BERÉNYI JÓZSEF

Rejtély
a parkban
BŰNÜGYI REGÉNY

EXPRESSZ KÖNYVEK
BUDAPEST
 © Dr. Strébely József, 1987

ISSN 0230-7995
ISBN 9633224675

Kiadja a Népszava Lap- és Könyvkiadó

A kiadásért felel: Kiss Jenő igazgató
Szekszárdi Nyomda
Felelős vezető: Benizs Sándor
Felelős szerkesztő: Bodó Klára
Műszaki vezető: Bősze Lajos
Műszaki szerkesztő: Bánki Judit
Fedél: Szlifka Anna
Megjelent 9,5 A/5 ív terjedelemben
MSZ 5601-59
Budapest, 1987
 Tartalom
Vasárnap a parkban
A gróf látogatása
A Fodor család
A plébános éjszakai sétája
Az éjjeliőrt nem hagyják aludni
Belép a rendőrség
Két barát beszélget
A nyomozás
Beszélgetések
Bonyolódik a helyzet
Izgalom Holczeréknál
Hogyan tovább?
Ha a csempésznek nincs szerencséje
Békés hétvége Erdősön
A kihallgatás
Elmarad egy randevú
Ahonnan elindultunk
Egyes dolgok tisztázódnak
Újabb kihallgatások
Szegény jó Berta néni
A játszma végén
Finálé
 Vasárnap a parkban

Ragyogó nyár végi idő köszöntött a falura. A nagy kánikula

ideje már lejárt, de a nap még mindig kellemesen melegített,
sugarai elől azonban nem kellett már az árnyékba menekülni.
A víz szerelmesei még benépesítették a közeli strandokat,
az autótulajdonosok nagy túrákra indultak, hogy felkeressék
távolba szakadt rokonaikat, az elvándoroltak meg, hogy
meglátogassák szülőfalujukat ezen a szép vasárnap délutánon.
A kényelmesebbjei egyszerűen szundítottak egyet,
kiheverendő a vasárnapi ebéd fáradalmait.
Kertészné végzett az ebéd utáni mosogatással. Sűrűn
esküdözött, hogy többet ilyen kuli munkát nem vállal, nem
lesz bolond az egész vasárnapját feláldozni a család gyomra
kedvéért. /Senki sem vette komolyan, ezek a kifakadások
vasárnaponként törvényszerűen elhangzottak./ Végre-
valahára hozzájutott, hogy saját magával is törődjék.
Undorral dobta le a konyhaszagú hacukát, beállt a zuhany
rózsája alá. A langyos vízsugárban kényes ujjakkal
masszírozta még mindig formás testét, eltűnődve az idő
múlása felett, aztán egy pillantást vetett a nagy állótükörbe, és
megnyugodott. Alakját akármelyik fiatal lány megirigyelhette
volna: keblei ruganyosak, hasa lapos, csípője ingerlően
kerekded… szóval még nincs baj. Bár már negyven felé járt,
jobb pillanataiban nyugodtan mondhatta magát akár
harmincnak is, ha éppen nem állt mellette a fia. A serkedő
bajuszú, hórihorgas kamasz azonban kérlelhetetlenül elárulta
a korát.
Éppen végzett az öltözködés szertartásával, amikor
nagyokat ásítva, vakarózva beállított a férje, aki eddig az
igazak álmát aludta. Az időzítés jó volt. Kertész óvakodott
attól, hogy a munka pillanataiban lépjen be a konyhába, mert
felesége mindannyiszor rácsapott, hogy segítsen, de foga
nemigen fűlött a házi munkához. Most, hogy már minden
rendben volt, méltatlankodva kérdezte:
– De drágám, már készen is vagy? Azt hittem, csak most
fogsz hozzá! Szólhattál volna, hiszen mindig szívesen segítek!
Az asszony játékosan meglegyintette, tudta, mennyit ér ez a
kijelentés. Férje mindig kilátásba helyezte támogatását, de az
a misztikus pillanat, amikor kezébe veszi a felmosórongyot,
még soha nem következett be.
– Ha arra várnék… – csak ennyit mondott, és a férje nem is
forszírozta a dolgot.
– Hova megyünk délután? – kérdezte az asszony, mert
ahhoz ragaszkodott, hogy legalább vasárnap egy kicsit
szétnézzen a világban, ha már hétköznap nem jut rá idő.
Férje szeme felcsillant:
– Gyerünk ki a Szőlőhegyre, a sógorékhoz, olyan szép az
idő…
– Meg a boruk is jó! Szó se lehet róla! – torkolta le az
asszony. – Aztán meg cipeljelek haza a hátamon! A
Szőlőhegyre nem megyünk.
Roma locuta, causa finita. Az asszony döntött, további
vitának nincs helye.
– Akkor…? – érdeklődött a férfi.
 – Tudod mit? Sétáljunk egyet a parkban.
Kertész elhúzta a száját:
– A parkban? Hát, tudod… kinőttünk már egy kicsit belőle.
– Erre is lusta vagy? – méltatlankodott az asszony. –
Bezzeg, valamikor, ha betettem a lábam a parkba, egy perc
múlva már ott szuszogtál a hátam mögött, le se lehetett
vakarni…
Ami igaz, az igaz. Szerelmük – mint az összes többi
szerelem is a faluban – ott szövődött a kastélyparkban. Az
évszázados, öreg fák hűs árnyékot vetettek, az ágakon
madarak csicseregtek, minden évszakban tele volt virággal…
Meg, mivel a parknak nem volt gazdája, a bokrok úgy
elterebélyesedtek, hogy igen kényelmes, biztos zugokat
lehetett találni a szerelmi csetepatéhoz. Csak hát – az húsz
évvel ezelőtt volt, ő meg felszedett vagy harminc kilót, és
többre becsülte a hálószoba kényelmét a park romantikájánál.
Viszont az út a presszó előtt vezet el. Talán az asszonynak
nem lesz kifogása ellene, ha csak úgy menet közben felhajt egy
üveg jéghideg sört, pillanatnyilag erre vágyakozott. Az asszony
hozzájárulása fontos volt, mert Kertész tagadhatatlanul a
papucsférjek népes táborába tartozott.
Így aztán győzött a romantika. A férfi is rendbe hozta
magát, gondosan bezárta a kaput, belekarolt a feleségébe, és a
házaspár kényelmes léptekkel elindult a park felé.
Jó falusi szokás szerint az emberek kinn ültek a kapuban.
Jobbra-balra köszöngettek, míg végigsétáltak a néhány száz
méteres úton. Az asszony szinte gerincében érezte a fiatalabb
férfiak vágyakozó pillantását, néhány szófoszlány is eljutott a
füléhez alakjával kapcsolatban. Bár szempillája se rezdült,
már tartásából le lehetett olvasni, hogy tudja, milyen hatással
van a serdültebb férfinemzedékre. Ilyenkor – illik, nem illik –
egy egészen gondolatnyit meghimbálta formás csípőjét, még
több pajkos gondolatot keltve maga mögött. Férjére sandított.
Sejtette, hogy ő is érzékeli felesége osztatlan sikerét.
Meglátszott abból, hogy megpróbált ő is daliásabb külsőt
ölteni. Kihúzta magát, mellét kifeszítette, hasát behúzta…
volna, csak nem nagyon sikerült. A jó házi koszt meg a sok
korsó sör megtette a magáét. Azt a hasat már nem lehetett
véka alá rejteni. Felesleges harminc kilójának terhét nyögve,
fájó szívvel konstatálta, hogy a fiatal lányok pillantása közel
sem kíséri olyan vágyakozva az ő formáit, mint a férfiaké a
feleségéét.
Így érkeztek el a presszóig. Talán engedelmességének
jutalmaként az asszonynak nem volt kifogása a sör ellen. Míg
férje a híg élesztőlevet nyelte, maga is elszopogatott egy
fagylaltot, aztán mentek tovább.
Csak az országúton kellett átvágni, már benn is voltak a
park fáinak árnyékában, körülvéve egy csomó, hozzájuk
képest serdületlen ifjú pártól. Minden fa mögül gyerekek
kiabáltak, motorozni tanuló kamaszok veszélyeztették testi
épségüket, kerékpárok száguldoztak körülöttük.
– Ez se a régi már… – dünnyögött Kertész, de arról nem
nyilatkozott, hogy a park mellett még mi változott meg.
– Gyerünk beljebb, ott talán nincsenek ennyien –
vélekedett az asszony is. – Olyan lárma van itt, a saját
szavunkat se értjük!
Lábuk ösztönösen tért arra a régi ösvényre, mely a park
elhagyatott, bozótos részébe vezetett. Valamikor igen sokat
jártak erre, szerelmük hőskorában. Az asszonyt egy pillanatra
elöntötte a nosztalgia hulláma. Szép volt… régen volt. –
Végeredményben nem panaszkodhat, házassága nem sikerült
rosszul, csak éppen egész más lett, mint ahogy valamikor
elképzelte. A romantikus séták időszaka hamar elmúlt…
egyszer-kétszer mással is sétált már a sűrű lomb között. De
hát megvannak, együtt vannak, ez is valami.
Mindent összevéve jól érezték magukat. Lábuk egy ütemre
lépett. Nem beszéltek, nemigen volt mit, hiszen már mindent
végigbeszéltek otthon ez alatt a hosszú húsz év alatt, de a
hallgatás nem volt bántó, értették egymást szavak nélkül is.
Ez a testi-lelki jó közérzet azonban nem tartott sokáig.
Fordult a szél, és valami szörnyű bűz telepedett rájuk.
– Kellett nektek a disznóhizlalót a park mellé tenni! –
méltatlankodott az asszony, kényes orrocskáját zsebkendőjébe
temetve.
– Tehetek én róla? – mentegetőzött Kertész. – Itt volt a
megye minden szakembere, mikor kitűztük a helyét. Emberi
számítás szerint a falut nem érheti el a hizlalda bűze, a
meteorológus is bemérte…
– Érheti vagy nem érheti, mindegy, a bűz azért itt van! –
válaszolta az asszony. – Gyerünk haza, nem lehet kibírni!
Kertész már fordult volna, aztán gyanakodni kezdett.
– Ez nem a hizlalda, az egész más… Ismerem, eleget járok
ott. Ez valami dög! – Azzal szimatolni kezdett, hogy
megállapítsa, merről jön a bűz. – Talán valami hullott szarvas
vagy vaddisznó rothad a bokrok között… – és elindult a szag
irányába. Néhány lépés után eltűnt a bokrok sűrűjében.
Az asszony egy darabig ácsorgott az ösvényen, nem akarta a
ruháját tönkretenni a tüskés ágak között. Már éppen kiáltani
akart a férje után, mikor a bokrok közül szörnyű, nem emberi
ordítást hallott, amiben mégis férje hangára ismert. Azonnal
megfeledkezett a ruhájáról, nem gondolt semmire, csak
törtetett párja nyomában. Pár lépés után megállt.
Férje, ez a nagy, erős ember ott támaszkodott szinte
roskadozva az egyik fánál, és kínlódva, keservesen nyögve
hányt.
– Ott… ott egy hulla lóg a fán… Szörnyű! – nyögte két
hányásroham között. – Nem, ne menj oda… borzalmas… –
mondta, mikor meglátta, hogy felesége a mutatott irányba
indul.
Ha valaki azt akarja, hogy egy nő feltétlen elmenjen
valahova, akkor csak mondja neki, hogy nem mehet oda. A nő,
ha törik, ha szakad, ott lesz. A szép Kertészné is
megállíthatatlanul ment tovább, míg végre meglátta a
szörnyűséget. A látvány valóban borzalmas volt, de – bárki
bármit mond a női idegrendszer gyengeségéről – az asszonyt
nem viselte meg annyira, mint a férjét.
Egy alacsony faágon – úgy, hogy a hulla lába majdnem
leért a földre – egy férfi holtteste függött. Feje búbja kopasz
volt, szinte asszonyosan hosszú haja az arca elé hullott. A fej
úgy fel volt fújódva, hogy majdnem olyan széles volt mint a
válla. Arca – már amennyire a haj mögül kilátszott –
majdnem koromfeketére égett. Fedetlen testrészein
mindenütt óriási hólyagok, melyek közül egyik-másik
megrepedt, belőlük bűzös lé csepegett a földre. A hullát
ellepték az acélkék döglegyek, nyugodtan sétálgattak az orrán
és fülén ki-be, megültek a szemek sarkában, szinte el se
lehetett hajtani őket És mindenütt bűz, sűrű, szinte tapintható
dögbűz, hogy majdnem neki lehetett támaszkodni.
Kertészné úgy érezte, hogy mozgolódik gyomrában a
vasárnapi ebéd, de azért különösebb baj nélkül szemlélte a
szörnyű látványt. Közben férje is megemberelte magát,
visszajött, és most nagyokat nyelve állt felesége mellett.
– Ki lehet a szerencsétlen? – kérdezte suttogva az asszony,
mintha nem akarta volna zavarni a halott nyugalmát. –
Idevaló?
– Félre kellene húzni a haját hogy meglássuk az arcát de én
hozzá nem nyúlok! – vélekedett a férfi. – Nagyon ismerős…
De így hirtelen… Na mindegy, szólni kell a rendőrnek meg az
orvosnak, a többi az ő dolguk.
Sietve, csaknem futva elindultak vissza, mintha a hivatalos
eljárás a halottnak olyan sürgős lett volna. Nem sokat kellett
menni, hamarosan szembetalálkoztak egy másik társasággal.
Azok is visszafordultak, újabb csoportoknak adták át a hírt,
ami ettől kezdve hólabdaszerűen terjedt a faluban. Mire a
körzeti megbízott odaért, már nagy tömeg vette körül a
szerencsétlent.
A körzeti megbízott – jó ötvenes, testes férfi – még
jóformán le se szállt a bicikliről, máris ontani kezdte a
rendelkezéseket:
– Táguljunk, emberek, ne tapossuk össze a földet! Szóltak
már a doktornak? Ki találta meg a hullát?
A bámészkodók kötelességtudóan néhány lépést hátrább
mentek, azután lassan újra előreszivárogtak, ahogy az már
lenni szokott. Előállt a Kertész házaspár is, majd végszóra
befutott a doktor.
– Sanyikám, még vasárnap délután se tud nekem békét
hagyni? – méltatlankodott az öreg orvos. – Tudja, milyen lap
volt a kezemben? Piros negyven-száz ultimó!
– Azért csakugyan kár! De esküszöm, ártatlan vagyok,
engem is most rángattak ide!
 – Mindegy, úgyis iderendelt volna, ha még nem vagyok
itt…
– Úgy valahogy… – hagyta rá a rendőr, aztán lekezeltek.
Mindkettő régi bútordarab volt már a faluban. Számtalan
tragédiánál, balesetnél, öngyilkosságnál, hasonlóknál
képviselték együtt a hatóságot, nem is mutattak különösebb
megrendülést, de az orrukat meglehetősen fintorgatták.
– Na, doktor, melyikünk vágja le? Maga vagy én? – tért rá a
hivatalos dologra Halász törzsőrmester. Merthogy egy
akasztott embert illik a kötélről levágni, nem is akárhogyan: a
hurkot nem szabad kioldani, a kötelet kell átmetszeni
lehetőleg ferdén, hogy a csonkokat össze lehessen illeszteni.
Ez nem jelentene problémát de közben valakinek a tetemet
fogni kell, hogy ne essék le a földre, mert különben
sérüléseket szenved, ami később félreértésekre ad okot
Márpedig a bomló hulla váladékaitól lucskos tetemet ölelgetni
egyikőjüknek se volt nagy kedve.
– Tudja mit? – oldotta meg a problémát az orvos. – Ha
ennek a szerencsétlennek jó volt így egy hétig – mert
körülbelül ennyi ideje lóg itt –, akkor kibírja még azt a fél
órát, amíg a szemlebizottság ide ér. Vesződjenek vele ők!
A megoldást mindketten elfogadták.
– Ismeri, doktor? – kérdezte a rendőr.
Az orvos letört egy kis ágat az egyik bokorról, és félrehúzta
vele a hulla haját. Megdöbbenve kiáltott fel:
– De hiszen ez… ez a kis Kántor Náci!
– Ne beszéljen, ez egy öreg ember, az meg harminc sincs! –
hitetlenkedett a rendőr.
– Csak a kopasz feje búbja miatt látszik öregnek!
– Az ez, csakugyan az! – mondta Kertész is, aki a hatósági
közegek mellett állt feleségével.
– Hát ezért hordta szegény azt a ronda hosszú hajat! –
gondolta magában az asszony.
Minden rendőri intelem ellenére a nézők tömege
előretódult. Meredten bámulták a szörnyű, eltorzult arcot.
Nem volt vitás, hogy a halott Kántor Náci, a fiatal kőműves,
akit már az elmúlt héten kerestek.
– Szegény, nem bírta tovább a gyalázatot – sajnálkozott
Kertészné.
– Milyen gyalázatot? – kérdezte a rendőr, mert nem árt, ha
minél több információt gyűjt.
– Hát, tudja… a felesége olyan asszony…
– Milyen? – kérdezte kajánul a rendőr, mintha nem tudná.
– Olyan… olyan… – kínlódott Kertészné.
– Mond csak ki nyugodtan: oltári kurva az istenadta –
sietett a segítségére az ura.
– Igen, de ez nem újság! – helyeselt az orvos. – Olyan volt
lánykorában, az maradt asszonykorában is. Eddig kibírta,
éppen most kell felkötnie magát?
Hiszen az egész falu nevetett, amikor pár év előtt az akkor
még lánykodó Fodor Márta beszabadult a téeszbe a krumplit
szedni kivezényelt honvédszakasz szállására. Kezdetben a
kiskatonák készségesen eleget tettek a hölgy minden
óhajának, hajnalra azonban belefáradtak. A lány viszont
egyáltalán nem volt fáradt, és nem hagyta aludni a már csak
pihenni vágyó fiúkat, ezért azok megfogták, és egyszerűen
kidobták. Márta akkor rájuk törte bosszúból a ház minden
ablakát.
Az ezzel járó zenebonára a fél falu felébredt. A Fodor család
– bár egyáltalán nem volt szolid polgár család – nem volt
boldog. A nimfomániás tündér egy darabig dagadt arccal,
véraláfutásos szemekkel járkált, aztán elkerült a faluból. Egy-
két évvel később – látszatra már lehiggadva újra hazakerült.
Nagyobb botrány nem volt vele, de a falu tapasztalatokat
gyűjtő ifjai számára mindig biztos pont volt Fodor Márta,
mindig hajlandó volt egy kis erotikus játékra. Ekkor
keveredett össze Kántor Nácival. Egy darabig együtt jártak,
persze a lánynak közben mással is volt viszonya. Hogy-hogy
nem, a lány teherbe esett, a tapasztalatlan fiú meg elhitte,
hogy a gyerek tőle van, így elvette a lányt.
– Nem változott az a lány később se, csak olyan, mint volt.
Tudnék még különb dolgokat is mesélni, de ne szólj szám,
nem fáj fejem… – rejtélyeskedett a szomszédasszony, Berta
néni.
– Hát igen, ez a szerencsétlen kölyök meg csak tűrte… –
mondta a rendőr.
– Tudja, hogy van ez! Az ilyesmiket mindig a férj tudja meg
utoljára. De a múlt héten… Tudja, aznap, amikor a gróf itthon
volt… alighanem történt valami, mert nagy visítozás volt. Az
én ablakom oda nyílik, mindent láttam.
– Meséljen, mi volt?
– Szegény Náci lekevert egy pofont Mártának, közben
elmondta mindennek, csak éppen nagyságos asszonynak nem.
Hanem aztán meghallotta a visítozást Tóni, Márta öccse. Nem
kérdezett semmit, csak nekirontott a sógorának, és úgy
megvágta, hogy menten fölhömbölödött. Talán agyon is
csapja, ha nem jön meg az öreg, az zavarta el onnan a fiát.
– Amilyen drabális kölök, szegény Nácit darabokra is
szedte volna!
– Mindig részeg az, akárcsak az apja. Olyankor azt se tudja,
mit csinál!
– Csudállom, hogy az öreg beleavatkozott!
– Furcsa, de Náci leginkább még az öreggel volt el. A két
asszony állandóan piszkolta, a sógora ütötte-verte, de az
öreggel jól kijött. Pedig régen a család eleget szaladt az öreg
elől, ha rájött a bónája!
Így folyt a diskurzus, mindenki tudott vagy hallott valamit,
hogy volt, mint volt. A kíváncsiak várták a bizottságot. Közben
az orvos félrevonta a rendőrt.
– Jól megnézte a hullát?
– Örülök, ha nem kell ránézni. Mit kellene észrevennem? –
De azért alaposan megszemlélte. – Az ördögit, csak nem
gondolja…
– Sok mindent gondol az ember… Mondani azért nem
mondok semmit…
– Maga szerint nem öngyilkosság?
– Nem tudom. A boncolás majd kideríti. Én csak annyit
mondok, hogy gyanús. Utána kell nézni!
Halász törzsőrmester mindjárt nagyobb érdeklődéssel
nézte a hullát.
– Berta néni, mit is mondott, mikor volt az a verekedés?
– Mondtam, fiam, aznap, amikor a gróf itthon járt, délután,
úgy hat óra felé.
– Kérdés, látta-e utána valaki még a gyereket?
A szép Kertészné jelentkezett.
– Hogy is?… Igen, azt hiszem, én még utána láttam!
A rendőr élvezettel legeltette szemét az asszony formás
alakján:
– Mondja, drágám, honnan tudja olyan biztosan, hogy
aznap és éppen a verekedés után látta?
 Kertészné elpirult, ami részben a nyilvános szereplés miatti
lámpaláznak, részben pedig a férfi pajkos pillantásának volt
betudható, de azért megmondta:
– Berta néni szerint a verekedés hat óra körül volt. A fiú
meg hét óra után jött arra, éppen amikor szellőztettem. Azt
hiszem, a Holczerékhez ment. Lehet, hogy ők pontosan meg
tudják mondani az időt… Szóval, ahogy ott nézelődtem az
ablakban, arra jött a fiú. Én szólítottam meg, kérdeztem, mit
csinált a gróf, mikor meglátta a kastély romjait. Tudják, aznap
a gróf látogatása volt a szenzáció.
– Na és? Mit mondott a fiú?
– Beszélt is vele, elég sokáig. Egyedül dolgozott a
kápolnában, amikor a gróf bement. Azt mondta, neki ugyan
már mindegy, de azért kár volt ezt a szép kápolnát úgy
tönkretenni… (De mennyire kár! – sóhajtott fel a doktor.)
Meg hogy valami Lukács nevű művész freskója volt a falon,
aminek nyoma sincs, pedig igen sokat ér. Aztán
végigtapogatta a falakat, leült egy padra, fejét a tenyerébe
hajtotta, úgy maradt sokáig…
Egy darabig csend volt az öregek sajnálták a fiatal (már
csak akkor volt fiatal, most meglehetősen öreg) grófot. Mégis
rosszul eshetett neki a gyermekkori otthonát úgy lerombolva
látni. Berta néni, a családi perpatvarok éles szemű
megfigyelője, végül megkérdezte:
– Mondja, doktor úr, lehet hogy ez a gyerek már azóta
halott?
– Mióta?
– Hát hogy a gróf itt volt.
– Így ránézésre könnyen meglehet persze, azt nem olyan
könnyű megmondani, mindenféle laboratóriumi vizsgálat kell
hozzá. De lehetséges!
– Mert akkor erről is azok tehetnek!
– Kik, néni?
– A grófék! Meglátják, emberek, ez a szegény gyerek is a
gróf miatt halt meg! Mióta itt járt a faluban, egyik baj a másik
után jön, csupa izgalom az élet. Én csak azt mondom, a gyerek
halálában is benne van a keze!
Hát igen. A falu eddig nyugodtan élte a maga
Csipkerózsika-életét, hónapok elteltek, míg valami említésre
méltó esemény történt. Még mindig emlegetik, hogy tíz éve a
Csere sógornak hármas ikerborjai születtek. A tavalyi évet
még sokáig úgy fogják emlegetni, hogy az az év, amikor a
tanácselnök összetörte a kocsiját. – Aztán egyszer megjelent a
gróf, mint derült égből a villámcsapás, azóta egyik szenzáció
követi a másikat, oda a falu csendje. Rossz hírbe keveredett a
kápolna, a rendőrség egy acélkék Taunus utasait faggatja, ni,
most meg már halott is van. Magasságos jó isten, mi jön ez
után?

A gróf látogatása
Mert a gróf csakugyan ott járt az elmúlt héten. Igaz, nem úgy
jelent meg, mint derült égből a villámcsapás, de ott járt, ez
tény.
Már vagy egy hónappal a nevezetes vendég érkezése előtt a
tanácselnök bizalmas értesítést kapott a megyétől: a faluban
csak Laci grófnak nevezett uraság engedélyt kapott, hogy
néhány órára hazalátogasson falujába, egyben a téeszelnökkel
együtt komoly eligazítást kapott, hogyan viselkedjék a magas
látogatóval.
– Elvtársak, csak semmi hajbókolás vagy bratyizás!
Fogadjátok ezt a Laci grófot udvariasan, de kimérten.
Beszélhet mindenkivel, akivel csak akar, de azért ügyeljetek,
hogy olyanokkal ne kerüljön össze, akik mindenféle
hülyeséggel tömnék a fejét. Ne felejtsétek, a gróf már nem a
falu gazdája, hanem egyszerű turista, aki kíváncsi az országra.
Ha egyszerű turista, akkor miért van megszabva, hogy csak
négy órát tartózkodhat a faluban? A tanácselnöknek magának
is szoktak nyugatnémet vendégei lenni, akiket rendszerint
kivisz a pincéjébe, ahol szalonnát sütnek, gulyást főznek, de
főként isznak. Így aztán legtöbbször másnap is csak alig
tudnak beülni a volán mögé. Megszabott négy óráról szó sincs.
De ha ez az utasítás, legyen úgy, ők tudják!
Földes, a tanácselnök, különben se sok emléket őrzött
magában a grófékról, lévén, hogy a grófi világ letűntekor talán
egy- vagy kétéves volt. Ismerte ugyan a „gróf” szó jelentését,
de csak úgy, mint a többi mesebeli fogalmat: tündér, óriás,
ördög, földesúr, sárkány, király meg a többi.
Magyar Pista bácsi, a téesz elnöke, aki társánál vagy húsz
évvel idősebb volt, egy kicsit elmélázott a bejelentésre. Bezzeg
ő jól ismerte a nevezetes vendéget! Nemcsak ismerte, hanem
még talán a barátja… na nem, ez egy kicsit túlzás – …állandó
társa is volt. Az öreg gróf ugyanis nem volt annyira gróf, mint
a többi uraság a környéken. Isten tudja, honnan (talán valaha
egy parádés kocsis vagy urasági inas oltotta a családfájába),
néhány csepp demokrata vér is szorult az ereibe. Arról nincs
szó, hogy az ő uradalmában csupa nyaralás lett volna a
cselédek élete, meg kellett dolgozni ott is a mindennapi
kenyérért, de az élet nem volt elviselhetetlen. Meghallgatott
mindenkit, aki panaszra ment hozzá, panaszaikat, ha jogosak
voltak, megpróbálta orvosolni (már ha nem került túl sokba),
és általában gazdaságát az érvényes rendelkezések szerint
vezette. Nem engedte, hogy a gazdatisztek, ispánok
gorombáskodjanak az emberekkel, és mindenkitől becsületes
munkát követelt meg.
Hát hiszen éppen elég volt az is!
Ennek megfelelően a park nagy oroszlános kapuját se
tartották zárva, nem bánta, ha a falusi gyerekek beóvakodtak
az árnyas fák közé, és semmi kifogása nem volt ellene, amikor
a trónörökös, Laci gróf, hamarosan összebratyizott velük.
Attól kezdve a parkot fergeteges gyermeklárma töltötte be.
Néhány díszbokor ugyancsak ráfizetett az ifjonti
csatározásokra, a grófi csemete azonban sohasem unatkozott.
Mademoiselle, a francia nevelőnő, ugyan gyakran
tiltakozott a pórias játékok meg a felszedett nem éppen
szalonképes kifejezések ellen, de a gróf leintette:
– Hagyja csak, mamzel, maga megtanítja a fiamat
franciára, az életre meg majd ezek a gyerekek tanítják meg!
Magyar Pista bácsi, a fogatos fia – akkor ugyan még csak
Magyar Pisti – így került a grófi társaságba. Sőt, neki még
megkülönböztetett helyzete is volt a gróféknál: a sors játéka
folytán egyidősek voltak Laci gróffal, egy napon is születtek.
Az évek teltével a grófné gyakran egymás mellé állította a két
gyerkőcöt. Összemérte őket, és roppant meglepődött, hogy a
cseléd gyereke kenyéren és vízen jobban fejlődik, mint az ő
csemetéje teknősbékalevesen meg egyéb finomságokon.
Laci gróf ugyan maga is jó felépítésű, sűrű kis legény volt,
de a Pisti gyerek nem kevésbé, sőt, egy fél fejjel még
magasabb is!
 Negyvennégyben, amikor az orosz front már vészesen
közeledett, a grófi család sietősen csomagolni kezdett. A fiatal
gróf magával akarta vinni gyerekkori társát Nyugatra, de az
nem állt kötélnek.
– Maguk se menjenek, fiatalúr, itt szeretik az édesapját,
meglátja, nem lesz semmi baj…
– Na ne mondd, első dolguk lesz az oroszoknak, hogy
elvegyék a birtokot.
– Az enyémet ugyan nem!
– Meglátod, nemcsak a mienket, a parasztok földjét is!
– És? Hova teszik? Elviszik magukkal?
– Mit tudom én? Szétosztják!
– Mit gondol, fiatalúr, kik között osztják szét?
Laci gróf elgondolkodott, de nem szólt semmit, a válasz
annyira nyilvánvaló volt. Nem tudott mivel érvelni. Kezet
fogtak, abban maradtak, hogy vagy találkoznak még az
életben, vagy se.
Hát úgy látszik, mégiscsak találkoznak.
Persze történt egy és más közben a két legény életében.
Magyar Pisti később leérettségizett, majd elvégezte Gödöllőn
az agrártudományi egyetemet. Előbb az egyik nagy állami
gazdaságban volt ágazatvezető, aztán hazahívták téesz-
elnöknek. Most az ötezer hektáros nagygazdaság vezetője.
Laci gróf számára az uradalom csakugyan elveszett. A
Nyugatra mentett ékszer- és készpénzvagyon segítségével az
öreg gróf mindenféle pénzügyi manőverbe kezdett, ami hol
bejött, hol nem. Jobbára nem. A vagyon egyre apadt, de még
tekintélyes tőke maradt a fiatalemberre, amikor szülei
meghaltak valahol a messzi Kanadában, miközben szívük
egyre haza vágyakozott. Persze, tudták, hogy az az ország,
amit a hátuk mögött hagytak, már sehol sincs, és merőben új
világot találnának, ha egyszer hazajönnének.
Tőkéje leapadtával a fiatalember elővette jobbik eszét és
nem folytatta apja tőzsdei játékait. Vett magának egy
forgalmas benzinkutat az egyik főútvonal mellett,
alkalmazottakat fogadott, és élt a jövedelméből, nem is
rosszul, munka nélkül.
Csak hát… ez mégse volt az igazi. Szívében ő is állandóan
vágyakozott haza, abba a kis faluba, ahol gyermekéveit
töltötte. Egyszer még látni akarta a kastélyt, a parkot,
gyermekkori játszótársait, ezért jött haza. Legalábbis ezt
mondta a hatóságnak, amikor úticélja felől érdeklődtek.
Ez volt a szituáció, amikor Laci gróf betoppant a faluba,
egyesek szerint mint derült égből a villámcsapás. A felsőbbség
szerint meg „jött, de minek?!”
– Csak legalább haragudni tudnék rá… – morfondírozott
Pista bácsi, mikor elérkezett a látogatás napja. Nem mintha
fel akart volna vágni, de legjobb, galambszürke ruháját vette
fel, elegáns nyakkendőt kötött, mintha ez volna falusi téesz-
elnökök megszokott munkaruhája. Alighogy rendet rakott
íróasztalán, már be is gördült a vendég kocsija.
Pista bácsi valami hatalmas országúti cirkálót várt, de
csalódnia kellett. Közönséges Volkswagennel jött, ráadásul
osztrák rendszámmal. Tehát bérelt kocsi. Úgy látszik, nem
megy valami jól a grófnak, ha csak bérelt kocsira telik.
A másik csalódás akkor érte, amikor meglátta gyermekkori
játszótársát. Emlékeiben egy jó kiállású, jóképű, snájdig
fiatalember élt, és egy hajlott hátú, beesett mellű, kopasz
öregurat látott viszont. Hiába, negyven év még a grófok fölött
se száll el nyomtalanul!
 Egy darabig kényszeredett csendben álltak egymással
szemben, majd a gróf törte meg a csendet:
– Pista… te… maga… Ön az?
– Magyar István vagyok, a termelőszövetkezet elnöke! –
húzta ki magát a régi játszótárs, és ezzel a bemutatkozással
meg is adta a hangot, milyen tónusban óhajt beszélgetni.
Semmi nosztalgia, semmi lelkizés, itt most egy szocialista
nagygazdaság vezetője áll szemben egy – ha nem is ellenséges,
de mindenesetre indifferens – külföldi kíváncsiskodóval.
– Köszönöm, elnök úr, hogy hajlandó időt szentelni nekem,
bokros teendői között… udvariaskodott a gróf. Beszédje, ha
érzett is rajta az idegenben töltött évtizedek sora, meglepően
tiszta volt.
– Állok rendelkezésére, gróf úr. Mire kíváncsi?
– Amint talán méltóztatik tudni, ez a park, a kastély és a
környező földek az én családom birtoka volt…
– Természetesen!
– Egy pár kérdésemre máris választ kaptam, anélkül, hogy
valakivel beszéltem volna. Kíváncsi voltam, hogy vészelte át a
kastély a háborút. Látom, nehéz harcok lehettek erre, hiszen
az épület szinte romhalmaz.
Most mit feleljen az elnök? Az igazság az, hogy a kastély a
háború alatt egyetlen belövést sem kapott, teljesen sértetlenül
vészelte át a zivataros időket. A front átvonulása után egy
ideig orosz hadikórház volt, majd annak távozása után egy
darabig gazdátlanul állt. Ez az interregnum aztán jobban
megviselte, mint bármilyen légitámadás vagy ágyútűz.
Először a falu lakossága tervszerűen kiürítette a kastélyt. A
remekbe szabott bútorok átkerültek a nádfedeles kis
házikókba, a biedermeier pohárszékek igen jól szolgáltak
tovább mint konyhakredencek, és az intarziás nagy
ebédlőasztalok igen hasznosak voltak disznóöléskor, egyéb
jelentős alkalmakkor. De ez még csak az ingóságok sorsa.
Azután betelepedtek a kastélyba mindenféle lumpen
elemek. Hogy ne kelljen a tüzelőt messziről hordani,
felszedték a parkettet, eltüzelték az ajtókat, ablakokat. Amikor
egy szobát tökéletesen lelaktak, tovább álltak egy ajtóval.
Később divatba jött, hogy ha valakinek szüksége volt egy
masszív gerendára, egyszerűen kifűrészelte a kastély
tetőszerkezetéből. Így aztán, mire a hatóság észbe kapott, a
kastély gyakorlatilag romhalmaz volt.
Három éve végre hozzákezdtek a kastély megmentéséhez.
Százmilliókat költöttek csak arra, hogy a további pusztulásnak
elejét vegyék. Betelepedett az egyik szárnyba a
műemlékvédelem építővállalata. Néha dolgoztak is egy kicsit,
de a legfiatalabb segédmunkás is olyan tempóban
serénykedett, mintha innen akarna nyugdíjba menni.
Az ország minden részéből verbuválódott munkások igen
jól érezték magukat, mert a szomszédban volt a kocsma.
Munkaidőben sokkal több melóst lehetett megtalálni az
ivóban, mint a munkahelyen. Az építésvezető tehetetlen volt,
mert ha egy rossz szót szólt valamelyiknek, az fogta a
munkakönyvét, és ment egy házzal tovább. Leginkább csak
azokra lehetett számítani, akik a faluból jártak be, mert
számukra sokat ért, hogy helyben dolgoznak, nem kell
ingázni.
A munka azért csak megyegetett, három év után már ott
tartottak, hogy a födém és a tetőszerkezet felújítása
befejeződött. Most kezdték piszkálni a téeszt, amelyiknek az
irodái is a kastélyban voltak, hogy adja át a terepet.
 De hát mit mondjon minderről Pista bácsi a grófnak? Nem
mondott semmit, csak széttárta két kezét:
– Sajnos, eddig nem volt rá lehetőségünk, hogy az épületet
rendbe hozzuk. Most jutottunk el odáig, hogy erre is van pénz.
– És a kápolna? Tudja, amelyiknek a tornyában volt a
vércsefészek! Hogyne tudta volna. Örökre furdalja a
lelkiismeret, és – gondolta – a grófot is, hogy nem
akadályozták meg a szerencsétlen Horváth gyerek
vállalkozását: a torony ablakán kimászva kívülről akarta
megközelíteni a toronysisak peremét, ami alatt volt a fészek.
Valahogy megcsúszott, és lezuhant. Napokig eszméletlenül
feküdt a kórházban, végül aztán magához tért, megmaradt, de
soha nem lett normális. Időnként félelmetes rosszullétek
fogták el, de ha nem volt is rohama, a legkisebb tréfáért
dühöngeni kezdett. Meghalt fiatalon.
– Megvan a kápolna – mondta az egykori süvölvény –, csak
most a tornyot nem láthatja, mert a sisakot levették.
Egyébként a kápolna lesz a leghamarabb kész, abba helyezzük
el a könyvtárat meg a helytörténeti múzeumot. Most is
dolgoznak rajta.
– Megnézhetném? Tudja, annyi emlék…
– Természetesen! Mindent megnézhet, amire csak kíváncsi.
Ha valami felvilágosítást akar, kérdezzen, mindenre
válaszolok!
A beszélgetés aztán a gazdaságra terelődött. Itt már Pista
bácsinak nem volt szégyenkeznivalója. A gróf akkor lepődött
meg legjobban, amikor az eredmények hallatán megjegyezte:
– Csodálatos! Minden képzettség nélkül milyen jól vezeti
ezt a nagyüzemet!
Amikor meghallotta, hogy az elnök felnőtt fejjel végezte el a
gimnáziumot, a gödöllői agráregyetemet, igencsak
elhallgatott. Talán eszébe jutott, hogy ő – minden szülői
támogatás ellenére is – csak két félévet tudott elvégezni az
egyik kanadai műszaki főiskolán, pedig valamikor
gépészmérnök szeretett volna lenni.
Meglehetősen tájékozott volt a régi magyar és a jelenlegi
kanadai terméshozamokról. Amikor meghallotta a
szövetkezeti földek termésátlagait, egyszerűen nem akarta
elhinni. Úgy vélte, gyerekkori játszótársa túloz. Pista bácsi
minden adatot okmányszerűen igazolt, mert súlyt helyezett
rá, hogy a gróf lássa: nélkülük is csak elboldogulnak valahogy.
Nem állta meg, hogy be ne mutassa a gépparkot és a
rendkívül modern sertéshizlaldát. Amikor a gróf meglátta a
számtalan traktort, vontatót, kombájnt, munkagépet, eltátotta
a száját. Hogyisne! Az öreg gróf annak idején összesen egy
gőzekével, egy Hoffer-traktorral és két cséplőgéppel
dicsekedhetett.
– Na, így már elhiszem. Ezekről nem tudtam. Mondja,
miből vették ezt a rengeteg gépet?
– Olyan eredetű pénzekből, amilyeneket a kedves papa
azelőtt a svájci bankokban helyezett el. Mi a nyereséget nem
tesszük bankba, hanem beépítjük a gazdaságba.
A gróf erre nem szólt semmit. Órájára nézett, meglepődve
tapasztalta, hogy az engedélyezett időből már alig maradt
valami.
– Ha még a kápolnát megnézhetném… sajnos, már csak egy
órám van…
– Hogyne, nézzük meg… bár nem sokat lát még azon az
épületen… Ha egy fél évvel később érkezik, addigra elkészült
volna.
 – Egy képre vagyok kíváncsi. Nem tudja, az a Lucas
Cranach-freskó megmaradt? Komoly érték, kár lenne érte!
Az elnök a művészek és műalkotások területén már
korántsem érezte magát annyira otthon, mint a
mezőgazdaságban. Még gyerekkorából emlékezett ugyan
valami faliképre, amelyiken egy fancsali képű szent
meglehetősen rosszallón tűrte, hogy ördögpofájú pogányok
vasvillával bökdössék a fenekét, de hogy azt Cranach festette-
e, egyáltalán ki volt Cranach?, és hogy megvan-e a kép vagy
levakarták, arról fogalma sem volt. Így csak ennyit mondott:
– Gyerünk és nézzük meg!
Alig léptek be a kápolnába, ahol Kántor Náci, helyi
kőműves éppen a párkányzatot javítgatta elmélyült
figyelemmel (az összes többi kőműves már a vendéglőben
sörözött, várva az ebédet), Klári, a titkárnő, utánuk szaladt:
– Bocsánat, elnök elvtárs, itt vannak a görögök, és nagyon
sietnek… A görögök évente kétszer megjelentek, és
felvásárolták a téesz valamennyi vágásra érett birkáját, tehát
nagyon fontos üzleti partnerek voltak, nem lehetett őket
megvárakoztatni. Az elnök bocsánatkérően nézett a grófra:
– Ne haragudjon, de…
– Menjen csak, én kérek bocsánatot, hogy így elraboltam az
idejét… Nekem úgyis mindjárt lejár az időm. Mielőtt
elindulnék, jelentkezem!
Az elnök besietett az irodájába, ahol a görög felvásárlók
várakoztak. Előkerült a repi-konyak, Klári ragyogó kávét
főzött, és a görögök egyáltalán nem siettek annyira, ahogy
mondták. Csak jó két óra múlva szedelődzködtek. Pista
bácsinak akkor jutott eszébe a gróf.
– Hát a gróf? Merre csavarog? – kérdezte Klárit.
 – A városban, vagy már onnan is tovább ment. Üzeni, hogy
köszöni a szíves fogadtatást, de elmegy, pont tizenkettőkor
jelentkeznie kell a KEOK-nál. Elnök elvtársat nem akarta
zavarni.
– Azért elköszönhetett volna! – morfondírozott magában
az öreg. A hirtelen távozásért tulajdonképpen nem neheztelt,
mert így automatikusan megoldódott a dilemmája: meghívja-
e ebédre a vendéget vagy se. Ha meghívja, a lakására hívja-e
vagy – közbülső megoldásként – az étterembe?! Nem akart
barátságtalan lenni, de törleszkedni se. Az ilyen
protokollkérdések eldöntése nem könnyű egy egyszerű
téeszelnök számára.
– Azért legközelebb meghívom! – határozott, de nem lett
legközelebb, mert egy váratlan szívroham fél év múlva elvitte
Laci grófot, többet soha nem látogatott haza szülőföldjére.
Így a gróf örökre kilépett Magyar István és a falu életéből.
Mégis, valami lappangó idegesség maradt vissza utána, és
ekkor kezdődtek azok a rejtélyes események, amelyek hosszú
időre felbolygatták a falu életét. Hogy aztán ezek
összefüggésben álltak-e a gróf látogatásával vagy se, azt senki
sem tudta.

