

térre.

A srác eltűnt.

Nincs egyedül.

Hogy a francba árulhatott el?

– Nem egyedül jöttél? – kérdezem hitetlenkedve. Megszegi a

szabályokat, márpedig tudja, hogy mi történik, ha megszegi a
szabályokat.
– Soha többé nem leszek egyedül – jegyzi meg gúnyosan. –

Dillon a részemmé vált. Ő az, akihez tartozom. Sohasem te voltál az,

Benjamin.

Pff! Hogy meri előttem kimondani a nevét?

Hozzám tartozik. Ő az én babám. Az én babácskám!

Megfeszül az állkapcsom, mert a testem összes izma megfeszül az

indulattól.

– Sohasem foglak kiengedni ebből a cellából – ígérem neki

dorgálásképp. – Soha.

– Nálam van a pisztoly – mozdítja meg a kezét, benne a fegyverrel.

– Többé már nincs hatalmad fölöttem.

– Ha kieresztesz egy tárat, akkor is odamegyek, és beléd nyomom

ezt – közlöm bujkáló mosollyal. – Mi együtt járunk. Az örökkévalóság
elég lesz ahhoz, hogy rájöjj: engem szeretsz.

Megrándulnak a szeme körül az izmok, miközben fontolóra veszi a

lehetőségeit.

Nincs opció! Összetartozunk, te is tudod!

Elindulok felé, de kibukik belőle valami, amitől megszédülök.

– Terhes vagyok.

Lehanyatlik a karom, hiszen a vallomása új távlatokat nyit meg

előttem. Hangos durranás üti mega fülemet, és mintha lángoló tűz
marna a vállamba, amitől hátratántorodom.

Bakker!

– A rohadt életbe! – mordulok fel. – Te kurvára meglőttél!

A tű koppan a padlón, ahogy az egyensúlyomat elveszítve az ágyra
zuhanok.

– Baromi jól látod – ballag felém büszkén, hogy aztán a csizmájával

összetiporja a tűt.

A kisbabám van benne – a mi kisbabánk.

– Terhes vagy? Csináltunk egy gyereket…?

Hideg bilincs kattan a csuklómon, én pedig csak nézem őt,

kábulatba esve a hírtől.

A másik kezemet is megbilincseli, a vállamban pedig tompa fájdalom

lüktet, ahogy lenyom a földre.

Kisbabánk lesz.

A háta mögött kinyílik az ajtó, és az a büdös disznó Dillon lép be

rajta. Hogy meri megzavarni a pillanatunkat?

Lassan fogom kinyírni, hogy minden egyes vágásnál érezze a

haragomat.

Nem veszi el tőlünk ezt a pillanatot.

– A kisbabánk – mormolom a gyönyörű babámra felnézve.

Dillon megkerüli őt, és eltakarja előlem, miközben felemeli a

tönkrement, halott babát az ágyról, aztán kisétál, hogy kettesben
hagyjon bennünket, ahogy illik.

– A baba nem tőled van, Benny – veti oda nekem. – Az élet vége
előtt nem lehet meghalni. Nem számít, hányféleképpen próbáltad
megölni a lelkemet a szörnyűségeiddel, sohasem fog sikerülni.

Pokolra való vagy. Lejárt az időd itt a földön. Ez a kisbaba maga az

élet. Nincs benne semmi sem belőled.
Szóra nyílik a szám, de túl erős fájdalom rántja össze a zsigereimet,
és megfoszt a hangomtól. Hazudik. Ezt nem gondolhatja komolyan.

Elindul kifelé a szobából – hátrálva, és rám fogja a fegyvert.

Nincs szüksége a pisztolyra; egyébként is megölt a szavaival.

Amint becsukódik és kulcsra záródik az ajtó, újra felbukkan Dillon, és

rátapasztja a gusztustalan száját a babácskám fejére.

– Minden rendben – mondja a fazonnak. – Ura vagyok a helyzetnek.

– Tudom – motyogja, mielőtt eloldalog, hogy kettesben hagyja őt

azzal, akihez valójában tartozik.

A babácskám tudja, hogy ki a mestere, és hogy a mi kisbabánk

növekszik a méhében.

– Hazudsz – közlöm vele. Visszatért az erőm, így megrántom a

hülye bilincset, amivel azt hiszi, hogy kordában tud tartani.

Butus kis babácska.

Nagy nehezen talpra állok, miközben bosszantó fájdalom sugárzik a

vállamba a lyukból, amit ejtett rajtam.

Rákényszerítem a testem a mozgásra, ő pedig lesújtó tekintettel néz

le rám.

Játszmázik, ami nem tetszik.

– Engedj ki, baszki! – mordulok rá parancsolóan. – Most rögtön!

A kacaj, ami előtör belőle, a húgára emlékeztet. Őrülten cseng,

mintha kezdené elveszíteni a józan eszét. A pasas tönkreteszi.

Megváltoztatta. De észhez fog térni. Tudom.

– Nincs hatalmad. Itt hagylak megrohadni. Pont úgy, ahogy te

tetted velünk. Remélem, hogy a kishúgom vérének szaga addig fog
kísérteni, amíg éhen nem halsz.

Nem meri megtenni.

Megint megrántom a bilincset.

– Kurvára engedj ki! – indulok meg az ajtó felé, hogy nekivessem

magam. Nem moccan, de tudtam, hogy nem fog. Ezek az ajtók
áthatolhatatlanok. Úgy építettem meg őket, hogy biztosan odabent
tartsák a babáimat.

– Azt mondtam, hogy engedj ki! – szólok rá újra.

– Te sem engedtél ki soha – csuklik el a hangja. – Szia, Benny.

Azzal magamra hagy, de tudja, hogy elmegyek majd érte. Ezért nem
ölt meg. A hadoválása ellenére – a méreg ellenére, amit Szarházi
Nyomozó adott be neki, hogy másképp gondolja – szeret engem, és
azt akarja, hogy elmenjek érte.

– Gyere vissza, mocskos babácska! – kiabálom, miközben

szándékosan kificamítom a hüvelykujjamat és leküzdöm magamról a
bilincset. Belemar a húsomba, véres nyomot hagy a kezemen, az
égő érzés pedig csak szítja a dühömet.

Az a helyzet ezzel a szobával, hogy a húgáé volt, nem pedig az övé.

A tönkrement babácskám csak akkor kapott szobafogságot büntetés

gyanánt, ha rossz babácska volt. Egyébként szabadon kószálhatott.
Csak akkor vettem el a kulcsát, ha megbüntettem.

Az apró helyiséget secperc alatt átkutatva megtalálom a kis

félszemű babát, aminek olló áll ki a törzséből.

A nyakában ott egy apró lánc, rajta a szoba kulcsával.

A tönkrement babácskám még holtában is hűséges, a mesterét

szolgálja.

Odamegyek az ajtóhoz, kinyitom, elhúzom a reteszt és

megdermedek. Hamu és égő fa szaga csapja meg az orromat,
méghozzá olyan erővel, hogy a torkomat is marja. Felforrósodik a
padló a talpam alatt, miközben narancsszínű lángok csapnak fel az
egész ház mentén.

Tűz vesz körül, és elpusztít mindent, amit felépítettem.

Hogy tehette? Ez az ő otthona is.

Azt hiszi, be vagyok zárva ide.

Meg akar ölni.

Nem. Nem tud. Nem fog.

A lángoló harag elnyeli a házat, és a bőrömet nyaldossa, ahogy

átverekszem magam a dühöngő poklon a hívogatóan hűvös kinti
levegő felé.

Üveg csörömpöl, és elgyötört fa nyikorog körülöttem mindenfelé.

A sűrű, halálos füst teljesen bekerít, miközben egy ablak felé

rohanok, hogy áttörjek rajta.

A szilánkok belemarnak a sérült karomba, de szinte már alig érzem

a fájdalmat. A szívfájdalmat. A mocskos kis babácskám miatti
fájdalmat.

Ott fekszem a füvön, és az égboltra meredek, ahogy a felszálló

fekete füst éjszakát varázsol a nappalból – csupán néhány
méternyire a pusztulástól, a maradványaitól annak, ami valaha az
otthonom volt.

Véget vetett az életemnek.

A szép kis babácskám megölt engem.

~

Megrázom a fejem, hogy megszabaduljak az emlékképtől, és

végignézek a pusztítás nyomain.

Ez az én sírom. Ahol kísértek, és ahová ő eljön. Nem számít, mivel

győzködi magát, vagy a pasas mivel győzködi, ő az enyém, és
mindig az enyém marad. A pecsét, amit a lelkén hagytam, idehívja.

Ide fog jönni. Tudom.

Tavaly visszatért, és láttam – láttam, ahogy könnyek gyűlnek és

hullnak, amit természetellenes, nevetésbe fúló zokogás követett.
Megrázta a fejét, aztán a füle mögé simította a haját, miközben
közölte a tájjal, hogy ő szabad.

Rávettem magam, hogy ne vigyem vissza oda, ahol soha többé nem
találnák meg.

Olyan sokat változott, hogy szinte olyan volt, mintha egy idegent
néznék. A késztetés viszont… Belém hasított a hirtelen birtokvágy,
hogy visszavegyem, ami az enyém. De nem volt egyedül. A
kendőszerű valamiben a mellkasára kötött csecsemő

ott tartott az árnyékban megdermedve.

Aztán az a köcsög is megjelent, elvette tőle a gyereket, és odarakta

a száját, ahol az enyémnek kellett volna lennie.

Hozzáért a kreol bőrhöz, amit túl sok napfény ért, pedig nem az övé
volt, hogy megfogja. Valamit belesuttogott a fülébe, és olyan mosolyt
csalt elő vele, amilyet csak nekem lett volna szabad.

Csessze meg! Az övé lehet az összes mosolya.

Majd enyémek lesznek a könnyei, a nyögései, a könyörgése és

a fájdalma.
Gyöngyözik a fejbőröm a milliméteresre nyírt hajam alatt, a fa ágai
csak kevéske enyhülést adnak a déli hőségben. A szakállam egy
kicsit jobban megnőtt, mint ahogy általában hordtam, de a nőknek
mintha tetszene az arcszőrzet.

Mágnesként vonzza a szórakozni vágyó ribancokat. Azokat a nőket

is vonzza, akik a durvább fajta szexet szeretik. A fájdalomért
könyörgő kurvák csak feldühítenek, hogy megtegyem velük.

A szexnek levezetésnek kellene lennie, de csak kiszabadulásért

ordít tőle a bennem lakozó bestia.

Nem tudom nélküle kiereszteni a gőzt.

A ribancok nem méltók rá. Nem adnak kielégülést. Egyik sem az én

babám.

A csinos kis babácskám.

A régi házam – az otthonunk – fekete, rothadó maradványai mintha

gúnyolódnának velem, ahogy lassan és gyötrelmesen telik az idő.

A telek érintetlen.

Zabolátlan, vad növények borították egészen mostanáig.

Régi emlékek öntik el az agyamat, és könyörögnek, hogy gyökeret

verhessenek, aztán rabságban tartsanak itt.

Szellemek kísértenek, amikor visszajövök ide. Még mindig látszik a

sárga szalag némelyik túlburjánzott bokron, ahol a rendőrség a telek
minden szegletét felásta, hogy elvigyék, ami nem az övék.

Felbolygatták a múltat.

Az apám gondolata tör utat magának a fejemben. Az árulásai.

Utálom, hogy nem kerülhetek a közelébe, hogy véget vessek a

kibaszott nyomorult létezésének.
Hallottam, hogy brutális a börtön egy zsarunak, de kinek a mércéje
szerint?

Rosszabb módokat is tudnék neki a szenvedésre.

Megérdemli, hogy szenvedjen – hogy abban a pokolban éljen, amit

teremtett.

Egy autó távoli motorhangjának rezgése érződik a légkörben.

Megmozdul körülöttem a levegő, szinte üdvözölve az érzést, amit az

ő látványa vált ki belőlem. Felkiált a lelkem; könyörög neki, hogy
beszéljen hozzám. Hallanom kell őt, éreznem kell őt, benne kell
lennem.

Újra békére kell lelnem – arra a békére, amit ő hozott el nekem,

amikor nem menekült, nem árult el, és rohadtul nem nyírt ki.

Az életem utána egy merő felébredés. Az, hogy rátaláltam Tannerre,

mindent megváltoztatott a számomra, de attól még a jelenléte,
vagyis a hiánya mindennap ott ólálkodik a gondolataimban.

HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

Apám mindig gondoskodott róla, hogy felkészüljek, mire eljön az

ideje annak, hogy változtassak – az ideje annak, hogy lelépjek.

Következményekkel és kockázattal járt annak lenni, aki vagyok.

A fűből felkelve tiltakozik a bőröm, ráfeszül a térdemre.

Kivagyok, segítségre van szükségem.

Bosszant, hogy segítséget kérjek, de éppen most omlott össze a

szemem láttára az életem – szó szerint.
Az apám kompromittáló helyzetbe került, tehát ha odamegyek, akkor
hozzá hasonló bilincsben köthetek ki, viszont ez olyan kockázat,
amit kénytelen leszek vállalni. Nincs más hely, ahová mehetnék.

Apámnak semmi oka nem volt rá, hogy kincset adjon a kezükbe,
márpedig apám szerint ez az ember pontosan az.

Gyalog megteszek néhány kilométert nyugat felé onnan, ahol a régi

házunk állt, és bemegyek a bozótosba a „B” betűvel megjelölt fához.
Végre megtalálom a követ ugyanolyan kis vésett jelzéssel, és
lehajolok, hogy kiássam a földből. A hűvös levegő szinte csípi a
fedetlen, gyulladt húst a karomon és a vállamon. A lőtt seb semmi
ahhoz a szaghoz képest, amikor az ember érzi, hogy megsül a saját
bőre. Akaratlanul reszket a testem, a tekintetem pedig elhomályosul
ásás közben. Megreped a körmöm, ahogy a száraz földet kaparom.

Sóhajt csal az ajkaimra a megkönnyebbülés, amikor az ujjbegyeim

egy sporttáska bőrfogantyújához érnek. Kirántom a földből, és
levegőért kapkodva összeesem.

Vízre van szükségem.

Összegyűjtöm az erőmet, hogy felüljek, aztán kihúzom a cipzárt, és

belenézek a táskába. Több ezer dollárnyi bankjegy néz vissza rám,
kötegekbe rendezve.

Harmincezer nem lesz elég hosszú távon, de kezdetnek megteszi.

A tetején heverő kártyától libabőrös leszek.

Nem vagyok hozzászokva, hogy szükségem legyen másokra, vagy

muszáj legyen rájuk hagyatkoznom, ám változnak az idők.

A változást a mocskos kis babácskám kényszerítette ki.

A feltöltőkártyás telefonban már ott az elmentett szám, a kártyán

pedig csak ennyi áll: TANNER.
Egyik kezem a hívás gombon, a másikkal pedig a füvet markolom
úgy, hogy a beszakadt körmöm a tenyerembe vájjon.

Kicsöng.

Kicsöng.

Kicsöng.

– Mondaná a nevet? – kéri egy női hang.

– Tanner – válaszolom rekedten. A sérülések megviselik a testemet.

– Kérem, tartsa.

Kicseszett zenét hallok a vonalban.

Mi a franc?

I stand alone – duruzsolja egy hang, gitárkísérettel. Vagyis

„egyedül állok”. Milyen ironikus!

Elnémul a zene, és egy férfihang szól bele a telefonba.

– Hol vagy?

Mély és nyugodt a hangja. Úgy beszél, mintha csak egy hétköznapi

baráti csevej lenne.

– Küldök érted egy kocsit, de tudnom kell, hol vagy.

– Két-három mérföldre a házunktól…

Leteszi, mielőtt megadhatnám neki a címet.

Nem tetszik, de gyengülök, és az éjszaka sötétje megfoszt a

tudatomtól.
~

Éber álmok között sodródom, miközben hangok űzik el a testemet

körülvevő lángokat.

Vízcseppek szabadítanak ki az alvás fogságából.

Csöpp.

Csöpp.

Csöpp.

Kipattan a szemem, és előrelendülök. Víz hullámzik és loccsan

körülöttem.

Egy kádban vagyok.

– Nyugodj meg! – parancsol rám egy hang. Ugyanaz a hang, mint a

telefonban.

Tekintély zendül a hangjában, és azon kapom magam, hogy

megtorpanva felmérem az új környezetem. Sötét csempék burkolják
a falat egészen a mennyezetig. Hatalmas tükör uralja a teret.
Meztelenül ülök egy óriási sarokkádban. A víz zavaros és hideg.

Az előttem álló férfira emelem a tekintetem, aki engem fürkész.

Magas, öltöny és nyakkendő van rajta. Puccos köcsög.

Egy istenverte randira akar vinni?

Mi a fene?

Ki ez a fazon?

Fájdalom sugárzik az egész hátamba, alig kapok tőle levegőt.

A férfi, Tanner, továbbra is csak néz.

Sötét és dús a haja, se nem hosszú, se nem rövid, és hátrafésülte
az arcából. Olyan színű a szeme, mint a lángok, amik közül az előbb
menekültem meg.

Telt ajka félmosolyra húzódik.

– Szerintem mi még sohasem találkoztunk – közli, mintha tudná, ki

és mi vagyok. – Jövök az apádnak jó néhány szívességgel.

Alig látható biccentéssel bámul. Még nem tudja, hogy az apám nem
tudja tovább biztosítani azokat a „szívességeket”. Onnan nem, ahol
most van.

Vajon akkor nem segítene nekem, ha tudná?

Bakker, nem számít. Nemsokára eltűnök, és megtalálom a magam

útját, ahogy mindig is tettem.

– A doktornő bármelyik pillanatban visszaérhet – biztat. – Ő

majd bekötözi a sebeidet. A töltényt már eltávolította a válladból, és

minden tőle telhetőt megtett, hogy megakadályozza a hegesedést,
de attól tartok, elkerülhetetlen, hogy maradjon valami nyoma.
Remélem, nem vagy hiú ember.

Lejjebb rebbennek a szempillái, ahogy oldalra biccenti a fejét.

Kíváncsi, borostyánszínű szempár néz velem farkasszemet.

– Miért bámulsz engem? – mordulok rá. Meztelenebbnek érzem

magam, mint valaha, aminek semmi köze a testi pőreséghez.

Nem úgy fixíroz, mintha dugni akarna velem. Valami más van a
tekintetében… Talán csodálkozás? Egyik lábáról a másikra áll, aztán
leül a kád szélére, és belemártja a kezét a vízbe, hogy

átengedje az ujjai között.

– Csodállak. Nagyon különleges vagy, és alig várom, hogy segítsek
neked kihozni magadból a legjobbat. Többé már nem vagy egyedül
– mondja olyan bizonyossággal, amihez nem vagyok hozzászokva.
– Jó barátok leszünk, Benny.

Egy autó motorjának hangja hasít a levegőbe, amitől összeszorul a

szívem, és visszaránt a jelenbe.

Amikor megáll, látom, hogy Dillon szarláda tragacsa az.

Lejjebb húzódva nekilapulok a fa törzsének, ami eltakar. A régi

hegek szinte ordítva tiltakoznak, én pedig hagyom, hogy a fájdalom
idehorgonyozzon a pillanathoz.

A sebhelyeim állandóan emlékeztetnek a mocskos kis babácskámra

meg az árulására.

Egy új ember születésének nyomai, aki abból a tűzből lépett elő,

amiben ő ott hagyott engem.

Megrándul a kezem a hirtelen jött késztetéstől, hogy gyilkoljak: őt, a

pasast, magamat. De sohasem teszem meg, és nem tudom
megmondani, miért. Évek teltek el azóta, hogy az enyém volt, a
hiánya pedig olyan magányossá teszi, hogy az űrt senki más nem
töltheti be.

Hozzám tartozik.

Mindig is hozzám fog tartozni.

Nem győzöm eleget látni, követni, figyelni. El kell merülnöm ebben a

pillanatban, mindent belevésni az emlékezetembe

későbbre – emlékeztetni magamat arra, hogy ő már nem az a

mocskos kis babácska, akit a saját kezemmel formáltam.

Tönkretették… Ez a pasas tette tönkre.

Kinyílik az anyósülés melletti ajtó, és farmernadrágba bújtatott lábak
lépnek ki – azé a lányé, akit ismertem egykor.

Lehajolva beszól valamit az ablakon, de nem hallom, mit mond.

Csak valami motyogásféle, nincs értelme. Meglibben a haja a

határozott léptektől, amikkel beletrappol a sűrű bozótosba, hogy
átküzdje magát a célja felé.

Neki egy feledésbe merült temető ez a hely, nekem viszont az

otthonom. Nekem. Nekünk.

Düh fortyog bennem a felszín alatt, versenyre kel a vágyódással, a

keserűséggel és a csalódottsággal.

Megáll, és hullámzik a mellkasa. A dudorodó hasa, ami újabb élettel

van tele – nem tőlem –, szinte gúnyolódik velem.

Egy gyors mozdulattal itt és most véget vethetnék az egésznek.

Kiolthatnám az életét, aztán a sajátomat is. Milyen tökéletes „kapd
be” lenne annak a pöcsfejnek, aki azt hiszi, hogy rég eltűntem!

A babácskám új verziója viszont számomra is változást hozott.

Már nem vagyok ugyanaz az ember, mint régen.

Nem cselekszem irracionálisan. Minden lépést átgondolok.

Megcsillan a napfény az új vörös tincsein.

Utálom.

Nem kellene festenie a haját. Természetellenes és olcsó hatást kelt.

Szélesebb a csípője, teltebb az alakja. Az anyaság

megváltoztatta a testét – ez a pasas annyira megváltoztatta az én

tökéletes babácskámat! Kurvára gyűlölöm azt a szarházi disznót.
Lenyúznám a bőrt a testéről, hogy magamra húzzam, miközben
visszakefélem magam a helyemre.
A babácskám hangos sóhaja megüti a fülemet, és borzongás fut tőle
végig a gerincemen. Tekintete az egykori életünk elszenesedett
maradványain pihen, az enyém viszont rajta, egy kis bozótosból a
hátsó kertben, egy elég messzi fa alól. Nem vehet észre, hacsak
nem keres szándékosan.

Pillantásom a látóterén kívül eső kocsira vándorol.

Az a faszfej Dillon kiszállt, fülén a telefonjával. Milyen egyszerű

lenne meglepetésszerűen lecsapni rá, mögé osonni, elvágni a torkát,
és vörösre festeni vele az aszfaltot!

Igazi vörösbe boríthatnám a babám haját – vérvörösbe.

A farkam megrándul és megkeményedik a gondolattól.

A lehúzódó hátsó ablak magára vonja a figyelmem, ismét borzongás

fut tőle végig a gerincemen. Apró ujjak jelennek meg, zakatol a
szívem.

Bumm.

Bumm.

Bumm.

Egy gyerek ujjai. Megragadom a babát az ajándékból, amit itt

szeretnék hagyni a mocskos babácskámnak. Annyira látnom kell a
gyereket, hogy beleszédülök.

Úgy mozgok a túlburjánzott fűben meglapulva, akár egy halálos

mérgű kígyó. A hülye állítólagos nyomozó jó nyolclépésnyivel odébb
ment, és fel-alá járkálva rázza a fejét.

Arról hadovál valakinek, hogy az illető nem végzi jól a munkáját.

Holott ő a nem jól elvégzett munka királya.

Összeszorul a gyomrom a hátsó ablak felé közeledve. Figyelek arra,

hogy Dillon milyen távol van, és mennyire lát rá a kocsira.
Ártatlan mosoly ragyog rám az ablakrés mögül.

Kissé zöldben játszó barna szemek bámulnak vissza rám olyan

hosszú pillákkal, akár a szitakötő szárnyai.

– Iszoj? – gügyögi, és felém tart egy üveget, mellbimbószerű

valamivel a végén.

– Pont úgy nézel ki, mint az anyukád – mormolom lenyűgözve.

Vihogva felém nyújtja a karjait.

Simán elvihetném. Vajon milyen messzire jutnék?

Micsoda büntetés lenne a mocskos babácskámnak!

Helyette átadom az ajándékomat és elpárolgok, amíg még másra

figyel. Visszavonulok az árnyékba, és hagyom, hogy a zakatoló
szívem szétpumpálja az adrenalint a zsigereimben. A mocskos
babácskám szája mosolyra húzódik, de mégis leolvad róla, ahogy
körülnéz. Láthatóan megborzong, aztán dudaszó hasít a levegőbe,
mire odafordul. Elindul, aztán kocsiajtó csapódását hallom.

Még erősebben markolom a táskámból elővett kést.

Várok. Várakozom.

Felcsendül a dal a levegőben, én pedig dúdolom, miközben a baba

énekel.

Miss Pollynak beteg lett a babácskája, hajjajaj,

Hívta hát az orvost, hogy jöjjön gyorsan, hajjajaj.

Az orvos megjelent a táskájával, hajjajaj, És olyan hangosan

kopogott, hogy ajjajjaj.

Fejcsóválva nézett rá a babácskára, hajjajaj:

„Miss Polly, dugja szegényt gyorsan az ágyba, hajjajaj!”

Írt fel neki orvosságot, hogy meggyógyuljon majd, majd, majd.

„Reggel visszajövök megvizsgálni majd, majd, majd!”

Izzad a kést markoló tenyerem. Olyan szorosan fogom, hogy a

részemmé vált. A kocsi motorja köhög egyet, aztán felbődülve
távolodni kezd. Nem fordulnak vissza. Nem gondolják, hogy én
voltam.

Hogy is származhatna tőlem az ajándék?

Én már nem létezem többé.

Halk nyögés hallatszik alólam, és haj terül szét a csizmám felső

részén.

Elkerekedett, pánikba esett szempár bámul fel rám, jobbra-balra

mozgó fejjel: nem, nem, nem.

De, de, de.

Lenyúlok, hogy a másik kezemmel megragadjam az igénytelen

haját, és erőfeszítés nélkül felemeljem a kitekeredett pózból. Tovább
maradt kiütve, mint hittem. Egyáltalán nem való arra, hogy a
babácskám legyen: goromba a szája és tág a puncija.

Beszívom a levegőt az orromon, és hagyom, hogy eluralkodjon

rajtam a nagy pillanat ereje, majd belemártom a

kést a mellkasába. Úgy csusszan bele, mint egy kemény steakbe,

ami inkább még nyers. A szájpecek mögött sikoltozva vonaglik előre-
hátra, szorosan hátrakötözött kézzel. A második szúrás, aztán a
harmadik inkább már egyfajta remegést vált ki belőle, egyre kevésbé
küszködik.

A filigrán testét meglovagolva lehajolok, szinte hozzáér az orrom az

ajkához. A félelemnek összetéveszthetetlen illata van, és amikor
ilyen közel a halál, látszik a szemükben. Gyönyörű

velük lenni az élet és a halál határán: érezni, ahogy összerándul a

testük az utolsó lélegzetért erőlködve, amit a lelkükkel együtt
lehelnek ki.

Amikor mozdulatlanná válik, végighúzom a kezemet a mellkasát

díszítő vértócsán, hogy kifessem vele a száját.

Eszembe jut a kislány és az ajándék, amit néhány perccel korábban

adtam neki.

Felemelem a babát, hogy bedugjam az ablak résén. A gyerek

megfogja a babát, ragacsos kis ujjával hozzáérve az enyémhez.

– Baba – gügyögi, nyál borította alsó ajakkal.

– Igen, ez egy baba – vigyorgok le rá úgy, ahogy az anyjára

vigyorogtam oly sok éve. – Szép baba a szép babának.

ELSŐ FEJEZET

~ Új ~
Benny
A szórakozóhely ajtaján belépve biccentek a kidobónak. Itt, a
Barlangban mindenki Tanner barátjaként ismer. Ha az ember Tanner
barátja, akkor nem szarakodik vele senki. Fülledt mosolyú szőke
rebegteti rám a szempilláit, amikor elhaladok mellette, de nem
érdekel. Semmi nincs nála, amire vevő lennék, és nem tudja, hogy
ez mekkora szerencséje.

Különleges az ízlésem.

Sajátos.

Rendhagyó, ahogy Tanner mindig mondja. Jelentsen ez kurvára

bármit is.

Szóval Miss Szőkeség – a nagy műmellével meg a ribancos

ruhájával – nem az esetem. Talán ha kedvem szottyanna fojtogatni.
De nem szottyan. Nincs kedvem kikefélni magamból a gondolatot,
hogy a mocskos kis babácskám újabb életet hordoz magában, ami
nem tőlem van. Nincs kedvem kikefélni magamból a dühöt, a
keserűséget és az undort.

A termen keresztülsétálva egyenesen a VIP-helyiség felé veszem az

irányt. Úgy tűnik, hogy Tanner mindig azt foglalja le.

Sohasem kérdeztem, mert a kapcsolatunk nem olyan jellegű, de

szerintem itt ő a tulaj, és több másik szórakozóhelye is van.

Miután rám talált, idehozott. Azt mondta, hogy ez a játszóterem.

Hogy kérjek és megadatik.

Viszont kértem, és mintha nem tudná megszerezni, ami nekem kell.

Mert én csak őt akarom. A babácskámat.

És semmi sincs ingyen ezen a világon.

Megint forrni kezd bennem a düh, amikor eszembe jut a szép kis
babácskám, akit hagytam lelépni. Nem telik el úgy nap, hogy ne
gyötrődnék miatta. Néha elképzelem, hogy ő és a kis babácskája is
az enyém. Egy család vagyunk, ha úgy tetszik.

Csak aztán beszivárog a valóság, és elrontja az istenverte

fantáziálást.

A kinti világban töltött idő megváltoztatott. Megismertette velem a

szabályokat, amik sohasem érdekeltek, és sohasem tartottam be
őket, ám akkor kaphatom meg végül, amit akarok, ha

meghúzom

magam.

Úgyhogy

most

többnyire

engedelmeskedem. A türelem a kulcs, hogy ne reagáljak azonnal, és

ne csináljak semmi hülyeséget, ami miatt kinyírnak vagy bezárnak a
drága jó édesapám mellé.

Nem tudom megszerezni őt.

Még nem.

Lehet, hogy pszichopata vagyok, de nem hülye. Húgyagyú Nyomozó

folyton rajta tartja a szemét mindkettőjükön.

Terveznem kell és felkészülnöm.

– Benjamin – szólal meg egy mély, ismerős hang, amint

félrehúzom a menő VIP-terembe vezető vörös bársonyfüggönyt, ahol
Tanner lebzsel. Az első alkalommal, amikor elkövette azt a hibát,
hogy a becenevemen szólított, Bennynek, látta a lángoló
tekintetemet, úgyhogy mielőtt egyáltalán megszólalhattam volna,
lecsitított, és azóta Benjaminnak hív. Nem beszéltünk róla, de a
leggyengébb pillanatomban, amikor abban a hideg fürdőkádban
ültem, mintha belelátott volna a fejembe.

– Új ember lettél, Benjamin. Erősebb és hatalmasabb, nálad az

irányítás. Legyőzted a halált, kiszakadtál az anyaméhből, ahol olyan
sok évig éltél. Az a ház fojtogatott téged. Foglyul ejtett. Az ember, aki
vagy, átváltozik azzá a szörnyeteggé, akivé lenned kell. Kiszabadul a
ketrecből, megszabadul a béklyóitól, és szabadon járhat-kelhet,
portyázhat, ahogy a kedve tartja. Benny halott. Benjamin
felemelkedik.

Készen álltam rá, hogy elvágjam ennek a hátborzongató köcsögnek

a torkát, de természetesen ezt is megelőzte. Mintha Tanner mindig
három lépéssel előttem járna. Amikor felhagytam vele, hogy
kitaláljam, hányféleképpen ölhetném meg, elkezdett tanítani. Így,
hogy már nem az otthonom biztonságában rejtőztem, megannyi
észrevétlen veszélynek voltam

kitéve.

Megmutatta,

hogyan

élhetek

olyan

szörnyetegként, amilyen vagyok – a világ szeme láttára.

Tannernek sok barátja van befolyásos pozícióban, akik mind akarnak

valamit, amit csak ő tud nekik megszerezni. És amikor eljön az ideje,
kér valamit cserébe?
– Ezt-azt – válaszolja mindig, eszelős vigyorral és csillogó szemmel.

De nem sok olyan emberrel tölt időt, aki zavarná a köreimet.

Magányos farkasok vagyunk, akiknek keresztezte egymást az útjuk

újholdkor, és olyan kötelék alakult ki közöttünk, amiről sohasem
hittem volna, hogy lehetséges.

Lett egy barátom.

– Gyere, barátom! – adja ki az utasítást, és félretol egy csinos,

meztelen barna nőt az öléből, aki szó nélkül kislisszol a VIP-
teremből. Tanner öltönyt visel – esküszöm, hogy ez az istenverte
páncélja –, és egy pohár sötét italt tart lustán a kezében. Az
egyébként lángoló borostyánszeme tompán csillog attól a szartól,
amit ma estére benyomott.

A terembe lépve elfoglalom a vele szemben álló puha fotelt, ami

mellett egy pohár whisky vár rám. Tanner mintha mindig tudná, hogy
mikor jövök.

– Milyen volt Amy? – kérdezi az italát kortyolva, felvont

szemöldökkel.

Megvonaglok Amy gondolatától. Tanner újabb ajándéka. Az

ajándékai sohasem olyanok, amilyet akarok. Az elvárásaim egy
részének megfelelnek ugyan, de sohasem eléggé. Egyszer sem
hozott nekem olyan nőt, aki mindennek megfelelt volna a listámról.

Ez azért van, mert a csinos kis babácskám az egyetlen, akinek

valaha sikerült.

Szerintem Tanner is tudja ezt. A babácskám elégítette ki a

legmélyebb sóvárgásaimat is.

– A gyilkos homlokráncolásodból ítélve nem volt kielégítő –

jegyzi meg gúnyos félmosollyal. – Csalódást okozott, hmm?

Megfeszül az állkapcsom, és végighúzom a kezemet a tüskésre nyírt
hajamon. Nem tudom, mit gondoljak erről az új kinézetről, de Tanner
szerint muszáj nagyjából félévente változtatnom a megjelenésemen.
Valami kicseszett oknál fogva megbízom ebben a fickóban. Még
egyszer sem okozott csalódást.

– Mondhatjuk – mordulok fel.

– Ezt nem tűrhetjük, igaz? – teszi le kuncogva a poharát. –

Ezúttal mi volt a baj? Nem elég fiatal? Nem elég sötét a haja?

Nem elég szűk a puncija?

Rohadtul mind a három.

És nem az én mocskos kis babácskám.

Szép kis babácska.

Eszembe jut, hogy milyen gyönyörű volt Amy, amikor kifolyt a vére
az erdő talajára.

– Csak nem volt… elég – ismerem be, ahogy kifújom magam.

– Mit csináltál a hullával? Olyan kibaszott nagy felfordulás volt, mint

legutóbb?

Most rajtam a gúnyos félmosoly sora. Nos, ki kellett már húznia

néhányszor a csávából, amikor elveszítettem a fejem.

– Elintéztem. Nem túl mély a sír, de nem megy onnan sehova.

Egy hatalmas „kapjátok be” üzenetként hagytam ott a mocskos

babácskámnak meg a testőrének. A hely, ahová azért jár, hogy
engem gyászoljon, tönkrement babácskák temetője.

És még ők hívják magukat nyomozónak?

Hát basszátok meg mindketten!

– Tudod, hogy szeretem a kihívásokat – dől előre Tanner, és

résnyire szűkült szemmel néz rám. – Éppen ezért… van számodra

egy meglepetésem – emeli fel a kezét, hogy csettintsen hármat az
ujjaival.

Gyermekdalszerű zene csendül fel, amilyet leginkább egy

ékszerdobozból vagy egy vásárban várna az ember, aztán szétnyílik
a függöny. Egy fiatal nő lép be a terembe, mire azonnal
megkeményedik a farkam a farmer rejtekében.

Kicsi… pont, ahogy szeretem.

Apró cicik.

Rózsaszín miniruha.

Rohadtul a legteltebb ajak, amit valaha láttam, de bakker, legalább

valódi.

Hatalmas kék szemek, de túl közel ülnek egymáshoz.

Fintorra húzódik a szám. A szeme egyáltalán nem stimmel. A farkam

is leereszt a látványtól. Mégis félénken odajön hozzám, kezével a
miniruha alját igazgatva.

– Ülj a Szörnyeteg ölébe! – parancsol rá jéghideg hangon Tanner.

Mindenki engedelmeskedik neki, amikor ezt a hangnemet üti meg,
beleértve engem is. Ez a lány egyetértően bólint.

– Igenis, Mester.

Szörnyeteg és Mester.

Tanner szerint különlegesek vagyunk. Senki sem olyan, mint mi. Egy
csapat vagyunk. Időbe telt, hogy megbízzak benne, de most már
hiszek neki.
A lány habozik, de meglovagolja a combomat. Tenyere
végigszánkázik elöl a szűk pólómon, egészen a vállamig.

– Hunyd be a szemed! – csattanok fel. Durvábban cseng a hangom,

mint Tanneré.

A lány megdermed, ám engedelmeskedik. Jó babácska.

Hagyom, hogy a kezem a kis fenekére tévedjen, mielőtt felhúzom a

ruhát a csípőjéig. Amikor megint lejjebb ér a kezem, érzem, hogy
alul nincs rajta semmi. Eluralkodik rajtam a bosszúság. A jó
babácskák csipkebugyit hordanak. Nem olyan ribancok, mint Miss
Szőkeség odakint.

– Hol a bugyid? – kérem számon, és akkorát csapok a seggére,

hogy felsikkant.

Gyorsan oldalra kapja a fejét, hogy rápillantson Tannerre, aki csak

vállat von, és int neki, hogy forduljon vissza.

– Ne rám nézz, babácska! Itt ő irányít téged.

Tannernek elsötétül a tekintete, amikor a lányéban észreveszi a

bimbózó félelmet.

A baba biztos érzi bennem az ördögöt, ami azt suttogja, hogy

hányféleképpen kaszabolhatnám fel, elnyújtva a kivérzést,
élvezkedve a könnyein. Megint találkozik a tekintetünk, és
aggodalmat látok tükröződni az óceánkék szemében. A rettegésétől
megint megkeményedik a farkam. Talán kihozhatok ebből valamit.

– Szopj le, baba! – vetem oda, miközben a földre taszítom. A

puffanás, amivel a lábamnál landol, csak fokozza az izgalmamat.

A sóvárgásom, hogy fájdalmat okozzak, csak gyarapodott a

haragommal és a keserűségemmel az évek alatt. Az embernek, akit
megöltek, fétise volt, ezt már tudom. De az embernek, aki a
hamvakból kelt életre, már szükséglete van: egy sötét, mélyen
gyökerező késztetése, amit csak az éhségének csillapításával lehet
kielégíteni.

A baba akcióba lép – a kurvák mindig, ha pénzről van szó –, és

fürgén lehúzza a sliccemet, ahogy elém térdel. Így, hogy lehajtja a
fejét, a sötét haja pedig függönyként takarja az arcát, szinte olyan,
mint a csinos kis babácskám. Sajog a farkam a
megkönnyebbülésért. Oldalról belemarkolok a hajába, mit sem
törődve a meglepett sikkantásával, és ráhúzom a farkamra, ahogy
az megrándul a kezében.

Érzem Tanner tekintetét. Mindenen rajta tartja a szemét.

Mindent figyel. Mindent kritizál. Mindig segít, amikor már hullámzik a

szar. Nem tudom, miért barátkozott össze velem, de nem
mondanám, hogy zavar. Jó, hogy van valaki, aki nagyjából megért.

A csinos pótbabácska úgy kezdi el szopni a vastag farkamat, mintha

már ezerszer csinálta volna. Talán csinálta is. Tannernél mindig
rendelkezésre állnak a kurvák a klub elülső részében, ahol a
visszafogott baromság folyik – az álca ahhoz, amit valójában kínál.
Képbe kell kerülni nála ahhoz, hogy tudja az ember, hogyan férjen
hozzá a világának sötétebb oldalához.

Egyszer jött egy férfi, aki Robertet kereste. Tanner fogadta, én pedig
később megkérdeztem, hogy az illető miért hívta Robertnek, ha nem
is az a neve. Nekem azt mondta, hogy Tanner. Annak a pasasnak
Robert. Lucynek, a bár menedzserének Cassian. Franc tudja, melyik
név az igazi, ha bármelyik is az, és emiatt van biztonságban.
Névtelenül.

A szopás visszatereli a figyelmemet a farokimádó babára. A

rettegése rég eltűnt, ahogy próbál nekem örömet okozni. Milyen
rohadtul lelkes! Ez inkább zavar, mintsem hogy beindítana, úgyhogy
lankadni kezd a farkam.
Amikor felnéz rám a kék szemével, mintegy rákérdezve, hogy miért
puhulok másodpercről másodpercre egyre jobban, kurvára eldurran
az agyam.

– Hitvány baba vagy – csattanok fel, és torkon ragadom.

Felrántom apró testét az ölembe, a szorításom halálossá válik, a

hülye kurva pedig mardossa a csuklómat.

Tanner, a hű barát, egy szóval sem tiltakozik. Csak néz, résnyire

szűkült szemmel és bujkáló mosollyal.

A hitvány babának rózsaszínre vált az arca, aztán pirosra, végül

gyönyörű sötétlilára, miközben vadul kapkod a levegőért.

Meg kellett volna kérdeznie, hogy mit akarok, nem pedig pénzéhes
kurvának lenni. Ez az első, akiben akárcsak egy szemernyi potenciál
lett volna.

Amikor eleresztem a nyakát, könnyek gyűlnek a tengerkék szemébe,

hogy kiáradjanak onnan. A nyakához kapva zihál, próbál levegőhöz
jutni.

– Rohadék! – veti oda epésen.

Milyen tökös a kis romlott baba!

Csakhogy én kurvára tökösebb vagyok.

Megint térdre lököm, megragadom a fejét, és visszanyomom a

farkamat a szájába. Olyan mélyre, hogy öklendezve küszködik a
szabadulásért. Amikor lecsap a fogával, elmosolyodom. Kis kurva!

Hátralököm, szemből a nyakába ülök, és egyik kezemmel átfogom a

csöpp nyakát, a másikkal pedig megtámaszkodom rajta.

A nyakát szorongatva nyomom le a torkán a farkamat újra és újra.

Vonaglik és reszket alattam, igyekszik nagyobbra nyitni a száját,
hogy levegőhöz jusson, így nem tud túl buzgó lenni a fogaival.
Haldoklik.

Teljes erőből dugom az arcát, előrelendítve a csípőmet, és addig

szorítom a nyakát, amíg reccsenést nem hallok a kezem alatt.
Elernyed a teste, miután összezúzódott a légcsöve, nekem pedig
megfeszülnek a golyóim a közelgő feloldozástól. Elönt a forróság, az
ágyékomból kiindulva egészen a hátamig, és elhúzódom a szájától,
hogy ondócsíkokkal borítsam be a tágra nyílt, halott szemét.

Felállva a hóna alá nyúlok, hogy könnyedén felemeljem.

Elernyed a teste a kezemben, és most először igazi babának tűnik.

Hülye halott baba, mint az összes többi.

Kurvára undorodom tőle, úgyhogy messzire hajítom magamtól. A

feje émelyítő koppanással vágódik neki a dohányzóasztal sarkának.
Arccal a földre zuhan, én meg csak bámulom, ahogy szivárogni kezd
a vér a koponyája hátsó részéből. Nem lüktet úgy, mintha még
mindig lélegezne. Inkább csak csordogál, mint egy felborított
ketchupos üveg tartalma.

Na, ez…

Ettől már feláll a farkam.

A mozdulatlan testét meglovagolva végighúzom a kezemet

hátul a fején, aztán a farkamon, hogy síkosítónak használjam a

tökéletes vérét.

– Ez az, Benjamin – dicsér Tanner. – Engedd szabadjára a szörnyet.

Engedj a késztetésnek.

A szavai eljutnak a tudatomig, és megfosztanak a józan eszem

maradékától is. A bennem lakozó bestia dühöng a sóvárgástól.

Babácska.

Babácska.
Csinos kis babácska.

Megint a magamévá fogom tenni.

Csak meg kell szereznem.

Semelyik másik baba nem jó helyette.

A golyóim vadul összerándulnak, megadom magam a kétségbeesett

orgazmusnak. Ezer éve nem tudtam úgy eljutni a csúcsra, hogy
kielégüljek. Most pedig egymás után kétszer.

Ámulva nézem, ahogy vastag csíkokban lövell ki belőlem az ondó a

véres fejére. Még mindig bámulom, amikor Tanner letérdel elém.
Végighúzza az ujját a baba arcán lecsorgó vér nyomán, hogy aztán
felemelje a kezét a fényre.

– Még mindig a régi babádat akarod. Ez nem változott, hmm?

– kérdezi a véres ujjbegyét nézegetve.

– Nem – ismerem be. Ingerültség szorongatja a mellkasomat.

Nem a régi babámról van szó, hanem az egyetlenről, aki valaha is

elég volt.

– Akkor talán meg kéne szerezned. Ő elégíti ki igazán a benned

lakozó szörnyet, ugye? – néz rám a lángoló borostyánszemével,
miközben lenyalja a hitvány baba vérét az

ujjáról.

– Ő az egyetlen.

És Tanner tudja.

Egy ideig jó voltam, és tudtam, hogy a kockázat felülmúlná a

nyereséget, ha megpróbálnám visszaszerezni a mocskos
babácskámat. Az, hogy eltűntem, a legjobb döntés volt nekem az
újrakezdéshez.

A tiszta laphoz.

A lehetőségek kíváncsivá tettek egy darabig. A nők, akiket Tanner

ajándékozott nekem, elterelték a figyelmemet. Mostanra viszont
eluralkodott rajtam a sóvárgás, és azon kaptam magam, hogy
mindent tudni akarok a mocskos kis babácskámról.

Tudom: a késztetés, hogy megszerezzem, túl erős ahhoz, hogy még

sokáig tagadjam. Nyilván Tanner is tudja.

– Akkor menj és szerezd meg, Benjamin – közli egyetlen bólintással.

– Megérdemled őt. Majd intézek egy házat kettőtöknek valami
biztonságos helyen, de ki kell iktatnod Scott nyomozót. Máskülönben
problémát fog jelenteni. Muszáj úgy kinéznie, mint a baleset, amit
megbeszéltünk. Amint ez megoldódik, hagyni fogod, hogy a
babácskád gyászoljon. Így végül mindenki el fogja hinni körülötte a
levelét, miszerint azért ment el, hogy elmeneküljön a lesújtó emlékek
elől.

Türelem.

Türelmet kell gyakorolnom.

Kurvára megőrjít ugyan, de tudom, hogy igaza van.

Vigyorogva, oldalra biccentett fejjel fürkészi az arcomat. Az elmúlt

három évben ezt csinálta.

– Hová megyünk majd? – érdeklődöm kíváncsian, hogy vajon hol

leszünk elég messze ahhoz, hogy eltitkoljuk az elrablásának tényét.
Mintha csak fogta volna magát, hogy lelépjen.

– Ó, nem mész te sehová, barátom. Semmi sincs ingyen, és attól

tartok, hogy nem akarok elbúcsúzni tőled. Túlságosan
megkedveltelek ahhoz, hogy hagyjalak eltűnni. Nem hiányoznék
neked, Benjamin?

Hiányozna-e? Nem, ha meglenne a babácskám. De nincsenek meg

az erőforrásaim a babácskám visszaszerzésének kivitelezéséhez,
így Tanner a mentőövem. Ha bármire szükségem van, biztosítja.
Készen állok rá, hogy egyedül csináljam megint?

Nem.

– Hiányozna a közösen eltöltött idő – vallom be, az ondóval borított

halott baba felé biccentve.

– Az biztos – szakad fel Tannerből egy harsány kacaj, aztán kinéz

oldalra. – Wilson! – kiált a vörös függöny előtt őrt álló fazonnak. –
Intézz egy teljes eltakarítást egy főre.

A halott babácska hamarosan feloldódik egy vödör savban.

Eltelt már néhány nap, ám folyton Tanner szavai visszhangoznak a

fejemben. „Akkor menj és szerezd meg, Benjamin! Megérdemled őt.”
Eddig valahogy mindig sikerült meggyőznöm magam, hogy maradjak
távol. Rengeteg kifogásom volt.

Valaki talán felismer.

Elkaphatnak.

Hová vinném?

És ami a legrosszabb: mi van, ha már nem izgat fel többé?

Ha nincs előttem a csinos kis babácskám, mint cél, akkor

megszűnök létezni. Olyan ember vagyok, aki kétségbeesetten
sóvárog valami után, ami nem valódi. Ami nem kézzelfogható.
De mi van, ha meglátom őt, és újra eluralkodnak rajtam azok az
érzések? Mindent elsöpörnek. Teljesen.

„Akkor menj és szerezd meg, Benjamin! Megérdemled őt.”

Nincs több halogatás. Tanner gondoskodik róla, hogy legyen egy

hely csak kettőnknek. Biztonságban.

Ezért követtem a babácskámat az elmúlt napokban. Mindjárt itt az

idő. Figyelem, ahogy elviszi a gyerekét az óvodába.

Figyelem, ahogy bemegy a rendőrségre dolgozni. Figyelem, amikor

kimegy az esetekhez. És figyelem, amikor ő meg a faszfej férje
együtt, családként megy haza. Kurvára mosolyognak, miközben
vacsorát főznek és megetetik a családot.

Minden este egyre dühösebben jövök haza. Rohadtul nincs tervem,

de azt akarom, hogy Dillon szenvedjen – úgy szenvedjen, hogy
muszáj balesetnek tűnnie.

A babácskám gyászolni fogja, de amint újra benne leszek, megint

rájön majd, hogy annak a pasasnak sohasem lett volna szabad
hozzányúlnia. Hozzám tartozik. Hozzám. Mindig is én voltam az,
akihez tartozik.

Robot üzemmódban követem, méghozzá annyira, hogy kis

híján elhúzok mellette, amikor kiteszi az irányjelzőt, hogy letérjen

egy olyan környékre, ami biztosan nem hozzá való.

Bujkáló mosollyal megállapítom, hogy a lúzer férje valószínűleg nem

tudja kielégíteni. Biztos valami hülye köcsöggel kefél, akit ki fogok
nyírni abban a pillanatban, amint lelép tőle.

Vagy talán egy ügyvéddel találkozik, hogy intézze a válást.

Na, ettől a gondolattól fülig ér a szám.

Ám abban a pillanatban, amikor tudatosul bennem, hol áll meg,
leolvad a mosoly az arcomról.

Miért van itt?

Ez az apám régi háza; itt lakott, mielőtt börtönbe zárták. Ahol az új

feleségével lakott. Akit azután vett el, hogy az anyámat őrületbe
kergette. Engem sohasem hozott ide, de olvastam a csinos
doktornőről, a megszégyenült és kegyvesztett rendőrkapitány
feleségéről. Tanner adta meg nekem a címet.

Azt mondta, hogy keressem fel a nőt, és öljem meg, ha ez lezárást

jelent majd nekem az anyámmal kapcsolatban. Bosszút miatta.

De nem kellett bosszút állnom az anyám iránti tiszteletből.

Kurvára nem érdemelte meg. Elvette tőlem az én Bethanymet.

Ha nem tette volna meg, talán teljesen másképp alakul az életem.

Más lennék.

Nem. Csessze meg a doktornő és az anyám is!

Elhajtok a ház előtt, de nem veszem le a tekintetemet a szép kis

babácskámról, ahogy kiveszi a gyerekét a kocsiból. Mire kinyílik a
bejárati ajtó, már meg is fordultam és leparkoltam

néhány háznyira tőlük. A csinos kis babácskám még mindig a

gyereküléssel szórakozik, amikor egy lány indul feléjük a lépcsőről.

Bethany?

Bumm.

Bumm.

Bumm.
Lelassul az idő, ahogy a csinos kis babácskám felé tart.

Hosszú barna haja meglibben a szélben. Nem mosolyog. Pont olyan

komoly az arckifejezése, mint amilyen a nővéremé volt.

De ő valójában nem a nővérem – az én Bethanym.

Lehet, hogy apa elrejtette, meggyógyította, helyrehozta, és egész

végig távol tartotta tőlem?

Nem.

Nem.

Nem.

Láttam holtan. Rohadtul én temettem el. Ez valami trükk.

Vicsorogva előveszem a telefont a zsebemből – amihez Tanner

ragaszkodott, hogy hordjam magamnál –, és a kamerát megnyitva
teljesen ráközelítek.

Bethany a kezével védi a szemét a késő délutáni, lassan lenyugvó

nap fényétől. Virágmintás, rövid ruha van rajta, amitől fiatalabbnak
tűnik, mint amennyinek hinném. Illik a filigrán alkatához. Az egész
testem lüktet az izgalomtól és a félelemtől. Küzd bennem a
felajzottság és az értetlenség. Az arcvonásai aprók, és nyögés
szakad fel belőlem, amikor előjönnek a hétéves önmagam
látomásai.

A nővérem, Bethany, akit olyan brutálisan elvett tőlem az apám,

amikor még olyan kicsi voltam, és az új Bethanym, akiből az anyám
űzte ki a fényt. Ez a lány kettejük gyönyörű elegye.

Hogyan lehetséges ez?

Annyi idő után visszatért hozzám. Apa hazudott nekem, amikor azt
mondta, hogy pótolja Bethanyt. Soha nem is tűnt el.
Apám mindig egy beteg, önző gazember volt, és megtartotta
magának.

A mocskos kis babácskám odaadja a gyerekét az én Bethanymnek,

aztán visszaszáll a kocsiba és elhajt.

És én?

Én bámulom a múltat, a jelent, a csodát.

Nézem, ahogy Bethany bemegy, és megpróbálok türelmesen

várakozni, ami nagyjából háromnegyed órán át sikerül. Aztán
kurvára megkattanok az izgalomtól. Kiszállok a kocsiból, és
odamegyek a ház melletti fasorhoz.

Bumm.

Bumm.

Bumm.

Figyelek rá, hogy észrevétlenül osonjak végig, mígnem a falnál

találom magam, a friss alkonyatba burkolózva.

Megragadom a garázsba vezető oldalsó ajtó kilincsét, ami a

legnagyobb örömömre ki is nyílik. Könnyedén beslisszolok a
garázsba. A házba vezető ajtóhoz érve már óvatosabb vagyok.

Résnyire nyitom csak, hogy bekukucskálhassak.

Bethany nekem háttal áll a konyhában, és valamit kavargat a

tűzhelyen. Kicsit jobban kinyitom az ajtót, mire a Spongyabob

hangja szűrődik ki egy másik szobából. Egy kislány énekli a

főcímdalt.

Miért vigyáz az én Bethanym a mocskos kis babácskám gyerekére?

Bethany mindjárt megfordul, így gyorsan becsukom az ajtót, és
rátapasztom a fülemet. Hallom, ahogy sürög-forog a konyhában.
Miután beáll a csend, megint benyitok.

Már nincs ott a konyhában, ezért kihasználom az alkalmat, hogy

belopakodjak. A sarkon bekukucskálva látom, hogy az étkezőben
van. A sötét haja még mindig elrejti az arcát, miközben
evőeszközöket tesz ki az asztalra. A kislány gyümölcslevet szürcsöl,
és a rajzfilm zenéjére mozog.

Meghúzom magam a sarkon túl, és a szemközti falra szerelt tükörből

figyelem tovább.

– Edd meg az összes makarónit, M. J., aztán játszhatunk

beöltözőset – mondja Bethany. Nem emlékeztem rá, hogy ennyire
lágy és gyerekes a hangja. Megmozdul tőle bennem valami. Jobb,
mint amilyenre emlékeztem. A kislány izgatottan felsikkant, és
nekilát az evésnek.

Bethany hátrafordul, hogy ránézzen az órára, akadálytalan rálátást

biztosítva nekem az arcára. Ugyanaz a pisze orr.

Szeplőkkel tarkított orca. Telt, tökéletes ajkak. Hatalmas

mogyoróbarna szemek, barna és zöld árnyalatok makulátlan
keveréke. A két kedvenc Bethanym, mindez tökéletesen babaszerű
formába öntve.

