HEINRICH HARRER

A FEHÉR PÓK
AZ EIGER KRÓNIKÁJA
 ELŐSZÓ
Ha valaki abban a kegyben részesül, hogy magas kort ér meg,
kényszerűen sokasodnak azok az események is, amelyeknek évfordulóját
ünnepelheti. Az Eiger északi falának hatvan esztendővel ezelőtt1 történt
megmászása számomra ilyen alkalom: hálatelt szívvel emlékezem vissza
az akkori időkre, amiért megadatott nekem, hogy még ma is jó
egészségben élvezhetem a szeretett hegyeket, s hogy részt vehetek a velük
kapcsolatos történésekben. Emlékezni szép, egyszersmind pedig – nekem
úgy tűnik – megnyugtat és megbékít.
Napjainkban, az Eigerrel kapcsolatos első feljegyzéseim papírra vetését
követően majd negyven esztendővel, kissé távlatosabban látom az ezzel a
heggyel összefüggésben álló eseményeket. Nem csak a falnak van
számomra jelentősége, arra törekszem, hogy tágítsam az Eiger körüli kört:
teljes képet szeretnék róla adni. Ebbe mindenekelőtt beletartozik maga a
hely, amelynek legjellegzetesebb hegye – a Wetterhorn mellett – épp az
Eiger. És minden helyhez hozzátartoznak az emberek is, akik
gondoskodnak a történelem és a hagyomány továbbéltetéséről. Ezt
szeretném én magam is tenni, s mesélnék a hegyi vezetőkről is, akiknek
sorsa elválaszthatatlan az Eigertől. Az északi fal történetét 1999-ig
kiegészítettem azoknak a megmászásoknak eseménykrónikájával, amelyek
számomra a leglényegesebbnek és legérdekesebbnek tűnnek.
A Fehér Póknak ebben az újraalkotott történetében emléket szeretnék
állítani azoknak a sikereknek és tragédiáknak, amelyek ennek az egészen
rendkívüli hegynek a meredélyén történtek: a hegy sorsa hatvan éven át
nem hagyott nyugodni. Emlékezni szeretnék, és újra beszámolni
mindenről.
A krónikás aligha lesz képes lépést tartani az Eigerrel kapcsolatos mai
eseményekkel. A hegy északi oldala mindig is a falak fala volt, és az is
marad: lenyűgöző ereje töretlen. Akadnak a világ hegységeiben magasabb
és nehezebben megmászhatóak is, de egy sincs közöttük, amely olyan
aréna kellős közepén magasodna, mint az Eiger. Bárki helyet foglalhat itt,
akárha egy amfiteátrumba látogatna, hogy kényelmesen, kávéját
szürcsölgetve, süteményét majszolgatva követhesse nyomon látcsövével az
alázúduló lavinák nyújtotta természeti látványosságot. Akár puszta
szemmel is követheti, miként másszák meg az alpinisták a hegyet.
A fogaskerekű vasút a fal kellős közepén teszi le a látogatót, ahol az
Eigerwand állomáson hatalmas ablaküvegeken keresztül csodálhatja meg a
sötét áthajlások sima szikláit és a kőomlástól szabdalt jégmezőket. Az
Eiger északi falát megmászni szándékozóknak a laikusok számára
felfoghatatlan módon – itt kell átjutniuk. El kell ismernem, hogy ma,
magas kort megérve, jómagam is némi csodálkozással gondolok vissza
arra, hogy hatvan évvel ezelőtt szintén több napot töltöttem el ennek a
hegynek a megmászásával.
Az utóbbi évtizedek fejlődése a három csúcs, az Eiger, a Mönch és a
Jungfrau környékén sem torpant meg, ezáltal pedig minden gyökeresen
átértékelődött. E megállapítás mindenekelőtt Grindelwald helységre igaz.
A régi, klasszikus reklámplakátokon, amelyeket az üdülőhely igazgatósága
alkalomadtán nyomattatott, maga az Eiger sohasem látható. Az áruvédjegy
mindig is a Wetterhom volt, míg ellenben az Eiger – amelyet franciául
Ogre-nak neveznek (az elnevezés jelentése: emberevő) – tiszteletet
parancsolt és tabunak számított. A híres hegyi vezetők is azt tanították
fiaiknak, hogy sohase ajánlják a turistáknak az Eigert. Megmászása a
túlzott kockázatvállalás jele, ez pedig ártana szakmájuk tekintélyének.
Ennélfogva bár az Eiger mindig jelen volt, a hírverésben nem kapott
szerepet. Sem a plakátokon nem volt látható, sem a prospektusokban nem
szerepelt – a faláról már nem is beszélve.
Ez a hozzáállás fokozatosan megváltozott, amikor a II. világháborút
követően fiatal grindelwaldi hegyi vezetők felkeresték a világ nagy
hegyeit, és Edi Bohren, valamint Fritz Imboden 1978-ban sikeresen
felkapaszkodott az északi falra. Végül aztán Hansruedi Gertsch volt az, aki
okleveles grindelwaldi hegyi vezetőként nyáron és télen, sőt egy vendég
társaságában is minden probléma nélkül leküzdötte az északi falat. Ezzel
egyszer s mindenkorra vége szakadt a kiközösítésnek. 1990 óta a hegyi
vezetők a falun átvezető utcában egy stílusosan megépített, önálló kis
házikóval rendelkeznek, ahol Gertsch irányításával sokrétű programokat
szerveznek. A mottójuk így hangzik: „Nem az a lényeg, hogy kirándulunk
vagy megmásszuk az Eiger északi falát; csak az számít, hogy miként éljük
át, amit teszünk és amit akarunk.”
 Manapság az Eiger márkanév, amellyel lépten-nyomon találkozhatunk.
Ott díszeleg a pólókon, a jelvényeken vagy az öntapadós matricákon.
Amikor 1998 telén megérkeztem grindelwaldi szállodámba, üdvözlésemre
kis bonbonosdoboz állt az asztalon, rajta a felirat: „Schoggi Eigerspitzli”.
Az évek óta lelkesen tevékenykedő üdülőhely-igazgató, Josef Luggen
mesélte, hogy a helységnek nem kell sokat költenie reklámra, hiszen
jönnek az emberek maguktól is, hogy aztán szerte a világon beszámoljanak
az Eigernél tett látogatásukról. Trenker játékfilmeket készített itt, de sokan
forgattak itt dokumentumfilmeket is. A legnagyobb publicitást minden
bizonnyal az a két James Bond-film biztosította az Eigernek, amelynek
szintén ez volt a helyszíne. Az Eiger vonzereje mind a mai napig töretlen,
még akkor is, ha a mítosz, a titokzatosság és a „szörny” tabuját fel is
váltotta a valóságot figyelembe vevő hasznosítás. Ami megmaradt, az az a
tisztelet, amely eme egyedülálló fal iránt továbbra is megnyilvánul. Már-
már megértettük, hogy nincs az a hegy, nincs az a fal, amely meghódítható
vagy legyőzhető lenne, miként nem az maga a természet sem.
Amikor 1998/99 telén Grindelwaldban időztem, annyi bátorítást,
támogatást és önzetlen segítséget kaptam, hogy a különféle
dokumentumok ismét hegyekben tornyosultak íróasztalomon, így
elkerülhetetlen volt, hogy gondos válogatásnak vessem alá valamennyit.
Már 1957-ben is iszonyatos mennyiségben halmozódtak fel
otthonomban azok a könyvek, újságok és újságkivágások – különböző
nyelveken volt vagy kétezer belőlük –, amelyek kivétel nélkül az Eiger
falával foglalkoztak. Számtalan levelet kaptam, mindegyik egy-egy
személyiség lenyomatát őrzi. Barátom, Kurt Maix segítette munkámat, aki
hegymászó, egyszersmind pedig hegyekkel kapcsolatos kiváló könyvek
szerzője volt – sajnos időközben meghalt. Sokan mások is akadtak
azonban, akiknek köszönettel tartozom. Azokhoz a teherhordókhoz és az
expedíciók azon kísérőihez hasonlíthatnám őket, akik a táborokat felépítik,
és ingázva biztosítják a feltételeket ahhoz, hogy a csúcsot megmászó
csapat a magasba törhessen.
Fontos beszélgetéseket folytattam az SAC mentőcsapat vezetőjével,
Kurt Amacherrel is, aki ún. long-line mentéseivel tökélyre vitt „akciókat”
hajt végre. És nagy segítségemre volt Walter Egger, a hegyivezető-csapat
első embere, a Jungfraura felvivő vasút mozdony vezetője is. A nagy
tapasztalatú hegyi vezető a többi között megmászta a Chimborazót is,
amely a maga 6267 méterével Ecuador legmagasabb hegye. Több
alkalommal is elbeszélgettem az ötcsillagos Regina szálló tulajdonosával,
Hans Krebsszel. Időközben elhunyt édesapja hatvan esztendővel ezelőtt a
hegy első megmászása alkalmából vacsorát adott, amelyen megmutatta
régi óráit, valamint az Eigerről készített metszeteit. Fia szívesebben lett
volna hegyi vezető, ám apja ragaszkodott ahhoz, hogy tovább vigye a
szállodát. Most kapitányi rangban a svájci hegyimentőcsapatok főnöke.
Hans Krebs szerint az Eigernek megvan a maga egészen sajátos, önálló
élete, amelyet feltétlenül tiszteletben kell tartanunk. Nem okozhatunk
„fájdalmat” a hegynek, például azzal, hogy nyári napok délutánján
indulunk megmászására. Ez az ő ideje, az az időszak, amelyre neki van
szüksége ahhoz, hogy megszabaduljon a laza kövektől, a hótól és jégtől,
amelyek ilyenkor szünet nélkül peregnek-csúsznak alá a falon. Az Eiger
északi fala persze amúgy sem engedi meg a túlzott igénybevételt: maga az
időjárás szabályozza a hegy „szabadidejét”, a tilalmak feleslegesek.
A hegy első megmászásának hatvanesztendős jubileuma alkalmából
találkozhattam a hegyi vezetők legidősebbikével, a századik
születésnapján is túl lévő Samuel Brawanddal. Ő a szerény hegyi
vendégfogadóban rendezett vacsora során a maga eleven modorában
hangsúlyozta, hogy nincs az a hegyi mentő, aki ne tenne meg mindent
mindaddig, amíg akár a legcsekélyebb remény is pislákol arra nézve, hogy
egy emberéletet megmentsen. Ugyanakkor nem a hegyi vezetők voltak
azok, akik elsőként próbálkoztak az Eiger északi falának megmászásával.
Az ő szemükben ezen az oldalon az objektív veszélyek túlságosan nagyok
voltak ahhoz, hogy bárkinek is ajánlották volna a hegyre való
felkapaszkodást.
Ha egy turista hegyi vezetővel indul útnak, az teljes felelősséggel
tartozik mindenkiért, aki rábízta magát. Mihelyt átlépik a sziklák, a hó és a
jég birodalmának határait, már csak egyetlen ember parancsolhat: a hegyi
vezető. Bohren Peterli, a „gleccser farkas” mondta egy ízben Mr.
Wetherednek: „Sir, odalent a völgyben ön az úr, idefent azonban én
vagyok az.” A parancsnoklásnak ez a megkérdőjelezhetetlen joga a hegyi
vezetőt arra kötelezi, hogy mindenért, amit tesz, és mindenért, amit
megenged, teljes felelősséget viseljen. A célja minden egyes alkalommal
csakis az lehet, hogy a gondjára bízottakkal épen és egészségesen térjen
vissza a völgybe. Márpedig az Eiger északi falán nem vállalhatja magára a
felelősséget.
Aztán Sami Brawand 1938 júliusának 24. napjára emlékeztetett, amikor
mi négyen, akik elsőként másztuk meg a hegyet, az éjszakai hóviharban az
Eigergletscher nevű állomáshoz közeledtünk. Egyszer csak egy fiú toppant
elébünk, és ezt kérdezte: „Az északi faltól jöttök?” Amikor bólintottunk,
futásnak eredt lefelé a gleccseren, és kiáltozni kezdett: „Jönnek! Jönnek!”
Odalent már magunk is megpillantottuk a sokaságot: a hegyi vezetőket,
barátokat, újságírókat. Első alkalommal villant át az agyunkon, hogy az
elmúlt napok során figyelemmel kísérték vállalkozásunkat. Jóllehet a
megelőző nap délutánján órák hosszat vihar tombolt a falon, s kósza hírek
terjengtek arról is, hogy odavesztünk, mégis mindenki reménykedett, és
lesték visszatértünket.
Este, a kedélyes ünnepség során, amikor megemlékeztünk arról, hogy
hatvan esztendővel ezelőtt első alkalommal másztuk meg a falat, Sami
Brawand Otto Emst Nis Randersről írott balladáját szavalta el, amely
mindenkit nagyon megindított:

Zúg és süvít és hasad az éj

Kergetőzik vadul setét és fény –
A hullámot sikoly töri!

Lángban áll az éj, bárki jól látja:

A homokpadon roncs, ringatja víz árja –
Lerántja hamar a mély.

Nis Randers kémlel – és mondja

ráérőn: „Egy embert tart az árboc botja,
Érte mennünk kell.”

Megragadja anyja: „Te itt maradsz!

Itt a helyed, másom nem maradt.
Anyád akarata ez.

Odaveszett apád, Momme fiam is,

 Három éve már, hogy Uwe sincs.
Ó drága Uwe, Uwe!”

Nis a hídra lép. Követi őt anyja!

A roncsra mutat, nyugodt a hangja.
És az anyja?

Ugrik a csónakba, s vele hat tart még

Szálas, kemény fríz legény –
A lapát a vízbe csap.

Fenn és lenn a csónak, pokoli tánc!

Majd széttörik…! Nem, egyben még a váz!
Meddig még? Meddig még?

Tüzes ostorral hajija a tenger

Paripáit ide, vész az ember.
Fujtatnak, habzik szájuk.

Lihegő hév őket egybe hajtja!

Egyik a másiknak hág tarkójára,
S vágja bele patáját.

Ég a világ! Tombolnak az elemek!

S amott? – Egy csónak áll, emberek!
Ők azok! Jönnek már!

Mered a szem az éjbe, fülel mind…

Csönd – kiált valaki – kezével int megint:
„Anyám tudja, Uwe az!”

Az 1998-as jubileumi ünnepség alkalmából az Eigerwand állomáson

emléktáblát lepleztek le a hegy négy első megmászójának nevével, és
fényképezőgépek lencséinek sokasága meredt Heckmair-ra és rám, sokkal
több, mint az ötvenedik évforduló alkalmából. Szokatlan volt, és inkább
kínos. A kitüntetett figyelemnek azonban más volt az igazi oka: részletes
beszámoló következett a svájci DRS televízió tervezett adásáról, amelynek
során két álló napon át, megszakítás nélkül kamerák szegeződnének két
hegymászó párra. A szűnni nem akaró rossz időjárás miatt a vállalkozást
1999 nyarára halasztották. Ha adottak a feltételek, úgymint akarat,
kondíció és felszerelés, a klasszikus útvonal megmászása, jóllehet kissé
nehéz és hosszú, mégis megszokott túra lesz, amelyet érdekes és
tanulságos lesz megnézni. A magam részéről mindenesetre örülök annak,
hogy a televízió képernyőjén követhetem a fiatal hegymászók elegáns és
ritmusos mozdulatait. Ha aztán majd lefelé tartanak a gleccseren, magam
is kiáltani fogom: „Jönnek! Jönnek!” Ugyanolyan kitörő örömmel,
ahogyan bennünket is köszöntöttek annak idején, amikor sikeresen
„meghódítottuk” az északi falat.
EGYSZER SIKERÜLNIE KELL
 A Fehér Pók
Száznegyven esztendővel ezelőtt, 1858-ban lépett első ízben ember a
Berni-Alpokban magasodó Eiger 3970 méteres csúcsára. Északi falát
hatvan évvel ezelőtt, 1938-ban sikerült első alkalommal megmászni. Az
Eigert csak ez a sziklafal tette világhírűvé. Neve ismertebbé vált, mint a
Matterhorné vagy a Mont Blanc-é. Megszámlálhatatlanul sok újsághír,
könyv és cikk szólt róla, a rádióállomások bemondói sok százszor
említették a nevét. Foglalata lett valamennyi tragikus és szenzációs
eseménynek, amelyet csak az alpinisztika a maga olvasóközönségének
„nyújtani” tudott. így alkottak képet maguknak róla azok a milliók, akik
sohasem látták a hegyet és a falat. Szükségképpen torzkép lett belőle.
Én ehelyett itt a valóságos kép megrajzolására vállalkozom. Ez
semmivel sem lesz kevésbé izgalmas, drámaisága ellenben a leírtak
igazságában fog gyökerezni, a tényekben, nem pedig íróasztal mellett
kiötlött fantáziákban. Az Eiger északi falának valós története
borzalmasabb és nagyszerűbb, mint azt bárki valaha is képes lenne
kigondolni. Egyike vagyok azon négyeknek, akik hatvan évvel ezelőtt,
1938 júliusában, elsőként mászták meg az Eiger sziklafalát. Az ezzel
kapcsolatos emlékek mind a mai napig végigkísérték életemet. Ezeket még
a lenyűgöző tibeti élmény és életem legnehezebb, Nyugat-Új-Guineába tett
expedíciója sem homályosíthatta el.
Alig hinném, hogy bármelyikünk, aki akkor az 1800 méter magas kő-
és jégbástyán felfelé kapaszkodott, féltette az életét. Visszatérésünk után
azonban tudatosabban érzékeltük, mit is jelent az, hogy megadatott élnünk.
És ez a tudatos érzékelés soha többé nem hagyott el a nagy északi fal
megmászása óta. Gyakran talán épp az Eiger falára való visszaemlékezés
volt az, ami erőt és türelmet adott nekem, ami bizakodással töltött el, hogy
kilátástalannak tűnő és veszélyes helyzetekben helytállnak, ha egytől egyig
mégannyira reménytelennek tűntek is a külső körülmények.
Az önmagunkba vetett hit értékes dolog. Ajándékba senki sem kapja. A
vakon felfuvalkodott ember van a legkevésbé birtokában.
Az Eiger északi falán lévő Pókban határhelyzeteket éltem át, amikor
véget érni nem akaró lavinák zúgtak el fejünk fölött. Az Eiger oromfalának
ez a része onnan kapta nevét, hogy egy hatalmas pókhoz hasonlít. Nagy
ritkán fordul csak elő, hogy a külső kép alapján olyan nevet sikerüljön
találni, amely egyszersmind ennyire találóan ragadja meg a megnevezett
lényegét. Az Eiger-fal Pókja fehér. Teste jégből van, örök jégből, örök
hóból. Száz méter hosszú lábai és fogókarjai is fehérek. Csupa jég minden,
ami ezen az örök, elborzasztóan meredek jégmezőn a csatornákon,
repedéseken és hasadékokon keresztül végigvonul. Felfelé és lefelé. Balra
és jobbra. Minden irányban, minden meredélyen.
Valamennyi hegymászónak, aki útjául az Eiger északi falát választja, át
kell haladnia a Pókon. Képtelenség kitérni előle. És még a legjobbaknak és
a leggyorsabbaknak is a legkeményebb próbát kellett kiállniuk benne.
Egyszer valaki az Eiger egész falát hatalmas pókhálóhoz hasonlította,
amely a Pók felé tereli áldozatait. Ez a hasonlat nem állja meg a helyét:
túloz, és olcsó borzongást kelt. A vad oromfal és a szép hegy nem ezt
érdemli. De a hegymászók sem. A hegymászók nem legyek vagy rovarok,
amelyek vakon támolyognak a végzetükbe, hanem értelemmel és
bátorsággal megáldott férfiak és nők.
Ugyanakkor a Fehér Pók számomra mégis az Eiger falának jelképe.
Veszélyeivel a hegymászónak csak a fal utolsó harmadában kell
szembenéznie, azt követően, hogy a sok-sok órás és napos mászástól
kifáradtan legyöngíti a hideg bivak2. Ám annak, aki ott elfárad, nem
szabad megpihennie.
Aki a lavinaáradat elől a Pókban keres menedéket, annak világosan kell
látnia, hogy erről a kalandosan meredek tájról menekülni nem lehet. Egyet
tehet csak: türelmesen és megfontoltan kell beosztania minden erejét. A
Pók felett kezdődnek az áthajtó, eljegesedett, kivezető repedések. Ott
minden erőnkre szükségünk lesz. Az, aki a türelmet és a bölcsességet a
félelem felkorbácsolta sietséggel téveszti össze, tényleg léggyé válik, s
addig vergődik a pókhálóban, míg végül annak foglya nem marad.
Az Eiger Fehér Pókja nemcsak a hegymászók technikai tudásának, de
jellemének is próbaköve. Később, valahányszor a sors széttéphetetlen
szálakat gombolyítva próbálta meg elzárni utamat az évek során, mindig a
Fehér Pókra kellett gondolnom. És az életben is, ott, ahol a látszat szerint
már nem volt kiút, mindannyiszor beváltak azok az eszközök és
tulajdonságok, amelyek az Eiger északi faláról kivezető utat egyengették
számunkra: a megfontolás, a türelem és az előrelátó bátorság.
 Schopenhauer egy gondolata jut eszembe: „Miként a vándor is csak a
csúcsra megérkezvén képes a megtett utat a maga összefüggésében is
áttekinteni és felismerni, úgy mi is csak életünk egy korszakának végén
vagyunk képesek e korszak értékeit meglátni.”
Az Eiger fala, a Fehér Pókon való áthaladás egyszerre volt számomra
az út és életem egy szakasza. Ezt persze csak jóval később ismertem fel.
Ma már egyetlen pillanatra sem kételkedem abban, hogy mekkora értéket
jelent ez a hegyre vezető, nehéz, egyesek számára felfoghatatlanul
veszélyesnek tűnő út egy ember további élete szempontjából. Nem hiszek
a vaksorsban, amelynek ki lennénk szolgáltatva. Schopenhauerrel sem
tudok fenntartás nélkül egyetérteni, amikor azt mondja: „A sors keveri a
kártyalapokat, mi meg játszunk.” Mi is beleszólunk a lapjárásba – erről
meg vagyok győződve.
Sokkal inkább megfelel a valós helyzetnek, ahogyan azt az athéni
Menandrosz több mint kétezer esztendővel ezelőtt leírta: „Egy ember
létezésének módja maga a sorsa; s az, amit ő sorsnak nevez, nem egyéb,
mint az ő lényegi hajlama.” A Fehér Pók falának köszönhetem, hogy ezt az
igazságot életemben először világosan felismertem. Meglehet: mind a
négyünkben megvolt a szerencsés lényegi hajlam, amely sikerünk alapjává
válhatott. A gyakorlás, a lelkiismeretes felkészülés és a felszerelés, habár
szükségszerű, mégis mellékes körülmény volt csupán.
Az Eiger északi falát a maga teljes vadságában az alpesi irodalomban
elsőként A. W. Moore írta le The Alps in 1864 (Az Alpok 1864-ben) című
nagyszerű könyvében. Moore, hegyi vezetőivel és kísérőivel, akik között
egy hölgy, Miss Walker is megtalálható volt, 1864. július 25-én egy
darabon megmászta az északnyugati gerincet, ahonnan közvetlenül
letekinthetett az északi fal szakadékos mélységeire. Így számolt be erről:
„Azon ezrek közül, akik évről évre elhaladnak e lenyűgöző fal árnyéka
alatt, amely magasságban és meredekségben még a Wetterhom északi falát
is túlszárnyalja, feltehetően mindenkit mélységesen megragad e vad
oromzat. De legyen odalentről akár a legmagávalragadóbb is e
sziklameredély látványa, senki sem fog tudni valós képet alkotni róla, ha
nem odafentről tekintett le rá. Még a Dauphiné-ben sem láttam ilyen
meredek, sima szakadékot. Egy kődarab, amely a gerinc pereméről letörik,
sok száz métert zuhan lefele anélkül, hogy visszapattanna. Valósággal
elképesztő, hogy ennek a masszív, sziklás hegynek a nyugati oldala
viszonylag könnyűszerrel bejárható, miközben északi fala olyan hirtelen
zuhan a mélybe, mintha az egész hegyet itt vágták volna el. Teljesen sima,
és tökéletesen megmászhatatlan…”
Sokan kifogásolták, hogy épp az Eiger falának megmászásakor és a
megmászási kísérletek során halványul el a hegymászás éthosza, mivel a
fal valóságos arénává változott, természetes színpaddá, ahol a szereplők
minden egyes mozdulata követhető. A tetszésnyilvánítás, amellyel a
sikerrel jártakat szerencsés visszatértükkor fogadják, nem egyéb, mint a
belső hanyatlás külső megnyilvánulása…
Napjainkra persze, amikor profi hegymászók forgatócsoportok
társaságában indulnak útnak, az értékek is eltolódtak. Erre egy későbbi
fejezetben még részletesen visszatérek. A legtöbb hegymászó ezt
sajnálatosnak tartja: semmi egyébre nem vágyik, csak nyugalomra, azt
szeretné, ha senki nem vizslatná. Szinte mind nagyapáik korába
vágyódnak vissza, amikor ügyet sem vetettek rájuk.
Az Eigert első alkalommal 1858. augusztus 11-én mászták meg. Ma ezt
már tudjuk. Amikor azonban az Alpine Journal régi, korabeli számaiban
valamiféle beszámoló után kutattam ezzel a mégiscsak jelentős első
megmászással kapcsolatban, nem jártam szerencsével. A lap szerint egy
bizonyos Mister Harrington vagy Harington volt az első, aki néhány
vezető társasagában feljutott a csúcsra. E nevet ugyanakkor sehol másutt
nem említik Nem Csoda, hiszen a hegy első megmászóját nem is
Harringtonnak, hanem Barringtonnak hívták: Mr. Charles Barringtonnak.
Csupán huszonöt évvel az első megmászást követően, 1883
februárjában írta meg Charles Barrington régóta esedékes beszámolóját
egy levél formájában az Alpine Journal szerkesztőjének. Ebből kiderül,
hogy Mr. Barrington – aki még csak tagja sem volt az akkor már egy
esztendeje működő Alpine Clubnak – 1858 augusztusának elején érkezett
Grindelwaldba, ahol nyomban két neves hegyi vezetőt alkalmazott:
Christian Almert és Peter Bohrent, akit a jellemző „gleccserfarkas”
ragadványnévvel illettek. Augusztus 6-án túljutottak Strahleggen,
augusztus 9-én pedig a Jungfraun, amelyet a Faulberghöhle felől
közelítettek meg. Még ugyanaznap este leereszkedtek Grindelwaldba. A
gleccseren tapasztalható erős napsugárzás alaposan kikezdhette Barrington
arcbőrét, mert kíméletlen humorral érzékelteti, hogyan töltötte az éjszakát:
„Sleeping with a beefsteak on my face… (Arcomon egy szelet
marhahússal aludtam…)
Az ifjú Charles semmiképpen sem lehetett megelégedve hegymászó-
eredményeivel. Mit lehetne még tenni? – tette föl magának a kérdést
szemlátomást egy olyan ember nagyvonalúságával, akinek egyetlen fillér
sincs a tarsolyában, mégis érdeklődik, menynyiért lehetne övé a világ. A jó
tanács semmibe sem kerül ugyan, megvalósítása azonban már annál többe.
„Mássza meg a Matterhornt vagy az Eigert. Egyikre sem jutott még fel
senki” – ajánlották neki. Barrington nagyjából az alábbiak szerint
okoskodhatott: – A Matterhorn odaát van Valais-ban, és bizonyára sokkal
többe kerül. Az Eiger itt van az orrom előtt, ahhoz pedig elég a pénzem.
Kajla, másszuk meg az Eigert!
Augusztus 10-én éjfélkor Charles és vezetői elérték a Wengernalpot.
Barrington leheveredett egy pamlagra, és három órát aludt. 1858.
augusztus 11-én hajnali három órakor Barrington, Almer és Bohren
elhagyta a házat, és nekiveselkedett, hogy felkapaszkodjon az Eigerre.
Mihelyt elérték a sziklákat, Barrington – saját beszámolója szerint átvette a
vezetést. Az ifjú Charles mászókedvének köszönhetően nem a ma
szokásos, rendes úton kapaszkodtak a magasba, hanem szinte az
északnyugati hegyháton, s már röviddel dél előtt elérték a csúcsot. A
visszaereszkedés során a sziklafolyosót követték, és azon az oldalon
haladtak, ahol napjainkban felkapaszkodni szokás. Persze néhány kaland
még várt rájuk. Két alkalommal majdnem lavina ragadta magával a kis
társaságot. A „majdnem” ez esetben nagyon fontos, mert négy órával azt
követően, hogy felkerekedtek a csúcsról, mindhárman remek egészségnek
örvendve a Wengernalpon voltak. Barrington e szavakkal zárta
beszámolóját: „így fejeződött be első és egyetlen látogatásom Svájcban.
Mivel nem volt elegendő pénzem ahhoz, hogy a Matterhornnal is
megpróbálkozzam, hazautaztam. Ha nem lettem volna olyan »fitt«, mint
régi csatalovam, »Sir Robert Peel«, akivel együtt megnyertem a Nagy ír
Nemzeti Díjat, az útnak a felét sem láthattam volna…”
Az Eiger története az alpinizmus történetének része: először jött ez a
Charles Barrington, aki a maga naiv, elnyűhetetlen rámenősségében
„megszerezte” magának a csúcsot, mert a Matterhorn túl drágának tűnt
számára. Egy év sem telt bele, s már az Eiger környékén látjuk a
legkifinomultabb érzékű alpinistát, Leslie Stephent, aki 1859-ben George
és William Methews, valamint három kísérő társaságában áthaladt az Eiger
hágóján.
1874-ben sikerült megmászni az Eiger délnyugati, 1876-ban pedig déli
gerincét. 1885-ben az osztrák Moritz von Kuffner a Valaisbeli hegyi
vezetők, J. M. Biner és Alexander Burgner, valamint egy bizonyos
Kalbermatten kíséretében első alkalommal sikeresen ereszkedett le a
Mittellegi-gerincen. A hegygerinc felső szakaszának nagy meredekségein
kötelek segítségével jutottak túl.
Az 1912. év a technika diadalát hozza: elkészül a Jungfraura felvezető
vasút, a Jungfraubahn. Nyomvonala sok-sok kilométeren át halad a
hegyen, az Eiger sziklás testében. Az északi falon az alagútból csak két
ablak nyílik a szabadba.3 Egyszer a tragédiák kapcsán még ezek is
szerephez jutnak.
1921-ben végre sikerül a Mittellegi-gerinc felfelé történő megmászása
is. Megint csak három grindelwaldi hegyi vezető, Fritz Amatter, Samuel
Brawand és id. Fritz Steuri kísér egy turistát: egy egészen fiatal japán
hegymászót, Juko Makit. Harmincöt évvel később ő lesz az, aki egy japán
expedíciót vezet majd a földkerekség nyolcadik legmagasabb hegyére, a
8163 méter magas Manaszlura. Juko Maki első alkalommal hoz létre – ha
szabad így mondani – kapcsolatot az Eiger és a Himalája között. Később
szinte már magától értetődik, hogy az Eiger északi falát megmászók nevei
közül sokaké felbukkan a világ legmagasabb hegyeinek meghódításáért
folyó küzdelemben is.
1932-ben került sor az Eigeren az utolsó, klasszikus stílusban
végrehajtott első megmászásra. Két kiváló svájci alpinista, dr. Hans Lauper
és Alfred Zürcher, világhírű Valais-beli hegyi vezetők, Joseph Knubel és
Alexander Graven kíséretében az Eiger északkeleti falán jutott fel a
csúcsig.
A hatalmas hegynek most már minden oldalát sikerült megmászni.
Csak egy van még hátra: az abszolút megmászhatatlan, a lehetetlen, a Fal,
amely elsőként fogadja és akasztja meg az északról és északnyugatról
beáramló időjárási frontokat; a Fal, amelyen mintha ott várakozna a Fehér
Pók, a sziklába vájva veszedelmes, több száz méter hosszú jég- és
csonthókarjait.
Mintha várakozna?
Nem a Pók várakozik. Az emberek várakoznak. Az ifjúság várakozik.
A maga idejére. Már nincs Matterhorn, amelyet első alkalommal lehetne
megmászni, a Jungfrau „szűzi” csúcsai között sincs már egyetlenegy sem,
amelyet az „aranykor” úttörői még kedvük szerint kiválaszthattak. És „már
nincsenek nagy falak sem”. 1931-ben a Schmid testvérek megmászták a
Matterhorn északi falát, 1935-ben pedig Peters és Maier a Grandes
Jorasses északi falát is leküzdötte. De mi lesz az Eiger falával, a Fehér Pók
falával? Valóban lehetetlen a megmászása? Nincs mégiscsak valamiféle
útvonal?
A választ csak olyasvalaki adhatja meg, aki megpróbálkozott vele.
Egyszer el kell jönniük az elsőknek.
1935 nyarán el is jönnek.
 Kísérletek az Eiger északi falán
Nemcsak az ifjúság hajlamos elhamarkodottan ítélni, de a közönség
széles rétegei is gyorsan és könnyelműen alkotnak véleményt olyan
történésekről és dolgokról, amelyeket nem értenek, vagy nem érthetnek
meg. A modern tudomány és lélektan olyan szakkifejezések birtokába
juttatja őket, amelyekkel megalapozhatják bírálatukat és elmarasztalásukat.
„A kisebbrendűségi komplexus túlkompenzálása”, „olyan emberek
önmegvalósítása, akik az életben egyébként csődöt mondtak”,
„álhősiesség”, „profilírozódási neurózis” – oldalakon keresztül
sorolhatnánk az idevágó kifejezések listáját, amelyekkel az extrém
irányultságú hegymászás értelmét vagy értelmetlenségét igyekeznek
jellemezni, vagy akár megbélyegezni.
De gondolhatjuk-e komolyan, hogy például Fridtjof Nansen 1888-ban
azért vágott neki sílécen Grönland belső jégmezőinek, mert
kisebbrendűségi komplexusban szenvedett? Vagy hogy ez a nagy norvég
kutató és békeharcos csakis azért vitte véghez feltűnést keltő tettét, hogy
ezzel a tudományt szolgálja? A nagy kaland volt az, ami csábította, az
alkotó ember örök vágya a szűzföldek meghódítására, az új tudás
megszerzésére – akár önmagával kapcsolatban is. Innen pattan ki a lángot
előidéző szikra, ebben rejlik az a titokzatos erőforrás, amely rendkívüli
tettekre tesz képessé. Értelem vagy értelmetlenség? Ugyan ki döntheti el?
Ki alkothatna ítéletet? Ha az átélt és kiállt kaland kézzelfogható,
általánosan érthető sikerrel jár, akkor a közönség sem fukarkodik a
tetszésnyilvánítással. Nagyon is hajlamos arra, hogy azt, akit előzőleg
megvetett, gúnykacajra kárhoztatott, könnyelműséggel vádolt meg, a sikert
követően a nyilvánosság rivaldafényébe ráncigálja, és hősi piedesztálra
állítsa. A megvetés és a hősöknek kijáró tiszteletadás egyaránt
egészségtelen, és mindkettő bajjal járhat. Amióta azonban ember az ember,
a merész, vakmerő férfiaknak mindig a gúny és az elutasítás, illetve az
elismerés és a tiszteletadás szélsőségei között kellett átültetniük a
gyakorlatba szokatlan cselekedeteiket.
A hegymászók esetében mindehhez hozzájárul még valami: az Eiger
falának megmászásába a legnagyobb jóakarattal sem magyarázhatjuk bele,
hogy az az emberiség általános javát szolgálná. A sikeres mászás a
hegymászó tisztán személyes sikere. Netán híres akar lenni a „rettenetes”
fal révén? Önigazolás? Az a hegymászó, aki nekiveselkedik az Eiger
falának, korábban mar százszorosan is bizonyított.
Hagyjuk meg a bátorság és a kalandvágy létjogosultságát akkor is, ha
nem találunk rá anyagi indokot.
Vegyük először szemügyre azt a két férfiút, aki 1935 augusztusának
derekán állandó szállás gyanánt Alpiglen mellett beköltözött egy kis alpesi
kunyhóba, azt a két embert, aki elsőként próbálkozott a nagy fal
meghódításával: Max Sedelmayrt és Karl Mehringert. Testük izmos és
edzett, tekintetük nyitott és tiszta. Ha a mindennapokban találkozunk össze
velük, fel sem tűntek volna, hacsak azzal nem, hogy egy hajszálnyival
szerényebbek, nyugodtabbak, rokonszenvesebbek az átlagnál.
Higgadtságuk és kiegyensúlyozottságuk által olyan emberek benyomását
keltették, akik az életben is megállják a helyüket, akiknek nincsen
szükségük arra, hogy rendkívüli, „életveszélyes” tetteket hajtsanak végre
önigazolásként vagy a tömeg tetszésének kicsikarása érdekében.
Már az a mód is jellemző volt lelkialkatukra, ahogyan Sedelmayr és
Mehringer a fal kifürkészésének nekilátott. Csöndben, s minden feltűnést
kerülve közelítették meg a hegyet. Tisztában voltak tervük nehézségi
fokával, s nagyon komolyan vágtak bele az előkészületekbe. A
voltaképpeni előmunkálatokat igazából már maguk mögött tudhatták: a
szellemi ráhangolódást, az éveken át tartó gyakorlást, saját
teljesítőképességük felmérését. Nem tettek szert világhírre, nevük
mindössze a hegymászók szűk körében volt ismert. A legszigorúbb
kritikusok, akik maguk is a hegymászó elithez tartoztak, tudták, hogy
Sedelmayr és Mehringer a legjobbak, a legkörültekintőbbek és a
legkitartóbbak közül való, s a legnehezebb útvonalakon mindketten
százszor is kiállták már a próbát.
Még ha valaki egy kis havasi pásztorkunyhót választ is szállásául, egy
ilyen idegenforgalmi központban a titkos tervek sem maradhatnak rejtve.
A hír kiszivárog: van itt két ember, aki meg akar próbálkozni az Eiger
sziklafalával. Nem szűkölködnek a jó szándékú figyelmeztetésekben. De
mi értelme van a figyelmeztetésnek, a tanácsnak? Hiszen senki sem ismeri
még a falat Csak állandóan változó arcát láthatták eddig. Jég, szikla, hó…
– lavina- és kőomlás. Könyörülelet nem ismerő, barátságtalan arc. Nem is
mondhatni róla mást: – Ne menjetek fel oda, hiszen rettenetes.
Még senki sem merészkedett fel rá. Sedelmayr és Mehringer az első. És
ők is úgy készülnek fel erre a mászásra, mint még soha egyetlen hegyi
túrára sem. Pontosan tudják, hogy itt nem valamiféle nehéz első
megmászásról van szó, hanem a függőlegesbe indítanak expedíciót.
Kéttagú expedíciót, klasszikus mászópartit. S hogy meddig fog tartani az
út? Két napig? Háromig? Netán tovább? A két hegymászó hatnapi
élelemmel vágott neki. Felszerelésük is a legjobb, ami akkoriban csak
létezett. Igaz, egyelőre fogalmuk sincs arról, mi az, amire az Eiger falán a
leginkább szükségük lehet. Egyáltalán jégfallal kell megbirkózniuk? Vagy
sziklafallal? Hiába használnak jó távcsövet, pontos feleletet ezekre a
kérdésekre akkor sem kaphatnak. Az Eiger fala napról napra, sőt óráról
órára váltogatja arcát. De ez az arc mindenkor kíméletlen marad lenyűgöző
megközelíthetetlenségében. A más hegyeken szerzett gyakorlat itt
hiábavalónak tűnik. Tapasztalatokat az óriási fal megmászásában csak a
helyszínen szerezhetünk.
Az időjárás döntő jelentőségű. Ezt a két müncheni is tudja. Rájönnek
azonban arra is, hogy az Eiger fala nem ismeri a szép időnek azt a
nevezetes időszakát, amelyet az alpinisztika szigorú alapelvei szerint
mindenkinek ki kell várnia. Legyen körös-körül akár a legcsodálatosabb is
az idő, az Eigernek és északi falának mindig megvan a maga saját
időjárása. Elég akár egyetlen kicsiny felhő, amely fennakad a fal hatalmas,
függőlegesen az ég felé meredező, homorú katlanában, az máris
jégveréssel, hózáporral és viharos széllel tarkított szörnyű zivatart idéz elő,
miközben odalent Grindelwaldban az üdülővendégek kényelmesen
sütkéreznek nyugágyaikban. A fallal minden, a sík vidékek felől érkező
időjárás megvívja a maga első csatáját. De még azok a felhők is, amelyek
a hegyek felé vezető úton megszabadultak esőterhüktől, az Eiger falánál
még egyszer egyesülnek, erejüket megsokszorozzák, hogy egy utolsó és
kétségbeesett ütközetbe bonyolódjanak, mielőtt kimerült és ártalmatlan
ködfoszlányokként más csúcsokat lengenének körül. Vagy magán a falon
alakul ki a benne fogva tartott hideg és a napsugarak által felmelegített
külső levegő kölcsönhatásaként olyan feszültségekkel teli felhő, amely
esőt, havat és jeget csapdos a hegyoldalakra.
 A két férfiú mindezt látja; már egy útvonalat is felfedeztek a falon –
vélhetően az egyetlen lehetséges utat. A fal legmélyebb pontja 2100
méteres magasságban fekszik. Az első 700 méter nem tűnik túlságosan
nehéznek, habár itt is meredek az. út, s egyaránt fenyeget a lavina és a
kőomlás-veszély. Távcsővel jól kivehető odafent a sziklafalban néhány
luk: a Jungfraubahn „Eigerwand” állomásának ablakai; magának a
vasútnak a nyomvonala kilométereken át halad a hegy belsejében.
Nagyjából 400 méterre nyugatra még egy nyílás látható a falban: az
alagútnak a 3,8 kilométernél található ablaka; az építkezés során ezen
keresztül juttatták ki a törmeléket a szabadba. Nyilvánvalóan a vasúttal fel
lehetne jutni az „Eigerwand” állomásig vagy a 3,8 kilométernél található
ablakig, és elég lenne ott belekezdeni a mászásba. Ugyanezen az alapon
azonban akkor már a megszokott útvonalon is megközelíthetnék az Eiger
csúcsát, és onnan tekinthetnének le a falra! A hegy belsejében kígyózó
vasút más embereknek való. A fal embereinek szempontjából csak a
sportos és hegymászó szemszögből kifogástalan előrejutás számít: a
legmélyebb ponttól egészen a 3970 méter magasságban található csúcsig.
Sedelmayr és Mehringer naphosszat az északi falat kémlelték.
Előkészítették a felszerelést a beszállásra, órák hosszat hevertek a
távcsövet a szemükhöz illesztve. A fali állomás ablaka fölött egy közel 100
méter magas, függőleges sziklafok tornyosul. Vajon megmászható-e? Ez
csak a helyszínen dönthető el. A meredek fok fölött jégmező szikrázik. Az
Első jégmező… Milyen magas lehet? Milyen meredek? Odalentről ez is
nehezen állapítható meg.
E fölött pedig egy újabb sziklafok, majd megint egy hatalmas hó- és
jégmező. A felfelé menet során oldalvást balra kellene áthaladni rajta.
Majd egy harmadik jégmező következik. A szikla és a jég valami egészen
különös alakzatot ölt ott: hatalmas sólyomra hasonlít, amely felfelé csap
kifeszített szárnyaival. Előre kell nyomulni a sólyom csőréhez, egy éles
hegygerinchez, amely a merőleges oromfalnak támaszkodik. Ezt nevezték
utóbb „Vasalónak”. Vajon mindegyik járható? Ettől a hegygerinctől
feltehetően egy meredek jégmezőn, a harmadikon át bal fele kell haladni.
Majd ennek a végén egy meredek rámpa vezet felfelé, rézsútosan balra, a
falon keresztül a Mittellegi-gerinc irányában. Vajon végig lehet-e mászni
ezen a rámpán? Át lehet-e haladni belőle kiindulva jobbra, a nagy hómező
felé, amelyből minden irányban finom kis jég- és hócsatornák indulnak ki,
akárha egy hatalmas pók telepedett volna 1500 méteres magasságban a
szakadék fölé? És végül: vajon a „Pókból” a repedéseken és csatornákon
keresztül ki lehet mászni a csúcsot megkoronázó jégmezőre?
1935. augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka Max Sedelmayr és Kari
Mehringer elhagyja a menedéket jelentő, alpigleni havasi kunyhót. 21-én,
hajnali két órakor – egy szerdai napon – nekiveselkednek a fal
megmászásának. Mire megvirrad, emberek sokasága gyűlik össze, s
távcsöveken figyelik őket a Kleine Scheidegg és Grindelwald felől. Egész
nap fürkészik a vakmerő münchenieket. A mindent jobban tudni akarókba
a csodálkozás és az elismerés belefojtja a kritikát. Mindketten nagyszerűen
másznak, ügyet sem vetve a meredek terepre és a nehéz hátizsákokra. Jól
kivehető, hogyan biztosítják kölcsönösen egymást, s hogy a nehezebb
helyeken hogyan vontatják maguk után hátizsákjukat. Nincs egyetlen
meggondolatlan lépésük sem, minden mozdulatukat megfontolják. Még a
hegyi vezetők is – akik pedig gyanakvással és kritikusan fogadnak
mindent, ami körzetükben történik – elismerik: itt a mászás igazi mesterei
teszik a dolgukat.
Eszményi a két hegymászó kapaszkodási útvonala: pontosan a csúcs
esésvonalában haladnak előre. Alig pihennek. Mintha csak egyetlen
hibátlanul működő gépezet részei lennének: Sedelmayr és Mehringer
kötélhosszról kötélhosszra, majdhogynem iskolás módon korrekten tör
egyre magasabbra. S mikor az est leszáll, a fal egész alsó részét maguk
mögött tudhatják: 2900 méteres magasságban bivakolnak, 800 méterrel a
beszállás fölött, magasabban, mint az Eigerwand állomás ablakai,
melyeknek fényei csillagként világítanak lefele.
Csütörtök hajnalban már a szkeptikusok is meggyőződhettek arról,
hogy a fal megmászása sikeres lesz. Akadnak, akik még fogadni is
hajlandók: a két müncheni még ezen a napon, mi több, kora délután el
fogja érni a csúcsot. De a fal csalóka. A csúcs még messze van, az út pedig
ismeretlen és nehéz. Sedelmayr és Mehringer elérkezik a fal következő
szakaszához, amely nehézségi fokát tekintve jobban illene egy
dolomittoronyhoz, mint az Eiger rettenetes falához. Kölcsönösen
biztosítják és segítik egymást, még csak nem is sejtik, hogy figyelik őket.
Gondolataik messze kalandoznak az átlagemberek gondolataitól. Nem
mintha azt hinnék, hogy ők fölötte állnak a tömegnek, hanem mert a hegy
teljes mértékben magával ragadta őket, s mert egész lényükkel, minden
idegszálukkal, a veszélyben levő embernek minden éberségével le kell
küzdeniük ezt a nehéz szakaszt. Kövek gördülnek alá, jégtörmelék –
messze a fejük fölött suhannak tova, ennyire meredek a szikla. Több órán
át tartó munkával ezt a falfokot is maguk mögött tudhatják. Időközben
azonban délután lett.
És a délután épp arra elegendő, hogy a meredek Első jégmezőn – amely
odalentről oly nevetségesen rövidnek tűnik – áthatoljanak. Mindenki
láthatja lentről, hogy hátizsákjukat egyre-másra a fejük fölé emelik, vagy
más módon igyekeznek fedezéket találni. A hegy különféle lövedékekkel
fogadja őket.
Az Első jégmező felső szélén bivakolnak. Lentről nem vehető ki
pontosan, van-e annyi helyük, hogy leüljenek. Lefeküdni semmi szín alatt
sem lehet. Mintha csak hozzá lennének ragasztva a falhoz. Az éjszaka
hosszúra nyúlik. Az időjárás azonban még kedvező.
Sedelmayrt és Mehringert a pénteki nap folyamán is megszakítás nélkül
figyelték. A látszat szerint alig jutottak valamivel magasabbra. Az Első
jégmezőről a másodikra való átmenet igen nehéznek tűnik. E terület
hatalmas méretei jól felismerhetők azokon a kis pontokon, amelyek az
emberek, azokon a kicsiny távolságokon, amelyek voltaképpen
harmincméteres kötéltávot jelentenek. És a két hegymászó újra és újra
megáll, nyilvánvalóan azért, hogy védekezzék a kő- és jégzápor ellen. A
hátizsákok utánvontatása gyakran sok időt vesz igénybe. Az órák percek
gyanánt repülnek. Végtelenül lassúnak tűnik, ahogyan a két hegymászó
magasabbra jut. De mégiscsak kapaszkodnak felfele, a Második jégmező
bal pereme felé. Hol lesz a következő pihenőjük? Lentről nem látni.
Ködfüggöny ereszkedik a hegyre, elválasztja egymástól a két világot.
Az éj folyamán egy csapásra megváltozik az időjárás. Vihar süvít végig
a hegygerinceken, lent a völgyben zuhog az eső, odafent pedig a szél a
hegyoldalakra sodorja a hópelyheket és a jégdarát. Eleinte mindez nem
több egyszerű zivatarnál. De a mennydörgésbe a lezúduló kő és jég
pattogása, majd dörömbölése vegyül. A falon tombolnak az elemek, s
olyan mérhetetlen zajt csapnak, hogy az már az Alpiglenben és a Kleine
Scheideggen békésen szunnyadó turisták álmát is megzavarja.
 A rettenetes időjárás egész szombaton tart. A dübörgő kőomláshoz a
lezúduló lavinák morajlása és sivítása társul. Mindamellett csontrepesztő a
hideg. Az éjszaka folyamán odalent, a Kleine Scheideggen mínusz nyolc
fokot mértek. Milyen hideg lehet a falon! Életben van még vajon az a két
ember? Akadnak, akik a józan belátással dacolva is ebben reménykednek.
Senkinek sincs azonban még halvány fogalma sem arról a kétségbeesett
küzdelemről, amelyet Sedelmayr és Mehringer vív. A felhőfüggöny
egyetlen pillanatra sem szakad fel. A falon töltendő ötödik napot újabb,
gyilkosan dermesztő éjszaka előzi meg.
Augusztus 25-e, vasárnap. Ugyan ki merészelne még hinni abban, hogy
a két müncheni életben van? Dél fele a ködfüggöny rövid időre felszakad.
Akad egyvalaki, aki távcsövével a falat kémleli, de amit lát, maga sem
hiszi. Mikor aztán már semmi kétség nem férhet a látottakhoz, felkiált: –
Látom őket! Élnek! Mozognak! Felfelé haladnak!
És valóban: jól látszanak a kis pontok. Lassan mozognak felfelé a sima,
meredek jégmezőn át, amely a Vasaló gerincéhez vezet. Még élnek a falon
eltöltött ötödik napon, négy bivak után, dacolva hideggel, viharral,
lavinaomlással. S nemcsak életben vannak, de kapaszkodnak is felfelé.
Újra pislákol a remény. Erőltetett bizakodás! A fiúk csak megcsinálják!
Különben visszafordultak volna.
A hegyi vezetők azonban, akik összenőttek az Eigerrel, hallgatnak.
Nem szokás kimondani, ha valakit elveszettnek tartanak. A hegyi vezetők
és a hegymászók pontosan tudják, miért nem tértek még vissza ők ketten.
A lavina és a kőomlás rettenetes csapdába ejtette őket. Mindehhez egy
további nehézség társul: a sziklák eljegesedtek, hó fedi őket,
zuhanópatakok nyomása alatt állnak. Az egyetlen reménység az, hogy
fölfelé átjutnak. A szakemberek tudják, hogy semmilyen más lehetőségük
nincs.
Ők ketten csak másznak-másznak tovább. A Vasaló meredek gerince
felé. A ködfüggöny leereszkedik, s eltakarja az Eiger-fal első tragédiájának
utolsó felvonását az emberek tekintete elől.
Újabb vihar: vízszintben csapdossa a hópelyheket a sziklafalnak.
Dübörgő lavinaomlások, zuhanópatakok, amelyeknek hangjába a
visszapattanó kövek staccatója vegyül – az Eiger falának muzsikája ez.
 Augusztus 27-én, kedden, a kél hegymászó müncheni barátai érkeznek
a hegyhez, köztük Sedelmayr fivére, valamint Gramminger, aki később
hegyi mentőként tesz majd szert világhírre. A müncheni barátok mindent
megtesznek, hogy segítséget szerezzenek. De itt már nincs mit tenni. Sem
a csúcs, sem a nyugati gerinc tornyai felől, sem lentről nem hallatszik
semmi, nem látni semmit. A hegy beszédébe nem vegyül egyetlen emberi
hang sem. Lentről lehetetlen a falat megmászni. Az is elképzelhetetlen,
hogy fentről érkezzék a segítség. Sedelmayr fivére és barátaik –
valamennyien a legjobb és legtapasztaltabb hegymászók közül valók –
tehetetlenül állnak szemben a tomboló természet erejével.
Az elkövetkező napokban svájci katonai repülők próbálnak meg
elrepülni a fal mellett. Az eltűnteknek még csak nyomát sem lelik.
Hetekkel később, szeptember 19-én, amikor az időjárás végre jobbra
fordul, megérkezik Ernst Udet, a legsikeresebb német pilóta. A sors
különös összefonódása ez. Udetet dr. Amold Fanck vette rá 1928-ban a
Die weiße Hölle vom Piz Palü (A Piz Palü fehér pokla) című film forgatása
során a hegyi repülésre. Akkoriban ez csak játék volt: Udetnek egészen
közel kellett repülnie a jégfalhoz, hogy megtaláljon a hegymászás közben
eltévedt embereket, s hogy vezesse a mentési munkálatokat. Most mindez
tragikus valósággá vált. S már nem is menteni kellett, hanem a halottakat
kellett megtalálni. A kiváló grindelwaldi hegyi vezető és sífutó, Fritz
Steuri kísérte el Udetet merész vállalkozására. Udet a géppel 20 méterre
közelítette meg a falat, s ekkor felfedezték az egyik eltűntet – talán
Sedelmayr volt az? vagy Mehringer? –, ott állt, térdig a hóban, az utolsó
bivak során fagyhatott meg a Vasaló élén. Ezt a helyet azóta is
Halálbivaknak nevezik.
Két ember maradt ott a falon. Ám a bátorság mégsem enyészett el
velük, az örök kaland utáni vágy sem, az a kívánság sem, hogy az ember
előretörjön az ismeretlenbe. A halottakat a következő esztendőben meg
kell keresni, s ha lehetséges, ki kell szabadítani holttestüket.
Ugyanakkor a hibákat is felismerték, amelyeket az elsőknek még el
kellett követniük, hiszen ők voltak az elsők. Elkerülhető hibák! És amikor
az élettől duzzadó hegymászó ifjak úgy gondolták, teljesítik
kötelességüket a halottakkal szemben, amennyiben ki szándékozlak
szabadítani mindazt, ami bennük halandó volt – egyúttal a képzeletük is
szabadon szárnyalt a fenyegető falra, valamint arra az útra gondolva,
amely azon keresztül a magasba vezet.
Az ifjúság mit sem törődött annak a polémiának metsző stílusával,
amely az Eiger falán történt első tragédiát követően elszabadult. A
fenyegető hegy csábítás volt, kihívás, hogy ki-ki megmutassa, mire képes.
Ami valóban ösztökélte a fiatalokat, a nagy kaland utáni örök vágy volt.
így jött el az 1936-os esztendő. Két hegymászócsapat utolsó túlélőjének
megrázó halála, azé a férfiúé, aki odaátról még egyszer vissza akart térni
az emberek világába. Toni Kurz tragédiájának esztendeje.
 „Nem bírom tovább…”
Albert von Allmennek időtlen az arca. Járhat a harmincas évei, de akár
az ötvenes évei derekán is. így van ez a hegyi embereknél, akiknek a
vonásait a szél és a viharok alakították. Fiatal korukban idősebbnek
tűnnek, idősebb korukban ellenben fiatalabbnak.
A hegy von Allmen szigorú tanítómestere és meghitt barátja. Még
abban az esetben is, ha foglalkozása inkább a hegy belsejéhez, semmint
magához a hegyhez köti. Albert a Jungfraubahn pályaőre. Ő a felelős azért,
hogy az Eiger-hegy belsejében haladó vasút vonalán ne történjék semmi
rendkívüli. Őt persze minden érdekli, az is, ami odakint zajlik. Igaz ugyan,
hogy nem érti teljesen a fiatalokat, akik megpróbálkoznak az Eiger
rettenetes falának megmászásával, de ha kissé bolondosnak tartja is őket,
mégis szívén viseli sorsukat. Von Allmen tekintete jóságos. Szemeit sok
kicsiny ránc szegélyezi, amelyek nemcsak a gondokról mesélnek, nemcsak
arról, hogy milyen kemény az élet a hegyen, hanem arról is, hogy micsoda
örömét leli a nevetésben.
1936. július 21-én délben Albert az alagút 3,8 kilométernél található
nyílásához megy. Kedd van. Július 18-a, tehát már szombat óta négy
hegymászó tartózkodik a falon: két osztrák, Edi Rainer és Willy Angerer,
és két bajor, Anderl Hinterstoisser és Toni Kurz. Különösen az életvidám
Toni Kurz nőtt mindenkinek a szívéhez. És nem csak azért, mert hivatásos
hegyi vezető. Amikor Toni nevel, az embernek az az érzése támad, hogy
maga az élet nevet. És mindannyian fiatalok A legidősebb, Angerer, 27
éves, Kurz és Hinterstoisser még csak 23. Nagyon magasra feljutottak már
a falon, szinte olyan magasra, mint a két másik hegymászó, Sedelmayr és
Mehringer a megelőző évben. Ők nem tértek vissza többé. A mostani négy
azonban vissza fog térni. Amit az emberek az elmúlt napokban
megfigyelhettek, az arra a jogos reménykedésre ad okot, hogy a kísérlet
ezúttal minden katasztrófa nélkül fog lezajlani.
Ilyen nagyszerű mászásra itt még nem volt példa. Ugyanakkor
egyiküket, vélhetően Angerert, eltalálta egy kő. A hegymászó csapat ezért
mozgott két napja olyan lassan, és feltehetően ez volt az oka annak is,
hogy elhatározták a visszatérést. Iszonyatosnak tűnt a dolog, a
visszaereszkedés ezen a kőomlás- és lavinaveszélyes jégmezőn és
falszakaszokon. Ők négyen azonban bátran és habozás nélkül, igaz,
nagyon lassan közeledtek a megmenekülést jelentő könnyebb terephez. És
a három egészséges ember odaadóan törődött a negyedikkel, aki
nyilvánvalóan megsérült.
Albert von Allmen a vasárnap ideérkező turistákra és kirándulókra
gondol, akik az Eigerwand állomáson az alagút ablakának párkányára
lépnek, és akik az Eiger falának elborzasztó mélységét és felmérhetetlen
magasságát csodálják. Az emberek a Kleine Scheideggen és
Grindelwaldban valósággal rátapadtak távcsöveikre.
– Vissza kell térniük – gondolja magában Albert von Allmen. Szíve a
fiataloké, ezé a négy fiatalé ott fenn, a falon. Látni és hallani szeretné,
hogy mi a helyzet velük odakint, az Eiger falán.
Allmen elhúzza az alagút nyílását záró nagy fekete faajtó reteszeit, és
kilép a szabadba. Számtalanszor megtette már ezt a mozdulatot, a fal
látványa ismerős számára. Ma azonban különösen félelmet keltőnek tűnt,
talán azért, mert tudta, hogy emberek tartózkodnak rajta. A sziklát
üvegszerű jég vonta be. Itt-ott hallja a kopogva lefelé gördülő kövek
hangját. Akadnak „lövedékek”, amelyek ádáz robajjal száguldanak száz és
száz méteren át a levegőben. Útjukat aztán megint hócsuszamlásokon,
lavinákon át a folytatják, egész vízesések találhatók itt – jégből és hóból.
Nyomasztó a gondolat, hogy ebben a függőleges pokolban emberek is
vannak. Élnek-e vajon még egyáltalán?
Von Allmen kiált egyet, fülel, majd ismét kiált. És egyszer csak
megérkezik a válasz. Jól érthető, derűs válasz. Négy fiatal hang kiált,
jódliznak. Albert nem látja négyüket, a hang alapján azonban nem lehetnek
sokkal magasabban száz vagy százötven méternél őfölötte. Számára
felfoghatatlan ugyan, hogy valaki egyáltalán képes leereszkedni ezeken a
kőomlástól veszélyeztetett, függőleges vagy áthajtó sziklákon. Ezek a
félnótás legények azonban már oly sokszor megmutatták, hogy lehetséges
a mászás akár a legmeredekebb helyeken is. Mindenekelőtt azonban ebben
a pillanatban felhangzik a boldogító kiáltás felülről:
– Közvetlenül ereszkedünk lefele. Minden a legnagyobb rendben van!
Mindenki jól van. A pályaőr szíve erősebben ver az örömtől: – Főzök
nektek egy teát.
 Albert von Allmen mosolyogva botorkál vissza az alagút ajtaján át szűk
hajlékába, és egy hatalmas edényben teavizet forral. Gondolatban már
látja, amint a négy fiatal megérkezik, kimerülten, talán teli sebekkel,
amelyeket a kövek ejtettek rajtuk, talán még fagyásokkal is – de élve és
boldogan. Ő pedig elébük megy a gőzölgő teával. Ha az ember kimerült és
átfagyott, nincs jobb ital a forró teánál. Valóságos életelixír. Bosszantó,
hogy milyen sokáig tart, amíg a teavíz bugyogni kezd. Hiszen a fiúk
mindjárt itt vannak.
A tea már régen elkészült, de a fiúk csak nem jönnek. Albert von
Allmen kis lángra teszi az aranybarna italt, hogy forró maradjon, de ne
forrjon el.
A fiúk csak nem jönnek – és a pályaőrnek van ideje elgondolkodni…
Voltaképp egyáltalán nem róhatjuk fel a szenzációra éhes közönségnek,
ha kíváncsian a távcsövek körül tolong. Az Eiger falának megmászásai
közüggyé váltak. Újságok és rádióállomások sajátították ki maguknak ezt a
témát, az Eiger falának ügyét. Akadnak beszámolóik között jók is,
amelyek a hegyen élő emberek lelkéből fakadnak, de akadnak olyanok is,
amelyek híján vannak mindenféle szakmai hozzáértésnek.
Az 1936-os év komiszul kezdődött. Itt van mindjárt a müncheni páros,
Albert Herbst és Hans Teufel. Mar május végén megérkeztek a Kleine
Scheideggre. Talán azért, hogy felkutassák az elmúlt esztendőben
szerencsétlenül jártak holttestét. Lehetséges, hogy erre is gondoltak, titkos
céljuk azonban a fal megmászása volt. Kiváló hegymászók, ez bizonyos,
de talán hiányzott belőlük az a nagy nyugalom és higgadtság, amely az
igazi mesterek sajátja.
Ők nem az Eiger falán jártak szerencsétlenül. Idejekorán felismerték,
hogy öngyilkosság lenne az évnek ebben a korai szakaszában, szinte még
télies viszonyok között nekiveselkedni az óriás fal megmászásának. A
várakozás ugyanakkor elviselhetetlenné vált számukra. A naptár szerint
már nyár volt, az időjárás és a hó azonban ezzel mit sem törődött.
Gyakorlótúraképpen Teufel és Herbst meg akarta mászni a Schneehorn
eddig még le nem küzdött északi falát, ezt a teljességgel behavazott és
eljegesedett sziklafalat. A feltételekről mindent el lehetett mondani, csak
azt nem, hogy kedvezőek. A sok friss hó még nem tapadt szilárdan össze a
régivel. Mindennek dacára a két hegymászó nekivágott a falnak. Július 1-
jén elérték a csúcs alá hajló hótarajat, és ott kellett bivakolniuk. Jól
átvészelték a szabad ég alatti táborozást, másnap reggel elérték a csúcsot,
és át is haladtak rajta. Úgy tűnt, minden rendben van. Amikor azonban
leereszkedtek egy behavazott hegyoldalon, lavina szabadult el, és
mindkettejüket magával sodorta. Kétszáz méter mélyen Teufel egy
gleccserhasadék éléhez csapódott, és nyakcsigolyáját törte. Herbst életben
maradt. Rossz kezdet…
Néhány nappal később két osztrák érkezik, Angerer és Rainer, sátrukat
a Kleine Scheideggen verik fel. Sokat próbált hegymászók mindketten,
különösen kiváló sziklamászók, és mint ilyenek mesterei annak, hogy a
meredek, sziklás terepen megfelelő utat találjanak. Emlékeznek még arra,
hogy a falnak az Első jégmező alatti nagy szakaszát milyen nehéz volt
leküzdeni, emlékeznek arra, hogy Sedelmayr és Mehringer ereje mennyire
megfogyatkozott itt. Kell, hogy legyen egy megmászható hely valamivel
jobbra. A később Első pillérnek, illetve Repedezett pillérnek nevezett
helyen át a függőleges, fal simaságú, megmászhatatlan Vörös sziklaszirt
irányában. Ez alatt kell lennie átjárásnak, amely felvezet az. Első
jégmezőhöz. Vajon át lehel-e itt jutni? Egy hétfői napon, július 6-án,
Angerer és Rainer nekivág, a fal megmászásának az újonnan kigondolt
útvonalon.
Mi a helyzet a fallal ebben az időpontban? Othmar Gurtner a nagy
svájci alpinista és hegymászással kapcsolatos cikkek ismert szerzője, július
8-án ezt írja a Zürichben megjelenő Sportban:
„Szokatlanul szeszélyes időjárás akasztotta meg az utóbbi hetekben a
firnhó kialakulásának folyamatát. Gyakran esett friss hó, és a metszően
hideg napok az árnyékos helyeken 2500 méter magasságig konzerválták a
porhót… Ha az Eiger falát az ott uralkodó körülményeket illetően alaposan
megvizsgáljuk, a következő, kissé megtévesztő megállapításra jutunk: a fal
alsó részei, sőt az »Eigerwand« állomás felett található két nagy firnmező
is, arra csábítják az embert, hogy a vastag hótakaró miatt a kora reggeli
órákban kezdje meg a felkapaszkodást. Akkor, amikor az esti napsütés
által megolvasztott hó ismét megkérgesedik. Az ilyenfajta hóban
csákánycsapások nélkül is biztosan lehet lépkedni, és igen gyors az
előrehaladás. Ezt a havat ellenben az is jellemzi, hogy a firnesedése még
nem teljes, azaz a friss hó még nem nőtt össze a régi hóval. Mivel az Eiger
falát ritkán éri napsütés, ez a hó jellegzetes téli hó módjára viselkedik.
Magasabban, fenn a falon, pontosabban magának a csúcsnak szinte
teljességgel függőleges felépítményén a porhó olyan, akárha seprűvel
söpörték volna oda a sziklára. Közte vizes jég csillog… Ez a jég a hegy
hatalmas tetőoromzatáról lefolyó hóléből keletkezik. Mindaddig, amíg ez a
megolvadt hó újrafagyott állapotban a csúcs felépítményéről lóg lefelé, az
Eiger egész falát erősen fenyegeti a jégomlás. Mostanság is egész
patakokra lehetünk figyelmesek, valamint szorosan egymás mellett
elhelyezkedő, mély becsapódási pontokra a hóban. A fal jelen pillanatban
a tél és a nyár közötti, félelmet keltő köztes állapotban van…”
Angerer és Rainer új átjárót fedezett fel, amely a fal alsó szakaszán
halad. A Vörös sziklaszirt alatt bivakoltak, majd másnap, július 7-én,
visszaereszkedtek. Sátrukat teljesen átnedvesedve, kimerülten, de remek
egészségnek örvendve érték el. „Újból útnak indulunk, amint a
körülmények kedvezőbbek lesznek.”
Az újságok eljövendő szenzációt szimatolnak. Olvasóiknak joguk van
arra, hogy pontosan értesüljenek mindenről, ami az Eiger falánál történik,
ha már egyszer a megmászási kísérletek a közérdeklődés gyújtópontjába
kerültek. A beszámolók szinte már olyanok, mintha hadijelentések
lennének, a vezérkar jelentései. Már a címek is erről tanúskodnak:
„Harcban az Eiger falával”, „Akrobaták találkozója az Eiger falánál”, „Új
élet az Eiger falán”, „Csataszünet az Eigernél”, „Az ostrom teljes gőzzel
folyik”, „Az első támadás visszaverve”. Olykor bizony még szójátékokat
sem átallnak alkalmazni, és Eiger-Nordwand, azaz az Eiger északi fala
helyett egyenesen Eiger-Mordwandról, azaz az Eiger gyilkos faláról
cikkeznek.
A július 7-i és 8-i újságokban természetesen a Rainer és Angerer
sikeres visszatérése fölött érzett öröm hangja érződik. Igaz ugyan, hogy
ízekre szedik minden mozdulatukat, minden szavukat, ezeket az újságírók
kényük-kedvük szerint értelmezik. A hegymászóknak azonban semmi
másra nincsen szükségük, csak nyugalomra, és mivel pontosan ez az, amit
nem kaptak meg, a maguk módján védekeznek. Elhangzik olykor-olykor
egy-egy magasröptűnek ható kifejezés, amelynek nagyobb súlyt
tulajdonítanak, mint más esetekben magas rangú személyek
kijelentéseinek. „Visszatérünk!” Micsoda elbizakodottság ez, azt az
elborzasztó bivakot követően, amelyet számos újság élet és halál harcaként
mutatott be. Angerer és Rainer egyre csak gúnyolódik: – „Ugyan már! A
bivak nem is volt annyira borzasztó, csak egy kicsit nedves.”
Jótékony hatással van ebben az időben a berni Bund egyik cikke, amely
az alábbiakat írja: „Aki ezt a két kedves, barátságos fiút megismerte,
őszinte szívből kívánja, hogy kalandjuk sikeres véget érjen.”
Ámde sem a gúny, sem a komolyság nem képes befolyásolni az
események menetét. 1936. július 18-án, szombaton, mindkét mászópáros,
Angerer és Rainer, valamint Hinterstoisser és Kurz, nekivág a fal
megmászásának. Először külön-külön. Abban a magasságban, ahol a maga
idején a két osztrák bivakolt, a négy hegymászó újra találkozik egymással.
Hiszen összetartoznak! Szerfölött merész, ugyanakkor semmiképpen sem
könnyelmű vállalkozás az övék.
Azt követően, hogy áthatolt a Vörös sziklaszirt alatt található Nehéz
repedésen, Andreas Hinterstoissernek elsőként sikerült átjutnia az Első
jégmezőhöz, mégpedig szinte mintaszerűen: kötél segítségével. A
„kötélharántolásnak” ezt a technikáját Hans Dülfer sziklamászó mester
már az I. világháború idején kitalálta és meg is valósította a Fleischbank, a
Mészárszék keleti falának és a Totenkirchl, a Halottak temploma nyugati
falának megmászásakor. Dülfer ezzel bebizonyította, hogy a megmászható
helyeket a rézsútosan elhelyezett kötél segítségével megmászhatatlan
helyeken keresztül kapcsolhatja össze egymással. Ebben az időszakban
született az elmés mondás a Dülfer-féle technikával kapcsolatban: „Az
ember addig halad, amíg haladni tud, aztán ha már nem tud haladni,
harántol, és halad tovább.”
Andreas Hinterstoisser egy ilyen oldalmenetet hajtott végre az Eiger
falán. Megtalálta a kulcsot. Amikor aztán mindannyian túljutottak a nehéz
szakaszon, a traverzhez szolgáló kötelet visszahúzta. Ezzel azonban a
kulcsot is elhajította. A visszavezető kaput becsapta maga mögött – ha a
csapat arra kényszerülne, hogy visszatérjen… De ki gondol most a
visszatérésre?
Négyüket távcsövekkel figyelik messziről. És a nézők az elismerés, mi
több a csodálat érzésének átadva magukat, megfeledkeznek a kritikáról:
milyen gyorsan és magabiztosan küzdötte le mindkét mászóparti az első,
meredek jégmezőt, milyen gyorsan és magabiztosan haladnak felfele és
érik el az Első és Második jégmező közötti akadályt, a nagy, eljegesedett
hegyoldalt. Ezeket a sziklákat biztosan nehéz megmászni – ezt mindenki
tudja a Sedelmayr-Mehringer páros esetéből okulva.
Ebben a pillanatban azonban mintha történt volna valami. A második
mászópáros, Rainer és Angerer egyszeriben lassan és habozó léptekkel tud
csak a másik páros után haladni. Hinterstoisser és Kurz már a Vörös
sziklaszirt fölötti sziklák irányába tör, a másik kettő azonban hosszasan
álldogál. És akkor odalentről látni, amint egyikük megtámasztja a társát.
Csak nem baleset történt?
Sohasem fogjuk pontosan megtudni, mi történt valójában, Angerert
azonban minden valószínűség szerint kő találhatta el, és Rainer most
gondoskodik barátjáról. Később azt látni, hogy Hinterstoisser és Kurz a
maga nyilvánvalóan kőomlásbiztos helyéről egy kötelet enged le. Közös
erővel sikerül Angerert fölhúzni. Rainer gyorsan követi őt anélkül, hogy a
segédkötelet használná.
A Vörös sziklaszirt fölött elhelyezkedő kicsiny sziklamélyedés négyük
első bivakhelye lesz. Hihetetlen, milyen magasra ért fel a négy hegymászó
az első napon: az egész fal magasságának már több mint a felét megtették!
Július 19., vasárnap
Odalent megint nyüzsögnek a távcsövek körül. Már majdnem reggel
hét óra van, amikor a négy hegymászó elhagyja a bivakhelyet. Hogy van a
sebesült? Nyilvánvalóan jobban, mert nem fordulnak meg, hanem tovább
másznak felfele a második nagy jégmezőn át. Igaz, lassabban haladnak,
mint az első napon. Mindannyian fáradtak? Vagy csak a sebesült? Miért
nem fordulnak vissza? Egy dolog bizonyos: ők négyen zárt köteléket
alkotnak.
Az idő nem szép, de nem is kimondottan rossz. Az Eiger
körülményeihez képest egészen elviselhető. Ezen a vasárnapon a két
mászócsoport eléri az ún. Vasalót. Sedelmayr és Mehringer Halál-bivakja
alatt Angerer, Rainer, Hinterstoisser és Kurz megépíti a második szabad
tábort. A napi teljesítmény jó, ahhoz azonban túl kevés, hogy másnap
biztosítsa a csúcshoz való előretörést. Milyen lesz az éjszaka? Milyen
Angerer közérzete? És hogy érzik magukat a többiek?
A nézők – a kíváncsiak, a tudósítók, a hegyi vezetők és a hegymászók –
ott lent, a völgyben, mit sem tudnak. Visszavonulnak. Holnap majd tovább
figyelik a mászókat.
Július 20., hétfő
Megint hét óráig kell várakozni ahhoz, hogy odafent, a magaslati
táborban, mozgást észleljenek. Parányi kis hely ez a tábor, alig lehet ülni
rajta. Elsőként ismét Kurz és Hinterstoisser kezdi meg a meredek sziklán
való feljutást, amely a Halálbivakhoz vezet. Körülbelül harminc perc
elteltével megállnak. A többiek nem követik őket. Hogy ott ők négyen mit
beszélhettek egymással, nem tudjuk. Mindenesetre az, amit határoztak,
döntő jelentőségű és keserű az előbbiek, létfontosságú az utóbbiak
számára. Nyilvánvaló, hogy Angerer nem képes tovább mászni.
Hirtelen Hinterstoisser mászópárosát látjuk leereszkedni, vissza, a
bivakhelyre. Ott aztán hosszasan időznek, majd mindannyian belevágnak a
leereszkedésbe. Az ember fontosabb, mint a fal megmászása.
Viszonylag gyorsan haladnak lefele, a második nagy hómezőn.
Ugyanakkor a kötélen való leereszkedés a sziklafokon át az Első
jégmezőig órákat vesz igénybe. A nézők odalent ismét megcsodálhatják
azt a körültekintést és mesteri tudást, ahogyan a kötelekkel bánnak.
Amikor azonban elérik az Első jégmezőt, leszáll az éj. Közel ahhoz a
helyhez, ahol Sedelmayr és Mehringer második alkalommal bivakolt, a
négy hegymászó fölüti harmadik szabad táborát. Testüket már feltehetően
egyetlen száraz ruhadarab sem fedi. Ez a harmadik bivak mindenképpen
elveszi az erejüket. Akkor sincs más választásuk: hármuknak kell elegendő
erőt biztosítaniuk negyedik társuk számára. A magassági különbség,
amelyet ezen a napon sikerült teljesíteniük, csekély, mindössze 300 méter.
A fal még 900 méter mélyen ásítozik alattuk. Ha azonban az átjárót és a
Nehéz repedést maguk mögött tudják, akkor már nincs messze a
menekülést hozó völgy. Az a vidék, ott lent, már ismerős terep.
Az átjárót…
Az átjáró az első és legfontosabb cél ezen a napon, július 21-én,
kedden. Úgy tűnik, viszonylag jól átvészelték a harmadik bivakot, mert
igen gyorsan ereszkednek le az Első jégmezőn ahhoz a helyhez, amelybe
az átjáró torkollik. Aztán a bámészkodók már csak három embert látnak
munkálkodni. Egy lezuhant volna?
Köd lengi be a falat. Vihar közeleg, a kőomlás robaja egyre erősödik,
porhólavinák söpörnek végig a hegyoldalon, ott, ahol tegnap még a lefele
vezető út vitt. Még ha sikerül is túljutniuk az átjárón, akkor is a
legveszedelmesebb kőomlásveszély leselkedik rájuk. De hol van a
negyedik?
Amikor aztán a felhőfüggöny ismét szertefoszlik, a távcsövekhez
tapadó szemek megint négy hegymászót látnak. Angerer azonban, úgy
tűnik, mintha feladta volna: nem vesz részt az átjáró leküzdésére irányuló
kísérletekben. Ennek a munkának a dandárja egy emberre hárul.
Feltehetően Anderl Hinterstoisser az, a kulcshely első megmászója. Most
azonban nincs ott az oldalmenetet biztosító kötél, a sziklák pedig, úgy
tűnik, hegymenetben szabadon nem mászhatók meg. Az időjárás
változóban van. Sőt, már meg is változott. A víz, amely folyamatosan
bespriccelte a sziklákat, időközben bizonyosan jéggé dermedt. A
távcsövekhez tapadó szakemberek mindegyike sejti, milyen szörnyű
tragédia következik. A visszafelé vezető út el van zárva. A fagyosan
üvegessé vált sziklákon senki sem juthat át. Még egy Andreas
Hinterstoisser sem! A délelőtt szerzett értékes órák mind semmivé
fosztanak a hiábavaló, idegőrlő, elmondhatatlanul megerőltető és
veszedelmes kísérletezgetés során. És ekkor hozzák meg a végső,
kétségbeesett döntést: leereszkedés függőleges irányban. A teljesen
függőleges, helyenként messze áthajló sziklafokon át 200 méter mélybe.
Útjuk a kőzápor és a lavinák útján át vezet. Ezen a meredekségi fokon
felfelé menet Sedelmayrnak és Mehringernek is egy teljes napra volt
szüksége. Szép időben, száraz sziklákon. Most ellenben a hegyen pokoli
körülmények uralkodnak. Más lehetőség még sincs.
Már készítik a köteleket a levegőben való leereszkedéshez.
Ez az a pillanat, amikor lentről Albert von Allmen kiáltása hallatszik.
Egy ember, aki kiált! Ennyire közelről? Lehetetlen, hogy ne sikerüljön.
Emberi hang – erőt ad, bátorságot önt belénk, mi több, meggyőződést
táplál: előttünk az élet világához vezető híd. És habár veszélyben vannak,
és felismerték, mennyire nehéz a helyzetük, feleletként jódliznak: –
Minden rendben! – Egyetlen segélykiáltás sem hangzik, még csak nem is
utalnak a hatalmas veszélyre.
Minden rendben van!
Albert von Allmen bosszús. Meddig tartsa még melegen azt a teát? A
bosszúság aggodalomba vált át. Már két óra is eltelt azóta, hogy beszélt a
hegymászókkal, és mégsem mozdul semmi az alagút bejáratánál. Netán
továbbmásztak? Esetleg elkerülte figyelmüket a sziklapárkány, amely
átvezet az alagút ablakához?
A pályaőr ismét kilép az ajtó elé. Most rettenetesen fest a fal. Nem látni
messzire. Minden ködbe burkolózik. Kőomlás és lavina kegyetlen robaja
hallatszik. Albert megint kiált. És válasz érkezik. Rettenetes válasz. Ez
már nem a derűs jódlizás. Egyetlen ember kiált. Csak egy, a legutolsó…
Toni Kurz.
Bátor, hihetetlenül szívós, fiatal hegymászó ez a Toni. Bölcsője fölött a
Watzmann hegytömbje magasodott. Olyan férfiember ő, aki már számos
embert megmentett, amikor azok bajba jutottak a hegyen, de aki még
sohasem kért segítséget. Most ellenben ő kiált. Nem! Az élet kiált őbelőle,
és követeli kétségbeesetten a maga jussát:
– Segítség! Segítség! Mindenki odaveszett. Már csak én élek. Segítség!
A vihar, a lavina és a kőomlás robaja nem engedi, hogy pontosan értsék
egymást. Albert von Allmen egyedül nem segíthet. Ő is csak ennyit kiált: –
Jövünk már. – Aztán visszasiet az alagútba, és habozás nélkül a telefonhoz
nyúl:
– Itt az Eigergletscher állomás.
– Itt Allmen. A falon valami rettenetes dolog történt. Csak egy él
közülük, őt meg kell mentenünk. Vannak nálatok vezetők?
Igen, vannak lent hegyi vezetők. Hans Schlunegger, Christian és Adolf
Rubi Wengenből. Már jönnek is! Parancsra sincsen szükségük, mi több, a
tiltás ellenében indulnak útnak. Az emberség győzedelmeskedik a
rendtartás felett.
A grindelwaldi hegyi vezetők elöljárója, Bohren, ugyanis a gondjaira
bízott hegyi vezetők miatt érzett aggodalmában a vezetők Bemben székelő
bizottságához, valamint a svájci Hegymászó Klub központi bizottságához
közleményt intézett, amely az Echo von Grindelwaldban meg is jelent:
„Aggodalommal tekintünk az Eiger-fal tervezett megmászásainak
elébe. E tervek minden kétséget kizáróan kifejezésre juttatják, hogy
mennyire megváltozott a hegyi sporttal kapcsolatos felfogás.
Feltételezhetjük, hogy azok a turisták, akik ilyen megmászási kísérletbe
fognak, tudatában vannak azoknak a veszélyeknek, amelyek rájuk
leselkednek. Mindamellett nem várhatják el, hogy kedvezőtlen
körülmények között hegyi vezetőket küldjünk fel segítségnyújtás céljából,
amivel csak újabb szerencsétlenséget idézhetünk elő az Eiger északi
falán… Teljességgel lehetetlennek tekintjük, hogy vezetőinket kényszerből
olyan nyaktörő mutatványoknak tegyük ki, amelyekbe mások saját
szeszélyükből bonyolódnak bele.”
Ez a hegyi vezetők elöljárójának álláspontja. Senki egyetlen rossz szót
sem szólt volna a hegyi vezetőkre, akik az Eigergletscher állomáson a
szerencsétlenségről szóló híradást vették, ha nem vállalkoztak volna arra,
hogy ilyen elrettentő körülmények között akár csak egyetlen lépést is
tegyenek a fal irányában.
Igen ám, de egy még él. Egyetlenegy… Ezt az egyet meg kell menteni!
A Jungfraubahn azon nyomban különvonatot bocsát rendelkezésükre,
és a hegyi vezetők a 3,8 kilométernél található alagútnyíláshoz mennek,
ahol kilépnek a jégtől csillogó falra. Hó csapódik az arcukba.
Magabiztosan araszolnak rézsútban felfelé a csúszós, csalóka
sziklapárkányokon, és 100 méterre közelítik meg alulról Toni Kurzot, aki
egy kötélhurokban lóg.
Kétségbeesés és öröm hallatszik ki még meglepően tiszta hangjából,
amikor meghallja a mentőket: – Egyedül én maradtam életben.
Hinterstoisser lezuhant, egészen le. És Rainert is egy karabinerhez húzta a
kötél, ott megfagyott. Angerer pedig itt lóg alattam, ő is halott, zuhanás
közben a kötél megfojtotta…
– Segítünk neked.
– Rendben – kiáltja Toni –, de fentről kell jönnötök, tőlem jobbra, a
hasadékon keresztül, felkapaszkodáskor ott hagytuk a szögeket. Aztán
háromszor kell kötélen lefelé ereszkedni, és máris nálam vagytok.
– Lehetetlen! Oda senki sem jut most föl, ilyen jegesedés mellett.
Kurz ezt kiáltja: – De lentről nem fogtok tudni megmenteni.
A nap a végéhez közeledik. A hegyi vezetőknek sietniük kell, hogy
még az éjszaka beállta előtt elérjék az alagút nyílását. Újra kiáltanak: –
Kibírsz még egy éjszakát? – Kétségbeesetten hangzik a válasz a ködből és
az odafenn dúló viharból: – Nem! Nem! Nem!
Ezek a kiáltások szíven ütik a hegyi vezetőket. Ezt a hangot sohasem
fogják tudni feledni. Ugyanakkor lehetetlen, hogy éjszaka segítsenek, ezen
a falon, ilyen időjárás mellett.
 – Holnap újra itt vagyunk, egészen korán. Tarts ki!
Még sokáig hallják Toni Kurz kiáltásait.
Az ifjú berchtesgadeni hegyi vezető nem hisz abban, hogy átvészelheti
az éjszakát. De az élet még erősebb benne. Sikerül túlélnie az éjszakát, egy
kötélhurokban ingázva ide-oda, miközben vihar korbácsolja, kőomlás
robaja veszi körül, és rettenetes a hideg. Annyira kegyetlen, hogy a test
melegétől felolvadt víz azonnal újra jéggé fagy. A cipőjére csatolt
hágóvasak fogain húsz centiméter hosszú jégcsapok képződnek. Toni bal
kezéről lecsúszik az egyujjas kesztyű. Ujjai megfagynak, megfagy a keze,
a karja. Formátlan, mozgásra képtelen csonkokká válnak. Amikor azonban
megvirrad, meg mindig van élet a megkínzott emberben. Hangja is tiszta
és jól érthető, amikor a hegyi vezetők ismét jelentkeznek.
Schluneggerhez és a Rubi fivérekhez még Arnold Glatthard
csatlakozott. Négyen szándékoznak felvenni a harcot a könyörületet nem
ismerő fallal fiatal bajorországi hegyi vezető bajtársuk életének
megmentése érdekében. A sziklák rettenetesen eljegesedtek. A felfelé
mászás lehetetlennek tűnik. Toni Kurz újra csak azt ismételgeti: – Csak
felülről menthettek meg. Fel kell másznotok a repedésig.
Ezeknek a kiváló hegyi vezetőknek, akik nagy hagyományokat
elsajátítva nőttek föl, és bár mesterek voltak a hegyen, a legújabb idők
mászótechnikáját kevéssé ismerték, ez a hely még szép időben is
nehézséget jelentett volna. Erre utalt a nyaktörő mutatványok kifejezés,
amely ellen Bohren, a hegyi vezetők elöljárója olyan határozottan foglalt
állást.
A négy vezetőnek sikerül nagyjából negyven méterrel azon hely alá
másznia, ahol Toni Kurz a kötélen függ. Erről a helyről még csak nem is
láthatják, annyira kinyúlik az áthajlás a szakadék fölé. Ha Kurznak lenne
még egy kötele, hogy azon leereszkedjék, meg lenne mentve. Honnan
szerezhetne egy kötelet? A rakétákkal való kísérletezés csődöt mond.
Messze Kurz mellett húz el a kötél. Egyetlen lehetőség marad: – Le tudsz
esetleg te magad engedni egy zsinórt, hogy kötelet, fali kampót és minden
egyebet, amire szükséged van, rákössünk?
– Nincs zsinórom.
– Másszál annyira le, amennyire csak tudsz, és vágd le a halott
Angerert. Aztán mássz újra föl, és felül is vágd el a kötelet. Utána az így
kapott kötéldarabot bontsd fel, csomózd össze a végeket, és engedd le a
zsinórt.
A válasz egy sóhaj: – Megpróbálom.
Egy idő után csákánycsapások hallatszanak. Felfoghatatlan, hogy Kurz
képes megkapaszkodni. Egyik keze megfagyott, a másikkal a csákányt
lóbálja. Sikerül elvágnia a kötelet. De Angerer nem zuhan le, hozzáfagyott
a sziklához. Akárha álomkóros lenne, már csak az életösztönére hallgatva,
Kurz visszamászik, és fenn is átvágja a kötelet. Ezzel nagyjából nyolc
méter merevre fagyott kötelet nyert. És most következik az
elképzelhetetlen nehézség, a kötél szálainak kicsomózása. Minden
hegymászó tudja, micsoda kemény munka ez, még szilárd talajon is, két
egészséges kézzel. Toni Kurz ellenben ég és föld közölt lebeg, a jéggé
fagyott falon, állandóan kőzáporok fenyegetik, olykor pedig hócsuszamlás
borítja be. Fél kezével dolgozik – és a fogaival. Öt hosszú órán át…
Egyszer csak hatalmas lavina érkezik, majdnem telibe kapja a hegyi
vezetőket. Egy óriási kőtömb kis híján Schlunegger feje mellett süvít el. És
aztán egy test repül el mellettük – Tóni lenne az? Nem, nem Toni, hanem
Angerer, akinek teteme kiolvadt az eljegesedett falból. Szörnyűségesek
ezek az órák Toni Kurz számára, aki az életéért küzd, és szörnyűségesek a
hegyi vezetők számára is, akik nem tudnak segíteni, akiknek várniuk kell
arra a pillanatra, amikor Kurz megvalósítja magát a lehetetlent.
Aztán az összecsomózott zsinór ingázó mozdulatokkal megérkezik a
mentőkhöz. Ráerősítenek egy kötelet, sziklamászó kampót, karabinert,
kalapácsot. A tárgyak lassan eltűnnek a hegyi vezetők látóteréből. Toni
Kurz ereje fogytán. A felhúzásnak ez a művelete már szinte
kivitelezhetetlen számára. De még elvégzi. Az egyik kötél túl rövidnek
bizonyul. A hegyi vezetők egy másodikat kötnek rá. A csomó
látótávolságban lebeg, de kint, a nagy, kiugró szikla alatt, elérhetetlen
messzeségben.
Megint eltelik egy óra. Ekkor Toni Kurz végre belefoghat a
leereszkedésbe, egy kötélhurokban ülve, egy karabiner segítségével lóg a
kötélen. Centiméterről centiméterre jut lejjebb. Aztán tíz méter lesz belőle,
tizenöt, húsz… harminc méter, harmincöt. Lábai ekkor már a kiugró alatt
himbálóznak.
 Ebben a pillanatban az ereszkedőköteleket összekötő csomó megakad
az ülőhurok karabinerében. Túl vastag. Toni nem képes áterőszakolni
magát rajta. Felsóhajt.
– Próbáld meg! Próbáld meg! – biztatják kétségbeesetten a kimerült
embert a mentők. Toni valamit motyog magában, majd minden erejét latba
vetve megpróbálkozik újra. De már alig van ereje. A végét járja.
Hihetetlen, hogy ez az ember mire volt képes. Életereje a végsőkig
megfeszült. A biztos karabinerülésben való lefelé haladás feloldotta benne
a feszültséget. Most már hamarosan megmentik. Most már vége a
küzdelemnek, most már itt vannak a többiek…
És tessék, itt ez a csomó. Egyetlenegy csomó. Az azonban kifog rajta. –
Próbáld meg még egyszer! Menni fog!
A hegyi vezetők felszólításából kétségbeesést hallani ki. Még egy
utolsó nekibuzdulás a sors ellenében. A tartalék erők végső mozgósítása
ennek az utolsó, tényleg utolsó akadálynak a leküzdésére. Tony előrehajol,
és még egyszer megpróbálja a fogait segítségül hívni. Megfagyott bal karja
mereven és hasznavehetetlenül lóg teste mellett használhatatlan kezével
együtt. Már tartalék ereje sincsen.
Toni valami érthetetlen dolgot motyog. Szép, fiatal, férfias arca a
fagyástól és a túlzott igénybevételtől megduzzadt: kékesvöröses. Az ajkai
mozognak. Tán még mondani szeretne valamit?
Ekkor világosan és érthetően megszólal: – Nem bírom tovább…
A teste előrezuhan. Az ülőhurokban, a hegyi vezetőktől szinte
karnyújtásnyira, csakhogy kint, a szakadék fölött himbálózva – egy halott
lebeg…
Hogy hogyan következett be a szerencsétlenség, s hogy mi történt
azalatt, amíg a pályaőr, von Allmen a teáját készítette, sohasem fogjuk
tudni kideríteni – csak sejthetjük. Az a tény, hogy Andreas Hinterstoisser
nem volt bekötözve, amikor lezuhant, arra enged következtetni, hogy ez a
hegymászó, aki technikailag talán a legfelkészültebb volt mind a négy
közül, olyan alkalmas helyek keresésére indult, ahol a leereszkedéshez
szükséges kötelek szögeit rögzíthette volna. Hogy őt találta-e el a kő, vagy
pedig valamennyiüket kőomlás érte, és ennek következtében zuhantak le,
netán a többiek megpróbálkoztak azzal, hogy a lefelé zuhanó Anderl-t
visszatartsák, miközben a kötél őket magukat is magával rántotta, mindezt
Toni Kurz töredezett, összefüggéstelen közléseiből nem lehetett
kihámozni. A berchtesgadeni hegymászónak minden erejét saját
megmenekülésére kellett összpontosítania, nem pazarolhatta sem
gondolatait, sem szavait beszámolókra. Az nyilvánvaló, hogy hárman
össze voltak kapcsolva, a kötél egy karabineren futott át, amely egy
kampón függött. A zuhanás révén a kötél Rainert a szöghöz rántotta, aki
ezáltal mozgásképtelenné vált. Az, hogy Angerer volt az a sebesült, akit a
bámészkodók korábban a falon megfigyelhettek, azokból a
kötszermaradványokból vált bizonyossá, amelyeket utóbb megtalált
tetemének koponyáján fedeztek fel. A Sedelmayr-Mehringer tragédia
titokban, a hegyet borító felhők mögött zajlott le. Az emberek csak
sejthették, mi történhetett. Toni Kurz ellenben a mentők szeme láttára
végezte be éleiét. Az 1936-os katasztrófa ezért volt annyira közvetlen és
annyira megrázó, hogy soha senki sem lógja tudni feledni.
Arnold Glatthard, ez a hallgatag, tartózkodó hegyi vezető csak ennyit
mondott róla: – Életem legszomorúbb pillanata volt.
Az Eiger falánál történt első tragédiákkal összefüggésben az íróasztalok
mellett sok mindent kiokoskodtak és leírtak, ami megmérgezte a
hangulatot és megnehezítette a kölcsönös megértést. Az igazi hegymászók
azonban ugyanabban a szellemben írtak, függetlenül attól, hogy az Eiger
falának megmászására irányuló vállalkozást helyeslik-e, vagy elítélik. A
megértés hangja volt ez, az emberségé, a halottakkal szemben
kinyilvánított tiszteleté.
Az 1936-os tragédiáról szóló beszámolóm befejezéseképpen álljanak itt
Sir Arnold Lunn szavai, aki minden pátosz és hamis heroizálás ellensége.
A Century of Mountaineering (A hegymászás egy évszázada) című
könyvében Toni Kurz halálával kapcsolatban ezt írja: „Bátor szíve ellenállt
a vihar, az egyedüllét és a nyomorúság borzalmainak, azoknak a
borzalmaknak, amelyekkel hasonló méretekben ez idáig még egyetlen
hegymászónak sem kellett találkoznia. Kötélhurokjában lógott, a vihar
korbácsolta, elhatározása azonban szilárd volt: nem adja meg magát. És
Kurz valóban nem adta meg magát. Meghalt. A hegymászás történetében
csak kevés beszámolót ismerünk, amely nagyobb szívósságról és a
szenvedés hősiesebb elviseléséről adna hírt…”
 „Jégcsapocskák, melyek orrot fújnak…”
Az Eiger fala még nem szabadult ki a hó fogságából. Minden úgy fest,
akárha itt állna a tél egyik utolsó védőbástyája, amely ellen a tavasz és a
nyár hiába indít rohamot. A kis havasi kunyhókba, Alpiglen és a Kleine
Scheidegg vendégfogadóiba azonban már megérkeztek az Eiger falának
újabb ostromlói. Sátrak nőnek ki a földből. Mindenekelőtt német szó
hallatszik: bajor és osztrák dialektus, de akadnak olaszok és svájci
németek is.
A hegyi vezetők egykori tanára és mostani nesztora, Samuel Brawand,
képviselőházi tag, felemeli figyelmeztető szavát. Brawand különösen jól
ismeri az Eigert. Mi pedig a Mittellegi-gerinc első megmászásánál
találkoztunk a nevével.
Brawand egy interjúban az alábbiakat mondja a Neue Zürcher Zeitung-
nak: „Tény, hogy újabb hegymászó csoportok érdeklődnek az Eiger északi
fala iránt. Grindelwaldban eddig négy csoportról hallottunk…
A Neue Zürcher Zeitung állásfoglalásra kért fel engem a
mentőalakulattal kapcsolatban, amennyiben a fal újabb megmászására
kerülne sor. Mind ez idáig sem az itteni vezetőség, sem a Svájci
Hegymászó Klub szekciója nem vette komolyan számba ezt a lehetőséget.
Megítélésem szerint fölösleges bármiféle határozatot meghozni. Ha a
vezetőség arra a döntésre jutna, hogy senkit sem hoz le, aki az Eiger északi
falára felmászik – amire a berni kormányzat még fel is hatalmazná –,
ugyan mit érnénk el vele? Talán egy ilyen határozat eltántorítaná
szándékuktól a mászókat? Alig hinném. Aki az Eiger északi falának
megmászásába fog, annak számára közömbös, hogy hagyják-e veszni és a
holtteste odafenn marad, vagy pedig élve lehozzák. A határozat akkor
válna csak igazán nevetségessé, ha még fenyegetőznénk is, hogy az élet-
halál között lebegőket sem hozzuk le. Ha az emberek odafönn segítségért
kiáltanak, és a hegyi vezetők segíteni tudnak nekik, ezt mindenkor meg is
fogják tenni. Csak abban az esetben nem fognak segíteni, ha a veszély
annyira nagy, hogy egy mentési kísérlet sikeres kimenetele eleve teljesen
kizártnak tűnik.
Az északi Eiger-fal megmászásának tilalmát a berni kormányzat a
maga idejében egyszer már elrendelte. A tilalom azonban időközben
megszűnt, mégpedig joggal. Először is semmiképpen sem lehet hatékony,
mert a törvény által kilátásba helyezett büntetés túlságosan alacsony,
másodszor pedig az öngyilkosságnak amúgy sem lehet semmiféle módját
sem megtiltani.
Az északi fallal kapcsolatban kitört láz elleni harcban fontos feladat jut
a sajtónak. Arra kellene törekednie, hogy ne szolgálja ki a közönség
kielégíthetetlen szenzációéhségét. Sajnálatos módon már olyan képeket is
közzétettek, amelyek a legkegyeletsértőbbek közé tartoznak. Utóvégre
vannak a Földön nagyobb feladatok is, mint az Eiger falának leküzdése.
Jómagam szintén segédkeztem első megmászásoknál, pontosan tudom,
hogy egy ilyen tett sikere hallatlan kielégülést okozhat. Tudnunk kell
persze azt is, hogy ez mindössze egyetlen lépcsőfok az ember
fejlődésében…”
Világos beszéd, Samuel Brawand nem kertel. Szavaival hidat akar verni
embertől emberig. Figyelmeztet anélkül, hogy ítélkezne. Ugyanakkor az
Eiger falának megmászási kísérlete még neki, a tapasztalt alpinistának is,
az öngyilkosság egy különösen bonyolult és költséges módjának tűnik még
mindig. Brawand beszél a megelégedettségnek arról a felemelő érzéséről,
amely az első megmászással jár. Van azonban egy felfoghatatlan,
megragadhatatlan mozgatórugó, amely a rendkívüli teljesítmények
kiváltója. Felbukkant az Eiger-bacilus, és megtámadta a hegymászókat. A
nagy kaland nyújtotta örömérzés az, amely időről időre bűvkörébe vonja
az ifjúságot, és amely számára az erőt adja.
Mihelyt azonban valakinek első alkalommal sikerül majd felmásznia az
Eiger északi falára, az többé már nem áll a megmászhatatlanság hírében.
Nem lesz kevésbé szép, hatalmas és veszélyes, mert természeténél fogva
olyan, hogy minden mászópartinak a legjobbat kell nyújtania, amit ember
hegyen egyáltalán nyújtani képes. Ebben az értelemben az Eiger falának
minden egyes megmászása az első megmászással lesz egyenértékű.
Mindamellett csillapodni fog a láz, és nem lesz ember, aki még bacilusról
beszélne. Az Eiger északi fala, mint fogalom az emberek közös szellemi
tulajdonává válik. Jegyezzük meg jól: szellemi tulajdona. Mert hegyeket
sem igába kényszeríteni, sem meghódítani nem tudunk, csak megmászni.
Az „igába kényszerítés” és a „meghódítás” a hegymászók
teljesítményének ma már elcsépelt, számtalanszor végiggondolás nélkül
ismételt és fennhéjázó kifejezése. És még kevésbé lehetséges a természet
egy olyan védőbástyájának a „meghódítása”, mint amilyen az Eiger fala,
kivéve, ha Alpiglentől az Eiger csúcsáig függővasutat építenénk. Ez persze
már nem „leküzdés” lenne, hanem az Eiger falának hegymászói
értelemben vett közömbösítése.
Samuel Brawand nézetei már a közelgő fordulatra utalnak, amikor az
ész és a megértés győzedelmeskedik majd a szenvedélyek fölött. Mert
hiszen nemcsak Eiger-láz tombolt, de volt egy Eiger ellenes láz is, amely
legalább annyira megzavarta a rendet és a nyugalmat, mint azok a merész
és egyszerű fiúk, akik az Eiger falán maradtak. A vita már nem elvekről
folyt, hanem emberi életekről…
A szellemi fordulatnak szemszögéből nézve az 1937-es esztendő
bizonyult különösen érdekesnek, még, ha a voltaképpeni sikert nem hozta
is meg. Mindenekelőtt a berni Kormányzótanácsnak az Eiger falára
vonatkozó határozatát kell megemlítenünk, amelyet július elején hoztak
nyilvánosságra:
„A Bern kantonban tevékenykedő hegyi vezetőket és szervezeteiket
érintő, 1914. július 30-án kelt szabályozás 25. §-ának kiegészítéseképpen
az alábbiak szerint rendelkezünk:
1. A mentőosztagok felelős vezetőinek mérlegelésére bízzuk, hogy az
Eiger északi falán történt szerencsétlenség esetén vállalkoznak-e a mentési
kísérletre.
2. Azokat a hegymászókötelékeket, amelyeknek szándékában áll az
Eiger északi falának megmászása, a mentőállomások és azok vezetői
kötelesek a beszállás előtt figyelmeztetni. Nyomatékosan tartoznak fölhívni
a figyelmüket arra, hogy szerencsétlenség esetén mentési kísérletet nem
fogunk elrendelni. [Azt ellenben, hogy a hegyi vezetők az emberségtől
vezérelve mégis mindent meg fognak tenni a veszélynek kitett hegymászók
életének megmentése érdekében, nemcsak Brawand nemzetgyűlési
képviselő mondta ki, hanem a tényleges segítő akciók is bebizonyították. –
A szerző megjegyzése.]
3. Interlaken kormányzati helytartója köteles e határozat tartalmát a
körzet hegyi vezető elöljáróival, a mentőállomásokkal és azok vezetőivel
ismertetni.
A kormányzótanács nevében az elnök: Joss.
 A főjegyző h. Hubert.”