A Fodor család
– Mit ér, ha gróf is az ember! – gondolta magában Kántor
Náci, míg hazafelé baktatott. – Hiába van pénze meg
mindene, ha úgy néz ki, mint egy nyeszlett giliszta… Nem sok
ideje lehet már hátra, aztán teheti a vagyonát a feje alá!
Nem sietett, örült, ha nem kellett otthon lennie. Ha nincs a
gyerek, haza se megy, de hát így… ha ő is cserbenhagyja,
elpusztul az a nyomorult poronty. – Lefogadom, azóta se
tették tisztába, hogy reggel elmentem, hiába van az anyja… –
Megszaporázta a lépteit, és benyitott az ajtón.
De sokszor elátkozta már magát, hogy beszegődött ebbe az
ocsmány családba! Valamikor nagyon szerette Mártát, azt
hitte, ha majd ő mellette lesz, megváltozik. Megjavul.
Hallotta, persze, a sok disznóságot, amit a lányról meséltek,
de azt hitte, eltúlozzák az emberek. A falusiak mindent
eltúloznak, különösen az asszonyok. Aztán mégiscsak az ő
gyerekének az anyja, nem dobhatja el…
Volt, ami volt, eztán másképp lesz! Csábította, persze, hogy
ezután majd családja lesz, nem lóg olyan egy szál magában a
világban, mint az ujja. Anyja régen meghalt, apja is
utánament két éve. A rokonság nem kapkodott utána, hogy
befogadja. Úgy bérelt magának egy kis kamrát, dolgozott,
evett, aludt… aludt, evett, dolgozott: ebből állt az élete. A
lányokkal nem sokat törődött, nem is mert velük kezdeni,
teljesen tapasztalatlan volt. Amikor Fodor Márta kinézte
magának, bódultan ment utána, mint bolygó a csillag után, azt
hitte, ez az az örök szerelem, amiről a regényekben olvasott.
Boldog volt, míg be nem költözött az öreg házba.
Hanem az esküvő után megtudta, mi a pokol! Felesége
éppen úgy folytatta feslett életét, mint lánykorában. Azzal se
törődött, hogy terhes, amíg nem látszott rajta, csakúgy
randevúzott, csakúgy kimaradozott, mint korábban. A gyomra
is felfordult, mikor éjféltájban a szesztől bűzlő asszony
mellébújt a hitvesi ágyba.
Próbálta, persze, megfékezni, de nem ment vele semmire.
Ha szép szóval kezdte, kinevette. Mikor az anyjához ment
panaszkodni, az is csak vigyorgott:
– Micsoda nyámnyila legény vagy, hogy tűröd? Szoknya
kell neked, nem nadrág! Különben is, mindenki olyan virágot
szagol, amilyet szakított magának. Miért vetted el? Ha akkor
jó volt, amikor a gyereket csináltad, most kussolj!
Megpróbált a sarkára állni, azzal se sokra ment. Egyszer
verte meg az asszonyt, de nagyon megbánta. Mint veszett
bika, rontott neki a sógora, az a vadbarom.
Micsoda élet van ebben a házban, istenem! Iszik itt
mindenki, öregje, fiatalja. Ha olyan kedvük van, mindnyájan
őt gyötrik, őt kínozzák, máskor egymásnak esnek, olyan
verekedések vannak, hogy majd összedől a ház. Repülnek a
tányérok, a fazekak, csörömpöl az üveg, förtelmes
káromkodás, jajveszékelés, hogy az ember befogja a fülét,
mert még hallani se búja… És így megy ez nap mint nap.
Egyszer a banyának jó kedve volt, vigyorogva mesélte,
milyen aranyos volt valamikor a fiacskája: már ötéves korában
megpróbálta elnyiszálni az apja torkát, mikor az részegen
aludt.
– Eszem a lelkit, csak úgy gyeszetelte, öröm volt nézni.
Képzeld el! Nem csak mutatta, csupa vér volt minden! Mert
kapott előtte az apjától egy pofont.
Náci elképzelte, és a gyomra felkavarodott. Látott később
ennél különb dolgokat is, borzalmasabbakat, amikor a két
férfi verekedett. Hemperegtek a porban, orrukon-szájukon
ömlött a vér. Semmi kedve bemenni a házba, de hiába, ez az
otthona, akármilyen is.
Már messziről hallotta a gyerek sírását. Az asszonyok nem
törődnek vele, azoktól akár felfordulhatna szegény… Bement
az üres szobába, első útja a kiságyhoz vezetett, amelyikben a
szerencsétlen fattyú nyöszörgött. Gyakorlott mozdulattal
nyúlt a pelenkához, érezte, hogy a gyerek csupa víz.
– Hát hogyne sírna szegény… nem tudom, ők mit
szólnának, ha nekik kellene a saját piszkukban hemperegni
óraszám! Na, gyere, majd a papa tisztába tesz…! – Szakavatott
mozdulatokkal hántotta le a gyerekről az átázott göncöt,
tisztát keresett, de nem talált.
Halkan csikordult az ajtó, a szomszéd szobából felesége
surrant ki, kócosan, zilált ruhában. Látszott, hogy aludt. Náci
meglepődött, mert tudomása szerint feleségének munkában
kellene lennie.
– Hát te? Nem mentél munkába? Biztos már megint valami
kurvapecérrel henteregtél. A gyerek akár el is pusztulhatna
tőled. Ha már itthon vagy, miért nem tetted tisztába?
– Mi közöd hozzá? Azt csinálok, amit akarok, ha nem
tetszik, tegyél róla! A kölyköddel meg csak szórakozz te
magad, te csináltad!
Náci, aki már úgyis dühös volt – úgy érezte, ezt a
pofátlanságot nem tudja elviselni.
– Úgyis megtudom, ki az a szemét, akivel fényes nappal
szórakozik – ugrott utána, de az ajtó zára kattant, nem tudott
kimenni. Náci elfelejtkezett a gyerekről, kiugrott az ablakon.
– Megfojtalak, te ringyó! – ugrott az asszonynak, elkapta a
torkát, másik kezével csépelni kezdte, ahol érte. – Legalább
egy kurvával kevesebb lesz, azt se bánom, ha felakasztanak
utána!
– Mi bajod, te eszetlen? Nem látod, hogy öltözködtem?
Ebben a pillanatban jöttem haza a melóból, nem éreztem jól
magam…
– Azt hiszed, hülye vagyok, hogy elhiszem?
 – Az! Az! Hülye vagy! Az is voltál egész életedben! –
sikoltott Márta, és megpróbált az ember kezei közül
kiszabadulni. Huzakodás közben kikeveredtek az udvarra, de
Náci nem törődött semmivel, azzal se, hogy Berta néni, a
szomszéd öregasszony a ház sarkától ugyancsak meregeti a
szemét.
– Te rongy! Te falu kurvája! Majd megmutatom… és
minden szót egy- egy ütéssel kísért. Benne volt ezekben az
ütésekben az a sok megaláztatás, megszégyenítés, amit eddig
szó nélkül le kellett nyelnie. Mártának már folyt az orra vére,
szeme bedagadt, de a legény nem sajnálta.
– Segítség! Megöl! – nyöszörgött az asszony.
– Dögölj meg, te rohadt! – üvöltött magából kikelve a férfi,
és tovább csépelte, ahol érte.
Újra nyílt az ajtó, Tóni, a sógora jött ki.
– Ni, hát ez is itthon van? – lepődött meg Náci. Ezek
szerint most az egyszer csakugyan ártatlan az asszony. – Na,
nem mintha igazságtalanság történt volna vele, rászolgált
százszor is a verésre, egyszer legalább megkapta! – azért
elengedte.
Várta a pofonokat. Óvatosan körülnézett, hogy milyen
fegyvert találna hirtelen. Pár lépésre hevert egy ásó, lassan
arra húzódott. Sógora azonban most nem volt olyan harcias,
mint máskor:
– Na, hagyd már!… Elég volt! – mondta majdnem emberi
hangon. Náci hitetlenkedve nézett rá. Ez? Ez lenne az ő
sógora? Ilyen csendesen is tud beszélni? Vagy még nem
kezdte meg a mai adagját? Mindenesetre egy kicsit vérszemet
kapott az engedékeny hang hallatán.
– Szégyentelen disznó, veled együtt! Hogy nem sül le a
pofádról a bőr!
– Fogd be a szád! – szólt most már megdühödve,
hangosabban a sógor.
– Olyanok vagytok, mint az állatok! Még azoknál is
rosszabbak! Majd még egyszer elkaplak benneteket, rohadt
banda! Elmondom mindenkinek…
– Fogd be a pofád, mert agyonütlek!
– Beszélj csak, majd meglátod!
– Megdöglesz! – üvöltött az óriás fickó, és nekirontott a jó
fejjel alacsonyabb sógorának. Az azonban már várta a
támadást, egy ugrással felkapta az ásót, és gondolkodás nélkül
lecsapott. Ha az ásó élével találja Tóni fejét, egyszerre vége
lett volna mindennek. A szerszám azonban valahogy elfordult
a levegőben, és lapjával talált. Tóni így is megszédült egy
pillanatra, de csak megrázta a fejét, és már támadott is.
Nácinak nem maradt ideje második ütésre. Sógora elkapta a
karját, amelyikben az ásót tartotta és megcsavarta, hogy a
szerszám hasznavehetetlenül hullott a földre. Súlyos öklével
ütött, mint a gőzkalapács.
Ez az egyetlen ütés eldöntötte volna a küzdelmet, de
Nácinak sikerült hátrább ugrania, és vállával úgy-ahogy
hárította az ütést. Támadásra már nem is gondolt,
megfordult, és menekült a kapu felé, de sógora elkapta,
lerántotta a földre, és rúgta, ahol érte. Náci úgy érezte,
mindennek vége van, és belenyugodott a
megváltoztathatatlanba.
A feldühödött óriás meg is ölte volna, de szerencséjére
hazaérkezett az öreg. Egy pillantással felmérte a helyzetet.
Lekapta a kapát a válláról, és fia elé ugrott.
– Hagyd abba, te őrült! Meg akarod ölni?
 – Dögöljön meg az ilyen! Eltaposom mint egy férget!
– Eredj, ha mondom, mert szétcsapom a fejed! – mondta
az öreg szokatlanul csendesen, de érződött a hangján, hogy
komolyan gondolja, amit mond.
– Vén szaros, mit avatkozik a másik dolgába! Egyszer úgyis
megölöm… de magát is!
– Na gyere, próbáld meg! – így az öreg, fenyegetően tartva
az éles kapát.
Tóni tudta, hogy az öreg veszedelmesebb ellenfél, mint a
sógora. Jó néhányszor birkóztak már életre-halálra, tudta,
hogy még fegyvertelenül is nehéz dolga volna vele. A
kapaelőny túlságosan sok volt. Náci is kezdett éledezni.
Kiköpött hát az apja előtt.
– Nyalja ki a… – mondta. – Hiába legénykedik, egyszer
úgyis elpusztítom mind a kettőjüket! – azzal elment.
Az öreg türelmesen megvárta, míg fia bemegy a házba, csak
aztán nézett a vejére, aki megpróbált feltápászkodni.
– Mi van veled, hé? Eltörött valamid?
Náci keservesen nyögött:
– Úgy belerúgott a vesémbe, hogy nem tudok
kiegyenesedni.
– Az semmi, ha puhát ért! Eredj, feküdj le! – nem sok
gyöngédséggel mondta, látszott, hogy nem annyira a veje
iránti szimpátia, hanem a gyűlölet vezeti, amit tulajdon fia
iránt érez.
– Majd lefekszek… De el kell menni Holczerékhez…
mindjárt jobban leszek!
– Csak addig bírjam ki, míg leadom a marhákat, úgy
elmegyek, hogy bottal üthetik a nyomomat! – mondta az öreg,
és bement a házba.
 A plébános éjszakai sétája
Csornai plébános az előző véres eseményekről nem tudott
semmit.
Az atya már vagy tíz éve ápolta a falu polgárainak a lelkét.
Erre az ápolásra meglehetősen szükség is volt, mert a páter
megállapítása szerint a falu fiatalsága teljes egészében a Sátán
karmai közé került.
Istenkém, nem kívánt ő olyan sokat ettől a fiatalságtól! Ő
maga is híve volt Epikurosznak, szerette a pocakját, szívesen
megivott egy-két-három pohár bort, esküvőkön,
keresztelőkön együtt dúdolgatott a többi vendéggel. De hát
amit ezek a kölykök művelnek a presszóban, az több a soknál!
Ha legalább mulatnának! De még azt se tudnak. Nem bort
isznak, amiben benne rejtőzik a jókedv csírája, hanem sört
meg rövidet, amitől csak meghülyül az ember. Ordítoznak,
verekszenek, mindenféle erkölcstelenséget művelnek,
összeokádják magukat, és azt hiszik, hogy ők most mulatnak.
Fenékbe kellene mind rugdosni és kidobálni a presszóból.
Nem mintha az atya személyesen vállalkozott volna erre a
műveletre. Megrögzött híve volt a békességnek, eklézsiáját is
nyugalomra, szorgos munkára intette, tanáccsal, párttal jó
egyetértésben látta el nem túl terhes feladatát. Most azonban
kikívánkozott belőle egy halk „fene beléjük”, amikor elhaladt a
presszó előtt.
Mentségére szolgáljon, hogy az atya meglehetősen
felzaklatott lelkiállapotban volt éjszakai sétája alatt. Ma
semmi sem megy rendben.
Kezdődött azzal, hogy szakácsnője, a főztjéről méltán híres
Anna néni ma valahogy odaégette a vacsoráját. Nem szólt neki
persze semmit, de már az is heves sírásra késztette a buzgó
háztartásbelit, hogy a vacsorát nem ette meg. Ilyesmi minden
szökőévben egyszer, ha előfordult. Kicsit jobb kedvre derült,
amikor a rosszul sikerült vacsora után megivott néhány
pohárral saját termésű rizlingjéből. Békés hangulatban
lefeküdt, egy kicsit olvasgatott az ágyban, majd, amikor
megérezte álomtündér közeledtét, eloltotta a lámpát. Éppen
kezdett belekerülni abba a súlytalan, kellemes állapotba, ami
az alvást az ébrenléttől elválasztja, amikor valaki igen
gorombán megzörgette az ablakát.
– Hogy az isten… – kezdte félálomban, de aztán
elhallgatott, rájött, hogy ezek a kitételek nem méltóak éppen
hozzá. Ócska köpenyét magára ráncigálta, és kinézett.
– Tessék! Itt vagyok. Miben segíthetek? – kérdezte, most
már sokkal szelídebben.
– Tisztelendő úr, tessék jönni, haldoklik az uram. Utolsó
kenet kellene…
– Kicsoda maga, kedves? Ne haragudjon, nem látom a
sötétben.
– Hát a Fodorné a Petőfi utcából!
Az atya roppant elálmélkodott. Nem azon lepődött meg,
hogy az öreg Fodor haldoklik, évek óta jósolgatják már, hogy
hamarosan elviszi az ördög. De hogy utolsó kenetet kíván…
ezt nem gondolta volna. Sokkal inkább hinné, hogy utolsó
fröccsöt vagy utolsó féldecit… De hát az Úr útjai
kifürkészhetetlenek. Úgy látszik, az utolsó pillanatban jött rá a
megtérhetnék. Mindegy, ha hívják, menni kell.
– Menjen csak, felöltözöm és indulok!
– Köszönöm, az isten áldja meg…
Csornai atya tehát becsukta az ablakot, morogva, szuszogva
magára húzta a reverendáját, aztán átment a sekrestyébe a
szent kellékekért, és útnak indult.
Hajaj, milyen más volt régen… – morfondírozott magában.
Akkor a karinget is felvette, a Szentséget a kezében vitte,
előtte ministráns gyerek ment csengővel, hogy mindenki
tudja: a plébános úr haldoklóhoz megy! Megálltak a kocsik, az
emberek levették a kalapjukat, a buzgóbbja még le is térdelt…
Most meg? Ezzel a fekete diplomatatáskával akár vigécnek is
nézhetik, és a kutya se törődik vele.
Különösen megkeseredett a szája íze, mikor a presszó előtt
ment el. Bentről harsány tánczene hallatszott, kint a sötétben
pedig ifjú párok szorgalmasan smároltak, a késői járókelővel
mit sem törődve. Nappal még csak-csak megbiccentették a
kalapjukat, ha találkoztak, most kutyába se vették.
El is fog pusztulni ez a Szodoma és Gomorra, hacsak az Úr
meg nem könyörül rajtuk! De megérdemlik! – Arra már nem
is mert gondolni, mi folyik eközben a közeli parkban, hiszen,
ha csak rá gondol is, az már a hatodik parancsolat súlyos
megsértése.
Megszaporázta lépteit, hogy minél hamarabb maga mögött
hagyja a kárhozatnak eme völgyét, és rendületlenül haladt
tovább.
– Ez a Fodor is! Más tisztességes ember legalább nappal
mond búcsút ennek a siralomvölgynek, de nem, neki pont
éjszaka kell meghalni! És micsoda dolog ez? Amióta a faluban
működik, egyszer sem látta a templomban, az egyházi adót
sohase fizette. Bezzeg most, a nagy pillanatban, jól jönne az
Úr kegyelme!
El is határozta, hogy még utoljára jól odamondogat neki,
elmondja, mi mindent mulasztott életében, mi várt volna rá,
ha ő – saját nyugalmával mit sem törődve – nem siet
éjszakának idején lelkének megmentésére.
Ahogy így mondókáját készítgette és a park sövénykerítése
mellett lépegetett, majdnem beleütközött egy kivilágítatlan
autóba. Önkéntelenül megállt, hátralépett.
– Micsoda hülyeség, lámpa nélkül parkolni! Akár milyen
kicsi is a forgalom, bármikor jöhet egy autó és beleszalad.
Biztosan valamelyik huligán állt le, amíg lehúz egy üveg sört a
kocsmában.
Ahogy azonban jobban megnézte a kocsit, látta, hogy nem
helybeli, sőt, a rendszáma se magyar. A távoli lámpa halvány
fényében is meg tudta állapítani, hogy az inkriminált gépkocsi
egy acélkék Ford Taunus, nyugatnémet rendszámmal. A kocsi
pedig nem volt üres, a jobb elülső ülésen egy nő sziluettjét
látta.
– Na, akkor lesz ott férfi is… – gondolta magában. –
Marhák, hát miért nem állnak be a parkba? A kutya se
törődne velük!
Kényszeredetten ácsorgott egy darabig. Ha most így
hirtelen a semmiből előbukkan, senki se mossa le róla, hogy
leskelődött, ami pedig – mivel reverendában volt – roppant
kényelmetlen. Másrészt meg nem ácsoroghat így óraszám,
hiszen várja a haldokló…, ha ugyan eddig meg nem halt.
Ahogy így az óvoda sarka mögé húzódva tépelődött
magában, egy férfi tűnt fel a bokrok között. Puha
macskaléptekkel jött, a nő mégis észrevette.
– Na, minden rendben? – kérdezte a nő, a pap
meglepetésére színtiszta magyarsággal. Biztosan idegenbe
szakadt hazánkfiai voltak.
– Rendben, hála Istennek! – felelt halkan a férfi, és
hangjában a plébános nagy-nagy megkönnyebbülést érzett. –
Többet az életben nem csinálok ilyet!
– Lásd be, nem való már neked! – leckéztette a nő. A férfi
beült, és a kocsi néhány pillanat múlva elrobogott.
A páter most már nyugodtan folytathatta útját. Míg a Petőfi
utca felé tartott, egyre azon járt az esze, vajon mit is
kereshetett késő éjszaka, éjfélkor, igen, pontosan éjfélkor –
győződött meg, órája villogó számlapjára tekintve – a sötét
kastélykertben egy nyugati állampolgár? Aztán elfelejtkezett
az egészről, mert megérkezett Fodorékhoz.
A házat valahogy nem lengte be a gyász komor felhője. A
pap megnyitotta az ajtót, de ijedten hátra is hőkölt, mert
majdnem a nyakába ugrott acsarkodva egy borjú nagyságú
véreb. Szerencsére az utolsó pillanatban még be tudta rántani
az ajtót az orra előtt. A kutya hörgő ugatására előkerült Tóni,
a haldokló ember fia.
– Mégy innen, az anyád istenit! – csendesítette a fenevadat,
és valami alkalmas szerszámmal oldalba vágta, mert a kutya
szűkölve elszaladt. – Tessék bejönni, tisztelendő úr! Ne féljen
ettől a kurva dögtől, nem mer visszajönni!
A pap nyelt egyet, de nem tett megjegyzést a fiú modorára,
különösen, mikor észrevette, hogy meglehetősen
bizonytalanul áll a lábán.
Ebben semmi különös nem volt, az lett volna a meglepő, ha
az ifjú Fodor ilyen késői órán józan. A csaknem kétméteres
kamasz állítólag napi öt liter borra volt hitelesítve, és
fejadagját mindennap el is fogyasztotta. Nappal még csak-
csak szót lehetett érteni vele, munkahelyére, a vadgazdaságba
is eljárt (sokat ugyan nem dolgozott, de nem is vártak tőle
sokat: a rezervátum kerítését meg a magasleseket javítgatta,
segített a dúvadak mérgezésénél, télen befűtött, kihordta a
vadaknak az eleséget, vagy egyszerűen a nagy cserépkályha
mellett melegedett). Este azonban mintha elvesztette volna az
eszét, elkezdett inni. Ilyenkor olyan volt, mint egy felbőszült
vadkan: a legkisebb rossz szóért ölre ment, nem ismert se
istent, se embert. A pap tehát jobbnak látta, ha nem száll
vitába a fiatalemberrel.
– Jöjjön, tisztelendő úr! Azt hiszem ugyan, nem kell már
neki semmi, de hát csak jöjjön! – fogadta az asszony is.
Hórihorgas banya volt, sasorra mintha a saját szájába akart
volna bekukucskálni, hegyén csillogó nedvességcsepp
himbálózott. Barátságos mosolyt erőltetett az arcára, ettől
elővillant mind az egy foga. A pap megrázkódott. Letűnt
gyermekkorában így képzelte el valahogy a mesék vasorrú
bábáját.
– Nem mondhatják rám, hogy nem adtam meg neki
mindent, amikor halálán volt – dicsekedett az öregasszony. –
Tetszik látni, még papot is hívtam, pedig nem érdemli meg,
amilyen kutya egy ember volt!
– Meghalt? – kérdezte a plébános.
– Nem tudom, de most már nem nyöszörög! – felelte az
asszony. Különösebb bánatot valóban nem lehetett elvárni
tőle. Az öreg Fodor igen kemény ember volt. Óriás termetű,
mint a fia, a bort csakúgy itta, mint az, ha nem jobban. Elég
volt egy röpke ellentmondás, és az öreg már ütött. Ahová
pedig a félelmes ökle lesújtott, ott fű nem nőtt többet. Az
asszony fiatalkorában számtalanszor menekült gyerekeivel a
szomszédokhoz a dühöngő óriás elől. Később megedződött, és
szembe mert szállni a férjével. A rossznyelvek azt mondják,
hogy az öregasszony disznóölő kést tartott a párnája alatt
készenlétben, ha dühöngeni kezdene az ember. Az utolsó
években egy kicsit megcsendesedtek. A mértéktelen italozás
tönkretette a férj máját, párszor delíriummal is kórházba
szállították. Néhányszor úgy látszott már, hogy vége, de
valahogy mindig kilábalt a bajból.
Megnőtt a fia is, aki éppen olyan goromba lett, mint az
apja. Egy-két éve már szembe mert szállni az apjával. Az öreg
azért nem könnyen adta át a teljhatalmat. Néhány borzalmas
verekedés zajlott le a Fodor-portán, míg el nem dőlt, ki kinek
parancsol.
Ilyen volt a Fodor család, ezért lepődött meg a plébános,
hogy elhívták az öreg halálos ágyához, de nem szólt semmit, a
kötelesség az kötelesség.
– Jöjjön hát, tisztelendő úr, nézze meg, talán nincs késő –
mosolygott rá barátságosan az asszony. A pap háta
megborsódzott ettől a mosolytól meg attól a tömény
borgőztől, amit a hitves rálehelt.
Bementek a szobába. Az öreg mozdulatlanul feküdt a
szennyes ágyban, szeme természetellenesen kimeredt, szája
sarkán, ingén hányadék. A plébános éppen hozzá akart
kezdeni a szertartáshoz, hogy legalább utólag ellássa a szent
útravalókkal az eltávozottat, mikor az hirtelen még egyszer
kínlódva összerándult, hörgött egyet, majd valami szörnyű
görcs úgy összehúzta, mint valami íjat: háta egészen
behomorodott. Mire a pap az ágyhoz sietett, az egész le is
zajlott, a test ellazult, visszazuhant az ágyra. Pulzust már nem
lehetett tapintani.
– Az orvosnak szóltak?
– Elküldtem a lányt, de még nem jött vissza. Talán nincs
otthon a doktor…, hacsak nem megint a kocsmában koslat…
 – Na, amikor az apja a halálán van, csak nem tesz ilyet? –
hitetlenkedett az atya.
– Az ördög se tudja, mikor mi jön rá! Már régen itthon
kellene lennie!
– Mért nem küldte Nácit, ha az megbízhatóbb?
– Nem láttam már este óta. Azt mondta, Holczerékhez
megy valami munkát felvállalni, de hát biztos nincs ott
éjfélkor.
– Szegény gyerek! – gondolt részvéttel a pap a gyerekre. –
Biztos sajnálni fogja, ha megtudja, hogy az öreg
végérvényesen megszökött ebből a nyomorult világból, de hát
ezen már nem lehet segíteni.
Úgy látszik, végül Márta mégis célhoz ért, mert befutott a
doktor is.
Örömmel üdvözölték egymást. Valamikor sokat
tarokkoztak együtt, míg az öreg református pap meg Rónay
tiszttartó élt, de hogy a két partner megszökött a
kompániából, újabbakat pedig nem kaptak, a tarokk-kör
feloszlott. A doktor áttért a plebejusi ultira, a plébános meg
csak egyedül passziánszozgatott otthon. Azért mindig
örömmel üdvözölték egymást, ha találkoztak.
– Végeztél, padre? Akkor add át a terepet nekem! – szólt az
orvos a kézfogás után.
– Ráérsz, nem kell sietned, szegény ember elment már a te
segítséged nélkül is!
– Meghalt? Na hisz, az volt a csoda, hogy eddig élt. Én már
tavaly is, tavalyelőtt is megjósoltam, hogy hamarosan
elpusztul. Ha az ember türelmesen kitart a jóslatai mellett,
előbb-utóbb igaza lesz – kedélyeskedett az orvos, és elővette a
halottvizsgálati jegyzőkönyvet. Csak éppen megtapintotta a
pulzust, megnézte a pupillákat, látta, hogy barátjának igaza
van.
– Fodorné, itt van az utolsó kórházi zárójelentés?
Az asszony kikereste a szekrényből az okmányt, a doktor
meg szép, olvasható betűkkel másolni kezdte, ami abban állt.
Halál közvetlen oka: szívelégtelenség. Alapbetegség: idült
alkoholos májzsugorodás…, és így tovább, ahogy a kórházban
már több alkalommal megállapították. A pap meg
elcsomagolta a fekete vigéctáskába a stólát, a szent olajat meg
a többi kelléket így szépen bevárták egymást.
Egy darabig együtt mentek, majd elbúcsúztak. Mindkettő
hazament, lefeküdt kényelmes ágyába, és nyugodtan aludt
reggelig a tiszta lelkiismeretű emberek szokása szerint. Nem is
sejtették, hogy nemcsak az ő nyugalmukat zavarták meg
rendkívüli események, hanem még jó egynéhány emberét a
faluban.

Az éjjeliőrt nem hagyják aludni

Lexi bácsi, az éjjeliőr, nyugodtan pipázgatott kis kuckójában.
Szerette az éjszakát, amikor egyedül volt a kastélyban.
Ilyenkor ő volt a várúr: övé volt a kastély, ő parancsolt
mindenkinek.
Egyébként a környék valamennyi betörője, már ha lett
volna ilyen, harsány röhögéssel nyugtázta volna az öreg
kinevezését a felelősségteljes posztra. Valamikor jó nevű
szabómester volt, agglegényként élt, így elég tekintélyes
tartalékot tudott félretenni öreg napjaira.
Körülbelül hatvanéves lehetett, amikor szeme rohamosan
gyengülni kezdett, úgy, hogy már nem tudta a cérnát a tűbe
befűzni. Mesterségét tehát szegre akasztotta, kis nyugdíjából
és tartalék tőkéjéből éldegélt, nem is rosszul.
Talán még ma is élné a jómódú magánzók gondtalan életét,
ha a sors nem hozza össze a víg özveggyel, Gondánéval. A
fiatal özvegy valahogy bemesélte a még egyszer olyan idős
nyugdíjasnak, hogy szerelmes lett bele, és hajlandó mindent
megengedni az öregnek, amit csak kíván. Szegény! Nemigen
voltak nagy kívánságai. Vágyai még csak voltak, de a
képességek hiányoztak hozzá. Azért mégis szívesen
legyeskedett az özvegy körül, akinek nem is volt ellene
kifogása, de elvárta, hogy engedékenységét az öreg időnként
megfelelő ajándékokkal honorálja. Az ajándékok nem is
maradtak el. Lexi bácsi tartalék tőkéje egyre fogyott, az özvegy
pedig egyre gazdagodott. Pár hónap után az özvegy egész
pereputtya meg potensebb barátai a nyugdíjas házában
tanyáztak, szép lassan elhordva mindent ami csak mozdítható
volt. Egy nap az öreg arra ébredt hogy se pénz, se ékszer, se
szerelem… - se özvegy.
Az ébredés kínos volt. Senki se szereti tudomásul venni,
hogy becsapták, hogy saját hülyesége révén mindenéből
kifosztották. Ráadásul ott maradt a probléma: meg kellene
élni, de hogyan? Nyugdíja olyan kicsi volt, hogy abból a
legszerényebb igények mellett se lehetett kijönni. Lexi bácsi
igényei meg nem is voltak olyan szerények.
Kapóra jött, amikor a Műemlékgondozó Vállalat felvételt
hirdetett éjjeliőri állásra. Gondolta, elüldögélni ő is eltud,
úgyis mindig rossz alvó volt. Nem fizetnek ugyan valami sokat
de azért az elfoglaltságért megteszi. A fizetésből meg kis
nyugdíjából valahogy mégis ki tud jönni. Jelentkezett tehát.
 A vállalat pedig alkalmazta. Látták ugyan, hogy az öreg
nem éppen tökéletes munkaerő, de Lexi bácsi volt az egyetlen
jelentkező. Ezért, mint legalkalmasabbat őt vették fel. A
vállalatvezető nem vette észre, hogy új embere gyakorlatilag
vak, de ha észreveszi, se zavarta volna különösképpen. Egyet
kívánt csak meg az éjjeliőrtől: ha tűz üt ki, egyedül ki tudjon
menekülni, mert ha a vállalat dolgozója bennég a tűzben, az
mindenféle kellemetlen procedúrát von maga után. Lexi
bácsitól ennyi még kitelt.
A vállalatvezető gyakran magyarázta barátainak: éjjeliőrt
alkalmazni ilyen kiterjedt munkahelyre csak porhintés vagy
önáltatás. Lehet az az őr olyan éber, mint Sólyomszem az
épület egyik végén, attól még akár Zetor-szám hordhatják a
cementet, téglát a másik oldalon.
Mindegy: a vagyonvédelmi előírásoknak eleget kell tenni,
éjjeliőrt kellett alkalmazni. Így lett a vak szabómester a
vállalat éjjeliőre, mégpedig nem is rossz éjjeliőre. Legalább ő
maga nem lopott.
…Nos, Lexi bácsi nyugodtan üldögélt kis kuckója előtt egy
kényelmes karosszékben. Hörpintett egyet a keze ügyében
levő üvegből, és éppen pipáját készült megtömni – a
toronyóra közben éjfélt kongatott –, amikor halk lépteket
hallott.
Hű, az ördögit! Talán csak nem tolvaj?
Mert ha tolvaj, akkor nincs semmi probléma. Elvisz egy
zsák cementet és kész. Gyalogosan van, többet nemigen bír el.
Egy zsák cement se nem oszt, se nem szoroz ilyen
nagyvállalatnál. Annyira nem, hogy ilyen kicsiséggel nem is
szokták megvárni az éjszakát, elviszik nappal is, mindenki
szeme láttára.
 De ha nem tolvaj, hanem – mondjuk – a főnök? Elődje
szerint a Lajos – magában csak így titulálta a főnököt –
hajlamos ilyenekre: ellenőrzi az éjjeliőrt, ébren van-e. Ha nem
szól, elbocsájtják, mert aludt.
De ha mégiscsak tolvaj, ő meg elkezd kiabálni? Még képes
idejönni, és egy doronggal fejbe vágja.
Na, tessék megoldani ezt a problémát!
Hirtelen rájött a legjobb megoldásra. Teljes hangerővel
kiabálni kezdett:
– Halljátok? Valaki jár a kápolnánál! Gyorsan! A
kápolnához! – már hogy a betörő hadd higgye azt, hogy
többen vannak.
Bumm! Óriási csattanással becsapódott a kápolna ajtaja,
majd, mintha földindulás lenne, nagy csörgés-csattogás
kezdődött. Lexi bácsi őszintén meglepődött. Ekkora sikerre
nem számított.
A csörgés hamarosan elült, majd újra hallatszottak az
óvatos léptek, de már az ellenkező irányban. Az öreg újra
elővette a bevált receptet:
– Menekül már! Szaladjatok utána!
Goromba hang felelt vissza:
– Czend, fagy beferem a pofáját!
Lexi bácsi el is hallgatott, de az agya úgy járt, mint egy
motolla:
Micsoda hang ez? Nem is magyar! Azt mondta: czend! Mit
akarhat egy külföldi éjszaka a kápolnában? Egy zsák
cementet? Vagy a Náci gyerek fándliját? Mert mást nemigen
talál… Aztán megvilágosodott az agya: a gróf! Persze, a gróf!
Hiszen ő is hallotta, csakúgy mint a falu minden lakosa, hogy
Laci gróf délelőtt teljes órát itt ült a kápolnában, nézelődött, a
falakat tapogatta, sőt egy kölcsönkért spaklival még a friss
vakolatot is levakarta. Akkor úgy látszott, nem talált semmit.
Valószínűleg mégis megtalálta, amit keresett, csak nem tudta
magával vinni. Most visszajött vagy visszaküldte valamelyik
pribékjét a kincsért. Persze! Mi mást is kereshetett, mint
kincset?! Arany kincset! Itt lehetett befalazva a kápolna
falába… Nahát… ez nagy dolog! Ennek utána kell nézni!
Nem sokat gondolkodott, otthagyott csapot-papot, és
megindult az éjszakában. A sötétség nem zavarta, mert nappal
se látott. Az úton már annyiszor végigment, hogy ismert rajta
minden göröngyöt, minden fordulót. Mikor az út közepén
fekvő kőhöz ért, automatikusan átlépte, hogy hozzá se ért, és a
park kapujában felállított forgókeresztnél már messziről
kinyújtotta a kezét, hogy neki ne menjen. Kiérve az
országútra, még bátrabban ment, hosszú léptekkel, egyenesen
a főnök lakásához.
A korábban csak Lajosnak titulált főnök éppen a másik
oldalára készült fordulni, mikor az öreg megzörgette az
ablakot.
– Ki az? – szólt ki, nem túl barátságosan az építésvezető.
– Én vagyok, főnök, a Lexi bácsi!
– Mi van? Kigyulladt a kastély?
– Dehogy gyulladt! Annál sokkal nagyobb dolog! Betörtek a
kápolnába.
Erre már a főnök kinyitotta az ablakot.
– Mondja, öreg, maga ivott?
– Dehogy ittam…, illetve… csak annyit, amennyit máskor
is…
– Hát akkor mondja meg nekem, mi az öreganyám
rakottszoknyáját akart ellopni az a betörő? Azt a fél zsák
cementet, ami ott van?
– Nem tudom, de valami nagyon komoly dolgot, mert ez
nem közönséges betörő volt… Külföldi!
– Honnan tudja?
Na, erre aztán beindult Lexi bácsi beszélőkéje, le se lehetett
volna állítani. Mit hallott, mire gondolt, mit kiáltott a
betörőnek, és az mit kiáltott vissza. És – uram isten – hogy
kiáltott vissza?! Czend! Fagy beferem…
A főnök tűrhetően beszélt németül, sokszor tárgyalt
született németekkel. Nemegyszer hallotta, hogy próbálják
kiejteni a magyar szavakat. Tagadhatatlan, hogy az öreg
meglátásában lehet valami… A goromba mondat igencsak úgy
hangzott, mintha német ajkú, talán sváb vagy bajor ember
mondta volna.
– Én csak azt mondom, főnök, hogy az a német nem
véletlenül jött ma ide! Ez csak a gróf embere lehet, ha nem a
gróf!
– Az nem, az már ma elhagyta az országot!
– Akkor felbérelt valakit! Igen, ő megkereste, hol a kincs,
elmondta az emberének, aki most megszerezte, és repül a gróf
után. Főnök, szóljunk a rendőrségnek, mert ebből még nagy
disznóság lehet!
Lajos, a főnök, elgondolkodott. Igen, ha az öregnek igaza
van, akkor feltétlenül értesíteni kell a rendőröket, talán
sikerül még lekapcsolni az ügynököt. De ha az öreg csak
álmodta az egészet? Nem blamálhatja magát látatlanban.
– Tudja mit? Elmegyünk és megnézzük azt a kápolnát!
– De főnök! Nem hisz nekem?
– Hiszek én, édes barátom, de a rendőröknek kell valami
konkrétumot is mondani, hogy komolyan vegyenek
bennünket. Különben ki se jönnek.
Ebben Lexi bácsi meg is nyugodott, de azért szinte
hideglelést kapott az izgalomtól, míg a főnök felöltözött és
kifordult a kiskapun.
A kápolnában minden igazolta az öreg állítását.
A gondosan falhoz támasztott rézlemezek – amikből majd a
torony új sisakja készül – eldöntve, összevissza taposva
hevertek a földön. Valószínűleg véletlenül döntötte el őket a
betörő, ezt a dübörgést hallotta Lexi bácsi. Ami azonban a
legérdekesebb volt: a táblák mögött egy nagy, körülbelül
negyvenszer negyven centiméteres nyílás tátongott a frissen
vakolt falban. A főnök gondosan – hogy a lábnyomokat össze
ne tapossa – odaóvakodott. A nyílás egy régen készült,
egyenetlen falú fülke volt tulajdonképpen, amit eddig csak a
vakolat takart. Ezt a vékony vakolatréteget kellett kivésni,
hogy az akármihez hozzáférjenek.
– Ritka hidegvérű ember lehetett az a betörő – vélekedett a
főnök. – Ez a fülke nem úgy van kibontva, ahogy egy betörő
szokott dolgozni. Mintha csak szakember csinálta volna! Látja
ezeket a nyílegyenes vonalakat?
A főnök elfelejtette, hogy Lexi bácsi egyáltalán nem lát
semmit, és folytatta:
– Szép tiszta munka, sehol egy felesleges karcolás… Ehhez
idő kellett! Mondja öreg – fordult Lexi bácsihoz –, meddig
ügyködött itt az a betörő?
– Csak pár percet!
– Volt az negyedóra is! Pár perc alatt nem lehet ilyen
gondos munkát végezni!
Lexi bácsi agya közben egész máshol járt, nem tiltakozott.
Maradt a tizenöt perc. Az öreg állítása azonban fényesen
beigazolódott. Itt ma valaki vagy valakik elloptak holmi igen
fontos dolgot, feltehetően aranyat, ékszert vagy hasonló
értéket. Mert bagóért senki nem reszkíroz meg egy betörést! A
dolog feltétlenül a rendőrségre tartozik, haladéktalanul
értesíteni kell őket.
Haladéktalanul! Könnyű azt mondani!
A község azok közé a szerencsétlen települések közé
tartozott, amelyeknek telefonközpontja hétköznap délután
négyig, szombat-vasárnap pedig egyáltalán nem üzemel. Most
tessék innen sürgősen telefonálni!
Végül a főnöknek eszébe jutott, hogy a tanácselnök lakása
be van repülőzve, ami annyit jelent, hogy közvetlen vonala
van a városi központhoz, amelyik aztán – ha a kezelő felébred
– éjszaka is kapcsolja a kért számot. Irány tehát a
tanácselnök!
Földes elvtárs, a tanácselnök, nem volt boldog, amikor
riasztották. Először nem is értette, mit akarnak tőle, aztán
meg sehogy se akarta belátni, hogy neki kell riasztani a
rendőrséget. Végül mégis nekilátott a manővernek,
megkurblizta a régimódi készüléket.
– Anyu, te vagy az? – sipította egy női hang a telefonban.
– Nem, a rendőrséget hívjuk. Fontos!
– Ja, nem anyu? Akkor leteszem! – és letette.
– Az ördög a kedves anyukáját! – zsörtölődött az elnök és
újra tekert.
– Központ? A 13.366-ot kérem, a hívott fizeti! – ugrott be
most egy férfihang.
– Nem a központ vagyok, én is azt hívom!
– Akkor miért hallgatózik? Tegye le a kagylót!
– Kérem, én a rendőrséget hívom, nagyon sürgős! –
tátogott Földes, és az álom végképp elszállt a szeméből.
– Azt mindenki mondhatja! Én a 13.366-ot hívom, a hívott
fizeti! – erősködött az ismeretlen hang, és így ment ez még jó
sokáig, míg végül sikerült összeköttetésbe kerülni a
rendőrséggel.
A falusi közvetlen készülékeket ugyanis olyan szerencsésen
oldották meg, hogy a sorban következő községek készülékeit
egymás után ráfűzték ugyanarra a vonalra, mint
gyöngyszemeket egy gyöngysorra. A vonal egész hosszában
mindenki minden beszélgetést végighallgathat, akár állami
titokról van szó, akár valamelyik falusi Rómeó áradozik
Júliájához. Ha egyszerre többen is kérik a központot, az az
„aki bírja, marja” elv alapján kapcsol.
Végül azért bejött a rendőrség.
Az ügyeletes nagy nehezen megértette, hogy valaki betört a
kápolnába.
– És mit vitt el? – kérdezte.
– Nem tudjuk – válaszolt az elnök az igazságnak
megfelelően.
– Egyáltalán van ott valami, amit el lehet vinni?
– Nem tudjuk!
– Miért törtek akkor be?
– Nem tudjuk!
– Mit tudnak egyáltalán?
– Semmit nem tudunk, de nagyon fontos!
Még vagy félóra eltelt, míg nagy nehezen megérttették a
rendőrrel, hogy miről van szó. Az hitte is meg nem is, de végül
megígérte hogy reggel jelenteni fogja.
– De elvtársam, addig régen megszökik a gróf!
– Milyen gróf?
 – Hát akié volt régen a kápolna.
– Miért? Most ott van?
– Itt volt, de délben már elutazott.
– Akkor igazán mindegy, ha akart, úgyis elszelelt! Az a két
óra már nem számít.
– Hogyhogy két óra?
– Az elvtársak hétre jönnek.
– Hát már olyan késő van? – csodálkoztak a készülék
mellett. Nem, nem késő volt, hanem kora reggel. A nap
vidáman besütött az ablakon, mikor Földes felhúzta a rolót.
– Na, az ördög vigye el, már nem érdemes lefeküdni!
Együtt maradtak tehát, és várták a rendőrséget, a jól
végzett munka tudatában.

Belép a rendőrség
Alig múlt negyed nyolc, amikor az ügyeletes referált a
parancsnoknak.
– A Kulacsban megint verekedtek, a szokott társaság. Az
URH-járőr behozta őket.
– Jó, ráérnek. Gyerünk tovább!
– Borbély Péterné, Diós utcai lakos panaszt tett, hogy két
férfi erőszakoskodott vele…
– Kicsoda?
– Borbély Péterné.
– Ja, a Repülős Maca! Így mondja, barátom, akkor tudom,
ki az. Biztos nem akarták kifizetni a tarifát. Na, csak
hallgassák ki, és vegyenek fel jegyzőkönyvet. Tovább!
– Huszonhárom órakor a Budapesti Főkapitányság telexen
megkeresett bennünket bizonyos szökésben lévő, idevaló
illetőségű elítélt ügyében. Az ügyeletes tiszt elvtárs a járőröket
eligazította, a rokonság figyelését megszervezte.
– Rendben. Van még valami?
– Ja!… Az az erdősi betörés! Négy óra húsz perckor
telefonon felhívott a tanácselnök, hogy ismeretlen tettes
betört a kastély felújítás alatt álló kápolnájába.
– A körzeti megbízott mondta, hogy lépjenek velük
érintkezésbe?
– Nem, ő talán nem is tud róla. A tanácselnök magától
fordult hozzánk.
– Hát akkor várjuk meg, mit jelent a KMB. Nem lehet
valami nagy dolog. Mit lophattak el egy romos kápolnából?
Az ügyeletes, Varga őrmester, megvakarta a fejét:
– Én is ezt mondtam nekik. De azért… nem is tudom…
ahogy ők elmondják… Mert tegnap délelőtt otthon járt a gróf!
Azzal az őrmester elreferálta mindazt, amit a helyiek kicsit
kusza előadásából ki tudott hámozni. Szakszerűen
csoportosítva a tényeket, megfelelő kifejezéseket használva az
ügy szépen kikerekedett, és fel lehetett tételezni, hogy valami
komoly dolog lappang a háttérben.
– Mit szól hozzá, törzs? – fordult jobb kezéhez, Borján
törzsőrmesterhez. Az öreg régi bútordarab volt a háznál, sokat
tudott, sokat látott, nem könnyen lehetett beugratni.
– Sok krimit olvasnak mostanában Erdősön! – ennyi volt
az egész szakvélemény, ebből érthetett, aki akart.
– Maga szerint, Garzó?
– Azért ilyen könnyen nem lehet elintézni a dolgot! –
modta Garzó hadnagy, a kapitányság legújabb szerzeménye. –
Mert egyrészt lehet, hogy vaklárma az egész, és mi
feleslegesen foglalkozunk az esettel, másrészt azonban
megvan a lehetősége annak, hogy… – és mondta a magáét.
Garzó hadnagy nem volt túlságosan népszerű a beosztottai
között. Tavasszal került a kapitányságra, közvetlenül a
főiskola elvégzése után, rengeteg elméleti tudással felszerelve,
de minden tapasztalat nélkül. Embereit a hideg rázta, amikor
az egyrészt-másrészt szókapcsolatot meghallották. Ez annyit
jelentett, hogy minden, legapróbb momentumnak utána
kellett nézni, ami csak felmerült, ugyanakkor azonban
mindennek az ellenkezőjét is ellenőriztette, mert ugye, soha
nem lehet tudni… Emberei mindig el voltak halmozva
munkával, hogy éjjel van-e vagy nappal, munkanap vagy
ünnepnap, nem érdekelte. Sokszor éppen emiatt a sok
felesleges munka miatt nem jutott idő arra, amit feltétlenül el
kellett volna intézni.
Szerette a rábízott ügyeket ától cettig felderítve, bizonyítva,
dokumentálva lezárni, hogy csak át kelljen adni az
ügyészségnek. Néhányszor ugyan meglepődött, mert a
tökéletesen feldolgozott ügyből az utóvizsgálatnál, éppen az
ellenkezője jött ki annak, amit megállapított, de ez őt nem
zavarta. Megmaradt munkamódszere mellett, emberei meg
nyögtek, káromkodtak, és a háta mögött Professzornak
nevezték. Arra azonban nagyon vigyáztak, nehogy a gúnynév a
fülébe jusson, mert Garzó hadnagy nemcsak igen ambiciózus,
de roppant szigorú ember is volt.
Borján törzsőrmester ezeken gondolkodott, és a szája
sarkában enyhén ironikus mosoly játszadozott, de nem szólt
semmit.
A parancsnok se vitatkozott.
– Jó! Ha érdekesnek találja, menjen ki és nézzen utána!
 Borján helyeslően ingatta a fejét. Mindegy, hogy a
Professzor mit csinál, csak legyen lehetőleg távolabb az
osztálytól, a többiek nyugalma érdekében.
A parancsnok azonban kegyetlenül folytatta:
– …és magával viszi segítségül Borján törzsőrmestert.
Tapasztalt, régi szakember, igen jól fognak együtt dolgozni.
– Jaj! – sikoltott fel valami a törzsőrmesterben, gyomra
összerándult, de hangosan nem szólt semmit, csak az egyetlen
lehetséges szót mondta ki:
– Értettem! – Kicsit összekoccantotta a bokáját, és kiment,
hogy kocsi után nézzen.
A parancsnok azért felhívta a KEOK-ot, hogy megtudja, mi
igaz a gróf ügyében. Azok beszámoltak neki, hogy a gróf
valóban járt a faluban, de tizenkét óra három perckor már
jelentkezett náluk, huszonhárom órakor pedig kilépett az
országból.
Null-null tehát a mérkőzés állása a betörés ügyében. Még
semmi se biztos, de egy tagadhatatlan: gróf csakugyan volt,
bár mint betörő nem jöhet számításba. Persze, ez nem jelent
semmit, akár egy hadosztályt is felbérelhetett, hogy a piszkos
munkát elvégeztesse.
Közben a kocsi előállt. Garzó hadnagy és a törzs
kényelmesen elhelyezkedtek benne. Érzékeny búcsút vettek az
osztálytól, és elindultak a kis falu felé. Garzó felajzott
idegekkel, mint aki nagyvadra indul, Borján meg unott
lemondással, mert hát mit lehet tenni? A parancs – parancs!
Az utazás egyébként kellemes volt. Az utat magát a
közelmúltban hozták rendbe, a kocsi döccenő nélkül úszott a
tükörsima pályán. Mihelyt elhagyták a várost, százados
vadgesztenyefák árnyékában robogtak. Ha kitárult a
panoráma, a távolból alacsony halmok bámészkodtak feléjük.
Az út két oldalán idősebb-fiatalabb erdőültetvények futottak
mellettük. Hol egy kíváncsi fácán, hol egy kandi nyulacska
ütötte fel a fejét a bozótból.
– Szép ez a vidék! – jegyezte meg a szépre egyébként
kevéssé fogékony Garzó is.
– Szép bizony… – hagyta rá a törzsőrmester. – Kár, hogy
hamarosan megérkezünk…
Alig utaztak félórát, már fel is tűnt a falu. A távolból sokkal
komolyabb településnek látszott, mint a valóságban. Tornyok
emelkedtek a fák fölé, emeletes házak néztek a város irányába.
Közelről aztán kiderült, hogy csak a lakótelep néhány épülete
emeletes, a többi ház éppen olyan, mint más falvakban.
Jól benn jártak már a faluban, mikor a kastélypark
kapujához értek. A kerítéssövény bokrai között látni lehetett a
kastély vedlett épületét, majd a kápolnát is. Bár Garzó
hadnagy még sohasem járt erre, rögtön tudta, hogy itt
játszódtak le az események.
– Nem kellene megnézni a helyszínt, mielőtt elmegyünk a
tanácsra? – kérdezte Garzó.
– Nézzük! – hagyta rá a törzs, mert tudta, akármit mond,
úgyis megállnak és szétnéznek, az egész csak költői kérdés.
Akkor meg minek vitatkozni?
Behajtottak a kapun, megálltak a főbejárat előtt. Se közel,
se távol sehol egy lélek, pedig a szétszórtan heverő szerszámok
és anyagok tanúsága szerint itt most szorgos munka folyik.
Egyszer ugyan kilépett valaki egy oldalajtón, de csak rájuk
pillantott, és ment tovább.
– Ha most felpakolnánk az összes szerszámot és elvinnénk
magunkkal, megnézhetnék magukat! – mondta a hadnagy.
 – Vételeznének újat, és tovább lopnák a napot – nyugtatta
meg Borján. Így aztán a szerszámok maradtak ott, ahol voltak.
– Az ott a kápolna, ugye? Nézzünk csak be!
Odasétáltak, lenyomták a hatalmas vaskilincset, de az ajtó
nem nyílt ki.
– Aha, az ajtót legalább bezárták, hogy ne járják össze a
padlót. Biztos a körzeti megbízott intézkedett! – állapította
meg elégedetten a hadnagy.
– Az a dolga! – hagyta rá Borján.
– Hát itt nem sokat látunk. Azt hiszem, legjobb lesz, ha
elmegyünk a tanácsra.
Úgy is tettek, mert okosabbat nem tehettek.
Földes, a tanácselnök, nagy örömmel fogadta őket, amikor
bemutatkoztak. Hogyisne! Megjött a rendőrség, az ő
felelőssége ezzel megszűnt, a többi nem az ő dolga.
Először is tisztázni kellett, mi is történt? A tanácselnök
mindent elmondott ugyan, de mivel az ő értesülései csak
másodkézből származtak, hamar elugrasztották a kisbírót az
építésvezetőkért és Lexi bácsiért, az éjjeliőrért.
Már ahogy a tanácselnök befejezte mondókáját, sokasodtak
Garzó hadnagy gondjai.
– Ravasz kis dolog ez! – mondta, elmélyülten vakargatva
feje búbját – Egyrészt: lehet ez egy közönséges üzemi
tolvajlás, ahol a tét egy zsák cement, pár tégla, esetleg egy kis
betonvas vagy hasonló. Akkor én már itt se vagyok. Másrészt
azonban a gróffal is feltételezhetünk bizonyos
összefüggéseket, akkor meg mindent nagyon komolyan kell
venni…
– Helyben vagyunk már, itt van az egyrészt-másrészt! –
mérgelődött magában Borján. – Én meg csak győzzem a
szaladgálást.
Közben bepöfögött a tanácsház elé az építésvezető rozoga
Wartburgja. Hozta magával Lexi bácsit és a kisbírót is. Lexi
bácsi büszkén feszített a hátsó ülésen, kihúzva magát, ahogy
az egy koronatanúhoz illik.
A nyugdíjas kisiparos és aktív éjjeliőr hozzákezdett
meséjéhez, éjfél óta ki tudja hányadszor.
– Hallgattam a lépéseket, és mindjárt tudtam, hogy az ipse
nem jóban sántikál. Mert az én fülem olyan, elvtársak, hogy
egy nyúlé sem élesebb. A szemem, nem mondom, lehetne egy
kicsit jobb is, de a fülem kifogástalan. Azok a lépések nem egy
tisztességes tolvaj lépései voltak!
Garzó nem hitte el, hogy Lexi bácsi pusztán léptei
koppanásából meg tudja állapítani, melyik a tisztességes és
melyik a kevésbé tisztességes tolvaj.
– Na, ne túlozzon, öreg, lehetett az egyik dolgozójuk is, és
csak egy zsák cementet akart szerezni.
– A mi dolgozónk? Az ki van zárva! – tiltakozott most már
az építésvezető is.
– Miért? A maga melósai nem lopnak?
– Dehogynem, de nem a kápolnából! Mindenki tudja, hogy
a cement a nagycsarnokban van felstószolva, az anyagot a
kastély udvarán keverjük, úgy toljuk targoncán a kápolnához.
A kápolnában semmi ellopni való nincs, ezt mindenki nagyon
jól tudja…, legfeljebb azok a nagy rézlemezek, azok meg
akkorák, hogy kézben nem lehet elvinni.
– Szóval maguk biztosan tudják, hogy nem a maguk
embere volt?
– Száz százalékig! Nem hülyék azok! – védte meg dolgozói
becsületét az építésvezető.
 – Akkor ki?
– Ez itt a kérdés, elvtársam, hogy ki?
– Feltéve; ismétlem, csak feltéve, én nem állítom, hogy a
gróf közrejátszott a dolgokban, akkor miért jött ide? Hogy
felhívja magára a figyelmet?
– De hadnagy elvtárs, valakinek meg kellett keresni, amit
meg akartak szerezni, a rejteket meg kellett találni, a helyét ki
kellett jelölni, centire pontosan nem emlékezhetett! Hiszen
negyven éve már, hogy befalazták. Tudta, hogy később hiába
gyanakszunk rá, neki tökéletes alibije van: a kérdéses időben
már nem is volt Magyarországon.
– Volt neki ideje meg lehetősége, hogy ott méricskéljen,
kopogtasson? A kápolnában dolgoztak!
– Hát hogy éppen akkor dolgoztak-e vagy sem, azt az én
embereimnél sohase lehet tudni… – szólt közbe az
építésvezető.
– Maguk mondták, hogy amikor a gróf bement a kápolnába
az elnökkel, ott egy idevaló fiatalember dolgozott.
– Csak azt tudjuk, hogy amikor beléptek! – helyesbített a
tanácselnök. Pista bácsit elhívták. Hogy aztán a gyerek ott
volt-e végig vagy sem, azt senki se tudja. Hátha megkérte,
hogy hozzon neki egy pohár vize? Vagy hogy hagyja magára
egy kicsit az emlékeivel…
– Megkérdezték már a fiatalembert?
– Halász törzs éppen azért van oda.
– Azért majd én is kikérdezem! – mondta Garzó.
Garzó hadnagy ebben tévedett. A gyerekkel többé már
senki se találkozott.
Megérkezett a körzeti megbízott, Halász törzsőrmester is.
Jelentkezett Garzó hadnagynál, azután örömmel üdvözölte
Borjánt, akivel régi ismerősök voltak, sok homályos ügy
felderítésében és sok liter bor elfogyasztásában voltak már
társak.
– Na, mit végzett a fiúval? – érdeklődött a hadnagy.
– Jelentem, nem találom sehol. Voltam a munkahelyén is
meg a lakásán is, de nem tudnak róla semmit. A felesége azt
mondja, hogy tegnap óta nem látta. Akkor azzal ment el
hazulról, hogy Holczeréknél valami kémény átrakását kell
megbeszélni. Hétvégeken ő is fusizik, mint a többi kőműves.
– Hogyhogy nem ment haza? Máskor is csinált már ilyet?
– Összeverekedett a sógorával meg a feleségével, az anyósa
mondta. Lehet, hogy végleg otthagyta őket.
– Akár mindennap faképnél hagyhatná őket, mert az
ilyesmi náluk napirenden van! – szólt közbe az építésvezető. –
Szegény gyerek, sokat szenved a felesége családjától. Naponta
esküdözik, hogy otthagyja őket, mint Szent Pál az oláhokat,
aztán mégiscsak marad.
– Ez a mi formánk! Egyszer megy el igazán, de éppen
akkor, amikor szükségünk lenne rá.
A tanácselnök nem nyugtalankodott:
– Majd előkerül! Hova menne? Nincs senkije a faluban…
Csend lett egy időre. A hadnagy megpróbálta összerakni
azokat a morzsákat, amiket eddig sikerült felszedegetnie.
– Eddig még minden lehetséges. Egyrészt lehet közönséges
üzemi lopás. Mellette szól…
– A józan ész! – szólt közbe Borján.
– Úgy van! – hagyta rá Garzó. – Elsősorban a józan ész, de
ez nem mindig megbízható bizonyíték. Meg kell nézni, milyen
a vagyonbiztonság, a bizonylati fegyelem, az
anyagnyilvántartás a vállalatnál. Fel kell leltározni a
készleteket, van-e hiány, előfordulhatott-e máskor is lopás,
kik gyanúsíthatok elsősorban stb., stb.
– Ajaj! – sóhajtott fel Lajos, a vezető. Látta sötét jövőjüket.
Jutka, az adminisztrátor – és Lajos titkos szerelme – talán
keservesen ki tudja gyűjteni, mennyi anyagot kaptak, de hogy
mennyit és milyen ütemben adtak ki, van-e hiány… nincs az
az úristen!
– Másrészt nem szabad elvetni ezt a grófkombinációt se,
még akkor se, ha nem túl valószínű. A valószínűtlen nem
ugyanannyi, mint a lehetetlen! Meg kell nézni, hogy…
Eszmefuttatását félbeszakította a plébános, aki udvarias
kopogtatás és lábtörlés után benyitott a hivatalba.
– Ne haragudjon, plébános úr, de éppen a rendőrségi
elvtársakkal vagyok elfoglalva, ha lehetne, egy kicsit később…
– próbálta eltanácsolni az elnök. Azt gondolta, hogy a pap már
megint a templom renoválásához szükséges állami
hozzájárulás ügyében jött.
– Elnézést, de éppen ezért vagyok itt, bár nem tudom, van-
e valami jelentősége, amit láttam…
Garzó felkapta a fejét:
– A legkisebb apróságnak is lehet jelentősége! Bocsánat,
Garzó hadnagy vagyok a kapitányságról! Tessék csak
elmondani, mi majd eldöntjük, van-e jelentősége?
Csornai plébános hozzákezdett:
– A tanácselnök úr kedves anyósa említette a mise után
Anna nővérnek, a szakácsnőmnek…
A tanácselnök szempillája egy kicsit megrebbent, nem
örült, hogy látens klerikális kapcsolatai napvilágra kerülnek. A
rendőrök azonban nem sokat törődtek a család ideológiai
viszonyaival, így a pap zavartalanul folytatta:
 – …Anna nővérnek, a szakácsnőmnek, hogy milyen furcsa
betörés volt az éjszaka a kápolnánál. Erről tudnék valami kis
adalékot…
– Tessék csak, igen érdekes!
– Éjfél felé a park mellett mentem el, utolsó kenetet vittem
a megboldogult Fodor bácsinak…
– Elpatkolt az öreg? Nem is tudtam! – így a tanácselnök.
Sok részvét nem volt a hangjában.
– Egy garázdával kevesebb! – gondolta Halász is.
– …Elmentem a kocsma előtt, egyébként borzalmas, mit
művelnek ott azok a huligánok, minden hajam szála az égnek
állt…
– Ha lehetne, a tárgyra! – avatkozott be szelíden Garzó,
hogy a beszélgetést a helyes mederbe terelje.
– Befordultam a park mellett. Már az óvodánál jártam,
mikor majdnem nekimentem egy kivilágítatlan autónak.
– Kivilágítatlan autó? Halász, ez a maga asztala. Nem
tetszik tudni, kié volt?
– Éppen ez az érdekes! Nem magyar, hanem nyugatnémet
rendszámú kocsi volt.
Egyszerre kapták fel a fejüket. Kezd a dolog érdekesebb
lenni.
– Közelebbit nem tudna mondani? – kérdezte
reménykedve a hadnagy.
– Acélkék Ford Taunus volt. A rendszámtáblán két H betű,
de a számokat nem tudtam kivenni.
– Atyám, maga csodálatos megfigyelő! Akár rendőr is
lehetne!
– Már csak megmaradok a magam pályáján! – mondta a
pap, de azért kihúzta magát. – Volt még más is! – folytatta.
 Garzó egyre jobban fellelkesedett, Borján azonban
elkeseredett arcot vágott. Látta már, hogy a külföldi behatolás
verziója jött, látott és győzött. Az ilyesmi pedig rengeteg
szaladgálással jár. Mennyivel kellemesebb lenne pitiáner
üzemi szarkák után nyomozgatni egy korsó sör mellett!
Reménytelen. Amit hallott, abból világosan látta: a
közeljövőben nagy rendőrjárás lesz a faluban.
– Tessék csak tovább mesélni, igen érdekes! – biztatta a
papot a hadnagy.
– Az első ülésen egy nő ült, legalábbis a sziluettje meg a
hangja szerint annak kellett lennie…
– A hangját is hallotta? Kivel beszélt?
– Éppen éjfél volt, amikor a kertből kicsörtetett egy férfi…
Lexi bácsi most szólalt meg először:
– Igen, pont éjfél volt!
– …azzal beszélt a nő. A férfi hangján érződött, hogy valami
nagy dolgon esett át, amitől igen tartott, és nagyon
megkönnyebbült, hogy túl van rajta. A nő mondta is neki,
hogy máskor ilyesmire ne vállalkozzék, már nem neki való…
– Óriási! Ez perdöntő lehet! – lelkesedett Garzó. – De…
magyarul beszéltek?
– Igen, majdnem tökéletes magyarsággal, alig érződött
rajtuk valami kis külföldi akcentus… tudja, egy kicsit svábosan
beszéltek.
– Megmondtam! Minden úgy van, ahogy mondtam! –
lelkendezett Lexi bácsi.
– Tudna valamit mondani a külsejükről? – kérdezte Garzó.
– Sajnos, jóformán semmit. Mondtam, sötét volt, csak a
körvonalaikat láttam. Mindenesetre a férfi magas, karcsú
ember volt, úgy tűnt, jól öltözött, de se az arcát, se a ruha
színét nem láttam.
– Ennyi elég is, el tudjuk kapni, ha még az országban van!
– Már ha egyáltalán szükséges – vélte Borján.
– El kell kapni! Persze, hogy el kell kapni! Kezdünk végre
tisztán látni. Higgyék el, nagyon komoly ügy ez! Talán be
kellene vonni az államvédelmieket is…
– Azzal még ráérünk! – csillapította Borján. – Nem ártana
viszont a helyszínen is körülnézni!
– Éppen javasolni akartam! – mondta Garzó.
A társaság szétoszlott, mindenki ment a maga dolgára. A
rendőrök beültek kocsijukba, és elhajtottak a kápolnához.