Szinte azonnal feláll a farkam.

Hiányzott az összes Bethany, akiket apám hozott, aztán elvett

tőlem. De mind közül az hiányzott a legjobban, amelyiknek itt áll a

tökéletes mása, ebben a házban. Megdörzsölöm a farkamat,
miközben az újjászületett hibátlan alakját bámulom.

Gyönyörű. Olyan régóta szerettem és sóvárogtam érte…

Most pedig végre itt van.

Rezegni kezd a telefon a zsebemben, amitől megdermedek.

Bethany a homlokát ráncolva fülel, de máris visszahátrálok a

garázsba, így nem bukok le. Kilépek az oldalsó ajtón, és
visszahúzom a belemet a kocsimhoz. Beszállok, de eszeveszetten
dobog a szívem.

Bumm.

Bumm.

Bumm.

Itt van Bethany.

Van egy nem fogadott hívásom és egy üzenetem Tannertől.

Tanner: Hol vagy?

Megdörzsölöm az arcom, mielőtt válaszolok a barátomnak.

Én: Megtaláltam az én Bethanymet.

Három pont mozog, miközben pötyög.

Tanner: Mármint a nővéredet?

Tanner ismeri valamennyire a múltamat, de csak azokat a részeket,

amikről úgy döntöttem, megosztom vele.

Én: Igen.

A Bethanyk, akik jöttek-mentek, igazából nem voltak a vér szerinti

testvéreim. Megkapták a nevét és a testvér címkét, amitől kevésbé
éreztem magam egyedül az üres világban. Ez itt az igazi.

Tanner: Rossz ötletnek tűnik, hogy megkeresd. Nem akarom

elveszíteni a barátomat azért, mert tesz valami irracionálisat.
Emlékezz rá, hogy most már szabad vagy. Ne hagyd, hogy megint
ketrecbe zárjanak. A tervezés a kulcs mindenhez, amit csinálsz.

Mosolygok, mert kibaszott extázisban vagyok. Viszont igaza van.

Nem csörtethetek be csak úgy, hogy közöljem: én vagyok az öccse,
ezért hozzám tartozik és elhozom.

Legalábbis… még nem.

Először otthont kell teremtenem neki.

Aztán visszajövök a nővéremért.

Az én Bethanym!

A tökéletes új babám.

Én: Igazad van, nem fogom elcseszni.

Tanner: Persze hogy nem fogod, Benjamin.

A házat bámulva – ami világítótoronynak tűnik a sötétben –

lehúzom a sliccem. Előbukkan a sajgó farkam és a sóvárgó

kezembe csusszan, amit vadul mozgatni kezdek, ahogy nézem,
miközben ő az ablakokon túl jön-megy.

Megtaláltam.

Kibaszottul megtaláltam.

Tanner mindig is azt mondta, hogy okkal éltem túl. Már megvan a
terv, csak türelmesnek kell lennem. Igaza van.

Bethany itt várt rám, hogy megtaláljam. És én megtaláltam.

Durva orgazmus kerít hatalmába, miközben Bethanyre gondolok,

ami egyszerre mocskos és eufórikus érzés. A mama azt mondta,
hogy nem lehetek vele olyan. De mi akartuk.
Bethany mindennél jobban akarta, és én nem fogok neki megint
csalódást okozni. Csak amikor újra meglátom a mocskos kis
babácskám kocsiját, akkor esik le a tantusz.

Nem követtem.

Nem gondoltam rá.

Kurvára nem voltam a megszállottja.

Nem őt akartam.

A vágy és a düh semmivé foszlott, amikor Bethany kijött abból a

házból.

Évek óta először, amióta ismerem a mocskos kis babácskámat,

elraboltam és szerettem őt, most nem körülötte forogtak a
gondolataim. Csillapodott a fájdalom, ami eddig

minden egyes nappal csak egyre erősebb lett, és szabadnak

éreztem magam. Szabadabbnak, mint valaha.

Bethany visszatért. A vágy, hogy lássam őt, felülírta a másik vágyat,

hogy kövessem a mocskos kis babácskámat.

Elmosolyodom.

Hogyan is tudtam volna ellenállni?

Ködösek a gondolataim Bethany miatt, amikor Lucy, Tanner

szórakozóhelyének bármenedzsere hoz nekem még egy italt.

Szőke haját csinos lófarokba fogta. Lucy magas és jók a mellei, de

nem az esetem. Mindig körülöttem lebzsel, a késének hegyével a
bárpultot piszkálva, pedig tudja, ki és mi vagyok.

Bármelyik másik nő visszakozna, de ő nem.

Bár nem is egy átlagos nő.

Szadista. A kibaszott késeinek megszállottja.

A szuka nagyjából arra a szőke kis pszichopatára emlékeztet a Kill

Bill filmekből, amiket Tanner nézetett meg velem. Talán Uma
Thurman volt? Kicsi és vékony, de gonosz, mint az állat.

– Van itt neked még valami – közli egy félmosoly kíséretében, aztán
felém tolja az italt az asztalon, és egy noteszt.

– Mi ez?

– Néhány weboldal, ami talán tetszeni fog. Van egy új ismerősöm,

aki olyasmit kínál, ami szerintem bejönne neked –

kacsint rám, aztán elsomfordál, hogy kiszolgáljon egy vendéget.

Vajon miért erőltette meg magát, hogy a kicseszett

szükségleteimmel foglalkozzon?

Paranoia üti fel bennem az ocsmány fejét.

Mindenkinek megvan az ára, és ha azt hiszi, hogy hagyni fogom,

hogy megfejtsen engem a késes játszadozásával, és a játékszerévé
váljak, akkor téved.

Rögeszmésen sokat foglalkozik a sebhelyeimmel és a

fájdalomküszöbömmel. Bármit és mindent felajánlott, hogy az
alárendeltje legyek egy napra. Kattant a ribanc, ha azt hiszi, hogy
valaha is rávesz, hogy fejet hajtsak neki.

Átlapozom a noteszt, aztán odacsal a kíváncsiság a

számítógépemhez.

~
– Nagyon utána fogok nézni a nővérednek – ígéri Tanner, amikor
belép a kis irodámba, és felemeli a noteszt az íróasztalomról. – Nem
tettek róla említést az újságok az apád letartóztatásakor.

Kaptam egy új személyit, egy irodát, meg tulajdonképpen egy

pozíciót is.

Hála Tannernek.

Mindenért hála Tannernek.

– Mi ez? – lapoz bele a noteszbe.

– Semmi – kapom ki a kezéből a homlokomat ráncolva.

– Nem vagyunk barátok? – kérdezi lángoló tekintettel.

– De igen – válaszolom megfeszülő állkapoccsal, és megropogtatom

a nyakam.

Kiszedi a noteszt a markomból, hogy megint belelapozzon, és

rámeredjen a nemrég odaírt webcímekre.

– Ezek mind szörnyűek – mordul fel.

– Tudom – értek egyet vele. – A jókat még mindig keresem.

Fog egy tollat, és odafirkant vele egy címet.

– Ez új. Nem könnyű megtalálni, mert olyan perverz szarságok

vannak rajta, amiket a világ nagy része nem bír el.

Használd ezt a logint, és hajrá.

Amíg megszerzem az én Bethanymet, muszáj kielégítenem a

belülről

mardosó
szükségleteimet.

Küszködök

és

összezavarodtam. Olyan sokáig a csinos kis babácskám állt nálam a

középpontban, de most…

– Nézzük meg – javasolja Tenner. – Van itt egy, ami szerintem

különösen tetszeni fog neked. Tegnap este találtam, és kicsit
utánanéztem – nyalja meg a száját az előttem lévő laptop oldalát
megpaskolva.

Megnyitom a weboldalt, aztán félrehúzódom, hogy be tudja írni a

keresőmezőbe: Pretty New Doll. Csinos új baba.

Megint áll a farkam. És amikor betölt az oldal, kéj járja át minden

idegszálamat.

PrettyNewDoll a csaj felhasználóneve. Összeszorul a gyomrom.

Pont, mint az én csinos kis babácskám…

Hullámos vörös haja van, ami kiemeli a világos arcát. A ruhái

tökéletesek, mintha kézzel varrták volna őket, és megdobban a
büszkeségtől a szívem. Lejjebb görgetve örömmel látom a behajolós
képét, amin kilátszik a fehér csipkebugyija.

Tökéletes babácska.

Az oltári ronda haját leszámítva minden hibátlan rajta.

A hosszú szempillái takarásában nem lehet tudni, milyen színű a

szeme, de nem zavar. Már attól is felizgulok, ha ránézek erre a
babára. Filigrán, porcelánszerű, tökéletes.

– Úgy tűnik, hogy élőben is bejelentkezik néha, de nem szexet

nyom, csak izgatja a nézőket. Az egész fétisközösség odavan ezért
a lányért. Tegnap este kaptam meg az oldal linkjét. Hiába nem tol
szexműsort, mégis mindenki a megszállottja, bármilyen fétise is van
– meséli Tanner eszelős vigyorral. – Kapni szeretnék egy árajánlatot,
hogy a tiéd lehessen. Megmozgatok néhány szálat, hogy meg
tudom-e szerezni a számodra.

Mindenkinek megvan az ára. De mivel türelmetlen vagy, most be kell

érned ennyivel. Mi a véleményed? – kérdezi.

– Akarom.

– Hát persze hogy akarod, barátom – kuncog. – És a tiéd is lesz.

Meglátjuk, mit tudok kideríteni róla. Az eddigiek alapján még az is
lehet, hogy kurvára Kínában van.

Újra megropogtatom a nyakamat, aztán előrehajolva megcsodálom

a porcelánszerű bőrét.

– Akkor megkeressük. Akárhol is van, akarom őt.

– Megtaláljuk – teszi a vállamra a kezét. – Addig is kérek tőled egy

szívességet.

Bólintok, miközben átböngészem a baba képeit. Tanner időről időre

kér valami szívességet, de sohasem olyasmit, amit ne tudnék
megoldani. Őszintén szólva rohadtul élvezem, ha szívességet
tehetek neki.

Elővesz a zsebéből egy fényképet, és lecsapja az asztalra.

– A hátulján van a cím. Intézd el! Ma este.

A csinos új babácskának várnia kell.

De nem sokáig. Nemsokára az enyém lesz, és a nővérem is.

Megint tökéletes lesz az élet. Odalapozok egy üres oldalhoz a

noteszemben, és nekilátok lekörmölni mindent, ami ahhoz kell, hogy
építsek egy cellát a vágyaim tárgyainak – a korábbinál sokkal jobbat.
Miután befejezem, Tanner kitépi a jegyzetlapot, és zsebre vágja.

– Megvakarod a hátamat, és én is a tiédet. Elintézünk egymásnak

ezt-azt.

Tanner-nyelven ez azt jelenti, hogy beszerzi nekem a szarságaimat,

ha elintézem neki, amit akar.

Felállok, és a kapucnis pulóveremért nyúlok. Kifelé menet

felmarkolom a késemet.

Kivagyok, úgyhogy készen állok egy kis vérontásra.

Tannernek szívességet tenni jó.

MÁSODIK FEJEZET

~ o at a ~
Dillon
Rengeteg bűnügyi helyszínt láttam már, részese is voltam
néhánynak, ám egyiktől sem fordult fel a gyomrom annyira, mint
ettől.

Most tényleg egy kibaszott pöcsöt látok magam előtt?

Ki a fenét húzott fel ez a szerencsétlen feldarabolt fazon?

– Mi a helyzet? – biccentek egy egyenruhásnak, akit nem ismerek.

Felém nyújt egy maszkot, amit ki is kapok a kezéből, hogy

eltakarjam az orrom.

– Gyilkosság – vágja rá.

Kurvára nem mondod? Tiszta Sherlock. Ilyet senki sem tehet saját
magával, és balesetnek sem mondhatja.

„Bocs, megcsúszott, és a késemen landolt, miközben éppen kebabot

csináltam. Nem vettem észre, hogy nem csirke, csak amikor már
darabokban volt.”

Kicseszett idióta.

Résnyire szűkült szemmel nézek rá, amitől az egyenruhás zsaruk

általában észbe kapnak. Ő viszont csak áll, és tátott

szájjal néz, mint hal a szatyorban.

– És?

– Nincs nyoma erőszakos behatolásnak – válaszolja lassan. –

Szóval feltételezhető, hogy ismerte a gyilkost.

– Nem azért fizetnek, hogy feltételezésekbe bocsátkozz, és
összetaposd a bűnügyi helyszínemet – mutatok rá a véres
húsdarabra a cipőjén.

Gyorsan lenéz, mire elkerekedik a szeme, és összerándul a teste,

aztán odaszalad egy kukához, hogy kiadja a gyomortartalmát. A
húsdarab, ami egyébként fülkagylónak látszik, még mindig ott van a
cipője sarkán.

– Kurvára ne mozogj! – kiabálok rá.

– Valaki zacskózza már be a fület! – rikkantja Marcus a fejét

csóválva, miközben odajön hozzám. – A szomszéd nem hallott
semmit. Azt mondta, hogy a pasas neve Maximus Law. Van egy
szórakozóhelye a belvárosban, a Rebel’s Reds.

Ismerem a helyet. Egy pöcegödör, ahol rohadt szadisták

élvezkednek.

– Konkurencia? – vetem fel. A klubtulajok, főleg a neccesebb

helyeken, nyakig benne vannak az alvilágban, és összecsaphatnak
egymással.

– Marha nagy lehetett az ellenszenv – fintorodik el Marcus.

– Ez nem csak egy figyelmeztetés vagy üzenet – állapítom meg. –

Valaki élvezte, hogy feldarabolja a holttestet. Elnyújtotta az öldöklést.
Itt minden négyzetcentimétert vér borít.

– Ez a…? – kérdezi Marcus elfúló hangon, a földön heverő

testrészre mutatva.

– Aha – válaszolom. – Állítsuk fel az időrendet a halál beálltáig,

aztán induljunk ki abból.

– Már rajta vagyunk – bólint Marcus, miután megrázta a fejét, hogy

kitisztuljon. – A CSI már itt van. Gyere, csekkoljuk le a helyszínt.
Örömmel.

– Mindenkinek a vallomását vegyük fel a házból! Valakinek látnia

kellett valamit, még akkor is, ha nem tudatosult benne –

kiáltom oda az egyenruhásoknak, akik éppen lezárják a folyosót.

– Irány a klub? – kérdezi Marcus.

– Úgy tűnik.

Ennyit arról, hogy elviszem a lányokat vacsorázni.

Előveszem a telefont a zsebemből, és felhívom Jade-et, hogy

halljam az édes hangját.

Nem számít, hány év telt el, még mindig nem tudok betelni vele. Már
a hangjától is megnyugszik a lelkem.

Csörr.

Csörr.

– Szia, szívem – leheli a vonalba, és máris érzem, hogy ellazulok.

– Mi volt a dokinál?

Hat hónapos terhes, de még mindig nem hajlandó visszavenni vagy

felfogadni egy dadát.

Részmunkaidőben dolgozik a kapitányságon, amióta M. J.

megszületett. Nehéz volt hozzászokni, hogy nincs mindig a

közelemben, ám minden képzeletemet felülmúlta a tudat, hogy

hozzá és a gyermekünkhöz térek haza minden este. Szép az élet.

Kibaszottul szép.

– Rendben volt. Éppen úton vagyok M. J.-ért.

– Hogy vannak az ikrek?

– Elise az egyetemen, úgyhogy csak Elizabeth van ott –

sóhajtja. – Úgy tűnik, hogy jól van, de nála sohasem lehet tudni.

– Hétvégén rájuk nézek – ajánlom fel, mert tudom, hogy aggódik a

lányokért.

– Köszönöm. Tudom, hogy elfoglalt vagy, de…

– Nem kell megköszönnöd vagy magyarázkodnod. Nekem is

fontosak, és nem gond.

Maryann, az ikrek anyja és Stanton – most már – exfelesége

gyakran utazik, ráadásul új és sűrű időbeosztásban dolgozik a
kórházban. Orvosi konferenciákra meg ilyen baromságokra jár,
úgyhogy a lányok lényegében magukra maradtak így tizenkilenc
évesen.

– Oké – suttogja, nekem pedig megrándul a farkam, mert eszembe

jut, hogy milyen, amikor sóvárogva kapkod a levegőért.

– Későn érek haza ma este, de próbálj meg ébren maradni a

kedvemért, jó?

– Mmm-hmm – helyesel. – És ha elalszom, akkor kérlek, ébressz fel.

Igen, a csajom pont annyira vágyik rám, mint én rá.

Hétszentség, hogy fel fogom ébreszteni.

– Szeretlek – mondom neki, mielőtt leteszem. Nem foglalkozom

Marcus szarevő vigyorával, amit rám villant.

Biztosra veszem, hogy fehérítteti a fogát a köcsögje. Korombeli, de

sokkal kisimultabb a képe, mint az én gyűrött pofám.
Láttam, ahogy Jade egyszer-kétszer megnézte a seggét, amikor
levette a zakóját.

– Olyan aranyosak vagytok, skacok – sóhajt fel drámai szempilla-

rebegtetéssel.

Gyorsan belebokszolok egyet a karjába, mire a lányos szarság

rögtön abbamarad.

– Felhagysz a nőies viselkedéssel, James, és szerzel magadnak egy

nőt?

Marcus James nyomozó tavaly lett szingli, miután egy évtizedet

töltött el egy nő mellett. A hosszúra nyúlt munkaórák és a kevés
otthon töltött idő valami gazdag fószer karjaiba üldözte az exét.
Marcus néhány hét után kidobta. A csaj a fülét-farkát behúzva rohant
vissza hozzá, csak arra nem számított, hogy a kollégám az érzéseit
teljesen félretéve nem lesz hajlandó megbocsátani neki.

Marcus még jobban belevetette magát a munkába, de tapasztalatból

tudom – és az összes többi nyomozó is ugyanezt fogja mondani –,
hogy kell valaki, akihez hazamehet az ember, hogy elfeledtesse a
sok szart, és megmutassa, mi a jó a világban, így a rossz nem fertőz
vagy ront meg bennünket.

– Tényleg találkozgatok valakivel – von vállat, miközben kinyitja a

kocsiajtót, és bepötyögi a GPS-be az irányítószámot.

Mi a franc?

– Kivel és mióta? – pillantok rá néhányszor, miközben kihajtok a

forgalomba. Várom, hogy csöpögtesse az istenverte

infót. Minden napot együtt töltök ezzel a seggfejjel, de egyszer sem

említett nőt.

– Még nagyon friss, és fiatalabb nálam – emeli fel megadóan a

kezét. – Nem tudom, mi lesz belőle, de…
– De mi, te állat?

– De jó érzés. Hosszú idő óta először jól érzem magam.

Na, ha ettől nem vigyorgok úgy, mint egy kicseszett tinilány, akkor
semmitől. De ki ez a csaj?

– Hány éves? – érdeklődöm.

– Huszonöt.

– Az jó kor – jegyzem meg. – A nőknek huszonöt éves korukban a

legnagyobb a szexuális étvágyuk.

Érzem, ahogy résnyire szűkült szemmel néz rám, mintha lézerrel

ütne lyukat oldalról a fejembe.

– Mi van? – vetem oda.

– Ezt meg honnan a fenéből tudod?

– Nyomozó vagyok. Az a dolgom, hogy tudjam a fontos dolgokat –

vágok vissza.

Hahotázni kezd, amitől én is.

Miután lenyugszik, tovább faggatom.

– Szóval hogy hívják?

– Lisa – pillant rám mosolyogva.

– Vacsorázhatnánk együtt valamikor – javaslom.

– Szerintem is – bólint Marcus.

Na, hát ez jó jel. Biztos olyan csaj, akit érdemes megtartani.

Lelassítok, aztán beállok egy parkolóhelyre a Rebel’s Reds mögé.
Egy dús keblű nő vörös sziluettje villog a bejárat fölött.

– Eredeti – horkant fel Marcus a cégérre nézve.

Az ajtón túl egy testes férfi áll, aki lesújtó pillantással fogad minket.

– Tagsági kártya? – mordul fel.

– Itt van – mutatom meg neki a jelvényemet, és egy önelégült

pillantással leszerelem.

– Morris, itt vannak a fakabátok – szól hátra a bárpult felé a szemét

forgatva.

Visszacsöppentem a kilencvenes évekbe? Azt hittem, hogy már

senki sem hív minket fakabátnak.

Odamegyek Morrishoz, és neki is megvillantom a jelvényemet,

mielőtt visszadugom a farzsebembe.

– Tudunk beszélni valahol?

– A tulaj még nem jött meg – közli vontatottan. Még mindig a pultot
nézi, amit épp egy ronggyal törölgetett.

– Nem is fog bejönni – préseli ki a foga között Marcus, és kitépi a

rongyot a pasas kezéből, hogy félredobja. – Kábé harminc darabban
hever otthon.

– M-mi van? – dadogja Morris, aki már nekünk szenteli a teljes

figyelmét.

– Mikor látta utoljára Mr. Law-t?

– Tegnap este – ráncolja a homlokát karba font kézzel. – Éjjel kettő

körül ment el. Magával vitte az egyik lányt – teszi hozzá a teremben
körülnézve. Félmeztelen nők bámészkodnak mindenfelé, akikre
öregemberek csorgatják a nyálukat a székből, miközben minden
mozdulatukat figyelik, és meztelen csajok tekeregnek a rudakon úgy,
mintha a vérükben lenne.

Nincs nagy tömeg, mégis rossz és fülledt a levegő. A sötétszürke

falakon tükörbetétek sorakoznak, előttük kerek kanapékkal és
ágyakkal. Mintha minden PVC-ből készült volna. Könnyű

takarítani. Olcsó, és nem olyan emberről árulkodik, aki ölne a

versenyszellem miatt.

– Scarlet! – bődül fel Morris, mire a sok vörös pultos közül felnéz az
egyik, és cuppant egyet a szájával. – Ki ment el Maxszel tegnap
este?

– Az új áruból az egyik – pillant hátra a válla fölött a szemét forgatva.

– Úgy szólította Max, hogy Jessica Rabbit. Ha engem kérdezel,
szarul néz ki.

Új áru?

Morris elsápad.

– Nőket vásárol? – kérdezem felvont szemöldökkel.

– Én arról nem tudok semmit – von vállat Morris. – Csak a bárban

dolgozom.

– Ja, persze – vetem oda. – Merre van Law irodája?

Morris poharakkal matat, továbbra is leszegett fejjel, mire Marcus

lecsap a pultra az öklével.

– Azt akarja, hogy bezárjuk a helyet, és vigyünk be mindenkit

kihallgatni?

– Hátul van – válaszolja Marcus, miután összerezzent és kifújta

magát. – A kód nyolc-egy-hat.

Rajtakapom, hogy a méretes seggfejre pillant az ajtónál.

Aggódik, hogy mit fogunk találni Law irodájában, de még jobban
aggódik, hogy bevisszük, így megússzuk anélkül, hogy házkutatási
engedélyre lenne szükség.

Követem Marcust a pult mögötti ajtón át. Az irodához vezető

folyosó falait mélyvörösre festették, és régi idők zenészeinek

portréival díszítették. Jobbról kétszárnyú ajtó nyílik, amin Marcus
bedugja a fejét.

– Mi a franc? – motyogja, és besomfordál.

Én is bemegyek a nyomában, aztán megállok. Ketrecek –

kibaszott kutyaketrecek, bennük meztelen nőkkel. Nyolcat számolok

össze. Marcus rögtön odasiet, és megpróbálja kinyitni őket, de
lakattal vannak lezárva. Eszembe jut Jade meg az a beteg pöcs,
úgyhogy megremegek a forrongó dühtől.

– Hívj erősítést! – vetem oda, mielőtt sarkon fordulok, és kimegyek a

szobából.

Visszabaktatok a báron keresztül, aztán körülnézek. Morris sehol.

Kiférkőzöm a nagydarab állat mellett az ajtón, odakocogok a
kocsimhoz, felnyitom a csomagtartót, és matatni kezdek benne az
erővágóért. Amikor megint belépek a klubba, a nagydarab fazon
szóra nyitja az ostoba száját.

– Fizetnek nekik érte, fakabát. Nincs törvényszegés.

Mekkora egy hülye fasz!

Ökölbe szorítom a kezemet, és nagyot lendítve megcélzom a

veséjét. Hétrét görnyed a fájdalomtól, aztán megragadom az izzadt,
húsos fejét, miközben felemelem a térdemet, hogy közelebbről
megismerhesse. Lepattan róla, majd lerogy a padlóra. Lehet, hogy a
mérete alkalmassá teszi, hogy egy szórakozóhelyen

őrködjön,
én

viszont

mindennap

szembekerülök ilyen szarjankókkal.

– Rendőrségi túlkapás! – panaszolja a törött orrát

markolászva.

– Kurvára elestél – mordulok rá.

Marcus éppen erősítést hív telefonon, amikor bemegyek az irodába.

Mindegyik lány a ketrecének ajtajánál kuporog.

Egyesével levágom az összes lakatot, a lányok pedig szelíden és

óvatosan kimásznak.

Páran közülük nagyon fiatalnak látszanak. Legtöbbjük még simán

tinédzser.

– Minden rendben. Biztonságban vagytok – nyugtatom meg őket a

jelvényemet felmutatva. – Elmondanátok, hogy mit kerestek itt?

Egy szőke lány elkerekedett szemekkel néz fel rám. A kezével a

mellét takarja, keresztbe tett lábakkal – nem egy prostiktól
megszokott testtartás, amitől csak még jobban összeszorul a
zakatoló szívem. Ezek a nők nem önszántukból vannak itt.

Lehet, hogy az a köcsög tényleg megérdemelte, amit kapott.

– Já zaplatyil za azartnyije igri mojéva otsza – böki ki az előttem álló

lány.

Mi ez? Ruszki?

– Nem tudok oroszul – jelzem neki.

– Férfi megvennyi én – magyarázza esetlenül, erős akcentussal.

Most vált sokkal bonyolultabbá ez az ügy.

– Fogd a telefont, hívj ide egy tolmácsot, meg a belbiztonságiakat.

– Rajta vagyok.

– És Marcus… – folytatom, mire hátranéz a válla fölött. –

Zárjuk le ezt az átkozott helyet.

Elfordítom a kulcsot, mire sötétség fogad az otthonunk folyosóján.

Aprócska fény szűrődik ki a konyhából, nekem pedig mosolyra
húzódik a szám széle.

Tudom, hogy kaja és sör vár odakészítve. A mikróról látom, hogy

hány óra van, és felsóhajtok. Bőven elmúlt éjjel egy, és én csak most
érek haza. Örülök, hogy Jade nem várt meg ébren. Ez a terhesség –
mint az előző – nem éppen a legkönnyebb a szervezete számára.
Csoda, hogy ilyen könnyen megfogant ennyi sebbel a méhszáján. A
várandósságai fokozott kockázattal járnak, de a fenébe is, megéri.
Semmihez sem hasonlítható, amikor a nő, akit szeretsz, a
gyereketeket várja.

Eszembe jutnak a nők, akiket ma este megmentettünk.

Mindet Oroszországból csempészték. Maximusnál voltak nevek és

telefonszámok egy noteszben, a pénzügyei pedig mind
lekövethetőek. Amatőr volt, úgyhogy semmi kétség, miért ölték meg.

A körök, amikbe beférkőzött, nem szeretik az elvarratlan szálakat és

a gondatlan vásárlókat. Kockázatosak, elkaphatják miattuk a
bűnözőket. Holnap újabb kihallgatások várnak rám a személyzet
tagjaival, a klubban működő kamerarendszer pedig remélhetőleg
szolgál majd néhány információmorzsával, amin elindulhatunk.
Általában ha egy Maximus-féle szarházit kiiktatnak, egyetlen
álmatlan éjszakám sincs a gyilkosa miatt

aggódva. De ahogy megcsonkították, és a csempészett nők

körülményei… Tudom, hogy mindez egy nagyobb halhoz fog
vezetni, és talán további nőket is megmenthetünk így. Az
emberkereskedők igazi söpredék, szóval megéri annyi álmatlan
éjszakát eltölteni a levadászásukkal, amennyit kell.

A fasírt illatától megkordul a gyomrom. Letekerem a sör kupakját, és

kortyolok belőle egy nagyot, mielőtt befalom az ételt. Éppen
leöblítem a tányéromat a mosogatónál, amikor kis kezek ölelik át a
derekamat.

– Mintha hallottam volna, amikor hazajöttél – suttogja Jade a

hátamnak.

Megfordulva közelebb húzom magamhoz, és mosoly terül szét az

arcomon, amikor meglátom a pisztolyát a pulton.

Védelmező anyamaci, amitől jobban beindulok, mint azt jólesik

bevallani.

– Ne haragudj, hogy felébresztettelek – nyomok egy csókot a feje

búbjára.

– Én kértelek rá – vigyorog bele a mellkasomba, kettőnk között a

dudorodó hasával.

Az ölelésből kibontakozva oldalra biccenti a fejét, és felnéz rám.

– Szia – mormolja.

Bakker, imádom ezt a nőt. Most jóval nyugodtabb a terhessége alatt

– így, hogy Benny már halott, és nem üldözi az állandó félelem, hogy
el fog jönni érte, vagy ami még rosszabb, M. J.-ért. Persze érthető,
ha még most is aggódik, hiába hogy az az őrült már nincs többé,
hiszen a szorongás feltépheti a régi
sebeket.

Nemrég találtunk M. J.-nél egy elcseszett babát, amiből hirtelen

megszólalt egy dal a kocsi hátsó ülésén, miután éppen megvolt az
éves látogatásunk az emlékhelyén – a jelöletlen sírnál, ahol Jade
vele együtt porig égette a börtönt, ahová bezárta.

Kis híján mindketten rálőttünk arra a rohadt babára. Jade annak az

állatnak a szellemét vádolta meg, hogy szórakozik vele. Akár vicces
is lett volna, ha nem szorul össze a szívem annyira a rettegésétől.
Egy gyors telefonhívás viszont megnyugtatta a lelkét: az anyám azt
mondta, úgy rémlik neki, ő

vette M. J.-nek a babát, legutóbb, amikor vigyázott rá. Az anyám

folyton olyan szarokat vásárol neki, amire nincs is szüksége. A
fenébe is, mindannyian folyton olyan szarokat vásárolunk neki, amire
nincs is szüksége.

– Szia, bébi – mormolom az illatát magamba szívva.

– Kemény napod volt?

– Igen, olyan – válaszolom neki. Tudom, hogy pontosan megérti, mit

jelent ez. Neki is vannak ilyen napjai.

– Hadd tegyem jobbá – harap az ajkára, miközben az övemmel

matat. Aztán lehúzza a sliccemet, és térdre ereszkedik.

A hóna alá nyúlva felemelem.

– Hideg a padló. Hadd foglalkozzak inkább én veled.

Kurvára nem akarom, hogy a terhes feleségem a hideg kőre térdelve

szopjon le.

Felemelem a konyhapultra, és szétnyitom a köntösét.

Meztelen alatta, a kreol bőre puha és bársonyos, a feszes melle

pedig könyörög, hogy szívogassam. Imádom, hogy sötétebbek a
mellbimbói, amikor terhes. A pocakja úgy néz ki, mintha megevett
volna egy kis dinnyét. Gyengéden lefelé nyomom a vállát, mire
hátradől a könyökére támaszkodva. A puncija nyíló virágként tárul
fel, ahogy széttárja nekem a lábát. Csillognak az ajkai odalent az
izgalomtól, amitől folyni kezd a nyálam.

Lehajolok, hogy megkóstoljam, apró nyelvcsapásokkal izgatva a

csiklóját. Megrándul az öle, amikor behatolok a nyelvemmel az éhes
kis lyukba. Felfelé vándorló kezemmel megmarkolom a tökéletes
melleit, hogy két ujjal összecsippentsem a bimbóit.

Hozzám nyomja a csípőjét, amiből tudom: azt akarja, hogy a

csiklójával foglalkozzak. Újra és újra végighúzom a nyelvemet a
lüktető pontocskán, és keményen szívni kezdem, miközben két
ujjamat belémártom. Be is hajlítom őket, hogy éppen a megfelelő
helyen érjek hozzá. Addig ujjazom, amíg össze nem rándul a
puncija, és hangosan lihegni kezd.

– Pont ott… Jaj, baszki, kurvára ne hagyd abba! – nyögi.

Amikor az orgazmusa elönti a kezemet, az a világ legszexibb dolga.

Megőrülök tőle. Minden egyes alkalommal.

Elhúzódom tőle az arcommal, hogy megfogjam a farkamat, és egy

határozott mozdulattal beléhatoljak. Mindkét combját átkarolva
közelebb húzom magamhoz, hogy a feneke a pult széléig csússzon,
és elmerülök benne. Közben a mellét cirógatja, amitől betonkemény
leszek. Belenyomulok a satuszűk puncijába, hogy kimért
mozdulatokkal közeledjek a forró és nedves megkönnyebbülés felé.

Pont erre volt szükségem egy ilyen nap után, mint a mai.

Összehúzódnak a golyóim a gyorsan érkező orgazmustól.

Mielőtt felrobbannék, elhúzódom tőle, és hagyom, hogy a gyönyörű

hasára spricceljen az ondó.
Mindketten levegőért kapkodunk kielégülve, ránk férne egy alapos
zuhanyozás.

– Talán vehetnénk egy jó kis fürdőt – javasolja, mintha olvasna a

gondolataimban.

Kurva jól hangzik.

HARMADIK FEJEZET

~ u csa ~
Benny
Ordítós volt.

Rohadtul felbosszantott vele.

A félelem sokkal izgalmasabb, amikor néma – csak a szemükben

látszik, meg a reszkető húsukban. A lány váratlanul jött, a félelme
pedig tökéletes volt. Dermedten állt, ahogy lemészároltam a férfit,
aki nem tudom, kije volt, míg végül túl sok lett neki, és elájult. Nem
számítottam arra, hogy az ernyedt testével térek vissza – általában
nem is csináltam ilyet –, mégis itt vagyok, és itt van ő is.

A nyíló zár Tanner érkezésére figyelmeztet. Rajtam kívül ő az

egyetlen, akinek van kulcsa a lakásomhoz, vagyis az ő

lakásához.

Súlyos léptekkel közeledik, és megáll mellettem. Átjárja a levegőt az

illata, és megváltozik a légkör, amikor érzékelem, hogy meglátta a
lányt. Barna hajú, fiatal, csinos, és kerekebb, mint amilyet egyébként
szeretek, de volt valami a hallgatásában

– amikor először meglátott, és végignézte, ahogy megölöm azt az

embert –, ami felkeltette az érdeklődésemet. Nem volt neki új

az erőszak… a halál.

– Ki ez? – kérdezi karba font kézzel, a kanapémon alvó nőt

fürkészve.

– Ott volt a lakásban, ahová kiadtad nekem a melót.

– És úgy döntöttél, hogy elhozod magaddal? – ráncolja a homlokát.

– Pazarlásnak tűnt volna ott helyben végezni vele.

Tanner tesz néhány lépést a kanapé felé, aztán félresimítja az alvó
lány haját az arcából.

– Csinos.

Igen, az.

– Tudod a szabályokat.

Igen, tudom. Nem rabolunk el vagy ölünk meg senkit csak úgy. Ha
eltűnik és keresni fogják, akkor megtalálhatnak minket.

– Ébreszd fel!

Megfogom az italt, amit pillanatokkal korábban tettem le az asztalra,

és ráöntöm az alvó csajra.

Nyögés visszhangzik a lakásban, ahogy gyorsan felül.

Elkerekedik a szeme, amikor meglát engem. Tanner mellém lép,

mire a lány halványzöld tekintete rávetődik, aztán vissza rám.

– Ki vagy? – kérdezi Tanner azon a kellemes hangon, amit akkor

használ, ha óvatos vagy távolságtartó.

– Dina – hangzik a válasz erős akcentussal. Úgy mondja, hogy

„Dííná”.

– Mit kerestél Maximusnál?

Összevonja a szemöldökét a halott ember nevének hallatán.

– A férfinál, akivel ma este voltál – pontosít Tanner, és

előrehajolva kinyújtja a kezét, hogy a lány füle mögé simítson egy

kósza hajtincset.

– Ő a gazdám – suttogja Dina.

– A most érkezett szállítmányhoz tartoztál? – biccenti oldalra a fejét
Tanner, és a lány alakját tanulmányozza: szűk fekete ruha van rajta,
ami alig takarja a fenekét. Térdelve ül, lazán tartott karokkal. Nem
rezzen össze az érintéstől.

– Igen.

– Jó az angolod?

– Anyám angol születésű volt – bólint vállat vonva.

– A gazdád halott – magyarázza Tanner csevegő hangon.

A zöld szempár rám szegeződik, és megint bólint.

– Szeretnél szabad lenni, Dina, vagy egy új mestert szeretnél?

– simogatja meg az arcát Tanner, aztán megragadja az állát, hogy a

szemébe nézzen. A lánynak szaporán hullámzani kezd a mellkasa.
Tanner bedugja a hüvelykujját a szájába, és körbesimítja odabent.
Kihúzza, majd felfedezi vele a fekete ruha nyakvonalát, hogy aztán
két kézzel megragadja és rántson rajta egyet. Reccsenés hallatszik,
és az anyag már cafatokban lóg, felfedve a bőrt alatta. A lány apró,
kerek mellein rózsaszínű

bimbók díszelegnek – illenek az ajka árnyalatához. Kerekded hasát

anyajegyek tarkítják. Nincs rajta bugyi, de csak a vénuszdombja
látszik, a vágat az összezárt combjai között rejtőzik.

– Szét akarod tenni a lábad nekem? – teszi fel a kérdést Tanner, ám

olyan tekintéllyel, hogy sokkal inkább parancsnak tűnik. Még a
legszemérmesebbeknek is nehezükre esne nemet

mondani ennek a pasasnak.

Ez olyasmi, amit csodálok benne.

A lány fészkelődik a kanapén, hogy széttárja a lábát.

Olyan rózsaszín a puncija, mint a bimbói. Virág alakú a csiklója,
mintha tulipán ülne éppen az ajkain túl. Sokat használták, ami látszik
a viselkedésén és a puncija nyílásán.

– Meg akarlak szagolni. Szabad? – érdeklődik Tanner, de megint

inkább kijelentést tesz. Azt a választ kapja, amit megszokott:
sóvárgó, ám nem teljesen határozott bólintást.

Nedvesség csillog a lány combjai között. Sohasem lenne belőle jó

babácska, viszont pont ezért hoztam ide. Hogy eljátsszon Tannerrel.
Két szörnyeteg szövetsége.

Tanner fél térdre ereszkedve magába szívja az illatát.

– Egy mocskos kis kurva vagy, aki azt akarja, hogy tele legyen a
puncija? – leheli behunyt szemmel, aztán kinyitja, és borostyánszínű
lángok táncolnak a pupillái körül. – Szeretnéd, hogy megdugjalak?

Bólint. Igen. Mindig igen.

– Nem! – csattan fel Tanner. – Használj szavakat!

A csaj rám pillant, aztán megint Tannerre. Égővörös az arca.

Tanner úgy felkacag, hogy csak úgy visszhangzik a szobában.

– Azt akarod, hogy mindketten megdugjuk a csöpögő

lyukaidat? Milyen egy mocskos ribanc vagy te.

Tanner a csuklójánál fogva lerántja a kanapéról, így egymásnak

ütközik a testük.

– Szörnyeteg, melyik lyukat kéred? – fordul szembe velem, a lány

pedig nekem háttal van.

– A seggét – vetem oda.

Tanner arcán eszelős vigyor terül szét. Lehúzza az
öltönynadrágjának sliccét, és előveszi a vastag, kemény farkát.

Szélesebb, mint az enyém, de nekem hosszabb. Fél kézzel sikerül

felhúznia a kotont, hogy megvédje magát a mocskos, valószínűleg
nemi betegségeket hordozó pinától.

– Nem tudjuk, hány látogatót üdvözölt már ez a punci –

gúnyolódik a lány válla fölött, és odadob egy gumit nekem is.

Felemeli a lányt a törzsénél fogva – az a dereka köré fonja a lábát –

majd egy erőteljes mozdulattal magára húzza. A fájdalmas nyögéstől
felpezsdül a vérem. Elkapja a csaj nyakát, és feljebb húzza az állát,
hogy kénytelen legyen ránézni.

– Azt akarom, hogy vérezz. Akarsz vérezni nekem? –

duruzsolja Tanner a kanapéhoz sétálva, és lerogy rá.

– Igen – kiáltja a csaj, fel-le mozogva rajta.

Tanner hátradőlve elereszti a nyakát, és meglazítja a nyakkendőjét,

aztán le is veszi. Észbe kapok, úgyhogy én is akcióba lépek.
Megragadom a nyakkendőt, hogy hátrakössem a lány kezét a
fenekéhez. Felgyorsul a pulzusom attól, ahogy mozog rajta, és
riszálja a csípőjét.

Kiszabadítom a lüktető farkamat, és felhúzom a síkosítós gumit.

Kibújok a pólómból, aztán megfogom a csizmámba rejtett kést,
mielőtt lerúgom a lábbelit, meg a farmeremet is.

Tanner megint elkapja a lány nyakát, aminél fogva maga felé húzza,
így nem férek hozzá a seggéhez. Megmarkolom a kést, hogy
végighúzzam a bal csuklóján, aztán a jobbon. Az ajkáról felszakadó
lélegzettől és a vonaglásától még jobban feláll a

farkam. Vörös patak kezd folyni lefelé a segge partján, és azon

kapom magam, hogy széttárom a fenekét: így a lyukát is beborítja.
– Fáj – nyüszít fel. Próbál leszállni Tannerről.

– Hát persze – mordul fel Tanner. – Minden jó szex fáj –

szorítja meg még jobban a torkát, amitől felszisszen.

Belemártom az ujjaimat a Tanner lába közé csöpögő vérbe, ami már

a kanapéra is kifolyt, ahol a térdem pihen. Bekenem vele a farkamat,
mielőtt benyomulok a szűk segglyukába. Hörög és nyöszörög az
összeszűkült légutain keresztül, amennyire Tanner engedi. Egyre
kevésbé küszködik, miközben egyre gyengül a vérveszteségtől. A
farkammal érzem, ahogy kitágul az izomgyűrű.

– Érezlek – morogja Tanner, amikor előrelendítem az ölemet.

A vékony fal, ami elválasztja a farkamat az övétől, hihetetlen

súrlódást biztosít. Minden csupa vér, tocsog benne az újra és újra
egymásnak csapódó testünk, és szinte egy kép rajzolódik ki tőle a
csaj hátán. Elernyed Tanneren, a feje pedig oldalra bicsaklik, ahogy
Tanner két kézzel gondosan fogja a nyakát, közel tartva magához az
arcát.

– Érzem az ízén, ahogy haldoklik – lihegi. Eszelős tűz lángol a

borostyánszínű szemében, ahogy rám néz.

A szívem csak úgy zakatol a ketrecében, az agyamra pedig sötét

köd borul. A magasba emelem a pengét, ahogy egyre durvábban
nyomulok belé. Belevágom a kést a puha húsába, és élvezem,
ahogy felhasítja.

– Még egyszer – parancsol rám Tanner kéjtől csillogó

szemmel.

A késem újra és újra megismétli a mozdulatot, amíg ki nem robban

belőlem az orgazmus. Kihúzom a puhuló farkamat, lerántom a gumit,
és odahajítom az asztalra, mielőtt leveszem a hullát Tannerről.

– Így szebb – állapítja meg. Nézi, ahogy ledobom a földre.

Megborzong a testem a bennem ordító bestia erejétől. Ha
szabadjára engedem, leírhatatlan megrészegülés jön, amiből órákba
telik kijózanodni.

A teljesen meztelen, Dina váladékaitól ragacsos testem csak úgy

bizsereg Tanner előtt. Szorosan markolom a kést, aminek ott a vér a
hegyén.

Tanner felül. A sliccén keresztül kilóg a még mindig álló farka.

Találkozik a tekintetünk egy hosszúra nyúlt, kéjsóvár pillanatra.

Amikor a bestia tombol, akkor a rögeszmém és a fókuszom
elhomályosul. Olyan sóvárgás fűti a testemet, aminek nem vagyok
ura. Ösztönösen ég bennem.

– Nem élveztél el – állapítom meg olyan sötéten túlfűtött hangon,

mintha nem is én lennék.

– Nem – válaszolja. Megrándul a farka, de nem nyúl hozzá.

– Nem indított be? – dörzsölöm meg öntudatlanul a mellkasomat.

Élvezem, hogy Dina ragacsos vére borítja a bőrömet.

Megvillan és elsötétül a borostyánszínű szeme, követi vele a

mozdulatomat.

– Az utolsó leheletének hangja, meg a látvány, ahogy beborítja

a vére a testedet… Az indít be.

Megint megrándul a farka, miközben lassan végigjáratja a tekintetét

rajtam.

Még mindig csak próbálom megfejteni Tannert. Nem meleg, de

biztos nem is heteró. Szerintem biszex vagy ilyesmi.

Kétségtelenül a kettő között valahol. Nem is tudom, van-e

megnevezés arra, hogy ő micsoda. Tannernek szokatlan az ízlése
és a preferenciája – mint nekem.
Farkasszemet néz velem, és lustán megfogja a vastag farkát, hogy
lassan verni kezdje. Mintha jobban élvezné a látványt, mint magát a
szexet.

A gyilkolás utáni részegség nem vált ki belőlem dührohamot, mint

régen. Ha nem a tökéletes babát keresem, hogy aztán csalódjak,
amikor a préda nem felel meg ennek az elvárásnak, akkor
eufórikusnak találom egy élet kioltását.

Az, hogy együtt ölünk Tannerrel, büszkeséggel tölti el a bennem

lakozó szörnyeteget azért, mert ilyen hatással vagyok rá.

A barátok segítik egymást; a mesterek pedig bármilyen eszközzel

magukhoz csalják az áldozataikat.

Leeresztem a véres kezemet a lankadt farkamhoz, ő pedig

érdeklődve nézi, ahogy szétkenem odalent a vért. Abban a
pillanatban nekem is feláll, amikor bepacsmagolom a csaj égővörös
maradványaival.

Tanner előrehajol, és végighúzza a kezét az alhasamon, hogy

letörölje vele a vért. Az érintésétől váratlan borzongás fut végig a
gerincemen. Aztán nekilát kiverni a farkát a véres markával.

Felveszem a ritmusát, miközben állom a kemény pillantását.

Nem vagyok meleg, és nem a férfiakat szeretem, de Tanner többet

segített nekem, mint amennyit valaha is képes leszek viszonozni.
Megtehetem, hogy felismerem, mire gerjed, és alkalmazkodom
hozzá. Arról nem is beszélve, hogy ez csak megerősíti a köteléket,
amire szükségem van.

Testvérek vagyunk.

Legjobb barátok.

Társak.

Mester és Szörnyeteg. Csak… ő még nem tudja a szerepeket.

Hátradőlve felgyorsulnak a mozdulatai. Amikor behunyt szemmel
torokhangon felmordul, megszólítja vele a bennem lakozó bestiát.
Kirobban belőle az orgazmus, az enyém pedig lefelé árad ki, ahogy
ott állok, és eláztatom vele a nadrágját.

Nem tehetek róla, vad birtokvágy uralkodik el rajtam a gondolattól,

hogy megjelöltem úgy, ahogy nagyjából egy állat tenné a másikkal.

Azt hiszi, hogy rám talált, és a kis védence lettem.

De nem tudom, rájött-e, hogy én vagyok a gyűjtő. Mint a babák,

akiket én teremtettem és imádtam: megtalálom, ami tetszik, hogy
tökéletesre formáljam és megtartsam. Kurvára megtartom, és nem
engedem el soha.

Tanner az enyém.

Őt is meg fogom tartani.

Legjobb barát, fivér vagy istenverte ügyintéző?

Bármilyen minőség köt össze bennünket, azt az utat fogom követni,

hogy biztosan megtartsam. És ahogy gyakran

emlékeztet is rá, muszáj türelmet gyakorolnom. Arra, hogy

megkapjam, amit akarok, rá kell szánnom az időt – és nem
követhetek el egy hibát sem.

Az, hogy segítek Tannernek eljutni a csúcsra a szokatlan vágyainak

való megfeleléssel, csupán egy újabb lépés a tervem megvalósítása
felé. Szeretem, amikor szüksége van rám. Akár egy olyan egyszerű
dologban is, mint hogy segítek neki eljutni a csúcsra. A szükségletei
gyarapodni fognak, és valami irányíthatatlanná növik ki magukat.
Gondoskodni fogok róla, hogy így legyen. Ő a gyűjteményem része
– az életem azon darabjainak egyike, amik a végső
boldogságomhoz vezetnek.
Mert ki ne lenne boldog, ha egy helyen tudhatná a legjobb barátját, a
rég elvesztett nővérét és a kedvenc babácskáját?

A való életben ezt családnak hívják.

Nekem ez az.

NEGYEDIK FEJEZET

~ Divatos ~
Elizabeth
Szeretem, ha néznek.

Ez beteg dolog. Perverzió. Rajongás a figyelem iránt.

Nem olyasvalami, ami a születésem óta elkísér, és nem is egy buta

pszichés gond, amit a kattant apámtól örököltem volna. A probléma,
amivel küszködöm, kizárólag annak tudható be, hogy mindenben
kevesebb vagyok, mint az ikertestvérem, Elise.

Ő brillírozik a tanulmányaiban. Én bukdácsolok.

Úgy ragadnak rá a pasik, mint méhek a mézesbödönre. Engem

többnyire észre sem vesznek.

Ő vicces, okos és karizmatikus. Én komor vagyok és visszahúzódó.

Rengeteg időt töltök el azzal, hogy figyelem, és azt kívánom,

bárcsak olyan lehetnék, mint ő, de mindig hiábavaló az erőfeszítés.
Nem vagyunk egyformák. Két lány, akik ugyanazon a méhen
osztoztak kilenc hónapon át – de akkor sem lehetnénk
különbözőbbek, ha akarnánk.

Külsőre ugyanolyanok vagyunk.

Ugyanaz a hosszú, sötétbarna haj. Ugyanaz a kicsit pisze orr,

szeplőkkel tarkítva. Ugyanaz a mogyoróbarna szempár. Még a

szánk is ugyanolyan mosolyra húzódik.

Ennek ellenére ő jobban tetszik a pasiknak. Divatosan öltözködik,

erősen sminkel, és olyan nyüzsgő természete van, hogy sokat nevet.

És én?

Engem úgy látnak, mint az ő csöndes, furcsa testvérét.

Én bújtam ki először az anyánkból, mégis úgy kezelnek, mintha
sokkal fiatalabb lennék nála.

Ő a fény, én pedig az általa vetett árnyék.

Így hát amikor valóban figyelmet kapok, akkor lubickolok benne. Mint
a nap meleg sugaraiban. Legszívesebben befeküdnék alá, hogy a
fényében aludjak. A legfigyelmesebb emberek az életemben Dillon,
Jade és a kis M. J. Olyan, mintha inkább az ő családjukhoz
tartoznék, mintsem a sajátomhoz.

Miután apát bűnösnek találták sok nő megerőszakolása és

meggyilkolása miatt, az én családom szétszakadt.

Anya nem volt hajlandó megbeszélni velünk a bűntetteket, de tele

volt velük a híradó, az újságok meg az internet. Nem menekülhetett
el előle, mint ahogy mi sem. Bezárta a klinikáját, miután már nem
jöttek a páciensek, és elkezdett a kórházban dolgozni. Hosszú és
brutális lett a munkaideje, mert próbált bizonyítani magának: egyben
tartani mindent anyagilag, hiszen már egy fizetésből járat egyetemre
két gyereket. A tesómat pedig lefoglalja, hogy ő legyen Miss
Népszerű Egyetemista. A fekete folt, amit apánk ejtett az életünkön,
neki meg sem kottyant, rám viszont felvonják a szemöldöküket az
emberek, és

sutyorognak, amikor elmegyek mellettük.

Gyűlölködő megjegyzéseket vágtak hozzám az apámról, meg

kérdéseket egy fiútestvérről, akiről azt sem tudtam, hogy létezik.

Egyvalamit megtanultam: a színtiszta sötétségen is megvannak a

hézagok, amiken át beszüremlik a fény. Ez az egyik oka annak, hogy
halasztok egy félévet. Nem bírom, hogy folyton ítélkező tekintetek
szegeződnek rám. Otthon legalább megszabadulok az egésztől.

Ha az ember eltávolodik az anyjától és a húgától, akkor felmerül

benne, hogy talán az öröklött génállomány másik fele érvényesül
benne inkább, ami ijesztő kilátás.
Így amikor Dillon és Jade meghív vacsorára, mindig megyek.

Amikor megkérnek, hogy vigyázzak M. J.-re, mindig megteszem.

Amikor egyszerűen csak érdeklődnek és megkérdezik, hogy vagyok,

mindig elcsevegek velük.

A figyelem, amit most érzek, egyáltalán nem olyan, mint az ő

meleg, napsugárra hasonlító szeretetük. Ez más. Mintha hűvös

szellő csapná meg a verejtéktől nedves nyakam. Borzongás fut tőle
végig a gerincemen.

Sötét és baljós. Ijesztő. De attól még… Valaki figyel rám.

Mindig úgy érzem, hogy néznek. Öntudatlanul, sohasem direkt. De

semmi baj nincs ezzel. És mivel tetszik, hiába nem tűnik
helyénvalónak, általában lehetővé is teszem, hogy nézzenek.
Sohasem hittem volna, hogy ennyi olyan ember van, mint ő.

A hálószobám ablaka nyitva.

A függönyt olykor meglibbenti egy kis légáramlat.

Sötét van odakint, de a szobámban világos.

Reflektorfényben vagyok. Az egyszemélyes műsor sztárja.

– Biztos, hogy nem akarsz kimozdulni ma este? – kérdezi Elise a

homlokát ráncolva, miközben engem fürkész.

– Biztos – felelem egy kis erőltetett mosollyal. Nem kerüli el a

figyelmem, hogy picit elernyed a válla a válaszomtól.

Kötelességtudatból hív, de imádja, hogy mindig nemet mondok.

– Jason érdeklődött felőled – lép be a szobámba, hogy mögém álljon

a fésülködőasztalnál. Jason? Fúj.
Találkozik a tekintetünk, miközben az egyik hajtincsemet piszkálja. A
szemét füstösre elkent fekete kontúr keretezi, a pilláit pedig sötétre
festette. Elise mostanában idősebbnek látszik. Egzotikusabbnak.
Nőnek.

Rápillantok a saját sápadt, természetes bőrömre meg a

lebiggyesztett ajkamra.

Én csak egy gyerek vagyok.

– Jason nem az esetem – közlöm vele bosszús hangon.

Legutóbb, amikor beadtam a derekam, és elmentem vele meg a

barátaival, Jason megpróbált letaperolni a moziban. Bűzlött a szája a
sós vajtól, kirázott tőle a hideg. Persze, szeretem, ha figyelnek rám,
de nem egy arrogáns stréber, aki azt hiszi, hogy le tudja kapni a
félénk, kétségbeesett lányt.

Megvan a mércém. Meg az ízlésem.

A moziízű srácok nem tetszenek.

Nekem valami sötétebb, érettebb, dekadensebb jön be –

minden, ami Jasonben nincs meg.

– Rendben – sóhajtja Elise. – Anya össze akar futni velünk

szombaton pedikűrre. Napi tizenhat órákat dolgozik, és bent alszik a
kórházban. Egy darabig tényleg csak így tudunk találkozni vele. Ne
okozz neki csalódást, jó?

Nem én vagyok az, akinek tele van programokkal a naptárja…

Habár ma estére akad egy-két tervem…

Utálom, hogy úgy mondja, hogy anya a kórházban marad, mintha

nem tudnám. Csak én lakom a házban, és többször látom anyát,
mint ő. Elise a campuson él. Ez csak egy újabb szurkálódás a
részéről. Az én tökéletes ikertestvérem folyton szurkálódik.
Csengetnek, mire Elise gyorsan elhúzódik tőlem, és vigyor terül szét
a magasan ívelt járomcsontjáig.