Az 1937-es év kora júliusi napjaiban néhány mászóparti már készen áll

a támadásra, vagy legalábbis arra, hogy megkísérelje a fal megmászását.
Két nagyon jó bündeni hegymászó a kimondottan rossz körülményekre
való tekintettel már visszavonult. Egy olasz mászópáros maradt még.
Giuseppe Piravano Bergamóból, akit megelőzött a híre: Itália legjobb
jégmászói közé tartozik, valamint Bruno Detassis, a vakmerő trentói
Brenta-csoport legismertebb sziklamászója. Mindketten hegyi vezetők.
Következő csapatként a Wollenweber, Zimmermann és Lohner
mászóhármas tréningez a közelben, amelynek tagjai közül az imént
említett első kettő már az előző évben is a nagy fallal próbálkozók
táborába tartozott. “Ezenkívül még két müncheni verte tel a sátrát Alpiglen
mellett – számol be a Neue Zürcher Zeitung –, egy félreeső helyen és
minden különösebb felhajtás nélkül. Egyelőre még a nevüket is
elhallgatják.” A két „müncheni” Bayrisch-Zellből érkezett. Az egyik nem
kisebb személyiség, mint Anderl Heckmair, ő maga is hivatásos hegyi
vezető.
Parádés egy csapat, amelyet csakis a közös cél köt össze. Minden parti
azonban saját magára hagyatkozva ténykedik, mindegyiknek megvannak a
maga elképzelései, tervei, edzésmódszerei.
Mi sem természetesebb, mint hogy az egyes mászópartik csöndben
rivalizálnak egymással, nemcsak személyesen, de nemzeti
hovatartozásukat tekintve is, még ha ez az Eiger-fal meghódításáért
indított küzdelemben csak alárendelt szerepet játszik. Az olaszoknak, így
az olasz hegymászóknak mindig is különösen erős sovinizmust vetettek a
szemére. Egyvalamiről azonban nem szabad megfeledkeznünk: az olasz
fiatal nemzet, él benne a büszkeség, és lángol benne a hazafiság, ami
azonban időnként túlzott méreteket ölt. Hegymászó tevékenységük jórészt
azokban az években és évtizedekben kezdődött, amikor önálló államban
politikai nemzetté egyesültek, vagyis a XIX. század második felében. A
Matterhorn megmászásáért folyó drámai küzdelem például nemcsak a
Whymper és Carrel közötti harc formáját öltötte, hanem valóságos nemzeti
üggyé lett. A Cervino vagy a Matterhorn? – ez volt a kérdés. És a jó öreg
hegyivadász Carrel a Cervinót Breuil, a saját szülővölgye felől akarta
meghódítani – saját honfitársaival a saját honfitársai számára. Nem is
annyira magára a hegyre gondolt, mint inkább a csúcson lobogó olasz
trikolórra. Emlékezzünk csak Whymper győzelmére, amikor az olaszokat
megelőzve ért a csúcsra, és felvonta zászlóját – a chamonix-i hegyi vezető,
Croz verejtékkel átitatott ingét. Emlékezzünk csak arra, hogy a
győzedelmes brit hogyan szólította fel Crozt, hogy „az Isten szerelmére”
segítsen már neki köveket gurítani lefele a Tyndall-gerinc irányában, hogy
Carrel és az ott mászó olaszok észrevegyék: túl későn jöttek, legyőzték
őket… Személyes rivalizálás, személyes küzdelem az első megmászásért?
E jelenség olyan régi, mint maga a hegymászás. Már az alpinizmus
kezdetét jelző markáns harsonaszóba – ez volt a Mont Blanc első
megmászása 1786-ban – is az emberi irigység disszonáns hangjai
keveredtek. Jacques Balmat sohasem akarta dicsőségét kísérőjével, dr.
Paccard-ral megosztani. Sőt még a különböző nemzetiségű, mi több, a
különböző völgyekből származó hegyi vezetők között is mindig élt, és él
még ma is a konkurenciaharc.
Lapozgassunk az Eiger történetében! Az Eigerjochra, az Eiger hágójára
elsőként 1859-ben az angol Leslie Stephen lépett, valamint a Mathews
fivérek, hegyi vezetőik kíséretében. Leslie Stephen az alpinizmus
„aranykorának” egyik legkiválóbb egyénisége, aki saját teljesítményét
mindig hegyi vezetőinek teljesítménye mögé helyezte, a vezetők közötti
rivalizálást pedig abban a kedves humorral átitatott könyvben írja le, mely
a Playground of Europe (Európa játszótere) címet viseli.
A XX. század harmincas éveiben az olaszok mindenekelőtt a
sziklamászásban küzdötték fel magukat a világ alpinizmusának
élmezőnyébe. Azt csak lapszéli jegyzetként említjük meg, hogy Luigi
Amadeo di Savoia, Abruzzo hercegének expedíciója a XIX-XX. század
fordulóján merészségben és szervezettségben feltehetően valamennyi más
nemzet hasonló vállalkozását felülmúlta.
No de most térjünk vissza a mi olasz mászópárosunkhoz az Eigernél.
Ez 1937. július havának első szerdáján az Eiger északkeleti falának ún.
Lauper-útvonalán vágott neki a fal megmászásának, és micsoda nagyszerű,
klasszikus stílusban! Mestereknek, valóságos virtuózoknak való útvonal!
Dr. Hans Lauper és Alfred Zürcher találta ki, és két nagyszerű Valais-beli
vezetővel, Alexander Gravennel és Joseph Knobellel 1932-ben meg is
valósította. Kétségtelen: a Lauper-féle útvonal a legjobbak, a
legedzettebbek, a mesterek számára az északi Eiger-fal megmászásának
gyakorlótúrája lehet. A többieknek azonban fel kell nőniük hozzá. Aki a
csákányt nem tudja olyan magától értetődőséggel lengetni, mint egy hegyi
paraszt a kaszát a meredek hegyoldalon, aki a fejszét nem képes
milliméternyi pontossággal, a megfelelő lendülettel és a megfelelő
szögben a jégbe belevágni, az verje ki a fejéből, hogy a Lauper-útvonalat
fogja „bemelegítő túrának” választani. A jégcsákány a jégszög és a
jégbalta korszakában is a jégmászó legfőbb megkülönböztető jegye. A
fejlődés kerekét nem forgathatjuk vissza, s ezt nem is szabad megfennünk,
de minden hegymászónak meg kellene tanulnia, hogyan kell lépcsőfokot
vágni, miként megtanulta azt minden régi hegyi vezető a maga rossz
fogású jégfejszéjével; ők ráadásul olyan nagyfokú mesterségbeli tudásra
tettek szert a lépcsőkészítésben, hogy igen sokáig ódzkodtak a modern
hágóvasak alkalmazásától. Ha már az első nehézségeknél is azokhoz az
eszközökhöz folyamodunk, amelyeknek az alkalmazása csak rendkívüli
helyzetekben lenne ildomos, úgy ez nem a megkülönböztetett
elővigyázatosság jele, hanem annak bizonyítéka, hogy átugrottunk egy
fejlődési fokot. Akár alkalmatlan vagy oda nem illő eszközökkel is úrrá
lehet lenni nehéz helyzeteken.
A két olasz hegyi vezető, Piravano és Detassis tehát a Lauper-
útvonalon kezdte meg a felkapaszkodást, amely a „Hoiisch”-tól, azaz a
Hohes Eistól (Magas jég) oly vakmerően és meredeken, üveges
sziklalemezektől és fenyegető jégakadályoktól szegélyezve tör a magasba.
Minden oldaláról meg akarták ismerni a hegyet. Eleinte nem állt
szándékukban, hogy végigmásszanak a Lauper-útvonalon: csak szerették
volna kifürkészni titkait. Új gondolat volt ez az Eiger faláért folytatott
küzdelemben – olyan elgondolás, amely a jövőre irányult, hegyi vezetőre
valló ötlet: ezek ketten nemcsak maguk akarták megmászni az Eiger falát,
turistákat is akartak ott vezetni. Ha ez túl nehéznek, túl veszélyesnek vagy
akár lehetetlennek bizonyul, akkor eltekintenek az egész vállalkozástól.
Még ha a két olasz kísérletei sikertelenek, a tapasztalatai pedig végül
kedvezőtlenek voltak is, maga a gondolat mindenképpen érdemes arra,
hogy megörökítsük. Nemcsak újnak, egyenesen forradalminak tekinthető
ugyanis. Hiszen a svájci vezetők még mindig kitartottak a régi, minden
bizonnyal szép és jeles hagyomány mellett. Az Eiger falával kapcsolatos
hozzáállásuk alig különbözött valamiben Johann Grill-Kederbacherétől, az
idős berchtesgadeni hegyi vezetőétől, aki elsőként mászta meg a
Watzmann keleti falát, s aki már 1883-ban (!) eljött az Eigerhez, mégpedig
azzal a szándékkal, hogy megmássza. Kederbacher ez alkalommal csak
ennyit mondott: – Lehetetlen! – És az 1937-ben tevékenykedő svájci hegyi
vezetők is csak ezt ismételgették: – Lehetetlen! – És akkor lessek itt ez a
két olasz, Bruno és Giuseppe, és fel akar mászni az Eiger falára, hogy
aztán turistákat vezessen ott fenn…
Tehát egy szerdai napon beszálltak a Lauper-útvonalon. Csütörtökön
semmit sem lehetett látni belőlük. Az időjárás nem volt valami jó.
Hócsuszamlások és nagyobb lavinák jellemezték a Lauper-útvonal
kapaszkodóit. Ezek a körülmények egy tudósítót már arra az
elhamarkodott cselekedetre késztettek, hogy táviratban értesítse a Neue
Zürcher Zeitungot: „A két itáliai jelölt vélhetően lezuhant.” A jelentést
számos újság átvette. Most is akadtak tájékozatlanok, akik mindent jobban
akarnak tudni, és máris megalkották saját véleményüket: Piravano és
Detassis vállalkozását könnyelműen és nem a megfelelő felszerelés
birtokában kezdte meg, sőt már Itália „legjobb jégmászóján” is
gúnyolódtak.
De mi is játszódott le valójában?
A fal alsó szakaszán a sziklalemezek és -párkányok csalókák voltak:
belepte őket a hó és csúsztak. Giuseppe és Bruno lassan, valamennyi
elővigyázatossági rendszabály figyelembevételével haladt felfelé. Az első
szakadék felett bivakhelyet alakítottak ki maguknak, egy olyan helyen,
amelyet a erőteljes és nagy lendülettel haladó Lauper mászóparti már
délelőtt elért, mert az ő mászásuk idején rendkívül kedvező időjárási
viszonyok uralkodtak. Csütörtökön a két olasz a hegy hatalmas nyergén
haladt tovább. Itt történt a szerencsétlenség. Egy hócsuszamlás a vezető
Piravanót elsodorta standhelyéről. Bruno jégkampót alkalmazott
biztosításként. Sikerült megtartania mászótársát. Azt ellenben nem tudta
megakadályozni, hogy Giuseppe egyik lába komoly sérüléseket
szenvedjen. Piravano képtelen volt a további vezetésre, sőt arra is, hogy
segítség nélkül egyáltalán továbbhaladjon. A nagyszerű jégmászó ki volt
iktatva. A büszkeség, no meg a szakmai becsület megtiltotta, hogy
vészjelzéseket adjanak. Ugyanakkor a leereszkedés éppennyire
elképzelhetetlen volt: a lavinaveszély és a behavazott sziklahasadékok nem
tették lehetővé a visszavonulást. Az átjutást szembe, a Mittellegi
menedékházhoz ugyanúgy kizárhatták. Piravanót állandóan felülről kellett
biztosítani, a harántmenet tehát szóba sem jöhetett. De a Lauper-útvonal
felső, sziklákon át vezető szakasza is elviselhetetlen fájdalommal járt
volna a lábán sérült mászó számára. így Bruno Detassis elhatározta, hogy
egyenesen fog fölfele mászni az elborzasztóan meredek jégfalon, amely
meredekebbnek tűnt, mint egy gótikus székesegyház tetőszerkezete, hogy
sérült barátját állandó függőleges biztosítás mellett juttassa fel a
Mittellegi-gerinc felső szakaszára.
A tervet siker koronázta. A trentói mászó figyelemre méltó és bajtársias
teljesítményének köszönhetően. Halálosan kifáradva érte el a két olasz este
a Mittellegi menedékházat, amely sasfészekként áll a viharvert gerincen.
Július 8-án, pénteken, Piravanót és Detassist, aki – anélkül, hogy
segítséget vett volna igénybe – oly bátran küzdötte fel magát a biztonságot
nyújtó menedékhelyre, két svájci kolléga, Peter Inábnit és Peter Kaufmann
kísérte le a nyugodalmas völgybe. Mindketten a legnagyobb megbecsülés
hangján nyilatkoztak Brunóról és Giuseppéről.
Sajnos még mindig akadtak szép számmal újságok, amelyek az 1937-es
év nagy fordulatát nem érezték meg, és olvasóikat továbbra is a korábbi
esztendők modorában, vad szenzációs jelentésekkel traktálták.
Andreas Heckmair, aki barátjával, Theo Leschsel a falat ostromolta, az
összes kíváncsi tudósító elől elhallgatta a nevét, a legnagyobb csendben
tanulmányozta a falat és alattomos oldalait, mi több, kísérletezgetése során
a Vörös sziklafal alatt egy jobb felé, az északnyugati gerincre vezető,
újabb átjáróra bukkant – ezt a változatot azonban, mivel lényegtelennek
tekintette, nem is hozta nyilvánosságra –, Heckmair tehát beszámolt a
különös szerzetekről, akik bajosan csorbíthatták volna a hegyi vezetők
hírnevét, ha sarlatánként leplezték volna le őket: „Mindenkinek meséltek
az Eiger falával kapcsolatos tervükről, aki csak tudni akart róla, de annak
is, aki nem, a legnagyobb nyilvánosság előtt másztak minden irányban az
északi fal előépítményén, amire kimondottan az irántuk érdeklődőket
hívták meg szemlélődni, megvendégeltették magukat Grindelwaldban, s
ahol csak érték, learatták az előlegbe kapott babérokat. A hegymászásnak
ezeket a szélhámosait az Eiger úgy vonzotta, mint a fény az éjjeli lepkéket.
Megnyugtatásul szabadjon elmondani, hogy mégiscsak megkapták
megérdemelt büntetésüket, és garázda tevékenységük berekesztéseképpen
kitoloncolták őket Svájcból.”
Képzelhetjük, mennyire örültek az. igazi hegymászók, az Eiger északi
falának titkos ostromlói a szélhámos élősködők kihajításának. Az
olaszokon és a három münchenin kívül, Anderl Heckmair és Theo Lesch
mellett mások sátrakban és csűrökben húzták meg magukat, vagy éppen
érkezőben voltak. Itt tartózkodott már Rudi Fraißl, akinek a neve igen jól
csengett bécsi hegymászó körökben. Társa és közeli földije volt Leo
Brankowsky. Alpiglen mellett, egy sátorban tanyáztak, akárcsak Liebl és
Rieger, vagy mint a salzburgi Primas és Gollackner.
Épp amikor Anderl Heckmair kilátástalannak nevezte, hogy az Eiger
északi falán belátható időn belül olyan kedvező időjárási viszonyok
lennének, hogy meg lehessen kockáztatni a mászást, ezért aztán július 15-
én távozott, akkor érkezett meg Wiggerl Vörg és Hias Rebitsch. Később
jött még Eidenschink, a Totenkirchl nyugati falának első megmászója, és
müncheni szekciótársa, Möller. A hegymászók legjobbjai adtak
egymásnak ennek az 1937-es évnek a nyarán az Eiger lábánál találkozót,
vagy éppenséggel váltották egymást. Heckmair elment, de jött Vörg –
anélkül, hogy találkoztak volna, vagy akár csak sejtették volna, hogy egy
esztendővel később a közös siker érdekében a mászókötél fogja összekötni
őket egymással.
És a „rohamcsapat” mellett minduntalan találkozni lehetett a müncheni
hegyimentő-szolgálathoz tartozókkal, akik maguk is képesek voltak arra,
hogy próbát tegyenek a fallal, de főként mégis inkább arra állottak készen,
hogy segítőleg közbelépjenek, ha bárki bajba kerül. Készenlétben állottak
persze a grindelwaldi hegyi vezetők is, minden parancs és utasítás nélkül –
úgy, ahogyan ezt már 1936-ban is tették.
Az újságolvasók tömegei elvárták, hogy naprakész hírekkel tudósítsák
őket arról, mi játszódik le az Eigeren. „Minden csákányütést, a hegyet
ostromlók minden kézmozdulatát feljegyezzük” – jegyezte meg
szarkasztikusan a zürichi Sport.
Nos, a várva várt szenzáció – bizony az már megint készülődött.
Voltaképp nem is szenzáció, hanem tragédia. Nem is igazi tragédia, mint
amilyenekkel az elmúlt években találkozhattunk, hanem csupán egy rövid
és igen szomorú fejezet az Eiger történetét rögzítő nagy könyvben. A
kezdet július 15-ére, csütörtökre esik. Ugyanarra a csütörtöki napra,
amelyen Ludwig Vörg Grindelwaldban Hias Rebitschre várakozik, és
rosszkedvűen mered az esti tájat áztatni kezdő esőre. Ugyanarra a
csütörtökre, amelyen Anderl Heckmair Lesch társaságában
Grindelwaldban megszáll, és halvány fogalma sincs arról, hogy egy
bizonyos Wiggerl Vörg orrát lógatva álldogál az ablaknál. Ugyanarra a
csütörtökre, amelyen Franzl Primas és Bertl Gollackner a Lauper-
útvonalon megkezdi a mászást.
Primas ismert, rátermett hegymászó Salzburgból. A Die Bergler (A
hegyvidékiek) elnevezést viselő mászóklub tagja, amelyben néhány
különösen jó salzburgi hegymászó tömörült. A hazai Tennengebirgében
szervezett sítúrán ismerte meg Primas az alig tizenkilenc esztendős Bertl
Gollacknert, ezt a remek mászót, aki tele volt vakmerőséggel és
rámenősséggel. Teljes titoktartás mellett, anélkül, hogy bárkinek szóltak
volna egyetlen szót is, elhatározzák, hogy „szemügyre veszik” az Eiger
falát. Kérem, ne mosolyogják meg fölényesen azokat a hegymászókat,
akik üres zsebbel és biciklin teszik meg a hosszú utat, csak azért, hogy
álmaik sziklafalát egyszer láthassák!
Primas elővigyázatos. Egyszersmind felelősséget érez fiatal társáért.
Talán még híján van a Nyugati-Alpokkal kapcsolatos elmélyült
tapasztalatoknak, amelyek megtanították volna arra, hogy egy hegyet
először minden oldaláról meg kell ismerni, mielőtt azzal a gondolattal
kezdenénk foglalkozni, hogy a legnehezebb oldalát megmásszuk. Persze
Primas maga sem rohanja meg vaktában az északi falat. Mindenekelőtt
oldalról szeretne ránézni, a falat kelet felől határoló élről, amelyet a
Lauper-útvonalon közelíthetne meg. Csak néhány nappal azelőtt sikerült a
két olasznak, Piravanónak és Detassisnak nagy üggyel-bajjal visszatérnie
egy ilyen felfedezőútról. Primas és Gollackner tehát csak a Lauper-
útvonalat akarja bejárni, azt az utat, amely a legjobb svájci hegymászó
elméjében fogant meg, és amelyen ő ment végig elsőként. Csak a Lauper-
útvonalat…
Nem, Primas és Gollackner egyáltalán nem akarta végig megmászni az
Eiger északi falát. Csak egy darabon akartak feljutni, hogy
körülnézhessenek. Amikor belefognak a mászásba, Gollackner rájön, hogy
élelmiszerzacskóját a sátorban felejtette. Ez persze bosszantó, de estére
mégiscsak vissza akarnak térni. És egyetlen napra Fanzl élelmiszerkészlete
is elegendő lesz: egy sercli és egy kolbászvég.
Megkezdik a mászást, egyre magasabbra kapaszkodnak. És az idő
megint rossz. A körülmények még kedvezőtlenebbek, mint amilyenek az
olaszok mászása idején voltak. Lavinák, kövek, patakok. Az egész terület
csalóka, síkos. Primas rádöbben, hogy nincs visszaút. A bivak
elkerülhetetlen. Bivak sátorzsák nélkül – hiszen még este előtt vissza
akartak térni.
Hideg, nedves, veszélyes bivakolás következik a falon, ami a
tizenkilenc esztendős Bertlnek igen nagy erőveszteségébe kerül. De a
másnapi rossz időben Primas megmutatja mesterségbeli tudását. A
meredek, veszélyes falon vezeti társát. Estére elérik a Mittellegi-gerinc
hópárkányát. Odafönn kínkeservesen odút ásnak a hóba. A második bivak
következik. Az éjszaka folyamán a rossz időjárás hóviharrá fokozódik.
Élelmük már nincs. A hideg megdermeszti az izmokat, megbénítja az
akaratot. A rá következő napon azonban Primas megpróbálja kierőszakolni
a továbbjutást, és erre ráveszi kimerült barátját is. Most valami
felfoghatatlan történik: Primas felfelé mászik, az Eiger csúcsa felé! Nincs
tudomása arról, hogy lent, a gerincen, egy menedékház áll? A Mittellegi
menedékház. A csúcs átlépését lehetségesnek tartja, a leereszkedést pedig
nem?
A meredek felkapaszkodó alatt, ott, ahol rögzített, most vastag jéggel
bevont biztosítókötél függ, Gollackner erejének vége. Újabb bivak
következik a hóban, a viharban. Primas vészjelzést ad. Gollackner erre már
képtelen. Primas nem menekül el egymagában. A barátja mellett marad.
A lába érzéketlenné válik, megfagy. De az áldozat hiábavaló:
1937. július 18-án, vasárnap, a tizenkilenc esztendős Bertl Gollackner
meghal a Mittellegi-gerincen, a hegyen eltöltött negyedik napon. A
hóvihar semmivé foszlatja barátja segélykiáltásait…
Ugyanakkor az emberek gondolnak a két salzburgira, akkor is, ha nem
hallják segélykiáltásaikat. Nem látni őket, habár, amikor a ködfüggöny
szertefoszlik, akadnak egyesek, akik látni vélnek valamit. Péntek van?
Vagy szombat? Valaki azzal a hírrel érkezik, hogy Primas és Gollackner
lefelé ereszkedik. Aztán ott fenn, Alpiglenben, a sátraknál tudni vélik,
hogy Grindelwaldból már el is indult egy mentőosztag, amely átfésüli a
Mittellegi-gerincet és a fal felső szakaszát.
És ha lejjebb vannak?
Matthias Rebitsch és Ludwig Vörg – velük majd később ismerkedünk
meg közelebbről – július 18-án, vasárnap verte fel sátrát Alpiglen mellett.
A két salzburgi miatt érzett aggodalom azonban nem engedi őket
nyugodni. Ha a hegyi vezetők odafenn kutatnak, úgy ők ezt lent fogják
megtenni. Július 19-én, hétfőn, hajnali négykor elhagyják sátrukat, eleinte
két segítőkész útitárs is csatlakozik hozzájuk: Liebl és Rieger. Elsőnek a
Lauper-fal lábánál elterülő lavinakúpot kutatják át. Itt az eltűnteknek
nyoma sincs. Rebitsch és Vörg magasabbra mászik. Ámde a feljebb
található sziklapárkányokon sem találnak semmit. Hias és Wiggerl gyorsan
kapaszkodik egyre magasabbra, mígnem egy aláhajlás meg nem
akadályozza a továbbjutást. Csak egy kéményen át lehetséges ennek a
szikla lépcsőnek a leküzdése, de ebben a kéményben most vízesés zúdul
lefele. Az út mindenképpen átvezet a vízesésen. Rebitsch és Vörg
megpróbálkozik vele. Csuromvizesen kutatják át a középső falszakasz
párkányrendszerét. Itt sem találják azonban Primast és Gollacknert.
Mindaddig, amíg nem biztos, hogy lezuhantak, remény van arra, hogy még
életben vannak.
Rebitsch és Vörg ebben az esztendőben már a harmadik páros, amely
elől a megelevenedett fal elzárja a visszautat. A nappali felmelegedés
hatására a hópárkány egyes darabjai leválnak, és veszedelmes
lövedékekként zuhannak alá. Ehhez társulnak még a lavinák, a kövek…
Rebitsch és Vörg sem jut vissza ezen a napon az Alpiglen mellett álló
sátrába. Felfelé kell mászniuk.
Átellenben bal felé akarnak haladni, a Mittellegi-gerinc felé, a
menedékház közelébe. Van itt azonban egy áthajló, ilyen körülmények
között még Rebitsch és Vörg által is leküzdhetetlen falöv. Ez az akadály
egy traverzhez kényszeríti őket, amelyen itt még nem haladt át soha senki.
Kötélharántolás a sziklafok alatt bal fele. Kötélharántolás vízzel
befutott sziklán, eljegesedett sziklán, jégen. Egyetlenegy oldalmenet? Egy
tucat! A jég recseg-ropog, csikorog a hágóvasak nyomása alatt, amikor a
két mászó – minden bizalmát a bevert szögekbe helyezve – kötélhúzással
kifelé dől, és lábát a sziklalapnak feszíti. A nap leáldozóban van. Rebitsch
és Vörg feljutott egy nagyjából 300 méterrel a Mittellegi menedékház alatt
fekvő meredek jégmezőre. Már látják is a tetőt, ott fenn. Ott ellenben, ahol
most vannak, nincs semmiféle tető.
Rebitsch és Vörg csákányával ülőhelyet vág a jégbe, és egy-egy
lépcsőfokot a lábának. Ruhájukon immár egyetlen száraz folt sincs. így
kuporodnak le picinyke helyükre, hogy bivakoljanak. Egy jégkampó,
valamint az arra erősített kötél hivatott arra, hogy megóvja őket a
lezuhanástól, ha egyikük vagy másikuk mégiscsak elszunnyadna.
A laikusnak, de még az átlagos hegymászónak is elborzasztónak tűnhet
az ilyen bivak, elképzelhetetlen, hogy az ilyesmit élve át lehessen vészelni.
Matthias Rebitsch azonban, aki kora egyik legtapasztaltabb hegymászója,
és Ludwig Vörg, aki elsőként jutott föl a Kaukázusban az Usba 2000 méter
magas nyugati falára, sztoikus nyugalomban tölti az éjszakát. Másnap
reggel a meredek terepen át másznak fel a Mittellegi menedékházhoz.
A menhelyet örömmel üdvözlik. Van fa, a kis tűzhelyben hamarosan
pattog a tűz. Az átnedvesedett ruhát megszáríthatják. Rövid pihenő…
Kora délután azonban hegyi vezetők érkeznek fentről: a teljesen
kimerült Franz Primast cipelik magukkal. Tragikus hírt is hoznak
magukkal: odafent, 150 méterrel a csúcs alatt fekszik a halott Bertl
Gollackner.
Rebitschnek és Vörgnek nem kell sok idő a tanácskozásra.
– Holnap lehozzuk a halottat.
Másnap reggel a két mászó sietősen felkapaszkodik. Megtalálják
Gollacknert. A halott rokonszenves, fiatal férfiarca oldottnak tűnik,
elégedettnek a világgal. A megfagyottakkal rendszerint ez a helyzet, mert
legutolsó álmuk még egyszer, utoljára, biztonságot, meleget és életet
varázsol elébük.
– Olyan volt, mintha csak aludna. Mintha csak fel kellene ébreszteni –
mondta utóbb Wiggerl Vörg. Majd Matthias Rebitsch és Ludwig Vörg
óvatosan, nehogy megzavarja ifjú hegymászó társuk örök álmát, lehozza a
halott Albert Gollackner holttestét. Hogy micsoda nagy megerőltetés egy
halottat kimenteni a szinte végtelennek tűnő Mittellegi-gerincen át – arról
egy árva szót sem szólnak.
 Július 19-én ezt olvashatjuk a zürichi Sportban: „A lelki nagyságnak
micsoda mértékét kellene az Eigernek tanúsítania, ha át akarnánk
lelkesíteni, és meg akarnánk személyesíteni. Évről évre néhány szánalmas
földigiliszta nyüzsög ádáz északi fala előtt, s ezek kampókkal és
kötelekkel akarják kikényszeríteni, engedje fel őket a magasba. Holott
elég, ha ennek az óriásnak a kalapja peremén orrot fúj egy kicsiny kis
jégcsap, és a betolakodók máris megsemmisülnek. Hogyha az alpesi táj
békés nyugalmában heverészünk a legelésző tehenek között, az égbolt
nagyon magasan függ, és kékjével boldogságosan ragyogja be a világot.
Az Eiger fala csillog a maga jégtábláival, recsegve-ropogva száguld a
kőomlás visszhangja falról falra, és az ember elgyönyörködhet a
hócsuszamlás sodrásában és sziszegésében.
Vajon helyes-e és szükséges-e, hogy a természeti erőknek ezt a
birodalmát olyan lények látogassák, amelyek nem a bércek közt szabadon
repdeső sasoknak vagy sziklamászó hajnalmadárnak, hanem embernek
teremtettek? Az önmegsemmisítést nem igazolhatjuk a teljesítmény
fogalmával. Olcsó álláspont, ha a sport oldalát akarjuk előtérbe tolni. A
sport nem feltétlenül jelent csúcsteljesítményt. Hogy tisztán lássunk,
gondolkozzunk csak el újra a régiek »mens sana in corpore sano«
mondásán. Az Eiger északi falának megmászása tilos. Nem a berni
kormányzat volt az, amelyik kimondta a tilalmat. Maga az Eiger beszél
félreérthetetlen gesztussal. Aki nem érti meg a hangját, az süket, és a jog
erejénél fogva kellene a veszélyzónából kiutasítani, mint ahogyan egy
vakot is kivezetünk a villamossínekről a járdára…
Az idézett cikk, ha nem is lett volna a helyén, de a korábbi években
legalább lehetett volna vitatkozni róla. 1937-ben azonban már
visszalépésnek tűnik, és egy olyan tekintélyes, hangadó újság részéről,
mint a Sport, némiképp még meglepő is. A természet passzív szemlélése
és a vágy nélküli boldogság, amelyet ennek során érezhetünk, a
hegymászó számára is jól ismert. De számára mégsem ez a lényeg. A
természeti erők tétlen szemléléséből születhet akár idilli vers is, amelyben
örömét lelheti az olvasó. A hegymászók között is akadtak finom érzékű,
művészi hajlamokkal megáldott emberek, akik számára a vihar zúgása, a
kőomlás dübörgése éppoly ismerős volt, mint a hideg, a meredek, jéggel
borított hegyoldalak és az aláhajló sziklafalak. Megtartották
emlékezetükben a nagy, felkavaró élményt; nem számít, hogy utóbb
irodalmi alakot kölcsönöztek-e neki, avagy sem. És megint csak nem a
csöndes élvetegek voltak azok, akik a sarkokat meghódították, ismeretlen
sivatagokba, őserdőkbe nyomultak előre, és messze a felhők fölött a
világűrt kezdték birtokukba venni. Azoknak az úttörőknek is
odakiálthatták volna: ne menjetek az Északi-sarkra, ne menjetek a Déli-
sarkra, hiszen nem vagytok sem jegesmedvék, sem pingvinek. Ne
menjetek sem az őserdőbe, sem a sivatagba, mert nem vagytok sem
majmok, sem oroszlánok. Ne törjetek fel a légtérbe, mert megzavarjátok a
nyugodtan tovavonuló ezüstös felhők csöndes, egyenletes mozgását.
Egy bizonyos: az ember kicsiny és lényegtelen a természetben. De
mindenképpen a részét képezi. Egy darabkája. És vajon azt, aki odaáll a
természet kellős közepére, talán kevésbé kellene megbecsülnünk, mint azt
a másikat, aki csak a látványt élvezi, aki fel van vértezve a veszéllyel és a
viharral szemben? A szánalmas kis földigiliszták is felismerik, hogy fent a
jégcsapok orrot is fújhatnak. Megtanulták azonban annak megfigyelését,
hogy erre hol és mikor kerül sor, és meg fognak próbálkozni a veszély
elkerülésével. Nem süketek! Ők is hallják a nagy hegy beszédét, de ők
másképpen értik, másképpen értelmezik, mint csöndes élvezői.
 Sikeres visszavonulás
Kövessük most nyomon, mi történt azokkal, akik egy ragyogó napon
szomorúan meneteltek halott társukkal. Mi történt Matthias Rebitsch-csel
és Ludwig Vörggel?
Az időjárás a mentés alatt és az azt követő napokon is szép maradt.
Csak július 25-ére pihente ki magát a két mászó annyira, hogy fel tudjon
jutni az Alpiglen mellett felállított sátorhoz. Nyugodtan méregetik a falat,
szövögetik gondolataikat. Emlékeznek arra, hogy Hinterstoisser partija az
első napon haladt a legnagyobb lendülettel, amely aztán hirtelen elapadt.
Nyilvánvalóan hibát követtek el. Elegendő erőt kell tartalékolni ahhoz,
hogy az ismeretlen, szemlátomást igen nehéz sziklafalon a csúcs közelében
is hasonló iramban haladhassunk előre. Ez annyit jelent, hogy az első
tábort olyan magasan kell felverni, amilyen magasan csak lehet, és olyan
jól kell kiépíteni, amennyire csak lehet.
Liebl és Rieger igazi bajtársnak bizonyulnak. Olyannak, amilyen a
magas csúcsokra feljutni szándékozó expedícióikban nélkülözhetetlen. Ők,
akik maguk is tudnának és akarnának a nagy falra feljutni, hajlandók
segíteni Rebitschnek és Vörgnek felcipelni a terheket az első táborig, és
maguk részéről lemondani a vállalkozásról. Július 27-én, hajnali hat órakor
az Eiger két várományosával együtt szállnak be a fal alsó szakaszán. Az
idő megint ragyogóan szép.
Nagyjából 300 méterrel az oldalhasadék fölött, ötven méterre
rézsútosan alattuk, Liebl egy hómező szélén felfedez egy halottat. Felhívja
rá a többiek figyelmét: – Ez csak Hinterstoisser lehet. Anderl még
hiányzik…
Liebl egy évvel korábban részt vett a mentőakcióban. Tudja, hogy
Hinterstoissert és Mehringert még nem találták meg. Megrendítő szavak:
„Anderl még hiányzik…” Ebben a tárgyilagos, minden érzelgősséget
nélkülöző megállapításban azonban mindenestől benne van a gyász,
amelyet az ember bajtársa miatt érezhet. Az idő szép, és előreláthatóan az
is marad az elkövetkező napokban. Rebitsch ellenben, a nagy hallgatag,
aki sohasem mondja ki, amit érez, már tudja, hogy másnap nem vágnak
neki a fal megostromlásának. Immár egy esztendeje fekszik Andreas
Hinterstoisser odalent…
 Ezen a napon, július 27-én, csak a bivakfelszerelést és az
élelmiszertartalékot hordják fel egy sziklacsúcsra, az ún. Második pillér
tetejére. Ezt követően valamennyien újra leereszkednek. Július 28-án az
idő változatlanul szép, olyan, mint Gollackner holttestének lehozatalakor.
Ők négyen most újra egy halottat szabadítanak ki a hóból. A Nap megint
mosolyogva figyeli ezt a szomorú műveletet, mintha csak kegyetlenül
gúnyolódna velük.
Azt, hogy mit gondolhatott Rebitsch és három társa a holttest
kiszabadítása során, nem tudjuk. Nem verték nagydobra, mit éreznek.
Ellenben lemondtak a megmászásról, feltehetően arról a sikerről is, amit a
fal első teljes leküzdése jelentett volna. Ásták kifele a holttestet, még ha
kövek sivítottak is el a fejük mellett.
Tették, amit tenniük kellett, tették az egyetlen dolgot, amit a kegyelet
előír, tették mindezt a hegyek igaz tanítványaiként, amelyek megtanították
őket arra, hogy mindig a helyes dolgot cselekedjék. Fel kellene ezért
adniuk a tervüket?
Július 30-án ismét nekiveselkednek a fal megmászásának. A hajnalpír
káprázatos színekben játszadozik: ez a rossz idő előjele. A sziklák alatti
gleccserhasadéknál már meg is érkezett az első zivatar.
Így Vörg és Rebitsch elhatározza, hogy csak újabb
élelmiszerkészleteket és felszerelési tárgyakat hord föl a pillér tetejére.
Déli tizenkét órakor jutnak fel oda. Az időjárás úgy-ahogy elfogadható. A
kíváncsiság hajtja őket tovább. Szeretnék felderíteni az útnak legalább egy
szakaszát. A szikla nehéz, nagyon nehéz. Itt nem alkalmazható sem a
szöges cipő, sem a hágóvas. Elő a mászócipővel… De hiszen az lenn
maradt. Arról volt ugyanis szó, hogy csak az utat derítik fel és a terhet
cipelik fel a magasba, nem pedig arról, hogy megkezdik a voltaképpeni
támadást. így aztán „természetes mászócipőben”, azaz mezítláb vágnak
neki a felkapaszkodásnak.
Hogy időt takarítsanak meg és gyorsítsák a tempót, a sziklamászó
mester Rebitsch is a rendkívül nehéz repedésen át mászik, anélkül, hogy
beakasztaná a kötelet a már bevert szögekbe. Vörg sem marad el mögötte
gyorsaságban. Elérik a lejtős harántot, elcsodálkoznak azon, hogy milyen
merész megoldással érhető el a leggyorsabban az Első jégmező. A helynek
a „Hinterstoisser-haránt” nevet adják.
 Rebitsch és Vörg mindjárt két korlátkötelet akaszt be, hogy
mindenféleképpen biztosítva legyen a visszafelé vezető út. Az
oldalmenetet követően átmásznak még egy nehéz repedésen, ráakadnak
egy fedett, kőomlásbiztos kis helyre, ahol szükség esetén le lehet ülni –
eszményi lesz ez ezen a falon a bivakolásra. Minden nélkülözhető dolgot
otthagynak, és visszamásznak. Túljutva a Hinterstoisser-haránton, a nap
második zivatara zúdul a nyakukba. Az esőtől csuromvizesen, valóságos
zuhanópatakok között teszik meg a 800 méteres leereszkedést a fal alsó
szakaszán, és még az éjszaka beköszönte előtt elérik sátrukat Alpiglenben.
A zivatar egy újabb esős időszak hírnöke volt. A várakozás napjai
hetekké nyúlnak. Augusztus 6-án, az időjárás átmeneti kedvezőbbre
fordulásakor, Vörg és Rebitsch két barátja, Eidenschink és Möller
társaságában megmássza a nagy Fiescherhom északi falát. Ez a csodálatos,
meredek jég- és hófal, amelynek 1930-ban Willo Welzenbach jutott fel
elsőként a csúcsára, a bécsi Fraißl és Brankowsky búcsútúrája volt, mielőtt
ok erre az esztendőre elköszöntek volna a Berni-Alpoktól. Sokan
megelégeltek a várakozást.
Rebitsch és Vörg azonban nem tágít. Most már a negyedik hét
kezdődik, amelyet az Eiger falának áldoznak. Mégsem válnak
türelmetlenné, nem tesznek egyetlen meggondolatlan, felelőtlen lépést
sem.
Augusztus 9-én Bernből végre megérkezik a kedvező időjárásjelentés:
szép idő lesz. Az augusztus 10-én felragyogó napsütés temérdek
mennyiségű friss havat takarít el a falról. 11-én, a hajnali órákban Rebitsch
és Vörg ismét támadásra készül.
Már 10 óra 30-kor elérik telephelyüket a pillér tetején. Súlyos terhekkel
megpakolva másznak tovább a kötélharánt fölött kijelölt bivakhelyükig.
Annyira bámulatos formában vannak, hogy már déli egy órakor ismét a
pillér tetején állnak, hogy felvegyék a visszamaradt csomagokat. És
délután öt órakor már minden szépen elosztva ott van a bivakhelyen. Még
pehely hálózsákokat és egy gumimatracot is fölcipeltek magukkal. A
bivakhelyet kőből épített kis fallal egészítik ki, az áthajlás felől kifeszítik a
sátorzsákot4, hogy távol tartsák a kellemetlen vízcseppeket, s egy teljesen
átaludt éjszakát töltenek a saját berendezésű Fecskefészekben a falon.
 Másnap vállalkoznak a felfelé mászásra a jéggel bevont sziklákon át.
Nehéz leküzdeni az áthajló sziklafokot az Első és a Második jégmező
között. Öt órán át tartó, felfelé kapaszkodással tarkított áthaladás
következik – húsz kötélhossz széles és magas – a Második jégmezőn.
Majd jön a Halálbivakhoz vezető, eljegesedett sziklafok.
A távcsövekkel figyelő emberek Grindelwaldban, a Kleine
Scheideggen és Alpiglenben elcsodálkoznak. Számos nagyszerű
mászásnak lehettek már tanúi az Eiger falán. Mindazok, akik ideérkeztek,
és a falon vesztették életüket, bámulatos mászók voltak, olyan fokú
magabiztosságot és körültekintést azonban, amilyet a tiroli Rebitsch és a
müncheni Vörg tanúsított, nem tapasztalhattak eddig senkinél. Vajon
sikerül-e nekik egészen a csúcsig a fal megmászása? Most is közbeszól
majd a rossz idő?
Már itt is van. A Vasaló éle fölött a két mászót elnyeli a köd. Odafönt, a
csúcs alatt, még vagy 650 méternyi magasságba emelkedik meredeken a
fal, az a fal, amelyről senki sem tud semmit, amelyről élő ember hírt még
nem hozhatott.
Rebitsch és Vörg tovább mászik még a sziklák szabdalta, meredek
jégen Sedelmayr és Mehringer utolsó bivakhelyéig. Még szinte azzal is
számolnak, hogy a Halálbivakban megtalálják a halott Mehringert, akit
Udet a repülőgépből a múlt év szeptemberében itt látott megdermedve
állni. Mintha az lenne az ő sorsuk, hogy újra és újra halottakkal
találkozzanak.
Itt azonban nincsen halott. Mindössze két sziklamászó kampót találnak
a falban…
Délután öt óra. 3350 méter magasan vannak. Jégeső kezd hullani. Ez
azonban nem tántoríthatja el őket. Azért jöttek, hogy végig megmásszák a
falat, vagy hogy legalább felső szakaszát felderítsék. Odaát balra, kissé
mélyebben kezdődik a nagy Rámpa. Meredek jégen, a Harmadik jégmezőn
át harántol Wiggerl és Hias ebbe az irányba. E pillanatban olyan
iszonyatos mennyiségű eső és jégeső zúdul rájuk, hogy elillan a
továbbvezető út iránti kíváncsiságuk. Egyetlen kívánságuk van csak, hogy
bemászhassanak a sátorzsák alá, és védelmet találjanak a zuhé elől.
De sehol sem találnak jó bivakhelyet. Még rosszat sem! Végül a jégben
vájnak ki maguknak annyi helyet, ahol az éjszakát eltölthetik. Annyira
lehűl az idő, hogy a sátorzsák belsejében a párásodás révén jégréteg
képződik. Hias és Wiggerl első alkalommal szenved igen erősen a
hidegtől. A jégdara egész éjszaka veregeti a sátrat. Időről időre a közvetlen
közelben becsapódó kövek dübörgését is hallani.
Reggelfele abbamarad a jégdara pergése. És mire kivilágosodik, még a
köd is feloszlik. De a reggel mégsem szép. Fenyegető feketeséggel közeleg
nyugat felől egy felhőtömeg, mely az egész látóhatárt beborítja.
Egyetlenegy döntés lehetséges csak: vissza!
Kínzó gondolat, hogy visszafelé is meg kell tenni a hosszú és
veszélyekkel tarkított utat. De ezt a gondolatot az önfenntartás sugallta.
Az éjszaka hideg volt ugyan, kegyetlenül hideg, de nem tudta felőrölni,
még csak le sem gyöngítette a két mászót. Már másznak is lefele.
Kötélhosszról kötélhosszra. Most éppen az a feladat, hogy a két
összekapcsolt harmincméteres kötélen a meredek sziklafokon ál
leereszkedjenek a Második jégmezőre. A köteleket nem lehel lehúzni. Ez
még a kenderből készült kötelek korszaka, amelyek nedvesség hatására
úgy megkeményednek, mintha drótkötéllel lenne dolgunk. Közösen
húzzák meg mindketten az egyik oldalon. A kötél nem jön le. Ekkor
Rebitsch szabadon, biztosítás nélkül újra felmászik, kioldja a beszorult
csomót. Nem. A fal nem vette erejüket. Erősek és határozottak, akárcsak
az első napon.
Véget nem érő leereszkedés következik a Második jégmezőn át. Már
szakadatlanul érkeznek is felülről a kis hótömbök, amelyek a meredek
hegyoldalról a mélybe akarják taszítani a testeket, de a két mászó
mindannyiszor szilárdan megkapaszkodik. Tovább haladnak lefele,
kölcsönösen jégszögekkel biztosítják egymást. A jég felszíne a víztől kásás
lett, és üregesen olvadni kezdett. Harminc centiméter mélyre kell vágni
ahhoz, hogy az alul elhelyezkedő, szilárd jégrétegbe egy szöget be
lehessen verni. Ez nagy időveszteséggel jár, de Rebitsch és Vörg ennek
ellenére meglepő gyorsasággal halad lefele.
Most következik az áthajtó sziklafokon történő lemászás és kötéllel
való leereszkedés az Első jégmezőre. Olykor négy szöget is be kell
verniük, mielőtt az ereszkedőhurkot biztonságosan beleköthetnék. Mit sem
törődve a rossz időjárással, a sürgető idővel, egyetlen kézmozdulatukat
sem hamarkodják el. Szabályozott visszavonulás ez, amelynek szuverén
módon urai, semmiképp sem menekülés.
Leereszkedés az Első jégmezőn át. És ekkor Rebitsch már az első
bivakhelyhez közeledik oldalmenetben. A Fecskefészekhez, a
luxusbivakhoz. Már el is éri. Vörg követi, a jégen áll. Ebben a pillanatban
pattogás hallatszik, majd dübörgés. Kövek hussannak el a feje mellett.
Keményen csapódik be körülötte a kőtörmelék, lukakat szaggat a
hátizsákjába, de Wiggerl feje ép, amikor a kőomlás abbamarad. Rebitsch
és Vörg délután öt órakor már újra együtt van a bivakhelyen. Bőrig áztak.
Mi sem lenne kézenfekvőbb, mint hogy a napból hátralévő három-négy
világos órát kihasználják a további leereszkedésre. A haránt nem jelent
problémát, hiszen ott lógnak benne a kötelek. Semmi sem lenne érthetőbb,
mint hogy eluralkodik rajtuk a biztos menedéket nyújtó völgy utáni
vágyakozás. De még mindig nem tűnnek kimerültnek. Semmiképp sem
egykedvűek, nem engedik, hogy a vágy hajtsa őket. Maradnak a bivakban.
Megszabadulnak valamennyi nedves ruhadarabjuktól, kicsavarják őket,
száraz alsóneműt húznak ki a hátizsákból, felveszik, ráhúzzák a nedves
cókmókjukat. Bemásznak az itt hagyott, szintén átnedvesedett pehely
hálózsákokba, leguggolnak a lejtős sziklahelyen, és összekuporodva
alszanak.
Eljön a falon töltött negyedik nap reggele. Az időjárás még
vigasztalanabb. Végleg le kell ereszkedni. Ezúttal azonban magukkal kell
vinniük minden holmijukat, amely a nedvességtől dupla olyan nehéz.
Hátizsákjaik olyan terjedelmesek, hogy a menedékházba való szokásos
felkapaszkodáskor a hordárok nyögtek és izzadtak volna alattuk.
Lehetetlennek tűnik, hogy ekkora plusz teherrel másszanak lefelé.
Rebitsch és Vörg azonban valamennyi csomagjával együtt
leereszkedik. Először a haránton jutnak át, az átnyúló falszakaszokon – a
merev kötelekkel való elkeseredett küzdelem mindvégig megnehezíti a
leereszkedést –, egészen a Második pillér fejéig, majd még tovább. Óráról
órára lejjebb.
Késő délután elérik a fal lábát.
Ekkor egy magányos férfi kapaszkodik felfelé az omladékhalmokon. A
hegyi mentők embere? Már keresik a két mászót? Már az Eiger falának
újabb áldozatairól beszélnek?
 Nem. A gondterhelt Eidenschink az, aki feléjük közeleg. Jó dolog, ha
egy hűséges, megértő barát üdvözöl elsőként minket.
A fal nem hagyott rajtuk letörölhetetlen nyomot. Fáradtak, de nem
halálosan kimerültek. Nevetgélnek, mesélnek. Az Alpiglen melletti sátruk
valóságos palotának tűnik számukra.
Visszatérésükkel és visszatérésük módjával Matthias Rebitsch és
Ludwig Vörg fordulatot hozott abban, ahogyan a konzervatív hegymászók,
hegyi vezetők és a nyilvánosság megítélték az Eiger falának problémáját.
A fal tényleg nem halmozta el őket jóindulata jeleivel. Magasabbra
jutottak, mint bárki más, mégis visszatértek, higgadtan és nyugodtan. Az a
szellemi fölény volt a döntő, amelynek a két mászó amúgy példátlan
alapossággal edzett teste csak az eszközeként szolgált. Rebitsch és Vörg
tanult az elődök tragikus tévedéseiből, és nem követett el újabb hibákat.
 Az első megmászás
1938 nyara az Eiger északi falán szomorúan kezdődött: két fiatal olasz
hegymászó életét követelte. Bartolo Sandri és Mario Menti, mindketten a
Vicenza tartománybeli Valdagno egyik gyapjúfonógyárának munkásai,
huszonhárom évük ellenére már a Club Alpino Italiano (az Olasz
Hegymászóklub) megbecsült tagjai voltak. Kiváltképpen Sandri számított
kimagaslóan jó mászónak. Számos „VI. fokozatú”5 hegyi útvonalat járt be,
köztük néhány első megmászás volt. Mindamellett a jégmászásban és a
Nyugati-Alpok terepein alig szereztek némi tapasztalatot. Úgy érkeztek
meg Alpiglenbe és a Kleine Scheideggre, mint minden igazi hegymászó:
csöndben, kerülve a feltűnést, szinte titokban. Megfigyelték a falat, tettek
egy próbát, majd visszatértek, miután felderítették a legalsó alépítményt. A
felkapaszkodásnak az az útvonala, amellyel Sedelmayr és Mehringer
három évvel korábban próbálkozott, kedvezőbbnek tűnt számukra, mint a
Hinterstoisser által felfedezett útvonal. De nem így állt a helyzet. A fal
ebben az évszakban egyszerűen még nem volt megmászható.
Bartolo és Mario ennek ellenére június 21-én túl korán indult útnak.
Magasabbra jutottak, mint Sedelmayr és Mehringer az első napon. A
bátorságuk és a lelkesedésük nagy volt, a becsvágyuk tüzelte őket. Nem
tudtak várni. Csakhogy a természet a saját törvényeit követve cselekszik.
Mit sem törődik a bátorsággal, a lelkesedéssel és a becsvággyal. Késő este
megérkezett az Eigerre jellemző, hírhedt zivatarok egyike…
A grindelwaldi hegyi vezetők egyik felderítőcsapata id. Fritz Steuri
vezetésével már másnap megtalálta Bartolo Sandrit, aki holtan feküdt a fal
tövében egy hómezőn. Mario Menti tetemét csak néhány nappal később
tudták kimenteni egy mély hasadékból. Ez a tragikus esemény sem tudta
azonban feltartóztatni az Eigerrel kapcsolatos fejlődést. Rebitsch és Vörg
sikeres visszavonulásának emléke, amely a változás bevezetője volt, még
elevenen élt. Miként az a felismerés is, hogy a falat nem lehet hűbelebalázs
módjára lerohanni. Tudni kell várni. Napokat, akár heteket is…
Fritz Kasparek már türelmetlenül várt rám. Ez a makkegészséges, a
maga derűlátásában soha meg nem rendíthető, kiemelkedő képességű bécsi
hegymászó már hosszabb ideje Grindelwaldban tartózkodott, sítúrákat tett
a Bemer Oberland különböző vidékein, s tekintetét újra és újra a nagy falra
szegezte. Mindamellett ott a lavinaomlásokon kívül más látnivaló egyelőre
nemigen akadt, azok pedig a mászási kísérletnek még a gondolatát is
csírájában elfojtották. Mindennek ellenére Fritz szívesen vette volna, ha
társa, akivel a tervezett vállalkozást végre készült hajtani, már mellette
lenne. Mit lehessen tudni, mindig közbejöhet valami. Sepp Brunnhuber is,
akivel Fritz már februárban sikeresen megmászta – elsőként télen, mintegy
edzésként az Eiger falához – a Große Zinne északi falát,
nélkülözhetetlennek bizonyult. Megígértem Fritznek, hogy 1938. július 10-
én megérkezem Grindelwaldba. Lelke mélyén azonban Kasparek
bizalmatlan volt egy diák ígéreteivel szemben. Igaz, már nem diákként
érkeztem Grindelwaldba. A grazi egyetemen a tanáraim nem győztek
csodálkozni, amikor egyszerre annyira sürgősek lettek számomra a
záróvizsgák. Azt azonban mégsem mondhattam nekik, hogy be akarom
fejezni a tanulmányaimat, mielőtt megpróbálkozom az Eiger északi
falának megmászásával. Legfeljebb a fejüket csóválták volna, és – nem
egészen indokolatlanul – azt gondolhatják, hogy a szikláról egyetemi
végzettség nélkül is le lehet zuhanni. Senkinek sem árultam el egy árva
szót sem a tervről, egyetlen évfolyamtársamnak, egyetlen hegymászó-
vagy sporttársamnak sem. Csak a leendő anyósomat, Else Wegener
asszonyt avattam be. Ennek az okos, bátor asszonynak, akinek a férje,
Alfred Wegener professzor 1930 novemberében Grönland beláthatatlan
belső jégmezőin áldozta életét expedíciójának tagjaiért, és elpusztult a
hóviharban, meglelt volna minden oka arra, hogy előítélettel viseltessék
minden veszélyes vállalkozással szemben. De nem igyekezett eltántorítani,
sőt bátorított, jóllehet pontosan tudta, milyen hírben áll az Eiger északi
fala.
Július 9-én délelőtt tettem le utolsó vizsgámat. Déltájban szálltam fel a
lehetőségek határáig megpakolt motorbiciklimre. Pontban július 10-én
megérkeztem Grindelwaldba. Fritz Kasparek, aki a gleccseren úgy leégett
a napsütéstől, hogy szőke üstöke valósággal fehérnek tűnt, hamisítatlan
bécsi dialektusban üdvözölt.
Kaspareknek jól felvágták a nyelvét. Kimeríthetetlen leleménnyel
alkotta meg a legvaskosabb kiszólásokat, amikor látszólag megoldhatatlan
nehézségekkel kellett szembenéznie, amelyek előtt azonban sohasem tette
le a fegyvert – sem a hegyen, sem az életben. Ugyanakkor az érzelmeit
nem nyilvánította ki ennyire egyértelműen. Sohasem beszélt
bajtársiasságról vagy barátságról. Olyan volt azonban a természete, hogy a
szükség pillanataiban az utolsó darabka kenyerét vagy csokoládéját
nemhogy megosztotta társával, de mindenestől odaajándékozta neki. S
nem patetikus gesztusokkal tette ezt, hanem legfeljebb egy jellegzetesen
bécsi szólást engedett meg eközben magának.
Az ilyen cimbora mindenre kapható – még arra is, hogy megmássza az
Eiger falát.
Megérkezett Grindelwaldba Rudi Fraißl és Leo Brankowsky is, –
mindketten már régen pályáztak az Eiger megmászására. Együtt négyen
fölmentünk egy Alpiglen fölötti alpesi mezőre, és berendezkedtünk egy
sátorban. Azon voltunk, hogy elkerüljük mindazon hibákat, amelyek más
mászópartiknak a végzetévé váltak. Mindenekelőtt arra volt szükség, hogy
megismerjük magát a hegyet, mielőtt legérdekesebb és legnehezebb oldala
felől próbálkozunk vele. így a „Hoheneis”-ról a hegy oldalán rézsútosan,
oldalmenetben jutottunk fel a Mittellegi-gerincre, azon áthaladva a
csúcsra, majd a megszokott útvonalon le. Ezt követően a „Nollé”-n át
felmásztunk a Mönchre.
Ezenközben a mi idilli legelőnkre kihajtották a teheneket. Fritz-cel úgy
döntöttünk, hogy inkább odébb helyezzük a tábort, és kis sátrunkat a fal
alatt, egy mezőn vertük fel. Fraißl és Brankowsky a legelőn maradt. Egy
szép napon Fritzcel kettesben megmásztuk a fal alsó részét, és a beszállási
hely fölött nagyjából 700 méteres magasságban, a Repedezett pillér fölött
található bivaküregben egy élelmiszerekkel és felszerelési tárgyakkal teli
hátizsákot helyeztünk el. Egy cédulát erősítettünk rá: „Kéretik nem
hozzányúlni, Kaspareké, és Harreré!”
Ez a kis üzenet nem jelentett bizalmatlanságot az Eiger falának más
megmászóival szemben. A gyakori megmászási kísérletek és mentési
akciók folytán számos felszerelési tárggyal, kötéllel és szöggel lehetett
találkozni, amely a később érkező partik számára gyakran jelentett nem
várt segítséget vagy saját felszerelésük kiegészítését. Ezért volt szükség
arra, hogy egy tervszerűen ott hagyott hátizsákra ráírjuk a rendeltetését.
Visszaereszkedtünk a sátrunkhoz. A falon uralkodó viszonyok még
nem voltak olyanok, hogy a siker valamelyes reményében
megkísérelhettük volna a beszállást. Eltökélt szándékunk volt, hogy nem
engedjük siettetni magunkat, nem hagyjuk, hogy bárki vagy bármi
hajszoljon vagy kergessen bennünket. A múlt tragédiái, mindenekelőtt a
két fiatal olasz esete kora nyáron, arra tanítottak bennünket, hogy minden
sietség a józan megfontolás ellen dolgozik, és a legszörnyűbb
következményekkel járhat. Várni akartunk, és tudtunk is várni.
Megérkezett a szép idő. Vártunk tovább, megfigyeltük, hogy a viharok
idején hullott és a sziklákra csapódott hó miként változott, hogyan olvadt
meg, hogyan rakódott le, és a régi aljzattal hogyan alkotott szilárd elegyet.
Most reménykedni lehetett már abban, hogy a körülmények a felső,
ismeretlen falszakaszon is elfogadhatók lesznek.
Július 21-én elérkezett a pillanat. Hajnali kettőkor megkezdtük a
mászást. Még sötétben túljutottunk az oldalhasadékon, és egyszerre,
bekötés nélkül másztunk fel a Repedezett pillérhez. Nem szóltunk egy szót
sem. Mindenki megkereste a maga útját. Mindenki el volt foglalva a maga
gondolataival.
Ezek az éjt a nappallal összekötő órák kemény próbára tették a
bátorságot. A felfelé mászás során a test gépiesen megtalálja a célravezető,
helyes mozdulatokat. Ezzel szemben a szellem még nem friss, nem
vállalkozó kedvű, a lélek pedig a kétely és az aggodalom köntösébe
burkolózik. Nem, amit a hegymászó érez, az nem félelem. Kételkedni,
kérdezni és aggodalmaskodni azonban emberi dolog.
Az embernek tisztába kell jönnie önmagával, és le kell küzdenie az őt
gátló érzelmeket, alá kell rendelnie magát a célra irányuló akaratnak. Ezért
van az, hogy a kezdet órája, a formát és színt nem ismerő hajnali szürkület
a hallgatásé.
A rámenősség nem helyénvaló azokban a pillanatokban, amikor az
ember az egyensúlya megtartásáért küzd, és azon fáradozik, hogy a
legfinomabb érzékleteit összhangba hozza akaratával. És épp ez a
nagyszerű a hegyekben: nem viselik el a hazugságot. Önmagunkkal
szemben is őszintének kell lennünk.
Fritzcel még mindig a hajnali szürkületben mászunk, jobbra el a
Repedezett pillér mellett, fel a magasba. A hátunk mögött olykor hangok
hallatszanak, elszórt hangfoszlányok. Fraißl és Brankowsky szintén
kivárta, hogy eljöjjön a jó idő. Utánunk vágtak neki a falnak. Jól kijövünk
majd velük. Két mászóparti még nem akadályozza, ellenben akár
kölcsönösen is segítheti egymást.
Szürke a kő, és szürke még a hó is az első fakó virradatban. Ami
előttünk mozog, szintén szürke. Ám ez nem kő. Előttünk emberek, akik a
bivaküreg előtt épp a sátorzsákokból hámozzák ki magukat.
Idegen hegymászók? Hegymászó hegymászónak nem lehet idegen,
különösen nem a falon. Mondjuk a nevünket. Mikor ők ketten, akik épp
álmukból ébredtek, bemutatkoznak, nevük hallatán felkapjuk a fejünket:
Anderl Heckmair és Wiggerl Vörg. A felkelő Nap fénye már van annyira
erős, hogy mindenki jól felismerheti, végigmérheti, megvizsgálhatja a vele
szemben álló arcát.
Ez lenne hát a híres Anderl Heckmair. Ő a legidősebb közülünk, már 32
éves. Arcvonásait a hegy alakította, szikár, erős ráncok szabdalják, orra
merész lendülettel ugrik előre. Kemény, karakán arc, egy harcos ember
arca, aki társaitól nagyon sokat, önmagától azonban még annál is többet
követel.
A másik, Wiggerl Vörg, alkatát tekintve úgy tűnik, Heckmairnak épp az
ellentéte. Nem sovány, nem inas, hanem majdhogynem kerekdeden
atletikus. Arcvonásai sem annyira markánsak, mint Anderléi. Barátságos
higgadtság árad belőlük. Az egész ember visszafogott erőt és belső
nyugalmat testesít meg. „Bivak királynak” titulálták barátai, akikkel két
évvel azelőtt a Kaukázusban járt. Még az Usba, a Rettenetes hegy 2000
méter magas jégfalán a szabadban töltött éjszaka sem volt képes
kizökkenteni nyugalmából. Ha a két mászót első benyomásunk alapján
akarnánk megítélni, akkor Heckmairt kellene a dinamikus, Vörgöt pedig a
statikus elemnek tartanunk. Mindenesetre két ennyire különböző és
egymást ennyire kiegészítő jellemnek tökéletes, nagy átütő erejű
mászópárost kell alkotnia.
Nem tudhatjuk, hogy ők ketten vajon most csalódottak-e amiatt, hogy
együtt leszünk fenn a falon. Mindenesetre ennek semmi jelét sem
mutatják. Heckmair azt mondja: – Már tudtunk róla, hogy ti is meg
akarjátok mászni a falat. Megtaláltuk a hátizsákotokat, és olvastuk a
cédulát. – Számunkra nem teljesen világos, hogyan lehetséges, hogy mi
nem tudtunk Heckmair és Vörg ittlétéről. Nem Alpiglenben szálltak meg,
és nem is Kleine Scheideggen sátoroztak. De nem is egy szénakazalban
aludtak valamelyik alpesi legelőn. Csak később tudtuk meg, hogy ezúttal a
legnagyobb titoktartás mellett érkeztek. Bőröndökkel jöttek, és Alpiglen
fölött vertek sátrat. A bőröndöket dr. Belart grindelwaldi orvosnőnél
hagyták.
Heckmair és Vörg felszerelése a legjobb és legkorszerűbb. Igaz ugyan,
hogy legalább annyira kevés a pénzük, mint nekünk, de az utazás
megkezdése előtt találtak adakozó kedvű embereket, így aztán életükben
először szívük szerint bevásárolhattak, és saját elképzelésük szerint
készíttethettek felszerelési tárgyakat. Természetesen mindketten
rendelkeznek az éppen megjelent tizenkét fogú hágóvassal. Kettőnk közül
csak Fritznek van tízfogú hágóvasa – nekem semmilyen sincs.
Ez hiba volt ugyan, de semmi esetre sem könnyelműséggel
magyarázható, hanem alapos, jóllehet téves megfontolásból született: azt
feltételeztük, hogy az Eiger északi fala esetében sziklafalról van szó –
beleágyazott jég- és csonthómezőkkel. Egy pár hágóvas jelentős súlyt
képvisel – a könnyűfémből készült hágóvasat akkoriban még nem
ismertük –, és ha ezt sikerül megspórolnunk, több felszerelési tárgyat és
élelmiszert vihetünk magunkkal. Mászócipőmre grazi szöges talp volt
erősítve, ami a csonthóban igen jól fog, és a sziklán is szilárd támaszt
biztosít. így azt terveztük, hogy a jeges helyeken Fritz lesz a vezető, a
sziklán pedig én. Azt reméltük, hogy ily módon megtakaríthatjuk
magunknak a hágóvasak kellemetlen, időrabló fel- és lecsatolását is. Téves
következtetés, hiba volt. Mégsem idézett elő katasztrófát, csak lassította a
tempót, és nekem nagyobb megerőltetésembe került.
Mindezt azonban még nem tudjuk, amikor Heckmairral és Vörggel a
bivaküreg előtt beszélgetünk.
Vörg, aki minden élet- és testhelyzetben képes bivakolni, az éppen
átvészelt éjszaka miatt panaszkodik: – Hideg volt és kényelmetlen. Az
üreg előtt a kőomlás miatt nem lehetett megmaradni, az üregben szűk volt
és nedves. Egész éjszaka csöpögött a víz a sátorzsákunkra.
Heckmair a magasságmérőjét tanulmányozza, elgondolkozva csóválja a
fejét: – Hatvan méterrel emelkedett, azaz a barométer három vonással
esett. Nem tetszik nekem ez az idő.
Ebben a pillanatban bukkan fel Rudi Fraißl és Leo Brankowsky. A
köszöntés ismét baráti, most azonban Heckmair hangjából már igazi
aggodalmat hallani ki. Csalódottságát bajtársi gesztussal elrejti. Csak egy
hal alakú felhőre mutat a horizonton: – Biztos időjárás-változás lesz. Nem
kapaszkodunk feljebb.
Meg vagyunk győződve arról, hogy a jó idő tartós lesz, és Fritz a maga
derűlátó modorában ennek kifejezést is ad: – Ugyan már! Az idő nem fog
elromlani. És egyszer csak meg kell mászni ezt a falat! – Heckmair és
Vörg a visszaereszkedéshez készülődik. Mi tovább mászunk felfele. A két
kiváló hegymászó visszakozásán töröm a fejem, de nem tudom feledni
Wiggerl Vörg leplezetlenül csalódott arckifejezését sem. Nem, Vörg sem
hitt az időjárás hirtelen megváltozásában. És Heckmair? Megvilágosodik
számomra, hogy a hal alakú felhő és a „magasabb értékeket mutató
magasságmérő” csak kifogás volt Anderl számára. Felismerte, hogy ezen a
falon három mászóparti jelentős mértékű késedelmet eredményezhet, de
túl tisztességes volt ahhoz, hogy az elsőként érkezett jogán ragaszkodjék
ahhoz, hogy a két másik páros közül valamelyik visszaforduljon. Ő maga
fordult vissza. Nem azt mondta, hogy „ti vagytok a hibásak”, hanem ezt: –
Nem tetszik nekem ez az idő. – Olyan elhatározás volt ez, amelyet a valódi
hegymászó felelősségérzete sugallt.
Milyen gyakran fordult elő az Eiger északi falán, hogy mászók bajba
jutottak, mert engedtek a sürgetésnek – nemcsak annak, amelyet az
időjárási vagy a falviszonyok jelentettek, hanem annak is, amely a
„vetélytársak” részéről érte őket. Anderl, egyike a legjobbaknak, akik
valaha is próbára tették képességeit az Eigeren, nem engedte, hogy
sürgessék.
Nemigen volt időnk arra, hogy lélektani tanulmányokkal és hasonló
kérdésekkel foglalkozzunk. A közvetlen problémákat maga a fal jelenti
számunkra. Itt van mindjárt a Nehéz repedés. A hajnalhasadás végképp át
kellett adja a terepet a nappal világosságának. A kötél segítségével
összekapcsolódunk. Fritz az első Nehéz repedést az őrá jellemző
mesterségbeli tudással próbálja leküzdeni. A vállán ott nehezedik a súlyos
Eiger-hátizsák. Ez az oka annak, hogy az első, nagy lendülettel véghezvitt
roham nem sikerül. Fritznek vissza kell térnie, a lábam elé teszi a
hátizsákot. Aztán megint nekirugaszkodik a helynek. Valóságos élvezet
nézni, mit csinál. Elegánsan, minden előnyt kihasználva dolgozza föl
magát egyre magasabbra. Nem habozik, nem kell ismételten nekilendülnie.
Megdöbbentően rövid idő alatt küzdi le a nagy falnak ezt az első bástyáját.
Fritz hátizsákjának kötélen való felhúzása némi nehézséggel jár, és az
időveszteség is bosszantó. Többszöri próbálkozás után is meg-megakad az
áthajlás alatt. Végre fenn van az első hátizsák. A második 25 kilót nyom.
Az én vállamon jut fel a magasba. Arra nincs időnk, hogy megint előadjuk
ezt a felvonójátékot. Fritz húz engem. Az ő segítsége kiegyensúlyozza
legalább a hátizsákomat, így én is gyorsan feljutok a repedésen. Ez a hely
némiképp előre érzékelteti, mi vár még rám a falon. Mivel azonban a
repedésben nem kapkodtam levegő után, bizakodni kezdtem, hogy
felnőttem ehhez a feladathoz. Mégiscsak számottevő különbség az, hogy –
legyen akár a legnehezebb dolomitfal – teher nélkül tornásszuk fel
magunkat, vagy súlyos terhekkel a hátunkon másszuk meg az Eiger falát.
De vajon nem az-e minden sikeres expedíció feltétele, hogy képesek
legyünk terhet cipelni a hátunkon?
A későbbi hegymászók a Nehéz repedést gyakran lépőhurok
segítségével fogják leküzdeni. Mi előnyben részesítjük a szabad mászást. S
a sziklamászásnak az olyan mestere, mint Fritz Kasparek, a lépőhurkot
csak ott fogja bekötni, ahol arra feltétlenül szükség van.
És már a Vörös szikla alatt vagyunk, a több száz méter magas tűzfal
alatt, amely megközelíthetetlen sikamlósságával tornyosul fölöttünk az
egekig. Reggel, az éjszakai fagyoktól megbilincselve, alszanak a falak –
legalábbis így tartják tapasztalataik alapján az emberek, ez a játékszabály.
A kövek is odafagynak. Csakhogy az Eiger fala nem ismer játékszabályt.
Megint csak halomra dönti az emberi tapasztalatot. A kövek záporoznak,
hálni, amint a Vörös szikla felső széle fölött a levegőben kavarognak, majd
széles ívben a melybe zuhannak. Tovább jutunk felfelé. Minél jobban
megközelítjük a Vörös szikla talpazatát, annál biztosabban érezzük
magunkat.
Tessék, megint egy nagy kődarab süvít lefelé. Alattunk csapódik be,
ezer kis szilánkra törik szét.
És ekkor meghalljuk odalentről Fraißl kiáltását. Nem segítségért kiált.
Mindössze annyit akar velünk közölni, hogy valakinek megsérült a
koponyája.
– Komoly a sérülése? Szüksége van segítségre?
 – Nem, de én nagyon szédülök. Azt hiszem okosabb lenne, ha
visszafordulnánk.
– Le tudtok egyedül ereszkedni?
– Persze.
Sajnáljuk, hogy két bécsi barátunk nem bírja tovább. Meg sem
próbáljuk azonban rábeszélni őket. Rudi és Leo visszaereszkedik.
Most tehát, még napfelkelte előtt, magunk maradtunk a falon. Pedig
nem sokkal ezelőtt még hatan voltunk. Fritzcel most egymásra vagyunk
utalva. Nem beszélünk erről, de ez a felismerés öntudatlanul is erősíti az
összetartozás érzését, a kötéltársaságot. A könnyű terepen át gyorsan
haladunk tovább, felfele. És ekkor már ott állunk az előtt a hely előtt,
amelyet tavaly Hias Rebitsch és Wiggerl Vörg Hinterstoisser-harántnak
keresztelt el.
A sziklák, amelyeken át most bal fele kell oldalmenetben haladnunk,
majdhogynem függőlegesek. Alul megszakadnak, alattuk a semmi. A
nagyrabecsülés érzése kerít bennünket hatalmába Andreas
Hinterstoisserrel szemben, aki elsőként tapogatózott itt kötélharántban
rézsútos kötélhúzás segítségével át az Első jégmezőre. Hálatelt szívvel és
elismeréssel emlékezünk meg Vörgről és Rebitschről is: ők hagyták itt a
harántmenethez szükséges kötelet. Megvizsgáljuk. Biztosan tart és a
szakítószilárdsága is jó, holott tizenkét hónapon át volt kitéve a viharoknak
és zivataroknak, a nedvességnek és a fagynak.
Hogy miként kell a traverzet leküzdeni, azt beszámolókból, leírásokból,
képekről tudjuk. Amiről azonban nem beszélt senki, az a hely jegesedése.
A szikla olyan, mintha mázzal vonták volna be. A súrlódást kereső lábnak
nem ad biztos tartást. Fritz ennek dacára a rá jellemző ügyességgel vág
neki az oldalmenetnek. Küzd a síkosság ellen, küzd az egyensúlyáért.
Hüvelykről hüvelykre, méterről méterre hódítja meg, a nehéz terepet.
Olykor-olykor jégbaltájával havat és jégbevonatot távolít el a szikláról. A
szétzúzott jégrögök finom zörgéssel szántanak végig a lemezeken, és
eltűnnek a talaj nélküli semmiben. De Fritz tartja magát, tovább tolja
magát, tapogatózik bal fele, mászik, messzire visszahajolva függ a
kötélben, újra biztos pontot talál – eléri a haránt túloldali szélét. Aztán én
következem. Fritz hátizsákját, amelyet egy karabinerrel a korlátkötélbe
akasztottam, magam előtt tolom, és kisvártatva már én is Fritz mellett
állok.
A Hinterstoisser-harántot követően elérjük Rebitsch és Vörg időközben
híressé vált bivakhelyét, a Fecskefészket. Itt tartunk reggelivel egybekötött
pihenőt. Az idő szép maradt, a reggelből pompás nap lett. A
fényviszonyok annyira jók, hogy már a Hinterstoisser-harántban is
lehetővé teszik a fényképezést. Ez a haránt minden bizonnyal az egyik
legjobban fényképezhető hely az Alpokban. Ebben a józan szakszóban –
haránt – benne van minden. A nehézség, a kiszolgáltatottság, a
harántolással összefonódó merészség. És mégis: már ezen a helyen
szeretnék egy tévedést kiigazítani. Igaz, a Hinterstoisser-haránt kulcshely,
de messze nem az egyetlen. Számtalan döntő hely van ezen a hihetetlenül
nagy falon, amelyet már – Sedelmayr és Mehringer Halálbivakjáig –
Rebitsch és Vörg szerencsés visszatérése révén ismerünk. Azt, hogy
odafönn, a fal záró szakaszán, milyen kulcshelyek jönnek még, egyelőre
nem tudjuk. Csak annyit tudunk, hogy ez a záró falszakasz önmagában az
Alpok bármely más táján a legjobb mászók hőn áhított célja lenne.
Kitűnő formában vagyunk, az idő jó, és nem kételkedünk a siker
lehetőségében. Tudjuk azonban azt is, hogy még a legjobbak is
visszafordulásra kényszerültek már. A Fecskefészket visszavonulásunk
támaszpontjává alakítjuk át. Nem csak az 1937-es parti régi kötele lóg itt a
harántban. Biztosítani akarjuk a magunk számára a függőleges
visszaereszkedés lehetőségét is, a visszaereszkedését, amely 1936-ban
négy mászó végzete lett, s amely Toni Kurz halálával megrázó véget ért.
Száz méter kötelet, sziklaszögeket, karabinereket, kötélhurkokat és
élelmiszert hagyunk hátra a Fecskefészekben.
1938. július 21-e van. Napra pontosan két évvel ezelőtt, 1936. július
21-én tett kísérletet többszöri elkeseredett próbálkozással Andreas
Hinlerstoisser arra, hogy visszamásszon az ő harántján. Július 21-én halt
meg Hinterstoisser, Angerer és Rainer. Az emlékezés mindennél erősebb
és magával ragad bennünket. Ha a négy mászó ott hagyta volna függeni a
harántkötelet, ha a Fecskefészekben lett volna egy hosszú kötelük, ha…
Mi a halottaknak köszönhetjük a tapasztalatot. Az emlékezés
búskomorsággal tölt el bennünket.
 Fritz a cipőjére csatolta hágóvasait, s belekezd az Első jégmezőn való
fölkapaszkodásba. Itt nem firnesedett a hó, itt minden tiszta jég, érdes,
kissé vizenyős hó. A hegyoldal meredekségét vagy 50-55 fokosra
becsülöm, azaz meredekebb, mint mondjuk a Großglockneren a
Pallavicini-hasadéké. Minden egyes kötélhossz után Fritz egy nagy
standlépcsőt vág és egy jégszöget ver be, hogy biztosítsa utánajövetelemet.
Most már tudatosodott bennünk, hogy a hágóvas otthon hagyása téves
elgondolás volt. A hiányzó eszközt izmaim fokozott mérvű
igénybevételével kell ellensúlyoznom. Jól jön a számos egyéb sportágban
szerzett edzettségem.
Egy függőleges kapaszkodó felé mászunk, amely az átmenetet alkotja
az Első és a Második jégmező között. Egy eljegesedett bevágás, amely
később Jégtömlő néven válik ismertté, lehetőséget teremt a feljutásra. Ez
az akadály, amely elválasztja egymástól az Első és a Második jégmezőt,
egyike e fal legnagyobb szemfényvesztéseinek és a csalódásainak is,
amelyeket okoz. Ha felidézem emlékezetemben a nagy dolomitfalakat, úgy
nem egy sokkal nehezebbnek, meredekebbnek, bejárhatatlanabbnak tűnik,
mint valójában. Optikailag így egy dolomitfal sokkal erőteljesebb
benyomást kelt, mint az Eiger falának egyes helyei. Mihelyt azonban
kezünkkel megérintjük a dolomitfalat, a durva kőzet, a horizontális
rétegződés örömet okoz, mert mindez jó fogást biztosít, és öröm látni a
számos hasadékot és repedést is, mert ez teszi lehetővé, hogy biztosan
tartó szögeket verjünk a falba.
És itt? Az első szemfényvesztés: ez az eljegesedett sziklaakadály
egyáltalán nem tűnik nehéznek. Épp most verjük be alatta a standszöget…
De nincs standhely. Nincsenek hasadékok, amelyekbe a szögeket biztosan
bele lehetne verni, és nincs fogás sem. A kőzet tetőfedőcserép-szerűen
lefelé rétegzett, s maga a szikla a kőomlástól simára csiszolódott, hó, jég,
törmelék és homok fedi. Csak vesződséggel és veszedelmekkel kecsegtet.
De mégiscsak az Eiger falának része, és meg kell másznunk.
A Jégtömlő (Eisschlauch) rászolgált a nevére. A sziklát vastag
jégpáncél fedi. De a „tömlő” elnevezés is jogos. A megfagyott réteg alatt,
a jég és a szikla között száguld lefele a víz. Át kell jutnunk rajta. A víz
befolyik a ruhánk ujjába, végigcsorog egész testünkön, rövid ideig
fennakad a lábszárvédőkben, amelyeknek el kellene választani egymástól a
nadrágot és a cipőt, mígnem talál magának egy kijáratot. A jégből és
sziklából és vízből álló hasadék nem sok támfelületet ad. Leküzdése igen
nehéz, a legjobb mászótechnikát követeli meg, és igen rafinált
egyensúlyozási technikát tesz szükségessé. Fritz itt is mesternek bizonyul.
Mindamellett órákra van szükségünk ahhoz, hogy elérjük a Második
jégmezőt.
Kora délután van. Szélesen és magasan terül el fölöttünk a Második
jégmező. Innen rézsútosan balra kellene felfelé kapaszkodnunk a Vasaló
élének irányában, abban az irányban, ahol Sedelmayr és Mehringer
utoljára bivakolt. Innen a nagy jégmező rövidülésben látszik. De még ha
figyelembe vesszük ezt az érzéki csalódást, és visszaemlékszünk arra,
hogy még az olyan kiváló jégmászóknak is, mint Rebitsch és Vörg, öt
teljes órára volt szükségük ahhoz, hogy felküzdjék magukat a Második
jégmező felső széléhez – húsz kötélhossz –, marad elegendő időnk ezen a
napon, hogy akár a Halálbivakig eljussunk. Még legalább hat órán át
világos lesz.
És mindennek dacára mégis úgy döntünk, hogy nem balra, hanem
jobbra fogunk mászni, egy kis sziklaorom irányában, amely – a Vörös
szikla felső pereme fölött – a hóból magasodik ki. Ezen a tiszta, szép
délutánon a Nap is besüt rézsútosan a fal felső szakaszára. Ott várnak ránk
a „jégcsapocskák, melyek orrot fújnak”. Ott alakulnak ki a lavinák, ott
hevernek a jégből kiszabadult kődarabkák, hogy adott pillanatban
engedelmeskedjenek a gravitáció törvényének.
És tovább haladva keleti irányban – a falat sok száz méteren át a
jégmezőkön rézsútosan áthaladva kell felfelé megmászni –, érkeznek
függőlegesen, akadály nélkül a Pókból a hócsuszamlások, a kőomlások és
a vízesések.
Persze nem minden kő talál. De nem azért alakítottuk ki
visszavonulásunk érdekében támaszpontunkat odalent a Fecskefészeknél,
hogy idefent kő csapjon agyon vagy lavina sodorjon el bennünket. A
kőomlást a hegymászás „objektív” veszélyei között szokás emlegetni,
olyan szituáció tehát, amellyel szemben az ember tehetetlen. Ha ellenben
szántszándékkal megyünk kőomlásos területre, az már nem objektív,
hanem szubjektív veszély, amelyet a dőreség és a könnyelműség idéz elő.
Ezt a nagy jégmezőt reggel és a délelőtti órákban kell megmászni. Még
ilyenkor is számolni kell a kőomlással, ennek esélye azonban
összehasonlíthatatlanul kisebb.
Elérjük a mi sziklaormunkat, és két biztosítószöget tudunk elhelyezni
rajta. Órák hosszat tartó munkával ülőhelyet alakítunk ki magunknak alatta
csákánnyal a jégben. Még mindig nappal van, amikor felszerelkezünk a
bivakoláshoz. Magunkat és cók-mókunkat a biztonság kedvéért a szöghöz
erősítjük, kötélhurkokat helyezünk ülőhelyünkre, és főzni kezdünk. A
sziklaorom megvéd bennünket a kő- és jégomlástól. A kilátás lenyűgöző
innen. Minden feltétel megvan tehát ahhoz, hogy jól bivakoljunk.
Ugyanakkor egyetlen száraz ruhadarab sincs a testünkön. A
hátizsákunkban van ugyan meleg ruha és alsónemű, de nem
kockáztathatjuk meg, hogy ezek is átnedvesedjenek azáltal, hogy a vizes
ruhadarabok alá húzzuk őket. Nem tudjuk, milyen lesz az időjárás, azt sem
tudjuk, hányszor, hol és milyen körülmények között kényszerülünk majd
bivakra. A tartalék ruházatot az elkövetkező éjszakákra kell még szárazon
tartanunk. Persze szükség van némi erőfeszítésre ahhoz, hogy mégse
vegyük ki a hátizsákból, és a józan belátással ellenkezve ne vegyük fel.
Az éjszaka hideg, hosszú és barátságtalan. Mégsem jó ez a bivak.
Utóbb meg kell majd állapítanunk, hogy a legrosszabb volt a falon lévők
közül, habár aránylag jó ülőhellyel rendelkeztünk. A nedves ruhák miatt
kétszer olyan erősen érezni a hideget, a szellem és a test a kellemetlen
érzés kiküszöbölésével van elfoglalva. Erre edzéssel nem lehet felkészülni.
Minden éjszaka véget ér egyszer. Amikor elérkezik a reggeli szürkület,
vacogó fogakkal kelünk fel, és előkészítjük a köteleket a további felfelé
kapaszkodáshoz. Az idő még mindig jó. A fagy féken tartja a köveket.
Belekezdünk a harántoló felkapaszkodásba a Második jégmezőn át. Csak
most válik teljes mértékben érzékelhetővé, micsoda tévedés volt, hogy
nem hoztam magammal a hágóvasakat. Fritz a szükségesnél is nagyobb
mérvű vesződséggel és erőkifejtéssel ellensúlyozza ezt. Lépcsőt épít
nekem. Csodálatra méltó, hogy a bécsi sziklamászók legjobbika milyen
mesterien kezeli a csákányt is. Szabályos lendülettel vágja egyik fokot a
másik után, órák hosszat, és csak akkor pihen meg, amikor engem biztosít.
A lépcsőfokok annyira jók, hogy szöges cipőtalpammal remekül meg
tudom tartani magam.
 Lentről a jégmező sima felületnek tűnik, de ez is érzéki csalódás. A
hatalmas hullámok azt a benyomást keltik, hogy a biztonságot nyújtó
sziklák ott vannak a közelben, de aztán az ember kénytelen megállapítani,
hogy csak egy újabb hullámtarajt ért el, és megint át kell jutnia egy
hullámvölgyön. Hasonló jelenség ez ahhoz, amellyel a Nyugati-Alpokban
mászóknak kell szembenézniük: a számos előcsúcs valamelyikéről tévesen
azt hiszik, hogy már karnyújtásnyira van tőlük a cél.
A modern hegymászó a jégbaltát úgy kezeli, mint az alpinizmus
klasszikus korszakának hegyi vezetője. A modern korszak a gyorsaság
jegyében áll, a régi korokat ellenben az állandó, de lassú előrehaladás
jellemezte. Természetesen nekünk kettőnknek is több időre van most
szükségünk, hiszen a régiek módszerét kell alkalmaznunk. Utóvégre
Rebitschnek és Vörgnek is öt órára volt szüksége egy évvel korábban a
nagy jégmező leküzdéséhez. Ugyanennyi idő kell nekünk is.
Röviddel a Második és Harmadik jégmezőt elválasztó sziklák elérése
előtt visszapillantok. Ott van a mi végtelennek tűnő lépcsősorunk. És ezen
közeledik az újabb korszak a maga tempójában. Ketten érkeznek felénk
futva. Valóban futnak, nem másznak. Gyakorlott hegymászónak bizonyára
könnyű gyorsan haladni egy ilyen jól kiépített lépcsősoron. Az ellenben,
hogy a két mászó már most, ezen a kora délelőtti órán itt van ezen a
helyen, mindenképp meglepő. Tegnap még feltehetően a fal alsó szakaszán
bivakoltak. Hogy csak ma szálltak volna be? Az végképp valószínűtlennek
tűnik. De a tények mégis e mellett szólnak.
Ők ketten a legjobbak az Eiger megmászására pályázók közül: Anderl
Heckmair és Wiggerl Vörg. Fölcsatolták tizenkét fogú hágóvasukat, és én
a magam szöges cipőjével úgy érzem, mintha nem is ide való lennék.
Röviden üdvözöljük egymást. Aztán tovább másznak, és utolérik Fritzet.
Ismerem a barátomat. Hegymászó önérzete igen fejlett. A legszívesebben
maga keresi meg a saját útját. Viseli ugyan a hegyi veszélyből mentők
kitüntetését, ő maga azonban nem fogad el semmilyen segítséget. így a
humoros kérdés, amelyet Anderl nyilvánvalóan hozzá intéz, hogy vajon
nem fordulna-e szívesebben vissza, Fritzet bécsiesen egyértelmű válaszra
ösztönzi.
Anderl azonban nem akar kötözködni. Olyan ember ő, akitől idegen a
rosszindulat. És túl nagy a tisztelet, amelyet Kasparek és Heckmair
egymás iránt érez. A találkozásból nem lesz nézeteltérés, nem lesz
versengés, hanem olyan bajtársi összetartozás alakul ki belőle, amilyen
ennyire szépen csak nagy ritkán nyilvánul meg ezen a falon.
Természetesen két egymástól független kötélpartiban megyünk tovább.
Anderl és Wiggerl átveszi a vezetést.
Később elmesélik, hogy megfigyelték, hogyan tért vissza Fraißl és
Brankowsky. Ekkor már nem lehetett visszatartani őket. Kora reggel
beszálltak. Most meg itt vannak. Együtt maradunk…
Hasonló ütemben haladunk a meredek gerincen a Halálbivak felé.
Amikor hosszabb déli pihenőt tartunk ott, már úgy érezzük,
összetartozunk. Egyetlen szó sem hangzik el, ami valamiféle
csalódottságnak adna kifejezést.
A hosszabb úttal kapcsolatban nincsenek nézeteltéréseink.
Pihenőhelyünktől rézsútosan balra ereszkedünk majd lefele a Harmadik
jégmezőn át a meredek Rámpa széléig, amely a Lauper-útvonal gerince
felé vezet; a Rámpából oldalmenet jobbra a Pókhoz; ezen, valamint a
hozzá csatlakozó repedéseken át fel az út utolsó szakaszának a csúcs körüli
firnmezőjére. Mindez nagyon egyszerűen hangzik. Csakhogy ezeknek a
helyeknek mindegyike egy-egy nagy kérdőjel. Ha azonban azt nézem, kik
a társaim, Fritz, Anderl és Wiggerl, akkor úgy tűnik, hogy csoportunk
minden hellyel meg fog birkózni, amely egyáltalán megmászható.
Talán a Halálbivakból a meredek falon keresztül közvetlenül is fel
lehetne jutni a Pókhoz. Ámde amikor a falon mászunk fölfelé, nem látunk
messzire. A köd játszadozik a fallal, miránk is leereszkedik. Ez az a köd,
amelyet a „kívülálló” az Eiger „vattacsomójának” nevez, s amely
szabályszerűen hozzásimul a sziklához és a jéghez. Mi nem ijedünk meg,
tőle. Márpedig az Eiger falának szokásaihoz tartozik, hogy ebédjének
elfogyasztása után fölhúzza hálósipkáját – a kíváncsiskodó emberek nagy
bosszúságára, akik odalent a távcsövek körül tolonganak. Hogy mennyire
nagy ez a bosszúság, még nem tudjuk: a távcsövekhez helyjegyeket kellett
vásárolni, amelyek tulajdonosai három percnyi látványosságban
részesültek a pénzükért, ha láttak valamit, ha nem. Így haladunk tovább, a
külvilág tekintete elől elrejtve, a 60 fok meredekségű jégmezőn át a
Rámpa széléig.
 A Rámpa. Illik ehhez a falhoz, oda, ahol minden nehezebb, mint
amilyennek tűnik. Nem lehet rajta egyszerűen „felfutni”, mert nincsenek
rajta durva lemezek, nem esik rajta jól a fogás, nincs hol megtámasztani a
lábat. A kőzet itt is lefelé rétegzett, s két kezünkön meg tudnánk számolni
a réseket, amelyekbe szögeket lehet verni. A Rámpa elején mindenesetre
jó, biztosan tartó standszögem van. Figyelem Fritzet, aki nyugodt,
egyenletes mozdulatokkal tör egyre magasabbra. Már 25 méterrel a fejem
fölött mászik.
Hirtelen megcsúszik. Kitört egy fogás? Egyik lába nem talált biztos
támaszra? Nem tudom. Minden olyan gyorsan zajlik – a barátom egy
szempillantás alatt eltűnik a tekintetem elől. Annyi kötelet húzok még be,
amennyit csak lehetséges, és várom a rántást. A standszög szilárd,
bizonyára tartani fog. Remélhetőleg a kötél is állni fogja a szakítópróbát,
ha a vállbiztosítás révén jobb a rugalmassága. Aki innen lezuhan, az a fal
előépítményének6 lábáig repül. Nekünk szerencsénk van. A kötél egy kis
hótarajon át fut, utat vág a firnbe. Ezáltal a zuhanás ereje oly mértékben
lefékeződik, hogy a rántás, amelyet nekem kell ellensúlyoznom, egészen
elviselhető. Vajon megsérült-e Fritz?
Rögtön meg is nyugszom: a barátom néhány szót dörmög, egy harcias
káromkodást. És már mászik is. Kisvártatva újra fenn van a rámpán,
mászik tovább, mintha mi sem történt volna, mászik, egészen addig, míg
odakiáltom neki: hamarosan vége a kötélnek. Amikor aztán beérem,
megnézem a helyet, ahol megcsúszott. Fritz kb. tizennyolc métert zuhant
függőlegesen lefele, szabadon a ferde Rámpáról, majd habozás nélkül a
meredek repedésen fölfele kezdett visszamászni. Egyikünk sem hozza
szóba többet az esetet.
Késő délután mind a négyen újra együtt vagyunk. Fölöttünk a Rámpa
függőleges bevágássá szűkül, benne egy repedéssel. Ezen át ömlik lefele a
víz. Egyikünknek sincs kedve ahhoz, hogy nedves ruhában bivakoljon – a
mi ruháink délelőtt, a Második jégmezőn való áthaladás során
megszáradtak. Azonkívül úgy gondoljuk, hogy elég volt erre a napra a
munkából. A repedés legyen a holnap első feladata. Felkészülünk a
bivakra.
Ez is olyan egyszerűen hangzik. És így gondoltuk mi is, amikor a
Rámpát még csak képekről ismertük, vagy távcsövön át kémleltük. Úgy
hittük, hogy szépen válogathatunk az ülőhelyek között. Valójában
nincsenek is ülőhelyek. Még egy parányi sem. Még az alkalmas állóhelyek
is ritkák.
Heckmair és Vörg bivakja alatt nagyjából másfél méterrel rendezzük be
a magunkét. Sikerül egyetlenegy szöget beleerőszakolnunk egy vékony kis
sziklarepedésbe. Rövid kis harántszög. Már egy centiméter mélyen
megakad. De szilárdan tart. Persze, ha teljes súlyunkkal rajta függenénk,
akkor az emelőhatás révén feltehetően kijönne. Ezért lefele verjük, míg a
gyűrű hozzá nem ér a sziklához. Ezzel kiküszöböljük az emelőhatást, s
rábízhatjuk magunkat acélból készült szürke kis barátunkra. Elsőként a
holmijainkat akasztjuk fel, majd magunkat is kikötjük.
A leüléshez nincs hely. A Rámpa itt keskeny és igencsak meredek. A
kötélhurkok segítségével azonban mégiscsak készítünk valami ülőkefélét,
s hogy lábunk se himbálóddzék a semmiben, még mászóhurkokat is
beakasztunk. Ezenkívül mellettem van egy parányi sima terület, amelyen
épp elfér a melegítőnk. így tudunk havat olvasztani. Mert a folyadékigénye
mindannyiunknak rendkívül nagy.
Anderlnek és Wiggerlnek sincs jobb helye. Csodálatraméltó a
bivakkirály Vörg nyugalma, aki itt sem hajlandó lemondani a lehető
legnagyobb kényelemről. Wiggerl még puha, bélelt bivakcipőjét is
fölveszi, és arcán látszik, hogy valóban élvezi a helyzetet. Nem túlzás, ha
azt mondom, hogy mindannyian nagyon jól, sőt, kényelmesen éreztük
magunkat. A tapasztalt hegymászó ezt meg, fogja érteni, a laikusnak pedig
egyszerűen el kell hinnie azt, amit mondok. Egy bölcselő, arra a kérdésre,
hogy mi a boldogság, egyszer ezt válaszolta: – Egy tejleves, egy
fekvőhely, ahol alhatunk, valamint, hogy ne legyenek testi fájdalmaink. Ez
már sok is. – Kiegészíthetnénk kissé: száraz ruha, egy sziklamászó kampó,
amelyben megbízhatunk, és felséges meleg italok. Ez a legnagyobb
boldogság az Eiger falán.
Igen. Boldogok vagyunk. A fal, a nagy hegy a legegyszerűbb módon
közös nevezőre hozta életünket. Az órák hosszat tartó főzőcskézés után
magunkra borítjuk a bivakzsákot, és megkeressük a lehető
legkényelmesebb helyzetet, amelyben alkalmasint még szunyókálhatunk is
egy keveset. Csodálatos dolog egy ilyen éjszakának elébe nézni – száraz
ruhában. Bivakhelyünk úgy 1200 méterrel lehet a hegy lábánál elterülő
csonthómezők felett.
Ez jó bivak. A testi kín és a rossz közérzet nem nyomakszik zavarólag
a gondolatok szárnyalásának útjába. Elalváskor legkoraibb
gyermekkoromból éled fel bennem egy emlék; derűs, napos kép. Nem
délibáb, amely védettséget vagy meleg ágyat varázsolna elém. Nem. Az
egyik legelső élményemre gondolok a hegyekben.
Mindössze tizenöt éves voltam. Egyedül másztam fel a Mangartra, a
Júliai-Alpok büszke hegyére, amelyre kora gyermekkoromtól fogva
vágyakozva tekintettem szülőházam ablakából, amikor csak szép volt az
idő. Időközben bezárult a kör: manapság, időskoromban, ugyanezt a képet
múzeumom és a hozzá tartozó kis ház ablakából látom. Csakhogy most
már nem vágyakozást érzek, inkább hálatelt szívvel gondolok vissza
boldog életemre. Tartottam lefele a hegyről, még telve voltam a nagy
élménnyel. Egyszer csak óriási, kilométeres hosszúságú, törmelékkőzettel
borított terepen találtam magam; ilyenekre gyakran bukkanni a Júliai-
Alpokban. Széles léptekkel siettem lefele a kietlen gleccservájaton. A nap
izzasztó forrósággal tűzött, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. A
kavicshordalék kellős közepén két sasra lettem figyelmes, amelyek egy
zerge tetemét marcangolták, nagy húsdarabokat tépve ki belőle. A
ragadozó madarak csak kelletlenül emelkedtek a magasba, észlelve
jöttömet. A látvány annyira magával ragadott, hogy elhaladva mellettük
meg, a szomjúságomról is megfeledkeztem. Feledhetetlen volt számomra
fiatal fiúként az a felismerés, hogy az egyik halála a másiknak az életet
jelenti.
Lejöttem a Weißenfelsi-tó partjára. Egy alpesi kunyhó állt ott, mellette
kút, amelyből csillogó vízsugár lövellt ki. Lehajoltam, s először a
csuklómra engedtem a vizet. Aztán ittam, ittam…
Egyszer csak ütést éreztem, igazi pofont. Magas termetű, ősz hajú
havasi pásztor állt előttem napbarnított arcával. – Miért vizet iszol?
Odabent a kunyhóban van hideg tej és tejföl. Azzal olthatod a szomjadat és
éhes sem leszel.
Sohasem fogom feledni az öreget: mérges volt, hogy jót tegyen velem.
Napokon át vendégeskedtem nála, és azt ettem-ittam, amit a havasokban
megtermelt: tejet és sajtot, tejszínt és túrót. Büszke, nagyvonalú
vendéglátó volt, és a tetejében még világot látott ember is, aki nyolc
nyelven beszélt. Évtizedeken át dolgozott hajószakácsként, és valamennyi
világtengert beutazta. Élettapasztalata pedig abban csúcsosodott ki, hogy
jó volt az emberekhez.
A Weißenfelsi-tó melletti öregemberre gondolva szunyókálok el a
Rámpán kialakított bivakban, mélyen és álmok nélkül alszom. Hogy
meddig aludtam így? Nem tudom. Egyszer csak az öreg ott áll előttem.
Almomban. A tekintete már nem jóságos. Dühödt. Az öreg mellen ragad
és megrángat.
Védekezem, de az erős ember szorításából nem szabadulhatok. Tovább
akarok aludni.
Az öreg egyre erősebben rángat és cibál. Nem ébredek föl teljesen, de
félálomban még mindig érzem az erős nyomást a mellem körül. A kötél az,
amelyen teljes testsúlyommal függök, mert álmomban lecsúsztam az
ülésemről. Tudom, hogy az Eiger északi falának rámpáján vagyok, és fel
kellene egyenesednem, följebb kellene csúsznom, és rendbe kellene
tennem kötélhurokból készített ülésemet. De letargikus hangulatban
vagyok, tovább akarok aludni. Tulajdonképpen a lelkiismeretem is
megszólalt: nem kellene állandóan ráncigálni a szöget, ha egyszer az
mindössze egy centiméter mélyen van benne a falban. Pedig olyan szép
dolog, ha az ember elengedheti magát! Csak még néhány perc, és mindent
rendbe hozok. így nyom el újra az álom.
Az elalvás pillanatában megint magam előtt látom az álomképet.
Ezúttal azonban az öreg végképp felráz álmomból. Felegyenesedem a
mászóhurokban, és a lefelé lejtő kis helyen újra elfoglalom ülésemet. Fritz
valamit mormog álmában.
Ekkor hallom, hogy Anderl és Wiggerl valamiről beszélnek a fejem
fölött. Vörg hangja gondterhelt. Kérdem, mi a baj.
– Anderl rosszul van. Az olajos szardínia, amelyet tegnap este evett,
megfeküdte a gyomrát.
Teljesen felébredtem, és frissnek érzem magam. Már a hideg is alig
érezhető. Mellettem, azon a kis sima sziklafelületen, ott áll a melegítő.
– Főzök neked egy teát, Anderl, az mindig segít.
A tea minden italok koronája. Segít legyőzni a hideget, a meleget, a
rossz közérzetet és a betegséget, a fáradtságot és a gyengeséget. Így van ez
most is. A szardíniák Anderl gyomrában megnyugszanak. Alszunk,
bóbiskolunk, mígnem a csillagok fénye halványulni kezd, és az új nap
fénye belopakodik a pirkadattal. Vége az éjszakának.
Wiggerl Vörg már hajnali négykor főzni kezd. Miként mindent, aminek
elvégzésébe csak belefog, ezt is megfontoltan, ráérősen és nagy
alapossággal teszi. Zabkását főz és kávét – nagy mennyiségben. Ettől jó
kedvre derül az ember, elűzi a hidegérzetet. Végül hét óra lett, mire újra
mászni kezdtünk. Túlzott követelmény a bivakolástól még mindig
elgémberedett tagjaink számára, hogy a reggeli torna első gyakorlataként a
bevágásban lévő repedésben kapaszkodjunk fel. Ma sem tűnik
könnyebbnek, mint tegnap. Csak a vízesés szűnt meg. Ezzel szemben a
sziklára vékony jégpáncél rakódott. Az elsőnek induló Anderl tekintete is
kissé bizalmatlan.
Az egyenes út a legjobb, mintha ezt gondolná Anderl, és nyílegyenesen
nekilódul a bevágás megmászásának. Ahol lehetséges, szöget ver be. Az
egyik biztosan megtart majd. Kifinomult technikával dolgozza fel magát
egyre magasabbra, próbálja kikerülni a jeget, ezért az áthajtó határoló
falon mászik. Már majdnem leküzdötte az áthajlást. Van ott egy fogódzó,
amely lehetővé teszi számára az utolsó nekirugaszkodást fölfelé. Valójában
nem is kapaszkodó, csak egy laza sziklatömb. A tömb kiszakad, lezuhan,
vele együtt Anderl. A következő pillanatban már az áthajlás alatt függ,
tartja a jó szög. Ezt egy ilyen fránya áthajlás nem teheti meg Anderl
Heckmairral. Anderl bepipul! Ha nem megy a jégmentes területen, akkor
hát megpróbáljuk a jégen át. Anderl fölerősíti a hágóvasakat, az új
tizenkétfogúakat.
És most valóságos akrobatamutatványt ad elő nekünk. Egy olyan
szabadon választott gyakorlatot, amilyent aligha láthattunk még. Félig
mestermászás, félig spicctánc a jégen. Spicctánc függőleges irányban.
Megtartja magát a sziklán, megtartja magát a jégen, összegörnyed, majd
magasabbra lendül, eközben hágóvasai elülső fogának hegyét
mindannyiszor belefúrja a jégbe. Csak milliméternyi mélységben, de az is
elég: Anderl leküzdi ezt a nehéz helyet, standhelyet alakít ki, szöget ver be
a fölötte kezdődő jégfalon, és segít Vörgnek az utánamászásban.
Még mindig egymástól független kötélpartikban mászunk. Fritz
Kasparek nekiveselkedik a bevágásban húzódó repedésnek. Nincsenek
tizenkét fogú hágóvasai, van ellenben saját elgondolása arról, miképpen
küzdhető le ez a hely. Közvetlenül nekivág a repedésnek, nem áll le
tárgyalni sem az eljegesedett, sem a mállékony határoló fallal.
Mestermászást mutat be, úgy küzdi le a repedést, mintha csak otthon lenne
az Enns völgyében, nem pedig a nagy Eiger falán.
Utolsónak én következem. Aztán mind a négyen újra találkozunk a
jégen, és csodálkozó tekintettel, hitetlenkedve nézünk fölfele a fenyegető
jeges áthajlásra, amely itt mintha végleg elzárná a rámpán át vezető utat.
Lehetséges itt egyáltalán a feljutás?
A védőbástya tíz méter magas. Sohasem láttam még hozzá hasonlót. De
eleinte a barátaim is teljesen tanácstalannak tűnnek. Menjünk balra? Nem!
Jobbra? Nem! A legjobbnak mégiscsak az látszik, ha egyenesen
megmásszuk. De lehetséges ez a „legjobb” megoldás? Heckmair próbát
tesz vele. Először is a kitüremkedés alatt szögeket ver a jégbe. Az egyik
mélyen belefúródik, bombabiztosan tart. Aztán Anderl magasabbra lendül.
Az áthajlás alatt jégcsapok lógnak. Az egyik ilyen jégcsapra Anderl hurkot
erősít, magasabbra tolja magát. Elképesztőnek tűnik mindez. Csakhogy
Anderlt nemigen érdekli a veszély: mondhatni centiméterről centiméterre
jut egyre feljebb. Amikor azonban a jégcsapra bízza teljes súlyát, a
csillogó képződmény letörik – és Anderl zuhan…
A zuhanást gátló szög megtart.
És megint csak a régi reagálás, amelyet már jól ismerünk nála. Az
olyan radikális elutasítás, mint a zuhanás, Anderlban vad dacot ébreszt.
Már újra meg is ragadta a kitüremkedést. Ezúttal nem bízik a jégcsapban.
Csődöt mondunk ezen a helyen? Vissza kell fordulnunk?
Anderl egy „jégfogantyút” talál. Egy felülről lefelé lógó jégcsap
egybenőtt egy alulról fölfelé gyarapodó jégcsonkkal – egy talajcseppkő és
egy boltozati cseppkő jégből, összenőve. Ez a természet szeszélye folytán
létrejött képződmény a kulcs ahhoz, miként nyílik meg a börtön kapuja.
Anderl kötélhurkot fűz át a jégfogantyún, ennek segítségével
majdhogynem vízszintesen kidől, a jégbaltával a kitüremkedés felett
bevágásokat ejt a jégen, egyik kezével megtapogatja, s megtalálja a fogást.
Még sohasem láttunk olyan mászóhelyet, amely ennyire kalandosnak,
ennyire veszélyesnek és ennyire szokatlannak tűnt volna. Fritz, aki az
Alpok számos kulcshelyét ismeri, úgy véli, hogy a Marmolata pillérén a
tetőáthajlás gyerekjátéknak tűnik ezzel a kitüremkedéssel szemben.
Mindannyian feszült figyelemmel követjük az eseményeket. Wiggerl
erősen átkulcsolva tartja a kötelet, minden pillanatban készen arra, hogy
megtartsa Anderlt, ha az ismét „megindulna”.
De Anderl nem „indul meg”. Hogy miképpen, azt mi sem értjük, de
mégiscsak elérte, hogy a kitüremkedés felett mélyen egy szöget verjen a
jégbe, és a karabinerrel beakassza a kötelet. Már halljuk is a parancsot: –
Húzd!
Vörg fölfelé húzza Anderlt a kötéllel, a szögig, a kitüremkedés fölé.
Még néhány csákányvágás, és máris halljuk: – Lazítsd!
Wiggerl lazábbra engedi a kötelet, hogy Anderl kiegyenesedhessen.
Egyúttal arra is felkészül, hogy Anderl mégiscsak zuhanhat. Heckmair
azonban már szilárdan áll a lábán, néhány métert feljebb siet, a
kitüremkedés fölött kezdődő jégmezőn nagy standlépcsőt alakít ki, és egy
hosszú szöget ver a szilárdan tartó jégbe. Aztán, mint egy rendkívül
drámai jelenet befejezéseképpen, felhangzik a megváltást jelentő kiáltás: –
Utánam!
Vörg követi. Az Eiger fala annyira hatalmas, annyira nehéz, annyira
komoly, hogy nem lehet az emberi nagyravágyás színtere. Bizonyos, hogy
a mi mászópárosunk a föntről érkező segítség nélkül is leküzdötte volna a
jégkitüremkedést, ehhez azonban órákra lett volna szükség. Órákra,
amelyek később hiányoztak volna. Így aztán Fritz habozás nélkül elfogadja
a kötelet, amelyet Vörg leereszt nekünk. Mi, akik követjük őt, már nem
éljük át a feszültséget és a nagy kalandot, hanem csak azt, milyen
vesződséggel jár a fal eddig legnehezebb részének megmászása. És nekem,
aki utolsónak mászom, valamennyi szöget ki kell vernem, és magammal
kell vinnem. Úgy lógnak rajtam, mintha karácsonyfa lennék, és a vas
csilingelése erősebb, mint ziháló lélegzetvételem – miközben egyre
magasabbra dolgozom föl magam a kitüremkedés fölé.
A fölöttünk elterülő jégmező megmászása nem nehéz összevetve azzal,
amit eddig megtettünk. Csak rövid ideig mászunk egyenesen a jégen át,
aztán nyomban jobb fele haladunk.
Könnyű sikeres hegymászóként az utánunk jövők tévedései miatt
csóválni fejünket. Nem akarom ezt tenni. Mégis csodálkozom, hogy azok
közül a partik közül, akik utánunk mászták meg a falat, sokan az említett
jégmezőn egyenesen, a Mittellegi-gerinc irányában haladtak át, és
túlságosan nagy magasságban próbálkoztak meg a Pókhoz oldalmenetben
való átjutással. Ez némi késedelemmel járt, de ez lett az 1957-es
katasztrófa oka is. Négyünk számára kezdettől fogva világos volt, hogy a
harántolást jobb fele olyan mélyen és olyan hamar meg kell kezdeni,
amilyen mélyen és hamar csak lehetséges.
És most oldalmenetben haladunk a jégmezőtől jobb fele, négyen,
egyetlen kötélre fűzve alkotunk mászópartit egy áthajtó fal alatt, málló
sziklapárkányon. Már dél lett, halljuk a lavinák süvítését és a leomló
kövek pergését, de az áthajlások megóvnak bennünket a kövektől és
hócsuszamlásoktól.
Miközben áthaladunk a Mállékony peremen – Anderl vagy hatvan
méterrel halad előttem –, hirtelen egészen komisz robaj és dübörgés üti
meg fülünket. Ez már nem kőomlás, és nem is lavina: egy repülőgép szinte
közvetlen közelünkben húz el. Jól kivehetők a bent ülők arcvonásai.
Integetnek, mi visszaintegetünk. Hans Steiner berni fényképész eközben
egyedülálló, dokumentumértékű felvételeket készít. Képeinek nagyításán
hármunkat még harántolás közben látni, míg Anderl már egy repedésben
mászik fölfele.
Ez a repedés az egyetlen lehetőség arra, hogy a letöredező Mállékony
peremről följebb jussunk oda, ahonnan tovább harántolhatunk a Pók
irányában. Anderl azt képzeli, hogy ezt a repedést is beveheti a megszokott
rohammenetben. De az Eiger falán minden meredek lépcsőfok nehezebb,
mint amilyennek kinéz: mintha sziklaszalag lenne ott, holott csak a hó
préselődött a sziklához, fogódzókat és lépcsőfokokat vélünk látni ott, ahol
valójában semmi nincs. így Anderlnek is hátra kell hagynia a hátizsákját,
hogy ballaszt nélkül újra megpróbálkozzék a hellyel. A jegesedés miatt
azonban, amellyel ezen a falon állandóan találkozhatunk, becsatolva
hagyja hágóvasait. Újfajta mászás ez: nehéz, olykor még annál is nehezebb
sziklák megmászása hágóvassal, visszavonulásra kényszerítő áthajlásokon
át. Ámde az ujjai még akkor is tartanak, amikor már azt hiszi, erőinek
végső határára érkezett. Dühödt fogcsikorgatásnak hallatszik, ahogyan
hágóvasainak hegye meg-megkaparja a kemény sziklát, s csak akkor
marad abba, amikor Anderl eltűnik tekintetünk elől. Mi, a többiek,
hágóvasak nélkül követjük.
 Sok időbe tellett, míg mindhárman sikeresen megmásztuk a harminc
méter magas, függőleges falszakaszt. De tényleg annyi az idő, hogy már
esteledik? Hirtelen olyan sötét lett! Egy pillantás az órára: kora délután
van, és mégis koromsötét. Vastag felhőtakaró sűrűsödik az égen felettünk.
És a mennydörgés, a dübörgés, amelyet a falak szegletei felfognak és
megtörve, százszorosán fölerősítve visszhangoznak, ezúttal nem egy olyan
repülőgéptől származik, amely vakmerő közelségbe merészkedve repül el
mellettünk. Az égzengés valódi.
Amikor megérkezem Anderl standhelyéhez, a másik kettő már nincs
ott. Anderl és Wiggerl újra kivált a négyes mászópartiból, hogy még a
vihar kitörése előtt elérje a Pókot.
A vihar hangulata komor, fenyegető, de ugyanakkor a szépsége
lenyűgöző. Nem sokkal ezelőtt még sütött a nap, legalábbis az odalenn,
Grindelwaldban lévő emberek számára. A hirtelen váltás jellemző az Eiger
falára. Annyira összenőttünk már vele, hogy a közelgő zivatar sem képes
megijeszteni bennünket. Sőt, fájlalom, hogy azon a helyen, ahol Fritz vár
rám, nem tudunk hosszabb időt eltölteni. Ez a hely olyannak tűnik nekem,
mint valami csoda. Ez az első, sőt, talán az egyetlen az egész 1800 méteres
falon, ahol kényelmesen el lehel helyezkedni. Nagyszerű dolog lenne, ha
elüldögélhetnénk és megpihenhetnénk itt egy kissé, ha letekinthetnénk a
falról, le a völgybe, a környező hegyekre. De az időjárás hajt bennünket
tovább. Követjük két társunkat.
A Pókhoz vezető haránt. A sziklán nincsen szalag, amelyen
végigsétálhatnánk. Viszont a fal itt vízszintesen, azaz jól rétegzett, és a
rétegek között elhelyezkedő jeges szakaszok is szilárdak és kellőképp
erősek ahhoz, hogy mélyen beléjük vágjuk jégcsákányunkat. A haránt
nemcsak természeti képként leírhatatlanul szép, de mászástechnikailag is
annyira izgalmas és biztos, hogy csaknem megfeledkezünk a közelgő
fergetegről. Nem tudom, ki adta elsőként ennek a helynek az Istenek
traverze elnevezést. De a név önmagáért beszél.
Gyorsan és anélkül, hogy komolyabb nehézségek akadályozták volna
utunkat, elérjük a Pókot, ezt a nagy jégmezőt a csúcs alatti falszakasz
közepén. Nincs időnk arra, hogy tüzetesebben szemügyre vegyük a tájat és
a terepet. És már lehetőségünk sem.
 Az ég időközben kékesfeketére váltott, majd eltűnt a szemünk elől.
Ködfoszlányok kergetőznek a hegy körül, betakarnak bennünket, ismét
felszakadoznak, szabaddá teszik a kilátást, majd ismét sűrű takaróvá
zárulnak össze. A vihar kitörésével egyidejűleg hóval keveredő daraeső
kezd hullni. Hozzá társul a villámok cikázása és a mennydörgés robaja.
Még látjuk, hogy Anderl és Wiggerl már úgy másfél kötélhosszal
felettünk kapaszkodnak felfele a Pók jégmezőjén át. Akkor aztán mi is
elkezdjük követni példájukat.
Mint erről más helyütt már szóltam, a fal csúcs alatti, szinte függőleges
szakaszának közepén elhelyezkedő meredek firn- és jégfoltját Póknak
nevezték el, mert a hómezőről fehér csíkok vezetnek minden irányban,
mintha csak egy pók lábai és fogókarjai lennének. Mindenekelőtt azonban
felfele – repedések és csatornák a csúcs firnmezeje felé –, valamint lefele,
a Halálbivak felé. Azt azonban, hogy a Pók kifejezés mennyire találó,
előttünk senki nem tudta. Mi magunk sem tudjuk még, amikor az első
kötélhosszt megtesszük. Nem tudjuk, hogy ez a hóból, jégből és sziklából
álló Pók rettenetes csapdává válhat. Nem tudjuk, hogy zápor vagy havazás
esetén a sok jégdarabka és a hó, amint a csúcs meredek firnmezőjéről
csúszik lefele, a repedésekben és a csatornákban gyűlik össze, nagy erővel
nyomul be a Pókba, ott hatalmas, mindent megsemmisítő súllyá egyesül,
végigsöpör a Pók testén, hogy aztán kifele, a mélybe sodródjon, letarolva,
magával ragadva mindent, ami nem nőtt szilárdan hozzá a Pók testéhez. A
Pókból nincs menekvés, ha a zivatar vagy a lavina ott lepi meg az embert.
Még nem tudjuk, de hamarosan megtapasztaljuk.
Már a Pók jegén állok, egészen tűrhető standhelyet vágtam ki
magamnak, amelyen hágóvasak nélkül is tartani tudom magam
valamelyest. Egy mélyen a jégbe vágott csákányból merítek
biztonságérzetet. A kötelet egy karabiner segítségével akasztottuk a szög
gyűrűjébe, azt a kötelet, amely Fritzcel kapcsol össze. Barátom küzdi
magát felfele, nagyjából húsz méterrel lehet felettem. Elmosódottan látom
csak a ködben és a hófúvásban.
Aztán egyszer csak eltűnik a szemem elől. Mintha elnyelte volna a köd.
Iszonyatos a vihar süvítése, a hódara kopogása. Megpróbálok
tekintetemmel áthatolni a ködön, hogy megtaláljam társamat. Hiábavaló
próbálkozás. Minden szürke, reménytelenül szürke.
 A vihar tombolása erősödik. Valami különös hang keveredik bele.
Valamiféle dübörgés és morajlás, valamiféle süvítő sistergés. A vihar lenne
ez? Nem! Ez már nem a vihar. Ez valami más, ami a ködből, a jégdarabkák
és hópelyhek őrjöngő táncából kibontakozva közeledik lefele, egyenesen
mifelénk.
Egy lavina!
Előfutárként kőtörmelékek, jégdarabok érkeznek. A fejem fölé rántom
a hátizsákomat. Az egyik kezemmel azt tartom, a másikkal a kötélbe
kapaszkodom, amely Fritzcel köt össze. A jeges falhoz préselem magam.
Ekkor ér el a lavina súlya. A lezúduló hótömeg robaja és zúgása elnyeli a
kövek kopogását és dörömbölését a hátizsákomon. Iszonyatos erő rángat,
próbál magával ragadni. Vajon lesz-e elég erőm ellenállni a nyomásnak?
Bajosan… Levegő után kapkodok, mindenekelőtt azt igyekszem
megakadályozni, hogy a lavina a hátizsákomat magával rántsa, valamint
hogy a lezúduló áramlat a testem és a jégfal közé férkőzzék, és így
kiszorítson a standhelyről.
De egyáltalán a lábamon állok-e még? Nem szakadt ki a jégszög? Nem.
Még állok. A jégszög pedig tart. Ugyanakkor a nyomás egyre
elviselhetetlenebb. Mikor „jön” Fritz?
Szabadon áll odafenn, nem képes a lavina nyomásának ellenállni. Le
kell, hogy sodorja… A gondolataim tiszták és logikusak, habár meg
vagyok győződve arról, hogy a lavina ki fog hajítani bennünket a Pókból,
le a mélybe, a nagy fal mentén. Csak azért védekezem, mert az ember
védekezik, amíg csak él. Az egyik kezemmel a kötelet szorítom. Mindent
meg fogok tenni, hogy megtartsam Fritzet. Eközben fontolgatom:
vagyunk-e már olyan magasan a Pókban, hogy Fritz, ha lezuhanna, nem
lent csapódik a sziklának, hanem valahol a jégmezőn marad a kötélen
függve, húsz méterrel alattam. Vajon el fogom-e viselni a súlyt, amellyel
Fritz nekem csapódik?
Mindezen gondolatok nyugodtan peregnek a fejemben, nem érzek
félelmet, nem vagyok kétségbeesve. Időm sincs a félelemre vagy a
kétségbeesésre. Mikor jön már Fritz? Valóságos örökkévalóság óta állok
ebben az aláomló és csuszamlós pokolban. Netán kövek vágták volna szét
a kötelet? Fritz lezuhant volna magában, biztosítás nélkül? Nem, ez
lehetetlen. Ez esetben az üres kötél itt lógna mellettem. De még mindig
fölfelé feszül. Fritz valamilyen módon még mindig képes tartani magát…
A lavina nyomása alábbhagy. De nincs időm fellélegezni, kiáltani. Már
meg is érkezett a következő. Súlya felülmúlja az elsőét. Ezzel eljön a vég.
Ez a megállapítás is nyugodt, majdhogynem tárgyszerű. Különös, hogy
nem foglalkoztatnak fennkölt gondolatok, amint az illendő volna, ha
egyszer eljutottunk a létezés határára. Még csak életem sem pereg le
előttem száguldó képsorokban. A gondolataim szinte banálisak,
nevetségek, jelentéktelenek. Bosszankodom kissé, hogy az
akadékoskodóknak és a mindent jobban tudóknak ez egyszer megint
igazuk lesz, vagy igaza lesz a grindelwaldi sírásónak is, aki odalent már
kinyilvánította, hogy az Eiger falával próbálkozóként az ő illetékességébe
tartozunk. Aztán felidéződik emlékezetemben egy eset, amely velem
történt meg sok-sok évvel ezelőtt a Totes Gebirgéhez tartozó Sturzhahn
nyugati falán. Télen próbálkoztam meg a nehéz sziklafal megmászásával,
és ötven métert zuhantam. Akkor sem pergett le előttem életem filmje,
akkor sem kerített hatalmába a nagy kétségbeesés, habár nagyon szeretem
az életet.
Még mindig élek.
A hátizsák még mindig védelmezi a fejemet.
A kötél még mindig átfut a jégszögön.
Fritz még mindig nem zuhant le.
És aztán jön az újabb, felfoghatatlan, most mar valóban megváltó
felismerés: a lavina nyomása alábbhagyott. A hó és a jégdara a mélyben
oszlik szét. Most már a vihar morajlása is szelídnek tűnik, amint a lavina
dübörgése abbamaradt.
Mindannyian élnek. Élnek a többiek, és élsz te is. Megtörtént a csoda
az Eiger falán. A Fehér Pók nem tartotta meg az áldozatait.
Valóban csoda történt? Kegyes volt a hegy? Megfelelő kifejezés az,
hogy a Pók szabadon engedte áldozatait?
A hegymászók nemcsak a tett, de a tények emberei is. Az ehhez
hasonló gondolatokat csak a visszanyert élet fölött érzett öröm első
impulzusaival magyarázhatjuk. A józan megfontolás próbáját azonban már
nem állják ki. A csodát nem a természet és nem a hegy eredményezte, a
kegyet sem ők gyakorolták: minden az ember akaratára vezethető vissza,
arra, hogy a legnagyobb veszély pillanataiban is helyesen cselekszik-e.
Mindössze szerencsénk lett volna?
„Tartósan szerencséje csak a derék embernek van” – mondotta egyszer
valaki. Én nem vagyok annyira merész, hogy azt állítsam, mi, hegymászók
mindig derekasan helytállunk. Azt hiszem, az Eiger falán, a Pókban
kialakult helyzetünkre jobban illik Alfred Wegener egyik mondása: „A
szerencse nem más, mint legutolsó tartalékaink mozgósítása.”
Mozgósítottuk legutolsó tartalékainkat.
Fritz Kasparek húsz méterrel fölöttem állt a jéggel borított sziklafalon.
Amikor hallotta közeledni a lavinát, villámcsapásszerű reagálásként egy
jégszöget próbált meg beverni. A félelemre egyetlen másodperce sem
maradt. A szög eleinte, amikor az első lavina legördült, csak néhány
centiméter mélyen fogott a jégben, tehát egészen laza volt. A nagy veszély
ellenére Fritz a laza szögre gondolt, miközben a lavina rázúdult a maga
teljes súlyával. A jégszögnek nem szabad elvesznie, nem szabad, hogy a
lezúduló jég- és hótömeg a maga iszonyatos súlyával vagy a legördülő
kövek kiszakítsák. így egyik karját Kasparek védelmezőn a szög fölött
tartotta. Kövek záporoztak a kezén, leszakították róla a bőrt. Nagy volt a
fájdalom, de még nagyobb volt az akarat, hogy megvédelmezi a szöget. És
amikor az első és a második lavina között rövid szünet következett be, a
szöget egészen a gyűrűig beverte a jégbe, és a karabiner segítségével
felfüggeszkedett rá. Ez. volt az oka annak, hogy Fritz nem „jött”…
És csak később, amikor a pillanat feszültsége már elmúlt, akkor
emlékeztem vissza arra, hogy ugyanebben a rövid szünetben a
biztonságom növelése érdekében egy kötélhurokkal én is ráakaszkodtam a
magam szögére. Heckmairt és Vörgöt a lavina egy kiugrón lepte meg,
nagyjából húsz méterrel a Pók sziklapereme alatt. A terep alakzata
következtében a lavina nem sokkal kettejük feje fölött két áramlatra
szakadt. Amennyi hó és jégdara Heckmair és Vörg fölött elszáguldott, még
mindig elegendő lett volna ahhoz, hogy akár az ilyen tapasztalt és kiváló
embereket is magával sodorja. Egyiküknek sem volt már módja arra, hogy
biztos szöget verjen a jégbe – és nem csak azért, mert erre nem maradt
elegendő idő. Szögük sem maradt; én gyűjtöttem össze mindahányat. A
partit záró emberként jó tízkilónyi vas volt nálam, amit én szedtem ki a
falból.
 Heckmair mindössze a jégcsákányával tartotta magát. A jégfolyam a
csípője fölöttig ért, már-már azzal fenyegette, hogy úgy elsöpri, mint egy
száraz levelet. Anderl ereje azonban ellenállt a majdhogynem
elviselhetetlen nyomásnak. És a vezető mászó egyszersmind a csapat élén
álló bajtársnak is bizonyult. Habár a baj igen nagy volt, arra még volt
ideje, hogy a társára, Wiggerlre is gondoljon, aki valamivel lejjebb a
kiugrón állt a feje tetején. Egyik kezével Anderl a rögzítés helyén a
csákányt markolta, a másikkal Wiggerl gallérját szorongatta. Így vészelték
át a lavinák támadását.
Csak most, a veszély elmúltával érezte Fritz az égető fájdalmat
„megnyúzott” kezén. Csak most kiáltott fel Heckmairnek és Vörgnek: –
Dobjatok nekem egy kötelet! Megsérültem.
Sokáig tartott, míg a kötelet összecsomózták, és abba az irányba
hajították, ahol Fritz állt. Még mindig hiányzott azonban tíz méter.
Kaspareknek tíz métert szabadon kellett fölfelé másznia, mígnem végre rá
tudta csatolni magát a kötélre.
Szerencse? Az nem más, mint a végső tartalékok mozgósítása. Milyen
igaza is volt Wegenernek!
Hallgassuk meg, hogyan írja le Heckmair a lavina végét és azt az
örömet, amelyet afölött érzett, hogy mindannyian életben vagyunk:
„Lassan megint világosabb lett, a nyomás alábbhagyott. Éreztük, de
alig hittük, hogy sikerült.
– Mi történhetett a többiekkel?
A köd még ritkásabbá válik – és ekkor…
– Wiggerl! Még rajta vannak!
Hogyan volt ez lehetséges? Ez valóságos csoda volt.
Kiabálni kezdtünk, és tényleg választ kaptunk tőlük.
Leírhatatlan öröm vett erőt rajtunk. Azt, hogy a bajtársiasság érzése
ennyire erős lehet, csak akkor vesszük észre, ha halottnak hitt barátainkat
élve látjuk viszont…”
Megint együtt vagyunk valamennyien, a Pók felső szélén. Lenyűgöző
boldogság, hogy újra láthatjuk valamennyi barátunk megszokott arcát.
Barátságunk külső jeleként elhatározzuk, hogy most már együtt maradunk,
egyetlen mászópartit alkotunk – egészen a csúcsig. És vezetőnknek
Anderlt választjuk. A Pókon végigsöprő lavinák nem tudtak bennünket
lesodorni a falról. Magukkal sodorták azonban a személyes hiúság és az
önző becsvágy legutolsó maradványait is. A barátság az egyetlen, ami
számít ezen a hatalmas falon, az akarat és a bizonyosság, hogy mindenki a
tőle telhető legjobbat teszi. Mindenki felelős a másik életéért. Többé nem
szakadunk el egymástól. Nagy öröm érzése kerít hatalmába
valamennyiünket. És ebből sarjad ki a bizonyosság, hogy feljutunk a
csúcsra, onnan pedig meg fogjuk találni az utat vissza a völgybe, az
emberek közé. Majdhogynem derűs nyugalommal folytatjuk az utat
felfelé.
Az Eiger általunk kezdett megmászása a nyilvánosság érdeklődésének
középpontjában áll. Mi azonban erről nem tudunk. Mégis érdekes, hogy az
Eiger falán történtek mennyire az érdeklődők szeme láttára zajlanak.
Ulrich Link, a neves müncheni újságíró, a Kleine Scheideggen kialakított
megfigyelőhelyéről a következőképpen számol be:
„Szombaton, déli fél egy tájban időjárás-változás jelei mutatkoztak az
Eigeren. A Lauterbrunnen völgye fölé palaszürke felhőfüggöny húzódott,
sötétlőn, fenyegetőn. Ez idő szerint a négy hegymászó, ötórás kőkemény
munkával leküzdötte a »Ferde Szurdok«-ot, amely talán a legnagyobb
nehézséget jelenti az egész falon… Déli egy órakor mind a négyen
egymást követve másztak a hómező bal szélén. Heckmair, a hegyi vezető,
aki a legedzettebb és talán a legnagyobb tapasztalattal rendelkezik
közöttük, az élen halad…
Egy felhő aztán fél órára eltakarta a mászókat tekintetünk elől.
14 óra 30-kor a fal ismét láthatóvá vált. Ekkor már átjutottak a
hópárkányon, az első épp ekkor érte el a »Pók«-nak nevezett hómezőhöz
való átmenetet. Heckmair, aki a szombati napon végig az élen haladt,
lendületesen lépett a Pók területére…
Ezalatt Kasparek és Harrer a hópárkány végén pihent. 15 órától 15 óra
30-ig a fal ismét felhőfüggönybe burkolódzik. 15 óra 30-kor a felhők
elvonulnak, és a fal ismét láthatóvá válik. Az emberek tolonganak a
távcsövek körül. A második parti első embere épp most ér fel a Pókba.
Abban a pillanatban, amikor Heckmair a felső hókuloárnál magasodó
sziklatömböt eléri. A második parti lassabban halad, de éppannyira
magabiztosan és körültekintően, mint az első. Heckmair és Vörg már 3600
méter magasban jár! 16 óra 10 perc. A fal ismét elrejtőzik a ködben.
Gondjainkkal és reményeinkkel újból egyedül maradunk. A csúcs még 350
méterrel magasodik négyük felett!
Most megint nagyon rosszra fordul az időjárás. Egyik órában így, a
másikban úgy, és még csak azt sem lehet tudni, hogy jó vagy végleg rossz
fordulatot vesz-e a történet. A Lauterbrunnen völgye fölött minden
piszkosszürke. A Jungfrau és a Mönch felhőbe bújik. A
gleccserszakadékok fakókéken és kékeszölden világítanak a fojtottan izzó
fényben. Az esőfelhők közül egy darabon kikandikál a kék ég. Odaát, a
Große Scheidegg fölött még minden világos. De a vihar
feltartóztathatatlanul közeleg. A második partinak még a Pók tölcsérében
kell lennie.
16 óra 25. Csöndes eső csöpörög, majd pontosan 16 óra 30-kor, mintha
csak felszakították volna középütt a felhőket, irdatlan méretű, égzengéssel
kísért felhőszakadás zúdult ránk. Őket ez ott fenn a falon bukóhullámként
érhette. És már sok szólamban fel is hangzanak a borzalom kétségbeesett
kiáltásai! A fal: egyetlen elborzasztó vízesés az északi fal teljes
szélességében. Tíz, tizenkét, tizenöt széles, fehéren habzó útvonalon zúdul
lefelé a víz a sziklák közül. Alpiglen fölött nagy ívben csodálatos
szivárvány képződött. Kinek lenne azonban most erre szeme, ki tudna
gyönyörködni a színek pazar játékában? Ketten még a hómezőn vannak,
teljesen kiszolgáltatva az alázúduló áradatnak. Meg tudnak-e vajon
kapaszkodni?
Most végre továbbhúzódik a felhő. A távcső megint tiszta. Íme, itt a
nagy hómező… és ott vannak, ott vannak ők is. Épségben átvészeltek az
alázúduló áradatot. Vörgnek és Heckmairnak bizonyára könnyebb volt a
helyzete, a kuloár melletti sziklák közé menekültek. A fal megint nem
látszik… 18 óra 45-kor mind a négyen ismét együtt vannak, és tovább
haladnak a hópárkány felső vége felé. Este hét óra. Mind a négyen elérték
a hópárkány felső végét. Este nyolc óra. Még mindig mennek tovább. Vagy
nem találtak bivakhelyet, vagy addig akarnak menni, ameddig csak a
nappali fény ezt lehetővé teszi, minél közelebb a csúcshoz. Most 3700
méter magasan vannak, már jóval a Pók fölött, és ezzel tizennégy óra alatt
nagyszerű teljesítményt nyújtottak… 20 óra 30 perc. Megint eleredt az eső.
Azokban a rövid időszakokban, amikor a felhők szabad rálátást engednek
a falra, megint látjuk őket. Mennek tovább…
 Este kilenc óra. Még mindig mozgásban vannak. Nyilván éjszakára
rendeznek be maguknak egy helyet. Kaspareknek és Harrernek ez lesz a
harmadik, Vörgnek és Heckmairnak a második bivakja. Feltehetően
alkalmatlan pihenőhelyen, nedves ruhákban kemény követelményeket
támaszt majd velük szemben. De keményfából faragták mind a négyüket!
Este tíz óra. Teljesen besötétedett. A négy mászónak most egyetlen
feladata van: ki kell bírniuk az éjszakát. Élelmiszerkészletük négy-öt napig
elegendő. Bizonyára nemigen tudnak aludni az éjszaka, és a kis
főzőedényük körül kuporognak, majd forró teát készítenek és meleget adó
ételeket. Most már nincs visszaút…”
Ennek a lelkiismeretes és szakszerű újságírónak ez a beszámolója egy
hegymászó szemszögéből is örvendetes: úgy van megírva, hogy
lebilincselő a laikus számára is, de nincs benne semmi fölösleges
dramatizálás, semmi olcsó, íróasztal mellett kiagyalt szenzáció. A puszta
tényfelsorolása, a természet pontos megfigyelése, a fal érzékletes leírása
önmagában is rendkívüli.
Egy dologban azonban tévedett Ulrich Link: nem állt módunkban, hogy
a „főzőnk körül kuporogjunk”, mert ehhez túl szűk volt a hely.
Ugyanakkor a főzésnek mégis nagy szerep jutott.
A bivakhelyünk: nem számítva azon repedés fölölti helyet, amely az
Istenek traverzéhez vezet, nincs hely, ahol leülhetnénk, nincs egy tenyérnyi
hely sem, ahol alapos előkészületek nélkül bivakolni lehetne.
Egy jégkitüremkedés leküzdése után egy sziklapárkányra jutunk ki,
amelyet áthajlás véd a kőomlástól és a lavináktól. Ha azt mondom
„párkány”, ezt nem szabad úgy elképzelni, mintha valamiféle egyenletes,
kényelmes terület lenne, ahol le lehet ülni. Mindamellett túl keskeny, és
lefelé lejt. Akad egy hely, ahol Heckmairnak sikerül szilárdan beverni egy
sziklaszöget, majd nagy türelemmel további szögeket, amelyekre fel tudja
akasztani a holmijaikat, és biztosítani tudja Vörgöt és saját magát. Ami
számunkra ott már nincs hely. A barátainktól háromméternyi távolságra
rendezkedünk be mi, Fritz és én. A sziklaszalag alig cipőnyi széles,
úgyhogy szorosan a sziklához préselődve, éppen hogy egyenesen tudunk
állni. Sikerül beverni egy szöget, amelyhez hozzákötjük magunkat. Ennek
ellenére az ülés nem nagyon akarózik sikerülni a párkány külső élén.
 Ekkor rájövünk a megoldásra. Kiürítjük a hátizsákjainkat, azokat is a
szögekre akasztjuk úgy, hogy a lábunkat beléjük tudjuk rakni, s ezzel
támaszt nyerünk. így rendben lesz. így már menni fog.
Köztünk és két másik társunk közt korlátkötél van kifeszítve, amelyen
egy karabinerre akasztva főzőedény ingázik ide-oda. Wiggerl Vörg vette át
az expedíció szakácsának fontos szerepkörét. Még ha nem tudunk is a
főzőedényünk körül „kuporogni”, mint azt Ulrich Link feltételezte,
Wiggerl főzőedényének duruzsolása kedélyes hangulatot teremt. Szilárd
ételt senki sem kíván. Csak inni akarunk. Így Wiggerl kávét főz. Órák
hosszat. Minden alkalommal, amikor egy csészényi elkészül, iszik belőle
egy kortyot, és az edényt a megfelelő sorrend szerint továbbadja.
A jó kávé elképzelhetetlen cigaretta nélkül, ha egyszer az ember
dohányzik. Fritz az egyetlen szenvedélyes dohányos négyünk közül. A
cigarettái azonban nem állták a sarat az esőből, jégverésből, hóból és
lavinából álló áradattal szemben. Átnedvesedett és felázott valamennyi.
Fritz, aki egy árva szót sem szólt, egyetlen sóhajt sem engedett meg
magának, habár felsebzett keze nagyon fájhatott, cigarettáira gondolva
elérzékenyül: – Bárcsak rágyújthatnék egy száraz cigarettára, száraz
gyufával…
Nem tudom, mit adnék érte, ha teljesíthetném a kívánságát. De nincs
cigarettám.
Ekkor eszembe jutott, hogyan ismertem meg annak idején Fritz
Kaspareket. Az 1930-as évek elején jártunk. Fiatal diákként a hegyek iránt
érzett lelkesedésem nagy volt, a pénzem kevés. Ez volt az az időszak,
amikor sikerült kiviteleznünk azt a bűvészmutatványt, hogy harminc
schillinggel a zsebünkben hosszú heteket töltöttünk a Dolomitokban.
Közlekedési eszközünk a bicikli volt, s mivel akkoriban Olaszországban
még ehhez is jogosítvány kellett, ami megint csak pénzbe került,
naphosszat gyalog közlekedtünk az országutakon, hogy az egyik
hegységtől eljussunk a másikig. így Sillian mellett hagytam a biciklimet,
és gyalog mentem át az olasz határon a dél-tiroli Innichenbe. Éhes voltam,
a szomjúság még komiszabban gyötört, az a gondolat azonban, hogy
mennyire lapos a pénztárcám, arra kényszerített, hogy egyszerűen
elsétáljak a vendégfogadók és üzletek mellett, amelyeknek kirakatában a
legcsodálatosabb gyümölcsök és finomságok pompáztak.
 Ekkor egy kiránduló jött velem szemben. Ő is hatalmas hátizsákot
cipelt, jellegzetes hegymászó-hátizsákot. Szőke üstöke volt, a szeme
vidámságot sugárzott, az arcát nap barnította. Szemügyre vettük egymást,
mindegyikünk felismerte a másikban a rokon lelket, és biccentettünk.
Ekkor a szőke fiú, aki az osztrák határ irányában haladt, odakiáltott
hozzám:
– Hé, ki vagy? Honnan jössz? Hová mész?
– Én vagyok a Heini Harrer Grazból és a Sexteni-Dolomitokba
igyekszem.
– Én meg a Fritz Kasperek vagyok Bécsből.
Fritz Kasparek… A neve már ismerős volt. Az egyik legjobb és
legeredményesebb bécsi hegymászó. A Marmolata-csúcs, a Westliche
Zinne, az admonti Reichenstein északi fala, északi pillére. Számtalan
nehezebbnél nehezebb mászóútvonalon és új utakon járt már. Csak néhány
évvel volt idősebb nálam. Mégis magáztam, a nagy név iránt érzett
tiszteletből.
Kasparek a fejét csóválta: – Ugyan már! Én vagyok a Fritzl, te meg a
Heini, és kész! – Majd minden átmenet nélkül folytatta: – Éhes vagy, mi?
Meg szomjas? És nincs pénzed?
Bólintottam.
Kasparek ledobta a hátizsákját, intett, menjek oda az országúi mellett
húzódó rét szélére, leült, majd hatalmas zacskót húzott elő a hátizsákjából
telis tele felséges körtével és őszibarackkal: – Nesze egyél!
Nem kérettem magam. Megettük az összes gyümölcsöt, mindenestől, és
be kell vallanom, hogy Fritz csak feleannyit evett, mint én. Nevetett, felállt
és kezet fogott velem: – Szervusz, a viszontlátásra!
És már ment is tovább az osztrák határ felé. Sokáig néztem utána.
Akkor még nem tudtam – nem is Fritz Kasparek lett volna, ha ezt akár egy
szóval is megemlíti –, hogy a gyümölcsöt minden maradék pénzéből vette:
ez volt az élelmiszerkészlete egészen Bécsig. Sillianból még 500
kilométert kellett tépnie a biciklivel Bécsig, anélkül, hogy egyetlen garas
lett volna a zsebében, vagy lett volna mit ennie. Talán hamisítatlan bécsi
kedvessége arra indított egy-egy parasztot, hogy meghívja egy pohár tejre.
Nem tudom. Azt ellenben az olvasó meg fogja érteni, mennyire szomorú
voltam az Eiger északi falának felső részén a bivakban, hogy nem
tarthattam oda Fritznek egyetlen száraz doboz cigarettát sem, mondván:
Nesze, gyújts rá! – úgy, ahogyan ő tartotta nekem oda annak idején a
forróságtól izzó úton a gyümölcsös zacskót: – Nesze, egyél!
Már éjjel tizenegy óra van. Wiggerl felhagyott a főzőcskével, és
„nyugovóra tért”. Még itt, ezen az icipici kis bivakhelyen, 3750 méteres
magasságban, 1500 méter magasan a Föld szilárd talaja fölött sem mondott
le bivakcipőjének kényelméről. Anderlnak magán kell tartania a
hágóvasakat, hogy valahol kitámaszthassa magát a jégen, és támasztékot
tudjon találni. A feje azonban Wiggerl széles hátán nyugszik. Reggel aztán
megtudjuk, hogy Vörg az egész éjszakát mozdulatlanul ülte végig, meg
sem moccant, nehogy Anderl álmát megzavarja. Fritz és én a bivakzsákot
magunkra terítettük; az a megoldás, hogy a hátizsákokat alkalmaztuk
lábtámaszként, bevált, és hamarosan hallottam magam mellett alvó
barátom mély, szabályos légzését. A sátorzsák kis ablakán keresztül látom,
hogy nincsenek csillagok az égen, és hogy az idő még mindig rossz.
Biztosan havazni fog. Időről időre egy-egy kisebb lavina érkezik felülről.
Éppen, hogy csak érinti a sátor ponyváját. Ez csöndes, súrolásra
emlékeztető zörejjel jár, mintha csak egy kéz simogatna…
Engem nem nyugtalanít az időjárás. Nagy nyugalom telepedett rám
Nem mintha megadtam volna magamat a sorsunknak, hanem azon
meggyőződésem miatt, hogy holnap – bármilyenek legyenek is az időjárási
viszonyok – elérjük a csúcsot, és vissza fogunk jutni a biztonságot nyújtó
völgybe. Ez a békesség bennem tudatosan átélt boldogságérzetté
fokozódik. Az ember gyakran átéli a boldogságot. De nem ismeri fel. Csak
jóval később tudja meg: akkor boldog voltál! Én ellenben itt, a
bivakhelyünkön vagyok boldog. És tudom, hogy az vagyok. Hely szerint
ez a bivak az Eiger falán található, Fritznek és nekem a harmadik, a
legszűkösebb. És mégis a legszebb.
Hogy lehetséges ez? Mindennek az oka a nyugalom, a békesség, az
öröm, a nagy megelégedettség – amelyet mindannyian érzünk.
Ha a helytállás elmúlt óráiban egyikünk csődöt mondott volna, ha csak
egyetlen másodpercre csődöt mondott volna… Ha valakinek közülünk az
önfenntartási ösztöne azt súgta volna, meneküljön a társaságból, hogy
ezzel magát mentse, senki sem rótta volna föl neki. Társai nem taszították
volna ki, legfeljebb kissé hűvösebben üdvözölték volna. Ámde az az
örömérzet, amely a közösségben való feloldódásból származik, idegen
maradt volna számára. És mindannyiunkat az öröm érzete tölt el ezen a
bivakhelyen, itt, az Eiger falán. Havazik, és a sátrat súrolják a lecsuszamló
hótömbök. A boldogságérzet ugyanakkor bennünk lakozik. Szép
gondolatok foglalkoztatnak bennünket, és elalszunk…
Az önigazolás élménye voltaképpen nagyképű kifejezés egy őszinte
érzésre; ellentmondásban áll a csöndes számadással, amelyet az ember
saját magával kapcsolatban végez. Teljesen hamis dolog azonban, ha az
önigazolásról azt állítjuk, hogy az a hegymászás mozgatórugója. Ezt a
komplexusok javíthatatlan értelmezői agyalták ki, mert jobb nem jutott
eszükbe egy számukra megmagyarázhatatlan jelenség megmagyarázására.
Ha például magam elé képzelem Fritz Kasparek arcát és egy ilyen főokos
megkérdezné, önigazolásból mászik-e hegyet, önkéntelenül
elmosolyodnék.
Nincs egyetlen olyan hegymászó sem, aki az önigazolás szándékával
mászna meg egy nehéz sziklafalat. 1 la a hegyen még a legnagyobb
veszély pillanataiban is a társára gondol, ha a személyes dolgokat a közös
dolgok érdekében háttérbe szorítja, akkor helytállt. Feltehetően a
mindennapi élet vészterhes pillanataiban is helyt fog állni, például árvíz
vagy tűzvész idején. Az a tudat, hogy a legjobbat cselekedte, neki már
elegendő. Az önigazolás szenvedélye sohasem lehet mozgatórugó a
számára.
Bosszankodva gondolok egynémely kritikusra, aki az extrém
helyzeteket vállaló hegymászókat szellemileg nem tekinti normálisnak.
Nem tudok elképzelni normálisabb embereket, mint három barátomat.
Bizonyos, hogy az a helyzet, amelyben most benne vagyunk, rendkívüli.
Ugyanakkor az a mód, ahogyan a rendkívüli helyzetekben reagálnak,
teljességgel normális. Fritz száraz cigarettát akart, Wiggerl kényelmes
cipőt húzott a lábára a bivakoláshoz, Anderl pedig az igazak álmát alussza,
összenőve hágóvasaival, míg Wiggerl széles háta védelmezi.
Ennek a bivakéjszakának a harmóniája és a békéje az ébrenlét és az
álom közötti homályállapotba enged átcsúszni. A test pihen, szinte
anyagtalanná válik. A hideg nem kínoz, mindössze emlékeztet arra, hogy a
nagy falon vagyok, ugyanúgy, mint kissé görcsös testhelyzetünk a
hátizsákos bivakolás során. De ez sem gyötör. Feltehetően ugyanilyen itt a
helyzet, mint az életben: az öröm érzete az ellentétből fakad. Mennyire
megbecsüljük a mostani bivakhelyünket azt követően, hogy néhány órával
korábban a Pókban még lavinák zúdultak a nyakunkba!
Sátrunk fölött nagy erővel csúszik le egy hótömb. Felébredek. A kis
ablakon keresztül beszűrődik a hajnali szürkület. Új reggel közeledik. De
nem a felkelő nap színpompájával ad hírt magáról, nem a halványkék,
ragyogó égbolttal, amelyen az új nap ragyogása kioltja a csillagok fényét,
hanem szürkén kibontakozva a szürke ködből. Amikor levetjük
sátorzsákunkat, téli táj tárul fel előttünk. Még mindig havazik. Eltakar
mindent, ami szögletes, mindent, aminek éle van. A mi sziklaszalagunk is
eltűnt. Barátaink néhány méterre tőlünk úgy néznek ki, mintha a
függőleges sziklafalra ragasztották volna őket. Abszurd már önmagában az
a gondolat is, hogy ebben a környezetben, amelyet a fantázia legmerészebb
szárnyalása sem tudna vadabbnak elgondolni, emberek életben vannak, és
hogy ezek az emberek ma ebből a függőleges, eljegesedett, hóval borított
sziklabörtönből ki akarnak majd szabadulni. Élünk! Nemcsak hogy fel
akarunk jutni a csúcsra, de meggyőződésünk, hogy vállalkozásunk
sikerülni fog.
Fent, a szikla pereme fölött halljuk a vihar süvítését. Nálunk szélcsend
van. Szelet csak a felülről érkező és felettünk elsuhanó lavinák okoznak.
Kitapasztaljuk, milyen útvonalon közlekednek a lavinák, és aszerint
fogunk haladni. Nyomasztóan hat a kedélyre az a gondolat, hogy mi
történne, ha még lejjebb állnánk, és csak most kellene átjutnunk a Pókon.
A kis lavinacsuszamlások, amelyek a csatornákon keresztül érnek el
bennünket, a nagy lavináknak csak részei; ezeket számos csatorna táplálja,
amelyek a Pók jégmezején áthaladva csúsznak a mélységbe. Szerencsések
vagyunk, hogy már ilyen magasra feljutottunk. Ugyanakkor az is világos
számunkra, hogy a szűk bivak semmiség volt ahhoz képest, amilyen
feladatokat a mai nap tartogat számunkra.
Jó formában vagyunk. Kasparek kezén mintha alábbhagyott volna a
fájdalom. Anderl nagyszerűen kialudta magát, hála Wiggerl széles
vállának. Wiggerl ismét szakácsként tesz ki magáért. Teli fazekakban főzi
a kávét, sűrített tejben egész tábla csokoládékat old fel, bőséges és
fenséges reggelit készít. Eközben tanácskozunk. Rosszabbra fordulni az