Két barát beszélget

– A tisztelendő elvtársat kereste a doktor elvtárs, de aztán
elment – szólította meg a plébánost a kisbíró, aki sokat adott
arra, hogy mindenkinek megadja a megfelelő címet.
– Köszönöm, úgyis meg akartam látogatni! – mondta a
plébános, és elindult a rendelő felé.
Kicsi volt a falu, az intézmények egymás mellett
sorakoztak, nem kellett sokat gyalogolnia. A páter mégis
szinte izomlázat kapott a sok kalapemeléstől, míg a pár száz
métert megtette. A falu felnőtt lakossága, különösen az öregje,
tisztességtudóan megsüvegelte, a plébi meg minden köszönést
mély kalapemeléssel viszonzott.
A rendelőnél gondolkodott, hogy a váróba menjen-e vagy a
lakásra. A váróban mindig becsülettel kiülte a sorát, nem
fogadta el, ha tisztelettudó hívei felajánlották, menjen be
soron kívül. Ha azonban sietett, bement az orvosékhoz.
Toncsi néni, az orvos felesége, olyankor mindig felíratta a
szükséges receptet, vagy ha kellett, előhalászta a doktort.
Benézett a váróba, amely az évszaknak megfelelően üresen
tátongott, a fogason is csupán egyetlen kalap árválkodott.
Nem zavarta hát a háziakat, beült a váróba.
A párnázott ajtón keresztül is kihallatszott az orvos
felháborodott hangja:
– Hát ez már mégiscsak sok! Kihúzzák egy fogát és most
táppénzbe akar menni!
– Nem egyet! Négyet! Elöl már egy sincs, tessék idenézni! –
siránkozott az ember. – Úgy fáj, mint az istennyila!
– És rummal kezeli? Csak úgy bűzlik a rumtól.
– Tessék elhinni, az az egy, ami segít. Az éjszaka is majd
megbolondultam, úgy fájt. Hiába szedtem én a demalgót meg
a kalmopirét marékszám, nem ért semmit. Csak a rum. Mikor
azzal öblögettem, el tudtam aludni.
– Persze hogy elaludt, mikor megivott fél liter rumot!
– Nem ittam én, csak öblögettem…
– Aztán meg kiköpte? Ne nézzen hülyének!
– Hát ugye, ha már ott volt a számban, lenyeltem. De nem
ittam!
– Mutassa a száját!… Na jól van, elég ronda… nem bánom,
szombatig kiírom, szóval csak hétfőn kell beállni, de tovább
egy perccel se!
– Köszönöm, doktor úr, az elég lesz! – hálálkodott. Hogy
mire lesz elég, azt nem mondta meg, mindenesetre kifele jövet
már nem volt olyan szenvedő az arca, a szemében is valami
huncutság csillogott. Ahogy azonban meglátta a papot,
gyorsan visszazökkent előző állapotába:
– Hát ha se enni, se aludni nem tud az ember, hogyan
dolgozzon? – Együttérzést keresve nézett a plébánosra, de
hogy az nem nyilatkozott, vette a kalapját és elment. Már útra
volt öltözve, sietett a buszhoz.
Az orvos kinézett a váróba, örömmel üdvözölte a plébánost:
– Servus humillimus, patre! Hát téged mi szél hozott erre?
Ja, az Annuska havi megrendelése! – mondta, mikor
meglátta, hogy a páter kis cédulát vesz elő.
– Megkért, hogyha már erre járok, írassam fel, tudod, hogy
egy kicsit nehezen mozog…
– Jó-jó, de legalább a karját is küldené el, hogy a
vérnyomását ellenőrizni tudjam! Különben… add ide, úgyse
tudom a világot megváltani, kuruzsoljunk csak tovább!
Tudom kívülről az egész litániát: Dopegyt, Digoxin, Andaxin,
Bilagit… Istenem, de jó volt abban az áldatlan
maszekvilágban! Akkor, ha valaki eljött hozzám, az biztosan
beteg volt. Senki se volt bolond fizetni, hogy megbetegítsem
mindenféle marhasággal. Most meg? Ha valakiben keresztben
áll a szél, már itt tolong nálam, és követeli, hogy vegyem
táppénzbe.
– Ne panaszkodj, öreg, még elhiszem, hogy csupa
szenvedés az életed!
– Hát fel is megy bennem a pumpa, mikor az ilyen nagy
marha emberek, mint ez a Gálfi is, egy vacak foghúzással
kiíratják magukat…
– Mégis kiírtad!
– Mondtam már, hogy én nem tudom megváltoztatni a
világot. Ha nem írom ki, elmegy az SZTK-ba, ahol minden
további nélkül táppénzbe veszik két hétre. Így legalább csak
három napot lóg. – Ott egye a fene az egészet csinálom, ahogy
lehet nem akarok infarktust kapni.
 – Világért se, annyit igazán nem ér meg!
– Hát a derekad mit csinál?
– Fáj, mint mindig. Már nem is mondom, úgyse tudsz
meggyógyítani. Ezzel a kis derékfájással elleszek már arra a
pár évre, aztán úgyis vége mindennek.
– Öregszünk, pajtás, ez a legnagyobb hiba! Sajnos, erre
még nem találtak ki semmi orvosságot. Tudomásul kell venni,
hogy elmúltunk húszévesek és kész.
Így bölcselkedett a két öreg, szavakban ugyan panaszkodva,
de azért látszott, hogy mind a kettő meg van elégedve a
kondíciójával.
– Tudod, azért az sokat számít, hogy gazdálkodik az ember
az egészségével. Az a Fodor is… Már ott üldögél egy protekciós
katlanban Lucifer portáján, mi meg jóízűen megesszük az
ebédünket, megisszuk a borocskánkat, megnézegetjük a
menyecskéket… – dicsekedett az orvos.
– Már aki! – szabadkozott a plébános, különösen az utolsó
passzusra célozva.
– Ne mentegetőzz, vén farizeus, nézni neked is szabad! –
Na jól van, jól van, nem mondtam semmit. Hanem tudod, mi
a legjobb? Mit gondolsz, hány éves volt Fodor?
– Nem tudom, majd csak ezután anyakönyvezem. Talán
hetven? Hetvenöt?
– Egy csudát, pajtikám! Mindig bácsiztam, de tegnap a
kezemben volt a személyije. Öt évvel fiatalabb volt mint mi!
– Hát akkor ne elégedetlenkedjünk, hanem gratuláljunk
magunknak, mert hozzá képest mind a ketten virgonc
legények vagyunk. Szerencsétlen! Nagyon csúnya halála volt…
– Miért? Májzsugorodásban meghalni nem is olyan rossz.
Tudnék sokkal keservesebbeket is mondani. Különösen, hogy
a gyomorvérzés meg a hasvízkór elkerülte.
– Lehet hogy van rosszabb is, nekem ez is elég rondának
tűnt!
– Legtöbbször elveszítik az eszméletüket észre se veszik,
hogy átlavíroznak az örök vadászmezőkre.
– De nem! – tiltakozott a pap. – Még az utolsó pillanatban
is eszméleténél volt. Iszonyatos görcsei voltak, azt hittem,
eltörik a gerince, úgy kifeszült. Azt hiszem, mondani akart
még valamit, de a görcs miatt nem tudta kinyitni a száját…
– Akkor úgy látszik, a betegsége nem jól tanulta meg a
tankönyvet. Amit te mesélsz, az egyáltalán nem hasonlít a
cirrhosishoz. Mintha tetanusz lett volna…, de sebe nem volt.
– És ha volt? Neki annyira mindegy! Így vagy úgy, de
meghalt, nyugodjék békében, ámen! – keneteskedett a pap. –
Bár ami azt a békességet illeti, nem mernék kezeskedni érte,
ritka rongy fráter volt!
– De mortuis nil nisi bene! – intette rendre a doktor. Pár
közhelyet váltottak még, aztán lekezeltek. A pap hazasétált,
hogy utánanézzen az ebédnek, az orvos meg leült az
íróasztalához, és sokáig, elmélyedve gondolkodott.

A nyomozás
Rendőreink szorgalmasan nyomoztak ez alatt a tetthelyen, de
még mindig nem jutottak be a kápolnába.
Vannak persze hebehurgya nyomozók is, akik azzal kezdik
a munkát, hogy odamennek az esemény színhelyére, és a
környezettel mit sem törődnek. Később azonban, mikor a
dolgok távolabbi összefüggéseire kerül sor, bánhatják, hogy
elmulasztották a környezet vizsgálatát. Ha például a
tárgyaláson a bíró megkérdezi, hogy hány méterre lehetett az
éjjeliőr a kápolnától, a legtöbb nyomozó csak hápog,
legfeljebb szemérmetlenül a hasára üt, és bemond valamit.
Nem így a Professzor! Őt ilyen meglepetések nem érhetik!
Azzal kezdte a munkát, hogy megjelölte a gépkocsi helyét,
lemérte a kápolnától való távolságot. Mérőszalaggal. Persze, a
szalaggal szaladgálni és hajolgatni a két törzs feladata volt.
Míg a két testes férfiú ott szuszogott és hajladozott, néhány
nem éppen dicsérő jelző is elhangzott a hadnagyra, de ez a
tényeken mit sem változtatott.
Kézzel fogható eredménye is volt a szorgalmas mérésnek.
Ahogy a bokrok takarásába értek, Garzó hadnagy valami puha
dologba lépett. Mikor jobban odanézett, látta, hogy olyasmiről
van szó, amibe belelépni általában szerencsét jelent, de azért
senki se boldog, ha sikerül neki.
– A fene a disznóit, összeszarják ezt a szép kertet –
méltatlankodott, szemét a corpus delictire meresztve. A két
törzs csöndesen kuncogott a bajusza alatt.
Már éppen mentek volna tovább, mikor a hadnagy
felkiáltott:
– Hohó, álljunk csak meg! Mi ez?
Borján odanézett.
– Mi lenne? Papír! Általában, ahol emberi ürülék van, ott
valami papír is található.
– Na jó, de milyen papír? Nézze csak! Ezen írás is van!
Borján kénytelen volt megállni. Szemüvegét előbányázta, és
közel hajolt a nem éppen rezeda illatú halmocskához.
Megfelelő távolságból betűzni kezdte az írást:
– …otel Wi…lferstra…– ezzel nem sokra megyünk!
 – Dehogynem! Íme, itt a tárgyi bizonyíték, hogy a pap nem
álmodta az éjszakai találkozást. Ez egy bécsi szálloda
papírszalvétája. Fényesen igazolja, hogy valóban járt itt az
éjszaka egy külföldi.
– Elhittem én eddig is plébánosnak. Miért mondta volna,
ha nem igaz?
– Jó, én is elhiszem, de hinni nem elég. A perrendtartás
tárgyi bizonyítékot kíván. Íme, itt a tárgyi bizonyíték!
Halász csendesen megszólalt:
– Akkor ezt valahogy rögzíteni kellene. De hogyan?
Garzó sokáig gondolkodott, aztán úgy döntött, hogy a
bizonyíték rögzítéséről és megőrzéséről lemond, de egy éles
felvételt csinált, amin – remélte – a német nyelvű
szövegtöredék jól látható. Na, majd gyönyörködik benne a
fényképész, amikor a filmet előhívja!
– Na de hadnagy elvtárs, most hogy vagyunk ezzel a
külföldi állampolgárral? Eddig úgy volt, hogy a kápolnába
ment a kincsért, ezek szerint meg egész másért állt meg!
– Egy fenét, édes barátom, egy fenét! – tiltakozott Garzó. –
Úgy tudom, nyomozott már nagy betöréseknél, nem? Nem
látta még, hogy a betörő rendszerint odarondít valamelyik
sarokba?
Borján kénytelen volt elismerni, hogy ilyesmi többször
előfordult a praxisában.
– Minden tankönyv megemlíti! – diadalmaskodott a
hadnagy. – Ez a felfedezéstől való félelem miatt beálló
fokozott idegizgalom következménye. Mint ahogy a fronton is:
a katona félelmében nemegyszer összecsinálja magát!
Elhitték neki, elvégre a felettesnek mindig igaza van. Egyéb
nyomot aztán nem találtak.
 Amikor a méréssel megvoltak, következett a másik
távolság: Lexi bácsi támaszpontja és a kápolna között.
Talán ötven méter volt az egész. Garzó most arra volt
kíváncsi, hogy ilyen távolságról meg lehet-e hallani, mit mond
egy betörő. Különösen olyan jól lehet-e hallani, hogy abból
következtetéseket lehessen levonni az illető anyanyelvére.
Garzó tehát beült Lexi bácsi elárvult székébe, Borján
törzsőrmester pedig megállt a kápolna ajtajában, és elkiáltotta
magát:
– Csend, vagy beverem a pofád!
– Semmi, csak valami mormolást hallottam. Hangosabban!
Borján tehát hangosabban, majd még hangosabban kiabált,
és közben arra gondolt, hogy meg lesz a véleménye a magyar
rendőrségnél uralkodó fegyelmi viszonyokról annak, aki ezt a
kiabálást véletlenül meghallja.
Végül, mikor Borján már teljes erőből kiabált, Garzó meg
volt elégedve:
– Ez az! Most pontosan hallok mindent!
– De miért volt szükség erre a hangpróbára?
– Tudni szerettem volna, az öreg csakugyan hallhatta-e a
mondatot. Beigazolódott, hogy hallhatta. Másodszor: ha az
illető ilyen hangosan mert kiabálni, nem érezhette magát
veszélyben. Nem értem… egy betörő vagy titkos ügynök nem
kiabálja fel az egész környezetet, hanem minél csendesebben
megpróbálja a feladatát végrehajtani, aztán ellógni. Na jó,
majd meglátjuk. Most nézzük a kápolnát!
Az ajtót valóban Halász törzsőrmester zárta be, a kulcsot
leadta az építésvezetőségen, azzal, hogy senkinek se adják ki,
csak neki. Most elszaladt a kulcsért.
Garzó hadnagy és Borján az ajtóban nézelődött, míg Halász
visszaérkezett. Kerestek valami áruló jelecskét, valami
szokatlan apróságot, de nem találtak semmit. Az ajtó
környéke tele volt lábnyomokkal, volt ott talán ötvenféle is,
lehetetlen volt köztük eligazodni.
– Gondolom, a kilincsről nem veszünk ujjlenyomatot? –
kérdezte Borján.
– Nem. Minek? Egymásnak adta a kilincset a fél falu.
Honnan tudjuk, hogy melyik a tettes? – döntött Garzó, és
Borján magában elismerte főnöke igazát.
Megjött Halász a kulccsal, vele az építésvezető is… Ostorral
se lehetett volna elkergetni, annyira kíváncsi volt az
eseményekre. Nem is volt baj, hogy jött, legalább
felvilágosítást adott, mi van a helyén, mi mozdult el.
Kinyitották az ajtót. Az éjszaka óta a kis kápolnában semmi
sem változott.
– Azt hiszem, a lábnyomok érdeklik magukat, ugye? Na,
ami a kövön van, azokat ne nézzék. Megtalálhatják ott az
enyémet is meg a cég minden dolgozójáét, de még a
környékbeli gyerekekét is. Azok a fontosak, amik a
rézlemezeken vannak. Tegnap estig ezek ott álltak a fal
mellett, szép tisztán, fényesen. Ha nyomok vannak rajtuk,
azokat a betörő hagyta.
Az építésvezető eszmefuttatása helyes volt, nem talált
benne hibát még Garzó hadnagy se. Mindnyájan figyelmesen
bámulták a nyomokat.
– Nem értem – szólalt meg Garzó –, miért mondta azt a
pap, hogy a betörő elegánsan volt öltözve? Ezek a nyomok
nem valami elegáns gálacipőtől, hanem egy lestrapált
tornacipőtől származnak.
Ami igaz, az igaz. Valamennyi nyomon látszott, hogy a cipő
meglehetősen elhasznált, rongyos oldalú gumitalpú tornacipő
volt. Néhány jellegzetes repedés is látszotta talpakon, amelyek
alapján könnyen lehetne őket azonosítani.
– Egyrészt meglehet, hogy az a német fickó nem is volt
olyan elegáns, mint amilyennek a pap mondta…
– Esetleg nem is az a német fickó volt – szúrta közbe
gyorsan Borján.
– Nem, nem, a német volt, ezt a kérdést már eldöntöttük.
Az azonban lehetséges, hogy az illető szerzett valahonnan egy
kimustrált cipőt, azt húzta fel, hogy félrevezessen bennünket.
Másrészt tehát mégiscsak elegáns németet kell keresni, de ne
törődjünk a cipőjével.
– Hát igen… Minden lehetséges. – Halász szerint azonban
eddig semmit se csináltak, csak az időt vesztegették.
Mindenesetre gondosan megmérték a nyomokat,
fényképfelvételek is készültek tájékozódási pontokkal, hogy a
fotókat az eredeti méretre ki lehessen nagyítani, aztán hátat
fordítottak a lábnyomoknak.
Ezután vették szemügyre a leglényegesebbet, a fali fülkét.
– Esküszöm, ez a lyuk tegnap… nem, tegnapelőtt, amikor
hozták a lapokat… még nem volt a falban. Azért
támaszttattam éppen oda, mert ott már készen volt a pucolás.
A Kántor gyerek csinálta, nagyon szép, gondos munka, meg
vagyok vele elégedve.
– De hát azt látja, uram – szólt közbe Borján –, hogy ez a
vésés nem friss munka! Még a megnyitást tekintve se! Mert
éjszaka, sötétben, melyik betörőnek van ideje meg kedve arra,
hogy az éleket ilyen szép egyenesre elsimítsa?
– Aztán hol a sitt? – kérdezte Halász. – Vagy a törmeléket
is elvitte a betörő?
 Mert a földön nem volt semmiféle bontási törmelék.
– Csak úgy tudom elképzelni, hogy a fülkét elölről valami
deszkalap vagy hasonló födte, arra jött egy vékony réteg
vakolás. Kívülről nem látszott semmi, de ha valaki a falat
végigkopogtatta, hamar megtalálta. Csak alá kellett feszíteni
valami vésőt vagy spaklit, a deszka kiugrott a helyéből, és
hozzá lehetett férni a fülkéhez – adta elő a szakvéleményét a
főnök. – És még egyet: ez nem éjszaka történt, mert a
hulladék akkor itt volna alatta, a földön. Meg hova lett a
fedlap? Azt is elvitte a betörő? A munkát kőműves csinálta.
Egy vérbeli kőműves nem tudja nézni, hogy a keze munkája
nyomán girbegurba törésvonalak maradnak vissza, ezért
automatikusan elegyengette, a hulladékot pedig felseperte,
hogy ne keltsen feltűnést.
– Azt mondják, hogy a Kántor gyerek ilyen vérbeli
kőműves, nagyon szereti a szép, tiszta munkát – mondta
ártatlan arccal Halász.
– Igen… igen… Csakugyan nagyon ügyes gyerek, az én
lakásomat is ő pucolta be… – így Lajos.
– Szóval, mielőtt a lapokat hozták, itt nem volt semmiféle
fülke? – Kérdezte Garzó.
– Egy ekkora lyukat csak észrevettem volna!
– Meghozták a lapokat, nekitámasztották a falnak. De
akkor legalább két ember dolgozott itt! Egyik tartotta a
lemezeket, a másik éjjel nem tudta megtartani ezeket a
vackokat, végigzuhantak a földön…
– Vagyis? – kérdezte Borján.
– Vagyis, barátom, a gyerek benne volt a dologban! Szép
simán kibontotta a fülkét, miután megmutatták neki, hol
keresse. A gróf meg tartotta közben a lapokat.
 Hoppá! Figyelemre méltó gondolatmenet. Garzó
diadalmasan tekingetett körül, Borján és Halász egyelőre nem
nyilatkozott.
– Tehát a gróf, egyedül maradva a gyerekkel,
megvesztegette, az elvégezte a munkát. Éjszaka az egyik
tettestárs visszajött, hogy a kiszabadított dolgot, lett légyen az
akármi, a gróf után vigye. A gróf nem merte elvinni, nem
tudta, a határon hogy fogják ellenőrizni. Tiszta sor ez,
barátaim!
– Az az akármi meg csak arany, egyéb értéktárgy lehet. Mi
másért reszkírozna ennyit valaki negyven év után?
Halász csóválta a fejét:
– Nem olyan az a gyerek! Miért keveredett volna bele?
– Nem csak pénzzel lehet valakit megvesztegetni, hanem
például azzal is, ha megígérik neki, kicsempészik külföldre.
Úgy mondják, nagyon mehetnékje volt!
– Akkor pedig hiába is keressük! – mondta örömmel
Borján, gondolva, hogy ennyivel is kevesebb dolga lesz.
– Azért ilyen könnyen nem mondunk le róla! – vette el a
kedvét Garzó. – Mindenesetre ki kell adni a körözést,
ugyanakkor értesíteni kell a határőrséget, hogy ne engedjék
kilépni az acélkék Taunust, ha ugyan még az országban
tartózkodik. Én bemegyek a városba, az osztálynál ezeket
elintézem. Maguk csak nézelődjenek, szimatoljanak, hátha a
kőműves nem is akar disszidálni, hanem valamelyik
rokonánál lapul.
Így végződött a helyszíni szemle. Miután megállapították,
amit lehetett, mindenki ment a maga dolga után.
 Beszélgetések
Garzó hadnagy visszament a városba, a két öreg barát végre
megpihenhetett. Az ebédidő régen elmúlt, úgy gondolták,
hogy először kalóriaszükségletüket elégítik ki, aztán majd
meggondolják, mit csináljanak, csináljanak-e valamit
egyáltalán.
Már az étterem ajtajánál jártak, amikor Halásznak eszébe
jutott, hogy megkeresi Kántor sógorát, hátha megtud tőle
valamit. Ha most nem kérdezi ki, este már hiába próbálkozik,
addigra leissza magát, és nem lehet belőle egyetlen okos szót
kivenni.
– Eredj csak be, öregem, és rendelj magadnak egy pofa
sört. Mire megiszod, már itt is vagyok, csak beszélek a fiatal
Fodorral. Holnap lesz az apja temetése, akkor nem akarok
zavarogni.
– Menj, édesapám, ahova csak akarsz, nekem elég volt
mára a szaladgálásból. Holnap is nap van! – állt rá a
munkamegosztásra Borján.
A vadgazdaság központja csak néhány háznyira volt. Halász
átbaktatott a kultúrház előtt, megkerülte az óvodát, és már ott
is volt. Szétnézett a tágas udvaron, de egy lelket se látott. Úgy
látszik, még tart az ebédidő. Ja, vannak szerencsések, akik
órabérben ebédelnek, azoknak nem nagyon sürgős. Ahogy
nézelődött, az emberek kezdtek előszivárogni. Az udvar
végében felsivított a gatter, gurulni kezdtek a rönkszállító kis
kocsik, szóval elindult az élet. Halász, akármerre nézelődött,
nem látta Fodort, bement hát az épületbe. A tágas
irodahelyiségben már szorgalmasan kopogtatott a
gépírókisasszony, a főnök irodája is nyitva volt, de Fodor
sehol.
Csak a vadőrök pihenőszobájában lehetett. Ahogy benyitott
az ajtón, szinte mellbe vágta az a tömény férfiszag, ami
betöltötte a szobát. Talán csak laktanyákban lehet ilyen rossz
levegőjű termeket találni, ahol az ápolatlan férfitestek
kipárolgása keveredik a fegyverolaj bűzével meg a
cigarettafüsttel, mert a szellőztetéssel senki nem törődik.
Nem volt túlzott rend a szobában. A nagy fogason
zergetollas vadászkalapok, esőköpenyek lógtak. Néhány puska
is tisztogatásra várt. A falon nehéz tölgyfaláda függött, rajta
két kereszt és felírás hirdette: Méregszekrény! Halász nem
szólhatott semmit, az előírt vaspánt és a dupla lakat megvolt,
csak éppen csak éppen nem volt bezárva. Pedig a láda
ugyancsak meg volt tömve: nyitott ajtaján halálfejes dobozok
tömege kacsingatott a szemlélőre.
Az asztalon elmosatlan ételhordók mellett a kiömlött leves
tócsái, kenyérhéj meg az ebéd egyéb maradékai pompáztak.
Az asztal mögött pedig nagy étvággyal szalonnázott a fiatal
Fodor.
Élvezet volt nézni azt az étvágyat. Bicskája akkora volt,
hogy vadászkésnek is beillett. Olyan hatalmas falatokat
hasított le a kenyérből-szalonnából, hogy másnak egyetlen
ilyen adag is elég lett volna uzsonnára. A falat bekerült a
legény szájába, és a sárga fogak munkába vették. Tóni olyan
monoton ütemben rágott, akár egy gép, míg vizenyős kék
szeme valahová a semmibe bámult. Halász beléptére fel se
pillantott, csak éppen állkapcsa állt meg egy pillanatra.
– Adjisten, Tóni! – üdvözölte barátságosan a rendőr.
– …sten! – válaszolt nem túl szívélyesen a fiatalember.
– Eszegetünk? Eszegetünk?
 – Látja, nem? – csak ennyit mondott a barátságos szóra, és
evett tovább.
– Hát szegény öreg már nem szalonnázik többet! –
erőltette a törzs a beszélgetést.
– Zabált eleget… az is kár volt belé! – a fiú válasza nem
tükrözött sok gyermeki kegyeletet.
– Na de Tóni, mégiscsak az apád volt!
– Törte volna be annyiszor a maga fejit szőlőkaróval, meg
csíkozta volna ki annyiszor a lábát az ustorral, mint az
enyimet, nem mondaná!
– Te tudod, én nem voltam ott…
– Az a szerencséje!
– …de azért azt mondom, hogy most, amikor már meghalt,
megbocsáthatnál neki!
– Nem is haragszok már rá… Jó helyen van, ahun van.
Előbb kellett volna!
Halász gyomra szinte összerándult a megbotránkozástól.
Hogy egy gyerek így beszéljen az apjáról… Akármilyen is volt,
mégiscsak az apja volt. Attól meg egyenesen felkavarodott a
gyomra, hogy közben milyen unott egyhangúsággal rágott a
fiatalember. Mert az evést egy pillanatra sem szüntette be.
– Na, de nem erről akarok beszélni veled, nem azért jöttem.
Ez a te dolgod. Hanem nagy szükségünk volna a sógorodra.
Nem tudod, hol bujkál?
– A fene se tudja! Valahova elette a fene!
– Azt mondják, azért ment el hazulról, mert megverted!
– Jár a pofájuk, míg el nem látom a bajukat…
– Nem igaz? Nem verted meg?
– Hát lehúztam neki egy párat. Minek kérdi, ha úgyis
tudja?
 – Márpedig, ha te behúzol valakinek, az megemlegeti.
Mondd, lábra tudott állni utána a szerencsétlen?
– Aztán ment el még a Holczerékhoz.
– Anyád azt mondta, hogy mikor elment, azt kiabálta,
többet be se teszi a lábát a portátokra!
– Kiabálta… kiabálta… Mindennap kiabálta, aztán mégis
mindig visszajött. Ustorral se lehet kiverni az ilyet a házból!
– Nem nagyon sajnálnád mi, ha örökre eltűnne?
Most végre megrebbent a fiú állati egykedvűséget tükröző
szeme.
– Miért mondja? Igaz, hogy lecsaptam, de miért pofozta a
testvéremet? Ahhoz nincs joga!
– Dehogynem, ha olyat csinál. A férje, nem?
– Ha nem bírja, hagyja ott, de ne verje! Ha megüti, megint
lecsapom, aztán magára vessen!
Úgy látszik, valami kis szeretetszikra még volt a legényben,
és ezt a pici tartalékot a nővérére pazarolta. Na, ugyan tehette
volna jobb helyre is!
Halász tovább folytatta a faggatást:
– Nem tudod, hol lehet az a gyerek? Otthon nincs, a
kastélyban, a munkahelyén sincs… Akkor hol van?
– Azt már csak ő tudja!
– Vannak rokonai vagy jó barátai a faluban?
– Hát hiszen lehetnek, de hogy hol kujtorog, azt nem
tudom. Nem is keresem. A legjobban tenné, ha csakugyan
nem jönne haza!
Nem volt miről beszélgetni többet, meg éhes is volt Halász,
így visszavonulót fújt:
– Na, csak egyél. Ha valamit megtudsz, szólj, ne keressük
hiába.
 A legény azt se mondta, hogy jó, azt se, hogy nem, csak
rágott tovább.
Halász meg kiment a friss levegőre. Ideje volt, mert úgy
érezte, hogy megfullad.
Ahogy kilépett, szembetalálkozott a gazdaság vezetőjével,
aki barátságosan üdvözölte:
– Adjisten, törzs elvtárs! Hallom, nagy szezonjuk van.
Fodort kereste?
– Azt. Szezon meg van, hogy a fene enné meg – hagyta rá
Halász.
– Hallom, valami góré is van itt?
– Hogy maguk mindent milyen jól tudnak! Esküszöm,
többet tudnak, mint mi! – Hanem, főnök, hogy tűri el ezt a
disznóólat ami ebben a legényszobában van? Ha már nem
takarítanak, legalább szellőztessenek néha, meg lehet fulladni.
A méregszekrény ajtaja is tárva-nyitva, pedig tele van
sztrichninnel!
– Fodor! Hol van, Fodor? – üvöltött a főnök akkorát hogy
belerezdült Halász dobhártyája. – Elharapom a torkát ennek a
gazembernek, már százszor mondtam…
Na, Halász benevezett volna arra a verekedésre, ha a főnök
a Fodor gyerekkel úgy magyarosan összeugrik. Hatalmas szál
legény volt Fodor, de semmivel se maradt el tőle a főnök.
Ráadásul valamikor országos dzsudóbajnok volt. Most hogy
harcsabajuszának végét harapdálta mérgében, szeme csak úgy
szikrázott a haragtól. Szóval, mindenképpen látványos
verekedés lett volna… Erre azonban nem került sor, mert
Fodor tőle szokatlan szelídséggel szólt ki az ajtón:
– Most takarítok, főnök!
– Hol van az a kutyafülű Horvai? – Ő a vadtenyésztési
előadó, ő a felelős a méregszekrényért – nézett magyarázóan
Halászra.
– Átment a presszóba egy kávéra – világosította fel a
legény.
– Egy frászt kávéra! Egy konyakra meg egy sörre, nem
kávéra! Legközelebb már a jelenléti ívet is a kocsmában fogják
aláírni. De majd csinálok én itt olyan rendet…
Halász nem várta meg, hogy milyent, sürgősen kifordult a
kapun. A sör emlegetése benne is bizonyos ingereket indított
el, barátját se akarta sokáig egyedül hagyni, visszament az
étterembe.
Borján nem szomorkodott. Egy söröskorsó már ott állt
előtte üresen, egy másikat a markában tartott, abból
kortyolgatott, míg arról mesélt Ilikének, a szép
kiszolgálólánynak, hogy milyenek voltak az ő fiatalkorában a
legények, és hogy udvaroltak a lányoknak. Talán még
bemutatót is tartott volna, ha az ajtót be lehetett volna zárni.
– Már legalábbis így dicsekedett a kollégájának.
– Beszélsz csak, öreg, de nem tudom, mit csinálnál, ha
szavadon fognának! – cukkolta Halász.
– Megteszem én még a magamét, ha nem is túl sűrűn! –
legénykedett Borján, de aztán nem foglalkoztak tovább a
csiklandós témával, mert megérkezett a leves.
A vendéglő főztje messze földön híres volt, a két rendőr is
megelégedetten falatozott, közben elejtettek egy-két szót az
ügyről is. Tehették, az étterem csaknem teljesen üres volt,
régen túl voltak már az ebédidőn.
– Mit szólsz, milyen ravaszak ezek a grófok! Hogy mire
nem képesek! – nézett kollégájára Halász, és a szeme
huncutul villant.
 – Azt hiszed, beveszem ezt a marhaságot? Ahhoz nagyon
hívő léleknek kell lenni!
– Hát akkor mi történt? Történt valami egyáltalán?
– Valami biztosan történt, de nem az, amire Garzó gondol.
Grófok meg külföldi tolvajok nincsenek! – jelentette ki Borján
olyan határozottan, ahogy nagy hírű Könyves Kálmán
királyunk a boszorkányokra vonatkozó passzust.
– De azt csak nem tagadod, hogy a gróf itt járt? – kérdezte
Halász.
– Itt járt, elment, le is szerepelt.
– Na és az a fülke a kápolna falában? Meg az éjféli
látogatás? Csak álmodta az öreg?
– Vagy álmodta vagy sem, nem tudom, de azt hiszem, ha
egy kicsit megszorongatnánk a melósokat, sok minden
kiderülne. Akár le is zárhatnánk az ügyet, ha…
– Ha?
– Ha nem volna itt a Professzor, aki a legegyszerűbb dolgot
is összezavarja. Állati nagy pofáraesés lesz a végén, meglátod!
– Szerinted a gyerek nincs benne semmiben?
– Miben lenne? Nem is volt semmi. Ahhoz a kis
cementlopáshoz nem kell segítség!
– Mégis lelépett! Bevallom, engem ez izgat legjobban! –
érvelt Halász.
– Az egész más káposzta! Megbirizgáljuk egy kicsit a Fodor
családot, mindjárt előkerül, ha ugyan addig magától vissza
nem jön! – fogadkozott Borján.
– Szóval csak egy sima családi ügy?
– Na hallod! Te se mennél szívesen haza, ha a feleséged a
fél faluval összefeküdne, aztán még téged vágnának orron, ha
szólni mersz.
 – Jó-jó, mindent elhiszek, de azért mégiscsak van valahol
az a kölyök!
– Lefogadom, valahol a városban keresgél munka után
olyan vállalatoknál, ahol munkásszálló is van. Meghalt az
öreg, nem marad egyedül, védtelenül otthon a kedves felesége
családjával.
– Csak még egyet! – akadékoskodott a körzeti megbízott –
Mi van azzal a német kocsival? Vagy a pap is álmodott?
– Nem olyan ritkaság, hogy egy külföldi rendszámú kocsi
keresztülfut a falun. Ma már senki sem fordul utánuk, mint
régebben.
– De azért mégiscsak furcsa, hogy épp akkor és éppen ott
állt meg. Mit akarhatott?
– Mit akarhatott… mit akarhatott… El akart tűnni egy
pillanatra a bokrok között, hogy megkönnyebbüljön. Nem elég
ok ez?
– Te mindig a könnyebb oldaláról nézed a dolgot!
– Találtunk rá tárgyi bizonyítékot, nem? Nem csak kézzel
fogható, de orral is szagolható tárgyi bizonyítékot!
A két rendőr egymásra nézett és harsányan elnevette
magát, amikor eszükbe jutott, hogy szeretett főnökük milyen
aggódó arccal tipródott a produktum mellett, míg azon
tépelődött, hogyan lehetne a bűnjeleket rögzíteni.
– Nyugatnémetek! Lassan több van belőlük az országban,
mint magyar. Öregem, most voltunk üdülni az asszonnyal a
Balatonnál, hogy ott mennyi van! A mozit kerestük, tíz ember
közül kilenc azt mondta: nix ferstanden!
– Kisasszony – kurjantott a kiszolgálónő után –, vannak
maguknak külföldi vendégeik is?
– Persze! Majdnem mindennap. Lassan rájönnek a svábok,
hogy kis helyen jobban, olcsóbban meg gyorsabban ehetnek,
mint a divatos éttermekben.
– Szeretik őket? Jó vendégek?
– Csak úgy, mint a magyarok. Egyik ilyen, másik olyan.
– Borravalót adnak?
– Ne higgye, hogy nagyon gavallérok! – tiltakozott Ilike. –
Az igazi németek még a filléreket is megszámolják, és
borravalót szinte sohase adnak. Viszont sokat fogyasztanak, az
árakat nem nézik, ami jó a forgalomnak.
– Mi az, hogy igazi német meg nem igazi német?
– Igazi német az, aki annak is született – világosította fel
Ilike. – Nem igazi németek például a mi idegenbe szakadt
hazánkfiai, akik német állampolgárok, de csak olyan
magyarok, mint mi. Azok néha akkora borravalót adnak, hogy
már mi is sokalljuk. Meg akarják mutatni, hogy ők valakik,
vitték valamire. Persze, ez nem vonatkozik Holczer Stefiékre.
Ők már annyira igazi németek, hogy soha nem adnak
borravalót.
– Kik azok a Holczer Stefiék? – érdeklődött Borján.
– Idevalók a faluba. Tudja – fordult Halász felé –, az öreg
Holczer tiszttartó lánya meg a veje. Ötvenhatban disszidáltak,
amióta lehet, minden évben hazajárnak. Olyan autójuk van,
mint egy gyártulajdonosnak, ki vannak öltözve, mint a grófok,
de reszket a kezük, ha tíz fillért ki kell adniuk.
– Ne mondja! Milyen autójuk van?
– Azt én is elfogadnám! Ford Taunus! De hát én csak
Trabantig jutottam.
A két rendőr egymásra nézett.
– Nocsak! – jegyezte meg Borján. – És milyen színű az a
meseautó?
 – Milyen? Kék! De nem az a fazékkék, mint a mi kocsijaink,
hanem csillog mint az acél! Állati jól néz ki!
– És ezek a… Stefikéék most itthon vannak?
– A múlt héten majdnem mindennap benéztek. A héten
még nem láttam őket.
Ilike aztán elment, mert újabb vendégek jöttek, ki kellett
őket szolgálni Borján társa felé fordult:
– Halászkám, hogyhogy nem tudsz az acélkék Taunusról?
– Esküszöm, még sohasem láttam! – mentegetőzött
Halász.
– Stefiékről tudok, utánuk is érdeklődtem, hogy
bejelentkeztek-e, de a kocsijukat nem láttam. Biztosan benn
állt az udvarban, a faluban nem használták.
– Megvan a főnök csemegéje holnapra. Ráuszítjuk
Holczerékra, mi meg kettesben majd elnyomozgatunk.
– Nem kellene már ma megkérdezni őket?
– Isten ments! Holnap is nap van! A hadnagy meg se
bocsátaná nekünk, hogy nélküle fogtunk hozzá. Vagy már
visszamentek, akkor úgyis mindegy, vagy valahol a Balatonnál
süttetik a hasukat a nappal. Akkor meg péntekig ráérünk,
mert a németek általában pénteken indulnak haza. De mit
akarsz megtudni tőlük?
– Hát hogy ők voltak-e?
– Ők voltak, nekem elhiheted. Ide a rozsdás bökőt!
– Meg, hogy mit kerestek ott?
– Láttad, nem? Vagy ha nem nézted meg elég alaposan,
még visszamehetsz!
Halász nem ragaszkodott hozzá, ott maradtak tehát a hűvös
teremben. Elfogyasztottak néhány korsó sört, közben
elbeszélgettek a többi vendéggel Holczer Stefiről, a Fodor
családról meg Kántor Náciról, és azzal áltatták magukat, hogy
információt gyűjtenek.
Ebben tulajdonképpen igazuk is volt.