– Lehet, hogy a barátnőm van itt értem.

Kami, Elise új legjobb barátnője érdekes, és úgy tűnik, hogy jobban

hasonlít rám, ám Elise annyira el van foglalva saját magával, hogy
szerintem észre sem vette, milyen alternatív zenét hallgat Kami, és
milyen vékony hegek tarkítják az alkarját a vagdosástól. Elise nem
látja a részleteket – nem úgy, mint én.

Én szeretem tanulmányozni az embereket, és rájönni, mi mozgatja

őket.

Elcsörtet, és a színpad megint teljesen az enyém. Gyorsan a nyitott

ablakra tekintek, és próbálok kilátni rajta. Sehol egy mozgó alak.
Semmi. De érzem magamon azt a tekintetet.

Mindig. Biztos, hogy valamelyik nap követtek, amikor hazasétáltam

egy kis bevásárlás után. Súlyos léptek zaja hallatszott mögöttem, de
valahányszor hátranéztem, üres utca

látványa fogadott.

– Van odakint valaki? – suttogom az utcát fürkészve.

Mosoly bujkál a szám sarkában, amíg meg nem hallom odalentről

Elise nevetését. Dillon mély hangját hallom a lépcső

aljából, és melegség járja át a szívemet. Vajon Jade és M. J. is vele

van?

– Sohasem megy ki a házból – panaszolja Elise olyan lágy hangon,

mintha nem hallanám így is a nagy száját.

– Úgy biztonságosabb – morogja vissza Dillon.

Belevigyorgok a tükörbe.
Mindig számíthatok Dillonra, hogy megvéd engem.

– Nincs mitől tartani. Talán lenne társasági élete, ha akár egyszer is

eljönne velem, de… – mormolja Elise olyan halkan, hogy alig értem,
amit mond. – Utána tudnál járni ennek?

Tudom, hogy hatással voltak rá az apánk dolgai meg az a

teremtmény, ami tőle született, de kezd elfajulni a helyzet. A többiek
mondták nekem a suliban, szóval még csak nem is próbálja
eltitkolni…

Érthetetlen suttogásra vált a hangja, engem pedig zavar, hogy nem

hallok többet.

A húgom felsóhajt, amikor megint megszólal a csengő. Nem tehetek

róla: örülök, hogy félbeszakították.

– Szia, Dé! Itt vannak értem. Küldök egy puszit M. J.-nek.

Becsukódik a bejárati ajtó, aztán csizmás léptek zaja hallatszik a

lépcső felől. Dillon hatalmas alakja áll meg az ajtómban. Papírt
szorongat a markában, aztán az ingzsebébe gyömöszöli. Egyenesen
munkából jöhetett. Elegáns fehér ing

van rajta, ami úgy rásimul az izmaira, hogy zakatol tőle a szívem.
Nadrágja rátapad a szálkás combjára, és látom a jelvényének
körvonalait a zsebében.

Zsaru vagy, vagy csak örülsz, hogy látsz?

– Min somolyogsz? – kérdezi nevetve, vállát az ajtófélfának vetve.

– A puszta gondolatán annak, hogy Elise szerint bárhová is

elmennék Jason Farokverő Bronsonnal – hazudom.

Felvonja a szemöldökét, de nem dorgál meg a füllentés miatt.

Ez az egyik hátránya annak, ha az ember nyomozóval barátkozik:

neki és a feleségének túl jók a megérzései.
– Az a faszfej, akinek elkalandozott a keze múltkor a moziban?

Dillon mindent lát velem kapcsolatban, és mindenre emlékszik.

Emiatt az egyik kedvenc ember az életemben.

– Az. Hogy van Jade? Éreztem rugdosni a babát, amikor legutóbb itt
járt – fordulok meg az íróasztal mögötti székemben, és kis mosolyra
húzódik a szám.

Vigyorogva átsétál a szobámon, egyenesen az ablakhoz.

Felgyorsul a pulzusom. Mi van, ha elijeszti azokat a szemeket?

Majdnem hangosan felsóhajtok, amikor becsukja az ablakot.

Összehúzza a függönyt, aztán felém fordul.

– Jól van – ráncolja a homlokát, amiből látom, hogy valami

aggasztja. Én is észreveszek dolgokat.

– Mi a baj?

– Nem kéne nyitva hagynod az ablakot. Pláne, ha egyedül vagy a

házban.

– Nem vagyok egyedül – vonom fel a szemöldököm. – Itt vagy

– cukkolom. – Igazából mi a baj?

– Nagyon hajmeresztő szarságot láttam tegnap – feszül meg az álla,

és szorul ökölbe a keze. – Kurvára aggódom, hogy történni fog
valami veled vagy Elise-szel. Anyukád soha nincs itthon, ti meg tök
egyedül vagytok – dörzsöli meg a borostás arcát. – Főleg te.

Elég közel kerültünk egymáshoz, amióta apát börtönbe zárták. Az

ember ilyenkor rájön, hogy nem feltétlenül a vér szerinti az igazi
családja. Hanem azok, akik törődnek vele, szeretik és mellette
vannak.
– Tizenkilenc éves vagyok – emlékeztetem. Kézbe veszek egy tollat,
és elkezdek rajzolgatni a noteszbe, ami annyi titkot rejt.

Dillon kurtán bólint egyet, de viharos a tekintete.

Kényelmetlenül érzem magam attól, ahogy mindent végigmér a

szobámban. Amikor a szekrényemre néz, zavarba jövök.

– Elmondanád, ha valami baj lenne, ugye, tökmag? – vonja fel a

szemöldökét a gardróbom felé tartva. – Például ha füveznél.

Horkantva felnevetek, és csak forgatom a szememet. Néha az apám

jut róla eszembe, de sohasem terhelném ilyen kétes bókkal.

– Dilinyós vagy. Nem füvezek. És igen, elmondanám neked, ha

valami baj lenne.

De most nagyjából minden rendben.

Folyton a gardróbra pillant kíváncsiságtól csillogó szemmel, és ott is

ragad a tekintete. Látom, hogy nagyon be akar kukucskálni, de nem
adok neki engedélyt arra, amit annyira

szeretne.

– Maradsz vacsorára? Megmelegíthetem a karajt és a krumplipürét,

amit csináltam.

Korog a gyomra, amin felkacagok.

– Bármennyire is szeretném elfogadni a meghívást, megígértem

Jade-nek, hogy benézek hozzád, aztán hazavonszolom a nagy
seggem. M. J. hisztizni szokott neki, ha nem vagyok ott felolvasni az
esti mesét.

A gardróbom iránti kíváncsiságról megfeledkezve odajön hozzám,

én pedig felállok, hogy átöleljem. Ujjbegyeivel végigjárja a firkákat a
notesz tetején. Úgy felpezsdül a vérem és remeg a testem, mintha
megmozdulna alattam a föld. Nyelek egyet, és ráveszem magam a
lazításra.

– Esetleg vasárnap, ha ráértek, gyertek át, és megint

megmutathatjátok, hogy kell használni a grillsütőt. Legutóbb
majdnem felgyújtottam a házat, de meghalok egy kis grillezett házi
hamburgerért.

Kedvtelve néz rám. Látom a szemében, hogy úgy tekint rám, mintha
a kishúga lennék. És Elise árnyékával szemben teljesen más Dillon
árnyékában lenni. Ő szeret védelmezni, tanítani és formálni engem,
miután nem sokan vannak az életemben, akik ezt megtehetik értem.
Vágyom a figyelmére, a megerősítésére, a támogatására.

– Persze, tökmag.

Lekísérem, még egyszer átölelem, és magamba szívom a verejték

és az arcszesz illatának keverékét. Elindul a kocsijához, én pedig
integetek neki. Mintha erősödne az érzés, hogy

figyelnek. Még a tarkómon is felállnak tőle a pihék. Miután Dillon

elhajt, körülnézek a sötétben, azokat a szemeket keresve.

Nem látok semmit, amitől kicsit elszontyolodom. Becsukom az ajtót,

kulcsra is zárom. Ugyanígy teszek a szobám ajtajával is.

Nem mintha bárkitől is félnék. Így, hogy már egyedül vagyok,

szabadon önmagam lehetek.

A notesz fölött időzik a kezem, amit olyan gondatlanul elöl hagytam,

hogy bárki belekukucskálhatott volna. Belelapozok, és kinyitom ott,
ahová hatalmas betűkkel azt körmöltem: BENNY

Csak az a két kép van róla, amit a médiában használtak, amikor

próbálták elkapni, meg amin kiskorában szerepel az apánkkal. A
fantomképe hátborzongató. Van valami a sötét és üres tekintetében.
Néha rámeredek a képre, mintha életre akarnám kelteni csupán
azért, hogy feltehessek néhány kérdést a bátyámnak.
Újságkivágásokat is odaragasztottam az oldalakra. Lelassul a
szívverésem, ahogy lapozva lenézek a sírkő köré rajzolt lángjaimra.
Eszembe jut a nap, amikor értesültem Benjamin létezéséről, amikor
Elise felvilágosított a végzetéről.

CSAKNEM HÁROM ÉVE…

Elise ugyanúgy órákra jár, és úgy tesz, mintha minden rendben

lenne, miközben az a csúf igazság, hogy – nálunk legalábbis –

semmi sincs rendben. Tekintetek követnek, ahogy átmegyek az

udvaron, és ledobom a táskámat a kibírhatatlan hőség elől árnyat
adó hatalmas fa alá. A bőröm tiltakozik a nap ellen, szó szerint.
Haragosvörös lesz tőle. Mindig is a világos bőrszínem volt az egyik
dolog, amit szerettem magamon. Egészen addig, amíg el nem
kezdtem a gimit, ahol a fiúk kigúnyoltak.

Vámpír.

Tejesüveg.

A kulturáltabb diákok pedig beérték a „gésalánnyal”, mintha az

sértés lenne. A bőrfehérítés millió dolláros üzlet Ázsiában.

Kizökkenek a töprengésből, amikor egy lány, akit Műribanc 1.

néven ismerek, leül mellém.

A barátnői – Műribanc 2. és 3. – mellette állnak, mintha a személyi

testőrei lennének.

A homlokomhoz emelem a kezem, hogy védjem a napfénytől, és

végignézek a tökéletes vonásain. Kék szem, göndör szőke tincsek a
szép ovális arca körül, telt alsó ajak vékonyabb felsővel.

Félmosolyra húzódik a szája, aztán megszólal. Felém nyújt egy

iPadet, amit nem is vettem észre nála.
– Na, tudod, hogy hol van a bátyád? Mármint küldött neked titokban
üzeneteket, hogy jelezze, hogy jól van?

Jaj, istenem! Valaki másnak hisz engem. Szóra nyitom a számat, de

nem jön ki belőle hang.

Felemeli a kezét, hogy meglóbálja az orrom előtt.

– Halló, Föld hívja…

Felnéz az egyik barátnőjére, aki vállat vonva tátogja: „Beck?”

– Becket – fejezi be újra felém fordulva.

Nem veszi észre a lesújtó pillantásomat, amikor rám mered.

– A nevem Beth. Elizabeth – vágok vissza.

– Mindegy – forgatja a szemét, és megérinti a kijelzőt, az iPaden,

ami időközben az ölembe került.

Lejjebb vándorol a tekintetem a megnyitott weboldalra.

A gyilkos rendőrfőnök, Steve Stanton eltüntette a még mindig

szökésben lévő a borzalmas bűntetteinek nyomait.

A sajtóban „Babagyilkos”-nak nevezett Benjamin Stantont számos

nő meggyilkolásáért körözi a rendőrség, illetve egy nyomozónő
elrablásáért és fogságba ejtéséért is keresik.

Mit tudunk eddig?

Benjamin a gyalázatos erőszaktevő és gyilkos, Steve Stanton

egyetlen a, aki az első feleségétől, Patricia Stantontól született. Az
asszony állítólag azon áldozatok egyike, akiknek maradványait a
Steve Stanton nevén lévő birtokon ásták ki. A babakészítő
kézműves Patricia hatására alakult ki ában a csodálat, majd
megszállottság a porcelánbabák iránt.
Mielőtt tovább olvashatnék, kikapják a kezemből az iPadet.

– Szóval… Keres téged? – vigyorog rám Műribanc 1.

Ez most komoly?

– Miért?

Vállat von, a barátnői pedig vihognak.

– Csak… Ez olyan szexi.

– Ez nem igaz – rázom a fejemet. – Nekem nincs bátyám.

– Ez egy hiteles forrás, Becka. Egy bloggerlány, de az infói

bennfentestől vannak.

– Bethnek hívnak, és nem érdekel, kitől vannak az infói.

– Azt írja, hogy beöltöztette és megdugta az áldozatait. Ha nem

voltak jók, akkor megölte őket.

Még több vihogás a barátnőitől.

– Szerintem én szuper baba lennék – duruzsolja.

Ez megőrült.

– Tehát azt akarod, hogy megerőszakoljanak és megöljenek?

Ha igaz, amit mond, akkor szeretné, hogy ez történjen vele?

– Engem nem ölne meg, te butus. Én lennék neki a tökéletes baba.

– Lehet, hogy szarul néz ki – veti fel az egyik barátnője.

Műribanc 1. fújtatva hátraveti a haját, és lesújtó pillantással néz fel

rá.
– Megmondtam neked, Kate. Láttam a kiszivárgott fantomképet,
mielőtt levették, és irtó jó pasi.

– Ó, tényleg, elfelejtettem – visszakozik a barátnő.

– Mindez egyáltalán nem fontos – bököm ki. – Nekem nincs bátyám.

Elég egy gyilkos a családban. De azért köszi. Ha valaha is
összefutok vele, akkor biztos megadom neki a címed.

Felállok, felkapom a hátizsákomat, de nagyjából tízlépésnyire jutok,

amikor utánam szól.

– Tudod a címem?

Idióta.

Izzad a tenyerem, és zakatol a szívem. Meg kell találnom Elise-t. Fel

kell hívnom Jade-et vagy Dillont, vagy mindkettőjüket.

Elise-t a lányvécében találom, ahogy éppen cuppant egyet a frissen

kifestett szájával, miközben a haját kefélgeti.

– Wendy Hudson odajött hozzám az előbb – vetem oda neki.

Leereszti a hajkefét, és találkozik a tekintetünk a tükörben.

– Azt hitte, hogy te vagy én? – kérdezi a ruhámat végigmérve.

– Nem. A bátyánkról akart infót.

Elise elsápadva fordul felém.

Jaj, istenem! Akkor igaz.

– Mit mondott?

– Miért fontos? Hogyhogy nem tűnsz meglepettnek egy kicseszett

fiútestvér említésétől?
Erre befogja a számat, és körülnéz az üres mosdóban.

– Anyának csúszott ki a száján, és rákérdeztem nála.

Bevallotta, hogy apánknak volt már előttünk is egy családja.

– Családja vagy fia? – szorul össze a gyomrom, hogy aztán

kavarogni kezdjen.

– Szerintem csak egy fia – von vállat, mintha az időjárásról vagy

valami jelentéktelen dologról beszélne.

– És ő is gyilkos? – suttogom, és a karomat a derekam köré fonva

összehúzom magam.

– Anya azt mondta, hogy tönkretette őt a két háborodott szülő, így

már kiskorától fogva rossz volt a mentális állapota. A környezete
tette ilyenné.

Ó, istenem!

Zavarodottság küzd helyért a fejemben a többi érzéssel.

Van egy bátyám?

Nem, egy újabb gyilkos.

Egy sérült bátyám?

Nem, egy zakkant gyilkos.

Egészen mostanáig magára hagyták?

Vagy ő akarta, hogy magára hagyják, és gyilkolhasson?

Elhagyta az apánk?

Hogy felneveljen minket?

Milyen volt az anyja?

Mi lett volna, ha nekünk is ő az anyánk? Akkor olyanok lennénk,

mint ő?

Miért lett ilyen… ilyen gyilkos?

– És szabadon jár-kel? – kérdezem.

– Nem, ne ijedj meg – fogja meg a vállamat sztoikus arckifejezéssel.

– Ez már nem folytatódhat, Beth.

Válasz helyett csak várom, hogy folytassa.

– Dillon mondta anyának, hogy ne aggódjon amiatt, hogy szabadon

jár-kel. Meghalt. Egy tűzesetben, de nem jelentették be, szóval csak
kevesen tudnak róla.

A lábam magától indul el, hiába szól utánam.

– Beth… Beth?!

Elhaladok Wendy mellett a folyosón, és visszafordulok, hogy

elkapjam a karját. Leesik az álla, aztán nyüszíteni kezd, amikor
odavonszolom a szekrényekhez.

– Csak azért, mert szóltam hozzád odakint, még nem jöhetsz oda
hozzám a folyosón – suttogja körülnézve.

Ez most komoly?

– Tudni akarom a nevét annak, aki azt a blogot írja.

Karba fonja a kezét a tökéletes formájú mellei előtt, még jobban

kinyomva őket a kasmírpulóvere V alakú nyakkivágásán.

Félmosoly kíséretében hátraveti a haját és felszegi az állát.

– Szóval igaz?
– Wendy – sziszegem.

– Névtelen a blog, hogy ne lehessen megtalálni vagy megbüntetni

azért, amit ír.

– Hogy hívják?

– Miből gondolod, hogy tudom?

– Wendy!

– Megkaphatod az e-mail-címét, de lehet, hogy nem válaszol.

A hátizsákomba nyúlva adok neki egy tollat meg egy jegyzetfüzetet.

Ciccegve lekörmöli a címet, aztán vissza sem nézve tovalibben.

– Beth – suttogja felém hangosan Elise a tanterem ajtajából, ahol

nyelvtanóránk van.

– Mi van?

– Mit csinálsz? Óránk van.

– Nekem nincs.

Azzal kimegyek az udvarra, onnan pedig haza, hogy írjak ennek a

bloggernek.

Az e-mailt szorongatom, amit csaknem három éve kaptam válaszul a

névtelen bloggertől. A dokumentum, amit a profilozó

készített Benjaminról, amikor még nem tudták, kicsoda.

Magának való, talán egyszülős családból, mindkét szülő

iránt táplált dühvel.
Elhagyatottsági problémák. Vágyakozás az elfogadás és a
szeretet iránt. Tudja, hogy amit tesz, az rossz, ám a késztetés túl
mélyen gyökerezik, valószínűleg bántalmazó szülő miatt.

Nem sokat tévedtek. Belegondolok, hogy milyen terheket cipelhetett.

A cselekedetei, hogy életeket oltott ki, elfogadhatatlanok, de felnőve
semmi mást nem látott. A szülei ugyanazt csinálták, és nem titkolták.
Helyette úgy osztották meg az őrültséget, mintha az lett volna a
normális. Vajon így bármelyikünkből ez lett volna? Vagy ez olyan
beteg dolog, ami veleszületett a rossz gének miatt? Genetika vagy
neveltetés?

Sohasem fogjuk megtudni.

Nekem aznap megváltozott az életem. Megváltoztam és rátaláltam

önmagamra.

Kihúzom a függönyt, hogy újra kinyissam az ablakot. Hűlt egy kicsit

a levegő, megborzongok tőle. Mindig úgy érzem, hogy néznek.
Mindig. Jobban összehúzom a köntösömet, és odamegyek a
gardróbomhoz. Kinyitom és belebámulok. Ott, a nagy szekrénybe
vannak bezárva a titkaim – olyan titkok, amik feszültséget
okoznának, ha Dillon vagy Elise tudomást szerezne róluk.

Eláll a lélegzetem az izgalomtól, ahogy a köntösöm zsebéből

előveszem a kulcsot, és kinyitom a mahagóniszekrény két ajtaját.
Lehet, hogy a családom és a barátaim előtt egyszerűen és
unalmasan öltözöm, ám ha egyedül vagyok, szeretek csinos ruhákat
hordani. Szeretem a fodrokat és a csipkét. Imádom, hogy milyen
egyszerű átváltozni valaki mássá.

Azt a fehér ruhát választom, amiről eszembe jut, hogy ötéves

korunkban anya felöltöztetett bennünket Elise-szel, hogy odaüljünk a
húsvéti nyuszi ölébe. Elise ordított a rémülettől, én viszont imádtam
a nagy, lelkes nyuszit. Hozzábújtam a puha szőréhez, és odavoltam
azért, ahogy magához ölelt.

Kioldom a köntösöm megkötőjét. Hagyom, hogy a lábamnál

landoljon a padlón. Egyszerű, fehér melltartó van rajtam. A bugyimat
magam készítettem, csipkés fodrokat varrtam az aljára. Egyszerűen
imádnivaló. Azt akarom, hogy mindenki lássa, főleg a képzeletbeli
szemek odakint. Amióta csak az eszemet tudom, szeretem
megalkotni a saját stílusomat, ami odáig vezetett, hogy magam
készítem a ruháimat.

Zakatoló szívvel veszem le a fehér ruhát a vállfáról, és belebújok. A

mellrésze visszafogott, nem mutat túl sokat, ám elég rövid ahhoz,
hogy amolyan ártatlanul kislányosnak és egy kicsit szexinek
érezzem magam. Kihúzom az egyik fiókot, hogy elővegyek egy pár
fehér térdzoknit. Amint felhúzom a hosszú lábamra, megcsodálom,
ahogy rásimul a bőrömre az anyag.

Fehér vagyok, de a térdzokni még fehérebb. Megkeresem a csillogó

fekete pántos cipőmet, belebújok, aztán kontyba tekerem a hosszú,
sötét tincseimet, és rögzítem őket. A kedvenc

parókám a kézzel készült ruháim mellett lóg, és eljátszom a vörös

tincsekkel, mielőtt felveszem. Miután a helyére kerül, jöhet némi
smink.

Még egyszer az ablakra téved a tekintetem. Valaki van odakint. Szó

szerint érzem, ahogy a tekintetével végignyaldossa a testem lágy
vonalait. Elönt tőle a forróság, de úgy, hogy nem kifejezetten éget,
hanem inkább bizserget. Néha azt kívánom, hogy bárki is van
odakint, mutassa meg az arcát, másszon be az ablakon, és mutassa
meg, hogy nem vagyok annyira egyedül, mint ahogy érzem magam.

Egy olyan férfinak a szelleme kísért, akit sohasem ismertem.

Jó félórát töltök a sminkeléssel: kiemelem a fiatalságomat, és a

lebiggyedő ajkaimra összpontosítok. A műszempilla mindig a
legnehezebb, de végül sikerült felragasztanom. Megrebegtetem,
akár egy pillangó a szárnyait, így árnyékot vetnek a rózsás orcámra.
A tükörképemre pillantva félénk mosolyra húzódik a szám.

Mindjárt kész.

Előveszem a laptopomat, és leteszem a fésülködőasztalra, miután

elpakoltam róla a sminkcuccokat. A belépés beletelik néhány
percbe, de végül oda jutok, ahová akartam. Ahol én vagyok a
műsorom sztárja. Ahol több ezer ember várja ezt a pillanatot – a
pillanatot velem.

Próbálom csitítani a zakatoló szívem, de nem megy. A pezsdítő

várakozás izgalma tart életben. Az élet túl üres, unalmas és szomorú
ezek nélkül a pillanatok nélkül. Kitöltenek bennem egy olyan űrt, ami
akkor keletkezett, amikor az

apánkat börtönbe zárták. Mindenki megtette a lehető legtöbbet, hogy

ne kerüljünk reflektorfénybe, és sikerült is nekik. Azt viszont nem
tudták megakadályozni, hogy mindent végignézzek a hírekben. Hogy
mit csinált az apám. Mit csinált a féltestvérem.

Az összes borzalmat. A furcsa fétiseket. A foglyokat. A

gyilkosságokat. Apám börtönbe került, a féltestvéremet pedig élve
elégették Dillon szerint. Tehát meghalt, és elvileg minden rossz
dolog is meghalt vele együtt.

De van, ami a halála után született.

Van, ami öröklődik.

Megnyomom a gombot, ami belelök a világomba. A mai este más

lesz. Nem csak csendben fogok ülni, vagy képeket készíteni a
követőimnek, hogy megnézzék.

– Helló – cincogok lágy, kislányos hangon. – Ki akar elénekelni

nekem egy altatódalt? – biggyesztem le az ajkamat, és látom a
felhasználónevek százaitól érkező kommenteket. Olyan gyorsan
özönlenek, hogy el sem bírom olvasni őket. – Senki – hazudom az
ajkamra harapva. – Úgy tűnik, hogy akkor magamnak kell
énekelnem egyet.

Felvillan az új privát üzenetet jelző értesítés, és nézem, ahogy a

benne szereplő szám pillanatokon belül megsokszorozódik.

Néha, amikor úgy érzem, hogy senki sem lát, megnyitom őket, és
elolvasom az összes csodáló levelet. Van köztük olyan, amelyik
mocskos és perverz. A többi aranyos és atyáskodó.

Mindegyikük azt ígéri, hogy gondoskodna rólam.

Miss Pollynak beteg lett a babácskája, hajjajaj, Hívta hát az orvost,

hogy jöjjön gyorsan, hajjajaj.

Az orvos megjelent a táskájával, hajjajaj, És olyan hangosan

kopogott, hogy ajjajjaj.

Fejcsóválva nézett rá a babácskára, hajjajaj:

„Miss Polly, dugja szegényt gyorsan az ágyba, hajjajaj!”

Írt fel neki orvosságot, hogy meggyógyuljon majd, majd, majd.

„Reggel visszajövök megvizsgálni majd, majd, majd!”

ÖTÖDIK FEJEZET

~ e újabb ~
Benny
Ámulva nézem a monitort. Tanner elment, isten tudja, mit csinálni.
Azt mondta, hogy hoz majd vacsorát, ezért kihasználom az alkalmat,
hogy őt nézzem.

Pretty New Doll. Csinos új babácska.

A vágy, hogy lássam az én Bethanymet, mindent elsöprő volt, de ha

Tanner az embernek szenteli a figyelmét, akkor nem illik lerázni a
saját szükségletek kedvéért. Miután megdugtuk és megöltük Dinát,
whiskyt ittunk, és beszélgettünk a nővérem megszerzésére irányuló
terveimről. A kukkolás és a farokverés a kocsimban nem volt
napirenden – legalábbis nem ma estére.

Szóval arra nincs időm, hogy lássam őt, de arra van, hogy
meglátogassam a csodálatom legújabb tárgyát. Csinos új babácskát.
A weboldalt megnyitva nagyon örültem, hogy éppen élőzik.

Nézem a vastag ajkait: duzzadtak és tökéletesek. Nem egyenesen a

kamerába néz, úgyhogy legszívesebben átnyúlnék a kijelzőn, hogy
megemeljem az állát. Milyen hibátlan! Fehér bőr, ami élesen elüt a
rózsaszín ajkától meg az arcpírjától. A

vörös förtelem a fején drótszerűnek látszik; biztosan nem a sajátja.

Annak mennie kell. Szétnyílnak az ajkai, és mormol valamit, amitől
eláll a lélegzetem.

A szívverésem.

A lelkem.

Énekével a sötét lelkem olyan bugyrait szólítja meg, amikről nem

tudom, akarom-e, hogy megszólítsák őket. Mintha fogná a szörnyű
emlékeket az anyámról, és átváltoztatná őket valami
megnyugtatóvá. Édesen énekelt szavai úgy elárasztanak, mint a
meleg nyári eső.
Ez nem lehet igaz. Ez a dal. Ő maga. Az ajkaira szegezem a
tekintetemet, és vadul hullámzik a mellkasom a lihegéstől.

Ez a csinos új babácska órákig szophatná a farkamat.

Sohasem unnám meg a látványt, ahogy a telt ajkai kivörösödnek,

miközben fel-le járatja őket rajtam.

Az ölemben ülve énekelhetne nekem, én pedig benyúlnék a

pamutbugyija alá, amihez ragaszkodnék, hogy viselje.

Az előbbi forró zuhany után egy törülközőt tekertem a derekamra.

Most, hogy ezt az új babát nézem a monitoron, a figyelemért kiált a
farkam. Összerándul, lüktet, és rohadt dühösen kandikál ki a
törülköző alól, mint egy piton a bokorban, amelyik lecsapni készül –
hogy kurvára felfaljon valamit.

A csinos új babácska mond valami olyasmit, hogy jó kislány az orvos

kedvéért, és le kell feküdnie. Nem kapok levegőt, amikor a
kamerának háttal bemászik az ágyba. Hosszú vörös haja
hullámokban omlik a hátára, kis híján leér a fenekéig.

Négykézláb mászva elindul a párnák felé, és abban a kegyben

részesülök, hogy megpillanthatom a ruhája és a térdzoknija között
kivillanó fehér húsát.

– Vajon mikor jön az orvos, hogy sokkal jobban érezzem magam? –

töpreng hangosan. Előrehajol, hogy megpaskolja a párnáit, a ruhája
pedig annyira felhúzódik, hogy kilátszik a fehér csipkés bugyija.

Bumm.

Bumm.

Bumm.

– Baszki! – mordulok fel.

A markomban köt ki a farkam, és durván verni kezdem.

Milyen tökéletes baba! A ruhája. Az arca. Kibaszottul mindene.

Ki akarom tépni a vörös haját – ez az egy dolog, ami nem stimmel

rajta –, de ezen lehet változtatni, amint Tanner előkeríti nekem.
Hadovált valamit a Luke nevű hackeréről meg az IP-címekről, ami
nekem semmit sem jelent. Én csak az ígéretet hallottam ki belőle.
Egy kicseszett esküt. És ha Tanner jó valamiben, akkor abban
biztosan, hogy tartja a szavát.

Jobban teszi, ha tényleg tartja.

Le sem veszem a tekintetem a baba szexi seggéről, miközben a

kezemet kúrom. Nemsokára benne leszek. Hallanom kell, ahogy
kérlel, könyörög, meg a rohadt énekét. Ahogy a nevemet nyögi. Meg
fogom becsteleníteni, és elveszem az ártatlanságát.

Kopogtatás hallatszik a szobájának ajtaján, mire felsikkant.

– Elhagytam a pénztárcámat – kiáltja a túloldalról egy női hang. –

Elizabeth, nálad felejtettem?

Elizabeth.

A csinos új babácska gyorsan rápillant a kamerára, s most először

végre rendesen láthatom az ismerős szempárt a műpillák alatt. Süt a
lebukás miatti ijedtség és bűntudat a gyönyörű mogyoróbarna
tekintetében, ami kétségkívül tökéletes. Hirtelen elélvezek, és forrón
a mellkasomra lövellek.

– Elizabeth! – kiabálja megint a nő.

– Nincs itt – veti oda a csinos új babácska, immár nem kislányos

hangon. Ismerősen cseng. Hallottam már. És ez az arc… azok a
szemek.

Bethany.

Nem.
De!

Egy szóval sem mond többet, csak odasiet a géphez. Kihagy a

szívverésem, aztán eszeveszettül zakatolni kezd. Előrenyúl, hogy
azonnal leállítsa az élő közvetítést.

Behunyt szemmel újra és újra lejátszom a hangját, hogy biztos

legyek benne, de tudom, hogy biztos vagyok. Tudtam: van valami
oka annak, hogy ennyire vonz ez az új baba.

Bethany.

Bethany.

Bethany.

A nő Elizabethnek hívta.

Elizabeth az én Bethanym.

Bakker!

– Tessék – mormolja Tanner, és odadob nekem egy rongyot, hogy

megtöröljem magam.

Felé kapom a fejemet, mert egy kissé megdöbbent a látványa.

Annyira belefeledkeztem abba, amit csinálok, hogy nem hallottam

bejönni.

– Ő az – bököm ki, miközben letörlöm a ragacsot a mellkasomról és

felállok. Az ernyedt farkamra téved a tekintete, és megrándul a szája
széle. Sohasem tudom, mi lakozik éppen a borostyánszínű szempár
mögött.

– Tudom – mered rám unott arccal, és megigazítja a nyakkendőjét.

Felkapom a farmeremet a földről, hogy gyorsan belebújjak.

Miután felhúztam a sliccem, keresztbe fonom az izmos karjaimat a
tetovált mellkasom előtt.

– Hogy a fenébe érted, hogy tudod? – nézek rá csúnyán.

Szórakozik velem?

Azt hiszi, hogy az agymenései rabszolgája vagyok?

Kemény tekintete ellágyul, és a homlokát ráncolva leül az ágyam

szélére.

– Egész végig tudtam. Nem nehéz megtudni valakinek az IP-címét.

Attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttam, már tudtam a
hollétét.

Az árulása olyan érzés, mintha kést vágnának belém.

– Remélem, ebből valami jó fog kisülni, Tanner – fújtatom megfeszült

állkapoccsal. – Folytasd!

Neki is megkeményednek a vonásai, és megvillan a szeme a dühtől,

ami mindig ott lappang benne.

– Rájöttem, hogy ő az. A te Bethanyd. Nagyon jól ismertem Stantont,

Benjamin, így tudtam, hogy van felesége – sóhajt fel

bosszúsan. Nem olyan összeszedett, mint egyébként, szóval

kíváncsi vagyok, mi a franc baja lehet.

– Miért nem mondtad el nekem, az isten verje meg? –

forrongok.

Megint feláll, és olyan tekintély árad belőle, ami mintha köpenyként

ölelné körül. A pillanatnyi sebezhetőség oda.

– Tartsd észben, kivel beszélsz! – csattan fel hullámzó mellkassal. –

Azért nem mondtam el neked, mert kurvára elmegy az eszed a
babáidtól meg a múltadtól. Ráadásul biztosra akartam menni.
Segíteni akartam megoldani neked ezt a dolgot.

Azért, baszki, hogy meglepjelek vele, te seggfej – húzódik

félmosolyra a szája. – Meglepetés lett volna.

Ma este nem vagyok vevő a szemérmes játékaira.

– Hagytad, hogy nézzem őt. Kell nekem. Most azonnal meg kell
szereznem – mutatok rá a monitorra. – Nem látod? Nekem csinálja
ezt. Ez rohadtul a sors keze. Bethany tudja, hogy odavagyok a
babákért, hogy odavagyok érte. Tökéletes babává változott a
kedvemért. Az én kedvemért! Így kiált segítségért.

Bethany azt akarja, hogy megtaláljam és hazahozzam.

Elénekelte a dalt.

– Azt hiszi, hogy meghaltál, Szörnyeteg – sötétül el Tanner tekintete.

– Akkor kinek a kedvéért csinálja ezt? – meredek rá tátott szájjal,

miután pofán vág a jéghideg valóság.

– Gondolom, hogy a nézőkért – von vállat. – De lehet, hogy a maga

módján tiszteli az emlékedet.

– A francba ezzel! – bődülök fel. – Az én kedvemért csinálja.

Honnan tudod, mit gondol? Akár reménykedhet is benne, hogy még

élek. Miért feltételezné az ellenkezőjét?

– Kami szerint nem. Tudják, hogy bennégtél a tűzben – közli

tárgyilagosan Tanner.

– Ki a fasz az a Kami? – teszek felé egy fenyegető lépést, ökölbe

szorult kézzel. – A lány, aki bekiabált neki élőzés közben?

Valami megvillan Tanner szemében, én pedig megjegyzem, hogy

később majd eltöprengek rajta, mi volt az. Amikor éppen nem leszek
kiakadva, mert meg kell találnom Bethanyt.

– Nem, Kami az üzlettársam. Felbéreltem a csajt, hogy

összebarátkozzon Elise-szel. Információgyűjtésre. Mindezt érted,
Szörnyeteg – lép közelebb hozzám huncut vigyorral. –

Tudod, hogy te vagy a kedvencem.

– Ki az az Elise?

Tanner éppen whiskyt tölt magának, és felhorkantva megemeli a

poharát.

– Jaj, Benjamin – mondja úgy, mintha tudnom kéne az egész

szarságról. – Elise Elizabethnek, vagyis a te Bethanydnek az
ikertestvére.

Eltátom a számat, aztán becsukom. Káosz tör ki a fejemben a

gondolattól, hogy kettő van belőlük.

– Ne izgasd fel magad túlzottan, Szörnyeteg! Egymás szöges

ellentétei. Elise nem húzná sokáig az irányításod alatt.

– Bethanyt akarom – vicsorgok.

– Tudom – fogja meg a vállamat Tanner. – Hamarosan.

Megígérem.

Nem enyhül a szorítás a mellkasomban, de valamennyire tényleg

ellazulok.

– Jó. A cellák még úgysem készültek el, viszont beszélni akarok

ezzel a Kamival. Muszáj beszélnem vele.

– Ez megoldható – feleli résnyire szűkült szemmel, mintha belelátna

a fejembe.

– Most – pontosítok. – Add meg a címét! Meglátogatom.

– Oké – morogja. – De nem kell hozzá messzire menned. A klubban
lakik. Gyere!

Követem Tannert egy hosszú folyosón keresztül a Barlangba.

Nem értem, mire gondolt, amikor azt mondta, hogy a csaj itt lakik.
Remegnek a falak a zenétől, de hátul halkabb. Ekkor döbbenek rá,
hogy még sohasem jártam az épületnek ezen a részén. Tanner egy
olyan helyiségbe vezet, ami csupán irodának tűnik, ám sokkal több
annál.

A szoba elülső részét hatalmas íróasztal foglalja el, ami egy nagy és
átlátszó dobozra néz. Benne átlátszó műanyag ággyal.

Az egyik sarkában ott egy vécé, de semmi más. A doboz ajtaján

reteszlyuk látszik, és mindenfelől kamerák szegeződnek rá.

Végigjáratom a tekintetemet a szoba többi részén, és észreveszem

a kis bőrkanapét tőlem jobbra, ahol egy filigrán szőke lány ül,
rózsaszín csíkokkal a hajában, a telefonját nyomkodva. Az ajkára
harapva üzenetet pötyög éppen, mit sem törődve a két zsarnokkal,
akik az imént léptek be a szobába.

Legszívesebben kitépném a kezéből a telefont, hogy válaszokat

követeljek, ám Tanner visszakapcsolt „én vagyok a világegyetem
kibaszott ura” üzemmódba, így meghúzom magam.

Egyelőre.

– Kami – szólal meg üdvözlés gyanánt halkan, de tekintélyt árasztva.

A lány leveszi a tekintetét az apró kijelzőről, és lusta,

négyszemköztinek szánt mosoly terül szét az arcán, mintha nem
állnék ott, mint egy fasz, válaszokra várva. Felmordulok, hátha
Tanner veszi az adást, és kettesbe kapcsol.

– Van valami fejlemény Elise-szel?

– Azon túl, hogy részeg, és éppen egy olyan öreg csávóval smárol a
Vogue táncparkettjén, aki akár az apja is lehetne?

Nem, nincs semmi új – válaszolja unott sóhajjal. – Vele fog

hazamenni, szóval vettem a lapot és eljöttem – teszi hozzá, és kitör
belőle a vihogás.

Olyan a rohadt nevetése, mint amikor valaki végighúzza a körmét a

táblán. Kicseszettül az idegeimre megy ez a ribanc, így minden
önuralmamra szükség van ahhoz, hogy ne menjek neki: ne kapjam
el a vézna nyakát, és ne csapjam neki a mögötte álló
könyvespolcnak.

– Mindent tudnom kell, amit Bethanyről tudsz – csattanok fel, mert

eláraszt a düh.

– Ki az a Bethany? – fintorog értetlenül.

Most már csillagokat látok a dühtől.

– Elizabeth – pontosít Tanner, és kinyújtja a kezét, hogy ne

induljak meg előre. Könnyed és megnyugtató a hangja. Utálom,

hogy ilyen baszottul kedves és türelmes a csajjal. Ki a fene ez, és
miért nem említette Tanner, hogy lakik itt egy nő?

– Mit akarsz tudni?

– Mindent – mordulok fel.

– Félénk – feleli felállva, és zsebre vágja a telefonját. – Kicsit az a

stréber fajta. Elise szerint rejteget valami sötét titkot, de nem árulja
el, mi az. Nyilván tudom, hogy Elizabeth fent van egy fétises
weboldalon, de Elise nem tudja, hogy tudom. Nincs túl sok minden,
amit elmondhatnék. Utálja azt a Jason nevű

srácot. Úgy tűnik, hogy Elise folyton próbálja összehozni őket, de

Elizabeth állandóan leszereli a próbálkozásait.
– Ő az enyém – sziszegem, ahogy odasétálok hozzá.

Meg se rezzen a ribanc, amivel felhúzza az agyam. Mintha vasból

lennének a dudái. Legszívesebben letépném őket, és
megmutatnám, hogy miért kell félnie az olyanoktól, amilyen én
vagyok.

– Jól van, haver. Én csak az infók miatt vagyok ott, hogy

hazahozzam őket a Főnöknek – von vállat. – Ez minden.

Nem.

EZ NEM MINDEN.

– Mindent tudnom kell – ismétlem halk, de halálos hangon. –

Hagyd ezt a becsomagolt verziót, és mesélj el róla mindent!

– Ez minden – utasít vissza.

Ez a picsa…

Megragadom a kis torkát, és úgy megszorítom, mint az állat.

Már majdnem nekivágom a mögötte álló polcnak, amikor

felemeli a karját, és kivételes erővel lesújt vele az enyémre.

Lehanyatlik tőle a kezem. Annyira ledöbbenek a fordulaton, hogy

felkészületlenül ér, amikor két tenyerével a vállamhoz kapva
hátralök, a térdével pedig megcélozza a gyomorszájamat.

Levegőért kapkodok.

A kurva életbe!

Harcos.

Ez jó móka lesz.
Kiköpöm a savat, ami feljött miatta a gyomromból, és teljes erőből
megindulok felé. Elmosolyodik, ami kiemeli, hogy milyen szép az
arca – vagyis milyen szép volt, mert mindjárt végzek vele. Mielőtt
viszont a közelébe érnék, Tanner durván hátraránt. Megbotlok és
elveszítem az egyensúlyomat, így könnyedén le tud teríteni a földre.
Úgy leszerel, mintha egy rohadt pszichopata lennék.

Tanner mindig összeszedett, jókedvű és laza. Néha ott bujkál benne

a sötétség, de még sohasem láttam, hogy eldobná az agyát. Soha.
A lángoló tekintete most sokkoló.

– NE NYÚLJ AZ ÜZLETTÁRSAMHOZ – veti oda nekem, miközben

megmarkolja a pólómat. – Megértetted, barátom? –

teszi hozzá úgy, hogy minden elgyötört levegővétellel lüktet egyet a

nyakán kidülledő vaskos ér.

– Megértettem, barátom – vágok vissza. A dühöm még nagyon is a

felszínen van. – Most pedig kurvára szállj le rólam!

Mi a jó büdös franc?

Mégis mióta akar engem pórázra kötni?

Mióta nyilvánít érinthetetlennek bárkit is?

Összevissza cikáznak a gondolataim, megint nem tudok eligazodni.

Kicsit vérzik, de a szája szinte mosolyra húzódik.

Játékosan megpaskolja az arcomat, aztán feláll és felém nyújtja a

kezét. Amint újra talpra állok, lesújtó pillantást vetek Kamira.

Ennek a lánynak mennie kell. Tanner védelmezi, ami nekem nem

tetszik. Lefogott engem előtte, és megmutatta a hatalmát fölöttem,
hogy neki tegyen szívességet.

Tanner engem védelmez.

És ő az enyém.
Az én saját mesterbabám, aki a halál kaszájával arat.

A hülye szőke a rózsaszínes hajával meg csupán figyelemelterelés.

Egy akadály a tervemben. Keményen megdolgoztam érte, hogy én
legyek Tanner kedvence. Nem hiányzik valaki, aki félrelök a
piedesztálról.

És mivel jobb játékos vagyok ennél a csöcsösnél itt a szobában,

olyan közel húzódom Tanner hátához, hogy érezzem a teste
melegét, és a vállára hajtom a homlokom.

– Egyszerűen szükségem van rá – sóhajtok fel fájdalmasan, csak

neki szánva a szavaimat.

Lazul az eddigi merev testtartása, én pedig magamon kívül vagyok

az örömtől, hogy milyen könnyen be tudom lopni magam Tanner
szívébe. Feláll tőle a farkam. Finom csípőmozdulattal
hozzápréselem a merevedésemet, hogy emlékeztessem rá:
továbbra is mi vagyunk egy csapat. Nem ez a szuka. Hanem Tanner
és én. Mester és Szörnyeteg. Hadd öljem meg őt a kedvedért –
üzenem a mozdulataimmal.

– Kami – szólal meg elgyötörten. – Ne legyél visszafogott.

Szükségünk van a részletekre. Az összesre.

Rápillantok Tanner válla fölött, és látom, hogy felhúzza az orrát.

Szóval direkt próbált felhúzni ez a ribanc. Lehet, hogy úgy kedveli
Tannert, ahogy ő sohasem lesz képes teljes mértékben viszonozni.
Eljátszom vele, hogy jó fej vagyok, mint ahogy eljátszom Tannerrel
is.

– Ha én akadályozlak abban, hogy leszopd, akkor felőlem szopd

nyugodtan – mondom neki hűvösen, arra célozva, hogy kurva. – De
ez a szarság fontos, és válaszokra van szükségem.

Még mindig kemény a farkam, főleg ha elképzelem, hogy Tanner

lenyomja a farkát a csaj torkán, amíg az meg nem fullad.
Szégyentelenül odadörgölöm magam Tanner fenekéhez, miközben
állom a luvnya tekintetét. A kihívóan megvillanó kék szeme mindent
elárul róla, amit tudnom kell.

Kurvára akarja Tannert.

Állj sorba, te picsa! Ő az enyém, és még csak dugnom sem kell vele.

– Ha már itt tartunk… – morogja Tanner, és távolabb lép tőlem. –

Miért nem szopod le a drága barátomat? Neki van most fájdalmas
merevedése.

Bakker!

Néha elfelejtem, hogy Tanner milyen jó megfigyelő. Nehéz legyőzni

a saját térfelén. Pláne, ha tudja, hogy valaki csak játssza az agyát
előtte. Egy teszt a javaslata, hogy szopjon le engem a csaj. Folyton
tesztel a pasas.

És Kamit is teszteli.

– Senkinek sem vagyok a kurvája, Cassian – ráncolja a

homlokát fájdalmasan, és leszegett pillantással ökölbe szorítja a

kezét. Unott hangon beszél, de ugyanolyan kamu a dumája, mint a
melle. Lemenne kurvába Tanner kedvéért. Nem újdonság, hogy
máshogy hívja – ugyanúgy, ahogy Lucy –, viszont ezt megjegyzem
későbbi átgondolásra. – De Elizabethről örömmel beszélek.

A szememet forgatva leülök a bőrkanapéra.

– Na, ha már te nem szopsz le ma este, akkor kérlek, legalább

folytasd – motyogom. – Talán később majd találok valakit, aki
bekapja a farkamat.

Ezúttal Tannernek szól a kihívás, ráadásul bogarat ültetek a csaj

fülébe, hogy az ő drága „főnöke” fogja megtenni helyette.
Az ember elhinti a magot, aztán nézi, ahogy kinő és felfordulást
okoz.

A faszkalap Tanner csak nevet rajta.

– Ideje mesélni, Kami – ül le mellém ellazulva. – De jó legyen ám!

HATODIK FEJEZET

~ ü ö bö ő ~
Elizabeth
Arra riadok fel, hogy dörömbölnek a bejárati ajtón. Gyorsan felülök
az ágyban, és fülelve próbálok rájönni, hogy nem csak álmodtam-e.

Bumm.

Bumm.

Bumm.

Zakatoló szívvel ragadom meg a telefonomat, hogy megnyissam

Dillon kontaktját, aztán elidőzik a hüvelykujjam a hívás gomb fölött.
Bármi lehet. Ne legyél paranoiás.

Óvatosan elindulok lefelé a lépcsőn. Olyan, mintha minden árnyék

engem figyelne, és valahányszor megreccsen egy padlódeszka,
összeszorul a gyomrom.

– Ki az? – kérdezem rekedten, de semmi válasz. Leteszem a

telefont a kisasztalra, felkapcsolom a lámpát, és felkapom az egyik
esernyőt – amelyiknek fémből készült hegye van – az ajtó melletti
kosárból.

Ha elég erőset döfök vele, fájni fog.

Kikukucskálok a kémlelőlyukon, ám csak az utca eltorzított

képét látom.

Elhúzom a reteszt, kivágom az ajtót, és a magasba emelem az

esernyőt. Készen állok, hogy lesújtsak a kínzóra egy rózsaszín,
virágmintás, vízálló anyagból készült bottal. Elise-nek muszáj, hogy
mindig, mindene rózsaszín és virágmintás legyen. Mi lenne, ha
tényleg használnom kellene?

– Hogyan halt meg?

– Mellkason szúrták egy rózsaszín, virágmintás esernyővel.

Nevetek magamban a túlzott paranoiámon, mert csak a sötét

éjszakát látom magam előtt. Biztos csak a szelet hallottam.

– Mit művelsz? – harsan fel egy sikoly, és megfordulva nekivágom

az esernyőt a zilált külsejű Elise-nek. – Mi a franc? –

nyüszít fel, nekem pedig hullámzik a mellkasom a sokktól.

Szerintem most öregedtem tíz évet.

– Mit keresel itt? – vetem oda, miközben besüvít a szél a nyitott

ajtón, és az arcomba fújja a hajamat.

Amint végre levegőhöz jutok, végignézek rajta. Borzas a haja,

összevissza áll. Puffadt és vörös az arca az elkenődött fekete
szemfesték csíkjai alatt.

– Szakítanom kellett a barátommal – szipogja a karját dörzsölgetve

ott, ahol eltaláltam.

– A barátoddal?

A fejét rázva odamegy a kanapéhoz, hogy ledobja magát.

– Hosszú történet, egy káosz az egész.

– Akarsz róla beszélni? – kérdezem a homlokomat ráncolva.

– Minek? Hogy kárörvendhess, amiért nem vagyok olyan tökéletes,

mint amilyennek hiszel? – sziszegi résnyire szűkült

szemmel.

– Senki sem tökéletes, Elise – tájékoztatom.

– Hát te biztos nem vagy az – puffog.

– Ez meg mit jelentsen? – vetek rá lesújtó pillantást karba font
kézzel.

Felkacag, de semmi vidámság nincs benne.

– Ó, hagyjuk már, Beth! – kezdi gúnyos mosollyal. Kissé bizonytalan

a hangja, amiről eszembe jut, hogy talán ivott. – Mi a francot
csináltál ma este? Megint olyan ruha volt rajtad?

Tudod, milyen beteges a mániád?

Meghűl a vér az ereimben, mert a testvérem néhányszor berontott

már a szobámba, és látott a különleges ruháimban, kisminkelve. Ez
magánügy, és utálom, hogy tud róla.

– Ez nem mánia – szisszenek fel. – Így érzem magam közelebb

hozzá. Az élethez. Hogy ne csak az űrt érezzem odabent. Neked
mindig könnyű volt az élet, de nem mindenki ugyanúgy élte meg a
dolgokat, mint te.

– Szóval az én hibám, hogy nem vagyok depis csodabogár, mint te?

– áll fel, és a fejét rázza.

– Mondd csak, te hogy érzed magad valójában, te képmutató picsa?

– vágom hozzá gúnyosan.

– Mi a fene az? – pillant a hátam mögé, és elsápad. A még mindig

nyitva álló ajtó felé mutat, én pedig követem a tekintetét. Egy
csomag hever az ajtóban, barna papírba tekerve.

Hunyorogva próbálom kivenni a rajta díszelgő szavakat.

Szép baba a szép babának…

Odacsörtetek a csomaghoz, felkapom, bevágom az ajtót, ráhúzom a

reteszt, és felszaladok a szobámba.

– Elizabeth, mi a franc az? – kiabálja Elise, de ma estére már elég

volt belőle.
Kicsomagolom a küldeményt, miközben vetekszik bennem
egymással az izgalom és a félelem.

Egy porcelánbaba mered rám. Tökéletes részletekkel.

Göndörített haj, apró kalappal a fején. A ruhája kivételes

mestermunka. Megint rápillantok a dobozra, hátha van benne
üzenet. Nem találok benne semmit, de attól még kísértést érzek,
hogy megköszönjem az ajándékozónak – még akkor is, ha házhoz
hozta. Itt nem a félelem győz, mert eluralkodik rajtam a hála.

Valaki észrevett engem.

Valaki figyel rám.

Elhatározom, hogy felveszem a ruhámat és tökéletesen kifestem az

arcomat, mielőtt belenézek a kamerába, széles és hálás mosollyal.

– Szeretnék köszönetet mondani annak, aki a gyönyörű

ajándékot küldte – rebegtetem pajkosan a szempilláimat. – A

babának már van egy saját babácskája, méghozzá tökéletes –

dobok egy puszit a kamerának, aztán kilépek.

Még mindig szárnyalok az adrenalintól, miközben lemosom a

sminkemet. Miután tiszta lettem, felemelem a babát az ágyról,
lesöpröm az összes bekeretezett képet az egyik polcomról a kukába,
és odateszem őt előre és középre. Visszabújok az ágyba,

és addig bámulom, amíg el nem alszom, hogy arról az emberről

álmodjak, akit sohasem ismerhettem meg.

A dörömbölés nem akar abbamaradni.

– Kopj le! – ordítom, és egy párnát hajítok a szobám ajtaja felé.

– Ne csináld már, Beth! – nyavalyogja Elise. – Ne legyél rám dühös.
Ne haragudj azért, amit tegnap este mondtam. Részeg voltam és ki
voltam akadva.

Jaj, istenem! Nem érdekel. Aludni akarok még.

– Nem megyünk el kávézni? Még oda is hajlandó vagyok beülni,

amelyik abban a könyvesboltban van, amit annyira szeretsz.
Meghívlak. Bármilyen könyvet választhatsz.

– Bármilyen könyvet? – ülök fel a szememet dörzsölgetve.

– Igen, ha olcsóbb, mint huszonkét dollár ötven cent – nevet.

Vágok egy grimaszt, aztán kikászálódom az ágyból, és magamra

kapok valamit. Kinyitom az ajtót, és látom, hogy Elise-nek egyetlen
hajtincse sem lóg ki a sorból. Most szőke csíkok vannak benne,
pedig tegnap este nagyon nem így nézett ki.

Egyetlen vörös folt sincs a bőrén. Valami varázskrémet használ,

vagy mi?

– Mikor csináltad ezt a hajaddal?

– Ma délelőtt elmentem a szalonba – mondja az ajkára harapva. –

Változásra volt szükségem.

Ma délelőtt? Mi a franc?

– Hány óra van?

– Mindjárt dél, te lustaság. Induljunk el még ebédidő előtt.

A kávé illata elnyomja a könyvekét, mégis az antikvár kötetek jelentik

a legnagyobb vonzerőt a polcokon. Imádom a viseltes oldalakat,
amik elárulják, hogy milyen sok ember szerette és élte át a
történetet. Mielőtt feloldozásra leltem abban, hogy gyönyörű babává
változom a nézőim előtt, az olvasásba menekültem. Otthagyom
Elise-t, hogy megrendelje az italokat, és a sorok között elindulva
végighúzom az ujjam a könyvek gerincén.

Mosolygok magamban. Legszívesebben építenék egy kuckót a

polcok belsejébe, és elélnék benne egy darabig.

Egy

régi

Jane

Austen-regény

lapjait

böngészve

megfeledkezem az időről. Korog a gyomrom, és rádöbbenek, milyen

régóta otthagytam Elise-t.

A sorok között haladva meglátok egy magas férfit. Háttal áll nekem,
és a polcok közötti résen keresztül leskelődik valaki után a
túloldalon. Pillangók röpködnek a gyomromban. A bámulás
gondolata elindít bennem valamit – még akkor is, ha a megfigyelő
nem irántam érdeklődik. Halkan mögé lépek, az illata pedig
megcsapja az orromat. Beleszédülök, olyan erős: verejték valami
citrusos aromával keveredve, és valami más…

Szappan, amilyet a kórházban használnak. Lehet, hogy sebész?