idő már nem fog, ugyanis ennél rosszabb nem is lehetne. Annyira rossz,
amennyire mindig is volt az Eiger falán, amikor több napon át tartózkodtak
rajta emberek. Élelmiszerünk és tüzelőanyagunk még lenne elegendő
ahhoz, hogy napokon át itt rostokoljunk. De mit nyerünk ezzel? Még ha
holnap vagy holnapután, vagy három nap múlva szebbre fordul is az idő,
akkor is napokra lenne szükség ahhoz, hogy a falon a körülmények jobbra
forduljanak, és a sziklák járhatóvá váljanak. Hagyjuk, hogy a végtelen
várakozás felőröljön bennünket?
„Lezuhanni jobb, mint megfagyni” – mondta egy alkalommal Michel
Innerkofler, a Dolomitok híres hegyivezető-dinasztiájának doyenje. Arra
nem gondolunk, hogy lezuhanunk, de még kevésbé gondolunk arra, hogy
megadjuk magunkat, csak azért, mert a fal téli ruhát öltött. Elindulunk.
Amikor megszületik a döntés, könnyítek hátizsákjainkon. A
feleslegessé vált felszerelés és élelmiszer egy részét lehajítom a falon. Egy
egész vekni kenyér is közte van, amely szédületes repüléssel tűnik el
alattunk a ködben. Kemény fiatalságom volt, és sohasem történt meg
velem, hogy akar egy ellen darabka kenyeret is elhajítottam volna. Most
ellenben valósággal szimbolikus jelentősége van ennek: Indulunk! Most
már csak fölfelé mehetünk. Visszaút nincs. A múltnak vége, csakis a jövő
számít. A jövő pedig a csúcshoz vezető behavazott, eljegesedett falon
keresztül visz. Azt hiszem, teljesen tisztában kell lennünk azzal, hogy az
utolsó hidat is fölégettük magunk mögött: csakis előre tudunk menni, ha
képesek akarunk lenni arra, hogy minden erőnket, minden gondolatunkat,
minden energiánkat erre az utolsó menetre összpontosítsuk, mert már
mögöttünk van a point of no return.
Megyünk. Anderl kivezet bennünket a falról. Ez lesz Anderl Heckmair
nagy napja.
Józanul megfontolva a dolgot, ma is, amikor ezeket a sorokat írom,
meg vagyok győződve arról, hogy kijutottunk volna a falról akkor is, ha
nem lett volna felülről biztosításunk. Fritz is, habár a keze megsérült. Igaz,
nem mindent úgy oldottunk volna meg, mint Anderl vezetésével. Talán
még egyszer kellett volna bivakolnunk. Feltehetően ebbe sem haltunk
volna bele. Úgy hiszem, mindannyian elég jók voltunk, elég erősek, elég
tapasztaltak. De vajon rosszabbak leszünk-e azáltal, leesik-e a korona a
fejünkről, ha elismerjük és csodálóan megállapítjuk, hogy valaki jobb volt
nálunk?
 Újra mászópartivá állunk össze. A sorrend a következő: Anderl,
Wiggerl, én és Fritz, aki ezen a napon utolsónak megy, hogy sebesült
kezével ne kelljen engem tartania a kötéllel.
Már a mászás kezdete talányokkal szolgál Anderl számára.
Mindenekelőtt döntenie kell, merre haladjunk. Az eljegesedett, áthajló
repedésszerű kéményen keresztül, amely átkozottul nehéznek tűnik,
viszont biztonságot nyújt az alázúduló lavinákkal szemben? Esetleg a tőle
balra fekvő, jeges és meredek csatornán át, amelyen időről időre kisebb
lavinák söpörnek végig? Anderl a kémény mellett dönt. Wiggerl biztosít.
Heckmairnak már a kezdet kezdetén szögeket kell bevernie. A kémény
annyira nehéz, hogy még az ő mesterségbeli tudása is kevésnek bizonyul
hozzá.
Vissza tehát, és indulás a csatornán keresztül, miután a lavinák
menetrendjét némiképp már ismerni véljük. Szakadatlanul havazik,
mégpedig most, nappal, esővízzel elegyedő hó esik, ez pedig erősen
csúszik, és a lavináknak még nagyobb nyomatékot kölcsönöz. Ugyanakkor
ez az áthajló csatorna lavinák nélkül is annyira nehéz, hogy Anderl kétszer
is megcsúszik, és csak harmadjára sikerül neki, már a jól ismert dühödt
támadással, megbirkóznia a hellyel és a csatornától balra elérnie egy kis
sziklafejet. Csákányával eltakarítja a jeget és a havat, így használható
standhelyet nyer.
– Utánam!
Vörg, majd mi ketten is követjük. És aztán Anderl tovább mászik a
terepen, amely mindenkitől a legtöbbet követeli. Egyvalamit most nem
tehet: ráérősen nem mozoghat, a hócsuszamlások közötti szünetekben kell
elérnie a legközelebbi standhelyet, a legközelebbi biztos pontot, még
mielőtt alázúdulna a következő hótömeg. Biztos standhely? Egy lépcsőfok
a jégben, egy jégszög, amelybe az önbiztosítót be lehet kötni – ez a
legtöbb, amit itt remélhetünk. Minél magasabbra jutunk azonban, annál
vékonyabb lesz a jégréteg a csatornában. Nem viseli el a csákányütéseket.
Ebbe a jégbe már nem lehet biztosan tartó szögeket beverni. Az acélszögek
áthatolnak rajta, megakadnak a sziklákon, meghajlanak, elgörbülnek.
Mindannyian egy kötélen vagyunk. Ha az első lezuhan, és a második
nem tudja megtartani, meg kell próbálkoznia azzal, hogy fékezze az esést.
És ha engem is kiszakít, az egész súly Fritzre nehezedik. Egy ember nem
képes három zuhanó testet feltartóztatni ezen a terepen, itt a falon. Ezt
mindannyian tudjuk. Mindenekelőtt Anderl van ezzel tisztában, aki
gyakran szinte a zuhanás határán mozog, kénytelen így mozogni, hogy utat
törjön a csúcs felé. És egyszer csak majdnem csődöt mondunk. A kis
sziklafejen állok, és biztosítom Fritzet. Harminc méterrel fölöttem Wiggerl
áll, és biztosítja Anderlt, aki valahol toronymagasan fölöttünk a ködben és
a hófúvásban a jeges sziklával, a csalóka jégcsatornákkal és a
hócsuszamlással küzd. Nem látjuk barátainkat fölöttünk.
Fritz itt van mellettem.
Wiggerl azonban nem ad parancsot arra, hogy kövessük. Hangokat
hallunk, elfojtott kiáltásokat. Vajon mi történhetett odafönn?
Most csak morajlást hallani. Ebben a pillanatban egy lavina érkezik
odafentről. Ez nem valami rendkívüli dolog, ehhez már hozzászoktunk. Ez
a hó azonban nem fehér. Vöröses a színe. Vér lenne?
Igen, az. Nyomban egy kötszercsomag doboza érkezik odalentről,
végül pedig, egy üres orvosságos fiola. – Halló! Mi történt?
Válasz nem jön. A várakozás örökkévalóságnak tűnik számunkra, a
kétely és az aggodalom révén kínszenvedéssé teszi. Újabb, menetrendszerű
lavina érkezik iszonytató súllyal. És csak aztán halljuk végre a megváltást
jelentő felszólítást, hogy kövessük őket.
Vörg behúzza a kötelet. Úgy húzza, hogy alig kapok levegőt. De
megértem, mit akar üzenni ezzel a feszes kötéllel. Most már nincs időnk
arra, hogy körültekintően és „tisztán” másszunk. A jelszó a gyorsaság. Ki
kell jutnunk a falról. Odafent történt valami, ami ezt a nagy késedelmet
okozta.
Amikor feljutok Vörg standhelyére, nagy kő esik le a szívemről. Anderl
és Wiggerl nem sérült meg komolyan. Csak Vörg kezén éktelenkedik egy
vérrel átitatott kötés. Anderl már megint egy kötélhosszal feljebb van, egy
kiugró, kicsiny, labilis standhelyen.
Heckmair utóbb a maga száraz, mégis eleven modorában a Die drei
letzten Probleme der Alpen (Az Alpok három végső problémája) című
könyvében beszámolt róla, hogyan szerezte Vörg a kézsérülését:
„Szűnni nem akaró, havas eső esett. Hosszú idő telt el azóta, hogy az
utolsó lavina megérkezett. Ezért gyorsan fel az áthajlásra! Ez durva! … A
jég a sziklán már nem volt annyira vastag, ezért a szögek nem tartottak. A
második ütés után üresben mentek, és meghajlottak a sziklán.
Magán az áthajláson a hágóvasaimmal csak egymás elé tett lábakkal
tudtam haladni, mert a csatornában mindössze egy vékony csík maradt
meg a régi jégből, az új jég pedig túlságosan keményen, simán és
vékonyan vonta be a sziklát. A jégszög hegye, amelynek segítségével
megkapaszkodtam, csak egészen kis mértékben hatolt be, akárcsak a
csákányé. Hirtelen kicsúszott a kezemből a szög, és ugyanabban a
pillanatban kicsúszott belőle a csákány is. Ha széttett lábakkal tudtam
volna állni, meg tudtam volna tartani az egyensúlyomat. Egymás fölött
áthelyezett lábakkal azonban nem tudtam megkapaszkodni.
– Wiggerl, vigyázz!
És már repültem is lefele…
Wiggerl fölnézett. Annyi kötelet húzott be, amennyit csak lehet, én
azonban közvetlenül felé száguldottam. Nem volt ez szabadesés, mivel a
csatorna rézsútosan haladt lefele, inkább elképesztő sebességű csúszás. A
zuhanás pillanatában arcomat kifelé fordítottam, nehogy tótágast álljak.
Wiggerl szabadon engedte a kötelet, és kézzel elkapott. Ebben a
pillanatban a hágóvasam egyik foga a hüvelykpárnájába fúródott.
Bukfenceztem egyet, de a másodperc tört része alatt elkaptam a szöget, ez
rántott egyet rajtam, úgyhogy a lábammal megint lefelé voltam. A hágóvas
mind a tizenkét fogát belevertem a jégbe – és megálltam!
Az a súly, amellyel Wiggerlre rázuhantam, őt is kitaszította a standból,
de ő is meg tudott kapaszkodni, így egy méterrel a standhely alatt álltunk a
jégben, ahol nem volt lépcsőfok. Elég volt egy lépés, és máris a
standhelyen voltunk. A szögeket természetesen kiszakítottam, és újakat
vertem be.
Mindez néhány másodperc alatt zajlott. Kimondottan ösztönös reagálás
volt, ami mindkettőnket megmentett. Mindebből barátaink, akik alattunk
egy kötélhosszal álltak, és a kötéllel velünk össze voltak kötve, nem vettek
észre semmit. Ha a zuhanást mi magunk nem lettünk volna képesek
feltartóztatni, nagy ívben velünk együtt repültek volna ki a falról.
Időközben Wiggerl lehúzta kezéről egyujjas kesztyűjét. A vér csak
ekkor spriccelt ki belőle, egészen sötét volt, tehát ütőeret nem érhetett a
sérülés.
 Egy pillantás a falra: hála Istennek, nem jön újabb lavina! Le a
hátizsákot, elő a kötszert, és bekötözzük a sebet. Wiggerl egészen elsápadt.
Ha volt még egyáltalán valamilyen színe, akkor az a zöld volt.
– Rosszul vagy?
– Magam sem tudom – vélekedett.
Mindjárt úgy álltam, hogy semmiféleképpen ne tudjon lezuhanni. –
Szedd össze magad, most minden ezen múlik!
Ekkor az orvosi csomagban egy kis üveg szíverősítő akadt a kezem
ügyébe, amelyet Grindelwaldban dr. Belart asszony adott mindenesetre,
ezzel a megjegyzéssel: – Ha Toni Kurznak lettek volna ilyen cseppjei,
talán túlélte volna a krízist!
Csak a legszélsőségesebb, legkomolyabb esetben szabad használnunk.
Valami állt a fiolán… Tíz csepp. Ám én mindjárt a felét Wiggerl szájába
öntöttem, a másik felét magam ittam meg, mert szomjas voltam. Utána
lenyomtam még néhány szem szőlőcukrot, és máris rendben voltunk.
Lavinát még mindig nem láttunk.
– Ide figyelj, mindjárt újra megpróbálom az áthajlást!
– De szépen kérlek, ne essél megint a fejemre – felelte Wiggerl.
Összeszedtem magam, és teljes biztonsággal vágtam neki a nehéz helynek.
A szögekkel való biztosításról teljesen lemondtam, hogy ezt a kényes
helyet minél gyorsabban magam mögé utasítsam. Közel harminc métert –
egy teljes kötélhosszt – kellett eltávolodnom, de standot még mindig nem
találtam. Ekkor sikerült legalább egy kicsiny sziklaszöget bevernem.”
És épp ezen a helyen, abban a pillanatban, amikor Heckmair az
önbiztosítást a megmentő szögbe beakasztotta, megérkezett a lavina,
amely ott lent oly nagy erővel söpört végig rajtunk.
Heckmairt nem ragadta magával, Vörgöt sem, bennünket sem! Több
óra eltelt azonban felkerekedésünk óta, míg végre meglátom Vörgöt, és
Fritzet biztosítani tudom. Vörg siet, Heckmair húzza az ő standhelyére. Én
is húzom Fritzet. Mindenki húz valakit, mert az idő rohan, nagy út van
még hátra, meredek és nehéz. Nem tudjuk, mi vár még ránk. Csak az idő
ostorát érezzük, az időét, amely sürget bennünket, amely nem engedi meg,
hogy kényelembe helyezzük magunkat, hogy megpihenjünk. Egyetlen
olyan fal sem volt korábban, ahol valaha is ezt a hajszoltságot, ezt az
idővel való versenyfutást ilyen mértékben átéltem volna, mint itt, az
Eigeren. És a fal felső szakasza még ebben az eljegesedett, behavazott
állapotban is olyan, hogy az elsőnek centiméterről centiméterre meg kell
küzdenie vele.
Tovább mászunk. Megszakítás nélkül havazik. Alig egy kötélhossznyit
látni előre, egy kötélhossznyit felfelé. Ekkor a ködön és a hópelyhek
kavargó táncán keresztül kiáltások érkeznek hozzánk. Hogy honnan, nem
tudjuk pontosan. A csúcsról? Vagy a nyugati gerincről? Nekünk szólnak.
Gyorsan megegyezünk azonban abban, hogy nem válaszolunk. Azok, akik
kiáltanak, túlságosan messze vannak ahhoz, hogy pontosan megértsenek
bennünket. Minden válasz mentőakciót válthat ki, amelyet aztán nem lehet
leállítani. Aztán jönne a hosszú út a hegyről a völgybe, a hegyi mentők
embereinek összecsődítése, az újbóli felkapaszkodás… Elég lenne
egyetlen kiáltásunk, amelyet félreértenének. Még ha csak egy jódlizó
üdvözlés lenne is.
Mászunk tovább. Mindig Anderl van elöl. A percek órákká
sokszorozódnak, méterről méterre, kötélhosszról kötélhosszra haladunk
előre.
Megint kiáltásokat hallunk. Ezúttal közelebbről, érthetőbben. Azt is
észrevesszük, hogy ezek más hangok, mint a korábbiak. De megint csak
nem válaszolunk. Később megtudjuk, hogy az első, aki gondterhelten a fal
felé kiáltott, Fraißl és Brankowsky volt: aggódtak sorsunk miatt. Második
alkalommal Hans Schlunegger, a Bemer Oberland nagy hegyi vezetője
kiáltott a fal fele, kérdőleg, hogy szükségünk van-e segítségre. Ő is,
akárcsak a bécsiek, meg volt ugyan győződve arról, hogy a hóval borított
sziklafal rossz időjárási viszonyai közepette az adott pillanatban semmiféle
segítség nem nyújtható, de ő is, akárcsak a barátai, készen állt arra, hogy
segítsen és megmentsen bennünket, mihelyt erre az időjárás lehetőséget
ad.
A helyi vezetők áldozatkészségét ezen a helyen is újra ki kell
emelnünk. A két mászóparti egymástól függetlenül az északnyugati fal
viszonylag könnyebb, megszokott útvonalán érte el a csúcsot a
hófúvásban. Nyomban vissza is tértek azonban, amikor tőlünk nem
érkezett válasz. Persze a keresésünkre induló és az Eigerre felmászó
emberek reménytelen beszámolói alapján nem sokan hittek abban, hogy
még élünk.
 De élünk. És mászunk tovább.
A csatorna meredeksége csökken. Már a lavinák sem ártanak nekünk.
Idefenn már nincs semmi erejük.
És ekkor a csatornából kimászunk a jégmezőre.
Ez a csúcs alatti jégmező. Ha nem az Eiger faláról érkeztünk volna,
akár meredeknek is nevezhetnénk. A mi számunkra azonban síknak tűnik.
Az utolsó csatornát is magunk mögött hagyjuk, a Pók utolsó
markolókarjából is megszabadultunk. Déli tizenkét órakor Anderl a
jégmező alsó szélén áll. Egy órával később négyünk közül már az utolsó
ember is fenn biztosítva van.
Már csak a csúcs alatti jégmező választ el bennünket a csúcs gerincétől.
Nem bal fele harántolunk a Mittellegi-gerinc fele, hanem rézsútosan,
jobbra fölfele, a csúcs közelének irányában.
Csak a csúcs alatti jégmező. Csak…
Az Eiger északi falának ez az utolsó bástyája sem gyerekjáték. A
vizenyős hó még nem alkotott szikiid elegyet a firnnel és a jéggel. Csúszik
lefele. Innen indulnak útnak a lavinák. A felfelé mászás nem rohammenet.
Még mindig körültekintést kíván. Mindannyiunk tudatába mélyen
beivódott, hogy a fal továbbra sem engedélyezi az egykedvű, a gondtalan
előrehaladást.
Még mindig Anderl vezet bennünket. Ezt a megszokott körültekintéssel
teszi. Ezenkívül úgy gondolja, hogy a vezetőváltás kötélmanővert tenne
szükségessé, és ez újabb időveszteséggel járna. Mindehhez járulna még az
is, hogy ő az utánbiztosítás során a ritka levegőben kipihenhetné magát, mi
azonban levegő után kapkodva érkeznénk meg. Ám ez a magyarázat is
csak az ő szerény lényére vall.
Itt említem meg különös nyomatékkal újra a hágóvasaim hiányát. Ha a
fontos helyeken Anderl is lépcsőfokokat vág, ha Wiggerl is biztosan
használja a hozzám vezető kötelet, én sem akarok gyengébb lenni, és nem
is szabad, hogy az legyek. Nem szabad megcsúsznom, a szöges cipőmmel
meg kell tartanom magamat. Ehhez nagyon nagy erőfeszítésre van
szükség.
Még mindig havazik, erősebben, mint korábban. És a hópelyhek már
nem függőlegesen esnek, hanem a vihar szinte vízszintesre korbácsolja
őket. Soha sincs vége a hómezőnek? Újabb két óra telik el.
 Ekkor azonban történik valami, ami akár szórakoztató is lehetne, ha
nem a legnagyobb veszély pillanatát hozná. Anderl a ködben és a vad
hófúvásban éppen egy sziklaoldalon mászik fölfele, amely itt már
laposabb. Ezt azonban nem vette észre, mert a viharral kellett küzdenie, és
semmit sem lehetett látni. Wiggerl követi. És Wiggerl hirtelen sötét
foltokat lát maga előtt. Nem. Nem csak maga előtt – maga alatt is. Messze,
messze, maga alatt…
Az Eiger déli falának sziklái azok, amelyeket nem borít olyan erősen be
a köd és a hófúvás. Az első parti az északi falról a csúcs jégtaraján át kis
híján közvetlenül a déli falon zuhant le. És vajon mi meg tudtuk volna
tartani őket?
Az utolsó pillanatban lépnek vissza a jégtarajról.
Követjük őket, és máris a vihartól dúlt gerincen állunk. Már gázolunk is
fel az Eiger csúcsára. Délután fél négy van. 1938. július 24-e. Mi vagyunk
az első emberek, akik az Eiger északi falát teljes egészében megmászták.
Öröm? Megváltás? A győzelem mámora?
Semmi ilyesmi. A felszabadulás túl hirtelen jön, érzékeink és idegeink
túl tompák, a testünk túl fáradt ahhoz, hogy megengedje az érzelmeknek
ezt a tobzódását. Nyolcvanöt órát töltöttünk a falon Fritz és én, hatvanegy
órát Anderl és Wiggerl. Nem a kárhozattól sikerült éppen csak
megszabadulnunk, hanem mindig támaszra leltünk a barátságunkban és
bizakodást merítettünk belőle. Sohasem kételkedtünk vállalkozásunk
sikerében. De az út nehéz volt. A csúcson a vihar olyan kegyetlen, hogy
csak lehajolva tudunk megállni. A szemünkön, a szánkon, az orrunkon
jégkéreg képződött, amelyet előbb le kell kaparnunk, hogy egyáltalán
lássuk egymást, hogy beszélni, hogy lélegezni tudjunk. Talán úgy festünk,
mint valamilyen titokzatos állatok az Északi-sarkról. De pillanatnyilag
nincs érzékünk az ilyen látvány komikumához. Valóban nem ez az a hely,
és nem ez az az időpont, amikor tótágast kellene állnunk, és üvöltenünk
kellene az örömtől és a boldogságtól. Csak némán megszorítjuk egymás
kezét.
Ekkor aztán azonnal megkezdjük a leereszkedést. Megint Michel
Innerkofler egyik mondása jut eszembe: „Lefele, az bizony könnyű. Abban
minden angyalka segédkezik…”
 De a lefelé menet sem könnyű. Tele van alattomos és komisz helyekkel.
Itt a vihar nem fújta el a havat, súlyosan és vizesen hullott a nyugati
oldalra, szinte egyméteres magasságban takarja be az eljegesedett
sziklatáblákat. Gyakran megcsúszunk, mégis mindig sikerül megtartanunk
magunkat. Egyszer csak fáradtnak érezzük magunkat, elborzasztóan
fáradtnak. A levezető utak megtalálása, a vezetés az én feladatom, hiszen
már ismerem az utat. Csakhogy akkor, amikor az Eigert megmásztuk,
tiszta volt a látás. Most köd van és hófúvás. Nem mindig találom meg
azonnal a helyes útvonalat. Ekkor a barátaim engem káromolnak. Nem
tiltakozom. Igazuk van.
És egyszer csak látjuk, amint Anderl összeroppan. Nem testileg, hanem
lelkileg. Gépiesen megy tovább, nem panaszkodik. De a vezetést átadta.
Az óriási idegfeszültség, amely alatt napokon és éjszakákon át élt a nagy
falon, mindenképpen ilyen reakciót von maga után. A veszély számos
órájában túlnőtt önmagán. Most megint hétköznapi ember lehet, minden
gyöngeségével, aki érzékeny kiszolgáltatottja a mindennapok álnok
cseleinek.
Itt van például Anderl nadrágja. A legfelül hordott nadrágjának gumija
elszakadt. Állandóan lecsúszik, és húzza magával lefele a hegymászó
nadrágját. Anderl újra és újra megigazítja, az meg újra és újra lecsúszik.
Azt az embert, aki a viharban az eljegesedett csatornában villámgyorsan
reagált, s így mindenkit megmentett a szerencsétlenségtől, szinte a
kétségbeesésbe kergeti egy elszakadt gumi.
Anderl átadta a vezetést. Joga van hozzá, hogy a leereszkedéskor épp
olyan magabiztosan vezessék őt, mint ahogyan ő vezetett bennünket a
nehéz falon. És joga van szitkozódni is most, amikor végsőkig igénybe
vett testének kimerültségét érzi, és megint kétszáz métert kell másznunk
fölfelé, mert a ködben és a hófúvásban eltévesztettem az utat.
Megint a helyes útvonalon vagyunk, tovább ereszkedünk lefele.
Csúszunk, botladozunk, kölcsönösen tartjuk egymást. Egyre mélyebbre
jutunk. Kifele a ködből. A hóesés esőre vált át. De ott lent, a mélyben, az
emberek biztos világa vár.
Emberek? A sok kis fekete pont, amelyik ott lent, a gleccseren mozog –
emberek. Egyre magasabbra jönnek, elénk jönnek.
 Egyszer csak egy fiatal legény áll előttünk. Úgy mereszti ránk a szemét,
akárha kísértetek lennénk. Arca zavart, hitetlenkedő csodálkozást fejez ki.
Majd megkockáztatja a kérdést: – A falról jöttök?
Az igenlő válaszra a legény a völgy felé fordul, futásnak ered, és magas
hangját kieresztve üvölti: – Jönnek! Ők azok! Jönnek!
És máris emberek vesznek körül bennünket. Hegyi vezetők, bécsi
barátaink, müncheniek, a hegyi mentőszolgálat tagjai, újságírók,
kíváncsiskodók. Mindenkit egyesít a nagy öröm.
Elveszik tőlünk a hátizsákjainkat, akár még hordoznának is bennünket,
ha egyszerre nem lennénk annyira frissek és elevenek, mintha csak
valamiféle sétáról érkeztünk volna vissza, nem pedig az Eiger északi
faláról. Fritz megkapja a maga első száraz cigarettáját. Rudi Fraißl egy kis
konyakos üveget tart oda Anderlnak: – Nesze, igyál! Ez átmelegít.
Anderl egyetlen húzással kiüríti. Nem részegedik le tőle. Mindannyian
ittasak vagyunk – örömittasak. Csak most érezzük a nagy kielégülést, a
feloldódást, a gondoktól való megszabadulást, a leírhatatlan boldogságot –
mindazt, ami az Eiger északi falának megmászásával jár.
 Utóhang
Az Eiger északi falának első megmászása óta hatvan esztendő telt el. A
hegyek iránt érzett csillapíthatatlan szerelmem töretlen. És megmaradtak
az emlékek. Az emlékképek tiszták és semmiféle rózsaszín szemüveg nem
torzítja el őket.
Így különféle tévedéseket is kiigazíthatok, amelyek a meg nem értés
vagy a rosszakarat révén terjedtek el. Az Eiger falát azért másztuk meg,
mert megpillantásakor éreztük: ellenállhatatlan kihívást jelent a
képességeink számára, s hatalmába kerített bennünket a kalandvágy.
Persze a becsvágy is munkált eközben. Azért tudtuk az Eiger északi
falát megmászni, mert testileg, lelkileg és szellemileg felkészültünk rá,
kritikai vizsgálatnak vetettük alá magunkat, mielőtt kezünket a sziklára
tettük volna. A mászás szerencsés véget ért, mert a vezető szerepet az
eszményi mászóparti összhangja vitte. Fiatalok voltunk, szerettük az életet,
s cselekedeteinket létfenntartási ösztönünk vezérelte. Koholmány és
rágalom lenne, ha mászásunknak anyagi mozgatórugókat vagy a
külsőséges diadal elérésének szándékát kívánná tulajdonítani valaki.
Polgári egzisztenciáján egyikünk sem javított a feltűnést keltő hegymászó
teljesítménnyel. Nem kecsegtettek bennünket olimpiai és egyéb érmekkel,
és nem is kaptunk ilyeneket soha. Az a híresztelés pedig, hogy a csúcsra
való feljutással bármiféle politikai erők parancsára vagy akár óhajára
próbálkoztunk, teljesen vakvágányra vezet. Ünnepeltek, és Breslauban (a
mai Wroclawban) rendezett német torna- és sportünnepségen – miért is
hallgatnám el – Adolf Hitler és néhány minisztere is fogadott bennünket.
Meglehet: sorsom további alakulását a megmászás különösen erőteljesen
befolyásolta. Az Eiger északi falának megmászása bizonyosan nagy
súllyal esett latba akkor, amikor 1939-ben meghívtak a német Nanga
Parbat-expedícióba. Ezt a számomra olyannyira fontos időszakot tervezett
önéletrajzomban fogom leírni.
E fejezet lezárásaképpen szeretnék megemlékezni társaimról. Csöndes
bánattal teszem ezt. Wiggerl Vörg, ez az erős, nyugodt, nagyszerű
hegymászó elesett a háborúban. Fritz Kasparek, a Nap gyermeke, aki oly
tévedhetetlenül hitt az életben, és embertársait már puszta jelenlétével is
felvidította, 1954-ben a perui Salcantay hegygerinc leszakadó
hópárkányával zuhant a mélybe és szenvedett halálos szerencsétlenséget.
Négyünk közül már csak ketten élünk: Andreas Heckmair és jómagam.
Így szóljon őróla ez az utolsó bekezdés.
Julius Kugy egy alkalommal arra a kérdésre, hogy milyen az eszményi
hegymászó, így válaszolt: „Őszinte, nemes lelkű és szerény.” Ő épp ilyen,
a mi Anderlünk. És ezért kardoskodom nagyon amellett, hogy a mi
útvonalunkat, a fal első megmászását, nevezzék Heckmair-útvonalnak.
AZ ÚJ IDŐK SZELLEMÉBEN
 A világ hegyeinek próbaköve
Nem sokat gondoltam a továbbiakban az Eiger falára. Ennek ellenére
határkő volt az életemben. Az volt, mégpedig visszavonhatatlanul.
1939 májusában Peter Aufschnaiterrel, Lutz Chickennel és Hans
Lobenhofferrel a Nanga Parbathoz utaztunk, brit hadifogságba kerültem, a
Dehra Dun táborba zártak, ahonnan 1944 áprilisában sikerült
megszöknöm.
1946 januárjában, a Lhászába tartó, majd kétéves menekülést követően
kínzó isiásszal bosszulta meg magát a sok megerőltetés. A fájdalmaim
olykor annyira kegyetlenek voltak, hogy még az életkedvemet is
elvesztettem.
A brit követség orvosa Lhászában rendszeresen megvizsgált. A
követségen tett egyik látogatásom során a szó a hegymászásra terelődött.
Mint minden angol, a követségi orvos is nagy természetbarát volt,
szenvedélyes kiránduló, de ugyancsak az angol hagyományoknak
megfelelően egyszersmind az extrém alpinizmus heves ellenzője. És
egyszer csak megemlítette az Eiger északi falát, annak megmászását pedig
a kóros elmeállapot egyik jelének tartotta.
Ekkor már én sem tudtam türtőztetni magam, és így válaszoltam: –
Egyike voltam azoknak, akik elsőként mászták meg az Eiger falát.
A jelen lévő angolok sokatmondó tekintettel néztek egymásra, nem
hittek nekem.
Néhány hónappal később a brit nagykövetség küldönce keresett fel
Ihászai házamban. A London Times légipostai kiadásának egy kivágott
részletét hozta magával, amelyet különfutárral juttatlak el a követségre. Az
újságkivágáson az orvos neve szerepelt.
A cikk az Eiger északi falának második megmászásáról szólt.
Megemlítették benne az első sikeres megmászás résztvevőit, az én
nevemet az orvos aláhúzta. A szánakozó hitetlenkedés miatti szótlan
bocsánatkérés a sportszerű korrektség szép megnyilvánulása volt.
A nagy fal második megmászásával kapcsolatos beszámoló ugyanakkor
felkeltette az érdeklődésemet. Kik ezek az emberek? Számomra idegenek
voltak: Lionel Terray és Louis Lachenal, két Chamonix-beli hegyi vezető.
Már nyolc éve nem tartózkodtam Európában, kapcsolatok híján semmit
sem tudtam az alpinizmus körül zajló eseményekről és a hegymászás
fejlődéséről. Magam sem tudom, miért, de valamiképpen mégis örömmel
töltött el, hogy a fal második megmászói franciák voltak. Talán némi
elégtétel is keveredett ebbe az érzésbe, nevezetesen, hogy a német és
osztrák, illetve olasz sziklamászók „extrém” hegymászása most már
Franciaországban is gyökeret vert. A beszámoló szerint Terray és Lachenal
ragyogó stílusban hódította meg a hegyet.
Fogalmam sem volt arról, hogy a háború romjain a hegymászás
területén is új gondolat csírázott ki: az európai alpinizmus. A nemzetek
közötti és a személyes rivalizálás nyilvánvalóan mindig fenn fog maradni.
Bizonyos mértékig még értelme is van. Mégis képesnek kell lennünk
elfogadni, hogy valaki a helyünkre lép, hogy ugyanolyan jó, sőt akár jobb
is, mint mi.
Ha ma higgadtan és mindent mérlegre téve ítélem meg az Eiger falát,
úgy azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy első teljes megmászása
némiképpen hozzájárult az európai és a világméretű alpinizmus új
felfogásához. A kizárólag „extrém”, nyaktörő mutatványokat
felsorakoztató mászás erre sohasem lett volna képes. Az Eiger fala
megmászóinak alpinistaként és emberként egyaránt elmozdíthatatlan
próbaköve. Nem követeli meg a modern sziklamászás mindent próbára
tevő, akrobatikus ügyességét. Nincs rajta „tetőáthajlás”, amely alatt
vízszintes helyzetben kellene szegről szegre haladva kijutnunk, sőt a VI X.
nehézségi fokú helyek sem sorjáznak rajta végeláthatatlanul. Az Eiger fala
ellenben mindent megkövetel, amit az emberek a hegymászás
nehézségeinek leküzdésében és veszélyeinek elhárításában az évszázadok
során megtanultak. Ugyanakkor a hegymászó mindent megtalál rajta, amit
egy hegy az embernek élményként nyújtani tud – legyen az a vad
természet fenyegetése vagy szépsége. És magának a hegymászónak is
mindent egyesítenie kell önmagában, ami a hegyvidéki embert
megkülönbözteti másoktól. A legújabb időkre jellemző hegymászó-
technikát pedig a legnagyobb magától értetődőséggel kell tudnia
alkalmazni.
Terray és Lachenal előtt egy évvel, azaz 1946-ban történt a háborút
követően először kísérlet az Eiger falának meghódítására. Két hegyi vezető
vállalkozott rá a Bemer Oberlandból. A hajtóerőt Hans Schlunegger
jelentette, a jég- és sziklamászás kiváló képviselője, aki 1936-ban
ismerkedett meg először a fallal, mégpedig akkor, amikor tragikus módon
meghiúsult kísérletet tettek Toni Kurz megmentésére. Ugyanaz a Hans
Schlunegger, aki 1938-ban gondterhelten kiáltott utánunk, amikor
negyedik napja még mindig a falon voltunk. Hans Schlunegger, aki
valamennyi svájci hegyi vezető közül a legjobban ismerte a falat, habár
teljes megmászásával addig még sosem próbálkozott. Neki kollégájával, a
hegyi vezető Edwin Krähenbühllel a beszállást követő első napon egészen
a Rámpa fölé sikerült felkapaszkodnia.
Annak alapján, amit Fritz von Almen szállodatulajdonos a Kleine
Scheideggről meg tudott figyelni, a két mászó a Rámpa fölötti szegélyen
bivakolt. A következő nap, amely meghozta a rossz időt, a két hegyi
vezető hiába próbálkozott azzal, hogy végigmenjen a Rámpán, egészen
annak az északkeleti falra kivezető végéig. Áthajlások zárták el az utat, s
abban a meggyőződésben tértek vissza, hogy lehetetlen a menekülés a
falról, pedig azt ezen a helyen sokszor lehetségesnek tartották.
Mindenesetre kedvezőtlen időjárási viszonyok közepette az egyetlen nap
alatt megvalósított visszatérés egy ennyire előrehaladott kísérlet után olyan
csodálatra méltó teljesítmény, amelyre csak két ilyen kiváló férfiú volt
képes.
A két hegymászó Tibetből való visszatérésem előtt szenvedett tragikus
szerencsétlenséget. Schluneggert lavina temette be, Krähenbühl pedig az
Angyalszirtekről zuhant le és halt szörnyet, amikor egy sziklatábla
leomlott.
Terray és Lachenal egyaránt a legnagyobb megbecsülés hangján szólt
közvetlen elődeiről, akiknek nem jutott osztályrészül a siker. Számos
helyen találkoztak visszavonulásuk nyomaival.
Francia hegymászók már a háború előtt is nyújtottak rendkívüli
teljesítményt. Az ő tetteiket és úttörő tevékenységüket azonban némiképp
mégis beárnyékolták a német nyelvterületről érkező és olasz mászópartik
által véghezvitt első megmászások, amelyeknek a nyilvánosság nagyobb
figyelmet szentelt.
A Schmid fivérek a Matterhorn északi falát mászták meg; Peters és
Maier elsőként találta meg az utat a csúcsra a Grandes Jorasses északi
falán; Comici és barátai a Große Zinne északi falán jutottak fel; Rudatis és
tanítványai a „VI. fokozat világát” tárták fel a Civetta hegységben. Cassin
és társai a maguk semmihez sem hasonlítható új útvonalaival törölték a
„lehetetlen” fogalmát a legújabb idők hegymászóinak nyelvhasználatából:
a Westliche Zinne északi fala, a Badile északi fala, a Grandes Jorasses
Walker-pillérére az északi pilléren át.
A háborút követő időszak a felemelkedés meredeken felfelé ívelő
korszaka volt a francia alpinizmus számára. A legjobb hegymászók egész
nemzedéke nőtt fel ekkor. A chamonix-i hegymászóiskola fogalommá vált,
a trénereik pedig a világ hegymászó társadalmának legkiválóbbjai közé
tartoztak. Az olyan nevek nélkül, mint Terray-é, Lachenalé, Rébuffat-é,
Magnone-é, Frendóé. Francóé, Ichazé vagy Schatzé – és még hosszan
folytathatnánk a listát –, az alpinizmus története ma már el sem
képzelhető. Mi sem jellemzőbb az új francia hegymászó szellemre, mint
hogy belőle nő ki előbb a gondolat, majd a terv, amelyet végül
nagyszerűen sikerül meg is valósítani, mégpedig a világ első, nyolcezer
méternél magasabb hegyének, az Annapurnának a megmászása. És ketten
abból a nagyszerű csapatból, amelyet Maurice Herzog 1950-ben az
Annapurnára vezetett, 1947-ben részt vettek az Eiger északi falának
második megmászásában is: Louis Lachenal, aki Maurice Herzoggal az
Annapurna csúcsán állt, valamint Lionel Terray, akit Herzog az ereje, a
higgadtsága és a bajtársiassága okán az expedíció jó szellemének nevezett.
Amikor Terray és Lachenal 1947 júliusában a fal lábához érkezett, látni
való volt, hogy az a rengeteg, jég, amelyről az Eigert korábban megmászni
szándékozók mindig, is beszámoltak, elolvadt. Egy sziklafalat láttak
maguk előtt, amelyet itt ott borítottak csak jégfoltok, olyan sziklafalat,
amelyen számos helyen zúdult lefele a víz, s amelyen a kövek, melyeket
korábban a jég szilárdan megtartott, akadálytalanul zuhanhattak lefele a
mélybe.
Július 14-én, délután fogtak bele a fal megmászásába. Az alsó
szakaszán, az ismert helyen, a „Bivaküregben” töltötték az éjszakát, s
abban reménykedtek, hogy másnap egészen a csúcsig fognak feljutni. Az
állandó kőomlás és a nehézségek azonban csak lassabb előrejutást tettek
lehetővé, mint amilyenre ők számítottak. Mindenfele a korábbi
megmászási kísérletek és mentőexpedíciók felszerelési tárgyaira
bukkantak. Tízéves kötelekre, elrozsdásodott szikla- és jégszögekre, olyan
karabinerekre. Akadtak azonban használható kötelek is, karabinerek és
szögek, amelyek valósággal újnak hatottak, s nyilvánvalóan a
Schlunegger-Krähenbühl-féle kísérlet során kerültek ide.
Terray és Lachenal aránylag kedvező körülményekkel találta magát
szemben a falon, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenekről az Eigeren. A
sziklák szemlátomást nem voltak annyira eljegesedve, mint a mi
mászásunk idején, ezzel szemben nekik még többet kellett szenvedniük a
vízesések és a kőomlás miatt. Mindenesetre Terray és Lachenal olyan
kiváló férfiak, akik jártasságra tettek szert a jég- és sziklamászás modern
technikájában. Rendelkeztek mindazon testi, szellemi és jellembeli
tulajdonságokkal, amelyek az északi Eiger-fal megmászásának feltételei.
Hegyi vezetők voltak a szó legigazibb értelmében.
A nagy, Második jégmezőn úgy haladtak át, hogy egyetlen lépcsőfokot
sem vágtak. Kizárólag tizenkét fogú hágóvasaikra hagyatkoztak, s minden
kötélhossz után egy biztosító szöget vertek be. Az ilyesmit csakis az
engedheti meg magának, aki a hágóvassal való mászás technikáját
tökéletesen uralja.
Ezen erőt rabló, de időt megtakarító technika dacára Terray és Lachenal
nem tudta rohammenetét a kívánatosnak tartott iramban folytatni. Az erős
kőomlás és az irdatlan nyomatékkal alázúduló vízesések késleltették a
felfelé jutást, így aztán kénytelenek voltak mintegy a Schlunegger-
Krähenbühl-parti bivakjának magasságában tölteni az éjszakát.
A rá következő nap, július 16-a reggelén maguk mögé utasították a
Pókhoz vezető Istenek traverzét. Nem tudom, vajon pontosan a mi
útvonalunkon haladtak-e, vagy túl magasan harántoltak, tény, hogy a rájuk
jellemző, ragyogó stílusban oldották meg a nagy nehézségeket támasztó
oldalmenetet.
Amikor elérték a Pókot, őket is meglepte az Eigerre immár
hagyományosan jellemzőnek mondható zivatar. Azonban ez különösen
heves volt. Terray és Lachenal, aki a hazájában magasodó Mont Blanc-ról,
a Chamonix környéki vad sziklatornyokról a tomboló viharok valamennyi
fajtáját tényleg jól ismerte, utóbb azt mesélte, hogy még soha életében nem
élte át a feszültséggel terhes levegőnek ezeket a jelenségeit úgy, mint az
Eiger falán, a Pókban. A hegymászás ősi alapelve, hogy zivatar esetén
minden fémtárgyat – csákányt, fejszét, kalapácsot, karabinert – el kell
távolítani a közelünkből, nehogy eleven villámhárítóként szolgáljunk.
Ámde az Eiger falán nem engedhetjük meg magunknak, hogy a
fémtárgyaktól megszabaduljunk. Az sem lehetséges, hogy „iskolásan”
bebújjunk egy áthajlás alá, vagy még szerencsésebb esetben egy üregbe,
hogy a villámoktól védve várjuk meg a zivatar elvonulták Ugyan hol van
az Eiger falán ülőhely? Hol van egy védelmet nyújtó áthajlás, az üregről
nem is szólva. Lionelnek és Louisnak tovább kellett haladnia. Minden
vastárggyal együtt. Még ha a szögek, a csákányok és a kalapácsok végéből
Szent Elmo tüze csapott is ki, még ha hajuk körül tüzes koszorú képződött
is.
Elég egyszer átélni a vihart valamely magas hegységben, a védtelen
gerincen, a meredek falon ahhoz, hogy megértsük, mit jelent az, ha valaki
megőrzi lélekjelenlétét és mászik tovább, miközben minden sistereg
körülötte, mint valamilyen elektromos szerkezetben, és az ember benne
van a zivatarfelhő belsejében, ahol a feszültségek kiegyenlítődnek. Terray
és Lachenal megőrizte a lélekjelenlétét. Felmásztak a Pókon, fel, tovább, a
kivezető repedéseken, amelyek üvegessé váltak, vagy zúdult lefelé rajtuk a
víz. Hogy mennyire jogosan vágott bele a két francia a nagy fal
megmászásába, az kiderül abból a megdöbbentően csekély időből, amely
alatt a fal utolsó szakaszát legyűrték. Már délután negyed háromkor elérték
a csúcsot. Ugyanakkor a falnak is megadtak minden tiszteletet, amely
megilleti. Őszintén elismerték, hogy ezt a falat soha többé nem akarják
megmászni.
Lionel Terray ezt követően Európa legsikeresebb hegyi vezetője lett
1952-ben sikerrel mászta meg elsőként Patagóniában a Fritz Royt, 1955-
ben pedig ő állt elsőként a világ egyik legmagasabb csúcsán, a 8483 méter
magas Makalun. 1965-ben zuhant le és halt szörnyet a Gerbier, számára
egyébként könnyűnek számító sziklafaláról. Louis Lachenal 1950-ben
Maurice Herzoggal együtt ott volt, amikor sikerült az Annapurnát
megmászni, amely a maga 8078 méterével a legelső, sikeresen
meghódított nyolcezres csúcs. Ő 1955-ben vesztette életét, amikor a Mont
Blanc-csoportban a Vallée Blanche-ról elindulva egy sílesiklás során
gleccserhasadékba zuhant.
Mint azt a nagy fal történetéből már tudjuk, a viták során gyakran esett
szó arról is, vajon elvárhatjuk-e a hegyi vezetőktől, hogy mentési
kísérletekbe vágjanak bele ezen a falon, amelynek megmászásával
„amatőrök nyaktörő mutatványokkal”, könnyelműen próbálkoztak. Ezt a
tételt már a tények is abszurd fényben tüntetik fel. Miként az is teljesen
értelmetlen, hogy éket akarnak verni a hegyi vezetők és a vezető nélküli
hegymászók közé. Nem kell ellentétet szítani ott, ahol logikus megfontolás
szerint egyáltalán nem is lehet ilyesmi. Minél jobb a hegyi vezető, és minél
jobb a vezető nélküli mászó, annál jobban meg kell értsék egymást. Csakis
egymástól tanulhatnak. A szenvedélyes, vezető nélkül mászó jól képviseli
a hegymászást. Sokan általa lesznek figyelmesek a hegyekre, hegyi
vezetőket fogadnak, hogy szintén megismerkedjenek velük. Az
időjárásnak, valamint annak az állapotnak a megítélésében, amely egy
hegyet jellemez, a helyi hegyi vezető mindig fölötte áll az idegen, vezető
nélküli mászónak. Másfelől viszont a nehéz, ismeretlen útvonalak bejárása
a hivatásos hegyi vezetőnek, különösen a fiatalabbaknak, új impulzusokat
adhat. Még a hegyi vezetők kinevelése is függ a hegymászás általános
fejlődésétől. Csak a sajnálatra méltó módon hitvány jellemek hiszik azt,
hogy egy hegyi vezetőt, aki nem a legnehezebb útvonalon halad, mulatság
tárgyává lehet tenni. És csakis a régi kerékvágásban megrekedt, minden
újítást elutasító hegyi vezetők – akik nem fogták fel, mi hivatásuk mélyebb
értelme – látnak a vezető nélkül utat törő mászóban idegen betolakodót.
Természetesen a könnyelműség és a fennhéjázó elbizakodottság ellen
ugyanúgy harcolni kell, mint az önfejű makacsság ellen, amely ellenséges
elhatárolódáshoz vezethet. A hegyi vezetők az embereknek ahhoz a ritka
és irigylésre méltó csoportjához tartoznak, akik eszményi módon egyesítik
magukban a kedvtelést és a szakmát.
A hegymászók és a hegyi vezetők összetartoznak. Erre az Eiger fala a
legjobb bizonyíték. Az első megmászást megelőző tragikus kísérletek
résztvevői között találjuk a hegyi vezető Toni Kurzot. És emberi számítás
szerint 1936-ban is sikerülhetett volna a megmászás vagy a visszavonulás,
ha a falról többet tudunk. Ámde épp ennek a felderítésnek a tragikus
következményekkel járó kockázata teremtette meg a később jövők számára
a siker lehetőségét. Az 1937-es mászópartiból pedig Matthias Rebitschnek
volt osztrák hegyi vezető oklevele, jóllehet a vezetést szakmaként alig volt
lehetősége gyakorolni.
 A mi csapatunkból 1938-ban Anderl Heckmair volt hivatásos hegyi
vezető. Ő, aki éveken át a legjobb vezető nélküli mászók közé tartozott,
mielőtt megszerezte volna vezetői engedélyét, egyesítette magában a
felelősségteljes hegyi vezető és az eszményi vezető nélküli mászó összes
jó tulajdonságát. Az Eiger-fal megmászásának megismétlésére elsőként két
kiváló oberlandi hegyi vezető, Hans Schlunegger és Edwin Krähenbühl tett
kísérletet. És a második megmászás megint csak két hegyi vezetőnek
sikerült.
És a harmadik? Az ismét csak hegyivezető-parti volt. Mi több, ez volt
az első vezetett túra az Eiger északi falán. Némi meglepetéssel olvashattuk
a zürichi Sportban a fal második teljes megmászását követően:
„A két hegyi vezető, Terray és Lachenal ugyanazt a teljesítményt
nyújtotta, mint kilenc évvel korábban a németek. Az, hogy két bivakkal
oldották meg a csúcsra való feljutást, nagy meglepetésként hatott, de teljes
mértékben rendjén való. És miközben az a kérdés fogalmazódik meg, hogy
vajon Helvécia fiai mikor lesznek képesek ennek a hatalmas
sziklatömbnek a legyőzésére…”
Nos, kiben fogalmazódott meg a kérdés? Magukban a svájciakban. És
nemcsak a vezetők körében, hanem a közvélemény egy részében is.
Ugyanabban a közvéleményben, amely annak idején a megmászási
kísérleteket őrültségnek nevezte, és az Eiger falában mindjárt számos, a
mentési kísérletek során szerencsétlenül járt hegyi vezető síremlékét látta.
Most ellenben egyenesen felszólították a svájci hegyi vezetőket, hogy
bizonyítsanak: mutassák meg, mit tudnak. A nemzeti becsvágy oly
mértékben felébredt, hogy a franciák sikerét saját honfitársaik hiányzó
vállalkozó szellemének fényében szinte már megszégyenítőnek látták.
Mindez kritikaként hangzott – még ha jó szándékú volt is – a két
chamonix-i hegyi vezető tempóját illetően. Két bivakra volt szükségük…
Nem saját embereikhez intézett felszólítás van ebben, hogy ők még
nagyobb iramban másszák meg a falat? Nem adott vajon alkalmat
Schlunegger és Krähenbühl merész kísérlete 1946-ban arra a jogos
reménykedésre, hogy a svájciak rövidebb idő alatt jutnak fel a csúcsra?
Micsoda változás! A „kelet-európai hegymászás nyaktörő
mutatványait” egyszerre már nemcsak megtűrik, de egyenesen a
követelmény is megfogalmazódik: a legnagyobb fokú mesterségbeli
tudással kell birtokában lenni e technikának, és rövidebb csúcsmászási
időkkel erről bizonyságot is kell adni. A versengés motívuma lassan, és
eleinte még csak burkoltan, de kezdett teret nyerni a hegymászásról
beszámolók tudatában, igaz, nyíltan ekkor még nem fogalmazódott meg.
Az utalások ellenben meglehetősen egyértelműek voltak.
Egy biztos: az a jelentés, hogy Terray-nek és Lachenalnak másodikként
sikerült megmásznia az Eiger északi falát, bombaként csapott be a Bemer
Oberland tettre kész vezetőinek körében. Ámde a heggyel összenőtt olyan
emberek, mint amilyen Schlunegger, nemigen engedik, hogy a személyes
vagy a nemzeti nagyravágyás sürgesse őket. Hans Schlunegger sosem
fogja feledni Toni Kurz halálát, s nem fogja kitörölni emlékezetéből a fal
képét sem, amikor hóvihar tombolt, lezúduló hótömbök fátyolozták el a
kilátást, amikor a kőomlás és a lavinák robaja és süvítése mindent
túlharsogott. Hogy meg akarja mászni a falat, annak már bizonyságát adta.
De csakis akkor, amikor az időpontot arra alkalmasnak ítéli.
Hans Schlunegger testvérét, Karlt nyeri meg a tervnek. „Turistaként”,
azaz vezetettként, a Jura-hegység kiváló sziklamászója, Gottfried Jermann
lelkesedik a tervért. Ők hárman aztán nagylélegzetű, bemelegítő túrákat
tesznek a berni felföldön, hogy megismerkedjenek egymással, és hogy
szokják a „gyűrődést”, az állandó nehézségeket, a hideget és a rossz
időjárást. Igaz, egy Hans Schluneggernek aligha van külön edzésre
szüksége. Az öccsével mint második vezetővel és Jermann-nal mint
turistával való együttműködésbe azonban nem csúszhat hiba.
Jellemző Hans Schlunegger lelkiismeretességére és parasztosan
egészséges, lassú fejlődésére, hogy évekre volt szüksége ahhoz, míg
teljesen feldolgozta a fallal való első ismerkedésének megrázó élményét.
Már nincs semmi, ami meglepetést okozhatna neki. És 1947. augusztus 4-e
nagy és döntő nap lesz Hans Schlunegger életében. Hajnali fél háromkor
kötélpartijával együtt megkezdi a mászást. Az előépítményen, a
Repedezett pilléren, a Nehéz hasadékon, majd a Hinterstoisser-haránton át
haladnak; ez utóbbit társaival együtt alig hat óra leforgása alatt már maga
mögött tudhatja. Haladnak tovább, sziklákon és jégen át, aztán megint
sziklák következnek. Őket sem kerülik el a vízesések és a kőomlások. De
csak haladnak, egyre tovább és tovább, látszólag lassan, mert
megfontoltak, mégis olyan iramban, ahogyan ez idáig egyetlen partit sem
látott senki a magasba törni.
Délután fél négykor már a Rámpa hasadékát és jégkitüremkedését is
maguk mögé utasítják. A mállékony sziklaszalag harántjában járnak épp,
ott, ahol annak idején a repülőgép meglepett bennünket, és ahol
fényképeket készítettek rólunk. Ezúttal nem jár arra. Kitör azonban az
Eigerre jellemző zivatar, mégpedig fenyegető erővel. Itt az alkalom, hogy
keressenek maguknak egy bivakhelyet, amely véd a kőomlástól. Az
égiháborút kísérő felhőszakadástól, a vízesésekben való mászástól
mindhárman bőrig áztak. Schlunegger mégis amellett dönt, hogy itt fognak
bivakolni. Nem enged a nagyravágyó kísértésnek, hogy esetleg bivak
nélkül juthat fel a csúcsra. Belenyugszik a szabadban való éjszakázás
kényelmetlenségeibe. Előbbre való a rábízott emberek biztonsága.
Hideg, végeláthatatlanul hosszú bivak lesz belőle. Tizennégy óra
hosszat tart. Éjszaka havazik, de reggelre átmenetileg javul az idő. Már
hajnali fél hatkor felkerekednek mindhárman, tagjaik merevek a
kényelmetlen tartástól, a hidegtől és a nedvességtől. Hétkor elérik a Pókot.
Nekik is meg kell küzdeniük a lavinákkal, de épségben feljutnak a
kivezető repedésekhez.
Itt azonban a jég megálljt parancsol a rohamnak. Schlunegger sem tehet
mást, mint hogy centiméterről centiméterre haladva mássza meg a felfelé
vezető utat, segítve testvérét és turista vendégét. Jönnek a kövek, zúdulnak
alá a vizes hóból összeálló lavinák. És minél közelebb kerülnek a csúcs
alatti jégmezőhöz, annál erősebb lesz a vihar. Nedves ruhájuk
csontkemény páncéllá fagy. Második bivakra azonban mégsem kerül sor.
Délután 16 óra 25 perckor, süvítő viharban elérik a csúcsot.
A leereszkedés a borús idő ellenére sem jelent akadályt annak, aki
otthon van az Eigeren. Este fél nyolckor Hans, Gottfried és Karl teljes
épségben érkezik meg az Eigergletscher szállóhoz.
Nagy siker volt. Az újságok pedig büszkén számoltak be arról is, hogy
a Schlunegger-parti „mindössze” 38 órát tartózkodott a falon. Ez volt
eddig a legrövidebb idő. Érmeket persze nem osztottak, de a hegymászó
teljesítmény mellett mindenki nagy elismeréssel szólt a sportszerűség
szempontjából kiemelkedő megvalósításról is.
 Hans Schlunegger, ez a kiváló hegyi vezető, nem meredek sziklafalon
vesztette életét, nem valamilyen nehezen megmászható szirten vagy a
csillogó jégen, amelyen oly otthonosan mozgott. Egy alattomos lavina
temette maga alá a Schmadri-hágón. A gyász nagy miatta. A hegyi vezetők
egy egész nemzedékének mutatott példát bátorságával, áldozatkészségével
és szerény, nemes jellemével.
A falat eddig tehát háromszor sikerült megmászni. A negyedik alkalom
váratott magára. 1948-ban csönd volt Alpiglenben és a Kleine
Scheideggen. A németeknek és az osztrákoknak még nem volt elég pénzük
ahhoz, hogy Svájcba utazzanak. A franciák nem versenyeztek egymással,
hogy ki jut hamarabb el az Eigerhez. A fejlődésük meredeken ívelt fölfelé,
de nem volt hisztérikus. Az olasz hegymászás a háború következményeitől
szenvedett, s még az Eiger falának áldozatait sem feledték. így aztán nem
maradt más, csak a svájciak.
Schlunegger tettének dacára, amelyben megnyilvánult az új kor
szelleme, a svájci alpinizmus egyelőre nem fejlődött „extrém” irányban.
Az alpinizmus kutatását támogató svájci alapítvány a világ
hegymászásának szellemi központja lett. Az általa megjelentetett írások a
legjobbak közé számítottak, amelyek addig ebben a témakörben napvilágot
láttak. A hangadók olyan férfiak voltak, mint például Marcel Kurz és
Othmar Gurtner, akik a világot bejárt hegymászóként, valamint
lelkiismeretes, nagy általános és szaktudással rendelkező krónikásként
legalább annyira jól csengő névvel rendelkeztek, mini amennyire remekül
forgatták a tollat. Az extrém hegyi túráknak az Alpokban nem szenteltek
nagyobb teret, mint amekkora ezeket a világ más csúcsaival kapcsolatos
hegymászás egészének keretében megillette.
A háborút követően a svájciak előtt nyitva állt a kapu a világ felé. És ők
át is léptek rajta. Figyelemre méltóak voltak a svájciak teljesítményei az
Európán kívüli hegyekben, és nagy sikereket értek el tudományos téren is.
Svájc hegymászó ifjúsága valósággal lázban égett, olvasván azokat a
beszámolókat, amelyeknek hangját nem a képzelgés és a
szenzációhajhászás határozta meg.
Az Eiger falát azonban mégsem feledték. Jean Fuchsnak, ennek a
mindössze húszesztendős technikusnak is minden gondolata éjjel-nappal
körülötte forgott. Égett a vágytól, hogy megismerje ezt az irdatlan falat.
Raymond Monney huszonhárom éves órásmesterben hasonszőrű társra
lelt. 1949. június 28-án első alkalommal tettek kísérletet. Az
előépítményen keresztül jutottak fel a falra. Ekkor hirtelen megváltozott az
időjárás. Talán nagy szerencséjükre, mivel Fuchs és Monney visszatérve,
megkímélte magát a kőomlástól és a lavinától.
A rá következő év tavaszán – ami a magashegységben még télnek
számít –, 1950. április 7-én újra felbukkantak Alpiglenben és a Kleine
Scheideggen. A tervük olyan merész volt, hogy az csakis fiatalok agyában
születhetett meg: télen, amikor minden be van havazva, és jégpáncél alatt
fekszik, talán jobban megmászható a fal. Talán akkor téli álmukat alusszák
a leomló kövek, talán akkor csöndben várakoznak a lavinák.
Józan ítélőképességük azonban eltántorítja őket a terv kivitelezésétől,
mielőtt az önmaguk elpusztításába torkollana. Visszafordulnak, de
elhatározzák, hogy nyáron mindenképp megpróbálkoznak a fal
megmászásával.
1950 nyara. A fal ismét megélénkült. Nemcsak a kőomlás, a vízesések
és hócsuszamlások tehetnek róla, de nagy ott a nyüzsgés is. Mindenekelőtt
itt van két másik svájci: a huszonegy esztendős aranyozó, Marcel Hamel,
és a vele egyidős lakatos, Robert Seiler. Július 9-én fognak bele a fai
megmászásába, az előépítményen és a Nehéz repedésen áthaladva eljutnak
egészen a Hinterstoisser-harántig, itt egy ötven méter hosszú kötelet
erősítenek fel, mivel azonban az időjárás rosszra fordul, visszamásznak.
Július 14-én Hamelt és Seilert ismét a falon látni. Ezúttal eljutnak addig
a helyig, ahol az Első jégmezőtől a Második jégmezőig lehet
nekirugaszkodni. Az idő megint rosszra fordul. A két mászó a süvítő
hóviharban bivakra kényszerül. A vihar olyan rettenetes, hogy egész
életükben nem fogják tudni elfelejteni. Másnap a falat hó borítja, le
egészen az alpesi legelőkig. Hamelnek és Seilernek éppen csak sikerül a
leereszkedés az alagút ablakáig, egy százméteres kötelet azonban, amelyet
előrelátóan magukkal vittek, a leereszkedést követően ott kell hagyniuk.
Ki gondol azonban egy kötél értékére, ha az életben maradása a tét?
Július 22-én rövid közjáték adódik. A szereplői bécsiek, ketten vannak,
és a legnagyobb titokban érkeztek: Karl Reiss és Karl Blach. Még fogunk
hallani mindkettőjükről. A nevük egyelőre ismeretlenül cseng, még nem
tudni, mire képesek. A Nehéz repedésben, a Vörös szikla alatt az elöl
mászó Blach kiszakít egy sziklatömböt. A zuhanást Reiss felfogja, Blach
azonban mégis karját töri. Nem hívnak segítséget. Blach uralkodik a
fájdalmán. Ideiglenesen sínbe helyezett kezével képes arra, hogy valami
mászásfélével próbálkozzék. A fő terhet azonban Reiss viseli. Az alagút
ablakáig kíséri társát. Blach a vasúti alagútban az „Eigerwand” állomásig
mászik le. A Jungfraubahn igazgatósága remélhetőleg megbocsát majd.
Persze hogy tilos a közlekedés az alagútban. Mégiscsak jobb azonban,
hogy Blach kihágást követ el, és a szükséges néhány száz métert a föld
alatt teszi meg, mint hogy riadóztassák a mentőakcióhoz szükséges
hatalmas személyzetet.
Egy nappal később, július 23-án, két napbarnított, csöndes fiú Alpiglen
fölött felveri sátrát egy virágos réten. Viselkedésük a legcsekélyebb
nyugtalanságot sem árulja el, barátságosak és higgadtak, főzögetnek, a
fűben heverésznek, és jókedvűen nézelődnek fölfele a falra. Különös
szerzet mindkettő. Gondolhatnánk, ők is az Eigert akarják megmászni. Az
egyikük Erich Waschak, huszonkét esztendős orvostanhallgató. Bölcsője a
romantikus, bortermő Wachauban ringott. Az alsó-ausztriai Duna-
vidéknek ezen a legszebb szakaszán azonban nem csak szőlőskertek, várak
és várromok találhatók, hanem igazi sziklák is, amelyeknek a legnehezebb
kapaszkodóit Erich már gyermekfejjel megmászta. Ez idő szerint Bécsben
tanul az egyetemen. Pillanatnyilag a HEGY szót csupa nagybetűvel tudja
csak leírni Erich a régi hagyományokra építő modern bécsi iskola legjobb
sziklamászói közé tartozik. Fritz Kasparek egyike legjobb barátainak, és
amikor a már csaknem negyvenesztendős mester hegyi túrára indult vele,
gyakran engedte a fiút vezetni. Kasparek felismerte, mi bújik meg az
újdonsült diákban: hegymászó, mégpedig a legkiválóbbak egyike.
Fritz ajándékozta a fiúnak azt a jégbaltát is, amely most a felszerelési
tárgyak között, a sátor előtt hever. Ugyanaz a balta ez, amellyel Kasparek
1938. július 21-én a Hinterstoisser-harántban a szikláról a jeget verte le.
Erich kísérője a hallgatás nagy művésze. Alig valamivel idősebb az
orvostanhallgatónál. Leo Forstenlechnernek hívják. Jellemző név: Leo
erdei munkásként keresi kenyerét (a Forst szó ugyanis erdőt jelent) az Enn
völgyében, nem messze a Gesäusétól. A Gesäuse a maga hatalmas falaival
emberemlékezet óta a bécsi, a stájer és a felső-ausztriai hegymászók
magasiskolája. Leónak nem csak a maga nehéz foglalkozásához van meg a
kellő ereje, de egyike a legmagabiztosabb mászóknak, akik a Gesäuse
sziklafalait eddig kezükkel érintették. És ez nagyon sokat mond. Később
Leo Forstenlechner Gaston Rébuffat-t követően a második hegymászó lesz
a világon, aki az Alpok három leghíresebb északi falát, az Eigerét, a
Matterhornét és a Grandes Jorasses-ét a Walker-pilléren át megmászta.
Most ellenben, 1950. július 23-án, a nagy szikla- és jégbástyák
legmagasabbikának számára első megmászása vár rá. Ráérősen, minden
sietség nélkül válogatja Leo és Erich a felszerelési tárgyakat a sátor előtt.
Ekkor látogatójuk érkezik. Négy fiú, fiatalok, talán még Waschaknál és
Forstenlechnernél is ifjabbak. Két svájci mászóparti amely az Eiger
megmászására szövetkezett: Jean Fuchs és Raymond Monney, illetve
Marcel Hamel és Robert Seiler. Barátságosan, egyszersmind azonban
bizalmatlanul méregetik a két osztrákot és felszerelésüket. Kétség nem
férhet hozzá: azok festenek így, akik az Eigert akarják megmászni. Leo
csöndben vigyorog. Erich nevetve mondja, a világ legártatlanabb
tekintetével: – Az Eiger-falra? Ugyan már! Az nekünk túl nehéz.
A svájciak nem hisznek a bizonygatásnak. És másnap látják, hogy a
feltételezésük helyes volt. Waschak és Forstenlechner súlyos terhekkel a
hátukon szállnak be a fal alsó szakaszán, hogy a Bivaküregig vagy
legalább a Repedezett pillérfőig cipeljék felszerelésüket. Nem jutnak el
odáig. A lezúduló kövek sortüze arra kényszeríti őket, hogy csomagjaikat
előbb lerakják, és kimeneküljenek a falról. Amikor leérnek, azt
tapasztalják, hogy a svájciak táborában nagy élet zajlik. A négy mászó
rohamra készülődik. Ők akarnak elsőnek feljutni a falra. A Hinterstoisser-
harántot már előkészítették, azzal már próbálkoztak. A negyedik teljes
megmászás dicsősége elérhető közelségbe került.
Erich és Leo nyugodtabbak. Végső soron egyre megy, hogy negyedikek
vagy ötödikek lesznek-e. És ha mégis kiderülne, hogy a svájciak
gyorsabbak, akkor semmiképpen sem mennek bele a tülekedésbe. Egy
biztos: az osztrákok is az éjszaka folyamán akarnak beszállni.
Éjfélkor Erich kipillant a sátorból. Sötét felhők takarják az eget, a fal
pedig komor és ködbe burkolózik. Nem, az idő nem olyan, hogy
próbálkozni lehetne az Eiger-fal megmászásával. Szinte boldogan ettől a
felismeréstől, az álomittas orvostanhallgató visszamászik a sátorba. Három
órával később Leo ébred fel. Ő is kinéz. Most az ég felhőtlen, ragyognak a
csillagok. Rövid haditanács. Ha mégannyira iparkodnak is, hajnali öt előtt
nemigen tudnak elindulni. Ez esetben épp a legkritikusabb időszakban
érnének fel az Első és Második jégmező kőomlásveszélyes övezetébe. Ezt
nem szabad kockáztatniuk. Fritz Kasparek Waschak lelkére kötötte: – Csak
semmi sietség a falon!
Inkább legyünk ötödikek, de maradjunk életben, semmint negyedikek,
és holtan hozzanak le bennünket – gondolja Erich és Leo, és mindketten
alszanak tovább. Magasan jár a nap, amikor délelőtt felébrednek. Amikor
végre kialudták magukat és kiadósan megreggeliztek, átballagnak a Kleine
Scheideggre. Ott meghallgatják az időjárás-jelentést: „Magas nyomású
légtömegek egész Közép-Európa felett.” Erich és Leo szinte repes az
örömtől. Örömükbe az sem vegyít ürömöt, hogy egy turista, aki a
távcsövön át kémleli a falat, közli velük: a svájciak már elérték a Második
jégmezőt.
Waschak és Forstenlechner már késő délután bebújik hálózsákjába.
Aludni azonban nemigen tudnak az örömtől és az izgalomtól. Éjfélkor
felkelnek, és hajnali két óra körül megkezdik a mászást. Attól a ponttól
kezdve, ahol biztonságba helyezték felszerelésüket, kötéllel összekötve
haladnak. Ennél a jól begyakorolt mászópartinál ez nem jelent késedelmet.
Felváltva vezetnek. „Váltott vezetéssel” másznak, azaz a mindenkori
második utánamászik az elsőnek, annak standhelyére, majd a következő
kötélhosszban ő vezet. A Nehéz repedés nem jelent nehézséget, a
Hinterstoisser-haránt is jégmentes és száraz. Waschak most közelről
figyelheti meg azt, amit távolról már mindketten feltételeztek: a fal
alaposan megváltozott az első megmászás óta. Már nem olyan, amilyennek
Kasparek leírta. Most sziklafal, amelyen itt-ott akadnak jégfoltok.
Mindamellett a veszélyek nem lettek csekélyebbek.
Ma még nem volt kőomlás. Erich épp erre gondolt, amikor záporozni
kezdtek a kövek. A Hinterstoisser-haránt utáni nehéz kötélhosszaknál
tartanak, az Első jégmezőn, pontosabban ott, ahol korábban az Első
jégmező volt. Most gyakran sima, rendkívül meredek kőtetőn kell mászni,
ahol nincsenek fogások, nincsenek lépések, s még repedések sem, ahová a
szöget be lehetne verni.
Leo és Erich is átélheti az Eiger-fal kőomlásának zenéjét. Őnekik is
hasonló élményben van részük: az ember nem győz csodálkozni azon,
hogy még életben van, még itt van fenn, s nem odalent, ahol a kövek a
beszállásnál darabokra zúzódva szétterülnek.
Leo és Erich tovább mászik. Lendületesen, mintha az Első és a
Második jégmező közötti sziklafok nem lenne nagyon nehéz. Talán épp
ezen a helyen különösen kedvezőek most a körülmények. Már reggel
nyolckor elérik a Második jégmező alsó peremét. A terület széle alig van
eljegesedve, oldalmenetben balra haladnak, olyan sziklákon, amelyeken
korábban még senki sem járt. Majd fölfelé kémlelik a meredek jégfalat.
150 métert kell megtenni fölfele a piszkosszürke, kövekkel teletűzdelt
jeges hegyoldal felső széléig.
Csak nem hangokat hallanak? Emberi hangokat? Egészen közelről
hallatszanak. De igen! Négy ember van odafenn. A svájciak. Épp a
Harmadik jégmező alatti sziklák felé törnek. Leo és Erich magasabban
vélte őket – a rámpán, már a Vasalón túl. Mi tartóztathatta fel őket ilyen
hosszú ideig? Netán a kőomlás? Az osztrákok jó reggelt kiáltanak felfele.
Szívélyes válasz érkezik odafentről. Erich és Leo egymásra pillant. Leo
nevet, aztán megkezdődik a roham a jégmezőn keresztül, ami a sziklákon
tett kerülő következtében feleakkora magasságot jelent, mint amennyire az
első mászóknak itt fel kellett kapaszkodniuk.
A tizenkét fogú hágóvas elülső kapaszkodói jól fognak, az alaposan
edzett orvostanhallgató és az erdőben felnőtt favágó vádliizmai nem
ismerik a kifáradást. Itt-ott rövid időre standhelyet vágnak, néhol bevernek
egy-egy szöget. Az iramot nemcsak a hirtelen feltámadt becsvágy diktálja,
de a józan ész is. Mi van, ha itt, épp az esésvonalban érkezik a következő
kőzápor? Tovább! Amilyen gyorsan csak lehet.
És akkor elérik a felső szélet. Még csak tizenegy óra. Biztonságban
azonban még most sincsenek. A Vasalóhoz vezető sziklák még ennek a két
embernek is sok gondot jelentenek. Az erősen jégmentessé vált
felületeknek hátrányai is vannak.
Erich Waschakot épp egy áthajlás leküzdése közben sérti meg
könyökén egy kődarab. Ez azonban nem az a hely, ahol ilyen
csekélységgel foglalkozni lehetne. Tovább, csakis tovább! Áthaladni a
Harmadik jégmezőn, fel, egészen a rámpára!
Egy nehéz hasadékban vízesés zúdul alá. A svájciak első embere épp
leküzdötte, a hátizsákokat kezdi felhúzni. Erich és Leo itt bukkan a
kötéltársaságra. Ekkor valami örvendetes történik: nem a becsvágy
győzedelmeskedik, nem az irigység, nem a „negyedikekkel” szembeni
féltékenység. Egyetlen rossz szó sem hangzik el, elmarad a goromba
felszólítás, hogy engedjék át az elsőbbséget. A beszélgetés baráti és
megértő. Jean Fuchs a kőomlásban fejsérülést szenvedett, nem veszélyeset,
de annyira azért komolyat, hogy a vezetést át kellett engednie Raymond
Monney-nak. Nagyszerű sziklamászó ez a négy svájci – mégis álmélkodva
ismerik el a két osztrák fölényét. Ezt az iramot nem tartották
lehetségesnek. Mindamellett Waschak és Forstenlechner egyelőre a
kifáradás legcsekélyebb jelét sem mutatja. Belevetik magukat a repedés
zuhanyfürdőjébe, és felküzdik magukat. A svájciak készséggel engedik,
hogy osztrák bajtársaik az élre törjenek.
A jégkitüremkedés leküzdésének csuromvizesen látnak neki. A hely a
jegesedés visszahúzódásának dacára olyan, hogy még Waschak és
Forstenlechner is csak lassan és csak valamennyi biztonsági előírás
betartásával tud ezen az akadályon túljutni. Ugyanakkor az áthajlás után a
Pókhoz vezető oldalmenet is sokkalta nehezebb, mint azt a két osztrák
legrosszabb álmában gondolta, sokkalta nehezebb, mint azt Kasparek
elbeszélése alapján Erich feltételezte volna. Ez nem az „Istenek traverze”,
ez egy szerfölött veszélyes, nehéz átjáró: vánszorgás, tapogatózás, állandó
küzdelem az egyensúly megtartásáért.
Vannak itt sziklaszalagok, amelyek aligha nevezhetők annak: laza
kövek és sziklatömbök, amelyek nyomban elindulnak a mélybe, mihelyt
megérinti őket az ember. Vannak itt jégfoltok, amelyekbe lehetetlen a
szöget beverni, amelyek nem engedik meg, hogy hágóvassal nyugodtan
végigsétáljunk rajtuk, ezzel szemben az első csákánycsapásnál elválnak az
aljzattól. És épp ezen a helyen tör ki ismét az Eigerre jellemző, hírhedt
zivatar. A kezdeti eső hamar havazásra vált. Az átnedvesedett ruhák
merevvé dermednek. Minden mozdulat teher.
Leo és Erich sok szöget ver be ennek a harántolásnak a során. Gyakran
kifeszítik a korlátköteleket is, hogy a mindenkori második, aki az előzőt
követi, biztonságban legyen. Minden szöget benn hagynak. így akarják
megkönnyíteni az utánuk jövő svájci parti útját. Amikor azonban a
viharban és az ítéletidőben végül elérik a Pók szélét, nem marad egyetlen
szögük sem.
 Leo és Erich vár. Nemcsak azért, mert szögekre van szükségük,
amelyeket majd az utánuk jövők szednek ki a falból. Várnak azért is, hogy
megbizonyosodjanak arról, vajon nem történt-e baleset ennek a kalandos
harántolásnak a során. Ámde a viharban való várakozás ezekben a
csuromvizes, jeges ruhákban kínszenvedéssé válik, és elviselhetetlenül
hosszúnak tűnik.
Megérkeznek a svájciak. Mindannyian épségben vannak, és a két
elsőnek egy csomó szöget adnak át. Röviden üdvözlik egymást, majd újra
elbúcsúznak. Erich és Leo még ma olyan magasra akar följutni, amilyen
magasra csak lehetséges. A többieknek ugyanez a szándékuk, de egy
négyes mászóparti sebessége eleve sokkal szerényebb. S négy ember
mindig tud egymásnak segíteni, ha valamelyikük ereje fogytán van.
Erichnek és Leónak nem kell a többiekkel maradnia.
Tovább mennek. A Pók ezúttal nem küld üdvözlésükre megsemmisítő
lavinákat, de a kivezető repedések nemcsak jegesek: mindenhonnan ömlik
a víz, kövek gurulnak lefele, hócsuszamlások nehezítik a kapaszkodást.
Erich és Leo annyira átázott, hogy beleborzadnak, ha a bivakolásra
gondolnak. Minden egyes alkalommal, amikor valamelyiküknek várnia
kell, miközben a másik a kivezető repedésekben küzdi magát fölfele, a
hideg rázza. Nem, nem keresnek bivakhelyet. Mászni fognak egészen
addig, amíg csak szemernyit is süt a nap. Az órák rohannak. Erich és Leo
azonban versenyre kel az éjszakával. Mindkettő boldog, ha a vezető
szerepben épp őrá kerül a sor. A mászás során átmelegszik az ember. Ki
nem merültek, támadó kedvük töretlen. Csak a pihenő, a tétlen álldogálás
hozza magával a bénító hideget.
Még nappal van, amikor elérik a csúcs alatti jégmezőt. Az óra negyed
kilencet mutat. A jégbe nem vágnak lépéseket, úgy sietnek felfele a
hegyoldalban. 20 óra 45 perckor vacogó fogakkal és a hidegtől
összegörnyedve, de boldogan szorítják meg egymás kezét.
Kihuny a nap utolsó fénye. Az időjárás nem olyan, hogy éjnek évadján
megkockáztathatnák a leereszkedést az ismeretlen nyugati oldalon. Nem
azért másztak tizennyolc órát egyetlen nap leforgása alatt az Eiger falán,
hogy aztán éjszaka az ismert útvonalon szerencsétlenül járjanak.
Közvetlenül a csúcs alatt egy szélvédett helyen nagy lépcsőfokot vágnak a
jégben. Kényelmes ülőhely lesz belőle. Mihelyst magukra húzzák a
sátorzsákot, s a főző duruzsolni kezd, a kávé pedig, új életerőt ébresztve,
ínycsiklandozóan illatozik, már a hideget sem érzik annyira. Amint pirkad,
megkezdik a leereszkedést.
Ezen a reggelen, július 27-én, a négy svájci a Pók fölötti szűkös
bivakhelyén boldogan üdvözli az új napot. Az éjszaka tűrhetően telt,
mindannyian jól vannak. És az időjárás szépnek ígérkezik.
De aztán másképpen alakul. Reggel nyolc órakor, épp abban az időben,
amikor Waschak és Forstenlechner eléri az Eigergletscher szállót, végképp
rosszra fordul. A hóvihar végigsöpör a gerinceken, a hópelyheket a
sziklához csapdossa, bele a kivezető repedésekbe, a vízeséseket jéggé
dermeszti. A megelőző napok és éjszakák miatt már mindenki elcsigázott,
csuromvizes és átfagyott. Egy újabb katasztrófa körvonalai sejlenek fel.
Lent a völgyben, a Scheideggen és Alpiglenben nő az aggodalom.
Induljanak tán a mentők? Ezen a falon?
Négyük között azonban akad egyvalaki, aki a döntő órán egészen
kiváló mászóképességeiről tesz tanúbizonyságot, s ez Raymond Monney.
Fölvezeti a partit a kivezető repedéseken, mindenkit biztosít. Ő is fiatal,
mindössze huszonnégy éves. Az a három esztendő azonban, amennyivel
idősebb a többieknél, mintha megadná neki azt a kitartást, azt a
szívósságot, amellyel egy egészen fiatal ember még nem rendelkezik.
Tizenkét órán keresztül küzd Monney a hóviharban az eljegesedett
kivezető repedésekkel. Szabad mászásban gyakran nem küzdhetők le.
Monney szöget szög után ver be, és lépőhurkokat erősít fel ott, ahol a jeges
réteggel bevont szikla megtagadja a lábtól a biztos támasztékot. A későbbi
kötélpartik nem győznek majd csodálkozni, hogy a kivezető repedésekben
mennyi a szög.
Este nyolckor a svájci mászónégyes eléri a csúcsot. A vihar még
mindig tombol, a hópelyhek egymást kergetik, a hegyet köd borítja, s látni
semmit sem lehet. Szükségesnek mutatkozik a negyedik bivak – fenn a
csúcson. A négy bátor legény ezt is átvészeli. A hajnali szürkületben
megkezdik a visszautat, és reggel nyolckor a Kleine Scheideggen vannak.
A két vállalkozást, az Eiger falának negyedik és ötödik megmászását,
érte némi bírálat. Waschakot és Forstenlechnert könnyelműséggel
vádolták, és ezt az ítéletet voltaképpen nem támasztották alá semmi
mással, mint azzal, hogy az Eiger falát mégsem lehet egyetlen nap
leforgása alatt megmászni. A négy fiatal svájcit ugyanakkor éretlennek
tartották.
Az én megítélésem szerint mindkét ítélet igazságtalan és kemény. A két
osztrák egyszerűen kiemelkedően jó formában volt, amellett pedig
rendkívül erős ember. Nem követtek el hibákat, sem a felszerelésüket
illetően, sem a fal viszonyainak megítélésében. És a svájci parti? Igaz,
mint a négyen nagyon fiatalok voltak. De ha jellemezte is őket egy-egy
gyermekes vonás, a nagy falon rossz időjárási viszonyok mellett mégis
úgy haladtak előre, mintha érett hegymászók lennének.
Az európai alpinizmus fejlődésének témájával kapcsolatban talán
olykor-olykor felmerülhet az elismerten némiképp értelmetlen kérdés:
mely nemzet büszkélkedhet a legjobb hegymászókkal?
A németek és az osztrákok soraiban ezekben az években új, fiatal elit
formálódott, amelyből később Hermann Buhl emelkedik majd ki
egyedülálló jelenségként. Az olaszoknak sok nagyszerű szikla- és
jégmászójuk volt, s 1951-ben a K2 csúcs megmászásával érik majd el
hegymászó-törtenelmük legnagyobb sikerét. A franciák az Annapurnát
követően még a Makalut, a világ ötödik legmagasabb helyét fogják elérni,
s ezt mindjárt két kötélpartival is, valamint meg fogják mászni a viharoktól
övezett Fritz Royt Patagóniában. Még a britek megszentelt hagyományai
közé is beférkőzött a kontinentális alpinizmus új szelleme: nemcsak a világ
legmagasabb és harmadik legmagasabb hegyét, az Everestet és a
Kancsendzöngát mászták meg elsőként, hanem a hírhedt Musztag-tornyot
is a Karakorum-hegységben, a földkerekség egyik legkalandosabb
hegyalakzatát. S a svájciak? Egykor túlságosan is nagy tehetetlenséget
tulajdonítottak nekik, minden újító szellem elutasítását vetették szemükre.
Ugyanakkor Himalája-expedícióik a háború után a legmerészebb
vállalkozások közé tartoznak, amelyeket a Himalája csúcsainak
megmászása történetében ismerünk. Az Alpokban pedig már nem
szitkozódtak a legnehezebb mászások láttán, hanem maguk is
felkerekedtek…
Melyik nemzet a legjobb tehát a hegymászásban? Minden értékítélet
értelmetlen. Szeretnék e helyütt megemlékezni egy emberről, aki
megalkotta ezt a szép kifejezést: „Európa-kötélparti”. A Svájcban élő,
olasz hegymászóról és újságíróról, Guido Tonelláról van szó. 1946-ban
mondta ezt ki először, egy olyan korban hirdette meg, amikor senki sem
gondolt megbékélésre: „A hegymászás az aktuális napi kérdések fölött áll!
A hegymászó a nemzetek fölött áll! A hegymászók egymás testvérei.
Mindannyian egyetlen kötélpartihoz tartoznak!”
 Jól csengő nevek
1952 nyara csöndes eseménnyel veszi kezdetét. Július 22-én két francia, Pierre
Julien és Maurice Coutin vág neki az Eiger falának. A Rámpa fölött bivakolnak, és
másnap elérik a csúcsot. A jó időeredmény és a szép stílus igazolja mindkettejük
képességeit. Lent, a távcsöveken át kémlelő embereknek nincs részük semmiféle
szenzációban. Lassan hozzászoknak a fal megmászásához. A félelmetesség varázsa
szertefoszlani látszik.
Július 26-a életet hoz a Kleine Scheidegg vendégei közé. Nem a fal az oka ennek,
hanem az emberek, akik a falhoz érkeznek. A nevük… Hermann Buhl van itt. Vele
túratársa, Sepp Jöchler. Az Eiger-fal megmászására pályázók kísérőjeként érkezett
Eugenie Buhl asszony, valamint Jöchler fivére, Hans.
Ezen a július 26-ai napon azonban a Lauterbrunnen-völgyből öt francia is
érkezik, akik Franciaország legnevesebb hegymászói közé tartoznak. És vezetőjük
neve ebben az időszakban nemzetközileg még ismertebb, mint Buhlé: Gaston
Rébuffat-nak hívják, ő a sikeres francia Annapurna-expedíció résztvevője, ő az az
ember, aki a Grand Jorasses Walker-pillérére két ízben is feljutott, egyike a fiatal
alpinistanemzedék, valamint a chamonix-i hegyi vezetők legkiválóbb képviselőinek.
Vele érkezik Guido Magnone, a Drus nyugati falának első megmászója, ami
akkoriban az Alpok legnehezebb sziklamászását jelentette. A többiek: Jean Bruneau,
Paul Habran és Pierre Leroux nem kevésbé jók, mint neves mászótársaik.
Mindannyian jól összeszoktak, és jó barátságban vannak egymással.
Máskülönben nem csak világhírességek tartózkodnak itt. Alpiglen mellett egy
csűrben fiatal testvérpár ütötte fel a tanyáját: Otto és Sepp Maag Allgäuból. Ezen a
napon, július 26-án akarnak feljutni az előépítményen található Bivaküregig, hogy
otthagyják felszerelési tárgyaikat. Nem hallani róluk semmit, nem is törődik velük
senki.
Arról sem vesz senki tudomást, hogy hajnali háromkor a bécsi alpinisták köréhez
tartozó két mászó: Sepp Larch, weyeri péksegéd és Karl Winter scheibbsi lakatos
belefogott a fal leküzdésébe. Ugyan ki ismerné őket? Azt sem tudja senki, hogy már
a falon vannak. A távcsövek nem őket kémlelik.
Larch és Winter átlagos körülményekkel találkoznak a falon: nem túlságosan
kedvezőekkel, de nem is kimondottan rosszakkal. A jég alaposan összeolvadt és
kemény. Gyakran kell használni a csákányt. A Harmadik jégmezőn való
áthaladáskor lépcsőfokokat kell vágni. Magasan fenn a falon bivakolnak, és másnap,
július 27-én érik el a csúcsot. A leereszkedéskor összefutnak egy fiatalemberrel és
egy ugyancsak fiatal, csinos asszonnyal – mindketten jól kiismerik magukat a
hegyen: Hans Jöchler és Eugenie Buhl az. Larch és Winter elcsodálkozik a kérdésen,
hogy vajon láttak-e Hermannt és Sepp Jöchlert, a fiatalember fivérét.
 Nem, nem látták Hermann Buhlt. Ő is falon volt?
Igen, ott volt. Ő is, és Jöchler is, és még heten.
Ez a parti lassan fog előrehaladni. Egyszerre kilenc ember a hatalmas falon! Kár.
Larch és Winter szívesen megismerkedett volna Hermann Buhllal. Annak biztos
tudatában búcsúznak el, hogy még egy ilyen hatalmas tömeggel sem történhet
semmi az Eiger falán, ha egy Hermann Buhl is velük van. Sepp Larch, aki egy évvel
később Forstenlechnerrel és Willenparttal meg fogja mászni a Matterhorn falát,
1955-ben pedig Moravec mérnökkel és Willenparttal a Karakorum-hegységben fel
fog jutni a Gasherbrum II. 8035 méter magas csúcsára, társával, Karl Winterrel
azonban mégiscsak hátrahagyott Hermann Buhlnak egy üzenetet: a Harmadik
jégmezőn vágott lépéseket. Ezek feltehetően hozzájárultak ahhoz, hogy ugyanazon a
napon, 1952. július 27-én, a végzetes kőomlás a kilenc hegymászó egyikét sem
találta el.
Semmi sem történhet, ha Hermann Buhl is velük van… Könnyű azt mondani! Az
Eiger falán bárkivel megtörténhet bármi. A legjobbat is eltalálhatja egy kő. És
Hermann ezt éppolyan jól tudja, mint társa, Sepp Jöchler. Jellemző Hermann Buhlra,
hogy sohasem becsüli túl önmagát, vagy nem becsüli le a hegyet. És ha mégannyira
úgy vélekednek is egyesek, hogy egy sokat próbált társsal egyetlen nap leforgása
alatt kellene megmásznia az Eiger falát, Hermann akkor is tudja, hogy ő ugyanúgy
ki van téve a természet magashegyi törvényeinek és az Eiger-fal kiszámíthatatlan
játékszabályainak, mint bárki más.
Július 26-án délután Hermann és Sepp beszállt a fal alsó szakaszán, hogy az
Eigeren kialakult régi szokásnak megfelelően olyan magasra vigye föl felszerelési
tárgyait, amilyen magasra csak lehet. Egyelőre nincs velük minden, amit a
voltaképpeni rohamhoz magukkal akarnak vinni. Hiányzik a meleg alsónemű, egy s
más az élelmiszerkészletből, és még néhány egyéb dolog. Egyszóval Hermann és
Sepp még a sötétség beállta előtt vissza akar mászni, és az éjszakát a réten felállított
kényelmes sátorban akarja tölteni.
Sepp és Hermann kötél nélkül mászik, mindenki a maga útján. Ekkor vesznek
észre két fiút – a saját útvonaluktól félreesően –, aki épp ereszkedik lefele. A két,
Allgäuból érkezett fivér az, Otto és Sepp Maag. Ők szintén a felszerelésüket vitték
föl a Bivaküregbe, és július 27-én akarják megkezdeni a mászást. Üdvözlik egymást,
de nem másznak át egymáshoz. Másnap amúgy is találkoznak majd a falon. Buhl
nem örvendezik különösebben. Ő szívesebben lenne ott egyedül. Az most már édes
mindegy, hogy valaki nyolcadiknak vagy kilencediknek jut fel a csúcsra, ugyanakkor
minél több ember tartózkodik a falon, annál nagyobb a kőomlás veszélye.
Buhl és Jöchler tovább mászik. A Repedezett pilléren keresztül haladva érik el a
Bivaküreget. A hely nem tetszik egyiküknek sem. A sziklaszalagon szinte
megszakítás nélkül töredeznek le kis darabok. S jellemző Buhlra, ahogyan
valósággal egy alvajáró biztonságával képes egy sziklaterepet megítélni: nagyjából
ötven méterrel magasabban, rézsútosan balra, egy majdhogynem eszményi
bivakhelyet vesz észre, egy sziklapárkányt, amelyet áthajlások védelmeznek a
kőomlástól, amelyen ülni, sőt akár feküdni is lehet, s ahol a duruzsoló főző hangja
mellett még jól is érezheti magát az ember. S ott szemben – lenyűgöző látvány –
magasodik a Vörös szikla, fal a falon.
Egyelőre Hermann és Sepp a szép és védett helyet csak lerakodóhelyként akarja
használni a felszerelési tárgyak számára. Hiszen vissza akarnak ereszkedni. A Vörös
szikla felső széléről azonban – 300 méterrel van fölöttük – aprócska kis pontok
válnak le, s úgy suhannak az égbolton, akárha madarak lennének. De nem madarak –
kövek.
A visszaereszkedésből nem lesz semmi. Egész sziklatömbök gurulnak lefele,
letarolva mindent az előépítményen. A becsapódó kövek pokoli zajt csapnak. Sepp
és Hermann jól látja, amint a lövedékek, a Bivaküreg előtti szalagra és az
előépítmény szikláira csapódva fehér porrá zúzódnak szét. Csak akkor tudnak
visszaereszkedni, amikor a kőomlás abbamarad.
A kőomlás azonban mindaddig nem marad abba, amíg meleg van. A két mászó
arra kényszerül, hogy a szép depóhelyen bivakoljon.
Hermann és Sepp igen kényelmesen tölti az éjszakát, ám alvásról nemigen lehet
szó. Mi lesz holnap? Leereszkedjenek? Halasszák a mászást holnaputánra? Egy
elpocsékolt szép napot az Eiger falán többé nem lehet bepótolni.
Két órakor Hermann és Sepp két kis fényes pontot lát a fal lábához suhanni. Az
allgäuinak azok, akik most készülődnék a beszállásra. Hermann és Sepp is
elhatározza, hogy tovább mászik felfele, és nem hagy veszendőbe menni egyetlen
napot sem. Amikor kivilágosodik, egy darabon lefelé másznak, és oldalmenetben
megközelítik a Nehéz repedést. Ott találkoznak a Maag fivérekkel. Ekkor azonban
még nem kötik össze magukat kötéllel.
A Hinterstoisser-harántot Hermann olyan ügyességgel, olyan könnyedséggel
veszi, hogy Sepp Jöchlerből, aki pedig barátját már sokszor látta mászni, hangos
lelkesedést vált ki. Ez nem a megszokott értelemben vett mászás, még csak nem is
artistáskodás, ez olyan veleszületett művészi teljesítmény, amelyet a legkeményebb
edzéssel sem lehet elsajátítani.
Buhl és Jöchler a harántkötelet ott hagyja a Maag fivérek számára. Ők bevonják,
miután a helyet maguk mögé utasították. Senki sem gondol arra, hogy a
visszavonulást is biztosítani kellene? Ugyan, ki gondol visszavonulásra, ha egyszer
Buhl is velük van, akivel szemben a fiatal testvérpár szinte félő tisztelettel viseltetik.
A három nehéz kötélhosszt követően a négy mászó feljut a platókra, amelyekre
korábban az Első jégmező lenyúlt. Félelmetes egy terep! Egy-két méter magas
domborulatokkal tarkított, simára csiszolt szikla, melyen nincs fogás, s nincs repedés
sem a szögek számára.
Hermann és Sepp felváltva mászik az alattomos, mállékony, tartás nélküli
terepen. Csak tapadásos technikával lehetséges a följebb jutás, a fogás és a lépés
segítségével történő mászás itt csődöt mond. Lassan dolgozzák csak magukat egyre
magasabbra, a Maag fivérek követik őket.
Hermann és Sepp nem tudja, hogy a két allgäui felszerelése elégtelen, egy hideg
bivakra pedig szinte teljesen alkalmatlan. Egyelőre csak annyit tudnak
megállapítani, hogy Otto és a „másik Sepp” ügyesen a nyomukban vannak, és
rátermett mászók.
Jöchler és Buhl nem jobb fele mászik, a Jégtömlő irányában, hanem inkább balra
felfele, a sziklafok irányában, amely az Első és a Második jégmezőt választja el
egymástól. Ez a sziklafok komiszul fest. Jég csillog rajta. A szikla annyira síkos,
hogy Jöchlernek, aki ezen a szakaszon átveszi a vezetést, az iskolás mászás minden
alapszabályát el kell felejtenie. Mindkét térdét segítségül kell hívnia, hogy súrlódási
felületet találjon. A lezuhanás határán van minden pillanatban. De őneki nem szabad
lezuhannia. Ha megtenné, nyolc embert rántana magával le a falról.
Nyolcat? Igen, nyolcat. Sepp ugyanis a reggeli szürkület kezdetén, amikor épp a
Nehéz repedés alatt állt, öt embert látott az első pilléren át fölfele kapaszkodni. Ez az
öt most itt van, csatlakoztak. Jöchler hallja, amint Hermann és az utánuk jövők
egyike barátságosan köszönti egymást. Korábban nem találkoztak, mégis sokat
tudnak egymásról: Gaston Rébuffat, a franciák pillanatnyilag legismertebb
hegymászója, és Hermann Buhl, a német nyelvterület legismertebb sziklamászója, az
Alpok legnagyobb falán került össze először. Az osztrákok és a franciák csapata
között mászik a német kötélparti – kilenc hegymászó, aki később – európai
mászópartit alkotva – egyetlen kötéltársaságban fog majd haladni.
A hegymászók önfejűek és nyakasok. Mindegyik nagyon határozott személyiség.
Mindegyikben munkál a személyes és a nemzeti becsvágy. És még az is megeshetik,
hogy utóbb, a különböző beszámolókban, kisebb eltérésekre bukkanunk, hiszen a
hegy élménye minden embernél különböző. Az emlékezést és a leírást egyaránt az
ember lényegi sajátossága befolyásolja.
A nagy fal mind a kilencükre mély benyomást gyakorol. A kőomlás ezen a július
27-i napon egészen rendkívüli módon erős. A veszély és a hatás azonban még nem
annyira nagy, hogy teljesen kiküszöbölné a versengés gondolatát.
A tiroli ember temperamentuma semminek az elrejtését nem engedi meg, ami őt
megindítja, a francia ember ellenben sértett büszkeségét is sármmal, támadó kedvét
pedig barátságos álmélkodással szépíti; e két vérmérséklet között túl nagy a
különbség ahhoz, semmint hogy harmonikus egyesítésüket lehetővé tenné. Helyt
állhat ilyen körülmények között egy európai kötéltársaság, amelynek tagjait a
véletlen hozta össze az Eiger északi falán?
Ámde itt még nem tartunk. Rébuffat nem gondol arra, hogy használná az előtte
mászók kötelét az Első és Második jégmező közötti meredek sziklafokon. A Maag
fivérek ellenben szívesen igénybe veszik az előbbiek segítségét ezen a komisz
szakaszon.
Hozzám intézett személyes beszámolójában Jöchler szemléletesen írja le a
további felfele kapaszkodást:
„Hermann elmászik mellettem, és megbirkózik a meredek jéggel. Standhelyemről
lenyűgöző látvány tárulkozik fel; alattam hét alak a meredek sziklafalon, ezer
méterrel mélyebben pedig a vizek és a lefolyók által barázdált gleccservájat. Ha
ellenben tekintetünket a magasba szegezzük, kizárólag komor, függőleges falak sorát
látjuk, amelyek a jég fölött törnek a magasba. A kőomlást, amely most sokkal
erősebben indul újra, lassan megszokjuk… Hogy fogalmat alkothassunk magunknak
róla, elegendő, ha a kavargó jeget nézzük. Voltaképpen megszakítás nélkül sípol és
süvít. Ha jobban fülelek, nyilvánvalóvá válik, hogy másokat is elkap, nemcsak
engem, hiszen hol az egyik, hol a másik kiált fel…
A Második jégmezőn egyenesen mászunk fel egészen a sziklákig, aztán pedig bal
fele harántolunk. Rövid szakasznak tűnik, de alaposan tévedünk. Tíz kötélhossznyi
lesz, s nem is veszélytelen.
Ha a fal-ember arányait vesszük, úgy az ember elvész benne. Soha nem hittem
volna, hogy ez a felismerés rémálomként telepedhet rá az emberi lélekre.
Elveszettnek és elhagyatottnak érezzük magunkat. Már a szépet sem vesszük észre.
Az egész falon nincs egyetlen szeglet, amely nyugalomban lenne: mindenütt csak a
lefelé süvítő kövek.
Mi van akkor, ha valakivel történik valami? 1100 métert menjünk felfele, vagy
700-at lefele? Lassan a helyzet komolysága határozza meg kedélyállapotunkat. A
természet a markában tart bennünket. A nehézségek nem jelentenek számunkra
akadályt, csakis a bizonytalanság idegölő.
Egyszer csak a Második jégmezőnek is vége szakad. Ami ellenben most vár ránk,
az még a jégnél is kellemetlenebb: a lecsiszolt szikla egészen a Harmadik
jégmezőig. Az első embernek nincs arra ideje, hogy a felülről érkező veszéllyel
foglalkozzon. Csak annyit mondhat társának: – Te, figyelj! Ha nagyobb kövek
jönnek, rögtön kiabálj! – A kisebbektől már nem is tartunk, de a nagyobbak
kiüthetik az embert a falról. így érjük el Sedelmayr és Mehringer Halálbivakját. Ott
kezdődik a Harmadik jégmező. Hermann, akinek egy áthajlás alatt sikerült
standhelyet találnia, biztosít, eközben kimászom a borzasztóan meredek, jeges
hegyoldalra. Úgy háromszáz méterrel e fölött található a Pók, amelynek tölcsére a
csúcs alatti falrész valamennyi laza kövét szabad esésben a Harmadik jégmezőre
zúdítja. Kétszer is vissza kell fordulnom, mert éppen rettenetes recsegéssel-
ropogással kősortűz zúdul alá, utóvégre azonban egyszer ezt a szakaszt is le kell
küzdeni. Megújult erővel villámsebesen tapogatózom a falon felfele. Alighogy
elértem a közepét, megint kezdődik. A zúgást már négy-öt másodperccel korábban
hallani, ekkor aztán kegyetlenül becsapódik mellettem. Valóságos örökkévalóságnak
tűnik, míg minden megnyugszik körülöttem. Sebtében néhány újabb lépés, mielőtt
kezdődik a játék elölről. Az utolsó tíz méter egy mélyedésig a szikla és a jég között
már nem más, csak a menekülés a pusztulástól…”
Ilyenek a körülmények, amelyekkel Buhl, Jöchler és a Maag fivérek a Harmadik
jégmezőn találkoznak. A franciák később utánuk nyomulnak, s mielőtt megkezdik a
jégen való harántolást, a kőomlástól védett helyen hosszabb időre megpihennek.
A Harmadik jégmezőn való áthaladás leírásakor helyes lenne röviden
megemlékeznünk arról a kis üdvözletről, amelyet Larch és Winter hagyott hátra az
utánuk érkezőknek, mégpedig a jégbe vágott lépésekről. A későbbi szerzők közül
senki sem – Buhl, Jöchler, de még Rébuffat sem – tesz említést róla. Nem egy
lényegtelen emlékezetkiesés miatti feddésnek szánom ezt a megállapítást. De ki
tudja, hogyan végződött volna Jöchler menekülése a megsemmisítő kőomlás elől, ha
a bevágott lépések nem gyorsították volna meg az áthaladást.
Az első kötélparti eléri a Rámpát. Mindenki azt reméli, itt már biztonságban
vannak a kőomlástól. Csakhogy a Rámpa sem mentes a záporozó kövektől,
mindössze annyi a különbség, hogy ezek ereje a többszöri becsapódás folytán
csökken. Buhl és Jöchler gyorsan és gyakran egyszerre teszi meg a Rámpán az első
kötélhosszakat. Elérik a kéményt, amely hasadékszerűen beszűkül. Ami azonban
Buhlt megrémíti, az nem a szikla alakja támasztotta nehézség. A repedés teli van
jéggel, a falak üvegesek. Lehetetlennek tűnik az áthaladás. Ekkor Hermann merész
ötlettel a kéményt határoló jobb oldali falon próbálkozik meg a kerülővel. A terep
olyannyira nehéz, hogy még ez az egészen egyedülálló mászó sem képes leküzdeni:
nincs fogás, mállékony, sima. Ahol itt-ott lehetséges, a szögek is alig mennek be. Ez
a kerülőharánt „VI. nehézségi fokozat”. Mindössze két méter választja el Hermannt
az eljegesedett repedés feletti standhelytől. Nem tudja leküzdeni.
Pillantás az Eigerre nyugat felől
Kilátás a Heckmair-útvonal felől
A Hinterstoisser-harántban
Az első és a második jégmező között
A vízesés-kéményben
Direttissima: egy fúrt szög elhelyezése
Az Istenek traverzén
Bivak a falban
A Pókban
A Pók feletti kivezető repedés
A csúcsra vezető gerincen
 Jöchler utána megy. Emberi mászófa segítségével próbálkoznak, habár
Jöchlernek sincsen igazi támasztéka. Buhl a válláról a fejére áll, mérhetetlenül
nagy vakmerőség kell ehhez. Mindhiába. Három óra telik el így.
Ez alatt a három óra alatt kezdi sütni a nap a falat, a jég megolvad a
repedésben, amelyen keresztül most vízesés zúdul alá. A többiek is nekilódultak,
megérkeznek a repedéshez. Ekkor Buhl és Jöchler kötélen leereszkedik. A kötél
azonban nem a Rámpa fölött függ, hanem szabadon leng a mélység fölött. Jöchler
beszámolójában elmeséli, hogy a franciák a kötelet a Rámpához húzták. Rébuffat
nem ír erről. Talán nem is Rébuffat volt az, hanem talán Bruneau, vagy a hátrább
álló franciák közül az egyik.
Gaston Rébuffat az Étoiles et Tempetes (Csillagok és viharok) című
könyvében így számol be:
„A szűkület lábánál utolérjük a németeket. Épp ebben a pillanatban az Eiger
gerince fölött megcsillan néhány napsugár, felmelegíti a falat, és felolvasztja a
jégbevonatot. Ettől azonban a feladat nem lesz könnyebb. A »flaska nyakán«
keresztül most kis vízesés zúdul alá, amelynek forrása egy harminc méterrel
magasabban fekvő jégmező.
A barátaink követnek bennünket, s vidám társaságot alkotunk – mindennek
ellenére. Egy mászópáros akár tragikusan is felfoghatná az egészet, öt francia
azonban – a zord fal, az állandó várakozás, a szokásos rossz idővel kecsegtető
kilátások dacára – lehetetlenné teszi, hogy komor, drámai helyzetek alakuljanak
ki. Bruneau gondoskodik a jó hangulatról.
Jöchler Buhlnál van, aki akrobatikus oldalmenetbe vág bele. Biztos vagyok
benne, hogy ott nem lehetséges az átjutás, s hogy az egyetlen út a vízesésen
keresztül vezet. A németek haboznak, amikor azonban előremegyek, hogy
felmásszak a vízesésben, ők is döntenek.
Sepp Maag hozzáfog, és üggyel-bajjal leküzdi az akadályt.”
Kedvesen szabódik Rébuffat a tény miatt, hogy a vízesés hasadékán áthaladva
használta a két allgäui kötelét:
„Épp abban a pillanatban, amikor az öccse, Otto kerül sorra, hozzám fordul,
és egyetlen szó nélkül – ő nem beszél franciául, én nem beszélek németül – egy
mosoly kíséretében a kötele végét idenyújtja nekem. Nem értem. Ekkor
jelbeszéddel tudatja velem: kössem be magam. Meglepődöm, az ajánlat kissé le
is fegyverez. Egy pillanatig még habozok, aztán elfogadom a kötelet, és a
hevederemre kötöm. Otto, szemlátomást boldogan, hogy nem utasítottam vissza
testvéri gesztusát, nekiindul.
 Most én következem. A hely nem rendkívüli módon nehéz, mire azonban
magunk mögött tudjuk, teljesen átizzadunk.”
Jöchler, aki Buhl mögött, a Rébuffat-Habran kötélparti után mászik a
vízesésen keresztül, a maga lebilincselő módján írja le ezt a helyet: „A kémény
alján még minden jeges, ezért csak ritkán lehet fogásra találni. Az embernek az
az érzése, hogy olyan, mint a vak tyúk, amelyik magot talált. A szemünket alig
tudjuk kinyitni, s ha levegőt akarunk venni, a szájunk máris tele megy homokkal
és kövekkel. Természetesen azonnal bőrig ázunk. Minden bizonnyal a
legkomiszabb egy szűk hely. Tébolyító erőfeszítéssel kell mindenkinek
átpréselnie magát, ez felduzzasztja a vizet, ami rendkívül nagy nyomást
eredményez. Negyven méter egy vízesésen át… Nevezhetjük ezt még
mászásnak? A majdhogynem emberfeletti erőfeszítésekről is megfeledkezünk,
mert a kezdődő, a víz által elárasztott bevágás szintén megkeseríti az életünket. A
vízzel jönnek a kövek. Csak mintegy három óra múltán jutunk túl a vízen. Mint
az öntött ürgék, úgy lógunk a kampókon, s reszketve állapítjuk meg, hogy az
Eiger északi falán aztán tényleg van minden. Még hosszasan álldogálunk a
standhelyünkön, addig, amíg valamennyi társunk el nem hagyta a bevágást, mert
a terep annyira mállékony, hogy az esetleg leváló kövek veszélyt jelenthetnének a
többiek számára. Alig van túl az utolsó francia a jeges áthajláson, mi ketten, mint
az őrültek menekülünk tovább. A várakozás miatt ugyanis borzasztóan fázunk…”
Rébuffat, aki egyszerre hegymászó és író, leírásában nem naturalisztikusan
mutatja be a helyet, hanem „alábecsüli”, hogy ezzel fokozza a hangulati hatást:
„Paul gyorsan követ. Majd jön Buhl és Jöchler is, aki felhagyott a jobb
oldalon való kísérletezgetéssel. Nem használták a két ifjú német kötelét, akik
némiképpen csalódottak a gőgnek eme apró megnyilvánulása miatt. Miközben az
idősebbik testvérnek adok egy száraz pulóvert – meglepetéssel veszem észre,
hogy csak egy inget és egy síanorákot visel –, Buhl és Jöchler szélsebesen halad
el mellettünk. Valósággal megrohamozzák a következő szakaszt, hogy ismét ők
lehessenek az élen.
A standhelyünk fölött harminc méterrel végződik a Rámpa. Egy katlanban
elhelyezkedő meredek jégmezőre mászunk fel. Későre jár. Mindegyik csapat
bivakhelyet keres magának. Az osztrákok és a németek, akik túl magasra
másztak, visszajönnek. Egy gyöngén kialakított padkát próbálunk meg
helyrepofozni. Hogy kissé elegyengessük, Magnone vadul dolgozik a csákánnyal.
Leroux, akinek mindig akadnak jó ötletei, laza kövekből kis falat épít. Szöget
verek be, hogy biztosítsam a csapatot, Habran meg csak beszél, s Bruneau, ha
alkalma adódik rá, közbevet egy-egy szót. Ekkor aztán mindenki nevet.
 Húsz méterrel felettünk kuporognak az osztrákok és a németek, mindenki a
maga kis vackában, hallgatagon és kissé bánatosan.
Leszáll az éj. Az alpesi pásztorok kürtdallamai elhallgatnak. Az égi
lámpagyújtogató körbejár a csillagok között. Leroux egy főzőedényben meleg
italt készít, miközben a kolbász, a szalonna, a dzsem és a sütemény kézről kézre
jár. Habran ismét kedvenc szerzőjét idézi: »Örültek az igencsak kiadós
bizonytalanságnak.« Pontosan így van! A barátság meleget ad. És a szabad ég
alatt elszívott cigaretták, míg kissé bizonytalanul üldögélünk kőfoteljeinkben,
semmihez sem hasonlítható módon illatoznak.”
Vajon Rébuffat megítélése, miszerint a német és az osztrák mászóparti
„bánatosan kuporog a maga vackában”, miközben a franciák a maguk
bivakhelyén élvezik az élet és a barátságuk örömeit, önelégültségből született,
hogy ezzel saját fölényüket igazolja? Még idegen partik egymás számára,
amelyek a célszerűség okán kapcsolódnak olykor össze, még jelen van a
versengés szelleme, amelyet a magától értetődő, az ész és a hegymászó
tapasztalat alapján teremtődő, kölcsönös figyelmesség irányít. Az „európai
mászóparti” még nem született meg. Még mindenki csak panaszkodik, hogy
várnia kell a másikra. Az a megjegyzés ellenben, hogy a németek és az osztrákok
nem boldogok a bivakjukban, nem felfuvalkodottságból, de nem is valamiféle
rejtett, csekély mérvű rosszindulatból származott. Megfelelt a valós tényeknek.
A franciák a két másik kötélpartival, Buhlékkal és Maagékkal szemben
„előnnyel” vágtak neki a fal megmászásának. Az előnyt a tökéletes, a legjobb
felszerelés jelentette. Ez a megállapítás nem ellenük, hanem mellettük szól.
Hermann Buhl és Sepp Jöchler rovására felemlegethetnénk: hosszú alsó és
tartalék pulóver nélkül tovább másztak a falon, ahelyett, hogy az első bivakot
követően visszaereszkedtek volna a holmijukért, így feláldozva egy napot. Ez
esetben azonban le kellett volna mondaniuk a mászásról, mert az idő rosszra
fordult. Azonkívül tudták, milyen megpróbáltatásokat képesek kiállni. No és
persze a pehelymellényeket meg hálózsákokat, amilyenekkel a franciák
rendelkeztek – akiknek az Annapurnára és Patagónia viharverte hegyeire indított
expedícióik során alkalmuk volt tapasztalatokat szerezni a legjobb
felszerelésekről, s ezeket az eszközöket be is szerezhették Buhl és Jöchler csak
látásból vagy hallomásból ismerhette. Hiszen mindketten szegények voltak.
Arnold Lunn, a hegymászás történetének krónikása és lojális kritikusa az
alábbiakat írja Hermann Buhlról szóló könyvében: „Miután helytállt a hazai
hegyekben, a Jorasses és az Eiger szörnyűséges északi falain szerzett magasabb
fokozatot. A pénz továbbra is problémát jelentett számára: írd és mondd öt svájci
frankkal a zsebében hagyta el Innsbruckot.”
Lunn azt követően, hogy Buhlnak a hegyekben nyújtott valószínűtlen
teljesítményeit és kalandjait fejtegeti, köztük azt, amikor télen, éjnek évadján,
egyedül jutott fel a Watzmann keleti falán, az alábbi szavakkal tesz hitet mellette:
„Egy ilyen vakmerő próbálkozást, amely ellentmond minden egészséges
hegymászó hagyománynak, elítélhetünk ugyan, nem fojthatjuk azonban el
magunkban a Buhl bátorsága, szívóssága és lenyűgöző tudása iránti
csodálatunkat.” Hogyan is fest tehát Jöchler és Buhl bivakja a Rámpa fölött?
Erről Jöchler mesél:
„Bivakhelyet keresünk, de nem találunk megfelelőt. Ezen az éjszakán majd
csak kitartunk valahogy, mondogatjuk. Egészen váratlanul még egy kő talál fejbe,
amely tisztességes lyukat vág. Hogy a seb milyen komoly lehet, azt csak akkor
veszem észre, amikor a vér megfesti a nadrágomat Hányni tudnék, olyan rosszul
vagyok, de erre nem kerül sor, mert hajnali négy óra óta nem ettünk egy falatot
sem, s egész egyszerűen nem tudtunk időt szakítani arra, hogy a gyomrunkra
gondoljunk. így van ez, ha az embert állandóan hajszolják…”
Az iménti kifejezés: „ha az embert állandóan hajszolják”, talán a
legkézzelfoghatóbban érzékelteti azt az érzést, amely az Eiger számos
megmászóját hatalmába keríti. Hajszolja őket a kőomlás, hajszolják őket a
tovaszáguldó órák, hajszolja őket az aggodalom amiatt, hogy az időjárás
kedvezőtlenre fordul, ami a falat rettenetes csapdává változtathatja. Ezen a július
27-i napon a kőomlás különösen kíméletlen volt. Az idő szorítását annak folytán,
hogy kilenc ember tartózkodott a falon, ezúttal még inkább lehetett érezni, mint
bármely korábbi parti esetében. És ezzel nőtt az aggodalom az idő esetleges
átcsapása miatt is.
Jöchler így folytatja elbeszélését:
„Egy egészen védtelen helyen letelepszünk, a zsákot a fejünkre húzzuk, és
már csak egyetlen dolognak örülünk, a teafőzésnek, meg annak, hogy olyan
forrón isszuk meg, amilyen forrón csak lehetséges. Az első fél órában semmit
nem vagyunk képesek tenni, mert reszketünk a hidegtől. Fokozatosan aztán
sikerül felállítani a főzőt, és már benne is van a felolvasztandó jég a
főzőedényben. A gyufám teljesen átázott és használhatatlan. Minden, ami rajtam
van meg a hátizsákban, mondhatni megfulladt. Hermann-nak ellenben van
vihargyufája. Egyre csak próbálgatja, próbálgatja – egészen a legutolsó szálig,
míg végül mindent, az üres gyufásdobozt meg a jeget, amelyből nem lett teavíz,
egy klasszikus mondás kíséretében lehajítja a falon.
 Szomorúan ülünk egymás mellett, nagy bosszúsággal, de még nagyobb
szomjúsággal, úgyhogy egyetlen falat sem csúszik le a torkunkon. Odakinn hideg
szél támad. Az állandó görcsök a lábamban erős fájdalmat okoznak… Az
egyetlen vigasz számunkra, hogy holnap véget ér ez a kirándulás…
Az éjszaka folyamán az időjárás végleg rosszra fordult. Az égbolt fekete a
felhőktől, a köd a csúcs alatti hegyoldalakról nyomul lefele. Már hajnali fél ötkor
újra kellemetlen terepen haladunk. Előbb át kell jutnunk egy alattomos jégmezőn,
amely borzasztóan fest a szórt reggeli fényben. Aztán következik a hihetetlen,
mállékony átjáró a traverzhez. Sajnáljuk Seppet és Ottót, a két németet: az
éjszakai bivakzsák nélkül töltötték, nem volt velük. Akárcsak mi, ők is úgy
mennek tovább, hogy egyetlen falatot sem ettek, csakis az a szükséglet hajtja
őket, hogy mozogjanak, s ezzel felmelegítsék testüket. Az eljegesedett kémény
után, akárcsak az előző napon, ezúttal is összekötjük magunkat, úgyhogy most
négyes kötélpartit alkotunk. A jégcsatornán való áthaladást követően a franciák is
szeretnének összekapcsolódni velünk. Tehát mind a kilenc ember egyetlen
kötélen. Mi ketten nyomban megértjük, mit jelent ez…”
Az a tény, hogy Sepp és Otto Maag még sátorzsákot sem hozott magával,
egyedülálló az Eiger falának történetében. Kemény feddéssel kellene illetnünk
ezt az elmondhatatlan könnyelműséget. Buhlt és Jöchlert nem érheti emiatt
szemrehányás: amikor az allgäui testvérpárral találkoztak, nem vizsgálhatták meg
annak felszerelését. Ugyanakkor Ottót és Seppet sem szabad túlzott mértékben
elmarasztalnunk, mert nagyszerűen legyűrtek minden nehézséget, megküzdöttek
a hideggel és az egyéb viszontagságokkal. Nemcsak a mászásban tettek
tanúbizonyságot nagy tudásukról, de birtokában voltak mindazon jellembeli
előfeltételeknek, amelyek nélkül egy ilyen nehéz hegyi túra elképzelhetetlen: az
akaratnak, a szívósságnak és a bajtársiasságnak. Persze a többiek is törődtek
ővelük. Még a franciák is baráti jobbot nyújtottak az olyannyira elégtelenül
felszerelkezett testvérpárnak.
Mind a kilencen egy kötélen! A becsvágy és a büszkeség még egyszer
betolakszik az európai kötélpartiba, amely már a heves hófúvásban tapogatózik
lépésről lépesre előre. Rébuffat megindokolja, miért akart csatlakozni kötélen az
első négyhez. Ezt olvashatjuk nála:
„A hótakaró alatti szikla megdermeszti az ujjakat. Egy nagyobb terpeszlépést
követően a pillér potrohként domborodik ki. A tempót Ottóéhoz igazítom, aki
ötven méterrel van felettem. Megpróbálkozik a gyors haladással, s ilyenkor kissé
vad. Van itt egy szög, amelyet az első megmászás során hagytak itt. Bedugom az
ujjam, hogy megtartsam magam. Egyszer csak nagy reccsenést hallok, felemelem
a fejem: egy sziklatömb, akkora, mint egy kerékvető, meglazult Otto lába alatt.
Az ujjam szilárdan kapaszkodik a szögbe. Ez az egyetlen ujjam tart, jobbra
lendülök, hogy kitérjek a sziklatömb elől. De a fejem fölött csapódik be, ezer
darabra pattan szét, és néhány darabkája engem talál el.
A fejem oldalra csapódik. Az egész világ forog velem…
A szögbe kapaszkodó ujjam nem nyílt ki, de nagyon fáj, mintha lefűrészelték
volna. Fokozatosan valamiféle rend alakul ki körülöttem. Valami ragacsos folyik
végig az arcomon, és valami súlyos terhet érzek a vállamon. Nézegetem az ujjam,
amely még mindig a szögbe kapaszkodik. Bizonyos fokú boldogságot érzek és
egyfajta hálát, hogy nem hagyott cserben.
A németek felülről leeresztenek egy kötelet. Ösztönösen bekötöm magam, és
újból mászni kezdek.”
Buhl és Jöchler, úgy tűnik, mit sem tud Rébuffat szerencsés kimenetelű
balesetéről. Mert Buhl sem ír róla. Achttausend – drüber und drunter (Nyolcezer
méteren – minden a feje tetején) című könyvében így mesél:
„A mindenoldalú kívánságnak engedelmeskedve most zárt kötéltársasággá
kapcsoljuk magunkat egybe. Előttünk van az »Istenek traverze«, szép időben
meglehet, hogy varázslatos, hiszen a szikla közvetlenül alattunk törik meg a
Harmadik jégmező irányában. Alpiglen kaszálói 1400 méteres mélységben
vannak alattunk. Ilyen körülmények között azonban ez a traverz legfeljebb arra
jó, hogy az istenekhez hirtelen közelebb kerüljünk. Minden fogást, minden lépést
gondos hótakarítás előz meg. A biztosítási lehetőségek rendkívüli módon
szűkösek. A vihar süvít a hegyoldalakon. A hóesés sokszorosára erősödik.
Felhőszakadásszerűen zúdítja az ég a nyakunkba a kövér hópelyheket. Zúgás
veszi kezdetét, hó szitál a falakról. Mindenki teljesen egymaga van ebben a
boszorkánytáncban. Egyedül a kötél az, amely biztat: nem vagy egyedül, itt
vannak a bajtársaid, akik kiállnak melletted…”
Rébuffat is leírja ezt a menetet:
„Ma reggel valósággal örültem annak, hogy végre kitört a szokásos hóvihar.
Most ellenben, amikor nehéz a fejem és merev a könyököm, nem nagy
lelkesedéssel araszolok előre. A szívem már máshol van. Itt a pokol fehér, néma
és hideg. A test elégedetlenkedik: hó mászik be a ruhánk ujjába, a nyakunkba, az
ujjaink merevek, a lábunk fázik, az átnedvesedett ruha csikorgó páncéllá válik.
Érzem, hogy a barátaim ugyanígy vannak, hasonlóképp kellemetlen érzések
kínozzák őket. A németekkel és az osztrákokkal sincs ez másként. Igen, itt
minden emberre, ugyanez a sors vár.
 Csakhogy az ember fokozatosan hozzászokik ehhez, ez a mestersége. Eleinte
csak néző egy idegen világban, aztán lépésről lépésre magáévá teszi. És itt, ahol
csak úgy tornyosulnak az akadályok, melyek a magashegység és az elszabadult
elemek összjátékából jönnek létre, úgy érzi, az erő felbuzog benne, helyreáll
belső egyensúlya, és áthatja lényét a testvériség.”
A testvériség – Hermann Buhl kötele: „itt vannak a bajtársaid…” –, a
kötélparti az Eiger falának végső szakaszán, a hóviharban születik meg. A
hóviharban, a küzdelemben, a várakozás türelmében, amíg a másik átkozottul
nagy vesződséggel a következő standhelyig el nem jut, és nem biztosítják.
Rébuffat plasztikus képet fest a kötélpartiról, ahogyan az a Pókon áthalad.
„Mint kis szigetek, úgy araszolnak az emberkék lassan fölfelé. Időről időre
lavina zúdul alá a kuloárból. A hosszú szakaszon szétoszló kötélparti az üveges,
eljegesedett hegyoldal teljes hosszát betölti. Mindenki némán, utolsó erejét
mozgósítva küzd, nehogy valaki magával rántsa.
Órákba telik, hogy hat kötélhosszal följebb jussunk. Száz méterrel fölöttem:
Buhl. Száz méterrel alattam: Bruneau. Nagy csata ez, amelyet az egyén és a
közösség egyszerre vív meg. Mindenki közülünk, egyszersmind a kilences
kötélparti alig észrevehető lassúsággal araszol előre.”
Alig észrevehető lassúsággal. Kínszenvedés az előrehaladás, ez a felfelé
araszolás a Pókon keresztül. Mindössze hat kötélhosszról van szó, ez azonban
ilyen körülmények között, ilyen nagyszámú emberrel a kötélen hét teljes órát
jelent.
Hermann Buhl pontosan tanulmányozta a lavinák irányát és menetrendjét.
Rájön, hogy a megszokott irányban való felkapaszkodás egyenlő az
öngyilkossággal. Oldalmenetben jobbra halad a hegyoldalon, míg egy vékony
sávra nem bukkan a jégen, amelyre nem záporoznak megszakítás nélkül a
lavinák. Ott kapaszkodik fölfele, míg végre a felső perem közelébe nem jut. A
vihar süvölt, elnyeli az emberi szót. Ordítani kell, ha valamit közölni akarunk a
hozzánk legközelebb állóval. Milyen távol, milyen mélyen lehet az utolsó? Buhl
ezt írja könyvében:
„Időközben a hó igen elvizenyősödött. Csak a mi ruházatunk még nedvesebb.
Meredeken húz a jégmező felfele a sziklán, amely csalóka módon friss hótakaró
alatt nyugszik. A most következő mászás – megszokott körülmények között
mindez aligha jelentene túl nagy nehézséget – vélhetően a legkockázatosabb
valamennyi közül, amellyel eddig találkoztam. Nem is mászás ez már, csak
küzdelem, küzdelem felfelé, melynek során állandóan a visszacsúszás érzésével
viaskodunk. Minden megengedett, csak segítsen. A stílus nem számít. A
gyakorlatban itt a könyök és a térd bizonyul az előrehaladást biztosító legjobb
eszköznek. Ha aztán megint sikerül egy szög beverése, megkönnyebbülten
fellélegzem. Minden magunk mögé utasított méter felér egy győzelemmel.
Csigatempóban haladunk fölfele. De az idő rohan. Percek telnek el? Órák? Rá se
hederítünk. Az a felismerés ellenben erősödik bennünk, hogy a mai napon már
nem jutunk fel a csúcsra.
Harmadik bivak! Ezen a falon! Ilyen körülmények között! Mégis
elkerülhetetlen.
A sarkantyún vagyunk, amely mint valami álló hóeke, kettészakítja a
lavinákat. Az oldalmenet át, a fő hasadék irányában aránylag könnyű.
Ekkor szögbeverés hangjai hallatszanak alattam. Talán az utolsók túlságosan
lassan haladnak? Netán önállósították magukat? Egyenesen akarnak ide feljutni?
Egy áthajtásban alattam a szikla letörik, és a Pók irányában zuhan.
S ekkor újra fehér felhő borítja be a hasadék alját.
– Vigyázat, lavina!
Minden egyéb másodpercek leforgása alatt történik.
Megint egy rövid, erős rántás. Megint ez a pokoli körtánc, mintha az ördög
körhintája lenne…
Percekkel később.
Élek, csodának tűnik. Alattam halotti csend. Mi van a franciákkal? A főáram
elkapta őket. Magával rántotta őket a mélybe?
Hol vannak a franciák?”
Hogyan írja le Sepp Jöchler a Pókon való áthaladást, a további kötélhosszakat,
a nagy lavina érkezését?
„Hamar rájövünk, mi játszódik itt le. Az összes lavina, amely a csúcs alatti
falról érkezik, összegyűlik, és mintha valami fúvókából jönne, végigsöpör a
Pókon. Az érdekes mindebben az, hogy a nagy lavinák rendszeres időközökben,
nagyjából ötpercenként érkeznek. A lelki felkészülés erre idegölő…
Most mind a kilencen a csillogó jégen állunk. Ha valakit a lavina kiröpít a
standhelyéről, úgy ez a többiek számára végzetessé válhat. Ezért vágja Hermann
az egyik lépést a másik után a jégbe – hat álló órán keresztül anélkül hogy
megpihenne. Emberfeletti teljesítmény ez, ha belegondolunk, hogy már
önmagában a jégen való állás is mekkora testi erőfeszítést követel.
Elcsigázva, dideregve érjük el a Pók végét. Általános fáradtságérzet lopakodik
a testbe. Reszket, rázkódik minden testhelyzetben, még ha mozgunk, akkor is.
Eközben szörnyű szomjúság kínoz bennünket. Ha jön a lavina, automatikusan a
jéghez tapadunk, szorongva várjuk egyfelől a következményeket, másfelől
szélesre tárjuk a szánkat, hogy a vizes hó belefröcsköljön, és kissé csillapítsa a
legborzasztóbban égető érzést.
Nehéz mászás következik most, amit a fokozódó eljegesedés csak
megnehezít…
Már három kötélhosszal vagyunk a Pók fölött, amikor szörnyű dübörgéssel
újabb lavina zúdul alá, ezúttal irdatlan méretű. Először azt hiszem, hogy
Hermann, aki harminc méterrel fölöttem áll, jön a lavinával együtt. Aztán egy
rántást érzek a mellemen, kiszakítja lábaim a standból. A szögön lógok.
Ugyanebben a pillanatban a kötél megrándul a kezemben: Sepp Maagot is
magával rántotta. De az én szögem tart!
Odalentről rövid kiáltások hallatszanak. Megsérült valaki? Hogyan is
segíthetnénk egy sebesültnek, amikor mindenkinek önmagával kell
megküzdenie?
»Buhl, Buhl!« – kiáltja az egyik francia. Hall egyáltalán valamit Buhl a süvítő
viharban? Aligha. Az is lehetetlen lenne, hogy visszamásszék, miután minden
méterért keményen megküzdött. S még felfelé menetben is alig lehetett
megkapaszkodni. Buhl az én kiáltásaimat sem hallja, csak annyit látok, hogy egy
szögön lóg, és iszonyatosan borzong.
A franciák segítséget kérnek. Leengedek egy kötelet. Túl rövid. Hozzákötök
egy másodikat. Most jó. Sepp Maagnak fel kell kapaszkodnia hozzám, így aztán
mi, a két Sepp tiszta erőnkből húzzuk, két teljes óra hosszat. Végre Rébuffat is
fent van, és köszönettel megveregeti a vállamat.
Sepp Maag és én mindketten kivagyunk, alig tudjuk tartani magunkat.
A franciák és az allgäui fivérek mindjárt ott maradnak bivakolni ezen az
aránylag jó helyen. Nekem még fel kell mennem Hermáimhoz. A mászás már
alig megy. Elhagy az erőm. Hermáimnak kell tartania számomra a kötelet, s azon
kapaszkodom fölfele. Kétszer visszacsúszom a kötél mentén, mert a kezembe álló
görcs szétfeszíti az ujjaimat. A harmadik próbálkozás során már több mint a felét
megtettem az útnak, amikor újabb lavina zúdul lefele, és visszaránt a standhelyre.
A vihar egyre erősödik. Újabb kísérlet. Ezúttal sikerül. Már bealkonyul, mire
elérem Hermannt. Egy harmadik bivak vár ránk. Nagyon rossz helyünk van, alig
alkalmas az éjszakázásra. Ám az Eiger falán mintha elszabadult volna a pokol.
Emberfeletti erőfeszítéssel sikerül két szöget beverni, ráakasztani magunkat,
és a bivaktakarót a fejünkre húzni.”
Bivak a falon. A harmadik Hermann-nak és Seppnek, a második a franciáknak
és a két allgäuinak. A hetek bivakhelye nedves és hideg ugyan, de mindennek
dacára nem nélkülöz bizonyos fokú kényelmet. Gaston Rébuffat írja erről:
 „A végsőkig elcsigázott két fiatal német mellettünk marad, és élvezi a
viszonylagos kényelmet, amit átázott piheruháink nyújtanak. Egyáltalán nincs
bivakfelszerelésük, nincs semmijük a könnyű ingen, a vitorlavászon anorákon,
egy rövid mellényen és azon a pulóveren kívül, amit tegnap adtam Seppnek.
Tegnap este óta nem ettek semmit.
Mi is mindannyian átáztunk. Olvad a hó mindenütt, ahol csak érintkezésbe
kerül a bőrünkkel, s csurog befele a víz a hátunkon, a karunkon. Mivel azzal a
szándékkal indultunk útnak, hogy csak egyszer fogunk bivakolni, habár hála
Istennek bőséges volt, a mi élelmiszerkészletünk kimerülőben van.
A lábunkat lógatva vagy az eljegesedett kötélből készített lépcsőhurkokba
akasztva ülünk itt heten két nyomorúságos emelvényen: két lépcsőfokon,
elhasználódott és lekerekedett mindkettő, lejt a mélység fele, véletlenül van csak
itt, a nagy falon. Az egyik, a felső, viszonylag nagy: harminc-negyven centiméter
széles és másfél méter hosszú. Valahogy megoldjuk, hogy öten elférjünk rajta.
Jean Bruneau helyezkedett el a jobb szélen, aztán a két német, közte és én
közöttem a bal oldalamon pedig Pierre Leroux-nak sikerül még egy kis ülőhelyet
szorítani. A parányi alsó lépcsőfokon Paul Habran és Guido Magnone szorong,
egyik a másikhoz préselődve, hátukat a lábunkra támasztják. Hogy biztosítsuk
magunkat arra az esetre, ha valamelyikünk lecsúszna, vagy netán elaludna,
szögre is felkötöttük magunkat, mint valami kecskét a cövekhez. Fölöttünk egy
kis takaró van, műanyagból, amelyet szerencsére Guido magával hozott. A.
szögekhez erősítettük, és a fejünk fölé húztuk, így kis tetőként funkcionál. A
kuloárban továbbra is zúdulnak lefele a lavinák. Itt ritkák és könnyűek.
Elsuhannak felettünk, lecsúsznak az általunk készített tetőn, egy részüknek
azonban mégiscsak sikerül befészkelődnie a hátunk és a fal közé…
A nyugtalanság és az összevisszaság ellenére valami kis vidámság is
érzékelhető társaságunkban. Olyan sokan vagyunk, hogy még erőt is érzünk
magunkban. Paul és Guido leltárt készít a készleteinkről. Zsonglőrt
megszégyenítő mozdulatokkal helyez föl Pierrot egy hóval teli edényt a főzőre,
amely a térdemen áll, s amelyet csak meglehetős erőfeszítésekkel vagyok képes
megtartani. A gyufaskatulyák átáztak, de sok-sok sikertelen próbálkozás után
végül mégis ég a kis láng, bátortalanul pislákolva áll helyt ennyi nedvesség
közepette, s akárha egy kis királynő lenne, úgy igyekszik jobb kedvre deríteni az
embereket. Otto és Sepp boldog, hogy velünk lehet. Mintha testvérek lennénk,
úgy osztozunk meg néhány nyalánkságon, néhány szem cukron, néhány szelet
kenyéren vagy piskótán, és azon a langymeleg vízen, amelyet a megolvasztott
hóból nyertünk…”
 Buhl és Jöchler bivakhelye elborzasztó. Testi-lelki erejük egyaránt fogytán.
Már szinte görcsbe rándulnak a remegéstől. Hosszan kuporognak vagy függnek
kicsiny helyükön, átázva, átfázva, enni semmit sem tudnak, sőt beszélgetni sem
képesek egymással. Később megpróbálkoznak azzal, hogy vastagon folyó
biomalátát vegyenek magukhoz. Ez viszont ragad a szájukban, még a nyelés is
majdhogynem leküzdhetetlen nehézséget jelent.
Sepp és Hermann sokat teljesített ma. Hermann olyan sokat, hogy azt még
Jöchler sem tartotta lehetségesnek. S Buhlnak egyetlen pillanatra meg nem
fordult a fejében, hogy a gyorsabb haladás érdekében elszakadjon a többiektől,
hogy a rosszul felszerelkezett Maag fivéreket egyedül hagyja a falon. S talán a
franciáknak is jól jött, hogy Buhl áll az élen. Kétségtelenül nagyszerű emberek
mindannyian. Egy olyan kötéltársaság, amelynek egy Gaston Rébuffat és egy
Guido Magnone a tagja, mindenütt utat fog tudni törni magának, ahol ez
egyáltalán lehetséges. Akkor azonban, amikor a nagy lavina jött, és fenyegetett az
éjszaka, a menekvést mégis a közösség jelentette, a nagy kötéltársaság, Hermann-
nal az élén.
Most azonban Buhl és Jöchler teljesen kimerült. Ezen a hideg éjszakán kell
megfizetniük azért, hogy utolsó erőtartalékaikat is elhasználták. Fájdalmak
jelentkeznek, a szívtájékon, a hasban. Jöchler isiászban szenved, ez a háború
emléke. Buhl légzése ziháló lesz és szapora. Olyan, mintha a tüdőgyulladás első
jelei mutatkoznának. És mindezen kínokkal szemben már csak az akarat
legutolsó maradéka veheti fel a harcot: az élni akarás.
Időről időre mégis elalszanak, a fejük egymásnak ütődik, tehetetlenül
csüngenek a kötélen, majd végre összeszedik magukat, és megint az ülésben
gubbasztanak. Sohasem lesz vége ennek az éjszakának?
Aztán csak visszalopakodik a nappali világosság. A vihar elcsöndesedett, már
nem is havazik. Tiszta napra lehet számítani. Márpedig azzal együtt jár a hideg.
A hőmérséklet messze fagypont alá süllyed. Lehetséges vajon ebben a hidegben,
egy ilyen éjszaka után, ebben az állapotban megtalálni a visszavezető utat erről a
falról, amelyet a jég és a hó ráadásul dermedt, csillogó ruházattal vont be?
Hermann és Sepp arca fakó, majdhogynem zöldes. Arcuk beesett, orruk
természetellenesen hegyes, kiugró. De az akaratuk nem tört meg!
Az akarat a véget valami új kezdetévé alakítja át. A Hermann Buhl-rejtély
ezen a jeges, de tiszta napon nyilvánult meg a jégpáncél alatt meghúzódó
árnyéksziklafalon. Hermann Buhl a csúcs megmászására készülődik. Sepp a két
allgäuit biztosítja egészen a bivakhelyig. Ekkor Buhl is mászni kezd. Egy áthajtó,
eljegesedett, behavazott bevágás következik. Húsz méter magas ez a rendkívül
nehéz szakasz. Hermann-nak négy órára van szüksége megmászásához.
Visszazuhan, mászik, újra visszazuhan, lóg a szögön, újra erői vesz magán,
magasabbra jut, megint a kötélen lóg, mint egy tehetetlen batyu. Sepp jól
kivehetően érzékeli a szavakat:
– Nem bírom tovább. – De aztán mégiscsak nekiveselkedik újra, eléri a húsz
méterrel magasabban fekvő standhelyet.
–Most átveheted a vezetést, Sepp…
Jöchler így meséli ezt el később: „Nem tudom, hogyan lehetne szavakkal
értékelni Buhl teljesítményét. Ha valaki látta volna őt, amint küzdi föl magát
azon a húsz méteren, miközben újra és újra visszacsúszik a jeges sziklán, és
belezuhan a kötélbe, az csak a fejét csóválná, és lehetetlennek tartaná mindazt,
ami történt. Négy óra kőkemény küzdelemmel telt el ebben a testi és lelki
állapotban. Mindig hálás leszek Hermann-nak: hidat vert valamennyiünk
számára, és reményt adott az életre.
Gaston Rébuffat megpróbálja könyvében Buhl teljesítményét szavakba önteni:
„Buhl belefog. Mindjárt nagyon nehéz terepen találja magát. A sziklát a hó
alatt csillogó jégréteg vonja be, kemény és vastag üvegesedés, amely
egyenletesen beborít mindent. A lába csúszik, keze lesiklik, a hézagok be vannak
tömve, a fogások kiegyenlítődtek, a szögek nem akarnak a sziklában maradni, a
kalapács kopog, behatol, üreget váj; Buhl elfárad, mellécsap, alig képes
szétrepeszteni a vastag jégbevonatot, egész teste csúszni kezd, egyetlen szögön
lóg, újra fennakad, földolgozza magát, lihegő légzése egy pillanatra kihagy. A
kalapáccsal sikerül kiszabadítania egy fogást, az egyik sziklatábláról hópajzs
csúszik le, megtisztít egy másik fogást, lábával a hágóvas egyik fogát belevájja a
jégborításba, meggémberedett ujjai szabaddá teszik az egyik repedést a
jégtömítéstől, s rögzítenek benne egy szöget. Buhl ötven centiméterrel
magasabbra jut, majd egy méterrel, a lába megint megcsúszik, zuhan lefele, de a
szög tart. Dermesztő hideg van, az égbolt tiszta, az ujjak nem éreznek semmit, a
lábak megdermedtek, az izmok merevek, a ruha nehéz, akár a páncél, a kötél
kemény, mintha vasrúd lenne. Csakhogy a szív és az akarat tántoríthatatlanná
tesz. Buhl lassan előbbre jut, és bámulatra méltó szívóssággal sikerül neki
leküzdenie ezt a falszakaszt. Jöchler felzárkózik, övé az elsőbbség.”
Jöchler felzárkózik, övé az elsőbbség! Milyen egyszerűen hangzik ez,
majdhogynem lakonikusan. Valójában a folyamat rendkívül drámai, amit
Rébuffat, akinek jóval hátrébb és lejjebb kellett várakoznia, aligha érzékelhetett a
maga teljes arányaiban.
 Buhl, aki sohasem adta fel, aki nem tette le a fegyvert semmilyen nehézség
előtt, aki a saját gyöngeségét is leküzdendő akadálynak tekintette, az áthajló,
eljegesedett bevágásban oly mértékben kiadja minden erejét, hogy legvégső
tartalékait is felemészti. Az utolsó, legfelső szög beverése után, azt követően,
hogy beakasztotta magát a szögbe, Buhlt elhagyja minden ereje. Előrebukik, lóg
a kötélben, fejjel és kézzel lefelé. Igyekszik felegyenesedni, de nincs elég ereje
hozzá. És az, hogy egy Hermann Buhl kimondja azokat a szavakat, amelyeket
még nem mondott ki soha: – Nem bírom tovább –, Jöchlert éppúgy rémülettel
tölti el, mint az a testtartás, ahogyan Hermann a kötélen lóg. Ugyanezek voltak
Toni Kurz utolsó szavai is. Toni Kurz is ugyanebben a testtartásban halt meg.
Hermann végét jelentené ez? Felmondja a szíve a szolgálatot, miután Hermann
lehetővé tette a lehetetlent? Akárcsak Toni Kurz esetében?
Talán épp ezek a gondolatok azok, talán az aggodalom, nem, nem az
aggodalom, a barátja miatt érzett páni félelem az, ami Jöchlert képessé teszi arra,
hogy a kötél és a Hermann által bevert szögek segítségével, de felülről való húzás
nélkül felkapaszkodjék Buhlhoz, s a kimerült testet segítsen kiegyenesedni.
Hermann arca zöld. Egy korty forró kávé mindent rendbe hozna, de nincs kávé…
És lám, a csoda még egyszer megtörténik. Hermann Buhl magához tér.
Jöchler egyelőre mellette marad, hogy a segítségére legyen Sepp Maag
biztosításában és felhúzásában. És aztán újra rábízza magát Buhl fölényes
tudására a kötélhasználatot és a biztosítást illetően, miközben tovább mászik a
meredek, függőleges, olykor áthajló kivezető repedésekben. Még ha
könnyebbnek tűnnek is a hallatlanul nehéz szakasz után, amelyen Buhl elsőnek
teljesített, ezek a kivezető repedések mindig is megerőltetők és veszélyesek
maradnak.
Jöchler vezet. Mintha csak azzal a felismeréssel, hogy Hermannnak szüksége
van rá, új erőre kapott volna. Körültekintően és meglepően gyorsan vezet. Minél
magasabbra jut, annál nagyobb iramot diktál. A nap pislog a vékony ködfátyol
mögött, alig van ereje. De mégiscsak az élet jelképe. Bátorságot önt beléd,
bizakodásra késztet. A nagy kötélparti a csúcs felé tart. Mindenki biztosít, és
húzza a magasba a közvetlenül mögötte haladót. A gyorsaság fontos, minden
egyéb mellékes. Mindenki legjobb tudását adja, mind a kilencen. És aztán Sepp
kimászik az utolsó repedésből. Előtte terül még el a csúcs alatti jégmező. És a
többiek érkeznek sorra…
Itt a francia parti elszakad a többiektől. A nap most igen melegen süt. Gaston
várni akar, s a barátaival csak később akar a csúcsra fölmászni. Közel a csúcs, a
visszaereszkedés, a nap, és az élet. És az egyetlen kötél, amely összekötötte
Hermannt és Seppet, a másik Seppet és Ottót, valamint Gastont és Fault és
Guidót és Pierre-t és Jeant, most szétbontatott. Nem az európai kötélparti közelíti
meg a jéghegyen keresztül a csúcsot, hanem egy osztrák és egy német és egy
francia mászóparti. Időben is van különbség közöttük. Az egyiket a német
nyelvterület leghíresebb hegymászója, a tiroli hegyi vezető, Hermann Buhl
vezeti. A másodikat a francia nyelvterület leghíresebb hegymászója, Gaston
Rébuffat hegyi vezető irányítja.
Kár! Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy az Eiger északi
falának nyolcadik megmászása az eddigi legnehezebb körülmények között egy
európai kötéltársaság együttműködése és összhangja révén valósulhatott meg.
Nem végződött katasztrófával, mert minden résztvevő rendkívüli ember volt,
akiben az az akarat munkált, hogy mindenki szemponjából a legjobbat tegye. A
becsvágy és a vetélkedés, azok a gyöngék, amelyeket az ember a völgyekből
magával visz a hegyekbe, a helytállás óráiban elhallgattak. Vélhetően sohasem
lesznek kiirthatók, s talán egyik-másik beszámolóban akár utalást is találhatunk
majd rájuk. Csakhogy a beszámolókat utólag szokás írni, nem a viharban, nem
lavináknak kitéve, nem a hideg bivakban és nem a legnagyobb szükség
pillanataiban.
 Nagy év – jó év
Azt követően, hogy a kilencek drámai körülmények között megmásztak
az Eiger falát, a falnak pontosan egy hétig volt nyugalma az emberektől
Augusztus elején három kiváló osztrák hegymászó érkezik Alpiglenbe.
Erich Vanis, Hans Ratay és Kari Lugmayer nemcsak extrém
sziklamászásokat tudhat maga mögött, de több klasszikus túrát is tett a
Nyugati-Alpokban. Ratay és Lugmayer ráadásul korábban átmászta a
Lauper-útvonalat az Eiger északkeleti falán.
A jég, a hó és a lavinaútvonalak tehát éppannyira ismertek mindhármuk
számára, mint a legnehezebb szikla.
Augusztus 6-án hajnalban kerül sor a beszállásra, és már az első napon
feljutnak a Rámpa vízmosása alá, vagyis nagyjából odáig, ahol annak
idején mi másodjára bivakoltunk. Mászhattak volna akár tovább is, de az
átnedvesedés elijeszti őket. Kissé már amúgy is „ázottak”, hiszen azóta
esik, amióta a Harmadik jégmezőn áthaladtak.
A bivak kissé hűvös ugyan, de elviselhető, éjszaka azonban az eső
hóesésre vált át, s amikor a három mászó augusztus 7-ének reggelén a
sátorzsák takarója alól kipillant, téli táj tárulkozik fel a szemük előtt:
félméteres friss hó. A visszatérésre mégsem igen gondolnak. Nemcsak a
jégmezőkön fenyegető lavinaveszély okán, hanem mert nem látják be,
miért kellene visszatérniük a hó miatt. A behavazott szikla télről ismerős
számukra. És a tél télen mégiscsak hidegebb, mint nyáron. Ratay vezet az
eljegesedett vízmosásban, Vanis pedig az ezt követő nehéz helyeken a
jégkitüremkedésen át. Épp abban a pillanatban azonban, amikor ez alatt
talált egy régi, biztosan kötő szöget, beakasztotta a kötelet, és már készült
kimászni a fölötte fekvő jégmezőre, hatalmas dübörgéssel egy lavina zúdul
alá a Rámpa felső része felől.
Ez valami új az északi Eiger-fal megmászásának történetében.
Lavinákra eddig csak a Pókban és a kivezető repedésekben kellett
számítani. Most ez a lavina mindenképpen korán érkezett. De itt van, és
Vanis még idejében a kitüremkedés áthajlója alatt a biztos szöghöz
menekül. Barátságtalan fogadtatás ez a fal felső szakaszán…
A három osztrák mászik tovább. Ámde túl magasra másznak. A
jégmezőről a Mállékony párkányra való átmenet Vanis számára sokkal
körülményesebbnek tűnik, mint maga a párkány, amely 150 méterrel
magasabban csalogatja. Az oda vezető „út” nagyon nehéz. Majd a párkány
is lelepleződik: nem is párkány ez, hanem tartás nélküli szikla, amelyen
megtelepedett a hó. Az idő még mindig rossz, megszakítás nélkül havazik.
A hideg nem olyan veszedelmes, annál nagyobb a lavinaveszély.
Vissza! Órákra van szükség, megerőltető, veszélyekkel teli órákra,
mígnem a három mászó lent van az igazi „Mállékony párkányon”. A
második nap is a végéhez közeledik. Itt akarnak bivakolni. Ezt megelőzően