Bonyolódik a helyzet
Majdnem dél volt, mire Garzó visszaérkezett. Borján, akinek a
felesége nem tartózkodott otthon, nem utazott haza,
barátjánál maradt éjszakára. Este békésen elpoharazgattak,
elbeszélgettek a régi szép időkről, az együtt végigélt
nevezetesebb eseményekről, eltelt az idő. Mivel nemcsak az
idő telt, de a borocska is fogyott, reggel némi katzenjammerrel
ébredtek, ezért igen hálásan fogadták, hogy főnökük késve
érkezett.
Délre az elfogyasztott feketekávék és némi kisüsti hatására
úgy-ahogy rendbe jöttek, alkalmasak voltak már a további
munkára.
Garzót bántotta a késés, de nem ment gyorsabban. Először
részletesen beszámolt a főnöknek, latolgatták az ügyet erről is,
arról is. Ők sem mentek semmire. A dolgoknak ebben az
állásában még minden lehetséges volt. A főnök mindenesetre
az ügyet továbbra is a hadnagy kezében hagyta, hozzájárult a
fiatal kőműves körözéséhez is. Ugyancsak nem volt kifogása
az ellen, ha felhívják a határőrség figyelmét az acélkék
Taunusra, annál inkább, mert nem látszott lehetetlennek,
hogy a fiatalember azzal akar külföldre jutni. Tulajdonképpen
Garzó büszke volt, hogy mindenben az ő intenciói
érvényesültek, de büszkeségét egy kicsit sértette a főnök
zárszava:
 – Jól van, öregem, csak csináld, de nem győzlek
figyelmeztetni, hogy nagyon óvatosan és tapintatosan dolgozz!
Nem szeretném, ha a végén kiderülne, hogy bolhából
csináltunk elefántot. Jó lenne, ha mielőtt határozott lépésre
szánod el magad, mindent megkonzultálnál Borjánnal.
Tudod, régi bútordarab, rengeteg tapasztalata van, nem
könnyen csinál szamárságokat.
Garzó magában méltatlankodott: mintha ő valami
tejfölösszájú pólyás baba volna, aki mellé szárazdada kell…
Na, majd ő megmutatja… Nem is tartotta szükségesnek, hogy
ezekről az utolsó instrukciókról tájékoztassa beosztottját.
Beszélt az állambiztonságiakkal is, de azok a dolgot
elhárították maguktól. Köztörvényes bűnügy, nem az ő
asztaluk, mindenképpen a rendőrségre tartozik. Ők is
javasolták, hogy a határőrség és a vámőrség figyelmét hívják
fel időben a kocsira.
– Ha minden úgy van, ahogy az elvtárs gondolja, akkor
abban a kocsiban jelentős érték van eldugva – mondta az idős
alezredes –, azt pedig csak a vámosok tudják megkeresni. Ha
megtalálják, nyert ügyünk van. Ha nem találnak semmit,
nincs joguk a kocsit ilyen halvány gyanúokok alapján
visszatartani.
– Tudod, fiam – váltott most tegezésre az ales –, ezekkel a
külföldiekkel úgy kell bánni, mint a hímes tojással. Nagyon
sokat tudnak ártani az országnak, ha igaztalanul bánunk
velük. Persze, ha sárosak, el kell kapni őket! Azért mondom,
csak óvatosan, tapintatosan…
Garzó figyelmét már másodszor hívták fel az óvatosságra és
tapintatosságra. Önbizalma egy kicsit meg is rendült, de mire
kiért a faluba, sikerült magára találnia, és Erdősön a régi,
határozott és megfélemlíthetetlen Garzó hadnagy szállt ki a
gépkocsiból.
– Azt hittem, hamarabb sikerül bent végezni, és ilyenkorra
már a munka javát elvégezzük, de hiába, nem ment
gyorsabban – fordult beosztottjai felé. – Estére mindenesetre
tudni fogjuk, kik voltak a Taunus utasai és jelenleg hol
tartózkodnak. Meg kellett mozgatni érte az egész apparátust!
– Hát hiszen mi már tudjuk, kié a kocsi…
– Ne beszéljen! Kié? – lombozódott le Garzó.
– Szalontai István… helyesebben Stephan Szalontai
nyugatnémet állampolgárságú gépésztechnikusé. A kocsival
utazik még a felesége, született Holczer Stefánia. Mondjam a
születési adataikat is?
– Boszorkányos! Hogy sikerült megtudni?
– Mi se töltöttük tétlenül a napot. A kocsi különben egész
héten itt parkolt a faluban, mert utasai, akik disszidens
magyarok, rokoni látogatáson voltak a szülőknél, vagyis a
Holczer családnál.
– Holczer… Holczer… mintha már említették volna nekem
ezt a nevet…
– Az asszony Holczer lány, az öreg valamikor a gróf ispánja
vagy kasznárja volt, később többfelé dolgozott, itt a téeszben
is.
Megint újabb kapcsolat a gróffal! Akárhonnan indulnak el,
mindig felbukkan a gróf alakja.
Garzó elemében volt:
– Hát ez természetes, nem? Olyan egyszerű, mint a pofon.
A grófnak segítségre volt szüksége, kihez fordulhatott hát,
mint ahhoz az emberhez, aki valamikor bizalmi állásban volt a
családjánál. Holczer hozta össze a vejét a gróffal, aki megfelelő
pénzösszegért vállalta is a feladatot: kicsempészi az országból
a grófi család kincseit.
Borjánnak ugyan lett volna pár ellenvetése: a gróf
Kanadában él, Szalontai pedig Heidenheimben. Hogy jöttek
össze? A háborúkor a vő éppen csak megszületett, itthonról
nem ismerhették egymást. Abban az időben az öreg Holczer –
már csak koránál fogva is – meglehetősen harmadrangú
számtisztecske lehetett, nemigen volt bizalmas viszonyban a
grófi családdal. De hát, minek vitatkozni? Majd rájön a
hadnagy magától is.
– Mondják már, miért emlegették nekem tegnap ezt a
Holczert? Mert emlegették, csak nem tudom, miért?
– Mi? Emlegettük? Nem emlékszem… – mondta Borján.
– Ja persze! – csapott a fejére Halász. – Ezekhez a
Holczerékhez ment hétfőn este a kőművesgyerek, akit azóta se
találunk.
– Hova is mehetett volna? – Garzó szeme csillogott a
lelkesedéstől. – Hát nem látják, hogy a tények úgy
kapcsolódnak egymásba, mint az egyik fogaskerék a másikba?
A gyerek elment Holczerékhez, ahol még megbeszélték a
részleteket, hol van a rejtekhely, melyik lemezeket kell
félrehajtani… Aztán hol fog majd beülni a kocsiba, amivel
Nyugatra szöktetik. Én meg is tudom érteni: a felesége csalta,
a sógora verte, úgy érezte, csak akkor tud véglegesen
megszabadulni attól a bandától, ha minden hidat feléget maga
mögött. Még ha akar, akkor se tudjon visszajönni!
Végeredményben miért ne? Éppen így is lehetett! – Halász
biztonsága egy pillanatra megrendült, de aztán újra
elhessegette magától a gondolatot. – Nem! Hát hülyékből áll
az a banda, hogy ennyi felesleges szamárságot csinálnak?
Ilyesmi csak egy rossz krimiben fordul elő! Van itt ennél
sokkal egyszerűbb magyarázat is!
– Azt hiszem, hamarosan meglátogatjuk Holczerékat! –
szólt a hadnagy. Halál biztos, hogy igen sok érdekes dolgot
tudunk meg tőlük. Ebédeljünk meg, aztán levizitelünk náluk!
A két öreg legény tiszta szívvel ajánlotta a falu éttermét
ebéd céljára. Beültek hát, de most nem volt olyan kedélyes
mint tegnap. Ilike ugyan most is ott sündörgött az asztal
körül, hátha megint valami értékes felvilágosítással szolgálhat
a hatóságnak, de senki sem törődött vele. Borján csak
rákacsintott szomorúan, és a pincérlány látta, hogy a kis
csapat fejére, arra a komoly fiatalemberre, úgy látszik nem
hatnak az ő bájai.
Nagyon meglepődött akkor is, amikor – rendelés nélkül
ugyan – hozta a söröket.
– Három sör – mondta, és tette volna a poharakat az
asztalra.
– Köszönöm, inkább valami üdítőt kérünk! – mondott
ellent Garzó, hiszen szolgálatban tilos szeszes italt
fogyasztani. A lány határozottan meglepődött:
– Maguknak is? – kérdezte hitetlenkedve.
– Természetesen! – vágta rá Borján, mintha még sohasem
ivott volna sört az Aranykakas vendéglő barátságos
éttermében.
– Ha nem, hát nem! – Ilike visszavitte a sört, és töltött
valami üdítőt. Hiába, vannak dolgok, amiket egy közönséges
elme nem képes megérteni. A rendőrség becsülete
mindenesetre sokat esett a szemében. Szerinte, ha egy felnőtt
férfi nem autóval van és mégis üdítőt iszik, az felér legalábbis
a homoszexualitással vagy egyéb férfiatlan dologgal. Halász
törzsőrmesternek az események lezajlása után még sok sört
meg kellett innia, míg ki tudta köszörülni a csorbát.
– Hát ez jó volt! – tolta félre a tányért Garzó, és egyetlen
slukkra felhajtotta az üdítőt. A két törzs is belekóstolt a
pohárba, de amikor a hadnagy nem nézett arra, gondosan
letette. Fegyelem ide, fegyelem oda, ami nem megy, az nem
megy.
Fizettek, aztán kisétáltak a napos utcára.
– Hol laknak azok a Holczerék? – kérdezte Garzó.
– Itt lejjebb, ebben az utcában, a negyvennégyes vagy
negyvenhatos házszám. Egy nagy, meglehetősen kopott épület
– világosította fel Halász.
– Gyerünk, látogassuk meg őket!
Halásznak más terve volt:
– Jelentem, most háromkor van az öreg Fodor temetése.
Úgy gondoltam, szétnézek azon a temetésen. Hátha visszajött
a fiú, vagy összefutok valamelyik rokonával, és megtudom
tőle, hol lapul…
– Jól van, Holczerékhez ketten is elegen vagyunk. Menjen,
nézzen szét, de csak úgy, mintha magánember volna, ne
hivataloskodjék!
Garzó hadnagy és Borján elindult Holczerékhez, Halász
meg kiballagott a temetőbe.
A katolikus temető a falu szélén, a műút bal oldalán feküdt.
Öreg volt a falu, öreg a temetője is. Szinte be se lehetett látni a
sírok végtelen sorát, a nemzedékeknek olyan hosszú rendje
pihent a temető árnyas füzei alatt. A sírkert újabb részén
divatos síremlékek álltak, jelezve, hogy manapság már a
márvány sírkereszt is státusszimbólum, de az öreg részen a
besüppedt sírok szelíden belesimultak az édes anyaföldbe.
 Az úton élénk forgalom zajlott, sokan mentek a temetésre.
Na, nem azért, mintha Fodor népszerű lett volna! A falusi
lakosság jelentős része egy bizonyos koron túl hivatali
kötelességének tartja, hogy minden temetésen ott legyen,
mintegy főpróbát tartva, milyen lesz, ha majd ők lesznek az
ünnepi esemény főszereplői.
Aztán Fodorék bennszülött erdősiek voltak, más
családokkal összevissza házasodva, mindenféle sógorsági-
komasági viszonyban. Illendő volt, hogy a rokonok elkísérjék
az öreget utolsó útjára, ha életükben egy jó szót nem váltottak
egymással, akkor is.
Ismét mások egyszerűen kíváncsiak voltak, mit művel a
család. Vajon megsiratják-e, meggyászolják-e a vén haramiát,
aki egész életüket megkeserítette? Tudnak-e színészkedni, ki
tudják-e préselni a szemükből azt a pár csepp sztereotip
könnyet, amit a falusi etikett feltétlenül elvár tőlük.
Voltak hát szépen, Halász alig tudott a család közelébe
furakodni. A szertartás még nem kezdődött el, a plébános
éppen hivatalának jelvényeit öltötte fel a kis kápolnában, a
koporsó pedig a kápolna előtt állt szépen felravatalozva, ahogy
illett Fodorné, Tóni meg a lány a koporsó mögött állt, Kántor
sehol.
– Végleg lelépett a gyerek – gondolta Halász –, különben
nem maradt volna el a temetésről.
Fodorné a falusi öregasszonyok szokott fekete
ünneplőjében feszített. Fekete kendőjét mélyen a szemébe
húzta, hogy csak horgas orra meredt ki alóla, végén az állandó
csillogó cseppecske himbálódzott. Éppen a temetés költségeit
magyarázta a körülötte álldogáló asszonyoknak:
– Maga a koporsó majdnem háromezer. A szemfödél
ezernégyszáz, a kereszt, a koszorú, a lepedő meg a többi nem
is tudom, mennyi. De nekem ne mondják, hogy nem adtam
meg a végtisztességet. Papot is, orvost is hívattam hozzá,
amikor úgy volt. Nem tudom, mit csinálhattam volna még?
A komaasszonyok együttérzően bólogattak, látszólag
mindent helyben hagytak, amit csak mondott, de a háttérben
már folyt a szapulás:
– Legalább tenne úgy, mintha sírna! Akármilyen kutya volt
az öreg, mégiscsak az ura volt!
Fodorné nem volt jó színész, nem tudott mély
megrendülést színlelni, az orra könnyezett csak. Halász
megigézetten figyelte a kis nyálkacseppet, lepottyan-e vagy
sem.
A lány, Márta, olyan elegáns volt testhez simuló modern
gyászruhájában, kalappal a fején, hosszú gyászfátyollal,
mintha egy divatlapból vágták volna ki. Látszott, hogy a gyász
kellékeit a városban szerezte be. Pillantása a hosszú fátyol
fedezékében szaporán járt szerteszét, megpihenve egy-egy
jobb kötésű fiatalemberen vagy ismeretlen arcon.
Öccse, Tóni, fekete ruhában, magasra gombolt, nyakkendő
nélküli fehér ingben a gyász élő szobra lehetett volna. Kalapját
tisztességtudóan a kezében tartotta. Haját kócosra fújta a
feltámadó szél, vizeskék szeme a semmibe révedt, mintha
nem látna senkit és semmit. Olyan volt ez a három fekete
ruhás ember, mint egy szoborcsoport. Bár látszólag tudomást
se vettek egymásról, egy szót se szóltak, mégis elkülönültek a
többi embertől, látszott, hogy valami összetartja őket. Talán a
gyász?
A kántor most valami gyász-zsoltárra zendített, az öregek
reszketeg hangon követték a réges-régi dallamot. Majd
elhallgatott a zsoltár, megkezdődött a szertartás.
Ment minden a maga útján, a szertartásnak kötött szövege
van, a plébános nem sokat variált. A búcsúztató azonban, amit
mindenkinek a testére szabnak, egy kicsit furcsa volt. Ilyenkor
a legmegátalkodottabb csirkefogónak is fel szokták fedezni
valami eddig jól titkolt erényét, hogy az illendőségnek
megfelelően el lehessen dicsérni, de Fodornál – úgy látszik – a
plébános nem talált semmit, akárhogy megerőltette magát.
Egyetlen dolgot tudott csak megemlíteni: halála pillanatában
papot kívánt, így feltehetőleg megbánta addigi életét. Sajnos,
a megbocsátást vivő pap megkésett, és csak a halál
pillanatában ért a szenvedőhöz, így a feloldozás elmaradt.
Mégis, az Úr méltányolja majd az igyekezetét. Erre a gyenge
szálra fűzte a pap halvány reményét, hogy az öreg talán mégse
került az örök kárhozatba.
Nagyon rövid úton elintézte a családtagok búcsúztatását is.
Úgy látszik félt, hogy kinevetik, ha felemlegeti: ki siratja haló
poraiban. Hiszen nem siratta senki.
Először megemlítette az özvegyet, aztán a két gyereket,
majd utolsónak a vejét. Halásznak feltűnt, hogy Náci
említésekor a három fekete alak egymásra néz, mintegy
véletlenül.
Na, megvolt a búcsúztató, a koporsót berakták a sírba.
Fodorné csipkedte magát, megjátszotta, hogy mennyire
sajnálja az urát:
– Édes uram, ne hagyj itt, hova legyek nélküled? –
siránkozott, száraz szemét szorgalmasan dörzsölve a
zsebkendőjével. A két gyerek még ennyi fáradságot sem vett,
csak nézett egymásra derűsen, nem törődve semmivel és
senkivel.
 Aztán megindult a gyászolók áradata. Mindenki illendően
részvétét fejezte ki az özvegynek és a két gyereknek, akik azt
komoly arccal nyugtázták. Halászt is arra sodorta a tömeg,
egyszer csak azt vette észre, hogy a szikár özvegy előtt áll, és
kötelességtudóan mormolja a szöveget:
– Fogadják legőszintébb részvétemet… Nyugodjanak meg…
Hiába, ez az élet…
– Köszönöm… – mondta az asszony. – Azt is nagyon
köszönöm, hogy megtisztelte az én öregem emlékét és kijött a
temetésre. – Gondolkozott egy kicsit. – Ugyan, törzs úr, ha
már a temetésre eljött, nem lépne be a temetés után egy kicsit
hozzánk? Biztos eljönnek a rokonok meg a jó emberei…
Halász meglepődött. Bevett szokás, hogy a gyászszertartás
után a rokonság összeül, elbeszélgetnek a megboldogultról,
vigasztalják a hátramaradottakat. Ha nem is tort ülnek, de
valami hasonlót. Na jó, de mit keres ott ő? – Már éppen vissza
akarta utasítani az invitálást, amikor eszébe jutott, talán hall
valamit Náciról. Lehet, hogy a rokonok közül is befut valaki.
– Köszönöm, egy pillanatra majd belépek, ha nem zavarom
a családot…
– Dehogy zavar, csak jöjjön! – invitálta még egyszer az
asszony. Halász továbblépett, hogy ne zavarja a többi
kondoleálót.
Vajon mit akarhat az asszony? Soha nem volt járatos
hozzájuk, az öreggel is csak néhányszor beszélt, akkor is
hivatalos ügyekben. Talán azt akarja bizonyítani, hogy nekik
semmi közük Náci ügyeihez, nincs rejtegetnivalójuk. Vagy
talán egyszerűen úgy gondolja, hogy emeli a tor fényét, ha a
hatóság is képviselteti magát?
A temető lassan kiürült, a rokonság, jó barátok egy
csoportban elindultak a Petőfi utca felé. Halász egyedül
ballagott utánuk.
Látszott, hogy a porta elejét igyekeztek egy kicsit rendbe
hozni a nevezetes alkalomra. A ház környékét felseperték,
félreverve a sok szemetet, tyúkpiszkot, ami évek alatt
háborítatlanul felgyülemlett. Az udvaron szanaszét heverő sok
kacatot egy rakásra dobálták, hogy az udvar képét
elfogadhatóvá tegyék. A tornác köve is szokatlanul tiszta volt.
– Legalább ennyire becsülték az öreget… – gondolkodott
magában Halász, aztán a többiek nyomán belépett a házba.
A nagyszobában fehér csomagolópapírral letakart asztalon
tányérok voltak kirakva, poharak, borosüvegek. Az asztal
közepén hatalmas tálon sült hús, mellette kocsikeréknyi
kalácsféle. Az egész házat égett zsírszag ülte meg és olyan
tömény borgőz, mintha a szoba padlóját borral locsolták volna
fel.
– Üljenek le, fogyasszanak! – kínálta az asszony a
vendégeket. Azok némi toporgás után el is helyezkedtek, ki
egy pohár bort, ki kést, tányért fogott. Halász is kezébe vett
egy tányért, de azon látszott, hogy csak úgy hamarjában
törölték el, a kés nyele is ragadt a kosztól, így az a kis étvágya
is elment, ami volt. Letette a tányért, pohár bort fogott a
kezébe.
Nézegette a vendégeket. Mindenkit megnézett, senki se
maradt ki, de egyetlen ismeretlen arcot se látott,
valamennyien helybeliek voltak.
– Hát a vidékiek nem jöttek meg? – kérdezte, amikor egy
pillanatra a háziasszony közelébe tudott férkőzni.
– Nem jöttek, mert nem is tudják, hogy meghalt az öreg.
Ilyen rövid idő alatt nem lehetett értesíteni őket. A temetéssel
sietni kellett, mert ugye még nyár van… Majd megtudják, ha a
particédulát megkapják Nem sokan vannak.
– És Náci rokonai?
– Nem voltunk mi összejárósok velük! Lenéznek
bennünket, mert falusiak vagyunk.
– Lehet, hogy náluk van Náci?
– Kitelik tőle, amilyen bolond! Engem nem érdekel, ha
visszajön, itt lesz, ha meg nem, hát nem. Meglesz az én
lányom nélküle is!
A hangulat – talán az elfogyasztott borok hatására –
kezdett egy kicsit oldódni. Tóni már kicserélte a maga kis
borospoharát egy félliteres korsóra:
– Elfáradok, annyit kell emelgetni ezt a gyűszűt. Ez való
egy embernek, ni! – mutatott a korsóra.
Baj még nem volt vele, egyelőre csak a nyelve eredt meg, a
kedve emelkedett.
Berta néni a szomszédból nem is állta meg szó nélkül:
– Mindjárt dalolni fog ez a gyerek! Tóni, mégiscsak az apád
volt!
– És? Jó helyen van, ahol van. Mi is csak oda kerülünk!
Erre aztán megindult a beszélgetés: igen, mindnyájan oda
kerülünk, ki előbb, ki később… aki született, annak meg is kell
halnia… Szóval elmondták mindazt a mélyértelmű
bölcsességet, ami ilyenkor el szokott hangzani.
– Szegény, neki jobb így, már csak szenvedés volt az élete…
– keneteskedett Fodorné.
– Csudát! Inkább egész jól volt! Hétfőn még együtt jöttünk
haza a szőlőből, úgy lépkedett, mint egy fiatal! – ellenkezett az
egyik koma. – Nagyon meglepődtem, mikor hallottam, hogy
meghalt. Nem gondoltam volna!
 – Az már nagyon mindegy, hogy maga mit gondol, sógor! –
nézett rá Tóni. – Maga mindent jobban akar tudni!
Mást nem mondott, de úgy nézett a sógorra, hogy annak
elment a kedve a további eszmecserétől. Jól ismerte Tónit,
tudta, hogy nem érdemes vele vitatkozni, különösen, ha bor
van benne. Márpedig most van, mert a korsót már másodszor
buggyantotta meg. Egy darabig kényszeredett csend volt.
– Hát Náci csak nem kerül elő? – próbálta másra fordítani
a szót az egyik szomszédasszony.
– Bánom is én, bár sose jönne vissza! – szólalt meg Márta,
a szomorúnak éppen nem mondható szalmaözvegy. Eddig
derekasan kínálgatta a szomszédságot. Mindenkivel
szorgalmasan kocintott, és egyik poharat a másik után
ürítette.
Nem szerénykedett Fodorné sem. A vendégek néha
elfelejtett tölteni, de magának soha. Egy csorba szélű porcelán
bögréből ivott, mikor azt gondolta, hogy nem figyelnek rá.
– Egy fiatalasszony nem tud sokáig meglenni férfi nélkül! –
pajkoskodott az egyik rokon, akin már szintén meglátszott a
bor hatása. (Te meg különösen nem, húgom! – tette volna
hozzá, ha meri.)
– Majd lesz, aki besegít neki, igaz-e, néném? – szólalt meg
Tóni, megölelgetve testvérét.
– Nyughass! – hessentette volna el magától öccsét Márta,
de az nem engedte magát.
Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el a
vendégeket. Hiszen rendben van, a testvér megölelheti a
testvérét, nincs abban semmi… De ahogy az a Tóni ölelgeti a
nénjét… hát az már egy kicsit sok!
– Lesz majd, aki megkapálja a kertedet, ugye? – szólt
testvérének részegjókedvvel Tóni, és már az asszony
szoknyája alá nyúlkált, amit lehetetlen volt nem észrevenni.
Az emberek megpróbáltak félrefordulni, úgy tenni, mintha
nem látnának semmit. Már az öregasszony is megsokallta.
– Ne hülyéskedj! Mit mondanak az emberek?
– Le vannak szarva! – mondta ki kertelés nélkül
véleményét a részeg legény.
Ez már több volt a soknál. Zavart csend után előbb az
egyik, aztán a másik család tápászkodott fel, valami mentséget
mormolva. A szoba gyorsan kiürült. Halász is csatlakozott az
egyik csoporthoz, és minden különösebb búcsúzkodás nélkül
kifele indult. Amikor az ajtóból hátranézett, akkor töltötte
meg éppen ötödször korsóját a fiatalember.
– Na, ebből nekem elég volt! – fújtatott az egyik távozó.
Halász is úgy érezte, ennél többet már képtelen elviselni.
Gondolataiba merülve baktatott az utcán, hogy megkeresse
társait. A jelenet őt is megzavarta. Természetellenes kapcsolat
van a két testvér között? Vagy csak a bor?… Ki tudja.

Izgalom Holczeréknál
Holczerék idegesen feküdtek le tegnap, zaklatottan ébredtek
fel ma, pedig nem is tudták, mi előtt állnak. Napjaik általában
békességben teltek, csak akkor voltak tele aggodalommal, ha a
gyerekek itthon voltak Németországból. Ez az aggodalom csak
akkor szűnt meg, ha értesítést kaptak kintről, hogy baj nélkül
hazaérkeztek.
Az öreg valamikor Keszthelyen szerzett diplomát,
gazdatiszti működését a gróf birtokán kezdte. Munkába állása
után megnősült, az egyik idősebb kollégájának a lányát vette
el, akivel jelentős hozományt is kapott, többek között azt a
házat, amiben jelenleg is laknak. Persze, a ház akkor még nem
úgy nézett ki, mint most. Jó karban tartva, a szépen gondozott
kert közepén, az utca egyik legszebb háza volt.
Már tartott a háború, mikor egymás után két gyermeke
született: egy fiú meg egy lány. Holczer papa nagyon meg volt
elégedve az élete folyásával. Attól nem kellett tartania, hogy
behívják katonának, az uradalom elintézte a mentesítést. A
gróf nagyon kellemes munkaadó volt, évszámra nem is látta,
csak akkor szerzett tudomást a létezéséről, amikor a gyerekek
születése után soron kívül megemelte a fizetését. A napi tej,
kenyér, a tűzifa, hízott disznó kitellett a konvenciójából,
fizetése magasabb volt, mint a falusi értelmiségé általában,
gyerekei szépen nőttek. Szóval minden oka megvolt rá, hogy
elégedett legyen.
Ez a számára nagyon kellemesen berendezett világ omlott
össze 1944-ben. Eltűnt a gróf, megszűnt az uradalom, egyik
napról a másikra állás nélkül maradt. Hosszú ideig nem is
tudott elhelyezkedni. Abban az időben a „gazdatiszt” szónak
igen rossz csengése volt, akár a csendőrnek meg a jegyzőnek.
A család egyszerre megismerte, mi az ínség, a
létbizonytalanság.
Végül, ahogy a téeszek kezdtek lábra kapni, sikerült
elhelyezkednie az egyik környékbeli szövetkezetnél
állattenyésztőként. Az ínség megszűnt, de a régi úri világ
számára többet nem jött vissza.
1956 újra megrázta a családot. Lányuk, Stefike, egy nap
bejelentette, hogy a nagybácsiékkal külföldre távozik, mert
számára ebben az országban nincs semmi perspektíva.
Hosszas vita után a szülők hozzájárultak. Abban az időben
sokat sírtak, de később megnyugodtak, mikor kintről csupa jó
hír jött: a lány befejezte a tanulmányait, majd férjhez ment
egy ugyancsak magyar fiatalemberhez, és tűrhető jómódban
él.
Szükség is volt valami vigasztalásra, mert ahogy Stefike
sorsa elrendeződött, kezdődtek a bajok a fiúval, akit felnőtt
korában is csak Pubinak becéztek. Pubi születése óta egy kicsit
különc volt, nem szerette a társaságot, legtöbbször
visszahúzódott valami sötét sarokba, és önmagával volt
elfoglalva. A középiskolát jó eredménnyel végezte el, de néha
már akkor is meghökkentette az embereket furcsa állításaival,
extravagáns modorával.
A fiúnak nem sikerült bejutnia az egyetemre. Akkor arra
gondoltak, hogy talán apja múltja volt az akadály, ma már
hajlamosak azt hinni, hogy valamilyen furcsa kijelentése
hökkentette meg a felvételi bizottságot, azért maradt ki. Pubi
nem keseredett el, munkát vállalt, és igen gyorsan megnősült.
Az öregek azt gondolták, hogy végre második gyermekük élete
is elrendeződött.
A bajok akkor kezdődtek, amikor a fiú kétheti házasság
után beállított, hogy a felesége otthagyta. Ekkor kezdtek
jelentkezni a hangok is, azok a rejtelmes hangok, amiket csak
Pubi hallott, és amelyek állandóan fenyegették, és mindenféle
lehetetlen dologra próbálták rábeszélni.
A papa – bár nem akart rosszra gondolni – orvoshoz vitte a
fiút, és itt derült ki a szomorú valóság: Pubi elmebeteg – ők
ugyan csak idegbetegnek szokták mondani –, és nem is
remélhetik, hogy a betegségből kigyógyul. Kapott egy sor
villanykezelést, akkor egy ideig jobban volt, aztán megint
jelentkeztek a tünetek. Visszakerült a kórházba, újra rendbe
hozták, aztán újra visszaesett, és így tart ez még ma is. A
betegség természetéből következett-e, vagy a sokk-kezelés
hatására, esetleg az állandóan szedett nehéz gyógyszerek
miatt, de néhány év után Pubi kezdett szellemileg leépülni, és
jelenleg, negyvenéves korára, egy első osztályos kisgyerek
szellemi nívóján mozog.
Lányuk és vejük közben megkapta a német
állampolgárságot. Mivel itthon semmi bűnük nem volt,
nyugodtan hazajöhettek látogatóba. Az első alkalommal
hosszas levelezés, sok tanakodás után várták őket, ma már
veje és lánya évente többször is hazaugrik, olyan könnyedén,
ahogy ők beutaznak a városba, ha valami vásárolni valójuk
akad.
Az öreg Holczer – aki közben meglehetős nyugdíjjal
kilépett a termelőszférából – tulajdonképpen meg lehetett
elégedve a vejével. Jómódú, jó kiállású férfi volt, aki, ha nem
is dúsgazdagon, de az övékénél mindenesetre magasabb
szinten képes volt eltartani feleségét.
Az aggodalmak akkor kezdődtek, amikor Nyugaton divatba
jöttek a népi eredetű régiségek. A szülők nevettek, amikor
meghallották, milyen összegeket fizetnek odakint egy
rokkáért, szenes vasalóért, mozsárért, tejesköcsögért.
– Na, akkor én gazdaggá teszlek benneteket! – mondta a
papa, és felment a padlásra. Percek alatt ledobált egy csomó
haszontalan lomot, amit veje komoly arccal megköszönt, és
elcsomagolt kocsijába. Röviddel hazatérésük után írták, hogy
mindent igen jó áron sikerült eladni, úgy hogy útjuk nem
került semmibe, sőt, még valami hasznuk is maradt rajta.
– Hát ha nekik ez kell?! – gondolta az öreg, és tervszerűen
megkezdte a régiségek gyűjtését. Az öreg falusi portákon
összeszedett minden vackot, csak úgy, grátisz, amit lányáék
odakint jó áron értékesítettek. A vő beleszerelmesedett a
könnyű pénzkeresetbe, és lassanként szervezett
kereskedelmet folytatott.
A kezdet csak játék volt. A vámnál nem sokat törődtek a
sok ócskasággal, annyit és annyiszor vittek ki, ahányszor és
amennyit akartak. Ahogy azonban a készletek elfogytak, meg
más konkurensek is feltűntek a faluban, az üzletet más
cikkekre is ki kellett terjeszteni.
Kedvelt cikkük lett a márkás porcelán. Rengeteg Alt-Wien,
meisseni meg egyéb váza, tányérka meg csésze hányódott a
faluban, leginkább a grófék készletéből, ezekről senki nem
tudta, mit érnek. Amit lehetett, felvásároltak. Később már
nem elégedtek meg ennyivel, más községeket, sőt Budapest
ócskapiacait is felkeresték, hogy megfelelő mennyiségű
áruhoz jussanak. Ennek a kivitele már nem volt olyan
egyszerű, de még mindig nem volt veszélyes. Ha a vámnál
valamit szóltak, megfizették a vámot, vagy egyszerűen
visszaküldték a kifogásolt darabokat. Ezzel nem járt
különösebb rizikó.
A félelem akkor kezdődött, amikor István, a vő, beletanult
az ikonfestészet meg az ötvösművészet titkaiba. Üzletfelei
kitanították, hogy mi az, amit érdemes átcsempészni
Magyarországról, honnan lehet megismerni az eredeti
műtárgyakat, hogy lehet megkülönböztetni az eredetit a
hamisítványtól. A férfi mindig újabb és újabb forrásokat
fedezett fel, áruja volt bőven. A probléma a határon
jelentkezett. Ezek már védett műkincsek voltak, amiknek a
kivitelét a vámrendelkezések tiltották, nem lehetett őket csak
úgy bedobni a csomagtartóba. Odakint tehát az autó hátsó
ülésébe és a szerelvényfal alá külön rekeszeket építtetett be a
műkincsek elrejtésére. Eddig a titkos rekeszek jól fungáltak,
már több utat tettek meg baj nélkül. Persze, ezek az utak
veszélyesebbek voltak, ha elkapják őket, nemcsak egyszerűen
megvámolják, de le is csukják vámbűntett miatt. Nem
beszélve arról, hogy árujukat, sőt az autót is elkobozzák, ezzel
elvesztik egész tőkéjüket.
Hát ezért féltek állandóan Holczerék, ha a fiatalok itthon
jártak, és csak akkor nyugodtak meg, ha megjött a levél: baj
nélkül hazaértek.
És ezért állt el csaknem Holczer papa szívverése, amikor
Garzó hadnagy és Borján törzsőrmester becsöngetett a
kapuján.
– Jó napot kívánok! Holczeréket keressük! – köszönt rá az
öregre udvariasan Garzó.
– Tessék! Holczer vagyok! – szólt az öreg, de arcáról olyan
riadalom sugárzott, hangja úgy reszketett, hogy az nem
kerülhette el a rendőrök figyelmét.
Garzó sokat jelentően Borjánra nézett, majd
bemutatkozott:
– Garzó hadnagy vagyok a kapitányságról, szeretnék
felvilágosítást kapni pár olyan dologról, ami önökkel is
kapcsolatban lehet.
– Tessék! Fáradjanak beljebb! – mondta síri hangon
Holczer, de meg volt győződve, hogy minden elveszett,
lányáék lebuktak, és már valamelyik börtönben várják az
ítéletet. Megerősítette a gyanúját a folytatás:
– Úgy tudom, hogy a kedves lánya és a veje a napokban
itthon járt Nyugat-Németországból.
 – Igen, kérem, két hétig itthon voltak. Minden évben
megjönnek.
– Magyarországon vannak még, vagy már visszautaztak?
– Hoppá! – gondolkodott villámgyorsan Holczer. – Akkor
itt más van… ha még ők kérdezik, hogy itthon vannak-e?
– Tessék már bejönni és leülni, ne ácsorogjunk itt az
udvaron! – kínálta már szívélyesebben őket az öreg. –
Őszintén szólva nem tudom biztosan. Tőlünk már
elbúcsúztak, de azt mondták, hogy hazafelé megállnak a
Balatonnál, és ha szép idő lesz, ott maradnak péntekig. De
hogy milyen időt találtak a Balatonnál azt nem tudom.
– Nem tetszik tudni a címüket? A Balaton melyik részén
tartózkodnak?
– Csak annyit tudok, hogy valami kempingbe mentek. Egy
barátjuk már régebben ott van, azzal utaznak haza. – De
mondják már meg, kérem, miért érdekli önöket?
– Őszintén szólva, nem tudom, van-e valami jelentősége.
Mindenesetre szükség volna a segítségükre – udvariaskodott
Garzó.
– Mégis, miben segíthetnének a gyerekeim? –
kíváncsiskodott most már csaknem megnyugodva Holczer.
– Csak bizalmasan mondom el önnek, remélem, nem adja
tovább!
– De kérem, legyen egész nyugodt!
– Hétfőn, amint talán tetszik is tudni, betörtek a
kápolnába.
– Igen? Nem is hallottam. Igaz, én hétszámra ki se teszem a
lábam a házból.
– A betörés egy speciális okból minket nagyon érdekel,
szeretnénk elkapni a tettest. Na, egy tanú szerint az ön
gyerekei a kérdéses időpontban éppen akkor hajtottak arra…
– Csak nem tetszik gondolni, hogy ők voltak?
– Nem, dehogy! De láthattak valakit vagy valamit, ami a
segítségünkre lehet.
– Hát… majd megírom nekik. Egyébként két-három hónap
múlva újra jönnek… ha akkor még aktuális lesz…
Garzó mosolyogva legyintett:
– Remélem, addigra túl leszünk rajta. Szép is volna!
– Esetleg megadom a címüket…
– Köszönöm, tudjuk! – mondta Borján.
Ez volt az a pillanat, amikor Holczer újra félni kezdett. Ez
nem rutinszerű érdeklődés…, akkor nem lennének ennyire
felkészülve!
Egy darabig csend volt majd a hadnagy újra elkezdte,
mintha csak éppen valami közömbös tárgyról diskurálna:
– Mondja, mi a vejének a foglalkozása?
– Technikus. Gépésztechnikus.
– Jól kereshet ha ilyen szép kocsira telik… Nagyvállalatnál
dolgozik? Vagy maszek?
Fel volt adva a lecke Holczemek. Mit mondjon? Az igazság
az, hogy a veje pillanatnyilag nem dolgozik sehol, teljes
egészében az illegális kereskedelemből él nem is rosszul.
Akármit mond, a rendőrség ki tudja deríteni, mi az igazság,
akár egy egyszerű hivatalos megkereséssel is. Ha hazugságon
érik, az felér egy terhelő vallomással.
– Tulajdonképpen – kezdte kényszeredetten –
pillanatnyilag sehol sem dolgozik…
A két rendőr megint összenézett ami nem kerülte el az öreg
ember figyelmét ezért gyorsan folytatta:
– Most készül egy nagyobb üzleti vállalkozásra. A tőkéje
megvolna, de ez a bizonytalan gazdasági helyzet ugye… meg
kell gondolni.
– Mégis, miből él?
– Keres azért ezzel-azzal, csak nem rendszeresen.
– Mondja már, mivel?
– Régiségekkel, öreg bútorokkal, ilyesmikkel…
Bár csak ezzel foglalkozna! Akkor ő sem volna kitéve ilyen
izgalmaknak. Valójában ez eddig a legveszedelmesebb útja:
megrendelésre szállít. Most készül elkövetni a vámfőbűnök
legsúlyosabbikát aranytárgyakat csempész külföldre.
Mégpedig nem közönséges aranytárgyakat: az aranyérték
szinte eltörpül a művészi ötvösmunka értéke mögött. Ő maga
is megbámulta a sok címeres meg csipkeszerű áttörésekkel
díszített tárgyat pedig az ilyesmikhez nemigen ért. Még a
háborodott Pubi fia is sírva kérte, adjanak neki egyet. Persze,
nem lehetett.
Őszinte örömére a rendőrök nem forszírozták a témát. A
hadnagy másról kezdett beszélni:
– Úgy tudom, ön valamikor a gróf uradalmában dolgozott.
– Igen, kérem, nyolc évig az uradalomban voltam
gazdatiszt az állattenyésztésnél. Az enyém volt a schweizer-
tehenészet. Régen volt!
– Jól ismerte a grófot?
– Már hogy ismerhettem volna?
– Hiszen nála dolgozott, nem?
– Olyan ez, mintha a papot kérdezné, ismeri-e az Úristent
mert neki dolgozik. Egyedül Rónay nagyságos úr, a
jószágkormányzó járt be hozzá naponta jelentéstételre, mi
legfeljebb távolról láttuk.
– És a fiatal gróf? Azt mondják az öregek, egész
demokratikus gondolkodású volt.
– Lehet, hogy van benne valami, láttam sokszor, hogy a
cselédgyerekekkel hancúrozott. A lóistállóba sokszor
bement… de a tehenekkel nem törődött.
– Most, hogy itthon volt, nem látogatta meg magát?
– Miért látogatott volna? Azt se tudja, hogy a világon
vagyok. Még abban az időben sem tudta, nem hogy most,
negyven év után!
Lehet, hogy valami baj van a gróffal? Valami disznóságot
csinált? Csak a veje disznóságai ne derüljenek ki, a többi nem
érdekes!
Garzó nem volt nagyon megelégedve a beszélgetés
eredményével. Tény, hogy az öreg meg volt ijedve, amikor
rányitották az ajtót. Vaj van a füle mögött, az biztos. De mi?
Erre nem kapott semmi felvilágosítást.
– Csak még egyet, és már itt se vagyunk – kezdte újra a
hadnagy. – Eltűnt a faluból egy fiatalember. Erről hallott?
– Nem én, kérem. Kicsoda? Mondtam, hogy én állandóan
itthon ülök, nem tudok semmit.
– Kántor Ignácnak hívják. Ismeri?
– A Náci? Hát hogyne! A parádés kocsis unokája. Hova
lett?
– Ezt szeretnénk mi is tudni. Hétfőn este önöknél járt, ha
jól hallottam.
– Hogyne, kérem! Estefelé volt itt. A kémények kezdenek
omladozni, át kell rakni őket. Már régen megígérte, de csak
most kerít rá sort a hét végén. Azért jött, hogy megmondja,
miből mennyit vegyek.
Na, ha az a gyerek eltűnt, az külön szerencse – gondolta
Holczer. – Hétfőn este olyan váratlanul nyitott rájuk, le se
tudták takarni a holmit. Ha eljártatja a száját…
– Hova lett? – kérdezte aztán. – Nem csavargó fajta,
nagyon tisztességtudó, szorgalmas fiatalember. Ritkaság a
mai világban!
– Ha én azt tudnám! Szükségünk volna rá, keressük, de
nem találjuk. A családja se tud semmit, pedig nem olyan nagy
ez a falu, hogy sokáig lehetne bújócskázni benne!
– Persze, majd csak előkerül!
Éppen búcsúzni kezdtek, amikor nyílt az ajtó, és benyitott
Pubi, az őszülő hajú, reményteljes csemete. Az öreg a pokolba
kívánta. Pubi megállt Borján előtt, akit – idősebb lévén –
magasabb rangúnak tippelt, összevágta a bokáját, keményen
meghajtotta a fejét:
– Ifjú Holczer Nándor – mondta, és közben egy olyan torz
grimaszt vágott, hogy Borján nem tudta, bolond az illető vagy
őket gúnyolja. Kérdően nézett az apára, aki szomorúan
pislogott vissza fia háta mögül, és többször megkopogtatta a
homlokát. Borján megértette, hogy a férfi nem beszámítható.
– Maguk rendőrök! – kezdte Pubi. Nem kérdezte,
megállapította.
– Azok vagyunk bizony, nem szégyelljük! – kedélyeskedett
Borján.
– Azért jöttek, hogy a papát letartóztassák! – mondta
ellentmondást nem tűrő hangon Pubi.
– Pubikám, menj ki szépen, ne zavard az urakat! – próbálta
az öreg kihessegetni. Borján azonban megfogta a fiatalember
karját, nehogy meglépjen.
– Már miért tartóztatnánk le a papát?
– Hát az arany miatt. Isti sógor megmondta, hogyha az
aranyat megtalálják, akkor mindnyájunkat lecsuknak. Azért is
nem adott nekem belőle.
Bumm! Ha a nagy csillár a fejükre esik se okoz kínosabb
meglepetést. Egy darabig süket csönd volt. Legelőször Garzó
tért magához:
– Milyen aranyról beszél ez a fiatalember?
Holczer kínzottan védekezett:
– Kérem, a fiam elmebeteg, állandó kezelés és ellenőrzés
alatt áll. Valamit összeálmodhatott, nem tudom, mit…
Pubi közbevágott:
– De papa, ne mondd, hogy álmodtam! Emlékszem, kértem
azt a cigarettatárcát a címerrel, de nem adtátok nekem,
nehogy meglássa nálam valaki. Mert én bolond vagyok, nem
tudok rá vigyázni!
– Összevissza beszél a szerencsétlen, ne hallgassanak rá!
– Én úgy látom, hogy igen értelmes dolgokat beszél a fia!
– Igen, megmondhatja Kántor Náci is, kérdezzék meg tőle!
Igaz, Isti sógor azt mondta, nem szabad engedni, hogy
eljárjon a szája…
Ez volt az a pillanat, amikor Borján elkezdte magában
rehabilitálni Garzó hadnagyot. Mégiscsak igaza van? És a
szerencsétlen kőművest hiába is keresik, a teste itt van
elkaparva valahol a parkban, mert Isti sógor nem akarta
megengedni, hogy eljárjon a szája.
Garzó hadnagy határozottan szólt:
– Holczer úr, további intézkedéseinkig felszólítom, hogy a
házat ne hagyja el!
– Szóval le vagyok tartóztatva?
– Nem! Csak kivizsgáljuk, igazat mond-e a fia.
– Akkor nesze, te hülye! – fordult a fia felé, és egy
kegyetlen pofont húzott le neki. – Ne haragudjanak, ez
nagyon bennem volt. Megvert az isten ezzel a gyerekkel!
Ifjabb Holczer üvöltve rohant ki a szobából, de mire kiért
az udvarra, már megvigasztalódott.
– Jakucs néni, a papát meg letartóztatták! – mondta
dicsekedve a szomszédasszonynak, aki a kerítés fölött
leskelődött, mit csinálnak ilyen sokáig a szomszédban a
rendőrök.
– Ne beszélj! Aztán miért? – kérdezte elszörnyedve az
asszony.
– Á, semmi! Gyilkosság meg ilyesmik! – legyintett Pubi, és
elvonult hátra, a konyha felé, hogy anyját is megörvendeztesse
a hírrel.
 Hogyan tovább?
Este már nem találkoztak egymással. Garzó sietett a városba,
hogy az újabb fejleményekről beszámoljon a főnöknek, és
megtegye a szükséges lépéseket. Erősítést is akart kihozni,
mert figyeltetni kellett a Holczer-házat. Nem gondolta ugyan,
hogy az öreg megszökik, de meg akarta akadályozni, hogy
vejét figyelmeztesse a fenyegető veszélyekre, ha tudja, hol
tartózkodik.
Előzőleg hosszú megbeszélést folytatott a postavezetővel.
Utasította, hogy telefonhívást csak akkor kapcsoljon
Holczeréktől, ha ő is tud róla. Ha táviratot, expressz levelet
adnak fel, azt előzőleg neki mutassák be, ha nem tartózkodna
a faluban, Halász törzsőrmesternek. Mindezek után felhívta a
hölgyek figyelmét a legteljesebb titoktartásra, és hazaautózott.
Magával vitte Borjánt is. Az öregnek haza kellett mennie,
mert felesége igen komoly feladatokkal bízta meg: ki kellett
szellőztetnie a lakást, meglocsolni a virágokat, megetetni a
kanárit, és friss vizet kellett adni az aranyhalaknak. Borjánnak
súlyos lelkiismeret-furdalásai voltak. Mi lesz, ha Pityu, a
kanári, az eltelt két nap alatt – amikor a gazdi olyan hűtlenül
elfeledkezett róla – esetleg feldobta a talpát? Borján nem mert
volna felesége színe elé kerülni.
Szerencsére semmi ilyen tragédia nem történt. A kanári –
amelynek a törzs biztonság kedvéért jó negyed kiló
madáreleséget belódított – vidáman fütyörészve fogadta
eltartóját. Az öreg elvégzett mindent, amivel felesége
megbízta, aztán nyugodt lelkiismerettel lefeküdt. Hamar
elálmosodott, az előző éjszaka a borozgatás miatt ugyancsak
rövid volt.
Halász a faluban egyedül búslakodott a söröskorsó mellett.
Otthon azt mondta, elmegy puhatolózni, a valóságban csak azt
akarta, hogy egy kicsit nyugodtan, csendben tudjon
gondolkodni. Otthon ez nem megy. Felesége roppant kíváncsi
fehérnép, minden pillanatban kérdez valamit, vagy ezzel, vagy
más ügyekkel kapcsolatban, így óhatatlanul megszakítja az
amúgy is akadozva döcögő gondolatok fonalát.
A kocsmában csend volt. Néhányan beugrottak ugyan egy
pohár sörre, amikor az autóbuszról leszálltak, de felhajtva
italukat mentek tovább. Néhány fiatal randalírozott a
söntésben, azok sem foglalkoztak a gróffal, a környék
lánykínálatának testi adottságait taglalták.
Halász hát egyedül búslakodott, még a sör se ízlett úgy,
mint máskor. Alapjában véve társas lény volt, egyedül még
inni se tudott jóízűen. Örült, mikor a kiszolgálólány leült
mellé.
– Hát a kollégák már hazamentek? Már mindent tudnak,
amire kíváncsiak?
– A rendőr is csak dolgozó, kislány! Neki is van
munkaideje… aludni is kell néha. Majd visszajönnek…
– Tudja, mit nem értek, törzs elvtárs? – kérdezte Ilike. –
Maguk csak azt az átkozott aranyat keresik meg a grófot. Ha
megkerül, jó, ha nem kerül meg, az se tragédia. Miért nem
keresik inkább azt a szerencsétlen fiatalembert? A Nácit?
Halász már csak a mundér becsületéért is tiltakozott:
– Honnan tudja, hogy nem keressük?
– Ha keresnék, már így vagy úgy, de megtalálták volna.
Mert én nagyon rosszra gondolok…
 Halász úgy érezte, hogy éppen az ő félelmét sorolja a lány:
– Mindenki tudja, hogy összeverekedett hétfőn a Náci
Fodor Tónival. Mi lehetett ott?
– Ki mondaná meg nekünk? Az öreg Fodor, ha élne,
biztosan megmondaná, de azt már hiába kérdezzük.
– Az is éppen a legrosszabbkor halt meg… Várhatott volna!
Mondta volna tovább is, de Halász észbe kapott: mi a
csudát fecseg ő itt összevissza hivatalos dolgokról egy civillel,
mikor az szigorúan tilos? Le is állította a beszélgetést.
– Tudja mit? Maga csak törődjön szépen a maga dolgával, a
többit meg bízza ránk. Higgye el, nekünk is eszünkbe jut az,
ami magának. Legfeljebb nem beszélünk róla. Nagyon kérem,
maga se említse senkinek, mert a mi dolgunkat nehezíti! –
Fizetett és hazaballagott.
Otthon csak éppen bekapta a vacsoráját. Nem akarta
feleségével újra letárgyalni az eseményeket, arra hivatkozott,
hogy fáradt, és gyorsan lefeküdt. Valóban fáradt is volt, egész
éjszaka úgy aludt, mint a tej.
Reggel pihenten ébredt. Éjszaka – úgy látszik – egy kis eső
eshetett, nem sok, csak éppen annyi, hogy elverte a föld porát,
a levegő azonban kellemesen tiszta volt. A nyár végére egy
kicsit leperzselődött fű újra smaragdzölden csillogott, a fák is
szinte új életre keltek. Halász óriási tetterőt érzett magában.
Felöltözött, megreggelizett, és lekerekezett a tanácsházára,
ahol a randevút megbeszélték. Úgy gondolta, hogy a nap
folyamán sikerül pontot tenni az ügy végére.
Reményeiben hamarosan csalódott. Már akkor
meglepődött, amikor Garzó kíséretében két új embert is
meglátott. Ezek szerint nem leépítenek, hanem még csak most
épül ki a szervezet! Garzó arca meglehetősen gondterhelt volt,
és Borján se volt olyan vidám nemtörődöm, amilyen lenni
szokott.
– Van valami jelentenivalója? – kérdezte Garzó, Halásztól.
– Igen… egy pár bizalmas dologról szeretném tájékoztatni
hadnagy elvtársat, de… Körülnézett, látta, hogy állandóan
mászkálnak körülöttük, a helyet nem találta alkalmasnak,
elhallgatott.
– Jó, hamarosan sort kerítünk rá, de nem itt! – helyeselte
Halász aggályait Garzó.
– Mi is mondunk neked egy pár érdekes dolgot, hogy a
füled is kétfelé áll. Meg fogsz lepődni!
– Erről se itt! – intette le a hadnagy.
Az új emberek tulajdonképpen a Holczer család
megfigyelésére jöttek.
– Nem az embereket kell figyelni! – adta ki az instrukciókat
Garzó. – Azt kell megakadályozni, hogy hírek ki- vagy
bejussanak. Éppen ezért nem is kell túlságosan titkolni, hogy
figyelés alatt állnak. Az a lényeges, hogy meg se próbálják
értesíteni a fiatalokat!
A két fiatalember a Holczer-ház közelében leszakadt tőlük,
ők pedig ballagtak tovább.
Kinek az ötletére fordultak be az étterembe, nem tudni, de
Halász csak helyeselni tudott. Valóban, az étterem ebben az
időpontban mindenféle titkos megbeszélésre igen alkalmas
volt. Egy lélek sem ült a terített asztalok mellett rajtuk kívül.
Ahogy leültek az egyik sarokasztalnál, már meg is jelent a
kiszolgálónő, tálcáján három üdítővel.
– Három üdítő a kedves vendégeknek – jelentette be a
biztonság kedvéért, ha éppen nem vették volna észre.
A három rendőr egymásra nézett.
 – Ne haragudjon, kedves, én inkább egy pohár sört innék –
mondta Garzó, a két másik úr lelkesen helyeselt. Ilike most az
egyszer zavarba jött. Azzal hízelgett magának, hogy még a
vendég gondolatát is kitalálja, de ezeknél a rendőröknél
csődöt mondott. Ha sört hoz, üdítőt kérnek, ha üdítőt, akkor
meg sört. De hát a vendég az vendég!
– Igen, kérem, három sört! – Perdült, fordult, már ott is
volt. Minden nagyon érdekelte, amiről a rendőrök
beszélgettek, ott maradt a közelükben, mintha csak dolga
volna. Rendezte az asztalokat, kiürítette az amúgy is üres
hamutartókat, és fülelt, mit sikerül felcsipegetni.
Csalódott. Az égvilágon semmit. Amíg a teremben
tartózkodott, a három férfi meg se szólalt. Végül, mikor már
sehogy sem tudta tovább húzni az időt, durcásan kiment.
– Na végre – lélegzett fel a hadnagy –, azt hittem, soha
nem megy ki!
– Kedves kislány, csak roppant kíváncsi! – mentegette
Halász.
– Na, akkor lássuk, foglaljuk össze, amit eddig
megtudtunk! – kezdte Garzó, olyan hangnemben, ahogy a
főnök szokta odabenn kezdeni a reggeli tájékoztatókat. –
Először: beigazolódott elképzelésünk a grófról meg a kincsről!
Borján abban a pillanatban közbeszólt:
– Ne tessék haragudni, talán maradjunk a tényeknél!
– Borján, maga már megint kötözködik! – méltatlankodott
Garzó. – Ha tényeket akar, akkor nem tartunk sehol. Komoly,
részben beigazolódott feltételezéseink azonban vannak. Maga
mondta!
– Bocsánat, nem úgy értettem. Csak arra céloztam, hogy
rábukkantunk egy aranycsempész-társaságra, a tettes vagy
tettesek az ismert Ford Taunussal közlekednek. A kocsi a
határőrség tájékoztatása szerint még az országban
tartózkodik. Van remény, hogy sikerül lefülelni őket.
– Hát nem ezt mondtam én is? – vitatkozott Garzó.
– Én nem emlegetnék semmiféle grófot, mert az csak
nehezíti a helyzetet. Minek keverjük meg a dolgot?
– Édes barátom, ha nincs gróf, akkor tulajdonképpen miért
jöttünk ki?
– Azt nem tudom, de egy biztos: jó, hogy kijöttünk, mert
valami van, ha nem is az, amire gondoltunk.
Halász először nem értett semmit, de aztán elmesélték,
hogy mit végeztek Holczeréknál.
– Jót tett velünk az a Pubi, így tudtuk meg, merről fúj a
szél. Kár, hogy nem beszámítható!
– Szerencse, hogy nem beszámítható! Ha az volna, nem
mondott volna semmit!
Halász elmondta, mit tud az idegenbe szakadt házaspárról.
Ha nem Taunust keresnek, hanem Audit, rögtön rájuk
gondolt volna, mert azelőtt Audival jártak. Úgy látszik,
kicserélték a kocsit.
– Ahhoz képest, hogy munkanélküli, elég jól megy neki.
Egy ilyen kocsit ott se adnak ajándékba! Mondja, Halász,
milyen gyakran járnak ezek haza?
– Évente háromszor-négyszer. Lehet, hogy többször is –
felelte Halász.
– Vajon miért jönnek ilyen gyakran? Nyáron eljönnek a
Balatonra, mellesleg meglátogatják az öregeket is, ez érthető.
De évente többször eljönni Erdősre? Mi van itt olyan érdekes?
– Üzleti utak ezek! – tette le a garast Borján! – Nem ők
volnának az egyetlen nyugatnémet állampolgárok, akik a
hazalátogatást összekötik egy kis üzleteléssel is!
– Amíg csak ócskaságokat hordanak, ott egye a fene,
legalább itt marad a pénzük. De ha aranyat, műkincset
csempésznek, az egészen más!
– Lehet, hogy csak limlomokkal kezdték, aztán
megszerették a szakmát, és ma már komolyabb üzleteket
csinálnak…
– Gondolja, hadnagy elvtárs, hogy pont tőlünk
csempésznek ki aranyat? Eddig mindig úgy tudtam, hogy
kintről próbálnak illegálisan behozni! Az arany ott olcsóbb,
mint nálunk…
– Így igaz. Nem is közönséges, kommersz aranytárgyakra
gondolok, hanem arany műkincsekre. Nálunk ezek viszonylag
olcsóbbak, mert az államnak monopóliuma van arany
felvásárlására, és a legszebb ötvösmunkát is csak törtarany-
árban veszik meg. Itt van nekik az üzlet!
– Igaz, a Pubi is valami nagyon szép címeres
cigarettatárcáról beszélt! – mondta Borján.
– És éppen ezért nem mondok le a grófról! Címeres arany
cigarettatárcája csak arisztokratának volt régebben is… Talán
Isti sógornak már neve van a csempész szakmában, és valaki
beajánlotta a grófnak. A helyismeret meg a családi
összeköttetés csak kapóra jött! Mindent megbeszéltek előre
azzal a kőműveslegénnyel, a gróf csak megmutatta, hol a
fülke, már mehetett is!
Borján sehogy sem volt elégedett.
– Valami nem stimmel… Hadnagy elvtárs is hallotta,
mennyire megijedtek Holczerék, amikor a kőműves váratlanul
beállított…
– Na és?
 – Ezek szerint már este ott volt az arany. Akkor mit vittek
ki a kápolnából éjszaka?
– Hát… az egészet arra alapozzuk, amit Pubi mondott. Kit
érdekel, mit beszél összevissza az a háborodott?
– Ha belepasszol az elméletünkbe, amit mond, akkor
hiszünk neki, ha nem, akkor nem? Egyáltalán miért féltek
Holczerék a kőművestől, ha az bontotta ki nekik a ládikát?
– Tudom is én… A kőműves kibontott egy ládikát, azt se
tudta, mi van benne, csak este látta meg. Talán féltek, hogy
részt követel…
– Megint csak megkérdem: ha a ládikát már elvitték, mit
kerestek éjszaka a kápolnánál?
Senki sem szólt. Egyelőre a dolognak ez a része rejtély.
Biztosan valami hiba csúszott az elképzelésükbe.
– Ezért mondom, hadnagy elvtárs, hogy ne keverjük meg a
dolgokat! – szólt végre Borján. – Foglalkozzunk csak azzal,
ami biztos, a többi majd kiderül!
– Jó. Végeredményben mindegy, úgyis csak akkor
léphetünk tovább, ha a rakományt elkapjuk, akkor majd
kibogozzuk az összefüggéseket. Tehát: a Szalontai házaspár
magyarországi útjai alkalmával rendszeresen csempészéssel
foglalkozik. Jelenleg tudomásunk szerint különösen nagy
értékű dolgokat próbálnak az országból kijuttatni, ezt kell
nekünk megakadályozni. Ha sikerül tetten érni őket, majd
kiszedjük belőlük, kitől származik az áru, kinek a
megbízásából dolgoznak?
Borján helyeselt:
– Ez az, hadnagy elvtárs, így tiszta! Az a sok „lehet” meg
„talán” csak elködösíti a dolgokat. Akkor ebédelhetünk is!
Halász meglepődött:
 – De édes öregem, hol vagyunk még az ebédtől? Mert
egyrészt igaz, hogy a csempészügyben van valami
elképzelésünk, de másrészt…
Borján nevetett:
– Figyeli, hadnagy elvtárs, milyen tanulékony ez a Halász?
Már teljesen eltanulta hadnagy elvtárs stílusát!
Garzó mosolyogva helyeselt:
– Csak nyugodtan, Halász, nézzük meg minden oldalról a
dolgot! Mondja, miről felejtkeztünk el?
– Arról a szerencsétlen kőművesről! Azt is meg kellene
találni, de arról még egy szó se volt!
Borján nem vette komolyan:
– Családi rémdrámákkal nem foglalkozunk!
Garzó nem volt ilyen elutasító:
– Miért? Tegnap talán megtudott valami gyanúsat? Mert
szerintem is a fiú eltűnése egészen más dolog, nem tartozik
ránk. A hozzátartozók még be se jelentették!
– Nem elég, ha tudjuk, hogy eltűnt? Tegnap abban bíztam,
a temetésen megtudom, hol lapul, esetleg ott is lesz a
temetésen. De ma éppúgy nem tudok semmit, mint tegnap.
Hiába adattunk ki ellene körözést, a rendőrség se találja!
Garzónak ez nem jelentett semmit.
– Ugyan, én ismerem a módszereiket! Ha bejelentik
valakinek az eltűnését, három napig hozzá se nyúlnak, várják,
hátha magától előkerül. A legtöbbször igazuk is van.
Lefogadom, még ki se adták a körözési felhívást!
– Mégis, hol lehet?
– Tudom is én! Még az is lehet, hogy csakugyan megpróbál
kiszökni az országból a Taunusszal!
– Nagy hülyeség volna. Akkor már inkább elhiszem, hogy
meglátogatta valamelyik rokonát Pesten!
Borján gondolkodott:
– Na és? Ha csakugyan a legrosszabbra gondolunk? Hogy a
szerencsétlen fiatalember nem él?
Garzónak nem tetszett a feltételezés:
– Visszatérünk Pubihoz: „Isti sógor azt mondta, nem
szabad, hogy Nácinak eljárjon a szája…”
Borján felvonta a vállát:
– Például!
– Nem, barátom, ebben nincs igaza! A csempészek,
műkincs-síberek általában intellektuális bűnözők, akik távol
állnak minden erőszaktól. A gyilkos meg különleges lelki
alkatú, hogy úgy mondjam, eltorzult lelki alkatú, beteg ember,
akinek nincs érzéke a szép, a művészi iránt. Nem ismerem Isti
sógort, de nem ilyennek képzelem, meg se maradt volna
abban a családban.
– Talán nem is gyilkolták meg, hanem öngyilkos lett? –
mondta Halász.
– Miért?
– Talán csakugyan belekeveredett ebbe a lopásba, és most
fél…
– Annyira, hogy megöli magát? – Nem, nem valószínű. De
talán a magánélete indokolja. Maga ismeri! Érhette olyan
ártalom, amit már nem tudott elviselni?
– Abban a családban mindennap kínszenvedés. Sok öröme
nincs az életben, az biztos!
– És olyan ember? Érzékeny? Gyönge idegzetű?
Halász bizonytalankodott:
– Hát… azt éppen nem mondanám… nem sokat törődik az
emberek véleményével. Sokszor macerálják a feleségével, elég
durván is, ahogy már ezek a falusi legények szokták, hallottam
párszor. Ő meg csak vigyorog, megrántja a vállát. Egyszer azt
mondta: mért ne csinálná, ha jólesik neki?
– Nem éppen öngyilkos típus! Meg ha tudott már régen a
felesége dolgairól, miért pont most lett miattuk öngyilkos?
Egyelőre hagyjuk függőben. Halász keresse meg a pesti
rokonságot, derítse fel a baráti körét. Megpróbálom sürgetni a
körözést Pesten is, a környéken is, talán megtaláljuk, és
megszabadulunk ettől a gondtól. Sajnos, el nem késhetünk,
mert ha a legrosszabb történt, a fiú már hétfő óta halott.
Akárhogy forgatták a dolgot, ennél többre nem mentek.
Megebédeltek, azután a hadnagy és Borján visszamentek a
városba, Halász meg hozzálátott, hogy megtudja Náci
rokonainak a címét.