A testéből úgy árad a forróság, mint valami erőtér. A pillantását

követve elfojtok egy keserű kacajt. Hát persze, hogy Elise-t nézi.

– Épp most törték össze a szívét, szóval bánj vele óvatosan –

jegyzem meg viccesen, amitől összerezzen. Felém fordulva
elkerekedik a szeme és leesik az álla. A legáthatóbb barna szempár,
amit valaha láttam. Fájdalmas. Sebzett. Szomorú.

Mindezek az érzések azonnal szertefoszlanak, mert átveszi a

helyüket az érdeklődés. Szétárad bennem a forróság tőle. Van
benne valami ismerős. Lehet, hogy sebész ott, ahol anya dolgozik.
Biztos, hogy láttam már valahol. Tökéletes metszésű

az arca, bájosan halovány szeplőkkel az orrán. A tüskésre nyírt haja

alól kilátszanak a tetoválások, amik a nyakát borítva eltűnnek a
pólójában. Tekintetem a mellkasára téved, és csorogni kezd a
nyálam. Vajon ott is tele van tetoválásokkal?

– Helló – intek neki esetlenül. – Ő a húgom.

Csak bámul anélkül, hogy egyetlen szó is elhagyná a száját.

Szóval lehet, hogy egy fura fazon.

Egy gyönyörű, könyvimádó, mennyei illatú fura fazon.

– Jó, oké – pirulok el. Sarkon fordulok, hogy otthagyjam, de utánam

nyúl. Van nála valami éles, amivel felsérti az ujjamat, amikor
megragadja a kezemet. – Au! – húzódom el tőle, mire leereszti a
kezét. Rápillantok az ominózus tárgyra. A kulcscsomója. Van rajta
egy hegyes kulcs, a hegyén egy cseppel a véremből.

– Ne haragudj – préseli ki magából mély, síri hangon.

A szívem kötelességtudóan megdobban, amivel emlékeztet rá, hogy

nő vagyok, ő pedig férfi. Egy lenyűgöző, széles vállú, magas férfi.

Felém nyúlva megfogja a kezemet. Megigéz az érintésének melege.

Színtiszta ámulatba esve, csodálkozva nézem, ahogy az ajkához
emeli az ujjamat, hogy megcsókolja az apró sebet, és résnyire nyitja
a száját, hogy leszopogassa. A nyelve durván ér hozzá a bőrömhöz,
a gondolataimat pedig piszkos képek töltik be arról, hogy máshol
érzem a nyelvét… Érzékenyebb helyeken.

Földbe gyökerezett a lábam, képtelen vagyok megmoccanni.

Leereszti a kezemet, aztán szexi mosolyt villant rám.

– Tessék. Így már jobb.

– Ööö… köszönöm – motyogom.

– Gyönyörű vagy – leheli.

Magamhoz térek, így a testem is visszatér a kéjvágy kábulatából.

– Mondja ezt az a pasas, aki a húgomat kukkolja titokban –

incselkedem vele.

– Nem – csattan fel határozottan. El is fintorodik, mintha undorodna.

– Ő nem jó. A kisugárzása, a szőkesége, a viselkedése… Az egész
nincs rendjén. De te… – tér vissza a mosolya, és már a szeme is
derűsen csillog. – Te tökéletes vagy.

Elkerekedik a szemem és a szám is. Nem jutok szóhoz.

– Még találkozunk – jelenti ki csak úgy. Nem kérdés volt, hanem

ígéret.

Zúg a fejem, ahogy mellettem elhaladva a kijárat felé veszi az irányt.

Elise-hez sietve megbotlok, és felsikkantok, amikor összeütközöm

valakivel. Döbbenten felnyögök a múló fájdalomtól, amikor forró
folyadék loccsan elöl a ruhámra.

Lassan felnézek a szexi szőke lányra, aki felhúzott orral szemléli a

kárt, amit okozott.
– Bocsi – motyogja a mélyen kivágott felsőjében hullámzó
dekoltázzsal.

Csak bámulok utána, miközben elmenekül az ajtó felé.

Köszi, béna Barbie ribi!

– Tönkretetted a ruhámat – szólok utána, bár nem hallja.

Néhányan rám pillantanak némán ítélkezve, és szemügyre veszik a

foltos ruhámat. A barna pecsét már örökre beszennyezi a makulátlan
anyagot. Nem foglalkozom vele, hogy bámulnak, mert nem az én
hibám volt.

Dühösen odacsörtetek a tesómhoz.

– Láttad ezt? – sziszegem a ruhám felé intve, mintha attól

varázsütésre eltűnne a folt. – Mennünk kell – adom oda neki a kis
könyvkupacot, amit összegyűjtöttem. – Most rögtön, Elise –

csattanok fel, mert a jó hangulatomnak annyi.

– Nem is olyan vészes – próbál biztatni, de nagyon erős a késztetés,

hogy levegyem a foltos ruhát és átöltözzek. A szükségesnél több
pénzt nyomok a kezébe, és ragaszkodom hozzá, hogy elvitelre kérje
az italokat.

Amint kiérek a kocsihoz, eláll a lélegzetem a meglepetéstől, mert

újabb porcelánbaba vár rám. Ez nem olyan extra, mint az első, de
attól még tetszik. A foltos ruhám már nem jelent gondot, ahogy
felkapom a babát és magamhoz ölelem. A lelkem mélyén
reménykedem benne, hogy a lélegzetelállító fickótól van a
könyvesboltból. Álmodozhat az ember lánya.

HETEDIK FEJEZET

~ i ép et e ~
Benny
Tanner elfoglalt. Mit csinál? Leszarom. Legalább rohadtul levegőhöz
jutok. Még mindig forr bennem a düh a felszín alatt a Kami-féle
fordulat miatt. Három éve vagyok Tanner mellett, elvégzem neki a
piszkos munkát, és olyan köteléket érzek, amiről nem tudtam, hogy
képes vagyok rá – de ő mégis rejtélyesebb, mint egy Victoria’s
Secret-bolt.

Majd’ meghaltam azért, hogy lássam, mi a helyzet az én

Bethanymmel. Tegnap este végképp szükség volt minden
önuralmamra, hogy ne kapjam fel az ajtóból, és ne vonszoljam a
kocsimhoz. Kicseszettül csodálatos volt a selyemszerű

hálóingében, ami alig takarta a fenekét. Szürreálisnak tűnt, ahogy

ajtót nyitott, és láthattam őt a maga valójában.

Legszívesebben letéptem volna a csipkés bugyiját, hogy

hozzányomjam a farkamat a fenékvágatához. Hogy érezzem a
makulátlan bőrét a sajátomon.

Hogy megszerezzem.

Megszerezzem.

Kurvára megszerezzem.

Hozzám tartozik. A sors keze. Újjászületés.

De bölcsebb vagyok, méghozzá Tanner miatt.

Okosabban lépek, méghozzá Tanner miatt.

Abszolút megérte a várakozás. A kibaszott türelem. Hogy

visszafogtam magam, pedig semmi mást nem akartam, csak
megragadni, megragadni és megragadni.
Babát csinált magából.

Csak az én kedvemért.

És bejelentkezett élőben.

Csak az én kedvemért.

Megjött az értesítés a telefonomra, és néztem, ahogy az én édes

Bethanym, az átkozottul csinos új babám egyenesen a kamerába
néz, bele a rohadt lelkembe, és hozzám beszél. Ahogy csókot dob
nekem, ami egyenesen a farkam hegyén landol.

Gyorsan elővettem és kivertem. Újra és újra megnézem a videót,

amíg ki nem lövöm a patronomat a gyönyörű arcára a monitoron.

És a legjobb hír, hogy Tanner szerint van egy ikertestvére is.

A saját szememmel is láttam, bár sötét volt, és takarásban állt

Bethany mögött. A lány egy bőgő romhalmaz volt. A két Bethany
civakodásának látványa olyan lenyűgöző volt, mint a kurva élet.

Egy álom. Túl szép, hogy igaz legyen. A fájdalom, ami szüntelenül
lüktet a mellkasomban, elsöprő mértéket öltött.

Kettő.

Kettő.

Kettő.

Az enyém.

Kami továbbra is visszafogta magát, miután Tanner tekintélyes

pillantással rávette, hogy bocsátkozzon részletekbe.

Egyszer majd kivágom a nyelvét, és megtaposom a csizmámmal. Ha

nem akar beszélni, akkor én majd gondoskodom róla, hogy marhára
ne is tudjon beszélni. Amit viszont elmondott, az szívmelengető volt.
Elizabeth könyvmoly. Csendes. Félénk. Aprólékos és összeszedett.
Gyermeki. Ártatlan.

Elise népszerű lány. Hangos. Nyitott. Hebehurgya és szétesett.

Nőies. Nem annyira ártatlan.

Ugyanannak a csillogó érmének a két oldala.

Mindkét oldalát akarom.

Mindkettőjüket akarom, az isten verje meg.

Kami baromságokról hadovált tovább. Sok infója van Elise-ről. Hogy

mit szeret, mit nem, a kedvenc ételei, zenéi… Mindet megjegyeztem,
ám ez az Elizabethről szóló listámhoz képest erősen hiányosnak
bizonyult. Felhúztam rajta az agyam.

Sóvárogni kezdtem, hogy magamtól jöjjek rá a hiányzó dolgokra.

Amikor láttam, hogy a két lány együtt indult el otthonról ma reggel,

követtem őket a furcsa és alulárazott vintage könyvesboltba. Elise
úgy libbent be, hogy zavaró szőke csíkok díszelegtek a hajában,
amit korábban nem vettem észre, Elizabeth pedig szelíden követte.
Elise tépett farmerban volt és a vállát szabadon hagyó pulóverben,
ami túl sokat mutatott belőle. Elizabeth egyszerű, visszafogott,
hosszú ujjú fehér ruhát viselt. Romlatlan volt. A térdzokni ízléses
kiegészítőnek

bizonyult. A halvány rózsaszín hajpánt a gyönyörű sötét hajában

még ízlésesebbnek. A hibátlan fekete alkalmi cipőjétől felállt a
farkam.

Nehéz volt beosonnom a boltba az ajtó fölé szerelt idióta csengő

miatt, de végül sikerült befurakodnom egy nő mögött, aki három
zajos gyerekkel jött. Az emberek annyira felfigyeltek az üvöltő
kicsire, hogy észre sem vették, amikor bementem. A nő kihátrált a
boltból, miután sok vendég bosszús pillantást vetett rájuk.
Most éppen Elizabethet keresem, de Elise-t találom meg előbb. Az
egyik polc legfelső során keresztül kukucskálok.

Riszálja a fenekét, ahogy a táblára kiírt italválaszték felé int, és flörtöl

a pultos sráccal. Legszívesebben megfojtanám a seggfejt a túlfűtött
pillantás miatt, amit Elise-re vet. Közben Elizabethet keresem a
tekintetemmel.

– Épp most törték össze a szívét, szóval bánj vele óvatosan.

Édes és ismerős a hang. Gyorsan megfordulva a sóvárgásom

tárgyával találom szemben magam.

Csinos új babácska.

Bethany.

Az enyém.

Baromira lélegzetelállító. Ott állok, és tátott szájjal bámulom őt. Nem

akarok pislogni, hátha akkor eltűnik. Ráharap a húsos alsó ajkára,
ami szívogatásért kiált, tekintetével pedig végigjárja a nyakamat,
aztán a mellkasomat. Pír jelenik meg a nyakán, ahogy a régi
sebhelyeimet elfedő új tetoválásokat vizslatja.

Tanner úgy gondolta, hogy a tetoválások segítenek majd a

külsőm megváltoztatásában. Szerintem egyszerűen csak feláll neki a

tetkóktól.

Bethany pislogva magához tér és integet nekem, mire a karcsú

ujjaira téved a tekintetem, meg az édes, rágógumi-rózsaszín
körmeire.

– Helló, ő a húgom.

Én meg a bátyád vagyok.

Meg akarom ragadni a kis állát, hogy odarántsam a számhoz.

Magamba akarom szívni az illatát, nyalogatni és szívogatni őt, és
megdugni.

Akarom. Akarom. Kurvára akarom.

– Jó, oké – terjed szét a pír az arcán is, aztán sarkon fordul, hogy
elmenjen.

Ne olyan gyorsan, csinos új babácska!

Utánakapok a kezemmel.

Akarom. Akarom. Kurvára akarom.

– Au! – rezzen össze az érintésemtől, mire elengedem.

Szitkozódom magamban, amikor meglátom, hogy megszúrta a

kulcscsomóm. Az élénkvörös és kicseszettül fantasztikus vére
rózsaként nyiladozik a tiszta bőrén.

Akarom. Akarom. Kurvára akarom.

– Ne haragudj – mondom neki remegő hangon, mint egy rohadt

idióta, de nem érdekel. Itt áll előttem az álmom, az ártatlanság
mintaképe. Az életre kelt tökély.

Felhúzza az orrát és kinyitja a száját. Mogyoróbarna szemében

kéjvágy csillan. Kíváncsiság. Izgalom. Érdeklődés. Az én édes drága
babámnak marhára kifejező szeme van. Eszembe

jut, hogy vajon milyen lesz, amikor magam alá gyűröm, és behatolok
a farkammal az érintetlen puncijába. Elég egyetlen félénk, de
túlfűtött pillantás ettől a lánytól, és már tudom is, hogy szűz. Csak
rám várt. Azt akarja, hogy én vegyem el a szüzességét. Azt akarja,
hogy félrehúzzam a fodros bugyiját, és sikolyt csalogassak elő
belőle. Szó szerint könyörög érte a tekintetével. Így kellett volna
történnie olyan sok évvel ezelőtt.

Az utálat újabb hulláma önt el az apám és az anyám iránt.

Odanyúlok, hogy megfogjam az apró kezét. Hűvös a bőre.

Addig csókolnám, amíg fel nem forrósodik. Mintha rohadtul

megigéztem volna, csak nézi, ahogy a számhoz emelem a vékony
ujjacskáját. Megcsókolom az apró rózsasziromnyi vért, amitől
fellobban bennem a tűz. Sosem tapasztalt éhség kezd mardosni
belülről.

Akarom. Akarom. Kurvára akarom.

Szinte felemészt a késztetés, hogy a magamévá tegyem.

Majdnem elfeledtet velem mindent, amire Tanner valaha is

megtanított.

Majdnem.

A forrón csillogó barna szemébe nézve leszopogatom az édes,

fémes ízű vért az ujjáról. De ez nem elég. Ki akarom szívni az
összes vért a testéből, mint egy kibaszott vámpír, hogy saját
magammal töltsem be a helyét.

Akarom. Akarom. Kurvára akarom.

Eláll a lélegzete, amikor megnyalom. Halk, de sokatmondó nyögést

hallat. A nyalogatás egy ígéret. Sokkal többet ígér, amit a saját
világa megadhat neki. Nemsokára megmentelek,

Bethanym – üzeni a nyelvem. Minden akaraterőmre szükség van

ahhoz, hogy eltoljam a kezét a mohó számtól, de elengedem őt,
hiába akarom ketrecbe zárni örökre.

– Tessék. Így már jobb.

Ismét égővörösre gyúl az arca. Az én édes Bethanym imádja a

mosolyomat. Állati nagy mosolyt villantok majd rá, miközben újra és
újra és újra megdugom.
– Ööö… köszönöm – mondja levegőért kapkodva. Szinte zavarban
van. Marhára imádnivaló.

– Gyönyörű vagy.

Megrándul a szája széle, megpróbál elfojtani egy mosolyt. A csinos

új babácska imádja, ha rá figyelnek. Szó szerint ragyog, a fenébe is.
Lenyűgöző. Mint a kurva napfény.

– Mondja ezt az a pasas, aki a húgomat kukkolja titokban –

viccelődik, miután nyelt egyet.

A szavaitól meghűl a vér az ereimben. A másik lány – az ikertestvére

– egy semmi hozzá képest. Egy nagy büdös semmi.

Elizabeth abszolút tökéletes. A másik lány sérült és selejtes,

használt és tönkretett. Helyre kell hozni.

De ez?

Ennek nem kell semmi… csak én.

– Nem – felelem megfeszülő állkapoccsal. – Ő nem jó. A

kisugárzása, a szőkesége, a viselkedése… Az egész nincs rendjén.
De te… – vigyorgok rá megint, mert imádom, ahogy reagál rá. – Te
tökéletes vagy.

Mintha egyenesen belém látna a kifejező mogyoróbarna szemével.

Egy röpke pillanatra megijedek, hogy látni fogja a

sötét, mocskos és szégyellnivaló részeimet, amikkel nem akarok

szembenézni. A kudarcaimat. A gyerekes rögeszméimet. A
perverzióimat és a hibáimat.

De mintha semmit sem érzékelne belőlük.

Engem lát.
És én is kurvára látom őt.

– Még találkozunk – búcsúzom olyan sokatmondó ígérettel, hogy

szinte vibrál tőle a levegő. Vetek egy utolsó pillantást az angyalra a
könyvesboltban, mielőtt elosonok. Ez egy felderítő

akció lett volna, hogy bepillantást nyerjek az életükbe, és igazi infót

gyűjtsek – olyat, amit az a ribanc Kami nem tudott megadni. Ehelyett
egyenesen belefutottam a csinos új babácskámba. Az ártatlan kis
teremtés rajtakapott a rosszaságomon.

Semmi ítélkezés.

Semmi düh.

El volt bűvölve.

Melegség járja át a szívemet a kocsim felé menet. Beszállok, és

bosszúsan látom, hogy Tanner rengetegszer keresett telefonon.

Tanner: Megnéztem, hogy állnak a celláid. Szerintem tetszeni

fognak neked.

Tanner: Hol vagy?

Tanner: Szörnyeteg…

Tanner: Rohadt életbe, leskelődsz utánuk, ugye?

Tanner: Ne rabold el őket.

Tanner: Kurvára ne rabold el őket.

Tanner: Hallod, ha tönkreteszed az egészet, mert kibaszottul

képtelen vagy a türelemre…

Baromi boldogan vigyorgok a kijelzőre. Olyan ez a nap, mint egy

adag heroin egyenesen a vénába lőve. Bizsergek az izgalomtól. A
farkam életre kelt a vágytól, hogy birtokoljam és magamévá tegyem
a csinos új babácskámat.

Én: Nem raboltam el őket. Kiugrottam egy kávéért. Nyugodj le,

haver!

Tanner: Jó ú.

Az eufória alábbhagy, és ráncolom a homlokomat. Új tervet kell

kitalálnom. Visszanézek a könyvesboltra, amitől visszatér a
mosolyom is. Elise ballag ki a boltból, egyik kezében egy könyvet
markolva, a másikban pedig egy elviteles kávét.

Elizabeth pedig már a kocsiban ülve várja. Elise beszáll, aztán

mozog a feje, ahogy dumál; gyakorlatilag saját magával beszélget.

Elizabeth, a csinos új babácskám még mindig a velem töltött

pillanatban él. A válla fölött hátranézve vizslatja az autókat, mintha
engem keresne. Engem keres a mogyoróbarna szemével. Besüt a
nap az ablakon, megvilágítja a bársonyosan fehér arcát. A telt
ajkainak mosolya olyan ajándék, ami csak

nekem szól.

Bármennyire is le akarom húzni az ablakot, hogy odahívjam a

kocsimhoz, berántsam és most azonnal elraboljam, visszafogom
magam. Épphogy. Előreszegett pillantással rátaposok a gázpedálra,
mielőtt megszegném az összes szabályt, és tönkretennék mindent.

Rá megéri várni.

– Eltitkolsz előlem valamit – jegyzi meg Tanner némi éllel, miközben

whiskyt kortyol a vasmarokkal tartott vizespohárból.

Mindene nyugalmat sugároz, nekem viszont nem kerülik el a

figyelmemet a borostyánszínű szemében táncoló lángok, és az sem,
hogy elfehéredett bütykökkel szorítja a poharat.
– Nem – hazudom higgadtnak szánt hangon. Igyekszem
rezzenéstelenül állni a tekintetét.

Nincs joga felróni, hogy eltitkolunk dolgokat egymás elől.

Akarsz beszélni Kamiról? Seggfej.

Egy pillanatra farkasszemet néz velem, aztán körbelötyköli az italt a

pohárban, és felhajtja a maradékot. Csettint egyet, és egy
másodperc múlva egy gömbölyded barna lányt löknek be a szobába,
aki az egyensúlyát visszanyerve odaszambázik hozzánk. Nem
érdekel, de a farkam félárbócon áll, amióta megízleltem Bethanyt. A
hosszú barna haj és a telt ajkak látványa szinte elég, hogy úgy
tegyek, mintha ő lenne az.

Ha pont jól hunyorgok…

Előrenyúlva felkapom az üveg whiskyt az asztalról, és meghúzom.

Csak iszom, iszom és iszom. Tanner úgy meglepődik, hogy
elkerekedik a szeme, ahogy a piát nyakalom.

Amint elkezd marni belülről az alkohol, hátradőlök, és hátrahajtom a

fejemet a támlára. Lehúzom a sliccemet, hogy kiszabadítsam a sajtó
farkamat a fogságából, majd behunyt szemmel magamhoz nyúlok.
Tanner rajtam tartja a szemét –

nem kell látnom, hogy tudjam. Mindig ezt csinálja. Ez a kis műsor
neki szól. Egy kicseszett figyelemelterelés. Emlékeztető, hogy mi
egy csapat vagyunk. Hogy pont annyira szüksége van rám, mint
nekem rá. Hogy még inkább szüksége legyen rám. A francba
Kamival.

– Édes, a barátom farka törődést igényel – morogja a nőnek, mielőtt

ellöki az öléből. Egy röpke pillanatra találkozik a tekintetünk.

A csajnak csilingelnek a karkötői, miközben felém tart. A szemében

aggodalom csillan. Jók az ösztönei, de tudja, miért van itt. A szesz
életre kelt a zsigereimben. És amíg behunyva tartom a szemem, úgy
tehetek, mintha. Ezért úgy is teszek.

Elképzelhetem, hogy ez a hülye ribanc az én Bethanym, amíg az

igazi nincs alattam. A farkam összerándul a markomban a
gondolattól, hogy belenyomom majd, és megsemmisítem vele a
szűzhártyáját. Csoszogást hallok. Feltépnek egy kotonos tasakot.

Meglep, hogy egy erős kéz kerül az enyémre, hogy ne mozgassam.

Tanner felhúzza rám a gumit.

– A barátok vigyáznak egymásra – biztat vágytól elcsukló hangon.

Nagy nehezen kinyitom a szemem, hogy belenézzek az övébe.

Ha az ördögnek lenne szeme, akkor olyan lenne, mint Tanneré.

Tűz, harag és kibaszott vadság tükröződik a borostyán galaxisban.

– Kösz, Mester – válaszolom neki, és sokatmondóan megnyalom az

ajkamat.

Elsötétül a tekintete a benne bujkáló gonosztól, nekem pedig

eszembe jut, hogy érzett-e már így férfi iránt valaha. A vágyat, hogy
érintsen – ahelyett, hogy őt érintenék. Tannerben nincs semmi
megadó, és ha azt hinné, hogy bennem van, akkor biztosra veszem,
hogy megpróbálna rávenni, hogy lehajoljak és uralkodhasson rajtam.

Szó sem lehet róla, barátom.

Itt én vagyok az uralkodó.

– Szívesen, Szörnyeteg – ül le a fotelem karfájára, csettint egyet, a

barna lány pedig engedelmeskedik. Jó kis kurva módjára
meglovagol, az alkohol pedig gyorsan és durván beüt nálam. A
ködös állapotomban könnyebb az én Bethanymnek nézni. Az elme
uralkodik az anyag fölött. Fel akarja húzni a pólómat, amiben segítek
neki: kibújok belőle, és odadobom Tannernek, aki csöndben figyel.
A barna hajú lánynak kitágul a pupillája, amikor végignéz a
mellkasom és a törzsem egész jobb oldalát beborító tetoválásokon.
Az alattuk lévő hegektől kiemelkednek a szörnyeteg

pikkelyei,

szinte

mintha

minden

egyes

lélegzetvételemmel megmozdulna a bőrömön.

– Mondd, hogy kerestél engem – követelem a feszes mellét

markolászva. Édes az illata. Nem tökéletes, de kellemes.

Ráereszkedik a farkamra, mire felmordulok. Olyan érzés, mintha

prosti lenne. Baromi tág. Tönkreteszi a vágyképemet, és eluralkodik
rajtam a késztetés, hogy végezzek vele. Meg akarom semmisíteni
ezt a rossz, tönkretett babácskát.

– Ne gondolkodj, Szörnyeteg – szólal meg Tanner lágyan, mintha

meleg takarót vonna körém a hangjával. – Csak tegyél úgy, mintha.
Már nem kell sokáig várnod. Nemsokára csak a tiéd lesz.
Szopogathatod, megdughatod és gondoskodhatsz róla, hogy
vérezzen.

Felnyögök, amikor felidézem az édes-fémes ízét. Ahogy elállt a

lélegzete, amikor leszopogattam a szegény sérült ujját. Ha végre az
enyém lesz, megint meg akarom ízlelni a vérét. Miután elveszem az
ártatlanságát, talán felnyalom majd a tökéletes puncijából csöpögő
maradékot, egészen az alma formájú fenekéig.

– Ez az – bátorít Tanner. Most már mögöttem áll, hogy erős és

szakavatott mozdulatokkal kimasszírozza a vállamból a görcsöket,
amikről nem is tudtam, hogy ott vannak. Mintha ő

lenne az ördög, a bal fülembe suttog. Ám ahelyett, hogy a józan ész

szavát suttogná a jobba, oda is sötét dolgok jutnak.

– Tedd magadévá! Használd!

Megemelkedik a csípőm, hogy mélyebbre hatoljak a mondvacsinált

babácskámban, Tanner pedig a bal fülemhez ér a fogával. Két
hatalmas tenyér kerül a mellizmomra, mielőtt megfogják a kezemet,
és ráteszik a lány mellére. Jól megszorítom, ami fájdalmas sikolyt
vált ki. Tanner forró

leheletével a fülemben – és a tenyerével, amivel pont olyan mohón

akar hozzám nyúlni, mint én a lányhoz – hagyom, hogy eluralkodjon
rajtam az alkohol. Hagyom, hogy a barna hajú csaj segítsen a
vágykép megélésében. Hagyom, hogy eluraljon a kéj.

– Fordulj meg – mondja rekedten Tanner parancsként a lánynak, aki

kétségtelenül meghallotta.

A gyakorlott prosti anélkül fordul háttal nekem, hogy kiesne a

ritmusból, és ugyanúgy fel-le mozog rajtam. Nem akarok ránézni a
fenekére. Félek, hogy megtörik a varázs, ha kinyitom a szemem.

– Ujjazd meg a csinos új babácskád seggét – utasít Tanner.

Forró leheletétől megrándul a farkam a tág lyukban.

Két ujjal odanyúlok Tanner szájához, aki bekapja és készségesen

ízlelgetni kezdi. Fogadni mernék, hogy ha arra kérném, hogy kapja
be a farkam, akkor letérdelne elém.

A Mester csak egyvalaki előtt hajt fejet.

Leszopná és istenítené a farkam.

Uralkodnék rajta.
Már most is uralkodom.

Uralkodom rajta, mert kétségbeesetten többet akar, de sohasem

fogja kérni. Az én feladatom, hogy incselkedjek vele, elcsábítsam és
lassan magamhoz vonzzam. Azt akarom, hogy letérdeljen, de nem
azért, hogy leszopjon. Azt akarom, hogy annyira akarja, hogy fejet
hajtson előttem. Térdre akarom kényszeríteni, ez a rögeszmém.

HOGY KURVÁRA LETÉRDELJENEK ELÉM.

Azt akarom, hogy alattam legyenek, és úgy simogassam,

dicsérjem és imádjam őket.

Ha Tanner fölött is így uralkodnék, az hozzájárulna a

kielégülésemhez. Milyen hatalmat adna a kezembe!

Egy cuppanással kirántom az ujjaimat a szájából, és megtalálom az

utat a barna lány fenekéhez. Figyelmeztetés nélkül hatolok belé két
ujjal, amitől felnyöszörög, de amilyen mohó ribanc, még fokozza is a
tempót, ahogy mozog rajtam.

Használt a feneke, elernyed az ujjaim körül. Még kettőt bedugok

síkosító nélkül, jó erősen. Fájdalmas nyögés szakad fel belőle, de
előredől, hogy jobban hozzáférjek. A hüvelykujjamat átfogva ökölbe
szorítom a kezemet, és csuklóig belé nyomulok. Olyan hang tör elő
belőle, ami nem az élvezeté. Kurvára fáj neki.

Helyes. Nagyon bejön, hogy magamra húzom, mint egy bábmester a

hitvány bábját.

– Jó fiú – leheli a nyakamba Tanner. – Tanul az én szörnyetegem.

Elvenni. Uralkodni.

A Mester csak egyvalaki előtt hajt fejet.

Jobbra fordítom a fejemet, hogy hozzáférjen a nyakamhoz. Ez egy

felajánlás a részemről. Egy morzsa. Egy kibaszott kóstoló abból,
amire a legjobban vágyik. Picit habozik, aztán odatapasztja a telt
ajkát a nyakam és a vállam találkozásához.

Csókra és szívogatásra számítok, de fájdalom hatol át az alkohol és

a kéj ködén. Belém mélyeszti a fogát, megharap, amitől melegség
folyik le a nyakamból a mellkasomra. Kiéhezett bestia. Rám volt
kiéhezve. Pont úgy, ahogy kell. De megjelöl engem. Átveszi a
tulajdonjogot.

Az az én dolgom, köcsög.

Úgy kefélem a ribanc seggét az öklömmel, hogy kénytelen legyen

abban a ritmusban mozogni a farkamon. Vér és egy kis szar csorog
le a könyökömig. Annyira el kell élveznem, hogy megfeszülnek a
golyóim. Sokkal, de sokkal jobb lenne, ha az én Bethanymet kapnám
meg, ám a várakozás nem tart örökké.

Nemsokára.

Nemsokára, csinos új babácskám.

Nemsokára.

Tanner éhes szája nem elégszik meg csupán a nyakammal.

Többet akar. A nyakamnál időzik a fogával, ujjai pedig belevájnak az

arcomba, hogy elfordítsa a fejemet. Egy forró pillanat erejéig összeér
a leheletünk. Megkockáztatom, hogy kinyitom a szememet, és
örülök, hogy megtettem. Olyan eszelős sóvárgás tükröződik a
tekintetében, hogy átbillenek tőle.

Imádom, hogy hatalmam van fölötte. Milyen egyszerű! Micsoda

függőség! Rá akarja tapasztani a száját az enyémre, hogy
felnyársaljon a nyelvével, és benyomuljon a számba. A behatolás
erőteljes és követelőző lenne, amilyen maga Tanner, az én a kis
mesterbabám az életének valamennyi területén. De azért képletesen
fogva tartom a tökénél.
– Baszki! – dörmögi úgy, hogy a szánk szinte összeér. – Baszki,
Szörnyeteg!

Attól, ahogy morogva kiejti a szavakat, és közben elképzelem, ahogy

a babácskám teste kénytelen fel-le mozogni a farkamon, végre
átbillenek. Lecsukódik a szemem, és őt látom.

Elizabeth.

Az én Bethanym.

Csinos új babácska.

Egy gyönyörűség csupa fehérben.

Egy kibaszott hercegnő.

Az én királynőm.

Csak élvezek, élvezek és élvezek, kitöltve a ribancot egy másik iránt

érzett vágyaimmal. Alig lövelltem ki az utolsó cseppeket, amikor
lerántják rólam a barna lányt. Kivagyok az italtól meg a
fantáziálástól, de az egész karomat vér és szar borítja. Rohadt
gusztustalan kurva.

A Szörnyeteg jóllakott.

És a Mester még mindig éhes.

Egy rántással megfordítja a csajt, hogy térdre lökje a lábam között.

– Vedd le a gumit, és szopd tisztára – veti oda, miközben brutálisan

belemarkol a hajába.

A farkam már elernyedt, de a fájdalmas sikoltástól megint kezd

felállni. A csaj esetlenül leszedi rólam a kotont, Tanner pedig
elengedi őt, amíg félig letolja a nadrágját, és magára húz egy másik
gumit. Tanner farkasszemet néz velem, megemeli a lány csípőjét, és
mélyen behatol a bejáratott puncijába.
Megelégedéssel tölt el a tudat, hogy érezni akarja, hol járt az előbb a
farkam. A női sikoltozás vágóhídra vitt disznó hangjára emlékeztet.
Tanner megint belemarkol a hajába, hogy rányomja őt a farkamra.

Szórakoztat és beindít, hogy milyen brutálisan bánik vele. Ez a csaj

nem igazi. Egy kibaszott kurva. Egy tág pina. Egy rémálom,
miközben én csak az álmomra tudok összpontosítani.

Tanner olyan keményen keféli, hogy sikoltozik a kemény farkammal

a szájában, a vibrálástól pedig megfeszülnek a golyóim. Feláll tőle a
szőr a fedetlen hasamon. A sikolyok felébresztik bennem a bestiát.
Feldühítik. Feltüzelik.

– Tetszik? – mormolja a kéjtől megvadult tekintettel. – Örülsz,

Szörnyeteg? – kérdezi engem fürkészve.

Akkor fogok örülni, ha térden állva istenítesz majd engem, Mester.

– Fogd le a kezét!

Parancsa inkább könyörgésnek hangzik, így minden akaraterőmre

szükség van ahhoz, hogy ne villantsak rá gúnyos félmosolyt. Inkább
engedelmeskedve megragadom a csaj mindkét csuklóját, Tanner
pedig előveszi a kést a zakójának zsebéből. Kinyitja a kést, és
egyenesen rám mered. Elveszítette a fejét. Elveszítette az
önuralmát, és úgy dühöng, mint a bestia, ami olyan gyakran
eluralkodik rajtam. Kéj, düh és féltékenység lángol a szemében,
miközben kissé megemeli a ribanc fejét, hogy ne legyen útban a
farkam, aztán oldalról belemártja a kést a nyakába. Könyörtelenül
átvágja a nyaki ütőeret, kihúzza a pengét, majd felbődül, amikor a
sebből úgy kezd spriccelni a vér, akár egy sóvárgó punciból az
orgazmus nedvei. Rajtam tartja a szemét, amíg a csaj a farkamnál
hörögve még jobban rám hanyatlik. A vérének melege kéjes
vízesésként vesz körül, én pedig visszarakom a farkamat a szájába
így, hogy alig tud tiltakozni, mert szinte már halott meg minden.

Ráélvezek a nyakára.
Jesszus, de még mekkorát élvezek! Tannernek úgy lángol a

tekintete, mint a pokol tüze, amikor a krémes ondómmal

beszennyezem az általa ejtett sebből kifolyó vért.

Tanner is elélvez.

Úgy nyögünk, mint két vadállat, miközben kivérzik közöttünk a

prédánk.

A tekintete egy követelés. Enyém. Enyém. Enyém.

Tanner megszállottsága veszélyes. Ha nem tudja kordában tartani,

elég ahhoz, hogy veszélybe sodorja a csinos új babácskámat.
Vissza kell vennem. Rövid pórázon tartani.

Megtanítani a mesternek, hogyan ne legyen kibaszott szörnyeteg.

Időbe telik.

Türelmet kell gyakorolnod.

Tanner mondta ezt, nem én.

Én csak betartom ezeket az egyszerű szabályokat.

Én fogok győzni.

Az enyém lesz mind.

A tökéletes, drága babácskáim.

Az enyémek.

Tanner kihúzza a farkát a halott prostiból, és lazán a földre löki. A

csaj arca a combomon végigkúszva zuhan a padlóra, hogy a lábam
között landoljon. Tanner eszelős tekintete a véráztatta farkamra
szegeződik, meg a kemény combjaim között csordogáló égővörös
patakra. Megindul, mint egy bika a kicseszett viadalon, hogy mohó,
sóvár kezekkel belenyúljon a mocsokba.

Ondó.

Vér.

Nyál.

Úgy mártja bele az ujjait a patakba, mintha ki akarná vele festeni a

nyomorult falat. Félrerúgja a halott babát a súlyos csizmájával, hogy
odalépjen a helyére.

Úgy áll fölöttem, mint egy dühöngő sárkány, és belefeledkezik a

vérembe, a magomba, belém. Én pedig hagyom. Megengedem neki,
hogy élvezze ezt a kaotikus pillanatot: figyelem a légzését, a
megfeszülő állkapcsát, a megvillanó tekintetét.

Megszállottság.

Irántam.

A Mester csak egyvalaki előtt hajt fejet.

Megint megrándul a farkam, Tanner keze pedig már nem kíváncsi,

hanem eltökélt. Hátradőlve élvezem, ahogy imádja a vért, bekeni
vele a hasamat és a mellkasomat, aztán a farkamat is, ami még
mindig csöpög a kamu baba vérétől. Olyan heves gyönyör árad szét
bennem, aminek semmi köze az elélvezéshez, viszont nagyon is sok
köze van a birtokvágyhoz.

Leveszi rólam a kezét, hogy megmarkolja a saját kemény farkát.

Újra és újra végighúzza rajta a kezét, amíg vastag, sűrű

ívekben ki nem spriccel belőle az ondó. Összerezzenek, mert a

farkamon landol.

Erre megfeszül a háta.

Gyorsan. Hirtelen. Élesen.

Visszacsöppenek a valóságba. Átázott alattam a vértől a fotel

kárpitja. A pólómmal gyorsan letörlöm magamról a bélyegét.

Egyikünk sem szól egy szót sem, miközben egyszer csak

elengedi a farkát, mintha megégette volna vele a kezét. Az ördögöt

nem lehet megégetni, te csacska. Felegyenesedve kihúzza magát,
felrántja a nadrágját, és lesújtó pillantással néz rám.

Visszakozik.

Pedig nekem az kell, hogy maradjon.

Ezért meghúzom a pórázt.

Húzom. Húzom. Húzom. Pont úgy, ahogy ő akarja húzogatni a

méretes farkamat.

Belenyúlok a hasamon szétkent vérbe, hogy aztán leszopogassam

az ujjamról. Szinte keresztülhatol rajtam Tanner lángoló tekintete.

A vörös a kedvenc színe. Én vagyok a kedvenc színe.

Vörös. Vörös. Vörös.

Amikor majd felsorakoztatom egymás mellett az összes

babácskámat, gondoskodni fogok róla, hogy neki legyen egy szép
vörös nyakkendője.

– Elmegyünk gofrizni? Baromi éhes vagyok – szólalok meg, mintha

mi sem történt volna, és nem lett volna a tanúja a
visszautasításomnak, hogy uralkodjon rajtam.

A szörnyetegeknek nincsenek érzéseik.

A szörnyetegek nem akarnak hatalmat.

A szörnyetegek nem akarnak túljárni a mesterük eszén.

Tekintélyt sugározva kihúzza magát és ellazítja a vállát. Amit csak

szeretnél, Mester, hogy jobban érezd magad. Huncut mosolyt erőltet
magára, de tudom, hogy ez nehéz, miután felfedte a gyenge pontját
a bestiája előtt. Odatartotta a

legnagyobb ütőerét, hogy belemélyesszem a fogamat. Egy mester

semmi más, csak főnökösködő öltönyös egy bestiához képest, aki
felfal és gyilkol.

– Te fizetsz, seggfej! – morogja.

Mindketten felkacagunk, ezúttal egyáltalán nem erőltetetten.

Tanner mindig üzletel.

NYOLCADIK FEJEZET

~Sű~
Dillon
Nincs annyi kávé a világon, amennyi segítene ma megőrizni az
éberségemet.

– Kemény volt az éjszaka? – fújja ki magát Marcus, és ledobja

magát a székemre, így kénytelen vagyok a homlokomat ráncolva az
íróasztalom sarkára ülni. Gyorsan végignézek a menő öltönyén.
Indulni akar a választásokon, vagy mi a szar? –

forgatom a szememet.

– Jade a terhesség szörnyen kancás időszakában jár –

motyogom, mire felvonja a szemöldökét szinte a feje búbjáig.

– Van ilyen?

– Hát a farkam egyetért abban, hogy van. Rohadtul kisebesedett,

annyit lovagol rajtam.

Erre felkap egy tollat és hozzám vágja.

– Mi a franc? – kapom el.

– Egyetlen férfinak sem szabad arra panaszkodnia, hogy túl sok

puncit kap – zsörtölődik. – Csinálj meg egy rakás papírmunkát, aztán
picsogj nekem!

Az arcára pillantva feltűnik, hogy táskák jelentek meg a

szeme alatt.

– Te itt voltál egész éjszaka?

Hátratolja a széket, hogy nyújtózkodjon egyet, és megdörzsöli az

arcát, mielőtt válaszol.
– Nem úgy alakult az estém, ahogy terveztem, ezért bejöttem, hogy
haladjak a hely dolgozóival készült interjúkkal.

– Van valami, amit el akarsz mondani?

– Úgy nézek én ki, mint egy kiskamasz lány, akinek beszélnie kell az
érzéseiről? – forgatja a szemét.

– Pont úgy beszélsz – rúgom bokán. – Szeretek hallani a társasági

életed felől, de most az interjúkra gondoltam.

– Bocs, a fenébe – dől előre erőtlen mosollyal. – Csak fáradt vagyok.

– Semmi gond – válaszolom morogva. Üdv a klubban.

– Az egyik táncos. Mondott valamit egy férfiról, akit egy másik helyről
ismert. Az illető bement, és volt egy heves beszélgetése Mr. Law-val.
A lány azt mondta, hogy csak azért találkozott vele, mert éppen a
beszélgetés közben ment be az irodába.

– Nevet említett nekünk?

Marcus megfog egy mappát, amit biztos ő tett az íróasztalomra,

hogy belenézzen.

– Név nincs, de cím igen, egy Barlang nevű helyé. Azt mondta, hogy
ott is jelentkezett munkára, csak elutasították.

– Gondolod, hogy egyszerűen kiakadt, és így akar visszavágni? –

mordulok fel.

– Akárhogy is, ez az egyetlen nyom, szóval megéri utánajárni.

– Lecsekkoltad a helyet?

– Aha. A tulaj neve Cassian Harris.

– Előélet? – állok fel, hogy belebújjak a zakómba és felkapjam a

slusszkulcsomat.
– Semmi – ered a nyomomba Marcus, és felveszi a tempómat.

– Még csak egy parkolási bírsága sem volt. Patyolattiszta.

– Túl tiszta, vagy csak a társadalom krémjéhez tartozik? –

kérdezem felhorkantva.

– Menjünk, derítsük ki.

A Barlangnak egészen más a légköre, mint a másik helyé, amelyik

az eszelős gyilkos áldozatáé volt. Egy nő üdvözöl minket a
bejáratnál, és kéri a kártyánkat meg hogy jelentkezzünk be, mint
valami wellnessbe vagy hasonló szarba.

Miután megmutatom neki a jelvényemet, mosolyogva odakísér

minket a fal mellett álló, valódi bőrből készült kanapékhoz.

– Ha helyet foglalnak, értesítem a menedzsmentet, hogy itt vannak –

mondja ragyogó mosollyal, és mindkettőnket itallal kínál, amíg
várakozunk.

– Köszönöm… – felelem. Nem tudom, van-e valami oka annak, hogy

ilyen udvarias. A dolgozók többnyire tartózkodóak, amikor
megmutatjuk a jelvényünket. Marcus leül, én pedig úgy döntök, hogy
követem a példáját. Kettő kétszárnyú ajtót látok, az „üdvözlőpult” két
oldalán. Eltöprengek, hogy mi lehet rajtuk túl.

A padló mintha repedezett üvegből lenne, és visszaveri a

plafonról lelógó hatalmas csillár fényét, ragyogásba burkolva az

egész előteret. Férfiak érkeznek ezerdolláros öltönyben, majd
eltűnnek a hatalmas fekete ajtók mögött. Találkozik a tekintetem
Marcuséval, aki bólint. Egy ilyen helynek megvan a maga
vendégköre, és nem nagyon kellene foglalkoznia egy olyan klubbal,
mint amilyen a Rebel’s Reds. Kétlem, hogy valójában bármi
rivalizálás lenne közöttük. Kinyílik mellettem egy tükörhatású ajtó,
ami a fal és a padló burkolatára hasonlít.

Annyira jól álcázták, hogy eddig észre sem vettem.

– Nyomozók – áll elém egy magas, jól öltözött férfi. Előbb nekem
nyújt kezet, aztán Marcusnak. A hangja mély, tekintélyt parancsoló.
A viselkedésében nyoma sincs idegességnek.

Higgadt és összeszedett, amivel baromira felhúzza az agyamat.

– Szeretnének bejönni az irodámba?

– Igen, köszönjük – válaszolja Marcus kettőnk helyett, és követjük

ugyanazon az ajtón át, ahonnan kijött. A tükörfal folytatódik végig a
hosszú folyosón, amin végigjáratom a tekintetemet, miközben
elhaladunk néhány ajtó előtt, és végül belép az egyiken.

Az iroda kicsi, és nincs benne semmi személyes. Semmi családi

fénykép. Semmi számítógép vagy más műszaki cikk.

Teljesen üres, leszámítva egy asztalt, két oldalán székekkel.

Helyet foglal, és int nekünk, hogy mi is tegyünk így.

– Kérhetnénk egy megerősítést, hogy kicsoda ön? – veszi elő

Marcus a jegyzetfüzetét és egy ceruzát.

A pasas oldalra biccentett fejjel fürkész minket. Mézszínű a szeme,

de semmi édes nincs abban, ahogy végigmér az átható

tekintetével, mintha a vesénkbe látna.

– Enyém ez az intézmény – közli, és az asztalra könyökölve

összekulcsolja a kezét.

– Tehát maga Cassian Harris? – pontosítok.

– Igen.

– Mr. Harris, Maximus Law meggyilkolásának ügyében nyomozunk.

Elmondaná nekünk, hogy honnan ismeri őt? –

kérdezi Marcus.

Gondolatban elmosolyodom azon, hogy Marcus így tette fel a

kérdést. Nem úgy, hogy ismeri-e, hanem hogy honnan ismeri.

– Elnézést, de hátrányban érzem magam – jegyzi meg Mr.

Harris. Mosolyog, de a tekintete üres. A hatodik érzékem miatt

borzongás fut végig a gerincemen.

– Hátrányban? – visszhangozza Marcus.

– Igen. Önök tudják, hogy ki vagyok, én viszont nem kaptam

tájékoztatást, hogy önök kik.

Tapló.

Előveszem a jelvényemet, és lecsapom elé az asztalra. Mély

érdeklődéssel veszi szemügyre, majd megrándul a szája széle,
amitől még a húgy is felforr bennem. Nagy játékos. Még szerencse,
hogy fejben jó vagyok, és szoktam nagymenőkkel játszmázni.

Marcusszal nem foglalkozik, amikor felmutatja a jelvényét, csak

engem figyel.

– Scott nyomozó, mit tehetek önért?

Zsebre vágom a jelvényemet, és hátradőlök a széken, hogy

megmutassam neki: nem hoz zavarba a kis műsorával.

– Válaszolhat a kérdésre. Honnan ismeri Maximus Law-t?

– Hogy érti, hogy ismertem Maximus Law-t?

Egy morgást elfojtva inkább a félmosoly mellett döntök.

Legszívesebben beleverném a fejét az istenverte asztalba.

– Okunk van feltételezni, hogy találkozott vele a halálának estéjén.

Hátradől, megpaskolja a homlokát az ujjával, és azt kérdezi:

– Melyik este halt meg?

Ravaszabb a köcsög, mint gondoltam.

– Tizenkilencedikén – feleli helyettem Marcus.

– Hát tizenkilencedikén egész nap és egész éjszaka itt voltam.

– Nem kell megnéznie a naptárát? – préselem ki a fogaim között.

– Tudom követni a napokat, nyomozó – méreget úgy, hogy

megcsillan a szokatlan színű szeme. – Tizenkilencedike csütörtökre
esett, és csütörtökönként átnézem a könyvelést, aztán egy meleg
testben ellazulva töltöm az estét.

Visszafogom magam, hogy ne forgassam a szememet.

– Van valaki, aki megerősíthetné ezt?

– Természetesen – terül szét eszelős vigyor az arcán. Előveszi a

telefont a zsebéből, tárcsáz egy számot, és a füléhez emeli a
készüléket.

– Kami, a „B” irodába. Most.

– Amíg várakozunk, lenne szíves elárulni, miért mondta egy tanú,

hogy látta magát a Rebel’s Redsben?

– Ezt egy tanú mondta, Scott nyomozó? – ejti ki úgy a nevemet,

mintha szitokszó lenne. – Nem bűncselekmény
meglátogatni egy másik intézményt. Csupán felvásárlási
lehetőségek után kutattam. Szeretnék terjeszkedni.

– Tehát azért volt ott, hogy megvásárolja a klubot? – kérem számon.

Fogytán a türelmem.

– Nem, éppen ellenkezőleg – int nemet az ujjával a fejét rázva.

– Az a hely szinte még a rápazarolt időt sem érte meg, így

megköszöntem Mr. Law-nak és távoztam.

– Tisztában volt vele, hogy Mr. Law nőkereskedelemben érintett?

Vakmerő kérdés a nyomozás ennyire korai szakaszában, de látni

akarom az arckifejezését… ami viszont nem árulja el, hogy tudta-e
vagy sem.

Kinyílik az ajtó, és egy fiatal lány lép be rajta ujjatlan felsőben és

nadrágban. Filigrán csaj, rózsaszín csíkok vannak a hajában, a
szeme pedig hatalmas és kifejező. Rögtön odamegy Harrishez, hogy
az ölébe ülve szembeforduljon velünk.

Kurvára hátborzongató.

– Meg tudná mondani, hol járt tizenkilencedikén, csütörtökön? –

kérdezi Marcus abban a reményben, hogy megfoghatja Harrist, ha
nem rögtön azt kérdezi a lánytól, hogy vele volt-e.

– Ki a fasz maga? – vonja fel a szemöldökét, a viselkedésétől pedig

kitör belőlem a nevetés. Jade jut róla eszembe, amikor elkezdtünk
együtt dolgozni.

Marcus összehúzza magát, és sokatmondó pillantást vet rám.

Nem szereti a nyers, nagyszájú nőket. Jobban tetszik neki, ha egy

csaj csajként viselkedik.

Harris átkarolja a lány derekát, bedugja a kezét a nadrágjába, és

eltűnnek az ujjai a medencecsontja alatt. A lány felnyög, amikor a
puncijához ér, Marcus pedig fészkelődik, mert kezdi magát
kellemetlenül érezni. Harris hatalmi játszmát vív. Úgy gondolja, hogy
ezzel akadályozhat minket, és rávehet arra, hogy lépjünk le. De
bolond, ha azt hiszi, hogy nem ismerem az ilyen taktikákat.

– Hol voltam, Kami? Ne legyél szégyenlős! – incselkedik vele.

– Velem volt.

Kihúzza a kezét a csaj nadrágjából, eltolja magától, és rácsap a

fenekére, mielőtt intene neki, hogy elmehet.

– Szükségünk van a nevére és egy tanúvallomásra, hogy

megerősítse az alibit. Csak formaság – tájékoztatja Marcus, amitől
Harrisnek még jobban résnyire szűkül a szeme.

– Remélem, ennél több felhatalmazásuk is van arra, hogy itt

legyenek – jelenti ki unott hangon.

– Mi csak követjük az összes nyomot, és kihúzzuk a lehetséges

gyanúsítottakat – vetem oda mosolyogva.

– Nos, Scott nyomozó, én üzletember vagyok, nem gyilkos. Ha Mr.

Law nőkkel kereskedett, akkor több mint valószínű, hogy egy
megállapodás csúszott félre. Kényes üzlet, és nem az a fajta, amibe
belenyúlnék.

Felállok. Marcus követi a példámat, és kezet nyújt Harrisnek.

– Köszönjük, hogy időt szánt ránk.

– Örömmel segítek, ahogy csak tudok.

Kifelé menet Marcus elővesz egy zsebkendőt, és a homlokát

ráncolva megtörli vele a kezét. Szívesen beszólnék neki, amiért

ilyen öregemberes takonyrongyot hord magánál, de látom rajta, hogy

kivan.
– Nem jutott eszembe, amikor kezet nyújtottam neki… –

borzong meg a fejét rázva.

– Csak egy punci volt, Marcus, Nem vírus.

– Honnan a francból tudjam, hogy mit hordoz? – csattan fel. –

Nyilván itt dolgozik. Isten tudja, hány férfi nyúl hozzá odalent.

– Azzal nem szállsz be a kocsiba – biccentek a puncirongy felé,

útban a kocsihoz.

– A nagypapámé – morogja. – Nyolcvannyolc éves. Nem dobhatom

ki – vágja zsebre a homlokát ráncolva.

– Akkor jó ideje most fog a legközelebb jutni egy puncihoz –

vigyorgok.

– Baszki, haver! – csatolja be a biztonsági övet. – Szóval ez kudarc

volt.

Végigmérem a klub hatalmas épületét. Óriási, és még csak

lehetőségünk sem nyílt körülnézni odabent. Biztos, hogy valami nem
stimmel azzal a köcsöggel. A pénz meg egy ilyen hely vezetése
nagyon alfává tud tenni egy férfit. Remélem, hogy csupán ennyi az
egész. A megérzéseim viszont azt súgják, hogy sokkal több is van
még mögötte, így nem utoljára találkoztunk vele.

Baromi hosszú volt a nap, de még mindig nem találtunk semmit.

Egész délután Cassian Harris meg a kapcsolatai után

kutakodtam. Minél mélyebbre ástam, annál gyanúsabb lett, hogy

semmi sincs erről a fazonról. Nincs múltja. Nincsenek kapcsolatai.
Ott a neve még néhány ingatlan tulajdonlapján, de ennyi. Még a
bennfentesek és az olyan körökben mozgók számára is ismeretlen a
Cassian név. Van egy birodalma, viszont senki sem ismeri. Az
emberek különböző neveket adtak meg válaszként arra, hogy
szerintük kié a hely, és senki sem tudta megerősíteni, hogy
ugyanarról a pasasról van szó, akivel beszéltünk. Aki névtelen
marad és különböző neveket használ, annak mindig akad valami
rejtegetnivalója. Nem fogom ilyen hamar elengedni azt a köcsögöt.

Rezeg a telefon a zsebemben. Jade-től jött üzenet.

Jade: Otthagytuk M. J. babáját Bethnél, és sír érte, de én vacsorát

főzök éppen. Beugranál érte hazafelé jövet, kérlek?

Elfordítom a kulcsot, írok egy gyors választ, aztán az ikrek otthona

felé veszem az irányt.

Éppen lemegy a nap. Imádom ezt az időszakot, mielőtt leszáll az

éjszaka. Eszembe jut Scarlet, aki a Rebel’s Redsben dolgozik, és
megemlítette, hogy felismerte a Barlang tulajdonosát. A fazon inkább
tűnik szellemnek, mintsem olyasvalakinek, aki maga megy el
kérdezősködni. De akkor az a lány vajon miért emlékezett rá?

Holnap mutatok neki egy fényképet Cassian Harrisről, hogy

kiderüljön, róla beszélt-e egyáltalán. Lehet, hogy valaki más volt

az a klubból. Lehet, hogy semmiség.

Akárhogy is, kurvára rá fogok jönni.

KILENCEDIK FEJEZET

~ as á at a ~
Benny
Tanner belép az irodába, amit megengedett, hogy használjak, és
szinte tüzet okád. Nagyon ritkán látom, hogy elveszíti a megszokott
higgadtságát.

– Várok egy visszahívást, aztán lesz neked egy feladatom ma estére

– veti oda.

Eszembe jut Dillon, akit láttam az előtérben felszerelt kamerákon

keresztül. Amikor először kiszúrtam, felgyorsult a pulzusom, szinte ki
akart ugrani a helyéről a szívem. Rögtön odakaptam a hűséges
késemhez, és erővel kellett lenyugtatnom magam, hogy ne
masírozzak ki, és ne rendezzek vérfürdőt Tanner klubjának
előterében.