azonban az elnyűhetetlen Hans Ratay, a kötélparti Benjáminja, még
felmászik a vízzel elárasztott, eljegesedett hasadékon a pillér tetejére,
amely az Istenek traverzének kezdetét jelzi, majd kötélen visszaereszkedik,
és ott hagyja lógni a kötelet, hogy megkönnyítse a másnapi
felkapaszkodást.
Igen nedves, igen hideg bivak vár hármójukra, de semmiben sem
különbözik a kellemetlen, szabad ég alatt eltöltött éjszakáktól, amilyeneket
már sok hegymászó át- és túlélt ezen a falon. Augusztus 8-án mindhárman
megmásszák a hasadékot, majd áthaladnak az Istenek traverzén – amely
Vanisnak sem tűnik „isteninek”, sokkal inkább alattomosnak és ördöginek
– egészen a Pókig.
Az időjárás javul. S amikor a három hegymászó estefelé eléri a csúcsot,
a nap ragyogva tér nyugovóra. Mintha csak őket köszöntené, mintha a
hegy ünnepélyesen fogadná őket, akik szépen teljesítettek, és a rossz idő,
valamint annak dacára, hogy eltévedtek, mégis megtalálták az utat a falon.
Az éjszakai visszaereszkedés a számukra ismeretlen nyugati oldalon
még egy bivakot tartogat. Ez nem lesz sem drámai, sem veszélyes, csak
nagyon kellemetlen, nagyon hideg és nagyon nedves. Meg kellene
honosítanunk ezzel kapcsolatban Gaston Rébuffat egyszerű kifejezését: „A
test elégedetlen.” Nekik hármuknak ellenben mind a teste, mind a lelke
nagyon is elégedett, amikor már reggel nyolckor reggeliznek az
Eigergletscher szállóban.
Odalent a réten, Alpiglen mellett egy piros sátor áll. Magányos lakója,
az ifjú bécsi vegyész, Karl Blach. Ugyanaz a Karl Blach ő, aki Karl Reiss
társaságában már 1950-ben fenn volt a falon, s a Vörös szikla alatt, a
Nehéz repedésben egy sziklatömb kitörése miatt karját törte.
 Most megint itt van. Karl Reiss ellenben nincs vele, és nincs vele senki,
aki fel akarna jutni a falon. Ugyanennek az 1952. évnek augusztus 11.
napján azonban Blach piros sátrának közelében egy zöld sátrat vernek fel.
Két lakója van: a Reichenhallból való Jürgen Wellenkamp, valamint a
müncheni Bernd Huber. Mindketten nagyszerű hegymászók.
Mindenekelőtt Jürgen Wellenkamp bizonyul majd fejlődése során az egyik
legjobb, legintelligensebb, legszeretetreméltóbb, ugyanakkor legsikeresebb
alpinistának azok közül, akik az Alpokban és a világ más hegyein nehéz és
új utakat jártak be. (A sors kegyetlen játéka, hogy Jürgen Wellenkamp
néhány évvel később a graubündeni Bergellben egy könnyű ösvényen
haladva megcsúszott, és halálra zúzta magát.)
A zöld sátor lakói összebarátkoznak a piros sátorban lakó remetével.
Wellenkamp és Huber tehát másnap akar indulni a falra. Blach nem
tolakszik, meg sem kérdi, hogy vajon hármasban vállalkoznának-e a fal
megmászására. Önzetlenségéről ad tanúbizonyságot:
– Elkísérlek benneteket a Nehéz repedésig. A legjobb utat tudom
nektek megmutatni, jól ismerem.
Még az éjszaka folyamán mozgás érzékelhető a sátrakban. Wellenkamp
főz. Nagy mennyiségben készít erős kávét.
Bernd Hubernek azonban mintha a kiadós reggeli és a sok kávé nem
tett volna jót. Szótlanul ballag az éjszakában és a pirkadatban két társa
mögött a fal előépítményén keresztül. Majd ezt mondja: – Nem érzem
magam formában. Nem annyira, hogy egy ilyen nehéz túrába belekezdjek.
Most mondjon le Wellenkamp is a mászásról? Egy kedvetlen és nem
teljesen egészséges útitárssal nagy merészség lenne elindulni. Rábeszélni
senkit sem lehet arra, hogy mássza meg az Eiger falát. Merő
véletlenségből Blach és Huber cipőmérete megegyezik, és az egyik
hágóvasai a másiknak is jók.
Wellenkamp és Blach kötéllel összekötik magukat. Huber visszatér,
nem bosszús, inkább örül annak, hogy nem szúrta el barátjának a nagy
élményt.
Wellenkamp és Blach, a bajor és a bécsi egyetlen kötélpartit alkot,
amelynél eszményibb párost az Eiger fala aligha látott. Őket is utoléri a
kőomlás, de az összhang kezdettől fogva oly nagy közöltük, hogy egyetlen
pillanatra sem érzik „hajszoltnak” magukat.
 Már déli egy órakor elérik a nevezetes bivakhelyel a rámpán. Itt van a
repedés, ezúttal nincs eljegesedve. Ezzel szemben alig, látni valamit a
sziklákból, olyan nagy sugárban ömlik lefele a víz. Talán bivak nélkül
sikerül feljutniuk, amire 1950 óta nem volt példa. Ilyen gondolat persze
mégiscsak a „hajszoltság” érzéséből fakadhat. Őket pedig nem hajszolja
semmi.
Nekik van idejük. Teát főznek, esznek, pihennek, több mint másfél órán
át. Utóbb Jürgen Wellenkamp egy cikkében, amely az Ein Bergerlebnis.
Die Eiger-Nordwand (Élmény a hegyen. Az Eiger északi fala) címet viseli,
így írja le ezt a pihenőt: „Csak nézelődünk, nézelődünk, nézelődünk.
Megannyi nagyszerű helyen élvezhettük már a hegyekben az efféle
pihenőket, de az Eiger fala mégiscsak egyedi.”
Itt ehhez hasonlót még soha, senki sem mondott. Hogy hatalmas,
masszív, kegyetlen, fenséges – nos igen, mindezt hallottuk már az Eiger
falával kapcsolatban. Azt ellenben, hogy a pihenő szép, hogy a táj
szépségében ráérősen gyönyörködhetünk, hogy élvezhetjük – ezt bizony
Wellenkamp előtt még senki sem jelentette ki. Netán a két hasonló lelkű
ember különös összhangján múlna mindez? Ennyivel jobbak lennének
most a falon uralkodó viszonyok? Az Eiger fala egyedi a maga
szépségében!
A vízmosás. Hosszasan próbálkozik a két mászó, hogy jobbra kerülje
meg, mint ahogyan megpróbálkozott vele Buhl is, és ahogyan Terray-nek
sikerült. Karl és Jürgen nem jár szerencsével. Levegő után kapkodva
állnak újra a hasadék alján.
Wellenkamp beszámol róla, hogyan jártak el: „Karl fújtatva úszik
felfele a vízesésben. Nekem hosszabb időre van szükségem a nehéz
hátizsákkal és a két jégcsákánnyal.”
Már ebben a kurta leírásban is benne van az elismerés, milyen jó Blach.
A következő kötélhosszat – tudjuk, milyen nehéz – Wellenkamp vezeti. És
épp, amikor hozzáfog, hogy előkészítse a kötelet a hátizsákok
felhúzásához, Blach már ott van, mindkét hátizsákkal és a két
jégcsákánnyal. Jürgent annyira lenyűgözi társának ez a teljesítménye, hogy
– ő, aki különben minden érzelmi megnyilvánulástól idegenkedik – Karllal
spontán módon kezet ráz. Az meg csak barátságosan nevet, kissé még
levegő után kapkodva.
 Ők ketten nem tévesztik el, hogy hol kell beszállni a Mállékony
párkányra, tovább kapaszkodnak a repedésen keresztül a nagy traverzhez,
amelytől Jürgen és Karl nem tagadja meg azt a jogot, hogy az Istenek
traverze elnevezést viselje. Mielőtt azonban a Pók területére léphetnének,
várakozniuk kell. Ezúttal nem annyira a lavinák, hanem a tomboló
kőomlás miatt.
Egészen napnyugta utánig várnak. Aztán sietősen áthaladnak a Pókon,
és még az éj leple alatt felkapaszkodnak a fölötte lévő sziklákig.
Nyomorúságos kis helyet találnak.
A száraz tartalék fehérnemű dacára, amelyet magukra húznak, az
éjszaka dermesztően hideg 3600 méteres magasságban. Mindez azonban
nem ronthatja el kettejük remek hangulatát. Egész addigi életük
legélménydúsabb éjszakáját töltik itt.
Másnap reggel átmásznak a kivezető repedéseken. Mind nehéz és el
van jegesedve. De mikor volt ez másként?
Nem sokkal dél előtt a csúcson állnak. Jürgen Wellenkamp ezt írja erről
a pillanatról: „Mintha csak az álmok birodalmában lettem volna, olyan volt
számomra ez a harminchárom óra, amelyet a falon töltöttem. De nem a
kielégült élvhajhász álmainak birodalma, hanem egy sokkalta szebb
birodalom, amelyben a leghőbben óhajtott vágyaink válnak tettekké…”
Hogy mennyire valós volt ez az érzése, azt 1953-ban tudtam meg,
amikor együtt másztuk meg elsőként az Andokban a 6384 méter magas
Ausangatét, a cuzcói inka istenek egyik jégtrónusát. Wellenkamp az
élményekre fogékony, művészi érzékkel megáldott ember volt. Sohasem
fogom feledni, ahogyan egy indián sípon bennszülött dallamokat játszott,
amelyeket nem sokkal korábban az őslakosoktól hallott. Jürgen
Wellenkampban a tökéletesen kidolgozott, edzett test egyesült teljes
összhangban a tiszta szellemmel.
1952. augusztus 15-e van. Karl Blach bizonyára 1950. évi társára
gondol, Karl Reissra, aki őt, a súlyos sérültet, oly nagy gondoskodással
cipelte egészen az alagút ablakáig. Nem tudja, hogy az egykori társ ebben
a pillanatban, dél körül alig 650 méterrel alatta van, a Sedelmayr és
Mehringer Halálbivakja fölötti sziklákon.
A két bécsi, Karl Reiss és Siegfried Jungmaier az előző napon érkezett
Alpiglenbe, s reggel már meg is kezdték a mászást. Mi sem jellemzőbb
Reiss mesteri tudására, mint hogy nem elégszik meg azzal, hogy a 1
lalálbivakból, mint rendesen, a Harmadik jégmezőn át jusson fel a
Rámpára. Egyenesen kapaszkodik felfele a sziklakhoz, amelyek
közvetlenül vezetnek lel a Pókhoz. Ott rálel a régi szögekre, amelyek
csakis Sedelmayrtól és Mehringertől származhatnak. Talán a két legelső
mászó is a közvetlen feljutással próbálkozott először?
Saját számítása szerint Reiss mintegy nyolcvan méterre közelíti meg a
Pókot. A sziklák nehezek, de nem nehezebbek, mint a fal egyéb helyei.
Reiss megpróbálkozna a további felkapaszkodással is, ha nem mindössze
hat szikla- és hat jégszöge lenne. Ilyen hiányos felszereléssel a vállalkozás
mégiscsak túlságosan kockázatosnak tűnik számára. Társával együtt
visszamászik egészen a Halálbivakig. Négy és fél órát emésztettek fel a
próbálkozások. Ugyanakkor Reiss megállapította, hogy a közvetlen
felkapaszkodás lehetséges.
Reissnak és Jungmaiernek Terray-t és Lachenalt követően először
sikerül újra a vízmosás megkerülése, de ez a kerülő is három és fél órát
emészt fel. Napi teljesítményük rendkívül nagy. Hideg bivak vezet át a
következő napba. Az Istenek traverzében a két mászót a hópelyhek
megszokott tánca várja. És fenn, a csúcson Reisst és Jungmaiert ritka
erősségű vihar lepi meg.
Reiss mégis így nyilatkozik utólag: – Jó körülmények között másztunk.
Két évvel később ez a nagyszerű hegymászó tüdőgyulladásban halt
meg Északkelet-Nepálban, a Saipal fehéren csillogó, hétezres csúcsának
egyik magaslati táborában.
Azzal, hogy Karl Reiss és Siegfried Jungmaier megmászta a falat,
véget ért az 1952. évi „szezon” az Eiger északi falán. Nagy év volt, jó év.
Senki sem maradt a falon, nem kellett mentőalakulatokat indítani. És a
siker is példa nélkül való volt az Eiger eddigi történetében: öt megmászás
– összesen tizennyolc résztvevővel.
Erich Vanis a maga figyelemre méltó elmélkedésében az Eiger faláról
felvetette azt a kérdést, hogy vajon az évek során „könnyebbé” vált-e a fal.
Ő maga erre nemleges választ ad. A mind nagyobb mértékű olvadással a
vízesések erejének és a kőomlás veszélyének növekedését állítja szembe.
Egy bizonyos: csak olyasvalaki tudja pontosan megítélni, hogy a fal
könnyebb lelt vagy nehezebb, netán ugyanolyan maradt, aki többször is
megmászta a falat –ilyen ember pedig, egyelőre nincsen.
Másfelől viszont a fal minden egyes alkalommal más arcát mutatja,
mások a viszonyai. Még egyetlen nap leforgása alatt is változnak. A
Wellenkamp-Blach parti „kedvező körülményei” teljesen eltértek a Reiss-
Jungmaier páros „kedvező körülményeitől”, jóllehet mindkét mászóparti
egy és ugyanazon a napon tartózkodott ott.
Ugyan mit mond az a körülmény, hogy 1952 nyarán tizennyolc
embernek épségben sikerült megmásznia az Eiger falát, annak nehézségi
fokáról? Mindössze annyit, hogy valamennyien kiváló hegymászók voltak.
Csak a legjobbak vágtak bele. Az vajon nem ejt gondolkodóba bennünket,
hogy ezen a sikeres nyáron a világ legkiválóbb hegymászói közül kikerült
legjobb alpinistáknak is olykor keményen kellett küzdeniük, nemcsak
azért, hogy elérjék a csúcsot, de azért is, hogy életben maradjanak?
 A borzalmak nem múlnak
1953 nyarán ismét a halál árnyéka ereszkedett a falra. És ott is maradt
egészen 1988-ig. A fal már 1953 júniusában mágnesként vonzza az extrém
hegymászás híveit. A német Paul Körbert és Roland Vossot néhány turista
és a szálló személyzete figyeli távcsöveken, amint az első napon a Vasalón
elfoglalja bivakhelyét. Már az első éjszaka bekövetkezik az időjárás-
változás, hóesést és a hőmérséklet zuhanását hozza magával. Látni lehet,
amint a mínuszfokok közepette visszafordulnak a Második jégmezőről.
Dél tájban bekövetkezik a borzalmas vég. A fenti mászó elgémberedett
ujjaival nem képes megtartani a kötelet. Egyre gyorsulva csúszik el társa
mellett, nagy ívben őt is kiszakítja a falról, és a két élettelen test csak
mintegy 300 méterrel mélyebben áll meg.
Nagyjából ugyanebben az időpontban találkozott a Wetterstein-
hegységben két, nem akármilyen fából faragott hegymászó: Uli Wyss,
huszonnyolc esztendős hegyi vezető Bernből, valamint Karlheinz Gonda,
huszonhárom esztendős hegymászó Drezdából. Wyss kiváló jégmászó
volt, aki a sziklán is mesteri módon mozgott, Gonda pedig egyike a
legjobbaknak, akik a mászást a Szász Svájcban, az Elba menti
homokkőhegységben tanulták. Gonda és Wyss eszményi kötélpartit
alkotott, amely képes arra, hogy akár a legnehezebb és legveszélyesebb
feladatokkal is megbirkózzon.
Gonda és Wyss augusztus első napjaiban kezdi meg a mászást az Eiger
északi falán. Nem tudni, milyen körülményekkel találkoztak a falon, mert
soha többé nem volt lehetőségük arra, hogy elmeséljék, a mászást a
távcsöveken át megfigyelők beszámolóit pedig gyakran a leereszkedő köd
tette hézagossá.
Amikor a távcsövek a harmadik napon ismét a falra szegeződtek, két
pont volt látható: Wyss és Gonda olyan iramban mászott felfelé az
eljegesedett kivezető repedéseken, mintha épp abban a pillanatban bújt
volna ki a védelmet nyújtó bivakzsákból, s nem az elmúlt napok rendkívüli
erőfeszítéseit követően épp a második, dermesztően hideg éjszakán lett
volna túl.
Az a beszámoló, amelyet a távcsöveken át figyelők – Hugo Wyss, Uli
fivére, valamint Werner Stäuble, a sokat próbált hegyi mentő Zürichből –
adtak, megrázóan visszafogott és szűkszavú:
„Délben nagyjából ötven méterrel a csúcs alatt láttuk mindkettőjüket,
de aztán a felhők eltakarták előlünk a kilátást. Amikor a felhőfüggöny
ismét fölszakadt, láttuk a távcsövön át, hogy a nyomuk egy lavinában vész
el…”
Nem a nehézségek voltak azok, amelyek véget vetettek a két mászó
életének, hanem egy kisebb hócsuszamlás fenn, a csúcs alatti gerincen –
miután már túl voltak a voltaképpeni teljesítményen: a fal megmászásán.
Mindössze néhány méter hiányzott a csúcs eléréséhez.
A Jungfraubahn alagútjának őre ezen a napon délben két, porhófelhőbe
burkolt alakot látott elrepülni az Eigerwand állomás ablaka előtt. Az egész
árnyképszerű volt, egyetlen pillanatig tartott. Mégis testformákat vélt
felismerni bennük…
Borzalommal eltelve tett jelentést.
Ezt követően Werner Stäuble az alagút ablaka alatt megtalálta
Karlheinz Gondának néhány, az ezerméteres zuhanás következtében
darabokra szaggatott testrészét.
Wyss és Gonda minden ellen fel volt vértezve a hegyen, csak a puszta
jégen lecsúszó lavina alattomossága és a hirtelen érkező széllökés
foghatott ki rajtuk. Vajon a két mászónak jobb biztosítással, például
jégszöggel, sikerülhetett volna megakadályoznia a lezuhanást? Talán.
Meglehet, nem volt már jégszögük. Az is lehetséges, hogy az idegeik, ha
nem is voltak gyöngék, de már tompák voltak a veszély érzékelésére egy
olyan pillanatban, amikor az már emberi számítás szerint nem is
leselkedhetett rájuk. Esetleg engedték, hogy hajtsa őket az érzés: minden
szenvedésnek vége, elértük a csúcsot – holott még nem érték el! Talán
hatalmába kerítette őket a nagy megkönnyebbülés, amelynek csak akkor
van létjogosultsága, amikor már valóban megtették az utolsó lépést a
csúcshoz, időnek előtte azonban végzetes lehet. Nem tudjuk. De hiszen
Wyss és Gonda tapasztalt hegymászó volt! És mégis! Arról a paradoxnak
tűnő tényről, hogy a tapasztalat veszélyeket is rejtegethet, a könyv vége
felé szeretnék majd részletesebben szólni.
Sokáig fontolgatták, hogy a két mászó teljesítménye értékelhető-e az
Eiger-fal teljes megmászásaként. Napjainkban a krónikások egyetértenek
abban, hogy mászásuk teljes értékűnek számít, és ők voltak a
tizenkettedikek.
Az 1953-as év még magával hozza a tizenharmadik sikeres
megmászást. Két kiváló bajor hegymászó, Erhard Riedl mészárossegéd,
valamint a vámtisztviselő Albert Hirschbichler, mindkettő Reichenhallból,
ragyogó stílusban mássza meg a falat. Mindenkit önkéntelenül is Andreas
Hinterstoisserre és Toni Kurzra emlékeztetnek: az előbbi szintén
Reichenhallból, az utóbbi Berchtesgadenből érkezett. És hasonlóan, a
tizenhét esztendővel korábbi elődökhöz, Riedl és Hirschbichler is a
Watzman kemény iskolájában ismerkedett meg a hegymászás fortélyaival,
lépett előre a nehéztől a legnehezebbig, azaz a sziklamászástól a
jégmászásig, s csak a mesterfokozat elérése után merészkedett az Eiger
falának közelébe. Minden bonyodalom nélkül két nap leforgása alatt
sikerült is a vállalkozásuk.
A szerény Hirschbichlert megbízhatósága és hegymászó tudása alapján
meghívták egy brit Karakorum-expedícióba: ez minden hegymászó álma.
Ő azonban nem tért vissza az expedícióról. Albert Hirschbichlert brit
barátaival együtt jégcsuszamlás temette maga alá.
Az északi fal megmászására csak 1956-ban érkeztek újabb pályázók.
Elsőként két müncheni bukkant fel, Dieter Sähnel és Walter Moosmüller,
mindketten rátermett hegymászók hírében álltak. A megszokott módon
Alpiglen fölött verték fel sátrukat, s a beszállásra augusztus 3-án került sor.
A Hinterstoisser-haránt végén hirtelen időjárás-változás lepte meg őket, s
visszaereszkedtek. Csuromvizesen, de épségben érték el sátrukat. Az
időjárás jobbra fordulását megvárva, augusztus 5-én vágtak neki ismét a
falnak, azzal a szándékkal, hogy jobban előkészítik az oldalmenetet. A
kedvezőtlen időjárás újfent visszakényszerítette őket.
Ugyanezen a napon, augusztus 5-én, két újabb hegymászó érkezett
Grindelwaldba, akik egyelőre egy pajtában szálltak meg: Klaus
Buschmann, valamint a Münchenben élő szász, Lothar Brandler, aki az
Elba-menti homokkőhegységben tanult mászni. Brandler még alig volt
tizenkilenc éves, a sziklán pedig olyan ruganyosan mozgott, mintha
macska lenne, a jégmászásban azonban nem volt nagy gyakorlata, s nem
volt elég érett arra a nagy próbatételre, amit az Eiger fala mindenki
számára jelent. Brandlert és társát ugyanakkor őrangyal vigyázta,
félelmetes őrangyal: a többiek halála. Mindamellett Brandler és
Buschmann eleinte úgy viselkedett, mint minden régi, tapasztalt
hegymászó. Épp eleget hallottak és olvastak ahhoz az Eiger faláról,
semmint, hogy könnyelműsködtek volna. Az uralkodó időjárási viszonyok
közepette még gondolni sem mertek arra, hogy a falnak akár csak a
közelébe menjenek. Csak augusztus 7-én hajnalban derült ki az ég.
Brandler és Buschmann bement a településre, meghallgatta az időjárás-
jelentést, és tanulmányozta az időjárási térképet. A következő négy-öt
napon előreláthatólag szép marad az idő.
A két mászó a Jungfraubahnnal Alpiglenbe megy, és még aznap délután
felmászik a második pillér fölött elhelyezkedő Bivaküregig. Még csak fél
öt van, mire oda megérkeznek. Nagy a csábítás arra, hogy tovább
másszanak. A hiányzó tapasztalatot azonban kiváltképp nagy
körültekintéssel akarják ellensúlyozni. Felpillantanak a lezúduló vízzel
borított sziklákra, és elhatározzák, hogy bivakolni fognak.
Másnap reggel ragyogó napra ébrednek. Csakhogy Brandlernek és
Buschmann-nak hajnalhasadáskor még igazából nincs bátorsága ahhoz,
hogy tovább másszon. A rossz időjárást feltehetően jó kifogásként
üdvözölték volna a visszatéréshez. Így tétováznak. Mérlegelik: a
felszerelésük teljes ugyan, de túl nehéz. A legjobb az lenne, ha
visszamásznának, még egyszer átvizsgálnák a felszerelésüket, és másnap
könnyebb csomaggal újból nekiveselkednének a sziklának…
Időközben teljesen kivilágosodott, nappal lett. Reggel hat óra. Ekkor a
két mászó egy másik kötélpartit lát elhaladni maga mellett. Sähnel és
Moosmüller az. Ez erősíti a két fiatal önbizalmát. A másik kettő után
másznak, és utol is érik őket egy bevágásban, a Nehéz repedés alatt balra.
Kölcsönösen és szívélyesen üdvözlik egymást. Mégiscsak kellemes érzés,
ha tudjuk, hogy vannak a közelünkben mások, idősebb és tapasztaltabb
hegymászók.
A bevágás alatti párkányról az első parti tovább halad egy tíz méterrel
magasabban elhelyezkedő szögstandhoz. Ekkor Moosmüller jobbra
kimászik, mintegy három méterrel van társa, Sähnel felett. Brandler utána
iramodik a bevágásban. A biztonság kedvéért bever egy köztes szöget,
beakasztja a kötelet. Két méterrel alatta tartózkodik Buschmann.
Hirtelen Brandler Moosmüller kurta kiáltását hallja: – Megtartani!
 Közvetlenül ez után ütést érez a vállán. Úgy van! Moosmüller lezuhant
az áthajlásnál, és nála sikerült megállnia. Amikor azonban Brandler
feltekint, Moosmüller nincs ott. És Sähnel sincs a standhelyén. Két test
csapódik otromba, tompa puffanással a sziklának – gurulni kezd, zuhan,
ismét nekicsapódik a sziklának, majd eltűnik…
Brandler visszaereszkedik barátja standhelyéhez, majd mindketten
mozdulatlanul a mélybe merednek, abba az irányba, amelyben a két ember
eltűnt. A két fiú hallja, amint zúg a fülében a vér, érzi, ahogyan szíve a
torkában dobog. Eltart egy ideig, amíg magukhoz térnek a sokktól, és
lassan belefognak a visszaereszkedésbe.
Aztán megtalálják a két másikat. Mindkettő halott. Képtelenek elhinni,
hogy két ember, akivel röviddel azelőtt még beszélgettek, akivel együtt
nevetgéltek, most halott. De nem kétséges: itt minden emberi segítség már
késő. Ők az első halottak a hegyen, akikkel a két fiatalember találkozik.
Mélyen megrendülve ereszkednek lefele, jelentést tesznek, majd
segédkeznek a holttestek kiszabadításában.
Többé azonban nem próbálkoznak a fallal. Ebben az évben nem. 1956-
ban mar senki sem mássza meg a falat.
A következő év ugyanakkor a nagy katasztrófa éve lesz, olyan
szerencsétlenség történik, amely ismét az Eiger falára irányítja a
nyilvánosság figyelmét, amelyről szalagcímekben számolnak be az
újságok, s amely újságírók és rádióriporterek egész hadát hajtja
Grindelwaldba, még inkább, mint 1936-ban. Az 1957. évi
szerencsétlenségről van szó.
 „Fame! Freddo!” – Éhes vagyok, fázom!
Az 1957. évi tragédia az Eiger falán az előzményektől kezdve egészen
a drámai végkifejletig telis-tele volt rejtélyekkel és titokzatossággal. Egy
szombati napon, augusztus 3-án vette kezdetét, még mielőtt az éjszaka
nappalba ment volna át. Egy hétfői napon, 12-én ért véget, azt követően,
hogy egy embert egy nappal korábban sikerült megmenteni.
Akadt tehát egy ember, egy a hegyre felmászó négy közül, aki be tudott
számolni, és aki felvilágosítást tudott adni mindarról, ami annyira
rejtélyesnek tűnt. És ezt meg is tette. Nem szabad kételkednünk szavaiban,
de a falon töltött kilenc nap és a nyolc bivak hihetetlen erőfeszítései –
gyakran állva vagy kötélen függve kényszerült várakozni –, a lezuhanás és
a kőomlás okozta sérülések miatti legyöngülés és a fájdalmak minden
bizonnyal befolyásolták némiképp ítélőképességének és emlékezetének
tisztaságát és élességét. Közlései helyenként ellentmondásosak is.
Megpróbáljuk kikapcsolni tehát azokat a hibaforrásokat, amelyek az
emberi fantáziából erednek. Azokat is, amelyek a távcsővel való
megfigyelésekből adódnak minduntalan. Szeretnénk világosan látni, nem a
kíváncsiság vagy a szenzációéhség kielégítése érdekében, hanem hogy
enyhítsük a titok okozta kínt, hogy gátat vessünk a találgatásoknak, és
hogy a megnyugvást hozó tudást helyezzük a helyükre, legyen ez a tudás
megannyira kegyetlen is. Hosszú időn át bizonytalanságban éltünk, csak
négy évvel a tragédia után sikerült mindent tisztázni.
A dráma szereplője mindenekelőtt két olasz hegymászó: a
negyvennégy éves Stefano Longhi, valamint a huszonkilenc éves Claudio
Corti. Mindketten a Como tartománybeli Leccóból származnak. Ez a
Bergell, e vadul szép, gránitcsúcsokkal, -peremekkel és -falakkal teli
hegyláncolat kapui előtt elterülő helység önmagában is
hegymászóközpont. Riccardo Cassin, a Westliche Zinne északi falának, a
Fiz Badile északkeleti falának, valamint a Grandes Jorasses Pointe
Walkerére felvezető, eget ostromló pillérnek első megmászója szintén
innen való. Ha a leccói hegymászók vagy hegyi vezetők közül valaki
elismeri alpinista tudásunkat, az egyet jelent a mesterlevéllel. Vajon
részesült-e Longhi és Corti is ilyen elismerésben?
 A másik két hegymászó, aki főszerepet játszott az Eiger falán
lejátszódó, 1957. évi tragédiában, német: Günther Nothdurft és Franz
Mayer. Fiatal koruk ellenére – mindketten csupán huszonkét esztendősek –
nevük jól cseng alpinista körökben, mindenekelőtt a sziklamászók között.
Günther Nothdurft – akárcsak Mayer Württemberger – annyira kiváló
mászó, hogy még Hermann Buhl is csak az álmélkodással vegyes
elismerés hangján tud szólni a fiatalember teljesítményéről. Az ifjú
Günther már Cassin magas falaival is megismerkedett.
Martin Schliessler, egy olyan ember, aki rendkívül takarékosan bánik a
dicsérettel, levelet írt nekem Nothdurfttal kapcsolatban: „Röviden el kell
mondjam önnek, mi kötött össze engem Günther Nothdurfttal. Jó barátok
voltunk, és a jövőben is terveztünk közös túrákat. Az én szememben ő volt
talán az elmúlt időszak legtehetségesebb fiatal hegymászója. Szomorú,
hogy az Eiger fala mindig a legjobbakat tartja meg magának… Nothdurft
mintegy négy héttel a szerencsétlenséget megelőzően már ott volt az Eiger
falán, és egyedül akart megbirkózni vele. Néhány óra leforgása alatt
feljutott egészen a Második jégmező fölé. Amikor az idő rosszra fordult,
hóesésben, a homlokára erősített lámpával, még az éjszaka folyamán
visszaereszkedett. Beszámolója szerint keményen kellett küzdenie.”
Megtudhatjuk Martin Schliesslertől, hogy az ifjú Günther az Eiger falát
körülbelül fele magasságáig ismerte, s neki volt elsőként bátorsága ahhoz,
hogy a nagy fallal egyedül megpróbálkozzék. Eközben olyan ütemben
mászott fel- és lefele, ahogyan azt addig senki sem tartotta lehetségesnek.
Igaz, Nothdurft arról is beszámolt, hogy az Eiger északi falán megkísérelt
szólómászása kitörölhetetlen emléket hagyott benne: ez a fal a
legnehezebb és legveszélyesebb azok közül, amelyeket ismer, s nem fog
újra megpróbálkozni vele. Nem telt bele néhány hét, és Franz Mayer
társaságában megint ott találni a falon. Jól összeszokott mászók voltak.
Két hegymászó, akitől mindent elvárhatunk, kivéve azt, hogy lassú legyen,
és megadja magát az Eiger falának nehézségei láttán. És mégis: a négy
ember tragédiájának oka a falon ezúttal a lassúság volt.
Az előjáték augusztus 3-án a hajnali órákban kezdődik. Corti és Longhi
beszáll. Netán a Direttissima útvonalának választása áll szándékukban?
Nyílegyenesen másznak felfele az Eigerwand állomás ablakaiig, mint tette
azt egykor Sedelmayr és Mehringer. Corti és Longhi azonban nem
szándékosan cselekszik így. A felfelé mászás során régi sziklaszögeket
találnak, ezért úgy gondolják, a helyes útvonalon járnak, s csak későn
döbbennek rá, hogy eltévedtek. Bivakolnak, kötéllel és mászással
visszafelé ereszkednek, harántolnak, és vasárnap, augusztus 4-én, végre
elérik Hinterstoisser eredeti útvonalát, még a fal alsó szakaszán.
Ekkor veszik észre, hogy két másik hegymászó is kapaszkodik felfele
ugyanezen az útvonalon. Günther Nothdurft és Franz Mayer az. Hogyan
játszódott le a találkozásuk?
Abban a beszámolóban, amelyet megmentése után Corti az interlakeni
kórházban adott a United Press egyik újságírójának – s amelyet számos
újság jelentése szerint magnószalagra is rögzítettek –, az alábbiakat
mesélte: „Amikor vasárnap végre megtaláltuk a helyes felfelé vezető utat,
összefutottunk két német hegymászóval, Günther Nothdurfttal és Franz
Mayerral. Ők vasárnap reggel indultak útnak. Csak jelbeszéddel sikerült
megértetni magunkat, mert ők nem tudtak olaszul, mi meg nem beszéltünk
németül. Ennek ellenére megtudtuk, hogy a németek elveszítették
hátizsákjaikat, amelyekben hágóvasaikat és egyéb felszerelési tárgyaikat
tartották, így aztán nem voltak abban a helyzetben, hogy folytassák a
felfelé mászást. Mivel azonban nekünk volt elegendő felszerelésünk,
összeraktunk mindent, amink csak volt, és együtt folytattuk a
felkapaszkodást. Én vezettem a csapatot, amely most egyetlen kötélen
függött, Longhi pedig az utolsó volt.”
És melyik volt az a hely, ahol találkoztak? Corti leírásából ez nem
vehető ki. Mindenesetre még a Nehéz repedés alatt kellett lennie. És vajon
Nothdurft és Mayer már ott elveszítette volna a két hátizsákot, benne az
olyannyira létfontosságú hágóvasakkal? Nothdurft már ismerte a fal egy
szakaszát, tudta jól, hogy négy héttel korábban, magányos leereszkedése
során odaveszett volna hágóvasak nélkül. Megelégedett volna Nothdurft az
olaszok feleslegesnek bizonyuló felszerelésével? Képes lett volna ő, aki
hozzászokott a vezetéshez, ennyire könnyelműen és szerényen csatlakozni
egy másik, jobban felszerelt partihoz? Vagy esetleg Cortinak volt az a
szándéka, hogy maga mellett tudja a németeket, mert ők ismerték az utat?
Rejtély rejtély hátán…
Megfigyelők arról számoltak be, hogy a két kötélparti egyáltalán nem
kapcsolódott egybe találkozása pillanatától fogva. Ellenkezőleg: hosszú
időn át külön másztak. Mivel az elbeszélések és a beszámolók eltértek
egymástól, vita alakult ki: a megmagyarázhatatlan események feldúlták a
kedélyeket. Hetekkel a szerencsétlenség után Claudio Cortit a Club Alpino
Italiano (Olasz Hegymászó Klub) felszólította, hogy adjon be pontos,
írásos jelentést a megmászási kísérletről. Ennek fordítását elküldték
nekem. A jelentés alapján fő vonalaiban megpróbálom rekonstruálni a
tényállást.
A fal ismerőjének mindenekelőtt az tűnik fel, hogy Cortinak sohasem
sikerül pontosan azonosítania a helyet, ahol egy adott pillanatban
tartózkodik. Olyan jellegzetes helyeket, amelyeknek már évek óta, mit
évek óta, két évtizede szilárdan meghonosodott nevük van, csak
homályosan ír körül, mintha valamilyen szűzföldet fedezne fel éppen.
Corti mindenütt valamilyen „Hinterstoisser”-átjárón halad,
Hinterstoisserről elnevezett harántmeneten, emelkedőn, áthajtáson. Egy
ilyen leírás alapján csak üggyel-bajjal ismerhető fel például a hosszú
harántmenet a Második jégmező felső peremén vagy a Vasaló élén való
mászás. Ezek szerint Cortinak fogalma sem volt a falról? Nem
tanulmányozta volna az útvonalak elhelyezkedését, a fal történetét?
Az a körülmény, hogy Corti és Longhi már a fal alsó részén eltévedt,
ami arra kényszerítette kettejüket, hogy egy teljes napot és éjszakát, majd
ezt követően egy újabb nap jelentős részét lent, a fal előépítményén
töltsenek el, teljes felkészületlenségről árulkodik.
Guido Tonella, olasz újságíró, mellesleg első osztályú hegymászó, akit
már ismerünk, s akiről még részletesen fogunk szólni, az interlakeni
kórházban interjút készített Claudio Cortival. E beszélgetés során Corti
bevallotta, hogy az ő felkészülése nem állt másból, mint egy levelezőlap
formátumú fényképfelvétel tanulmányozásából, amelyen be volt rajzolva
az útvonal. Cortit tüzelte a becsvágy, hogy sikerre vigye az első olasz
kötélpartit az Eiger északi falán. Igyekezetét azonban nem ellensúlyozta a
heggyel és a fallal kapcsolatos tudása. Tonella nyilvánosságra hozta a
beszélgetést. Csak tárgyilagosan bírált, ahogyan ezt újságírói
felelősségérzete diktálta.
Hogyan ecseteli mármost Corti az Olasz Hegymászó Klubnak írott
jelentésében az olasz és a német kötélparti találkozását? „Függőlegesen
mászunk tovább körülbelül két kötélhossznyit… Ezen a helyen vesszük
észre, hogy egy mászópáros halad a mi útvonalunkon, tőlünk vagy
kétórányi távolságra. Elhatározzuk, hogy megállunk: kissé erőre akarunk
kapni, és meg akarjuk tudni, kik a tagjai ennek a kötélpartinak. Pontosan
délután három óra van (augusztus 4-e, vasárnap). Mivel látjuk, hogy a két
mászó is megáll, úgy döntünk, hogy tovább haladunk. Függőlegesen
mászunk tovább egy kötélhossznyit a jégen, és egy szögre erősítve egy
darabka kötelet találunk. Ezen a helyen az útikalauzunk, amelyet
magunkkal hoztunk, azt mutatja, hogy egy körülbelül hetven méter
hosszúságú, függőleges emelkedőt (harántot?) kell leküzdenünk, amely a
Hinterstoisser-féle jégmezőhöz vezet… (Corti itt nyilvánvalóan a
Hinterstoisser-harántra gondol.)
Ezen a helyen ér utol bennünket az a mászópáros, amelyet az imént
láttunk, és a szokásos üdvözlést követően teljesítjük a függőleges falon a
harántmenetet, a két német pedig követ bennünket. így érjük el a jégmezőt.
Függőlegesen mintegy két kötélhosszat mászunk tovább, majd pedig
elhatározzuk, hogy bivakolni fogunk. Este nyolc óra van. A bivakra való
előkészületeket követően, miután mélyedést vájtunk a jégbe, hogy abban
töltsük az éjszakát, vihar és fagy kíséretében megérkezett a rossz idő. A
németek nagyjából három méter távolságra voltak tőlünk.
Augusztus 5-e, hétfő. Hajnali három körül készítünk valami ennivalót,
hogy fölmelegedjünk, és látjuk, hogy a nemetek minden komforttal föl
vannak szerelkezve. Kérdjük tőlük, miért nem erősítik meg magukat
valamivel? Értésünkre adják, hogy az éjszaka folyamán a hátizsákjuk,
amelyben az élelmiszerkészletük volt, lezuhant. Ezért az emberség előírta
kötelezettségből megosztjuk velük reggelinket. Megkérdezzük, milyen
elhatározásra jutottak: másznak-e tovább, vagy sem. Tudatják velünk,
hogy mindenképpen folytatni akarják. Ennek ellenére úgy döntünk, hogy
külön mászópartikban haladunk. Hajnali fél hat lehet, amikor megkezdjük
a fölfelé kapaszkodást a jégen. Függőleges irányban mászunk vagy öt
kötélhosszat V. nehézségi fokon, és körülbelül négy óra mászás után érjük
el Hinterstoisser harántmenetét. Ezen a helyen a német mászópáros
második embere gyomorfájdalmakra kezd panaszkodni, és a kimerültség
jelei mutatkoznak nála. Ekkor döntünk amellett, hogy egyetlen mászópartit
alkotunk. Én mászom vezetőként a kötél legelején, másodikként a német
mászópáros vezetője, harmadiknak a másik német (akinek az állapota
időközben rosszabbodott), a kötél legvégén pedig Stefano.
Itt kezdődik a Hinterstoisser-féle haránt. Oldalmenetben mintegy 25
kötélhossznyit haladunk tovább (a jég mindenütt törékeny)…”
Nincs mit csodálkoznunk a Hinterstoisser név gyakori és helytelen
használatán. Corti nem tudott mit kezdeni ezzel a névvel, és szinte
mindent, ami a Halálbivakig különösen nehéznek tűnt számára, a
Hinterstoisser névvel illetett. Az első közös bivakot Corti pontatlan leírása
alapján a „Fecskefészekben” vagy annak közelében tölthették. Corti
szerint ez a vasárnapról hétfőre virradó éjszakán történt.
Ugyanakkor ez sem így van, mint majd megtudhatjuk. A két parti
összekapcsolódására, amennyiben tartjuk magunkat Corti beszámolójához,
csak a Második jégmezőn való nagy harántmenet során került sor, tehát
semmiképpen sem haladtak kezdettől fogva együtt, miként az a United
Pressnek adott interjújából kitetszett. Azok a tények, amelyeket Fritz von
Almen és sokan mások a hetvenkétszeres nagyítású távcsővel három és fél
kilométer távolságból nap mint nap megfigyelhettek, egyértelműek. A
nagyítás olyan mértékű, hogy a karabinerek, a kötélhurkok sőt, még az
egyes arcvonások is jól megkülönböztethetők. E megfigyelések szerint a
két mászópáros csak röviddel a Pók előtt kapcsolódott egybe, azaz
augusztus 9-én, pénteken.
E megfigyelések alapján az is bizonyos, hogy a közös bivakok az
alábbiak szerint zajlottak: a hétfőről keddre virradó éjszaka a Második
jégmező alsó végében, ugyanazon a sziklatetőn, ahol az első
megmászáskor mi is az első éjszakánkat töltöttük; a keddről szerdára
virradó éjszaka a Halálbivakban; a szerdáról csütörtökre virradó éjszaka a
Rámpa felső szakaszán; a csütörtökről péntekre virradó éjszaka nem
sokkal a Pók előtt a Rámpa felső szakaszán, és végül a péntekről
szombatra virradó éjszaka a kivezető repedések lábánál.
Mindamellett a legégetőbb kérdés ez: mi a helyzet a hátizsákok
elvesztésével, milyen volt a németek felszerelése? Az első változat szerint
mindenük odaveszett, még a hágóvasaik is. Most meg csak az élelmiszert
tartalmazó hátizsákról esik szó, amely állítólag az első bivak éjszakáján
zuhant le. Mi történt valójában? Tény, hogy a két mászópáros, majd az
egyesített kötélparti szokatlanul lassan haladt előre.
 A mindig jól informált berni Bund Különös viselkedés a hegyen
alcímmel az alábbiakat írja erről a felkapaszkodásról: „Grindelwaldból,
valamint a Kleine Scheideggről állandóan figyeltük a két kötélpartit, amely
egy héttel ezelőtt kezdte meg a mászást. A németek és az olaszok
rendkívüli módon óvatos és körültekintő előrehaladásából egyfelől arra
lehetett következtetni, hogy a körülmények vélhetően kedvezőtlenek
(jegesedés), másfelől viszont arra, hogy mindenképpen olyan emberekről
van szó, akik nem mozogtak otthonosan a jégen.
Erre utal az a tény is, hogy a firnmezőkön valószínűtlenül hosszú ideig
és erőt rabló módon vágtak lépéseket. Szintén különösen hat az a
körülmény is, hogy a két mászópáros, habár már a második napon
közeledett egymáshoz, nem működött együtt…”
A grindelwaldi vezetők közössége is aláírt egy jelentést, amely a
tragédia okainak, kibontakozásának és utótörténetének összefoglalására
tett kísérletet, és amelyben a többi között ez olvasható:
„Nem szeretnénk diszkriminatív jellegű kritikát gyakorolni a halottak
fölött, de ha mégis erőt veszünk magunkon, és teszünk néhány
megjegyzést, azt csakis azért tesszük, hogy figyelmeztessük a jövő fiatal
hegymászóit, hogy ne tegyék kockára reményteljes ifjúságukat. A mi
hegymászóink nyilván átlagon felüli tudással rendelkeztek. Válogatott
»extrém specialisták« voltak. Tapasztalataikat a sziklákon szerezték, nem
pedig a jégen. És ennek a mászásnak a során ez a körülmény egyértelműen
kifejeződött: mert hiszen illetékes helyeken és egymástól függetlenül is
megállapították, hogy a szerencsétlenül jártak a jégben és firnben
valóságos »fürdőkádakat« vájtak. Mindenképpen túlságosan lassúak voltak
a jégen.
Ehhez járul még az a tény, hogy az Eiger északi falát lépten-nyomon
alábecsülik. Az első megmászók ezt a kérdést feltehetően a legalaposabban
tanulmányozták. Fejből ismerték a fal földrajzát, s mégis azt olvashatjuk ki
beszámolóikból, valamint az őutánuk következők leírásaiból, hogy jelentős
pontokat alábecsültek. Az idei mászók is bizonyosan behatóan
tanulmányozták a falat. Miért tévedtek el több alkalommal is mászás
közben.
Emlékszünk még az első interjúra, amelyet Corti a United Press
újságírójának adott. Igaz az, hogy a két németnél nem volt hágóvas? Ez
sok mindenre magyarázatot adna. Ugyanakkor megmagyarázhatatlan,
hogy a Nothdurft-Mayer mászópárost miképpen lehetett rávenni arra, hogy
a hiányos felszerelés dacára vállalkozzék a továbbmászásra. Ők ketten
ismerték a fal történetét, tudták, hogy jómagamnak is mekkora
erőfeszítésembe tellett, hogy hágóvasak nélkül végigjussak az útvonalon, s
hogy ezzel ne akadályozzam a többieket, jóllehet nekem egészen kitűnő
talpú mászócipőm volt. S mi homogén közösséget alkottunk, közös volt az
anyanyelvünk is. A Nothdurft-Mayer és a Corti-Longhi páros még csak
nem is értette egymást.
Próbáljuk meg pusztán időben rekonstruálni a négy mászó
előrenyomulását az Eiger északi falán. Támpontként szolgáljon ezúttal
egyedül Corti beszámolója. A hétfőről keddre virradó éjszaka feltehetően a
Rámpa elején foglalják el bivakhelyüket – ez a németek második, az
olaszok harmadik éjszakája a falon. Corti leírása annyira pontatlan, hogy
bizonyossággal semmit sem állíthatunk. Ha ellenben Corti egy nagy
beszögellésről beszél, amely végighúzódik a falon, akkor csakis a
Rámpára gondolhat. Adatai szerint az egyik német – Nothdurft – olyan
rosszul volt, hogy szíverősítő Coramin-injekciót kellett neki beadni.
Ugyanakkor szemlátomást senki sem gondolt a visszatérésre.
Corti mármost a lassú haladást Nothdurft gyengeségével magyarázza
Délután két óráig, csak „kilenc-tíz kötélhosszal sikerült maguk mögött
tudni”. A továbbiakban ezt írja: „Ezután egy nagy, áthajtó falrészhez
érünk, és két kötélhosszal, a VI.-ot meghaladó nehézségi fokon
leküzdjük… További négy kötélhossz megtétele után egy nagy vízeséssel
találjuk magunkat szemben, amely megakadályoz minden továbbhaladást.
Délután hat óra van, és megegyezünk a németekkel, hogy megállunk
bivakolni. Összevetve a fényképekkel, amelyek a németek birtokában
vannak, arra a következtetésre jutunk, hogy az útnak középütt, a vízesésen
át kell vezetnie. Ezért azon a helyen rendezkedünk be, amelyik a
legkevésbé tűnik kellemetlennek. A beteg állapota nem változik.”
A megfigyelők beszámolói szerint a négy mászó túl magasra
kapaszkodott a Rámpán, talán még annál is magasabbra, mint öt évvel
korábban Vanis kötélpartija. Feltételezhető tehát, hogy a bivakra a
Rámpán, mintegy két kötélhosszal az Istenek traverzéhez vezető
Mállékony párkány fölött került sor. A próbálkozások azt is bebizonyítják,
hogy a Rámpa alkalmatlan a falról való kimeneküléshez. A látszat csal,
mint oly gyakran az Eiger északi falán. A Rámpán sok áthajlás van, és az
akkori mászástechnika mellett túlságosan nehéz. A szabadságba vezető út
kapuja nem itt nyílik.
Corti a szerdai napról, augusztus 7-éről így számol be:
„Úgy hét óra tájban megszakítjuk a bivakot, becsatoljuk magunkat,
hogy nekivágjunk a mintegy 35 méter magas és VI. nehézségi fokú vízesés
függőleges irányban történő leküzdésének. Időközben az atmoszferikus
viszonyok javultak. Az időjárás ismét jóra fordult, és a nap erősen süt. Tíz
óra tájban túljutottunk a vízesésen, és amennyire lehetséges, a napon
tartózkodunk, hogy megszárítkozzunk, hiszen csuromvizesek lettünk. A
német állapota most romlott, és elfog bennünket a kétely, hogy vajon bírni
fogja-e a felkapaszkodás hátralevő részét…
Itt fogunk bele a harántmenetbe, hogy elérjük a tőlünk jobbra található
Pókot. Déltájban indulunk. Az oldalmenet nagyon nehéznek bizonyul, jég
borítja, és meredeksége eléri a hetven-nyolcvan fokot. Körülbelül hat
kötélhossznyit jutunk előbbre. A Pók közelébe jutunk, időközben azonban
sűrű havazás kezdődött. Ezenkívül halljuk, hogy a Pókon erőteljes a kő- és
lavinaomlás. Délután négy órakor közös megegyezéssel a bivakolás
mellett döntünk. Az éjszaka dermesztően hideg, ezen a helyen. A beteg
német állapota nem változik. Az éjszaka jó részét azzal töltöm, hogy Franz
(Mayer), a másik német segítségével Stefano kezét dörzsölgetem
alkohollal, hogy gátat vessünk a mind erőteljesebben jelentkező fagyási
sérüléseknek…”
Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy az újabb vízesés leküzdése a
Rámpa felső szakaszán, valamint a Mállékony párkány, azaz a helyes út
fölötti mintegy nyolcvan méteres harántolás igen nagy nehézségekkel járt.
Megtudhatjuk továbbá azt is, hogy Günther Nothdurft állapota olyannyira
nyomorúságos volt, hogy több mint kétségesnek látszott még az is, kibírja-
e végig.
És a rá következő nap, augusztus 8-a, csütörtök reggelén Franz Mayer
és Günther Nothdurft előremászik. Külön kötélpartiként! Annyira aggasztó
akkor azért mégsem lehetett Günther állapota! Ezt Corti is igazolja további
beszámolójával.
 „Augusztus 8. Hat óra. Felkerekedünk, hogy elérjük a Pókot, és ezúttal
vízszintesen mászunk… Beérem a két németet, majd ráveszem Longhit,
vegye ki a két szöget, és zárkózzék fel hozzám…”
Franz és Günther tehát előrement. Corti utolérte őket. Mikor Longhi
igyekszik felzárkózni, bekövetkezik az első szerencsétlen fordulat. Corti
így számol be erről: „Miután körülbelül három méter hosszan bevontam a
kötelet, Longhi megcsúszik és így kiált: – Tarts meg, Claudio! –
Felkészülök rá, hogy kivédjem a zuhanás okozta rántást. És ha mindezt
most újra felidézem emlékezetemben, úgy érzem, a csodával határos, hogy
nem zuhantunk vele mindannyian. Sikerült Longhit megtartanom.”
Corti teljesítménye figyelemre méltó. Amikor három nappal később
kimentették a falról, tenyerén még ott éktelenkedtek a mély vágások és
égett sebek, amelyeket a lecsúszó kötél okozott, végében barátja alázuhanó
testével. Kövessük az ő beszámolóját:
„Longhi felkiáltott hozzám, hogy engedjem vagy két méterrel lejjebb,
mert a levegőben lebeg, és egy kényelmes szegélyt vett észre maga alatt.
Amikor, miként az utasítás szólt, leengedtem Stefanót, két szöggel és
mindkét kötéllel biztosítottam. Ezután arra kértem a két németet, hogy
engedjenek mintegy tizenöt méterrel lejjebb csúszni a jégfalon. A jégfal
körülbelül hetven-nyolcvan fok meredekségű volt. Az áthajtáson át most
már láttam Longhit, tőlem körülbelül húszméternyi távolságra, és
kérdeztem, történt-e vele valami, megsérült-e. Csak annyit válaszolt, hogy
a kezeivel nem tud sehol megtámaszkodni, mert egyiket sem érzi. Majd
kérte, mentsem ki. Bátorítottam, próbáljon meg valamennyit önmagán is
segíteni. Több ízben is megpróbáltam őt az áthajtás peremén át felhúzni –
mivel ez ott a kötél kisebb súrlódása miatt könnyebbnek tűnt –, de
mindhiába. A két német nem sokat segíthetett nekem, mert az egyik
kimerült, a másiknak, Franznak pedig, engem és a társát kellett
biztosítania. Ezenkívül Franz abban a testtartásban, amelyben volt, csak a
kezemet szorította a jéghez, amikor Stefano kötelét meghúzta. Így inkább
akadályozott abban, hogy Stefanót közvetlenül a magasba húzzam.”
A helyzet kétségkívül rendkívül nehéz volt. De az áthajláson még
kipihent emberek sem tudták volna soha felhúzni Stefanót. Egy kisegítő
csigasorral talán. Ehhez azonban egy sor szilárdan rögzített szögre lett
volna szükség. Csakhogy ezen a helyen bizonyára még megfelelő fizikai
teljesítőképesség esetén sem lehetett volna kellő mennyiségű szöget
elhelyezni. Stefano Longhi számára nyilvánvalóan ismeretlen volt az ún.
„pruszikcsomó” technika.7 Még ha a kéz nem teljesen használható is, a
szilárdan tartó kötélre különleges módon ráerősített két vastag kötél
segítségével föl tudja magát dolgozni az ember. Longhi Corti közlése
szerint a zuhanás ellenére jó állapotban volt. Ő volt talán valamennyiük
közül a legjobb állapotban, olyannyira, hogy kicsiny standhelyén még öt
napon át életben maradt.
Kövessük tovább Claudio Corti beszámolóját:
„Ezt követően, miután meghánytuk-vetettük helyzetünket, amelybe a
háromórás mentési kísérlet után kerültünk, bátorítottam Stefanót, hogy
rendezkedjék be a sziklaszalagon olyan kényelmesen, amennyire csak
lehetséges, mert úgy hittük, már nem vagyunk nagyon messze a csúcstól.
Megígértem neki, mindent megteszünk, ami tőlünk telik, hogy elérjük a
csúcsot, és aztán segítséget szerezzünk az ő kimentésére. Mivel Stefano
beleegyezett, leengedtem neki a bivakzsákomat, és a gyógyszereket is,
amelyek nálam voltak. Üdvözöltem, bátorságot öntöttem belé, és újfent
megígértem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, segítséget szerzünk neki.
Szegény Stefanót nem láttam soha többé.
Pontosan délelőtt fél tíz volt. Kértem Franzot, húzzon fel, s miután
elértem, a kötél elejére álltam vezetőként, a kimerült német követett,
utolsónak mászott Franz.
Két kötélhossznyit tettem meg vízszintben, és elértük a Pók közepét.
Ezután öt kötélhosszat másztam függőlegesen. Miközben körülbelül húsz
méterrel voltam egy biztosítószög fölött, egy kő fejen talált. Az ütés
következtében a kezem elveszítette a kapaszkodót. Vagy harminc métert
zuhanhattam lefele, s végül Franz tartott meg. A zuhanást követően fejjel
lefele lógtam, úgy tíz méterrel a német alatt.
Franz mentett ki, a mentés az elszenvedett fejsérülés miatt
meglehetősen veszélyes volt. Bekötözött némi gézzel, ami nála volt. Látva
állapotomat és érzékelve kábultságomat, azt javasolta, maradjak ott,
társával megpróbál feljutni a csúcsra, amely mindössze 200 méter
távolságra lehet tőlünk. Aztán visszatérnek, hogy kimenekítsenek engem
és Stefanót. Hátrahagyott számomra egy bivaksátrat, valamint a hozzá
tartozó szögeket és zsinegeket, amelyek a biztosítására szolgáltak.
Berendezkedtem, amennyire csak lehetséges volt. Két társam elbúcsúzott
tőlem, majd másztak tovább a csúcs felé. Három óra lehetett…”
Corti beszámolója szerint augusztus 8-án, csütörtökön, délután három
órakor váltak el egymástól. Tehát a németek nemcsak hogy nem töltöttek
egyetlen éjszakát sem a Pók feletti bivakhelyen, de be sem rendezték, a
sátrat és a hozzávalókat otthagyták Cortinak, elbúcsúztak tőle, és délután,
rossz időben, a vihar közeledtét látva, tovább másztak a csúcs felé? A
Mittellegi-gerinc felé? Vagy netán nyugati irányban? A kivezető
repedéseken át? Hiszen csak ezeken keresztül lehet innen kijutni.
Corti így mesél tovább: „E pillanattól fogva vasárnapig, augusztus 11-
éig, amikor a német Hellepart megérkezett, a reménység és a kétségbeesés
pillanatai között vergődtem. Stefanóra gondoltam meg a két németre. Az
idő továbbra is barátságtalan volt. A vihar és a hóesés időszakait eső
követte. Nagyon boldog voltam, hogy szombaton és vasárnap jó idő volt, s
ez lehetővé tette a mentésemet. Stefanómnak nem volt ugyanilyen
szerencséje, mert az ő mentésének pillanataiban elromlott az idő, bátor
megmentőim képtelenek voltak őt is biztonságba helyezni.
Szeretném hangsúlyozni, hogy minden más irányú feltételezéssel
ellentétben, felkészültségem mértéke, akárcsak Stefano Longhié,
kimagasló volt. Ami a könnyelműséget illeti, amellyel valaki megvádolt,
nyomatékkal kell hangsúlyoznom, hogy ezt a falat én is, és szegény
Stefano is, fényképek, valamint ennek a területnek egy németből olaszra
fordított útikalauza segítségével minden részletében tanulmányoztuk. A
bejárandó útvonal számos más részlete is a fejemben volt, mert olvastam a
falat előttem megmászók beszámolóit. Mivel a fal téli állapotban állt
előttem, a nehézségi fok öttől hatig terjedt.
Hozzáteszem, hogy a mászáshoz magashegyi felszereléssel láttunk
hozzá, amelyet hozzáigazítottunk az itteni szükségletekhez.
Ezt csak az igazság kedvéért mondom!
Ezt a beszámolót az Eiger északi faláról az Olasz Hegymászó Klub
központjának kívánságára fogalmaztam, amely egyesülethez való
tartozásom büszkeséggel tölt el.
Claudio Corti s. k.”
 Az igazság kedvéért… Ez esküként hangzik. Nem akarunk kételkedni
benne. Egy ember megesküdött. Hinni akarunk neki.
Az igazság kedvéért… A mi könyvünk is az igazságot kívánja
szolgálni. Nem akar ítélkezni, és elítélni sem akar senkit, csak
lelkiismeretesen akarja közölni a tényeket. Ezért kértem meg Guido
Tonellát, hogy írja meg nekem véleményét Claudio Cortiról.
Hosszú levélváltásunk során közölte velem, hogy Corti, mint az
leírásaiból is kitetszik, szemlátomást nem vette olyan nagyon komolyan az
igazságot. Még mindenki emlékezett Corti költséges megmentésére a
Mont Blanc-csoportban található Drus-n. Tonella tehát csak annak
bizonyítására szorítkozott, hogy Cortinak már az Eiger fala előtt is volt egy
kínos utójátékkal tarkított balesete. Nyilván ragaszkodott azon
véleményéhez, miszerint Corti elégtelenül volt felkészülve az Eiger
megmászásához, időközben azonban már mindenki így ítélte meg a
helyzetet, olyan jelentős személyiségek is, mint Lionel Terray, és minden
újságírót megillet az a jog, hogy kimondja véleményét vagy értékítéletét.
Tonella megérti, hogy Corti védekezik a kételkedőkkel szemben, de a
valódi jellemét eltorzító beállításokkal szemben is. Csakhogy maga Corti
volt az, aki kételyeket ébresztett: leírásainak részletei túl sok ellentmondást
tartalmaznak. Tonella elismeri: számtalan lehetősége van a tévedésnek,
ami a rendkívüli testi és lelki megerőltetéssel magyarázható. Lehet tévedni
a napokban is. Nincs akkora jelentősége annak, hogy valami csütörtökön
vagy pénteken történt-e. De hogy valaki ne tudjon különbséget tenni kora
hajnal és délután között…! Az ellentmondásoknak és a pontatlanságoknak
ebből a halmozásából nem nyerhetünk tiszta képet.
„Úgy hiszem – vélekedik Tonella Corti nem akarja elmondani a teljes
igazságot! Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Corti szeretné feledni
hibáit, amelyeket az Eiger falán elkövetett, s szeretné feledni őket
lelkiismeretének megnyugtatása érdekében is. Mindenekelőtt azt a tényt,
hogy rábeszélte a túrára a szerencsétlen Longhit, aki – habár már
negyvennégy éves volt – nem rendelkezett azokkal a képességekkel,
amelyek egy ilyen nehéz útvonalhoz szükségesek, és még nem mászott
meg 3000 méternél magasabb hegyet. És hogy ő még csak azt a fáradságot
sem vette, hogy előtte legalább az útvonalak pontos elhelyezkedését
tanulmányozza. E hiba következtében hat napra volt szüksége egy olyan
úthoz, amelyet jó hegymászók különben egy vagy két nap alatt
megtesznek…”
Van még egy figyelemre méltó részlet Tonella hozzám intézett
levelében. Corti nem az utolsó volt, aki még életében beszélt Longhival.
Amikor augusztus 10-én, szombaton délután a két kiváló olasz hegymászó
és hegyi vezető, Cassin és Mauri mentés céljából megmászta az Eigert, a
nyugati gerinc egy bizonyos pontjáról légvonalban nagyjából 300
méternyire megpillantotta Longhit a fal egyik kiugró helyén. Odakiáltottak
neki, üdvözölték, majd ezt kérdezték: – Mi van Cortival? Mit tudsz róla?
Longhi visszakiáltott: – So nigot!
Ez lombard dialektusban van, annyit jelent, hogy „nem tudok róla
semmit”.
Ez a rejtélyes válasz, úgy tűnik, megint csak Cassin tézisét erősítette
meg. Corti nem hallhatta a kiáltásokat. Egy hasadékban tartózkodott,
amely minden, kívülről jövő hangot leárnyékolt. Csak a szél zúgását
hallotta. Amikor Corti a maga beszámolóját fogalmazta, nem tudta, hogy
Longhi adott még egy híradást a külvilágnak: – So nigot!
Longhi hangját még egyszer lehetett hallani: vasárnap este, amikor
Cortit lehozták, és a nyugati gerincről még egyszer odakiáltottak neki,
hogy másnap őérte is jönnek. Longhi mindössze két szóval válaszolt,
megrázó szavakkal, tisztán, érthetően: – Fame! Freddo! – „Éhes vagyok,
fázom!” Az éjszaka aztán megjött a hóvihar, a hétfő pedig a kínoktól való
megváltásként, meghozta a halált Stefano Longhi számára.
Guido Tonella azt, amit nem tud pontosan, ki sem mondja. De már ez is
elég nagy súllyal esik latba. Cortinak a La Suisse 1957. augusztus 14-i
számában megjelent nyilatkozata ellenére, mely szerint megmentése után a
csúcson nem állította, hogy újra meg akar próbálkozni az Eiger falával,
Tonella a maga egzakt, minden részletre kiterjedő kutatásai alapján
bebizonyítja, miként viselkedett megmentését követően Corti. Első szavai
egy korty konyak és a megmentőihez intézett köszönet után ezek voltak: –
Nagyszerű! így jövőre újra kezdhetem.
Corti még mindig annak a gondolatnak a megszállottja, hogy ő vezeti
majd az első olasz kötélpartit a falon. Nem látja saját hibáit, annyira biztos
magában, hogy még abban is hisz, kap majd anyagi támogatást új
vállalkozásához. De ezen túlmenően is: nagyravágyásában és érvényesülni
akarásában tudatlansággal határos naivitás rejlik.
Cassin jelenlétében ezt kérdezte Tonellától: – Gondolja, hogy
mászásomat az első olasz mászásként fogják értékelni?
Miféle megmászás? Elfelejtette volna Corti, hogy Hellepart és egy
acélsodrony segítségével menekült meg szorult helyzetéből az Eigeren?
Őrzöm Lionel Terray egy levelét is. A tapintatos franciát, aki a
megmentett, kimerült Cortit a hátán vitte végig az Eiger csúcsa alatti
borotvaéles gerincen, valósággal sokkolták Corti szavai a mentés után: –
Nagyszerű! Ezt megúsztam. Így jövőre megint mászhatok.
Terray Maurival lefordíttatta magának ezeket a szavakat, mert nem hitt
sem a fülének, sem olasztudásának. Terray ezt írta Corti „elégtelen
tapasztalatairól a jégen”: „Nem csak a fal utolsó szakaszán, a kivezető
repedésekben jelentett ez hátrányt. Még ha Corti ezeket sikeresen le is
küzdötte volna, ilyen körülmények között az eljegesedett szokásos úton
való leereszkedés is túl nehéznek bizonyult volna számára.” Terray
értetlenül áll szemben azzal a rejtéllyel, amelyet a megmentett ember
jelleme jelent számára, azé, akinek a szavait ott fenn, a csúcson valósággal
galádságnak tartja.
 Egy tragédia végkifejlete
A tragédia, amely 1957-ben az Eiger falán bekövetkezett, úgy tűnik,
valóban a tévedések tragédiája volt. Tévedtek azok az emberek, akik
alábecsülték a falat, tévedtek a mentők, akik elkövettek egynéhány
szervezési hibát, tévedtek a grindelwaldi hegyi vezetők, akik lehetetlennek
nyilvánították a mentést, tévedett számos tudósító, aki olyan híreket kürtölt
világgá, amelyek nem voltak hírek.
Csak a teljesen kívülálló kíváncsiskodók voltak látszólag felvértezve a
tévedéssel szemben. Százszámra érkeztek az emberek, egy héten át
benépesítették Grindelwaldot, Alpiglent és a Kleine Scheidegget,
rátelepedtek a távcsövekre, a magasabb árat is megfizették értük. Egyetlen
szabad ágy sem volt. És minél gyakrabban hozott a sajtó, adott a rádió
jelentéseket az Eiger faláról, annál több néző érkezett. Az időjárás
kedvében járt eme színjáték közönségének, amely a világ legvadabb
természeti színpadán játszódott le. Napokon át szép volt az idő, s ha meg is
jelentek a felhők, és átmenetileg el is takarták a kilátást, mindez úgy
festett, mintha a legjobbkor leengedett köztes függöny lenne, amely csak
növeli a feszültséget.
A bámészkodók némelyike csak bizsergető izgalmat érzett,
egyszersmind némi öntetszelgéssel kérkedett, abban a tudatban, hogy ő
bizony sohasem követne el ilyen ostobaságot.
Ámde nem csak a szenzációéhes bámészkodók, hegymászók, hegyi
vezetők és számos, a hegy iránt vonzalmat érző ember követte mind
szorongatóbb aggodalommal a négy mászó érthetetlenül lassú
előrehaladását. Lionel Terray ezt mondta az általa vezetett holland
turistának, Tom de Bloynak: – Most még visszatérhetnének, most vissza
kell térniük, máskülönben egyenesen a halálba rohannak!
Nem a szenzációéhség mondatta vele ezeket a szavakat. Egy olyan
ember szólt így, aki szívesen lett volna odafenn, ott, ahol a kövek
süvítenek, vízesések zúdulnak alá, és ahol a sziklákat jég és hó borítja.
Szívesen figyelmeztette volna ismeretlen bajtársait, mert érezte, hogy neki
lenne hozzá ereje, hogy megtegye, amit kell.
Pénteken a dráma rendezőjének újabb ötlete támadt: Longhi lezuhant,
egyetlen kötélen függ. A lezuhant mászó él, látni, ahogyan kinyitja
hátizsákját, gondoskodik magáról, ruhát húz fel. A többiek ellenben
mennek tovább, még lassabban, mint korábban.
Repülőgépek szállnak fel, köröznek a hegy körül, a fal közelébe
repülnek. De ehhez is hozzászokik az ember. Híre megy, hogy az egyik
gépet a híres gleccserpilóta, Geiger vezeti, s hogy az általa vezetett gépen
ott ült Galmer úr, az SAC grindelwaldi részlegének főnöke, s hogy azt
bizonygatta, ilyen falviszonyok közepette lehetetlen a segítség. Nincs mit
tenni…
Ebben nem hisz mindenki. Erich Friedli, a Blümlisalp mentőállomás
vezetője más véleményen van. Ludwig Gramminger, a müncheni hegyi
mentőszolgálat vezetője, Robert Seiler, Lionel Terray, Riccardo Cassin és
Carlo Mauri – ők valamennyien más véleményen vannak. Nem hisznek a
mentés lehetetlenségében egy lengyel hegymászótábor résztvevői és sok jó
alpinista, aki részben már ismeri a falat.
A hegyi vezetőknek persze bizonyára igazuk van: a régi eszközökkel,
azaz kötelekkel, sziklaszögekkel és a puszta áldozatkészséggel valóban
nincs mit tenni. Csakhogy azok, akik ismerik a korszerű acélsodronyos
eszközt, akik gyakorlatoztak már vele, tudják, hogy ezzel segítséget lehet
nyújtani a falon kimerült embereknek.
Erich Friedli, aki a legújabb idők mentési eszközeit a thuni
szerelvényraktárban őrzi, nem csak az acélköteleket és csörlőket bocsátja
rendelkezésre, de ő maga is az Eigerhez siet önkéntes segítőivel. Robert
Seiler is ott van köztük, aki 1950-ben három társával együtt ötödik
kötélpartiként mászta meg a falat, s ennek során végignézte Erich Waschak
és Leo Forstenlechner rohammenetét. Mindenkiben a legjobb akarat
munkál, hogy olyan gyorsan segítsen, amilyen gyorsan csak lehet. Csak a
modern nagybani bevetéssel kapcsolatos tapasztalatok hiányoznak még a
hegyi mentés során, talán még az illetékességgel kapcsolatos súrlódások is
adódnak, de épp a kezdeti összevisszaság a jóakarat legnagyszerűbb
bizonyítéka.
Talán sok minden másképpen alakult volna, ha a mentés mar a
csütörtöki napon megindul.
Erich Friedli augusztus 9-én, pénteken vette fel a telefonkapcsolatot
Grindelwalddal. Balmer felesége tudatta: – Grindelwald semmit sem fog
tenni, mert odafent lehetetlen bármit is tenni.
 Ugyanezt a választ kapta Ludwig Gramminger is, amikor pénteken
kora reggel Münchenből felhívta Grindelwaldot. Ő azonban, aki
Németországban a legnagyobb tapasztalattal rendelkezett a hegyi mentés
terén, nem hitt ebben a „lehetetlenben”. Megérdeklődte az illetékes
grindelwaldi mentőállomáson, hogy segítőivel együtt mentés céljából
Grindelwaldba mehetne-e. Az engedélyt megadták. Szombaton a mentők
és önkéntes segítőik két különböző oldalról a könnyebb utakon siettek az
Eiger csúcsára.
A bámészkodók egy újabb, előre nem látott színjátékot élvezhetnek. De
ki gondol már a szenzációéhes potyanézőkre? Ugyan ki bosszankodna, ki
csóválná a fejét miattuk? Ezeknek az embereknek az Eiger csúcsán
egészen más gondjaik vannak. Hideg van odafenn. A csúcsra vezető
gerincen a hópárkány az egyik oldalon déli, a másikon északi irányban
hajlik lefele. A vihar süvít. Fedezéket csak olyan üregekben találni,
amelyeket a hópárkányba vájnak. És mivel mindent egyik pillanatról a
másikra kellett összehozni, és semmit sem lehetett gondosan megtervezni,
sok minden hiányzik, mindenekelőtt élelmiszer, tea, védelem a szél ellen.
Most azonban nem annak van itt az ideje, hogy az ilyesmivel törődjenek,
most kizárólag az a feladat, hogy amilyen gyorsan csak lehet, szilárd
rögzítést találjanak a kötélcsörlőnek. A hó alatti sziklák omlékonyak, a
hópárkány csalóka. Az óvatosság a mentők számára is a legelső
követelmény. És aztán ott van még a nagy kérdés: hol állítsák fel a
mentőszerkezetet? Keresztirányú, ingázó mozgásokba nem mehetnek bele,
a cél az, hogy függőlegesen, a lehető legrövidebb úton érjék el a Pók felett
azt a kicsiny piros sátrat, amelyben feltételezés szerint a hegymászók
tartózkodnak.
Rádión tartják a kapcsolatot a Kleine Scheideggel, onnan adják meg a
helyes irányt. Délután négy órakor végre megvan. Az első embert
leeresztik a falra. Robert Seiler az. Körülbelül 150 métert ereszkedik,
benéz a Pókba, és meglátja a piros sátrat. Ott azonban csak egy ember
körvonalai rajzolódnak ki, s ő sem válaszol a kiáltásokra. Lehetséges, hogy
túl erős a vihar. Seilert ismét felvonják, s lemászik az Eiger csúcsáról.
Még ugyanezen a napon, este, Erich Friedli is a mélybe ereszkedik.
Már sötétedik. Nem látja a piros sátrat, ellenben válasz érkezik a
kiáltásaira. Hogy mi a válasz, azt ugyan nem érti, azt sem tudja kivenni,
milyen nyelven válaszoltak. Csak a hangokat hallja. Világosan érzékelhető
azonban, hogy egyetlen ember válaszol. Annyira kimerültek volnának a
többiek, hogy a hangjuk is cserbenhagyta őket?
Rohamosan közeleg az éjszaka. Ma már nincs mit tenni. Friedli rádión
utasítást ad, húzzák vissza. Már majdnem teljesen besötétedett, mire újra
felér a csúcs alatti gerincre.
Hideg, viharos bivak következik. Hogyan fogják ők négyen a falon
átvészelni ezt az éjszakát? Másnap sikerülnie kell a mentésnek! Döntés
születik, hogy másnap, augusztus 11-én, vasárnap, kora reggel a müncheni
Alfred Hellepartot, Gramminger egyik emberét eresztik le.
Az éjszakának lassan vége. Hajnalodik, itt a nappal. És ekkor Hellepart
megkezdi a leereszkedést.
Minderről Hellepart a müncheni hegyi mentőalakulatnak írott
beszámolójában, amely a Mentés az Eiger északi faláról címet viseli, így
ír:
„Vasárnap, pontban reggel nyolc órakor, az Eiger északi fala fölött a
hógerincbe vájt kivágásban álltam. Magamra erősítettem a mászóhevedert,
a hátamra vettem a rádiókészüléket, és a fejemre tettem a kőomlás ellen
védő sisakot. A svájci önkéntes segítők vezetője, Erich Friedli, adott még
néhány utasítást a rádiókapcsolattal összefüggésben, és ekkor
megkezdődött számomra a leereszkedés. Nem szeretném itt azokat az
érzéseket ecsetelni, amelyek bennem dúltak. De tudtam, hogy a mi
Wiggerl Grammingerünk biztosít. Bízva tehát a tudásában és
körültekintésében, bízva hegyi mentő bajtársaimban meg mindazokban a
nagyszerű fiúkban, akik odafenn voltak a csúcson és számos jókívánsággal
bocsátottak utamra, lassan leereszkedtem a csúcs alatti hegyoldalra.
A leereszkedés során többször is kipróbáltam a rádiókapcsolatot, és
minden remekül működött. Lassan egyre távolabb kerültem társaimtól, és
amikor beszálltam egy meredek jéghasadékba, teljesen szem elől
veszítettem őket. Ebben a pillanatban kimondhatatlanul elhagyatottnak
éreztem magam A radiótelefonomból azonban meghallottam Erich Friedli
hangját, és ebből megint tudtam, hogy gondolatban mindenki velem van a
falon. Lassan egyre mélyebbre kerültem. Időről időre meg kellett állnom.
Ilyenkor mindig egy újabb darab kötelet kapcsoltam be.
 Tőlem jobbra mély hasadék feketéllett, egyre közelebb kerültem hozzá.
Tudtam, ezen az úton kell majd mennem, mert nem volt másik. És ekkor
pillanthattam be első alkalommal az északi falra…
A látványtól elállt a lélegzetem. Úgy hiszem, elfojtottam magamban
egy kiáltást. Ez a fenyegető, komor feketeség, amelyet csak helyenként
szakított meg egy-egy hócsík, a maga szinte a végtelenbe tűnő
mélységével olyan nyomasztóan hatott rám, hogy önkéntelenül is felfele
néztem acélkötelem mentén, amely messze fölöttem, mint egy cérnaszál,
egyre vékonyodva veszett el a szürkeségben. Lám, pöttömnyi kis emberke,
itt lebegsz a levegőben, menny és pokol között! – a látvány annyira
magával ragadott, hogy kis híján megfeledkeztem feladatomról. És
különösen jól emlékszem Gustlnak, a Scheideggen felállított őrszemnek, a
rádión megszólaló megnyugtató hangjára, amelynek révén visszanyertem
tartásomat, s amely figyelmeztetett a feladatomra: embereknek kell
segítenem.
Miközben lassan tovább ereszkedtem lefele erre a szörnyű falra –
mindenkinek, aki fejébe veszi megmászását, előbb így, acélkötélen kellene
lebegnie előtte, akkor bizony jobban meggondolná –, Friedli révén megint
volt kapcsolatom a csúccsal.
A rövid hívás alatt hirtelen emberi hangot hallottam. A falon pillanatnyi
szünet nélkül végigsöprő szél süvítése, tompa zúgása közepette eleinte alig
volt kivehető. Amikor aztán egy omladozó kőpilléren, amelyről a
hágóvassal történő oldalmenet következtében kavics- és kőtörmelék gurult
tompa kopogással lefele a sziklafalon, jobbra imbolyogtam, világosan
kivehető kiáltást érzékeltem, majd néhány perc múlva velem egy
magasságban észrevettem egy hegymászót, aki egy kis sziklapilléren
gubbasztott. Lehetett tőlem vagy húszméteres távolságban, és integetett.
Rádión azonnal jelentettem, hogy ráakadtam egy emberre.
Aztán neki kiáltottam, ő pedig megmondta a nevét: »Claudio«.
Megpróbáltam közelebb kerülni hozzá, és miközben a hágóvasakkal
igyekeztem a törmelékben kapaszkodót találni, a sziklapilléren át
oldalmenetben megközelítettem. Az első dolga az volt, hogy cigarettát
kért. Sajnos nem volt nálam egyetlen szál sem. S mivel valami ennivalót is
kért, odaadtam, pontosabban odahajítottam neki kétméteres távolságból
egy fél tábla csokoládét, amelyet elkapott, és azonnal mohó étvággyal falni
kezdett.
Közben rájöttem, hogy ezen az úton nem fogok tudni hozzáférkőzni, és
rádión fölszóltam, húzzanak vagy ötven méterrel magasabbra, hogy
kereshessek magamnak egy másik utat. Aztán megértettem Claudióval,
legyen néhány perc türelemmel. Csak bólintott, annyira lekötötte figyelmét
az evés.
Utasításom szerint a fentiek a csörlővel a megadott szakaszon feljebb
húztak. Ezt követően közvetlenül az olasz felett lecsúsztam a meredeken
lefelé lejtő csatornába. Ennek során megint rengeteg mállékony kőzet vált
le, és kiáltásaimmal figyelmeztettem Claudiót a kőomlás veszélyére.
Amennyire lehetséges volt, szorosan a sziklához tapadt. Amikor
megérkeztem az asztal nagyságú táblára, amely a standhelye volt, kezet
rázott velem, és fel akart egyenesedni.
Értésére adtam, hogy maradjon ülve. Ezután megpróbáltam kikérdezni
állapota felől. Megmutatta bekötött kezét, a súrlódó kötél okozta égési
sérülést. A fején kőomlástól származó sebek voltak láthatók, és annyit
megértettem, hogy körülbelül harminc métert zuhant, amikor kísérletet tett
arra, hogy egymagában kapaszkodjék fel. Ekkor társáról, Longhiról
kérdeztem, valamint a két német hegymászóról, akinek szintén a falon kell
lennie. Ekkor jelezte, hogy olasz bajtársa nagyjából száz méterrel lejjebb a
kötélen függ, a németek pedig, akik piros bivakzsákjukat otthagyták nála,
megpróbálkoztak azzal, hogy egyedül érjenek fel a csúcsra. Azóta semmit
sem tud róluk, nem látott és nem is hallott semmit.
Ekkor mindketten megpróbáltunk olasz barátjának lekiabálni. Több
alkalommal is kiáltottunk, de nem érkezett válasz. Csak a szél borzalmas
süvítését lehetett hallani.
Mivel benyomásom szerint Corti aránylag jó fizikai állapotban volt,
rádión megkértem Friedlit, hogy hívja az olasz Cassint a készülékhez.
Beszéljen Claudióval, és kérdezze meg, érez-e magában elég erőt ahhoz,
hogy előttem haladva, önállóan, segítség nélkül, kötéllel másszon fel a
falon. De már a beszélgetés során láttam, hogy Corti erre nem képes.
Félbeszakítottam őket, és közöltem Friedlivel: meghánytam-vetettem a
dolgot, és a hátamon fogom Cortit felvinni.
 Friedli üdvözölte elhatározásomat, mert úgy vélte, Corti állapotának ez
jobban megfelel. Aztán még arra kért, legyek kissé türelemmel, mert a
csörlővel való felhúzás nagyon lassan fog menni. Közben a szerkezetet
átállították csoportos vontatásra.
Ezalatt azt is észrevettem, hogy az olasz hágóvasának valamennyi szíja
leszakadt. Már csak ezért is lehetetlen lett volna, hogy az általam korábban
leírt módon jusson fel…
Becsomagoltam Corti hátizsákját, rögzítettem jégcsákányát, és rátettem
az egészet, őt pedig becsatoltam a Gramminger-beülőbe8,
megtámasztottam a falon, és én magam is becsúsztam ugyanebbe a
szerkezetbe.
Most már szilárdan ült a hátamon. Sajnos a rádiókészüléket a mellemre
kellett csatolnom, mert máshova nem tudtam tenni. Ez az akadály már
ráadás volt, és a hevedert karabiner segítségével meg kellett
hosszabbítanom, hogy kissé elviselhetőbbé tegyem. Ugyanakkor minden
aránylag zökkenőmentesen zajlott, és Claudio most már valóban biztosan
ült a hátamon és a kötélen.
Néhány percet még ülő helyzetben kellett várakoznom, míg odafenn a
csúcson az előkészületek befejeződtek. Aztán megérkezett Friedli jelzése,
hogy kezdődhet a felfelé kapaszkodás. Megkönnyebbülten adtam utasítást
a felhúzásra, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kiszabaduljunk erről a zord
kietlen helyről.
Éreztem, ahogyan az acélsodrony megfeszül, és nyikorogni kezd.
Habár határtalan bizalommal viseltettem szerkezetünk iránt, nem tudtam
távol tartani magamtól némi szorongást, amikor a kötél a szikla pereméhez
súrlódva lassan kezdett bennünket felfele húzni. A meredek csatornába
bele-belehimbálódva, és a kötél rántása következtében kődarabokat
letördelve haladtunk méterről méterre magasabbra. Az olasz súlya nem
volt jelentéktelen, és akadályozott a mozgásban a rádiókészülék is, de
ennek dacára megpróbáltam a legjobb utat megtalálni.
A sziklákat körülbelül egy centiméter vastagságú jégréteg borította, s
amikor a hágóvasaimmal átszakítottam ezt a jégréteget, mázsaszámra
gurult le a törmelék. 320 métert ereszkedtem le a falon, és most ugyanezt
az utat kellett méterről méterre megtennem – másodmagammal.
 Az idő múlásával a terep valamivel jobb lett, és a kötelet is jobban az
esésvonalhoz sikerült igazítanom. Ezzel megszűnt a kellemetlen súrlódás a
falhoz. Az olasz érthető módon siránkozott a hideg miatt. Én is éreztem a
hideget az ujjaimban, mert a becsatolás során a falon egy pár kesztyűm
leesett. Fokozatosan kissé magasabbra jutottunk, és a felhőfoszlányok
között már némi napsütés is lelopakodott hozzánk. Hallottam, Corti
mennyire örül ennek, és vigasztalni próbáltam, hogy hamarosan minden
jobbra fordul.
Miután még egy jégcsatornán felmásztunk, határtalan örömet éreztem,
amikor megláttam társaimat a gerincen. Az olasz feje lehanyatlott a
kimerültségtől. A barátaim a csúcson tévedésből azt hitték, hogy
öntudatlan állapotban van, és sürgettek. Minden erőmet összpontosítanom
kellett, hogy bírjam az iramot. Mivel a kapaszkodó és a ritka magaslati
levegő már amúgy is legyengített, az utolsó hegyoldal igen megviselt.
Utolsó erőmmel felértem a csúcsra. Még oda tudtam kiáltani
Friedlinek, hogy a lehető leggyorsabban szabadítsanak meg terhemtől,
majd végigfeküdtem a havon. Cortit gyorsan kiemelték az ülésből, én
pedig letéptem magamról a rádiókészüléket, amely a levegővételben a
leginkább akadályozott. Felültettek, megveregették a vállamat, és kezet
ráztak velem.
Ebben a pillanatban Wiggerl Grammingerre gondoltam, aki
megbízhatóan biztosított, és úgy véltem, hogy a legnagyobb dicséret
mégiscsak őt illeti, őt és a szerkezetét, amely lehetővé tette az ilyen típusú
mentést. A számos önkéntes segítő nyomban hozzálátott a sebesült
ellátásához. Jómagam szép csöndben bepréselődtem egy bivaküregbe,
hogy ne legyek senkinek sem az útjában, és végre a legnagyobb
nyugalomban elszívjak egy cigarettát.
Még gyorsan rövid beszámolót tartottam. Azt követően Lionel Terray, a
kiváló hegymászó ereszkedett le másodikként a falra. Sajnos a
rádiókészülék csődöt mondott, így őt eredmény nélkül kellett visszahúzni.
Milyen szép is lett volna, ha ő is sikerrel jár, és még egy mászótársunkat
kiragadja a biztos halál szorításából! A megmentett Cortit ellátták annyira,
amennyire az a körülményekhez képest lehetséges volt. Amikor pedig
bementem hozzá, és forró teát szürcsölgetve már rágyújtott egy cigarettára,
halványan rám mosolygott, és annyit mondott csak: »Köszönöm!«
 A melegség érzése járt át, és tudtam, nemhiába fogott el a szorongás a
pokoli falon…”
Hellepart beszámolójának egyszerűsége megfelel tette
nagyszerűségének. E tette sem több, sem kevesebb, mint a legnagyobb
siker, amelyet eddig ezzel a korszerű mentőszerkezettel el lehetett érni, az
acélsodrony és a békakapocs új korszakának diadala, mely utóbbira a
kötelek összeillesztéséhez van szükség. 320 méter mélyen az Eiger
falán…! Ki tartotta volna ezt lehetségesnek?
Legyen azonban akár a legjobb szerkezet birtokában is, a döntést
mégiscsak az ember hozza meg – bátorsága, körültekintése, akarata –,
hogy egészen az önfeláldozásig mindent megtesz. Hellepart beszámolója
egy ilyen emberről való tanúságtétel. Beszállt a falra, és elfogta a
szorongás, legyőzte azonban félelmét, mert bátor volt.
Ez a vasárnap, augusztus 11-e, az acélszerkezet és azt kiszolgáló
emberek nagy sikere volt. A siker azonban mégsem adott okot
elégedettségre, mert csak egy embert tudtak megmenteni: Claudio Cortit.
Stefano Longhi már nem érhette meg az időjárás jobbra fordulását. Az
éhség és a hideg végzett vele – fame e freddo –, azt követően, hogy tíz
napon és kilenc éjszakán át kitartott az Eiger falán.
Hétfőn olyan látogató bukkant fel Grindelwaldban, akinek a
megpillantása megrázott mindenkit. Hatvanöt esztendős férfi volt, gyászba
merevedett arccal. Ő maga nem láthatott senkit. A háborúban látását
veszítette. Két fia is a háborúban veszett oda. A legfiatalabb, az utolsó még
élő, ezúttal szintén nem tért vissza. Az Eiger faláról… Az idős, vak ember
Günther Nothdurft édesapja volt.
Még azonban pislákolt némi remény. Talán Franz és Günther, miután
kijutott a falról, leereszkedett a Mittellegi-gerincen keresztül, és elérte a
gerincen álló menedékházat. Kedden, augusztus 13-án azonban hegyi
vezetők érkeztek a Mittellegi menedékháztól. Nem volt ott senki.
Longhi halott teste még mindig a falon függött, és két éven keresztül
hátborzongató látványt nyújtott mindazoknak, akik távcsövön keresztül
kíváncsiskodva nézték. Olasz és német hegymászók tervezték a holttest
lehozatalát, végül azonban 1959. július 9-én grindelwaldi hegyi vezetők
szolgáltattak megoldást erre a problémává vált színjátékra. Nem a
könnyebbik végéről fogták meg a dolgot: a lauterbrunneni hegyi vezető,
Werner Staeger nagy erőbedobással és korszerű eszközökkel vezette a
halott kimentését. Az én A Fehér Pókom holland kiadója, Jaap Giltay
finanszírozta a költséges vállalkozást.
Fritz Jaun volt az, aki Longhi holttestét emberfeletti teljesítményt
nyújtva fölhozta a hátán a csúcsra. Szerfölött nagy erőfeszítésre volt ehhez
szükség, mert az elképzelésekkel ellentétben Longhi holtteste időközben
nem száradt ki és nem lett könnyebb, hanem teljes mértékben
konzerválódott, és ugyanolyan nehéz volt, mint életében. Gondoljunk csak
bele: kilenc órán keresztül lógott Fritz Jaun az acélsodronyon, és ebből a
legtöbb időt Longhi súlyos holttestével a hátán!
E nehéz mentés után valamennyi résztvevő már csak arra tudott
gondolni, hogy a halottat a Kleine Scheideggre vigyék. A sok nehéz
felszerelési tárgyat, amelyet egy helikopter szállított fel a csúcsra, ott
kellett hagyniuk. A hegyi vezetők átadták a halottat olasz barátainak, akik
havasi vadrózsával borították testét, majd csöndben távoztak.
A holttesten megállapítható volt, hogy egyik lába eltörött, az a
reménység azonban, hogy találnak nála valamiféle feljegyzéseket, amelyek
fényt deríthettek volna az 1957-es tragédiára, nem vált valóra. Végső
lehetőségnek most már csak a két német, Günther Nothdurft és Franz
Mayer megtalálása látszott.
A Longhi holttestének kimentéséhez használt felszerelés még a csúcson
hevert, s mivel értékes volt, két évvel később a hegyi vezetők közül
néhányan elhatározták, hogy – megint csak Werner Staeger vezetésével –
lehozzák, ami még használható. A felszerelés kimenekítése során néhány
kötélhenger a megszokott, normál útvonaltól kissé félregurult, a nyugati
oldalfalon, délnyugati irányban. Amikor utánamásztak a köteleknek, az
emberek hirtelen két halott előtt álltak. Még mindig össze voltak kötve a
kötéllel: a megrendült hegyi vezetők előtt Günther Nothdurft és Franz
Mayer holtteste feküdt. Békésen, akárha aludnának.
Végre tisztán lehetett látni a tragédiát, amely immár négy évvel
korábban következett be. Nothdurft naplója kifakult, és nem lehetett
megtudni belőle semmit. Egy azonban nyilvánvaló volt: ez a két ember
teljesítette a lehetetlent, és legvégső ereje összpontosításával feljutott a
csúcsra. A lemászás már nem sikerült. A kimerültségtől és a hidegtől
pusztultak el. Bivakzsákjukat odaadták, és feltehetően ezzel mentették meg
Corti életét. Nothdurft és Mayer rászolgált jó hírére: mindketten igen
kiváló hegymászók voltak.
Nothdurft és Mayer nevét a sváb Donautalban örökítették meg. A
Schaufelsenen található a Kaiserweg (a Császár útja), amelyet az 1950-es
évek elején ők ketten másztak meg elsőként. Még napjainkban, a X.
nehézségi fokok korában is, ennek az útnak a megtétele olykor valóságos
kalanddá válhat.
A két németé az érdem: ők mászták meg tizennegyedikként az Eiger
északi falát, és rehabilitálták Claudio Cortit, aki éveken át szenvedett a
halálukat övező tisztázatlan kérdések miatt.
És mintha ezen a napon nem lett volna már épp elég két holttest
megtalálása, a hegyi vezetők még egy halottra bukkantak: megtalálták
Engelbert Titl bécsi hegymászó holttestét, akit 1958-ban, a Mittellegi-
gerincen való felmászása után nyilvánítottak eltűntnek.
Netán másképpen alakult volna egy s más, ha a két mászópáros nem
szakad el egymástól? Ha Corti és Longhi nem válik le, később pedig a
Nothdurft-Mayer páros nem hagyja egyedül Cortit? Tudni semmit sem
tudhatunk, de én hiszek a kötélpartiban.
A vélt tizenharmadik megmászás Diemberger és Stefan nevéhez
fűződött, újabb ismereteink szerint azonban volt közben két további
megmászás is. Uli Wyss és Karlheinz Gonda a Mittellegi-gerinc alatt
lezuhant és szörnyethalt, azt követően, hogy elérte a csúcs alatti jégmezőt.
Az ő mászásukat nyilvánították később a tizenkettediknek. A
tizenharmadik simán, minden probléma nélkül zajlott, a résztvevője két
német: Albert Hirschbichler és Erhard Riedl volt.
Ugyanakkor az a négy év, amely az 1957-os nagy tragédia kezdetétől
egészen 1961-es végső tisztázódásáig tartott, szintén tele volt feszültséggel
és drámai mozzanatokkal, amelyekről e helyütt be kell számolnunk.
1958. július 31-én nem sokkal éjfél után szállt be a falra a Hias Noichl,
Herbert Raditschnig és Lothar Brandler mászóhármas. Lothar
Brandlernak, a csapat legfiatalabb résztvevőjének ez már a harmadik
kísérlete volt.
Két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Lothar Brandler kiheverje
borzasztó élményét, amelyben 1956 augusztusában volt része, amikor
Moosmüller és Sähnel az ő feje fölött zuhant a halálba, és újra
megpróbálkozzon a fallal. Akkor épp Grindelwaldban tartózkodtam, és
néhány tanácsot is tudtam nekik adni útravalóul.
Mindhárman különös alapossággal készültek föl, és mintaszerű volt a
felszerelésük is. Már délután fél öt tájban elérték a 3300 méter magasban
álló Vasalót. Ott azonban a Pók felől érkező kőomlásba keveredtek.
Bukósisakjuk megóvta őket a legrosszabbtól, de az egyik kő szétzúzta a
harmincnyolc esztendős hegyi vezető, Hias Noichl bal karját. Ekkor olyan
visszavonulás vette kezdetét, amely ragyogó hegymászó-teljesítményként
vonult be a fal történetébe. Sedelmayr és Mehringer „Halálbivakjában”
töltötték az éjszakát, azt követően, hogy a nagy fájdalmaktól szenvedő
Noichl karjára ideiglenes kötést helyeztek. Már hajnali ötkor útnak
indultak, és tízórás leereszkedés után elérték a Jungfraubahn alagútjának
ablakát. A Kleine Scheideggről követtem küzdelmüket, és egészen a
Nehéz repedésig mentem eléjük forró teával és fájdalomcsillapítóval.
Velem együtt jött még néhány svájci hegyi vezető, hogy a segítségükre
legyen. A komoly sérülés és az erős vérveszteség dacára Noichl végig
kitartott e nehéz visszavonulás során. Csak akkor omlott össze, amikor már
– megszabadulva minden felelősségtől – a kocsim puha, párnázott ülésén
pihent az interlakeni kórházba vezető úton.
Napjainkban Noichl tekintélyes hegymászó-iskolát vezet Sankt
Johannban, és az Osztrák Hegyi Vezetők Szövetségének tiszteletbeli
elnöke, továbbá a hegyi vezetők Svájcban székelő nemzetközi
szövetségének tiszteletbeli tagja. Lothar Brandler művészileg kiemelkedő
hegyi filmekkel szerzett nevet magának. Herbert Raditschnig önfejűén és
tele kalandvággyal kiváló operatőrként alakította a maga életét. Néhány
felfedezőutamra engem is elkísért, és sosem volt operatőröm, aki jobb lett
volna nála, vagy jobban örült volna minden bevetésnek.
Az Eiger megint elhárított egy támadást, amely pedig minden emberi
előrelátás szerint sikerrel kecsegtetett. Mindenki tudta azonban, aki ezeket
a napokat Grindelwaldban és a Kleine Scheideggen töltötte, tudta, hogy az
1958-as esztendő „ostroma” még nem ért véget. Noichl balszerencséje
nem fog másokat elriasztani.
Alighogy a meteorológusok jó időt jósoltak, 1958. augusztus 5-én,
kedden, délután három óra tájban teljesen tiszta égbolt alatt két bécsi diák,
Kurt Diemberger és Wolfgang Stefan szállt be a falra. Stefan már a
Harmadik jégmezőig megismerte a falat, amikor az 1957-es tragédia alatt
Götz Mayrral itt próbálkozott.
Diemberger és Stefan alaposan felkészült erre a megmászási kísérletre.
Körülbelül 3400 méteres magasságban, magabiztos és lendületes
felkapaszkodás után kedden este telepedtek le első bivakhelyükre. A
szerda reggel az Eigeren olyannyira gyakori hirtelen időjárás-változást
hozott magával: mínusz tíz fokos fagy volt, és több centiméternyi friss hó
esett. Diembergert és Stefant még látták délelőtt a Rámpáról a Pókra való
felkapaszkodás közben, aztán köd borult a falra. Raditschnig, Brandler és
Albert Winkler berni fényképész a nyugati oldalon ment fel, hogy fogadja
a két mászót, vagy szükség esetén a segítségükre legyen. Este hét óra
tájban Diemberger és Stefan válaszolt a kiáltásaikra, és alig egy óra múlva
a mászópáros elérte a csúcsot.
A fal történetének tizenötödik megmászása sikeres volt.9 A csúcs alatt,
egy bivakkal töltött hideg éjszaka után a két osztrák augusztus 7-én
épségben és meglepően jó állapotban érkezett meg a Kleine Scheideggre.
Diemberger ott így számolt be: „Egyetlen pillanatra sem voltunk
válságban, és nem is gondoltunk arra, hogy visszafordulunk. Mégsem
szeretnék újból felmászni az Eiger északi falára. Ez azoknak az
útvonalaknak az egyike, amelyeket az ember egyetlenegyszer megtesz
életében, de ennyi elég is.”
Kurt Diemberger mind a mai napig hegymászó-történelmet ír, és
nyilván továbbra is ezt teszi majd. Hermann Buhl társaságában, a
Karakorumban mászta meg elsőként a 8047 méter magas Broad Peaket,
ami neki is az első nyolcezres csúcsa volt. Mivel mindketten kiváló
formában voltak, elhatározták, hogy mindjárt a közvetlenül mellette álló,
7654 méteres Chogolisát is megmásszák. Buhl számára, aki nevezetes
szólómászásában már elsőként oxigénpalack nélkül jutott fel a 8126 méter
magas Nanga Parbatra, a Chogolisa tragikus módon az utolsó hegy tett.
Buhl és Diemberger sűrű ködben, kötél nélkül ereszkedett vissza, és ennek
során Buhl egy jégpárkánnyal együtt a mélybe zuhant. Aki ismeri a
Himaláját és hatalmas sziklafalait, tudja, hogy a keresés ott teljesen
kilátástalan. 1960-ban Diemberger a luzerni Max Eiselin vezetésével egy
svájci expedícióban vett részt, és ebben a társaságban mászta meg második
nyolcezres csúcsát: elsőként hódították meg a 8172 méter magas
Dhaulagirit. Az 1958-as esztendő, a huszadik az Eiger falának első
megmászása óta, öt év szünet után mégiscsak hozott eredményt.
Megmutatta, hogy számos lehetőség kínálkozik a fal veszélyeinek
csökkentésére. A legfőbb követelmény, a kimagasló hegymászótudás,
mindenképp elengedhetetlen. Ez azonban önmagában még nem elegendő.
A szívós kitartás képessége és a legjobb felszerelés mellett feltétlenül
szükség van az útvonalak pontos ismeretére. Ezért mellékelem könyvem
végén a felkapaszkodás útvonalának pontos leírását, amelyet az ő
közreműködésével a legújabb ismeretek szerint helyesbítettem. Ennek
segítségével legalább talán az eltévedést sikerül megakadályozni a mászás
során. Ha nem lett volna útvonaltérképük, az időjárás hirtelen rosszabbra
fordulását követően talán az ő próbálkozásuk is szerencsétlenül végződött
volna. Épp ennyire fontos a műanyag bukósisak; az eljövendő mászások
során már senki sem lehet meg nélküle. Mind a Noichl-Raditschnig-
Brandler hármas, mind pedig Diemberger és Stefan beszámolt arról, hogy
a gyilkos kőomlásban gyakran a legszívesebben egész testével a sisak
mögé kuporodott volna. Stefan sisakja mélyen behorpadt, amit egy kő
okozott. Ha nem védi a sisak, ma már nem lenne életben.
Csakhogy az Eiger északi fala mindezen biztonsági intézkedések
ellenére is az Alpok egyik legveszélyesebb sziklafala marad. Hogy
mennyire veszélyes, azt mindenki tudja, aki valaha is felvette vele a
harcot. Más hegyek, mint például a Grandes Jorasses, technikailag
nehezebbek ugyan az Eigernél, de a külső veszélyek – a lavina, a kőomlás
vagy a hirtelen időjárás változás – sehol sem annyira fenyegetőek. Az
Eiger fala a tudásnak, a szívósságnak és a bátorságnak a netovábbját
követeli. A legalaposabb felkészülés nélkül senki sem juthat fel a csúcsára,
s ha nem rendelkezünk a legjobb felszereléssel, a megmászási kísérlet
könnyelműség. Ha minden feltétel teljesül, még a legjobb hegymászóknak
is rengeteg tartalékra van szükségük ahhoz, hogy elérjék céljukat. Ezért
mindenkinek, akit az északi fal csábít, jól meg kell gondolnia tervét, mert
az általa támasztott feltételeknek nem elegendő megfelelni: fölényben kell
lennünk velük szemben. Van épp elég célpont, amelyre a hegymászó
becsvágya, tettrekészsége és kalandvágya irányulhat. Ami engem illet,
felfedezőútjaim során a hosszú évek alatt a térképnek sok fehér foltját
ismertem meg. Mindazzal kecsegtetnek, amire csak egy rátermett
hegymászó vágyik. Messze még az az idő, hogy elmondhatnánk, nincs
több kalandlehetőség bolygónkon.
Az egyik ilyen utamon Bhutánban egy amerikai hegymászókból álló
csoporttal futottam össze. Az egyik beszélgetés során arról faggattak, kit
tartok a világ legjobb hegymászójának. Talán azt várták, hogy a csoport
tagjaként jelen lévő híres amerikai hegymászót, John Roskelleyt fogom
megnevezni. Ő is ott volt a Pamír-ban, amikor nyolc orosz hegymászónő
halálra fagyott. A visszaúton Chris Kopeczynski társaságában három nap
alatt megmászta az Eiger északi falát is, s az utóbbi években több
nyolcezres csúcsra is feljutott.
Kérdéssel válaszoltam: – A leghíresebbre gondolnak, vagy a legjobbra?
A leghíresebbnek kétségkívül Reinhold Messnert tarthatjuk, aki azzal a
tettével, hogy elsőként sikerült neki mind a tizennégy nyolcezres csúcsot
megmásznia, történelmi teljesítményt nyújtott. 1986 őszén annyira
lenyűgözött ez a teljesítmény, hogy spontán módon Bhutánból táviratot
küldtem neki a Ihotsei alaptáborba: „Have a plan and stick to it –
Congratulations Heinrich Harrer”, azaz „Legyen egy terved és tarts ki
mellette – Gratulálok: Heinrich Harrer”.
Ahhoz azonban, hogy valakit a legjobb hegymászónak nevezhessünk,
sok más ismérvre és szempontra is szükség van, és e téren már több jelölt
is akad: Kurt Diemherger például, hogy most csak egyet nevezzek meg,
közülük. Hermann Buhlnak a Chogolisán bekövetkezett halálát követően
behozhatatlanul ő az egyetlen élő hegymászó, aki elsőként állt két
nyolcezer méter magas hegy csúcsán.
Az 1958-as Diemberger-Stefan mászással lezárult az a húszesztendős
korszak az Eiger történetében, amely az első megmászást követte. Az
időszak végén megrendítő mérleggel kell szembenéznünk. Az író Arthur
Roth rémisztő összehasonlítást tett: „Diembergert és Stefant is ideszámítva
harminckilencen mászták meg sikeresen a falat, tizennyolcan pedig halálos
kimenetelű balesetet szenvedtek.”
Mint ahogyan létezik azonban olyasvalami, mint a lure of the East, a
Kelet varázsa, a Falak fala is véget érni nem akaró vonzerőt gyakorol és
lenyűgöz, az események pedig tovább kergetik egymást.
A FALAK FALA
 Új kihívások
Az első megmászást követő harmadik évtized hátborzongató
eseménnyel indult, amely azonban utóbb a komikus vonásokat sem
nélkülözte. Amikor első könyvemet írtam az Eigerről, legfőbb feladatom
az volt, hogy felmutassam a veszélyeket, és tanácsokat adjak arra
vonatkozóan, miként lehet az északi falat a lehető legnagyobb biztonsággal
megmászni, továbbá hogy mi ehhez a helyes felszerelés. Azt, hogy
szándékom másképpen is értelmezhető, megmutatta 1959 nyarán a
tizenhatodik megmászás, amelyen két svájci kőmetsző vett részt
Graubünden kantonból.
Adolf Derungs és Lukas Albrecht két különösen eredeti fickó. A
pénzük kevés, de annál több bennük a vakmerőség. Tudnak annak a
korszerű felszerelésnek a létezéséről, amelyre a Nyugati-Alpokban
általában véve is, az Eiger falán pedig különösen szükség van. De nem
vették meg, hiszen nem volt rá pénzük.
Modern anorákok? Nem volt nekik. Egyikük azonban négy – vagy
lehet, hogy öt? – réteg inget húzott magára. Ez is megtette. Másikuk pedig
egy kabátot vitt magával. Régi volt, szakadt, de mégiscsak kabát. A
bivakzsák pótlására. Két ember, aki egy kabát alatt gubbaszt, valami
meleget mégiscsak kap. Odafent pedig, ahol már azt hitték, biztosak
lehetnek abban, hogy nem kell még egy éjszakát a szabadban tölteniük,
megengedték a régi kacatnak, hogy a nehézségi erő törvényeit kövesse.
Egyszerűen lehajították a falon.
Végigcsúszott a Pókon, és belezuhant a talaj nélküli semmibe. A
kabátnak ujja van. Az embernek meg karja. Ugyan ki tudná, akár távcsővel
is, ilyen távolságból megkülönböztetni a kabát ujját az emberétől?
Akkoriban keringett egy-két bosszantó anekdota egy harmadik emberről,
aki lezuhant, miközben kettejüket, Derungsot és Albrechtot, látták
vidáman tovább mászni a Pók felett.
Tény, hogy Lukas Albrechtnek és Adolf Derungsnak 1959. augusztus
10. és 13. között sikerült tizenhatodiknak megmászni az Eiger északi falát.
Az időjárás nagyon barátságtalan volt, de a két svájci fiú bátran tört előre.
A sok ing és az ócska kabát bevált. Mindenekelőtt azonban a két
graubündeni szívóssága és akaratereje állta a próbát. Azt hiszem, abszurd,
hogy később felhánytorgatták nekik: nem modem, kőomlás ellen védő
sisakot viseltek, hanem régi, fémből készült bukósisakot.
Hegymászó-Beckmesserek vindikálták maguknak a jogot, hogy
ítélkezzenek a két graubündeni mesterember fölött. A „könnyelműség” szó
megint egyszer végigkísértett valamennyi, az alpinizmus iránt többé-
kevésbé érdeklődő lapban.
Matthias Rebitsch ellenben, a hegyek elpusztíthatatlan harcosa,
elismerően nyilatkozta: „Nagyszerű fiú mindkettő! Bebizonyították, hogy
az ember még ma is többet számít, mint a felszerelése.”
Amikor épségben megérkeztek a Kleine Scheideggre, az emberek
hegymászó múltjuk részletei felől tudakozódtak. Sok mindent nem tudtak
felmutatni, így nyomban adódott a kérdés, miért választották épp ezt a
legnehezebb sziklafalat. A válasz kurta volt: – Olvastuk Heinrich Harrertől
A Fehér Pókot, s gondoltuk, amit azok tudnak, azt tudjuk mi is.
Dehrungs és Albrecht volt az első, akit filmeztek az Eigeren. Nem
fizetett statisztaként, hanem bizonyos értelemben programon kívül, kapva
a kínálkozó alkalmon. Élt ugyanis Münchenben két filmes, Edmund Geer
és Wolfgang Gorter, aki valósággal az Eiger falának megszállottja volt.
Geer 1938-ban egészen fiatalon részt vett a német Tibet-expedícióban, és
már akkor egy rendkívül érdekes filmet hozott haza magával a világ
tetején található országról.
Az Eiger északi faláról szóló film főszereplőjének Toni Hiebelert és
Lothar Brandlert választották. Készültek felvételek a fal alsó szakaszán,
közelképek a jégen, amelyeket nyilvánvalóan nem a falon forgattak – ez a
feltételezés megegyezik Toni Hiebeler beszámolójával, aki a
Hinterstoisser-harántot visszafordulási helyként jellemzi. Jól filmezett
képek a rossz idő betöréséről… Aztán Lothart és Tonit látjuk leereszkedés
közben Ugyanakkor megjelenik kel másik hegymászó, aki indul felfele. A
két kötélparti találkozik Az újak: Derungs és Albrecht. A kettejükről a
Pókban, távolról az északnyugati gerinc oromzatáról készült felvételek, az
állandóan meg-megjelenő köd miatt jellemzőek az Eiger északi falára.
Mik voltak mármost az új kihívások? A fal most is itt állt, magasba
törően, sötéten, csorbítatlan vonzerővel. És a legkiválóbb hegymászók
azon töprengtek, milyen variációk lehetségesek még. Itt volt például a
nemzeti becsvágy. Eddig csak a svájciak, a németek, az osztrákok és a
franciák jártak sikerrel. Hol maradnak az olaszok, az angolok, az
amerikaiak, a lengyelek, a csehek és a japánok? A mászási kísérletek
kivétel nélkül még mindig csak a mi első megmászásunk klasszikus
útvonalán követték egymást. Valósággal a levegőben lógott, hogy az újabb
korszak valamennyi technikai vívmányát bevetve, valaki meg fog
próbálkozni a mi cikcakkos útvonalunk kiegyenesítésével. Mikor kerül
tehát sor az első Direttissimára, az első szólómászásra, mikor jut fel az első
nő? Mindenki ezt várta. És mi következett? Már tervezték az első téli
megmászást.
Amikor Toni Hiebeler, Walter Almberger, Toni Kinshofer és Anderl
Mannhardt 1961-ben e célból útra kelt, ugyanez a gondolat már két másik
csoportnak is megfordult a fejében, de nekik a rossz időjárás miatt vissza
kellett fordulniuk.
Február végén szállt be a négy mászó a falra, Hiebeler vezetésével. A
Vörös szikla alatt rendezték be első bivakjukat. Másnap reggel annyira
elromlott az idő, hogy felszerelésüket hátrahagyva és a vasúti alagút
nyílásán keresztülmászva, visszavonatoztak a Kleine Scheideggre. Egy
héttel később, március 6-án, amikor az időjárás jobbra fordult, a négy
mászó újra felment a vasúti alagút nyílásához, és ott szállt be ismét a falra.
Nagyszerű teljesítmény volt részükről, hogy a hideg téli falon töltött hat
éjszakát követően ott álltak a csúcson. Vállalkozásuk bátorságot és magas
szintű tudást feltételezett.
Sajnálatos, hogy e nagy hegymászó-teljesítményt követően megint
fellángoltak a viták. Ezeket Hiebeler egy cikke váltotta ki, amely az ő
újságjában, a Bergkameradban (Hegymászó bajtárs) jelent meg, s ahol az
első nap eseményeinek leírásában az alábbi megfogalmazás szerepelt: „A
beszállás helyétől majdnem egészen a Hinterstoisser-harántig…” Ezzel azt
a benyomást keltette, mintha egyetlen lendülettel másztak volna végig a
falon. Pontatlan fogalmazás, amelyből félreértések adódtak. A
teljesítményük ennek ellenére nagy volt. Talán nem követünk el
igazságtalanságot senkivel szemben, ha ezt a téli megmászást az első
kétlépcsős téli megmászásnak, azt pedig, amelyet négy japán 1970-ben
teljesített, és kétségtelenül nagyobb erőbedobást követelt, az első,
megszakítás nélküli téli megmászásnak könyveljük el.
 Toni Hiebeler beszámolója nemcsak izgalmas és drámai, de megnyerő
is. Hiebeler sosem akar előtérbe nyomulni. Ellenkezőleg: szép emléket
állít három társának. A beszámoló egyszersmind pszichológiai tanulmány
három alapvetően ellentétes jellemről: Toni Kinshofert, aki az első és
minden bizonnyal a legjobb, semmi sem zökkentheti ki nyugalmából.
Minden kérdésre, legyen az bármennyire aggódó, bármennyire jogosan
kétkedő, máris érkezik a megingathatatlan válasz: – Meglesz. – A
második, Walter Almberger, aki mindig Tonit biztosítja, még ott is, ahol a
biztosításnak inkább csak erkölcsi jelentősége lehet. És itt van még Anderl
Mannhardt, a szkeptikus, aki nem szenvedheti, ha valaki a győzelembe
helyezett bizalmának akár csak egyetlen másodperccel is a győzelem
tényleges kivívása előtt ad hangot… Mindamellett együtt harmonikusan
működő csapatot alkotnak, eszményi kötélpartit. Az Eiger északi falának
első téli megmászása nagy tett volt, és az is marad.
A Nanga Parbat 8126 méter magas, Peter Aufschnaiter, Hans
Lobenhoffer, Lutz Chicken és jómagam által 1939-ben felderített Diamir-
számyát 1962-ben Toni Kinshofer és Anderl Mannhardt mászta meg
elsőként. Toni Kinshofer teljesítette a legeslegnehezebbet, és épp neki
kellett aztán 1964-ben Baden-Badenben egy mászóiskolában lezuhannia!
A nagy tapasztalat is járhat veszélyekkel!
 Az alattomos „Ezüstárok”
Csak késő délutánonként látható az Ezüstárok, akkor, amikor a nap erre
a sötét sziklafalra is vet némi fényt. Elnevezése jóindulatú körülírása egy
alattomos helynek ezen a komor falon. Nem a hegymászók maguk találták
ki, hanem a kíváncsiskodók, a Kleine Scheideggen álldogáló nézők. A
Rámpán, a vízeséskémény lábánál található. Ha ott jég van, vagy akár a
víz tükröződik csak és csillog, ezüstösen ragyog. Hajnalban, árnyékban,
amelyben minden elevenség megdermedni látszik, az Ezüstárok nem
létezik.
1961. augusztus 28-ának reggele óta, amikor is Adi Mayr onnan
lezuhant és szörnyethalt, a hegymászók nem akarnak többé az
Ezüstárokról hallani, ha mégannyira mókásan csillog és elkápráztat is a
hetvenkétszeres nagyítású távcsőben a Kleine Scheidegg teraszán.
Az egész hegymászó társadalom részt vett az előkészületekben, amikor
1961 elején arról volt szó, hogy sor kerül az első téli megmászásra.
Sohasem kezdődött esztendő ennyire ígéretesen az Eiger falán. Mindenki
izgatottan várta, mit hoz még.
Az időjárási viszonyok és a fal állapota eleinte nem tette lehetővé a
mászást. Voltak kísérletek, volt visszavonulás, akadtak kellemetlen
helyzetek, de nem került sor katasztrófára. Az augusztus is véget ért már
lassan, anélkül, hogy akár egyetlen mászópartinak sikerült volna az Eiger-
fal tizenkilencedik megmászása.
Augusztus utolsó hetében érkezik Adolf Mayr, osztrák hegymászó a
Kleine Scheideggre. Igen fiatal, de már mind a Keleti-, mind a Nyugati-
Alpokban rendelkezik tapasztalatokkal. A legnehezebb sziklamászótúrákat
éppúgy sikerrel teljesítette, mint ahogyan jelentős túrákon is jól helytállt a
Nyugati-Alpok kombinált terepein. Az ifjú Adi Mayr – aki a felső-
ausztriai Bad Hallban született, de már évek óta Innsbruckban élt –
valamennyi túrát elegáns és kifogástalan stílusban, nagy szakmai tudással
teljesítette. Az, hogy az elővigyázatosság és a megfelelő előkészületek
számára magától értetődő dolgok voltak, már erőteljesen fejlett
képzeletvilágából adódott. A veszélyes helyzeteket a hegyen már azt
megelőzően el tudta képzelni, mielőtt bekövetkeztek volna.
 Adi Mayr rokonszenves fickó volt. Ezt egybehangzóan állította
valamennyi barátja a hegyen, köztük Fritz von Almen, a Kleine
Scheideggen álló szálloda tulajdonosa. Adi Mayr beavatta őt a terveibe,
Fritz pedig ezt a bizalmat legjobb tudása és lelkiismerete szerint alapos és
figyelmes tanácsokkal hálálta meg. Adi már ismerte a fal minden méterét –
az irodalomból, elbeszélésekből, naphosszat folytatott megfigyelésekből –,
s amit még nem tudott, azt most Fritz von Almen magyarázta el neki.
Fritz azt is elmondta, hogy a délutáni órákban a Harmadik jégmezőn
való áthaladást a kőomlás különösen veszélyezteti. Mindaz, amit a délutáni
nap sugara a Pókból és a csúcs sziklafalából kő és jégtörmelék formájában
kiolvaszt, szinte véget nem érő golyózápor formájában zúdul lefele a
Harmadik jégmezőn. Ebből a tudásból kiindulva adja von Almen a helyes
és felelősségteljes tanácsot: – Ha történetesen csak délután kettő után érnél
a Harmadik jégmezőre, bivakoljál inkább előtte, a Halálbivakban…
Biztosan unalmas lesz ennyit várakozni, de még mindig jobb, mint ha
agyoncsapnának a kövek.
Adi Mayr is rendelkezik akkora képzelőerővel, hogy belássa, mennyire
veszélyes a Harmadik jégmező a délutáni órákban. Időben akar indulni, és
olyan gyorsan mászni, amilyen gyorsan csak lehetséges, hogy délutánra
már a Rámpán legyen.
És az első bivak? Odafenn a Rámpa jégmezején. Vagy az Istenek
traverzén. Vagy a kivezető repedésekben. Vagy akár fenn, magán a
csúcson… Adi Mayr remekül edzett, nagy lendülettel halad, és fűti a
becsvágy. Nem mondja ki, de a tény mégiscsak tény: ez lenne az első szóló
megmászás – nem akármilyen ösztönzést jelent ez számára. Micsoda
esztendő lenne: az első téli, valamint az első szóló megmászás!
Nem sokkal éjfél után von Almen úr neje reggelit készített a számára.
Mikor pirkad, de még minden szürkeségbe burkolózik, Adi már fenn
van a sziklán. A könnyű terepen való mászással gyorsan bemelegszik.
Amikor már elég világos van, Fritz von Almen a nagy távcsövön keresztül
figyeli őt. Nyugodt, egyenletes mozdulatokkal, nekilendülés nélkül, de
nem is habozva küzdi le a szólómászó a Nehéz repedést, a fal első
védőbástyáját. Imitt-amott megragadja a két éve ott lógó kötelet. Már nem
teljesen megbízható. De ezt Adi Mayr mintha észrevette volna. Csak
óvatosan használja a kötelet, sohasem kapaszkodik bele teljes testsúlyával.
Ilyenformán mégiscsak jelent valami kis segítséget.
A repedést követő könnyebb terepen bizonyságát adja annak, hogy
valóban otthon van a sziklán. Nem kapkod. Egyenletesen mászik a
sziklákon át. A Hinterstoisser-haránton alig tartókodik valamit. Ez az
egykor olyannyira omlékony hely már régen nem olyan veszedelmes. Most
még nem függ ugyan annyi kötél ott, mint rá egy évre, aminek
következtében a jó csapatoknak alig lesz szükségük többre, mint tíz percre
a teljes harántmenethez. De Adi Mayrnak sem kell több húsz percnél.
Nemcsak jól mászik, de jól ért ahhoz is, miként kell bánni a kötelekkel, a
karabinerekkel, a lépőhurkokkal és egyéb segédeszközökkel.
Minél tovább követi Fritz von Almen, és követik más hegymászók,
illetve odavalósi hegyi vezetők a felső-ausztriai fiút, annál nyugodtabbak.
Mindenkinek az a benyomása, hogy ez esetben nem egy ifjú nagyravágyó
rohan a vesztébe, hanem egy igazi férfiú mászik, aki tudja, mit akar, és
mire képes.
A jég kemény és törékeny. Itt-ott Adinak lépéseket kell vágnia.
Azonkívül látni való, hogy inkább otthon érzi magát a szikla-, mint a
jégmászásban. Ugyanez azonban elmondható volt valamennyi, a Keleti-
Alpokból érkezett mászóra, aki azért jött az Eigerhez, hogy
megpróbálkozzon északi falával, és végül sikerrel járt. A vizes jég az Első
és Második jégmező közötti Jégtömlőben szemlátomást nincs Adi ínyére.
Balra mászik fel a sziklák közé. Erich Waschak óta, aki 1950-ben elsőként
próbálkozott a Jégtömlő ilyetén megkerülésével, mindenki tudja, mennyire
törékeny és kellemetlenül rétegzett itt a szikla. Adi azonban most is
gyorsan halad előre, mintha csak otthon lenne, a mészkőhegységben. Az
Eiger is mészkő.
A Második jégmező, ez a hatalmas, végtelen terep, amelyen nem lehet
csak úgy egyszerűen felfele rohanni, hanem amelyet – fél kilométer
hosszan – oldalmenetben kell leküzdeni, az ifjú sebes száguldását a
magasba lassú és nagyon óvatos, talán váratlanul óvatos menetté
változtatja, lépésről lépésre, méterről méterre… A Második jégmező
mindenkire nagy hatással van. Velünk sem volt ez másként 1938-ban, az
első megmászás során. Itt, a Második jégmezőn hirtelen úgy érzi az ember,
hogy egy vég nélküli útra keveredett.
 Hogyan írhatnám le a Második jégmezőt? Képzeljék maguk elé egy
gótikus székesegyház meredek tetejét. Az átlója 500 méter. Lent jobbról
fent balra kell eljutnunk. Aszerint, hogy éppen meddig jutottak, 100, 200
vagy 300 méterre balra látják maguk alatt a tető alsó szélét. Ott azonban
nincs tetőcsatorna, nincsenek mókás vízköpők sem. A peremet közvetlenül
a levegő követi. 600, 700 vagy 800 méteren át levegő. Ez nem jelent mást,
mint függőleges irányú szabadesést, talán csak néhány felcsapódást,
egészen a fal előépítményéig. Nem csoda, ha még egy olyan jó, egészen
első osztályú hegymászó is, mint Adi Mayr, ezen a jégmezőn lassan és
megfontoltan kapaszkodik a magasba. E hatalmas tető végtelennek tűnő
átmérőjét követve…
A Vasalóhoz vezető meredek sziklákon a szólómászó megint fokozza
az iramot. Mindez jól érzékelhető távcsövön keresztül. Az is látszik
azonban, hogy megindult a kőomlás. Fél háromra jár már, amikorra Adi
Mayr eléri a Halálbivakot. A hegy zárótüze már a Harmadik jégmezőt
súrolja, és nem kíméli a Vasaló élét sem. Sem előre, sem visszafele nincs
út. Az idő jó. És a napból még hatórányi világosság hátravan.
E hat óra alatt Adi az Istenek traverzéig jutott volna fel. Vagy akár
Corti bivakhelyéig, a kivezető repedésekig. Az esetben, ha könnyelmű lett
volna, gondolván: ugyan már, nem talál minden kő…
Adi Mayr azonban semmit sem akar kockára tenni. A
hegymászótudomány minden szabályát betartva akarja leküzdeni a falat.
Ezért inkább saját nyugtalanságát igyekszik leküzdeni. Megfogadja a
szállodatulajdonos Fritz von Almen tanácsát. Egyetlen hely van, amelyet
megkímél a kőomlás, s ez a Halálbivak.
A bivakolás hosszú ideig tart: tizenöt órás „éjszakázást”, amelynek
kezdetén még ragyogóan süt a délutáni nap, és hat órán keresztül még
világos van. Irdatlan sokáig tart, míg Adi Mayr megadhatja a megegyezés
szerinti fényjelet, amelyet Fritz von Almen a Kleine Scheideggről
viszonoz. Még tovább tart azonban, míg a sötétségen keresztüllopakodik
az új nap, 1961. augusztus 28-ának hajnali szürkülete.
Senki sem számolhat be arról, mi mindenen ment keresztül a
fiatalember a hosszú bivak során, hogyan birkózott meg a magánnyal és
saját gondolataival, félelmeivel, kétségeivel, amelyekkel a dacot és
becsvágyat szegezte szembe.
 Másnap reggel Adi szemlátomást nehezen zökken vissza a maga
ritmusába. Csakhogy még a hetvenkétszeres nagyítású távcső sem engedi
pontosan kivenni, hogy mozdulatai valóban szögletesek,
kiegyensúlyozatlanok, tétovák-e, s nem harmonikusan lekerekítettek,
miként a megelőző napon. Egy biztos: Adinak ezúttal nem áll
rendelkezésére olyan terep, amelyen bemelegíthetne. Itt nincs előépítmény,
mint tegnap odalent. Idefent üdvözlésként nyomban a harmadik,
legmeredekebb jégmezőn át való áthaladás, rézsútos leereszkedés
következik.
Lassan nyomul Adi Mayr bal fele, lépéseket vág a jégbe, mindent
helyesen csinál, talán kissé lassabban a megszokottnál, de minden
normális mederben zajlik. És mindennek ellenére Fritz von Almen,
figyelve ott fenn a magányos fiút, nem tud szabadulni attól az érzéstől,
hogy valami baja van. Esetleg valami fizikai nyavalya? Az éjszakai hideg
következménye? Nyomott hangulat tört volna rá a tizenöt órás magányos
bivakolás során épp azon a helyen, ahol huszonhat évvel korábban az
Eiger falának megmászására elsőként pályázók meghaltak?
Ezúttal nem záporoznak a kövek a Harmadik jégmezőn. Az egész fal
csöndes. Semmi sem mozdul. Csak az ember. Egy kicsiny pontnyi élet,
egy kicsiny pontnyi akarat, egy kicsiny pontnyi dac a hideg, árnyékos, az
élettel szemben ellenséges végtelenben.
Adi Mayr túljut a Harmadik jégmezőn, eléri a Rámpát. Az első
kötélhosszak nem különösebben nehezek. A szikla szép. Ennek ellenére a
sziklák mestere mintha itt sem érezné különösképpen jól magát. Jég
borítaná a sziklát? Most, amikor a fal árnyékos, ez megállapíthatatlan.
Csak a mozgásán látszik valami. Márpedig az még mindig nem eléggé
szabad, nem szuverén, mint volt a megelőző napon… Másfelől sehol sem
látni, hogy Adi Mayr önbiztosítást akasztott volna be.
Most következik a vízeséskéményhez való oldalmenet. A hely nem
könnyű. Az Ezüstárokból semmi sem látszik, az csak délután tündököl.
Víz sem zúdul alá a kéményből. Bizonyára jég vonja be ott a sziklát. Az
árnyékban semmi sem ismerhető fel pontosan. Csak a fiú és a mozdulatai.
Adi balra terpesztve lép. A bal cipője mintha megcsúszna. Visszahúzza a
lábát. Csákányával kicsit dolgozik a helyen. Még egyszer megpróbálkozik
a terpeszlépéssel. Úgy tűnik, ezúttal sem talál támaszt. Újra a régi standot
keresi. Csak kapkodva.
Így az mozog, aki fáradt, vagy ideges, vagy kétségbeesett. Adi ezen a
helyen sem akasztott be önbiztosítást. Ugyan mi lelte?
Most harmadszor is megpróbálkozik a hellyel. Ugyanúgy terpeszt, mint
az előbb. Minden ugyanúgy zajlik, mint az első két kísérlet során. És Adi
mégis rászánja magát a terpeszlépésre, hogy kijusson az Ezüstárokból,
amely most sötét és árnyékos, akárcsak az egész fal. És árnyékban van a
test is, amely megcsúszik az Ezüstárokban, és csak néhányszor csapódik
fel, miközben az 1200 méteres mélységbe zuhan…
 Sok nemzet – egy nyelv
1961-ben ismét teljesült Guido Tonellának egy európai kötélparti
megalakítására vonatkozó kívánsága. Mint arról már szó volt, 1957-ben a
nagy mentőakció során a nemzetközi bajtársiasság egyszer már jól bevált.
Már akkor is voltak a segítők között lengyelek, az elsők, akiket a kelet-
európai államok képviselői közül az Eigerrel és annak északi falával
kapcsolatban említeni lehet.
Az 1961-es esztendő azonban mindjárt két kelet-európai kötélpartit is
hoz magával, egyszersmind pedig az Eiger északi falának két újabb
megmászását! 1961. augusztus 30-án, két nappal Adi Mayr tragikus halálát
követően, ketten érkeznek Csehszlovákiából: Radovan Kuchar és Zdeno
Zibrín. Nevüket nem csak az Elba-menti Homokkőhegységben, nem csak
a Tátrában, nem csak a Kaukázusban ismerik, de nagyon jól hangzik a
Nyugati-Alpokban, mindenekelőtt a Mont Blanc vidékén és Zermattban.
Nem sokkal korábban sikerült megmászniuk a Matterhorn északi falát.
Így adódhatott, hogy a két, egymással összehangolódott barát
higgadtan, mondhatni szenvtelenül mászott felfele a fal alsó szakaszán.
Fritz von Almen számolt be nekem arról, hogy egyetlen biztosítási
lehetőséget sem mulasztottak el, s hogy meglehet, lassabban törtek a
magasba, mint jó idő esetén más, hasonlóan jó mászópárosok, de
előrehaladásuk nyugodt célszerűségével bizalmat ébresztettek a nézőben
is. Amit lentről nem lehetett megfigyelni, az az volt, hogy egyikük a nagy
Második jégmezőn elvesztette jégcsákányát. Ugyanakkor ez a körülmény
semmiképpen sem zökkentette ki őket nyugalmukból, és két nappal később
bebizonyították, hogy ennek az olyannyira fontos jégszerszámnak az
elvesztése sem akadályozhatta meg őket a felfelé haladásban.
Az első napi bivakra, amely nap az ő számukra hajnali három körül
kezdődött, már délután hat óra előtt készülődni kezdtek a Második
jégmező felső peremén, valamivel azon sziklák kezdete előtt, amelyek
felfele, a Vasalóhoz vezetnek. A két-három órányi világosságot még
könnyen felhasználhatták volna arra, hogy feljussanak a Vasalóra és a
Halálbivakhoz. Most azonban, délután, a Vasaló sem volt biztos a
kőomlástól. Márpedig ennek a mászópárosnak ez volt az alapelve: a
biztonság.
 Másnap, augusztus 31-én reggel a maguk lassú, de egyenletes módján a
Halálbivakon és a Harmadik jégmezőn át felmásztak a Rámpára. Ott már
az alsóbb sziklákon jégre bukkantak, ami magyarázattal szolgálhatna Adi
Mayr lassúságára. A harántot, a terpeszmenetet és a vízeséskéményt
erősen jeges állapotban találták. A lelkiismeretes biztosítás időigényes. így
a két cseh már a Mállékony párkánynál elhatározza, hogy ott fog
másodjára bivakolni. Még csak délután öt óra van, a nap besüt a falra.
Kuchaf és Zibrín viselkedése arról tanúskodik: ráérnek.
A rákövetkező napon, szeptember 1-jén, aránylag hamar túljutnak a
Mállékony párkányon, és elérik az Istenek traverzét, majd a Pókot… Itt
azonban meglepő dolog történik, ami a nézőkben először azt a gyanút
kelti, hogy a mászóparti jégfelszerelésével valami nincs rendben. Pedig
Zibrín és Kuchaf csak egy útvonalváltozatot próbál ki, új úton halad. Be
sem lépnek a Pók területére. A Póktól balra másznak fel a sziklán, így
nyilvánvalóan nem is csekély nehézségek közepette érik el a kivezető
repedéseket. A jégcsákánnyal, jégbaltával és a hágóvas elülső fogaival
való jégmászás szemlátomást nincs ínyükre. A kelet-európai hegymászás
egyelőre bizalmatlanul méregeti a nyaktörő nyugati mutatványokat és a
spicctechnikát.10
Keleten előnyben részesítik a biztos és biztosításos klasszikus
módszereket. Ha nem vagyunk kellőképpen felszerelkezve a
jégmászáshoz, akkor hát menjünk a sziklán, még ha előttünk ezzel senki
sem próbálkozott!
A kivezető repedések felső szakaszán alakítják ki harmadik
bivakhelyüket. És a negyedik nap, 1961. szeptember 2-án reggel, nem
sokkal nyolc óra után az első kelet-európai kötélparti az északi fal
megmászását követően eléri az Eiger csúcsát.
Az időjárás a mászás teljes időtartama alatt szép volt. Ez a parti
egyáltalán nem követett el hibát, a jégcsákány elvesztését nem számítva.
De ki az a mai fiatalok közül, aki apáink korából egy ilyen tárgyat, egy
ilyen hosszú csákányt cipel még magával? A Radovan Kuchar-Zdeno
Zibrín kötélparti az Eiger falának tizenkilencedik megmászásával jó példa
volt erre.
Még ugyanazon a napon, 1961. szeptember 2-án, két lengyel mérnök, a
gliwicei Jan Mostowski és a krakkói Stanislaw Biel szintén feljut a csúcsra
– pontosan tíz órával a csehek után. Csakhogy ők kerek huszonnégy órával
később szálltak be a falra, mégpedig augusztus 31-én…
Hibás következtetésre jutnánk azonban, ha ezen időmeghatározás
alapján értékítéletet akarnánk megfogalmazni. A lengyelek kötélpartija
szenvedett a kőomlástól, a cseheké nem. Radovannál és Zdenónál mintha
minden be lett volna kalkulálva, csakhogy teljes legyen a biztonság.
Nagyjából abban az időpontban, amikor Kuchar és Zibrín közeledett a
maga első bivakhelye felé a Második jégmező felső peremén, augusztus
30-án, a késő délutáni órákban két svájci rendezkedett be otthonosan a
Fecskefészekben. A nevük jól ismert volt: Ernst Schmied és Alois
Strickler.
Ernst Schmied egyike volt azoknak, akik másodikként mászták meg a
Föld legmagasabb hegyét, a 8848 méter magas Mount Everestet. Alois
Strickler ugyanakkor az ifjú „szélsőségesek” közé tartozik, akik mindent
be akarnak pótolni, amit – véleményük szerint – a svájci alpinizmus a
maga hagyományokhoz való hűségében elmulasztott. Strickler
túranaplójából nem hiányzik egyetlen mászás sem, amelyen a korszak
általános vélekedése szerint mindenképpen át kell esni, ha valaki
világklasszis akar lenni.
Ernst Schmied a Fecskefészek-bivakban gyomor- és hasfájásra
panaszkodik. És Alois Stricklernek másnap beteg barátjával le kell
ereszkednie. Augusztus 31-e van. Útközben a kél svájci két felfelé igyekvő
mászópárossal találkozik: a már említett lengyelekkel, valamint a svájci
Sepp Inwylerrel és Kurt Grüterrel. Megértéssel és együttérzéssel
viseltetnek Alois Stricklerrel szemben, és elárulják neki, hogy odalent, a
Kleine Schheideggen egy osztrák várakozik, hátha akad partnere, akivel
megmászhatná az Eiger falát. Ővele aztán Alois Strickler mégis útnak
indulhat.
Az osztrák, akinek tiroli barátja nem tudott szabad időt biztosítani
magának, Leo Schlömmer volt, szorosabb értelemben vett stájerországi
földim. Az osztrák Bundesheer törzskarában szolgáló őrmesterként,
valamint az ennstali Aigen repülőiskolájának oktatójaként sokra tartja az
egészséges, célratörő becsvágyat. Magas hegyek, hatalmas és meredek
sziklafalak által övezett szűk völgyek között repülni, amely sziklafalakat
szabadidejében meg is mássza, nos ez az ő élete.
 Schlömmer és Strickler 1961. szeptember 1-jén pirkadatkor kezdi meg
a mászást. Ezen a reggelen a Csehszlovákiából érkezett két mászó még a
Mállékony párkányon alszik. A két lengyel a maga bivakjában, a Vasalótól
jobbra, épp belefog a teafőzésbe. A két svájcit, aki körülbelül harminc
méterrel alattuk jobbra „éjszakázott”, a reggeli hideg ébreszti fel, de
vonakodnak még felkelni. A lengyelek hét óra tájban kezdik meg a
mászást, föl a Vasalóhoz, a Halálbivakhoz. Amikor egyszer
visszapillantanak, alig hisznek a szemüknek. Ott lent, a Második jégmező
kezdeténél, azok a kicsiny pontok emberek… Hihetetlenül gyorsan mászó
emberek…
Inwyler és Grüter is látja őket. Hitetlenkedve-álmélkodva csóválják a
fejüket. Aztán Inwyler felnevet: – Ez a mi Stricklerünk. A másik pedig
alighanem Schlömmer lesz.
Kora délután mindhárom kötélparti a vízeséskéménynél fut össze. A
repedés eljegesedett. A lengyelek már javában benne vannak, a nehéz
helyet nyugodtan és magabiztosan küzdik le. Ezt követően leengednek egy
kötelet, és biztosítják a svájciakat a felfelé mászásban.
És a két utolsó? Strickler és Schlömmer? A legjobb mászópáros? Ők a
Gyorsabb Helyen mennek?
Szó sincs róla! Már nevetnek is, és üdvözölnek mindenkit. Ugyanezt
teszik a többiek is. És mindenki örül, hogy együtt vannak: a lengyelek, a
svájciak és az osztrákok. És az utóbbiak is elfogadják a kötelet, a felkínált
segítséget. Ők hatan most egyetlen kötélpartit alkotnak, amely nem egy
nyelven beszél ugyan, de egyaránt érti a nemzetközi hegymászónyelvet.
A hat mászó közös bivakhelyet talál magának a Rámpa jégmezejétől
balra. Minden bizonnyal ez az a hely, amely a franciák 1952-es bivakolása
óta bizonyos értelemben a „kellemes szabad ég alatti táborozás”
fogalmának megtestesítőjévé vált az Eiger falán.
A következő nap néhány meglepetést hoz. Ezúttal Strickler és
Schlömmer vezet. Ámde a mászóhatos mégis marad. Strickler elveszíti
egyik hágóvasát, így Schlömmemek a Pókban lépéseket kell vágnia. A
késedelem ellenére a csapat egyre közelebb nyomul a kivezető
repedésekhez. A lengyeleket és a svájciakat kövek találják el, de mindig
akad valaki, aki segít. A kivezető repedések végéig mindannyian egyetlen
kötélen maradnak. Ezt követően a nagy kötélparti ismét három
mászópárosra bomlik fel.
1961. szeptember 2-án este hat óra tájban Schlömmer és Strickler felér
a csúcsra. Ott már két barátjuk várja őket. Fél órával később megérkeznek
a lengyelek is. Grüter és Inwyler csak este fél nyolckor lép az Eiger
legmagasabb pontjára. De a többiek megvárták őket. A jó barátság
fontosabb, mint az ágy vagy a matrac a Scheideggen. Mind a nyolcan
együtt ereszkednek le, másznak bele a sötétbe. Aztán együtt bivakolnak.
Harmonikus egy túra!
Ezt a huszadik megmászást – ők hatan természetesen megegyeztek
abban, hogy közös mászásnak tekintik a vállalkozást, nem három
kötélparti külön mászásának – az 1961-es esztendő csúcspontjaként kell
értékelnünk, még akkor is, ha ennek az évnek a további megmászásai is
említést érdemelnek.
Szeptember 19. és 22. között két bajor, Georg Huber és Gerhard Mayer,
valamint két osztrák, Karl Frehsner és Helmut Wagner mászik a falon. Ez
lesz a huszonegyedik megmászás. Láttunk már gyorsabb mászókat, de
láttunk lassabbakat is. Semmi okuk nem volt a sietségre. Az időjárás végig
szép maradt. A három bivak helye: a Második jégmező fölött, a rámpán, a
jégdudor alatt, továbbá a sziklákon valamivel a Pók felett.
A négy hegymászó közül, akinek a huszonegyedik megmászás sikerült,
később Georg Hubernek a Himalájában is volt alkalma bizonyságot adni
nagy tudásáról. Sajnálatos módon aztán 1965-ben kimerültségben halt meg
a Csoojun, azon a hegyen, amely engem Herbert Tichyre emlékeztet,
akiről szeretnék itt néhány sorban megemlékezni.
Tichy sosem járt az Eigeren, a meredek sziklafalak megmászása nem az
ő szakterülete volt. Csodálatra méltó teljesítményt nyújtott viszont a
Himalájában. Már 1935-ben járt titokban Nyugat-Tibetben, ahol
zarándoknak öltözve, minden különleges felszerelés nélkül 7200 méteres
magasságig mászott a 7728 méter magas Gurla Mandhatán. Az „Istenek
trónusához” szervezett túl nagyszabású expedíciókat ez az érzékeny
lelkületű ember szentségtörésnek tekintette, így 1954-ben Sepp Jöchler,
tiroli építőmesterrel, akit – Hermann Buhllal együtt – már ismerünk az
Eiger északi falának nyolcadik megmászásából, egy kisebb méretű
expedíciót szervezett a 8201 méter magas Csoojuhoz. Oxigénkészülék
nélkül jutott fel elsőként a két mászó egy serpával együtt a csúcsra. Az író
Tichy számára az istenséghez való közelség misztikus élményt jelentett.
1987. szeptember 28-án halt meg.
Az időjárás ebben az évben szeptemberben – mint rendszerint ősszel –
nem változékony. A szép idő tartós. A jég ennek megfelelően kemény, a
kőomlásveszély nagy, így a gyorsaság ebben az időszakban gyakran
meghatározó lehet. Nagyszerű ütemben haladt például Schlömmer és
Strickler, mielőtt a rámpán a többiekbe botlott volna. Az ellenben, ami
szeptember 23-án és 24-én lezajlott, már nem is jó iram volt, hanem
egyenesen roham, olyan, amilyenre itt Waschak és Forstenlechner óta,
azaz tizenegy éve nem volt példa.
Ez volt az Eiger északi falának huszonkettedik megmászása, amelyet
Hilti von Allmen és Ueli Hürlimann teljesített. Hilti nem rokona
Kasparnak, Fritznek és Albertnek. Ez látszik abból is, hogy nevét két 1-lel
írjuk. Hilti hegyi vezető és síoktató, rokonszenves fiú, amit egy évvel
később Luis Trenker is felfedez majd. Hilti Toni Sailer és Dietmar
Schönherr mellett a Trenker-féle Eiger-film egyik főszereplője lesz…
Uelivel szeptember 23-án a késő délutáni órákban száll be a falra, s
rövid idő alatt eléri a Fecskefészket. A Nehéz repedés mar persze nem is
annyira nehéz, és a Hinterstoisser-haránton ott lóg a biztos kötél.
Mindezzel sok idő takarítható meg. Tizennégy óra leforgása alatt
viharzanak fel, mondhatni megállás nélkül a Fecskefészektől a csúcsig,
amelyet este nyolckor érnek el.
Mi sem természetesebb: valamennyi hegymászó a káprázatos
időeredményről beszél. Az újságok is beszámolnak róla. És az ifjú hegyi
vezető, von Allmen neve ismertté válik. Mostantól fogva egyszerűen „a
Hilti”-ként emlegetik, s mint ilyen, fogalom…
Persze akadnak most is ellenvélemények: már óvnak is a rekordok
hajhászásától. Mindenekelőtt Arnold Glatthard jóslata komor: az Eiger fala
könnyen versenypályává válhat. Ha Glatthard mond valamit az Eiger
témájával kapcsolatban, neki megvan hozzá a joga, hiszen negyed
századdal korábban végig kellett néznie Toni Kurz lassú haldoklását. S ha
most újra felemelte a hangját, úgy abból az intő szót kell meghallanunk:
semmit sem szabad könnyedén, félvállról, magától értetődőnek vennünk.
Mert a fal magas és veszélyes. Végül igaznak bizonyult az a jóslata is,
hogy az Eiger fala egy napon versenypályává válik, mert manapság már
vannak profi hegymászók, akik stopperórával mérik a mászási időt.
Mindössze három nappal Hiltit és Uelit követően megint két osztrák,
két tiroli szállt be a falra. Egy tapasztalt mestermászó, Erich Streng,
valamint az ifjú Robert Troier. Hermann Buhl és Sepp Jöchler óta tiroli
mászópáros nem tartózkodott a falon.
A két osztrák, aki az Eiger-fal huszonharmadik megmászásának vágott
neki, tudta, hogy ha egyszer az időjárás most, szeptember végén rosszra
fordul, akkor rossz is marad, vagy még rosszabb lesz. Az első bivakra a
Fecskefészekben került sor. Hajnalban havazott. Ennek ellenére tovább
mentek. A második bivakot a Rámpán rendezték be. Reggel az idő még
rosszabb volt. Ennek ellenére tovább mentek. Nem könnyelműségből,
hanem mert voltak annyira jók, és mert értettek a küzdelemhez, akárcsak
Hermann Buhl és Sepp Jöchler, vagy az öt francia és a Maag fivérek kilenc
évvel őelőttük.
Harmadik bivak a kivezető repedésekben… És abban az időpontban,
amikor az első szállóvendégek odalent szállingózni kezdtek a
reggelizőhelyiségbe, Erich Streng és Robert Troier elérte a csúcsot. Négy
napra volt szükségük hozzá.
Ezzel be is fejeződött az északi fal 1961. évi krónikája. Adi Mayr
tragikus halála ellenére jó év volt. A nagy tudású és felelősségteljes
hegymászók esztendeje.
Az 1962. évben az Eiger-fal új arcát mutatta. Bizonyosan voltak
megmászások és találkozások olyan emberekkel, akikkel fenntartás nélkül
rokonszenvezünk, és akiket fenntartás nélkül tisztelünk. Voltak azonban
olyanok is, akik – habár a sors által megmérettek és könnyűnek találtattak
– mégis feljutottak a falon.
És voltak halálesetek is. Megrázó halálesetek. Rejtélyes halálesetek,
amelyek egyes kérdéseket mind a mai napig nyitva hagytak.
 „I am sorry, Brian…”