Ha a csempésznek nincs szerencséje

Míg ezek a dolgok folytak Erdősön, Szalontai István –
helyesebben Stephan Szalontai – és neje kiválóan érezték
magukat az ország másik felén, Balatonszemesen. Fogalmuk
sem volt, micsoda felfordulás van falujukban és hogy a
rendőrség lihegve keresi az acélkék Taunust. Évről évre
visszajártak Szemesre. Minden évben ugyanannál a családnál
béreltek szobát, közel a vízhez, közel a szórakozóhelyekhez,
mégsem olyan közel, hogy nyugalmukat zavarták volna. A pár
napos nyugodt pihenés hozzátartozott a szakmához. Pihenten,
testben és lélekben megerősödve kell nekivágni a határátkelés
izgalmainak, nehogy a hatóságnak feltűnjön a viselkedésük.
Különben is jó volt a Balaton mellett. Szalontai esküdött rá,
hogy ilyen kellemes víz sehol a világon nincs, a felesége meg
állította, sehol a világon nem tudnának ilyen olcsón nyaralni.
Többször kiszámították, hogy az élet odahaza hétköznap is
többe kerül, mint itt. Nem beszélve arról, hogy
Heidenheimben ők csak kis technikusék, míg itt valóságos
császárok. Akárhova teszik be a lábukat, a jó nyugatnémet
márka megteszi a magáét. Lám, a szállásadóék is! A villa
tulajdonosa kórházi főorvos, otthon talán szóba se állna velük.
Itt meg körülugrálja őket, takaríttat rájuk, gondoskodik a
szórakozásukról… és olyan apróságokról, mint bejelentkezés
meg hasonlók, soha nem beszél.
Ezért is keresi őket hiába a rendőrség.
Mint minden jónak, az uraskodásnak is egyszer vége
szakadt. Szabad idegük lejárt, Istvánnak le kell szállítani az
árut, mert megbízója mindennél többre becsüli a pontosságot.
Pár ismerős családdal – akikkel már évek óta találkoznak
Szemesen – elhatározták, hogy együtt mennek haza. Pénteken
indulnak, este megszállnak Bécsben, és szombaton délután
már otthon is lesznek.
Szalontai meg volt győződve, hogy nagyobb társaságban
könnyebben csúszik át a határon, talán egy-egy kocsira nem is
szentelnek akkora figyelmet. Bár érzett bizonyos izgalmat,
különösebben nem félt. A magyar határőrségről és
vámosokról csupa jót tapasztalt, ezt otthon is hangoztatta.
Persze, nem volt olyan egyszerű az átkelés, mint mondjuk
Ausztriából az NSZK-ba, ahol elég, ha az autó ablakán
kimutatja az útlevelét, már zavarják is tovább, ne akadályozza
a forgalmat. Két világ határán természetesen ez komolyabb,
de cseppet se veszélyes.
Sokszor átlépte már a határt, eddig minden útja egyformán
zajlott le: átnyújtotta az útiokmányokat, a kocsi papírjait. A
vámos közben megkérdezte, visz-e valami elvámolnivalót. Az
illendőség kedvéért a csomagtartó fedelét felemelik, esetleg
egyik-másik bőröndöt is kinyittatja, de jóformán oda se néz,
lehet mindent lezárni. Addigra a papírok is elkészülnek,
indulhat tovább. Maga ez a folyamat sohase tart negyed
óránál tovább. Persze, előfordult már, hogy órákat kellett
várni, de nem a vizsgálat miatt. Egyes rejtelmes időpontokban
a határőrség egyszerűen nem hajlandó foglalkozni az
utasokkal. Ez az időszak néha nappal van, néha éjjel, teljesen
rendszertelenül. Hogy miért csinálják, azt mindeddig nem
sikerült kiderítenie.
István gondos figyelemmel pakolta a holmit. A hátsó ülésre
egyetlen nagy utazóbőröndöt tett. Látni lehetett, hogy ott a
bőröndön kívül más nincs. Ha kíváncsi a vámos, mi van a
bőröndben, nyugodtan megnézheti, anélkül hogy kivennék.
Így nem férnek az üléspárnához, ami a dugáru jelentős részét
rejti. A kesztyűtartót megtömte cigarettával, cukorkával,
gyógyszeres dobozkákkal, csupa vacakkal, amiről az első
pillantásra látni lehet, hogy micsoda. Az ilyesmi a vámosokat
nem érdekli. A szerelvényfal mögötti rejteket viszont csak a
kesztyűtartó felől lehet nyitni.
A csomagtartót megtömte mindenféle táskával, szatyorral,
szennyes ruhával. Ha éppen kedvük tartja, csak
motoszkáljanak benne, kutassanak az ő piszkos gatyái között,
úgysem találnak semmit.
Este még egy kis búcsúvacsorát tartottak, a házigazda
megreszkírozott egy demizson bort saját pincéjéből, abból
szopogattak, de csak módjával. Hosszú az út, nagy a forgalom,
holnap pihenten kell vezetni.
 Másnap korán keltek. A társaság hajszálpontosan összejött,
felsorakozott a konvoj. A házigazdáék kinn álltak a kapuban,
még egy érzékeny búcsú, sűrű esküdözések, hogy jövőre
ugyanekkor, ugyanitt… aztán az öt kocsiból álló oszlop
elindult, a házigazdáék integetésétől kísérve. Stefike
meghatottan jegyezte meg:
– Megszerettek bennünket ezek a Matyiék!
(Azt nem tudta, hogy amint a kocsijuk eltűnik a sarok
mögött, a meghatottság azonnal lehervad a család arcáról, és a
családfő így nyilatkozik:
– Na végre, elette a fene őket! Siessünk takarítani,
tizenegyre jönnek Schuhmeisterék!)
A társaság zavartalanul haladt Szántód felé. Korán volt, alig
volt forgalom. Szántódnál lekanyarodtak a révhez. Egy
kompot kihagytak, hogy a társaság egyszerre felférjen, aztán
behajóztak. Voltak közöttük olyanok, akik még nem jártak
erre, ezek szájtátva bámészkodtak. Figyelték a víz fölött cikázó
sirályokat, eszeveszetten fényképezték a túlparton kitáruló
panorámát a hegyekkel és az apátsággal, a nap aranyhídját,
ahogy a vízben visszatükröződik. Mire a látnivalókkal
végeztek, már odaát is voltak.
Szép volt az út a tó partján, ahogy Almádi felé hajtottak,
többször megállapították, hogy még sokkal szebb, mint a túlsó
oldal, legközelebb meg kellene próbálni… De hát ezt minden
évben elmondták, és a végén mindig Szemesen kötöttek ki.
Megreggeliztek Almádiban, aztán északnak fordultak
Veszprém felé. István ment elöl, ő volt a vezető. Ő ismerte
legjobban az utat, és ha esetleg meg kell valamit kérdezni,
beszél magyarul.
Rátértek a nyolcas útra, és ezzel tulajdonképpen meg is
szűnt István vezető szerepe. Az út – mint egy hosszú
köldökzsinór – már összekötötte őket Graz-cal. Igaz, hogy ők
majd a határ után északnak fordulnak, Bécs felé, de ez már
egyszerű rutinutazás, olyan, mintha otthon volnának.
Csak már ott tartanának.
Nem lehet mondani, hogy István ideges lett volna. A
hosszú, egyhangú úton még egy kicsit el is álmosodott,
feleségével kiutaltatott magának egy adag kávét, amit minden
hosszabb útjára termoszban vitt magával. Beszélgettek is, de
gondosan kerülték azt a témát, ami a legjobban izgatta őket.
– Szép ez a vidék – vélte Stefiké –, de azért egész más, mint
Ausztria. Ahogy az ember átlép a határon, úgy érzi, mintha
más világba került volna…
Ami igaz, az igaz, volt valami abban, amit az asszony
mondott. A tájék csak olyan, legalábbis kezdetben, mint
itthon, de mihelyt egy faluba ér az ember, rögtön látja, hogy
más országba érkezett. A legkisebb burgenlandi falucskának is
aszfaltos útjai vannak, a házak előtt simára nyírt gyep,
virágok, a házak, az üzletek, a kirakatok úgy néznek ki, mintha
éppen most jöttek volna ki a nagymosásból. Sehol egy csepp
szemét. Nos, a Vas megyei falucskák még nem egészen
ilyenek. István azonban tárgyilagosan jegyezte meg:
– Azért látod, mekkora a fejlődés? Pár év még, és nem lesz
differencia!
Ebben maradtak. Aztán egyre többet hallgattak, különösen,
mikor közeledett Rábafüzes, a határátkelőhely. Ahogy a
határzónába beléptek, Istvánt elfogta a szorongás:
– Az ördögit, nehogy reszkessen a hangom…
– Nem féltelek, István, eddig mindig megálltad a helyed! –
bátorította a felesége.
 Sok beszédre nem volt idő, felemelkedett a bejárati
sorompó, indulni kellett. Mosolygós arcú határőr mutatta egy
kis tárcsával, hol álljanak meg, mikor begurultak a tető alá.
– Guten Tag! – lépett a kocsihoz a katona. Szalontai
kinyújtotta a papírjait az ablakon. A katona átvette,
belenézett.
– Önök magyarok? Beszélnek magyarul? – kérdezte.
– Természetesen! Beszéljen csak nyugodtan magyarul! –
mondta magabiztosan István, de nem tudta, hogy ez most jó-e
neki vagy sem.
A kiskatona még egyszer átfutotta a papírokat, aztán
bement az irodahelyiségbe. Kisvártatva egy tiszt kíséretében
jött vissza.
– Jó napot kívánok! – köszönt az is udvariasan. – legyen
szíves félreállni!
– Miért? – kérdezte István, miközben érezte, hogy meghűl
ereiben a vér.
– Semmi, semmi… csak rutin vizsgálat… Ott több hely van,
nem akadályozzuk a többieket.
Ezt a pechet! Még csak ez hiányzott! Most már csak abban
bízott, hogy nem találják meg a rejtekhelyeket. Közben látta,
hogy a társaság következő kocsija is befut. Az automatikusan
István után hajtott volna, de egyenesen tovább irányították.
– Was ist, Stefi? – kiáltott át Szalontainak.
– Nichts, eine kleine Stichprobe! – felelt vissza Szalontai
helyett a tiszt.
– Du Pechvogel! – kiáltott vissza a barát kajánul
vigyorogva. Ezt a figurát ismerte, Nyugaton is megcsinálják
néha. Ezerszám engedik átfutni a kocsikat aztán egyet-egyet
minden különösebb ok nélkül leállítanak, és tetőtől talpig
átnézik. Jó, ha órák alatt megvan. István sem gondolt még
semmi különösebbre, csak éppen most… nem hiányzott.
Barátai egymás után tovagördültek, ők meg csak ott álltak,
álltak, magukra hagyatva, óraszám. Senki sem törődött velük,
rájuk se néztek. Szalontai önbizalma minden perccel fogyott, a
végén már azt se bánta volna, ha elkapják, csak lenne már túl
a cirkuszon.
Teljes négy órát kellett várnia, azt se tudta, miért.
Néhányszor megpróbálta ugyan, hogy beszédbe elegyedjen a
pénzügyőrökkel, de azok – roppant udvariasan ugyan –
elhessegették maguktól.
– Bocsánat uram, mikor foglalkoznak már velem? –
próbálkozott az egyik barátságosabb arcú vámőrrel.
– Elnézést, csak egy pillanat… – és már el is tűnt.
– Kérem, nekem dolgom van, nem érek rá! – próbált
határozottabban fellépni egy másiknál.
– Sajnos, mi sem… – mentegetőzött a vámőr, és elszaladt.
Még sokkal idegesebb lett volna, ha tudja, azért várakoztatják,
mert idevárják a rendőrségi nyomozókat. Végül meg is
érkeztek.
Szalontai már minden reményéről letett, hogy valamikor is
sorra kerül, mikor egyszer csak hozzálépett két pénzügyőr.
– Ne haragudjon, tiszta bolondokháza van itt ma… Na,
most egykettőre végzünk, aztán szaladhat is! – vigasztalta a
magasabb rendfokozatú.
Barátunk figyelmét elkerülte, hogy a közelben egy fegyveres
határőr ácsorog, és néhány civil ruhás férfi bámészkodik
feléjük, mintha csak unalmukat akarnák elűzni. Nem sejtette,
hogy a civil ruhások tulajdonképpen rendőrök, akik egyenesen
az ő tiszteletére érkeztek. A legfiatalabb közöttük Garzó
hadnagy volt, aki szörnyen izgult, talán még jobban, mint a
delikvens. Hogyne! Most dől el, hogy van-e igazság abban,
amit összehordott. Ha nem találnak semmit, ha kiderül, hogy
az egész csak fatális tévedés, lesz mit hallgatnia!
– Hát kérem, először megkérdem, ahogy mindig szoktuk:
van-e valami elvámolnivalója, visz-e magával olyasmit, amit a
magyar vámtörvények tiltanak? – kérdezte a vámtiszt.
– Nincs semmi! – nyilatkozott Szalontai, megpróbálva
határozott csengést adni a hangjának. – Egyébként erről úgyis
mindjárt meggyőződnek…
– Természetesen. Azért mindig megkérdezzük, mert más a
büntetőjogi következménye, ha az utas önként vall be valamit,
mintha mi találjuk meg.
Szalontai pillanatig elrévedezett, talán jobb lenne, ha
csakugyan bevallaná, hogy jócskán visz magával tiltott árut,
ugyanannyira, hogy nem is értette a vámőr felszólítását.
– Tessék? – kérdezte, mikor rájött, hogy hozzá beszélnek.
A vámos türelmesen elmesélte:
– Tessék mindent kirakni a kocsiból!
– Hogyhogy mindent?
– Úgy, ahogy mondom: mindent, az utolsó szögig!
– Na de uraim, az órákig eltart!
– Sajnos! – hagyta rá a vámőr. – Még szerencse, hogy
ráérünk!
– Talán önök, de én nem…
– Kérem, tessék elkezdeni! – szólt most már kicsit
határozottabban a tiszt – Ezen mindenképpen át kell esnie!
Szalontai tehát hozzáfogott. Felesége reszketve állt
mellette, de semmiben sem segített.
– Na, csak hadd tapogassák a piszkos gatyáimat! –
gondolta, és a csomagtartóval kezdte. Remélte, hogy amíg
átnézik a szennyes fehérneműt, el is megy a kedvük a
keresgéléstől.
Nagyon tévedett. Nem nyúltak azok egyetlen
ruhadarabjához sem. Egy kis betonasztal mellett állt a kocsi,
amilyen a vásárcsarnokokban szokott lenni a zöldségeskofák
standján. Minden táskát, minden szatyrot magának kellett
kivinnie, oda kiborítania, aztán a ruhaneműt egyenként
visszaraknia. A pénzügyőrök semmihez se nyúltak.
Baj esetén még csak arra sem hivatkozhatott volna, hogy a
vámosok csempésztek valamit a holmija közé. A csomagok így
egyre fogytak, sokkal gyorsabban, mint ahogy Szalontai
szerette volna. A fináncokon nem látszott, hogy unnák a
procedúrát. Természetszerűen ezután a hátsó ülésen levő nagy
bőröndre került sor.
– Talán a bőrönd maradhatna benn, itt is megnézhetik!
– Tessék csak kivenni!
– De igen nehéz…
– Sajnálom, akkor is ki kell venni, a szabály szerint semmi
nem maradhat a kocsiban.
Szalontai tehát nyögve, szuszogva megpróbálta kiemelni a
nehéz bőröndöt de nem sikerült.
– Segíthetnének! – nézett a hivatalos közegekre.
– Sajnos nem nyúlhatunk hozzá. Talán őnagysága…
Mit volt mit tenni, Stefike megfogta a táska egyik végét ő a
másikat és nagy nehezen kiemelték az ülésről. Meg kell
vallani, egyébként a vámosok nagyon gálánsak voltak.
Felesége habselyem fehérneműje is abban a bőröndben volt
azt nem kellett egyenként szétrázni. A tiszt csak megemeltette
vele a stósz egyik végét a fehérneműkkel már végzett is. Magát
a bőröndöt azonban nagyon alaposan megnézte.
Szalontai végre izzadtan, szuszogva megállt:
– Készen vagyok!
– És a kesztyűtartó? – intett a finánc.
– Azok csak apró vackok!
– Mindegy, kérem, tessék kirakni!
Mit volt mit tenni, az álcázás céljára gondosan berakott
apróságokat is ki kellett szedni. A kesztyűtartó üresen
tátongott.
– Egyéb nincs? – kérdezték.
– Látják! Semmi az égvilágon!
– Jó! Akkor tessék félrelépni a kocsitól!
Szalontai ellépett, és remegve várta, mi következik.
Jött aztán két fürge fiatalember. Minden szerszámuk egy
csavarhúzó volt, de azt boszorkányos ügyességgel forgatták.
Pillanatok alatt leszerelték az ajtók kárpitját.
– De kérem, mit csinálnak, tönkreteszik a kocsit!
– Tessék nyugodt lenni, kiváló szakemberek, mindent
visszaszerelnek, szebb lesz, mint volt!
Szalontai már nem is drukkolt. Tudta, hogy mindennek
vége. Ha ilyen gondosan átnézik az egész kocsit feltétlenül
megtalálják az elrejtett holmit.
Az ajtókárpit után jöttek az ülések, majd a hátsó ülés
párnája. Egy mozdulattal kiemelték. Már, amikor megfogták,
érezték, hogy itt van, amit keresnek: igen nehéz volt. Egy
billentés és a szerencsétlen párna a hátára feküdt a
betonasztalon, és feltárta a hasát az érdeklődő pillantások
előtt.
– Ez mi? – kérdezte a tiszt, a beszerelt páncéldobozra
mutatva.
 – Ez?… Ez kérem az útiszéfem. Gyakran éjszakázom
kempingekben, kell valami megbízható hely, ahol az
értékeimet őrzöm.
– Kérem a kulcsát!
– Nem tudom odaadni, elveszett, a másodpéldány otthon
van.
– Ne gyerekeskedjék, kérem! Nekünk igen kiváló
lakatosaink is vannak. Kár lenne a dobozért!
– Hát… Mindjárt megnézem… Talán a kulcskarikámon…
Amilyen peche volt, ott találta. Sápadtan nyitotta ki a zárat,
és félrelépett.
A felpattanó acélajtó mögül egy gyönyörű ezüst étkészlet
tűnt elő. Csodálatos ötvösmunka volt. Ilyen evőeszközzel talán
csak királyok vagy legfeljebb hercegek táplálkozhattak.
A vámtiszt a civilruhásokra nézett:
– Ezt keresték?
Garzónak kellett válaszolnia, ő ismerte az ügyet. Ő azonban
bizonytalanul csóválta a fejét:
– Is-is! Kell még valaminek lenni!
– Folytassuk a keresést?
– Feltétlenül!
Szalontai lassan rájött, hogy nem véletlenül került a
kínzópadra, kifejezetten őt várták, és tudják, hogy mit hoz.
Csak azt nem tudta, hogy szerzett tudomást róla a hatóság?
Hiszen éppen a biztonság kedvéért nem közvetlenül a
tulajdonostól vette át az árut, hanem egy megbízható
közvetítőtől. Vagy mégsem volt olyan megbízható? Talán a
konkurenciának dolgozik?
Persze, a szerelvényfal deknije is hamar lekerült a helyéről,
és napvilágra került a kettes számú rejtek, amiben az
aranytárgyakat őrizte. A rengeteg csillogó aranyholmi, ékszer,
tárca, szelence láttán Garzó végre megelégedetten bólintott:
– Igen. Ez az, amit kerestem! Azért csak keressenek tovább,
hátha akad még valami.
A dolog tovább már nem volt érdekes. A vámőr odanézett
Szalontaira:
– Ezekről elfelejtkezett?
Szalontai széttárta a kezét:
– Mit csináljak, ez van! Az utóbbi időben feledékeny
vagyok!
– Sajnos, sokba fog maguknak kerülni…
– Sejtem. Azért a fejemet csak nem veszik le?
– A feje éppen megmarad, csak egy ideig élvezniük kell az
állam vendéglátását.
– A feleségem se mehet haza?
– Sajnos, egyelőre őnagyságának is itt kell maradnia, míg
nem tisztázzuk, kit milyen felelősség terhel.
A civil ruhás urak, akik eddig némán figyelték a jelenetet,
most hozzájuk léptek. A főnök elégedetten szólalt meg:
– Ön Szalontai István NSZK állampolgár?
– Igen.
– Ön pedig Szalontai Istvánné Holczer Stefánia, szintén
NSZK állampolgár?
– Az vagyok.
– Előzetes letartóztatásba helyezem önöket a vám- és
devizajog-szabályokat súlyosan sértő bűntett alapos gyanúja
miatt. Kérem, kövessenek az irodába!
Garzó nem akarta otthagyni a kocsit. Komoly értéket
találtak, de ő még ezt is kevesellte.
– Fiúk, jól megnéztetek mindent? Nem lehet valahol még
egy-két darab eldugva?
– Tessék nyugodt lenni, ez még csak a kezdet! Apróra
szétszedjük a kocsit. Amit beletettek, azt meg is találjuk!
Garzó megnyugodva a főnöke után sietett, hogy ne
mulasszon semmit az első kihallgatásból. Idejében érkezett, a
főnök még csak a személyi adatok tisztázásánál tartott.
A jegyzőkönyvbe belekerültek a házaspár személyi adatai,
majd néhány sorban rögzítették az őrizetbe vétel
körülményeit. Utána aprólékos munka következett: rendre
felsorolták az elkobozott tárgyakat, mindegyiket részletesen
leírták, megbecsülték súlyát, ismertették jellegzetes vonásait.
Ez után hangzott el az a kérdés, amire Garzó leginkább
kíváncsi volt:
– Honnan származnak az elkobzott értékek?
Szalontai eddig minden kérdésre készségesen, gondolkodás
nélkül válaszolt, most azonban megakadt.
– Erre a kérdésre nem válaszolok!
– Jogában áll – világosította fel a főnök –, de meg kell
mondanom, a kiszabandó büntetés mértéke változik aszerint,
hogy mennyire hajlandó a hatóságokkal együttműködni és
attól is, hogy mi a szerepe a bűnügyben! Feltételezem, nem
egyedül a saját szakállára dolgozik, hanem vannak bűntársai
is.
– Nem mindegy? Én így is, úgy is megkapom a
fejadagomat, minek keverjek bele másokat? – szabadkozott
Isti sógor.
– Ismétlem, a büntetés nagymértékben függ attól, hogy
egyedüli elkövető, tettestárs, esetleg csak bűnsegéd. Ezeken a
dolgokon évek múlnak! Ajánlom, gondolja meg jól, mit
válaszol!
 Stefike is bátorította a férjét:
– Csak mondj el mindent, úgy, ahogy van. Minek
lovagiaskodsz? Azt hiszed, azok törődnek veled?
A férje gorombán rászólt:
– Hallgass! Akárhány évet kapok, valamikor letelik, én meg
szeretnék utána visszamenni az NSZK-ba. Uraim! Megkérem
önöket, egyelőre tartsuk függőben ezeket a kérdéseket!
Szeretnék előbb még ügyvéddel is konzultálni.
– Ehhez joga van. Van ügyvédje? Esetleg kéri, hogy
hivatalból jelöljünk ki védőt?
– Ezt még meggondolom.
Garzó alig várta, hogy ő is szóhoz jusson. Csak úgy
mellékesen kérdezte:
– Hallom, maguk erdősiek? Ismerik Tiboldy grófot?
Szalontai készségesen válaszolt:
– Ja, az erdősi grófot? Hogyne kérem, nem is olyan régen
beszéltem vele!
– Hol futottak össze?
– Baráti társaságban. Ha Münchenben járok, néha csak úgy
időtöltésből elmegyek egy-egy egyesületbe, amit disszidens
magyarok alapítottak. A tagok között sok volt arisztokrata
van. A gróf valahonnan Amerikából jött, meglátogatta régi
barátait. Akkor mutattak be neki. Mikor meghallotta, hogy
feleségem erdősi és én is gyakran járok haza, nem akart
kiengedni a körmei közül. Állandóan kérdezett, olyan
emberekről, akiket sohasem ismertem, meg a faluról, a
kastélyról. Hát innen ismerem.
– Mást nem akar elmondani?
– Mit mondhatnék még? Amit tudtam, elmondtam.
– Jó. Persze, később még mindenre visszatérünk.
 A jegyzőkönyv lezáródott, Szalontai gondosan
áttanulmányozta és aláírta. Felszólították, hogy személyes
holmijaikat pakolja át a rendőrségi kocsiba. Az ő autóját majd
később fogják beszállítani a rendőrségre. Szalontai tudta, hogy
az az autó már többet soha nem lesz az övé, hiszen nemcsak a
csempészett értékeket, de a csempészés eszközeit is
elkobozzák, éppen ezért különösen fájdalmas szívvel adta át a
kulcsokat a vámtisztnek:
– Azért, ha lehet, ne nagyon törjék össze!