Dillon látványa elhozta a felismerést, hogy mostanában nem

tévedtek a gondolataim a mocskos babácskámra. Egyszer sem jutott
eszembe. Bethany foglalta el az összes helyet. Befészkelte magát a
bőröm alá, és tisztává varázsolt: kimosta belőlem a késztetést, hogy
visszaszerezzem a mocskos kis babácskámat.

Aki mindig is hozzám fog tartozni. Még mindig szeretem őt, és el

fogom rabolni, de már nem csak ezen jár az eszem folyton.

Mintha kiszabadult volna a szívem az egykori szorításából.

Nagyon különleges volt, és tökéletes, de fájdalmat okozott nekem

azzal, hogy elmenekült, és túl sokszor kényszerített rá dolgokra.
Nem hinném, hogy valaha is magam mögött tudom hagyni, hogy
mennyi mindennel tartozik nekem. Az árulásának megvan az ára,
így majd meg kell érte fizetnie. De egyelőre…

Egyelőre nem oltom ki az életét. Békén hagyom, amíg el nem jön a

megfelelő időpont. Az én drága Bethanymet fogom elrabolni, és
kizárom a külvilágot, hogy bezárkózzunk – együtt.
– Benjamin? Hallottál egy szót is abból, amit mondtam?

Nem.

– Igen. Van egy feladatod a számomra.

– Apádat mindig is remek volt a szövetségesemnek tudni, de nem ő

az egyetlen bennfentesem. Az informátorom figyelmeztetett, hogy
valaki látott engem a Rebel’s Redsben, és az illető kiöntötte a szívét
az ügyön dolgozó nyomozóknak. Meg fogja adni nekem a nevét és a
címét annak a lepcses szájú picsának, aki nyomozókat küldött a
kicseszett biztonságos szentélyembe – feszül meg az állkapcsa. –
Ja, és Benjamin…

Figyelek rá, mert élvezem a belőle áradó haragot, amivel mintha

beburkolna engem is.

– A nyelvét akarom. Csináld úgy, hogy fájjon. Ez nem az élvezetről

szól.

– Megjegyeztem.

Várom, hogy elöntsön az izgalom a mocskos babácskám láttán.

A düh.

A borzongás.

Az elsöprő vágy és sóvárgás.

Helyette viszont olyan érzés, mintha sav mardosná a szívemet attól,

hogy milyen volt egykor, és mit művelt velem.

Könnyedén leveszem róla a tekintetemet, hogy inkább az én

lélegzetelállító Bethanymre nézzek. Éppen búcsút int a mocskos
babácskának, aztán megtorpanva körülnéz. A dereka köré fonja a
karját, és ahelyett, hogy bemenne a házba, kisétál a járdán keresztül
az utcára.

Beindítom a motort, és lassan követni kezdem. Lila ruhájának

libbenő anyaga minden lépésnél simogatja a testét, a szél pedig
felkapja sötét és bársonyos tincseit, hogy a vállára és az arcába fújja
őket.

Jó húszpercnyi séta után megérkezik a kisváros központjába, és

megáll egy mozi előtt. Odakint tömeg gyűlt össze, és felismerem a
rossz Bethanyt közöttük. Langaléta, nyáladzó mosolyú fiú lép előre,
hogy üdvözölje a tökéletes új babácskámat, ő pedig elhúzódik tőle. A
homlokát ráncolva hátralép, hogy ne érje el a srác. Az ikertestvérére
pillant, aki csak vállat von.

– Ne csináld már, Beth – tátogja.

Bethanyt szemlátomást felzaklatta a csúnya fiú látványa. Egy pillanat

alatt megváltozott tőle a viselkedése.

– Cseszd meg, Elise! – kiabálja Bethany, majd sarkon fordulva letesz

a terveiről.

Kiszállok a kocsiból, és elindulok a szemközti járdán, ő pedig az

úttesten átkelve egyenesen felém tart. Leszegett fejjel a cipőjét
bámulja. Tudom, hogy nem vesz észre, amikor szinte belém ütközik.
Csak az utolsó pillanatban kerül el anélkül, hogy felnézne. Elálló
lélegzettel fontolgatom, hogy utánanyúlok, ám ekkor – mintha
megérezné – megáll, és hátranéz a válla fölött.

Farkasszemet néz velem a mogyoróbarna szemével. Mintha teljesen

megállna az idő, ahogy a két lélek egymást keresi, megtalálja és
összekapcsolódik.

– Könyvesbolti kukkoló? – kérdezi csodálkozva. Széles mosolyra

húzódik a szája, csak miattam. A helyére kerül a világ, ahogy a
bennem lakozó kisfiú viszonozza a mosolyát.
– Gyönyörűen vérző lány – válaszolom, aztán zavarba jövök, mert
elsápad az arca. Egy szempillantás múlva dallamos nevetés tör elő
belőle, ami lenyűgöző.

– Ez új.

Visszanéz az út túloldalán összegyűlt tömegre, aztán megint rám.

Kezd lemenni a nap, és eszembe jut a nő, akit elvileg meg kell
ölnöm, és vele együtt a címe meg a munkabeosztása is.

Tanner parancsa az volt, hogy most intézzem el, de most ráér.

Van fontosabb dolgom is.

– Merre mész? – kérdezem.

– Haza – kulcsolja össze a kezét, és az ajkába harap. – Azt hiszem

– von vállat, és felnéz rám a dús pillái alól.

– Elkísérhetlek? – érdeklődöm az ajkát bámulva egy hosszúra nyúlt

pillanatig.

– Ööö… persze – leheli. Tökéletes vörös szín ül ki a

porcelánfehér bőrre az arcán, majd a nyakán is.

Felé nyújtom a kezemet, és amikor megfogja a kicsi és puha

kezével, olyan elégedettség járja át a szívem, amilyet talán még
sohasem éreztem. Szinte minden mozdulatnál megcsap az illata,
mintha az ízét is érezném.

Édes és zamatos.

– Imádom a bőröd színét – mondom neki, és az összekulcsolt

kezünket felemelve megcsókolom az övét. Elkerekedett szemmel
néz fel rám.

– A tesóm szerint barnulnom kellene – válaszolja egy félmosoly

kíséretében.
– Nem. Eszedbe ne jusson – közlöm, durvábban, mint szántam.
Aggódom, hogy elijesztem, de helyette azt látom, hogy kedvtelve
fürkész engem.

– Nem fogok, megígérem – biztat lágy hangon, szinte levegőért

kapkodva.

– A testvéred túlzottan igyekszik, hogy olyan legyen, mint ők –

szorítom meg a kezét.

– Mint kik? – vonja össze a szemöldökét értetlenül.

– Mint mindenki más. Ő úgy el tudna veszni a tömegben, hogy senki

sem venné észre, téged viszont… – nézem átható pillantással
Bethanyt. – A te szépséged éles kontraszt. Minden tekintetben
tökéletes. Olyan vagy, mint egy vadonatúj porcelánbaba, amit még
sohasem vettek ki a csomagolásból.

Eláll a lélegzete, amitől önkéntelenül megállok. Kiveszi a kezét az

enyémből, maga köré fonja a karját, és óvatosan rám mosolyog.
Kérdések ülnek a nyelve hegyén, mégis visszafogja

magát, és nem teszi fel őket. Résnyire szűkült szemmel vizslat.

Vajon rájött, hogy tőlem kapta a babát?

– Valami rosszat mondtam?

– Nem – rázza a fejét. – Csak… Itt lakom – biccent a házra mögötte.

Annyira belefeledkeztem, hogy észre sem vettem, milyen gyorsan
vagy milyen sokáig sétáltunk.

– Ó – felelem halovány mosollyal. Nem akarom, hogy bemenjen.

Örökre a közelében akarok maradni.

Az enyém lesz.

Az enyém.
Az enyém.

– Behívnálak egy kávéra, de az anyám itthon van.

Felnézek a sötét házra. Maradéktalanul tisztában vagyok vele, hogy

éppen senki sem tartózkodik benne. Nem akarja, hogy bemenjek.
Megijesztettem? A porcelánbabás hasonlat biztos sokat elárult neki,
és most elijesztettem. Eluralkodik rajtam a csalódottság.

– Talán majd máskor? – javaslom.

Biztos, hogy lesz következő alkalom, csinos új babácska.

– Van telefonod? – bukik ki belőle, ahogy sarkon fordulok.

Repes a szívem.

– Igen – veszem elő a zsebemből a telefont. Odaadom neki, és

reménykedem, hogy nem néz bele, csak elmenti a számát.

Táncolnak a hüvelykujjai a kijelző fölött, aztán visszaadja. Az

elmentett névjegy láttán úgy érzem, hogy mindjárt felrobbanok.

Egyfelől itt akarok állni mellette örökre. Másfelől viszont el akarom

rabolni, és elzárni a világ elől.
Baba

1-555-433-5212
Tudja. Bethany biztos tudja, hogy én adtam neki a babát.

Zsebre vágom a telefonomat, és mintha boldogság áradna szét a

zsigereimben, miközben odanyúlok, hogy a két tenyerem közé
fogjam az arcát. Eláll a lélegzete, amikor odahajolok a telt, vastag
ajkához. Átfogja a csuklómat, és résnyire nyílik a szája, az
enyémben pedig érzem a gyümölcsös leheletének ízét.

Felszakad belőle egy sóhaj, ahogy behunyja a szemét.

Megízlelem – behatolok a nyelvemmel a várakozó, sóvárgó szájába,

hogy minden zugát felfedezzem és felfaljam. Meleg és hívogató, a
farkam pedig megrándul a tudattól, hogy a puncija is pont ilyen
nedves lesz, pont ilyen forró… Pont ilyen kibaszottul tökéletes.

Apró melle hozzápréselődik az alkaromhoz, amitől legszívesebben

letépném a ruháját, és magamévá tenném itt, a rohadt gyepen. Az
apám gyepén. Úgy tervezem, hogy írok neki egy levelet, amikor ma
este hazaérek. Ideje, hogy meséljek a fejleményekről, drága apuci.

Kocsiajtó csapódik, Bethany pedig kikerül a kezeim közül. A hátam

mögé pillantva megdermed.

– Ó, szia Dillon – hápogja.

Minden egyes izmom megfeszül.

Baszki.

Baszki.

Baszki.
Tudom, hogy nem maradna más választásom, mint megölni őt és
most rögtön elrabolni Bethanyt – holott még nem áll rá készen a terv
–, ezért nem fordulok meg.

– Majd hívlak – suttogom a fülébe, mielőtt elindulok vissza a

kocsimhoz.

– Nem akarsz bemutatkozni? – kiabálja Dillon mögöttem, de én csak

megyek tovább, és remélem, hogy nem követ. – Hé! –

szól utánam. – Mi ütött belé? – hallom a hangját, de már halkabban,

távolabbról. Nem követ, én pedig nem csesztem el mindent azzal,
hogy felülírtam a tervet. A szabályokat. Tanner szabályait.

A Rebel’s Redset figyelem. Ma este nyit újra, miután bezárták a

zsaruk. Volt valami nyomozás a tulaj ellen szexkereskedelem miatt.
Nem tudom pontosan. Nem tudom, de nem is érdekel.

Sohasem kérdezek részleteket Tannertől azokról az emberekről,

akiknek megkér az elintézésére. Ennek a helynek a főnökével is ez a
helyzet. Tanner mondta, hogy öljem meg Law-t, így megtettem.

Ellenőrzöm, hogy vannak-e kamerák, vagyis még fontosabb, hogy

hol nincsenek. Tanner azt akarja, hogy a lehető

legfájdalmasabb legyen ennek a nőnek. Azt állítja, hogy ő köpött be

minket a zsaruknak, de az új babácskám megízlelése óta alig

várom, hogy hazamehessek, és elintézzem a tomboló farkamat.

Amiről Tanner nem tud, az nem fájhat neki. Majd azt mondom, hogy
lenyomtam a farkamat a csaj torkára, mielőtt kivágtam a nyelvét, és
belefullasztottam a saját vérébe.

A parkolón átosonva odalapulok az épület falához, aztán

beslisszolok egy nyitott ajtó mögé a klub hátuljánál. Ránézek az
órámra. Várom, hogy végezzen.
Kijön egy pasas, aki arról beszél a telefonba, hogy az új fazon, aki
átvette a helyet, egy fasz. Elszív két cigarettát, miközben nyafog és
picsog, nekem pedig eszembe jut, hogy megölöm, csak hogy ne
kelljen beszívnom az undorító füstöt. Éppen, amikor fel akarom hívni
a figyelmét a jelenlétemre, megint bemegy.

– Szia, Jack – mondja egy női hang, a tulajdonosa pedig kilép az

éjszakába.

Ő az. A nő a fényképről, amit Tanner adott nekem.

Mögé surranok, kétoldalt elkapom a fejét, és kitöröm a nyakát,

mielőtt befejezhetné az ijedt nyöszörgést. Előveszem a zsebemből a
kést, odahajolok az elterült teste fölé, kihúzom a nyitott szájából a
nyelvét, és kivágom, hogy belerakjam egy kis műanyag tasakba.
Kinyitom az egyik kukát, aztán beledobom a csajt. Először nem akar
rácsukódni a fedél, így meg kell birkóznom vele, és erőből lejjebb
nyomni. Már majdnem sikerül lelépnem, amikor Jack visszatér.
Szemügyre vesz, az arcára pedig értetlenkedés ül ki, mielőtt a véres
pólómra téved a tekintete, utána pedig a zacskóra a kezemben.

Bakker!

Kiesik a szájából a cigi, én pedig gyorsan lépek: előrántom a

kést a zsebemből, hogy nyakon szúrjam vele. Elkerekedett szemmel

kap oda a spriccelő sebhez. Aztán elveszi onnan a kezét, hogy
hitetlenkedve meredjen a vérre, végül betontömbként rogy le a
földre. Őt nehezebb feladat lenne bedobni a kukába – nem is
vállalom. Maradhat.

Visszamegyek a kocsimhoz, és rátaposok a gázpedálra.

– Lucy! – vetem oda a digitális kijelzőnek. A hátsó bejáraton át lépek

be a Barlangba, és kibújok a ruháimból az apró, plafonig csempézett
szobában. Az ajtó fölött felvillan a lámpa, aztán bejön egy takarító,
aki bezacskózza a cuccaimat. Kimegyek az ajtón, aztán a folyosón
át a hátsó irodába, aminek azóta tudok a létezéséről, hogy Tanner
odavitt találkozni az ő Kamijával. A csajnak még a nevétől is rossz
ízt érzek a számban.

– Benjamin, oda nem kéne bemenned – nyafogja Lucy, és utánam

rohan. Megállok, mire a léptei is elnémulnak mögöttem. Hátravetek
egy figyelmeztető pillantást a vállam fölött. Látszik a világító kék
szemében a késztetés, hogy meg akar állítani – mintha bármikor is
képes lenne rá –, de megtorpant a lesújtó pillantásom miatt.

– Én szóltam – mormolja, és megadóan felemeli mindkét tenyerét.

Berontok az ajtón, és odadobom a zacskót a halott lány nyelvével.

A furcsa üvegdobozban ott van Kami, egy szál ruha nélkül.

Zúzódások és vágások borítják a testét, amin látszik a fájdalom és a

vér. A melle nekinyomódik az üvegnek, miközben Tanner a punciját
keféli… és ő is meztelen. Még sohasem láttam, hogy az összes
ruháját levette volna. Nyers erőtől feszül meg újra és újra a teste.
Napbarnított bőr fedi a kemény izmokat, az alkarja pedig Kami nyaka
köré fonódik, mintha így fogná le. A csaj pedig sikoltozik a
gyönyörtől, a sok sérülés ellenére.

Megpillant engem az üveg mögül, mire a duzzadt szája ördögi

mosolyra húzódik.

– Egy olcsó ribanc vagy. Kibaszottul utálok veled dugni.

Undorodom tőled, te mocskos kurva! – kiabálja Tanner, miközben

vadul keféli, szinte felemeli a földről. Annyira átengedte magát a
kéjnek, hogy észre sem veszi, hogy ott vagyok a szobában.
Összeszorul a szívem, mert semmivé foszlik az összes vélt
hatalmam fölötte. Szinte gúnyosan nevetek magamon. Nem
uralkodom Tanner fölött. Kami uralkodik.
Tanner kihúzza belőle a farkát, és szembe fordítja magával, hogy
visszakézből pofon vágja. A csaj vért köp, ahogy oldalra bicsaklik a
feje. Felemeli a kezét, hogy megtorolja a mozdulatot, de nincs benne
elég lendület. Fáradt és ő a gyengébb. Tanner lángoló tekintettel néz
rá. Átfogja a kis nyakát, hogy felemelje a földről, és odanyomja az
üveghez, így Kami feje sokkal magasabbra kerül, mint az övé.
Nyomokat pillantok meg Tanner testén – vágásokat, zúzódásokat,
körömnyomokat. A dugócellájuk padlóján fegyverek hevernek
szanaszét: kések, gumibotok és szexjátékok.

– Én győztem – közli Tanner, amikor Kami abbahagyja a

küzdelmet a szorításában, és kezd elernyedni. – El ne fáradj még

nekem, drága kis kínkurvám.

Azzal elengedi a csajt, aki egy puffanással ér földet.

Összerándul a teste, ahogy még több vért köp.

– Kitörted az egyik fogam – bukik ki belőle.

– Majd kérek neked egy időpontot a fogdokinál – vigyorog le rá

Tanner. – Most pedig hagyd abba a rohadt nyafogást, és nyisd ki a
mocskos szád.

Kaminak szétnyílnak az ajkai, Tanner pedig megmarkolja a vastag

és kemény farkát. Még sohasem láttam ennyire keménynek,
kidüllednek rajta az erek. Félig lecsukódik a szeme, ahogy a lányt
nézi, és járni kezd a keze közben.

– Dugd meg a ribanclyukad a kedvemért, Kami. Most én győztem.

Kami a földre támaszkodva magához húz egy lila műfarkat.

Vért köp a hegyére, aztán leereszti a lába közé. Először mintha

tiltakozna, aztán a mély nyögései hasonlítani kezdenek Tanneréhez.
A bőrön csúszkáló bőr meg a rohadt nedves punci cuppogásának
zaja betölti a szobát, csak úgy visszhangzik a falak között.
Baszki, de utálom a csajt.

Mindent tönkretettek.

Olyan jól éreztem magam.

Tanner egyenesen belelövell Kami várakozó szájába. Az utolsó

cseppet is kifeji magából, aztán befogja a lány száját.

– Nyeld le, ahogy egy jó kislánynak kell. Hadd uraljalak kívül-belül.

Bassza meg Kami!

Bassza meg Tanner!

Kimegyek a szobából.

Otthagyom őket.

Otthagyom Tannert.

TIZEDIK FEJEZET

~ o at a ~
Elizabeth
Bizsergek.

Felhők között szárnyalok.

Az a csók. JAJ, ISTENEM! Minden benne volt. Még sohasem

csókoltak ilyen hevesen, mint ha én lennék a legfontosabb ember a
világon. Lángolt a vágytól a barna szeme, én pedig azt akartam,
hogy azok a lángok nyaldossák és égessék a bőrömet.

Dillon, szegénykém, tényleg tönkretette a varázslatos pillanatomat.

Oda sem figyeltem, amikor Dillonnal csevegtünk. Még csak arra sem
emlékszem, mit mondott. Valami olyasmit, hogy beugrott, hogy Jade
ne aggódjon értem, amiért megint egyedül lézengek a házban.
Szerencsém, hogy anya nem sokkal utána érkezett. Dillon vele is
elbeszélgetett egy picit, én meg csak úgy tettem, mintha hallgatnám
őket. Valójában egy szót sem hallottam. Kábulatban voltam. Három
másodpercenként kétségbeesetten nézegettem a telefonomat,
miközben Dillon résnyire szűkült szemmel figyelt. Tudtam, hogy
kíváncsi az új udvarlómra, de nem árultam el neki semmit. Egy lány
sohasem

beszél a magánéletéről. És ez ahhoz túl különlegesnek tűnt. Meg

akartam tartani magamnak. Ha beszélek róla, az emberek talán
ítélkeznek majd, és beárnyékolják a zsigereimen végigáramló
eufóriát. Olvastam olyanokról, akik között megvolt az a fajta azonnali
kapocs, mint némelyik szerelmes regényben. Mindig is tisztában
voltam vele, hogy kitaláció – csupán szóbeszéd, hogy lehetséges.
De ha a gerincemen végigfutó borzongás és az egész
idegrendszeremet vigyázzba állító, áramütésszerű érzés nem
bizonyíték egy ilyenfajta kapocsra, akkor nem tudom, mi lehetne az.

Egy hosszú, forró zuhany után – miközben újra és újra felidéztem a

csókunkat – bezárkózom a szobámba. Nincs nem fogadott hívásom
vagy üzenetem. Csalódottság nyilall belém.
Sóhajtva kinyitom a szobám ablakát, hogy kihajoljak rajta.

Megcsap a meleg légáramlat, szétfújja a köntösömet, és kivillantja a

mellemet a kertünket övező sötét fáknak. Az ajkamra harapva
összehúzom magamon a köntöst. Még mindig a sötétséget
fürkészem, amikor rezeg a telefonom. Odasietek és leülök az ágyra.

Elise: Nagyon megbántottad Jasont azzal, hogy úgy elrohantál.

Rendes srác, akinek tényleg tetszel. Bárcsak adnál neki egy esélyt!

A csalódottság után erőteljes bosszúság uralkodik el rajtam,

miközben bepötyögöm a választ.

Én: Nem az esetem.

Elise: MILYEN az eseted?

Behunyt szemmel felidézem a mai csókot. Úgy falt engem, ahogy

Jason sohasem lenne képes.

Én: Magas. Sötét hajú. Tetovált. Jóképű. Érett. Olyan, aki úgy
csókol, mintha én lennék a mindene.

Mozog a három kis pont, ahogy írja a válaszát. Szinte látom, ahogy
a szemét forgatja.

Elise: Sok szerencsét. Olyan pasi nem létezik.

Legszívesebben elmondanám neki, hogy léteznek, hogy ma este

csókolóztam eggyel, de inkább elvetem az ötletet. Elise csak
elrontaná a jókedvemet. Tönkretenné a pillanatomat a „nővéri”

tanácsaival meg a mindentudásával.

Én: Attól még nem érdekel Jason. Soha nem is fog, szóval hagyjuk.
Jó éjt.

A tekintetem az íróasztalomra téved, és kidülled a szemem, amikor

észreveszem, hogy egy új baba ül a másik kettő mellett.
A szobámban járt. Dillon eldobná az agyát, ha megtudná… Pont

ezért sohasem tudhatja meg. Elönt a forróság. Hidegrázást kellene

kapnom attól, hogy egy új baba van a szobámban, de én
aranyosnak tartom. Három baba a kukkolómtól. A könyvesbolti
kukkolómtól. Legalábbis remélem, hogy tőle.

Elise sokáig nem válaszol. Amikor újra rezeg a telefonom, arra

számítok, hogy tőle jött üzenet, helyette viszont egy ismeretlen
számról. Úgy repes a szívem, akár egy pillangó szárnya a virág
fölött, amire annyira vágyik leszállni.

Ismeretlen: Bárcsak soha ne ért volna véget a csókunk.

Forróság árad szét bennem, mintha lángoló tűz elé léptem volna.
Visszamegyek az ablakhoz, és kinézek a fákra.

Hunyorogva keresem a mozgást. Mintha látnék valami fehéret, de

valószínűleg csak káprázik a szemem.

Csalódottan ülök vissza az ágyra.

Én: Nekem is elképesztően jó volt. Mi a neved?

Ismeretlen: A barátaim Szörnyetegnek hívnak.

Összeráncolom a homlokom. Messze nem egy szörnyeteg.

Olyan, mint a szexi őrangyalok a romantikus regényekben.

Hatalmas és erős alfahím. Fájdalmasan jóképű. Árad belőle a

védelmező ösztön. Talán csak egy szójáték az igazi nevével, vagy
csúnya gyerek volt, aki felcseperedve tökéletes lett, jól beintve
azoknak, akik nem adtak neki esélyt a másfajta

kinézete miatt. Én megtalálom a másságban a szépséget.

Én: Hogyan szólíthatlak?

El akarok különülni azoktól, akiket a barátainak nevez. Olyan saját
és különleges becenéven akarom szólítani, ami csak a kettőnké.

Ismeretlen: Mi nem vagyunk barátok?

Én: Többen reménykedtem…

Ismeretlen: Legközelebb, amikor találkozunk, elmondom, és akkor

tudni fogod, hogyan szólíts, amikor a nevemet nyögöd.

Ha eddig még nem voltam zavarban, akkor most igen. A képek,

ahogy mi ketten meztelenül vagyunk egy ágyban, halk nyögést
csalnak elő belőlem. Nem akarom, hogy megtudja, mennyire
tapasztalatlan vagyok, vagy hogy milyen hatással vannak rám az
üzenetei, ezért igyekszem lazára venni.

Én: Figyelsz engem?

Ismeretlen: Bárcsak gyelnélek. Sajnos teljesen egyedül vagyok,

csak a képzeletemmel.

A homlokomat ráncolva megállapítom, hogy a fehér villanás, amit

láttam, biztos az én képzeletem szüleménye volt.

Én: El tudod képzelni, ahogy nyögök, Mester?

Küldés. Jaj, istenem!

Én: Mester*

A jó életbe!

Én: Szörnyeteg! Szörnyeteg! Jaj, istenem! Nem tudom, miért írtam

ezt.

Legszívesebben összekuporodva elbújnék a takaró alatt. Úgy vágtat

a szívem, mint egy vadló, ami szelídítésre vár odabent.

Ismeretlen: Beszélni akarok veled.

Éppen elmentem a számát a telefonomba, amikor az megcsörren a
kezemben.

– Halló? – cincogok bele kissé remegő hangon.

– Szia, Baba.

Neki mély, öblös, rekedtes a hangja.

Reagál rá a testem. Lángba borulnak tőle a zsigereim. Fejre állnak.

Mintha áramütés érne tőle.

Még mindig szégyellem magam, amiért Babaként mentettem el nála

a számomat ahelyett, hogy a nevemet írtam volna be, de felébredt
bennem a kíváncsiság a megjegyzései miatt, hogy

vajon ő ajándékozta-e nekem a babákat. Azért is írtam Babát, mert

még nem igazán álltam készen rá, hogy eláruljam neki a nevemet,
és tetszett az ötlet, hogy elbújhatok a babaszerepem mögé.
Találónak tűnt akkor. Most viszont… nem vagyok annyira biztos
benne. Úgy érzem magam miatta, mint egy gyerek. Ő

sokkal idősebb nálam, így eszembe jut, hogy talán ostoba

kislánynak tart. Beleborzongok, hogy csalódtam magamban.

– Szia, Szörnyeteg.

Mindketten elhallgatunk egy pillanatra, és szerencsétlenül érzem

magam. Úgy világít az önbizalomhiányom, mint valami fényreklám.

– Ööö… – szólalok meg.

– Hívj Mesternek, babácska! Szeretem hallgatni, ahogy levegőt

veszel.

Kihagy a szívem.

– Mélyebbnek hat a hangod telefonon. Olyan, mintha

megbizsergetne. Mintha bennem lenne.
Legszívesebben pofon vágnám magam, amiért ilyen hülyeséget
mondtam. Felmordulok zavaromban.

– Mmm, csinos babácska – mormolja. – Tetszik az ötlet, hogy

benned legyek.

A torkomra forr a szó, és forró izgalom árasztja el a testem.

Milyen egyenes! Ismerem Jasont, aki ugyancsak egyenes, de

teljesen másképp. Szörnyeteggel… vagyis Mesterrel az a helyzet,
hogy szeretném, ha mocskos dolgokat mondana nekem. Ha
megcsókolna és megérintene.

– De… Még csak nem is ismerlek – lehelem, miközben

megfeszülnek és bizseregnek az izmaim. Új érzések kelnek táncra a

hasamban.

– Szerintem ismersz – feleli olyan hangon, hogy szerintem a babára

céloz. Kuncog, és lángra lobban a testem a vágytól. –

Alaposan meg fogsz ismerni, hamarosan. Ezt megígérhetem neked.

– Randizni fogunk? – harapok rá az ajkamra.

– Nagyon is randizni fogunk. Megint meg foglak csókolni, Baba. Nem

csak három másodpercet fogok eltölteni azzal, hogy felfedezzem az
édes kis szádat. Azóta sóvárgok utánad, hogy beszéltünk a
könyvesboltban. Tudom, hogy te is ugyanígy érzel.

Olyan önelégült a hangja. Olyan magabiztos. És teljesen igaza van.

Mi ez?

Túlcsordulnak bennem az érzelmek, és úgy felkavarnak, mint az

óceánt a vihar. Kaotikus és uralhatatlan ereje van. Nem tudok
harcolni ellene. Nem is fogok. Egyszerűen nem akarok.

– Az jó lenne – motyogom, de megint gyerekesnek hallom a

szavaimat.
– Tudom.

– Milyen biztos vagy magadban – vihogok, és kicsit csillapodik

bennem a feszültség.

– Az vagyok. Az embernek néha mindent elsöprő érzése támad,

Baba. Te ilyen mindent elsöprő érzés vagy. Mintha te csordogálnál
az ereimben. A markodban tartod az idegeimet.

Életre keltetted a magányos lelkemet. Annyira akarlak, mint még

soha, semmit egész életemben – sötétül el a hangszíne.

Ugyanúgy beszél, mint a könyveim szereplői. Alfahímeknek

hívják őket. Mind főnökösködő, magabiztos és szexi. Domináns.

Míg Elise buta fiúcskákkal foglalkozik, nálam egy igazi férfi van a
vonal túlvégén. Egy férfi, aki a magáévá akar engem tenni.

– Mi lesz, ha nem vagyok elég? – kérdezem alig hallható

suttogással.

– Te vagy a minden – morogja.

Még sohasem mordultak rám ilyen birtokló hangnemben.

Eldobom tőle az agyamat, és nem józan gondolataim támadnak.

– Találkozni akarok veled, most – bukik ki belőlem, és az ablakra

téved a tekintetem. Talán odakint van. Vágyálom.

Megint felmordul.

– Nemsokára. Megígérem.

Nem értem, mi ez a sóvárgás, ami a hatalmába kerít.

Felemészt. Megront. Felzaklat. Felizgat.

– Mikor?

Jaj, istenem! Milyen sóvárgó a hangom.

– Holnap – ígéri.

– Oké – válaszolom elfúló hangon, amit utálok. Nem csoda, hogy

nem teljesítek olyan jól pasifronton, mint a húgom. Még telefonon is
alig tudok úgy beszélni egy potenciális jelölttel, hogy ne jönne ki
belőlem a pszichopata.

– Baba – morogja rekedten. – Küldj nekem egy képet magadról.

Elönt a forróság.

– Most zuhanyoztam. Összevissza áll a hajam. Semmi smink nincs

rajtam.

Nem szól semmit, csak a szaggatott lélegzetvételét hallani.

Egy pillanatra megrettenek, hogy elijesztettem.

– Kérlek – mondja szinte szomorúan. Könyörögve. Pont úgy

sóvárog, ahogy én. Csak nekem mutatja ki ezt az érzést. Csak
nekem.

– Oké – nyelek egyet.

Kihangosítom a telefont, magam felé fordítom, és elfintorodom,

amikor meglátom a tükörképemet. A hajam vizes és kócos. Az
arcom sápadt és püffedt. De aztán észreveszem, hogy kikandikál a
köntösből a mellbimbóm. Olyan szögbe állítom a kamerát, hogy alig
látszódjon, és elmosolyodom, mielőtt elkészítem a képet. Huncut
egy érzés lefényképezni a mellbimbómat. Azt akarom, hogy
véletlennek higgye.

Mielőtt meggondolhatnám magam, megnyomom a küldés gombot,

és hallom, hogy rezeg nála a telefon.
– Megmondtam neked, hogy bénán nézek ki – suttogom.

Újabb morgás hallatszik a vonal túloldalán. Annyira mélyre hatol

bennem, hogy olyan részeimen lesz úrrá, amikről azt sem tudtam,
hogy léteznek.

– Válts át arra a Facetime-izére, amit ezek a telefonok tudnak.

A szexi követelése nem enged teret a tiltakozásnak. És nem is

akarok tiltakozni. Látni akarom őt. Sóvárogva megnyomom a
gombot, mire másodperceken belül megjelenik előttem a szép
metszésű arca.

De dühös.

Ráncolja a homlokát.

Bosszús.

– Mérges vagy.

Ráharap az ajkára, én pedig nem tehetek róla, de ugyanígy teszek.

– Nem vagyok mérges – biztat, pedig olyan, mintha megrándulna az

állkapcsa a dühtől. – Mutasd a többit.

– T-tessék? – játszom az ostobát.

Ellágyul a pillantása és elmosolyodik. Olyan vigyor terül szét az

arcán, ami kisfiússá varázsolja, és átmelengeti a szívemet.

– Olyan vagyok, mint egy függő, Baba. Nem adhatsz nekem egy kis
adagot úgy, hogy nem számítasz rá, hogy még több után sóvárgok
majd. Túl akarom magam adagolni veled. Szükségem van rá. Hadd
álljak be tőled, szépségem.

Teljesen elveszek attól, hogy ilyen mocskos dolgokért könyörög

nekem. Azon kapom magam, hogy meglazítom a köntösöm
megkötőjét, és felfedem a mellemet. Ahhoz viszont nincs merszem,
hogy megmutassam neki.

Mi van, ha nem tetszik majd neki, amit lát?

Mi van, ha túl kicsi a mellem?

Mi van, ha leteszi?

– Kérlek – könyörög megint úgy, hogy lángra gyúl tőle a szívem.

Behunyt szemmel leeresztem a telefont, és megmutatom a

mellemet. Hallom, hogy eláll a lélegzete, és ez elárulja, hogy tetszik
neki, amit lát. Én is szaggatottan, elgyötörten veszem a levegőt.

– Még többet, Baba!

Megint a szemébe nézek a kamerán keresztül. Éhség és sötétség

csillan a szemében. Annyira beindít, hogy alig bírom ki.

– T-te is mutasd magad – szegezem neki a vágytól rekedten.

Hallottam már horrorsztorikat, hogy lányok ilyesmit csináltak és

megégették magukat, de az arckifejezéséből és a vágyakozó
hangjából meg az egész lényemet átjáró sóvárgásból ítélve ez
valami több. Ez az, amikor két lélek egymásért nyúl. Mint a mágnes,
úgy vonzódnak egymáshoz.

– Alkudozunk? – kuncog.

– Igen – bólintok az ajkamat megnyalva. – Csak így igazságos.

– Megmutatom a farkamat, te pedig megmutatod a tökéletes

puncidat?

Hangos nyögés szakad fel belőlem, mielőtt visszafoghatnám

magam. A torkomra forr a szó, ahogy döbbenten figyelem őt. A
meztelen mellkasára gondoltam, vagy ilyesmire. De most, hogy
felajánlotta a farkát, kíváncsi lettem rá. Vajon hosszú? Vastag?
Eres? Piercinges? Nem beszéltünk a koráról, de nyilvánvaló, hogy
sokkal idősebb nálam, és ilyen külsővel valószínűleg sok nővel volt
már. Nem akarom, hogy naiv kislánynak higgyen. Azt akarom, hogy
szexinek gondoljon, és olyannak, aki képes tartani vele a lépést.

– Oké – válaszolom neki, miközben érzem, hogy zavarban vagyok.

– Milyen jó kislány vagy, Baba – morogja.

A bókja úgy átmelenget, akár a napfény. Forrón. Ragyogva.

Erőt adva. Legszívesebben magamba szívnám, és alatta feküdnék

egész nap. Ledobja a telefont, így a mennyezeti ventilátort látom a
szobájában, amíg mocorog. Aztán rugós matrac nyikorgását hallom.
Megint megfogja a telefont, és

megpillantom a tetovált mellkasát és a nyakát. Odalent elönt a

forróság, és halkan felnyüszítek. A nyakán kezdődő tetoválás a
vállán és a mellkasán keresztül leér egészen az oldaláig: a bestia a
bordáit markolássza a karmaival. Ezért hívják Szörnyetegnek? Mert
ez a tetoválás pont azt ábrázolja, egy tomboló bestiát, aki vele együtt
mozog. Ez a brutalitás döbbenetes kontrasztban áll a szépségével.

– Készen állok – suttogom.

– Helyes – jelenti ki. – Mert most, hogy elkezdtük, már nem tudok
leállni.

Fel sem fogom a szavait. Csak belefeledkezem ebbe a

szemérmetlen pillanatba vele.

Amikor látom, hogy egyre lejjebb halad a kamerával a gyönyörű ívű

mellkasán, leesik az állam. Még sohasem láttam ilyen tökéletesre
formált férfitestet a valóságban. Olyan az alkata, akár egy modellé.
Kidolgozott és hibátlan. De van benne valami sötét. Mint egy
gyönyörű modell-bűnöző. Ismerős is, mintha lélekben már
találkoztunk volna. Még mindig a hasára ácsingózom, amikor
megpillantom a farka tövét.
Vastag és eres – pont, amilyennek elképzeltem. A sötét szőr
körülötte rövidre nyírva. Csorog a nyálam. Tudom, hogy elkerekedett
a szemem a csodálkozástól. Tartanom kellene tőle, talán félnem is,
de megvadít a hatalmam, hogy ennyire felállt neki miattam – hogy
ilyen vakmerőn és mohón látni akar.

Hajlandó megosztani magát. Milyen sebezhető. Milyen lenyűgöző.

Mennyire az enyém!

– Még többet – nyöszörgök, mert látni akarom az egészet.

Megint az arcát látom, de akármilyen szexi a szakálla, inkább a farka

érdekel.

– Mutasd meg a puncidat! Nedves?

– Nem tudom – felelem elfúló hangon.

– Mutasd meg! – követeli erőszakosan.

Engedelmeskedem a szavainak. Jesszusom, de még mennyire,

hogy engedelmeskedem!

Lassan leeresztem a telefont, hogy a kamera végigjárja a testemet,

és megállok, amikor a meztelen puncimhoz érek. A nyögéseitől
lüktetni kezdek odalent.

– Nedves vagy? – kérdezi megint öblös és rekedt hangon.

– Mutasd meg, amit látni akarok – alkudozom. – És akkor

megmutatom.

Olyan szögbe állítom a kijelzőt, hogy lássam, és felnyöszörgök a

látványtól. Erős kezével teljesen átfogja a vastag farkát.

Kőkemény. A hegye csillog. Lassan mozgatja rajta a kezét, mire

azon kapom magam, hogy csak bámulom, ahogy az alkarján
kidüllednek az erek minden egyes mozdulattól.
– Olyan hatalmas vagy – suttogom.

– Mutasd meg az édes puncidat, Baba!

Szavaival mintha benzint locsolna a bennem tomboló lángokra.

Lejjebb nyomom a telefont, és megmutatom neki, amit kért.

– Még! Tedd szét a lábad, és mutasd meg, milyen nedves vagy!

– morogja. Zajosan veszi a levegőt, miközben tovább mozgatja a

kezét.

Széttárom a combomat, amitől teljesen zavarban vagyok,

ugyanakkor huncutnak, szexinek és nőiesnek érzem magam.

Engedelmeskedem neki. Már kis híján felemelem a telefont, hogy

újra lássam a farkát, amikor rám rivall.

– Ujjakat. Befelé. Most, Baba! – parancsolja.

Beleszédülök abba, ahogy mondja. Ez mocskos és őrült dolog, alig

ismerem. A fenébe is, még a nevét sem tudom. Mégis itt tartok, hogy
olyan részeimet mutatom meg neki, amiket még soha senki nem
látott, nem érintett. Lenyúlok a szabad kezemmel a nedves
nyíláshoz.

– Még! Több ujjat abba a csinos punciba. Azt akarom, hogy

eluralkodjon rajtad a vágy.

Szó szerint vicsorogva beszél, mert elveszítette a fejét. Mintha

elpattannának az idegei. Patt! Patt! Patt! Erősnek érzem magam
attól, hogy ilyen hatalmam van egy férfi fölött. Fölötte.

Még egy ujjammal behatolok.

– Hármat – sziszegi.

– Ahhoz túl szűk – suttogom. – Fáj.

– Tedd be három ujjadat a lyukadba, Baba! Most azonnal. Az fog
fájni, amikor beléd nyomom a farkamat, szóval muszáj, hogy szépen
felkészítsd magad.

Felnyögök a szavaitól. Meg akar dugni. Szörnyeteg meg akar dugni

engem. Bizsergek a vágytól és az izgalomtól. Mintha csak egy álom
lenne, hogy a legszexibb pasi veszi el a szüzességem, akivel valaha
találkoztam. Életre kelt fantázia.

Behatolok a harmadik ujjammal is, és felsikoltok. Fáj. Nem tudom,

hogy fog oda beférni az óriási farka.

– Baszki! – morogja. – A rohadt életbe, olyan tökéletes vagy.

– Köszönöm – felelem a bókjától ragyogva.

– Vedd ki a nedves ujjaidat, és nyúlj a csiklódhoz! Hallani akarom,

ahogy nyögsz, Baba, miközben a nyitott, remegő

lyukadat nézem.

Nyugtalan, sőt kétségbeesett a hangja. Megint átjár a hatalom

érzése.

Kihúzom a nedves ujjaimat a sajgó puncimból, és elkezdem

simogatni a csiklómat. Nehéz egyik kezemmel tartani a telefont,
amíg a másikkal maszturbálok, de minden tőlem telhetőt megteszek
a kedvéért. Lecsukódik a szemem, és belefeledkezem a pillanatba,
miközben elképzelem, hogy rajtam van. Ural engem. Harapdálja a
nyakamat, ahogy belém hatol. Nem telik bele sok időbe, mire olyan
orgazmus söpör el, ami csak miatta lehetséges. Még sohasem volt
ilyen jó orgazmusom. Nem volt olyan, amelyik torkon ragadta volna a
lelkemet, hogy felrázza.

– Mester! – kiáltok fel. Az egész testem megfeszül a gyönyörtől.

Összerándul a puncim, és együtt lüktet a zakatoló szívemmel.

– Hadd lássam az arcodat! – utasít nyersen.

Felrántom a telefont, és megint a farkát bámulom: a hegyét,
miközben éppen kiveri. Hamarosan felnyög, aztán belespriccel a
kamerába. Ez a legerotikusabb dolog, amit életemben láttam.

Lecsukódik a szemem, amíg letörli a telefonját. Most, hogy

kielégültem, nekitámasztom a telefont a párnának, és oldalt fekve
összehúzom magam. Kezd úrrá lenni rajtam az álmosság, és
fenyeget, hogy maga alá gyűr.

– Olyan gyönyörű vagy. Énekelj nekem egy dalt, Baba!

Eléneklem neki az egyik kedvenc altatódalomat. Azt, amelyik Miss

Pollyról szól. Csukott szemmel is hallom az elgyötört légzését,
mintha felhőként ölelne körül, hogy birtokba vegyen.

Olyan heves! Még sohasem volt dolgom ilyen emberrel. Ő más.

Különleges. Az enyém.

Pislogva kinyílik a szemem a gondolattól.

Ellágyult tekintettel figyel engem. Az arckifejezésétől olvadozik a

szívem.

– Hiszel a sorsban? – kérdezem felsóhajtva.

Bólint, és valami keserűségféle csillan a szemében.

– A sors adott vissza téged nekem.

– Hogy érted ezt?

– A sors intézte úgy, hogy egymásba botlottunk a könyvesboltban –

magyarázza egy fejrázás után mosolyogva.

– A sors tudja, mit csinál – állapítom meg ásítva.

– Tartsd mocskosan az ujjaidat a kedvemért, Baba –

mormolja. – De most azt akarom, hogy aludj. Szükséged van a
pihenésre.

– Miért? – ásítok megint. Alig bírom nyitva tartani a szemem.

– Mert eljövök érted.

– Tényleg? – pislogok borzongva.

– Nagyon hamar eljövök érted. Nagyon jók leszünk együtt.

Nem lesz menekülés.

A heves hanglejtése valami sokkal sötétebbet sejtet egy egyszerű

randinál vagy egyéjszakás kalandnál. De én túl sokat látok bele
mindenbe. Az elmém máris összerakott egy képet, hogy Mester és
az ő Babája egy pár. Elneveztem a három leendő

gyermekünket. Gondolatban már felvettem a nevét, amit nem is

tudok.

– Alig várom – biztatom. Bármit is akar, benne vagyok.

Bármiben benne vagyok, hogy ilyen birtokvággyal bámuljon rám.

– Nem kell sokáig várnod.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

~ Pá at a ~
Benny
– Öltözz fel! – rivall rám Tanner. – Tíz perc múlva indulunk.

Álmosan megdörzsölöm a szemem és összeszorítom a fogam.

Úgy terveztem, hogy felkelek, és megtalálom a módját, hogy

találkozzak Bethanyvel. Bosszant, hogy Tannernek van valami hülye
feladata a számomra így hajnalban, mielőtt esélyem lenne beszélni
a babácskámmal.

Egy gyors zuhanyozás és fogmosás közben önkéntelenül eszembe

jutnak teste fehér és bársonyos vonalai. Még sohasem láttam
semmit, ami ilyen gyönyörű lett volna. Tegnap este kissé
elveszítettem a fejem. Dolgokat követeltem tőle, mielőtt egyáltalán
uralkodhattam volna magamon.

De az én csinos új babácskám engedelmeskedett a parancsaimnak.

Megmutatta a tökéletes húsát, és gondoskodott róla, hogy

elélvezzen.

Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyen engedékeny lesz.

Mintha direkt nekem találták volna ki – a két összeillő ember végre

egymásra talált.

Kurvára a megszállottja lettem.

Sötét, szaggatott farmert húzok szűk fekete Metallica-pólóval és

csizmával. A szobámból kilépve az ajtó mellett találom Tannert, a
falnak dőlve, két Starbucks kávéval a kezében.

Nyugodt a tekintete. Csillapodott a feszültség, amit mostanában

éreztem áradni belőle.

Ez felhúzza az agyam.
Megváltozott közöttünk a légkör. Kami a hibás, egyszerűen tudom.
Ha megtalálnám a módját annak, hogy elvágjam a torkát és
elrejtsem a hulláját Tanner tudta nélkül, akkor megtenném. Talán
egyébként is. Gondolkodni fogok rajta.

Némán sétálunk ki a fekete Cadillac Escalade-jához. Már jó tíz perce

vezet, mire megszólal.

– Úgy hallom, jól sikerült a feladat – mondja úgy, hogy az úton tartja
a tekintetét.

Annyi minden történt azóta, hogy beletelik egy másodpercbe, hogy

felvegyem a fonalat.

– Aha. Úgy visított a ribanc, mint valami beszorult malac, amikor

lefűrészeltem a nyelvét – bámulok ki az ablakon oldalra fordulva,
hogy ne lássa a kamuzást az arcomon.

– Hmm… És a másik fazon csak járulékos veszteség volt?

– A tanúkat el kell tenni láb alól. A Tanner Klub első számú szabálya.

Felhorkant, én pedig mosolygok.

– Van egy ajándékom a számodra, Benjamin. Valami, amiért

keményen megdolgoztál, hogy kiérdemeld – jelenti ki büszkén.

– Ha újabb baba, akkor nem érdekel – lazul el a vállam, ahogy

nekidőlök a bőrtámlának.

– Jobb – biztat. – Sokkal jobb.

Csak megyünk és megyünk. Nem tudom, mennyi idő telik el, de

legalább egy órája elhagytuk a várost, amikor lekanyarodunk egy
földútra, amit lombos fák szegélyeznek kétoldalt.

Kezdek ideges lenni.

Azért hozott el ide, hogy megöljön?

Kicseszettül megpróbálhatja. Mások is megpróbálták már, de

kudarcot vallottak.

Á, nem. Ha Tanner holtan akarna látni, akkor megpróbálta volna

elvágni a torkomat álmomban, a takarítói pedig elintézték volna a
hullámat.

Még jó darabig megyünk a földúton. Kezdek felélénkülni az

izgalomtól. Bizsergek, és nem tudom, hogy a kávétól, vagy attól, ami
jön, esetleg mindkettőtől. Végül megállunk egy konténerház előtt.
Régi és lepukkant. Csalódottság nyilall belém. Valami jobbra
számítottam.

– Ne duzzogj, Benjamin! Nem ez a meglepetésed.

Összeszorítom a fogam, de bólintok. Leparkol a kocsival, és kiszáll.

Nem illik az öltönyében az erdei tájba. Követem őt, és bemegyünk a
konténerház mögé. Amikor meglátom a földből kiemelkedő
betonalkalmatosságot, rajta egy ajtóval, megint izgalom uralkodik el
rajtam.

– Mi ez? – kérdezem.

– Nézd meg, Szörnyeteg – dob oda nekem egy koponyás

kulcstartóra fűzött kulcsot. – Csak a tiéd – teszi hozzá eszelős

vigyorral, ám nem kerüli el a figyelmemet, hogy némi bizonytalanság

villan a tekintetében. Azt akarja, hogy tetsszen nekem, bármi is ez.
Máris tetszik.

Kinyitom és leveszem a lakatot, lehajítom a fűbe, és feltépem a

rozsdás ajtót. Nyikorogva tiltakozik, aztán örömmel látom, hogy
lépcső vezet a föld mélyére, nem pedig létra.

– Mi a fasz ez? – csodálkozom hangosan.

– Egy bunker. Egy olyan fazontól vettem a telket, aki biztos volt
benne, hogy jön a világvége. Marhára felkészült rá az öreg –

válaszolja Tanner. Az apám is fel volt készülve. – Meghalt, és ez

most az enyém. A tiéd. Ez az ajándékom a számodra.

Hátravigyorgok rá a vállam fölött, mielőtt lecsörtetek a lépcsőn, ami

legalább hat méterrel levisz a föld alá. Tanner utánam jön, és
megnyom egy kapcsolót a falon. Fénybe borul a bunker, én pedig
eldobom az agyam. Ez nem valami vihar előli menedékhely vagy
raktár a kacatoknak. Ez egy otthon. Valaki úgy tervezhette, hogy itt
fog lakni, ha szar megy a ventilátorba.

Először egy igazi nappaliban és konyhában találom magam.

Kanapé. Állítható támlájú szék. Hűtő. Asztal. Micsoda munka!

Úgy örülök, mint egy gyerek karácsonykor, miközben felfedezem a

tágas helyet. Konzervek, víz és mindenféle ellátmány sorakozik a
polcokon, amerre csak a szem ellát.

Találok egy hálószobát franciaággyal. Hatalmas szoba, a farkam

pedig megrándul a gondolattól, hogy Bethany meztelenül terül el a
takarón.

– Imádom – mordulok fel. – Kibaszottul fantasztikus!

– Még el sem jutottunk a legjobb részhez – árulja el. – Erre.

Tanner elcsoszog előttem, aztán végigcaplat egy hosszú folyosón. A

végére érve benyit egy ajtón. Miután belépek mögötte, vigyorgok. Én
nem pont így csináltam volna, de határozottan jó. Három masszív
cella egymás mellett, nagyjából olyanok, mint amelyikben Kamit
dugta. Plexiből vagy ilyesmiből vannak, vastagok és látszólag
áthatolhatatlanok.

Mindegyik cellát hatalmas lakat védi, a tetején pedig kis kör alakú
lyukak biztosítják a légáramlást. Mindegyikben ott egy
összehajtogatott takaró, egy kutyatál és egy vödör a pisiléshez.

A cellák körül padlótól plafonig csempe borít mindent, a

halogénizzók pedig zümmögve pislákolnak. A hatalmas szoba
közepén ott egy lefolyó. Ha eldurvulnak a dolgok, elég egy gyors
slagozás, és máris kész a takarítás.

– Mi a véleményed? – kérdezi Tanner széles vigyorral. – Ezt a részét

csak neked csináltattam.

Legszívesebben megkérdezném tőle, hogy neki vajon tetszeni fog-e

a saját cellája, de nem teszem. Majd akkor, amikor őt már
biztonságban tudom odabent, és a szeme láttára belezem ki Kamit,
megkérdezem.

– Tökéletes. Most elmegyek érte – kerülöm meg, hogy elinduljak az

én Bethanymért.

– Lassíts, gyilkos! – kapja el a bicepszemet a fejét rázva. – Nem

szólíthatod le csak úgy a lányt. Kell egy terv. Ez nem terv.

– Van tervem – vágok vissza. – El fogom hívni randira. Aztán

elhozom ide. Önként fog jönni. Bethany akar engem.

– Mióta? – szűkül résnyire a borostyánszínű szeme, ahogy fürkész

engem.

Ledermedek és megfeszül az állkapcsom.

– Talán ha nem lettél volna annyira elfoglalva Kamival, lett volna

lehetőségem elmondani neked.

Lángoló tekintettel nézünk egymással farkasszemet.

– Mondd, miről maradtam le – kéri lágyan, mégis rideg hangon.

– Megcsókoltam. Belebotlottam és megcsókoltam – felelem bujkáló

mosollyal. Nem árulom el neki, hogy telefonszexeltünk, és azt sem,
hogy leskelődtem utána a könyvesboltban. Nem árulom el neki az
ajándék baba dolgot, és hogy szerintem tudja, hogy én küldtem. Azt
pedig végképp nem árulom el, hogy kis híján elkapott a kibaszott
Dillon Scott.

– Furcsa.

– Miért olyan furcsa? – vonom fel a szemöldököm.

– Csak olyan homályosnak tűnik.

Nyílegyenesen belenézek a szemébe.

– Tegnap botlottam bele. Amikor felpillantott, megvolt a vonzalom.

Megkérdeztem, hogy hazakísérhetem-e. Érezte, hogy kapocs van
közöttünk, Tanner. Láttam a szemében. Szóval hazakísértem,
megcsókoltam a szép kis száját, és elkértem a számát.

– Milyen cuki – húzódik mosolyra a szája.

– Fogd be! – lököm meg. – Ő más. Erős pillanat volt.

– Azt lefogadom.

Nem foglalkozom vele. Folytatom a hely bejárását, felfedezését.

Olyan rohadt tökéletes, hogy el sem hiszem.

Tanner végre távozik a bunkerből, én pedig kihasználom az

alkalmat, hogy felhívjam Bethanyt.

– Halló – szól bele lágy és kibaszottul szexi hangon.

– Jó reggelt, szépség.

Felsóhajt, amitől életre kel a farkam.

– Jó reggelt. Nem számítottam ébresztő hívásra – mondja, a

hangjában egyértelműen mosoly bujkál. Legszívesebben
megcsókolnám.
– Minden reggel hallani fogod a hangomat – közlöm vele.

Nemsokára úgy fogom ébreszteni, hogy mélyen benne lesz a

farkam, és végighúzom a nyakán a fogamat.

Kuncog, amitől eszembe jut, hogy vajon milyen érzés lenne, ha a

torkáig nyomnám a farkam. Átrezgetné a hangja?

Elélvezhetnék az édes kacajától?

– Anya elutazott három napra egy konferenciára, amiről most szóltak

neki. Le kellett mondani a pedikűrt meg minden. Elise pedig minden
pénteken elmegy bulizni. Arra gondoltam…

Elhallgat, mintha bizonytalan lenne.

– Arra gondoltam, hogy talán átjöhetnél – folytatja mégis. – Jól

főzök. Csinálhatnék neked vacsorát, és…

Desszert gyanánt megetetnélek a farkammal.

– Hmm, és? – kérdezem a vágytól rekedten.

– Meglátjuk, hogy utána mi lesz. Megnézünk egy filmet, vagy…

– Dugunk?

– Mester! – sikkant fel.

– Igen, csinos babácskám?

Felsóhajt.

A sóhajai egyenesen a farkamig hatolnak.

– Szűz vagyok. Nem tudom, hogy… mármint… szeretném, hogy…

Gondoltam, hogy az, de így is zene füleimnek, hogy nekem

tartogatta magát. Várt, és örökké csak az én farkamat, az én
szerelmemet fogja ismerni. Ez kibaszott nagy hatással van rám.