Bolond egy esztendő ez az 1962! Olyan Eiger-év, amilyen nem volt

még sohasem! Öt halott egyetlen nyáron! Ilyennel eddig még senki sem
találkozott. Szembeszegezhetjük persze ezzel azt, hogy negyvennégyen
viszont élve mászták meg a falat. Ilyen sem volt még soha azelőtt. Ha az
1936-os esztendőt vesszük, amikor Toni Kurz tragédiája bekövetkezett, s
amikor négyen odavesztek, ugyanakkor senki sem jutott fel a csúcsra,
akkor akár úgy is vélekedhetnénk, hogy az idők jobbra fordultak. Ez a
számvetés azonban helytelen. Emlékezzünk csak 1952-re! Akkor a falon
többnyire kedvezőtlenek voltak a viszonyok, húsz mászó mégis feljutott.
Egyetlen halott sem akadt. Az 1962-es év szokatlan, szomorú év. Olyan év,
amelynek során az Eiger fala körüli felfordulás irdatlan méreteket ölt. A
hegymászás értelmével és értelmetlenségével kapcsolatos fogalmak
összezavarodnak. A számos beszámolót végigböngésző olvasó, a tudásra
szomjazó laikus számára azonban első alkalommal tisztázódik, mi is az
Eiger ilyesfajta megmászásának valódi értelme. A pénz és a hírverés áll
mögötte. Trenker filmet forgat az Eigeren és az Eiger falán. Ez az esemény
százával csalogatja ide a szurkolókat és az újságírókat. Odalent, Alpiglen-
ben, sátor sátor hátán. Némelykor már egész sátorfalu alakul ki.
Eleinte az Eiger szezonja teljesen a megszokott módon, minden
feltűnés nélkül indul. Trenker filmjének munkálatai sem zavarják
semmiben az Eiger falán mászókat. Kiváló hegymászók és hegyi vezetők –
a többi között egy stájer hegymászókból alakult elitcsapat Sepp Larchs és
Walter Almberger vezetésével – működnek közre Trenker filmjében az
„oldtimerek” mellett vezetőkként, hordozókként, statisztákként,
szereplőkként és dublőrökként. Wolfgang Gorter megint itt van
operatőrként. Minél több valódi, a helyszínen forgatott felvételt
szeretnének készíteni. Az Eiger falának megmászását is tervezik a film
számára.
Toni Sailer, aki csak egyszer velem jött mászni a Wilder Kaiser-re,
Sepp Larchhal és Hilti von Allmennel edz, és velük a Nehéz repedésen át
eljut egészen a Hinterstoisser-harántig. Figyelemre méltó teljesítmény!
Igaz, a fal teljes alsó része ma már könnyebben mászható. Mindenütt
kötelek lógnak. Biztos kötelek a mentéshez és a filmezéshez, valamint
régi, visszahagyott kötelek, amelyek a visszavonulásokról és a
kísérletekről tanúskodnak. A jég az egész falon, mindenütt engedett. Ezzel
a kőomlásveszély is megnőtt.
A Fecskefészek kedveltté válik első bivakhelyként. Minden nyelven
emlegetik. Tulajdonnévként honosodott meg. Még én is megfeledkezem
arról, hogy ez a Hinterstoisser-haránt fölött található bivakhely nem
mindig ezt a nevet viselte.
Ezt a Fecskefészket 1962-ben első alkalommal július 23-án délután
szemeli ki magának négy derék svájci hegymászó, Jean Braun, André és
Bernard Meyer, valamint Michel Zuckschwert. A következő éjszaka a
négy mászó, akinek a huszonnegyedik megmászás sikerülni fog, már fenn
bivakol a Mállékony párkányon.
A Fecskefészket azonban két angol, Brian Nally és Barry Brewster is
eléri. Ők július 24-én délután érkeznek. Briteknek eddig még nem sikerült
az Eiger-fal megmászása. Netán ők lesznek majd az elsők?
Ezen a nyáron feltűnik néhány angol és skót sátor az északi fal lábánál.
Az Eiger nagy fala nem felel meg a brit hagyományokon nevelkedett
ízlésnek. Túl sok kiszámíthatatlan kockázattal jár. Túl nagy a felhajtás is
körülötte. Az Alpine Clubban senki sem venné jó néven, ha tagjai közül
valaki megmászná az Eiger falát.
Nally és Brewster nem tagja az Alpine Clubnak. A kemény, bivalyerős
Brian huszonöt esztendős. Arca széles, egészséges, és éppúgy tűnhet
jóságosnak, mint brutálisnak. Nagyjából és egészében mintha nem is angol
lenne. Brian szívesen mesél. Hamarosan mindenki tudja – a különböző
nemzetekhez tartozó barátai az alpigleni sátorfaluban csakúgy, mint a
szakadatlanul új hírek és érdekfeszítő történetek után kutakodó újságírók
–, hogy a leginkább a nagy túrák érdeklik. Ja igen, már a Matterhorn
északi falát is megmászta, a múlt nyáron, a skót Tom Carruthers
társaságában. És a Lyskamm északi falát is. És a Matterhornra vezető
Zmutt-gerincet is. Igen, a Matterhorn valósaggal megigézte. Az a hegy az
ő izlése szerint való. Vajon Whymper óta nem angol-e ez a hegy? Nos
igen, az északi fallal még egyszer megpróbálkozott. Télen. Georg Huberrel
Traunsteinből. Nagy üggyel-bajjal másztak ki az oromra.
Brian őszintén bevallja, hogy Georg Huber nélkül bizonyára nem tért
volna vissza élve. Brian nevet, és örül, hogy az emberek hallgatják, és
hisznek legyőzhetetlen erejében. Ő maga is hisz benne. Mindezek ellenére
nem csak két lábbal jár a földön, nem csak realista, mint azt rusztikus
külseje sejteni engedné. Egyszerre a tettek embere, aki mindenre kapható,
és álmodozó. A magas hegyekről álmodik, és a dicsőségről, amely a
hegyek révén válhat az ő osztályrészévé. Veszélyes álom!
Brian csak mesél, és hagyja, hogy az emberek csodálják. Egész lénye
annyira derűs és könnyed, mint amennyire derűs és könnyed
mászóklubjának elnevezése is: Rockhoppers – Mountaineering Club
(Szirti szöcskék – Hegymászóklub), London.
Huszonkét esztendős társa, Barry Brewster, Brian Nally szöges
ellentéte. Magas és sovány, arca finom, karakteres, intelligenciát sugárzó.
Hallgatag, majdhogynem bátortalan, meglehetősen feszélyezett. Diák, a
University Climbing Club tagja. Számos brit alpinista, Himalája-mászó,
felfedező és kalandor festett szakasztott így. Az a típus, amely egy
csöppnyi energiát sem pazarol a külső megjelenésre, de a veszély és a
nehézségek pillanataiban hihetetlenül bátor és szívós tud lenni.
A két brit a július 24-ről 25-re virradó éjszakán a Fecskefészekben
bivakol. Másnap meglehetősen lassan jutnak előre. Barry, a sziklafalak
akrobatája a Lake Districtből (a Tóvidékről), nincs annyira otthon a jégen,
mint Brian. Ugyanakkor a jégen jártasságot szerzett londoni szobafestő
pontosan tudja, mivel tartozik barátjának. Megfontolt nyugalommal vágja
a Második jégmezőn az egyik lépést a másik után. Ezen a lépcsősoron
Barry már biztosan utána tud mászni.
A Második jégmező végén, ott, ahol a meredek, helyenként mállékony
sziklák a Vasaló irányában törnek felfele, Brewster átveszi a vezetést.
Gyorsan és magabiztosan jutnak egyre magasabbra. Semmi kétség sem
lehet afelől, hogy még a mai napon elérik a Halálbivakot.
Odalent, a Kleine Scheideggen az emberek figyelik a két angolt. És
látják, amint Barry Brewster lezuhan. És vele együtt jön a sok kő… Ebben
az időpontban, a késő délutáni órákban, különösen nagy a kőomlás
veszélye, az sem ritka, hogy ilyenkor valóságos kőlavinák zúdulnak lefele
a csúcs faláról, a Pókból… Barry Brewstert is szemmel láthatólag egy
ilyen kőomlás rántotta ki standhelyéről.
A Times tudósítója így számol be: “…One of two British alpinists
attempting to climb the North face of the Eiger was observed trough a
telescope tonight to have fallen about 300 ft. from the rock at the top of
second icefield… He is Mr. Barry Brewster of Crawley, who began the
climb yesterday with Mr. Brian Nally of New Bamet. Mr. Nally was seen
to hold his compagnon at rope’s length for some time and then go down to
where he was lying in the snow apparently hurt…” (…Egyikét annak a két
brit hegymászónak, aki kísérletet tett az Eiger északi falának
megmászására, ma este távcsövön keresztül megfigyelhettük, amint kb.
300 lábnyit zuhant lefele a Második jégmező csúcsán lévő szikláról… Ő
Mr. Barry Brewster Crawleyből, aki tegnap kezdte meg a mászást a New
Barnetből való Mr. Brian Nally társaságában. Látni lehetett, hogy Mr.
Nally egy ideig kötélhossznyira tartja társát, majd lemegy oda, ahol az
szemlátomást fájdalmaktól gyötörten a hóban feküdt…)
A zuhanás folyamatát az újságíró nyilvánvalóan helyesen írta le, csak a
zuhanás mélységében tévedett. Nally és Brewster egy száz láb hosszúságú
kötélen kapaszkodva mászott, azaz a kötél hosszúsága nagyjából harminc
méter volt. Brewster egy teljes kötélhosszat ment előre, amikor a
szerencsétlenség bekövetkezett. A sziklaszögeket, amelyekbe Brewster
beakasztotta a kötelet, a zuhanás ereje kiszakította. Csak a standszög tartott
közvetlenül Nally biztosítási helyén. Neki már nyilvánvalóan nem volt
lehetősége arra, hogy megragadja a kötelet, mert a zuhanás végén Brewster
fejjel lefele feküdt, egy teljes kötélhosszal lejjebb, a Második jégmezőn.
Miután Nally biztosította a kötelet, lemászott sérült barátjához, holott őt
magát is állandó kőomlás fenyegette. Nally a nagy megrázkódtatás, a
megerőltetés és feltehetően a kétségbeesés miatt utóbb nem volt képes
arra, hogy mindenben tiszta képet adjon a történtekről. Ő, a nevetős kedvű
mesélő, megmentését követően nem tudott pontos beszámolót adni,
gyakran keveredett ellentmondásba önmagával. Aki azonban emiatt
érveket akar konstruálni ellene, az igazságtalan lenne a fiúval szemben.
Nem annyira az a lényeges, hogy a tapétázómester, a Rock-hoppers Club
tagja utóbb mit mondott. Az a lényeges, hogy mit tett. És az, amit tett, a
nagy nyilvánosság szeme láttára történt.
Brian többször is megtette a harminc méteres távolságot fel és le a
jégmező felső pereme és a között a hely között, ahol Barry függött.
Nyilvánvaló volt: saját biztosítási helyéről élelmiszert, ruhadarabokat vagy
más egyebet hord lefele, hogy könnyítsen súlyosan sérült barátja
helyzetén. Talán már látta, hogy itt nincs segítség, de ezt nem akarta
tudomásul venni. Nagyon is lehetséges, hogy Brewster a zuhanás közben
hangosan kiáltotta Brian nevét. Az is valószínű, hogy Brewster az idő java
részében, miközben Nally ügyködött körülötte, nem volt tudatánál. Semmi
okunk nincs kétkedni abban sem, hogy Brewster a tudatvesztéses
állapotából való ébredésének néhány rövid pillanatában, nem mondott
semmi egyebet, csak ezt: – I am sorry, Brian, I am sorry. – Sajnálom,
Brian, sajnálom.
Brewster Nally bocsánatát kérte a kellemetlenségekért, amelyeket
okozott neki. Ez a vasgyúró pedig, akinek becsvágya és a hegyek iránti
lelkesedése nem mindenben állt összhangban a szerzett tapasztalatokkal,
nem akarta tudomásul venni barátja közelgő végét. Nem törődött a
kövekkel, amelyek szakadatlanul gurultak lefele. Nyilván elviselhetetlen
volt számára a gondolat, hogy a kőomlás öntudatlan állapotban lévő,
védtelen barátját érje. Mindenki láthatta a távcsöveken át, hogy Brian
terpeszállásban áll Brewster fölött, mintha csak saját testével akarná
felfogni az alázúduló köveket, és kétségbeesett csákánycsapásokkal próbál
eszméletét vesztett társának bivakhelyet vágni a jégbe.
A Times tudósítója a Kleine Scheideggre telefonált: „…Nally was seen
standing almost astride him (Brewster) to shield him from rock falls…
Nally then hacked out a bivouac for his injured comrade on the icefield…”
(… Látni lehetett, hogy Nally szinte terpesztett lábakkal áll fölötte
[Brewster fölött], hogy óvja őt a kőomlástól… Majd Nally bivakhelyet vájt
sérült társának a jégmezőben…)
Minden hegymászó pontosan fel tudja mérni, micsoda erőfeszítés kell
ahhoz, hogy valaki egy meredek jégfalba vízszintes fekvőhelyet vájjon
csákányával. Nehéz munka lenne ez egy kipihent hegymászónak is, akit
nem ért semmiféle megrázkódtatás. Nally azonban halálosan kimerült
lehetett már. Toni Sailer, aki az eseményeket távcsövén át is figyelte, ezt
mondta nekem:
– Nally egészen lassú mozdulatokkal vágta a jeget. Mintha fogytán
lenne az ereje. Ennek ellenére kivágta a jégből a bivakhelyet, és utolsó
erejével felhúzta Brewstert.
A korszerű mentési módszerekről, a pruszikcsomó, a csigasor vagy más
egyebek alkalmazásáról Nallynek szemlátomást vajmi kevés fogalma volt.
Az ismeretek hiányát igyekezettel és erővel próbálta meg ellensúlyozni.
Ezt mindenki látta a távcsöveken át. Egy orvos is tartózkodott a
megfigyelők között. Azokból a mozdulatokból, amelyeket Brewster
időnként tett, felismerni vélte, hogy a szerencsétlenül járt ember részben
megbénult. Nem lehet diagnózist felállítani ilyen távolságból, ilyen
magasságkülönbség mellett távcsövön át, bármilyen erős is legyen annak a
nagyítása… Az azonban világosan kivehető volt, hogy Brewster mozog.
Magyarán túlélte a zuhanást.
Még másnap reggel is mozgott. Ismét látni lehetett Nallyt, amint
biztosítási helyéről mászik lefele Brewsterhez. Nyilvánvalóan valami
innivalót vitt neki, teát vagy levest, amit fent, a maga helyén, a sziklák és a
jég közötti peremen készített.
Aztán hosszasan tevékenykedett a kötelekkel a kivájt jégverem fölött.
Nyilván jégszögeket és -csavarokat rögzített, hogy jó erősen biztosítsa a
sérültet. Vajon életben volt-e még Brewster? Nem mozgott már?
Figyelték őt odalentről, de figyelték a mentőcsapatot is, amely hajnali
négykor a vasúti alagút nyílásán át mászott ki a falra. Hét wengeni és
lauterbrunneni hegyi vezetőből állt. Élükön Karl Schlunegger, aki
fivérével, Hansszal, tizenöt évvel korábban a fal harmadik megmászását
teljesítette. Hilti von Allmen, aki ez idő szerint a Trenker-film egyik
főszereplője, valamint Sepp Larch, korunk egyik legjobb osztrák
hegymászója, szintén a mentőcsapat tagja. A Kleine Scheideggel
rádiókapcsolatot tartanak.
Fritz von Almen és emberei szem előtt tartják a második angol
kötélpartit is. Ennek tagjai – Chris Bonington és Don Whillans – épp
másznak felfele a Fecskefészekben kialakított bivakhelyükről. Fogalmuk
sincs a honfitársaikkal történt szerencsétlenségről, arról a drámáról,
amelynek mértékével még senki sincs tisztában. Brewster odafent lóg a
jégmezőn a kötélen. Nally otthagyja, megint mászik fölfele a peremre.
Reggel nyolc óra van.
Miért mászik Nally fölfele? Miért nem varja meg a ménfőkét? Később
megtudjuk majd tőle, hogy halottnak hitte Barryt: Úgy hiszem, a
karjaimban halt meg. Ezeket a szavakat mondta: „I am sorry, Brian.” Mit
akarhat Nally odafenn, a jégmező peremén? Megint jönnek a kövek? A
kőomlás egész éjjel nem szünetelt…
 A szemlélődők a Kleine Scheideggen látják, hogy a mentőcsapat
gyorsabban halad előre, mint a második angol mászópáros.
Don és Chris tapasztalt hegymászók. Szerte a világon magas, nehéz
hegyekre jutottak már fel. Higgadtan, minden biztosítási lehetőséget,
minden fedezéket kihasználva másznak. Aztán háromnegyed kilenckor a
kőomlás éles kopogását tompa morajlás váltja fel, majd a hóban és kövön
való becsapódás tompa zöreje… Ha valaki egyszer hallotta már ezt a
zörejt, soha életében nem feledheti: a lezuhanó emberi test moraja és
tompa becsapódása ez.
Barry Brewster lezuhant. Ezer métert vagy még többet. A halott elsüvít
a mentőcsapat feje fölött, és nem sokkal a nyolc ember alatt csapódik be…
Testének darabjai egészen a fal előépítményéig repülnek tovább.
Hogyan volt mindez lehetséges? Egyesek látni vélték, hogy nem sokkal
a halálos zuhanás előtt Barry felegyenesedett bivakhelyén, akárha meg
akarta volna igazítani a biztosítást. Aztán már zuhant is, hangtalanul,
mintha nem is kötélen függött volna… Talán nem is volt Brewster halott,
mint Nally feltételezte? Ő maga oldotta volna le saját magáról a
„mellhevedert”, vagy lett légyen bármilyen más módszerrel a jégszöghöz
rögzítve, mivel felismerte helyzetének reménytelenségét? Megzavarodott
érzékeinek rohama közepette oldotta volna ki a biztosítást, amely minden
súlyos sérültet utolérhet a hegyen? Egy újabb kőlavina söpörte volna le
Barryt, hatalmas erejével könnyűszerrel kiszakítva a repedezett, üregesen
olvadó jégből a szögeket és a csavarokat? Azt hiszem, így történt. Ez a
változat felel meg leginkább a Brian Nally által közölt adatoknak is.
Nem ismerem személyesen Nallyt, de nem hiszem, hogy az a fajta
lenne, akit megedz a magány. A dac erősebb benne, mint a félelem. Úgy
hiszi, megtett mindent a barátjáért. Talán – ez a valószínű – tényleg
mindent megtett érte. És a katasztrófát követően, amikor Barry, aki
kötélpartijukban mindig átvette a szellemi vezetést, a mélybe zuhant, a
magára maradt Nally érzékei összezavarodnak. Nem leszik lehetővé
akaratának tiszta működését. Le akar ereszkedni, mégpedig biztosítás
nélkül, a kőomlástól súrolt Második jégmezőn át. Aztán meg folytatni
akarja, a sziklákon át, felfele. Esetleg szólómászásban mégiscsak sikerülne
neki megmásznia az Eiger falát? Brian elgondolkodik.
 Ekkor lent, a mélyben, ott, ahol a Jégtömlő a Második jégmezőbe
torkollik, hegymászókat lát. Integetnek neki. Ő visszaint. De kiáltani nem
kiált. Mert szűnni nem akaró, mély félelem van bemre, mégpedig attól,
hogy nevetségessé válik. Nem a nyilvánosság előtt, hanem a klubjában, a
„rockhopperek” előtt. Merőben helyi jelentőségű baráti közösség.
Csakhogy ott Nally az északi fal rátermett, erős emberének számít.
Elviselhetetlen számára még a gondolat is, hogy suttogni kezdjenek a háta
mögött: – Brian Nallyt ki kellett menteni a falról…
Ezért nem kiált oda az idegen hegymászóknak. De ők ketten mégiscsak
érte mennek. A mentőcsapat értesítette Whillanst és Boningtont, hogy
Brewster lezuhant, és hogy Nallyt ki kell menteni. A két brit, aki jogosan
számíthatott arra és biztosra is vette, hogy megszerzi az Eiger-fal első brit
megmászóinak címét, azonnal kész megszakítani küldetését, és Brian
Nally kimentésére indulni. A mentőcsapat Schluneggerrel, Larchhal és
Hilti von Allmennel a Hinterstoisser-haránton rögzít egy kötelet, hogy
megkönnyítse a többieknek a visszamenetelt. Aztán visszamásznak.
Mindazt, ami Brewsterből megmaradt, már késő délután kimentik.
Almen asszony egy icipici vörös anyagot talált a fal előépítményén, egy
vörös anorák kis darabkáját…
A három angol leereszkedése nem megy könnyen. Ritka erős zivatar tör
ki. Villámcsapás villámcsapást, mennydörgés mennydörgést követ. A vihar
tombol, a kőomlás robaja versenyre kél a mennydörgéssel. Don Whillans
és Chris Bonington nemcsak az Alpokban, hanem a Himalájában és
Patagónia viharoktól dúlt hegyeiben gyűjtött hegymászó tapasztalatokat.
Idegeik hozzáedződtek az ilyen kegyetlen időjáráshoz. Védelmükbe vett
társukkal elérik a vasúti alagút nyílását, ahol már várják őket az
„Eigerwand” brit sátorkolóniából idesereglett barátaik.
Az újságírók persze azonnal megrohamozzák az „erős embert”, Brian
Nallyt, akinek a reakciókészsége és az idegei nem képesek lépést tartani a
kétségbeesés, a gyász, a szorongás, a dac, a reménység, a halálfélelem es a
semmiképpen sem remélt – mégpedig életben való – hazatérés hirtelen
váltásaival.
 Nők is próbát tesznek a fallal
Kezdjük a happy enddel!
1962. július 31-én délelőtt négy hegymászó érkezik a Kleine
Scheideggre. Két nő és két férfi. Az Eiger faláról jöttek, vissza kellett
vonulniuk. Három átbivakolt hideg éjszaka után. Ámde a férfiakon semmi
nyoma a megerőltetésnek, a kifáradásnak, az átfázásnak. És a nők arcán
sem tükröződik az „Eiger-fal” élményének, kalandjának, borzalmának
képe. Arcuk nem keményedett meg, nem is öregedett, de még csak sportos
harciasság sem látható rajtuk. Egyszerűen csinosak, finomak, nőiesek.
A nők: Loulou Boulaz és Yvette Attinger. Madame Boulaz már ötven
körül járhat. Nem is tagadja, habár kinézete alapján nyugodt lélekkel
megtehetné.
Kiegyensúlyozott, bájos, komplexusoktól mentes – ilyennek
képzelhetjük Loulou Boulaz jellemét, amennyiben igaz az, hogy az arc
annak tükörképe. És ez a feltételezés helyes. Loulou Boulaz ez idő szerint
a világ egyik legsikeresebb, egyben legismertebb női hegymászója.
Ugyanakkor nem engedi, hogy a nagyravágyás felülkerekedjék rajta. Igaz,
Claude Kogan vezetésével 1959-ben részt vett a 8201 méter magas
Csoojura indított „női expedícióban”, de nem azért, hogy diadalra vigye a
női, a szeparatista módon női alpinizmus elvét, hanem mert egyszerűen így
adódott. Loulou szívesebben mászik férfi kísérettel.
Yvette arca valamivel markánsabb ugyan, de nem a kemény harcok
emléke látszik rajta, habár ezekben az években Michel Vaucher
kíséretében a női hegymászás világklasszisává nőtte ki magát.
Későbbi férjéről, Michel Vaucher-ról feltehetően nem kell sokat
beszélni. Minden hegymászó ismeri. A genfi diák és alpinista, akinek a
nevéhez a 8167 méter magas Dhaulagiri második, oxigénpalack és a
magassághoz való hozzászokás nélküli megmászása fűződik, külleme
alapján északi típus, vonásait a franciás charme enyhíti. Valaki egy
alkalommal azt állította, hogy Michel született Naturbursch. Én nem ezen
a véleményen vagyok. Michel teljesen természetes ember. Olyan jó a
hegyen, hogy ő még képes mosolyogni ott, ahol mások már küzdenek.
Ezért utolsó erőtartalékait a valóban viszontagságos helyzetekre tartogatja,
és tesz azért, hogy ezek is jól végződjenek. Aligha hinném, hogy az Eiger
faláról visszavonulóban Michelnek igénybe kellett volna vennie
erőtartalékait. Erre nem volt szüksége sem neki, Michel Vaucher-nak, sem
Michel Darbellay-nek, ennek a Martignyből érkezett, kiváló, fiatal hegyi
vezetőnek, akiről még fogunk hallani.
Hogy hogyan zajlott le a nők rohama és a visszavonulás az Eiger falán?
Nos, a hegy mindent úgy rendezett, hogy akár nagy dráma is kerekedhetett
volna belőle. A vihar és a kőomlás egy tragédia kísérőjelensége is lehetett
volna. De nem lett belőle sem dráma, sem tragédia. A két nő egyszerűen
egészen kiváló hegymászó volt. Annyira jók, hogy minden irigykedés
nélkül elismerték és magától értetődőnek tartották a két Michel fölényét.
Annyira magától értetődőnek, hogy még a hóviharban is biztonságban
tudták magukat, és minden saját tudásuk, valamint önállóságuk dacára úgy
éreztek, ahogy valamennyi más jó, női társ a hegymászásban: – Ugyan mi
történhetne velem, ha egyszer itt van Michel?
Július 28-án délután száll be a négy mászó a fal előépítményébe, s
máris a Repedezett pillér és Nehéz repedés közötti klasszikus
bivaküregben készülődnek az első, szabadban töltött éjszakára. Július 29-
én reggel az időjárás bizonytalan, így csak későn hagyják el a biztos
helyet.
Azok az emberek, akik nem tudják, kiről beszélnek, de – anélkül, hogy
bárki kérdezte volna őket – kinyilvánítják véleményüket
távcsőperspektívából is, aggódva csóválják fejüket: Ennyire későn
elindulni ebből az ennyire mélyen fekvő bivakból!? Ilyen rossz időjárás
melletti? Ugyanezeknek a kritikusoknak azonban két óra múlva tátva
marad a szájuk a hitetlenkedő álmélkodástól. Az, ami a ködből
kibontakozik, kétségtelenül a Második jégmező. És ki van ott fenn?
Minden kétséget kizáróan a négy mászó. Mindamellett a két kötélparti
mozgása egyáltalán nem tűnik rohammenetnek, inkább kényelmes séta
benyomását kelti. És úgy is tesznek, mintha össze sem tartoznának, Michel
Darbellay Lou-lou-val és Michel Vaucher a maga Yvette-jével. Az idő
egyre rosszabbra fordul, és a függöny megint összezárni. Hallani a falon
lezúduló vizet, hallani a kőomlás és a lavina robaját. Mégiscsak drámai a
helyzet? A közönséget azonban kizárták az Eiger falának színpadáról …
A függöny mögött azonban továbbra is minden menetrendszerű
higgadtsággal zajlik. Vasaló, Harmadik jégmező, Rámpa. Még csak
délután van. Még fel lehetne jutni a Rámpa jégmezejére, a Mállékony
párkányra, az Istenek traverzére, vagy akár még magasabbra is. De ha
egyszer a remélt szép idő nem érkezik meg? Ha még rosszabbra fordul az
időjárás? Ha másnap netán vissza kellene fordulni?
A négy mászó a Rámpán bivakol, a klasszikus helyen. A nyugalom és a
derű nem engedi, hogy eluralkodjék rajtuk a rosszkedv.
Július 30-ának reggele. Az idő még barátságtalanabb. A látótávolság
alig egy kötélhossznyi. És az, amit látni, ami kibontakozik a szürke
ködből, az bizony téli táj.
A két hölgy minden további nélkül mászna tovább, folytatná az utat
felfele a vízeséskéményhez. Csakhogy a két férfi nem akar. Az ő
véleményük meghatározó, az ő tekintélyük dönt. Visszatérünk!
Volt, akinek már a vesztét okozta a visszaereszkedés ebből a
magasságból. A leereszkedés innen, amit egykor – mielőtt Hias Rebitsch
ennek ellenkezőjét be nem bizonyította – kétségbeesett menekülésnek
neveztek az életbe, ezúttal is némi drámai színezetet kap. De nem többet.
Menekülésről és sietségről szó sincs! De négyen összekötik magukat a
kötéllel: kötélpartit alkotnak. Ha valaki megcsúszik, a többiek megtartják,
így alig érzik a rántást. A mászópárosnál a veszély összehasonlíthatatlanul
nagyobb. Mindamellett az a veszély, amelyet a bizonytalan, eljegesedett
sziklák, az új hóval borított jégmezők, a kőomlások és a lavinák
jelentenek, ennek ellenére nem csekély. Drámaira azonban semmiképpen
sem fordul a helyzet. Mindenki mesterfokon dolgozik, és még tartalék
erejét sem kell mozgósítania.
A fal alsó szakaszán a négy mászónak gyakorta valóságos vízeséseken
kell keresztüljutnia. Egyetlen száraz folt sincs már rajtuk. Besötétedik,
belemásznak az éjszakába, tovább ereszkednek lefele, kínlódnak a nedves
kötelekkel. A két Michel óvja a két nőt, világhírű hegymászótársaikat.
Átázva, fáradtan, kissé átfagyva érkeznek meg a Bivaküreghez. Másnap
azonban már szárazan és „kitatarozva” lépnek a Kleine Scheideggen álló
szálloda teraszára, a vendégek pedig szívélyesen és ámulva üdvözlik őket.
Ők maguk itt is higgadtan viselkednek, barátságosak, de a feltűnésnek
még, a látszatát is kerülik.
A két férfi és a két nő feltehetően jól aludt a Bivaküregben, mert
egyikük sem vette észre, nem is hallotta, hogy a hajnali szürkületben már a
vesztébe indult egy hegymászó, aki lentről jött és a Nehéz repedés
irányában halad fölfelé.
1962. július 31-én reggel. Most a jó kezdet története következik. A
szereplője két bécsi hegymászó, Helmuth Drachsler és Walter Gstrein. A
nevük semmit nem mondott a Kleine Scheideggen időző vendégeknek és
újságíróknak. A filmesek is alig vettek tudomást róluk. Walter Almberger
és a többi osztrák persze nagyon is sokat tud Helmuthról és Walterről.
Mindenekelőtt azzal vannak tisztában, hogy nem kell aggódniuk miattuk.
Walter csöndes, szerény férfi, szinte komor tekintetű. Ha elmosolyodik,
kis gödröcskék jelennek meg az arcán. Gstreint már külföldi túrákra is
vitték. Különösen a Kaukázusban ért el szép eredményeket. A Keleti- és a
Nyugati-Alpokban sok nehéz útvonalat ismer, néhányat a legnehezebbek
közül is. Társa, Helmuth Drachsler, tudásban és tapasztalatban nem marad
el mögötte. Erről azonban a kritikusoknak, azoknak, akik a távcsövek
mögött állva dicsérik vagy korholják őket, fogalmuk sincsen…
Ugyan, mit számít ez a két bécsi, ha az időt a két híres hölgy és a még
híresebb két Michel társaságában tölthetik!
Fél szemmel azért oda-odapislantanak rájuk is. Túl gyorsnak
éppenséggel nem mondhatók. Nagyon kellemetlenek lehetnek a falon a
körülmények. Mindenütt víz folyik. Ezért persze még nem kellene ilyen
hosszú időt eltölteni, nem kellene ennyire óvatosan haladni ezen a könnyű
terepen, a Nehéz repedés és a Hinterstoisser-haránt között. A két bécsinek
sajnos nem áll módjában felvilágosítania a publikumot afelől, hogy a
szikla itt el van jegesedve.
Az Első jégmezőt követően ismét valami szokatlant tesznek: nem a
Jégtömlő felé veszik az irányt, hanem balra fordulnak, az Első és a
Második jégmező között elhelyezkedő falszakasz felé, amelyet Mehringer
és Sedelmayr mászott meg 1935-ös kísérlete során. Meredek itt a szikla,
lefelé rétegzett, csúszós, mállékony: szöget is alig lehet beleverni. Gstrein
és Drachsler óvatosan, de konokul, kitartóan küzdi magát felfele.
Késő délutánra elérik a Halálbivakot. Ott maradnak. Az idő mintha
javulna valamelyest. Szükségük lesz rá.
Augusztus 1-jének reggelén látni Gstreint és Drachslert, amint a
továbbmenetelhez készülődik. Érdeklődésükkel a bámészkodók azonban
most mást tüntetnek ki. Tekintetüket mindenekelőtt a szólómászóra
szegezik, aki a hírek szerint az előző nap óta tartózkodik a falon. A
filmkamerák teleobjektívjei az északnyugati gerinctetőn is a falra
irányulnak, várva a szólómászót. De csak nem érkezik… Miért nem jön?
Ezt találgatja mindenki, a két bécsit rég elfeledték.
Holott Gstrein és Drachsler nem többet és nem kevesebbet tervez, mint
hogy „direktben” másznak fel az Eiger falán. Pontosan abban a vonalban,
amelyet Sedelmayr és Mehringer talált ki, és amellyel különböző
kötélpartik azóta már megpróbálkoztak: a Halálbivaktól egyenesen fel a
Pókig. A Superdirettissima ideje azonban még nem jött el. Mindenki nagy
ívű, harmonikus vonalakban gondolkodik, miként az a hegyet és a
hegymászás szellemét megilleti.
A direkt megmászás kísérlete során Gstrein és Drachsler magasabbra
jut fel, mint korábban bármely más kötélparti. Már csak egy egészen rövid
szakasz – alig több egy kötélhossznál – választja el őket a Pók alsó
peremétől. Ez a rövid szakasz azonban járhatatlan a számukra. A szikla
teljesen eljegesedett. És most, hogy már elmúlt dél, percről percre nő a
kőomlásveszély. Nehéz a döntés. De nincs más választás: vissza!
Valamivel három óra után a két bécsi újra a Vasalón van. Fáradtak,
elcsigázottak, átfagytak, de nem törtek meg, mindössze egy tapasztalattal
lettek gazdagabbak. Óvatosan tapogatóznak lefele, rézsútosan a Harmadik
jégmezőn át a Rámpára.
A rámpán elhelyezkedő bivakhelyen, az Ezüstárok alatt, a második,
szabad ég alatt töltött éjszakájukhoz készülődnek. Kemény nap volt ez,
veszélyes, de jó nap, mert mindketten a legjobbat nyújtották, ami csak
tőlük tellett.
Augusztus 2-án aztán lassan, ahogyan a fal viszonyai megkívánják,
másznak tovább a vízeséskémény irányában. Az áthajlás annyira el van
jegesedve, hogy a nehéz Terray-változattal kell megpróbálkozniuk. A
Mállékony párkány, a Mállékony repedés és az Istenek traverze is
kegyetlen állapotban van. Szürke maga a Fok is, feketéllik a kőomlástól,
amely nyomot hagy a jégen. Nem, a Pókon ma nem lehel keresztülmászni.
Gstrein és Drachsler a cseh variációval próbálkozik. A Pókot bal
oldalról határoló, sziklás élen másznak fel, kötélhosszról kötélhosszra.
Fent megint bal fele harántolnak, tovább haladnak a kivezető repedések
irányában. Már besötétedik, de még mindig másznak, eltévednek, kötélen
visszaereszkednek, újra másznak felfele. Végre találnak egy bivakhelyet,
egy kis standot, néhány biztosítószöget. Így akarják az éjszakát eltölteni.
Dúl a vihar, havazik, fagy. Ez már ítéletidő! S habár hideg van, és esik
a hó, zivatar közeledik. Az Eigerbe, a felhőknek ebbe a megakasztójába,
megállás nélkül csapdos a villám: a mennydörgés vele egyszerre
hallatszik. És e villámok némelyike a jég-, hó- és vízcsatornákon fut lefele.
Nyúlványaik rátalálnak a hegymászók vastárgyaira, átnedvesedett
öltözékére, testére. Az áramütések olyan erősek, hogy Gstrein és Drachsler
megremeg tőlük. Mégsem engedik, hogy a kétségbeesés megbénítsa őket.
Akaratukat helyezik szembe mindazzal, ami az élet ellensége.
Akaratuknak és szívósságuknak még másnap is, egész nap ki kell
tartania. Elborzasztó méretű a jegesedés a kivezető repedésekben,
kegyetlen a vihar. A hideg behatol a védelmező ruharétegek alá. Mégis:
centiméterről centiméterre küzdik le az Eiger falának utolsó háromszáz
méterét. Délután öt órakor a csúcson állnak. Éjszaka visszatérnek az
emberek közé. 1962. augusztus 3-án.
Nagy teljesítmény volt az Eiger falának ez a huszonötödik
megmászása, amely július 31-én, a jó kezdet napján indult.
1962. július 31-e azonban egyszersmind a rossz vég napja is. 1962.
július 31-én zuhan le az Eiger faláról, és hal szörnyet Adolf Derungs. Az
övé volt a második szólómászási kísérlet. A második, amelynek halálos a
végkimenete.
Még jól emlékszünk Adolf Derungsra, a graubündeni kőművesre, akit a
hegyek és a hegymászás annyira lebilincselt, hogy még a hegyi vezetői
vizsgát is letette. Adolf Derungsra, aki Lukas Albrecht társaságában
minden bizonnyal a legeredetibb módon mászta meg – tizenhatodikként –
az Eiger északi falát: ők azok, akik télikabátot vittek magukkal. Mi
késztette most arra, hogy újra próbálkozzék a fallal? Méghozzá
egymagában.
Egyesek azt állítják, hogy Adolf Derungs csak azért indult útnak, hogy
bebizonyítsa: igenis, lel lehel egyedül is mászni a falra, az Eiger fala nem
Halálfal. Mások úgy okoskodtak, hogy hegyi vezetőként akart ismertté
válni, és így akarta a maga turistákból álló vendégkörét a jövőben
biztosítani.
 De hagyjuk a spekulációkat. Nézzük a tényeket, akármilyen keveset
tudunk is. Ezen a július 31-i napon Derungs a Fecskefészekig akart
felmászni. Augusztus 1-jén aztán, lehetőség szerint egy nap alatt, tovább a
csúcsig. Annyi biztos, hogy augusztus 1-jén már a reggeli órákban ott
várakoztak az északnyugati gerinctetőn a Trenker-film operatőrei, hogy
felvételeket készítsenek a szóló-mászóról a falon. Nagyon is szívesen
vették volna ezeket a képeket, hiszen a forgatókönyv szerint is szerepelnie
kellett a filmben egy szólómászónak.
Ám a kamerák hiába várakoztak. Derungs nem tűnt fel a látómezőben.
Még a Hinterstoisser-haránt előtt a mélybe zuhant. A holttest helyzete
szolgált erre bizonyságul. Az én véleményem szerint Derungs ezen a
gyengén eljegesedett terepen csúszhatott meg, és így történt a
szerencsétlenség. A hegymászás történetében százával akad példa az ilyen
balesetre.
 Katasztrófák árnyékolják be a sikereket
Csak néhány napnyi időt engedélyez az Eiger fala az embereknek, hogy
kiheverjék a sokkot, amelyet Adolf Derungs halálos kimenetelű zuhanása
okozott. Augusztus 11-én, azaz alig egy héttel az után, hogy a
szerencsétlenül járt graubündenit megtalálták, hat olasz vág neki a fal
megmászásának. Nekik hét napon belül sikerül huszonhetedikként és
olaszként elsőnek feljutni a csúcsra. Az itáliai mászóhatost, amelyhez
Pierlorenzo Acquistapace, Armando Aste, Gildo Airoldi, Romano Perego,
Franco Solina és Andrea Mellano tartozik, s amely eredetileg két
mászóhármasból állt, a Második jégmezőn megelőzi az Almberger-parti –
a „huszonhatodik” –, jóllehet az két nappal később szállt be a falra.
Almberger és barátai, Adi Weissensteiner, Klaus Hoi és Hugo Stelzig,
valamennyien Stájerországból érkeztek, tökéletes mesterségbeli tudásról
tesznek tanúbizonyságot a mászás során. Azt is bebizonyítják, hogy a nagy
falon mindenütt lehetséges az előzés. Még egy mászóhatos mellett is el
lehet haladni. Almberger, aki pontosan megfelel az angol he is a good
sportsman kritériumainak, azaz „derék fickó”, feltehetően két okból
vállalkozott a mászásra. Először is szeretné a falat nyáron és a kötél elején
haladva megismerni (mint ismeretes, Almberger a téli megmászást
végrehajtó csapathoz tartozott), másfelől viszont az Eiger-filmhez sürgősen
szükség van még a falon készített élő felvételekre, s Walter most Trenker
stábjához tartozik.
A biztonság kedvéért magával viszi megbízható stájerországi barátait
is. A Második jégmezőről teleobjektívvel készítendő felvételekből,
amelyen mozgó hegymászóknak kellett volna szerepelniük, ezúttal semmi
sem lesz. Mert a filmben egy kötélpartira vagy egy szólómászóra lett volna
szükség, nem pedig alpinista búcsújárók gyülekezőhelyére, amilyennek a
Második jégmező augusztus 13-án mutatkozott. Egyszerre tíz ember!
Egymás fölött, alatt és mellett. Walter Almberger, a hegyek embere, ez az
Eisenerzi-Alpokból érkezett hegymászó és hegyi vezető, újra hegymászó
klasszisnak bizonyul. Biztonsággal felviszi mászótársait a csúcsra, holott a
Vasalón töltött első, valamint az Istenek traverzének végében töltött
második bivak nem valami kellemes.
 Egyszerre tíz ember a falon? De hiszen ez szükségállapot! Valójában
azonban fokozatosan ez tűnik már normálisnak 1962-nek ezen a hektikus
nyarán. Augusztus 19. és 23. között akad egy olyan nap is, amikor
összesen tizenhat hegymászó tartózkodik a falon: svájciak, osztrákok,
németek, spanyolok és az első amerikai (John Harlin). A csúcsot augusztus
22-én, illetve 23-án csak tíz mászó éri el. De nem történik
szerencsétlenség. Ismét bizonyságot nyert, hogy a jó hegymászók a fal
bármely pontján képesek visszafordulni. Hatan ezt meg is teszik.
A többiek mintaszerűen összetartanak. A három kötélparti – Felix Kuen
és Dieter Wörndl (Ausztria), Konrad Kirch és John Harlin (Németország
és USA), valamint Josef Jauch, Franz Gnos és Josef Zurfluh (Svájc) –
egymástól függetlenül és különböző időpontokban éri el a csúcsot. De
mindenki megvárja a többit. így lesz aztán ebből a közös, huszonnyolcadik
megmászás. John Harlinról, az első amerikairól még hallunk majd.
A huszonkilencedik megmászásra a következő napon kerül sor. A
csúcsot ezúttal két osztrák, Hans Hauer és Nikolaus Rafanowitsch éri el.
Derék, megfontolt, sőt óvatos mászók. Nincs tapasztalatuk a Nyugati-
Alpokat illetően, és kicsit talán az erőnléti tréningjük is kevés volt. Annál
többre kell értékelnünk teljesen egyedül, minden segítség nélkül elért
eredményüket az Eiger mostoha viszonyai közepette. Megérdemelték azt a
kis ünnepséget, amellyel hazatértük után szülővárosuk, Gmunden elöljárói
és lakosai fogadták őket.
A hiányzó erőnléti tréningről a „harmincadikak” megint csak nem
panaszkodhattak. Gyorsabban szinte már nem is mehetne. Náluk gyorsabb
csak Erich Waschak volt tizenkét évvel azelőtt. Még Hilti von Allmen sem
volt gyorsabb egy évvel korábban. Az 1962. augusztus 29-30-i kötélparti
nyilvánvalóan e jelszó szerint cselekedett: „Amit Hilti tud, azt tudja Paul
is.” Vagyis Paul Etter, Hilti mászótársa a Matterhorn északi falának első
téli megmászása során.
Az Eiger falán külön kötélpartiban vettek részt. Ámde a svájci
mászópáros, a hegyi vezető Paul Etter és a másik hegyi vezető, Martin Epp
is rohammenetben veszi be a falat. Beszállás a hajnali szürkület
kezdetekor. Bivakolás az Istenek traverzén. A rá következő napon
déltájban: csúcs.
 Milyen gyorsan változnak is az idők… Nem a svájci hegyi vezetők
voltak annyira mérgesek mindenkire, aki csak megpróbálkozott a fal
megmászásával? Mindaddig, amíg az első svájci megmászás nem sikerült.
Mostanság a svájci alpinisták más országok „extrém mászóival” már
nemcsak felveszik a versenyt, de a fiatal svájci hegyi vezetők mindenütt
rekordidőket állítanak fel. Eközben pedig mégsem kockáztatnak soha.
Vajon az Eiger fala tényleg mégis biztonságos hegyi túra lenne abban
az esetben, ha tekintettel vagyunk valamennyi biztonsági intézkedésre? Az
emberek valósággal megrészegedtek a svájci rohamozók stílusától és
időeredményétől. Én is ezt tettem. És eközben átugrottam egy szomorú
napot. A fiatal nemzedék valamennyi hegymászójának nagyon szomorú
napját. A bécsi hegymászók egy feledhetetlenül szomorú napját: 1962.
augusztus 27-én Diether Marchart zuhant le az Eiger faláról, és szenvedett
halálos balesetet. Övé volt a harmadik kísérlet az Eiger szólóban történő
megmászására, és az övé is halállal végződött.
Az Első és a Második jégmező közötti átmenetnél csúszott meg,
majdhogynem magával rántott egy müncheni kötélpartit. Nem sokkal
korábban előzte meg őket. Barátságos mosollyal hárította el a müncheniek
felajánlását, hogy kösse be magát ő is a kötelükre:
– Nem, köszönöm. Talán később, ha nehezebb lesz.
A müncheniek szerették volna tudna, ki ő, honnan jött. Diether megint
csak mosolyog:
– Bécsi vagyok.
Ennyi. Még csak be sem mutatkozott. Mert akkor mindenki tudta
volna: ő a Matterhorn északi falának szóló megmászója. Ő az, aki télen
megmászta a Dachstein déli falát. Ő a Distaghil Sar, a Föld addig még
érintetlen legmagasabb hétezres csúcsának az első megmászója. Ő
Ausztria egyik leghíresebb hegymászója, habár még csak alig huszonkét
éves. Diether Marchart a Kleine Scheideggen, a szállodában sem saját
nevén jegyezte be magát a vendégkönyvbe, mert akkor mindenki rögtön
tudta volna: egyedül fog kísérletet tenni az Eiger megmászására. Diether
nem akart feltűnést kelteni. Alkalmasint azok közé tartozott, akik a
magányban és magukból merítik erejüket, akiknek, mielőtt valamit
elhatároznak, magukkal kell tisztába jönniük. Ha ellenben az elhatározás
megszületett, akkor sem babérkoszorúkra, sem gyászbeszédekre nincs
szükségük előlegképpen.
Diether Marchart „Georg Winkler” néven vezette be magát a
scheideggi vendégkönyvbe. Nekem ez a gesztus arra utal, hogy lelke
legmélyén romantikus kölyök volt. Georg Winkler – az alpinizmus
klasszikus korszakából! Legeredetibb példája volt a magányos
hegymászónak, aki nem csak a Dolomitokban található Rosengarten
merészen magasba törő Vajoletturm mászta meg elsőként egyedül, de akit
aztán szintén egy magányos túra során temetett maga alá a hócsuszamlás
1889-ben a zermatti Weißhorn nyugati falán. Mindössze tizenkilenc
esztendős volt!
Kurt Maix vélekedik így Diether Marchartról írott megemlékezésében:
„…a teljesítményre nem a feltűnési vágy sarkallta. Ellenkezőleg: a
feltűnés csak kellemetlen ráadás volt számára. Ez a rokonszenves,
kölyökképű fiatal diák, aki egy érett férfi akaraterejével és
ítélőképességével, ugyanakkor egy művész érzékeny lelkületével
rendelkezett, a gentleman mintaképe volt… Amikor Diether három évvel
ezelőtt, tizenkilenc esztendősen, egyedül megmászta a Matterhorn északi
falát, eleinte egyáltalán nem beszélt senkinek a sikeréről. Attól félt, hogy
klubtársai a magára vállalt kockázatot könnyelműségként értelmezhetik.
Marchart azonban nem volt könnyelmű. Művészi lélekként minden
veszélyt előre átélt képzeletvilágában. Ez nem csökkentette bátorságát,
csak növelte lélekjelenlétét.”
Csakhogy a bátorság és a lélekjelenlét egy zuhanó testen mit sem segít.
Szétzúzott tetemét nem sikerült azonosítani. Mindössze a jobb kéz
megcsonkított ujjai alapján lehetett felismerni: azoknak a fagyásoknak a
nyoma volt ez, amelyeket a Distaghil Sar megmászása során szenvedett el.
A sírja Grindelwaldban található.
Még ugyanabban az évben, augusztus 30-31-én sikerül Chris
Boningtonnak, ezúttal Ian Clough társaságában – aki Don Whillans
helyére lépett, és most Bonington mászótársa – a fal harmincegyedik,
egyben első brit megmászása. Ian Clough maga meséli el az északi fal első
brit megmászásának történetét:
„Augusztus 28-án este zihálva és izzadtan értünk el egy alacsonyan
fekvő falmélyedést, amelynek az alján némi homok volt. Egy órán belül itt
az éjszaka, és itt mindketten kényelmesen lefekhetünk, ezért a Nehéz
repedés alatt bivakoltunk. A hirtelen döntés, a pénz utáni hajsza, hogy
megvehessük a vonatjegyeket, a kora reggeli vonat – mindez már messze
tűnt. A falat feketének és száraznak láttuk, amint Grindelwaldhoz
közeledtünk, és tudtuk, hogy megérte az utazást. A lányra gondoltam
abban a könyvesboltban, ahol Harrer könyvéből kimásoltuk a fal leírását.
A legújabb szerencsétlenségek elbeszélésével vissza akart bennünket
tartani: ne vágjunk neki a falnak. Visszaemlékeztem a kovács pillantására,
aki a hágóvasainkat élesítette, a vérfoltokra az alsó sziklaszakaszokon,
amelyek megakasztották a magányosan mászó osztrák, Diether Marchart
zuhanását. Visszaemlékeztem a kétkedés és a tétovázás pillanataira. Most
azonban itt voltunk: Chris Bonington és jómagam. Itt voltunk az Eiger
északi falán, boldogan, elégedetten, és négynapi jó időre volt kilátásunk,
amennyiben beigazolódik, amivel a zürichi időjósok kecsegtettek.
Mögöttünk két kicsiny alak szállt be a falra. Az első közülük a régi,
rögzített kötélen mászott fel a sziklaszegélyhez, nem messze tőlünk. Egon
Modereggerként mutatkozott be, osztrák volt. Aztán megérkezett a társa is:
– Hallo. – Meglepődtünk, hogy angol szót hallunk. – Tom Carruthers
vagyok. – Beszélgettünk egy ideig. Tom skót barátai nem akartak feljönni
a falra. Alpiglenben találkozott az osztrákkal. – És ő mit csinált eddig? –
kérdeztük óvatosan. – Volt a Kaukázusban – felelte Tom. Elképzeltem
magamnak Modereggert, amint épp bemelegítő túrán jár a Kaukázusban.
Nem kedveltük az ilyesmit. Alkalmi ismeretségek, kétes tapasztalat, alig-
alig képesek megértetni magukat egymással. Ostoba egy dolognak tűnt. De
nem mi voltunk felelősek érte. Megegyeztünk abban, hogy együtt
megyünk tovább, ha ugyanolyan gyorsan haladunk. Ők ketten a sarkon túl
bivakoltak.
Chris rázott fel. Türelmetlenül várta a továbbmenetet. Már későre járt,
öt óra volt. Sebtében megreggeliztünk, aztán indulás. Carruthers és
Moderegger éppen mögöttünk volt, amikor a Nehéz repedést másztuk
meg, de nem tudtak velünk lépést tartani. Gyorsan haladtunk előre. Elértük
a Jégtömlőt. Csak most tudtuk igazából felbecsülni, milyen jók a
feltételek, mert a Jégtömlő színtiszta sziklamászás volt. A Második
jégmezőn: – Bármi történjék is – kiáltott Chris –, ne nézz fel! – hivatkozott
tapasztalataira, amelyeket Don Whillansszel folytatott korábbi kísérletei
során szerzett a falon. Egyetlen kő sem esett. A jeget nem borította hó, és
minduntalan az a veszély fenyegetett, hogy a hágóvasak kicsúsznak a rideg
felületen. Egy meredek és rövid sziklafokon át jutottunk el a Vasalóhoz.
Alattunk a jégen ki volt vágva egy párkány, s körülötte szanaszét
felszerelési tárgyak hevertek. Gonosz intelem volt ez: az Eiger nincs
mindig olyan kegyes hangulatban, mint a mai nap reggelén. Chris számára
a látvány különösen keserű emlékeket idézett fel. Felkavarta az előző
hónapban történt tragédiával kapcsolatos emlékeit, amikor az Eiger
kikövetelte a maga első brit áldozatát.
Hamar elűztük a gyászos gondolatokat. Mindenben a jelenre kellett
összpontosítanunk. Elértük a Vasaló hegygerincét, és felmásztunk a
Halálbivakhoz. Visszapillantva két kis fekete pontot láttunk. Tom
Carruthers és Egon Moderegger volt az. Alig, mozogtak. A Második
jégmezőn tartózkodtak éppen, átlós irányban másztak át rajta. Túl messze
voltunk tőlük, semmint, hogy egy jó tanácsot kiálthattunk volna le, s
nekünk magunknak is el kellett hagynunk a veszélyzónát.
A Harmadik jégmező a legmeredekebb, és többé-kevésbé vízszintben
kell áthaladni rajta, hogy elérjük a Rámpát. Mély lépéseket vágtunk, és az
egyik helyen az egyik jégszögtől indulva hosszú ingatraverzet végeztünk,
hogy ezzel is időt nyerjünk. Maga a Rámpa inkább egy meredek mászásra
emlékeztetett a Dolomitokban.
A szikla aránylag jó volt. Örültünk neki, mert technikai értelemben ez
volt a legnehezebb szakasz. Élveztük, hogy megint sziklán lehetünk. A
környezet nem a vad Eiger-fal benyomását keltette, amelyről olvastunk.
Nagyszerű mászás volt az egész.
A fal lábánál fokozatosan vastag felhők keletkeztek, s ezek most fölfelé
kúsztak, eltakarva bennünket a kíváncsiskodó távcsövek elől, s tompították
a havasi kürt búgását is. Megérkeztünk a vízeséshez, ahol a Rámpa
kéménnyé válik szét. Rendszerint ez a mászás legkellemetlenebb szakasza:
jéghideg víz zúdul alá, becsurog a nyakunkba, a ruhánk ujjába, és a rá
következő bivak szomorú képét vetíti előre. Ma azonban nincs víz, ezzel
szemben vékony jégréteg borít minden kapaszkodót. Számunkra ez volt a
legnehezebb mászás: pár centiméter haladás felfele, jeget lekaparni a
következő icipici kapaszkodóról. Egy-két alkalommal a cipő megcsúszott:
a második ember számára izgalmas pillanat! De az elöl mászó figyelmét
teljesen lekötötte a következő mozdulat, arra sem volt ideje, hogy
megijedjen. A második szakaszon a szikla tiszta és száraz volt, ennek
megtétele után értük el a Jégtömlőt, és máris a Rámpa jégmezején találtuk
magunkat.
Hideg volt. Egy második kötélharánt időt takarított meg nekünk,
megkímélt bennünket a fárasztó lépésvágástól, és rajta keresztül értünk
egy lejtős sziklabordázatra a jégtölcsér mellett. Felmásztunk, és izgatottan
néztünk egymásra: vajon hol lehet az Istenek traverzének kezdete? Ezután
fojtott hangokat hallottunk. A köd egy pillanatra valamivel áttetszőbbé
vált, és megpillantottuk az Istenek traverzéhez átvezető Mállékony
repedést.
A traverz elején két mosolygó svájci ült. Paul Jenny és Hausheer néven
mutatkoztak be. Habár még csak délután öt óra volt, már bivakoltak, mivel
egyiküket eltalálta egy kő. Segítségre azonban nem volt szükségük.
Az Istenek traverze majdnem teljesen hómentes volt. A
párkányrendszer végén át kellett haladnunk egy széles jégcsatornán. Chris
épp az első lépéseket kezdte bevágni, amelyeknek a Pók közepén található
kis jégbordához kellett elvezetniük, amikor hirtelen nagy recsegéssel-
ropogással, hatalmas robajjal egy jókora adag kő görgött lefele a
jégcsatornán, és alattunk kizuhant a mélybe. A nap sugara kiolvasztotta a
szikladarabokat aljzatukból. Chris visszajött, és eléggé megrendülten
néztünk egymásra: – Ma éjszaka fagyni fog, bivakoljunk itt. – Ültünk a
szikla peremén, és figyeltük a naplementét. Az éjszaka valóban hideg volt.
Sikerült néhány órát aludnunk.
Elgémberedve és nehézkesen másztunk fel másnap reggel a Pókba.
Jenny és Hausheer, aki a mi nyomunkban haladt, épp mögöttünk volt,
amikor elértük a Pók végét. A kivezető repedéseket egy szűk jéghasadékon
át lehetett elérni. Ez lendületesen tört a magasba, míg áthajlások kusza
összevisszaságában el nem veszett. Megnéztük, mit ír róla a kalauz, és
megállapítottuk, hogy balra egy meredek, jéggel teli kéményt kell
megmásznunk. Chris lassan felmászott. Függőleges volt, és borzasztóan
törékeny, csak a jég tartotta meg helyükön a fogásokat. Messze ez volt a
legnehezebb szakasz. Minden erőmet megfeszítve követtem Christ, majd
az első svájcit felhúztuk a standunkba. Már a fél kötelet kieresztettem,
amikor észrevettem, hogy közvetlenül a Pók fölött vagyunk. Biztos, hogy
inkább bal fele kell tartanunk. Ott mintha lenne is egy út, amely az
áthajlásokat megkerülve vezet. Bosszúsak voltunk, hogy ennyi időt
elvesztegettünk, és kötélen visszaereszkedtünk a jéghasadékba. Nem
nagyon vigasztalt bennünket, hogy a svájciakat mi tanítottuk meg a
kötélen való leereszkedésre.
A kuloár és a kivezető repedések egyre könnyebben mászhatókká
váltak. Hamarosan már sem jéggel, sem hóval nem találkoztunk.
Csodálkoztunk, hogy ezek a kivezető repedések nehézséget okoztak egy
olyan hegymászónak, mint Hermann Buhl. Az Eigeren azonban a
körülmények meghatározó jelentőségűek. Örültünk neki, hogy ennyire
könnyű dolgunk volt. Lekötöttük a kötelet, és magunkban mentünk a
csúcshoz.”
Miért idézem Ian Clough-ot ilyen hosszasan? Azért, mert beszámolója
a számos egyéb híradás között is az egyik legjobban sikerültnek tűnik
számomra. Két nagy tudású, intelligens és felelősségteljes hegymászó, aki
örömét leli a falban és élménye mentes minden fellengzősségtől. Az
eseményeket Clough a jellegzetes brit understatement szellemében adja
elő. Azt a megjegyzést, hogy az útvonalat a könyvemből másolták ki,
különösen örömmel vettem, mert elősegítette a happy endet.
Máskülönben ez az 1962-es év szomorú év volt. Igaz ugyan, hogy a
megmászások számát sikerült harminchétre feltornázni, de a katasztrófák
beárnyékolták a sikereket.
Öt kötélpartinak sikerült a harmincnegyedik, harmincötödik és
harminchatodik megmászás, tagjai nemzetek szerint így csoportosulnak:
négy svájci, három osztrák és egy német.
Szeptemberben két svájci hegymászó, Claude Asper és Bemard
Voltolini elborzasztó leletet talált. A Második jégmező legszélső végében
egy holttestről származó kart és lábat vettek észre. Karl Mehringer
testrészeit találták meg, akiről azt feltételezték, hogy barátjával, Max
Sedlmayrral együtt kimerültségben halt meg a Halálbivakban. Most már
tudjuk – huszonhét évvel később –, hogy csak a visszavonulás során haltak
meg.
A mozgalmas 1962-es évet egy svájci testvérpár, Alfred és Edwin
Brunner mászása, a harminchetedik zárta.
 A tekintélyes bázeli National-Zeitung 1963 januárjában Eiger-Bilanz
(Az Eiger mérlege) címmel cikket közölt az Eiger 1962-es évéről. Ez elég
fontosnak tűnik számomra ahhoz, hogy szó szerint idézzem.
„Nem kevesebb mint kereken száz hegymászó próbált szerencsét az
elmúlt nyáron ezen az ördögi falon. Negyvennégynek valóban szerencséje
volt, és épségben elérte a csúcsot, köztük először olaszok, angolok, csehek,
lengyelek és amerikaiak. Legalább ennyien voltak azok a hegymászók,
akiknek rendkívül nehéz és veszélyes körülmények között vissza kellett
térniük anélkül, hogy feljutottak volna a csúcsra (köztük volt társaival
Loulou Boulaz is, aki első nőként tett komoly kísérletet arra, hogy
leküzdje ezt a falat) És nem kevesebb mint öt hegymászót ért utol a halál
az Eiger északi falán.
Az 1962-es esztendő első áldozata az Eigeren az angol Barry Brewster
volt, akit a Második jégmezőn kő talált el. Július 31-én Adolf Derungs,
graubündeni hegyi vezető próbált szerencsét egymagában. A szerencse
azonban hozzá sem volt kegyes, miként kollégájához, Adi Mayrhoz sem,
akit egy esztendővel korábban a Rámpán ért utol a sorsa.
De nem járt nagyobb szerencsével az Eigeren a szólómászás harmadik
specialistája, a bécsi Diether Marchart sem, aki 1959-ben egymagában
rekordidő, öt óra alatt mászta meg a Matterhorn északi falát. A Második
jégmezőn egy mászópárossal találkozott, amely felajánlotta neki,
kapcsolódjék ő is rá a kötélre. Ő azonban visszautasította ezt, és belefogott
a kötélparti előzésébe. Eközben megcsúszott. Zuhanás közben
megkapaszkodott a két alpinista kötelében, aminek következtében a
vezetőt szintén kirántotta standhelyéről, ám azt a társa meg tudta tartani.
Marchartnak el kellett engednie a kötelet, és halálra zúzta magát. Négy
nappal később a falnak ugyanezen a szakaszán az angol Tom Aston
Carruthers Glasgow-ból, valamint mászótársa, a salzburgi Egon
Moderegger szintén megcsúszott, és halálos balesetet szenvedett. A
szerencsétlenség okát az akkor uralkodó köd miatt nem sikerült
megállapítani. Öt hegymászóval tehát nem volt kegyes a sors.” Eddig a
bázeli National-Zeitung cikke.
Brewstert és Marchartot Grindelwaldban egy kis temetőben helyezték
örök nyugalomra, a legtöbb hegymászót azonban, aki az Eigeren halt meg,
rokonai visszaszállíttatták hazájába. A turisták gyakran teszik fel a kérdést
Grindelwaldban, hogy hol található az Eiger északi falának temetője. Az
itteni lelkész nem szívesen hallja ezt a kérdést. Joggal mondta nekem 1987
tavaszán, hogy a temető a nyugalom helye, nem pedig turistalátványosság.
ÚJABB LEHETŐSÉGEK
 Michel Darbellay
Az 1963. év első megmászását, a harmincnyolcadikat, egy svájci
kötélparti tervezi. A partnerek egyikét Erich Friedlinek hívják – olyan név
ez, amely az Eigeren különösen jól cseng. Bizonyos Erich Friedli volt a
thuni mentőállomás vezetője. Bizonyos Erich Friedli volt az, aki az
acélkötél-szerkezeten leereszkedett a falra, hogy tisztázza az életben
maradt Corti helyzetét. A mentés sikeréhez nagyban hozzájárult a merész
felderítő.
Az az Erich Friedli, aki részt vesz az Eiger-fal harmincnyolcadik
megmászásában, az 1957-es bevetés vezetőjének fia. Ő és társa, Arnold
Heinen 1963. július 30-án napkelte előtt száll be a falra. A fiatal svájci
hegyi vezetők stílusában, nagy iramban haladnak előre, s akkor érik el a
Harmadik jégmezőt, amikor a legvadabb kőomlás tombol.
Ilyen helyzetben két lehetőség van: vagy várni kell, vagy vállalni a
kőomlás kockázatát. Friedli és Heinen a harmadik megoldást választja:
nem is lépnek a Harmadik jégmező területére, hanem fent, a sziklákon át
harántolnak a Rámpához. Ott biztonságban voltak a kőomlás elől. De
ehhez ám mászni is tudni kell! Tovább, a rámpán át, beleértve minden
akadályt. Mállékony perem, Istenek traverze. E rohammenet során
lehagyják a csúcs eljövendő harminckilencedik partit (az osztrák Max
Friedwangert és Friedl Schickert), valamint negyvenedik megmászóit (az
angol Dougal Hastont és a rodéziai Rusty Baillie-t). Mindkét mászópáros
július 29-ának reggele óta tartózkodik a falon. Friedli és Heinen még ezen
a július 30-i napon eljut a kivezető repedésekig. Bivak következik. Másnap
délben fenn állnak a csúcson, amelyet a másik két, lehagyott mászópáros –
legalább ennyire rátermett hegymászók – ugyanennek a napnak az estéjén
ér el.

Az első magányos megmászásra az Eigeren viszont 1963. augusztus 2-

án és 3-án került sor. Ennek azért volt olyan nagy jelentősége, mert
szakított egy mítosszal, amely átokként tapadt a hegyhez: az Eiger falán a
magány gyilkol. Mindazok, akik szólómászás közben veszítették ott az
életüket, bátor emberek és kiváló hegymászók voltak.
 Mielőtt a halk szavú, szerény, addig nem olyan ismert hegyi vezető,
Michel Darbellay sikeresen befejezte volna szólómászását az Eiger északi
falán, egy másik jelölt is Grindelwaldba érkezett. Walter Bonatti volt az, a
világ egyik legjobb hegymászója, aki világoskék sátrát az Eiger lábánál
verte fel, hogy véghezvigye azt, ami őelőtte négy hegymászónak nem
sikerült, vagyis hogy egymagában mássza meg az északi falat. Azoknak,
akik tudtak tervéről, semmiféle kételyeik nem voltak. Ha valakinek ez
sikerülhet egyáltalán, akkor az ő lesz. Tudása, nagy tapasztalata,
nemkülönben azok a teljesítmények, amelyeket már maga mögött
tudhatott, méltóvá tették arra, hogy eséllyel pályázzon e nehéz vállalkozás
megvalósítására. Résztvevője volt az 1954-es, sikeres olasz K2-
expedíciónak, s neve az Alpokban is jelentős mászóteljesítményekkel
fonódott össze. Nem csoda, hogy egy ilyen híres ember nem kezdhette
meg vállalkozását titokban, úgy, hogy senki sem látja. A rádió, a televízió
és a sajtó állandóan a nyomában volt, és csak azt leste, mikor kürtölhet
világgá szenzációs híreket a nagy Bonattival kapcsolatban.
1963. július 28-án, nem sokkal éjfél után beszállt a falra, és berendezte
első bivakhelyét a Második jégmező alsó peremén. Másnap reggelre, egy
túlságosan is meleg éjszakát követően, teljesen megváltozott a helyzet.
Víz, jégtömbök és valóságos kőzápor szorongatták a magányos mászót.
Amikor egy kő eltalálta, a visszatérés mellett döntött. Ez a minden
bizonnyal nem könnyű döntés, amellyel csalódást kellett okoznia a
türelmetlenül várakozó nyilvánosságnak, szellemi nagyságát mutatja.
Ezekkel a szavakkal fordult a kérdőn rá meredő riporterekhez: – Nincs az a
hegy, amely felérne egy emberélettel. – Két évvel később alkalma nyílott
tudásának megmutatására, amikor elsőként jutott fel egyedül a Matterhorn
északi falára, mégpedig a tél kellős középen.
Még nem csengett le teljesen a sajtóban a Bonatti visszatérése miatti
csalódottság, amikor mindössze két nappal később, augusztus 1-jén
megérkezett a szólómászás következő várományosa. Igaz, őneki nem járt
senki a nyomában, nem kísérte a sajtó. A Kleine Scheideggen álló szálló
tulajdonosai – Heidi és Fritz von Almen – ismerte csak a tervét. Nem volt
ő más, mint a fentebb említett svájci hegyi vezető, Michel Darbellay
Valais-ből. Az északi fal nem volt ismeretlen számára, hiszen ő volt az
egyik kísérő, amikor első alkalommal próbálkozott nő a fal
megmászásával, s amikor a vállalkozás négy nap után mintaszerű
visszavonulással ért véget. Michel Darbellay már akkor is tanúbizonyságot
tett felelősségteljes és ésszerű gondolkodásáról. Benne meg lehetett bízni.
Augusztus 2-án, nem sokkal éjfél után Michel Darbellay a Kleine
Scheideggről útnak indul. A hold fénye mutatja, merre menjen, de jól ki is
ismeri magát, és a hajnali szürkület kezdetén már fenn van a Nehéz
repedésnél, ahonnan nyomban tovább is mászik. Nem sokkal a
Hinterstoisser-haránt előtt egy német kötélpartival találkozik, amely
felajánlja neki, hogy csatlakozzék. Michel köszönettel visszautasítja az
ajánlatot. Hogy egyedül akar tovább menni? A két német csóválja a fejét,
majd minden jót kíván neki.
Ezen a napon Fritz von Almennek nincs ideje arra, hogy a
szállóvendégekkel foglalkozzék. Újra és újra a teleszkópja elé ül, hogy
Darbellay-t keresse a falon. Ismer minden métert, pontosan tudja, melyek a
kritikus helyek, sőt azt is, mikor és hol kell éppen lennie a mászónak.
Michel nagyszerű hegyi vezető, így Almen feltételezése szerint már az
Első jégmezőn kell lennie, vagy eljuthatott akár a Jégtömlőig is.
Nyugtalanság fogja el a nézelődőt, amikor a Jégtömlőben azonosítja a
mászópárost. De hol lehet Michel? Még egyszer végigpásztázza az összes
lényeges pontot. Semmi! Felfele irányítja a távcsövet, hogy az eget
kémlelje, s ekkor valami mozgást észlel… a Rámpán. Michel lenne az?
Lehetetlen! De mégiscsak ő az. Nyugodtan és magabiztosan mászik egy
magányos alak a vízeséskémény mellett, az áthajló falszakaszon.
Hihetetlen ez a tempó, hiszen egy elővigyázatos szólómászónak minden
nehéz helyért háromszorosan kell megdolgoznia.
A problematikus hely alján egy különösen erős, úgynevezett
standszöget ver be. A kötelet a standszöghöz rögzíti és egy megfelelő
hosszúságú hurokkal magához erősíti. Most már további szögek
segítségével akár egy áthajtást is leküzdhet, hogy aztán az új helyen, a
megoldott szakasz fölött további standszöget verjen a sziklafalba. Erre
erősíti fel a kötelet, majd ekkor már minden nehézség nélkül vissza tud
ereszkedni. A karabinert és rendszerint a szöget is magával viszi, hogy a
további problematikus helyeken elegendő anyag álljon rendelkezésére. Ezt
követően újra feltornássza magát a magasba. Nagy áthajtásoknál ezt
korábban az ún. pruszikcsomó technikával hajtották végre. Ma erre a célra
mászógépeket alkalmaznak. Gyakori a biztosítás nélküli mászás.
Mindez nagy erőfeszítést és sok időt vesz igénybe, Michel Darbellay
azonban mintaszerű svájci hegyi vezető, aki pontosan tudja, hogy az Eiger
nem tűri a tiszteletlenséget, így semmi szín alatt sem akar kockáztatni:
szólómászásban elsőként akarja elérni a csúcsot. De előbb még további
nehézségekkel kell megküzdenie. Azt a kérdést, hogy vajon elérheti-e még
a csúcsot a sötétség beállta előtt, a korábbihoz hasonló körültekintéssel
dönti el. Elfáradt, és a kivezető repedések közelében bivakol. Némi
késéssel adja az időközben már aggódó Fritz von Almennek a megbeszélt
villogó jelet – ugyanis késik az órája. Erre föl a lelkes megfigyelő is
nyugovóra tér néhány órára.
A tagjai érzéketlenek és merevek, amikor Michel a hajnal első fényei
mellett elhagyja kis bivakhelyét. Kivezető repedések, a csúcs alatti
jégmező, a gerinc… Reggel nyolc órakor Michel Darbellay első
szólómászóként ott áll az Eiger csúcsán.
Nagy személyes siker ez a szerény, rokonszenves Valais-beli
fiatalember számára. Ezenkívül azonban ez a nagy teljesítmény még sok
minden mást is jelent. Michel Darbellay svájci hegyi vezető, és
teljesítménye révén hazája hegyi vezetőit a legjobb alpinisták sorába
emelte. Az ő tette volt a kezdete az ifjú svájci hegyivezető nemzedék
sikersorozatának szerte a világon – beleértve a Himaláját is.
1963-ban az Eiger-fal utolsó sikeres nyári megmászására, a
negyvenkettedikre, augusztus 3-án és 4-én került sor, a a német Helmut
Salger és Horst Wels részvételével. A jó képességű mászópáros a kőomlás
és a hirtelen időjárás-változás ellenére is sikeresen felküzdötte magát.
Augusztus 4-én estre fél nyolckor értek fel a csúcsra, és – ami egészen
szokatlan – az éjszaka folyamán ereszkedtek le a Mittellegi-gerinc felső
szakaszán a Mittellegi menedékházhoz.
Be kell ugyanakkor számolnom egy tragédiáról is. Időközben már nem
csak a nemzetek keltek versenyre egymással, hogy képviselőjük közül
valaki elsőnek mássza meg az Eiger északi falát, hanem egyazon ország
ismert szövetségei is. Egyes népcsoportok képviselői is le akarták aratni az
első megmászás dicsőségét. A katalánokkal kezdődött. Az elismerten
Spanyolország két legjobb hegymászójának tartott. José-Manuel Anglada
és Jori Pons 1962-ben volt olyan józan, hogy nem erőszakolta a fal
megmászását, és visszafordult.
Ezúttal, 1963-ban, két aragóniai akarta megmutatni, mit tud, és
Spanyolország részére akarta leszakajtani a babérokat. Alberto Rabada és
Ernesto Navarro nevét szintén ismerték, főleg sziklamászóként. Nekik nem
voltak anyagi nehézségeik, mint sok más elődjüknek. A Club Montaneros
de Aragón (az Aragóniai Hegymászó Klub) nagyvonalúan támogatta
vállalkozásukat, így minden reményük megvolt arra, hogy tervüket sikerrel
megvalósítsák. Csakhogy az időjárás napokon át rossz maradt, a várakozás
pedig felőrölte idegeiket. Egy hét elteltével végre beszállhattak.
Két japán, Daihacsi Okura és Micuhiho Josin is érzékelte: most
kedvező a perc, itt az ideje a fal megmászásának.
Természetesen mind a négyüket figyelik a Kleine Scheideggről: külön-
külön másznak, és feltűnő, hogy a spanyolok milyen lassan haladnak. De
nem csak ez tűnik fel, hanem az is, hogy fittyet hánynak valamennyi
biztonsági rendszabálynak. Ellentétben a japánokkal, akik a
Fecskefészekben bivakolnak, semmibe veszik a kőomlás legveszélyesebb
délutáni óráit, és mintha mi sem történt volna, másznak tovább.
Mindez nem elég. Este heves zivatarral veszi kezdetét az időjárás
hirtelen változása. Mindenki tudja, mit jelent ez a figyelmeztetés, és a
japánok józanul reagálnak: visszaereszkednek. Miért nem teszik ugyanezt
a spanyolok? Senki sem érti. Talán még tétováznak, várják a következő
napot, habár mindenki, aki ismeri a falat, pontosan tudja, hogy ilyen
időjárási viszonyok mellett egyetlen dolgot lehet csak tenni: azonnal vissza
kell fordulni.
Másnap, augusztus 13-án, reggel a Rámpa kezdetén látják a
spanyolokat. Mindenki, aki a Kleine Scheideggről követi a mászópáros
útját – a von Almen házaspár, Toni Hiebeler, a két hegyi vezető; Guy
Formay és Alfons Darbellay, Mitchel fivére –, elszörnyed, hiszen a két
spanyolnak most már nincs lehetősége arra, hogy visszaforduljon.
Márpedig másznak, erről mindenki aggodalommal teli szívvel
meggyőződhet, egyenesen a vesztükbe. A harmadik éjszakát a
vízeséskémény fölött töltik, és augusztus 14-én ismét látja őket mindenki
tovább mászni. Lassan, végtelen lassan másznak felfele. A rá következő
éjszaka az időjárás még rosszabbra fordul, s ekkor odalent döntés születik
a mentőakció előkészítéséről. Három spanyol hegyi vezető érkezik
Chamonix-ból, a grindelwaldi hegyi vezetők a tapasztalt Hermann Steuri
irányításával már készen is állnak, sőt Grindelwald rendőrfőnöke, Kurt
Schwendener is megérkezett a Scheideggre: rádiótelefonon próbálnak meg
kapcsolatot felvenni a két spanyollal.
Schwendener úr volt olyan szíves, és rendelkezésemre bocsátotta ennek
az Eigeren történt tragédiának a hivatalos rendőrségi jegyzőkönyvét. A
jelentés a maga objektivitásában, letisztultságában, pontosságában és
tárgyszerűségében annyira érdekesnek tűnt számomra, hogy szó szerint
átemeltem könyvembe.
 A kantonrendőrség jegyzőkönyve
Halálos kimenetelű szerencsétlenség az Eiger északi falán, Grindelwald
község, az 1963. augusztus 11., vasárnap és 1963. augusztus 16., péntek
közötti időszakban.
1. Navarro-Castan, Ernesto, szül. 1934. július 24., Duenealderas,
spanyol állampolgár, nőtlen, lak. Latassa, 24 (Spanyolország), valamint
2. Rabada-Sender Nicasio, Alberto, szül. 1933. február 13., Zaragoza,
spanyol állampolgár, nőtlen, lak. Sildefonso, 24 (Spanyolország).
1963 augusztus 11-én, vasárnap, kora reggel jó időjárásban szállt be a
két spanyol hegymászó, Navarro-Castan Ernesto és Rabada-Sender
Nicasio Alberto, az Eiger északi falára. Augusztus 11-ről 12-re,
vasárnapról hétlőre virradó éjszaka odalent bivakoltak a Jégtömlőben.
Vasárnap áthaladtak a Második jégmezőn, és az 1963. augusztus 12-ről 13-
ra, hétfőről keddre virradó éjszaka a Vasalón bivakoltak. Kedden
felmásztak egészen a Rámpáig, ahol az 1963. augusztus 13-ról 14-re,
keddről szerdára virradó éjszaka bivakoltak. 1963. augusztus 14-én,
szerdán, bekövetkezett a már hétfő óta várt rossz idő, és az Eiger északi
falán havazott. A két hegymászót 1963. augusztus 14-én este még rövid
ideig látni lehetett a Pókon, ámde ezt követően az északi fal újra ködbe
burkolózott. 1963. augusztus 15-én, csütörtökön igen rossz volt az idő, és a
3000 métert meghaladó magasságban szakadatlanul havazott. A két
hegymászó sorsát illetően semmiféle megfigyelést nem lehetett tenni.
Mentési kísérletek:
1963. augusztus 15-én, csütörtökön délben Hiebeler Toni, német
hegymászó Münchenből, két olasz és két angol hegymászóval beszállt az
Eiger nyugati szárnyán, de hiába próbálkozott azzal, hogy
telefonkapcsolatot létesítsen a két spanyollal. Mivel sem látni, sem hallani
nem lehetett őket, s mivel az 1963. augusztus 15-ről 16-ra, csütörtökről
péntekre virradó éjszaka még erősebben havazott, fel kellett tételeznünk,
hogy a két hegymászónak, amennyiben még él, sürgős segítségre van
szüksége. Ezen okból egy kb. 20 grindelwaldi és lauterbrunneni hegyi
vezetőből álló mentőalakulatot mozgósítottunk, amely 1963. augusztus 16-
án reggel a Kleine Scheideggre ment. Tiszta reggel volt, és a Kleine
Scheideggről távcsövön át egy mozdulatlan alakot lehetett látni a Pók felső
részében. Az ellenfény következtében azonban nem lehetett teljes
bizonyossággal megállapítani, hogy vajon a két alpinista egyike-e az. A
hegy nyugati szárnya felől semmi sem látszott. Mivel az Eiger erősen el
volt jegesedve, illetve be volt havazva, és a mentőakció igen nehéznek
mutatkozott, a bevetés vezetője, Steuri Hermann, úgy döntött, hogy
helikopterrel állapítja meg, él-e még a két hegymászó, nehogy
fölöslegesen veszélyeztesse a mentőalakulatot. A Svájci Repülőmentő
Ügyelet szintén jelen lévő főnöke, Bühler úr, Sittenből egy helikopterrel a
Kleine Scheideggre vezényelte egyik pilótáját, Hermann Geigert. A pilóta
kb. 11.00 kor szállt lel Bühler úrral, valamint Thommen Eduard hegyi
vezetővel felderítő repülésre a Kleine Scheideggről. Megállapították, hogy
mindkét spanyol meghalt: kb. húszméternyire egymás fölött lógnak a
Pókban. Azt a benyomást keltették, hogy kettejük közül az alább lógó
belezuhant a kötélbe.
A szerencsétlenség oka:
A szerencsétlenség részben a rossz időre vezethető vissza. A
szerencsétlenül jártak a kedvezőtlen időjárás-előrejelzés ellenére is
elkezdték a mászást az Eiger északi falán. 1963. augusztus 12-én erősen
felhős volt az ég, és mindenki számára nyilvánvalónak tűnt, hogy másnap
esni fog az eső. Két japán hegymászó is tartózkodott a spanyolok fölött a
falon. Ők az időjárás-változás miatt a visszatérés mellett döntöttek, ami a
Második jégmezőről még aránylag könnyen megvalósítható.
Megmagyarázhatatlan okból a szerencsétlenül jártak tovább másztak. Ez
azzal a következménnyel járt, hogy szerdára hóesés és rossz körülmények
vártak rájuk. Miként a hozzáértő megfigyelők megállapították, a két
hegymászónak nem volt gyakorlata a hó- és jégmászásban, így a
teljesítménye igen rossz volt. Mindamellett a sziklamászásban jónak
tartották őket. A Második jégmezőn való áthaladás például tíz órát vett
igénybe, amihez 1963. augusztus 2-án Darbellay Michel hegyi vezetőnek
szólómászásban, nagyjából hasonló körülmények között egyetlen órára
volt szüksége.
A holttestek kiszabadítása:
1963. augusztus 17-én, szombaton, ismét elromlott az idő, és az
Eigeren megint esett a hó. Azóta kifejezetten rossz idő volt, és több
alkalommal egészen a völgyig lenyúlt a hóesés övezete. Az Eigeren nagy
mennyiségű friss hó található, aminek következtében a holttestek
kiszabadítása a madridi Federación Espanola de Montanismo (Spanyol
Hegymászó Szövetség) megkeresése ellenére 1964 nyaráig aligha jöhet
szóba.
A holttestek kimentéséről a megfelelő időpontban újból jelentést
küldünk.
KANTONRENDŐRSÉG
Grindelwald (Bern)
Schwendener I. dj. s. k.
 Grindelwald, 1964. január 3.
Vizsgálóbírói Hivatal, Interlaken

Kiegészítő jelentés Navarro-Castan Ernesto és Rabada-Sender Alberto

halálos kimenetelű balesetéhez az Eiger északi falán. A jelentés időpontja:
1963. szeptember 17.