Békés hétvége Erdősön

Halász ezen a szép pénteki napon egyedül képviselte az
államhatalmat Erdősön. Éppen ideje volt, hogy egy kicsit a
saját ügyeivel is foglalkozzék, mert minden munkája elmaradt
a kincsvadászat miatt. Volt egy pár bejelentés bizonyos
pincefeltörések és bortolvajlások miatt, néhány feljelentést is
meg kellett írnia garázdaság, csendháborítás, lámpa nélküli
kerékpározás meg hasonló főbenjáró vétségek miatt.
Megígérte Turi Miska feleségének is, hogy ráijeszt az urára,
mert mostanában megint túl sokat jár a kocsmába. A
törzsőrmester leballagott tehát a tanácsházára, ahol egy kis
irodája volt. Kirakta maga elé az iratait, elővette a tollát, és
éppen munkához akart látni, mikor a telefonhoz hívták.
Borján törzsőrmester hívta.
– Hála istennek, komám, megkerült a keresztmama
kanárimadara, most vitték éppen haza. Úgy örülök, legalább
nem szájail az asszony, hogy nem lehet semmit rám bízni…
Szóval megvan a Taunusos pár! Borján hangja nagyon
lelkes volt, tehát nem vallottak kudarcot. Hazavitték a kanárit,
vagyis az ügyfelet beszállították a kapitányságra.
– Örülök, komám, már csak a te kedvedért is. Aztán
mondd, madáreleség is van?
– De van ám! Annyi, hogy több nem is kell. Azt hiszem,
hétfőn kilátogatunk a sógorral (ez csak Isti sógor lehet), de ne
áruld el a komáknak, hadd legyen meglepetés. Te meg pihenj,
áztasd a bütykeidet.
Azzal Borján elbúcsúzott, és letette a kagylót.
Hát ez szép. Pár nap alatt felgöngyölítettek egy olyan
bűntettet, amiről végig nem volt biztos, hogy egyáltalán
megtörtént-e. Elfogták a tettest, sikerült az ország részére
jelentős értékeket megmenteni. Ha még a fiatal kőműves is
előkerül, igazán meg lehet elégedve.
De Náci nem akart előkerülni.
Borján nem említett semmit a telefonban, pedig minden
mást el tudott mondani virágnyelven. Ha megtalálják
Szalontaiékkal, azt is jelezte volna.
Azt a lehetőséget, hogy megkísérelte a külföldre szökést, ki
kell zárni. Tehát a fiú nem hagyta el az országot. De akkor hol
van?
Gondolkodott, gondolkodott, aztán összecsapta az iratait.
Nem tudott megmaradni az íróasztal mellett. Elindult a falu
központja felé.
– Egy hete sincs, hogy elkezdődött, és már be is fejeződött.
Olyan szép, hogy nem is lehet igaz – studírozott magában. –
Ki hitte volna, hogy annak a fiatal hadnagynak lesz igaza?
Tiszta hülyeség! Egész más lehet itt, mint amit
megállapítottak!… És a kincs? Isti sógorék? Na, miért ne
lehetne mellékesen valami kincsügy is az egésztől függetlenül?
Ilyen hülye bűncselekmény nincs! Általában a bűnözők nem
bolond emberek, sőt, a maguk területén meglehetősen
okosak, ravaszak.
Jó. A grófnak el kellett jönni, hogy megkeresse az elfalazott
kincset, kibonttassa és megszervezze az elszállítást. Nem
nagyon hihető, de ebben még van valami ráció. Ám miért
kellett mindent arra az egyetlen napra időzíteni, amikor az
egész falu tele volt a nagy eseménnyel, mindenki a grófot
leste? Tiszta öngyilkosság!
Bement a parkba, odament a kápolnához. Lexi bácsi, az
éjjeliőr, most nappali őrségen volt. Ha nem dolgoztak, nappal
is őrködni kellett valakinek.
– Jó napot, Lexi bácsi! Nem unatkozik? Mit tud csinálni
egész nap? – üdvözölte az öreget.
– Itt ez a kis rádió, hallgatom, meg heverészek a napon.
Jobb, mint otthon. És még fizetnek is érte! – dicsekedett az
öreg. – Jobban is szeretek nappal benn lenni, hétfő óta
éjszaka félek. Ki a csuda gondolta volna, hogy itt ilyesmik
történnek! Meg is beszéltük Lajossal, hogyha a központ
megengedi, ezentúl éjszaka ketten leszünk, úgy mégis
biztonságosabb.
– Mitől fél? A kincset – ha volt – már elvitték. Mit gondol,
eztán minden napra jut majd egy betörés?
– Lajos is pont ezt mondta. Talán összebeszéltek?
– Ha az ember józan ésszel gondolkodik, magától is rájön.
Különben… nem is tudom, mit mondjak erről a betörésről…
– Azt hiszi, hazudtam? Minden hajszálra úgy volt, ahogy
elmondtam!
– Na és? Biztos, hogy aranyért járt itt az a titokzatos illető?
– Hát mi a csudáért?
 – Hiszen, ha azt tudnám! Mondja, nyitva van a kápolna?
– Parancsot kaptam, hogy tartsam zárva. Azóta itt senki se
járt, a munkával is leálltak. A górénak még jól is jött, úgy sincs
már megint anyag Az a kutya Gálfi is lóg, pedig az egész
bandából Nácin kívül egyedül ő ért a finomabb munkához.
– Hol a kulcs? Szeretnék még egyszer benézni!
– Itt van nálam, magának odaadhatom.
Halász fogta a nagy kulcsot, kinyitotta az ajtót, és benézett.
A helyszín azóta semmit sem változott, a fényes rézlapok még
mindig ott feküdtek a földön, bár egy kicsit már porosabban.
A por ellenére jól ki lehetett venni a nagy lábnyomokat. Ez a
lábnyom az egyetlen bizonyíték arra, hogy a kérdéses
időpontban valaki valóban járt ott. De mit keresett egy idegen
éjfélkor a kápolnában? Azt már tisztázták, hogy a kincsről
nem lehetett szó!
Ha valami borospince lenne, akkor egyértelmű lenne a
felelet: bort! Erdősön ez az egyetlen ok, ami miatt betörnek.
Persze, most nem erdősiek jártak itt, hanem külföldiek. Na de
milyen külföldi ez: elegáns Ford Taunusszal furikázik, a lábán
meg olyan otromba, elnyűtt cipőt visel, mint ez itt. Ilyen cipőt
csak munkára használnak még a helybeliek is, de a lábukat
nem tennék ki benne a faluból.
– Mondja, öreg, ki szokott még dolgozni itt Nácin kívül?
– Mondtam az előbb: Gálfi, már ha egyáltalán dolgozik. A
múlt hét végén például nem csinált semmit, csak ült a
talicskán, és jajgatott.
– Jajgatott? Miért?
– Állítólag nagyon fájt a foga. Mindig a kezében volt egy
üveg rum, azzal öblögette. Szerinte fogfájásra csak az használ.
Halász visszagondolt utolsó fogfájásának idejére, és igazat
adott neki. Ő is úgy volt vele, csak ő a barackban hitt, maga
azzal halogatta a foghúzást. Bírta is lelkierővel, míg a pálinka
el nem fogyott, de azután csak el kellett mennie a
fogorvoshoz.
– Miért nem küldték el, hogy húzassa ki?
– Küldték, de az a nagydarab ember úgy fél, mint egy
gyerek. A végén mégis elment. Jól kitoltak vele, az orvos
egyszerre négy fogát kihúzta! Abba aztán úgy belebetegedett,
hogy táppénzbe kellett venni.
Halász megborsódzott a foghúzás gondolatától. Milyen
szerencse, hogy ez most nem az ő gondja!
Visszazárta az ajtót, a kulcsot leadta, aztán tovább ballagott
a Fodor-ház felé.
Még a vendéglőhöz se ért, összefutott Berta nénivel,
Fodorék szomszédjával. A mama nagy görbe bottal támogatta
magát, úgy imbolygott pipaszár lábain. Mindig szédült,
szerinte attól a kutya meszesedéstől, mások szerint az italtól.
Hogy mi az igazság, azt senki sem tudta, de az unokája, akinek
a családjával egy darabig együtt lakott, határozottan az
alkoholra szavazott. Nem is tudtak sokáig együtt élni, a
fiatalok hamarosan elköltöztek, békésebb otthont kerestek
maguknak.
Berta néni így már évek óta egyedül élt. Ebédet hordott
magának a vendéglőből, az unokavejek összevágták,
behordták a tüzelőjét, a nőrokonok időnként megszállták a
házat, kimostak, kitakarítottak. Szóval különösebb gondja
nem volt. Egyetlen bánata volt csak: szörnyen unatkozott. Egy
ideig a szomszédokat, ismerősöket látogatta, de mindenünnen
kiutálták, annyi zöldséget gagyarászott össze, és annyi ideig
elült mindenütt, hogy nem lehetett kibírni.
 Akkor megszállta az orvost. Mindennap kigondolt magának
valami jó zaftos betegséget, és elment panaszkodni. A váróban
igen türelmes volt, szívesen maga elé engedett mindenkit, az ő
dolga nem volt sietős. Olyan volt számára a várószoba, mint
egy angol lordnak a klub. Elbeszélgetett, mindenkit
kifaggatott, mi a panasza, mit akar, kéretlenül is tanácsokat
osztogatott, kritizálta a diagnózist, a kapott gyógyszereket.
Mikor aztán végre sorra került, az öreg orvos ősz hajszálai
az ég felé meredtek, amikor meglátta. Tudta, nincs menekvés.
Mindennap végig kellett hallgatnia, hogyan halt meg szegény
Imre bácsi, a férje, mit mondott neki még utoljára. Azóta
beteg ő is, mert a betegséget elkapta az urától. (Ez egy kicsit
nehéz lett volna: férjét prosztatatúltengés vitte el, ami egy
nőnél nem túl valószínű.)
Kéretlenül is vetkőzött, mindig meg kellett mérni a
vérnyomását, meg kellett hallgatni a szívét, a tüdejét,
megtapintani a máját… mintha azok egyik napról a másikra
sokat változtak volna. Ha az orvos valamit kihagyott, hogy
ezzel is egy kis időt nyerjen, Berta néni gondosan
figyelmeztette, hogy hol, mit kell még megnéznie.
Az orvos szerint a korán kívül lényeges baja nem volt. A pár
ujjnyi májat nem sokba vette, Erdősön hatvan éven túl
mindenki rendelkezett ilyennel, hála a Szőlőhegy áldott
levének. Az intenzív kézremegés – amit a jó erdősiek a sok
munka eredményének minősítettek – is inkább erre volt
visszavezethető, úgyhogy ezzel nem is törődtek. Tennivaló
nem sok volt. Az orvosnak végre csodálatos mentő ötlete
támadt:
– Berta néni, tudja, hogy maga igen beteg?
A néni meglepődött, mert eddig mindig az ellenkezőjét
mondták, mégis öntudatosan válaszolt:
– Csakhogy elhiszi, doktor úr, én mindig mondtam!
– Nem okos dolog, hogy maga ilyen betegen elbotorkál
ide… Tudja mit? Ne erőlködjön, majd én rendszeresen
meglátogatom, felírom a gyógyszereket, megmérem a
vérnyomását. Én mégiscsak könnyebben mozgok…
– Nem, nem kívánhatom én el azt doktor úrtól, mikor
annyi dolga van…
Éppen azért! – gondolta az orvos, de nem mondta. Ha ő
van a néninél, akkor jön el, amikor akar, öt perc alatt
megússza a vizitet, amúgy meg legalább fél órába kerül.
– Ne vitatkozzon! Én tudom, hogyan kell! – torkollta le a
doktor a mamát. – Maradjon otthon a fenekén, majd megyek!
Berta néni szegény így kikopott a rendelőből is, most már
végképp nem volt mit csinálnia. Egész nap a kerítés mellett
álldogált, nézte a járókelőket. Ha szerencséje volt, elkapott
valakit egy kis traccsolásra, ha nem, hát csak bámészkodott.
Kedvenc szórakozása volt, hogy a disznóól mellől
átbámészkodott a Fodor-portára. Ott mindig történt valami:
hol verekedtek, hol csak átkozták egymást, de olyan zaftosan,
hogy Berta néninek összefutott a szájában a nyál
gyönyörűségében, pedig neki se volt nagyon szegényes a
szókincse ilyen téren.
Most a boltból ballagott haza, felcsillant a szeme, amikor
meglátta a rendőrt.
– Adj’ isten, őrmester úr! (Más rendfokozatot nem ismert,
ha valaki egyenruhásat nagyon meg akart becsülni, azt
őrmesternek szólította) – Mondja már, mi újság a faluban?
– Maga kérdi tőlem, Berta néni? Hiszen maga mindent
előbb tud, mint én!
 – Mindig csak viccel! Már honnét tudnék én valamit is, a
boltig is alig tudok elvánszorogni. Csak ülök egész nap otthon,
senki nem nyitja rám az ajtót… Hajaj, nem érdemes
megöregedni, higgye el nekem!
– Pedig ez mindenkivel megesik. Csak az kerüli el, aki
fiatalon meghal – vette fel a szót Halász.
– Nekem is jobb volna már odakint a partoldalban, de mit
tegyek, elevenen csak nem bújhat az ember a föld alá –
sopánkodott az öregasszony. – Minek is él az ilyen, mikor
annyi fiatal elmegy!
– Maga csak ne szóljon semmit, olyan egészséges, hogy sok
fiatal megirigyelhetné! – vigasztalta a törzs.
– Hát szó, ami szó, egyik-másik fiatalt még
keresztülugranám, csak ezek a virgácsok bírnák jobban… A
doktor is azt mondja, hogy sokat javultam, most is alig írt
gyógyszert. De hát mit számít, hogy néz ki az ember… Szegény
Fodor szomszéd se gondolta hétfő délután, hogy éjszakára
mindent bevégez. Ma meg már el is van temetve. Szegény,
mikor jött haza a szőlőből, még úgy bolondozott, mint valami
fiatal legény!
– Hogyan, Berta néni?
– Összebeszélt minden marhaságot…
– Még… olyanokat is mondott?
– Csak olyanokat mondott. Fertelmes egy mocskos szája
volt szegénynek, az isten nyugosztalja!
– A végén még azt hiszem, hogy valamit akart magától!
Berta néni nyolcvankét évének minden büszkeségével
kihúzta magát:
– Ketten kellenek ahhoz! Velem aztán hiába kezdett!
Elküldtem ahhoz a boszorkány feleségéhez, ott kereskedhetik,
nálam nem!
– De megbecsülte a szomszédasszonyát!
– Az, az! Boszorkány! Tudnék annyit mesélni róla, de
ismer, tudja, hogy nem vagyok pletykás…
Halász szemérmetlenül hízelgett:
– Dehogy pletykás, az ellenségei se mondhatják! De
mondja csak, miket tudna róluk beszélni, ha pletykás volna?
– Nem volt annak egy tisztességes napja, mióta csak él.
Amikor fiatal volt, olyan volt, mint most a lánya. Csak éppen a
templomtoronnyal nem kezdett ki. Ha valaki ránézett,
mindjárt hanyatt vágta magát. Most meg a lányát futtatja. Ha
tudná, hogy napközben, mikor a férfiak nincsenek otthon,
hány legény megfordul a házban! De nem ingyen ám!
– Hogy mik vannak! És én erről nem tudok semmit! –
szörnyülködött Halász.
– Gondolja, hogy dobra verik? Az tudja, akinek kell, másra
meg nem tartozik. De ez még semmi… Azt tudja-e, hogy
tavaly, amikor az öreg olyan rosszul volt, miért került
kórházba?
– Úgy mondják, a májával volt baj.
– Egy csudát! Az a boszorkány megétette!
– Vigyázzunk, mama, ez nagyon súlyos dolog! Nem elég
csak mondani, bizonyítani is kell!
– Édes fiam, én nem mondtam semmit, rám ne is
hivatkozzon, úgyis letagadom. De azért tudom, amit tudok!
– Akkor hagyjuk. Náciról hallott valamit?
– Szegény, megvan a keresztje ebben a házban! Szenved
annyit, mint egy mártír. És higgye el, egyedül a kicsi kedvéért!
Az asszonnyal már régen semmi dolga Az a szegény pulya csak
azért van még életben, mert az apja vigyáz rá… Ha ugyan az
apja…
– Ezért csudálkozom, hogy még mindig nem jött haza. Ha
nem akar itt élni, miért nem vitte el magával a gyereket?
– Higgye el, őrmester úr, nem látjuk mi már többet
szegényt!
– Megkerül, keresi a rendőrség is!
– Lehet, hogy megtalálják, de élve nem, az biztos!
Halász megállt, megfogta a vénasszony karját:
– Ne vicceljen, Berta néni! Mi baja történt? Hallott
valamit?
– Nem szólok én, fiam, semmit, de azt gondolok, amit
akarok!
Halász egyre kíváncsiabb lett, de a beszélgetésnek nagyon
gyorsan vége szakadt. Megkondult a déli harangszó, az addig
kihalt utca megtelt emberekkel, a téeszből, a vadgazdaságból,
a szőlőből mentek haza az emberek ebédelni. Az utcasarkon
feltűnt Fodor Tóni öles alakja is, amint nehéz léptekkel
baktatott haza. Berta néni beszélőkéje hirtelen elakadt.
– Dél van? Sietek, menni kell az ebédért. Ha későn megyek,
mindennek csak az alját kapom!
– Ne siessen, néném, most érkeztünk a legérdekesebbhez…
Csak egy percre…
Berta nénit nem lehetett marasztalni. Támolyogva lépett
párat, befordult a ház ajtaján, onnan szólt vissza:
– Majd még találkozunk, akkor mesélek, de most nem
akarok. Azzal már csukta is az ajtót.
Halász eltűnődött, hogy Berta néni hirtelen megnémulása
összefüggésben van-e Fodor Tóni feltűnésével, vagy
csakugyan az ebéd miatt siet? Úgy tűnt, Fodortól fél, nem
akarja, hogy az meglássa: a rendőrrel beszélget. Csakugyan
tudna valamit? Csakugyan van valami, amit neki is tudnia
kellene?
Fodor meg egyre közeledett, arcáról nem lehetett semmi
érzelmet leolvasni. Vannak egyáltalán érzelmei?
– Hazafelé, Tóni? Mi újság felétek? – szólította meg.
– Mi lenne? Semmi! – válaszolt az, meglehetősen
mogorván.
– Mi van Nácival? Nem került még elő?
– Nem!
– Ugyan hol lehet? Nem tudod?
– Menjen már a francba! Mit gondol, őriztem én?
Halásznak gyermekkori hittanórákról valami emlék kezdett
motoszkálni az agyában: „Vajon őrzője vagyok-é én az én
atyámfiának?” – Csak nehogy úgy legyen, mint a bibliai Kain
és Ábel esetében!
– Nono! – mondta békülékenyen. – Azért csak
megkérdezhetem… Te mégiscsak jobban ismered!
– Tudom is én! Nem vagyok rá kíváncsi. Biztosan az a
vénasszony – biccentett Berta néni háza felé – dumálta tele a
fejét mindenféle marhasággal. Tiszta hülye már, azt se tudja,
mit beszél…
– Nem…nem ilyesmiről volt szó… – védekezett Halász –, az
orvosról meg a vérnyomásáról mesélt, nem tudtam tőle
megszabadulni.
– Miért áll szóba minden hülyével? – kérdezte
fensőségesen Tóni, és belépett a házuk kapuján. Hogy elhitte-
e, amit Halász mondott vagy se, nem lehetett tudni. Halász
úgy gondolta, inkább nem, mint igen.
 A kihallgatás
A rendőrök szeretnek arra hivatkozni, hogy ők is éppen olyan
dolgozói az országnak, mint mindenki más, nekik is éppen
úgy jár a heti pihenőnap, mint a többi dolgozónak, de azért
mégsincs egészen így. Garzónak eszébe se jutott, hogy a
szombat pihenőnap, Szalontai részletes kihallgatását el kell
halasztani hétfőig.
Sőt! Felébredt, ahogy világosodni kezdett, és alig várta,
hogy elérkezzék az az idő, amikor egy kultúrállamban el lehet
kezdeni egy kihallgatást. Ez az időpont szerinte reggel nyolc
óra volt. Érthető volt az izgalma. Bár több ügy kiderítésében
vett részt, ennél nagyobb szabásúakban is, de sose a saját
szakállára dolgozott. Eddig mindig valakinek alá volt
rendelve, aki megmondta, mit csináljon – és aki vállalta a
felelősséget, ha valami nem jól sikerült. Most azonban az
ügyet ő vezeti! Ez egyedül az ő problémája. Ha valamit
elmulaszt, ő lesz érte a felelős. Eddig attól félt, hogy olyan
ügyben nyomoz, ami tulajdonképpen nincs is. Félt, hogy
szorgalmas munkájával ártatlan embereket macerál, hiszen
egész tegnapig semmi sem volt biztos, lehet, hogy csak
álmodták az egészet. Rossz rágondolni, mit szólt volna a
főnök! És hogy röhögtek volna a kollégák!
Ez a veszély elmúlt. Van bűncselekmény, van tettes, van
tettenérés. És vannak bizonyos hiányérzetei. Fölállított
magának egy hipotézist, mi történt abban a faluban.
Tulajdonképpen nem rossz, egészen valószínű. Csak be kell
igazolni, hogy a hipotézis helyes, és le lehet aratni a
gratulációkat. Első feladat eldönteni: van gróf vagy nincs.
Fél nyolc sem volt, amikor belépett a kapitányság kapuján.
Szobája még üres volt, kollégákkal nem találkozott. Leült az
íróasztalához, elővett egy üres dossziét, nagy betűkkel ráírta:
Szalontai-féle csempészés. Elégedetten nézte a formás
betűket, aztán kivette a fiókjából a tegnapi nap
eredményeként készített néhány feljegyzést, és ünnepélyesen
elhelyezte a dossziéban. Most még soványka, de lesz
vaskosabb is!
Alig készült el ezzel a kis munkával, nyílt az ajtó, és belépett
a nagyfőnök.
– Na, gyerek, meg vagy elégedve magaddal? – kérdezte.
– Állati szerencsém volt, Bandi bátyám! – négyszemközt
ugyanis csak Bandi bátyám volt, nyilvánosan szigorúan
őrnagy elvtárs. – Tegnap, míg Rábafüzes felé tartottunk, még
imádkoztam is, hogy találjunk valamit. Szörnyen leégtem
volna, ha üres a kocsi!
– Az még semmi, de milyen kellemetlen lett volna, ha ok
nélkül molesztálunk egy külföldi állampolgárt! Na, de elég a
volnából, nézzük meg, mi van!
– Kihallgatod, Bandi bátyám?
– Dehogy hallgatom! Ez a te ügyed, járj te a végére!
– De…
– Ne félj, azért figyelek, ha szükséges, közbelépek. Ne légy
kicsinyhitű, gondold el, mennyivel kellemesebb helyzetben
vagy, mint Szalontai.
Ez viszont tökéletesen igaz. Garzó megnyugodva adott
utasítást az ügyeletesnek, hogy vezesse elő az őrizetest, csak a
férfit. Egy pillantást kellett vetni Szalontaira, rögtön látszott,
mennyire igaza van a főnöknek. Szalontai már nem az a
magabiztos, elegáns nyugati üzletember volt, mint tegnap.
Ruhája gyűrött, nyakkendője nincs, arca megviselt. Látszott,
hogy az éjszakát nem a legnyugodtabban töltötte.
– Jó reggelt, Szalontai úr! Hogy telt az éjszaka?
Szalontai kesernyésen mosolygott:
– Gondolhatja! A következő éjszakám csak jobb lehet! –
Idegesen nézett körül. – A feleségem? Hol a feleségem?
– Nyugodjék meg, őnagysága is élvezi a vendéglátásunkat.
Az ő lakosztálya valamivel kényelmesebb, mint az öné, ennyi
udvariassággal tartozunk egy hölgynek!
– Nem beszélhetnék vele?
– Dehogynem! Semmi akadálya nem lesz, ha majd lezártuk
az aktákat.
– Istenem, mikor lesz az?
– Csak önön múlik.
– Ha lehetne, csak tíz percre…
– Na de Szalontai úr, ne gyerekeskedjék! Ha utánagondol,
rögtön belátja, milyen hiba volna, ha találkoznának. Mi
egyelőre meghallgatjuk, amit mond… Ez lehet igaz, de lehet
hazugság is…
– Kérem, kijelentem maguknak, hogy mindent…
– Ne jelentsen ki semmit, nehogy később megbánja!
Tegyük fel, hogy száz százalékig igazat mond. Nekünk akkor is
mindent ellenőriznünk kell. Ha az ön kihallgatása után a
felesége is mindent ugyanúgy mond el, mint ön, az bizonyítja,
hogy igazat mondott. De ha előzőleg találkoztak, csak arra
gondolnánk, hogy ügyesen összebeszéltek. Ezt csak megérti?
– Igen… igen… érthető…
– Remélem, hogy később is ilyen jól megértjük egymást.
Na, de térjünk a tárgyra, ne raboljuk egymás idejét!
Garzó magnetofont vett elő, beigazította a mikrofont.
– Kezdjük mindjárt azzal, amiben nem lehet vita
közöttünk: tegnap a rábafüzesi határátkelőhelyen a
vámvizsgálatnál nagy mennyiségű arany- és egyéb
értéktárgyakat találtunk a kocsijában. Az előtalált tárgyak
jegyzéke itt van, óhajtja esetleg átnézni?
– Nem, köszönöm, tegnap már aláírtam…
– Az elkobzott tárgyak pontos értékét nem tudom még
megmondani – folytatta Garzó –, de szakértők hozzávetőleges
becslése szerint több milliót tesz ki. Ilyen mennyiségű
aranynak egyik országból a másikba való átvitelét, bank
megkerülésével, minden ország vámtörvényei tiltják. A
tárgyak elhelyezéséből is világosan következik, hogy ezzel ön
tisztában volt. Ezt elismeri, ugye?
– Kénytelen vagyok. De szeretném mindjárt kijelenteni,
hogy ilyesmivel még soha nem próbálkoztam, ez az első eset.
Remélem, elhiszik?
– Nincs semmi jelentősége, teljesen mindegy, mit hiszünk,
mit nem. Eljárást csak olyan cselekményért indítunk, amit
bizonyítani is tudunk. Ha volt hasonló ügylete régebben, azt
nyilván nem fedeztük fel, különben nem először lenne a
vendégünk. – Na, ez volt a legkönnyebb, ebben nem is lehet
vita. Lépjünk akkor előre!
– Parancsoljon!
– Feltételezem, hogy ennyi értéket ön – ismeretség
hiányában – egyedül nem tudott felvásárolni. Ilyen
értéktárgyak sem a kereskedelmi, sem a zugforgalomban nem
szerepelnek. Ebből következik, hogy segítői is voltak.
Természetesen mi ezekre a segítőkre is roppant kíváncsiak
vagyunk, talán jobban, mint önre. Megítélésünk szerint ön
csak egy kis csavar abban a nagy gépezetben, amelyik
képzőművészeti tárgyak, ötvösremekek és egyéb kis méretű,
de igen nagy értékű tárgyak külföldre csempészésére
specializálódott. Megmondaná tehát, hogy honnan vette az
elkobzott értékeket?
Szalontai megpróbált mosolyogni:
– De uraim, kijelentem, hogy fatális tévedés az egész!
Bűnszövetkezetről, értéktárgyak felvásárlásáról szó sincs! Az
egész az én magánügyem. Ezek a tárgyak mind a feleségeméi.
Tulajdonképpen a feleségem vagyonát akartuk magunkkal
vinni, mert odakint lakunk, nem szándékozunk visszatérni.
Bűnünk csak az, hogy nem a Nemzeti Bankon keresztül
utaltattuk át, mert gondoltuk, anyagilag így jobban jövünk ki.
Természetesen tudjuk… nem is, helyesebben csak én tudom,
hogy büntetendő cselekményt követtem el, ezért vállalom is a
következményeket. Feleségem ezekben a dolgokban
tájékozatlan, jóhiszeműen járt el, azt hiszem, hogy a felelősség
csak engem terhel.
– Ezt egyelőre hagyjuk, jó? Lesz még alkalom, hogy
eldöntsük, melyikőjük milyen mértékben vétkes. Maradjunk
csak az előző kérdésnél Tehát: honnan származnak a
műtárgyak?
– Hiszen megmondtam? Apósomék tulajdona volt, az ő
haláluk után feleségem örökölte volna. Megpróbáltuk már
most, az ő életükben magunkkal vinni, adott esetben nehogy
illetéktelen kezekbe kerüljön. Tulajdonképpen ez a feleségem
örökrésze.
– Nem is gondoltam, hogy Holczer papa ilyen vagyonos,
ahhoz képest, hogy valamikor csak egy kis gazdatisztecske
volt…
– Kérem, én nem tudom, honnan szerezte, de az biztos,
hogy a háború óta megvannak.
 – Az a herceg Grassalkovich feliratú tárca például szintén
az övé volt? Ezt használta, amikor a teheneket inspiciálta az
istállóban?
– Hogy mire használta, fogalmam sincs, de tény, hogy a
feleségem tőle kapta.
– Jól van, de a maga érdekében remélem, hogy ezeket a
dolgokat jól átbeszélték a feleségével meg az apósával. Nagyon
tartok tőle, hogy ők erről az örökségről nem tudnak semmit,
mert az csak természetes, hogy őket is megkérdezzük!
– Nem tehetek róla, ha nem merik az igazságot bevallani…
Mert ez színtiszta igazság!
Garzó jókedvűen bólintott.
– Jó. Tegyük fel, hogy mindezt elhiszem magának, mert én
olyan jó hívő lélek vagyok. Meghallgatom a maga meséjét,
most maga is hallgassa meg az enyémet!
– De hát ez nem mese!
– Azért csak hallgasson meg! Én például feltételezem,
valaki odakint nagyon jól tudja, hogy Erdősön valahol igen
nagy értékek vannak elrejtve már évtizedek óta. Véletlenül
megtudja, hogy ön rendszeresen jár arra a vidékre látogatóba.
Megbízza, hogy ön – természetesen illő honorárium fejében –
csempéssze ki az értékeket az országból. Ezt ön meg is
próbálja, de a határon rajtaveszít. Na, mit szól ehhez a
meséhez?
Szalontai eddig minden idegszálát megfeszítve ült, látszott,
hogy teljes erőből koncentrál, nehogy olyasmit eláruljon, amit
nem föltétien muszáj. Garzónak most úgy tűnt, hogy ez az
éber figyelem ellazul. Szalontai leengedett, mint egy
luftballon, amit gombostűvel kiszúrtak. A hadnagy kezdte
kényelmetlenül érezni magát: tévedett volna? Eddig minden
olyan szépen összevágott!
Az őrizetes nyugodt hangon szólalt meg:
– Helyesen tetszett minősíteni: mese! – Majd némi
gondolkodás után felkiáltott: Ja, most már értem! Azt hiszik,
hogy a kincs valamikor az erdősi grófé volt, azok dugták el,
amikor Nyugatra menekültek, most meg az ő megbízásából
nekem kellett volna kisíbolnom! Nahát, olyan ez, mint egy
kalandregény!
Garzó megdühödött:
– Csak ne legyen ilyen fölényes! Nem csodálkoznék, ha
kiderülne, hogy igen sok igazság van ebben a mesében!
Szalontai felhúzta a vállát:
– Kérem… Ha rám tudja bizonyítani?
– Nem tagadhatja, hogy hétfőn délelőtt a gróf otthon járt…
Ugye, ezt tudja? Az egész faluban szenzáció volt.
– Persze. Apósom egy hétig másról se beszélt, csak arról,
hogy jön a gróf. De mit bizonyít ez?
– Önmagában semmit. Talán azt is tudja, hogy a gróf
hosszú időt töltött a kápolnában egy kőművessel…
Csak képzelte Garzó, hogy a kőműves említésére Szalontai
összerezzen? A hadnagy meg mert volna rá esküdni.
A férfi azonban pillanat alatt összeszedte magát.
– Ezt nem tudtam, de nem is érdekel!
Garzó elhatározta, hogy kipakol.
– Hát csak mesélgessünk tovább. Tegyük fel, hogy a grófi
család kincsei ott voltak befalazva a kápolnában. A gróf
megkereste a rejtekhelyet, megmutatta a kőművesnek, aki azt
kibontotta. A friss bontás ott árulkodik most is a kápolnában!
– Mi közöm van nekem ehhez?
– Várjon! Hétfőn késő este betört valaki a kápolnába, de a
tettest nem sikerült elkapni. Mindenesetre egy igen
szavahihető tanú állítja, hogy ugyanabban az időben az ön
kocsija ott állt a park mellett, ön pedig akkor jött ki a parkból.
Ehhez mit szól? Milyen érdekesen összeesnek a véletlenek!
– Érdekes!… Nagyon érdekes! Azért megint csak azt
mondom, hogy ehhez nekem semmi közöm, az egészről nem
tudok semmit!
– Azt is tagadja, hogy benn járt a parkban?
Szalontai egy darabig gondolkodott, aztán elnevette magát:
– Nem, a világért se tagadom! Valóban néhány percre
megálltam a park mellett, és rövid időre bementem a parkba.
Azt azonban ünnepélyesen kijelentem, hogy a kápolna
közelében sem jártam.
– Mivel tudja indokolni, hogy olyan szokatlan időben a
parkban volt?
– Kérem, én őszintén megmondom, de félek, azt fogják
hinni, hogy gúnyolódom…
– Csak mondja, az igazságot meg lehet mondani.
Szalontai még mindig mosolyogva kezdte:
– Mindennek a halászlé az oka. Anyósom isteni halászlét
tud főzni, az meg csak jó erősen az igazi. Búcsúzás előtt
megettem egy jó nagy adagot, szétnyomkodtam benne egy
cseresznyepaprikát…
– Olyan jóízűen mondja, még nekünk is kedvet csinál!
– Amikor elindultunk, még nem volt semmi bajom, de mire
a sarokra értünk, olyan hascsikarást kaptam, hogy már
visszafordulni se volt időm. Meg kellett állni a parknál és a
bokrok között megkönnyebbülni. A feleségem még sokáig
szidott, mert valamikor gyomorfekélyem volt, szerinte a
fűszeres étel nem nekem való. Hiába, nem tudok ellenállni,
pedig már sokszor ráfizettem.
Garzó kénytelen volt elismerni, hogy a talált nyomok
pontosan megfelelnek az elmondottaknak. Olyan bizonytalan
érzései voltak, hogy valahogy nagyon elgaloppozta magát.
Tévedni emberi dolog, de a tévedést elismerni…, nahát, az
egyenesen emberfeletti. Nem is érzett magában egyelőre erőt
hozzá Ránézett a főnökére, de hogy az nem szólt semmit,
becsengette az ügyeletest.
– Hát, Szalontai úr, gondolkodjék. Próbáljon valami jobb
mesét kitalálni A beszélgetést majd később folytatjuk.
Ahogy a főnökkel magukra maradtak, az elégedetlenül
szólalt meg:
– Rossz! Az egész rossz! Elhibáztad!
– Már te se gyanúsítod a grófot?
– Persze, hogy nem, de nem erről van szó. Hibás volt az
egész kihallgatási taktikád. Az a baj, hogy nagyon szereted
hallani a hangodat, folyton te beszéltél. Kiadtad magadat
ennek az embernek, elmondtad, mire gondolsz. A végére
sikerült egészen megnyugtatnod. A gyanúsított soha ne tudja,
mire gondolsz, mennyit tudsz. Beszéltesd állandóan, legyen ő
bizonytalanságban, féljen hazudni is, igazat mondani is, mert
nem tudja, te mennyit tudsz! Így mond el a végén olyan
dolgokat, amikről nem is akart beszélni.
Visszajátszották a kihallgatásról készült hangszalagot, sok
érdekeset nem találtak benne.
Tipikus példája a sikertelen kihallgatásnak. Csupa
negatívum! Az első rész egyszerűen mese, mégpedig
rögtönzés. Ha megfelelően átgondolja, nem mesél olyasmit,
amit igen könnyen meg lehet cáfolni. Azért minden szavára
vigyáz, minden felelete előtt gondolkodik, nem akarja elszólni
magát. Ez az állapot eltart egészen addig, míg a gróf szóba
nem kerül.
– Én is észrevettem, hogy mennyire megkönnyebbült.
– Attól kezdve már nyugodt, társalog, mintha csak baráti
körben ülne. Még viccelődik is. Amit meg arról a halászléről
mesél, egyenesen óriás.
– Sajnos, attól tartok, igazat mondott. Az a
párbeszédtöredék, amit a pap hallott, nagyon idepasszol.
Aztán kézzelfogható nyomát is találtuk, hogy csakugyan baj
volt a gyomrával…
– Tulajdonképpen miért ragaszkodsz annyira ahhoz a
grófhoz?
– Nem azzal kezdődött minden? Ha ő nincs, ki se megyünk
Erdősre!
– Így van ez! Az ember elkezd egy ügyet, mert – tegyük fel
– eltűnik a kapus viharkabátja a portásfülkéből. Aztán a végén
kiderül, hogy a kabát el se veszett, mert az ember az
ebédlőben felejtette, de a főkönyvelő három milliót
sikkasztott.
– Akkor meg mi volt az a betörés a kápolnában? A
nyomokat, a falbontást magam is láttam!
– Ez majd a következő házi feladatod lesz. Egyelőre
maradjunk ennél az esetnél, és gondolkodjunk
racionálisabban. Semmi gróf, semmi kápolna!
– Hanem?
– Maradjunk a tényeknél. Szalontai nagy mennyiségű
értéket csempészett. Anyagi helyzete nem olyan, hogy
feltételezhetnénk, a saját zsebéből vásárolta fel a holmit, mert
annyi pénze nincs, az ilyesmit meg hitelre nem adják. Akkor
pedig más nem lehetséges, minthogy emberünk más
megbízásából, más számára szállított, ő egyszerű fuvaros. Ami
dolgunk az: megismerjük a kapcsolatait, kinek dolgozik, kitől
szállít. Szalontait már elpuskáztuk, meg kell próbálni, hátha
az asszonytól többet tudunk meg.
– Ha esetleg Bandi bácsi…
– Jól van, folytatom. Azért figyelj jól, ha valamit kérdezni
akarsz, nyugodtan szólj közbe! – Csengetett az asszonyért.
Kicsit többet kellett várni, mint a férfire. Úgy látszott, az
asszony több gondot fordított a megjelenésére, mint a férje.
Gondosan meg volt fésülködve, ruhája rendes, arca enyhén
sminkelve.
Egészen csinos asszony volt még, bár már egy kicsit benne
volt a korban. Garzó ízlése szerint talán egy kicsit túlságosan
magas és vékony, bár éppen ezért tűnt a koránál fiatalabbnak.
Alakját az apjától örökölte. Az idegei láthatóan gyengébbek
voltak, mint a férjéé, keze remegett, mikor a főnök kínálására
cigarettára gyújtott. Hangja is el-elcsuklott, különösen
kezdetben.
– Hát akkor mondja el, asszonyom, mit tud az esetről? –
kérdezte a főnök, miután túljutottak az első semmitmondó
szavakon. – Akármilyen kellemetlen is, az eljárást le kell
folytatni.
– De hát milyen nagy bűnt követtünk el, hogy így le kellett
bennünket csukni?
– Asszonyom, ne mondja, hogy nem tudta: tiltott dolgot
művelnek. Maguk nagyon jól tudták, hogy amit csinálnak, az
tilos. Látszik már abból is, ahogy a holmit elrejtették.
– Na igen, persze, hogy tudtam, de azt hittem, csak annyi
veszély van, hogy ha megtalálják, akkor elkobozzák, jobbik
esetben jól megvámolják. Ez is éppen elég keserves lett volna.
De, hogy le is csuknak… azt nem gondoltam. Volt már, hogy ki
akartunk vinni egy nagy herendi vázát, de nem engedték
Akkor visszamentünk, becsomagoltuk, és postán hazaküldtük
apuék címére. A következő látogatáskor megint
megpróbáltuk, akkor sikerült.
– Ja, asszonyom, ami egy pár ezer forintos vázánál csak
bocsánatos vétek, egy ilyen értéknél már főbenjáró bűn!
Persze, maga nem is tudja, hogy hány millió forintról van itt
szó?
– Otthon kibontottuk, megnéztük. Hogy mennyit ér, azt
nem tudom persze, láttam, hogy nem fillérekről van szó!
– A férjének meg se mondták, milyen értéket fuvaroz?
– Nem szólt az az ember semmit. Lehet, ő se tudta.
Fölmentünk az emeletre, a férjem becsöngetett, odaadta a
kártyát, az meg kiadta a csomagot. Az egész egy percig se
tartott.
– Megkérdezhetem, hogy mit kapott volna a férje, ha
sikerül az út?
– Most már… mindegy, úgyse sikerült, nem lesz belőle
semmi. Tízezer márkát. Nem kis pénz, különösen most, hogy
a férjemnek rendes állása sincs.
– Szép kis pénz, szép kis pénz… Mit gondol, a megrendelő
mit keres rajta? Legalább egy milliót! De márkában! És
minden rizikó nélkül, mert a veszélyt a férje meg a hozzá
hasonló balekok vállalják.
Pillanatig csend volt. A főnök összeszedte az asztalon
szétszórt papírokat, mintha a kihallgatást már be is fejezte
volna. Csak úgy, mintha társaságban beszélgetne a nővel,
megkérdezte:
– Na és, hogy tetszett Pest?
 – Jaj, gyönyörű! Lassan már ki se ismerem magam, pedig
ott jártam iskolába.
A két férfi fellélegzett. Ravasz kérdés volt. Ha a nő
értetlenül bámul rájuk, mit akarnak Pesttel, akkor tévedtek, és
elárulták magukat, hogy semmit se tudnak. De az egész
beszélgetés olyan természetesen fordult Pestre, hogy az
asszony biztosra vette: tudják, hogy az áru Pestről származik.
– Sikerült leparkolni? Sokat járok fenn, de néha a guta
majd megüt, amikor kilométereket kell menni, míg
parkolóhelyet találok.
– Maguk nagyon kényelmesek, nem tudják, milyen az,
parkírozni egy nagyvárosban. Próbálnák meg csak nálunk! De
különben is, a Szamuely utca nem forgalmas, közvetlenül a
ház előtt meg tudtunk állni.
– A Szabadság hídon mentek át vagy a Petőfin?
– A Szabadság hídon. A férjem olyan, mint a rossz táncos,
csak a kályhától tud elindulni. Csak a Kálvin tértől ismeri ki
magát.
– Na igen, az az oldala nem is olyan zsúfolt, de a Boráros
tértől! Én mindig ott megyek át.
– Nekünk különben is ez volt a jobb, csak éppen be kellett
fordulni a Szamuely utcába, mindjárt a széles végén le is
tudtunk parkolni.
– A parkírozás egyik rákfenéje Pestnek, másik meg a lift.
Nem is laknék semmi pénzért Pesten! Akárhova megyek, a lift
mindig rossz, emeletet mászni meg nem az én reumás
lábamnak való.
Az asszony megbocsátóan mosolygott.
– Mondtam, hogy maguk túlságosan kényelmesek. Az első
emeletre azért fel lehet menni gyalog is!
 – Hát igen, maga még fiatal! Lesz még idősebb is, akkor
maga is észreveszi.
Az asszony már egész nyugodtan csevegett,
megkönnyebbült, hogy túljutott a kihallgatáson. Már kérdezni
is mert:
– Ugyan, kérem, mit kaphatunk ezért a dologért?
Az őrnagy barátságosan világosította fel:
– A büntetés kiszabása a bíróság dolga, nem a mienk. Mi
csak összegyűjtjük a bizonyítékokat, feltárjuk a
körülményeket, aztán tovább adjuk az aktákat az ügyészségre.
– Tudom, persze, hogy az utolsó szót a bíróság mondja ki.
Mégis, csak úgy nagyságrendben, mit várhatunk? A
törvénykönyv milyen határokat szab meg?
– A maga dolgát külön kell választani a férjéétől. Az se
biztos, hogy maga ellen az ügyészség vádat emel. Őszintén
szólva, én is csak azért tartom előzetes letartóztatásban,
nehogy a bűntársakat értesíteni tudja. Lesz még egy-két
kellemetlen szembesítése, aztán kész.
– Szembesítés? Kivel?
– Például az édesapjával. Tisztázni kell az ő felelősségét is.
– Szegény öreg, nem tehet semmiről, állandóan
imádkozott, hogy hagyjuk abba…
– Mindegy, majd kiderül. Hétfőn kimegyünk Erdősre,
megejtjük a szembesítést, aztán szabadlábra is helyezem, már
ha újabb terhelő körülmények nem merülnek fel. Persze, ez
nem föltétlenül jelenti azt, hogy az ügyészség nem emel vádat
maga ellen, de az ítéletig mindenesetre szabadlábon
védekezhet. Komoly ítéletet nemigen kap… Igen sok enyhítő
körülményt vehetünk figyelembe.
– Nálam? Mik azok?
 – Hát az őszinte, feltáró jellegű vallomást! Ez nagy súllyal
esik a latba!
– Hiszen én nem tártam fel semmit! Jóformán nem is
kérdeztek.
– Dehogynem. A férje összevissza halandzsázott, tőle
semmi értékelhetőt nem tudtunk meg. Most már viszont
tudjuk, hogy az értékeket megbízásból, pénzért akarták
átcsempészni. Az árut Budapesten, a Szamuely utca négyes
számú házban – igaz asszonyom? – szúrta közbe, s az asszony
bólintása után folytatta – az, első emeleten lakó közvetítőtől
vették át. Nem hiszem, hogy ennél sokkal többet tud.
Mindenesetre ez olyan hasznos adat, amin a rendőrség el tud
indulni, és a szervezetet fel tudja göngyölíteni. Nagyon
köszönjük a segítséget.
Az asszony tátott szájjal hallgatta, végül megrendülten
csóválta a fejét:
– Na hallja… Hogy milyen fondor ember maga! Így még
nem vertek át! A férjem elharapja a torkomat, ha megtudja!
…Pedig megtudta. Alig vezették el az asszonyt,
visszarendelték a férjet. Most vele is a főnök foglalkozott.
– Na, uram, nem gondolta meg magát? Nincs kedve
vallomást tenni?
– Akárhányszor is ráncigálnak kihallgatásra, csak annyit
tudok mondani, mint először.
– Ugyan, ugyan! – csóválta rosszallóan fejét az őrnagy. –
Meglepi, ha azt mondom, hogy őnagysága semmi örökségről
nem tud?
– Nem értem, miért hazudtol meg a feleségem? Talán azt
hiszi, hogy az igazság kiderültével a szülei is bajba kerülnek.
– Csak magának árt, én nem bánom! Én már mindent
tudok, ami érdekel. Ismeri a felesége hangját? Hallgassa csak!
– Ezzel lenyomta a magnetofon indítógombját, ahol a
megfelelő szöveg már be volt állítva:
„Csak éppen be kell fordulni a Szamuely utcába, mindjárt a
széles végén le is tudtunk parkolni…”
Az őrnagy leállította a magnetofont.
– Jelent ez a mondat valamit magának?
Szalontai elsápadt, azután elvörösödött. Látszott rajta,
hogy káromkodni szeretne, cifrán, kiadósan, de a hely
méltóságára való tekintettel nem mer. Végül csak ennyit
nyögött ki:
– Csak nővel ne kezdene az ember! Éva óta minden baj
tőlük származik.
– Be foga látni hamarosan, hogy őnagyságának volt igaza.
Szép dolog a betyárbecsület, de az se mindegy, hogy hány évre
csuknak le valakit. A beismerő vallomás nagyon sokat számít!
– Mit ismerjek be, mikor már mindent tudnak?
– Vannak azért még fehér foltok is ebben a sztoriban!
Persze, már van honnan elindulnunk, mindent fel tudunk
deríteni, de sokkal könnyebb a dolgunk, ha maga a
segítségünkre van. És ez a segítőkészség magának éveket
jelenthet!
Szalontai gondolkodott, gondolkodott, aztán egyszerre
ömleni kezdett belőle a szó.
Elmondta, hogy kezdett üzletelni pár évvel ezelőtt, csak
kicsiben, háziipari meg népművészeti tárgyakkal, aztán hogy
terjesztette ki működési területét bélyegekre, miniatűrökre,
márkás porcelánra meg ilyesmikre. Üzletfelei javaslatára
próbálkozott meg ezzel a fuvarral, amibe mindjárt bele is
bukott. A pesti üzletfélről nem tudott semmit. Schuller János
gépkocsivezető, akitől a Szamuely utcában átvette a holmit,
szintén csak közvetítő volt, akit éppen azért iktattak be a
láncba, hogy lebukás esetén senki ne tudja a teljes igazságot,
mert akkor nem is szólhatja el magát.
Garzó még megkérdezte:
– Mondja, ismer Erdősön egy Kántor Ignác nevű
kőművest?
– Kántort? Hogyne! Apósomnak vannak valami üzleti ügyei
vele.
– Mikor látta utoljára?
– Hétfőn estefelé. – Hirtelen a fejére ütött – Persze! Szóval
mégiscsak beárult?
– Dehogy árulta! Egyesek szerint magukkal utazott el
hétfőn este, azóta senki nem látta.
– Velünk? Nem, dehogy! A legrosszabbkor érkezett
apósomhoz. Mi az aranytárgyakban gyönyörködtünk, ő meg
egyszerűen besétált a lakásba. Az ördög vigye ezeket a puha
talpú cipőket, nem hallottuk, amikor jött. Apósom
megeskette, hogy nem jártatja el a száját. Ezek szerint hiába!
– Betartotta a szavát. Nem mondott el semmit.
– Ugyan! Akkor maguk honnan tudták meg?
Megálmodták?
Most erre mit mondjanak? Nagyjából ez volt az igazság:
megálmodtak.
Szalontait aztán elvezették. Alighogy kitette a lábát, Garzó
lelkesülten ugrott fel:
– Bravó! Többet tanultam ma, mint a főiskolán egy év alatt!
– Na látod, így kell ezt! – mosolygott bajusza alatt
csendesen az őrnagy. – Remélem, megjegyezted, te… te
professzor!
 Elmarad egy randevú
Garzó hadnagy vidáman érkezett haza. Egész napja szinte
osztályon felül jól sikerült. Már reggel arra ébredt, hogy
szerencsés ember, jól mennek a dolgai, nem lehet kifogása az
élet ellen.
Ez a jó közérzet a tegnapi jól sikerült kihallgatások
utóhatása volt. Az ügy halad a befejezés felé, minősítésében –
remélte – komoly teret fognak szentelni teljesítményének. Az
első önálló munkája!
Nem siette el a felkelést. Ritkán adódik alkalma, hogy addig
aludjék, amíg csak akar. Ma az égiek is kegyeikbe fogadták,
nem csörgött a telefon, nem kellett sehova se mennie.
Felkelés után – volt már vagy tíz óra – különös gonddal
megborotválkozott, felöltözött, és kivonult a strandra. A
különös gond nem a strandnak szólt, bár barátunk azt is
szerette, hanem Júliának, a csodálatos pszichiáternőnek. Mert
Garzó őt még jobban szerette.
Jó volt a strandon. A Nap csodálatosan sütött, ahogy az
ember el is várja, a víz kellemesen sima és langyos volt. Nem
voltak túl sokan, csak éppen annyian, hogy meglegyen a
strand hangulata, de a fürdőzők nem zavarták egymást.
És Júlia, istenem, Júlia… Csodálatos volt. Nem vitatkozott,
nem tartott kiselőadást, ahogy általában tenni szokta, hanem
– átadva magát a természetnek – kedvesen hallgatta Garzó
ügyetlen bókjait, sőt, kezét se húzta el, amikor a fiú
bátortalanul megsimogatta.
És még nem volt vége a napnak! Estefelé azzal búcsúztak
egymástól, hogy csak átöltöznek, és utána találkoznak a Vörös
Pipacs nevű szórakozóhelyen, ahol együtt töltik az estét.
Garzó komoly stratégiát dolgozott ki estére, feltétlenül el akart
jutni az első csókig, amire olyan régen vágyakozik, de amire
eddig még sehogysem nyílott alkalom.
Garzó tehát hazajött. Strandtáskáját egyetlen mozdulattal a
sarokba vágta, majd óriási lelkesedéssel – habár talán
valamivel kevesebb dallamhűséggel – fütyülni kezdett egy
szerelmes románcot.
– Fogjátok be annak a részeg stiglicnek a csőrét, mert biz’
isten megbolondulok! – hallatszott a szomszédból. Ja, a
panelház átka! Akármilyen intim dolga volt valakinek a
házban, minden lakó azonnal értesült róla. Sőt – mivel a
házban egymás mellett sorakoztak a rendőrség szolgálati
lakásai, tehát mindnyájan barátok is voltak – mindenki
rögtön kommentálta is a hallottakat, rendfokozattal,
beosztással mit se törődve. Ilyesmiért nem illett megsértődni.
Garzó se sértődött meg:
– Le vagy… – üvöltötte teljes hangerővel, természetesen
befejezve a megkezdett mondatot. Ez a kis intermezzo cseppet
se rontotta a hangulatát, különben is régen megszokta már. A
szekrényből minden ruháját kirámolta, turkált a nyakkendői
között, válogatva, hogy a különleges alkalomra melyik ruhája
felelne meg a legjobban (a három közül). Már éppen a
felelősségteljes döntés küszöbén állott, amikor megcsörrent a
telefon.
Ez a telefon az egész ház irigységének a középpontjában
állt. Mindenki szeretett volna telefonhoz jutni, de egyetlen
vonal volt, így csak egy személy kaphatott. Ez a különlegesen
szerencsés személy lett beosztásánál fogva Garzó hadnagy.
És ezt a különleges szerencsét szerette volna most
visszacsinálni, ha lehetett volna. Nem is úgy szólt az a telefon,
ahogy egy tisztességes készüléknek csörögni kell. Volt valami
impertinens a hangjában, valami „mostaztánkitolokveled”-
szerű. Garzó már akkor káromkodott, amikor még nem is
tudta, miről van szó.
Nem is csalódott. Érkezhetik valami jó hír telefonon
vasárnap este?
– Halló! Halász törzsőrmester jelentkezem… Hadnagy
elvtárs, jelentem, megvan a gyerek!
– Igen? Végre! Mi van vele?
– Felakasztotta magát… vagy felakasztották.
– Jó. Megyek… – csak ennyit tudott kinyögni.
De micsoda bejelentés ez? Ha öngyilkos lett, semmi köze
hozzá, a hátteret majd tisztázza valaki az életvédelmiről, a
doki addig feltrancsírozza és kész. Ki lehet adni a temetési
engedélyt. De ha felakasztották, az egészen más! Akkor azt a
sima aranycsempészést teljesen át kell értékelni, akkor
mindennek sokkal nagyobb hordereje van. Akkor Szalontai se
egy olyan egyszerű kis csempész, akit élvezet kihallgatni, mert
a józan rábeszélésre hajlandó mindent elköpni. És felesége se
az a butuska klimaxgörl, akinek hitte. Ennyit tévedett volna?
Akkor bizony menthetetlenül ki kell menni, hiába nincs
szolgálatban. Minden, ami Erdősön történik, az direkt az ő
kínzására történik.
Másrészt a randevú Júliával… a soha vissza nem térő
alkalom… a meghitt hangulat a Pipacsban… Ha úgy vesszük,
hogy öngyilkosság, akkor… ugye, nincs is szolgálatban…
Amíg így vitatkozott önmagával, újra megszólalt a telefon.
Garzó apatikusan vette fel a hallgatót.
– Garzó, te vagy? – ismerte meg a főnöke hangját –
Hallottad, mi történt Erdősön?
 – Éppen most telefonált a körzeti megbízott.
– Nézd, fiam, tudom, hogy nem vagy szolgálatban, de ha
meg tudod oldani, szeretném, ha kimennél. Mégis te ismered
legjobban az ügyet. Szóval kimégy?
Költői kérdés. Melyik beosztott mondhatja ilyenkor a
parancsnokának, hogy nem, nem megy ki, mert éppen
randevúja van a Pipacs bárban?
Még egy telefont elintézett hamarjában. Felhívta a
Csodálatos Júliát, és akadozva mentegette ki magát, amiért
nem tud elmenni a randevúra.
– Tudod, fiúka, azt szeretem benned a legjobban, hogy
mindig lehet rád számítani! – csak ennyi volt a lány reakciója,
és dühösen levágta a kagylót.
– Hogy az a magasságos… – kezdte Garzó, aztán nem
folytatta. Hiába, itt már nem segít semmi.

Ahonnan elindultunk
Szegény ember csak lógott az ágon, senki nem vett fáradságot
magának, hogy levágja. A kíváncsiskodók minden oldalról
körülbámulták, aztán – hogy nem történt semmi – elmentek,
egyik a másik után. Egy ideig ugyan még érkeztek újabb
kíváncsiskodók, de később az érdeklődés megcsappant.
Alkonyatkor már alig néhányan ácsorogtak a gyászos helyen.
A szép Kertészné fázott, megborzongott a hűs esti szélben.
– Törzs elvtárs, meddig kell még itt maradni? Hideg van…
Meg félek is ebben a sötétben.
– Sajnos, maguknak itt kell maradni – mondta Halász,
mert úgy vélte, komoly látványossággal lesz szegényebb a
helyszín, ha a formás csípők elvonulnak.
Kertész áldozatkész tettre határozta el magát:
– Törzs elvtárs, csak egy ugrás a presszó, beülünk oda. Ha
szükség lesz ránk, elszalajt egy gyereket, és már itt is vagyunk!
– Jó, hát üljenek be a presszóba! – törődött bele a rend
derék őre.
– Gyerünk, István, de legfeljebb kávét iszunk! – szólt az
asszony, és elvonultak.
Kertész csak magában pusmogott:
– Hát mi ez az asszony? Gondolatolvasó? – mert hogy volt
egy titkos hátsó gondolata.
A szemlebizottság mintha csak az ő távozásukra várt volna,
mert szinte azonnal megérkezett. Halász lejelentkezett Pető
főhadnagynál, a bizottság vezetőjénél, aztán hátralépett.
Tudta, hogy ennyivel nem ússza meg, de a részletes
beszámolónak még nem jött el az ideje.
Közben a körorvos és rendőrségi kollégája is
összeismerkedtek. Miután elkészültek az obligát felvételek,
együtt léptek a hullához. A rendőrorvos csak nézegette a
szerencsétlen férfit jobbról is, balról is, majd megkérdezte
kollégájától:
– Idegbeteg volt?
– Nem! Egészséges volt, mint a makk, alig volt dolgom
vele.
– Ivott?
– Nem! – Ez a két ok szokott ugyanis legtöbbször az
öngyilkosságok hátterében lappangani.
– Mit gondolsz, mennyi ideje lóg itt a fickó?
– Úgy egyhetesnek tippelem…, de hát majd ti pontosan
meghatározzátok.
 – Ühüm… – hagyta rá a hatósági ember, és tovább
nézelődött.
– Kollégám – mondta most a helyi orvos – bocsáss meg,
hogy belekontárkodom a dolgodba, de nem úgy néz ki, mintha
öngyilkos lett volna…
– Ki mondta, hogy öngyilkos lett? Én nem!
– Na, csak ezt akartam mondani – szólt a doki, és ő is
hazament.
A boncsegéd közben felvette a munkaruháját, és levágta az
áldozatot a fáról. Mindjárt betették a tepsibe, az orvos nem
kezdett a helyszínen a vizsgálathoz. Sötét is volt meg
hiányoztak azok a felszerelési tárgyak, amikre szükség volna.
Pető főhadnagy csak a csomót vizsgálta a kötélen, amit aztán
nejlontasakban elvitt magával. Zseblámpája éles fénycsóváját
ugyan néhányszor minden különösebb meggyőződés nélkül
végigjártatta a fa alatt, de előre tudta, hogy nem talál semmit.
Régen esett már eső, a talaj olyan kemény volt mint a kő.
Másrészt az esemény előtt is, után is rengetegen jártak a
helyszínen, értékelhető lábnyomra nem volt kilátás.
– Hát ez nem sok – mondta, lekattintva lámpáját. Ekkor
érkezett meg Garzó hadnagy.
– Szevasz, Professzorom! – üdvözölte Pető, magasabb
rendfokozatának fedezékéből megengedve magának, hogy a
közismert becenevet elsüsse. – Te mit keresel itt? Azt hittem,
hogy valami csinibabával lötyögsz éppen a Pipacsban.
– Én is azt hittem! – sóhajtott Garzó –, de hát ember
tervez, főnök végez. Kizavart utánatok, mert tudta, hogy
egyedül semmit se tudtok tisztességesen elvégezni.
Pető meglepődött:
– Talán összefüggésben van a te eseteddel?
 – Ezt szeretném tudni. Ezért vagyok itt!
– Hurrá, akkor te mindent tudsz a szerencsétlenről! Üljünk
össze, és referáld el szépen a bátyókádnak, mit tudsz. Ha nagy
leszek, majd meghálálom!
– Az igaz, hogy sokat tudok szegény fiúról, csak éppen pár
lényegtelen apróságot nem: hogy hogyan halt meg és miért.
Elvitték már?
– Éppen most mentek el vele.
– Szerettem volna megnézni.
– Ne sajnálja, hadnagy elvtárs – szólt közbe Halász –, sok
ronda hullát láttam már életemben, de ilyen rondát még soha.
– Mit mond az orvos? Sima öngyilkosság?
– Egy fenét, pajtikám, egy fenét – mondta Pető – sima
gyilkosság! Előbb megölték, csak aztán akasztották fel!
– És hogyan ölték meg?
– Látod, ez az amit még az a csontkovács se tudott
megmondani. Holnap, de legkésőbb holnapután nyilatkozik.
Ezzel a megállapítással bizony nem sokra mentek. Hozzá
kellett kezdeni a rendszeres eljáráshoz.
– Ki találta meg a holttestet? – kérdezte a főhadnagy.
Halász készségesen jelentett:
– A Kertész házaspár, tizenhét óra körül. Itt várakoznak a
presszóban, csak egy ugrás az egész… mindjárt elküldök
valakit értük.
– Hogyhogy, itt még presszó is van? A világért se küldjön
senkit, édes barátom, majd én személyesen felkeresem őket.
Hogy hívják a házaspárt?
– Kertészék, főhadnagy elvtárs, Kertészék! – felelte Halász.
– Körülnéz a presszóban, lát egy kifejezetten csinos
asszonykát meg egy nagy darab, pókhasú hapsit,
megszólíthatja őket, azok lesznek!
Pető főhadnagy elnyargalt. Garzó Halásszal egyedül
maradt, beszélgettek.
– Mindig ettől féltem! Olyan rossz érzésem volt és tessék!
Be is következett! – sajnálkozott Halász. – Kár azért a
gyerekért!
– Mindenkiért kár, aki idő előtt meghal – mondta Garzó.
Most már csak az a kérdés, hogyan fogjuk rájuk bizonyítani a
gyilkosságot?
– Kikre?
– Hát Szalontaiékra, természetesen! Én marha, már
majdnem elhittem, hogy közönséges amatőr, akit behúztak a
csőbe! Hiába, ezeknél a nemzetközi bűnszervezeteknél nem
babra megy a játék!
Halász hitetlenkedve húzgálta a vállát:
– Nem hiszem én, hadnagy elvtárs! Szalontaiék nem
olyanok!
– Majd meglátja, hogy olyanok, csak át ne engedje verni
magát! Látszatra, mint a kisangyalok, szinte megsajnáltam
őket, hogy ilyen buta dologba keveredtek. Most meg itt van,
ni! Gyilkosság!
Ezen aztán elvitatkoztak. Halász szerint egy bűnöző csak
akkor reszkíroz meg ilyen súlyos dolgot, ha van valami
értelme. Garzó szerint éppen ez szól Szalontaiék mellett.
– Éppen ez az! Nem ölték volna meg, ha senkinek sincs
haszna belőle!
– Szalontaiéknak mi dolguk volt vele?
– Nem érti? A szállítmány hétfőn este ott hevert kiterítve az
asztalon. Holczer meg a famíliája gyönyörködve bámulta,
számolgatta, mennyit tesz ki majd a részük. Akkor egyszerre
ott terem Kántor, meglátja, hogy a szegény Holczeréknél
micsoda kincs van. Rögtön tudja, hogy csak
bűncselekményből származhatik. Részt követel a
zsákmányból a maga számára is. Míg az öreg látszatra
rimánkodik, nehogy elárulja őket, megszületik a verdikt: nem
szabad engedni, hogy a fiatalembernek eljárjon a szája.
Elhatározzák, hogy megölik. Hogy hogyan történt, nem
tudom, de esküszöm, ki fogom deríteni!
Halász töprengett:
– Éppen lehetett így is…
Garzó már belejött, nem is lehetett volna leállítani:
– Na, valahogy kinyírják, és ott állnak a hullával: mit
kezdjenek vele? Hamar döntenek. Szalontai begyömöszöli a
kocsi csomagtartójába. Megáll a park mellett. Szétnéz, mivel
nem jár arra senki, gyorsan vállára kapja a hullát, elcipeli egy
elhagyott részre, aztán felköti, mintha öngyilkos lett volna.
Na, mit szól hozzá?
Halász a fejét vakarta:
– Gyilkoltak volna?
– Lehet, jól meg se gondolták, olyan hirtelen történt, a
végén talán meg is bánták… Na, nem a fiút sajnálták, hanem
rájöttek, milyen veszélyes helyzetbe kerültek… Különösen,
míg meg nem sikerült szabadulni a holttesttől. Ez semmin
nem változtat!
– Hadnagy elvtárs meg merné csinálni, hogy egy holttesttel
a nyakában a park szélén sétálgat? Bármikor jöhet valaki.
– Egyszerűen meg kellett csinálni, mert más megoldás nem
volt!
– Miért nem vitte egy kicsit tovább magával? Ha elhagyják
az őrházat, megint kezdődik az erdő, arra aztán igazán nem
jár senki.
– Nem csak egyszerűen meg akartak szabadulni a hullától!
Úgy akarták feltüntetni, hogy a fiú öngyilkos lett. Biztosan
tudtak a családi bajairól, talán el is panaszolta, hogy
megverték, senki se lepődött volna meg rajta. Ha a hatóság
öngyilkosságot tételez fel, nem nyomoz gyilkos után. Az
azonban gyanús lett volna, hogy Kántor először kilométereket
gyalogol, csak aztán köti fel magát. Szalontai tehát megkereste
az első alkalmas fát, rácsomózta a kötelet és kész.
A hadnagy tovább magyarázott, akkora hévvel, hogy Halász
nem is igen jutott szóhoz. Elmélete briliáns volt, kiterjedt a
legkisebb részletre is, mindent megmagyarázott, csak éppen
egyetlen hibája volt: semmit nem lehetett bizonyítani. Halász
szerint volt egy másik, talán még nagyobb hibája: egyáltalán
nem volt valószínű.
Halász egyszerű ember volt. Nem tanult pszichológiát, nem
tanult kriminológiát, komoly bűnesetekkel se igen találkozott.
Ha nagy néha előfordult a körzetében valami jelentősebb
kázus, rögtön kivették a kezéből, sok gyakorlatot nem
szerezhetett. Egyetlen előnye volt csak Garzóval szemben:
ismerte az embereket. Ez pedig egyáltalán nem
elhanyagolható előny.
Egy darabig vitatkozott a hadnaggyal, de aztán elvesztette a
kedvét. Többször le kellett nyelnie, hogy ne szóljon közbe,
nem ért hozzá, bízza a szakemberekre – így nem látta értelmét
a vitának.
– Csak még egyet, hadnagy elvtárs, azután igazán nem
szólok többet. Hogy passzol ez az egész bele a mi eddigi
elméletünkbe?
– Már milyen elméletbe?
 – Hát ugye, minden azzal kezdődött, hogy betörtek a
kápolnába. Ez igaz, nem tagadhatja senki. Ezért kezdődött a
nyomozás, ezért van itt hadnagy elvtárs is. Akkor azt
gondoltuk, hogy a gróf embere ment a kincsekért a kápolnába,
véletlenül fellökte a lapokat, amit az éjjeliőr meghallott. Aztán
kiderült, hogy legkésőbb hét órakor a szállítmány már ott volt
Holczeréknél. Akkor miért törtek be éjfélkor?
Garzó elnevette magát:
– Ja, maga még itt tart? Persze, nem mondtam semmit a
kihallgatás eredményéről, annyira lefoglalt bennünket ez a
gyilkosság… Hát vegye tudomásul, nincs gróf, nincs családi
kincs. A szállítmányt Szalontai Pesten vette át, egy külföldi
társaság megbízásából kellett volna kicsempésznie.
– Nemcsak megint egy újabb mese?
– Nem, ez egészen biztos. Azt is tudjuk, hol, kitől vette át a
holmit. Azért jöttek csak Erdősre, hogy az öregektől
elbúcsúzzanak. Vesztükre megmutatták nekik a kollekciót,
ezzel kezdődött minden bajuk.
– De a fülke, hadnagy elvtárs, amit kibontottak! A
lábnyomok! A németes beszéd! Vagy egyszerre több külföldi is
mászkált a parkban?
Garzó egy darabig gondolkodott, majd rögtön szállította az
újabb verziót.
– Ha egy volt, akkor is meg lehet magyarázni! Tehát: A
szállítmánnyal rendben hazaérkeztek Holczerékhez. Hét óra
körül már gyanútlanul gyönyörködtek is benne. Nem tudták,
hogy az öreg a kőművest hét órára odarendelte, vagy a fiú
hamarabb érkezett, mint várták, és meglátta, amit nem lett
volna szabad. Ez majd kiderül. Valami úton-módon eltették
láb alól – még tisztázni kell, hogyan –, aztán ott álltak a
hullával. A házban nem maradhatott, már csak Pubi miatt se.
Véglegesen el se tüntethették, mert tudták többen, hogy
hozzájuk indult, még rajtuk keresnék. Akkor jött a ragyogó
ötlet: úgy kell csinálni, mintha öngyilkos lett volna. A családi
életéről úgyis annyi furcsát meséltek, igazán minden oka
megvolt rá. De hol rendezzék meg az öngyilkosságot? Nem
szabad, hogy nagyon hamar megtalálják, legjobb lenne, ha
csak akkor kerülne elő, mikor ők már átlépték a határt.
Másrészt mégiscsak meg kell valamikor találni, hogy észleljék
az öngyilkosságot… Megvan! Mondja, Halász, nincs valami
kripta a kápolna alatt? A régi uraságok előszeretettel
temetkeztek családi kápolnájukba.
– Dehogynem! Kripta van, de az egyházközség – arra való
tekintettel, hogy a gróf volt valamikor a templom kegyura – a
csontokat a romos kápolnából kivitette a temetőbe, most ott
vannak véglegesen eltemetve.
– Le lehet menni abba a kriptába?
– Persze! Ott van az ajtaja a bejárat mellett. Nincs benne
semmi.
– Helyben vagyunk. A holttestet a kriptában akarták
felakasztani. Egészen kézenfekvő gondolat. Szalontai
megpróbálta a hullát levinni, de ügyetlen volt, feldöntötte a
lemezeket, az éjjeliőr meghallotta. Még egyszer már nem mert
próbálkozni, bevitte a sűrűbe, kikeresett egy megfelelő fát és
fellógatta. – Na, így jobb?
Halász tekergette a nyakát, de nem szólt semmit. Az egész
nagyon szép volt, nagyon érdekes és nagyon bonyolult. Hiszen
jól van, valaki megvakarhatja jobb kézzel is a bal fülét, néha
még elő is fordul, a leggyakoribb mégis az, hogy jobb kéz –
jobb fül, bal kéz – bal fül. Lesz ennek az egésznek valami
sokkal egyszerűbb magyarázata is! Halásznál a „gyilkosság”
szó csak olyasmikre rímelt, hogy részegség, bosszú,
szerelemféltés – na nem bánom, esetleg örökség –, de ilyen
bonyolult dolgok, hogy kincs, külföldi bűnszövetkezet, utazó
hulla az éjszakában meg hasonlók, azok nemigen. De hát ő egy
ilyen egyszerű rendőr volt.
Garzó egészen fellelkesedett. Szinte örült a hullának, a
kincsoldallal úgyis végzett, újabb komoly elfoglaltságot akart,
olyasmit, ami alkalmas arra, hogy megint kitüntesse magát.
Közben majdnem elfelejtkezett Júliájáról.
Most, hogy már mindent megoldott – legalábbis
elméletben – és már nem tudott semmit sem csinálni
Erdősön, megengedte magának azt a luxust, hogy a lányra
gondoljon. Másnap reggelre randevút beszélt meg Halásszal,
beült kocsijába, és visszament a városba. Egész úton a
gyilkosság járt a fejében. Időnként el-elábrándozott, hogy
milyen is lenne, ha a jól végzett munka jutalmául egy kis
fémlapocskát tűznének a mellére… Esetleg egy soron kívüli
előléptetés… Ugyannyira, hogy csak az utolsó pillanatban
fékezett a Pipacs előtt, amivel majdnem az őrületbe kergetett
egy taxisofőrt, aki közvetlenül a nyomában hajtott és
majdnem beleszaladt.
– Az anyád, hülye mazsola… – kezdte a sofőr, mikor mellé
ért, letekerve az ablakot, nehogy tirádájának egyetlen szava is
kárba vesszen.
Garzó látta, hogy az ember beszél, de nem értette. Ő is
lecsavarta az ablakot:
– Óhajt valamit? – kérdezte barátságosan.
A taxis megismerte, így még az utolsó pillanatban sikerült
elharapnia a feltörő mondatokat. Udvarias képet vágott:
 – Semmi, hadnagy elvtárs, csak azt kérdeztem, hogy talán
valami baj van? Nagyon hirtelen állt meg.
– Köszönöm, semmi, csak egy kicsit elgondolkodtam!
A sofőr továbbhajtott, dühösen morogva:
– Ezek miatt törjük ki a nyakunkat, esne beléjük a radai…
Az ember már hazafelé tartott. Később otthon még igen sok
bort kellett meginnia, hogy leöblítse torkáról a csomót, ami a
ki nem mondott átkokból állt össze benne.
…Halász is ballagott haza a nyári estében. Gondolatban
egyre folytatta a vitát felettesével. Csodálkozott, ha így
önmagában vitatkozik, mindjárt milyen jó érvek jutnak az
eszébe, ha meg ott van a felettese, mindig csak utólag jut
eszébe, mit kellett volna mondani. Legtöbbször már későn.
Gondolta, benéz a presszóba, talán egy fröccsöt is megiszik,
úgy érezte, a délutáni viszontagságok után megérdemli.
Meglepődve látta, hogy a rendőrségi autó még mindig a
presszó előtt áll.
– Hát ti mit kerestek még itt? Azt hittem, már régen otthon
vagytok! – lépett a kocsihoz.
A gépkocsivezető – fiatal őrmester – lemondóan felelte:
– Nem olyan könnyű az nálunk! Az én főnököm le nem
fekszik, míg az utolsó i betűre is fel nem tette a pontot!
Halász bement, és a pult mellől is hallotta, hogy a
főhadnagy a legbutább rendőrviccekkel szórakoztatja a
szépasszonyt. Messzire csengett az asszony vidám nevetése,
amibe belerobbant a férfi harsogó hahotája is. Kertész
unottan bámészkodott, de nem volt kifogása az esti program
ellen, mert most, hogy társaságban voltak, az asszony nem
szólt a túlfogyasztás miatt.
A törzs konstatálta, hogy a hatóság jelen van, és végzi a
dolgát. Ő sem akart pápább lenni a pápánál, felhajtotta a
borát, és hazament.