– Lassítsunk? – javaslom szinte nyögve.

Csak a kicseszett holttestemen át.

– Talán.

Még csak ennyit sem tud válaszolni anélkül, hogy hazudna. A

babácskám éppen annyira akarja ezt, mint én. Azt akarja, hogy a
magamévá tegyem és magam mellett tartsam. Hogy dugjam és
szeressem.

– Megteszem, ami tőlem telik – kamuzom neki. – És ezer éve nem

ettem házikosztot – folytatom, de ezzel már nem hazudok.

– De leginkább csak látni akarlak.

Újabb igazság.

– Én is látni akarlak. Hétkor jó? – érdeklődik. – Szeretném, ha lenne

elég időm elmenni, hogy vásároljak valami szépet, amit felvehetek.

Nem akarom, hogy bármi új legyen rajta. Azt akarom, hogy olyasmit
vegyen fel, amit maga készített.

– Biztos vagyok benne, hogy akad valami szép a szekrényedben. Ne

vegyél semmit! Lepj meg valami egyszerűvel! A fehér a kedvenc
színem.

Tiszta, mint a hó. Érintetlen, mint az én Bethanym szűz puncija. És

amikor majd lecsöpög a combján az ártatlanságának

a nyoma, beszennyezi a tökéletes ruhát. Gyönyörű lesz.

– Biztos?

– Abszolút – biztatom. – Úgyis lekerül majd.

– Mester! – kiált fel, aztán elneveti magát. – Lassan, tudod.

Ó, tudom én, csak leszarom.

– Hát persze, Baba.

Végül letesszük a telefont, és arra eszmélek, hogy Tanner

meglepetten, felvont szemöldökkel néz.

– Szükséged van a segítségemre abban, hogy idehozd?

– Nem, de kötélre tényleg szükségem lenne – vigyorgok rá. –

Tudsz nekem szerezni?

– Azt hittem, hogy ide fogod csalni. Akar téged, nem?

– Arra kell a kötél, hogy itt tartsam. Az ágyamban. Az én édes

Bethanym nem megy sehova.

– Itt az én Szörnyetegem – állapítja meg ördögi kacajjal. –

Szerzek neked kötelet.

Nagyon lassan telik a nap. Időtöltés végett – miután Tanner

hazahozott – elsétáltam egy postaládához, hogy küldjek egy kedves
„bekaphatod” levelet az apámnak, ráadásként egy képpel az új
babámról, csak hogy szívassam a vén köcsögöt.

Tudni fogja, hogy nálam van, és nem tehet ellene semmit.

Vicces, amikor visszacsap a karma.

Betévedek egy régiségboltba a klub környékén, ahol mindenféle

szart árulnak. Kihalt a hely, csak hátul matat valaki.
Régi csecsebecsék. Ezeréves bútorok. Poros könyvek. A hátsó
sarokban meglátok egy antik fésülködőasztalt. Apró, mintha egy
fiatal lánynak tervezték volna. Tökéletes arra, hogy a babácskám
kibabásítsa magát. A tükör még ép, gazdagon díszített kerettel, és
egyetlen fiók van alatta, de jóval meghaladja a költségvetésemet.
Kérhetnék pénzt Tannertől, de akkor megtudná, hogy ajándékot
veszek a csinos új babácskámnak. Egyedül kell ezt megoldanom.

Még mindig a fésülködőasztalt csodálom, amikor egy idősebb nő

rám kiált egy létráról.

– Segíthetek valamiben, fiatalember?

– Mennyire fix az ára ennek a fésülködőasztalnak? Nincs háromszáz

dollárom – ismerem be.

Megigazít néhány könyvet a polcon, és letörli róluk a port egy

ronggyal.

– Azért foglalkozom ezzel, hogy pénzt csináljak belőle, nem pedig

azért, hogy bukjak vele.

Ja, hát én meg azzal foglalkozom, hogy biztosan elég pénzem

legyen megtartani a csinos új babácskámat, és nem azzal, hogy a
túlárazott cuccaidra költsek.

– Kétszázat adok érte. Összesen ennyi van nálam.

Kamu. De szerencséje lesz, ha beveszi.

– Háromszáz – tűri be a rongyot a derékszíjába. – Ha nem

engedheti meg magának az itteni árakat, akkor kérem, szaladjon át
a szupermarketbe.

Zavar a kritikus hozzáállása. Odamegyek a létrához, és felnézve

lesújtó pillantást vetek rá.

– Kétszáz.
A homlokát ráncolva tekint le rám.

– Háromszáz – szorítja össze a ráncos száját.

Makacs vén ribanc.

– Kétszáz – ragadom meg a létra alját.

– Három… ááá!

Úgy feldühít ennek a vén szatyornak a viselkedése, hogy izomból

megrántom a létrát egy pillanat alatt. Az egyensúlyát elveszítve a
kőpadlóra zuhan, a feje pedig óriásit koppan.

Ámulva nézem, ahogy vértócsa gyűlik körülötte.

Ezt nem lehet megunni.

Megrázom a fejem, hogy kizökkenjek a kábulatból. Nem akartam

ilyet csinálni. Kikapom a rongyot az öve alól, és letörlöm vele a létrát
ott, ahol hozzányúltam, aztán zsebre vágom. Felemelem a
fésülködőasztalt, hogy kiosonjak vele a hátsó kijáraton. Az épületek
mögött hosszabb az út, mert a bútort cipelve kerülgetnem kell a
kukákat meg az ilyen szarokat, de végül hazaérek vele. Később
majd elviszem a végleges helyére.

Egy pillanatra aggódni kezdek, amiért a Barlanghoz ilyen közel

vonzom a rendőröket, de szerintem balesetnek fogják hinni. Az
ócska régiségboltnak még csak számítógépes rendszere sem volt.
Minden régi volt benne, szóval biztos vagyok benne, hogy kamerát
sem szereltek fel.

Az öreglány leesett a létráról, és betörte a fejét. Ügy lezárva.

Nem fognak gyanítani semmit.

Én: Farkaséhes vagyok.

Baba: Rám vagy a híres spagettimre?

Én: Seggfej vagyok, ha azt mondom, hogy mindkettőre?

Baba: Igazából aranyos, hogy azt akarod, hogy főzzek neked.

Én: Egyáltalán nem aranyos az, amire most gondolok. Van már hét
óra?

Baba: Milyen türelmetlen vagy. Éppen most veszem meg a

hozzávalókat.

Legszívesebben elárulnám neki, hogy tudom, mert két sorral

mögötte vagyok a boltban, ahogy követem, de visszafogom magam.

Én: Vettem neked egy ajándékot.

Izgatott sikkantást hallok a bolt mélyéről, amitől úgy vigyorgok, mint

egy kicseszett idióta.

Baba: Tényleg?! Ez olyan édes. Mi az?

Én: Meglepetés.

Baba: Utálom a meglepetéseket.

Szinte látom, ahogy lebiggyeszti az ajkát. Azok az ajkak nemsokára

a farkam köré cuppannak. Megtanulja majd

szeretni a meglepetéseket… Készülök neki néhánnyal.

Én: Ezt szeretni fogod.

A sarkon kikukucskálva örömmel látom, hogy égővörös arccal

bámulja a telefonját. Fehér, csipkés ruhát húzott a kedvemért.
Ártatlan, de rövid. A térdzokni állati szexi. Úgy fest, mint egy kislány
női testben. Fájdalmasan megfeszül a farkam a farmerban.

Baba: Mi a véleményed a csokitortáról? Az enyémért megőrülnek.

É
Én: Csorog a nyálam…

Baba: Rossz Mester.

Mosolyogva kezdi el tolni a kocsit a cukrászati alapanyagokhoz.

Éppen utánalesek, amikor egy nagy, langaléta köcsög a nevét
kiáltja.

– Elizabeth? Te vagy az? Alig ismertelek fel. Bakker, milyen dögös

ez a cucc – dörmögi a srác, aki a szőke hajába túrva huncut mosolyt
villant rá. Nincs egyedül. Két másik fiú is emelgeti mögötte a
szemöldökét, ők viszont elindulnak egy rekesz sörrel a kasszához,
és hátrakiabálnak, hogy Randyéknél majd találkoznak.

Morgás tör elő a torkomból a birtokvágytól.

– Helló, Jason – veti oda hűvösen a babácskám, miközben

levesz a polcról egy doboz sűrített tejet. – Örülök, hogy találkozunk,

de sietek. Randim lesz.

Megdobban a szívem a szavaitól, ám ez a pöcs nem tágít.

– Elszórakoztathatlak a randiig. Kivoltam, amiért nem maradtál

tegnap este megnézni a filmet – mondja a kölyök megjátszott
szomorúsággal. A hülyéjének harmatgyengén dudorodik a nadrágja.
Áll neki az én babácskámra.

– Kösz, nem – veti oda Bethany. – Most pedig, ha nem haragszol…

– indul el a srác mellett, aki viszont úgy megragadja a karját, hogy
felnyöszörög tőle.

Összeszorított fogakkal markolom a telefonomat, de úgy, hogy félek,

hogy eltörik. Le akarom szerelni róla, de nem avatkozhatok be,
hiszen tudom, hogy kamerák vannak. A baseballsapka most
eltakarja az arcomat, viszont ha lemészárolom ezt a hülye pöcsfejet
a cukrászati osztályon, az kelthet némi gyanút.

– Ezután beülhetnénk a kocsimba. Te. Én. Meg ez a ruha… –

motyogja, miközben felemeli hátul a szoknyarészt.

Ennek a faszarcnak meg kell halnia. Elindulok a polc mentén, mert

már nem érdekel a lebukás, de émelyítő reccsenést hallok.

Jason nyögve tántorodik hátra, a babácskám pedig elsiet tőle.

Amikor találkozik a tekintetem a srácéval, értetlenül néz rám, és

letörli a vért a homlokáról. A sűrített tej konzervdoboza ott gurul a
lábánál.

Az én édes, tüzes babácskám jól megadta ennek a köcsögnek, ami

jár.

Még soha életemben nem voltam ennyire büszke.

Gúnyos félmosollyal otthagyom, és kiosonok ott, ahol Bethany

éppen fizet a kasszánál. Miután beültem a kocsiba, figyelem, ahogy
két zacskóval a kezében kisétál. Rohadtul utána akarok menni.
Meggyőződni róla, hogy épségben hazaér. Bakker, attól a ruhától
megáll a forgalom, vagy elrabolhatják miatta, vagy valami ilyesmi,
márpedig az én babácskámat nem fogja elrabolni senki – csak én.

Ám ennél sürgősebb elintéznivalóm is akad.

Megrándul a farkam.

Ezzel sem foglalkozom.

Megint a boltra tekintek, és várom, hogy előkerüljön Jason.

Odamegy a csillogó piros Mustangjához, beszáll, én pedig egészen

a lakásáig követem. Egyáltalán nem figyel a külvilágra, csak próbálja
elállítani a vérzést a homlokán.

Ó, fiacskám, ennél rohadtul jobban fogsz vérezni, amiért

hozzányúltál a babácskámhoz.
Mögé lopakodom, ahogy felmegy a lépcsőn és benyit a lakásba,
majd beosonok, mielőtt becsukódhatna mögötte az ajtó. Úgy siet a
nyomorult a fürdőszobába, hogy még csak észre sem veszi, hogy
követem. Óvatos vagyok, hátha nem a saját lakása, és lehetnek
benne mások is, de csend honol, amíg meg nem hallom a
káromkodását. És azt, hogy kinyitja a zuhanycsapot.

A hálószobába lépve leülök az íróasztalhoz. Egy gyors

egérmozdulattól életre kel a számítógép, s amit látok, az marhára
felcseszi az agyamat.

Ő.

Az én Bethanym.

Fényképek.

Rengeteg fénykép.

Ez csak a köcsög saját lakása lehet.

A legtöbb fotó a babácskámról és Elise-ről van, valószínűleg a

Facebookról lopva, a többit viszont a tudta nélkül készítette róla. A
mozi sötétjében. Ahogy a vásznat nézi a homlokát ráncolva. Képek
arról, hogy a srác keze ott van a combján. Sok-sok sötét, szemcsés
kép a combjáról. A kurva anyját!

Mindet törlöm. Nem akarom, hogy képei legyenek róla, amit mások
is megtalálhatnak, ha átkutatják a holmijait. Miután meggyőződtem
róla, hogy kitöröltem az életéből, becsörtetek a fürdőszobába. A
zuhanyfüggöny nincs teljesen behúzva, a lúzer pedig éppen a
középszerű farkát veri, kétségtelenül Bethany csinos ruhájára
gondolva. Szétárad bennem a düh.

– Ő az enyém – vicsorgok a függönyt félrerántva.

A faszkalapnak elkerekedik a szeme, és meglepetten felnyöszörög.

Megragadom az állkapcsánál fogva, hogy kirántsam a zuhany alól.
Megcsúszik, ám a brutális fogásom megakadályozza, hogy
eltaknyoljon.

– Azt hitted, hogy büntetés nélkül hozzányúlhatsz ahhoz, ami az

enyém? – sziszegem, direkt halkan, mert tudom, hogy szomszédok
vannak mindenfelé.

– N-nem. F-fogalmam sincs, m-miről b-beszélsz – dadogja.

Tökön térdelem, mire picsogva felnyüszít, és sikkant egyet, amikor

belököm a szobájába.

– Vedd fel a kibaszott ruhádat, mielőtt megnyúzom a

farkadat, és odakapcsozom a homlokodra.

– N-nem f-fogsz megerőszakolni és megölni? – kérdezi csodálkozva.

Perverz.

– Megerőszakolni? – vonyítok fel a nevetéstől. – Álmaidban, hülye

fasz.

Lesújtó pillantást vet rám, amitől felmegy bennem a pumpa.

– Hacsak nem azt szeretnéd, csinifiú – vicsorgok, és rávetem

magam. Küszködik, de sikerül arccal lefelé lenyomnom a földre.

– A seggedben akarod érezni a nagy és félelmetes pasas farkát?

– N-nem – zokogja. Reszket alattam. – K-kérlek.

Felnevetek, rideg és sötét hangon.

– Nem vagyok buzi, te seggfej. Szerelmes vagyok abba a nőbe,

akiről azt hitted, hogy hozzányúlhatsz.

– Elizabethbe? A barátja vagy?

– A mestere vagyok.

– Ne haragudj – préseli ki magából. – Sohasem említett téged.

Rezeg a telefonom, mert hívnak. Felkapok egy pólót a földről, és

beletömöm a szájába, miközben meglovagolom. Miután
meggyőződtem róla, hogy csöndben lesz, felveszem a telefont.

– Rossz hírem van – mondja szomorúan Bethany. – Elejtettem a

zacskót a tojással. Úgy tűnik, hogy nem lesz csokitorta.

Úgy hangzik, mintha teljesen felzaklatná ez a tény.

– Majd máskor megsütöd nekem, Babácska. Én viszont viszem a te

desszertedet, jó?

– Mintha azt mondtad volna, hogy lassítunk – neveti el magát,

mintha ellazulna.

– Én nagyon lassan fogom elfogyasztani a desszertemet,

szépségem. Olyan lassan, hogy könyörögni fogsz, hogy gyorsítsak.

– Lehet, hogy túl sok leszel nekem – áll el a lélegzete.

– És sohasem foglak megunni.

A hülye pöcs vergődik és nyöszörög alattam, ezért a könyökömet

használom, hogy halántékon vágjam vele. Anélkül ütöm ki a
szerencsétlent, hogy nyomot hagynék rajta.

– Két óra múlva találkozunk – mondja a babácskám boldogan.

– Aztán meglátjuk, mit hoz az este.

Az este azt fogja hozni, hogy egyenesen a bunkeremben kötünk ki,

ahol azzal töltöm majd az éjszakát, hogy öntudatlanra kefélem.

– Nemsokára találkozunk, Baba.

Letesszük, én pedig iparkodni kezdek. Éppen annyi időm van, hogy
elintézzem ezt a nyomorultat, és visszaérjek a babácskámhoz.

Gyorsan megnyitom a jegyzettömböt a gépén, és bepötyögöm:

Sajnálom, de egyszerűen nem bírom ezt tovább csinálni.

Miután megvolt, és letöröltem az ujjlenyomatomat a billentyűzetről,

odavonszolom őt az ablakhoz. Egy pillantással felmérem, hogy a
második emeleti lakás elég magasan van-e, majd fejjel előre átlököm
a korláton. Jóleső puffanással landol.

Jövök érted, csinos új babácska…

TIZENKETTEDIK FEJEZET

~ s ta ~
Dillon
– Ugyanaz a pasas? – kérdezi Marcus a halott férfira lenézve,
akinek ötcentis vágás tátong a nyakán. Visszajöttünk a Rebel’s
Redsbe, miután kora reggel hívtak minket egy gyilkossághoz.

Még mindig dühös vagyok, amiért ilyen hamar újranyitott a hely.

Kiderült, hogy nem Mr. Law-é volt az épület. Ő csak a klubot vezette,
és az emberkereskedelmi ügyei nem az üzleti kapcsolatokon
keresztül zajlottak. Tehát jogilag nem akadályozhattuk meg, hogy a
tulaj új menedzsert nevezzen ki, és ugyanúgy üzemeltesse tovább a
helyet, mint eddig.

Kurvára hihetetlen.

Most reggel hét óra van, nekünk pedig egy olyan bűnügyi helyszín
jutott, ahol a halál beálltának becsült időpontja alapján nagyjából tíz
órája történhetett a cselekmény.

– Véletlen? – teszi hozzá Marcus.

Nem hiszek a véletlenekben ebben a munkában. Ez lett volna az

első megállóm ma, hogy kikérdezzem Scarletet, a szemtanút, aki
szerint Harris itt járt Law meggyilkolásának napján. Nem
számítottam rá, hogy egy újabb gyilkosság miatt leszek itt. Ez

most más. Egyetlen vágás, gyors munka, nincs más sérülés.

Csizmanyomok látszanak a vértócsában a feje körül, amiket vagy az

az ember hagyott, aki rátalált, vagy pedig az, aki megölte.

Ha a gyilkos volt, akkor semmiképpen sem lehetett ugyanaz az arc,

aki a Law-gyilkosságot követte el. Nem lehetett ennyire körültekintő
az egyik esetben, és annyira felelőtlen a másikban.

– Már tudom is, hogy mire gondolsz, de ez a fickó talán baleset volt.
Lehet, hogy valaki más volt a célpont, vagy a gyilkos itt dolgozik, és
ez a fazon rájött vagy megfenyegette? –

özönlenek Marcusból a feltételezések.

– Kukákat átnézni, hátha kidobta a gyilkos a fegyvert – adom ki az

utasításokat kiabálva. – Mindent kérek, amit csak tudni lehet az
áldozatról, és senki sem megy el innen, amíg nincs meg az összes
vallomás a dolgozóktól. Kell a tegnap este műszakban lévők teljes
listája.

Egy pillanatra sem veszem le a tekintetemet a holttestről, ahogy

minden porcikáját átvizsgálom, és a környezetét is. Az első
szemrevételezés nagyon fontos. A bűnügyi helyszínelést nagyon
könnyű elszúrni: egy apróság, amit figyelmen kívül hagyunk a
nyomozás elején, később kulcsfontosságú lehet a gyanúsítotthoz
vezető nyomok szempontjából. Az áldozat mellett jobbra van egy kis
vértócsa, körülötte néhány cseppel. A cseppek nem oda vezetnek,
ahol összeesett.

– Marcus – szólok oda, miközben a társam éppen az egyik

alkalmazottal beszél.

A különálló vércseppekre mutatok. Acélszürke tekintetével

szemügyre veszi a kis tócsát és a spriccelés irányát.

– Még egy áldozat? – motyogja a gondolataimat megfogalmazva,

mire ijedt sikkantás hallatszik a hátunk mögül.

Az egyik kuka teteje gyorsan visszacsukódik, Josey pedig elsápadva

a szája elé kapja a kezét, és a fejét rázza. A lány Marcusék családi
barátja, aki nyomozónak tanul. Marcus ragaszkodott hozzá, hogy
velünk jöjjön, de szólt neki, hogy ne nyúljon semmihez. Mintha Josey
hallgatna rá. Ez a harmadik alkalom, hogy elhoztuk magunkkal, de
ha rajtam múlik, akkor marhára az utolsó.

Továbbra is a fejét rázza, és a kuka felé mutat.

Nyilvánvaló, hogy nem fog tudni megszólalni, így Marcus fújtatva
odamegy, hogy felemelje a kuka fedelét.

– Francba! – szitkozódik hátralépve. A könyökhajlatába dugja az

orrát, hogy ne érezze a szagot. A társam olyan öltönyben jár, mintha
a Mad Men ben vagy valami hasonló baromságban szerepelne, de
most egyáltalán nem tűnik olyan összeszedettnek, ahogy eltántorog
a kuka mellől.

Mély lélegzetet véve megteszem a néhány lépést, és felkészülök rá,

hogy mi lehet odabent. Legyek szálldosnak és zümmögnek, és a
szemeteszsákok és az ételmaradékok között –

amiket kidobtak az emberek – ott egy vörös hajú nő.

Scarlet.

Bakker!

Huszonhárom éves. A nyelvét kivágták, és elvitték… minek?

Szuvenír gyanánt? Ezek a gyilkosságok személyes ügyek, és a klub

a közös pont, ami üzleti versengésre vagy belső viszályra utal.

Miért vágták ki a nyelvét?

Beszélt velünk, és kiadta nekünk Cassiant.

Vajon ő volt az, és így akart bosszút állni?

Honnan tudta volna, hogy Scarlet beszélt?

Elém tesznek egy gőzölgő kávét, és csak ekkor tudatosul bennem,

mekkora nyüzsgés van a kapitányságon, én pedig az íróasztalomnál
ülök a gondolataimba merülve. Josey mosolyog rám az asztal
túloldaláról.
– Na, van valami nyom? – kérdezi, mire összevonom a
szemöldökömet.

Mintha megosztanám vele.

Bátor teremtés, de fiatal és naiv. Ez a női nyomozóknál nem mindig

szerencsés.

– Hoztam neked kávét – fixírozza a poharat, amit néhány

másodperccel korábban letett elém.

– Mi az, borravalót vársz? – vágok vissza az asztalomon tartott

befőttesüvegbe nyúlva, hogy odadobjak elé egy ötcentest.

– Ne vágj hozzám pénzt, nem vagyok sztriptíztáncos – csattan fel.

Próbál sértődöttnek tűnni, de kihívó a hanglejtése.

– Azt mondod, hogy csak ötcenteseket vágnának hozzád, ha az

lennél? – horkantok fel, mire elsápad, és látszik rajta, hogy szörnyen
elszégyelli magát. Vastagabb bőrre lesz szüksége ahhoz, hogy egy
férfiak uralta pályán dolgozzon. Mielőtt

megismertem Jade-et, mielőtt jött M. J., hagytam volna, hadd főjön a

levében és tanuljon belőle. Csak azért, mert nő, nem kell megkímélni
a szívatástól, amiben az összes többi újonc részesül mifelénk.

A kissé megremegő állkapcsától, ahogy próbálja tartani magát,

mégis seggfejnek érzem magam. Ha Jade itt lenne, akkor biztos,
hogy rögtön tökön rúgott volna, amiért nem kímélem a lányt.

– Josey, csak hülyülök veled. Köszönöm a kávét, de nem oszthatok

meg veled információt. Most pedig, ha segíteni akarsz, akkor
begépelhetsz nekem valamennyit ebből a szarból

– adok neki némi papírmunkát, amitől kis mosoly ül ki az arcára.

Remek. Most úgy a nyomomban marad, mint valami lábszag.

Az újoncok mindig túlzottan lelkesednek értem. Pedig azt szeretem,
ha a kollégáim már rutinosak, csöndesek, és ott vannak egy szavak
nélküli italra vagy beszélgetésre egy kemény nap után, ha bármikor
szükségem van rá.

Megőrjít a légkondi zúgása a fejem fölött, a gyomrom pedig korogva

könyörög kajáért. Felállok, megkerülöm az asztalomat, de meg is
torpanok, amikor az igencsak terhes feleségem besétál az ajtón.
Nadrágkosztüm van rajta, és első látásra nem is tűnne fel a blézer
alatt rejlő pocakja annak, aki nem tudja, hogy ott van. A bőre ragyog,
és tökéletes mennyiségű súlyt szedett fel ahhoz, hogy járás közben
picit pattogjon a feneke. Bakker, folyton feláll tőle a farkam – még
akkor is, ha néhány óra telik el, amióta legutóbb láttam. Az emberek
szeretettel és tisztelettel

üdvözlik. Hiányzik nekik. Volt idő, amikor szinte ki sem tette a lábát
innen, és kinevettem, amiért szó szerint itt élt.

– Jól áll neki a terhesség – jegyzi meg a hátam mögött Josey

izgatottan.

Mi a francért kellett felállni a helyéről, hogy a terhes feleségemet

bámulja?

A vállam fölött hátrapillantva látom, hogy vágyakozva nézi, amint

Jade éppen Roberts nyomozóval beszélget arról, hogy M.

J. a jövő héten kezd majd el egy kreatív mozgásfejlesztő

foglalkozást. Jade azt szajkózza, hogy jól fog jönni neki, amikor már
belevághat a harcművészetekbe. Szerintem még túl kicsi hozzá,
Jade szerint viszont nem, és az anyamacival nem állok le vitatkozni.
Egyszer megpróbáltam, aztán egy hétig szenvedtek a golyóim, mert
szexmegvonásban részesített. Kínzás volt.

– Úgy néz ki, mint Gal Gadot – szólal meg újra Josey.

– Ki? – motyogom.
Josey rácsap a karomra, így kénytelen vagyok ránézni. Tátott szájjal
hunyorog rám. Mi a fene?

– Wonder Woman? Jesszusom, te barlangban élsz, öreg? –

zsörtölődik.

– Én nem barlangban élek, hanem a valóságban. Csak azok a

szuperhősök számítanak, akik kidolgozzák a belüket, hogy elkapják
a rosszfiúkat.

Erre a szemét forgatva felhorkant.

– Szia, bébi – vigyorog rám a közeledő Jade. Széttárom a karomat,

hogy magamhoz öleljem.

– Nem számítottam rá, hogy itt látlak ma – mormolom bele a

fülébe, hogy alatta megharapdáljam kicsit. Ettől ellazul a teste, és

szorosabban hozzám bújik. Aztán elhúzódik tőlem, és huncutul
pofon vág, miközben a még mindig mellettem álló Josey-ra pillant,
aki úgy ólálkodik körülöttünk, mint egy istenverte kukkoló.

– Szia – mosolyog rá Jade, mire Josey szinte elolvad a

gyönyörűségtől.

Mi a büdös franc? Josey-nak feláll a feleségemtől?

– Emlékszel Marcus Josey-jára? – mordulok fel.

Josey előrelép, hogy átölelje a gyanútlan Jade-et, aki esetlenül

felemeli és leereszti a karját.

– Hát persze – mormolja, de elkerekedett szemekkel néz rám Josey

válla fölött, mintha azt kérdezné a tekintetével, hogy „ez meg
kicsoda?”.

– Egyébként nem vagyok Marcus Josey-ja. Csak simán Josey.

Egyedülálló – teszi hozzá zavarában.

Résnyire szűkült szemmel rámeredek, aztán Jade-et karon fogva

kimasírozok az irodából.

– Na, ő viszont Dillon Jade-je. Házas – szólok hátra a vállam fölött.

Becsukom az iroda ajtaját, és az üvegen át még egyszer rápillantok

Josey-ra, aki gúnyos félmosolyt villant rám, majd visszatér a tőlem
kapott papírmunkához.

– Okkal jöttem be – mondja nekem Jade, miközben beletúr a

táskájába, amihez még mindig nem szoktam hozzá, hogy magánál
hordja. M. J. előtt utálta a táskákat, de anyukaként folyton telerakja
őket popsitörlővel, cumival és rágcsálnivalóval

– még akkor is, ha nincs vele M. J.

– Tessék – sóhajt fel, és az ajkára harap aggodalmában.

Széthajtogatom a papírt. A homlokomat ráncolva megállapítom,

hogy ez a weboldal címe, amit Elise adott meg egy ideje, de nem
volt időm ránézni.

– Tudtam, hogy valami nem stimmel vele, Dillon.

– Mi ez? – vonom össze a szemöldökömet. Nem vagyok biztos

benne, hogy tudni akarom.

– Egy fétisoldal.

Jaj, istenem! Végképp nem hiányzik, hogy azt a lányt, akire még
mindig úgy gondolok, hogy copfot és fogszabályzót hord, villantani –
vagy ki tudja, mit művelni – lássam egy perverz weboldalon.

– Rosszabb, mint amire gondolsz – téved Jade tekintete a padlóra.

Kurvára kétlem.
– Folytasd – sürgetem. Reszelős a hangom a bosszúságtól. –

Mondd el, mert az baromira fix, hogy nem fogom megnézni.

Jade felsóhajtva kihúz egy széket, hogy leüljön. Nekilát képzeletbeli

szöszöket lesöpörni a nadrágjáról.

– Jade! A fenébe is, te nő.

– Babák, Dillon – néz a szemembe úgy, hogy rettegés csillan az

övében.

A babák szótól meghűl a vér az ereimben. Ökölbe szorul a kezem.

– Micsoda?

– Beöltözik babának – mondja, és az ajkába harap, miközben

gondterhelten ráncolja a homlokát.

Mi a fasz?

Bakker!

Jézusmária!

A rohadt életbe!

– Nem csinál szexuális jellegű dolgokat. Csak eljátssza, hogy egy

baba – magyarázza Jade remegő hangon. – Hátborzongató, és
annyira hasonlít…

– Ki ne mondd a nevét – bukik ki belőlem.

Jade fészkelődik ültében.

– Beszélni fogok vele – biztatom az idegtől beállt nyakamat

dörzsölgetve. – Meglátjuk, honnan jön ez a hülyeség.
– Van valaki, aki hozzászólásokat ír – teszi rá a kezét az enyémre. –
Dollkeeper a felhasználóneve. Babagyűjtő.

– És?

– Úgy említi a „bátyját”, mintha tudná Elizebethről, hogy kicsoda. De

ami még fontosabb, mintha azt is tudná, hogy ki a bátyja. Dicsőíti a
bűncselekményeket, Ben…

– Ne mondd ki a nevét! – szakítom félbe, hogy rászóljak. –

Nem érdemes rá, hogy a szádra vedd, bébi.

– Tartok tőle, hogy ha rájött, hogy kicsoda, akkor megtudhatja, hol

lakik, és eldurvulhatnak a dolgok – öleli át a hasát a szabad kezével.
– Kinyomtattam az összes kommentjét.

A megszállottság határát súrolja, hogy az összes képéhez meg

mindenéhez ír valamit.

Megcirógatom az arcát, és a füle mögé simítom a haját.

– Utána fogok nézni annak, amit mondtál.

– Még a sírból is kísért az a szemétláda – fújja ki magát egyszerre

dühösen és ijedten.

Nem számít, mennyire lépünk tovább, mindig is kísérteni fog.

Mint egy kicseszett vírus, ami arra vár, hogy legyengüljön az ember
immunrendszere.

Jade már több mint egy órája elment, hogy elvigye M. J.-t az
unokahúgomhoz, Jasmine-hoz látogatóba, de az étvágyamat is
elvitte magával. Még mindig nem tudom rávenni magam, hogy
belépjek arra a weboldalra, így ezt a lépést átugorva egyenesen a
forráshoz fordulok.
– D! – kiabálja Marcus, amitől ráloccsantom az ingemre a hideg
kávét. Pompás. Eltökéltség tükröződik a megkeményedett
arcvonásain, ahogy felém tart. Kinőtt a borostája, amitől egy kicsit
gyűröttebbnek látszik a szokásosnál. Be akarok szólni neki, mert
alapjáraton olyan szépfiús, de tudom, hogy most megjárja a poklot.
Ezért most az egyszer ráharapok a nyelvemre. – Támadt egy
ötletem.

– Gratulálok – mordulok fel. Fogok néhány zsebkendőt, hogy

törölgetni kezdjem a tűzijáték módjára szétterülő barna foltot a fehér
ingemről.

A szemét forgatva átnyújtja nekem Scarlett, vagyis Jinan Anderson

vallomását.

– Azt mondta, hogy a Barlang tulajdonosa volt az, aki az állásinterjút

csinálta vele. Ez, miután megismertük, nagyon

szokatlannak tűnt. Többnyire a bár menedzsere intézi az ilyesmit.

– Igen. Mire jutottál?

Átnyújt nekem még egy papírt.

– Mi ez?

– Jelentkezési lap – válaszolja vigyorogva.

Felvonom a szemöldökömet, hogy pontosítson.

– A Barlangba. Azt mondom, küldjünk oda valakit. Egy ismeretlent,

hogy bepillantást nyerjünk.

Josey-ra pillant, aki éppen egy biztosítótűvel piszkálja a körme alól a

koszt.

– Bakker, nem.

– Ne csináld már! Tökéletes terv.

– Nem.

– D! – próbálkozik a szívszorító kiskutyanézéssel, ami a csajoknál

működik, de ennél ismerhetne jobban is. Nem dőlök be a hülye
taktikájának.

– Ő még csak nem is nyomozó – vetem oda.

– Pontosan. Ezért tökéletes.

Csörög a vezetékes telefon az asztalomon, Marcus pedig odahajol,

hogy felvegye.

– Oké. Aha. Nem. Várj meg minket! – mondja a hívónak, aztán

leteszi, és megint felém fordul. – Hulla a belvárosban. A srác kiesett,
kiugrott vagy kilökték a másodikon az ablakból.

– És?

– Mills azt mondja, hogy látni akarod majd.

Mi a fenét jelentsen ez?

– Rendben, de maradj a fenekeden Josey-val. Nem hiányzik, hogy

még egy helyszínelésbe belerondítson. És Marcus… –

bődülök fel. – Ti ketten ne találjatok ki újabb okosságokat, amíg

vissza nem érek.

TIZENHARMADIK FEJEZET

~ S o at a ~
Elizabeth
Mosolyra húzódik a szám, ahogy kezdik betölteni a levegőt az illatok.
Ráteszem a fedőt a fazékra, és még egy utolsót keverek a salátán.
Nagyon sokáig készülődtem. Mester nem akarta ugyan, hogy
fáradjak, mégis szükségét éreztem, hogy azonosuljak azzal, ami
vagyok… aminek szólít. A legszebb babás sminket tettem fel, és
csinos ruhába bújtam – fehérbe, hozzáillő

bugyival. A zoknim eltakarja a térdem, az egyszerű pántos cipőm

pedig frissen polírozva csillog.

Visszavezet az utam az újabb ajándékhoz, ami az ajtó előtt várt,

amikor hazaértem a bevásárlásból. Még egy csodálatos baba. Habár
egyik sem olyan lélegzetelállító, mint az első, amit tőle kaptam. Az a
kedvencem. Bukfencezik a gyomrom a gondolattól, hogy
megkérdezzem a Mestertől, valóban ő ír-e nekem Dollkeeper
felhasználónévvel, és ő küldi-e az ajándékokat. Így áll össze
leginkább a kép – ez lehet az oka annak, hogy ilyen gyorsan
haladnak a dolgok a megismerkedésünk óta. Így egy ideje már
elkezdődhetett a dolog. De hát ez azt jelenti, hogy valóban
megkeresett. Keresett

és megtalált. Bevette magát az életembe. Örömteli borzongás fut

végig rajtam.

Üzenethang harsan a pulton heverő telefonom felől.

Mester: Nemsokára ott vagyok. Legyél kész.

Megdobban a szívem, és meg egyszer végignézek magamon a

tükörben. Megmozdul a kilincs, körülöttem pedig tapintani lehet a
feszültséget.

Ahogy kinyílik a faajtó, összeszorul a gyomrom. Elise libben be rajta,

nyomában a barátaival. Sokan vannak. Tetőtől talpig végigmér, aztán
karon ragad, hogy berántson a hátsó szobába, félre a még mindig
beáradó emberek szeme elől.

Elenged, és még egyszer végigjáratja rajtam a tekintetét.

– Ennek véget kell vetni! Nézz magadra! Úgy nézel ki, mint egy
pornós kislány.

Mi a franc az a pornós kislány?

– Baba vagyok – helyesbítek.

– Nem, Beth, te ember vagy. Aki sérült lett, miután értesült a beteg,
perverz bátyánk létezéséről, meg az ő babafétiséről.

– Ez nem arról szól – hazudom. Pedig valójában pont ezzel

kezdődött ez a mélyről jövő megszállottság.

– Semmi tisztelet nincs benned azok iránt, akiket megölt? A nők

iránt, akiket elrabolt? Jade iránt, az ég szerelmére? –

kiabálja, mire mardosni kezd a szégyen.

Ez nem olyan. Nekik nem volt választásuk. Ez nem a halott

bátyám kedvéért van. Ez… Ez értem van.

És a Mesterért.

– Mit keresel itt egyáltalán? Nem a koliban kéne lenned? –

csattanok fel. A bosszúság véget vet a pillanatokkal ezelőtti

szárnyalásomnak.

Összerezzen a szavaim erejétől.

– Tudod, hogy igyekszem elkerülni a pasit, akivel jártam. Oda fog

menni, hogy megkeressen, de egy kis időre van szükségem.
– Hát legalább megkérdezhettél volna – feleselek. Mindent tönkre
fog tenni, mint mindig.

– Ez az én otthonom is. Csak szeretek a koliban lenni. És ami azt

illeti, tényleg megkérdeztem anyától.

Hát persze. A tökéletes kis Elise természetesen megkérdezte

anyucitól.

– Ki ez a sok ember?

– Rendezek egy kis bulit. Anya csak vasárnap jön haza. Azt mondta,
hogy rendben van. Szükségem van erre, Beth. Ne legyél már hisztis.

Én? Én ne legyek hisztis? – üvöltenék rá legszívesebben teli

torokból.

– És Beth… – szólal meg az ajtóban megállva. – Jason is meg van

híva, úgyhogy legyél kedves.

– Cseszd meg, Elise! – visítom, ahogy összecsap bennem a düh, a

tehetetlenség és a fájdalom. Hogy tudja a saját húgom ennyire
erőltetni ezt a hülye, ronda, taperolós faszfej Jason témát?

Tátva marad a szája, mint egy felfújható gumibabának egy

fura vén figura farkára várva. Kitör belőlem a kuncogás a

gondolattól, és mellette elsietve felmarkolom a telefonom.

Könyörögnöm kell a Mesternek, hogy elvigyen innen. Elise-től.

Mindenkitől.

Amikor megint nyílik a bejárati ajtó, és Dillon áll ott komoly arccal,
összeszorul a szívem, és görcsbe rándul a gyomrom, hogy vajon
mitől lettek ilyenek az egyébként tökéletes vonásai.

– Mi az? – lehelem, és rossz hírre számítok.

A homlokát ráncolva becsukja az ajtót, és végignéz a most már
nyüzsgő konyhán.

– Vacsorapartit szerveztetek?

Egy különleges vacsorám lett volna. Aminek annyi.

Rohadt Elise.

Elise rázza a fejét, hogy nem, és bekíséri őt a hátsó szobába.

Utánuk megyek, és becsukom az ajtót.

– Mi az, D? Megijesztesz.

– Most jövök a belvárosból – válaszolja elgyötörten. – Úgy

gondoljuk, öngyilkosság történt.

Jaj, istenem! Ki az? Miért vagy itt, a fenébe is?

– Sajnálom, Elise – folytatja. – Egy srác, akivel láttalak már együtt

lófrálni. Jason Bronson.

A húgom döbbent nyögése visszhangzik a beállt csöndben.

Dillon rám néz, de én semmit sem tudok mondani neki. Utáltam

Jasont. Nem kívántam a halálát, de nem érzek iránta másképp azért,
mert meghalt. Számomra érdektelen a hír. Nem érzek semmit.

– Miért? – kérdezi Elise a sokktól remegő hangon.

– Ki tudja, szívem. Általában egy csomó olyan dolog miatt szokott

lenni, amiket könnyedén lehetett volna orvosolni, ha az illető
megkapja a segítséget, amire szemlátomást szüksége lett volna.
Senkit sem lehet hibáztatni érte – jelenti ki Dillon, miközben szinte
odaszegez engem a tekintetével.

– Ez minden? – kérdezem. Szörnyen le akarok lépni, hogy

felhívhassam a Mestert.
– Elizabeth – zihálja Elise, és ítélkező pillantást vet rám a könnybe
lábadt szemével.

– A te barátod volt, nem az enyém – emlékeztetem.

– Olyan szívtelen vagy! Ki vagy te? – ordítja, és a tenyerét lendítve

nekem jön. Az ütés gyorsan történik, mintha lángnyelvek nyaldosnák
meg hirtelen az arcomat, a fejem pedig oldalra rándul az erőhatástól.

Ribanc!

Tombolni kezd bennem a düh, akár egy borzalmasan éhes oroszlán,

aki könyörög, hogy engedjem szabadon és széttéphesse a torkát.
Unom már őt, kurvára unom.

Csillapíthatatlanná fajul a haragom, és eluralkodik rajtam a

késztetés, hogy kitépjem a hülye műhaját, Dillon viszont lefogja az
izmos karjával, mielőtt reagálhatnék. Egyetlen védelmező

mozdulattal keresztülhúzza a vad tervemet. Azt hiszi, hogy engem

véd tőle. Pedig valójában őt kell megvédeni tőlem.

– Nézz rá! – kiabálja Elise, undorral a hangjában. – Ez a

hátborzongató babadolog. Teljesen elfajult. Valaki a múltkor
lefényképezett, mert azt hitte, hogy én vagyok ez a… Ez a…

– Ez a micsoda? – vágok vissza ordítva a kényeskedő

kirohanására.

– Ez a gyilkosimádó bababuzi – veti oda nekem.

– Elég volt! – rikkantja Dillon, mire a tesóm abbahagyja a vergődést

a karjában, és belezokog a mellkasába. Most komolyan, ki a hisztis?

– Beszélni akarok veled, Beth. Erről az egészről. De nem ma este.

Szerintem egyikőtöknek haza kellene jönnie velem, hogy békén
hagyja a másikat ma estére.
Tizenkilenc éves vagyok, az ég szerelmére. Bármennyire is
értékelem, hogy vigyáz rám – vagyis ránk –, nem az apánk.

– Nem – jelentem ki keserűen. Nekem van egy hely, ahová mehetek.

Felkapom a telefonomat, és feliszkolok a lépcsőn.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

~ Új e etű ~
Benny
Néhány saroknyira parkolok le, és elindulok a házuk felé.

Éppen lelépek az úttestre, hogy átkeljek rajta, amikor látom, hogy

egy csapatnyi ember odasétál az ajtóhoz és bemegy.

Mi a franc?

Egy szót sem szólt arról, hogy nem csak kettesben lennénk.

Írok neki egy üzenetet, de nem kapok választ. Végigfut a

gerincemen a harag.

Szórakozik velem? Nem, nem tenne ilyet.

Rám dudálnak.

Fénybe borul a lábam, és egy pillanatra el is vakítanak a fényszórók,

a dudaszó pedig kis híján megsüketít. Eltakarom a szememet, hogy
védjem a fénytől, és visszalépek az úttestről, hogy az autó elférjen,
majd fedezékbe vonulok egy nagy fa mellett. Továbbra is a házon
tartom a szemem. Figyelek, és reménykedem, hogy válaszol, így
nem kell bemennem jelenetet rendezni. A kocsi, amelyik kis híján
elütött, megáll a ház előtt.

Ekkor ismerem fel, hogy kié.

A kibaszott Dilloné.

Mi van ezzel a fazonnal, hogy majdnem megtudta, hogy még mindig

dobog a szívem?

Belém nyilall a düh. Miért van itt? Egy másik babámtól is feláll neki?

Miért nem nyírtam még ki ezt a rohadt tenyérbemászó faszt?

Rövid ideig van csak bent, és nemsokára egyedül távozik.

Felgyullad a villany a babácskám szobájában, aki az ablakhoz lép,
kitárja, és mélyen magába szívja a levegőt. A füléhez tartja a kezét,
és egy másodperc múlva felvillan a neve a telefonom kijelzőjén.

– Baba? – lehelem.

– Mester, a húgom tönkretett mindent. Utálom. Utálok itt lenni.

Sajnálom, de mehetnék én hozzád? – szipogja, nekem pedig
belesajdul a lelkem, hogy magamhoz ölelhessem. Hová a fenébe
vihetném, ahol biztonságos és diszkrét? Eszembe jut Tanner
meglepetése, és felsóhajtok.

– Várlak. Pakolj össze egy táskába! Gyere ki és sétálj fel két

saroknyira! Látni fogod, hogy egy fekete Mustang várakozik ott.

Hajtsd le a fejed! – adom ki az utasításokat.

Bizseregni kezdek az izgatottságtól. Alig tudok nyugton maradni,

miközben várom. Amikor meglátom rohanni az utcán, marhára nem
diszkréten, a kezében lóbált hátizsákkal, késztetést érzek, hogy
felkapjam és belökjem a hátsó ülésre, hogy ne csináljon jelenetet.
De amint meglátom az arcát a fényszóróim kereszttüzében,
megfájdul a szívem. A szép sminkjének annyi. Fekete szemfesték
folyik le a rózsaszín arcán, az orra égővörös, zamatos rózsaszín
ajkai pedig

szétnyílnak, ahogy zokog. Libeg a fehér ruhája futás közben,

felfedve a tejfehér combját a térdzoknija fölött. Pici a melle, de még
így is rohadtul szexi, ahogy fut.

Fuss, fuss, fuss, Baba! Egyenesen a várakozó karjaimba.

Ahogy közelebb ér, belém ütközik, és apró termete ellenére kis híján
felborít. Még sohasem találkoztam ilyen sóvárgással és túláradó
érzéssel. A torkomban dobogó szívvel kapom a karjaimba a kis
testét. Megcsókolom a feje búbját, és magamba szívom az édes
illatát. Úgy zokog a mellemen, akár egy gyerek, és úgy szorít, mintha
félne elengedni.
Én sohasem fogom elengedni.

– Csitt – duruzsolom a haját simogatva. Életre kelt a farkam, mert

odanyomódik a hasához. De úgy tűnik, hogy nem zavarja.

Továbbra is magához szorít. – Szálljunk be a kocsiba, és ott

elmondhatod, mi történt.

Odakísérem, és mivel egy kicseszett úriember vagyok, ha

Bethanyről van szó, ki is nyitom neki az ajtót. Hiába lenne csinos,
ahogy csípőig felhúzódik a ruhája, ha belökném a hátsó ülésre,
végül segítek neki beszállni az anyósülésre, és bedobom a
hátizsákját a lába közé.

Amikor becsatolom a biztonsági övét, találkozik a tekintetünk. Csillog

a szeme.

A csodálattól.

A vágyakozástól.

A megkönnyebbüléstől.

A forróságtól.

A tekintetében érzelmek egész tárháza látszik, és az összes az

irántam érzett vágya körül forog. Letörlöm a szemfestékes

könnyáztatta arcát, aztán megcsókolom a pisze orrát, mielőtt
becsukom az ajtót, és bepattanok a volán mögé. A kocsi motorja
hangos, szinte ágyúdörgésszerű, amikor padlógázt nyomok.

Diszkrétebbnek kellene lennem, de nem bírok. Kurvára elveszítem a

fejemet Bethany közelében.

Az illata.

A szomorúság hangjai a szájából.

Ahogy betöltik a kocsit a kimondatlan szavai, amiknek szinte érzem
az ízét.

Odanyúlok, hogy megszorítsam a combját és megfogjam a kezét.

Megszorítja az enyémet, kétségbeesetten, a farkam pedig nekifeszül
a farmerem sliccének. Azt akarom, hogy ott markoljon meg, ám be
kell érnem ennyivel – egyelőre.

– Utálom a nővéremet – bukik ki belőle. – Önző, ítélkező,

elkényeztetett picsa.

– Folytasd, Baba. Engedd ki magadból – kacsintok rá.

Félénk a mosolya, de csak nekem tartogatta.

– Sohasem érdekli, hogy én mit akarok. Ma este semmi mást nem

akartam, mint egy tökéletes vacsorát veled.

A számhoz emelem a kezét, hogy megcsókoljam. Hogy is ne

tenném?

– Mindent meg fogok adni neked, amire szükséged van, és még

többet – biztatom. Ráharapok a bütykére, majd nyomok rá egy
puszit, hogy csillapítsam vele az enyhe fájdalmat. Végül leteszem az
ölembe az összekulcsolt kezünket.

Tovább csicsereg arról, hogy mennyire utálja a nővérét,

amitől én is megutálom a csajt. Akár a torkát is elvágnám úgy, hogy

Bethany lábánál hever, ha ezzel örömet szereznék a babácskámnak.

Tapicskolhatna

vértócsában,

összemocskolhatná vele a csillogó cipőjét, nekem pedig felállna a

farkam a sikkantásaitól.
Majd a megfelelő időben.

Most az a legfontosabb, hogy hazavigyem Bethanyt – oda, ahová

tartozik. Hogy biztonságba helyezzem a kíváncsi tekintetektől és a
picsogó húgától. Távol az olyan köcsögöktől, mint Dillon, akik
rohadtul beleártották magukat az életébe.

Hosszú az út, így egy idő után elalszik. Szegénykémen annyira

eluralkodtak az érzelmek, hogy kimerült tőlük. Ki kell pihennie magát
későbbre.

Örülök, hogy átalussza az út utolsó szakaszát. Még akkor is

szunyókál, amikor már leállítottam a motort. Arra pattan ki a szeme,
hogy kinyitom neki az ajtót, és ölbe kapom, de aztán megpuszilom
az orrát, és ellazul. Beletelik némi ügyetlenkedésbe, de sikerül
kinyitni a bunker ajtaját. Amikor eljöttem innen, ügyeltem rá, hogy
bekapcsolva hagyjam a légkondit. Lehűlt a levegő odalent, és
aggódom, hogy fázni fog a fodros ruhájában. Lefektetem az ágyra,
és végre felébred. Korog a gyomra, amin kuncogni kezdek.

– Mi lenne, ha pihennél, és csinálnék neked valami ennivalót?

– ajánlom fel.

– Mennyei vacsorát főztem neked – ráncolja a homlokát. –

Annyira csalódott vagyok.

Leülök mellé, a két tenyerem közé fogom az arcát.

– Minden hozzávalót megveszek, amire szükséged van, hogy holnap

este megfőzd újra. Megígérem. Most pedig maradj nyugton.

Bólint, a tekintete pedig álmatagra vált – ugyanúgy bámul, mint a

telefonszex után. Megrándul a farkam a nadrágban, de most nem
foglalkozom vele. Az én drága új babácskám éhes.

Kisétálok a szobából, és a konyha felé veszem az irányt.

Meglepve látom, hogy tele van a hűtő olyan dolgokkal, amikről
Tanner tudja, hogy szeretem őket. Ha itt lenne, átadnám neki az
elismerésemet. Később majd mindenképpen megteszem.

Nem vagyok valami nagy szakács, de sikerül összedobnom egy

gyors vacsorát: rántotta és krumplilángos, mellé almaszósszal.
Töltök neki egy hatalmas pohár tejet, ami kis híján túlcsordul, de
még időben észreveszem. Remélem, így fognak maradni a dolgok,
és sohasem kell éheztetéssel fegyelmeznem.

Nem, ő Bethany. Nem próbál majd elmenekülni.

Menekülni.

Menekülni.

Menekülni.

Maradni akar.

Az enyém.

Az enyém.

Az enyém.

Megfogom a polc és a konyhaszekrény közé dugott két tálca közül

az egyiket, ráteszem a vacsoráját, és szemügyre veszem az
összképet.

Úgy látom, valami hiányzik. Megpillantom a borzalmas fekete

rózsacsokrot, amit Tanner hagyott a konyhaasztalon üdvözlőajándék
gyanánt. A csokorhoz lépek, és kirántom belőle a legnagyobb rózsát.
Fájdalom nyilall a tenyerembe, ahogy belém marnak a tövisek, de
csak mosolyogni tudok.

Teszek róla, hogy jó legyen neki.

Kurva jó.
Leteszem a rózsát a tálcára, és beviszem a hálószobánkba.

Bethany szemérmesen ül az ágy szélén, és egy kompakt tükör

segítségével törli le az elkenődött smink maradványait.

Találkozik a tekintetünk, és mosolyt villant rám. Amint meglátja a

tálcát, amit leteszek az ágyra, még jobban fülig ér a szája.

– Ó, köszönöm – sikkant fel kipirult arccal. – Ez olyan kedves tőled.

Leülök mellé az ágyra, és megfogom a kezét. Eláll a lélegzete,

amikor összekenem a véremmel a tenyerét.

– Vérzel – állapítja meg rekedten. A szájához emeli a kezemet, hogy

csókokat leheljen a sérült bőrömre. Megigéz, ahogy a telt ajkait
mélyvörösre festi a vérem. Legszívesebben az egész testét
bekenném vele, és addig dugnám, amíg meg nem halok.

– Nem baj – válaszolom reszelős hangon, a farmeremben lüktető

farokkal.

Összevonja a szemöldökét, amikor nagy nehezen elhúzom tőle a

kezemet, és megfogom a kanalat. Halmozok rá egy kis tojást, és
bólintva felé nyúlok vele.

– Nyisd ki, Baba!

Tiltakozás nélkül szétnyílnak a véres ajkai. Marhára tökéletes.

Marhára az enyém. Megetetem a rántottával. Egyik falattal a másik

után. Aztán a krumplilángossal. A tekintetünk egy pillanatra sem
szakad el egymástól.

– Szomjas vagyok – leheli, mire felemelem a pohár tejet.

Mohón issza, és egy apró csepp kiszökik a szája sarkánál, hogy az

állára csorogjon. Közelebb hajolva kinyújtom a nyelvemet, mintha
éhes macskaként lefetyelnék bele egy tálka meleg tejbe.
Miután elhúzódom tőle, felém nyújtja a félig kiürült poharat, és lángol
a tekintete a vágytól. Leteszem a poharat a tálcára, és nekiállok
megetetni az almaszósszal. Egy falat leesik a finoman dudorodó
dekoltázsára, a ruha nyakvonala fölé. Ledobom a kanalat a tányérra,
hogy odanyúljak, és megfogjam az oldalát.

Közelebb hajolok, mire rögtön eláll a lélegzete.

Izgatott.

Rohadtul izgatott.

Mintha én hamarosan megadnék neki mindent, amire életében

valaha vágyott.

Szó szerint érzem, ahogy a szíve egy ritmusra zakatol az enyémmel.

A sóvárgása – az irántam érzett kicseszett vágyakozása –

ellenállhatatlan.

Lenyalom az édes almaszószcseppet, ám amint megízlelem,

képtelen vagyok eltávolodni tőle. Addig szívogatom a húsát, amíg
könyörögve felnyöszörög.

– Még mindig éhes vagy?

– Nem-nem – vágja rá.

Ekkor húzódom el tőle, hogy huncutul rávigyorogjak.

– Helyezd magad kényelembe. Egy pillanat, és visszajövök.

Összeszedem a maradékot, határozott léptekkel kiviszem a

konyhába, leteszem a tálcát, és megfogom a kötelet, amit Tanner
hozott, mielőtt elindultam vissza az én Bethanymért.

Mire visszaérek a szobába, már kibújt a cipőjéből, és a

térdzoknijával matat az ágy mellett állva.
– Azt hagyd magadon! – parancsolok rá, miközben ledobom a
kötelet a lábam elé.

– És most? – bólint égővörös arccal.

Odasétálok hozzá, és megcsodálom a vérfoltot, amit a kezem

hagyott oldalt a fehér ruháján.

– Vedd le a bugyidat.

Leveszi rólam a mogyoróbarna tekintetét. Milyen félénk az én

tökéletes babácskám. De engedelmes is. Benyúl a ruhája alá, és
elkezdi lehúzni magáról a bugyit. Mielőtt messzire jutna vele,
letérdelek elé, hogy átvegyem az irányítást.