Jelentés a holttestek kiszabadításáról:

1963. december 30-án, hétfőn délelőtt, a Kleine Scheideggről telefonon
közölték velünk, hogy három hegymászó egészen a Vasalóig leereszkedett,
s eközben ráakadt az augusztus derekán a Pókban halálos kimenetelű
szerencsétlenséget szenvedett két spanyolra, Navarro-Castan Ernestóra,
apja n. Gabriel Navarro, anyja n. María Castan, nőtlen, szül. 1934. július
24., Fuencalderas, nőtlen, spanyol állampolgár, rajzoló, lak. Fuencalderas,
Zaragoza prov., Spanyolország, valamint Rabada-Sender Nicasio Alberto,
apja n. Nicasio Rabada, anyja n. María Teresa Sender, nőtlen, szül. 1933.
február 13., Zaragoza, spanyol állampolgár, lak. Zaragoza, Spanyolország.
A holttesteket magukkal vitték. A telefonon történt beszámoló szerint a
három hegymászó december 29-én, vasárnap, a Vasaló mellett
tartózkodott, és ott töltötte a hétfőre virradó éjszakát. Távcsővel
megállapítást nyert, hogy a két holttest az éjszaka folyamán lezuhant, s
jelenleg az Eiger lábánál található.
Erre a jelentésre alapozva, a mentők parancsnoka, Fritz Gertsch
állomásfőnök, Grindelwald, egy mentőcsapatot mozgósított. A
kantonrendőrség körzeti parancsnokát Interlakenben, Weiss
rendőrőrmestert 10.30-kor értesítettük telefonon.
A mentőcsapat 10.38-kor indult vonattal Salzeggre, onnan sílifttel az
Eiger-gleccserhez, majd azt követően sílécen az Eiger falához. 15.45-kor
találtuk meg a két spanyol testének fő darabjait A holttestek részei és a
lezuhantaktól származó tárgyak kb. 500 méteres körzetben szóródtak szét.
A fő darabok, azaz a két törzs az első pillértől nagyjából 100 méterre
keletre feküdt a beszállósziklák alatt. A holttestek darabjait, valamint a
tárgyakat összeszedték, és két hullazsákba pakolták. Ezt követően a WAB
Strätli állomásához szállították, onnan pedig vasúttal Grundba vitték. A
Gertsch taxivállalat szállította tovább a holttesteket kb. 18.30-kor a
grindelwaldi halottasházba.
A halottszemlét az orvos, dr. Steiger úr, hajtotta végre 18.30-kor a
grindelwaldi halottasházban.
A holttestek azonosítása:
Mivel a holttestek erősen megfagytak, a zuhanás következtében
darabokra törtek. Az egyik holttestről, amely Rabada Albertóé, a lábak és
karok mellett hiányzott a fej is. Navarro Ernesto holttestét lábak nélkül
kellett kimenteni, a feje aránylag csekély mértékben zúzódott szét.
1963. december 31-én, kedden, a Federación Espanola de Montanismo
elnöke, Felix Mendez Torres úr egyik munkatársával Grindelwaldba
érkezett. Mivel a szerencsétlenül jártakat mindketten személyesen
ismerték, személyazonosságukat egyértelműen meg tudták állapítani.
Navarrót és Rabadát alulírott 1963. december 31-én vezette be
Grindelwald halotti anyakönyvébe.
A holttesteket 1964. január 3-án szállították Grindelwaldból Zürichbe,
onnan pedig repülőgéppel Madridba.
Az interlakeni bírósággal telefonon történt egyeztetés után a holttestek
kiadatása megtörtént.
Etter Paul, Gantenbein Ueli és Henkel Josef vallomása mellett (1.
Jegyzőkönyv) a mentési akcióval kapcsolatban még az alábbiak
mondhatók el:
Miként azt a Jegyzőkönyv már tartalmazza, Etter, Gantenbein és
Henkel 1963. december 29-én kb. 15.00-kor érkezett a „Pók”-ba. A
fentebb elhelyezkedő spanyol teljesen a biztonsági szöghöz volt szorítva.
Hátizsák volt rajta, a cipőin mászóvasat viselt. Állt, a felsőteste erősen
visszadőlt. Körülbelül csípőmagasságig betemette a hó. Teljes biztonsággal
nem lehetett megállapítani, hogy melyik spanyolról, Navarro Ernestóról
vagy Rabada Albertóról volt szó. Innen a kötél előbb a biztosítószögbe
vezetett, majd le, a másik spanyolhoz. Keresztben feküdt a kötél végében.
Hátizsákját a karja alatt tartotta. A másik karja alatt volt a
hegymászócsákánya. A mászóvasai a hegy felőli oldalon feküdtek a testén,
egyszóval nem voltak rácsatolva. Az alul és a felül elhelyezkedő spanyol
között a kötél megfeszült. A felső holttest melletti biztosítószögön kívül a
lefelé vezető kötél mellett még két jégszög, volt beverve. Ez azt mutalja,
hogy nem – miként általában vélték –a lejjebb megtalált hegymászó volt
előbb felül, ahonnan lezuhant, s ezzel társát a biztosító szöghöz húzta,
hanem hogy ez utóbbi mászás közben halt meg, vélhetően a kimerültség
következtében.
Az 1963. december 30-i mentési akcióban az alábbi személyek vettek
részt:
Jann Fritz, hegyi vezető, Stechelberg
Seiler Fritz, Böningen
Bemet Hans-Rudolf, Grindelwald
Märkle Hermann, Grindelwald
Inäbnit Fritz és fia, Grindelwald
Jakob őv., Kantonrendőrség, Lauterbrunnen
Brand Ldj., Kantonrendőrség, Grindelwald

KANTONRENDŐRSÉG
Grindelwald (Bem)
Brand Ldj. s. k.

Eddig tartanak ezek a hiteles beszámolók, amelyek józanságuk ellenére

is rendkívül drámaiak.
Két kivételes ember neve bukkan itt fel, akivel a továbbiakban még
találkozni fogunk: Fritz Bühleré és Hermann Geigeré. Mindkettejüknek
nagy érdemeik vannak a repülőgépes és helikopteres mentés
kifejlesztésében, amiről az Eigeren alkalmazott mentési módszereket
tárgyaló fejezetben még részletesen szó lesz.
Ha elolvassuk a svájci hegyi vezetőknek a két spanyol holtteste
kimentésével kapcsolatos jegyzőkönyvét, csak sejteni lehet, hogy ezek
mögött az egyszerű szavak mögött mennyi drámaiság és mekkora
áldozatkészség rejlik. Ezek az egészen fiatal fiúk, egyikük épp hogy csak
betöltötte a húszat, Ueli Gantenbein, Paul Etter és Josef Henkel, önként
vállalkoztak a már négy hónapja halott két hegymászó holttestének
rendkívüli veszélyekkel járó kiszabadítására. Már önmagában a Póktól a
Vasalóig történő leereszkedés a kötélen, ahol 300 méter a szintkülönbség,
megmutatja, milyen kiváló hegymászók voltak mindhárman, s hogy
mennyire ismerték a mászás és a kötélen való leereszkedés korszerű
technikáit. A szilveszter éjszakát és újév napját a legnehezebb
körülmények között töltötték a jeges falon. A megelégedettség mellett,
hogy feladatuknak hegyi vezetőként eleget tettek, még azzal is
büszkélkedhettek, hogy bevonulhattak az Eiger északi falának történetébe,
azzal, hogy elsőként teljesítették azt lefele menetben.
Katalónia és Aragónia hegymászóinak vetélkedése 1964 nyarán a
katalánok javára dőlt el. José Angladának és Jordi Ponsnak Barcelonából
sikerült Spanyolország képviselőjeként elsőként feljutnia a falra. A
katalánoké volt a siker, az aragóniaiak ellenben utat mutattak.
Szomorú, ugyanakkor harmonikus és méltóságteljes az 1963. év
végkicsengése. Alig két héttel később kezdődik az új Eiger-év. Sor kerül a
Direttissimára.
 Az első nő, aki megmászta a falat
és a Direttissima
Két német, Georg Ostler és Dietmar Bachstein 1964 augusztusának
elején ötvenre kerekíti a szerencsés kimenetelű megmászások számát
huszonhat évvel az első megmászást követően, és azt megelőzően, hogy az
ötvenegyedikkel valami új veszi kezdetét. Werner Bittner müncheni
villanyszerelő ezúttal egy nővel alkotott mászópárost. Bittner neve nem
volt ismeretlen név. Három némettel együtt, közöttük Peter Siegerttel,
ugyanebben az évben, január 12-én a Sedelmayr-Mehringer-útvonalon
egyszer már beszállt a téli falra, hogy kísérletet tegyen a Direttissimára.
Derekasan megküzdöttek, elsüllyedtek a hóban, de aztán három nap
elteltével, még messze az Első jégmezőtől, fel kellett adniuk. Az
„Eigerwand” állomás védelmezően fogadta őket.
Ezzel szemben Bittner 1962-ben sikerrel járt, amikor a februári nagy
hidegben négy társával együtt vállalkozott a Matterhorn északi falának
megmászására. Paul Ettner és Hilti von Allmen az északi fal útvonalon
keresztül egy nappal korábban érték el a csúcsot. Ennek a nehéz
vállalkozásnak valamennyi lábujjának amputációja volt akkoriban az ára,
de Bittner ennek ellenőre nem hagyott fel az extrém mászással.
Tapasztalt, nagy tudású ember volt tehát az, akire Daisy Voog rábízta
magát. A müncheni titkárnő Észtországban született, szőke volt és sportos
kinézetű, de a Dolomitokat leszámítva nem voltak a Nyugati-Alpokban
hegymászó tapasztalatai. Még ha itt-ott hallani lehetett is olyan
véleményeket, hogy az Eiger sokat veszített nehézségi fokozatából –
időközben ismertté vált minden helye, köteleket és szögeket találni
mindenfele –, a most következő évek ennek sajnos épp az ellenkezőjéről
fognak minket meggyőzni. A hegy támasztotta nehézségek nem
csökkentek. Annál bámulatosabb volt Daisy Voog teljesítménye, akit társa
segített. Három bivakot követően ott álltak fenn a csúcson, a fiatal nő és a
müncheni Bittner.
A következő nagy kihívást, amelynek teljesítése még a jövő zenéje
volt, a Direttissima jelentette.
Vegyük először tüzetesen szemügyre az Eiger északi falának
esésvonalát. Az abszolút, tovább már nem tökéletesíthető, lentről kiinduló
közvetlen útvonalat Sedelmayr és Mehringer választotta: a vonalvezetésük
egészen a Halálbivakig, sőt valamivel még a fölé nyúlt fel. Gstrein és
Drachsler még magasabbra jutott, jó kötélhossznyira fel, a Pók alsó
pereme fölé. Ha magába a Pókba is lehetséges lenne az eljutás azon az
útvonalon, ahol Ettner és társai ereszkedtek le kötélen a két spanyol
holttestének kiszabadítása során, akkor végig sikerülne tartani az egyenes
vonalat. Nem volt szabad azonban eltérni a Póktól, és rézsútosan bal fele a
kivezető repedéseket követve haladni a csúcs jégmezejének és a
Mittellegi-gerinc középső részének irányában, hanem inkább jobb fele, a
csúcs alatti sziklafalon kellett valamiféle kijáratot találni. Az Eiger
csúcsának sziklafala alatti területen az utak után kutatva a mászás
mindenképpen rendkívül nehéz és veszélyes lesz. Mesterséges
segédeszközök nélkül itt aligha lehet majd boldogulni. Feltehetően még
fúrt szögre is szükség lesz, vagy ha bivakolni kell ezen a területen, akkor
az éjszaka csak függőágyban vészelhető át.
A megvalósítani szándékozott Direttissimát akkor is felismerhetjük, ha
erős távcsövön át kémleljük a falat. Mindenekelőtt azonban akkor látható,
ha késő délután a nap olyan ferdén süt, hogy láthatóvá válnak a sima falon
a kiugrók és a hasadékok. Ilyen plasztikus metszethatást előidézhet a hó is,
amely itt-ott fennakad. Ám Werner Biltner és társai nem ezért vállalkoztak
télvíz idején a Direttissimára. Azért tették, hogy megelőzzék a
vetélytársaikat.
Térjünk azonban vissza az elgondolt Direttissimához. Az alsó rész
bejárását Sedelmayrtól és Mehringertől már nem lehet elvitatni. De mi jön
a Második jégmező után? Kövessük a felső szegélyét, de ezúttal ne a
Vasaló szikláinak irányában, hanem jobbra, nyugat felé. Itt egy olyan
sziklaalakzatra bukkanunk, amely akár második Vasalónak is tekinthető
lenne. És erről a helyről rézsútosan visz balra fölfelé egy bevágás a sima
falon; nevezhetnénk akár második Rámpának is. Valamivel magasabban
pedig egy meredek vagy teljesen függőleges sziklák közé ágyazott hómező
található, amely bizonyos értelemben a második Pók is lehetne. E fölött
azonban már csak a sima sziklák látszanak, és még csak halvány jele
sincsen kivezető repedéseknek.
Talán valamely pilléren át lehetséges lenne a kijutás az északnyugati
gerinc felső része felé. Csakhogy ez is szépséghiba lenne. Az abszolút
Direttissima esetében a hópárkánnyal koronázott jégfalon át kellene
feljutni. Kellene? Feljutnak! Egészen bizonyosan fel fognak jutni. A
fejlődés feltartóztathatatlan. Az idő megérett a Direttissimára.
Néhány évvel korábban bukkant föl először Európában egy kiváló
amerikai hegymászó, John Harlin a neve. Ragyogó küllemű, szőke
fiatalember, vadászbombázó pilóta Kansas Cityből, telis-tele
önbizalommal és csalhatatlan ösztönnel a nyilvánosságot, valamint a
látványos megjelenést illetően. A szerény és halk szavú német Konrad
Kirchhel már 1962 augusztusában megmászta a Heckmair-útvonalon az
északi falat. Eredetileg Tenzing Norgaj serpát akarta megnyerni e
vállalkozása számára, aki épp ebben az időszakban a Svájci Hegymászó
Klub vendégeként Grindelwald-ban tartózkodott. Képzeljük csak el: az
első amerikai az Eigeren a Mount Everest híres első megmászójának,
Tenzing Norgajnak a társaságában… Ez lett volna csak a szenzáció a
világsajtó számára, a becsvágyó Harlinnak pedig valóban kapóra jött
volna.
Tenzing a Himalája azon úttörőinek volt egyike, akik már egészen
korán kötél, hágóvasak és oxigénpalack alkalmazása nélkül másztak.
Jómagam 1948-ban ismerkedtem meg, vele, amikor Giuseppe Tucci
professzor, a neves Tibet-kutató kíséretében Lhászába érkezett.
Az Eiger északi fala
Heinrich Harrer és Anderl Heckmair a fal lábánál
Heinrich Harrer a grindelwaldi helytörténeti múzeum teraszán. Kezében 1938-
ban használt hátizsákja.
A háttérben az Eiger
Ünnepség Alpiglenben az Eiger északi falának első megmászása
ötvenedik évfordulója alkalmából: Heinrich Harrer és Anderl Heckmair az
emlékkő
leleplezésének pillanatában
Az Eiger északi falának teljes megmászása: Heinrich Harrer
a Hinterstoisser-harántban
 Fritz Kasparek a Hinterstoisser-harántban. Jobbra a haránt tényleges
dőlésszöge, balra egy túlzott dőlésszöggel készített felvétel, miként az
egyes Eigerről szóló könyvekben látható
Pihenő a Fecskefészekben. Heinrich Harrer azt a vajas kenyeret
majszolja, amelyet édesanyja kel héttel korábban adott neki útravalóoul a
hegyi túrára. Tőle balra egy negyven méter hosszú tartalék kötél, amelyet
egy esetleges visszavonulás esetére tett félre.
HEINRICH HARRER

Minden ezen az egyetlen szögön függött Heinrich Harrer

és Fritz Kasparek első bivakja során.
HEINRICH HARRER

Anderl Heckmair és Wiggerl Vörg első bivakjuk során a

rámpában.
A tökéletes felszerelés fontos részét képezi a papucs.
 Második bivak a Rámpán. Heinrich Harrer teát főz. Egy régi
síanorákot visel

HEINRICH HARRER

Pillantás lefelé a Pókba a vihar elmúltával. Az előtérben Fritz

Kasparek, amint épp eléri a Pók felső peremét. Heinrich Harrer balra,
lejjebb látható a meredek jégmező kellős közepén
 Balra fent: Heinrich Harrer és Fritz Kasparek a harmadik bivakban
Jobbra fent: Lavinák súrolják a kötélpartit a harmadik bivakban a Pók
felső peremén
Lent: 1938. július 24. estéjén az Eigergletscher Szálló fölött
a fal sikeres első teljes megmászását követően (balról jobbra): Heinrich
Harrer,
Fritz Kasparek, Anderl Heckmair és Wiggerl Vörg
 A fal első meghódítói (első sor balról jobbra): Vörg, Harrer,
Heckmair és Kasparek

A “Falak fala”, amely napjainkig magával ragadja a

hegymászókat.

ONVEIZFR FERNSEHEN DRS/MARCUS GYGER HEINRICH

HARRER
A Fehér Pók a fal felső szakaszán, balra lenit az Istenek traverze,
balra lent a kivezető repedések, amelyek a csúcson található
jégmezőhöz nyitnak utat
Thomas Bubendorfer, aki a falat mindössze négy óra ötven perc alatt mászta meg
a Második jégmezőn
Heinrich Harrer és Arnold Glatthard 1998-ban az Eiger első megmászásának hatvanéves jubileuma alkalmából.
Arnold Glatthard az 1936-ban bekövetkezett tragédia egyetlen, még élő szemtanúja
Anderl Heckmair és Heinrick Harrer az Eiger előtt

Samuel Brawand egy Grindelwaldban kovácsolt csákányt nyújt át a hegy első

megmászóinak a negyvenéves évforduló alkalmából 1978. július 24-én
Heinrich Harrer és a dalai láma, akivel életre szóló barátság köti össze,
Dharamszalában
 Nagy lelkesedésünkben megbeszéltük, hogy együtt megyünk el az
Eiger északi falához, cserében viszont ő megosztja velem a Himaláján
szerzett tapasztalatait – ekkor már többször feljutott a 8000 méteres
magasság fölé. Terveztük azt is, hogy együtt próbálkozunk meg
Szikkimben a Kancsendzöngával, mert ez idő szerint nyolcezres csúcsra
még senki sem jutott fel. Amikor aztán el kellett hagynom Lhászát, mivel a
kínaiak megszállták Tibetet, Tenzinggel új hazájában, Dardzsilingben
találkoztam. Az anyja mellesleg Lhászából származott, apja a Mount
Everest északi lábánál fekvő Rongbukból. Ennek a hegységnek a révén tett
szert világhírnévre, amikor Edmund Hillary társaságában 1953-ban
elsőként mászta meg a Mount Everestet. Gyakran vendégeskedtem
Tenzing dardzsilingi házában, amely zsúfolásig tömve volt a világ
legkülönbözőbb tájairól származó emléktárgyakkal és ajándékokkal. Nagy
hegymászó és szerény ember volt; sajnos 1987-ben meghalt.
Természetesen a Mount Everesten aratott sikerét követően meghívták
valamennyi országba, amelynek csak köze van a hegymászáshoz, és
beutazta az egész világot.
A véletlen akarta tehát így: épp ebben az évben, 1962 nyarán, amikor
John Harlin a maga felderítőútjait járta az Eigeren, Tenzing épp akkor
tudta megvalósítani nagy vágyát, amelyet Lhászában folytatott
beszélgetésünk óta dédelgetett, nevezeten azt, hogy közelebbről
megismerkedjék az Eiger északi falával. John Harlin megragadta tehát a
kedvező alkalmat, és Tenzing társaságában felmászott az Eiger nyugati
oldalán, ahonnan tanulmányozni lehet az északi falat. A tapasztalt
hegymászónak elegendő volt egyetlen pillantás, hogy közölje John
Harlinnal: nem vállalkozik a mászásra. Ez itt nem neki való. Az ő erőssége
a kitartásban rejlett a Himalája hó és jég fedte hatalmas magasságaiban.
John Harlin nem elégedett meg azzal, hogy ő volt az első amerikai az
Eigeren. Ő többet akart. Ő akart lenni az első, aki a falat függőlegesen,
egyenes vonalban, a Direttissimán mássza meg. Néhány évig eltartott, míg
ezt az álmát megvalósíthatta. Az Eiger és a gondolatai nem hagyták
nyugodni. Ő maga sem tudta már pontosan, 1962 óta hányszor állt a fal
előtt, tanulmányozva annak viszonyait, hányszor kellett félbeszakítania
mászási kísérleteit, és hány különböző partnerrel próbálkozott. 1964
februárjában, mindössze néhány hónappal a német Werner Biftner
kísérletét követően, John Harlin négy olasz társaságában szállt be a falra.
Ámde az öt hegymászó még az Első jégmezőig sem jutott fel. Hóvihar tört
ki, és a vasúti alagút nyílásán át menekültek.
1966 elején négy hegymászóból álló csoportja startra készen várta a
Direttissima teljesítését. John Harlin, valamint Dougal Haston, Chris
Bonington és Layton Kor a Kleine Scheideggen várta a kedvező időjárás
beköszöntét. Felszerelésük a legjobb volt, amit csak el lehetett képzelni.
Harlin a maga perfekcionizmusában mindent előkészített: a speciálisan
kidolgozott cipőktől a pehelykabátokig, a könnyű hátizsákoktól egészen a
hét, illetve tizenegy milliméter vastagságú kötelekig minden volt náluk. Mi
több: még a neves gleccserpilótát, Hermann Geigert is megkérték, hogy
helikopteréből készítsen egészen közeli felvételeket az északi falról.
Semmi sem lehetett a véletlen műve.
Ámde az időjárás viharos volt, és a hóesés csak nem akart szűnni. A
türelmetlen várakozás hosszú napjai alatt végül elhatározták, hogy
kihasználják az időt, és a felszerelésük egy részét elhelyezik az
„Eigerwand” állomás ablakai alatt. Ez a módszer a Himalájában a
legkorábbi pionírkorszak óta nagyszerűen bevált. Felépült a bázistábor,
majd következett az 1. tábor, a 2. tábor és így tovább. Míg korábban az
Alpokban egyetlen hátizsákkal indult az ember útnak, minden raktározás
nélkül, napjainkban állomásokat építenek, mintha valamilyen expedícióra
indulnának, miközben a Himaláján igyekeznek egyre kisebbre szabni a
táborok méretét, és mint ezt Reinhold Messner tette, lehetőség szerint
szólóban vagy kettesben másszák meg a nyolcezer méteres magasságokat.
Még egyszer halasztást szenvedett a terv, mert Harlin síelés közben
megsérült a hátán, és a gyógyuláshoz néhány hetet otthon kellett töltenie.
Ez idő alatt ért el hozzá és Hastonhoz a rossz hír, hogy már nyolc német
hegymászó is várakozik a közelben a jó időjárásra: ők is a Direttissimát
szeretnék megpróbálni. Erre Harlin és Haston nyomban az Eigerhez sietett,
és ott találkozott a visszamaradt Korral és Boningtonnal.
Bonington volt az egyetlen, aki szkeptikusan, de legalábbis várakozó
álláspontra helyezkedve viszonyult a tervhez, időközben azonban, mivel jó
fényképész híreben állt, a Daily Telegraphtól azt a megbízatást kapta, hogy
örökítse meg a másást képekben. Kitörő örömmel mondott igent, mert
végre lehetőséget látott arra, hogy hegymászó tudását egy művészi-alkotó
feladat érdekében kamatoztassa. A BBC-től és a világ minden tájáról,
érkeztek riporterek a Kleine Scheideggre, hogy követhessék az
eseményeket. Mindenki szenzációs történetekben reménykedett. És volt is
rá remény, hogy megtalálják a számításukat.
Nyolc héten át tartott a Direttissima körüli hercehurca. Nyolc hét
szűnni nem akaró feszültség, mindennapi bevetés, kiváló mászás.
Ugyanígy a viták, a versengés, a barátkozás, és sajnos – nem sokkal a cél
elérése előtt – a borzalmas tragédia. És épp az az ember járt
szerencsétlenül, aki éveken át álmodozott arról, hogy elsőként fog
végigmászni a közvetlen útvonalon: John Harlin. A Pók alatt lezuhant.
Nem követett el hibát a mászásban. A hét milliméteres rögzített kötél
szakadt el!
Mit tegyenek a többiek? Dougal Haston és a németek? Az első
reagálásuk az volt, hogy visszamásznak, hogy feladják, de aztán
végiggondolták: ez esetben John Harlin minden gondolata, minden terve
feleslegessé vált volna. A semmiért áldozta volna az életét. Be akarták
tehát fejezni a mászást, ez volt az, amit maga John is akart volna –
méghozzá mindenáron. Dougal Haston és a németek befejezték a
közvetlen mászást, és az útvonalat John Harlinról nevezték el.
Akadt persze néhány újságíró, aki kétségbe vonta, hogy az Eiger
megmászásának közvetlen útvonala valami nagy tett lett volna, hiszen két
helyen is áthaladt az első megmászás útvonalán. Mindenekelőtt azonban a
módszert ítélték el, amellyel a megmászást végrehajtották. A résztvevők
számára azonban mindenképpen több volt ez egyszerű nehéz mászásnál.
Esemény volt, amelyre különböző nemzetek tizenkét ifjú fia gyűlt össze,
és a kezdeti feszültségek, valamint a rivalizálás ellenére barátságot kötött,
majd együttes erővel leküzdött minden nehézséget. Chris Bonington ennek
a barátságnak a kezdetét már John Harlin tragikus halála előttre teszi. Nem
is szólva arról, hogy a két csoport együtt és egyetértésben közvetlen
útvonalon érhette volna el a csúcsot, ha nem következik be a
kötélszakadás…
A Direttissima, a klasszikus útvonal kiegyenesítése, a felfelé menet
lerövidítése nyolc héten át tartott, és az időjárás mindenfajta szeszélyének
ki volt téve, amivel az északi fal csak szolgálni képes: 150 km/h sebességű
hóviharok, napsütés, mínusz 25 °C-os hideg. Ez a függőleges irányban
haladó expedíció izgalmas részletekkel szolgált, és emberfeletti
erőfeszítéseket követelt résztvevőitől.
A falon eltöltött drámai hetek eseménysorát több könyv is részletesen
taglalta. Ezért megelégedhetek azzal, hogy megemlítem azoknak a nevét,
akik tagjai voltak ennek a nagyszerű kötélpartinak:
Sir Christian Bonington, szakíró, a legismertebb és legjobb brit
hegymászó, akit a Mount Everesten elért sikereit követően II. Erzsébet
királynő 1976-ban lovaggá ütött.11
A skót Dougal Haston, aki a rodéziai Rusty Baillie-val 1963-ban a
normál útvonalon megmászta az Eiger északi falát, majd később feljutott
az Annapurna, illetve a Mount Everest csúcsára.
Don Whillans, angol bányász. Expedíciókon vett részt Patagóniában és
a Himaláján.
Layton Kor, Colorado-beli kőműves (USA). A sziklamászás és a
technikai segédeszközök szakértője.
A németek szinte kivétel nélkül Stuttgart vidékéről származtak. Karl
Golikow a legnehezebb útvonalakat járta be a Dolomitokban. Peter Haag
megmászta az Alpok valamennyi nagy északi falát. Siegfried Hupfauerból
az egyik legjobb Himalája-mászó lesz. Jörg Lehne 1969-ben veszíti életét
kőomlás következtében a Walker-pilléren a Grandes Jorasses-ban.
Rolf Rosenzopf.
Günther Schnaidt.
Günther Strobel.
Roland Votteler.
Ebből a tizenkét hegymászóból álló nemzetközi kötélpartiból 1966.
március 25-én öten érték el a csúcsot: Dougal Haston, Jörg Lehne, Günther
Strobel, Roland Votteler és Siegfried Hupfauer.
Chris Boningtonnak és Dougal Hastonnak tíz évvel később sikerült
elsőként megmásznia a Mount Everest hatalmas délnyugati oldalát, a világ
legmagasabb hegyének három nagy sziklafala közül az egyiket. Hastont
egy lavina sodorta el a svájci Leysin mellett.
 Jönnek a japánok
Az 1967-es esztendő nem jó év, és a krónikaíró kénytelen a hat sikeres
megmászás mellett tragédiákról is beszámolni.
Tavasszal a francia Roland Travellini érkezett meg, hogy egyedül tegye
meg a John Harlin-féle direkt útvonalat. Egy márciusi reggelen szállt be a
falra, és soha többé nem hallott róla senki semmit.
Júniusban négy jó hegymászó érkezett Grindelwaldba Szászországból.
Volt velük egy válogatott edző és egy póttag, s az „NDK Nemzeti
Hegymászó Csapatának” hangzatos elnevezést viselték. Fritz von Almen
június 21-én a távcsövön át figyelte és csodálta, mi mindenre képesek. Az
egyik fiatal vasúti alkalmazott is látta távcsövén keresztül, amint a
Hinterstoisser-haránt alatt mind a négyen egy sziklakiugrón álltak. A
fiatalembernek azonban valami elborzasztó dolgot kellett végignéznie.
Tanúja volt, ahogyan a legelöl mászó hirtelen kizuhan a falról, és sorban
mindegyiküket, bukfencezve, magával ragadja a mélybe. Az Eiger északi
falának az első megmászást követő, ötvenesztendős történetében ez volt a
legszörnyűbb és a legtöbb áldozatot követelő szerencsétlenség.
Ám lassú lefolyása miatt az 1936. évi dráma – amikor Toni Kurznak,
egy mászónégyes utolsó tagjaként a mentők szeme láttára kellett
meghalnia – még mindig a legmegrázóbb. Több filmet is forgattak róla, és
dr. Peter Sayer rádiójátékban örökítette meg a történetet.
1967 augusztusában két Stájerországból érkezett osztrák, Hans Herzel
és Kurt Reichhardt mászta meg sikeresen a falat (57. megmászás). A
leereszkedés során azonban a nyugati oldalon eltévedtek, és lezuhanva
halálra zúzták magukat. És sajnos nem ez volt az első alkalom, hogy a
könnyű nyugati oldal a leereszkedőknek végzetévé vált. A két grazi nem
szívlelte meg sem az én szavamat, sem Toni Hiebeler jó tanácsát,
nevezetesen, hogy kedvezőtlen időjárású időszakban előbb derítsék föl a
nyugati hegyoldalt. Akárcsak másoknak őelőttük, nekik is az ismeretek
hiánya miatt kellett meghalniuk.
Az Eiger ostroma 1967-ben is folyamatosan tartott, és időközben már
áttekinthetetlenné vált. Szétfeszítené e könyv kereteit és szellemének sem
felelne meg, ha továbbra is egyenként sorolnék fel minden megmászást.
Értelmesebbnek tartom fő vonalakban megragadni azt, ami az Eiger
története és az olvasó érdeklődése szempontjából fontosnak tűnik
számomra. Az északi fal minden megmászása rendkívüli dolog. Még ma is
az, az extrém hegymászás időszakában: egyfajta próbatétel, egyfajta
minősítés. Minden egyes ember, aki teljesítette ezt a feladatot,
mindenképpen megérdemelné, hogy név szerint megemlítsük, hiszen az
Eiger északi fala mégiscsak a „Falak fala” maradt. Az események
tengeréből azonban csak válogatni tudok, és azon leszek, hogy a
legkülönlegesebb dolgokról számoljak be.
Márpedig a japánok mindenképpen idetartoznak. Okura és Josin már
1963-ban megpróbálkozott az Eigerrel. De csak a Fecskefészekig jutottak,
onnan vissza kellett fordulniuk.
Nem végződött ilyen szerencsésen a második roham 1965-ben.
Micumasza Takada és Cuneaki Vatabe augusztus 19-én délután szállt be a
falra, és beköltözött a Fecskefészekben kialakított első bivakhelyre.
Másnap esett az eső, egyre csak erősödött, végül pedig elindította az
olyannyira veszedelmes kőomlást. Takada és Vatabe szerencsésen
megúszta a Második és Harmadik jégmezőt, és igen zord körülmények
között foglalta el második bivakhelyét a Rámpán. A harmadik napon a két
japán elérte az Istenek traverzét, ahol Takada egy kitört lépés miatt vagy
harminc métert zuhant a mélybe, de nem sérült meg. Később, a Pókban,
újra értékes időt veszítettek, mert rossz irányban másztak, és ki kellett
igazítaniuk hibájukat. Erős hóesésben foglalták el a harmadik
bivakhelyüket a kivezető repedésekben. A csúcs már elérhető közelségben
volt, amikor Vatabe az utolsó kivezető repedés leküzdésekor ötven métert
zuhant a mélybe, és eltörte a lábát. Takada ellátta őt, amennyire csak
lehetséges volt, hátrahagyta a hátizsákját, benne élelmiszerekkel, és
megígérte, hogy azonnal segítséget küld. Elérte a csúcsot, a nyugati
oldalon leereszkedett, és 22-én hajnali négykor ismét a Kleine
Scheideggen volt. Az idő közben annyira rossz lett, hogy az azonnal
elindított mentőakcióval várni kellett. A helikopter sem volt képes bármit
is tenni. Vatabe hat hegymászó barátja próbálkozott a nyugati oldal felől a
mentéssel, de minden hiábavalónak bizonyult.
Vatabe szétzúzott holttestére augusztus 24-én bukkantak rá a fal
előépítményénél. Senki sem tudja megmagyarázni, hogyan kerülhetett sor
erre a halálos végű zuhanásra.
 Az 1969-es évben több mint harminc kötélparti sikere könyvelhető el,
közülük hat volt japán. A felkelő nap országa egy sor jó hegymászóval
rendelkezik, akik mindenütt a világon megállják a helyüket, az Alpokban
csakúgy, mint a Himaláján.
A Katmanduban székelő kormányhivatal egyik alkalmazottja – ez a
hivatal illetékes a Himalája magas hegyeinek megmászására jogosító
engedélyek kiadására – mesélte nekem, hogy épp annyi japán indul
különféle expedíciókra, mint a világ összes többi országából együttvéve.
Előre látható volt tehát, hogy egy szép napon az Eigernél is nagyobb
számban meg fognak jelenni, hogy bebizonyítsák tudásukat.
Egy hatfős csapat, köztük egy nő, dr. Micsiko Imai orvos, elhatározta,
hogy egy új, még egyenesebb útvonalon jut fel nyáron a csúcsra. A
szerencsés megvalósítást követően ezt az útvonalat „Japán direktnek”
nevezték el. Négy hétre volt szükségük a falnak ezen a legmeredekebb és
legnyugatibb részén. Tizenhat napon át nem volt kapcsolatuk a Kleine
Scheideggel, és kizárólag magukra hagyatkozhattak. Nagyszerű
teljesítmény volt ez a hat ember részéről, aki a hatalmas mennyiségű
felszerelés és az iszonyatos költségek ellenére (80 ezer márka, mai
pénzben több mint 40 ezer euró) teljesen lerobbanva és erőinek végére
érve állt fenn a csúcson. A fiatal orvosnő mellett álljon itt az öt japán férfi
neve is: Takjo Kato és fivére Jaszuo Kato, Szatoru Nigisi, Amano
Hirofumi, valamint Szuszumo Kubo.
Újabb rekord következett, amelyet akár az Eigeren megvívott
legnagyobb anyagcsatának is nevezhetünk. És megint egyszer a
Direttissima volt az, ami csábított. Azt követően, hogy a francia Roland
Travellini 1967-ben a Direttissima szóló megmászása során nyomtalanul
eltűnt, 1969 decemberében hét japán összpontosította minden erejét a John
Harlin-Direttissima második téli bejárására. Az ő nevüket is meg kell
örökítenünk. Dzsiro Endo volt a vezetőjük, a csapathoz pedig az alábbiak
tartoztak: Nodujiki Ogava, Takao Hosino, Jukio Simamura, Rjoicsi Fukata,
Maszaru Szanba, valamint Jukio Tabaku. E meg mászás expedíciós
stílusában a Himalája-vállalkozásokra hasonlított, olyan nagy volt az
anyagi és időbeli ráfordítás. Breuer szerint a felszerelés súlya másfél
tonnát tett ki, az összköltségek pedig 60 ezer márkára (mai pénzben több
mint 30 ezer euróra) rúgtak. A küldetés végrehajtásához 87 napra volt
szükségük, ebből 42 napot vett igénybe a felmászás, amelyet újra és újra
félbe kellett szakítani, visszatérve a Kleine Scheideggre, hogy ott
kipihenjék magukat. A csapat egyes tagjairól mindamellett az a hír járta,
hogy 26 teljes napot bírtak ki megszakítás nélkül a falon.
Az időjárási viszonyok olyan elborzasztóak voltak, mint talán még
egyetlen télen sem azelőtt. Olyan megpróbáltatások után, amelyeket leírni
sem lehetséges, 1970. március 18-án mégis valamennyien ott álltak a
csúcson. Hogy a gazdag és drága felszerelés ne menjen veszendőbe, újra
leereszkedtek a falra, és három bivakot követően valamennyi felszerelési
tárgyukat sikerült összegyűjteniük.
A tizenhárom japánén kívül 1969-ben volt még néhány jól előkészített
megmászás, amely minden említésre érdemes közjáték nélkül zajlott le.
Huszonkilenc svájci hegymászó áll ennek az örvendetes listának az élén,
őket tíz német követi. Összességében nyolc nemzet hetven hegymászója
jutott fel 1969-ben sikeresen az északi falon a csúcsra.
 Az anyagcsata folytatódik
Svájcban sok a jó hegymászó, mint azt az Eiger történetének áttekintése
során tapasztalhattuk. A legjobbak közül néhányan a Bemer Oberlandban
székelő Bergfalken (Hegyi sólymok) hegymászó klubban tömörültek, s
mindig úton vannak, hogy valami újabbat és nehezebbet találjanak.
Miután a japánok 1969 nyarán teljesítették rendkívül nehéz és költséges
Direttissimájukat, a Hegyi sólymok azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy
ugyanezt az utat télen fogják megtenni. Még ugyanennek az évnek
decemberében tizenöt fiatalember indult útnak a Kleine Scheideggre. Ötöt
közülük – Perer Jnngent, Max Dörflingert, Hans Müllert, Otto von
Allment, valamint Gottfried von Känelt – arra a feladatra választották ki,
hogy a falra felmásszanak. A maradék tíz ún. vízhordó volt, aki készen állt
arra, hogy a nélkülözhetetlen felszerelést egészen a fal előépítményéig
cipelje. Az öt mászó azután feljuttatta a szükséges mennyiségű kötelet a
falra, és jégen-havon áthatolva érték el a Vörös szikla alját. Az éjszaka
folyamán olyan sűrűn kezdett havazni, hogy visszavonulást kellett fújniuk.
Visszamásztak a mélyebben fekvő alagút nyílásához, és a Jungfraubahn
vonalán mentek vissza az Eigergletscher állomásra.
Négy nap szünet. Gottfried von Känel arra az elhatározásra jutott, hogy
nem száll be még egyszer a falra. A helyét a német Werner Asam foglalta
el. A fal ostromának ez az új módja folytatódott. Fáradságos munkával
cipelték föl a nehéz anyagot a falra, az idő sürgette őket, hiszen télen a
napok rövidek, és a sötétség korán rátelepszik a tájra. Az idő rossz volt,
egyre rosszabb lett, úgyhogy a csapatnak ismét vissza kellett térnie az
Eigergletscher állomáshoz. Beszámolójában Peter Jungen elmondja:
mindannyian hazamentek, hogy a szentestét családi körben tölthessék.
Az ünnepnapokat követően újra nekiveselkedtek, és csak cipekedtek,
cipekedtek, míg egy szép napon az összes nélkülözhetetlen kellék fönn
nem volt a falon. A felszerelést részben az alagút nyílásán át juttatták ki.
Akadt egy új ember is, Hans Peter Trachsel, aki időközben csatlakozott
hozzájuk. Megállás nélkül dolgoztak, olykor még éjszaka, a homlokukra
erősített lámpák fénye mellett is, hogy előkészítsék a terepet. Ezután még
egy visszavonulásra került sor, megint várni kellett a szép időre, mígnem
tizenegy nap elteltével javult az időjárás.
 A mind kedveltebbé váló téli megmászásokkal összefüggésben említést
érdemel, hogy a hideg évszak a falon talán nagyobb biztonságot nyújt,
mint a nyár, amelyet a veszélyes kőomlások jellemeznek. Azt ellenben,
hogy a télnek is megvannak a maga alattomos oldalai, Peter Jungen
tapasztalhatta. Ott van például a sok rögzített kötél, amely mindenfele lóg
a falon, és igen veszélyes lehet. Mi sem természetesebb: a mászók kísértést
éreznek használatukra, ám nagyon-nagyon sok tapasztalatra van szükség
ahhoz, hogy valaki meg tudja ítélni, vajon terhelhetők-e, és szilárdan
biztosítva vannak-e egy szöggel, vagy egyszerűen csak szilárdra fagytak.
Peter Jungen a japánoknak egy ilyen régi kötelét fedezte fel, amely
szabadon lógott lefele, minden szabály pontos betartásával megvizsgálta
terhelhetőségét, és meg volt győződve arról, hogy tartani fog. Így is
történt, míg Jungen nem sokkal a rögzítés előtt észre nem vette, mi tartotta
a régi kötelet: nem egy szög, nem bizony. A kötél utolsó darabja pusztán
belefagyott a jégbe, s bármely pillanatban leválhatott volna. Talán ez a
sokk késztette Jungent arra, hogy amikor már mindannyian a csúcson
álltak, a vállalkozást „egy őrült kaland végének” nevezze.
Peter Jungen és Hans Müller az előző nyáron már megmászták a falat a
Heckmair-útvonalon, Müller pedig a rá következő nyáron Hans Bergerrel
együtt még egyszer végigmászott a japán Direttissimán. Ezt azért is tette,
hogy kihozza a falról azt a sok értékes felszerelési tárgyat, amelyet télen
hátrahagytak. Új rekord született: Hans Müller a Bemer Oberland-beli
Hegyi sólymok egyike háromszor mászta meg az Eiger északi falát.
1976-ban hat cseh próbálkozik meg expedíciós stílusban a japán
Direttissima második téli megtételével. Tizenhat napra van szükségük, tíz
nappal többre, mint a svájciaknak. Kimerültek és átfagytak, nem csoda hát,
hogy amikor biztosítás nélkül másznak visszafele, egyiküket elhagyja
minden ereje, és 250 métert zuhan a hegy nyugati oldalán lefele. Egy kis
plató fogja fel, azon fekszik sérülten. És nagy szerencséje van. Günther
Amann pilóta a Svájci Repülőmentő Ügyelettől (SRFW) véletlenül épp
gyakorló repülést végez a közelben. Ő és két segítőtársa, Adolf Rüfenacht
és Ueli Sommer, felfedezi az öt csehet, és helikopterével kimenti a sérültet
siralmas helyzetéből. És teszik mindezt teljesen ingyen, mert az összes
résztvevő a beszállás előtt 20 svájci frank befizetésével az SFRW
támogatója lett. Ezzel kezdetét vette a helikopteres mentések új korszaka a
hegyen.
IDŐKÖZI MÉRLEG
 A mentők a levegőből érkeznek
A zermatti Matterhorn minden bizonnyal a leghőbben áhított csúcs a
hegymászó világban. Ha a Matterhornt nevezzük a „Hegyek hegyének”,
akkor az Eiger északi sziklafala a „Falak fala”. Sajnos a legtöbb baleset is
a Matterhornon történik. 1865-ös első megmászása óta több mint négyszáz
ember vesztette ott az életét. Így belátható, hogy az Air Zermatt ott már
korábban, mint az Eigeren megkezdte a helikopteres mentést. A zermatti
pilóták kétségkívül a helikopteres hegyi mentés úttörői.
A helikopteres bevetések időközben szerte az Alpokban mindennapossá
váltak. Ezeket persze nehézségi fokuk szerint meg kell különböztetni:
helikopteres egyfelől a terepen történő mentés, vagyis ahol a pilóta a gépet
még le tudja rakni, és létezik a meredek sziklafalról való, ún. közvetlen
mentés. Ez utóbbi esetben a hegyi mentő a lebegő helikopterről csörlő
segítségével ereszkedik le kötélen a szerencsétlenül járt mászóhoz.
Az első téli mentésre 1970. január 25-én került sor. Öt japán
hegymászó vállalkozott a második téli megmászásra. A hatodik bivakot
követően egyikük, a huszonnégy esztendős Kendzsi Kimura, a kivezető
repedésekben belezuhant a kötélbe, és lábszárát törte. Siegfried Stangier,
az alpesi mentőrepülés egyik úttörője szerint, a japán hegymászó
kimenekítése az egyik legnagyobb és legköltségesebb mentési akció volt
az Alpokban. Mindenki emlékezett még T. Vatabe 1965-ös
szerencsétlenségére, és ezúttal mindent meg akartak tenni, hogy a
szerencsétlenül járt japánt olyan gyorsan kiszabadítsák, amilyen gyorsan
csak lehet, hiszen csak a legerősebbek képesek arra, hogy túléljenek egy
sebesülést ezen a félelmetes sziklafalon.
Két hegyi vezetőt, Oskar Gertschet Wengenből, valamint Rudolf
Kaufmannt Grindelwaldból drótkötél csőrlökkel engedik le lassan a
csúcsról a falra. Nagy tudásra van szükség althoz, hogy a két csörlőt
egyszerre működtessék. Biztonsági okokból összekapcsolták egymással a
két kötelet: ha az egyik – például kőomlás következtében – kettészakadna,
akkor a mentőt társa még mindig megtarthatná. Kimurát sikerült
megmenteni, és az interlakeni kórházba szállítani.
Ugyanennek az évnek júliusában az északi fal újabb áldozatot követelt:
az olasz Angelo Ursellát. Társának, Sergio de Infantinak a megmentésére
mindent megtettek. Abban a helyzetben vagyok, hogy be tudom mutatni az
olvasónak a baleset és a mentés körülményeit, valamint a pontos
költségkimutatást. E dokumentumokat megint csak Kurt Schwendener
úrnak köszönhetem.

Grindelwald, 1970. július 24.

Vizsgálóbírói Hivatal
3800 Interlaken

Halálos szerencsétlenség az Eiger északi falán.

Jelentés: 1970. július 18-án, szombat, 17h 30, tel. Fritz von Almen,
szállodatulajdonostól, Kleine Scheidegg, a grindelwaldi mentőállomásra
(Kantonrendőrség). Ezt követően Nägeli vizsgálóbíró úr Interlakenben,
valamint a Kantonrendőrség körzeti főnöke, Weiss segédtiszt kap
tájékoztatást.
Hely: Az Eiger északi fala, kivezető repedések, az ún. Corti-bivak
magasságában, Grindelwald község.
Időpont: Szerencsétlenség: 1970. július 16., 17-18 h között.
Mentés és a holttest kiemelése: 1970. július 19.
Halálos szerencsétlenséget szenvedett: Ursella, Angelo, apja n.
Giuseppe, anyja n. Catarina Forte, nőtlen, szül. 1947. júl. 18. Gemonában,
olasz állampolgár, ács, lak. Buia, Strambcus 31., Udine (Olaszország).
Sikerült kimenekíteni a falról: De Infanti, Sergio, apja n. Ceslo, anyja n.
Maria Gracco, nőtlen, szül. 1944. március 25. Ravasclettó-ban, olasz
állampolgár, síoktató és hordár, Jak. 33020 Ravascletto/Udine
(Olaszország).

A szerencsétlenség lefolyása:
A két hegymászó 1970. július 12-én, vasárnap érkezett Olaszországból
Lauterbrunnenen keresztül a Kleine Scheideggre. Azonnal az Eiger északi
falának lábához mentek, ahol felállították sátrukat. Mivel az időjárás és az
előrejelzések is igen jók voltak, 1970. július 13-án, hétfőn, kb. hajnali 4h-
kor beszálltak a falra, amelyet a normál útvonalon akartak megmászni. A
sátorra egy cédulát tűztek, rajta a nevük és a beszállás időpontja. Igen
tempósan, akadály nélkül haladtak előre, és a második napon már a Pók
fölött tartózkodtak. Szerdára virradó éjszaka, 1970. július 15-én, hirtelen
időjárás-változás következett be. A hőmérséklet nagyon gyorsan zuhant, és
sok hó is esett. A két hegymászó egész nap a bivakhelyen maradt. Másnap
a rossz idő nem enyhült. 15h tájban a rossz idő ellenére is úgy döntöttek,
hogy tovább másznak. Ötven-hetven méter után érték el a Corti-bivak
melletti traverzet, ahol rögzített kötél található a falon. A sziklát vékony
jég- és friss hóréteg vonta be, aminek következtében a mászás igen lassan
haladt. Ursella Angelo a rögzített kötélen, valamint a De Infanti Sergio
által elhelyezett kettős kötéllel biztosítva magát haladt előre. Középütt két,
már ott lévő szögbe tudta beakasztani a kettős kötelet. Amikor a haránt bal
oldalára ért, odakiáltott a társának, hogy követheti őt. Amikor aztán De
Infanti néhány métert utánamászott, erős rántást érzett a kötélen, ami
kiszakította standhelyéről. Hat-hét métert zuhant lefele, és mivel a középső
szögek megtartották, ingamozgást végzett a kötéllel. A barátja mintegy
harminc métert zuhant bele a kötélbe. De Infanti vissza tudott mászni a
kötélen, Angelón azonban nem tudott segíteni. Próbálkozott azzal is, hogy
a csúcs irányában másszon tovább, ezt azonban a kedvezőtlen
körülmények miatt fel kellett adnia. Így nem volt lehetőség arra, hogy
segítséget szerezzen. Sem a segélykiáltásokat nem hallotta, sem a
vészjeleket nem látta senki, mindaddig, amíg az időjárás jobbra nem
fordult, és fent említett Fritz von Almen a távcsőben véletlenül integetni
nem látta De Infantit.
A felfedett helyzet alapján Ursella Angelo egy kötélhágcsóval
biztosította magát, amelyben ült, amikor barátjának utánaengedte a kötelet
és biztosította őt. A biztosító szög feltehetően kiszakadt, amire Ursella
lezuhant, a nyaka a kötélbe akadt, és halálos nyakszirttörést szenvedett. Az
orvos véleménye szerint a halál azonnal beállt.
A rossz időjárásban és a tomboló viharban Infanti Sergio még hallani
vélte barátja hangját.

A szerencsétlenség oka:
A balesetet bizonyosan a hirtelen időjárás-változásra vezethetjük
vissza. Ennek következtében a körülmények igen rosszak voltak a falon.
Mindkét olasz jó hegymászó volt. Már több nehéz útvonalat jártak be
együtt. Az első két napon nagyon jó ütemben haladtak előre, és a
megszokott körülmények között egy napon belül elérték volna a csúcsot. A
felszerelésük jó volt.

Mentés és a holttest kiszabadítása:

Mivel von Almen De Infantit csak rövid ideig látta, s később a köd,
valamint a pára miatt már nem láthatta, az sem volt biztos, hogy történt-e
egyáltalán baleset. Amikor aztán 20h tájban javultak a látási viszonyok, a
mentők főnökeként kértem a Svájci Repülőmentő Ügyeletet (SRFW),
hogy repülővel végezzen felderítő repülést. A hely pontatlan
meghatározása és az egyre erősödő alkonyulat miatt Ty Rufer
gleccserpilóta nem látta a szerencsétlenül jártakat. Az SRFW hajnali 5h-ra
Grindelwald Grundba rendelte az Air Zermatt Alouette III típusú
helikopterét. Egy további helikoptert, a Heliswiss B 204-esét, készenlétbe
helyeztek. Fritz Jaun mentőfőnöktől, Stechelberg, 14 hegyi vezetőt
kértünk. Grindelwaldból 17 hegyi vezetőt rendeltünk Grindelwald
Grundba. Hajnali 4.45-kor a bivakhoz szükséges felszerelés mellett,
amelyet utólag rendeltünk meg az interlakeni szertárból, minden szükséges
anyag és a grindelwaldi legénység ott volt Grindelwald/Grundban. A
helikopter megérkezését követően Kaufmann Rudolffal felderítő repülést
végeztünk. Azonnal megtaláltuk a könnyebben sérült De Infantit (fagyások
a lábujján) és a halott Ursellát. A Kleine Scheideggen történő leszállást
követően nyomban két hegyi vezetőért mentünk Grundba, és az Eiger
gerincén kötélcsörlővel leengedtük őket. A csapat többi embere a
felszereléssel együtt egy készenlétbe helyezett különvonattal ment fel a
Kleine Scheideggre. A lauterbrunneni vonat beérkeztét követően a
főnököket (l. a legénységi listát) összevontuk, és tájékoztattuk őket a
mentésről, valamint utasításokat adtunk. A csapat valamennyi tagját és a
felszerelést feljuttattuk az Eiger gerincére. Arra az esetre, ha történetesen
gyalogszerrel kellene visszavonulni (hirtelen időjárás-változás), az utat
szabaddá tettük egészen az Eiger csúcsáig. A két kötélcsörlőt ugyanazon a
helyen rögzítettük, mint januárban, Kendzsi Kimura mentése idején, azaz
kb. 200 méterre a Mittellegi irányában. 10.55-kor a két mentő beszállhatott
a falra, és minden zökkenő nélkül 11.30-kor már De Infantinál volt. Ő még
tudott járni, és miután ellátták, a két mentő kíséretében az acélkötél
segítségével felmászott. 12.35-kor érkezett meg a szerencsétlenül járt a két
mentővel a gerincre. Kötélcsörlő segítségével felhúzták az Alouette III-as
helikopterbe, és a Kleine Scheideggre vitték.
13.00-kor két további mentő mászott le a falon, hogy kiszabadítsa a
halott Ursella holttestét. 13.35-kor értek oda, és előkészítették a felhúzásra.
14.00-kor a két mentőt a halottal a magasba lehetett húzni, és 14.55-kor
megérkeztek a gerincre. A holttestet alsó teherként közvetlenül a
grindelwaldi halottasházba szállították.
A legénységet és a felszerelést minden zökkenő nélkül sikerült
visszajuttatni a Kleine Scheideggre. Egy könnyebb lábsérülést leszámítva,
amelyet Ulrich Sommer hegyi vezető szenvedett egy rossz lépés
következtében, az akció nagyon simán és váratlan akadályok nélkül zajlott.
Azokból a hibákból, amelyeket a januári mentés során követtünk el, sokat
tanultunk. Kezdeti nehézséget csak a helikopter üzemanyag-utánpótlása
jelentett.
Halottszemle és a holttest kiadatása:
A halottszemlére 1970. július 19-én, vasárnap, 15.25-kor került sor, dr.
Iranyi grindelwaldi orvos végezte a grindelwaldi halottasházban. Nägeli
vizsgálóbíró úr képviseletében Chr. Brawand működött közre. A
jegyzőkönyvet Ldj. Graf vezette. A holttest azonosításával probléma nem
merült fel. Mivel nincs szó bűnesetről, a holttest kiadható, és temetésre
Olaszországba szállítható. A grindelwaldi halotti anyakönyvi bejegyzést,
amelyre 1970. július 20-án, hétfőn került sor, én magam hajtottam végre.

KANTONRENDŐRSÉG
3818 Grindelwald (Bern)
Schwendener Kpl.
 5. sz. jelentés
SAC Mentőállomás Grindelwald
A baleset helye: Eiger északi fala, a baleset ideje: 1970. július 16. kb. 18h 00.
Halálos szerencsétlenséget szenvedett: Ursella Angelo, 47 éves, Buina
(Udine)
Megmentve: De Infanti Sergio, 44 éves, Ravascletto (Udine)

A költségek összetétele
Személyi költségek:
Grindelwald, 1970. szeptember 9.
 Az első közvetlen mentés az Eiger
északi faláról
Közvetlen helikopteres mentést az Eiger északi faláról 1971-ben
végzett első alkalommal a Svájci Repülőmentő Ügyelet. Szeptemberben a
német Peter Siegertet és Martin Biockot mentették ki a Második
jégmezőről egy hirtelen időjárás-változást követően. A pilóta Günther
Amann volt, s vele repült Rudolf Kaufmann svájci hegyi vezető is.
Az egyik megmentettel, Martin Biockkal, 1987 szeptemberében
találkoztam, amikor filmfelvételek készültek az első megmászás
ötvenesztendős jubileumi ünnepségeire. Biock, aki azóta sikeresen
tevékenykedik a filmszakmában, szó szerint az alábbiakban bocsátotta
rendelkezésemre kettejük történetét:
„A két müncheni hegymászó, Martin Biock és Peter Siegert 1971.
szeptember 8-án, szerdán érkezett a falhoz. Nyolc nappal korábban egy
hirtelen időjárás-változás visszafordulásra kényszerítette őket a Vörös
szikla alól, most azonban sikerülnie kell! A hátizsákjaik ezúttal nem voltak
annyira nehezek, nem volt benne szárazkolbász, nem voltak benne
konzervdobozok, inkább csak folyékony élelem: ovomaltin, tea,
szőlőcukor, szemcsés húsleves, homoktövislé, némi szárított gyümölcs.
Csütörtök reggel elérték a Nehéz repedést. Biock hátizsákja felhúzásakor
megakadt, levált a kötélről, és süvítve az előépítmény mélységeibe zuhant.
Nagy volt az örömük, amikor két sziklatömb közé beékelődve meglátták.
A hátizsák tehát megvolt, de Biock hágóvasai elvesztek. Hágóvasak nélkül
azonban nem megy a dolog. Siegert elhatározta, hogy az alagúton át
lemegy a Kleine Scheideggre, és Grindelwaldban vesz új hágóvasakat. Fél
nap elteltével visszaérkezett, és még egy kötélhosszat másztak a Második
jégmező alatti területig. Amikor kezdtek berendezkedni az éjszakára, és
főzni akartak, felfedezték a második szerencsétlen fordulatot: a főzőjük a
zuhanás következtében ripityára törött. – El innen! Holnap hajnalban
leereszkedés! Vége a túrának. Haza A főző nélkül el voltunk intézve.
Másnap reggel felkelt a nap, s az idő jobbnak tűnt. Tovább másztak.
Késő délután elérték a Halálbivakot, azt a biztos helyet, ahol még feküdni
is lehet. Alig rendezkedtek be, a messzeségben dübörgést hallottak.
Villámlás, mennydörgés, sűrű hóesés, lavinák söpörtek végig a Harmadik
jégmezőn, és köd borította be őket. Csapdába estek, élelmiszerük nem volt.
Egy kevés ovomaltin hóval elkeverve, ez volt minden. Habár eleinte
reménytelennek tartották, mégis kiáltozni kezdtek. Talán valaki meghallja
őket. Röviddel éjfél előtt a felhők szétváltak, és látszottak a szálloda
fényei. Siegert fényjeleket adott a homlokára erősített lámpával, és
villanójeleket kaptak válaszul. Ez ösztönzőleg hatott, és reménységgel
töltötte el őket. Az időjárás javulása azonban rövid ideig tartott.
Hamarosan újra havazott, és ezt már nem bírták. Melegre volt szükségük,
mozgásra, le akartak jutni. Kötélen ereszkedtek lefele, és abban a
pillanatban, amikor el kellett dönteniük, hogy a jégmező esésvonalában
haladnak-e tovább lefele, és így a számukra ismeretlen szakadékon jutnak
le az előépítményre, vagy pedig teljes szélességében áthaladnak a Második
jégmezőn, hirtelen megint tiszta lett az ég. Hallották a hegyi őrséget,
amely hangosbeszélővel próbált érintkezésbe lépni velük. Ekkor már a
helikoptert is megpillantották. Günther Amann, az »Alouette 315 Lama«
pilótája élete kockáztatásával jó néhány mászót megmentett már a hegyen
szorult helyzetéből, de a meredek északi falról sohasem próbálkoztak a
mentéssel. Maga Amann ezzel kapcsolatban ezt mondta: – A helikopter
forgórészének lapjai bármely pillanatban odaérhettek a hegy falához. – A
csörlő segítségével Rudolf Kaufmann hegyi vezetőt kötélen leengedték a
kimerült mászókhoz. Nem tellett bele sok idő, és a két német már tea,
valamint meleg étel mellett boldogan üldögélt a Scheidegg szállóban, és
így nyilatkozott: – Nagy teljesítmény volt ez a svájci hegyi mentők, a
pilóta, valamint annak az embernek a részéről, aki szabad akaratából ment
ki a bizonytalanba, hogy visszahozzon bennünket az életbe.”
A helikopteres mentések az Eiger faláról új korszak kezdetét
jelentették. Kétségkívül nagy lépés volt ez az emberéletek
megmentésében, de ilyen esetekben mindig emlékezetünkbe kell idéznünk
dr. Christian Bühler, az Svájci Repülőmentő Ügyelet (SRFW) érdemdús
igazgatójának szavait, aki egy alkalommal ezt mondta – A mentőpilóták
nem hősök akarnak lenni. Bárhol repüljenek is, azt megkövetelik tőlük,
hogy képesek legyenek világosan felmérni a kockázatot, és »nem«-et is
tudjanak mondani. Mert a feladatuk nemcsak az, hogy emberéleteket
mentsenek, hanem az is, hogy ne veszélyeztessenek további életeket.
 Ezt a kijelentést mindenekelőtt azoknak a hegymászóknak kellene
megszívlelniük, akiknek az erőnléte és a képességei nem elegendőek a
szokatlan fal megmászásához, és csak azért, mert az SRFW létezik, olyan
vállalkozásba bocsátkoznak, amely meghaladja az erőiket. Ilyen
könnyelműségre a jövőben gyakrabban fog sor kerülni, mert csekély
összeg fejében bárki tagja lehet a Svájci Repülőmentő Ügyeletnek, és ez
esetben ingyen mentik ki a falról. Ez a körülmény a bizonytalan
hegymászót tudat alatt felbátoríthatja, és a saját tudásával kapcsolatos
végső kételyeit is eltakaríthatja az útból. Garanciát azonban semmiképp
sem jelent, s ezt mindig fontolóra kellene vennünk, mert a legtöbb baleset
rossz időben történik, márpedig ilyenkor a helikopter sem segíthet. Ezt
megszívlelve, és eleve csak a saját képességeinkben szabad bíznunk.
Az első helikopteres mentés időszakára esik a fal századik megmászása
is. Pontosan nem lehet tudni, melyik kötélpartinak sikerült – erre nincs is
szükség –, hiszen számos nemzet jöhet szóba a jubileumi megmászással
kapcsolatban: svájciak, franciák, angolok, németek és osztrákok érték el
ebben az időszakban a csúcsot. Huszonhat évre volt szükség 1938-tól
1964-ig ahhoz, hogy ötven sikeres megmászást számolhassunk össze, a
következő ötvenhez már csak hat évnek kellett eltelnie, s képviseltette
magát szinte valamennyi nemzet, amely érdekelt a hegymászásban.
Két jelentős esemény esett az első megmászást követő első öt
évtizedre: a téli megmászás és a szólómászás. A második időszakra is két
különleges teljesítmény: az első női megmászás és a Direttissima.
A mentés ezen új korszakának kezdetéről csodálatosan szép, illusztrált
kötet jelent meg 1982-ben Zürichben Aus dem Tagebuch der
Schweizerischen Rettungsflugwacht (A Svájci Repülőmentő Ügyelet
naplójából) címmel. Benne a spanyol Jesus Dominguez Fernandez leírja,
hogyan mentette ki 1977-ben őt és társát az SRFW:
„Augusztus 4-én elhagytuk Granadát. A Sierra Nevada-beli
Kordillerákban (Spanyolország) készültünk fel a nagy kalandra. Egy
hónapon át gyakoroltuk az extrém mászást. Ezalatt hozzászoktunk az
éghajlathoz és a magassághoz.
Tíz nappal később a chamonix-i völgybe utaztunk. A Mont Blanc volt
»gyakorlásunk következő tárgya«. Ez idő alatt megtanultuk, milyen
technikával kell mászni az örök hó birodalmában.
 Ezt követően másfél hónapon át Bordeaux-ban dolgoztunk, hogy
bérünkből meg tudjuk venni felszerelésünket, és kellő mennyiségű
élelmiszert vásárolhassunk. Egy magunk barkácsolta
mászóalkalmatosságon gyakoroltunk nap mint nap tervünk megvalósítása
érdekében.
Gondolataink egyfolytában az Eiger északi fala, a különféle útvonalak,
a függő hómezők és azon kalandok körül forogtak, amelyek ezzel a
sziklafallal fonódnak össze. A fal vonzott bennünket, vélhetően azért, mert
legyőzhetetlennek tűnik, mert áldozatokat követel. Szerettük a falat,
akárha egy darab lett volna mibelőlünk. Aztán újra megjelent ez a hegy
ábrándképeinkben, ekkor azonban telis-tele volt kérdőjelekkel. Vajon
kijutunk-e róla? Netán örökre valamely nehéz útszakasz foglyai
maradunk? Talán épp az »Istenek traverzéiben? Vagy a »Pók«-ban?
Chamonix-ban a munkabérünkből megvettük a felszerelést. Mindennek
a legjobb anyagból kellett készülnie. Az ára is ennek megfelelő volt. A
bevásárlást követően a pénztárcánk szinte teljesen kiürült. Ez azonban mit
sem számított. Csak az, hogy volt jó felszerelésünk.
Másnap felszálltunk a grindelwaldi vonatra. Minden egyes kilométerrel
nőtt bennünk a feszültség. Egyedülálló élmény volt látni magunk előtt azt
a hegyet, amellyel meg akartunk birkózni. Érdeklődésünket teljes
mértékben lekötötte az utóbbi hónapokban. Most először életünkben itt
álltunk szemben a nagy ismeretlennel. Milyen mágikus erők lakozhatnak
vajon ebben a hegyben?
Mielőtt nekibátorodtunk volna a feladatnak, eltöltöttünk néhány napot
Grindelwaldban. Pár képeslap alapján, ami bármely újságárus bódéban
kapható, tanulmányoztuk az útvonalunkat. Minden reggel erőnléti edzést
tartottunk a szabadban. A törzshajlítások után felpillantottunk a csúcsra,
amelynek ezek az erőfeszítések szóltak.
Mivel szerény költségvetésünk számára a szállodai szállás elérhetetlen
volt, a temetőben rendeztük be táborhelyünket. A bejárati csarnok szolgált
hálóhelyünkül. Elismerem: szomorú, hátborzongató hely, hiszen sokan
azok közül, akik ebben a temetőben nyugodtak, egykor épp a hatalmas
hegynek estek áldozatul. Ők is valaha abban az illúzióban éltek, mint mi,
és megszállottjai voltak az Eiger varázsának. Most meg itt aludtak mind,
illúzióik nyomorúságos módon szétzúzva. És nem tudta meg soha senki,
miért vállalkoztak erre a kalandra.
Az időjárás-előrejelzés tartós, szép idővel biztatott az elkövetkező
napokra. Zöld utat kaptunk tervünk megvalósításához.
Reggel nyolc óra volt. Kezdetét vette nagy kalandunk, amelyről oly
hosszú időn át álmodoztunk.
Míg egyikünk beszállt, a másikunk valamiféle dalt énekelt. Nagy
megelégedettséggel töltött el bennünket a tudat, hogy egy kötél köt össze
bennünket barátunkkal. Az a bizonyosság, hogy zuhanás esetén a másik
megtarthat bennünket, kellő magabiztosságot adott. Lassan másztunk.
Tudtuk: sok baleset történt amiatt, hogy a résztvevők nem áldoztak
elegendő időt a biztosításra. Kötéllel a csípőnkön, gondoltuk, egy nap
többletráfordítás már nem számít.
Másztunk, énekelve, anekdotákat mesélve. Az első négy napon lassan,
de biztosan haladtunk felfele. Megálltuk a helyünket e nehéz fal
támasztotta követelményekkel szemben, és alig éreztünk fáradtságot.
Nehézségünk csak a »Hinterstoisser-haránton« való áthaladáskor támadt.
A korábbi expedíciók által ott elhelyezett köteleket vastag jégréteg fedte.
Megoldottuk a problémát, de jelentkezett egy újabb: a közeledő felhők
időjárás-változást jeleztek.
Amitől tartani lehetett, másnap be is következett: a vihar és a
hóförgeteg fúriaként bömbölt. Minden olyannak tűnt, akárha fenyegető
gesztus lenne, amellyel az Eiger védekezni akar megmászása ellen. Az
ítéletidő kellős közepén találtuk magunkat. Hó borított mindent. Csakhogy
mi nem engedtük, hogy kedvünket szegje, vidáman énekeltünk, mint
ahogyan a kisgyermekek teszik, amikor leesik az első hó. Semmi sem
tudott megijeszteni bennünket, és felszerelésünk oltalmában tovább
haladtunk. »Egy jó tál mindent befed« – tartja a spanyol közmondás,
márpedig a mi tálunk a felszerelésünk volt, amely dacolt a barátságtalan
időjárás minden rémképével, és biztonságot nyújtott számunkra.
Olykor lavinák zúdultak le ránk, és tetőtől talpig beterítettek bennünket.
Örömünket leltük a természetnek ebben a színjátékában. Minden egyes
alkalommal, amikor láttuk, hogy a nagy hótömbök felénk száguldanak,
gyíkként lapultunk a falhoz, hogy az ütközést valamennyire felfogjuk. Sőt,
igazi örömet éreztünk afölött, hogy hirtelen teljesen „betemet” bennünket a
hó.
Derűlátásunkra hirtelen árnyék vetült, amikor társamat egy hótábla
magával ragadta, és vagy húsz méterre a mélybe rántotta, ahol a
kötélbiztosításban megakadt. S ez a váratlan esemény a legborzasztóbb
ítéletidő kellős közepén történt.
A barátom nem tudott járni. Mindkét lába eltörött. Úgy tűnt, mindennek
vége. Elhagyott minden erőnk, elhagyott az akaratunk. A nap a vége felé
közeledett. Itt a végállomás? Mindaz, amit hónapok alatt készítettünk elő
gondosan, most a másodperc tört része alatt semmivé foszlott, az
álmunknak befellegzett. Hiábavaló volt a sok lemondás? Hiába
küzdöttünk?
Mindenre van megoldás ebben az életben, csak a halálra nincs! Tovább
kellett harcolnunk. Egy hóüregbe vonszoltam sérült társamat, amelyet az ő
számára vájtam ki. Standhelyünk alatt negyven méterrel felfedeztünk egy
jó helyet, amely alkalmas volt a bivakolásra. Szögeket vertem be,
megerősítettem néhány kötelet, és leengedtem a barátomat.
Aludni a szükséglakásunkban lehetetlen volt. A barátom egy
megkeményedett hóból készült, meglehetősen kényelmetlen »ágyon«
feküdt. Én mellette ültem és a lábamat az övére fektettem, hogy némi
meleget adjunk át egymásnak. Szinte mozdulatlanul tartottunk így ki négy
hosszú napon és éjszakán át. A barátom számára ebben a helyzetben voltak
a fájdalmak a legelviselhetőbbek. Alig szóltunk egy-egy szót. Csak
reméltünk.
Este minden alkalommal megpróbáltunk vészjeleket leadni a
zseblámpáinkkal. A felfele szálló ködfelhők azonban elnyeltek minden
fényt, mielőtt az a völgybe juthatott volna. Végül már a lámpánk sem
világított: átnedvesedett, akárcsak körülöttünk minden.
Akadtak pillanatok, amikor imádkoztunk, bárcsak mihamarább reggel
lenne. Reménykedtünk abban, hogy egy helikopter téved mifelénk, amely
meghozná a segítséget. De a puszta reménynél többre nem futotta. A
barátom már mozdulni sem tudott. Én is fáradt voltam, nagyon fáradt.
Mégis újra és újra megpróbálkoztam azzal, hogy valami életjelet fedezzek
fel a közelünkben. Az idő csak lassan múlott. Már régóta nem volt semmi
ennivalónk. A hó, amely egész idő alatt töméntelen mennyiségben hullott,
segített szomjunk oltásában.
A tizedik nap újjászületésünk napja volt: megpillantottunk egy
helikoptert! – Mintha láttak volna bennünket – kiáltottam oda Miguelnek
–, jeleztek. – Kiáltozni kezdtem. – Miguel, Miguel – harsogtam örömtől
megbicsakló hangon –, észrevettek bennünket! – A helikopter eltávolodott
egy pillanatra, aztán újra elrepült fölöttünk, majd ez többször
megismétlődött. – Most már biztos, hogy észrevettek bennünket –
magyaráztam Miguelnek –, ki fognak menteni. – A nap lebukott az Eiger
csúcsa mögött. A mentősök egyike még egyszer jelzett nekünk a
helikopterből, amit úgy értelmeztünk, hogy »holnap kimentünk
benneteket«. Ezt követően eltűnt a »vörös madár«.
Nagy volt az örömünk aznap éjszaka. Miguel fájdalmai egyszerre
semmivé foszlottak. Visszatért a jókedvünk, beszélgettünk mindarról, ami
odalent, a szilárd talajon vár majd ránk. Már nem érdekelt bennünket, hogy
nedves volt a hátunk, és hogy fázott a lábunk. Úgy éreztük magunkat,
akárha újjászülettünk volna.
Időről időre felébredtünk, abban reménykedve, hogy már hajnalodik.
Amikor végre láthatóvá váltak a körvonalak, fölkeltem, és az ég felé
néztem. Egyetlen felhő sem volt odafent, ragyogó kék égbolt köszöntött
bennünket. Ez mellettünk szólt. – Miguel, Miguel, már semmi baj sem
történhet – örvendeztem –, minden simán fog menni. A sors kegyes
hozzánk. – A hőmérséklet kellemes volt. A reggel mintha csak ránk
mosolyogna. Ugyanakkor a fülünk nem a szavakat hallgatta: feszülten
figyelt az esetleges motorzajokra.
Reggel kilenckor aztán végre meghallottuk a távolban a helikoptert. –
Jön! – A propeller csapásai egyre kivehetőbbek voltak. Alig bírtunk
magunkkal, úgy vártuk a »vörös madarat«. – Megérkezett! – A
helikopterből jeleztek nekünk. – Őrizzük meg a nyugalmunkat, azt
mondják. – A repülőgép egy hurkot rajzolt a levegőbe, szemlátomást
helyet keresett magának, ahonnan megkezdheti a mentést.
Ezt követően az egyik mentőt a lebegő helikopterből leeresztették egy
parányi sziklakiugróra. Nem sokkal később meghallottuk a számunkra jól
ismert hangot, amely szögek beveréséből származott. Semmi kétség nem
lehetett immár: – Megkezdték a mentést, kivisznek bennünket innen. –
Egy másik embert a helikopter kötélcsörlője segítségével engedtek le a
falra, majd következett egy harmadik. Hallottuk, ahogyan a mentők
dolgoztak alattunk, ahogyan másztak fel hozzánk. Micsoda
megelégedettség, hogy megint embereket tudhatunk a közelünkben!
Szálltak a percek. Nyugtalankodni kezdtünk, alig győztük kivárni
megmentőink megérkezését.
Még egy félórát kellett kitartanunk kis jégházikónkban, amely oly sok
éjszakán át nyújtott menedéket, míg teljes bizonyságot szerezhettünk arról,
hogy a mentők meghozták számunkra a menekülést. Mélyen a szemükbe
néztem. Egy árva szót sem szóltam. Meg voltam rendülve. Aztán
köszöntésképpen kezet nyújtottam nekik, de ebben a köszöntésben alig
volt erő. A végén eljött a megváltás!
A mentők kötélen leengedtek. Miguel még a »fészekben« maradt.
Odakiáltott nekünk: – Jól vagyok, menjetek csak! – Olyan gesztus volt ez,
amely ebben a helyzetben nagyvonalúbb nem is lehetett volna. A mentők
addig a helyig ereszkedtek le velem, ahonnan már elérhető volt a
helikopter csörlőjének kötele. Aztán az interlakeni kórházba vittek. A
barátom nem sokkal később érkezett.
A két spanyol nem tudta, hogyan köszönje meg mindezt
megmentőinek. Szinte kicsattantak az életörömtől. Csakhogy a sors újabb
kemény csapást mért rájuk: az orvosoknak minden erőfeszítésük ellenére
sem sikerült megmenteniük Miguel törött és fagyott lábait. És a hegyek a
maguk meredek sziklafalaival továbbra is magukhoz fogják csalogatni
azokat, akik meg akarnak küzdeni velük, és továbbra is hatalmukban
fogják tartani őket. Mi pedig újra és újra fel fogjuk tenni magunknak a
kérdést: mi vonzza oda az embereket? Sohasem fogunk kielégítő választ
kapni, sohasem fogjuk megérteni, miben rejlik ezeknek a hegyeknek a
varázsereje.”
Aus dem Tagebuch der Schweizerischen Rettungsflugwacht
(A Svájci Repülőmentő Ügyelet naplójából)
– az SRFW, Zürich szíves engedélyével.

És így írja le Kurt Schwendener a falról történő mentést:

Grindelwald, 1977. november 25.

 Mentés az Eiger északi falról, 1977. november 18-án.
A rámpáról való közvetlen akció során sikerült megmenteni:
1. Fernandez Jesus Domingues, szül. 1953. május 28. spanyol,
villanyszerelő, lak. Granada, Primavera 8.4a (Spanyolország). Sérülések:
fagyás mindkét lábon.
2. Perez Miguel Angel, szül. 1957. február 10, spanyol, diák, lak.
Granada, Av. de Cervantes 14. (Spanyolország). Sérülés: mindkét lábszára
eltörött.

A mentési akció:
Az első telefonhívások már 1977. november 11-én, pénteken
beérkeztek. Azt a tanácsot kaptuk, hogy a két hegymászót az időjárás
közelgő kedvezőtlenre fordulása miatt helikopterrel mentsük ki a falról,
habár azok nem adtak vészjeleket, és másztak tovább. A zömmel
laikusoktól származó hívások egyre sűrűsödtek. Szerencsére a vasárnap és
a hétfő folyamán gyakorlatilag egyetlen pillanatra sem láttuk a hegyet, és a
„mindent jobban tudóknak” be kellett látniuk, hogy ilyen rossz időjárás
mellett gondolni sem lehet a mentésre.
1977. november 15-én, kedden kezdett kiderülni. Az Svájci
Repülőmentő Ügyelet (SRFW) bevetési központjától kértünk egy
helikoptert. Az Alouette III típusú, SA 319 B sz. helikopter, amely a
BOHAG-nál Interlakenben állomásozott, 14.30-kor M. Burkhard pilótával
és U. Menet műszerésszel a fedélzetén érkezett meg Grindelwaldba. A
hegyi vezetők főnökének, U. Sommernek, valamint U. Roth vezetőnek a
társaságában felderítő repülést végeztünk. A szél továbbra is erős és
lökésszerű volt. Csak mintegy ötven méterre közelíthettük meg a falat.
Azonnal észrevettünk a rámpán egy hevesen integető embert. Egy
sziklahasadék előtt tartózkodott, 3400 méterrel a tengerszint felett.
Nyomban feltételeznünk kellett, hogy az illetőnek segítségre van szüksége,
és reméltük, hogy a második ember benn van a sziklafal mélyedésében. A
hóba vájt üreget ugyanis nem láthattuk.
Azonnal tanácskozni kezdtünk, és megszerveztük a mentést. Mivel a
rámpán a fal áthajlásokkal van teli, csekély reményünk lett volna arra,
hogy a helikopteres közvetlen mentést alkalmazzuk. Arra az elhatározásra
jutottunk, hogy amint jobbra fordul az időjárás, a mentőakciót acélkötél
segítségével a csúcs felől hajtjuk végre. Mindannyiunk számára világos
volt, hogy ez a mentés aligha valósítható meg egyetlen nap alatt. Előre
elkészített lista alapján összeállítottuk és becsomagoltuk a mentéshez
szükséges felszerelési tárgyakat. Az interlakeni hegyi szertárból harminc
hálózsákot, valamint százötven gyorsmelegítőt szereztünk be. Húsz aktív
hegyi vezetőt Grindelwaldból, ötöt pedig Lauterbrunnenból levelezőlapon
értesítettünk, és kértük, hogy kétnapi élelemmel, valamint a szükséges téli
felszereléssel álljanak mind készenlétben. A grindelwaldi, ill. a
lauterbrunneni mentőállomást folyamatosan tájékoztatni kötelesek arról,
hogy hol érhetők el. Mivel titokban abban reménykedtünk, hogy véghez
fogjuk tudni vinni az extrém helikopteres közvetlen mentést, négy olyan
embert választottunk ki, aki az utóbbi időszakban sok nehéz útvonalat
mászott meg együtt. Ok a bevetésnek megfelelően fel is szeretkezhettek.
1977. november 16-án, szerdán, nagyon rossz volt az idő. Amikor
estetájt rövid időre kiderült, M. Burkhard pilóta a visszafelé úton
sikertelenül próbált meg látáskontaktusba kerülni a két hegymászóval.
1977. november 17-én, csütörtökön délután G. Amann pilóta dr. F.
Bühler és O. Guignard úr társaságában, mindketten a Svájci Repülőmentő
Ügyelettől, felderítő repülést végzett. Az időjárás azonban nem tette
lehetővé, hogy bármi közelebbit megtudjunk.
1977. november 18-a, péntek, 6.40: Az idő rossz, sűrűn esik a hó.
– 7.30: A hóesés abbamaradt, fokozatosan kiderül. – 7.45: A
kiválasztott négy extrém mászó közül hárman jelentkeznek: Kaufmann
Rudolf, Frei Ueli és Bohren Eduard. Parancsot kaptak, hogy 9.00-kor
jelenjenek meg Thunban egy póttanfolyamon. Engedjem el épp ezeket, a
mentés szempontjából olyannyira fontos embereket? Arra az elhatározásra
jutunk, hogy megvárjuk, amíg kiderül, és az időjárás előrelátható, rövid
idejű javulása esetén megpróbálkozunk a mentéssel. A három emberhez
8.30-kor csatlakozik még Stähli Harnes hegyi vezető, a Svájci
Repülőmentő Ügyelettől pedig G. Amann pilóta, valamint Ad. Rüfenacht
technikus, a BOHAG Interlakennél állomásozó Alouette III 319 B
személyzete. 8.30-ra megérkezett a várva várt derült idő is. A helikopter
három embert a felszereléssel együtt a Kleine Scheideggre vitt. Ezt
követően a helikopter személyzetével, továbbá Rud. Kaufmann hegyi
vezetővel felderítő repülést végeztünk. Ezúttal teljes volt a szélcsend, és
közvetlenül a szerencsétlenül jártakhoz tudtunk repülni. Kerestünk egy
helyet a közelükben, ahol a négy mentőt le tudtuk tenni. Eleinte minden
kísérlet csődöt mondott. Az áthajtó fal nem tette lehetővé a pilóta számára,
hogy a kötél meghosszabbításával próbálkozzon. A Kleine Scheideggre
repültünk, és úgy döntöttünk, hogy a mentést a csúcs felől acélkötéllel
hajtjuk végre a Lauperschild-rámpán keresztül. 9.40-kor kiadtam az
utasítást: az egész mentőcsapat álljon bevetésre készen. Három embert a
legfontosabb felszereléssel együtt Grindelwaldból hoztunk el helikopterrel.
11.23-kor 28 fő, valamint a pilóta, a szerelő és Guignard úr a Svájci
Repülőmentő Ügyelettől a Kleine Scheideggen volt. 10.10-kor szállt fel a
helikopter Kaufmann Rudolf és Stähli Hannes hegyi vezetővel. Kaufmann
kért engem, tegyünk a repülés során még egy kísérletet, hátha sikerül
leereszkednie a rámpa közelében. Hosszas próbálkozás után sikerült kb. 20
méternyire a rámpától leereszkednie egy keskeny sziklaszalagra. A
helikopter személyzete számára már nem is volt látható. Néhány
aggodalommal teli másodpercbe tellett, míg a csörlőt kezelő ember
számára felszabadult a kötél. A helikopter eltávolodott, és kb. öt perc
elteltével „Bisi” biztosította magát, jöhetett tehát a második ember. Ez a
menet már egyszerűbb volt, mert őt Kaufmann már el tudta kapni, és
biztosítani tudta. A következő feladat az volt, hogy helyet teremtsenek
ebben a sasfészekben. Húsz sziklaszög mellett a rámpáig való
oldalmenethez három, „Schwendener-típusú”, fúrt szögre volt szükség.
11.30-kor elindulhatott Frei Ueli mentő, 12.09-kor követhette őt Bohren
Eduard. 11.45-kor érkezett a megkönnyebbült jelentés: „Stáhli a
bivakhelyen van. Mindkét ember él. Az egyikük mindkét lábát eltörte.” A
sértetlen mászót egy viszonylag könnyű útszakaszon, kb. 30 méteren át
kötélen engedték le a rámpán, ezt követően pedig oldalmenetben vitték.
12.45-kor a helikopter már el is szállíthatta. A második ember szállítása
már nehezebb. A mintegy 30 méteres rámpán az ülepén kell lecsúsznia.
Ezután „Gramminger beülőben” Stähli Hannes hátára rakják, aki a nehéz
teherrel hajtja végre a könnyűnek éppenséggel nem mondható harántolást.
14.10-re a második áldozatot is sikerült helikopterrel elszállítani a falról.
Az idő 11.00 tájban elromlott, úgyhogy további mentőket nem sikerült
helikopterrel feljuttatni az Eigerre. (Szerencsére!) Miután mindkét áldozat
kint volt, a köd miatt nem láthattuk társainkat, ugyanakkor a szél is
feltámadt a falon. Lehetséges, hogy a falon kell majd bivakolniuk? Ismét
szerencsénk volt! 14.18-kor Bohrent és Freit, 14.32-kor pedig Stahlit és
Kaufmannt is sikerült lehoznunk.
Mivel a helikopter a rossz időjárási viszonyok miatt nélkülözhetetlen
volt számunkra, a szerencsétlenül jártakat az „Air Glacier Lauterbrunnen”
szállította 13.15-kor, illetve 14.19-kor az interlakeni területi kórházba. A
két hegymászó a körülményekhez képest jól van. Előreláthatólag
maradandó károsodások nélkül megússzák a balesetet.

Záró megjegyzés:
Az egész akció jól és baleset nélkül zajlott. A mentést a
helikopterszemélyzet és a hegyi vezetők nagy tudása tette lehetővé. Az
időjárás és a széljárás kegyes volt hozzánk. Az Eiger északi falán ritkák a
szélcsendes időszakok, s amennyire megfigyelhettem, abban a
szerencsében volt részük, hogy kifogtuk a két héten belül bekövetkezett
csekély számú szélcsendes időszak egyikét. Az utolsó előtti
emelőműveletnél a csörlő kihagyott. Szerencsére az üzemzavar csak rövid
ideig tartott. Ilyen mentőakciók esetén készenlétben kellene állnia egy
második, jól felszerelt helikopternek, vagy legalábbis a legrövidebb időn
belül elérhetőnek kellene lennie. A csúcs körüli műveletek helikopterrel
már nem jönnek számításba. O. Guignard úr a Svájci Repülőmentő
Ügyelettől (SRFW) jelentős mértékben tehermentesített. Szakemberként
átvette a sajtó és a rádió tájékoztatását. Ezen a helyen is szeretnék minden
résztvevőnek köszönetet mondani a nagy bevetésért és a jó
együttműködésért.
SAC mentőállomás főnöke
3818 Grindelwald
K. Schwendener
 A rendőrfőnök kimutatásából
1987 januárjában Kurt Schwendener rendőrfőnök rendkívül érdekes
előadást tartott Mentések az Eiger északi faláról címmel, amelyben egy sor
balesetről és a hozzá kapcsolódó mentőakcióról beszélt. Rendelkezésünkre
bocsátott egy kimutatást is, amely a maga józan tárgyszerűségével és
adataival ugyan, de mégis képet tudott adni ezeknek a mentéseknek a
drámaiságáról.
Nem szabad említés nélkül hagynunk, hogy a kérdéses időszakokban
többen szerencsésen feljutottak a falon az Eiger csúcsára, s mászásukat
nagy tudás és jó előkészület jellemezte.
1972
III. 22. Kysilková, Sylvia (Csehszl.) / Smíd Jirí (Csehszl.) / Novák,
Lubomír / Cempela, Zbynek. Novák és Cempela a rossz időjárási
viszonyok miatt visszatért. Közvetlen mentés a Második jégmezőből.
VIII. 1. Maszahiro, Furukava / Maszaru, Mijagava (Japán) lezuhant
a Nehéz repedésnél.
1973
VIII. 18. Jamazaki, Buntaro / Kato, Teuro (Japán). A kivezető
repedéseknél Jamazaki belezuhant a kötélbe, és jobb bokáját törte.
Száz méter után feladta. Egy iskolásfiú egy felhő nyílásán át látta őket
integetni. Mentőakció a csúcsról kiindulva. 35 résztvevő. 500 kg
anyag. Húsz méter meghosszabbítással, krumpliszsákokban
menekítettük ki a két hegymászót és a mentőket a falról.
IX. 11. Kämpfer, Ulrich / Marti, Paul (Svájc). Második jégmező.
Az időjárás-változás a rámpán lepte meg őket. A mentés egy órán
át tartott.
A jelentéshez ezt fűztem hozzá: „A mentést végző embereket el
kell gondolkoztassák az ilyen »képeskönyvbe illő mentések«. Eddig
mindegyik szerencsésen zajlott, ami egyáltalán nem természetes. A
helikopter személyzete és a mentők nagy veszélynek teszik ki
magukat. Csak kevés helyen történhet a mentés, közvetlenül
helikopterrel. Ezt kellett 1973. augusztus 19-én a két japánnak,
Jamazakinak és Katónak is tapasztalnia; a mentésért 18 578,20 svájci
frankot kellett fizetniük.”
1974
VIII. 13. Knowles, David / Hoover, Mike.
VIII. 15. Woznisk, Wladyslaw / Dzik, Wojciech (Lengyelország).
Közvetlen mentés a Második jégmezőből. A bal láb eltörött.
1977
VII. 5. Merhar, Wolfgang / Wechselberger, Martin. Rossz
viszonyok és kedvezőtlen időjárás-előrejelzések mellett szálltak be a
falra. A Rámpáig jutottak. A mentésre közvetlenül a Vasalónál került
sor.
XI. 18. Fernandez, Jesus / Perez, Miguel Angel (Spanyolország).
8-án: Beszállás a falra. Igen lassan jutottak előre.
Tíznapi élelemmel rendelkeznek.
11- én: Az időjárás rosszra fordul. Ennek ellenére tovább másznak.
Hótábla a rámpán, Perez belezuhant a kötélbe és mindkét lábszárát
eltörte.
11- én: Első riadó, húsz ember készültségben.
12- én: A felderítő repülés nem vezet eredményre.
13- án: Mindkettejüket rövid ideig látták.
15-én: Mindkettejüket látták 3400 méteren. A helikopteres mentés
lehetetlen, csak ötven méterre tudtuk megközelíteni őket.
18-án, 6h 40-kor: Erős hóesés.
711 40-kor: A hóesés abbamarad. A mentők sürgetnek.
Előkészítjük a csúcsról való mentést. Az utolsó próbálkozás sikerül.
1978
IV 24. Smeikal, Dieter (cseh) – fagyási sérülésekkel mentjük ki a
Második jégmezőről.
V. 29. Pechotis, Jirí / Slegl, Jirí (csehek) halálos balesetet
szenvednek, lezuhannak. Felderítés a John Harlin-útvonalon.
Smeikalt már megmentettük, I. fent. Négy társa nem kért mentést. Hat
fekvőhelyük volt, élelmiszer-tartalékuk stb. Kötélszakadás a Légynél.
A társai a hegy lábáig ereszkedtek vissza kötélen.
Huston, Teven / Cuthbertson, David / Barker, William / McCartnes
/ Lancashiere, Howard. A hat mászó kedvező viszonyok között, jó
időben szállt be. Nyolc nap alatt csak a Pókig jutottak, ahol segítségre
vártak. Közvetlen mentés ötven perc alatt.
 Strzelski, Bogdan / Zajac, Jerzy (Lengyelország). Öt napon át
tartózkodtak az északi pilléren. Fagyási sérülésekkel mentettük ki
őket a Lauper-útvonalról. A viszonyok igen rosszak.
De Schepper, Johann (Belgium) / Heudfonds, Francois (Hollandia).
Csak lassan haladtak előre. Hirtelen időjárás-változás, nem tudtak
tovább haladni. A mentésre négy nap után került sor a Második
jégmezőn. A gép letevése ezen a helyen csak szélcsendben volt
lehetséges. Stein, Ásheim (norvég) / Myrer, Lund (norvég) / Smíd,
Jirí (cseh) – Smíd szólóban akarta megmászni a falat. Az időjárás
kedvezőtlen változása lepte meg. A Rámpán találkozott a
norvégokkal. A rossz időjárás miatt elhatározták, hogy segítséget
kérnek. Volt rádiókapcsolatuk. Lemásztak a Vasalóig. Onnan kötélen
ereszkedtek le az „Eigerwand” állomásig. Jelentették, hogy a
Vasalónál még három lengyel vár segítségre. Azok, mivel az idő nem
javult, március 5-éig vártak, majd ők is kötélen ereszkedtek le.
Ueda, Szuszuma (Japán) augusztus 13-án szállt be szólómászóként
a falra. Feltehetően augusztus 16-án zuhant le egy heves zivatar során
az Első jégmezőről vagy a Jégtömlőről.
Bryan, Charles (Nagy-Britannia) /Johnes, Thomas (Nagy-
Britannia) / Berger, Hans (Svájc) / Fuster, Beda (Svájc). Bryan a
rámpán belezuhant a kötélbe, és megsérült a keze. Berger és Fuster
egyetlen nap alatt akarta a falat megmászni. A körülmények
kedvezőtlenek, az időjárás-előrejelzés rossz volt. Hirtelen időjárás-
változás lepte meg őket, és az angolokkal együtt várták a segítséget.
A mentésre a Vasalónál került sor.
1982
VII. 20. Laurat, Claude (Franciaország) vendégként két hegyi
vezető társaságában mászta meg a falat. Kőomlás következtében
karsérülést szenvedett. A kivezető repedésekből sikerült kimenteni. A
vezetők tovább másztak.
1983
1.5. Vodicka, Václav / Hradecky, Josef (csehek). Új útvonalat
akartak nyitni a John Harlin-útvonal mellett. Vodicka a Pók alatt két
hossznyit zuhant a kötélbe, és bordatörést szenvedett. A mentésre a
Második jégmezőnél került sor.
 VIII. 8. Burger, Thomas / Wendel, Holger (Németország). Július
31.: beszállás, élelem három napra. Augusztus 1.: zivatarfelhők.
Visszavonulás a Harmadik jégmezőről. Pokolian heves zivatar.
Augusztus 5.: felfedezik a sátrukat. Augusztus 8.: egyórás felderítő
repülés. Wendel eszméletlen, testhőmérséklete: 24 °C.
1984
III. 20. Cadiach-Puig, Oscar / Casola, Jouan / Perez-Gil, Xavier /
Lucas-Lop, Enrique / Ponigas-Martorell, Neil (Spanyolország). A
Vasalóig jutottak. Rádión keresztül segítséget kértek. Könnyű fagyási
sérülésekkel és hóvaksággal mentettük ki őket a Második jégmezőről.
VII. 30. Bradac, Thoma / Heizmann, Stanec (Csehszl.). Rossz
körülmények között, azaz friss hóesést és olvadást követően szállnak
be a falra. A köteleik kőomlás során megsérülnek. Átáznak.
Segítséget kérnek. Alsónadrágban sikerül őket a falról kimenteni!
IX. 2. Tschaenn, Raymond / Tschaenn, André (Franciaország).
Hegyi vezető, fivérével. Ideges lett, félt. A leereszkedés során egy
régi hurok elszakadt, és a hegyi vezető belezuhant a kötélbe.
Bordatörést szenvedett, valamint zúzódásokat az ülepén. Két német
hegymászó hozott segítséget.
1985
Vili. 5. Terray, Laurent / Martin, Remy (Franciaország). Eljutottak
egészen a Rámpán a jégkitüremkedésig. Terray belezuhant a kötélbe.
Vészjeleket adtak, amit több százan láttak. A Halálbivakig másztak
le. A mentés a Vasaló felől történt.
Noel, Pascale (Belgium), Berger, Eugéne (Luxemburg). A Második
jégmező felső végében Noel kisasszony egy régi kötélben
kapaszkodott meg, amely az erős felengedés miatt kiszakadt a jégből.
Lezuhant, és a hágóvassal a könyökén sebesítette meg magát. Az
eltérő vészjelzések miatt csak véletlenül találtunk rá a két
hegymászóra. Steinbach, Hans (Németország) / Belak, Stane
(Jugoszlávia). Augusztus 19-22. Egyetlen nap alatt akarták
megmászni a falat. Feladat: riadó. Vészjelzéseket adtak. A felderítő
repülés alatt maguk tértek vissza.
Eberle, Bernd / Kriener, Bernhard (Németország). Eberlét a rámpán
kőomlás sebesítette meg a homlokán. Segítségért kiáltott. Habár már
két bevetés volt mögöttünk, mégis úgy döntöttünk, hogy az
előrehaladt idő ellenére (llh) megkíséreljük a mentést. A mentőket a
Vasalón tettük le. A hegymászókat oda vittük, és onnan mentettük ki.
Erős kőomlás. Soha többé!
Seaton, Marc / Pevell, Marc (Nagy-Britannia). Az Istenek
traverzéig másztak fel. A hirtelen időjárás-változás következtében
nagy mennyiségű friss hó lepte meg őket. Ott várakoztak a segítségre.
Egy kockázatos akció keretében sikerült a hegyi vezetőket letenni és a
két hegymászót kimenekíteni. (A forgórész szabad mozgása egy-két
méter.)
Rösli, Thomas / Schnider, Thomas (Svájc). Bekötés nélkül
másztak. Az alagút 3,8 km-es magasságában Rösli lezuhant és
szörnyethalt.
Kopfer, Erwin / Gasser, Peter (Ausztria). Hirtelen időjárás-változás
lepte meg őket. A Rámpa jégmezején lavinába kerültek. Gasser a
kötélbe zuhant és megsérült. A vészjelzéseiket látják. Nem jó
időjárási viszonyok közepette a mentőket a Rámpa jégmezején
sikerült lerakni. Végül az akciót a ködtakaró fölött, a Jungfrau
hágójáról kiindulva kellett befejezni.
III. 22. Cornelissen, Frank / Tangme, Guido (Belgium). Már a
Nehéz repedésnél elveszítették a felszerelés egy részét, és
visszamásztak. Nem találták meg az alagút nyílását. A Vörös szikla
alatt öt napon át vártak a segítségre, míg végül a BOHAG véletlenül
meglátta őket.
VIII. 5. Stachowitz, Paul / Stadelwiesel, Rudolf (Ausztria).
Stachowitz cukorbeteg volt, gyomorrontás következtében hánynia
kellett. Még sikerült a Halálbivakig visszamászniuk, ahol kómába
esett. Társa segítségért kiáltott. Helikopterrel sikerült őket
közvetlenül kimenteni.
XII. 23. Von Kjum, Kim / Dzsong Szonn, Be (Korea). A
kedvezőtlen időjárás-előrejelzés ellenére meg akarták mászni a falat.
A hirtelen időjárás-változás miatt a kivezető repedésekből nem
jutottak tovább. A felderítő repülés, amelyre a rossz időjárás miatt
csak tíz nappal később kerülhetett sor, nem járt eredménnyel. A
 holttesteket 1987 márciusában két téli mászás során látták, és ekkor ki
is szabadították a falról.

Ez a hosszú lista megmutatja, mi mindenre képes a Svájci Repülőmentő

Ügyelet, mi mindent képesek megtenni emberei humanitárius szempontok
által vezérelve, testi erőik bevetésével, idegeik megfeszítésével, gyakran
saját életüket kockára téve is. Ezért ismételten hangsúlyozni szeretném,
hogy minden hegymászó, mielőtt beszállna a falra, készüljön fel a
legalaposabban, és nézzen szembe önmagával: felnőtt-e a
követelményekhez. Nem történhet meg, és nem is fair dolog, hogy –
miként a listán az első bejegyzés 1972 márciusában mutatja – három
gyönge cseh hegymászó egy nő kíséretében nekivág a mászásnak, holott a
Heckmair-útvonal tervezett harmadik, téli megmászásához semmilyen
előfeltétellel nem rendelkezik. Hárman közülük mégiscsak vannak annyira
belátóak, hogy három nap (!) elteltével visszafordulnak a Hinterstoisser-
harántnál. Sylvia Kysilková azonban ki akarja erőszakolni a sikert. Tudja,
hogy a nyári időszakban már három nőnek is sikerült a mászás: elsőként
1964-ben Daisy Voog jutott fel a csúcsra, aztán 1967-ben a francia
Christine Colombelle, mindketten a klasszikus útvonalon, majd 1969 ben
az orvos dr. Micsiko Imai a japán Direttissimán. A cseh hölgy akar az első
nő lenni, akinek sikerül a téli megmászás. Jirí Smíddel tovább mászik. A
hatodik napon a Halálbivaknál fordulnak vissza, csak akkor, amikor már
teljesen átáztak és nincs élelmiszerük. Végül a Második jégmezőről sikerül
őket kimenteni. Amikor átnyújtották nekik a 2600 svájci frankról szóló
számlát, a csehek közölték, hogy még életükben nem láttak annyi pénzt. A
Svájci Repülőmentő Ügyelet főnöke eltekintett a számla kiegyenlítésétől.
A nagyszerű, új mentési módok persze új problémákkal is jártak, sőt
bírálatokat is maguk után vontak. Vajon a jövőben olyan mászók is
felmerészkednek majd a falra, akik voltaképpen nem nőttek fel a
feladathoz? Vagy esetleg mostantól fogva kilátástalan helyzetekben,
például az időjárás hirtelen elromlása esetén a mászók nem fognak
visszafordulni? Nem lesznek többé olyan visszafordulások, mint
amilyenek a körültekintés és a helyzetfelismerés tökéletessége révén
kerültek be az Eiger krónikájába? Minderre immár nem lenne szükség,
hiszen ott áll készenlétben a Svájci Repülőmentő Ügyelet.
 De mindenekelőtt vajon nem kötelessége-e mindannyiunknak, hogy
gondoljunk a mentőkre is? A pilótákra és a bátor hegyi vezetőkre, akiknek
kötélen kell leereszkedniük? Az Eigeren rájuk leselkedő veszélyek nem
csekélyek. Hiszen ott van az Eigerre jellemző, kiszámíthatatlan időjárás, a
hirtelen támadó szelek, és sok minden egyéb, amitől épp az Eigeren
különösen nehéz a helikopteres mentés. De amikor csak a mentők
segítségét kérték, ők megérkeztek – minden alkalommal, telve áldozat- és
segítőkészséggel, amint ennek a pontos dokumentáció alapján magunk is
tanúi lehettünk.
 Új technikák és a legnehezebb mentés
Az 1994-es esztendőt írjuk, amely fontos helyet fog elfoglalni a hegyi mentés
történetében, jó húsz éve alkalmazzák a közvetlen helikopteres mentést az Eiger
falán, ezúttal azonban egy új technikát is be szándékoznak vetni, amely a „long-
line”, azaz „hosszú kötél” elnevezést viseli.
Július 26-a van, forró, nyári nap. Az SAC mentőszolgálat tagjai délben indultak
bevetésre: sebesülteket kell kiszabadítaniuk, két helyen, a kényes Wetterhornon,
valamint a nagy Schreckhornon. Órák óta ez köti le a figyelmüket. Mindezt tetézi,
hogy 16 óra 40 perckor még az Eigerről is érkezik egy riasztás. Ami ezt követően
történt, azt Kurt Amachernek a bevetésről készült jelentéséből idézzük, amelyet az
SAC mentőszolgálat vezetőjeként írt.
 Jelentés a bevetésről:
Kedden, 1994. július 26-án 16 óra 42 perckor fut be a grindelwaldi
kantonrendőrségre a Wengemalpbahn alkalmazottainak jelentése, mely szerint az
Eiger északi faláról (Genfi-pillér) segélykiáltásokat hallanak.
Edi Bohren hegyi vezető társaságában felderítő repülésre indulunk a BOHAG-
gal. Miután a szerencsétlenül jártakat megpillantjuk egy sziklakiugrón közvetlenül
egy függőleges sziklafal alatt, hamar be kell látnunk, hogy gyors és hatékony
segítség ez esetben csak az új long-line rendszerrel nyújtható.
Azt követően, hogy a helikopterrel megbecsültük a körülbelüli kötélhosszat, még
megfelelő start- és leszállóhelyet kell keresnünk, amelyet a „Krähenbühl”
körzetében, a „Salzegg” vasútállomás fölött találunk meg. Időközben rádión
keresztül már ide rendellem a long-line felszereléssel ellátott mentőhelikoptert.
A helyzetről folytatott rövid tanácskozást követően, amely köztűnk, hegyi
vezetők, valamint a pilóta között zajlott, mar készülődünk is az első repülésre,
amelynek során Edi Bohrent visszük a baleset helyszínére.
A lelógó kötél 180 méter hosszúságú. Ilyen hosszú kötéllel még soha nem
repültünk, de jó időjárási körülmények és megfelelő falviszonyok mellett ez a
hosszúság még igenis lehetséges.
Az idő egyelőre jó, habár nyugat felől már közeledik néhány zivatarfelhő. Mégis
megpróbálkozunk a fal mellett az első repüléssel. Amikor a mentő pontosan a
megfelelő helyzetbe kerül, még kb. öt méter hiányzik ahhoz, hogy elérje a
szerencsétlenül jártakat. Néhány ingamozdulattal Edi Bohrennek sikerül
odalendülnie hozzájuk.
Az idő rosszra fordul, és leesnek az első esőcseppek. Edi egy második embert
kér, egy fúrógépet, pótkötelet, valamint egy kampós rudat, hogy később
leküzdhesse az áthajtást, és hogy a hosszú kötelet újra befoghassa.
Ekkor heves zivatar zúdul az Eigerre, és a repülőbevetést félbe kell szakítani.
Magán a falon a kb. 150 méteres áthajtó sziklafalnak köszönhetően mindenki szinte
teljesen védve van az esőtől.
Közben délután fél hat lett, az eső alábbhagy, és feloszlik a köd is. Felkészülök a
második repülésre a falhoz: felszerelkezem pótanyagokkal és az alumíniumrúddal.
Zökkenőmentesen érjük el a helikopterrel a baleset helyszínét. Még mielőtt azonban
leszállnék a sziklakiugrón, Edivel borzasztó pillanatot élek át. A magunkkal hozott
rúd (amelynek a kötél odahúzása a rendeltetése) a zivataros délutáni levegőben
elektromosan feltöltődött, és a sziklával való érintkezéskor ennek megfelelően ki is
sült.
E közjátékot követően kioldjuk a kötelet, a helikopter pedig várakozó helyzetbe
húzódik vissza. Most már minden rutinszerűen zajlik. Két pótlólagos
sziklahorgonnyal biztos standhelyet fúrunk magunknak. Ezután a két hegymászót –
az egyikük súlyos lábsérülést szenvedett – a kettős hurokkal felkészítjük az
elszállításra. Ügyelnünk kell arra, hogy a sérült felül függjön, így leszálláskor
másodiknak érjen talajt.
Megint jelzünk a helikopternek, lentről irányítjuk, a hosszú kötelet pedig a
horoggal befogjuk. A helikopter a sziklaáthajlás miatt újra eltűnik a szemünk elől,
csak rádióparancsokra reagál. Mindkettőjüket becsatoljuk, és egy VP-hurok
segítségével óvatosan függőlegesbe engedjük őket. Mivel a Salzeggre történő
repülés során nincs a pilótával rádiókapcsolat, a sértetlen mászónál egy kb. 20 méter
hosszúságú leszállókötelet rögzítünk, amelyet a földi személyzet fog majd befogni.
A szállítás zökkenőmentesen zajlik a baleset helyszínétől egészen a leszállóhelyig.
A várakozó orvos nyomban elsősegélyben részesíti a beteget.
Eközben Edivel mindketten felkészültünk az elszállításra, és mi is elhagyjuk
szellős standhelyünket, hogy 180 méterrel a helikopter alatt biztos talajon érhessünk
földet.
A sérültet a körzeti kórházba szállítják, ahol még aznap este megoperálják.
Lábsérülése igen súlyosnak és bonyolultnak mutatkozik, s csak a legújabb
technikának köszönhető, hogy legalább megtarthatja a lábát, ha teljesen ép nem is
lesz már.

Mi történt?
A két ifjú holland 1994. július 26-án szállt be a sziklára a Genfi-pillérnél. A
végétől számított ötödik kötélhossznál Gerhard Rinderhof kb. öt métert zuhan a
kötélbe. Ennek során lábával egy kiugró sziklának csapódik. Segélykiáltását
szerencsére meghallja a „Salzegg” állomáson szolgálatot teljesítő vasúti
alkalmazott.

A mentők főnökének megjegyzése:

Miután tavaly tavasszal különböző tanfolyamokon gyakoroltuk ezt az új mentési
módszert, ez volt az első alkalom, hogy élesben is alkalmazhattuk a long-line
technikát. Az a körülmény, hogy az első mentésre épp a csupasz és meredek északi
Eiger-falon került sor, további kihívást jelentett számunkra. A mentés végeztével
kimerültek voltunk ugyan, de nagyon boldogok és elégedettek amiatt, hogy
balesetmentesen zajlott és sikerrel végződött.
Még akár két évvel ezelőtt is egy hasonló szerencsétlenség a hegyen mintegy
húsz fős csapat komoly bevetését igényelte volna – acélsodrony-csörlőkkel fentről
egészen a hegy lábáig.

Végezetül szeretném kifejezésre juttatni köszönetemet:

• Köszönet és egyben nagy-nagy dicséret illeti pilótánkat, Ferdi Ruppot, aki
tapasztalatával és nyugalmával nagyban hozzájárult ennek az első bevetésnek a
sikeréhez.
• Nem szeretném, ha kimaradna a dicséretből a másodpilóta Markus Rieder,
valamint dr. Andreas Berger.
• A második helikopter pilótája, Günther Ammann is bevetette minden tudását,
és a mentőrepülések során átvette a földi parancsnokságot. Köszönet illeti érte.
• Végül köszönök mindent segítőtársaimnak, elsőként Edi Bohrennek,
nemkülönben Werner Bhendnek, aki a bázison tette a dolgát.

Néhány nappal a balesetet követően látogatóim érkeznek. Gerhard Rinderhof

szülei, barátnője és mászótársa, s minden résztvevőnek tiszta szívből köszönetet
mondanak, átnyújtva nekik egy kis ajándékot. Igen szép gesztus ez, ami utólag is
örömet szerzett és megelégedettséggel töltött el.
Kurt Amacher
A mentőállomás főnöke

A laikusok számára az 1994. júniusi mentés talán hétköznapi hírnek számított, a

mentőcsapatok szempontjából azonban első long-line akcióként úttörő jellege volt.
A technika bevált, és nehéz helyzetekben is a mentés új lehetőségeit nyitotta meg.
Azóta többször sor került sikeres alkalmazására.
Már 1995-ben sikerrel jár a második long-line mentés. Két koreai tartózkodik
épp a Hinterstoisser-haránt bejáratánál, amikor egyikük lezuhan, és lába súlyosan
megsérül. Az időjárási viszonyok alapján nagy a kőomlásveszély, a mentés nehéz.
A mentőhelikopterek propellerének átmérője tizenegy méter, és a falról – például a
Pókból – lehulló kő, legyen az akár csak gyermekököl méretű, érzékeny károkat
okozhat benne. Ilyen esetekben a sérült kimentése csak a long-line technika
alkalmazásával sikerülhet – akkor, amikor a helikopter biztos távolságban időzhet a
sziklafaltól. A rendkívül jó rádióösszeköttetésnek köszönhetően a mentő számára
annak sincs jelentősége, hogy a mentési akció során 100 vagy 250 méterrel lóg-e a
helikopter alatt.

Azóta sok mentésre került sor, és az SAC csapatai mind tudásukat, mind
elkötelezettségüket több ízben is bebizonyíthatták. Szeretnék még beszámolni az
1996. január 31 i látványos akcióról, amely minden idők legnehezebb mentésének
hírében áll az Eiger faláról, egyszersmind pedig a második éjszakai közvetlen
mentés volt. Két fiatal svájci, egy férfi és egy nő, egy menetben, azaz bivak nélkül
akarja megmászni a falat. A bivakhoz feltétlenül szükséges felszerelést (tél van),
valamint a különböző tartalék eszközöket, hogy takarékoskodjanak a súllyal,
egyáltalán nem viszik magukkal. Már a Második jégmezőn megjelennek a nőnél a
kifáradás első jelei, de nem ismernek megalkuvást: folytatják az utat. Az Istenek
traverzénél a nő felemészti végső erőtartalékait, és mindezen felül még a
jégcsákányát is elveszíti. Időközben besötétedett, a hegyekben viharos délnyugati
szél tombol, a meteorológiai állomás a Jungfrau hágóján 80-120 km/órás
szélsebességet jelez. A férfi előveszi a rádiókészülékét, és segítséget kér. Arra az
ellenvetésre, hogy a közvetlen mentés éjszaka, ilyen szélviszonyok mellett
lehetetlen, közli: – Ha nem jöttök azonnal értünk, meghal a kötéltársnőm! – A
mentők odalent, a völgyben kérdőn néznek egymásra. Mit tehetnek? Mit akarnak
tenni? Engedjék, hogy egy olyan nagyra törő ember gyakoroljon nyomást rájuk, aki
társnőjét a legnagyobb veszélynek tette ki, s most ébred fokozatosan tudatára tette
súlyának? De szembenéznek azzal is, hogy a rádióüzenet időközben már fél Svájcot
elérhette. S lelki szemeik előtt már meg is jelentek a bulvárújságok címoldalán a
feltűnően kiemelt sorok: „Tragédia az Eigeren – a hegyi mentők semmibe veszik a
segélyhívást.” Végül szavaznak: ketten ellenzik, hogy megkíséreljék a mentést,
ketten mellette döntenek. A döntő szavazat a mentők főnökéé. Tudja, még ha teljes
mértékben élvezi is munkatársai támogatását, a hatalmas felelősség java részét ő
viseli. A végén mégis úgy dönt, hogy megpróbálkoznak a mentéssel.
A mentőhelikoptert utasítják, hogy előbb tegyen kísérletet a lebegésre az Istenek
traverze fölött, és haladéktalanul adjon jelentést a szélviszonyokról. Közben az
egyik mentő felkészül a falon rekedtek kiszabadítására. Nem sokkal később befut a
REGA rádiójelentése: ötven méterig a fal előtt szélsőséges légörvénylés, a fal
közelében majdnem szélcsendes viszonyok. A fal homorú alakja kivédi a szelet. –
Oké, készen állunk, indulunk a mentőért.
A fedélzeti rádión keresztül ismertetik a pilótával a mentés tervét. A mentőt a
csőrlővel legfeljebb huszonöt méterre szabad kiengedni, ezt követően megáll a
sziklaszalagon, a kimerült nőt lebegve magához erősíti a kötéllel, majd a helikopter
mindkettőjüket kiemeli a falról. A visszamaradó férfinak egy zsákot adnak át
élelmiszerrel és a bivakoláshoz szükséges felszereléssel, mert nagyon is
elképzelhető, hogy a második repülés már nem jár sikerrel. A nőt a helikopter a
Männlichenre szállítja, ahol jelen pillanatban szinte teljes a szélcsend, majd
közvetlenül ez után indul a második menet.
A helikopter személyzetének, a mentőknek és a mentés vezetőinek szinte
tökéletes együttműködése következtében minden incidens nélkül sikerül
lebonyolítani az egyik legnehezebb mentést az Eiger északi falán. Két nappal
később a mentők vezetőjéhez egy borospalackot juttatnak el. A címkén reszkető
kézírással ez olvasható: „Még egyszer köszönet a mentésért. A barátnőm
másodfokú fagyási sérüléseket szenvedett!”
 Ami még ezen túl az Eigeren történt
Időközben az Eiger három fontos és lelkiismeretes krónikásának
folyamatos beszámolója szakadt félbe. 1974 augusztusában meghalt Fritz
von Almen, a Kleine Scheideggen álló Bellevue szálló tulajdonosa. Egész
életében semmi sem érdekelte jobban, mint a fal, amelyet látott nap mint
nap, és a sok hegymászó, aki fel akart jutni rá – aggódott is miattuk eleget.
Von Almen volt a fáradhatatlan tanácsadó, ismerte a fal minden szakaszát,
habár ő maga sohasem mászott föl rá – tudta, hányadán állunk az
időjárással, és adott szállást meg élelmet, ha valaki szükséget szenvedett.
Hatalmas távcsövével követte az Eigeren zajló eseményeket, s ha
valakinek tájékoztatásra volt szüksége, Fritz von Almenre bizton
számíthatott.
Napjainkban nagy örömmel hallgatjuk özvegye, Heidi von Almen
elbeszéléseit, neki is vannak történetei. Mivel egyedül kell vezetnie a nagy
szállót, arra nincs ideje, hogy mindent pontosan feljegyezzen, miként tette
azt Fritz, de azért részt vesz mindenben, még ha, mint mondja, azóta
minden megváltozott is. Időnként fiatal hegymászók keresik fel és
kérdezik: – Merre van a beszállás az Eiger északi falához…?
A jól tájékozott hegyi újságíró, Toni Hiebeler krónikáját is – ő volt az,
aki a klasszikus útvonalon történő első téli megmászáskor a vezető volt – a
halál zárta le 1984-ben, amikor lezuhant a helikopter, amellyel a Juliai-
Alpokban munkáját végezte.
Megmaradt még Thomas M. Breuer, az Eiger leglelkiismeretesebb
krónikása, aki 1979-ben maga is próbát tett az északi fallal, és végtelen
türelemmel, valamint tengernyi aprómunkával minden adalékot
összegyűjtött az Eigerrel kapcsolatban. E fáradozásának eredményeképpen
született meg az Eiger im Detail (Részletes Eigerkönyv) című kézikönyve,
amely nélkülözhetetlen mindazok számára, akik pontos ismereteket
szeretnének szerezni a hegyről, vagy írni akarnak róla. A kötet egy
példányát az alábbi szavak kíséretében ajánlotta nekem:

„Állnak a hegyek,
mennek az emberek;
a természet szép, védjed-óvjad hát,
 akárcsak eszménket, a hegymászást,
s a hegyek kihívásait nemes eszközökkel fogadd.
Állnak a hegyek,
mennek az emberek.”