Egyes dolgok tisztázódnak

Az izgalmas vasárnapra közönséges, dolgos hétfő köszöntött.
A szomorú esemény híre elterjedt a faluban, megtárgyalták,
megvitatták, ejtettek pár szánakozó szót a kőművesről, aztán
mindenki a dolga után látott. A lakosság úgy tudta, hogy Náci
öngyilkos lett. Nem csodálkoztak rajta, ismerték a
körülményeit, azt csodálták, hogy eddig is bírta.
A Fodor család nem lett volna boldog, ha meghallja, mi
mindent mondanak róluk az emberek. Különösen a nők voltak
felháborodva. Ha egy-két évszázaddal korábban történik az
eset, talán még meg is égetik Mártát meg az anyját, akik a
halálba hajszolták a szerencsétlent. Végül kénytelenek voltak
belenyugodni, hogy elmúltak már a régi szép idők, máglyáról
szó se lehet.
Az asszonyok azért kicserélték a nézeteiket, amikor a
boltból hazafelé tartottak. Erről beszéltek a szomjas férfiak is,
míg várták a kocsma előtt, hogy elérkezzék a boldog kilenc
óra, amikor már szeszt is árusítanak. Nyitástól kilenc óráig
ugyanis csak a protekciósok kaptak szeszt, azok is csak
stikában.
Az orvosi rendelő előtt a biciklik kazalban állottak. A hétfő
mindig nehéz napja volt a doktornak, ilyenkor ugyanis a falu
összes szeszkazánja felkereste. Ezek másnaposan, a vasárnapi
vedelés után semmi kedvet nem éreztek arra, hogy
dolgozzanak, és megpróbálták a víkendet legalább egy nappal
megtoldani. Ha az ember végignézett a váróban, csodálkozott,
milyen furcsa járvány is van a faluban. Csupa életerős tizen-
vagy legfeljebb huszonéves, sehol egy öreg, sehol egy gyerek.
Volt is forgalom! A rendelő kilincse szinte kitüzesedett,
olyan gyorsan adta egyik a másik kezébe. Az orvosi vizit
azonban – úgy látszik – használt, mert befele mindenki
nyögve, kétrét görnyedve, bicegve vánszorgott, kifele viszont,
mikor látták, hogy nem érdemes szimulálni, már
szálegyenesen, gyógyultan jöttek.
– A fene essen a sok szimulánsba! – dörögte egy hang a
sarokból. – Majd adnék én a seggetekbe olyan injekciót, hogy
elmenne a kedvetek…
Gálfi, a kőművesek gyöngye leckéztette így a fiatalságot.
Most érkezett a buszról, még át se öltözött. Úgy ki volt öltözve,
mint valami képviselő. Nyakkendő, puha kalap, fekete
diplomatatáska… Aki hétköznap, a meszes, malteros
göncében látta, alig ismert rá.
Közben újabb ifjú próbálkozott. Az ajtó nem volt rendesen
becsukva, a váró közönsége végigélvezte a megbeszélést:
– Mi bajod? – kérdezte az orvos.
– Elestem tegnap biciklivel, megütöttem a térdem. Nem
tudok ráállni.
– Mutasd! Hol fáj? Ez? Ez neked fáj? Mi fájna itt? Semmi
baja!
– Jaj! Jaj! – próbálkozott kevés meggyőződéssel
meglágyítani az orvos szívét a delikvens.
– Mennyit ittál tegnap?
– Én-e? Semmit!
– Nyújtsd ki a kezed! Miért remeg?
– Megerőltettem a múlt héten… Betongerendát rakodtunk!
 – Melyik lábad fáj? A bal vagy a jobb?
– Ez a balik.
– Ez a jobb lábad, te szerencsétlen! Szóval melyik fáj?
– Akkor a másik.
– Az előbb emezt mutattad!
A fiatalember már teljesen meg volt keveredve.
– Úgy látszik, eltévesztettem…
– Na szedd az irhádat, míg szépen mondom! Van képed
mindenféle hazugsággal ideállítani… Azt hiszed, beveszem?
– Csak legalább három napra tessék kiírni, azalatt biztos
meggyógyul.
– Meg ám, mert semmi baja nincs! Na, menj a dolgodra!
– Egy igazolást tessék adni, hogy itt voltam!
– Igazolást? Azt lehet! Írja Irénke! De azt húzza alá, hogy
indokolatlanul jelent meg.
– Ne tessék, akkor a főnök nem fogadja el!
– Még szép! Azt is akarom. Na, itt az igazolásod, mehetsz!
A fiatalember lába közben meggyógyulhatott, mert minden
sántítás nélkül jött ki a rendelőből. Barátai, akik sorukra
vártak, már nem is próbálkoztak, szedték a sátorfájukat.
– Na, hány szimuláns van még? – nézett ki az orvos.
– Csak én vagyok, doktor úr! Nem, ne tessék beírni, nem
vagyok beteg. Csak a papírokért jöttem!
– Ha nem beteg, miért nem dolgozik? Ilyenkor már régen a
munkahelyén kellene lennie!
Gálfi őszinte meglepetéssel nézett rá:
– Ilyenkor? Hétfőn délelőtt? Mit csináljak ott egyedül? A
többiek majd valamikor délután szállingóznak vissza!
– Mondja, Gálfi, szoktak maguk egyáltalán dolgozni is?
– Hát persze! Holnaptól, meg tetszik látni, úgy dolgozunk,
mint a motolla!
– Na, jöjjön be, mutassa a száját! – Bementek a rendelőbe.
Egy nénike szomorkodott még a váróban, mikor belépett
Halász. Leült a néni mellé.
– Van benn valaki? – bökött a rendelő felé.
– Most ment be egy ember, de nem lesz sokáig, csak valami
papírokat akar. Siet? Mert bemehet előttem, én ráérek!
– Menjen csak, engem se hajt a tatár.
Nem kellett sokat várni, már nyílt is az ajtó jött Gálfi,
kezében a papírokkal. Az ajtóból kedélyesen visszaszólt:
– Ninc esszel szemmi baj, úgy eszek, mint a farkasz. Czak
tudnék rendeszen beszélni. Még a tulajdon kölkeim is
kiröhögnek, úgy pöszítek. Mondtam isz nekik, hogy czend,
fagy beferem a pofátokat!
– Ne törődjön vele, a jövő héten elkezdik a pótlást, ha
elkészül, megint rendesen fog beszélni! – vigasztalta az orvos.
Halász meg úgy felkapta a fejét, mint a cirkuszos ló, ha
trombitaszót hall. Mi volt ez? Hol hallotta már? Persze, az
éjjeliőr mondta, hogy ilyenképpen beszélt a betörő.
– Gálfi! Várjon egy pillanatra, beszélni szeretnék magával!
– Tessék, törzs elvtárs! – állt rá készségesen a kőműves.
Együtt léptek ki az ajtón, Halász el is felejtette, hogy a doktort
kereste.
– Mondja, mióta van táppénzben?
– Szerda óta. Miért? Valami baj van?
– Kedden még dolgozott?
– Hát… papíron. Annyit kínlódtam hétfőn a fogaimmal,
hogy már azt se tudtam, mit csinálok. Csupa genny volt a
pofám, szedhettem akármit. Délután elmentem a fogorvoshoz.
Na, az aztán elbánt velem! Kihúzta elől minden fogamat, azt
mondta, már ráment a csontra a genny. De a fájdalom nem
szűnt. Csak úgy bírtam, ha rávettem egy pofa rumot. Már
hétfőn egész nap úgy dolgoztam, hogy velem volt a rum.
– Na, gondolom, szépen beszívott míg a foga helyét kezelte!
– Nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy megittam
legalább egy litert. A munkahelyen is volt egy üveggel, a
lakásomon is egy üveggel. A kocsmába is minduntalan
bementem, de mintha csak vizet ittam volna. Hétfőről keddre
nem aludtam semmit. Be se mentem dolgozni, egyenesen ide
jöttem, kiírattam magam. A haverok azért persze kedden még
beírták a nevem… legalábbis remélem. Na, aztán szerdára
könnyebb lett. Most már semmi baj, csak beszélni nem tudok
rendesen. Mindig kicsúszik a nyelvem a számból.
– Hát kutya dolog a fogfájás, én is próbáltam! – mondta
résztvevően Halász.
Gálfi megállt:
– Valamit kérdezni akart tőlem, törzs elvtárs!
– Tulajdonképpen már meg is kérdeztem. Maga még nem
tud semmit, mi történt a faluban?
– Nem. Mi történt?
– Sok érdekes dologból kimaradt. El tudná mondani
pontosan, mit csinált hétfő reggeltől egészen addig, míg
elutazott?
Gálfi nagyon meglepődött.
– Miért? Csak nem gyanúsít valamivel?
– Majd a végén megmondom. Legyen szíves, nagyon
pontosan mondjon el mindent, lehet, hogy igen sokat segít
nekünk.
– Ha annyira érdekli… De hogy mi a fenének?
– Ne törődjön semmivel, csak mondja. A végén meglátja,
hogy igazam van.
– Nahát akkor… Szóval már napok óta fájt a fogam. Hétfőn
már úgy mentem munkába, hogy vittem magammal egy üveg
rumot, abból vettem rá időnként. Nem sokat csináltam, csak
éppen kibontottam a falból egy kis szekrényt…
– Milyen szekrényt? – kérdezte Halász, és kezdett minden
megvilágosodni előtte.
– Volt az oltár jobb oldalán egy kis szekrény a falban,
nagyon szép faragott tölgyfa ajtóval. Azt hiszem, azokat a kis
kancsókat tartották benne, amik a miséhez kellenek. De úgy
tessék elgondolni, hogy nagyon szép kis szekrény volt. Mikor
legutoljára itt járt a főmérnök, azt mondta, dobjuk ki a fenébe,
mert megbontja a falsíkot, nincs rá semmi szükség. Én akkor
elkértem tőle, mondtam, majd én kiszedem, a falat meg
szépen elpucolom, meg se fog látszani. Azóta már otthon van
a mi konyhánkban, az asszony fűszert tart benne.
– Ühüm – csak ennyit mondott a rendőr.
– De, bizony isten! Tessék megkérdezni a mérnöktől! Össze
akarta töretni!
– Jól van, jól van, nem szóltam semmit. Mondja tovább!
– Nagyon óvatosan vettem ki, a fal már be volt pucolva,
nem akartam, hogy hézag legyen. Na, akkor én hazaszaladtam
a szekrénnyel, nehogy a Lajos mást gondoljon. Vissza akartam
még menni, hogy a lyukat bepucoljam, de úgy rájött a fogamra
a fájás, hogy aztán nem mentem vissza.
– Ahogy maga vissza akart menni!
– Dehogynem! Még a rumosüveget is ott hagytam.
Beállítottam a szekrény helyére. Ha nem akarok visszamenni,
csak nem hagyom ott?
Ez nyomós érv volt. Halász nem is vitatkozott. Gálfi meg
csak mondta:
– Tulajdonképpen vissza is mentem. Ahogy bementem,
látom, hogy azokat a rézlemezeket valaki átpakolta erre az
oldalra, a szekrény helye elé, nem tudtam hozzáférni. Na,
gondoltam, még az isten is azt akarja, hogy ne dolgozzak…
– Mit csinált azután?
– Nem sokat. Úgy fájt a fogam, csak nyávogtam mint egy
pólyás baba. Délután rendelt a fogorvos, elmentem. Az meg
benyomott a székbe, hogy így csonthártyagyulladás meg úgy
csonthártyagyulladás, mire észbe kaptam, már négy fogamat
ki is húzta. Amint kiszédelegtem onnan, bementem a
presszóba, hogy fertőtlenítsem a fog helyit. Ittam egy rumot.
Jót is tett, de később megint fájni kezdett, hát megittam még
egyet…
– Meg még egyet, meg még egyet – segített Halász. Gálfi
ráhagyta.
– Hát… olyanformán. Záróráig aztán elvoltam, ha jól
emlékszem, még dudorásztam is a Turi gyerekkel, akinek
születésnapja volt. Zárórakor hazamentem. Úgy látszik, a
levegő nem használt a sebnek, mert újra beleállt a fájás.
Szerencsére otthon volt még rum, azzal kitartottam majd
éjfélig. Akkor elfogyott. Na, honnan az isten csudájából
vegyek most orvosságot? – gondolkodtam. Akkor jutott
eszembe, hogy a kápolnában ott maradt majd egy egész üveg.
Elmentem, előkapartam a lemezek mögül…
– Nem félt, hogy az éjjeliőr észreveszi?
– Hát hiszen észre is vett! Ott ül az kinn mindig a kastély
előtt. Odakiabált valamit, én meg vissza, hadd tudja, én
vagyok, ne ijedjen meg…
– Mit mondott?
 – Fene se emlékszik! Valami hülyeséget, már ahogy mi
beszélni szoktunk egymással.
– Gondolja, megismerte?
– Hát persze, csak ismeri a hangomat. Elég nagy a pofám,
hallja eleget!
– Meg fog lepődni: nem ismerte meg! – közölte Halász.
– Hát már nemcsak vak az öreg, hanem süket is?
– Na jó, csak még egyet! Munkában milyen cipőt visel?
– Van egy ócska tornacipőm, azt. Azért nem kár. A bőrt
gyorsan eleszi a mész. Igaz, ez is nemsokára elhagy, az orrát
már úgy drótoztam össze.
Halász emlékezett a cipő orrán levő javításra, jól látszott a
lábnyomokon. Minden kétsége elszállt.
Gálfi tovább mondta a magáét, de ez már Halászt nem
nagyon érdekelte.
– Higgye el, törzs elvtárs, szóról szóra így volt. Ha nem
hiszi, megkérdezheti Turi Janit. De megkérdezheti a gyereket
is!
– Azt ugyan nehezen! – mondta Halász.
– Miért?
– Hétfő óta senki se látta. Az egész héten kerestettük.
– Nofene! Mi történt vele?
– Tegnap délután végre megtalálták a parkban.
Felakasztva!

Újabb kihallgatások
Garzó pihenten, jókedvűen ébredt. Még ágyban feküdt, de
már végiggondolta a napi feladatokat.
 Elsősorban ki kell hallgatni a szülőket: mit mondanak a
hétfői eseményekről? Hogyan zajlott le a búcsúest? Mikor
érkezett oda a kőműves? Milyen beszélgetés zajlott le
közöttük! Állításuk szerint mikor ment el? És lehetőleg percre
pontosan rögzíteni az eseményeket, mert mindent előre nem
beszélhettek meg. Aztán: az öregek még most se tudják, hogy
a fiatalok nem utaztak haza, hanem előzetes letartóztatásban
csücsülnek. Ha meglátják a gyerekeket rendőrök között, úgy
éri őket, mint a villámcsapás. Akkor kell rájuk szállni, a sokk
pillanatában nem lesz erejük kertelni.
Nagyon jó volna, ha a doki nyilatkozna a halál okáról. Sokat
segítene a halál idejének megállapítása is, lehetőleg órára
pontosan, de erre – sajnos – ilyen hosszú idő után nem lehet
számítani.
Vidáman dúdolva készülődött, és abban bízott, hogy az
ügyet még ezen a napon beismerő vallomásokkal le fogja
zárni.
Bement a kapitányságra, hogy megbeszélje a gyanúsítottak
kiszállítását helyszíni szemle és szembesítések foganatosítása
céljából.
Úgy gondolta, három kocsival mennek. Az egyik kocsiban a
férfi, a másikban az asszony ül, lehetőleg olyan rendőrök
felügyelete mellett, akik nem tudnak semmit az ügyről, tehát
még véletlenül se szólhatják el magukat. A harmadik kocsit
fenntartotta saját maga és Borján törzsőrmester számára. Még
ő maga se akart a kihallgatásig a gyanúsítottakkal találkozni,
nem akart nekik sem viselkedésével, sem elejtett szavaival
támpontot nyújtani.
– Kivel kezdjük a kihallgatást, Borján papa? – kérdezte
beosztottjától, mikor már a kocsiban ültek.
 – Hát… ha rajtam múlana, én az öreggel kezdeném,
lehetőleg úgy csinálnám, hogy Szalontai lássa: kihallgatásra
viszik az apósát. Nem tudja majd, mit kérdeztünk az öregtől, ő
mit válaszolt. Ha van valami titkolnivalójuk, a fiatalember egy
frászban lesz, hogy az öreg elszólja magát, ahogy általában az
lenni szokott. Nem is fogja sejteni, mennyit tudunk, egy kis
blöff… talán sikerül újabbat is megtudni!
– Hogyhogy talán? Mi ez a kicsinyhitűség? Hiszen már
mindent tudunk, minden világos, mint a Nap. Már csak
bizonyítani kell!
– Sajnos! – mondta Borján, de semmit sem fűzött hozzá.
Meglehetős feltűnést keltettek, amikor a faluba értek.
Eddig mindig egy kocsival jöttek, az is civil rendszámú volt,
most meg egyszerre hárommal, közülük kettő rendőrautó.
Elkezdődtek a találgatások, útjukra indultak a különböző
pletykák, a falu tele volt rémhírekkel.
Akadt mindjárt az elején technikai nehézség is. Kezdődött
azzal, hogy a hadnagy a tanácsnál három szobát kért
magának: egyet-egyet az őrizeteseknek, egyet meg a
kihallgatás céljára. Az épületben viszont összesen is csak
három szoba volt, dönteni kellett, vagy rendőrség, vagy
tanács. A tanácselnök az egész tanácsot a keddi napra
szabadságolta, így ő maradt a helyzet ura.
Stefike végtelenül restellte, hogy így kell visszatérnie a
faluba, miután ünnepélyesen elbúcsúzott mindenkitől.
Dicstelen visszatérés! Bátorítást keresve tekintgetett a
hadnagyra, akit az előző napokban olyan szimpatikusnak
tartott. Garzó úgy tett, mintha észre sem venné. Az asszonyt a
barátságtalan magatartás láttán balsejtelmek töltötték el.
Szalontai se értette, miért ez a nagy felhajtás. Hiszen ők
már mindent bevallottak, ha deresre húzzák őket, se tudnak
többet mondani.
Ez az ijedtség és tanácstalanság semmi sem volt ahhoz a
páni félelemhez képest, amit az öreg Holczer érzett akkor,
amikor egyenruhás rendőr jelent meg a lakásán, és
felszólította, hogy felesége kíséretében menjen fel a tanácsba.
– Lebuktak a szerencsétlenek! – ez egy percig se volt
kétséges előtte. Milyen jó lett volna, ha felkészülnek erre az
esetre is! Mit vallottak? Mennyit tud a rendőrség? Mert a
nyilvánvalóan tudott dolgokat nem szabad tagadni, azzal csak
a szavahihetőségét veszti el. Másrészt semmi olyant nem
szabad bevallani, amit nem lehet bizonyítani.
A mama tulajdonképpen azt se tudta, mi forog kockán.
Hogyne, az ékszerekről tudott. Azt is tudta, hogy az egész,
úgy, ahogy van, tilos, de azt gondolta, a legsúlyosabb
következmény az lehet, hogy a tiltott árut megtalálják, és
elkobozzák. Azok odakint még képesek lesznek a gyerekeket
kártérítésért beperelni!
Természetesen számtalan szempár kísérte figyelemmel,
hova viszik az öregeket. A már-már kifáradó pletykagyárosok
újra feléledtek: itt volt a gróf – Holczer a gróf bizalmi embere
volt – betörtek a kápolnába – valaki meghalt. Ennél kevesebb
adatból is lehet igen tetszetős rémhíreket kovácsolni, csak
megfelelő kombinációs készség kell hozzá.
A tanácsháznál megindult a munka. Először az öreg
Holczer került sorra.
Garzó a körülményekhez képest elég udvariasan fogadta,
megkínálta hellyel, aztán megkérdezte:
– Emlékszik rám, ugye?
– Hogyne! Ezzel az úrral együtt – mutatott a szintén ott
levő Borjánra – csütörtökön járt nálunk.
– Látja, látja… Gondolta volna, hogy ilyen hamar
találkozunk?
– Hiszen megmondta! Már akkor is majdnem
letartóztatott. Az után a sok hülyeség után, amit az én
szerencsétlen fiam összehordott, nem is csodálom. Már csak
abban bízok, hogy azóta napnál is világosabban kiderült az
ártatlanságunk!
– Meg az a szerencsétlen fiatalember is meghalt, és már
nem tud magukra vallani, ugye?
– Igen… nem… Mit vallott volna ránk?
– Maga szerint semmiben se volt igazunk?
Fel volt adva az öregnek a kérdés, mi a jobb: ha elvállal
valami keveset, vagy az egészet letagadja? Mielőtt döntött
volna, Garzó folytatta:
– Nem érdemes ilyen sokáig gondolkodni, már nem kérünk
semmilyen felvilágosítást magától. A lányáék mindent
bevallottak!
– Mit? – kérdezte Holczer, naivnak tettetve magát. –
Tessék elhinni, én egyáltalán nem tudok semmit. A mi
szerepünk csak annyi, hogy ha megjönnek, nekiállunk sütni-
főzni, hogy jól érezzék magukat. Öregek vagyunk már,
örülünk, ha élünk!
– Szóval nem akar tudni semmit? Kár, nem tesz jó
szolgálatot a vejének. Nézze, ők már mindent bevallottak, de,
hogy mindent elmondtak-e, arról meg kell győződni. A veje
azt mondta, hogy ön mindenben meg fogja erősíteni a
vallomását. Hát így nem nagyon erősíti meg azt a vallomást!
Na, nehogy azt higgye, hogy be akarom ugratni: nézze, ez a
veje vallomása, itt az aláírása is! – Garzó félbehajtotta az
oldalt, azt a részt hagyta felül, ahol a Szamuely utcai cím volt
– Tessék! Schuler, Szamuely utca négy, első emelet. Mond
valamit ez a cím magának? De meghallgathatja
magnetofonról is, a saját lánya szájából!
Holczer a bizonyosság láttán megnyugodott. Lebuktak, az
már biztos, de őt nem terheli felelősség. Már elszólhatja
magát, se nem oszt, se nem szoroz.
– Hallottam a címet, tudom, hogy valami áruért mentek fel
a vejemék Pestre, de hogy ki ez a Schuler és kinek vitték volna
az árut, azt nem tudom.
– Azt nem mondta még, hogy tudta-e, mi ez az áru?
Aki Á-t mond, mondjon B-t is! gondolta Holczer, és
őszintén válaszolt:
– Nem akartam beszélni róla, de hogy így egyenesen
rákérdezett, bevallom, hogy tudtam: ékszerekről van szó.
Amikor megérkeztek, még én kértem, nyissuk fel a csomagot.
Kíváncsi voltam, miért reszkíroznak annyit.
– És csakugyan nem tudja, hogy kinek vitték?
– Nem. Fogalmam sincs! Úgy tudom, még a vejem se
ismeri a megbízóját, csak közvetítőkkel tárgyalt!
Garzó látta, ennél többet az öreg se tud, hát témát
változtatott:
– Na jó, most beszéljünk másról! Mikor járt ott Kántor
Ignác?
– Szóval a Kántor! Tudtam, hogy ő árult el bennünket!
Pedig megesküdött, hogy nem szól, a pénzt is zsebre tette…
– Fizettek neki?
– Igen, ötezer forintot. Azt hiszem, elég szépen
megfizettük!
Garzó aztán részletesen kifaggatta, miért került oda a
kőműves olyan alkalmatlan időpontban. Újra meghallgatta a
roskadozó kémények történetét. Valóban, már hetek óta
tárgyaltak róluk, de a legény sohase tudott határozott
időpontot mondani, hétvégeken mindig nagyobb munkákkal
foglalkozott. Úgy látszik, most végre lett volna egy kis lyukas
ideje.
– És tessék, most meg meggyilkoltatja magát! Mi lesz a
kéményeimmel? – méltatlankodott Holczer, mintha szegény
fiú direkt az ő bosszantására ölette volna meg magát.
– Hogy lehettek olyan könnyelműek? Hogy hagyták nyitva
az ajtót?
– Bezártuk mi, az a szerencsétlen Pubi rontotta el az
egészet. Bámészkodni akart az utcán, hát kiment, befelé meg
Nácival együtt jött. Majd elájultam, amikor láttam, hogy egy
idegen ember tátott szájjal bámulja a sok drágaságot.
– Mit szólt a veje?
– Gondolhatja! Káromkodott, mint a záporeső. Először ki
akarta zavarni, még én figyelmeztettem stikában, hogy ilyen
helyzetben nem szabad összeveszni senkivel, inkább fizesse le!
– Könnyen meg lehetett állapodni a legénnyel?
– Igen. Nagyon tisztességesen viselkedett, először el se
akarta fogadni a pénzt, úgy erőltettük rá. Azt mondta, őt nem
érdekli, nem az ő dolga. Amikor látta, hogy mennyire
megijedtünk, megesküdött, hogy tőle senki egy szót nem fog
hallani az aranyról. És tessék, mégis eljárt a szája!
– Honnan gondolja, hogy tőle tudjuk?
– Ki mástól, könyörgöm, ki mástól? Vagy odaátról kaptak
valami jelzést?… Csakugyan, különben miért jöttek volna ki
Erdősre?
Garzó már megint azon kapta magát, hogy csak kedélyesen
cseveg az öreggel, nem tud meg semmi újat. Le akarta zárni
hamar a kihallgatást.
– A kőműves, a Náci, meddig volt maguknál?
– Talán egy negyedórát. – Nem, volt az fél óra is, mert egy
pohár bort is megittunk az ijedtségre. Igen, mondjuk egy fél
órát.
– Maguktól hova ment?
– Azt mondta, hazamegy, de látszott rajta, hogy nem siet.
Mondta is, hogy megint összeveszett a feleségével meg a
sógorával.
– Kikísérték, amikor elment?
– Igen, a vejem kísérte ki, akkor adta oda neki a pénzt.
– Ha ugyan odaadta és nem éppen fejbe vágta valami
alkalmatos tárggyal a sötétben! – gondolta Garzó, de
hangosan nem mondta ki. – Csak már meglenne a
boncjegyzőkönyv, mindjárt könnyebb lenne találgatni!
– Jól van, Holczer úr, egyelőre hazamehet. Ha még szükség
lesz magára, majd hívatjuk!
– A feleségem is jöhet?
– Egyelőre még nem, vele is szeretnénk elbeszélgetni egy
kicsit.
– Na, nem irigylem! – mondta Holczer, és kilépett az ajtón.
Garzó már intézkedni akart, hogy vezessék elő a nénit,
amikor rövid kopogtatás után Halász nyomakodott a szobába.
– Hadnagy elvtárs, kérek engedélyt jelenteni… – kezdte a
szokott formulát, de Garzó leintette:
– Ne haragudjon, öregem, nem érek rá, látja, tele vagyok
munkával, majd később!
– De hadnagy elvtárs, éppen ezzel kapcsolatban szeretnék
jelenteni!
 – Na mondja gyorsan, de igen sietek…
– Jelentem, reggel bementem a rendelőbe, ahol
találkoztam Gálfival.
– Ki az a Gálfi?
– A másik kőműves a műemléknél, aki Kántorral dolgozott
együtt.
– Akkor is ott volt, amikor a gróf a kápolnában járt?
– Nem, akkor már nem, mert nagyon fájt a foga…
– Hagyjon már békén, Halász, mit érdekel engem az a
fogfájós kőműves? Maga csak menjen ki az utcára, és
ellenőrizze, van-e fék meg lámpa a bicikliken. Az a maga
dolga. Ezt meg bízza ránk, jó?
Halász mondani akart valamit, de aztán nyelt egyet,
kemény hátraarcot csinált, és sértett önérzettel kivonult. Ja,
ha a hadnagy olyan okos, csak vesződjön!
Borján nem helyeselte a hadnagy eljárását:
– Kár volt megbántani, hadnagy elvtárs, nagyon
szorgalmas meg ügyes ember!
– Borján, már maga is kezdi? Vigyázzon, mert magát meg
elküldöm a traktorosokat szondázni! – tajtékozott a hadnagy.
– Ahelyett, hogy tanácsokat osztogat, elővezethetné az
asszonyt!
Borján se vitatkozott tovább, kiment és beszólította
Holczerné született Raffay Stefániát, Stefike édesanyját. Garzó
udvariasan kezdte:
– Tessék helyet foglalni! – de ezzel le is szerepelt. A
bánatos anya a lábai elé omlott, és csak úgy dőlt belőle a szó:
– Édes főkapitány úr, csak még most az egyszer tessék
megbocsátani ezeknek a szerencsétleneknek, esküszöm,
többet nem csinálnak ilyet, de tulajdonképpen most is olyan
ártatlanok szegények, mint a ma született bárány, csak azt
mondta az az úr Bécsben, hogy ugye kedves barátom elhozna
nekem egy kis csomagot, hát miért ne?! – gondolta Isti, egy
csomagot még elvihetünk, mert tessék elhinni, drága
főkapitány úr, az én vejem olyan ember, hogy ha tud segíteni
valakinek, hát segít is…
.…És mondta, mondta a magáét, és egyszerűen nem
lehetett lelőni sem. Garzó többször is megpróbált közbeszólni,
de próbálkozásainak nem volt foganatja.
– Az irgalmát, maradjon már csendben! – ütött végül az
asztalra dühösen. – Csak akkor beszéljen, ha kérdeztem!
– Igenis, drága főkapitány úr, csak tessék mindig mondani,
hogy mit csináljak, és csak akkor szólok, ha kérdeznek, mert
én nem is szeretek beszélni, nem vagyok bőbeszédű! Lehet,
hogy más hibáim vannak, de bőbeszédű, az már nem!
Megmondhatja akárki a faluban!
Hogy honnan jött ez a sok hang az asszonyból, nem lehetett
eldönteni. Látszatra levegőt se vett, csak beszélt, beszélt
megállíthatatlanul.
Garzó a forma kedvéért néhány kérdést feltett, amikor nagy
néha szóhoz jutott, de sokért nem adta volna, ha sikerül
leráznia az asszonyt. Kiderült különben, hogy semmivel sem
tud többet, mint az ura, sok értelme nem volt erőltetni a
kihallgatást.
– Jó, köszönöm, tessék csak hazamenni! – szólt közbe egy
lélegzetvételnyi szünetben Garzó. Az asszony meg volt
sértődve, hogy ilyen kevés időt szántak rá.
– Tessék egész nyugodtan mindent megkérdezni tőlem, és
én mindent elmesélek, amit tudok, mert állampolgári
kötelességünk, ugye, hogy segítsük a hatóságot, ahol csak
tudjuk, de most különösen mindent meg kell tenni, hogy
megkönnyebbítsük a dolgukat, mert a vejem miatt kell
maguknak itt dolgozni velünk, mert tetszik tudni, az én vejem
olyan ember…
Hogy milyen ember, azt már Garzó nem hallgatta meg. Az
utolsó tiráda alatt óvatosan terelgette az ajtó felé, és egy
megfelelő pillanatban egyszerűen kipenderítette az ajtón.
– Phű, ez meleg volt! – törölgette izzadt homlokát a
hadnagy. – Borján, vegye tudomásul, ha még egyszer idehozza
nekem ezt az asszonyt, elüldözöm magát még a testületből is!
Borján nem állta meg, hogy oda ne szóljon:
– Hátha csak megjátszotta a nagyszájút, hadnagy elvtárs?
Garzó egy kicsit megcsendesedett:
– Igen? Gondolja? – de hamar megnyugodott – Na nem,
ilyen élethűen senki sem tudja megjátszani magát! Vagy ha
igen, akkor nem itt, Erdősön van a helye, hanem a Nemzeti
Színházban!
Összegezték a két kihallgatás eredményét, és férfiasan
bevallották, hogy nem sok összegeznivalójuk van. Semmivel
se tudnak többet, mint reggel.
– Na, majd a fiatalember! Rácsapunk, kipréseljük belőle az
igazságot! Hozza be, Borján!
Borján kiment, és az ajtóban beleütközött Halászba.
– Hát te még mindig itt vagy? Nem megmondták, hogy a
biciklistákkal foglalkozz? – gúnyolódott kollégájával.
– Már te is kezded? Vigyázz, mert a szavadon foglak, de
akkor nagyon ráfáztok! Elhatároztam, hogy nem szólok
semmit, égessétek le magatokat, ahogy akarjátok, de nem vitt
rá a lélek. Már a saroktól jöttem vissza.
– Hát mi van, apukám? Mi az a nagyon fontos?
 Halász megint nekiállt, elmesélte a Gálfi-esetet töviről
hegyire. Borjánnak volt annyi türelme, hogy kivárja a
lényeget.
– Szóval, édes barátom, nem volt semmiféle betörés a
kápolnában, meg semmiféle falbontás. Ha ezzel akar valamit
bizonyítani a főnököd, nem sokra megy!
Borján gondolkodott:
– Na hisz, jól belekerültünk mi ebbe, mint Pilátus a
krédóba. Kijöttünk egy betörés miatt, ami meg se történt, de
azért mégis lelepleztük a bűnösöket. Ezt nevezem gyors
munkának! Még feljelentés sincs, de a tettes már lakat alatt ül.
De akkor ki a gyilkos?
– Ez már a ti dolgotok, én megyek a kerékpárosokat
ellenőrizni. Mindent nem deríthetek ki helyettetek, ti is
csinálhattok valamit! – mondta és emelt fővel távozott.
– Borján, hol a csudában van már? – kiáltott ki a szobából
a hadnagy.
– Megyünk, hadnagy elvtárs, egy pillanat! – azzal benyitott
a szomszéd szobába Szalontaiért, és beintette.
– Fejezzük már be végre, itt sokkal rosszabbul érzem
magam, mint odabenn. Nem értem, miért kellett idejönni? –
lépett be mogorván Szalontai.
– Sose türelmetlenkedjék, barátom, nemsokára mindenen
túl leszünk, de nem biztos, hogy nagyon örülni fog neki!
– Engem már nem érhet meglepetés, őszintén elmondtam,
amit tudtam, belőlem nem húz ki semmi újat! Már csak a
tárgyalás érdekel, hogy mennyibe kerül nekem ez a kis kaland.
– Ne siessen azzal a tárgyalással, eddig még csak a dolog
egyik oldaláról beszéltünk. A könnyebbikről. A neheze még
hátravan!
 – Ne tessék ijesztgetni. Mi van még?
– Mi? Hát természetesen a gyilkosság!
Püff! Szalontai elképedve leült, a szája is tátva maradt. Ha
Garzó sokkolni akart, hát ez kitűnően sikerült.
– Nem értem… miféle gyilkosság?
– Na, ne tettesse magát, nincs ennek semmi értelme.
Intelligens embernek látszik, aki, amikor látja, hogy nincs
értelme a tagadásnak, nem rabolja fölöslegesen az időt.
Valljon be mindent, essen át gyorsan a nehezén, meglátja,
megkönnyebbül!
– De mit valljak be? Milyen gyilkosságot? Legalább azt
mondja meg, kit öltem meg?
Garzó elnézően cücögött:
– Ügyes!… Ügyes!… De ezzel minket nem csap be! Annál
sokkal dörzsöltebb fiúk vagyunk!
Szalontai rimánkodott:
– Beszéljen már, hadnagy úr, legalább azt tudjam, mivel
vádolnak!
– Nem bánom, kezdjük elölről. Tehát, maga átvett
valakitől, valaki számára egy rakomány aranytárgyat, hogy a
határon átcsempéssze…
– Így van, ezt nem is tagadom. De már elmondtam, hogy
csak a közvetítő nevét és címét tudom, hogy kitől származik,
azt nem!
– Jó. Eddig rendben van. Azt is tudjuk, hogy az értékeket
az apósa lakására vitte. Kíváncsi volt, mit szállít, ezért a
csomagot kibontotta.
– Elmondtam már tegnap. A szám is tátva maradt, annyi
szép dolgot láttam.
– Ez még nem lett volna baj, de a kőműveslegény szája is
tátva maradt, amikor véletlenül meglátta. És ez már öreg hiba
volt. Tudta, hogy ha a legénynek eljár a szája, maga
menthetetlenül lebukik. A hatóság az aranyat elkobozza, ezzel
lehetetlenné válik az üzletfelei előtt. Ezért is mondta: nem
szabad engedni, hogy a fiúnak eljárjon a szája!
– Ez mind igaz. Elég sokba került, hogy befogjam a száját:
ötezer forintot fizettem!
– De ki garantálja, hogy az illető befogja a száját, miután
eltette a pénzt? Úgyhogy maga sokkal olcsóbb és biztosabb
megoldást talált: egyszerűen eltette láb alól a gyanútlan
embert.
Szalontai elsápadt, keze-lába remegett, alig tudott ülve
maradni.
– Csak nem ölték meg a szerencsétlent?
– Azután, hogy magától elbúcsúzott, senki se látta élve! A
holttestét tegnap találtuk meg. És most már nem
játszadozunk meg nem udvariaskodunk, mert a gyilkosság
komoly dolog. Üzletelni meg aranyat csempészni – na, hát ez
még elmegy valahogy, de embert ölni… – Garzó rákiáltott a se
élő, se holt Szalontaira:
– Ember, hogy volt szíve megölni azt a szerencsétlen
fiatalembert?
– Nem… nem… nem igaz! Nem öltem meg senkit! Csak
meg akarnak ijeszteni… de minek? Úgyse tudok semmi
többet!
– Azt hiszi, olyan jó ötlet volt utólag felakasztani? Azt hitte,
be tudja csapni ezzel az orvost meg a rendőrséget? Pillanatok
alatt kiderült, hogy csak a halála után kötötték fel azt a
szegény embert! Pár óra múlva, ha a kezemben lesz a
boncolási jegyzőkönyv, azt is tudni fogom, hogyan ölte meg.
De tőlem ne várjon belátást meg udvariaskodást!
– Ilyen képtelenség! Honnan veszi egyáltalán?
– Ne gyerekeskedjék, ez minden kicsit is értelmes ember
számára kézenfekvő: maga látta utoljára. Minden oka megvolt
rá, hogy meg akarjon szabadulni tőle. Alkalma is volt. És az a
betörés a kápolnánál…, amit mi először az arannyal hoztunk
kapcsolatba…
– Már megint az a betörés! Mondtam már, hogy nem tudok
semmiféle betörésről!
– Hiába szabadkozik, tanú van rá, hogy a kérdéses
időpontban ott volt, arra is tanú van, hogy behatolt a
kápolnába, valószínűleg azzal a céllal, hogy a hullát a kriptába
lecsempéssze. Csak mikor az éjjeliőr megriasztotta, állt el a
szándékától, és egy közeli fára akasztotta fel. Meg kell hagyni,
hogy állati hidegvérrel dolgozott. A nyakában cipelte azt a
nehéz hullát, és közben volt lelkiereje azon studírozni, mit is
csináljon vele. Az én lelkierőmet meghaladta volna!
– De hát nem! Egy szó sem igaz az egészből! Nem öltem
meg senkit, és nem jártam a kápolnában!
– Látja, barátom, ha be tudná bizonyítani, hogy nem maga
mászkált ott, pontban éjfélkor, talán még el is hinném!
Ez volt az a pillanat, amikor Borján jónak látta, hogy végre
közbelépjen, mielőtt a hadnagy teljesen elgaloppírozná magát.
– Hadnagy elvtárs, lehetne egy kis pihenőt tartani? Úgy
látom, a gyanúsított nagyon kimerült, pihennie kell! – és
közben olyan kényszeredetten kacsintgatott a hadnagyra,
hogy az látta, nem valami emberbaráti érzéstől vezettetve
lépett közbe. Dühösen förmedt beosztottjára:
– Bánom is én! Ápolónőt ne hozassunk neki? Na, jól van,
vigye innen, látni se akarom! – Maga meg, ember,
gondolkodjon, érdemes-e még tovább hazudni?
Borján elvezette Szalontait, és rögtön visszajött. Garzó
türelmetlenül támadt rá:
– Miért szakított félbe? Esküszöm, még tíz perc és
összeomlik. Mit érdekel engem, hogy milyen állapotban van a
pasas?
– Mielőtt tovább mennénk, fel akartam világosítani
hadnagy elvtársat valamiről… nehogy késő legyen!
– Mit kell magának éppen most elmondani?
– Hadnagy elvtárs, nem Szalontai volt éjfélkor a
kápolnában!
– Nem? Hát akkor ki a fene?
– Az a bizonyos Gálfi.
– Akinek fáj a foga?
– Az, az! Erről akart jelenteni Halász, de hadnagy elvtárs
nem engedte szóhoz jutni.
– Honnan veszi?
– Maga Gálfi mesélte. Eddig nem volt a faluban, csak ma
reggel jött vissza. Egyébként a Műemléknél dolgozik.
– És mi a fenét keresett a kápolnában pont éjfélkor?
– Rumot, hadnagy elvtárs, rumot!
A hadnagy azt hitte, mindjárt elszédül. Hát ha valaki rumot
akar, hova a csudába menjen? Természetesen egy romos
kápolnába, és pontban éjfélkor, mert a rum úgy sokkal jobban
hat. Elüvöltötte magát:
– Mondja, Borján, hülyének néz maga engem?
– A világért se, hadnagy elvtárs, de ha így volt…
Nekikezdett aztán elmagyarázni a dolgot, ami hamar meg is
történt volna, de főnöke állandóan közbeszólt, mindig újra
kellett kezdeni. Végül azért megértették egymást.
 – Az ördög vigye azt a Halászt is! Minek kell mindenbe
beleütni az orrát? Volt egy szép gyilkosságom, hozzá egy igen
jó elméletem, volt gyanúsított is… mi kell még egyéb? Most
meg semmim sincs, csak egy holttest!
– Ez a lényeg! A holttest megvan! – vigasztalta a törzs.
Garzó nem adta meg magát nagyon könnyen:
– Tulajdonképpen még semmi se lehetetlen. Na jó, nem ő
volt a kápolnánál. Azért még felakaszthatta?
– Hát éppen fel, de ugyanennyi erővel akár a plébános
gazdasszonya is felakaszthatta. Semmi bizonyítékunk arra,
hogy Szalontai benn is járt a parkban. Hogy megállt?
Kénytelenek vagyunk elhinni, amit a halászléről mondott.
– Tudja, mi van a kezünkben pillanatnyilag? – kérdezte
szkeptikusan Garzó. – Az, ami Szalontai után visszamaradt a
parkban.
– Az pedig nem nagyon sok! – hagyta rá Borján.
Váratlanul megcsörrent a telefon, Garzót keresték az
osztályról. A főnök volt a vonal túlsó végén. Borján annyit
hallott, hogy a hadnagy bejelentkezik, aztán hosszú hallgatás
következett, majd csak ennyit mondott:
– Hát igen… Így egészen más! – és azzal megsemmisülten
letette a kagylót.
– Na, édes barátom, tudja, miért halt meg Kántor? Valaki
protekciós adag sztrichnint csomagolt a kosztjába.
Borjánnak szinte felesleges volt megállapítania:
– Akkor pedig Szalontai nemigen jöhet szóba!
– Na, szedje össze a bandát – vezényelt Garzó –, és
gyerünk haza! Holnap újrakezdjük az egészet!
 Szegény jó Berta néni
Ha valaki ebben az időben találkozott Halász
törzsőrmesterrel, rögtön láthatta, hogy nincs éppen ünneplő
kedvében. Fújtatva lépkedett a poros főutcán, éppen csak
odabiccentett a járókelőknek. Ahány kerékpárossal
találkozott, mindegyiket leintette, töviről hegyire átvizsgálta a
járművét, és kivétel nélkül mindegyiket megbírságolta.
– Ez? Ez magának fék? Nincs rajta gumi!
– De édes törzs elvtárs, a kontrám úgy fog…
– Nem érdekel a kontrája! Elő van írva a kézifék, vagy
nincs?
– Elő, de úgyse használja senki!
– Akkor magának kivételesen ötven forint, de ne szóljon
egy szót se!
Hát mert szólni az áldozat? Örült, hogy ennyivel megúszta.
Mindenesetre a faluban futótűzként terjedt a hír, hogy nem
érdemes kerékpárra ülni, mert Halász törzsnek valaki a
lelkivilágába gyalogolt, és a kerékpárosok isszák meg a levét.
Hajnal papa, aki csak liter bor után tudott egyenesen
kerékpározni, nem sokat tagadott, amikor meg akarta
szondázni:
– Kár a cajgért, édes fiam, megmondom én anélkül is. Egy
kicsit ittam, de csak alkalmasint… már ahogy szoktam.
Halászt meghatotta az őszinteség, és eltekintett a
szondától, de igen szigorúan a lelkére beszélt, mindenféle
súlyos büntetéseket helyezve kilátásba, ha hasonló eset még
egyszer előfordul. Pedig tudta, hogy előfordul, mégpedig már
holnap. De hát hiába, egy nap alatt a világot se lehetett
megváltani!
 – Az ördög az ilyen városi tudósokba, ahány csak van a
világon! – füstölgött magában. – A fejébe vesz valamit, aztán
a jóisten se veri ki belőle. És amikor az ember jószántából
segíteni akar, még le is égeti. Hát csak boldoguljon, ahogy tud!
– Ezek a megállapítások természetesen Garzóra vonatkoztak.
Szemtől szembe a világért sem engedett volna meg magának
ilyen megjegyzéseket, de így, magában még ezt a súlyos
függelemsértést is megreszkírozta.
Halász útjai már régen elváltak Garzótól, legalábbis
gondolatban. Az első napokban úgy-ahogy még elfogadta az
elméleteit. A közhangulat is befolyásolta, Garzó is olyan
szuggesztíven adta elő teóriáit, hogy gondolkodóba esett. Igaz,
hogy bejött neki az az ékszerdolog, mégis kiábrándult
hamarosan belőle.
– Hogy milyen bolond szerencséje van annak a
hadnagynak! – morfondírozott – Azt se tudta, mi történt, mit
akar, és nem beleakadt ebbe a csempészdologba? Hisz az
egésznek nincs semmi köze a faluhoz! A tettes véletlenül itt
szállt meg, hát itt kapták el. Véletlen az egész, mégis úgy
kihúzza magát, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszkot!
Gróf, elfalazott kincs meg gyilkosság arany miatt? Talán
külföldön vagy nagyvárosban ilyen is van, de az ő praxisában
még soha nem fordult elő, tehát nem is valószínű.
Mert például amikor a Varga Jancsi a búcsúban részeg
fővel leszúrta a legjobb komáját egy lány miatt, az rendben
van, érti az ember. Vagy amikor a Schweiger-örökösök nem
győzték kivárni, hogy az öreg kimúljon és átadja nekik az
örökséget, hát besegítettek neki, az is tiszta dolog, az ember
rögtön megérti. Igaz, ez is már jó húsz éve történt, azért
előfordulhat újra. De hogy valaki azért kövessen el egy
főbenjáró bűntettet, hogy egy kisebbtől megszabaduljon… ez
nem üzlet, ép ésszel ilyet nem csinálnak
– Majd megmutatom, mire képes egy körzeti megbízott, ha
ismeri a községét! – fenyegetőzött, és útnak is indult, hogy a
saját elmélete szerint utánanézzen a dolognak.
Kinek állt útjában az a szegény gyerek? Na, örökséget
nemigen vártak tőle, a vagyonáért nem ölték meg, az biztos.
Kikezdett valami menyecskével, és az ura bosszút állt rajta?
Hiszen elege volt neki a nőkből így is! Vagy a feleségének volt
útjában? Nem vette észre, hogy nagyon sokat törődött volna
vele a felesége, Márta asszony eddig is úgy élt, ahogy akart.
Mindenesetre a környezetében kell tájékozódni.
Lehet, hogy az öregasszony, a Berta néni már el is mondott
volna neki mindent, ha akkor több idő van. Az olyan, hogy
mindent tud, ami a faluban megesik. Legjobb lesz, ha
megkeresi. Benn a házban majd zavartalanul tud vele
beszélgetni, biztos, hogy hall tőle valamit. Hosszú léptekkel
elindult Berta néni kis háza felé.
A Petőfi utcában állt az épület, az egyetlen nádtetős ház az
egész utcában. Ócska deszkakerítése ki-be dőlt, a falról
mállott a vakolat, az elmúlt évek téli viharai a nádtetőt
alaposan szétcibálták, és senki sem tette rendbe. Hiába is
akarták volna, nincs már olyan ember, aki meg tudná csinálni.
Berta néni meg volt elégedve a házával így is, úgy gondolta,
hogy addig már kitart, amíg ő él, a többi meg az örökösök
dolga. Az örökösök úgy határoztak, hogy ledöntik majd az
épületet, és emelnek a helyén egy modern, háromszintes
palotát, mert modern embernek ma már szüksége van erre,
még akkor is, ha soha nem megy be a házba, csak a régi
konyhában tengődik.
 Mert a falun ez így szokás. Egyre-másra épülnek a modern,
összkomfortos lakóházak, de nem lakik bennük senki. A
fiatalok szétrepülnek a nagyvilágba, az öregek meg ott
maradnak a melléképületnek meghagyott régi ház
konyhájában. Az új ház áll és hivalkodik, csak akkor lépnek be
– persze cipő nélkül –, ha vendég áll a házhoz.
Ezeken gondolkodott Halász, míg megnyitotta az ócska
kilincset. Majdnem fejbe is vágta az ajtóval a doktort, aki meg
belülről iparkodott kifele.
– Talán csak nem beteg az öreglány? – kérdezte a rendőr,
mikor összetalálkoztak.
– Biztos jól van, mert nincs itthon, elcsámborgott
valamerre – válaszolta az orvos dühösen. – Pedig szóltam,
hogy jövök! Meg is mondom neki, hogy kit tegyen bolonddá!
Van nekem más dolgom is.
– Hol lehet? Végigjöttem az utcán, nem láttam. A boltok
nincsenek most nyitva, ebédért se ment, az ebédidő már régen
elmúlt… – morfondírozott a rendőr. – Biztos, hogy nincs
itthon?
– Be van zárva az ajtó. Gondoltam, talán elaludt, jó tíz
percet kopogtam, a végén még dörömböltem is, de nem
jelentkezett.
– Valami baja van?
– Meglepne. Mikor utoljára láttam, olyan virgonc volt, mint
valami menyecske. Valami nagyon feldobta.
Halász tudta, mi dobta fel annyira, de nem árulkodott.
– Megnézem, hátha csakugyan alszik! – mondta, és azzal
elindult a tornác felé.
– Á, ha nem hallotta, ahogy dörömböltem, akkor még az
angyalok harsonájára se ébred fel! – legyintett az orvos. Azért
megállt a kapuban és várta, mire megy a körzeti megbízott.
Az odalépett először az ablakhoz, megpróbált
bekukucskálni, de nem látott semmit. Aztán az ajtót
nyitogatta, majd lehajolt a kulcslyukhoz.
– Itt valami baj van! – mondta az izgalomtól elfúló hangon
–, a kulcs belülről benne van a zárban.
– Ajaj! – Az orvos is megijedt – Ha az ajtót belülről magára
zárta, akkor nemigen mehetett el! Csak talán nem halt meg?
A mászkálásra, dörömbölésre kezdtek a szomszédok is
összefutni. Halász tőlük érdeklődött, mikor látták az
öregasszonyt. Kiderült, hogy aznap még nem látta senki.
– Azt hiszem, fel kellene törni az ajtót! – vélte az orvos.
– Nézzünk körül, hátha nem kell! – mondta Halász, és
elkezdte az ablakokat próbálgatni.
Berta néni háza – mint a régi parasztházak – három
helyiségből állt. Középen volt a konyha, ami egyúttal
előszobául is szolgált, ettől jobbra és balra egy-egy szoba. A
bejárat és az ablakok a hosszú tornácra nyíltak, ami
végigfutott a ház egész hosszában. Berta néninek különben
még volt egy kamraszerű kis szobácskája, ami harmadik
szobaként ragadt a házhoz. A szobaablakok gondosan be
voltak kapcsolva, ami – mivel még nyár volt – szokatlannak is
tűnt. A kisszoba ablaka azonban csak be volt hajtva, ki lehetett
nyitni.
– Akkor én most bemászok – jelentette be teljesen
feleslegesen Halász, hiszen mi más következhetett volna. Várt
egy kicsit, senki nem tiltakozott.
Az alacsony ablakon pillanatok alatt bejutott, majd onnan a
hátsó szobába. Eddig nem talált semmi különlegeset. Kiment
a konyhába, kinyitotta az ajtót.
 – Mi van? Talált valamit? – kérdezte az orvos.
– Eddig semmit. Elöl nem voltam. Tessék bejönni! Maguk
csak maradjanak odakint! – hessentette vissza a
kíváncsiskodókat.
Az orvos belépett. Gyakorlott kórboncnok orra volt: csak
néhányat szippantott a szoba áporodott levegőjéből, rögtön
megérezte, hogy Halál Őfelsége a közelmúltban tiszteletét
tette a házban.
– Meg fogjuk találni, azt hiszem… – mondta, és elindult az
első szoba felé. A rendőr követte.
Nem kellett sokat keresni. Berta néni ott feküdt az ágyban,
mereven, mozdulatlanul, láthatólag már hosszabb ideje
holtan.
– Na, szegény asszony, addig ijesztgetett bennünket, hogy
meghal, míg a végén csakugyan megtette. Hát… istenkém…
nyolcvankét év nem kis idő, szép kort ért meg… a szíve se volt
a legtökéletesebb… Nincs benne semmi különös…
A rendőr kegyelettel vette le a sapkáját, elgondolkodva
nézte a halottat.
– Várhatott volna még, legalább csak addig, míg
kikérdezem, de hiába, a halál nincs tekintettel semmire. Szép
halála volt, nemigen szenvedett! – mondta. – Olyan
nyugodtan fekszik itt, mintha csak aludna.
– Egy kicsit túl nyugodtan, nem? A takaró olyan sima,
mintha utólag igazították volna el rajta! – jegyezte meg az
orvos.
Nem mondott tovább semmit, megtapogatta szegény Berta
néni fejét, gyér, ősz haját is félrehúzta, de nem talált semmi
különöset. Megnyomkodta a hullafoltokat, amelyek a
nyomásra elhalványodtak.
 – Legfeljebb egynapos! – állapította meg.
Aztán kitakarta az anyókát. Meglepődve látta, hogy a
takaró alatt teljesen fel van öltözve.
– Különös – mondta. – Igaz, hogy máskor is le szokott
dőlni ebéd után, de csak oda, a dikóra. Sokszor láttam. Törzs!
– fordult a rendőrhöz. – Segítene?
– Hogyne! Tessék mondani, mit csináljak?
– Le kell vetkőztetni szegényt, és alaposan megvizsgálni.
Senki se volt vele, azt se tudjuk, mi történt!
Így aztán nekiláttak a vetkőztetésnek. Nem volt könnyű,
szegény öregasszony mintha holtában is tiltakozott volna,
hogy ellessék szegény öreg testének a titkait. A merev
végtagokon alig lehetett áthúzni a régimódi, szűk blúzokat,
amikből Berta néni szép számmal viselt. Egyszer éppen a néni
orrában akadt el a lajbi nyakkivágása. Az orvos óvatosan
odanyúlt, hogy elhárítsa az akadályt. Picit félrehajtotta az
orrot, de amikor a blúzt áthúzta rajta, meglepődve tapasztalta,
hogy az orr úgy marad, mintha csak zsanéron járna.
– Álljunk csak meg! – vezényelt, és az orrot, majd a
nyelvcsontot végigtapogatta. Arca gondterheltté vált.
– Hagyjunk abba mindent, ki kell hívni az életvédelmi
osztályt. A néni nem természetes halállal halt meg!
– Hű, a mindenit! – vakarta a fejét Halász. – Már megint?
Nem lesz sok egy kicsit?
– Sok vagy nem, ez van!
– Mire gondol?
– Valaki, nálánál sokkal erősebb, megfojtotta. Mégpedig
úgy, hogy valami puha tárgyat az orrára és a szájára
szorítottak. Így a bőrt nem érte sérülés, első pillanatra nem is
lehet észrevenni, hogy bűntény történt. Persze, szegény
asszony védekezett, ahogy tudott, a gyilkos meg teljes súlyával
ránehezedett, akkor eltört az orrcsontja. A tettes aztán
elrendezte a szobát. Kinyújtóztatta a halottat, betakarta, úgy,
mintha álmában halt volna meg. Talán nem tudta, hogy
akármilyen könnyű halála is van valakinek, a végső haláltusa
folyamán azért összegyűrődik az ágynemű. Őszintén szólva,
nekem rögtön gyanús volt ez a nagy rend.
Bezárták az ajtót, becsukták az ablakokat, és elindultak a
posta felé, hogy telefonáljanak. A kint várakozóknak csak
annyit mondtak, hogy szegény néni meghalt. Értesítik a
rokonságot.
A két hatósági ember útközben csendesen beszélgetett.
– Harminc éve vagyok a faluban, de gyilkosság nem volt.
Emberölés igen, talán emlékszik is arra a bálra…
– Ó, igen…
– …de ilyen csúnya dolog nem volt. Most meg már a
második. Lassan elérjük a világszínvonalat. Szegény néni! Van
valami elképzelése?
– Van! – Halász csak ennyit mondott, nem volt hajlandó
tovább folytatni.
– Ne legyen már olyan titokzatos! Mondja!
– Ne haragudjon, de amíg nem vagyok biztos a dolgomban,
nem mondok semmit. Holnapra majd többet tudok.
Az orvos kénytelen-kelletlen belenyugodott, ő maga
azonban találgatott:
– Meggyilkolták a fiatalembert, meggyilkolták Berta nénit.
Két gyilkosság a szomszédban, majdnem egyidőben… Biztos,
hogy összefüggenek! De mi köze lehetett ennek a két
embernek egymáshoz? Hiszen életükben annyira
különböztek… Vajon, hol találkozott az útjuk? Mi volt bennük
közös, hogy egyszerre kellett elpusztulniuk?
– Na, még nincs bizonyítva, hogy a két eset összefügg. De
ha valóban összefügg és megtudjuk, hogyan, akkor már
biztosan tudni fogjuk azt is, ki a tettes.
Hallgattak, mentek az üres utcán.
– Szegény öregasszony! – szólalt meg egyszer csak Halász.
Lehet, hogy jót tett vele a gyilkos. Mennyi lehetett neki hátra?
Pár hónap? Egy év? Legalább könnyen átjutott a túlsó partra,
nem szenvedett annyit, mint az öreg Fodor.
– Az se szenvedett sokat! Nekem éjfélkor szóltak, rögtön
mentem, de mire odaértem, már halott is volt.
– Pedig úgy hallottam, már nyolckor jajgatott!
– Ki van zárva. Májkómában halt meg, ami természetes is,
annyi alkohol elfogyasztása után. Csakugyan órákig eltarthat,
míg a beteg meghal, néha még napokig is, de nem érez
semmit, mert elveszti az eszméletét…
– A plébános úr még látta az utolsó pillanatait, de nem így
mondja! – tiltakozott a rendőr. Azt mondta, hogy olyan
borzasztó görcsei voltak, hogy rossz volt nézni, és úgy
jajgatott, hogy kihallatszott a házból.
– Á, a hozzátartozók mindent eltúloznak, a páter meg
biztosan azt mondta, amit az asszonytól hallott!
– Mégis, ha csakugyan úgy volt, ahogy mondták, lehetett a
májától?
– Nem. Ki van zárva. Én legalábbis ilyent nem láttam,
pedig elég sok idült alkoholistát kísértem az utolsó útján.
– Ha nem a májától volt, akkor mitől?
– Csuda se tudja! Sokféle betegség van, ami ilyen
tünetekkel jár. Leginkább a tetanuszhoz hasonlít, de az
öregnek nem voltak sérülései. Tetanuszban a beteg egészen
kifeszíti magát, végtagjai görcsbe rándulnak, nem tudja nyitni
a száját… Nem tudja nyitni a száját? – Elhallgatott, látszott,
hogy gondolkodik – …de ki tudná azt itt megrendezni? Ahhoz
szakember kell!
– Más nincs?
– Előfordulhat ilyesmi különböző agyi megbetegedéseknél,
hasonlít hozzá az epilepszia, de az agyérelmeszesedés egyes
esetei is produkálnak az epilepsziához hasonló tüneteket. Meg
egy pár méreg, koponyaűri sérülés, ilyesmik. Mindegy már, az
öreget úgyse tudjuk feltámasztani. A végére ért szegény, vagy
így, vagy úgy, de meg kellett halnia.
– Hát igen… Vagy így… vagy úgy… dünnyögött a rendőr.
Egy darabig még együtt mentek, aztán elbúcsúztak. A
rendőr Garzóékat kereste, de már nem voltak a faluban.
Halász így a főnökkel beszélt telefonon. Röviden jelentett,
és várta az intézkedéseket. El volt készülve, hogy ezt az ügyet
is Garzóra bízzák, mint erdősi specialistára, de sem ő, sem
Borján nem voltak elérhetők. Azóta mindketten talán már
Pesten jártak, felkeresték Schuller urat a Szamuely utcában.
Így – megelégedésére – újra Pető főhadnagyot küldték ki.
Halász szeretett vele dolgozni, tapasztalt, jó szemű nyomozó
volt. Nem sokat adott a formaságokra, de néhány nyomból
képes volt rekonstruálni az eseményeket, el tudta választani a
lényegest a lényegtelentől. Emellett pedig inkább barát volt,
mint elöljáró, szeretett nagyokat nevetni, sokat beszélt, és
szívesen felhajtott egy-egy pohár bort, ha mód volt rá. Szóval
ideális munkatárs volt.
Hamarosan befutottak. Halász teljes tisztelettel üdvözölte
és tette meg a jelentését, Pető ennek honorálására
barátságosan hátba vágta:
 – Mi a csodának kellett nekem kijönni? Akár telefonon is
lefolytathattam volna a vizsgálatot, ha maga már mindent
kinyomozott!
Persze, azért volt dolguk bőven. Számtalan fénykép készült,
az orvos segédjével befejezte a vetkőztetést, és mindenben
helyben hagyta a helyi orvos következtetéseit.
– Jó szeme van az öregnek! Tíz falusi orvos közül kilenc
elnézte volna!
Halász hitetlenkedett:
– Dehogy! Még nekem is feltűnt! Az a szabályos rend, az a
simán kihúzott takaró… Nem kell ahhoz orvos, hogy lássa az
ember, nincs minden rendben!
– Nevetni fog öregem, ennél cifrább esetek is előfordulnak!
Talán három éve az egyik orvos a megyében nem vette észre,
hogy az áldozatnak át van vágva a torka! Csak, mert az ing
össze volt gombolva fölötte, Tudja, ki látta meg? A
temetkezési vállalkozó, amikor koporsóba akarta tenni. És az
volt ráadásul a legszebb, hogy az ember nem is volt halott,
csak elvesztette az eszméletét. Na tessék!
Halász büszkén jegyezte meg:
– Hát ez azért nálunk nem fordulhat elő!
Dolgoztak szorgalmasan a szakértők, begyűjtötték az
ujjlenyomatokat. Akadt belőlük többféle is, ezeket később
szándékoztak azonosítani. Az ágy alatt megtalálták a
kispárnát, amit a tettes az áldozat arcára szorított, ezt is
eltették, mert nyál és hányadék volt rajta, amit szerológiailag
azonosítani lehet.
– Na, barátom, hát akkor mondja! – tette Halász vállára a
kezét a főhadnagy. – Maga nyilván többet tud az egészről,
mint én, és ahogy ismerem, nekem már csak a tettest kell
letartóztatni!
– Hát… azt hiszem, úgy van valahogy! – szólt szerényen
Halász. – Kicsike falu ez a mienk, nem fér el benne két vagy
három gyilkosság Egyet még elnézhet az ember, de a
másodiknál már csak-csak gondolkodóba esik…
– Ja, maga arról a vasárnapi mérgezésről beszél?
Most Halászon volt a meglepődés sora:
– Milyen mérgezésről tetszik beszélni?
– Hát akit itt találtak a parkban, felakasztva!
– Az mérgezés volt?
– Az hát! Nem tudta?
– Csak annyit tudtam, hogy a fiatalember már halott volt,
mikor felkötötték. De, hogy hogyan ölték meg, arról senki se
mondott semmit.
– Pedig Garzó már délben tudta, a főnök maga telefonálta
meg neki!
Halászt elkapta a szent felháborodás:
– És nekem nem tudott szólni! Loholok, mint egy kutya,
elintézem helyettük a munkájukat de ennyit nem érdemlek
meg! Nekem magamnak a buta fejemmel kell mindent
kisütnöm… Istenem, hogy mennyivel könnyebb lett volna!
Akkor nem lett volna szükség erre a harmadik gyilkosságra!
– Milyen harmadik gyilkosságról beszél? Tudomásom
szerint csak kettő volt!
– Nana, főhadnagy elvtárs, ismeri a mondást: aki keres, az
talál! Maguknak csak egész kicsit kell keresni, azt is
megmondom, hol… Csak éppen be kell bizonyítani!