Érzem az illatán, hogy mennyire felizgult, és köd borul tőle az

agyamra. Eszembe jut az én Bethanym oly sok évvel korábbról.

Amikor kíváncsiak voltunk, és szerelmesek. Mielőtt az anyám

tönkretett mindent.

Az a Bethany, aki itt áll előttem, szebb. Tökéletesebb. Nem

manipulál, és nem túl erős ahhoz, hogy ezzel ártson magának.

Ez a babácska lágy, engedelmes és az enyém.

– Akarod, hogy levegyem a ruhámat? – suttogja reszketve.

– Nagyon is tetszik rajtad ez a ruha, Baba – nézek fel forró

félmosollyal. – Bele akarok markolni, miközben duglak.

– Ez a valóság – nyögi égővörös arccal. – Ez tényleg

megtörténik.

Felállok, így már fölé tornyosulok. Fiatal még, nagyon fiatal, de nem
vagyok perverz. Tudom, hogy felnőtt nő a fodros ruha meg a csipkés
bugyi ellenére.
– Izgatott vagyok – sikkant fel.

Beletúrok a bársonyos barna hajába, és hátrahúzom a fejét, hogy

rám meredjen a nagy mogyoróbarna szemével.

– Akarod, hogy felvegyem a parókát?

Micsoda?

– Elhoztam magammal a hátizsákban – mutat a földön hagyott

táskájára.

– Szóval tudod, hogy láttam a weboldalt? – kérdezem a vágytól

rekedten.

– Gondoltam, hogy nagy valószínűséggel igen – von vállat.

Bizonytalanság csillan a szemében. Ezt baromira helyre kell tennem.

– Soha többé ne vedd fel azt a parókát! Égesd el! – mordulok fel,
aztán rátapasztom a számat az övére. Abban a pillanatban, amikor
felnyög, falni kezdem a durcás ajkát. Megmarkolja a pólómat, és
elgyötörten veszi a levegőt, miközben csak falom tovább. Közénk
nyúlva a ruhája alá vándorol a kezem, hogy megfogjam a punciját.

Szó szerint csöpög a sóvárgástól.

Bethany akar engem.

Végighúzom az ujjamat a vágaton, és elidőzöm a csiklóján.

Vágyakozva felnyög, az öle pedig előrelendül, az érintésemért

könyörögve. Felrakom a lábamat az ágy szélére, aztán ráteszem

az övét, hogy kitárulkozzon előttem. Aztán odahajolok a ruha alá,

hogy megtaláljam a sikamlós középpontját. Az érintetlen puncija
nem tátong úgy, mint a ribancoké, akikhez hozzászoktam. Még
előttem kitárulkozva is olyan szűk, mint eddig, és ezt csak
megerősíti, amikor egy ujjal belé hatolok.
– Jaj, istenem! – nyög fel.

– Csitt – mormolom az ajkára. – Muszáj, hogy érezzelek.

Mindenedet.

Nyöszörgése zene a farkamnak, ami nekifeszülve követel magának

figyelmet. A csiklóját simogatom a hüvelykujjammal, és élvezem,
ahogy körbe-körbe mozgatja a csípőjét a kezem ritmusát követve.
Annyira lefoglal, hogy örömet szerezzek neki, hogy felmordulok,
amikor a nadrágomon keresztül hozzáér a farkamhoz.

Kissé elhúzódva csúnyán nézek rá. A kemény tekintetem kíváncsi és

bizonytalan szempárral találkozik. Sőt, félénkkel. Ő

egyáltalán nem olyan, mint a határozott kurvák. Bethany örömet akar

szerezni nekem, de úgy tűnik, nem tudja, hogyan csinálja… Vagy
talán tart tőle, hogy nem fog nekem tetszeni.

Felnyögök, és tüzes pillantást vetek rá, hogy a tudtára adjam:

kurvára tetszik.

Durva akarok lenni. Fájdalmat okozva akarom a magamévá tenni.

Követni az ösztöneimet. Szabadjára engedni a bennem lakó
szörnyet. De tudom, hogy vele másmilyennek kell lennem.

Ő más, mint előtte bárki.

– Az enyém vagy, Baba – emlékeztetem rá, mert marhára nem

akarom, hogy elfelejtse.

– A tiéd – helyesel levegőért kapkodva. – Azt akarom, hogy te legyél

az. Hogy veled veszítsem el a szüzességem.

– Nem veszítesz el semmit – mordulok fel, még egy ujjal behatolva a

szűk testébe. – Én veszem el. Hozzám tartozik.

Még jobban úszik a puncija a vágytól, még jobban beindult a

titokzatos szavaimtól. Minden egyes kézmozdulatomnál, ahogy
belényomom a két ujjamat, és körüljárom a csiklóját a
hüvelykujjammal, egyre jobban elveszíti a fejét. Megmarkolja a
pólómat az egyik kezével, a másikkal pedig ügyetlenül simogatja
nadrágon keresztül a farkamat. Nem elég. Benne akarok lenni.

– Élvezz el, Baba. Olyan kibaszottul kívánlak, hogy nem tudok

örökké várni.

Felnyögve oldalra biccenti a fejét, feltárva előttem a karcsú, fehér

nyakát. Mint egy vacsorázni készülő vámpír, rávetem magam, és
összevissza harapdálom a bőrét. Felsikolt, én pedig a vér fémes ízét
érzem a számban. Ahelyett, hogy sírna vagy ordítana velem,
elélvez.

Baszki, de még mennyire, hogy elélvez.

Vadul remeg a teste, a puncija pedig halálosan összeszorul az ujjaim

körül. Még akkor is simogatom, amikor már csillapodik az
orgazmusa. A térde – az az egy lába, amelyiken állt –

megadja magát, de elkapom őt. Leveszem a lábamat az ágyról, és

finoman hanyatt lököm rajta, ahonnan ámuldozva bámul fel rám.

– Megharaptál.

– Gyönyörűen vérzel.

Erre ragyogó mosolyt villant rám. Kibaszottul rám mosolyog.

A rohadt életbe, tökéletes!

Hátranyúlok a tarkómhoz, hogy megragadjam a pólómat, és

egyetlen gyors mozdulattal kibújjak belőle. Az ajkára harapva
végigjáratja a tekintetét a tetovált testemen. Tanner vezetett be a
gyúrás világába, amikor megismertem, és abba, hogy hogyan tudom
fitten tartani magam. Mindig is eleve szálkás és izmos voltam, de
most már olyan, mintha kőből faragtak volna.
Minden egyes izmom erősebb, mint régen. Puszta kézzel tudok
nyakat törni.

– Ez annyira sokkal jobb élőben – leheli.

A kis harapásból szivárgó vért látva kénytelen vagyok egyetérteni

vele. Élőben érezhetem az illatát. Az ízét is, kurvára.

Egész testemben remegek ugyanattól az érzéstől, ami akkor jön, ha

meg akarok ölni valakit. Mindent felemésztő, részegítő, agyeldobós
érzés. Csakhogy nem az életére akarok törni, hanem a puncijára.
Belülről akarom széttépni, és otthagyni a nyomomat mindenén.
Visszatekintve hülyén érzem magam, ha a Jade iránti odaadásom
szintjére gondolok. Alig tudok rágondolni mostanság anélkül, hogy
ne gúnyolódna rajtam a bennem lakó szörny. Fiatalabb és
szemellenzős voltam akkoriban. Azt hittem, hogy ő a legjobb
Bethany-pótlék, ő van legközelebb ahhoz, amilyenem valaha lehet.
De kibaszottul nagyot tévedtem. Tudnom kellett volna, hogy a sors
megadja nekem az én igazi Bethanymet. Az én tökéletes
babácskámat.

Most semmi mást nem látok, csak Bethanyt.

Annyira tökéletes, hogy az összes korábbi próbálkozásom

hatalmas kudarcnak tűnik.

Morogva rávetem magam, és fájdalmasan összeütközik a fogunk.

Eltépem a ruháját, pedig nem akarom, hogy levegye.

Ezernyi jelenet kavarog a fejemben. Annyi mindent akarok csinálni

vele, hogy megőrjít.

– Mester – leheli, és két tenyere közé veszi az arcomat. –

Maradj velem. Azt akarom, hogy rám figyelj.

A kérése sokkal inkább kétségbeesett könyörgés. Annyira akarja,

hogy szeressem… Szinte már túl sok neki. Mélyen belenézek a
szemébe, miközben felhúzom a ruháját a csípőjére.

– Megőrjítesz – vallom be döbbent suttogással.

A mosolyától fényre derül az egész rohadt szoba. Az övemmel és a

sliccemmel matatok. Abban a pillanatban, ahogy megragadom a
farkamat, rámeredek.

– Nem tudom lassan, lágyan vagy gyengéden csinálni.

Kurvára fájdalmat akarok neked okozni – feszül meg az állkapcsom.

Utálom, hogy ilyen brutálisan őszinte típus vagyok.

– Tetszett, amikor megharaptál – sötétedik el a mogyoróbarna

szeme. – Nem vagyok porcelánbaba, Mester. A te babád vagyok.

Nem tudsz összetörni.

A kihívó hangja szinte sírva fakasztja a farkamat a sóvárgástól.

Morogva odateszem a vágytól sikamlós puncijához.

Annyi babát összetörtem már. Tönkretettem, megöltem őket.

De ezt nem fogom. Ez mindegyiknél jobb. Örökre megtartom.

Az enyém.

Az enyém.

Az enyém.

– Nem tudod, mit kérsz – válaszolom síri hangon.

– Nem tudsz fájdalmat OKOZNIIIII – visítja az utolsó szót, amikor

egy erőteljes mozdulattal behatolok a szűk nyílásába. A körmei
belemélyednek a vállamba, és könnycseppek csordulnak ki a
szeméből. A fogaim odatalálnak a nyakához, és bekapom ott, ahol
tudom, hogy kék-zöld foltot fogok hagyni a makulátlan bőrén.
Lecsukódik a szeme, reszket a teste.
– Nézz rám – lehelem a remegő ajkára.

Parancsszóra kipattan a szeme.

– Gyönyörű vagy, és még sohasem voltam olyan nővel, akivel olyan

jó lett volna, mint veled.

Ellágyulnak a vonásai a szavaimtól. Édes kicsi Bethany baba.

Szereti, ha bókolnak neki.

– Nedves a puncid, és baromi szűk a lüktető farkam körül.

Csak nekem tartogattad, ugye? Megéreztél engem. Figyeltél és

vártál. Mindig is téged kerestelek… Csupán idő kérdése volt, hogy
megtaláljalak.

– Csókolj meg – könyörög, és csuklik egyet. – Kérlek.

Az állkapcsát elengedve végighúzom a kezemet a ruhája

mellrészén. Összeér a szánk, de még csókolni sem tudom finoman,
mert annál jobban kell éreznem az ízét. Nyöszörög, amikor a
fogammal felsértem az alsó ajkát, de nem panaszkodik. A
milliméteresre nyírt hajamra teszi a kezét, hogy végighúzza a
körmeit a fejbőrömön. Szerintem bőven volt ideje megszokni a
farkam méretét, ezért keményen belényomulok, miközben vadul
csókolózunk.

Gumi nélkül dugom, mert ő az enyém.

Keményen dugom, mert ő az enyém.

Addig dugom, hogy fájjon neki, mert ő az enyém.

Feszültnek érzem a testét magam alatt, ezért odanyúlok a

csiklójához. Szeretem, amikor annyira vágyik rám, hogy elcsöppen.
Amikor sikamlós az édes szeméremajkai között.

– Jaj, istenem! – sikolt fel. – Ez… ez… jobb – lihegi.

Nem, Baba, ez kibaszottul csodálatos.

Hamarosan fékezhetetlenül remegni kezd, és a puncijával csak úgy

szorítja a farkamat, ahogy küszködik a gyönyörrel és a fájdalommal.
Belefeledkezem az én Bethanymbe. A csúcsra érve felbődülök, és
mélyen belespriccelek a babácskámba.

Beborítom őt a férfiesszenciámmal, a magamévá teszem.

– A nevem Beth – suttogja a fülembe.

– Tudom – nyalom meg a véres nyakát mosolyogva.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

~ Újs e ű ~
Elizabeth
Az egész testem ég. Ordítva tiltakoznak az izmaim. Sajog a húsom a
harapástól és a súrlódástól. Úgy pörög az agyam, hogy szinte füstöl.
Ő az. Mester, Szörnyeteg, vagy bármi legyen is az igazi neve.
Heves, és szerintem teljesen odavan értem. A gondolattól felfelé
görbül a szám széle.

Amikor elhúzódik tőlem, kíváncsian bámul. Mintha keresne valamit a

szememben. Talán habozást? Megbánást? Hát ezeket nem fogja
megtalálni. Teljesen magával ragadott. Még sohasem éreztem
magam ennyire az egekben, sohasem akartak és csodáltak ennyire.
Persze, vannak rajongóim – ha úgy tetszik – a fétisoldalamon, de ez
más.

Ezt érzem minden porcikámban.

Fáj a szívem és vérzik az agyam.

Ami a zsigereimben áramlik, az veszélyes. Hogy rá-e vagy rám, azt

nem tudom.

– Most, hogy már voltam benned, és éreztem a szád ízét, nem fogok
tudni leállni. Nem fogok leállni – szólal meg szinte rideg hangon.
Mintha ez egy vészjósló fenyegetés lenne.

Megborzongok.

– Senki sem kérte, hogy állj le – közlöm vele bátran.

– Azt akarom, hogy levedd a ruhádat, és mindenedet lássam –

hunyorog rám a barna szemével.

A sajgó ajkamra harapva bólintok. Mindenem fáj és gyűrött, de máris

izgatottan várom, hogy újra a magáévá tegyen. Folyik belőlem a
nedve, és tetszik az érzés. Zakatol a szívem. Nem használtunk
óvszert. Eszembe jut, hogy bárcsak ne szednék tablettát. Bárcsak
meglenne a lehetőség rá, hogy több kössön össze bennünket ennél
a mindent elsöprő kapcsolatnál. Rögtön kiverem a fejemből ezt a
hülye gondolatot, amint megfogalmazódott.

Elise-nek igaza van, beteg vagyok.

Ezek nem logikus gondolatok.

De… Mégsem tudok tenni az ellen, hogy itt cikázzanak a fejemben.

Az ellen pedig végképp nem, hogy kimondjam őket.

– Így akarok veled lenni mindig – suttogom szégyenkezve.

Ráncolja a homlokát, és tudom, hogy elrontottam. Túl lelkes vagyok.

Túlságosan megszállott. Túlságosan megrészegített az osztatlan
figyelme. Megrészegültem a birtokvágyától.

– Itt akarsz maradni? – vonja fel a sötét szemöldökét, és remegni

kezd a combom a sóvárgástól.

– Igen.

Tényleg vele akarok maradni. Örökre. Hogy soha többé ne legyek

magányos.

Mindketten megdermedünk a válaszomtól, mert olyan, mintha más

helyzetben mondtam volna ki neki az igent. Nem

tehetek róla, hogy eszembe jut ez a kislányos fantáziakép, miután

lefeküdtem egy férfival, akit még csak nem is ismerek.

De, ismerem.

Össze vagyok zavarodva, mégis minden olyan tiszta, amikor

ránézek. Életemben először most látok igazán.

Felül, aztán lekászálódik az ágyról. Közelről már látom, hogy a

gyönyörű tetoválásai elhalványult hegeket takarnak. Mi tett benne
ekkora kárt? Talán egy autóbaleset? Meg akarom kérdezni tőle, de
úgy döntök, hogy majd később beszélgetünk.

Most azt akarom, hogy még érintsen és kóstolgasson.

Elise egyszer mesélt nekem a szexről. Azt mondta, hogy az első

alkalom borzasztó és fájdalmas. Utóbbiban igaza volt, de én semmi
borzasztót nem találtam a fájdalomban. Attól érzi az ember, hogy él.
Az köt össze a pillanattal, így lehet rá emlékezni, majd újra és újra
feleleveníteni.

Lerúgja magáról a maradék ruhát is, miközben felfal a tekintetével. A

karomat felemelve várom, hogy levetkőztessen.

A morgása amolyan helyeslő hang. Miután lekerült a ruhám,

szemügyre veszi a fedetlen mellemet. A babák nem hordanak
melltartót.

– Nem mész sehová – jelenti ki tömören, és szinte dühösen

megrándul az állkapcsa.

– Ki fogsz kötözni? – bólintok a sarokban heverő kötélre pillantva.

Még jobban elönt a forróság odalent. Biztos tetszik neki az ötlet. A

még mindig síkos, ernyedt farka újra életre kel, én pedig nem hiszem
el, hogy az a nagy valami volt bennem. Égek attól,

ahogy a magáévá tett, de még többre vágyom ebből az érzésből.

– Feküdj hanyatt. Csukd be a szemed. Énekelj nekem valamit –

veti oda nekem.

Úgy teszek, ahogy mondja, és eléneklem az altatódalt, amit úgy

tűnik, hogy annyira szeret. Nem vagyok valami jó énekes, de nagyon
odafigyelek, így eltalálom a hangokat, és nem csuklik el a hangom.
Az erőteljes, mezítlábas léptei elárulják, hogy fel-alá járkál. Résnyire
nyitom a szememet, hogy kilessek, és kihagy a szívverésem. A
hajába túrva nézi az összemocskolt combomat.
A derékszíjához nyúl, hogy megmarkolja, mielőtt odalép az ágyhoz.

– Tedd szét a lábad! – bődül fel. – Ne hagyd abba az éneklést!

Reszketni kezdek a tépelődéstől. Vajon tudom kezelni azt, hogy ő

ilyen?

Csatt!

Jaj, istenem!

Aucs!

Csatt!

Fájdalom. Forró, perzselő fájdalom nyilall a fedetlen puncimba.

– Ne haragudj – szabadkozik szinte zokogva, miközben újra lesújt

rám.

Apró sikkantás szakad fel belőlem, és a világ összes akaraterejére

szükségem van ahhoz, hogy ne zárjam össze a lábam teljesen, és
ne védjem magam tőle. Hogy ne mondjak neki nemet.

De nem fogok. Nem tudok.

A puffanás, ahogy térdre rogy és fejbe vágja magát, egyenesen a

lelkemig hatol. Eszembe jutnak a testére tetovált szörny alatt rejtőző
sebhelyek. Lehet, hogy bántották, és úgy sérült meg. Végül is
mindannyian sérültek vagyunk valamennyire. Ez nem egy rossz
dolog.

– Engedd, hogy kiáradjon belőled a sötétség, Mester! – bukik ki

belőlem bátorításképpen. – Fürdess meg benne! Fullassz bele!
Kibírom.

Úgy hatnak a szavaim, mint olaj a tűzre. Összeszorítom a

szememet, neki pedig eláll a lélegzete. A kezével mintha istenítené a
bőrömet, ahogy mindkét bokámat odakötözi az ágy két sarkához.
Fogalmam sincs, mihez kötöz oda tulajdonképpen

– talán az ágykerethez odalent? –, de nem is érdekel. Imádom, hogy

még mindig nedves a puncim az élvezéstől, és bizsereg az öv
nyomától.

Nem törtem meg. Nem gyengültem el. Nem mondtam neki nemet.

Megtart. Tényleg meg fog tartani engem.

Most a csuklómat kötözi meg, de nem rögzíti oda semmihez. A fejem

fölött, a párnán pihen mindkét kezem, és remélem, hogy jól mutat
előtte a mellem. Nem merem kinyitni a szemem, hogy megnézzem.
Tovább éneklem a dalát, ám a torkomra forr a szó.

Érzem magamon a száját.

JAJ, ISTENEM!

Kipattan a szemem, és döbbenten látom, hogy odalent nyalogat.

Puha, mégis határozott nyelvével lenyalja rólam a

fájdalmat. Rám néz a sötét szemével, és egyetlen pillantással

odaszegez. Ural engem. Olyan ígéretet tesz vele, amit nem értek, de
szeretném. A varázslat, amit a nyelvével csinál, nem e világi, és
enyhíti a néhány perccel korábbi égő érzést. Gyógyít.

Hánykolódva könyörgök, mert még sohasem éreztem ilyet.

Bizsergés fut tőle végig a gerincemen, és lüktetve összeszorulnak az

izmaim ott, ahol keményen belém hatolt a farkával. Milyen
könnyedén sikerül neki! Nem értem. Nem is akarom megérteni. Csak
annyit tudok, hogy imádom. Imádok mindent, ami ezzel az új és
titokzatos férfival kapcsolatos az életemben.

A fájdalmat.

Az élvezetet.
A felcsillanó kis fényt az egyre növekvő sötétségében.

Még mindig reszketek az orgazmustól, amikor lekászálódik az ágyról

és eltűnik. Pillanatokon belül egy nagy késsel kerül elő.

– Az… Az meg minek? – suttogom. Tartanom kellene tőle, hogy

feldarabol és felfal, vagy ilyesmi, nem pedig azon törni a fejem, hogy
milyen gusztusos látványt nyújt ezzel a gonosz csillogással a
szemében. Nem azon kellene gondolkodnom, hogy megint megdug-
e.

– A véredet akarom – jelenti ki olvadt csokoládészínű, meleg és

hívogató tekintettel.

– Az összeset?

Felkacag, de meglepően kisfiús hangon, amitől megfeszülnek az

izmaim odalent.

– Nem, Baba. Csak akarok belőle. Rajtad. Magamon. Azt

akarom, hogy az enyém legyen. Mindened. Hogy minden rosszat

jóvá tegyek.

– Meg fogsz vágni? – érdeklődöm a szavaitól elolvadva.

– Meg foglak jelölni, hogy mindenki tudja, hogy az enyém vagy –

közli birtokvágytól fűtve.

– Akarom, hogy tudják, hogy a tiéd vagyok – nyöszörgök fel.

Fogalmam sincs, kikről beszélek, de attól még igaz.

– Hunyd be a szemed! – mormolja, és felmászik az ágyra a széttett

lábam közé.

Engedelmeskedem, mire egy simogatással jutalmaz a hasamon.

Várom, hogy mikor vág meg a pengével, helyette viszont lassan
belém nyomja a farkát. Gyengéd és óvatos, amitől könnyek szöknek
a csukott szemembe.

Mi a baj velem? Hogyan eshettem bele ennyire és ilyen gyorsan

valakibe, aki még a nevét sem árulta el nekem?

Arra jutok, hogy semmi baj nincs velem. Semmi. Boldog vagyok, és
csak ez számít. A boldogságot keresem, amióta csak az eszemet
tudom, de ez az első alkalom, hogy úgy érzem, megtaláltam a
helyem ebben a világban.

– A farkamnak benned van a helye – mondja kurtán és reszelős

hangon. – Állandóan dugni foglak.

Az ágyon térdelve a combjára emelte a fenekemet. Minden porcikám

sajog és kegyelemért könyörög odalent, de nem akarom, hogy
megjutalmazzon a kegyelmével. Azt akarom, hogy fájjon. Hogy
érezzem őt. Hogy sokáig érezzem a fájdalmat, amit okoz nekem, és
ebből tudjam, kihez tartozom.

– Minden lyukad az enyém lesz. A szűk segged és a rohadtul

tökéletes szád is.

– Akarom – nyöszörgöm mosolyogva. – Szeretem, hogy annyira

kitöltesz, hogy az már fáj.

Odanyomja a tenyere alsó részét a csiklómhoz, amitől felnyögök.

Nem tudom, hogy a kéjtől vagy a fájdalomtól.

– Maradj nyugton, tartsd csukva a szép kis szemed, és hagyd, hogy

véreztesselek.

Az első vágás lesokkol, pokolian fáj – mintha egy kis láng nyaldosná
a bőrömet. Kicsordul néhány könnycsepp, ahogy a köldököm fölött
balra megsebez. Gyötrőek a lassú mozdulatai.

Vér csorog le az oldalamon, csiklandoz. Könnyek folynak a

szememből, és jól ráharapok az ajkamra, hogy ne zokogjak fel.
Megjelöl. Nem akarom, hogy abbahagyja.

Azt akarom, hogy a magáévá tegyen.

Elise biztosan azt gondolná, hogy most megőrültem.

Vajon tényleg?

Hirtelen kizökkenek a gondolatmenetből és a fájdalomból.

Így, hogy bennem van a kőkemény farka, a kezével pedig örömet

szerez nekem, könnyű figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, miközben
belevés valamit a hasamba. Óvatosan, nagy műgonddal csinálja, ezt
érzem. Nem vág túl mélyen, és biztos mozdulatokkal halad.

– Az én babám vagy. A mindenem. Az én Bethanym –

mormolja.

Megszédülök a szavaitól és az ostromától. Összeszorul a szívem a

csalódottságtól, amiért más néven szólított. Egy röpke, féltékeny
pillanat erejéig eszembe jut, hogy vajon más

lányokkal is csinál-e ilyet, vagy egyszerűen csak félreértett, amikor

elmondtam neki az igazi nevemet.

– Enyém – vicsorogja olyan éllel, mint amilyen a pengéé.

Rám nehezedik a testével, a bőre végigsiklik az enyémen, a

véremben tocsogva. Felnyögök, amikor végighúzza a kezét a
megviselt hasamon, és tovább simogatja a csiklómat, ám ezúttal az
ujjaival. Minden túl heves, de mégsem elég. Kefél és gyötör engem,
mégis ennél több kell.

– Mester – könyörgök neki. – Muszáj…

A kés hegye megszúrja a nyakamat ott, ahol megharapott. Fáj, de

messze nem úgy, mint a hasam. Tetszik az égő érzés. Azon kapom
magam, hogy vágyom rá. Hogy keresem.
– Nem, Baba – leheli bele a számba, és brutális erővel belém hatol.
– Túl sok lesz. Ez nem arról szól, hogy hegeket hagyjak a tökéletes,
fehér bőrödön.

Elhúzza a kést, amitől felnyöszörgök, de aztán érzem magamon a

száját a kés helyén. A nyelvével a vágásnál kalandozva szomjazza a
véremet. Szédülök és lebegek a szerelemtől. Összecsippenti a
csiklómat, és úgy megcsavarja, hogy kis híján elájulok a gyönyörű
fájdalomtól. Sajog. Jó érzés.

Nem elég.

Felsikoltok, amikor olyan mélyre hatol bennem, hogy nem tudom,

lesz-e valaha nem a részem. Megrándul alatta a testem, és
megrészegülök a bennem szétáradó endorfintól. Ettől ő is eljut a
csúcsra, és megint mélyen belém élvez. Azon kapom magam, hogy
azt kívánom: bárcsak beragadna az ajtó, és itt ragadnék vele. Hogy
teljesen megtöltsön a nedvével, amíg bele

nem fulladunk az egymás iránt érzett szerelembe. Ha nem veszem

be a tablettát, akkor biztos, hogy lesz a szerelmünknek gyümölcse.
Elveszítettem a realitásérzékemet, de nem érdekel.

Ő magával húz a sötétbe, én pedig hagyom. Magamba szívom az

egészet – remélem, bele fogok fulladni.

Sötétség. Gyönyörű fekete semmi.

Hirtelen felriadva körülnézek, ám ő már nincs itt a szobában.

Fehér kötözőpólya fedi a hasamat, és már nincs megkötözve a

csuklóm meg a bokám. Helyette a nyakamban találom a súlyos
kötelet. A sajgó nyakamhoz érve érzem, hogy ott is le van ragasztva
a seb. Az ágy tiszta vér, ami darabokban rászáradt.

Órákig alhattam. Mosolyra fakaszt a gondolat. Kikászálódom az

ágyból, és rácsodálkozom, hogy a kötél másik vége az ágy lábához
van kötve. Olyan hosszú, hogy bőven enged járkálni.
Remegő lábakkal kimegyek a szobából, végig a folyosón, és a
konyhaasztalnál ülve találom őt, amint éppen egy laptopot bámul.

– Szia – szólalok meg rekedten.

Rám néz a sötét szemével. Kedvtelve bámul. Hullámokban tör rám

tőle az izgalom.

– Szia.

– Miért jöttél ki? – kérdezem kissé sértődötten.

Feláll és odajön hozzám. Csupán egy lazán a csípőjére eresztett

farmer fedi a fantasztikus testét. Csorog a nyálam tőle.

Átölel az erős karjával és ringatni kezd, hogy közben csókokkal

halmozza el a fejem búbját.

– Te vagy a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha is volt

szerencsém látni. És már annyiféleképpen élvezhettelek, hogy meg

sem tudom számolni. Csak még többre vágyom tőle –

morogja. Tenyere a meztelen fenekemre téved, és meg is ragadja. –

Hogy érzed magad? Elég sok vért vesztettél.

– Kicsit szédelgek – ismerem be olyan hangon, mintha kudarcot

vallottam volna.

A kuncogása mintha bennem visszhangozna.

– Ne borulj ki emiatt, Bethany. Hozok neked valami édességet, hogy

felvidítsalak.

Olyan imádnivaló, hogy ki sem javítom. Igazából majdnem eltalálta.

És tetszik ez a név. Leültet egy székre, aztán elkezd sürögni-forogni
a konyhában. Közben a fenekét csodálom.
Lehűlt a bőröm és megborzongok, de szeretek kitárulkozni előtte.
Végül megtalálja a kólát, és tölt belőle egy pohárba.

Leteszi elém, és kibont egy csomag zabkekszet.

– Ez a kedvencem – jegyzem meg széles vigyorral. –

Köszönöm.

Felcsillan a barna szeme valami olyan érzéstől, amit gyakrabban

szeretnék látni. Csodálat. Szerelem. Vágy. Sóvárgás.

Annyi minden kavarog a meleg tekintetében. Azt akarom, hogy

mindez nekem szóljon, mindig.

– Mi a neved? – kérdezem.

Elkomorul az arca, én pedig némán megdorgálom magam, amiért

tönkretettem a pillanatot.

– A maga idejében, Baba.

Ráharapok az ajkamra. Csalódott vagyok, mert visszaül a

laptopjához. Már nem rám figyel, ami fáj. Vissza akarom kapni

a figyelmét.

– Tetszik, amikor Bethanynek hívsz.

– Tetszik, hogy úgy hordod azt a kötelet a véres nyakadban, mint

egy nyakláncot – pillant rám megint. – Kibaszottul gyönyörű.

Elolvadok a bóktól.

– Feláll tőle a farkad?

– Bakker, fel – mered rám olvadt csokoládéra emlékeztető

szemekkel.
– Helyes.

Visszafordul a laptopjához, mire eluralkodik rajtam a késztetés, hogy

elvonjam a figyelmét. Felállok a székről, és megfogom a kezét.

– Akarom, hogy még fájdalmat okozz nekem. Tetszik.

Tudom, hogy ezekkel a szavakkal provokálom, és pontosan ezt

szeretném elérni.

Megmarkolja a kötelet, a csuklója köré tekeri, és úgy megrántja,

hogy kis híján az ölébe zuhanok.

– Hol akarod, hogy fájjon?

– Mindenhol.

– A maga idejében – morogja, és végignéz az összes vágáson és

zúzódáson, amit okozott nekem. – Tetszel meztelenül, de jobban
szeretem, ha a babáim csinosan fel vannak öltözve.

– Babáid, így, többes számban? – suttogom a homlokomat ráncolva.

– Csak te, Bethany – biztat. – Te vagy az egyetlen.

TIZENHATODIK FEJEZET

~ ata ~
Benny
– Babáid, így, többes számban? – nyafogja elszontyolodva.

– Csak te, Bethany. Te vagy az egyetlen.

Egyelőre. Még nem mesélek neki a Tanner nevű dühös fiúbabámról,

akivel még mindig nem döntöttem el, mit csináljak.

– Hoztam neked valamit.

Elkerekedett szemekkel ráharap az ajkára, és elfintorodik, amikor

felszakad ott az apró seb, és odagyűlik egy vércsepp.

Rávetem magam, akár egy vérszomjas állat, hogy lenyaljam.

Fontolóra veszem, hogy lefektetem az asztalra és megint

belenyomom a farkamat, de folyton rezeg a telefon a zsebemben,
amióta beült az ölembe. Elvonja a figyelmemet, és annyira bosszant,
hogy kis híján megőrülök tőle.

– Vedd fel a telefonod! – vihogja a számba. – De előbb mondd meg,

hol az ajándékom!

Mosolyogva biccentek a lopott fésülködőasztal felé.

Felpattan az ölemből, és odasiet, hogy szemügyre vegye. A fiókban

talál majd egypár bugyit, amit kézzel készítettem, csak

neki.

Leveszem a tekintetemet a tökéletes, hibátlan hátáról. Feláll a

farkam a dekorálásért kiáltó üres vászon látványától. Amikor néhány
órája elkezdett énekelni a hálószobában, elözönlöttek a kaotikus
emlékek.
A lába közötti nedvek követelték, hogy leszidjam és megbüntessem
a mocskos babácskát.

Ám azzal, hogy nem tiltakozott, nyitott volt a fegyelmezésre, és

elfogadta, ki vagyok, visszahozott a régi énembe torkolló szakadék
széléről.

Megint rezegni kezd a telefonom, úgyhogy előrántom a zsebemből.

– Mi van? – bődülök fel.

– Szia, Szörnyeteg – üdvözöl Tanner lazán és szemrebbenés nélkül.

– Azt hittem, jobb kedved lesz a mozgalmas estéd után.

Hogy szuperál az új kégli? Nos… Sejtem, Mester.

Bumm.

Bumm.

Bumm.

Nem tudok megszólalni. Gondolkodni. Levegőt venni.

Végignézek a szobán, és minden sarokban keresem a kamerákat,

amiket bizonyára felszerelt idelent.

Köcsög.

Hülye kémkedő pöcs.

Mintha önálló életre kelne bennem a harag, és üvölteni kezdene a

csonjaimnak feszülő bőröm alatt.

– Ne nézegess, Szörnyeteg – mondja fülbemászóan sötét

kuncogással. – Mindenhol vannak kamerák, a te biztonságod

érdekében.
Sokkal inkább azért, hogy rohadtul szemmel tartson engem.

– Az új babád meglehetősen impozáns – áradozik. – Élveztem, hogy

együtt láttalak titeket. Szórakoztat, hogy az én nevemen szólít téged,
amikor benne vagy. Jaj, Mester…

Falhoz vágom a telefonomat, Bethany pedig megijed, amikor

üvegszilánkeső kíséretében darabokra hullik a becsapódástól.

– Ki volt az? – suttogja hangosan felém, miközben a szívéhez kap.

Odaszaladok hozzá, hogy eltakarjam őt.

– Nem számít. Öltözz fel! – mutatok a szakadt, tönkrement ruhájára

dühtől hullámzó mellkassal. – Most rögtön.

– Miért?

– Elmegyünk. Hazaviszlek. Dolgom van.

– De nem akarok… – szöknek könnyek a nagy mogyoróbarna

szemébe.

– Tudnod kell, hogy amit mondok neked, az nem vita tárgya –

emelem fel a kezemet, hogy félbeszakítsam. – Én vagyok a gazdád,

és azt fogod tenni, amit mondok neked.

Engedelmesen bólint, de kicsordulnak a szemébe gyűlt

könnycseppek.

– Vissza fogok menni érted – ígérem ellágyulva. Ráfér a

megnyugtatás erre a babára. – Csak előtte el kell intéznem pár
dolgot, jó?

– Jó.

~
Csendes az autóutunk Bethanyék házáig. Az összes tervemen
változtatnom kell. Ez a betolakodás tűrhetetlen. Tanner nem fog házi
kedvencnek tartani engem a játékaihoz a saját örömére.

Kurvára ki van zárva.

Hajnali négy óra van, mire odaérünk Bethanyékhez. A villany

lekapcsolva, a ház sötétségbe burkolózik.

– Be akarsz jönni? – kérdezi gyámoltalanul.

– Nem lehet, Baba.

– Valami rosszat tettem? – kérdezi a kezét tördelve és az ölébe

bámulva.

– Nem – tör elő belőlem egy sóhaj. A hóna alá nyúlok, hogy az
ölembe ültessem megnyugtatásképpen. Úgy bújik hozzám, mint egy
kisnyuszi, és elégedetten dúdolni kezd. Behunyt szemmel
magamhoz ölelem.

Fullasztó hőségre riadok fel, és összeszorul a szívem a pániktól.

Vakító napfény árad be az ablakokon. Minden porcikám verejtékben
úszik; úgy folyik rólam a víz, mintha ruhában fürödtem volna. Olyan
sűrű és párás a levegő, mint egy szaunában, én pedig
kétségbeesetten próbálom magamba szívni. Körülnézve
rádöbbenek, hol vagyok. A rohadt kocsimban. Zakatolni kezd a
szívem. A kurva életbe! Itt aludtunk el, mindenki szeme láttára. Bárki
megláthatott minket.

Baromi nagy hülyeség volt! Bethany mocorogni kezd az ölemben, és

lustán kinyitja a szemét.

Lehúzom az összes ablakot, bekapcsolom a légkondit, és

ránézek az órára.

Kilenc harminc.
Baszki! Baszki! Baszki!

Cikáznak a gondolataim, hogy lehettem ennyire gondatlan.

Ha bárki is meglátott minket és kihívta a zsarukat… Be sem tudom

fejezni ezt a mondatot anélkül, hogy marhára megkattannék tőle.

– Most menned kell – fejtem le az izzadt testét az enyémről.

Körbepillantva ásít egyet.

– Oké. Köszönöm az új ajándékot. Az a fésülködőasztal gyönyörű.

Legközelebb magammal hozom a többi ajándékodat, hogy rárakjam.

Bizonytalanul mondja, mintha arra lenne kíváncsi, hogy vissza

akarom-e vinni oda.

– A babát?

– Mindet – vágja rá, miközben az arcomat fürkészi értetlenkedve.

Hogy a fenébe érti, hogy mindet? Tőlem csak egyet kapott. A neten
találtam, én adtam el korábban.

– Tőlem egyet kaptál. Egy nagyon különleges, kézzel készítettet,

amelyiknek olyan bársonyos barna haja van, mint neked –
magyarázom neki. Onnan tudom, hogy én csináltam. –

A parókáját kézzel varrták, adományozott emberi hajból –

folytatom. Ez nem teljesen igaz, de a halottaknak már úgysincs

szükségük a hajukra, ezért szeretek adományozásként gondolni rá.
– Több babát is kaptál?

– A többi nem tőled van? – vonja össze a szemöldökét

ajakbiggyesztve.
– Mi a faszról beszélsz, Baba? – kérdezem, mert próbára teszi az
egyébként is megviselt idegeimet. – Hogy érted azt, hogy a többi?

– Valaki ajándékokat hagy nekem – feleli némi fészkelődés után az

ülésen. – Azt hittem, hogy biztos tőled van az összes.

– Hogyhogy nem tudod, kitől kapod őket? – szegezem neki kemény,

vádló hangon.

– Mert csak úgy felbukkannak a házban.

Mint az a baba, amit tőlem kapott.

A rohadt életbe! Ha Tanner újabb játéka ez a hülyeség, akkor

teljesen el fogom veszíteni a fejemet vele szemben. Incselkedik
velem, hogy öljem meg.

– Van egy pasas a fétisoldalamon, aki mindig jön és kommentel –

teszi hozzá. – Talán ő az.

– Soha többé nem csinálod azt a szart – jelentem ki komolyan.

– Te az én babácskám vagy. Csak én nézegethetlek.

Várom, hogy lesz-e bármi hiszti, de semmi. Csak egy engedelmes

bólintás.

– Emlékszel a felhasználónevére?

Benyúl a hátizsákjába a telefonjáért. Fürgén járó hüvelykujjakkal

megnyitja az oldalt, és átadja nekem a telefont.

Ránagyított az oldalra, egyenesen a felhasználónévre.

Dollkeeper
Néhány méternyire tőlünk kinyílik a ház bejárati ajtaja.

Kibaszott Kami lép ki rajta, és egy élénk rózsaszín Mini Cooperhez

kocog oda.

– Ő Elise legjobb barátnője – suttogja az ülésen lejjebb húzódva.

Ó, tudom, ki ez.

Elhajt az idióta kislányos kocsijával, én pedig némán szidom

magam, amiért kihagytam egy lehetőséget a jó öreg bosszúra.

Mindent a maga idejében.

– Aggódnom kellene amiatt, aki a cuccokat küldi? Tudja, hol lakom.

Járt a szobámban.

Megint a drága kis babácskámra figyelek, és a két tenyerem közé

fogom az arcát.

– Majd én elintézem.

Nem kérdezi meg, hogy ez mit jelent, amitől csak még jobban
akarom őt.

– Pihenj egy kicsit. Később visszajövök érted.

Mire megérkezem a Barlangba, Tanner már felkészült rám. A nekem

kijelölt irodában ülve találom, megadóan feltartott kezekkel.

– Nyalogasd csak a sebeidet, Szörnyeteg! Nem fogom végighallgatni

a puffogásodat egy olyan apróság miatt, hogy biztonsági rendszert
szereltettem be. Muszáj átlépned a huszonegyedik századba – ontja
rám a védekezős dumáját,
amiből látszik a taktikája.

Micsoda magyarázkodás! Micsoda védekezés! Milyen szánalmas!

Megráncigálta a szörnyeteg bajszát, aztán meg összeszarta magát,

amikor elszakadt a pórázon a lánc.

A mellkasomhoz tartott kézzel rámosolygok. Összezavarom a

szerencsétlen gazfickót.

– Örülök, hogy tetszett a műsor – vonok vállat. Odamegyek hozzá,

és félretolom a lábát az asztalomról, hogy rakja le a földre.

A higgadt álarcnak annyi, mert bizalmatlanság csillan a szemében.

Feláll, én pedig elfoglalom a helyet, amit előmelegített nekem. Itt
ülhetett már egy jó ideje.

Nálam van a hatalom, nem nála.

Valamit hozzám vág. Elkapom, mielőtt pofán csapna.

Fogy a türelmem a játszmái meg az uralkodási kényszere iránt.

Nemsokára – állapítom meg magamban.

– Mi ez? – kérem számon.

Vigyorogva vállat von. Az egykori laza, összeszedett stílusa, amit

úgy öltött magára körülöttem, mintha a sajátja lenne, egyre jobban
szétesik.

– Hol marad a móka? Nyisd ki! Örülj neki! Nemsokára lesz egy
megbeszélésem, úgyhogy megyek a dolgomra.

Azzal kisétál, és becsukja maga mögött az ajtót.

A megbeszélései igazából állásinterjúk. Valamiért szereti betölteni az

első állomás szerepét bárkinek, aki belép a klubjába. A diszkréció
nagyon fontos mindenkinél, aki
Tannernek dolgozik. Megvan az oka annak, hogy miért nem
szaglásztak eddig a hatóságok a hely után. Megfontoltan dönt, hogy
kinek engedi meg, hogy neki dolgozzon, a nagylelkű

fizetés pedig elárulja, hogy miért olyan hűségesek az alkalmazottai.

A módszerei gondoskodnak a vendégek öröméről, mert tudják, hogy
a személyazonosságuk és a fétiseik titokban maradnak a tulaj által
saját kezűleg kiválasztott munkatársak jóvoltából.

Láttam már Tannert akcióban. Még közülünk a legjobbak számára is

nyugtalanító tud lenni, mintha hagymahéjként hántaná le rólunk
egyesével a személyiségünk rétegeit.

Az interjúalanyok olykor a székig sem jutnak el, máris kihúzza őket.

Szereti a hatalmat, és úgy vezeti a birodalmát, ahogyan egy igazi

vezetőhöz illik, ám elkövetett egy hibát.

Én volnék az a hiba.

Engem senki sem ural. Én vagyok a saját magam mestere, és az

övé is. Csak még nem tudja.

Majd megtudja.

Nemsokára.

Feltépem a hatalmas borítékot, amit hozzám vágott. Fejjel lefelé

fordítom, mire kiesik belőle egy telefon.

Egy új nekem? Gyorsan megoldotta.

Megfogom és szemügyre veszem a kis kütyüt. Semmi más nincs

rajta eltárolva, csak egy videó.

Még több játék, Tanner?

Rányomok a lejátszásra, és összeszorul a gyomrom.

Egy zuhanyzó, vagy valami olyasmi, ahol egy pucér vén faszt rúgnak
szét, a lábakból ítélve több ember.

– Mutasd meg a kamerának! – adja ki az utasítást valaki.

Csoszogás hallatszik, mielőtt az egész képernyőt elfoglalná az

összetört, összevert arca annak, akit egykor papának szólítottam.

– Engedd el! – követeli ugyanaz a hang. Puffanással ér földet.

A kép távolodik, és megjelenik hátul egy férfinak a törzse, aki a

hajába markolva hátrahúzza a fejét.

– Tedd szét nekem a lábát! – morogja valaki más, és benyomja a

farkát az apám szájába, miközben a másik a seggébe hatol be.

Hörögve bukik előre, ahogy ostromolják. Nem tudom, mi a szarért

kellett látnom ezt, vagy mi a célja az egésznek. Már éppen le
akarom állítani a videót, amikor a drága édesapám torkán lenyomott
farok gazdája hátrébb lép, majd újra és újra nyakon szúrja egy
csavarhúzónak tűnő valamivel.

Nekem kellett volna megölnöm. Mi a francért csinálta ezt Tanner?

Miért pont most, ráadásul anélkül, hogy megkérdezett volna előtte?

A hatalom miatt.

Hogy megmutassa: uralkodik fölöttem – figyelmeztet a bennem

lakozó szörnyeteg felbődülve.

Már kiterveltem a büntetését, amiért kémkedik a babácskám után,

mégis eluralkodik rajtam a vad késztetés, hogy beleordítsak az
arcába. Megfeszül tőle minden idegszálam.

Grrrrrr!

Keresztülhajítom a telefont a szobán. A falhoz csapódva ezer

darabra törik, akárcsak a sajátom, miután tegnap este fogadtam a
hívását.

Felállok az asztaltól, hogy az ajtón kilépve végigmasírozzak a

folyosón. Nem foglalkozom a Tanner interjúztató irodája előtt álló
Lucyvel, rögtön benyitok. A barna hajú nővel sem foglalkozom, aki
az íróasztala előtt ül. Tannernek fellángol a tekintete, miközben az
irodát átszelve felé tartok.

– Ez nem megfelelő időpont, Szörnyeteg – mordul fel, és felállva

odalép hozzám, hogy szinte egymásnak feszüljön a mellkasunk.
Mindketten levegőért kapkodunk, mint két sárkány, ami arra vár,
hogy szárnyra keljen és mindent hamuvá égessen maga mögött.

– Mi a fene volt ez? – kérem számon vicsorogva.

– Máskor, Szörnyeteg – néz velem farkasszemet. Próbálja a

tekintetével átadni, hogy mi a szar jár a fejében.

Hát képzeld el, hogy nem vagyok gondolatolvasó, te seggfej.

– Nem vagyok a kibaszott Szörnyeteged – ordítom. A harag formálja

a szavaimat. – Tudni akarom, hogy a fenébe gondoltad

– teszem hozzá arra számítva, hogy a dermedten ülő látogató

felpattan a székről, és kirohan, hogy ne ragadjon benne a mindjárt
kitörő pokolban.

– Én hogy gondoltam? – nevet fel komoran. Lehajol, és előhalászik

valamit az íróasztala alatt heverő aktatáskából.

Hozzácsap egy borítékot a mellemhez: azt, amelyiket napokkal

ezelőtt adtam fel az apámnak, hogy eldicsekedjek az új
babácskámmal.

Köcsög!

Tudnom kellett volna, hogy Tannernek odáig elér a keze.

Mindenhová elér.

– Azt tettem, amit tennem kellett, nehogy kiderüljön, mi az igazság

veled kapcsolatban. Azt hitted…

Hirtelen elhallgat mondat közben, és odafordul a jelentéktelen

csajhoz, aki még mindig ott ül velünk szemben.

– Kifelé! – parancsol rá, mire az felpattan és kisiet az ajtón.

Tanner újra felém fordulva mellbe bök az ujjával.

– Azt hitted, hogy csak úgy elüldögél majd az infón? És nem hív fel
senkit, például a kibaszott Dillon Scottot? Tudtad, hogy azokat a
lányokat használták fel ellene, hogy rávegyék, hogy beszéljen?
Szerette őket, és nem hagyta volna, hogy megtartsd.

Zúg a fejem ettől az információtól. Nem gondolkodtam józanul,

amikor elküldtem a levelet. Tanner viszont a hátam mögött kinyírta
anélkül, hogy megkérdezett volna. Hatalmi lépés volt, hogy kordában
tartson vele. Hogy emlékeztessen, ki ennek a sötét alvilágnak a
királya, ahová behozott és ahol biztonságban tartott.

Tényleg szabad vagyok?

Biztonságban vagyok?

A magam szörnyetege vagyok?

Ha valaki mindig mozgatja a szálakat, akkor nem.

Valaki ököllel veri az ajtót, magára vonva Tanner figyelmét.

– Mi van? – veti oda összeszorított fogakkal. Felzaklattam a bestiát.

Helyes.

Lucy lép be gyorsan, hosszú szőke haja hullámokban omlik az

ujjatlan piros bőrtopjából kibuggyanó hatalmas melleire.
– Kami visszajött.

Tannernek elernyed az állkapcsa a megkönnyebbüléstől. Egy

bólintással tudomásul veszi a hírt, mire Lucy sarkon fordul és
kimegy, ám előtte még aggódó pillantást vet rám.

– Ráállítottam Luke-ot, hogy kövesse a nőt, aki előtt kis híján

elárultad a személyazonosságodat. Lehet, hogy ezt helyre kell
hoznod – csattan fel Tanner.

– Semmi olyan nem hangzott el, amiből levonhatna bármilyen

következtetést.

Kurvára paranoiás. Senki sem tudja, hogy élek. Kétlem, hogy egy
random nő hallott egyáltalán a babás gyilkosról, nemhogy azt hinné,
én vagyok az. Tanner túlzásba esett, nekem pedig nincs időm
üldözni egy idiótát csupán azért, mert ő azt mondja, hogy veszélyt
jelent. Igazából csak utálja, hogy a csaj látott egymásnak feszülni két
szörnyet, és nem ő volt kettőnk közül a győztes. Látszik a
gyengesége velem szemben.

– Eltöltök egy kis időt Kamival, és nem akarom, hogy zavarjanak –

jelenti ki, és faképnél hagy.

Hát… cseszd meg!

Csessze meg Kami!

Csesszétek meg mindketten!

– Elegem van. El akarok veled rejtőzni örökre. Miért nem mehetünk

csak úgy? – kérdezi kissé nyöszörögve a vonal túlsó végén.

Meg kell tanulnia, hol a helye mellettem. Ez az ajakbiggyesztős

hülyeség csak akkor működik, ha előttem áll, és megharaphatom az
ominózus ajkát.
– Keresnének téged az emberek – magyarázom morogva. –

Nem törődnének bele, hogy csak úgy fogtad magad, és ok nélkül

eltűntél. Vannak, akik törődnek veled, például az a nyomozó. Ő

úgyis megtalálna, vagy legalábbis megpróbálná.

Néhány másodpercnyi hallgatás után zsörtölődve sóhajt bele a

telefonba.

– Igazad van. Elise olyan lenne, mint egy gumicsontot rágó kutya,
aki mindenkit megőrjít.

Nem kérdez rá, honnan tudom, hogy van egy nyomozó barátja,
aminek örülök. Máris tanulja az erőviszonyokat a babácska és az ő
mestere között. El fogom vinni őt, távol mindentől, de minél
kevesebb olyasmit tud, amit véletlenül elszólhat az ikertestvére előtt,
annál jobb.

– Pihenj egy kicsit, babácska – mondom neki sötét ígérettel a

hangomban. – Szükség lesz később az energiádra.

Megnyomom a hívás vége gombot, és ledobom az asztalra a

legújabb telefont.

Szóltam Lucynek, hogy vegye el az egyik pultosfiúét. A laptopon

dobolok az ujjaimmal, amit Tanner hagyott nyitva a színpadias
távozásakor. Most úgyis túlságosan belefeledkezik Kamiba ahhoz,
hogy egyáltalán eszébe jusson.

Látni akarom, hogy néznek ki annak a csajnak a belei.

Ahogy a vére ott csillog a kezemen és a kedvenc késemen.

Mindegyik kamera képéhez jelszóval védetten lehet

hozzáférni, de az egyiket már megnyitotta, így az látszik.

Rákattintok az apró képre, hogy kinagyítsam teljes képernyőre: a
cellák, amiket azért épített, hogy odavigyem a babáimat. A nyilakra
kattintva még több látószög bukkan fel. Mindenhol ott vannak a
kamerák. Nézni akarta a babácskámat az ágyamban és a cellájában
is. Pedig van, ami szent. Csak az enyém.

A beállításoknál kitörlöm az összes kameraképet, egy kivételével,

aztán átnevezem a parancsikont, hogy hasonlítson egy másik fájlra
a közelben.

Elmosolyodom. Kiskoromtól kezdve romlott vagyok, Tanner.

Engem nem lehet megszelídíteni, vagy fogni és valaki másnak az

ízlésére átformálni. A szörnyeteg már évekkel ezelőtt megölte a
mesterét. Sohasem kötheti pórázra egy másik.

Tanner irodájából kilépve a bár felé veszem az irányt.

– Whiskyt, tisztán! – közlöm a pultossal.

Egy meleg test préselődik hozzám. Odafordulok, hogy elküldjem a

francba, bárki is az, de Lucy komor arca néz vissza rám, telt
rózsaszín ajkait összeszorítva.

– Cassian magánkívül van – hunyorog rám a kék szemével. –

Téged keres.

– Már végzett is a kis kedvencével? – forrongok, és felhajtom az

egész pohárnyi elém rakott italt.

A borostyánszínű italról eszembe jut az ember, aki engem keres.

Hadd keressen. Hadd jöjjön ő hozzám.

– Azt hittem, te vagy a kis kedvence – vág vissza Lucy, undorral a

hangjában.

Túl fürgén mozdulok meg ahhoz, hogy elővegye a kését,

amivel folyton játszik.

– Mit mondtál? – markolom meg a vékony torkát, hogy nekinyomjam

az egyik oszlopnak.

Nem küszködik a szorításom ellen.

– K-Kaminak el kellett mennie – böki ki. – Elise sírva hívta amiatt,

hogy milyen állapotban van a nővére.

Elengedem, mire levegőért kapkodva dörzsölgeti a kezem nyomát.

– Hogy érted azt, hogy milyen állapotban van?

– Úgy tűnik, hogy az új barátja durván bánt vele, de nem beszél róla.

Elise, az örök drámakirálynő.

Aki épp most tett nekem egy szívességet a tudtán kívül.

– Benjamin! – üvölti Tanner. Nem csak az én figyelmemet vonja

magára vele. Micsoda hanyagság tőle.

Anélkül távozom a bárból, hogy még egy szót szólnék Lucyhez, és

követem Tannert hátra az irodájába. Izomból lecsukja a laptopját,
nekem pedig feláll a szőr a hátamon, és kiélesednek az érzékeim.
Ideges táncot járnak a zsigereim, mert várom, hogy észrevette-e, mit
baszakodtam a számítógépével.

Úgy sugárzik belőle a düh, mintha robbanni készülő

atombomba lenne.

– Luke hívott – szólal meg végül, mire ellazulok. Nem vette észre.

– És?

Luke a csicska, aki elvégzi a pancsermunkát, például követi és

szemmel tartja az embereket. Számítógépek feltörésében is
marha jó a gyerek.

– A nő miatt, akit éppen interjúvoltam, amikor bejöttél, és levágtad

azt a hisztit.

Hagyom, hogy a sértés gyarapítsa a szarságok gyűjteményét,

amiket Tanner azért csinált, hogy felhúzzon vele, és később
megfizessen érte.

– Bökd ki! – mordulok rá.

– Ne csináld! – tartja fel figyelmeztetőleg az ujját. – Ez most komoly.

A csaj Marcus James kocsijába szállt be, aki Dillon Scott társa.

Lőttek a fellengzős stílusomnak.

Baszki!

A rohadt életbe!

Francba! Baszki!