A megmászások és a szerencsétlenségek végtelen sokasága ma már

áttekinthetetlen. Thomas M. Breuer ugyanakkor továbbra is gyűjt, s 1988
tavaszán volt olyan szíves és ellenőrizte, valamint helyesbítette
jegyzeteimet, amiért is nagy köszönettel tartozom neki. És A Fehér Póknak
e bővített változata is a legpontosabb adatokkal mehet nyomdába. Ha
mégis hiba csúszott volna valahol a könyvbe, kérek mindenkit, hogy
értesítsen engem vagy a kiadót. Minden kiegészítő javaslatért is hálásak
lennénk.
Az Eiger északi fala és megmászásának számos kalandos története
egynémely szerzőt arra csábított, hogy hatásvadász címmel
szenzációhajhász könyvet írjon róla. Jómagam arra törekedtem, hogy
tárgyszerűen és magam az igazság mellett elkötelezve írjak, hűen az angol
mondáshoz: Truth is stranger than fiction (A valóság különb a fikciónál).
Mert hiszen „igaz” szenzációkból is akad bőven! A most következő
fejezetben szeretnék az engem eddig türelmesen követő olvasónak
elmesélni még néhány, az Eigerrel kapcsolatos szokatlan, meglepő
történetet, annak „legújabb korából”. Mindezt laza egymásutánban, nem
évek szerint elrendezve teszem – egészen 1988-ig, amikor is sor került az
északi Eiger-fal első megmászásának hatvanesztendős jubileumára.
A TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ JEGYÉBEN
 Síelők
A nyugati oldala felől, ahol 1600 méter magas az Eigert először 1858-
ban mászták meg. Nem szabad alábecsülnünk ezt az útvonalat, hiszen
sajnos itt is halálát lelte egy-két hegymászó, miután sikerrel teljesítette az
északi oldal megmászását.
Új eszmék kezdtek terjedni. Miért ne lehetne az Eigeren sílécen
végigszáguldani? Nem tudhatjuk pontosan, ki mennyit foglalkozott a
tervvel, biztosra csak azt vehetjük, hogy a Valais-beli extrém síelő, Sylvain
Saudan volt az első, aki napokon, sőt heteken át figyelte a Kleine
Scheideggről az Eiger nyugati hegyoldalát, az időjárását, a jég- és
hóviszonyokat reggel, délben, este, sőt még éjszaka is. Sokáig kellett
várnia, míg a körülmények valamennyire kedvezőnek mutatkoztak merész
terve megvalósításához, ahhoz, hogy sílécen száguldjon végig a nyugati
oldalon. Leggyakrabban csak tükörsima jeget látott, vagy a hóréteg volt
olyan vékony, mintha bepúderezték volna a hegyet. 1970. március 9-én
aztán végre úgy látszott, most sikerülhet. Köd sem volt, amely
megakadályozta volna a helikoptert, hogy felvigye őt az Eiger hágójának
gerincére. A hó, miként Saudan vélte, időközben megkötött a jéggel, így
aztán ő és a fényképész Dany Martinez megkezdte a csúcsra való
felkapaszkodást. Az út igen nehéznek, fáradságosnak és veszélyesnek
bizonyult, mivel a hó java része mégiscsak laza volt, és nem kötött meg
kellő mértékben az alatta fekvő jéggel.
Egy hirtelen felbukkanó helikopter alaposan megijesztette, mert az csak
a japán lehetett, aki szintén a Kleine Scheideggen várakozott napok óta az
idő jobbra fordulására. Vajon leteteti majd magát a csúcson, és megelőzi
őt?
A svájci nem tehetett ez ellen semmit, és állhatatosan mászott felfele.
Amit a svájci Saudan nem tudhatott, az az volt, hogy a japán visszafordult,
és feladta vállalkozását. Saudan és kísérője csak lassan haladtak előre, és
Saudannak attól kellett tartania, hogy a fáradságos felkapaszkodás
tönkreteszi az erőnlétét, amelyre pedig a lesikláshoz mindennél inkább
szüksége lesz. így felvette a rádiókapcsolatot helikopterpilótájával, és
kérte, vigye föl őt és a fényképészt a csúcsra. Ez ugyan nem volt könnyű
feladat a pilóta számára, de sikerült.
 Kezdődhetett tehát a nyugati oldalon való nehéz lesiklás: a sima jégen,
meredek falszakaszokon, a hóval csak gyéren fedett kőtáblákon, gyakran
nem fogott síléceinek acélból készült éle.
A Kleine Scheideggen távcsövön keresztül lélegzet-visszafojtva
figyelték a vállalkozást. Álmélkodás, aggodalom és csodálat kerítette
hatalmába a nézelődőket. Megbabonázva meredt felfele a híres újságíró,
Guido Tonella, valamint Fritz von Almen is. Azok, akik ismerték
valamennyi útvonalat, úgy vélekedtek, Saudan a legjobbat választotta a
nyugati oldalon síléceken történő lesikláshoz. Így a merész vállalkozással
az Eiger újabb kihívásának sikerült eleget tenni. A Haslibergből való hegyi
vezető, síoktató és vadőr, Hansruedi Abbühl egy másik útvonalon siklott le
a nyugati oldalon (nem annyira a nyugati gerinc mentén, mint inkább
délebbre, magán a nyugati oldalon).
A nyugati oldalon való szenzációs első lesiklást követően tizenhárom
évig kellett várni, mígnem valaki vállalkozott arra, hogy az Eiger sokkalta
meredekebb északkeleti falán síléceken leereszkedjék. Teljességgel
lehetetlennek tartották ezt a vállalkozást, és még a szenzációkhoz szokott
grindelwaldiak is csak a fejüket csóválták. Ámde a profi síelő Toni Valeruz
a dél-tiroli Alba-Canezeiből mégis meg akarta kísérelni. Televíziós
tudósítók és újságírók lepték el a Kleine Scheidegget. Ez az 1983-as
májusi nap a Bonatti körüli nyüzsgésre emlékeztetett. Kísérőjével, Bruno
Pederiva hegyi vezetővel együtt, Valeruznak egy órára volt szüksége
hihetetlen teljesítményének megvalósításához.
A grindelwaldi Rudolf Rubi, a helytörténeti múzeum gondnoka mesélte
nekem: akkoriban hallott a dél-tiroli síelő terveiről, de hinni nem tudott
bennük. Amikor aztán hirtelen helikopterberregést észlelt – az a helikopter
volt az, amelyből a vállalkozást filmre vették –, a háza ajtaja elé állt, és
látcsövön keresztül saját szemével nézte végig a vakmerő kísérletet.
Tébolyító, eszeveszett tett volt ez, amely még a grindelwaldiakat is
álmélkodásra késztette.
A meredek falakon való lesiklás speciális és különlegesen jó
felszerelést tesz szükségessé. Mindez azonban nem elegendő: bátorság és
tapasztalat is feltétlenül kell hozzá. Azt ellenben, hogy ez a sportág
mennyire veszélyes még a legtapasztaltabbak számára is, a dél-tiroli
kéményseprő, Heini Holzer esete mutatja. 1970 óta ő volt a Keleti-
Alpokban a meredek falak legismertebb lesiklója, akinek elsőként sikerült
sílécen lejutnia a Marmolada és az Ortler legmeredekebb hegyoldalain. A
Nyugati-Alpokban aztán leküzdötte a Piz Palü északi falát, majd a Mont
Blanc-on a Brenva-oldalt, mígnem hatalmas tapasztalata ellenére 1977-ben
a Piz Roseg északkeleti falán síléceivel együtt a mélybe zuhant és
szörnyethalt.
Rekordok! Rekordok! 1987. április 22-én a Kleine Scheideggen
tartózkodó sok turistának megint akadt valami álmélkodnivalója. A francia
Bruno Gouvynak sikerült 28 perc leforgása alatt hódeszkán lesiklania a
nyugati oldalon. Mivel a svájci légiközlekedési hatóságtól nem kapott
engedélyt arra, hogy helikopterrel szálljon le a csúcson, mélyen süppedő
friss hóban kellett hét és fél óra alatt a Jungfrau hágóján át felmásznia. Az
Eigeren való lesiklást követően még többet akart: helikopterrel a
Matterhorn olasz oldalára repült, hogy hódeszkáján a fékezéshez két rövid
jégcsákánnyal fölszerelkezve – két és fél óra leforgása alatt csússzon le a
keleti falon. Alig hihető, hogy ez lehetséges volt, és a tervet csakis jó
hegymászó valósíthatta meg, hiszen akadt néhány meredek
sziklafalszakasz, amelyen csak kötéllel lehetett leereszkedni. Mindezen
rendkívüli teljesítményt követően még volt ideje és elegendő ereje ahhoz,
hogy egy óra leforgása alatt még lecsússzon a Grandes Jorasses déli falán.
Az olasz televízió ezt is filmre vette.
Ezek a látványos tettek már egy új nemzedékre vallanak. Az is az új
korszak hírnöke, hogy e vállalkozásokat operatőrök, újságírók hada kíséri,
számos segítő készíti professzionálisan elő, és reklámcélból cégek
szponzorálják.
 Új rekordok
Amikor 1950-ben sikerült negyedszer feljutni az Eiger északi falára,
Erich Waschaknak és Leo Forstenlechnemek tizennyolc órára, azaz egy
napra volt ehhez szüksége, s ekkor mindenki úgy gondolta, hogy ez a
majdhogynem hihetetlen rekord egy új korszak kezdete: a mászóknak már
soha többé nem lesz szükségük egy-két napnál többre ahhoz, hogy
följussanak a csúcsra. Ám kiderült: ez nagy tévedés. Még manapság,
hatvan évvel az első megmászást követően is, egyre-másra akadnak
kötélpartik, amelyeknek napokra van szükségük ahhoz, hogy fenn álljanak
a hegy csúcsán, vagy – mint az gyakorta megtörténik – hogy kimenekítsék
őket.
A két osztrák, Waschak és Forstenlechner rövid mászási ideje a
gyorsasági rekordoknak csak a kezdetét jelentette.
1974 augusztusában dél-tiroliak érkeztek Grindelwaldba: Reinhold
Messner és zillertali partnere, a hegyi vezető Peter Habeler. A falon
minden nehézség nélkül megelőztek egy tiroli mászónégyest, közvetlen
közelről élték át két lengyel tökéletesen sikerült helikopteres mentését, és
tíz óra elteltével, azaz délután háromkor fenn álltak az Eiger csúcsán.
Harmonikusan, magabiztosan és jó ütemben mászó kötélpartit alkottak.
Reinhold Messner számára ezután a nyolcezres csúcsok
megmászásának évei következtek, és kettejüknek sikerült a jövőbe mutató
tett: a világ legmagasabb hegyét oxigénpalack nélkül mászták meg.
Micsoda egy társaság! Ez a két rendkívüli hegymászó mintha folytatta
volna a nagy kötélpartik hagyományát. Ami azonban egyetértésben
kezdődött, sajnálatos módon viszályba torkollott. Kezdetét vette a profi
hegymászók individualizmusa. Kár a kötélpartiért!
Később Reinhold Messner új partnert talált magának, földijét, Hans
Kammerlandert. A tizennégy nyolcezres csúcsból az utolsó hetet együtt
mászták meg. Reinhold Messner Hans Kammerlanderrel való barátságát
„szimbiotikus” kötélpartinak nevezi, s ezzel feltehetően azt akarja
kifejezésre juttatni, hogy két különböző jellem társult annak érdekében,
hogy ellentétességükből közösen húzzanak hasznot.
A kötélpartik által elért időeredményeket azonban a szólómászók
hamarosan jelentős mértekben túlszárnyalták.
 1981 nyarán a svájci Ueli Bühler, foglalkozása szerint erdőőr,
mindössze nyolc és fél óra alatt küzdötte le a falat a Heckmair-útvonalon.
Két évvel később, 1983 júliusának végén rendkívül jó falviszonyok
közepette – a helybéliek az évszázad nyaráról beszéltek – egy hét leforgása
alatt két szólómászó is szenzációs, öt órán belüli eredménnyel jutott fel a
sziklafalon. Az első az osztrák Thomas Bubendorfer volt, akinek a
beszállástól a csúcsig négy óra ötven percre volt szüksége. Övé mind a mai
napig a legjobb időeredmény. A dél-tiroli Reinhard Patscheider öt óra alatt
teljesítette a feladatot. Mindketten jellegzetes szólómászók voltak.
Bubendorfer a lehető legkevesebb felszerelést vitte magával: csákány,
mászóvas, ülőheveder, kötél, néhány karabiner, valamint egy tábla
csokoládé. Patscheidernél is volt egy ötvenméteres kötél, voltak
jégcsavarok és sziklaszegek.
Képzeljük csak el: mászók egy meredek sziklafalon ugyanazt a
magasságbeli különbséget ugyanannyi idő alatt teszik meg, mint
amennyire egy kirándulónak kitaposott ösvényeken, havasi legelőkön át
haladva van szüksége. Eközben pihenő nélkül igen jó iramban kell haladni
ahhoz, hogy valaki ezt az 1800 méteres szintbeli különbséget öt óra alatt
megtegye. Jó ötlet volt, hogy Bubendorfer néhány nappal korábban Peter
Rohrmoserrel kötélpartiban tíz óra alatt megismerte az útvonalat. És az
már mellékes, hogy a „kötélmentes szólómászásban”, ahogyan
teljesítményét nevezi, érintette-e kezével a számtalan kihelyezett kötél
valamelyikét, vagy sem. S az is mindegy, hogy a beszállás során hol
indították be a stopperórát. Az Eiger északi falának öt óra alatt, szólóban
történő megmászása mindkét hegymászó részéről rendkívüli teljesítmény.
De nem előzmények nélküli.
Gyors mászásával Bubendorfer már korábban feltűnést keltett. A
Walker-pillérre a Grandes Jorasses-on hét óra alatt, a Matterhorn északi
falára kevesebb mint négy óra alatt jutott fel. És a Vintschgau-beli,
rendkívül jó kondícióban lévő Reinhard Patscheider egymás után mászta
meg az Ortlert, a Zebrut és a Königswandot – mindössze tíz és fél óra
leforgása alatt. Ők ketten megvalósították számos hegymászó álmát,
nevezetesen azt, hogy reggel beszállnak az északi falra, és ugyanaznap este
már vacsorájukat fogyasztják a meleg szobában. Thomas Bubendorfer
időközben komoly hírnévre lett szert és hivatásosként már megél a
hegymászásból. Reinhard Patscheider síoktató, és elvégezte a hegyi
vezetői tanfolyamot is.
Ahhoz az új fejlődési trendhez, amely utat tör magának, hozzátartozik
az időre való mászás is. Vannak úgynevezett mászóparkok, mesterséges
sziklafalak beépített elektromos időmérőkkel, amelyeken elég a
beszálláskor megnyomni egy gombot, fent megérkezve pedig ugyanezt
kell tenni, majd leolvashatók a hajszálpontos időeredmények. Ennek ugyan
kevés köze van már ahhoz a motivációhoz, amely bennünket a hegyekbe
hajtott, de semmiképpen sem akarok ítélkezni. Az idő halad előre, s
mindenkinek magának kell tudnia, hogy vállalkozásának az ő számára mi
az értelme. A mai hegymászó, aki szeretne valami rendkívülit teljesíteni,
már nem elégedhet meg elmúlt korok egyszerű kihívásaival – vallja Sir
Edmund Hillary –, és én igazat adok neki. Számunkra az Alpok
sziklafalain és szerte a világ csúcsain kínálkoztak alkalmak kiemelkedő
tettek végrehajtásához. Ma már ezeket a feladatokat szinte mind
megoldották, így mindenki az újat keresi. Tempora mutantur – az idők
változnak.
E fiatalemberek közül sokan ahhoz a modem nemzedékhez tartoznak,
amelynek számára a hegymászás már küzdősport. Nézők ezrei tapsolnak
elegáns mozdulataiknak a sima sziklafalon vagy a függőleges, jéggé
dermedt vízeséseken. Aki győz, mehet a bankba beváltani a csekket.
Ezeknek a freeclimbereknek, szabadmászóknak már nem a csúcs
elérése a cél, hanem a gyorsaság egy pontosan meghatározott útvonalon.
Hogy minden versenyző számára azonos feltételeket teremtsenek, az
aprócska kis kapaszkodókat minden alkalommal fogkefével megtisztítják a
magnéziumportól, amelyet azért használnak, hogy biztosabb legyen a
fogás. Kétségkívül mindannyian a teljesítménysport legkiválóbb
képviselői, és esztétikai élvezet nézni őket.
1987 szeptemberében Arcóban – értelemszerűen nem messze a veronai
Arénától – nagyszabású sportmászóversenyt rendeztek. Tömeges méretű
attrakció volt. A stopperóra és a méterrúd döntötte el, hogy a német Stefan
Glowacz lesz a nem hivatalos világbajnok, és ezzel elnyerte a
„Rockmaster 1987” címet is. A világbajnoki második helyezést a francia
Jacky Godoffe nyerte. A nők között az első hely az amerikai Lynn Hillt
illette a francia Isabelle Patissier előtt.
 Csak azért említem meg ezeket a rekordokat, mert a „Vörös szikla”
sima fala, amely mondhatni a Fal az Eiger északi falán, s amelyen már
japánok, csehek és franciák „lakatosmunkával előre megdolgozott” útjai
vezetnek, egyszer talán a fiatal sportmászók számára is vonzó terep lesz
majd. A Nagy Aréna, az Eiger arénája, adott mindenesetre hozzá.
Climbing by fair meansnek, „tisztességes eszközökkel való mászásnak”
nevezik ők ezt manapság, és én nagyon szép kifejezésnek tartom ezt abban
a korban, amely a szememben mindössze egy korábbinak a reneszánsza.
Mindenekelőtt olyan férfiak tevékenységére utalnék itt, mint Paul Preuss,
Georg Winkler és Hans Dülfer, akik a mászást valamennyien by fair means
művelték, nem voltak „lakatosok”: szerintük az embernek kell
alkalmazkodnia a hegyhez, s magukat is ehhez tartották, ebben mutattak
példát.
Az Altausseeből származó Paul Preuss a szabadmászás egyik lelkes
híve volt: a hegymászással kapcsolatos kijelentései vagy tizenöt éve
reneszánszukat élik, s manapság időszerűbbek, mint valaha. íme a
mászással kapcsolatos szabályai közül néhány:
• A hegyi túrákhoz, amelyekre vállalkozunk, nemcsak fel kell nőnünk,
de fölényes tudással kell rendelkeznünk.
• A mesterséges segédeszközök használata csak akkor jogos, ha
közvetlen veszély fenyeget.
• A sziklaszög vészhelyzetre való tartalék, nem a mászás alapvető
munkamódszere.
• A kötél megkönnyítheti előrehaladásunkat, de nem lehet egyedül
üdvözítő eszköz, amely lehetővé teszi a hegyek megmászását. Preuss
huszonhét éves volt, amikor szólómászás közben lezuhant a Manndlkogel
északi pereméről.
Van még egy fiatalember, aki megérdemli, hogy nevét ebben az
összefüggésben – a by fair means-mászás összefüggésében – újra
megemlítsük, s az a müncheni hegymászó, Georg Winkler.
Szólómászásban elsőként jutott fel a Dolomitokban a róla elnevezett
sziklatűre. 1988 nyarán volt épp száz esztendeje annak, hogy a zermatti
Weißhornra való felhágás után nem tért vissza. Csak nyolcvanhat év múlva
találták meg a holttestét. A jelmondata ez volt: „A veszély az, amelynek
elébe menve, és amelyet legyőzve a férfiembert végtelen megelégedettség
és kielégültség fogja el.” S ezt egy tizennyolc esztendős ember vallotta…
Hans Dülfer, Paul Preuss egyik kortársa, aki 1914-ig közel ötven első
megmászást teljesített, a Dülfer-ülés12 révén került be a hegymászás
történetébe, amelyet sima sziklaszakaszokon való leereszkedéskor vagy az
azokon való harántoláskor használtak, miként tette azt a maga tökéletes
módján Hinterstoisser az Eiger északi falán való oldalmenete során. Dülfer
huszonhárom esztendős korában esett el az I. világháborúban,
Franciaországban.
Senki sem állítaná, hogy Hinterstoisser a maga Dülfer-ülésben
végrehajtott harántmenetét az Eiger északi falán nem by fair means tette
meg. Üdvözlendő, hogy az újabb nemzedék már nem mesterséges
segédeszközökkel súlyosan megpakolva keresi fel a hegyeket, hanem
felidézi magában ennek a három embernek az emlékét, akinek a nevét a
hegymászás története a szabad mászás lelkes híveként őrizte meg. Szerte a
világon gyakran találkozom kiváló hegymászókkal, akiket alig ismer
valaki, s akik a beszélgetés során egy adott pillanatban szerényen
megjegyzik: – Igen, az Eiger északi falát szintén megmásztam. – Amit a
grindelwaldiak mélységesen csodálnak, azok nem a rekordok, hanem az
olyan teljesítmények, mint amilyen a Lauterbrunnenből érkezett Adolf
Schluneggeré. Anélkül, hogy előre learatta volna a babért, anélkül, hogy
egyetlen szót is szólt volna, bejárta a maga nehéz, egyszersmind azonban
csodálatosan szép útvonalát. A Stechelbergtől indult, 922 méteres
magasságból, a Rottal-gerincen át a 4158 méter magas Jungfrauhoz, ami
3226 méteres szintkülönbséget jelent, hogy aztán a Nollén keresztül
megmássza a Mönchöt, majd a Mittellegi-gerincen át elérje az Eigert.
Schlunegger a nyugati oldalon ereszkedett le. Nagyszerű teljesítmény,
amelynek során az öröm és a belső megelégedettség minden bizonnyal
nagyobb szerepet játszott, mint a rekordidő.
Ha már a rekordokról ejtünk szót, természetesen meg kell említenünk a
legfiatalabb és a legidősebb mászót az Eigeren. A legfiatalabb Wilfried
Amann volt, a maga éppen hogy betöltött tizenhét esztendejével, amikor a
német hegymászónővel, Claudia Heissenbergerrel 1980 februárjában
teljesítette a tizedik téli megmászást. A vezető Claudia Heissenberger volt
mellesleg az első nő, akinek sikerült a normál útvonalon télen megmásznia
a falat.
Nem alakult ilyen szerencsésen az Eiger legidősebb megmászójának, a
genfi Jean Juge-nek a vállalkozása. A fizika tanára volt, és a hegymászók
csúcsszervezetének elnöke. Betöltötte már a hatvanhetedik életévét,
amikor arra a veszélyes vállalkozásra adta fejét, hogy megmássza az Eiger
északi falát. Sikerült ugyan elérnie 1975. augusztus 9. és 11. között a
csúcsot – a mászásban Michel Vaucher, a neves hegyi vezető volt
segítségére –, de a megerőltetés minden valószínűség szerint túl nagynak
bizonyult számára, mert a nyugati oldalon való leereszkedés során
elhagyta az ereje, és a Svájci Repülőmentő Ügyelet helikopterének kellett
kimentenie.
Jean Juge talán azt a hibát követte el, hogy túlbecsülte saját erejét, mert
amikor három évvel később, hetvenesztendős korában megmászta a
Matterhorn északi falát, a visszaereszkedés során kimerültségben meghalt.
Elérte a célját, hogy aztán meghaljon. A nagy maratoni futók esetében
gyakran előfordul, hogy a győztes a célvonalon túl összeesik. Nagy a
kockázat is, mert hiszen az erdőhatár fölött, ritka levegőben kell mozogni.
Itt azonban a szerveknek olyan megbetegedései is kitörnek, amelyekről
korábban sejtelmünk sem volt, és szívelégtelenség is könnyen felléphet.
Ennélfogva épp az idős embernek időben fel kell ismernie
teljesítőképessége határait.
 Az Eiger északi fala – vég nélkül
Senki, aki az Eiger északi falának történetével foglalkozik, nem fogja
tudni elfelejteni soha azt a két fiatal müncheni hegymászót, Max
Sedelmayrt és Karl Mehringert, akik 1935. augusztus 21-én elsőként
vágtak neki a fal megmászásának. A hatalmas természet ezúttal
felülkerekedett tudásukon: a kőomlás és a lavina bizonyult erősebbnek.
Utoljára a hóviharban látták őket, nem sokkal ama hely alatt, amely a
halálbivakjuk lett. Max Sedelmayrre egy évvel később a hegy lábánál
bukkantak rá. Karl Mehringer továbbra is eltűntnek számítolt. Csak
huszonhét évvel később fedezte fel holttestét a Második jégmezőn egy
svájci mászópáros, Claud Asper és Bernard Voltolini. 1976. június 21-én
egy cseh mászónégyes szállt be a falra. Václav Zajic épp a kemény jeget
próbálta csákányával feltörni, hogy bivakhelyet alakítson ki, amikor egy
összevissza horpadt bádogdoboz gurult feléje. Benne rozsdamarta,
nedvességtől elsárgult cetli Sedelmayer és Mehringer nevével: az utolsó
üdvözlet negyvenegy év távlatából!
1976 a „csehek éve” volt. Egyik csoport a másik után mászott fel a
falra – váltakozó szerencsével. Egy mászóötösnek új, közvetlen útvonalat
sikerült bejárnia, immár a hatodikat a falon. Megint csak Jirí Smíd
vezetésével a csehek két további új feljárót tártak fel.
Van egy név, amely minduntalan felbukkan az északi fal történetét
megörökítő évkönyvekben, a Ringgenbergerből jött Kaspar Ochsneré.
Példája annak, hogy a valós tudás miként járhat párban a szerénységgel. A
nyugati gerinc pillére, amelyet „Genfi pillérnek” is neveznek, s amelyet
1979 augusztusában két genfi, Michel Piola és Gérard Hopfgartner mászott
meg elsőként, egyike a legnehezebb mászóútvonalaknak az Eigeren.
Sokáig semmit sem lehetett hallani erről a Direttissimáról. Csak Kaspar
Ochsnernek sikerült 1981 februárjában a graubündeni Norbert Joosszal
elsőként télen megmászni ezt a pillért.
Újra felbukkant annak a két hegymászónak a neve is, akik 1983. január
1-jén Martin Grossennel és Bernhard Mistelivel elsőként mászták meg
télen az Eiger északi falának keleti szegélyénél található északi Eiger-
pillért. Mindössze tizenkét órányi tiszta mászásidő után érték el a csúcsot.
Eddig a napig Kaspar Ochsner erdőőr – s ez újabb rekord – ötször mászta
meg az Eiger falát: először 1978-ban tizenkilenc évesen. Norbert Joos
negyedik alkalommal volt fenn a falon. Kaspar Ochsner, ez a rokonszenves
hegymászó, nem lelkesedik a szenzációkért: „Számomra mindig is a
személyes élmény a legfontosabb, a siker csak másodjára jön” –
bizonygatja egy interjúban, amelyet az oberlandi Volksblatt-Echónak adott.
Azoknak a hegymászóknak a száma, akik a falat időközben többször is
megmászták, egyre csak nő. Milyen jól emlékszem még azokra az időkre,
amikor híres és kiváló mászókat faggattam az Eigerre való feljutásukról: –
És megtennétek még egyszer? – A válasz minden esetben egy és ugyanaz
volt: – Soha többé. Az északi falat csak egyszer mássza meg az ember. –
Nos, e tekintetben is alapvető változás történt.
Ami ellenben nem változott, az az időjárási viszonyok bizonytalansága
a falon. Kilenc napon át tartott például fogva két fiatal allgäuit, akik 1983
augusztusának első napjaiban egészen a Halálbivak alatti szakaszig
másztak fel, de visszavonulni már nem tudtak. Őket is – mint annyi embert
őelőttük – a Svájci Repülőmentő Ügyelet mentette ki. Az Eiger északi
falának megmászása mindenkor kihívás marad, és még napjainkban is igen
komolyan veendő vállalkozás, amely jottányit sem veszített
veszélyességéből. Erről a Svájci Repülőmentő Ügyelet sokat mesélhetne…

Ne maradjanak említés nélkül e könyv lapjain az úgynevezett

mellékfrontokon feljegyzett rendkívüli teljesítmények, mint például az
1200 méter magas Északi bevágás első megmászása 1981. augusztus 26-
27-én, amely a zürichi Christel és Hans Howald nevéhez fűződik a
winterthuri Marcel Rüedi társaságában.
Már 24 órával később ugyanez a mászóhármas a klasszikus útvonalon
is feljutott két nap alatt. Christel Howald e teljesítményével a hatodik nő
volt, aki megmászta az Eigert.
1968-ban Reinhold Messner érkezett Grindelwaldba, s fivérével,
Günterrel, Toni Hiebelerrel, valamint Fritz Maschkéval együtt új útvonalat
fedezett fel az Eiger északi falán, a fal bal oldali részén, az Északi pillér
fölött. (Ennek első megmászására 1968. július 30. és augusztus 1. között
került sor.)
Egy női kötélpartinak sikerült a második megmászás. A vezető az egyik
legsikeresebb hegymászónő, a lengyel születésű Wanda Rutkiewicz volt.
Később expedíciókat vezetett a Himalájára, és hegymászói pályafutásának
megkoronázásaképpen 1978-ban az első európai nőként állhatott a Mount
Everest csúcsán. Előtte csak egy japán és egy tibeti nőnek sikerült ez a
teljesítmény.
A lengyelek sok jó hegymászóval büszkélkedhetnek. Sokkal többel,
mint gondolnánk, de ők maguk is hangsúlyozzák, hogy hegymászóik nem
médiaéhesek. Ezért alig tudja valaki, hogy lengyelek mászták meg új
útvonalakon a legtöbb nyolcezres csúcsot, s hogy a Himalája óriásainak
hat téli megmászása közül öt lengyelek nevéhez fűződik. A „versengést”
azonban, amely valamennyi nyolcezres csúcs első megmászására irányult,
a harminckilenc esztendős Jerzy Kukuczka mindenképpen elvesztette. Ezt
a csúcsot 1986-ban Messner szerezte meg. Elégtétel lehetett viszont a
lengyel számára, hogy 1987 őszén ő is teljesítette, méghozzá Messner
idejének fele alatt: neki mindössze nyolc év kellett hozzá.

Milyen új elgondolások születhettek még? Hogyan lehetett

túlszárnyalni mindazt, amit eddig az Eigeren teljesítettek? A francia
hegymászó Christophe Profit azt tervezte el, hogy gyors egymásutánban
mássza meg szólóban az északi falakat: a Grandes Jorasses-ét a Mont
Blanc masszívumban, az Eigerét, valamint a Matterhornét. Eddig az ilyen
típusú kísérleteket az időjárás hiúsította meg, Profit ennek ellenére
negyven óra alatt valóra váltotta tervét. És ezzel egyelőre mintha el is
értük volna a lehetséges határát. Mi sem természetesebb: hegymászónknak
igénybe kellett vennie a technika segítségét. Hogy az egyik hegytől
eljusson a másikig, szüksége volt egy helikopterre, és a leereszkedés során
siklóernyőhöz is folyamodott, hogy takarékoskodjék az idővel. A hivatásos
hegymászó számára mindez nem lehet probléma: helikopter viszi föl a
megfelelő eszközt a hegycsúcsra. Ám a hétköznapi hegymászónak a négy
kilónál is nehezebb ernyő csomagját is fel kell cipelnie a maga
felszerelésén kívül.
Christophe Profit egyike volt az elsőknek, aki a leereszkedései során
siklóernyőt alkalmazott, hogy néhány perc alatt lent legyen a csúcsról a
völgyben.
S máris itt vannak a sportszergyártó cégek katalógusaiban a
siklórepülők ernyői, s azzal kecsegtetik a vásárlókat, hogy segítenek
megvalósítani a repülésről szőtt örök álmot. Valóságos boom tört ki a
paragliding sportban. Ugyanakkor Georg Bachler, aki maga is siklórepülő-
kiképző, a veszélyekre figyelmeztet. Csak nagy gyakorlattal, elméleti
tudással és az időjárási viszonyok pontos ismeretében szabadna ezt az új
sportot a hegyekben űzni.
Amikor Christophe Profit 1985. március 1-jén egymagában tíz óra
leforgása alatt megmászta az északi falat, és nem sokkal később beállított a
Kleine Scheideggen álló Bellevue szállóba, húsz év telt el azóta, hogy az
első szólómászót, Michel Darbellay-t szintén a barátságos Heidi von
Almen fogadta. Egy csésze forró tea mellett Profit első szavai ezek voltak:
– Démoni volt, de nagyszerű. – Az Eiger hegymászó-történetéből sem
Darbellay-t, sem Profit-t nem lehet immár kihagyni.
Lenyűgözők a képek, amelyek a mászó Christophe Profit-ról készültek
a helikopterből, amely szintén a Christophe nevet viselte. A kívülről
szemlélődőnek egészen új benyomásai lesznek a Pókról: felülnézetből, ha
egészen függőlegesen pillantunk rá, a sima jégmező kellős közepén ott
látszik a mászó piros nadrágja. Bennünket négyünket, hatvan évvel ezelőtt,
szürke vallais-i lódenünkben aligha vett volna észre bárki is. A színes
fényképezés és a szerencsétlenül jártak könnyebb felfedezésének
lehetősége pozitívan befolyásolta a színes ruházat fejlődését. Különösen
imponálónak találom esetünkben a mászó Profit és a helikopterszemélyzet,
valamint az operatőrök együttes munkáját. A szervezés magasiskolája tette
lehetővé ebben az arénában, egy 1800 méter magasságban fekvő
stadionban ezt a nagy hatású előadást. Azt követően, hogy Profit a három
északi fal után végre a Matterhorn csúcsán állt, nyilvánvalóan fáradt
hangon ezt mondta: – Észbontó! Teljesen észbontó! – És arra a kérdésre,
hogy mi a kívánsága, ezt válaszolta: – Egy nyugodt éjszaka.
Új hegymászók neveit ismerjük meg, akik már nem a maguk nevében
másznak, hanem hasznot hozó szerződéseket kötöttek különféle
szponzorokkal. A homlokukra kötött szalagok különböző termékek nevét
hordozzák, mászóruhájukon ott díszelegnek a feliratok, mint az
autóversenyzők vagy a síugrók öltönyén. Mi sem természetesebb: az ipar
mindezért a nagyközönségre ható teljesítményeket kíván. Erhard Loretan
és André Georges hajlandó volt eleget tenni ennek a követelménynek.
Húsz nap alatt tizennégy északi falat akartak megmászni a Bemer
Oberlandban. De már a Mönch északi falához való felmászáskor, az Eiger-
gleccseren egy megcsúszó hótáblára tévedtek, és Loretan sérüléseket
szenvedett a hátán, minek következtében kórházba kellett szállítani.
A hírverést, az előszerződéseket és az előzetes kifizetéseket expedíciók
és nehéz alpesi vállalkozások esetében semmi szín alatt sem tudom
ajánlani. Ezzel csak mozgásszabadságunkat bocsátjuk áruba.
Ötvenesztendős kutatótevékenységem során mindig kerültem, hogy
bármely vállalkozás mellett elkötelezzem magam. Ha valami érdekeset
hoztam magammal, újat fedeztem fel, később még értékesíthettem, így
azonban sohasem kényszerültem arra, hogy olyasvalamit tegyek, ami
meghaladta saját lehetőségeimet, vagy hogy valamilyen kockázatot
vállaljak csak azért, mert előzőleg, már erre elköteleztem magam.
 Filmre venni a lehetetlent
Az előző fejezetekben láttuk, hogy ez az északi fal valamiféle vonzerőt
sugároz, amely magához csalogat minden elképzelhetőt: a
sárkányrepülőket, a síelőket, a szólómászókat télen és nyáron. Az Eigeren
minden megtörténik. A megmászások történetének kezdetén még
csöndben és minden előzetes bejelentés nélkül mászták meg a falat,
legföljebb Fritz von Almennel közölték a dolgot, és mindenki örült, ha
senki más nem szerzett róla tudomást. Ma minden másképp van. A
látványos vállalkozásoknak, amelyben gyakran a szponzorok pénze
fekszik, szükségük van a közönségre. A médiának, a világnak ott kell
lennie, tudnia kell róla. Hol találhatnának erre alkalmasabb helyet, mint az
Eigeren, amely szabadon és nyíltan tárul fel a maga nagyságában, akár
valamiféle természetes aréna.
Habár 1969 nyaráig már több mint 250 hegymászó jutott fel a
sziklafalon, még nem készült kronologikusan felépített, átfogó film az
Eiger északi falának teljes történetéről. Voltak persze rendre ismétlődő
próbálkozások, filmkezdemények, amelyeket azonban a leggyakrabban a
rossz időjárás hiúsított meg idő előtt. A különböző játékfilmek, amelyeket
az Eiger környékén forgattak, nem ebbe a fejezetbe tartoznak, hiszen
nincsen dokumentumértékük, és nem felelnek meg a tényeknek. Egy olyan
film létrehozásához, amely eleget tesz minden követelménynek, rendkívüli
képességekre van szükség: profi módon kell kezelni a kamerát, nagy
filmes technikai tudással, mindenekelőtt azonban kiváló, átlagon felüli
hegymászói képességekkel kell rendelkezni. Mindehhez társulnia kell még
a bátorságnak, és a rendezés szempontjából az ötletgazdagságnak. Csakis
ebben az esetben lehet bárkinek is esélye arra, hogy dokumentumszerű
pontossággal forgassa le az Eiger északi faláról ezt a régen várt filmet.
Amikor 1970 szeptemberében négy fiatal angol hegymászó szállt be a
falra, hogy filmre vegye a Heckmair-útvonalat, akadt közük egy, aki
valamennyi, az imént emlegetett feltételnek megfelelt. Leo Dickinson
operatőr volt és szakíró, akinek nemigen akadtak illúziói saját szakmájával
kapcsolatban. Tőle származik az északi fallal kapcsolatos alábbi kijelentés.
„Ha megmászod, hős vagy. Ha nem sikerül vagy meghalsz, alkalmatlan
voltál.”
 Ezzel mind a négyen tisztában voltak, amikor belefogtak nehéz
vállalkozásukba, amelyet a televízió és egy manchesteri vállalkozó
támogatott. Nehéz volt a feladat már csak azért is, mert végtelenül sok
holmit kellett magukkal cipelniük: a már önmagukban is elég súlyos
hátizsákokon kívül egy teljes kamerafelszerelést, a számtalan
filmtekercsről nem is szólva. A négy angol már néhány napja a falon volt,
amikor olyasvalami történt, ami később alaposan felkavarta a média és az
újságírók kedélyét. Négyük közül az egyik, Cliff Philipps, biztosítás nélkül
tartózkodott a hómezőn, az első pillér közelében. Barátja, Dickinson, őt
filmezte. Philipps hirtelen elvesztette a tartását, s immár nem volt képes
jégcsákányával megkapaszkodni. Gurult, csúszott, bukfencezett az alsó
falszakaszon lefele – bele a biztos halálba. És Dickinson csak filmezett,
filmezett, le sem vette az ujját a kioldóról, csak filmezte társa útját a
halálba egészen addig, amíg el nem veszítette szem elől. Dickinson
valósággal megváltásnak érezte, amikor társa eltűnt a kamera keresőjéből,
és „természetes snittről” kezdett beszélni. A szemére vetették, hogy
hidegvérű, még akkor is, amikor már mindenki tudta, hogy Philippsnek
sikerült még a következő szakadék előtt megállnia a halálba vezető úton.
Dickinson csak annyit hozott fel mentségére, hogy úgy cselekedett, akárha
kényszer hatása alatt lett volna, hipnotizáltnak nevezte saját állapotát,
amelyet csakis a háborús tudósítókéval lehetett összehasonlítani.
És hogyan reagált minderre Philipps? Sokkolta őt, hogy Dickinson
forgatott? Dehogy! Épp ellenkezőleg. Miután megakasztotta a zuhanást, az
első kérdése ez volt: – Sikerült mindent filmre venned? – Dickinson így
válaszolt: – Hát persze, te bolond! Az ilyen jelenetek olyan hatással
lesznek a közönségre, mint egy bomba.
Aztán másztak, forgatva filmjüket, tovább felfele az északi falon, ezen
a „karizmatikus” falon, ahogyan Dickinson nevezte, hiszen más
sziklafalból nem sugárzik ugyanilyen vonzerő. S hol másutt találkozhatna
az ember ilyen romantikát és képszerűséget egyesítő elnevezésekkel, mint
Istenek traverze, Vasaló, Halálbivak, Fecskefészek vagy Fehér Pók?
Csakhogy bármennyire romantikusan, sőt kedélyesen hangzanak is olykor
az egyes elnevezések, a valóság kemény. Dickinson egy kőtől sérült meg a
vállán, aminek következtében a forgatócsoportnak hetekre fel kellett
függesztenie a munkáját.
 Egy újabb próbálkozás során hat napra volt szükségük ahhoz, hogy
feljussanak a csúcsra. Ezek a napok szinte mindent tartalmaztak, amit a fal
ellenállás gyanánt nyújtani tud; a rossz időjárás, a villámlás, a
mennydörgés és a kőomlás olyan heves volt, hogy Dickinson már azt hitte:
nem fogják túlélni. És az is hozzátartozik az erről a férfiúról alkotott
képhez, hogy később könyvében nagy érzékenységgel írja le, milyen rossz
hangulatban dolgozott, és hogy végül már ahhoz sem volt kedve, hogy
befejezze az Eigerről szóló film forgatását. De a négy angol mégiscsak
folytatta a munkát: meggémberedett ujjakkal cserélték a filmtekercseket,
és sikeresen befejezték nehéz vállalkozásukat. A film sokféle díjat kapott,
és a Daily Mirrorban egy újságíró ezt írta róla: „Számomra, és bizonyára
sok millió néző számára is, ez volt az eddig legdrámaibb dokumentumfilm
a hegymászásról.”
A négy angol közül az egyik, Leo Dickinson barátja, Eric Jones 1980-
ban az első britként akarta szólóban megmászni az északi falat. Bár a
Matterhorn északi falát már megmászta egyedül, de negyvenhárom éves
volt, s szerette volna, ha Dickinson megerősíti őt abban, hogy még képes
az ilyesmire. Dickinson számára a véleménynyilvánítás nem volt egyszerű.
Itt fekszik előttem a Filming the Impossible (Filmre venni a lehetetlent)
című könyv, amelyet Dickinson, a szerző ajándékozott és ajánlott nekem,
és ebben minduntalan azokat a mondatokat olvasgatom, amelyek az ő
belső küzdelméről szólnak, míg meghozta döntését. Eric Jones végül
szilárd elhatározásra jutott, Dickinson pedig megtette az előkészületeket a
szólómászás lefilmezésére. De miképpen lehetséges ez? Ha ő is vele
mászik, akkor már nem beszélhetünk szólómászásról. így tehát csak a
helikopter maradt.
Dickinson talált egy pilótát, aki hajlandónak mutatkozott rá, hogy ezt a
feladatot elvállalja. Ezenkívül a svájci törvények értelmében egy helyi
hegyi vezetőnek is jelen kellett lennie. Jones beszállt a falra, és
lendületesen mászott, úgyhogy Dickinson aggodalmai lassan megszűntek.
Hannes Stählivel, a hegyi vezetővel együtt a helikopterről leereszkedett a
Halálbivaknál, hogy a felfele mászó Jonest a Második és Harmadik
jégmezőn onnan filmezze, szinte közvetlen közelről. A helikopter
szempontjából a legnehezebb az volt, amikor Dickinsont a felvételek során
a Pókban kellett kötélen leengedni, majd ismét felhúzni. A filmnek azt
kellett volna bemutatnia, micsoda erőfeszítéssel küzdötte felfele magát
Jones a meredek jégfalon – „mintha csak egy légy lenne a pók hálójában”.
Végül azonban Eric a boldogságtól repesve érte el a csúcsot.
Bebizonyította önmagának: a maga negyvenhárom évével még képes arra,
hogy teljesítse ezt a nagy vágyát, és szólóban mássza mg az Eiger északi
falát. Jones és Dickinson a csúcson találkozott, Dickinsonnak pedig
sikerült rábeszélnie barátját, hogy ne gyalogszerrel másszon le újra, hanem
engedje, hogy helikopterrel vigyék vissza a völgybe.
Az Eiger-dokumentumfilm egyik legdrámaibb jelenetének John Harlin
halálos kimenetelű balesete rekonstrukcióját szánták, amikor is az
amerikai lezuhan a Direttissimából. A technika vívmányai, valamint ezek
mesteri kezelése révén a filmben sikerült bemutatni a szinte lehetetlent.
Dickinson 1987. október 21-i levelében ezt írta nekem: „Mi ketten
ejtőernyősök – Paul Applegate és én –, az Alouette helikopterrel az Eiger
csúcsa fölé repültünk, és nagyjából Alpiglen irányában kiugortunk. Paul
úgy volt felöltözve, mintha valódi hegymászó lenne, azaz bakancs volt
rajta, lábszárvédő, a testére több karabinert erősítettünk, és piros anorákot
viselt. Az ejtőernyőjét hegymászóhátizsáknak álcázta. Az én hátamon a
megszokott ejtőernyő volt, s a kamerát a kezemhez erősítették. Miközben
együtt zuhantunk lefelé az északi fal mellett, a hegy óránkénti 250
kilométeres sebességgel látszott száguldani velünk szemben, ez az oka az
elmosódott képeknek, s ez adta, mint magad is láthattad videofilmemen, az
Eigerről való gyors zuhanás látszatát. Nagyjából a Hinterstoisser-haránt
magasságában nyitottuk ki az ejtőernyőinket, s onnan siklottunk lefele az
Alpiglen állomásig, hogy ott megigyunk egy forró teát. Farkasordító hideg
volt, hiszen a tél kellős közepén ugrottunk le az Eigeren. Ahhoz, hogy
John Harlin halálos zuhanásának minden szakaszát jól lefilmezhessük,
hatszor ugortunk ki a helikopterből. John Harlin zuhanásának és
becsapódásának pontos rekonstrukciójához az alsó falszakaszon egy babát
alkalmaztam. Ez a baba hajszálra úgy volt felöltöztetve, mint az
ejtőernyővel kiugró hegymászó. Az Eiger állomás ablakából hajítottuk ki.
Az alsó falszakaszon való zuhanást a film igen valószerűen ábrázolja.
Megítélésem szerint az eredmény jó volt, és megért minden erőfeszítést.
Hiszen mégiscsak nagy hidegben repültünk, óránkénti 250 kilométeres
sebességgel. Nagyon boldog voltam, hogy John Marlin fia, aki maga is jó
hegymászó, teljes elismeréséről biztosított a filmes rekonstrukciót látva.”
Ez az egyedülálló filmalkotás az emberi reakcióképesség határait
súrolta. Miként Wildor Hollmann professzor, a kölni Sportfőiskola vezető
orvosa a kérdéssel kapcsolatban a Welt am Sonntag hasábjain megállapítja,
az ember az optikai jelzésekre 0,15-0,2 másodperc, az akusztikaiakra 0,12-
0,27 másodperc alatt reagál. A szabadesés során az operatőr kereken 250
km/h sebességet ért el, és mégis sikerült kezelnie a felvevőgépet.
Az okok egyike: stresszhelyzetekre a teljesítmény rendkívüli
fokozásával reagálunk. A veszély tudata azt eredményezi, hogy az agy
jelzéseire adrenalin stresszhormon kerül a véráramba, fokozva a
vérkeringést és az izmok teljesítményét, a sejtekre gyakorolt vegyi
hatásával pedig növelve a reakciókészséget. Az adrenalin még többre is
képes: veszélyes helyzetekben a sebesülés következményeivel szemben
védekezve meggyorsítja a véralvadást, és ezzel megakadályozza a
vérveszteséget. Időközben többször is láttam a filmet, és az a véleményem,
hogy Dickinson „lefilmezte a lehetetlent”.
 Kimenekítve az ördög kordéjából
Szeretnék itt közzétenni még egy, valóban utolsó hivatalos jelentést,
amelyet az SAC Mentőállomás főnöke, Kurt Schwendener készített 1983-
ban, az „évezred nyarán”.
SAC Mentőállomás Grindelwald, 1983. augusztus 12.
3818 Grindelwald
Tárgy: Mentés az Eiger faláról, a Hinterstoisser-haránt alatt, 2700 m
magasságban,
1983. augusztus 8., hétfő,
Burger Thomas.

1964. július 20, német, diák, lak. D-8960 Kempten, Freudenthal 5B,
valamint Wendel Holger, 1965. augusztus 13., német, diák, lak. D-8960
Kempten, Reutlingerstraße 8.
1983. augusztus 5-én, pénteken, Bauer Gerhard, Bajor Rádió,
München, telefonon értesítette a grindelwaldi mentőállomást, hogy a
Scheidegg szálló fölött, Kleine Scheidegg, üres, narancsszínű sátor áll. A
sátorban, amennyire sikerült megtudakolnia, 1983. július 31-e óta nem
tartózkodott senki. Megtalálta benne Thomas Burger nevét. Hagyott ott
egy cédulát, amelyen közölte a sátor tulajdonosával, hogy értesítette
Grindelwald mentőállomást, ezért visszatérése után, lépjen kapcsolatba a
grindelwaldi kantonrendőrséggel. 1983. augusztus 6-án, szombaton,
Burger Thomas és Wendel Holger szülei telefonon jelentkeztek a
grindelwaldi kantonrendőrségen. Közölték, hogy a két fiú valahol a
hegyekben lehet úton. Korábban úgy nyilatkoztak, hogy az Eigeren
szeretnék megmászni a Mittellegi-gerincet. Szó esett az Eiger északi
falának esetleges megmászásáról is. Ez idő alatt azonban a falat köd
borította, és csak vasárnap sikerült távcsővel végigpásztázni. Mivel
azonban a falon semmi mozgást nem észleltek, és a két hegymászónak már
több mint egy hete úton kellett lennie, a legrosszabbtól tartottunk. 1983.
augusztus 8-án, hétfőn, szép volt az idő. A Svájci Repülőmentő Ügyelettől,
Zürich, REGA, kértünk egy helikoptert. 10.00-kor szálltam fel a HB-XFF
géppel felderítő repülésre G. Amann pilóta és U. Roth hegyi
vezető/másodpilóta társaságában. Kb. egy óra leforgása alatt eredmény
nélkül kutattuk át a hegy lábát, az északi falat, a Mittellegi-gerincet, az
Eiger hágóit és a hegy nyugati oldalát. Gyanút egyáltalán nem keltő
felszerelési tárgyakon kívül semmit sem találtunk. A felderítő akció
befejezéseképpen még egyszer alaposan átkutattuk a hegy lábát.
Gyakorlatilag az utolsó pillanatban, azaz a felderítő akció befejezése
előtt, U. Roth 2700 méteren, a Hinterstoisser-haránt alatt egy ülő alakot
vett észre, aki a karját mozgatta. Mellette a bivakzsákban élettelen test
hevert.
Egy köztes leszállást követően a Kleine Scheideggen G. Amann a
baleset helyszínére repült. Ad. Rüfenacht műsz. U. Rothot mentőcsörlő
segítségével leeresztette a két hegymászónál. Ueli Roth rádión azonnal
jelentette, hogy mindketten életben vannak. Wendel nincs eszméleténél, s
mindketten erősen lehűltek. AREGA orvosát, dr. Cermagot is azonnal a
falra vitték, ahol a két hegymászót szállításra kész állapotba hozták.
Elsőnek Burger Thomast húztak fel mászóülésében a mentőcsörlővel a
helikopterre, és ülő helyzetben szállították a Kleine Scheideggre. Közben
tájékoztatták a tényekről az interlakeni körzeti kórházat, és egy további
helikoptert rendeltek a szállításhoz. A HB-XIA személyzete átvette a
beteget, és immár fekve szállította tovább az interlakeni körzeti kórházba.
Ezt követően került sor Wendel Holger kimentésére vízszintes háló
segítségével, a beteget dr. Cermag kísérte el. Míg a pácienst a Kleine
Scheideggen előkészítették a szállításra, G. Amann U. Roth hegyi vezetőt
hozta ki a felszerelési tárgyakkal együtt a falról. Ezután a HB-XFF-fel
Wendel Holgert is kórházba szállították. A két hegymászó erős lehűlése
ellenére – Burger T. testhőmérséklete 34 °C, Wendel H.-é 24 °C volt – az
orvosoknak sikerült életben tartani mindkettejüket. Az, hogy Burger és
Wendel mennyire fog maradandó károsodást szenvedni, pillanatnyilag még
nem ismeretes.
A szerencsétlenség lefolyása:
1983. augusztus 12-én, pénteken, Burger Thomast és Wendel Holgert
kihallgattuk az interlakeni körzeti kórház intenzív osztályán. Kérdéseimre
a következő tartalmú választ adták:
„1983. július 31-én, kb. 15.00-kor vonattal érkeztünk Lauterbrunnen
felől a Kleine Scheideggre, ahol felállítottuk a sátrunkat. Mivel az időjárás
csodálatosan szép volt, úgy határoztunk, hogy haladéktalanul beszállunk
az Eiger északi falára. A nagy sietségben elfelejtettünk bárkit is értesíteni
tervünkről. Szándékunk szerint a falat a megszokott útvonalon másztuk
volna meg. Az első nap fel akartunk jutni a Fecskefészekig, a másodikon a
csúcsig, majd a harmadikon a nyugati oldalon akartunk leereszkedni. A
beszállásra július 31-én kb. 18.00-kor került sor. Hogy a hátizsákjaink a
lehető legkönnyebbek legyenek, csak a legszükségesebb felszerelési
tárgyakat és élelmiszereket vittük magunkkal. Terv szerint 20.00 tájban
elértük a Fecskefészket, ahol bivakoltunk. Másnap a felfelé mászás a
megszokott mederben zajlott, és kora délután már a Vasalónál jártunk.
Mivel sötét zivatarfelhők gyülekeztek, és hirtelen időjárás-változástól
kellett tartanunk, 10.00 tájban elhatároztuk, hogy visszamászunk. A
Második jégmező alsó peremén iszonyatos zivatar kapott el bennünket.
Amikor az idő némiképp javult, a Második jégmező peremén alakítottuk ki
bivakhelyünket. Másnap, azaz augusztus 2-án, az idő nagyon rossz volt.
Esett, havazott, sűrű köd telepedett ránk. Attól tartottunk, hogy a vasúti
alagút számunkra ismert nyílását ebben az időben nem fogjuk megtalálni,
és elhatároztuk, hogy még a Hinterstoisser-haránt előtt leereszkedünk a
kötélen. Ennek során két kötelünk közül az egyik beakadt, és csak nagy
fáradsággal sikerült szabaddá tennünk a második kötél egy részét.
Fölöttünk egy áthajlás volt, és a további, kötélen való leereszkedés a kb.
40 méteres maradék kötéllel nem volt lehetséges. Ebben a helyzetben
bivakra kényszerültünk, és vártunk a segítségre. Eredménytelenül
kiáltoztunk, az éjszaka folyamán pedig a homlokunkra erősített lámpákkal
adtunk vészjelzéseket. A második naptól, azaz augusztus 1-től fogva nem
volt élelmiszerünk. A leveseket nem tudtuk megfőzni, mert a gyufánk
átnedvesedett. Wendellel augusztus 7-ig, vasárnapig lehetett beszélni. A
megmentés napján, azaz augusztus 8-án nem volt eszméleténél, és nem
sikerült felébresztenem. Én, Burger Thomas, feltételeztem, hogy a
helikopter a mentés napján már az első megközelítésünkkor látott
bennünket, mert lassan repült el felettünk. A mentésre ekkor már nem
számítottunk.
Az Eiger északi falának megmászására jól fel voltunk készülve. Több
nehéz szikla-, jég- és téli mászást teljesítettünk. Vegyes túrákra eddig
kevés lehetőségünk akadt, és azért találtuk a fal megmászására
alkalmasnak az időpontot, mert a jég erősen megolvadt.”
 A két hegymászót nyilvánvalóan a hosszabb ideje tartó szép és meleg
időjárás, valamint a falon uralkodó jó viszonyok tévesztették meg. Az
időjárás tanulmányozása nélkül szálltak be az Eiger északi falára, és nem
értesítettek senkit szándékukról. Azt hitték továbbá, hogy két nap alatt
feljutnak a csúcsra, ami jó időjárás esetén feltehetően sikerült volna is
nekik. Csak azt követően kellett biztonsággal feltételeznünk, hogy a két
mászó még a körzetben tartózkodik, hogy a Kleine Scheideggen felállított
sátruk megtalálását követően autójukra is rábukkantak Lauterbrunnen-ben.
Ha a biztos jelentés korábban megérkezik, a mentésre a rossz idő ellenére
már korábban sor kerülhetett volna. A két mászó még egy bivakot már
aligha élt volna túl.
SAC mentőállomás főnöke
3818 Grindelwald
K. Schwendener

Ezt a részletes jelentést olvasva megérthetjük, hogy az ifjú Holger

Wendel a hála mély érzésével viseltetett Kurt Schwendenerrel szemben, és
több alkalommal fel is kereste őt. Sajnos Wendel később lezuhant és
szörnyethalt egy hegyi túrán. Barátjának, Thomas Burgernek a fagyás
következményeképpen amputálni kellett a lábujjait.
Kurt Schwendener egy negyed évszázad alatt mentőként sok mindent
átélt, de nem volt olyan esemény, amelyik jobban meghatotta és
megindította volna, mint ennek a két Allgäu-beli fiatalnak a mentése. Soha
nem fogja elfeledni a tekintetüket. Elgondolkozott azon, hogy vajon Toni
Kurznak és társainak a tragédiája milyen fordulatot vesz, ha már akkoriban
rendelkeztek volna a mai technikai lehetőségekkel. Holger Wendel, a
diákok egyike, így vélekedett megmentését követően: – Rosszabb a
pokolban sem lehet. – Kurt Schwendener pedig ezeket a szavakat intézte
hozzám: – Leszedtük a két fiút az ördög kordéjáról.
Ennek a két fiatalembernek a mentése sok embert mélyen meghatott
Grindelwaldban. Valóban az utolsó pillanatban sikerült. Semmiképpen sem
úgy áll a helyzet, ahogyan az egyik szállodatulajdonos megfogalmazta,
vagyis hogy az Eigeren zajló eseményekről már csak az újságból
értesülhetünk. A lakosság túlságosan összenőtt a heggyel. Kiváltképpen
azok, akik az északi fal alatt laknak, a szó legszorosabb értelmében ennek
a hegynek az árnyékában élnek, és kiveszik részüket a hegyen zajló
eseményekből. Érthető, hogy az ő számukra, de még inkább elődeik
számára a hegy mindig is gonosznak és félelmetesnek számított, hiszen
nyájukból némelyeket a kőomlások, lavinák és a lezuhanó jégtömbök miatt
ragadott el a halál.
 Napsütésre várva
Rudolf Rubi mesélt nekem a Burglauenen nevű városrészről, ahol nyolc
éven át lakott. Kis birtokáról a napot közel három és fél hónapon át nem
látta, akadtak azonban olyanok is, akiknek majdnem öt hónapon át kellett
nélkülözniük a melengető sugarakat. Napjainkban Rubi egy Wärgistal
nevű helyen lakik, egy meredélyen, közvetlenül az Eiger alatt. Tizennégy
napon át, december 2-től január 10-ig nem bújik elő a nap az Eiger mögül,
s ezen a januári napon is csak rövid időre bukkan fel a késő délutáni
órákban, amikor pár pillanatra kikukucskál az Eiger nyugati gerincén át.
Rubi varázslatos kis parasztkertje mégis tele van virágokkal, és megterem
benne a saláta is, ha kicsit később is, mint a naposabb helyeken fekvő
kertekben. Ennek ellenére évről évre hőn vágyik három unokájával együtt
arra a napra, amikor újra élvezhetik a napsütést. A gyermekek persze
kiskoruktól fogva mást sem hallanak a felnőttektől, mint hogy mennyire
vágyakoznak a nap sugarai után, olyannyira, hogy Gottfried Strasser
tiszteletes egyik költeményét, a Die Sonne steht wieder hoch – A Nap
újfent magasan áll – címűt neki ajánlotta (természetesen arra gondolt, hogy
az Eiger és a Mettenberg fölött áll magasan).
Egyesek humorosan azt mondogatják, hogy a csúcsokból kicsit le
kellene faragni. Utóvégre nap nélkül az élet mégiscsak feleannyira szép.
Csak ha mindezt fontolóra vesszük, akkor értjük meg Strasser tiszteletes
költeményének utolsó sorait, amelyek bizakodást sugároznak: „S lám, itt
jő, nézd, hogy ragyog! Juhejjé! Balszerencsédnek vége már! A Nap –
várjad csak bízvást – az örökkévalóságba nyúl át.”
Én sem tudom az Eigert és hatalmas falát másképpen szemlélni, mint
örömmel s hálatelt szívvel, hiszen számomra csakúgy, mint sok másnak,
felejthetetlenül nagy élmény volt. Mi több: számomra az első lépés volt
azon az úton, amely életem során elvezetett a világ számos országába. Már
csak ezen oknál fogva is szép hegy számomra az Eiger, s északi fala pedig
nem a halál fala. Lényegében elvesztette már Grindelwald lakói számára is
félelmetes oldalát. A hegy jótevőféle lett számukra, hiszen megszámolni
sem lehet már a világ minden tájáról ide érkezőket, akik csak azért jöttek,
hogy megtekintsék a híres északi falat. A hegymászónak ellenben továbbra
is csak nagy tisztelettel szabad közelítenie hozzá, mert ez a sziklafal a
természetnek egy darabja, és nem engedi magát térdre kényszeríteni vagy
legyőzni. Erről ötven halott tanúskodik. Mi Sem jellemzőbb, mint hogy az
Eiger északi falának áldozatai között nincsen egyetlen grindelwaldi sem:
ők ugyanis ismerik a hegyen uralkodó viszonyokat, és mindig van idejük
várni.
 Az ötvenedik jubileumot megelőző esztendő
Még ma is, az Eigeren történt számos, valósággal elképzelhetetlen
szenzációt követően, egyre csak gyűlnek a grindelwaldi mentőcsapat
iratrendezőiben azokról a balesetekről szóló beszámolók, amelyek a
megszokott útvonalon következtek be. E balesetek gyakran elkerülhetők
lettek volna, ha a mászók hallgatnak a tapasztalt helybéli lakosok
intelmeire, és betartják a számtalanszor ismételgetett szabályokat. A
délutáni órákban senkinek sem szabadna a kőomlásnak kitett három
jégmezőn tartózkodnia: ezt az elővigyázatossági szabályt már mi is
betartottuk az első megmászás során. Ha beleolvasunk a krónikába,
tapasztalhatjuk, hogy a legtöbb szerencsétlenség az alsó falszakaszon
következett be.
így például 1986. december 13-án két koreai érkezett az Eiger északi
falához. A klasszikus útvonalon szándékoztak feljutni. Nem vették
figyelembe a grindelwaldi kantonrendőrség figyelmeztetését, miszerint
hirtelen időjárás-változás várható. Sajnos Lüthi őrvezetőnek, aki
nyomatékosan felhívta figyelmüket a közelgő időjárás-változásra, igaza
lett. Amikor a koreaiak már fenn voltak a kivezető repedésekben, a falon
egészen rosszra fordultak a viszonyok. A rádió-összeköttetés megszakadt,
és a harmadik napon a Kleine Scheideggen tartózkodó koreai társaik
megfigyelhették, hogy barátaik nem jutnak tovább. Még ugyanaznap
délután segítséget kértek. Az idő előrehaladott állapota miatt a bevetést
másnap reggelre kellett halasztani. Az előre jelzett időjárás-változás már
javában zajlott: esett a hó, viharos nyugati szél tombolt. A lavinaveszély, a
mínusz 35 °C-os hideg és a Jungfrau hágóján mért 160 km/h erősségű szél
dacára a rövid ideig tartó derültebb időszakok alatt még lehetett látni a két
koreait. Ezt követően azonban eltűntek szem elől. A negyedik napon Kurt
Schwendener a helikopterrel 47 perces felderítő repülésre indult. A pilóta
Mühlemann és a műszerész Gammával együtt – mint oly sok alkalommal,
Kaufmann most is a fedélzeten tartózkodott hegyi vezetőként és
segédpilótaként – eredmény nélkül kutatta végig a behavazott falat a
Póktól egészen a csúcsig, a fal alsó szakaszán sem talált semmit.
1987 márciusának derekán egy spanyol hegymászó jelentest tett: a
Mittellegi gerincen, vagy 100 méternyire a csúcs alatt egy láb lóg ki a
hóból. Az újra betörő rossz időjárás miatt a holttest mentését későbbre
kellett halasztani. Csak júliusban emelkedhetett a magasba e célból egy
helikopter, hogy a gerincen kötélcsörlővel leengedje a hegyi vezető Edi
Bohrent, valamint a rendőr Walter Lüthit. Megtalálták a holttestet, és
sikerült is kiszabadítaniuk a hóból – nem volt könnyű munka: négy órát
vett igénybe. A másik koreainak mind a mai napig nem bukkant senki a
nyomára.
Szerencsésen és balesetmentesen zajlott le a spanyol szólómászó,
Guillermo Mateo Yeste mentése, aki 1987 februárjában szállt be a falra,
hogy a megszokott útvonalon egyedül mássza meg. Nagyjából a
Hinterstoisser-harántnál tíz-tizenöt métert zuhant a kötélbe, és könnyebben
megsérült a jobb térde.
Ugyanakkor a baleset során elvesztette a második kötelét, valamint az
egyik mászóvasát. Mind a továbbmászást, mind pedig a visszaereszkedést
túlságosan kockázatosnak ítélte meg egyetlen kötéllel. Még felmászott a
Jégtömlőhöz, és attól jobbra talált egy jó, kőomlásbiztos bivakhelyet. Ott
várt a segítségre. A felderítő repülés során Schwendener rendőrfőnök és
Kaufmann hegyi vezető megállapította, hogy a hegymászót a kérdéses
helyről helikopterrel ki lehet menteni. Reggel felszálltak, és Kaufmannt
leengedték a spanyolhoz. Ezt követően előbb a sérültet, majd a mentőt
húzták fel kötélen a helikopterre.
Nem járt eredménnyel ezzel szemben a két német, Müller és Unseld
utáni kutatás. 1987 augusztusának végén érkeztek Grindelwaldba, az első
napon el akarták érni a Fecskefészket, s másnap már a csúcson akartak
lenni. Megfigyelték őket, amint – igaz, bekötve, de mégis – biztosítás
nélkül másztak felfele a Második jégmezőn. Eddig tisztázatlan okokból a
két hegymászó egyike vélhetően lezuhant, és magával rántotta társát.
Többen is a gleccserhasadékig követték tekintettükkel a zuhanást, és
értesítették a grindelwaldi mentőállomást. Kurt Schwendener azon
nyomban kért egy helikoptert, és a pilóta Hirnivel, valamint Spring
másodpilótával felderítő repülést hajtott végre. A zuhanás nyomait
világosan követni tudták a Második jégmezőtől egészen a hegy lábáig, ott,
ahol az oldalhasadékban eltűntek. Kőomlásveszély miatt a holttestek
keresése néhány nap késedelmet szenvedett. Ámde egynéhány felszerelési
tárgyon kívül a későbbi kutatóakciók sem hoztak sikert.
 Ugyanebben az 1987-as évben, amely egy esztendővel előzte meg az
első megmászás ötvenedik évfordulóját, nagy volt a nyüzsgés az Eigeren.
Különféle televíziós társaságok érkeztek Grindelwaldba, hogy előkészítsék
dokumentum-híradásukat. A ZDF, amelynek híradását a „Sportspiegel”-től
Hanns Henn rendezte, Martin Biockot hozta magával operatőrként, akit
onnan ismerünk, hogy ő volt az, akit elsőként mentettek ki helikopterrel a
falról. Az ARD Manfred Pesselt küldte a Hessisches Fernsehentől, hogy
tudósítson a jubileumról. Az ORF pedig Lutz Maurernek adott megbízást
egy film elkészítésére a Land der Berge (A hegyek országa) című sorozat
számára, amellyel kapcsolatban Peter Gayer hegyi vezető szavait
szeretném idézni, aki társával, Hans Bärnthalerrel volt odafenn a falon:
„Alvás – Halálbivak. Hans kinyitja a hátizsákját, egy doboz bukkan elő,
amelynek tartalma meglehetősen szokatlan ezen a picinyke földdarabon.
Nagy élvezettel majszoljuk a linzert. Fulvio Mariani, az operatőrünk,
elégedett a nappal, megint három tekercs került dobozba.
Rádión keresztül halljuk, hogy a taxink tíz percen belül megérkezik:
összepakolunk. A pilóták teljesítménye nagyszerű: szinte bármely
falszakaszon letesznek bennünket, majd ki is hoznak bennünket onnan.
Épp abban a pillanatban, amikor elkészülünk, a motorzaj is felerősödik. A
nagy vaskarabiner a húsz méter hosszú kötél végén felénk lebeg, ketten
becsatoljuk magunkat, mehet a jel a pilótának, s máris kezdődik a
fergeteges repülés le a völgybe, a kötélen lógva, s nem sokkal később már
be is fejeződik, odalent, Alpiglenben, a támaszpontunkon.
Lutz, az ORF »hivatalos« embere forralt borral fogad bennünket.
Nevetéssel nyugtázzuk.
1987 októberében járunk, s filmet forgatunk az Eiger északi falának
megmászásáról napjainkban. Ennek apropója a hegyet első alkalommal
megmászók nagyszerű teljesítménye, amelynek most van az ötvenedik
évfordulója. Habár a körülmények nem a legjobbak – laza friss hó borítja a
falat –, a munka ezzel a csapattal nagy örömet okoz.
A négy férfiú 1938-ban aligha álmodott arról, hogy tettét ötven évvel
később így fogják felidézni.
Hans Bärnthaler és jómagam már ismerjük a falat. Fulvio Mariam, az
operatőr, valamint forgatócsoportja még csak most debütál az Eigeren.
Hideg van odafenn, ezért biztonságban lehetünk. Ráérünk.
 Nagyon megkönnyíti munkánkat a helikopter. Reggel kivisz bennünket
»munkahelyünkre«, majd kissé magasabbról délután újra kihoz bennünket.
Abban azonban mindannyian egyetértünk, hogy könnyű ezt mondani. A
munka nagy idegi megterhelést jelent. Mindenfajta nekifutás, minden
szellemi bemelegítés, minden átmenet nélkül kerülünk Alpiglen napos,
zöld kaszálóiról egy számunkra szokatlan világba. Egy idő után ismerőssé
válik ugyan a környezet, de addig idegenként csak topogunk. Ezzel
szemben az a természetes feszültség, amely egész nap bennünk munkál,
egyik pillanatról a másikra eltűnik, amikor az Alpiglen melletti alpesi
legelőn, lábunkon még a hágóvassal, kicsatoljuk magunkat a helikopter
köteléből. Nagyjából ötször annyi időre van szükségünk filmünk
forgatásához, mint ameddig a szokásos mászás tart, s nap mint nap
megcsodáljuk operatőrünk, Fulvio teljesítményét, amikor a hidegben nagy
nyugalommal, de hihetetlen gyorsasággal, kesztyű nélkül kezeli
felvevőgépét. A legnagyobb csodálattal és elismeréssel emlegetjük a fal
minden egyes kulcshelyén az első megmászás résztvevőinek kimagasló
teljesítményét – különös tekintettel akkori eszközeikre.
Ötven év telt el azóta, ötven esztendő a hegymászás történetéből.
Mindenki tudja, micsoda hallatlan iramú fejlődésen ment keresztül az
alpinizmus. Ez annál nyilvánvalóbbá és egyértelműbbé teszi számunkra a
négy hegymászó 1938-as teljesítményét.”
Előfordult több alkalommal is, hogy Anderl Heckmair és jómagam az
ORF filmeseivel együtt egy hatalmas, a vihar által kidöntött cirbolyafenyő
törzsén üldögéltünk – a svájciak „Arvé”-nak nevezik ezt a gyönyörű
tűlevelű fát –, és az első megmászás napjairól beszélgettünk. Később
érdeklődtünk az operatőröknél, miként lehetséges, hogy kora reggel
kezdték a mászást a falon, és estére már vissza is tértek. Amit már
másoktól is hallottunk, azt ők megerősítették. A Fecskefészekig egész sor
kötéllel lehet találkozni, aztán feljebb, a kivezető repedésekig bezárólag
szögek és kötelek százai vannak elhelyezve, miként azt Schwenderer úr is
jelezte nekünk. Mar az 1960-as években is gondolkodtak rajta, mi
történjék mindezzel. Nem csábítják-e a mászókat katasztrofális
könnyelműségre? Nem próbálkoznak-e középszerű hegymászók is a
feljutással? Alapvetően mindent el kellene onnan távolítani, ami a
hegymászó sport szigorú szabályai szerint nem oda tartozik. Jómagam is
tettem két évtizeddel ezelőtt egy idevágó javaslatot, és Fritz von Almennel
beszéltem is erről. Fritznek ez volt a véleménye: – Bizonyára igazad van.
De nem megy. A hegyi vezetők, a hegyi mentők nem akarják, és a kanton
kormányzata sem akarja ezt Bernben. Nemcsak a mentések miatt. Mára
annyira közismert, hogy a falnak ez a szakasza már nem annyira nehéz,
hogy az emberek mindenféleképpen megpróbálkoznak a mászással. És
aztán, ha kiderül, hogy semmi sincs már ott, a balesetek száma csak
növekedne. – Fritznek bizonyára igaza volt. Igazuk volt a hegyi
vezetőknek és a kanton kormányzatának is. Ugyanakkor a hegymászás
stílusával nem egyeztethető össze a szögeknek, köteleknek,
kötélhurkoknak vastag köteleknek és minden egyebeknek az a sokasága,
amely az alsó falszakasz közel egyharmadát díszíti. így aztán ott ültünk a
sötétzöld cirbolyafenyők között, mögöttünk a fallal, és emlékeztünk.
UTÓHANG
 A Stöckli menedékház vendégkönyve
Az Eigerről szóló, sok-sok alcímmel ellátott nagy fejezetet szeretném nem
csak tragédiákkal és jövőbe mutató, látványos beszámolókkal lezárni.
Lapozgassunk még egyszer együtt egy kicsit a Stöckli vendégkönyvében,
ahogyan azt már korábban is gyakran tettem, amikor a vágy Grindelwaldba, és
onnan fel, a fal alatt elterülő, alpesi virágokkal borított rétekre űzött. Onnan aztán
a Kleine Scheideggtől tízpercnyit a Männlichen irányában sétáltam, ahol egy
Stöckli nevű menedékház áll vendéglővel. A fehér kereszt vörös alapon, a svájci
lobogó, fénylőn válik el a kék égbolttól. Zöldellő havasi legelőkön át a szem a
legszebb képben gyönyörködhet, amilyet az Eiger északi fala csak mutathat. A
menedékházban barátságos házigazdák gondoskodnak rólunk. Vendégkönyve
valósággal az Eiger története. Lehetetlenség idézni mindent, ami komoly és
vidám beírás ezeken a részben már nagyon elkoptatott lapokon áll, néhány
gondolatot azonban mindenképpen szeretnék itt megörökíteni:
„Véletlenül ismertük meg 1966 januárjában a »Stöckli«-t. Úgy gondoljuk,
eszményi szállás a hegymászók számára. A Direttissima-mászás napjai alatt
második otthonunkká lett. Ezt a túrakönyvet a Bohren családnak ajánljuk, amely
oly nagy szívélyességgel fogadott bennünket. Sok szerencsét minden
hegymászónak, aki innen indul a hegy megmászására.
Kleine Scheidegg, a John Harlin-útvonal első megmászásának első
évfordulóján. Dougal Haston, Günther Strobel, Roland Votteler és Siegfried
Hupfauer.” 1966. március 25-én jutottak fel az Eiger csúcsára a John Harlin-
Direttissimán.
Ezt is olvashatjuk a menedékház vendégkönyvében: „John Harlin 1966
március 21-én nem sokkal a Pók alatt lezuhant. A kötél, amelyen az utánpótlást
jelentő anyaggal együtt felfelé mászott, szétdörzsölődött egy éles sziklaperemen.”
És tovább haladva, ez áll benne: „Eiger északi fala (Heckmair-útvonal). 1981.
augusztus 25. Megmászás tizenkét óra alatt (bivak nélkül). Beszállás 4 órakor,
csúcs délután 4-kor. Első jégmező, Második jégmező, Harmadik jégmező, a
rámpa jégmezeje csupasz, a Pók valamivel jobb. A kulcshely, a vízeséskémény és
a Jégtömlő igen rossz; a kivezető repedések optimális állapotban, a kvarcrepedés
csontszáraz, a Mállékony repedés szintén száraz. Akadt némi nehézségünk az
összetekeredő kötelekkel (két 8 mm-es kötél), különben minden rendben volt.
Taktika: a hátizsákok felvitele a Nehéz repedésig (fontos az erőtakarékosság és az
alsó falszakasz megismerése szempontjából) az előző napon, visszaereszkedés és
mély alvás a sátorban, a rá következő napon mászás lentről egészen kevés
csomaggal. A falon találkoztunk egy fiatal svájcival – szólómászó –, aki még
gyorsabban jutott fel (kb. egy óra különbséggel). Igen kiváló ember! A fiatal Ueli
Bühler volt az, Sigriswilből.
Hans Kammerlander
Werner Beikircher Sand in Taufers.
Dél-Tirol, Olaszország”
Meg kell említenünk a menedékház vendégkönyvében szereplő néhány
további olyan nevet, amely a 150. megmászás időszakába tartozik. A 100.
megmászás óta hét év telt el, s közben ötven sikeres megmászásra került sor: ez a
szám azt bizonyítja, hogy nemcsak szerencsétlenségek történtek, nemcsak új
kihívások voltak, hanem hogy továbbra is többségben voltak a klasszikus
útvonalon lebonyolított, megszokott, problémamentes megmászások. Edi Bohren
és Fritz Imboden, valamint Hannes Stähli és Martin Grossen, valamennyien
hegyi vezetők, 1978 őszén az északi fal problémamentes megmászását követően
a Stöckliben töltötték az éjszakát. Stähli és Bohren volt az, aki egy évvel
korábban a Rámpáról kimentette a spanyolokat. Edi Bohrennek egyszersmind az
első grindelwaldiként sikerült az északi fal teljes megmászása. Százhúsz évvel
korábban két grindelwaldi hegyi vezető az angol Charles Barringtonnal a nyugati
oldalon át első alkalommal jutott fel sikerrel az Eiger csúcsára. Az, hogy hegyi
vezetők vendégeikkel a legnehezebb sziklafalakat is megmásszák, időközben
teljesen mindennapos jelenséggé vált. Olyan hegyi vezetők ellenben, akik az
Eiger északi falára szakosodtak volna, nem léteznek. Az Eiger e tekintetben is
öntörvényű.
A Stöckli-vendégkönyvben olvasható még egy név – nagybetűkkel és japán
írásjelekkel: Cuneo Haszegava. Semmi több. Egyetlen megjegyzés nem áll ott,
hiányzik a dátum is. Mégis mennyi minden rejlik e név mögött! Ő volt az, aki
1978 márciusában szólóban mászta meg elsőként télen az Eiger északi falát – hat
magányosan töltött nap alatt!
A kevésbé kőomlásveszélyes téli hónapokat ugyanebben az időben a francia
Ivan Ghiradini is kihasználta, az a hegymászó, aki elsőként jutott fel egymagában
a Matterhorn, a Jorasses és az Eiger északi falára; a téli mászást neki is, akárcsak
Haszegavának, hat nap alatt sikerült teljesítenie.
Ha néhány oldalnyit visszalapozunk a menedékház vendégkönyvében, további
híres nevekkel találkozhatunk: Hermann Buhl, aki Kurt Diemberger mellett a
világ egyetlen hegymászójaként sikerrel jutott fel először két nyolcezres csúcsra
is, már 1952 júliusában beírta ide magát. Buhl a Himalájában, a Chogolisán zúzta
magát halálra, amikor lezuhant egy hópárkánnyal, hasonlóan ahhoz, ami Fritz
Kasparekkel történt, aki a társam volt az Eigeren: ő az Andokban, a Salcantayon
vesztette életét. Az Eiger falát sikeresen megmászók listája, azoké, akik aztán a
hegyekben veszítették életüket, hosszú, igen hosszú…

Az Eiger északi falán halálos szerencsétlenséget szenvedtek

(Az SAC mentőszolgálat listája)

 A tapasztalat veszélyeiről
Az Eiger körül már valamennyi fontos útvonalat bejárták. Téli
mászások, Direttissimák, rekordok: majd minden nemzet, amely érdekelt a
hegymászásban, elküldte fiait az északi falra. Nagy mennyiségű felszerelés
bevetésével vívott „ostrommászásokra” került sor, több férfi és egy nő
jutott fel sikeresen teljes hosszában a falon, egyesek pedig szólómászásban
értek fel télen, illetve nyáron a csúcsra. Akadt azonban a klasszikus
útvonalon történő mászás is bőven, és még több sikertelen kísérlet.
Kínálkozik itt az összehasonlítás azokkal a hegyekkel, amelyek – akárcsak
az Eiger északi fala – valamilyen leg-et testesítenek meg.
Vegyük például a Watzmann keleti falát. Ez a Keleti-Alpok
legmagasabb sziklafala és mágnesként vonzza a hegymászókat. A szomorú
mérleg: kilencven halott. A Matterhornon, amely talán a világ legszebb
hegye, összesen négyszáz ember lelte halálát. Végül még a Mount
Everestről is szólnunk kell. Akadnak szebb és könnyebb nyolcezres
csúcsok, de a Mount Everestnek mégis meg kell lennie. A Mount Everest a
világ legmagasabb hegye, és a hegymászók csapatostól küzdenek a
csúcsára való feljutásért. Nyolcszázan már jártak fenn, és az újabb
mászásokra az engedélyt már évekre előre lefoglalták – ha a déli oldalon
akar valaki felmászni, a nepáli, ha az északi oldalon, a kínai hatóságoknál.
Kínában ez idő szerint valamivel olcsóbban lehet hozzájutni az
engedélyhez. Itt is százharmincan meghaltak már, és nem lesz ez másként
a jövőben sem. Mind a Mount Everesten, mind az Eigeren a klasszikus
útvonalak a legnépszerűbbek. Ezek változatait és a Direttissimákat
kevesebben választják.
Az Eiger krónikája sajnos évről évre több halottról számol be. Eddig
összesen ötvenhatról. Az Eiger északi fala mindig is kivétel marad az
északi falak között, és a megmászása sohasem lesz rutinfeladat.
A rutin, vagy nevezzük tapasztalatnak, nagyon veszélyes: minden
rendkívüli vállalkozást az északi falak között. Aligha lehet véletlen, hogy
sok kiváló hegymászó akad, aki feljutott az Eiger északi falán, s később
könnyű terepen szenvedett balesetet. Az ő rutinjuk, az ő tapasztalatuk
olyan nagy volt, hogy a könnyebb utakon könnyelművé váltak. Más
területekről is sorolni lehetne szép számmal a példákat arra vonatkozóan,
milyen veszélyekkel jár a tapasztalat. A trópusi országokba tett
expedícióim során abbahagytam a malária elleni szerek bevételét. A
tapasztalatom az volt, hogy mindig minden rendben megy, míg egyszer
csak elkapott a betegség. Csontvázzá soványodtam, de az orvosok
megmentették az életemet. Az utóbbi évek nagy katasztrófái – egészen
Csernobilig – túlnyomórészt az emberi tévedésekre és a rutinra voltak
visszavezethetők. A tapasztalatba vetett bizalom veszedelmes, mert a
tapasztalattal együtt nő a bizalom, a bizalommal együtt pedig nő a rutin, a
hanyagság, vegül pedig a veszély. Milyen sokan vannak az olyan, nehéz
helyzetekben sokat tapasztalt hegymászók, akik épségben tértek vissza a
Himalája-expedícióból, és könnyű alpesi túrákon lelték halálukat.
Annak, hogy a tapasztalat és a rutin révén a hegymászásban miként
lehet alábecsülni a veszélyt, a legszélsőségesebb esete minden bizonnyal
az amerikai Rand Herron története. Szerte a világon megmászott különféle
hegyeket, és 1932-ben egy sikeres Himalája-expedíciót követően épp
hazafelé tartott. Egyiptomban még tett egy kirándulást a gízai
piramisokhoz. Miközben a második, kisebb piramisról mászott lefele,
lezuhant és szörnyethalt. Én tudom, hogyan történt. Gondolatban nem a
hegymászással foglalkozott, tisztában volt képességeivel, megbízott saját
tapasztalatában, a rutin hanyagsággá változott, és a véget egy ironikus
felhangoktól sem mentes tragédia jelentette.
És hogyan következett be Franz Rasp szerencsétlensége, aki hosszú
időn át volt a hegyi és sívezetők németországi és nemzetközi
szövetségének elnöke? Ötvenkét alkalommal mászta már meg a Watzmann
keleti falát, a Keleti-Alpok legmagasabb sziklafalát. Miért kellett neki itt
halálos kimenetelű zuhanást elszenvednie? Az idő szép volt, a
körülmények kedvezőek, és ismerte a fal minden egyes méterét. Netán ez
volt az oka annak, hogy partnerével együtt lemondott a bekötésről? Volt
elég tapasztalatuk a falon. .. S ha a magam zuhanásaira gondolok, utólag
mindig rájöttem, miért történtek, és mindig tudatosodott bennem, hogy a
saját hibám volt: hanyaggá váltam!
A japán Jasuo Kato, akit már ismerünk az Eiger faláról, három ízben is
fenn állt a Mount Everest csúcsán, aztán, a negyedik alkalommal eltűnt.
Senki sem tudja, mi történt vele.
 Vég nélkül folytathatnánk ezt a felsorolást, amely tragikus módon
bizonyítja, hogy a tapasztalatban túlságosan is gyakran ott leselkedik a
veszély. Nyilvánvalóan csak kiagyalás, képzelt feltevés, hogy azzal, aki
tapasztalt, kevesebb baj történik, vagy egyáltalán nem történhetik baj. Épp
ő lenne az, akinek ismernie kellene saját határait, épp őneki kellene tudnia,
hogy a hegyen már a legkisebb megcsúszás is végzetes
következményekkel járhat.
A legutolsó példával egy olyan emberre szeretnék emlékezni, aki
feltehetően szintén a saját tapasztalatának esett áldozatul: Hermann
Geigerről van szó, aki egyike volt a leghíresebb és legjobb
mentőrepülősöknek. Számtalan alkalommal repült egészen közel az Eiger
északi falához, a legnagyobb veszélyforrásokat hordozó és legnehezebb
mentőrepüléseket hajtotta végre, mégis felfoghatatlan és tragikus véget ért.
Ő, a tapasztalt pilóta, akkor vesztette életét, amikor a sioni repülőtéren egy
rutinszerű felszálláskor összeütközött egy másik repülőgéppel.
A tapasztalat természetesen nem csak negatív jelenségeket hordoz
magában. Mégis mindenkit óvok a rutintól, a hanyagságtól, a
gondatlanságtól. Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy a tapasztalati tudás épp
a nagy és nehéz vállalkozások során döntő jelentőségű. Hányszor éltem át
felfedezőútjaim során, hogy tapasztalataim révén bepillantást nyertem a
bennszülöttek erkölcseibe és szokásaiba, ami egy tapasztalatlan embernek
sohasem adatott volna meg. Vagy ha történetesen olyan törzsekhez
vetődtem, amelyek még nem láttak fehér embert, a tapasztalati tudásom
volt az, ami megmentette az életemet.
Időközben konfliktusaim támadtak az atomenergiával kapcsolatos
beállítódásom miatt. Korszerűen gondolkodó emberként támogattam békés
célokra való felhasználását. Sajnos időközben meg kellett tanulnom, hogy
az atomenergiát éppoly kevéssé lehet „megzabolázni”, mint a hegyeket, a
tengert, a világmindenséget – a természetet mint olyant.
Az Eigeren sem lesz ez soha másként. A szerencsétlenséget
szenvedettek listája már amúgy is túlságosan hosszú, és – sajnos – egyre
hosszabb lesz, mert az Eiger, mint Profit mondta, „démoni”. Bonatti pedig
ezt írja: „Nincs az a hegy, amely felérne egy emberélettel.” Azok a nevek,
amelyekkel az Eigert illették, sok mindent elmondanak róla: egy
regényében Georges Sonnier „Unberg”-nek (Képtelen Hegynek) nevezi, a
franciák „Ogre”-nak hívják egy mesealak, az emberevő óriás nyomán.
Mindezt fontolóra kellene vennünk, és kellő alázattal, fennhéjázás nélkül
kellene megközelítenünk ezt a rendkívüli hegyet.
Napjainkban már aligha írhatunk könyvet a hegyekről anélkül, hogy
néhány mondatban ne emlékeznénk meg egy nagy problémáról a
természetben: a szemétről, amely ellepi a hegyeket, fent és körülöttük
egyaránt.
A Himalája felfedezésének kezdeti korszakában az akkor még kicsiny
expedíciók tisztességgel elásták a morénák törmelékében üres
konzervdobozaikat, hogy tisztán tartsák a természetet. A
következményekkel kapcsolatban nem voltak tapasztalatok. Ma már
tudjuk, hogy a pléh megrozsdásodott, és évtizedekkel később a lejjebb lakó
helybéliek ivóvize látta ennek kárát. Az a felesleg, amellyel a mai
expedíciók fel vannak szerelkezve, mérföldnyi távolságra van az egykori
mug and spoontól, a nevezetes „bögrétől és kanáltól”. Ez volt ugyanis az a
felszerelés, amellyel Harold William Tilman angol kutató a hegyekbe
vonult.
A Mount Everesten ugyanis időközben hatalmas, de a világnak
mindenképpen a legmagasabban fekvő szeméttelepe alakult ki. Nem
csoda, hiszen a legmagasabb hegyként a legnagyobb vonzerőt gyakorolja,
miként minden, ami szuperlatívusz, vonzza az embert. Hozzájön ehhez
még a hírverés, akár hegymászó szervezetek részéről is, amelynek révén az
emberek tömeges expedíciókkal keresik fel a legszebb és legmagasabb
hegyeket. Az oda vezető utak mentén alig vannak már fák, válogatás
nélkül vágták ki őket, hogy teát főzzenek, Időközben az emberek belátták
ezeket a hibákat, és ma már tilos a fa eltüzelése, amiért aztán gázfőzőket
kell a hegymászóknak magukkal vinniük. Ezeket azonban használat után
szemrebbenés nélkül otthagyják.
Goethe bűvészinasa jut eszembe, akinek szintén rá kellett döbbennie:
„Szellemet idéztem, s nem bírok vele.” Nekünk azonban nincs más
választásunk! Meg kell szabadulnunk a szellemektől, következésképpen
azoknak a szervezeteknek és utazási vállalkozásoknak, amelyek a
„természeti szépség és a táj magánya” hangzatos szlogenjeivel
odacsalogatják az embereket, arról is gondoskodniuk kell, hogy a
természet egyensúlya újra kialakuljon, mielőtt még túl késő lenne.
 Azt, hogy igenis lehetséges óvatosan bánni a természettel, már az 1950-
es években tapasztaltam a Ruwenzorin. Valami egészen új volt számomra,
hogy pontos előírásokat kellett megismernem, mielőtt nekivágtam volna
eme 5119 méter magas, gleccserekkel teletűzdelt hegy megmászásának,
amely Afrikában, az Egyenlítőn magasodik. Ezek értelmében szigorúan
tilos volt a fák kivágása, és köteleztek további hordárok alkalmazására,
akik a főzéshez szükséges petróleumos bádogkannákat cipelték. Mi sem
volt természetesebb, mint hogy az üres kannákat, amelyek a kormányzat
tulajdonát képezték, visszatérésünk után le kellett adnunk. Már akkor
elfogadtam ezeket a kényelmetlennek tűnő intézkedéseket, mert beláttam
szükségességüket. A Ruwenzori hegység és mesés növényvilága mind a
mai napig érintetlenül megmaradt. A melengető tábortűz melletti
romantikáról, amelyet Herbert Tichy még átélt, és amelyről könyveiben
beszámolt, napjainkban már le kell mondanunk. A hegyi magány ezen
korszakának végleg befellegzett – és ezért csakis magunkat okolhatjuk. De
vannak belátó emberek is, és egyre többen lesznek, legalábbis reményeim
szerint azok, akik megpróbálják majd helyrehozni a múltnak ezeket a
hibáit. A nepáli rendőrség több mint ezer zsák hulladékot gyűjtött össze a
Mount Everesten, és azóta már magánkezdeményezések is ismeretesek.
Szép példa erre az angol John Barry, aki megmászta az Eiger északi falát,
valamint a K2 csúcsot. A Survival Aid angol expedíciós klub
megbízásából harminc klubtársával együtt szeretné a szeméttől
megtisztítani a Mount Everest bázistáborát. Összerakható
égetőkemencékkel szeretnék megvalósítani ezt a tiszteletre méltó feladatot.
Megannyi kezdet, amely feljogosít a reményre. A tekintetben is, hogy
megint helyes értelmezést nyernek az olyan elnyűtt fogalmak, mint az
etika és az éthosz.
Nem alkothatnánk akár „kötélpartit” is ennek a végtelenül fontos
feladatnak a megoldására? „Kötélpartit” a helybéliek között – akik
környezetének természeti szépségei ma már nem csak kevesek számára
léteznek félreeső és nehezen elérhető helyeken –, valamint a hegyeket és a
természetet szerető emberek között, akik időközben már százával
zarándokolnak el a Mount Everesthez, sőt akik kirándulóként ezrével
keresik fel a bázistábort. Nekünk szükségünk van rájuk vendéglátóként, ők
meg vendégként akarnak bennünket. A legismertebb és legsikeresebb
osztrák hegymászó, Kurt Diemberger etnológusként tevékenykedő lánya, a
Himalája egyik völgyének lakóit kérdezgetve mindig ugyanazt a választ
kapta: – A kevés turista jó dolog, olykor még segítség is. A sok turista
betegség, amibe belepusztulunk.
Létre kellene jönnie valamiféle szimbiózisnak, „kötélpartit” kellene
alkotnunk, amely mindkét fél, a helybéliek és a turisták számára egyaránt
hasznos, közös cél elérése érdekében kapcsolódik össze. Úgy, ahogyan
annak szép szokása már évtizedekkel ezelőtt kialakult a japánok és a
grindelwaldi hegyi vezetők között. A japánok a vezetőiknél laktak, együtt
éltek velük, sőt még a helyi dialektust is megtanulták – ami azért eléggé
szokatlan dolog tőlük.
 Grindelwald és látogatói
Grindelwald, ez a nevezetes gleccserfalu a Wetterhorn és az Eiger
északi falának lábánál mind a mai napig Svájc egyik legnagyobb
üdülőhelyének számít. Csodálatos síterepekkel büszkélkedhet a Kleine
Scheideggen, a Männlichenen, valamint a Firsten, amelyek nagyszerűen
megalkotott lesiklópályákkal nagy vonzerőt gyakorolnak a turistákra. De
nem csak erről van szó. Lesiklópályák az Alpokban akadnak még szép
számmal, hosszabbak is, nehezebbek is, de nincs a világon még egy olyan
hely, ahol a látogató ilyen panorámában gyönyörködhetne: Eiger, Jungfrau,
Mönch és Wetterhorn – a maguk messzire ragyogó gleccsereivel, amelyek
egészen a zöld völgyfenékig lenyúlnak.
Senkinek sem szabadna elmulasztania, hogy a Jungfraubahn-nal
Grundról Alpiglenen és a Kleine Scheideggen át felmenjen a Jungfrau
3454 méter magasan fekvő hágójára. Az Eiger és a Mönch alagútjában,
amely az északi falon át vezet, ez a vasút bizonyságát adja annak, milyen
műszaki csodákra képes az úttörő emberi szellem.
Az „Eigerwand” állomáson négy vonat tud megállni, és mindegyik
számára önálló ablak nyílik, amelyen át az utasok kipillanthatnak az északi
falra. Szép időjárás esetén akadnak olyan napok, amikor akár öt-hatezer
ember is megfordul idefent, és enyhe borzadállyal szegezi tekintetét lefele,
a sötét falra.
Egészen a távoli Japánig eljutott ennek a svájci helységnek a híre.
Európai útjukon a felkelő nap országából érkező vendégek számára
Grindelwald felkeresése a program elengedhetetlen része. A filozófus
Heidegger írja 1972-ben Reisebriefe durch die Schweiz (Levelek Svájcban
tett utazásomról) című munkájában: „A legtöbben felkeresik Svájcot,
meglátogatnak néhány kantonszékhelyet, elmennek Grindelwaldba, majd
nyomban elhagyják az országot.”
A Bemer Oberland (a Berni-felföld), mindenekelőtt azonban
Lauterbrunnen és Grindelwald völgyei a maguk gleccsereivel mindig is
olyan természeti csodák voltak, amelyek már a legkorábbi időktől a világ
minden tájáról vonzották az előkelő turistákat. Az a krónikában található
feljegyzés, hogy „a két természeti csoda még az asszonyi népeket is ide
csalogatja”, mutatja, menynyire népszerű volt a nevezetes Staubbach-
vízesés, és mennyire népszerűek voltak az egészen a zöld rétekig lenyúló
gleccserek. 1987 telén hasonszőrűek egy kis csoportjával ültem együtt a
Gletschergarten hotel teraszán. Azt szerettem volna megtudni Josef
Luggentól, a gyógyüdülő vezetőjétől, dr. Hirnitől, a hegyi vasutak
igazgatójától, valamint Gottfried Egger és Hans Kaufmann hegyi
vezetőtől, hogy a régi időkben kik voltak azok, akik vállalták az akkoriban
még fáradságos utat, hogy megismerhessék a Bemer Oberland eme
természeti csodáit. Mivel éppen A. W. Diggelmannról beszélgettünk, egy
másik világhírű festő, Ferdinand Hodler neve is felmerült, aki 1887-ben itt,
Grindelwaldban festette meg tíz nap alatt egy versenyre A lavina című
nevezetes képét. Harmadik helyezést ért el vele, a jutalma pedig 200 svájci
frank volt. Napjainkban ez a festmény a solothurni múzeumban tekinthető
meg, az értéke pedig felbecsülhetetlen. És mintha csak a természet meg
akarta volna mutatni nekünk, mit élt át annak idején Hodler, és mit ültetett
át egy nagyszerű műremekbe, hatalmas lavina zúgása és dübörgése ütötte
meg fülünket, nem is olyan messzire tőlünk: a Breit-Lauine volt az – ez a
helyi neve ennek a lavinának –, amely a Mettenberg, vagyis az Eiger és a
Wetterhorn között magasodó csúcs lankáiról jön lefele. Tőle keletre egy
tucatnyi híres lavinát nevezhetnénk még meg, amelynek mind megvan a
maga neve, s amelyet a helybéliek nagyon jól ismernek. A leglátványosabb
közülük kétségkívül a Hühnergutz-gleccser felől érkezik a Wetterhorn
csúcsa alól, s az ereje főként nyáron iszonyatos. Ez a Wetter-Lauine a
természet hatalmának és erejének nagyszerű színjátéka, akárcsak a
Schüssel-Lauine, amely a Hörnliről, az Eiger-masszívum keleti
nyúlványáról zúdul alá a völgybe.
Szállodánk teraszának biztonságából, szikrázó napsütésben, előttünk a
kis templom körvonalaival, láthattuk, amint porhófelhők és vastag
jégtömbök repülnek szerteszét a levegőben. Minden olyan gyorsan történt,
és olyan iszonyatos erővel, hogy mi is felmérhettük, mi történne egy
emberi testtel, ha ki lenne szolgáltatva a természet ezen erőinek. Saját
meggyőződésemet juttatta mindez eszembe, amelyet a hegymászással és
expedíciókkal eltöltött hatvan esztendő alatt újra és újra megerősítve
láttam: a természet sem uralkodni nem engedi az embert önmagán, sem
legyőzni nem engedi magát. Ezért ellenzem azokat az oly gyakran használt
megfogalmazásokat, miszerint „legyőzzük” vagy „meghódítjuk” a csúcsot,
illetve a sziklafalat, vagy hogy „uralmunk alá hajtjuk” a hegyeket. A
természethez csak a legnagyobb szerénységgel közeledhetünk.
– Átéltétek már valaha is, hogy az Eigeren keresztül süt a nap? –
kérdezték tőlünk előzékeny vendéglátóink a szálloda teraszán. Álmélkodva
csóváltuk a fejünket: – Az Eigeren keresztül süt a nap? – Sűrű
csodálkozásunk közepette elmesélték nekünk, hogy az év meghatározott
napjain, mindenkor november 30-án, december 1-jén és 2-án, valamint
január 11-én, 12-én és 13-án a déli órákban figyelhető meg ez a csoda. A
kis templom közelében kell állni, és várakozni, míg a nap el nem tűnik az
Eiger mögött. Ezután még néhány percnyi türelemre van szükség, és a nap
sugarai máris áttörnek az úgynevezett „Márton nyílásán”. Káprázatos, de
sajnos nagyon ritka esemény ez, mert hiszen a téli hónapok a
leggyakrabban borúsak, az eget felhők borítják. Néha azonban mégiscsak
lehetőség kínálkozik erre a látványosságra, erre a természet által rendezett
színjátékra, amely geológiai szempontból nem egyéb, mint a víz, a szél és
a hőmérséklet-különbség okozta erózió. A régi grindelwaldiak azonban
nemcsak azt tudták, miként ténykedik a természet, de szájról szájra járt
egy történet is, amelyet Rudolf Rubi jegyzett föl mondagyűjteményében.
„Márton – így a legenda –, aki roppant méretű testtel és nagy erővel
rendelkezett, a völgyben lakók javát akarván szolgálni, szétválasztotta
egymástól az Eigert és a Mettengangot, hogy a hatalmas víz- és
jégtömegek ezentúl ne rekedhessenek meg a sziklatorlasz mögött. Lábát és
botját a Metten-hegynek támasztva, hátát pedig az Eigernek feszítve, egy
lukat hozott létre. Hatalmas hátsó fele a »Márton-nyomatot« hagyta maga
után az Eigeren, a nagy erőfeszítés során azonban botjával átszúrta a
sziklafalat, s azóta ott díszeleg a „Martin luk« is.”
Ferdinand Hodler festő később is visszatért néhány alkalommal
Grindelwaldba, így 1912-ben és 1915-ben, hogy ihletet gyűjtsön ebben az
egészen rendkívüli hegyi világban. Sir Arnold Lunn (1889-1974), a síelés
úttörője, alpinista és a hegyek híres írója, éppúgy hátrahagyta a maga
nyomát a gleccserfaluban, mint neves honfitársa, Winston Spencer
Churchill, aki ifjú éveiben – ugyan ki gondolta volna – megmászta a
Wetterhornt (1894). Az angolok voltak azok, akik a XIX. század derekán
lendületet vittek a hegymászásba. Nemcsak jó hegymászók voltak ugyanis,
de legalább annyira jól értettek ahhoz is, hogy miként számoljanak be
ezekről az eseményekről. Az a kérdés, hogy vajon tényleg Mr. Fox volt-e
az első, aki a grindelwaldiaknak megmutatta a léceken való síelés
tudományát, máig sem teljesen eldöntött. Annyi mégis bizonyos, hogy
1891-ben ő volt az első, és feltehetően az utolsó is, aki a síléceit már a
szállodai szobában felcsatolta, majd azokkal csattogott végig a Baer szálló
hallján és folyosóin, hosszú alpesi botját a hóba dugta, és guggoló
helyzetben egyensúlyozva siklott le a hegyoldalon.
Foxot követte a brit főnemesség, jöttek az orosz nagyhercegek,
nemkülönben koronás fők számos országból, köztük a holland királyi
család, amelynek tagjai mind a mai napig a sísport lelkes hívei és kiváló
művelői. III. Frigyes Vilmos porosz király 1814-ben tett látogatást
Grindelwaldban, akárcsak fia, a későbbi I. Vilmos német császár, valamint
az 1814-ben trónjától megfosztott Mária Lujza császárnő. Ugyanakkor
művészekről és tudósokról is beszámol a krónika. Johann Wolfgang
Goethe 1779-ben egy levelében az alábbiakat írta Charlotte von Steinnak
az Alsó gleccsernél tett látogatásáról és téli utazásáról: „Délután négy
órakor érkeztünk Grindelwaldba, és még vacsora előtt ellátogattunk az
úgynevezett Alsó gleccserhez, amely egészen a völgyig nyúlik le, rajta a
csodálatos jégbarlanggal, amelyből a jeges víz lefolyása ered, és epret is
gyűjtöttünk a Hölzgenben, amely közvetlenül felette található. Október 12-
én reggel hét órakor indultunk tovább. Igen hideg volt, és fagyott.”
1831-ben érkezett ide a zeneszerző Felix Mendelssohn-Bartholdy, aki
érzéseit oly találóan volt képes szavakban is kifejezni. „Az Alpokban
minden sokkal szabadabb, élesebb, ha úgy tetszik, darabosabb, én ott
mégis jobb kedvre derülök, és egészségesebbnek érzem magam.
Szeretném, ha le tudnám írni, mennyire felfrissültem, amikor svájci utam
során először láttam újra a gleccserek pompás birodalmát meg az ormokat,
amelyek között az ember valósággal törpének érzi magát.”
Johanna Spyri költőnő, akinek Heidi című könyvét szerte a világon
ismerik, s mind a mai napig számos kép és film alapjául szolgált, éppolyan
jól érezte magát Grindelwaldban, mint Hermann Hesse, a nagy lírikus és
író. 1833 és 1873 között a dán meseíró, Hans Christian Andersen összesen
tizenkét alkalommal látogatott Svájcba, és annyira rabul ejtették a Jungfrau
környékének hegyei, hogy benyomásait Die Eisjungfrau (A jégkisasszony)
című meséjében dolgozta fel. „A hajadon pompázatosan és tündökölve állt
itt, a közeli hegyek harsogóan zöld koszorújától körülölelve…” – írta
ennek a hegyi világnak a dicséretére. 1852-ben Richard Wagner is
Grindelwaldban tartózkodott, és felkereste a környék hegyeit.
Kedvünkre idézhetnénk még a hódolat megnyilvánulásait, hiszen
szerzőik valamennyien azért jöttek Grindelwaldba, hogy átengedjék
magukat szépsége hatásának, és hogy új erőre kapjanak a magasban fekvő,
alpesi tájon.
Grindelwald történetében hosszú fejezet köszönhető a japánoknak. A
japán hegymászók teljesítménye az Eiger északi falán vörös fonalként
húzódik végig a megmászások történetén, és a mi kronologikus
leírásunkban is elfoglalják megérdemelt helyüket.
Minden egy fiatal japán kiváló hegymászó-teljesítményével kezdődött,
aki 1921-ben két grindelwaldi hegyi vezetővel, Fritz Amatterrel és Fritz
Steurival elsőként mászta meg az Eigert a Mittellegi-gerincen át. Mert
ezzel, gondolták akkoriban, megoldottnak tekinthető e vidék utolsó
alpinista problémája is. Juko Maki két éven át maradt Grindelwaldban, és
ezt az első megmászást követően annyira örült sikerének, hogy tízezer
svájci frankos összeggel támogatta a Mittellegi menedékház építését.
Azóta évről évre japán turisták zarándokolnak Grindelwaldba, arra a
helyre, ahol oly sok honfitársuk figyelemre méltó hegymászó-
teljesítményeket ért el. Még a császári ház is a japán hegymászók
nyomdokába lépett: 1926-ban Csicsibu hercegnő és herceg, ez utóbbi
Hirohito császár fivére, tisztelte meg üdülővendégként Grindelwaldot. A
japánok a Wetterhorn nyugati gerincét is megmászták. Urumacu a nyugati
gerincen át teljesítette elsőnek a feladatot Samuel Brawand és Emil Steuri
társaságában. Brawand egyre inkább a japán hegymászók vezetésére
szakosodott. Nemcsak neves hegymászókat kalauzolt, de ő vezette a
császári herceget is a Berni-Alpokban.
Hálából Brawandot meghívták Japánba. Nagy tisztelettel fogadták,
ünnepelték, mint svájci embert még sohasem. Csicsibu hercegnő, egykori
hegyi bajtársának özvegye, még a császári palotában is fogadta. Fontos
még megemlítenünk az időközben császári trónra lépett Akihito
koronahercegnek, az 1953-ban tett látogatását. Brawand a Swissair
igazgatótanácsának tagjaként érkezett Japánba. Japán barátai nem
engedték, hogy társaival együtt térjen vissza Európába, és vagy tíz napon
át vendégeskedett náluk.
Ha napjainkban megállunk a Kleine Scheideggen a Bellevue szálló
előtt, és a Jungfraubahn állomása felé tekintünk, láthatjuk, hogy a
vagonokból szinte annyi japán tolong kifele, mint az összes többi nemzet
gyermeke együttvéve. Vidáman, teleaggatva a japán fényképezőgép-ipar
legújabb termékeivel, valósággal elárasztják hegymászóiknak ezt a
„szentélyét”.
 Emlékezzünk meg a hegyi vezetőkről
Grindelwald a hegymászók és a turisták közötti népszerűségét nem
utolsósorban kiváló hegyi vezetőinek köszönheti, azoknak a
felelősségteljes embereknek, akik a sziklával és a jéggel való bánni
tudásuk folytán szereztek nevet maguknak. Christian Michel, Peter Bohren
és Christian Almer már az 1850-es évek táján a Bernben kiállított, 78.
számú hegyi vezetői jogosítvánnyal vált híressé messze hazája határain
kívül is. Ha napjainkban elsétálunk a kicsiny, idilli fekvésű grindelwaldi
hegyi temetőbe, megtalálhatjuk ott Christian Almer nyughelyét is, akinek a
sírján ez a vers olvasható:
Derekabb nálad nem volt.
Ha mászni kellett hegyre fel. Ki veled megküzdve győzött, Nem fog
feledni soha el.
A grindelwaldi hegyi vezetői hagyomány napjainkig megőrződött, még
ha az évtizedek során egy s más meg is változott. Bern kantonban már
1856-ban megalkották a hegyi vezetők és hordárok számára kötelező első
szabályozást, amely kötelezi az érintetteket, hogy felelősségteljes
foglalkozásuk gyakorlásához engedélyt mutassanak fel, jó legyen a
hírnevük és ismerjék a hágókat, a hegyek és egyéb nevezetességek nevét
és magasságát. A hegyi vezetőket figyelmeztetik, hogy legyenek rendesek
és viselkedjenek udvariasan, továbbá hogy teljesítsék lelkiismeretesen
kötelességüket. Gondoskodniuk kell az utazók kényelméről, és „különösen
az ittasságtól kell óvakodniuk”, E nemes emberi jellemre támaszkodó
utasításokra alapozva a hegyi vezetői foglalkozás még ma is nagy
tekintélynek örvend. Valami azonban mégis másként volt korábban, mint
manapság. Az utazók akkoriban nem úgy érkeztek a megfelelő helyre,
hogy néhány napra valakit majd felbérelnek hegyi vezetőnek, akiben
megbíznak ugyan, de akihez nemigen fűzi őket szorosabb emberi
kapcsolat. Régebben az alpinistáknak mindig megvoltak a maguk hegyi
vezetői, akikkel szoros barátság kötötte őket össze. Gondoljunk csak
Samuel Brawandra, és Juko Makihoz, a neves hegymászóhoz, vagy a
Tagucsi és Szaburo Macukata testvérpárhoz, a japán császári házhoz
fűződő szoros kapcsolatára. A japánok, leggyakrabban jómódú és
befolyásos emberek, korábban rusztikus és szerény körülmények között
laktak hegyi vezetőiknél. Egyesek, mint például Juko Maki, még a
„Schwyzertütsch”-öt, a svájci németet is elsajátították. Vezetőik egyszerű
házaiban jól érezték magukat, élvezték az egészséges élelmet és körös-
körül a lenyűgöző tájat: a zöld alpesi legelőket, a göcsörtös
cirbolyafenyőket és fölöttük, mindenek fölé magasodóan, a Bemer
Oberland gigantikus jég- és sziklaóriásait. Meghívások érkeztek Japánból,
és a japánok is viszonozták a látogatásokat Svájcban. Ez volt az
alpinizmus virágkora. Ebben az összefüggésben természetesen azonnal
ennek a boldog időszaknak egyik legismertebb képviselőjére gondolunk,
Hermann Steurira, aki napjainkban már kilencvenes éveihez közeleg. Első
alkalommal a háború előtt találkoztam vele, amikor mindketten saját
hazánk nemzeti síválogatottjának tagjai voltunk. Aztán egyszer váratlanul
találkoztunk Szikkim rododendronerdeiben, majd a következő alkalommal
megkérdeztem tőle, mit tudna mondani a hegyi vezető foglalkozásával
kapcsolatosan. A példaképe az apja volt, Fritz Steuri, a wengeni Hans
Schlunegger, valamint a Dolomitokban tevékenykedő neves hegyi vezető,
Angelo Dimai. Tőlük tanult, és hamarosan ő maga is sikeressé vált. így
tudta teljesíteni a Matterhorn északi falának első megmászását bivak
nélkül. Ma, bölcsen, ezt mondja nekem:
– Munkálkodhatunk életünk alakításán, ezt meg is kell tennünk, de
kényszeríteni semmit sem tudunk.
Hatalmas tudás birtokában írja le nekem Steuri a hegyi vezető
mesterségét. Ő olyan ember, aki a legkülönfélébb jellemekkel találkozott,
hiszen a hegyen semmit sem lehet véka alá rejteni. Természetesen ő is
kalauzolt számos híres embert, és együtt emlékezünk Lipót belga királyra,
barátomra és számos expedíciómon kísérőtársamra. Hermann Steuri is
megismerhette, akárcsak én, ennek a nemes embernek a szerénységét, akit
apjával, Albert királlyal együtt felkalauzolhatott egynémely csúcsra.
Az elmúlt idők hegyi vezetői leggyakrabban parasztok voltak, akik a
belföldről és külhonból érkező vendégekkel foglalkozva szívesen látott,
pótlólagos jövedelemhez jutottak, s e tevékenységüket ráadásul olyan
kedvtelésnek tekintették, amelyben nagy örömüket lelték. A hivatásukkal
kapcsolatos felfogásuk eddig semmit sem változott. A hegyi vezetés
továbbra is „hivatás” és hagyomány. A vezetők különleges embereknek
számítanak, és a lakosság tiszteli őket. Ezért azonban gyakran anyagi
áldozatokat kénytelenek hozni. Régebben egy hegyi vezető az öt-
hatszorosát kereste annak, amit egy kézműves megkeres. Megvoltak a
maga kuncsaftjai, akikre számíthatott, s akikkel heteken át foglalkozott.
Ma más a helyzet. A hegyi vezetőnek családja eltartásához valamiféle
kézműves foglalkozásra van szüksége, vagy valamilyen
mellékfoglalkozásra. Ez azonban bizonytalan dolog, mert minden
pillanatban készen kell állnia a vezetésre, így mellékfoglalkozásának nem
tehet rendszeresen eleget. A hegyi vezetők mindig is idealisták voltak, és
azok is maradnak, a szakmájuk azonban ma is nagy becsben áll. Be kellene
számolnunk a sok nevezetes útvonalról, amelyet a legismertebb hegyi
vezetők jártak be megbízóikkal, de ez túl messzire vezetne és
szétrobbantaná e könyv kereteit.
Miután sikerült feljutni az Alpok legfontosabb csúcsaira, néhány
grindelwaldi hegyi vezető egykori megbízóját távoli országokba is
elkísérte nagyobb expedíciókra. így találkozhatunk velük a Kaukázusban,
a Himaláján, Új-Zéland hegyeiben vagy az Andokban. Gondoljunk csak
Dölf Reistra, aki részt vett a Mount Everest második megmászásában, és
napjainkban egyike a legismertebb hegyi és portréfotósoknak. Európában
sajnos nagyon ritkán találkozunk, de ha Bhutánban, Ladakhban vagy
Tibetben vagyok, biztos lehetek benne, hogy valamely templomnál vagy
lent, a helyi lakosoknál ott találom a mindig barátságos Dölf Reistet – az
arcát persze félig takarni fogja Leica fényképezőgépe.
Idővel a hegymászás iránt érdeklődő közönség jelentős mértékű
átrétegződése volt megfigyelhető: a nagypénzű ladyket és lordokat,
grófokat és hercegeket, valamint kíséretüket olyan emberek követték, akik
már nem engedhették meg maguknak, hogy két vagy több hegyi vezetőt
fogadjanak fel hosszabb időre, hiszen ezek díjszabásának is
természetszerűleg igazodnia kellett a szakadatlanul növekvő megélhetési
költségekhez. A napi hat frank már a múlté.
Egy-két új dologhoz mostantól fogva a hegyi vezetőnek is hozzá kellett
szoknia. Még ha az időközben olyannyira népszerűvé vált extrém mászás
nem az ő területe is, mégis foglalkoznia kell vele és ismernie kell a
technikáját, hogy szerencsétlenség esetén a foglalkozását jelentő
feladatkörnek megfelelően mentőként segítséget nyújthasson. Akad példa
elég, az Eiger északi falának általam itt tárgyalt történetében is, amikor a
hegyi vezetők nagyszerűen helytálltak, és emberi életeket sikerült
megmenteniük.
Kurt Schwendener, aki hosszú időn át volt illetékes valamennyi
szerencsétlenség esetén, amely a Scheideggtől innen, a grindelwaldi
oldalon történt, rendőrfőnökként egyszer egy nagy gyakorlatot vezetett egy
tévéfilm számára, amelynek során 600 méteres acélsodrony-köteleket
engedtek le az Eiger csúcsáról egészen a Rámpáig, hogy ott
filmezhessenek. Időközben mindez már nem csupán lehetséges, de
szükséges is.
Ami ellenben változatlan, az az, amit dr. Senger mond Wie die
Schweizer Alpen crobert wurden (Hogyan hódították meg, a svájci
Alpokat) című könyvében a jó hegyi vezetőről: „Sokak számára ő a
közvetítő a hegy, sőt, általában az alpinizmus felé, és az, amit minden
turista megtalálni remél és becsülni tud a maga hegyi vezetőjében, nem a
nagyság, hanem az egyszerűség, a megbízhatóság és a készségesség. A
nagyság itt a kis dolgokban rejtőzik.”
Az északi Eiger-fal megmászásának negyvenéves jubileumi ünnepsége
alkalmából 1978-ban Ueli Sommer elnök Samuel Brawand Grindelwalder
Bergführer (Grindelwaldi hegyi vezetők) című könyvét nyújtotta át nekem,
a 425. számozott példányt, amelyben ott díszelgett S. Brawandnak és a
könyv illusztrátorának ajánlása. Manapság ez a számomra olyannyira
értékes könyv díszhelyen látható a karintiai Heinrich Harrer Múzeum
egyik tárlójában.
 A mászóparti13
Sok mindent mesélhetnék még az Eigerről. Lenne még egy-két
említésre méltó név, amely feltűnést keltő rekordokkal vagy olyan
hegymászóélményekkel kapcsolódik egybe; amelyek bár nem voltak
kevésbé jelentősek, mégis a nyilvánosság figyelmétől távol zajlottak le.
Hosszú idő telt el e könyv megírásának kezdete óta: ebben az
időszakban az Eigerrel összefonódó élményeim és gondolataim
társaságában éltem. Kapcsolatom ezzel a rendkívüli sziklafallal mind
szorosabb lett, gondolataim csak nem akartak kiapadni. Nem akartam
elválni ettől a lenyűgöző témától. Feleségem, aki segédkezett nekem a
tengernyi munkában, valamint az anyag kiválogatásában, gyakran
sóhajtozott, mondván: – Kimeríthetetlen vagy. Egyszer csak be kell
fejezned. Kevesebbel is be kell érned. – Idestova hatvan éve annak, hogy
mi négyen, ifjú hegymászók, derűsen, felszabadultan, tettvágytól hajtva
nekivágtunk a hegy északi falának, amelynek történetét e könyv lapjain
ecsetelni próbáltam. Az embernek joga van megváltozni, és véleményem
szerint ezt meg is kell tennie, mert élni annyit jelent, mint továbbfejlődni.
És ma, időskoromban, sok mindent másképpen látok, mint hatvan évvel
ezelőtt. Az élet fokozatos, szerves felépülése hosszadalmas folyamat, és
türelmet, kitartást követel. Az embernek mintákra van szüksége, amelyek
példaképül és ösztönzésül szolgálnak számára. Meg kell tanulnunk
tisztelni és elismerni mások teljesítményét, mert annak, aki érvényesülni
akar, engednie kell érvényesülni másokat is.
Ennélfogva nemzedéki problémákat sem látok, legalábbis nem
szabadna, hogy legyenek ilyenek. Sajnos gyakran mesterségesen gerjesztik
őket. Nekünk, idősebbeknek, örülnünk kellene, hogy továbbra is vannak
ifjú, törekvő hegymászók, akik tettrekészségüknél és képzelőerejüknél
fogva kiemelkednek a tömegből. A fiataloknak pedig, akik manapság
nagyobb teljesítményre képesek, el kellene ismerniük, hogy ehhez
elődökre volt szükségük, akik bizonyos értelemben egyengették útjukat.
Eszményként a hegymászásban is – akárcsak a kutatásban – a kreatív
ember lebeg lelki szemeim előtt, aki képes arra, hogy valamilyen eszme
hassa át – jómagam hat tricknek nevezem –, amelyet megvalósít, és
amelyet aztán – ez talán a legnehezebb – mindenki számára érthetően
közöl is.
Gyakran teszik fel nekem a kérdést, hogy az emberekről és a dolgokról
alkotott értékítéletemben miért lettem ennyire szelíd. Bizonyára az időskor
kiváltsága ez, mert megtanultuk, hogy miként gyakoroljuk a türelmet, és
hogy ne ítéljünk elhamarkodottan. Ennélfogva azt sem igen kedvelem,
amikor győzelemről, diadalról és egy hegy meghódításáról beszélnek. Úgy
hiszem, hogy a hegymászásra való késztetést nem feltétlenül kell olyan
magasröptű kifejezésekkel illetni, mint az „önmegvalósítás”, vagy hogy
egy személy „elérte teljesítőképességének végső határát”, ideértve sok
más, hasonlóan fellengzős megfogalmazást. Persze lenniük kell
csúcsteljesítményeknek is, korunkhoz tartoznak, de ezért még nincs
feltétlenül szükség arra, hogy – miként Walter Bonatti fogalmazott –
„engedjük: az üzérkedők reklámhordozóként éljenek velünk vissza”.
Szeretném e helyen még egyszer megismételni Julius Kugynak, a Júliai-
Alpok feltárójának szavait, nevezetesen azt, amilyennek ő szeretné látni a
hegymászókat: „igaznak, nemes lelkűnek és szerénynek”. Mindez persze
nem jelenti azt, hogy a sikerhez ne tartozna hozzá az egészséges öntudat is,
összekapcsolódva a saját képességeinkbe vetett hittel. Viktor E. Frankl, a
neurológia és a pszichiátria világhírű osztrák professzora, az Osztrák
Alpinista Egyesület fennállásának 125. évfordulója alkalmából tartott
ünnepi beszédében az alábbiakat hangoztatta: „A küzdősportokban vannak
versenytársak és ellenfelek. A hegymászó ellenben csak egyvalakivel áll
versenyben, és egyvalaki az ellenfele, mégpedig önmaga. Követel magától
valamit, lehetőség szerint egy teljesítményt, de teljesítmény a lemondás is,
amennyiben szükség van rá.” Mindig csak a „leg”-ek kellenek nekünk?
Nincs még valami, ami jobban megkopna, mint a felsőfokú jelzők, és
ezeket a dolog természetéből adódóan fokozni sem lehet. Egyszer csak
eljön a pillanat, és beverjük a fejünket a plafonba. A rendkívüli
teljesítmények egészen egyszerűen rendkívüliek.
Csodálom és tisztelem a klasszikus angol understatementet
(„kevesebbet mondás”), vagy egyszerűbben fogalmazva, az örömet. A
hegy szeretete, a természet szeretete számomra hegymászásaim és
expedícióim során mindig a legtermészetesebb dolog volt. Élveztem és
tiszteletben tartottam, de sohasem próbáltam meg legyűrni. Így eljön az a
nap is, amikor felismerjük, hogy a hegyre felvezető út épp oly szépen
megőrződik emlékezetünkben, mint maga a hegycsúcs.
Talán nem éppen a természet legyőzhetetlensége az, ami minduntalan
megbabonáz bennünket? A kétség, az új felfedezésének vágya vonzott egy
Alexander von Humboldtot, egy Karl von den Steinent vagy egy Alfred
Wegenert a világba, ez ösztökélte őket kalandok átélésére. Kalandot nem
lehet utazási irodákban lefoglalni, és már a kalandos utakra való felhívás is
abszurdum. A kaland időben nem lehet behatárolva, így valamely
nyolcezres hegycsúcsra sem lehet kalandos utazást szervezni, amelynek
egy meghatározott napon a hazarepüléssel be kell fejeződnie.
Egy olyan hegy, mint az Eiger, egy olyan sziklafallal, amely bizonyára
megérdemli a karizmatikus jelzőt, a tudósításokban könnyen túlzásokra
indíthat, mert minél hatalmasabb egy objektum, annál nagyobb a veszély.
Szerzőként újra és újra törekednünk kell arra, hogy beszámolónk
tárgyilagos maradjon. Ami engem illet, már régen elértem azt a kort, hogy
az általam átélt eseményeket – amelyeket számos naplóban is rögzítettem
– elemezzem és végiggondoljam. A legnagyobb fokú testi aktivitás idején
a késztetés, hogy miért épp ezt vagy azt a hegyet másszuk meg, vagy hogy
miért épp ezt vagy azt a szigetet barangoljuk be, mélyen rejtve marad, és
csak a kívülállóknak az okokra vonatkozó gyakori kérdezősködése
kényszerít bennünket arra, hogy mindezen elgondolkozzunk. Csak attól
kell óvakodnunk, hogy a szenzációkból éljünk. Semmi sem
tiszavirágéletűbb, s ha elmúltak, már senki sem akar róluk tudni semmit.
Az Eiger erre is példa. Az északi falon történő események a
grindelwaldi lakosság számára már réges-régen a mindennapokhoz
tartoznak. Most már a mentőhelikoptereket is alig veszik észre.
Egy olyan, hegyekkel kapcsolatos tapasztalat van, amelyet minden
tekintetben pozitívnak mondanék, ez pedig a mászóparti, a kötéltársaság,
az egyetlen kötéllel összekötött hegymászók csapata. Hozzá tartozónak
vallottam magamat egész életemben. Ez a mászóparti – a szó legtágabb
értelmében – számomra annyira fontosnak tűnik, hogy egész könyvemet a
mászótársaknak ajánlottam. Magas kort értem meg, és mindig abban a
szerencsés helyzetben voltam – és vagyok ma is –, hogy mindig volt
„mászótársam”. Hogy ez mekkora ajándék, az akkor tudatosodott bennem
első alkalommal, amikor negyedmagammal nekivágtunk, hogy
megmásszuk az Eiger északi falát. A hegymászócsapatból ma már csak
ketten élünk: Anderl Heckmair és jómagam. Anderl a mi
„mászópartinkat”, amely immár hatvan esztendős múltra tekint vissza, az
alábbi szavakkal ecsetelte: „Az Eigernél hatvan évvel ezelőtt
vetélytársakként ismertük meg egymást, az északi falon partnerek lettünk,
ma pedig már barátok vagyunk.”
Az egyik legfontosabb „mászótársaságom” az volt, amelyet Peter
Aufschnaiterrel együtt alkottam, s amelynek összetartása a Himaláján át
Lhásza felé tartó kétéves menekülésünk során bizonyosodott be végképp.
Egyikünk sem érhette volna el célját, ha nem támaszkodhat a másikra.
Legyen szó akár arról, hogy a fagyos éjszakákon, amikor a hőmérséklet
akár mínusz negyven fokig is süllyedt, háttal támaszkodtunk egymásnak,
hogy megóvjuk magunkat a megfagyástól, vagy arról, hogy szilárd
eltökéltségünk arra vonatkozóan, hogy sosem válunk el egymástól,
megóvott bennünket attól, hogy rablóbandáknak essünk áldozatul.
Akkoriban éltem át, hogy az ember embernek igenis lehet testvére, egyre
megy, honnan származik, és hova vezetnek céljai. Az ember erejét
meghaladó akadályokkal, a külső erőkkel és lelkiállapotunkkal folytatott
mindennapos közös küzdelem volt az, ami ennyire összekötött bennünket,
és ez szilárdította meg azt a mászóközösséget, amely egészen Peter
haláláig tartott.
Szerencsétlen véget ért az a mászóközösség, amely hasonlót tervezett,
mint Aufschnaiter és jómagam. Ludwig Schmaderer neves müncheni
hegymászó volt, aki teljes hosszában megmászta a Mont Blanc Peuterey-
gerincét. Korábban őt is a Dehra Dun fogolytáborba internálták, és mivel
mindketten érdeklődtünk a hegymászás iránt, összebarátkoztunk. Közös
expedíciókat szerveztünk H. Paidarral, aki Szikkimben a 7365 méter
magas Tent csúcs első megmászását követően vele együtt fogságba esett.
Elhatározta, hogy társával együtt megszökik. 1945-ben mindkettejüknek
sikerült kiszabadulniuk a táborból. A mi nyomvonalunkon haladva a
Gangesz felső folyását követték, majd a Szpiti-medencébe érkeztek,
ahonnan kiindulva Aufschnaiterrel együtt mi egy évvel korábban a közel
hatezer méter magas hágókon áthaladva végül elértük Tibetet. Ezen a tájon
az egyik faluban bőséges élelmiszerkészletet halmoztak fel. Felbátorodván
azon, hogy milyen könnyen lehet itt bevásárolni, elhatározták, hogy még
inkább kiegészítik készleteiket. Schmaderer visszament, Paidar pedig a
csomagoknál maradt. Ez volt az a végzetes hiba, amelyet az egyébként
olyannyira körültekintő Schmaderer elkövetett. A hegymászó csapat két
tagja elszakadt egymástól, még ha csak az élelmiszerkészlet növelése
érdekében is! Schmaderert orvul meggyilkolták: megkövezték. Holtteste
egy folyómederben feküdt.
A háborút megelőző évek a Paul Bauer által a Nanga Parbatra és a
Kancsendzöngára vezetett nagy német expedíciók ideje volt, amelynek jól
együttműködő csapata kiváló hegymászócsoportokból állt. Egy biztos: a
hegyeken még ma is működnek hegymászócsoportok, de a korábbi idők
nagyszerű közösségeit már kiszorították a magánosok, az individualisták.
A hegymászás minden bizonnyal azon kevés sportágak egyike, amelyben
csapatban és egyénileg is érhetők el teljesítmények, valamiképpen azonban
korunk szelleméhez jobban illik, hogy az egyén nagyobb dicsőségre és
nagyobb népszerűségre tehet szert. Szponzorálni az egyént szokták, ő
keresi meg a pénzt, ezért hát teljesítenie kell. A versengés új formája ez.
Az ember valami újat keres, reszketve őrzi a titkait, nehogy bárki is
hozzájuk férkőzhessék, és megelőzze őt – olyan fejlemény ez, amelynek
akár lehet is létjogosultsága.
A nyolcvanesztendős Cato szavait idézném itt, aki az alábbiakat
mondta: „Mindig nehéz dolog vállalni a felelősséget egy olyan nemzedék
előtt, amelyik nem mivelünk élt.” Engedtessék tehát meg nekem, hogy
kissé elszomorodjam a korábbi időknek ezekre a hegymászó csapataira
visszagondolva, azért, hogy manapság olyan kevés van belőlük. Mert
áthajlások vannak a hegyekben is, és vannak az életben is, és ezekkel
könnyebb megbirkózni, ha van társunk. A hegymászócsoportot nem
szabad alábecsülni. A csoport tagjait összekötő és életet mentő kötél ereje
révén az erősebb segíthet a gyöngébben, és a hála, valamint a megváltás
mély érzésének kell, eltöltenie bennünket, látván, hogy egy kilátástalan
helyzetben a szerencsétlenül járt embert megmentője kötélen visszahúzza
az életbe.
Anderl Heckmairt és Peter Aufschnaitert követően tagja voltam még
néhány mászópartinak, amelyre hálatelt szívvel gondolok vissza. Legyen
szó akár Új-Guineáról, ahol kísérőmmel olyan törzseket kerestem fel,
amelyek még sohasem láttak fehér embert, és akiknek a viselkedésére
kettesben könnyebb volt reagálni, mintha egyedül lettem volna. Vagy a
későbbi években barátommal, Lipót belga királlyal alkottam
„mászópartit”. Valamennyi felfedező utunkon érdekközösség kapcsolt
össze bennünket, mi ketten csodálatosan kiegészítettük egymást. Gondolok
itt például azokra a napokra, amelyeket az Andaman-szigeteken kőkorszak
előtti emberek társaságában töltöttünk, vagy az Amazonas vidékének
indián törzsei között. Mászópartink egészen természetes módon
formálódott abban, ahogyan a közös ügyért kiálltunk, azért az ügyért,
amelyről nem szokás sokat beszélni, de amelyért minden áldozat
meghozatala természetes. Ennélfogva olyannyira eszményi partnerek
voltunk, hogy közösen tudtuk átélni mindazt, amit némán magunkban
hordoztunk.
Ma, amikor megadatott számomra a visszatekintés, valamint az, hogy
végigbarangoljak elmúlt életemen, végezetül szeretnék még említést tenni
arról a „mászópartiról”, amely talán mind közül a legfontosabb, az életünk
társával való közösségről. Ha valakinek megadatik az a kegy, hogy olyan
partnerre leljen, aki megbízható, és aki lényét tekintve hasonlatos hozzá,
társa, barátja és bizalmasa az élet valamennyi helyzetében, úgy
könnyebben megbirkózik egy kiugró sziklával, a felfelé kapaszkodással
vagy a leereszkedéssel. A házasság, vagy az olyan kapcsolat, amely a mély
bizalomra, egymás kölcsönös, teljesítménnyel megszerzett tiszteletére,
valamint a szétrombolhatatlan rokonszenvre épül, alapját képezi a férfi és
a nő között létrejövő köteléknek, amely az érzelmek révén sok szépet és
jót vihet bele kettejük együttlétébe, s amelynek révén létrejöhet az a
szétzúzhatatlanból, a megsebezhetetlenből születő csodálatos kapcsolat
ember és ember között, amelyet a legnagyobb életművészetnek
nevezhetnénk. Manapság, amikor a férfi és a nő valamennyi
érdekszférában közösen dolgozik, tudatában vagyunk az ilyen közösségek
sokaságának és sikerének. A mászópartinak ezt a gondolatát végtelenül
kitágíthatnánk, és bemutathatnánk a benne rejlő számos, termékeny
lehetőséget. Könyvemet azonban az Eigerről írom, és a szó első jelentését
is a hegytől vettem kölcsön, csak utána kezdtem a legszélesebb értelemben
használni. Ez az oka annak, hogy könyvemet valamennyi mászótársnak
ajánlom.
 Az Eiger krónikájából
1173 Az első, okmányokkal is bizonyítható névadás I. Barbarossa
Frigyes császár egyik oltalomlevelében.
1578 Említés történik a hegyről dr. Thomas Schöpf Deliveatio
Chronographica című könyvében, az alpesekről szóló irodalom egyik
korai munkájában.
1751 Johann Georg Altmann Helvetischen Eisberge (Helvécia
jéghegyei) címet viselő könyve „rettenetes hegyként” írja le az Eigert.
1760 Az Eiger neve szerepel a Die Eisgebirge des Schweizerlandes
(Svájci havasok) című könyvben.
1858 Az ír Charles Barrington két grindelwaldi hegyi vezető,
Christian Almer és Peter Bohren társaságában augusztus 11-én első
alkalommal mássza meg az Eigert. Ezzel első alkalommal járják be a
nyugati oldalt és a nyugati gerincet.
1861 A bécsi dr. Porges július 27-én másodikként mássza meg a
hegyet Christian Michel, valamint Hans és Peter Baumann hegyi
vezető kíséretében.
1862 Harmadikként a brit Hardy és Liveing mássza meg július 26-
án a hegyet Christian Michel, Peter Inäbnit és Peter Michel hegyi
vezető kíséretében.
1864 Negyedik megmászás: a Walker család Nagy-Britanniából.
1864 Ötödik megmászás: augusztus 23-án, Aeby professzor Nagy-
Britanniából két berni: Ed. von Fellenberg és Gerwer (lelkész
Grindelwaldban) társaságában.
1864 Az Eiger északi faláról első alkalommal történik említés az
alpesekről szóló irodalomban, A. W. Moore The Alps in 1864 (Az
Alpok 1864-ben) című könyvében.
1865 Karte des Hochgebirges von Grindelwald (A grindelwaldi
magashegység térképe) – feldolgozta és a metszeteket készítette R.
Leuzunger.
1870 F. Seiler képviselőházi tag elkészíti a Jungfraura fölvezető
vasút első tervét: „A vasút, amelyik az Eigeren át halad.”
1871 Az Eigert július 14-én W. A. B. Coolidge mássza meg a
Kleine Scheidegg felől nagynénje, Marguerita Brevoort társaságában,
valamint két hegyi vezető, Christian és Ulrich Almer kíséretében.
1871 Késő ősszel újabb megmászás: egy bizonyos berni Lindt úr P.
Schlegel és P. Kaufmann hegyi vezető kíséretében.
1871 Július 31.: A Rotstocks első megmászása (az Eiger
északnyugati részében) a keleti oldal felől; a résztvevők britek: F. F.
Tuckett, J. H. Fox, valamint E. R. Whitwell, a mászást Chr. és Ulr.
Lauener vezető segíti.
1874 A délnyugati gerincre első alkalommal július 14-én egy
amerikai nő jut fel: Marguerita Brevoort unokaöccse, W. A. B.
Coolidge társaságában, Christian és Ulrich Almer vezető kíséretében.
Egyúttal ez az első női megmászás.
1874 Július 6.: A brit F. W. és F. C. Hartley Peter Rubi és Rudolf
Kaufmann vezető segítségével kísérletet tesz az Eiger északi
gerincének – Mittellegi gerinc – megmászására.
1874 Július 6.: első kísérlet a Mittellegi-gerincen; a résztvevők: F.
W. és F. C. Hartley P. Rubi és H. Baumann vezető kíséretében.
1874 Az év derekén az Eiger-hágó felől a brit G. E. Foster kísérli
meg az Eiger megmászását H. Baumann vezető segítségével.
1876 Július 31-én a brit G. E. Foster Hans Baumann és Ulrich Rubi
vezető kíséretében elsőként mássza meg az Eigert az északi Eiger-
hágó felől (ez a déli gerinc első bejárása).
1878 Paul Montandon, Müller von Thun, R. Wyss és A. Rubin
elsőként mássza meg az Eigert vezető nélkül.
1879 Második kísérlet a keleti oldalról, a Mittellegi-gerinc felől; a
résztvevők: J. Oakley-Maund és S. Hoare.
1880 A Mittellegi-hágó első megmászása július 6-án; a résztvevők:
J. W. és F. C. Hartley P. Rubi és P. Kaufmann vezető kíséretében.
1881 Július 30-án a brit J. Oakley-Maund újabb kísérletet tesz H.
Baumann, J. Jaun, E. Rey és A. Maurer vezető kíséretében.
1884 Két turistának, Andersonnak és Bakernek Ulrich Almer és A.
Pollinger vezető kíséretében első alkalommal sikerül megmásznia a
hegyet az Eiger déli hágója felől, és első alkalommal sikerül
valakinek leküzdenie az Eiger északi és a déli hágója között
elhelyezkedő sziklákat.
 1885 Az osztrák Moritz von Kuffner Alexander Burgener, Josef M.
Biner és egy bizonyos Kalbermatten vezető kíséretében, első
alkalommal ereszkedik le a Mittellegin, azaz az Eiger északkeleti
gerincén (az alsó részén felfelé menetben július 28-29., a felső részén
lefelé menetben július 31.-augusztus 1.)
1890 A brit M. M. Meade és Woodroff Chr. Jossi és Ulr. Kaufmann
kíséretében január 7-én a nyugati oldal felől első alkalommal mássza
meg a hegyet télen.
1896 Július 27.: a Jungfraubahn építésének kezdete, „azé a vasúté,
amely átmegy az Eigeren”.
1896 A brit J. Outram és F. W. Oliver Ulrich és Hans Almer vezető
kíséretében (apa és fia) a déli oldal felől első alkalommal mássza meg
a Kis Eigert (csúcs jellegű magaslat – másodlagos csúcs –, amely az
Eiger délnyugati gerincét az Eiger-gleccserbe tolja előre).
1897 Május 29.: őfelsége, Sziám királya megtekinti az Eigert.
1901 A Kis Eiger első bejárása augusztusban az északi oldal felől;
a résztvevők: a brit 11. Sommerset Bullock, valamint egy társa.
1903 Június 28.: a Jungfraubahn „Eigerwand” állomásának
megnyitása (2865 méter).