A játszma végén
Unalmas mesterség a nyomozóké. A kívülálló azt gondolná,
hogy nincs ennél izgalmasabb, szórakoztatóbb hivatás, de aki
benne él, tudja, hogy közel sincs így. Végigcsúszkálni a
színhelyet piszokban, mocsokban turkálni, embereket
piszkálni, kellemetlen kérdésekkel másokat gyötörni – hát ez
minden, de nem szórakoztató.
És ráadásul milyen unalmas! Körbejárni a környéket
mindenkit megkeresni, aki csak él, feltenni mindig
ugyanazokat az érdektelen kérdéseket amikre ráadásul senki
se tud tisztességesen válaszolni – ez egyenesen halál unalmas.
És mégis meg kell csinálni, mert egyetlen apró mulasztás
meghamisíthatja az egész vizsgálatot kárba vész a munka, és
esetleg emberek kerülnek ártatlanul kényelmetlen helyzetbe.
Az egészben az a legbosszantóbb, hogy a végén mindig
kiderül: az elvégzett munka kilencven százaléka felesleges volt
nyugodtan el lehetett volna hagyni. Igen ám, de ez mindig
csak utólag derül ki, hogy az ember bosszankodjék rajta, de
akkor már visszacsinálni nem lehet.
A fene megette az egészet!
Berta néni háza környékét is gyűrűbe vették a nyomozók.
Házról házra jártak, mindenkit kikérdeztek, ki mikor látta, ki
járt az öregasszonynál, ki volt a haragosa, a családjával milyen
volt a kapcsolata. És míg egyik kérdést a másik után tették fel,
előre tudták, hogy hiábavaló munkát végeznek, senki sem fog
mondani semmit. A szomszédság persze csak úgy tudta, hogy
az öregasszonyt a kor meg a betegség vitte el, gyilkosságról
senki nem beszélt. Így aztán nem nagyon érdekelte őket az
eset, természetesnek vették, hogy egy nyolcvankét éves
öregasszony egyszer csak meghal. Nem is értették, miért
szívóskodik a rendőrség.
 – Jót tett Kisbertával! – vélekedett a szomszédasszony.
Kisberta az unoka volt, akivel sehogy se tudtak kijönni.
– Annyit restelkedett szegény az öreganyja miatt, hogy már
sok. Nem volt olyan nap, hogy ne rúgott volna be a néni!
– Ne beszélj már, a halottakról vagy jót, vagy semmit! –
intette az ura.
– Nem úgy van az, bátyám, nekünk mindent tudni kell! –
tiltakozott a rendőr, és már örült, hogy valami használható
értesüléshez jut – Szóval ez a Kisberta haragban volt az
öreganyjával?
– Á, lehetett is azzal haragban lenni! Mindenki röhögött
rajta, jópofa öregasszony volt… csak hát a család restellte,
mikor úgy szedték fel az utcán, vagy úgy kellett hazavezetni,
mert nem tudta, merre jár. Egyébként nagyon szépen
gondozták, talán ő se gondozta jobban a tulajdon gyerekeit.
A rendőr érdeklődése lelohadt.
– És a család többi része?
– Így volt azzal a többi is. Időnként összebeszéltek, eljöttek,
megcsináltak mindent a háznál, amit csak kellett, de együtt
lakni vele senki se akart. Jobb is volt így neki, úgy élt, mint
Marci Hevesen.
Így ment ez minden háznál. Belépni, kimenni senki se
látott senkit, nem tudtak semmiről. Mindenki sajnálta, de
abban megállapodtak: jót tett vele az isten, hogy ilyen
könnyen aludt el, nem nyomta az ágyat hónapokig, mint
szegény ura.
Közben Pető főhadnagy meg Halász törzs hosszan
elbeszélgettek. Majd, hogy az emberek ne mondhassák, ők
nem csinálnak semmit, részt kértek a vizsgálódásból. Rájuk a
Fodor család jutott.
 – Jó napot, jó napot! – üdvözölte őket az öregasszony, és
megpróbálta keserű arcát barátságosra igazítani, mikor
beléptek. – Már azt hittem, elkerülnek bennünket. Látom,
mindenütt voltak.
– Dehogy kerüljük! Tudja, hogy én nem kerülöm el soha a
maguk háza táját! – szabadkozott Halász.
– Tudom, kedves törzs úr, nem felejtem el soha, hogy
szegény uramnak megadta a végtisztességet… meg is
köszönöm…
– Hanem mit szól, mama, hogy ide szokott a halál a maguk
utcájába az utolsó időben? Én félnék itt lakni!
– Mit csináljunk? Az én öregem már régen készülődött, az
orvos már tavaly várta, hogy elpusztul. Arról meg igazán nem
tehet senki, hogy a Berta nénit valaki eloltotta.
– Eloltották? Honnan veszi?
– Mindenki mondja!
– Mégis, ki?
– A jófene se tudja! Azt hiszik, nem tudom, hogy ahol ennyi
rendőr mászkál, ott valami főbenjáró dolog történt!
Halász ebben megnyugodott, nem forszírozta a dolgot.
– Hát a gyerekek? Nincsenek még itthon?
– Mindjárt jönnek. A gazdaságban most van fejront, Márta
is ilyenkor szokott jönni a busszal.
Mintha csak parancsszóra történt volna, a két fiatal
belépett a kapun, ugyancsak meglepődve, mert látták a
felfordulást, a rendőrautókat a ház körül. Tóni nem is
köszönt, szemeivel az anyját kereste, mintha kérdezné, mi
van.
– Hallottátok? Szegény Berta néni meghalt!
– Meghalt? Csakugyan? – a két fiatal megkönnyebbült
arccal nézett egymásra
– Hogy halt meg a szüle? – kérdezte Tóni.
– Hát csak ahogy a többi öreg szokott. Meghalt, aztán kész!
– Akkor mi a fenét mászkál erre ennyi rendőr? – kérdezte
barátságtalanul a legény. Van bajunk úgyis elég!
– Hát, Tóni fiam, mi már csak ilyenek vagyunk, mindenbe
beleütjük az orrunkat, aztán azt se nagyon kérdezzük, szívesen
látnak-e bennünket vagy se?
– Felőlem! – rántotta meg a vállát a behemót fiatalember.
– Nem is sajnálják szegény szomszéd nénit? Nem kérdezik,
mi baja volt?
– Jutott nekünk elég mostanában a halálból, már a
könnyünk is elfogyott! – ájtatoskodott az öregasszony. –
Szegény apjuk a múlt hétfőn ment el, ennek a menyecskének
az urát meg most vasárnap találták meg holtan. Azt mondják,
meggyilkolták. Szegény lelkem azóta csak azt siratja, másra
nem is tud gondolni. Ugye, siratod, lányom?
Mártán ugyan nem nagyon látszott, de azért ráhagyta az
anyjára:
– Mit csinálhatnék? – dörzsölte a szemét, és megpróbált
egy könnycseppet kisajtolni belőle. – Jaj, szegény uram, mi
lesz velem nélküled? Ott az a szegény gyerek is, az az apátlan
árva…
– Te, Tóni? Te is sajnálod a sógorodat?
– Tőlem élhetett volna, nekem nem volt utamban!
Egy darabig hallgattak, aztán megint Halász szólalt meg:
– Fáradt vagy, Tóni? Mit dolgoztok mostanában?
– Ki lehet bírni. Vagy a drótfonóban vagyok, vagy a kerítést
csinálom. Nem kell megszakadni!
– Az csak olyan gyári munka! – mondta Halász. –
Gondolom, te szívesebben vagy az erdőn?
– Itt vagy ott, nekem mindegy. Mindenütt dolgozni kell.
– Odakint csak érdekesebb! Lest építeni, dúvadakat
mérgezni…
A legény gyanakodva nézett rá:
– Az nem az én dolgom, a Horvai erdész úré!
– Ne szerénykedj, jobban értesz hozzá, mint az! Mindig
téged hív segíteni, de az is előfordult már, hogy egyedül
küldtek ki!
– Hát… mindent meg lehet tanulni, azt is csak emberek
találták ki!
– Látod, az kényelmes munka! – froclizta a törzs. – Kimégy
az erdőre, ledűlsz egy fa alá, alszol egyet, aztán hazamégy, és
azt mondod, hogy kiraktad a csalétket. Ki tudja ellenőrizni?
– Ráadásul a méreg is megmarad! – tette hozzá nagy
komolyan Pető.
– Minek az? Mit csináljak vele? – szabadkozott Tóni.
– Jó az, ha van a háznál! – mondta Halász. – A disznóól
meg a trágyadomb nálatok is tele van patkánnyal. Meg jut
még a jó szomszédoknak is!
– Én ugyan nem adok senkinek!
– Akkor Berta néni honnan vette? Találtunk a kamrájában
majdnem egy teli dobozzal…
– Anyám, maga adta oda? – fordult Tóni anyja felé. –
Mondtam, hogy nem szabad!
– Ne sajnáld, annyit hozol haza, amennyit akarsz!
– Dehogy, a méreggel el kell számolni, idebent meg
lelakatolt szekrényben van… Komoly dolog a méreg!
– Beszélhetsz, láttam, milyen komolyan veszitek! Csak az
nem visz belőle, aki nem akar!
 – Egyszer hoztam haza, még tavaly. Az öreg nyavalygott,
hogy a patkányok széttúrják az istállót…
– Úgy látszik, maradt belőle a jó szomszédnak is. Meg
sohase árt, ha van a háznál.
– Azt hiszik, nekem kell? Mit csináljak vele?
– Tudod te azt! Jó patkánynak, kóbor macskának,
kutyának… még embernek is. Az ember is csak olyan, mint az
állat: felfordul, ha mérget etetnek vele.
Tóni arca kipirosodott, homlokát kiverte a veríték.
– Mondják mindjárt, hogy megmérgeztem a sógoromat!
Minek kerülgetik?
– Miért mondanánk? Mondtuk egy szóval is?
– De gondolják! Csak azért, mert az a hülye bánatában
megevett egy marék mérget. Úgy látszik, nem bízott a
kötélben. Gondolta, biztos, ami biztos…
Pető szeme felcsillant:
– Hát aztán, édes barátom, honnan veszi, hogy a sógora
mérget evett?
– Mindenki tudja!
– Nem igaz az! Mi nem mondtuk senkinek!
– Én mégis tudom, nem?
– Csak egy valaki tudhatja: Az, aki megétette!
A két asszony megrettenve hallgatta a beszélgetést. Végül
az anya közbeszólt.
– Én mondtam neki, hogy biztosan megmérgezte magát,
amikor halva találtuk a pajtában. Azt se tudtuk, hogy már
otthon van. Az öreg úgy ordítozott, nem vettünk észre semmit.
Akkor egyszerre megtaláltuk, holtan. Seb nem volt rajta. Ütés
se látszott. Akkor miért halt meg?
– Mondtam anyámnak – folytatta Tóni –, hogy szólni kell a
rendőrnek, de nem akarta. Azt mondta, ránk fogják majd,
hogy mi étettük meg. Akkor én megfogtam, és kivittem a
parkba. Vittem magammal egy kötelet, fölkötöttem, mintha
csak öngyilkos lett volna. Most már tudják! Akár fel is
akaszthatnak! Isten bizony, én nem csináltam neki semmit,
csak felkötöttem. Akkor már mindegy volt!
– Jó. Ha maga mondja elhiszem! – szólt Pető. – De az
ételbe valaki belekeverte a mérget, nem? Akkor ki volt? A
mama? Vagy a húgocska? Az igaz, hogy ez inkább asszonyi
munka!
– Már minket is bele akarnak keverni? Miért akartam volna
én megölni az uramat? Nem ártott a légynek se, jól keresett…
– Ha jól tudom, megpofozta!
– Megpofozott… megpofozott… Biztosan megérdemeltem!
Különben meg nem is voltam itthon, csak akkor jöttem haza,
mikor már meghalt!
– Hol volt egész délután?
– Biztos nem egyedül voltam, elhiheti. Mi köze hozzá? Ha
majd muszáj lesz, megmondom!
– Nyugodjon meg, lesz alkalma elmondani. Együtt fognak
állni a bíróság előtt!
– Azért, mert az a hülye megölte magát? Tehetünk mi róla?
Nem elég csak vádaskodni, bizonyítani is kell!
– Jól van, ha ártatlanok, akkor ártatlanok. Maguk tudják!
Akkor hagyjuk a Nácit. De már szegény Berta nénit
ügyesebben kellett volna eloltani! – vette fel a szót Halász. –
Tónikám, nem hallottál az ujjlenyomatokról? Nem tudtad,
hogy hiába tagadsz, az ujjlenyomataid elárulnak? Ott mindjárt
van bizonyíték!
– Hazugság! Az én ujjlenyomataimat nem találhatták meg
ott – tajtékzott Fodor.
– Miért nem? Ügyesek ezek a fránya rendőrök!
– Ne hazudozzanak összevissza! Nem fogtam meg én ott
semmit… Az asszony felugrott:
– Fogd be a pofád, te hülye! Mit jártatod a szád?
Pető főhadnagy az asszony felé fordult:
– Késő már, asszonyom! Ezzel a mondattal a fia mindent
bevallott!
– Tóni üvöltött:
– Nem!… Nem igaz! Nem vallottam be semmit! Hazudnak!
Mindenki hazudik!
Nővére lemondóan nézett rá:
– Beszélhetsz már! Egyszer voltál hülye, de akkor nagyon!
Tóni úgy nézett körül, mint a sarokba szorított vadkan.
Először az asztal lapját markolászta, majd megragadta az
egyik széket. Halász erre – csak úgy véletlenül – kezét a
pisztolytáskájára tette.
– Szóval ezért volt a szívesség…, hogy még a torra is eljött…
– nézett Halászra szemrehányóan az asszony. Szeméből csak
úgy sütött a gyűlölet.
– Fel akar akasztatni…, de engem ugyan nem akasztanak
fel! – Tóni a kiskapuhoz ugrott, felszakította, talán, hogy
meneküljön, talán, hogy végezzen magával. Az ajtó előtt
azonban már gyülekezett a legénység Belátta, hogy ezen a
sorfalon nem tud áttörni. Lehorgasztotta a fejét, visszajött.
– Miért ugrálsz, édes fiam? Ki találsz izzadni, és még
megfázol! – szólt Halász.
– Nyert! – nyögte a behemót legény, és két csuklóját
előrenyújtotta. – Bilincseljen meg bevallok mindent. Én öltem
meg az öregasszonyt!
 Finálé
Az asszony tátott szájjal bámult a fiára. Márta a szája elé
szorította a kezét, hogy visszafojtsa a feltörni készülő sikoltást.
Pető szenvtelen arccal nézett maga elé, csak Halász
mosolygott kedélyesen.
– Már megint hülyéskedsz? Nem vádollak én semmivel!
Miért akarsz becsapni bennünket? Ej, gyerek, gyerek, hát
sohase jön meg a jobbik eszed?
– Mondom, hogy bevallok mindent…
– Mit? Hogy tegnap este tizennyolcra is húztál, aztán bejött
a felső? Meg hogy bezsebelted az egész kasszát? Nem kell
bevallani, mindent tudok!
– Ördög! – vicsorgott Tóni.
– Á, nem kell ahhoz ördögi tudomány… Csak
megkérdeztem a főnöködtől, hogy merre jártál. Ő mesélte,
hogy tegnap reggel négyesben kimentetek a fácánkeltetőhöz,
kijavítani a kifutó kerítését. Estig együtt dolgoztatok, aztán
meg huszonegyeztetek hajnalig. Tudom, hogy teli van a
zsebed pénzzel, mert minden kasszát te vittél el. Csak ma
délben jöttetek be együtt a dzsippel. A hulla meg egynapos.
Azt magyarázd meg, édes fiam, hogy akkor hogy ölted meg a
nyanyát?
A legény tehetetlenül megrántotta a vállát, de nem szólt
semmit. Mit is mondhatott volna?
– Szép dolog, fiam, hogy mented az anyádat, valahol ezt
még majd a javadra írják, de lásd be: ami nem megy, az nem
megy! Magának meg elfelejtettem mondani – fordult Halász
az asszony felé –, olyan szép volt az a temetés, hogy a hatóság
úgy döntött: meg kell ismételni.
 – Micsoda? Azzal mit akarnak? – kiáltott kétségbeesetten
az asszony.
– A felsőbbség úgy döntött, hogy ki kell hantolni az öreget a
sírjából. Az orvosok majd megnézik, mennyi méreg van a
hasában!
Még Pető is meglepődött, de rögtön kapcsolt, ki volt a
harmadik áldozat. Exhumálásról eddig nem volt szó, de
természetesen nem lehet elkerülni, Petőnek is ez volt a
véleménye. Látta, hogy Halász mindent jól átgondolt, nem is
igen szólt bele semmibe.
Fodorné meg úgy érezte, hogy rászakadt az ég. Látta, nincs
menekülés, minden bűne napvilágra kerül. Kéretlenül kezdett
beszélni:
– Hagyja ezeket, mindent én csináltam, ők csak utána
tudtak meg pár dolgot, akkor se mindent. Az anyjukat csak
nem jelenthették fel?! Amit lehetett, megpróbáltak
elsimítani…
Halász csak bólogatott:
– Ha az öreg fejét baltával hasítják ketté, akkor rögtön
tudtam volna, hogy Tóni csinálta. Ismerlek, tudom, hogy
részegen mindenre képes vagy. De előre kitervezni egy
gyilkosságot, mérget keverni, megszervezni a papot, orvost,
eltüntetni a nyomokat: lásd be, buta vagy te ehhez, édes fiam!
A testvéred meg nem törődik semmivel, csak a maga kis
piszkos ügyeivel foglalkozik. Így aztán még hármat se kellett
találgatni, rögtön tudtam, hogy ki a fővállalkozó.
– Ha maga szenvedett volna harminc évet emellett az
ördög mellett, mint én, nem tudom, ennyi időt kibírt volna-e?
Az utolsó éveket már csak azért bírtam, mert az orvos mindig
azt mondta, nemsokára vége. De sehogy se akart felfordulni.
Gondoltam, segítek. Legutóbb két hete vert meg, de úgy, hogy
csupa kék-zöld volt a testem, mert nem maradt neki bor. A
gyerek nem volt itthon, az nem engedte volna. Akkor
elhatároztam, hogy nem tűrök tovább, majd én segítek neki,
ha már nem tud tisztességgel megdögleni.
– Jól elterveztem én mindent, sohase tudják meg, ha nem
jön közbe a baj, amire nem számítottam. Hétfőn megsütöttem
neki a fasírozottat, tettem bele jócskán abból a halálfejes
porból. Gondoltam, megeszi, mert azt szerette. Külön eltettem
neki a négy gombócot, nehogy más hozzáférjen. De arra nem
gondoltam, hogy a szőlőszomszédnál bezabál sonkából, aztán
nem lesz éhes. Amikor megjött, beküldtem Mártával a húst,
mert mi nem voltunk még mindig beszélő viszonyban. Az a
marha meg nem tudott semmit, hagyta, hogy az apja a
négyből hármat odaadjon az urának. Náci lett előbb rosszul,
hamarabb is vége lett, lehet, hogy nem is tudta, hogy mi
történt vele. Az öreg az mindjárt tudta, átkozódott meg
fenyegetőzött… az öregasszony meg mindent hallott a
disznóól mellől. Azt is csak későn vettem észre.
– A gyerekek mikor tudták meg?
– Hallották, miket mondott az apjuk… már amíg beszélni
tudott. A Náci előbb kiment, azt nem is tudták, hogy rosszul
van. Márta találta meg, már holtan. Akkor még az is nekem
esett, hogy mért öltem meg az urát.
– Nem hiszem, hogy nagyon sajnálta volna!
– Jól keresett! Többet keresett, mint a többiek együtt. Én a
vejemet nem akartam bántani, nem sok vizet zavart a háznál.
Én csak az uramat akartam eltenni, mert azzal már nem
lehetett kibírni. Arról nem tehetek, hogy ő ette meg a
fasírozottat!
 – Aztán mit csináltak?
– El kellett mondani mindent a gyerekeknek, pedig úgy
akartam, hogy ők ne tudjanak semmit. Kivártuk, hogy az öreg
annyira legyen, hogy már ne tudjon semmit mondani, aztán
megcsináltuk, amit elterveztem: kihívtuk a papot meg az
orvost. Nem is volt semmi baj, megkaptuk a halotti
bizonyítványt. Tudtam, hogy nála nem kereskedik senki. Nem
lett volna semmi bajunk, ha nincs a nyakunkon még a Náci!
Az fiatal ember volt, azt nem lehetett olyan könnyen elintézni!
– Azért megpróbálták…
– Amikor elcsendesedett a környék, nem járt senki az
utcán, Tóni feltette a talicskára, rárakott egy pár zsákot, és
kivitte az erdőre. Ott megcsinálta, amit mondtam neki. De
mennyit kellett könyörögni neki, míg megtette! Ez a nagy
ökör tán fél a halottól, vagy mi, de alig merte megfogni.
Bizony isten, ha bírtam volna, én jobban megcsinálom. De hát
ez már férfimunka! – Na, az a lényeg, hogy nagy istenkedésre
csak megcsinálta.
– Már azt hittem, hogy minden rendben lesz, amikor
tegnapelőtt a fiam azzal jött haza, hogy Berta néni igen
sugdolózik magával. Az a vénasszony meg olyan volt, hogy
mindenkiről mindent tudott, amit meg nem tudott, azt
kitalálta. Vagy a kapuban bámészkodott, vagy a disznóól
mellett hallgatózott, hogy mi van nálunk. Amilyen marha
voltam, egyszer adtam neki mérget is, mert panaszkodott,
hogy a patkányok szétszedik a feje fölött a házat. Tudta, hogy
nálunk van idehaza. Ha a Nácit felbontják, mindjárt
megtudják, hogy meg van étetve, pedig nem is akartam… Meg
a fene se tudta, hogy mit hallott meg a hétfői dolgokból…
Valamit kellett csinálni… Nekem kellett ezt is elintézni, ezekre
nem számíthattam.
Na, reggel korán, az utcán még nem is jártak, átmentem
hozzá… nem a kapun, hanem az ól mellett, ahol rossz a
kerítés… Már fel volt öltözve, hogy mi a fenének, nem
tudom… Ült az ágy szélén… Csak az arcára szorítottam a
párnát, hogy ne kapjon levegőt… Aztán megvolt. De hogy
milyen erő volt abban a vénasszonyban, nem is hittem volna!
Majd szétrúgta az ágyat!
Aztán mindent rendbe hoztam, belülről bezártam az ajtót,
én meg kimásztam az ablakon. Én nem láttam rajta semmit,
azt gondoltam, az orvosnak is jó lesz. Mikor az öreg meghalt,
akkor se csinált nagy ügyet… Hát ez volt. Most majd fizetek!
– Hát bizony fizet! Hármas gyilkosság!
– Én úgy gondolom, csak egy. Ugyan az is elég. De azt meg
kellett csinálni, mert az öreg mellett már nem lehetett
megmaradni… Megérdemelte!
– Na és Náci?
– Arról nem tehetek! Az baleset volt! Nem írhatják a
rovásomra, hogy az a szerencsétlen megette az öreg kosztját!
Abban teljesen ártatlan vagyok!
– Nem tudom, mit szól hozzá a bíróság? Szerencsére ez
már nem rám tartozik! Aztán ott van még Berta néni!
– Muszáj volt, akár akartam, akár nem. Tisztára önvédelem
volt! Ha jártatja a száját, akkor engem felakasztanak… Még az
állat is védi az életét…
Sok mindent mondhattak volna, de nem vitatkoztak.
Halász nem érzett semmi örömöt, hogy sikerült tisztáznia a
dolgokat. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.
Undorodott magától is, az emberektől is, nagyon elég volt
neki mindenből.
 Az asszony is elhallgatott. Elmondta, amit akart, több
mondanivalója nem volt. Megdöbbentette őket, hogy – bár
épeszű, értelmes asszony volt szinte bűnösnek se érezte
magát. Valóban csak ő volt a bűnös? Vagy belejátszott a
könyörtelen élet? A kegyetlen múlt?
A két fiatal csak bámult nem szóltak semmit. A legény
akkor értette meg, miről van szó, mikor a rendőrök
felbőszítették. Tudta, hogy a szomszédban gyilkosság történt
egy percig se kételkedett benne, hogy megint anyja volt a
tettes. Úgy látszik, azért szerette az anyját, megpróbálta
megmenteni, inkább magára vállalt volna mindent.
Szerencsétlenségére – vagy szerencséjére? –
megtámadhatatlan alibije volt. Márta meg csak ennyit
kérdezett:
– Mi lesz most a gyerekkel?
A gyászos hangulatban a két rendőr egy kicsit felvidult
amikor – éppen végszóra – váratlanul megjelent Garzó.
Pestről hazaérkezve meghallotta, hogy már megint tragédia
történt Kötelességének érezte, hogy megjelenjen a helyszínen,
mert Erdős az ő területe. Anélkül, hogy különösebben
tájékozódott volna, felpattant csodálatos Wartburgjára, és
Borján kíséretében kivágtatott Erdősre.
Meglátta a rendőrségi autókat, megtudta, hogy Halászék
benn tartózkodnak, berontott, szét sem nézett, csak
kollégáihoz fordult:
– Ne haragudjatok, nem tudtam előbb jönni, ahogy
hazaértem, már fordultam is…
Pető kedvesen mosolygott:
– Miért töröd össze magad ezzel a sietséggel? Pihenned
kellett volna!
 – Majd pihenek, ha egyenesben leszek! – mondta. –
Tudod, hogy van ez! Akkor lehet az ember nyugodt, ha
kezében tart minden szálat!
– Jól van, öreg, csináld! Mi a magunk részéről már úgyis
befejeztük, átadjuk a terepet neked!
– Hát akkor jelentsen! – fordult Garzó Halász felé. Csak
most nézett körül, meglátta az összetört Fodor családot – Mi
történt? Történt valami?
– Semmi lényeges, te csak csináld a dolgodat! – ingerkedett
a főhadnagy, mert ő megtehette. Halász mint alárendelt,
ugyanezt nem reszkírozhatta meg.
– Hadnagy elvtárs, jelentem, Pető főhadnagy elvtárs éppen
most készül letartóztatni Fodornét háromszoros emberölés
alapos gyanúja miatt, a két fiatalt meg bűnrészesség
gyanújával. Ugyan az még csak később fog kiderülni, hogy
oszlik meg a felelősség közöttük.
Garzó úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak. Szinte le
lehetett volna mérni, hogy zsugorodott egyre összébb az
ambiciózus tiszt, végül több centiméterrel alacsonyabb lett,
mint eredetileg volt. Annyi ereje azonban maradt, hogy jó
képet vágjon az egészhez:
– Igen? Hát akkor gratulálok! – Csak ennyit mondott,
aztán a továbbiakban néma maradt, mint a sír.
A letartóztatottakat aztán beszállították a megyeszékhelyre.
A hatóságnak még igen sok dolga volt az aranycsempészéssel
is, a gyilkossági üggyel is, de a továbbiak már a városban
zajlottak le, így a kedélyek lassan megnyugodtak a faluban. A
nép lassan megfeledkezett az izgalmakról, az izgalmas napok
legföljebb csak akkor kerültek szóba, ha Halász rendőr zászlós
a presszóban – sörözgetés közben – kalandjairól mesélt
Ilikének, a szép pincérlánynak meg a fiatalabb nemzedéknek.