– Zsaru? Ő is?

– Úgy tűnik – rándul meg Tanner állkapcsa. – Luke éppen utánanéz

a rendszerben, de ez nem tűnik szerencsésnek.

Megropogtatom a nyakamat, és lesújtó pillantást vetek rá.

– Semmiképpen sem ismerhetett fel, sőt egyáltalán nem is

érdeklődhet utánam. Dillon elvileg kinyírt engem. Neki sincs oka
mást gondolni.

– Remélheted is, hogy így van – mondja Tanner. – Várom, hogy

hívjon a bennfentesem a kapitányságról, ha van bármi infó. El kell
majd intézni a csajt, Benjamin.

Ja, mint mindenkit. Semmi kétség, hogy eleve miért küldték ide.
Biztos Dillon „Szimatoljuk ki a bűnözőket” Scott ötlete volt.
Tanner bárkit eltesz láb alól, aki veszélyt jelent rá, akár a

legcsekélyebb mértékben is. Annak ellenére, hogy ettől csak

sárosabbnak tűnik majd – vagy úgy, mintha lenne rejtegetnivalója –,
ezt a lányt is rögtön el fogja intézni.

– Van egy találkozóm, hogy átvegyem Law második szállítmányát.

Azt akarom, hogy elintézd a nőt, mire visszaérek.

Átküldöm majd az infót, amire szükséged lesz. Kérsz másik telefont?

– néz rám a homlokát ráncolva.

– Nem, Lucytől kaptam egyet. A számot kérd el tőle.

Azzal lelépek.

Dolgom van.

Vár a móka.

A bosszú.

A babák, akiket meg kell büntetni.

TIZENHETEDIK FEJEZET

~ iss ~
Dillon
Jade-nél téves riasztás volt, mintha beindult volna a szülés.

Valami Braxton Hicks-összehúzódás nevű baromság, vagy ilyesmi.

Csak annyit tudok, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam, úgy
aggódtam érte és a születendő gyermekünkért.

Végképp nem akartam otthagyni reggel, pedig megvádolt, hogy

basáskodom fölötte. Így hát mosolyt csal az arcomra az anyámtól
kapott üzenet, miszerint megérkezett hozzánk, hogy ott töltse a
napot. Őt nem merné basáskodással vádolni Jade, szóval lehet
tippelni, ki hívta azonnal erősítés gyanánt, amint kiléptem a házból.

A kapitányságra besétálva összeszorul a gyomrom, amikor Marcus

elszánt tekintettel felém csörtet. Az egyébként hátranyalt sötét haja –
amitől úgy szokott kinézni, mint a celeb pöcsök a tévében – most
belelóg a szemébe. Egyáltalán nem tűnik összeszedettnek. Látszik a
pánik a szürke szemében.

– Még a kávémat sem ittam meg – figyelmeztetem.

– Josey hülyeséget csinált, engedély nélkül – néz hátra megvetően a

válla fölött Josey-ra, aki egy bögre mögé bújva

húzza meg magát. Fogadni mernék, hogy rohadt kávé van abban a
bögrében.

Marcust megkerülve egyenesen odamegyek a lányhoz, kiveszem a

bögrét a kezéből, és az ajtóra mutatok.

– Menj haza!

– Még nem is hallottad, mit csináltam – forgatja a szemét, miután

elsápad.

– Nem kell hallanom. Utána is ez lenne a reakcióm.

– Rendben – fújtat egyet. – De jó voltam, és meg fogod köszönni,
amikor rájössz majd.

Marcus íróasztala előtt elhaladva felkapja a blézerét, aztán eltűnik a

kétszárnyú ajtón túl.

– Sajnálom. Fogalmam sem volt, hogy bármit is megtenne rábólintás

nélkül – sóhajtja Marcus a sötét hajába túrva. Így már legalább
tudom, mitől áll összevissza.

– Szarul nézel ki – kortyolok bele az elkobzott bögrébe. A kávé kurva

keserű, és pont jólesik.

Erre megfeszül a borostás állkapcsa, fájdalmas pillantást vet rám.

– Lisa még mindig nem veszi fel nekem a telefont, és napok óta nem
ment vissza a lakására.

Szegény ördögnek összetörhetett a szíve. Együttérzek a sráccal.

– Mi van a munkahelyével? – javaslom. – Ugorj be oda!

– Iskolába jár – ismeri be a szégyentől elvörösödött arccal. –

Azt hittem, meséltem neked.

– Azt mondtad, hogy huszonöt éves – mormolom.

– Jaj, annyi – vágja rá védekezésképpen. – Utazgatott egy kicsit,

ezért később kezdte az egyetemet.

Máris untat a sztori.

– Na, és mit csinált Josey? – kérdezem most, hogy már koffeinhez

jutott a szervezetem.

– Elment a Barlangba – fintorodik el Marcus.

Jesszusom!
– Azt mondta, hogy egy Tanner nevű fazon interjúvolta, aki az orra
előtt vitatkozott egy pasassal, akit Szörnyetegnek szólított.

Ki a fasz az a Tanner?

– És azt mondta, diszkréten lőtt egypár képet, hogy kiderüljön, hogy

a mi Cassian Harrisünk-e az ő Tannere.

Ki az, aki Szörnyetegnek hív valakit?

– Scott! – kiabálja Graham, az informatikus az irodájából, és int,

hogy menjek oda.

Miért ilyen kicseszett furák az informatikusok? Biztos túl okosak

ahhoz, hogy az emberekkel is jól tudjanak bánni.

– Szerezd meg a képeket! – vetem oda Marcusnak, aki azonnal

telefont ragad, és szól Josey-nak, hogy küldje át a fotókat e-mailben.

– Mit találtál? – kérdezem Grahamtől, ahogy leülök az asztalához.

– Van az az IP-cím, aminek kérted, hogy nézzek utána…

– Aha – bólintok, hogy folytassa. Meg kell nyugtatnom a

feleségemet, és megtalálnom azt a perverz alakot, aki a kis Beth
megszállottja.

– Egy itteni számítógéphez tartozik – bök az ujjával a

monitorra.

Ez marhára képtelenség.

Ellenőrzöm, hogy biztosan jól látom-e.

A Barlang.

Jézusmária!
Rezeg a telefonom, úgyhogy előveszem a zsebemből. Elise neve
világít a kijelzőn.

– Szia, kiscsaj.

– Dillon, tudnánk találkozni úgy, hogy nem nálunk? Annyira

aggódom Beth miatt. Úgy volt, hogy átjön a barátnőm, Kami, de nem
jött. Nem tudom, mit csináljak – hadarja Elise. – Nem akarom ezzel
terhelni anyát, mert olyan sok a munkája, és…

– Nyugodj meg, Elise – szakítom félbe. – Találkozzunk Rosa

kávézójában a Fő út és a Harmadik utca sarkán.

– Jó – sóhajt fel megkönnyebbülve. – Köszönöm.

– Húsz perc múlva?

– Rendben. Szia.

A fenébe is, ha így folytatják az életem női, akkor idejekorán sírba

fognak tenni.

– Marcus, induljunk!

– Elárulod, hová megyünk? – kérdezi a szemét dörzsölgetve a

társam. Olyan feszült, mint az állat. Ennek a pasasnak rendbe kell
tennie a szerelmi életét és kész.

– El kell ugranom, hogy összefussak Elise-szel, aztán

meglátogatjuk Harris urat a Barlangban.

– Találtál valamit? – kapja fel a fejét az ülésen fészkelődve.

– Nézd meg az első képet a galériában! – adom oda neki a telefont a

zsebemből.
Elveszi a telefont, és babrálni kezd vele.

– Aranyos, de nem értem – mutatja felém a kijelzőt, rajta M. J.-

vel, amint éppen Jade magas sarkújában tipeg és az ő hatalmas

táskáját vonszolja. A homlokomat ráncolva kikapom a kezéből a
telefont. Leparkolok a kávézó előtt, és egy kézmozdulattal
megnyitom a következő fotót, hogy visszaadjam Marcusnak a
Dollkeeper nevű felhasználó kommentjeivel Beth egyik képe alatt.

– A felhasználó a Barlangból lép be – közlöm vele. – Ez mennyire

durva? Minden út ehhez a Harris nevű pasashoz vezet. Biztos
megvan az oka.

Kiszállva megteszem a néhány lépést a kávézó felé, de megállok,

amikor látom, hogy Marcus még mindig a kocsiban ül, és a
telefonomat bámulja.

A rohadt életbe! Ha a kis Beth képére csorgatja a nyálát, akkor tökön

fogom rúgni.

Éppen akkor nyílik ki a kocsiajtó, amikor Elise két elviteles kávéval

kilép a kávézóból. Meglát és elvigyorodik.

– Ez valami vicc? – ordítja Marcus a telefonomat felemelve.

Elise kezéből kiesik a két kávé, szétloccsan a betonon, én pedig

döbbenten felkiáltok, mert ráfröccsen a lábamra a baromi forró lötty.

A kávépocsolyáról lassan felnézek Elise-re, aki a szája elé

kapta mindkét kezét. Követem a pillantását a döbbent Marcus felé.

– Mi folyik itt? – kérdezem aggódva.

– Ezt nem nekem kéne megkérdeznem? – mondja Marcus

hitetlenkedve, miközben remeg a hangja a dühtől. – Mi a franc ez?
És honnan ismered Lisát?
Még mindig felém nyújtja a telefonomat és hozzám beszél, de Elise-t
bámulja.

Marhára össze vagyok zavarodva. Olyan érzés, mintha

alkonyzónába keveredtem volna, ahol kurvára nem áll össze
semmiféle kép.

– A-annyira s-sajnálom, M-Marcus – dadogja Elise, és könnyek

szöknek a mogyoróbarna szemébe.

Felváltva nézek egyikről a másikra.

– Marcus, ő itt Elise, vagyis Stanton ikerlányai, Elise és Elizabeth

közül az egyik – magyarázom. Legszívesebben felráznám, hogy
térjen már végre észhez.

Eltátja a száját, aztán becsukja. Eltorzul az arca a fájdalomtól, hétrét

görnyed, majd felegyenesedve elfordul és szitkozódni kezd.

– Jobb, ha valaki elkezd beszélni – mordulok fel.

– Hazudtam neked. Amikor megláttalak, és nem ismertél fel…

Fájt, de aztán izgatott lettem. Tízéves korom óta beléd voltam zúgva
– bukik ki Elise-ből, aki erőteljes kézmozdulatokkal kíséri a szavait.

– Hogyhogy nem ismerted fel? – kérdezem kábultan.

Marcus csípőre tett kézzel és fátyolos tekintettel bámulja.

Aztán megrázza a fejét és rám néz.

– Az ikrek úgy tizenhárom évesek lehettek, amikor legutóbb láttam

őket, de ezt is úgy értem, hogy csak egy pillanatra, amikor elsétáltak
mellettem a kapitányságon – mondja Marcus, és elkerekedik a
szeme, mintha most jött volna rá valamire. –

Jaj, istenem! Igazából hány éves vagy? Jaj, istenem, Lisa…

Lisa…

Ilyen kurvára nincs. Marcus és Elise? A társam az apja lehetne

ennek a lánynak, ha fiatalon alapított volna családot.

Talán középiskolás fejjel, de mégis. Bakker, hogyhogy nem tudta?

– Tizenkilenc éves vagyok. Nagykorú. Olyat nem tettem volna

veled… – biztatja, mire felfordul a gyomrom, mert nem kívánt képek
özönlik el a gondolataimat Marcusról és a kis Elise-ről.

Jade teljesen ki fog akadni ezen. Imádja Marcust, és annyira boldog

volt, hogy végre továbblép! Nem volt szívem elmondani neki, hogy
annyira azért nem tökéletes a kép.

– Marhára nem tudok mit kezdeni ezzel. Ez kész őrület –

csattan fel Marcus, és elsötétül a szürke szeme a dühtől. – Olyan

messzire mentél ezzel, hogy nincsenek is rád szavaim így hirtelen.

Elise-ből egy pillanatra kitör a zokogás.

– A kocsiban leszek – mordul rám Marcus, aztán bevágja a

kocsiajtót.

Remek.

A kávézó egyik pultosa kidugja a fejét az ajtón, és rámered az

összetört Elise-re.

– Majd én feltakarítom. Kérsz helyettük másikat?

– Nem. Köszönjük, nagyon kedves – szólok oda, mielőtt elindulok

Elise-szel a pocsolya mellől, és továbbmegyünk a járdán, távolabb
Marcus lesújtó pillantása elől. – Azt sem tudom, hol kezdjem, Elise.

– Sajnálom. Azért vetettem véget neki, mert azt akarta, hogy

találkozzak veled, és tudtam, hogy túl messzire mentem –
meséli csukladozva, és véletlenül még horkant is egyet.

– Már az elején is túl messzire mentél, amikor megtévesztetted a

kicsinyes hazugságokkal – csippentem össze az orrnyergemet
tehetetlenségemben.

– Te is haragszol rám?

Csesszék meg a lányok! Ha M. J. kamaszodik majd, sohasem fogom

szem elől téveszteni. Ez a szarság már túl sok. A lányok igazi kis
ördögfiókák.

– Nem vagyok boldog – mormolom. – Menj haza, Elise! Munka után

benézek, és akkor majd beszélünk. Mindannyian.

Bólint, én pedig átölelem, és gyors puszit nyomok a feje búbjára,

mielőtt otthagyom, hogy rendbe szedje magát.

Kinyitom a kocsiajtót, behuppanok az ülésre, és egy darabig csak

hallgatok. Marcus a fejét rázva visszaadja a telefonomat.

– Hogy lehettem ekkora kibaszott hülye? Ennyire vak?

– Ez nekem új terület, haver – vonom meg a vállamat egy mély

sóhajtással. – Nem tudom, mit gondolt, és igazából azt sem tudom,
én hogyan érzem magam ettől az egésztől. Csak azt tudom, hogy
baromi fura.

– Úgy érzem magam, mint valami perverz – nyel egyet

Marcus, hogy aztán rám szegezze a fájdalmas tekintetét. – Ő

még csak egy gyerek. A huszonöt év is gond volt, de azt hittem,

hogy megéri, tudod? És most… Bakker! – püföli a műszerfalat az
öklével. – Húsz évvel idősebb vagyok nála, az ég szerelmére.

– Ha túl leszel a sokkon, akkor majd átgondolhatod a dolgokat

józanul. Átvert téged, Marcus. Nem te vagy a hibás.
Megfeszül az állkapcsa, és kinéz az ablakon. Nem foglalkozik a
többi mondandómmal a témával kapcsolatban.

Megérkezünk a Barlangba, de Marcus még mindig nem tért

magához. Nemrég vettem fel a háromórás ebédszünete után, amit
azért tartott, hogy összeszedje magát. Így nekem is volt
lehetőségem hazamenni Jade-hez és M. J.-hez, és egyszer velük
ebédelni végre. Szólni akartam Marcusnak, hogy vegyen ki
szabadságot a nap hátralévő részére, de szükségem lesz a hideg
fejére, amikor bemegyünk ide. Harris az agyamra megy:
legszívesebben addig fojtogatnám, amíg ki nem jön a seggén a
puccos stílusa.

– Tudnának itt várakozni? – kérdezi egy fiatal nő idegesen,

élénkvörös arccal. Zavarban van, túl mély neki a víz. – Hol van
Lucy? – sziszegi egy másik alkalmazottnak, aki vállat von.

– Nem tudom. Csak később jön vissza – válaszolja neki a férfi.

A vörös arcú nő a plafonra függeszti a tekintetét, és leakaszt egy

adóvevőt a derékszíjáról.

– Melyik szobát mondta? – kérdezi a vonal túlsó végén lévőt.

Marcus fújtatva leveszi róla a tekintetét, és a srácra néz, aki éppen

elhalad mellettünk egy tálcával.

– Hé, haver, láttad Szörnyeteget mostanában? – kérdezi Marcus, ám

a hangjából meg a habozásából tudom, hogy hülyén érzi magát,
amiért a Szörnyeteg nevet használta.

A srác a mögöttem lévő ajtóra pillant, majd Marcusra.

– Nem hinném, hogy már visszajött volna. Elnézést, de kik maguk?

– Mindegy – válaszolok helyette. – Menj csak, kölyök!

A fiú végigmér engem, aztán Marcust is, és kifújja magát, mielőtt
eltűnik a folyosón.

A most már fel-alá járkáló csajra nézek, aki néhány méterre tőlünk
lelkesen magyaráz az adóvevőbe.

Lenyomom a mögöttem lévő kilincset, és rávigyorgok Marcusra,

amikor észreveszem, hogy simán nyílik az ajtó.

Óvatosan kinyitom, beosonok rajta, és felmérem az egyszerűen

berendezett helyiséget a középszerű íróasztallal. Semmi személyes
fénykép. Megpillantok a földön egy összetört mobiltelefont.
Odanyúlok, hogy zsebre vágjam a SIM-kártyát, mielőtt Marcus az
ajtóban állva szól, hogy menjek oda.

Még át sem lépem a küszöböt, amikor a nő elém áll, és résnyire

szűkült szemmel néz rám.

– Ez nem az az iroda – veti oda.

– Elnézést, az én hibám – mondom gúnyos félmosollyal.

– Jó, mindegy.

Továbbkísér bennünket a folyosón, egy másik helyiségbe; egy másik

irodába, mint amelyikben először beszéltünk Cassiannal.

Ez is nagyjából ugyanúgy van berendezve, csak sokkal nagyobb.

– Uraim, mit tehetek önökért? – kérdezi a székből felállva, és int

nekünk, hogy foglaljunk helyet. Miután leültünk, ő is visszaül.

A tekintete közöttünk és az előtte lévő laptop között vándorol.

Éppen ki akarom nyitni a számat, amikor megfeszül a teste.

Reszkető kézzel húzza magához közelebb a kijelzőt, aztán felpattan,

és úgy elrohan mellettünk, mint valami tasmán ördög.
– Mi a fene ez az egész? – teszi fel Marcus az én fejemen is átfutó
kérdést.

Felállok, és az asztal mögé lépve ránézek a monitorra, ami

kiakasztotta. Egy nő fekszik meztelenül, vérben úszva egy
üvegkalitkának tűnő valamiben. Harris nyomába eredek, hogy
megkeressem. Lárma árulkodik a hollétéről. Egy másik szobában
ordít, aztán kiviharzik az ajtón. Egy üres üvegkalitkát pillantok meg a
mögötte bevágódó ajtó résén keresztül.

– Mi a franc az a számítógépén? – mordulok fel, ahogy elcsörtet

mellettem. Elkapom a grabancát, hogy ne tudjon továbbmenni.
Érzem, hogy kőkemény a teste. Van súlya, így nem könnyű
odamanőverezni, ahová szeretném.

– Eresszen el most azonnal, mielőtt megbánná, hogy egyáltalán egy

levegőt szívott velem – dühöng a haragtól teljesen eltorzult arccal.
Egyáltalán nem is látszik embernek.

– Nem megy el, amíg nem kapok választ – figyelmeztetem.

– Akkor tartóztasson le, nyomozó, vagy vegye le rólam a kezét.

Elengedem, mire megrándítja a vállát és alul megrántja a zakóját,

hogy megigazítsa magán. Már el is tűnik szem elől, mielőtt
követhetném.

– D! – szólít meg Marcus rohadt komoly ábrázattal.

– Mi van?

– Josey lakása. Betörtek hozzá, és nincs ott. Dulakodás nyomai

látszanak – közli elfehéredett arccal.

– Nézd meg a képeket, amiket átküldött e-mailben – vágom rá, és

futásnak eredek, hogy kijussak erről az istenverte helyről.

A kocsi felé menet máris a telefonommal babrálok, hogy kiszedjem

belőle a SIM-kártyát, és berakjam a helyére azt, amelyiket az
irodában találtam, hátha lesz rajta valami érdemleges, ami miatt
bevihetjük Cassiant a kapitányságra.

Ki kell vallatnom. Meg kell törnöm. Hogy megtudjam, miért kerül elő
folyton a neve mostanában a hülye klubjával együtt.

– Üres – dörmögöm, és bevágom a kocsiajtót. Megnyitom az

üzeneteket. Semmi. Névjegyek? Semmi. Galéria? Egy videó.

Rákattintok, és kis híján kihányom a belemet.

Hogy a fenébe nem jelentették ezt nekünk?

Kikapom Marcus kezéből a telefonját, és tárcsázom a börtön

számát, hogy négy különböző részlegen kapcsoljanak keresztül,
mire végre elérem a megfelelőt. Hárítgatjátok a felelősséget,
seggfejek?

– Egy rab felől szeretnék érdeklődni. Steve Stanton. Sürgős.

A nő bosszús hangot hallat a vonal túlsó végén.

– Sajnálom, Scott nyomozó. Stanton már nem raboskodik itt.

A részleteket faxon átküldtük az osztályára.

Kinyomom, és legszívesebben elhajítanám a rohadt telefont.

Megjelenik a kijelzőn az e-mail, amit Marcus éppen készült

megnyitni, a fotók pedig szinte rám merednek az apró előnézeti
képekről. Mintha sav mardosná tőlük a zsigereimet.

Nem.

Nem.

Képtelenség.

Nem.
A képet felnagyítva alig hallom, hogy Marcus a háttérben a nevemet
mondja.

A kibaszott világ kifordul a négy sarkából.

Nem.

Nem.

Nem.

Álmodom. Benne rekedtem egy kibaszott rémálomban, ami újra és

újra megjelenik.

Barna szempár – amit sohasem fogok elfelejteni.

Benny.

Másmilyen, mégis ugyanaz. Új, tüskésre nyírt haj. Borostás arc.

Tetoválások.

Nem.

Nem.

Nem.

Szörnyeteg. A videó Stantonról és a telefon az irodájából. Az összes

nyom, ami a Barlanghoz vezet.

A Szörnyeteg kurvára Benny.

Hogyhogy?

– Hívd fel Elise-t! Mondd meg neki, hogy vigye el otthonról Bethet,
és menjenek be a kapitányságra! – adom ki az utasítást úgy, mintha
a távolból hallanám a saját hangom.

– Mi a fasz folyik itt? – üvölti Marcus.

– Ő az. Benny az – dadogom. Elejtem a telefont, és beindítom a
motort. – Oda kell mennem Jade-hez.

Marcus máris telefonál, és kiabálva osztogatja a parancsokat.

– Elise, fogd a nővéredet, és gyertek be hozzám a kapitányságra! –

mondja, majd szitkozódik. – Nem, a fenébe is, most azonnal! – teszi
hozzá, és elhallgat. – Hogy érted ezt? Na, hát akkor írj neki, hogy
találkozzatok!

Marcus rám pillant. Az arcára kiült félelem, értetlenség és ijedtség

keveréke pont az, amit én is érzek.

– Elise nincs otthon. Fel fogja hívni Bethet.

Bakker!

Felkapom Marcus telefonját, hogy tárcsázzam Beth számát.

Csak kicsöng. Gyorsan írok neki egy üzenetet.

Én: Az új barátod Benny. A kicseszett bátyád, aki veszélyes.

Hagyd el a házat most. Küldök érted egy egységet.

– Hívd ki az egyenruhásokat Elizabethék házához! – sürgetem meg

Marcust a házunk felé száguldva. A padkára felhajtva gyorsan
üresbe kapcsolok, onnan rohanok az ajtóhoz, amin berontok, mert
nincs kulcsra zárva.

Jade úgy gondolja, hogy biztonságos.

Hogy mindig biztonságban lesz.

Mert megöltük őt.

De nem öltük meg.

Bakker!
– Dillon! – sikolt fel Jade, és megdorgál, amiért berontottam a házba
és megijesztettem. Felkapom a felém totyogó M. J.-t, aztán
magamhoz szorítom Jade-et.

Hagyja, mert érzi, hogy szükségem van rá. Muszáj éreznem és

magamba szívnom az illatát.

– Megijesztesz, bébi. Mi az? – leheli a mellkasomra. Nem akarom

elmondani neki. Tönkretenni vele. Összetörni. De nem hazudhatok
neki. Mindjárt összedől körülötte a világ, és nem tudom, képes
leszek-e megtalálni őt a romok alatt, hogy visszahozzam onnan.

– Dillon – sürget elfúló hangon.

Bakker! Annyira sajnálom, bébi!

– Benny az.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

~ ip óbá at a ~

Benny, vagyis Benjamin, azaz Szörnyeteg

Átküldöm a linket Tannernek, és elmosolyodom a most már véres

Kami fölött. A kamerakép szerint az irodájában van a csaj, de nem
ott van. Itt van a bunkerben, amit Tanner nekem épített, és kicseszett
kémkamerákkal töltött meg. Könnyű volt elrabolni a ribancot. Lehet,
hogy harcos, de kicsi, nekem pedig bőven akad tapasztalatom a
vadócokkal.

A mocskos babácskám szeretett próbára tenni és küzdeni ellenem.

Eszembe jut, amikor Kami rájött, mi történik vele, és ki rabolta el.

Kurvára a legszörnyűbb rémálma valósult meg.

– Engedj ki innen, most! – sikoltja, ököllel püfölve az átlátszó falat.

– Nem – kekeckedem vele.

– Cassian ezt nem fogja annyiban hagyni. Az övé vagyok.

Válaszul felhorkantok.

– Nos, ő meg az enyém, és rosszalkodott.

Kami rugdos és kiabál még egy kicsit, én pedig fürdőzöm a

dühében. Fogy az ereje a kirohanástól. Ahogy néz, amikor hallja

a fenyegető szavakat, miszerint az ő Cassianja nem fogja

megvédeni tőlem…

Felkészülök rá, hogy kinyissam a cellaajtót és belépjek.

Nekem ront bokszmeccsre emelt kezekkel. Kár, hogy nekem nem

ellenfél. Beviszek egy brutális ütést oldalról a fejére, amivel kiütöm a
vézna seggét. Úgy zuhan a földre, mint egy darab hús a hentes
késére várva.

Leveszem róla az összes ruhát, és végignézek a sebhelyekkel

tarkított testén. Frissek és régiek is vannak rajta. A különböző

színű zúzódások miatt olyan a bőre, mint egy foltokból varrt takaró.
Nyöszörög és kipattan a szeme. Értetlenül ráncolja a homlokát,
mielőtt vészjóslóan kitágul a pupillája.

Felém rúg egyet.

Ügyes próbálkozás, ribi.

Elkapom a lábát, és addig csavarom, amíg csontok reccsenését nem

hallom. Nem e világi az ordítás, ahogy felüvölt fájdalmában. A hülye
picsa próbál elmászni tőlem, de most már sánta. A sérült bokája
miatt csak húzza maga után a lábát.

Lassúak és fájdalmasak a mozdulatai. Megoldom, hogy soha ne

tudjon elmenekülni. Megragadom a másik lábát, és azt is
kicsavarom. A húsa mélyéről hallatszó reccsenéstől olyan öröm járja
át a szívemet, hogy gyorsabban ver. Úgy zokog, hogy még hányás is
fröccsen a cellája falára. Két törött bokával már nem fog tudni
rugdosni. És ha továbbra is úgy viselkedik, mint egy gonosz szuka,
akkor a két csuklóját is el fogom törni.

Látja a haragot és a gyűlölködést a szememben, ezért elhúzódik

tőlem. Baromi bátor volt, amikor a drága Tannere

úgy loholt utána, mint egy elveszett kiskutya. Nem ellenfél sem
nekem, sem pedig a haragomnak.

Ez a két seggfej kibaszott velem.

Most én fogok kibaszni velük.

– M-mit f-fogsz csinálni? – kér számon könnyekkel küszködve.

A harci ösztön még mindig ott munkál benne a felszín alatt. Azt
akarom, hogy teljesen eltűnjön. Darabonként fogom kitépni belőle.

– Azt hiszed, hogy meg foglak erőszakolni, te mocskos kurva?

Megerőszakolom a használt picsádat? – kérdezem csodálkozva.

– Baszd meg! – sötétül el a tekintete.

Megragadom a torkát és megszorítom. Felém kap a karmaival, de

háromszor keményen odacsapom a cella falához, mire elernyed a
markomban. Elengedem a nyakát, és a silány testére meredek.
Folyik a vér hátul a fejéből, összekeni vele a plexit. Előrántom a kést
az övemből, és végighúzom a combja belső oldalán, hogy térjen
magához. Nem mély a vágás, de elég ahhoz, hogy kiserkenjen a
vére, és emlékeztesse a helyzet komolyságára.

Elkerekedett szemmel próbál elhúzódni tőlem. Nincs hová menni,

Buta Baba.

Végighúzom a bal tenyeremet a véres combján, és szitkozódni kezd,

mielőtt megint rohadtul bevadul. Megragadom, megfordítom, és
arccal lefelé odaszegezem a padlóhoz.
– Vesztettél – vicsorgom a fülébe, miközben vonaglik.

– Ki fog nyírni – veti oda nekem. – Baszd meg!

Erre röhögve odanyomom a térdemet a combja közé.

Sikoltozva dobálja magát. A penge aljánál megfogom a kést, a

nyelével pedig izgatni kezdem a punciját.

– Mi az, Buta Baba? Azt akarod, hogy megdugjalak?

Ez a ribanc olyan vadóc, mint amilyen a mocskos kis babácskám

volt egykor. Pokoli nagy patáliát csap, aminek rögtön vége, amint
benyomom a kés nyelét a retkes lyukába.

Elgyötört hang tör elő belőle, ami elégedettséggel tölti el a lelkemet.

– Ilyen érzés a vereség – lehelem bele a hajába, miközben durván

kefélem a késsel. A penge beleváj a tenyerembe. Biztos, hogy
megvágja a kezemet, de örülök a fájdalomnak. Újra elernyed a teste.

Buta Baba elájult a francba.

Most már nem olyan kemény csaj.

Bosszúsan felmordulva kirántom a kést a puncijából, és lebámulok

rá. Minden tiszta vér a combjától, ami már a használt lyukából is
szivárog. Vigyorgok, mert tudom, hogy Tanner rohadt dühös lesz a
gondolattól, hogy vajon járt-e benne a farkam.

A farkamat Bethanynek tartogatom, de Tannernek nem kell erről

tudnia.

Odanyúlok, hogy végighúzzam az ujjamat a véres combján.

Amikor kinyújtom a nyelvemet, hogy megnyaljam a fémes aromáját,

összeráncolom a homlokomat. Nem olyan kurva finom, mint a csinos
új babácskám. Bethany édes, de bűnös.
Decens. Tökéletes.

Ez a hülye ribanc meg olyan ízű, mint az összes többi.

Tudván, hogy Tanner mostanra már biztosan rájött a kameracserére,

és errefelé tart, bezárom Buta Baba celláját, és kimegyek, hogy
behozzam a másik babámat, aki a csomagtartóban vár rám. Alig
várom, hogy lássam Tanner arcát, amikor meglátja a drágalátos
nőjét az új cellában, amit ő

épített, és a meglepődését, amikor rádöbben, hogy mellette kell

majd élnie. Mérges Baba garantáltan dühös lesz. Hangosan
felnevetek, mert elképzelem a haragosvörös képét.

Miután ma bedrogoztam Kamit és bedobtam a csomagtartóba,

elmentem a zsarulányért. Könnyű volt elrabolni. Túl könnyű ahhoz
képest, hogy zsaru. Kami mellé dobtam be, de még mindig teljesen
ki volt ütve, mire ideértem a bunkeremhez, így egyszerűbb volt
lehoznom ide a vadóc ribit, mert nem kellett aggódnom a zsarulány
miatt.

Zsaru Baba mocorog, amikor kinyitom a csomagtartót, de nem

annyira, hogy problémát jelentsen. Felnyalábolom és leviszem a
jobb oldali cellába, a középsőt üresen hagyva.

Lefektetem a földre. Fontolóra veszem, hogy csak úgy poénból

szétvagdosom, de hatásosabb „kapd be” üzenete lesz, ha életben
marad, amíg ő megjön.

Az órámra nézve kihúzom magam. Tanner nemsokára itt lesz.

Érzem. Ez az! A pillanat, amikor megmutathatom nekik, hogy ki itt az

igazi játékos, kié a hatalom.

Elhelyezkedem a cellaszoba ajtaja mellett, az egyik konzervekkel

megrakott polc mögött, és várom a megfelelő
pillanatot a támadásra. Gyorsan írok egy üzenetet a babácskámnak,
hogy ma este indulunk és legyen kész. Nem

válaszol azonnal, de remélem, hogy azért, mert alszik, így kipiheni

magát, és készen áll majd, hogy még többet szeretkezzek vele. Azt
hittem, hogy rögtönöznöm kell majd vele, de ő nem olyan, mint a
többiek. Őt nem kell elzárni. Hűséges.

Tökéletes. Az enyém. És egyáltalán nem kell a cellájában lennie, ha

ez így is marad.

Zakatolni kezd a szívem, amikor meghallom, hogy nyílik a zár, aztán

a léptek zaját. Kami nevét kiabálja. Tényleg baromira szereti azt a
ribancot. Remélem, tetszeni fog neki a látvány most, hogy kezelésbe
vettem. Megérdemli. Átlépett egy határt.

Szereted a játszmákat? Szereted nézni?

Nem vesz észre a rejtekhelyemen, olyan eszeveszettül keresi a

csajt. Megáll a celláknál. Püfölni kezdi az öklével azt, amelyikben
Kami hever elterülve, de ez meg sem kottyan a vastag üvegnek.

– Kami! – szólal meg elfúló hangon, engem pedig forró napfény

módjára jár át a büszkeség. Próbálja kinyitni az ajtót a kulcsával, de
nem megy neki. Tudhatná a seggfej, hogy az első

dolgom volt lecserélni a zárakat. Odalépek mögé, és hátulról

meglököm. Annyira belemerült a nyomorába, hogy váratlanul éri, így
megbotlik, és betántorog a középső cellába. Leesik neki a tantusz,
amikor csörömpölve becsukódik az ajtó és kattan a zár, az átlátszó
falon keresztül pedig én nézek vissza rá.

– Most már annyit nézheted a drágalátos Kamidat, amennyit csak

szeretnéd – mondom gúnyos félmosollyal.

Rácsap az öklével a szomszéd cellától elválasztó falra, de az ellen

sincs esélye.
– Ne csináld ezt, Benjamin! Mindent megadtam neked –

zihálja behunyt szemmel.

– De nem ingyen, igaz? Neked az egész egy játék volt, és megvan

az ára is.

– Miért bántottad Kamit? – feszül meg az állkapcsa. – Meg is…

– Hogy megerőszakoltam-e? – kérdezem bujkáló mosollyal. –

Ő volt az ára. Az adósságod. Azt hitted, hogy játszhatsz a

babámmal, és hagyni fogom? Ennél jobban ismersz.

– Segítettem neked, hogy megszerezd! – üvölti. Az önuralom

álarcának annyi.

– Úgy, hogy kémkedtél utánam? Hogy kurvára beavatkoztál?

Mi van az ajándékokkal és az üzenetekkel? A gusztustalan

hozzászólásokkal az oldalán? Azt hitted, nem fogom megtudni, hogy
te voltál? – ordítom. – A saját embereddel, Luke-kal nyomoztattam le
az IP-címet.

Odamasírozok az asztalhoz az iPadért, és odacsapom a cella

falához.

– A klubhoz vezetett. Hozzád!

Megvonaglik az arca, aztán az összes ránc kisimul, a jéghideg

tekintetétől pedig én is megdermedek belül.

– Az nem az enyém, Szörnyeteg.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

~ ost ~
Elizabeth
– Anya hamarabb hazaér az útjáról – háborog Elise, miközben vörös
arcán forró könnyek folynak végig.

Én nem leszek itt.

Vele leszek.

Amikor az előbb beszéltem vele telefonon, megígérte, hogy nem kell

sokáig várnom.

– Jó neki – vetem oda.

Ettől csak még jobban sír a húgom.

– N-nagyon átbillentél, Beth. Először a weboldal, aztán az a sok

babának öltözés nyilvánosan, most meg… Lett valami szadista
barátod, aki bántalmaz. Segítségre van szükséged.

– Te terhes vagy, vagy mi? – sziszegem dühösen. – Mostanság mást

se csinálsz, baszki, csak sírsz.

Elkerekedik a mogyoróbarna szeme a szörnyülködéstől.

Lehet, hogy ikrek közötti telepátia, de van egy olyan érzésem, hogy
talán a fején találtam a szöget. Pont úgy, ahogy ő is kitalálta, hogy a
barátom szadista. Ösztönösen odanyúlok a kötéshez a nyakamon,
ami folyton átvérzik. Amikor anya

hazaér, lehet, hogy össze kell varrnia nekem.

– Kegyetlen lettél – zokogja Elise.

– Én? – tátom el a számat. – Te mindig is kegyetlen voltál.

Talán kinőtt a gerincem, és már nem akarok a hülye árnyékodban

élni.
Megvonaglik az arca, mintha megütöttem volna. Ha folytatja ezt a
szarakodást, akkor tényleg meg fogom ütni. Nem bírom tovább nézni
a sírását. Felviharzok a szobámba, és elkezdem bedobálni a
holmijaimat a rózsaszín gurulós bőröndömbe.

Most, hogy már tudom, hogy a többi baba nem a Mestertől jött, nem
kellenek. A szép, selymes barna hajút csomagolom be, a többit
viszont otthagyom. A jegyzetfüzetemet, a sok kézzel készített
ruhámat és a sminkcuccaimat is bedobom. Amit nem teszek el, az a
fogamzásgátlóm. Nem akarom szedni többé. Elise zokogását
hallom, de már nem foglalkozom vele. Olyan, mintha telefonon
beszélne valakivel. Biztos Dillonnak dumál ki engem.

Rezeg a telefonom, és felmordulok. Dillonra számítok, de Jade-től

kaptam üzenetet.

Jade: Arra gondoltam, hogy csak mi ketten elmehetnénk ebédelni

valamelyik nap, mielőtt jön a baba. Csajos beszélgetés. Dillon kezd
átkapcsolni apuka üzemmódba, és tudom, hogy az bosszantó tud
lenni. Szeretnék találkozni veled, és kényeztetés gyanánt meghívni
valami különleges helyre.

Imádom Jade-et. Tényleg. De átlátok a szitán. Több oldalról

támadnak. Afféle beavatkozás. Nem érdekel.

Én: Persze. Jól hangzik.

Inkább hazudok, mintsem hogy megmondjam neki, hogy nem jövök

vissza. Soha. Nemsokára itt lesz értem a Mester, és együtt leszünk a
bunkerében, távol az ítélkező világtól. Szeretkezni fogunk, és
teljesen az övé leszek. Örökre. Végre hallom, ahogy bevágódik a
bejárati ajtó, és felbődül Elise kocsijának motorja a ház előtt. Így,
hogy már nincs itt, felsóhajtok a megkönnyebbüléstől.

Levonszolom a bőröndömet, és az ajtó mellé teszem.

Indulásra kész akarok lenni abban a pillanatban, amikor a Mester

megáll a kocsival.
Megijedek, mert csengetnek, de egy szempillantás múlva már
bujkáló mosollyal igazítom meg a ruhámat, és felkészülök rá, hogy
lássam. Ajtót nyitok, de szomorú vagyok, hogy még nem ért ide.

– Elizabeth Stanton? – kérdezi egy csinos szőke nő.

– Én vagyok az – ráncolom a homlokomat. – Ismerjük egymást?

– Szörnyeteg barátja vagyok – csillan fel a kék szeme a ragyogó

mosolyától. – Kicsit feltartják most a barátai, és engem kért meg,
hogy jöjjek érted. Készen állsz? – int az ajtóban álló bőrönd felé.

– Ööö… igen – uralkodik el rajtam a nyugtalanság. – Nem mondta,

hogy értem küld valakit.

Előveszem a telefonomat, hogy írjak neki, de a nő egy kacajjal leállít.

– Ismered a férfiakat. Lószart se tudnak megtervezni. Ne aggódj! –

suttogja derűsen csillogó kék szemmel. – Minden titkodat ismerem,
Csinos új babácska. És a titkaid biztonságban vannak nálam.

– Ó… – motyogom.

Felém nyúl, mire összerezzenek, ő pedig csak kuncog.

– Hadd nézzem meg, szívem. Csúnyának tűnik.

Megdermedek, miközben leveszi a kötést a nyakamról.

Elsötétül a tekintete, és éhesen megnyalja a kéjsóvár ajkait.

– Ezt a sebet el kell látni – dugja bele az ujját a lyukba, amitől

felkiáltok. – Mély.

Reszkető kézzel lépek távolabb tőle. Forró vér csorog le oldalt a

nyakamon, rácsöppen a dekoltázsomra. Rezegni kezd a telefonom,
és azonnal megnézem az üzenetet. Remélem, a Mester írja, hogy
már úton van. De amit látok, attól összezavarodom. Leesik az állam
a sokktól.
Az új barátod Benny. A kicseszett bátyád, aki veszélyes.

Hagyd el a házat most. Küldök érted egy egységet.

Benny?

Benny meghalt. Benn égett a…

Gyorsabban cikáznak a gondolataim, mint ahogy zakatol a szívem.

A sebhelyek a szörnytetoválás alatt?

Nem autóbalesetből származnak.

Égési sérülések. A szörnyeteg égési sérüléseket takar.

Jaj, istenem!

A bátyám.

A Mester az Benny?

Pislogok néhányat a döbbenettől. Várom, hogy jöjjön az undor. A

düh. A fájdalom. De nem érzek semmi ilyet.

Lefeküdtem a bátyámmal? Ettől rosszul kellene éreznem magam…

ugye?

Könnyek szöknek a szemembe, mégsem csillapodik a vágyakozás a

szívemben. Minden egy nagy zűrzavarrá és érthetetlenné változott
egy szempillantás alatt. Ha a Mester –

ööö… Benny – itt lenne, azt mondaná, hogy nyugodjak meg.

Megígérné, hogy elintéz mindent. Kibogoz mindent.

Rátapasztaná a száját az enyémre, és úgy falna, ahogy eddig.

Természetes lenne, és gyönyörű.

Lelki társak vagyunk.

Ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor azt hiszem, a

lelkem mélyén nem lepődtem meg. Illene, de amint értesültem a
létezéséről, változást éreztem magamban. Valami feljött. A lelkem
megértette, hogy a sohasem látott bátyám sokkal több egy bátynál.
Felismertem a tekintetét. Tudtam, hogy a megszállottsága irántam
olyan mély, hogy fel sem tudom fogni. Minden jel erre mutatott. De
azt mondták nekem, hogy

meghalt. Talán kellett, hogy én is erről győzködjem magam, vagy

talán tényleg meghalt bizonyos értelemben. És hozzám hasonlóan
feléledt.

Életben van.

És ő az én Mesterem. Az enyém, én pedig az övé vagyok.

Nekünk együtt kell lennünk.

Nagyot dobban a szívem.

– Induljunk, drágám! – szólal meg a nő keményen. – Fogy az idő.

Megint rezeg a telefonom.

Mester: Ma este indulunk. Legyél kész.

A nő tekintete a telefonomra vándorol, az állkapcsa megfeszül.

Összeszorul a gyomrom a félelemtől. Felnézek rá, és látom, hogy az
előttem álló csinos szőke teremtés egy túl élesnek tűnő késsel
játszik. Minek az neki? Amikor a Mesternél

– ööö… Bennynél – volt a kés, nem féltem. Megbíztam benne. De ez

a csaj? Késztetést érzek rá, hogy elmeneküljek. Most rögtön.

– Ne gondolkodj rajta! – csattan fel. Eltűnt a kedves, csevegő

álarca. – Szállj be a kocsiba, különben akkora lyukat vágok a
mellkasodra, mint Texas, és a mohó kis kezembe veszem a dobogó
szívedet.

Félelmemben nyelek egyet, és folyni kezdenek a könnyeim.

Nem ő küldte ide.

– K-ki vagy te?

Elbűvölő mosolyt villant rám. Túl elbűvölőt egy pszichopatához

képest, aki megfenyegetett, hogy kivágja a szívemet.

– Szólíts Dollkeepernek.

Kihagy a szívverésem a szavaitól. Ő a kukkoló. A hozzászóló.

A szőke villanás a fák között, amikor kinéztem az ablakon. Az, aki az

összes többi babát hozta, és bent járt a szobámban. Jaj, istenem…
Az a nő, aki leöntött kávéval a könyvesboltban.

– A barátaim Lucynek hívnak.

Mielőtt felfoghatnám, mi történik, kirepül a telefon a kezemből,

csörömpölve az ajtó előtt landol, Lucy pedig a hajamnál fogva rángat
a várakozó kocsijához.

Jaj, istenem!

Jaj, istenem!

Benny, gyere és mentsd meg a babácskádat, mielőtt túl késő…

Folytatása következik…

Pretty Broken Dolls – Tönkretett babácskák

Hamarosan jön!
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

~ e Du ey ~

Hatalmas köszönet neked! Az olvasónak. Benny és a babái

felkeltették az érdeklődésedet, így nem hagytad őt nyugodni. Ha
nem nyaggatsz folyton még több Bennyért, akkor ez a fantasztikus
történet csak itt ólálkodna a fejünkben, megugatva és harapdálva
minket.

Az embernek néha meg kell vakarnia, ahol viszket, és reménykedni

benne, hogy nem lesz sebes.

Websterrel mindig könnyű és vidám a közös írás, habár ő az esetek

99 százalékában elképesztően kancás, és egyáltalán nem bánja, ha
időről időre megfürdetem egy kis hideg vízben.

A családom, mint mindig, nagy áldozatot hoz értem, hogy írással

tölthessem az időt, és nem győzöm elégszer megköszönni nekik,
amiért azt csinálhatom, amit szeretek, és amikor hívnak a hangok,
akkor átülnek a hátsó ülésre.

Ezek a könyvek nem maguktól teremnek, úgyhogy NAGY

köszönet Monicának (@wordnerdediting), amiért elkísér bennünket

ezen az úton, és úgy szívja magába a történetet, mintha a sajátja
lenne.

Óriási köszönet Webster csapatának a borító bemutatásának

megszervezéséért és az első olvasókért. A Webster készítette borító

tökéletes, mint mindig.

Köszönet Stacey-nek a @champagneformats-tól, aki mindig

gyönyörűre és hozzánk illőre formáljs a két „K” könyveit,
valahányszor próbára tesszük a szerencsénket, és új kötettel lepjük
meg.
Köszönet az összes elképesztő bloggernek, akik megosztják, hogy
mennyire szeretik a könyveinket. Nélkületek küszködés lenne
eljuttatni őket a kíváncsi olvasók kezébe.

Köszönet mindenkinek, aki időt szán egy értékelés megírására. El

sem tudom mondani, milyen fontosak a visszajelzések, szóval
köszönöm nektek.

Nagy pacsi a csodás „Dukey’s darKER souls” csoportomnak:

köszönök minden szeretetet és támogatást.

Külön kiemelném Nicky Price-t, aki mozgásban tartja a gépezetet.

És Terrie-t, az asszisztensemet, aki engem tart mozgásban.

Mindannyian csodálatosak vagytok. Szeretlek titeket.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

~ Webste ~

Hatalmas köszönet Ker Dukey-nek, amiért újabb könyvet akart írni

velem. Úgy érzem, hogy jól összehoztuk a harmadik kötetet.

Remekül elszórakoztunk és úgy röhögtünk, mint két boszorkány,

valahányszor káoszt és zűrzavart teremtettünk.

Köszönöm, hogy olyan csodabogár vagy, mint én. Azt is köszönöm,

hogy hagytad, hogy kivegyem a hosszas litániákat, amiket folyton
bele akartál csempészni a kéziratba. És talán azt is köszi, hogy a
fejemre koppintottál, valahányszor túlzottan –

vagy túl gyakran – szabadjára engedtem a kattant énemet.

Nagyon örülök, hogy így kiegyensúlyozzuk egymást. Alig várom az

újabb közös munkákat veled, hogy terrorizálhassunk mindenkit a
széles, gonosz vigyorral a képünkön. Szeretlek, csajszi!
Köszönet a férjemnek, Mattnek. Te mindig ott vagy, hogy szeress és
támogass engem. Nem tudom elégszer megköszönni.

Mindig a te kedvenc babád leszek.

Szeretnék ÓRIÁSI köszönetet mondani az összes támogató

babácskának a világon. A morbid kíváncsiságotok, a még többre
szomjazásotok, és a gonosztevők iránti szeretetetek vitte ezt a

sorozatot akkora sikerre. Benny mindegyik kis babácskáját szereti.

Legyetek továbbra is jó babácskák, és akkor lehet, hogy még többet
adunk nektek az imádott Benjaminotokból.

Szeretlek titeket, skacok, amiért ennyire szuperek vagytok és

ennyire izgultok a szereplőinkért! (Érdekesség: a Csinos új babácska
fejezetcímei bizonyos értelemben mind az „új” szó szinonimái.)

Hatalmas köszönet Elizabeth Clintonnak, Ella Stewartnak és Misty

Walkernek. Köszönöm, hogy mindig ilyen segítőkészek vagytok, és
gyorsan elolvassátok a dolgaimat, bármi van.

Nagyszerű barátnők vagytok!

Szeretnék

köszönetet

mondani

mindenkinek,

aki

előolvasóként vagy a szerkesztésben segített ennél a könyvnél.

Mindannyian megadtátok a remek visszajelzéseket és segítséget,

amire szükségem volt a folytatáshoz. Mind hasznos ötletekkel
szolgáltatok, hogy jobbá tegyem a történeteimet, és hihetetlenül
biztattatok. Nagyra értékelem az összes megjegyzéseteket és
javaslatotokat.

Nagy köszönet az író barátaimnak, akik felajánlották a

támogatásukat és a barátságukat. Fogalmatok sincs, milyen sokat
jelent ez nekem.

Köszönet az összes blogger barátomnak – kicsiknek és nagyoknak

–, amiért tűzön-vízen át mindig megosztjátok a cuccaimat. Mind
királyok vagytok! #AllBlogsMatter Különösen hálás vagyok a „Krazy
for K Webster Books”

olvasói csoportomnak. Csodálatosak vagytok, hölgyeim, a

támogatásotokkal és a barátságotokkal. Mindegyikőtök

fantasztikusan segítőkész és gondoskodó. Imádom, hogy mind

együtt lehetünk fura könyvmolyok.

Hatalmas köszönet Monicának a Word Nerd Editingtől, hogy újabb

drága babácskás könyvünk gondját viselte és olyan tökéletessé
tette, amilyenné csak lehetett!

Köszönet Stacey Blake-nek, amiért GYÖNYÖRŰVÉ varázsolta ezt a

könyvet, mint mindig! Szeretlek!

Nagy köszönet a PR-osomnak, Nicole Blanchardnak. Mesés vagy

abban, amit csinálsz, és segítesz nekem jó úton haladni!

Ugyancsak nagy köszönet a hölgyeknek odaát a Hype PR-nál!

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban köszönöm az összes csodás

olvasómnak, akik hajlandóak elolvasni a sztorijaimat, és annyira
örömüket lelik a szereplőkben, mint én. Ez jelenti nekem a világot!

A SZERZŐKRŐL

KER DUKEY
A könyveim egytől egyig a sötétebb romantikus regények sorába
tartoznak: körömrágósak, tele feszültséggel. Azt tanácsolom az
olvasóimnak, mielőtt belekezdenek valamelyik kötetembe, hogy
készüljenek fel a váratlanra.

Mindig is szenvedélyem volt a történetmesélés, akár dalszövegeken,

akár esti meséken keresztül gyermekkorunkban a testvéreimmel.

Anya mindig könyvet adott a kezembe annak idején, és átadta az

olvasás iránti szeretetét, amivel arra inspirált, hogy magam is vágjak
bele az írásba. Általában van valami sötét az írásaimban. Nem
minden szerelmi történet csupa fény; némelyik a sötétben születik,
de éppen olyan erőteljes és megéri az elmesélést.

Amikor éppen nem veszek el a szereplők világában, szeretem együtt

tölteni az időt a családommal. Anya vagyok, ami első

helyen áll az életemben, de amikor van egy kis szabadidőm, imádok

koncertekre vagy könyves eseményekre járni a húgommal.

Hírlevél feliratkozás:

www.facebook.com/KerDukeyauthor

Kapcsolatfelvétel:

Ker: Kerryduke34@gmail.com

Ker asszisztense: terriesin@gmail.com

A SZERZŐKRŐL

K WEBSTER

K Webster többtucatnyi szerelmes regény szerzője több műfajból,

beleértve a tabu, sötét, kortárs, történelmi, paranormális, misztikus
és erotikus szerelmesregényeket is.
Amikor éppen nem a férjével tölti közösen az időt, akivel hosszú-
hosszú évek óta együtt vannak, avagy a két imádni való
gyermekükkel, akkor a közösségi médián keresztül tartja a
kapcsolatot az olvasóival.

Szenvedélyei közé tartozik az íráson kívül az olvasás és a képi

ábrázolás is. K-t mindig a számítógép előtt lehet megtalálni, amint
éppen a soron következő ötletét megvalósítva akcióba lép. Alig várja
a napot, amikor szélesvásznú változatban láthatja majd az egyik
kötetét.

Iratkozz fel K Webster hírlevelére, hogy havi kétszer értesülj a

hírekről az új könyvekkel és exkluzív tartalmakkal kapcsolatban. A
feliratkozáshoz csak ide kell ellátogatnod: Facebook:
www.facebook.com/authorkwebster

Blog: authorkwebster.wordpress.com/

Twitter: twitter.com/KristiWebster

E-mail: kristi@authorkwebster.com

Goodreads: www.goodreads.com/user/show/10439773-k-webster

MÉLTATÁSOK

„Hatalmas rajongója vagyok Bennynek, így amikor megtudtam, hogy

K Webster és Ker Dukey megírja ennek a sorozatnak a harmadik
kötetét, majdnem szívrohamot kaptam!”

Jessica Chatterbooks Book Blog – goodreads.com

„Az aberráltság egy olyan szintjét hozza ebben a részben az

írónőpáros,
ami

megkérdőjelezteti

veled

saját

épelméjűségedet. Ilyen az, amikor az ember tudja, hogy nem

szabadna szeretnie egy ennyire sötét sorozatot, mégis imádja
minden egyes beteg sorát… Valami nálam sincs rendben a
toronyban, ugyanis sajnálatos módon (vagyis inkább marhára nem)
én is a rajongótábort erősítem.”

Black_widow – moly.hu

„Ez nagyon brutális volt, sötét és szadista, simán felülmúlta az előző

két részt. Benny visszatért, és itt van még vele Tanner is.

Ketten együtt nagyon durvák.”

Mrs_Curran_Lennart – moly.hu

„Undorodtam? Persze. Abba akartam hagyni? Dehogy! A leendő

olvasóknak üzenem: Vigyázz és készülj, mert ilyen felkavaró könyvet

még sosem olvastál!”

Szilvi00 – moly.hu

„Eddig is őrült volt, de most Ker Dukey és K Webster egészen

elképesztő magasságba emelte nála az őrület határát. Vajon melyik
lesz most erősebb: a Jade iránti megszállottsága és Dillon iránti
bosszúszomja, vagy talál magának egy új játékszert?”

Naiva – moly.hu
„Benny, te beteg állat!!! Mégis mi a szent sz@r volt ez? A Csinos új
babácska olyan mértékben kimerítette a beteg szó fogalmát, hogy
erre nem tudok mit mondani… Az idejét nem tudom megmondani,
engem mikor akasztott ki utoljára ennyire valami, de ez most kiverte
nálam a biztosítékot. Vagyis hát nem az egész, hanem főleg az új
babácska szála… Eddig azt gondoltam, hogy még nem érte el az
abszolút beteg és fertő

szintet a történet. Hát nem is, mert az most történt meg.

Elismerésem a két írónőé, mert tényleg alkottak egy izgalmas, durva

és elmebeteg sztorit, remek csavarokkal, amit a kiakadásom
ellenére is végigolvastam végül, de most itt meghúzom a vonalat.”

felícia97 – moly.hu

„Olvastatok már valaha sötét és mocskosul beteg könyvet?

Haha, gondoljátok át újra!”

:D” Ms_thebetty – moly.hu