A különböző „Hörnli”-k első megmászásainak időpontjai:

Pt. 3043: leereszkedés során délnyugati irányból 1887. szeptember

2-án; a résztvevők: Sir S. King A. Supersaxo és L. Zurbriggen vezető
kíséretében.
Pt. 3043: első megmászás hegymenetben 1927. augusztus 6-án; a
résztvevők: Sz. Macukata, Sz. Uramacu (mindketten Japánból), E.
Steuri és S. Brawand vezető kíséretében.
Pt. 3003: első megmászás délnyugati irányból 1903. szeptember 4-
én; a résztvevők: G. Hasler és Joh. von Allmen. Első megmászás
északkeleti irányból 1927. augusztus 6-án; a résztvevők: Sz.
Macukata és Sz. Uramacu, E. Steuri és S. Brawand vezető
kíséretében.
Pt. 2926: első megmászás 1903. szeptember 6-án; a résztvevők: G.
Hasler és Joh. von Allmen.
 Pt. 2866: első megmászás 1903. szeptember 11-én; a résztvevők:
G. Hasler és Joh. von Allmen.
A 2866 és a 2706. pt. között: első megmászás 1903. szeptember
11-én; a résztvevők: G. Hasler és Joh. von Allmen.
Pt. 2706 (a 2710. pt-hoz kapcsolódóan): északi csúcs: első
megmászás 1900. augusztus 23-án; a résztvevők: H. J. Heard, E. B.
Rodway, P. Brawand és P. Almer vezető kíséretében.
Déli csúcs: első megmászás 1900. augusztus 23-án; a résztvevők:
H. J. Heard, Mr. és Mrs. G. A. Solly, Miss Maclean, P. és H. Brawand
vezető kíséretében.
1904 Július 7-én második leereszkedés a Mittellegi-gerincen át; a
résztvevők: Gustav Hasler, Chr. Jossi (az apa) és F. Amatter.
1905 Július 25.: az Eismeer állomás megnyitása 3159 méter
magasságban.
1912 Augusztus 1.: a Jungfraubahn Jungfraujochon épült
állomásának avatása.
1914 Július 14.: a brit C. Wilson H. Rey vezető kíséretében első
alkalommal járja be a nyugati gerincen át a Rotstocksot (3454 méter)
1921 A japán Juko Maki szeptember 10-én három vezető, Fritz
Amatter, Samuel Brawand és Fritz Steuri kíséretében első alkalommal
járja be felfelé menet a Mittellegi-gerincet (első teljes bejárás).
1924 A. Lunn, W. Richardet, W. Amstutz és F. Amacher május 17-
18-án sílécen első alkalommal járja be az Eiger-gleccsert egészen az
Északi Eiger-hágóig.
1924 Két svájci, A. Gassmann és A. Fleuti első alkalommal tesz
kísérletet az Eiger északkeleti falának megmászására. A sziklafal
lábánál történt bivakolást követően a rossz időjárás minden további
kísérletet meghiúsított.
1924 A Mittellegi menedékház felavatása 3354 méteres
magasságban a Mittellegi-gerincen.
1927 A Mittellegi-gerinc előtt fekvő valamennyi Hörnli első
keresztezése augusztus 6-án; a résztvevők: a japán Sz. Macukata és
Sz. Uramacu, E. Steuri és S. Brawand vezető kíséretében.
1932 A francia L. Devies és J. Lagarde júliusban megkísérel
feljutni az északkeleti falon.
 1932 Az északkeleti fal első megmászása augusztus 20-án
tizennégy óra alatt az ún. Lauper-útvonalon; a résztvevők: a svájci dr.
Hans Lauper és dr. Alfred Zürcher, Alexander Graven és Joseph
Knubel vezető kíséretében.
Második megmászás: 1945. június 23-án tíz óra alatt Alpiglenből
kiindulva; a résztvevők: A. Sutter, A. Graven és A. Taugwalder.
Harmadik megmászás: 1945. július 22-én tizenhét óra alatt; a
résztvevők: E. Hediger, F. és H. Steuri kíséretében.

További megmászások:

1947, Jakob Pargätzi

1949. július 3-án, E. Reiss, A. Reist és H. Kaufmann (16,5 óra
alatt).
1949. augusztus, az osztrák K. Blach, K. Reiss és A. Ratay.
Az első téli megmászás: 1964. február 10-12., a svájci Hans Peter
Trachsel és Gerd Siedhoff.
1934 A német W. Beck, K. és G. Löwinger júliusban első
alkalommal próbál feljutni a délkeleti falon.
1934 Júliusban a német W. Beck, K. és G. Löwinger első
alkalommal próbálja megmászni az Eiger északi falát, az elért
magasság: 2900 méter. A lezuhanást követően mentés a Jungfraubahn
építése során használt sittes alagútban.
1935 Július 16-án a három csúcs, az Eiger, a Mönch és a Jungfrau
első traverze a Mittellegi-gerinctől a Stechelbergig; a résztvevők:
Adolf Rubi és Hans Schlunegger svájci hegyi vezető.
1935 Augusztus 21-25.: két német, Max Sedelmayr és Karl
Mehringer kísérletet tesz az Eiger északi falának megmászására, 3300
méter magasban, a Halálbivakban mindketten megfagynak. 1976-ban
megtalálják az utolsó híradást egy régi cigarettás dobozon.
1936 Július 18-22.: négyen veszítik életüket 3350 méter
magasságból való visszavonuláskor, az osztrák Edi Rainer
(megfagyott) és Willi Angerer (egy kötélhurok megfojtotta), valamint
a német Andreas Hinterstoisser (halálos kimenetelű zuhanás) és Toni
Kurz (kimerültségből fakadó halál kötélen való leereszkedéskor).
 1936 Bern kanton Kormányzótanácsának tilalma az Eiger északi
falának megmászását illetően.
1937 Bern kanton Kormányzótanácsának július 6-án kiadott új
határozata korlátozza az 1936-ban elrendelt tilalmat.
1937 Július 15.: az osztrák Franz Primas és Bertl Gollackner a
Lauper-útvonalon kezdi meg a fal megmászását. Az idő rossz.
Prímást megmentik, Gollacknernek azonban már csak a holttestét
tudják kiszabadítani.
1937 Augusztus 11-12-én a német Otto Eidenschink, Ernst Möller,
Matthias Rebitsch és Ludwig Vörg első alkalommal jut fel az Eiger
délkeleti falán (Napos fal).
1964 nyarán a svájci A. Schelbert és G. Steiger második
alkalommal jut fel ezen a falon. Az első téli megmászás: 1972.
december 21-23.; a résztvevők: K. Haas, W. Müller, E. Ott és M.
Wacker.
A délkeleti fal közvetlen útvonalának első bejárása: a svájci K. Moser
és W. Müller.
1937 A német Anderl Heckmair és Theo Lesch július 6-án az
északi fal felfedezésére indul, 2900 méter magasságig jutnak el.
1937 Július közepén az osztrák R. Fraißl és L. Brankowsky
kísérletet tesz az északi fal megmászására, az elért magasság: 2700
méter.
1937 Július középén a német Lohner, Wollenweber és
Zimmermann tesz kísérletet a feljutásra, az elért magasság 2800
méter.
1937 Július 21-én a svájci P. Bonnant és L. Boulaz kísérlete, az
elért magasság 2700 méter.
1937 Megmászási kísérlet július 27-én; a résztvevők: Matthias
Rebitsch (Ausztria) és Ludwig Vörg (Németország). A kísérletet
megszakítják, miután megtalálják Andreas Hinterstoisser holttestét.
2850 méteres magasságból ereszkednek vissza. A két hegymászó
július 30-án újabb kísérletet tesz, az akkor elért magasság 3000 méter.
A traverz felszerelése, hóesés, leereszkedés.
1937 Augusztus 11-14.: Matthias Rebitsch és Ludwig Vörg.
Visszafordulás a Halálbivakból kb. 3350 méteres magasságból az
időjárás hirtelen rosszra fordulása miatt.
1938 Június 21.: két olasz, Bartolo Sandri és Mario Menti zuhan a
mélybe a Nehéz repedés 3200 méteres magasságából, mindkettő
szörnyethal.
1938 Július 20/21-24.: az Eiger északi falának első teljes
megmászása; a résztvevők: a német Andreas Heckmair és Ludwig
Vörg, valamint az osztrák Heinrich Harrer és Fritz Kasparek. Az
útvonalat ettől fogva „Heckmair-útvonalnak” nevezik.
1945 Június 23.: A. Sutter, A. Graven és A. Taugwalder jut fel
második alkalommal az északkeleti falra.
1945 Július 22.: az északkeleti falra harmadikként E. Hedinger jut
fel, F. és H. Steuri vezető kíséretében.
1946 Augusztus 16-17.: Edwin Krähenbühl és Hans Schlunegger
(Svájc) az északi falon tartózkodik. Az időjárás hirtelen rosszra
fordulása miatt 3500 méteres magasságban bivakot rendeznek be. Ezt
követően visszavonulnak a Rámpa felső széléről.
1947 Jakob Pargätzi feljut az északkeleti falon.
1947 Július 14-16.: Lionel Terray és Louis Lachenal
(Franciaország) másodikként jut fel az északi falon.
1947 Augusztus 4-5.: Hans Schlunegger, Kari Schlunegger és
Gottfried Jermann (Svájc) harmadikkent jut fel az északi faIon. Ez az
első svájci kötélparti. Beszállás: augusztus 4-én hajnali fél háromkor.
A Mállékony párkányt délután négykor érik el. Zivatar, bivak.
Augusztus 5-én 16 óra 25-kor zivatarban érik el a csúcsot.
1949 Július 3.: E. Reiss és A. Reist H. Kaufmann vezető
kíséretében feljut az északkeleti falra.
1949 Július 28.: Jean Fuchs és Raymond Monney (Svájc) az északi
falon tartózkodik, az elért magasság 2900 méter. Hirtelen időjárás-
változás, visszavonulás.
1949 Augusztusban az osztrák K. Blach, K. Reiss és A. Ratay
feljut az északkeleti falon.
1950 Július 9.: M. Hamel és R. Seiler (Svájc), az elért magasság
3000 méter. Hirtelen időjárás-változás, visszavonulás.
1950 Július 14.: M. Hamel és R. Seiler (Svájc), az elért magasság
3100 méter. Hirte en időjárás-változás, leereszkedés az alagút
nyílásáig, bivak.
1950 Július 22.: Karl Reiss és Karl Blach (Ausztria). Mindketten
feljutnak a 2900 méteres magasságban található Nehéz repedéshez,
ahol K. Blach zuhanás során kezét töri. Visszavonulás.
1950 Július 26.: negyedik feljutás, a résztvevők ezúttal Leo
Forstenlechner és Erich Waschak (Ausztria). Ez az első megmászás,
amely egyetlen napon, tizennyolc óra alatt bonyolódott le.
1950 Július 25-27.: ötödik megmászás; a résztvevők: Jean Fuchs,
Raymond Monney, Marcel Hamel és Robert Seiler (Svájc). A Pók
fölött a mászónégyest hirtelen időjárás-változás lepte meg. Összesen
három bivak. Július 27-én este nyolc órakor elérték a csúcsot.
1952 Július 22-23.: hatodik megmászás; a résztvevők: Maurice
Coutin és Pierre Julien (Franciaország). Igen kedvező viszonyok.
Beszállás kora reggel. A Rámpa végén bivak. A csúcsot 1952. július
23-án délután négy órakor érik el.
1952 Július 26-27.: hetedik megmászás; a résztvevők: Karl Winter
és Sepp Larch (Ausztria).
1952 Két monacói hegymászó tartózkodik az északi falon.
1952 Július 26-29.: nyolcadik megmászás (8a); a résztvevők:
Hermann Buhl és Sepp Jöchler (Ausztria).
1952 Július 26-29.: nyolcadik megmászás (8b); a résztvevők: Otto
Maag és Sepp Maag (Németország). Három bivak, bivakfelszerelés
nélkül.
1952 Július 26-29.: nyolcadik megmászás (8c); a résztvevők: Jean
Bruneau, Paul Habran, Pierre Leroux, Guido Magnone és Gaston
Rébuffat (Franciaország).
Július 29-én a három mászóparti külön-külön jut át a csúcsot takaró
jégmezőn.
1952 Augusztus 6-8.: kilencedik megmászás; a résztvevők: Karl
Lugmayer, Hans Ratay és Erich Vanis (Ausztria). Augusztus 8-án este
sikeresen feljutnak a csúcsra. A harmadik bivak lefelé menet. E
mászás során K. Lugmayert a Pókban kőomlás éri.
1952 Augusztus 14-15.: tizedik megmászás; a résztvevők: Karl
Blach (Ausztria) és Jürgen Wellenkamp (Németország).
 1952 Augusztus 15-16.: tizenegyedik megmászás; a résztvevők:
Karl Reiss és Siegfried Jungmeier (Ausztria).
1953 Két német, Paul Körber és Roland Voss, eléri a Halálbivakot
(3300 méter). Az időjárás hirtelen rosszabbra fordulását követően a
két hegymászó a visszavonulás során lezuhan a Második jégmezőről,
és szörnyethal. Július 26. és 28. között tartózkodtak a falon.
1953 Augusztus 20-22.: tizenkettedik megmászás; a résztvevők:
Uli Wyss (Svájc) és Karlheinz Gonda (Németország). Augusztus 20-
án ez a kötélparti közvetlenül próbált feljutni a Vasalótól a Pókig.
Visszavonulás. Kényszerpihenő a Halálbivakban. Augusztus 21-én az
időjárás hirtelen rosszra fordul, a kivezető repedésekben második
bivak friss hóval és erős jegesedéssel. Augusztus 22-én a déli órákban
U. Wyss és K. Gonda a csúcsot koronázó jégmezőről, kb. 3950
méteres magasságból, a csúcsgerinc alatt lezuhan, és szörnyethal. Az
okot mind a mai napig nem ismerjük. Mindazonáltal az Eiger északi
falát megmászták, így ezt a mászópárost illeti a tizenkettedik
megmászás dicsősége.
1953 Augusztus 25-27.: tizenharmadik megmászás; a résztvevők:
Albert Hirschbichler és Erhard Riedl (Németország).
1956 Augusztus 8.: Dieter Sähnel és Walter Moosmüller
(mindkettő német) az északi falon a Nehéz repedésből a halálba
zuhan.
1956 Augusztus 8.: Klaus Buschmann és Lothar Brandler
(Németország). Az elért magasság 2900 méter. Sáhnel és Moosmüller
halálos zuhanását követően feladják. Visszavonulás.
1957 Július: Günther Nothdurft (Németország). Egyéni
megmászási kísérlet.
1957 Augusztus 3.: két mászóparti beszáll az északi falra, az olasz
Stefano Longhi és Claudio Corti, valamint a német Günther Nothdurft
és Franz Mayer. Hirtelen időjárás-változás következtében Longhi
meghal a falon, holttestét 1959-ben találják meg. Cortit sikerül
megmenteni. Ez az első sikeres mentés a falról. A két német
hegymászó holttestét a nyugati oldalon találják meg 1961-ben.
Kettejüknek tulajdonítják az Eiger északi falának tizennegyedik
megmászását. Augusztus 7.: Wolfgang Stefan és Götz Mayr
(Ausztria). Visszavonulás az Első jégmezőről.
1957 Július 31.-augusztus 1.: Hias Noichl, Herbert Raditschnig és
Lothar Brandler (Németország). Ez a mászóhármas H. Noichl
sérülését követően visszatért a Halálbivakból.
1958 Engelbert Titl, bécsi sziklamászó. A Mittellegi-gerincen való
mászását követően eltűnt, azóta sem találják.
1958 Augusztus 5-6.: tizenötödik megmászás; a résztvevők: Kurt
Diemberger és Wolfgang Stefan (Ausztria). (Máskülönben
Diemberger összesen hat nyolcezres csúcsot mászott meg.)
1959 Augusztus 10-13.: tizenhatodik megmászás; a résztvevők:
Adolf Derungs és Lukas Albrecht (Svájc).
1959 Szeptember 13 M.: tizenhetedik megmászás; a résztvevők:
Peter Diener és Ernst Forrer (Svájc).
1960 Téli megmászási kísérlet; a résztvevők: Karl Frehsner és K.
Larsch (mindketten osztrákok). Rossz időjárási viszonyok között
próbálnak feljutni az északi falra.
1961 Március 6-12.: az Eiger északi falának első téli megmászása
150 óra alatt a „Heckmair-útvonalon”, a mászásban három német,
Toni Kinshofer, Anderl Mannhardt és Toni Hiebeler, valamint egy
osztrák, Walter Almberger vesz részt.
1961 Július vége: Jan Mostowski, Stanislaw Biel, Czeslaw
Momatiuk és Jan Dlugosz (Lengyelország). A négy lengyel
hegymászó eléri a Hinterstoisser-harántot, majd visszavonul.
1961 Az osztrák Adolf Mayr egyedül tesz kísérletet a fal
megmászására, a Rámpa vízeséskéményéből azonban lezuhan, és
szörnyethal. Augusztus 27-től 28-ig tartózkodott a falon.
1961 Augusztus 30.-szeptember 19.: Radovan Kuchaf és Zdeno
Zibrín (Csehszlovákia) mássza meg a falat. Ez az első csehszlovák
mászóparti az Eiger északi falán.
1961 Augusztus 30-31.: Ernst Schmied és Alois Strickler (Svájc).
Schmied megbetegedése miatt a két hegymászónak a Fecskefészektől
vissza kell fordulnia.
1961 Augusztus 31.-szeptember 20.: huszadik megmászás; a
résztvevők: Leo Schlömmer (Ausztria) és Alois Strickler (Svájc). 20a
megmászás. Stanislaw Biel és Jan Mostowski (Lengyelország), 20b
megmászás. Kurt Grüter és Sepp Inwyler (Svájc), 20c megmászás. A
lengyel S. Biel és J. Mostowski alkotja az első olyan lengyel
mászópartit, amely följut a csúcsra.
1961 Szeptember 19-22.: huszonegyedik megmászás; a résztvevők:
Georg Huber és Gerhard Mayer (Németország), Karl Frehsner és
Helmut Wagner (Ausztria).
1961 Szeptember 23-24.: huszonkettedik megmászás; a résztvevők:
Hilti von Allmen és Ueli Hürlimann (Svájc).
1961 Szeptember 26-29.: huszonharmadik megmászás; a
résztvevők: Erich Streng és Robert Trier (Ausztria)
1962 Július 23-25.: huszonnegyedik megmászás; a résztvevők:
Jean Braun, André Meyer, Bemard Meyer és Michael Zuckschwert
(Svájc).
1962 Július 24-26.: Brian Nally és Barry Brewster (Nagy-
Britannia). 1962. július 25-én B. Brewster a Második jégmezőről
lezuhanva halálos kimenetelű balesetet szenved. Mászótársát, B.
Nallyt sikerül kimenteni a falról.
1962 Július 25-26.: Chris Bonington és Don Whillans (Nagy-
Britannia). A két hegymászó menti ki Brian Nallyt az északi falról.
1962 Július 28-31.: Loulou Boulaz, Michel Darbellay, Yvette
Attinger-Vaucher és Michel Vaucher (Svájc). Erős köd volt és
havazott, így a rossz időjárás miatt a Rámpától vissza kellett fordulni.
1962 Július 31.-augusztus 1.: Adolf Derungs (Svájc). Ez a szóló
megmászási kísérlet azzal végződik, hogy A. Derungs a
Hinterstoisser-haránt előtt lezuhan, és szörnyethal.
1962 Július 31.-augusztus 3.: huszonötödik megmászás; a
résztvevők: Helmuth Drachsler és Walter Gstrein (Ausztria).
1962 Augusztus közepe: José Manuel Anglada, Jori Pons
(Spanyolország) és Heinz Pokorski (Németország). Visszavonulás a
Fecskefészektől a kedvezőtlen időjárás miatt.
1962 Augusztus 13-15.: huszonhatodik megmászás; a résztvevők:
Klaus Hoi, Walter Almberger, Hugo Stelzig és Adolf Weissensteiner
(Ausztria).
 1962 Augusztus 11-17.: huszonhetedik megmászás; a résztvevők:
Pierlorenzo Acquistapace, Armando Aste, Gildo Airoldi, Romano
Perego, Franco Solina és Andrea Mellano. Az első olasz teljes
megmászás.
1962 Augusztus 19-22.: huszonnyolcadik megmászás; a
résztvevők: Felix Kuen és Dieter Wörndl (Ausztria); 28a megmászás.
Konrad Kirch (Németország) és John Harlin (USA); 28b megmászás.
Franz Gnos, Joseph Jauch, Franz Jauch és Josef Zurfluh (Svájc); 28c
megmászás.
1962 Augusztus 19-23.: huszonkilencedik megmászás; a
résztvevők: Hans Hauer és Nikolaus Rafanowitsch (Ausztria).
1962 Augusztus 27.: Diether Marchart (Ausztria). A szóló
megmászási kísérlet során D. Marchart az Elsőről a Második
jégmezőre való átmászás során lezuhan és szörnyethal.
1962 Augusztus 29-30.: harmincadik megmászás; a résztvevők:
Paul Ettar és Martin Epp (Svájc).
1962 Augusztus 30-31.: harmincegyedik megmászás; a résztvevők:
Chris Bonington és Ian Clough (Nagy-Britannia). Az első brit
mászópáros.
1962 Augusztus 30.: Egon Moderegger (Ausztria) és Tom Aston
Carruthers (Nagy-Britannia). A Második jégmezőről való zuhanás
közben mindketten halálos kimenetelű sérülést szenvednek.
1962 Augusztus 28-31.: harminckettedik megmászás; a résztvevők:
Werner Hausheer és Paul Jenny (Svájc).
1962 Augusztus 29-31.: harmincharmadik megmászás; a
résztvevők: Robert Bögli és Willy Mottet (Svájc).
1962 Szeptember 2-3.: harmincnegyedik megmászás; a résztvevők:
Walter Spitzenstätter és Otto Wiedmann (Ausztria).
1962 Szeptember 2-3.: harmincötödik megmászás; a résztvevők:
Kurt Walter (Németország) és Otto Mintersteller (Ausztria).
1962 Szeptember 2-3.: harminchatodik megmászás; a résztvevők:
Claude Asper, Bernard Voltolini, Christian Dalphin és Robert
Habersaat (Svájc).
1962 Szeptember 3-5.: harminchetedik megmászás; a résztvevők:
Alfred Brunner és Edwin Brunner (Svájc).
 1963 Március: Rainer Göschl és Leo Schlömmer (Ausztria).
Visszavonulás a Fecskefészektől.
1963 Április: Jan Mostowski és Czeslaw Momatiuk
(Lengyelország). A két lengyel eljut az Első jégmezőig.
Visszavonulás. Az északi fal direkt megmászásának kísérlete.
1963 Július 18.: Albino Michielli, Bruno Menardi és Lorenzo
Lorenzi (Olaszország). Az első meredek fok előli hirtelen időjárás-
változás; visszavonulás. (Kíserlet a Direttissimára).
1963 Július 28.: Walter Bonatti (Olaszország). Beszállás hajnali
háromnegyed háromkor. Szóló megmászási kísérlete során elérte a
Második jégmező alsó peremét. Bivak. Július 29-én visszavonulás.
1963 Július 30-31.: harmincnyolcadik megmászás; a résztvevők:
Erich Friedli és Arnold Heinen (Svájc). Beszállás hajnali kettőkor.
Bivak a kivezető repedésekben. Július 31-én délben elérik a csúcsot.
A fal tiszta megmászási ideje 19 óra.
1963 Július 29-31.: Max Friedwanger és Friedl Schicker (Ausztria)
mássza meg a falat. Három bivak. Ezt a kötélpartit a két svájci (38.
megmászás) megelőzte.
1963 Július 29-31.: negyvenedik megmászás; a résztvevők: Dougal
Haston (Nagy-Britannia) és Rusty Baillie (Rodézia).
1963 Augusztus 1-2.: Ekkert Gundelach és Dieter Zelnhefer
(Németország). Visszavonulás a Halálbivaktól.
1963 Az Eiger északi falának első szóló megmászása a Heckmair-
útvonalon keresztül, augusztus 2-3., Michel Darbellay (svájci):
negyvenegyedik megmászás. Augusztus 2-án hajnali két órakor
elindulás a Kleine Scheideggről. Augusztus 3-án nyolc óra hét
perckor Darbellay elérte a csúcsot, délután egy órakor pedig ismét a
Kleine Scheideggen volt.
1963 Augusztus 3-4.: negyvenkettedik megmászás; a résztvevők:
Helmut Salger és Horst Wels (Németország).
1963 Augusztus: Ignazi Piuzzi és Roberto Sorgato (Olaszország).
Direttissima-kísérlet. Az első meredek fok elérését követően hirtelen
időjárás-változás, visszavonulás.
1963 Augusztus 11-12.: Daihacsi Okura és Micuhiho Josin (Japán).
Leereszkedés a Fecskefészektől.
 1963 Augusztus 11-15.: Alberto Rabada és Ernesto Navarro
(Spanyolország). December 29-én megtalálják holttestüket.
1963 December 27-31.: az első leereszkedés az Eiger északi falán –
a résztvevők: Paul Elter, Ulli Gantenbein és Sepp Henkel (Svájc) –
két spanyol hegymászó, A. Rabada és E. Navarro holttestének
kiszabadítása során.
1964 Január 12-15.: W. Bittner, R. Kauschke, P. Siegert és G.
Uhner (Németország). A fal sűrűn behavazott előépítménye nem tette
lehetővé, hogy ez a kötélparti eljusson az Első jégmezőig. Az időjárás
hirtelen rosszra fordul. Visszavonulás a „Eigerwand” állomásra.
(Direttissima-kísérlet.)
1964 Az Eiger északkeleti falának első téli megmászása február
10-12. Arésztvevők svájciak: Hans Peter Trachsel és Gerd Siedhoff.
1964 Február 22.: M. Bonafede, N. Menegus, I. Piuss, R. Sorgato
(Olaszország) és John Harlin (USA). Direttissima-kísérlet: az öt
hegymászó az első nagy falfokozatig jutott el. Hirtelen időjárás-
változást követően visszavonulás a vasúti alagút nyílásához.
1964 Június: Cuneaki Vatabe és Hattori Josino (Japán). A fal első
harmadánál H. Josinót jobb kezén megsebesítette egy kő, ezért a két
japán leereszkedett.
1964 Július 25-27.: negyvenharmadik megmászás; a résztvevők:
Michl Anderl és Gebhard Plangger (Németország).
1964 Július 26-27.: negyvennegyedik megmászás; a résztvevők:
Hans Peter Trachsel és Hans Grossen (Svájc).
1964 A délkeleti fal második nyári megmászása, a résztvevők
svájciak: A. Schelbert és G. Steiner.
1964 Július 26-29.: negyvenötödik megmászás; a résztvevők:
Karlheinz Werner, Ernst Mahner, Pit Schubert és Rüdiger Steuer
(Németország).
1964 Július 30.-augusztus 1.: negyvenhatodik megmászás; a
résztvevők: Franz Háppl és Herbert Kettner (Németország).
1964 Július 30.-augusztus 2.: negyvenhetedik megmászás; a
résztvevők: Kurt Güngerich és Rolf Güngerich (Svájc).
1964 Augusztus 4–7.: negyvennyolcadik megmászás; a résztvevők:
José Anglada és Jordi Pons (Spanyolország). Az északi fal első spanyol
megmászása.
1964 Augusztus 4–7.: negyvenkilencedik megmászás; a résztvevők:
Gert Uhner és Wulf Schefeler (Németország).
1964 Augusztus 5-7.: ötvenedik megmászás; a résztvevők: Georg
Ostler és Dietmar Bachstein (Németország).
1964 Szeptember 1–4.: ötvenegyedik megmászás; a résztvevők: Daisy
Voog és Werner Bittner (Németország). Első alkalommal mássza meg nő
az Eiger északi falát.
1964 Szeptember 3-5.: ötvenkettedik megmászás; a résztvevők:
Stefan Rausch és Franz Grundner (Németország).
1964 Szeptember 9-13.: ötvenharmadik megmászás, a mászóparti
tagjai egy francia és egy algériai. (Nevük ismeretlen.)
1965 Augusztus 19-22.: ötvennegyedik megmászás; a résztvevők:
Micumasza Takada és Cuneaki Vatabe (Japán). Beszállás augusztus
19-én a délutáni órákban. Augusztus 24-én T. Vatabe testét a fal
előépítményén szétzúzódva találják meg.
1966 Daisy Voog első nőként a Lauper-útvonalon feljut az
északkeleti falon is.
1966 Február 23.-március 2.: John Harlin-Direttissima, más
elnevezéssel John Harlin-mászás (Eiger északi fal útvonal), amelyet
az amerikai John Harlinról, az amerikai-brit első megmászók
csapatának vezetőjéről neveztek el. Harlin március 21-én
kötélszakadás következtében lezuhant a Pókból, és halálos sérülést
szenvedett.
Első megmászás: 1966. február 23-tól március 25-ig. 1966.
március 25-én a brit Dougal Haston, valamint a német Jörg Lehne,
Günther Strobel, Roland Votteler és Siegfried Hupfauer eléri az Eiger
csúcsát. Ez a feljutás egyszersmind az első téli megmászás volt ezen
az útvonalon.
A részt vevő csapatok:
John Harlin és Layton Kor (USA).
Chris Bonington, Dougal Haston és Don Whillans (Nagy-
Britannia).
Karl Golikow, Peter Haag, Siegfried Hupfauer, Jörg Lehne, Rolf
Rosenzopf, Günter Schnaidt, Günther Strobel és Roland Votteler
(Németország).
A „John Harlin-útvonal” további megmászásai:
Második megmászás: 1969. december 24.-1970. március 21. (a
John Harlin-Direttissima második téli megmászása), a résztvevők
japánok: Dzsiro Endo (vezető), Nobujiki Ogava, Takao Hosino, Jukio
Simamura, Rjoicsi Fukata, Maszaru Szanba és Jukio Takaku.
Harmadik megmászás: 1976. augusztus 3-9. (a John Harlin-
Direttissima első nyári megmászása), a résztvevők csehek: Petr
Bednarik, Pavel Cicvarek, Pavel Sevcik és Jindrich Sochor.
Negyedik megmászás: 1977. október 13-17.; a résztvevők:
Sorenson Tobin (USA) és Alexander Mac Intyre (Nagy-Britannia).
Kötélbiztosítás nélkül ereszkedtek le az Eiger csúcsáról az Eiger
hágójára.
Ötödik megmászás: 1978. február 24.-március 11., a résztvevők
franciák: J. C. Marmier, M. Rabet, D. Begnier, A. Rey, M. Grohens,
P. Royer, P. Martinez és B. Muller.
1967 Március eleje: Roland Travellini (Franciaország) szólóban
akarta teljesíteni a John Harlin-útvonalat. Nekivágott ugyan az északi
falnak, azóta azonban eltűntként tartják nyilván.
1967 Június 21-én négy keletnémet, Fritz Eske, Günter
Kalkbrenner, Kurt Richter és Günter Warmuth vág neki a fal
megmászásának. A Hinterstoisser-haránttól két kötélnyi távolságra a
négy hegymászó, vélhetően egy fogás vagy lépés kitörése miatt, és
mert nem voltak biztosítva, lezuhan és szörnyethal.
1967 Július 4-7.: ötvenötödik megmászás; a résztvevők: Otto
Cudrich, Toni Schramm és Franz Hawelka (Ausztria).
1967 Augusztus 8-9.: ötvenhatodik megmászás; a résztvevők:
Ignaz Gansberger és Helmut Fiedler (Ausztria).
1967 Augusztus 12-én két osztrák, Hans Herzel és Kurt Reichardt
tartózkodik az északi falon. Az időjárás szerencsésen átvészelt
rosszabbra fordulását követően augusztus 15-én elérik az Eiger
csúcsát (az északi fal ötvenhetedik megmászása). A nyugati oldalon
történő leereszkedés során mindketten megcsúsznak az eljegesedett
sziklán, és a halálba zuhannak.
 1967 Augusztus 22-25.: ötvennyolcadik megmászás; a résztvevők:
Hans Saler és Manfred Rogge (Németország).
1967 Augusztus 22-26.: ötvenkilencedik megmászás; a résztvevők:
Ernst Neeracher és Paul Nigg (Svájc).
1967 Augusztus 26-28.: hatvanadik megmászás; a résztvevők:
Helmut Lenes és Hermann Göllner (Ausztria).
1967 Augusztus 26-28.: hatvanegyedik megmászás; a résztvevők:
Karl Winkler és Michael Schneider (Németország).
1967 Augusztus 26-szeptember 1.: hatvankettedik megmászás; a
résztvevők: Jack Sangnier és Christine de Colombelle asszony
(Franciaország).
(Megjegyzés: 1968-tól nem tüntetem fel a megmászások
sorszámát, mert az idők során az Eiger északi falának megmászásai
áttekinthetetlenné váltak.)
1968 Az Eiger északi pillére („lengyel útvonal”), az északipillér-
útvonal, azaz a „Messner-Hiebeler-Maschke-útvonal” változata, első
megmászás július 28-31., a résztvevők lengyelek: Krzysztof Cielecki,
Tadeusz Laukajtys, Adam Zysak és Ryszard Szafirski.
1968 Az Eiger északipillér-útvonal első megmászása július 30 –
augusztus 1., a résztvevők a dél-tiroli Reinhold és Günther Messner,
valamint a német T. Hiebeler és Fritz Maschke.
1968 Augusztus 4-8.: Harry Rost (Németország) és Oldfich Gult
(Csehszlovákia) megmássza az északi falat.
1969 Az északi fal első megmászása a japán útvonalon, „japán
Direttissima” az Eiger északi falának jobb oldali nyugati falrészén
(nyári Direttissima), július 15.-augusztus 15., a résztvevők japánok:
Takio Kato, Jaszuo Kato, Szuszumu Kubo, Hirofumi Amano, Szatoru
Nigisi, valamint dr. med. Micsiko Imai kisasszony (egyben az első
nő).
1969 Július 20-21.: Yves Morin és Vincent Renard (Franciaország).
1969 Július 22.: Albert Bösch és Andreas Scherrer (Svájc).
1969 Július 20-22.: Wolfgang Börg és Wolfgang Ries
(Németország).
1969 Július 22-23.: Iszamu Tatuno és Szanji Nakatani (Japán).
1969 Július 21-23.: Manfred Schreck és Peter Heil (Németország).
 1969 Július 21-23.: Michael Dacher és Franz Martin
(Németország).
1969 Július 22-24.: Janez Resnik és Dusan Kukovez (Jugoszlávia).
Az első jugoszláv mászópáros az Eiger északi falán.
1969 Július 25-27.: Tadasi Tomijaszu és Dajhacsi Okura (Japán).
1969 Július 28.: Toni Rosifka és Robert Kittl (Ausztria).
1969 Július 27-29.: Lothar Mauch és Thierry Cardon
(Franciaország).
1969 Július 28-30.: Paul Vogler és Peter Vogler (Németország).
1969 Július 27.-augusztus 1.: Cesar Perez és Carlos Romero
(Spanyolország).
1969 Július 31.-augusztus 2.: Peter Loos és Willi Hermann
(Németország).
1969 Augusztus 1-3.: Iszao Jagi és Maszahumi Konisi (Japán).
1969 Augusztus 2-3.: Gerhard Egloff és Frédi Deutsch (Svájc).
1969 Augusztus 3-án ismét akad valaki, aki szólóban akarja
tiszteletét tenni az Eigeren. Ezúttal az osztrák Martin Weiss az. A fal
előépítményében azonban egy 35 fok meredekségű szirtfokon
áthaladva, amelyre kötél nélkül mászott fel, M. Weiss megcsúszott, és
száz méter mélyre zuhant a biztos halálba.
1969 Augusztus 5-7.: Iwor Ganahl és Heinz Bächli (Svájc).
1969 Augusztus 4-7.: Kendzsi Kimura és Maszao Tomoda (Japán).
1969 Augusztus 7-8.: Daniel Corminboeu, Theo Marti és Hans
Peter Ryf (Svájc).
1969 Augusztus 6-8.: Daniel Grimm, Hansruedi Jost, Alfred
Hennet, Michel Vallat, Jean René Affolter és Raymond Monnerat
(Svájc).
1969 Augusztus 7-9.: Hans Zebrowski és Rudi Bollier (Svájc).
1969 Augusztus 8-9.: Armand Sarrasin és René Mayor (Svájc).
1969 Augusztus 8-9.: Franci Gselman, Milan Meden, Ivan Sturm
és Beno Reis (Jugoszlávia).
1969 Augusztus 9-10.: Walter Fuchs és Walter Lüthy (Svájc). A
tiszta mászási idő: 21 óra.
1969 Augusztus 9-10.: Maszaru Okabe, Maszatosi Tecsima és Toru
Nakano (Japán).
 1969 Augusztus 9-10.: Gübi Luck és Toni Lampert (Svájc).
1969 Augusztus 8-10.: Murray Jones és Graeme Dingle (Új-
Zéland).
1969 Augusztus 8-11.: Fudzsikato és Mucui (Japán).
1969 Augusztus 9-10.: Gerd Siedhoff és Peter Jungen (Svájc).
1969 Augusztus 9-10.: Hans Müller és Peter Allenbach (Svájc).
1969 Augusztus 9-10.: Walter Keusen és Hans Rufibach (Svájc).
1969 Augusztus 11-12.: Georg Wurm és Erwin Murg (Ausztria).
1970 1969. december 24.-1970. március 21.: a John Harlin-
Direttissima második téli bejárása, a résztvevők japánok: Dzsiro Endo
(vezető), Nobujiki Ogava, Takao Hosino, Jukio Simamura, Rjoicsi
Fukata, Maszaru Szanba és Jukio Takaku.
1970 Január 19-27.: a Heckmair-útvonal második téli bejárása; a
résztvevők: Maszaru Morita, Maszaru Okabe, Judzsi Hattori és Tecuo
Komijama (Japán)
1970 A japán útvonal második, egyszersmind első téli bejárása
január 20-25., a résztvevők svájciak: Hans Peter Trachsel, Peter
Jungen, Otto von Allmen, Hans Müller, Max Dörflinger.
1970 Január 25.: Az első téli mentés. Öt japán hegymászó
másodjára akart télen feljutni az északi falra. A 24 éves Kendzsi
Kimura a kivezető repedésekben belezuhan a kötélbe, eközben a
lábszárát töri. Két hegyi vezető, Oskar Gertsch és Rudolf Kaufmann a
csúcsról drótkötél csőrlővel megmenti.
1970 Március 9-én a svájci Sylvain Saudan első alkalommal
ereszkedik le síléceken a nyugati oldalon.
1970 Július 13-án két olaszt látni a Heckmair-útvonalon az Eiger
északi falán: Angelo Ursellát és Sergio de Infantit. A Pókban július
15-én hirtelen időjárás-változás lepi meg őket. Július 16-án érik el a
kivezető repedéseket, ahol A. Ursella egy szög kitörése miatt kb. 30
métert zuhan lefele, s zuhanás közben a kötél megfojtja. Mászótársát,
S. d. Infantit, a zuhanás kirántja a standból. Nem sokkal később
sikerül megmenteni.
1970 A japán Direttissima harmadik bejárása július 28-30.: a
résztvevők egy svájci kötélparti tagjai: Hans Müller (ő már másodjára
járja be ezt az útvonalat) és Hans Berger.
 1970 Az Eiger északi pillérén első feljutás a skót útvonalon július
28-31., a résztvevők a skót I. MacEacheran, A. MacKeith és K.
Spence.
1970 Szeptember: Leo Dickinson, Eric Jones, Cliff Philipps (Nagy-
Britannia) és még egy brit mászó.
1970 Szeptember 26-28.: Ernst von Allmen, Fritz Gertsch és
Martin von Känel (Svájc).
1971 Július eleje: Martin Burrows-Smith és Dave Barton (Nagy-
Britannia).
1971 Július 5-7.: Chris Radcliffe és Pete Scott (Nagy-Britannia).
1971 Július 5-7.: Két francia.
1971 Július 13-15.: Wolfgang Retschitzegger és Alfred Imitzer
(Ausztria).
1971 Július 14 15 : Peter Scholz és Jürgen Vogt (Németország).
1971 Július vége: Braithwate, Holden es Leppart (Nagy Britannia)
1971 Július 29-31.: Allén Fyffe, Kenney Spence, Dave Knowles és
Ian Nicholson (Nagy-Britannia).
1971 Július 29-31.: R. von Malderen és V. de Waele (Belgium).
1971 Augusztus 17-18.: Joos Flütsch és Jöri Bardill (Svájc).
1971 Augusztus vége: Martin Biock és Peter Siegert
(Németország). A mászás sikertelen, hirtelen időjárás-változás,
visszavonulás a Vörös sziklafaltól.
1971 Szeptember 5-7.: J. Soldán és V. Sirl (Csehszlovákia).
1971 Szeptember 5-8.: J. Novák és K. Procházka (Csehszlovákia).
1971 Szeptember 6-10.: J. Pechous és F. Pulpán (Csehszlovákia).
1971 Két német, Martin Biock és Peter Siegert tartózkodik az
északi falon. A két alpinista szeptember 9-én kezd neki a mászásnak.
Elérik a Nehéz repedést, ahol bivakhelyet alakítanak ki maguknak.
Szeptember 11-én jutnak fel a Vasalón található Halálbivakig kb.
3350 méteres magasságban. Itt a két németet hóeséssel kísért, erős
zivatar lepi meg. A kedvezőtlen időjárási viszonyokra való tekintettel
M. Biock és P. Siegert aláereszkedik a Második jégmezőhöz.
Szeptember 12-én helikopterrel mentik meg őket a Második
jégmezőről (kötélcsörlő). Ez volt az első közvetlen mentés a
levegőből (helikoptermentés) az Eiger északi falán, amelyet a
Schweizer Rettungsflugwacht (SRFW, Svájci Repülőmentő Ügyelet)
hajtott végre Günther Amann grindelwaldi pilóta és Rudolf
Kaufmann hegyi vezető közreműködésével.
1972 A cseh Jirí Smídet és Sylvia Kysilková asszonyt a rossz
időjárás, a szűkössé vált élelmiszerkészletek és a megrongálódott
ruházat miatt helikopterrel mentik ki az északi falról (Jégtömlő).
1972 Július: Dave Morris és John Yates (Nagy-Britannia).
1972 Augusztus 10-11.: W. Prax és R. Franzl (Ausztria).
1972 Augusztus 1.: két japán hegymászó, F. Maszahiro és M.
Mijagava, három órával a beszállás után a Nehéz repedés
magasságából lezuhan és szörnyethal.
1972 Első téli feljutás a délkeleti falra december 21-23.; a
résztvevők: K. Haas, W. Müller, E. Ott és M. Wacker.
1973 Január 7-12.: a Heckmair-útvonal harmadik téli bejárása; a
résztvevők: Hans von Känel és Hansjürg Müller (Svájc).
1973 Augusztus 15-én két japán, Teruo Kató és Buntaro Jamazaki
nekivág a fal megmászásának. B. Jamazaki a kivezető repedésekben
kb. 15 méteres magasságból a kötélbe zuhan, és jobb lábát töri.
Mindkét hegymászót kötélcsörlővel az Eiger csúcsára mentik ki, majd
ezt követően helikopterrel az interlakeni kórházba szállítják
(augusztus 18.).
1973 Augusztus 15-17.: Xaver Aumeier és Sepp Huber
(Németország).
1973 Augusztus 17-19.: Georg Bachler és Horst Schneider
(Ausztria).
1973 Két jugoszláv hegymászó, Ivo Kotnik és Franc Verko
augusztus 16-22. között kísérletet tesz a japán útvonal megmászására.
A fal felső szakaszán egy torlasz állja útjukat, ez után találnak rá a
John Harlin-Direttissimára.
1973 Augusztus 18-21.: Heinz Zembsch és Bruno Wimmer
(Németország).
1973 Augusztus 18-21.: P. Scetinin (Jugoszlávia) és Georg Haider
(Németország).
1973 Augusztus 18-21.: Egy háromtagú német mászóparti.
1973 Augusztus 19-21.: P. Hofer és J. Nyffenegger (Svájc).
 1973 Augusztus 22-23.: Richard Steiger és Markus Gaudenzi
(Svájc).
1973 Szeptember 6-8.: F. Boeye, M. Massenat és P. Riga
(Belgium).
1973 Három héttel a japánok megmentését követően két svájci,
Paul Marti és Ulrich Kämpfer tartózkodik az északi falon. Az időjárás
hirtelen kedvezőtlenre fordulását követően szeptember 11-én
helikopterrel mentik ki őket a Vasalóról. A két svájcinak szeptember
9-től 11-ig kellett a falon várakoznia.
1974 Áprilisban meghal Fritz von Almen, a Kleine Scheideggen
álló Hotel Bellevue tulajdonosa, az Eiger északi falának
megfigyelője.
1974 Amerikai filmes stáb tartózkodik az Eiger falán. Az északi fal
nyugati gerincének válla közelében készítenek felvételeket a The
Eiger Sanction (Az Eiger törvénye) című filmhez. Az amerikai Dave
Knowlest egy háromtagú kölélparti középső embereként egy kitört
szikladarab fejen találja, és a helyszínen életét veszti.
1974 A lengyel Ladyslaw Wozniakot augusztus 15-én egy lábtörést
követően a Svájci Repülőmentő Ügyelet helikopterével közvetlenül a
Második jégmezőről mentik ki.
1974 Augusztus 13-15.: E Kröll, W. Lackner, O. Pucher és O. Zöttl
(Ausztria).
1974 Augusztus 15.: Reinhold Messner (Olaszország) és Peter
Habeler (Ausztria) tíz óra alatt érte el az Eiger csúcsát.
1974 Augusztus 18-20.: egy japán mászópáros.
1974 Augusztus 19-20.: N. Schwarz és L. Breitenberger
(Olaszország).
1974 Augusztus 19-22.: F. Deutschmann, G. Hasenhüttl és M.
Andrlik (Ausztria).
1974 A délkeleti fal közvetlen útvonalának első bejárása augusztus
24-én, a résztvevők svájciak: K. Moser és W. Müller.
1975 Március 3-8.: a Heckmair-útvonal negyedik téli bejárása; a
résztvevők: J. Tasker és D. Renshaw (Nagy-Britannia).
1975 Július 28-30.: B. Dearman és P. Burke (Nagy-Britannia).
 1975 Augusztus 3-4.: B. Friedrich (Németország) és R. Kajanne
(Finnország).
Egyidejűleg egy spanyol, illetve egy brit mászópáros is tartózkodik
a falon. Útjuk nem jár sikerrel.
1975 Augusztus 5-6.: Ph. Albrecht és J. Trenkle (Németország).
1975 Augusztus 5-7.: G. Ruckert és S. Kimmel (Németország).
1975 Augusztus 6-8.: K. Szuzuki és H. Umeno (Japán).
1975 Augusztusban két svájci, Michel Vaucher és Jean Juge
tartózkodik az Eiger északi falán. J. Juge a maga 67 évével az eddigi
legidősebb hegymászó, aki a Heckmair-útvonalon felkapaszkodott az
Eiger északi falára. A két mászó augusztus 9. és 11. között
tartózkodott a falon. Augusztus 13-án J. Juge-t – szerencsésen
átvészelt időjárás-romlást és bivakot követően – kimerültség miatt
helikopterrel mentik ki az Eiger nyugati oldaláról.
1975 Augusztus 9-11.: M. Darbellay és L. Frote (Svájc).
1975 Augusztus 9-11.: T. Gross (Csehszlovákia) és Natacha Gall
(Svájc).
1975 Augusztus 9-11.: Yvette Vaucher asszony és Stephane
Schaffter (Svájc).
1975 Augusztus 9-11.: H. Engl és H. Kirchberger (Németország)
1975 Augusztus 9-11.: K. Pfeiffer és R. Friedhuber (Ausztria).
1976 Február 19.-március 5.: a japán útvonal negyedik bejárása, a
résztvevők csehek: Peter Gribek, Leo Herua, Jan Martinek, Milán
Moticka, Martin Novák és Ladislav Starcala. Erre a megmászásra
expedíciós stílusban került sor. Martin Novákot a csúcsra való sikeres
feljutást követően a leereszkedés során – erős fagyások miatt, a
nyugati oldalon lezuhant – helikopterrel kimentik.
1976 Június 21-én egy négy tagból álló cseh mászóparti rábukkan
az utolsó híradásra, amely a német mászópárostól, Sedelmayrtól és
Mehringertől (1935) származik: megtalálják Sedelmayr aláírását egy
régi cigarettás dobozon.
1976 Augusztus 3-9.: a John Harlin-útvonal harmadik bejárása, a
résztvevők csehek: Petr Bednarik, Pavel Cicvarek, Pavel Sevcík és
Jindrich Sochov. (A John Harlin-Direttissima első nyári bejárása.)
 1976 Cseh Direttissima (első cseh útvonal): az északi falon halad a
japán Direttissimától nyugatra. Első bejárása augusztus 4-29., a
résztvevők csehek: Jirí Smíd, Sylvia Kysilková asszony, Petr
Plachecky és Josef Rybicka.
1977 Két német hegyi vezető, Holger és Uwe Schelhas február 28-
án nekivág az északi fal megmászásának. Az időjárás hirtelen rosszra
fordulása, valamint az erős hóesés miatt március 2-án helikopterrel
mindkettőjüket kimentik a Vasalóról.
1977 Március 6-23.: L. Pálenícek, J. Pechous, K. Procházka és F.
Pulpán (Csehszlovákia). A John Harlin-útvonal és a Heckmair-
útvonal között egy újabb útvonal bejárásának kísérlete. Március 22-án
hirtelen időjárásváltozás miatt visszavonulás a falról.
1977 Július 3-án két osztrák, Wolfgang Merhar és Martin
Wechselberger kezdi meg az északi fal megmászását. Július 4-én sok
hó esik, és erős kőomlás okoz számukra nehézségeket az Istenek
traverzén. Július 7-én mindkét hegymászót helikopterrel mentik ki a
rámpa jégmezőjéről.
1977 Augusztus 3–4.: két svájci hegyi vezető, Edi Bohren és H. Stähli
első alkalommal jut fel az Ostegg délkeleti pillérére.
1977 Szeptemberben a svájci Jürg Frey végrehajtja az első
sárkányrepülést az Eiger csúcsáról, miután a nyugati oldalon
felkapaszkodott.
1977 Október 13-17.: A John Harlin-útvonal negyedik bejárása; a
résztvevők: Sorenson Tobin (USA) és Alexander MacIntyre (Nagy-
Britannia).
1977 Két spanyol, Miguel A. Perez és Jesus Dominquez
Fernandez, november 8-án a Heckmair-útvonalon az Eiger északi
falán tartózkodik. November 18-án M. A. Perezt és J. D. Fernandezt
súlyos fagyási sérülésekkel közvetlen helikoptermentéssel hozzák ki a
Rámpából és szállítják az interlakeni kórházba.
1977 November 12-19.: Spanyol mászópáros. Elérik a csúcsot.
1978 Január 17-21.: Az északi pillér (skót) útvonal második,
egyben első téli bejárása, a résztvevők csehek: Jirí Benes és Jan Krch.
1978 A második cseh útvonal első bejárása január 16-tól február
27-ig. A résztvevők a cseh Jirí Smíd, Miroslav Smíd, Josef Rybicka
és Jaroslav Flejberk. Jirí Smíd jelenleg tetőfedőként él és dolgozik
Svájcban. Telente gyakran tartózkodik a Kleine Scheideggen, a Hotel
Bellevue-ben – és hálából eltakarítja a tetőről a hóhegyeket.
1978 Február 24.-március 11.: a John Harlin-útvonal ötödik
bejárása, a résztvevők franciák: J. C. Marmier, M. Rabet, D. Begnier,
A. Rey, M. Grohens, P. Royer, P. Martinez és B. Muller.
1978 Március 1-5.: A Heckmair-útvonal téli bejárása, a résztvevők
lengyelek: A. Czok, W. Fint, J. Skorek és J. Wolf.
1978 Március 3-9.: az Eiger északi falát szólóban elsőként a japán
Cuneo Haszegava mássza meg télen a Heckmair-útvonalon.
1978 Március 7-12.: a francia Ivan Ghiradini szólóban mássza meg
az északi falat.
1978 Márciusban csehek tartózkodnak a falon: J. Pechous, J. Slegl,
D. Smejkal, H. Scopec és V. Jarolim, valamint dr. P. Jirko. Beszállás
március 7-én. Dr. P. Jirko az első néhány nap után tüdőgyulladást kap
és hazautazik. Április 24-én vészjelzéseket látni a Második jégmező
felső szegélyén. D. Smejkalt súlyos fagyási sérülésekkel helikopterrel
mentik ki a falról. Május 2-án J. Pechous és J. Slegl a Légy fölött
(jobbra a Pók fölött) lezuhan és szörnyethal. Május 3-án V. Jarolim és
H. Scopec kimerítő leereszkedés után eléri a Kleine Scheidegget.
1978 Március 11-16.: M. Wechselberger (Ausztria) és W. Studer
(Németország).
1978 Augusztus 29-31.: A. v. Bergen és E. Rufibach (Svájc).
1978 Szeptember 17-18. Edi Bohren és Fritz Imboden (Svájc), az
első grindelwaldi mászóparti.
1978 Szeptember 20-22.: L. Andoubert és F. Labaye
(Franciaország).
1978 Szeptember 21-22.: H. Stähli és M. Grossen (Svájc).
1978 Október 12-15.: J. C. Marmier és P. Royer (Franciaország).
1978 Október 13-15.: J. Vaudelle, P. Martinez, B. Muller és M.
Grohens (Franciaország).
1978 Október 14-16.: A. Estere és H. Giot (Nagy-Britannia).
1978 Az első teljes megmászás negyvenéves jubileuma alkalmából
rendezett ünnepség Grindelwaldban. Jelen van többek közt Heinrich
Harrer, Andreas Heckmair és Michel Darbellay, aki 1963-ban
elsőként mászta meg szólóban az Eiger északi falát.
1979 Februárban három brit mászópáros tartózkodik a falon. T.
Huston, Mc. Cartnes, D. Cuthbertson, Lancashiere, W. Barker és
Howard kilenc napot tölt a falon. Ezt követően az elképzelhető
legrosszabb időjárási viszonyok miatt helikopterrel evakuálás a
Pókból.
1979 Április 12-19.: S. Haston és T. Saunders (Nagy-Britannia).
1979 Április 14-20.: S. McCartney és C. Hoyland (Nagy-
Britannia).
1979 Augusztus 14-15.: Egy svájci mászópáros tartózkodik a falon.
Kétszer bivakolnak. A csúcsot sikerül elérniük.
1979 A nyugati gerinc pillérét, amelyet Genfi pillérnek vagy a
„Káosz Kapujának” is neveznek, első alkalommal sikerül
megmásznia augusztus 13. és 15. között a svájci Michel Piolának és
Gérard Hopfgartnernek. A Heckmair-útvonal mellett a nyugati gerinc
pillére az 1980-as években a leggyakrabban bejárt mászóútvonal lett
az Eiger falán.
1980 Február 12-15.: a Heckmair-útvonal tizedik téli bejárása, az
ötödik olyan, amelyben nő is vesz részt (első alkalommal télen); a
résztvevők: W. Loacker, W. Amann, B. Kammerlander, D. Galehr és
Claudia Heissenberger, asszonynevén Galehr (Ausztria). Wilfried
Amann a maga tizenhét esztendejével az Eiger északi falának eddigi
legfiatalabb megmászója volt.
1980 Február 21.: Bogdán Strzelski és Jerzy Zajac (Lengyelország)
öt napig az északi pilléren tartózkodik. Fagysérüléseket szenvednek,
és helikopterrel mentik meg őket.
1980 Július vége: a teljes nyugati gerincet elsőként Michel Piola és
Pascal Sprüngli járja be.
1980 Eric Jones első britként mássza meg szólóban a Heckmair-
útvonalon az Eiger északi falát, miközben Leo Dickinson filmezi.
1980 Szeptember 26-28.: F. Emmenegger és U. Kempfen (Svájc).
1980 Szeptember 30.-október 1.: P. Marti és A. Rey (Svájc).
1980 Október 4-5.: S. Henkel és T. Keil (Svájc).
 1980 Október 28-29.: J. Afanassieff és M. Afanassieff
(Franciaország).
1980 A német Gerhard Baur filmet forgat az Eiger északi falán Der
Weg ist das Ziel (A cél maga az út) címmel (az Eiger északi falán
bekövetkezett 1936-os tragédiáról).
1981 Két svájci hegyi vezető, Kaspar Ochsner és Norbert Joos
február 12. és 16. között első alkalommal jut fel télen a nyugati gerinc
pillérére. A második téli megmászásra február 26-án kerül sor; a
résztvevők svájci hegyi vezetők, Peter Hiltbrand és Ueli Bühler.
1981 Július 12. és 13. között az olasz Dante Porta szólóban jutott
fel az Eiger északi falára a Nagy Torony esésvonalában.
1981 Augusztus közepén a japán Sz. Ueda szólómászási kísérlete
során lezuhant és szörnyethalt.
1981 Augusztus 25.: a dél-tiroli H. Kammerlander és W. Beikircher
(Olaszország).
1981 Augusztus 25.: Ueli Bühler (Svájc) szólóban. A Heckmair-
útvonalat alig nyolc és fél óra alatt teljesíti.
1981 Eiger északi fala, Északi bevágás: ezt a nyugati falrészen
található óriási bevágást augusztus 26. és 27. között mászta meg a
svájci Christel Howald, Hans Howald és Marcel Ruedi.
1981 Augusztus 28-29.: a Heckmair-útvonal bejárása; a
résztvevők: Christel Howald, H. Howald és M. Ruedi (Svájc).
1981 Augusztus 30-31.: F. Bence és S. Frantar (Csehszlovákia).
1981 Szeptember 7.: Charles Bryant, Thomas Johnest (Nagy
Britannia), Hans Bergert és Beda Fustert (Svájc) az időjárás hirtelen
kedvezőtlenre fordulása miatt helikopterrel mentik ki a Vasalóról.
1982 Március vége – április eleje: két amerikai tartózkodik a falon.
1982 Április 5.: két brit alpinista tartózkodik a falon.
1982 Május közepén a svájci Hansruedi Abbühl másodikként halad
végig síléceken a nyugati oldal felső részén, egy másik, délebbre
fekvő útvonalon, mint azt Sylvian Saudan 1970-ben tette. Ezt az
Eiger csúcsáról való lesiklást (amelyet gyalogszerrel való
felkapaszkodás előzött meg) Abbühl 1985 májusában két alkalommal
is megismétli.
 1982 Július 15.: A jugoszláv Franc Knez szólómászásban új
útvonalat nyit meg a nyugati pillértől jobbra.
1982 Öt spanyol mászó helikopteres mentése a Vasalóról.
1982 Július 7-8.: P. Guggemos és Freudig (Németország)
végigmegy a Heckmair-útvonalon.
1982 Júliusban három francia fog neki az északi fal
megmászásának. Július 20-án egyikük karját a kivezető repedésekben
kő találja el és sebesíti meg. Két társa este fél tíz körül rakétával
vészjelzést ad le. Július 21-én a sebesültet helikopterrel mentik ki a
falról. A két másik francia feljut a csúcsra.
1982 Augusztus: három főből álló kötélparti, az északi fal
megmászása.
1982 Augusztus: négy főből álló kötélparti, sikeres megmászás.
1982 Augusztus 13.: új útvonal sikeres első megmászása a nyugati
falszakaszon, a Genfi pillértől jobbra; a résztvevők svájciak: K.
Ochsner és U. Brunner.
1983 „Hiebeler-Messner-Maschke” útvonal az északi pilléren, első
téli megmászása január 1-jén; a résztvevők: Kaspar Ochsner és
Norbert Joos. A második mászóparti: Martin Grossen és Bernhard
Misteli. (Norbert Joos hat nyolcezres csúcsot mászott meg.)
1983 Március 20.-április 2.: a cseh Pavel Pochyly nyitotta meg
szólóban az abszolút Eiger-Direttissimát. Ez a Pochyly-útvonal:
beszállás az első pillértől balra, az Első és a Második jégmezőn
közvetlenül át egyenes vonalban a Pókig, majd egyenesen tovább az
Eiger csúcsáig.
1983 Május 19.: az olasz T. Valeruz és B. Pederiva elsőként siklik
le síléceken az Eiger északkeleti falán.
1983 Az Eiger nyugati pillér-útvonal, a „Spit Verdonesque Edenté”
az északi fal jobb oldalán vezet, a Vörös sziklafaltól jobbra, egy 300
méter magas sziklakiszögellésen át, s a nyugati gerincen végződik.
Az útvonal első bejárása július 3. és 12. között; a résztvevők svájciak:
P. Maillefer és P. A. Steiner. Második megmászás: július 28., a
résztvevők: M. Ballerini és M. Pedrini.
1983 Július 23-án az osztrák Th. Bubendorfer és P. Rohrmoser tíz
óra leforgása alatt teljesítette a Heckmair-útvonalat.
 1983 Harry Rost (Németország) második alkalommal tartózkodik a
falon Elfi Hallinger társaságában (Németország).
1983 Az Eiger északi falának leggyorsabb megmászása: július 27-
én négy óra és ötven perc alatt teljesíti az osztrák Thomas
Bubendorfer a Heckmair-útvonalon.
1983 Július 31-én: újabb gyors megmászás, a dél-tiroli Reinhard
Patscheider (Olaszország) öt óra alatt teljesíti a Heckmair-útvonalon.
1983 „Ghilini-Piola-útvonal”: megnyitása az északi fal nyugati
szakaszán július 25. és 30. között a svájci M. Piola és a francia R.
Ghilini nevéhez fűződik.
1983 Július 31-én a francia Jean-Marc Boivin a Heckmair-
útvonalon mászott fel egészen a Vasalóig. Innen a John Harlin-
útvonalon haladt tovább a csúcsig – hét és fél óra alatt. Első
szólómászás ezen az útvonalon, valamint ennek az útvonalnak az első
teljesítése.
1983 Július 31-én két német hegymászó, Thomas Burger és Holger
Wendel vág neki a falnak. Augusztus 1-jén hirtelen időjárás-változás,
augusztus 8-án helikopteres mentés a Repedezett pillérről.
1984 Ebben az esztendőben különféle mászópartik tevékenykedtek
az északi falon: németek, franciák, angolok és skótok. A kedvezőtlen
időjárási viszonyok valamennyiüket visszafordulásra kényszerítették.
1984 Július 21-én a jugoszláv Slavc Svetlicic tartózkodik a lehető
legkedvezőtlenebb időjárási viszonyok mellett a Heckmair-útvonalon.
Habár a sziklát teljes egészében vékony jégréteg borította, mindössze
nyolc órára volt szüksége az útvonal teljesítéséhez.
1984 Július 30.: két cseh helikopteres mentése 2900 méteres
magasságból, kedvezőtlen időjárási viszonyok közepette.
1985 Abszolút értelemben az Eiger északi falának éve! A
megmászások számát még felbecsülni sem lehetett. Az idő szép volt
és száraz, optimális sziklatulajdonságokkal. A kedvező körülmények
ellenére is akadtak balesetek.
1985 Március 1-jén a francia Christophe Profit-nak valamivel több
mint tíz óra alatt sikerül az északi fal harmadik téli szóló megmászása
a Heckmair-útvonalon.
 1985 Március 10-27.: a három emigráns cseh hegymászó, Jirí
Smíd, Michal Pitelka és Cestmír Lukes újabb útvonalat nyit meg az
északi falon, az ún. Toni Hiebeler emléktúra-utat. Az útvonal első
szakasza az Első jégmező esésvonalában kezdődik, a második
szakasz a japán útvonal és a cseh pillér között vezet, fel a nyugati
gerincre. Jirí Smídnek ez a harmadik első megmászás az északi falon.
1985 Július 25-én a francia Christophe Profit egyetlen napon
mászta meg a Matternhorn, az Eiger és a Grandes Jorasses északi
falát. Az Eiger északi falához kilenc órára volt szüksége.
1985 Július 27-28.: a jugoszláv Majan Freser, Franc Knez és Dani
Tic új útvonalat jár be. Ez a VII. nehézségi fokozatú „Jugoszláv
direkt”. Az útvonal a nagy rámpánál keresztezi az 1978-as cseh
útvonalat, amely balra vezet kifele az északi falról.
1985 Augusztus 5-én a francia Laurent Terray és Remy Martin
helikopteres mentése a Halálbivakból.
1985 Augusztus 22-én egy belga nő, valamint egy luxemburgi és
két német férfi helikopteres mentése a Vasalóról.
1985 Szeptember elején Dániel Anker svájci hegyi vezetőnek
sikerül az Eiger északi bevágásának első szólóban történő
megmászása.
1985 Szeptember 23.: a francia Pierre Gevaux-nak első alkalommal
sikerül az Eiger csúcsáról siklóernyővel alászállnia.
1986 Március 7-én a jugoszláv Tomo Cesen tizenkét óra alatt
mászta meg szólóban a Heckmair-útvonalon az északi falat. Március
9-én a Grandes Jorasses északi fala, majd március 12-én a Matterhorn
északi fala következett tizenkét óra alatt.
1986 Március vége: két osztrák hegymászó helikopteres mentése az
időjárás hirtelen rosszra fordulása miatt.
1986 Hat indonéz hegymászó, Harry Suliztiarto vezetésével, 1986
nyarán új útvonalat nyit meg, amely elvileg az 1976-os cseh út és az
1986-os Északi bevágás között vezet. Hogy mennyire beszélhetünk
valójában új útvonalról, az kérdéses. Az Echo vom Grindelwald 1986.
augusztus 16-i száma szerint a hegymászók gondosan ügyeltek arra,
hogy ne használjanak egyetlen idegen kötelet és szöget sem, így az
útvonalat joggal nevezhessék indonéznak.
 1986 Augusztus 5.: Paul Stachowitzot és Rudolf Stadelwieselt
(Ausztria) megbetegedés miatt helikopterrel hozzák ki a
Halálbivakból.
1986 Nyáron felújítják a Mittellegi-menedékházat. Kulcsleadás a
grindelwaldi hegyi vezetők irodájában.
1986 Októberben Reinhard Patscheider szólóban öt és fél óra alatt
ismét megmászta az Eiger északi falát, ezt követően a Mönch
északkeleti gerincét. Tíz órával később már a Jungfrau hágóján volt.
1986 December 13-én két koreai vág neki a fal megmászásának.
Hirtelen időjárás-változás lepi meg őket a kivezető repedésekben.
Mindketten a falon vesztik életüket a hóviharban.
1987 Számos megmászás. Februárban a spanyol Guillermo Mateo
Yeste helikopteres mentése a Hinterstoisser-harántnál. Szóló
megmászási kísérlet során lezuhan a Heckmair-útvonalon.
1987 Március 12.: a csúcsmászó Christophe Profit-nak második
alkalommal is sikerül a „trilógia”: csütörtök, 3 óra 40-kor indulás a
Grandes Jorasses északi falára. 9 óra 30-kor megérkezés az Epéron
Croz csúcsára. 10 óra 30-kor siklórepülésben 3000 méter lefele
Courmayeurbe. 11 órakor autóval Chamonix-ba. Két óra pihenést
követően 13 órakor helikopterrel repülés Zermattba. 14 órakor
helikoptercsere és repülés a Kleine Scheideggrc. Csütörtökön 16
órától péntek 9 óra 50-ig az Eiger északi falának megmászása. 10
órakor visszatérés helikopteren a Kleine Scheideggre, 13 óráig
pihenő. Helikopterrel repülés a Hörnlihüttéhez. 14 órakor a
Matterhorn északi falának megmászása. 20 óra 21 kor megérkezés a
csúcsra.
Egy efféle vállalkozás esetén nagyon pontosan tudnunk kell,
hogyan gazdálkodjunk fizikai erőnkkel, ismernünk kell lelki
folyamatainkat és szerveink terhelhetőségét. Ezt a tudást két szakértő,
dr. Jean-Pierre Herry, a Chamonix-ban működő Nemzeti Sí- és
Hegymászó Iskola (ENSA) sportorvosa, valamint a
táplálkozáspszichológus dr. Jean-Maurice Kahn Profit
közreműködésével szerezte meg. Egyéves edzést követően, amelyet
dr. Herry utasításai szerint végzett, a francia hegymászó engedett a
három hegyóriás hívó szavának, és második alkalommal is véghez
vitte ezt a nagy teljesítményt. 1987 Április 22-én a francia Bruno
Gouvy 28 perc alatt hódeszkán száguld végig a nyugati oldalon.
1987 Augusztus 31.: két német hegymászó, Andreas Müller és
Ulrich Unseld lezuhan a Második jégmezőről, és szörnyethal.
1987 Két osztrák, H. Bärnthaler és P. Geyer, a Heckmair-útvonalon
mássza meg az északi falat.
1987 Szeptember: a hegyi vezetők utolsó sikeres mászópartija,
egyszersmind az északi fal második teljes megmászása egyetlen nap
alatt, Adolf Schlunegger, Erich Sommer, Hansruedi Rösti és
Hansruedi Gertsch részvételével.
1987 A grindelwaldi hegyi vezetők új biztonsági köteleket
szerelnek fel a Mittellegi-gerincen.
1987 Novemberben meghal a neves művész, a grindelwaldi hegyek
legismertebb festője, Alex Walter Diggelmann.
1988 Január 13-15.: a svájci Daniel Anker és Michel Wirth a
jubileumi évben első mászópárosként járja be az északi falon a
Heckmair-útvonalat (az első éjszakát a Halálbivakban, a másodikat a
csúcs jégmezőjén töltötték).
1988 Március 10-én négy lengyel hegymászó harántol a mélyen
süppedő új hóban a beszálláshoz, hogy télen teljesítsék a John Harlin-
Direttissimát. Egy hótábla a mélybe ragadja őket. Hármukra a
mentőkutyák élve találnak rá, Slawomir Maczynskit azonban már
csak holtan tudják kiásni.
1988 Ötvenesztendős jubileumi ünnepségek Grindelwaldban az
északi Eiger-fal első, 1938-as megmászásának emlékére.
1988 Július 23-án két kétszemélyes mászóparti kedvezőtlen
időjárási viszonyok közepette vág neki az Eiger északi fala
megmászásának. Az angol Edward Hard egy táblán megcsúszik,
lezuhan, de társa meg tudja tartani. A mentés a magas hőmérsékletre
és az ezzel összefüggő kőomlásveszélyre való tekintettel nem
lehetséges. Este, amikor a csökkenő hőmérséklettel a kőomlásveszély
is csökken, Bruno Durrer, lauterbrunneni orvos és hegyi vezető a
vasúti alagút nyílásán keresztül ki tud mászni a sebesülthöz, és
merész helikopteres mentést szervez meg. A sebesült az éjszakát
feltehetően már nem élte volna túl. Ez volt a 65. mentési és
kiszabadítási akció az Eiger északi falán.
1988 Július 28-án két koreai vág neki az északi fal
megmászásának, hogy a teljes hosszat a Heckmair-útvonalon
teljesítsék. A második napon csak lassan haladtak előre, és az Istenek
traverzének végén kellett bivakolniuk. Két szög kiszakadt. Heo
Dzsong Haeng kb. ezer métert zuhant szabad esésben, és szörnyethalt,
később Kim Dzsin Szungot helikopter bevetésével sikerült
megmenteni.
1988 Augusztus 5-7.: két svájci hegyi vezető, Michel Piola és
Daniel Anker új útvonalat nyit meg. A szabadmászásos útvonal a
Genfi pillér és az Északi bevágás között halad, egy kb. 600 méter
magas, függőleges és teljesen beárnyékolt falat küzd le, és mintegy
3250 méteres magasságban a nyugati gerincen végződik.
1988 Augusztus 6-11.: Egy cseh testvérpár, M. és M. Coubal, a fal
nyugati szakaszán, az Északi bevágástól balra, új útvonalat tár fel,
amely aztán röviddel a nyugati gerinc alatt épp ebbe a bevágásba
torkollik. Az útvonal nehézségét VII+ és VIII-fokozattal
jellemezhetnénk. A „Sárga Angyal” elnevezéssel illették, mivel sárga
sziklalemezeken keresztül halad.
1988 Augusztus 11-én két koreai próbál feljutni a megszokott
útvonalon az északi falra. Mászás közben eltévednek, s miután
könnyebb sérülést szenvedtek, vissza kell ereszkedniük. Augusztus
15-én visszaérkeznek a Kleine Scheideggre.
1988 Augusztus 13-14.: a veszélyes körülmények dacára
(túlságosan meleg van) 24 személy tartózkodik a Heckmair-
útvonalon.
1988 Augusztus 16.: két indonéz vág neki az északi fal
megmászásának, hogy a teljes hosszat a Heckmair-útvonalon
teljesítsék. Augusztus 19-én a rámpán két koreaival találkoznak, aki
augusztus 16-án vágott neki a mászásnak. Ugyanazon a napon még
két jugoszláv is csatlakozik az immár négyes mászópartihoz. Az
ázsiaiak kimerültek voltak, és elfogyott az élelmiszerük. A csúcstól
visszafelé a koreaiak vették át a vezetést, mert egyedül ők ismerték a
visszafelé vezető utat. Mégis eltévedtek mászás közben, és a
jugoszláv Milan Jolic augusztus 21-én lezuhant és szörnyethalt.
Mászótársát, Franc Topolecet és a négy ázsiait helikopterrel
menekítették ki.
1988 Három indonéziai hegymászó, Syahbudin, Yosep Calasantins
Danang Supriyadi és Firmen S. Duta egy tizenkét tagú expedíció
részvevőjeként 28 napos Himalája-stílusú mászás után (ebből 24
napot megszakítás nélkül a falon töltöttek) augusztus 19-én érte el a
3350 méter magasságban fekvő nyugati gerincet egy alkalmasint új
útvonalon az Eiger északi falán. Az adatok pontatlanok, de az útvonal
az északi bevágás bal szélén halad.
1988 Dániel Anker és Michael Gruber az északi fal jubileumi
évében egy új, szabadmászásos útvonalat nyit meg egészen a jobb
falszakaszon. Hét kötélhossz a jó minőségű sziklában, melyet vizes
lukak tarkítanak. Ezért hívják ezt az utat „Lukjátéknak”. Az
északkeleti falat is ideszámítva, ez a 21. útvonal az Eiger északi
oldalán. Daniel Anker ezekből kilencet ismer.
1988 Szeptember 10.: a tizenhét esztendős francia Jean-Christophe
Etienne szólóban mászik fel a falon kilenc óra és húsz perc alatt a
Heckmair-útvonalon.
(Megjegyzés: 1989-től az Eiger krónikáját az SAC-mentőszolgálat
információi révén módom volt részletesen kiegészíteni.)
1989 Január 18-án két svájci, André Georges és Erhard Loretan,
egyedülálló vállalkozás keretében tíz óra leforgása alatt teljesíti a
Heckmair-útvonalat. Január 14. és 26. között a két alpinista
tizenhárom északi falra jutott fel, így a Fiescherhornra, a Jungfraura,
a Mönchre, az Ebnefluh-ra, a Großhornra, a Breithornra, a
Morgenhornra, a Weiße Fraura, a Blümlisalp-ra, a Fründernhornra és
a Doldenhornra. És csak úgy mellesleg megmásztak az Eiger északi
falát is – tíz óra alatt!
1989 Február: a svájci Heinz és Ueli Bühler alig tizenöt óra
leforgása alatt végigmássza a japán Direttissimát.
1989 Február 10.: A fiatal svájci Michel Wirthnek mindössze hat
órára van szüksége ahhoz, hogy a Lauper-útvonalon megmássza az
Eiger északi falát.
 1989 Július 30.: Három olasz vág neki az Eiger megmászásának,
hogy az északi pilléren keresztül érjék el a csúcsot. Még ugyanezen a
napon feljutottak a Mittellegi-gerincre. Július 31-én reggel hirtelen
időjárás-változás lepte meg őket, havazni kezdett. Két napon át vártak
a segítségre, mínusz tíz fokos hidegben, majd ezt követően
helikopterrel mentették ki őket, kezükön és lábukon fagyási
sérülésekkel.
1989 Augusztus 15-én a spanyol Emilio Albir Sanchez vágott neki
az Eiger északi fala megmászásának, hogy szólóban, a megszokott
útvonalon jusson fel a csúcsra. Augusztus 16-án a déli órákban
megpihent. Levetette bakancsát, amelyre hágóvasak voltak szerelve.
Hirtelen kőlavina robaját hallotta közeledni. Hasra fordult, és két
jégkalapácsával szilárdan megkapaszkodott. Kő nem találta el, meg
kellett azonban állapítania, hogy bakancsát a hágóvassal együtt a
lavina magával sodorta. Gondolni sem lehetett a továbbhaladásra.
Kimászott egy száraz sziklapadkára, és várta a segítséget, azt
követően, hogy két mellette elmászó olaszt arra kért, értesítse a
mentőállomást. Augusztus 18-án az SAC-mentőállomás vezetője,
Kurt Schwendener vette a jelzést. Az Eiger északi fala este hét óráig
ködbe burkolózott, felderítő repüléssel azonban annyi megállapítható
volt, hogy a hegymászót erről a helyről minden különösebb probléma
nélkül ki lehet menekíteni. Augusztus 19-én reggel fél hétkor
Sanchezt mentőcsörlő segítségével helikopterrel sikerült megmenteni.
1990 Július 13-14.: két koreai tartózkodik második napja a falon.
Viszonylag lendületesen haladnak előre, úgy tűnik azonban, hogy az
objektív veszélyekre nemigen vannak tekintettel, így adódhatott, hogy
kora délután a legnagyobb melegben másztak fölfelé a Pókon, ahol
hirtelen kőzápor zúdult a nyakukba. Egyikük belezuhant a kötélbe, és
mindkét bokája megsérült. A helikopteres mentés a magas
hőmérsékletre és a szűnni nem akaró kőomlásra való tekintettel ezen
a napon nem lehetséges. Másnap azonban a sérültet és mászótársát a
helikopterből kiengedett csörlő segítségével sikerül kiszabadítani a
falról.
1991 Március 3.: egy szólóban mászó japán tartózkodik kilencedik
napja az Eiger falán. A klasszikus japán útvonalon szándékozik
fölmászni. A csúcs körzetében mindenekelőtt a frissen esett hóval
gyűlik meg a baja. Nagy szerencséjére a fölötte minduntalan elsüvítő
lavinák egyike sem ragadja magával. A Kleine Scheideggen várakozó
társai rádión keresztül rábeszélik, hogy maradjon ott egy kis
sziklakiugrón, és várja be a mentőket. Erről a helyről aztán a
mentőállomás és a REGA embereinek sikerül őt kimenekíteniük.
1991 Június 3.: egy fiatal jugoszláv kedvezőtlen időjárási
viszonyok között egyedül vág neki a fal megmászásának. Már a
Repedezett pillér magasságában jár, amikor egy hótábla magával
ragadja és beborítja. A balesetet csak akkor veszik észre, amikor
munkaadója Grindelwaldban a mentőállomáson érdeklődik utána. A
mentőalakulatok egy helikopterrel azonnal megindítják az akciót.
Nem sokkal később már megállapíthatják a szerencsétlenség
bekövetkeztét. A férfit, aki időközben mégiscsak több mint két napja
feküdt eltemetve a lavinakúp alatt, felfedezését követően szabályosan
ki kell vágni az összepréselődött hóból. Kimenteni sajnos már csak a
holttestét sikerül.
1991 Augusztus 7.: két angol már második napja tartózkodik a
falon, amikor egyiküket a Rámpa felső részén egy kő közvetlenül
arcon találja. Társa az Istenek traverzéhez vezető átjáróig cipeli –
ahol a sérült hirtelen elveszíti az eszméletét – és színes kabátokkal
meg zseblámpájával próbálja felhívni magukra valakinek a figyelmét
a völgyben vagy a Kleine Scheideggen, ami végül is sikerrel jár,
kőomlásveszély miatt azonban a mentést a következő nap reggelére
kell halasztani. Az éjszaka folyamán a beteg állapota igen kritikussá
válik. Hajnali háromnegyed hatkor Männlichenből egy mentőcsapat
indul a szerencsétlenül járt emberhez. Miután egy hegyi vezető a
szerencsétlenség helyszínén elsősegélyt nyújt a súlyosan megsérült
mászónak, kimentik, majd kórházba szállítják.
1991 Augusztus 10.: két cseh a kedvezőtlen időjárás-előrejelzés
dacára nekivág az északi pillér megmászásának. Már az első napon
meglepi őket az eső, teljesen átáznak. Két napon át vesztegelnek
ugyanazon a helyen segítségre várva. A harmadik napon egy hegyi
vezető közreműködésével helikopterrel sikerül megmenteni őket.
 1991 Augusztus 29-30.: egy spanyol egymagában vág neki a fal
megmászásának, de csak igen lassan halad előre. Eléri a Vasalót.
Feltehetően az útvonallal szemben táplált tiszteletből, vagy a miatta
érzett félelemből, megpróbálkozik azzal, hogy egy mögötte haladó
mászóhármashoz csatlakozzék, amelynek tagjai ezt elutasítják. Azt
ellenben mégiscsak megígérik neki, hogy visszatérésüket követően
riadóztatják a mentőcsapatot. Két nappal később a hegymászót sikerül
sértetlenül megmenteni, igaz, addigra az éhség és a szomjúság
alaposan megviselte.
1991 Szeptember 11-12.: egy fiatal helybéli hegymászó páros
megpróbálkozik a fal megmászásával. Már a Második jégmezőn és a
Vasaló falán fáradságról panaszkodnak. Amikor azonban már a rámpa
felső részén, a híres-hírhedt vízeséskéményben is nehézséget jelent
számukra a mászás, elhatározzák, hogy rádión kérnek segítséget a
mentőállomástól. Az évszakhoz képest még mindig nagyon meleg
van, így nagy a kőomlás veszélye. A mentőállomás vezetője
elhatározza, hogy a következő nap reggelére halasztja a mentést.
Kettejüket, akiknek voltaképpen nincs semmi bajuk, felszólítják,
hogy legalább a Halálbivakig ereszkedjenek le, mert ez a mentőcsapat
számára lényegesen kedvezőbb mentési hely, mint a rámpa felső
szakasza. A két mászó engedelmeskedik a felszólításnak, és másnap
reggel a megadott helyen sikeresen kimentik őket.
1992 Február 1.: két koreai megakad a Vasalón, mert egyikük a
térdén sérülést szenvedett. Rádión közlik a balesetet a Kleine
Scheideggen tartózkodó társaikkal, ezek értesítik a mentőállomást
Grindelwaldban. Az időjárás kedvező, így minden különösebb
probléma nélkül hamarosan megindulhat a helikopteres mentés, a
fedélzeten egy hegyi vezetővel.
1992 Március 12.: két szlovén tartózkodik néhány napja a falon,
mialatt összekötőik a Kleine Scheideggen várakoznak. Amikor a
harmadik napon a Rámpa felső szakaszán elfogy az
élelmiszerkészletük, még lassúbbá válnak, és már alig képesek
továbbhaladni. Az időjárás közben nagyon rosszra fordult, és
megindult a havazás is. A Kleine Scheideggen tartózkodó barátaik
ebben a helyzetben sürgetik a mentőállomást, hogy tegyen valamit.
Az uralkodó időjárási viszonyok közepette ugyanakkor szinte
lehetetlennek tűnik a felkutatásukra indított akció. Amikor aztán
másnap mégiscsak kiderül valamennyire, a mentőállomáson az
azonnali cselekvés mellett döntenek. Egy nehéz csörlőakcióban,
amelynek során a mentőnek hosszabb időn át az Istenek traverzén kell
tartózkodnia, végül is mindkettőjüket kimerült állapotban, de sikerül
megmenteni.
Ugyanebben az időben az első nőnek (Catherine Destivelle) sikerül
az első téli szóló megmászás. Mindössze tizenhét óra leforgása alatt
küzdi le az 1800 méter magas falat, az elképzelhető
legkedvezőtlenebb időjárási viszonyok közepette.
1992 Május 2.: két német hegymászó bizonytalan feltételek mellett
kezdi meg a felkapaszkodást. Úgy tűnik, hogy egyáltalán nem veszik
figyelembe a nagy lavinaveszélyt, hiszen azon a véleményen vannak,
hogy csak a fal lábánál történhet velük e tekintetben baj. Eljutnak
egészen a Második jégmezőig, ahol állandó hócsuszamlásokkal kell
szembenézniük. Végül elhatározzák, hogy – mint az ésszerűnek
látszik – belekezdenek a visszamászásba. Az Első pillér körzetében
egyiküket egy hótábla ragadja magával, és mintegy száz méter
mélységben zuhan le a sziklafalon. Fejjel lefelé ragad bele egy
hótorlaszba, társa azonban ki tudja onnan szabadítani. Ezután a
súlyosan sérültet magára hagyja, és visszaereszkedik Alpiglenbe,
hogy segítséget hozzon. A legnehezebb körülmények között és
szélsőséges lavinaveszély mellett a mentőalakulatnak végül sikerül a
beteget kiszabadítania.
1992 Augusztus 1.: két brit állampolgárt talál cl a kőomlás a
Második jégmező első szakaszán. Ennek során egyikük súlyos
sérülést szenved. Mindezek ellenére sikerül fölkapaszkodniuk a biztos
Halálbivakba, hogy onnan adjanak le vészjelzéseket. Ezeket azonban
senki sem veszi észre. Egy koreai mászóparti fedezi fel őket másnap,
és rádión keresztül értesíteni tudja a mentőállomást. Két hegyi mentőt
tesznek le a Vasalón, elsősegélyben részesítik a beteget, és ezt
követően mindkét hegymászót helikoptercsörlő segítségével
megmentik.
 1992 December 31.: a mentőállomás vezetője, Kurt Schwendener,
felelősségteljes hivatalát átadja utódjának, Kurt Amachernek. A
Glariusi-Alpokban született Schwendener az elmúlt huszonnyolc
évben közel négyszáz sikeres bevetést irányított. Gyakran előfordult,
hogy ő maga is, jóllehet nem volt hegyi vezető, az akciókban szóval
és tettel segítette a többieket. A számos mentéssel és kiszabadítással
különös szolgálatot teljesített az Eiger északi falán. A kezdetek
kezdetétől fogva, amikor még kenderkötelekkel jutottak fel az Eiger
hágóin keresztül a csúcsra, a nehéz acélköteles mentéseken át egészen
a legújabb időkben alkalmazott közvetlen helikopteres mentésekig ő
semmiből sem maradt ki. Egyedül a legújabban megjelent „long-line”
technikával nem tudott és nem is akart megbarátkozni: ezt már
utódaira akarta hagyni. A grindelwaldiak büszkék az ő Kurt
Schwendenerükre! Nagy érdemeire való tekintettel a hegyi vezetők
egyesülete és a grindelwaldi SAC-szekció tagjai közé választja.
Utódja, Kurt Amacher, nehéz feladatot vesz át. Hegyi vezetőként és
mentőként szerzett húszéves tapasztalatával, helyetteseinek tettre
kész, segítő munkájával, továbbá családi hátterénél fogva képesnek
érzi magát arra, hogy ezt a felelősségteljes feladatot ellássa.
Számomra ő a biztosítéka annak, hogy az értékes információkhoz
továbbra is hiánytalanul hozzájutok.
1993 Január 3.: három fiatal helybéli hegymászó tartózkodik két
napja a falon. Az időjárás jó ugyan, de alattomos hideg van, és a fal
felső részén szakadatlanul fúj a jeges szél. Teljesen kimerülve, a
három hegymászó úgy dönt, hogy a kivezető repedésekben feladja
vállalkozását, és rádión keresztül értesíti a menlőállomást. Még egy
éjszakán át ki kell tartaniuk a csúcsot övező jégmezőn, míg, másnap a
szél kissé alábbhagy. Nehéz mentési akció során mindhármukat
sikeresen kiszabadítják.
1993 Február 7.: két fiatal svájci jó időjárási viszonyok mellett
lendületesen halad előre, de hirtelen a Pók legfelső részén egyiküket
kő találja fejen. A továbbmászásra gondolni sem lehet, a magukkal
vitt segélyhívó telefont kell használniuk. A felderítő repülés során a
mentő és a pilóta megállapítja, hogy ezen a helyen a hagyományos,
közvetlen mentés az akkor még negyven méter hosszúságú
csörlőkötéllel nem lehetséges. A Mittellegi-menedékháznál a kötelet
huszonöt méterrel meghosszabbítják, úgyhogy az adott helyről
mindkettejüket biztonsággal sikerül kimenteni.
1993 Július 24.: két spanyol mászott fel sikeresen a falon, és most
lefelé ereszkedik a nyugati oldalon. 3300 méteres magasságban
egyikük lezuhan, és kb. ötszáz méter mélyen szörnyethal. Mivel
egyikük sem volt menet közben bekötve, társa tehetetlenül kénytelen
szemlélni a tragédiát. Ez az eset újabb bizonyítéka, hogy az északi fal
megmászása a csúcs elérésével még távolról sem ért véget.
1993 November 26.: két koreai tartózkodik a Repedezett pillér
körzetében, amikor egyiküket magassági betegség támadja meg.
Társa egyedül mászik le, és a Kleine Scheideggről riasztja a
mentőállomást. Egy hegyi vezetőt tesznek le a beteg hegymászónál,
hogy az a legszükségesebb orvosi ellátásban részesítse. Ezt követően
a hegyi vezetőt és a két koreait mentőcsörlő segítségével szabadítják
ki a falról.
1994 Március 23.: két, szemlátomást szerény hegymászó
tapasztalattal rendelkező cseh kedvezőtlen időjárási viszonyok
közepette fog bele a fal megmászásába. Négy nap múlva teljesen
kimerülve érik el a Második jégmező felső peremét. Maradék erőiket
összeszedve megpróbálják színes ruhadarabjaikkal felhívni magukra a
figyelmet, ez azonban nem vezet sikerre. Amikor aztán egyikük
leereszkedik a kb. harminc méter mélyen fekvő, behavazott
jégmezőre, végre észreveszik, a Kleine Scheideggről. A csörlőkötelet
megint meg kell hosszabbítani, hogy a magasabban várakozó
alpinistát is sikerrel kimenekíthessék.
1994 Július 23.: két német hegymászót az ún. kvarcrepedésben
kőomlás fogad. Egyiküknek, egy fiatal orvostanhallgatónak a bal
kezét szétzúzzák a kövek. Utolsó erejüket latba vetve, hallatlan
akaraterővel kettejüknek sikerül este tíz órakor elérni a csúcsot. Mivel
realista módon tisztában vannak helyzetük komolyságával – a páciens
maga is tudja, ha azt akarja, hogy kezét megmentsék, olyan gyorsan
meg kell műteni, amilyen gyorsan csak lehet –, segélyhívó
telefonjukkal 22 óra 15 perckor értesítik a mentőállomást. A sérült
leírja az esetet, és érthető módon kéri, hogy tekintet nélkül a sötét
éjszakára, legalább próbálkozzanak meg a helikopteres mentéssel. Az
első helikopteres éjszakai mentés nyomban meg is indul.
Fényszórókkal felszerelkezve kísérlik meg a mentőcsapat emberei a
csúcs megközelítését, és ott hirtelen egész csapatnyi hegymászót
pillantanak meg, akik a meleg nyári estét nyilvánvalóan arra
használják ki, hogy a csúcson bivakoljanak. Hihetetlen! Németül,
franciául, olaszul és angolul kínálják fel a mentőknek a segítségüket.
Homlokra erősített lámpáik fényénél a pácienst gondosan előkészítik
a szállításra. A helikopter a maga erős fényszórójával második
alkalommal is megközelíti a csúcsot. A vakító fényben a kiengedett
kötélkampót alig lehet megtalálni. A mentőt és páciensét becsatolják,
és máris mindketten biztosan lebegnek a sötét éjszakában. Minden
mintaszerűen sikerült, semmilyen váratlan esemény nem történt, de
vajon a mentőalakulatoknak ez a bevetése precedens értékű lesz-e a
továbbiakban? 1994 Július 26.: ez a nap be fog kerülni a hegyi mentés
történetébe.
Először alkalmazták ugyanis a legutóbbi hónapokban begyakorolt
új mentési technikát, a „long-line”, azaz a „hosszú kötél” technikát
vészhelyzetben az Eiger északi falán.
16 óra 42 perckor a grindelwaldi mentőállomás vezetőjéhez
vészjelzés érkezik, amelynek hallatán megfagy a vér az ereiben. A
Genfi pillérnél egy szélsőségesen meredek, részben áthajló
mászóterepen, az északi fal nyugati szakaszán két holland hegymászó
közül az egyik lezuhant, és súlyos lábsérüléseket szenvedett. A
mentők vezetője azonnal tudta, hogy itt a szikla túlságosan meredek
ahhoz, hogy a helikopterrel csörlőakcióban nyújtsanak segítségei a
sérültnek. Ehhez jött még hozzá az időtényező, amely mindenképpen
gyors cselekvést tett szükségessé.
Kb. tíz-tizenöt hegyi vezetőt kellene a mászóútvonalhoz vin ni
helikopterrel, ezenkívül pedig igen sok anyagot. A helyszínen
acélkötél csőrlővel egy vagy két mentőt eresztenének le a
sebesülthöz, ők aztán megpróbálkoznának azzal, hogy kettejükkel
eljussanak a hegy lábáig, vagy pedig újra fölhúznák őket. A nehézség
továbbá abban rejlett, hogy az útvonal nem függőleges volt, hanem
felül még kb. öt métert ki is ugrott.
 A Gsteigwiler REGA-bázis mentést végző pilótájával való rövid
tanácskozás után arra a következtetésre jutottak, hogy a tavasz óta
újonnan bevezetett és a tanfolyamokon már gyakorolt „long-line”
eljárást fogják a két mászó kimentésére alkalmazni.
Két órával később a két sérültet az interlakeni kórházba
szállíthatták. Egy olyan mentőakciót, amely a megszokott földi
eszközökkel egy-két napig tartott volna, két óra leforgása alatt
sikerült befejezni, röviddel azt megelőzően, hogy egy hirtelen
kerekedett zivatar a falat boszorkányüstté változtatta volna. Az
orvosok tájékoztatása szerint két órával később a fiatal holland
hegymászó súlyosan sérült lábát már nem lehetett volna megmenteni.
1994 Szeptember 9.: két angliai hegymászó napok óta az Eiger
északi falán tartózkodik. Igen lassan haladnak előre, végül az ötödik
napon az Istenek traverzéből vészjelzések érkeznek. A
mentőalakulatok először a megszokott módon, Alouette III típusú
helikopterrel indulnak útnak, a szélsőségesen erős szél miatt azonban
föl kell adniuk a próbálkozást. Csak a kisebb és mozgékonyabb Lama
típusú szállítóeszközzel sikerül nekik végül letenni egy hegyi vezetőt
a két teljesen kimerült angol mászó mellett, majd eredményesen
befejezni a mentést.
1995 Február 1.: két lengyel hegymászó vág neki a fal
megmászásának. Nyilvánvalóan alábecsülik a hatalmas friss
hómennyiséget, és két napot töltenek az alagút ablakának
magasságában. Letérnek az eredeti útvonalról, és időközben túl
messzire kerülnek nyugati irányban. A menekülést jelentő
alagútbejarat a sok friss hó miatt nem lálható. Olykor egészén
vállmagasságig taposnak a hóban, majd feladják a vállalkozást.
Színes dzsekijeikkel igyekeznek felhívni magukra a figyelmet. Mivel
teljesen kimerültek, a saját erejükből való leereszkedésre még csak
gondolni sem lehet. A két mászó kiszabadítása zökkenőmentesen
zajlik, az északi fal egyik ismerője azonban azzal a kritikával illeti a
mentőket, hogy most már taxiként működnek. Arra a kérdésre
viszont, hogy a két lengyel esetleges lezuhanása esetén – mivel
mindketten kétségkívül erőik végére értek – ki vállalta volna a
felelősséget, nem érkezett válasz. A mentőalakulat tisztában van azzal
 a ténnyel, hogy számos mentés kétélű. A bírálat óhatatlanul
bekövetkezik, teljesen mindegy, hogy az adott helyzetben miként
jártak el. Mindamellett a feladat mindig az volt, és az is marad, hogy
a szükséghelyzetbe kerülő hegymászók segítségére siessenek,
márpedig ez a körülmény az ismertetett helyzetben mindenképpen
fennállt.
1995 Augusztus 1.: a második „long-line” akció az Eigeren: két koreai
száll be a Hinterstoisser-harántba. Egyikük a keskeny szegélyen fölfelé
araszolva hirtelen visszazuhan a standhelyre, és a legsúlyosabb
lábsérüléseket szenvedi. Az ok: egy ősrégi sziklaszög, úgy tűnik, az északi
fal megmászásának kezdeti időszakából nem tartott, habár minden jel
szerint tartania kellett volna. Délre jár, a fal a víz és a kövek miatt
ugyancsak eleven. Csakis az új technikának köszönhetően – amelynek
során a helikopter messze lebeg a faltól és a kőzuhatagtól – lehet ilyen
körülmények között felelősséggel vállalni a mentési kísérletet. De mindjárt
itt van a másik probléma: valamennyi kiképzett „long-line” specialista ez
idő szerint úton van, túrákon vesz részt, vagy más okból nincs jelen. Végül
rádión sikerül elérni a mentőállomás vezetőjét, aki vendégével együtt
éppen lefelé ereszkedik az Eiger nyugati oldalán. A maximálisan
lehetséges 230 méter hosszúsággal történő mentés igen nehezen alakul,
mégis sikerül befejezni. A mentő kérdésére, hogy vajon a sérült odaadná-e
neki az emlékezetes szöget, a súlyosan sérült mászónak majdhogynem
könnyek szöknek a szemébe – a megkönnyebbüléstől, az ijedtségtől és a
boldogságtól egyszerre. Közli, hogy szeretné a szöget hazavinni emlékbe.
Természetesen ennek a kívánságának eleget is tesznek.
1995 Augusztus 10.: a harmadik „long-line” bevetés: két, Svájc
nyugati részéből érkezett hegymászó tartózkodik a Pók
esésvonalában, a Második jégmező felső szélén, amikor megsérül
kőomlás miatt egyikük, a vállán és a fején éri. A balesetet a Kleine
Scheideggen is látták, és onnan azonnal riadóztatják a mentőállomást.
Még egy évvel korábban is ugyanerről a helyről két cseh hegymászót
kellett evakuálni, akit a mentők csak a csörlőkötél
meghosszabbításával érhettek el. Ma más a helyzet. Tombol a nyár, és
a fagyhatár 4000 méternél magasabban fekszik. Csak a Pókból érkező
kőomlás okoz némi fejtörést. Milyen súlyosak lehetnek a hegymászó
sérülései? Esetleg várhatunk holnap reggelig? Kérdés kérdést követ,
válaszolni azonban senki sem akar – és nem is tud. A mentést végző
emberek úgy döntenek, hogy 230 méter hosszúságú kötéllel vágnak
bele a „long-line” mentésbe. A kísérlet sikerül, és a szerencsétlenül
járt mászó egy órával később már úton van a kórházba. Az új
technika nélkül a közvetlen mentést felelősséggel nem lehetett volna
vállalni. Hogy mit jelent ez a sérült számára, aki egy teljes napot és
egy hosszú éjszakát töltött ebben az állapotban a falon, mit jelent,
csak olyasvalaki tudja valóban megítélni, aki már maga is átélt
ilyesmit.
1995 November 1.: egy fiatal osztrák szólóban próbálkozik meg a
feljutással. Lendületesen halad előre, biztosítja magát a mindenkori
kockázatos helyeken, és a második napon eléri a rámpa jégmezőjét.
Egy komisz helyen, amelyen megfontoltan biztosítással halad át,
hirtelen kb. öt métert zuhan, bele a kötélbe. A zuhanás közben térd-
és fejsérüléseket szenved. Hozzákészülődik a visszaereszkedéshez, és
eljut egészen a Fecskefészek fölött található Jégtömlőig. Onnan
azonban egyszer csak képtelen tovább jutni, és arra a döntésre jut,
hogy újra fölmászik, egészen a Második jégmezőtől nyugatra
található, jól látható sziklakiszögellésig. Itt jelzéseket ad vörös
bivakzsákjával, eközben sokan látják is, hogy segítségre van
szüksége. Jóllehet erős nyugati szél nehezíti az akciót, a mentést
végző embereknek még az éj leszállta előtt sikerül megmenteniük a
fiatalembert.
1996 Január 31.: a második közvetlen éjszakai mentés. Két fiatal
svájci, egy férfi és egy nő, bivak nélkül szeretne feljutni a falon. A
bivakhoz mindenképpen szükséges dolgokat (tél van!), valamint a
különböző tartalék felszerelési tárgyakat, hogy súlyt takarítsanak
meg, egyáltalán nem viszik magukkal. A nőn már a Második
jégmezőn a kimerültség komoly tünetei jelentkeznek, az Istenek
traverzén pedig erőinek végére ér, ráadásul jégcsákányát is elveszíti.
Időközben besötétedik, a hegyekben viharos délnyugati szél tombol, a
Jungfraujochon található időjárás-előrejelző állomás szerint a
sebessége 80-120 km/h. A férfi rádión kér segítséget. Arra az
ellenvetésre, hogy éjszaka, ilyen szélviszonyok mellett a közvetlen
mentés lehetetlen, ezt válaszolja: – Ha nem hoztok ki bennünket
innen azonnal, a mászótársam meghal! – A mentőknek el kell
dönteniük, hogy valóban szükséges-e a beavatkozás. A mentőállomás
vezetője gondos mérlegelés után útnak indítja a helikoptert.
Felszólítja a személyzetet, hogy először csak próbáljon meg lebegni
az Istenek traverze fölött, és jelentse a szélviszonyokat. Ez idő alatt
egy mentő felkészül a kimenekítésre. Nem sokkal később hallatszik
az RGA rádiójelentése: egészen ötven méterrel a fal előttig
szélsőségesen kavargó szél, a fal közelében azonban majdnem teljes a
szélcsend. A fal homorú alakzata egyelőre védelmet nyújt a szél ellen.
Rendben! Lehet a mentőért jönni. A fedélzeti rádiókészüléken
keresztül ismertetik a pilótával a mentés tervét. A mentőt max. 25
méterre kell a csörlővel kiengedni, ezt követően felül a peremre,
lebegve magához húzza és ráakasztja a kimerült nőt a kötélre, aztán
indulhat a helikopter. A visszamaradónak ugyanakkor élelmiszerekkel
és a bivakoláshoz szükséges eszközökkel egy zsákot nyújtanak át,
hiszen könnyen megeshetik, hogy a második odarepülés már nem lesz
ennyire sikeres. A nőt a Männlichen állomásra szállítják, ahol
pillanatnyilag szinte teljes a szélcsend, és nyomban ezt követően
bírálják cl a második járat indítását. A helikopterszemélyzet, a
mentők és a bevetést irányítók tökéletes összjátékának köszönhetően
az Eiger északi falán történt legnehezebb mentések egyike sikeresen
végződik, anélkül, hogy bármilyen váratlan esemény megzavarta
volna.
1996 Augusztus 1.: három fiatal svájci akarja megmászni a falat.
Sportmászásban elkönyvelhették első sikereiket, vegyes terepen
azonban eddig csekély tapasztalatot gyűjtöttek. A vállalkozás jól
halad, egészen addig, míg a második napon heves zivatar nem
ereszkedik le a falra. Telesen átázva és kimerülten riadóztatják
segélyhívó rádiójukon keresztül a mentőállomást. A rossz időjárás
miatt azonban még egy éjszakán át ki kell tartaniuk a kivezető
repedésekben, míg a mentők másnak reggel végül sikeresen
kimenekítik őket.
1997 Július 28.: a negyedik „long-line” akció: két koreai
készülődik neki a fal megmászásának. Szemlátomást mindent el lehet
róluk mondani, csak azt nem, hogy jól fölkészültek, és ennek
megfelelően vontatottan is haladnak előre. A Fecskefészek fölötti
Jégtömlőben egyikük belezuhan a kötélbe, elveszíti a csákányát és
hátizsákját, és könnyebb sérüléseket szenved. Társai a Kleine
Scheideggen nyomban riadóztatják a mentőállomást. Ez egyike a
forró, és ennélfogva veszélyes napoknak, ráadásul kisebb ködfelhők
gyülekeznek, amelyek még sok gondot okozhatnak. A mentők 75
méteres kötélhossz mellett döntenek, és ezzel a helikoptert kivonják a
kőomlásveszélyes körzetből. Szerencsére ez a mentés is
balesetmentesen lebonyolítható.
1997 Augusztus 27.: két koreai kerül szorult helyzetbe a Corti-
bivakban. Egyiküket minden valószínűség szerint kő találta el, és
jelentős sérülést okozott a vállán. A Kleine Scheideggen várakozó
társaik nyomatékosan kérnek segítséget. Egy figyelmes vasúti
alkalmazottnak végül sikerül fő vonalakban megtudnia, mi is történt
voltaképpen. Ő riadóztatja a mentőállomást. A fal felső szakasza
állandóan ködbe burkolózik, ami újra és újra megszakítja és kitolja az
időközben beindult mentési akciót. Röviddel a sötétség beállta előtt
végül sikerül előbb az egyik, aztán a másik hegymászót is kimenteni
siralmas helyzetéből.
1997 Szeptember 30.: három svájci vág neki jó időjárási
körülmények között a fal megmászásának. A Nehéz repedés alatt
egyikük egy kb. húsz kilogramm súlyú kőlapot szakít ki, amely a
szerencsétlent súlyosan megsebesíti combján. Egyik társuk azonnal
leereszkedik egyedül, és segítséget hoz. A sérültet először a falon kell
elsősegélyben részesíteni, és ezt követően menekíthető ki
helikopterrel, vízszintes háló segítségével a falról.
1998 Ebben az esztendőben nagy a nyugalom az Eiger északi fala
körül. Kivételt képez két spanyol felkutatására indított akció, ők
februárban négy nap alatt másztak fel a falon, ezt követően pedig
leereszkedés közben a tartós köd miatt teljesen eltévedtek. Egyébként
a mentőalakulatoknak szerencsére egyetlen alkalommal sem kell
bevetésre indulniuk a falhoz. Ennek okai között bizonyosra vehetjük,
hogy 1998-ban a gyakran tartósan kedvezőtlen időjárási viszonyok
miatt általában véve is csak nagyon kevés vállalkozó akadt a fal
megmászására.
1998 Július 24-én ünnepük az északi Eiger-fal első megmászásának
hatvanadik évfordulóját. A média nagy érdeklődése mellett leleplezik
az első négy mászó nevét megörökítő emléktáblát.
1999 Januárban jelentés érkezik az Eigerről: négy cseh hegymászó
öt napja a falon tartózkodik. Egy további ember a Kleine Scheideggen
vár rájuk, és két napja jogosan a legnagyobb aggodalom gyötri a
társai miatt. Napok óta havazik ugyanis és viharos szél fúj, a falat
pedig sűrű köd borítja. A mentőállomáson várakozó segítők
pillanatnyilag semmit sem tudnak tenni, és különben sincs semmiféle
támpontjuk arra nézve, hogy pontosan hol található a
hegymászócsapat. A négy csehnek több mint tíz napon át erős
hófúvásban és viharos körülmények között kell kitartania a falon. A
külvilággal való kapcsolatuk már néhány nap után megszakad. A
völgyben várakozó ötödik ember nyugtalan, és időről időre
jelentkezik a Kleine Scheideggen. Mintha csoda történt volna, az
időjárás jobbra fordultával és a köd feloszlását követően a négy
hegymászó egyszer csak megjelenik lefelé ereszkedve a vasút
alagútjának nyílása alatt. A bejáratot nem sikerült megtalálniuk, mert
a friss hó betakarta.
Nagy, mintegy 200 méteres távolságra egymástól ereszkednek
lefele, egészen addig a pontig, ahol megkezdték a mászást, és a nagy
lavinaveszéllyel dacolva váratlan esemény nélkül érik az
alaptáborban várakozó társukat. Kisvártatva eltűnnek, anélkül hogy
egy árva szót is beszélnének bárkivel.
Csak találgathatunk, ha válaszolni akarunk arra a kérdésre, vajon a
hegymászók hogyan voltak képesek átvészelni a falon töltött napokat.
Megfejtetlen titok ez, leereszkedésük pedig csodával határos. Miért
kerekedtek fel ilyen hirtelen? Talán féltek a számonkéréstől? Vagy
egyáltalán nem tudták, mit csinálnak?
 Az Eiger északi falának útvonalleírása
Az 1938-as klasszikus útvonal (a Heckmair-féle útvonal)
A fal magassága: 1800 méter.
Az Első pillértől jobbra haladunk három kötélhossznyit felfelé egy
kéményekből és repedésekből álló rendszeren át, aztán harántozás jobb
felé, egy nagy hómezőhöz. Ennek bal szegélyén haladunk fölfelé, majd a
bal felső végétől cikcakkban folytatjuk utunkat emelkedő sziklaszalagokon
keresztül bal fele, egészen a Repedezett pillér talpazatáig. Azután addig
haladunk jobb fele, míg kedvező alkalom nem adódik arra, hogy
egyenesen emelkedjünk felfelé. (Itt a 2-4 méter magas falszakaszokon való
túljutást rövid kötéllétra könnyítheti meg.) Ezt vízszintes oldalmenet
követi bal fele a Repedezett pillér tetejéig. Egy könnyű repedésen felfelé
haladunk egészen a Nedves Bivaküreghez vezető függőleges fal alá. Egy
enyhe kötélhosszat haladunk egyenesen felfelé, ezt egy 45 méter hosszú
harántozás követi jobb oldali irányban, ahol egy kis pillérfej jelzi a Nehéz
repedés kezdetét. A Nehéz repedés 25 méter magas. (V – szög!) Ezt egy
20 méter magas bevágás követi. Innen mintegy négy kötélhossznyi
emelkedő oldalmenet bal fele egy teraszig. Itt kezdődik a Hinterstoisser-
haránt. Néhány méter emelkedő több szeghez.
A 40 méteres kötélharántozáshoz szükséges kötél megerősítése. A
traverz végén elhelyezkedő standhelytől 20 méter hosszú, függőleges
repedés vezet fel a Fecskefészekhez. Rövid pad vezet bal fele az Első
jégmezőhöz. (55 fokos lejtés.) Két kötélhossznyit haladunk egyenesen
fölfelé az Első és a Második jégmezőt elválasztó függőleges
sziklaakadályhoz. A Jégtömlőtől 15 méterre balra egy 12 méter magas
falszakaszon (IV) fölfelé haladva kiváló lehetőség adódik a standoláshoz.
Ezt követően rézsútosan jobbra haladva elérjük a Jégtömlőt, s ezen felfelé
haladva jutunk a Második jégmezőre. Ha sok a jég, az egész Jégtömlőn
végigmászhatunk. Rézsútosan balra felfelé közelítjük meg a Második
jégmező szélét. (55 fokos lejtés.) A szikla és a jég közötti szakadék
kihasználásával bal fele haladunk át, mintegy negyven méterre
megközelítve a Vasaló előtti falbemélyedést. Gyűrűs szög egy sziklaeresz
alatt. Tizenöt méter balra enyhén felfele kis áthajlással és szöggel (V-), fel
egy párkányra. Három enyhe kötélhossznyi, előbb vízszintes, majd enyhén
emelkedő harántozás a Vasaló hátán. (Nagy a kőomlásveszély.) Egy
kötélhossznyi felfele a hát felett egy kiugró sziklafal alatti helyhez.
(Halálbivak.) Vízszintes oldalmenet a Harmadik jégmezőn (60 fokos
lejtés) egészen a legközelebb eső sziklasarokig. Kissé lefele ereszkedve
közelítjük meg a rámpa elejét. Öt kötélhossznyit haladunk a rámpán
felfele, nehéz helyek (IV) egészen egy kéményig. (Vízesés vagy jég.) Jó
bivakhely. A kéményen (IV+) kapaszkodunk felfele egy kötélhossznyit.
(Nehézségifok-változat: VI, tőle jobbra.) Standolás. Két méter
oldalmenet bal fele egészen egy peremig, majd 10 méter felfele (V-).
Standolás. Tizenöt méter egy jégcsatornán át egészen a tojásdad
kidudorodásig. Ezen át, vagy jobbik esetben balra, a sziklán kerülve (szög,
IV+), fel a rámpa felső részén található jégmezőig. Ötven méter
következik egyenesen előre (55 fokos lejtés) egy mállós perem kezdetéig,
amely jobb fele, egy kis kiugróig visz ki. Ez az első lehetőség arra, hogy
jobb irányban kijussunk a jégmezőről, és feltétlenül élnünk kell vele, mert
máskülönben nem érjük el az Istenek traverzét. További húsz métert
haladunk vízszintben jobb fele egy nehéz (V), negyven méter magas, rossz
sziklából álló repedés kezdetéig. Itt van a Pókhoz vezető Istenek
traverzének (III) kezdete. A Pókon át (középütt egy kidudorodásban állunk
meg) haladunk felfele annak bal felső széléig, ahol egy jól kivehető
sziklafolyosó húzódik (Ez a kuloár bal felől számítva a második, az első a
gerincen végződik!) Ebben a markánsan kirajzolódó sziklafolyosóban egy
kötélhosszat megyünk felfele, egészen egy tizenöt méter magas, a jobb
oldalon található fekete sziklafelszökéshez. Ezen a homorú kapaszkodón
feljutva (szög, V) a repedés ismét simább lesz. Itt nem balra egyenesen
haladunk felfele (zsákutca), hanem kis ívben, jobbra teszünk meg két
kötélhossznyit a főkuloárban egészen egy fehér kvarcrepedés kezdetéig.
Ezt a repedést követve érünk el egy áthajlást (negyven méter). Az áthajlás
magasságában (IV+) harántozás sima táblákon át bal fele egy lapos
csatornába. Ezen nagyjából nyolc métert haladunk előre. Standolás. Nem
túlságosan magasra, kb. tíz métert balra haladva jutunk egy kiszögelléshez.
Innen kötélen egy rövid úton rézsútosan leereszkedünk bal fele egy
meredek csatorna kezdetén elhelyezkedő peremhez. (Víz vagy jég!) A
meredek csatornán át négy kötélhossznyit haladunk előbb meredeken,
majd egyre laposabban egy nem túlságosan feltűnő gerincig. Ettől jobbra
négy kötélhossznyit megyünk felfele lefele rétegzett sziklák, illetve jég
felett egészen addig, ahol a sziklák végződnek (gerinc); itt húzódik az
északkeleti fal határa. Ezután rézsútosan tartjuk az irányt a „Mittellegi-
gerinc” felé, s ezen át érjük el a csúcsot.
1. A nehézségi fok megjelölése pusztán a szikla formájára vonatkozik,
és nincs tekintettel a mindenkori viszonyokra.
2. Nyomatékkal javasoljuk, hogy a negyven méter hosszú kötelet a
Hinterstoisser-féle keresztfolyosón az esetleges visszavonulás érdekében
hagyjuk ott.
 Megjegyzések
[←1]
A szerző az Eiger északi falának 1938-as megmászására céloz.
Könyve, amelyből a jelen fordítás készült, 1999-ben jelent meg,
(kézirata valószínűleg 1998-ban zárult le).
[←2]
Hegy és sziklamászás során a hegyoldalon vagy a sziklafalon,
rendszerint szabad ég alatt töltött éjszakázás, amely kényszerű vagy
előre tervezett.
[←3]
Az Eiger északi falán 4 Stollenloch található
[←4]
A bivakzsák egy formája
[←5]
A sziklamászás technikai nehézségeit hatfokozatú skálára osztó
régi, úgynevezett UIAA skálán a legnehezebb fokozatú mászás volt.
Mára tizenegy fokozatúra bővítettek a skálát. A nehézségi skálák és
feloszlásuk mászóvidékenként eltérőek lehetnek, átváltásukhoz több
konverziós táblázat is létezik.
[←6]
Meredek mészkő- és dolomitfalak alatt rendszerint előforduló
enyhébb meredekségű sziklalépcsők alkotta falrész. Bár a mászási
igénybevételek kisebbek, a gyakran törmelékes, zegzugos falrészeken
a mozgás körültekintést igényel és a visszavonulás mindig
nehezségekbe ütközik.
[←7]
A biztosítókötélre hurkolható, terhelés hatására megszoruló
vékonyabb, puha kötéldarab, mely terhelés megszüntetése után a
kötél mentén elcsúsztatható. Kötélmászáshoz, önbiztosításhoz, vagy
rögtönzött csigasor építéséhez használják.
[←8]
A feltalálójáról elnevezett, hegyi mentéseknél használatos
hevederzet, melyet a sérülthöz kötéllel leeresztett hegyi mentő visel a
 hátán. A sérültet együtt emelik ki a sziklafalból a hegyi mentővel, aki
irányítja a mozgásukat.
[←9]
A szerző a tizennegyedik megmászásról itt nem tesz említést.
[←10]
A szerző itt talán arra utal, hogy míg a nyugati mászók szinte
balettoznak a nehéz terepen, a kelet-európai mászók kevésbé ügyesek.
[←11]
A szerző itt több dologban téved. Bonington az 1975-ös brit
Everest expedíció vezetője volt, ekkor mászták meg a Nyugati
teknőből a délnyugati falat, de a csúcsot Doug Scott, Dougal Haston
és a nepáli Pertemba érte el. Bonington csak később, 1985-ben mászta
meg az Everestet egy norvég expedícióval. Ezért 1986-ban lovaggá
ütőtték; 1976-ban a CBE brit kitüntetést kapta meg (a szaklektor)
[←12]
A lábak között leengedett, és a mellkas előtt visszahozott, majd a
vállon átvetett kötélen súrlódás segítségével szabályozhatja csúszását
vagy megállíthatja ereszkedését a hegymászó. A technika fejlődése
révén megjelent korszerű eszközök elterjedése óta már nem
használjak ezt a meglehetősen kényelmetlen ereszkedési módszert.
[←13]
Kötéltársaság, kötélparti.
 TARTALOM
ELŐSZÓ
EGYSZER SIKERÜLNIE KELL
A Fehér Pók
Kísérletek az Eiger északi falán
„Nem bírom tovább…”
„Jégcsapocskák, melyek orrot fújnak…”
Sikeres visszavonulás
Az első megmászás
Utóhang
AZ ÚJ IDŐK SZELLEMÉBEN
A világ hegyeinek próbaköve
Jól csengő nevek
Nagy év – jó év
A borzalmak nem múlnak
„Fame! Freddo!” – Éhes vagyok, fázom!
Egy tragédia végkifejlete
A FALAK FALA
Új kihívások
Az alattomos „Ezüstárok”
Sok nemzet – egy nyelv
„I am sorry, Brian…”
Nők is próbát tesznek a fallal
Katasztrófák árnyékolják be a sikereket
ÚJABB LEHETŐSÉGEK
Michel Darbellay
A kantonrendőrség jegyzőkönyve
Az első nő, aki megmászta a falat és a Direttissima
Jönnek a japánok
Az anyagcsata folytatódik
IDŐKÖZI MÉRLEG
A mentők a levegőből érkeznek
Az első közvetlen mentés az Eiger északi faláról
A rendőrfőnök kimutatásából
 Új technikák és a legnehezebb mentés
Ami még ezen túl az Eigeren történt
A TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ JEGYÉBEN
Síelők
Új rekordok
Az Eiger északi fala – vég nélkül
Filmre venni a lehetetlent
Kimenekítve az ördög kordéjából
Napsütésre várva
Az ötvenedik jubileumot megelőző esztendő
UTÓHANG
A Stöckli menedékház vendégkönyve
A tapasztalat veszélyeiről
Grindelwald és látogatói
Emlékezzünk meg a hegyi vezetőkről
A mászóparti
Az Eiger krónikájából
Az Eiger északi falának útvonalleírása